Philippa Gregory

A füvesasszony
 Fordította
Gázsity Mila

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Philippa Gregory: Tidelands
Atria Books, an imprint of Simon & Schuster, Inc.,
New York, 2019

A könyv kitalált történet. A benne szereplő nevek, személyek, helyszínek és

történelmi események a szerző képzeletének termékei.
Bármilyen hasonlóság valós eseményekkel, helyszínekkel, élő és halott
személyekkel kizárólag a véletlen műve.

Copyright © 2019 by Levon Publishing Ltd.

Hungarian translation © Gázsity Mila, 2020
Borítóterv © by James Iacobelli and Laywan Kwan

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője

Szerkesztette Papp Sándor Zsigmond
Olvasószerkesztő Tóth Andrea
A borítót az eredeti felhasználásával Váradi Zsolt készítette
Műszaki szerkesztő Kállai Dávid
Nyomdai előkészítés Izing Imre

Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft. www.ekonyv.hu

Készítette Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-433-794-2
Anthonynak
 DAGÁLYFÖLDE, SUSSEX,
1648 JÚNIUSA, SZENT IVÁN-ÉJ

A templom épülete ónszínűen rajzolódott ki a hamuszürke égbolt alatt, a

harangtorony feketén magasodott a sötét felhők háttere előtt. A fiatal nő
hallotta, hogy az érkező dagály a maga neszeivel megbolygatja a parton a
kavicsokat, a víz susogva lepi el az iszapos lapályt, majd a hullámok halk,
szisszenő hanggal visszahúzódnak.
A nyár dereka volt, a nyári napforduló előestéje, az év leghosszabb napja,
és bár az éjszakai levegő kellemesen meleg volt, a nő megborzongott, mivel
azért jött ide, hogy egy kísértettel találkozzon. Ezen az éjjelen a holtak
átléphettek az élők világába – csak ezen az egy éjszakán, valamint a
védőszentjük napján –, de a nő úgy vélte, az ő részeges, erőszakos férje
biztosan nem áll egyetlen szent védelme alatt sem. Elképzelni sem tudta,
hogy bármilyen angyali tekintet kísérte volna a férfi tántorgó lépteit a
tengerpartról a sörházba és vissza. Nem tudta, hogy vajon az ura elhagyta-
e, s már meg is halt, vagy talán erővel besorozták matróznak a hitszegő
flottába, amely királya ellen fordult, s immár a parlament rebellis zászlaja
alatt hajózott. Ha ezen az éjszakán megpillantaná, legalább biztos lehetne
abban, hogy a férfi nincs az élők sorában, kijelenthetné, hogy megözvegyült,
és így végre szabadnak mondhatná magát. Kétsége sem volt afelől, hogy
amennyiben a férje megfulladt, úgy víztől csepegő szelleme fel fog bukkanni
a párába burkolózó temetőkertben ezen a fehér éjszakán, amelyen derengő,
halvány fénysáv jelezte a nyugati égbolt alján, hogy a nap nem hajlandó
lebukni a látóhatár alá. Ezen a teleholdas Szent Iván-éjen semmi sem találta
a helyét, kizökkent az idő. A nap nem nyugodott le, a trón megingott, a világ
felbolydult: a király fogságban volt, a hatalom az ellene lázadók kezébe
került, a sápadt hold koponyaként fehérlett a szürkén vonuló felhők között.
Arra gondolt, hogy még leánykorában sem volt olyan boldog, mint
amilyen akkor lenne, ha egyszer csak megpillantaná férje kísértetét, amint
tengeri ködfoszlányként libben felé a sötét tiszafák közt. Ha a férfi halott,
akkor ő újra szabad. Ha a visszajáró szellemek között van, akkor bizonyosan
meg fogja pillantani, mivel rendelkezett ezzel a rejtélyes képességgel, ahogy
előtte az anyja, a nagyanyja és nemzedékekre visszamenően a család összes
nőtagja, akik mindig is itt éltek a dagályföldén, Anglia partjának ezen
árapálysíkságján.
A templom kapuzatának előteteje alatt megvetemedett hajódeszkákból
ácsolt öreg padok álltak az ajtó mindkét oldalán. A nő fázósan
összehúzta a vállára terített kendőt, aztán leült, és várta, hogy a
szétoszló felhők közül ki-kibukkanó hold végre elérjen útjának
tetőpontjához: a templomtorony fölé. Nekidőlt az épület hideg falának.
Huszonhét esztendős volt, ám olyan elcsigázottnak érezte magát, mint
holmi hatvanéves vénasszony. Lecsukódott a szeme, kezdett átsiklani az
álom világába.
 Azonban rögtön felriadt és talpra ugrott, amikor megnyikordult a
temetőkert kiskapuja, és a kavicsos ösvényen valaki fürge léptekkel elindult
felé. Nem hitte volna, hogy a férje ilyen korán érkezik – hiszen világéletében
elkésett mindenhonnan –, ám ha itt van, akkor beszélnie kell vele. Lélegzetét
visszafojtva lépett ki a templom előteteje alól, megpróbálta összeszedni
minden bátorságát, hogy képes legyen szembenézni bármiféle látomással,
amelyet az érkező dagály keltette susogó szél sodor erre a temetőkert
sötétjében. A sós levegő párája ütötte meg az orrát, amint érzékelte, hogy
az a valaki közeledik… Talán tengervíz áztatja majd, tán hínár tapad hozzá?
Ám aztán a kapuzat sarkánál egy fiatalember bukkant fel, a nő sápadt arca
láttán hátrahőkölt, és így kiáltott fel:
– Az Úr legyen velem! Az élők közül jött, vagy nem e világiteremtés?
Szólj hát!
A nő annyira megrökönyödött, hogy egyetlen szót sem tudott kinyögni.
Csak állt mozdulatlanná dermedve, és merőn bámulta a férfit, mintha át
akarna nézni rajta, és összeszűkült szemmel igyekezne kifürkészni a földi lét
határán túli világot. Talán ő is az élőhalottak egyike, gondolta, aki visszatért
a vízbe fúlás, az akasztás általi halálból, hogy ezen az éjen, a kísértetek
éjszakáján a nyári napforduló holdja, a kísértetek holdja alatt átlépjen az
élők világába. A megnyerő külsejű fiatalember mintha egy meséből előlépő
tündérherceg lett volna: hosszú, éjszín fürtjeit összefogta a tarkóján, sápadt
arca kiemelte sötét szemét. A nő a háta mögé rejtette a kezét, és a kereszt
jelét formázva átdugta hüvelykujját az ujjai között – nem volt más eszköze,
csak így védekezhetett az ellen, hogy e másik birodalomból, másik világból
érkezett ifjú úr elcsábítsa, magával ragadja, és összetörje a szívét.
– Szóljon hát! – kiáltotta izgatottan a férfi. – Kiféle? Miféle?Tán csak egy
látomás?
 – Nem, nem – tiltakozott a nő. – Asszony vagyok, halandóasszony… A
révész húga, és Zachary, az eltűnt halász özvegye.
Még jóval később is tisztán emlékezett ezekre az első szavakra: halandó
asszony, férjes asszony, özvegy, akinek ebben a világban egy erős férfi révén
van csak helye.
– Kiféle? Miféle teremtés? – követelt továbbra is választ a fiatalember.
Nem idevalósi volt, így semmit sem jelentett számára a név, amelyet
mindenki azonnal felismert volna, aki a dagályföldén él.
– És maga kicsoda? – kérdezte a nő. Látva a méretre szabott,sötét
kabátot, a csipkés gallért, világos volt a számára, hogy úriemberrel akadt
dolga. – Mit keres errefelé, uram? – Körülnézett, hogy merre lehetnek a férfi
szolgái, az őrsége.
A kísérteties derengés valamennyire megvilágította a kihalt temetőkertet,
amelynek határán úgy csillant meg a zúzott kovapalából rakott alacsony fal,
mintha vízzel öntötték volna le, és még mindig nedves lenne. A fölé hajoló
fák dús lombjának körvonalai feketén vetültek a sötét földre. A holdfényben
fürdő, egyenetlenül lesarlózott gyepen mindössze a sírkövek árnyéka
rajzolódott ki, a telehold alatt csak az egyre közeledő dagály halk, susogó
neszét lehetett hallani.
– Nem láthatnak meg – mormolta a férfi.
– Nincs itt senki, aki megláthatná – hangzott az aggodalmátsemmibe
vevő válasz, amelynek hallatán a fiatalember újra szemügyre vette az ovális
arcot, a sötétszürke szempárt: a nő szép volt, akár a Madonna egy
szentképen, ám ebben a földöntúli félhomályban szürke, megviselt
benyomást keltett. A haját rongyos kendő fedte, viseltes ruhájában a teste
formátlannak tűnt.
– Mit művel itt éjnek évadján? – kérdezte gyanakodva a férfi.
 – Imádkozni jöttem – felelte. Csak nem fogja ennek az idegennek az
orrára kötni: köztudomású, hogy egy
özvegyasszony láthatja elhunyt férjét, ha Szent Iván éjjelén a temetőkertben
vár rá.
– Imádkozni? – ismételte meg a férfi. – Isten áldja meg ezért
agondolatért. Akkor hát menjünk is be. Magával fogok imádkozni.
Elfordította a kilincsként szolgáló súlyos vasgyűrűt, s amikor a túloldalon
felemelkedett a vasrúd, odanyúlt, és azonnal elkapta, nehogy zajt csapjon.
Nesztelenül lépett be a csendes templomba, mint valami tolvaj. A nő
habozott, de a férfi megállt, és szótlanul betessékelte, így kénytelen volt
követni. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, már csak az ablakok régi,
színes ólomüvegén át szűrődött be némi fény, amitől a kőpadló arany-bronz
árnyalatot öltött. A dagály hangját itt már nem hallhatták.
– Hagyja nyitva – szólt rá nyugtalanul a nő. – Olyan sötét vanidebent.
A férfi résnyire nyitotta az ajtót, mire a halvány holdfény keskeny sávban
végigömlött a padlón, és megállt a lábuknál.
– Miért jött ide? – tette fel a kérdést a nő. – Tán valami londoniuraság?
– Más magyarázatot nem talált a férfi tiszta gallérjára, jó portékának számító
bőrcsizmájára, kis csomagjára és barátságos, értelemről árulkodó
arckifejezésére.
– Erre nem felelhetek.
A nőben felötlött, hogy talán afféle megbízott lehet, aki a parlament vagy
a király nevében járja az országot katonákat toborozva. Csakhogy ide, a
Sealsea-szigetre eddig még senki sem vetődött el ilyen céllal, emellett a
fiatalember egyedül volt, nem voltak társai, de még lovai sem. Mintha
egyenesen az égből pottyant volna le holmi garabonciásként… Mintha a
felhők közül penderítették volna ide, hogy borsot törjön a halandók orra alá,
majd készen álljon arra, hogy egy hirtelen kerekedő nyári vihar szárnyán
tovaröppenjen.
– Tán csempészettel foglalkozik, uram?
A feltételezés megnevettette a férfit, de azonnal elhallgatott, mihelyt
érzékelte, milyen visszhangot ver a kacagása az üres templomban.
– Akkor mivel?
– Nem mondhatja el senkinek, hogy találkozott velem.
– De maga sem árulhatja el, hogy itt voltam – vágott vissza anő.
– Tud titkot tartani?
A nő nagyot sóhajtott, lehelete ködfehéren bodorodott a templom hideg,
áporodott levegőjében.
– Isten látja lelkem, számos titkot bíztak már rám.
A férfi tétovázott, mintha nem tudná eldönteni, hogy megbízhat-e benne
vagy sem.
– Az új hit támogatója? – kérdezte végül.
– Én ehhez nem értek – felelte körültekintően a nő. – Úgyimádkozom,
ahogy a lelkipásztor elvárja.
– Én a régi egyház híve, az igaz hit követője vagyok – vallottameg fojtott
hangon a férfi. – Idehívtak erre a vidékre, ám a vendéglátóim nincsenek
otthon, minden be van zárva, és sötét a ház, amely biztos menedéket
nyújtott volna. Ma éjjel valahol el kell rejtőznöm, és ha holnap sem tudok
találkozni velük, akkor vissza kell jutnom Londonba.
Alinor úgy meredt rá, mintha valóban egy tündérúr állt volna előtte, aki
veszélyt jelent a halandó nőkre.
– Azt mondja, uram, hogy maga valamiféle pap?
A fiatalember csak bólintott, mintha már a szavakban sem bízna.
– Olyan pap, akit Franciaországból küldtek át, hogy eretnekmisét
tartson a titkos pápistáknak?
 A férfi ajka fintorra húzódott.
– Az ellenségeink biztosan ezt mondanák. Én viszont azt, hogyAnglia igaz
híveit szolgálom, és hű vagyok felkent uralkodójához.
A nő értetlenül csóválta a fejét. A polgárháború ezt a vidéket nem
érintette, mindössze a hat mérföldnyire északra található Chichesterig jutott
el, ám ott a városka összeomlott a parlament hadseregének rövid, erőteljes
ostroma alatt.
– Amikor Chichester elesett, kiadták az összes pápistát – figyelmeztette
a férfit. – A püspök elmenekült. Ezen a környéken mindenki a parlament
híve.
– De maga nem?
– Értem vagy az enyémekért még senki sem tett semmit –vonta meg a
vállát a nő. – A bátyám azonban katona volt, és még mindig hű a sereghez.
– De nem fog kiadni nekik?
A nő habozott.
– Esküszik, hogy nem francia?
– Angolnak születtem, úgy is neveltek. És a hazámhoz hű vagyok –
felelte a férfi.
– De azért a király érdekében kémkedik?
– A felkent uralkodónak, Károly királynak tartozom hűséggel– felelte a
férfi. – Ez lenne a kötelessége minden angol embernek.
Alinor megrázta a fejét, mintha a nagy szavak mit sem jelentenének
számára. Tudta, hogy a királyt elűzték a trónjáról, s mindössze a szűkebb
háztartása felett uralkodhatott a Wightszigeten, a kicsiny Carisbrooke-
kastélyban. Eddig nem ismert senkit, aki olyan uralkodónak esküdött volna
hűséget, aki miatt hat hosszú éven át háború dúlt az országban.
– Úgy készült, hogy a Prioryban száll meg, uram?
– Nem árulhatom el, hogy ki bújtatott volna. Nem adhatom kimás titkát.
 A túlzott titkolózás nem tetszett Alinornak, s ennek türelmetlen kis
horkantással adott hangot. A Sealsea-sziget kis közösség volt, mindössze
száz család lakott itt, s ezek mindegyikét ismerte. Kétség sem fért ahhoz,
hogy a helybeli földesúr az egyetlen, aki menedéket nyújtana egy
pápista papnak, aki egyben királypárti kém is. Csak a Prioryban, a sziget
egyetlen jelentős kúriájában van olyan ágy, olyan ágynemű, amely
megfelel egy efféle úriembernek. Egyedül a földesúrban, Sir William
Peachey-ben merülne fel, hogy támogatást nyújtson a legyőzött
királynak. A bérlői mind a parlament hívei voltak, és a szabadságot
pártolták a megnyomorító adókkal szemben, amelyhez a király és a
főurak annyira ragaszkodtak. Alinor arra gondolt, ez is mennyire
jellemző Sir Williamre, hogy tesz egy ilyen kockázatos ígéretet, majd
hanyagul megfeledkezik róla, és ezzel halálos veszedelembe sodorja
titkos vendégét. Ha a fiatalembert elfogják a parlament emberei,
azonnal felakasztják, mint kémet.
– Tud valaki arról, hogy itt van?
A férfi a fejét rázta.
– Az utasítás szerint elmentem a házhoz, a biztos menedékhez, de nem
láttam fényt odabent, és az ajtót zárva találtam. Azt mondták, kopogjak egy
bizonyos módon a kertkapun, de senki sem nyitotta ki. A fák koronája felett
megláttam a templom harangtornyát, úgyhogy idejöttem abban a
reményben, hogy a háziak talán csak alszanak, de később beengednek.
Fogalmam sem volt, hogy a várakozáson kívül mi egyebet tehetnék. Nem
ismerem ezt a vidéket. Hajón érkeztem a dagállyal… Mintha mérföldeken át
csak víz és sártenger vett volna körül. És még térképem sincs!
– Ó, térkép egyáltalán nem készült erről a környékről – válaszolta a nő.
– Nincs térkép? – bámult rá döbbenten a férfi. – Miért nemmérték még
fel az országnak ezt a részét?
 – Ez a dagályfölde, egy árapálysíkság – magyarázta Alinor. –Az öblöt
határoló kavicsos földnyelv és maga az öböl is megváltoztatja az alakját
minden egyes vihar után. A chichesteriek csak úgy hívják: „vándorló rév”.
Betör a tenger és visszaveszi a földeket. Az árkok megtelnek vízzel, új tavak
alakulnak ki. Ez a vidék sosem marad változatlan annyi időre, hogy fel
lehessen mérni. Dagályfölde ez: a fele föld, a felét víz borítja dagálykor, nem
jó semmire… És nyugat felé haladva ugyanilyen a táj egészen a New Forestig,
keleten pedig a fehér sziklákig.
– Ennek a gyülekezetnek a pásztora az újfajta lelkészek közülvaló?
– Már évek óta itt van, és azt teszi, amire utasítják… Most azúj
parlament parancsait követi. Még nem meszeltette le a falakat, és nem
zúzatta össze a színes ablaküveget, de a szobrokat már elvitette, az oltárt
pedig áthelyeztette a templom kereszthajójába és angolul imádkozik. Azt
mondja, Henrik jó királyunk volt, mert száz éve megszabadított bennünket
Rómától, ahová ez a Károly király most vissza akar vezetni minket, csakhogy
nem teheti. Mert legyőzték. Kudarcot vallott, a parlament kerekedett felül
a király ellen folytatott háborúban.
Az idegen arca elsötétült a haragtól.
– A parlament nem nyert – jelentette ki. – Sosem fognak győzni. Nem
győzhetnek. A harc még nem ért véget.
A nő nem felelt. Úgy vélte, a királynak már rég befellegzett, hiszen foglyul
ejtették, a hitvese Franciaországba menekült, hátrahagyva két
kisgyermekét. A király fia pedig, a herceg Hollandiába utazott.
– Igen, uram – hagyta rá a férfira.
– Ez a lelkész elárulna engem?
– Azt hiszem, nem lenne más választása.
– Él erre valaki, aki a régi vallás híve? Aki itt rejtőzik? Ezen aszigeten?
 Alinor széttárta a karját, hogy így jelezze, fogalma sincs róla. A férfi
észrevette, hogy a tenyerét régi sebek szabdalták a homárok és rákok
páncélja miatt, és lehorzsolta róla a bőrt a halászháló durva kötele.
– Nem tudhatom, mit rejt az emberek szíve – jegyezte meg anő. – Voltak
a királynak hívei Chichesterben, köztük pápisták is, csakhogy megölték őket
vagy elmenekültek. Pár idős asszony kivételével nem ismerek senkit, aki
emlékezne még a régi vallásra. Errefelé a legtöbben olyanok, mint a bátyám:
puritán, istenes emberek. A fivérem az új seregben harcolt, annak a
tábornoknak a parancsnoksága alatt, akit Cromwellnek hívnak. Biztos hallott
már róla…
– Igen, már hallottam róla – felelte komoran a férfi. Egy ideighallgatott,
látszott rajta, hogy valamin töpreng. – Lehetséges lenne, hogy még ma éjjel
eljussak Chichesterbe?
– Jön a dagály – rázta meg a fejét a nő –, és a nyári napfordulómiatt
magasan tetőzik. Reggelig biztosan nem jut át a chichesteri úthoz vezető
gázlón, viszont mihelyt kivilágosodik, azonnal meglátják. Nem jön vissza
magáért az a hajó, amelyik kitette?
– Nem.
– Akkor meg kell húznia magát valahol holnap estig, az apályig, aztán
alkonyatkor már átmehet a gázlón. A kompot nem használhatja. A bátyám a
révész, és ha meglátná, azonnal lefogatná.
– Honnan sejtené, hogy a király híveihez, a gavallérokhoz tartozom?
Alinor arcát mosoly derítette fel.
– Nincs a Sealsea-szigeten senki, aki úgy festene, mint maga,uram! Még
Sir William sem ennyire elegáns.
– Nos… – pirult el a férfi –, ha a szigeten kell maradnom,akkor hol
rejtőzhetnék el?
A nő elgondolkodott.
 – Az éjszakát a férjem hálós fészerében tölthetné, ott meghúzhatná
magát holnap estig – javasolta végül. – Semmi egyéb nem jut eszembe.
Persze az a fészer egyáltalán nem méltó magához. Az uram ott tartja a hálóit
meg a rákfogó ketreceket. De mivel hónapokkal ezelőtt nyoma veszett,
mostanában senki sem jár a fészer felé. Reggel odavihetnék magának valami
harapnivalót és vizet. Mihelyt kivilágosodik, akár át is mehetne a Prioryba…
Nincs messze. Feltűnés nélkül kellene eljutnia odáig, aztán megkereshetné
a tiszttartót. Sir William nem tartózkodik otthon, de a tiszttartó talán
befogadná. Nem tudom. Fogalmam sincs, hogy miféle meggyőződésűek.
Nem tudnám megmondani.
– Az ég áldja meg – hajtotta meg hálásan a fejét a férfi. – Azthiszem, az
Úr küldhette magát a megmentésemre.
– Előbb nézze meg a hálós fészert, mielőtt áldani kezdené anevem, hogy
hagyom ott éjszakázni – válaszolta Alinor. – Nem magának való hely.
Beleivódott a halszag.
– Nincs más menedékem – szögezte le a férfi. – Maga a megmentőm.
Van kedve elmondani velem egy imát?
– Most nem – utasította el határozottan a nő. – Inkább tegyünk arról,
hogy minél hamarabb elrejtőzhessen. Nem hiszem, hogy bárki erre vetődne
ilyenkor, de sosem tudhatjuk. Vannak, akik igencsak istenes személynek
tartják magukat. Az ilyenek akár hajnalban is felbukkanhatnak imádkozni.
– Maga is fohászkodni jött ide – emlékeztette a férfi. – Vagyisszintén
„istenes”? Közéjük tartozik?
A nő elpirult, amikor visszahallotta a saját hazugságát.
– Valójában nem azért jöttem – vallotta be.
– Akkor miért?
– Az nem számít.
 A férfi úgy döntött, nem firtatja tovább, hogy a nő miért szégyenkezik
ennyire. Felmerült benne, hogy talán valamiféle alantas viszonyt folytat, és
a szeretőjével akart itt találkozni.
– Hol van az a fészer, és maga merre lakik?
– Az öböl partján, a révészház közelében. Ahol a malom van,túl az éren.
– Túl az éren?
– A Széles-ér után – magyarázta a nő. – Mifelénk érnek nevezik a kis
folyókat, ez az ér pedig belefut az öbölbe. A vize az árapállyal változik,
megemelkedik vagy apad, de sosem szárad ki. Most magas a vízállás. Olyan
sokat esett ezen a nyáron, hogy a gázlón már hetek óta nem lehet száraz
lábbal átkelni.
– A bátyja dagály idején viszi át az embereket?
– Igen, apálykor pedig ők maguk mehetnek át a gázlón.
– Nem sodornám magát ilyen veszélybe. Ha megmondja, hogymerre
menjek, akkor egyedül is elboldogulok. Nem kell odavezetnie.
– Nem boldogulna el. Az öböl olyan, mint egy ösvényekbőlálló útvesztő,
sok benne a mély, vizes üreg és az átfolyás – ingatta a fejét Alinor. – A dagály
gyorsabb a vágtató lónál is, a hullámok olyan hirtelen lepik el a partot, hogy
az ember még futva sem képes elmenekülni. Benne ragadhat a sárban, de
megeshet, hogy egyszer csak eltűnik maga előtt az ösvény, vagy körülzárja
a víz. Vannak részek, ahol folyós a homok, de ezekre csak akkor figyelhet fel,
amikor a lába már belesüppedt az iszapba, és képtelen kihúzni belőle. Az
ingoványon csak azok kelnek át, akik itt születtek, itt nevelkedtek. Nekem
kell átvezetnem rajta.
A férfi biccentett.
– Isten áldja meg érte. Hiszen nyilván Ő küldte, hogy a kalauzom legyen.
Alinor olyan kétkedő arckifejezéssel nézett rá, mintha az Úr eddigi élete
során nem halmozta volna el az áldásával.
 – Akkor indulunk? Mert jó időbe beletelik majd, mire átérünk.
– Induljunk – jutott döntésre a fiatalember. – Hogy hívják? ÉnJames atya
vagyok.
A papi cím hallatán a nő hátrahőkölt.
– Nem hívhatom így! Ennyi erővel akár azonnal mehetnékfeladni
magam a bíróhoz! Mi az igazi neve?
– Hívjon Jamesnek.
Alinor úgy vont vállat, mintha a férfi megbántotta volna a
tartózkodásával.
– Én a férjem nevét viselem – közölte. – Az idevalósiak jóasszonynak
vagy Mrs. Reekie-nek neveznek.
– És én hogy hívjam?
– Ugyanígy – vágta rá hetykén a nő. – Ha maga nem hajlandóelárulni az
igazi nevét, én miért mondanám meg a sajátomat?
Elfordult a meghökkent férfitól, és elindult kifelé a templomból, de aztán
türelmesen megvárta, hogy a pap az oltár előtt mélyen meghajoljon, s kezét
a padlóra helyezve fél térdre ereszkedjen. Hallotta, hogy imát mormol
mindkettejük biztonságáért, és mindazokért, akik ezen az estén az igaz hitet
szolgálják Angliában, illetve a kegyetlen börtönben sínylődő királyért és a
külhonban tengődő hercegért.
– A férjem eltűnt – jegyezte meg Alinor, amikor James atya isaz ajtóhoz
ért. – Nyoma veszett már több mint fél éve.
– Az Úr legyen vele, és őrizze meg magát is – mondta a pap, ésa kereszt
jelét rajzolta a levegőbe a nő homloka felett. Alinor ezt a mozdulatot még
sosem látta, így azt sem tudta, hogy vajon le kellene-e hajtania a fejét és
neki is keresztet vetnie. Angliában immár száz éve nem vetett keresztet
senki nyilvános helyen. Az emberek leszoktak róla, azok pedig, akik
megmaradtak a római katolikus egyház híveinek, nagyon ügyeltek arra, hogy
eltitkolják hitüket.
– Köszönöm – suttogta félszegen a nő.
– Vannak gyermekei?
Alinor kinyitotta a súlyos templomajtót, kinézett, és amikor látta, hogy a
temetőkert néptelen, intett a férfinak, hogy kövesse. Egymás mögött
lépkedtek a sírok között, a köveket oly vastagon belepte a régóta
megtelepedett zuzmó és moha, hogy a feliratokból alig néhány betűt
lehetett már csak kivenni.
– Két eleven gyermekem van – vetette hátra a nő. – És hálátadok értük
az Úrnak. A lányom tizenhárom esztendős, a fiam tizenkettő.
– A fia a férje helyébe lépett, és halászással foglalkozik?
– A férjemmel együtt a hajója is eltűnt. – A nő hangja elárulta,hogy ezt
tartja a legnagyobb veszteségnek. – Így hát csak a partról tudunk horgászni,
zsineggel.
– Eleinte a mi Urunkat is csak halásznak nevezték – jegyeztemeg
szelíden a pap.
– Igen – bólintott Alinor. – De utána legalább megmaradt acsónak.
Amikor a tiszteletlen megjegyzés hallatán kitört a férfiból a kacagás, a nő
hátranézett, és vele nevetett. James újra felfigyelt élénk, melegséget árasztó
mosolyára, mely oly sugárzó, oly ragyogó volt, hogy legszívesebben
megragadta volna Alinor kezét, és arra kérte volna, mosolyogjon rá továbbra
is így.
– Tudja, egy csónak igen fontos dolog.
– Azt látom – bólintott a férfi, és inkább megmarkolta a vállára vetett
csomag pántját, nehogy a kísértés erősebbnek bizonyuljon a kezénél. – De
hogyan boldogul csónak és férj nélkül?
– Rosszul – hangzott a kurta válasz.
 Amikor odaértek a temetőt határoló, durva kovából rakott alacsony
kőfalhoz, Alinor felkapta a barna szoknyája és a kendervászon köténye
alját, majd úgy lendült át a kerítésáthágó felett, mint valami fürge fiú.
James is átmászott, és azonnal a parton találta magát, egy ösvényen. Ez
nem volt szélesebb azoknál a csapásoknál, amelyeken a juhok járnak. Az
ösvényt kétoldalt szegélyező galagonyasövény oly magasra nőtt, hogy
összeért a fejük felett – mintha egy sűrű levelekből és göcsörtös, tüskés
ágakból álló alagút nyújtott volna menedéket nekik. Alinor lehajtott fejjel,
vállkendőjébe burkolózva lépkedett a férfi előtt, facipőbe bújtatott lába
szaporán követte az utacska minden szeszélyes kanyarulatát.
Lekecmergett egy töltés oldalán, a tenger moraja azonnal felerősödött,
aztán máris egy fehér kaviccsal borított partszakaszon jártak, amelyet
időről időre megvilágított a felhők közül előbukkanó hold sápadt fénye.
Mögöttük a töltés tetején terebélyes tölgyfa állt, gyökerei kígyókként
tekeregtek a sáros talajban, lecsüngő ágai szinte elérték a partot. Előttük
az ingovány: poshadt víz, homokpadok, vízzel teli mélyedések, iszap,
náddal benőtt zsombékok, egész szigetek. A szélesen, többfelé ágazóan,
iszaposan kanyargó folyó kis hullámai ki-kicsaptak a lábuk elé a partra.
– Foulmire – jegyezte meg a nő.
– Nem azt mondta, hogy „vándorló révnek” hívják?
– Chichesterben valóban ez a neve, mert állandóan változtatjaa helyét.
Az ottaniak sosem tudják, hol vannak benne a szigetek, vagy merre
húzódnak a zátonyok. A kis folyók medre minden vihar után megváltozik. Mi
azonban, akik itt élünk a közvetlen közelükben, és ismerjük e vidék
változásait, akik engedelmeskedünk a szeszélyeinek, és ezeknek
megfelelően alakítjuk az ösvényeinket, és igen, mi, akik gyűlöljük, mert
ennyire megnehezíti a dolgunkat, mi bizony Foulmire-nak, cudar lápnak
nevezzük.
– A szaga miatt cudar? Mert bűzlik?
 – Nem, a sár miatt cudar – magyarázta Alinor. – Az embernekcsak
egyetlen rossz lépést kell tennie, és a sár nem ereszti többé, míg a területet
el nem árasztja a tenger, hogy galádul vízbe fojtsa a szerencsétlent. Ha pedig
sikerül kiszabadulnia, élete hátralevő részében szörnyű bűz árad belőle.
– Mindig is itt élt? – tudakolta James, miközben azon tűnődött,vajon
miért cseng oly keserűen a nő hangja.
– Ó, igen. És egyre mélyebbre süppedek a mocsárban. Egyhanyag
földesúr bérlője vagyok, és nem költözhetek el. Egy eltűnt férfi felesége
vagyok, így nem köthetek új házasságot. A révész húga vagyok, ám engem
sosem visz át a szárazföldre, hogy kiszabadulhassak innen.
– Az egész partszakasz ilyen? – kérdezte a férfi, felidézve magában az
ideérkezését, amikor a kapitány sötétben, homokpadok és zátonyok mellett
kormányozta el a hajót. – Máshol is ugyanilyen változékony minden?
– Ilyen a dagályfölde – bólintott a nő. – Se nem tenger, se nempart. Sem
víz, sem szárazföld… És soha senki nem hagyhatja el.
– Hát, maga éppenséggel búcsút mondhatna ennek a vidéknek – vetette
fel James. – Jön majd értem egy hajó… Amikor végzek az itteni
feladatommal, és visszautazom Franciaországba. Akár el is vihetném.
Alinor rámeredt. A férfit ezúttal a tekintete komolysága lepte meg.
– Istenem, bár megtehetném! De a gyermekeimet sosem hagynám el.
Emellett halálosan rettegek a mély víztől.
Amikor előresietett, lába alatt megcsikordultak a kavicsok a parti sávon,
amely a töltést választotta el a beszivárgó vízzel átitatott sártengertől. Egy
sirály szállt fel előttük ijesztő rikoltással, de a férfi csak követte a nő árnyékát
a kavicsos, sáros földön lépkedve, uszadék fát kerülgetve, s közben hallgatta,
ahogy tőle jobbra a sötétben sziszegve-surrogva egyre közelebb húzódik a
tenger, elárasztja a homokpadokat, ellepi a nádzsombékokat, és megállás
nélkül, rendíthetetlenül feléjük tart.
 Alinor felkapaszkodott egy újabb töltés oldalán egy magasabban futó
ösvényhez. James nem maradt le, kitartóan lépkedett mögötte a
rekettyebokrok között, ahol a virágok színe a holdfényben a nappali aranyról
ezüstösre fakult, ám édesmézes illatuk még ott terjengett a levegőben. A
közelben bagoly huhogott, és a férfi megriadt, amikor felrebbent előtte –
sötét madár a sötét égbolton –, s nagy szárnyával hangtalanul csapkodva
tovarepült.
Sokáig baktattak így. James vállát már húzta a csomagja, és úgy érezte,
mintha valamiféle álomban gyalogolna egy kietlen táj kanyargós útjain, és
csak a nő facipőjének sarka, szoknyája besározódott szegélye mutatná az
utat ebben a színét és értelmét vesztett világban. Kihúzta magát, elsuttogott
egy Ave Mariát, miközben emlékeztette magát arra, hogy micsoda
megtiszteltetés volt számára hirdetni Isten igéjét, valamint egy uralkodó
megváltását, és hordozni a misézéshez szükséges értékes kegytárgyakat. És
most is boldoggá teszi, hogy egy ismeretlen vidék sáros csapásain
kóborolhat.
A tenger úgy húzódott egyre beljebb, mintha semmi sem állhatná útját. A
férfi nézte, hogyan szivárog be a víz a talpuk alatt az uszadék fa, szalma és
kavicsok közé, hogyan telnek meg a töltés túloldalát szegélyező árkok és
üregek, amelyekből aztán visszacsap a víz a szárazföldre, és olyan hellyé
változtatja, amely se nem tenger, se nem part – ahogy a nő is mondta –, és
maga a föld is együtt hullámzik az árapállyal. Jamesnek az is feltűnt, hogy a
vízcsobogás mellett egy ideje már furcsa, sziszegő-sípoló zajt is hall, mintha
valami bugyborékolva forrna egy óriási fazékban… Mint egy teáskanna
bugyogása… Előrenyúlt, hogy megérintse a nő vállát.
– Ez mi? Mi ez a hang? – suttogta. – Maga is hallja? Iszonyú!És oly
különös… Mintha forrna valami…
 Alinor megállt. A félelem legcsekélyebb jele nélkül intett az emelkedő víz
felé.
– Ó, hogy ez! Nézzen csak arra, ott, az ingoványon. Látja azokat a
buborékokat?
– A hullámokon kívül semmit sem látok. Az Úr legyen irgalmas hozzánk!
Mi ez? Talán egy forrás… – Fakadóvíz – magyarázta Alinor.
A férfit érthetetlen módon megriasztotta a szó.
– Az mi? Az micsoda?
– Senki sem tudja – hangzott a nő közömbös válasza. – Egyolyan hely,
ahol felhabzik a beáramló tengervíz. Minden dagály idején megtörténik,
úgyhogy mi már rá sem hederítünk. Az idegeneknek néha megragadja a
képzeletét. Valaki egyszer azt mondta a bátyámnak, hogy tán lehet egy
barlang az ingovány alatt, amelyből bugyogva tör fel a levegő, amikor a víz
megtölti. De senki sem tudja biztosan. Még senki sem nézett utána, hogy ez
pontosan micsoda.
– Mintha valami forrna! – mondta James, akit elborzasztott akülönös
zaj. – Mintha maga a pokol bugyborékolna!
– Igen, gondolom, elég ijesztő lehet – felelte, ám a nőt hidegenhagyta a
hang.
– És milyen akkor, amikor tenger visszahúzódik? – tudakoltakíváncsian
a férfi. – Forró a talaj a közelében?
– Apálykor még senki sem nézte meg – válaszolt türelmesenAlinor. –
Nem lehet odajutni. Elsüllyednénk az ingoványban, és ott ragadnánk a
következő dagályig, amíg vízbe nem fulladunk. Ha pedig tényleg barlang…
Akkor lehet, hogy beleesnénk. Ki tudja? Talán valóban van ott egy barlang,
és abban gyűlik össze minden tenger… A világ alatt áramló összes víz. Talán
maga a világvége rejtőzik itt, Foulmire-ban, és már évek óta a pokol
küszöbén élünk.
 – De ez a zaj!
– Csónakkal ki lehet evezni oda – vetette fel a nő. – Úgy bugyog, mint a
katlan, aztán hangosan szisszen egyet-egyet. Néha olyan hangosan, hogy
békésebb éjszakán még a templomkertben is jól hallani.
– Kimehetnénk oda, hogy megnézzük?
– Én biztos nem tenném – mondta Alinor. – De ha valakineknincs más
dolga, akár meg is próbálkozhat vele.
A férfi sejtette, hogy a nő életében még sosem adódott olyan nap, amikor
erre is lett volna ideje a sok tennivaló között.
Alinor megfordult, és folytatta az útját. Rá sem hederített a fenyegető,
sziszegő hangra, amely felerősödött, amikor a töltés az öböl felé
kanyarodott, és elhalkult, amikor távolabb kerültek tőle.
– Járt valaha iskolába? – kérdezte váratlanul James. Megpróbálta
elképzelni, milyen élete lehet a nőnek, aki ezen a sivár vidéken él,
tudatlanul, mint valami virág. Amikor az ösvény kiszélesedett, megnyújtotta
lépteit, hogy mellette haladhasson.
– Néhány évig. Tudok olvasni és írni. Anyám megtanított azösszes
receptre, ami csak a könyvében volt, a növények hasznára, a különféle
fogásokra.
– Szakács volt?
– Füvesasszony. Javasasszony. Most én végzem a munkáját.
– Beszéltek magának valaha is a régi vallásról? Megtanítottavalaki az
imádságokra?
– Nagyanyám a régi hit követője volt – vont vállat a nő. –Lánykoromban
megesett, hogy vándorpap érkezett a faluba, és titokban meggyóntatta a
híveket. Vannak az öregek közt olyanok, akik a régi módon imádkoznak.
– Amikor odaérünk a halászfészerbe, szeretnék majd
magávalimádkozni.
 James látta, hogy a nő arcán halvány mosoly suhan át.
– Inkább reggeliért fohászkodjon – javasolta Alinor. – Az nálunk nem
valami bőséges.
Az ösvény elkeskenyedett, újra egymás mögött kellett lépkedniük.
Ruhájukba így is bele-belekaptak a tövisek. Valahol balra, a távoli erdőből
csalogány dala szállt tisztán, áthatóan a derengő égbolt felé.
A férfi azon tűnődött, hogy még sosem látott ily szokatlan tájat, sosem
volt ily különös útitársa. Hivatása miatt beutazta egész Angliát egyik jómódú
háztól a másikig, gyóntatni ment és misézni – általában titokban, ám mindig
kényelmes körülmények között. Sötét haja, csinos vonásai előnyére
szolgáltak. A királyság leggazdagabb hölgyeinek lett a kedvence, atyáik és
fivéreik pedig azért tisztelték, mert az életét tette kockára a hitéért.
Megesett nem is egyszer, hogy egy szép leány térdre ereszkedve vallotta
meg, milyen felkavaró álmai voltak róla. Ezek a vágyak mindig is hidegen
hagyták. Istennek fogadott hűséget, és semmi sem téríthette el az esküjétől.
Fiatal volt, mindössze huszonkét éves, és főleg a saját erényessége tudta
megörvendeztetni, meg az, ha alkalma nyílt próbára tenni mély
meggyőződését.
Már gyermekkorától egyházi pályára szánták, tanítói erre nevelték,
lelkesítették, majd útnak indították, hogy titokban bejárja a világot,
felkeresse a király híveit, terveket kovácsoljon velük, egyik ostromlott
kastélyból a másikba utazzon, pénzt hozzon a száműzetésbe kényszerült
királynétól, terveket a bebörtönzött királytól, ígéreteket a hercegtől.
Többször került veszélybe, és ijesztő helyeken fordult meg – aludt
paplyukban, bujkált pincében, misézett padláson és istállóban –, de sosem
múlt el úgy nap, hogy ne kerítettek volna menedéket számára, így sosem
találta magát egyedül egy ismeretlen tengerparton, sosem kellett egy
közrendű nőt követnie, akinek kérges kezébe volt téve most az élete.
 Kitapogatta a finom patyolatvászon inge alatt viselt aranyfeszületet, és
erősen megmarkolta. Babonásan fürkészte a sáros földet, hogy lássa: Alinor
hagy-e lábnyomokat maga után, mint bármelyik halandó ember. Bár tisztán
ki tudta venni a facipő rajzolatát a talajon, azért keresztet vetett, és azon
morfondírozott, vajon miféle nem e világi személy kalauzolja ezen az
istentelen vidéken, és ha nem lenne hívő, most azt képzelné, hogy teljesen
elveszett ebben az ősi elemek – a víz, levegő és föld – által uralt világban.
Úgy egy órán át szótlanul gyalogoltak tovább, aztán a nő hirtelen balra
fordult, és felkaptatott az öböl mellett húzódó töltésre. James csak ekkor
vette észre az éjszakai égbolt előtt sötéten kirajzolódó rozoga kalyibát,
amelynek falai sárral tapasztott uszadék fából készültek, a tetőhöz pedig az
ingoványon sarjadó nádat használták fel. Inkább hajóroncsra emlékeztetett,
amelyet partra vetett a dagály. Alinor belökte a megvetemedett ajtót, az
nyikorogva engedelmeskedett.
– Ez a hálós fészer – jelentette be.
Odabent koromsötét volt, csak a falak repedésein át beszűrődő holdfény
világította meg valamelyest a kalyiba belsejét.
– Van gyertyája?
– Csak otthon. Itt nem gyújthat fényt. Észrevennék a malomban, az
ingovány túloldalán. Sötétben kell üldögélnie, de hamarosan hajnalodik, és
akkor hozok valami reggelit meg egy kis gyenge sört.
– Közel van a háza? – kérdezte. A férfit aggasztotta, hogy magára marad
a sötétben.
– Valamivel odébb, a töltésen. Mindjárt megvirrad – nyugtatgatta
Alinor. – Amint lehet, visszajövök. Otthon tüzet kell raknom és vizet vinnem.
Fel kell ébresztenem a gyermekeimet, aztán megetetem őket. Amikor
elmentek hazulról, visszatérek magához. Telepedjen le a hálókra, ott el is
alhat.
 A férfi a nő felé nyúlt, és James érezte, milyen érdes a bőre. A nő
megrántotta a kezét, hogy lehajoljon, majd ráhelyezte a tenyerét a durva
kötélből csomózott hálók kupacára.
– Ezek régi hálók – magyarázta. – Nem ilyesmihez van szokva,de nem
tudom, hová máshová mehetne.
– Teljesen megfelel nekem ez a hely – igyekezett megnyugtatni a férfi,
ám a lelkes hangja nem volt túl meggyőző. – Fogalmam sincs, mihez
kezdtem volna, ha nem találkozunk. Valószínűleg az erdőben tértem volna
nyugovóra, és mostanra már el is sodort volna a bugyborékoló víz. –
Kényszeredetten nevetni próbált. A nő nem csatlakozott hozzá.
– Ha úgy hallaná, hogy jön valaki, vagy az ajtónál matat, akkor rúgja ki a
hátsó falat. A fészer mögött rögtön egy árok van, egyszerűen guruljon le
oda. Ha futva elindul jobbra, a töltés elvezeti a komphoz és a gázlóhoz, balra
pedig az erdő van. De senki sem szokott erre járni… Nincs is itt semmi
keresnivalója senkinek.
James bólintott, de a nő a sötétben ezt nem láthatta.
– Tudom, hogy nem ilyenhez van szokva – mormolta el mégegyszer
Alinor.
– Hálás vagyok a menedékért. Hálás vagyok magának – a férfiekkor
döbbent rá, hogy még mindig a nő kezét szorongatja. Felemelte és az
ajkához szorította. Alinor azonnal elrántotta,
James pedig elvörösödött a sötétben, mert ostobaságában olyan
udvariassági gesztust gyakorolt, amelyet ez a nő nem ismerhetett. Az
előkelő házak hölgyei hozzá voltak szokva az ilyesmihez. Felé nyújtották
fehér kacsójukat, s arcuk elé emelték legyezőjüket, hogy leplezzék a
pirulásukat. Néha valami hétköznapi bűnük miatt úgy kívántak vezekelni,
hogy térdre estek a suhogó selyemruhájukban, és ők csókoltak kezet neki,
majd hozzásimították könnyektől nedves arcukat is.
 – Bocsásson meg… – próbált magyarázkodni a férfi. – Mindössze azt
szerettem volna kifejezésre juttatni, hogy tudom, milyen nagy adomány ez.
Az Úr nem feledkezik meg arról, amit értem tett.
– Hozok egy kis zabkását – vágott közbe nyersen a nő. Jameshallotta,
hogy a kijárat felé hátrál, aztán a kinyíló ajtó résén beszűrődött a holdfény
keskeny sávja. – De nincs valami sok.
– Csak ha marad annyi, hogy adjon belőle – szólt utána a férfi,aki tudta,
hogy biztosan nincs felesleges élelem a házban. A nő inkább magától vonja
meg a falatot, hogy őt megetethesse.
Miután Alinor halkan behúzta maga után az ajtót, James kitapogatta a
földön heverő hálók halmát, és igyekezett kissé szétteríteni őket. Álmos
legyek rebbentek fel zümmögve, aztán megcsapta orrát az állott halszag és
az öböl iszapjának bűze. Összeszorította a fogát, hogy képes legyen
uralkodni a viszolygásán, majd leült. Felhúzta a csizmás lábát, és a
köpönyegébe burkolózott. Biztosra vette, hogy akadnak itt patkányok is.
Rájött, hogy bármennyire is elcsigázott, képtelen elnyúlni az átható szagot
árasztó kötélcsomókon. Szemrehányást tett magának, hogy milyen ostoba,
bölcsesség vagy tapasztalat híján nem alkalmas papnak, hogy mindössze egy
szamár fiú, akit elküldtek, hogy nagy idők nagy tetteit hajtsa végre. Rettegett
attól, hogy kudarcot vall, különösen most, amikor oly sok minden múlt rajta.
Gyóntatnia kell, megőrizni számos titkot, ám emellett agya valamelyik
zugában egy terv rejtőzött a király kiszabadítására. Félt, hogy nincs meg
benne sem a kellő bátorság, sem az eltökéltség, hogy véghez vigye a tervét,
és már épp imádkozni kezdett volna azért, hogy szilárd küldöttnek és jó
kémnek bizonyuljon, amikor ráeszmélt arra, hogy téved: igazából nem a
kudarctól tartott. Egyszerűen csak rettegett, mint egy gyermek. Félt
mindentől, a fészerben lakó patkányoktól, a fakadóvíztől odakint, ezeken túl
pedig Cromwell bosszúra szomjas hadseregétől és a zsarnok zord
tekintetétől.
Hát csak ült a sötétben és várt.

Alinor kilépett a fészerből, majd megállt az ajtó előtt és fülelt. Azt hallgatta,
hogyan mocorog odabent a férfi, aki mintha inkább valami különös állat lett
volna, amelyet végre sikerült bezárnia. Amikor minden elcsendesült, sarkon
fordult, és futott a töltésen hazáig. Az ingoványra néző nádfedeles kunyhót
kis gyógyfüveskert és uszadék fából ácsolt kerítés vette körül.
Otthon mindent úgy talált, ahogy hagyta, amikor elment: a kályhában a
cserépfedővel letakart parázs, a hamuba rajzolt rúnák, amelyek
megakadályozzák, hogy kiugorjon egy szikra. Gyermekei a szoba sarkába
állított ágyon aludtak, a tűzhelyen a zabkásás fazék állt, rajta a fedő, nehogy
hozzáférjenek a patkányok. A tyúkok elültek a nekik kijelölt zugban, és
álmosan felkotkodácsoltak, amikor a belépő Alinor magával hozta az
ingovány sós, hideg levegőjét.
Felkapta a tűzhely mellől a vödröt, kiment, és elindult a szárazföld felé a
part mentén, ahol a hullámok ki-kicsaptak a sáros talajra, a nádasba. A
kezdetleges lépcsőn felmászott a töltésre, és leballagott a másik oldalon a
mély, tiszta vizű tavacskához. A viharvert faoszlopba kapaszkodva a víz fölé
hajolt, megmerítette benne a vödröt, majd itt-ott kilötyögtetve felcipelte a
házához. Otthon vizet töltött egy tálba, az asztalra helyezte, levette a
köpenyét, és a szürke, házi készítésű faggyúszappannal megmosta az arcát
és a kezét. Különös gonddal dörzsölgette meg az ujjait, mert nagyon is
tudatában volt annak, hogy amikor a pap az ajkához emelte a kezét, minden
bizonnyal érezte a bőrén a hal, a füst, a verejték, a föld évek óta beleivódott
szagát.
Egy darabka vászonnal megtörölközött, aztán egy időre leült, és kibámult
a nyitott ajtón át az égre, amely ezen a fehér éjszakán nem sötétedett el
teljesen, most viszont egyre fényesebbé, egyre világosabbá vált. Azon
töprengett, vajon miért érzi úgy, mintha megbabonázták volna, holott még
a kísértettel sem sikerült találkoznia, amelyet látni kívánt.
Megrázta a fejét, mintha így akarna visszatérni az árnyak birodalmából,
felállt a zsámolyáról, aztán letérdelt a tűz elé, és egy ronggyal leemelte a
parázsról a cserépfedőt. Keze fejével eltüntette a hideg hamuba rajzolt
rúnákat, amelyek megvédték a házat a tűztől. Vékony ágakkal felszította a
lángot, uszadék fát dobott rá, majd amikor pattogva égni kezdett, fölé
állította a háromlábú vasedényt, vizet löttyintett bele a vödörből,
belekeverte a beáztatott zabpelyhet, és lassan felforralta a kását.
Egy ágyban alvó gyermekei a főzéssel járó zajok ellenére is tovább aludtak.
Alinornak végül fel kellett ébresztenie őket. Mindkettejüknek megérintette
a vállát. A lánya elmosolyodott álmában, és a durván ácsolt fal felé fordult,
Rob azonban felült és megkérdezte:
– Már reggel van?
A nő lehajolt, hogy megölelje, majd arcát a fiú meleg nyakába fúrta. Olyan
volt az illata, mint mindig… Finom, mint egy kölyökkutyáé.
– Igen. Ideje felkelni.
– Apám hazajött?
– Nem – felelte kifejezéstelen hangon Alinor. A visszatérő
kérdéstől már nem hasított fájdalom a szívébe a fia bánata láttán. – Ma
nem. Öltözz fel.
Rob engedelmesen kiült a matrac szélére, és vászon alsóinge fölé felvette
a kabátját. Aztán belebújt térdig érő nadrágjába, amelynek derekát
zsinórokkal a kabáthoz kötötte. Nem húzott harisnyát és cipőt, mert tudta,
hogy miután reggel végez az iskolában, a Malom-gazdaságba indul varjakat
riogatni.
Letelepedett az asztal mellé, és zabkását öntött a tálkájába.
– Nincs szalonna? – tudakolta.
– Ma nincs.
A fiú enni kezdett. Ráfújt minden kanálnyi ételre, majd hangosan
felszürcsölte. Az anyja egy kupába gyenge sört töltött neki – Foulmire lakói
sosem ittak a helyi vízből –, aztán ismét az ágyhoz lépett, leült a szélére, és
megfogta a lánya vállát.
Alys megfordult, és sötétkék szemével úgy bámult fel az anyjára, mintha
még mindig a kitartó álmában járna.
– Elmentél itthonról? – kérdezte.
Alinor meglepődött.
– Azt hittem, alszol.
– Hallottam, amikor megjöttél – mondta a lány, majd
mélyetszusszantott, mintha arra készülne, hogy újra elalszik. – Álmomban
hallottam.
– Mit álmodtál?
– Azt, hogy a templomkertben szembejött veled egy macska.
Ez mindkettejük érdeklődését felcsigázta.
– Milyen színű volt?
– Fekete – felelte a lány.
– És mi történt?
– Semmi. Ez volt minden. Te ott álltál előtte, a macska
pedigészrevett téged.
Alinor eltöprengett az álmon, ahogy a látóasszonyok szokták.
– Látott engem?
 – Látott. Mindent látott.
A nő biccentett.
– Erről ne beszélj – kötötte Alys lelkére.
– Dehogy beszélek – mosolyodott el a lány, majd ledobta magáról a
takarót, és felkelt. Nyújtózott egyet, szőke haja egyetlen fonatban omlott
le a hátán, a bőre épp olyan világos volt, mint az angoloké általában. Az ágy
lábánál heverő ruhakupac felé nyúlt, kihúzta a foltozott ingét és nemezelt
gyapjúszoknyáját, amelynek szegélyére rászáradt a sár. Leült az asztal
melletti székre, hogy megmossa az arcát és a kezét, aztán az ajtóhoz lépett
a tállal, és a vizet a gyógynövényekre löttyintette.
Alinor letelepedett melléjük, és imára kulcsolta a kezét.
– Atyánk, köszönetet mondunk mindennapi kenyerünkért –mormolta. –
Szabadíts meg minket a bűntől mindörökké. Ámen.
– Ámen – visszhangozták a gyerekei. Alinor szedett a kásábóla lányának,
majd magának is, de egy adagnyit a fazékban hagyott.
– Azt még megehetem? – kérdezte Rob.
– Nem – felelte a nő.
A fiú hátratolta a székét, és letérdelt, hogy fogadja az anyja áldását. Alinor
a gyapjas tincsekre simította a tenyerét.
– Isten áldása kísérjen, fiam.
Rob aztán egyetlen szó nélkül levette a sapkáját az ajtó mögötti kampóról,
a fejébe csapta, és már kint is volt. A félhomályos helyiséget betöltötte a sós
reggeli levegő és a sirályok rikoltozása. Amikor a fiú kiment, bevágta maga
mögött az ajtót.
– Korán indul iskolába – jegyezte meg Alys. – Megint azzalfogja eltölteni
az időt, hogy egy rongylabdával rugdossa a templom kapuját.
– Tudom – bólintott az anyja.
– Furán festesz – fordult felé a lány. – Valahogy másmilyennektűnsz.
 – Hogy érted? – mosolygott Alinor a lányára. – Ugyanaz vagyok, aki
tegnap voltam.
Alys látta, hogy az anyja lesüti a szemét, és ebből már tudta, hogy
valamiben nem mond igazat.
– Úgy nézel ki, mint az álmomban. Hol jártál az éjszaka?
A nő összeszedte a kiürült tálkákat és egymásra rakta őket. – A
templomba mentem, hogy apádért imádkozzak.
A lány biccentett. Tudta, hogy előző éjjel Szent Iván-éj volt.
– És megláttad? – kérdezte alig hallható hangon.
– Nem láttam semmit – rázta meg a fejét Alinor.
– Akkor talán még mindig él? Ha nem láttad, akkor nem lehethalott.
Még mindig hazatérhet.
– De az is lehet, hogy nincs meg a képességem arra, hogylássam a
holtakat.
– Meglehet. Amint az is, hogy találkoztál egy fekete macskával, amelyik
valóban látott téged.
A nő elmosolyodott.
– Erről ne beszélj – emlékeztette a lányát. A papra gondolt, akia hálós
fészerben várja a kását. Eltűnődött azon, hogy a férfi vajon úgy látta-e őt,
ahogy a fekete macska a lánya álmában.
Alys beletúrt dús, szőke hajába, hátrasimította, majd az aranyló fonatot
főkötője alá rejtette. Leült, hogy felhúzza a csizmáját.
– Istenem, annyira jó lenne megtudni – morogta ingerülten. –Nem
hiányzik nekem az apám, de szeretnék biztos lenni abban, hogy nem kell
tovább várni. És ez így Robbal szemben sem tisztességes.
– Tudom – bólintott az anyja. – Ahányszor hajó érkezik a vízimalom
kikötőjéhez, mindig megtudakolom, hogy hoztak-e hírt róla, de sosem
hallottak semmit.
 A lány felemelte az egyik csizmáját, majd átdugta az ujját a talpon tátongó
lyukon.
– Sajnálom, anyám, de új csizmára lesz szükségem. Ennek azorra is, meg
a talpa is az utolsókat rúgja.
Alinor alaposan szemügyre vette a lábbeli többször foltozott felsőrészét
és javított talpát.
– Legközelebb, amikor pénzhez jutok. Vagy amikor legközelebb vásárba
megyek – fogadkozott.
– De még mielőtt beköszönt a tél – mondta Alys, majd belebújta viseltes
csizmájába. – Ma talán egy nyúllal térek haza. Tegnap felállítottam egy
csapdát.
– De ugye, nem Sir William földjén?
– Nem ott, amerre a vadőr jár – hangzott a lány huncut válasza.
– Ha hazahozod, én megfőzöm – ígérte meg Alinor, akinekátsuhant az
agyán, hogy ha a pap nem megy el az esti apályig, akkor eggyel több éhes
szájat kell etetnie.
A lány az anyja elé térdelt, a nő pedig a finom ívű tarkójára simította a
tenyerét.
– Isten áldjon, és az ő áldása kísérjen – mormolta, s közbenarra gondolt,
milyen gyönyörű az ő ifjú leánya, és hogy a molnár meg az emberei mindig
megbámulják, ahányszor csak átvág a malom udvarán, azon tréfálkoznak,
hogy miféle férjet szerez magának pár év múlva.
Alys úgy mosolygott fel az anyjára, mintha tudná, hogy mitől fél.
– Elboldogulok – mondta kedvesen, majd az ajtó felé tartvakihessegette
a tyúkokat a házból, aztán az udvarról is, hogy eleséget keresve
lemehessenek a partra és ott csipegessenek.
Alinor megvárta, hogy a lánya elinduljon a rév felé, ahol átkelhet a kis
folyón. Amikor lépteinek zaja elhalt a kavicsos ösvényen, és már csak a
tengeri madarak kiáltozását hallotta, a meleg zabkását gyorsan bekotorta
egy már nem használt tálkába, eltűnt férje táljába, majd fogta a férfi faragott
fakanalát és a fapoharát, amit megtöltött gyenge sörrel, aztán a töltésen a
hálós fészer felé vette az útját.

Kopogott, majd a fejét lehajtva a megvetemedett szemöldökfa miatt,

belépett a kalyibába. A férfi a hálókon elnyújtózva aludt. Drága holmiját, a
gyapjúköpönyeget maga alá terítette, dús, hullámos tincsei az arcába
hullottak. Alinor látta, milyen sápadt, milyen hosszú és sötét a szempillája,
hogy még álmában is erőt sugároz a teste, mellkasa, karja körvonala, és hogy
a sokat érő lovaglócsizmába bújtatott lába milyen hosszú. Mindenki számára
világos lenne, hogy idegen, nem való erre az Anglia déli partvonalánál fekvő,
elszegényedett szigetre. Mindenki első pillantásra meg tudná állapítani róla,
hogy nemesember. Ahogy ott hevert a rozoga kalyiba bűzlő halászhálóin,
éppoly kevéssé illett oda, mint ahogy Alinor is kilógott volna az illatos,
selyemruhás hölgyek közül, akik annak idején benépesítették a királyi
udvart. Amikor a királynak még volt udvartartása Londonban.
A nő először úgy érezte, tiszteletlenség lenne felébreszteni, ám aztán az
egyre hűlő tálka a kezében emlékeztette arra, mennyire undorodna a férfi
az ételtől, ha csak egyszerűen otthagyná mellette, és a hideg, csomókba
összeállt kását kellene megennie, amikor felkel. Így hát lehajolt, letette a
padlóra a söröspoharat, majd finoman megrázta a pap csizmájának orrát.
James szempillája azonnal megrebbent, kinyitotta a szemét, és egyetlen
mozdulattal talpra ugrott.
– Á! Maga az, jóasszony!
Alinor a férfi felé nyújtotta a tálkát és a fapoharat.
 – Zabkása. Tudom, hogy nem elég jó magának…
– Magától kapom és az Úrtól kapom, így hálás vagyok – feleltea férfi. A
padlóra helyezte az ételt, a kanalat és poharat, majd letérdelt, és fojtott
hangon, hosszan imádkozott latinul. Alinornak fogalma sem volt, hogy mit
tegyen, ezért csak lehorgasztotta a fejét, és a végén elmormolt egy áment,
holott a lelkipásztoruk közölte vele – közölte mindannyiukkal –, hogy Isten
nem latinul beszél, hanem angolul, ezért angol nyelven kell szólni hozzá,
minden más csak ámítás és eretnekség, az Ige igazságának pápista
kigúnyolása.
James keresztbe vetett lábbal letelepedett a földre, mintha a hálók nem
hemzsegnének a férgektől, és úgy falta be a kását, mint egy kiéhezett ember.
A fakanállal kikaparta az utolsó falatot is a tálkából, aztán felhörpintette a
gyenge sört.
– Sajnálom, nincs több – szabadkozott sután a nő. – De ha mégkésőbb
is itt lesz, akkor hozok hallevest.
– Nagyon jólesett. Éhes voltam – felelte a férfi. – Hálás vagyok,hogy
megosztotta velem az ételét. Remélem, nem kellett megvonnia magától a
falatot, hogy engem megetethessen?
Alinor némi bűntudattal gondolt a fiára, akibe még fért volna a reggeliből.
– Nem – válaszolta. – Az is lehet, hogy a lányom húst hozvacsorára.
A férfi szeme összeszűkült, mintha éppen felidézné magában a
kalendáriumot, hogy kiderítse, nincs-e ma valami megszentelt vagy böjti
nap, amelyre tekintettel kell lennie.
– Szent Iván napja van. Örülök, ha jót ehetek, de ha kevés azétel, akkor
kérem, tartsa meg magának és a gyermekeinek. Már azzal is nagy szolgálatot
tesz nekem és az Úrnak, hogy elbújtat itt. Nem szeretném, ha miattam éhen
maradna. Én már hozzászoktam.
 Amikor a nő elnevette magát, az arca felragyogott, és Jamest újra
meglepte ez a váratlan átalakulás.
– Bármibe fogadnék, hogy én jobban hozzászoktam az éhezéshez, mint
maga!
A férfi alig tudta megállni, hogy meg ne érintse azt a mosolygó arcot.
– Ebben igaza van – ismerte el. – A böjtölés a hitemhez tartozik, a
magam akaratából választom.
– Azt gondoltam, ma reggel elvezetném a Prioryhoz – vetettefel Alinor.
– Ha próbát akarna tenni a tiszttartóval, hátha befogadja.
– Hálás lennék a segítségéért, és örömmel találkoznék vele.
Ugyanazt az utat kell megtennünk, amerre éjjel jártunk?
– Igen.
– Akkor magam is visszatalálok. Egyedül megyek, többé nemsodrom
magát veszedelembe.
– De hát ott az ingovány! – emlékeztette a nő. – Ott muszájvezetnem.
Majd maga előtt megyek, nehogy valaki azt higgye, hogy együtt vagyunk.
James bólintott.
– De távolságot kell tartania.
– Rendben van.
Egy ideig egyikük sem szólt semmit.
– Megtenné, hogy leül? – kérte aztán a férfi. – Elüldögél ésbeszélget
velem egy kicsit?
Alinor tétovázott.
– Vár a munka.
– De csak egy percre… – James magát is meglepte a kéréssel,hogy a nő
társaságát keresi, holott imádkozásra is használhatná az idejét.
Alinor letelepedett a padlóra, lábát behúzta a durva szövésű
gyapjúszoknyája alá. A félhomályba burkolózó helyiségben só, hínár és az
ingovány bűzös sarának szaga terjengett. A döngölt földpadlón a
halászhálókat hanyagul egymásra dobálták, a kagylóhéjjal és összeszáradt
hínárral teli rákfogó ketreceket szétrothasztotta az idő.
– Mit csinálna most, ha épp nem tartanám fel? – kérdezteJames.
– Reggel a kertben gyomlálnék, kitakarítanám a házat, leszedném a
gyógynövényeket, amelyeket kiszárítok vagy párlatot főzök belőlük, és talán
fonnék. Délután a bátyám házába megyek a révhez, hogy a főzdéjébe
vigyem az árpát, és hozzáfogjak a sörünk elkészítéséhez. A sörélesztővel
kenyeret sütök. Néha a Malom-tanyán is akad számomra munka… Vajat
köpülök, kenyeret dagasztok. Vagy gyomlálok, ások, betakarítok. Attól függ,
minek van itt az ideje – mondta és vállat vont. Látszott, hogy mindig túl sok
a dolga. – Minthogy Szent Iván napja van, este gyógynövényeket szedek. A
saját kertemben, meg a bátyámnál, ahol szintén elültettem ezt-azt… Aztán
a révészház gyógyfüveskamrájában párlatokat készítek. Néha megesik, hogy
elhívnak házakhoz, amikor gyermek születik, vagy valaki beteg. Vannak
esték, amikor templomba megyek. Jó leülni ott, még ha csak pár percre is.
– Biztos magányos, ugye?
– Nem… Habár anyám sokszor hiányzik – vallotta be Alinor.
– A férje nem?
A nő keresetlen szavakkal válaszolt:
– Örülök, hogy megszabadultam tőle. Csak annak a kis halászhajónak az
elvesztését sajnálom.
– Komiszul bánt magával? – James erősen összekulcsolta azölében
nyugvó kezét, nehogy rásimítsa a tenyerét Alinor összefont ujjaira. Arra
gondolt, hogy az a férfi csak valami szörnyeteg lehetett, ha képes volt egy
ilyen nőt gyötörni. És miért nem tett valamit a lelkipásztor? Miért nem
avatkozott közbe és védte meg Alinort a bátyja?
A nő azonban megrázta a fejét.
 – Nem komiszabbul, mint ahogy mások bánnak a hitvesükkel.Sosem
panaszkodtam. De bőven adott munkát, etetni kellett, sok volt a dolog vele.
Fárasztó volt a feleségének lenni, kimerítő. Nélküle azonban nagyon kevés a
pénzünk, és alig van módunk többet keresni. Félretenni belőle pedig
lehetetlen. Féltem a lányomat. Mindennap a malom gazdaságában
dolgozik… és igen csinos. Két-három év múlva férjhez kellene mennie, de
nem tudom, honnan szerzek neki hozományt. És féltem a fiamat is, aki úgy
fog felnőni, hogy még az apja csónakját sem örökölheti meg. Gondolom, a
bátyám ráhagyja majd a kompot, de addig még évek telnek el, és egyébként
is igen nehéz munka az. Fogalmam sincs, milyen sors vár rájuk. – Úgy
csóválta a fejét, mint aki már nem először töpreng ezen. – Azt sem tudom,
hogy velem mi lesz. Az Úr segítsen meg, hogy ne kelljen koldulnunk.
– Maga nem koldulhat – borzadt el James. – Nem juthat olyanmélyre,
hogy kéregetnie kelljen.
– Hát… ezt-azt néha kölcsönveszünk – ismerte el a nő, és aférfi kiolvasta
a mosolyából, hogy a Sir William birtokán orvvadászattal szerzett
zsákmányra gondol.
– Az Úr nem tiltja az effajta kölcsönzést, amennyiben mindössze
nyulakról van szó – szögezte le a pap, mire huncut mosoly volt a jutalma. –
De óvatosnak kell lenniük…
– Azok vagyunk. Sir Williamnek pedig főleg a szarvasok ésfácánok
számítanak. Talán valami módon sikerül vennünk magunknak egy csónakot.
Talán jobbra fordul a sorsunk.
– Nincs senki, aki a férje helyébe léphetne? – faggatta a férfi,mert
eszébe jutott, hogy Alinor várt valakire Szent Iván éjszakáján a templomban.
Meglepte, amikor a nő megvető mozdulattal fordította el a fejét. Ismert
hercegnőket, akikben nem volt ennyi gőgös elutasítás.
– Nem fogok újra férjhez menni.
 – Még egy csónakért sem? – mosolygott a nőre.
– Akinek van csónakja, annak úgysem kellenék két gyermekkel –
magyarázta Alinor. – Hogy még három éhes szájat kelljen etetnie.
– Hasonlít magára a lánya? – tudakolta James, és arra gondolt,hogy az a
leány akkor olyan szép lehet, mint egy mesebeli hercegnő. Egy álruhás
hercegnő.
A nő ajka mosolyra húzódott.
– Nem igazán. Ő oly sok mindenben reménykedik. Odafigyel
anagybátyja szavaira, és azt hiszi, bárkiből lehet bármi… Hogy előtte az élet,
és mindenen lehet változtatni. A parlament és a nép pártján áll. Nem is
okolom érte. Hiszen akaratlanul én is azt remélem, hogy rá jobb jövő vár. És
Robra is.
– Rob a fia?
Alinor arca ellágyult a név hallatán.
– Arra született, hogy gyógyító legyen. Megörökölte anyámtehetségét.
Még csak totyogott, de már velem jött a gyógynövényeskertbe, és
megtanulta mindennek a nevét, hatását. Megtanítottam arra, hogyan
használjuk fel ezeket a növényeket, és néha velem tart, amikor beteghez
vagy haldoklóhoz hívnak. Bárcsak az iskolában maradhatna, hogy műveltebb
emberré váljon! Egy hozzáértő, tanult személy számára biztos megélhetést
jelent, ha pénzes embereket szolgálhat a tudásával, például egy városban.
De nem itt – vonta meg a vállát. – Engem itt élelemmel és fillérekkel fizetnek
meg a gyógynövényeimért, és mindenki szegény, akin segítek. Csak a
Prioryban élnek uraságok. Én ápoltam őladységét, mielőtt meghalt, pár
hónapja pedig a fiát is kúráltam. Évente kétszer elmegyek hozzájuk, és
feltöltöm a kamrájukat gyógynövényes főzetekkel, rendben is tartom. De
amikor őlordsága beteg, akkor mindig Chichesterbe küldenek orvosért.
– Maga tán vajákos asszony? – kérdezte a férfi. – Miben jártas?
 – Csak a gyógyfüvekhez és a gyógyításhoz értek – hangzott anő óvatos
válasza. Úgy sejtette, a férfi semmit sem tudhat arról, hogy milyen
körültekintő módon kell különbséget tenni a természet kínálta kúrákat
ismerő gyógyító személyek és azok között, akik sötét boszorkánysággal
élnek, s képesek akár egy egész falut megbetegíteni. – Bába vagyok.
Engedélyem is volt, még abban az időben, amikor a püspöki palotában
kiadtak efféle papírokat. Mielőtt kipenderítették volna a püspököt, és el
nem menekült. Tudok fogat húzni, törött csontot helyre tenni, kivágni a
kelést, fekélyt gyógyítani, de nem foglalkozom semmi egyébbel. Csak
javasasszony vagyok, emellett tehetségem van ahhoz, hogy eltűnt, elveszett
dolgok nyomára bukkanjak.
– Engem is megtalált – bólintott a férfi.
– Tán el volt veszve?
– Úgy vélem, Anglia veszett el – felelte James. – Nem ültethetjük a
trónra a királyunkat, nem választhatjuk meg, hogyan tiszteljük az Urat. Nem
hagyhatjuk, hogy mindent a parlament döntsön el. Nem harcolhatunk az
uralkodónk ellen, akit Isten jelölt ki a kormányzásra.
– Én ehhez nem értek.
A férfi egy ideig habozott.
– Nem azt mondta az éjjel, hogy a bátyja a parlament híve?
– Elszökött otthonról, hogy harcoljon, és az átalakított, új mintájú
seregben is ott maradt volna, de amikor az apám meghalt, haza kellett
térnie, csak így tarthatta meg a jogot arra, hogy révész legyen. Már
nemzedékek óta a családunk használatában van a rév, mi vagyunk a Rév-
ház jogos bérlői.
– Egyedül így lehet átjutni a szárazföldre? A bátyja ladikján?
– Nem ladikja van – pontosított a nő. – Inkább egyfajta tutaj,amelyre
kötelet hurkolt, és így használja a Széles-éren. Ez az a kis folyó, amely a
 Sealsea-szigetet választja el a szárazföldtől. Nem valami mély. Apály idején
át lehet gyalogolni rajta. A gázló ki van kövezve, úgyhogy nem ragadunk
bele a sárba. A bátyám tartja rendben a gázlót, és a kompján szállítja át
azokat, akik nem szeretnék bevizezni a lábukat. Meg a vásárra igyekvő
asszonyokat a megfont gyapjúval és a többi áruval. Dagály idején a
szekereket, vagy Sir Williamet, aki a lovait és a kocsiját is szívesebben
szállíttatja a kompon, amikor túl magas a vízállás.
– A bátyja átevez a túlpartra az emberekért?
A nő a fejét rázta.
– Egy kötéllel húzza át őket. A komp olyan, mint valami jókoratutaj,
egyfajta lebegő híd. De elég nagy ahhoz, hogy egy szekér is elférjen rajta.
Amikor emelkedni kezd a vízszint, a folyó sodrása igen erős lesz. Ezért a
komp elejéhez és a hátuljához is hozzáerősített egy kifeszített kötelet,
nehogy kisodorja a dagály az ingoványba, onnan pedig a tengerre.
Jamesnek feltűnt, hogy Alinor arcából már a gondolattól is kiszaladt a vér.
– Mindig is félt a víztől? – tudakolta kíváncsian. – Miközben ittél a
tengerparton?
– És egy révész lánya meg egy halász felesége vagyok – húzódott
mosolyra a nő ajka. – Tudom, milyen ostobán hangzik, de világéletemben
rettegtem a víztől.
– De akkor hogyan fog halászni, amikor végre megszerzi azt acsónakot?
– tette fel a kérdést a férfi.
Alinor derűs arccal vállat vont, felállt, felvette a fatálkát és kanalat is.
– Össze kell majd szednem minden bátorságomat – felelte. –Evezni
tudok, a hálót is kivetem, és a gyerekeim is segíthetnek majd. De én sosem
fogok kimerészkedni a mély vízre, megmaradok itt, az öblön belül. És ha a
maguk oldala győzedelmeskedik, ha a király visszaszerzi a hatalmat, és az
egyház ismét pápista lesz, akkor minden böjti napon halat fogok árulni a
piacon meg a házaknál.
– Mihelyt hazatérek, küldök magának pénzt, hogy csónakotvehessen
belőle – ígérte James.
A nő úgy mosolyodott el, mintha bókot kapott volna.
– Hol él?
A férfi tétovázott, ám szeretett volna megbízni Alinorban annyira, hogy
igazat mondjon neki.
– Franciaországban, egy papneveldében. Tizenkét éves voltam, amikor
a családom átküldött Douai-be, az angol szemináriumba, aztán ott
maradtam, és papi fogadalmat tettem. A háború kezdetekor a szüleim
örültek, hogy biztonságban vagyok. Apám a parlamenti sereg ellen harcolt.
Vereséget szenvedtek… Nasebynél meg is sebesült. Most anyámmal együtt
száműzetésben élnek, Párizsban vannak a királynéval. Én pedig pap lettem,
aki felesküdött arra, hogy visszatér Angliába, és visszatéríti az embereket az
igaz hitre.
– Nem nagyon veszélyes Angliába jönnie?
James nem válaszolt azonnal. A kémkedésért halálbüntetés járt, ahogy
az eretnekségért is. A szemináriuma büszke volt arra, hogy mennyi
mártírt adott az ügynek: a nevüket bevésték egy falba, mely előtt
állandóan gyertyák égtek. Ifjabb korában ő is vágyott arra, hogy e szent
halottak közé kerüljön.
– A szemináriumom számos vértanút küldött Angliába azóta,hogy
Henrik király elfordult az igaz egyháztól. A vallást az emberek akarata
ellenére változtatták meg több mint száz évvel ezelőtt, de mi, a hívek nem
változtunk. Az én utamat több szent is járta már. – A nő ámuló tekintete
láttán elmosolyodott. – Igen, én választottam magamnak ezt a hivatást.
Szerencsére sok a biztonságos menedéket nyújtó ház, sok a barát, aki a
segítségemre van. Úgy szelhetem át az országot, hogy mindvégig római
katolikusok földjén járok. Minden este titkos, felszentelt kápolnákban
imádkozhatok. A parlament ezúttal túl messzire ment a királlyal szemben, a
hadsereg még inkább. Most jött el az alkalom. Az országban mindenfelé
városok és falvak állnak ki az uralkodó mellett, és kinyilvánítják, hogy újra a
trónon akarják látni. A nép békét szeretne, meg azt, hogy szabadon
imádhassa az Urat.
– És addig vissza sem tér a papneveldébe? – tudakolta kétkedőhangon
Alinor, mintha úgy gondolná, hogy az a nap sosem jön el.
– Nem. Van valami… Egy igen nagy horderejű dolog, amit megkell
tennem, mielőtt hazaindulnék. – Ellenállt a kísértésnek, hogy ennél többet
mondjon.
A nő azonban magától is rájött.
– Csak nem a Wight-szigetre készül? – kérdezte fojtott hangon.
– Csak nem a királyhoz tart?
A férfi hallgatása azt bizonyította, hogy eltalálta.
– Akkor hát most már tudja, miért nem lenne jó, ha velem mutatkozna –
magyarázta James. – Sosem mondom el senkinek, hogy találkoztunk és
maga elbújtatott. Bárhogy legyen, bármi történjen velem, nem fogom
elárulni.
A nő komoly arccal bólintott.
– Ha a Prioryba akar menni, addig kell átkelnünk az ingoványon, amíg tart
az apály. Megkereshetjük a tiszttartót a reggelinél, és ha nem fogadja be a
házba, akkor marad annyi időnk, hogy biztonságban visszatérjünk még a
dagály kezdete előtt.
A férfi feltápászkodott a hálók halmáról, végigsimított a kabátján, majd a
vállára kanyarította a köpönyegét.
– Az ingoványon vágunk át?
 Alinor biccentett.
– Valószínűleg senkivel sem fogunk találkozni, hiszen alig járnak
errefelé. Amikor a Priory közelébe érünk, egy mélyebben fekvő, bokrokkal
szegélyezett csapáson haladunk majd. Ha ott szembejönne valaki, akkor
ugorjon le a töltés oldalán, és bújjon el az árokban. Ha menekülnie kellene,
kövesse az árkot, mert az elvezeti a szárazföldre. Az erdőben elrejtőzhet.
– És maga mit csinál?
– Majd azt mondom, észre sem vettem, hogy követett. És hogya partra
indultam csértojást gyűjteni. – Alinor elfordult, és kinyitotta az ajtót. –
Várjon egy kicsit.
Ekkor váratlanul fülsiketítő zaj törte meg a csendet, mintha ágyúztak
volna, és ezt szörnyű, morajló hang követte.
– Ez meg mi? – követelt választ a férfi megriadva, kezét védelmezően
értékes csomagjára helyezte.
– Csak a malom – válaszolta higgadtan Alinor. – Kinyitották
amalomároknál a zuhogót, és már őrölnek a malomkövek. Egy csendesebb
napon igen nagy zajjal jár az ilyesmi.
James a nő után lépett ki a kalyibából a ragyogó reggeli fénybe. Kopott
ezüstként fénylő iszapzátonyok és pocsolyák nyúltak a végtelenbe, a
ragyogó, különös látóhatár felé. A kattogó-recsegő robaj folytatódott,
mintha valaki a pokol vaskapuját nyitotta volna ki épp, és a kövezett padlón
tolta volna helyére az ajtószárnyakat.
– Olyan hangos! – panaszolta a férfi.
– Hozzá lehet szokni – mondta Alinor, majd előrement, leereszkedett a
töltésről egy kurta, kavicsos sávra, amely az ingovány sarában folytatódott,
aztán a sekély folyómedernél meg is szűnt. James a vállára vetett csomaggal
lépkedett mellette. Lovaglócsizmája sarka belemélyedt a ragadós sárba, és
halk, de viszolyogtató hangú cuppanással szabadult ki belőle. Riadtan
összerezzent, amikor egyszer csak csobogó víz árasztotta el mellette a sekély
árkot.
A nő felnevetett.
– A vízimalom árkából jön.
– Itt minden annyira szokatlan – mormolta a férfi. Restellte,hogy
megijedt a víztől, amely mostanra továbbfolyt az egyébként mozdulatlan
tájban. – Az otthonom északon van, magas hegyek közt… Tőzeges vidék és
igen száraz. Számomra ez oly idegen, akár a Németalföld.
– A molnár kinyitja a zsilipkaput a malomtónál, hogy a vízbeáradjon, és
megforgassa a kereket – magyarázta Alinor. – A víz aztán továbbfolyik a
tenger felé.
– Még apálykor is? – kérdezte James a mellettük habzó áradatot
bámulva.
– Nem őröl mindennap. Annyi lisztet itt nem tudnának megvenni. De a
gabonát elraktározza, aztán felküldi Londonba, ha jó árat kaphat érte.
A férfi érzékelte a hangjában a neheztelést.
– Úgy érti, hogy nyerészkedik? Olcsón veszi a gabonát,
majdelszállíttatja, hogy londoni áron adjon túl rajta?
– Ő sem rosszabb másoknál. De nem könnyű végignézni, amint duzzadó
vitorlával elhajózik egy gabonás bárka, amikor nincs pénzünk arra, hogy
vegyünk egy cipót magunknak, és nem keresünk annyit, hogy lisztet
vásároljunk belőle.
– A földesúr nem szabja meg a kenyér árát? Mert ezt kellenetennie.
A nő vállat vont. Egy jó földesúr meghatározná, hogy mennyibe kerülhet
a kenyér, és arról is tenne, hogy a molnár egy mérő búzánál többet ne
tartson meg magának.
– Sir William nem tartózkodik itt állandóan. Londonban él. Valószínűleg
nem is tud a dologról.
 Alinor mintha valamilyen láthatatlan csapást követett volna, amely
elkanyarodott a malompataktól, felkaptatott egy kis kavicsszigetre, majd
egy másikra. Körülöttük mindent lágy sár borított, és az öböl partra kicsapó
hullámainak csobbanása egyetlen pillanatra sem halkult el. Néha szilárd volt
alattuk a talaj, mert a kavicsos földnyelven jártak, amelyet a tenger felőli
oldalon vízzel teli mélyedés szegélyezett – a férfi apró halak rajait pillantotta
meg benne, itt rekedtek a dagály elvonultával –, máskor homokon lépdeltek,
ebbe jól látható bordákat húzott a visszahúzódó tenger. James nem
felejtette el, milyen veszélyt jelent a folyós homok, és mindig a nő
lábnyomába lépett. Elég sűrűn felmerült benne, hogy Alinor talán mégsem
ismeri az egyhangú ingoványt felszabdaló mély szurdokok között vezető
utat, a nő azonban hol erre kanyarodott, hol arra, és mindig átjutottak
ezeken. Időnként a tenger medrében haladtak, máskor a náddal teli
szigeteken át, de volt, hogy félig alámerült pilléreket, iszapba temetett
dúcokat kerülgettek, amelyek jelenléte arra utalt, hogy valaki egyszer gátat
épített, mert így akart némi földet elkeríteni magának, csak aztán a
közönyös tenger visszavette a területet.
Több mint egy órányi gyaloglás után a szárazföld felé fordultak, és
elindultak egy olyan csapáson, amelyet szinte teljesen árnyékba borított a
fejük felett összehajló, áthatolhatatlanul sűrű galagonyasövény. James
nagyon ügyelt arra, hogy több lépéssel lemaradjon, s azonnal el tudjon
tűnni, mihelyt megpillant valakit, vagy meghallja, hogy a nő odaköszön egy
ismerősének, de a távolságot azért még tartani tudja, és ne veszítse szem
elől Alinort a kanyargós ösvényen, amely a Priory felé vezette őket. A ház
felmagasodó tornya már látszott a fák koronája felett. A csapást szegélyező
szederbokrok tüskéi bele-belekaptak kabátja ujjába. Az ösvényen látszott,
hogy nem sokan használják: a tanyákon dolgozók inkább az úton jártak, a
földesúri kúriába látogatók pazar kocsijai pedig – még abban az időben,
amikor a király a trónon ült, és Sir
William bírta a kegyét – apálykor a gázlón haladtak át, és a díszes kapun
hajtottak be a birtokra, hogy a kétszárnyú ajtó előtt álljanak meg, ahol
hajlongó, libériás szolgák sora várta őket. Csakhogy mostanra ezek a szolgák
mind elszöktek a birtokról, hogy beálljanak az új mintájú hadseregbe.
Előkelő vendégek sem érkeztek azóta, hogy elkezdődött a háború, és Sir
William a vesztes oldal mellé állt.
Kiértek a fák közül, majd sietve átvágtak egy cserjékkel szegélyezett,
ügyetlenül lekaszált réten, hogy mielőbb elérjék a menedéket jelentő, zúzott
kovakőből és vörös téglából rakott magas falat. Alinor megállt, mielőtt
elfordította volna a faajtóra erősített, gyűrű formájú kilincset.
– Ez az a hely, ahol biztos szállást ígértek magának? Számítottak az
érkezésére? Közöljem a nevét a tiszttartóval?
– Igen, azt reméltem, hogy ide jöhetek majd – ismerte be James. – Sir
William azt üzente, hogy itt találkozunk. Azt azonban nem tudom, hogy
mennyit árult el a tervéből a tiszttartójának. Fogalmam sincs, hogy
biztonságos dolog-e bemenni és említést tenni rólam. Talán az lenne a
legjobb, ha egyedül intézném.
– Bölcsebb, ha itt marad. Én megtehetem, hogy azt mondom,véletlenül
találkoztam magával, és idekísértem. Csak várjon itt – mondta a nő, és a
partot szegélyező rét felé intett, amelynek lekaszált, gyér füvét hanyagul
rakott szénaboglyává gereblyézték össze. – Bújjon el oda, és legyen nagyon
éber. Ha egy óra elteltével sem térek vissza, akkor valami baj van, és jobban
teszi, ha elmenekül. A part vonalát követve menjen vissza, de maradjon
végig a töltésen. Rejtőzzön el, míg el nem jön az esti apály, aztán alkonyatkor
keljen át a gázlón.
 – Az Úr vigyázzon magára – mormolta nyugtalanul a férfi. –Nem tetszik,
hogy ilyen veszélybe küldöm. Sir William biztosított arról, hogy itt
biztonságban leszek. Csak azt nem tudom, hogy beavatta-e a tiszttartóját is.
– Ha úgy alakulna, hogy a tiszttartó tőrbe próbálja csalni, ésvisszaküld
magáért, akkor leveszem a kötényemet, hogy így jelezzem, le akarják fogni.
Ha látja, hogy jövök, és a kezemben hozom a kötényt, azonnal meneküljön
el.
A nő arcából kiszaladt a vér a félelemtől, ajkát szorosan összepréselte.
Szótlanul sarkon fordult, és belépett a falba vágott kapun át a ház
konyhakertjébe. Fűszer- és gyógynövények, zöldségek takaros ágyásai
között haladt el a Priory konyhájának ajtaja felé tartva. Amikor odaért,
kilépett a facipőjéből, és bekopogott.
Kinyílt az ajtó felső ablaka, kinézett rajta a szakácsnő, majd Alinort látva
elmosolyodott.
– Ma nincs szükségem semmire, jóasszony. Őlordsága csakholnap tér
haza, más kedvéért pedig nem készítek angolnás lepényt.
– Mr. Tudeley-hez jöttem – mondta Alinor. – A fiam miatt.
– Nincs számára munka – vetette oda nyersen a szakácsnő,majd
leemelte a fedőt az öblös fazékról, és megkeverte az ételt. – Amilyen a világ
mostanában… Mert senki sem tudhatja, mi lesz velünk, senkire sem vár
semmi jó, nincs királyunk, a parlament hadakozik, az uraság pedig a hét
minden napján Londonba szaladgál. De hiába a józan ész szava, senki sem
hallgat rá, csak az ördögnek tartozott egy újabb úttal.
– Tudom – bólintott Alinor, és belépett a forró levegőjű konyhába. – De
azért szeretnék vele beszélni. – Amikor megcsapta az orrát a marhahúsleves
illata, az éhség a gyomrába mart. Csücsörítenie kellett, mert azonnal
összefutott a szájában a nyál. A szakácsnő felnézett, verejtékes arcát
megtörölte a kötényével, majd beordított valakinek a házba, hogy kérdezze
meg Mr. Tudeley-t, lenne-e ideje Reekie asszonyság számára. Alinor az ajtó
mellett várakozva hallotta, ahogy a szolgák megtudakolják, hogy
beengedhetik-e, aztán az egyik inas bedugta a fejét a konyhába:
– Bejöhet az asszonyság.
A nő követte a legénykét végig a folyosón, amelyből a raktárszobák
nyíltak, egészen a tiszttartó szobájának táblás ajtajáig. Az inas nagy
lendülettel nyitotta ki, és beengedte Alinort. Mr. Tudeley a fiókos asztalnál
ült, amelynél a bérleti díjat szokta beszedni, előtte papírok hevertek.
– Reekie asszonyság – üdvözölte épp csak felpillantva. – Beszélni kívánt
velem?
Alinor fürgén bókolt.
– Adjon isten, uram – köszönt. – Igen, szeretnék. Mindenképpen.
A legényke kiment, becsukta maga mögött az ajtót, a tiszttartó pedig
egyetlen szót sem szólt, csak várt. Úgy gondolta, a nő arra akarja megkérni,
hogy engedje el neki a negyedéves bérleti díjat. Mindenki tudta, hogy ez a
Reekie teremtés meg a gyerekei milyen sorban tengődnek, de senki sem
érzett együtt egy részeges fickó elhagyatott feleségével.
Alinor ijedten hadarni kezdett.
– Tegnap éjjel a templomban voltam, és találkoztam egy férfival, aki azt
mondta, hogy James a neve. James atya. Idekísértem. Kint vár a
tengermelléki mezőn egy szénaboglya mögött.
Tudeley összeérintette két tenyerét, és az ujjhegyei felett végigmérte a
nőt.
– Idekísért egy ellenszegülő, az anglikán hitre áttérni nemkívánó papot,
hogy lefogjam? – tudakolta hűvös hangon.
Alinor nagyot nyelt. A szája kiszáradt, az arca mozdulatlanná dermedt.
– Ahogy jónak látja, uram. Én ilyesmihez nem értek. Az a férfiazt kérte,
hogy vezessem el ide, hát megtettem, és senki sem tud róla. Ha valóban az
úr ismerőse, akkor engedelmeskednem kellett neki. Ha pedig ellenség,
akkor épp most hozom a maga tudomására.
Szorongó, sápadt arca láttán Mr. Tudeley elmosolyodott.
– Ezek szerint nem a lelkiismerete parancsának engedve hozta ide? Nem
azok pártján áll, akikhez a bátyja csatlakozott, Reekie asszonyság? Nem lett
magából is afféle prófétáló, prédikáló asszonyszemély? Azt akarja, hogy
eretnekségért megégessék azt a férfit? Azt akarja látni, hogy árulásért
felakasztják és a belét ontják?
– Én senkinek sem kívánok rosszat – vágta rá Alinor. – Abbanhiszek,
amiben a földesúr, akinek a bérlője vagyok. Az a helyes, amit Sir William
gondol. Nem az én feladatom eldönteni. Nem is akarom eldönteni.
Idekísértem azt a férfit, Mr. Tudeley, mert maga helyesen fog cselekedni.
Idehoztam, hogy maga döntse el, mi legyen vele.
A nő halvány, őszinte arca meggyőzte a tiszttartót. Felállt a székéből.
– Igen jól tette, amit tett – mondta, majd a zsebébe nyúlt, és kivett belőle
egy marékra való pennyt. Leszámolt tizenkettőt, ami egy shillinget ért
rézpénzben. Ennyiért Alys két napon át dolgozott a Malom-tanyán. – Ez a
magáé – mondta. – Mert jó szolgálatot tett őlordságának, bár nem tudta, s
még mindig nem tudja, mi is az óhaja. Mert mélységes tudatlanságában is jó
szolgája volt. – Kurtán felkacagott. – Mert helyesen cselekedett, pedig
oktalan, akár egy madárka, és fogalma sincs, hogy mit tesz.
Alinor nem tudta levenni a tekintetét a pénzről.
A férfi előhúzott egy erszényt a fiókból, meglazította a zsinórját, majd a
pennyk mellé letett egy kis ezüstérmét.
– Nézze csak, egy ezüstshilling. Hogy megvásároljam a hallgatását. Maga
szegény asszony, de nem ostoba, és nem is pletykás természetű. A
történtekről egy szót sem szólhat, jóasszony. Ennél semmi sem lehet
fontosabb. A harcnak még nincs vége, és senki sem tudja, hogy ki kerül ki
győztesen belőle. Ha bárki fecsegni kezd minderről, azzal maga nagyon
rosszul jár. Én biztosan nem. Le fogom tagadni, és a maga szavának senki
sem ad majd hitelt az enyémmel szemben. És őlordságának sem esik baja,
hiszen ő nincs is itt. Az a férfi sem jár pórul, aki a szénakazalnál várakozik,
mert akkorra már rég elmenekült, fürgén, mint a vadászebektől üldözött
nyúl. Maga lesz az, akit bevetnek a vízbe a hamis hit, a csalárd tett, a hazug
beszéd miatt. Maga felett mondják majd ki, hogy kém, áruló, de legalábbis
kész pletykafészek. Maga lesz az, akit megúsztatnak az érben, míg az átázott
szoknyája le nem húzza, és az érkező dagály vízbe nem fojtja. Megértette?
– Igen – nyögte ki rekedten Alinor. A torka elszorult a rémülettől. – Adja
isten, hogy ilyesmi sose történjen. Esküszöm, hallgatni fogok. Igen, uram.
– Akkor mindössze annyit mondunk, hogy ma azért jött elhozzám, mert
meg akarta tudakolni, hogy nincs-e valami munka a fia számára, én pedig
azt feleltem, hogy eljöhetnek mindketten kigyomlálni a gyógyfüveskertet,
leszedni azokat a fűszernövényeket, amelyeket nyáron meg kell szárítani, és
rendbe tenni a gyógyfüveskamrát. Magának is, meg a fiának is a megszokott
bért fizetjük: napi hat pennyt. Ezt a pénzt körültekintően költi majd el,
egyszerre legfeljebb egy érmét, és sosem árulja el senkinek, hogyan jutott
hozzá. A shillinget félreteszi, sosem tudódhat ki, hogy tőlem kapta.
– Igen, uram – hebegte a nő.
A tiszttartó bólintott.
– Emellett erre a negyedévre elengedem a bérleti díját.
Megperdítette az asztalt, hogy elforduljon a központi tengelyén, és így
hozzáférjen a fiókhoz, amelyen az „R” betű állt. Kivette Alinor bérleti
könyvecskéjét, és egy pipát tett a neve mellé.
– Tessék.
– Köszönöm – lehelte megkönnyebbülten a nő. – Isten áldjameg, uram.
 – Most elmehet. Szóljon annak a férfinak, aki a réten várakozik, hogy
feltűnés nélkül jöjjön be azon az ajtón, amelyen a bérlők szoktak, amikor
befizetik a díjukat. Megértette? Mondja meg neki, tegyen arról, hogy senki
se lássa meg. Maga meg én ezt a dolgot soha többé nem említjük. Senkivel
a világon nem beszélhet róla.
– Igen, uram – rebegte Alinor utoljára. Oly gyorsan kapott apénz után,
mint valami tolvaj, a zsebébe csúsztatta az érméket, és egy pillantás múlva
nesztelenül kisurrant a szobából.

Azon az oldalajtón ment ki, amit a bérleti díj megfizetésének napján

használtak, hogy nyitva hagyhassa a pap számára, aztán visszasietett a
konyhakertbe a facipőjéért, gyorsan belebújt, és már indult is a kapu és a
mező felé. Ha valaki látta, legfeljebb azt gondolta róla, hogy a legrövidebb
úton készül visszamenni a házához, amely az öböl túloldalán állt. James atya
a szénaboglya mögül figyelte, ahogy kilépett a kőfalba vágott kis fakapun, és
rugalmas léptekkel, egyenes tartással felé tartott. A kötényt a derekára
kötötte, s ahogy szoknyáját végighúzta a levágott füvön, széna és elszáradt
mezei virágok illatát kavarta fel. Mihelyt megpillantotta Alinort, és látta,
milyen könnyed bájjal mozog, a férfi azonnal tudta, hogy biztonságban van.
Egy Júdás nem járna így. A nő valósággal sugárzott, mint a szentek az
ólomüveg ablakokon.
– Itt vagyok – szólalt meg James, amikor Alinor megkerülte
aszénakazlat.
– Már várják – tudatta vele elfúló hangon a nő. – Nem esikbaja. Azon a
kapun kell bemennie, amelyiken kijöttem, aztán vágjon át a konyhakerten.
Baloldalt lesz egy kisebb ajtó. A ház bal oldalán. Sötét tölgyből van. Arra
induljon. Nyitva lesz. A tiszttartó szobáját a folyosón jobbra találja,
mindössze kétlépésnyire az ajtótól. Az ablaka a konyhakertre néz. Már várja
magát. Mr. Tudeley a neve.
– De ő nem… maga nem… nem lett kiszolgáltatva neki?
Alinor megrázta a fejét.
– Pénzt adott, amiért idekísértem magát – felelte a
megkönnyebbüléstől remegve. – A maguk oldalán áll. Megfizette a
hallgatásomat. Gazdagabb lettem amiatt, hogy találkoztam magával.
A férfi megfogta mindkét kezét.
– Én is gazdagabb lettem, hogy találkoztunk.
Egy darabig csak álltak ott kéz a kézben, végül James elengedte a nőét.
– Isten áldja, és fordítsa jobbra az életét – kívánta
szertartásosudvariassággal. – Imádkozni fogok magáért, és amikor
visszatérek Franciaországba, pénzt küldök majd.
– Semmivel sem tartozik nekem – tiltakozott a nő. – Mr. Tudeley-tól már
kaptam két shillinget. Két egész shillinget!
A férfi visszagondolt a szemináriumára, az aranyedényekre az oltáron, a
szentélyben csillogó gyémántokra és rubinokra, a nyakában aranyláncon
függő aranyfeszületre. Ezen az estén ezüsttányéron tálalják majd fel a
vacsoráját, és a legfinomabb vászon lesz az ágyneműje, valaki majd kimossa
az ingét, és megtisztítja a csizmáját. A következő napon találkozik Sir
Williammel, együtt bérelnek egy kis hajót, és bizonyos embereket
lekenyereznek azzal a vagyonnal, amit a csomagjában magával hozott. Ez a
nő pedig repes a boldogságtól, mert kapott két shillinget.
– Imádkozni fogok magáért. – A férfi hangja kissé elbizonytalanodott. –
Kinek a nevét említsem az imáimban?
– Alinor vagyok – mosolygott rá a nő. – Alinor Reekie.
 James biccentett. Nem jutott eszébe semmi, amivel maga mellett
tarthatta volna a nőt, de úgy érezte, nem akarja még útjára engedni.
– Imádkozom majd magáért. És hogy megszerezze a csónakját.
– Még az is megeshet.
Aztán egyszerre szólaltak meg és egyszerre hallgattak el.
– Megeshet, hogy valaha…
– Ha visszatérek…
– Nem hinném, hogy valaha visszajönnék ide – vallotta be aférfi. – Oda
kell mennem, ahová küldenek.
– Nem fogom keresni – biztosította Alinor. – Tudom, hogymennyire nem
illik ide, Foulmire-be.
– Maga… – fogott bele James, ám még mindig nem tudta, hogymit is
mondjon.
– Igen? – A nő nyaka enyhén rózsás árnyalatot öltött a durvaszövésű
ruha kivágása felett.
– Nem is tudtam… – kezdett bele újra a férfi.
– Mit? – kérdezte halkan Alinor. – Mit nem tudott?
– Nem gondoltam, hogy egy ilyen vidéken létezhet olyan nő,mint maga.
A mosoly lassan virult ki a nő arcán: először a sötétszürke szeme vált
derűssé, aztán a szájának sarka húzódott feljebb, végül pír öntötte el az
orcáját.
– Isten áldja – köszönt el váratlanul, mintha ezek után már egyetlen szót
sem kívánna hallani. Sarkon fordult, és a réten át elindult a tenger felé,
ahol a felhős ég alján sötét sáv jelezte a közelgő dagályt.
„Egy ilyen vidéken létezhet olyan nő, mint maga.” A férfi szavainak lelkesítő
emléke még napokon át Alinorral maradt, miközben a nyári hőségben a
munkáját végezte: gyomlált a kertjében, gyógynövényeket szedett,
kiterítette őket száradni a révészház gyógyfüveskamrájában, és elgyalogolt
egészen Sealsea faluig, hogy meglátogassa az egyik gazdálkodó feleségét, aki
aratás utánra várta az első gyermekét. Johnson gazda, a férj jómódú férfi
volt, a saját földjét művelte, emellett bérbe vett néhányat a földesúri
parcellákból is. Egy egész shillinget adott előre Alinornak, ha minden
vasárnap eljön a feleségéhez, és ígért egy másikat is, ha ott bábáskodik a
gyermek születésénél. A nő a két ezüstshillinget egy rongy sarkába kötötte,
és elrejtette a tűzhely egyik köve alá. „Egy ilyen vidéken létezhet olyan nő,
mint maga.” A nyári nap hosszúra nyúló óráiban ezek a szavak zengtek a
fejében. Arra gondolt, hogy mihelyt összegyűlik három shillingje, beszélni
fog a bátyjával arról, hogy csónakot szeretne venni. „Egy ilyen vidéken
létezhet olyan nő, mint maga.”
Annyiszor ismételte el magában, hogy a szavak kezdték elveszíteni a
jelentésüket. Milyen nő az „olyan nő, mint maga”? És vajon milyennek
tűnhet ez a vidék, ha furának számít, hogy ő itt él? Lehetséges-e úgy
értelmezni a mondatot, hogy a férfi a helyet teljesen rendjén valónak találta,
csak róla gondolta úgy, hogy nem méltó a vidékhez? Aztán felidézte, ahogy
James tekintete a ruhája kivágására tapadt, barna szemének meleg
pillantását, s máris pontosan tudta, hogyan értette a férfi, amit mondott, és
ettől ismét szétáradt benne az öröm.
Fel sem merült benne, hogy a szavak akaratlanul törtek elő Jamesből, s
hogy számára bűn volt ezt nemcsak kimondani, de még gondolni is. Alinort
egy olyan egyház szertartása szerint keresztelték meg, amelynek
lelkipásztorai szabadon házasodhattak – Angliában ekkor már száz éve nem
voltak nőtlenséget fogadó papok és szerzetesrendek. Fel sem fogta, hogy a
férfi már azzal is vétkezik, ha egy nőre néz, nem ám hogy vágyteljes szavakat
suttogjon neki. Érzékelte, hogy ezek a szavak erővel törtek utat maguknak,
és James önkéntelenül mondta ki őket, de arról fogalma sem volt, hogy
mihelyt visszatér a monostorba, meg kell majd gyónnia az egészet: be kell
vallania a gyóntatójának, hogy halálos bűnt követett el, amikor vágy ébredt
benne.
Alinor maga sem tudta, hogy mit érez. Igen fiatalon ment férjhez, és szült
két gyermeket, ám a fájdalmon kívül másban nem volt része. Nem is sejtette,
miért suttogja úgy maga elé a férfi szavait, mintha valamiféle ráolvasás
lenne, és miért maradtak meg úgy az emlékezetében, mintha egy dal sorát
alkotnák, amelyet újra meg újra elénekel.
Rob, a fia három pennyvel tért haza az egész napos varjúriogatásból, a
lánya, Alys pedig elhozta az egész heti bérét: két shillinget és hat pennyt.
Mindketten zokszó nélkül nyújtották át a keresményüket, mert tudták, hogy
egyedül ezen érmek fejében juthatnak hozzá bizonyos dolgokhoz,
amelyekre a háztartásnak szüksége van: fonni való gyapjúra, vajra és sajtra,
minthogy nem volt saját tehenük, de ára volt annak is, hogy a kenyerüket
megsüthessék a malom kemencéjében, és meg kellett fizetni a molnárt,
hogy megőröljön negyed vékányi búzát. Pénzzel tartoztak a Priorynak azért,
hogy uszadék fát és csértojást gyűjthessenek a tengerparton, és az előző év
tavaszán büntetést is kellett fizetniük, amiért elmulasztottak elvezető árkot
ásni az öbölben. Ott volt a következő negyedévi bérleti díj, az egyháznak
minden hónapban lerótt tized, Alys csizmájának megtalpaltatása.
– Veszek egy csónakot – közölte a gyermekeivel Alinor. – Már ha sikerül.
 DAGÁLYFÖLDE, 1648 JÚLIUSA, VASÁRNAP

Július első vasárnapján az egyházközség minden tagja megjelent a

templomban, és a kopár, fehér falakat bámulva hallgatta a lelkipásztor
imáját – a parlament addig nyesegette, addig faragta az imádságokat, míg
az imakönyvben már csak ezek a rideg és szigorú szavak maradtak. A lelkész
több mint két órán át prédikált arról, hogy mindannyiuknak szentté kell
válnia, az Úr eljövetelének tanúivá. Tudomásukra hozta, hogy a Wight-
szigeten, a Carisbrooke-kastélyban tartózkodó király megszégyenült a bűnei
miatt, és Isten meg fogja törni a büszke szívét, s eléri, hogy elismerje a
szentek parlamentjének hatalmát. Mindenkit biztosított afelől, hogy Isten
sosem engedi meg a skótoknak, hogy elinduljanak dél felé – habár a gonosz
király magához hívatta őket, s már gyülekeznek, hogy ártatlan angol
városokra támadjanak, és meggyalázzák őket. Isten azonban meg fogja ezt
akadályozni, különösképpen lesújt majd az írekre, amennyiben ők is
támogatják a királyt, és Anglia területére lépnek. Az egyházközségnek nincs
mitől tartania. Alinor lopva körülnézett, és a közelében ülők arcáról azt
olvasta le, hogy ez a gondolat különösen nyugtalanná teszi őket. Mind
egyszerű emberek voltak: ha valaki azt mondta nekik, hogy nincs mitől
félniük, azonnal tudták, hogy bajban vannak.
Igaz, folytatta a lelkész, „bizony igaz”, hogy országszerte akadnak árulók,
akik fegyvert fognak, királypárti zendülésekről hallani minden grófságban,
és két külhoni sereg is készül az ország megszállására, csakhogy a parlament
istenes hadserege le fogja győzni ezeket, a royalista gavallérok nem
diadalmaskodhatnak a fennkölt lelkű férfiak felett, jó emberek, szent életű
emberek felett. Az udvarnál többé nem lesznek pápisták. A király
megbocsátásért esedezik majd, s így visszahelyezhetik a trónjára, pápista
királynéja pedig megtanulja, hogyan legyen istenfélő teremtés, és megtiltják
neki, hogy eretnek papokkal vegye körül magát. Lezárják a kápolnáját, amely
az eretnekség és igazságtalan hatalom szívének számított, a király pedig
hátat fordít a kísértéseknek, és elfogadja tisztes tanácsadói irányítását. A
királyi család újra egyesül, ahogy egy istenes famíliának lennie kell: a család
feje mindig az apa, ő parancsol az anyának és a gyermekeknek, és a fiai
engedelmeskednek neki. A királyi szülők elhagyták a kis herceget és
hercegnőt, ám most újra együtt lesznek mind. Ezt semmi sem
akadályozhatja meg, ígérte a prédikátor, habár rossz hírek érkeztek Essexből
és Kentből, ahol a royalista árulók városokat foglaltak el a király nevében. A
legnyugtalanítóbb azonban, hogy az egész flotta átállt a király oldalára, s
immár fia, a herceg parancsnoksága alatt állnak a hajók, amelyeket a saját
hazájuk, Anglia ellen küld. Az istenes oldal azonban mindezek ellenére, az
egyre romló esélyek ellenére is győzni fog. A harcot már megharcolták és
diadalmaskodtak, a királyt legyűrték, most már csak rá kell ébrednie, hogy
valóban legyőzték. A becsület is úgy kívánja, hogy megadja magát.
Alinor meglátta Sir William Peachey-t, aki épp visszatért Londonból, ahol
a parlament iránti új keletű hűségét bizonygatta. A földesúr nagy
karosszékében ülve, mozdulatlanul, odaadó figyelemmel kísérte az
igehirdetést, mögötte háztartása tagjai sorakoztak fel. Sosem csóválta a
fejét, kimerült arcán egyetlenegyszer sem suhant át árnyék, még csak nem
is pislogott. A nő akár azt is gondolhatta volna róla, hogy ízig-vérig a
parlament híve, s ezért hallgatja oly nyugodtan, oly békésen a prédikációt,
amely az Úr akaratának megfelelően jósolja meg a győzelmüket.
A lelkész elmondta az utolsó imádságot is, majd arra intette a
gyülekezetet, nehogy bárki ott maradjon játszani a templomkertben, és nem
lesz sem vasárnapi lakomázás, sem egyéb szórakoztató időtöltés. Mostantól
a sabbat, vagyis a nyugalomnap megszentelt napnak számít, és az ilyesmit
csendben, elgondolkodva kell megünnepelni – a szentek napjain sem lesz
templomi sör és táncmulatság. Az egyházközségi tanácstagoknak jelenteni
kell, ha a közösségből bárki nem illő módon viselkedik. A nőknek
különösképpen engedelmesnek és tartózkodónak kell lenniük. Az istenes
győzelmet csak istenes emberekkel lehet kivívni. Most már mindenki az új
mintájú hadsereg katonája, mindenki együtt masírozik az ígéret földje felé.
Mr. Tudeley, a tiszttartó ott állt Sir William mögött a fedett
kapubejáratnál, és miközben az egyházközség tagjai az unalomtól
zsibbadtan kifelé sorjáztak a templomból, egymás után nevezte meg a
bérlőket. Azok illemtudóan meghajtották magukat uruk előtt vagy bókoltak.
Alinor a gyermekeivel türelmesen várta, hogy bemutassák. Szinte mindenki
más előbb került sorra, mint az ingovány szélén élő, nélkülöző, férjétől
elhagyott asszony. Némán bókolt a földesúr és a tiszttartója előtt. Sir
William mosolytalan arccal mérte végig, majd biccentett és elfordult. Mr.
Tudeley intett a begörbített ujjával, hogy a nő lépjen hozzá közelebb.
– Sir William kinevez egy káplánt, aki a magánkápolnájábantartja majd
az istentiszteleteket, és a fia iskoláztatását is rábízza.
Alinor szemlesütve hallgatott.
– A fia nagyjából annyi idős, mint Walter Peachey fiatalúr,nemde?
 – Valamivel fiatalabb – felelte a nő, és Robra mutatott, akidermedten
állt mögötte.
– Amikor nem magának segít a gyógynövények körül, mifélemunkát
végez?
Alinor jól leplezte, hogy mennyire meghökkenti ez a váratlan érdeklődés
a fia iránt, és higgadtan válaszolt:
– Délelőtt iskolában van, utána pedig a Malom-tanyán dolgozik:
gyomlál, és riogatja a varjakat. Okos fiú. Tud olvasni és írni. Velem jön majd
jövő héten, amikor a tiszttartó úr utasításának megfelelően rendbe tesszük
a Priory gyógyfüveskamráját, ő írja majd meg a címkéket, amelyeket az
üvegekre erősítünk. Tudja minden fűszer- és gyógynövény nevét angolul és
latinul is, és szép a kézírása.
– Került valaha bajba?
Alinor megrázta a fejét.
– A Priory háztartásának tagja lesz – jelentette ki Mr. Tudeley.– Együtt
fog tanulni Walter úrfival, a társasága és a személyes inasa lesz, amíg a
fiatalúr el nem kezdi a tanulmányait Cambridge-ben. Tizenöt shilling lesz a
negyedévi bére, amiből öt shillinget már előlegbe megkaphat.
A nő alig jutott levegőhöz.
– Walter úrfi házitanítója javasolta, hogy vegyünk fel valakitmellé –
folytatta a sima modorú tiszttartó. – A maga fiát én javasoltam. Tekintse
Sir William kegyének és segítő szándékának, minthogy magának eltűnt a
férje. Ilyen bánásmódban van része annak, aki jó urat szolgál. Ezt sose
felejtse el.
Alinor mélyen bókolt.
– Végtelenül hálás vagyok.
A férfi szigorú tekintettel meredt rá.
 – Ha bárki erről kérdezné, mondja azt, hogy őlordsága nemes lelkűen
bánik nélkülöző bérlőivel.
A nő újra bókolt.
– Igen, uram. Tudom, uram.
Aztán megfordult, és elindult a kapu felé. Alys és Rob közrefogta. A két
nő, anya és lánya, szemlesütve lépkedett, fehér főkötős fejüket lehajtották,
mintha az alázatos engedelmesség megtestesülései lettek volna.
– Ezek szerint nem tud a nyúlról – súgta oda Alys elégedettenaz
anyjának.
 DAGÁLYFÖLDE, 1648 JÚLIUSA

Robnak nem volt olyan holmija, amit a Prioryban viselhetett volna, és

konokul ellenállt minden erőfeszítésnek, amellyel az anyja fel akarta
készíteni az ottani életre. Azt hajtogatta, hogy nem akarja Peachey fiát és
örökösét szolgálni. Azt mondta, hogy nem ismeri Walter úrfit, és biztos nem
tudnának jól játszani együtt, hiszen hogyan is birkózna egy Peachey-sarj
holmi halász gyermekével, és miért is lenne kedve békaversenyt rendezni?
Aztán az anyja elmesélte, hogy miféle ételt tesznek majd elé a Priory
ebédlőjében, és hogy azonnal kapnak öt shillinget, amiből nemcsak a
következő negyedévi bérleti díjat tudják majd fizetni, de vehetnek egy
csónakot is, hogy kihúzza őket a nincstelenségből, amelynek pusztító
hulláma mindig is azzal fenyegetett, hogy átcsap a fejük felett. A fiú így már
felhagyott a panaszkodással, és vacsora után átment a révészházba, hogy
kölcsönkérje Ned régi csizmáját, meg egy zekét, amely hajdan Alinor apjáé
volt.
Apálykor tért vissza, és Ned is elkísérte az unokaöccsét. Kutyája, egy
fényes, vörhenyes szőrű, vízi vadászatra betanított jószág mellettük ügetett.
 – Húgom – üdvözölte a férfi Alinort, és homlokon csókolta.
– Bátyám – köszöntötte a nő.
Kitöltött egy kupa gyenge sört, a férfi pedig letelepedett a bejárat melletti
padra, hogy megigya. Hátát a kunyhó falának vetette, kitekintett az öböl
felé, kutyája, Vörös pedig a lábánál ülve, vágyakozó tekintettel mustrálta a
visszavonuló hullámok nyomán maradt törmelékben kapirgáló tyúkokat a
parton.
– Hoztam neked egy olyan értéktelen kis érmét, azt a fajtát,amiben
kedvedet leled. – Ned a zekéje zsebébe túrt, majd előhúzott egy apró,
formátlanná torzult és feketére színeződött fémkorongot.
– Ó, köszönöm! – örvendezett Alinor. – Hol találtad?
– A ház mögötti tavacskánál, ahonnan a vizet hordom. Vizesvolt,
valószínűleg az árokból került oda. Megcsillant rajta a fény, így akadt meg
rajta a szemem. Hogy veszíthet el valaki egy érmét épp egy ilyen helyen?
– Oly régen történhetett – mélázott el a húga a vékonyra kopott régi
pénzt nézegetve. – Arra késztet, hogy eltűnődjünk, vajon mit kereshetett
ott egy ismeretlen, nem? Oly sok évvel ezelőtt. Talán egy nő állt ott a
kezében ezzel az érmével. Talán kívánt valamit, és azért dobta a tóba.
Az érme abból a régi korból származott, amikor az árapálysíkságot
angolszász törzsek tartották az ellenőrzésük alatt, az ő nagy csónakjaik járták
az ingoványos, nádas vizeket, a szigeteken pedig gazdaságokat hoztak létre.
Alinor kislány kora óta gyűjtögette az angolszász érméket, és a
kincsesdobozában tartotta őket. Az anyja nevetett rajta, és azt mondogatta,
olyan, mint egy fösvény, aki aranynak hiszi az értéktelen kacatjait, de
dicsérte is a lányát éles szeméért, és a lelkére kötötte, hogy figyeljen nagyon,
hátha rábukkan valamilyen értékes érmére. Alinor egyszer talált csak vert
ezüstpénzt, amit elvittek Chichesterbe, hogy felbecsültessék és megmérjék.
Az aranyműves hat pennyt adott érte, ami valóságos vagyon volt a kislány
számára. Gyűjteménye többi darabja bronz- vagy zománcozott ezüstérme
volt, amelyekről a nemesfém az évek során lekopott. Neki azonban sosem
az értékük miatt kellettek ezek a pénzek. Azért tetszettek neki e szokatlan
szimbólumokkal televésett, ám mostanra szinte láthatatlanná kopott
mintájú érmék, mert régiek voltak, mert egy elmúlt korszakot idéztek, olyan
embereket, akiket már senki sem őrzött az emlékezetében.
A Sealsea-sziget lakói csak „tündéraranynak” nevezték ezeket a
fémpénzeket, és meséikben felbecsülhetetlen értékű kincsek szerepeltek,
meg az aranyat őrző sötét lovasok, akik a tolvajokat megvakították, majd a
szemhéjukat olvasztott ezüsttel zárták le. De mindenki tisztában volt azzal,
hogy mindössze a tenger által kimosott hordalékról van szó, ami a vízparti
iszapban ülepedik le és teljességgel értéktelen.
– Miért veszi őlordsága a szolgálatába Robot? – kérdezte Ned,miközben
Alinor az apró érmére köpött, és ruhája szegélyével tisztogatni kezdte, majd
a lemenő nap fénye felé tartotta, és megpróbálta kivenni rajta a megkopott
vésetet. – Miért fizeti meg ilyen jól?
– Mintha oroszlán lenne – merengett a nő, és újra megcsodálta a kis
érmét. – Olyan, mint egy oroszlán. Gondolod, hogy a régi Angliában
használhatták?
– Igen, talán. De miért épp Robot választották?
– Miért ne választották volna? – nézett rá a húga. – Hát nememlékszel,
hogy tavaly májusban kikúráltam Walter úrfi torokgyíkját? Akkor Rob is
velem volt. Ő szedte le a szükséges növényeket a kertben, és segítségemre
volt a gyógyfüveskamrában is. Őladysége halála óta is jártunk ott
néhányszor. Holnap is visszamegyünk, hogy leszedjük és megszárítsuk a
gyógynövényeiket. Mr. Tudeley azt mondta, minthogy Zacharynek nyoma
veszett, így akarnak segíteni rajtunk.
– Már korábban is segíthettek volna. Hiszen fél éve már, hogyeltűnt.
 A nő vállat vont.
– Ők nem úgy tartják számon a napokat, mint mi.
– Ők semmit sem tartanak számon – vetette oda neheztelőhangon a
férfi.
– Tudom, de ha Rob jó pénzt keres náluk, és közben mégiskoláztatják is,
akkor többre viheti, mint az apja. Talán innen is elkerülhet, akár
Chichesterben is élhet.
– Hacsak nem viszik bűnbe. Sir William nem a parlament,hanem a király
pártján állt. Megadta magát és kegyelemért könyörgött, de nem veszi ki a
részét az új parlament munkájából, és nem is toborzott katonákat az új
mintájú hadseregbe. Pedig össze kellene gyűjtenie az embereit, hogy
elinduljon észak felé, a skótok ellen. Ha komolyan gondolta a parlamentnek
tett ígéretét, akkor itt az alkalom, hogy ezt be is bizonyítsa. De erősen
kétlem, hogy a Prioryban istenes háztartást vinne.
Alinor a bátyjára sandított, tekintete végigsuhant a dús, barna haján,
széles vállán. Nedet megkeserítette, hogy épp akkor kellett elhagynia a
sereget, amikor már kezdtek csatákat nyerni, és kénytelen volt visszatérni,
hogy egy komppal járjon ide-oda egy sáros vizű ér két partja között. Pedig
már azt hitte, hogy örökre megszabadult a szigettől, a világ megváltozik, és
ennek a változásnak ő is része lesz.
– Mindig is te mutatsz majd utat Robnak. Nem fogja elfelejteni, hogy
mire tanítottad – biztosította a nő. – Tudja, hogy honnan jön és miben
hiszünk.
– Mert miben is hiszel? – csapott le a szavakra a bátyja. –Fogalmam
sincs, hogy te miben hiszel!
Alinor elkapta a tekintetét.
– Ó, Ned, én olyan vagyok, mint az anyánk meg a nagyanyánkvolt. Nem
mindig fogom fel ésszel, de néha érzem…
 – Robból már sosem lesz katona – mormogta sajnálkozva Ned.– Sosem
szolgál Cromwell alatt. Arról már lemaradt. Erre most elküldöd szolgálni egy
gavallérokhoz húzó földesúrhoz…
– Sir William bocsánatot nyert, és megfizette az árát annak,hogy a
királyt támogatta – felelte a nő, és azon volt, hogy ne gondoljon a papra, aki
abban a biztos tudatban lépett be a Priory kapuján, hogy a ház menedéket
nyújt egy pápistának, egy királypárti kémnek. – Rob rád hasonlít. Nem fogja
elfelejteni, hogy mi helyes, és mi nem. Sir William pedig ki fogja venni a
részét a parlament munkájából, még ha sajnálja is, hogy a régi időknek vége.
A király és a lordjai ideje lejárt. Te magad mondtad.
– Nem bízom meg benne, és senki másban sem, aki mindössze annyit
mond, hogy nagyon sajnálja, aztán már vissza is kapja a birtokait, mintha mi
sem történt volna… Amikor istenfélő katonák százai soha többé nem térnek
haza. Én besoroztam volna Robot a hadseregbe, én azt akartam volna, hogy
az Úr oldalán harcoljon. Ha az én fiam lenne, máris elküldeném a régi
csapatomhoz. Még mindig előfordulhat, hogy a skótok megtámadnak
minket. Vannak, akik szerint az írek is készülődnek.
– De hát a háborúnak vége…
– Addig nem, míg a király alá nem írja a békeszerződést. És beis kell
tartania.
– Ned, nem engedhetem el a fiamat – suttogta bocsánatkérőhangon a
nő.
– Még akkor sem, ha ezzel Istent szolgálná?
– Rajta kívül nincs senkim.
– Ha a Peachey libériáját viseli, akkor a kompot sem veszimajd át tőlem,
amikor eljön az ideje – zsörtölődött a bátyja. – Vagyis hiába jöttem vissza,
hogy a kompot és a révészházat megtartsam a családunk birtokában.
 – Neked is születhet fiad – jegyezte meg kedvesen Alinor, bártudta, hogy
a bátyja harmincévesen még mindig özvegyember.
A férfi válla meggörnyedt.
– Nekem ugyan már nem. Minket, révészeket, nem szántak jóférjeknek.
– Ó, az ég áldása legyen vele – suttogta a nő Ned ifjú feleségére, Maryre
gondolva, aki belehalt a szülésbe. Alinor képtelen volt megmenteni. – Isten
bocsássa meg, hogy nem tudtam…
– Rég volt – próbálta elhessegetni Ned a fájdalmas emléket. –De nem
akarom, hogy a feleségemnek újra át kelljen mennie valami ilyesmin, ha
megnősülnék.
– Viszont egy új feleség talán…
– Vagyis Rob lesz az örökösöm, és neki kellene átvennie akompot!
– Még arra is sor kerülhet! Hiszen nem arra készül, hogy örökre a
Peachey családot szolgálja. Csak addig, míg Walter úrfi el nem megy
Cambridge-be. De már ez a néhány tanulással töltött hónap is
megváltoztathatja az életét. Így majd elmehet bárhová, Anglia bármely
családjánál szolgálhat. Mégiscsak jobb lesz neki, mint ha itt ragadna.
– Te is meg én is itt ragadtunk!
A nőt elgondolkodtatta bátyja keserű kifakadása. A férfi kezére fektette
az övét.
– Én sosem reménykedtem ennél többen, nincs olyan reményem, hogy
elmehetek innen. Rob fizetsége azonban lehetővé teszi, hogy vegyek egy
halászcsónakot, és elkezdjek félretenni egy kis pénzt Alys hozományára. Mi
valóban itt ragadtunk, de attól még álmodozhatunk arról, hogy a fiamnak
jobban megy majd a sora.
– Hát… – morogta vonakodva Ned. – De nekem Alyst illetőenis vannak
álmaim. Rá aztán szép jövő vár! Biztosan elboldogul majd a világban.
 – Talán – bólintott nyugtalanul Alinor. – De ez a világ nemvaló
reménykedő fiatal lányoknak.
Egy darabig szótlanul ültek egymás mellett. Vörös, a kutya, úgy nézett fel
rájuk, mintha azt szeretné, hogy valamelyikük belehajítson valamit a vízbe,
amit ő majd visszahozhat.
– Régebben nem így gondolkodtál… Mielőtt elmentél volnainnen –
jegyezte meg a nő. – Akkoriban sosem mondtad volna azt, hogy „itt
ragadtunk”.
– Nem. Mert akkor még nem tudtam, hogy létezik világ Chichestertől
északra is. De amikor a seregben voltam Nasebynél, akkor sokat
beszélgettem a többiekkel… Olyan férfiakkal, akik a királyság más részeiből
jöttek. Mindannyian azért gyűltünk oda, hogy megküzdjünk mindazért,
amiben hiszünk. Tudtuk, hogy Isten vezet bennünket, és tudtuk, hogy eljött
az idő. Ez elgondolkodtatott… Miért szükségszerű, hogy a király birtokában
legyen a föld minden egyes holdja, miközben te meg én egy kavicsos
földnyelven egyensúlyozunk az ingovány közepén? Miért Peachey-éknek jut
az összes mező és erdő? Nem úgy kellene lennie, hogy az mindenkié? Nem
kellene saját parcella minden egyes angol embernek, ahol megtermelheti a
betevőjét, hogy egy ilyen gazdag országban senki se éhezzen?!
– Ilyesmikről folyik a szó a seregben? – nézett rá kíváncsian ahúga.
– Pontosan ezért harcolnak – bólintott Ned. – A londoni gazdagok
kezdtek el panaszkodni az adók miatt, de erre már Anglia szegényei is
felhördültek: Hol itt a jog? Velünk mi van? Ha nem lehet minden a király
birtokában, akkor ugyanez vonatkozik a lordokra, a püspökökre is. Ha nem
lesz minden a király birtokában, akkor minden angol férfinak joga lesz a saját
földjéhez, meg ahhoz, hogy halásszon a saját folyójában.
Szenvedélyes szavai meglepték a húgát.
– Még sosem beszéltél így.
 – Mert még sosem fordult elő, hogy az unokaöcsém egy királypárti
földesúr szolgálatába lépett! – csattant fel a férfi. – A királyt elfogták, ám
most zavartalanul foglalkozhat cselszövéssel, mintha egyetlen csatát sem
vesztett volna, a gavallérok pedig az egész országban fegyvert fognak, a
skótok megindultak ellenünk, az írek toborzásba kezdtek! Hallottad, mi
történt Essexben?
– Csak amit a lelkész mondott – rázta meg a fejét Alinor.
– Azok a bolondok kijelentették, hogy a királyt támogatják.
Ahadseregnek át kellett vonulnia Colchesterbe, hogy ostrom alá vegye a
royalistákat.
– Újrakezdték a harcot? – nézett rá döbbenten a nő.
– És az sem igaz, hogy a parlament flottája átállt volna a királyhoz. Az
admirális zászlóshajóját vesztettük el, meg fél tucat másikat.
– Mit terveznek? Behajóznak Londonba?
– Ki tudja, mire képesek azok az árulók? Esetleg ideszállítjákaz íreket?
Kiszabadítják a Wight-szigeten raboskodó királyt?
– Ó, bátyám, csak azt ne mondd, hogy megint háború lesz. Nekezdődjön
újra.
– Egészen addig háború lesz, amíg a király bele nem egyezikabba, hogy
békét kössön, és meg is tartsa a szavát – jósolta Ned. – Mert egy dolgot
mond a parlamentnek, aztán behívja a skótokat, meg az íreket. Még a
walesieket is! A seregnek kellene kézbe vennie a dolgot, és rákényszeríteni
a királyt arra, hogy felesküdjön a békére! Aztán betartatni vele az esküjét.
– Azt hittem, a Carisbrooke-kastélyban raboskodik.
A férfi undorodva csóválta a fejét.
– Olyan udvartartása van, mintha a Whitehallban lenne. Aszigeten
kikocsizik, úgy látogatja körbe a lordokat és ladyket, mintha épp most lépett
volna trónra. Azt mondják, mindenütt szívesen látják. Folyton leveleket
írogat, és a szökését tervezi. Hálát adok az Úrnak, hogy Robert Hammond a
várparancsnok. Derék ember. Személyesen ismerem, saját csapata volt a
hadseregben. Abban meg lehet bízni, hogy ő gondoskodik a biztonságról.
Esküszöm, még a végén bíróság elé állítjuk a királyt, mert háborút folytat a
saját népe ellen.
– De milyen váddal? Nem a parlament lázadt fel a király ellen?
– Ő kezdte a harcot. Fiatal tanoncokra és segédekre
lövetett.Felfegyverezte a földesurait, és hatalmas harci méneket adott
alájuk, hogy le tudjanak rohanni bennünket. Ellenünk fordult. A rossz oldalra
küldöd a fiadat, húgom. Senki sem rokonszenvez majd a gavallérokkal, mire
véget ér a nyár, és legyőzzük őket mind.
– De én nem akarom Robot egyik oldalra sem küldeni – tiltakozott
nyugtalanul Alinor. – Csak azt szeretném, ha jó helyre kerülne, ha a
lányomnak lenne hozománya, nekem pedig egy halászcsónakom, hogy
megélhessek.
A férfi kissé lehiggadt, és hosszan kortyolt a söréből. Vörös a gazdája
térdére támasztotta puha szőrű állát.
– Á, hiszen csak jár a szám. Már mást sem teszek, csak fecsegek. Hiába
masíroztam, imádkoztam és harcoltam, amikor apánk meghalt, visszajöttem
a révészházba. A győztes oldalon álltam, és pontosan erre is vágytam, most
pedig egy gavallér földesurat szállítok, ahányszor csak felszáll a kompra. Aki
ezért ráadásul egy pennyt sem fizet, hiszen a komp az övé, én csak a bérlője
vagyok, és valószínűleg úgy véli, hogy övé az összes víz az ingoványban, meg
az egész iszap alatta, és mellette még a tenger is.
– Haza kellett térned. – Alinor szerette volna megnyugtatniegyetlen
fivérét, egyben egyetlen szomszédját. – Különben elvesztjük a kompot, a
révészházat és vele a megélhetésünket is. Többen is voltak, akik boldogan
apánk helyébe léptek volna. Csak Sealsea-ben legalább tucatnyian.
Felsorakoztak volna a Priory kapujánál, és könyörögtek volna, hogy
megkapják a jogot a révészkedéshez. Miattad sikerült megtartanunk, és vele
a házunkat is. Mert… ahogy az Zachary eltűnésével kiderült, enélkül
koldusbotra jutnék. A te konyhád ad táplálékot, a te főzdédből kapjuk a
sörünket.
– Ugyan, ez a te otthonod is, nem csak az enyém. Nekem mégcsak nem
is kell. A csapatom elindult észak felé, a skótok ellen, és én nem vagyok
velük. Olyan gyávának érzem magam.
– Nem vagy gyáva! – tiltakozott hevesen Alinor. – Bátorságkell ahhoz,
hogy helyesen cselekedjünk. Márpedig te helyesen tetted, hogy hazajöttél,
és megmaradt a családunknak a komp és a Rév-ház. Hová lennénk, ha
elvesztettük volna?
– Akkor most mindannyian rád támaszkodnánk – felelte fanyar
mosollyal a bátyja. – Tőled meg az új csónakodtól függnénk. No de végül is
hazatértem, megtartottuk a kompot, és neked nem kell csónakba szállnod,
ha nehezedre esik. Tudom, hogy egy olyan nő, mint te, erre vágyik a
legkevésbé.
„Egy ilyen vidéken létezhet olyan nő, mint maga.” Bátyja szavai felidézték
James atya mondatát. Ned meglepetten tapasztalta, hogy Alinor arca
felragyog. Gyerekkoruk óta nem látta ilyen sugárzónak.
– Azt mondtad, hogy minden megváltozott a világban – szólaltmeg a nő,
és a hangja cseppet sem volt riadt. – Talán én is meg fogok változni.
 DAGÁLYFÖLDE, 1648 JÚLIUSA

Alinor a tengerparti ösvényen kísérte el fiát a Prioryhoz. Szúnyogok felhői

rebbentek fel a lábuk előtt, miközben az uszadék fa és a száraz nád
törmelékét kerülgetve baktattak a parton. Már jött a dagály, jól hallották a
fakadóvíz gurgulázó bugyogását, ezért elkanyarodtak a szárazföld felé, hogy
távolabb legyenek a kicsapó hullámoktól, átvágtak a Prioryval szomszédos
réten, amelyen a szénaboglyák úgy sárgállottak a késő nyári napsütésben,
mintha egyenesen szalmából rakták volna őket.
– Szent Mihály napján hazaengednek, és minden vasárnaptalálkozunk a
templomban – szólalt meg a nő.
Rob belesápadt a félelembe.
– Tudom – felelte szűkszavúan. – Már vagy tucatszor mondtad.
– Pénteken ott leszek a Priory konyhájában. Ha találkozni akarsz, mondd
meg már előtte a szakácsnőnek, és ő majd szól nekem.
– Ezt is mondtad.
A nő bólintott.
 – Ha ennyire nem akarsz odamenni, akkor nem kell.
Valahogyelboldogulunk majd.
– Azt mondtam, hogy megyek.
Amikor Alinor elfordította a kőfalba vágott faajtó kilincsét, hirtelen eszébe
jutott, hogyan hagyta ott a papot, James atyát a szénaboglya mögött,
miközben ő Mr. Tudeley-vel beszélt. A fémkilincs átmelegedett a napon, és
ujjai alatt éppoly száraz volt az ajtó fája, mint azon a bizonyos napon, egy
hónapja. Úgy érezte, helytelen erre gondolnia, helytelen, hogy a férfi jut
eszébe, amikor szolgálni küldi a saját fiát.
– Hát akkor gyere – mosolygott bátorítón Robra, és elhessegette a nap
emlékét, amikor egy pap vágyakozva bámult rá, és azt mondta: „olyan nő,
mint maga”.
Átvágtak a kerten a konyha ajtaja felé. A szakácsnő felpillantott rájuk.
Könyékig lisztes volt, mert épp hatalmas tésztalabdát gyúrt az asztalon.
– Már várják magukat – jegyezte meg. Tetőtől talpig végigmérte a fiút.
– Rendes legényke – mondta. – Légy illedelmes, és akkor megcsinálhatod a
szerencsédet ebben a házban.
Rob lekapta a sapkáját.
– Igenis, asszonyság.
– Úgy kell mondanod: Igen, Mrs. Wheatley – javította ki aszakácsnő.
– Igen, Mrs. Wheatley – ismételte utána a fiú.
– Stuart felkísér – jelentette ki Mrs. Wheatley, majd a folyosófelé
fordult, és elkiáltotta magát: – Hol az az ember?
Stuart máris ott termett a küszöbön. Sovány férfi volt, a Peachey-féle
libériát viselte, a cipője sarka elkopott.
– Te meg hogy nézel ki? – dorgálta meg a szakácsnő, bár nemsok
reményt fűzhetett ahhoz, hogy a férfi összeszedi magát. – Kísérd be Reekie
asszonyság fiát Mr. Tudeley-hez. Már várja. A szobájába. Aztán azonnal
gyere vissza. Le kell majd venned nekem a nagy tálakat.
Stuart biccentett Rob felé, és a tiszttartó szobájához vezető folyosó felé
fordult.
Alinor azonban elkapta a fiát, mielőtt az egyetlen szó nélkül,
engedelmesen követte volna a férfit.
– Várj! Búcsúzzunk el!
A sápadt, feszült arcú Rob visszament hozzá, és letérdelt elé. Alinor áldó
mozdulattal göndör fürtjeire helyezte a kezét, aztán lehajolt és megcsókolta.
– Légy jó – mormolta tehetetlenül. Nem voltak szavai arra,hogy
mennyire szereti a gyermekét, és mennyire gyűlöli, hogy itt kell hagynia. –
Isten áldjon, fiam. Vasárnap találkozunk a templomban.
Rob felállt. Anyja érzelemtől remegő hangja zavart pirulásra késztette,
saját érzéseit azonban semmiképp nem akarta elárulni. Kis motyója után
nyúlt. Szinte semmit sem hozott magával: egy váltás fehérneműt, a kanalát
és a kését. Aztán Stuarttal elhagyta a konyhát.
Mrs. Wheatley felkacagott, amikor észrevette, hogy Alinor a könnyeivel
küszködve nézi, amint a fia elmegy.
– Ugyan, hagyja már – szólt rá kedvesen. – Nem tengerre szálla fiú, hogy
a herceggel hadakozzon. Nem a hadseregbe sorozták be, és nem északra
tart, hogy a skótokkal harcoljon.
– Hálát is adok érte az Úrnak.
A szakácsnő belecsapta a tésztát egy tálba, majd letakarta egy kendővel,
és a nyitott ablak párkányára állította, hogy a napon megkeljen.
– Nem inna egy kis gyenge sört, mielőtt elindul? – kérdezte. –Csak hogy
újra mosolyt csaljunk arra a csinos arcára?
– Köszönöm – bólintott a nő, és leült az asztal mellé állítottpadra. –
Eljöhetnék hétvégén, hogy megtudjam, hogyan boldogul itt a fiam?
 – Igen, és egyúttal hozhat egy kis tengeri köményt is.
– Hozok. Mrs. Wheatley… Rajta tartaná a szemét?
A szakácsnő biccentett.
– Jól jár a legényke ezzel a szolgálattal.
– Tudom. És ugye, elküld értem, ha kiderül, hogy nem illikide? Ha a
legcsekélyebb jelét is látja annak, hogy valami gond van?
– Ugyan már, miféle baj lenne? Ingyen iskoláztatják. Méghozzá saját
tanárral tanul majd, nem a falusi iskolában. Lesz kosztja, kvártélya, még bért
is kap, és ezért cserébe csak annyi a dolga, hogy elviselje a fiatalurat.
– Nehéz tán vele? Tavaly találkoztunk, amikor beteg volt, ésakkor
szelídnek láttam…
– Ő is egy Peachey. – A szakácsnő mindössze ennyit felelt. – Őa birtok
következő ura. Arra született, hogy nehéz legyen vele.
De nem gonosz természetű, annyi szent. A maga fiának szerencséje van, ez
biztos.
A kikövezett padlójú folyosón léptek közeledtek a konyhához, mire Mrs.
Wheatley azonnal elhallgatott, egy kancsó író után nyúlt, és tartalmát egy
tálba öntötte. Mr. Tudeley kukkantott be a konyhaajtón.
– Á, gondoltam, hogy még itt találom, Mrs. Reekie. Odaadommagának,
ami a fia negyedéves béréből előre jár.
Alinor átvette az erszényt, amelyet öt shilling dagasztott, és köténye
zsebébe csúsztatta.
– Köszönöm – felelte. – És szívből köszönöm, hogy lehetőségetadott
Robnak…
A tiszttartó csak legyintett, és már el is tűnt. Mrs. Wheatley Alinorra
nézett.
 – Nagyon is megérdemelte – jelentette ki határozott hangon. –Két
gyermeket nevel, és nincs hozzá férje. Biztosra veszem, hogy Rob derék fiú.
Ne aggódjon, rajta tartom a szemem.
– Igen, tudom – bólintott a nő, de még mindig nem akarózottelindulnia.
Aztán kurtán bókolt Mrs. Wheatley felé, kilépett az ajtón a konyhakertbe,
és amint átvágott rajta, még visszapillantott a felmagasodó házra. Hátha Rob
kinéz valamelyik ablakon. De nem látott senkit. Az ólomüveg ablaktáblák
visszatükrözték a delelőn járó nap fényét, ami elvakította Alinort. Intett
azért, hátha mégis ott van valahol Rob, majd sarkon fordult, és elindult
hazafelé. Úgy érezte, mintha egy darabot ott hagyott volna magából.

Péntek hajnalban Alinor hagyta, hogy az álmos Alys tovább heverjen a meleg
ágyában, és lement a kavicsos partra, hogy a derengő fénynél tengeri
köményt szedjen, amíg még friss, nedves és sós a tajtékos víztől. Apály volt.
Látta, hogy távol, a tengeren kis hullámok csapnak ki egy homokpadra, és a
látóhatáron az alacsonyan vonuló felhők alatt csodás, aranyló sáv jelzi a
felkelő napot. A sekély vízben madárkák ugrándoztak, néha az egész raj
felrebbent, hogy aztán néhány méterrel odébb újra letelepedjenek a parton.
A Priory istállóján hatot mutatott az óra, amikor a nő bekopogott a
konyhába. Stuart nyitott ajtót, a keze még csupa hamu volt a tűzhely
tisztogatásától. Alinor belépett, és letette a kosarát a szekrényre.
– Lám, hát itt van – nézett fel Mrs Wheatley. Az arca kivörösödött a
melegtől, mert épp a cipókat tolta be egy hosszú nyelű péklapáttal a
kemencébe. Vastag gyapjúrongyba bugyolált kezével becsukta a kemence
ajtaját, majd előrejött a kosárhoz, és beletúrt a zöld levelekbe, hogy lássa,
alul is ugyanolyan frissen szedett növények vannak-e.
 – Két penny? – ajánlotta.
– Persze – felelte barátságosan Alinor, pedig ezzel eléggé olcsón adta a
tengeri köményt.
– Biztos szeretne találkozni a fiával – találta ki azonnal a szakácsnő. –
Velem jöhet a kápolnába a reggeli imára. Ott lesz a fiú is.
Alinor a küszöbön megrázogatta a nedves kendőjét, aztán egy kampóra
akasztotta, és megigazította szőke haján a főkötőt.
– Hát, ha lehet…
– Tudtam ám, hogy majd megvész, hogy láthassa – bólogatottaz éles
szemű Mrs. Wheatley. – Jól van ám. Nem emészti magát.
Az étvágya legalábbis jó, nem hagyja ott az ételt.
– No, azt biztosan nem! – nevetett fel Stuart.
– Kérdeztelek tán téged? – csattant fel a szakácsnő, mire aférfi
lehorgasztotta a fejét, és már ment is, hogy megrakjon fával egy kosarat.
Valahol a ház belsejében háromszor megkondult egy kis harang.
– Itt az idő – mondta Mrs. Wheatley, a mosogató pumpás kútjánál
leöblítette a kezét, és a derekához erősített kendőben megtörölte. Amikor
félredobta a maszatos kötényét, kiderült, hogy alatta van egy makulátlanul
tiszta is, aztán elindult kifelé a konyhából.
A két nő végigment a kikövezett padlójú folyosón, egészen a ház
előcsarnokáig. A Peachey család magánkápolnájának faragott ajtaja mellett
már három fejőlány várakozott csendben. Alinor és a szakácsnő csatlakozott
hozzájuk. A szemközti fal mellett őlordsága inasa, Stuart, egy másik inas, két
lovász és két kertész sorakozott fel.
Alinor hallotta, ahogy a Peachey család tagjai lefelé tartanak az impozáns
falépcsőn. Sir William jött elöl, elegáns, sötétvörös bársonyruhájában, a
nyakában dús csipkefodor, a kezében pálca. Választékos öltözéke túlzásnak
tűnt ahhoz képest, hogy vidéken volt, és a saját kápolnájába készült reggeli
istentiszteletre. Tekintete közömbösen siklott végig a háza népén, Alinort
észre sem vette. A lordot a fia követte, jóval egyszerűbb ruhában: barna
térdnadrágot és zekét viselt, amely alól egy fehér vászoning kurta gallérja
kandikált ki. Nem volt kalap a fején, simára fésült, világosbarna fürtjei a
vállára omlottak. Felismerte Alinort, aki két betegsége alatt is ápolta,
rámosolygott, aztán a fiúhoz fordult, aki mögötte lépkedett a lépcsőn. Rob
volt az. Alinor bárhol egy pillanat alatt ráismert volna, ám annyi szent, hogy
a fiú külseje mostanra igencsak megváltozott. Walter úrfi egyik régi, zöld
ruhája volt rajta, tiszta, fehér gallérját keskeny csipkeszalaggal szegték be,
térdig érő, fehér gyapjúharisnyát és csatos fekete cipőt hordott. Hosszú
lábán, egyre nyúlánkabbá váló testén minden holmi kicsinek tűnt: a zeke
ujjából kilógott a csontos csuklója, és a térdnadrág is kissé feszült rajta. Ám
még csak nem is emlékeztetett arra a fiúra, aki reggelente mosdatlanul
lépett ki az ingovány mellett álló kunyhóból, hogy iskola előtt még labdázzon
egyet a templomkertben.
Amikor meglátta az anyját, ugyanolyan szélesen mosolygott rá, mint
mindig, és Alinor is sugárzó arccal nézett vissza rá. Rob enyhén kihúzta
magát, hogy megmutassa zekéjét és fehér, csipkés gallérját, az anyja pedig
néma csodálattal bólogatott. Amikor Sir William leért a lépcső aljára, Mr.
Tudeley, a tiszttartó lépett elé, hogy köszöntse őlordságát. Rob ekkor az
anyjához sietett, letérdelt és az áldását kérte, majd felpattant és erősen
magához szorította a nőt.
– Tudtam ám, hogy eljössz – suttogta halkan kuncogva. – Tudtam, hogy
nem bírod ki.
– Muszáj volt látnom téged. Képtelen voltam vasárnapig várni. Minden
rendben van?
– Igen – felelte a fiú. – Minden nagyon jó. – Elengedte Alinort,
és visszaállt a sorba. Sir William cipőjének magas sarka hangosan kopogott
a kőpadlón, felszalagozott pálcájával pedig mintha egyfajta ellenpontot vert
volna, amint kimért léptekkel a kápolna felé igyekezett. Mögötte a fia
lépkedett, majd Mr. Tudeley következett, aztán pedig Rob.
A szolgák meghajoltak vagy bókoltak, amikor őlordsága elhaladt előttük,
aztán a rangjuknak megfelelő sorrendben ők is csatlakozhattak a menethez.
A kápolna ajtószárnya kitárult előttük, és a küszöbön álló alak meghajolt Sir
William előtt. Sötét öltözéket viselt, egyszerű, fehér gallérral, mint a puritán
lelkészek általában. James atya volt az.

James felegyenesedett, majd a Peachey család előtt és a kápolna díszesen

faragott padsorai között odasétált a lecsupaszított úrasztalához, amelyet a
kápolna kereszthajójában helyeztek el. Az asztalon mindössze egy angol
nyelvű Biblia állt és a parlament által jóváhagyott imádságoskönyv, ezt a
reggeli istentisztelet imáinál nyitották ki. Nem volt semmi, ami elárulhatta
volna, hogy a férfi a római katolikus egyház papja: se miseruha, se gyertya,
se füstölő, se monstrancia, benne a szentostyával. A hely olyan átlátható és
kopár volt, mint az ország bármely más kápolnája. Akár maga Oliver
Cromwell is tiszta lelkiismerettel imádkozhatott volna a Peachey család
padsorában.
Őlordsága helyet foglalt a székében, a fia mellette ült, Rob egy távolabbi
padban, a háznép pedig mögöttük helyezkedett el.
Alinor a szakácsné mellé került, néhány padsorral Sir William mögött.
Képtelen volt levenni a szemét James atyáról, aki sötét hajjal koronázott
fejét lehajtva felolvasta a jótevők lelki üdvösségéért mondott imát. Aztán
felnézett, és ekkor meglátta Alinort.
 Az arckifejezése azonnal megváltozott. A nő érezte, hogy az ő arca is
mozdulatlanná dermed. Valóságos testi megrázkódtatást jelentett
megpillantani azután, hogy annyi időn át titkos örömmel gondolt rá. Azt
hitte, soha többé nem találkoznak újra, a férfi most mégis ott volt, egy fedél
alatt élt Alinor fiával, alig néhány mérföldre az ingovány szélén álló
otthonuktól. A nő kötelességtudóan lehorgasztotta a fejét, és elismételte az
új imák sorait. Lesütötte a szemét, de szempillája alól végig figyelte, ahogy
James atya lassan, de magabiztosan sorra veszi az istentisztelet részeit a
jótevők lelki üdvösségéért mondott imától a hitvallásig.
Amikor a férfi felpillantott az imádságoskönyvből, és a tekintetük
találkozott, úgy tűnt, mintha teljesen lekötötték volna figyelmét az
istentisztelet szavai. Semmilyen jelét nem adta, hogy megismerte volna
Alinort, a nő pedig lehajtotta a fejét, hogy ne bámulja meg, és közben azon
töprengett, James atya vajon azért szerzett Robnak helyet a Peachey-
háztartásban, hogy hatalmas szívességet tegyen neki, vagy ezzel komoly
veszélybe sodorta a fiút, hiszen így királypárti házba került, amelyben egy
anglikán hitre át nem tért pap is él.
A jelenlevők a házban betöltött rangjuk szerint áldoztak – csak kenyeret
vettek magukhoz, bor nem állt a kápolna közepén felállított asztalon, amely
úgy nézett ki, mintha hétköznapi étkezéshez használták volna. Sir William
volt az első, őt a fia követte, majd a tiszttartó jött. Alinor elmosolyodott,
amikor észrevette, hogy Rob a következő a sorban. Mint a fiatalúr
tanulótársa, előbbre való volt a szolgáknál. Alinor Mrs. Wheatley mögött
haladt, és egyszer csak ott találta magát James atya előtt, hogy a tálkát
formáló tenyeréből átvegye a szent kenyeret. A férfi keze egyetlen pillanatra
sem remegett meg, a nő pedig megkapta a kenyeret, lenyelte, jól hallhatóan
áment mormolt, aztán már lépett is tovább. Alinor anyja mindig pontosan
betartotta a vallási előírásokat. Egy javasasszony esetében különösen fontos
volt, hogy lenyelje a szent kenyeret, és ne csempéssze ki a templomból azzal,
hogy később felhasználhassa valamilyen gyógyító bűbájhoz. Miközben
visszahúzódott a Peachey család padsora mögé, Alinor szinte hallotta az
anyja hangját: „Nagyon vigyázz! Sose adj alkalmat arra, hogy valaki
kételkedni kezdjen. Cselekedeteidnek ki kell állnia a napfény próbáját.
Mindig.”
Letérdelt, és a tenyerébe temette az arcát. Megmentett egy pápistát…
Eljuttatta egy királypárti ház menedékébe. A fiát egy gavallér földesúr
szolgálatába adta. Hazudott a bátyjának… Attól tartott, hogy cselekedetei
nem állnák ki a napfény próbáját.
Mrs. Wheatley oldalba bökte.
– Ámen – mondta hangosan a szakácsnő.
– Ámen – mondta Alinor is, és felállt.
Egy újabb, a jótevők lelki üdvösségéért mondott ima volt az utolsó. Sir
William felemelkedett a székéből, nem feledkezett meg arról, hogy nem
szabad meghajolnia a régi kőoltár felé, amely dús, arany- és ezüstdíszeitől
megfosztottan, elhagyatva állt a kápolna keleti ablaka előtt. Őlordsága úgy
fordított hátat a szentélynek, mintha már nem a családja régóta és igen nagy
tiszteletben tartott, titkos helye lett volna, és elindult kifelé a templomból.
A háznép követte. Csak a pap maradt a kápolnában, s fejét lehajtva
imádkozott az elcsendesült, fehérre meszelt helyiségben.
– Most reggelizni megyek – mondta Rob, aki váratlanul bukkant fel
Alinor mellett, amikor a ház népe szétszéledt, és mindenki ment a dolgára.
A nő azonnal átölelte, magához húzta a fiát, és csókot nyomott a meleg feje
búbjára.
– Minden rendben van? – tudakolta meg gyorsan. – Jól bánnak veled?
– Igen, igen – hadarta Rob. – Marhahúst kapok reggelire, és haakarom,
sonkát is.
 – Menj csak – bólintott az anyja. – Vasárnap találkozunk atemplomban.
Egy futó mosoly, és a fiú már el is ügetett Walter után. Amikor utolérte,
szándékosan nekifutott és megtántorodott, mire a nemesi születésű fiatalúr
úgy taszította vissza, mintha mindketten a templomkertben játszó falusi
gyermekek lennének. Ezt látva Alinor rádöbbent arra, hogy a fia boldog itt,
és a földesúr fiának nem pusztán tanulótársa, de igazi barátja is.
Mrs. Wheatley visszakísérte a konyhába, aztán felkapta a péklapátot, és
kiemelte a kemencéből a frissen sült cipókat. Egyet Alinornak adott, aki
becsúsztatta a köténye zsebébe. Igen jó érzés volt, hogy átmelegítette a
csípőjét.
– Köszönöm – mondta, de a kenyérnél sokkal több mindenértvolt hálás.
A szakácsnő biccentett.
– Tudtam, hogy emészteni fogja magát a fiú után. De mintláthatja, jól
van, és Walter úrfi barátságos fiú. Nincs benne semmi rosszakarat.
Alinor végig sem gondolta, hogy mit tesz, csak odahajolt az idősebb
nőhöz, és megcsókolta az orcáját.
– Köszönöm – ismételte meg, majd fogta a kosarát, a tengeriköményt a
hűvös kamrába vitte, aztán kiment a konyhakertbe. Lassan végigsétált az
ágyások közti ösvényen, és úgy tett, mintha a nyárutón buján zöldellő
fűszernövényeket venné szemügyre. Eközben odaért a parti rétre nyíló
kapuhoz. A kezét már rátette a kilincsre, de aztán megfordult. Látta, hogy
James atya épp kilép a házból, s csak ekkor vallotta be magában, hogy azért
húzta az időt, mert azt remélte, a férfi majd utánajön.
Érezte, hogy elpirul, elöntötte a forróság, és ami még ennél is rosszabb,
nem tudta, hogy mit is mondhatna. Nem felejtette el, hogy egy szóval sem
említheti az első alkalmat, amikor találkoztak. Ez rendkívül fontos titok volt.
De ha ezt nem hozhatja szóba, akkor miről beszélhetne vele?
Tisztelettudóan kell köszöntenie, mintha idegen lenne, a földesúr vendége,
az egyház lelkipásztora. Ha azonban valóban idegenek lennének, akkor a
férfi nem sietne úgy felé a fűszernövények ágyásai között, és szép vonású
arca nem árulkodna ilyen örömről. Alinor azt sem tudta, milyen néven
szólíthatná meg. James atya azonban gyorsan mellette termett, és azonnal
meleg kezébe fogta mindkét kezét, így a nő mindössze ennyit volt képes
kinyögni:
– Ó. – Ennyi telt tőle: – Ó.
– Biztosra vettem, hogy még viszontlátom – jelentette ki aférfi.
– Én… – Alinor azonnal elhúzta a kezét, mihelyt James elengedte.
– Sir William magához vett káplánnak. Protestáns lelkésznekadom ki
magam. A ház népe közül egyedül Mr. Tudeley tudja, hogy ez nem igaz. A
maga fia sem tudja. Ő nem jár misére, ahogy Walter úrfi sem. A misét mindig
titokban tartom, éjszaka, amikor mindenki más alszik a házban. A fia nem
forog veszélyben. Fogalma sincs, hogy ki vagyok – hadarta el egy szuszra.
– Nem is szabad megtudnia. – Alinor alig tudta folytatni. – Őtúgy
nevelték… A nagybátyja Cromwell alatt szolgált. Nem szabad…
– Hallottam. Mr. Tudeley figyelmeztetett, amikor felvetettem,hogy
szeretném, ha Robert együtt venne órákat Walterrel.
– Miattam intézte el, hogy Rob a Prioryban szolgáljon?
– Igen sokkal tartozom magának – felelte James. –
Befogadott,elbújtatott, majd biztos menedékbe vezetett.
Alinor biccentve vette tudomásul a férfi szertartásosan merev szavait. Úgy
beszélt, mintha a nő a hívei egyike lenne, akinek erkölcsi kötelessége
segítenie egy papon. Mintha meg sem történt volna az a pillanat a réten,
mintha sosem mondta volna: „olyan nő, mint maga”.
– Szóra sem érdemes – mondta. Ő is tudott távolságtartóanviselkedni.
– Kötelességem volt Sir William miatt. Tudom, hogy senkinek sem szabad
említenem.
 – Emellett pedig… – fogott bele a férfi.
– Emellett?
Ezúttal mintha Jamesnek gyűlt volna meg a baja a szavakkal.
– Szerettem volna… Szeretném… Azt reméltem, tehetek valamit, amivel
segíthetek magának. Küldtem volna pénzt, de arra gondoltam, hogy ez így
talán jobb.
– Nagyon kedves volt magától, uram. De nincs szükségem semmire.
– Mert én… – A férfi elhallgatott.
– Mert maga?
James nagy levegőt vett.
– Én még sosem találkoztam olyan nővel, mint maga.
– Egy ilyen vidéken létezhet olyan nő, mint maga – idézte fel aférfi
szavait Alinor.
A férfi elvörösödött.
– Micsoda butaságokat beszéltem.
– Dehogy! Én örültem neki! Azt jelentette…
– Nem mintha azt gondolnám, hogy bármi baj van a Sealsea-szigettel.
– Igen szegény hely – mondta ki a nő. – Maga pedig
mégszegényesebbnek láthatja, hiszen sokkal jobbhoz van szokva. Szebbhez.
– Sosem találkoztam még olyannal, aki szebb lett volna magánál!
Mindkettőjüket meghökkentette a férfi váratlan őszintesége. Olyan volt,
mintha mindketten hallották volna a szavakat, de most el kell válniuk
némán, hogy végiggondolják, mit is jelentenek.
– Mennem kell – suttogta Alinor. Kezét a kilincsre tette, denem
fordította el.
– Igen – bólintott James. – Most már megengedheti magánakazt a
halászcsónakot?
Látta, hogy a nő arcán kivirul a mosoly, és egyenesen a szemébe néz.
 – A jövő héten veszem meg – magyarázta Alinor hálásan. –Elmegyünk a
bátyámmal a Dell-öbölbe megnézni egy öreg csónakot.
– Már azzal jönnek majd haza?
– Ó, dehogy! Ahhoz teljesen meg kellene kerülni a szigetet atengeren.
Nem merném… Kölcsönveszünk egy szekeret a vízimalomból, és a
szárazföldön hozzuk el. Úgy nincs messze, csak öt mérföld.
– És elég bátor lesz ahhoz, hogy vízre szálljon vele?
– Muszáj lesz – jelentette ki a nő. – Bátornak kell lennem.
– Magával tarthatok? Elhozhatnám a fiúkat is. A fia biztosantudja,
hogyan kell halászni. Megtaníthatná rá Waltert is.
Mindketten fontolóra vették a dolgot, mindketten elképzelték ezt
következő lépésként.
– Nem látom akadályát – felelte lassan, vontatott hangon Alinor, majd
megpróbálta végiggondolni, mit szólna ehhez a Priory háznépe. Mit
szólnának a malomban, ha meglátnák a csónakot és benne négyüket. – Sir
William megengedné, hogy Walter úrfi ilyen kis csónakban menjen ki a
vízre?
– Miért ne? És Robert elvezethetne a házukhoz. Nincs ebbensemmi
rossz.
– Nincs ebben semmi rossz – értett egyet a nő.
Bókolt, majd kilépett a kapun a part menti rétre, s közben átvillant az
agyán, milyen különös, hogy az utolsó mondatuk épp ez volt: nincs ebben
semmi rossz. Pedig mindketten tisztában voltak azzal, hogy egyáltalán nem
helyes: Alinornak nem lett volna szabad azt remélnie, hogy a fia elhozza
hozzájuk a férfit, James pedig nagyon is jól tudta, hogy nem kellene újra
találkoznia az asszonnyal.
 DAGÁLYFÖLDE, 1648 AUGUSZTUSA

Rob a parti ösvényen haladt a kaplánnal és Walter úrfival, s a délutáni

forróságban zergeként szökkent át a sós vizű tócsák felett. Hol felfutott a
partról a töltésre, hol leereszkedett arról, hol nádas zsámbékokon keresztül,
hol a szárazföldön vezette a többieket. Walter az elegáns, csatos cipőjében
csak csúszkálva tudta követni, és gyakran panaszkodott a sár és az érkező
dagály miatt. James atya leghátul ballagott. A kicsapó hullámok egyre
nagyobb területet hódítottak meg, s a víz oly gyorsan kúszott egyre feljebb
a partszakaszon, hogy a kunyhóhoz közeledve már kénytelenek voltak
felkaptatni a magasabban futó ösvényre. Tisztán hallották a fakadóvíz
szisszenő, bugyborékoló zaját.
Rob felkiáltott, amikor megpillantotta a kunyhójuk előtt álló rozoga móló
végében kikötött csónakot. Már ki is jött eléjük az anyja. Mosolygott, aranyló
hajfonatát összecsavarta és makulátlan, fehér főkötő alá rejtette, derekára
is tiszta kötényt kötött. A fiú odaszaladt hozzá, letérdelt, hogy az áldását
kérje, majd felpattant, hogy megcsókolja.
 – Walter úrfit ismered – mondta. – Ő pedig a házitanítónk éskáplánunk,
Mr. Summer.
Alinor bókolva köszöntötte Waltert.
– Hogy van, uram? – tudakolta. – Sokkal jobban fest, minttavasszal.
– Remekül – felelte a fiatalúr. – Apám szerint erős vagyok,mint a bivaly.
A nő James atya felé fordult, és már bókolt volna, de a férfi előrelépett,
megfogta a kezét, és úgy hajolt fölé, mintha egyenrangúak lennének.
– Örülök, hogy megismerhetem – szólalt meg. – A fia mársokat mesélt
magáról, és megcsodáltam a munkáját a Priory gyógyfüveskamrájában is.
– Ó, pedig annyira el van hanyagolva – felelte Alinor. – LadyPeachey
halála óta alig foglalkoztunk ilyesmivel. – Walter felé pillantott, amikor az
anyja halálát említette, de a fiú már elindult Robbal a kis móló felé, amely
mellett ott lebegett a csónak a csatorna mély vizén, neki-nekiütődve a
korhadó cölöpöknek, ahogy a dagály újra meg újra beljebb lökte.
– Kiment már a csónakkal a vízre? Összeszedte a bátorságát?– kérdezte
halkan James atya.
– Először a bátyámmal eveztünk ki. Zachary eltűnése óta nemjártam
kint.
– Ő a férje?
– Mindig én eveztem, amíg ő kirakta a rákcsapdákat.
– Gondolja, hogy egyedül is elboldogul?
– Igen. – A nő elfojtotta a félelmét, hogy ne remegjen meg ahangja. –
Ha a víz nem túl mély… vagy nem jön túl gyorsan a dagály.
Elszánt arckifejezését látva a férfi elnevette magát.
– Ó, Mrs. Reekie, még én is látom: maga nem arra született,hogy vízre
szálljon.
– Hát nem – mosolygott vissza rá a nő. – De arra azért képesvagyok,
hogy kimenjek egy horgászzsineggel makrélát fogni, tudom, hogyan kell a
hálót használni, elevezhetek a szigetekhez, ahol a sirályok fészkelnek, és
összeszedhetem a tojásaikat… Így máris jobb helyzetben vagyunk, mint
korábban. Bátornak kell lennem. Ez nagy lehetőséget jelent nekem és a
gyerekeimnek. Sosem evezek ki az öbölből, sosem megyek ki a nyílt
tengerre. De ez a mesterségünk, ezen a szigeten mindenki halász. Nekem is
meg kell próbálnom! És ha olyan szerencsém lenne, hogy fognék egy
lazacot, amit eladhatnék Sir Williamnek… Hát akkor egynapi munkával meg
is térülne a csónak ára.
– Azt hittem, a csónakot már eleve egynapi munkája áránvette –
jegyezte meg tréfálkozva James.
Alinor szeme felragyogott.
– Ó, hát az valóban nagy hal volt – vágott vissza huncutul, újra
megnevettetve a férfit.
A magasabban fekvő mólóra fel kellett lépni, és James önkéntelenül is
megfogta a nő könyökét, hogy a segítségére legyen. Mintha csak egy úrhölgy
lenne, akinek udvarol. Alinor érezte a keze melegét a karján, és nem
húzódott el, bár mindketten lesütötték a szemüket, és csak akkor néztek fel,
amikor a nő már a mólón állt, a férfi pedig elengedte a könyökét.
– A zsinegek a csónakban vannak – fordult Alinor a fiúk felé.– És a csali
is.
Rob könnyed mozdulattal szökkent le a rozoga mólóról a hintázó
csónakba, aztán az egyik cölöpbe kapaszkodva mozdulatlanul tartotta, hogy
Walter is beszállhasson. James habozva pillantott Alinorra.
– Most maga jön? – kérdezte, és felé nyújtotta a kezét.
A nő lekuporodott a mólóra, hogy segítség nélkül ereszkedhessen a
csónakba, aztán letelepedett a középső padkára. James eloldozta a kötelet,
lelépett a csónakba, Alinor mellé ült, és felvette az egyik evezőt.
– Mi evezünk, a fiúk pedig horgásznak – vetette fel.
 A nő biccentett, majd elfordította a fejét, de a férfi látta, ahogy arcát
elönti a pír attól, hogy a válluk összeér, s egyszerre mozdulnak, egyszerre
merítik a vízbe és húzzák meg az evezőt. Lassan, ütemesen eveztek, a csónak
eltávolodott a parttól és kisiklott a csatornára. Az öböl vize békés volt, de
hallották, milyen hevesen bugyog a fakadóvíz a mélyebb részeken. Az érkező
dagály és az erősödő áramlat ellenére könnyűszerrel kieveztek a csatorna
közepére, ahol megállították a csónakot, a fiúk pedig gilisztát tűztek a
horgukra, és belógatták a zsineget a vízbe.
– De undorító! – rikkantotta lelkesen Walter. – Hol szerezte agilisztákat?
– Kiástam őket – mosolygott rá Alinor. – Ha azonban máskor
is szeretnének horgászni, akkor maguknak kell gondoskodniuk a csaliról.
Bármilyen undorító legyen is.
A kis csónak hintázva lebegett a vízen, ahogy a dagály a part felé lökdöste,
Alinoréknak azonban sikerült egyenesen tartaniuk.
– Az ott a révészház? – kérdezte James, és az öböl túlsó végében álló
alacsony ház felé intett.
– Igen, a családom otthona, most a bátyám, a révész lakikbenne. Van
előtte egy móló, a kompot az ér túloldalán kötötték ki. És nézze csak! Azon
túl, a szárazföldön, ott a kikötőben a magtár, a vízimalom és a molnár háza.
– Ma őrölnek a malomban?
– Nem, mindig apálykor őrli a gabonát. A dagály megtölti amalomtavat,
a molnár apálykor kinyitja a zsilipet, a víz beömlik a malomárokba és forgatni
kezdi a kereket. De délutánonként, amikor leapadt a víz, őröltek a
malomban. Én is voltam ott, vajat köpültem a Malom-házban. Alys, a lányom
mindennap odajár, a ház körül, a malomban és a gazdaságban szoktak
munkát adni neki.
– Kapásom van! – kiáltott fel váratlanul Rob. Felrántotta azsineget,
amelynek végén egy fényes pikkelyű makréla ficánkolt. Magabiztos
mozdulattal leakasztotta a halat a horogról, majd bedobta a csónak aljában
elhelyezett, sásból font kosárba.
– Szóval ilyen egy makréla? – vette szemügyre kíváncsian Walter. –
Eddig csak megsütve láttam.
– Lesz itt még több is – nyugtatta meg Alinor. – Rajban
járnak,csapatostul, mint a lókötők. Walter úrfi, rángassa meg egy kicsit a
zsinegét.
James megfigyelte, ahogy a nő finoman húz egyet az evezővel, hogy egy
helyben tartsa a csónakot, és utánozta a mozdulatot – így a part felé tartó
hullámok nem sodorták ki őket a csatorna mélyebb szakasza és a Rév-ház
felé.
– Már láthatja a bátyám kompját – intett fejével Alinor a révészház előtt
kikötött nagy tutaj felé. – A csatornán valamivel feljebb, a szárazföld felé van
a gázló. Most elborítja a víz, úgyhogy csak a kikövezett töltés látszik, amely
a parton a gázlóhoz vezet.
James nézte, hogyan örvénylik és zubog a folyó a révészházon túl, ahol
találkozik a tenger part felé törő hullámaival.
– Nagyon mély?
– A víz szintje több mint hatlábnyit emelkedik ilyenkor, méghozzá
gyorsan. A legsekélyebb szakaszon bárki átjuthat, és az emberek általában
szekéren vagy lóháton mennek át. Dagálykor azonban mindenki a kompot
választja, vagy kerülőt tesz a szárazföldön. Mert ha komppal akarnak átkelni,
akkor ki kell fogni a lovakat, és előbb átvinni őket, aztán egy újabb fordulóval
a kocsit, ami elég sok munkát jelent.
– Meglep, hogy őlordsága még nem építtetett ide hidat.
A nő megrázta a fejét, amitől egy aranyló fürt kiszabadult az egyszerű
főkötő alól.
 – Nem lehet jó alapot építeni hozzá – magyarázta. – Innenegészen a
vízimalom kikötőjéig homokos a talaj. Az ingovány pedig minden vihar során
megváltoztatja az alakját. A gázlót minden tavaszi áradás elmossa, és ha az
nem, akkor a téli viharok. Walter úrfi apja azzal tölti minden idejét, hogy
újraépítteti. Sosem maradna itt meg egy híd. Itt csak homok és iszap van.
– Ezek szerint a bátyja őrzi a sziget bejáratát? – kérdezte James. – Ahogy
egy kapuőr a várkastély felvonóhídját.
Alinor elmosolyodott.
– Igen. Előtte pedig az apám, aki előtt az ő apja.
– Mióta?
– Legalább az özönvíz óta – jegyezte meg tiszteletlenül tréfálkozva a nő,
aztán halkan felkiáltott: – Ó! Bocsássa meg…
– Engem ugyan nem bántott meg vele – kacagott fel a férfi. –
Megtiszteltetés számomra, hogy Noé leányának csónakjában ülhetek.
– Azt hiszem, fogtam egyet! – kurjantotta Walter. – Most húzzam fel?
– Bizony – biccentett Alinor. – Húzza felfelé óvatosan, nagyonóvatosan,
aztán lendítse be a csónakba.
A fiú azonban olyan erővel rántotta felfelé a zsineget, hogy a hal
valósággal kirepült a vízből, és a nő arcába csapódott.
– Vigyázzon! – kiáltotta fel James atya, majd elkapta és elhúzta a
zsineget, Walter pedig már nyúlt volna a zsákmányért, ám hátrahőkölt,
amikor a horogra akadt hal vergődni kezdett. – Nem tudom…
– Pedig meg kell fognia, ha meg akarja enni – biztatta Alinor.
– Igaz – nevette el magát a fiúk házitanítója. – Markolja csakmeg,
Walter, és akassza ki a horgot.
A fiú fintorogva engedelmeskedett, majd felszisszent, amikor a ficánkoló
hal kicsúszott a kezéből, és a kosárba pottyant.
– Még egy! Fogtam még egyet! – rikkantotta Rob ebben a pillanatban.
 Egy halraj vehette körül őket, mert mihelyt bedobták a vízbe a felcsalizott
zsineget, már húzhatták is ki. James és Alinor gondoskodott arról, hogy a
csónak megmaradjon a csatorna közepén, miközben a fiúk horgásztak, és
elragadtatottan kiáltozva számolgatták a zsákmányt.
– Elég lesz – jelentette ki a nő, amikor a kosár megtelt. – Ennéltöbbet
ma úgysem tudnának megenni, és nekem is bőven elég lesz ennyit
megszárítani.
– Hát nem frissen adja el? – tudakolta James.
– Ha a férjem egy pénteki napon ilyen nagy fogással térnehaza, akkor
szombaton elvinném a halakat a chichesteri piacra. De két óra az út odáig,
és kettő vissza. Sealsea faluban pedig nem lehet eladni a halat, hiszen itt
mindenki halászik. Habár a malomban néha vesznek tőlem. Amikor a gazdák
feleségei eljönnek megőröltetni a gabonájukat, vagy épp befut egy gabonát
szállító hajó… Ők szoktak halat vásárolni. De leginkább szárítva vagy besózva
tudom eladni.
– Induljunk vissza, a partra?
– Nem evezhetnénk ki a fakadóvízhez? – fordult Rob az anyjához. –
Walter még sosem látott olyat.
Alinor határozottan megrázta a fejét, aztán Jamesszel felvették a közös
ritmust, és evezni kezdtek a móló felé. A nő behúzta az evezőjét, és
megfogta az egyik cölöpöt, hogy megtartsa a csónakot, Rob pedig felállt,
hogy a kötelet a kopott oszlop köré hurkolja.
– Majd ha egyedül is ki tudnak evezni odáig – mondta AlinorWalternek.
– Miért nem akar odamenni, Reekie asszonyság? – tudakolta afiú.
A nő egyenesen tartotta a csónakot, amíg a fiúk és James atya kiszálltak,
aztán ő is felállt, és a ringó csónakban könnyedén egyensúlyozva kiadta
nekik a halas kosarat.
 – Ostoba asszony vagyok, és rettegek a mélységtől – adta mega választ.
James felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse a mólóra, és a nő most
elfogadta a segítséget.
– De hát egész életében víz mellett élt – jegyezte meg Walter.
– Egész életemben az ingovány mellett éltem – pontosított anő. – A
dagályföldén, ami nem szárazföld és nem is tenger, amit napjában kétszer
lep el a víz, majd kétszer emelkedik ki belőle, ami sosincs hosszú ideig
elárasztva, de nem is szárad ki teljesen soha. Sosem eveztem ki a tengerre,
még csak az öböl mélyebb részeire sem. A munkám mindig is a szárazföldhöz
kötött, a gyógynövények, a fűszerek, a virágok. És csak a legutóbbi időben
váltam egy csónak tulajdonosává, hála az apjának, aki a szolgálatába vette
Robot.
A fia lazán kötötte ki a csónakot, hogy a dagállyal együtt emelkedhessen
fel a móló mellett.
– Akkor hát, készítsem el a halakat? – nézett Alinor a fiúkra.
– Megsüthetnénk? – könyörgött Rob. – Tűz felett, nyársra tűzve?
– Legyen – mosolyodott el az anyja, és James látta rajta, mennyire
szereti a fiát. A nő aztán felé fordult. – A fiúkkal tart?
– Ha lehet – felelte a férfi. – Együnk mindannyian együtt!
– Nem biztos, hogy szeretni fogja. Rob ugyanis azt reméli,hogy úgy
falatozunk majd, mint a vademberek a tűz körül.
Jamesnek erőt kellett vennie magán, nehogy kinyújtsa a kezét, és Alinor
füle mögé tűrje az egyik leomló hajtincsét.
– Akkor legyünk ma vademberek – indítványozta mosolyogva.
A fiúk uszadék fát gyűjtöttek, Alinor pedig felment a kunyhóba, hogy
parazsat hozzon a tűzhelyből. James vele ment, hogy segítsen. Tekintete
végigsiklott az egyetlen szobán, megnézte az ágyat, amelyen a nő a lányával
osztozott, a támlátlan székeket, amelyeken ültek, az asztalt, amelynél ettek.
Minden nincstelen család ilyen kunyhóban lakott, a pap azonban
meglepetten tapasztalta, hogy a sivár, szegénységről árulkodó szobát milyen
tiszta, kellemes illat lengi be: levendula és bazsalikom, mint a Priory
gyógyfüveskamrájában. Egy ilyen kunyhóban máshol állott ételszag
terjengett, az ürülék bűze és a mosdatlan embereké, akik ugyanabban a
ruhában aludtak, mint amiben napközben dolgoztak. Alinor házába a nyitott
ajtón át beáradt a sós, tengeri levegő, és a szobát száradó növények zöld
illata töltötte be. A helyiség egyik sarkában madzagot vetettek át a
gerendákon, kifeszítették, majd gyógynövénycsokrokat függesztettek rá.
Ezek alatt, a sarokba állított szekrényen üvegedények sorakoztak, kétoldalt
a polcokon pedig az illatok kinyeréséhez szükséges, viasszal megtöltött
fémtálcák.
– Ez a gyógyfüveskamrája? – kérdezte a férfi.
Alinor vállat vont.
– Csak egy kis zug az egész. A Rév-házban több helyem van.Ott anyám
gyógyfüveskamrájában dolgozom, mint régen, amikor még élt. Itt csak a
saját kertem növényeit használom fel, amíg még frissek.
James a nő utasításait követve elővette a jókora cipót az asztalon heverő,
lefordított szájú edény alól, felvágott és kivitt a fiúkhoz négy szeletet, amit
tányérnak szántak a hal alá. A tűz lángjai már vígan lobogtak.
– A lánya időben hazaér még ahhoz, hogy velünk egyen? –tudakolta a
férfi.
 – Nem, nyáron mindig sokáig dolgozik – felelte Alinor. –
Csaknaplemente után tér haza. De megsütök és félreteszek neki is egy
makrélát.
A nő megtisztította a zsákmányt: a belsőségeket egy edénybe dobta azzal,
hogy jól jön majd máskor csalinak, a fejet és a farkat azonban meghagyta
rajtuk. A kibelezett halakat aztán átadta Robnak, aki vesszőre tűzte őket, és
mindenkinek adott egyet. Alinor bement a házba, hogy lemossa kezéről a
vért és a pikkelyeket, s amikor visszatért, négy kupa sört hozott magával.
Rob látta, hogy az anyja Jamesnek adta az apja poharát, de nem szólt
semmit.
Amikor a hal bőre ropogósra, feketére pörkölődött, forró húsa pedig
megpuhult, Alinor a fiúkhoz fordult.
– Elkészült az ebéd. Ehetünk. – Walter az elszenesedett vesszőről
csipegette le az ételt, Rob azonban két darab kenyér közé szorította a maga
adagját, és jókora harapásokkal falni kezdte. Miután mindannyian végeztek,
egy darabig csendben ültek és a tüzet bámulták. A nap lebukott a látóhatár
peremére, a dagály mintha megtorpant volna: a hullámok fel-felcsaptak a
móló cölöpjeire, ám a víz szintje nem emelkedett tovább. A tyúkok sietve
érkeztek a part felől, és azonnal Alinorhoz szaladtak, mert biztosra vették a
szívélyes fogadtatást, és lehulló morzsákban reménykedtek. A nő név szerint
üdvözölte mindegyiket, és eléjük szórt egy keveset a kenyeréből. A tyúkok
halkan kotkodácsolva csipegették fel a morzsákat a lába előtt.
– Indulnunk kell – szólalt meg végül Rob. Az anyjára nézett,
ésmeglepetten látta, hogy a nő a tanítójuk felé fordul.
– Ó, máris?
James tétován felállt, mintha nem igazán tudná, hogy mihez kezdjen. A
tyúkok az idegen előtt szétrebbentek, ő azonban mintha észre sem vette
volna őket.
 – Igen, igen, azt hiszem, valóban mennünk kell. Alkonyodik.
Ideje indulnunk.
– Visszakísérem magukat a Prioryba – ajánlotta fel a nő.
James a szíve szerint elfogadta volna a kíséretet, csakhogy ott volt Rob,
így nem volt szükség arra, hogy Alinor is velük tartson.
– Én is vissza tudom vezetni őket – bökte ki értetlenül a fiú.
A nő lassú mozdulattal felállt a tűz mellől, a fia pedig mellé lépett, hogy
átölelje. Magához húzta, s amikor a fia letérdelt, hogy az áldását fogadja, a
fejére helyezte a tenyerét, elsuttogott egy imát, aztán lehajolt, hogy
megcsókolja.
– Örülök, hogy eljött – fordult Walterhez, és fürgén bókoltelőtte. –
Bármikor szívesen látom, és nemcsak az édesanyja, hanem saját maga miatt
is.
A fiú elpirult.
– Köszönöm – bökte ki sután, hiszen Alinor a Peachey családbérlője volt,
így az imént tulajdonképpen a saját halaikat ette. – Robbal máskor is
meglátogatjuk.
Azzal a két fiú már el is indult a Priory felé vezető ösvényen, kedélyes
csendben lépkedtek egymás mellett. Alinor magára maradt Jamesszel.
– Maga is eljön újra? – kérdezte szándékoltan színtelen hangon a
férfitól.
– Igen… Igen, szeretnék… Nagyon szeretnék – hadarta James.– Eljöhetek
újra? Visszajöhetnék most rögtön, mihelyt hazakísértem a fiúkat?
Alinor megszédült, mintha a világ túlságosan is gyorsan forgott volna vele.
Amikor belenézett a férfi barna szemébe, vágy villant át a testén.
– Egyedül nem vághat át az ingoványon.
– Majd a kerülőt választom, és az úton jövök – vágta rá James.
 – Igen, meglátogathat ma éjjel – egyezett bele a nő, de azonnalel is
fordult, mintha megtagadná a szavait, és szétrugdosta a parazsat, hogy
kihunyjon és elsötétüljön a tűz. Aztán hátra sem pillantva elindult a töltésen
a kunyhójuk felé.

A növekvő hold sárgás fényt vetett az ingovány vizére, a földet pedig kopott
feketére festette. James a révészháznál lefordult az útról, nesztelenül
elsétált Ned hátsó udvara mellett, majd hosszú léptekkel felhágott az Alinor
kunyhójához vezető tengerparti töltésre. Az esti imádság után a
tanulószobában hagyta a két fiút, és rájuk bízta, hogy fejezzék be az esti
olvasnivalójukat, végezzenek el néhány számolást, aztán feküdjenek le. Nem
tudta, mi vár rá. Nem tudta, hogy Alinor egyedül lesz-e, vagy ott találja a
lányát is. Nem tudta, mit mond majd neki, ha egyedül vár rá a házban. Mit
tesz majd… És az asszony mit engedhet meg neki. Elképzelni sem tudta,
hogyan merészelte azt kérni tőle, hadd térhessen vissza, de azt sem, hogy
Alinor miért egyezett bele. Azt tudta, hogy nem szabad megtörnie cölibátusi
fogadalmát. Az egyháznak kötelezte el magát, fel sem merülhetett, hogy
szeretője legyen, a gyóntatófülkén kívül nem is maradhatott kettesben egy
nővel. Ugyanakkor azt is tudta, hogy képtelen távol tartania magát Alinortól.
Elmaradt mögötte a nő bátyjának háza, s miközben a kökénybokrok ágait
kerülgette és hallgatta a töltés oldalát nyaldosó hullámok zaját, nem arra
gondolt, hogy mit művel éppen, hanem arra, hogy nem tehet mást.
Bolondnak tartotta magát, hogy itt futkos az alkonyi homályban, mert
találkozni akar egy asszonnyal, aki alig valamivel több egy parasztnál… Egy
szegény nővel, egy olyan nővel, aki a világ szemében rangban messze alatta
áll. De azzal is tisztában volt, hogy nem képes ellenállni, és valami furcsa
módon élvezte, hogy ennyire tehetetlen. Istennek ajánlotta fel az életét, s
most épp Anglia királyának összeesküvésében jutott fontos szerephez…
Ideje sem lehetne arra, hogy szerelmes legyen. Miközben futva közeledett a
kunyhóhoz, pontosan tudta, hogy ez történik vele: szerelmes lett. Testét
felrázta az öröm, amikor rádöbbent, hogy ellenállhatatlanul beleszeretett
egy nőbe. Mintha egy költeményben szereplő képzeletbeli lovag lenne,
Alinor pedig minden kastélyban élő, előkelő hölgyek legcsodásabbika.
A nő már várta. James látta, hogyan rajzolódik ki karcsú alakja a rozoga
móló végén: szürke ruhája belesimult a víz szürkeségébe, fehér főkötője
halvány foltként derengett az esti égbolt alatt. A férfi tudta: Alinor azért
ment ki a móló legvégére, hogy így szemmel tarthassa a tengerparti töltést,
és figyelhesse, amint felé lépked. Ehelyett viszont azt láthatta, hogy James
úgy fut felé, mint aki a szerelméhez rohan. A férfi csúszkálva torpant meg a
moló előtt, amikor észrevette, hogy a nő a korhadó deszkákat kerülgetve
óvatosan elindul felé, s amikor odaért hozzá, kinyújtotta a kezét, hogy
lesegítse. Így, bár még egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, a kezük máris
összekulcsolódott.
Mihelyt James megérintette Alinor érdes, sebhelyes tenyerét, már
képtelen volt uralkodni magán. Magához húzta, és amikor kezét a derekára
simította, a házi szövésű ruha alatt megérezte teste melegét. A nő nem
tiltakozott, a karjába simult, s közben felpillantott rá. Némán bámulták
egymást, aztán mintha ezáltal valami kölcsönös fogadalmat tettek volna, a
férfi lehajtotta a fejét, és az ajkuk összeért.
Alinor is akarta. Erre James még évekkel később is így emlékezett vissza,
mintha ez felmentené a bűntudat alól. Az asszony vágyott arra, hogy
szeressék… Arra vágyott, hogy ő legyen az, aki szereti.
Édes volt a csókja. James életében először csókolt nőt, és a térde is
megroggyant, amikor a vágy végigviharzott a testén. Érezte, hogy Alinor
belekapaszkodik, mintha rajta is átcsapott volna az a hullám, amely oly
ellenállhatatlanul söpört végig rajtuk, akár az érkező dagály.
– Nem lenne szabad – suttogta a nő, amikor levegőhöz jutott. –Azt sem
tudom, hogy a férjem még él vagy már meghalt.
– Nem lenne szabad – mormolta összeakadó nyelvvel a férfi,mintha már
beszélni sem tudott volna, csak érinteni. – Felszentelt pap vagyok.
Alinor nem lépett hátra, és nem is vette le a tekintetét James arcáról,
ajkáról, sötét szeméről.
– Csókoljon meg újra – kérte aztán halkan, és a férfi engedelmeskedett.
Egymást ölelve álltak ott, a férfi teste a nőéhez simult, karjával átfogta,
ajkuk összetapadt, de amikor Alinor kissé elhúzódott, azonnal elengedte. Fél
lépés választotta el őket. Némán meredtek egymásra, mintha ki akarnák
deríteni, hogy vajon újra összeborulnak-e, James kézen fogja-e a nőt, és
bevezeti-e a kis házba, hogy az eltűnt férj ágyában szerelmeskedjen vele.
Alinor megrázta a fejét, mintha a férfi ki is mondta volna hangosan a vágyait,
holott egyetlen szót sem szólt.
– A jövő hónapban újra eljövök, ugyanebben az időben – suttogta
James, mintha egy távol töltött hónap elég lenne arra, hogy rájöjjön, mit kell
tennie, mit kell mondania a nőnek, akinek közelségétől homályba borult a
jelen.
– A jövő hónapban? – ismételte meg Alinor, de úgy, mintha ajövő évről
beszélne. – Addig nem?
– Holnap el kell utaznom – felelte a férfi.
A nő karja megrándult, mintha utána akarna nyúlni, hogy ne engedje el.
– De nem tér vissza Franciaországba?
– Nem, nem. Csak hát… Az egyházat szolgálom. Fogadalmattettem…
Elmegyek, de visszatérek.
 Alinor azonnal rájött, hogy a katolikus egyház valamiféle titkos ügyéről
lehet szó, aminek a Wight-szigeten bebörtönzött királyhoz lehet köze.
– Veszélyes? Veszélybe sodorja magát?
– Igen – ismerte be James. – De remélem, hogy egy hónaponbelül
visszatérek magához.
Ahogy a szerelmes nők általában, Alinor sem a mondat valódi értelmét
fogta fel, inkább a szerelem ígéretét.
– Ide… hozzám… – susogta.
– Feltétlenül.
– Nem mondhatná, hogy mégsem utazik el? – unszolta a nő. –Nem
mondhatná, hogy meggondolta magát?
James ajka mosolyra húzódott.
– De nem gondoltam meg magam – válaszolta. – Mindenrőlugyanúgy
gondolkodom, mint eddig tettem, és nem szeghetem meg a szavam.
Számítanak rám… Egy jelentős személy számít rám. Nem változott meg
semmi, csak…
Alinor némán várta, hogy elárulja neki, mi változott meg.
– A szívem – fejezte be a mondatot a férfi.

DAGÁLYFÖLDE, 1648 AUGUSZTUSA

Alinor a szokásos feladatai elvégzésével töltötte a következő heteket, ez idő
alatt hirtelen jött kánikula és nyári viharok váltogatták egymást. Emiatt az
ingovány felett lebegő pára hol paloták, hol utcák, raktárházak alakját idézte
fel. A látomások elgondolkodtatták arról, hogy vajon James mit láthat
éppen: talán belép valamelyik pazar épületbe, takaros utcákon sétálgat,
amelyek jóval szélesebbek és tisztábbak a chichesterieknél, elegánsabbak,
mint bármi más, amit Alinor tapasztalhatott. Talán a paloták kapui
megnyíltak a férfi előtt. Talán a szép házakba a kerten át is be lehetett jutni.
Elgyalogolt a chichesteri piacra, és a használt ruhák árusánál talált Alysnek
egy pár csizmát, szinte újat, jó talppal, hogy szárazon tartsa a lánya lábát a
közelgő ősz és tél során. Vászonruhát és főkötőt is vásárolt
mindkettejüknek, meg egy új alsószoknyát Alysnek. Szalagot is vett, hogy
majd azzal szegje be, mert a lányának oly kevés csinos holmija akadt. Most
még túl meleg volt ahhoz, hogy elképzelje, milyen hideg lesz télen, de a
használt holmikat mindig augusztusban adták a legolcsóbban, ezért Alinor
beszerzett Alysnek egy téli kendőt és egy viaszosvászonból szabott köpenyt,
amely megakadályozza, hogy átázzon a ruhája, amikor átkel a kompon a
malomba, vagy máshová indul dolgozni.
A nő eljárt a templomba is, ahol találkozott Robbal, leszedte a gyümölcsöt
a révészház kertjében, elvégezte a rábízott feladatokat a Malom-tanya
tejeskamrájában. Elvitte a megfont gombolyagokat a gyapjúkereskedőhöz,
akitől megkapta a fizetségét, meg egy újabb bála fonnivalót. Lesütött
szemmel, tartózkodó arckifejezéssel járt-kelt mindennap, mintha odabent
nem tombolt volna emésztő tűz. Lázban égő homlokába húzta a fehér
főkötőjét, szürke ruháját szorosra fonta a dereka körül, mintha csak egy kar
ölelte volna át. Apálykor kievezett, hogy kitegyen négy rákcsapdát, s bár a
csónak ide-oda billegett, míg áthajolt az oldala felett, uralkodott magán, és
nem riadt meg. Másnap lihegve húzta fel a súlyos ketreceket, amelyekben
két csattogó ollójú homárt is talált. Rothadó halhúst használt csalinak, majd
újra bedobta a csapdákat a vízbe, a napi fogással pedig elcsónakázott a
malom kikötőjébe, és két gazda feleségének adta el a rákokat, darabját négy
pennyért.
– Milyen jól fest – jegyezte meg Mrs. Miller, a molnárné, amikor Alinor
kipirulva, mosolygó arccal eltette a pénzt.
– Ugyanolyan vagyok, mint mindig – felelte a nő, bár a szívevadul
kalapált.
– Nem is tudom, hogy bírja a munkát. – Az asszony megvetően meredt
Alinor szoknyájának átázott aljára és a bűzlő csalisüvegre. – Különösen ezt a
munkát. Ebben a hőségben.
– Ó! – csodálkozott el Alinor, mintha eddig fel sem tűnt volnaneki.
A méhkashoz ment, és elgyönyörködött abban, ahogy a méhek eltökélt
céltudatossággal röpködtek ki-be a szalmakas aljába vágott ajtócskán.
– Történt velem valami – tudatta velük. – Valami igen fontos. –Ahogy
hallgatta a kas megnyugtató zsongását, a méhek mintha egyetértettek volna
abban, hogy ez számukra is fontos dolog. Azonban azt már nem közölte
velük, hogy pontosan mire is gondolt. A tűző napon térdepelt, amely már
perzselte a hátát, és a kis ásóbotjával végiggyomlálta zöldségeságyását.
Amikor felegyenesedett, hirtelen megszédült, ujjai elengedték az ásóbotot
– mintha csak alvajárt volna –, és eszébe jutott a reggel, amikor kinézett a
kunyhója ajtaján a szokatlanul világos, majdnem fehér égboltra, és azt hitte,
hogy elvarázsolták.
Az öböl környéki mezőkön az aranylón ringó búza készen állt az aratásra,
ám mivel az év aggasztóan esős volt, Mr. Miller egyre jobban tartott attól,
hogy még a végén nyári vihar kerekedhet. A molnárné végül kijelentette,
hogy elkezdik az aratást, és a szegény napszámosokat mind odacitálta a
Malomtanyára.
 Alys az aratók mögött haladó kévekötőkkel dolgozott, összefogta a
levágott búzát, összekötötte, majd feldobta a szekérre. Gyötrelmesen nehéz
munka volt, s mire a lány hazatért, a karját már véresre karistolta a búza
szára, a háta sajgott a sok hajlongástól, emelgetéstől és kévehajigálástól.
Hajnalban kezdtek – az aratási napok mindig hosszúra nyúltak –, az arca
sápadt volt a kimerültségtől. A többletmunkát egy kis búzacipóval fizették
meg, amelyet az aratás örömére a malom hatalmas kemencéjében sütöttek
ki, s amelyből minden arató és kévekötő kapott egyet a napi fizetségén túl.
Effajta fényűzésben csak aratás idején volt része a Reekie családnak, az év
fennmaradó részében kevert gabonalisztből készült, egyszerű kenyeret
ettek.
Alinor bodzavirágvízzel mosta le Alys karját és arcát, aztán csalánlevessel
etette meg a lányt, hogy enyhítse a háta és karja fájdalmas merevségét. Alys
elkortyolta a levest, és némán falatozott a kenyérből.
– Jól vagyok – jelentette ki, amikor végzett az evéssel. Hátratolta a
székét, és szoknyájától, mocskos ingétől megszabadulva az ágy felé indult. –
Nem rosszabb, mint máskor. Csak mindig elfelejtem, milyen ocsmány
munka is ez. Azok a táblák mintha soha nem akarnának véget érni.
– Hamarosan végeztek – vigasztalta az anyja, és összeszedteaz
edényeket. – Kimosom a köntösödet és az alsóingedet. Holnap felveheted
az új vászonruhádat.
– Esküszöm, jövőre nem megyek – mormolta félálomban Alys,miközben
elnyúlt az ágyon. – Esküszöm, jövő ilyenkor máshol találok munkát… Tisztát,
könnyűt. Odabent végezhetőt. Tudod, a lelkemet is eladnám valami
olyasmiért, amihez nem kell kimenni a mezőre.
– Remélem, hogy így lesz – suttogta gyengéden az anyja, bárelképzelni
sem tudta, miféle munkát találhatna a lánya, ami elég pénzt hoz ahhoz, hogy
megéljen belőle.
 – Millerék Jane-je… – Alys elhallgatott. Már majdnem elnyomta az álom.
– Jane?
– Folyton a molnárlegényeket bámulja, csak mert az apjáé amalom.
Richard Stoney-val vihorászik. Olyan ostoba, savóképű teremtés!
Legszívesebben belökném a malomtóba.
Alinor elmosolyodott.
– Kellemes gondolattal jobb elaludni – tanácsolta. – Hogy azálmod is az
legyen.
– Azt teszem – mormolta a lány. – Ez egy igen kellemes gondolat.
Az asszony kivitte a kunyhó elé a mosdótálat. Épp kicsavarta a vizet Alys
szoknyájából és durva vászoningéből, s kiterítette a holmikat a
rozmaringbokorra száradni, amikor meglátta a bátyját. Ned az ingovány
medrében, a Rév-házat a kunyhóval összekötő, kevesek számára ismert,
rövidebb úton közeledett, óvatosan lépkedett hol a kavicsos parton, hol a
száraz homokon. Fél guriga sajtot hozott – ezzel fizették meg azért, mert
átvitt és visszahozott egy szekeret a kompon, amely megjárta a chichesteri
vásárt. Letelepedtek a kunyhó előtt álló padra, ahonnan kitekinthettek az
ingoványra, s nézhették, ahogy az apadó víz egyre hátrébb húzódik, míg már
csak egyetlen ezüstös sáv látszik az öböl szájánál a látóhatáron, majd
körülöttük teljesen kiszárad a föld. A férfi a húgát figyelte, amint az
elmajszolt egy vékony szeletke sajtot.
– Beteg vagy tán? – kérdezte. – Csak nem a negyednapos láz?
Az ingovány peremén élőkön évente háromszor-négyszer kiütött a
mocsárláz. Már hozzászoktak ahhoz, hogy hidegrázással kezdődik, aztán
úgy egy héten át tart az izzadás, majd elmúlik az egész. Alinor fűz- és
mentateával kúrálta a betegei lázát, a kunyhója ajtaja és ablakai elé
pedig körömvirágot és levendulát ültetett, hogy elriassza a rovarokat,
amelyek csípése hordozta a betegséget.
 – Nem, jól vagyok – felelte, bár ennek ellentmondott kipirultarca és
csillogó szeme.
Bár egy mérföldnyi sáros terület választotta el őket, mégis hallották,
ahogy megcsikordul a malomtó zsilipjének kapuja, és a morajló víz zubogva
a malomárokba ömlik. Hallották, amint nyikorogva fordul el a vízikerék, és
őrölni kezdenek a malomkövek, aztán az a rengeteg víz elárasztja és feltölti
az ingovány kiszáradt csatornáját.
– Csak nem jött valami hír Zachary felől? – tudakolta Ned,mert azt hitte,
Alinor talán hallott valamit eltűnt férjéről. – Mintha lázas lennél.
– Nem. – A nőnek sikerült elmosolyodnia, és a bátyja szemébenézett. –
Nem. És nincs semmi bajom. Csak… Szétfeszít a türelmetlenség! Mintha a
rossz évszakban köszöntött volna be a tavaszi lázas izgalom. Canterbury
mesék a Szent Iván-éj után! Gondolom, azért van így, mert Rob elment
itthonról, és mert tudom, hogy elkezdhetek hozományt gyűjteni Alysnek, s
mert lett egy csónakom. Úgy érzem, mintha újra fiatal és szabad lennék,
mintha bárhová mehetnék, bármit megtehetnék.
Ned bólintott, és Alinor hadaró beszédét, ragyogó szemét annak a
vadságnak tudta be magában, ami még a legderekabb asszonyokra is
veszélyt jelent. Nem tehetnek róla. Olyanok, mint a fecskék, amelyek körbe-
körbe röpködnek, és élvezik, hogy elsuhannak a malomárok felett, néha
meg-megmártják tollaikat a vizében, a langyos széllel kacérkodnak, és apró,
tökéletes otthont építenek maguknak a házak, pajták eresze alatt – vadak és
szelídek egyszerre, nyáron itt vannak, télen eltűnnek, minden ízükben
szeszélyesek. Arra gondolt, hogy a húga is olyan, mint egy fecske, és sosem
lett volna szabad lekötni egyetlen helyhez. Annyi szent, hogy nem kellett
volna férjhez adni egy olyan fickóhoz, akinek annyira földhözragadt a
természete, hogy valószínűleg emiatt süllyedt a tenger fenekére, ahol
immár kagylók között rothad a teste.
 Persze nem mintha Alinornak lett volna választása. Nő volt, tehát férjhez
kellett mennie, mint minden nőnek, emellett szegény volt, aki sosem juthat
előbbre, bármilyen sugárzó is az arca, bármilyen izgatott a természete. Az
anyjuk tudta, hogy közeleg a halála órája, ezért ragaszkodott ahhoz, hogy
férjet találjanak Alinornak. Azt remélte, hogy így biztonságban hagyhatja itt,
és nem tudhatta, hogy Zachary maga is egyfajta „vándorló rév” lesz, mert
éppoly megbízhatatlan és kószáló kedvű, akár a dagályföld partvonala.
– Ha Alys megörökölte a vadságodat, akkor sosem fogod férjhez adni –
jelentette ki Ned szigorú hangon.
– Ó, ő jó lány – vette védelmébe Alinor azonnal odabent alvóleányát. –
Szorgosan dolgozik, Ned. Jobb életet kíván magának, de hát ezt igazán nem
róhatod fel neki! És én… Én csak álmodozom.
– Az álmoknak semmi haszna – szögezte le a férfi. – Egyébként
milyennek találod a csónakot?
A húga oly sugárzó mosollyal nézett rá, amelynek biztosan nem lehetett
sok köze a csónakhoz.
– Rob két hete hazalátogatott a Prioryból Walter úrfival és
aházitanítójukkal. Elmentünk horgászni.
Ned nem gondolta, hogy egy nőnek emiatt olyan képet kellene vágnia,
mintha kinyílt volna előtte a világ.
– És jó fogásotok volt?
– Igen – felelte Alinor, és a töltés felé intett. – Tüzet raktunk,aztán
együtt ettünk. Ott, arrafelé. – Hangosan felkacagott.
A férfi teljességgel érthetetlennek találta a húga örömét. Kiitta a sörét,
majd nagyot nyögve talpra állt. Belehasított a fájdalom a csúztól, hiszen
gyermekkora óta gyötörte már az ízületeit azzal, hogy a komp ázott kötelét
húzta, és robotolt minden dagálykor, ha esett, ha fújt.
 – Ne légy ostoba! – intette Alinort, mert aggasztónak találta ahúga
álmait, a fényt a szemében. – Ne feledkezz meg arról, hogy hol élsz, és ki
vagy. Errefelé semmi sem változik, kivéve a vizeket. Az ország többi része
megbolondulhat, felforgathat mindent, itt azonban legfeljebb a tenger
szintje mozdul el nap mint nap, és csak az ingovány megy arra, amerre kedve
tartja. – Figyelmeztető szavainak külön nyomatékot adott a malom robaja,
mely éppoly vészjóslónak hatott, mint amikor mennydörgés rázza meg a
vízzel elárasztott síkságot.
– Tudom – nyugtatta meg a húga. – Tudom. Nincs remény,nem
történhet semmi. – Sugárzó arca azonban ellentmondott szavainak.
– Ha a fiad nyár végéig helyettem dolgozna a kompon, márismennék,
hogy önkéntesnek jelentkezzek Oliver Cromwellnél az északra tartó seregbe
– morogta Ned. – Azt beszélik, csapatokat indított a skótok ellen. Walesből
mennek, nehéz menetelés lesz, hosszú menetelés. Cromwellnek szüksége
lesz olyan emberekre, akik tudják, hogyan megy ez. Lambert tábornok féken
tudja tartani a skótokat, de egyedül nem lesz képes rá.
– Rob nem veheti át a kompot – vágta rá a nő. – A Priorybankell
szolgálnia, míg Walter Cambridge-be nem megy.
– Hát nem elutazott a házitanítójuk?
– Rob szerint már csak néhány napig lesz távol. És hagyottnekik
feladatokat.
– Bármit megadnék, ha a csapatommal menetelhetnék, ha abajtársaim
oldalán szállhatnék harcba, hogy legyőzzük az ország ellenségeit, és bíróság
elé állítsuk a királyt – dohogta Ned. – Károly királynak felelnie kell
mindenért. Arra szólította fel a walesieket, hogy keljenek fel ellenünk, és
most a skótokat is ránk szabadítja. Isten tudja csak, hogy mit ígért az íreknek.
Ellenünk használja fel őket, ellenünk, angolok ellen, a saját népe ellen. Véget
kell ennek vetni egyszer s mindenkorra.
 Alinor összepréselte az ajkát, nehogy ellentmondjon.
– Nem tudom – jegyezte meg aztán. – Én nem szólnék rosszatróla.
– Róla? Kiről?
– Szegény királyról.
– Hát akkor nem értesz semmit – olvasta a fejére fivéri megvetéssel a
bátyja. – Lehet, hogy a virágokhoz, a növényekhez meg a gyógyításhoz
konyítasz egy kicsit, de ostoba teremtés vagy, ha nem veszed észre, hogy
Károly milyen erőszakos ember, és eddig mindig csak bajt hozott ránk.
Amikor arról beszél, hogy békét akar, sosem a békére gondol. Akkor sem
fogadja el, hogy legyőzték, amikor már kiverték a kezéből a saját kardját. Fel
kell hagynia ezzel! Esküszöm az élő Istenre, néha már azt hiszem, sosem
érjük el, hogy abbahagyja az áskálódást!
Alinor látta, milyen indulatos lett a bátyja, ezért felállt a padról.
– Tudom, tudom – nyugtatgatta. – Csak nem akarom, hogyRobnak
harcolnia kelljen, vagy hogy Alys végigszenvedjen egy háborút. Azt sem
akarom, hogy megint elmenj… És persze fogalmam sincs, hogy hol lehet
Zachary. – A nő érezte, hogy kicsordulni készülő könnyek marják a szemét.
– Jó emberek kerülnek veszélybe. Vállalják a veszélyt… – Elhallgatott.
Képtelen lett volna Jamesről és a titkos összeesküvésről beszélni, holott
biztosra vette, hogy a férfi emiatt utazott el. – Nem is tudom, hpgy miért
imádkozzam – vallotta be hirtelen támadt őszinteséggel. – Azt sem tudom,
mit kívánjak. A békét kivéve… És hogy legyen már vége. És én legyek szabad.
– Ó… – Könnyei láttán Ned haragja elpárolgott. – Ó, igazadvan, imádkozz
csak a békéért. De nincs mitől tartanod. Hammond ezredes tesz arról, hogy
a király biztonságosan el legyen rekkentve Carisbrooke-ban. A parlament és
a hadsereg majd eldönti, mi legyen a királlyal, és még ha a parlamentben
olyan ostobák is, hogy egyezségre jutnak Károllyal, azt nem fogják hagyni,
hogy ismét csapatokat toborozzon, és a vérünket ontsa. Legyőztük a királyt,
és valószínűleg legyőztük a skótokat is… Talán miközben itt ülünk, már
érkezik is a csatáról szóló hír. Talán már véget is ért az egész, és valójában
én vagyok az ostoba, amiért azon emésztem magam, hogy északra
mehessek… Mert azt képzelem, hogy visszatérhetnének azok a napok,
amikor a bajtársaimmal voltam Cromwell vezetése és az Úr parancsnoksága
alatt. Valószínűleg már befejeződött az egész.
– Igen – bólintott Alinor. – Imádkozhatok azért, hogy végetérjen.

Alys nehezen ébredt, még mindig sajgott a háta, a karja. A két nő reggelire
befalta a fehér cipó maradékát Ned sajtjával.
– Olyan finom! – Alys még a morzsákat is felcsipegette. – Azthiszem,
feleségül megyek a molnárhoz, és életem hátralevő napjain búzakenyeret
eszem.
– Ahhoz előbb meg kell szabadulnod a molnárnétól – mutatottrá az
anyja. – Szerintem hamar kiderül, hogy nem áll félre egykönnyen.
– Ó, pedig de szeretnék megszabadulni tőle! Mindkettejüket,őt is, meg
a tehetetlen férjét is belökném a vízbe a kikötőnél, szépen hozzámennék a
fiukhoz, és megörökölném a malmot.
A molnár fia hatéves volt, Peternek hívták, és Alinor maga bábáskodott a
születésénél.
– Akkor Jane lenne a sógornőd – mosolygott a lányára az asszony.
– Őt férjhez adnám valakihez – vágta rá Alys. – Csak hát nemkellene
senkinek sem.
– Ó, szegény lány! Ne légy már ilyen rideg, Alys. No és lassanvégeznek
már az aratással?
 – Majdnem vége, már csak egy tábla van hátra. Egész napkévét
kötöttem és kepét raktam. Eljössz délután összeszedni az otthagyott
kalászt?
– Igen, és viszek elemózsiát is – ígérte az anyja.
Alys lehajtotta a fejét, hogy hálaadó imát mondjon, majd felállt az
asztaltól.
– Fura, hogy Rob nincs itt – jegyezte meg. – Nem vagy nagyonmagányos
egész nap?
– Annyi a dolgom, hogy nincs időm magányosnak lenni.
– Csak mert az előbb mintha füleltél volna.
– Ugyan, mit akarnék én hallani?
– Nem tudom. Lépteket?
Alinor elszégyellte magát, amikor felidézte magában, hogyan szaladt felé
James a tengerparti ösvényen, átugrálta a tócsákat, mint egy szerelmeséhez
siető fiú.
– Nem várok senkit – hazudta.
– Nem azt mondtam, hogy vársz valakit, hanem hogy fülelsz.
– Tudom.
– Gondolom, már nem hiányzik neked az apánk – folytattamegértően a
lány. – Mert nekünk nem… Robnak és nekem.
Miattunk ne aggódj.
– Nem aggódom – bólintott Alinor.
– Nem kívánod néha, hogy bár minden máshogy lenne? Nemvagy torkig
mindennel? Most nem a királyra meg a parlamentre gondolok, mert engem
ugyan egyik sem érdekel, hanem hogy számunkra legyen más az élet. A
mindennapokban, nem csak a prédikációkban.
– Bárcsak látnám a jövődet – válaszolta komoly arccal az anyja. –
Tudom, nem jó, hogy itt kell élned az ingovány peremén, ahol legfeljebb egy
napszámoshoz vagy halászhoz mehetsz feleségül, és mindössze pár pennyt
kapsz a munkádért. De nincs pénzem arra, hogy mesterségre taníttassalak,
és fogalmam sincs, hová küldhetnélek szolgálni. Nem hiszem, hogy jó szolga
lennél… Folyton aggódnék miattad.
– Hát ebben igazad van! – nevette el magát Alys. – Én aztánnem akarok
senki szolgálója lenni! Sem egy férjé, sem egy uraságé.
– Alys, annyira szeretném, ha több jutna neked.
– Szeretnéd, ha több jutna?! – tört ki a lány. – Édes istenem, éntérden
állva imádkozom azért, hogy több jusson! Mennyit harcoltak a férfiak
mostanában, meg ordibáltak, meg vitáztak, de egy nő legfeljebb abban
reménykedhet, hogy olyan férjet kap, aki nem teljesen vadállat, vagy napi
hat pennynél többet keres! És mi van az új világgal, amiről Ned bácsikám
annyit beszél? Mi van azzal, hogy mindenkinek földhöz kellene jutnia?
Alinor a felháborodott lányára nézett.
– Tudom – bólintott. – Annyi mindent hallani, de a mi fajtánkszámára
sosem jön el az új világ.
– A nőkre gondolsz, ugye? – pontosított éles hangon Alys. – Aszegény
nőkre. Számunkra sosem változik semmi.
Alinor hallotta, milyen keserűen cseng a lánya hangja, és úgy érezte, ő
tehet arról, hogy olyan világba szülte, amely a férfiakat részesíti előnyben.
– Igaz – ismerte el.
Amikor Alys elé térdelt az áldásáért, Alinor lehajolt, és csókot nyomott a
takaros, fehér főkötőjére. A lány felállt és kiment az ajtón. Az asszony egy
ideig még ott ült a támlátlan székén az asztal mellett, és a sarok felé
bámult, ahol a gyógynövényeit, olajait, meg a kincseit tartalmazó kis
faládikát tartotta. Ebben volt az anyja füveskönyve a főzetek leírásával, a
kunyhóról szóló megállapodás, amelyet eltűnt férje és Mr. Tudeley írt alá,
valamint egy régi, vörös bőrerszény, benne az értéktelen, régi érmékkel.
Nem valami sok azután, hogy egész életében keményen dolgozott. De
 aztán maga elé suttogta az ismerős szavakat: „egy ilyen vidéken létezhet
olyan nő, mint maga”. Majd felállt, fogta a kosarát, a kiskését, és kiment,
hogy leszedje a növényeket, amíg még nedvesek a harmattól.

Hűvös volt a hajnal, az ingovány csatornái felett lebegő szürke

párafoszlányok elmosták a határvonalat föld, tenger és levegő közt. Alinor
megborzongott, fejére terítette a kendőjét, majd kiengedte a tyúkokat, hogy
a parton kapirgálhassanak. Kis kertje felett elnézett az öböl felé, melynek
vize elszivárgott a gyorsan apadó csatornákba, több mérföldnyi nedvesen
csillogó iszapot, homokpadokat és nádast hagyva maga után. Ahogy az
apállyal visszahúzódott a tenger felé a víz, az öbölben élő madárkák, a
hosszú lábú partfutók a hullámok közt ki-be futkosva vele tartottak. Néha
jellegzetes, hullámzó kiáltásukat hallgatva felrebbentek, máskor csapatostul
visszatértek, és folytatták az ide-oda szaladgálást. Az öböl szájánál Alinor ki
tudta venni a tenger fakószürke sávját, és felette az indigókékben pompázó
távoli látóhatárt. Az ingovány túloldaláról odahallatszott a malom
vízikerekének mennydörgésszerű robaja. Ha James Franciaországba utazott,
és már hazafelé tart, akkor békés lesz az átkelése a tengeren. Ha a királyhoz
ment a Carisbrooke-kastélyba, úgy három-négy órán belül visszavitorlázhat
a Sealsea-öbölbe. Ha viszont a hajóhadával a tengeren állomásozó walesi
herceghez látogatott el, akkor egy nap alatt teheti meg az utat. A nő nem
tudta, mikor indult vissza a férfi, így nem sok értelme volt annak, hogy a
sötét látóhatárt fürkéssze, hátha feltűnik a hajója. Ezzel tisztában volt,
hiszen egy halász feleségeként élt, ám attól még a tenger felé bámult.
Tudta, forró nap köszönt rájuk, mihelyt feloszlik a köd. James azt mondta,
egy hónapon belül visszatér, Alinor azonban nem ismerte olyan jól, hogy el
tudja dönteni, olyan fiatalember-e, aki betartja egy asszonynak – egy
jelentéktelen, szegény nőnek – tett ígéretét vagy sem. Lehet, hogy
veszélyben forog az élete, és nem rajta múlik, hogy hazatérhet-e vagy még
maradnia kell. De megeshet, hogy olyan férfi, aki nemtörődöm módon
fogadkozik – ahogy a férfiak általában –, és korántsem úgy számolja a
napokat, mint ő. Az a csók talán nem jelentett semmit, ahogy a szavai sem.
Alinor elfordult az öböltől, és az ágyások fölé hajolva leszedte a zsenge
leveleiket kitáró növényeket, kis csomókba kötötte, és a kosarába dobta
őket. Amikor az egyik ágyásnál végzett, már ment is a következőhöz, amíg
be nem gyűjtött minden friss fűszer- és gyógynövényt, a házba visszatérve
pedig rákötötte a csokrokat a gerendák között kifeszített madzagokra. A már
kiszáradt leveleket levette, és eltette a kis fadobozokba, melyekre Rob nagy
gonddal felírta a növények nevét – néha a latint, néha pedig a régi, helybéli
nevet, amit még az anyjától tanult: szemvidítófű, papszakáll, kalánfű.
Amikor a nő kiszórta a fatányérokról a kenyérmorzsát az udvarra, érezte,
hogy a levegő kezd langyosabbá válni. A nap melege eloszlatta a párát.
Figyelte, ahogy a kert madarai odarepülnek csipegetni: az egész évben a
kertben élő vörösbegy, meg a rigópár volt az, amely a kunyhó mögött
húzódó kökénysövényben rakott fészket, és nevelte fel a kicsinyeit. A
maradék tiszta vízben elöblítette a reggelinél használt két poharat, majd a
tál tartalmát az ajtó mellé ültetett virágokra löttyintette. Felkapta a kiürült
vödröt, leballagott a töltés szárazföld felé eső oldalán a tavacskához,
belekapaszkodott a kopott oszlopba, és lehajolt, hogy tiszta vízzel merje tele
a vödröt. A ki-kiloccsanó vizet felcipelte a falépcsőn, visszament a házba, a
vödröt letette az ajtóban, majd teletöltötte a háromlábú vasfazekat, amit
aztán a parázs fölé helyezett. Fogta az egyik frissen szedett csokrocskát, és
a bugyogó vízbe dobta. Az anyja feljegyzése szerint a recepthez méz is
kellett, így óvatosan kikanalazott egy keveset a lépes mézes köcsögből.
Hagyta, hogy a főzet gyöngyözve forrjon, majd egy régi, a malomból szerzett
liszteszsákkal kiment uszadék fát gyűjteni, hogy táplálni tudja a tüzet.
Végigment a partnak azon a sávján, ameddig a dagály során ki szoktak csapni
a hullámok, és gyújtósnak való ágacskákat meg nagyobb fadarabokat
szedett össze. Amikor a kenderzsák megtelt, a vállára lendítette, és
visszatért vele a kunyhóba.
A fazékba töltött víz szinte teljesen elforrt, s a növényekből csak valami
sötétzöld üledék maradt az edény alján. Alinor kiöntötte egy tálcára, és az
asztalra tette száradni. Ráterített egy tiszta muszlinkendőt, hogy ne
szálljanak rá a legyek.
A nap kikandikált a szürke esőfelhők közül, és egyre melegebbé vált az
idő. Alinor a fejére tette a kalapot, amelyben dolgozni szokott: a homloka
felett kiszélesedett a karima, tarkóját pedig egy vászondarab védte a
délelőtti, perzselő napsugaraktól. A ház oldalánál kialakított
veteményeskertbe ment, ahová borsót, babot, káposztát ültetett. A tyúkok
azonnal felszaladtak a partról, amikor meglátták, hogy elkezdi kiásni a
lósóska erős, mélyre nyúló gyökereit. Elégedetten kotkodácsolva,
kedélyesen kapirgálni kezdtek, férgeket és apró rovarokat keresgéltek a
frissen megforgatott földben. Alinor barátságos hangon feddte meg őket:
– Menjetek csak szépen vissza a partra, ne fötörjétek ki
anövényeimet. – Az egyik vörösesbarna tyúk mókás káricálással adott
hangot az elégedettségének, amikor ráakadt egy férgecskére. – Aztán
ízletes volt, Rezes asszonyság? Finom? – tudakolta tőle Alinor, és úgy
kacagott, mintha valamelyik barátjával beszélgetne. Hiszen egyedül volt
az ég alatt, és előtte az öböl is néptelenül nyújtózott el.
Egész délelőtt dolgozott, s amikor a nap túljutott a delelőn, visszament a
kunyhóba, levágott négy szeletet az előző nap kisütött rozskenyérből,
leemelt két füstölt halat a kéményből, előhozott egy kancsó gyenge sört a
hűvös, nyirkos zugból, s az egészet kis zsákba tette, hogy majd együtt egyen
Alysszal, mielőtt hozzáfognának a tallózáshoz.
Már elkezdődött a dagály, s hallani lehetett a fakadóvíz halk szisszenését,
amikor végigsétált a töltésen a bátyja házához.
Ned épp szilvát szedett az egyik fájáról.
– Kérsz?
– Viszek néhányat Alysnek ebédre. Holnap pedig visszajövökés
leszedem a többit. Az egyik részéből lekvárt főzök, a másikat megaszalom.
– Idén jó a termés. Nézd csak meg ezt az ágat.
Megcsodálták a fát, amelynek ágait lehúzta a kékeslila gyümölcs. Alinor is
megevett egyet.
– Édes – dicsérte. – Nagyon finom.
– A malomba mégy a kalászgyűjtésre?
A nő bólintott, és a komp felé pillantott, amelyet ide-oda hintáztattak a
dagály és a folyó egymásnak rontó hullámai.
– Átviszlek – ajánlotta fel a bátyja. Elindult lefelé a mólóravezető
lépcsőn, amelynek végében az oszlophoz kikötött komp az emelkedő
vízszint miatt meg-megrántotta a kötelét. Ned kioldozta, majd a hajókötelet
áthurkolta a kötélpályán, amely az örvénylő, mély víz két partja között
feszült.
– Gyorsan jön a dagály – jegyezte meg Alinor.
– Mert olyan esős volt a nyár – magyarázta a férfi. – Mégsosem láttam
ilyen magas vízállást az éren aratás idején. No, gyere.
A nő fellépett a tutajra, és erősen belekapaszkodott az oldalkorlátba. A
bátyja megmosolyogta a félelmét.
– Még mindig borzadsz a víztől? Egy révész lánya?
Alinor megvonta a vállát.
– Tudom. Majd gyalog megyek haza, a gázlón át.
 – Akkor nedves lesz a lábad – figyelmeztette Ned. – Ma sötétedésig
magasan áll majd a víz.
– Fogd erősen azt a kötelet – könyörgött a húga, amikor azáramlat
elkapta a tutajt, majd sodorni kezdte a vízen. A fenti kötél megfeszült, és a
komp billegni kezdett.
Ned az erejét megfeszítve húzta át a kompot a gyors folyócskán. Hamar
átértek a túloldalra, de még ki sem köthette a tutajt, a húga máris kiugrott
belőle, és sietve szaladt felfelé a móló lépcsőjén a biztonságos szárazföld
felé.
– Akkor este látlak – szólt utána a férfi. – Inkább gyere akomppal. Semmi
értelme annak, hogy átázz.
– Köszönöm – felelte Alinor, és elindult a parti úton a malomés a magtár
felé, mely mellett a hullámok a masszív kikötő köveit nyaldosták.

A malom udvarán ez egyszer nyugalom uralkodott. A vízikerék állt, most

nem ömlött a habzó víz a malomárokba. A malomtó elkezdett csendben
megtelni, a nagy, tengeri kaput nyitva tartotta a beáramló víz, a kis hullámok
kicsaptak a malomtó kiépített falára, a vízszint folyamatosan emelkedett. A
malomban elhúzták egymástól a hatalmas őrlőköveket, a cseresznyefából
faragott fogaskerekek sem értek össze. A molnár épp a lisztet zsákolta, két
legénye pedig kicipelte a zsákokat a kikötőhöz, hogy berakodhassanak,
mihelyt a dagállyal megérkeznek a lisztkereskedők hajói.
– Adjon isten, molnár uram! – kiáltotta oda Alinor, amikorelhaladt a
nyitott ajtó előtt.
Mr. Miller a lisztes hajától a köténye szegélyéig olyan fehér volt, akár egy
kísértet. A mosolya azonban barátságos maradt.
 – Adjon isten, Mrs. Reekie. Tallózni jött?
– Igen, és Alys ebédjét is elhoztam.
– Szerencsés lány, hogy maga az anyja. Eljön az aratási vacsorára?
Táncolunk egyet, maga meg én?
Alinort megnevettette a régi tréfa.
– Hiszen tudja, hogy nem táncolok. De persze itt leszek.
Intett, aztán átvágott a malmot a háztól elválasztó udvaron, és az északi
oldalba vágott nyitott kapun át kilépett a búzaföldre. A földet mintha
megnyírták volna, a kurta tarló közt búzakepék álltak. Közeledtére
felrebbent egy raj varjú, egyik madár a másik után, mintha egy fekete színű
rózsafüzér gyöngyszemei lettek volna.
Alys a többi kévekötő asszonnyal haladt az arató férfiak sora mögött. A
férfiak zöme félmeztelenre vetkőzött, hátukat hólyagosra égette a nap,
voltak azonban köztük olyan istenfélő személyek, néhány puritán is, akik az
ingüket szemérmesen a térdnadrágjuk derekába tűrték, és még a gallér
zsinórját is összehúzták a verejtékben úszó nyakuknál. Az egymás mellett
lépkedő aratók gyötrelmesen nehéz munkájának megvolt a maga ritmusa:
összefogni egy marokra való búzát, lehajolni, elvágni sarlóval a szárakat,
felegyenesedni, majd a levágott kalászokat hátravetni. Alys és a többi nő
mögöttük összemarkolt egy-egy ölnyit, a megcsavart szárral összekötötte a
többit, majd kepébe rakta, hogy onnan a szekérre kerüljön. A molnárné vagy
a lánya, Jane időről időre kijött a házból, átsétált az udvaron, a tűző nap
miatt ellenzőként a homlokához emelte a kezét, és zord ábrázattal figyelte
a kapuból, hogy az aratók rendesen teszik-e a dolgukat, nem hagynak-e
levágatlan gabonát a tallózók számára.
Alys arca vértelen volt a kimerültségtől, kezét és karját összekaristolták a
gabona szárai, amikor magához ölelte a kévét, a köténye bemocskolódott, a
haja kibomlott a főkötője alatt. A többi nővel lépést tartva haladt előre,
lehajolt, összegyűjtötte a levágott kalászokat, csomóba rendezte,
megkötötte, kepébe rakta, majd lehajolt a következő ölnyi búzáért. A
Sealsea-szigeten élő nőkkel dolgozott együtt, akiket gyermekkora óta
ismert, de voltak ott a szárazföldről érkezett napszámosok is, úgy fél tucat
cigány asszony, meg egy aratócsapat, amelyik a nyár folyamán tanyáról
tanyára járt. Őket nem napszámban, hanem az elvégzett munka után
fizették, ezért kimerítő tempót diktáltak maguknak, amivel Alysnek is lépést
kellett tartania… És ez elég keservesen ment.
Miközben Alinor a kapuban várakozott, csatlakozott hozzá vagy hat másik
asszony, akiknek megengedték, hogy összegyűjtsék a hátrahagyott
kalászokat a malom földjein. Amíg ott álldogáltak, a gazdag termésről
beszélgettek, és hogy milyen hőség van. Aztán Jane megkondította a malom
udvarán álló harangot, a földön dolgozók abbahagyták a munkát, hogy a
sövény árnyékába húzódjanak, és megegyék az ebédjüket. A tallózók
elindultak a búzatábla felé – voltak, akik ebédet vittek a férjüknek vagy a
gyermekeiknek. Alinor átvágott a tarlón, és egyetlen szó nélkül a lánya felé
nyújtotta a gyenge sörrel teli kancsót. Alys hosszan ivott.
– Ettől a munkától megszomjazik az ember – jegyezte megAlinor, és
aggodalmasan szemügyre vette gyönyörű lányát.
– Mocskos munka – felelte elcsigázottan a lány.
– Már majdnem vége – biztatta az anyja. – Gyere, ülj csak le.
A külön csoportot alkotó férfiak körbeadtak néhány sörösflaskát, és
megették az otthonról hozott elemózsiát. A nők valamivel távolabb
gyülekeztek. Az egyik asszony leoldotta a hátára kötött gyermeket, és a
mellére helyezte, hogy megszoptassa. Alinor rámosolygott. A tavasszal
világra segített kisbabák egyike volt.
– Jó az étvágya? – tudakolta.
 – Istennek legyen hála, jól eszik – felelte a nő. – Még mindigimába
foglalom a nevét, hogy eljött hozzám, amikor szükségem volt magára.
Megnézi?
Alinor átvette tőle a kicsit, gyengéd csókot nyomott a fürtjeire,
megcsodálta meleg fejecskéjét, apró, dundi kezét.
Az aratók most ettek-ittak először a reggelijük óta, és senki sem beszélt
közben. Amikor Alys a vastag kenyérszeletek és a füstölt hal utolsó morzsáit
is lenyelte, Alinor visszaadta a kisbabát az anyjának, és megosztotta a
lányával a Ned fájáról szedett szilvát.
– Meglep, hogy gyümölcsöt eszik a napon, Reekie asszonyság– jegyezte
meg az egyik nő. – Hát nem tart a kólikától?
– A szilva a bátyám kertjéből való – felelte Alinor. – Ezt esszükminden
nyáron, és még sosem betegedtünk meg tőle.
– Sosem eszem gyümölcsöt, amíg leve van – jelentette ki azegyik
idősebb asszony.
– A legtöbből kompótot főzök – bólintott Alinor. – Van,
amitbesavanyítok, és van, amiből lekvárt készítek. A jó részét pedig
megaszalom.
– Vennék két üveggel a szilvakompótjából – fordult hozzá azegyik
kévekötő. – És egy üvegre való aszalt szilvát is. Karácsonykor a maga aszalt
egresét ettük, és senki sem tudott betelni vele. Idén mennyiért adja?
– Két penny egy üveg mindkettőből – mosolygott rá Alinor. –Szívesen
elviszem magukhoz. Idén jó volt a termés egresből is.
– Akkor kérek egy fontnyit – szólalt meg valaki más is.
A nők kinyújtották sajgó lábukat. Volt, aki hátradőlve nyúlt el a szúrós
tarlón.
– Elfáradtál? – kérdezte halkan a lányát Alinor.
– Torkig vagyok vele – felelte ingerülten Alys.
 A malom udvarán megszólalt a harang, jelezve, hogy vége a pihenőnek.
Mrs. Miller szűken mérte az időt. A férfiak felkászálódtak, megtisztogatták a
sarlójukat, és elindultak a malomudvar felé a szekérért, hogy villával
dobálják fel rá a kévéket, és elszállítsák a pajtába kicsépelni.
Alinor a lánya felé nyújtott egy pántos zsákot, amelyet vállra lehetett
vetni. A nők, akiknek megengedték, hogy tallózzanak, egy sort alkottak a
tábla egyik végében. Egyforma távolságra helyezkedtek el egymástól, mert
így senkinek sem jutott szélesebb sáv, és éber pillantással figyelték az
előttük elterülő táblát, nehogy valaki igazságtalan előnyhöz jusson. Ahogy
Alinor és Alys, a többi anya és lánya is próbált úgy felállni, hogy a lehető
legnagyobb területről gyűjthesse be az otthagyott kalászt. A sor elindult.
A nők, akik egész nap a bérükért dolgoztak, most
elcsigázottan, a saját hasznukra robotoltak: hajlongva szedtek fel minden
elhullajtott kalászt, még a kipergett magokért is lehajoltak. Voltak sávok,
ahol egy-egy tapasztalatlanabb arató nem vágott le minden búzát, vagy
letaposta, s ezeken a helyeken a tallózók több maréknyi szemet
gyűjthettek be. Lassan lépkedtek, mint a támadásra készülő gyalogos
katonák a harcmezőn, sosem siettek előre, sosem vágtak be egymás elé.
Alinor a földre meredő tekintettel hajlongott és szedegetett, hajolt és
szedegetett, s szinte meglepődött, amikor a kökénysövénynél
megtorpanva rájött, hogy elértek a tábla túlsó végéhez. Zsákja tele volt
aranyló, érett búzakalászokkal.
– Akkor most visszafelé – jelentette ki az egyik idősebb asszony.
Alys fojtott hangon zsörtölődni kezdett, de az anyja biccentett. Semmit
sem szabad elvesztegetni, semmit sem szabad elpazarolni.
– Forduljunk vissza – értett egyet.
A nők kissé odébb újra sort alkottak, és helyet is cseréltek, hogy középre
kerüljenek azok, akik a kökénysövénynél meg a tábla szélén, baloldalt vagy
jobboldalt álltak, hogy így senki se menjen végig kétszer ugyanazon a sávon.
Újra nekilendültek, tekintetüket a földre szegezve kapkodták fel a
kalászokat, kaparták össze a magokat, s mindent a tarisznyájukba dobtak.
Voltak, akik felemelték a kötényük sarkát, és oda gyűjtötték össze a búzát.
Csak akkor egyenesedtek fel és néztek körül, amikor elérték a sövényt a
mező másik végében.
Az arany és rózsaszín felhők közé süppedő nap már alacsonyan járt. Alinor
lepillantott a magtól duzzadó zsákjaikra. – Jó. – Mindössze ennyit mondott.
Együtt indultak el a malomudvar felé. A molnárné kihozta a mérleget,
lemérte a tallózók által összegyűjtött búzát, és egy rováspálcán jelölte, hogy
nyoma maradjon. Alinorék a mérlegre öntötték a tarisznyáik tartalmát,
Néhány szárat még gyorsan kikapkodtak belőle. Mrs. Miller egyesével
rakosgatta fel a súlyokat, majd irigykedve kijelentette:
– Három font két uncia. – Jane lánya három vastag rovástejtett a
mogyoróág egyik végén, kettőt a másikon, majd egy kis fejszével
kettéhasította. Alinor köszönettel átvette a nekik járó fél rováspálcát, és
eltette a zsákjába. Jane a másikat bedobta a dobozába, hogy ne feledjék,
mennyi liszttel tartoznak majd a Reekie családnak, amikor a búzát megőrlik.
– Hozzon már abból a gyümölcsös orvosságból, amikor holnap átjön az
aratóünnepre – szólt oda Alinornak a molnárné, és már el is fordult, hogy
megmérje a következő tallózó búzáját. – Egész nap a mérleg felett
görnyedtem, valósággal ég a hátam.
A nő bólintott.
– Délután jövök tallózni. Akkor elhozom – ígérte.
Az öböl vize apadt, a malomtóé azonban szinte már kicsapott a medréből,
és a zsilipkapu a mély tavat megtöltő víz nyomására bezárult. Az elcsigázott
nők elindultak az udvar fehérre festett kapuja felé, s közben látták, hogy a
molnár egyik ifjú legénye körbesétál a tó kiépített falának tetején. Amikor
mutatványosok módjára egyensúlyozva megállt a zsilipkapun, a sötét víz
közvetlenül alatta hullámzott.
– Jó éjt! Holnap találkozunk! – kiáltotta oda nagy merészenAlysnek.
A lány fáradtsága azonnal megszűnt. Mintha hercegnővé változott volna,
aki fogadja a neki szóló hódolatot. Nem válaszolt a fiatalembernek, csak
halvány mosollyal biccentett, és már ment is tovább. Alinor figyelmét nem
kerülte el a kimerült lányában végbemenő átalakulás.
Megszaporázta a lépteit, hogy beérje Alyst.
– Ez meg ki volt? – kérdezte.
– Kicsoda?
– Az a legény.
– Ó, azt hiszem, Stoney gazda fia, Richard – felelte a lány.
– A birdhami Stoney gazdáé?
– Igen.
– Jóképű fiatalember – jegyezte meg Alinor.
– Valóban? Nem is vettem észre – hangzott Alys
rendkívültartózkodó válasza.
– Amit igen helyesen tettél. – Alinor igyekezett leplezni a
somolygását. – Nekem azonban feltűnt, így hát elárulhatom neked:
nagyon jóvágású fiatalember. Ő a gazda egyetlen fia, ugye?
– Ó, az ég szerelmére! – kiáltotta a lány, és előresietett a
komphoz, így mikor az anyja utolérte, Alys már ott állt a nagybátyja
mellett a tutajon, és egyik kezével a kötélbe kapaszkodva türelmetlenül
várta Alinort.
A nő hirtelen megtorpant, előreengedte a töltésen érkező asszonyokat
meg néhány aratót, akik mielőbb fel akartak szállni a kompra, hogy
hazatérhessenek a Sealsea-szigeten fekvő otthonaikba. Alys végigjárta az
utasokat, begyűjtötte a rézérméket, és odakiabálta Nednek, hogy ki mit ígért
fizetség helyett. Alinor csak akkor ballagott le a töltés oldalán, és lépett fel a
kompra, amikor az már megtelt. Végig erősen kapaszkodott az átkelés alatt,
és amikor átértek, ő ugrott le először a tutajról. Az asszonyok jót nevettek
rajta.
– Ő aztán nem csap magának jó hírverést – ugratták Nedet. –Senki sem
szállna fel a kompjára, ha látná, hogy milyen képet vág a húga!
Alinor annyiszor hallotta már ezt a tréfát, hogy csak legyintett.
– Holnap a tallózás előtt eljövök, és leszedem a szilvát – ígértea
bátyjának.
– Itt leszek – bólintott a férfi. – Isten látja lelkem, én aztánmindig itt
vagyok.

Alinor és a lánya kimerülten és szótlanul tett-vett a homályba boruló

kunyhóban. Alys kinyitotta az ajtót, hogy a halkan káricáló tyúkok
bejöhessenek és beszaladhassanak a sarokba, ahol aztán elültek.
Mindketten ittak egy kis gyenge sört, majd Alinor megmosta az arcát és a
kezét. A lánya ugyanazt a vizet használva szintén megmosdott, utána pedig
kilöttyintették a tál tartalmát az ajtó mellé ültetett levendulára és
körömvirágra. Alys odatérdelt az anyja elé, aki kifésülte a szőke haját,
befonta éjszakára, majd tenyerét áldón gyermeke fején nyugtatta. A lány fel
sem állt, térdepelve az ágy felé fordult, elmormolta esti imáját, és már be is
kúszott a takaró alá.
– Szép álmokat – suttogta az anyja, és látta, hogy Alys
titokbanelmosolyodik.
 Az asszony kontyba csavarta a dús haját, majd a hálósapkája alá
gyömöszölte, a székre terítette a ruháját, aztán alsóingben bebújt az ágyba,
és elnyúlt a lánya mellett.
– Kutyafáradt vagyok – jegyezte meg Alys, és már el is aludt,mint a
kisgyerekek.
Alinor szótlanul feküdt és a sötétséget fürkészte. Holnap talán visszatér a
férfi. Vagy esetleg holnapután. Aztán őt is elnyomta az álom.

Éjfél után hangos kopogásra riadt. Az első rémült gondolata az volt, hogy
talán Zachary, a férje tért haza, és most részegen veri az ajtót, ahogy az
szokása volt. Kiugrott az ágyból, az ajtóhoz ment, és elhúzta a reteszt.
Közben átvillant az álomtól még kába fején, hogy talán újra elkezdődött a
háború, és a sereg vagy a király katonái dörömbölnek az ajtaján. Utoljára az
jutott eszébe, hogy talán James jöhetett el hozzá… A küszöbön azonban a
Sealsea-ben lakó Johnson gazda állt.
– Hála az égnek, hogy itthon találtam. Pegről van szó – vágottbele
azonnal. – Velem kell jönnie, Mrs. Reekie. Azt hiszem, korábban fog szülni.
Azonnal szükségünk van magára. Siettem, ahogy csak tudtam. Jöjjön! El tud
most jönni?
A nő álmai a félelmekkel együtt egy csapásra szétfoszlottak.
– Johnson gazda…
– Nyeregvánkost tettem a lovamra, ott vár ránk a Rév-háznál.
Jöjjön! Kérem, jöjjön már!
– Egy pillanat. – Alinor becsukta az ajtót, és a sötétben belebújt a
ruhájába. Kitapogatta a főkötőjét, és azt is felvette.
– Mi történt? – kérdezte álmosan Alys az ágyból.
 – Mrs. Johnson kisbabája korábban születik – felelte az anyja,miközben
felhúzta a csizmáját.
– Veled menjek?
– Nem, neked reggel dolgoznod kell. Ha Isten is úgy akarja, ésminden jól
alakul, akkor találkozunk majd a tallózáson és az aratóünnepen. Ha ott kell
maradnom éjszakára is, akkor aludj a Rév-házban.
Alys bólintott a sötétben, a másik oldalára fordult, és már aludt is tovább.
Alinor fogta a zsákját, kivette a szekrényből a szárított gyógynövényekkel teli
ládikát és néhány üvegcsét, aztán kilépett a hűvös éjszakába. A dagály idején
megemelkedett víz már elöntötte az iszapot, s a töltés oldalán egyre feljebb
kúszott a kunyhó és a benne alvó lány felé.
– Gyorsan! – sürgette Johnson gazda. – Merre van a legbiztonságosabb
csapás?
– Jöjjön utánam. – Alinor magabiztos léptekkel indult el a töltés tetején.
A sötétben csak a töltés oldalán fel-felcsapó hullámok zaját hallották, aztán
az égbolt alatt kirajzolódott gyermekkori otthona, a Rév-ház sötét
körvonala. Ned már korábban felébredt a lódobogásra, amikor Johnson
gazda vágtatva megérkezett hozzá, s most odakint világított egy lámpással,
hogy biztonságban eljussanak a sötét vizű érnél álló házhoz és az úthoz.
Aztán a gazda lovához vezette őket, amelyet a kőből rakott fellépőnél
hagytak kikötve, a Sealsea-be vezető út mellett.
Johnson gazda fellendült a nyeregbe, Alinor pedig felhágott a fellépőre,
és felült a lóra a férfi mögé. Hátát megtartotta az oldalnyereg, lábát a
nyeregpárna kengyelében nyugtatta.
– Kapaszkodj erősen – intette Ned, mire a húga biccentett,
ésmegmarkolta a gazda széles bőrövét.
– Gondoskodj Alysről reggel – szólt le a lóról. – Holnap a malomban
dolgozik. Tegyél arról, hogy ne menjen el reggeli nélkül.
 – Jó. Isten óvjon, és az áldása kísérje a munkádat is.
A gazda csettintett a nyelvével, mire a nagycsontú lova elindult, aztán
hamarosan lomha ügetésbe fogott. Alinor egyik kezével Johnson övét fogta,
a másikkal az ölébe helyezett zsákot, amelyben az értékes üvegcséket és
gyógyfüveket tartotta. A Sealsea-be vezető sáros földutat ellepték a mély
kátyúk és pocsolyák, ezért inkább a füves padkát választották, és ahogy
egyre világosabbá vált az ég, már tisztábban ki tudták venni maguk előtt az
utat. Két mérföld megtétele után a ló ráismert az otthoni tájra, lépésre
váltott, majd ráfordult a tanyához vezető ösvényre. Alinor látta a fényeket a
ház földszinti ablakaiban, ahogy a cselédek ide-oda futkostak. Ismerős
izgalom fogta el a rá váró feladatok gondolatától. Kicsit aggasztotta, hogy
esetleg nehezebb szüléssel kell szembenéznie, de bízott abban, hogy
hozzáértő módon végzi a dolgát, amelynek fogásait az anyjától tanulta,
amelyre magát is képezte, és amelyre valójában született. Egy pillanatra úgy
érezte, mintha az élet és halál mezsgyéjén állna, és nem lenne benne semmi
félelem.
A gazda megállította a lovat, hátrafordult, megfogta Alinor
gyógyfüveszsákját, míg a nő a fellépőre lépett, aztán lenyújtotta neki a
holmit, és ő is leszállt a nyeregből.
– Erre, erre – intett, s a lovat az ajtó előtt hagyva terelgetnikezdte befelé
Alinort.
– Meghoztam Reekie asszonyt – közölte egy idősebb nővel,akiben
Alinor a gazda anyjára ismert.
– Na, végre! – csattant fel zsémbesen a nő. – Épp ideje!
– Jó reggelt, Johnson asszonyság – üdvözölte udvariasan Alinor. – Hogy
van Margaret?
– Rosszul – vágta oda a nő. – Nem tud leülni, de nem hajlandólefeküdni
sem. A fel-alá járkálással meg csak kifárasztja magát.
 – Az ég szerelmére, miért nem fektetted le?! – kiáltotta a fia. –Reekie
asszonyság, tegyen arról, hogy a feleségem pihenjen egy kicsit!
– Először hadd nézzem meg – felelte higgadtan Alinor. – Johnson gazda,
szólna valakinek, hogy forraljon vizet, öntse ki egy tálba, és hozza fel
hozzánk? Némi szappannal és tiszta vászonnal együtt. És lenne esetleg egy
kis forró, fűszeres sör, amit Margaret megihatna? Egy kis bor, amit
felforralhatnék neki?
– Máris, máris hozatom! – biztosította a férfi. – Felforralt vízegy tálban,
forralt sör és forralt bor. Azonnal küldöm.
A cselédek nevét bömbölve elrohant a tanyaház konyhája felé, az anyja
pedig felvezette Alinort az emeletre a gazda hálószobájába.
A helyiségben fullasztó hőség uralkodott, a kandallóban nagy tüzet raktak,
az ablakokat pedig bezárták, és faliszőnyegekkel takarták el. A szoba
közepén ott állt Margaret Johnson. A hálóingén foltok éktelenkedtek, egyik
kezével az ágy oszlopába kapaszkodott. Az anyja hiába próbálta elhúzni
onnan, és rávenni, hogy feküdjön fel az ágyra pihenni, mert ez akár napokon
át is eltarthat, s így csak belepusztul a kimerültségbe, mielőtt a gyermek
világra jönne, vagy éhen hal szülés közben.
– Alinor – zihálta a fiatalasszony, amikor meglátta a bábát.
– Hogy van, Margaret? – kérdezte gyengéden a nő.
– A víz elfolyt, de ezen kívül nem történt semmi más – felelteMargaret.
– Annyira melegem van… és olyan rosszul érzem magam. Azt hiszem, lázam
van… Lehetséges, hogy lázam lenne? És alig kapok levegőt.
– Lehet, hogy láza van – bólintott Alinor, s tekintete végigsiklott a
szobán. Látta a felfordulást, a két idősebb asszony alig leplezett rémületét,
a cselédlányt, aki újabb hasáb fát dobott a tűzre. – Igen meleg van idebent,
és elfogy a levegője, ha folyton járkál és beszél.
 – Mondtam neki – bólogatott az anyja. – De nem hallgat senkire. Már
órákkal ezelőtt el akartunk küldeni magáért, csak Johnson asszonyság akkor
még azt mondta, hogy ne… Margaret pedig mostanra teljesen kimerült…
– Van a kertjükben levendula? – tudakolta Johnson gazda édesanyjától
Alinor. – Hozatna pár marék levendulavirágot, hogy szétszórjuk a padlón? –
Majd Margaret anyjához fordult: – Megnézné, hogy hozzák-e már a vizet,
amit kértem?
– Akkora itt a fejetlenség – panaszkodott az idősebb nő. –Biztosra
veszem, hogy hagyták kialudni a tüzet a konyhában, és nem csináltak
semmit.
– Nem értem, miért kell akkora feneket keríteni egy szülésnek! –
csattant fel nyersen Mrs. Johnson. – Én magam tíz gyermeket hoztam világra
ugyanebben az ágyban. Az egyik már nem élt, a másik pedig túl korán jött…
Alinor gyorsan kiterelte őket a szobából, mielőtt Johnson gazda édesanyja
újabb ijesztő történettel állt volna elő. Csend támadt, amit csak a kandallóba
vetett friss fahasáb pattogása tört meg.
– Nagyon meleg van. Nem kell több fa – szólt oda a cselédhezAlinor.
A cselédlány engedelmesen a háttérbe húzódott, amikor a nő félrehúzta
a falikárpitot, és kinyitotta az ablakot.
– És az éji levegő? – kérdezte riadtan Margaret.
Alinor a helyére igazította a faliszőnyeget, így senki sem láthatta, hogy
nyitva van az ablak, ám mégis bejöhetett egy kis hűsítő szellő, és a vajúdó
nő megkönnyebbülten felsóhajtott.
– De így utat találnak maguknak a szellemek! – suttogta acseléd. – Ne
engedje be őket!
– Nem jönnek be – szögezte le Alinor. – Mi lenne, ha keresnénk egy
tiszta hálóinget?
Margaret anyja ekkor nyitott be egy tál felforralt vízzel.
 – Köszönöm – mondta Alinor, és odalépett az ajtóhoz, hogyátvegye, de
az asszonyt nem engedte be. – És a fűszeres sör?
– Mindannyiunkra ráférne egy pohárral – bólintott az asszony, és
mihelyt Alinor becsukta az ajtót, már indult is vissza a konyhába.
– Üljön le, én meg leöblítem az arcát és a kezét – javasoltaAlinor.
Margaret erőtlenül tiltakozott, hogy az ő állapotában a mosdás veszélyes
lehet, de aztán megadón nézte, ahogy a bába levendulaolajat cseppent a
meleg vízbe. A szobát tiszta, kellemes illat töltötte be. Alinor gyengéden
megtörölgette Margaret halántékát és tarkóját, megmosta a kezét, finoman
belemasszírozta az olajat a bőrébe, aztán ő is kezet mosott.
A terhes asszony felsóhajtott, majd hatalmas hasához kapott és
felnyögött.
– Mintha minden felfordult volna a belsőmben.
– Azt jól érzi – bólogatott elégedetten Alinor.
– Nem akarok lefeküdni a szülőágyra – tiltakozott Margaret.
– Ha nem akar, akkor nem kell. Állhat is vagy térdelhet, ahogytetszik. De
ne mozogjon, és csillapodjon le.
– Muszáj járkálnom. Olyan nyugtalan vagyok!
– Egy perc múlva járkálhat – egyezett bele Alinor. – Most azonban üljön
le, mindjárt hoznak egy kis sört.
– Nagyon-nagyon sokáig fog tartani ez az egész? – tudakoltaidegesen
Margaret. – Gyötrelmes lesz, akár a kínvallatás?
– Ó, dehogy – nyugtatgatta a nő. – Gondoljon csak a tyúkokra,ahogy
tojást tojnak. Még az is lehet, hogy egész könnyedén megy majd.
Margaret fejét a két idősebb nő mostanra telebeszélte mindenféle
rémtörténettel, ezért hitetlenkedve meredt a fiatal bábára. Látta, milyen
magabiztos a mosolya.
– Könnyedén? – követelt bizonyosságot.
 – Meglehet – felelte Alinor. – Talán úgy is lesz.

Nem ment olyan egyszerűen, mint ahogy a tyúk a tojást tojja, de nem is volt
gyötrelmes, így Margaret előtt nem nyíltak meg a mennyek kapui, ahogy azt
az anyósa előre megjövendölte. Úgy történt, ahogy arra a férje titokban
vágyott: kisfia született. Alinor biztos kézzel fogta meg a vérmaszatos,
meleg, mocorgó csodát, tiszta vászonkendőbe bugyolálta, és az anyja
mellére fektette.
– A kicsi jól van? – suttogta Margaret, miközben a többi nő, akét anya
és három ismerősük, akik eljöttek, hogy együtt várják a gyermek születését,
ivott egy pohár sört anya és fia egészségére.
– Tökéletes kisfiú – nyugtatta meg Alinor, aki elkötötte és elvágta a
köldökzsinórt. – Nagyon ügyesen csinálta.
– Megkereszteli most rögtön?
– Nem, nem forog veszélyben az élete, és az újfajta lelkészeknem
szeretik, ha a bába csinálja.
Szótlanul, gondosan lemosta Margaret ölét, és mohából kötést tett rá.
– Ma még visszajövök, aztán egy héten át mindennap, és mindig hozok
majd friss mohát magammal – ígérte.
– De ugye itt marad és segít nekem a kicsivel? – kérdezteragaszkodóan
a fiatal anya.
– Igen – mosolygott rá Alinor. – Amíg csak akarja. De
meglátja,hamarosan nem vágyik majd arra, hogy bárki is az útjában legyen.
És a kicsi magát szereti majd a legjobban.
Margaret pillantásában félelem és szeretet váltakozott.
 – Valóban? Nem lehet, hogy jobban szereti majd… – mondta,és a
basáskodó anyósa felé sandított. – Hogy jobban szereti majd azt, aki
pontosan tudja, mit kell tenni? Hogy nálam jobban szereti majd…
– Meglátja, a kicsi csak a magáé lesz – nyugtatta meg Alinor. –El sem tud
majd képzelni magánál jobbat. És együtt fogják megtanulni, mit szeretnek
leginkább.
– Megnézhetem a fiamat? Megnézhetem? – harsant fel a kiáltás az
ajtón túl. Johnson gazda még négy héten át nem léphetett volna be a
hálószobába, és nem láthatta volna a feleségét, de a kicsit végül kivitte hozzá
az anyja, hogy megmutassa. Hallották, ahogy lelkesen kiáltozik, megáldja a
gyermeket, és a szerelméről biztosítja ifjú hitvesét, aztán Mrs. Johnson
visszahozta a kisbabát.
– A fiam nem akarja, hogy a templomban kereszteljék meg agyermekét
– súgta oda fojtott hangon Alinornak. – Szerinte az valami pápista szertartás,
és egy istenes apa az otthonában kereszteli meg a saját gyermekét. Hát erről
mit gondol, Mrs. Reekie?
Alinor azonban csak a fejét ingatta. Semmiképpen sem akart
belekeveredni valamilyen vitába.
– Én ehhez nem értek.
– És azt is mondja, hogy Margaretnek nem kell kivárnia atemplomi
avatást – intett fejével a fiatal nő anyja a szundikáló lánya felé. – Biztos, hogy
ez helyes?
Alinor továbbra sem szólt semmit. Az új egyházi felekezetek minden
szertartástól meg kívántak szabadulni, ki akartak irtani minden hagyományt,
amely nincs megnevezve a Bibliában.
– Johnson gazda istenes személy – jegyezte meg tapintatosan.– Minden
bizonnyal tudja, hogy mi helyes, és mi nem az.
 – Azt mondja a vejem, hogy imádkozott, és erre jutott – szipákolt az
idősebb nő. – Akkor hát a lányom úgy kel ki a gyermekágyból, és úgy megy
a dolgára, hogy nem kapott egyházi áldást? Azért sem adnak hálát, hogy
megmenekült a haláltól és a veszélytől?
– Mindannyian hálát adhatunk azért, hogy nem esett bajaszülés közben
– javasolta Alinor. – Akár a templomban, akár azon kívül.
– Magának is köszönet jár – nézett rá az idős asszony. – Megvan
magában is az anyja tehetsége. Úgy bánik a vajúdó nőkkel, hogy az igazi
varázslat.
Veszélyes dolog volt ilyesmit mondani, még ha dicséretnek is szánták. A
többi asszony azonnal feléjük fordult, és kíváncsian várták, mit fog Alinor
beismerni.
– Varázslatról szó sincs – tiltakozott a nő. – Ez nem az, ilyesmieszébe se
jusson! Mindössze annyiról van szó, hogy bízom az Úrban, és már sok
szülésnél voltam jelen.
– Mégsincs engedélye a püspöktől…
– Természetesen volt engedélyem a bábasághoz, de a kegyelmes urat
már hónapok óta, az ostrom óta nem látták a chichesteri palotájában.
Kérdezősködtem nem is egyszer, de senki sem tudja, hogy mostanában
hogyan juthat engedélyhez egy bába.
A két idős nő a fejét csóválta.
– Valakitől pedig muszáj lesz engedélyt szereznie – jelentetteki Mrs.
Johnson. – Mert az egész Sealsea-szigeten nincs olyan asszony, aki mást
hívna magához, ha szülni készül. – Aztán még hozzátette: – Habár az
sajnálatos, ami a sógornőjével történt.
Alinort újra megrázta az a régi bánat.
 – Igen – bólintott. – Néha érthetetlen dolgok történnek. EzIsten
akaratától függ, nem a mienktől. Annyira örülök, hogy Margaret gond nélkül
vészelte át.
– Az pedig istentelen dolog, amikor egy férfi bábáskodik. Miféle
szégyentelen asszony hívna magához férfit, amikor eljön az ideje?
– Örülök, hogy minden rendben ment – ismételte meg Alinor,és
elkezdte összeszedegetni a holmiját: az éles kést, amellyel a köldökzsinórt
vágta el, az elkötéséhez használt tiszta zsineget, az illatos olajosüvegcséket,
az árnikatinktúrát és az orbáncfüvet a sebkezeléshez és a fájdalom ellen. –
Délután visszajövök.
– Nem reggel? – kérdezte Margaret álmosan az ágyból.
– Már reggel van – felelte Alinor, és felemelte a falikárpitsarkát, amely
mögött felderengett a nyári nap gyöngyházfényű hajnala. – Ez az első
reggele anyaként. Az első hajnal a gyermeke életében.
– És még mennyi hajnalban lesz része! – jövendölte komorábrázattal az
anyós. – A mi családunkban minden gyermek korán ébred.
A fiatal anya álomittasan pihent párnáján a hitvesi ágyban.
– Ne késsen el – mondta. Kinyitotta a szemét, és rámosolygottAlinorra.
– Várni fogom délután.
– Nem fogok elkésni – nyugtatta meg a nő. – Számíthat rám.

Már megvirradt, amikor Johnson gazda egy istállófiúval visszaküldte Alinort

a bátyja révészházához. Az asszony a nagydarab igásló hátára erősített
nyeregpárnán ülve nézett körül: a világos égbolton csonka ezüstpénzre
emlékeztetett a távoli újhold sarlója, az ér vize már emelkedőben volt, s a
túlparton megpillantott valakit, aki épp az úton lovagolt a komp felé.
Azonnal felismerte: James Summer volt az, a férfi, akit szeretett, és aki
visszatért hozzá egy hónapon belül, amint ígérte.
Alinor leszállt a gazda lováról, köszönetet mondott az istállófiúnak, aztán
csak állt, és figyelte, ahogy bátyja a kifeszített kötél segítségével áthúzza a
vízen a kompot. Látta, hogy James levezeti a lovát a töltésről, és a jószág
nyugtalanul lép a billegő tutajra. A két férfi nem beszélgetett az átkelés alatt,
de a szigetre érve közrefogták a lovat, hogy felsegítsék a kikövezett partra.
– Már igazán tudhatná, mi a dolga, nem először teszi meg eztaz utat –
jegyezte meg Ned, megpaskolva a tomporát. – Láttam olyan állatokat,
amelyek egyetlen nap leforgása alatt hozzászoktak az ágyúzás és puskalövés
zajához. Ez a ló szerintem csak tréfál magával, hiszen mindig itt élt a
szigeten, és a kompot is jól ismeri.
– A lovasságról is volt tapasztalata a háborúban? – kérdezteJames, majd
Alinor felé fordult, hogy a kalapja karimája alól lopva rámosolyoghasson. –
Jó napot, Reekie asszonyság. Milyen korán kelt ma.
– Igen, ott voltam Marston Moornál – felelte közben Ned, megnevezve
Oliver Cromwell első jelentős diadalát. – Az a lovasokon múlott. Sokan
voltunk, akik addig még sosem láttunk csatát, csak azt gyakoroltuk be,
hogyan kell felállni, szembenézni a támadással, kitérni jobbra, visszavonulni,
majd újra csatasorba rendeződni. A lovak azonban úgy viselkedtek, mintha
tudnák, hogy helyesen cselekszenek.
– Én is így hallottam – bólintott közömbös arccal James. Átnyújtotta az
átkelésért járó pennyt, amit a révész a zsebébe csúsztatott.
– Azt hiszem, az uraság a másik oldalon harcolt – próbáltafelbosszantani
Ned az idegent. – Mármint Sir William. A vesztes oldalon. Az Úr az istenes
seregnek adta a győzelmet, Sir William pedig a vétkesek oldalán állt. Aznap
nem volt valami nagy úr.
James kitért a kihívó beszéd elől.
 – Akkoriban még nem ismertem. Csak a múlt hónapban hívtak ide, hogy
tanítsam Waltert, és készítsem fel cambridge-i tanulmányaira.
– Honnan? – faggatta gyanakodva Ned.
– Nem értem…
– Honnan hívták ide?
– Egy másik családnál tanítóskodtam korábban – hazudta
gördülékenyen James.
– Maga tanítja az unokaöcsémet is, igaz? Rob nagybátyja vagyok, Mrs.
Reekie fivére.
– Igen, én vagyok a tanítója – vágta rá vidáman James. – Ésmár
hallottam magáról is, Mr. Ferryman. Robert igen okos, fürge észjárású ifjú.
Úgy vélem, amikor Walter úrfi egyetemre megy, Robertnek el kellene
mennie tanoncnak… Talán egy orvos mellé írnoknak. Többet tud az
orvosságokról, gyógyfüvekről és olajokról, mint én. Rendkívüli fiatalember.
– Alinorra mosolygott, aki egy pillanatra sem vette le tekintetét a két férfiról.
– Nem esik messze az alma a fájától – jelentette ki büszkénNed. – A
húgom anyánktól tanulta a gyógyítást, aki pedig a saját anyjától és így
tovább.
James újabb mosolyt küldött a nő felé. Az arcát fürkészve próbálta
kitalálni, hogy vajon miért hallgat. De Alinor továbbra sem szólalt meg. A
férfi nem tudhatta, hogy épp hálát ad Istennek, mert láthatja őt, mert eljött,
amikor ígérte. Alinor álmélkodva fedezte fel, hogy mennyire
megörvendezteti James szép vonású arcának, sűrű, sötét, hullámos hajának
látványa, ajka gyönyörű íve. Eljött, ahogy ígérte – ez lepte meg a legjobban.
Hogy állta a szavát. A testén meleg hullámként végigsöprő vágy oly
természetes és oly megállíthatatlan volt, mint a közelgő nyári dagály. Hálás
volt, hogy James olyan férfi, amilyenben reménykedett, és hogy méltó a
szerelmére.
 – Alinor egész éjjel egy szülésnél segédkezett – beszélt helyette is a
bátyja. – Minden rendben ment? Az Úr áldása kísérte a vajúdást?
Alinor összerezzent, és felhagyott az ábrándozással.
– Igen, kisfiú született. Erős és formás. Az anyja is jól van.
Később még visszamegyek hozzájuk.
– De most már pihenni fog? – tudakolta James.
Az asszonyt megmosolyogtatta, hogy a férfi mennyire nem tud semmit az
életéről.
– Nem, dehogy. Vár rám a munka a házban és a kertben –válaszolta. –
Délután idejövök, hogy leszedjem a szilvát, aztán meglátogatom az anyát és
az újszülöttet, onnan pedig a malomhoz megyek tallózni az aratók után, meg
az aratóünnepre. Sir William is ott lesz?
A férfi azonnal rájött, hogy így újra alkalmuk nyílik a találkozásra.
– Nem tudom. Eddig távol voltam. De ha Sir William résztvesz az
aratóünnepségen, akkor én is vele tartok, s elhozom Waltert és Robertet is.
– Nagyon szeretném látni a fiamat – vallotta be a nő. – SirWilliam
általában megjelenik a malombeli ünnepségen. Az a legnagyobb gazdaság a
birtokán.
– Akkor remélem, ott lehetek. Maga is eljön?
– Majd napnyugtakor – felelte a nő.
– Táncolni is szoktak? – A férfi úgy tette fel a kérdést, minthaifjú pár
lennének, és arra készülne, hogy meghajol előtte, a keze után nyúl, és
magával viszi táncolni.
– Igen, a vacsora után. De csak egy hegedűs húzza, és csak azaratáskor
szokásos falusi táncokat járják.
James nem merte megkérdezni, hogy vele tartana-e, amikor a hegedű
szól.
– Örülnék, ha…
 – Minek örülne? – kérdezte azonnal Alinor. Arra gondolt, vajon milyen
lehet a férfi tenyere a derekán… Ahogy egyszerre lépnek.
– Ha találkoznánk az aratóünnepségen – fejezte be sután amondatot a
férfi. Biccentett Ned felé, meghajolt Alinor előtt, majd a fellépőről a lova
nyergébe lendült, és anélkül, hogy visszanézett volna, elügetett a Priory felé.
– Olyan előkelőnek tűnik, mint egy igazi lord, de azért elégnyájas –
jegyezte meg Ned, miközben figyelmesen méregette a húgát.
Alinor érzelemmentes arccal nézett vissza rá.
– Örülök, hogy Robot is tanítja – mondta. – Ez komoly lehetőséget jelent
a fiamnak.
– Épp hogy belefogott a tanításba, aztán a következő hétenmár el is
utazott – mutatott rá a bátyja.
– De meghagyta, hogy mit végezzenek el. Rob elmesélte, hogyminden
reggel olvasnak a könyvtárban, és megcsinálják a feladatokat, amiket kért
tőlük: fordítás, meg matematika, térképolvasás… Mindenféle.
– Istenes ember? – faggatta tovább Ned.
– Ó, én úgy vélem, hogy az. Igen szépen prédikált Sir
Williamkápolnájában, és az úrasztala előtt állt. Nem az oltárt használta… Azt
a sok aranyat és ezüstöt, meg azt a csodálatos, hímzett terítőt már
egyébként is leszedték és elrakták valahová. Nem láttam sem falikárpitot,
sem szobrokat, sem más dísztárgyat. Biztos az új lelkészek egyike.
– Hát, helyes – morogta Ned, és gondolni sem akart a húgasugárzó
arcára, vagy arra, hogy ez a férfi úgy bámult rá, mintha meglepné, hogy egy
ilyen vidéken létezhet olyan nő, mint Alinor. – Ez így helyes.
A húga biccentett. Higgadt maradt. A bátyja nem tudta felzaklatni, bár
megérteni sem.
– Nagyon barátságosnak tűnik – jegyezte meg a férfi, minthaez hiba
lenne.
 – Nem vettem észre. Egyszerűen csak egy házitanító őlordsága házában.
Elkíséri Walter úrfit mindenfelé, hogy megtapasztalja a világ dolgait, és Rob
is velük tart.
– Jóképű fickó – folytatta Ned.
– Gondolod? – kérdezte Alinor ugyanolyan hangsúllyal, mintamilyennel
Alys beszélt neki Stoney gazda fiáról, aki a malomban dolgozik. – Nem is
vettem észre.

Amikor James Sir Williammel, Walter úrfival, Robbal és a lovászfiúval

megérkezett a Malom-tanyára, azonnal tudta, hogy nem kellett volt
eljönnie. Annyira szembeszökő volt, hogy ők előkelő házból érkeztek, ők az
urak, akik kilovagoltak, és készen állnak arra, hogy jót mulassanak holmi
parasztünnepen. Sir William a paripája hátán ült, Walter az apja
vadászlován. Jamesnek egy fekete telivér jutott, Robnak pedig az a takaros
kis hátas, amely régebben a hölgyek hintajába volt befogva. A lovásszal a
nyomukban, drága lovakon, drága ruhában lovagoltak be a malom fehérre
festett kapuján az udvarra, mintha királyi fenségek lettek volna, akik
leereszkednek a falusiak közé, hogy megtekintsék hagyományaikat,
megszemléljék mulatságaikat.
Mr. Miller eléjük ment a kisfiával, Peterrel, és mélyen meghajolt a
földesura előtt. A molnárné kirontott a konyhából, ledobta összemaszatolt
kötényét, és megpróbált úgy viselkedni, mintha eddig nem is a sonkát
sütötte volna, hanem előkelő dáma lenne. A sarkában loholó Jane útközben
húzta fel sötét fürtjeire a legszebb főkötőjét. James viszolyogva hőkölt hátra
vakítóra fehérített ünnepi kötényük, kikeményített csipkefodraik és hamis
mosolyuk láttán.
 A magukat istenes embernek tartó földművesek, akik pontosan tudták,
hogy Sir William korábban a király híve volt, most vonakodva vették le a
sapkájukat, fejet hajtottak földesuruk előtt, majd elfordultak. Elítélték őt is,
a régi rendet és a régi hagyományokat is. Ha rajtuk múlna, most nem
lennének itt búzakalászból font babák, tánc és aratóünnep. Voltak azonban,
akiknek tetszettek a régi szokások, akik szívesen ittak egyet ilyenkor és
szerettek mulatni, ők megéljenezték Sir Williamet, azt remélve, hogy állja
majd az ünnepi sört. A nők nevetve integettek Walternek, bókoltak az apja
előtt. És nem tudták levenni a szemüket a nagy, fekete ló nyergében ülő
James Summerről, akinek az arcéle olyan volt, mint a régi templomok kőből
faragott angyalaié. Alinor halkan felszisszent, aztán elkapta a férfiről a
tekintetét. Megpróbált rámosolyogni Robra, ám érezte, hogy ég az arca, és
túlságosan is tudatában volt annak, hogy házi szövésű szoknyáját térdig
belepte a búzamező pora, és inge verejtékfoltos a hóna alatt.
– Mrs. Miller – szólította meg Sir William barátságosan az asszonyt, aki
megroggyanó térddel, esetlenül bókolt, mintha csak egy zsák gabona lett
volna. – Innék egy pohárral az itthon főzött söréből.
A nő visszasietett a házba, hogy elővegye legjobb ónkupáját, a molnár
pedig földesura lova előtt állva várta, hogy őlordsága méltóztasson leszállni.
– Jó a termés? – érdeklődött Sir William, és a magtár, a
gabonakeresztek, a csépléshez tisztára sepert padlójú csűr felé pillantott.
– Közepes – adott óvatos választ Mr. Miller. A termés utántized járt a
földesurának, ahogy az egyháznak is. Nem lett volna bölcs dolog hencegni.
– Velünk vacsorázna, uram? – lihegte a molnárné. Átnyújtottalányának
az értékes söröskorsót, és intett a fejével, hogy kezdje kitölteni az ünnepi
sört. – Őlordsága és természetesen Walter úrfi és… – Az asszony hangja
elhalt, amikor az elbűvölő külsejű ismeretlenre pillantott, akinek a nevét
mindenáron meg szerette volna tudni.
 – Ő Mr. Summer – vetette oda Sir William. – Cambridge-ből, afiam
házitanítója.
Érdeklődő moraj futott végig a tömegen. Ha Cambridge-ből jött, akkor
istenes személy. Mindenki tudta, hogy Cambridge jelenti a megújulás szívét,
míg Oxford a király háborús hadiszállása volt. James Summer tisztelettudóan
megemelte a kalapját, és nagyon ügyelt arra, nehogy Alinor felé pillantson.
A nő a saját, porral lepett cipőjére meredt, amelyet madzag tartott össze.
– Mindenkit szívesen látunk – jelentette be nagyvonalúan amolnár.
Felülkerekedett azon az aggályán, hogy hosszabb távon mennyibe fog még
neki kerülni ez a vacsora az uraságokkal.
Sir William nehézkesen ugrott le a nyeregből, a lovászfiú átvette tőle a
lovát. Aztán előlépett Richard Stoney, az egyik molnárlegény, hogy a többi
hátast is az istállóba vezesse. Rob a tallózásból érkező nők felé indult,
letérdelt Alinor elé, hogy az áldását fogadja, majd felpattant, és megölelte
az anyját.
Az asszony tudta, milyen verejtékes az arca, mocskos a keze, de azért
megcsókolta a fiát, majd bókolt Walter úrfi, őlordsága és a házitanító felé.
James ránézett, ám mégsem mehetett oda hozzá akkor, amikor mindenki őt
bámulta.
– Épp most érkezik az utolsó szekér – jelentette be elégedettenMrs.
Miller. – Őlordsága láthatja is. Mr. Summer, tudnia kell, hogy nálunk terem
a legjobb búza egész Sussexben.
– Hát a termés inkább csak olyan közepesen jó volt – tettehozzá gyorsan
a férje. – Az eső miatt volt bőven üszög…
Szörnyű esőket kaptunk. Aztán pedig jöttek a patkányok… – Igen, látom –
bólogatott James, betekintve a magtár ajtaján.
 – Alys Reekie lett az aratóünnep királynéja – folytatta kelletlenül a
molnárné. – A fiatalok őt választották. Nem akartak senki mást, pedig Isten
a tudója, voltak erre érdemesebb leányok is.
James érdeklődve vette szemügyre a gyönyörű lányt, és rögtön világossá
vált számára, hogy miért nem kelhetett vele versenyre senki az aratóünnep
királynéja címért. Szabályos, szép vonásaival, sötétkék szemével messze Alys
volt a legcsinosabb teremtés a tallózó nők között. Levették a fejéről az
egyszerű, fehér főkötőt, így aranyló haja leomlott a vállára. Hímzett, fehér
köpenyt borítottak munkában viselt ruhájára és búzakalászból font koszorút
helyeztek a szőke fürtjeire.
Aranyat az aranyra.
– Az aratás királya pedig Richard Stoney.
– Készen állunk végre? – kérdezte Mr. Miller, amikor az utolsószekér is
bezörgött az udvarra. Miközben a férfiak odasiettek, hogy lerakodjanak róla,
az istállóból előlépett Richard Stoney, akinek barna, göndör hajára
ugyancsak fonott búzakalászkoszorút tettek.
A molnár szertartásos mozdulattal csukta be a pajta ajtaját, a tallózásban
részt vevő fiatal nők – köztük Jane – és az ifjú aratók pedig felsorakoztak
előtte, mintha el akarnák állni az épület bejáratát. Miközben Alys és
Richard átsétáltak az udvar túloldalán kijelölt helyükre, a legények
füttyögtek, a lányok pedig Alys nevét kiabálták. Sir William jól ismerte az
aratási játék menetét, ezért megvárta, amíg a fiatalok odaérnek, s csak
ezután kiáltotta oda:
– Felkészültek?
– Bizony! – felelte mindkettejük nevében Richard.
– Rajta! – adta ki harsányan az utasítást a földesúr. Az ifjú párfutva
indult el a pajta ajtaja felé, erre-arra kanyarodva a kikövezett udvaron,
amikor a barátaik az útjukba álltak, kancsókból vízzel locsolták, pelyvával
hajigálták őket, így akadályozva meg, hogy belépjenek a pajtába. Ők
azonban az előttük termett fiatalokat ellökdösték, kikerülték, és
ügyeskedve, lihegve átjutottak mindenkin. Richard egyszer Alys keze után
kapott, hogy elrántsa egy csapat fiú elől, aztán a felnőttek éljenzése
közepette sikerült mindkettejüknek megmarkolni a nagy vasgyűrűt, kitárni
a pajta kapuját, és bejelenteni, hogy a termés rendben hazatért.
Mindenki ujjongott. Alinornak feltűnt, hogy milyen felvillanyozott
tekintettel nézik egymást a fiatalok, akik aztán rögtön szétváltak, hogy
visszatérjenek a barátaik közé. Richard szertelen jókedvvel ügetett vissza az
aratók csapatához, a kipirult, kuncogó Alys pedig a lányokhoz szaladt. A
molnárné felszolgálta az ünnepi sört, Sir William kapta az első pohárral,
aztán odagyűlt az összes szomjas arató is. Alinor egyszer csak arra lett
figyelmes, hogy James áll mellette.
– A lánya igen szép – jegyezte meg a férfi.
– Igen, az – felelte halkan a nő.
Zavarukban mintha megnémultak volna. Titkokat szerettek volna
megosztani egymással, ám senki sem láthatta őket sugdolózni.
– Ezek szerint biztonságban hazatért az útjáról. – Alinor mindössze
ennyit tudott kibökni.
– Igen – felelte sután a férfi. – Visszament ahhoz a fiatal anyához? Jól
van?
– Délután voltam nála, de holnap is meglátogatom – bólintottaz
asszony. – Szívesen keresem fel a szülésen átesett asszonyokat, még akkor
is, ha ott van mellettük a saját anyjuk.
James már nyitotta a száját, hogy megkérdezze, elmehetne-e hozzá az
aratóünnep után, de aztán mégis elhallgatott. Látta, hogy Ned közeleg a
révészház felől öreg kutyájával, Vörössel, amely ott hancúrozott a lába körül.
– Találkoznom kell magával – fordult sürgetően a nőhöz. –
Nem itt. Nem ennyi ember előtt. Hanem kettesben… – Tudom,
tudom – lehelte Alinor.
– Elmehetnék a házához ma este? – suttogta James, de a nőnem
felelhetett, mert a bátyja már oda is lépett hozzá, és egy biccentéssel
üdvözölte a házitanítót.
– Adjon isten, uram! – köszönt rá. – Látom, eljött meglátogatniaz
egyházközség szegény népét. Gondolom, kedvét leli a régi szokásokban, az
aratás királynéjának és királyának megválasztásában.
– Igen, ha az aratóünnepi mulatságok kellőképpen erkölcsösek – felelt
James, miközben igyekezett visszanyerni az önuralmát.
Ned a húgához fordult.
– Gondolom, nem készülsz táncolni?
– Én nem. De Alys mehet, ugye?
Ned összevonta a szemöldökét, és már épp készült megtiltani.
– Egy aratóünnepi táncban igazán nincs semmi kivetnivaló –szólalt meg
James. – Magának Oliver Cromwellnek sincs kifogása egy pohár bor és az
istenes mulatság ellen.
– De a pogány táncok ellen igenis van – szögezte le hajthatatlanul Ned.
– És az aratóünnep, meg az aratás királyának és királynéjának megválasztása
nemcsak pogány szokás, de ráadásul királypárti is.
James sikertelenül próbálta elfojtani kikívánkozó nevetését. Nednek a füle
is vörös lett, annyira elöntötte az indulat.
– A húgom helyzete nem könnyű. Tudnia kell, Mr. Summer,hogy ez egy
igen kicsi sziget, ahol az embereknek egyéb dolga sincs, csak a
pletykálkodás.
– Rólam aztán senki sem pletykál – tiltakozott Alinor. – Aztmeg
mindenki tudja, hogy Alys az unokahúgod, és istenfélő gyermek. Ugyan,
bátyám, hadd táncoljon a barátaival!
 – Ahogy akarod – biccentett mogorván Ned. – De mindkettőtöknek haza
kell mennie, még mielőtt az aratók felöntenek a garatra.
– Hát persze. Tudod, hogy mindig így tettünk.
A malom udvarán kecskelábú asztalokat állítottak egymás mellé, és
ezekre tették az étellel teli tálakat. Sir William az asztalfőn állt, a molnár és
a felesége az asztalsor másik végén.
– Mr. Summer, megtenné, hogy áldást mond? – kérte a földesúr.
James kénytelen volt szó nélkül otthagyni Alinort, az asztalhoz lépni, és
imára kulcsolt kézzel elmondani az áldást.
Ned gyanakodva figyelt, hogy szóba kerül-e valami régimódi dogma, de
James Summer egyszerű, érthető angolsággal beszélt, éppoly egyértelműen
és cicoma nélkül, mint bármelyik prédikátor a seregben.
– Ámen! – visszhangozta végül mindenki, majd letelepedtek apadokra
és székekre, ki hova tudott, kivéve Sir Williamet, aki a házból kihozott öblös
karosszékben ült az asztalfőn, egyik oldalán a molnár, a másikon pedig
James Summer. Robnak valamivel lejjebb szorítottak helyet, szemben
Walterrel, a molnárné pedig az asztal végén trónolt, a lányával a jobbján. Sir
William ivott egy pohárral Millerék söréből, de nem vacsorázott a
többiekkel. Egy darabig elüldögélt a társaságukban, aztán intett a
lovászfiúnak, hogy hozhatja a lovát.
– Minden jót kívánok, de most mennem kell – jelentette be. –A fiúk
maradhatnak táncolni, ha kedvük van hozzá – fordult James Summer felé.
– Időben hazaviszem őket – ígérte a házitanító.
Sir William huncutul rákacsintott.
– Hadd igyanak egy-két kupa sört, és lejtsenek egyet valamicsinos
leányzóval – vetette fel. – Valamelyik szénaboglya mögött akár csókot is
lophatnak vagy hancúrozhatnak egyet, ha az apák nem látják. – Voltak, akik
felröhögtek a pajzán javaslat hallatán, de a többség hűvös némaságba
merült.
James nem mert a méltatlankodásba belevörösödő Ned felé nézni.
– Nem, nem, a fiúk illedelmesek lesznek – hangsúlyozta.
Őlordsága úgy kacagott fel, mintha a legkevésbé sem érdekelné, mi számít
illedelmes viselkedésnek egy aratóünnepen, majd a fellépőn várta, hogy
odavezessék a lovát. A lovászfiú a paripát tartotta, míg az ura nyeregbe nem
zöttyent. Sir William aztán a kantár után nyúlt, és biccentett a molnárék meg
az udvaron vacsorázók felé.
– Jó termést! – mondta, és mosolyogva figyelte, ahogy felemelik
kupáikat, poharaikat, és megismétlik a köszöntést.
Aztán megfordult, és a lovásszal a nyomában ellovagolt.
Alinor megérezte magán a bátyja tekintetét.
– Mi a baj?
– Felforr a vérem attól, ahogy beszél – fortyogott Ned. – Elvesztette a
háborút, a királya a mi fogságunkban van, mégis úgy lovagolja be a vidéket,
mintha minden az övé lenne… Talán mert az övé is! Hogyan lehetséges, hogy
megváltozik minden, ám közben semmi sem változik? Mégis hogy mondhat
olyat, hogy Walter úrfi berángathat magával egy lányt a szénaboglya mögé?
Mintha bizony a lányoknak engedelmeskedniük kellene a parancsának!
Mintha olyan könnyűvérűek lennének, mint annak a vén kecskének a
londoni ágyasa!
– Halkabban! – szólt rá gyorsan Alinor. – Ne légy ünneprontó.
– Számomra már semmi öröm sincs ebben az ünnepben –vágott vissza
dühösen a férfi.
– Miért nyúlt meg ennyire a képed, Ned? – kiáltott oda neki abirdhami
patkolókovács. – Azt hittem, elégedett vagy az északról érkező hírekkel.
Ned úgy kapta fel a fejét, mint a vadászkutya, amikor kürtszót hall.
 – Nem tudok semmiféle északról jött hírről – felelte. – Te mithallottál?
Többen is a kovács felé fordultak.
– Egyébként honnan tudsz te bármit is? – kérdezte egyikükgyanakvó
hangon.
– Mert én patkoltam meg annak a fickónak a lovát, aki azújságot hozta,
és egyet adott is belőle. A Moderate Intelligencer példányait próbálta eladni.
Megmutatta, fel is olvasott belőle. Fizetség gyanánt kaptam is egyet –
lobogtatta meg az ügyetlenül nyomtatott, kettőbe hajtott lapot.
– Olvasd fel! – ordított fel valaki.
– Nem ismerem valami jól az írást – vallotta be a kovács. – Deattól a
fickótól tudom, hogy a parlament számára jó hírek vannak benne.
– Majd én felolvasom – csattant fel türelmetlenül Ned. – Idevele!
A férfiak odagyűltek köré, ő pedig kiterítette az újságot az asztalon, és
nem törődve a konyhából folyamatosan érkező tálakkal, elkezdte
kisilabizálni a szavakat.
– Warringtonból, augusztus 20-án. Az istenes oldal győzelme.
– A hadsereg győzelme? – kérdezte valaki.
– Hála légyen az Úrnak! Várjatok, várjatok, olvasom tovább.Igen. Úgy
látom, hiteles jelentés. Valaki a csatából írta. Az áll benne, hogy Oliver
Cromwell időben találkozott John Lambert lovaival… Ezzel a lovasságra
céloznak. Még időben ahhoz, hogy Prestonnál beérjék a skótokat, és
benyomuljanak a seregük két fele közé. Győzelem! Isten megmentett
bennünket, a skótok ereje megtört.
– Hála az égnek. Akkor most biztonságban vagyunk?
– Azt is megírták, hogyan történt?
– Sok a halott?
– Rossz volt az idő… hmmm… hmmm… Figyeljetek, felolvasom: Hosszú
és kimerítő menetelés állt mögöttünk, amelynek során számos nehézséget
és sanyarúságot kellett elviselnünk az évszakra korántsem jellemző időjárás
és a rendkívül rossz állapotú utak miatt. Csütörtökön kora hajnalban erőink
Cromwell altábornagy parancsnoksága alatt egyesültek az Északi Brigáddal,
majd a sereg tovább masírozott Preston felé, ahol az ellenség skót és angol
katonákból álló hadereje állomásozott. Kellőképpen megrettentette őket a
mieink elszánt viselkedése. Csapataink Prestontól két mérföldnyire keletre,
egy mocsárnál álltak meg. Az előretolt állásban lévő katonáink… – Mit
mond? – értetlenkedett valaki a nők közül.
– Az „előretolt állás” azokat a katonákat jelenti, akiket előreküldtek. Ez
a legnehezebb feladat – magyarázta Ned, majd folytatta:
– …hősies bátorsággal nyomultak előre, nem törődve a mély árkokkal és
sövényekkel, amelyek igen nagy hátrányt jelentettek. Támadásba kezdtek,
megfutamítottak többet az ellenség csapatai közül, és jelenleg is
előrehaladnak.
– Egyedül szálltak szembe az ellenséggel?
– Veszettül harcolhattak – felelte összevont szemöldökkel Ned.
– Az előretolt állásokban levő katonáink több összecsapásban is részt
vettek, és hősiesen viselték magukat. Délután négy óra tájt érkezik a
gyalogságunk, hogy leváltsa őket, mihelyt át tudnak vonulni a szűk utakon
és átjárókon, hogy aztán kivételes örömmel vessék magukat a harcba.
– Prestonnál?
– Ez áll itt.
– Nincs az túlságosan délen ahhoz, hogy a skótok egész
odáigvonuljanak? – nyugtalankodott valaki. – Nincs túlságosan délen?
Majdnem Manchesternél lehet.
– Igen, ott van – mondta zord képpel Ned. – Veszélyesen
közel.Mindannyian hálát adhatunk Istennek, hogy odaküldte Cromwell
tábornokot a megállításukra. Mielőtt még közelebb jönnének.
 – Megállította őket? Azt írják, hogy egész biztosan sikerültmegállítania
a skótokat?
– Felolvasom a többit is…
– Az elkeseredett és dühödt küzdelem során embereink között akadtak,
akik megsebesültek, és a lovaikat is lekaszabolták, mert sövényről sövényre
haladtunk, amelyeket pedig az ellenség számos katonája védett, mi azonban
hősiesen és a veszéllyel mit sem törődve, egymás után bevettük ezeket a
vonalakat… Ned újra szünetet tartott.
– Úgy veszem ki, hogy sok volt a mélyebben fekvő ösvény és asűrű
sövény, amelyben csak nehezen törhet magának utat a sereg, és a skótok
ezt kihasználva a sövények védelmében helyezték el a katonáikat. De
figyeljetek csak tovább…
– Az ellenség továbbra is hátrált, mígnem lovasaink Prestonból is
kiszorították őket, és megtisztították a várost.
– Prestont? – kérdezett rá egy hang.
– Prestont – biccentett Ned.
– Az Úr óvjon bennünket! – suttogta egy nő.
Ned újra lepillantott a jelentésre.
– Győzelem. Méghozzá jelentős létszámú ellenséggel szemben.
Warringtonig üldöztük, és ott kardélre hánytuk őket – összegezte sugárzó
arccal. – Az áll itt… Első csatakiáltásunk harc közben az Igazság volt, de
később hozzátettük azt is, hogy Hit. Az Igazság nevében cselekedtünk, és a
Hit segítette harcunkat. – A férfi felpillantott az újságból. – Istenem, bárcsak
ott lehettem volna! De már attól közelebb érzem magam az Úrhoz, hogy
hallhattam erről… Igazság és Hit volt a sereg csatakiáltása, és Cromwell
tábornok vezette a katonákat!
– Mr. Ferryman, megköszönném, ha levenné az asztalomrólazt a
mocskos papírt – szakította félbe éles hangon Mrs. Miller. – Ne csináljon
bolondot magából, és ne rontsa el az aratóünnepet háborús hírekkel. És
küldje már ki azt a kutyát az udvaromból!
Ned arcáról semmi sem törölhette le az örömteli mosolyt, de felvette az
újságot, ahogy az asszony parancsolta, majd odaszólt Vörösnek:
– Kifelé! Ez nagyszerű hír a parlament és a hadsereg számára–
mormolta.
– Egy újabb, háborúról szóló hír, márpedig vagyunk itt néhányan,
akiknek bőven elege van abból – szögezte le a molnár felesége. – És
egyébként is, vendégeink vannak, akiket nem biztos, hogy érdekel a maga
nagyszerű beszámolója.
Walter elvörösödött és zavarba jött, James Summer arca azonban
közömbös maradt.
– De legalább itt nem lesznek harcok – jegyezte meg nyájasan.– Minden
jó ember békét akar. Mr. Ferryman, vacsora után esetleg felolvasná az egész
újságot azoknak, akiket érdekel? Én igencsak örülnék a friss híreknek.
– Hát nem hallotta még őket, uram? – kérdezett vissza azonnal Ned. –
Hiszen heteken át távol volt, s épphogy megérkezett Chichesterből. Senki
sem említette a hírt az úton, vagy ott, ahol időzött? Vagy ott nem is tudtak
róla? Bárkik is voltak azok, bármerre is járt.
– Nem, én semmit sem hallottam – hazudta James. Már korábban, egy
menedéket nyújtó southamptoni háznál eljutott hozzá a lesújtó hír a skótok
vereségéről. A házigazda a megrázkódtatástól sápadtan fordult hozzá:
– A skótok visszavonultak. Nem jönnek megmenteni minket.Isten óvja a
királyt! Isten óvja a királyt, mert úgy vélem, immár elveszett.
James magában átkozta a király balszerencséjét, hogy olyan
megbízhatatlan szövetségest toborzott magának, mint a skótok, miközben a
saját fia flottáját elmulasztotta útnak indítani. Egy hozzáértő tábornok
vezetésével ez az invázió fordíthatott volna a háború állásán. Csakhogy a
legjobb királypárti tábornokok mind meghaltak vagy elmozdították őket a
tisztségükből, és a király nem volt ott a csatatéren, a saját lobogója alatt, a
fogságból küldözgette egymásnak ellentmondó utasításait.
– Valójában nem London felől jöttem, hanem a part menténutaztam ide
– magyarázta, jól leplezve a csalódottságát. – Arról tudtam, hogy a sereg
észak felé indult, hogy megütközzön a skótokkal, ám ez a győzelem újdonság
számomra.
– Az úrnak semmi oka arra, hogy egy révész előtt magyarázkodjon –
szólt közbe a molnárné. – Mr. Summer, méltóságos uram, megtenné, hogy
felvágja a húst?
Óriási sonkát helyeztek James, a legrangosabb vendég elé, ő pedig fogta
a kést és szeletelni kezdett. A molnár közben kiporciózta a jókora, vadhúsból
készült pástétomot, a felesége tyúklevest mért ki a fatálakba, és
körbeadogatta őket, Jane pedig a tejeskamrába ment vajért.
– Ne legyenek túl vastagok a szeletek – adta ki az utasítástMrs. Miller,
aki árgus szemmel figyelte az adagokat.
– Micsoda hatalmas sonka! – dicsérte James a húst.
– Én magam készítettem – dicsekedett az asszony. – Ezen atélen még
négy másik is felkerül a kéménybe. Igen büszke vagyok a sonkáimra.
James mindent megtett, hogy uralkodjon az arckifejezésén. Nem mert az
asztal vége felé pillantani, hogy kiderítse, Alinor is hallotta-e a molnárné
kérkedését. Végül sikerült összeszednie magát.
– Takaros gazdaságuk van – mondta, és továbbadta a vékonyszeletekkel
megrakott tálat.
– Vannak itt olyanok is, akik csak ma este esznek húst, az énasztalomnál,
aztán karácsonyig egy falatot se – jegyezte meg önelégülten az asszony. –
Én a régi hagyományok barátja vagyok: alacsony bér, de jól megrakott
asztal: így kell egy gazdaságot vezetni.
 – Biztos igaza van – értett egyet a férfi, aki sejtette, hogy ez azalacsony
fizetség szinte a semmivel egyenlő.
– Vannak olyanok a környékünkön, akik… Hát, nem is tudom,hogy
boldogulnak el – mesélte bizalmas hangon a molnárné. – A rétről gyűjtik
össze az ennivalót, a sövényről csipegetik a bogyókat, akár a madarak,
füveket tépnek, és azt eszik. – Irigy pillantása Alinoron és a lányán állapodott
meg.
Körülöttük mindenki szedett a tálakból, majd továbbadta a kenyeret,
húst, levest, főtt zöldséget, s töltött a megédesített, ünnepi sörből.
– Nehéz idők járnak errefelé – jegyezte meg James.
– Ott van például Mrs. Reekie…
A férfi érezte, hogy bölcsebb lenne elhallgattatni a pletykálkodó
asszonyságot, ám önkéntelenül is közelebb hajolt hozzá.
– Esküszöm, a múlt télen majdnem éhen haltak. Bekopogtakhozzánk,
munkát kértek. Bármit. Könyörületesség volt tőlem, hogy megvásároltam
Mrs. Reekie gyógyfüveit. Most pedig… Lett egy csónakja, a fia a Prioryban
szolgál, a lánya meg kinézte magának Richard Stoney-t… Aki pedig egy gazda
fia, az egyetlen fia, így ő örökli a tanyát is! Ez meg hogy történhetett? Mert
azt biztosan tudom, hogy a bátyjának semmije sincs, csak a komp, meg ami
megmaradt a zsoldjából… A férje meg hónapokkal ezelőtt eltűnt.
– Robert az én diákom – szólt közbe körültekintően a férfi. –Jó társasága
Walter úrfinak, és a szolgálatáért fizetségben részesül. A Prioryban igen
kedvelik Mrs. Reekie-t.
– Na de kicsoda? – csapott le a nő. – Ki kedvelhet annyira egyközönséges
napszámost, hogy a fiát egy csapásra odaveszi Walter úrfi mellé? Két
hónapja az a legényke még nálunk riogatta a varjakat iskola után, és boldog
volt, hogy munkát kapott. Legalább annyit járt mezítláb, mint amennyit
nem. És akkor hogyan szerezte Mrs. Reekie a pénzét a csónakra, ha még
cipőre sem telt nekik?
James mormogott valamit arról, hogy talán lehetett egy kis
megtakarítása, pedig tisztában volt vele, hogy Alinor hallgatását fizették
meg némi pénzzel.
– Megtakarítás? – horkant fel Mrs. Miller. – Az ugyan nincsneki!
Mondom is mindig az uramnak, Isten segítsen, nehogy azt higgye Mrs.
Reekie, hogy számíthat az egyházközségre, mert szegény az eklézsia, és
ilyesmire nem telik… Különösen nem olyan nők támogatására, akik se nem
özvegyek, se nem feleségek, de van egy eltartani való fiuk meg egy lányuk.
Nem segíthetünk olyan nőnek, aki talán szép, ahhoz viszont nincs elég
sütnivalója, hogy otthon tartsa a férjét.
– Mrs. Reekie-nek ott a tudása, a csónakja meg a gyógyfüvei –tiltakozott
a férfi. – Biztosra veszem, hogy el tudja tartani a családját.
– Épphogy semmit se kellene tennie! – fortyant fel a molnárné. – Se nem
özvegy, se nem feleség, de ha átmegy az udvarunkon, a férfiak abbahagyják
a munkát, és úgy bámulják, mintha maga Sába királynője táncolna előttük.
Ha a férjének nyoma veszett, akkor miért nem jelenti ki, hogy megözvegyült,
és miért nem megy férjhez megint? Ha arra gondolok, hogy miket beszélnek
róla, egész biztos lenne, aki elvegye. Ha meg él a férje, akkor érje el, hogy
hazatérjen. Rögtön tudnánk mindannyian, hogy hányadán állunk. Így
azonban csak a gond van vele. Csak fejtörést okoz a rendes, derék
feleségeknek. Mégis ki adna neki pénzt, hogy csónakot vegyen belőle? És
miért? Annyit mondhatok, ne adja az ég, hogy a végén az derüljön ki, épp az
én hites uram volt!
James ekkor értette meg végre, hogy mi baja a nőnek
Alinorral.
 – Ugyan, hiszen Mrs. Reekie nem jelenthet semmiféle veszélytegy olyan
tapasztalt háziasszonyra, mint maga – jegyezte meg hízelkedve. – Össze sem
lehet hasonlítani magukat. Lám, micsoda vacsorát tett az asztalra ma is! És
milyen pozíciót foglal el a világban! Mennyire tiszteli mindenki! Igazán
boldog lehet. Molnár uram pedig minden bizonnyal tudja, hogy csakis az ég
küldhetett neki ilyen társat.
Az asszony belepirult a figyelmes bókba.
– Nem könnyű ám nekem – vallotta meg. – Megdolgoztammindenért,
amim csak van, legyen az a tisztelet vagy a füstre akasztott sonka.
Megdolgoztam minden egyes pennymért. Évek óta takarékoskodom, Jane
hozománya már megvan, és csak arra vár, hogy az első alkalmas, derék férfi
megkérje a lányom kezét. Velem ugyan nem eshet meg az, hogy egyetlen
krajcár se legyen a zsebemben! Na de honnan szerezte a pénzét Reekie
asszonyság? Még a saját férje is esküdözött, hogy az kész varázslat, milyen
szerencséje van, s talán ez egyszer igazat szólt. Hát hogy is vehetett volna
csónakot magának, ha nem valamiféle csalás árán? Mondok én magának
valamit: amikor Mrs. Reekie el akar adni valamit, a férjem tucatjával veszi
meg, amit kínál. Mintha bizony szüksége lenne levendulászacskókra!
James felkacagott, mintha mulatságosnak találná Millerék vonakodó
nagylelkűségét, és a molnárné is akaratlanul elmosolyodott.
– Ó, mindegy – jelentette ki visszanyerve az önuralmát. – Nincs, aki
nálam könyörületesebb lenne szegény felebarátaival.
Büszke vagyok rá, hogy keresztény szellem vezérel.
James helyeslőn bólogatott.
– Becsületére is válik – dicsérte. – Ha egy asszony olyan kiváló, mint
maga, akkor bizony együttérzést kell mutatnia a kevésbé szerencsések iránt.
 – Mondja csak, Mr. Tudeley volt az, aki kiválasztotta Mrs. Reekie fiát
Walter úrfi szolgálatára? – tudakolta meg fojtott hangon a nő. – Úgy vélem,
csakis ő lehetett.
– Nem tudhatom.
– Ugyan miért részesítene ekkora szerencsében egy Robhozhasonló fiút
őlordsága tiszttartója? – A nő Jamesre sandított. – Csak imádkozni tudok
azért, nehogy kiderüljön, hogy Mrs. Reekie valamilyen módon
megtévesztette Mr. Tudeley-t… Azt beszélik, hogy képes…
James remélte, hogy komor hallgatása elbátortalanítja a nőt.
– …megidézni – bökte ki Mrs. Miller a ritkán használt, kétértelmű szót.
– Robot azért választották, mert ügyesen elboldogul a
gyógyfüveskamrában – szögezte le a férfi. – És mert igen éles elméjű fiú.
A nő elbizonytalanodott.
– Tudom, hogy Mrs. Reekie derék nőszemély. Én magam is őthívattam
a fiam születésekor. De változnak az idők, és ha nem tudja megszerezni az
engedélyt a bábáskodásra, akkor mihez kezd majd? Most még talán
tisztességes asszony, de mi lesz később?
Amikor James felpillantott, észrevette, hogy Alinor rájuk függeszti sötét
tekintetét, és úgy nézi őket, mintha minden rosszindulatú szót hallana.
Képtelen lett volna biztatón rámosolyogni, miközben a molnárné gyűlölködő
megjegyzéseit hallgatta.
– De hát pusztán azért nem tud engedélyt szerezni a püspöktől, mert az
új parlament rendelkezése miatt nincsenek többé püspökök, nemde?
– Hát, ezt mondja – ismerte el kelletlenül az asszony. – De aztis mindenki
tudja, hogy nem egy szegény nő halt meg szülés közben, akinek ő viselte
gondját. Még a saját sógornője is…
– Megkapná az engedélyt, ha újra lenne valaki, aki ilyesmiketad ki?
 – No de nincs! Így hát Mrs. Reekie-nek nincs engedélye! Ésbárki a szájára
veheti…
– Van tán valaki, aki pletykálkodik róla? – kérdezte James. Azt kívánta,
bár lenne bátorsága hozzátenni: leszámítva a féltékeny feleségeket meg az
olyan nőket, akik feleannyira sem szépek, mint Alinor.
– Az csak természetes, hogy van! Hiszen a férfiak bolondok, őpedig
odajár a házukba, míg a feleségük a gyermekágyban fekszik. És ő úgy néz ki…
– Mrs. Miller elhallgatott. Nem tudta rávenni magát, hogy elismerje Alinor
sugárzó szépségét. – … ahogy kinéz – fejezte be sután a mondatot.
– Nekem még nem tűnt fel – jelentette ki határozottan a férfi.
– Nem? Azt hittem, elment vele horgászni.
James riadtan észlelte, hogy a szereplőjévé vált az Alinor körül örvénylő
szóbeszédnek.
– Nem, én Walter úrfit és Robertet vittem el horgászni – pontosított. –
Mrs. Reekie pedig evezett.
– Többek között – nyerített fel a nő.
James fagyos tekintettel meredt rá. Az járt a fejében, hogy azonnal el kell
hallgattatnia. Elejét kell vennie a pletykálkodásnak, mert ha nem, előbb vagy
utóbb a parlament kémjeinek fülébe juthat, hogy itt tartózkodik, és akkor
gyanakodni kezdenek rá, ahogy Sir Williamre és az összeesküvők egész
csoportjára is.
– Másról szó sem volt – jelentette ki határozottan.
– De hát én tudok arról, hogy a parton megsütötte maguknaka friss
fogást.
Ezek szerint máris kémkednek utána. Jamesnek fogalma sem volt, hogy
mit tudhat ez az asszony róla és az ügyről, amit szolgál.
 – Valóban – ismerte el higgadtan. – Ahogy a Prioryban Mrs.Wheatley is
elkészíti a vacsoránkat. Nem hinném, hogy Walter úrfinak vagy nekem
kellene főznünk magunkra.
Egy úr ilyen megvető hangon hallgattatja el a közönségesen viselkedő
asszonyt. A molnárné hátrahőkölt.
– Igen, hogyne. Bocsánat. Természetesen megértem, hogy ígyhelyes.
– Sir William biztosan nem szeretné, ha bármiféle szóbeszédmerülne fel
Walter úrfi tanulótársát illetően – folytatta a férfi.
A nő biccentett, de képtelen volt abbahagyni.
– Azt azért csak tudja, hogy Mrs. Reekie szegény asszony…Hogy nem
méltó társaság sem az uraság fia, sem a maga számára. Egyáltalán hogyan
találkozott vele?
– Megfizettük az evezésért arra a napra, amikor Walter úrfihorgászni
óhajtott – felelte. Megtagadta Alinort, hogy megóvja a saját titkait.
– Maga a férje állította, hogy a feleségének varázslatos szerencséje van,
és a gyermekei fájdalom nélkül, gyönyörűen jöttek világra.
– Ezt a férfi mondta?
– Meg hogy úgy születtek, akár a tündérek, csendben, és felkacagtak,
mihelyt levegőt vettek. Én csak jót kívánok annak a szegény asszonynak –
bizonygatta Mrs. Miller. – Nem haragszom ám azokért a
levendulászsákocskákért. Kár, hogy ily mélyre süllyedt. Nem szabad
elfelejtenie, uram, hogy Mrs. Reekie napszámos… Alig több a koldusnál… és
a felmenői javasasszonyok voltak.
– Gyógyfüves asszonyok és bábák – helyesbített James.
– Ki tudja, miket műveltek? A lányát pedig ki nem állhatom.
Épp visszaért hozzájuk a körbekínált tál, James kivett magának egy szelet
sonkát. A szemét lesütötte, nehogy Alinor felé pillantson. Csak émelygést
érzett a vacsora láttán, a molnárné pedig viszolygást keltett benne. – Igen,
el tudom képzelni.

Mihelyt véget ért a vacsora, az asszonyok segítettek behordani és tisztára

súrolni az edényeket, a férfiak pedig leemelték a súlyos asztallapot a
bakokról, és helyet csináltak az udvaron a tánchoz. Két hordóra rátettek egy
faajtót, ebből lett az az emelvény, amelyre felülhetett a hegedűs és a dobos,
akik a hagyományos körtáncok zenéjét játszották. A férfiak a külső körbe, a
lányok a belsőbe kerültek, s lassan lépkedtek hol jobbra, hol balra, egy kicsit
meg is rángatták egymást, mert mindenki igyekezett szembekerülni a
kiválasztott partnerével. Aztán felemelt karjukkal kaput formáltak, amelyen
Alys és Richard Stoney kézen fogva haladt át, mintha csak az esküvőjük
napján táncolnának. A nyúlánk, barna hajú, vidám mosolyú fiatalember
egyetlen pillanatra sem vette le a tekintetét a mellette álló karcsú lányról.
Alinor is szemügyre vette a fiút, aztán a büszkeségtől sugárzó anyjára
nézett, és arra gondolt, a következő héten vagy azután átmegy Stoney-ék
tanyájára, hogy megtudakolja, miféle hozományt várnak el a menyüktől.
Richard az egyetlen fiuk volt – nem is volt több gyermekük –, így a
gazdaságot ő örökli majd. Talán tehetősebb lányt keresnek, ám annyi szent,
hogy Alysnél szebbet nem találnak egész Sussexben. Nagyon szerették a
fiukat, így ha Richard az ő lányát választja, akkor talán beleegyeznek abba,
hogy a kézfogón csak a hozomány egy részét adja át, a többit pedig az
elkövetkező évek során, ahogy Alinor pénzhez jut.
James nem tudott elszabadulni a molnártól és a feleségétől, így onnan
figyelte, hogy Walter úrfi és Rob is beáll a körbe. A táncosok nevetve
pörögtek-forogtak az ellenállhatatlan dallamra, amelyet a hegedűs csalt ki a
hangszeréből. Alinor sejtette, hogy a férfi nem hagyhatja faképnél a
házigazdákat, és nem perdülhet táncra, mint a tanítványai. Az istenes férfiak
a hitvesükkel együtt hazamentek a vacsora után, a megújult egyház lelkésze
sem tehetett mást, mint hogy megtekinti az első táncot, majd távozik, az
asszony ennek ellenére azt remélte, hogy nemsokára odalép hozzá.
Valósággal beleszédült, míg egy rövid ideig arról ábrándozott, hogy James
kézen fogja, és a táncolók közé vezeti. Arra gondolt, hogy mindenki
mennyire irigykedne… A molnárné orcáját elöntené az ismerős pír a
féltékeny dühtől. A kis közösséghez tartozó fiatal nők a szájuk elé tartott
kezük mögött beszélnék meg suttogva, hogy az idegen férfi megtisztelő
figyelme mely lányokra és mely ifjú feleségekre eshetett volna inkább. A
dundi asszonyságok el is aléltak volna, ha kézen fogva rophatják vele. Ő
azonban annyi nő közül épp Alinor Reekie-t választotta, a magas, légiesen
karcsú, rendkívüli szépségű Alinor Reekie-t, aki szemérmes teremtéshez illő
módon sütötte le a szemét, majd felpillantott a férfira, és úgy mosolygott rá,
mint egy szerelmes asszony.
Annyira belemerült a diadaláról való álmodozásba, hogy meglepetten
rezzent össze, amikor James megjelent mellette. Az ábránd és a valóság
hirtelen keveredése összezavarta. Biztosra vette, hogy a férfi azért jött, mert
táncra akarja kérni… A körülmények ellenére megragadja a kezét, és
elsuttogott tiltakozásával mit sem törődve átfogja a derekát, hogy egy
ütemre lejtsenek. Boldog kis hang tört fel belőle, és ragyogó szemmel,
mosolyogva már oda is lépett a férfi elé.
James azonban hűvösen viselkedett.
– Most hazakísérem Walter úrfit és Robertet – közölte.
– Nem… Nem akar táncolni? – hebegte a nő.
– Természetesen nem – jelentette ki szigorú hangon. – Mintahogy
magának sem szabad.
 – Nem is szoktam! – tiltakozott Alinor. – Nem állt szándékomban! Csak
azt hittem… – Közelebb hajolt. – Nem marad itt? – súgta oda. – Nem marad
még egy kicsit?
A férfi összevonta a szemöldökét, és elhúzódott.
– Dehogy maradok.
Alinor megdöbbent.
– Mit hallott rólam? – tört ki. – Tudom, hogy rólam beszélt
amolnárnéval. Mit mondott?
James kínosan érezte magát, hiszen azt a benyomást kelthette, mintha
úgy pletykálkodott volna, mint valamelyik rosszindulatú helybeli.
– Semmit! Nem mondott semmi olyat, amit ne tudtam volna: aférjének
nyoma veszett, és küszködik a megélhetésével.
– Mert ha azt mondta, hogy szemérmetlen vagyok, akkor hazudott! –
prüszkölte a nő. – De akkor is, ha azt állította, hogy a férje túlságosan
részrehajló velem. Sosem beszélek vele kettesben, csak a malom udvarán,
mindenki szeme láttára! A molnár sosem mondott még nekem semmi olyat,
amit ne hallhatott volna bárki. A molnárné áskálódása miatt viselkedik most
ilyen… ilyen…
James mélységesen szégyenkezett amiatt, hogy Alinor felfigyelt a
beszélgetésére, és kitalálta, hogy miről lehetett szó.
– Mrs. Miller szavai nincsenek rám semmiféle hatással. Rásem
hederítettem. Nem érdekel a falusi pletyka.
– Az a nő attól fél, hogy az egyházközség könyörületére bízommagam,
mert mindig ettől tart – magyarázta hadarva Alinor. – A férje egyházközségi
tanácstag, és neki kell összegyűjtenie a pénzt a szegények támogatására. A
felesége pedig retteg, hogy a végén még nekik kell gondoskodniuk a
szerencsétlen
nyomorultakról, a szegény asszonyokról…
 – Nyugodjon meg. Nem számít, hogy mit mond a…
– Dehogynem számít! Igenis számít! Nekem számít! Mert amolnárné
nem törődik senki más jó hírével, csak a sajátjával, és ha azzal traktálta
magát, mennyire aggasztja, hogy szülök valami szegény fattyút, akkor azzal
megrágalmazott engem! – A nő szemébe könnyek szöktek, a hangja
elcsuklott. – Kislány korom óta ismerem, de sosem volt hozzám egy jó
szava…
– Halkabban! – könyörgött a férfi. – Mindenki minket néz!
Magához ölelte volna Alinort, hogy elmondja: nem hinné, hogy valaha is
szégyen tapadhat hozzá, ám még jobban vágyott arra, hogy eltűnhessen,
mielőtt a nő hangosan kiáltozni kezd. Minél távolabb akart kerülni ettől az
asszonytól, aki valamilyen értelmetlen, halaskofához méltó perlekedésbe
keveredett egy ismerősével, és most mindenki előtt sír az aratóünnepen.
Ettől a szegény nőtől, akinek koszos a körme, sárfoltos a köntöse, aki Sir
William legalantasabb bérlője… Aki talán a birtok tiszttartójának szajhája,
akit a hasonlóképpen szegény helybeliek vesznek körül, és mind őt, az
idegen férfit bámulják. Csak a körtáncot járó fiatalok nem törődtek velük.
Walter Peachey oly lelkesen ropta valemelyik paraszt hozzá semmiképpen
sem illő lányával, mintha a világban hirtelen megszűnt volna a rang és rend,
mintha a Preston mellett elszenvedett vereség nemcsak a királypártiak
utolsó reményét semmisítette volna meg, de a tisztes távolságot is úr és
szolga, előkelőség és nyomorúság között.
Ezt elviselhetetlennek találta.
– Az ég szerelmére, hallgasson már el!
Indulatos parancsától Alinor megdermedt, és könnyes szempillája mögül
riadtan pislogott fel rá.
– Nem kerülhetek a figyelem középpontjába – suttogta nyomatékosan
a férfi. – Maga is tudja, hogy nem hívhatom fel magamra a figyelmet. Az
ügyet kell szolgálnom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy bármivel is
kitűnjek. Most elmegyek. Nem láthatnak magával, amíg ilyen állapotban
van. Mindenki ránk bámul. Nem hagyhatom, hogy a maga viselkedése miatt
felfigyeljenek rám.
Alinor egyetlen pillanat leforgása alatt megváltozott: sápadt, megvető
szépséggé vált, könnyei mintha jéggé fagytak volna.
– Induljon csak – vetette oda. – Engem ugyan nem érdekel.Menjen,
most rögtön. Nem érdekel az ügye. Megszerettem magát, de ostoba voltam.
És nem leszek még egyszer ennyire ostoba.
Aztán egyetlen további szó nélkül sarkon fordult, és egy sértett királynő
megvetésével faképnél hagyta a férfit. Odament a bátyjához, James pedig
magára maradt a malom udvarán, kitéve a kíváncsi pillantásoknak. Most
már mindenki azon töprengett, hogyan is merhette Alinor Reekie – a
jelenlevők közt a legszegényebb asszony – semmibe venni a legelőkelőbb
vendéget.

James képtelen volt elaludni. Csak forgolódott fényűző ágyának sima

lepedőjén, s egyre nyugtalanabbá vált, míg végül elfogadta az erein
végigviharzó lázat, a bőre alatt terjedő forróságot, mezítláb leosont a Priory
kápolnájába, és a lecsupaszított oltár előtt a bűnbánó vétkes testhelyzetét
felvéve elnyúlt a hideg kövön: lábát kinyújtotta, karját széttárta, mintha
lefektetett feszület lenne. A nő iránt érzett vágya fájdalmasan mardosta
belsejét. Kezét a hideg kőhöz szorította, és Alinor orcájának ívét képzelte a
tenyere alá. Férfiasságát, amely kemény lett, akár a vas, a fagyos
mészkőpadlóhoz nyomta, s megkönnyebbült, amikor a hidegtől végre
ernyedten összezsugorodott. Nem gondolhatott Alinorra a szeretőjeként,
ezt tiltotta Istennek, a királynak, az összeesküvőknek, nemesi osztályának és
saját becsületének tett esküje. Miközben a forró bőre lassan lehűlt, már
pontosan tudta, hogy nem volt hű Istenhez, a királyához, az
összeesküvőkhöz, nemesi osztályához és becsületéhez. Másra sem tudott
gondolni, csak a nő ragyogó szemére és kipirult arcára, amikor odavágta,
hogy szerette, de sosem fogja újra megszeretni.
Ám még lázasan, gyötrődve is érzett némi diadalt, hiszen Alinor
bevallotta, hogy szerette. Ezt tudta – tudta már akkor, amikor a nő magától
simult hozzá azon a rozoga mólón –, csakhogy tudós ember volt, és szerette
a szavakat. Szerette, amikor Alinor elismerte: – Megszerettem magát…
Ezt ennyiben kell hagyni, gondolta. Megkönnyebbülést kellene éreznie,
hogy a nő bevallotta szerelmét, és azt is, hogy már elmúlt. Örülnie kellene,
hogy Alinor elküldte, még akkor is, ha a büszkesége korántsem volt
helyénvaló. A nő képtelen módon megfeledkezett arról, hogy társadalmilag
mélyen alatta áll. Egy olyan asszony, mint Alinor Reekie, nem kifogásolhatja
egy olyan úr viselkedését, mint amilyen ő. Ezekben a vészterhes időkben
azonban jobb, hogy a nő elfordult tőle… Jobb, mintha az ostobán rajongó
pillantásával elárulta volna mindkettejüket. Még jobb lenne, ha sosem
találkoztak volna. Megeshet, hogy eljön a Prioryba, és odaáll az úrasztala elé,
de akkor sem kell semmi mást tennie, mint hogy megáldoztatja, hiszen ő a
kápolna lelkipásztora. Ha ő maga nem keresi fel, akkor sosem kell
viszontlátnia.
Illetve… Másnap reggel persze látnia kell a Szent Wilfridtemplomban,
minthogy vasárnap lesz. De ő Sir William után lép be a templomba, Alinor
pedig ott lesz, ahová tartozik: hátul, a karzaton, a többi szegény asszony
között, akiknek nyirkos kendőjéből enyhe hal- és verejtékszag árad. A nő
nem mer majd a közelébe jönni, ő pedig nem fogja keresni. Sosem beszél
vele többé úgy, hogy kettesben legyenek, és idővel elmúlik majd a
vágyakozás fájdalma is. A háborúban mindkét oldalon voltak, akik
elvesztették végtagjaikat, akik egy életre megnyomorodtak, mert a hitükért
harcoltak. James úgy vélte, hogy bár eddigi küzdelme titkos és bizalmas volt,
most ő is ugyanilyen súlyos sebet kapott.
De majd felépül. Az ő háborúját máshol vívják, a kötelessége a Solent-
szoroson túlra, a Carisbrooke-kastélyba, a királyhoz szólítja. Őrültség volt
ránézni a nőre pusztán azért, mert olyan gyönyörű… Gyengéd érzelmeket
táplálni iránta pusztán azért, mert a saját biztonságát kockáztatta, hogy őt
megmentse. Meg fogja gyónni, hogy fellobbant a vágya iránta, aztán
bocsánatot nyer azért, hogy ily közel merészkedett a kísértéshez. A
molnárné rosszindulatú rágalmait úgy kell felfognia, mint időben érkezett
figyelmeztetést, imát mondani, hogy az őrület elmúlt, és azért fohászkodni,
hogy e sápkóros szerelem is mielőbb múljon el.

– Nagyon sápadt az arcod. Rosszul vagy? – faggatta Alys az anyját.

– A molnáréknál fekhette meg valami a gyomromat – felelteAlinor.
– Talán a molnárné irigysége? Mert azt bőkezűen méri. Ezértmentél el
olyan korán?
Az asszony bólintott.
– De már jól vagyok.
– Hát nem ez volt a legcsodásabb aratóünnep, amit valahatartottak?
Még Mrs. Miller sem tudta elrontani. Richard azt mondta…
– Mit mondott Richard?
A lány elpirult.
– Hogy olyan gyönyörű vagyok, mintha igazi királyné lennék.
– Ez így is van! Szép voltál és szépen is táncoltál.
 Alys arca sugárzott az örömtől.
– Jó volt látni Robot.
– Igen.
– Mindenki odavolt a házitanítójáért. Mr. Summernek
hívják,ugye? Mary vacsorázni is elfelejtett, annyira bámulta. A molnárék
lánya meg szóhoz sem jutott.
Alinor mosolyt erőltetett az arcára.
– Jóképű úr. És idegen, úgyhogy újdonságnak is számít.
Miután elmentem, táncoltál még Richard Stoney-val?
A lány lehajtotta a fejét.
– Nem táncoltam senki mással. Képtelen lettem volna. És ő sem kért fel
más senkit. Szeretem őt, anyám. Igazából.
A nő halkan felsóhajtott.
– Az én kislányom szerelmes?
– Mindig a te kislányod maradok, de tényleg szeretem. És ő isengem.
– Ezt is mondta?
Alys arca sötét rózsaszínre váltott.
– Ó, anyám, beszélt a szüleivel. Már hetekkel ezelőtt. Feleségülakar
venni! Tegnap este megkérte a kezem! Elígérkezett nekem.
– Velem kellett volna beszélnie, mielőtt bármit is mond neked.Hiszen
még tizennégy esztendős sem vagy. Már gondoltam arra, hogy felkeresem
a szüleit, és arra kérem őket, hogy legyen hosszú a jegyességetek, és…
– Már hetek óta udvarol – jelentette ki büszkén a lány. – Nekem ez épp
elég hosszú idő. És az első perctől fogva tetszett nekem. De a szülei persze
olyan feleséget akarnak neki, aki földet hoz a családba, akinek vannak
bútorai, saját óntányérjai… Akinek öröksége van. Csupa olyan dolog, amihez
én sosem jutok hozzá.
– Gyűjthetünk egy kis pénzt – biztatta az anyja.
 Pillantásuk végigsiklott a kis szobán, a csekély számú és kopott
holmijukon, a fatálakon az egyszerű szekrényben, az asztalon és a székeken,
amelyeket Alinor az anyjától örökölt, a száradó gyógynövények csomóin, a
bérleti szerződést rejtő kincsesdobozon és a vörös bőrerszényen, amelyben
az ősrégi érméken kívül nem volt semmi.
– Szárított füveken és haszontalan tündéraranyon kívül nincssemmink –
mutatott rá Alys.
– Beszélhetnék velük – mondta az anyja.
– Ez apám dolga lenne – morogta a lány. – Nem neked
kelleneodamenned.
– Tudom – bólintott Alinor. – Ebből a szempontból nem vagyunk
szerencsések.
Mindketten felvették a köpenyüket, facipőjüket, és elindultak a
templomba. A töltésen futó ösvényen felbukkant mögöttük Alinor bátyja a
kutyájával a sarkában, mögötte pedig néhány távolabb élő gazda baktatott
a családjával. A két nő bevárta Nedet, és onnantól egymás mellett lépkedtek
mind a hárman, kivéve azokat a részeket, ahol libasorban kellett haladniuk
a benyúló, tövises bokrok miatt.
– Biztos örülsz a Prestonból érkezett hírnek, Ned – jegyeztemeg Alinor.
– Nagy győzelemnek hangzik.
– Dicsérjük az Urat – bólogatott a bátyja. – Mert ha a skótok áttudták
volna verekedni magukat Cromwell seregén, akkor nem is tudom, hol álltak
volna meg. Egész Angliát elveszthettük volna, és visszaültették volna a
trónra a királyt. De hála legyen az Úrnak, mi győztünk, a skótokat
visszaszorítják, a király pedig végre megérti, hogy nem maradtak barátai.
– Egy király barátok nélkül – mélázott el Alinor, mintha sajnálná érte.
 – Soha nem is voltak barátai – magyarázta szigorú arccal Ned.– Csak
udvaroncai meg fizetett kegyencei. Anglia leggonoszabb és legkegyetlenebb
személyei álltak a szolgálatában.
Egyszerre álltak meg, hogy a tenger felé nézzenek, ahol fehér, habtarajos
hullámok csaptak ki a partra az öböl szájánál.
– Túl a vízen – merengett Ned. – Gondolj csak bele, milyenközel van…
Alig néhány órányi hajóútra, a Wight-szigeten. És mostanra már biztosan
tudja, hogy senki sem megy el érte. A fia flottája nem tud partra szállni, a
skótok visszamenekülnek Edinburghba, a felesége képtelen rávenni a
franciákat, hogy tegyenek érte valamit, az írek még nem érkeztek meg. A
király kénytelen lesz a kegyelmünkért könyörögni, és az engedélyünkkel
uralkodni.
– És ha megszöktetnék? – tudakolta Alinor.
– Nincs senki, aki megmenthetné, és eljuttattatná a fia hajóira– szögezte
le a férfi. – Egyik hívébe sem szorult elég bátorság vagy ész ahhoz, hogy
kiszabadítsa.
– Reménytelen a helyzet? – kérdezte a nő, és eszébe jutottJames
Summer, a barátok nélküli király barátja.
– Magára maradt – mondott megsemmisítő ítéletet a királyrólNed, mert
sejtelme sem lehetett, hogy kire gondol a húga. – Kétségbeejtő és
reménytelen a helyzete.

Átmásztak a templomkert falába vágott kerítésáthágón, és némán elmentek

a szüleik, nagyszüleik és a Ferryman család több nemzedékének sírja mellett.
A templom bejáratát – ahol Alinor annak idején férje kísértetére várt –
sárgán fénylő búzakévékkel díszítették fel, pedig akadtak olyan istenes
személyek, akik morogtak emiatt, mert ezt pogány szokásnak tartották. Az
épület öreg, fekete ajtaja ki volt tárva. Ned kutyája elhevert a bejárat
mellett, ahol szokott, a meleg miatt kilógatta rózsaszínű nyelvét. Mindenki
szó nélkül megkereste a helyét: Ned mindig hátul, baloldalt állt a férfiakkal
a tehetős családok mögött, Alinor és Alys pedig a karzaton, a többi szegény
nő mellett. Már senki sem hajolt meg az oltár előtt, senki sem vetett
keresztet.
Amikor Sir William és a háznépe belépett a templomba, a férfiak mind
megemelték a kalapjukat, a nők pedig bókoltak, annak a néhány elszánt,
istenes személynek a kivételével, akik nem voltak hajlandók meghajolni egy
világi úr előtt. Alinor tekintete közömbösen siklott át a házitanítón, és
megállapodott a fián, aki gyorsan visszamosolygott rá. James fel sem
pillantott tükörfényes csizmája orráról. A Peachey család beült a padjába,
Mr. Miller pedig egyházközségi tanácstagként alázatos tisztelettel csukta be
mögöttük a díszes fülke kis faajtaját. Aztán a Szent Wilfrid lelkésze megállt
az egyszerű úrasztala mögött, és belekezdett az újfajta, parlament által
jóváhagyott istentiszteletbe egy terjengős, rögtönzött imával, amelyben
hálát adott az Úrnak azért, hogy híveit győzelemre segítette Lancashire-ben
a tévelygő skótokkal szemben.

Az istentisztelet hosszúra nyúlt, a prédikáció mintha sosem akart volna véget

érni. A templom végében, a karzat kemény padján ülő Alinor és a lánya
lehajtott fejjel próbálta leplezni a türelmetlenségét. Alinor mindössze egy
alkalommal pillantott le a homlokába húzott főkötő alól a Peachey család
padjára, és látta, hogy James összekulcsolt kezére hajol. Vagy az imájába
mélyedt, vagy csak úgy tett, mintha az istenes jámborság mintaképe lenne,
miközben a fejében veszedelmes, eretnek gondolatok kavarognak. Az
asszonyt cseppet sem érdekelte, hogy a kettő közül melyik lehet igaz. Úgy
érezte, mintha a férfi már teljesen eltávolodott volna tőle, mintha máris
útnak indult volna valamilyen ismeretlen úti cél felé, hogy részt vegyen egy
titkos terv végrehajtásában. James félreérthetetlenül tudatta vele, hogy ez
az ügy számára fontosabb, mint az iránta érzett, épp csak megtapasztalt
vágya, és ő hitt is neki. Alinornak nem volt újdonság az elutasítás, hiszen a
férje elhagyta, és már hozzászokott ahhoz, hogy ő sosem fontos, ő mindig
csak második, harmadik vagy utolsó lehet. Lehajtott fejjel imádkozott, hogy
múljon el mielőbb a fájdalom.
– Dicsérjük az Urat! Hála légyen az Úrnak! – kiáltották a prédikáció
végén a vallásosabb hívek, a lelkész pedig odalépett a Peachey család
padjához, és megvárta, hogy Sir William felálljon, majd mindketten a
gyülekezet felé fordultak, hogy a világi és egyházi hatalom erkölcsi
magaslatáról dorgálják meg az embereket.
– Ezen a mai nyugalomnapon, melynek megünneplését az Úrrendelte el,
az oltár elé kell szólítanunk egy testvérünket, egy nőtársunkat, hogy
megrójuk – mondta a lelkész. – Ez kötelességünk, mint ahogy az egyházi
bíróság összeülésének elrendelése is az volt.
Alys kérdőn az anyjára sandított, de az értetlen, elkerekedett szemmel
nézett vissza rá, jelezve, hogy semmiről sem tud. Miközben mindketten
feszülten várták, hogy mi következik, azon töprengtek, hogy a lelkész kit
nevez majd meg bűnösként.
– Olyan asszonyról van szó, akire felebarátai panaszt tettek,és akiről a
saját férje is azt állítja, hogy képtelen megzabolázni – beszélt tovább kenetes
hangon a lelkész. – Akinek viselkedése felháborodást keltett, s bizonyos
személyek szerint szemérmetlen is volt. Ki tanúskodott ellene az egyházi
bíróságon?
 – Én – állt fel a molnárné, aki lányával és kisfiával a templomközépső
részén ült a gyülekezet tehetősebb tagjaival.
– Hát persze – súgta oda Alys az anyjának. – Neki mindenkihez van egy
rossz szava.
– Mrs. Miller vagyok, a vízimalomból – közölte az asszonyteljesen
feleslegesen, hiszen mindenki ismerte már gyermekkora óta.
– És miről tanúskodott a bíróság előtt? – tette fel a kérdést alelkész. –
De csak röviden – emlékeztette, mert mindenki tudta, milyen nehéz
elhallgattatni a molnárnét, ha egyszer belekezd a mondókájába.
– Azt mondtam, hogy a tallózás idején láttam bemenni a sövény mögé
az egyházközség egyik tagjával, és amikor előjött, a ruhája rendezetlen volt
és a haja kibomlott.
A jelenlévők mormogva tanakodtak arról, hogy ki is lehet „az
egyházközség egyik tagja”, ám az világos volt, hogy a férfi kiléte titokban fog
maradni. A vétkes nőt elítélik, aki viszont társa volt a bűnben, megőrizheti
jó hírét. Emellett az ilyesmi egy férfi esetében szinte nem is számított
véteknek – hiszen nekik ilyen a természetük.
– Korábban pedig a férjét becsmérelte – folytatta a molnárné.
– Vén bolondnak nevezte, és Sealsea piacán az egyik vásárnapon elvette
tőle az erszényét, megütötte, és azt mondta, hogy majd jól móresre tanítja.
– Felszólalt ellene más is a bíróság előtt? – kérdezte Sir William.
– Én – emelkedett szólásra egy, a Sealsea-szigeten élő gazdafelesége. –
Egyik este, amikor az ismerőseimmel fontam, odajött a házamhoz, és
agyalágyult bolondnak nevezett, mert hagyom, hogy a férjem elvegye a
fonással szerzett pénzemet. Megpofozott és lerántotta a főkötőmet, amikor
azt feleltem erre, hogy a gyerekének nem is a férje az apja. Amit mindenki
tud.
 – Én is felszólaltam ellene – állt fel a Peachey család szakácsnője, Mrs.
Wheatley, aki a nemesi padsor mögött ült. – Tizedfizetés idején eljött a
Prioryba, de négy tojással kevesebbet hozott, és akkor azt mondta, hogy ha
nincs király és nincs püspök, akkor nincs földesúr sem, vagyis nem kell
megfizetnie a dézsmát, és őlordsága meglesz a tojások nélkül is.
– Aztán ott volt a gúnymenet! – kiabálta be valaki a templomvégéből,
ahol a szegényebb bérlők ácsorogtak. – Arról se feledkezzünk meg!
– Volt egy lármás gúnymenet – magyarázta Mrs. Miller SirWilliamnek. –
A fiúk fordítva ültek fel egy szamárra, és úgy lovagoltak el az illető háza előtt.
Az egyikük alsószoknyát húzott a fejére, így jelezve, hogy a bűnös mennyire
szemérmetlen, és szégyent hoz a falunkra.
Sir William komor arckifejezése láttán senki sem hitte volna el róla, hogy
drága pénzért szeretőt tart egy londoni házban, a Haymarket közelében.
– Igen csúf dolog – jelentette ki.
– Így hát az egyházi bíróság ítélete szerint a bűnösnek ki kellállnia a
gyülekezet elé alsóingben, kezében meggyújtott gyertyával, hogy kimutassa
a megbánását, s itt is kell maradnia napnyugtáig – zárta le az eljárás
ismertetését a lelkész, és hadarva azonnal közölte a büntetést is.
Az egyházközségi tanács tagjai – köztük a molnár – kinyitották a templom
ajtaját. A küszöbön ott állt Mrs. Whiting mezítláb, a legjobb vászoningében,
kezében égő gyertyával, leengedett hajjal, hogy bűnbánatot mutasson.
Középkorú asszony volt, csípője, melle terebélyes, hosszú haja csupa ősz sáv,
arca a gyötrelemtől holtsápadt.
– Ó, az Úr irgalmazzon – suttogta Alinor fent a karzaton. –Hogy lehet
ennyire megszégyeníteni valakit!
– Isabel Whiting, azért citáltuk felebarátai, e gyülekezet elé,hogy
megszabadítsuk a szégyenétől. Megbánta bűnét?
– Igen – lehelte a nő.
 – Megesküszik, hogy a jövőben nem bujálkodik, és nem erőszakoskodik
másokkal?
– Igen.
– Engedelmeskedik az Úrnak és hitvesének, akit Isten helyezett maga
fölé, hogy ura és vezetője legyen?
Szinte hallották, ahogy az asszony felsóhajt, amikor arra gondol, micsoda
kimerítő, lélekölő munkával sújtja majd ezután a férje.
– Igen.
– Úgy most itt kell állnia ebben a templomban egész napnyugtáig,
amikor is eljönnek az egyházközségi tanács tagjai, hogy kiengedjék. Mezítláb
és megszégyenülve fog itt állni, míg le nem ég a gyertyája, és bárki magához
léphet, hogy korholja, ám maga egyetlen szóval sem válaszolhat a feddésre,
a szidalmakra. Nézzen a szívébe, testvérünk, és ne botránkoztassa meg
többé az Urat vagy a felebarátait.
A lelkész a gyülekezet felé fordult, széttárta karját, és elmormolta a
jótevők lelki üdvöségéért szóló imát. Az asszony ott állt előtte, szemben
felebarátaival, akik feljelentették. Keserűen, dermedt arckifejezéssel
meredt rájuk, a gyertya megmegremegett a kezében. Valahol a templomban
ott volt a férje, aki verte, és az a férfi is, aki bevitte magával a sövény mögé,
és egyik lábukról a másikra állva várták, hogy mikor mehetnek végre ki
onnan.

Az istentisztelet után Sir William egy időre még a templomkertben maradt,

ahol a bérlői kifelé menet meghajoltak vagy bókoltak előtte. Alinor és a lánya
Ned mögött várta, hogy sorra kerüljön. Sir William intett Robnak, hogy
odatérdelhet az anyja elé áldásért, majd felegyenesedve egy csókot is
kapjon a homlokára. A nő sápadt volt, és máshol jártak a gondolatai. Egyre
csak arra az asszonyra gondolt, akit házasságtörőnek bélyegeztek, s aki a
kiürült templomban mezítláb, egy szál alsóingben, gyertyával a reszkető
kezében vezekel most a bűneiért. Alinor tisztában volt azzal, hogy micsoda
hatalma van a molnáréknak és a közösségnek, amikor összefognak, és azt is
tudta, hogy mindig összefognak, amikor úgy hozza a kedvük, mindenki ellen,
akit megvetnek… S egy nő sosem védheti meg magát.
– Vitorlázni megyünk! – újságolta Rob. – Áthajózunk a tengeren.
Alinor önkéntelenül is James felé pillantott, ám aztán gyorsan a tiszttartó
felé fordult.
– Vitorlázni?
– Mr. Summer jövő héten kirándulni viszi a fiúkat – jelentetteki Mr.
Tudeley. – A Wight-szigetre mennek.
– Ó! – Alinor a fiára nézett, aki izgalmában szinte ugrándozott.
– Először Newportba hajózunk el – mesélte lelkesen. – Otttöltjük az
éjszakát. Talán két éjszakát is.
– De miért? – kérdezte az anyja. – Miért mentek oda?
– Földrajzot tanulni – vágta rá mindentudó képpel a fiú. –
Éstérképészetet. Mr. Summer szerint tán még a királyt is megpillanthatjuk!
Az lenne csak a nagyszerű dolog! Sir William ismeri, Waltert azonban még
nem mutatták be neki. Persze nem beszélhetünk vele. De talán láthatjuk az
utcán. Mr. Summer szerint szokott sétálgatni a városban.
– Azt hittem, a Carisbrooke-kastélyban tartózkodik – jegyeztemeg
Alinor, és a felvillanyozott arcára szegezte a tekintetét. Még véletlenül sem
nézett a bátyja vagy James Summer felé, mert tudta, hogy mind a ketten
feszülten fülelnek. – Azt hittem, fogságban van.
– Őfelségét átvitték egy newporti házba, hogy ott tárgyaljon ésjusson
egyezségre a parlament megbízottjaival – magyarázta Mr. Tudeley.
 – És valószínűleg látni fogjuk! – bólogatott Rob.
– Jobb szeretném, ha nem mennél – kérte Alinor. Átfogta a fiavállát, és
magával húzta, hogy egy kicsit távolabb legyenek Sir William háznépétől. –
Tudod, Ned bácsikádnak ez cseppet sem lesz ínyére!
– De hát Walterrel kell mennem – emlékeztette rá Rob. – Atanulótársa
vagyok. El kell kísérnem!
– Igen, de…
– És a király már nem is háborúzik. Azért van Newportban,hogy
beszéljen a parlamenti küldöttekkel. Most nem harcolnak. Azért találkoznak
Newportban, hogy békét kössenek, aztán már szabadon is engedik.
Szeretném látni most, hogy véget ér a háború. Képzeld csak el, ha láthatnám
Anglia királyát!
– Jobb szeretném, ha nem mennél – ismételte meg az anyja.
Rob tekintete hirtelen éberré vált. Felnézett Alinor sápadt arcára.
– Miért? Mi baj? Azért mondod, mert látó vagy? – tudakoltafojtott
hangon.
A nő a fejét rázta.
– Dehogy, szó sincs róla. Csak…– Akkor?
– Ó, csak az a szegény Mrs. Whiting jutott eszembe, akinek ottkell állnia
a templomban…
– Nekünk ahhoz semmi közünk – szögezte le a fiú.
– De én ismerem, és egy szót sem szóltam a védelmében.
– Mert nem is mondhattál semmit – lépett melléjük Alys. – Haszót
emelsz mellette, mindenki neked esett volna… Mind a hármunknak…
Egyébként pedig tényleg bebújt a sövény mögé.
Láttam.
– Igen, de…
 – Ennek mi köze van a kirándulásunkhoz a Wight-szigetre? –akarta tudni
Rob.
– Semmi! – ismerte be Alinor. – Tudom, hogy érzel… Csaképpen…
– A tenger miatt? – találgatott tovább a fiú. – A mély víz miatt?
– Igen, amiatt – kapaszkodott bele a lehetőségbe az anyja,mintha a
tengertől való félelmével magyarázhatná, miért hatalmasodott el rajta a
rettegés a gondolattól, hogy a fia Newportba megy, és megpillanthatja a
legyőzött királyt. Hogy Newportba megy a házitanítójával… A király
kémjével.
 DAGÁLYFÖLDE, 1648 SZEPTEMBERE

James Summer és a két fiú a malom kikötőjében szállt fel egy part menti
vizeken hajózó kereskedőhajóra, amely a Wightszigetre tartott, onnan
Southamptonba, majd tovább nyugat felé. Richard Stoney, Alys és pár lány
a malomból végignézte a kihajózásukat. Rob olyan lelkesen integetett,
mintha Amerikába indulnának, ahonnan talán sosem térnek vissza. A kis
kétárbócos vitorláshajó lassan haladt végig a mély csatornán, a matrózok a
korlát felett áthajolva figyelték, merre vannak a homokpadok, és
kurjongatva közölték, hogy milyen mély a víz alattuk.
James átsétált a fedélzet jobb oldalára, hogy láthassa a töltésen álló
kunyhót, amely oly rozzantnak tűnt, mintha a dagály sodorta volna ki az öböl
partjára. Az ajtaja nyitva állt, és a férfiban felmerült, hogy Alinor talán a
homályba borult házból figyeli a hajót. Bár az asszonyt nyilvánvalóan
nyugtalanította, hogy Rob átvitorlázik a Wight-szigetre, mégsem kérte meg
arra, hogy ne vigye magával a fiát. Egyáltalán nem beszélt vele. Még az
istentisztelet után sem, amikor bókolt Sir William előtt, és felegyenesedve
magán érezhette James tekintetét. Alinor fagyos volt és tartózkodó. Hiszen
pontosan ezért imádkozott, gondolta magában a férfi. Távolságot tartott,
mintha idegenek lennének, mintha sosem ölelte volna magához, mintha
sosem nyílt volna el az ajka a férfi követelőző szájának engedelmeskedve.
James azért fohászkodott, hogy megszabaduljon tőle, és a nő azonnal
elengedte. Mintha sosem suttogta volna a fülébe, hogy vele akar lenni, hogy
kettesben akar maradni vele. Még amikor bókolt előtte, akkor is elnézett
felette, elnézett mellette. Bárki azt hihette volna, hogy nem ismeri, és sosem
ismerte a férfit. James láthatatlannak érezte magát mellette.
És persze mihelyt eltávolodott tőle, James már másra sem vágyott, csak
hogy megfoghassa a kezét, kimondhassa a nevét, és valamiképp elérje, hogy
az a szürke szempár újra ránézzen. Alinor volt a legszegényebb bérlő a
birtokon… Egy nő, akire ő leereszkedve felfigyelt. Igazán megtehette volna,
hogy felé fordul, és a megbocsátás jeleit keresi az arcán. Ám Alinor mintha
észre se vette volna. Jamesnek ott kellett állnia Sir William mögött, és
hagyni, hogy ez az asszony, ez a senki úgy hagyja faképnél, mintha nem is
létezne.
Most, hogy a szél belekapott a vitorlákba, és a hajó gyorsabban kezdett
siklani, képtelen volt levenni a tekintetét a nyomorúságos kunyhóról, amely
Alinor otthona volt. Amelyet megnyitott előtte menedékként, amikor nem
volt hová mennie.
Látta, hogyan száll fel a füst a kéményből, és látta a nyitott ajtót… A ház sötét
belsejében valami megmozdult. Megvillant a nő fehér főkötője. Aztán Alinor
kilépett az ajtón, és megállt a repedezett lépcső tetején, hogy megmutassa
magát. A vakító fényben a homloka elé emelte ellenzőként a kezét, azt a
megviselt, összevagdalt tenyerét. James alig hitt a szemének, de az asszony
tekintete őt kereste. Aztán meglátta… Őt és a hajót is, amely imádott fiát
vitte a veszély felé. Akit ő pajzsként használt arra az esetre, ha valakinek
szemet szúrna a felbukkanása, egyfajta igazolásnak a hihetetlen áruláshoz,
amelyet elkövetni készült. Úgy gondolta, Alinor biztosan rosszat kíván neki,
hiszen pontosan azt teszi, amitől a nő mindig is rettegett: kiviszi Robot a nyílt
vízre. Aztán észrevette, hogy az asszony áldó mozdulattal int a hajó felé,
ahogy egy hajós felesége szokott, ha vitorla tűnik fel a láthatáron, miközben
elsuttogja: Járj szerencsével, és térj haza biztonságban. Látta, hogy Alinor
ott áll, és őt nézi. Ezt nem lehetett félreérteni. A nő szerette, és a szerelme
mélyebb és nagyobb volt, mint az övé, mert megbocsátotta neki az
ostobaságát, az érzéketlenségét, és szerencsét kívánt az útjához… Pedig a
király szolgálatában indult útnak, és magával vitte Robot a tengerre.
James felugrott a hajókorlátra, és a kötélzetbe kapaszkodva kihajolt a hajó
orra alatt a tajtékzó, sötét hullámok fölé. Hallotta az apadó víz vészjósló
susogását, amellyel az apály az öböl szája felé húzta a hajót, de azt akarta,
hogy a nő lássa őt. Kinyújtotta a karját, hogy integessen neki. Azt akarta,
hogy a nő tudja: amikor elhagyta Foulmire-t, nem az ügyre gondolt, amelyet
korábban fontosabbnak ítélt még nála is, és nem is a királyra, aki mindig
mindennél többet számított, hanem egyedül rá, Alinorra.
 NEWPORT, WIGHT-SZIGET,
1648 SZEPTEMBERE

Newport városa felbolydult – a sziget történetében mindez példa nélküli

volt. A király megérkezése Mr. Hopkins, a tehetős polgár házába
voltaképpen a Whitehall-lal tette egyenértékűvé a vidéki utcácskát. Amikor
a parlamenti tárgyalóküldöttség is megérkezik, Newport máris a királyság –
a meglepetésbe beleszédült newporti royalisták szerint egyenesen „a világ”
– középpontjává válik. Az isten háta mögötti falvakból és városokból
csapatostul érkeztek a népek, hogy ismerősöknél és távoli rokonoknál
szálljanak meg, és abban a reményben róják a város utcáit, hogy talán
megpillanthatják a királyt. Megjelentek a Szent Tamás-templomban,
odatolakodtak az első padsorhoz, hogy őfelsége mögött ereszkedhessenek
térdre imához, elugrasztották szolgáikat a Hopkins-ház udvarára, hogy
kiderítsék, mi készül a konyhában a királyi vacsorára. A nemesek és hölgyeik
saját hajóikon érkeztek ide a szárazföldről, vagy bérbe vettek egyet, hogy
eljöhessenek, és hódolhassanak az uralkodó előtt, akit bár legyőztek,
mégsem győzedelmeskedtek felette. Miután híre ment annak, hogy
őfelsége újra szabad, felbukkantak azok a royalista hívek, akik
Londonban és Oxfordban is, diadal és kudarc idején is a királlyal voltak.
Mondhatott bárki bármit, tehetett bárki bármit, a király azért csak király
volt, és hirtelen mindenki számára világossá vált, hogy előbb vagy utóbb
vissza fog térni Londonba a trónjára.
Akkor pedig minden bizonnyal vissza fog emlékezni arra, hogy mely urak
és hölgyek látogattak el hozzá a megpróbáltatásai napjaiban. Talán
viszonozza azok szívességét, akik meghívták őt magukhoz, hogy
szabadulását hosszú kiruccanásokkal ünnepeljék a szigeten, akik birtokukról
vadhúst, melegházaikból gyümölcsöt küldtek az asztalára. Talán
megjutalmazza azon keveseket, akik vele utaztak a hatalmas, döcögő királyi
hintón, amelynek odaszállítása annyi gonddal járt, s amely eltorlaszolta a
sziget keskeny útjait. Amikor újra ő lesz Károly, az uralkodó, vajon nem érzi-
e majd, hogy kötelessége megemlékezni azokról, akik a legalázatosabb
tisztelettel viselkedtek vele akkor, amikor még csak Károly, a fogoly volt?
Mr. Hopkins házába éppoly könnyű volt bejutni, mint a királyi udvarba
azokban a régi, csodás időkben, amikor bármely jómódú személy
beléphetett a palotába, hogy uralkodóján és a királyi családon legeltesse a
tekintetét. A királynak meggyőződése volt, hogy az asztalát éppúgy
megtekintheti bárki az ebédlőjében, ahogy az oltárt is mindenki láthatja a
templomban, hiszen mindkettő révén az isteni természet válik
nyilvánvalóvá. Itt, Newportban két-két őr posztolt minden ajtónál, ám nem
állták útját senkinek – beengedtek mindenkit, aki elegáns ruhát viselt. A
király szabadon járhatott-kelhetett, miután szavát adta, hogy nem hagyja el
a szigetet. Pazar öltözékű hívei egész nap ott hemzsegtek a ház előtt, fel-alá
parádéztak a frissen söpört, macskaköves utcán, hangos megjegyzéseket
tettek, hogy milyen egyszerű a város, s milyen szegényesek az épületek. De
nagy számban érkeztek közrendűek is, akik mindenáron szerettek volna egy
pillantást vetni arra, aki magát félig isteni természetűnek tartotta, s mindig
lézengtek ott koldusok és betegek is. Károly király híres volt arról, hogy
hosszú, fehér ujjaiban gyógyító erő lakozik. Ha egy beteg ember odatérdelt
elé, keze könnyed érintése és egy elsuttogott áldás után akár egészségesen
is távozhatott. Senkit sem utasítottak el, a király gyógyító erejéből mindenki
részesülhetett. Egy fiatal nő máris azt állította, hogy az uralkodó isteni
kegyének köszönhetően visszanyerte látását. Mindenki tudta, hogy a király
nem halandó ember. Szent és sérthetetlen mellkasát szentelt olajjal kenték
meg, felkent uralkodók leszármazottja, helye épp csak egyetlen lépcsőfokkal
van az angyaloké alatt.
James ügyelt arra, hogy a fiúkat ne engedje közel a beteg koldusokhoz,
adott némi pénzt az egyik őrnek, hogy megállhassanak az egyik ablak alatt,
amely mögött a király épp a parlament által küldött iratokat tanulmányozta.
Legalábbis erről biztosították őket. Azt beszélték, hogy a parlament
megbízottjai egy héten belül megérkeznek, s akkor megtárgyalják a számos
cikkelyből álló megállapodást, amelynek értelmében az uralkodó
visszatérhet a trónra, hogy a parlament beleegyezésével kormányozzon.
Most, hogy a skótokat legyőzték, biztosan meg fognak állapodni, hiszen
immár az utolsó esélyét is elvesztette. Örökre király marad, ám a
továbbiakban nem az ő akarata érvényesül. Végül csak bele kell egyeznie.
Így két polgárháborút követően béke uralkodhat az országban és az
udvarban.
A fiúk türelmesen várakoztak, a nyakukat nyújtogatva nézegettek fel a
kiugró ablakra. Hat órakor megkondultak Newport templomainak harangjai.
A tömegen izgatott morajlás futott át, aztán az egyik ólomüveg tábla kinyílt,
és Anglia királya kidugta az ablakon őszülő fejét. Károly letekintett rájuk,
fáradtan elmosolyodott, és intésre emelte egyik felgyűrűzött kezét.
 – Ő az? – tudakolta csalódottan Rob, a parlamenti sereg
egyikkatonájának unokaöccse, aki kerek fejűnek született, és annak is
nevelték.
– Igen – bólintott James. Levette a kalapját és felnézett. Aztremélte,
hogy mindjárt eltölti a szenvedélyes odaadás, a hűség érzete, ám a
nyugtalanságon kívül semmit sem tapasztalt.
– Nincs koronája?
– Azt hiszem, azt csak a trónon viseli.
– De akkor hogy lehet biztos abban, hogy ő a király? – firtattatovább a
fiú. – Ha egyszer nincs rajta korona… Hiszen így akárki lehet.
James nem mondhatta el neki, hogy a szemináriumban a novíciusoknak
egymás után mutogatták a király sötét, tragikus arcát ábrázoló portrékat,
hogy ezek segítségével imádkozzanak a biztonságáért. Azt sem árulhatta el,
hogy mióta álmodozik arról a napról, amikor a tervük végre valóra válik, és
minden eleme a helyére kerül: a hívek a szigeten, a walesi herceg flottája a
part közelében, és egy megbízható hajóskapitány, aki majd éjfélkor útnak
indul egy rejtélyes utassal a fedélzetén. Így mindössze ezt felelte:
– Azt hiszem, egyszerűen csak tudom. Ebből az ablakból nemintene
másvalaki.
– Hurrá! – rikkantotta Walter, és ugrándozva integetni kezdett. – Hurrá!
Az álmos pillantású szempár megkereste a váratlanul kitörő ujjongás
forrását, és a király újra felemelte a kezét, hogy jelezze, nem kerülte el a
figyelmét a fiú buzgó lojalitása. Aztán hátralépett, az ablaktábla
becsapódott, és a zsalut is becsukták.
– Ennyi volt az egész? – kérdezte Rob.
– Mindennap ugyanaz – felelte egy mellette álló nő. – Az égáldja meg.
Mindennap idejövök, hogy láthassam szent orcáját.
 – Most menjünk vacsorázni – javasolta James, mielőtt valakifelfigyelt
volna rájuk. – Induljunk.
Visszatértek a főutcára, ahol James szobákat foglalt nekik az Old Bull
fogadóban. Bőséges vacsorát rendelt a fiúknak, és megengedte, hogy egy
pohár bort is igyanak mellé.
– Nekem most el kell mennem. Körül szeretnék nézni, hogymilyen
hajóval mehetünk haza holnap vagy holnapután.
– Mi nem tarthatnánk magával? – kérdezte Walter. – Nekem iskedvem
lenne körülnézni.
– Visszajövök, és akkor lefekvés előtt még sétálhatunk egyet apiactéren
meg a folyóparton. – Azzal a homlokába húzta a kalapját és távozott.
A városban még sokan jártak-keltek, amikor végigsietett a kikötőbe
vezető szűk utcácskákon. Odaérve megállt, és végignézett a rakodópart
mellett ringatózó hajókon. A faárbócoknak ütődő kötélvillák halk kopogása
más kikötőkre emlékeztette, és arra a számos bárkára, mellyel ifjú élete
során utazott. Minden kikötőben ugyanígy nyikorgott a hajók vitorlázata,
minden városban ugyanígy szólalt meg óránként a harang. Arra gondolt, ha
már elég hosszú ideje élt békében és nyugalomban, akkor talán nem úgy érzi
majd, hogy valami titkos és veszélyes munkára szólítja fel. Remélte, hogy egy
nap rettegés nélkül hallgathatja végig a harangozást.
– Van a kikötőben Marie nevű hajó? – fordult egy férfihoz, aki
kötélcsomóval a hóna alatt épp elsietett mellette.
– Volt, de már elment – hangzott a kurta válasz. – Azzal akartelutazni?
– Nem – vágta rá a hazugságot azonnal James. – Csak azthittem, mindig
itt horgonyoz.
– Mert ha azzal akart volna elutazni, akkor csak annyit mondhatok, hogy
a kapitány mindenfelé elhíresztelte, mégsem várja meg a jó barátját, és ma
reggel ki is hajózott.
 – Ó! – sóhajtotta James. Zsebéből aprópénzt vett elő, és a felényújtott
tenyérbe nyomta. A férfi magához szorította a kötélcsomót, és már indult
volna tovább.
– Nem tudja esetleg, hol bérelhetnék másik hajót?
– Kérdezősködjön – vetette oda kevésbé segítőkészen a férfi,aztán
faképnél hagyta.
James egy darabig még ott álldogált, mert a borzalmas hír kis híján
letaglózta. A terv sikere azon múlt, hogy a hajó éjfélkor útnak indul, ahogy
abban meg is állapodtak, erre most cserben hagyták. A kudarcban egyedül
az vigasztalta, hogy nem lepleződött le a tervük: a kapitány megriadhatott
attól, hogy Anglia királyát kell megszöktetnie, és vitorlát bontott, de
legalább nem tartóztatták le. A terven nem kell változtatniuk, csak új hajót
kell találnia. Olyan kapitányt kell keresnie, aki annyira hű a királyához, hogy
vállalja a kockázatot, vagy olyan pénzéhes, hogy meg lehet vásárolni a
szolgálatait. James körülnézett a parton, és azon morfondírozott, hogy ezt
nehéz lesz úgy eldönteni, hogy közben ne sodorja magát hihetetlen
veszélybe. Rákérdezésről szó sem lehetett.
Nem merte megkockáztatni, hogy felhívja magára a figyelmet azzal, hogy
fel-alá sétálgat a kikötőben még vacsoraidő előtt. Arra jutott, hogy inkább
később tér majd vissza, végigjárja a környékbeli tavernákat, és kitalálja,
hogyan juthat feltűnés nélkül közelebb a megoldáshoz. Egy pillanatra
lehunyta a szemét, hogy ne lássa az árbócok erdejét. Oly régen élt már
állandó veszedelemben, táncolt a penge élén, hogy egy újabb kaland
különösebben nem izgatta fel. Inkább csak ólmos fáradtságot érzett.
Mindennél jobban vágyott arra, hogy sikeresen végrehajtsa a szöktetést, és
ezzel véget érjen az egész. Még csak nem is gondolt a másnapi diadalra.
Elhatározta, hogy kiszabadítja a királyt, ott állt a neve egy sor szerződésen
és levélen, így hát hozzáfogott a terv megvalósításához. Hű volt az ügyhöz,
és hitte, az Úr majd utat mutat neki, ezért elhagyta a kikötőt, és visszatért
Mr. Hopkins házához. A hátsó kert falába vágott kapu nyitva volt, és őr sem
strázsált mellette. James besurrant a sötét kertbe, és nesztelenül a
konyhaajtó felé tartott, amelyet kitártak, hogy beáramolhasson a hűs, esti
levegő.
Odabent óriási volt a felfordulás. A király igen finnyás volt, a fontosságát
pedig azzal kellett jelezni, hogy minden étkezésnél húsz különböző fogást
szolgálnak fel neki. Ez nagy terhet rótt a vidéki szakácsokra, akik kezdtek
kifogyni az ötletekből és a hozzávalókból. James a nyitott ajtón át látott
néhány őrt az ebédlőben, ám az ő feladatuk kimerült abban, hogy a királyt
kísérgessék a városban, arra már nem figyeltek, hogy elejét vegyék, bárki is
belépjen a házba. Károly saját szolgáinak feladata volt gondoskodni arról,
hogy a szobáiba illetéktelen személy ne juthasson be, valamint az, hogy
beengedjék az előkelő vendégeit. Csakhogy frissen kerültek a király mellé,
nem igazodtak el jól a ház szövevényes átjáróiban, és nem tudták, ki idegen
és ki barát. A kastélyból való távozása óta Károly vagy fél tucat udvaronccal
bővítette ki a kíséretét, akiknek szintén voltak szolgái és haszonleső
ismerősei – ezek is akadálytalanul jöttek-mentek. Túl sok volt itt az
ismeretlen ahhoz, hogy észrevegyék egy újabb feltűnését.
James egy darabig még a kertben várt, ahonnan megfigyelhette a bent
uralkodó káoszt, a szolgákat, akik a konyhából az ebédlőbe szaladtak, onnan
fel az emeletre, a király lakosztályába, majd vissza. Aztán levette a kalapját,
megigazította a kabátját, és olyan merészen lépett be a hátsó ajtón a házba,
mintha oda tartozott volna. Odabent fullasztó hőség fogadta: a tűz felett hús
forgott a nyárson, a vöröslő faszénnel teli kis parázstartókon fazekak
bugyogtak, a tűzhelyen zöldséget pároltak, a kemencékből lapáttal
kapkodták ki a kenyeret. A szolgák ki-be rohangáltak, mindenki a saját
asztalára való ételeket követelte, s megesett, hogy olyasmit is magukkal
vittek, amit Mr. Hopkins asztalára szántak. A ház szakácsnője a zűrzavar
kellős közepén állt, és igyekezett rendet teremteni. A köténye csupa folt, az
arca verejtékben úszott az aggodalom és a forróság miatt.
– A király hússzeletelője vagyok – lépett oda hozzá tisztelettudóan
James. – Segíthetek valamiben?
Az asszony megkönnyebbülten fordult felé.
– Szent ég, azt sem tudom, hogy eddig mit tettek elé. A hústmár
felszolgálták?
– Most akarom felvinni – vágta rá azonnal a férfi.
– Vidd! Vidd csak! – kiáltotta a szakácsnő az asztal felé bökve,amelyen
egy báránycomb állt. Egy ügyetlenkedő szolga épp egy csokor zsázsával
készült feldíszíteni.
– De ez az uraké! – méltatlankodott a szolga.
– Vidd már! – Az asszony James markába nyomta a tálat. –Aztán majd
szólj, ha valami hiányzik az asztaláról.
A férfi meghajolt, elhagyta a konyhát, elhaladt a lépcső aljánál álldogáló
őr mellett, és felment az emeletre. A királyi lakosztály ajtajában álló szolgák
bizonytalanul méregették, azonban James magasra emelte a tálat, és rájuk
reccsent:
– Gyorsan! Mielőtt kihűl! – Olyan határozott léptekkel tartott feléjük,
hogy azonnal kinyitották előtte az ajtót.
Azután sem habozott, hogy bezárult mögötte az ajtó, hanem belépett az
ebédlőbe, és letette az ételt az asztalra.
A király mögött álló szolga, a kesztyűjét tartó apród, a bort és vizet
felszolgáló fiatalemberek rá sem hederítettek, amikor a hosszú, éles pengéjű
kés után nyúlt, majd papírvékony szeleteket vágott a báránycombból, és
elrendezte őket Hopkinsék legszebb ezüsttányérján. Meghajolt, és a király
válla felett átnyúlva tiszteletteljes mozdulattal elé helyezte az ételt. Oly
közel került Károly füléhez, hogy a göndörített ősz tincsek az arcát
csiklandozták, és orrát megcsapta a francia pomádé illata.
– Ma éjfélkor – suttogta. – Hagyja nyitva az ajtaját.
A király nem fordult felé, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy hallotta
volna.
– Harsona – adta meg James a jelszót, amelyet Franciaországból küldtek
neki. A jelszót, amely arra utalt, hogy maga a királyné, Henrietta Mária áll a
terv mögött.
A király úgy hajtotta le a fejét, mintha áldást mondana, s keze az asztal
takarásában beleegyezőn intett. James hátrálva az ajtó felé indult, mélyen
meghajolt, majd távozott.

Amikor visszaért az Old Bullba, a fiúk épp kandírozott szilvát eszegettek, és

mellé diót törtek maguknak. Azonnal felpattantak, amikor meglátták.
– Tán valahol vásár van? – kérdezte Rob. – Mert olyan nagy azsivaj.
– Van a közelben egy piac, ahol csapatnyi
vándormutatványosmulattatja a népeket – felelte James. – Odamehetünk,
hogy körülnézzünk.
Azon kapta magát, hogy szélesen mosolyog, már-már felkacag a
megkönnyebbüléstől, hogy ily könnyedén teljesítette feladata első részét,
és bejutott a királyhoz. Annyit dolgozott ezen, nagyszerű emberekkel
közösen tervezett el minden egyes lépést, végül mégis egyszerűen csak
odasétált egy ajtóhoz, amit a szolga kitárt előtte. Szinte már az sem zavarta,
hogy nincs hajójuk. Ha továbbra is ilyen szerencséje lesz, akkor gond nélkül
eljuttathatja a királyt a nyílt tengerre, ahol már vár rá a herceg flottája.
– Ma este újra láthatjuk a királyt? – akarta tudni Walter.
 – Nem, csak vacsora előtt integet az ablakából, aztán éjszakára bezárják
a zsalukat. De holnap talán megpillanthatjuk. Úgy hallottam, délelőtt sétára
indul – felelte James, aki pontosan tudta, hogy a király hajnalban már a
herceg hajóján lesz. – Olyankor megy templomba.
– Szabadon járhat-kelhet? – kérdezte Walter.
– Amikor a parlament úgy határozott, hogy megállapodásrakell jutniuk,
el kellett engedniük a királyt, hogy szabad emberként írhassa alá az
egyezményt. Így most bárhová mehet, ám szavát adta, hogy a szigetet nem
hagyja el.
– Lesz medvetáncoltatás is? – tudakolta Rob. – Még sosemláttam
medvét.
– Nem hinném – fordult felé a férfi. – Ez istenes város, legalábbis
régebben az volt. De körbejárhatjuk a piacot, ahol vehetsz édesanyádnak
valami vásárfiát. Talán egy szalagot a hajába… – Alinor szőke fürtjeinek
emlékétől hirtelen kiszáradt a szája.
– Nem, ő mindig főkötőt visel – ingatta a fejét Rob. – De halátok valami
kopott, régi érmét, azt megveszem neki. Gyűjti az ilyesmit.
A két fiú végigsétált a piactéren, szemügyre vették a kirakott portékát, és
jót kacagtak egy kiskutyán, amelyet arra idomítottak be, hogy ha meghallja
a „Vasbordájúak!” parancsot, azonnal ugorjon át egy karikán, majd álljon a
hátsó lábára. Még azokban a keskeny utcácskákban is voltak árusok,
amelyek a kikötőnél értek véget, ahol a Medina folyó a tengerbe ömlött, és
hajók ringatóztak a rakodóparton. James figyelmét teljesen lekötötte, hogy
olyan hajókat keressen, amelyek csak nemrég futottak be, és hamarosan
ismét vitorlát bontanak, ezért meglepődött, amikor meghallotta Rob
kiáltását:
– Az apám! Az apám!
 James megpördült, és látta, hogy egy sötét hajú, napégette idegen
felkapja a fejét az ismerős hang hallatán. Az arca meglepettséget tükrözött.
Aztán sarkon fordult, és fürgén elvegyült a tömegben.
– Az apám volt! Az apám volt az! – kiabálta Rob! – Apám! Énvagyok az!
Rob! Várj meg! – Nekiiramodott, ügyesen átfurakodott az emberek közt,
és bár a sötét hajú idegen már jókora előnyre tett szert, a fiú gyorsabb volt
nála. Mire James és Walter utolérte, már elkapta a férfit, és a karjába
vetette magát. – Én vagyok az! – rikkantotta boldogan, mint aki biztosra
veszi, hogy megörülnek neki. – Én vagyok az, apám! A fiad, Rob!
A férfi bűntudatos pillantással nézett el a fia feje felett, egyenesen James
szemébe.
– Rob – mormolta megveregetve a fiú hátát. – Ó, Rob…A fiú úgy
törleszkedett hozzá, mint egy kölyökkutya.
– Hol voltál? – faggatta. – Nem tudtunk semmit rólad! Csakvártunk és
vártunk! Azt hittük, vízbe fulladtál!
James úgy látta, mintha az idegen kétségbeesetten meredt volna rá.
Mintha arra számítana, hogy ő, a másik férfi megérti majd, miért is vallott
ilyen szörnyű kudarcot apaként.
– Azt hitték, hogy erővel besorozták magát a hadiflottához –vetett neki
oda egy mentőkötelet.
– Á, hát úgy is volt! Úgy is volt! – kapott rajta a férfi. Megöleltea fiát,
majd hátralépett, hogy alaposan szemügyre vegye. – Meg sem ismertelek
volna, úgy megnőttél. És milyen finom az öltözéked! Látom, nélkülem is jól
elboldogultok!
– Dehogy boldogulunk! Hol voltál? – tartott ki Rob.
– Hosszú történet – legyintett az apja. – Egy nap majd elmesélem.
– Miért nem jöttél haza?
– Hogy miért nem? Hát azért, mert nem mehettem!
 – De miért nem?
– Mert besoroztak, fiam. A hadiflotta verbuválói a hajómrólvittek el,
hogy a parlamentet szolgáljam. Először egyszerű matróz voltam, de aztán
előléptettek, mivel olyan jól ismerem a tengert a Sealsea-sziget körül,
egészen a Downs dombvidékéig.
– De miért nem üzentél anyámnak?
– Hát mert nem szállhattam partra, az ég áldjon meg! Ottnincsenek ám
vasárnapok meg ünnepnapok! Végig a hajón voltam, és legfeljebb azokkal a
szerencsétlen flótásokkal beszélhettem, akiket velem együtt kaptak el.
Jamesnek feltűnt, hogyan küzd Alinor szeretettel, bizalomban nevelt fia
azért, hogy higgyen az apjának.
– De nem is üzenhettél volna? Mert csak vártuk és vártuk,hogy
megérkezel… Anyám még mindig nem tudja, hogy élsz-e vagy meghaltál.
Azonnal szólnom kell neki, mihelyt hazaértem. El se fogja hinni! Már mióta
vár rád. Mindannyian vártuk, hogy hazatérj!
– Ó, dehogynem tudja – bólogatott szaporán a férfi. – Csakjobb neki, ha
úgy tesz, mintha nem tudná. De hát ismered anyádat, fiam. Egy olyan nő,
mint ő… A csontjaiban érzi, a szíve mélyén sejti. Nem kell neki üzenet ahhoz,
hogy megtudja. Beszélnek hozzá a hullámok meg a szél. A hold suttog neki.
A sövényben lakó madarak a bizalmasai. Isten tudja csak, mit tudhat és mit
nem, de miatta aztán sose aggódj.
James testén jeges verejték ütközött ki, olyan gyűlölet fogta el, amikor
látta, hogy a fiú küszködve igyekszik felfogni a hallottakat. Milyen
értetlenkedve ráncolja a homlokát, amikor csapodár apja azt próbálja
ürügyként felhozni, hogy az anyja sem hűséges.
– Szerintem anyám nem tud semmit – hebegte bizonytalanulRob. –
Szólt volna, hiszen annyiszor kérdeztük, hogy hol lehetsz.
 – Hát, akkor is… Azért látom, hogy te viszont jól elboldogulsz– jegyezte
meg vidoran az apja. – Előkelő ruha, előkelő ismerősök… Zachary Reekie
vagyok – fordult Jameshez. – Egy part menti kereskedőhajó, a Jessie
kapitánya.
– James Summer – mutatkozott be James, ám nem nyújtottkezet. –
Walter Peachey úrfi házitanítója vagyok. És egyben a fiáé is, akit a fiatalúr
személyes szolgálatára rendeltek ki.
– Szóval a Peachey-háznál vagy? – nézett Zachary a fiára. –Lám, nem
megmondtam, hogy anyád miatt nem kell aggódni? Mit kellett tennie
ahhoz, hogy oda kerülj? De talán sejtem is!
Még mindig Mr. Tudeley a tiszttartó?
Rob elvörösödött.
– Anyám tartja rendben a Priory gyógyfüveskamráját – motyogta.
– Én kértem, hogy Rob legyen Walter úrfi tanulótársa – vágottközbe
James, ügyelve arra, hogy a hangja ne árulja el, milyen fagyos düh tombol
benne. – Mrs. Reekie bölcsen tette, hogy elfogadta az ajánlatot. Így a fia
szolgálatba került, amelyért negyedévente bért kap, és remélem, amikor
Walter úrfi egyetemre megy, sikerül majd Robot is elhelyezni tanoncként
egy orvosnál. Jól ért a gyógyfüvekhez, orvosságokhoz, és latint is tanul
velem.
– Na, hát ugyanarról beszélünk, nem? – vetette oda
Zacharyrosszmájúan. – Örülök, hogy mindenki jól járt. – Azzal már indult
volna tovább, ám Rob elkapta a karját.
– De most már hazajössz, nem? Most, hogy már nem szolgálsza
flottánál?
– Nem mehetek most rögtön… – A férfi Jamesre pillantott,hátha ismét
segítséget kap. – Eljöttem a tengerészettől, amikor átálltak… Elszöktem,
amikor a hajók Károly herceghez kerültek. Hogy nézhettem volna Ned
bácsikád szemébe, ha a király szolgálatában állok? Hogy tehettem volna? De
ehhez el kellett szegődnöm a Jessie-re. És még egy éven át azon a hajón kell
szolgálnom. Part menti kereskedőbárka, Anglia és Franciaország partvidékét
járjuk. Sosem kerülök errefelé, sosem vagyok sokat egy helyben. De mihelyt
leszolgáltam az időmet, biztosra veheted, hogy visszatérek hozzád.
– De mit mondjak anyámnak? – követelt választ a kérdésére afiú.
– Hát mondd neki ezt! Kérd meg ezt a házitanítódat, hogymagyarázza el
neki! Hiszen ő érti, miről van szó. Nem igaz, uram?
– Nagyon is – felelte James színtelen hangon.
Rob reménykedve pillantott rá. – Valóban, uram?
– Megértettem, hogy apádnak előbb a tengerészetnél kellettszolgálnia,
most pedig egy kereskedelmi hajón. Ebben nincs semmi szokatlan. Majd
hazajön, ha lejár az idő, amire elszegődött, azt azonban tudathatjuk
édesanyáddal, hogy él, jól van, és nemsokára haza fog térni.
– Már ha ez neki is megfelel – tette hozzá Zachary. Úgy fordultJames
felé, hogy amikor rákacsint, a fia ne lássa.
James lenyelte a viszolygását.
– Ha már ilyen szerencsésen összetalálkoztunk, feltétlenül innia kell
velünk egyet, és biztos a fiával is szívesen beszélgetne – jelentette ki
szívélyesen. – Micsoda véletlen! Pusztán azért jöttünk Newportba, hogy
megnézzük a sziget látványosságait, és esetleg megpillantsuk a királyt… Erre
magával találkoztunk!
Úgy tűnt, Walter ezt nem tekintette különösebben jó mulatságnak,
Zachary azonban felvidult az ingyenital gondolatától.
– Hát bemehetünk oda – mutatott a kikötőben sorakozó sörházak
egyikére. – Ott van hitelem, és szívesen vinnék nekik új vendégeket. –
Megint kacsintott egyet. – Úri vendégeket. Hintón járó népeket. Szemük-
szájuk eláll majd.
 – Hát persze – egyezett bele előzékenyen James, és előresietett, hogy
gyorsan körülnézzen a kocsmában. Látta, hogy szegényes hely, amelynek
vendégei főleg halászok és a kikötőbe érkező hajók legénysége, de nem
erkölcstelen lebuj, és nem jelent veszélyt a fiúkra.
Walter Robbal telepedett le egy kis asztalhoz az egyik sarokban, a férfiak
pedig sorba álltak a konyha ajtajában, hogy megmondhassák, mit kérnek.
Zachary sutyorogni kezdett a kocsmárossal, James azonban hamar véget
vetett a megbeszélésüknek:
– Mondja meg neki, hogy kifizetem, amivel tartozik.
– De kedves magától – felelte Zachary gyanakvó arckifejezéssel.
– Elképzelhető, hogy megbíznám valamivel – folytatta James.
– Mindig boldogan segítek a Peachey család barátainak. Vagymaga
inkább a feleségem barátja?
James rezzenéstelen arccal tűrte, hogy a férfi Alinort becsmérelje.
– A Peachey családnak tenne szívességet – szögezte le. – Azthiszem,
munkához tudnám juttatni.
– Persze – bólogatott kedélyesen Zachary. – A fiúk nem ennének egy
szelet marhasültet kenyérrel? Tudom, hogy ebben a korban mindig éhesek.
Walter ettől kínosan érezte magát, és csak a fejét rázta.
– Épp most vacsoráztunk – magyarázta James. – Csak isznakegy pohár
gyenge sört, aztán visszamennek a fogadóba.
– Hát jó – vont vállat Zachary. – Hörpintek egyet, ha már magafizet. –
Intett a kocsmárosnak, aki az asztal alatt kitöltött neki egy pohárra való italt
egy feketére színeződött üvegpalackból. A férfi Rob felé emelte
cserépkupáját. – Jó, hogy látlak, fiam – mondott köszöntőt kedélyesen. – És
hogy ilyen remekül festesz!
 A fiúk feszélyezetten fészkelődtek. Rob merőn bámulta az apját, de nem
tett fel neki több kérdést. James egy idő után szólt nekik, hogy
visszamehetnek a fogadóba, ahol feküdjenek is le rögtön.
– Én még megbeszélek pár dolgot az apáddal – mondta Robnak.
– Megtenné, uram? – A fiú barna szeme bizalommal telvetekintett rá. –
Találkozunk vele holnap?
– Meghívom, hogy reggelizzen velünk.
– Köszönöm, uram, mert… Meg kell kérdeznem tőle. Valahogyel kell
majd mondanom anyámnak, hogy mi történt…
James csak arra tudott gondolni, hogy Alinor mennyit nélkülöz, s hogy
milyen szörnyű veszélybe került a jó híre, amikor ez a férfi elhagyta őt és két
gyermeküket.
– Beszélek vele – ígérte, s a fiú megkönnyebbülését látva csakmég
jobban szégyellte, hogy becsapja.
Megvárták, hogy a két fiú kilépjen a sörházból, és becsukódjon mögöttük
az ajtó, majd Zachary nyersen a tárgyra tért.
– Mit akar tőlem? Velem nem kell köntörfalaznia.
– Szükségem lenne a hajójára – felelte James. – Megállapodtam egy
kapitánnyal, hogy bevár ebben a kikötőben, de elhajózott. Ki szeretném
bérelni a bárkáját egy útra.
– Aztán merrefelé? – tudakolta gunyorosan Zachary. – Szigeten
vagyunk, innen sok út vezet a tengeren át.
– Dél felé, Franciaországba.
– Arra egyébként is járok, hetente egyszer.
– Maga a hajó kapitánya? – akarta biztosan tudni James. –Arra hajózik
és akkor, amikor akarja?
 – Feltéve, hogy van rakományom, és a munka hasznot hoz akonyhára –
bólintott Zachary. – A tulajdonos megbízik bennem, úgyhogy én intézem az
ügyeit.
– Azt szeretném, ha elvinne egy szállítmányt egy nyílt vízenhorgonyzó
hajóhoz – mondta James. – Ennél többet nem kell tudnia.
– Csempészáru? – kérdezte fojtott hangon Zachary. – Lehetróla szó, de
nem lesz olcsó.
– Megfizetem – nyugtatta meg James. – Busásan megfizetem.
– Inkább egy hordóra való portékáról van szó, vagy talán ládáról?
Esetleg egy személyről?
– Ezt nem kell tudnia – ismételte meg James. – Csak azt, hogyjól
megfizetem, és hogy pár perccel éjfél után kell kihajóznia. Én magával
tartok. A fiúk nem.
– És mennyit ér magának ez az éjszakai kiruccanás? Beleszámolva, hogy
maga is jön… Meg a portéka.
– Húsz koronát fizetek induláskor, aztán húsz koronát a kikötőben,
amikor visszaértünk. És senki sem tudhat róla – felelte James.
Zachary hátradöntötte a székét, és feltette térdig érő csizmába bújtatott
lábát a hordóra, amely asztalként szolgált.
– Nem, azt hiszem, nem vállalom – mosolygott Jamesre a kupája
pereme felett. – Túl sok pénz ez valami hétköznapi csempészáruhoz, és meg
kell mondjam, nem foglalkozom ilyesmivel. Ahhoz viszont túl kevés, hogy
kimenekítsem a királyt a szigetről. Ha ez jár a fejében, jobb, ha tudja, hogy
fellógathatják érte.
– Ennyit fizettem volna a másik kapitánynak is – válaszoltaJames
rezzenéstelen arccal. – Ez az ára a dolognak.
– Dehogy! Hát nem érti? A másik kapitány nem akarta ennyiért
megcsinálni. Hiszen az a jómadár nem ment el a találkozóra. És maga nem
tudja, hogy miért hagyta cserben? – Fürkész pillantást vetett James arcára,
és azonnal látta, hogy a jóképű fiatalembernek fogalma sincs, miért ment el
a másik hajó. – No, ha ő nem vállalta ennyiért, akkor azt hiszem, én sem
fogom.
– Szerintem vállalni fogja – jelentette ki James. – Mert különben hívom
a városi őrséget, és lefogatom. Majd elmondom a bírónak, hogy elhagyta a
feleségét, a gyermekeit pedig a sealsea-i egyházközség könyörületére bízta.
Közölhetem vele azt is, hogy dezertált a parlament hadiflottájától, és
csempészként tevékenykedik. Tudathatom továbbá azt, hogy maga
házasságtörő, sőt valószínűleg bigámista is. Hogy már kerestetik Sealsea-
szigeten, talán másutt is. A tulajdon fia tanúskodhat arról, hogy az anyja
hazavárja, és hogy Sealsea egyházközségi tanácsa is hozzá akar jutni az
elmaradt tizedhez.
– Nem is vár haza! – csapott az asztalra Zachary. – Dehogy várrám! Az
isten verje meg az összes többi miatt, de ezt az egyet ne mondja! A
feleségemnek nem hiányzom, nem kellek neki! A fiam talán hazavár, ő
azonban nem!
– Pedig tudom, hogy így van – jelentette ki rendíthetetlenülJames, és a
sápadt asszonyra gondolt, aki ennek a férfinak a kísértetére várt Szent Iván
éjjelén, hogy beszélhessen vele.
Zachary bizalmaskodva közelebb hajolt.
– Dehogy vár, hisz ringyó! – közölte. – Mint férfi a férfinak,megmondom
őszintén: Alinor szajha és boszorkány. Voltak felőle kételyeim, ennek
ellenére hozzám adták. Az anyjának, aki szintén boszorkány volt, a hajómra
fájt a foga, meg a halászhálóimra, a fogásra… Úgy gondolta, hogy ezekben a
nehéz időkben mellettem biztonságban lesz a lánya, mert egész vagyonra
teszek majd szert. Talán meg is fogadtam, hogy így lesz. Talán tettem egyéb
ígéreteket is, de megőrültem Alinorért… Na és erről vajon ki tehetett, hm?
Felépítettem a kunyhónkat a révészház mellett, hogy az anyja közelében
maradhasson, és együtt folytathassák a bábáskodást, a gyógyítást. Aztán
úgy tettem, mintha nem venném észre, mit művelnek. Hazavittem a fogást,
elküldtem az asszonyt a piacra a halakkal, és elvettem a pénzt, amit
hazahozott. Voltak terveim… Veszek majd egy másik csónakot, de aztán
némi balszerencse ért. Voltam olyan jó férj, mint bárki a szigeten. Nem is
tudtam, miféle módokon szednek rá. A feleségem meg az anyja, az isten
verje meg őket! Aztán született egy gyermekünk… Egy lány. Olyan szép, mint
a tündérek. Mit is tudhattam én? Hát csak azt, hogy mihelyt megláttam,
abban a pillanatban tudtam, hogy váltott gyereket varrtak a nyakamba!
Aztán jött Rob… Nézze csak meg! Épphogy járni kezdett, de már olvasni is
megtanult. Én még a nevemet sem tudom leírni. Mihelyt kitotyogott a
kertbe, megtanulta a növények nevét. Már az illatukból megmondta, hogy
melyik az. Mégis ki szagolgatna füveket, ha nem egy tündérgyermek? Nem
az enyémek. Senki sem hinné el róluk, hogy az én gyermekeim. Nézzen csak
rájuk!
– De akkor kinek a gyermekei? – kérdezte James feszülten.
– Kérdezze a feleségemet! Ő tudja, kikkel találkozgat,
amikorteleholdkor elhagyja a házát. Amikor Szent Iván éjjelén elmegy
otthonról, amikor a tél legsötétebb éjjelén kimegy a rétre táncolni! Ő tudja,
hol tett szert a gyerekeire, de hogy nem az enyémek, arra megesküszöm
magának.
James testén babonás borzongás futott végig. Kihúzta magát, és
igyekezett higgadtan válaszolni.
– Ez ostobaság. Azt akarja mondani, hogy pusztán ezért hagyta el a
feleségét?
– Hogy fulladna meg! Hiszen ő hagyott el engem! – kiáltottaZachary. –
Lehet, hogy engem rángattak ki a sörházból, hogy besorozzanak a flottához,
de ő volt az, aki elhagyott. Már évekkel ezelőtt. Megfosztott a
férfiasságomtól. Egyetlen pillantásával! Ha ott volt, semmire sem voltam
képes. Egyszer megragadtam, hogy akarata ellenére a magamévá tegyem,
de kiszállt a kezemből az erő, és elhűlt a vérem. Rá akartam kényszeríteni,
hogy tegye a kötelességét, hiszen tudja, hogy értem, a férfinak jogai vannak,
akár tetszik a feleségének, akár nem… De képtelen voltam megtenni. Úgy
nézett rám, mintha megátkozott volna, és olyan petyhüdt lettem, akár a
döglött hal. Esküszöm, végzett volna velem. Semmit sem tehettem vele:
nem tudtam megverni és nem tudtam megdöngetni. Ágyéktól felfelé lassan
elpusztított.
– Valóban?
– Én mondom magának, kiszívta belőlem az életet. Előszörnem tudtam
a férje lenni, aztán már ha elmentem valami ócska szajhával, akkor sem
voltam rá képes, mert eszembe jutott a feleségem. Hát mi ez, ha nem átok?
És miután az anyja meghalt, csak tovább romlott a helyzet. Azt hittem, az
anyja halálával elszáll a hatalma, de ehelyett mintha a vén boszorkány ereje
is beléköltözött volna. Olyan voltam a saját házamban, mint egy gyermek.
Robnál is elesettebb, és annyira sem hallathattam a hangomat, mint Alys.
Igen, erővel soroztak be, de istenemre, örültem, hogy elszabadulhattam!
– Visszatér valaha is hozzá? – tette fel a kérdést James.
– Soha! Soha! Inkább meghalnék, mintsem hogy visszamenjek! Inkább
vesszek a tengerbe! Én mondom magának, az a nő egy ringyó. A tündérek
szajhája. Egy boszorkány, én mondom! Nincs szüksége férfira ahhoz, hogy
megfoganjon, és meg tudja akadályozni egy gyermek megszületését, hiába
nemzette az apja. Egyetlen fagyos leheletével képes megölni a gyermeket
az anyaméhben, elsorvasztani bárki férfiasságát.
– Szent ég, miket beszél?! – James nem tudta tovább leplezni afélelmét,
amely Zachary szavai hallatán elfogta. Ennél szörnyűbb dolgot nem is
mondhatott volna: egy nő megölje egy férfi gyermekeit, összezsugorítsa a
férfiasságát. – De hát én ismerem! Az ilyesmi lehetetlen egy olyan asszony
számára, mint amilyen ő! Bármilyen halandó nő számára!
– Maga azért mondja ezt, mert pap – mormolta fojtott hangonZachary.
– Azért mondhatja, mert sosem látta őt meztelenül, sosem érintette meg a
meleg bőrét, sosem sóvárgott utána. De az ajka íze akár a beléndek… Az
ember egyre jobban szomjazik rá, és aztán eszét veszti.
– Nem vagyok pap – vágta rá James, szinte meg sem hallva,hogy miként
beszélt Zachary a szeretett Alinorról.
A másik férfi lebiggyesztette az ajkát.
– Ahogy tetszik – bólintott hűvösen. – De itt valami a tömjéntől bűzlik,
és a szag nem belőlem jön.
Egy időre mindketten elhallgattak.
– Nos, hát… – James igyekezett visszanyerni a tekintélyét,
ésmegpróbálta elhessegetni a gondolatot, hogy Alinor valamiféle
tündérmesébe illő lord szajhája lenne. – Nincs időm erre az ostobaságra.
Kihajózik vagy letartóztatják? Ez az ajánlatom. Melyiket választja?
– Húsz korona, hogy elvigyem a portékát a maga által megjelölt helyre,
és húsz korona, hogy visszahozzam magát a kikötőbe?
– Igen.
– És többé nem említjük a dolgot. Maga visszaviszi a fiút azanyjához, és
azt mondja neki, hogy nem látott engem.
– Robot nem kényszeríthetem hazugságra, de elő tudok állnivalami
mentséggel.
– Hogy Alinor ne keressen?
– Nem fogja keresni.
– De hiszen látó, maga bolond! Ha úgy hozza kedve, bárholészrevesz,
kivéve, ha a tenger választ el bennünket. Azt biztosan tudom, hogy nem lát
a mély vízen túl, mert fél tőle… Mert nincs fölötte hatalma. De ha valaha újra
elhajóznék a dagályfölde felé, az ingovány rögvest felbugyogna a hajótőke
alatt, és úgy vetne Alinor ajtaja elé, mint hullám a hordalékot.
Ott aztán egyetlen pillantásával végezne velem.
– Úgy beszél, mintha elment volna az esze.
– Mit gondol, mitől halt meg a sógornője? – csattant fel Zachary.
Jamest összezavarta a kérdés.
– Micsoda? Miféle sógornő?
– Látja, milyen keveset tud róla? – A férfi elfordult, és újabbitalért
kiáltott. A kocsmáros szótlanul vitte oda a palackot. James némán megvárta,
hogy kitöltse az italt, és Zachary belehörpintsen.
– Folytassa – kérte aztán összeszorított ajkai közt szűrve aszót.
– Szóval ezt sem tudta! A sógornőjéről beszélek, Ned feleségéről, akit
Alinor sosem kedvelt. Azt se tudja, hogy mibe halt bele?
– Én azt se hallottam, hogy…
– Pontosan. Nem tud maga semmit. Féltékenységből ölte meg,hogy az
a szegény esendő asszony ne hordja ki a gyermekét.
– Nem tenne ilyet…
– Megtette. Tudom. Mert a gyermek az enyém volt.
– Maga ejtette teherbe Edward Ferryman feleségét?
– Igen, és a feleségem bosszúból megölte.
Hosszú csend támadt. Zachary lenyelte az utolsó kortyot is, majd a kupáját
James felé tolta, mintha újabb italban reménykedne.
James borzongva, mélyen szívta be a levegőt, hogy lehiggadjon a hanyagul
odavetett borzalmak után.
– Hagyjon fel a rágalmazással. Ezzel nálam semmire se megy.Nem
ismerem ezeket az embereket, és nem is érdekelnek. Azért vagyunk itt, hogy
egyezséget kössünk… Hogy elvigyen a hajóján.
 – Maga ezért van itt. Én meg azért, hogy igyak.
James hátranézett a kocsmárosra, és intett, hogy hozzon sört.
– Akkor megállapodtunk vagy sem? – kérdezte fojtott hangon.
– Elviszem magukat.
– És ha megígérem, hogy azt mondom a feleségének, hogymaga sosem
tér vissza, akkor megesküszik, hogy így is lesz?
– Boldogan. Hát nem hallotta, hogy miről beszéltem? Sosemmegyek
vissza hozzá.
Zachary kinyújtotta mocskos kezét. James kelletlenül megrázta. Amikor
megérezte a másik férfi meleg, heges tenyerének érintését, összerezzent,
mert Alinor érintését idézte fel benne.
– Á, ezek szerint hozzáért – jegyezte meg Zachary rosszindulatú gúnnyal,
amikor látta, hogy a másik férfi elsápad. – Megérintette, és ezzel maga is a
rabja lett.

James visszatért az Old Bull fogadóba, és a rozoga lépcsőn felkaptatott a fiúk

alacsony mennyezetű szobájába. Már felöltötték a hálóingüket, és bebújtak
a nagy ágyba.
– Imádkoztam az apámért – vallotta be Rob.
– Jól tetted – bólintott a férfi. – Holnap viszontlátjuk. Idejönreggelizni.
Most aludjatok szépen.
Amikor valamivel később rájuk nézett, Walter már kezétlábát szétvetve
aludt, Rob pedig egészen kicsire húzta össze magát. James halkan kiment a
szobából, és leballagott a fogadó elkülönített ebédlőjébe.
A tűz mellett két férfi ült. James láttán felálltak és kezet szorítottak vele,
de egyikük sem mutatkozott be.
 – Találkozott vele?
– Igen. Megmondtam neki, hogy ma éjfélkor. És beszéltem ahajóssal is,
megállapodtunk az árban – erősítette meg James. – Megvesztegették az
őröket?
– Gyerekjáték volt – felelte a másik férfi. – Nem őrzik olyszigorúan, mint
Carisbrooke-ban. Ebben egyeztünk meg a parlamenttel, és be is tartják.
Ígéretet tettek, hogy szabadon járhat-kelhet, ha a szavát adja, hogy a
szigeten marad. Azt hiszik, a megállapodás az egyetlen reménye. A
bolondok!
– Ne várjanak rám, ha elkapnának a Hopkins-házban, hanemmielőbb
vigyék el onnan. A hajó neve Jessie. A rakodópart mellett horgonyoz, és
készen áll az indulásra.
– Azt hittem, Marie-nek hívják a hajót – aggodalmaskodott az egyik férfi.
– A kapitánya cserben hagyott. A Jessie-vel megyünk.
– Kifizette a hajóst?
– Húsz koronát kap induláskor, és újabb húszat, ha biztonságban
visszatértünk.
– Én vele tartok Franciaországba, ha megengedi – jegyeztemeg az első
férfi. – Nem jövök vissza ide.
– Nekem vissza kell térnem a hajóssal, hogy befejezzem
itteniküldetésemet – magyarázta James. A zsebébe nyúlt, majd előhúzott
egy súlyos erszényt, és a második férfi felé nyújtotta. – De erre vigyázhatna
helyettem. Legyen a kikötőben, amikor a Jessie visszatér, hogy kifizethessük
a kapitányt.
– Nem viszi magával?
James megrázta a fejét.
 – Attól tart, hogy elvenné, és aztán kilökné magát a hajóból? –szörnyedt
el a férfi. – Hát miféle megbízhatatlan bajtársat talált? Egy ilyen kényes
vállalkozáshoz.
James nem felelt azonnal.
– Senkiben sem bízom – mondta aztán, és érezni lehetett, hogy
mennyire őszintén beszél. – Senkiben sem bízom ezen a vidéken, amely
inkább tenger és nem szárazföld, ezekben a kikötőkben, amelyek nem
nyújtanak biztos menedéket, ezen az állandóan változó dagályföldén.
– Hogy mit mond?
– Akárhogy is lesz, ha nem jutok el a kikötőig, kísérjék felbiztonságban a
hajó fedélzetére a személyt, aki miatt itt vagyunk, és aztán fizessék ki a
hajóst.
– Mégis hogy érti azt, hogy nem jut el a kikötőig?
– Úgy, hogy elfognak – felelte színtelen hangon James. –
Vagymeghaltam.

Öt perccel éjfél előtt a férfiak feltették magas kalapjukat, és a vállukra

kanyarították vastag köpönyegüket. James úgy vélte, a nyirkos éjszakai
levegő miatt fut végig rajta a borzongás, amiatt vágyik arra, hogy még egy
percig, csak egyetlen percig a kandalló mellett maradhasson.
– Előre megyek – suttogta. – Ön mögöttem jöjjön, és várakozzék az
ablak alatt, ön pedig menjen a kikötőbe.
– Ahogy megbeszéltük – felelte az első férfi, majd kifakadt
anyugtalanságtól ingerülten: – Az ég szerelmére, nem indulhatnánk végre?!
A Hopkins-házban sötét volt minden ablak. Nem láttak ugyan őröket, de
James gyanította, hogy bármit ígért is a parlament a király szabadságát
illetően, a Carisbrooke-kastély parancsnoka, aki tapasztalt katona volt,
minden bizonnyal gondoskodott arról, hogy az emberei szemmel tartsák a
kapukat. Hopkinsék bejáratnál álló szolgáját megvesztegették, hogy éjfélkor
ne legyen útban, ám azt nem tudhatták, hogy nem lapulnak-e kémek a sötét
beugrókban vagy a homályba vesző falakhoz simulva. James letért a főútról
a ház felé, magabiztosan belépett a kertbe, a zöldséges- és
fűszernövényeságyások mellett elhaladva fürgén a konyhaajtó felé
lépkedett, amit a korai áruszállítás miatt nyitva tartottak. Lenyomta a
kilincset, és máris bent termett az elcsendesült konyhában.
– Ki az? – ült fel a tűzhely elé helyezett vackán a nyársforgatófiú.
– Csitt, csak én vagyok – válaszolta kedélyesen James. – Ugye,nem
felejtettétek el felvinni a borba áztatott kenyeret?
– Micsodát?
– A király kenyerét. Éjfélkor mindig bort és kenyeret veszmagához.
Felvitte neki valaki?
– Nem! – szakadt ki a fiúból. – Istenem, mindig ez történik.Ráadásul a
király szolgái már visszamentek a fogadóba, a szakácsnő pedig lefeküdt.
– Majd én elintézem – morogta James. – Mindig mindent nekem kell
csinálnom.
– Van kulcsa a pincéhez? Vagy felébresszem Mr. Wilsont, azintézőt?
– Nem kell. A király nem ennek a pincének a borát issza. Ottvan a sajátja
a szobájában. Nálam van a kulcs. Aludj csak tovább, majd én felszolgálom.
A hallban álló szekrényből kivett egy poharat és egy boroskancsót, és
elindult felfelé a lépcsőn. A király szobájának ajtaja belülről volt bezárva, de
ahogy végigment a recsegő padlójú folyosón, meghallotta, hogy a Szent
Tamás-templom harangja elüti az éjfélt, és ezzel egy időben valaki elhúzza
az ajtó megolajozott reteszét. Mámorító érzés kerítette hatalmába: ott állt
a király szobájának küszöbén, őfelsége már nyitja az ajtót és a hajó csak rájuk
vár. Diadal, villant át James agyán. Hát ilyen érzés győzedelmeskedni.
A király kinyitotta az ajtót és kilesett a folyosóra.
– Harsona – suttogta el James a jelszót, és fél térdre ereszkedett.
– Álljon fel – vetette oda a király. – Nem megyek sehová.
James hitetlenkedve nézett fel rá.
– De felség…
A király visszalépett a szobába, intett Jamesnek, hogy kövesse, és csukja
be az ajtót. Károly ráncos arca derűsnek tűnt, mint amikor egy sarokba
szorított ember tudja, hogy úgyis az övé lesz az utolsó szó.
– Ma éjjel semmiképpen sem.
– A kaput senki sem őrzi. Ő királyi felsége, a herceg a flottájaélén
felségedre vár. Egy emberem az ablak alatt várakozik, egy másik a
kikötőben, ahol az a hajó horgonyoz, amely elviszi felségedet a herceghez.
Most biztonságban elmenekülhetünk… Őfelsége azonban csak legyintett.
– Igen, igen. Nagyszerű, nagyszerű. De majd valamikor máskor, ha
szükség lesz rá. Tudja, sikerült meghátrálásra bírnom őket. Ajánlattal jönnek
hozzám.
James a döbbenettől valósággal megszédült, aztán eszébe jutott az ablak
alatt várakozó, halálra rémült férfi.
– Szólnom kell az embereimnek – mondta. – Veszélyben forogaz életük,
amíg felségedre várnak. Én sem maradhatok, ha nem tart velem. De
könyörgöm, jöjjön, felség. Itt az esély…
– Az esélyeimről magam gondoskodom. – A király már hátatis fordított.
– Elmehet.
– Könyörgöm – ismételte meg James. Hallotta, hogy a hangjamegremeg,
és elvörösödött, hogy szégyent hoz magára a király előtt. – Kérem, felség…
Őfelsége a királyné küldte a pénzt, hogy hajót béreljek belőle. Ő bízott meg
azzal, hogy megszöktessem. Az ő parancsát hajtom végre.
Amikor a király újra ránézett, az arcán nyoma sem volt az előbbi
mosolynak.
– Semmi szükségem arra, hogy megmentsenek – közölte ingerülten. –
Nincs senki, aki nálam jobban meg tudná ítélni, hogy mit kell tennem.
Pontosan tudom, hogy mi történik. Őfelsége a királyné mindössze egy
asszony, asszonyi észjárással. Ő nem tudhatja, amit én. Térden csúszva
jönnek majd el hozzám, és nagyszerű ajánlatokkal halmoznak el. A skótok
betörése ráébresztette őket arra, hogy ki kell egyezniük velem, mielőtt rájuk
szabadítom az íreket is. Megtapasztalták, hogy az ország kiáll mellettem.
Kezdik felfogni, mekkora hatalmam van… Véget nem érő, örökös hatalmam.
Megnyerhetnek ezer csatát, de továbbra is az enyém az uralkodás joga. A
parlament tisztában van azzal, hogy király nélkül, vagyis nélkülem nem
kormányozhatnak.
Jamesben valamiféle áruló düh horgadt fel. Szíve szerint megragadta
volna az előtte álló férfit, hogy magával hurcolja a biztonságba.
– Felség, Isten színe előtt esküszöm, hogy az a legjobb, hamost velem
tart, aztán a tárgyalásokat lefolytathatja valamilyen más, biztonságos helyen
a hitvesével és fiával az oldalán. Felségedtől függ a jövőjük, ahogy
mindannyiunké. Bármilyen remek ajánlattal is kecsegteti a parlament, akkor
lenne a legnagyobb biztonságban, ha Franciaországból tárgyalna velük.
A király kihúzta magát.
– Sosem hagyom el a királyságomat – jelentette ki. – És
akirályságom sem hagy el engem. Isten úgy rendelte, hogy én legyek az
uralkodó. Ezt nem lehet megkerülni. Megegyezésre fogunk jutni az
alattvalóimmal. Visszatérek Londonba, ahol őfelsége, a királyné is
csatlakozik majd hozzám a Whitehallban. Nem fogok elosonni éjnek
 évadján, mint holmi tolvaj. Mondja meg ezt a királynénak – és ezzel az
ajtó felé mutatott, mintha elbocsátaná Jamest.
– Nem mehetek el ön nélkül! Megesküdtem!
– Ez a parancsom.
– Felség, kérem!
Károly türelmetlen mozdulatot tett a kezével, mintha jelezné, hogy
ezennel véget vetett valaminek. James nem tehetett mást, távoznia kellett.
Óvatosan hátrált, ahogy az udvari protokoll megkövetelte, hiszen egy
pillanatig sem fordíthatott hátat a királynak, míg meg nem érezte, hogy az
ajtó rézkilincse a hátába nyomódik. Ekkor megállt.
– Felség, az életem kockáztatásával jöttem el önért – suttogta.–
Hűséges híve várja a kikötőben, hogy elkísérje Franciaországba.
Elbúcsúzott a családjától, a hazájától. Száműzetésbe megy önnel, és nem
távozik az oldala mellől mindaddig, amíg biztonságban nem tudja. Van
egy hajónk, amely elviszi önt a fiához. A herceg a nyílt tengeren várakozik
a flottával. Szabadság és biztonság vár önre. A jövője… Mindannyiunk
jövője azon múlik, hogy most velem jön-e vagy sem.
– Köszönöm a szolgálatát – felelte a király, aki időközben leülta
székébe, és már a levelezésével kezdett foglalkozni. – Hálás vagyok érte.
Megjutalmazom, mihelyt visszatértem a trónomra. Ebben biztos lehet.
James agyán átvillant az őrült gondolat, hogy ezek után ő már soha,
semmiben sem lesz biztos többé. Mélyen meghajolt, és kilépett a szobából.
Ahogy megállt a sötét folyosón, hallotta, hogy halkan becsukódik mögötte
az ajtó, és elhúzzák a reteszt. Úgy érezte, ennél véglegesebb hangot még
sosem hallott életében. Mint amikor a hóhér bárdja tompa puffanással
átszeli a nyakat, és belecsapódik a tőkébe.
Mint a megriadt kutya, úgy rezzent össze odalent az utcán a névtelen férfi,
amikor a sötét ajtónyílásban megjelent egy alak.
– Felség – lehelte, és fél térdre ereszkedett.
– Álljon fel, csak én vagyok – mondta James, és feljebb
toltakalapja karimáját, hogy láthatóvá váljon az arca. – Nem hajlandó
velünk jönni.
– Szent szűzanyám!
– Gyerünk! – sürgette James. – Menjünk vissza a fogadóba.
Sietve elindultak, és kerülő úton, sötét utcácskákon átvágva lementek a
kikötőbe a társukért, aki egy kapualjban húzta meg magát. Nesztelenül
surrantak be a fogadó nyitva hagyott ajtaján, és visszatértek az ebédlőbe.
Mihelyt becsukódott mögöttük az ajtó, James ledobta a kalapját, letépte a
köpenyét, majd egy karosszékbe vetette magát, és a tenyerébe temette az
arcát.
– Miért nem vette rá, hogy velünk jöjjön? – kérdezte az egyikférfi.
– Mégis hogyan?
– Jézusom, hát el kellett volna mondania neki!
– Megtettem.
– A király nem tudja, hogy milyen veszély leselkedik rá? Éshogy mi
milyen veszélyben voltunk? Hogyan engedhette, hogy mindent kockára
tegyünk miatta, ha aztán mégsem tart velünk?
Hiszen már hetek óta ezt terveztük!
– Hónapok óta. Úgy véli, hogy megállapodásra fog jutni velük.
– Miért nem ragaszkodott ahhoz, hogy magával tartson?
– Ő a király. Mit mondhattam volna?
– De mi lesz, ha idejönnek a parlament küldöttei, és nem jutnak
egyezségre?
 – Őfelsége biztos abban, hogy sikerrel jár majd – felelte
összeszorított foggal James. – Könyörögtem neki, hogy tartson velem.
Figyelmeztettem a veszélyre. Megtettem minden tőlem telhetőt. De
eltökélt volt. Imádkozom az Úrhoz, hogy neki legyen igaza.
– De miért nem menekül el? Hiszen a Hampton Court-i fogságból
is megszökött… Megszegte az adott szavát. Akkor innen miért nem?
Amikor vár rá egy hajó, és a tengeren a fia?
– Az isten szerelmére, nem tudom! – káromkodott James végső
kétségbeesésében. – Nem lennék most itt, ha nem ezt tartottam volna a
leghelyesebbnek… A király számára a legbiztonságosabb megoldásnak.
Sőt az egyetlen megoldásnak. De hogyan érhettem volna el, hogy velem
jöjjön, ha nem akar? Hogyan?
A másik férfi nem vette le a kalapját, még a köpönyegét sem csatolta ki.
– Megyek – jelentette ki indulatosan. – Ezt többé nem csinálom. Ne
próbáljanak megkeresni, ne is hívjanak magukhoz. Ne jöjjenek hozzám
többé, ha segítség kell. Ebből az éjszakából egy is bőven elég volt. Most
segítettem utoljára. Végeztem a király ügyével. Számomra elveszett. Nem
szolgálhatom tovább. Többen figyelmeztettek, hogy szeszélyes a
természete, és fecsegős, akár egy asszony. Ám sosem hittem volna, hogy
hagyná a barátait, a rá felesküdött embereket ott állni az utcán, halálos
veszélyben, miközben ő fittyet hány az erőfeszítéseikre.
James némán bólintott, amikor a férfi távozott. Hallották, ahogy halkan
végigmegy a folyosón, majd nyílik és becsukódik a bejárati ajtó.
– Ön visszatér még ide? – kérdezte az ott maradt férfi elkeseredetten. –
Hogy újra próbát tegyen?
– Ha ezt a parancsot kapom, engedelmeskednem kell. De nemígy. Soha
többé nem csinálom így. Hogy erővel vegyek rá embereket a király
szolgálatára, feleskessem őket az ügyére. Két fiatal fiút is veszélybe
sodortam, hogy leplezzem a tervünket. Kockáztattam az életemet, az önét,
még azét a gazemberét is a Jessie-n. Egy olyan személy bolondja voltam,
akinek nem kellett a szolgálatom, aki még a nevemet sem kérdezte meg, és
egyetlen szót sem üzent a hitvesének, aki pedig az ékszereit adta el, hogy
előteremtse a pénzt ehhez a tervhez. Most vissza kell térnem hozzá, hogy
elmondjam: nem akart velünk jönni. Kudarcot vallottam. Nem jártam
sikerrel a királynál, és így csalódást okoztam a királynénak.
– Jó éjt! – mondta váratlanul a másik férfi. – Imádkozom, hogysose
találkozzunk újra. Megesküszöm arra, hogy sosem ismertem magát, és soha
nem fogok erről beszélni. Ha elfognak, mindent tagadni fogok… Ahogy ön is.
– Ámen – suttogta James, és előregörnyedt a székében.
A férfi még megállt az ajtóban.
– Bízom abban, hogy akkor sem árulja el a nevem, ha megégetik…
Cserébe én is titokban tartom az önét. Nem akarok a semmiért meghalni.
– Rendben – felelte James keserűen, mintha ez az egész semmit sem
érne, mintha semmit sem jelentene a hűség, a máglya általi halál. A másik
férfi némán lépett ki a sötét éjszakába.
James csendben ült a kihunyó tűz mellett, és valóságos rosszullét fogta el,
miközben a bátorsága elpárolgott. A keze remegett, és a parázsba bámulva
egyedül a király diadalmas, komor arcát látta, azt a sötét, bánatos szempárt.
Arra gondolt, bolond volt, hogy az életét tette fel egy ilyen ember sorsára,
ezekre a szövevényes tervekre. A király, akinek szolgálatára felesküdött,
nem kért a hűségéből, a nő, aki után sóvárgott, a tündérek szajhája volt, és
megölte egy halandó férfi feleségét és gyermekét. Úgy érezte, szörnyen
távol került Istentől, távol a kegyelemtől, és nagyon-nagyon távol az
otthonától.
Hajnalban, amikor már nem szúrhatott szemet, hogy az utcán járkál, elindult
a kikötő felé. Hűvös volt, a könnyű szellő sós tengeri levegőt sodort felé. Az
égbolt rózsaszínben fénylett, akár a hamvas barack. Gyönyörű nap
ígérkezett. Ha éjjel kihajóztak volna, ahogy eltervezték, már vissza is értek
volna jó széllel, hátuk mögött a felkelő nappal. Kikötöttek volna a békés
rakodóparton, kifizette volna Zacharyt, és ki-ki hazatért volna az otthonába.
Senki sem tudta volna meg, hogy a király eltűnt, egész addig, amíg jóval
később fel nem viszik neki a reggelijét. A király azonban akkor már
Franciaországban reggelizett volna, a Stuart-uralkodó biztonságban lett
volna a száműzetésben, amelyből biztosan visszatért volna, hogy újra
elfoglalja az országát. Cromwell forradalmának sorsa megpecsételődött
volna. James kelet felé tekintett, a rózsaszín felhőkre, és arra gondolt, hogy
még soha életében nem fordult elő, hogy napkeltekor ily sötétben érezze
magát.
Zachary összegömbölyödve aludt a kis kereskedőhajó fedélzetén a
tatvitorla alatt. Amikor meghallotta James lovaglócsizmájának kopogását a
rakpart kövén, kinyitotta szemét és felült.
– Egy újabb elvetélt terv – jegyezte meg. – Mint a gyermekek,akiket
Alinor megígért a szüleinek, hogy a világra fogja segíteni őket, aztán
elkékülve pottyannak ki. Sikertelen, ahogy általában ő maga is.
– Igen – felelte kurtán James. – Bár a gyermekekről semmitsem tudok.
Zachary harákolt, aztán kiköpött oldalra.
– A keze mindig vértől iszamos volt tőlük – folytatta fesztelenül
csevegve. – És olyan a szaga is… Mint a halott csecsemőké. Még nem tűnt
fel? Na, hát mindegy… Magával mi történt? Nyilván semmi jó. Elkapták?
Amikor épp azt csinálta, amit tenni készült?
– Nem.
 – Valószínűleg így is tud róla már a fél sziget – jósolta borúlátón a férfi.
– A maga nagyura nem a diszkréciójáról híres. Minden ismerősöm vitt már
a nevében levelet, és jól ismerik azt a híres, titkosnak mondott írását.
– Nem hiszem.
– Hát, akkor most fizessen negyven koronát a hallgatásomért– nézett fel
rá Zachary.
– Húszat – szögezte le szenvtelen hangon James. Előhúzta azerszényt a
zsebéből, és odavetette a férfinak. Zachary ügyesen elkapta, és már el is
tüntette rongyos zekéje hasítékában.
– Tehát kudarcot vallott – jegyezte meg epésen. – A küldetésesikertelen
volt, és maga is megbukott.
– Kudarcot vallottam – bólintott James. – De senki sem tudróla, és nem
történt semmi baj.
– Csakhogy én tudok róla. Ismerem magát, és tudom, honnanjött. Kitől
jött. Hol él. Így azt hiszem, tapasztalni fogja, hogy mégiscsak történt valami
baj.
– Valóban, maga sok mindent tud – értett egyet James. – De énis
ismerem magát, és ebben egyformák vagyunk. Eljön a fogadóba reggelizni,
hogy találkozzon a fiával?
– Én ugyan nem – rázta meg a fejét Zachary.
– Mit mondjak neki?
– Hogy éjjel kihajóztam és vízbe fulladtam.
– Ezt nem tehetem.
– Akkor hazudjon neki valamit, amit még elvisel a lelkiismerete. Hiszen
nyilvánvaló, hogy nem ragaszkodik az igazsághoz. Megszegte a fogadalmát,
és hazudik azoknak, akik megbíznak magában. Hazudik a vendéglátóinak és
azok szolgáinak. Ha szeretőt tart… És azt hiszem, mindketten tudjuk a nő
nevét… – mondta, aztán egy pillanatra elhallgatott, és Alinor gondolatától a
szája kéjsóvár vigyorra húzódott. – Viszont akkor neki is hazudik, mert ő
aztán nem királypárti. Maga semmivel sem jobb nálam. Sőt még rosszabb is,
mivel én elmenekültem egy boszorkánytól, hogy az életemet mentsem,
maga viszont épp visszarohan hozzá. Ő pedig felfalja a maga hazug lelkét, és
elorozza a gyermekét.
– Nem rohanok vissza hozzá!
– Ebben az esetben önmagának is hazudik.
– És nincs is semmiféle gyermek.
– Majd lesz, ha ő úgy akarja.
James olyan gyűlöletet érzett, hogy tehetetlenségében megcsikordult a
foga.
– Nem fogok segíteni neki abban, hogy a maga nyomára akadjon, a
fiának pedig azt mondom, hogy egy üzenetet bíztam az apjára, és még nem
tért vissza.
Zachary közömbösen biccentett.
– Egyébként is kihajózok a reggeli dagállyal – vetette oda. –Napokon,
heteken át odaleszek. Ha a fiú meg is akarna keresni, nem talál rám.
– Isten vele – köszönt el kurtán James.
– Hát szerencsés utat… tisztelendő atyám – mondta
Zacharyfenyegetően hangsúlyozva az utolsó szavakat. James sarkon fordult,
és elindult a mólón.

A nap egyfajta kábulatban telt. A fiúk szerették volna megnézni, ahogy a

király templomba megy, azonban James képtelen lett volna újra rápillantani
arra a komor, gyászos arcra, ezért azt kérte, hogy menjenek el nélküle.
Amikor visszatértek, izgatottan újságolták, hogy a király üdvözölte a híveit,
ám valaki beordított valami becsmérlőt, erre néhány gavallér verekedni
kezdett, a király pedig elnevette magát, visszatért a házba, majd az ablakból
intett le a tömegnek, és a szóbeszéd szerint a parlament küldöttei a
következő héten érkeznek, hogy visszaadják a koronáját.
– Mi lenne, ha kirándulnánk egyet Cowesba? – vetette fel James.
Elviselhetetlennek érzett minden percet, amit Newportban kellett töltenie.
– Hajóval elmehetnénk Portsmouth-ból Cowesba, ott pedig lovakat
bérelhetnénk a visszaútra.
– Tényleg kirándulhatunk? – örvendezett Walter. Robhoz fordult, és
játékos nyaklevest adott neki. – Nehogy nemet mondj!
– Igen! Igen! – rikkantotta Rob. – De nem azt mondta, uram,hogy apám
átjön ma reggelizni? Találkozhatnék vele, mielőtt útnak indulunk?
– Megkértem, hogy vigyen át egy üzenetet Southamptonba, ésmég nem
tért vissza – hazudta rezzenéstelen arccal a férfi. – Említette is, hogy esetleg
később ér vissza. De elképzelhető, hogy ott lesz ő is Cowesban. Persze
egyáltalán nem biztos. Attól tartok, Robert, hogy az apja nem tér haza az
anyjához. Azt mondta, hogy nem akar. Sajnálom.
– De így mihez kezd majd az anyám? – csattant fel a fiú. – Ésmi van, ha
sosem jön haza? Anyám nem tud pusztán a gyógyfüvekből meg a
bábáskodásból megélni! Arról nem beszélt, hogy pénzt küld nekünk? Még
Alysről is gondoskodni kell… Hozományra lesz szüksége. Egy apának tennie
kell arról, hogy a lányának legyen hozománya, uram.
James igyekezett felülkerekedni a saját kétségbeesésén.
– Majd én beszélek az anyáddal – ígérte. Egyre jobban érezte,mennyire
vágyik arra, hogy találkozhasson az asszonnyal. – Ha sikerül elhelyeznünk
téged valahol tanoncként, akkor jó pénzt fogsz keresni. Sokra viheted,
Robert. Anyád támasza lehetsz. És ha a nővéred előnyös házasságot köt,
akkor anyád számára attól a perctől kezdve könnyebb lesz az élet. Most már
csónakja is van, meg tudja keresni a mindennapi betevőre valót. Nem függ
az apádtól. Sokféle képessége van, így hozzájuthat megfelelően fizetett
munkához is.
– Csakhogy senki sem hív magához olyan bábát, aki nem isfeleség, de
nem is özvegy – bökte ki Rob fülig pirulva. – Úgy tartják, nem hoz szerencsét.
– Ezt nem is tudtam – hümmögött a férfi. Csak most ébredt rá,hogy
milyen keveset tud Alinorról és az életéről. – Talán átköltözhetne a
szárazföldre, ahol nem ismerik… Ahol özvegynek vallhatná magát.
– Miért nem tud apám hazajönni, hogy minden rendbe jöjjön?
– szakadt ki a keserves panasz a fiúból.
James képtelen volt a szemébe nézni.
– Néha megesik, hogy férj és feleség közt gondok adódnak –jegyezte
meg sután. – Együttérzek veled és anyáddal, Robert, de ha apád nem
hajlandó megtenni a kötelességét, én nem kényszeríthetem rá. Ahogy te
sem. Nem a te hibád.
– Az egyházközségi tanácstagoknak kellene kényszeríteniük!
– Meg is tennék, csakhogy nem jön haza, és nem áll eléjük.
– Anyám szégyenben él majd – suttogta letörve Rob. – Engempedig
fattyúnak fognak tartani.

A cowesi kiruccanás során Walter jókedvű volt, Rob pedig szótlan. Az

éjszakát egy fogadóban töltötték a kikötő közelében, aztán hajóval átkeltek
a Solent-szoroson. A tenger békés volt. Partra szálltak Portsmouthban,
lovakat béreltek, és elindultak a part mentén kelet felé, mezőkön és apró
falvakon vágtak át, amelyekben takaros kis vízparti templomokat láttak.
Éjszakára Langstone-ban szálltak meg, az öreg halászfalu fogadójában.
James a tenger illatára és a sirályok rikoltására ébredt, és az jutott eszébe,
hogy ezt a gyászos kiáltást most már élete hátralevő részében a kudarc
hangjának tartja majd. Folytatták útjukat kelet felé, át Hampshire mocsaras
árapálysíkságján, ahol átléptek Sussex területére. Amikor elértek az úthoz,
amelytől délre ott feküdt a rév, James hunyorogva az alacsonyan járó nap
fényétől körülnézett, hátha megpillantja Alinort ott, ahol korábban mindig
is.
Eljött az apály ideje, az ér vize ragyogva verte vissza a napsugarakat. A
férfi szinte már elhitte, hogy az asszony ott vár majd rá, sápadt arca felderül
az örömtől, hogy végre viszontláthatja. Oly szemkápráztató volt a fény
játéka a vízen, és James annyira biztosra vette, hogy Alinor kijön elé, hogy
szinte már látta is az alakját: a csuklyáját hátravetette, főkötője fehéren
világított, és átnézett az ingovány felett, egyenesen felé. Csakhogy a kép
délibáb volt, puszta illúzió, becsapta a szeme, amikor a vízfelszín felett látta
lebegni a nőt. Alinor bátyja Vörössel a sarkában kilépett a révészházból,
átjött a komppal, és segített felszállniuk a bérelt lovakkal.
– Ha szeretnéd, szaladj végig a töltésen, és látogasd meg anyádat –
súgta oda Robnak, miközben Ned elkezdte a túlsó part felé húzni a tutajt. –
Mi Walterrel továbbmegyünk a Prioryba. Majd én száron vezetem a lovadat.
A fiú bólintott.
– Neked meg mi bajod? – szólt oda Ned, aki hallotta, milyenszíntelenül
cseng James hangja, és látta, hogy unokaöccse lehorgasztja a fejét. – Beteg
vagy tán, Rob? Valami baj van, Mr.
Summer?
– Csak kimerült – felelte James. Nem tudta, hogy a
zsibbasztókétségbeesés az ő arcán is megmutatkozik. – Azt hiszem,
mindannyian elfáradtunk.
 – Ezek szerint a király látványa nem derítette fel magukat –jegyezte meg
a révész. – Nem segített a keze érintése sem?
James emlékeztette magát, hogy itt senki sem tud a küldetése kudarcáról,
és hogy mire pazarolta az életét.
– Nem, de a fiúk örültek, hogy megpillanthatták.
– Akkor most már királypárti lettél, Rob? – tudakolta Ned,miközben a
komp átért a túlsó partra.
– Nem, bácsikám – mondta halkan a fiú. – De jó volt látni egyhús-vér
uralkodót.
– Na és a kabátja! – vágott közbe Walter. – Ha látta volna akalapját!
A fiúk kivezették a lovakat a partra.
– Úgy tűnik, folytatja az alkudozást a parlament küldötteivel –vetette
oda Ned Jamesnek. – De szerintem a seregnek is lesz néhány szava az
egyezségről. Őket aztán nem fogja a kisujja köré csavarni, bármiféle
fortélyhoz folyamodott is a parlament esetében. A katonák nem bocsátják
meg neki, hogy újra háborúba kezdett, amikor már azt hittük, hogy
beköszöntött a béke. Emiatt fordult ellene az ország. Ezt senki sem fogja
elnézni neki.
– Nem tudom – válaszolta elcsigázottan James, majd kilépett apartra, és
maga után húzta a lovát. – Isten tudja csak, mire jutnak, és hogy ez
mindannyiunknak mibe fog kerülni.
– Az én kompomon ne vegye hiába a szájára az Úr nevét –rótta meg
Ned.
– Bocsánat – suttogta James zsibbadt ajakkal. A fellépőhözvezette a
lovát, felült a hátára, és átvette Robtól a kantárt. – Add át jókívánságaimat
édesanyádnak – mondta a fiúnak.
Alinor a töltés tetején ballagott a Rév-ház felé, hogy szedret szedjen a
kertben, amikor az ér felé pillantva imádott fia alakja rajzolódott ki a
délutáni égbolt alatt. Rob nem ugrándozva szaladt, mint a mezőre
kiengedett csikó, hanem úgy csoszogott, mintha ólomsúlyú lenne a lába, és
a fejét is lehorgasztotta, mintha gyötörné valami.
– Hahó! – kiáltotta az asszony, és már futott is felé. Mihelyt akarjába
vette a gyermekét, már tudta, hogy valami baj van. Megszimatolta, mint az
állat, amely betegséget érzékel: megérezte a hajában a különféle szállások
és konyhák szagát, gallérján a szokatlan keményítőt, kabátján a kikötő sós,
tengeri levegőjét. Aztán hátralépett, hogy szemügyre vegye az arcát, és
látta, milyen görnyedt a válla, milyen csüggedten lógatja a fejét.
– Mi baj, fiam? – tudakolta gyengéden. – Mi emészt ennyire?
– Ó, semmi, semmi – felelte színtelen hangon Rob.
– Gyere, menjünk be a házba – mondta, majd szó nélkül akunyhó felé
vezette a gyermekét. Valahogy megértette, hogy a fiú nem fog beszélni,
amíg ott állnak a végtelen égbolt alatt, ahol a sirályok rikoltoznak, a tenger
hullámai pedig úgy nyaldossák a partot, mintha utat törnének maguknak,
hogy dagályföldévé változtassák az egész világot.
– Nem indultál épp valahová? – kérdezte Rob.
– Csak szedret akartam szedni. Majd később megyek.
Alinor nem csukta be a ház ajtaját mögöttük, hogy a beáradó délutáni
fényben jól láthassa a fia arcát. Rob lezöttyent a székére. Ott ült kisgyermek
korában is, amikor elsírta magát, mert valami bántotta vagy fájdalmat
érzett. Az anyja legszívesebben ugyanúgy magához ölelte volna, mint annak
idején.
– Hol van Alys?
– A Stoney-tanyán vacsorázik, és ott tölti az éjszakát is. Ő jólvan. De
neked mi bajod?
 – Én… Az hogy… Találkoztam…
Alinor elátkozta magában a papot, aki kiragadta az otthonából a fiát,
áthurcolta magával a tengeren, és úgy hozta vissza, hogy szólni sem tud a
gyötrelemtől.
– Éhes vagy? – kérdezte, hogy időt nyerjen mindkettejüknek.
– Nem! – szakadt ki a fiúból, aki csak arra tudott gondolni,hogy az
anyjának nem szabad rá pazarolnia a kenyeret, hiszen épp elég nehéz lesz
majd megkeresnie a betevőre valót, amikor mindenki tudomására jut, hogy
nem özvegy, hanem elhagyott feleség.
– Akkor igyál egy kupa sört – biztatta kedvesen Alinor, és akancsóért
ment, majd töltött mindkettőjüknek. Aztán leült a fia mellé, összekulcsolta
az ölében a kezét, hogy nyugalmat erőltessen magára. – Mondd el, Rob.
Valószínűleg nem olyan nagy a baj. Sosem olyan szörnyű…
– De az – tartott ki a fiú. – Csak te nem tudod.
– Hát akkor mondd el – kérte higgadtan az anyja. – Hogy én istudjam.
– Láttam apámat – suttogta lehorgasztott fejjel Rob. – A szigeten,
Newportban. Van egy hajója, egy part menti kereskedőhajó kapitánya. A
Jessie-é. – Az anyja felé sandított. – Te tudtad?
– Nem, dehogy tudtam. Soha nem hallgattam volna el előled.
– Már hónapokkal ezelőtt hazajöhetett volna. De nem akart.
Alinor halkan sóhajtott egyet.
– Ez cseppet sem döbbent meg – nyugtatgatta a fiát. – És nemis bánt.
– Egyszer csak megláttam, és utánakiabáltam, de amikor észrevett,
elfutott – folytatta enyhén remegő hangon Rob. – Akkor még nem
gondoltam erre, de most már azt hiszem, hogy rögtön megismert, és előlem
akart elszökni. Én persze utánavetettem magam, mint valami bolond.
Walter és Mr.
Summer pedig a nyomomban.
 A nő ettől már elpirult, az arcába szökött a vér a szégyentől.
– Ott volt Walter úrfi és Mr. Summer is?
– Hát persze! Ők is találkoztak vele.
– Ó, ne!
– De – bólintott Rob. – Borzasztó volt. Bementünk vele valamisörházba,
egy mocskos kis kocsmába, ahol volt hitele. De azt hiszem, Mr. Summer
fizetett ki mindent. Apám azt mondta, hogy erővel besorozták a
tengerészethez, a parlament flottájába, de onnan megszökött, amikor
átálltak a herceghez, és végül egy kereskedőhajóra került. Az ígérte, másnap
velünk fog reggelizni, de nem így lett. Mr. Summer rábízott valami üzenetet,
és már nem is jött vissza hozzánk. Úgy gondoltuk, talán Cowesban még
láthatjuk, le is mentem a kikötőbe, de nem volt ott. A hajóját sem látták. Mr.
Summer azt mondta, hogy az apám nem fog már visszatérni ide.
Rob egyik kezével eltakarta a szemét, hogy ne kelljen ránéznie az anyjára,
a másikat azonban felé nyújtotta. Alinor megfogta, és erősen megszorította.
– Abban sem lehetek biztos, hogy valóban dolga volt másnap– folytatta
a fiú szemére tapasztva tenyerét. – Talán csak azért hazudtak nekem, mert
úgy gondolták, hogy gyermek vagyok… Ostoba vagyok. Talán megint
elszökött, és Mr. Summer nem akarta elmondani.
– Nem a te hibád. – Alinor üvölteni tudott volna a fájdalomtól,hogy bárki
képes volt elfordulni Robtól, hogy a saját apja inkább eloldalgott, amikor
meglátta. – Nem egy fiatal fiú hibája, hanem Zacharyé, mert olyan ember,
amilyen. Nem tud velem élni… Erről talán én tehetek. De az biztos, hogy
senki sem okolhat miatta téged. Mindig olyan fiú voltál, akire bárki büszke
lenne, Alys pedig olyan leány, akit mindenki csak szeretni tud. Zachary nem
képes velem élni, és én sem ővele. De ez a mi hibánk. Rátok ebből semmi
sem hullhat.
– Hitted valaha is, hogy vissza fog jönni?
 – Nem igazán tudtam hinni ebben – vallotta be a nő. – Ahogymúltak a
hónapok, egyre kevésbé hittem benne, de nem tudhattam. Szent Iván
éjszakáján elmentem a temetőkertbe, hátha találkozhatok a szellemével, és
megbizonyosodhatok arról, hogy halott. Isten bocsássa meg nekem, Rob, de
azt reméltem, hogy meghalt, hogy többé ne is kelljen gondolnom rá. Amikor
nem tűnt fel a kísértete, arra jutottam, hogy akkor tán életben lehet, csak
úgy döntött, hogy nem tér vissza hozzánk. De akkor sem a te hibád, Rob.
Alinor szíve nagyot dobbant szégyenében, hiszen épp akkor ismerkedett
meg a pappal a temetőkertben, amikor az ura szellemére várva kellett volna
virrasztania… James pedig most találkozott Zacharyvel, és beszéltek róla.
Elképzelni sem tudta, mit mondhatott neki a férje. Ha elismételte azokat az
eszelős vádakat, amelyeket annak idején a fejéhez vágott – tündérarannyal
fizették meg a másik világban a szajhaságért, hogy boszorkány, és
megfosztotta a férfiasságától –, akkor örökre szégyenben marad James
Summer előtt. Ha pedig arról is sikerült meggyőznie Jamest, hogy Ned
felesége azért halt meg, mert Alinor hanyag volt – vagy ami annál is
rosszabb: megölte –, akkor arra is számítania kell, hogy felelősségre fogják
vonni. Lehunyta a szemét, amikor eszébe jutott, hogy Zachary még mindig
mennyi szégyent, mennyi veszedelmet hozhat rá. Ültek egymás mellett a
fiával, és egy pillanatra mindkettejüket elvakította a kétségbeesés.
– Nem a te hibád, Rob – ismételte meg ugyanolyan szilárdan.– És a jó
része nem is az én hibám.
– Mihez kezdünk? – tudakolta nyugtalanul a fia. – Ha apámnem tér
vissza? Ugyan most már van csónakunk, de halászoknak nem tudsz halat
eladni, és amikor Walter elmegy az egyetemre, nekem is munkát kell
keresnem. Márpedig semmi sem fizet ennyire jól. Alys meg nem mehet
férjhez hozomány nélkül.
 – Még nem tudom pontosan, hogy mit teszünk – felelte azanyja, aki
megpróbált derűs hangon beszélni. – De itt vannak a gyógyfüveim, meg a
kisbabák. Johnson gazda kifizetett. Gyereke mindenkinek lesz egyszer, az ég
áldja meg őket. És ha békét kötnek, akkor a püspök is visszatér, és
megszerzem az engedélyemet. Attól kezdve több pénzt kérhetek egy
szülésért, és több helyre is hívnak majd.
– De akkor nem, ha megtudják, hogy apám elhagyott minket –rázta meg
a fejét Rob. – Akkor nem, ha kiderül, hogy nem vagy sem feleség, sem
özvegy. Akkor sosem szerzed meg az engedélyt. Még ha a püspök vissza is
tér… Nem leszel többé jó hírű asszony. Még a templomba sem fognak
beengedni, a küszöb előtt kell majd állnod. Nem fogják hagyni, hogy áldozz.
– Vagy talán nem is foglalkoznak igazán az egésszel. Zacharytsenki sem
kedvelte.
– Fattyúnak neveznek majd! – mondta a fiú és a hangja elcsuklott.
– Akkor mindannyian tévednek – jelentette ki rendíthetetlenül Alinor. –
Te pedig ne is hallgass rájuk.
Rob egy darabig nem szólt semmit.
– Nem kellene elköltöznünk innen? – tette fel aztán a kérdést.– Olyan
helyre, ahol özvegynek adhatnád ki magad, Alys meg én munkát találnánk,
és senki sem ismerne minket?
– Nincs egyházközség, amely befogadna! – A nő megpróbáltmosolyogni,
ám a fia látta a fájdalmat az arcán. – Nincs olyan egyházközség, amely
befogadna egy kétgyermekes
özvegyasszonyt! Túlságosan félnek attól, hogy a könyörületükre bízzuk
magunkat, és ez pénzbe fog kerülni nekik! Mrs. Miller máris ettől tart, pedig
itt születtem, itt nőttem fel, és a családom már nemzedékek óta fizeti a
tizedet. Egyébként… Tudod, a pletyka mindenhová követne bennünket, és
idegenek előtt még rosszabbul hangozna az egész… Olyan emberek előtt,
akik nem ismerték Zacharyt, és fogalmuk sincs, hogy miféle férfi.
– De ezt itt képtelen lennék elviselni.
– Igen, megértem. Tényleg megértelek, Rob. Itt azonban legalább van
kertünk, csónakunk, és itt a bácsikád. A Révházban használhatom a
gyógyfüveskamrát, a tejeskamrát, a főzdét. A bácsikáddal közösen műveljük
a kertet. A malomban mindig akad munka. Jó véleménnyel vannak rólad a
Prioryban, és Mrs. Wheatley, a szakácsnő is barátságos velem. Csak össze
kell szednünk magunkat, és elmondani mindenkinek, hogy Zachary
elhagyott… Akkor többé nem fognak arról pletykálni, hogy meghalt-e vagy
sem. Egy-két hónapig rossz lesz, de aztán történik valami, és a mi dolgunk
már nem számít majd érdekesnek. – Igyekezett megnyugtatón mosolyogni
a fiára. – Majd meglátod. Egy szegény asszony elkövet valamit, aztán
mindannyiunk előtt megszégyenítik a templomban. A helybeliek meg úgyis
találnak valami mást, amiről majd kedvükre pletykálhatnak… Valaki mást,
akit a szájukra vehetnek.
– Mindenki téged hibáztat majd, és meg fognak vetni, pedignem tettél
semmi rosszat! – kiáltotta harciasan Rob.
Alinor komor arccal biccentett.
– Igen, talán így lesz. De jó hírem van: tudják rólam, hogyszorgalmas
vagyok, és értek a gyógyításhoz… És ez nem fog megváltozni. Zacharyt nem
kedvelték, senkinek sem fog hiányozni. Még nekem sem hiányzott… Csak a
hajója, meg a pénz, amit keresett.
Rob bólintott.
– Életed hátralevő részében férj nélkül kell majd élned. Ésmég csak, nem
is tudom… Harmincesztendős vagy?
Alinor elmosolyodott.
 – Huszonhét. Igen, egyedül fogok élni életem hátralevő részében, de ez
nem lesz nehéz. Itt vagy nekem te és Alys, ennél többre nem vágyom.
– De még találhatsz valakit, akit megszeretsz – mormolta szégyenlősen
a fiú. – Ha jön valaki…
– Itt ugyan senki sem talál rám – intett a nő a nyitott ajtón túlelterülő
sártengerre és a lassan apadó sós vízre. Ekkor mennydörgésszerű robaj
hallatszott a vízimalom felől, és zöldes, habos víz kezdett ömleni az érbe. –
Egy ilyen vidéken senki sem talál rá egy olyan nőre, mint én vagyok.

Miután Walter elment lefeküdni, James a könyvtárba indult Sir Williamhez.

A gyertyák már leégtek a karos gyertyatartókban, és a nagy termetű skót
vadászkutya is elaludt a tűz előtt. Sir William a kandalló mellé állított
hatalmas karosszékében üldögélt, James a másik oldalon egy kisebb székben
foglalt helyet. Mindkettejük kezében francia brandyvel megtöltött pohár
volt – az italt kereskedőhajókon csempészték be, amelyek dagálykor, az
éjszaka leple alatt siklottak oda a malom rakodópartjához, és úgy távoztak,
hogy sosem gyúlt fény a fedélzetükön. James fásultan adott számot arról,
hogyan tervezi a király becsapni a parlamentet, és hogy nem volt hajlandó
elszökni.
– Nem akart eljönni? Még a jelszó hallatán sem? – ismételgette
hitetlenkedve Sir William.
– Nem, uram, nem volt hajlandó – rázta meg a fejét a pap.
– Figyelmeztette, hogy mi várhat rá?
– Megtettem, sőt azt is tudattam vele, hogy a terv a
hitvesétőlszármazik, és hogy a fia a tengeren várakozik a hajójával.
Könyörögtem neki. De nem akart eljönni.
 – Az ég legyen irgalmas hozzá, de ez mégiscsak átkozott hiba!– Sir
William a pap felé emelte a poharát, James koccintott vele, majd visszaült a
székébe.
– Csak nem beteg? – vette alaposabban szemügyre a házitanító sápadt
arcát.
– Talán egy kis láz. Semmi különös.
– Gondolja, hogy van bármi esély arra, hogy a király helyesenítéli meg a
helyzetet? Hogy a parlament valóban egyezségre akar jutni vele?
– Newport tele van royalista hívekkel, akik azzal hencegnek,hogy nem
számít, mit ír alá a király. Szerintük bármibe bele fog egyezni, és mihelyt
visszakerül a palotába, bosszút áll a parlament által kivégzett tanácsadóiért,
visszaülteti a trónra a királynét, és Londonba hozatja a királyi családot.
Visszaszerzi a hatalmát, és elpusztítja az ellenségeit. Mindenfelé azt
beszélik, hogy nem érdekes, mit ír most alá. Ő maga helyezi vissza magát a
trónra.
– Kétlem. Őszintén kétlem. A parlament megbízottjai nem ostobák.
Sokba került nekik, hogy eljussanak idáig. Ők is vesztettek fiúgyermekeket,
fivéreket. Ezt az óriási áldozatot nem fogják odadobni egy üres
megállapodás kedvéért, hiszen a király már nemegyszer adott nekik okot
arra, hogy ne bízzanak meg benne. A saját révészem sem hisz már neki!
Bármit ajánlanak is a királynak, az kötelező érvényű lesz. Esküt fognak
követelni tőle. Nem fogják egy halom ígéretért cserébe átnyújtani az
államkincstárat és a sereget.
– Úgy hallottam, nem hajlandó ennél kevesebbel beérni – tette hozzá
James elcsigázottan.
– Képtelenség! – vetette oda csípősen Sir William. – Már egyébként sem
az ő serege. Ez az „új mintájú hadsereg”, amely Cromwell katonáiból áll.
Sosem fogják a királyt szolgálni, nekik megvannak a saját elképzeléseik! Van
hatalmuk és önálló terveik. Még maga a parlament sem irányíthatja őket,
akkor hogyan is tehetné a király?
James megmarkolta a szék faragott karfáját, mert rátört a szédülés.
– Való igaz, uram, de épp ezért kell majd a parlamentnekmegállapodnia
vele, mert így megszabadul a hadsereg követeléseitől. Vannak néhányan a
parlamentben, akik jobban gyűlölik a sereget, mint amennyire a királyban
kételkednek. Vannak, akik inkább egy zsarnoki uralkodót választanának a
zsarnoki had helyett, és ki nem tenne így? Megosztottak, miközben a király
eltökélt…
– Kockázatos játszma – bólintott az idősebb férfi. – Amolyankirályi
hazárdjáték. És muszáj csodálni azért, hogy megpróbálja.
James úgy érezte, elég távol áll tőle a csodálat. Ivott egy kortyot a
brandyjéből.
– Nem tudom, hányadán állunk. Nem tudom, hogy én hányadán állok az
egésszel.
– Én kivárom, hogy visszahívjon a szolgálatába – avatta be atervébe Sir
William. – De a fiamat soha többé nem sodrom veszélybe. Nem könnyű
lenyelni, hogy hagyta, hogy odamenjünk, egészen az ajtajáig, és csak akkor
utasította el a tervet. Arra nem gondolt, hogy ez mekkora veszélyt jelentett
mindannyiunk számára? És ön? Visszatér a szemináriumába újabb
utasításokért?
– Azt hiszem. – James megérintette a homlokát, és azt tapasztalta, hogy
verejtékben úszik. – Nem fogják megérteni, hogyan vallhattam kudarcot. Azt
a parancsot kaptam, hogy engedjek szabadon egy oroszlánt. Magam sem
hittem volna, hogy nem lesz hajlandó kijönni a ketrecéből. Annyi mindentől
tartottam, annyi minden sülhetett volna el balul… De erre sosem gondoltam
volna. Érthetetlen. Az eredeti terv úgy szólt, hogy kísérjem el a fia hajójára,
aztán utazzak Londonba. Mihelyt biztonságos távolságban van,
jelentkezzem a fővárosban. Most nyilván vissza kell mennem, hogy
elmondjam: a király maradt, én pedig kudarcot vallottam. Találkoznom kell
a királynéval, hogy tudassam vele, elköltöttem a rám bízott vagyont, és
semmire se mentem.
– Ha itt maradna, szívesen látjuk. A kápolnába káplán kell.
Walternek házitanító. Senki sem gyanakszik önre. Itt biztonságban van.
– Boldogan maradok éjszakára, de esküt tettem. Holnap el
kelllovagolnom Londonba.
– Nem tűnik elég egészségesnek ekkora úthoz.
James úgy érezte, mintha még a csontjai is sajognának.
– Jelentést kell tennem. Lesz majd másik terv. Lesznek mástitkos utak.
Más feladatot kapok… És engedelmességet fogadtam.
– Isten adja, hogy ne kérjenek öntől többet, mint hogy húzzameg magát
valamilyen biztonságos helyen, és várja meg, amíg jobb idők jönnek.
Hónapok óta állandó veszélyben él, és ahogy elnézem, beteg, mint a kutya.
– Kimerítő megbízás volt – ismerte el a férfi.
– És mi van, ha megint visszaküldik a királyhoz, hogy újrakezdje az
egészet?
– Esküt tettem, hogy szolgálni fogok – ismételte meg James. Aszavak
mintha ecetté váltak volna a szájában, a szíve vadul kalapált. – Imádkozom
a békéért.
– Ahogy mindannyian – bólintott őlordsága. – De csakis a mifeltételeink
szerinti békéért. Imádkozzunk most?
– Mit szól a hajnali zsolozsmához? – javasolta James a kandalló
párkányán ketyegő francia órára pillantva. Már elmúlt éjfél.
– Rendben. – Sir William felállt. – Akkor mégis útra kel?
– Hajnalban – felelte James, és a rá bízott fiúkra gondolt, avelük
kapcsolatos terveire, melyekből már semmi sem válik valóra, az asszonyra
és a fogadalmára, hogy sosem találkozik vele… És most már valóban nem is
fog.

Úgy, ahogy volt, fehér ingben, lovaglónadrágban kezdte meggyújtani a

gyertyákat a ház kápolnájában, csak a miséző stólát vetette a nyakába. Sir
William lehunyt szemmel, kezébe temetett arccal térdelt az öblös szék előtt.
James háttal állva az egyetlen hívőből álló gyülekezetének előkészítette a
miséhez szükséges kenyeret és bort a templom keleti hajójában elhelyezett
régi kőoltárnál, majd halk, monoton mormolással elmondta a latin nyelvű
imádságokat. Sir Williamnek nem kellett tisztán hallania a szavakat ahhoz,
hogy csatlakozzon a hitvallás és az úrfelmutatás imájához – gyermekkora óta
ismerte a latin szöveget, mivel a családja sosem távolodott el a katolikus
vallástól, sem Erzsébet, sem Eduárd, sem pedig Henrik uralkodásának évei
alatt.
James gyakorlottan bánt a kelyhekkel és az ostyatartóval, lapozott az
imádságoskönyvben, kitöltötte a misebort, tört a kenyérből, miközben
érezte, hogy kezdi elhagyni a kétségbeesés, amely akkor ülte meg a lelkét,
amikor rádöbbent, hogy hónapokat áldozott egy olyan király
kiszabadításának tervére, aki nem hajlandó elmenekülni. Megfordult, s a
szentély lépcsőjén térdeplő Sir William felé nyújtotta a szent kenyeret és
bort. Nem volt kétsége afelől, hogy a kenyér és a bor Jézus Krisztus, a
feltámadott Úr teste és vére, hogy ő és Sir William az utolsó vacsora
asztalánál vette ezeket magához, és így legyőzték magát a halált is. James
tudta magáról, hogy bűnös lélek, és a kételyei lehúzzák, ám abban is biztos
volt, hogy a megváltás és feloldozás nem késlekedik.
Elsuttogta a szertartás záróimáját latinul:
 – Maradj velünk, Ó, Urunk…
– …mert immár beesteledik, és a nap lehanyatlott – mormoltael a
responzórium szövegét Sir William.
– Mint az őrök a reggelt…
– …úgy várunk téged, ó, Krisztusunk.
– Jöjj el a felkelő nappal…
– …és mutatkozz meg a megtört kenyérben.
James mellkasában különös érzés támadt. Azt hitte, mindjárt megszakad
a szíve, ahogy Krisztusé is megszakadt a kereszten. Feláldozta a szeretett nőt
a királyért, akit meg kellett mentenie, ám kudarcot vallott, és közben kétely
ébredt benne a szerelme iránt. Uralkodóját sosem látja viszont, ahogy
Alinort sem. Az asszonyt nincstelenségben, a királyt rabságban hagyta. Még
csak huszonkét esztendős volt, de mindabban elbukott, amit a kötelessége
vagy a szíve diktált.
– Istenem, bocsáss meg… – suttogta, aztán megroggyant a térde,
elvesztette az eszméletét és egyetlen hang nélkül összeesett.

Stuartot küldték el Alinorért, de az inas a három mérföld hosszúságú kerülőt

választotta, mert nem ismerte az öböl környéki ösvényeket, és félt az érkező
dagálytól, félt, hogy megfullad, aztán attól, hogy vízihullák kísértetei veszik
üldözőbe. Amikor bedörömbölt a kunyhó ajtaján, Alinor Robbal még mindig
a tűzhely parazsa mellett üldögélt, pedig jó keresztényekként már órákkal
ezelőtt ágyban lett volna a helyük. Stuart rémülten hőkölt hátra a
javasasszony látványától, aki a fiával virrasztott az éjszaka közepén.
– Nem feküdtek le? – hebegte riadtan. – Egész éjjel fent vannak?
Alinor felállt.
 – Megbetegedett valaki?
– A házitanító – felelte az inas. – Sir William azt mondta, hogyjöjjön
azonnal.
Rob az anyja felé nyújtotta a gyógyfüveket és olajokat tartalmazó kosarat,
aztán felvette a zekéjét, sapkáját, és elindultak a Priory felé a kevesek
számára ismert csapáson, amely a part és a töltés mentén, az ingoványon át
vezetett. Útjukat csak a félholdnak a víztükörről visszaverődő fénye
világította meg. A hold épp előbújt a felhők közül, amikor elérték a Prioryval
szomszédos rétet, s ragyogó ezüstbe vonta az egyre emelkedő víz felszínét
az öböl keleti részén. Ebben a különös derengésben vágtak át a
konyhakerten.
A kápolnában csend volt, már bezárták az ajtaját, Mr. Tudeley és Sir
William pedig elrejtette az aranytárgyakat és a gyertyákat is. Jamest
becipelték a könyvtárba, levették róla a stólát, majd ott hagyták a kandalló
előtt, a szőnyegen. Nem vitték fel a szobájába, mert féltek felemelni.
– Mondott valamit, mielőtt elájult volna? – kérdezte Alinor,aki alig volt
képes a szőnyegen fekvő, holtsápadt férfira nézni. Eszébe jutott, hogy
ugyanígy hevert a halászhálókon a fészerben, és akkor gyönyörűnek látta,
mint valami bukott angyalt.
– Istenenem, bocsáss meg, csak ennyit – válaszolta Sir William. – De
egészen biztos, hogy nem az ördög bújt belé. Istenfélő ember, és akkor épp…
Kegyelmi állapotban volt.
Az asszony szürke szemének villanása arról árulkodott, hogy pontosan
érti, mit csináltak a kimerült pappal éjfélkor.
– Nem panaszkodott lázra vagy hidegrázásra? – kérdezte, smeleg, érdes
tenyerét James hideg, verejtékben úszó homlokára tette.
– De igen, és nagyon kimerült volt – felelte a földesúr. – Éslehangolt.
Alinor sejtette, hogy mitől lehetett ennyire fáradt a férfi.
 – Használhatnék egyet s mást a ház gyógyfüveskamrájából?
– Természetesen. Vegyen el bármit, amire csak szüksége van.Pontosan
tudja, hogy miket talál ott. Mondja, Mrs. Reekie, lehetséges, hogy ez pestis?
Ez volt az egyetlen kérdés, amelytől Alinor jobban rettegett, mint egy torz
vagy farfekvéses gyermek világrahozatalától. Ha ez pestis volt, az halálos
fenyegetést jelentett mindenkire, aki a helyiségben tartózkodott, a háznép
felére és szinte az egész falu számára. Halálos ítéletet, amelyet nem lehetett
visszavonni. A nő tudta, hogy a pestissel szemben tehetetlen, s minden
bizonnyal ő hal meg legelőször. Így megy ez. Mindenki tisztában volt vele.
– Nem tudom – felelte. – Addig semmiképpen sem, amíg megnem
néztem, hogy vannak-e erre utaló jelek a testén.
– De lehet, hogy az? – követelt választ Sir William a székemögé húzódva.
– Newportban járt. Szent isten, hiszen magával vitte Walter fiamat
Newportba és Cowesba!
– Az enyémet is – emlékeztette rá Alinor.
– Lehet, hogy találkoztak valakivel… A pestis hajón is érkezhetett. Mind
a hármukat megfertőzhette. Portsmouthból hajóval jöttek haza.
– Meg kell vizsgálnom – ismételte meg a nő, és igyekezettleplezni a
rémületét. – Még nem mondhatok semmit.
Sir William semmiképp sem akarta megkockáztatni, hogy James akár csak
egy percig is a házában maradjon.
– Vitesse át az istállóhoz. – A tiszttartójához fordult. – A szőnyegen
vigyék, nehogy megsérüljön. A szőnyeget hagyják ott. Bezárjuk, amíg
biztosat nem tudunk. Mrs. Reekie, meg kell kérdeznem: ott maradna vele,
hogy ápolja, míg jobban nem lesz?
– Nem tehetem – felelte Alinor színtelen hangon. – Van egyfiam és egy
leányom. Megvizsgálom, de ha a pestis jeleit mutatja, akkor nem
maradhatok mellette. Sosem ápoltam még pestises beteget.
 – Könyörgök – nézett rá a földesúr. – Megfizetem érte, nagyonjól
megfizetem. Kísérje most el, és vizsgálja meg. Ha ne adj’ isten elkapta, akkor
hívatok Chichesterből valakit, akinek van tapasztalata pestises betegekkel.
Maga kijöhet, mielőtt az ápoló megérkezne… Mielőtt közhírré tennénk és…
Hazamehet, de a kunyhóját nem hagyhatja el. Ha azonban Mr. Summer nem
pestises, akkor napi három shillinget fizetek, hogy gondját viselje, amíg fel
nem épül.
Az asszony tétovázott.
– Nyilván nem akarja, hogy a fiúk szobájában fektessük le –emlékeztette
Sir William. – Ahol a maga fia meg az enyém is alszik. Mindannyiunk számára
jobb, ha az istálló szénapadlásán ápolja.
Alinor James vértelen arcát nézte, haja leomló, sötét hullámait, fekete
pillájú, lehunyt szemét, a sötétlő borostát az állán és az ajka felett, amely
arra utalt, hogy mégsem angyal, hanem halandó férfi. Látta, milyen
kapkodva veszi a levegőt, és azt is, hogy a haja verejtékes, sápadt
homlokához tapad. Tudta, hogy nem viselné el, ha a sorsára kellene hagynia.
Képtelen lett volna valamilyen idegen nő érzéketlen gondoskodására bízni.
– Tíz shillinget adok! – Őlordsága tovább emelte az árat, amita
háztartása biztonságáért épp fizetni készült. – Tíz shilling naponta… Minden
napra, míg el nem jön a nő, aki pestiseseket ápol.
– Rendben – jutott döntésre Alinor. – Rob idehozhatja a
gyógyfüveskamrából mindazt, amire szükségem van, de aztán neki is el kell
mennie innen.

A lovászok sietősen hagyták el a szállásukat az istálló padlásán. Az itteni

kamrák tágasak és világosak voltak. A padlástér két végében, az eresz alatt
ablaksor húzódott, ám itt nem üvegtáblák, hanem vékony szarulapok
engedték be a fényt. Lenti állásaikban halkan mocorogtak, fel-
felhorkantottak a lovak, a helyiséget tiszta szalma, széna és az állatok meleg,
zabot idéző szaga járta át. Stuart két lovász segítségével cipelte fel a létrán
a szőnyegbe csavart fiatalembert, majd lefektették az ágyra.
– Küldök ennivalót – szólt fel Mr. Tudeley. A létra közepéigment csak fel,
igyekezett távolságot tartani tőlük. – A kötélen majd fel tudja húzni.
– Kell még egy vödör forró víz a lemosdatásához, meg egykancsó hideg
is. Egy nagy kancsó gyenge sör és mosdótálak. Amikor magához tér, szükség
lesz friss kenyérre, sajtra és húsra, délben pedig hozzon valaki főtt ételt –
rendelkezett Alinor. – Kelleni fog még egy vödör éjjeliedénynek, és illatos
füvek, amelyeket a padlóra szórok.
– Mr. Summer természetesen becses vendége a háznak, ahogymaga is,
Mrs. Reekie – mondta a tiszttartó. – Szóljak a fiának, hogy ő is menjen fel
magához?
– Nem – szögezte le Alinor. – Rob a házban marad Walterúrfival. Ma éjjel
Mr. Summer mellett virrasztok, és ha Isten is úgy akarja, holnapra jobban
lesz, és akkor visszatérhet a házba, én pedig hazamehetek. Csak egy
éjszakáról van szó.
– De azonnal értesítsen bennünket… – kötötte a lelkére nyugtalanul Mr.
Tudeley. Nem akarta kimondani a „pestis” szót.
– Azonnal szólok, mihelyt jelét látom a kórnak, és akkor idehívhatnak
valaki mást, hogy ápolja – felelte Alinor.
– Ideküldetek mindent – ígérte a tiszttartó, majd becsukta maga felett a
csapóajtót, és lement a létrán. A nő egy darabig várt, aztán az ajtóhoz lépett,
és bereteszelte, nehogy bárki feljöhessen a padlásra. Magukra maradtak
Jamesszel.
 Az ernyedten heverő férfihez lépett, és úgy kezdte lefejteni róla a
szőnyeget, mintha értékes csomagot bontogatna. Amikor a szőnyeg
letekeredett róla, James felsóhajtott, és úgy tűnt, levegő után kap. Alinor
megemelte kissé a vállát, és hengerpárnát csúsztatott a feje alá. A férfi talán
könnyebben kapott levegőt, és az arcába is visszatért némi szín. A nő
vértelen szájára meredt. Eszébe jutott, hogyan csókolta meg.
Sorban megérintette és kigombolta a finom patyolatvászon ing fényes
gyöngyház gombjait, majd szétnyitotta az inget, hogy szemügyre vehesse a
férfi mellkasát és hasát.
James válla széles volt, a hasa lapos. Izmos volt, mint azok a férfiak, akik
mindennap lovagolnak és futnak. Hasa alján sötét szőrsáv húzódott lefelé,
és tűnt el a térdnadrágja övénél. Alinornak nemegyszer kellett
levetkőztetnie részeg férjét, így habozás nélkül oldotta ki a nadrág derekát,
és húzta el a hajtókát. Most először látta meztelenül, most először
pillanthatta meg a sötétlő, sűrű szőrzetet, ernyedtségében is erős
férfiasságát, combja izmos ívét. Egy percbe sem telt, és úgy lobbant fel
benne a vágy, mintha ő maga is lázas lenne. Óvatosan lejjebb húzta a
nadrágot, s amikor James fölé hajolt, beszívta a tiszta test férfias illatát.
Legszívesebben lehajtotta volna a fejét, hogy megcsókolhassa a hasát, és
arcát a forró bőréhez simíthassa.
Lejjebb tolta a lovaglónadrágot a csizmáig, kioldotta a bőrszíjat, lehúzta a
lábáról, majd a finom harisnya következett. A férfi meztelenül nyúlt el előtte,
már csak a kigombolt inge és kabátja volt rajta.
Alinor nem látott rajta himlőre utaló vörös foltokat. Felemelte az egyik
karját, majd a másikat is, és megtapogatta a hónalját. Nem voltak
megdagadva a mirigyek, pedig az efféle duzzanat a pestis biztos jelének
számított. A sima, tejfehér bőrön semmi sem utalt a kórra, csak a láz… James
teste valósággal perzselt.
 Amikor finoman a feje alá nyúlt, hogy jobban megtámassza, érezte, hogy
a férfi odabújik hozzá, és halkan felnyög, mintha fájdalmai lennének.
Begombolta az ingét, hogy ezzel is óvja a hidegtől, s közben ugyanaz a
szenvedélyes gyengédség öntötte el, mint amikor Rob és Alys még
kisgyermekek voltak, és ő gondoskodott róluk. A díszes szőnyeget alatta
hagyta, s a másik ágyról hozott neki takarót. A legtöbb orvos több paplannal
takarta be a lázas beteget, sőt ágymelegítőt is kért, hogy a láz „kiégje
magát”. Alinor úgy bánt a betegeivel, mintha a saját gyermekei lettek volna,
s ügyelt rá, hogy ne forrósodjon túl a testük, és nyugodtan pihenjenek. Újra
megérintette a férfi homlokát. Szinte érezte, hogyan lüktet halántéka kék
ereiben a láz. Két ujjal benyúlt a gallérja alá, hogy érezze, hogyan kalapál a
szíve.
Valaki az udvaron elkurjantotta magát. Alinor az ablakhoz lépett, és
amikor kinyitotta, Stuartot pillantotta meg odalent. Az inas tiszta
fehérneműt hozott, gyenge sört, egy vödör forró vizet, tálakat,
vászontörülközőket, illetve egy ládikára való gyógyfüvet és olajat – amit csak
Rob a ház füveskamrájában talált. Az ablak felett csigára akasztott kötél
lógott, amellyel a gabonászsákokat szokták felhúzni. Alinor leengedte a
kötelet, Stuart pedig ráakasztott a kampóra egy kosarat, amelyben egy tál
leves volt, kenyér, és egy tányéron különféle sajtok. Ezután felküldte a többi
holmit is.
– Ez lesz minden, Mrs. Reekie? – tudakolta, mintha a nő vendég lenne,
nem pedig ugyanolyan szolga, mint ő.
– Igen. Mondja meg Robnak, hogy reggeli után jöjjön ide. Innen fentről
fogok beszélni vele. Addig senki sem jöhet be, míg meg nem tudom, mi baja
a házitanítónak.
– Megbocsásson, Mrs. Reekie, de úgy gondolja, hogy pestis… –suttogta
Stuart rémülten.
 – Még nem láttam erre utaló jelet – válaszolt tartózkodón anő. – Ma
szemmel tartom. Még semmi sem mutatkozik rajta. Várjon itt. – A
gyógyfüves kosarához ment, kivett egy csokor szárított zsályát, és ledobta
az inasnak. – Ezt gyújtsa meg a konyhai tűzhelyen, aztán fújja el, és hozza
vissza, amíg még füstölög.
Stuart hamarosan visszatért, cserépedényben hozta a
parázsló növényt. Alinor leeresztette a kötelet a kosárral, a férfi pedig
beletette az edényt, hogy felhúzhassa magához.
– Ezzel lehet megidézni a szellemeket? – suttogta Stuart. –Őket szólítja?
A nő a fejét rázta.
– Ezzel a levegőt lehet megtisztítani – közölte határozottan. –Én nem
foglalkozom szellemekkel meg effélékkel. Csak gyógyfüvekkel és olajokkal,
mint mindenki más.
Az inas bólintott, de nem hitt neki.
– Más nem kell – szólt le az asszony. Hányszor mondta már,hogy nincs
köze semmiféle varázslathoz, de a pletyka mégsem csillapodott, mint az
ingoványból felszálló pára, úgy vette körül családja minden nőtagját.
– Az Úr irgalmazzon mindannyiunknak – szisszent fel Stuart,és elinalt a
konyha felé.
Alinor megfogta a parázsló zsálya szárát, s a füstölgő leveleket rázogatva
körbesétált a helyiségben, így minden sarokba eljutott a tisztító illat. Aztán
visszatette a növényt az edénybe, hadd füstölögjön ott tovább. Kibontotta
a gyógyfüveszacskót, hogy megnézze, mit küldött neki Rob. Talált benne
egy rúd fahéjat, egy üveget, amelyben olajban eltett citrom volt, és egy
fiola indiai bazsalikompárlatot a Priory gyógyfüveskamrájából. Arra
gondolt, hogy James talán harmadéves láztól szenved, a kórtól, amely az
ingoványban terjedt, s ha valakit megbetegített, egy életen át vele is
maradt. A nevét onnan kapta, hogy évente háromszor döntötte le a lábáról
a beteget. Mindig az első alkalom volt a legrosszabb, és gyakran
 végzetesnek is bizonyult, a másik kettő lázzal, delíriummal és
kimerültséggel járt. Foulmire családjainak zöme már korán elkapta: Rob is
megbetegedett kicsi korában, Zachary pedig minden évszakban
negyednapos láztól szenvedett. Alinor anyja úgy vélte, hogy éjszaka az
alvók körül zümmögő legyek csípése okozhatja, ezért azt tanácsolta a
lányának, hogy ültessen körömvirágot és levendulát az ablakok és ajtók
elé, melyek illata elriasztja a rovarokat. Alinort nem lepte meg, hogy a
szeretett férfit épp azok a legyek mérgezték meg, amelyek otthona
vizeinek közelében éltek. Ez is csak azt bizonyította, hogy Jamesnek nem
lett volna szabad idejönnie… És ha már egyszer elment, akkor nem kellett
volna visszatérnie. Ez mindkettejük számára intő jel volt.
James láza egész éjjel nem múlt el. A nő a saját levendulaolajából
cseppentett a vízbe, amellyel lemosta a testét. A leveshez citromolajat tett,
és egy kis fahéjat is reszelt bele, majd megetette a félig öntudatlan, lázas
férfit. James feje ideoda csuklott, valamit mormolt, latin szavakat,
amelyeket Alinor nem értett, de félt, hogy mind eretnekség vagy varázslat,
talán mind a kettő.
A férfi csak akkor nem hányta-vetette magát, ha átfogta a vállát, és
magához ölelte, hogy megitassa egy kis gyenge sörrel, amelybe szintén
citromolajat kevert. Csak ilyenkor csendesedett el, mintha az érintés
megnyugtatta volna, így hát Alinor a durva, fából ácsolt falnak vetette a
hátát, James láztól tüzelő homlokát a vállára húzta, átfogta a karjával, és így
tartotta, míg az éjszakából hajnal nem lett. A férfi a nyakába fúrta a fejét,
mintha az arcán akarná érezni hűvös bőre érintését, aztán elaludt.

Amikor az ablakok szarulemezei mögött felderengett a nap első fénye,

Jamesből fájdalmas nyögés szakadt ki, és kezét a hasára szorítva,
imbolyogva talpra állt. Alinor tudta, hogy mi következik, ezért gyorsan a
feneke alá igazította a vödröt, hogy a férfi a görcsöktől kétrét görnyedve
kiüríthesse a beleit.
– Jól van, jól van – suttogta a nő, mintha csak a saját
beteggyermeke lenne, s lemosta Beard-Papa vízzel, amelyet otthonról
hozott magával. A bűzlő vödröt leengedte a kötélen, s odakiáltott az egyik
istállófiúnak, hogy vigye a trágyadombhoz, öntse ki a tartalmát, öblítse át
és hozza vissza. Aztán a saját kezét is megmosta a fertőtlenítő főzettel, s
amennyire lehetett, megpróbált kényelmesen elhelyezkedni a fal mellett,
ismét a karjába vette a férfit, és a vállára fektette a fejét.
Elszenderedett, s a fejében kusza, összefüggéstelen álmok kergették
egymást egy férfiról, aki arról beszélt, hogy „ilyen vidéken létezhet olyan nő,
mint maga”, egy világról, amelyben a nőket nem ítélték el a templomban
olyan férfiak előtt, akik együtt vétkeztek velük. Álmodott Alysről és a
kedveséről, Richard Stoney-ról… Robról és arról, hogy a fiának milyen élete
lehetne, ha nem lennének szegények, ha nem született volna
nincstelennek… Zacharyről, ahogy elhajózik messzire, és belekiáltja a szélbe
azokat a szavakat, amelyeket egyszer keserű hangon a fejéhez vágott: „Az a
te bajod, hogy számodra soha nem lesz elég, ami valóságos.”
Már világosodott, amikor elmerevedett végtagokkal, összetörten
felébredt. Semmivé foszlott mindaz a szenvedély, mindaz a büszkeség, amit
az éjszaka folyamán érzett. Arra gondolt, hogy Zacharynek igaza volt, mert
félrevezette magát és a gyermekeit, és a férje nem tévedett – abban igen,
amikor azzal vádolta, hogy tündérekkel táncol, abban azonban nem, hogy
ilyesmire vágyott. Alinor világéletében többet akart annál az életnél,
amelybe beleszületett, ezen a reggelen azonban tudta, hogy igen mélyre
süllyedt, hiszen az a szegény asszony volt, aki hamarosan megszégyenül a
helybeliek előtt, s immár elvállalta a világ legalantasabb munkáját, a
pestisbetegek gondozását is. Vagyis voltaképpen a holtak kiterítőjének
feladatát végezte, s így épp csak egy fokkal állt azok felett, akik a
holttestekkel megrakott kordét húzva kiáltoztak az utcán, hogy hozzák elő a
házakból a már nem élőket. Tudta, hogy nincs hitványabb munka a pestises
betegek ápolójáénál, őt mégis idejuttatta a meggondolatlansága és
szerelme: össze volt zárva egy haldokló férfival, akit esküje megtagadott
tőle, és aki sosem mondta, hogy szereti.
Tudta, hogy ostoba, és szégyellte is magát emiatt, ennek ellenére
magához ölelte Jamest. Ekkor vette észre, milyen kellemes meleg árad a férfi
testéből, amely nem volt merev, nem hűlt ki, és nem úszott a haldoklás
hideg verítékében. Meleg volt és jó illatú, mint azé emberé, aki életben
marad. James kinyitotta a szemét, és visszatért arcába a szín.
– Alinor – suttogta rekedten, mintha életében először mondaná ki
a nevét.
– Jobban van? – álmélkodott az asszony.
– Alig tudok beszélni… Nem is tudom… De talán igen.
– Ne beszéljen. Igen beteg volt.
– Azt hittem, meg fogok halni.
– Nem fog meghalni. Nem kapta el a pestist.
– Hála az égnek. Az Úrnak legyen hála.
– Ámen – suttogta a nő.
James zavaros tekintettel nézett körül.
– Megint a hálós fészerben vagyunk?
– Nem! Ez a Priory szénapadlása. Megbetegedett. Nem emlékszik
rá?
– Nem. Semmire sem emlékszem. – A férfi a homlokát ráncolta. –
Hazahoztam a fiúkat Cowesból.
– Igen. Ők biztonságban vannak. De magát leterítette a láz.
 James megpróbált visszaemlékezni mindazokra a hazugságokra,
amelyekhez ragaszkodnia kellene, de semmi sem jutott az eszébe. Már nem
lehetett biztos abban, hogy mi igaz és mi hamis.
– Annyira szomjazom…
Alinor sörrel kínálta, amit hálásan kortyolgatni kezdett, de a nő csak egy
pohárral adott neki.
– Lassan, igyon lassan, később még kap belőle.
– Nem tudom, hogy miket beszéltem… mit motyoghattam
álmomban…
– Nem lehetett belőle kivenni semmit, ami értelemmel bírna –
nyugtatta meg Alinor. – Sir William éjfél után hívatott. Ő sem mondott
semmit. Maga a kandalló előtt feküdt a szőnyegen. Az úr csak annyit
említett, hogy összeesett. Mire odaértem, már kábult volt a láztól.
A férfi bólintott.
– Nem emlékszem.
Az asszony agyán átvillant, hogy miközben James azzal töltheti az életét,
hogy nem gondol a vele megesett dolgok felére, és még ennél is kevesebbet
beszél ezekről, épp most kerítette hatalmába a valódi feledés, mintha egy
kívánságára átokkal felelt volna a sors.
– Őlordsága elküldetett értem, és azt kérte, maradjak magamellett, és
derítsem ki, hogy a pestist kapta-e el vagy sem.
– És maga eljött hozzám… Pedig azt mondta…
– Igen – jelentette ki Alinor. – A földesúr hívatott. Jönnömkellett.
– De beleegyezett abba, hogy ápol.
– Sir William kérte. Engedelmeskednem kellett.
– Eljött hozzám – szögezte le a férfi. – Úgy döntött, hogy eljön.
Alinor a legkedvesebb, legnagylelkűbb mosolyával fordult felé.
– Igen, eljöttem magához – biccentett.
 – És levetkőztetett.
– Látnom kellett, hogy mutatkozik-e magán a himlő vagy apestis jele.
– Velem maradt egész éjszakára.
– Hogy figyeljem a lázát.
– A karjába vett.
– Mert csak így volt hajlandó nyugton maradni, egyébkéntcsak hányta-
vetette magát, és ledobta a takarót.
– Meztelenül feküdtem a karjában.
Alinor enyhén csücsörített az ajkával.
– A maga érdekében.
James egy darabig hallgatott.
– Istenem, bárcsak újra meztelenül heverhetnék a karjában –szólalt meg
aztán.
– Csitt! – intette le a nő, és azon töprengett, hogy vajon mennyire
hallatszik le a hangjuk az istállóba. – Csitt!
– Nem fogok hallgatni – suttogta a férfi. – Beszélnem kell.Alinor, én azt
hittem, úgy kell elhagynom ezt a vidéket, hogy soha nem látom viszont
magát. Hogy sosem találkozunk újra. Elvesztettem a hitemet… Istenem!
Annyi mindenből ábrándultam ki! Elvesztettem a királyomat, az Istenemet
és magamat. Ám valahogy egyre az járt a fejemben, hogy ha
viszontláthatnám magát, akkor lenne számomra valami értelme az
életnek… És most itt van.
– Csakhogy én nem vagyok sem hit, sem Isten, sem király –válaszolta
elkomolyodva a nő. – Még csak jó hírű asszony sem. Tudom, hogy
Newportban találkozott Zacharyvel. Minden bizonnyal elmondta magának,
hacsak a láztól el nem felejtette ezt is… Biztosan azt mondta, hogy rossz
asszony vagyok. Sem özvegy, se feleség.
 – Mindenféle szörnyűséget állított, de én nem törődöm ezzel –
tiltakozott a férfi. – Nem hallgattam rá, nem hittem neki. Nem is
emlékszem, hogy miket beszélt. – James nem volt tudatában annak, hogy
hazudik az asszonynak. – Azt hittem, sosem látom viszont… El kellett
hagynom magát, el kellett hagynom Foulmire-t. De most itt vagyunk,
összezárva, szinte mintha az Úr akarata lenne, hogy sose váljunk el. Isten
nevére esküszöm, hogy sehol másutt nem lennék szívesebben. Mindent
elvesztettem, csak magát nem. Azt hittem, közel a halálom órája, s a
legsötétebb pillanatban egyedül magát akartam. Nem tudtam megszólalni,
nem tudtam gondolkodni, nem tudtam imádkozni… Csak magára vágytam.
Azt hittem, csupán álmodom, hogy a karjában fekszem. Mintha valamilyen
láztól fűtött vágyálom lett volna. Soha nem tértem volna vissza az életbe,
ha nem érzem magamon a kezét.
Olyan súlyos szavak voltak ezek, hogy mindketten elhallgattak.
– Mihelyt szólok Sir Williamnek, hogy jól van, onnantól fogvaszabadon
távozhat – figyelmeztette Alinor. – Nekem is el kell majd mennem. Magát
várja a szobája a Prioryban, ahol pihenhet és megerősödhet, én pedig
holnap visszatérek, és gondoskodom arról, hogy ne essen vissza a
betegségbe. Sir William talán idehívatja magának az orvost Chichesterből.
– Akkor mondja azt, hogy holnapig nem tudja kideríteni, mi abajom –
vágta rá James. – Alinor, könyörgök – suttogta az asszony habozását látva.
– Nekünk… Nekünk kettőnknek nincs lehetősége… Nincs lehetőségünk
arra, hogy együtt legyünk a világ szeme előtt. De a mai nap és a mai éjszaka
a mienk lehet, és ha hajlandó erre az egy… Erre az apró hazugságra, akkor
egymásba kapaszkodhatunk. Mondja azt nekik, hogy még nem szűnt meg
a láz, vagy hogy még előjöhetnek a kiütések, vagy bármit, ami
megtörténhet. Adja nekünk a mai napot, a mai éjszakát és a holnapot, hogy
 kettesben lehessünk. Mindössze ennyit kérek, nem többet. De ezért
esedezem.
Alinor tétovázott.
– Csak akkor hálunk együtt, ha maga is úgy akarja – ígérte aférfi. – Nem
kérek semmi mást, csak azt, hogy magával lehessek. Láthatja, nem is
tudnám erőltetni. – Hirtelen átvillant a fején, hogy máris elvesztette a
férfiasságát, ahogy azt Zachary megjósolta. Megrázta a fejét, hogy
megszabaduljon a rosszmájú gondolattól. – Nem akarok erőszakoskodni.
Nincs semmiféle kötelezettsége. Meg sem érintem, ha nem akarja. De
Alinor, hadd töltsek magával egy napot és egy éjszakát, mielőtt visszatérek
a világba, melyben magán kívül mindent elvesztettem.
A nő nem felelt, csak felállt az ágyról, és kibontotta a szalagot a vászoninge
elején. James most először pillanthatta meg a melle halmát. Alinor kioldotta
szoknyája derekát, majd a földre ejtette. Semmi sem volt rajta az alsóingén
kívül, amelynek nyitott elején át a férfi láthatta csípője hajlatát, hosszú
combja ívét.
– Ha akarod, a ma és a holnap a miénk lesz – suttogta Alinor,mintha
mély vízben fuldokolna. – A ma és a holnap – ismételte meg, és ahogy volt,
a férfi karjába vetette magát.

Rob délben jelent meg az udvaron, az ablak alatt. Alinor kihajolt,

rámosolygott a fiára, és tudatta vele, hogy biztosan nem pestisről van szó,
de még maradnia kell, hogy addig ápolja Mr. Summert, míg a láza el nem
múlik. Megdicsérte, hogy jól válogatta össze a gyógyfüveket, és elmondta,
hogy nem is kell semmi más, csak még egy üveg citromolaj, amely segít
megszabadulni a láztól. Arra kérte, szóljon Mrs. Wheatley-nek, hogy szükség
lenne még sörre, és Stuarttal küldessen fel ennivalót a kosárban. Aztán még
hozzátette, hogy Mr. Summer alszik, és bár lázas, nem romlott az állapota.
– Te hogy vagy, Rob? Nem betegedtél meg?
– Jól vagyok – nézett fel rá a fia. – Walter is. Ellenőriztem,hogy van-e
láza, és a torkát is megvizsgáltam. Nem láttam gyulladást, és nincsenek
kiütések a hátán vagy a mellén. Bármi baja is van Mr. Summernek, szerintem
mi nem kaptuk el.
– Hála az égnek – vágta rá Alinor. – Rob… – A hangja elhalkult, a fiú pedig
közelebb húzódott a falhoz, és bizalommal teli tekintettel bámult fel rá. –
Ne aggódj az apád miatt. Mr. Summer senkinek sem beszél majd a
találkozásotokról, és nekünk sem kell semmit mondanunk. Addig ne tegyél
említést Zacharyről, amíg haza nem megyek, és meg nem egyezünk abban,
hogy mit fogunk tenni. De ami a legfontosabb, Rob… Ne keseredj el miatta.
Apád meghozott egy döntést, és ennek megfelelően éli az életét. Mi is ezt
fogjuk tenni. Inkább örülj.
Még oly sok minden vár rád.
A fiú bólintott, egy percre sem véve le a tekintetét az anyjáról.
– Szólj Alysnek, hogy éjszakára menjen át a Rév-házba – sorolta
tovább a tennivalókat Alinor. – Holnap már otthon leszek. Neki még ne
említsd ezt a dolgot…
Csókot dobott Rob felé, aki szégyenlősen lehajtotta a fejét, intett az
anyjának, és már indult is az útjára.
James a hevenyészett ágyon fekve nézte, ahogy Alinor becsukja az
ablakot, és hátralép, hogy ne láthassák meg lentről.
– Minden rendben van Robbal? – kérdezte.
– Hála istennek – felelte a nő.
A férfi azon kapta magát, hogy nem képes rávágni: ámen. Arra gondolt,
hogy talán már nem is tud Istennel beszélni.
 – Azt hiszem, tiszta ágyneműre lesz szükséged – jegyezte megAlinor. –
Kérjem meg Stuartot, hogy hozzon mosdóvizet?
– Igen. És még a mienk az egész nap és az egész éjszaka –felelte a férfi.
– Mintha álmodnék. Mintha még mindig lázas lennék.
A nő azonnal a homlokára simította a tenyerét.
– Nem… nem vagy lázas, és nem is álmodsz.
– És holnap…
– Amíg nem muszáj, ne gondoljunk a holnapra – suttogta Alinor. James
a keze után nyúlt, és lehúzta maga mellé az ágyra.

Szinte észrevétlenül teltek az órák. Stuart két-három alkalommal felkiabált

az udvarról, ilyenkor Alinor magára kapta a köntösét, és leengedte a kötelet.
Felhúzta a kosárban az ételt, a mosdóvizet és a sört, de szinte tudatában
sem voltak annak, hányszor járt ott az inas vagy hogy mit hozott. Áthúzta az
ágyat, amelyen elnyúltak meztelenül, ölelkeztek, elaludtak, majd amikor
felébredtek, újra szerelmeskedtek. A nyugati ablakból nézték, ahogy lemegy
a nap, és feljön a hold. Elszenderedtek és felriadtak, aludtak és szerelemben
égtek egész éjjel, mintha nem számítana, hogy nappal van-e vagy éjszaka.
Nem volt szükségük fényre, beérték a gyertya imbolygó lángjával, amely
bearanyozta a testüket.
– Nem tudtam, hogy ez ilyen lehet – vallotta be James. – Amikor a
szemináriumban a testvérek az asszonyok iránti szerelemről beszéltek,
mindig olyan benyomásom volt, hogy ridegebb és kegyetlenebb dolog.
– Ez volt számodra az első alkalom? A legelső? – Alinornakbűntudata
támadt, mintha vétkezett volna a férfival szemben, mintha megfosztotta
volna az ártatlanságától.
 – Többször is kísértésbe jöttem – ismerte be James. – Amikortitokban
utazgattam egyik nemesi háztól a másikig. Volt egy hölgy Londonban és egy
Essexben is. Tisztában voltam azzal, hogy ez testi vágy, de tudtam, hogy
bűn, és képes voltam ellenállni. Ezt azonban most nem érzem bűnnek.
Alinor el tudta képzelni, hogy a fiatal pap iránt több nő is vágyakozott, aki
befogadta a házába, rejtegette mindenki elől, és örömét lelte a
titkolózásban. A gondolat nevetésre késztette, mire James arca is felderült.
– Biztos bolondnak tartasz, hogy ennyi idősen szűz voltam.
– Dehogy – nyugtatta meg a nő. – Megvetem az olyan férfiakat, akik
több asszonnyal is voltak már, ám egyet sem szerettek közülük. Én
Zacharyn kívül nem háltam mással, és ő nem volt jó férj. Jól tették a
szemináriumban, hogy erre tanítottak. Az ilyen szerelem rideg és keserű…
És nincs benne köszönet. – Elgondolkodott, majd megtalálta a megfelelő
szót: – Hálátlan feladat volt Zachary feleségének lenni.
James megfogta Alinor egyik fényes hajfürtjét, és az ujja köré csavarta,
mintha gyűrű lenne.
– Azóta nem voltál férfival?
– Tán mást mondott neked? – meredt rá az asszony.
A férfi megrázta a fejét.
– Összevissza beszélt a félelmeiről és rettegéseiről. Nem az őhazugságai
miatt kérdeztem, hanem mert felfoghatatlan, hogy senki se próbált
udvarolni neked.
– Nem vágytam semmi effélére – felelte Alinor. – IlyesmirőlFoulmire-
ben sosem esik szó, de ha bárki is felhozta volna, azt válaszoltam volna neki,
hogy nem érzek vágyat. Számomra ez mindig is fájdalmas, kényszerű
tapasztalat volt. Zachary a szememre hányta, hogy hideg vagyok, akár a kő,
én pedig azt hittem, hogy az ilyesmi mindig így megy. Nem tudtam, hogy
lehet egészen másmilyen is.
 James rámosolygott, és ujjával megérintette a meleg orcáját.
– Előfordult, hogy egy szülés után az asszony megkérdezte,hogy mikor
hálhat újra a férjével. Sosem értettem, hogy magától miért akarna. Mindig
azt mondtam, hogy várnia kell két hónapot az asszonyavatásig, amíg vissza
nem térhet a templomba, és furcsálltam, amikor arra panaszkodott, hogy az
túl hosszú idő.
– Most te is hosszú időnek tartanád?
– Most egyetlen napot is túl hosszúnak éreznék.
– Ezek szerint most már érted, hogy mi a szerelem?
– Életemben először – mosolygott rá Alinor. – Vagyis számomra is ez az
első alkalom.
James a keze után nyúlt, és megcsókolta.
– Akkor a kőasszony megolvadt?
– Már csupa vágy…

Éjjel arra ébredtek, hogy mindketten farkaséhesek, így gyorsan megették a

maradék kenyeret és sajtot – finom fehér kenyér volt, egyenesen a Priory
kemencéjéből, ahogy a sós kérgű, kemény sajt is a birtok tejgazdaságában
készült.
– Zachary említett valamit… – jegyezte meg tétován James.Félt, hogy az
asszony tekintete elsötétül és el fog tőle fordulni.
– Ó, Zacharynek sosem állt be a szája – mosolyodott el Alinor.– Egyre
csak mondta a magáét, úgy ömlött belőle a szó, mint a víz a malomárokba.
– Arról beszélt, hogy Ned felesége… – vágott bele a férfi.
Mintha megütötte volna az asszonyt. Alinor hirtelen halálsápadttá vált, és
az arcáról eltűnt a mosoly.
 – Sajnálom! Nem úgy értettem… Ne mondj semmit! – könyörgött
James. – Nem kell válaszolnod. Csak…
– Hittél neki? Arra készülsz, hogy Sir William tudomásárahozod, amit
Zachary mondott rólam? Bármi volt is az? A fogadalmad arra kötelez, hogy
meggyónd a Szent Wilfrid lelkészének?
– Nem, senkinek sem beszélek róla. Fel sem hoztam volna,de…
– …de szöget ütött a fejedbe – fejezte be vontatott hangonAlinor. –
Annyit tanultál, nyelveket beszélsz, ott van benned mindaz, amit tudsz és
amiben hiszel, ám ennek ellenére elgondolkodtatott, amit hallottál tőle!
Elérte, hogy… megijedj.
– Nem ijedtem meg! – ült fel a férfi, de a nő gyengéden avállára helyezte
a kezét.
– Ha a világ olyan lenne, amilyennek Zachary látja, akkormindannyian
félnénk – felelte megértően Alinor. – Szegény bolond, benépesítette
szörnyekkel, csak hogy legyen mitől rettegnie. Azt állítja rólam, hogy
tündérekkel hálok. Megtagadja a saját gyermekeit. Azt mondja, hogy olyan
varázslatot bocsátottam rá, amely megfosztotta a férfiasságától. Azt is, hogy
megöltem szegény sógornőmet, Maryt. Ugye, tudod, hogy ha a helybeliek
akár csak egyet is elhinnének ezekből a rágalmakból, akkor már rég
boszorkánypróbának vetettek volna alá?
James tagadón rázta a fejét e szörnyű vádak hallatán.
– Mert biztosak abban, hogy ártatlan vagy!
– Te nem voltál.
– De az voltam! Az vagyok!
– Tudsz bármit is arról, hogy mit tennének velem?
– Nem – felelte James, és nem is akarta megtudni.
– Sealsea kikötőjében van egy úsztatózsámoly. Ahhoz szíjazzák a nőket.
Megkötözik, mintha kismacskát készülnének vízbe fojtani. Az ülőke egy
gerenda végéhez van erősítve, aminek a másik végét a patkolókovács, mert
általában a patkolókovács intézi, lenyomja. A nő így fellendül a levegőbe,
hogy mindenki lássa, majd lezuhan a vízbe, miután a kovács elengedte a
gerendát. Aztán várnak. Amikor úgy ítélik meg, hogy elég idő telt el, kiemelik
a vízből, jó magasra, hogy alaposan szemügyre vehessék. Ha tengervizet
öklendez fel, akkor kijelentik, hogy az ördög oltalmazta meg a fulladástól, és
átküldik Chichesterbe, ahol bírák elé áll. Ezek megvizsgálják a
bizonyítékokat, és elképzelhető, hogy akasztás általi halálra ítélik. Ha
azonban tajtékfehéren merül fel a vízből, az ajka és a körmei kékek, mint a
tinta, a szája tátva maradt, mert sikoltozott a víz alatt, és az ujjai karomként
meggörbülve próbálták eltépni a köteleket, akkor mindenki számára
világossá válik, hogy ártatlan, és a temető megszentelt földjében helyezik
nyugovóra.
– Hallottam ilyesmiről, de…
– Törvény írja elő, hogy minden egyházközségben kell lennieegy
úsztatózsámolynak. Erről biztosan hallottál már. – Azt hittem, csak
megúsztatják őket… Alinor szomorúan mosolyodott el.
– Igen, ezt mondják. Úgy hangzik, mintha nem is lenne vészes,ugye?
Néhány nőt csupán megúsztatnak. Csak van, aki közben megfullad.
– Sir Williamnek tennie kellene arról, hogy itt sose legyen szótöbbről,
mint úsztatásról.
– Tennie kellene – vont vállat a nő. – Ha éppen itthon tartózkodik. Ám
Sir Williamnek jobban megfelel, ha a helybeliek időről időre megúsztatnak
egy boszorkányt, és valamelyik szerencsétlen asszonyt okolják minden
bajukért, mintha azt akarnák megtudni tőle, hogy kinek az oldalán állt a
Marston Moor-i csatában, és mit művelt Newburynél… Meg hogy miért is
kellene neki tizedet fizetniük.
 – Ennek ahhoz semmi köze! Sir William megfizetett azért,mert a király
oldalára állt. És elnyerte a parlament bocsánatát.
– Mi sosem bocsátunk meg neki. – Alinor a bátyja nevébenbeszélt, és
minden olyan ember nevében, aki jobb életet remélt magának földesúr
nélkül. – Sealsea-ből egy tucatnyi fiatal legényt vitt el magával, a kalapjukra
tűzette a király szalagcsokrát, aztán csak hetet hozott haza közülük.
– De ennek semmi köze az úsztatáshoz – magyarázta Jamestürelmesen.
– Sir William civilizált ember… Véget vetne a boszorkánypróbáknak.
Békebíró, tehát betartatja a törvényt.
Művelt férfi, jogász… Nem bántana ártatlan nőket.
Alinor úgy mosolygott rá, ahogy egy gyerekre szokott.
– Nincs olyan nő, aki ártatlan lenne. – Szavaitól borzongásfutott végig a
férfin, mintha Zacharyt hallotta volna. – Nem létezik ártatlan asszony. A
Biblia szerint a nő tehet arról, hogy a világban bűn uralkodik. Minden a mi
vétkünk, a bűn és a halál miatt minket fognak okolni egészen a végítélet
napjáig. Sir William nem fogja kockára tenni a saját tekintélyét azzal, hogy
közbelép, és megmenti a vízbe fulladástól valamelyik szerencsétlen
némbert.
James elhűlt a cinikus szavaktól, amelyeket meg sem akart hallani. Azt
szerette volna, ha maga mellett tudhatja Alinor meleg, vágyakozó testét. Az
asszony lelkét megkeményítette a sok kegyetlenség, amelyet élete során
elszenvedett, ő azonban azt kívánta, hogy lágy és odaadó legyen.
– Na de ez minket nem érint – jegyezte meg. – És biztos abbansem volt
semmi igazság, amit Zachary a sógornődről mondott.
– Maryt én ápoltam, amikor meghalt – nézett őszintén a szemébe
Alinor. – Azt pedig mindenki tudta, hogy úgy marakodtunk, mint a kutya meg
a macska attól a pillanattól kezdve, hogy Ned a Rév-házba hozta őt, anyám
helyére. Nem kedveltem Maryt, ő pedig gyűlölt engem. Ennek ellenére a
legjobb képességeim szerint gondoskodtam róla. Nem tudom, mi egyebet
tehettem volna még érte… Nem hiszem, hogy bárki képes lett volna arra,
amire én. A gyermek túl korán született, és mindannyian keserűen láttuk,
hogy már halott volt. Aztán képtelen voltam elállítani a vérzést. A karomban
halt meg, és én nem tudtam megmenteni. Még mindig nincs fogalmam
arról, hogy mi volt az oka a haláluknak. Csak bába vagyok, nem orvos.
– Zachary azt mondta, hogy ő volt a gyermek apja, és féltékeny voltál rá
– mondta James, de mihelyt kimondta, azonnal meg is bánta.
Alinor hűvösen, rezzenéstelenül nézett a szemébe. Úgy húzta a vállára a
lepedőt, mintha valamilyen selyeminda lenne.
– Tehát ezt mondta? – A hangja fagyosan csengett. – Hát, akkor neked
kell eldöntened, hogy mit hiszel el. Sosem mentegettem magam Zachary
hazugságai előtt, és akkor sem fogom ezt tenni, ha az ocsmány szavai a te
édes szádból hangzanak el. Ám ha mégis az övé volt a gyermek, ezzel
egyébként nekem is kérkedett azután, hogy Mary meghalt, és már nem
tudta megvédeni magát, szóval, ha az övé volt, akkor gyanítom, hogy nem
jószántából hált vele a sógornőm.
A férfin viszolygó borzongás futott végig. Úgy érezte, képtelen elviselni azt,
hogy milyen ocsmány élete van ezeknek az embereknek, akik itt élnek a
part peremén, szeretetük és gyűlöletük úgy hullámzik, mint holmi sárral
teli, emelkedő és apadó tenger, dühük tajtékzik, akár a malomárok vize,
rosszindulatuk és félelmeik pedig oly alattomosak, mint a fakadóvíz.
Zachary megerőszakolhatta a sógornőjét vagy csak elcsábította… A
beleegyezése nélkül vitte ágyba a saját feleségét. Ezt Alinor bátyja eltűrte,
és ahelyett, hogy igazságot tett volna, elment a király ellen harcolni…
Zachary ráadásul megtagadta a saját gyermekeit! Borzongása arról
árulkodott, hogy tudni sem akar effélékről. Azt kívánta, bár az övéi
körében lenne, ahol a kegyetlenséget titkolták, az erőszakot leplezték, és a
bűnnél fontosabb volt a jó modor.
 Bizonytalanul a nő keze után nyúlt. Azt akarta, hogy Alinor a felhevült
álmaiban megjelenő szerető legyen, ne pedig az az asszony, aki ebben a
hitvány világban küzd az életéért.
– Hiszek neked. Hiszek neked, Alinor.
A nő odaadó, bizalommal teli tekintettel fordult felé, a szeme megtelt
könnyel.
– Hihetsz is – felelte. Amikor James megcsókolta puha ajkát éslesütött,
nedves szempilláit, úgy érezte, mintha a bűn legmélyére süllyedne.

Ezt követően betartották a fogadalmukat arról, hogy nem gondolnak a

szénapadláson kívüli világra, és nem gondolnak a holnapra. Hajnalodott,
amikor félálomban szerelmeskedtek, és amikor Alinor szeme a gyönyörtől
óriásira tágult, megpillantotta a derengő világosságot az ablakban.
– Ó, szerelmem, reggel van – suttogta szomorúan.
– Még nem – felelte a férfi, aki lassan fölé hajolt. – Az csak ahold fénye.
– Nem, megvirradt. Ma haza kell mennem, Sir Williammelpedig
tudatnunk kell, hogy felépültél.
James az asszony vállára hajtotta a homlokát, úgy mozogtak egy ritmusra.
– Ezt nem bírom elviselni.
– A gyönyört vagy az elválást?
– Egyiket sem. Nem mondhatnánk azt, hogy még nem vagyokjól? Nem
lehetne még egy napunk? Alinor, szerelmem, nem lophatnánk magunknak
még egy kis időt?
– Nem. Te is tudod, hogy nem lehet. Egyikünk esetében semmerülhet
fel még a gyanú árnyéka sem.
– Nem engedlek el.
 A nő dús fürtjei a vállára omlottak, amikor a könyökére támaszkodott,
hogy felérje a férfi ajkát.
– Csak egy csók, aztán felkelek és felöltözöm – jelentette ki.
James vissza akarta rántani magához, de amikor Alinor a fejét rázta,
inkább elnyúlt az ágyon, a hátára fordult, és összekulcsolt kezét a feje alá
csúsztatta, nehogy még egyszer utánakapjon. A nő fölé hajolt,
szenvedélyesen szájon csókolta, majd homlokát a mellkasának szorítva
mélyen beszívta az illatát, mintha csak egy rózsa szirmait érezné az ajka
alatt. Amikor felállt, olyan érzés volt, mintha le kellett volna tépnie a bőrét
a férfi bőréről. Elfordult, áthúzta fején a vászoninget, és a merev redők már
eltakarták a testét.
– Én képtelen vagyok erre – mondta halkan James. – Nemtudok elválni
tőled.
A nő nem felelt, csak belelépett a szoknyájába, majd gondosan
megkötötte derekán a zsinórját. Aztán leült a fal mellett álló padra, hogy
felhúzza a gyapjúharisnyáját.
– Alinor… – lehelte a férfi.
– Hadd öltözzem fel! – kérte elfúló hangon az asszony. –
Nemtudok egyszerre öltözni és beszélni. Ha meghallom a hangodat,
képtelen vagyok gondolkodni. Hadd öltözzem fel.
James csendben felült az ágyon, míg Alinor kontyba csavarta a haját a
tarkóján, és ráillesztette gyűrött, fehér főkötőjét. Amikor megfordult, újra a
sealsea-szigeti tiszteletreméltó bába állt a férfi előtt, s az éjszakai,
elragadtatott szeretőt elrejtették a ruhája formátlan, vastag rétegei.
– Most te jössz – szólalt meg.
James elindult felé, de Alinor felemelte a kezét, mintha így akarná távol
tartani magától.
– Ne érj hozzám – könyörgött. – Csak öltözz fel.
 A férfi magára kapta a vászoningét. Életében most először tűnt fel neki,
milyen finom az anyaga, és átvillant a fején, hogy mihelyt teljesen felépül,
az első dolga lesz átmenni Chichesterbe, és venni Alinornak néhány szép
inget. Olyan selymes tapintásút, mint amilyen a nő makulátlan bőre.
Felrántotta a harisnyáját, a térdnadrágját, belebújt lovaglócsizmájába, aztán
Alinorra nézett.
– Felöltöztem – jelentette. – Most már elégedett vagy?
A nő sápadt arcában hatalmasnak tűnt a sötét szempár.
– Nem – felelte fojtott hangon. – Máris sóvárgok utánad. Dekészen kell
állnunk arra, hogy szembenézzünk a világgal és ezzel az új nappal.
James mintha távolról hallotta volna Zachary hangját, amint arról beszél,
hogy a felesége olyan nő, akit egyetlen férfi sem tud kielégíteni. Megrázta a
fejét.
– Hová mész? – kérdezte, mintha szegényes halászkunyhójánkívül
máshová is mehetett volna.
– Haza.
– Néhány napig még itt maradok, de aztán Londonba kellutaznom,
onnan pedig vissza a szemináriumomba. – James rábízta Alinorra a titkait,
ahogy a bűnét is megosztotta vele. – De Alinor, szerelmem, számomra most
minden megváltozott. Elvesztettem a hitem, és kudarcot vallottam a
küldetésemben. Fel kell keresnem őket, hogy ezt elmondjam nekik, aztán
meg is kell gyónnom, utána pedig azt hiszem, el kell jönnöm onnan.
Könyörögnöm kell majd, hogy el is engedjenek.
– Meg kell gyónnod? – nézett rá riadtan a nő. – Erről is beszélned kell?
A férfi ajka grimaszra húzódott.
– Ezek halálos bűnök, annyi fogadalmat szegtem meg. Muszájgyónnom.
Sokkal rosszabb, hogy elvesztettem a hitem, de ezt is meg kell majd
gyónnom, aztán állni a kirótt büntetést.
 – Engem is megbüntetnek? – kérdezte Alinor.
Jamest kis híján megmosolyogtatta a nő tudatlansága.
– Nem árulom el a neved – nyugtatta meg. – Azt sem fogjákmegtudni,
hogy hol élsz. Nem jelenthetnek fel.
– Muszáj beszélned kettőnkről?
– Mindent meg kell gyónnom, minden nagyobb és kisebb bűnömet.
Alinor eltűnődött azon, hogy melyik lehet a nagy, és melyik a kis bűn, de
végül nem kérdezte meg. Nem kívánt úgy tenni, mint aki túl nagy
fontosságot tulajdonít magának.
– De ha mindent bevallasz, nem lehet, hogy nem engednek el?
– Nem hinném, hogy ott akarnának tartani – válaszolta lesújtva a férfi.
– Kudarcot vallottam mindenben, amiért ideküldtek. És még a hitemet is
elvesztettem.
– De akkor is… nem lehet, hogy nem engednek többé el? Megtehetik,
hogy ott tartanak? Elérhetik, hogy ott maradj? Előfordulhat, hogy bezárnak?
– Biztosra veszem, hogy akaratom ellenére nem tartanak ott.De nagyon
meg fogják nehezíteni a távozásomat. Tudom, hogy meg kell majd győznöm
őket, hiszen többé nem mehetek vissza. Ha egyszer eljövök, már nincs
visszatérés. Úgy tekintenek majd rám, mint aki elárulta a hitét és a
kötelességét. Pedig számomra ők jelentették az apát, az anyát, a tanítót, és
az Istenhez vezető utat. Épp úgy fogják bánni, ahogy én is.
– Mert te bánod? – kérdezte komoly pillantással a nő.
– De vissza fogok térni hozzád.
Alinor elpirult, és ez elárulta, hogy mennyit érnek neki a férfi szavai, de
aztán megrázta a fejét.
– Ne gyere vissza – suttogta. – Ez jelentett számomra mindent,de nem
jöhetsz vissza ide… hozzám. Nem illünk össze. Én nem élhetek a te
világodban, te pedig sosem akarnál az enyémben élni.
 – De hát úgy ölelkeztünk, mintha eljött volna a világvége!
– Csakhogy nem jött el – mutatott rá józanul az asszony. Mégegy
halvány mosoly is telt tőle. – Odakint minden ugyanúgy megy tovább, mint
eddig. Vissza kell térnem a saját életemhez, ahogy neked is a tiedhez,
bármilyen irányba is tartson ezután. Akár van hited, akár nincs, akár van
királyod, akár nincs. De még ha számodra minden meg is változott volna, az
én életem ugyanaz maradt. Az én életem mindig ugyanolyan marad.
– Hát nem változtattam rajta? – követelt választ James. – Mégsem
ismerted fel a vágyat, ahogy azt állítottad? Újra kővé dermedsz?
Alinor elfordította a fejét.
– A magam szemében sosem leszek halott többé – bólintott. –Nem
válok újra kővé. Csakhogy az én világomban nem élhetném túl, ha a vágyaim
irányítanának. Meg kell keményítenem a lelkem, mert különben
elpusztítanak.
– A családom száműzetésben élt – szólalt meg fojtott hangon aférfi. –
Apám és anyám számkivetettek, a birtokainkat, házainkat lefoglalták.
Tudod, hogy ez mit jelent?
Alinor megrázta a fejét.
– Apámat a király nevezte ki a walesi herceg egyik tanácsadójává.
Amikor a herceg elhagyta az országot, a szüleim vele tartottak. A földjeinket
lefoglalták… Ez azt jelenti, hogy a parlament elvette mindet, hogy így
büntessen meg bennünket. Apámék jelenleg Párizsban élnek a királyné
udvartartásában. Ha elhagynánk a királyi udvart és kiegyeznénk a
parlamenttel, ha megadnánk magunkat és megfizetnénk az árát, ahogy Sir
William tette, akkor hozzá hasonlóan mi is visszakapnánk a birtokainkat.
Újra a régi házunkban élhetnék. Yorkshire-ben van, messze innen…
Gyönyörű ház, és zsíros föld veszi körül. Visszakaphatnám, és a szüleim is
visszatérhetnének Angliába.
 – És vissza szeretnének jönni? – tudakolta a nő. – Amikor
atemplomukban új lelkész prédikál, és új emberek kerültek hatalomra? És
nem a király, hanem a parlament kormányzása alatt állnak?
James csak legyintett.
– Arról beszélek, hogy visszakaphatnám a házunkat, és hazatérhetnék.
Ismét Angliában lehetnék, nem pedig külhoni száműzetésben, nem kémként
és nem rejtőzködve.
Alinor megpróbált mosolyogni.
– Szeretnék arra gondolni, hogy a régi házadban élsz, és ottvan
körülötted a birtokod. Szeretnék felnézni a holdra, és tudni, hogy éppúgy
ragyog rád, ahogy rám. Amikor ott állok majd Foulmire-ban, lábamnál az
egyre jobban visszahúzódó hullámokkal, szeretném majd azt képzelni, hogy
te is ott állsz apálykor a tengerparton.
– Arra más az árapály, és egyébként is, a birtokunk a szárazföld
belsejében van. – Jamest megzavarta a nő tájékozatlansága. – De nem erről
van szó, hanem arról, hogy nem hagylak itt. Nélküled nem térek vissza a
házamba. Téged is odaviszlek az otthonomba.
Alinor úgy bámult rá, mintha a férfi latinul beszélne, mintha érthetetlenül
zagyválna.
– Tessék?
– Eljönnél velem Yorkshire-be? Hozzám jössz feleségül?
– Feleségül? – ismételte meg álmélkodva a nő. – Feleséget mondtál?
– Igen – jelentette ki határozottan a férfi. – Miért ne? Ha nincsuralkodó
a trónon, és nincsenek püspökök a palotájukban, ha nincs királyság, és nincs
egyház, ha eltűnnek a rangok, ha nincs úr és szolga, ahogy a legvégletesebb
emberek tartják, akkor miért ne vehetnélek feleségül?
Alinor felemelte a kezét, hogy megmutassa kérges, kemény munkáról
árulkodó tenyerét, aztán végigsimított elnyűtt, sárfoltos, barna szoknyáján.
 – Nézz rám – kérte fakó hangon. – Azonnal látni fogod, hogyazok a
végletes emberek tévednek. Mert van úr és van szolga. Nem vihetsz el az
anyádhoz, hogy azt kérd, fogadjon el menyének. Nem mehetek veled, nem
lehetek a házad úrnője. A nő, aki a hitvesed lesz, jóval felettem áll majd.
Nem tehetsz engem az ő helyére.
James tiltakozásra nyitotta a száját, de Alinor nem hallgatta meg.
– És nem feledkeztél meg arról, hogy egyébként sem mehetnék férjhez?
Még mindig Zachary felesége vagyok, s mindketten tudjuk, hogy életben
van. Nem állhatnék oltár elé, hogy fogadalmat tegyünk egymásnak. Két
fiatal gyermekem van, akik ismerik az apjukat. Nem léphetnék tisztességes
asszonyként, özvegyként a házadba. Nem vagyok tisztességes asszony. A
szajhád voltam, a ringyód. Nem kértem semmiféle ígéretet tőled, amikor
veled háltam, és most sem kérek. Még a szeretőd sem lehetek. Annak sem
felelek meg.
A férfi úgy vörösödött el, mintha megperzselte volna a nő szégyene.
– Ne mondj ilyet! Nem vagy szajha! Nem vagy ringyó! Sosemszerettem
senkit úgy, mint téged! Ez szent dolog! Szent! Számomra te vagy az első és
utolsó szerelem!
– Tudom! Tudom! – Alinor az első szerelmes szó hallatán lecsillapodott.
James egy pillanatra mintha még mosolyt is látott volna a szemében. –
Számomra is. Ó, James, számomra is. És ez akkor is boldoggá tesz majd,
amikor te elmész, én pedig itt maradok.
– Nem hagyhatlak itt – jelentette ki a férfi. – Veled kell lennem.
A nő úgy vonta meg a vállát, mintha a világ tele lenne érthetetlen
csalódásokkal, és ez is épp ilyen lenne.
– Bárcsak másképpen lehetne. – Mindössze ennyit mondott.Amikor
James közelebb lépett, Alinor kinyújtotta a kezét, de nem nyúlt felé, hanem
gyengéden eltolta magától. Keze fejével megcirógatta az arcát. A férfi
elkapta a kezét, és az ajkához szorította.
– Ne csináld – lehelte a nő. – Nem tudok elmenni, ha eztteszed. Nem
tudok elhúzódni tőled. Úgy érzem, belehalok, ha el kell lökjelek magamtól.
Kérlek, hagyd, hogy elmenjek. Most itt kell hagyjalak.
– Ma éjjel elmegyek hozzád – suttogta James. – Nem búcsúzhatunk el
így.
– Nem vagyok hozzád való. Világok választanak el bennünket.
– Elmegyek hozzád. Ma éjjel.
– De akkor újra búcsút kell mondanunk.
– Újra búcsút akarok mondani neked. Nem lehet ez az utolsóalkalom,
hogy láttalak.
– Éjjel, amikor már sötét van – egyezett bele vonakodva Alinor. – De
majd én jövök el hozzád. Dagálykor az ösvény nem biztonságos hely
számodra. Találkozzunk a Priorynál, a part menti réten. Ahol egyszer már
elköszöntünk egymástól.
– Ma éjjel – ismételte meg a férfi, amikor a nő hátat fordított,elhúzta a
reteszt, és leereszkedett a létrán az istállóudvarra, ahol a lovászfiúk álmosan
itatták és csutakolták a lovakat.
Nézte, ahogy Alinor lassan távozik a fehér főkötőjében, kosárral a karján.
Látta, hogy az udvaron átvágva szívélyesen jó reggelt kíván a lovászfiúknak,
és látta, ahogy azok megfordulnak utána. A háta mögött az egyik legény
szemérmetlen mozdulattal kéjvágyat mímelve előre-hátra mozgatta a
csípőjét. A másik még ennél is rosszabbat tett: összegyűjtötte a nyálát, és
kiköpött a nő után, majd a boszorkányok ellen való védekezés réges-régi
gesztusával az öklébe szorította a hüvelykujját.
 – Őlordsága látni kívánja – közölte Mrs. Wheatley, amikor Alinor
belépett a konyhába. – Szent ég, Mrs. Reekie! Még sosem láttam ilyen
csinosnak. Valósággal ragyog!
– A maga remek főztje teszi – vágta rá azonnal Alinor. – Hetekóta nem
ettem olyan jól, mint az elmúlt két napban. Ha lehet, máskor is eljövök
beteget ápolni a Prioryba.
– Adja isten, hogy elkerüljön minket a kórság – mondta a szakácsnő.
– Ámen – bólintott Alinor. – Sir William egészséges?
– Igen, de azt kérte, hogy mielőtt hazaindulna, keresse fel
afegyverszobában. Már mehet is. Stuart odakíséri. – De miért akar látni? –
kérdezte habozva a nő.
– Minden bizonnyal köszönetet kíván mondani – felelte Mrs.Wheatley.
– Nagy aggodalmat vett le a vállunkról, s talán az egész szigetet
megmentette a betegségtől. Menjen csak, nincs mitől tartania.
– Köszönöm – mosolygott rá Alinor, és a házba vezető ajtó feléindult.
– Visszafelé is jöjjön be hozzám, és adok egy cipót, hogy megmaradjanak
azok a szép rózsák az arcán.
A nő elmosolyodott, és Stuartot követve végigsétált az őlordsága
fegyverszobája felé vezető folyosón.
Sir William az asztalnál ülve tisztogatta kovás puskáját. Felnézett és
biccentett, amikor a nő kopogtatott, majd belépett a szobába, és megállt
előtte.
– Reekie asszonyság, hálás vagyok magának – szólalt meg belenézve a
fegyver csövébe. – Hála istennek, hogy csak láz volt.
Alinor bólintott. A férfi figyelmesen vizsgálgatta a puskát, nehogy a
pillantása a nő vastag kabátja alatt domborodó mellére tévedjen.
– Robert, a fia ügyesen eligazodott a gyógyfüveskamrában.Okos
legényke. Elvitt magának mindent, amire szüksége volt?
 – Igen. Tudta, hogy mi kell a lázbetegség ápolásához. – Alinorvalahogy
úgy érezte, mintha a hangja túl élesen csengene, a szoba túl világos lenne,
Sir William pedig túl harsányan beszélne.
– Senki sem mondta meg neki, hogy mit keressen. Egyedülszedte össze
a füveket? – A férfi egy darab fojtás után nyúlt, és fényesítgetni kezdte vele
a fegyver míves, zománcos tusát.
– Gyermekkora óta figyeli a munkámat. Tehetsége van a növényekhez
és jártas a felhasználásukban.
– James Summer már egy ideje mondogatja, hogy alkalmaslenne arra,
hogy egy orvos segédje vagy egy patikárius tanonca legyen.
Alinor fejet hajtott.
– Én is így vélem, de nem tudnánk fizetni a taníttatását.
Őlordsága félretette a rongyot és az olajat, felhúzta a puska kakasát, majd
hátradőlt a székében. Tetőtől talpig végigmérte a nőt, és újra sajnálkozott
egy kicsit magában, hogy Alinor tisztességes asszony, egyben egy istenes
férfi húga.
– Mondok én valamit, jóasszony. Majd én kifizetem azt a pénzt. Robert
derék fiú, becsületére válik magának. Jó társasága Walter úrfinak, maga
pedig nagy segítséget jelentett nekem és a házam népének. Most, hogy a
házitanító megbetegedett… És persze tudok a korábbi alkalomról is.
Alinor hirtelen szóhoz sem tudott jutni.
– Uram!
A férfi biccentett.
– Szólok Mr. Tudeley-nek, hogy intézze el a tanoncságot… Robert tanulni
fog egy patikáriusnál. Ellesheti a mesterséget.
Gondolom Chichesterben vagy talán Portsmouthban.
A nő levegőt sem kapott a döbbenettől.
 – Igen – bólogatott Sir William, és ismét átsuhant az agyán,hogy milyen
szép is ez az asszony. Ha a Sealsea-szigeten az emberek nem lettek volna
olyan éhesek a pletykára, meg olyan átkozottul istenesek, akkor odavehette
volna a házába, mint házvezetőnőt, aki egyben az ágyasa is.
– Bocsásson meg, uram, de nem fogadhatom el. Még a szükséges
ruhákat sem tudnám megvenni neki – hebegte Alinor. – Nincs megtakarított
pénzem…
– Tudeley erről is gondoskodik – legyintett a férfi. – Mit szólhozzá?
Robert kap egy öltözet ruhát, és kifizetjük a taníttatásához szükséges
összeget… Egyfajta fizetségként a maga szolgálataiért. Mit szól?
A nő arca felragyogott.
– Megtenné értünk, uram?
Őlordsága arra gondolt, hogy ennél sokkal, de sokkal többet is megtenne,
ha a nő hajlandónak mutatkozna… De aztán csak bólintott.
– Rob olyan boldog lesz. Tudom, hogy nagyon szorgalmasanfog
dolgozni. Hálával tartozunk magának… örökké… Nem is tudom eléggé
megköszönni – dadogta Alinor.
– Intézkedem – jelentette ki Sir William. – Tudja, nehéz időketélünk
mindannyian.
A nő bólogatott. Szerette volna tudni, hogy ezzel vajon mire céloz a férfi.
– És bizonyos személyek számára veszélyeseket is.
– Igen, uram.
– Gondolom, a házitanító nem sokat beszélt, amíg lázas volt?
A hálálkodó szavak Alinor torkán akadtak. A fehér főkötő szegélye alól
gyorsan a földesúr felé sandított, mert érezte, hogy ezzel a kérdéssel
érkeztek el a beszélgetés legfontosabb részéhez.
– Hogy beszélt-e, uram?
 – Igen, azt kérdem, hogy félrebeszélt-e a láztól. Az emberekszáját fura
dolgok hagyják el, amikor kór támadja meg az elméjüket, nemde? De nem
mondott semmit, ugye? Semmi olyat, ami bajt hozna ránk, ha széles körben
elterjedne. Illetve ha egyáltalán elterjedne. Mondott olyasmit, amit nem
szeretnénk, ha bárki továbbadna? Még ezen a vidéken sem.
– Ha beszélt is, nem hallottam semmit – felelte Alinor, akikörültekintően
válogatta meg a szavait, mert tudta, milyen sok múlhat ezen, és mert érezte
a félelmet, hogy mennyire nincs felkészülve arra, hogy egy olyan hatalmas
úrral diskuráljon, mint Sir William. – Uram, a lázas betegek gyakran
mondanak különös dolgokat, amit sosem tennének éber állapotukban. Én
erre nem is figyelek oda, és senkinek sem teszek erről említést. Sosem
beszélnék másnak olyasmiről, amit egy betegszobában látok vagy hallok. A
munkám része, hogy süket legyek. És mivel nő vagyok, az életem része, hogy
néma is legyek. Nem akarok bajt. Senkinek sem fogok arról a napról beszélni,
amelyet Mr. Summer ápolásával töltöttem.
A férfi biccentett. Megpróbálta eldönteni, hogy mennyire bízhat az
asszonyban.
– Még a bátyjának se, hm?
Alinor a földesúr szemébe nézett. A tekintete arról árulkodott, hogy
pontosan érti, miről van szó.
– Különösen neki nem – erősítette meg.
– Ebben az esetben értjük egymást. Nyugodtan vegye úgy, hogy a
fia egy chichesteri patikáriushoz kerül tanoncnak.
Alinor fejet hajtott, és összekulcsolta a kezét.
– Köszönöm, uram – mondta egyszerűen.
Sir William benyúlt a zsebébe, és egy maréknyi shillinget vett elő. Kis
tornyot rakott belőlük, majd az asztalon a nő felé csúsztatta.
 – Az ápolásért járó bére. Napi tíz shilling. Ez így egy font.
Ésköszönöm.
Alinor biccentett, összeszedte a pénzt, és a köténye zsebébe csúsztatta.
– Én köszönöm.
A férfi felállt, megkerülte az asztalt, és a nő karjára tette a kezét.
– Nem lenne kedve visszajönni ma éjjel? – tudakolta, mertképtelen volt
ellenállni a kísértésnek, és közben belesett Alinor inge alá, a keble ívére. –
Hogy meglátogasson…
Erősebben szorította az asszony karját, és maga felé húzta volna, de
meglepetten tapasztalta, hogy a nő nem mozdul. Nem engedett neki, de
nem is ugrott el tőle. Csak állt, mintha gyökeret eresztett volna.
– Tudja, hogy ez lehetetlen, uram – felelte aztán. – Ha megtenném, nem
fogadhatnám el a fizetségemet, mert akkor az egy szajha pénze lenne. Nem
járhatnék emelt fővel, és nem engedhetném, hogy Rob pártfogója legyen.
Nem hihetném magamról, hogy egy derék úr derék bérlője vagyok. Ezt nem
szeretném.
Sir William szorítása egyre gyengült, mintha az ujjai megdermedtek volna,
mintha kiszaladt volna belőlük az erő. A nő rendíthetetlenül állt előtte, s már
úgy tűnt, mintha egyenesen a padlóból nőtt volna ki, akár egy hatalmas
galagonyabokor. A férfi képtelen volt közelebb húzni magához.
Alinor úgy állt ott, mint egy kőszikla, és sötét, magabiztos tekintete oly
hűvösen méregette a férfit, hogy Sir William sutának és ostobának érezte
magát. Eszébe jutott a szóbeszéd arról, hogy a nő egyetlen pillantásával
képes egy életre lelohasztani valaki férfiasságát.
– Igen – hebegte. – Azt hiszem, igaza van.
Egy időre csend támadt. Alinor nem mutatta ki, hogy megdöbbent volna,
mint ahogy az sem látszott rajta, hogy hízelgőnek vagy ijesztőnek találná a
helyzetet. Csak állt ott, és várta, hogy a férfi elengedje a karját, és
távozhasson. Sir William arra gondolt, hogy a férfiak nyilván állandóan
sóvárognak utána, ezért aztán ha valaki megérinti a keblét, vagy átkarolja a
derekát, az az ő számára olyan megszokott kellemetlenség, mint amikor
megázik az esőben.
– Nos, jó – szólalt meg végül. Elengedte Alinort, és visszatért aszékéhez
az asztal mögé, mintha így állítaná helyre a tekintélyét. – Akkor, ami a fiát
illeti… Beállhat tanoncnak, mihelyt Walter elkezdi az egyetemet.
A nő biccentett.
– És az mikor is lesz, uram? – tudakolta olyan higgadtan, mintha a férfi
nem is tett volna neki ajánlatot az imént. Mintha ez egy újabb olyan dolog
lenne, amit nem hallott, és nem említhet meg senki más előtt.
Sir William egy pillanatra zavarba jött, ennek ellenére mosolyt csalt az
arcára az asszony hűvös bája.
– A tavaszi félévben – felelte. – Karácsony után.

Alinor az ingovány mások számára ismeretlen csapásain sietett haza a

Prioryból. A víz már apadt, s ahogy az öbölnél elkanyarodott, a parttól
vonakodva visszahúzódó hullámok folytonos, szívó-szisszegő zaja olyan
hatást keltett, mintha a félelmei követték volna fürge lépteit. A hálós fészer
mellett elhaladva meghallotta a vízimalom robaját, s már látta, ahogy a
malomárokból kitörő víz egyenesen felé ömlik.
A szárazföld felé fordult, felkaptatott a kunyhójához vezető ösvényen,
benyitott a házba és körülnézett. A Priory lovászainak szállása után minden
olyan szűkösnek és szegényesnek tűnt. Még a legalantasabb szolga élete is
jobb volt az övénél. Miközben gondosan eltette a szakácsnőtől kapott cipót,
hogy ne száradjon ki, észrevette, hogy a tűzhely sötét és hideg, kialudt
benne a parázs. Felfeszegette a tűzhelykövet, amely alatt biztonságban
lapult a kis erszénye, benne az összes megtakarítása. Elővette köténye
zsebéből a James ápolásáért kapott húsz shillinget, s amikor a többihez
tette, elégedetten hallgatta, hogy az erszényben megcsörrenek az érmék.
Aztán visszanyomta a helyére a tűzhelykövet, és rákotort némi hamut.
Felállt, lesimította a ruháját, és az ajtóhoz lépett. Tekintete végigsuhant a
zsúfolt helyiségen, az alacsony mennyezeten, a döngölt agyagpadlón.
Elöntötte a szégyen önnön szegénysége láttán, sarkon fordult, kilépett a
házból, becsukta maga mögött az ajtót, és elindult a töltés tetején a komp
felé vezető ösvényen.
A révészház ajtaja zárva volt, a tutaj meg-megrántotta a hajókötelet,
ahogy a víz egyre gyorsabban apadt alatta. A gázlót már alig lepte el a víz,
ezért Alinor felemelte a szoknyája alját és átlépkedett a hideg éren, majd
ráfordult a malomhoz vezető útra.
Alys épp átvágott a malom udvarán, kezében egy tojásokkal teli vödröt
cipelt. Most, hogy az aratás véget ért, mindenes cselédként dolgozott Mrs.
Millernél: elvégezte a tennivalókat a veteményesben és a
fűszernövényeskertben, etette és gondozta a tyúkokat, kacsákat, leszedte
és eltette a gyümölcsöt, sonkát füstölt és húst pácolt, de akadt munkája a
tejeskamrában és a sörfőzdében is. Ha épp nem voltak elegen a malomban,
áthívták, hogy mérje le és töltse zsákokba a lisztet. A molnárné időnként
ráparancsolt, hogy segítsen a malom kemencéjénél a kenyérsütésben,
emellett ott volt a soha véget nem érő súrolás és mosás, a tejeskamrában,
sörfőzdében és a konyhában használt edények kiforrázása és megszárítása.
Alinor látta, hogy Richard Stoney, a lány kedvese kiszalad a malomból, és
megpróbálja átvenni Alystől a tojásos vödröt. A lány intett, hogy hagyja csak,
mire a fiatalember elkapta a kezét és szájon csókolta. Aztán biccentett, és
már futott is vissza a malomba. Alys felpillantott, s csak ekkor vette észre az
édesanyját. Odasietett a gerendákból ácsolt kapuhoz, áldást kérve
lehajtotta a fejét, majd kiegyenesedett, és csókot lehelt az anyja arcára.
– Akkor nem pestis volt – jegyezte meg, mert tudta, hogy Alinor nem
tartotta volna magán azt a ruhát, amelyben a pestises beteget ápolta. A
halottas házakból hazatérve az anyja mindig alaposan megmosta a kezét, és
vágott egy ujjnyit a hajából, hogy ne kövesse a balszerencse.
– Nem, hála istennek. A Prioryban igen örvendeztek. A házitanító, James
Summer betegedett meg, és bizony nagyon féltették Walter úrfit – mondta
Alinor, majd rámosolyogott a lányára. – Látom, az ifjú Richard Stoney aztán
nem kerüli a munkát.
Azt hitte, Alys elneveti magát, de a lány elpirult, és lesütötte a szemét.
– Nem tetszik neki, hogy itt ilyen nehéz munkát végzek. Aztakarja, hogy
jobb életem legyen. Hogy mindkettőnknek jobb élete legyen.
– Valóban? Jól telt az idő, amikor átmentél a tanyájukra?
– Igen, kedvesek voltam hozzám, és mi ketten… – Alys elhallgatott, de
az arca valósággal sugárzott. – Tudod, hogy értem.
– Igen – felelte halkan az anyja.
– No és mi baja volt Mr. Summernek?
– Valami lázbetegség. Egy éjszaka leforgása alatt elmúlt. De
Alys…
– Akkor ma este menjek haza?
Semmi oka nem volt arra, hogy a lányát ne engedje haza. Alinor
bűntudatosan eszmélt rá, hogy eddig még sosem vágyott arra, hogy egyedül
legyen a kunyhóban.
– Hát persze – vágta rá. – Vacsorára abból a cipóból ehetünk,amit a
Priory konyháján kaptam.
– Én meg hozok egy kis túrót – ígérte Alys. – Délután készítjükJane
Millerrel, és az anyja ad belőle egy keveset.
 – Mrs. Miller itthon van?
– A konyhában – súgta oda Alys. – Fene morcos.
– Tán a háta gyötri?
– Inkább a hátsója – nyelvelt közönségesen a lány, mire azanyjától
kapott egy enyhe nyaklevest.
– Jobban teszed, ha jámbor teremtéshez illően beszélsz… Márha
szeretnéd, hogy meglátogassam Richard Stoney szüleit.
Alys arca azonnal felragyogott.
– Elmész hozzájuk?
– Ha Richard házassági ígéretet tett neked, és te is szeretnédezt a
frigyet, akkor bölcsebb, ha találkozom velük.
– Ó, anyám! – A lány Alinor karjába vetette magát. – De miértépp most?
Miért gondolod, hogy most meg tudjátok tárgyalni a hozományomat? Tán
őlordsága sok pénzt fizetett a betegápolásért?
– Igen, egy kisebb vagyont. És felajánlott még valamit, ami apénznél is
jobb. Azt mondta, elküldi Robot tanoncnak egy chichesteri patikáriushoz, és
állja ennek minden költségét. Ez ér annyit, mintha tíz fontot fizetett volna.
Most, hogy már tudom, Rob jövője biztosítva van, minden
megtakarításomat a hozományodra fordíthatom.
Alysban fel sem merült, hogy ha bármi történne, az anyja ott állna
egyetlen penny nélkül. Egyedül arra tudott gondolni, hogy így férjhez mehet
a fiatalemberhez, akibe szerelmes lett.
– Mennyi pénzed van? – kérdezte.
– Egy font és tizenöt shilling – felelte büszkén Alinor. – Johnson gazda
bőkezűen megfizetett a fia születésekor, és a csónak mindössze három
shillingbe került. Szóval van egy egész fontunk és tizenöt shillingünk. Sir
William egy fontot fizetett a házitanító ápolásáért. Még életemben nem volt
ennyi pénzem.
 – De hogy sikerült ennyit összegyűjtened?
– Rob bérét tettem félre. – Alinor nem tett említést arról azösszegről,
amelyet korábban kapott azért, mert elvezette Jamest a Prioryba. – Meg
Johnson gazda pénzét, aztán amit most adtak Mr. Summer ápolásáért, és
eladtam sok gyógyfüvet meg halat.
Főleg a homárok fizettek jól.
– De ez még így sem lesz elég.
– Nem lesz elég harmincöt shilling most azonnal, és az ígéretünk, hogy
még többet fizetünk? – kapta fel a fejét az anyja. – Szerintem meglepi majd
őket, hogy egyáltalán ennyink is van. Elújságolhatjuk nekik, hogy Rob egy
patikárus tanonca lesz, és egyszer még remekül fog keresni. Megígérheti,
hogy a fizettsége egy részét neked adja hozomány gyanánt.
– Akkor sem lesz elég. Richard szülei úgy képzelték, hogy afiuk
jövendőbelije földet hoz a házhoz. Valamelyik szomszédos gazdálkodó
lányát nézték ki neki. Richard megesküdött, hogy neki nem kell az a lány.
Megmondta a szüleinek is, hogy engem akar elvenni. Most már csak rá kell
őket valahogy kényszerítenünk, hogy ezt elfogadják.
– Megteszünk minden tőlünk telhetőt – mondta halkan Alinor.– Szólj
Richardnak, hogy holnap a vásárba menet meglátogatjuk őket.
– Ó, anyám! – suttogta Alys, és örömtől sugárzó arccal megperdült, hogy
átszökdécseljen a malomudvaron. Alinor bekopogott a konyhaajtón, majd
benyitott.
A molnárné az asztallap fölé hajolva dolgozott egy adag tésztán: sodorta,
fordítgatta, hideg sodrófával csapkodta. Alinor arra gondolt, hogy a nő
lepénye éppoly kemény lesz, mint a szíve.
– Reekie asszonyság – üdvözölte vonakodva Mrs. Miller, amikor
meglátta. – Alystől hallottam, hogy a Prioryban volt beteget ápolni.
 – A fiatalúr házitanítója betegedett meg. Mr. Summer, aki ittvolt az
aratóünnepen is.
Egyikük sem hozta szóba azt az irigy pillantást, amellyel Mrs. Miller az
asztal végén ülő, nála fiatalabb és szebb asszonyt méregette, és azt se, hogy
Walter úrfi tanítója a vacsora végeztével azonnal odament Alinorhoz, vagy
hogy az asszony kiviharzott az ünnepségről, felügyelet nélkül hagyva a
lányát, aki ezek után Richard Stoney-val táncolta végig az estét.
– Szóval beteg lett? Tán Newportban szedett össze valamit?Cseppet
sem lepne meg – hümmögött a molnárné. – Nyáron a szigeten mindig sok a
lázbetegség.
– Igen, lázas lett – biccentett Alinor. – Hirtelen jött, és igenmagas volt,
de már jobban van.
– Maga ápolta?
– Sir William ragaszkodott hozzá. Azonnal odahívatott, merttudni
akarta, hogy nem a pestist kapta-e el.
– Isten ments!
– Ámen.
– És nem az volt?
– Nem. Nem lennék itt, ha bármi veszély lenne. Nem hoznámide a
kórságot magukhoz, Mrs. Miller.
– Ne is említse! – A molnárné azonnal lekopogta a faasztalon,mintha
Alinor már a betegség nevének kimondásával rájuk szabadíthatná a ragályt.
A babonás szokásnak megfelelően Alinor is rákoppintott az asztalra.
– Dehogy említem. Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem,nem
szeretné-e, ha leszedném a fűszernövényeket a kertjében, hogy lepároljam.
A magamét is készülök átvinni a Rév-ház főzdéjébe. És azt is megkérdezném,
hogy elengedné-e Alyst holnapra.
 – Hát nem ártana egy kis feketenadálytő- meg bazsalikomolaj.– Persze,
elengedem Alyst. Így sincs elég munka, hogy lefoglalja magát, ezért
állandóan az udvaron lézeng és a férfiakkal fecseg. Meg kell mondanom,
Mrs. Reekie, hogy folyton Richard Stoney után rohangál.
– Nagyon sajnálom. – Alinor ellenállt a kísértésnek, hogy megvédje a
lányát. – Beszélek vele. De azt is tudom, mennyi mindent tanul magától a
tejeskamrában meg a kemence mellett.
– No, igen. Egy ilyen nagy konyhában jóval több mindent lehet csinálni,
mint a maguk kunyhójában – felelte Mrs. Miller, aki láthatóan megenyhült
a hízelgéstől. – Sőt: merem állítani, hogy az én konyhám kétszer akkora,
mint a Rév-házé. A chichesteri vásárba mennek?
– Igen. Szüksége lenne onnan valamire?
– Dehogy, nem kell semmi. Nem engedhetem meg magamnak,hogy a
pénzemet cicomára költsem. De azért ha lenne egy kis csipke… Épp csak egy
darabka, amivel be lehet szegni egy gallért vagy egy kötényt… Ne legyen túl
hivalkodó és ne legyen túl díszes se. De hát ismeri az ízlésemet… Szóval,
abból vehetne nekem, ha nem túl drága. Meg egy darabot Jane-nek is. Majd
beteszem a hozományosládájába.
– Meglesz – ígérte Alinor. – Ha látok valami szépet.
– Odaadom a pénzt – mondta a molnárné. – Legfeljebb visszahozza, ha
nem talál megfelelőt.
– Ó, lesz nálam pénz, majd megadja, ha vettem magának valamit.
– Nem, magának az túl drága lenne – jelentette ki önelégültenaz
idősebb asszony. – Olyasmit szeretnék, ami megér legalább három
shillinget, és tudom, hogy maguknak nincs ennyi pénze. Forduljon csak el,
amíg előveszem az erszényemet.
Alinor engedelmesen hátat fordított, és megállt a konyhaszekrénnyel
szemben, amelyen a molnárék a vakítóra fényesített ónedényeiket és
egyetlen ezüsttáljukat tartották. Hallotta, hogy Mrs. Miller kihúzza a
hatalmas konyhaasztal fiókját, kotorászik benne, aztán előveszi az
erszényét, majd bosszúsan felmordul, amikor észreveszi, hogy nincs benne
elég pénz.
– Várjon egy percet – vetette oda a molnárné. – Egy perc azegész.
– Nem sietek – válaszolta szívélyesen Alinor. Gondolatai korántsem Mrs.
Miller erszénye körül forogtak, inkább a perzselő ajka, sajgó teste és James
iránti vágyakozása járt a fejében.
– Egy perc – ismételte meg a molnárné. Mintha ott állt volnaközvetlenül
Alinor mögött, a hangja furcsán, visszhangosan szólt. Alinor riadtan kapta fel
a fejét. Az ezüsttányér fénylő tükrében meglátta, hogy Mrs. Miller a tűzhely
parazsa mögé lépve a tűzhelykövön áll, és vörös bőrerszényt húz elő a
téglából rakott kéménypillér egyik réséből. Amikor a kormos kezű asszony
megfordult, azonnal összerezzent, mert a tekintetük összetalálkozott.
Egyértelmű volt, hogy Alinor észrevette a pénz rejtekhelyét. Alinor gyorsan
lesütötte a szemét, majd hallotta, ahogy egy tégla csikorogva visszacsúszik
a helyére.
– Most már megfordulhat – szólt oda lihegve Mrs. Miller. – EzJane
hozománya. Az én erszényemben nincs elég pénz, úgyhogy tőle veszek
kölcsön.
– Hát persze – bólintott higgadtan Alinor, s amikor megfordult, nagyon
ügyelt arra, hogy a padlót bámulja, ne a tűzhelyet.
– Mert ez az én pénzem – magyarázkodott sután a molnárné.– Én
gyűjtöttem neki. Tán csak kölcsönvehetek egy kicsit a saját lányom
hozományából, ha egyszer kisgyermek kora óta én teszek félre neki?
– Értem – vágta rá Alinor. – És nem láttam semmit.
– Ugyanolyan erszény, mint amilyet a maga anyja is vett avándorárustól.
Egy időben vásároltuk, még évekkel ezelőtt.
Vörös bőrerszény.
– Nem tudhatom, nem láttam – tartott ki Alinor.
– Tudom, hogy nem látta – hazudta a molnárné. – De azt sembánnám,
ha látta volna. Valahogy nem bírom rávenni magam, hogy az aranyművesnél
tartsam a pénzt. Szeretem, ha olyan helyen van, ahol hozzáférhetek. Néha-
néha teszek is hozzá. Mindig is így volt. Persze hogy nem zavar, ha megtudja,
hogy hol tartom. Hiszen kislány kora óta ismerem… Hiszen az anyja segítette
világra a lányomat.
– Így igaz – bólogatott Alinor.
Mrs. Miller három ezüstshillinget nyomott a nő tenyerébe.
– Tessék. Akkor hát, ha lát valami szép csipkét, ami nem túlhivalkodó,
de megfelel egy gallér vagy kötény szegélyére, ki tud érte fizetni három
shillinget.
Az érmék még őrizték a tűzhely forróságát. Alinor csak magában jegyezte
meg, hogy csak meg kell érinteni a pénzt, és máris bárki kitalálhatja, hogy
hol rejtegetik.
– Keresek magának csipkét, és holnap délután áthozom – mondta
könnyeden.
– Jó – bólintott Mrs. Miller. – Alys segíthet magának leszedni
anövényeket, aztán akár haza is kísérheti. Ma már nem lesz rá szükségem.
– Köszönöm – mondta Alinor, és már indult is, hogy előkerítsea lányát,
akivel leszedheti a molnárné fekete nadálytőjét és bazsalikomját.

A Priory emeletén lévő szobájában James épp berakott egy tiszta inget és
harisnyát a nyeregtáskába a Bibliája és az erszénye mellé. Ez utóbbiban
annak a pénznek a maradékát tartotta, amivel a királyné a hitvese
szabadságát kívánta megvásárolni. Sir William az ablaknál állt, és lebámult a
gyümölcsöskertbe.
– A megszentelt tárgyait itt hagyhatja – ajánlotta fel. – Megőrzöm őket,
amíg vissza nem tér értük.
– Köszönöm – felelte James. – Ha én nem jönnék vissza, biztosra veheti,
hogy érkezik majd egy másik pap, aki hasznukat veszi. – Megpróbált mosolyt
erőltetni az arcára. – Aki a helyembe lép. Imádkozom, hogy ő nagyobb
sikerrel járjon.
– Ne vegye ennyire a szívére – vigasztalta Sir William. – Megtette, amire
utasítást kapott. Eljutott a királyhoz, volt egy jó terve, és egy hajó, amely
egyedül önökre várt. Nem rontott el semmit. Nem lopta el az aranyat, nem
árulta el az uralkodót. A királyt szolgáló udvaroncok fele megszegte volna a
szavát, és átadta volna az ellenségnek. Ha őfelsége úgy kívánta volna, akkor
most már szabad lenne, önben pedig a királyság megmentőjét tisztelnénk.
– Valóban. Csakhogy ő nem így akarta, és én igen távol kerültem attól,
hogy a királyság megmentője legyek. Egy senki vagyok. S ami ennél is
rosszabb: olyan senki lettem, akinek nincs otthona, nincs családja és nincs
hite. Már királya sincs.
– Á, ilyen fiatal korban mindent annyira a szívükre vesznek.Figyeljen
csak ide: rendbe fog jönni. Még nem gyógyult meg teljesen, hisz épp csak
felkelt a betegágyból. Amikor visszatér Franciaországba, szóljon az atyáknak,
hogy egy kis időre van szüksége. Pihenjen, egyen jókat, és csak ezután
számoljon be nekik a kétségeiről. Más fényben látja majd az egészet, mihelyt
felépül. Bízzon bennem. Másként szemléli az egészet egy jó alvás és egy
finom vacsora után. Mindannyian nehéz időket élünk. Apró lépésenként
jutunk csak túl rajta. Néha lemaradunk, néha előrelendülünk, de nem adjuk
fel, haladunk tovább. Maga is ezt fogja tenni.
 James meghúzta a táska szíját, aztán felegyenesedett, és Sir Williamre
pillantott. Őlordsága víg kedélyű, nem különösebben elmélyült
gondolkodású férfi volt, de most még őt is meghökkentette a sápadt
fiatalember elkeseredett arckifejezése. – Bárcsak elhihetném, amit mond,
de úgy érzem, elvesztettem mindazt, amit tudtam, ami voltam. Másért sem
tudok már imádkozni, csak hogy hagyjanak valami mással foglalkozni, hogy
egészen más életet élhessek.
– Nos, ki tudja. Talán így alakul. A nagy változások korát éljük.Ki sejtheti
előre, hogy mi fog történni? Itt mindenesetre mindig szívélyes fogadtatásra
számíthat. Ha visszaküldik Angliába, örömmel vennénk, ha újra itt szállna
meg, és Walter tanítója lenne, míg egyetemre nem megy, de utána is
bármikor szívesen látott vendégünk lenne.
– Mi lesz a kis Roberttel?
– Róla már gondoskodtam. Tartoztunk ennyivel Reekie asszonyságnak,
nem gondolja? Amikor hívattam, azonnal jött, és ön mellett maradt, holott
akkor még nem tudhattuk, hogy mi baja. Előfordulhatott volna, hogy egy
haldoklóval zárjuk össze. Azt kockáztatta, hogy ő maga is elkapja a pestist,
és isten tudja csak, hogyan végződött volna ez az egész. Gondosan ápolta
önt, nemde?
James kinyitott egy szekrényajtót, hogy eltakarja az arcát.
– Minden szempontból megfelelt – válaszolta az üres polcokfelé
fordulva.
– Egyértelművé tette, hogy tartani fogja a száját. Azt se mondta el
senkinek, hogy miként talált önre annak idején. Meg lehet bízni benne.
Ígéretet tettem neki, hogy fizetem a fia taníttatását. Mr. Tudeley majd
intézkedik. Valami chichesteri patikáriushoz küldjük tanoncnak. Nem olcsó
mulatság, ám megéri az asszony hallgatásáért cserébe. Így örökre
lekötelezzük, és egy életre hallgatni fog.
 – Örülök – nézett James Sir Williamre. – Igen szép és nagylelkű gesztus
öntől, uram. Az az asszony rászolgált egy kis szerencsére. Nem említettem,
de Newportban találkoztam a férjével. Tőle tudom, hogy sosem fog
visszatérni a családjához.
– Zachary Reekie. – Őlordsága arisztokratikus ellenszenvvelejtette ki
eltűnt bérlője nevét. – Ha engem kérdez, nem vesztettek vele sokat. Az
asszony jobban járt volna, ha a férje a tengerbe fullad.
– Talán. Ám így elég kellemetlen helyzetbe került.
– Nem hinném. Amennyiben sem ő, sem más nem látja viszont az urát.
Ha senki sem jelenti, hogy találkozott vele, akkor hét év múlva halottá
nyilváníttathatja, és attól fogva özvegyasszony lesz.
– Hét év?
– Így szól a törvény.
– Erről vajon tud Mrs. Reekie?
– Dehogy! Honnan is tudhatna? Kétlem, hogy jártas lenne abetűk
tudományában.
– Olvasni tud, ám nem hiszem, hogy ismeri ezt a törvényt.Hiszen én sem
hallottam még róla. Vagyis… ha a férfi nem kerül elő, akkor hét év múlva
szabad asszony lesz?
– Pontosan – mondta Sir William, majd az orrára koppintott,hogy
jelezze, ez titok. – Hét év, onnan számolva, amikor a férfi eltűnt. Mikor is
veszett nyoma? Azt hiszem, múlt télen, amikor a flotta még a parlament
irányítása alatt állt… Mielőtt visszaszereztük volna a hajókat. Zachary Reekie
elszökött, hogy ott szolgáljon, az a gazember! És aztán nem tért vissza.
Vagyis már legalább egy éve elment. Az asszony hat év múlva szabad lesz,
és újra férjhez mehet. Még fiatal. Ha sikerül úgy túlélnie ezt a hat évet, hogy
nem esik folt a nevén, akkor új életet kezdhet. Szerintem többen is vannak,
akiknek kellene. Sőt, néhányan boldogan el is vennék.
 – Újra férjhez mehet?
Sir William jelentőségteljesen kacsintott.
– Amennyiben senki sem jelenti, hogy látta Zacharyt hús-vérmivoltában.
Ez fontos. Ha esetleg szívességet kíván tenni az asszonynak, akkor erről ne
feledkezzen meg.
– Senki sem látta – erősítette meg James. Már attól a gondolattól
felélénkült, hogy Alinor szabad lehet, és ha őt feloldozzák a fogadalma alól,
akkor lehet közös jövőjük. Mindannak ellenére, amit a nő mondott neki. –
Senki sem találkozott vele. Minden bizonnyal halott, és Mrs. Reekie hat év
elteltével özvegyasszony lehet.
– Ez a módja – bólintott Sir William. – Csinos teremtés. Kár,hogy az
életét egy ingovány peremén kell elvesztegetnie.
– Még nem tűnt fel a szépsége – jegyezte meg óvatosan James.
– Az meg hogy lehetséges?! – kiáltott fel őlordsága. – Hiszeninnen
Chichesterig mindenki tudja, hogy nincs nála szebb nő egész Sussexben.
Valami ostoba alak néhány éve még egy dalt is írt róla Sealsea szépe címmel.
Én magam is megdöngettem volna, ha nem lenne itt Walter, akinek az anyja
nem oly rég hunyt el… És ha ezen az átkozott szigeten nem lenne mindenki
olyan szörnyen istenes, hogy folyton a más dolgába üti az orrát!
Jamest elfogta az ismerős viszolygás, amikor ráébredt, hogy a gondok,
amelyekkel Alinornak szembe kellett néznie a mindennapjaiban, ebben a
nemesi házban is egyértelműen jelentkeztek.
– Akkor talán jobb hagyni – vágta rá. – Hátha sikerül előnyösházasságot
kötnie, és változtatnia az életén.
– Ó, rendben – értett egyet Sir William. – Ráadásul a bátyjaCromwell
seregében szolgált, és nem fukarkodik a véleményével. Olyan, akár a
mindent körbevizelő kutya. Változó időkben élünk, már semmi sem olyan,
mint régen volt, amikor tudtuk, hogy hányadán állunk. Ha az apámnak kedve
szottyant bevinni magával egy bérlő feleségét a szénaboglya mögé,
legfeljebb annyit mondtak rá: „Köszönjük, jó uram.” – Igen – vágott közbe
James, hogy véget vessen a monológnak. – Már semmi sem olyan, mint
annak idején.
– Mindenesetre az a hír járja róla, hogy nem hagyja magát –folytatta
bizalmas hangon Sir William. – Állítólag valami bolond fickó megpróbálta
magáévá tenni, amikor az asszony hazafelé tartott a piacról, mire Mrs.
Reekie odasúgott neki valamit, és azzal megfosztotta a férfiasságától. A fickó
azt mesélte, hogy a fütyköse lelohadt, és mintha jéggé vált volna az ereiben
a vér. Meg hogy ezzel sikerült romlásba döntenie, mielőtt ő vihette volna
romlásba az asszonyt.
– Valóban?
– Szóbeszéd. Az a fajta pletyka, amely mindig szárnyra kel aszép nők
körül. Hát ha még a szóban forgó teremtésnek egyéb tehetsége is van. Azt
beszélik, sok mindenre képes. Ez után az eset után fütykösbűvölőnek
nevezték el, és azt rebesgették, hogy el tudja érni, hogy egy férfi
tehetetlenül megdermedjen, de akár kőkeménnyé is teheti. Meg kell
mondjam, én magam is kíváncsi vagyok.
James utálkozva hallgatta, ahogy őlordsága is felsorolja Alinor rejtélyes
képességeit.
– Vélhetően mindössze annyi történt, hogy Mrs. Reekie jámboran szólt
az erőszaktevőhöz, akinek ettől elment a kedve – vetette fel.
– Ki tudja, mi minden telik ki attól az asszonytól.
– Vélhetően csak annyi igaz az egészből, hogy jól ért a
gyógynövényekhez – szögezte le James.
– Lehet. Ezen a szigeten mindenféle ostobaságban hisznek. Azbiztos,
hogy Mrs. Reekie anyja legalább félig boszorkány volt. Na de már meghalt,
megszentelt földbe temették, és odáig soha nem jutott el az ügy, hogy
boszorkánypróbának vessék alá. A sógornője gyermekágyban halt meg, de
azt a bátyja természetesen eltussolta. Mindegy is, nekünk igazán nem
számít. Bármi legyen is az az asszony, nekünk szívességet tett, és ezért
fizetség járt neki. Önnek pedig tudnia kell, hogy mindig szívesen látjuk. Vagy
maradjon itt, ha ahhoz van kedve.
– Holnap elutazom – jelentette ki James, aki örült, hogy végretémát
váltottak. – Londonba kell mennem, aztán áthajózom Franciaországba, ahol
a szemináriumomban meggyónok mindent. Ha elbocsátanak, akkor talán
visszatérhetek Angliába. Még az is lehet, hogy amikor legközelebb
találkozunk, már a régi nevemet fogom viselni, és újra a régi otthonomban
lakom.
– Remélem, így lesz. Istenemre, nagyon bízom benne – mormolta
rekedtes hangon Sir William. – Rászolgált. Ne feledje, hogy ez nem az ön
hibája volt, őfelsége maga választotta ezt az utat. Adja isten, hogy helyesen
cselekedjen, és a döntése visszasegítse a trónra. Adja isten, hogy
mindketten, ön is, meg ő is biztonságban hazajussanak.

Amint hazaértek a révészház gyógynövénykertjéből, Alinor meg a lánya

vizelettel kevert vízbe áztatta a jobbik főkötőjét és az ingét, egész este
benne hagyták fehéredni, aztán a kis tóból hozott tiszta, hideg vízzel
alaposan kiöblítették, és kitűzték a száradó növények mellé a madzagra.
– Nem hiszem, hogy jön majd álom a szememre – mondtanyugtalanul
Alys.
– Pedig kellene – intette az anyja. – Nem akarok valami savóképű
lánnyal beállítani a leendő anyósáékhoz.
– Méghogy savóképű! – méltatlankodott Alys.
 – Akinek olyan sötét karikák vannak a szeme alatt, mint arészeges öreg
Joannak.
– Jó, akkor alszom, esküszöm.
– Átmegyek a Rév-házba a bácsikádhoz. Nem maradok soká.
– Jó – bólintott a lány. Levette a szoknyáját és kabátkáját, amelyben
egész nap dolgozott, és kiterítette őket a takaróra. Aztán befont hajjal,
vászon alsóingben besiklott a takaró alá, majd felhúzta a nyakáig. Épp úgy
festett, mint kislány korában. Alinor az ágyhoz lépett, hogy homlokon
csókolja. – Egész biztos vagy benne? Mert túl fiatalnak tűnsz ahhoz, hogy
már az esküvődet tervezgesd.
Alys sugárzó mosollyal nézett fel rá.
– Igen, anyám. Egész biztos. És annyi idős vagyok, mint tevoltál, amikor
férjhez mentél apámhoz.
– Nem volt valami jó döntés – mormolta az anyja.
– De akkor is annyi idős vagyok, mint te voltál.
– Igen.
– Gondolod, hogy hazatér? – kérdezte a lány. – Mármint apám.Ha
meghallja valakitől, hogy férjhez megyek, szerinted hazajön az esküvőmre?
Alinor egy ideig habozott.
– Nem hinném, hogy valaha hazatérne.
Alys a fülére szorította a tenyerét.
– Inkább ne mondj semmit! – kérlelte az anyját. – Amíg Stoney-ék azt
hihetik, hogy apám eltűnt, de előfordulhat, hogy gazdagon tér haza, addig
valamennyire elviselik a gondolatot, hogy a menyük legyek. De ha elárulom
nekik, hogy egyszerűen csak elszökött, akkor a szemükben sosem leszek elég
jó Richardnak… Akkor csak egy nincstelen leszek.
Alinor elhúzta a lánya kezét a füléről, és kérges tenyere közé szorította.
 – Rendben, nem szólok. Így azt mondhatod nekik, hogy semmit sem
tudunk biztosan.
– Ami igaz is – bólintott Alys. – Hiszen itt, a dagályföldénsemmiben sem
lehetünk biztosak.

Az öböl felől hideg, nyirkos ködöt hozott magával a szél. Alinor a vállára
terítette a köpenyét, kilépett a kertjükből és balra fordult, mintha a
révészházhoz indulna, ahogy Alysnek mondta, ám amikor felért a töltésre,
újra elfordult, és rátért a kevesek által ismert csapásra, amely a kunyhó
mögött elhaladva a Priory és a tenger felé vezetett. Már beállt a dagály, és
a párafoszlányok a tenger sós levegőjét sodorták magukkal. A nő jobbra
pillantott, a szárazföld felé, a töltésen túl elterülő, alacsonyan fekvő
mezőkre. A sövény felett egy vadászó bagoly világos körvonalai rajzolódtak
ki. A madár némán lebegett, akár egy szellem, hatalmas szemével a sötétben
is jól látott.
Alinor a dagálykor használt ösvényen maradt, csak ott ment le a partra,
ahol a kicsapó hullámok szárazon hagytak egy keskeny sávot, aztán a sáros
lépcsőn visszakapaszkodott a töltésre, majd egyik szürke kőről a másikra
lépve végigment az ingovány szélén, a mocsaras rét mentén. Szürke kövek a
szürke sárban a szürke ég alatt. Kikerülte a tengerbe nyúló földnyelvet, ahol
a harangtorony intő mutatóujjként meredt a sötét égboltra, és a vízbe
süllyedt, hínártól zöld kikötőcölöpnél visszafordult a szárazföld felé.
Csizmája alatt apró kagylók csikorogtak, amikor átvágott a parti sávon, és
felment a töltésre, amely a Priory melletti rét felé vezetett. Felpillantott,
amikor az egyenetlen lépcsőfokokon felfelé lépkedett, és azonnal észrevette
a férfit. James a szénaboglya árnyékában várt rá, ahová a Priory ablakaiból
már nem lehetett lelátni. A parti ösvény felé fordult, hogy azonnal
észrevegye, amint felbukkan.
Az asszony egyetlen szó nélkül odasietett hozzá, és a testük összesimult.
– Alinor… – James mindössze ennyit mondott, aztán megcsókolta.
A nő a szénaboglyának vetette a hátát, mert a térde elgyengült, mintha
nem tudná megtartani a testét. Az apró mozdulat elég volt ahhoz, hogy a
férfi elengedje.
– Ne itt – suttogta Alinor.
– Ne itt… Akkor eljössz a Prioryba?
– Nem merek.
– Elmehetünk a kunyhótokba?
– Alys otthon van.
James hallgatott.
– Sehol sem találhatunk helyet magunknak? Te ismered azerdőt, az
ingoványt, a kis ösvényeket…
– Nem hálhatok veled az ingoványon. – A nő megborzongott,mire a férfi
azonnal átölelte a derekát, és ráterítette a köpenyét. – Dagály idején nem –
magyarázta Alinor. – Az olyan lenne, akár a vízbe fúlás. Nem mehetnénk a
templomba? Leülhetnénk az előtető alatt.
A férfi megrázta a fejét.
– Ugyan én elvesztettem a hitem, de ez azért túlzás lenne.Képtelen
lennék… Bocsáss meg, szerelmem… Képtelen vagyok erre…
– Hát persze – sietett megnyugtatni a nő, és arra gondolt, micsoda
erkölcstelen némbernek tűnhet, hogy egyáltalán eszébe jutott ilyesmi. –
Nem úgy értettem…
– Annyira akarlak, hogy attól félek, mindjárt megáll a szívem– súgta oda
James. – Bárhol, nekem bárhol jó lesz!
 – Attól tartok, nincs számunkra hely sehol – felelte halkanAlinor, aztán
jobban belegondolt abba, amit mondott. – Ó, de igaz. Hát nem érted? Nincs
számunkra hely sehol, sem a Sealsea-szigeten, sem a dagályföldén… Sehol a
világon.
– Kell hogy legyen!
– És különben is, nem azért jöttünk ide, hogy elbúcsúzzunkegymástól?
– Nem viselem el, ha megint ezen a réten kell búcsút mondanom neked!
– De akkor visszajöttél, ahogy megígérted – emlékeztette szégyenlősen
a nő.
– Akkor parancsba kaptam, hogy jöjjek vissza. Legközelebbszabad
emberként térek vissza. Vissza fogok jönni érted.
– Nem hiszem, hogy ez megtörténhet.
– Meg fog történni. Feloldoznak a fogadalmam alól. Beszélek
aszüleimmel, visszavásárolom a yorkshire-i házunkat, és eljövök érted.
A nő megpróbálta kihúzni a férfi markából a kezét.
– Te is tudod…
– Nem, most figyelj rám. Meggyónom a bűneimet, és felmentenek a
papi hivatás alól. – Amikor Alinor a fejét rázta, James csak még erősebben
szorította a kezét. – Ez az én döntésem. Ezt akarom.
– De hát az életedet kockáztattad a hitedért! Azt mondtad,mindig a hit
áll az első helyen.
– Valóban. De az még Newport előtt volt. Szerelmem, kudarcot
vallottam a küldetésemmel, és elvesztettem a hitem. Odalett a hitem a
királyban és Istenben. Bármi történjék is, mindenképpen elhagyom a papi
hivatást, és soha többé nem lépek Anglia földjére kémként. Nem szolgálom
többé a királyt. Az Úr áldja meg, és legyenek neki nálam jobb hívei. Kudarcot
vallottam az ügyében, és nem viselném el, ha ez még egyszer megtörténne.
Az életemnek ez a része lezárult.
 – De akkor is…
– Alinor, nem fogom meggondolni magam. Elvesztettem a hitem,
elvesztettem mindent. Nem tudom elmondani, de most csak sötétség van
ott, ahol eddig vakító fény volt. Te vagy az egyetlen, aki fontos számomra.
– Ó, szerelmem – suttogta a nő. – Nem így szokás feleségetválasztani.
– Van valami, amiről te nem tudsz, és én is csak most szereztem
tudomást róla. Jó hír. Megszabadulhatsz a férjedtől. Én nem mondom el
senkinek, hogy találkoztunk, és Robertnek is hallgatnia kell erről. Walternek
már szóltam. Hat év múlva, ha addig senki sem látja a férjedet, és senki sem
közli az egyházközséggel, hogy találkozott vele valahol, akkor a
házasságodat felbontják, mintha sosem köttetett volna meg. Őt halottnak
tekintik, te pedig szabad asszony leszel.
Alinor erről valóban nem tudott. Kételkedő, zavart tekintettel nézett fel a
férfira.
– Ez igaz lenne? Valóban? Ez lehetséges? Hat év, és szabadvagyok?
– A törvény szerint hét év, de egy már majdnem eltelt.
– Ezt mondja a törvény?
– Ezt. Magától Sir Williamtől tudom. Szabad leszel, Alinor,esküszöm.
Szabadon feleségül jöhetsz hozzám. És én is szabadon elvehetlek.
– Csak hat évet kell várnunk?
– Hajlandó vagy annyit várni?
– Akár hatvanat is! – mondta Alinor és Jameshez simult. –Akár hatszázat
is. De neked nem kellene…
A férfi átölelte, odaszorította a szénaboglyához, ajkával elhallgattatta, és
elérte, hogy a nő a gyönyörtől nyöszörögni kezdjen. Aztán az ő feje is
lehanyatlott Alinor vállára. – Esküszöm… esküszöm… – zihálta a nyakába.
Épphogy megvirradt, amikor Alys és Alinor felkelt. Alys eltökélte, hogy olyan
tiszta és olyan takaros lesz, mint valami városi lány. A két nő magához vett
egy kis palack szappanfűtinktúrát, egy kis levendulaolajat, és még napkelte
előtt átmentek a Rév-házba. Vörös, a kutya kifutott az ajtóhoz, hogy
üdvözölje őket. A palackot is körbeszimatolta.
– Korán fent vagytok – jegyezte meg Ned. A konyhaasztalnálült, előtte
egy cipó és egy korsó sör.
– Mosakodni jöttünk. Meglátogatjuk Stoney-ékat – magyaráztaAlinor –,
mielőtt elmennénk a chichesteri vásárba.
– És ők mivel érdemelték ki, hogy megmosakodtok? – Nedsomolyogva
Alys felé sandított, majd látta, hogy a lány elpirul. – Ó, már értem. Akkor
előveszem a fazekat.
Felállt, és a mosókonyhába ment a hatalmas vasfazékért, amelyet a havi
mosás idején szoktak használni a Rév-házban. A fazék két fülén átdugott egy
kopott fémpálcát, aztán Alysszel felemelték, és a konyhai tűzhelyre tették.
Alinor közben fogott két vödröt, és kilépett a hátsó ajtón, hogy vizet hozzon
a kútból. Míg azok ketten tüzet gyújtottak, ő egymás után öntötte az
edénybe a vizet, majd újra visszament egy újabb vödörre valóért.
– Nem reggeliztek meg, amíg arra vártok, hogy felmelegedjen? –
javasolta Ned, és rögtön vágott is két szelet kenyeret.
– Egy falat se menne le a torkomon – felelte Alys, de azértelvette a
kenyeret, és el is majszolta, miközben azt figyelte, hogy felforrt-e már a víz.
Ned felvonta a szemöldökét, és a húgára pillantott.
– Sápkóros – súgta vissza Alinor. – Adja isten, hogy meg tudjunk egyezni
a hozományban. Annyira megtetszett neki az a legény.
A férfi bólintott.
– Az aratóünnep óta Richard minden este kikíséri a komphoz.Csak ülnek
a mólón, és egyre csak beszélnek és beszélnek, mintha bizony annyi lenne
itt a hír. A fiú csak akkor megy el, amikor szólok Alysnek, hogy indul az utolsó
komp hazafelé.
– Már elég meleg! – szakította félbe őket a lány. – Tán csakelég meleg
már!
Alinor és a bátyja megint átdugta a fémpálcát a fazék fülén, majd
kicipelték a súlyos edényt a mosókonyhába, és letették a téglával kirakott
padlóra.
– Később visszajövök – köszönt el Ned. – Ne öntsétek ki a vizeta
dézsából. Nem is emlékszem, hogy mikor mosdottam meg utoljára
alaposan, és a ti vizeteknek mindig olyan jó az illata.
Becsukta az ajtót, a két nő pedig meztelenre vetkőzött, megmosták
egymás haját, aztán felváltva öntözgették egymásra a meleg vizet a
kancsóból. A szappanfűtinktúrától a víz zavarossá vált, és tapintásra síkos
lett, mint a szappan, a levendulaolaj illata pedig belengte a helyiséget. A
hideg téglapadlón állva, dideregve szárítkoztak, majd kendővel
megtörölgették a hajukat, belebújtak a friss vászoningükbe, letisztogatták a
ruhájukat, és átmentek a konyhába. Vizes hajuk a vállukra omlott.
Ned a bejárat melletti padon üldögélt, pipázott, és a mólót csapkodó, a
nap első sugaraitól fénylő vizet nézte. Gyorsan jött a dagály, már elöntötte
a gázló köveit, és tajtékozva csapott össze az ér vizével.
– Szép napunk lesz – jegyezte meg. – Frissek és üdék vagytok,mint két
virágszál.
A két nő marokra fogta a szoknyája felhúzott alját, nehogy akár egyetlen
csepp sár is ráfröccsenjen, aztán óvatosan visszaballagtak a töltésen a
kunyhóhoz, majd lelépkedtek a lépcsőn. Vászonfőkötőjük szépen simára
száradt a cseréplapon, amelyet a parázsra tettek. Befonták egymás még
nedves haját, és megtűzték a főkötőjüket.
– Hogy festek? – fordult Alys az anyja felé.
 Alinor a lányára nézett, a makulátlan, folyton elpiruló, ifjú bőrére,
aranyszínű fürtjeire a fehér főkötő alatt, a nagy, kék szemére és huncut
mosolyára.
– Szép vagy – mondta. – Nem hiszem, hogy lenne bárki is, akiellen tudna
állni neked.
– Csak Richard anyja miatt aggódom. Az apja igen kedves velem, de az
anyja keményszívű asszony. Valahogy meg kell győznünk, anyám. Nincs
bájitalod vagy valami ehhez hasonló?
– Bájital? – kacagott fel Alinor. – Hiszen tudod, hogy nemfoglalkozom
ilyesmivel.
– Bele kell egyeznie a házasságba. Bele kell egyeznie – mondta
el újra meg újra a lány.
– Richard az egyetlen gyermekük. Az csak természetes, hogy alegjobbat
akarják neki. De azt beszélik, Richard a kisujja köré tudja csavarni őket. Szólt
nekik, hogy ma átmegyünk hozzájuk?
– Igen, és azt is, hogy miért. Mondta, hogy a szülei reggelirevárnak. Nem
késhetünk el.
– De azt sem akarjuk, hogy hajnalban érjünk oda. Nem kellene túl
mohónak tűnnünk.
– De én az vagyok! – jelentette ki a lánya.
Alinor hirtelen egyedül Jamesre tudott gondolni, az érintésére, az ajka
ízére, kalapáló szívére, ahogy odaszorította a szénaboglyához.
– Tudom, milyen mohónak lenni – mondta, és elfordult. – Tényleg
tudom. De most dolgunk van a növényekkel, az olajokkal, meg kell etetnünk
a tyúkokat, és letakarni a tüzet.
– Tudom, tudom – vágta rá türelmetlenül a lánya. – Megetetem a
tyúkokat.
 Kihessegette a szárnyasokat az ajtón, kiszedte a fészekből a két tojást,
amit tojtak, és betette egy cserépedénybe. Alinor lenmagolajat töltött egy
jókora üvegkorsóba, amelyet teleraktak a nyár utolsó, friss
bazsalikomleveleivel, aztán gondosan lezárta egy dugóval. Előkészített egy
másik korsót is, amelyben fekete nadálytő volt, majd kitette az edényeket a
kunyhó előtti padra, ahol a felkelő nap azonnal rájuk süt majd, és sugarai
egész nap melengetni fogják. Így a növények esszenciája kioldódhat az
olajban. Aztán a szoba sarkában álló szekrényhez lépett, ahol párlatokat
készített és növényeket szárított, kivett belőle egy tucatnyi apró fiolát és egy
kosárba rakta őket.
– Elkészültél? – kérdezte Alys. – Megvan minden?
Indulhatunk?
– Lefedted a parazsat?
– Igen, igen!
– És a tűz ellen védő jelek?
A lány odahajolt a tűzhelyhez, felkapott egy gyújtósnak használt ágacskát,
és a hamuba rajzolta a tűz ellen oltalmazó rúnákat.
– Tessék, megvan!
– Mert azt szeretnénk, ha minden takaros lenne… – jegyeztemeg Alinor.
– …amikor hazajövünk – fejezte be nevetve a mondatot a lánya.
– Tudom, tudom! – ismerte el a nő, hogy valóban ezt akartamondani. –
Anyám szavajárása volt ez, és most is igaz.
– Tökéletes lesz minden, amikor hazajövünk. Még maga a molnárné is
megcsodálná. Menjünk!
Egymás mögött lépkedtek a töltésen a Rév-ház felé. A víz már magasan állt.
Egy gazda épp levezette nagycsontú lovát a kompról, majd a fellépőre állt,
hogy a nyeregbe üljön.
– A chichesteri vásárba tart, Reekie asszonyság? – üdvözölteAlinort.
– Igen. Hogy szolgál az egészsége, Chudleigh gazda? – kérdezett vissza a
nő.
– Megvagyok – felelte a férfi. – De hálás lennék, ha adna abból
a libazsíros kenőcsből, mert az jól jön, amikor a hidegtől megsajdul az én
öreg térdem.
– Viszek majd egy üveggel – ígérte Alinor.
– Ti ketten valósággal ragyogtok – bókolt Ned. – Olyan tisztákvagytok,
hogy szinte már fény árad belőletek.
Alys elkuncogta magát, és felemelte a szoknyáját, nehogy
bemocskolódjon a mólón, ahová a lovak felhordták a sarat.
– Nem viszel gyapjút a vásárba? – kérdezte Ned az unokahúgát,
miközben tartotta a tutajt, hogy ne billegjen, amikor beszállnak.
– Ma nem. Anyám csipkét vesz Mrs. Millernek, már ha látvalami szépet,
és olajat szeretne eladni.
– Hát nem kapsz szalagot? – tudakolta a férfi.
– A hiúság bűn, bácsikám – vágott vissza cserfesen a lány, ésfelszegte
csinos állát, amivel sikerült megnevettetnie Nedet.
A felduzzadt ér vize lassan, békésen folydogált, ám Alinor így is két kézzel
kapaszkodott a tutaj oldalába, s amikor Vörös, a kutya beugrott melléjük,
riadtan szisszent fel.
– A házitanító, az a James Summer az éjszaka közepén utazottel. Észak
felé indult – mesélte Ned. – A gázlón ment át a holdvilágnál, Sir William
második legjobb lován. Nem jött be a Rév-házba, de azért láttam.
Gondolom, Londonba készült. Nem kérte, hogy világítsak, nem is állt meg,
hogy váltsunk egy szót. Nem valami beszédes ember. És mintha nem is
tanítana valami sokat, ugye?
– Nem tudom – válaszolta Alinor.
– Rob tudja, hogy mikor tér vissza?
– Nem mondta.
– Jobban festett, mint a múltkor, amikor hazajött. Kutya betegvolt,
nemde?
– Láza volt – felelte kurtán a húga, és le nem vette tekintetét
alátóhatárról.
– Vennél nekem egy juhsajtot a vásárban?
– Igen – mondta Alinor. – Vacsora előtt itthon leszünk.
A férfi segített neki kiszállni a túlparton.
– Ha erre jár egy szekér, akár el is vihetne titeket. Várjatokegy kicsit,
hátha jön valaki.
– Elindulunk gyalog – mondta Alinor, és a lányával lépkednikezdtek az
úton. Ned visszavitte a kompot a szigetre, hogy ott várja a többi,
Chichesterbe igyekvő utast.
A két nő egy idő után letért a chichesteri útról, és balra fordult a Birdham
felé vezető ösvényen. A talaj errefelé mocsaras volt, de végig tudtak menni
a mezőket szegélyező töltés tetején, a patakoknál pedig köveken ugráltak át
a túloldalra. Az alacsonyan fekvő ázott földeket sövények választották el
egymástól, s több kerítésáthágón is át kellett mászniuk, mire végül
megérkeztek a falucskába, amely mindössze néhány út menti házból állt.
Megálltak egy pillanatra a keskeny út füves szélén.
– Hogy nézek ki? – tudakolta nyugtalanul Alys.
Alinor megigazította a lánya főkötőjét, és kicsit megrángatta a köpenyét,
hogy takarosan simuljon a vállára.
– Nagyszerűen – felelte. – Gyere, töröljük meg a csizmánkat.
 Hiába voltak annyira óvatosak, a ruhájuk szegélye mégis koszos lett
útközben, és a lábuk is csupa sár volt. Felemelték a szoknyájukat, és a fűbe
törölték csizmájuk oldalát és orrát.
– Izzadt vagyok – motyogta Alys, – és csupa sár. A fene essenebbe a
helybe, hogy itt mindig így nézek ki! Richard még sosem látott úgy, hogy
tiszta lett volna az alsószoknyám!
– Szép vagy – nyugtatgatta az anyja. – És látott már ennélrosszabb
állapotban is.
A Stoney-tanya az úttól valamivel távolabb állt. A házat alacsony, zúzott
kőből rakott fal vette körül, amely megakadályozta, hogy az állatok
elkószáljanak. Egy kis gyümölcsöskerten áthaladó füves ösvény vezetett a
bejárathoz. Az almafák ágait lehúzta az érett gyümölcs, az egyik fának
támasztva ott állt egy létra is, amelyről valaki korábban almát szedhetett.
A kis egyházközségben nem sok olyan épület akadt, mint Stoney-ék jókora
háza. A nádfedél alatt az emeleten két szoba és egy kis tárolóhelyiség volt,
a földszinten pedig egy konyha és két másik szoba: az egyiket tisztaszobának
használták, a másikat raktárfélének. A konyha a ház teljes hátsó részét
elfoglalta, az ajtaján a kővel kirakott udvarra lehetett kilépni. A házzal
szemben volt a sörfőzde és a tejeskamra, a kert két oldalán pedig a pajta és
az istálló állt. A két nő épp elindult a bejárati ajtó felé, amikor a ház sarkánál
befordult Richard Stoney, majd futva igyekezett feléjük. Barna nadrágot,
zekét és jó bőrből készült lovaglócsizmát viselt, amelyen meglátszott az
istállóudvar sara.
– Megjöttetek! Ó, hát megjöttetek! – Olyan hirtelen torpantmeg
előttük, hogy kicsit meg is csúszott, de még idejében eszébe jutott, hogy
nem szabad magához ölelnie Alyst. Meghajolt Alinor előtt. – Mrs. Reekie,
köszönöm, hogy eljött. Alys… – Sugárzó, cinkos pillantással nézett a lányra.
– Adjon isten, Alys.
 A fiatalember bensőséges, olvadó tekintete láttán Alinor olyan pontosan
tudta, hogy mi a titkuk, mintha megosztották volna vele. Egészen biztos volt
abban, hogy ezek ketten immár szeretők: Alys fittyet hányt a
figyelmeztetésére, az iskola és az egyház tanításaira, még Mrs. Miller
gyanakvását is sikerült valahogy kijátszania, és nem a fejét, hanem a szívét
követve együtt hált ezzel a fiatalemberrel.
Már azt is értette, miért tökélte el Alys, hogy mindenképpen eljegyezzék
egymást. Ha Richard nem tudja rávenni a szüleit arra, hogy beleegyezzenek
a házasságukba, akkor sosem láthatják többé egymást. Stoney-ék
valószínűleg még a vízimalomból is elvinnék a fiukat, nehogy titokban
továbbra is találkozzanak. Alyst attól fogva úgy ismernék a környéken, mint
a lányt, aki elvesztette a kiszemelt férfit, és ha házasságot kötne, a férjéről
mindenki tudná, hogy igazából nem is őt választotta volna. Ha emellett még
az is kitudódna, hogy oda a szüzessége, igen nehéz lenne tisztességes
fiatalembert találni számára, a molnárnénak pedig jogában állna
megtagadni tőle a munkát. Régebben a falusi kézfogókon fogadalmat tett az
ifjú pár, és megtörtént az elhálás is, azonban megváltozott a világ. Mára már
az istenes emberek és a felemelkedésükben bízó családok elítélték az effajta
szerelmet, és szemérmetlennek, a hozományok kiszámítása szempontjából
pedig előnytelennek tartották.
– Jaj, ne! – suttogta maga elé Alinor.
– Mi baj? – Alys már belekarolt Richards Stoney-ba, de mosthátranézett,
és dacosan pillantott fel anyja szemrehányó arcára.
Amikor Alinor meglátta, hogy mennyire boldog, igazából nem tudott rá
haragudni. A fiatalok olyan szépek voltak együtt, magasságukat és
külsejüket tekintve oly jól illettek egymáshoz, így Alinor nem is hibáztatta
őket azért, hogy nem tudták kivárni a szülők vonakodó beleegyezését. A
fiatalember szeme sötét volt, bőre mogyoróbarna, egyszerű, fehér gallérjára
omló dús haja pedig fekete. A halvány bőrű Alys oly törékenynek tűnt
mellette. Fehér főkötője alá tűrt aranyszőke haja az anyjáénál valamivel
világosabb árnyalatú volt, a vonásai pedig szabályosak és szépek, akár egy
porcelánbabáé.
– Semmi – felelte Alinor. – Nincs semmi baj.
A lánya a szemébe nézett, és az arcába szökött a vér. Mintha rájött volna,
hogy az anyja megsejtette a titkát.
– Anyám? – szólította meg bizonytalanul.
– Majd később beszélünk – döntött Alinor.
Alys elvörösödött, és közelebb húzódott Richardhoz, mintha ezzel jelezné,
hogy immár hozzá tartozik.
– Anyám, ő a férfi, akihez férjhez fogok menni – jelentette ki.
Richard elpirult, mint valami kisfiú, de büszkén húzta ki magát.
– Ha megengedi – vette át a szót. – Már fogadalmat tettemAlysnek, a
szavamat adtam. Eljegyeztük egymást.
– Lássuk, mit szól ehhez az apja – válaszolta körültekintően anő.
Richard kézen fogta Alyst, és elindultak az ösvényen a ház felé. Alinor
mögöttük lépkedett, és közben bűntudatosan azon töprengett, hogy
Nednek igaza lehet, és a vadság, amit a bátyja meglátott benne, most a
lányánál is jelentkezett. Mivel ő maga képtelen volt uralkodni a bujaságán,
amely Éva óta minden esendő nőben megvan, Alyst sem taníthatta jobb
viselkedésre.
A bejárati ajtót nem sokat használhatták, mert nyikorogva tárult ki
előttük. A küszöbön ott állt Mrs. Stoney, mögötte a cselédlány.
– Adjon isten jó napot, Mrs. Reekie – köszönt illő módon.
– Adjon isten, Mrs. Stoney – válaszolta Alinor, és igyekezettvisszanyerni
az önuralmát.
Az asszony a fia felé fordult.
 – Menj, hívd ide apádat. A pajtában van.
Richardon látszott, mennyire nem akarózik neki magára hagyni Alyst, de
engedelmeskedett. Mrs. Stoney bevezette Alinorékat a tisztaszobába, amely
a ház kertre néző részében volt. Csak kevés bútor volt benne, csupa nehéz,
sötét fából készült darab: az egyik falat teljes szélességében elfoglalta egy
hatalmas konyhaszekrény, amelyben a drága ónedényeket tartották. Ezen
kívül volt ott még egy fonott hátú és karfájú öblös karosszék, szemmel
láthatóan a ház urának a helye, mellette pedig egy másik szék. Alinor az
ajtóban letette olajosüvegcsékkel teli kosarát, és illemtudóan odalépett egy
kisebb székhez a sötét faasztal mellett, amelyet egy darab kárpit takart, és
arra súlyos óntálat helyeztek. Mrs. Stoney a karosszék melletti székbe ült,
Alys pedig az anyja mellé állt. Őt hellyel sem kínálták.
Hallották, ahogy a férfiak a hátsó ajtón át belépnek a házba, Mr. Stoney
topogva megszabadult a csizmájára tapadt sártól, majd belépett a
tisztaszobába. Alacsony, esetlen, vörös arcú férfi volt, azonnal
rámosolyogott az üdvözlésére felálló Alinorra, és kezet nyújtott neki.
– Adj’ isten, adj’ isten – köszönt Mr. Stoney, majd Alyshez fordult. – És
hogy van ma Sussex legcsinosabb leányzója?
A lány bókolt, aztán két cuppanós csókot nyomott a férfi arcára.
– Inna velünk egy pohár sört, Mrs. Reekie? – kérdezte Mr.
Stoney.
– Bess már hozza – szólalt meg a felesége.
– A fiatalok pedig elmehetnének sétálni egyet a gyümölcsöskertben –
javasolta a férfi.
Bess már jött is az ónkupákkal megrakott tálcával, Richard és Alys pedig
az alkalmat kihasználva kisurrantak az ajtón.
 – Richard szereti a gazdaságot mutogatni Alysnek – hajolt közelebb
bizalmasan Mr. Stoney. – Annyira büszke rá. Tudja, ő az egyetlen
gyermekünk.
– Tudom. – Alinor belekortyolt a gyenge sörébe. Az ital otthonkészült,
és Mrs. Stoney a kertjében szedett almával édesítette. Érezni lehetett benne
a gyümölcs ízét. – Igen finom a sör, Mrs. Stoney.
A ház asszonyának arcára elégedett mosolyt csalt a dicséret. Alinor
érzékelte benne az önelégültséget, és eltűnődött, hogy a nő vajon kedves
anyósa lenne-e Alysnek, akinek itt kellene élnie velük a tanyán, ebben a
házban.
– No, hát a fiatalok egybe kívánnak kelni – vágott bele Stoneygazda. –
Richard az aratóünnep után odajött hozzám, és bevallotta, hogy a
megkérdezésem nélkül megkérte a leányzó kezét. – A fejét csóválva halkan
elnevette magát. – A fiúk már csak ilyenek, nem igaz? Aztán néhányszor
elhozta hozzánk Alyst, akit igencsak megkedveltünk. Valójában az apjával
lenne megbeszélnivalóm…
– Mint tudja, a férjem tengerre kelt már majdnem egy éve. –vetette
közbe Alinor. Igyekezett körültekintően fogalmazni. – Minden családi ügy
rám hárul.
– A bátyja nem vállalta át, hogy eljárjon a nevében? – tudakolta Mrs.
Stoney.
– A gyermekeim ügyében én döntök – szögezte le csendesméltósággal
Alinor. – Amikor szükségem van rá, kikérem a tanácsát.
– És a bátyja tudja, hogy ma idejöttek? – firtatta Mrs. Stoney.
– Igen.
– Azt tudom, hogy maga nem ostoba asszony – mondta bátorítón a férfi.
– De biztosan sejti, hogy Richard számára kereshetnénk egy igazán jómódú
leányt is. Ő az egyetlen gyermekünk, a halálunk után itt minden az övé lesz.
A gazdaságnak nincs adóssága. Így örököltem meg az apámtól, sokat
javítottam rajta, és így is adom tovább. Takaros kis örökség.
– Tudom – bólintott Alinor. – Nagyon szép tanya. De Alysnekmár a
legelső alkalommal megtetszett a fiuk, amikor megismerkedtek a
malomban. Még azelőtt, hogy tudta volna, ki fia-borja Richard. Nem is
gondolt a vagyonra.
Mrs. Stoney úgy szipákolt, mintha ebben kételkedne.
– Szerelmi házasságot kötnének – folytatta Alinor. –
Alysnektermészetesen lesz hozománya.
– Félretett már neki vászonneműt?– akarta tudni Mrs. Stoney.
– Nem – rázta meg a fejét Alinor, és a kunyhójukra gondolt,ahol a szoba
sarkában tartott kincsesládikó mindössze egy bérleti szerződést rejtett, meg
a vörös bőrerszényt tele értéktelen érmékkel. – Még nem. De mire eljön az
esküvő napja, tudok küldeni vele némi ágyneműt… – Az asszony elégedetlen
arckifejezését látva hozzátette: – És valamennyi gyapjút.
– Hát ez lett abból, hogy elküldtük Richardot Millerékhez dolgozni –
vetette oda Mrs. Stoney a szája sarkából a férjének. – Azért küldted, hogy
kitanulja a molnárkodást, ehelyett csak engedetlenséget tanult.
– Richard maga dönthet – ellenkezett a gazda. – Alys csinoslány, és tud
mindent, amit egy gazdálkodó feleségének tudnia kell. Nem igaz, Mrs.
Reekie?
– A vízimalomban mindenféle munkát rábíznak már – erősítette meg
Alinor. – Mrs. Miller igen jó gazdaasszony, és Alys az ő keze alatt tanult.
Elvégez minden feladatot a tejeskamrában, tud tehenet fejni, sört főzni,
kenyeret sütni, főzni, és természetesen fonni és varrni is. Sokat tanult tőlem
is a gyógynövényekről és a hasznukról. Tud olvasni és írni. Látni fogják,
milyen ügyesen elboldogul a tejeskamrában, a főzdében, a kemence
mellett, sőt a földeken is.
 – Magával hozná hozományba a maga receptkönyvét is? –tette fel a
kérdést Mrs. Stoney.
Alinor összerezzent. Az anyjától örökölt könyvben benne volt mindaz,
amit a betegségek és a sérülések gyógyításáról tudtak, a gyógynövények
termesztése és felhasználásuk pontos módja, a főzetek készítésének
rejtelmei. Ez volt a legnagyobb kincse, egyben gyógyfüves asszonyként a
tudása alapja. – Lemásolom a recepteket – ígérte meg. – Lemásolom
Alysnek. És persze ha a családban valami betegség vagy gond támadna,
ingyen eljövök segíteni.
Mrs. Stoney arcáról könnyen le lehetett olvasni, hogy ezt nem tartja
elégnek.
– És a megtakarításai? – kérdezte. – Mennyi pénzt hoz a házasságba?
– Eddig harmincöt shillinget tettem félre – válaszolta Alinorcsendes
büszkeséggel, ám szemmel láthatólag ez is kevés volt. Mrs. Stoney az összeg
hallatán mindössze a szemöldökét vonta fel. – Ha húsvétkor házasodnak
össze, akkor az esküvő napjáig további tíz shillinget tudok hozzátenni –
folytatta Alinor. – Rob fiam a Prioryban szolgál, és gyertyaszentelőkor
megkapja a negyedéves bérét. Ez újabb tizenöt shillinget jelent. – A nő
igyekezett szenvtelenül beszélni erről a hatalmas összegről, amely több volt,
mint bármely eddigi fizetsége. Amikor azonban Mr. Stoney a feleségére
nézett, az asszony határozottan megrázta a fejét és lebiggyesztette az ajkát.
– Nem hagyhatjuk, hogy a fiunk elvesztegesse magát – magyarázta a
férfi.
– Azt a pénzt is hozzá tudnám tenni, amit addig megkeresek –ajánlotta
fel Alinor. – A Sealsea-szigeten szinte minden szülni készülő asszony engem
hívat. Megígérhetném, hogy a házasság első évében havonta fizetnék
valamennyit abból, amit kapok.
Mrs. Stoney elgondolkodva csücsörített.
 – A fiam hamarosan egy chichesteri patikárius tanonca lesz. –Alinor
szíve vadul kalapált, de a hangja higgadt maradt. – Tavasszal kezdi, amikor
Walter úrfi elutazik, hogy az egyetemen tanuljon. Tudom, hogy Robnak
fontos a nővére boldogsága.
– Patikárius? – vágott közbe Mrs. Stoney. Alinor már hozzáfogott volna,
hogy elmagyarázza, ám a nő beléfojtotta a szót. – Annak meg mi hasznát
vennénk?
– Alys és Rob örökli majd a komp jogát és a Rév-házat.
– Sajnálom – jelentette ki végül Mr. Stoney. – De mi
nagyobbhozományra számítunk, ráadásul olyanra, amit az esküvő napján
megkapunk teljes egészében. Talán egy darab földre is valamelyik
szomszédunktól. Nem pennykre, amikor épp hozzájut, Mrs. Reekie. Amikor
csurran-cseppen. Kár, hogy nincs férje, aki eltartaná. Igen nagy kár. De nem
engedhetjük, hogy Richard elvesztegesse magát. Pedig Alys csinos lány, és
tetszik nekünk. Őt választottuk volna, ha nagyobb hozományt ajánl vele.
Őszintén szólva arra számítottunk, hogy több pénzük van. Sajnálom. Azt
hittük, ennél tehetősebbek.
Alinor összeszorította a fogát, nehogy felkiáltson és elmondja: volt idő,
amikor tehetősebbnek számított, hiszen ott volt a hozománya, az anyjától
örökölt összeg a vörös bőrerszényben, csakhogy azt Zachary a férj jogán
elvette és el is verte, ahogy csak egy férj tudja, s most már nincs itt, hogy
vállalja ezért a felelősséget. A vörös bőrerszényben pedig csak vékonyra
kopott, régi érmék vannak.
– De ott van Alys saját bére is – fordult sürgető pillantással aférfi felé
Alinor, aki egyre nyugtalanabbá vált. – Ha úgy döntenek, hogy továbbra is a
molnárék házánál dolgozzon, akkor haza fogja hozni a bérét. És fonni is tud.
– Ennyi erővel Richard akár Besst, a cselédlányunkat is elvehetné! –
vetette ellen Mrs. Stoney. – Hogy már a cselédek bére is hozománynak
számítson! Nem, nem, Alys szép lány, de mindössze harmincöt shillingje van,
meg amit cselédként keres.
A fiamnak ennél többet akarok.
Az asszony éles megjegyzésére a férje felkapta a fejét.
– Nem tiszteletlenségből mondjuk – magyarázta sajnálkozva.
– Mégis, mennyi pénzre gondoltak? – kérdezett rá Alinor. –Mert a
bátyám talán…
– Nyolcvan fontnál egy pennyvel sem kevesebbre – vágta ráMrs. Stoney.
– Ennél kevesebbet nem fogadnék el.
– Nyolcvan font! – Alinornak a lélegzete is elállt az elképzelhetetlenül
nagy összeg hallatán.
– Vissza kell utasítanunk magukat – mondta kedves hangonMr. Stoney.
– Sajnálattal, de…
– Van hatvan fontom! – szakította félbe váratlanul Alys azajtóból, majd
belépett a szobába. Sápadt volt, Richard a kezét szorítva követte. – Van
ennyi pénzem – jelentette ki. – Van saját megtakarításom, amelyről anyám
nem tud. – Harciasan figyelmeztető pillantást vetett Alinor felé, nehogy
szólni merjen bármit is.
– Hallgatóztatok? – kérdezte összevont szemöldökkel a fiátólMr.
Stoney.
– Épp az ablak előtt jöttünk el, és meghallottuk – felelte Richard. – Nem
hallgatóztunk, apám, de anyám igen érthetően beszélt. Össze kell
házasodnunk. Szeretjük egymást.
– Mennyi pénzed van? – fordult Alyshez Mrs. Stoney.
– Hatvan fontom – válaszolta határozottan a lány. Köntösezsebéből
degeszre tömött vörös bőrerszényt vett elő, és letette az anyja elé a sötét
asztallapra. – Hatvan font – jelentette ki kihívó hangon. – Ennyit le tudunk
tenni, a többit pedig majd később.
 Alinor rémülten ismert rá a vörös bőrerszényre: ezt húzta elő a molnárné
a malom kéményéből, a tégla mögött található rejtekhelyről. Jane Miller
hozománya volt benne. Szóra nyitotta volna a száját, ám nem jött ki hang a
torkán.
– Elég lesz? – tudakolta Alys remegő hangon. – Így elég lesz?
– Micsoda meglepetés – szólalt meg szigorú hangon Mr. Stoney. – Hogy
lehet egy ilyen ifjú leánynak több pénze, mint az anyjának? – fordult Alinor
felé. – Honnan szerzett ekkora vagyont? Tudott erről az összegről?
– Apám adta – hadarta Alys, mielőtt az anyja felelhetett volna.– Ez volt
a részesedése a hadizsákmányból a flottánál. A tengeren szolgált meg érte,
és amikor utoljára otthon járt, ideadta nekem, hogy ez legyen a
hozományom. Mindig is én voltam a kedvence. Azért kaptam tőle, hogy ne
üres kézzel kössek frigyet, ha még a hazatérése előtt férjhez szeretnék
menni.
– Azt hinné az ember, hogy anyád is jó hasznát vette volnaennek a
pénznek az elmúlt év során – morogta bizalmatlanul Mrs. Stoney. –
Mindenki tudja, mennyit dolgozik. Nem kellett volna elmondanod neki?
Nem kellett volna átadnod?
– Apám és anyám nem mindig értettek egyet – vágta rá pimaszul a lány
Mrs. Stoney zord arcára szegezve a tekintetét. Véletlenül sem nézett az
anyja felé. – Apám azt kérte, hogy vigyázzak a pénzére a visszatéréséig, és
hogy egyedül akkor nyúlhatok hozzá, ha hozománynak kell. Apámnak
engedelmességgel tartozom, nem?
Mr. Stoney felé sandított, mert biztosra vette, hogy ő támogatni fogja a
férfiúi tekintélyt. A férfi komoly arccal bólintott.
– Ez volt apád parancsa? Hát akkor engedelmeskedned kellneki.
 – A férje elment, ugye? – fordult Alinor felé Mrs. Stoney. –Elhagyta
magukat. De ha még ez előtt adta a lányának a hozományt, akkor lehet, hogy
nem is állt szándékában visszatérni?
Alys azonnal rájött, hogy hibát követett el, és mielőtt az anyja
megszólalhatott volna, már válaszolt is:
– Ó, nem! Apám sosem hagyna el bennünket! Megígérte, hogyvisszajön.
Csak azért hagyta nálam a pénzét, hogy legyen hozományom, ha a
visszatérése előtt akarnék férjhez menni. Háborús időkben szolgált a
tengeren, jól tudta, hogy talán hosszú ideig kell távol maradnia. Nem
tudhatta, hogy meddig tart az útja. De az volt a szándéka, hogy a legjobbat
tegye velem.
– Az imént azt mondtad, hogy a szüleid nem mindig értettekegyet.
Alinor megrázta a fejét. Tisztában volt azzal, hogy Mrs. Stoney láthatta őt
a chichesteri piacon véraláfutásos arccal, szeme alatt az ökölcsapás sötétlő
nyomával.
– Nincs panaszom a férjemre, és tudom, hogy haza fog jönni –jelentette
ki. – Előfordult, hogy összekülönböztünk, ahogy másokkal is megesik. De
mindössze ennyiről volt szó. Zachary elszerződött egy part menti
kereskedőhajóra, majd jött a hír, hogy erőszakkal besorozták a
tengerészethez. Aztán a flotta átállt a herceghez. Nincs azonban kételyem
afelől, hogy mihelyt békét kötnek, elengedik a szolgálatból a katonákat és a
matrózokat, és ők a zsoldjukkal meg a hadizsákmányból nekik járó résszel
térnek haza. Nem kételkedem abban, hogy a férjem is visszajön hozzánk.
Azon volt, hogy az arca végig rezzenéstelen és kifejezéstelen maradjon,
ám közben a Jamesnek tett ígéret járt a fejében, hogy mindenkinek azt
mondja majd, Zachary nem tér haza, ő pedig voltaképpen özvegyasszony. És
lám, egy nap sem telt el, máris az ellenkezőjét állítja. Azonban tehetetlen
volt, hiszen Alys átvette tőle a szót, és úgy hazudozott, mint valami
szélhámos.
– Ott a zsoldja – bólogatott Alys. – Ki tudja, hogy mennyi pénzthoz majd
haza? Ha elfogott egy ellenséges hajót, akkor dúsgazdag lesz!
Mr. Stoney felfedezett egy újabb gondot.
– Ezek szerint most a herceg szolgálatában áll? Mert a micsaládunk a
parlamentet támogatja.
A lány megrázta a fejét.
– Nem tudhatjuk, milyen hajón szolgál. Talán egy olyanon,amely hű
maradt a parlamenthez. Ahogy Ned bácsikám, apám is a parlament híve.
Hiszen ismerik Ned bácsikámat!
– A mi családunk is a parlamentet támogatja – tette hozzáAlinor, akinek
komoly erőfeszítésébe került, hogy megpróbáljon részt venni a
beszélgetésben, és ne a vörös bőrerszényt bámulja.
– De akkor nem kellene elhalasztani az esküvőt a hazatéréséig? – fordult
Mr. Stoney a nőhöz. – Ha úgyis hazajön, mihelyt békét kötnek? Hiszen a
parlament küldöttei épp most tárgyalnak erről a királlyal.
– Talán…
– Nem! – vágott közbe Alys. – Az nem lenne helyes. Apámpontosan
azért adta a pénzt a hozományomra, hogy ne kelljen megvárnunk őt!
Mondta is, hogy semmiképpen se halogassam az esküvőmet. Emellett nem
tudhatjuk, hogy a király megállapodik-e a békéről.
Alinor bólintott, de már nem maradt ereje megszólalni.
– Akkor ez a pénz elég? – próbálta kicsikarni apjából a választRichard. –
Ha mindketten fizetség nélkül dolgozunk a tanyán, és nektek adjuk minden
más keresetünket? Így már elég ez a hozomány, a Zachary Reekie-től kapott
pénz?
A gazda végigmérte a fiát, és úgy döntött, hogy a kedvére tesz.
 – Elég – biccentett. Az erszény után nyúlt, megemelte, és
nagytapasztalattal megbecsülte a súlyát. Aztán széthúzta a zsinórt a zacskó
szájánál, és megnézte az ezüst- és aranypénzeket. – Hatvan font… Nem
számítottam erre… De igen, elég lesz.
– Kaphatnánk többet is – emlékeztette komoran a felesége.
– Kaphatnánk – mondta a gazda, és a fiára mosolygott. – Denekem
fontosabb, hogy boldognak lássam. – Barátságos arccal Alys felé nyújtotta
az erszényt. – Ezt most visszaadom, ahogy azt illik. Te pedig az esküvőd
napján elhozod, és a templom kapujában átadod Mrs. Stoney-nak az anyád
megtakarított pénzével és az addig keresett béreddel együtt. Richard pedig
gyűrűt húz az ujjadra, és házassági fogadalmat tesz. Megállapodtunk. Ha
meghal, megkapod a neked járó részt a gazdaságból, és egész életedben
helyed lesz ennek a háznak a tűzhelye mellett. Richard után a fiad, utána
pedig az ő fia örökli majd a tanyát.
Alys könnyekben tört ki, amikor Richard magához ölelte és megcsókolta.
Mr. Stoney felállt, és először Alinort, aztán pedig a zokogó lányt csókolta
meg. Mrs. Stoney áldó mozdulattal a fia fejére helyezte a kezét, majd csókot
adott Alysnek is.
– Hát akkor meglennénk – mondta kelletlenül Alinornak. – Hamár
Richardnak annyira megtetszett… És mert a lány olyan hozományt húzott
elő a zsebéből, amilyenről még csak nem is álmodott senki. Mintha csak
varázslat lett volna.
– Igen, igen… – Alinor még mindig alig talált szavakat, annyira
megdöbbentette, hogy a lánya kezében látja Jane Miller hozományos
erszényét. Alys kerülte az anyja tekintetét, és gyorsan eltette a bőrzacskót.
– És hogy a fiának is milyen jól megy a sora! – mondta Mrs.Stoney, aki
úgy dönthetett, hogy ideje barátságosabb hangot megütni. – Egy chichesteri
patikárius tanonca lesz! Micsoda biztató kezdet egy fiatalember számára!
 – Igen – bökte ki Alinor, mert rájött, hogy eddig némán bólogatott. –
Igen.
– És hogy sikerült ilyen lehetőséghez jutnia? – kíváncsiskodotta gazda
felesége.
– Kedvelik a Prioryban. – A nő olyan zsibbadtnak érezte azajkát, hogy
alig volt képes megformálni a szavakat. – Walter úrfi tanulótársa, és
őlordsága fizeti a tanoncság költségeit. Rob akkor kezdhet hozzá, amikor
Walter úrfi egyetemre megy. A tavaszi félévben… Így nevezik.
– Igyunk egy pohár bort! – indítványozta szívélyesen Mr. Stoney. –
Velünk reggeliznek? Most, hogy már szinte egy család vagyunk. Aztán
megmutatom magának a pajtákat meg a gyümölcsöst, Mrs. Reekie. Biztosra
veszem, hogy a fűszernövényes kertünkre is kíváncsi.
– Valóban – felelte elhaló hangon a nő. – Örülnék neki.
Örülnék… Köszönöm.
A két nő búcsút intett a Stoney családnak, és szótlanul elindult a
Chichesterbe vezető úton. Alinor görcsös fájdalmat érzett a gyomrában,
amit a félelemnek tulajdonított, a szája íze pedig olyan volt, mintha beteg
lenne. Biztosan tudta, hogy csakis a rettegéstől lehet.
Már fél mérföldnyire jártak, és a tanya épületei elmaradtak mögöttük,
amikor Alys megszólalt.
– Mondj valamit. Kérlek, mondj valamit.
– Elment az eszed, Alys?
– Tudom! Tudom! Biztos, hogy elment az eszem!
Némán ballagtak tovább, de pár lépés múlva Alinor megérezte kezében a
lánya jéghideg kezét.
– Segíts, anyám.
– Hogy segíthetnék? Ilyesmiért fel szokták akasztani az embereket. Ez
lopás.
– Tudom. Tudom.
– Jane Miller hozománya, ugye? A molnárné vörös bőrerszénye?
– Igen. Persze.
– És mire készülsz?
– Visszateszem a helyére. Csak azért kellett, hogy
megmutassam. Nem akarom ellopni. Megkeresem azt a pénzt, ami az
esküvőm napján kell. Sosem lopnék emiatt.
– De hát addig csak hat hónap van hátra! Ketten együtt semkeresünk
eleget… Hat év alatt sem gyűjtenénk össze ezt a pénzt. És ha Mrs. Miller
valamiért odanyúl a rejtekhelyére, és rájön, hogy Jane hozománya eltűnt,
akkor felfordítja az egész malmot, és megvádol mindenkit. Legelőször
engem és téged! Alys, hogy tehetted?
– Visszateszem a pénzt a helyére, mielőtt észrevenné, hogyeltűnt. De
muszáj hozzámennem Richardhoz.
– Mert máris a szeretője vagy?
A lánynak elállt a lélegzete, ami már önmagában is felért egy beismerő
vallomással.
– Mert annyira szeretem. Inkább akasszanak fel húsvétkortolvajként,
mintsem hogy elveszítsem.
– De én nem erre vágyom! – kiáltotta Alinor. – Egész életemben
próbáltalak megóvni, erre te együtt hálsz egy férfival, aki nem a férjed, és
lopsz… – Elhallgatott, majd suttogva folytatta, pedig egyedül voltak a széles
ég alatt, rajtuk kívül senki sem járt a vidéken, az észak felé tartó út üresen
nyújtózott előttük.
– Nem loptam, kölcsönvettem. A molnárné pedig nem fog rajtakapni.
Richard szeret, és ez megéri a kockázatot.
– Most ezt hiszed… De később másként gondolod majd.
– Most így gondolom. Ezért így is cselekedtem.
– Meg fogsz változni. Egyszer majd visszatekintesz erre, és eztaz egészet
őrültségnek fogod tartani. Azt fogod gondolni, hogy elment az eszem,
amiért nem akadályoztam meg. Rosszul tettem, hogy nem akadályoztam
meg! Abban a pillanatban el kellett volna vennem tőled az erszényt, amikor
előhúztad. – Alinor erőlködve nyelte le a torkán feltörő epét. – Azt hittem,
az én erszényem! Az én vörös bőrerszényem, amely tele van kopott, régi
érmékkel! Azt hittem, mindjárt megőrülök!
– De akkor elvesztettem volna Richardot. Hallottad, hogy mitmondtak a
szülei.
– Akkor is. Jobb lett volna, ha elveszíted, mint ha…
 – Tudtam, hogy nem cáfolnál meg, anyám. Tudtam, hogy sosem hagynál
cserben.
– Nem kellett volna belemennem. Ezért felakaszthatnak, Alys.Ha
elkapnak ezzel az erszénnyel, akkor tolvajként fellógatnak.
– Nem kapnak el. Visszateszem. De esküszöm, belehalok, hanem
mehetek hozzá Richardhoz. Ha megtiltod, világgá megyek. Ha elhagyna,
belevetném magam a malomtóba, hogy megfulladjak.
Alinor arra gondolt, hogy ő lenne az utolsó, aki ágál a vágy ellen, ami az
életnél is többet ér. Hogy is hibáztathatná a lányát valamiért, ami semmivel
sem rosszabb annál, amit ő tett? Hiszen az életét kockáztatta, amikor
bezárkózott Jamesszel az istálló padlására, azóta pedig hazudik
mindenkinek.
– Jobban tennénk, ha innen egyenesen a vízimalomhoz mennénk, hogy
azonnal visszatedd az erszényt. Én kihívom az udvarra a molnárnét, te pedig
besurransz a házba…
– Nem. Tudom, hogyan csináljam. Tényleg. Mrs. Miller alkonyatkor
mindig kimegy, hogy becsukja a tyúkokat. Ezt szereti ő maga intézni, mert
fél, hogy ellopom a napközben tojt tojásokat. Annyira zsugori! Alkonyatkor
mindig az udvaron van, és olyankor üres a konyha. Akkor vissza tudom tenni.
– Honnan ismered a rejtekhelyét?
– Az udvaron voltam, amikor jöttek a gabonakereskedők, akiknek a
molnárné eladta azt a búzát, amit az egyházközség szegényei között kellett
volna elosztani. A kereskedők dupla áron vették meg, a szegények meg éhen
maradtak. Mocskos pénz ez, anyám. Ahányszor csak nyélbe üt valami olyan
üzletet, amiről tudja, hogy Mr. Miller nem örülne neki, mindig megtartja a
pénzt, és berakja Jane hozományos erszényébe. Időnként titokban előveszi,
hogy vásároljon valami szépet magának, vagy Jane kelengyéjéhez tesz hozzá
valamit. Egyszer kiküldött a kapuhoz, hogy vegyek neki aranyozott láncot a
vándorárustól, és az érme forró volt, Mrs. Miller keze pedig csupa korom.
Nem tudtam, pontosan hol tarthatja a pénzt, de azt igen, hogy valahol a
kéményben. Aztán addig próbálgattam a téglákat, amíg az egyik kijött a
helyéről.
– Szörnyű kockázatot vállaltál.
– Tudom, de muszáj volt. Nem hagyhattam, hogy Stoney-éknemet
mondjanak. Most már nem vonják vissza a szavukat, még akkor sem, ha nem
szerzem meg a pénzt. Richard majd segít, Mr. Stoney pedig kedvel… nem
fogja erőltetni. Visszarakom az erszényt a helyére, Mrs. Miller nem tud meg
semmit, és a vásárban veszek gyapjút, amit megfonhatok. Annyi pénzt
keresek, amennyit csak tudok az esküvőm napja előtt, és a templom
kapujában átadom. Nem lesz hatvan font, de addigra túl késő lesz bármit
tenni. Az esküvőt nem fogják lemondani.
Majd megmondom nekik, hogy a többit később megadom.
Alinor fejcsóválva hallgatta a lánya által javasolt megoldást.
– Ez csalás, Alys, és nem tesz jót nekünk, ha a jövendő apósodék
csalónak tartanak minket. Csapd be őket az esküvőd napján, és attól fogva
fel fogják hánytorgatni minden vitátok alkalmával. Sosem bíznak meg
benned többé.
– Richard sosem emlegetné fel.
– Majd megteszi az anyja.
Alys vállat vont.
– Kit érdekel? Mihelyt összeházasodunk, Mrs. Stoney azt mond, amit
akar. Nem számít. A fiához megyek hozzá, nem Stoney-ékhoz. És Richardért
megéri lopni, érte megéri csalni. Ő bármit megér.
Alinor a szeme elé kapta a kezét, mintha elvakítaná a délelőtti napfény.
Lelki szemei előtt megjelent a kép, amint Alys ott áll a templom kapujában,
és előrenyújt egy soványka erszényt… Stoney-ék ajka elfehéredik a dühtől…
és az iszonyú szégyen, amit ő érez.
– Így nem szabad elkezdeni egy házasságot – mormolta boldogtalanul.
– Nem ilyesminek kellene történnie az esküvőd napján.
A lánya erősen megszorította a karját.
– Tudom, hogy ez számodra borzalmas, és sajnálom, anyám.Sajnálom,
de nem ragadhatok meg ott, ahol vagyok, hogy sose jussak egyről a kettőre.
Hozzá kell mennem Richardhoz, vele kell élnem. Fiatal vagyok, azt akarom,
hogy legyen életem! Én nem tudom türelmesen viselni a balszerencsét, mint
te. Nem tudom egyre csak várni és várni, hogy apám hazatérjen, mintha
bizony attól bármi jobbra fordulna! Hiszen tudjuk, hogy attól csak rosszabb
lenne minden! Nem vagyok képes arra, hogy alázatosan somfordáljak
mindenhová, és abban reménykedjem, hogy a felebarátaink kedvesek
lesznek velem, miközben a hátam mögött elmondanak mindenféle
nincstelennek, tündérek fattyának.
– Nem mondanak ilyesmit!
– Pontosan ezt mondják. Nézd csak meg, hogy hízelegsz Mrs.Millernek.
Hogy keresed Mrs. Wheatley kedvét. Hogy megalázkodsz Mr. Tudeley meg
a borzalmas házitanító előtt! Mindig egyetlen hajszál választ el attól, hogy a
könyörületességükben kelljen bíznunk. Mindig valaki jóindulatától függünk.
Én ezt képtelen vagyok elviselni. Inkább lennék tolvaj, mint koldus! Most kell
megragadnom a lehetőséget és élnem az életemet!
– Ó, ne mondj ilyet róla!
– Mr. Tudeley egy szörnyeteg!
Alinor nem felelt. Elszégyellte magát a saját lánya szavai hallatán. Alysre
nézett, de nem talált szavakat, hogy megdorgálja.
– Nem vagyok gyáva – mondta aztán nagyon halkan. – Nemhajbókolok
és nem élősködöm senkin.
 – Dehogynem! – vágta oda kíméletlenül a lánya. – Ha valakivesz tőled
egy üveg szilvalekvárt, máris azt mondhat neked, amit csak akar.
– Nem tudtam, hogy így érzel.
– Mindig is gyűlöltem szegénynek lenni.
– Rob is?
– Rob nem számít! – tört ki Alys. – Ez egyszer nem a te drágalátos fiadról
van szó!
A nő most először szembesült a lánya féltékenységével és neheztelésével.
Mintha először pillantotta volna meg Foulmiret, amint kopáran, üresen
nyúlik a végtelenbe; mintha most ütötte volna meg az orrát először az iszap
bűze.
– Nem engedhetem meg magamnak, hogy bárkit megsértsek –
küszködte ki magából fojtott hangon. – Ha elég pénzt akarok keresni ahhoz,
hogy ételt tegyek elétek az asztalra, akkor le kell nyelnem a büszkeségemet.
– Tudom – biccentett a lány.
– És Robot sem szeretem jobban nálad. – Alinor hangja elcsuklott. –
Nincs a világon semmi, ami kettőtöknél többet érne.
– Tudom – ismételte meg Alys. Átfogta az anyja vállát, és magához
húzta. – Tudom, hogy mi mindent tettél értünk. A felét sem sejtem annak,
hogy mennyit szenvedhettél… miattunk. Tudom, hogy egyszerre voltál az
anyánk és az apánk is. Ez akármelyik nőnek túl nagy feladat lenne. Hálás
vagyok neked… tényleg hálás. És csak azt mondom, hogy nem tudnék olyan
lenni, mint te. Képtelen vagyok rá. Én nem hajlok meg a teher alatt, nem
viselem el. Inkább kockára teszek mindent, de nem fogadom el, hogy egy
olyan szegény életet éljek, mint te.
– Azt hiszed, én elfogadtam a nincstelenséget?
– Igen – mondta ki Alys a fiatalok könyörtelenül nyers módján.
 – Értem – suttogta az anyja. – Tudom, milyen az, amikor szerelmes,
büszke és vakmerő az ember.
– Tényleg?
A nő biccentett, és összepréselte az ajkát, nehogy kiszökjön rajta a titka.
Múlt éjjel még büszke volt a vágyára, elbűvölte a szerelmeskedés, és
meggondolatlanul viselkedett.
– Nagyon is tudom – felelte.
Egy ideig csak álltak, átölelve egymást, aztán továbbmentek Chichester
felé.
– Sajnálom – súgta oda Alys. – Tudod, hogy szeretlek. Nemgondoltam
komolyan, amit a fejedhez vágtam.
– Tudom.
Pár percig csendben ballagtak egymás mellett, aztán Alinor megszólalt.
– Én sem ilyen életre vágytam. Az anyám nem ilyen jövőtszánt nekem.
Azt hitte, mivel Zacharynek halászhajója van, boldogulni fog. Azt képzelte, ő
meg én szomszédok leszünk, együtt fogunk dolgozni, miközben a férjem
jobb életet teremt nekem. Úgy gondolta, hogy Ned megörökli a kompot, lesz
egy derék felesége, gyereke, engem pedig Zachary jóltart, és ott élünk majd
mind a bátyám szomszédságában. Nem tudhatta, hogy Mary meg fog halni,
apádról pedig kiderül, hogy rossz ember.
Némán mentek tovább. Valaki rájuk köszönt, és amikor megfordultak,
látták, hogy egy birkabőrrel megrakott szekér közeleg mögöttük. A gazda
mellett ott ült a felesége is több kosárra való sajttal.
– A vásárra mennek? – kérdezte a férfi, amikor az út szélérelehúzódva
megálltak. – Á, Mrs. Reekie, nem gondoltam, hogy maga az! Hiszen nem
szokott errefelé járni, a birdhami úton. A chichesteri vásárba tart?
– Igen – mosolygott rá kedvesen Alinor. – Ő itt Alys, a lányom.
 – Megnőtt, mint a dudva. Emlékszem, amikor még piciny kisgyermek
volt. Elvigyem magukat?
– Jöjjön, üljön ide mellém a padra – invitálta a felesége Alinort. – Alys
letelepedhet hátul a bőrökön, ha nem bánja.
– Köszönöm – mondta hálásan a nő. A jóasszony kihajolt, lenyújtotta a
kezét, és felsegítette a bakra, Alys pedig fellépett a kerékagyra, onnan az
egyik küllőre, és máris felmászott a szekérre.
– Az olajait viszi a vásárra? – kérdezte az asszony Alinor kosarára
pillantva.
– Igen, és Mrs. Miller kérte, hogy vegyek neki egy kis csipkét,ha találok
valami szépet.
– Igen drága szokott az lenni – sápítozott a gazda felesége. –Nem is
értem, miért nem készíti el magának a molnárné.
Alinor pontosan tudta, hogy bármit felelne, azt továbbadnák, ezért egy
szót sem szólt, csak mosolygott.
– Na, de oly jól megy a soruk, igazán megengedheti magának,hogy
megvegye – folytatta az asszonyság.
– Én ezt nem tudhatom – mormolta Alinor egykedvűen.
– Ó, hát nem volt ott az aratóünnepen? Hiszen mindannyianláthattuk,
hogy a termés még sosem volt ennél bőségesebb! Ráadásul a felét nagy
haszonnal eladják más grófságokba. A molnárné meg a vacsora alatt végig
Walter úrfi cambridge-i házitanítójának locsogott, mintha bizony
egyenrangúak lennének és olyasmit mondhatna neki, amit az úr hallani
kíván! Alinor nyájasan mosolygott.
– No de azzal nem megy sokra. Hallom, hogy a tanító visszatér
Cambridge-be Walter úrfival együtt. Felkíséri a fiatalurat, hogy megtanítsa
a törvényre… vagy mit is tanulnak arrafelé.
– Nem tudom – ingatta a fejét nő.
 – Hogy az micsoda jóképű férfi!
– Nem igazán néztem meg – Alinor attól tartott, hogy a mellette ülő
asszony is tisztán hallja, milyen vadul kalapál a szíve.
– De hát látnia kellett! Hiszen odament magához a vacsoraután. Mind
igen kíváncsiak voltunk, hogy mit akarhatott mondani.
– Robról beszélt. A fiam együtt tanul Walter úrfival, és szolgálja is.
– Tán azt remélte, hogy elküldik Robot is Cambridge-be? –firtatta a
gazda felesége. – Hát ezért hagyta faképnél anélkül, hogy előtte
illedelmesen bókolt volna: megkérte, hogy vigye magával Robot, de a
házitanító elutasította?
– Nem, dehogy – tiltakozott a nő. – Semmi ilyesmi nem történt. Csak
nem éreztem jól magam, és megijedtem, hogy ott hányom el magam
mindenki előtt. Haza kellett mennem. Úgyhogy bocsánatot kértem, és
hazaszaladtam.
– Hát, hiába olyan büszke a sonkáira a molnárné, nem úgypácolja, ahogy
kellene – bólogatott az asszonyság. – Én is émelyegtem egy kicsit.
– Mi járatban errefelé, Mrs. Reekie? – szakította félbe a feleségét a
gazda. – Szeretné, ha vásár után hazavinném?
– Nem, majd a megszokott úton megyünk haza – felelte Alinor. – Csak
azért jöttünk erre, mert látogatóban voltunk.
– Merrefelé? – akarta megtudni az asszony.
– A Stoney-tanyán.
– Ahá! – A gazda felesége roppant elégedett volt, hogy mégiscsak sikerül
hozzájutnia egy kis pletykához. – Láttam ám az aratóünnepen, hogy a
fiatalok táncoltak. Igen szépek voltak együtt. Ezek szerint nemsokára
kihirdetik őket?
– Igen – ismerte be Alinor. – Igen. Richard feleségül vesziAlyst.
– Nálunk, a birdhami templomban?
 – Nem, a miénkben. A Szent Wilfridben.
– De jó fogást csináltak! – rikkantotta akaratlan tapintatlansággal a
gazda felesége. – A Stoney fiú! És az a takaros tanya! Még jó, hogy a lánya
megörökölte a maga szépségét, mert ezen kívül nincs semmijük.
– Úgy vélem, boldogok lesznek – próbált Alinor véget vetni
abeszélgetésnek. – Szerelmi házasságot kötnek.
– Nincs is annál jobb – morogta a gazda.
– Biztosra veszem, hogy Mrs. Stoney azért annyira nem elégedett.
Amióta megszületett a fiacskája, mindig is jómódú lányt szánt neki.
– Igen szívélyes volt velünk – jelentette ki határozottan Alinor, és
nagyon remélte, hogy a szekérderékban ülő Alys semmit sem hall az
egészből. – Mindannyian nagyon örülünk.

Egy óra múlva elértek Chichesterbe, megköszönték a fuvart, és leugrottak a

szekérről.
– Micsoda nevetséges vénasszony! – vetette oda Alys, de mosolyogva
integetett a macskaköves úton tovább zötyögő szekér után. – Ráadásul
bűzlök a birkabőröktől.
– Csitt! – korholta az anyja.
– Ugyan, kit érdekel, hogy mit gondol? – nevette el magát alány. –
Menjünk csipkét venni?
– Nem, először az olajat szeretném eladni.
Alinor elindult a szárított növényeket, kristályokat, olajokat, kenőcsöket
és talizmánokat árusító sátor felé. Jól ismerte az árust, aki sokatmondó
mosollyal üdvözölte.
– Á, Mrs. Reekie, reméltem, hogy ma eljön. Aztán hozott-evalami jót?
 – Egy tucat vegyes olajat.
Alinor az asztalra tette a kosarát, és miközben a férfi kiemelt minden
egyes fiolát, és elolvasta a kézzel írt címkét, körülnézett a sátorban.
– Remek, remek – bólogatott az árus. – Nem is tudtam,
hogyfarkasölőfüve is van. Ilyet még sosem hozott.
– Vadon nőtt, ott találtam a növényt – felelte a nő. – Gondoltam, olajat
csinálok belőle. Hasznos gyógyír, és dagályföldén úgysincs farkas, ami ellen
jól jönne.
– Igen erős méreg is – jegyezte meg a férfi. – Különös, hogyegy
gyógyfüves asszony fényes nappal mérget árul!
– A farkasölőfű a lázat is gyógyítja. Egyetlen csepp egy nagypohár sörbe
keverve enyhíti a lázat. És skorpiócsípésre is jó.
– Itt Chichesterben azért nem teszik pokollá az életünket askorpiók –
gúnyolódott a férfi.
Alinor vállat vont.
– Ha nem kéri, akkor hazaviszem. Kapóra jön majd, ha lázbeteget
gyógyítok.
– Nem, nem, megveszem! Jó, ha van raktáron, még ha nem isigazán
keresik. Akkor mennyit adjak a sisakvirágfűért meg a többi olajért?
– Hat shillinget – nevezte meg merészen az árat a nő.
– Ugyan már, hiszen nekem költségeim vannak, meg kell fizetnem a
boltom bérletét, meg a cselédet, aki ott dolgozik. Ennyire nem telik. De adok
magának négy shillinget az egészért.
– Hat shilling – tartott ki Alinor. – A tizenkét fioláért. Az üvegcséket meg
a dugójukat pedig visszakérem.
– Maga aztán tud alkudni – engedett az árus. – Ahogy a szépasszonyok
általában.
 Alinor kirakta az üvegcséket az asztalra, a férfi pedig a sátor hátsó részéből
üres üvegeket hozott elő.
– Adnék magának néhányat – mondta. – A farkasölőfűhöz.
– Köszönöm.
– Hozzon belőle a jövő havi vásárra is. Veszek majd még mellészárított
gyógyfüveket is unciánként.
– Épp most készítek egy adagot.
A férfi közelebb hajolt hozzá.
– Tudna készíteni valamit, ami visszaadja a férfiasságot? –kérdezte
fojtott hangon. – Van egy vevőm, aki nagyon örülne neki.
– Nincs ilyen receptem – felelte elutasító hangon a nő.
– Dehogynem, biztosra veszem, hogy van. Kell hozzá püspöksüveg,
bikacsök, gyömbér meg még valami, összefőzve… Alinor a fejét rázta.
– Nincs ilyen receptem. Nem jutok hozzá ilyen összetevőkhöz,de még ha
hozzáférnék is, akkor sem csinálnám meg. Nem foglalkozom ilyesmivel.
A férfi hitetlenkedve horkant fel.
– Azt ne mondja, hogy nem akar jó pénzt keresni!
– De akarok. Azért készítek gyógyfüves orvosságokat, merttudom, hogy
milyen hatásuk van. A növényben benne rejlik a jóság… az istenadta jóság,
ami az Úr ajándéka. De amihez bájolás és ráolvasás kell, az már félúton van
a varázslás felé. Anyám mindig tartózkodott az effajta dolgoktól, ahogy én
is. Tőle tanultam, hogy csakis olyan füveket használjak, amelyeket
mindannyian ismerünk, és ne kontárkodjak bele semmilyen titkos dologba,
amelyek nem is biztos, hogy működnek.
– És még bábának mondja magát! – csattant fel rosszindulatúan a férfi.
– Nem értem, miért tesz úgy, mintha felette állna mindennek. Ha képes egy
nőből kihúzni a gyereket, miért nem segít az apának abban, hogy valahogy
bejuttassa oda?
 – Mert szükségem van az engedélyemre. És ha a püspök valaha
visszatér, nem hiszem, hogy megértéssel tekint majd egy olyan nőre a
Sealsea-szigetről, aki szerelmi bájitalt és varázslatot árul. Bába vagyok és
füvesasszony, egyébbel nem foglalkozom. Vigyáznom kell a jó híremre, ez
minden vagyonom.
– Nem valami nagy vagyon, kedveském. A jó híre korántsemér valami
sokat. Figyeljen ide, majd én megszerzem a hozzávalókat, és fizetek
magának, ha eljön hozzám, és elkészíti a gyógyfüveskamrámban. Nem kell
róla tudnia egy teremtett léleknek sem! Kettőnk között marad, a mi kis
titkunk lesz. Nem hiszem, hogy lemondana öt shillingről.
Alinor bűntudatosan gondolt arra, hogy öt shillinggel növelhetné Alys
hozományát, ám képtelen volt megszabadulni a félelemtől, hogy bármi olyat
tegyen, ami bűbájnak tűnhet.
– Sajnálom – ismételte meg. – Füvesasszony vagyok, és csakolyan
növényt használok, amit ismerek. Nem foglalkozom varázslattal.
Az árus ingerülten felnevetett, és a nő rájött, hogy neki magának kellene
a bájital. Ideges hangon vihogott, mint azok a férfiak, akiknek nincs
önbizalma, s erőszakos viselkedése is a gyengeségéből fakadt. A saját
szükségét próbálta azzal leplezni, hogy egy vevőre célozgatott.
– Ó, hát ha nem akar üzletet kötni egy pénzes vevővel…– Sajnálom, nem
segíthetek – válaszolta nyájasan Alinor.
– Nem nekem lesz – hadarta a férfi. – De egy tucatnyi vevőnekis el
tudnám adni.
– Akkor biztos talál valakit, aki elkészíti.
Az árus elhúzta a száját.
– A maga gyógyfüvei mindig kiválóak, sőt a legjobbak. A magáét akarom.
A vevők is mindig a Foulmire-be való csinos kis boszorkány olaját keresik.
– Remélem, nem így utalnak rám – nézett rá fagyosan a nő.
 – Csak tréfából.
– Számomra ez nem tréfa.
– Értem, értem. Hát akkor isten áldja, aztán ha megjön azesze, és
meggondolja magát, tudja, hogy hol talál.
Alinor bólintott, zsebre tette a pénzét, és már nyúlt is a kosaráért. A férfi
intett, hogy menjen már. A nő összeszorította a fogát, de azért mosolygott,
és elköszönt. Az árus arra sem vette a fáradságot, hogy visszaköszönjön.
Odafordult az egyik vevőjéhez, és tudomást sem vett a nőről. Alinor a
lányával átfurakodott a tömegen a vásártéri kereszt, a Market Cross északi
oldalához, ahol a gyapjúkereskedő sátra volt.
Az asztala körül egész kis tömeg állt, olyan nők, akik visszahozták a
megfont gyapjút, és megkapták érte a fizetségüket, vagy olyanok, akik épp
nyers gyapjút vettek, hogy majd otthon megfonják. Alinor csak egy kis zsákra
valót vásárolt, mindössze egy shillingért. A férfi köszönettel vette át a pénzt.
– Adjon isten jó napot, Mrs. Reekie. Ha elég szaporán jár akeze, akkor
még el is tudok menni az elkészült fonalért. Jövő hónapban ugyanis a
Sealsea-szigeten lesz dolgom.
– Ott hagyom majd a bátyámnál a révészházban – ígérte Alinor. – Ha
pedig a fizetségből levonja egy újabb zsák gyapjú árát, akkor azt is
megfonom.
– Ilyen sokat készül dolgozni? – kacsintott rá a férfi. – Csaknem gyűjt
valamire?
– Nincs semmi különösebb célom – hangzott Alinor tartózkodó válasza.
Alys azonban elpirult, és mosolyogva lesütötte a szemét.
Amikor elindultak, vigyázniuk kellett, nehogy fellökjenek valakit a zsúfolt
utcán a teletömött gyapjúszsákkal.
– És most hová megyünk? – tudakolta Alys.
– Sót kell vennem, hogy le tudjam sózni a halat – nézett körülaz anyja.
 – Miért nem jó az a só, amit mi párolunk le?
– Mert ahhoz sem elég, hogy lesózzak vele egy hordónyi halat.
Ráadásul annyi munka van vele, egész nap kevergetni kell a bugyogó vizet,
és ügyelni, nehogy kialudjon a tűz… egyetlen maréknyi sóért.
Egy sátorhoz lépett, ahol két marcona külsejű férfi lapátolta a sót kisebb
zsákokba.
– Kettőt vennék – mondta Alinor, és átnyújtotta a pénzt.
Ávette a zacskókat, és épp elfordult, amikor Alys megszólalt:
– Ott a csipkeverőnő.
Az öregasszony egymagában üldögélt egy zsámolyon, a lába elé terített
kendőn voltak kirakva a csipkedarabkák. A térdére helyezett egy párnát, és
ahogy duzzadt ujjai közt fürgén jártak a verőkék, a csipke úgy nőtt egyre
nagyobbra a párna közepén. Itt kihúzott, ott beszúrt egy tűt, kibökdösve a
mintát, a verőkék pedig pörögve, halk csattanással ütköztek egymásnak –
mintha apró hadsereg harcolt volna egy hóval borított mezőn.
– Adjon isten, asszonyság – köszönt udvariasan Alinor.
– Adjon isten jó napot magának is – felelte az öregasszony, felsem
pillantva a munkájából.
– Csipkét vennék Mrs. Millernek a vízimalomból. Gallérhozkellene.
– Minden eladó, amit itt lát. És örülni fogok, ha vesz valamit,kedvesem.
Amit így keresek, az segít abban, hogy ne kelljen az egyházközség
könyörületére bíznom magam.
Az öregasszony sipító hangja megnevettette Alyst, mire Alinor összevont
szemöldökkel pillantott rá. Letérdeltek, hogy alaposabban szemügyre tudják
venni az elkészült csipkéket.
– Ez a legszebb, anyám. Nézd csak – szólalt meg Alys, és felemelt egy
széles, pillangómintás csipkeszalagot, amely alkalmas volt arra is, hogy
gallért szegjenek be vele. – Olyan szép – jegyezte meg a lány, majd jóval
halkabban hozzátette: – Túl szép is a molnárnénak.
– Mennyibe kerül? – érdeklődött Alinor.
– Két shilling egy yard.
– Nem tudná egy kicsit olcsóbban adni? – kérdezte a nő. – Alelkemre
kötötték, hogy csak akkor vegyem meg a csipkét, ha nem túl drága.
– Kedvesem, engem ez a yardnyi csipke választ el attól, hogyaz
egyházközség könyörületére kelljen bíznom magam – magyarázta az
öregasszony. – Maga túl szép ahhoz, hogy tudja, milyen szegénynek lenni,
olyannak, aki csak a terhére van a felebarátainak. Ha nem adok el semmit,
egy héten belül már ajtót sem nyitnak nekem, mert attól félnek, hogy egy
kis kenyeret vagy tejet kérek tőlük. Pedig egész tehéncsordájuk van. Egy
hónapon belül pedig azon morfondíroznak, hogyan lehetne átköltöztetni
engem valami más egyházközségbe. Állandóan a gyermekeim felől
tudakozódnak, meg hogy miért nem látogatom meg őket. Azt akarják
kierőszakolni, hogy ők vegyék a vállukra a terhet, amit jelentek. Keserves
dolog megöregedni és elszegényedni. Imádkozzon az Úrhoz, hogy ezt
elkerülhesse.
– Ámen – suttogta Alinor.
A csipkeverőnő látta, milyen döbbenten mered rá Alys.
– Higgye csak el! Egyetlen pillanat elég, hogy ellenünk forduljanak.
Egyetlen ingerült szó, és már hívják a boszorkányvadászt, és kijelentik
valakiről, hogy boszorkány, csak azért, hogy egyszer s mindenkorra
megszabaduljanak tőle.
Ebben a grófságban bűn szegénynek, és bűn öregnek lenni.
Nőnek lenni pedig sohasem jó.
Szavai hallatán Alinor hátán végigfutott a borzongás.
 – Csak három shillingem van a csipkére – magyarázta kapkodva. – És
nagyon sajnálom, hogy ennyi bajjal kell megbirkóznia.
– Adok magának két yardnyi csipkét a három shillingért –jelentette ki az
öregasszony. – De aztán jöjjön el, és vegyen tőlem újra valamit.
A csipkeszalag után nyúlt, és gyengéd kézzel félbehajtotta, azután még
egyszer, majd rózsaszín selyemszállal összekötötte.
– Finom munka – jegyezte meg. – Két hétig dolgoztam rajta, éshárom
shillinget kapok érte. Adja isten, hogy sose maradjon magára, és sose kelljen
egyedül gondoskodnia a megélhetéséről.
Ebben a világban nehéz az asszony élete, ha egyedül van.
– Ámen – bólintott Alinor. – Jól tudom.
– Micsoda szerencsétlen vénasszony! – vetette oda hanyagulAlys,
miközben továbbmentek. Aztán alaposabban szemügyre vette az anyját. –
Ne is hallgass rá! Te elég pénzt keresel. Egyáltalán nem hasonló a
helyzetetek. Neked ott vannak a gyógyfüvek, a bábaság, és most már a
csónak meg a halászás is. Aztán ott van a malom, és a saját munkád a Rév-
házban meg a kertjében. A Prioryban mindig jól fizetnek, amikor odahívnak,
hogy tedd rendbe a gyógyfüveskamrájukat. Én hamarosan egy tehetős ifjú
gazda felesége leszek, Rob pedig patikárius. Mind a ketten küldünk majd
pénzt neked!
– Az öregasszony most még jól keres a csipkéjével – mélázottAlinor. –
De mi lesz, ha már túl öreg ahhoz, hogy dolgozzon?
Láttad a kezét… mi lesz, amikor már nem tudja behajlítani az ujjait? Mi lesz,
ha megbetegszik? Azon a héten mit fog enni, vagy hol szerez tűzifát
magának? Persze a szomszédai segítik egy darabig, ahogy mondta is, de ha
mindig csak kér, akkor ellene fordulnak.
Fel kellett emelnie a hangját, mert váratlanul nagy zaj támadt. Amikor
körülnéztek, már látták, hogy miért ordítoznak és piszkálódnak az emberek.
A vásártéri kereszt lépcsőjén, a lármás tömeg gyűrűjében egy fiatal, dacos
arckifejezésű royalista állt.
– Karácsonyra béke lesz, és a király visszatér a trónra! – kiáltotta.
– Akkor húsvétra megint háborúzni fogunk! – vágott visszavalaki. – Mert
a királyod egy hazug!
Voltak, akik éljenzésben, nevetésben törtek ki, de a többség hallani
akarta, hogy mit felel erre az ifjú royalista.
– Menjünk – sürgette nyugtalanul a lányát Alinor, mert Alyskíváncsian
lassított.
– A parlament küldöttei tudják, hogy ki kell egyezniük a királlyal, ezért a
Wight-szigetre mennek, hogy találkozzanak vele – jelentette ki a
fiatalember. – Az uralkodó nem tűri, hogy bármire rákényszerítsék, vissza
fog térni a trónra!
– Ingyensört mindenkinek!
– Azt fogják követelni tőle, hogy adja át a királyi
hadseregparancsnokságát, és ismerje el az új hadsereg, a vasbordájúak
jogait. – A fiatalember a hatás kedvéért szünetet tartott. – Ebbe sosem fog
beleegyezni. Követelni fogják tőle, hogy az egyháznak ne legyenek püspökei.
Mindenki tudja, hogy ez mihez vezet! – Lángoló tekintettel meredt a
tömegre. – Hol van ma Chichester püspöke?
– Sloughban – felelte valaki segítőkészen. – Őt keresi? Mertúgy eliszkolt,
ahogy a lába vitte.
A királypárti fiatalember nagyvonalúan eltekintett a heccelődő
megjegyzéstől.
– Ez VIII. Henrik egyháza – kiabálta túl a röhögést. – Erzsébetkirálynő
egyháza. Igaz, örökösük, Károly király sosem hagyja sorsára. Visszaállítja a
felsőházat, a püspököket…
 – Róma püspökéről meg ne feledkezzen! – ordított fel valakihátul. – A
királyné neki jobban engedelmeskedik, mint a férjének!
– Gyere! – hívta Alinor a lányát. – Mindjárt összeverekszenek.
Amikor elsiettek, a fiatalember épp felemelte a hangját.
– Királyunk sosem fogadja el e követeléseket! Nem kényszeríthetik rá, s
nekünk is meg kell védenünk az uralkodáshoz való jogát. Tudatnunk kell
parlamenti képviselőnkkel…
– Valóban rá tudják szorítani a királyt arra, hogy mindentfeladjon? –
kérdezte Alys, miközben a South Streeten haladtak a Sealsea-szigetre vezető
út felé.
– Nem tudom. Gondolom, igen. Hiszen a hatalmukban van.Bár egy
királyt talán nem is lehet bebörtönözni.
– A bácsikám szerint a királyt árulásért bíróság elé kelleneállítani, mert
háborút indított, és behívta a skótokat. Ezzel elárulta Anglia népét.
– Könnyű mondani – hümmögött Alinor. – Mások szerint megegy király
sosem tévedhet, mivel ő a király.
– Ki szerint?
A nő a szeretett férfira gondolt.
– Vannak ilyenek.
– Hát ez ostobaság! – jelentette ki sommásan a lány.

Hazafelé felváltva cipelték a gyapjúszsákot és a sóval teli zacskókat. Az úton

megelőzte őket egy fuvaros, aki a vízimalomba tartott. Megengedte, hogy
felüljenek a szekerére, a gabonazsákok tetejére. Az eget már aranyszínűre
festették a délutáni nap sugarai, amikor a kocsi befordult a malom felé
vezető utacskára. Hullámok nyaldosták a kikötő köveit, szellő borzolgatta az
öböl vizét, amitől gyűrött, szürke selyemre emlékeztetett.
Alys fürgén leugrott, hogy kinyissa a kaput a szekérnek, és belépett előtte
az udvarra. A zsilipkapu nyitva volt, a malomtóba pedig ömlött a víz.
Mindenfelé kismadarak repkedtek a part felett, és le-leszálltak, hogy igyanak
az egyre emelkedő vízből. Amikor a molnár meghallotta a macskaköves
udvaron végigguruló szekér csörömpölő zaját, előjött a pajtából. A felesége
épp akkor nézett ki a konyhából, amikor Alinor leszállt a szekérről.
– Hát megjött – mérte végig. – És hála az egyik vevőnknek,még csak
gyaloglással sem kellett fárasztania magát.
– Igen – bólintott Alinor. – Szerencsénk volt.
– Ó, mindig akad férfi, aki kész kisegíteni magát!
– Ma szerencsések voltunk – ismerte el a nő. – Nézze csak, mitvettem
magának!
A molnár és a fuvaros elkezdte lepakolni a gabonászsákokat, és halomba
rakták őket a magtár kapuja előtt, arra készülve, hogy amikor a tó megtelik
vízzel, és beindítja a vízikereket, az emelőszerkezet is működni kezd. Alinor
átnyújtotta a csipkét, és nézte, hogyan bontja ki Mrs. Miller a csomagot.
– Hát ez igazán finom munka! – jelentette ki az asszony, akiritkán volt
elégedett. – Nagyon jó! Nem mondja, hogy ezt három shillingért kapta?
– De igen! – újságolta örömmel Alinor. – Reméltem, hogy jóvételnek
fogja tartani, szerintem is az. Látja azt a finom mintát?
– A chichesteri vásárban! Ki hitte volna, hogy ilyen finommunkát lehet
kapni a chichesteri vásárban! – álmélkodott a molnárné. – Azt gondolná az
ember, hogy ilyesmiért egész Londonig kell menni.
– Egy öregasszonytól vettem. Ő készítette, ott ült a vásár kellősközepén
egy zsámolyon, és csipkét vert. Még csak asztala sem volt – mesélte Alinor.
– De minden csipkéje gyönyörű volt.
 – Hát, igen hálás vagyok magának – nézett rá kivételesen barátságos
tekintettel Mrs. Miller. – Eladta az olajait is?
– Igen – mutatta fel a nő kiürült kosarát. – Vettem egy zsákfonni való
gyapjút, sót a hal tartósításához, és remek napom volt.
Ekkor Alys odalépett az anyja mellé, és bókolt a molnárné előtt.
– No, neked is nagyszerű napod lehetett – kezdte azonnal korholni az
asszony. – Eltekeregsz egész napra, és egy dolgos munkanapot a vásárban
csavarogva töltesz.
– Először a Stoney-tanyára mentünk – vágott bele Alinor, merttudta,
hogy el kell mondania a hírt Mrs. Millernek. A molnárné nagyon
megneheztelne, ha most halogatnának, és mástól értesülne az egészről. –
Alys és Richard eljegyezték egymást. Húsvétkor lesz az esküvő.
– Nem mondja! – kiáltott fel Mrs. Miller, és azonnal elromlotta kedve.
– Biztosra vettem, hogy örülni fog – nézett rá biztatóan Alinor.– Hiszen
itt ismerték meg egymást, amíg magánál dolgoztak, és az itteni aratáson
lettek az ünnep királya és királynéja. Tudtam, hogy örül majd a
boldogságuknak.
A molnárné igyekezett legyűrni magában az irigységet, amelyet más
boldogsága felett szokott érezni.
– Már miért ne örülnék? – prüszkölte ingerülten. – Minthabizony
akadályt állítottam volna az útjukba! Mintha bizony azt képzeltem volna,
hogy az én lányomat kéri meg!
– Valóban – bólintott Alinor. – Semmi oka arra, hogy ne örvendezzen
velük.
– De azért… azért a lánya igen jó fogást csinált! A Stoney-tanya! Richard
Stoney! Örülhet, ha nem kezdik azt rebesgetni, hogy Alys tett valamit, és úgy
fogta meg magának.
 – Senki sem lenne ilyen rosszindulatú! – bizakodott Alinor. –Hisz világos,
hogy Richard mennyire szereti, ahogy Alys is őt.
– Hát… csak mert annyira jó fogás ez a lányának – morogtaMrs. Miller.
– Csak kilép a halászkunyhóból, és egy ugrással a Stoney-tanyán terem.
– Tagadhatatlan, hogy jól járt – ismerte el Alinor. – De jó felesége lesz
Richardnak. Oly sokat tanult itt magától arról, milyen egy rendes háztartás.
– Na, ma aztán semmit sem tanult, minthogy egész nap avásárban
csatangolt, és másvalaki pénzét költötte.
– Be fogja pótolni a munkát – ígérte Alinor, és Alys hideg kezeután nyúlt.
– De most már indulnunk kell.
– Jókívánságaim az ifjú párnak – vetette oda kelletlenül a molnárné. –
Remélem, boldogok lesznek.
– Tudom, hogy így lesz – felelte Alinor, majd felkapta a sóvalteli
zacskókat. Alys a gyapjúszsákot fogta, és kisétáltak az udvarról. A lány nyitva
hagyta a kaput, hogy a fuvarosnak ne kelljen leszállnia kifelé jövet, aztán
együtt elindultak a komp felé.
– Visszatettem az erszényt – jegyezte meg hanyagul Alys.
Az anyja szíve egy pillanatra megállt.
– Nem azt mondtad, hogy este fogod? Hogy visszajössz, amikor Mrs.
Miller kimegy becsukni a tyúkokat?
– Igen, de amikor láttam, hogy kimegy megnézni a csipkét,tudtam, hogy
van egy kis időm. Beszaladtam a konyhába, aztán egy szempillantás alatt
kihúztam a téglát, betettem az erszényt, és már vissza is csúsztattam a
helyére a téglát. Mrs. Miller sosem tudja meg, hogy elvittem.
Alinor kis híján megtántorodott a megkönnyebbüléstől.
– Ezek szerint elintézted, és megúsztad.
– Elintéztem és megúsztam – nevetett rá a lánya.
 – És soha többé nem teszel ilyet – parancsolt rá a nő. – Ígérdmeg, Alys.
Túl kockázatos. Többé sose vegyél el tőle semmit, még kölcsönbe se! Most
sem lett volna szabad ilyet csinálnod.
Ígérd meg, hogy többé nem fordul elő – gondolj a veszélyre!
Alys úgy kacagott, mintha nem fenyegethetné semmiféle veszély.
– Megígérem, hogy sosem kapnak rajta – felelte tréfálkozva. –Ígérem,
hogy nem kerülök akasztófára. Sosem kap rajta egy olyan bolond, mint
amilyen Mrs. Miller, és hamarosan több pénzem lesz, mint amennyi Jane
Miller hozománya. Várd csak meg, hogy én legyek a birdhami Stoney-tanyán
élő Mrs. Stoney! Én ugyan nem a kéményben tartom majd a pénzemet, saját
pénzesszekrényem lesz a chichesteri aranyművesnél! Jómódú asszony lesz
belőlem!
 DAGÁLYFÖLDE, 1648 SZEPTEMBERE

Alinor egész szeptemberben nem hallott James felől, de erre nem is

számított, így a nyár végének poros napjai bágyadt nyugalomban teltek. Úgy
érezte, megbízhat a férfiban, elhitte neki, hogy elmegy arra a helyre, melyet
az otthonának tartott – arra a megfoghatatlan és rejtélyes helyre –, és a
személyek, akiket „testvéreknek” nevezett, feloldozzák őt a fogadalma alól.
Alinor olyan országban nőtt fel, ahol a római katolikus vallást már majdnem
egy évszázada betiltották, így elképzelni sem tudta, miféle esküket és
szertartásokat kell Jamesnek elviselnie ahhoz, hogy megszabaduljon
istenkáromló tetteitől. A nőben felmerült, hogy talán a véget nem érő
purgatóriummal fenyegetik majd, vagy leöntik borral, amely olyan, akár a
vér, vagy esetleg arra kényszerítik, hogy nyers húst egyen. Könnyek szöktek
a szemébe, amikor arra gondolt, hogy Jamesnek szembe kell néznie Róma
szörnyű hatalmával. Ugyanakkor bízott abban, hogy a férfi bátran és
magabiztosan viselkedik a világban, amely az ő számára csupa rejtély volt.
James kijelentette, hogy megteszi, és Alinor tudta, hogy a férfi szereti őt,
ezért hitte, hogy képes lesz meggyőzni a testvéreket arról, hogy szabadon
engedjék.
Ennél sokkal jobban aggasztotta James családjának befolyása, különösen
az anyjáé. Nagyon is el tudta képzelni, hogy mit mondhat a nemes hölgy
imádott, egyetlen fiának, amikor arról értesül, hogy fel kívánja adni papi
hivatását, és minden vágya, hogy feleségül vegyen egy elhagyott nőt, egy
füvesasszonyt, egy halász özvegyét, aki Angliában, egy iszapos öböl partján,
dagályföldén próbál megélni valahogy. Ha a kisgazda Stoney família lenézi
Alyst, vajon mit szólhat az ő sehonnai anyjához az arisztokratikus Summer
család?
James szülei minden bizonnyal megtiltják a fiuknak, hogy visszatérjen
hozzá. Inkább kitagadják, mintsem hogy megengednék neki, hogy olyan
nőre vesztegesse el magát, aki nem sokkal több egy javasasszonynál, és alig
valamivel jobb egy koldusnál. Aztán eszébe jutott, hogy James szülei is
elvesztették földjeiket, ők is azt igyekeznek megtartani, amijük megmaradt
a hat éven át tartó polgárháború után, távol gyönyörű otthonuktól,
száműzetésbe vonulva egy legyőzött királynéval. Pápisták, gavallérok és
kárhozottak. Nem térhetnek vissza Angliába, ahol mind a vallásuk, mind
pedig a politikai lojalitásuk bűnnek számít. A király uralkodása idején, amikor
a katolikus vallás elfogadott volt, messze felette álltak rangban, ám a helyzet
megváltozott. Az Alinort a fiuktól elválasztó mély szakadék eltűnt, amikor az
országban összetörték az oltárokat és felrúgták a király és a nép közötti
kapcsolat alapjának számító engedelmességet. Ha a királyt elfoghatta egy
egyszerű kornétás, ha fogságban tarthatták a Wight-szigeten egy
közönséges polgár otthonában, akkor Alinor és James sem állt már a
társadalmi ranglétra két egymástól legtávolabbi fokán, és a szakadék köztük
már nem volt olyan áthidalhatatlan, mint az ingovány. A férfi szüleinek
tudnia kell arról, hogy a világ megváltozott, hiszen mindenki tudja, hogy
Anglia egyszerű népe felkelt, és az uralkodók palotái elnéptelenedtek. Ha
egy olyan parasztgazda kormányozhatja az országot, mint Oliver Cromwell,
akkor egy halász özvegye miért ne juthatna előbbre a világban, és miért ne
reménykedhetne egy jobb életben?
– Hallottad? A herceg vereséget szenvedett a tengeren, és visszaűzték
Hollandiába – újságolta Ned egyik este. A kunyhó bejárata mellett álló
padon ült, és pipafüstöt eregetett, hogy távol tartsa az arcától a harapós
kedvű legyeket. Kutyája a pad árnyékába húzódva lihegett a nagy melegben.
Alinor gyenge sörrel kínálta a bátyját, majd letelepedett mellé, és ő is ivott
egy pohárral. Guzsalya pálcáját az övébe dugta, így a rákötött gyapjú a feje
fölé magasodott, és miközben ott üldögélt Ned mellett, lábának finom
mozdulataival folyamatosan tudta pörgetni az orsót, szabad kezével pedig
kikicsípett és megsodort egy szálat. A lanolintól zsíros tapintású gyapjú
átforrósodott a kezében.
– Még nem hallottam, de nem is találkoztam senkivel azóta,hogy
Chichesterben voltunk a vásáron. Ki sem tettem a lábam a sörfőzdéből, a
gyógyfüveskamrából meg a konyhából. Mi történt?
– Alysszel állandóan dolgoztok. Jó pénzt kaptál azért a hordónyi sózott
halért?
– Húsz shillinget! A gabonakereskedő hajója vette meg. Mi istörtént a
herceggel?
– Én is csak most hallottam, mert ide sosem jutnak el a hírek.Mintha
nem is az öböl partján, hanem inkább a tenger fenekén élnénk. Gaston
gazda feleségének az unokaöccse látogatóba jött Londonból, ő újságolta,
amikor átvittem a komppal. Tudtad, hogy a walesi hercegnek egész flottája
volt?
– Igen, valaki említette – biccentett Alinor, és a férfira gondolt, aki a
tengeren várakozó hajókról, a herceg győzelmi esélyeiről beszélt neki.
 – De a mieink, a parlament hajóhada még így is kiűzte őt aTemze
torkolatvidékéről, és egészen Hollandiáig kergette. Nem tolja újra ide az
orrát a mi partjainkhoz – kuncogott Ned. – Biztos abban reménykedett, hogy
az apja megszökik Newportból, ő meg felveszi a hajójára, és már viszi is
Franciaország felé. Nyilván azt hitték, hogy a király ismét megszegi a szavát,
és megpróbál elmenekülni. Most már ezt a számításukat is keresztülhúztuk.
A király hajói elmentek, ő maga Newportban ragadt, a parlament
megbízottjai majd szépen közlik vele, hogy ezentúl mi lesz. Ő pedig nem
tehet egyebet, mint hogy elfogadja.
– A királyt cserbenhagyták a hajói? – kérdezte a nő.
– Visszakergették őket Hollandiába. Már nincs hová mennie –jelentette
ki elégedetten a bátyja. – Meg kell állapodnia a parlamenttel, aztán
visszatérni Londonba a küldöttekkel. Én mondom, nem várja majd valami
szívélyes fogadtatás.
– De mi lesz vele? És mi lesz a híveivel? Azokkal, akik Franciaországban
és Hollandiában vannak, akik a királynéval tartottak a száműzetésbe?
– Kit érdekel?
– Csak… csak tűnődtem, hogy mi lesz a sorsuk.
– Hát tudod, azt hiszem, a királyt elmarasztalják – felelte elgondolkodva
Ned. – Gondolom, Londonba viszik, és olyan királyt faragnak belőle, amilyen
eddig még nem volt. Olyan királyt, aki nem a parlament és az egyház felett
áll, hanem együtt kell működnie velük. Úgy vélem, a kastélyát visszakapja,
ám a trónját nem. Megeshet, hogy király úrnak fogják szólítani! – Elnevette
magát a saját tréfáján. – Egy shillingbe mernék fogadni, hogy a trónját nem
szerzi vissza, és hogy a hadseregnek sem parancsolhat soha többé. Nem
lehet megbízni benne. Ez mostanra mindenki számára világos, hogy nem
megbízható.
 – Akkor a királyné hazatér, hogy a hitvese mellett legyen?Hogy királyné
asszonyság váljon belőle? És a herceg? Meg azok az urak és hölgyek, akik
követték a királynét Párizsba? Velük mi lesz?
– Mindannyiuknak az angol nép megbocsátásáért kell esedeznie – jutott
döntésre komoly ábrázattal Ned. – Én ezt várnám el tőlük, hogy bocsánatot
kérjenek. Fizessenek büntetést, esküdjenek meg, hogy soha többé nem
támadnak fegyverrel angol emberekre, aztán éljenek békésen,
visszahúzódva. Éppoly szigorúan kellene bánnunk velük, mint a pápistákkal:
pénzbüntetés, és nem vállalhatnak hivatalt. Angliában élhetnek, de
csendesen, jogok nélkül… Mint az asszonyok és gyermekek, vagy a
bolondok, hiszen úgy is viselkednek! Dolgozhatnak majd, de nem
parancsolhatnak többé.
– De hazatérhetnek? – ragaszkodott a válaszhoz a húga.
– Ha beérik egy ilyen fél élettel – bólintott Ned. – De semmisem lesz már
számukra olyan, mint amit megszoktak. És számunkra sem. Már semmi sem
lesz ugyanolyan, mint volt.
Ekkor Alys lépett ki a házból, kezében a guzsalyával, amelyre egy jókora
csomó nyers gyapjút kötött. Leült melléjük, megperdítette a lábával az
orsót, és fonni kezdett.
– Éjjel-nappal orsóval a kezedben látlak – jegyezte meg a nagybátyja.
– A hozomány miatt – felelte kurtán a lány.
Ned biccentett.
– Az esküvőd napján kapsz tőlem néhány shillinget – ígérte. –Tízet.
– Hálás leszek érte – vágta rá Alys. – Köszönöm, bácsikám.
Nem nézett az anyjára, és Alinor sem pillantott fel a munkájából, de ennyit
hozzátett:
– Mind a ketten hálásak leszünk. Az igazat megvallva… Többet kellett
ígérnünk hozományként, mint amennyit össze tudunk szedni.
 – Stoney-éknak takaros gazdasága van – ismerte el a férfi. –Persze hogy
többet kérnek. Mikor lesz az esküvő?
– Talán húsvétkor – válaszolt a húga.
– Inkább korábban – helyesbített Alys, – ha sikerül előbb
összegyűjtenünk a pénzt. Esetleg vízkereszt idején. Szívesen mennék férjhez
akkor.
Ned a fejét csóválta.
– A Bibliában nincs olyan, hogy vízkereszt – szögezte le. – Egyistenes
egyházban sincs helye.
– És túl hamar van! – tiltakozott Alinor. – Addig biztosan nemsikerül
összegyűjtenünk a pénzt!
A lánya vállat vont.
– Hát akkor valamivel később, de még januárban. Vagy februárban. Egy
olyan napon, amelyik nincs megszentelve.
– Akkor jobb, ha gyorsabban dolgozol – tanácsolta Ned. – Vagyaranyat
fonsz a szalmából, mint a mesebeli leányzó.
– Mire fel ez a nagy sietség? – tudakolta Alinor. – Télen rosszaz idő és
korán sötétedik. Miért nem várunk tavaszig?
A csinos lány megvillantotta legpajkosabb mosolyát.
– Mert rossz időben és sötét délutánokon van a legnagyobbszükségem
egy meleg ágyra.
Az anyja összevonta a szemöldökét, és fejével Ned felé intett,
emlékeztetve Alyst, hogy vigyázzon a szájára.
– A házasság komoly szerződés, amelyet Isten dicsőségére kötünk –
jelentette ki ünnepélyesen a férfi. – Nem a fiatalok szeszélyes vágyain
alapszik. Légy az Úr szolgálóleánya, és kérdezd Őt imáidban, amíg azt nem
feleli, hogy eljött az idő.
 – Igen – bólogatott Alys. Szép vonású arca elkomorult. – No demennyi
ideig kell várni, bácsikám? Hiszen te is egyedül vagy, mint az ujjam, anyám
is magányosan él. Tudom, hogy a családunk halvérű, de akkor is…
Ned akarata ellenére elnevette magát, aztán lehajolt, hogy megpaskolja a
kutyája fejét.
– Ha előre hozod az esküvő napját, nem lesz meg a hozomány
– intette a lányát Alinor.
– De meglesz – közölte magabiztos hangon Alys. – Mert Richard
gondoskodik róla.
– Hogyhogy? – horkant fel Ned. – A vőlegény kifizeti magánaka
hozományt?
– Mert annyira szeret – felelte Alys büszkeségtől sugárzó arccal. – Nem
akarja, hogy aggódjak.
– Van talán saját pénze? – tudakolta az anyja. – Rendelkezikekkora
vagyonnal?
– Ott az öröksége, amit Stoney nagyapja hagyott rá. Az mindaz övé, és
nekem fogja adni. Megígérte, hogy kipótolja a pénzt, ha nem sikerül
összegyűjtenünk.
Alinor úgy húzta ki magát, mintha nyomasztó súlyt emeltek volna le a
válláról.
– Hála az égnek – suttogta. – Már annyira…– Én mondtam, hogy minden
rendben lesz.
– Nagyon biztos vagy magadban – jegyezte meg Ned.
Alys felnézett rá.
– Ebben biztos vagyok.
 DOUAI, FRANCIAORSZÁG, 1648 SZEPTEMBERE

James a hajnali ima, a Prima előtt ébredt a La Joyeuse nevű nagyharang

kondulására. Ebből tudta, hogy biztonságban van otthon, ahol felnevelték
és tanították, ahol ismerték és szerették. Itt nyugodtan használhatta eredeti,
Istentől kapott nevét, beszélhetett a szüleiről, itt imádkozhatott a királyáért.
Itt egy közösséghez tartozott, egy szenvedélyesen vallásos, hevesen hazafias
közösséghez, kémek közösségéhez, akik készen álltak arra, hogy bármelyik
percben visszatérjenek angliai otthonaikba, hogy visszatérítsék országukat
Istenhez. Felébredve elfogta a megkönnyebbülés csodás érzése: túlélte az
angliai küldetést, ami annyi hozzá hasonlóan fiatal, iskolázott, ismert és
szeretett férfinak nem sikerült. Még mielőtt kinyitotta volna a szemét, hálát
adott az Úrnak, hogy életben maradt, nem jelentették fel hamis barátok, és
nem árulta el magát véletlenül. Nem kellett bíróság elé állnia, nem ítélték
máglya általi halálra.
Most már beismerhette, hogy mennyire félt. Erről eszébe jutott Alinor, és
az, ahogy gondolkodás nélkül védelmezte őt: már a megismerkedésük
pillanatában elhatározta, hogy elrejti, aztán az élete kockáztatásával ápolta
őt. James arra gondolt, hogy Alinort Isten indíthatta ezekre a helyes tettekre,
és bár eretnek volt, az ő megmentésével mégis az Urat szolgálta.
Amikor felidézte a nő komoly pillantású, sötét szemét, minden más
megszűnt számára, és hosszú perceken át egyedül az arcára tudott gondolni,
a fejtartására, a leomló fürtjeire. Mintha újra az istálló padlásán lett volna,
érezte Alinor ajkát a bőrén, ám aztán cellája világos falán megvillant egy
gyertya fénye, és egy testvér kopogott be az ajtaján.
– Pax Vobiscum – kiáltotta, mire a folyosón sorakozó többi cellából sorra
érkezett a válasz:
– Ámen… Ámen… Ámen. – Testvérek és tanulók ültek fel keskeny
ágyukban, és adtak hálát az új napért.
Egyedül Jamesnek támadt olyan érzése, hogy az áldás nem neki szól,
valójában nem neki szánták. Testvérei és felettesei a szemináriumban és az
apátságban nem tudták, hogyan vallott kudarcot, mert ha tudták volna, nem
áldották volna meg. Félt, hogy őt hibáztatnák, és tudta, hogy jogosan
tennék. Ébredéskor tapasztalt öröme elhalványult, ahogy magabiztossága is,
amellyel a háláját fejezte ki az Úrnak. Felállt az ágyáról, mezítláb végigment
a hűvös kőpadlón, hogy egy tál hideg vízben, egy darab jó minőségű,
kasztíliai olívaszappannal megmossa arcát, kezét, hónalját és ágyékát.
Belebújt vászoningébe, köntösébe, megkötötte derekán a kötélből készült
övet. A még vizes lábára új bőrszandált húzott, majd kinyitotta a cellája
ajtaját, és csatlakozott a folyosón sorakozó fiatalemberekhez, akik
csuklyával a fejükön, lesütött szemmel indultak az apátság templomába a
hajnali misére. Imáikba merültek, egyikük sem nézett rá, nem is üdvözölték,
és James úgy érezte, mintha világok választanák el őt ezektől a gyermekkora
óta ismert társaktól.
– Isten bocsássa meg – suttogta maga elé, ahogy velük tartott.
 A körülötte lépkedő fiatalemberek az Urat dicsérték, és magabiztosan
készültek kilépni a világba. Biztosak voltak abban, hogy sikerül
visszaállítaniuk igaz hitét.
– Isten bocsássa meg, Isten bocsássa meg, Isten bocsássa meg a
bűneimet.

A mise alatt igaz bűnbánatot mutatva imádkozott, halkan mormolta az

ismerős mondatokat és énekelte a zsoltárokat. Azonban pontosan tudta,
hogy nem bűnbánó, hogy még mindig harcban áll magával. Kudarcot vallott
a küldetésében, kudarcot vallott a királyával és a fogadalmával szemben.
Alinort nem sorolta a bűnei közé. Vele úgy lehetett önmaga, ahogy
gyermekkora óta senkivel. Mellette felderengett előtte egy olyan istenfélő
élet, amelyet nem a kolostorban, hanem a világban élhet. Úgy vélte, jobb
férj lenne belőle, mint amilyen pap – abban legalábbis biztos volt, hogy
lemond hivatásáról. A nő iránti szenvedélye értelmet adott az életének,
amelyben oly elveszettnek érezte magát. Ez több, mint forradalmi gondolat
volt egy olyan fiatalember lelkében, aki gyermekkorától az egyháznak
szentelte magát, ám nem tehetett róla. Olyan meggyőződés ébredt benne,
melyet még sosem tapasztalt: nem akart itt lenni, nem akart e magas falak
mögött rejtőzni Franciaország északi részén, nem akart hű maradni egy
királyhoz, aki képtelen kormányozni, de még csak az igaz hitet sem akarta
visszaállítani Angliában. Egyetlen dologra vágyott: hogy hazamenjen
yorkshire-i családi birtokára, a házába vigye a nőt, akit szeret, és rendes
angol emberként éljen vele békében a saját földjén.
A szertartás után a testvérek az ebédlőbe mentek, hogy csendben
megreggelizzenek, miközben valaki halkan olvasta latinul az aznapra rendelt
evangéliumi szöveget. Aztán felállt az egyik idősebb testvér, és ismertette,
hogy mik a kötelességeik arra a napra, milyen munkát kell elvégeznie a
novíciusoknak, kik indulnak tanulni, kertészkedni, a földekre, takarítani,
főzni, vagy dolgozni a templom műhelyeibe. James azt az utasítást kapta,
hogy keresse fel a legidősebb elöljárójukat a szobájában. Az ifjú
szeminaristák közül néhányan irigykedve pillantottak felé, s azt kívánták, bár
őket is átküldenék Angliába, hogy ott rejtőzködve és kémkedve szolgálják a
római katolikus egyház titkos híveit. James ügyet sem vetett rájuk.
Bolondoknak tartotta őket, ha mártíromságra vágynak. Nem sóvárognának
utána annyira, ha sejtenék, hogy milyen érzés egyedül állni egy sötét parton,
és csak várni, hogy felgyulladjon egy fény, amelyről azt sem tudni, hogy
barát vagy ellenség gyújtotta. Nem áhítoznának ilyen küldetésre, ha csak
egyszer is eljutottak volna a harc legdiadalmasabb percéhez, hogy aztán
lássák, amint valaki szeszélyből eldobja magától a győzelmet. Kerülte a
tekintetüket, és alázatosan lehajtott fejjel indult el a professzor szobája felé.
Egy írnok nyitott ajtót. Dr. Sean az asztala mögött ült, fekete köntöse
felett a rangját jelző skarlátszínű stólával és fekete kalappal a fején. Sápadt
arca fáradtnak tűnt. Felállt, és megkerülte az asztalt, hogy üdvözölje Jamest.
Magához ölelte, és a francia divatnak megfelelő módon mindkét orcáját
megcsókolta, majd keresztet vetett és megáldotta.
– Ülj le – biztatta barátságosan. – Ülj le, fiam, és mondj elmindent.
James biztosan tudta, hogy semmiképpen sem mondhat el mindent. A
szék legszélén foglalt helyet, a professzor pedig visszaült, és egy lúdtollért
nyúlt, hogy jegyzeteljen.
– Tegnap éjjel érkeztél meg? Még senkivel sem beszéltél azutadról?
– Nem – intett a férfi.
– Ott hagytad a királyt a fogságban?
– Ott hagytam, Isten bocsássa meg.
 – Meséld el, hogyan történt. Nem úgy hangzott az utasítás,hogy juttasd
el egy csónakhoz, majd biztonságban kísérd őt el a fia hajójára?
– De igen, atyám.
– Akkor miért vallottál kudarcot?
James vontatottan, szégyenkezve beszámolt a Wight-szigeten tett útjáról,
a tervben részt vevő társairól, a fiúkról, akiknek jelenlétével álcázta
küldetését, a hajóskapitányról, aki cserben hagyta, majd a másikról,
Zacharyről is, akit a helyébe talált. Megjegyezte, hogy Mr. Hopkins házát
semmilyen módon nem őrizték, és hogy a király távozhatott volna vele, ám
erre nem volt hajlandó.
Dr. Sean összeillesztette ujjbegyeit, mintha imádkozni készülne.
– Miért nem akart veled menni?
– Nem adott magyarázatot.
– De biztosan nem kívánt elszökni?
– Kinevetett – csattant fel keserűen James. – Aztán haragragerjedt, hogy
akadnak olyan személyek, akik kételkednek abban, hogy képes lenne
egyedül kiszabadulni és megmenteni magát. Biztos volt abban, hogy
megállapodásra tud jutni a parlamenttel. Meghagyta, hogy majd akkor jöjjek
újra, ha szüksége lesz rám. Figyelmeztettem, hogy egy ilyen küldetés
veszéllyel jár rám, és másokra nézve is, és nem biztos, hogy ismét el fogunk
tudni jönni, de nem vette komolyan az intést. Képtelen voltam elérni, hogy
átérezze a helyzet súlyosságát.
– Tudattad vele, hogy a hitvese és a fia parancsa szerint járszel? Hogy az
egész az ő tervük?
– Megadtam a jelszót, és elmondtam, hogy a királyné adta apénzt a
hajós lefizetésére. Azt felelte, hogy az ő kívánságukat sem fogja teljesíteni.
– Jamesnek nehezére esett érzékeltetni a király szeszélyes ingerültségét,
egyúttal pedig kellő tisztelettel is beszélni az Úr által elrendelt világi
uralkodóról.
– De sikerült úgy visszatérned Sir Williamhez, hogy nem lepleződtél le?
– Ebben biztos vagyok.
– Aztán megbetegedtél?
James elpirult. A professzor látta, hogy a köntös felett milyen vörös lett a
nyaka.
– Igen. Valamiféle láz volt, amely az ingoványos vidéken gyakran
előfordul. Nem tartott sokáig.
– Csak a tested lett beteg? Vagy a lelked is, fiam?
James lecsüggesztette a fejét. Az idősebb férfi alig tudta kivenni
elmotyogott szavait arról, hogy megrendült a hite, sőt el is vesztette.
– Korántsem meglepő – jegyezte meg kedvesen a professzor. –Hiszen
ifjú vagy, teljesen magadra voltál utalva, s heteken át veszélyben forgott az
életed már a szigetre érkezésed előtt is. Ebben a szemináriumban még senki
sem kapott ilyen óriási feladatot, mint amilyenben te most kudarcot
vallottál.
– Sajnálom – suttogta James. – Szégyenkezem miatta.
– Úgy tűnik, senki sem tudta volna meggyőzni a királyt.
Nemkényszeríthetted, ha egyszer nem akart veled tartani. Úgy hiszem,
megtettél minden tőled telhetőt, és véleményem szerint senki sem tehetett
volna többet. Csend támadt.
– Tehettél volna többet, fiam?
– Magamnak is feltettem ezt a kérdést – ismerte el James. –Nem látom,
mi egyebet tehettem volna még. Bárcsak sikerült volna magammal vinnem!
Azt hiszem, ha velem tartott volna, akkor biztonságban el tudtam volna
szöktetni. Még álmodni is szoktam erről… újra meg újra végigveszem
magamban a történteket, de nem tudhatom biztosan. Nem tudhatom, mi
történt volna a tengeren, vagy már a kikötőben. Nem hiszem, hogy többre
lettem volna képes… A király beleegyezése nélkül semmiképpen sem. De
félek… félek, hogy ragaszkodnom kellett volna ahhoz, hogy velem jöjjön.
Ugyanakkor hogy is ragaszkodhattam volna ehhez?
– Egy csalódás megingathatja az ember hitét, ám nem törimeg –
jelentette ki az idős férfi. – A fogadalmaidat megtartottad?
A napfényes, békés szobában csend támadt.
– Nem – vallotta be James fojtott hangon. – Vétkeztem,
atyám.Megismertem egy nőt, és megszerettem. Sajnálom, atyám. Nagy az
én bűnöm.
Sean bólintott.
– Mindannyian vétkezünk. Bűnben születtünk, és bűnözünkminden nap.
Ám az Úr kegyes. Megbocsát, ha meggyónjuk vétkeinket, és visszatérünk
Hozzá. Meggyónsz, és visszatérsz Istenhez.
James felemelte a fejét.
– Azt kérem, hogy oldozzanak fel a fogadalmam alól – mondtahalkan. –
Meggyónok, és természetesen elvégzek minden vezeklést. Azonban
imádkozom azért, hogy oldozzanak fel. Atyám, szeretem őt. Vele akarok
élni.
Az apátság harangja elütötte az órát, az ablakon túl elterülő városban más
templomok harangjai is megszólaltak. James hallgatta, ahogy az egymással
vetekedő harangkongás figyelmezteti a vallásos város lakóit, hogy eljött az
ima ideje. Amikor az utolsó is elhallgatott, a professzor a fiatalemberre
emelte barátságos tekintetét.
– Menj a templomba, és gyónd meg bűneidet. Jövő héten ismét
elbeszélgetünk.
– Jövő héten? – kiáltott fel James.
Az idős férfi türelmesen mosolygott rá.
 – Igen. Természetesen. Azt hitted tán, hogy holnap már távozol is? Jövő
héten újra beszélgetünk, te meg én. Addig azonban erről csak a
gyóntatófülkében szólhatsz, és csak annak a gyóntató atyának, akit én
kijelölök számodra. Másutt nem tehetsz erről említést, és nem is írhatsz
senkinek. Az engedelmességi fogadalom még mindig kötelez, fiam, így hát
ezzel töltöd mostantól a hetedet.
James felállt, meghajolt, és az ajtó felé indult. Sean a papírjai fölé hajolt,
de tudta, hogy a fiatalember megáll majd a küszöbön.
– Atyám, szavamat adtam, hogy visszatérek ahhoz a nőhöz.
Vár rám.
Az idős férfi lassan felemelte a fejét. A tollat nem tette le.
– Majd türelmet tanul, fiam, ahogy te is. Egy örökkévaló
Istentszolgálunk, nem egy olyat, aki a perceket számlálja. Istennek egy hét
kellett ahhoz, hogy megteremtse a világot, és most azt kéri tőled, hogy e
fontos döntésedre ugyanennyi időt szánj. Nem hiszem, hogy vissza tudnád
utasítani a kérését.
James zavartan lehajtotta a fejét.
– Valóban nem tudom – suttogta.
– Ha az a nő jó asszony, akkor ő is imádkozni fog. Neki is időrelesz
szüksége, hogy fontolóra vegye a helyzetét.
– Jó asszony – bólintott James, és felderengett előtte a sápadtAlinor,
amint a templomkertben a kísértetekre vár. – Nem tartozik a mi
vallásunkhoz, és nem abban hisz, amiben mi, de jó asszony.
– Minket jelenleg a te hited foglalkoztat – jelentette ki a professzor. –
Töprengj el ezen. Kérd az Úr tanácsát.
– De ez a nő…
– Vele most nem foglalkozunk. Isten áldjon, fiam.
– Ámen.
 DAGÁLYFÖLDE, 1648 OKTÓBERE

Mindkét nő megállás nélkül font, és közben kijártak leszedni az utolsó

növényeket, amelyek a késő októberi napsütésben még nőttek a kertben.
Alinor eladta a nyáron készített olajokat, elment minden szülő nőhöz, és
olyan füveket is megszárított, melyek még tovább zöldellhettek volna. Alys
annyit dolgozott a molnáréknál, amennyit csak bírt. A pénz így is igen lassan
gyűlt, és még annál is nehezebb volt megtartani. Egyszerű háztartásuk alapja
mindig is az volt, hogy előteremtik, amire szükségük van: megtermelték az
ennivalót, megfőzték a saját sörüket, sosem vásároltak új ruhát, maguk
készítették és javították a holmijukat. A tél közeledtével azonban
mindennek felment az ára: a szappanhoz és gyertyaöntéshez használt
faggyúnak, a húsnak – bármilyen fajta legyen is –, a sajtnak, tejnek, búzának
és a rozsnak is. Néhány dologhoz gyűjtögetéssel jutottak hozzá – ilyen volt a
bábatüske, amely a gyapjú ványolásához kellett, vagy a söpréshez való
fűzfavesszők –, de most jóval tovább tartott ezeket megkeresni. Alinor egyre
több időt töltött azzal, hogy a tűzrakáshoz uszadék fát szedjen össze a
parton, amelyeket meg-megreccsenő, dérré fagyott harmat borított be. A
napok rövidebbé, az éjszakák sötétebbé váltak.
És mintha a tél önmagában nem jelentett volna elég nehézséget, ráadásul
meg is betegedett. Már reggel kimerültnek érezte magát: még ki sem szállt
a közös ágyukból, máris szédült és hányingere volt. Csak a nap közepén
tudott enni pár falatot, de még ekkor sem viselte el a sajt vagy a szalonna
szagát, és amikor Ned egy este főtt homárral állított be, amit az egyik
szigeten lakó halásztól kapott az átszállításáért cserébe, oda sem tudott ülni
az asztalhoz, ahol Rob és Alys lakomázott.
– Mi bajod? – kérdezte ingerülten a lánya, rákhússal teli szájjal. Ned
Robbal szemben üldögélt. A fiú látogatóba jött át a Prioryból, és hozott
magával egy búzalisztből sütött cipót, meg Mrs. Wheatley üdvözletét. Alinor
csak egy szelet kenyeret és egy kupa gyenge sört evett. Vörös, a kutya az
asztal alól bámulta barna szemével, mintha abban reménykedne, hogy
odaveti neki a kenyérhéjat.
– Nem tudom – felelte az anyja. – Először azt hittem, negyednapos láz
lesz, de semmi sem vall rá. Gondolom, hamar elmúlik. Talán ehettem
valamit.
– Hetek óta rosszul vagy – mutatott rá a lány. – Ha csak valamiromlott
tejszín vagy hús lett volna az oka, már rég túlestél volna rajta.
– Ne! – nyögött fel Alinor, és a szája elé kapta a kezét. – Ne isemlíts ételt!
Ned kurtán felnevetett.
– Mindig is hányós volt – jegyezte meg csekély együttérzéssel.– Láttátok
volna, amikor várandós volt veletek! – Előrehajolt, és elroppantotta a homár
egyik ollóját. – Tessék, Rob, ezt kóstold meg.
A fiú és a nagybátyja együtt falatoztak.
– Finom – mondta elismerően Rob. – Az ollója a legízletesebb.
– A Prioryban kapsz homárt?
 – Nem.
– Az urak lenézik, azt mondják, szegény embernek való, de éna
marhahúsnál is jobban kedvelem – magyarázta tele szájjal Ned.
A hangjuk mintha csak igen messziről jutott volna el Alinorhoz. Bátyja
hanyagul odavetett szavai még mindig a fülében csengtek. Valami morajlás
támadt a fejében, mint amikor kinyitják a vízimalom zsilipkapuját. Ahogy
felnézett, Alys sötétkék szempárja meredt rá figyelmesen, de a hangját már
csak a távolból hallotta:
– Anyám?
Aztán belebukott a sötétségbe.

Amikor magához tért, az ágyon feküdt, Alys ült mellette. Alinor a könyökére
támaszkodott, a lánya pedig egy pohár gyenge sört emelt a szájához. – Hol
van Rob?
– Ned bácsikám visszakíséri a Prioryba. Mondtam nekik, hogynem lesz
semmi bajod, és holnap majd megüzened, hogy mi volt. Azt mondtam, hogy
a havibajod lehet. – Alys az anyja arcát fürkészte. – De nem az, ugye?
Alinor némán bólintott.
– Hanem a legrosszabb? Gyermeket vársz?
– Azt hiszem – nyelt nagyot az anyja.
– Azt hiszed? – A lányt egyetlen pillanat alatt olyan düh kerítette
hatalmába, hogy belesápadt. – Tán csak tudod, hogy voltál-e férfival vagy
sem? Vagy azt akarod elhitetni velem, hogy valami tündéruraság erőltette
rád magát? Isten legyen irgalmas hozzánk, már megint a tündérekkel
táncoltál?
 Alinorban perzselő szégyen áradt szét, és a vér átforrósodott arcába
szökött.
– Persze hogy tudom. Csak abban nem vagyok biztos, hogygyermeket
várok-e, vagy sem. Ez eszembe sem jutott addig, míg Ned azt nem mondta…
amit mondott.
– És még te intettél, hogy óvakodjak a bitófától!
– Rosszat tettem – vallotta be Alinor a lányának, aki olyanszokatlanul
határozottan viselkedett. – Nagyon rosszat.
Alys felpattant, az ajtóhoz ment és kitárta azt, mintha a fagyos tengeri
szelet akarná behívni, hogy fújja ki a szavakat a kunyhóból.
– Elment az eszed! – csattant fel keserűen. – Azok után, amiketa
fejemhez vágtál!
Az anyja szégyenkezve hajtotta le a fejét.
– Hogy tehetted?
– Tudom, Alys. Ne korholj.
– És te még hagyni merészelted, hogy a bácsikám azzal traktáljon, hogy
hónapokat kellene várnom az esküvőmmel? Te, aki egy évet sem vártál
azután, hogy apám elment?
– Már eltelt egy év. Majdnem egy egész év.
– Ki volt az, Mr. Miller?
– Nem! – kiáltotta Alinor.
– Az a szörnyű férfi, akinek orvosságos sátra van a chichesterivásárban?
– Nem, dehogyis!
– Mr. Tudeley, aki elintézi, hogy Rob tanonc lehessen? Ezértkapja az
öcsém ezt a lehetőséget?
– Nem, nem! Alys nem tűröm, hogy így faggass!
– Dehogynem! – fordult szembe vele a lánya. – Mert ez mégsemmi! Mit
gondolsz, nem fognak kérdezősködni az egyházközségben, amikor nőni kezd
a hasad? Azt hiszed, nem kell majd megnevezned az apát, hogy aztán
szégyenkezve, alsóingben állj ott a gyülekezet előtt? Nem gondolod, hogy a
molnár meg a hívek is mind meg fogják kérdezni? Követelni fogják, hogy
valld be! Idehívnak majd egy bábát Chichesterből, aki ráteszi a mocskos
kezét a hasadra, és úgy vizslatja az öledet, mintha valami himlős ringyó
lennél!
Alinor egyre csak rázta a fejét. Aranyfényű haja sápadt arcába lógott.
– Nem… nem…
– Addig vallatnak, addig nyaggatnak, míg meg nem mondod anevét.
Akkor megkeresik, és kifizettetik vele a büntetést, amit az egyházközség kap
meg. Te pedig mehetsz a dologházba, ahol megszülöd a fattyadat. Aztán
elveszik tőled, téged meg visszaküldenek ide, ahol mindenki szajhaként fog
majd rád nézni.
– Nem… kérlek Alys, ne beszélj ilyeneket!
– Visszaküldenek ide! – A lány vadul hadonászva a kis kunyhóés a kint
elterülő végtelen ingovány felé intett. – Visszaküldenek, mint semmirekellő
kurvát! Akkor ki fizeti majd Rob tanoncságának költségeit? Ki vesz feleségül
engem? Ki vásárol tőled bármit is szerelmi bájitalon és ráolvasáson kívül?
– Rosszul vagyok – hebegte az anyja. Talpra állt, és a nyitottajtóhoz
tántorgott. A saját küszöbén hányta el magát, sírva a fájdalomtól, ahogy üres
gyomra újra meg újra görcsbe rándult.
Aztán megérezte, ahogy a lány gyengéden hűvös, nedves, levendulaillatú
borogatást helyez a tarkójára, ami jólesett, akár az áldás.
– Köszönöm – suttogta, és megtörölte vele a kezét és az
arcát.Visszament az ágyhoz, leült, és úgy nézett fel Alysre, mintha a
bírájának tartaná.
– Megerőszakolt, anyám? – tudakolta kedvesebb hangon a fiatal nő. –
Ez történt?
 Alinor ellenállt a hazugság kísértésének.
– Nem.
– Nem fognak felhagyni a faggatással. El kell mondanod. Errenem
gondoltál?
– Nem… egészen eddig a percig… nem gondoltam, hogy terhesvagyok.
Eszembe se jutott… – A hangja elhalt. Képtelen lett volna bevallani ennek az
új, őt felelősségre vonó Alysnek, hogy a rosszulléteket szerelmi bánatnak
hitte, az étvágytalanságát pedig vágyakozásnak a szeretett férfi után, és
hogy mindezt úgy fogadta, mint egyfajta vezeklést… Ahogy talán Jamesnek
is böjtöléssel kell bűnhődnie az iránta érzett szerelméért. Arra gondolt, hogy
így valamiképpen mindketten egymás felé tartanak: a férfi Douai-ban böjtöl,
ő pedig itt, az ingovány peremén sóvárog utána, s mindössze kenyeret és
sört vesz magához, mert belebetegedett a szerelembe.
– Hát most gondolkodj el rajta! – csattant fel Alys. – Nyugodtan gondold
csak azt, hogy tönkretetted magadat! És engem is. Igen, tönkretettél! Mert
Richard nem vehet el, ha az anyámat kurvának tartják. Nem kell majd nekik
a pénzünk, ha azt hiszik, hogy hanyatt fekve kerested egy szénaboglya
mögött! Nem viselik el, ha az eltűnt apa mellé még egy szégyellni való anya
is járul. Már az elhagyott feleség is megfeküdte a gyomrukat… Egy terhes
ringyóról szó sem lehet! Tönkretettek, és veled együtt engem is.
– Alys, sosem okoznék neked fájdalmat – mormolta Alinor.
– Végem van! Ennél rosszabbat nem is tehettél volna velem!
– Nem hagyom, hogy ez megtörténjen.
– Már megtörtént.
– Alys, egész életemben értetek éltem – kezdte a nő vontatottan, a
szavakat keresgélve. – Igyekeztem elérni, hogy Zachary ne bánthasson téged
és Robot. Elszenvedtem az ütlegeit, csak hogy ne emeljen kezet rátok. Másra
sem vágytam, csak hogy nektek jobb életetek legyen. Megtettem minden
tőlem telhetőt, hogy kiemelkedhessetek ebből a világból. Sosem rántanálak
ide vissza titeket.
– Hát, most megtetted. – A lány lezöttyent az ágy lábához, észihálva,
kétségbeesetten nézett szembe az anyjával. – Mert a helyzet még ennél is
rosszabb. Én is várandós vagyok. Veled ellentétben meg is tudom nevezni a
szeretőmet, akivel eljegyeztük egymást, hogy összeházasodjunk. Csak a
kézfogó után háltunk együtt. Ezért akarom mindenáron, hogy januárban
legyen az esküvő. Mert a gyermek májusban születik.
– Májusban? – meredt rá döbbenten Alinor.
– Igen. Nem szégyen az, ha terhesen állok az oltár elé. Eljegyeztük
egymást. Azt terveztük, hogy jövő hónapban elmondjuk Richard szüleinek
és a lelkésznek. De ha rólad kiderítik, hogy ringyó vagy, akkor Richard nem
vehet el engem. A családja sosem fogadna el! És akkor engem is
tönkretesznek.
– Alys! – A nő imádott lánya felé nyúlt, de Alys ellökte a kezét,az ágyra
vetette magát, a fából ácsolt fal felé fordult, és nem volt hajlandó szóba állni
vele.

A lány álomba sírta magát, Alinor azonban képtelen volt elaludni. A nyitott
ajtón át rálátott a tiszta, éjszakai égre, melyen jeges fénnyel ragyogtak a
csillagok. Az öböl vize egyre feljebb emelkedett, a dagály nyomán feltámadt
a keleti szél, minden szelek leghidegebbike. A csobogó hullámok zaja
betöltötte a kunyhót, mintha a dagály fel akart volna csapni a töltésre, hogy
elsodorja őket, és az egész világot dagályfölddé változtassa.
Alinor éjfélkor felkelt, kendőt terített a vállára, és az álmos tyúkok
tiltakozó kotyogásával nem törődve kiment, hogy leüljön a bejárat mellett
álló, durván ácsolt padra. Az ajtót becsukta, nehogy megzavarja alvó lányát.
Felnézett az égre, a magasan járó holdra, mely ezüst sávot festett az öböl
vizére, s addig bámulta, míg el nem hitte, hogy az a fényösvény őt hívogatja.
Mintha valami üzenet lenne ez az angolszász partvidék régi isteneitől, akik
nem félték a halált, úgy tekintettek rá, mint az utolsó utazásukra. Felmerült
benne, hogy talán akkor tenné a legjobbat a lányával, a fiával, saját magával
és a szeretett férfival is, ha lemenne a partra, telerakná a zsebét kövekkel,
aztán elindulna a holdfény csillogó sávján, amely egyre hidegebbé és
nedvesebbé válna, míg egyszer csak összecsapna a feje felett a fagyos víz, és
moraja úgy betöltené a fülét, hogy az álmatlan sirályok rikoltását sem
hallaná többé.
Nesztelenül felállt, és mielőtt kiment volna a kertkapun, végigsimított a
kopott kapufélfán. Visszanézett a rozoga kunyhóra, aztán a töltésen elindult
a magasan fekvő ösvény felé. Áthaladt az összehajló ágú tüskebokrok alatt,
ahol árnyékos és holdfényes részek váltakoztak, és addig ment, amíg el nem
ért arra a szakaszra, ahol a tölgyfa lehajló ágai alatt fehér kagylóhéjak
borították a partot. Az itteni töltést évekkel, évszázadokkal korábban
emelték, hogy védőgátként szolgáljon, de az idők során a tenger kikezdte az
alját, és az alapjába beépített, simára csiszolt folyami kövek lassan legurultak
a fehér kagylótörmelékkel fedett sávra. Alinor felvett egy követ, és a köntöse
zsebébe süllyesztette, egy másikat pedig a másik zsebébe tett. Érezte, ahogy
húzza lefelé a súlyuk. Egy újabb kőért nyúlt – ez volt a legnagyobb, a
legnehezebb –, hogy a kezébe fogja, és úgy lépjen bele a vízbe, melynek
fagyos hullámai egyre messzebbre csaptak ki a partra. Arra gondolt, hogy
világéletében tartott a mély víztől, de most, utolsó perceiben szembenéz
ezzel a rettegéssel, és soha többé nem fog félni. Elképzelte, ahogy az ár
először viseltes szoknyájába kap bele, lehűtve meleg testét, aztán a hasát
ostromolja, majd a bordáit, és beleborzong, amikor már a hónaljáig, a
nyakáig ér. Végül beledugja a fejét, és megízleli a sós vizet, de ekkor már
tudni fogja, hogy tiltakozás és félelem nélkül süllyed majd le az iszapos
mélységbe.
De nem mozdult. Ott állt a tengerparton, kezében a súlyos követ
szorongatva, és csak nézte a hold foltos tükörképét, amely ezüstösen
fénylett a sötét vízen, miközben a dagály egyre közelebb ért hozzá. Hallotta,
hogy a hullámok már a lába mellett csobognak, de csak állt, amíg a dagály
tetőzött, és a víz elkezdett apadni. Még akkor sem moccant meg. Nem lépett
rá a hold ezüst ösvényére, nem sétált be a vízbe. Némán állt, az éjszaka halk
neszeit hallgatva, míg biztos nem lett a dolgában.
Nem siratta magát, és nem sírt sem Alys, sem Rob miatt. Nem sóvárgott
azután, hogy James jöjjön és mentse meg, csak szeretettel gondolt a férfira.
Szerette és vele hált, megbízott benne, és még mindig hitt a szerelmükben,
de már nem számított arra, hogy ezen a sötét éjjelen a segítségére siet. Azt
sem gondolta, hogy a hajnal megvilágosodást hoz majd. Nem fohászkodott
egy megbocsátó istenhez, nem remélte, hogy meghallgatja… hogy
meghallgatna egy olyan nőt, mint ő, ráadásul egy ilyen elhagyatott vidéken.
Nem bízott sem a saját céljában, sem a bátorságában. Nem volt bizalma
magában, ahogy ott állt, miközben a lába előtt hullámzott a hideg, zavaros
víz. Lassan azonban ráébredt, hogy egyvalamiben azért mégiscsak hisz –
abban, hogy ezt az éjszakát túl fogja élni, mint ahogy az utána következőket
is. Tudta, hogy nem öli vízbe magát. Tudta, hogy ez a szörnyű balszerencse
éppúgy nem fogja megtörni, ahogy Zachary kegyetlensége vagy az anyja
halála sem törte meg. Arra gondolt, hogy egy dolgot azért megtanult
gondokkal teli, örömökben szűkölködő életében: azt, hogy hogyan kell
túlélni. Tudta, hogy ki fogja bírni, mert ezt az egy leckét, a túlélést tanulta
egész élete során. Hiszen egy bátor asszony mellett nőtt fel, nehéz
körülmények között, erőszakos férje rosszul bánt vele, de két gyermekét
szeretettel és szegénységben nevelte fel. Felmerült benne, hogy ez az
egyetlen dolog, amihez valóban nagyszerűen ért. Ráeszmélt, hogy valahol a
szíve mélyén eltemetve, akár egy víz alá merült cölöp az iszaptengerben, ott
lobog a rendkívüli elszántság arra, hogy éljen.

Alys reggel olyan üde arccal és tiszta szemmel ébredt, mint egy kisgyerek.
Szépsége nem szenvedte meg a sírással töltött éjszakát. Látta, hogy az anyja
zabkását készít, és úgy teszi ki az asztalra a tálkáikat, mintha ez is egy
ugyanolyan nap lenne, mint a többi.
– Anyám?
– Igen, Alys?
– Mit készülsz tenni?
– Megreggelizem, ahogy te is.– De…
– Előbb eszünk, aztán beszélünk. Enned kell. Most különösképpen.
Alys kihúzta a székét, leült, és megreggelizett, ahogy az anyja kérte.
Amikor végzett, eltolta magától a tálkát.
– Akkor most áruld el, hogy mihez kezdesz. Nem hozhatodsenki
tudomására a bűnödet.
– De te a magadét igen?
– Az nem ugyanaz. Richarddal Isten színe előtt megtartottuk
akézfogónkat, el fog venni feleségül. A szülei sem bánják majd, ha úgy
lépek a házukba, hogy már úton van az új örökös. Örülni fognak. Te is
tudod, hogy régebben az egyházközség leányainak fele domborodó hassal
állt az oltár elé, és még most is csak a legszigorúbb erkölcsű személyek
kifogásolják az ilyesmit. Mindenki szívesen látja, ha a menyasszonyról
 kiderül, hogy milyen termékeny. Ezt összehasonlítani sem lehet a te
helyzeteddel és a házasságtöréseddel.
Alinor lehajtotta a fejét.
– Biztos, hogy Richard szülei nem bánják majd?
– Nem puritánok, és tudják, hogy nem vagyok könnyűvérűlány.
Mindketten szüzek voltunk, amikor együtt háltunk, és el vagyunk jegyezve.
Tudják, hogy Richard már hónapok óta udvarol nekem. A gyermekemnek
becsületes neve lesz, és egy szép tanya az otthona. – Hirtelen elhallgatott.
– Legalábbis eddig így gondoltam. Eddig… eddig a percig. Isten tudja, hogy
most mi lesz. Senki sem akarja majd, hogy náluk dolgozz, és eszébe sem
fog jutni senkinek, hogy téged hívjon, ha elindul a szülés. Sosem szerzed
meg az engedélyt a bábáskodáshoz, és egyetlen rendes helyre sem veszik
oda tanoncnak Robot. – A lány a tenyerébe temette az arcát. – Gondolj
bele, anyám! Még Ned bácsikám sem áll melléd, amikor tudomást szerez
erről, még ő sem viselkedik majd testvérként. Meg fog tagadni! Hogy
boldogulsz majd a támogatása nélkül? Egyáltalán hogy jutsz ennivalóhoz,
ha nem használhatod a révészház konyhakertjét?
Alinor hallgatott.
– Nem maradhatsz itt! Mindenki gyötörni fog, Mrs. Miller ésaz
ismerősei, az egyházközségi tanács, az egyházi bíróság… – Tudom –
bólintott az anyja.
– Senki sem fog tőled gyógynövényt venni, csak azért jönnekmajd el
hozzád, hogy szerelmi bájitalt vagy mérget rendeljenek.
– Tudom.
Mintha Alinor szótlansága csak még eltökéltebbé tette volna Alyst. Felállt,
és lepillantott az asztalnál ülő anyjára.
 – Nem hordhatod ki ezt a gyermeket – jelentette ki fojtotthangon. –
Tudod, hogy milyen gyógyfüveket kell használni, tudod, hogyan kell
csinálni. Meg kell tőle szabadulnod. Tudod, hogy kell. El kell hajtanod.
A nő felnézett komor arcú lányára.
– Nem vagy olyan régóta terhes, ugye? Alig néhány hete lettélrosszul?
Alinor biccentett. Képtelen lett volna megszólalni.
– Akkor el lehet hajtani, és senkinek sem kell tudomást szereznie róla.
Most indulok a malomba dolgozni. Délután korán hazajövök, majd azt
mondom, hogy beteg vagyok. Délben megiszod a főzetet, bármi legyen is az,
én pedig itt leszek, és gondodat viselem. Megteszek mindent, amire csak
szükség van. Vigyázok rád anyám, megígérem. Megmondod, hogy mit kell
enned, innod, és nem megyek el, amíg véget nem ér… Áthúzom az ágyat, és
gondoskodom rólad.
Alinor hallgatott.
– Meg kell szabadulnod tőle – győzködte Alys. – Ha szégyenthozol
magadra, akkor Richard nem vehet feleségül, és akkor megszakad a szívem,
meg az övé is… és a gyermekünk házasságon kívül születne! Egyszerre lenne
fattyú gyermeked és fattyú unokád. Ezt nem élnénk túl. A gyermeked
mindannyiunk romlását okozza: a tiédet, az enyémet, Robét. Ennek véget
kell vetned. Sosem kértem tőled semmit anyám, de most ezt kérem.
Az anyja némán, sápadtan ült előtte.
– A te szégyened az én szégyenem – folytatta a lány. – Amikor
Stoney-ék meghallják, hogy terhes vagy, azonnal megszabadulnak tőlem.
Sosem látom viszont Richardot. Itt ragadunk mindketten a fattyainkkal, férj
nélkül. Ugye nem gondolod, hogy nagy hassal nem penderítenek ki minket
innen? Ugye nem hiszed, hogy Mrs. Miller meg a többi hozzá hasonló
jóasszony nem űz el bennünket az egyházközségből, még mielőtt a
könyörületükért esedeznénk? Minden férj azt kiabálja majd, hogy
takarodjunk, nehogy azt higgye bárki is, hogy ő a gyerek apja.
– Két gyermek… – Alinor mindössze ennyit mondott.
– Két fattyú – pontosított a lánya. – Két nincstelen fattyú. Együtt
pusztulnak majd el a szegényházban. Nem engedik meg, hogy felneveljük
őket.
– Megfontolom. – Alinor nagy levegőt vett. – Még ma végiggondolom,
és este elmondom, mire jutottam.
– Korábban kellett volna végiggondolni – vetette oda durvánAlys.
A nő összerezzent, mintha megütötték volna.
– Tudom – suttogta. – Tudom, hogy milyen súlyos a helyzet.
– Ha nem hajtod el azt a gyereket még ma, akkor nekem végem. Ahogy
Robnak is – folytatta a lány könyörtelenül fokozva Alinor bűntudatát. –
Senki sem veszi magához tanoncnak, ha az anyja egy ringyó, aki
erkölcstelen házat tart az ingovány szélén. Tönkretett kurvák leszünk. Ned
bácsikám azt sem engedi majd meg, hogy a kompjára tegyük a lábunkat.
Dagálykor ki sem jutunk a szigetről, és amikor eljönnek majd, hogy
elkergessenek bennünket, senki sem jön a segítségünkre. Robnak végig kell
néznie, ahogy kövekkel, sárral és halbelekkel dobálnak minket.
A nő bólintott. Szinte látta, ahogy tükröződik a víz színén a fáklyák lángja,
amint a Sealsea-sziget népe alkonyatkor összegyűlik, hogy megszabaduljon
a két szajhától, akik mellett senki sem áll ki.
– Tudom.
– Szedd össze a gyógyfüveket – rendelkezett Alys. – Koránhazajövök, és
este megcsináljuk.
Felvette a kabátkáját, fogta a guzsalyát, a gyapjút, az orsóját, és kilépett
az ajtón. Mindvégig font, miközben a komp felé lépkedett, hogy átmenjen a
malomba, ahol oly keményen fog dolgozni, mint bármely férfi, mert össze
akarja gyűjteni a pénzt az esküvőig, amelyről eltökélte, hogy nem marad el.

Miután Alinor magára maradt, hozzáfogott a napi feladataihoz: kihessegette

a tyúkokat, összeszedte a tojásokat, felsöpörte a padlót, elmosogatta a két
fatálkát, amelyből zabkását ettek, és elöblítette a söröskupákat. A parázsra
ráborította a cserépfedőt, és a tűzhely hamujába belerajzolta a tűz ellen
védelmező rúnákat. Aztán a vállára terítette a köpenyét, a nyakánál
megkötötte, és kiment tűzifát gyűjteni. Odakint megállt, és úgy meredt az
öbölre, mintha még sosem látta volna. A szürke látóhatár felé bámult, azon
tűnődve, hogy lát-e még valaha hajót befutni a mély vizű csatornába,
miközben azt reméli, hogy a fedélzetén ott van a szeretett férfi.
Oly régóta létezett ebben a kábulatban, amit James hiánya okozott, és oly
régóta várta a visszatérését, hogy nem tudott változtatni azon, ahogy a
gondolatai egymást követték. Képtelen volt felfogni, hogy immár nem
pusztán türelmesen vár, hanem a helyzete mostanra válságosra fordult.
Nem bírt szembenézni a bajjal, és megoldást keresni rá. Leereszkedett a
padra. Árnyék borult rá, amikor az égen elszállt felette egy nagy csapat
költöző vadlúd. Hallotta a madarak harsány, panaszos kiáltását, nagy
szárnyuk csapkodását, és hideg keze a köpeny alatt önkéntelenül is lapos
hasára simult, mintha óvni akarná a benne lapuló apró magzatot.

Valamivel később már az árpát forgatta át a Rév-ház malátacsíráztatójában.

A gereblye nyelére dőlt, és mélyen beszívta a csírázó gabonaszemek ismerős
szagát. Ekkor egy legényke dugta be a fejét az ajtón.
 – Maga a bába? – kérdezte.
– Igen – felelte Alinor, bár szülésre épp a legkevésbé semkívánt
gondolni. – Kinek kell bába?
– Egy osztrigahalász asszonynak, lent, East Beachben.
– A férje hívat? – tudakolta a nő, miközben fürgén halombalapátolta az
árpaszemeket, hogy megtartsák a csírázás közben keletkező meleget.
– Ő a tengeren van. Az anyja küldött magáért. Ezt adta. – A fiúátnyújtott
egy ezüst hatpennyst.
– Azonnal indulok. – Alinor megnyugodva látta, hogy ki fogjákfizetni. Az
East Beach-i halászok nem erről voltak híresek. Ők egy szegény sziget még
szegényebb lakói voltak. – El kell mennem a holmimért.
– Azt mondták, kísérjem el, és segítsek cipelni. – A legénykebelesápadt,
annyira tartott attól, hogy egy javasasszonynak kell a segítségére lennie.
Alinort a falujukban úgy ismerték, mint holmi vajákost, a rejtélyes tudás
asszonyát. Odavalósi halászok gyakran iszogattak együtt Zacharyvel, és
gyakran hallották, ahogy a férfi a felesége különös hatalmával kérkedett.
Amikor Zachary egy szép napon minden ok nélkül eltűnt a halászhajójával
együtt, néhányan azt rebesgették, hogy Alinor süllyesztette el a hajót.
Tündérszeretője úgy táncolt végig a vitorlákon, mint Szent Elmo tüzének
lángjai.
– Átvágunk az ingoványon a Szent Wilfrid felé, és onnan megyünk
tovább keletnek – közölte a nő.
– A vízen át? – esett le a legényke álla.
– Apály van. Ismerem a járást.
A fiú rémülten nyelt egy nagyot, de követte Alinort, aki becsukta maguk
mögött a malátacsíráztató ajtaját, és Ned felé fordult, aki a mólón épp egy
új kötelet font a komphoz. Odakiáltotta, hogy miért megy el. Azután a
töltésen hazaszaladt a gyógyfüvekért és az olajokért, amelyekre szüksége
lehet, és mindent betett a tarisznyába, melyet mindig magával vitt, ha
szüléshez hívták. Előrement, hogy mutassa az utat, és miközben végighaladt
a töltésen, a fehér kavicsos parton, majd az öböl mentén, végig hallotta,
ahogy a fiú ott szaporázza a lépteit a háta mögött, bele-belelépve a
visszavonuló dagály után megmaradt tócsákba.
A Szent Wilfridhez érve lerövidítették az utat, átvágtak a templomkerten,
és amikor elsiettek a Priory hatalmas vaskapuja előtt, Alinor a széles felhajtó
felé pillantva meglátta Robot és Waltert, akik épp a ház felé lovagoltak.
Intett nekik, de nem lassította le lépteit. Megörült, amikor Rob a nyelvével
csettintett a lovának, és utánajött.
– Anyám!
– Az ég áldjon, fiam.
Rob felismerte a tarisznyát, és azt is pontosan tudta, hogy mikor lépked
ilyen céltudatosan az anyja.
– Szüléshez hívtak?
– Igen, East Beachbe.
– Elvihetünk – ajánlotta fel azonnal a fiú. Ránézett Walterre. –
Ugye? Elvihetjük anyámat meg ezt a legényt oda, ahová igyekeznek?
– Miért ne? – egyezett bele Walter. – Jöjjön, Mrs. Reekie, üljönfel
mögém.
A nő vonakodott, de Rob már meg is állította a hátasát, és kezét a
legényke felé nyújtotta.
– Nem tudom, hogyan szálljak fel – mondta Alinor, miközbenWalter
hatalmas vadászlovát méregette.
– Odaléptetek a falhoz, és ha felmászik a tetejére, utána máregyszerűen
csak át kell ülni a ló hátára. Okos állat, nem fog elugrani.
A nő mégsem mondhatta neki azt, hogy nem akarja zötyögtetni a hasában
rejtőző magzatot.
 – Orvosságos üvegcsék is vannak nálam. Nyugodt jószág?
– Ígérem, nem fogja halálra rázni. Üljön mögém, és kapaszkodjon
belém.
Alinor fellépett a zúzott kőből rakott falra, és imbolyogva
felegyenesedett. Amikor Walter odakormányozta a lovát, becsúsztatta a
lábfejét a lelógó kengyelbe, átvetette a másik lábát a nyereg felett, és máris
ott ült a fiatalúr mögött.
– Fent van? – tudakolta Walter. Alinor megfogta a derekát, ésaz
olajokat tartalmazó értékes tarisznyáját kettőjük közé helyezte.
– Igen.
– Akkor mehetünk. – Csettintett a lónak, és az állat
lépésbenelindult.
– Gyorsabban? – kérdezte Walter hátrapillantva.
– Ne túl gyorsan – kérte nyugtalanul a nő.
A fiú könnyű vágtára késztette a lovat. Alinor erősen kapaszkodott,
miközben a nagycsontú állat végigsuhant a keskeny úton, majd Sealsea-nél
rátért az ösvényre, végül élesen balra kanyarodva leügetett az East Beach
falucskájához vezető homokos és köves csapásra.
– Itt letehetne – szólalt meg levegő után kapkodva a nő. – A fiúinnen
már elvezet a kunyhóhoz.
Walter megállította a lovat, leugrott, és leemelte a nőt a nyeregből.
– Veled menjek, hátha el szeretnél küldeni valamiért? – kérdezte Rob.
– Ha Walter úrfinak nincs rád szüksége…
– Ó, mostanában úgyis főleg csak elütjük az időt – felelte Walter. – Mr.
Summer, a tanítónk elutazott, és csak böjt táján tér vissza, hogy elkísérjen
Cambridge-be.
– Elutazott? – ismételte meg Alinor a fájó tényt. – Hát előttevissza sem
jön már?
 Hirtelen ráébredt, hogy túl kíváncsian néz egyik fiúról a másikra, és túlzott
érdeklődéssel várja a választ. A böjt vészesen távoli időpont volt, addigra
már majdnem hat hónapos terhes lesz.
– Nem – felelte hanyagul a fiatalúr. – Februárig nem tér vissza.
– Jól vagy? – fürkészte anyja halvány arcát Rob. – Csak nemrosszul lettél
megint?
– Ó, csak egy kis negyednapos láz – intett a nő. – Ahhoz elégjól érzem
magam, hogy segítsek egy jóasszonynak a szülésnél. Várj itt, Rob, én pedig
ideküldöm…
– Jemnek hívnak – vallotta be kelletlenül a legényke, minthanem lenne
ínyére, hogy megtudja a nevét ez a különös asszony és a lovas barátai, akik
mintha a semmiből bukkantak volna elő.
– Ideküldöm Jemet, ha valamire szükségem lenne. Ha néhányperc
elteltével még nincs itt, akkor nyugodtan lovagoljatok tovább.
– Valamikor kimehetnénk megint a vízre a csónakjával? – tudakolta
Walter. – Olyan vidám nap volt, nemde?
Alinor érezte, hogy az emléktől sápadt orcájába szökik a vér.
– Szép nap volt – felelte higgadtan. – De most már tavaszignem
csónakázhatunk ki. Erős szél fúj, és az öbölben sokszor túl nagyok a
hullámok, meg aztán már hideg is van. Majd amikor újra süt a nap és békés
a víz, mi is kimegyünk horgászni.
A két fiú a lovakkal maradt, Alinor pedig Jem után indult a
halászkunyhókat elválasztó szűk ösvényeken. Sok házacska falához egy hálós
fészert építettek hozzá, de olyan is volt, ahol a telken egy vitorlakészítő
műhely állt. Másutt hevenyészve ácsolt kamrát lehetett látni, melyben a
halászok megfüstölhették, vagy hordóban lesózhatták a fogást. Az ösvény
egyenes részein kötélverő helyeket alakítottak ki: ezeknek a szakaszoknak
mindkét végében póznát vertek le, melyekről tömérdek háromvagy
ötfonatú kötél kígyózott szanaszét. Rendezetlen település volt, a házak fala
agyaggal tapasztott uszadék fából készült, a tengeri hínárból rakott tetőkön
keletkezett lyukakat pedig régi vitorlákkal és hálókkal foltozták be. A
levegőben rothadó hal és a hálókból kipárolgó sós víz szaga terjengett,
amelyben még a parázsló szemétdomb bűze is érződött. Mindez úgy
megülte a falucska levegőjét, hogy még a tenger felől érkező szél sem tudta
elfújni. Jem az egyik jobb állapotban lévő házhoz vezette Alinort, amely a
parttal párhuzamos telken állt, alatta hullámok nyaldosták a kavicsos sávot,
és uszadék fával elkerített kiskert vette körül. A tető rendes palából volt, a
kéményt téglából rakták, a vastag, fehérre festett falakat pedig
hajódeszkából ácsolták.
– Ott lakik Auster asszonyság – intett a bejárat felé Jem.
Alinor belépett a házba, melynek földszintjén két szoba volt a homlokzati
oldalon. Az elsőben ettek, és itt végezték a háztartási munkákat is. A helyiség
másik részét vaskos deszkákkal leválasztották, és hálószobát alakítottak ki
belőle. A ház hátsó fertályához mosókonyhát toldottak hozzá, innen pedig
létra vezetett fel a padlásra, ahol a többi családtag szállása volt. Mrs. Grace
épp lefelé lépkedett a létrán.
– De gyorsan ideért! – jegyezte meg elismerően.
– A fiam hozott el a lován. Odakint vár, hogy elmenjen mindazért, amire
szükség lehet.
– Gondolom, meg akarja vizsgálni. – Az idős asszony kinyitottegy kis
ajtót, hogy Alinor beléphessen a földszinti hálószobába.
A fiatal nő a falnak támaszkodott, kezét az arcára tapasztotta, hatalmas
hasa a hálóinge anyagának feszült. Nem nézett feléjük, de az ajtónyikorgásra
összerezzent.
– Joshua… – suttogta.
– Megjött Mrs. Reekie, hogy a segítségedre legyen.
 – Joshuát akarom – hangzott a vajúdó nő válasza. – Anyám,kutyául
érzem magam.
Alinor mostanra megnyugodott, mivel tudta, hogy ehhez igazán ért. Itt
nem holmi rémült asszony volt, aki tönkretette a gyermekei és a saját életét.
Itt ő volt az egyetlen személy, aki tudta, mit kell tenni, hisz számos szülésnél
segédkezett már. Higgadtan odament a fiatal nőhöz, és tüzelő homlokához
érintette hűvös keze fejét. Feltűnt neki, hogy a nő milyen mereven tartja
magát.
– Fáj a feje? – tudakolta. – Vagy a nyaka?
Amikor a lány felé pillantott, a pupillája annyira tág volt, hogy a szeme
sötétnek tűnt. Aztán lehunyta a szemét, és fejét a deszkafalnak támasztotta.
– Alig bírom… – lehelte.
Alinor elhagyta a szobát, és megkereste a bejáratnál várakozó Jemet.
– Siess a fiamhoz, és mondd meg neki, hogy őszi
margitvirágot kell hoznia, jó nagy csokorral. Azután elmehet, a többivel
elboldogulok.
Jem bólintott, és nekiiramodott az agyagos ösvényen. Alinor visszatért a
szobába, rámosolygott Mrs. Grace-re, és megfogta a lány jéghideg kezét.
– Akkor most teszünk arról, hogy kicsit jobban érezze magát –
magyarázta.

Egész nap jöttek-mentek a házban a fiatal és idősebb asszonyok, akik

mindenfélét hoztak ajándékba: kenyeret és sört, almát és sajtot,
levendulával illatosított, pólyázáshoz való vászoncsíkokat és apró sapkákat.
Egy ideig a nagyszoba tűzhelye mellett beszélgettek, jókívánságaikat küldték
a szülő nőnek, és mindegyik azt remélte, hogy bemehet hozzá. Alinor
azonban becsukta az ajtót, és igyekezett nyugalmat biztosítani Lisa
Austernek. Szárított málnalevélből főzött teával itatgatta, és
őszimargitvirág-levelekkel etette. Csak akkor engedte be a látogatóba
érkezett, pletykára éhes nőket, amikor Lisa láza alábbhagyott, és a fejfájása
is megszűnt, de akkor is csak kettesével mehettek be hozzá addig, míg meg
nem kezdődtek a fájások. Alinor ekkor úgy döntött, hogy eljött az idő. Anyja,
anyósa és két legjobb barátnője a kezét szorongatva bátorította Lisát, aki
végre odament az ágyhoz. Halolaj átható szaga töltötte be a szobát.
Meggyújtották az olajmécseseket, és Alinor megmosta a kezét.
– Mosakszik? – sandított rá aggodalmaskodva Mrs. Grace.
– Igen – bólintott a nő, aztán az ágyon térdelő lányhoz lépett,és rávette,
hogy guggoljon egy tál fölé, hogy lemoshassa levendulával és kakukkfűvel
felforralt tiszta vízzel.
– A lányom nem holmi elleni készülő üsző! – tiltakozott Mrs.Grace.
– Ha nekem kell világra segítenem a kicsit, akkor jobb így –felelte halkan
Alinor.
– De hát megfázik! – panaszkodott az asszony.
A fiatal nő egyre jobban szenvedett, és már folyamatosan nyögött
fájdalmában.
– Most? – lihegte Alinorra nézve.
– Hamarosan. Nem akar feltérdelni az ágyon?
– De. Nem. Nem tudom…
– Próbálja ki, hogy esik a legjobban – tanácsolta Alinor, ésfigyelte,
ahogy a lány megmozdul: először az ágy fölé hajolt, aztán leheveredett
rá. Végül leült a fapadlóra, hátát az ágynak vetette, az asszonyok pedig
hántolt vesszőt adtak a szájába, hogy ráharapjon, meg egy kötelet a
kezébe, melybe a szülés alatt kapaszkodhatott. Alinor ekkor a háttérbe
húzódott, ám előrelépett, amikor arról kezdtek beszélni, hogy miféle
 megpróbáltatásban lesz része Lisának: hogy órákon, akár napokon át is
eltarthat, és ők maguk is mennyit szenvedtek.
– Mindjárt megszületik a gyermek – tudatta a fiatal nővel. –Hagyja
csak, hadd jöjjön. Nincs szüksége a kötélre, a munkát elvégzi maga helyett
a teste.
A lány tágra nyílt szemmel meredt Alinor önbizalomtól sugárzó arcára.
– Ennél nagyszerűbb munkánk nincs egész életünkben – magyarázta a
nő. – Hadd jöjjön világra a gyermek!
Lisa az ágy oszlopába kapaszkodva guggolt, a hasa felmeredt, minden
izma megfeszült. Nagyot nyögött. Alinor odatérdelt elé, rémült arcába
nézett, és a vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa. Látta, hogy feszíti meg
a lány hasát a görcs, és folyamatosan biztatta, hogy mikor nyomjon, majd
aztán pihenjen egy kicsit.
– Érzem! Már érzem!
Az asszonyok Lisával együtt sikoltottak fel.
– Jó – bólintott Alinor, éberen figyelve a fiatal nőt. Aztán ígyszólt:
– Várjon, várjon, már látom a fejét!
A szobában levők izgatott örömkiáltásokban törtek ki, és mind közelebb
húzódtak.
– Hát itt vagy – súgta örvendezve Alinor, amikor gyengédenmegfogta az
apró fejet, a síkos vállat, és az anya ritmusához alkalmazkodva, vele együtt
mozogva világra segítette a gyermeket. Ügyes mozdulattal megragadta a
lábát, mintha ficánkoló makréla lenne. Finoman megpaskolta a hátát, hogy
tisztuljon a tüdeje, majd odahajolt, hogy kiszívja a nyálkát a kicsi orrából és
szájából, aztán a padlóra köpte a véres váladékot. Rövid időre csend támadt,
feszült, várakozó csend, majd mindannyian halk köhögést hallottak, és az
újszülött felsírt, amikor először szívta tele levegővel a tüdejét.
 – Kislány – jelentette be Alinor. – Kislány. – A köldökzsinórmég lüktetett,
a kisbaba pedig kinyitotta a száját és bömbölni kezdett. Alinor lenézett a
gyermek tökéletesen formált, apró kezére, fehér magzatmázzal és vérrel
összekent, ráncos bőrére, csatakos, fekete hajára, és kipirult, tiltakozó
arcocskájára. Könnyek szöktek a szemébe, és az ajkába kellett harapnia,
nehogy elsírja magát a rátörő örömtől és bánattól. – Kislány – ismételte
meg. – Gyönyörű kislány, magának az Úrnak az ajándéka.
– Mrs. Reekie, jól érzi magát? – kérdezte valaki, mire Alinorazonnal
visszatért a feladatához. Az anya fölé hajolt, és egyik kezét a lüktető
magzatzsinóron tartva, segített neki megszülni a méhlepényt. Mrs. Grace
kiterítette az unokájának tartogatott kendőt, Alinor szorosan bebugyolálta
az apróságot, és átadta a nagyanyjának. Az ifjú anya felmászott az ágyra,
Alinor pedig lemosta az ölét, és mohát kötött a vérzésre. A gondolatok
cikáztak. Rádöbbent arra, hogy ez a gyermek az élettől kapott csodás
ajándék, hogy minden gyermek elképzelhetetlenül értékes, és hogy
egyetlen gyermeket sem szabad elveszíteni, ha van esély a megmentésére…
ha olyan élet vár rá, amelyben szeretik és gondját viselik.
A nők odagyűltek köré, kézről kézre adták az újszülöttet, megcsodálták,
gügyögtek hozzá. Amikor a gyermek visszakerült Alinorhoz, elkötötte és
ügyesen elvágta a köldökzsinórt, majd az anyja felé nyújtotta a babát.
– Tessék, itt a kislánya.
Mintha a gyermek azért került volna Alinor kezébe, hogy üzenetet hozzon
– amilyet a vörösbegy dalolhat a sövényen, vagy a sirályok kiálthatnak el a
kunyhója felett.
– Az Úr áldja meg, tegye egészségessé és erőssé – mormolta,
smegcsodálta az apró fejet, a pislogva kinyíló sötétkék szemet, amely most
először néz ki a világra.
 A fiatal anya kipirulva, boldogan dőlt hátra az összecsavart ágynemű
halmán, ismerősei pedig körülvették, hogy megcsókolhassák, és
megnézhessék a kicsit.
– Próbálja a mellére tenni – javasolta Alinor, és türelmesenvárta, hogy a
gyermek és anyja ügyetlenkedve egymásra találjon. Tapintatosan
megérintette Mrs. Grace karját, jelezve, hogy ne avatkozzon közbe.
– Így jó lesz? – kérdezte az ifjú anya. – Nem tudom, hogy jólcsinálom-e.
– Aztán fájdalmas kis grimasz jelent meg arcán, amikor a csecsemő rákapott
a mellbimbóra.
– Nagyon jó! – dicsérte Alinor megmagyarázhatatlan örömtőlsugárzó
arccal. – Előbb jobban kell fájnia, hogy aztán kevésbé fájjon, de érezni fogja,
amikor elindul az előtej, és látja majd, hogy a kicsi szopik.
Egy darabig még nézte őket, aztán ráeszmélt, hogy csak áll és szótlanul
mosolyog. Mintha valami rendkívül fontos dologra ébredt volna rá ennek a
szegény halászasszonynak az ágya mellett, akit még csak nem is ismert.
– Ajándék – suttogta maga elé. – Élet. Értékes.
– Azt reméltem, hogy burokban születik – jegyezte meg Mrs.Grace. – Mi,
halászok, szeretjük, ha a gyermek így születik, mert az megóvja a vízbe
fúlástól.
– Tudom – bólintott Alinor.
– Ha magának lenne otthon ilyen burokféléje… Akár csak egydarabka
is… Szívesen megvenném.
– Nem, ilyesmit nem árulok.
– Azt hittem, maga javasasszony, aki ért a gyógyfüvekhez és atitkos
dolgokhoz.
– Csak a gyógyfüvekhez – pontosított higgadtan Alinor. – Titkos
dolgokkal nem foglalkozom.
– És a tündérarany? Úgy hallottam, van tündéraranya.
 – Ha találok egy régi érmét vagy szép kagylót, azt felveszem.Ennyi az
egész. De ezek csak emlékek, nincs semmi jelentőségük.
– Azt hittem, hogy maga az, akihez mindenféle
szükségükbenfordulhatnak az asszonyok.
– Az én uramnak például adhatna valami bájitalt! – szólt közbe valaki,
mire többen felröhögtek.
Alinor elmosolyodott, mintha tréfásnak találta volna a közbekiáltást,
pedig már belefáradt, hogy mindig ilyesmiket kérnek tőle.
– Sajnálom, de nálam csak betegeket kúráló gyógyfüvek vannak. Ezeket
árulom, segítek a szülő nőknek, és néha ápolást is vállalok. Óvatosnak kell
lennem, Mrs. Grace, biztosan megérti. Vigyáznom kell a jó híremre.
Az idősebb nő hitetlenkedve biccentett.
– De azt beszélik, hogy maga mindenfélére képes. Hogy tudbeszélni a
másik világgal, és odaátról segítik is.
Alinor megrázta a fejét.
– Nem tudok mást, mint ezt – tartott ki, és ismét az ágyonhátrahanyatló,
kimerült fiatal anya felé fordult, aki boldogságtól sugárzó arccal szoptatta a
gyermekét. – De úgy vélem, nincs is ezen a világon ennél szebb dolog. Ezen
a világon, mert másfélét nem ismerek.
– Ugye, nincs semmi baja? – tudakolta Lisa. – Jól eszik, igaz?
Alinor rámosolygott.
– Egészséges, mint a makk, és amikor a férje hazatér, mindkettőjüket
nagyon fogja szeretni. Most pedig… – Elkezdte összeszedegetni az
olajosüvegcséket és a száraz mohával teli dobozt, hogy a tarisznyájába
tegye. – Most pedig hazamegyek. Ha szeretné, holnap visszajöhetek, hogy
megnézzem, hogy vannak.
– Jem kikíséri egy lámpással – ajánlotta Mrs. Grace, és elővettegy
hatpennyst. – Holnap kap egy egész shillinget. Hálás vagyok magának, Mrs.
Reekie. Mind a ketten hálásak vagyunk. Remélem, hogy jó szívvel gondol
ránk. Remélem, csupa jót kíván a gyermeknek.
– Tiszta szívemből. Dicsérjük az Urat – felelte Alinor, alig figyelve a
különösen megfogalmazott mondatokra. Jó éjszakát kívánt a többi
asszonynak, a vállára emelte a tarisznyát, magára terítette a köpenyét, a
csuklyát a fejére húzta, és a Jem kezében tartott lámpás imbolygó fényét
követve elindult East Beach keskeny ösvényein.
Már elkezdődött a dagály, és túl sötét volt ahhoz, hogy az öböl mentén
induljanak el, ezért a hosszú utat választották. Felmentek a Chichesterbe
vezető útig, onnan pedig észak felé, míg meg nem látták a fényt a Rév-ház
ablakában. Jem végig a nő előtt lépkedett, lámpását magasra emelte és
oldalra kitartotta, hogy megvilágítsa az ösvényt… és mert nem szívesen
lépkedett volna egy vajákos oldalán. Egyedül akkor állt meg, amikor
eljutottak az ér szélére, és a vízről visszaverődő ezüstös holdfényben a
lámpás lángja csak halványsárgán pislákolt.
– Innen már biztonságban leszek – szólalt meg Alinor. – Sötétben is jól
ismerem az utat. Hazamehetsz.
A fiú kurtán biccentett, és elfordult, pedig a nő egy félpennyst akart adni
neki.
– Tessék – unszolta Alinor. – Ez a tied. Köszönöm, hogy elkísértél Mrs.
Auster házához, aztán vissza is.
– Nem merem elfogadni – lépett hátra Jem, és a háta mögédugta a
kezét.
– Ezt meg hogy érted? – A nő továbbra is felé nyújtotta azérmét.
– Mert tündérarany, tudom jól! – tört ki a fiú. – Örülök, haelégedett volt
a szolgálatommal, hölgyem. De most már indulnék, ha elbocsát. – Látszott
rajta, alig várja, hogy nekiiramodhasson.
– Minek neveztél, te fiú? Hiszen tudod, hogy nem más vagyok,mint
Zachary Reekie, a halász özvegye. Tudod, hogy bábaként dolgozom. Nem
foglalkozom semmi egyébbel. Nincs tündéraranyam, és engem aztán igazán
semmi okod hölgynek szólítani.
Jem hátrálni kezdett, de rémült tekintetét egy pillanatra sem vette le a
nőről. A lámpás gyér fényénél az arca kísértetiesen sápadt volt. Alig várta,
hogy elszaladhasson.
– Mondták ám nekem… – suttogta. – Mondták, hogy magaolyasmit is
tud, amit halandó asszony nem tudhat. Hogy a fia úrként él a Prioryban, a
lánya pedig Sussex legtehetősebb gazdájához készül férjhez menni.
– Nem egészen… – kezdett magyarázkodni Alinor.
– Asszonyság, maga füttyentett a viharnak, amelyik elfújta azura
hajóját?
A nő erőltetetten elnevette magát, de a fiú félelme átragadt rá.
– Ostobaság – jelentette ki remegő hangon. – Mrs. Grace istudja, hogy
ez ostobaság, hiszen azért küldött, hogy kísérj hozzájuk egy rendes,
tisztességes bábát, és én veled is mentem.
– Nem – rázta meg a fejét Jem. – Ő aztán nem tud semmi ilyet.
Csak féltek mást küldeni magáért, hátha megátkoz bennünket. Úgyhogy én
jöttem, de végig keresztet formáztam az ujjaimmal… és akkor maga
megérkezett lóháton, mint valami királynő, aztán elküldte Sir William fiát a
dolgára. Jó éjszakát, Mrs. Reekie, nagyságos asszonyság. Jó éjszakát.
Alinor hagyta, hogy elmenjen. A fiú szavai túlságosan megrázták, meg sem
próbálta a markába nyomni a pénzt. Jem rémülete megriasztotta, ezért fel
sem merült benne, hogy jót nevessen, és így rádöbbentse, milyen
szamárságokat beszél. Amikor Zachary megvádolta, hogy holmi nem e világi
hatalommal cimborál, akkor eleinte, az ismeretségük kezdetén még
eltúlzott bóknak tekintette a szavait, később pedig, ahogy a házasságuk
tönkrement, egyre inkább a gyűlölete kifejezésének. Azonban legvadabb
álmában sem gondolt volna arra, hogy a férfi részeg fecsegését
végighallgató ivócimborák fejében ily veszélyes virágba szökken az elhintett
rágalom.
Tudta, hogy az embereknek szemet szúr Rob szerencséje és Alys
eljegyzése, arra azonban nem számított, hogy a férje babonás gyűlölködését
és az ő boldogulását átírják egy Zachary végzetéről és Alinor bosszújáról
szóló tündérmesévé. A sötét vízbe való fulladás gondolatával kezdődő nap
ily módon komor véget ért. Ahogy a nő a töltésen bandukolt, kopott
csizmája alatt meg-megreccsent a fagyott sár. Hazaérve ajtót nyitott, és
belépett a kunyhóba.
Odabent sötét volt, a parázs letakarva a cserépfedővel, a gyertyákat
eloltották. Alys az ágyban aludt, azon a felén, amelyen mindig. Alinor
megkönnyebbülést érzett, hogy reggelig már egyetlen szót sem kell szólnia
senkihez.
 DOUAI, FRANCIAORSZÁG, 1648 OKTÓBERE

James egy hetet töltött vezeklő némaságban, de aludni is alig tudott, úgy
megviselte őt két egymással hadakozó érzés: a bűntudat és a vágy.
Mindennap felkereste gyóntatóját, aki részletesen elmondatta vele első
találkozását Alinorral, hogy a nő megmentette az életét, és hogy nélküle
odaveszett volna az ismeretlen és veszélyes dagályföldén. Számára Alinor
volt az ő megmentője.
– De hát nem a megmentőd – magyarázta halkan Paul atya,ahogy
egymás mellett térdepeltek a kápolnában, felnézve az oltárra, ahonnan
letekintett rájuk a csüggedt arcú, keresztre feszített Krisztus. – Az a nő nem
angyal. E világi asszony, aki természetesen hajlik a bűnre.
James lehorgasztotta a fejét. Nem tagadhatta, hogy Alinor hajlik a bűnre.
Hiszen beszámolt arról a csónakban töltött délutánról, és a nő vágyáról.
Megemlítette, hogy milyen színű a haja, s hogy egy-egy fürt néha kiszabadul
a főkötője alól, és az arcába hullik. Leírta heges tenyerét és durva
vászonruháját.
 – Szegénységbe született, az Úr azt a helyet találta neki. Nemdolgod
dacolni Istennel, és kimenteni onnan azt a nőt. Kérte talán, hogy kereszteljék
meg az igaz hitben?
– Nem – suttogta James.
– Nem ajánlhatsz neki semmi egyebet.
James halkan, szégyenkezve elmondta, milyen volt a nő ajkát az ajkán
érezni, milyen volt erős teste a vastag holmik alatt. Beszélt a mosolyáról, a
halk, vágyakozó lihegéséről. Elárulta, hogy akkor érezte magát először
férfinak, amikor megérintette Alinor kezét, derekát, mellét. Hogy a
szerelmétől vált önmagává.
– Egy asszony nem ajándékozhat meg éleslátással – javítottaki Paul atya.
– Nem ismered jobban magadat attól, hogy őt megismerted. Tőle csak testi
tudást kaptál, ennél többet nem is tud neked nyújtani.
– De hát ez maga a minden – válaszolta James. Nem szólt azistálló
padlásáról, mint ahogy arról sem, hogy milyen szép volt Alinor a reggeli
fényben, amikor oly meztelen és oly ártatlan volt, mint Éva a
paradicsomban. – Szeretem őt, atyám. Ha bűn, ha nem.
– Bűn – szögezte le a pap. – Ne mondj olyat, hogy ha bűn, hanem.
Mintha bizony nem tanítottunk volna, mintha az Úr nem adott volna neked
értelmet. Bűn, és meg kell tőle szabadulnod.
James leereszkedett a sarkára. Az arca vértelen volt.
– Ha elhagynám, megszegném a szavamat. Megkértem, hogylegyen a
feleségem.
– Nem állt szabadságodban ilyet kérni.
– Neki pedig nem állt szabadságában elfogadni – ismerte el
James. – Vannak, akik ellene szólnak… – Mit
mondanak?
 – Semmit… Babonás ostobaságokat beszélnek… Rosszindulat,csupa
rosszindulat az egész. A saját férje azt állította, hogy a tündérek szajhája. –
James erőltetetten elnevette magát. –
Tudatlan szamárságok, melyeket a bolond falusiak… A
gyóntatója nem nevetett vele.
– Fiam, te meg én távol élünk ezektől az emberektől, nemtudhatjuk,
hogy miről beszélnek. Nem jelentheted ki, hogy ostobaság, hiszen nem
tudod, mit tett az a nő. Ahhoz tudakozódnunk kellene. Oda kellene küldeni
egy boszorkányvadászt, aki kérdéseket tesz fel. Igen komoly ügyről van szó.
Vannak a nő testén jelek?
– Dehogy! – hördült fel riadtan James.
– Retteg-e az Úr szavától a templomban, avagy az Úr munkáitól, mint
amilyen például a mély víz vagy a magas sziklák?
James habozott, mert eszébe jutott, hogy mennyire retteg Alinor a víztől.
– Van netán kísérő szelleme, valamiféle állat, amellyel szorosés bizalmas
viszonyban áll?
A fiatalember a tyúkokra gondolt, amelyek a nő lába előtt kotkodácsoltak,
és amelyek a kunyhó sarkában tértek nyugovóra. Meg Vörösre, a kutyára…
A méhekre… A vörösbegyre a kertben.
– De az ő életében ezeknek…
– Nem valószínűbb, hogy a férje jobban ismeri, mint te, akitez a nő
elcsábított? Nem lehet-e, hogy csak azért láttad szépnek, mert a sátán
vonzerővel ruházta őt fel? Mi van, ha nem pusztán orvosságokat készít,
hanem bájolással is foglalkozik? Nem azt említetted, hogy arra készült, hogy
a holtakkal szóljon? Mi van, ha nem holmi elesett, szegény asszony ő
valójában, hanem inkább egy gonosz teremtés?
 DAGÁLYFÖLDE, 1648 OKTÓBERE

Alys ismerős neszekre ébredt. Hallotta, ahogy kitöltik a sört a kancsóból,

majd kikotorják fakanállal a zabkásás vasfazék fenekét. Kikelt az ágyból,
kisimította arcából a haját, és még mindig lehunyt szemmel, tapogatózva
belebújt az ingébe, utána pedig felvette a szoknyáját.
Alinor már odahúzta az asztalhoz a székét, és lehajtott fejjel mondta az
asztali áldást, amikor Alys leült mellé.
– Ámen – fejezte be az asszony.
Némán ettek, aztán a lány felállt, és hozta a fésűjét. Szó nélkül átnyújtotta
az anyjának, és letelepedett a lábához, mintha még mindig kislány lenne.
Alinor gyengéden kibontotta a lánya hosszú, szőke haját, és elkezdte
türelmesen kifésülni a csomókat. Egyszer-egyszer ágacska, szalmaszál akadt
a kezébe.
– Te meg mi a csudát csináltál? – tudakolta a tűzbe vetve egyfalevelet.
– Kökényt szedtem. Mrs. Miller mostanában mindig kiküld amezőre…
amióta megtudta, hogy Richarddal összeházasodunk. Mintha bizony ezzel
megakadályozhatná, hogy találkozzunk! Mintha bármit is nyerne azzal, hogy
alantas munkát végeztet velem.
Fésülés közben Alinor elnézegette, ahogy a fény a sűrű, aranyszínű haj
hullámain táncol, aztán hozzáfogott a fonáshoz. Elöl kezdte, hogy a fonat
koszorút alkosson Alys szép arca körül.
– Döntöttél már? – kérdezte halkan a lány, és bizalommal pillantott fel
az anyjára. – Tegnap korán hazajöttem, hogy segítsek neked, de a bácsikám
szólt, hogy elhívtak East Beachbe. Azt mondtam a molnárnénak, hogy beteg
vagyok. Ma nem számít rám. Itthon maradhatok, és segíthetek neked, hogy
megszabadulj ettől az egésztől.
– Döntésre jutottam – Alinor nagy levegőt vett, és beszélnikezdett. –
Tegnap mintha látomásom támadt volna, Alys. Amikor a világra segítettem
Lisa Auster gyermekét, egyszer csak megértettem, hogy mit kell tennem. A
karomba vettem. Akkorka volt, mint egy macska, de láttam, milyen
csodálatos, hogy egy valóságos csoda. Tökéletes volt rajta minden… egy
emberke, apró szempillákkal, a körme akkora, mint a legparányibb kagyló a
witteringi partszakaszon, a szeme pedig sötétkék, mint a tied volt, amikor
megszülettél. Megláttam benne a világ fényét. Alys, én képtelen vagyok
elpusztítani valamit, ami ennyire tökéletes. Az olyan lenne, mintha
összetörném egy feketerigó tojását. Életemben először megértettem, mit
jelent az, hogy valami szent. Ez a gyermek akkor lett, amikor már azt hittem,
sosem szülök újra. És én nem ölöm meg.
– De tudod, hogyan kellene csinálni? – makacskodott Alys.
– Igen, tudom – felelte halkan az anyja.
– Anyád foglalkozott angyalcsinálással?
– Igen. Amikor úgy ítélte meg, hogy így a legjobb az anyánakvagy a
gyermeknek… szegénykének, aki rosszkor fogant, elvetélt, nyomorult lény
volt. Azért tette, hogy megkímélje őket a szenvedéstől. Én is megtenném,
hogy valakinek ne kelljen gyötrődnie. Úgy vélem, helyes lenne megtenni
azért, hogy megkíméljek valakit a fájdalomtól. Ha rajtam múlna, az
asszonyok választhatnának, hogy akarják-e, hogy megfoganjon a gyermek,
és akarnak-e vajúdni… Akarnak-e gyermeket, vagy sem. Ezt nem a férfiaknak
kellene eldöntenie, hiszen itt a nők és a gyermekeik életéről van szó. De a
saját gyermekemmel nem teszem meg. Inkább a kín, mint hogy elveszítsem
ezt a magzatot.
– Gyógyfüvek kellenek hozzá?
– Először igen. Aztán, ha a magzatot nem sikerült elhajtani,akkor fogni
kell egy hegyes orsót vagy egy cserzőtűt, esetleg egy hosszú, keskeny
pengéjű kést vagy egy nagy tűt, azt bedugni a nő ölébe, és beledöfni a
méhében összegömbölyödő magzatba – folytatta Alinor higgadtan. Alys
rémült arccal hallgatta, és mindkét kezét a szájára tapasztotta.
– Hatszor kell bedöfni a tűt, és nem tudhatod, hogy a gyermekfejét,
szemét, fülét, vagy a száját szúrod át, esetleg rajta keresztül az anyja testét
sebzed-e meg. Éppoly kegyetlen dolog ez, mint lemészárolni egy kisborjút.
Sőt rosszabb, hiszen vakon csináljuk. Az asszony elvérezhet, de az is
megeshet, hogy a magzata meghal, és a méhében rothad el. Vagy úgy tűnik,
hogy az anya elvetélt, de aztán elviszi a láz. Néha a gyermek pusztul el, néha
meg az anyja. Ezt kívánod nekem?
Alys az anyja térdének támaszkodott, és lehunyta a szemét.
– Természetesen nem.
– Fognál egy nagy tűt, és beledöfnéd a meg nem születetthúgod arcába,
aki a testemben növekszik?
– Dehogy – lehelte a lány éppoly halkan, mint ahogy Alinorbeszélt.
– Én sem. Képtelen lennék rá. Nem tudnám rávenni magam.
– De akkor mitévők legyünk? Hiszen ez tönkretesz engem,téged és
Robot is.
 – Tudom – bólintott Alinor. – A szégyen az enyém, nem a tiedés nem
Robé. Valahogy kitalálom, hogyan vállalhatom magamra… egyedül
magamra.
Alys hátradőlt.
– Ez lehetetlen. Hacsak el nem mész most rögtön, azonnal,mielőtt bárki
tudomást szerez a dologról. De akkor mi lesz velünk? Robbal még túl fiatalok
vagyunk ahhoz, hogy az apánkat és az anyánkat is elveszítsük. Árvává tennél
bennünket. És hová menekülnél? Én pedig hogy mehetnék férjhez nélküled?
Hogy szülhetném meg a gyermekemet?
– Sajnálom – suttogta Alinor megszégyenülve a lánya előtt. –Őszintén
sajnálom, Alys. Imádkozom útmutatásért, és megteszek mindent, ami tőlem
telik. Bármit, de ezt a gyermeket nem ölöm meg.
Alys megfordult, és az anyjára nézett.
– Kinek a gyermeke? Ki az apja? Sir William? Mert ő adhatnapénzt, hogy
elmehess. Mindenki tudja, hogy…
– Nem Sir William az – szakította félbe Alinor. – Nem árulhatom el, hogy
ki az apja. Ez nem egyedül az én titkom, Alys. Igen rosszat tettem, de nem
tetézem azzal, hogy magammal együtt őt is elárulom.
– De hiszen ő árult el téged – vágta oda neheztelőn a lány. –Tönkretett
mindhármunkat. Semmivel sem jobb az apámnál.
Elhallgatott, amikor látta, hogy Alinor összerezzen.
– Ne mondd ezt, Alys. Nem tudhatod…
– Még apámnál is rosszabb – tartott ki a lány. – Még az is jobblett volna,
ha összever, ahogy apám szokta. Tőle mindig megvédtél minket. Láttam,
néha úgy ellátta a bajodat, hogy azt hittem, belehalsz, de azt nem hagytad,
hogy bennünket bántson. Most azonban nem akarsz minket megmenteni.
Mit jelent ez? Hogy ettől a dologtól nem vagy hajlandó megóvni minket?
 DOUAI, FRANCIAORSZÁG, 1648 NOVEMBERE

Bárhová ment, James úgy érezte, mintha üvegbúra borulna fölé, mely alól
nem szűrődik ki a hang, ám azon keresztül figyelhetik, és amely alatt a
hitetlenség szokatlan levegőjét szívja be mindennap. Imádkozott, hogy ez a
mindennapos megpróbáltatása valami tiszta, értékes és jelentős dolgot
eredményezzen, ám nem tapasztalta, hogy megtisztulna. Inkább úgy érezte,
mintha elpárologna, semmivé lenne.
Egy reggel a kis oldalkápolnában imádkozott a gyónása után, amikor
odalépett mellé a professzor.
– James testvérünk, olyan hírt hozok, amely enyhít a terheden.
– Ennek örülök – felelte James és felegyenesedett.
– A király arra készül, hogy megszökjön a fogvatartóitól. Aparlament
által elébe terjesztett javaslatok túl jelentéktelenek isteni nagyságához
képest, és a híveinek ígért bocsánatról túl szűkkeblűen rendelkeznek.
Közölte a küldöttekkel, hogy nem ért egyet velük, titokban pedig megírta,
immár készen áll arra, hogy csatlakozzon hitveséhez és Károly herceghez
száműzetésükben.
 Jamest elfogta az ismerős rettegés.
– Azt kívánja, hogy odautazzam? – kérdezte. – Ismét oda kellmennem,
hogy elhozzam onnan? – A hangja nem remegett, de biztos volt abban, hogy
ezúttal a halálba küldik.
– Nem, nem, egy helybeli segíti a szökését, valaki Newportból.A király
szabadon sétálhat, levegőzhet a környéken, még ki is lovagolhat. Nem
gyanítanak semmit. Azt hiszik, az ajánlat elfogadását fontolgatja. Az egyik
sétáján lovasok várják majd, és a partra vágtatnak vele, ahol már ott
horgonyoz egy hajó. A király tengerre száll, és Cherbourgba hajózik. Isten
segedelmével talán már ott is van. A levél, amit kaptam, több nappal ezelőtt
íródott. Az Úr legyen irgalmas, és lássuk őt viszont mielőbb.
James keresztet vetett.
– Ámen – suttogta. – Ámen. – Szégyellte, hogy megszédült afélelemtől.
– De az ilyesmi nem megy ennyire egyszerűen. Biztosak a hajóban?
Megbízható a kapitány? És őfelsége egyetért mindezzel? Hány személynek
tett említést a tervről?
– Egy helybeli személy szervezett meg mindent – ismételtemeg az idős
férfi. – Hála az égnek, a király végre készen áll a távozásra.
– De megbízható hajót kell szerezniük, és egy biztonságos helyet a
tengeren, ahol a másik hajóval találkoznak. Nem könnyű…
– A király elrendelt mindent. Kiválasztotta a kapitányt. Az Úrvezeti
lépteit.
– Ámen – suttogta újra James. Megpróbálta elfojtani a kételyeit, tudva,
hogy félelmei a saját tapasztalataiból erednek. De talán valaki más most
sikerrel jár ott, ahol ő szörnyű kudarcot vallott. Ezúttal talán minden
másként alakul. – Ámen.
 DAGÁLYFÖLDE, 1648 NOVEMBERE

Alinor és Alys a töltés keményre fagyott ösvényén igyekezett a Rév-ház felé.

A mólónál szótlanul megcsókolták egymást. Ned odahúzta a kompot, hogy
az unokahúga be tudjon szállni. A férfi arca ragyogott, és a mellette álló
kutyája is elégedetten csóválta lompos farkát.
– Adjon isten jó napot – köszönt rájuk örvendezve. – Szép napvirradt
rám és a szabadság minden barátjára.
– Mi történt? – tudakolta Alinor, miközben a lánya fellépett atutajra.
Ned a húga felé nyújtotta a kezét, hogy segítsen, de a nő megrázta a fejét. –
Nem, én nem megyek át. Azért jöttem, hogy hozzáfogjak az árpa
csíráztatásához.
– Esküszöm, a hadsereg arra készül, hogy elfogja a királyt –jelentette ki
a férfi diadalmasan.
– Miért? Honnan tudod?
– Erre járt a gyapjúkereskedő, hagyott is neked fonni valógyapjút, bent
van a kamrában. Ő újságolta a hírt, amiről egész Chichester beszél. A
parlament küldöttei nem jutottak egyről a kettőre a királlyal. Erre most
kiderül, hogy őfelsége arra készült, hogy megszegje királyi szavát, megszegje
az ígéretét, és megszökjön. A Carisbrooke-kastély parancsnokát, Hammond
ezredest visszahívták a főhadiszállásra, hogy felelősségre vonják, az
összeesküvőket pedig lefogták. A sereg torkig van az egésszel, úgyhogy most
ők maguk tartóztatják fel a királyt.
– De honnan tudhat egy chichesteri gyapjúkereskedő arról,hogy a király
szökést tervezett? – kérdezte kétkedő hangon Alys.
– Kiket tartóztattak le? – vágott közbe Alinor. A lélegzete iselállt, annyira
aggódott James miatt. – Kik voltak azok… Kik voltak a király segítői, akiket
elkaptak?
– A kastélybeli őrei, de az egész sziget tudott róla – feleltemegvetően
Ned. – Féltucatnyian voltak benne az összeesküvésben. A király minden
bizonnyal levelet küldött mindenkinek, akit csak ismer, és ebben megírta,
hogy nem tud megállapodásra jutni a parlamenttel, ezért készen áll arra,
hogy elszökjön.
Alinor valósággal beleszédült az ijedtségbe. Nekitámaszkodott a kikötő
egyik cölöpjének.
– Csak az őröket tartóztatták le?
– Igen, két őrt. Alinor, jól vagy? – tudakolta a bátyja.
– Bácsikám, nekem dolgozni kell mennem – sürgette Alys,
ésmegrántotta a komp kötelét, hogy elterelje a férfi figyelmét Alinor sápadt
arcáról. – Átviszel? Este találkozunk, anyám. Ma kenyeret sütünk a
malomban. Hazahozok egy cipót.
– Igen, igen… Isten áldjon – hebegte az anyja, és a malátacsíráztató
felé indult, hogy kerülje Ned vizslató tekintetét.
A malátacsíráztató csendje megnyugtatóan hatott rá. A gereblyéért nyúlt,
amelynek nyele simára kopott a több évtizedes használattól. A kinti szeles,
hideg idő után az alacsony mennyezetű helyiségben meleg volt, a levegőben
pedig az árpa édeskés szaga terjengett. A gabonát magas halomba
lapátolták össze, és a csírázás során keletkező melegtől a szemek elkezdtek
felhasadni. Ned már korábban behozott egy vödör tiszta vizet a révészház
melletti tavacskából, ami így nem fagyott jéggé. Alinor gereblyéjével
egyenletesen elterítette a padlón az árpaszemeket, összekeverte az egészet,
aztán újra elegyengette. Majd a vödörbe mártott egy kis cirokseprűt,
alaposan meghintette vízzel a magokat, és megint megkeverte. Ezután
fogott egy széles, tompa lapátot, és halomba hordta az árpát. Még nem
bújtak elő a csírák, Alinor azonban tudta, hogy az élet csodája már ott van
ebben a több száz, ezer, millió magban. Titkos élet, oly apró szikra, hogy
belefér minden egyes árpaszembe, ám olyan erős, hogy szétrepeszti a mag
héját, és növekedésnek indul. A lapát nyelére támaszkodva eltűnődött:
miközben átforgatta az árpát, leszedte a gyógynövényeket, és gondoskodott
egy újszülöttről, már őbenne is ott rejlett az élet csodája, amely úgy világlott,
akár a gyertya fénye. Valahol távol pedig, talán épp a Wight-szigeten, vagy a
franciaországi szemináriumában ott volt James, aki épp rá gondolt, és a
szenvedély csodájával eltelve készült hozzá.
Volt idő, amikor nem volt biztos abban, hogy olyan férfi-e James, aki állja
a szavát, és valóban visszatér-e hozzá. Mostanra azonban már megbízott
benne, és tudta, hogy el fog jönni érte. Amikor pedig megérkezik, elmondja
majd neki, hogy várandós, hogy napról napra egy új élet növekszik benne.
Ezúttal nem fogja elutasítani a férfit, hanem elmegy vele távoli, yorkshire-i
otthonába. Londonba, Franciaországba… ahová csak akarja.
A falhoz támasztotta a malátás lapátot, és olyan lendületesen lökte ki az
ajtót, mintha arra számítana, hogy máris megpillantja a férfi hajójának
vitorláját. Már jött a dagály, a felcsapó hullámok felett sirályok rikoltoztak.
A víz kéken ragyogott, a téli nap vakítóan sütött le rá, a fülét megütötte a
fakadóvíz ismerős, susogó zaja. Alinor arra gondolt, hogy most bármi
lehetséges: a király megszökhet, James visszanyerheti otthonát, eljöhet
érte, ő pedig megszülheti a férfi gyermekét. Miért ne, hiszen ebben az új
világban bármi megtörténhet.

– Beszélni akarok veled – fordult Alinor a lányához, megtörve anapok

óta tartó örömtelen csendet. Lefekvéshez készültek a kunyhóban,
bekotorták a vörösen izzó parazsat a cserépfedő alá, beterelték a tyúkokat
a sarokba, alsóingre vetkőztek, és elfújták a pislákoló mécsest. A füstölgő
faggyú avas szalonnára emlékeztető bűze szétterjedt a szobában. A
kunyhóban sötét lett, csak az ablaktáblák résén szűrődött be egy-egy sávnyi
holdfény.
– Végre – csattant fel ingerülten Alys. – Kíváncsi voltam, mikor szólalsz
meg újra. Tudod már, hogy mitévő leszel?
Alinor lehorgasztotta a fejét.
– Alys, nem mondhatok mást, mint hogy sajnálom. De
vannakreményeim.
A fiatal nő leült az ágyra.
– Halljam.
– A gyermek apja jó ember. Feleségül kért, és amikor
megtehetem, hozzá is megyek.
– Nem lehet, apám felesége vagy.
– Kijelenthetem, hogy meghalt, és akkor hat év múlva szabadon
megházasodhatok újra. Így szól a törvény. Amikor valakinek már hét éve
nyoma veszett.
– Kijelented, hogy meghalt? – döbbent meg Alys. –
Halottnaknyilvánítod apánkat?
 – Ezzel nem kívánok rosszat neki! – tiltakozott a nő.
– Dehogynem! Pontosan azt teszed. Elújságolod
mindenkinek,hogy meghalt… hogyan is? Vízbe fulladt? Aztán kijelented,
hogy özvegyasszony vagy?
– Alys, apád sosem tér vissza – suttogta Alinor. –
ElmondtaRobnak, Newportban találkozott vele. Sosem tér haza.
– Micsoda? Rob látta apámat?
– Apád először el akart futni előle, aztán a második találkozójukra
már el sem ment. Nem akarja, hogy megtalálják.
Megmondta Walter úrfi házitanítójának, hogy nem jön vissza.
– És erről nekem senki sem szólt?
– Nem… Hát nem emlékszel? Nem akartál tudni róla. Nemakartál
hazudni erről Stoney-éknak.
– Apám nem jön haza? Soha?
– Nem jön. Ezt mondta.
Alys a szemére tapasztotta a tenyerét.
– Csak így? És nekem senki sem szólt?
– Sajnálom, Alys. – Alinor széttárta munkától megviselt kezét.–
Oly sok minden… – kezdte, de elhallgatott, amikor észrevette, hogy a
lánya vadul dörzsöli a szemét a kendőjével. – Annyira sajnálom. Nem volt
jó apátok. Nem volt jó férj. Azt mondtad, nem érdekel és nem akarod
tudni. – Egy időre elhallgatott. – Miatta sírsz?
Alys az anyja felé fordította durcás arcát, melyről már letörölte a
könnyeket.
– Dehogy!
Alinor folytatta:
– Így hát nem kell örökké arra várnom, hogy hazatérjen.
 – Úgy látom, egyáltalán nem vártál rá – vetette oda
rosszindulatúan a lány.
A nő lehajtott fejjel tűrte a vádaskodást.
– Hat év elteltével azonban férjhez mehetek a gyermekemapjához.
– Ki szerint?
– A törvény szerint.
– És ezt ki mondja? – Alys követelő pillantással meredt azanyjára.
Alinor lesütötte a szemét.
– Rob tanítója.
– Hát rajtam kívül már mindenki tud erről? Ned bácsikám is?
– Nem! Csak a házitanító, mert ő is ott volt Newportban, amikor Rob
találkozott apáddal.
– És a törvény szerint apám eltűnése után hét évvel férjhezmehetsz?
– Igen, és meg is teszem.
Alys feszült arcán nyoma sem volt megkönnyebbülésnek.
– Ez biztos megnyugtatja majd a hatéves fattyadat… De nekünk attól
még túl kell élnünk ezt az időt.
Alinor összeszorította a fogát.
– Ezért nem mondok semmit, és ezért nem fogja tudni senki,hogy
várandós vagyok, amíg rendben férjhez nem mentél.
Aztán elmegyek, amikor te már boldogan élsz a Stoney-tanyán.
– Elhagysz – szögezte le színtelen hangon a lány. – És Robot is.
Alinor arca oly békés volt, mint egy faragott szenté, a szeme azonban
megtelt könnyel.
– Igen, hogy megkíméljelek benneteket. Nem ezt akartad?
Alys nagyot sóhajtott, és felemelte a fejét.
 – Ebből semmi jó nem fog kisülni – jósolta. – Nem tartomvalami sokra
Ned bácsikám új Angliáját, ha ez történik akkor, amikor egy nő szabadon
hoz döntéseket.
– De ennek semmi köze Ned bácsikádhoz – válaszolta riadtanAlinor. –
Ahogy az új Angliához sem.
– A bácsikám hajtogatja azt, hogy a férfiak és a nők megválaszthatják a
sorsukat, és hogy már nem a rangosabbak fognak uralkodni felettük. Te
most úgy döntöttél, hogy elkövetsz egy szörnyű hibát, mi pedig ezt jobban
megszenvedjük, mint azt, amíg még csak egy tengerparton élő, szegény
özvegyasszony voltál, aki felett egy tékozló földesúr állt, felette pedig egy
gonosz király. Mert valójában semmi sem változott. A királytól talán
megszabadultunk, ám a férfiak hatalmától továbbra sem. A te életed
tönkremegy, az a férfi azonban szabadon járhat-kelhet, ahogy neki tetszik.
És mi lesz, ha soha nem tér vissza hozzád?
Alinor megrázta a fejét, mintha így akarna szabadulni a lánya arcán
tükröződő leplezetlen boldogtalanságtól.
– A férfi, akit szeretek, vissza fog térni, hogy segítsen nekem –ígérte. –
Feleségül vesz, mihelyt megteheti. Nem kell majd szégyenkeznem, ahogy
neked sem. Meglesz az esküvőd, és amikor rendben férjhez mentél, én
elmegyek, megszülöm a gyermekemet, aztán hat év múlva én is férjhez
megyek.
– Ehhez túl sok remény kell – mondta keserűen Alys. – Márpedig mi nem
az a fajta család vagyunk, amelynek oka van reménykedni. Ha mindezt én
mondanám el neked, jól ellátnád a bajomat.
Alinor most először tudott rámosolyogni imádott lányára.
– Sosem vernélek meg.
– De iszonyúan megharagudnál rám.
– Mintha te nem haragudnál rám iszonyúan.
 Alys nem viszonozta a mosolyát. Elfordította a fejét.

DOUAI, FRANCIAORSZÁG,
1648 NOVEMBERE

James bekopogott a douai-i szeminárium vendégszobájának ajtaján, és

megfeszült a teste, amikor meghallotta az anyja hangját:
– Entrez! – Aztán gyorsan helyesbített: – Szabad! Szabad!
Amikor belépett, az anyja épp elfordult a piactérre néző ablaktól, és kitárt
karral sietett felé.
– A fiam! – kiáltotta melegen. – Az én fiam!
James letérdelt, hogy fogadja az áldását, majd miután megérezte a fején
kezének érintését, felállt, és arcon csókolta. Az anyjából a tiszta selyemruha
és a parfüm finom illata áradt. Az apja is felkelt az asztal mellől, ahol eddig
egy gyönyörűen illusztrált kézirat lapjait forgatta. James odatérdelt elé is.
Miután felegyenesedett, csak álltak és bámulták egymást, mintha el sem
tudnák hinni, hogy ismét együtt vannak.
 – Jártál otthon? – kérdezte kurtán az apja. Átható tekintettelvégigmérte
fiát, a sápadt arcától egészen a szandáljáig.
– Igen – felelte James, és megszokásból azonnal hátranézett,hogy be
van-e zárva az ajtó. – Mármint Angliában. De az otthonunkban nem.
– Hallottam, hogy gondok adódtak.
A fiatalember bólintott. Az apja helyet foglalt a sötét fából készült
refektóriumi asztal mellett, és intett, hogy ő is üljön le. Az anyja az asztal
túlsó végén telepedett le. James agyán átvillant, hogy utoljára három éve
ültek így együtt, régi otthonuk hatalmas asztalánál. Három éve élnek a
szűkölködő királyi udvarban angol birtokaik azon bérleti díjaiból, amelyeket
egyáltalán sikerül még beszedniük. Három éve élnek száműzetésben.
– Hol hallotta? – tudakolta James. – Mert erről senkinek semlenne
szabad tudnia.
– Ez az átkozott ország – felelt elcsigázottan az anyja. – Ittmindenki tud
mindenről. Semmi sem magánügy, senki sem diszkrét. Mindenki
pletykálkodik és hazudozik.
– Ez veszélybe sodorhat engem – mutatott rá James. – És mindenkit, aki
átmegy Angliába a hitet vagy a királyt szolgálni. Miért nem értik ezt az
emberek? Ezzel az ügyet is veszélyeztetik. Hát nem értik, hogy titokban kell
szolgálnunk, hogy erről hallgatni kell?
– Veszélyben forogtál, chéri? – kérdezte az anyja.
– Igen – felelte fakó hangon a fia. – Persze. Minden áldott nap.
A nő arcából kifutott a vér.
– De nem esett bajod, ugye? – Fehér kezét a fiáéra simította, ésúgy
fürkészte az arcát, mintha rejtett halálos sebet keresne.
– Találkoztál őfelségével? – tudakolta az apja. – Vagy errőlnem szabad
beszélned?
 – Igen, találkoztam vele. Én szerveztem meg a szökését. Gondolom,
erről is értesültek, hiszen ha a királyné udvarában tudnak róla, akkor nyilván
egész Párizs hallott a dologról. Csakhogy a király nem akart velem jönni.
Egyszerűen nem volt hajlandó.
– Nem akart megszökni? – hitetlenkedett az apja.
– A pletykafészkek erről nem számoltak be?
– Csak annyit hallottam, hogy a terv dugába dőlt. Sajnálom,azt hittem…
– Hogy én vallottam kudarcot? – csattant fel keserűen James.– Valóban,
így igaz. A küldetésem kudarccal végződött. De pusztán azért, mert a király
nem volt hajlandó kilépni a nyitott ajtón, és eljönni a hajóhoz, amely csak rá
várt, és az emberekhez, akik a bőrüket vitték miatta a vásárra.
– Talán nem volt biztonságos?
– Persze hogy biztonságos volt, legalábbis amennyire az ilyesmi az lehet!
Sosem sodortam volna veszélybe – emelte fel a hangját James. –
Megszerveztem mindent, de ő nem akart eljönni. Úgy gondolta, sikerül
túljárnia a parlament eszén, és majd kijátssza őket a hadsereggel szemben.
Megfenyegeti őket az írekkel, vagy azzal, hogy lerohanják az országot a
Franciaországból érkező csapatok.
Az apja ingerülten legyintett.
– Nem lesznek Franciaországból érkező csapatok. Nincs pénz,
és isten látja lelkem…
– Igen? – nézett az apjára James.
Ezúttal az idősebb férfi pillantott az ajtó felé, hogy lássa, rendesen be van-
e zárva.
– Nincs vezető sem – ismerte el fojtott hangon. – A királynéudvarában
nincs senki, akinek elég józan esze lenne mindehhez, a herceg környezetéből
pedig a fegyelem hiányzik. Nincs senki, akire rá mernél bízni egy spánielt,
nemhogy egy egész hadsereget. Olyan udvar ez, amelyet intrika és véget
nem érő pletykálkodás jellemez, kegyencek, botrányok és marakodás a
semmiről. Derék emberek megmaradt vagyonukat áldozzák kétségbeejtő
tervekre. A jövőről álmodoznak, és fogadkoznak, hogy bosszút állnak. De
nincs semmi, amiben meg lehetne bízni. Senki, akire számítani lehetne.
Jutalmakról esik csak szó, és lepénzelik, akit kell. Felfordul tőle a gyomrom.
James anyja felállt az asztal mellől, és olyan tekintettel bámult ki az
ablakon, mintha e vidéki városka kis piactere valami érdekes látnivalóval
tudna szolgálni.
– Ne beszéljen így – intette halkan a férjét. – Addig ne, mígJames az
életét kockáztatja.
– A király megszökött? – kérdezte James alig hallhatóan azapjától. –
Mert hallottam a tervről, amely szerint kilovagol, és vár majd rá egy újabb
hajó. Biztonságban van már?
A férfi megrázta a fejét.
– Nem került rá sor. Lelepleződtek.
– Ebben nincs semmi meglepő – jegyezte meg kedvetlenül afia.
Az ablaknál álló anyja hátrapillantott.
– Ne légy ily keserű – kérte. – Ne hagyd, hogy ezek a zord időkkedvedet
szegjék.
– Már a kedvemet szegték – vallotta be a fia. – Elvesztettem ahitem.
Odavan az ügybe vetett bizalmam, és az Úr iránt érzett hitem is. De
gondolom, ezt már tudták, ugye? Sean professzor biztos ezért hívatta ide
önöket. Így van?
Az apja túl becsületes volt ahhoz, hogy hazudjon egyetlen fiának.
– Mihelyt megérkeztél, elküldtek értünk. Azt mondták, igenlehangolt
vagy. Az Úrba és a királyba vetett hited elvesztése kavar fel? Vagy nő is van
a dologban?
 James tétovázott. Az anyja az asztalhoz lépett, és ahogy fehér kezét a
lapján nyugtatta, a fénylő fa visszatükrözte kézelője dús csipkefodrát.
– Előttem bátran szólhatsz – biztatta. – Biztosra veszem, hogyaz eltelt
néhány év során ennél rosszabbat is hallottam. Ehhez már elég régóta élünk
a száműzött udvarban, ráadásul egy olyan csürhe társaságában, amelynek
erkölcse a kóbor macskáéval vetekszik.
– És ez a kedvét szegte? – kérdezte gunyoros mosollyal a fia.
– Megkeményítette a lelkemet – ismerte el a nő. – Nem tudszújat
mondani nekem.
– Valóban van egy nő – vágott bele James. – Nem úri hölgy,hanem egy
földesúr bérlője, de nagyon szép, nagyon bátor és nagyon… – Olyan szavakat
igyekezett találni, melyekkel méltó módon írhatja le Alinort. – Izgalmas.
Lenyűgöző. Füvesasszony, de nem iskolázott teremtés. Egyszerű nő, ám
gondolkodik, és tudja, mit akar. Szerényen él… – Elhallgatott. Rájött, hogy
képtelen leírni a viskót Foulmire peremén, a révészházat, a hadsereget
támogató fivért. – Igen szerény sorban él – mondta végül, kerülve, hogy
megemlítse Alinor nincstelenségét. – De azon az éjszakán, amikor
megismertem, megmentette az életemet, és elrejtett.
– Van családja? – tudakolta az anyja.
– Két gyermeke van, egy fiú és egy lány.
Az anyja megrendült arckifejezése arról tanúskodott, hogy ezt hiba volt
elárulnia.
– Nem úgy gondoltam! Azt akartam megtudni, hogy jó családból
származik-e.
– Gyermekei vannak? Ezek szerint özvegyasszony? – kérdezteaz apja.
James az anyjának válaszolt először.
– Megbecsülésnek örvend a faluban, a helybeliek között. Ugyan van
valami pletyka… de önök is tudják, hogy az ilyen kis pórfalvakban mindig
pletykálkodnak! A férje eltűnt. Valószínűleg meghalt. Szegények. – Habozva
pillantott egyik szülőjéről a másikra. – Ezt nem tudom jól elmagyarázni.
Nincs földjük, jó családjuk vagy nevük.
Szerette volna, ha az anyja olyannak látja az ingoványt, mint amilyennek
ő. Egyfajta különös szépségű helynek, Alinort pedig a helyhez illő, különös és
gyönyörű asszonynak.
– Nem olyan emberek, mint mi vagyunk – próbálkozott tovább.
– De legalább volt férje? Korábban házasságban élt? Nem pedig valami…
– Dehogy! A szülei meghaltak, de van egy bátyja. Derék ember.
– A férje a háborúban tűnt el? – akarta tudni az anyja. – A mioldalunkon
harcolt?
– Khm… nem… – bökte ki sután James. – Egyszerűen csaknyoma veszett.
– Ezek szerint egy elhagyott feleségről van szó? – kérdezett ráaz anyja.
– Elhagyta a férje?
– Talán kisbirtokos családból való? – reménykedett az apja. –És a
bátyjának van saját földje vagy bérlőként gazdálkodik?
James megrázta a fejét. Kényszerítette magát, hogy őszintén feleljen.
– A bátyja a helyi révész. A komp jogát bérli és a révészházat.Van egy
veteményeskertjük, gyümölcsfáik, és a ház mögötti földön tyúkokat
tartanak. Házi sört is árulnak. Szegény emberek egy szegény vidéken, Anglia
peremén, ahol a földet felváltja a tenger. Ingoványos vidék, úgy is hívják,
hogy dagályfölde, mert nem is víz, nem is föld. Az igazat megvallva, ennek a
nőnek nincs semmije. Amikor biztos menedékbe kísért, és megjutalmazták
érte néhány shillinggel, egy csónakot vett a kapott pénzen.
Önkéntelenül elmosolyodott, amikor a szeretett nő csónakjára és
bátorságára gondolt.
– Számára ez olyan sokat jelentett. Így ki tud menni horgászni, a fogást
pedig eladhatja. Azt mondta… – Elhallgatott, mert rádöbbent, hogy nem
mesélheti el Alinor tréfás megjegyzését arról, hogy az ő megmentése annyit
ért, mintha kifogott volna egy kövér lazacot. – Gyógyfüveskertje van, és
orvosságokat készít. Gyógyító, és ő a falucska bábája is. Egy kis halászfaluban
él… Az emberek igen szegények.
Az anyja belesápadt a rémületbe.
– Egy halászasszony? – ismételte meg. – Bába? Vagyis javasasszony?
– Igen – bólintott határozottan a fia. – Ennél semmivel semtöbb. – Az
apja felé fordult. – Ám megmentette az életemet, amikor nem volt hová
mennem. Később pedig ápolt, amikor súlyos betegséget kaptam, és
mindenki más annyira rettegett a pestistől, hogy inkább bezárták volna
előttem az ajtajukat, és sorsomra hagynak. Ő azonban mellettem maradt,
és vállalta, hogy velem együtt zárják el. Én pedig megkértem a kezét.
Az anyjából fojtott nyögés szakadt ki, a szájára tapasztotta a tenyerét, és
lehunyta a szemét.
Az apja arca elsötétült.
– Nem ilyen jövőt szántunk neked – mondta kurtán.
– Tudom, uram. De nem is ilyen világot terveztünk el.
– Száműzöttek vagyunk, és szinte már nincstelenek. Legyőzettünk
ebben a világban, ám még nem süllyedtünk olyan mélyre, hogy
megszeghesd az egyháznak tett fogadalmadat pusztán azért, hogy feleségül
vehess egy falusi bábát, akinek két alantas származású gyermeke van.
– Sajnálom, uram. Sajnálom, asszonyanyám.
A nő a fejét ingatta. Eltakarta a szemét, mintha képtelen lenne a fiára
nézni.
– Megengedtük, hogy egyházi pályára lépj – vágott bele vonakodva az
apja. – Ez sem volt könnyű számunkra. Akkor felhagytunk a reménnyel, hogy
unokáink és menyünk lehet. Te döntöttél így. Azt mondtad, ezt érzed a
hivatásodnak, és mi hittünk neked. Annál nehezebb dolgom sosem volt,
mint lemondani az egyetlen fiamról az egyház javára. Most pedig kijelented,
hogy minden hiába volt? Hogy újra le kell mondanunk rólad? Ezúttal
azonban valami egészen reménytelen dologért: egy nőért, aki még a saját
leírásod szerint is teljesen értéktelen?
James érzékelte az apja egyre növekvő haragját.
– Tudom. Tudom. Nemes dolog volt tőletek, hogy megengedtétek, hadd
lépjek egyházi pályára. Akkor erre vágytam mindennél jobban. Biztos voltam
abban, hogy pap akarok lenni. De amikor visszatértem Angliába, és láttam,
hogyan szenved vereséget mindaz, amiben hiszünk, a király pedig oly…
– Mit akarsz a királlyal? – csattant fel az anyja fagyos dühvel.
– Tán annak köszönhetjük ezt… ezt az egészet, hogy rádöbbentél, a
király egy bolond? Ezt már tíz éve megmondhattam volna neked!
A férje megpróbálta csendre inteni, a nő azonban folytatta:
– Nem! Ezt elmondom. A fiúnak tudnia kell. Hiszen máris tudatában van!
Igen! A király bolond, mindössze egy eszköz, a fia meg címeres gazember!
Ettől azonban még ő a király! Ezen senki sem változtathat! Te pedig pap
vagy, és ez már is így marad! Az sem változik, hogy jó uralkodó vagy rossz!
Ahogy az apád is örökre Sir Roger Avery marad, a northallertoni Northside
Manor ura. Ez sem változik. Akár ott élünk az ősi házunkban, akár nem, akár
elfoglalja a csőcselék, akár nem, akár beköltözhetsz oda valaha, akár nem.
Attól még ez a nevünk, az pedig az otthonunk! Anglia sosem változik, ahogy
te sem fogsz.
A kis szobában csend támadt. Sir Roger a feleségéről a fiára kapta a
tekintetét.
– És az a nő elfogadta az ajánlatodat? – vetette oda hanyagul,mintha
nem is lenne annyira fontos.
– Már hogyne fogadta volna el! – csattant fel Lady Avery. –Gondolja,
hogy az a nő szívesebben maradna ott, ahol eddig élt?
A semmi szélén, vízben fuldokolva a dagályföldén?
James felszegte az állát.
– Nem fogadta el. Azt mondta, nem lenne illő.
– Milyen igaza van!
– Valóban ezt mondta? – nézett rá felcsigázva az apja.
A fia biccentett.
– Igen. Már említettem, hogy különös teremtés. Én azonbanazt feleltem
neki, hogy előbb a rendemhez folyamodom, hogy mentsen fel a
fogadalmam alól, azután megtudakolom önöktől, hogy nem fizethetnénk-e
ki a parlament büntetését azért cserébe, hogy visszatérhessünk Northside-
ba, utána az engedélyüket kérem a házasságomhoz, majd a hitvesemként
hazaviszem az otthonunkba. Egyébként is várnia kell, hogy
özvegyasszonynak nyilvánítsák.
– Fizessük meg a parlament által kiszabott büntetést, és éljünk az
uralma alatt? Tagadjuk meg a szolgálatunkat a királytól?
– Igen – válaszolt határozott hangon a fia. – A királynak nemkell a
szolgálatom, én pedig még egyszer nem kívánom felajánlani neki.
– Azt kéred, hogy eláruljuk a neki tett hűségeskünket?
– Hogy megszegjük.
Lady Avery hímzett keszkenőt húzott elő ruhája csipkével szegett ujjából,
és a szeméhez emelte. Sir Roger a fiuk lehorgasztott fejére szegezte
pillantását.
– Az a nő tudja egyáltalán a valódi nevedet? – kérdezte.
James felnézett, és kisfiúsan elmosolyodott. A találkozójuk során most
először.
– Nem. James atyaként ismer. Ottlétemkor Sir William házában
tanítóskodtam, és Mr. Summer volt a nevem. Még az igazi nevemet sem
tudja, pedig mindent kockára tett értem.
 DAGÁLYFÖLDE, 1648 NOVEMBERE

Alinor bekopogott a Malom-tanya tejeskamrájának ajtaján, és amikor Mrs.

Miller ingerülten kiszólt, belépett. Mögötte ott jött Richard Stoney is két
sajtár tejjel, meg a cseléd, a vállán átvetett rúdra akasztott vödrökkel.
– Két sajtár tejet vennék, ha van eladó – mondta Alinor.
– Ma több maradt, mint amennyit elhasználnánk – felelte amolnárné. –
Bessy borja beleesett az árokba, és kitörte a nyakát, Bessynek pedig még
mindig sok a teje.
– Ó, szegény jószág! – sajnálkozott Alinor, mire Mrs. Millerferde
szemmel nézett rá.
– Inkább én vagyok szegény – morogta. – Elvesztettem egy jókiállású
borjút. Kénytelen leszek levágatni, hogy legalább a húsa ne menjen kárba.
– Igen – értett egyet Alinor, aki még soha életében nem
kóstoltborjúhúst, mert az fényűzésnek számított. – Gondoltam, csinálok egy
kis sajtot, és elviszem a chichesteri vásárba.
– Majd én elviszem a tejet a Rév-házba, Mrs. Reekie – ajánlotta
udvariasan Richard.
 A molnárné mogorván meredt rá.
– Még nem az anyósod – közölte hűvösen. – És nekem dolgozol.
A fiatalember fülig vörösödött.
– Bocsánat – nyögte ki.
– Elboldogulok, ha kölcsönkérhetem azt a rudat, hogy a vállamon
vihessem a vödröket. Levonja a tej árát Alys béréből?
– Ezek szerint hitelbe kéri? – tudakolta komiszul a molnárné.
Alinor megőrizte a nyugalmát.
– Ha úgy tetszik, most rögtön is kifizethetem.
– Nem, nem, tartsa csak meg a félpennyket. Majd a hét végénlevonom
a lánya fizetéséből.
– Köszönöm – mosolygott rá a nő, és a vállára vette a fényesrekopott
rudat, felakasztotta rá a két, csordultig teli vödröt, és igyekezett megtalálni
az egyensúlyt. Richard kinyitotta neki a tejeskamra ajtaját.
– Te meg menj a malomba – parancsolt a fiatalemberre Mrs.Miller. – Az
uram ma őrölni készül, és a dagály nem vár senkire, még a hozzád
hasonlókra sem.
Richard biccentett, és átsétált az udvaron. Alinor a rúddal a vállán, lassú
léptekkel elindult, és miközben nagyon ügyelt, nehogy kiloccsanjon a
vödrökből a tej, meghallotta, ahogy a molnár odakiált Richardnak, hogy
nyissa meg a zsilipet. Egy időre megállt az udvar kapujában, és nézte, ahogy
a fiatalember végigfut a malomtó falának tetején, majd elfordítja a zsilipet
nyitó nagy vaskulcsot. A malomtó vize zubogva ömleni kezdett a
malomárokba, és lassan, nyikorogva megmozdult a vízikerék, amit aztán a
beáramló víz tömege egyre gyorsabb forgásra késztetett. A megtelő árok
tartalma a malom kikötőjének túlsó végében vízesésként folyt ki az öbölbe,
és a habzó, zöld áradat feltöltötte a sáros eret. Alinor a gázló felé tartva a
malomárokban kavargó vizet bámulta, amikor a molnár elindította az
őrlőköveket, amelyek fülsiketítő csikorgás kíséretében dörzsölődtek össze.
A nő a gázló nedves kövein lépkedve, a jeges tócsákat kerülgetve sietett át
a túloldalra a révészházhoz.
Ned a kertben volt, a Rév-ház mögött, és épp egy vaskos, göcsörtös törzsű
öreg almafát vágott ki. Megélesítette a fejszéjét, nekivetkőzött, és réseket
metszett a fába, melyekbe aztán ékeket feszített, és azokat kezdte ütni a
kalapáccsal, hogy a terebélyes koronájú fa ne a ház felé dőljön. Odaintett a
testvérének, amikor Alinor megkerülte a házat, és a tejeskamra hátsó
ajtajához ment.
– A mosókonyhában már forr a víz az üstben! – kiáltotta aférfi.
– Köszönöm! – szólt vissza a nő, és belépett a tejeskamrába.
Odabent meg lehetett fagyni, és a padló még mindig vizes volt a korábbi
felmosástól. Alinor a favályúba öntötte a vödrökből a tejet, aztán a
mosókonyhából cserépkancsókban hordani kezdte a forró vizet. A kancsókat
beleállította a tejbe, hogy átmelegítse, majd egy kis tejoltót kevert hozzá.
Kintről beszűrődött hozzá az ütemes fejszecsapások hangja, és hallotta,
ahogy Ned időnként a szerszám nyelére dőlve megpihen, hogy levegőhöz
jusson.
Az átmelegedő tej lassan szétvált, savó és aludttej lett belőle, amely egyre
jobban összeállt. Alinor ugyanazt a megtisztított tengeri kagylóhéjat
használta, amit az anyja, hogy kipróbálja, mennyire szilárdult meg az
aludttej. A kagylót az összeugrott tej felszínére tette, és amikor már nem
billegett, feltűrte a ruhája kézelőjét, ujjaival karmot formálva beletúrt a
masszába, és érezte, hogy a túró egyre sűrűbb, ideje leszűrni.
A tej és a tejoltó szagától felkavarodott a gyomra. Kinyitotta a tejeskamra
ajtaját, hogy a küszöbre állva teleszívhassa hideg levegővel a tüdejét. Vörös,
a kutya érdeklődve felült, és reménykedve sandított felé, hátha sikerül
bejutnia a kamrába egy kis tejszínt csenni.
 – Rosszul vagy? – kiáltott oda Ned a kertből. – Már megintrosszul vagy?
Olyan halvány az arcod, akár a savó!
– Jól vagyok – felelte a húga, és visszatért a munkájához.
A ház felől ismerős zajt hallottak: valaki egy vasrúddal többször rácsapott
egy felfüggesztett lópatkóra. Egy utas az ér túloldalán így jelezte átkelési
szándékát.
– Alinor, átmennél érte? – kérdezte a bátyja félmeztelen felsőtestére és
a félig kivágott fára mutatva. – Apály van. Ennél békésebb már nem is
lehetne a víz.
A nő azonban megrázta a fejét.
– Bocsáss meg, bátyám, de tudod, hogy képtelen vagyok rá.
– Olyan vagy, mint a víztől ódzkodó macska – panaszkodott aférfi,
miközben magára rántotta az ingét. – Pedig hajómacskának kellene lenned,
amelyik tengerre tud szállni, mert megtanulta, hogyan tartsa szárazon a
szőrét.
– Sajnálom – szabadkozott a húga. – De bűzlök a savótól.
Ned elindult a ház felé, Vörös azonnal a nyomába szegődött, és Alinor sem
tudott ellenállni a kísértésnek, hogy megnézze, ki érkezhetett. Amikor
meglátott az ér túloldalán egy felnyergelt lovat, és mellette egy férfi
körvonalait, az egyik keze azonnal a hasára, a másik pedig a vadul dobogó
szíve fölé simult. De mire elsuttogta James nevét, már látta is, hogy nem ő
az. Valami viseltes köpenyű vándorprédikátor volt, akinek kimerült, öreg
lovára James sosem ült volna fel. Csak egy istenes ember, aki azért jött, hogy
a Sealsea-sziget puritánjait lelkesítse. A nő szótlanul megfordult, és
visszament a tejeskamrába. Nem engedte meg magának, hogy csalódást
érezzen. Tudta, hogy a férfi eljönne, ha tehetné. Bízott benne, és abban,
hogy visszatér hozzá.
 DOUAI, FRANCIAORSZÁG, 1648 DECEMBERE

James szülei távozni készültek a douai-i vendégházból. Lovaik már kint

várakoztak a december eleji nyirkos hidegben topogva, párafelhőket fújva a
fagyos levegőbe. Lady Avery prémcsuklyás utazóköpenybe bugyolálva lépett
ki az épületből. A fia segítségével felhágott a fellépő lépcsőin, majd onnan
átült a nyugodt természetű lova oldalnyergébe. Eligazgatta zöld
lovaglóruhája redőit, hogy eltakarják bőrcsizmáját. James is fellépett mellé,
hogy az arcuk egy vonalban legyen, és az anyja meghallja bűnbánó
suttogását.
– Kérem, asszonyanyám, bocsásson meg. – A nő nem volt hajlandó
ránézni. Elfordította a fejét, és lova sörényét cirógatta. – Nem fordíthatok
hátat ennek a nőnek. A szívem teljes egészében az övé. Visszatérek hozzá,
és elveszem feleségül, mihelyt szabad asszony lesz. Kérem, bocsásson meg
nekem, és engedje meg, hogy elvigyem önhöz, mint a leányát.
Az anyja ekkor a szemébe nézett. Sápadt, megnyúlt arca, vörös szeme
álmatlan éjszakáról árulkodott.
 – Imádkozom érted és magamért is. De nem azért hoztalak avilágra, és
adtalak az anyaszentegyháznak, hogy egy halászasszonnyal feküdj össze. –
Mindössze ennyit mondott.
James lehajtott fővel várta az áldását, de alig érezte meg dús fürtjein a nő
könnyed érintését.
– Bocsásson meg – ismételte meg. – Neki ígértem magamat.
– Az egyháznak ígérted magad – jelentette ki a nő. – Azt ígérted, hogy
engedelmes gyermekünk leszel, márpedig mi ezt megtiltjuk.
– Írni fogok – ajánlotta a fia.
– Arról a nőről ne írj – szögezte le az anyja.
Nyílt az apátság vendégházának ajtaja, és Sir Roger sietett ki rajta. Nehéz
köpönyege mintha lefelé húzta volna a vállát. Sean jött mögötte, kezében
egy papírlappal.
– Történt valami – fordult a fiához Sir Roger. – Ez mindentmegváltoztat
– közölte kurtán. A felesége lovához lépett, megragadta a kantárt, és halkan
ennyit mondott: – Nem utazhatunk el. Szálljon le, és jöjjön be.
– A királyról van szó? – kérdezte a nő, és azonnal engedelmeskedett.
A férje bólintott. Komor pillantásából kiolvasható volt, hogy a professzor
nem a Wight-szigetről történt szökés sikeréről szóló hírt tartja a kezében. A
nő nem habozott, James felé nyújtotta a kezét, leugrott a fellépőről, és a
többiekkel együtt visszasietett az épületbe.
– Mi történt? – tudakolta, amikor Sean professzor becsuktanégyük
mögött az ajtót.
– A hadsereg átvette a hatalmat a parlamenttől. Az egyik londoni
kémünk jelentette. A legradikálisabb, legkegyetlenebb ezredesek egyike a
regimentjével elállta az alsóház ajtaját, és csak azokat a képviselőket
engedte be, akik felesküdtek Cromwellre, tehát a saját embereiket. Egy ilyen
alsóház sosem fog megállapodásra jutni őfelségével. A rendes képviselőket
kihajították, az alsóház pedig a hadsereg irányítása alá került.
– Így akarják kierőszakolni, hogy a király elfogadja a feltételeiket? –
fordult Lady Avery a férjéhez.
– Isten tudja, miféle gonoszságot terveznek! – kiáltotta az időspap.
Sir Roger bólintott.
– Kedvesem, jobban tesszük, ha visszatérünk az udvarhoz. Akirályné és
a walesi herceg nem fogja hagyni, hogy a király a sereg markába kerüljön.
Most kellemetlenebb a helyzet, mint amikor Hampton Courtból szökött
meg. Akkor a sereg fogta el, de legalább ott volt a parlament, amely
megvédhette. Most azonban nincs senki, aki felszólalna mellette. Ilyesmi
még sosem esett meg a világ történetében. Méghogy a parlament
uralkodjon egy király felett? Mintha eljött volna a végítélet.
– Lehet még ennél is rosszabb. Felmerülhetett bennük, hogybíróság elé
állítsák.
James az apja felé kapta a fejét.
– Bíróság elé? Ezt hogy érted?
– Sussexi tartózkodásom során megismerkedtem egy férfival,Cromwell
hadseregének egyik veteránjával, aki szerint a levellerek és a hasonszőrűek
úgy vélik, hogy a királynak felelnie kell azért, mert háborút indított.
– Ez lehetetlen! – vonta össze szemöldökét az apja. – Már hogyis
vádolhatnának meg ilyen emberek egy királyt?
– És ki volt ez a férfi? – akarta tudni az anyja. – Annak azasszonynak
valamelyik ismerőse?
James elpirult szégyenében.
– James testvér, visszatérnél Angliába, hogy legyen, aki jelentést küld a
helyzetről? – kérdezett rá teketóriázás nélkül a professzor. A kezében tartott
papírra bökött. – A fiatalember, akitől ez a levél érkezett, már úton van ide.
A parlament egyik tagjánál rejtőzködött eddig, egy olyan képviselőnél, akit
kizártak az ülésről. Már elhagyta Londont, ezt itt… – Egy pillanatra
elhallgatott. – Ezt egy másik kikötőből küldte. Visszatér közénk, mihelyt
sikerül hajóra szállnia.
Jamest mélységes rettegés fogta el. Tekintete az anyjáról az apjára, majd
Sean professzorra siklott.
– Tudja, hogy elvesztettem a hitem – szólalt meg. – Nem mehetek.
– De ez most nem az Úr, hanem a király ügye – vágta odanyersen az apja.
– A király iránti kötelességedet teljesítheted. Ez itt mind, isten látja lelkem,
ez mind világi gond. Meg kell tudnunk, hogy mit terveznek. Ha igazad van,
és felmerült egy tárgyalás lehetősége, akkor meg kell szöktetnünk a királyt.
– A legutóbbi alkalommal sem tudtam rávenni arra, hogy velem jöjjön –
emlékeztette őket James. – Kudarcot vallottam, visszautasított.
– Ezúttal nem fogja – jósolta meg Sean professzor. – Tisztábanvan azzal,
hogy nem szolgáltathatja ki magát az ellenségnek.
Egyébként is, mindössze annyit kell tenned, hogy átveszed a másik
fiatalember feladatát: átadsz némi pénzt, egy levelet, majd jelentést teszel.
– Mennyire biztonságos számára visszamenni Angliába? – nézett Lady
Avery a fiára. – Mi van, ha az a nő elárul?
– Nem lesz Londonban. Sosem jár Sussexen kívül.
– Mindössze el kell utaznod Londonba, átadni a pénzt és azutasításokat,
megtudni, hogy mi történik, majd Hágában jelentést tenni – magyarázta az
idős pap.
– Ne menj el ahhoz a nőhöz! – fűzte hozzá az anyja. –
Mostsemmiképpen se, amikor a király ügyében jársz el, amikor veszélyben
vagy. Nem bízom benne.
 – Hozom a levelet, a londoni biztonságos ház címét és az aranyat. Egy
órán belül mindent összeszedek – mondta, és ezzel Sean elsietett a
szobájába.
– Elviheted a lovamat – ajánlotta Sir Roger. A fiához lépett, éserősen
magához ölelte. – Hagyd majd a fogadónál Dunkirkben. És tessék, itt a
köpönyegem. Hideg napunk van, és a tengeren még csípősebb lesz az idő.
Indulj, fiam. Büszke vagyok rád. Tedd meg, amivel tartozol a királynak, aztán
meglátjuk, mi vár ránk. Ifjú vagy még, és olyan időket élünk, amelyekben az
élet az árapállyal együtt változik. Ne ígérj senkinek semmit. Mert nem
tudhatjuk, hol leszünk jövőre! Térj vissza épségben.
James úgy érezte, hogy az apja ráterített köpenye csak újabb teher a
vállán. Aztán megpillantotta az anyja nyugtalan arcát.
– Térj vissza. Ne menj el hozzá. – Mindössze ennyit mondott.

DAGÁLYFÖLDE, 1648 DECEMBERE

Alinor és Alys szótlanul igyekeztek a révészház felé, kendőbe bugyolált

fejüket lehajtották, mert az ingovány felett metsző, hideg szél fújt. Úgy
festhettek, mint két vak lény, amelyek egy nyirkos sivatagban vonszolják
magukat előre. Egy jókora kosár fölé görnyedtek, amelyben olajosüvegcsék
és viaszpapírba csavart, szárított gyógyfüvek voltak. A révészházhoz érve
Alinor kinyitotta az oldalsó ajtót, ezen át belépett a kamrába, és megrakott
egy újabb kosarat szilvabefőttel, aszalt almával, aszalt ribizlivel, fekete
ribizlivel és szederrel.
A küszöbön megjelent Ned, Vörössel a sarkában.
– Veletek megyek – jelentette be váratlanul. – Majd én viszema kosarat.
Londonba utazom.
– Hogyan? – Alinor első gondolata az volt, hogy a bátyja valahogy
megtudta, hogy várandós, és épp készül örökre elhagyni őket. – Micsoda,
Ned, ezt meg hogy érted? Hiszen nem utazhatsz el!
– Pride ezredes bevette az alsóházat – újságolta izgatottan aférfi. – Az
ég áldja meg, ő a főparancsnok egyik legjobb embere, úgyhogy nyilván az ő
utasítására történt az egész. Biztosan így kellett lennie. Hadat üzent a
parlamentnek, ahogy hadat üzent a királynak is.
– De kinek az utasítására?
– Hát Cromwellére! Maga Noll Cromwell utasítására!
– Ezúttal mit művelt? – Alys is bejött, és hátratolta a kendőtátfagyott
arcából.
– Bevonult a parlament mindkét házába, mintha a királyi palota lett
volna! Az is volt! Bizony az! A parlamenti képviselők soha többé nem
tékozolhatják el a hadsereg győzelmét. A katonák bezárták az ajtót a király
emberei előtt, és kihajították az áruló képviselőket. Nem hagyják, hogy újra
a fejünk fölött kössenek egyezséget a királlyal! Nem fogják visszaültetni a
trónra holmi összetákolt esküvel, amit úgyis megszeg, mihelyt teheti. Mi, a
hadsereg katonái a kezdetek kezdetétől fogva átláttunk a hazugságain, mi,
akik ott voltunk Marston Moornál meg Nasebynél.
 Alinor letette a kosarat, két kezébe fogta a bátyja hideg kezét, és azon
volt, hogy lecsillapítsa.
– Csitt, Ned. Nem értelek. Nem mehetsz Londonba. Ki vinné áta
komppal az utasokat?
– Majd te – közölte nyersen a férfi. – Figyelj rám, kérve kérlek.Sajnálom,
de mennem kell. Ebből nem maradhatok ki. Pride ezredes bevette a
parlament mindkét házát, hála legyen az
Úrnak! A hadsereg majd odaküldi a saját embereit, akik leszavazzák ezeket
a semmitmondó egyezményeket a királlyal! Ott kell lennem! Ha szükségük
van egy öreg katonára, akkor ott a helyem mellettük. Ezt látnom kell. Nem
ücsöröghetek itt, az ingovány peremén, ahová három hét késéssel jutnak el
a hírek. Egyre csak azon emészteném magam, hogy mi történik éppen. Nem
maradhatok itt, Foulmire-ben, az életem utolsó napjaira, mint valami sárba
ragadt, összefagyott birka. Alinor! Ez az utolsó csata. Azok voltak életem
legnagyszerűbb napjai. Ezek pedig a királyság utolsó napjai. Ott kell lennem.
Ott voltam az elejénél, látnom kell a végét is.
Alinor lehunyta a szemét, hogy ne lássa a bátyja kipirult arcát.
– Nem tudok átmenni a komppal – mondta. – Képtelen vagyok. Te is
tudod.
– De karácsony előtt úgysem akar majd senki átmenni az éren– hazudta
a férfi. – A chichesteri karácsonyi vásár után már senki sem hagyja el a
Sealsea-szigetet. És isten a tanúm, ide sem érkezik senki. Mindenki otthon
tölti az ünnepet.
– Dehogynem! Dehogynem! – A nő egyre vigasztalanabbá vált.– Télen
senki sem választja a gázlót. Mindenki komppal akar átkelni, még apálykor
is, dagálykor pedig a lovakat is felvezetik a tutajra. Nem vagyok rá képes,
bátyám. Főleg amikor fagyos a víz… A téli árapályok idején biztosan nem. Ne
kényszeríts rá! Képtelen vagyok… Esküszöm, hogy képtelen vagyok erre!
 – De én nem – szólalt meg a háta mögött Alys. – Bácsikám,majd én
átviszem helyetted a kompot.
– Te?
– Igen, de meg kell fizetned érte. Tudod, hogy még nem gyűjtöttem
össze a hozományomat. Öt shillingért átviszek mindenkit. Mármint öt
shillingért afelett, amit ajándékképpen ígértél. Öt shilling, és megtarthatom
az utasoktól kapott pénzt.
– Nem teheted – fordult Alinor a lányához. – Nem dolgozhatsza vízen,
nem bírnám elviselni! Nem vagy elég erős hozzá, amikor dagálykor nagy a
víz sodrása.
– Dehogynem – vágott közbe Ned. – Mi baja esne? És Rob ishazajöhet a
Prioryból segíteni.
Alinor lehunyta a szemét a gondolatra, hogy gyermekei a téli ingovány
sötét vizein töltik a napot.
– Kérlek – suttogta. – Kérlek, ne tedd ezt velem. Tudod, hogyszükségem
van rájuk.
– Öt shilling az esküvőmre – alkudozott Alys. – És megtartomaz átkelés
díját.
Ned felé nyújtotta a kezét.
– Megegyeztünk. – Aztán a húgára nézett: – Sajnálom, de mennem kell.
Tudom, hogy a hadsereg Londonba hozatja a királyt. Fohászkodom, hogy
emeljenek vádat ellene árulásért, velünk, a néppel szemben. Mert bűnös,
kétségtelenül bűnös, és látni akarom, ahogy felelni fog a bűneiért. Szétzúzta
Anglia békéjét, és több ezer jó ember lelte miatta halálát. Ez mind hiába volt,
ha nem nyerjük vissza a szabadságunkat. Látni akarom, ahogy elnyeri a
büntetését, mint ahogy azt is végignézném, amikor egy boszorkányt a vízbe
fojtanak. Eljött a zsarnokok végnapja Angliában! Ezzel egy új ország születik!
Ott kell lennem, hogy lássam, amint a király megszégyenül. Húgom, ott kell
lennem.
Alys gondtalan, ragyogó arccal a bácsikája markába nyomta az olajokkal
teli kosarat.
– Ezt elviheted anyámmal Chichesterbe. Ti elmentek, én pedigitt
maradok. Ma kezdem a munkát.
Ned arcát kisfiús vigyor derítette fel.
– Akkor hát vigyél át bennünket.
– Kettőtöket fél pennyért – jelentette ki a lány előrenyújtotttenyérrel,
majd a Nedtől kapott érmét a köntöse zsebébe csúsztatta. A férfi megfogta
Alinor karját, és felsegítette a kompra. A nő heges kezével megmarkolta a
fából ácsolt korlátot.
– Ne félj – nyugtatgatta a bátyja. – Nem esik semmi baja avízen. Hogy is
történhetne vele bármi rossz? Nincs itt semmi, amitől félni kellene, csak a
te vízbe fúlásról szóló álmaid. Én pedig hamar visszatérek.
– Mikor? – követelt választ a húga.
– Amikor véget ér az egész – felelte Ned lelkesen. – Amikor akirály
bocsánatot kért Anglia népétől.

Alinor és bátyja Chichester központjában, a Market Crossnál váltak el, ahol

egy kőkereszt jelölte az északra, délre, keletre és nyugatra tartó utakat.
Nednek észak felé kellett tovább mennie. Biztosra vette, hogy akad majd
fuvaros, aki felajánlja, hogy elviszi, mert a keményre fagyott utak szekérrel
jól járhatóak voltak.
– Sok hozzám hasonló öreg katona indul Londonba, hogy hírekhez
jusson – magyarázta magabiztosan. – Többen már évek óta erre várunk.
 – De visszajössz, amikor vége? – Alinor a bátyja karjára tette akezét. –
Ugye nem állsz be újra a hadseregbe? Még akkor sem, ha megtámadnak
bennünket az írek, vagy ha a skótok újra az ország területére lépnek? Nem
mégy el Cromwell seregével, ugye?
– Azoknak az időknek vége – felelte a férfi. – Nem lesz többháború, nem
lesz több felkelés. A királynak meg kell esküdnie a saját életére, hogy
békében fog élni, és akkor hazamehet az a sok szegény ember, aki részt vett
a háborúban, és végre békében élhetnek azok a bátor asszonyok is, akik
megvédték az otthonukat az ellenségtől.
– Azért kérdem, mert vannak bizonyos gondjaim, amelyeketnem
osztottam meg veled – mondta Alinor körültekintően megválogatva a
szavait. – Arra van szükségem, hogy mellettem légy, bátyám. Kelleni fog a
segítséged.
A férfi éber pillantással meredt rá.
– Hazatért netán Zachary? Hallottál valamit felőle?
– Nem, hála istennek semmit – vágta rá a nő. – De Alyst férjhez kell
adnom, Robnak el kell kezdenie a tanonckodást, és nekem is van bajom…
egy saját gondom. Szükségem lesz a segítségedre.
Ned rátette széles, kérges kezét a húga kezére.
– Alys most is épp a hozományára valót gyűjti – nyugtattameg. – Miatta
nem kell aggódnod. Robnak pedig odaígérték azt a helyet, és Peachey fizeti
a költségeket. Visszajövök, de nincs mitől félned. Vagy beteg vagy? Ez a
bajod?
Alinor mosolyt erőltetett az arcára.
– Majd elmondom, ha megjöttél. Ráér.
Ha nem lett volna olyan izgatott, Ned sosem hagyta volna annyiban, és
megkérdezte volna, mitől olyan sápadt.
– Jobb, ha a Rév-házban laktok, míg Alys a kompon dolgozik.
 – Igen.
– Gondoskodj a kutyáról. Már öreg, és megérzi a hideget.
– Majd megengedem neki, hogy a tűz mellett aludjon.
– És maradhatnál is, miután hazatértem. Semmi értelme egyedül
visszamenned a kunyhódba, ha Alys már férjhez ment, Rob pedig elutazott.
Megmondjuk mindenkinek, hogy Zachary sosem jön már haza, és az én
háztartásomat vezeted. Újra a régi otthonodban élhetnél.
Alinor elképzelte, hogy megint a szülőházában lakik, és szinte látta, ahogy
a szeretett férfi végiglovagol a komphoz vezető úton, ahogy korábban. Aztán
James megpillantja, amint ott áll a révészház kertkapujában, előtte a mély
víz, és ebből tudni fogja, hogy ő már egy szabad asszony, aki csak rá vár. Arra
gondolt, hogy amikor a férfi átjön a kompon, megfogja majd a kezét, és
elmondja, hogy a gyermekét hordja a szíve alatt.
Nedet elkápráztatta a húga mosolya, mely vakító volt, mint a téli napfény.
– Igen – bólintott Alinor. – Az jó lesz.

LONDON, 1648 DECEMBERE

James egy hideg decemberi reggelen szállt hajóra

Franciaországban. Nyugati szél dagasztotta a Temzéről érkezett bárka
vitorláit, amely felvitte a folyón egészen Londonig. A papírjai szerint
borkereskedő volt, aki azért jött, hogy üzletet kössön az ottani
borkereskedők céhével. A finánc intett, hogy szálljon partra, mert leginkább
a hajót kívánta átvizsgálni, és nem akarta az idejét vesztegetni egy olyan
személyre, aki nem tud izgalmas, friss pletykákkal szolgálni a
Franciaországba és Németalföldre száműzött királyi udvarokról.
– Nem hallottam semmit – mondta James enyhe francia kiejtéssel. –
Micsoda eset, nem igaz? El tud igazítani? A borkereskedők céhének épületét
keresem.
– A vízikapu mögött lesz, a Három daru nevű rakparton –mutatott előre
a férfi.
– És honnan ismerem meg a Három daru rakpartot?
– A három daruról – magyarázta a finánc megjátszott türelemmel.
James úgy vélte, ennyi elég lesz, a férfi nem fogja elfelejteni a francia
borkereskedőt, és táskáját a vállára véve fellépdelt a queenhithe-i kikötő
falába vágott lépcsőkön. A parton nyüzsögtek az árusok, hordárok, házalók.
James eltűnt az emberek tömegében, akik csupa olyasmit akartak eladni
neki, amire nem volt szüksége. A Trinity Lane-en felment a domb tetejéig,
majd onnan kerülő úton a céljáig, ami egy kis könyvelőház volt a Bread
Streeten. Kettőt koppantott az ajtaján a szokatlan formájú kopogtatóval, és
már be is lépett.
A félhomályban egy középkorú asszonyt látott felállni az asztal mellől, aki
előtte épp aprópénzt számolt a rácsos ablakon át beszűrődő gyér fényben.
– Adjon isten jó napot, uram. Segíthetek valamiben? – kérdezte.
– Igen – felelte James. – Simon de Porte vagyok.
– Üdvözlöm. Biztos, hogy senki sem követte a kikötőtől idáig?
 – Több mellékutcába is befordultam, meg-megálltam, és kétízben egy
darabon visszafelé mentem. Nem követett senki.
A nő habozott, mintha félt volna megbízni benne.
– Csinált már ilyesmit? – kérdezte, de aztán észrevette, hogymilyen
kimerült a fiatalember, mert szép arcának vonásai fáradtságról árulkodtak.
Világos volt, hogy nem ez volt az első alkalom, amikor hasonlót művelt.
– Igen – felelte kurtán James.
– A táskáját beteheti a pincébe. – Az asszony a padlóra mutatott, ahol a
széke alatt egy csapóajtó rejtőzött. Együttes erővel félretolták az asztalt, és
James kapott egy gyertyát, hogy lásson valamit, amíg a falétrán lépked
lefelé. Odalent volt egy keskeny ágy, egy asztal és még egy gyertya.
– Rajtaütés esetén reteszelje be belülről a csapóajtót. A borospalackos
polc mögött titkos átjáró vezet a szomszéd ház pincéjébe – magyarázta a nő.
– Ott látni fogja, hogy a szemközti falba vágtak egy kis ajtót, ami az utcára
nyílik. Ha bárki jönne, és menekülnie kell, arra menjen… gyorsan és halkan,
akkor tán megússza.
– Köszönöm. – James felnézett az ősz hajú nő megviselt arcába, melyet
főkötő keretezett. – Clare uram itthon van?
– Idehívom. A műhelyében van.
James felmászott a létrán, a nő lecsukta a csapóajtót, és visszatolták fölé
az asztalt. A férfi ekkor vette észre, hogy a nő igen egyszerű, szürke ruhát
visel durva vászonköténnyel. Nem hasonlított a gavallérok azon
támogatóira, akik korábban segítettek neki elrejtőzni.
– Egy kupa sört? – kérdezte az asszony.
– Jólesne.
A nő a szekrényen álló kancsóért nyúlt, kitöltötte a sört, aztán kendőt
borított a fejére.
– Megyek az úrért. Maga csak várjon itt.
 Amikor James leült az asztal mellé, olyan különös érzése támadt, mintha
a padló megmozdulna a talpa alatt, ő pedig még mindig a parton lovagolna,
vagy a tenger hullámai hánynákvetnék. Bár csak tengeribeteg volt, de úgy
érezte, hogy sosem szabadul meg az émelygéstől, és többé sosem érez
szilárd talajt a lába alatt. Nyílt az ajtó, és belépett egy alacsony, vékony
termetű férfi. Takaros, szerény öltözéke alapján londoni iparos lehetett.
Határozott volt a kézfogása.
– Nem időz itt soká. – Inkább megállapításnak szánta, mintkérdésnek.
– Nem – ígérte James. – Hálás vagyok a menedékért.
A férfi biccentett.
– Maga nem a régi vallás híve? – tudakolta bizonytalanul afiatalember.
– Nem. Presbiteriánus vagyok, de erről úgy gondolkodom, mint
Cromwell: mindenkinek álljon szabadságában a maga módján imádni az
Istent. Azonban a radikálisokkal ellentétben én úgy hiszem, hogy a legjobb
az, ha az országot a király és a főurak irányítják. Nem tudom elképzelni,
hogyan lehetne valaki földműves nappal, és jogtudós éjjel.
Mindannyiunknak megvan a maga mestersége, és ki kellene tartanunk
mellette.
– A király tehát jó testvérnek számított a királyság céhében? –tudakolta
halvány mosollyal az arcán James.
– Nem volt a legjobb – felelte őszintén a férfi. – De ha azaranyművesem
kontár munkát végez, akkor panaszt teszek, és újra megcsináltatom vele.
Nem a pékemet állítom a helyére.
– Londonban sokan gondolkodnak magához hasonlóan?
– Vagyunk néhányan. De a maga céljaihoz nem elegen.
– Az én célom az, hogy híreket szerezzek a királyné és a herceg számára,
és elvigyek egy levelet a barátaiknak – felelte körültekintően James. – Ennyi
az egész.
 – Ezzel csak a munka felét végzi el. Arra kellene törekednie,hogy a királyt
visszaültesse a trónra, maga pedig visszatérhessen az otthonába, bárhol is
legyen az.
Mindannyiunknak azon a helyen kell lennünk, ahová születtünk. Azt a
munkát kell végeznünk, amelyet kitanultunk.
James bólintott.
– Végül csak eljutok oda. – Egy pillanatra átsuhantak az agyánotthona
képei, az anyja gyógynövényeskertje, és Alinor, aki álmában ott állt a kapuja
előtt. – Vannak reményeim – ismerte be. – Most azonban meg kell tudnom,
hogy mi folyik itt.
– Elkísérem a Westminsterbe – ajánlotta a házigazdája. – Asaját
szemével láthatja. Nem hittem volna, hogy valaha ilyen csoda tanúja leszek,
hogy a hadsereg őrizze a parlament kapuját, a királyt pedig felelősségre
vonják.
 DAGÁLYFÖLDE, 1648 DECEMBERE

December hideg, sötét napjaiban Alys üzemeltette a kompot, ő húzta át az

északi oldalra, mihelyt meghallotta a lópatkóhoz ütődő vasrúd zaját, ő
ugrott, ha valaki bekopogott a révészház ajtaján, vagy odakiabált az útról.
Minden utassal udvariasan és kedélyesen viselkedett, és nem is egy fuvaros
akadt, aki a hárompennys díjat megfejelte még egy pennyvel a lány szép
mosolya miatt. A két nő azonnal átköltözött a révészházba. Alys csak így
tudta ellátni a komppal kapcsolatos feladatát a hajnali és alkonyati sötét
órákban. Amikor az öböl felől fagyos keleti szél fújt, és az esőbe hódara
vegyült, mindketten örültek, hogy egy tágasabb és jobban fűtött házban
lakhatnak.
Amikor Alinor gyermekkori ágyában ébredve meglátta maga felett a
meszelt mennyezet ismerős, festett gerendáit, úgy érezte, mintha sosem
ment volna férjhez, és sosem hagyta volna el az otthonát, hogy Zacharyvel
éljen a kis kunyhóban.
Néha felriadt, és azt hitte, hogy az anyja ott alszik a szomszédos kis
szobában, a mellette lévő ágyban pedig Ned, a bátyja horkol. Aztán
megérezte, hogy a hasában megmozdul a magzat, és eszébe jutott, hogy
már nem leány: két gyermeket szült, és épp a harmadikat várja.
A két nő a nap legnagyobb részében együtt dolgozott: gyomláltak a téli
kertben, sört főztek, és eladták a konyhaablakon át a komphoz érkezőknek.
A sörélesztővel kenyeret sütöttek, méhviaszba kanócot mártva mécsest
gyártottak, és a tavaszra készülve magokat osztályoztak. Könnyen leplezték
a terhességüket. Alinor domborodó hasát bő téli szoknyája és kötényei
rejtették el, Alys pedig Ned bácsikája vászonköpönyegét vette magára,
amely meleg volt, és a vízen sem ázott át alatta a ruhája.
A téli hónapokban nem sok nehéz munka akadt a Malomtanyán. A
sövények karbantartását és az árokásást jórészt a férfiak végezték. A szántás
és a boronálás csak tavasszal kezdődött meg. Alinor vette át a lánya
feladatait a malom konyhájában és tejeskamrájában: kenyeret sütött, sört
főzött, sajtot készített.
A tél folyamán Richard Stoney minden napkelte előtt és alkonyatkor
átballagott a malomból, hogy egy kicsit elüldögéljen Alysszel a révészház
konyhájában, vagy hogy áthúzza helyette a kompot, a lány pedig bent
maradhasson és pihenhessen. Amikor Richardnak indulnia kellett, Alinor ott
találta őket egymás karjában.
– Nemsokára már nem kell elválnotok – vigasztalta őket.
– És soha nem is fogunk – fogadkozott a fiatalember.

Alys halat fogott a Széles-érben, és Alinor épp azt főzte meg vacsorára,
amikor hallotta, hogy Vörös, a kutya élesen felvakkant, majd valaki
hangosan dörömböl a révészház hátsó ajtaján. Azonnal James jutott eszébe,
ám amikor ajtót nyitott, az egyik Sealsea-szigeten lakó gazda állt a kőlépcső
tetején.
– Az anyám, Hebden anyó. Haldoklik, és nincs sok ideje hátra.
– Az Úr áldása kísérje – mondta azonnal Alinor.
– Azt szeretnénk, ha virrasztana vele, aztán pedig… megcsinálna
mindent.
– Beteg talán? – szólt át Alys az anyja válla felett. – Lázas?
– Jövök – ígérte az asszony, majd a lányához fordult. – Ilyenkor nem
pusztít a pestis, de azért oda kell mennem, hogy megnézzem. Idős asszony,
valószínűleg lejárt az ideje.
– Nem hozhatsz ide betegséget magaddal – jelentette ki konokul Alys. –
Tudod, hogy miért.
– Magam miatt sem kockáztatnám meg – felelte halvány mosollyal az
anyja. – Te is tudod, hogy miért!
– Hozom a kosaradat – ajánlotta fel a lány, miközben Alinorfelvette a
kendőjét, és köpenyt kanyarított a vállára. Alys felé nyújtotta a
gyógyfüvekkel és olajokkal megrakott kosarat. – Hagyok neked a
hallevesből.
– Nem biztos, hogy még ma hazaérek – figyelmeztette az anyja. – Elmész
a Prioryba, hogy áthívd Robot?
– Richard itt marad velem – felelte magabiztosan a lány.
Alinor kilépett a sötétbe. A fiatal férfi szaruból készített lámpással mutatta
az utat. Amikor a nő becsukta maga mögött az ajtót, Vörös, a kutya még
kisurrant rajta. Látszott, hogy vele akar tartani.
– A kutya velem van! – kiáltotta be Alysnek. Vörössel a sarkában, sietős
léptekkel elindult a gazdával a dél felé vezető ösvényen. A lámpás imbolygó
fénye foltokban világította meg előttük a keményre fagyott utat, amelynek
barázdáit fehérre színezte a dér. A felhőtlen égen a téli hold sárgás fátyolba
burkolózott. Gyorsan haladtak, mert jól látták az utat, a lehelet párállva
gomolygott a szájuk előtt.
– Itt vagyunk – szólalt meg a férfi, amikor egy kapuhoz értek,és a
gyümölcsöskerten át egy kis ház felé vezette Alinort.
Kinyitotta az ajtót, és beléptek a tanyaházba.
– Itt maradsz – szólt rá a kutyára a nő, és Vörös engedelmesenlefeküdt
a küszöbre.
Alinor a tűzhelyhez lépett, amely mellett egy öregasszony ült egy
zsámolyon. A kortól kétrét görnyedt és összeaszott, akkora volt csak, mint
egy gyermek. A gazda felesége a tűzhely másik oldala mellett ült, de az
érkezésükre felállt.
– Hogy van? – kérdezte tőle a gazda.
– Ugyanúgy.
– Itt van Mrs. Reekie, eljött meglátogatni.
– Kétlem, hogy megismerné.
– Beszélnék vele – szólt közbe kedvesen Alinor. – Hadd váltsak vele pár
szót.
Letérdelt a kőpadlóra, az öregasszony elé, és türelmesen megvárta, hogy
a hályogos szempár felé forduljon. – Ó, Alinor, kedvesem – mosolyodott el
az idős nő. – Téged meg miért hívtak ide?
– Adjon isten, Hebden anyó. Azt mondják, nem érzi jól magát.
Az öregasszony felemelte mindkét kezét.
– Ó dehogy, kedvesem, tévednek, mint mindig. Nem vagyokbeteg, csak
haldoklom.
– Valóban?
– Igen. De itt szeretnék meghalni a tűzhely mellett, a melegben. Tudod,
már több mint nyolcvan éve élek ebben a házban.
 – Igen? – Alinor látta, hogy az öregasszony nem lázas. Az arcasápadt
volt, a keze hűvös. Azonban nehezen kapott levegőt, és minden
lélegzetvételért meg kellett küzdenie.
– Vagy még régebben. Nem is tudom.
– Persze – suttogta Alinor. – Emlékszem, kislány korombananyámmal
jártunk ide.
– Előtte pedig a nagyanyád jött. Téged is magával hozott, amikor
leestem az almafáról, és eltört a lábam. Három nemzedéknyi javasasszony
volt a családodban, és kétségtelenül tündérvér is. A lányodban is megvan a
látás képessége?
– Manapság nem emlegetjük az ilyesmit.
Az idős hölgy fintora világosan megmutatta, hogy mit gondol erről a
finomkodó, köntörfalazó nemzedékről.
– Nincs is annál nagyszerűbb, mint ha egy családban
vannaktündérképességek. Persze manapság már mindent tiltanak, ugye?
– A lelkész mutat utat a közösségnek – felelte tapintatosanAlinor.
Az öregasszony ingerülten legyintett.
– Ugyan, mit tud a lelkész? Hisz még csak nem is rendes pap.
Nem misézik.
– Csitt, anyó! – Alinor az időseknek kijáró kedveskedő megszólítást
használta. – Maga is tudja, a lelkész dolga, hogy vezessen bennünket. A
többi meg… Azt már törvény tiltja.
– Az utolsó leheletemmel azt mondok, amit akarok.
– Fáj a lélegzés?
– Már évek óta érzem, hogy valami nyomja a hasam. Az életetis
kiszuszakolja belőlem.
– Miért nem hívatott korábban?
– Ugyan, mit tehettél volna, kedvesem?
 Alinor bólintott. Ha egy nőnek daganat nőtt a hasában, azzal szemben
fegyvertelenek voltak. Egy orvos annyit még meg mert tenni, hogy kivágjon
egy epekövet, a sebészborbély pedig fel tudta vágni a lenőtt nyelvet vagy
ínyt, hogy kiszedjen egy rothadt fogat. Egy alkalommal maga Alinor is
kivágott egy gyermeket a halott anyjából… De élő beteg testében növekvő
daganathoz senki sem nyúlt.
– Adhattam volna valamit a fájdalom ellen.
– Ittam egy kis brandyt – közölte az idős hölgy magától értetődő
méltósággal. – És megesik, hogy belekortyolok a skótok italába, abba a
whiskybe. Néha, rosszabb napokon, élek mind a kettővel.
Alinor rámosolygott.
– Adjak valami gyógyfüvet, hogy enyhüljön a fájdalom?
– Iszom egy kis brandyt – bólintott Hebden anyó. – Elkeveremforró
vízzel, meg a gyógyfüveiddel. És megkérdezheted a lányt… Hogy is hívják?
Megkérdezheted, hogy manapság látogatja-e a lelkész a nagybetegeket, és
vannak-e haldoklókért szóló imádságok? Mert úgy érzem, készen állok.
– Megkérdezem a menyét – emlékeztette tapintatosan Alinor.
– Igen, rá gondoltam. Kérdezd meg, hogy mit tesz a lelkész
ahaldoklókért, már amennyiben mostanság tesz bármit is. Vagy ez is
megváltozott?
Amikor Alinor felállt, észrevette, hogy William Hebden ott téblábol a
mosókonyha ajtajában.
– Forró vízzel elkevert brandyt inna – mondta a férfinak.
– Van egy hordócskával. Ajándékba kaptam, nem vettem.
Alinor ebből megértette, hogy csempészáruról van szó.
– Én ezzel nem törődöm – nyugtatta meg a gazdát. – Azt kérdezte, hogy
kijönne-e ide a lelkész, hogy elmondja a haldoklókért szóló imákat.
 – A magunkfajtához nem – felelte kurtán a férfi. – Mi nemvagyunk neki
elég jók. Nem fizetünk elég dézsmát ahhoz, hogy meglátogasson minket. A
Priory káplánja, az a Mr. Summer eljönne. Ő járt is itt vagy kétszer, és sosem
kért pénzt.
Alinor a név hallatán skarlátvörössé vált.
– Valóban? – Arra gondolt, hogy csak a süket nem hallaná ki aszerelmet
a hangjából. – Ingyen járt az emberekhez?
– Eljött, és imádkozott vele. – William nyugtalanul mocorgott.– A régi
imákat, amiket anyó úgy szeret. Most már valószínűleg nem lenne szabad,
de olyan beteg volt… – Mr. Summer egyébként is elutazott.
– Bizony. De itt hagyta az imádságoskönyvét. Azt mondta, hanincs, aki
felolvasson belőle, akkor legalább a kezében tarthatja az anyó. Meg hogy
dugja el, de ha megnyugtatja, akkor csak fogja a kezében.
– Igen? – A nőt heves vágy fogta el, hogy láthasson valamit,ami Jamesé
volt.
– Meg azt is mondta, hogy bárki felolvashatja neki az imádságokat.
Maga bába, maga is elmondhatná ezeket, nem? Érne annyit, mint a lelkész…
– Elmondhatom – bólintott Alinor. – Felolvashatom a könyvből. Nem
lenne olyan jó, mintha Mr. Summer tenné, de attól még az ő imái lennének.
A cserépkupába töltött brandyvel visszatért a tűzhelyhez,
belecsepegtetett némi édeskömény-tinktúrát, majd felöntötte forró vízzel a
kannából, amely egy háromlábú állványon állt a tűz mellett.
Az öreg hölgy mohón kapott utána, majd hideg ujjaival átfogta a kupát.
– Akkor most… – szólalt meg. – Most már készen állok.
Alinor a kezébe vette James misszáléját, és elkezdte kibetűzni a gyönyörű,
régi latin szavakat. Nem tudta, mit jelentenek, de meghallotta a hangok
zenéjét, és biztos volt benne, hogy a férfinak olvasnia sem kellett ezeket a
szövegeket, mert kívülről fújta mindet. Tudta, hogy James hitéről és az ő
Istenéről szólnak, és úgy gondolta, hogy ezt most a gyermek is hallja a
hasában. Az elválásuk óta hosszú hetek teltek el, de most mégis közelebb
érezte magát a férfihoz, miközben egy öregasszonynak olvasta fel a
haldoklókért szóló imádságot.

LONDON, 1648 DECEMBERE

James, akinek fogalma sem volt arról, hogy a szeretett nő az imáit suttogja,
halk léptekkel haladt végig London sötét utcáin. Igyekezett távolságot
tartani az árnyékba boruló kapualjaktól, és az út közepén maradni, ahol
viszont a fagyott mocskot és a szemetet kellett kerülgetnie. Befordult egy
előkelő kapun, biccentett a néma őrnek, majd a ház oldala mentén elindult
egy keskeny ajtó felé, mely fölött egy görbe szögre akasztott lámpás
világított.
Elfordította a vasgyűrűt, az ajtó könnyedén kitárult, ő pedig belépett egy
kőpadlós folyosóra, mely a konyhát és a nagytermet kötötte össze. Szemben
egy kis kamra volt, odabent gyertya égett az asztalon. James letelepedett a
tisztára súrolt asztal mellett.
 – Ön John Makepeace? – A férfi oly nesztelenül jött be, hogyJames
meg sem hallotta.
– Igen.
– Jelszó?
– Isten segítsen.
– Isten nem hagy el minket – hangzott a válasz. – A királynéküldte?
– Igen. Ezzel – nyújtotta át James a vastag borítékot.
A férfi feltörte a pecsétet.
– Titkosírással írták – jegyezte meg ingerülten. – Tudja, hogymi áll
benne?
– Igen, azt a parancsot kaptam, hogy tanuljam meg arra azesetre, ha
meg kellene semmisítenem. Arra utasítják, hogy keresse meg a királyt, és
kísérje el Deptfordba. A kikötőben várja egy hajó, egy part menti
kereskedőhajó, amely elviszi Franciaországba. A hajó neve Dilly. Ha közli
velem, hogy mikor kerül sor erre, akkor üzenetet küldök őfelsége
flottájának, hogy legyen, aki önök elé megy, és gondoskodik a
biztonságukról a tengeren.
– És a két királyi gyermek?
– Nem kaptam rájuk vonatkozó parancsot.
A férfi riadtan nézett fel a papírokról.
– Micsoda? Hát nem fogták fel, hogy ha a király megszökik, ahadsereg
sosem engedi ki a gyermekeket az ország területéről, és a király sosem
láthatja viszont őket? Sorsukra hagynák őket az ellenség gyűrűjében?
Egyszerűen csak itt maradnának?
– Ezt a parancsot kaptam – ismételte meg határozott hangonJames.
A férfi leroskadt egy székre, és komor tekintettel a fiatalemberre meredt.
– Úgy volt, hogy Newportból szöktetik meg.
– Tudom.
 – A terv dugába dőlt.
– Nálam jobban senki sem tudja.
– Aztán ott volt a Hurst-kastély.
– A Hurst-kastély?
– Igen, onnan is meg kellett volna szöknie. Az is meghiúsult.Bagshotban
Anglia leggyorsabb paripáját kapta volna, de a ló lesántult a kiszemelt
napon, és senki sem gondoskodott másik állatról. Ahogy másik tervről sem.
Jamesnek igyekeznie kellett, hogy semmit se mutasson ki abból a
megvetésből, amelyet e bárgyú, átgondolatlan tervek ébresztettek benne.
– Úgy beszél, mintha reménytelennek tartaná az egészet.
– Szerintem az is. Hónapok óta egyre csak fogy a reményem.Nincs senki,
aki eldöntené, hogy mi legyen, és aztán meg is valósítaná a terveket. Már
csak azért imádkozhatunk, hogy igazságos tárgyalásban legyen része, és
odafigyeljenek arra, amit mond, a király pedig képes legyen meggyőzően
érvelni amellett, amit tett.
– És aztán?
– A királyi hatalmat akarják aláásni. Őfelsége és a fiai hatalmát. Vagy
talán minden uralkodóét?
– Úgy látom, nincs választása. Már nem a parlamenté a hatalom, hanem
a seregé, és a katonák rosszindulattal viseltetnek iránta, mert megölette a
bajtársaikat, aztán először megadta magát, majd ismét sereget toborzott.
Ők nem a szavak, a véget nem érő beszédek, hanem a tettek emberei. A
hadsereg közbelépése egészen más helyzetet eredményezett. Más nyelvet
beszélnek, egészen más világban élnek.
– Az utasítás úgy hangzik, hogy mentse meg a királyt – hangsúlyozta
James. – Bármi történjék is. Megfejtheti az írást, és elolvashatja a levelet, de
az áll benne, amit mondtam. Meg kell várnom a válaszát. Miről tegyek
jelentést?
 – Mondja meg, hogy igyekezni fogok – mormolta boldogtalanul a férfi.
– De nem üzenem meg önnek, hogy mikor lesz, nem mondok időpontot.
Minél kevesebben tudnak róla, annál jobb.
– Veszélynek tenné ki a tengeren, hogy ne legyen ott a flotta,amely
megvédheti?
– Miféle védelemről beszél? Milyen flottáról? Honnan tudja,hogy a
herceg matrózai nem rabolnák el, hogy egyenesen visszavitorlázzanak vele
Londonba, és váltságdíjat követeljenek érte? Egyszer már átálltak az
ellenséghez, miért ne tehetnék meg újra?
James hátrahőkölt a férfi keserű, cinikus megjegyzése hallatán.
– Nem bízik meg a királyi flottában, amely a walesi
hercegparancsnoksága alatt áll?
– Gondolja, hogy ön az egyetlen ember Angliában, aki elvesztette a
hitét?
– Sosem mondtam, hogy elvesztettem a hitemet!
– Pedig erről árulkodik az arca és minden mozdulata. – A férfihangjában
szemernyi megvetés sem volt. – Éppúgy fest, mint mindannyian…
Megverten, legyőzötten.

DAGÁLYFÖLDE, 1648 DECEMBERE

Karácsony napján Alys és Alinor az öböl mentén futó töltésen igyekezett a
templom felé. Jobboldalt, a szárazföld felé eső rétek fehéren világítottak a
hidegben, a másik oldalon az öböl teljesen befagyott. Több réteg téli ruhát
vettek magukra, de köpenyükre nem tűztek sem szalagot, sem egyéb díszt.
Az új parlament elrendelte, hogy a karácsony ugyanolyan nap legyen, mint
a többi, vagyis nem lehetett ünnepelni, mulatozni. Egyedül az előttük ügető
Vörös volt pompás kedvében, ahogy időnként nekiiramodott, majd
visszaszaladt hozzájuk.
Alinor felnézett a téli napra, melynek fényében élesen rajzolódott ki
minden töltés, zsombék és tócsa. Azon tűnődött, hogy James vajon a
családjával tölti-e a karácsonyt, hogy gondol-e rá. Remélte, hogy a férfi
valami jól fűtött, kellemes helyen van. Annyira szerette, hogy akkor is
boldogságot kívánt neki, amikor nem lehetett vele.
A hideg, lecsupaszított, kopár templomban nem énekeltek sem egyházi,
sem karácsonyi dalokat. A lelkész prédikációjában bejelentette, hogy Jézus
Krisztus születésének napja van, amelyet csendes töprengéssel kell tölteni,
és a köszöntők, a karácsonyi sör, édességek és sültek mind a világi hívságot
és mohóságot szolgálják. A mi Urunk születéséről tisztelettel és
elgondolkodva kell megemlékezni. E napon istenes munkát lehet, sőt kell
végezni, ez nem a szomszédolás, a tánc és tivornyázás ünnepe. Már hogyan
is szolgálhatnák vétkezéssel az emberek Jézus Krisztus születését? Hogy
másként kellene a mi Urunkat köszönteni, mint néma tűnődéssel és kemény
munkával?
Utána hosszú perceken át imádkoztak az egyházközség beteg vagy
haldokló tagjaiért. A hideg idő mindig megviselte a Sealsea-sziget
szegényeit. Alinor lehajtott fejjel adott hálát istennek azért, hogy Alysszel
rendes tető van a fejük felett a révészházban, Rob pedig fényűzésben élhet
a Prioryban. A lelkész imát mondott az öreg Mrs. Hebden lelkéért, akit már
eltemettek a keményre fagyott földbe, és az Úr segítségét kérte mindazon
férfiak és asszonyok számára, akik nem fogják túlélni a hideget, és inkább
éheznek, hogy takarékoskodni tudjanak a télre szánt élelemmel. A
templomban metsző hideg volt, az istentisztelet egyre tovább nyúlt, és
hosszabbnak tűnt, mint valaha. Amikor a gyülekezet tagjai végre távozhattak
és kiözönlöttek a kapun, épp elkezdett havazni.
– Az a kutya magát várja – jegyezte meg panaszosan a lelkész,amikor
Alinor elment mellette. – Ott ül a templom bejáratánál, és magát keresi a
tekintetével.
– Nem árt senkinek, jó kutya, a bátyám kutyája.
– De már az embereknek is feltűnt.
– Ez a világon semmit sem jelent – vágta rá a nő. – Csak egyállat, amely
hiányolja a gazdáját.
– Nem istenes dolog, ahogy magát figyeli – panaszkodott tovább a
lelkész.
– Jövő vasárnap otthon hagyom. Bocsánatot kérek. A kutyának igen
hiányzik a bátyám.
– Edward még mindig Londonban van?
– Igen, uram. – Alinor megkönnyebbült, hogy már másról vanszó. Egy
túlságosan ragaszkodó állat, egy „kísérő szellem” különösen veszélyes
témának számított.
– Gondolom, ezekben a fontos napokban a régi regimentjévelakar lenni.
– Így tervezte.
– Ez istenes munka – bólogatott a lelkész. – Hogy tanúja legyen a
végnek.
– Igen. A bátyám nagyon vallásos, jámbor lélek. Dicsérjük azUrat.
Bókolt a lelkész előtt, majd továbbment a földesúr háznépe felé. Ott
bókolt Sir William és Walter előtt, aztán megcsókolta Robot.
 – Boldog karácsonyt – súgta a fülébe.
– Jöjjön már el a Prioryba – invitálta Mrs. Wheatley. – Karácsony vagy
sem, ízletes lesz a vacsora.
– Gyere el, gyere! – kérte Rob is.
– Inkább nem – felelte az anyja. – Nednek nem lenne ínyére,Alysnek
pedig ott kell maradnia a kompnál.
– Akkor csak ebédre! – unszolta a fiú. – Visszakísérlek, és azesti
dagálynál én viszem át az utasokat.
– Legyen így! – szólalt meg Alys is.
– Ó, hát jó – egyezett bele az asszony. – De vissza kell érnem akomphoz,
mire délután elkezdődik a dagály. Tudod, hogy a karácsony már nem számít
ünnepnek.
– A Prioryban még igen – suttogta Rob. – Mi a régi szokásokszerint
ünneplünk. Ha látnád, miket főzött Mrs. Wheatley!
Alinor belekarolt a fiába, így ballagtak a Peachey udvartartása mögött a
nagy ház felé. Vörös a farkát zászlóként lengetve szaladgált mögöttük.
– Ez életem egyetlen karácsonya a Prioryban – emlékeztetteRob. –
Jövőre már Chichesterben leszek.
– Én pedig férjnél – vágta rá Alys, aki szintén az anyja mellettlépkedett.
Alinort boldoggá tette, hogy közrefogja a két gyermeke. Átölelte Rob
vállát, megfogta Alys kezét, és eltűnődött azon, hogy vajon ő hol lesz a
következő karácsonyon. Talán a templomba siet Jamesszel, karján a
gyermekükkel.
 HÁGA, HOLLANDIA, 1648 DECEMBERE

James a karácsonyt Hágában töltötte a walesi herceg tanácsadóival, akiket

igyekezett meggyőzni arról, hogy nem bölcs dolog a király szökését a
tárgyalása idejére tenni.
– Miért ne, ha ő így kívánja? – csattant fel türelmetlenül azegyik nemes.
Tízen ülték körül a hatalmas asztalt. Túl sokan vannak, villant át James
agyán. Tíz ember, akik e megbeszélés minden szavát továbbadják a
hitveseiknek, szolgáiknak, szeretőiknek és gyermekeiknek. Annak idején ők
irányították az országot, így képtelenek ellenállni a kísértésnek, hogy
megmutassák: még mindig fontosak.
Az egyik férfi előrehajolt.
– Őfelsége egy időben úgy hitte, hogy az ellenségeinkkel meglehet
állapodni. Ma már tudjuk, hogy álnokok, ezért a király készen áll a távozásra.
Átadta az utasításainkat? Az embereink közösen készítik elő a szökést?
– Itt nem az utasítások átadása a kérdés – mondta James,
ésmegpróbálta leplezni ingerültségét. – A személy, akinek továbbítottam az
üzeneteket, nem közölte velem a terveit. Nem bízik meg sem bennem, sem
másban. Nem kívánt sem velem, sem az önök embereivel együttműködni,
akik közül egyébként nem sokan maradtak. Londonban megfigyelés alatt
tartják őfelsége minden ismert barátját, és közülük többen már feladták.
Vannak, akikkel fél éve még találkozhattam, most azonban már nem
hajlandók fogadni engem.
– És Sir William Peachey? – kérdezte az egyik férfi.
James az ajtó felé pillantott.
– Nem mondok neveket.
– Mindegy, akkor is tudja, hogy kire célzok. Ő nem segítene?Van egy kis
kikötő a birtokán, nemde?
– Inkább csak egy kiépített partszakasz, amit dagálykor használhatnak a
hajók – felelte James, és eszébe jutott a vízimalom, vele szemben pedig, az
ingoványon túl, Alinor kunyhója. – Emellett ő már így is épp eleget tett.
– Önnek még a rendelkezésére áll némi összeg – mutatott rákeserűen
egy másik férfi. – Mi már annyit adtunk, hogy földönfutóvá váltunk. Nem
tudna pénzért felbérelni valakit?
– Megtettem, amit kértek. Elmondtam, hol szállásolták el őfelségét, és
mindazt, amit a tárgyalásról meg lehetett tudni. Az aranyaikat átadtam
annak, aki azt ígérte, hogy megkísérli megszöktetni a királyt.
Figyelmeztetnem kell önöket, korántsem biztos, hogy sikerrel jár. Őfelségét
erősen őrzik, és a strázsáit nem lehet lefizetni. Volt idő, amikor a közönséges
katonák tisztelték az uralkodót, azonban ez ma már nem így van. Úgy vélem,
nem lehet őket megvesztegetni. Így hát nem tudom, hogyan szöktethetnék
meg. Könyörgöm, kezdjenek tárgyalásokat Cromwell kormányával, egyedül
így biztosíthatjuk őfelsége kiszabadulását.
– A kiszabadulását? Cromwellék engedélyével? – hitetlenkedett valaki.
– Ön megfeledkezik arról, hogy Anglia királyáról beszélünk! Nem alkudozom
bűnözőkkel!
 – Hogy tárgyaljunk Cromwell-lel? – vonta fel vékonyra
szedettszemöldökét az egyik főnemes. – Cromwell-lel? Oliver Cromwell-lel
Elyből?
– És ugyan hová zárnák be őfelségét? – tudakolta gúnyosanegy másik
férfi. – A Towerbe? Hiszen az egyébként is királyi palota! Elfeledkezik arról,
hogy itt egy királyi felségről van szó. Mihelyt szemben találják magukat az
uralkodóval, azonnal térdre hullanak.
James biccentett. Nem mutatta ki, hogy milyen indulatba jött.
– És ha mégsem? Bebörtönözhetik. Megesett már ilyen a
történelemben. A londoni újságok és pletykalapok tele vannak a VI.
Henrikről és II. Eduárdról szóló történetekkel… Hogy őket is bebörtönözték,
és megfosztották a tróntól.
– VI. Henrik! – nevetett fel a férfi. – Ugyan, kit érdekel VI.Henrik?
– Ha úgy határoznak, hogy a Towerben helyezik el őfelségét,akkor igen
nehéz lesz onnan kihozni – tartott ki James.
– Az ég szerelmére! – ugrott talpra valaki. – Valóban egy papra van
szükségünk, aki történelemleckét ad nekünk? Maga… Summers vagy Avery,
vagy hogy is hívják! Kértük mi azt, hogy idejöjjön, és elkeserítsen
bennünket?
James is felállt.
– Sajnálom, hogy nem tudok jobb hírekkel szolgálni – mondta,és
uralkodott a dühén. – Önként jelentkeztem erre a feladatra, melyben nincs
köszönet. Ha elbocsátanak, egyetlen szó nélkül elmegyek. Csak azt kérem,
hogy ne beszéljenek rólam, ne említsék sehol a nevem, és azoknak a nevét,
akikkel együtt dolgoztam.
– Nem, ne menjen, kérem – kiáltott fel az elsőként
megszólalótanácsadó. – Ne hamarkodja el! Ne bántódjék meg. Önhöz
hasonlóan mindannyian őfelsége biztonsága érdekében munkálkodunk. Itt
nyugodtan említhetünk neveket. Ez a mi palotánk, és minden szolgánk
lojális. Ön nem érti a mi helyzetünket. Megteszünk minden tőlünk telhetőt.
Ahogy ön is javasolta, a királyné beszél minden királyi rokonával, köztük a
francia uralkodóval. Károly herceg pedig azzal igyekszik megóvni őfelségét,
hogy körbelátogatja Európa koronás főit. Követeljük a királyi gyermekek,
Erzsébet hercegnő és Henrik herceg kiszabadulását is. Különösen a herceget
lenne fontos kimentenünk Angliából.
– Mindketten gyermekek – mondta fojtott hangon James. –Nem lett
volna szabad hátrahagyni őket. A hercegnő tizenhárom évesen rabként él,
és megpróbálja öccse gondját viselni. Mindkét gyermeket vissza kell juttatni
az anyjához.
– Egyedül a herceg számít. Mert mi van, ha a fejébe nyomjáka koronát,
és bábkirályként használják fel? Nem biztos, hogy nem foglalná el az apja
trónját. Tulajdonképpen el kellene mennie Henrik herceghez, hogy közölje
vele, vissza kell utasítania minden ajánlatot…
– De hiszen nyolcesztendős! – tört ki James. – Azt hiszik, hogyegy
nyolcévesnek parancsokat lehet osztogatni? Mégis mit várnak egy
gyermektől? Eleve nem lett volna szabad hagyni, hogy az ellenség kezére
kerüljön!
– Megteszünk minden tőlünk telhetőt – ismételte meg a tanácsadók
szószólója. – És természetesen aggódunk a gyermekekért is. De először a
király szökését szervezzük meg, aztán az övékét. Azt szeretnénk, ha
odamenne, azután jelentené, hogy mit tapasztalt.
– Megígértem, hogy Londonba megyek, átadom az
aranyaikat,találkozom az emberükkel, majd visszajövök, és beszámolok,
hogy mi történt. Ennél többet nem kell tennem – szögezte le hűvösen James.
Egy időre csend támadt.
 – Elnézését kérem – szólalt meg aztán a férfi, aki korábban aSummers
és Avery nevekkel gúnyolódott. – Nem lett volna szabad megneveznem, és
nem lett volna szabad kifogásolnom azt, amit eddig tett. Mert az igazat
megvallva, nincs senki más, akit odaküldhetünk. Önnek kellene
visszamennie.
– Nem figyeltek fel önre, nem sejtik, hogy kém? – tudakolta
afőtanácsadó.
– Nem – válaszolt vonakodva James. – Azt hiszem, nem.
– Akkor meg kell kérnünk erre. Ez lesz az utolsó alkalom.
James tekintete végigsiklott az aggódó arcokon, és elhatalmasodott rajta
a bosszúság és kétségbeesés ismerős elegye.
– Rendben.
– Térjen vissza Londonba, és küldjön onnan híreket. Tudnunkkell, hogy
pontosan hol tartják a királyt, és mit terveznek vele. A jelentéseit átadjuk a
hercegnek, ő pedig magával viszi a francia királyhoz. A szökési tervet annak
alapján dolgozzuk ki, amit öntől hallunk.
James biccentett és felállt.
– Rendben. Elutazom és jelentést teszek.
A tanácsadók szószólója is felemelkedett, megkerülte az asztalt, a
fiatalember vállára tette a kezét, és az ajtóhoz kísérte.
– Hálás vagyok önnek. Elnyeri majd méltó jutalmát. Károlyherceg meg
fogja ismerni a nevét, és azt is, hogy mit tesz az apjáért.
James rásandított. Az arca feszült és kifejezéstelen volt.
– Köszönöm, de inkább senki ne nevezzen meg. Addig semmiképp, míg
Angliában vagyok, és franciának, németnek vagy valaki teljesen másnak
adom ki magam. Biztonságosabb anyám, apám és a birtokaink
szempontjából is, ha a nevemet titokban tartják.
 – Ahogy kívánja. Várjuk a jelentését. Ha szükséges, akár naponta is. És
tudassa velünk, ha úgy ítéli meg, hogy a király bajban van.
– Ó, hogyne! – vágta rá keserű hangon James. – Az a perc mostjött el.
Máris bajban van.

DAGÁLYFÖLDE, 1649 JANUÁRJA

Január első fagyos napjaiban egy rókának sikerült bejutnia a révészház

tyúkóljába, és három tyúkot is elkapott. Alinor felriadt a tyúkok rémült
kotkodácsolására, és alsóingben, mezítláb futott ki az ólhoz. Amikor feltépte
az ajtót, mintha egy vörösesbarna nyíl suhant volna el mellette. Az egyik tyúk
döglötten hevert a földön, egy másikat nem lehetett volna megmenteni,
ezért Alinor kitekerte a nyakát, a harmadik sérült volt és véres. A nő kosárba
rakta, bevitte a házba, lemosta a fogak marta sebeket a mellén, és letette a
kosárban a tűzhely mellé. A hideg, sötét téli napokon a tyúkok rosszul tojtak,
így nem annak a néhány tojásnak az ára hiányzott neki, de a kis gazdaságnak
ez is veszteség volt. Ha gond nélkül megengedhették volna maguknak, hogy
elveszítsenek három tyúkot, Alinor akkor is meggyászolta volna őket, mivel
mindegyiket név szerint ismerte, és büszke volt arra, hogy milyen szépek és
egészségesek.
– Tudom, ostobaság egy tyúk miatt sírni, de nem tudok megbocsátani
annak a rókának – mesélte Alysnek.
– Akkor mondd meg Peachey-ék vadászainak, hogy hol a vackuk –
tanácsolta a lánya. – Örülnek, ha kimehetnek üldözőbe venni és elejteni
valamit.
– Ó, sosem árulnék el egy állatot a vadászoknak!
Alys elnevette magát.
– Akkor a feltámadásig és az örök élet eljöveteléig bánkódnifogsz valami
miatt, amit valami más ölt meg. Alig várom, hogy ehessek ebből a tyúkból.
Becsináltat főzöl belőle?
– Igen, persze. Nem vagyok olyan bolond, hogy elutasítsam afriss húst
télen, ha már így hozta a sors. Te azonban igen kőszívűen emlékezel meg
szegény Kapirgálós asszonyságról.
– Éhes vagyok – felelte a lány. – Folyton éhes vagyok. Te nem?
– De igen. – Alinornak feltűnt, hogy öt hónap után most először
mutatkoznak lányán a terhesség jelei. – És minden percben vizelnem kell.
Alys felnevetett.
– Bárcsak nyár lenne – sóhajtotta. – Mondtam is Richardnak,hogy nem
bánnám az állandó futkosást a trágyadombhoz, ha nem lenne olyan hideg.
– Ezek szerint tudja? Elmondtad neki?
– Szóltam azonnal, mihelyt biztos voltam benne – felelte Alys.– Nagyon
örül.
– És a szüleivel is megosztja a hírt? – kérdezte Alinor nyugtalanul, mert
eszébe jutott a kemény asszony, aki a lánya anyósa lesz.
– Már szólt nekik – hangzott a lány magabiztos válasza. – Azapja a régi
szokások híve – fintorodott el lenézően. – Ő tréfálkozni szokott ezen. Tetszik
neki, ha a menyasszony termékeny. Az anyja pedig azt mondta, jó tudni,
hogy lesznek örökösök. Az apja szerint csakis vemhes tehenet szabad
megvenni.
Alys sértett arckifejezését látva Alinor elnevette magát.
– Hát, legalább nincs ellenükre.
– De csak ha meglesz a hozományom. Mrs. Stoney-t egyedülez érdekli.
– A lány elhallgatott. – Azt is mondták, hogy odaköltözhetnél, amikor már
közel a szülés. Velem kell lenned, anyám, amikor világra hozom a
gyermekemet.
– Remélem – felelte Alinor. – Imádkozom érte, Alys. Reménykedem és
imádkozom mindkettőnkért. Szüntelenül.
– Miért nem üzensz annak a férfinak? Ha annyira szeret, mintállítod,
miért nem jön ide és tesz rendbe mindent?
– El fog jönni – jelentette ki az anyja. – Nem kell érte küldenem. Jön,
amilyen hamar csak tud.

Reggel Vörös, a révészház kutyája nem bújt elő a vackáról, hogy szokás
szerint kiüljön a mólóra a kompot bámulni.
– Rókánk volt az éjjel – korholta Alinor. – Csak nem ellustultál?
Az állat ránézett sörbarna szemével és elfordult. A nő a fejére simította a
tenyerét.
– Jaj ne, Vörös – suttogta. – Mi baj?
A kutya úgy sóhajtott, mintha beszélni szeretne vele. Alinor két kezébe
fogta széles fejét, és fürkészőn nézett rá, mintha valamelyik betege lenne.
– Nem tudnád megvárni, hogy Ned hazajöjjön? – kérdeztehalkan.
 Vörös csapott egyet lompos farkával, háromszor körbefordult, majd
lefeküdt. A nő megsimogatta puha szőrű, ráncos fejét, aztán hagyta, hadd
pihenjen a vackán.
Amikor Alinor apálykor átvágott az ingoványon, hogy a malomba menjen
dolgozni, Alys épp a komp jeges kötelét rángatta. A hideg csontig hatolt, a
föld síkos volt a fagytól. Az ingovány homokpadjai fehérek voltak, mint a hó.
– Menj be a melegre – mondta a lányának. – És vigyázz, amikor kint vagy
a vízen.
Alys annyira fázott, hogy az arca is színtelenné vált. Kesztyűs kezével
megmarkolta a kötelet.
– Semmi bajom – válaszolta. – Vigyázz, nehogy elcsússz.
A molnárné úgy osztotta be a munkát a gazdaságban és a házban, hogy
neki, a kisfiának, Peternek és a lányának, Janenek rossz időben sose kelljen
kimennie. A mindenes cselédjét és Alinort küldte ki a hidegbe. Alinor a
pajtában kezdte a munkát, ahol a tehenek türelmesen ácsorogtak a
helyükön. Leakasztotta a kampóról a háromlábú széket, és már le is ült az
első tehén mellé. Fejét az állat meleg horpaszának támasztotta, és fejés
közben halkan beszélt hozzá. Váltott kézzel huzigálta a tőgyét, és a tej halk
szisszenéssel, sugárban folyt a sajtárba. A pajtában olyan hideg volt, hogy a
tej gőzölgött. Alinor beszívta dús, tejszínes illatát, és kedve lett volna
belekortyolni. Átvitte a nehéz sajtárt a tejeskamrába, egy tálba töltötte,
hogy elválhasson a tejszín a tejtől, és később hozzáfoghasson a köpüléshez.
– Hálás lennék, ha kimenne a galambházhoz megnézni, hogyvan-e tojás
– kukkantott be a jéghideg tejeskamrába Mrs. Miller. – Utána hazamehet.
Délután már nem lesz szükségem magára.
Alinor újra a fejére borította a kendőjét, a súlyos kosár után nyúlt, és
kiment az udvarra.
 Richard Stoney épp búzát lapátolt a függőmérleg táljába, amikor a magtár
ajtaján át meglátta az asszonyt. Alinor óvatosan lépkedett a fagyos, csúszós
talajon.
– Leszórok egy kis szalmát, nehogy elcsússzon – ajánlotta afiatalember,
és odasietett hozzá.
A nő felé fordult. Arca elé húzott kendőjére ráfagyott a lehelete párája.
– Nem lehet – mondta. – Nem szokták felszórni az udvart,csak ha a
tehenek kijárnak.
– Szóval a tehén nem eshet el, de maga igen! – kiáltotta Richard. – Akkor
legalább kapaszkodjon belém.
Alinor a fejét rázta.
– A molnárné az ablakból figyel. Hadd tegyem a dolgom, Richard. Nem
fogok megfagyni, és nem is esek el.
– Csak nem akar felmászni azon a létrán?
De mielőtt az asszony felelhetett volna, kinyílt a tanyaház konyhájának
ajtaja, és Mrs. Miller kiordított.
– Richard Stoney, most gabonát mérsz vagy tereferélsz?
– Menj csak – biztatta Alinor. – Menj vissza dolgozni.
– Hazafelé menet benézhetnék a Rév-házba? Alys jól van? –tudakolta
suttogva a fiatalember, de közben intett, hogy jelezze, hallotta a
molnárnét.
– Jól van. És persze hogy átjöhetsz! – szólt hátra Alinor, akimár a
galambháznál járt. Belépett a henger alakú torony udvarára, a birkabőr
kabátja alá nyúlt, és párszor visszahajtotta a szoknyája derekát, hogy a
szegélye a térdéig érjen, és még véletlenül se lépjen rá, miközben felfelé
mászik.
Megmarkolta a létra fokát, és felnézett a galambház belső falára. Igen
magasnak tűnt, a létra pedig öreg volt és rozoga, de meglátott egy galambot,
amely a fészkén ült. Odahúzta a létrát, ellenőrizte, hogy szilárdan áll-e, a
karjára vette a kosarat, és elindult felfelé. Minden fok jéghideg és csúszós
volt a fagytól. Lépésenként haladt egyre feljebb, nem nézett le, és igyekezett
nem meghallani az öreg fa baljós recsegését. Valahol mélyen felmerült
benne, hogy ha leesne és elvetélne, az minden gondját megoldaná. Aztán
elmosolyodott, amikor rájött, hogy a gyermek elvesztésének gondolatára
sokkal erősebben markolta a létrát, és sokkal óvatosabban hágott rajta
felfelé. Éppoly elkötelezett volt a saját élete és a gyermeke élete mellett,
mint azon az első hideg reggelen, amikor megfogadta, hogy nem kesereg,
nem lesz a bánat áldozata, hanem megszüli ezt a gyermeket, és helyet szerez
a világban mindkettejüknek.
A fészken ülő galamb meg sem mozdult, amikor a nő közel ért hozzá.
Alinor gyengéden benyúlt meleg, lágy hasa alá.
– Sajnálom, Galamb asszonyság – mondta halkan. – De engem ezekért
küldtek. Majd tojik másikat.
A madár méltatlankodva oda-odakapott az átfagyott kezéhez, de a nő
ügyet sem vetett rá, és egy kivételével minden tojást kiszedett a fészekből.
Apró, fehér tojáskák voltak, még melegek az anya tollas testétől. Alinor
óvatosan lemászott, aztán felnézett, hogy lát-e még máshol is galambot.
Még négyszer kellett odébb vinnie a létrát, felmenni a fészkekhez, és újra
lejönni. Amikor visszatért a házba, egy tucatnyi tojás volt a kosarában. Mrs.
Miller ajtót nyitott neki, és sikerült halvány mosolyt erőltetnie az arcára.
– Azt hittem, ilyen hidegben inkább Alyst küldi dolgozni magahelyett –
jegyezte meg. – Vagy a lánya már túl előkelő ahhoz, hogy felmásszon a
galambházba? Most, hogy olyan előnyös házasságot készül kötni, játssza az
úri hölgyet?
– Ó, dehogy! – felelte barátságosan Alinor. – De még mindig őviszi a
kompot Ned helyett.
 – Ugyan, ki járkálna át ebben a hidegben? Hallottam, hogyLondonban
befagyott a folyó, és át lehet sétálni az egyik oldalról a másikra. Ha itt is ez
történik, akkor elesnek az utasok pennyjeitől.
– Bizony, elég hideg van ahhoz, hogy befagyjon – értett egyetAlinor. –
Az érben meg is fagy az édesvíz, de aztán jön a dagály.
– Szóval Ned még nem tért haza? Meglep, hogy van ideje éspénze
Londonban csámborogni.
– Ez annyira sokat jelent neki.
– Nem az ő dolga – közölte mogorván Mrs. Miller.
Alinor rámosolygott.
– Hát, az enyém biztosan nem.
A molnárné ettől kissé jobb kedvre derült, kiszedte a tojásokat a kosárból,
és berakta egy cserépedénybe.
– Ez igaz. Magát nem is érdekli ez az egész?
– De érdekel. Csak nem foglalok állást – fogalmazott körültekintően
Alinor.
– Kevesen vannak, akik szerint a királyt nem kellene megbüntetni azért,
amit tett – jelentette ki Mrs. Miller. – Háborút indított a saját népe ellen! És
az adók! Nem visz el két tojást vacsorára?
– Köszönöm – mondta Alinor. Most, hogy nem volt itt semmiféle jóképű
idegen, meg a Priory előkelő lakói, Mrs. Millerből újra előtört az irigység. –
Nagyon köszönöm a tojásokat.

Egy Sealsea-szigeten lakó gazda felesége is épp a rév felé tartott, úgyhogy
együtt mentek. A komp már ott várt rájuk.
 – Vörös eltűnt – szólalt meg Alys, amikor az anyja óvatosanbeszállt. A
tutaj erősen himbálózott a gyorsan apadó vízen. – Reggel nem jött ki a
mólóra, délben pedig nem találtam a vackában.
– Igen, tudom. Szegény Vörös. Reggel elbúcsúztam tőle – válaszolta
meggondolatlanul Alinor.
– Tudta, hogy a kutya el fog tűnni? – hökkent meg a gazdafelesége. –
Mégis honnan?
– Dehogy tudta! – csattant fel Alys. – Vörös már öreg, és reggelente
lusta. Anyám nem tud mást.
Lánya nyers válasza hallatán Alinor meglepetten kapta fel a fejét.
– Ilyesmit senki sem tudhat – jelentette ki a lány.
A gazda felesége megjegyezte, hogy neki néha van rossz előérzete, az
anyja pedig szörnyű álmokat szokott látni.
– És persze a nagyanyád is látó volt – emlékeztette Alinorlányát.
– De mi nem vagyunk azok – szögezte le Alys megállítva akompot a
mólónál. Alinor kiszállt, és megfordult, hogy segítsen a másik asszonynak. –
Mi nem hiszünk semmi ilyesmiben! – kiáltotta oda a lány. – Jó éjt! Holnap
találkozunk.
– De én tudtam, hogy mi van Vörössel – jegyezte meg Alinorszelíden,
amikor Alys kikötötte a tutajt, és feljött a lépcsőn.
– Tudom, hogy tudtad, de nem beszélhetünk ilyesmiről – torkolta le a
lány. – Még Mrs. Bellman előtt sem. Egyébként szerintem Vörös egy sövény
alatt lesz valahol.
– Majd megkeressük – ígérte meg az anyja. – Vacsorára pedigtojást
hoztam. Galambtojást.
– Szent ég, ez igazán túlzás! – rikkantotta Alys. – De szerencsések
vagyunk! Két apró tojás! A molnárné igazán elkényeztet bennünket! Jó, te
indulj arra, én meg erre megyek. Találjuk meg Vöröst.
A kutya nem ment messze a háztól. Csendben tűnt el, ahogy az öreg kutyák
szokták, hogy egyedül pusztulhasson el. Alinor tudta, hogy ő fogja
megtalálni, és így is lett. Vörös összegömbölyödött, mintha csak aludna, de
a szőre kihűlt, az orra jéghideg volt, és a szemét lehunyta.
– Fagyott a talaj, nem tudunk sírt ásni neki. Mihez kezdjünk?
– morfondírozott Alys. – Valahogy nem tűnik helyesnek, hogyelégessük
vagy a szemétdombra dobjuk.
– Ások egy gödröt az ingovány puha sarában – vetette felAlinor. – Te
menj, és fogj hozzá a főzéshez. Hamar visszajövök.
A gyümölcsösben álló fészerből előhozott egy lapátot, és elindult az egyik
keskeny, kavicsos ösvényen, amely az ingovány mélyebb része felé vezetett.
Dagálykor víz borította ezt a földdarabot, de most elég száraz volt ahhoz,
hogy végigmenjen rajta. Egy gödröt kezdett ásni a lágy sárban az ösvény
mellett. A hold már feljött, hideg szél fújt a víz felett.
Amikor elég mélyre jutott, megfogta a kutya merev testét, amely kicsinek
és könnyűnek tűnt, és a gödör fenekére helyezte. Tudta, Ned meg fogja
kérdezni, hogy tisztességesen eltemették-e a kutyáját, és megbízik majd a
válaszában. Aztán az ösvényen összeszedett kaviccsal feltöltötte a sírt, hogy
az öböl fenekén hullámzó iszap ki ne mossa a testet.
– Isten veled, Vörös – szólalt meg kedvesen. – Igen jó kutyavoltál.
Rálapátolt még egy halom iszapot is, és amikor letaposta, valami
ezüstösen megvillant a sárban, mint egy csillag az éjszakai égbolton. Amikor
letérdelt, meglátott egy kis pénzérmét. Ostyavékony volt, és le is faragtak
belőle, de attól még fényesen csillogott. Tündérarany volt, régmúlt népek
pénze, egy régi korból, az egyik oldalán címerpajzs, a másikon korona, de túl
kopott volt ahhoz, hogy ki lehessen betűzni, és túl régi, hogy felismerje.
Könnyű súlyából ítélve az értéke sem volt sok.
– Köszönöm – szólt Alinor Vöröshöz. Kétely nélkül elfogadta,hogy ezt a
temetésért kapta, az állat átért a másik oldalra, és onnan küldte az érmét,
egy távoli birodalomból, amely ködbe vész, mint az ingovány túlsó partja. –
Ég áldjon, jó kutya. Járj békével.
A zsebébe dugta az érmét, vállára vette a lapátot, és megfáradt léptekkel
elindult a fagyos, kavicsos ösvényen a révészház felé, melynek fényeit
visszatükrözte a hideg víz.
 WESTMINSTER-PALOTA,
LONDON, 1649 JANUÁRJA

A két férfi zsúfolt utcákon vágott keresztül, macskaköves átjárókban

mocskos csatornák felett léptek át, majd sáros utcácskákon haladtak végig,
míg egyszer csak felmagasodtak előttük a palota falai, és megpillantották a
kapukat őrző katonákat, az „új mintájú hadsereg” katonáit. A kapu előtt
kisebb tömeg várakozott. A szürke, faragott kőfalakat, meg a palatetőn
összegyűlt havat bámulták.
– Hol szállásolták el a királyt? – kérdezte James fojtott hangon.
– A Saint James-palotában. Százharmincöt bírót hívattak Londonba,
hogy ők alkossák a rendkívüli bíróságot, amely a király ügyét tárgyalja.
Esküszöm, legalább a fele nem mer majd eljönni. De még ha meg is teszik, a
király nem áll szóba velük.
Egyáltalán hogyan érik el, hogy elmenjen a bíróságra?
– Ha azonban a bírák eljönnek, és a király mégis felel a kérdéseikre…
 – Nem fog – szakította félbe a névtelen férfi. – Milyen jogcímen citálnák
oda? Egy királyt nem lehet csak úgy hívatni. Még soha senki nem hívatott
uralkodót maga elé. Őfelsége atyja, Jakab király vajon ugrott volna, ha a
parlament füttyent neki? Erzsébet királynő engedelmesen odaszaladt
volna? Nincs a világon olyan ország, amelyben az uralkodót valaha is bíróság
elé állították volna. És nem akadt még olyan angol király, aki
engedelmeskedett volna a parlamentnek.
James bólintott. Hihetetlennek találta, hogy a király és a parlament
viszálya ilyen gyorsan ehhez az elképzelhetetlen helyzethez vezetett, holott
már az első csatatéren, de legalább Newportban meg kellett volna oldani
mindezt.
– De ha mégis… Megnevezték már a napot és az órát?
– Holnap.
– Tessék?
– Igen.
– Meg tudom szerezni a bírák nevét?
– Azok nevét igen, akiket idehívattak. Azt azonban senki semtudja, hogy
ki jön el. Ők maguk sem tudják. Többen is lesznek, akik a mai éjszakát
álmatlanul töltik, és megpróbálják kitalálni, hogy mitévők legyenek.
– Lehetséges, hogy egyikük sem jön el, a tárgyalás pedig meghiúsul?
James vezetője a befagyott csatornába köpött.
– Ördög tudja. Nyilván az ötlet is tőle származik. De azt gondolom, hogy
Noll Cromwell ott lesz, nem igaz? És mindazok, akik hűek hozzá.
– A tárgyalás nyilvános?
– Igen, de nem hinném, hogy ki tudunk majd rontani a tömegből és
megmentjük a királyt. Nagyon fogják őrizni, senki sem juthat a közelébe.
Számítanak arra, hogy kísérletet tesznek a megszöktetésére, és nem
kockáztatnak.
 – Erre a legalkalmasabb időpont az lenne, amikor átmegy aSaint James-
palotából a Westminsterbe – töprengett
fennhangon James. – Valószínűleg bárkával… A férfi
azonnal elfordította a fejét.
– Nekem ne mondja, én tudni sem akarok az egészről. És véleményem
sincs róla.
– Nekem sincs – sóhajtotta James. – Csak úgy teszek, minthanem félnék.
Menjünk, szerezzük meg a bírák nevét.

DAGÁLYFÖLDE, 1649 JANUÁRJA

Alinor a késve érkező, sötét és hideg januári hajnalon arra ébredt, hogy
odakint megreccsen a jég, egy hintó kerekei megmegcsúsznak, és az apadó,
fagyos gázlón lovak ügetnek át a vizet fröcskölve. Letörölte a jégvirágokat
szobája ablakáról, és megpróbált kinézni rajta. Amikor balra pillantott, a
derengő homályban kirajzolódtak a Peachey család hatalmas hintójának
körvonalai.
– Alys! A Peachey-hintó épp áthalad a gázlón – szólt oda alányának, aki
mögötte aludt az ágyban.
 – Nem számít – mormolta Alys, és meg sem moccant. – Őúgysem fizet
az átkelésért.
– Kíváncsi vagyok, hogy Rob velük van-e, és hogy hová mennek.
– Gondolom Londonba, mint mindenki más. Futnak a királyután.
– De akkor Robot biztosan otthon hagyták, a Prioryban. Táncsak nem
viszik oda magukkal?
Odalent zörögve kinyílt az ajtó, és ez máris megválaszolta a kérdését.
– Ez ő lesz! – kiáltott fel örömmel Alinor, és leszólt: – Rob, tevagy az?
– Igen, anyám – felelt vígan a fia. – Gyertyaszentelőig
veletekmaradhatok, aztán Mr. Tudeley elvisz Chichesterbe. Mr. Sharpehoz
kerülök, a chichesteri patikáriushoz. Akkor kezdődik el a tanoncévem.
Alinor kendőt kötött egyre szélesebb derekára, és lemászott a lépcsőn.
Megölelte Robot, majd hátralépett, hogy
elgyönyörködhessen benne.
– Esküszöm, megint nőttél egy kicsit.
– A karácsony óta eltelt három hétben? – ugratta a fiú.
– Kész férfi vagy! És ha belegondolok, hogy tanonc leszel!
Rob térdre ereszkedett az áldásért, és amikor felegyenesedett,
megkérdezte:
– Már reggeliztetek?
– Dehogy! Alys még fel sem kelt. Éhes vagy?
– Éhen halok.
– Ülj csak le, azonnal tüzet gyújtok. – Alinor lenyomta a fiát atűzhely
melletti székbe, leemelte a cserépfedőt a vörösen izzó parázsról, és gyújtóst
meg ágacskákat vetett rá.
– Sir William a király miatt megy Londonba? – kérdezte.
– Igen, bírónak hívták oda. Waltert pedig elviszi Cambridge-be.
– Hát valóban bíróság elé állítják a királyt?
 – Ezt beszélik, de nem hinném, hogy Sir William ott lesz atárgyaláson. El
szeretné érni, hogy felmentsék.
– De hogyan kaphat a király igazságos tárgyalást, ha a bírósága
parlament embereiből áll? – kérdezte Alys lefelé tartva a lépcsőn.
– Pontosan erről van szó – bólintott Rob. – Nem kap majd.
– Nem? – ismételte meg Alinor.
– Nem lesz igazságos tárgyalás – jósolta meg Rob. – Sir William ezt
mondja. Már ha a király egyáltalán megjelenik a bíróság előtt. De
igazságosságra biztosan nem számíthat.
– Ezek szerint a royalisták nem lesznek jelen? – kérdezte Alinor, és
Jamesre gondolt.
– Ők távol maradnak.
 LONDON, 1649 JANUÁRJA

James végigolvasta a bírónak beidézett személyek listáját, és amikor

megpillantotta Sir William nevét, kalapját mélyen az arcába húzva elment a
Charing Crossra, a Golden Cross fogadóba, melyet a sussexi nemesek
előszeretettel látogattak, ha Londonban akadt dolguk. A fogadós azt sem
tudta, hol áll a feje, annyi úr érkezett egyszerre vidékről.
– Igen! – vetette oda. – Az emeleti különszobában van. – Mársietett is
tovább, rá se nézett Jamesre, és a nevét sem kérdezte meg. James úgy
surrant fel az emeletre és kopogott be az ajtón, hogy senki sem figyelt fel rá.
– Az ég áldja meg! – Sir William mindössze ennyit mondott,amikor
meglátta a fiatalembert. – Nem hittem volna, hogy itt találkozunk. – A
csukott ajtó felé pillantott. – Biztos, hogy nem követték? Szörnyű időket
élünk. Mindenki kémkedik.
– Biztosra veszem, hogy nem követtek. Ezúttal francia házitanítónak
adom ki magam, és a közelébe se megyek a régi ismerőseimnek. Csak az
utcán gyűjtök híreket. A hitvese és a hitvese barátai… Ugye, tudja, kire
célzok? Tehát ők kívánják megtudni, hogy mi folyik itt.
 – Amit átkozottul nem tud senki, igaz? – válaszolta Sir William. – Ó, üljön
le, üljön csak le, mindjárt iszunk valamit. Walter a városban sétál a
tiszttartómmal, a látványosságokat nézik meg. Kettesben vagyunk.
– Robert Reekie-t is magával hozta?
– Nem, a legénykét a Sealsea-szigeten hagytam az anyjánál.
– Látta az asszonyt?
– Nem. – Sir Williamet meglepte a kérdés. – Nem. Miért?
– Semmi… – James igyekezett összeszedni magát. – Csak reméltem,
hogy nem kapta el tőlem a betegséget.
– Nem hinném. Arról hallottam volna. – Sir William kinyitottaaz ajtót, és
lekiáltott a földszintre, hogy hozzanak fel egy palack bort és két poharat. –
Nos… – fordult meg, miután gondosan becsukta az ajtót. – Ön tudja, hogy
mi történik a királlyal?
– Azt hiszem, ezt egyetlen ember tudhatja csak, és az Cromwell. Ő áll az
egész mögött. És hacsak valaki nem tesz valamit, amivel megállíthatja, akkor
szerintem minden pontosan úgy alakul majd, ahogy eltervezte.
– Cromwell tisztességes ember. Nem viselkedne igazságtalanul.
– Hisz abban, hogy ez az igazság. Emellett meg kell békíteniea
hadsereget és a parlamentet is.
– Képes lesz elég bírót összeszedni ahhoz, hogy bűnösnek találják a
királyt?
James bólintott.
– Nyilván ez a szándéka. Több mint száz nemest hívatott Londonba. Ön
nem vesz részt a bíróság munkájában?
– Hogy is tehetném? Mindenki tudja rólam, hogy köpönyegforgató
vagyok. Immár a parlament híve lettem. Megfizettem a büntetést, és
ígéretet tettem a fiamnak, hogy biztonságban van az öröksége. Nem
gondolhatom meg magam újra, hogy a király oldalára álljak. Túl sok a
vesztenivalóm.
Kopogtak, és belépett a fiú a csapszékből. Egy üveg bor és két pohár volt
nála. A férfiak elhallgattak, amíg letett mindent eléjük az asztalra, majd
távozott.
– És ha bűnösnek találják? – vetette fel fojtott hangon James,miközben
ellenőrizte, hogy becsukódott-e az ajtó.
– Miben? – horkant fel Sir William. – És akkor mi lesz? Száműzik?
Kétlem, hogy a franciák befogadnák. A skótok a múltkor visszaküldték
Cromwellnek. Bezárják valahová? Megint a Carisbrooke-kastély rabja lesz?
Ez mennyiben jelentene megoldást arra az ingoványra, amelyben
kapálóznak? Hat éven át harcoltak ellene, és két évig volt a fogságukban. Ha
bármin is változtatni akarnak, akkor mindent meg kell változtatniuk.
– Nem tudom. – James a pohara után nyúlt. – Igazán nemtudom.
Sir William felemelte a borát.
– Őfelségére, a királyra – suttogta fojtott hangon. Koccintottakés ittak.
James agyán átvillant, hogy a pohárköszöntő oly halk volt, oly komor,
mintha virrasztáson lettek volna.
– Uram, biztosra veszem, hogy Cromwellen kívül senki semtudja, hogy
mi fog történni. Annyi azonban világos, hogy kigondolt egy tárgyalást, és
reméli, hogy bizonyítékot talál valamiféle bűnre. Mi másért tenné?
– A tárgyalásra nem fog sor kerülni – jósolta meg elszántanSir William.
– Én semmiképpen sem veszek részt benne. Még csak a tanúja sem kívánok
lenni. Cambridge-be viszem Waltert, hogy a tavaszi félévben megkezdje
tanulmányait. Nem tanúskodom és nem bíráskodom. Nem lesz tisztességes
ember a királyságban, aki tanúskodna és bíráskodna, tehát nem lesz
tárgyalás, mert nem lesz elég megbízott. Nincs angol ember, aki bíróság elé
állítaná a királyát. Ön is jobban tenné, ha velünk tartana Cambridge-be, hogy
folytassa Walter tanítását.
– Maradnom kell – felelte halkan James. – A király hitvese ésbarátai
küldtek ide, hogy jelentést tegyek a helyzetről.
– Nem lesz miről jelentenie – biztosította Sir William. – Nemfajul odáig
a helyzet. Jöjjön el hozzám, amikor az egész véget ér. Meglátogat a
Prioryban, mielőtt ismét külföldre utazik?
James habozott. Eszébe jutott az anyjának tett ígérete, miszerint nem
keresi fel Alinort.
– Egyenesen vissza kell térnem a szemináriumba.
– A vízimalom kikötőjében is hajóra tud szállni – érvelt SirWilliam. – Ha
kedve támadna meglátogatni, ott is felszállhat egy Franciaországba tartó
part menti kereskedőhajóra.
– Igen – bólintott James. Annyira sóvárgott Alinor után. – Vankedvem.

James könyökkel tört utat magának a Westminster nagytermébe. Kifizette a

belépőt az emelvényre, hogy elláthasson a terem közepén kiürített
négyszöget körülvevő alabárdosok feje felett. Az íves mennyezet
visszhangozva verte vissza a tömeg zsivaját. Az emberek tolakodva,
veszekedve tódultak be az állóhelyekre. Odafent a karzaton azért
marakodtak, hogy akik már leültek, csússzanak beljebb a padon, és
szorítsanak egy kis helyet a többieknek is. Az üresen hagyott tér közepén
hatalmas, kárpittal letakart asztal állt, amelyre – a bíróság elnökének széke
elé – egy kardot és egy buzogányt helyeztek. Mögötte ültek padjaikon a
bírák, összesen hatvannyolcan, komor arccal, ahogy egy rendkívüli bíróság
tagjaihoz illik. Több mint százan voltak, akiket hívattak, ám nem mindenki
volt hajlandó eljönni, mások elrejtőztek valahol. A bíróság elnökével
szemben egy vörös bársonnyal bevont szék állt gőgösen és magányosan, a
terem többi részétől egy faragott fal választotta el. Mellette asztalka, rajta
papír, toll és tinta. James képtelen volt elhinni, hogy a király, akinek
birtokában van egész Anglia, úgy áll ellenségei bírósága elé, mint bármely
közönséges személy. A bírákat feleskették, a tanúkat, a termet
előkészítették, a nézők fele mégis azzal érkezett, hogy a tárgyalásból nem
lesz semmi.
Váratlanul felerősödött a zaj, majd a bírák ámulva elhallgattak, és a fejük
egyszerre fordult a bejárat felé, mintha valamilyen álcajáték szereplői
lennének. A kőfalak közt ide-oda verődő, fülsiketítő zsivaj elcsendesült,
mindenki előrehajolt, és nyakát nyújtogatva az ajtó felé bámult. A küszöbön
ott állt I. Károly, egyenes tartással, akár egy táncos, aki elegáns belépőre
készül. Tetőtől talpig feketébe öltözött, csak finom csipkével szegett
batisztgallérja volt fehér. Kalappal a fején, pálcával a kezében, lassú
léptekkel indult el a paravánnal elzárt szék felé, mintha így kívánná
éreztetni, hogy megérkezett. Megállt az elkerített rész ajtaja előtt, és várta,
hogy valaki kinyissa neki. Körülhordozta tekintetét a termen, a bírókon, a
bíróság elnökén, a katonákon, a karzaton és az emelvényen összegyűlt
nézőkön. Hosszú, kínos csend támadt, és amikor senki sem lépett oda, maga
felé rántotta az ajtót, majd felszólítás nélkül leült a bársonyszékre. Mindezt
oly nyugodtan, oly zavartalanul, mintha a saját bankett-termében lenne a
Whitehallban. Nem vette le a kalapját a bíróság előtt, hiszen senkinek sem
emelné meg. A fején tartotta, mintha a koronája lenne.
James azonnal felfigyelt a különbségre a bámészkodó bírák előtt
higgadtan ülő férfi és a között a férfi között, akinek hiába esedezett
Newportban, hogy kövesse. A király megöregedett. Dús, sötét hajában
ezüstös szálak mutatkoztak, az arca kerekebb lett, kimerültebb, ráncai
elmélyültek. Már nem tűnt gondtalannak, mint aki biztos abban, hogy túljár
az ellenségei eszén. Inkább úgy festett, mint egy üldöztetésére büszke szent.
Az a király, akinek örömöt okozott, hogy becsaphatja a parlamentet, aki
azzal kérkedett, hogy lóvá tette őket, már felhagyott a könnyelmű
játszadozással. Most a vereségét élvezte ki. A komédia véget ért, ő pedig
várakozással tekintett a tragédia elé.
– Az Úr irgalmazzon nekünk – mormolta halkan James, mertfelismerte a
jeleket, amelyek elárulják, ha valaki kifejezetten vágyik a mártíromsággal
együtt járó félelmetes jelentőségre.
Mindenki riadtan összerezzent, amikor a király váratlanul felállt, mintha
távozni készülne. James és az őt körülvevő emberek tisztelettudóan
felemelkedtek. A fiatalember agyán átvillant, hogy ha a király ugyanolyan
büszkén sétál ki, mint ahogy bejött, akkor senki sem meri megállítani. Ezzel
a tárgyalás már azelőtt véget ér, hogy megkezdődhetett volna.
A király azonban hátat fordított a bíróságnak, és tekintete végigsuhant a
termen, az emelvényen ülőkön, a bírókon, azokon az embereken, akik
fizettek a helyükért – voltak köztük, akik felpattantak, amikor belépett, és
most újra sután álltak egyik lábukról a másikra. Úgy nézte őket, mintha
valamilyen díszvendéget venne szemügyre. James gyorsan lehajtotta a fejét,
amikor az a komor, sötét pillantás végigsiklott rajtuk. Nem bízott abban,
hogy a király uralkodni fog magán, és nem kiált fel az ismerős arc láttán.
Egyáltalán nem bízott meg benne.
A király megfordult és visszaült a helyére, ahogy azok is, akik vele együtt
felemelkedtek, és levették a kalapjukat.
Ekkor egy férfi lépett elő, hogy szóljon a bírósághoz.
– Ez ki? – kérdezte James a szomszédjától, egy jómódú londoni
kereskedőtől.
– John Cook, az ügyész – hangzott a fojtott hangú válasz.
 Cook, a bíróság elnöke a díszes kárpittal letakart asztal felé fordulva
elkezdte felolvasni a vádakat. Félig hátat fordított a királynak.
– Várjunk csak! – szólalt meg I. Károly. Nem kellett senki mögött ülnie
azóta, hogy meghalt az előző uralkodó, Jakab, az apja. Az udvari etikett
megkövetelte, hogy mindenki a királlyal szemben elhelyezkedve hajoljon
meg, majd hátrálva távozzon, és még egyszer hajoljon meg az ajtónál. Károly
huszonhárom éve nem látta más személy tarkóját. James maga is sután,
megalázottan és riadtan hátrált ki abból a newporti szobából. Az emléktől
az arcába szökött a vér, mert rádöbbent, milyen nevetségesen festhetett.
Minden egyes személy távozása a saját nagyságára és mások alsóbbrendű
voltára emlékeztette a királyt, és most, élete mélypontján még mindig
ragaszkodott a hódolat ezen jeléhez.
– Várjunk csak – ismételte meg emelt hangon, hogy a háttalálló Cook is
meghallja.
Az ügyész azonban szándékosan süketnek mutatta magát a világ a
legnagyobb emberének szavára, és folytatta a vádirat ismertetését,
izgatottan hadart, mintha mielőbb végezni szeretne ezzel a feladattal. James
összeszorította a fogát az uralkodót semmibe vevő ügyész láttán, aki tovább
sorolta, hogy a király áruló és rosszindulatú módon…
– Várjunk csak! – szakította félbe ismét a király, majd mindenkit
megdöbbentve előrehajolt, felemelte ébenfa pálcáját, és erősen megbökte
az ügyész hátát.
– Istenem, ne! – jajdult fel magában James.
Cook levegő után kapott, de folytatta a vádak felolvasását, mire Károly
újra meg újra megbökte, míg a pálca ezüstvége egyszer csak hangos
puffanással leesett, odébb gurult a padlón, és megállt. Mintha egy rémálom
kezdett volna lassan kibontakozni a teremben. Cook korábban ügyet sem
vetett a bökdösésre, ahogy a király közbeszólásaira sem, most azonban
megdermedt, amikor a guruló ezüstkarika megállapodott. Olyan
mozdulatlanná vált, mint maga az ezüst szorítógyűrű, s mintha félt volna
hátrapillantani, hogy megnézze, mit tesz a király. Nagy levegőt vett, mintha
folytatni akarná a beszédét. De egy hang sem jött ki a torkán.
Senki sem mozdult. James azon kapta magát, hogy erősen markolja a
székét, nehogy felpattanjon, és felvegye azt a szorítógyűrűt. Az
egybegyűltek fele ugyanilyen merev tartással ült, mintha véletlenül sem
akarták volna elárulni magukat azzal, hogy felállnak, és kiszolgálják azt,
akinek még sosem kellett tennie magáért valamit. Már senki sem figyelt az
ügyészre. Mindenki a pálca padlón heverő, fényes hegyére szegezte a
tekintetét, meg a királyra, akinek egész életében soha nem kellett semmit
felvennie.
Az ezüstgyűrű az ügyész kifényesített cipője mellett állapodott meg. Cook
mintha szoborrá vált volna. A padokon ülő bírók meg se moccantak, a
bíróság elnöke mozdulatlanná dermedt. Senki sem tudta, hogy mit tegyen,
ám mindenki különös jelentőségűnek érezte a történteket.
A hosszúra nyúlt néma csendben egyszer csak felállt Károly, kinyitotta az
elzárt rész ajtaját, kilépett, felvette a súlyos gyűrűt, és visszacsavarta díszes
pálcája végére. Úgy nézett a bíróság elnökére, majd az ügyészre, mintha
nem értené, miért nem hagyják abba, amivel épp foglalatoskodnak, hogy
szolgálatot tegyenek neki. Világéletében voltak körülötte, akik lehajoltak,
kiszolgálták, mentek és hozták, amit kellett, ebben a teremben azonban,
ahol több mint ezer alattvalója gyűlt össze, senki sem mozdult. Halványan
elmosolyodott, fejét kissé oldalra billentette, mintha valami fontos, ám
kellemetlen tudáshoz jutott volna, majd visszatért a székéhez. Végig mély
csend volt, James úgy érezte, mintha halálos ítéletet hirdettek volna.
Amikor a meghallgatás véget ért, James elhagyta a termet. Émelygett a
látottaktól, ráadásul egész nap nem evett. Visszatért a biztos menedéket
jelentő házba, és lüktető fejjel megfogalmazta a jelentését. Átírta
titkosírásra, amelyben megállapodtak, és elvitte a levelet Queenhithe-ba. A
hajóskapitány már várt rá.
– A dagállyal kihajózunk – figyelmeztette.
– Induljon most rögtön – felelte a fiatalember. – Nem készülökmást
küldeni. Amikor kiköt, valaki már várja, és Monsieur Saint Jean papírjait kéri
majd.
– Ha jól sejtem, nem túl biztató a hír – nézett James komorarcába a
kapitány.
– Csak adja át a levelet – kérte a fiatal férfi fásultan, és hátatfordított a
folyónak, a rajta ringó hajóknak és a saját vágyának is, hogy velük együtt
távozzon innen.

Alinor bátyja, Ned is ott volt a tömegben, amely a tárgyalás első napján
betolakodott a Westminster nagytermébe, de nem látta Jamest, ahogy ő
sem figyelt fel a révészre. James azon volt, hogy a kalapját minél jobban a
szemébe húzza, és lehajtsa a fejét. A két férfi egyazon eseményen vett részt,
és egymástól függetlenül ugyanarra a véleményre jutott: mindketten
hitetlenkedve tapasztalták, hogy mégis megtartották a tárgyalást. Azt
azonban egyikük sem hitte volna, hogy bűnösnek nyilvánítják a királyt.
Cromwell veterán katonája erősen kételkedett abban, hogy a bírák
bátorsága kitartana annyi ideig, hogy hitszegés bűnében elmarasztalják a
királyt. De még ha meg is tennék, Ned biztosra vette, hogy nem lenne
gyomruk meghozni a halálos ítéletet. Alattvalók hogyan is ítélhetnék halálra
a királyukat? Az ország minden bíróságát a király nevezte ki, és az uralkodó
törvényeit kellett betartatniuk. Kinek van hatalma, hogy megítélje azt, aki a
törvényt hozza? Ned életében először, ezen a hideg januári napon
pillantotta meg a királyát a maga félig isteni, hús-vér valóságában, ahogy ott
ült a bársonyszéken, fején a koronaszámba menő kalappal. Zavartan arra
gondolt, hogy ha valaki annyira dölyfös és öntelt, hogy bíróság elé citáltatja
magát, mert nem hajlandó szóba állni az embertársaival, akkor megérdemli,
hogy így lépjenek fel vele szemben. Ugyanakkor azonban akaratlanul is
átvillant a fején, hogy egy férfi, akinek ilyen hosszú ujja, finom keze van, aki
ilyen csinos ruhát visel, akiből ilyen komor szépség sugárzik, csakis az lehet,
akinek vallja magát: egy félisten, aki az igazságszolgáltatás felett áll.

Szombat – Igen csekély a lehetősége annak, hogy egy szöktetési

kísérlet sikerrel járjon. Mielőtt megjelenne a Westminsterben, a
királyt bárkán egy magánházhoz viszik, és feltűnően őrzik. Úgy
vélem, egyetlen esélye a szabadulásra, ha Európa uralkodói
ragaszkodnak ehhez, különösen akkor, ha még háborúval is
megfenyegetik ezt a bátortalan, csonka parlamentet. Több
képviselőt is kizártak az ülésekről, a bírónak idecitált nemeseknek
mindössze a fele jelent meg, a nép pedig nem követeli, hogy
elítéljék a királyt. Korántsem lehet biztosra venni a bíróság
döntését. Az uralkodó nem hajlandó elfogadni a bírák
fennhatóságát, és kijelentette, hogy nincs felhatalmazásuk. Úgy
hiszem, amennyiben az európai koronás fők és a király rokonai
erélyesen lépnének fel, lehetségessé válna a testület feloszlatása.
Ha a tárgyalás folytatódik, fennáll a valódi veszélye annak, hogy
bűnösnek mondják ki. És bár egy ilyen határozat még nem maga
az ítélet, bölcs dolog lenne, ha őfelsége a walesi herceg biztosítékot
 követelne arra, hogy ebből a döntésből nem következik
száműzetést vagy börtönbüntetést célzó ítélet.
A következőkben olyan személyeket hallgatnak meg, akik
tanúsítják, hogy őfelsége békeszerződéseket rúgott fel, nem
tartotta be és megszegte adott szavát, valamint hazudott a
parlamentnek. Mindez csak tovább fokozza a borús hangulatot. A
teremben jelen lévő bírák egyre komorabbak. Valaki végzetes és
hibás tanácsot adott őfelségének, amikor arra buzdította, hogy ne
szólaljon meg. Minthogy nem magyaráz meg semmit, és nem
hárítja el a vádakat, azt a látszatot kelti, mintha nem is tudná
megvédeni magát. Ami még rosszabb: kifejezetten úgy tűnik,
mintha élvezné a vádakat. Ez azonban nem állítja meg az
ellenségeit. Jelenleg egyetlen dolog szolgál előnyünkre: hétfőig
elnapolták a tárgyalást. Önök pontosan ennyi időt nyertek, hogy
előálljanak a követelésekkel és véget vessenek ennek a
tárgyalásnak.

James mintha sötét kútba dobta volna a titkosírással rótt tanácsát, amikor a
hajós kezébe adta, hogy vigye át a téli csatorna viharos vizén. Nem kapott
választ, de nem is számított rá. Nem volt oka azt hinni, hogy a
száműzetésben lévő nemesek biztosítani fogják: máris lépéseket tesznek a
király megmentése érdekében. Vasárnap templomba ment, ahol végigült
egy sivár protestáns istentiszteletet, majd visszatért a saját szobájába, ahol
buzgón imádkozott. Háromszor is lement Queenhithe-ba, hátha jött
valamilyen hajó, amely üzenetet hoz neki, de még az apja sem írt.
Hétfőn újabb levelet küldött hágai megbízóinak arról, hogy a bíróság
összeült, és a király még mindig nem áll szóba velük.
 Holnap őfelsége jelenléte nélkül folytatódik a tárgyalás a tanúk
meghallgatásával. Rendkívül fontos lenne, hogy valaki cáfolja meg
az elhangzó vallomásokat. Meg tudnae jelenni valaki önök közül,
hogy keresztkérdéseket tegyen fel a tanúknak? Ha kijelentik a
királyról, hogy hazug, akkor nem számít, hogy ezt a bíróságot
alkotmányellenesen hívták össze, ilyet ugyanis sosem lenne szabad
kimondani. Ha nem lépünk fel erélyesen, azzal arra tanítjuk Anglia
népét, hogy bárminek hangot adhatnak.

Múltak a napok, James folyamatosan küldte a jelentéseit, amelyekre sosem

érkezett válasz, de még csak jelzés sem, hogy a levelek egyáltalán célba
értek. Egyre inkább úgy érezte, hogy a királyhoz hasonlóan róla is
megfeledkeztek, hogy ő és a király örökre ebben a különös létben ragadt,
amelyben minden beszéd életet vagy halált jelenthet, és minden szó egyben
eskü is. A Westminster Festett termében nap mint nap felvonuló tanúk
vallomása, melyben egyre csak sorolták az egyik becstelen ostobaságot a
másik után, valamint az itt megtapasztalt unalom és közönségesség oly
fájdalmasan nyilallt belé, mint amikor valaki ráharap a rossz fogára.
A terem hátsó felében szorongó Ned igyekezett nagyon figyelni, de
felfoghatatlannak találta, hogy ha a bíráknak volt bátorsága maguk elé idézni
a királyt, akkor ahhoz miért nincs merszük, hogy választ követeljenek tőle.
Ahogy a rendkívül hideg január a végéhez közeledett, egyre inkább tartott
attól, hogy a király igen egyszerű módon úszhatja meg az
igazságszolgáltatást: ehhez mindössze tagadnia kell, hogy bárkinek is joga
lenne őt megítélni. Tagadta, hogy joguk lenne beszélni róla, hogy joguk
lenne meghallgatni őt, vagy egyáltalán létezni.
– Mintha ott se lennénk – zsörtölődött este a zsúfolt kis
fogadótulajdonosnőjének. – Mintha az egészből a világon semmi sem
történt volna meg. Nem hajlandó meghallgatni az ellene szóló
bizonyítékokat. Most épp nem jelenik meg a bíróság előtt. Hagyták, hogy
távozzon a saját tárgyalásáról. A király… Hát, nem is tudom, most mit csinál.
Talán golfozik a Saint James Parkban?
– A hozzá hasonlók szemében mi senkik vagyunk – bólogatotta
fogadósnő.
– Én nem vagyok senki – mormolta Ned. – A kompomon,
azingoványon… Ott nem vagyok senki.

Január 27-én este James megfogalmazta utolsó titkosírással írt levelét, és

elküldte a meg nem nevezett férfinak, aki jelentéseket kért tőle, ám arra
nézvést nem adott utasítást, hogy mit tegyen balvégzet esetén, ami viszont
most bekövetkezett. James lassan formálta a betűket. Már nem érezte úgy,
hogy bármi sürgős lenne. A megbízóinak vagy volt mentőterve, csak nem
vették maguknak a fáradságot, hogy beavassák, vagy ugyan tudomásul
vették a figyelmeztetéseit, de nem tettek semmit. Bármelyik is volt igaz,
teljesen fölöslegesen szenvedett ebben a purgatóriumban.

Sajnálattal jelentem, hogy a bírák bűnösnek találták a királyt, és a

döntéssel egy időben megszületett a halálos ítélet is. Írásba
foglalták, hogy zsarnok, áruló, gyilkos és a nemzet derék fiainak
közellensége, akit lefejezés általi halálra ítélnek.
Amennyiben van még némi befolyásuk, és el tudják érni, hogy
kegyelmet kapjon, vagy rendelkeznek mentőtervvel, úgy annak
eljött az ideje. Még nem jelentették be a kivégzés időpontját, de
hétfőn találkozhat gyermekeivel, Erzsébet hercegnővel és öccsével,
 Henrik herceggel. Utána minden bizonnyal vérpadra kerül, hacsak
önök nem akadályozzák ezt meg.
James egy időre abbahagyta az írást. Szerette volna azt hinni, hogy az ő
szerepe teljességgel lényegtelen volt, és valami híres összeesküvő, egy
rendkívül vagyonos személy, a francia nagykövet vagy maga a walesi herceg
mindvégig tárgyalt a bírákkal – vagy magával Oliver Cromwell-lel –, és
egyezségre jutottak a király biztonságát illetően. Talán épp most nyílik ki egy
titkos ajtó a Whitehall-palotában, hogy leosonhasson a lépcsőn a folyóhoz,
egy hajó pedig már fel is húzta a vitorláit, hogy elmenekítse innen.

Őszintén hiszem, hogy napokon belül ki akarják végezni.

Könyörgöm, mentsék meg, és akadályozzák meg e szörnyű
mártíromságot. Küldjenek utasítást arra nézvést, hogy mit tegyek.
Vagy legalább annyit áruljanak el, hogy megkapták-e ezt a levelet.

DAGÁLYFÖLDE, 1649 FEBRUÁRJA

A vasrúd hangos csörömpöléssel csapódott a lópatkónak. Alys felállt a
reggelije mellől, keze fejével megtörölte a száját, és az ajtóhoz lépett.
Amikor bevágta maga után, fagyos, téli levegő zúdult a szobába.
– Istenem, te vagy az, bácsikám? – hallotta meg a kiáltásátAlinor. – Már
azt hittem, sosem térsz haza!
A nő kitárta a bejárati ajtót, hogy kinézzen. Ernyőként a szeme fölé emelte
a kezét, mert az öböl felett épp felkelt a vakító fényű téli nap. A
szemkápráztató fehérségben egy kalapos, zsákot cipelő, katonacsizmás férfi
körvonalai bontakoztak ki. Egyből felismerte a bátyját, amikor az rálépett a
kompra. Megcsókolta az unokahúgát, és hagyta, hogy a lány áthúzza a
túloldalra. Komoly arccal ki is fizette az utat.
– Isten hozott itthon, bátyám – köszöntötte Alinor, amikor kiszállt.
Odalépett hozzá, és ahogy megölelte, a férfi köpönyege egy pillanatra
melegen borult köré. Érezte rajta Londont, az idegen istállók, idegen ágyak,
az erős sör és a faszénnel, nem pedig fával táplált tüzek szagát. – Oly soká
odavoltál! Nem kaptunk semmiféle hírt. Mi történt? Véget ért a tárgyalás?
Mert csak arról hallottunk, hogy megkezdődött.
– Bizony, véget ért – felelte a férfi, leült a zsámolyra, és lehúzta a
csizmáját.
– Nahát! – kiáltott fel Alys. – Pedig biztosra vettem, hogy nemmerik
bíróság elé állítani!
– Ennél jóval többet is mertek – felelte álmélkodó arccal Ned.– Egész
úton hazafelé ezen töprengtem. Többet mertek tenni, mert nem egyszerűen
hitszegéssel, hanem hazaárulással vádolták meg, amelynek halál a
büntetése. És végre is hajtották. A király halott, mi pedig egy király nélküli
királyságban élünk.
Alinor levegő után kapott, és amikor a nyakára tapasztotta a kezét, érezte,
hogyan lüktet ott az ér.
 – Igazán? Valóban? Meghalt? A király halott?
– Igen. Pontosan úgy viselkedsz, mint mindenki más, akivel aLondonból
hazafelé vezető úton találkoztam. Mindenki úgy tesz, mintha
megdöbbenne, pedig mindenki láthatta, hogy bírái elé állt a tárgyaláson. Ez
már Nottingham óta érett neki. Miért lep meg mindenkit ennyire, hogy lejárt
az ideje?
– Mert ő a király – hangzott Alinor válasza.
– De mint kiderült, nem áll a törvény felett, ahogy ő azt elképzelte.
– Hogyan történt? – kíváncsiskodott Alys.
Alinor a lépcsőhöz ment, és felkiabált Robnak, hogy jöjjön le, mert
hazaérkezett a bácsikája. Aztán töltött egy pohár gyenge sört a bátyjának,
és letelepedett mellé. Alig volt képes rávenni magát, hogy végighallgassa,
mert sejtette, hogy mit jelent mindez James számára. Ám akkor is tudni
akarta: egy uralkodó nélküli királyság olyan talány, amit Anglia népének meg
kell oldania. De hogyan is lennének képesek oly igen különböző emberek
megállapodni arról, hogy miként kormányozzák őket, mint a lelkész, Mrs.
Wheatley vagy a chichesteri patikárius? Vagy az egészről a Sir Williamhez
hasonló urak döntenek majd, és valójában semmi sem változik?
– Törvényesen csinálták – válaszolt az unokahúgának Ned. –Bíróság
előtt, bár a király ennek fennhatóságát mindvégig tagadta.
– És a kivégzést is? Mert arról hallottunk, hogy bíróság eléállították. De
senki sem hitte, hogy vérpadra küldik. Az első napról még olvastunk az
újságban, ám utána már nem jöttek hírek.
A férfi mélyet sóhajtott.
– Örültem, hogy tanúja lehettem, és meg is kellett tenni. Igazságos is
volt, hogy megtették. De isten látja lelkem, mindig szánalomra méltó dolog
látni valakit meghalni.
 Rob megkötötte a térdnadrágja madzagját, lesietett a lépcsőn, kezet
rázott a bácsikájával, majd leült az asztal mellé.
– Vörös merre van? – kérdezte váratlanul Ned, és benézett azasztal alá,
mert hirtelen megérezte a kutyája hiányát.
Alinor a kezére simította a tenyerét.
– Sajnálom, Ned – suttogta. – Vörös elpusztult. Nem érzettfájdalmat.
Egyik reggel igen fáradtnak láttam, estére pedig végleg elaludt.
Ned a fejét ingatta.
– Ó… a kutyám.
Csend támadt. Alinor vágott a bátyjának egy szeletet a reggelire szánt
cipóból, és egy fatányéron elé tolta.
– Mi történt a királlyal? – tudakolta Rob.
– Lefejezték? – kérdezte Alys.
– Igen, a vérpadon végezte. Egy hideg reggelen, gyorsan éskíméletlenül.
Egy üvegablakon át lépett ki elénk, ami olyan magas és olyan széles volt,
mint a Whitehall-palota ajtói. Vagyis bár bűnösnek találták, sosem került
börtönbe. Sosem láncolták meg, sosem nevezték bűnözőnek. Egy ideig
beszélt, de senki sem hallotta. Több ezren tolongtunk az utcán. Aztán
letérdelt, és a hóhér levágta a fejét. Egy csapással. Jól csinálta. A király nem
bocsátott meg neki, ami kicsinyes dolog volt tőle. Azt mondta, hogy ő a népe
mártírja. Ennyit ki tudtam venni a szavaiból. Az idiótája! – Ned köhögött, és
a tűz felé köpött. – Hozzá illő módon, hazugsággal az ajkán halt meg. Hiszen
mi voltunk az ő mártírjai! Még az utolsó percében is hazudott.
– Isten bocsásson meg neki – suttogta Alinor.
– Mert én ugyan sosem fogok – szögezte le Ned. – Ahogy egyetlen
katona sem, akinek harcolnia kellett ellene… Újra meg újra… Még azután is,
hogy békét hirdetett, és elismerte a vereségét. Újra meg újra. Sosem fogom
elfelejteni.
 – Isten bocsásson meg neki – ismételte meg a húga.
– Akkor most mi lesz, bácsikám? – tudakolta Rob. – Teljesenmegváltozik
az életünk?
– Ez a kérdés – bólintott Ned. – Minden megváltozott, mindennek meg
kell változnia. De vajon tényleg így lesz? És ha igen, hogyan?
 LONDON, 1649 FEBRUÁRJA

James egy teljes napon és éjszakán át várt, hátha utasítást kap, ám amikor
nem jött hír sem Párizsból, sem Hágából, sem a megbízójától, sem Sean
professzortól, sem pedig az apjától, arra jutott, hogy a munkája ezennel
véget ért, ennél többet már nem tehet. Mogorván eltűnődött azon, hogy
valójában sohasem tehetett többet, legfeljebb a király temetésében
segédkezhetett volna még, arra azonban ott voltak mások. Keserűen
jegyezte meg magában, hogy legalább annyit üzenhettek volna, hogy
megérkeztek a levelei és hálásak a szolgálataiért. Aztán eszébe jutott az
anyja, amikor felcsattant, hogy a király bolond, a fia címeres gazember, és
az uralkodó szolgálata hálátlan feladat – ugyanakkor mégsem olyasmi, amit
el lehet kerülni.
Átvágott a néma városon, amely mintha gyászolt volna. Mint egy
megrendült család. Komppal átment a folyó déli oldalára, Lambethben lovat
bérelt, aztán elindult a Chichesterbe vezető hosszú úton a Sealsea-sziget
felé.
 A ló öreg volt és fáradt, de James nem bánta, hogy csak poroszkálni tud.
Örült, hogy egy kicsit megszabadulhat annak a kiszámíthatatlan időszaknak
a rettegésétől, amikor szavakkal már nem lehetett megmenteni a királyt, sőt
azokat ki sem lehetett mondani. Örült, hogy eltűnődhet azon, mit hoz a jövő,
és milyen lesz az élete abban az új világban, amelybe Anglia most
belecsöppent. Többé már nem lesz a szavak embere. Tudta, hogy számára
minden megváltozott attól a naptól kezdve, hogy Newportban a király nem
volt hajlandó vele tartani, pedig a kikötőben egy hajó várta, a tengeren pedig
a fia flottája.
Nem akart a győzelemről álmodozni, ami pedig mindig jóleső ábránd volt
vereség idején. Félt, hogy épp az efféle álmodozás ejti rabul a royalistákat a
száműzetésben, ahol már örökre csak jobb időkben reménykednek és a régi
tévedéseket forgatják a fejükben. Ehelyett inkább megpróbálta elképzelni,
hogy mit jelent majd önmaga és a szülei, valamint Alinor számára ez az új
Anglia. Erősen kételkedett abban, hogy a szülei az udvarnál maradnának
ezek után, hiszen a királyné többé sosem kap győzelmi üzenetet a hitvesétől,
és a király már nem tér haza diadalmasan az útjáról. Úgy vélte, nem fognak
átpártolni Károly herceghez sem, aki talán máris II. Károlynak hívatja magát,
bár nehéz volt hinni, hogy valaha is megkoronáznák a
Westminsterszékesegyházban, amely oly közel volt a Westminster
nagyterméhez, ahol atyját halálra ítélték. Angliának nyilván már örökre
király nélkül kell boldogulnia. Tisztában vannak azzal a szülei, hogy legyőzték
őket? Vajon maradnak külhonban, álmodozva és reménykedve, vagy inkább
hazatérnek? James úgy gondolta, haza fognak jönni. Azok az emberek, akik
hűséget esküdtek a királynak, életüket és vagyonukat kockáztatták a
szolgálatában, nem feltétlenül lesznek lojálisak a király fiához is. Főleg egy
olyan sarjhoz nem, akinek egy száműzött herceg egyre erősebben fakuló
vonzerején kívül semmije sincs, ellenben megvesztegethető tanácsadók és
léha nők veszik körül, és olyan üres ígéretekkel kecsegtetik, amelyeket
sosem lesz képes valóra váltani. Most, hogy ő lehet a következő uralkodó,
az udvartartása még kétségbeesettebbé és fatalistábbá válik majd. Csak
azok fogják támogatni, akiknek máshol már nincs esélye: csak a
számkivetettek tartanak majd vele.
Volt némi lehetőség arra – villant át James agyán – hogy az anyja, Lady
Avery esetleg csatlakozna egy ilyen udvarhoz, hogy egy megkoronázatlan
királyt szolgáljon. Az apja biztosan nem vetekedne holmi romlott
kalandorokkal hivatalért vagy szolgálatért, márpedig ha a száműzött király
nem nevezi ki a családja tagjait semmiféle posztra, akkor miért maradnának
száműzetésben? Hazajönnek, gondolta. Haza kell jönniük a yorkshire-i
házukba, Northallertonba, és velük együtt James is hazatérhet földjeihez,
gyermekkori otthonához, és újra érezheti a mocsár felől fújó hideg szelet,
hallhatja a bíbic éles hangú sivítását, ahogy ásó formájú szárnyát széttárva
lebeg a tiszta égbolton.
Úgy mutatja majd be a szüleinek Alinort, mint a nőt, akit szeret és
feleségül kíván venni, és akkor biztosan megengedik neki, hogy vele éljen.
Talán épít egy új házat a nagy ház mögötti földön. Egy kisebb épületet, egy
kúriát, amelyben fal veszi körül a gyógynövényeságyásokat és a
gyümölcsöskertet. Jövendő hitveseként mutatja be a falunak, az
egyházközségnek, és elismeri, hogy egyelőre nem házasodhatnak össze
törvényesen, de a jegyesének nevezi majd, és azt a tiszteletet várja el
számára, ami Northside-ban kijár az Avery család minden tagjának. Biztos
volt abban, hogy az emberek sugdolózni, az anyja pedig helyteleníteni fogja
a tettét. Azonban amikor oly jelentős változások történnek a világban, hogy
egy cambridgeshire-i kisbirtokos veszi kezébe az ország sorsának irányítását,
akkor gyorsan megkopik a hír, hogy a jövendőbeli Lady Avery még nem
mehet hozzá a birtok örököséhez.
 Ahogy a csípősen fagyos reggelen felfelé kaptatott a kanyargós úton a
fakó, szürke, párába burkolózó déli dombvidék felé, arra gondolt, hogy más
dolga sincs, mint meggyőzni Alinort, hogy hagyja el kis halászkunyhóját,
szeretett lányát és imádott fiát, és kövesse őt északra. Biztosra vette, hogy
sikerrel jár. A nő magával hozhatja a gyermekeit, ha akarja, ha ez az ára
annak, hogy vele tartson. Vagy eljöhetnének látogatóba. Vagy valami
ilyesmi, érvelt magában szenvedélyesen. Teljesíti Alinor minden feltételét,
csak jöjjön vele.

DAGÁLYFÖLDE, 1649 FEBRUÁRJA

Ned, Rob, Alinor és Alys az öböl mentén futó töltésen ballagott. Elhaladtak
a nő régi kunyhója és a hálós fészer mellett, át a fejük felett összeérő
galagonyabokrok között, onnan pedig le a kavicsos partra. Le kellett
hajolniuk, hogy átférjenek a hatalmas tölgyfa lehajló ágai alatt, majd a töltés
oldalába vágott kezdetleges lépcsőn felmásztak a templomhoz vezető
ösvényre. A fagyos levegőben különösen hangosnak tűnt a malom
őrlőköveinek csikorgása és a malomárokban habzó víz moraja. Alinor úgy
pillantott hátra az ingoványra, mintha attól félne, hogy a víz máris felcsap
mögöttük. Ned átsegítette a két nőt a kerítésáthágón, majd libasorban
végigmentek a sírkövek között kanyargó ösvényen. Ned és Alinor megállt a
szüleik sírját jelző egyszerű fejfa előtt.
– Bárcsak megérhette volna apám ezt a napot – szólalt megNed. – Soha
nem hitte volna, hogy ilyesmi megtörténhet.
Alinor némán hajtott fejet.
– Hiányzik az anyám. – Mindössze ennyit mondott.
Aztán megfordultak, és négyesben indultak tovább a templom felé. Ott
Alys és Alinor felsietett a fából ácsolt karzatra, ahol csendben várakoztak az
egyházközség napszámból élő szegény asszonyai, Ned pedig Robbal a hajó
bal oldalára állt, ahol a férfiak várták levett kalappal, hogy a Peachey-háznép
belépjen a templomba, és Sir William elfoglalja a helyét. Az istentisztelet
csak azután kezdődhetett, hogy a nemesség megérkezett. Ned odasúgta
Robnak, hogy nem számít, mi történik a világban, dagályföldén sosem
változik semmi.
A szentély lépcsője elé egyetlen, trónusra emlékeztető karosszéket
állítottak: őlordságáét, mivel Walter Cambridge-ben volt, és épp senki sem
vendégeskedett a Prioryban, hogy a birtok díszes padjába üljön. A háznép az
üres padsor mögött sorakozott fel. Amikor Sir William elhaladt a karzat alatt,
Alinor lenézett a férfi csinos, fekete posztókalapjára, melyet sötét toll és
ezüsttű díszített, és azon tűnődött, hogy hiányolja-e a fiát, és hallott-e
valamit a korábbi házitanítóról. Tisztában volt vele, hogy sosem kérdezheti
meg erről, sem őt, sem a háztartás más tagját. Vastag téli kendőjét
szorosabbra húzta domborodó hasa felett. A lelkész a pulpitusra lépett,
mélyen meghajolt őlordsága felé, és az istentisztelet megkezdődött.
A parlament által elgondolt, és az engedelmes egyház által bemutatott új
istentiszteletben a szokásos imádságok és textusok követték egymást.
Amikor azonban eljött a prédikáció ideje, a lelkész a templom végében álló
férfiak felé tekintett, és megkérdezte:
– Itt van Edward Ferryman?
– Jelen! – kiáltotta Ned, az öreg katona azonnal, mintha
névsorolvasáson lenne.
– Elmondaná nekünk, hogy minek volt tanúja Londonban?Hadd tudja
meg mindenki, mi történt a királlyal, aki elárulta népét.
A Ned körül álló férfiak szétváltak, hogy utat adjanak neki a szentély
lépcsőjéhez. Ned bizonytalanul lépett elő.
– Nem vettem részt tanácskozásokon, és nem hallottam
magyarázatokat – vágott bele. – Csak azt mondhatom el, amit láttam.
– Vagyis egy becsületes ember véleményét. Mindössze ennyitkérünk:
egy tisztességes személy beszámolóját – nyugtatta meg a lelkész, mire az
istenesebb egyházközségi tagok felmorajlottak:
– Ámen.
Alinor azon kapta magát, hogy kendője alatt szorosan összefűzi az ujjait.
Nem tudta, mit szól majd Sir William Ned beszámolójához, és azt sem tudta,
hogy a bátyja a lelkész biztatására nem lépi-e át a tiszteletteljes viselkedés
határát. Rob a válla felett hátrapillantott a karzatra, ahol az anyja állt. Alinor
sejtette, hogy a fiának is ugyanez jár a fejében. A tervek szerint másnap
indult volna Chichesterbe a patikáriushoz. Megeshet, hogy már a kezdet
előtt meghiúsul a nagy lehetőség?
Ned odalépett a lelkészhez, és a gyülekezet felé fordult. Enyhén meghajolt
Sir William előtt, aki intett, hogy beszéljen.
– Károly király tárgyalása nyolc napig tartott. Az elejétől avégéig ott
voltam. Jelen voltam a legelső napon is, amikor bekísérték a Westminster
nagytermébe.
Alinor látta, hogy Sir William megmozdul a székében.
 – Több mint hatvan bírót hívtak össze, hogy meghallgassák,miként
válaszol a király a vádra, mely szerint zsarnok, és elárulta a népét – folytatta
Ned.
Nyílt a templomajtó. Elkésett hívő érkezhetett, de senki sem fordult meg,
amikor hideg levegő áradt a templomba. A gyülekezet figyelmét lekötötte
Ned története.
– Amikor felolvasták a vádakat, a király nem szólt, amikorpedig szólásra
emelkedett, nem volt hajlandó elmondani, hogy bűnösnek vagy ártatlannak
vallja-e magát.
– Miért? – kiabált be valaki. – Miért nem akart beszélni?
– Beszélt – pontosított Ned. – Beszélt ő, csak a vádról nemnyilatkozott.
– Miért nem?
– Nem tudhatom biztosan – ismerte el a férfi. – Ez amolyanjogászi
érvelés.
Az emberek halk morajlással adtak hangot az
elégedetlenségüknek.
– De miért nem engedték a királyt válaszolni a vádakra?
– Ő volt az, aki nem kívánt szólni. Még csak meg sem jelent,amikor egy
kisebb teremben tanúkat hallgattak meg. Olyan férfiakat, akik látták a
csatatéren, amint fegyverrel fordult szembe a saját népével. Ezt számos
tanú bizonyította. Én magam is tanúja voltam.
– Szólhatok?
A templomban mindenki a késői jövevény felé fordult, aki a karzat alatt
állt meg, ezért sem Alinor, sem Alys nem láthatta.
– Én is jelen voltam a tárgyaláson. Egyenesen Londonból jövök.
Alinor azonnal felismerte a hangot. Öklét a szájába tömte, nehogy
felsikoltson, és amikor hirtelen megszédült, beleharapott az ujjaiba.
– Ki az? – lökte oldalba a lánya.
 – Nem tudom – súgta vissza a nő.
A férfi végigment a templom főhajóján. Sötét, úti köpenyének gallérját
lehajtotta, szegélye a kifényesített lovaglócsizmája száráig ért. Alinor a
karzatról kihajolva csak a kalapját láthatta, majd miután a kalapot levette,
megpillantotta sötét, hullámos fürtű fejét. Ezen kívül csak a férfi magabiztos
lépteit, és drága köpenyének lebbenését látta, ahogy a szentély lépcsője felé
tartott.
– Ön az, Mr. Summer? – kérdezte a lelkész.
James meghajolt Sir William előtt, majd odaállt a lelkész elé.
– Én vagyok az, James Summer, Sir William fiának, Walterneka
házitanítója. Londonban akadt dolgom, és jelen voltam a király tárgyalásán.
Most rövid látogatásra érkeztem Sir Williamhez. Szívesen elmondanám,
hogy mit tudtam meg, és beszámolómmal kiegészíteném Edward
Ferryman szavait.
A lelkész intett, hogy hozzáfoghat a mondandójához. James a gyülekezet
felé fordult, és biccentett Ned felé. Alinor most pillantotta meg először az
arcát. A férfi sápadt volt. Eltökélt arckifejezése idősebbnek mutatta, mint
amilyennek utoljára látta, a vágytól megrészegülve, féktelenül szerelmesen.
A nő a hasára tette a tenyerét, és érezte, ahogy a magzat megmozdul,
mintha tudná, hogy eljött érte az apja.
– Úgy történt, ahogy Edward Ferryman mondta – erősítettemeg James.
– A király két okból nem nyilatkozott a vádról. Részben azért, mert szerinte
a bíróságot nem törvényes módszerekkel hívták életre. Még sosem létezett
olyan bíróság, amelyet a parlament bízott volna meg munkával, eddig
ugyanis ez mindig az uralkodó feladata volt. Emellett azt is kijelentette, hogy
semmiféle bíróság nem ítélheti meg a királyt, aki az Úr elrendeléséből
uralkodik. – James szünetet tartott. – Úgy vélem, ez az érv jogi szempontból
megállta a helyét. Ez azonban azt jelentené, hogy egyetlen királyt sem
állíthat bíróság elé a népe. A parlamentnek és a bíráknak azonban
meggyőződése volt, hogy a királynak felelnie kell.
– Háborút viselt ellenünk – szakította félbe Ned. – Majd amikor békét
ígért, megszegte a szavát. Ránk szabadította a skótokat, és azt tervezte,
hogy behívja ellenünk az íreket is. Mit gondol, miben mesterkedik a pápista
felesége Párizsban, ha nem abban, hogy a franciákat megpróbálja rávenni
Anglia megszállására? Mit gondol, mit művel a fia Hágában? Az
ellenségeinkkel találkozik! Ezek mind az angolok ellenségei! Áruljon el
valamit: ha angolokkal háborúzott, az ellenségeinkkel lépett szövetségre és
ellenséges csapatok élére állt, akkor hogy lehetett a királyunk?
A templomban mormogás tört ki, az emberek érezhetően Nednek adtak
igazat. A háborúkat mindenki megszenvedte, sokan vesztették el apjukat,
fivérüket, fiukat, akik követték Sir Williamet a Marston Moor-i szörnyű
csatába.
– Szerintem ez egy tragédia – vallotta be őszintén James. –
Úgy vélem, a király a kezdetektől fogva meggondolatlan volt, ám azt
kívánom, bár vallotta volna bűnösnek magát a végén, és vonult volna
száműzetésbe.
– Na igen, de aztán ott is maradt volna? – csattant fel indulatosan Ned.
– Hiszen éveket töltött börtönben, mégsem maradt ott soha.
James lehorgasztotta a fejét, aztán felnézett, egyenesen Ned haragtól izzó
szemébe.
– Talán nem – jegyezte meg higgadtan. – És tudom, hogy derék
embereket vesztett el, amikor a magához hasonló katonák hűségét
rombolta le.
– Ennek semmi köze hozzám! – hárította el Ned az elismerést.– Ahhoz
sincs semmi köze, hogy maga mit gondol rólam, vagy mit gondol róla. Nem
helyes, ha egy király az alattvalói zsarnoka, és ebben Anglia népe meg is
akadályozta őt. Ettől a naptól fogva sosem lesz zsarnok, aki az angolokon
uralkodjon. Szabadok leszünk.
James biccentett, és nem szólt semmit. Sir William a székében fészkelődve
lehajtotta a fejét, mintha elgondolkodna.
– Istenfélő halála volt? – tette fel a kérdést a lelkész.
Ned Jamesre nézett, majd mindkettejük nevében válaszolt:
– Igen. Több ezren álltunk a palota előtt, amikor tudatták velünk, hogy
az éjszakát imádkozással töltötte. Bátran állt ki, a fejét a tönkre fektette, és
intett, hogy felkészült. A hóhér egyetlen csapással vágta le a fejét.
A templomban mindenki felsóhajtott. Valahol a karzaton egy nő elsírta
magát.
– Most már Isten a bírája – vette át a szót James. –
Előttemindannyiunknak meg kell jelennie.
– Ámen – vágta rá a lelkész. – Most pedig harmadszor, egybenutoljára,
a házasulandókat hirdetem ki.
A két férfi, Alinor bátyja és a szerelme, egymásra sem nézett, csak
megfordult: Ned visszatért a templom végébe a földművesek közé, James
pedig megállt Sir William széke mögött.
– Kihirdetem, hogy Alys Reekie, ezen egyházközség hajadonjaés
Richard Stoney, sidleshami legény házasságot kívánnak kötni.
Alinor érezte, hogy Alys megfogja a kezét. Megszorította, és sikerült
rámosolyognia a lányára.
– Harmadszor, egyben utoljára hirdetem ki a házasságukat.
A gyülekezeten némi érdeklődés és öröm hullámzott át, amikor felállt az
ifjú Richard Stoney, aki csak azért jött el a Szent Wilfridbe, hogy részt vegyen
a kihirdetésen. A nyakát nyújtogatva körülnézett, és amikor meglátta Alyst
a karzaton a nők között, rákacsintott.
 – Ha valaki bármi okról vagy akadályról tudna, amely miatt ekét személy
nem egyesülhet a házasság szentségében, az most szólaljon fel.
– Felállt bárki, hogy akadályt jelentsen be? – kérdezte suttogva Alys.
– Nem – felelte az anyja. – Ugyan ki próbálkozna bigámiával aSealsea-
szigeten, ahol mindenki mindenkit ismer?
– A házasságkötésre jövő vasárnap kerül sor – jelentette be alelkész.

A templomból kilépve Alinor tudta, hogy oda kell mennie tisztelettel

üdvözölni Sir Williamet, így a teljes gyülekezet kíváncsi pillantásainak
kereszttüzében találkozik majd újra Jamesszel. Alys és Rob közrefogta, Ned
pedig vonakodva követte őket, amikor átvágtak a deres füvön. Alinor bókolt
a földesura előtt, és tekintetét Sir William kifejezéstelen arcára függesztette.
– Mrs. Reekie – biccentett a férfi Alinor és Ned felé, Robraazonban
rámosolygott. – Hogy vagy, Robert?
– Jól, uram. Holnap indulok Chichesterbe.
– Mindent elintézett, ugye? – nézett hátra a tiszttartóra a férfi.
– Igen, már várják a fiút – felelte Mr. Tudeley. – Mihelyt azanyja aláírja
holnap a tanoncszerződést, én magam fizetem ki a pénzt a patikáriusnak.
– Igen hálásak vagyunk – szólalt meg Alinor.
– És itt a betege is. Mit gondol, elég jól fest?
A nő bókolt James előtt is, és végre felé mert fordulni. A férfi meleg
mosolya és szenvedélyes pillantása a velejéig megrázta. Megdermedt,
képtelen lett volna odalépni, hogy a karjába vesse magát, ám elmenekülni
sem tudott. Nyeldekelt, de nem jött ki a torkán egyetlen hang sem. Érezte
teste mélyén a magzat súlyát, és nem értette, hogyan lehet, hogy a férfinak
sejtelme sincs arról, hogy gyermeket nemzett, akit ő a szíve alatt hord.
Szorosabban magára csavarta a kendőjét, mintha így védené domborodó
hasát.
– Örülök, hogy ilyen egészségesnek tűnik, Mr. Summer.
– Üdvözlöm, Mrs. Reekie. Örülök, hogy újra látom. És hogyvan az én
tanítványom?
– Gyakorlom a latint – vigyorodott el Rob. – Sir William megengedte,
hogy könyveket kölcsönözzek a könyvtárából. Találkozott Walterrel, uram?
– Ó, most, hogy Cambridge-ben van, túl előkelő lett hozzánk –
tréfálkozott James. – Remélem, a félév elején meglátogathatom.
– Maga pedig férjhez megy? – biccentett Alys felé őlordsága. –A
sidleshami egyházközségbe való legényhez?
Alys megfordult, intett Richardnak, aki odalépett, és illő módon
meghajtotta magát Sir William előtt. Alinor felfigyelt arra, milyen pontosan
tudja, mennyi tiszteletet kell megadnia: Richard Stoney mégiscsak egy
kisbirtokos fia volt, nem a Peachey család egyik bérlője, és erről sosem
feledkezik meg.
– Boldogságot kívánok – jegyezte meg Sir William közönyösen. Intett
Mr. Tudeley-nek, hogy adjon Alysnek egy shillinget, aztán Robhoz fordult: –
Eljöhetsz hozzánk ebédre. – A meghívást szándékosan nem terjesztette ki
Alinorra és Alysre, akik kiestek a kegyéből, minthogy egy parlamentet
támogató „kerekfejű” házában éltek. Egyértelmű volt, hogy még csak nem
is üdvözli Nedet, aki kalapjával a kezében állt mellettük, és konokul nem
hajolt meg a földesúr előtt.
– Köszönöm! – vágta rá Rob. – Írok majd, uram, mihelyt elkezdem a
munkát Chichesterben.
Őlordsága bólintott, aztán Nedről tudomást sem véve elfordult. James
még egyszer visszanézett Alinorra, majd követte Sir Williamet. Most, hogy
már nem kellett tisztelettudóan viselkedni, a gyülekezet Ned köré gyűlt,
hogy tovább faggassa őt a tárgyalásról, kivégzésről, parlamentről és
Londonról, amely immár király nélküli királyi várossá lett.

Alinor és Alys az öböl menti töltésen sétált vissza a Rév-házba. Ned

mögöttük lépkedett néhány ismerősével, akik egy darabon elkísérték, hogy
további részleteket szedjenek ki belőle a tárgyalásról és a kivégzésről.
Mindenkinek türelmesen válaszolgatott. Büszke volt arra, hogy nagy
események tanúja lehetett, ezért szívesen elmesélte újra meg újra a
történetét. Dagályföldén még csak hasonlót sem hallottak soha. Sőt egész
Angliában sem. Egyszerre volt ez világvége és egy új világ kezdete.
A dagály már elkezdődött, ezért a szárazföldön lakók, akik a fagyott gázlón
át jöttek el a templomba, most komppal akartak hazamenni. Alys hagyta,
hogy Ned szedje be a pénzt, és ő húzza át a kompot.
– Emlékszel még egyáltalán, hogy kell csinálni? – ugratta. –Nem lett túl
puha a kezed a kötélhez?
– Esküszöm, azt valóban elfelejtettem, hogy milyen hideg vanitt –
válaszolta a férfi.
Az ujjait lehelgetve lépett be a házba, és megállt a tűzhely mellett. Alinor
összekotorta a parazsat, és rátett egy jókora darab uszadék fát.
– Mielőtt elmentem volna… – szólalt meg Ned halkan, hogyAlys ne hallja
meg az emeleten. – Azt mondtad, szükséged lenne a segítségemre, és majd
beszélnünk kell róla, ha hazatértem.
Alinor nem tudta, mit is mondhatna. Világos volt számára, hogy előbb
találkoznia kell Jamesszel. Majd együtt eldöntik, mitévők legyenek, és
hogyan lehet bejelenteni a hírt.
– Alysről van szó – bökte ki. – Gyermeket vár.
 Nedet nem rázta meg a hír. Vidéken, különösen az ország olyan eldugott
zugaiban, mint Dagályfölde, sokan a régi szokás szerint házasodtak:
fogadalmat tettek, aztán következett az udvarlás és szerelem hosszú
időszaka, amely során házat kerestek, vagy pénzt gyűjtöttek az esküvőre.
Nem egy menyasszony domborodó hassal állt az oltár elé, de olyan is akadt,
aki mögött akkorra már egy vagy két kisgyermek lépkedett.
– Fogadalmat tettek egymásnak az Úr előtt? Megvolt a kézfogó, együtt
imádkoztak? Istenes pár lesznek? Alys nem volt léha vagy szemérmetlen? A
legény nem erőszakoskodott vele?
– Ó, nem – nyugtatta meg Alinor. – Biztosak egymásban, rendben
eljegyezték egymást. Richard gyűrűt adott Alysnek. A hozomány miatt
várnak. Én is emiatt aggódom. Richard szülei ragaszkodnak hozzá, azért
próbáltunk olyan gyorsan pénzt gyűjteni.
– De miért kell annyira sietni?
– Alys szeretné a gyermeket a Stoney-tanyán megszülni, amitmajd
megörököl. Azt akarja, hogy beleszülessen a családba, és az apja nevét
viselje.
– Sajnálom, hogy nem gazdagabban tértem vissza – mondtaNed. –
London iszonyúan költséges hely. De Alys megtarthatja a pénzt, amit a
kompon keresett. Adja csak össze, aztán szóljon, ha hozzá kell tenni egy
kicsit. Ha akarod, elmegyek veled a Stoney-tanyára, és beszélek a szülőkkel.
Az ifjú Richard nem ajánlotta fel az örökségét?
– De igen. Jobb szeretném, ha nem kellene elfogadnunk, deAlys azt
hajtogatja, hogy Richard gondoskodik mindenről.
Ned felkacagott.
– Istenem, ez a lány! A jegyesétől kéri kölcsön a
hozományravalót?
 – Csak így sikerülhet megszerezni. Egész vagyont követelnektőle.
Munkával mi ennél többet nem tudtunk összegyűjteni, Richard pedig
kipótolja, ami még hiányzik. Alys eltökélte, hogy jövő vasárnap férjhez megy.
A férfi elmosolyodott.
– Hát, jó tudni, hogy új élet születik abba az új világba,
melyetmegalkotunk. Ha fiú lesz, az öreg Noll Cromwell tiszteletére
elnevezhetné Olivernek.
– Igen – értett egyet Alinor, és arra gondolt, hogy James eztnem tűrné.
– Jó érzés újra a régi otthonodban élni?
– Hát persze – bólintott a nő. – De ha feleséget akarsz hozni aházhoz,
akkor boldogan visszaköltözöm a kunyhóba, vagy máshová.
– Én ugyan nem! – kacagott a bátyja. – Egyébként pedig, hovámáshová
mehetnél?
– Ó, nem is tudom – mosolygott rá Alinor.

James arra jutott, hogy úgy találkozhat a legegyszerűbben Alinorral, ha ebéd

után, amikor a téli ég máris sötétedni kezd, visszakíséri Robot az öblön át, a
kevesek számára ismert ösvényeken. Azt mondta, gyógyfüvekre lenne
szüksége, nehogy visszatérjen a láz.
– Anyám vasárnap nem árul gyógyfüveket – emlékeztette afiú.
– Csak megmondom neki, hogy mire lenne szükségem, aztánmajd
magával hozhatja, amikor a Priory felé jár – állt elő gyorsan egy ürüggyel
James.
A vastag, szürke felhőréteg felett néha felhangzott egy-egy hattyú
szárnyának ijesztő csattogása, és éppen vadlibák szálltak le az öböl menti
kavicsos dombocskákra. Már sötét volt, csak az ösvényt látták a lábuk alatt,
és a hold sarlója bukkant elő néha a rongyos felhők mögül. Rob
magabiztosan lépkedett a számára jól ismert, kanyargós csapáson,
Jamesnek azonban nagyon kellett figyelnie, ha követni akarta. Egyáltalán
nem igazodott el azon, hogy miféle úton haladnak.
– Anyád jól van? – tudakolta, miközben igyekezett lépést tartani.
– A tél mindig nehéz az ingovány mellett – felelte a fiú. –Alysnek
mindennap a kompon kellett dolgoznia, még a legnagyobb hidegben is, és
anyám minden áldott percben rettegett, amit a nővérem a vízen töltött. Az
pedig még rosszabb volt, ha én is kimentem segíteni Alysnek. Anyám fél a
mély víztől. De azért jól van. A révészházban kényelmesebben élhet, mint a
régi kunyhóban.
– A révészházban laknak? Miért költöztek el a kunyhóból?
Rob elkapta a tekintetét a tanítójáról. Szégyenkezett amiatt, hogy az apja
elhagyta a családot.
– Mindenkinek azt készülünk mondani, hogy az apám minden bizonnyal
meghalt – magyarázta. – Majd Alys esküvője után. De ha anyám meg akarja
tartani a munkáját és a jó hírét, akkor nem élhet egyedül. – Megbotlott,
megtorpant, és James felé fordult. – Jobb neki, ha özvegynek hiszik, aki a
fivére védelme alatt áll, különösen most, hogy Alysszel elkerülünk a háztól.
Sajnálom, hogy hazudok. De tényleg muszáj, uram.
James a fiú meggörnyedt vállára ejtette a kezét.
– Helyesen cselekszel. Nem a te szégyened, és nem is az anyádé, hogy
az apád úgy döntött, nem tér haza. Nem hazugság azt állítani, hogy a
családotok nem számít arra, hogy valaha is hazajönne. Én sem árulom el
senkinek, hogy találkoztunk Newportban. Az én szememben is halott.
Rob ettől szemmel láthatólag jobb kedvre derült.
– Ez egy kicsiny sziget. Ha elvesztené a jó hírét, anyám nemélhetne
tovább itt.
 – Ezek szerint Alys férjhez megy? – terelte másra a szót James,amikor
továbbmentek, hogy a fiú ne érezze magát olyan rosszul.
– Jövő vasárnap. Minden pennyt félre kellett tennie a hozományára.
– Anyád biztosan örül a boldogságának.
– Az ő összes megtakarítása is ráment.
James arra gondolt, hogy milyen ostoba volt, hogy nem küldött pénzt. De
hogyan magyarázta volna meg Alinor? Ráadásul abból az összegből vette
volna el, amit a királyért végzett munka miatt tartott magánál. Nem volt
saját vagyona. Hogyan is foszthatta volna ki az ügyet, amelyre felesküdött, a
nőért, akit tilos volt szeretnie? De azért mardosta a szégyen, amikor eszébe
jutott Alinor, akinek nélkülöznie kellett.
– Ned bácsikádnak nem lett volna szabad ilyen hosszú időremagára
hagynia – csattant fel ingerülten.
– A komp Alys dolga volt, anyám a világért sem vállalta volnael. Őszintén
hiszi, uram, hogy apám nem jön haza?
James örült, hogy már a töltésnél jártak, amely az ér és a sötétben
felmagasodó Rév-ház felé vezetett.
– Ő maga mondta ezt. Anyádnak is jobb, ha nem tér vissza,nemde?
– Alysnek is. Stoney-éknak biztosan nem kellene, ha apámmég velünk
lenne.
– És neked?
Rob elvörösödött.
– A patikárius nem kérne belőlem, ha ismerte volna az apámat.
– Anyád hat év múlva szabad asszony lesz – biztatta a férfi.
– De az még olyan sok idő – felelte Rob, aki azért látta így,mert fiatal fiú
volt. Ebben a huszonkét éves James is egyetértett vele.
Közben elértek a révészházhoz. Rob elfordította a kallantyút, és az ajtó
kitárult.
 – Velem jött Mr. Summer is – szólt be hangosan, és előrement.James
követte.
A kinti sötétség után a szoba nagyon világosnak tűnt, pedig a tűz mellett
mindössze néhány mécses égett. Ned az asztalnál ült, a zsebkését élezte,
Alinor Alysszel a tűzhely mellett font. Guzsalyukat maguk mellé
támasztották, az orsó a lábuk előtt pörgött. A nőnek James láttán a lélegzete
is elállt, felugrott, és a hirtelen mozdulattól az orsója begurult a támlás pad
alá.
– Isten hozta! – üdvözölte gyorsan összeszedve magát.
– Úgy gondoltam, átjövök Roberttel – magyarázkodott sután aférfi. –
Hogy gyógyfüveket kérjek magától a láz ellen, amennyiben visszatérne. Nem
állt szándékomban megzavarni magukat.
Ned a késről fel sem pillantva biccentett.
– Inna egy pohár sört? – kérdezte Alinor. – Üljön le – mutatotta saját
zsámolyára a tűzhely mellett.
– Köszönöm. Aztán indulok is hazafelé.
– Sötét az éjszaka – jegyezte meg Ned.
– Igen, valóban.
Csend támadt. Alinor a ház végében található kamrához sietett, kitöltött
egy-egy pohár sört James és Rob számára, aztán Nednek is hozott. Rob
letelepedett mellé a falhoz tolt padra.
– Nem furcsa újra itthon lenni? – fordult James Nedhez.
A férfi vállat vont.
– Nem ezt az életet választottam volna magamnak, de hátegyikünk sem
úgy él, ahogy szeretne. – Egy időre elhallgatott. – Maga talán igen, meg talán
őlordsága is.
– Már nem – vallotta be őszintén James. – Nem hittem volna,hogy ez
előfordulhat, és nem hittem volna, hogy így végződik.
 Ned gondosan becsúsztatta kését a kopott bőrtokjába, és mellé tette a
köszörűkövet.
– Kár – közölte nyersen. – Mert akkor már évekkel ezelőtttehetett volna
ellene.
– Egyetértek. – James igyekezett valami közöset találni kettejükben. –
Már jó ideje úgy gondolom, hogy meg kellett volna találni a módját annak,
hogy háború nélkül jussunk előbbre. Meg kellett volna állapodni,
megkeresni, hogyan vethetünk véget a nézetkülönbségeknek, és hogyan
élhetünk együtt békében.
– Hát, mi megtaláltuk – mosolyodott el halványan Ned. – Bármagának
talán nem ilyesmi járt a fejében. Képes lesz ebben az új Angliában élni?
– Remélem. Remélem, hogy visszanyerem a régi otthonomat,és
remélem, ott élhetek majd a családommal, és talán segíthetek… – Miben?
– A királyság kormányzásában és irányításában… Vagyis hátaz ország
kormányzásában.
Ned felkapta a fejét, és úgy meredt Jamesre, mintha nem hinne a fülének.
– Már miért kormányozna minket maga meg a maguk fajtája,miután
majdnem tíz éven át mást sem tettek, csak feldúlták a békénket?
James nyelt egyet.
– Mert angol vagyok és békében szeretnék élni.
– Mindannyian békére vágyunk – szólt közbe Alinor.
A bátyja rámosolygott.
– Igen, azt tudom, húgom, hogy te igen. És remélem, mostantól béke is
lesz. No és mit gondolsz, Alinor, hogyan kellene vezetni az országot?
A nő elpirult.
– Ó, hiszen tudod, hogy én csak a mesterségemhez értek. Abban biztos
vagyok, hogy a bábáknak engedélyt kell szereznie, és hogy az asszonyoknak
szülés után ki kell várnia a templomi avatást. De ami a többit illeti… Honnan
is tudhatnám?
James önkéntelenül is az anyja éles elméjére gondolt, mely átvezette a
családot az állandó változások évein. Lady Avery éppoly jól ismerte a világot,
mint a férje, és bármely férfinál gyorsabban fedezte fel egy adott helyzet
politikai előnyeit.
– Ezek szerint maga a nőuralom híve? – fordult Ned felé mosolyt
erőltetve az arcára.
– Inkább egy jólelkű asszony uralkodjon felettem, mint azok akirálypárti
gavallérok, akik megrázzák magukat, és csapatostul térnek vissza a
birtokaikra most, hogy vereséget szenvedtek.
James elvörösödött az indulattól.
– Ebben nem értünk egyet – jegyezte meg kurtán. – Úgy vélem, abban
kell maradnunk, hogy más erről a véleményünk.
Ned felállt.
– Hagyja ezt abba – tanácsolta Jamesnek. – Úgy van, ahogygondoltam.
Sejtettem, hogy maga miféle. Ha nem a gavallérok vagy a pápisták ügyében
járt itt, akkor is valami titkos dolga volt, valami rosszban sántikált. Ami
engem illet, nem érdekel, hogy miben mesterkedett, ha mostantól felhagy
vele.
– Mr. Summer a házitanítónk volt – vette védelmébe Rob aférfit. – Ha
nem tanított volna meg annyi mindenre, most nem lenne lehetőségem arra,
hogy tanonc legyek.
Ned biccentett, és a padon ülő fiú vállára tette a kezét.
– Tudom. Tudom, hogy rendesen bánt veled. – Elhallgatott. –Lefekszem
– jelentette be aztán. – Vannak, akiknek korán kell kelnie. Ez a legény holnap
reggel indul Chichesterbe, ami igen nagy dolog számára. Úgyhogy korán kell
ágyba kerülnie, hogy időben ébredhessen.
 – Igen – bólintott James. – Megyek is. Csak gyógyfüvekért jöttem a láz
ellen. Sajnálom, hogy nem értünk egyet.
– Kikísérem – mondta Alinor, és fürgén az ajtóhoz lépett. –Elkísérem az
útig.
– Vigyázz, nehogy belepottyanjon az érbe, és vízbe fulladjon.– Ned
keserű mosolyától a szavai inkább fenyegetésnek, mintsem tréfának
hangzottak. – Nagy veszteség lenne az elkövetkező kormány számára. Jó
éjszakát, Mr. Summer. Vagy más nevet választ, mihelyt visszaszerzi a
birtokát? Egyáltalán így hívják magát?
James a férfira nézett, kinyújtotta felé a kezét.
– Más nevem lesz, és sajnálom, hogy nem voltam őszinte magával. Egy
ideje elvesztettem a hitem, aztán mind a ketten tanúi voltunk a királyom
halálának. Arra várok, hogy megbékülhessek minden honfitársammal,
magával is. Remélem, egy nap megbocsátja a vétkeimet, ahogy én is
megbocsátom, amit maga vétett ellenem.
Ned annyira meghökkent, hogy kezet fogott vele, és megrázta.
– Hát… igen – mormolta. – De a jövőben ne legyen semmiálságos ügylet.
– Semmi ilyen nem lesz – biztosította James. – A háború végetért
mindkettőnk számára, ahogy a király számára is.
– Bizony – bólogatott elégedetten Ned. – Számára aztán biztosan véget
ért.

Alinor kendőt borított a fejére. – Bezárom a tyúkokat – szólt hátra az ajtóból

a tűzhely lángjaitól megvilágított szobába.
Amikor kiléptek a szélcsendes, hideg éjszakába, James az újhold fényénél
csak a nő arcának halvány körvonalait és sötét szemét látta. Arra gondolt,
hogy még életében nem látott szebbet ennél az asszonynál, itt, a kopár,
sötét tájban, mögötte az öböl ónként csillogó vizével, az égbolton a jégfehér
holdsarlóval.
– Nem fázol? – kérdezte, és úgy nyúlt a vállához, mintha csaka kendőjét
akarná megigazítani, ám aztán olyan magától értetődően és természetesen
ölelte magához, mintha sosem váltak volna el. A nő hozzásimult, de James
érezte, hogy valami megváltozott. Alinor teste a házi szövésű ruhadarabok
rétegei alatt idegennek tűnt. Volt valami az érintésében, ami
elborzasztotta… mintha a nő egy ijesztő mese alakváltó szereplője lett volna.
A férfi összerezzent, hátralépett, és lenézett Alinorra. Ekkor vette észre,
hogy nem csak a holdfény miatt oly sápadt az arca.
– J… James – dadogta a nő.
– Szerelmem?
– Hát visszajöttél értem?
– Ahogy ígértem. És abban a percben, amint lehetséges volt.
Alinor mélyet sóhajtott. James ekkor ébredt rá arra, hogy vélhetően attól
a pillanattól fogva levegőt sem mert venni, hogy ő belépett a házba. A nő
nyugtalansága csak még jobban megriasztotta. A sötét ajtó felé pillantott,
de Alinor már kézen fogta, és elindult vele a ház sarka felé, onnan pedig a
kiskapun át a veteményeskertbe, amely a néptelen úttal párhuzamosan
terült el.
– El kell mondanom valamit – szólalt meg a nő.
Hangja hallatán az ól melegében összebújó tyúkok álmosan kotkodácsolni
kezdtek. Alinor lehajolt, becsukta a tyúkól ajtaját, és alul-felül el is reteszelte.
– Előbb nekem van mondanivalóm – szakította félbe James. –
Találkoztam a szüleimmel… apámmal és anyámmal. Beszéltem nekik rólad.
Megfizetem a parlamentnek a büntetést, és visszaszerzem a házunkat.
Elviszlek oda, aztán hat év elteltével, amikor özveggyé nyilvánítanak,
összeházasodunk.
Látta, hogy a nő vértelen ajka megremeg, és félt, hogy tiltakozni fog. Nagy
meglepetésére azonban Alinor azonnal beleegyezett.
– Igen – felelte halkan. – Igen, feleségül megyek hozzád, és ottélek
veled, ahol csak akarod. Igen. De nekem is mondanom kell valamit.
– Velem jössz? – James alig hitt a fülének.
– Igen. De előbb…
– Szerelmem! Szerelmem! Velem jössz!
– Mondanom kell valamit.
– Bármit! Bármit!
A tyúkok a hangjuk hallatán újra kárálni kezdtek.
– Csitt! – Alinor elhúzta a férfit a tyúkól mellől. – El kell
mondanom…
James megfogta a kezét.
– Hát persze. Mit, szerelmem?
A nő levegő után kapott, mintha nehezére esne megszólalni. Amikor végül
megszólalt, olyan halkan suttogott, hogy Jamesnek közelebb kellett hajolnia
hozzá.
– Gyermeket várok.
A férfi egy pillanatig nem is értette, hogy mit mond. Mintha nem hallotta
volna jól. Külön-külön mind a két szónak volt jelentése, együtt azonban nem
volt semmi értelmük, ezért nem is értette az egészet. Miért mondja ezt
Alinor, és miért neki?
– Micsoda?
– Gyermeket várok.
– Hogy történt? – kérdezte maflán a férfi.
A nő ajkán a halványnál is halványabb mosoly játszott.
 – Gondolom, a szokásos módon. Amikor fent voltunk a szénapadláson.
– De hogyan? – ismételte meg James. – Hogy lehetséges?
– Hogy ne lenne lehetséges?
– Azt hittem, teszel ellene! – csattant fel a férfi óvatlanul.
– Csitt! – szólt rá a nő, és az alsó kapu felé vezette, nehogymeghallják
őket a házban.
James agyán átvillant egy korántsem ideillő gondolat arról, hogy mennyire
gyűlöli a téli veteményest, amelyben nem nő semmi, minden sáros és sötét.
Milyen szegényes, milyen csúf látványt nyújt. Magában azt is megjegyezte,
hogy mennyire nem tetszik neki, amikor a tyúkok felismerik Alinor hangját,
és visszakotyognak neki. A leendő Lady Avery nem etet tyúkot, és nem
húzkod ki tarlórépát a nedves földből… És a keze sem ilyen kérges.
– Biztos vagy benne?
A nő most már valóban elmosolyodott.
– Hát persze hogy biztos vagyok benne.
A mosoly felbőszítette a férfit. Mintha bizony ostobának tartaná!
– Nagyon is jól értem – vágta oda. – Nem vagyok teljesentudatlan. Csak
azt hittem, hogy te… Mégiscsak férjes asszony vagy… Javasasszony… Azt
hittem, tettél arról, hogy ez ne történjen meg.
A nő megrázta a fejét. Bosszantóan higgadtnak tűnt.
– Ilyen munkát én nem végzek.
– Nem is számít munkának, ha magadnak csinálod! – érvelt aférfi igazi
jezsuitaként. – Akkor lenne munka, egyben bűn, ha valaki másnál
akadályoznád meg egy gyermek születését… Egy bűnös vagy házasságtörő
asszony esetében. De ha magadról van szó, akkor miért is lenne bűn, ha úgy
döntenél, hogy gyógyfüveket eszel, vagy megiszol valami főzetet, mihelyt
kiderül az állapotod? Vagy már azelőtt, hogy ilyet teszel!
 – Hogy ilyet teszek? – ismételte meg a nő, mintha nem értenéa
szavakat.
– Akkor egyáltalán nem számítana bűnnek, minthogy nemállna fenn
bűnös szándék. Érted? Ha nincs gonosz szándék, akkor nincs bűn sem. Miért
nem vettél magadhoz gyógyfüveket már azon a reggelen, amikor elváltunk?
– Mert kettőnkön kívül másra sem tudtam gondolni. Csak ránk és a
szénapadlásra… Mintha kiléptünk volna az időből – vallotta be a nő. – Az
estét vártam, vágytam arra, hogy viszontláthassalak. Aztán elutaztál, és már
csak a vágyakozás maradt.
Összébb húzta kendőjét a domborodó hasa felett.
– Igaz, mihelyt rájöttem, elgondolkodtam azon, hogy mitévőlegyek.
Egész éjjel töprengtem. Hosszú, hideg éjszaka volt… – Elhalt a hangja.
Szerette volna elmondani, hogyan ragyogott a kagylóhéjjal borított part a
holdfényben, hogy milyen nehéz köveket választott, és be akart gyalogolni
az ingoványba, a biztos halálba… És végül hogyan ébredt rá arra, hogy a
gyermekük léte örömöt jelent neki.
Ám aztán észrevette, milyen haragos és elzárkózó arccal mered rá a férfi.
– Nem tettem volna meg. Sosem mérgeznék meg gyógyfüvekkel egy
gyermeket. A sajátomat egész biztosan nem. És inkább meghalnék, mint
hogy megmérgezzem a közös gyermekünket.
Látta, hogy James irtózva megborzong.
– Még nem gyermek – jelentette ki a férfi. – A törvény szerintmég nem.
Egész addig nem az, amíg meg nem mozdul. Isten szemében nem az.
Megmozdult már? Igen?
Alinor ámuló tekintete a haragos szempárról az engesztelhetetlen szájra
siklott.
– Igen – felelte halkan. – Persze hogy megmozdult. Szeptemberben
fogant meg. Karácsonykor éreztem meg, hogy mozog. Tudom, hogy él.
Érzem, amikor alszik, és azt is, amikor ébren van. Ez a kis fiúgyermek talán
álmodik is.
– Nem fiú!
A nő higgadt, sötét pillantással nézett rá.
– Természetesen senki sem tudhatja biztosan. De gyermek, ésúgy
hiszem, hogy fiú.
– Nem az. Most még semmi. Talán nincs túl késő…– Nincs túl késő
mihez?
– Ahhoz, hogy bevegyél valami gyógyfüvet vagy főzetet, vagytegyél
valamit! Még nincs hozzá túl késő.
– Úgy érted, még nincs késő ahhoz, hogy hosszú tűt döfjekmagamba, és
megöljem a gyermeket a méhemben?
James nagyot nyelt.
– Nem, persze hogy nem ezt kívánom tőled. De Alinor…– Igen?
– Alinor, én haza akarlak vinni magammal. Azt akarom, hogya
hitvesemként élj velem. Hogy te légy a következő Lady Avery.
Ezzel megragadta a nő figyelmét.
– Ez a neved?
– Igen, igen, na és? Most nem erről beszélek. Hanem azt mondom, hogy
nem vihetlek apám és anyám elé úgy, hogy várandós vagy, de még mindig
egy másik férfi felesége. Ha hagyod, hogy megszülessen, Zachary nevét kell
adnod neki. Nem nevelhetek egy Reekie nevű gyermeket a házamban! Épp
elég baj, hogy anyámnak Alys és Robert lesz az unokája! Nem lehet, Alinor.
Meg kell értened, hogy nem tehetem. Szégyent jelentene neked, és
szégyent jelentene rám és a nevemre nézve is.
– Nem tudtam, hogy ez a neved – ismételte meg a nő. – Avery!
Lord Avery vagy?
– Nem. Az apám baronet. Nem mintha számítana.
 – De én végig James Summerként gondoltam rád. A keresztneved sem
James? Akkor hát hogyan szólítsalak?
Olyan nevetségesen és komolytalanul viselkedett, hogy a férfi
megragadta a vállát. Alinor azonnal hátrahőkölt, mintha egy ökölcsapást
készülne elkerülni. Jól megtanulta a leckét, amely szerint ha megrázzák, azt
mindig ütés követi, és ha a földre kerül, akkor belerúghatnak a hasába vagy
az arcába. James azonnal elengedte. Riadtan kapta el a kezét, és úgy tárta
szét a karját, mintha azt mutatná, hogy nincs nála fegyver.
– Ne! Ne, az ég szerelmére! – kérte. – Nem vagyok vadállat.Sosem
bántanálak. Bocsáss meg, bocsáss meg nekem! De ha egyszer képtelen
vagyok megértetni veled… Alinor, figyelned kell rám!
– Figyelek. – A nő hamarabb összeszedte magát, mint a férfi. –Figyelek.
De nem tehetem meg, amit kérsz.
– Bocsáss meg… – James azon volt, hogy lecsillapítsa szíve
vadkalapálását. – Iszonyú hónap… iszonyú év áll mögöttem. Akkor tudtam
meg, hogy a királyt letartóztatták, amikor találkoztam a szüleimmel, akik
igen haragosak voltak. Így nem hagyhattam el a szemináriumot, ahogy azt
eredetileg terveztem, hanem vissza kellett térnem a király szolgálatába.
Azóta jártam Londonban, Hágában, majd visszamentem Londonba, és
megpróbáltam… Fogalmad sincs, milyen kétségbeesetten próbáltam…
Olyan férfiakkal találkoztam, akik már nem reméltek semmit,
nincstelenektől kértem pénzt, elvártam tőlük, hogy cselekedjenek, amikor
pedig elfogyott a bátorságuk… Nem kaptam választ, és most, Isten bocsássa
meg, a király halott, mindennek vége, még sosem szenvedtünk ilyen
megsemmisítő vereséget, és akkor még végig kell hallgatnom a bátyád
gúnyolódását is…
– Ned nem gúnyolt.
 – Dehogynem. Te ezt nem érted. Ez amolyan férfiak közöttidolog. Az
országunkról, a háborúnkról…
– Az én háborúm is – jegyezte meg a nő. – És az én országomis.
James olyan fürgén lépett a kapu felé, mintha arra készülne, hogy
dühében kilódul rajta, és elvágtat az úton.
– Nem erről van szó! Nem figyelsz rám!
Alinor némán és mozdulatlanul állt, mint egy őz, amely veszélyt érez, de
még nem tudja, mi következik. Olyan ártatlan és éber volt, mint az az állat,
amely beleszimatol a szélbe. A férfi visszatért mellé. Ökölbe szorította
leengedett kezét, és keresni kezdte a szavakat, amelyekkel
elmagyarázhatná, hogy mit érez.
– Ez a hír rendkívüli módon megrázott. Nem tudom, mit mondjak.
Hatalmas fehér szárnyát kitárva egy gyöngybagoly suhant feléjük a sövény
felett, majd feljebb emelkedett, és kirepült a kert túlsó végén elterülő mező
felé. James látta, hogy a nő úgy bámulja a madarat, mintha az
figyelmeztetné valamire. Felmerült benne, hogy egy olyan férfi, mint ő – egy
iskolázott, spirituális férfi –, sosem lesz képes teljesen megérteni egy olyan
nőt, mint Alinor, aki olyan vidéken él, mint amilyen ez.
– Mi az? – kérdezte, amikor a nő megint felé fordult.
– Csak a baglyot néztem – felelte halkan Alinor. Érezte, hogyJames
ingerült, de nem tudta, hogy miért. – Figyeltem rád. Csak közben a madarat
is néztem.
– Fázol – jegyezte meg a férfi, pedig ő volt az, aki megborzongott. – Ned
már biztos nem érti, hol maradhatsz.
– Tudja, hogy hol vagyok. Megmondtam neki, hogy bezárom atyúkokat.
James bosszúsan a nyelvébe harapott.
 – Úgy értem, hogy most nem tudunk erről beszélni. Itt nem.Inkább
holnap. Találkoznunk kell valahol, hogy
beszélgethessünk. Hol leszel?
– Holnap el kell kísérnem Robot Chichesterbe.
A férfi újra makacsul összezárta a száját. A vér ízét érezte.
– Nem tudná Edward elvinni?
– Ó, dehogy! – Alinort megdöbbentette a gondolat is. – Találkozni
akarok a patikáriussal, látni akarom a házát, hogy hol dolgozik. Mr. Tudeley
kifizeti neki a pénzt. Alá kell írnom Rob tanoncszerződését. Tőlem
elfogadják, mert jó a hírem Chichesterben.
James fegyelmet erőltetett magára.
– Értem. Akkor én is Chichesterbe megyek, hogy találkozhassam veled.
A nő szótlanul biccentett, és kinyitotta neki a kertkaput. A férfit meglepte,
hogy milyen nyugodtnak tűnik.
– Alinor, nekünk együtt kell lennünk, újra szeretőknek kelllennünk. A
hitvesemmé teszlek. Megajándékozlak a nevemmel… az igazi nevemmel.
Hozzá fogsz szokni! Szeretlek és akarlak téged, a világon mindennél jobban.
Rajtad kívül nem maradt másom! Mindent elvesztettem, csak te vagy
nekem.
Alinor némán bólintott.
James nem értette, hogy lehet ily természetellenesen higgadt, miközben
őt olyan düh és tehetetlen vágy gyötri, hogy ömlik róla a víz.
– Hol találkozzunk?
– A Market Crossnál? Valamivel dél előtt?
– Ott leszek. Ugye, erről senki sem tud? – bökött a nő hasafelé. – Nem
mondtad el senkinek?
Alinor át sem gondolta a választ, de most először hazudott a férfinak.
– Senkinek.
 – Akkor nem lesz baj. – James biztatásnak szánta a mondatot,ám ő volt
az, aki rémültnek tűnt. A nő hűvös volt, akár az újhold fénye.
– Minden rendben lesz – suttogta Alinor vértelen ajakkal, becsukta a
férfi mögött a kaput, aztán a fagyott kert felé fordult. James elindult, de még
egy darabig hallotta, hogy a nő halk, gyengéd hangon beszélni kezd a
tyúkokhoz… Ugyanúgy, ahogy annak idején őt is nyugtatgatta.

Alys is velük akart tartani Chichesterbe, hogy találkozzon Rob új mesterével,

vegyen némi fonni való gyapjút és talán egy szalagot, amellyel az esküvői
ruháját díszítheti.
– De hát ez csak a hétfői piac – próbálta lebeszélni az anyja. –Szombaton
sokkal több az áru a szalagosnál. A gyapjúkereskedő pedig egyébként is hoz
gyapjút, amikor jövő héten idejön.
A lány elhúzta a száját.
– Hát, talán tényleg át kellene mennem inkább a malombadolgozni.
– Bizony – értett egyet az anyja.
– Szinte már úgy érzem, szívesebben dolgoznék a kompon,mint Mrs.
Millernél.
– Talán kérd meg Ned bácsikádat, hogy álljon be a helyedre amolnárné
tejeskamrájába.
Alys akaratlanul is elnevette magát.
– Á, nem olyan rossz asszony – magyarázta Alinor. – És makenyérsütő
nap van, odamegy a többi nő is a nagy kemencéhez. Te is megsüthetnéd a
kenyerünket.
Alys kendőt terített a vállára, és megkötötte terebélyesedő derekán a
kötényt.
 – Munka után a Stoney-tanyára megyek. Ott vacsorázom, aztán
hazajövök.
– Jó, jó – bólogatott szórakozottan az anyja. A lépcsőhöz ment,és
felszólt Robnak. A fiú visszakiáltott.
– Segíts kihozni a fazekat a mosókonyhából, hogy Rob megmosdhasson.
Átcsúsztattak egy rudat a fazék fülén, és a forró vízzel teli edényt átvitték
és letették a szoba közepére. Alinor megcsókolta és kikísérte a lányát, aztán
a lépcső felé fordulva ismét felkiabált Robnak.
A fiú egy szál ingben jött le, majd azt is levetette, és meztelenül
mosakodni kezdett a szürke szappannal. Alinor közben kancsóból öntötte a
forró vizet a fejére, a vállára.
Odakészített a fiának egy kis gyékényt, amelyre Rob kilépett, mint egy
hosszú lábú, fiatal boci, és megtörölközött a vászonkendővel. Aztán a
kendőbe burkolózva letelepedett egy zsámolyra a tűzhely előtt, Alinor pedig
megnyírta dús, barna haját, bedörzsölte az olívaolajból és almaecetből
készített saját keverékével, aztán átfésülte a tetűfésűvel. Rob belebújt a
Prioryban kapott tiszta ingbe és a Walter Peachey után megörökölt
térdnadrágba.
– Egyél valamit reggelire – biztatta az anyja, majd sört és kenyeret tett
elé az asztalra.
Amikor a fiú végzett az evéssel, segített az anyjának visszacipelni a fazekat
a mosókonyhába.
– Kiöntsem a vizet? – kérdezte. – Neked túl nehéz lenne.
– Hagyd csak ott, később felmosom vele a padlót.
Alinor a chichesteri vásárban hozzájutott egy jó állapotú használt
harisnyához, és Rob még nem nőtte ki a cipőt, amit karácsonykor kapott a
Prioryban, bár az orránál már nyomta egy kicsit a lábát. A zekéje hajdan
Walteré volt.
 A nő végigsimított a vastag gyapjúból varrt holmi ujján.
– Igen szép – dicsérte.
– Ez még semmi. Csak Walter egyik régi zekéje, messze nem alegjobb.
Az egyetemre bársonykabátban ment.
– Sajnálom, hogy… – szólalt meg Alinor.
A fiú rávigyorogott.
– Sajnálod, hogy nincs bársonykabátom? Sajnálod, hogy
nemcambridge-i diák vagyok? De anyám, hiszen én sajnálom, hogy
mostantól nem kapok bért a Prioryban, és Alysnek nincs elég pénze a
hozományához, te meg éjt nappallá téve dolgozol. Pontosan tudom, milyen
szerencsések voltunk, és mihelyt először pénzhez jutok, neked adom az
egészet.
Alinor magához húzta, Rob lehajtotta a fejét, és hagyta, hogy az anyja
megölelje. De már nem bújt hozzá úgy, mint kisfiú korában.
– Felnőttél – panaszolta az anyja.
– Már tanonc vagyok! – jelentette ki büszkén a fiú.
– Úgy érzem, mintha elveszítenélek. Mintha lassan eltűnnél.
– Itt leszek Chichesterben – emlékeztette Rob. – Nem tengerreszállok,
anyám.
– Nem, és ezért hálás is vagyok az égnek. Majd benézek hozzád, amikor
piacra megyek, te pedig hazajössz vasárnap Alys esküvőjére, és utána
Gyümölcsoltó Boldogasszony napján is.
Rob tapintatosan kibontakozott az ölelésből.
– Persze. Egy hét, és újra látjuk egymást.
– Elkészültél? – kérdezte az asszony, kicsit remélve, hogy aztfeleli, még
nem, és így valamivel több idejük marad együtt.
– Hozom a zsákomat.
 Rob felszaladt a lépcsőn a padlásszobájába, és lehozta a kis zsákot,
amelyben a tiszta inge, kanala, kupája, kése és a váltás harisnyája volt.
Magával vitte Sir William ajándékát is: egy kis könyvet, tele üres lapokkal,
hogy legyen hová feljegyezni a patikáriusnál tanult recepteket és
orvosságokat. Volt saját tolla, egy kés, amivel meghegyezheti, és egy kis
üveg tinta a Priory tanulószobájából.
– Minden megvan? – nézett rá Alinor.
– Igen.
– Hát, üzenj majd, ha mégis szükséged lenne valamire.
Kiléptek a házból, és gondosan becsukták maguk mögött az ajtót. Ned épp
visszaakasztotta a helyére a lópatkót, amelyet az ingovány túloldalán
használtak jelzésre az utasok. Amikor meglátta őket, áthúzta hozzájuk a
kompot, és erősen tartotta, míg a húga beszállt.
– Készen állsz? – fordult az unokaöccséhez. – Te vagy a Ferrymanek
közül az első, akiből tanonc lesz. Az első, akinek nem kell a földeken
bemocskolnia a kezét. Az első, aki odabent dolgozik.
– Készen állok – bólintott Rob.
– Anyánk bele is pusztult volna a büszkeségbe – fordult a férfiAlinorhoz.
– Ez is azt mutatja, mire mehet az ember tanulással… és némi szívességgel –
tette hozzá.
– Rob már kisgyermek korában is okos volt – jegyezte meg anő. – Anyám
meg is látta benne a tehetséget, habár erről a mai napról álmodni se mert
volna. Sir William szívességét pedig becsülettel kiérdemelte. Eleget tanult az
iskolában ahhoz, hogy Walter úrfi tanulótársa lehessen. És barátokká váltak,
igazi barátokká.
– Tán csak nem úrnak született? – ugratta Ned, miközben kikötötte a
tutajt, és a kezét nyújtotta Alinor felé.
 – Természetesen nem. De valamit tán csak mond neked az,hogy együtt
tanultak Walter úrfival, akiből még jogász is lehet, de úriember biztosan.
– Nekem ez csak annyit mond, hogy mindig lesznek olyanok,akik
szívesség útján jutnak pozícióhoz, és semmi sem változik – morogta a bátyja.
– Minden változik – szólalt meg Rob alaposan meglepve őket.Kiugrott a
kompból a mólóra, és segített az anyjának kiszállni. – Minden változik. Király
helyett parlamentünk van. Nem kell letérdelnünk, felegyenesedve
beszélhetünk az urainkkal. Ezentúl rendes bért kapok, nem csak pár pennyt.
Soha többé nem fogunk éhezni. – A nagybátyja felé fordult, és a két férfi
megölelte egymást. – Köszönöm, bácsikám – mondta a fiú. – Vasárnap
jövök.
– Ez addig is jól jöhet. – Ned egy hatpennyst nyomott Robmarkába. –
Vedd csak el, még szükséged lehet rá. Lehet, hogy nem adnak eleget enni,
és akkor vehetsz rajta magadnak egy lepényt vagy egy cipót. Ha pedig nem
bánnak jól veled, szólnod kell nekünk. Igazad van, nem vagyunk olyan
szegények, hogy bármit megtehessenek velünk. És nem tűrjük, hogy
bántsanak minket.
– Nem lesz semmi baj – ígérte Rob.
Alinor belekarolt, és együtt indultak el az ingoványtól a malom felé, ahol
ráfordulhatnak a Chichesterbe vezető útra.
– Járj szerencsével, öcsém! – kiáltotta utánuk Ned. – Járj szerencsével!

Útközben beérte őket egy szénégető, aki a Sealsea-sziget erdeiben

dolgozott, és épp a chichesteri konyhákba rendelt szenet szállította a
városba. Megengedte nekik, hogy mellé üljenek a bakra, így nem kellett a
szekérderékban a szeneszsákokkal összemocskolniuk a tiszta ruhájukat. A
Market Crossnál tette le őket, majd továbbment Eastgate-be, ahol már
várták a tűkészítő műhelyek kemencéi.
Alinor és Rob innen gyalog mentek a North Streetre, Mr. Sharpe házához.
Más kereskedőkhöz hasonlóan a patikárius is a háza földszinti szobáját
használta boltnak. Az ablakok fatábláit napközben kitámasztották, hogy
tetőként védjenek a nap és eső ellen. A pult mögött, a bolt hátsó fertályában
üvegcsék, párolóedények és szárítókemencék álltak a gyógynövényekhez és
a fűszerekhez. Mrs. Sharpe takaros fehér főkötőben és kötényben szolgálta
ki a vásárlókat. Néha odahívta a férjét, ha tanácsra volt szüksége, de
egyébként maga csomagolta a pirulákat, és töltötte ki a főzeteket. Ő
készítette a szíverősítőket és mérte ki az alkoholt. A hátsó kertben
különleges ízesítésű söröket főzött gyógynövények és fűszerek
hozzáadásával, hogy segítsék az emésztést, átmelegítsék a hideg
végtagokat, és megakadályozzák a kimerültséget.
Alinor kopogtatott, és amikor beléptek a boltba, Rob hunyorogni kezdett,
olyan sötét volt odabent a napsütötte utcához képest.
– Á, Mrs. Reekie! – üdvözölte a patikárius.
– Adjon isten jó napot, Mrs. Reekie – köszönt a felesége is. – Őlenne a
fia?
Alinor hátrahúzódott, de már nem kellett Robot maga elé tolnia, ahogy
előző évben még biztosan kellett volna. A fiú olyan önbizalommal lépett
előre, amit csakis a Prioryban leshetett el, és meghajolt új mestere és annak
hitvese előtt.
– Robert Reekie vagyok – mutatkozott be. – Köszönöm, hogyelfogadnak
tanoncuknak.
Alinor látta, hogy Mrs. Sharpe elmosolyodik a jó kiállású, jó modorú
legényke láttán, Mr. Sharpe pedig kézfogásra nyújtotta a kezét. Ekkor
felcsilingelt az ajtó fölé erősített csengő, és Mr. Tudeley, a Priory tiszttartója
lépett a boltba.
– Á, adjon isten, adjon isten – köszönt mindenkinek. – Mrs.Reekie,
Robert, örülök, hogy időre megérkeztek. Adjon isten jó napot, Mr. Sharpe,
Mrs. Sharpe! Itt van Robert tanoncszerződése?
– Itt bizony. – Mr. Sharpe elővette a céhétől beszerzett iratot,amelyre
egy írnok már rákörmölte Robert és a patikárius nevét. Elvett néhány kis
rézsúlyt a mérlegről, és a kiterített pergamen négy sarkára helyezte, hogy
mindannyian megcsodálhassák a tiszteletet parancsoló, vörös pecsétekkel
és szalagokkal ékes papírt. Rob az asztalhoz lépett, és a kezébe vette a
pennát. Alinor rajongó szeretettel nézte, ahogy a fia tétovázás nélkül írja le
a nevét anélkül, hogy tintafoltot ejtene, és nem csak odakapar egy ikszet,
ahogy az írástudatlan apja tette volna. Aztán Mr. Tudeley, mint Robert
támogatója is hitelesítette az iratot, majd Mr. Sharpe következett, mint a
tanonc mestere, egyben a chichesteri patikáriusok céhének tagja, ahol
tanoncideje végén majd be is kell mutatnia Robot.
Amikor Alinorra került a sor, úgy írta alá, mint Mrs. Reekie,
özvegyasszony, Rob anyja és gondviselője, a mesterségéhez pedig csak
ennyit: bába.
– Készen is lennénk – jegyezte meg Mr. Tudeley. – Robert,elvárom, hogy
becsületére válj a Priorynak és édesanyádnak.
– Úgy lesz, Mr. Tudeley – ígérte Rob. – Kérem, köszönje meg anevemben
őlordságának, hogy ilyen lehetőséghez segített.
– Biztos meg szeretné nézni a szobáját – fordult Mrs. SharpeAlinorhoz.
– Hálás lennék.
Az asszonyság felvezette őket a lépcsőn a kis bolt feletti emeletre, ahol
két szoba volt. A folyosóról létra vezetett a padlásra, melynek egyik felében
a cselédlány aludt, a másik részében pedig egy apró szobácska húzódott meg
az eresz alatt.
Amikor mind a hárman beléptek, már alig maradt hely.
Alinor az ablakon át lenézett az utcára.
– A mi asztalunknál eszik majd – mondta Mrs. Sharpe. – Havonta egy
vasárnap délutánja lesz szabad.
– Eljöhetek meglátogatni? – tudakolta Alinor. – Amikor Chichesterbe
jövök a vásárra.
– Bejöhet a boltba, ha éppen nincs vevő, akivel foglalkozniakell. Ő
azonban nem mehet ki köszönni magának. Voltak már korábban is
tanoncaink. Hozzá kell szokniuk az új rendhez.
– Rob már eddig sem otthon lakott – nyugtatta meg Alinor azasszonyt.
– Az elmúlt félévben a Prioryban élt. Hálás lennék, ha most vasárnap el
tudná engedni a nővére esküvőjére.
– A Stoney fiúhoz megy hozzá a lánya, ugye?
– Igen.
– Mr. Tudeley említette, amikor itt járt, hogy megbeszélje
Robtanoncságát. Biztos nagyon büszke a gyermekeire!
Lemásztak a létrán, lementek a lépcsőn, és visszatértek a boltba. A
tiszttartó már távozott egy zacskó rózsaszirommal, amelyet ajándékba
kapott. Alinor bókolt Mr. Sharpe előtt, kétoldalt arcon csókolta Mrs. Sharpe-
ot, aztán Rob kikísérte, hogy a bolt előtt elbúcsúzzanak.
Alinor a fia felé fordult. Rob feje már a válláig ért. Még az ő kisfia volt, aki
a sarkában jár, és külön helye van a szívében, ugyanakkor már látszott rajta,
hogy milyen fiatalember lesz: a válla egyre szélesebbé vált, a tartása pedig
önbizalomról tanúskodott. Máris többet tanult, mint amennyit az anyja
valaha is tudni fog, és olyan modorra tett szert, amit Alinornak senki sem
tanított. Előrébb jut majd a világban, elszakad tőle, és ennek örülni kell.
Anyaként most nem az a dolga, hogy magához szorítsa, és gondoskodjon a
biztonságáról, hanem az, hogy elengedje, hadd szárnyaljon… Mintha
solymász lenne, aki a vadonban engedi szabadon gyönyörű madarát.
– Isten áldjon, Rob – köszönt el érzelemtől elcsukló hangon. –Tudod,
hogyan kell derék fiúként viselkedni. Tudasd majd velem, hogy megy a
sorod. Üzenj, hogy minden rendben van, jó?
– Cseppet se aggódj miattam – vágta rá vígan a fiú. –
Vasárnaphazamegyek az esküvőre!
Rob már csak arra várt, hogy elinduljon, ahogy Sharpe-ék is a boltban.
Alinor tudta, hogy nem tehet mást. A lába azonban mégsem mozdult. Rob
megcsókolta.
– Indulj – biztatta úgy, mintha már kész férfi lenne, nem pedigaz ő egy
szem kisfia. – Indulj csak, anyám. Minden rendben lesz, majd meglátod.
Alinor ajka megrebbent, amikor mosolyogni próbált, de aztán gyorsan
megfordult, és nekivágott az útnak.

A Market Cross a város közepén állt. Az utcákon hemzsegtek az emberek, a

kereskedősegédek a portékáikat szállították, az árusok felállították a
sátraikat, vagy csak álltak kosárral a karjukon és puttonnyal a lábuk előtt, és
ordibálva hirdették, hogy mi mindent adnának el. Alinor a fejére húzta
köpenye csuklyáját, hogy elrejtse az arcát. Odasietett a kereszthez, és
amikor odaért, egyszer csak megpillantotta maga mellett James Summert,
aki mintha a semmiből termett volna ott.
A férfi egyetlen szó nélkül fogta meg a kezét, és egy közeli fogadóhoz vitte.
A nő megtorpant az ajtóban.
 – Én ide nem mehetek be – hebegte döbbenten. – Mi van, havalaki
meglát?
– Ez nem kocsma – magyarázta James. – Hanem fogadó. Ilyenhelyen
átutazóban levő hölgyek is ehetnek-ihatnak. Tökéletesen…
– Ha valaki meglátna itt veled, soha többé nem tartanánaktisztességes
asszonynak.
– Dehogy! Nézd csak! – A fogadó előtt épp megállt egy batár,és egy
család szállt ki belőle. Miközben bementek a fogadó különtermébe
ebédelni, egyetlen pillantást sem vesztegettek Alinorra. – Látod? A saját
anyám is szokott fogadóban enni. Teljesen elfogadott dolog.
– De én még sosem jártam ilyen helyen – makacskodott azasszony.
James rájött, hogy egy szegény vidéki teremtés valóban sosem láthatott
belülről még ilyen helyet, és ezért nem érti a különbséget a mocskos falusi
sörház és egy olyan, utazók megvendégelésére létrehozott hely között, mint
ez a chichesteri fogadó. Arra is rádöbbent, hogy meg kell tanulnia
türelmesnek lenni vele, és lassan vezetni be a nőt a saját világába.
– Alinor, kérlek, beszélnünk kell valahol. Gyere. Ígérem, senkisem fog
meglátni, de még ha így is lenne, nem jelentene semmi bajt. Bíznod kell
bennem. Majd én eldöntöm, hogy mi a megfelelő… Most és a jövőben is.
Kézen fogta a nőt, és bevezette az ebédlőbe, melyben lefoglalt egy
sarokasztalt. Egy kancsó fűszeres sör várta őket, a tálon pedig kenyér és
húsok.
Alinor nyugtalanul leült a szék peremére, melyet a férfi udvariasan
kihúzott neki. James lenyelte az ingerültségét, amely amiatt fogta el, hogy a
nő már egyáltalán nem tűnt annak a természetfeletti erőkben hívő, rejtélyes
idegennek, akivel a temetőkertben találkozott, sem pedig egy szabad
szellemű vidéki asszonynak, aki vesszőre tűzve sütötte a halat. Most csak
egy szegény vidéki teremtés volt, aki rettegett attól, hogy mások elítélik.
 – Robert megkezdte a munkát? Tetszik neked az új helye? – Aférfi
észrevette, hogy hangosabban beszél, mintha süket vagy együgyű emberhez
szólna.
Alinor a meleg sör után nyúlt, és a kupa köré fonta hideg ujjait.
– Igen, igen. Úgy vélem, remekül elboldogul majd. Jól megy abolt, és az
asszonyság maga főzi a… – Elhallgatott, mert James sötét pillantása
ráébresztette, hogy a férfit valójában nem érdekli Rob munkája. – De nem
is akarsz erről hallani.
– El kell döntenünk, hogy mit csinálunk.
A nő bólintott, letette a kupát, és összekulcsolt kezét az ölébe fektette.
Egy kortyot sem ivott. James arra gondolt, hogy a Rob iránti közönyével
megbánthatta, mert most úgy burkolózott ebbe a komoly, higgadt
viselkedésbe, mintha csak egy köpönyeg lett volna.
– Eltökélted, hogy nem fogsz aggódni?
– Természetesen aggódom. – Alinor összeszedte magát, és halványan
rámosolygott. – Rád gondoltam minden éjjel és nappal. Ha üzenhettem
volna neked, megtettem volna. Aludni sem tudtam, mert egyre csak azon
töprengtem, hogy vajon mit mondasz majd. Nem akartam mindezt
egyszerre rád zúdítani, de mi egyéb választásom volt? Hiszen egész eddig
csak vártam és reménykedtem, hogy visszatérsz.
– Szerelmem, imádottam… – A szegényes ruhából is kiragyogott a nő
fénylő szépsége, amely épp annyira nem illett ide, mint ahogy dagályföldére
sem. Őt látva James képtelen volt felidézni a szavakat, amelyeket az éjszaka
álmatlanul töltött óráiban fogalmazott meg, amikor útmutatásért
imádkozott, tudva, hogy már az imával is bűnt követ el. – El tudom képzelni
a közös jövőnket… De nem úgy, hogy gyermek is van benne. Ez lehetetlen.
 Látta, hogy Alinor lassan felfogja a szavak jelentését. Egy darabig
hallgatott, nem válaszolt. Sötétszürke pillantása lesiklott a viseltes cipőjére,
majd ismét a férfi arcát fürkészte.
– Nincs benne gyermek? Akkor szerinted mit kellene tennem?
James rendkívül kínosan érezte magát.
– Nem lehetséges bevenned valamit, amitől eltűnik?
– Nem – felelte határozottan a nő. – Nincs a világon semmi,ami
eltüntethet egy gyermeket.
– Te is tudod, hogy értettem.
– Azt tudom, hogy a szavaimmal nem színlelek.
James a kupája után nyúlt, és belekortyolt a forró, édes sörbe, hogy
leplezze egyre növekvő ingerültségét.
– Nem állt szándékomban semmit színlelni a szavaimmal. Csak…
– Ilyesmiről beszélni is szörnyű. Megtenni még inkább – bólogatott a nő,
mintha egyetértene vele.
– De nincs túl későn ahhoz, hogy valamit tegyünk?
Alinor komor arccal megrázta a fejét.
– Sosem késő tenni valamit.
– Ezt hogy érted?
– Vannak nők, akik megfojtják a gyermeket a születésekor, ésazt
mondják, halva született. Ezt szeretnéd?
– Nem! – csattant fel James, aztán zavartan körülnézett. Desenki sem
figyelt rájuk. – Nem tudnál most tenni valamit?
Kettőnkért, a közös életünkért?
– Lenne közös életünk, ha megtenném?
A férfi alig tudta elhinni, hogy ilyen könnyen győzött.
– Esküszöm. Akár most rögtön bemegyek veled a katedrálisba, és
megesküszöm.
 – Azt akarod, hogy a gyermek meghaljon.
James Alinor rezzenéstelen arcára meredt.
– De csak azért, hogy együtt lehessünk.
A nő remegve nagy levegőt vett, aztán lassan csóválni kezdte a fejét,
mintha vértelen ajka képtelen lenne megformálni a szavakat.
– Ilyen iszonyú alkut… Nem. Nem. Nem lennék rá képes.
– Mert bűnnek hiszed? El tudom magyarázni…
– Nem – szakította félbe Alinor. – Hanem mert nem viselnémel. Akár
Isten ellen való bűn, akár nem. Bárhogy magyarázod is. Azt én… – Egy
darabig nem találta a megfelelő szót. – Azt én véteknek tartom. – A férfira
pillantott. – Az iszonyú vétek lenne ellenem.
– Nem számít…
– Nekem számít. Én számítok. Ebben az egy dologban én isszámítok.
– Lesz másik gyermekünk.
– Nem lenne másik gyermekünk – ellenkezett Alinor. – Mertnem
teremne többé gyermek a méhemben, ha megmérgezném a testvérét.
James erőltetetten felnevetett.
– Ez babonás ostobaság! Őrület!
Vakkantó nevetése elhalt, amikor az asszony nem válaszolt. Csendben
ültek, várták, hogy a másik megszólaljon.
James ekkor a legszörnyűbb fenyegetéshez nyúlt, ami csak a
fegyvertárában volt.
– Tudod, hogy mit mondasz ezzel? Hogy nem jössz velem,nem leszel a
szerelmem és a hitvesem. Te inkább ezt a… ezt a semmit választod
helyettem? Az élet helyett, amit élhetnénk… Mindazért, amit Robért és
Alysért tehetnénk? Hagyod, hogy úgy beszéljenek majd róluk, mint olyan
gyermekekről, akiknek már nincs apjuk, pedig lehetnének egy baronet
mostohagyermekei is? Többre tartod náluk ezt a semmit? És nálam is?
 A nő arcából kifutott a vér. James azt hitte, mindjárt elájul, de úgy
gondolta, most kell kegyetlennek lennie, hogy megmenthesse
mindkettejüket.
Csakhogy alábecsülte Alinort. Amikor a nő megszólalt, a hangja nem
remegett, és fel sem merült, hogy elájuljon.
– Igen, ha muszáj.
Ez akkora szörnyűség volt, hogy mindketten megnémultak. Jamesnek
eszébe jutott, hogy még a király halálakor sem érezte ilyen hitetlenkedőnek
és nyomorultnak magát.
– Alinor, nem vihetek a tisztes házamba egy olyan gyermeket,aki a
férjed nevét viseli. Még ha akarnám, sem tehetném. Akkor nem vehetnélek
feleségül.
A nő biccentett. A férfi látta, hogy tapogatózva nyúl a söröskupa után,
majd rájött, hogy az asszony nem lát a könnyektől, végül lehorgasztotta a
fejét, és elrejtette arcát. Bánata csak még jobban megacélozta James
elszántságát.
– Vissza fogom szerezni az otthonomat, odaköltözöm, és nélküled élek
majd ott. Soha nem látlak viszont. Magányra kárhoztatsz, pedig azt hittem,
boldogok lehetnénk együtt. Azt hittem, a hitvesem leszel.
Alinor végre megtalálta a kupát és megfogta. Olyan erősen szorította,
hogy még a heges ujjai is elfehéredtek.
– A világon mindennél jobban szerettelek, de az életem hátralevő részét
nélküled fogom tölteni – jelentette ki a férfi.
A nő némán bólintott.
– Feleségül veszek valakit, hogy ne haljon ki a családunk neve, hogy fiam
szülessen. De sosem fogom úgy szeretni, mint téged, és egész életemben
hiányozni fogsz.
Alinor keze annyira remegett, hogy a meleg sör a szoknyájára loccsant.
 – Hát ezt kívánod? – kérdezte hitetlenkedve a férfi. – Ezt kívánod
nekem? Ezt a nyomorúságos életet?
A fogadó szolgálólánya az asztalukhoz lépett.
– Mindennel elégedettek? – tudakolta emelt hangon, megtörvea
hangulatot, amellyel James megpróbálta befolyásolni Alinort. – Kérnek még
egy korsó sört?
– Nem, semmit – hessegette el a férfi, majd újra az asszonyhozfordult.
– Mondd, hogy hozzám jössz – suttogta sürgetően. – Mondd, hogy szeretsz
annyira, mint én téged… A világon minden másnál jobban.
Amikor a nő végül felnézett, szemét a kibuggyanni készülő könnyek
homályosították el.
– Nem süllyednék odáig, hogy olyan férfihoz menjek feleségül, aki képes
lenne megölni a saját gyermekét. Amit felajánlasz nekem, az korántsem
megtiszteltetés. Ha olyan férfi vagy, aki az anyaméhben elpusztítaná a saját
gyermekét, akkor nem az a férfi vagy, akinek hittelek, és nem is olyan, aki
nekem való.
Jamest úgy megrázták Alinor szavai, mintha felpofozták volna.
– Ne merészelj ítélkezni felettem! – tört ki indulatosan.
A nő csak a fejét ingatta. Látszott, hogy nem fél tőle.
– Nem ítélkezem. Mindössze tudatom veled, hogy nem értünkegyet.
Neked nem kell a gyermek, akit a szívem alatt hordok, én pedig nélküle nem
megyek hozzád. Azt hiszem, mind a ketten vesztünk a dolgon.
Amikor felállt, a férfi is azonnal talpra ugrott, és megfogta a karját.
– Nem mehetsz el így!
– Nem maradhatok – közölte Alinor.
– De hát… – Képtelen volt elhinni, hogy a nő így dacol vele,hogy képes
visszautasítani a vagyonát és nevét. Képtelen volt elhinni, hogy jobban kell
neki egy semmiség, mint ő… Valami, ami még csak nem is gyermek, egy
homunkulusz, amely épp csak hogy megmozdult. Egy semmi… Egy semmi…
Kisebb, mint a tyúktojás, amit reggelire elfogyaszt… És Alinor mégis kettejük
közé állította. Lehetetlen volt felfogni, hogy a nő inkább választja a
szegénységet és a fattyú miatti szégyent, mint a kényelmet és vagyont, amit
ő ajánlhat neki… A nevét… A büszkeségét és a nevét.
– De én szeretlek! – tört ki.
Alinor mosolya csupa bánat volt.
– Ó, én is szeretlek – felelte. – Mindig is szeretni foglak. Ezvigaszt nyújt
majd, amikor te már a gyönyörű házadban élsz, én pedig magamra maradok
itt.
Aztán egyetlen további szó nélkül sarkon fordult és elment. Úgy hagyta
faképnél, mintha James nem is ifjú nemes lenne, egy előkelő személy fia, és
mintha nem a legnagyobb lehetőséget jelentené a nő számára: egy férjet,
akinek elképzelhetetlenül nagy vagyona és pozíciója van, aki megmenthetné
őt a szégyentől. Úgy ment el, hogy hátra sem nézett, mint aki sosem készül
visszatérni, és ott hagyta a férfit egyedül, Chichester legjobb fogadójának
reggelihez terített asztala mellett.

Alinor alvajáróként, gépiesen lépkedett. Nem kérte senkitől, hogy vigye el

hazáig. Egyetlen szekér haladt csak el mellette, de mintha meg sem látta,
meg sem hallotta volna. Útközben elkezdett esni a hó. Az apró, fehér
pelyhek porfelhőként keringtek körülötte. Felhúzta a csuklyáját, és hagyta,
hogy a hó megüljön a fején és a vállán. Nem érezte a hideget, mert nem is
tudott arról, hogy havazik.
Viseltes csizmába bújtatott lábára szegezte tekintetét, ahogy dél felé
tartott az úton. Már elhagyta Hunston faluját és a Street Endet, amikor
 megérezte az ismerős fájdalmat: a bal sarkát dörzsölni kezdte a kitaposott
lábbeli. Köpenyét a derekához szorítva átvette a kosarat egyik átfagyott
kezéből a másikba. Szinte fel sem tűnt neki, hogy melyik oldalon cipeli a
terhét, ahogy a hátába nyilalló sajgás sem.
Egy órányi gyaloglás után leült egy mérföldkőre megpihenni, és csak
nézte, ahogy a hó belepi a köntösét: a fehér pelyhek némán szaporodtak a
barna gyapjúszöveten. Azután felállt, lesöpörte a havat, kirázta a köpenyét,
ismét magára csavarta, és már ballagott is tovább. Észre sem vette, hogy a
keze teljesen áthűlt, ujjai fehérek, akár a hó, kurtára vágott körmei pedig
elkékültek.
A komp az ér túloldalán, a móló mellett volt kikötve, ezért Alinor rácsapott
a lópatkóra az újonnan felszerelt vasrúddal. Látta, hogy Ned kinyitja a
révészház ajtajának felső tábláját, majd fejére és vállára egy darab
zsákvásznat borítva kilép. Áthúzta hozzá a tutajt az apadó vízen, és szilárdan
tartotta, hogy a húga be tudjon szállni.
– Magaddal hoztad a havat – jegyezte meg.
– Végig esett – felelte a nő a kompra lépve.
Nednek feltűnt, hogy Alinor ezúttal nem kapaszkodik úgy az oldalkorlátba,
mint szokott. Azt gondolta, talán Rob távozása zaklatta fel.
– Hogy van a legényke? Minden rendben ment?
– Ahogy kell – bólintott a nő. – Derék emberek.
– És megnyugodva hagytad ott?
– Ahogy kell – ismételte meg Alinor, aztán bűntudatosan
rámosolygott. – Nem kapaszkodott belém, és nem könyörgött, hogy ne
hagyjam ott.
– Jó fiú. Boldogulni fog – biztatta a bátyja.
Ned áthúzta az éren a kompot a sziget oldalára, és a mólónál megállt.
Alinor könnyed mozdulattal kiszállt, a férfi kikötötte a tutajt, majd együtt
léptek be a félig nyitva hagyott ajtón át a házba. A nő a küszöbön levette a
válláról a köpenyt, lerázta róla a havat és a vizet, és felakasztotta egy
kampóra. Letette a kosarát, és melengetni kezdte a kezét a tűznél. Mindez
olyan megszokott dolog volt, hogy gondolkodás nélkül tette… mintha úgy
döntött volna, hogy nem is fog belegondolni semmibe.
– Melegítsek neked egy kis sört? – ajánlotta Ned a húga higgadt
arcát szemlélve. Azon töprengett, hogy vajon valóban ennyire nyugodt,
vagy mindjárt könnyekben fog kitörni.
– Jólesne – válaszolta a nő. – Átfagytam.
– Nem vettek fel egy szekérre sem? – kérdezte. Kimeríthette
agyaloglás, gondolta a férfi.
– Nem. Nem láttam senkit, aki arra járt volna.
– Akkor biztos fáradt vagy. – Ned várt, hátha erre mond valamit a
húga, de nem kapott semmiféle választ.
A felhevített piszkavas hangos szisszenéssel merült a söröskancsóba. A
férfi töltött egy kupával a nőnek és magának is.
– Ettől majd rózsás lesz az arcod – mormolta bizonytalanul.
Alinor nem felelt, csak két kezébe fogta és belekortyolt a forró sörbe. A
tekintetét egy pillanatra sem vette le a tűzhelyben lobogó lángokról.
– Alinor, mi baj? – kérdezte Ned.
A nő felsóhajtott, mintha mindjárt hozzáfogna a gondok elmeséléséhez.
Ám aztán rámosolygott bátyjára a párolgó ital felett, és mindössze ennyit
mondott: – Megvagyok.

Hétfő este Richard elég későn kísérte haza Alyst a Stoneytanyáról, ezért
kedden reggel a lány igen álmos volt, amikor az anyja felébresztette.
Szótlanul hajolt a zabkásás tál fölé, és mogorván meredt a bácsikájára,
amikor az megjegyezte: csak remélni tudja, hogy Alys sosem feledkezett
meg a hajnali dagályról, amíg ő volt a révész.
– Velem jössz ma a malomba? – kérdezte az anyját. – Mosónap van.
A mosónap a malomban arról volt híres, hogy Mrs. Miller ilyenkor még
harapósabb kedvében volt.
– Egek! – mosolygott a lányára Alinor. – Nem lep meg, hogynem akarsz
egyedül menni.
– És tojást is venne, mert neki nincs elég. Még a saját tyúkjaisem viselik
el.
Ned letelepedett az asztalfőre.
– Megvan már a hozományod? – tudakolta.
– A legnagyobb része.
– Itt van az öt shilling, amit ígértem. És hozzáteszek még egyet.
– Elfogadom! – vágta rá a lány sugárzó arccal. – Szombatonmegkapjuk a
heti bérünket is.
– Hát már anyádét is elveszed?
– Muszáj, bácsikám – magyarázta komoly arccal Alys. – Egyébként is
visszakapja majd. Amikor én leszek Mrs. Stoney a Stoney-tanyáról,
mindennap adok neki valami ajándékot.
– Rózsaolajat – javasolta Alinor, mert sosem engedhette megmagának,
hogy megvegye ezt az olajat a chichesteri vásáron a füvesembertől. –
Rózsaolajban fogok fürdeni.
– Ó, egyformán bolondok vagytok – legyintett Ned. – No, gyertek,
átviszlek titeket.
Szerdán megbetegedett a legény, aki a sövényt szokta rendben tartani, ezért
Alinorra és Alysre bízták a munkát. Egész nap a mély sárban vagy a hideg,
sós vízzel teli árkokban álltak, és hajlongva tördelték a makacs ágakat. Kezük
tele lett apró, vérző karcolásokkal.
Amikor Alys felegyenesedett, az arca eltorzult.
– Fáj a hátam – nyögte.
– Pihenj egy kicsit – biztatta az anyja. – Majd én befejezem,ami még
hátravan.
– Te nem vagy fáradt?
– Nem – hazudta Alinor. – Épp csak egy kicsit.
– Azért is folytatom – közölte komor ábrázattal a lánya, éslehajolt, hogy
tovább kaszabolja, csavargassa az ágakat.

A péntek a sajtkészítés napja volt a vízimalomban, így Alinor az egész napot

a jéghideg tejeskamrában töltötte, vajat köpült, tejet fölözött és sajtot
préselt. Alysnek a kinti, kemény munkát kellett végeznie. Estére mindennel
el kellett készülniük, mert szombat reggel Mrs. Miller maga akarta elvinni a
sajtokat a chichesteri vásárba.
Amikor Alys végzett odakint, bement a tejeskamrába, és az anyja mellett
dolgozott tovább. Mindkettejük kezét vörösre és érdesre marta a hideg.
Délben Mrs. Miller megkondította az udvaron álló harangot, ekkor
bemehettek a konyhába, hogy leüljenek az asztalhoz enni: kenyeret a
malom saját kemencéjéből és a sajtkészítésből visszamaradt túrót.
Miközben Mr. Miller hálát adott a saját ízletes ebédjéért, ők megdörzsölték
átfagyott kezüket, és a hónuk alá csúsztatták, hogy zsibbadt ujjaik
gyorsabban átmelegedjenek. Az asztalfőn trónoló molnárné és a mellette
ülő gyermekei, Jane és a kis Peter finom fehérkenyeret ettek lágy sajttal. A
molnár az asztal túloldalán egy szót sem szólt, csak ette a sonkáját. Mihelyt
jóllakott, azonnal felállt és kiment, nehogy az udvaron dolgozók túlságosan
elhúzzák az ebédet. Richard rákacsintott Alysre, tisztelettudóan fejet hajtott
Mrs. Miller és Alinor előtt, aztán már ment is utána a másik legénnyel együtt.
– Saját maga főzi az esküvői sört? – kérdezte a molnárné Alinort.
– Holnap szűröm le, aztán kitöltöm. Azt hiszem, igen jól sikerült. Mr.
Stoney eljön érte vasárnap reggel, útban a templom felé.
– A Stoney-tanyán jó konyhát visznek. Szerencsés lány vagy –közölte
Mrs. Miller Alysszel, aki mosolyt erőltetett az arcára és bólintott. A molnárné
ezután Alinorhoz fordult. – Erősen kétlem, hogy lett volna itt esküvő, ha
Stoney-ék nem hallották volna, hogy Alys már régóta nálam dolgozik.
Tudják, hogy kitanítottam mindenre.
– Ha nem dolgozott volna nálunk, nem is ismerkedtek volnameg –
vetette közbe Jane.
– Igen. – Alinor finoman a lánya vállához dőlt, így emlékeztetve arra,
hogy jobb, ha csendben marad. – Mindketten nagyon hálásak vagyunk.
– Stoney-ék sosem adták volna az ő Richardjukat olyan lánynak, akinek
nem bíznak a rátermettségében – folytatta Mrs. Miller. – Nincs még egy
malom Sussexben, amelyik elég jó lett volna nekik.
– Sosem felejtem el az itteni aratóünnepet – próbálta elterelnia szót
Alinor. – Amikor ők ketten kísérték be a termést… Micsoda vidám nap volt.
Bár főleg a molnárnét szerette volna elhallgattatni, az aratóünnep
emlegetésével sikerült felidéznie a képet, ahogy James Summer ott áll
előtte, ő pedig haragra lobban, mert a férfi kijelenti, hogy nem táncolhat.
Alinor lehajtotta a fejét, mintha az ételért adna hálát, valójában azonban
így akarta leplezni a rátörő fájdalmat. Mintha darabokra tört volna a szíve.
Erőtlenül nagy levegőt vett, és inkább a tejeskamrában elvégzendő
feladatokat vette végig magában. Megfogadta, hogy nem gondol James
elvesztésére, és arra sem, hogy hogyan boldogul majd nélküle. Semmire sem
gondol vasárnapig, Alys esküvőjének napjáig.
Csak amikor a lánya már rendben férjhez ment és biztonságban van, akkor
engedi meg magának, hogy tárgyilagosan szemügyre vegye tönkrement
életét.
– Én mindig jó aratóünnepet rendezek – jelentette ki önelégülten Mrs.
Miller. – Sir William is ezt mondja. Hogy inkább jön az én aratóünnepemre,
mint bármi más helyre a grófságban. Emlékszik, még a házitanítót is magával
hozta, ugye? Azt a Mr. Summert.
– Igen – biccentett Alinor. – Mr. Summert. Ránéz a vajra, mielőtt
megformázom?
A molnárné felállt az asztaltól, és Jane-re és Alysre bízta a leszedést.
– A tányérokat is elmosogathatjátok – szólt hátra a válla felett,és a
tejeskamrába ment Alinorral. Becsukta az ajtót, nehogy kiszökjön a hideg,
pedig a kamra már így is olyan fagyos volt, mint a Priory jégverme.
– Jól fest – bólogatott, amikor bekukkantott a köpűbe, melyben a
halvány, krémes vaj már kezdett elválni az írótól. – Magánál mindig olyan
gyorsan elkészül.
Alinor elmosolyodott. Tudta, hogy szorgosabban dolgozik és fürgébben
köpül, mint Mrs. Miller, bár ezt az asszony sosem ismerte volna el.
– Mondtam is az uramnak, hogy biztos varázsigét mormol atej felett. Na
persze a jó fajtából. Nem másmilyenre gondoltam…
– A tej elég zsíros – vágta rá Alinor. – Varázslatra semmi szükség. Ha
elégedett vele, akkor szögletes darabokat formálok, hogy el tudja vinni a
vásárba.
– Ne legyenek túl nagyok – intette Mrs. Miller. – Mindegyikpontosan
egy font legyen. Minek osztogatnánk ingyen… – Igen – bólogatott
türelmesen a nő.
 – Inkább legyen kevesebb egy fontnál, mint több. A vásárbanúgysem
méri meg senki.
– Persze. Majd becsomagolom.
– És átjön szombat reggel, hogy megrakja a szekeret?
– Igen. Alys is velem lesz. Egész napra maradjunk?
– Vigyázhatnak a tanyára meg a malomra, míg mi a vásárbanvagyunk.
Ebédtájt jön az apály, de nem kérem meg arra, hogy nyissa ki a zsilipet, hadd
forogjon a kerék.
Alinor épp elmosolyodott a gyenge tréfa hallatán, amikor nyílt az ajtó.
– Szedjem össze a tojásokat a tyúkok alól? – kérdezte Alys.
– Hát még nem csináltad meg? – förmedt rá Mrs. Miller. –Szaladj, és
szedd össze, te lusta lány!

Alinor szombat reggel már hajnalban felkelt, hogy utoljára leszűrje és

kitöltse az esküvőre szánt sört. Alys is segített neki.
Mélyen beszívták a telt, élesztős aromát.
– Jó lesz – jegyezte meg a nő elégedetten.
Ned bekukkantott a sörfőzde ajtaján.
– Remélem, nem túl erős.
– Esküvői sör, épp olyan, amilyennek lennie kell – válaszolta anő.
– Nem tűrök sem részegséget, sem feslett mulatságot – kötötteki a
bátyja.
– Miféle asszonynak nézel te engem? – csattant fel Alinor.
– Neked tetszenek a régi szokások, ne is tagadd. Ennek azonban istenes,
csendes és mértéktartó házasságnak kell lennie.
– Akkor ne legyen esküvői sör? Öntsem az egészet az érbe?
 – Hát… ne legyen bor – pontosított a férfi. – És erős italok.
– Ebben az esetben meg kell kérnem Mrs. Stoney-t, hogy ezegyszer
maradjon józan – bólogatott sajnálkozva a húga.
Nedből önkéntelenül is kitört a nevetés, ugyanis Mrs. Stoney komor,
puritán jelleme igencsak elnyerte a tetszését.
– Istenes teremtés – korholta Alinort. – Nem lenne szabadkigúnyolni.
– Tudom! – válaszolta a nő, és még egyszer utoljára megkeverte a sört,
azután felvette a köpenyét, hogy a malomba induljon.
Amikor beléptek a malom udvarára, már ott állt a szekér a kapuban, a
szekérderékban pedig épp friss szalmát hintettek szét. Mivel esett egy kis
hó, nem kellett attól tartani, hogy a vajkockák megolvadnak, így nyugodtan
mehettek a szekérre. Alinor, Alys és Jane felrakta a nagy sajtgurigákat és
mellé a tojásos kosarakat. Ekkor lépett ki a házból a prémekbe bugyolált
Mrs. Miller, mint aki a muszkákhoz készül, és felült a bakra. Peter és Jane is
felmásztak az anyjuk mellé.
Mr. Miller sietve megrántotta a gyeplőt. Tudta, hogy a felesége nem tűri
a késlekedést.
– Adjon isten jó napot! – köszönt oda Alinornak, Alysre
pedigrámosolygott. – Maguk csak vigyázzanak mindenre, vacsorára
megjövünk!
Mivel nem volt ott Mrs. Miller az örökös bíráló megjegyzéseivel, és a férje
sem, aki bűntudatos arckifejezéssel jár-kelt köztük, olyan volt a malomban
dolgozni, mintha otthon lettek volna. Richard és a molnárlegény kiganézták
az igásökrök pajtáját, Alinornak és Alysnek csak etetni és itatni kellett az
állatokat. A lovakat is kiengedték pár órára a fagyos legelőre, hogy a
legények kitakaríthassák az istállót. Alinor pumpálta a vizet a kútból, Alys
pedig a vödröket cipelte. Kigereblyézték a mocskot a kutya- és a tyúkólakból,
a libák elkerített udvarából és a tehenek állásaiból is. A két nő megfejte a
jószágokat, és a tejessajtárokat a kamrába vitte. Összegyűjtötték a
tojásokat, még a pajtáknak azokba a védett, meleg zugaiba is benéztek, ahol
néha megbújtak a tyúkok – de Mrs. Miller hajnalban már körbejárta a tanyát,
és összeszedte az összes tojást, amit a vásárra vihetett. Ha valamelyikük
közben letört faágra bukkant, visszavitte magával az udvarba, ahol halomba
rakták, hogy a cseléd majd gyújtóst csinálhasson belőle vagy felhasogassa
tűzifának.
Begyújtottak a kemencébe, hogy készen várják a falubelieket, akik mindig
alkonyatkor jöttek, hogy a malom nagy kemencéjében megsüssék a
kenyerüket meg a vacsorájukat. Alys megdagasztotta a saját kenyerüket is.
Egész nap meg sem álltak, de amikor a nap kezdett lehanyatlani az ingovány
nyugati oldala felett, Alinor megkönnyebbülten felsóhajtott:
– Ideje hazamenni.
– A bérem nélkül ugyan nem – szögezte le a lánya. – Holnapszükségem
lesz a pénzre.
– Alys, pontosan mennyi gyűlt össze a hozományodhoz? Mertholnap
nem adhatunk kevesebb pénzt Stoney-éknak. Ha csak egy shilling hiányzik,
biztos nem mondják fel az egyezséget, de nem lenne jó, ha olyan benyomást
keltenénk, mintha az esküvőd napján, a templom ajtajában akarnánk
meglopni őket.
– Richardtól megkapom a hiányzó részt. De szeretnék minéltöbbet
összeszedni. Úgyhogy kell a mai bérem, ha már olyan szorgosan dolgoztunk.
Richard is nekem adja a magáét.
Alinor már készült válaszolni, amikor valaki bekiabált az udvarra, majd
szekérzörgést hallottak. Alys szaladt, hogy kinyissa a kaput, onnan kiáltott
hátra az anyjának.
– Nézd csak, kit hoztak Chichesterből!
 Alinor felkapta a fejét. Egy pillanatra biztosra vette, hogy mindjárt feltűnik
James Summer, aki eljött, hogy mindenki előtt kérje meg a kezét.
– Kit?
– Robot!
A nő kisietett az udvarra.
– Ó, Rob, Rob!
– Nahát – hümmögte nyájasan Mr. Miller. – Azt hinné az ember, hogy a
világ végén járt a fiú. Hiszen csak egy hete ment el!
– De úgy tudtam, hogy csak holnap reggel érkezik a nővéreesküvőjére –
magyarázta Alinor. – Hogy vagy, fiam? Milyen volt az első heted?
A takaros ruhát viselő, fülig érő szájú Rob leugrott a malom szekeréről,
gyorsan az anyja elé térdelt az áldásért, aztán megcsókolta a nővérét.
– Mrs. Miller bejött a boltba patkányméregért, és én megkérdeztem,
hogy elvinnének-e hazáig. Mr. Sharpe-ék pedig szívesen elengedtek
korábban – mesélte. – Hétfő reggel nyolckor ott kell lennem a boltban, de
itt maradhatok az esküvő utáni éjszakára is.
– Igazán kedves maguktól! – Alinor sugárzó arccal fordult amolnárné
felé. – Nagyon szép maguktól. Köszönöm.
– Ugyan – intett az asszony szokatlan nagylelkűséggel. – Robderék fiú,
és becsületére válik magának. Itt minden rendben ment?
– Ó, igen – felelte Alinor. – Vacsorára húsos lepényt
sütöttünkmaguknak. Nem tudtam, miféle ételhez jutnak a vásárban.
– Ő rendesen megtömte magát – intett Mrs. Miller a férje felé,akinek
vörös arca és víg mosolya arra utalt, hogy hosszú időt tölthetett a piactér
tavernájában, miközben a felesége és a gyerekei eladták a sajtot, a vajat és
a tojást. – De szívesen harapnánk valamit.
– Örülök, ha megkóstolhatom Mrs. Reekie lepényét – közöltelelkesen a
molnár. – Senki nem készít olyan húsos lepényt, mint Mrs. Reekie.
 Alinor rosszallóan csóválta a fejét, miközben a molnárné bosszúsan
berontott a konyhába. Aztán Alysszel kifogták a lovat, bevezették az
istállóba, és kampóra akasztották a súlyos hámot és zablát. Richard és a
molnárlegény közben betolta a szekeret a helyére, és lerakodta róla az árut.
Mrs. Miller több zsák fonni való gyapjút vett, egy új fejőszéket, néhány
fatálat és két tollpárnát.
– Elköltötte az összes pénzt, amit keresett – árulta el bizalmasan
Alinornak a molnár.
– Nem szégyelli magát? – korholta a nő. – Mrs. Miller az egyiklegjobb
háziasszony az egész szigeten.
– No és a maga leánya? – tudakolta a molnár, és kedélyesenrácsapott
Alys hátsójára. – Jól vezeti majd Richard Stoney háztartását?
– Remélem – válaszolta Alinor, majd magához húzta a lányát,hogy kellő
távolság válassza el Mr. Millertől.
– Kifogták a lovat? – kiabált ki Mrs. Miller a konyhaajtóból.
– De ki ám! – ordított vissza a férje. – Elvégeztem a napi munkámat és
ők is a magukét. Megkapják a bérüket?
A molnárné egy időre eltűnt, majd kihozta a bérüket: egy shillinget
kettejüknek.
– Nagyon köszönöm – mondta Alinor. Az asszonyság visszament a
házba, Alys és az anyja pedig a kapu felé indultak.
– Jól van ez így? – kérdezte váratlanul a molnár. – Egy shillingegynapi
munkáért, amikor ma maguk csináltak mindent a tanyán?
– Jól – felelte Alinor kimérten. Nem szólt semmit, pedig hozzátehette
volna: de nem túl bőkezű fizetség, ha egy olyan lányról van szó, aki másnap
férjhez megy. Érezte, hogy Rob teste megfeszül, ezért a karjára simította a
kezét, és enyhén megszorította.
 – Nincs jól – csóválta a fejét Mr. Miller az enyhén kapatosemberek
makacsságával. – Hé! Betty Miller! Gyere csak elő!
– Igazán, Mr. Miller, jól van ez így – mormolta Alinor. – Egyshilling egy
napra, az egész napra, mert napnyugtakor abbahagytuk a munkát. – Kicsit
meglökte Robot, hogy induljon a kapu felé.
Ekkor rontott ki a molnárné a konyha ajtaján.
– Ki ordibál úgy utánam, mintha holmi fejőlány lennék? –kérdezte.
– Köszönöm, hogy elhozott a szekéren, Mr. Miller – biccentettRob a
molnár felé. – Jó éjszakát, Mrs. Miller. – Tapintatosan elindult, és a kapuban,
hallótávolságon kívül várt az anyjára. A molnárné csípőre tett kézzel,
villámló szemmel meredt a férjére és Alinorra.
– Mi van? – csattant fel.
Alinor a fejét rázta.
– Semmi. Tényleg semmi.
– Kevesebbet fizettél Reekie-éknek – tartott ki a molnár. –Anyának és
lányának.
– Hat pennyt adtam fejenként, mint mindig.
– De egyedül vitték… – jelentette ki Mr. Miller, mint aki rátalált a helyes
kifejezésre. – Egyedül vitték… Ma egyedül vitték a tanyát, vagyis elvégezték
a munkát, amit különben az udvaron dolgozó napszámosok szoktak. Vagy
amit egy intéző végezne. Egyedül. Csinálták olyan jól, mint egy férfi. Mint
két férfi!
– Annyit akarsz fizetni egy asszonynak meg egy leánynak,mint két
férfinak? – tudakolta metsző gúnnyal a felesége.
– Nem, dehogy – hebegte Mr. Miller. – De akkor is… És acsinos leányzó
férjhez megy…
Alinor azonnal rájött, mekkorát hibázott a férfi, amikor Alyst „csinosnak”
nevezte baltaképű felesége előtt.
 – És ki fizeti ki őket? – kérdezte váratlanul Mrs. Miller. Aférjéhez lépett,
és úgy ragadta meg az inge vászongallérját, mintha meg akarná fojtani.
– Hát… talán te?
– És ki felügyeli őket, ki tesz arról, hogy rendben dolgozzanak? Ki hozza
helyre a hibáikat és a galibát, amit okoznak?
Alinor elkapta a tekintetét Mr. Miller elszontyolodott ábrázatáról, és
inkább felnézett a rózsaszínű égre az öböl felett, majd Rob felé pillantott, aki
a kapuban várta, és azt kívánta, bárcsak már otthon lenne és vacsorázna a
gyermekeivel.
– Te – ismerte el durcásan Mr. Miller.
– Akkor ezt talán rám kellene bízni, ugye? Nem pedig valamiférfira, aki
pusztán azért szórná a pénzt, mert valaki „csinos”!
A molnár már húsz éve vereséget szenvedett felesége vasakaratával és
állandó morcosságával szemben.
– Én csak azt mondtam…
– Jobb, ha te nem mondasz semmit – tanácsolta maró gúnnyala
molnárné.
– Akkor lovat etetek – morogta az orra alatt a férfi, és azistálló felé
fordult.
– Nekünk pedig mennünk kell – jegyezte meg udvariasan Alinor.
– Micsoda vén bolond! – bosszankodott az asszonyság.
– Jó éjszakát, Mrs. Miller. Találkozunk holnap a templomban.
– Jó éjszakát, Mrs. Reekie – köszönt el a molnárné – most,hogy
diadalmaskodott, már jóval kedélyesebben csengett a hangja. – És Isten
áldása legyen rajtad holnap, Alys.
Alinor a két gyermekével elindult az ösvényen a komp felé, ahová Rob
előreszaladt, mint egy kisfiú, hogy rácsapjon a lópatkóra.
 DAGÁLYFÖLDE, 1649 FEBRUÁRJA

Egyszerű esküvőt terveztek. Úgy gondolták, hogy a két fiatal a jól ismert
vasárnapi gyülekezet előtt mondja majd ki az igent a Szent Wilfrid-
templomban. Alys a legjobb ruháját veszi fel, új, fehér köténnyel és egy
szintén új, fehér főkötővel. Richard a legjobb zekéjében lesz, és Ned vezeti
oda az oltárhoz a menyasszonyt, amit a parlament által elrendelt újfajta
szertartás követ: Richard rövid fogadalmat tesz, majd Alys is elmondja a
maga esküjét. Ezután mindannyian átkelnek az éren, a vízimalomnál
áldomást isznak, majd továbbmennek a Stoney-tanyára az esküvői
lakomára. Lesznek finom ételek, isznak mindenki egészségére, végül a
fiatalok nyugovóra térnek a nádfedél alatti tágas szobában.
Alys egész éjjel nem aludt. Amikor a pajtában kukorékoló kakas tudatta
vele, hogy az éjszaka véget ért, átfordult a másik oldalára, izgatottan
felsóhajtott, és végre mély álomba merült.
Az esküvő reggelén fagyos, ám derült napra ébredtek. Az öböl jege olyan
fehér volt, hogy a fölötte repkedő sirályok körvonalai élesen kirajzolódtak a
kék égen, ám a világos tájba teljesen beleolvadtak. Alys későn kelt,
botladozva szaladt le reggelizni, és esküdözött, hogy nem veszi fel a
köpenyét, hanem egy szál ruhában, az új kötényében és főkötőjében megy
a templomba.
– Meg fogsz fagyni – aggodalmaskodott az anyja. – Fel kellvenned a
köpenyt, Alys.
– Akkor majd megveszi az isten hidege! – javasolta Ned. – Dehát az ő
esküvője.
Alinor beleegyezett, ha már a lánya ennyire akarta.
– Hát jó. Ez van a téli esküvőkkel. A tetejébe még virágoksincsenek, csak
egy szárított füvekből kötött csokor…
– Ameddig csak lehet, hordom az új kötényt - szögezte le Alys.
– Hát, rendben, de vedd majd fel a köpenyedet, amikor felülsza
szekérre, és elindultok a Stoney-tanyára.
– Felveszem! Felveszem!
Rob az új, munkához viselt zekéjében és a karácsonyra kapott cipőben jött
le a padlásszobából.
– Hogy te milyen remekül festesz, legényke! – vágta hátbaNed. – Nagy
nap ez a Ferryman család számára.
A gyerekek nem említették meg az apjukat. Alinor eligazgatta egyre
terebélyesedő dereka körül a köpenyét, és közben arra gondolt, hogy ha
nem lenne szüksége egy névre a gyermeke számára, akkor talán soha többé
nem kellene hallania Zachary Reekie nevét.
– Minden rendben? – kérdezte kedvesen Rob.
– Jól vagyok – mosolygott rá az anyja.
– Még meg sem szabadultunk Alystől, de neki már hiányzik –magyarázta
Ned, ahogy a fiú figyelmes tekintete Alinor sápadt arcára tapadt.
– Biztos, hogy jól vagy?
 Alinor visszafojtotta a lélegzetét. Rob kis kora óta képes volt meglátni a
felszín alatt a betegséget és bánatot. Eltűnődött azon, hogy vajon a fia látja-
e az ő összetört szívét is, érzékeli-e a gyermeket, a féltestvérét.
Megrázta a fejét és elmosolyodott.
– Igaza van a bácsikádnak – hazudta. – Egyetlen hét leforgásaalatt mind
a ketten elhagyjátok a házat, és ettől úgy érzem magam, mint a kotlós,
amely alól kilopták a tojásait.
– Holnap veled dolgozom a malomban – mutatott rá Alys. –Már
hajnalban látni fogsz. Rob pedig hazajön Gyümölcsoltó Boldogasszony
napjára.
– Tudom, tudom – hagyta rá az anyja. – Hidd el, ha rátokgondolok, nem
is lehetnék ennél boldogabb. Most már gyere, Rob, és reggelizz meg. Alys,
te ettél egyáltalán?
– Nem bírok – vágta rá a lány. – Nincs étvágyam.
– Csak el ne ájulj az oltár előtt az éhségtől – intette Ned.
– Egyél pár falat kenyeret, és hozzá egy kis gyenge sört –unszolta Alinor.
– De van tojás is.
Alys szót fogadott, leült az asztalhoz a bácsikája és az öccse közé, és az
anyjára mosolygott.
– Az utolsó reggelim itthon – mondta. – Az utolsó reggelimAlys Reekie-
ként.
– Hagyd már abba – dohogta Ned. – Különben anyád is újrakezdi a
szomorkodást.

Épp végeztek a reggelivel, amikor valaki ráütött a túlparton kifüggesztett

lópatkóra. Mr. Stoney, a felesége és a fia érkezett meg a szekéren, úgyhogy
Ned átment értük a felduzzadt vizű éren. Amikor átértek a sziget oldalára,
Alinor kigurította az esküvői sörrel teli hordókat, hogy a két férfi felrakja őket
a szekérre. Volt még két hatalmas guriga sajtja is, és két jókora kenyere, amit
a malom nagy kemencéjében sütött meg.
– Elkészültél? – fordult Alyshez Mr. Stoney. – Becsomagoltadminden
apróságodat?
– Igen, készen vagyok! – felelte izgatottan a lány.
Richard leugrott a szekér hátuljából. Szégyenlősen mosolygott, az arcát
pirosra csípte a hideg. Először Alys két kezét csókolta meg, aztán az ajkát is.
Mrs. Stoney is lecihelődött a bakról. Alys bókolt leendő anyósa előtt és
csókkal üdvözölte, aztán – miközben a felnőttek köszöntötték egymást –
Richard Stoney meleg markába csúsztatta a kezét.
– Hozom a holmiját – szólt Alinornak Ned. – Mindent összepakolt?
A nő bekísérte a bátyját, hogy kihozza a Rév-házban fellelhető legjobb
vászonneműt és a hátra vethető zsákot, amelyben Alys személyes értékei
voltak. Mrs. Stoney a zsákocskára sandított, de nem tette szóvá. Richard
felsegítette Alinort a szekérre, majd felemelte Alyst, és mellé ültette.
– Mi Robbal gyalog vágunk át az ingoványon – közölte Ned. –A
templomnál találkozunk!
– El ne késsetek! – intette őket a lány. – És nehogy összesározzátok a
cipőtöket, inkább kerüljetek a töltés felé!
– Nem hagyom, hogy elraboljanak minket a sellők – vágottvissza
tréfásan az öccse. – Már előttetek ott leszünk!
Mr. Stoney csettintett a nyelvével a két lónak, és elindultak dél felé. Ned
a tűzre helyezte a cserépfedőt, becsukta a hátsó ajtót, aztán az elárasztott
öblön át vezető csapásokon elindult Robbal a templomba.
Az egész egyházközség megjelent, hogy tanúja legyen annak, ahogy a csinos
Reekie leányzó hozzámegy egy tehetős gazda fiához. Sokan örültek, hogy
Alinor lánya ilyen szerencsés, néhányan azonban morogva jegyezték meg:
micsoda szégyen, hogy elhagyja a szigetet. A Sealsea-szigeten mindenki
ismerte őket: mindig is Ned volt a révész, ahogy előtte az apja is, a legtöbb
asszony pedig már legalább egyszer felkereste Alinort, hogy tanácsot kérjen
valamilyen betegség miatt, vagy éppen az ő segítségével szülte meg a
gyermekét. Ez a házasság rendkívüli előrelépést jelentett a család számára,
amely már emberemlékezet óta üzemeltette a sziget kompját, de azt is
elismerte mindenki, hogy ha volt lány, akiről a külseje alapján biztosra
vehették, hogy tehetős férjet fog magának, akkor az Alys volt.
Miközben Rob elfoglalta a helyét a templom végében, a férfiak
padsoraiban, róla is sok szó esett. Voltak, akik nyáron rosszallották, hogy a
Peachey-háztartás tagjaként a szentélyhez közeli padokban ül – ezek most
azon örvendeztek, hogy a fiú visszakerült egy jóval szerényebb helyre. Az
ifjabbaknak azonban, különösképpen a fiatal lányoknak, feltűnt a különbség
a hajdani játszópajtásuk, Zachary Reekie, az eltűnt halász fia és az új Rob
között, aki tudott latinul, Chichesterben volt tanonc, és jó szabású zekét
viselt.
Fennhangon senki sem tett megjegyzést arra, hogy a Reekie testvéreknek
egészen rendkívüli szerencséje van annak ellenére, hogy egyszerű
halászkunyhóban születtek, az anyjuk a révész lánya, az apjuk pedig egy
semmirekellő volt, akinek ráadásul nyoma veszett. Senki sem beszélt arról,
hogy a sorsuk jobbra fordulása esetleg másnak tudható be, nem a
véletlennek, képességeiknek vagy személyes vonzerejüknek. Nem
elevenítették fel a régi történetet arról, hogy a tündérektől származnak, és
hogy erre a saját apjuk is megesküdött, vagy hogy a tetszetős külsejüket és
óriási szerencséjüket az anyjuknak, a tündérek ágyasának köszönhetik, akit
a láthatatlan világ kegyel és irányít. Ám azért szinte mindenki agyán átvillant
a gondolat: hogy részesülhettek a Reekie testvérek érdemeikhez képest
ilyen nagy áldásokban? Hogy sikerülhetett az anyjuknak emelt fővel,
sértetlenül maga mögött hagynia egy erőszakban bővelkedő házasságot?
Hogy eshetett meg, hogy Zacharynek épp a legalkalmasabb pillanatban
veszett nyoma? Alys esküvőjének napján ugyan ezeket senki sem mondta ki
hangosan, de jó néhányan gondoltak rá, és egymásra sandítva látták, hogy
ez másoknak is eszébe jutott.
Alys az anyjával már belépett volna a templomba, de Mrs.
Stoney a bejárat előtt megállította őket.
– Megvan a hozomány? – kérdezte. – Itt kell átadnod nekem.
Alinor megtorpant, és a lánya felé fordult. Alys elpirult, aztán benyúlt a
köténye alá, a ruhája zsebébe.
– Ha kevesebb pénz van benne, jobb, ha most rögtön megmondod. És
egy tapodtat se menj tovább – figyelmeztette nyersen Mrs. Stoney.
– Nem kevesebb – felelte Alys.
Alinor megpróbált magabiztosan bólintani, mintha tudná, hogy a lánya
összeszedte az ígért összeget. Úgy gondolta, hiába fontak, hiába dolgoztak
annyit a malomban, még ha hozzávették is a kompon keresett pénzt és Rob
bérét,
Richardnak akkor is bele kellett tennie a teljes örökségét.
Alys diadalmasan nyújtotta át az erszényt, Mrs. Stoney pedig a kezébe
vette, megbecsülte a súlyát, majd széthúzta a zsinórt és belenézett. A lány
szobormerev arccal meredt leendő anyósára. Az asszony a tenyerébe
öntötte az erszény tartalmát: aranykoronák és ezüstshillingek voltak benne,
egyetlen kisebb értékű érme, egy darab rézpénz sem volt köztük.
– Hát megszerezted – jegyezte meg Mrs. Stoney, mint aki mégmindig
nem hisz a szemének.
 – Természetesen – bólintott Alys.
– Természetesen – suttogta Alinor is.
Mrs. Stoney köpenye zsebébe dugta az erszényt.
– Akkor bemehetünk. Este, amikor hazaértünk a tanyára, beteszem a
kincsesládikánkba.
Sarkon fordult, belépett a templomba, végigment a hátul ácsorgó
földművesek között, és leült egy szentélyhez közeli padsorba. A pad gazdája
morcosan beljebb húzódott, hogy helyet adjon neki. Alys megfogta az anyja
kezét, és követték az asszonyt. Hátul álltak meg, hogy onnan szólítsák őket
az oltár elé, ahol már ott várt rájuk Richard.
– Jövő vasárnap már én is ott leszek – súgta oda Alys, ésfejével a rangot
jelentő pad felé intett, melyet Mrs. Stoney oly magától értetődően foglalt
el. – Te pedig ott fogsz ülni mellettem. Megérte annyit dolgozni, míg
összekapartuk a pennyket. Saját padunk lesz!
– Azok nem pennyk voltak – hebegte Alinor, aki még mindignem tért
magához a megdöbbenésből, hogy a lányánál ott volt a hozomány teljes
összege.
Alys rámosolyogott.
– Richard – suttogta. – Mondtam, hogy nem kockáztatja meg,hogy
elveszítsen.
Mögöttük kinyílt a templom ajtaja, belépett Sir William, és elindult az
oltár felé. Közben biccentéssel üdvözölte a padsorokban ülő bérlőit. Nem
úgy tűnt, mint aki az elvesztett királyát és ügye bukását gyászolná. Arcán a
szokásos, higgadt közöny tükröződött. Amikor a templom hátuljában
összegyűlt férfiak felé pillantott, a tekintete átsiklott Neden és még néhány
jól ismert kerek fejűn. Mögötte a háza népe jött a szokásos rangsort követve,
előttük azonban valaki más is belépett a templomba: Sir William vendége,
James Summer.
 Alinor a lánya mellett állt leghátul, így senki sem láthatta, hogy lehunyja a
szemét. Érezte, hogy teste merev, akár az üllőre fektetett vasrúd. Nem hitte
volna, hogy James még mindig a Prioryban tartózkodik. Az pedig végképp
nem merült fel benne, hogy Alys esküvőjének napján eljön a templomba.
Megszédült, kis híján elájult, ezért megragadta az egyik pad támláját.
Beleharapott az ajkába. Úgy érezte, olyan törékeny a teste, hogy bármely
pillanatban megrepedezhet és porrá omolhat… Ha nem tartja vissza, a saját
lehelete is elfújhatja.
A lelkész bejelentette az első zsoltárt, mire az egyházközösség tagjai
valahogy átbukdácsoltak a számukra ismeretlen egyházi éneken, a zenészek
pedig hegedűvel és dobbal próbálták követni őket. Alinor kinyitotta a
szemét, magához tért, aztán tátogni kezdett, mintha ő is énekelne.
A szíve feldobogott a megkönnyebbüléstől, hogy nem avatta be a titkába
Alyst, aki különösebb érdeklődés nélkül tekintett a Priory háznépe felé. Arra
gondolt, hogy belehalna a szégyenbe és a megaláztatásba, ha a lánya látná,
hogy James, a szíve alatt hordott gyermek apja úgy sétál el előtte, hogy felé
sem pillant. Kissé elfordította a fejét, hogy ne kelljen a Priory padjai felé
néznie. Talán ez a büntetése azért, amiért ostoba módon megbízott egy
fiatalemberben, aki a szerelem felbecsülhetetlen értékéről beszélt,
miközben egy fényűző világban élt, és azt állította, hogy megőrül érte, ám
nagyon is józanul döntött, amikor a jövőjéről volt szó. Alinor arra eszmélt,
hogy a zsoltár véget ért, ő pedig engedelmesen térdre ereszkedett az
imához. Tudta, kénytelen lesz elviselni, hogy a lánya esküvőjén jelen legyen
az a férfi, aki elárulta őt. A legtöbb, amit tehet, hogy megpróbál osztozni Alys
örömében, és nem hagyja, hogy a saját boldogtalansága elterelje a
figyelmét. Lehunyta a szemét, és lehajtotta a fejét. Képtelen volt felidézni az
ima szavait, csak azért fohászkodott, hogy úgy jusson túl a lánya esküvőjén
és ezen a napon, hogy nem árulja el magát semmivel.
 A templom szentély felőli részén James megérezte maga mögött Alinor
jelenlétét. Le kellett győznie a kísértést, hogy hátrapillantson, és megnézze,
hogy a nő tekintete őt keresi-e. Nem hitte volna, hogy képes lesz elmenni
mellette, és végig tudja ülni a hosszú istentiszteletet. Teljesen elfeledkezett
arról, hogy ezen a vasárnapon van Alys esküvője, Sir William pedig nem
említette, hiszen számára ez nem bírt jelentőséggel. Mrs. Wheatley, a
szakácsnő persze tudta, készített is egy jókora süteményt, hogy magával
vigye a Stoney-tanyára a lakodalomba, neki azonban fogalma sem volt arról,
hogy a fiatalember egyáltalán érdeklődne Alinor iránt. Arra már végképp
nem gondolhatott, hogy James reszket a vágytól, miközben letérdel, és
amikor homlokát az összekulcsolt kezére fekteti, csak azért imádkozik, hogy
az Úr óvja meg őt a bűntől és az őrültségtől.
Az istentisztelet befejeződött, ám a lelkész ezúttal nem sietett a templom
végébe, hogy szokás szerint üdvözölje és megdorgálja a gyülekezete tagjait.
James türelmetlenül várta, hogy a Priory háznépe elkezdjen kivonulni a
templomból, az ő megpróbáltatása pedig véget érjen, azonban hamar
rádöbbent, hogy nem mennek sehová.
– Most pedig egy esküvői szertartásra kerül sor – jelentette bea
lelkész. – Kérem, távozzon mindenki, aki nem kíván részt venni, de aztán
ne ácsorogjanak ám a templomkertben, és ne hagyják, hogy a gyermekek
a sírkövek körül kergetőzzenek.
Az egyházközségi tanács tagjai mormogva értettek egyet a lelkésszel
abban, hogy nem istenes dolog a templomot arra használni, amire a
hagyomány szerint szokták: olyan helyként, ahol a közösség összejöhet.
– Lépjenek közelebb az esküvői tanúk – mondta a lelkész.
Amikor James meglepetten körülnézett, a szeme sarkából megpillantotta
Alinor sápadt arcát. Csak ekkor hasított belé, hogy ez Alys esküvőjének a
napja. Ekkor már csak arra vágyott, hogy Sir William felálljon, és kivezesse a
háznépét. Egy másodperccel később rémülten döbbent rá, hogy őlordsága
nem megy sehová, épp ellenkezőleg: arra készül, hogy öblös karosszékéből
végignézi az esküvőt, amelyet így megtisztel a jelenlétével.
Richard Stoney a szentély lépcsőjéhez ment, és megállt az egyszerű,
nyersfából ácsolt úrasztala előtt, amelyet a templom kiürített keleti
részének szentélyrekesztője elé állítottak.
Alinor megpróbált megszabadulni a Jamesszel kapcsolatos gondolataitól,
és egyedül a szertartásra figyelt. Szeretettel rámosolyogott a lányára.
– Áldjon meg az Úr – mondta. – Indulj.
Ned előlépett a férfiak közül, és olyan kimért udvariassággal tartotta oda
a karját Alys elé, mint egy vérbeli lord. A lány vértelen arccal, de mosolyogva
lesimította új ruháját a domborodó hasán, és belekarolt a nagybátyjába.
Alinor megfogta Alys köpenyét, és mögöttük lépkedett végig a padsorok
közt. Ned és Alys úgy helyezkedett el az úrasztala előtt, hogy a nő
közvetlenül James mellé került. Mintha a saját esküvőjükön állnának az oltár
előtt. James mereven maga elé bámult, de nem látta a faállványra helyezett
Bibliát, amely előtte állt. Alinor a lánya főkötőjére szegezte a tekintetét,
amelynek hátsó részén egy apró masni remegett.
A lelkész felolvasta a házassági szertartás újonnan elfogadott szövegét, az
ifjú pár pedig elmondta a fogadalmát. Ned Richard kezébe adta Alys apró
kezét, és a fiú rácsúsztatta a gyűrűt az ujjára. Ezzel meg is történt a dolog.
Alinor végre ellazította a lánya köpenye alá csúsztatott, ökölbe szorított
kezét, és szétáradt benne a megkönnyebbülés. Hát összeházasodtak. Alys
immár Mrs. Stoney, férjes asszony. Bármi történjék is az anyjával, Alys jó híre
és jövője már biztosítva van. Érezte, hogy forró könnyek marják a szemét.
Alys férjes asszony… Mrs. Stoney a Stoney-tanyáról. Alys már biztonságban
van.
– Ámen – szólalt meg hangosan Sir William, és mindenki utánamondta.
 Richard megcsókolta a hitvesét, aztán az emberek elindultak, hogy
gratuláljanak a fiatal párnak. A rózsás arcú, mosolygó Alys mindenkinek
csókot adott. Richardot hátba veregették, és jókívánságokkal halmozták el.
Megálltak Sir William előtt, aki megcsókolta az arát. James is mosollyal
jelezte, hogy minden jót kíván, aztán megrázta Richard kezét. A gratuláló
tömeg ekkor hirtelen szétvált, és ott találta magát Alinorral szemben. A nő
úgy érezte, mintha egyedül lennének, mintha a világon senki más nem lenne
ebben a néma világban.
– Gratulálok a lánya boldogságához, Mrs. Reekie. – James aligtudta
kinyögni a szavakat. A szája, az arca zsibbadt volt, mintha ököllel ütötték
volna meg.
– Köszönöm.
Szinte nem is hallotta Alinor válaszát, annyi zsivajgó ember vette körül a
fiatalokat. A templom ajtaja nyikorogva nyílt és csukódott, ahogy a
gyülekezet elindult kifelé, a fagyos templomkert felé. Kilépve felkiáltottak a
hideg miatt. James megpróbálkozott volna valami jókívánsággal, de egyetlen
hang sem jött ki a torkán. A nő rápillantott, aztán lesütötte a szemét.
– Benézünk az esküvői lakomára – jelentette be kedélyesenSir William.
– Úgyis arra vezet az utunk Chichester felé.
– Örvendünk! – lépett elő a büszkeségtől pirulva Mrs. Stoney.– Igazán
örülni fogunk.
Alinor nem nézett Jamesre, hogy jelezze, vissza kellene utasítania a
meghívást. Mintha már semmi sem kötötte volna össze őket, sem titok, sem
szerelem, így a férfi nyilván meg sem értette volna, hogy miért nem akarja,
hogy ott legyen a lánya esküvői lakomáján. Mintha mindent kitöröltek volna
az emlékezetükből és máris idegenek lettek volna, ahogy azt James előre
megmondta. A nő bókolt a földesura előtt, majd bókolt a férfi előtt is, akit
rajongva szeretett, aztán egyetlen szó nélkül elfordult, és a lánya mögött
kilépett a hideg téli napfénybe.

Ned és Rob előrementek, hogy elkezdjék komppal átszállítani azokat az

embereket, akik gyalog készültek eljutni a Stoneytanyára. Stoney gazda
szekere a temetőkapu előtt várakozott, és a férfi már fent ült a bakon.
Megörült, amikor megpillantotta Alinort.
– Hát ez igazán jól ment, Mrs. Reekie – jegyezte meg.
– Valóban – mosolygott rá a nő.
– Nem hittem volna, hogy össze tudják szedni a hozományt –kacsintott
rá a gazda. – A fiatal Robot biztos nem is tanoncnak küldte, hanem eladta
rabszolgának Virginiába.
Alinor erőltetetten felnevetett.
– Alys derék lány – mondta. – Mindennap sokat dolgozott,éjszaka pedig
gyapjút font.
– Még úgy sem lett volna meg az egész – hümmögött a férfi. –Tudom,
hogy ennyi munka sem lett volna elég hozzá. Remélem, nem verték magukat
adósságba.
– Alysnek ott volt az apja ajándéka, és a bátyám is segített –magyarázta
a nő, hogy ne kelljen megemlítenie Richard örökségét.
– No, szálljon csak fel – nyújtotta felé a kezét a gazda, hogyfelsegítse a
szekérre. – És már jön is a mi kis aránk.
Alyst érte a megtiszteltetés, hogy felülhetett a bakra Mr. Stoney mellé.
Valahogy Mrs. Stoney is melléjük furakodott, Alinor és Richard pedig hátul
keresett helyet magának Stoneyék néhány szomszédjával együtt, akik
szintén felszálltak, hogy ne kelljen gyalogolniuk. Ott volt a Prioryból Stuart,
az inas, és Mrs. Wheatley, aki jókora gyümölcstortát egyensúlyozott a
térdén.
– Mindenki fent van? – kérdezte Mr. Stoney, és csettintett nyelvével a
lónak. Alinor hátrapillantott, és látta, hogy már James is felült a lovára, de
Sir Williammel valaki még egy szót szeretett volna váltani. Őlordsága a
hátasáról hallgatta az egyik bérlőjét, aki kalapjával a kezében, komoly
ábrázattal magyarázott valamit. Aztán az út kanyarulata miatt szem elől
tévesztette őket. Alinor szívből remélte, hogy olyan sokáig feltartják őket,
hogy már nem is lesz kedvük eljönni a lakodalomba. Fogalma sem volt,
hogyan vészelné át a mulatságot, ha James is ott lenne, de nem nézne rá,
nem szólna hozzá, és még egy idegennél is hidegebben viselkedne vele
szemben. Nem bírná elviselni, ha a férfi dölyfösen kimutatná, hogy ő
mégsem kell neki, és a megbánás legcsekélyebb jelét sem mutatná.
Már elkezdődött az apály, a gázlót alig lepte víz, így Mr. Stoney át tudott
hajtani rajta a szekérrel. Akik gyalog indultak el, azokat Ned áthúzta a
kompon. Alys esküvője alkalmából pénzt sem fogadott el, bár többen is
megjegyezték tréfálkozva, hogy majd visszafelé jövet biztosan kétszeres árat
kér. Úgy tervezték, hogy Ned hátramarad, hogy legyen valaki a kompnál,
amíg az összes vendég át nem jutott, azután Robbal ők is utánuk mennek a
vízimalomba.
– Később találkozunk! – kiáltott oda a bátyjának Alinor. – Nekéss el!
Ned integetett, és már húzta is vissza a tutajt a sziget felé, miközben a
szekér tovább zötyögött a malomhoz. Mr. Miller már ott állt a gerendákból
ácsolt kapuban.
– Jöjjenek csak, jöjjenek! Igyunk a menyasszonyra! – kurjantotta. – És
van itt egy sonka is, amit felajánlunk az esküvői lakomára.
– Hálásak vagyunk – felelte Mr. Stoney, és bekanyarodott aszekérrel a
malom udvarára.
 – Nem időzhetünk sokáig – figyelmeztette Mrs. Stoney, leszállva a
bakról. – Még Sir William előtt vissza kell érnünk a tanyára. Sir William
ugyanis eljön az esküvői lakomára.
– Látni fogják, amikor ellovagol – nyugtatta meg a molnár. –Ráadásul
biztos, hogy megáll, és iszik egy pohárral a sörömből.
Még sosem fordult elő, hogy csak úgy elment volna a portánk előtt.
Richard Stoney átadta a gyeplőt az istállófiúnak. Mrs. Wheatley óvatosan
letette a süteményt a szekér aljára, majd lemászott a saroglyánál.
– Nem hinném, hogy olyan ellenállhatatlan a sörük – súgtaoda
Alinornak. – Szerintem Sir Williamnek nem kell elmennie otthonról, ha jó
sört kíván inni.
– Hát persze hogy nem – felelte barátságosan Alinor, de aszavak
jelentése alig jutott el a tudatáig. – Azért örülök, hogy a molnárné iszik Alys
egészségére. Oly keményen megdolgoztatja! – Házsártos teremtés –
jegyezte meg cinkosan Mrs. Wheatley.
Alinor rámosolygott. Érezte, hogy a magzat megmozdul a hasában, ezért
egy másodpercre az ajtófélfának támaszkodott, és arra gondolt, hogy milyen
hihetetlenül kimerült, és milyen hosszú nap áll még előtte.
– Jól van? – tudakolta Mrs. Wheatley.
– Ó, igen – vágta rá Alinor. – Annyira örülök Alys boldogságának… de
azért fárasztó volt, tudja?
Beléptek a konyhába, onnan pedig átmentek a tisztaszobába, ahol Alinor
addig csak akkor járt, ha súrolni és takarítani kellett. Ma azonban nyitva állt
a szoba ajtaja, és az esküvőről érkező emberek mind meghívott vendégként
voltak jelen. A kerek faasztalon poharak és aprósütemények várták őket,
Mrs. Miller pedig a legjobb kötényét és főkötőjét vette fel. Mr. Miller a
tűzhely mellett melegítette a sört, melyből Jane mindenkinek töltött egy kis
kupára valót.
 – Hol van Peter? – kérdezte tőle Alinor.
– Játszani ment Smithék fiaival – felelte a lány.
– Igyunk az ifjú ara, az új Mrs. Stoney egészségére! – indítványozta a
molnár, magasra emelve ónkupáját. – És a fiatal pár boldogságára!
– Az ifjú párra! – kiáltották a többiek. – Jó egészséget és boldogságot!
Alys Richardba karolt, és mindenki számára volt egy mosolya.
– Köszönöm – mondta.
– Az Úr áldása legyen rajtunk – tette hozzá Richard.
A molnárné kiment a konyhába, Mr. Miller pedig olyan izgatottá vált attól,
hogy végre szabadon beszélhet, hogy belefogott egy történetbe.
– Emlékszem a saját esküvőm napjára… – kezdett hozzá, amikor a
konyhában valaki hangosan felsikoltott.
– Tolvajok, tolvajok! – kiáltozta Mrs. Miller. – Tolvajok a…
Berontott a tisztaszobába. Kezében a Jane hozományát tartalmazó vörös
bőrerszényt szorongatta, az ujjai kormosak voltak a kéménytől, az arca pedig
sápadt a megrázkódtatástól.
– Uramisten! – sápítozott Mrs. Wheatley. – Üljön le, Mrs.
Miller, üljön csak le! Mi baj?
Az asszony azonban ellökte az útjából.
– Ide nézzenek! – rázta meg az erszényt. – Nézzék!
– Mi az, kedvesem? – tudakolta a molnár. – Tán csak nem…
– Az erszény, amibe a megtakarításaimat tettem – hadarta
afelesége. – Jane hozománya. Kivettem a rejtekhelyéről, hogy adjak
annak a lánynak fél koronát az esküvője örömére, nem mintha egyetlen
pennyvel is tartoznék neki… De meg akartam ajándékozni az esküvője
napján… És…
– Ugyan, ne mondd, hogy kiraboltak! – csattant fel a férje.
 A nő feleletképpen újra megrázta az erszényt. Az érmék megnyugtatóan
megcsörrentek benne, és látszott, hogy súlya is van. Egyértelműen tele volt
pénzzel.
– Biztos nem hiányzik belőle – hitetlenkedett a molnár. Kivette a
felesége kezéből az erszényt, és megbecsülte a súlyát. – Lehet benne vagy
negyven, talán ötven font – mondta. – A súlyából meg az érmék csörgéséből
gondolom. Az ember egy idő után megtanulja, hogyan…
– Nem is megraboltak – vágott közbe indulatosan Mrs. Miller.– Nem
rablás ez. Inkább fosztottak volna ki, mint ezt… Engem megbájoltak…
A jelenlevők babonásan felszisszentek.
– Hogy micsoda? – nézett nagyot Mr. Miller.
– Micsoda? – visszhangozta Mrs. Wheatley. – Jöjjön csak,
Mrs.Miller, üljön le, mert nem tudja, hogy mit beszél.
Miközben leültette a molnárnét egy székre, Alinor tett egy lépést előre.
Megérintette az asszony homlokát, hátha lázas, és közben Alys felé
sandított. A menyasszony arcából kiszaladt a vér, mintha kísértetet látott
volna. Az ajka szétnyílt, mintha mondani készülne valamit az anyjának, de
aztán egy szót sem szólt. Alinor érezte, hogy fagyos hideg árad szét a
testében. A keze ernyedten hullott le a molnárné homlokáról.
– Mi történt? – kérdezte halkan. – Mi történt, Mrs. Miller?
– Anyám… – lehelte Alys.
Mrs. Miller egyetlen szó nélkül kirántotta a férje kezéből az erszényt, és
széthúzta a zsinórját.
– Látja ezt? Nézze csak meg, mi van benne! Nézze csak,
megmutatom! – Intett Alinornak, aki bele sem gondolva felemelte
mindkét tenyerét, és a molnárné beleöntötte az erszény tartalmát. Az
érmék átforrósodtak a rejtekhelyükön, és szokatlanul könnyűnek tűntek.
Alinor kétmaroknyi tündéraranyat tartott a kezében, csupa megkopott,
 csonka érmét, amilyeneket gyűjtögetett: az angol partokon élő régi népek
elveszett pénzét. Amíg az erszényben voltak, éppúgy csörögtek és
ugyanúgy súlyuk is volt, mint az igazi érméknek, ám most, hogy kiöntötték
a kezébe, világosan látszott, hogy semmit sem érnek. A saját
éremgyűjteményével volt tele a marka. Alinor a lányára nézett, és rémült
arcát látva azonnal tudta, hogy mit művelt Alys.
– Tündérarany – motyogta riadtan a molnárné. – Az én házamban.
Váltott kincs. Volt egy erszényre való igazi aranyam és ezüstöm, Jane
hozománya, alig nyúlok hozzá. Biztonságban volt a kémé… a rejtekhelyén.
És akkor valami boszorkány elcseréli a vagyonomat tündéraranyra! Hogy
észre se vegyem, hogy hiányzik! Ha kivettem és csak a kezembe fogtam,
azt hihettem, hogy minden rendben van. Megbájoltak, és még csak nem
is tudtam róla! Valami boszorkány elvette az egészet, az összes pénzemet!
– Ha nem mondtam el százszor, akkor egyszer sem, hogy azegy
ostoba rejtekhely – szólalt meg Mr. Miller.
– És a láda? – támadt neki az asszony. – A láda az ágy alatt?
A férfi elsápadt, sarkon fordult, és kiszaladt a szobából. Hallották, ahogy
döngő léptekkel felrohan a lépcsőn az emeletre, nyikorogva kinyílik a
hálószobájuk ajtaja, még két fürge lépés, és előhúzza az ágy alól a ládát.
A többiekhez hasonlóan Alinor is csak állt dermedten, kezében a
tündérarannyal, és fülelt.
A mély csendet csak a molnárné suttogása törte meg:
– Az Úr irgalmazzon, az Úr kegyelmezzen. Az minden vagyonunk! Ha azt
is megbájolták, akkor tönkre vagyunk téve…
Hallották, ahogy a molnár ügyetlenkedik a kulcsokkal, majd csikorogva
felnyitja a láda fedelét. Az is lehallatszott, ahogy megkönnyebbülten
felsóhajt, beletúr a csörgő érmékbe, majd lecsapja a láda fedelét, bezárja,
majd lassan visszaballag a földszintre, és becsúsztatja a kulcsokat a mellénye
zsebébe.
– Hála az égnek, minden megvan – jelentette hamuszürke arccal az
ajtóban. – A vízimalom pénze biztonságban van. A te megtakarításaid tűntek
el, Jane hozománya. Mennyi pénz volt benne?
Bármekkora is volt a csapás, ami a molnárnét érte, esze ágában sem volt
elárulni a férjének, hogy mennyi pénzt tett félre az évek folyamán.
– Hát… sok font volt benne! – csattant fel komisz hangon. –Több, mint
negyven. Hogy szerzem ezt vissza egy boszorkánytól?
– Talán valami átutazóban lévő tolvaj volt – vetette fel Mrs.Wheatley. –
Vagy valaki a munkások közül.
– Miféle tolvaj hagyna itt egy marékra való tündéraranyat?Senki sem
járt erre, senki sem tudja, hogy hol tartom a pénzemet! El szoktam rejteni.
Boszorkány volt… Biztos, hogy boszorkány volt. Varázslattal eltüntette a
pénzemet, és cserébe itt hagyta a magáét. Ez boszorkányvagyon. Ez valami
boszorkány műve!
Senki sem szólalt meg. A csend egyre mélyült, egyre áthatolhatatlanabbá
vált. Aztán lassan, nagyon lassan mindenki Alinor felé fordult, mert
egyszerre mindenkinek ugyanaz a gondolat ütött szöget a fejébe. Mindenki
rá nézett, mert ő dolgozott Mrs. Millernél leánykora óta, és mert róla tudta
mindenki, hogy fortélyos asszony, akinek különös, nem e világi tehetsége
van dolgokhoz. Alinorra néztek, akinek pénzre volt szüksége a lánya
hozományához, a fia tanoncságához… akiről a saját férje is azt állította, hogy
a tündéruraságok szajhája. Lassan mindenki Alinor felé fordult, ő meg csak
állt ott vértelen arccal, kezében a tündérarannyal.
– Azon a napon, amikor elment a vásárba, hogy csipkét vegyen nekem,
maga látta, hogy benyúlok a kéménybe az erszényért – szólalt meg Mrs.
Miller.
 Alinor visszaemlékezett arra, hogy elfordította a fejét, és a fényes ezüsttál
tükrében meglátta a molnárnét, aki épp elővette az erszényt.
Nagyot nyelt.
– De hát az hónapokkal ezelőtt történt. Még ősszel. Tavalyősszel.
– De ismerte a rejtekhelyet? – akarta tudni Mrs. Wheatley.
Alinor odafordult a kedves asszonyhoz.
– Igen. Ahogy sokan mások is, legalábbis ezt gondolnám.
– De maga ismerte a rejtekhelyet, Alinor?
– És szüksége volt pénzre – mutatott rá Mrs. Stoney. – Egypercig sem
hittem, hogy össze tudják szedni a hozományt.
– De mi dolgoztunk! – tört ki Alys. – Láthatta mindenki. Minda ketten
kutya keményen dolgoztunk! Itt, a malomban… hiszen láthatták… aztán
fontunk… én a kompon dolgoztam… És az apám adott nekem… A bácsikám
kölcsönzött nekünk…
– Tudtam, hogy az nem lesz elég – szólalt meg Mr. Stoney is. –Azt
hittem, kölcsönkérhettek valakitől.
– Nem! – vágta rá büszkén Alinor, aztán eszébe jutott, hogytalán mégis
igent kellett volna mondania.
– Én is segítettem Alysnek – szólt közbe Richard, mire az anyja
vasvillatekintettel meredt rá.
– Azt pont neked nem kellett volna – förmedt rá az asszony.
– És egyébként sem volt több pénzed, mint a béred,
amiértmegdolgoztál – jegyezte meg az apja.
– Hát az öröksége? – kérdezte Alinor. A markában tartott tündérarany
meg-megcsillant, ahogy remegett a keze.
– Miféle örökség? Nincs neki semmiféle öröksége – hangzottMr. Stoney
válasza.
 Alys az anyjára nézett. A szeme hatalmasra tágult sápadt arcában. Némán
megrázta a fejét: nem volt semmiféle örökség.
– Mrs. Reekie, mondja már, hogy nem igaz! – kérte halkan amolnár. –
Hiszen évek óta ismerem. Mondja, hogy nem igaz.
– Persze hogy nem igaz! – visszhangozta Alinor. De még ő
isbizonytalannak hallotta a saját hangját, és a szavai nem voltak igazán
meggyőzőek. Mr. Miller megnyugtató alakja felé nyújtotta a kezét, benne a
tündérarannyal.
– Nem, nekem nem kell! – lépett el a férfi, és a kezét a hátamögé kapta.
– Nem akarom, hogy ez a házamban maradjon!
– Akkor hadd dobjam ki az ajtón! – Alinor a konyha felé indult, amelynek
udvarra néző ajtaja nyitva volt. Csakhogy Mrs.
Miller elállta az útját.
– Ne olyan hevesen! – morogta. – Ezért felelnie kell! Magacsak ne
szaladgáljon sehová! Addig marad a kezében az a holmi, míg be nem
bizonyítja, hogy nem a magáé.
– És hol a hozományom? – tette fel a kérdést Jane.
Alinor csak állt, kezében a tündérarannyal, és erőltetetten felnevetett.
– Mrs. Miller, egész életemben itt laktam a közelében. Az anyám volt a
bába, akinél megszületett…
– És akiről mindenki azt mondta, hogy boszorkány.
– Dehogy mondtak ilyet!
– Bájolással foglalkozott. Mindenféle fortélyokkal. Megtaláltaaz
elveszett holmikat, és el tudott venni dolgokat – emlékeztette a molnárné.
– Varázslattal…
– De én nem! Jól tudja, hogy én nem!
– Csakhogy a marka tele van tündérarannyal! Az vajon honnan
származik?
 – Nem vettem el a pénzét! – kiáltotta Alinor. – És nem változtattam…
ezzé!
– Fogják le! – parancsolta Mrs. Miller, mintha minden megváltozott
volna attól, hogy Alinor felemelte a hangját. – Megátkoz minket! Te pedig
menj, hívd ide a másik egyházközségi tanácstagot, vagy a lelkészt! –
utasította a férjét. – Meg kell vádolni.
– Menjek vissza a templomba?
– Most kötözködsz velem? – süvítette Mrs. Miller. – Itt van aházunkban
egy boszorkány, a keze tele van tündérarannyal, és te velem vitatkozol?
Mr. Miller hitetlenkedő pillantást vetett Alinorra, de kiment a konyhába,
és a vállára terítette téli köpönyegét. Amikor kinyitotta az ajtót,
mindannyian hallották, hogy odakint felnyerít egy ló.
– Sir William – jelentette szemmel láthatólag megkönnyebbülve a
molnár. – Őlordsága érkezett meg. Ő az elöljáró, majd ő megmondja, hogy
mi legyen.
Mindenki, aki csak ott volt a tisztaszobában, Alinor köré gyűlt, és a
konyhán át kivezették az udvarra, hogy ott várják meg a magányos lovast.
Csakhogy nem Sir William érkezett meg, hanem James Summer.
– Őlordsága már úton van – mosolygott rájuk. Aztán elkomolyodott,
amikor meglátta Alinort a riadt emberek gyűrűjében, kezében egy halom
érmével. – Mi az? Mi folyik itt?
– Épp megvádolják Mrs. Reekie-t azzal, hogy boszorkány –tudatta vele
tárgyilagos hangon Mrs. Wheatley, odalépett a lóhoz, és felnézett Jamesre.
– A molnárné pénzét valaki tündérarannyá változtatta. Megvádolta Alinor
Reekie-t, aki nem védekezik.
– Tessék? – nézett körül hitetlenkedve James.
Alinor képtelen volt felé fordulni, képtelen volt szólni hozzá.
– Nem igaz! – tört utat magának Alys. – Persze hogy nem igaz!
 – Akkor mivel magyarázod, hogy a megtakarított
vagyonomtündérarannyá változott, az igazi pénz pedig eltűnt? – követelt
választ Mrs. Miller. – Ki más tehetne ilyesmit, mint egy boszorkány? Ki más
lenne képes ilyesmire? Hiszen mindenki tudja, hogy Alinornak mindig is
tetszett a tündérarany! Már lánykorában is folyton talált belőle egyet-egyet,
és mindig megtartotta!
– Nem loptam el a pénzét! Igen, tudtam, hogy hol rejtegeti,már
hónapok óta tudtam… ahogy valószínűleg mindenki más is. De nem loptam
el, és sosem lopnék sem magától, sem mástól! Sokszor jártam ebben a
házban, meg az udvarán, ahogy más házában is. Nem nagyon van olyan
porta a Sealsea-szigeten, ahol ne fordultam volna meg, és sehonnan sem
vittem el semmit! Engedéllyel bíró bába vagyok…
– Most nincs engedélye – jegyezte meg egy férfi, mire Alinorelhallgatott,
és felé fordult.
– Ez nem az én hibám! Hogy is hányhatja a szememre?
– És Ned felesége meg a gyermeke?
Alinor levegő után kapott.
– Ned felesége elvesztette a gyermekét. Megtettem mindent,amit
tudtam…
James mögött újabb esküvői vendégek léptek be az udvarra. Alinor
körülnézett, és látta, hogy milyen értetlenül és ijedten bámulnak rá a
szomszédjai.
– Hiszen ismernek. Mindannyian ismernek. Én sosem… – Védekeznie
kellett volna, ám alig volt képes kinyögni a szavakat.
– Pedig valaki megtette – jelentette ki vontatottan Mr. Miller,majd
James felé fordult, aki még mindig nem szállt le a lováról. Valósággal
megdermesztette a tehetetlenség, hogy mindenki tőle várja a döntést. – Mit
gondol, uram?
 – Mrs. Reekie-nek az elöljáró elé kell állnia, hogy tisztázzamagát –
válaszolta kelletlenül James.
– Sir William elindult már? – tudakolta Mr. Stoney.
– Igen – bólintott James. – Úton van ide.
– Ő az elöljáró, ő bíráskodik ilyen esetekben. Mihelyt
ideér,meghallgathatja a Mrs. Reekie ellen felhozott vádat – magyarázta a
molnár, aki egyházközségi tanácstagként ismerte a törvényt. Közelebb
lépett Jameshez, és megfogta a lova kantárját. – Nem akarjuk, hogy elvigyék
a chichesteri börtönbe – hadarta fojtott hangon. – Derék asszony. Nem
akarjuk, hogy tolvajként kelljen bíróság elé állnia. Már három fontért
felakasztanák, márpedig az erszényben volt ötven font is. Az a legjobb, ha
ez a dolog a faluban marad. Az a legjobb, ha őlordsága ítélkezik, és az egész
köztünk marad. Fogjon hozzá azonnal, uram, nehogy valakinek eszébe
jusson Chichesterbe menni.
James annyira megdöbbent, hogy nem habozott tovább.
Leugrott a lováról, amit az istállófiú rögtön elvezetett a pajtába.
– Itt hallgatom meg a bizonyítékokat – jelentette ki emelt hangon, hogy
mindenki hallhassa. – És mihelyt Sir William megérkezik, megtanácskozzuk
a hallottakat.
Megpróbálta elkapni Alinor pillantását, de a nő nem rá nézett, hanem a
lányára. Alys holtsápadt volt. Richard karjába kapaszkodott, de a tekintetét
le nem vette az anyjáról.
– Hol van a vádlott bátyja? – tudakolta James, mert úgy vélte,Edward
véleményének súlya lesz ebben a rémült közösségben.
– Rá semmi szükség – tiltakozott a molnárné. – Ő képtelenmegfékezni a
húgát, aki azt csinál, amit akar. Ned még a saját feleségét sem tudta
megmenteni tőle. Alinornak nincs apja, és most azt állítja, hogy nincs férje
sem, pedig Zachary Reekie-t nem temettük el.
 – Egyszerűen eltűnt – kiabálta oda valaki leghátulról. – Egyiknap még a
felesége ellen szólt, a másikon már nyoma veszett.
– Mr. Ferryman fontos tanú – utasította el a kifogásokat James. – Hívják
ide.
Higgadt hangja, tiszteletet parancsoló fellépése lecsillapította a kitörni
készülő pánikot. Mr. Miller végignézett az udvarán összesereglett
embereken, és érezte, hogy valamelyest csökkent az izgalom, az erőszak
iránti vágyuk.
– Igen, úgy lesz a legjobb. Menj csak fiam, és hívd ide – utasította az
istállófiút. Aztán újra Jameshez fordult. – Biztos szüksége lesz egy asztalra és
némi papírra, uram – mondta halkan, tiszteletteljesen. – Ha nem bánja,
talán az lenne a legjobb, ha a konyhában ülne le. Az a legtágasabb helyiség,
és ott a nagy asztal meg az öblös karosszék.
James bólintott, mire a molnár bevezette a konyhába, a nagy konyhai
asztalt előhozatta a helyiség végéből, odaállította mellé a magas támlájú
karosszéket, és jelezte, hogy a fiatalember ott hallgathatja meg a
bizonyítékokat, miközben ő egyfajta hivatalsegédként áll majd mellette.
– De erre nincs felhatalmazásom – mormolta James, miközben helyet
foglalt.
– Tud latinul?
– Igen, persze.
– Az elég lesz.
James kihúzta magát a székben, az asztalra fektette a kezét, és így várta,
hogy a tömeg bezsúfolódjon a helyiségbe. Magukkal sodorták Alinort is, aki
még mindig a kezében tartotta a régi érméket. Mrs. Miller papírt helyezett
James elé, Jane pedig tintatartót és tollat hozott. Mintha misztériumjátékot
készültek volna nézni, az esküvői vendégek megtöltötték a szobát, és
kilökdösték Alinort az asztal elé. Alys odalépett volna az anyjához, de Richard
nem engedte, megfogta a kezét, és gyengéden magával húzta a falhoz, ahol
az apja és az anyja állt.
– De én oda akarok… – suttogta a lány.
– Jobb, ha itt várunk – felelte halkan Richard. – Meglátjuk, milesz ebből.
Miért hitte azt az anyád, hogy van valami örökségem?
– Nem is tudom… – hebegte Alys, aztán elhallgatott.
James a tintába mártotta a tollat, és abban reménykedett, hogy Ned
hamarosan megérkezik, utána pedig rögtön megjön Sir William is. Jelen
pillanatban csak időt akart nyerni.
– A neve? – kérdezte, mintha idegenhez szólna.
Halk, elégedett sóhaj szakadt ki az emberekből. A boszorkányságtól való
mélységes rémület enyhült, hiszen valaki végre határozottan lépett fel. Nem
kellett már küszködniük, hogy megvédjék magukat egy másik világ
ismeretlen erőivel szemben, mert a latinul tudó úr magára vállalta a
felelősséget.
– Tudja a nevemet – válaszolta dacosan Alinor.
Ellenszegülése hallatán a tömeg felmorajlott.
– Alinor Reekie asszonyság – kiabálta be a molnárné. – A Rév-házban élő
Edward Ferryman húga.
James lesütött szemmel írta fel a szeretője nevét a lap tetejére.
– Életkora?
– Huszonhét éves vagyok – felelte Alinor.
– Mestersége?
– Engedéllyel bíró bába és gyógyító vagyok.
– Nincs engedélye – idézte mindenki emlékezetébe valaki ahelyiség
túlsó végéből.
Alinor felszegte az állát.
– Bába és gyógyító vagyok – pontosított. – Jó hírű.
 – És a vád?
A molnárné előrelépett, és dühtől remegő hangon, halkan és
szenvedélyesen beszélni kezdett:
– Mrs. Miller vagyok a Malom-tanyáról. A megtakarításaimat,
Jane lányom hozományát a konyhámban tartom egy rejtekhelyen. – Drámai
mozdulattal a kandalló felé intett. – Ott, pontosan ott! A kéményben, egy
kilazított tégla mögött.
Mindenki arra a pontra meredt, ahol a kéménypillérből hiányzott az egyik
tégla, azután újra Alinor sápadt arcát fürkészték.
– Hónapokkal ezelőtt, szeptemberben lehetett, megkértem ezta nőt,
hogy intézzen el nekem valamit a pénteki vásáron Chichesterben. Azzal
bíztam meg, hogy vegyen nekem valamit. Megbíztam benne!
A hallgatóság mormolva megtárgyalta Mrs. Miller híresen bizalmatlan
természetét.
– Szóltam neki, hogy forduljon el, és kivettem a pénzes erszényt a
rejtekhelyről – folytatta. – A titkos rejtekhelyről. De meglátta. Háttal állt
ugyan, de így is meglátta!
Az összegyűlteken izgalom hullámzott át.
– Ez hogyan lehetséges? – kérdezte kételkedve James, és felemelte
tollát a papírról.
– Bár elfordította a fejét, a különleges képessége segítségévelmégis
meglátott. Amikor felém fordult, az arca elárulta, hogy tudja a titkomat.
Megéreztem. Meglátott azzal a boszorkányos szemével!
Mormogás tört ki. Mrs. Wheatley és a Stoney család kivételével mindenki
egyetértett abban, hogy ez elfogadható bizonyíték. A molnár a fejét rázta.
James felemelte a hangját.
– Nem nevezheti boszorkánynak, amíg meg nem bizonyosodtunk róla –
rótta meg a tanút. – Látta ezt a rejtekhelyet? – fordult Alinorhoz.
 – Megláttam Mrs. Miller tükörképét – felelte kurtán a nő. Azezüsttálcára
mutatott, amely hivalkodva díszelgett a nagy konyhaszekrényen. – Ő
mondta, hogy forduljak arra, és olyan tisztán kivettem az alakját, mintha
tükörbe néztem volna. Nem akartam meglátni, de megláttam. Sokan tudnak
arról, hogy a molnárné ott tartja a megtakarításait. Előfordult, hogy forró
volt a pénz, amellyel kifizetett minket, és a keze is kormos volt. Ez senki
számára sem volt rejtély.
A molnáréknál tallózó asszonyok közül páran összesúgtak, hogy valóban,
forró érmékkel fizették ki őket.
– Erről van szó? – kérdezte hirtelen fellelkesülve James. – Hogy
mindenki tudott a rejtekhelyről?
– Csak egy boszorkány láthatta meg a tükörképemet – tartottki Mrs.
Miller. – Senki más nem tudta volna kivenni az alakomat.
Mrs. Wheatley utat tört magának a tömegen át a konyhaszekrényhez, és
az ezüsttálcára pillantott.
– Pedig látszik – jelentette Jamesnek. – Tisztán látható benneminden.
– És miért nem keresett más rejtekhelyet? – tudakolta James. –Ha
egyszer úgy gondolta, hogy már nem titok a holléte?
A molnárné elbizonytalanodott.
– Nem kerestem – ismerte el. – Mert… – A hangja színtelenülcsengett.
Aztán összeszedte magát, és igyekezett kiköszörülni a csorbát. – Hát mert
elvarázsolt! – jelentette ki. – Egész mostanáig el is feledkeztem róla.
Egyszerűen elfelejtettem… Újra megbíztam benne, mert elfelejtettem, hogy
meglátott. Mi más lehetne ez, mint varázslat?
– Tagadja? – próbálta rávenni Alinort a védekezésre James, dea nő nem
figyelt rá. A szoba túloldala felé fordult, és Alys fehér arcára meredt. Látta,
hogy Richard Stoney nem engedi őt közelebb. Alig hallotta James kérdését,
mert a lányát nézte, az imádott lányát. Azon töprengett, hogy mit tehetne,
hogyan gondoskodhatna Alys biztonságáról.
– Feleljen! – nógatta James.
A nő felé fordult, és közönyösen bámult rá.
– Igen, láttam a tükörképét – erősítette meg. – De nem kezdtem semmit
ezzel a tudással. Nem vagyok tolvaj. Nem érdekel, hol tartja a tojásokért
kapott pénzét.
– Méghogy tojásokért kapott pénz! Több mint negyven fontvolt az
erszényben! – kiáltotta Mrs. Miller.
– A hozományom! – emlékeztetett mindenkit Jane.
Alinor olyan lenézően vont vállat, akár a királyi udvar valamelyik nemes
hölgye.
– Nem tudom, nem láttam, mi volt az erszényben. Sosem volta
kezemben. Nem tudom, mennyit nyomott, vagy hogy mennyi pénz gyűlt
össze benne. Egyetlen alkalommal láttam a molnárné kezében: amikor
pénzt adott, hogy vegyek rajta neki csipkét.
Mrs. Miller képtelen volt elviselni Alinor megvető hangját.
– Semmi kétségem sincs afelől, hogy anélkül is át tudta változtatni a
pénzt tündérarannyá, hogy hozzáért volna! Ki sem kellett vennie az erszényt
a rejtekhelyről! – visította. – Ebben egy percig sem kételkedem! Nem vonom
kétségbe, hogy sosem ért hozzá, mert éjfélkor csinálta, amikor kiment az
ingoványra… Ahol mindig egymagában járkál… Ott járkál a holdfényben,
olyan ösvényeken, amiket senki más nem ismer, csak ő, és magában beszél.
Annyi gyűlölet volt a hangjában, hogy Alinor
hátratántorodott.
– Nem ő vette el! – Alys túlkiabálta az egyre fokozódó hangzavart, és
előrelépett, elhúzódva a fiatalembertől, akihez épp férjhez ment. – Tudom,
hogy nem ő volt!
 Alinor felkapta a fejét, és a lánya szemébe nézett.
– Alys, egy szót se szólj! – parancsolt rá, aztán Richard feszültarcára
siklott a tekintete. – Vidd el innen – kérte halkan. – Ez az esküvője napja.
Nem kellene itt lennie. Vidd haza. Vidd el az új otthonába!
A döbbent arcú fiatalember bólintott, és megpróbálta az ajtóhoz kísérni
Alyst, ám a lány ellenállt.
– Nem megyek – szögezte le.
– Akkor hallgass! Tedd, amit anyád mond.
Alys Alinorhoz fordult.
– Anyám… – fogott bele elkeseredetten. – Te tudod…
– Igen, tudom – biccentett a nő. – Tudom. Menj, Alys.
– Valami ármányt szőnek! – rikkantotta Mrs. Miller. – Szóvalketten
vannak!
James megkönnyebbülten látta, hogy Ned belép a konyhába, és zavartan
körülnéz. Rob is vele volt.
– Mi az? – tudakolta Ned. – Mi folyik itt?
– Mrs. Reekie-t azzal vádolják, hogy boszorkányság útján ellopta Mrs.
Miller pénzét, és tündéraranyat tett a helyébe – válaszolta James.
Ned utat tört magának a tömegben, és az asztalhoz ment.
– Istenem, micsoda népek! – vetette oda megvetően. – Hátmár egy
esküvőre sem tudnak úgy elmenni, hogy közben ne álljanak meg marakodni
egy jót? – A húgához lépett, de amikor Alinor felé fordult, és a férfi meglátta
a kezében az érméket, azonnal mozdulatlanná dermedt. – Ez meg mi? –
kérdezte megváltozott hangon. – Mit művelsz az érméiddel, Alinor?
– Hát az ő érméi? A saját érméi? Felismeri őket?! – követeltválaszt a
molnárné az izgalomtól éles hangon.
– Felismeri őket? – kérdezte a molnár is.
 – Igen… talán – válaszolta Ned. – Nekem az egyik ugyanolyan,mint a
másik. Nem érdekelnek. Alinor… mi folyik itt?
Rob odalépett az anyjához, aki megpróbált megnyugtatóan rámosolyogni,
miközben a markában ott volt a terhelő bizonyíték.
Mindenki James felé fordult. Most már senkinek sem volt kételye a vádat
illetően. Ned megerősítette a húga bűnösségét.
– Mrs. Reekie, hogy kerültek az érméi Mrs. Miller erszényébe?–
tudakolta halkan James.
Alinor némán rázta a fejét. Ned levette a kalapját, és a nő beleborította az
érméket. Két ezüstös darab oly hajszálvékonyra kopott, hogy hozzátapadt
izzadt tenyeréhez. Amikor a másik kezével letörölte őket, mindenki
elborzadva szisszent fel, mert olyan volt, mintha a tulajdon bőréről
hámozná le a tündéraranyat. A bátyja James elé tette a kalapot, mintha
olyan bizonyíték lenne, melyhez hozzányúlni sem akar.
– Nem tudom – jelentette ki szilárd hangon a nő. – Fogalmamsincs.
– Azt hiszem, meg kellene várnunk, hogy Sir William ideérjen– javasolta
James.
Alys kétségbeesetten meredt rá.
– Maga ül itt, maga jusson döntésre! – csattant fel. – Egyértelmű, hogy
tévedés történt. Hadd menjen haza az anyám, vagy menjünk mindannyian a
lakodalomba.
– Csitt, Alys – súgta oda Alinor.
– Az anyám mindenben ártatlan – bökte ki sután Rob. – Kérem, tisztázza
a nevét.
– Ó, az ég szerelmére – mormolta halkan Mrs. Wheatley. –Ezek a
szegény gyermekek.
– Maga a bátyja állította, hogy ez az ő saját tündéraranya –jelentette ki
a molnárné. – Amivé az én rendes pénzemet változtatta. Mint az alkímia…
Az aranyból értéktelen holmi lett. Mi egyéb lenne ez, mint varázslat? Egész
biztosan boszorkány!
– Szúrjuk meg! – kiabált be valaki a szoba egyik sarkából, ésmindenki
egyszerre kezdett beszélni.
– Keressünk rajta jeleket!
– Vetkőztessük le!
– Nézzék meg az asszonyok…
– Az ördög csecsbimbója…– Tegyük próbára a Bibliával! – Ha van
szemölcse…
– Az ördög rajta hagyja a jelét.
Alinor mozdulatlanná dermedt, az arca fehérebb volt a gallérjánál.
– Uram – szólította meg Rob sürgető hangon Jamest. – Nincshozzá
joguk. Ne engedje, hogy hozzáérjenek. Ne engedje… James igyekezett
túlkiabálni az egyre fokozódó lármát.
– Itt én hallgatom meg a bizonyítékokat! – harsogta. – És énhozok
döntést!
– Írásban – egészítette ki Mr. Miller. – Írásos döntést hoz.
– Úsztassuk meg! – jutott valaki eszébe, és mindenki
azonnalegyetértett. – Úsztassuk meg!
– Csak így derül ki!
– Vizsgáljuk meg, aztán úsztassuk meg!
Alinor most először nézett rá Jamesre. A szeme elsötétült a rettegéstől.
– Ne… – mondta fakó hangon. – Azt nem lehet…
– Nagyon fél a víztől – hadarta Jamesnek Ned. – Igen nagyon.Még a
kompon is riadt. Nem szabad megúsztatni.
– Elég ebből! – sikoltott fel Alys. A hangja elvékonyodott apániktól. –
Elég!
 – Uram? – Rob fiatal arcáról le lehetett olvasni a gyötrelmet. –Mr.
Summer?
James felállt.
– Ez nem a megfelelő idő és hely – ismertette a döntését. –
Elrendelem a letartóztatását…
– Már le van tartóztatva! – ordította valaki hátul. – Azt akarjuk, hogy
vessék alá próbának!
– Vessék alá próbának most!
– A vízben!
A tömeg meglódult, Nednek és Robnak hirtelen a nekik feszülő testek
tömegével és hadonászó karokkal kellett megbirkóznia. Ned megpróbálta
átkarolni a húgát, hogy magához húzza. Rob szembefordult az egyre
fenyegetőbben közeledő emberekkel. Rácsapott a kezükre, nehogy elkapják
az anyját, és igyekezett őt a testével óvni, de minden irányból jöttek, és nem
tudta mindenkitől megvédeni. Richard Stoney Alyst rángatta el Alinor
mellől, és visszahúzta magával a szüleihez, akik távozni készültek, és a
tömegben utat törve az udvar felé tartottak, az esküvői szekérhez, mert
féltek, hogy mi minden történhet még.
– Elég! – kiáltotta James, ám a tekintélye szétolvadt az emberek
indulatának hevétől. – Parancsolom, hogy álljanak meg!
Ned derékon kapta Alinort, és a konyhában tolongó népek elől a ház
belseje, a tisztaszoba ajtaja felé rángatta magával. Alinor ruhájába,
kötényébe kezek kaptak bele, leverték a főkötőjét, így a haja rémült, sápadt
arcába hullott. Igyekezett a bátyjával tartani, erőlködött, hogy mellette
maradjon, és eljussanak a tisztaszobáig. James rájött, hogy mi a szándékuk,
kinyitotta a szoba ajtaját, megragadta Ned zekéjét, és hátrarántotta.
Miközben egymáshoz préselődtek, megérezte, hogy Ned összerezzen és
hátrahőköl:
 – Te várandós vagy!
Alinor arca fehér volt, mint a fölözött tej, a kabátját letépték a válláról,
főkötője elveszett, köténye pedig félrecsúszott, így bárki láthatta
domborodó hasát. Az éktelen lárma közepette a bátyja szemébe nézett, és
ennyit mondott:
– Igen, Isten bocsássa meg nekem.
– Várandós vagy?
– Ne most – vágott közbe gyorsan James, de elkésett. Valaki,aki
eléggé elöl állt, már meghallotta.
– A boszorkány megkölykezik! – rikkantotta.
– Nem! – kiáltotta Mrs. Wheatley. Odafurakodott Alinor
mellé.Egyetlen pillantást kellett csak vetnie a nő vértelen arcára és
gömbölyödő hasára, és máris bebizonyosodott a vétke. – Ó, Alinor! Az Úr
bocsássa meg magának! Mit tett?
– Gyermeket vár? – hüledezett Mr. Miller. – Alinor Reekie?
Azonnal csend támadt, mindenki mozdulatlanná merevedett. Amikor
Alinor megfordult, döbbent és ellenséges tekintetek fürkészték. Rob
értetlenül bámult az anyjára.
– De kié a gyerek? – követelt választ a molnárné félelemtőléles
hangon. – Ezt szeretném tudni! Kiféle, miféle az apa? Mit művelt ez a
nőszemély?
A rémült csendben tisztán hallották, ahogy Sir William belovagolt az
udvarra, nagy dobbanással leugrott a nyeregből, majd a konyha felé indult.
A földesúr egyetlen pillantással felmérte a helyzetet. Látta Alinort a bátyja
és James Summer között, főkötő nélkül, lebomlott hajjal, szakadt
kötényben, a ruhája elejét feszítő, domborodó hassal. Néma csend volt.
– Mr. Summer – szólalt meg fagyos hangon őlordsága. – Jöjjönide, és
árulja el nekem, hogy mi az ördög folyik itt?
Ekkor mindenki egyszerre kezdett el beszélni, mire Sir William felemelte
a kezét, hogy elhallgattassa őket.
– Mr. Summer, kérem.
James elgyötört pillantást vetett Alinorra, elengedte, és elindult kifelé. A
tömeg némán kettévált előtte. Ned a húga és az emberek közé állt, bár erre
már nem volt szükség: senki nem akart hozzáérni. Senki sem mozdult, meg
sem szólaltak. Mindenki fülelt, hátha elkaphat egy szót az ajtóban álló két
férfi fojtott hangú párbeszédéből. Aztán Sir William csettintett az ujjával,
mire az istállófiú már ugrott is, hogy elvezesse a lovát az istállóba. Alinor a
padlót bámulta. Hosszú másodpercek teltek el, egy téli légy a tisztaszoba
ablakának verődve zümmögött. A nőt zavarta a zaj, odafordult, és
megmoccant, mintha ki akarná engedni.
– Hagyd! – reccsent rá a bátyja.
Ekkor Sir William jelent meg az ajtóban.
– Jóemberek, ne tolakodjanak. Semmi szükség arra, hogy mindannyian
bezsúfolódjanak ide. Inkább mindenki jöjjön ki az udvarra – mondta a
tömegnek címezve szavait.
Az emberek lökdösődve kiléptek az udvarra, az éles téli verőfénybe. Az
ingovány vize apadt, felette sirályok rikoltoztak. A malomtó kapuja
becsukódott, zárva tartotta a mögötte elterülő víztömeg. A kapu felett
átcsapó víz vékony sugárban csorgott lefelé.
– Mrs. Reekie, maga is tudja, hogy ezeknek az asszonyságoknak meg kell
vizsgálniuk – jutott döntésre Sir William.
 Alinor fejet hajtott a földesúr előtt.
– Mrs. Wheatley, válasszon ki három asszonyt, akik bekísérikMrs.
Reekie-t a házba, tüzetesen megvizsgálják, hogy tapasztalnak-e rajta
boszorkányságra utaló jelet, kikérdezik a gyermek apjáról, és arról, hogy a
baba mikor jön világra.
Mrs. Wheatley összeszorított ajakkal nézett körül az embereken. Voltak
köztük régi barátok és néhány régi ellenség is. Mrs. Stoney hátrahúzódott a
szekerükhöz. Mrs. Wheatley rezzenéstelen arccal tudomást sem vett róla.
– Mrs. Jaden, Mrs. Smith, Mrs. Huntley – nevezte meg az
unokatestvérét, egyik barátnőjét, és egy nőt, aki bábaként dolgozott a sziget
déli részén. Sir William intett, hogy menjenek be a házba, mire mind a
négyen elindultak. Alinor fáradtan lépkedett köztük.
– Nem tűröm meg a házamban! – prüszkölt a molnárné. –Csinálják csak
az udvaron! Vetkőztessék itt meztelenre!
– Biztos vagyok benne, Mrs. Miller, hogy megteszi nekem ezt
aszívességet – jegyezte meg őlordsága. – Hiszen nem vagyunk pogányok. –
Azzal elfordult, és halkan beszélni kezdett Jameshez. Alys közelebb akart
settenkedni, de Richard nem engedte. Olyan erősen fogta, mintha vízbe
fúlástól akarná megmenteni. A szülei kissé távolabb álltak, és azt a lányt, a
menyüket nézték, akit nem tartottak elég jónak a fiukhoz.
Mrs. Stoney közelebb lépett a férjéhez, és odahajolt a füléhez.
– A hozomány – súgta. – Itt van a zsebemben. Nem kellene…
– Maradj veszteg – suttogta a férfi. – Majd megnézzük, amikorvége lesz
ennek az egésznek, és hazaértünk. Összeházasodtak, és ezt a hozományt
hozta magával. Magad is láttad, valódi pénz. Egyelőre hagyjuk ennyiben.
Az asszony biccentett, és tovább vártak, szótlanul, mint a többiek.
Negyedóra elteltével a vizsgálattal megbízott nők kijöttek a házból. Alinor is
velük volt. A haja szétzilálódott, mintha beletúrtak volna, amikor jeleket
kerestek a testén. A nyakán vékony karcolás vöröslött, a füléből vér
csöppent a szakadt, fehér gallérjára.
– Anyám! – szakadt ki a kiáltás Robból, mire a nő kimerültenránézett. –
Semmi az egész – próbálta megnyugtatni. – Semmi.
Mrs. Wheatley őlordságához ment, és megállt előtte.
– Megvizsgálták Mrs. Reekie-t? – tudakolta Sir William.
– Igen.
– Gyermeket vár?
– Igen, uram. Úgy véli, májusban hozza a világra.
Stoney-ék fojtott hangon felkiáltottak. Richard kérdőn bámult Alysre, de
a lány úgy meredt rá kék szemével, hogy inkább hallgatott.
– Vagyis a gyermek…
– Augusztusban vagy szeptemberben fogant, uram.
– Megnevezte az apát?
James megköszörülte a torkát, mintha szólni készülne, de Mrs. Wheatley
tovább beszélt.
– Nem, uram, megrögzötten hallgat. Nem felelt, amikor
pedigkönyörögtünk neki, hogy az ég szerelmére, a saját jó híre érdekében
mondja meg, ki az.
Sir William biccentett.
– Lehetséges, hogy az eltűnt férj gyermeke?
Mrs. Wheatley készen állt a válasszal.
– Uram, Zacharyt, a halászt több mint egy éve senki sem látta.De persze
lehetséges, hogy titokban hazatért, és meglátogatta a feleségét.
– Ez történt? – nézett Alinorra Sir William. Lehetőséget akartadni a
nőnek, hogy kibújjon a kurválkodás vádja alól. – Fontolja meg alaposan,
mielőtt válaszolna, Mrs. Reekie. Gondolkodjon.
Ez történt?
 – Nem – hangzott a nő válasza.
Őlordsága merőn bámult rá.
– Egész biztos?
– Anyám! – suttogta Alys.
Alinor felé pillantott.
– Nem ez történt – ismételte meg.
Sir William újra a vizsgálattal megbízott asszonyok felé fordult.
– Megkarmolták, hogy boszorkány-e?
– Igen – bólintott Mrs. Wheatley. – Egy stoppolótűvel, amit
atisztaszobában találtunk a varródobozban. Az asztalon hagytuk, ha el
akarná dobni – tudatta udvariasan Mrs. Millerrel.
A molnárné látványosan megborzongott.
– Vigye innen. Átok ül rajta.
– És vérzett? – folytatta a kérdezősködést Sir William.
– Vérzett, mint minden halandó asszony, és fájdalmat is érzett. Nem
vérzett sokat, de a vére vörös volt, mint minden asszonyé – mutatott a
karcolásra Alinor nyakán. Az asszony szemlesütve, szobormereven állt.
– Megvizsgálták, hogy vannak-e rajta boszorkányjegyek?
– Megvizsgáltuk – vette át a szót Mrs. Smith. – Nem láttunkrajta
harmadik mellbimbót, de a mellkasán van egy hold alakú anyajegy… Igen
szokatlan és igen gyanús.
– Hold alakú?
– Sarló alakú… mint az újhold. A boszorkányok holdja.
A fülelő tömegből elégedett, mély sóhaj szakadt fel, Sir William pedig
elhallgatott a terhelő bizonyíték hallatán. Az emberek Alinorra meredve
várták, hogy mit mond a földesuruk. Nem türelmetlenkedtek, hiszen ezek
után csak egyféle döntést hozhatott meg. Mintha örömüket lelték volna a
rövid szünetben a misztériumjáték utolsó felvonása előtt, mintha előre
kiélvezték volna az elkerülhetetlen ítéletet, mintha várnák azt az erőszakos
tettet, amely szükségszerűen be fog következni.
– Az erszény… Ellopta azt a pénzt? – kérdezte halkan AlinortólSir
William. – Régi érmékre cserélte ki Mrs. Miller pénzét?
– Nem – felelte Alinor.
– Ez a sok régi érme… a magáé?
Alinor a bátyja kalapjára meredt, amit a vizsgálatot végző négy nő egyike
átnyújtott a molnárnak. Mr. Miller úgy tartotta el magától, mintha a
vékonyra kopott érmék megégethetnék a kezét.
– Olyanok, mint az én érméim.
– A Rév-házban van a helyük?
Alinor Ned felé pillantott.
– Ott – ismerte be boldogtalanul a férfi.
– Akkor hogy kerülhettek onnan ide?
Alinor képtelen volt megszólalni. Előbb az eget bámulta Sir William
kemény vonású arca felett, majd a földet a fényesre suvickolt csizmája
mellett. Hosszú csend támadt.
– Sir William… – szólalt meg Alys halk, remegő hangon. –Uram… –
Elhúzta a karját Richard markából, és előrelépett.
– Én tettem! – előzte meg Alinor a lányát.
– Boszorkányság! – kiáltott fel a molnárné. – Ahogy
mondtam!Boszorkányság.
– Ó, Alinor, az Úr bocsássa meg magának! – csatlakozott hozzáa férje.
– Az volt tán a szándéka, hogy a magunkénak higgyük a gyermekét? –
rántotta magához Richard Alyst. A szeme valósággal lángolt. – Valóban
gyermeket vársz? A mi közös gyermekünket? Vagy kétszer akartál becsapni?
Tündérgyermeket tettél volna az otthoni bölcsőbe, akinek ráadásul nem a
feleségem az anyja?
 – Micsoda?! – követelt választ Mr. Stoney.
Sir William és James döbbenten bámultak egymásra, ám az események
már túlságosan gyorsan követték egymást.
– Nem, dehogy! – Alys megpróbálta elrántani a kezét, de Richard erősen
fogta. – Nem, az ég szerelmére!
– De tudtad, hogy anyád is várandós, nem? És a gyermekekegy időben
fogantak, nem igaz? Ez hogy lehetséges?
Alys kétségbeesetten nézett holtsápadt anyja felé.
– Ennek hozzánk semmi köze, Richard. A pénzt pedig…
– Hallgass! – parancsolt a lányára Alinor. Nyugodt volt, mintha a
karcolásból kifolyó vér elmosta volna a szégyenét. – Vidd el innen – intett a
fejével Richardnak. – Már mondtam: vidd haza. Nem akarom, hogy itt
legyen.
– De el kell nekik mondanom, anyám…
– Soha – jelentette ki Alinor. – Nem tudsz olyat mondani, amivel
segíthetnél rajtam. Csak menjetek el!
– Nem kell engedelmeskednünk magának! – hetvenkedett Mr.Stoney.
– Az ég szerelmére, vigyék el innen! – Alinor mindössze ennyit kért.
Richard bólintott, és félig vonszolva, félig a karjába emelve a szekér felé
vitte Alyst. A szülei vonakodva követték, mert ugyan szerettek volna
csatlakozni a felebarátaikhoz a boszorkánypróba megszemlélésében,
ugyanakkor elborzasztotta őket a gondolat, hogy a boszorkány immár rokoni
kapcsolatban áll velük. Épp felszálltak a szekérre, és a lovak elindultak,
amikor valaki felordított a tömegben:
– Úsztassuk meg!
– Nem boszorkánysággal csináltam, zálogba hagytam ott azérméket –
hadarta Alinor Sir Williamre nézve. – Kölcsönvettem a pénzt. Azért tettem a
helyére mindazt, amim csak van, hogy tudassam: vissza fogom fizetni.
Egyfajta kölcsön volt, és a régi érmék jelezték, hogy én vittem el a pénzt, és
meg fogom adni.
– Tündérarany! – bődült el valaki. – Semmivé foszlik, ha rajtakívül bárki
más érinti meg.
– És ki a gyerek apja? – követelt választ egy másik hang.
– Chichesterbe kéne vinnünk a hóhérhoz! – vetette fel egyújabb
személy.
– A sátán kölyke! – A bekiabálást halk sziszegés követte. –Tündérfattyú!
– Mindig mondta a férje is, hogy Rob nem az övé – jutotteszébe
valakinek.
Rob rémülten fordult az anyja felé.
– Nem igaz! – kiáltott fel Alinor. – Ez nem igaz! Nem igaz! Robegy komisz
apa derék fia! – Sir Williamre nézett, és gyötrelmesen hebegve-hadarva
próbálta meggyőzni: – Uram, ne hagyja, hogy rosszat mondjanak Robról!
Hiszen ön is tudja, milyen jó fiú! – Aztán könyörögni kezdett Nednek: – Vidd
el innen! Ne legyen itt!
– Elég! – Sir William felemelte a hangját, hogy túlharsogja azemberek
egyre hangosabb követelését, miszerint Alinort vigyék Chichesterbe
felakasztani. – Megúsztatjuk – közölte döntését, amikor hirtelen várakozó
csend támadt. – A malomtóban. Ha túléli, akkor ártatlan az összes
vádpontban, és senki sem szólalhat fel ellene újra. Visszafizeti a pénzt Mrs.
Millernek, ahogy szándékában is állt. Rendben? Megúsztatjuk, hogy
kiderüljön az Úr akarata! Rendben? Így határoztam, és ez az ítéletem!
Megegyeztünk!
– Úsztassuk meg! – értettek egyet vele vagy féltucatnyian.
– Nagyon helyes – bólogattak. – Úsztassuk meg.
Alinor a rémülettől holtsápadtan és szinte vakon fordult a bátyja felé.
Csakhogy Ned a szemét lesütve, megszégyenülten meredt a padlóra.
 – Ned, vidd el innen Robot! – súgta oda neki a nő. – Ned!
A férfi felkapta a fejét a sürgetésre.
– Vidd el Robot!
Alinor elcsukló hangja megtette a magáét. Ned felocsúdott, már nem a
húga szégyene felett borongott.
– Igen – motyogta. – Gyerünk, Rob. Menjünk innen. Mindjártvége lesz.
– Nem nyúlhatnak hozzá! – kiáltotta a fiú, befurakodva azanyja és a
tömeg közé. A vizsgálatot végző asszonyok azonban erősen fogták Alinort,
és nem hagyták, hogy elrángassa onnan.
James Rob karja után kapott.
– Jobb így, mint ha tolvajlással vádolnák – mondta fojtott hangon. – Ez
csak egy másodpercig tart. De ha Chichesterbe viszik, akkor tolvajlásért
bitófára kerül.
– Uram, nem fogja kibírni! A tóban mély a víz! Nem bírja ki!Hiszen maga
is tudja…
– De kibírom – szakította félbe Alinor. Az arca savószínűvévált, szeme a
rettegéstől hatalmasra tágult. – De el kell menned, Rob. Nem viselném el,
ha végignéznéd.
Néhányan máris kötélért futottak a malomba, hogy legyen mivel
megkötözniük, mások egyik lábukról a másikra állva azon morfondíroztak,
hogyan nyúlhatnának a nőhöz, akit féltek megérinteni, ám a mögöttük állók
egyre közelebb lökdösték őket hozzá. Sir William komor arccal figyelte az
embereket, aztán intett a fejével Nednek:
– Vigye innen a fiút – utasította. – Ez parancs. Ezt nem láthatja.
Ned megmarkolta Rob vállát, és erővel kivonszolta az udvarra, majd
tovább terelte az apadó vízen ringatózó komp felé.
– Itt várunk, a tutaj mellett – jelentette ki nyers, rekedtes hangon. –
Amikor vége, visszamegyünk érte, és elhozzuk.
 – De hogy lehet várandós? – kérdezte suttogva a nagybátyját afiú.
Ned megrázta a fejét.
– Szégyen. – Mindössze ennyit vetett oda.
– De hogy lehet?
A férfi magához húzta a fiút, és a fiatal arcot zekéje durva szövetéhez
szorította.
– Most imádkozz – tanácsolta. – És ne kérdezz, mert nem bírom
elviselni. A saját húgom! Az én fedelem alatt!
James a tekintetével kísérte őket, míg ki nem léptek a házból.
– Hogyan lehetne ezt megakadályozni? – kérdezte Sir Williamet.
– Sehogy. Hagyni kell, hogy megtegyék. Túl kell esni rajta.
Alinor nem nézett egyikükre sem, amikor az emberek körülvették,
hátrakötötték a kezét, s a lábától felfelé haladva többször is körbetekerték
a kötelet hosszú szoknyája körül. Mivel így alig tudott járni, félig támogatták,
félig vitték a malom felé. Nem állt ellen, az arca zöldes árnyalatot öltött –
mintha félig máris a vízbe fúlt volna. Mrs. Wheatley a fejét csóválva
mögöttük lépkedett, a menetet a felbőszült molnárné vezette.
Amikor odaértek a malomtóhoz, megszemlélték a zöldes, hínáros, mély
vizet. A tó megtelt, a bezárt dagálykapu bent tartotta a víztömeget, amely
így nem áradhatott ki az ingoványba, ahonnan a tenger épp visszahúzódott.
A kapu két átnedvesedett szárnya csikorogva súrlódott össze a nekifeszülő
víz nyomásától. A sáros öböl mellett a tó áttetszőn csillogott, akár egy
üvegedény. Rég épült falai zöldek, iszamósak voltak, a kapukhoz tapadt
hínár úgy lebegett, mint a haj a vízben. Nem volt azonban lefelé vezető
lépcső, ahhoz pedig túl széles volt a tó, hogy Alinort kötélen áthúzzák egyik
oldaláról a másikra. Senkinek sem fűlt a foga ahhoz, hogy kiálljon a szélére:
a mély, sötét, télvíz idején jéghideg víz már önmagában is fenyegetőnek
tűnt.
 – Több kötél kell! – jelentette ki valaki.
– Egyszerűen dobjuk be így, megkötözve a tóba – vetette felvalaki más.
– Aztán majd kiderül, hogy magától kijut-e.
A rosszindulat újabb ötletet sugallt a molnárnénak:
– A vízikerék! Kössük a vízikerékhez!
A férje úgy meredt rá, mint aki nem hisz a fülének.
– Az én vízikerekemhez?
– Két fordulat! – értett egyet valaki a tömegben. – Kötözzük akerékhez,
aztán hadd menjen körbe kétszer a csorgóban. Ez így igazságos próba lenne.
– Az én vízikerekemhez? – hebegte újra a molnár, és rémültenpillantott
Sir William felé.
– Elég gyorsan fordul meg a kerék? – tudakolta higgadtanőlordsága. –
Elég gyorsan ahhoz, hogy megmártsa a vízben Mrs. Reekie-t, aztán fel is
hozza?
– Ha nem őrlünk, akkor gyorsan forog – felelte Mr. Miller. –Ha a
malomkövek súrlódása nem lassítja le, akkor olyan gyorsan forog, ahogy a
beömlő víz forgatja.
– Két fordulat – jutott döntésre Sir William, majd a kitörő,izgatott zsivaj
miatt emelt hangon folytatta: – Ha élve kerül ki a vízből, akkor nem
boszorkány. Visszafizeti a pénzt, és szabadon elmehet. Megegyeztünk?
– Igen. Ez így igazságos. Megegyeztünk! – ordították vissza.
Azembereket izgalommal töltötte el a hamarosan megkezdődő
boszorkánypróba, és ide-oda járt a tekintetük a vékony nő és a hatalmas,
egyelőre mozdulatlan vízikerék között, amelynek alsó lapátjai a zubogó
vizébe merültek, a felsőkre pedig a nagy hidegben fehéren ült ki a fagy.
Alinor megingott, a térde megroggyant, szinte elájult a rémülettől.
Egyetlen hang sem jött ki a torkán. Azt sem tudta, hol van. James képtelen
volt nézni, ahogy a vizsgálatot végző asszonyok közül kettő a könyökénél
megragadta összekötözött karját, és félig vezette, félig odavonszolta a
vízikerék mellett álló emelvényhez. Háta mögé csavart csuklóján
szorosabbra húzták a csomót, és a kötelet többször is átvetették a melle és
domborodó hasa körül.
– Az akasztásnál jobb – emlékeztette Sir William Jamest, miközben az
emelvényre léptek.
– De retteg a víztől – suttogta a fiatalember.
– Még mindig jobb, mint ha fellógatnák.
Alinor teste elernyedt, mintha kiszállt volna belőle az élet, ezért a
férfiaknak úgy kellett felemelnie a vízikerékhez.
– Tegyék fel a lapátokra – javasolta a tömeg élén álló molnárné. – Kössék
oda, nehogy lecsússzon.
A molnár szótlanul intett a molnárlegénynek, hogy lépjen fel mindkét
lábával a kerékre, kapaszkodjon bele a moszattól zöld lapátokba, és dőljön
hátra, mert csak így tudja ellensúlyozni és egy helyben tartani. Alinort a
vállánál és a lábánál fogva felemelték, ráfektették a vízikerék egyik lapátjára,
majd egy újabb kötéllel hozzá is kötözték.
– Rögzítsék rendesen – rendelkezett Sir William, és odasúgtaJamesnek:
– Nem lenne jó, ha leesne, és valahogy beszorulna a kerék alá.
Amikor hanyatt fekve a lapáthoz kötötték a nőt, James látta, hogyan
domborodik a hasa, látta a másik lapátot közvetlenül az arca felett, és látta
aranyló haját, mely leomlott a mohával benőtt, zöld falapátokra. Alinor nem
sikoltozott, nem kiabált segítségért. Rob távozása óta egyetlen szót sem
szólt. A férfi rádöbbent, hogy a félelemtől némulhatott meg.
– Rajta – szólt oda Sir William a molnárnak. – Fogjon hozzá.
Mr. Miller máris elfordult.
– Megnyitom a főzsilipet – jelentette be hangosan, figyelmeztetve a nőt
arra, hogy mindjárt felmorajlik a víz, és zubogni kezd. Aztán elfordította a
nagy vaskulcsot, amitől a malomtó kapuja kiemelkedett a vízből, és átkerült
a vízikerék alá, a zubogóba.
Alinorból sírós hang szakadt ki, amikor megütötte a fülét a malomárokba
ömlő víz zúgása, de ezt egyedül James hallotta meg. A nő már érezte a kerék
alatt egyre feljebb csapó jeges víznek az ingovány növényeit idéző zöld
szagát, és az emelkedő víz fagyos leheletét. Érezte, hogy egyre közelebb
kerül hozzá. Tudta, hogy a malomárok nemsokára megtelik, és akkor a
molnár kinyitja az elvezetőcsatornát, leveszi a rögzítést a kerékről, a víz
beömlik a malomárokba, onnan pedig az ingovány felé folyik, megforgatva
ezzel a vízikereket, amelynek következtében ő a víz alá kerül.
– Kész! – kiáltott ki Mr. Miller a malomból.
A molnárlegény lelépett a lapátról, és az ellensúly nélküli vízikerék billent
egyet, amitől Alinor még lejjebb süllyedt. Az emberek izgatottan kapkodtak
levegő után.
– Rajta! – türelmetlenkedett valaki.
– Forduljon már el az a kerék! – szólt be Sir William a malomba.
– Máris! – jött a válasz.
– Ne! – szakadt ki a kiáltás Jamesből, és a vízikerék felé lépett.A nő
leomló haját meglebbentette a szél. – Alinor! – ordított fel.
A nő aznap először fordult felé. Felemelte a fejét, és egyenesen rá nézett,
de elgyötört arcából a férfi azonnal kiolvasta, hogy már nem lát és nem hall
semmit. A vízikerékhez kötözött Alinor élete legnagyobb félelmével készült
szembenézni, ezért minden másra vak volt. Miközben a teste egyre feljebb
emelkedett, a tudatáig már nem jutott el sem a beáradó víz zaja, sem a kerék
nyikorgása.
James kábán figyelte, ahogy a nő feltartóztathatatlanul elér a vízikerék
tetőpontjára, majd elkezd lefelé ereszkedni. Két lépést tett a kerék felé.
Látta Alinor rémült tekintetét, ahogy egyre közelebb kerül az alatta tajtékzó
vízhez, majd belemerül a keskeny malomárokba, a haja meglebben fehér
arca körül, és egyre mélyebbre süllyed… Aztán a férfi óriási riadalmára a
kerék megreccsent és megállt. Nem forgott tovább, így a nő csapdába esett
a víz alatt.
– Isten akarata – suttogta álmélkodva valaki. – Az Úr megállította a
kereket, hogy megfojtsa a boszorkányt.
– Nem! Nem! A súly miatt van! – üvöltött fel a malomban Mr.Miller. –
Mrs. Reekie súlya tartja a kereket a holtponton! – Kirontott a malomból, és
átverekedte magát az embereken, akik mind látni kívánták, ahogy a kerékről
leömlő, és a tenger felé továbbáramló víz hogy lebegteti Alinor aranyszínű
haját.
James azonnal felfogta, mit kell tennie, és a kerék oldalára vetette magát.
Megmarkolta a lapátokat, ide-oda csúszkáló lábbal kétségbeesetten
kapaszkodott beléjük, és teljes súlyával húzta őket lefelé. Érezte, hogy a
kerék megmoccan, lassan újra forogni kezd, és az alsó lapátok elkezdenek
kiemelkedni a vízből. Aztán előbukkant a mélyből a fuldokló asszony is.
James hátralépett. A kerék egyre gyorsabban forgott. Alinor újra
fellendült a tetejére, majd ereszkedni kezdett. A férfi megpillanthatta
vértelen arcát, amelyre hínár tapadt, és a ruhájából, csizmájából, nyitott
szájából ömlő vizet. A vízikerék iszonyú nyikorgása mellett is hallotta
öklendező köhögését, ahogy levegő után kapott, majd ismét összecsaptak a
hullámok a feje felett, és eltűnt szem elől.
A habzó vízben egyre gyorsabban forgott a kerék, így Alinor is hamarabb
bukkant fel a csorgó túloldalán. A molnárlegény azonnal elzárta a zsilipet,
hogy gátat vessen a beáradó víznek, Mr. Miller pedig odabent a malomban
rögzítette az őrlőkövet, hogy a vízikerék Alinorral együtt megálljon a fordulat
közepe táján. A nő hajába hínár gabalyodott, a szájából ömlött a tengervíz,
szeme elfeketült a páni félelemtől, a ruha a megfeszülő hasára tapadt. A
molnár haragtól sötétlő arccal kilépett a malomból, csizmája szárából
előhúzott egy jókora kést, és elvágta a köteleket, amelyekkel Alinort a
lapáthoz kötötték. Azután maga felé húzta a nőt, mintha liszteszsák lett
volna, a vállára vetette, és hátrálni kezdett vele a keréktől. Az ámuló tömeg
kettévált előtte. A férfi becipelte a nőt a malom udvarára, és arccal lefelé a
macskakőre dobta, mint valami ázott zsákot.
Mrs. Wheatley kezében már ott volt egy lópokróc, amellyel betakarta
Alinort. A nő teste görcsösen összerándult, újra meg újra kiokádta a mocskos
vizet, miközben fuldokolva próbált levegőhöz jutni.
– Ezek szerint tehát nem boszorkány. – Sir William lelépkedett az
emelvényről, és megállt az öklendező nő mellett. Legtekintélyesebb hangján
folytatta a bérlőihez címzett beszédet: – Túlélte a próbát. Ami pedig a lopást
illeti, úgy ítélem meg, hogy kölcsönvette Mrs. Miller pénzét, ám
szándékában állt visszaadni neki, ezért is hagyta ott zálogba a régi érméket,
egyfajta ígéret gyanánt. A pénzt meg fogja adni, ezért személyesen vállalok
kezességet. Mrs. Reekie a boszorkányság vádjában ártatlan. Tisztességes
próbára tettük, és bebizonyosodott, hogy nem boszorkány.
– Ámen – vágták rá az emberek éppoly ájtatosan, mint a nagyijedelem
előtt.
– És a gyermek? – kérdezte Mrs. Miller. – Hiszen bizonyosanszajha.
– Egyházi bíróság – jutott döntésre azonnal Sir William. –
Jövőszombaton.
Ekkor mindannyian szekérzörgésre figyeltek fel. Stoney-ék szekere
közeledett feléjük, a bakon Alys ült, mellette Rob, a szekérderékban pedig
Ned. Alys behajtott a lovakkal az udvarra, ahol az anyja feküdt a köveken,
lópokrócba csavarva, csuromvizesen a falubeliek gyűrűjében, akik a világért
sem érintették volna meg. A lány átadta Robnak a gyeplőt, leugrott a bakról,
és úgy viharzott el Sir William mellett, mintha egy senki lenne. Letérdelt az
anyja mellé, és megpróbálta talpra állítani. Alinort nem tartotta meg a lába,
de Mr. Miller megfogta az egyik karját, Alys pedig a másikat. Az udvaron nem
mozdult senki. Közös erővel vonszolták a még mindig levegő után kapkodó
és zöld levet öklendező nőt a várakozó szekérhez, ahol Ned kinyúlt érte, és
az oldalára fektette a szekérderékban, mint valami partra vetett halat, hogy
kiürülhessen belőle a víz.
– Mrs. Reekie tisztázódott a boszorkányság vádja alól – ismételte meg
fennhangon Sir William. – Ártatlan.
Alys előbb rá nézett, majd Jamesre. Kék szeme perzselt a dühtől.
– Egyetértek – vetette oda összeszorított foggal, aztán nyelvével
csettintett a lónak, és elindultak kifelé az udvarból.

Már alkonyodott, amikor James visszalovagolt a Prioryba, de a korán

leereszkedő téli homályban észrevette, hogy a Rév-ház bezárt ablaktáblái
mögül a tűz fénye szűrődik ki. Megállította a lovát, a kantárt a kapuhoz
kötötte, és bekopogott a konyhába.
Alys nyitott ajtót, a kezében szaruból készült lámpást tartott.
– Szóval maga az – biccentett kurtán.
– Hogy van az anyja?
– Már nem okád vizet, de még később is megfulladhat, amikora víz
visszaárad az álmaiba. Belehalhat a mocskos víztől kapott mérgezésbe vagy
elvetélhet, és közben kivérezhet.
– Alys, annyira sajnálom…
A lány olyan gyűlölettel meredt rá, amitől minden férfi elhallgatott volna.
James is elhallgatott egy pillanatra, azután csak ennyit mondott:
– Kérem, adja át jókívánságaimat a felépüléséhez. Holnap átjövök, és…
 – Nem jön át. Inkább ad nekem egy erszény aranyat, ami azanyámé lesz
– közölte vele fojtott hangon a lány. – Ő elhagyja ezt a vidéket. És én is vele
tartok. Londonba megyünk, ahol szállítással foglalkozunk majd. A maga
pénzéből szerzünk egy raktárházat, és valami helyet, ahol lakhatunk. A
szekeret meg a lovat a férjem családjától vettem el. Holnap hajnalban
indulunk, saját üzletbe fogunk, és eltartjuk magunkat.
A férfit meghökkentette a fiatal nő határozott fellépése.
– Elhagyja a férjét?
– Ez egyedül a férjemre és rám tartozik. Maga előtt nem
kellmagyarázkodnom. Sosem térünk vissza ide. Sosem látja viszont az
anyámat.
– Ezek szerint tudja, hogy a gyermek az enyém.
Alys megrázta a fejét.
– Minden jogát elvesztette, amikor hagyta, hogy a gyermekeanyját
rákössék a malom vízikerekére, és megmerítsék a malomárokban.
– El kell mondanom neki…
– Semmit sem mond neki. Nincs semmi, amit mondhatna. Végignézte,
ahogy a szeretőjét szajhálkodással vádolják, és hagyta, hogy
boszorkánypróbának vessék alá. Nem tehet egyebet, mint hogy átadja a
pénzt, amit követelek. Ha nem, akkor elhíresztelem, hogy maga volt az, aki
erővel megbecstelenítette. Megnevezem, mint erőszaktevőt, és akkor olyan
szégyent érezhet majd, mint amilyet az anyám érzett. Megnevezem, mint
pápista kémet, és teszek arról, hogy máglyán égessék meg a chichesteri
katedrális előtt!
– Még mindig jobban járt azzal, hogy megúsztatták, mint hatolvajként
felakasztották volna!
 – Engem kellett volna tolvajként felakasztani! – csattant felAlys. – Én az
életemmel tartozom anyámnak, maga pedig a becsületével. Megőrizte
mindkettőnk titkát, a magáét és az enyémet is, pedig kis híján belepusztult.
James levegő után kapott, amikor a titkaira gondolt, amelyekről csak a nő
tudott.
– Az irántunk érzett szeretete miatt – szűrte a szót összeszorított fogai
közt a lány. – Mert annyira szerette magát és engem, hogy inkább
szembenézett a legszörnyűbb félelmével, és ebbe majdnem belehalt. Én a
szeretetemmel fizetem vissza a tartozásomat, de maga sem marad adósa.
Fizetni fog a gyermekért, akit anyám a maga iránt érzett szerelme miatt hord
a szíve alatt, fizetni fog az árulásáért, és fizetni fog a hallgatásunkért! Ez
megér egy zacskó aranyat. Most pedig menjen, és hozza ide.
– Látnom kell Alinort – makacskodott a férfi.
A lány mintha dühöngő fúriává változott volna át.
– Előbb kaparom ki a szemét, és vakítom meg egész életére,mint hogy
odaengedjem hozzá! – fogadkozott. – Menjen, és szerezze meg a pénzt.
Tegye le ide a küszöbre, aztán távozzon. – De nekem nincs ennyi pénzem…
– Akkor lopjon – vágta oda Alys. – Én is azt tettem.

Hideg volt a hajnal az öbölben, a dagály gyorsan lepte el a havas nádat és a

jeges tócsákat, miközben a sirályok fehéren rikoltoztak a szürke fényben. A
töltés sövénye felett elsuhanó gyöngybagoly teste megvillant a bokrok
felett, majd beleolvadt a deres föld fehérségébe. Az ónszínű felhőkből
hópelyhek szállingóztak, amikor Alys felsegítette az anyját a szekér bakjára,
azután ő maga is felmászott mellé.
 Alinort rázta a hideg, és szinte folyamatosan köhögnie kellett, ezért a szája
elé tartotta a köpenye alját. Alys óvatosan az egyik kezébe vette a gyeplőt,
a másikkal pedig gyengéden magához ölelte az anyját, aki a vállán nyugtatta
fejét. A lány csettintett a nyelvével a lónak, amely elindult a Londonba
vezető úton.
A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

Néhány éve merült fel bennem, hogy bár még mindig szeretem a híres vagy
kevésbé ismert nőkről írt regényes életrajzokat, nagy kedvem lenne próbát
tenni egy egészen másfajta történelmi regénnyel – voltaképpen egy olyan
sorozatra gondoltam, amely egy család felemelkedését kíséri végig az
ismeretlenségtől a gazdagságig. Újraolvastam A Forsyte Sagát, és
felfigyeltem arra, hogy azt a csekély számú és nem is túl jelentős részt
kedvelem benne a leginkább, amelyekben a főhős visszatér egykori
otthonába. Olvasóként a saga kezdete előtti történet keltette fel az
érdeklődésemet, íróként pedig arra ébredtem rá, hogy egy hétköznapi
család több nemzedékéről szeretnék történelmi sorozatot írni.
Manapság sokan vagyunk, akik fel akarjuk fedezni családunk történetét,
mert meg szeretnénk tudni, hogy kik voltak és mit csináltak az őseink.
Vannak köztünk, akik ezt annyira komolyan veszik, hogy epigenetikai
tanulmányokat is végeznek. Vannak, akik azokat a kapcsolatokat kívánják
felderíteni, melyek mai szemmel különös népekhez és tájakhoz fűznek
bennünket. Vannak, akik a történelmi múltban modern életünk
figyelemreméltó visszhangjára bukkannak, mintha tehetségeinket,
képességeinket, preferenciáinkat onnan örököltük volna. A legtöbb család
olyan, mint az én családom: a legkorábbi dokumentumok szerint szegény és
szerény família volt, aztán a feljegyzetlenül maradt apró, hétköznapi
bátorságra valló tettek, a hosszú évek kitartó munkája elvezetett a
felemelkedéshez és virágzáshoz, illetve néha természetesen a hanyatláshoz.
Történészként az ragadta meg az érdeklődésemet, hogy minden család
boldogulása valami módon a nemzet boldogulását tükrözi. Mindannyian
egyszerre vagyunk a nemzeti és családi történelem produktumai.
Feministaként az érdekelt a leginkább, hogy ezeket a sorsokat milyen
gyakran alakítják láthatatlan módon a nők. Íróként az izgatott, hogy
lehetséges-e olyan fiktív történetet elmondani, amely történelmi igazságot
közöl: egy adott időben milyen volt a világ és a nemzet, mit gondoltak,
tettek, éreztek az egyes emberek, és hogyan következett be a változás
mindannyiuk életében.
Nagyratörő célkitűzés, és remélem, nagyszerű lesz a sorozat, amely ezzel
az elszigetelt és ismeretlen angol vidéken, a polgárháború idején játszódó
regénnyel kezdődik, és végigköveti a család történetét a restauráció, a
felvilágosodás és a világbirodalom korszakaiban. Nem tudom, milyen
messzire jut majd ebben az én családom, és nem tudom, mikor ér majd
véget a története. Nem tudom, hány könyvet írok majd, sem azt, hogy
hőseim hány országban kezdenek új életet. Azt azonban tudom, hogy amikor
nem királyi személyekről írok, hanem hétköznapi emberekről, a történet
azonnal meglepőbb lesz, amikor pedig nőkről írok, mindig olyan
történelemmel foglalkozom, amely eddig szinte teljesen ismeretlen maradt.
E sorozat regényeinek írása közben párhuzamosan dolgozom egy olyan
könyvön is, amelynek témája a nők történelme Angliában. Az érdeklődésem
a királyi udvarban élő konkrét nőkről a városokban és vidéken élő több millió
nő felé fordult. Sorra fedezek fel olyan nőalakokat, akiknek tapasztalatai
elhomályosultak az idők folyamán, és így elvesztek a történelem számára.
Akikről korábbi történészek azzal mondtak le, hogy „hétköznapiak”, s
élettörténetüket általában úgy szemlélték, mint amit eleve nem érdemes
feljegyezni. Csakhogy ezek a nők a mi ősanyáink, és már csak ezért is
érdekesek számunkra. Ezek a nők is a nemzet részei, csakúgy mint jóval
feltűnőbb, jóval alaposabban dokumentált történetű apáik, fivéreik és fiaik.
A nők történelméről szóló effajta gondolatok vezettek elkerülhetetlenül
oda, hogy másféle történelmi regényt akarjak írni: a megíratlan történelem
regényét.
Sok nagyszerű író vetette bele magát az ismeretlenbe, hogy regénnyé
formáljon alig ismert történelmi tényeket. Ennek különösen érdekes példája
Ann Baer Down the Common című munkája, mely regényes formában
számol be egy dolgos asszonyról, akinek alakját egyébként nem örökítené
meg semmiféle általános feljegyzés, s ezáltal a történetírásba sem emelné
be – így nem maradna utána semmi nyom, amelybe a regényíró életet
lehelhet. Történetem Wight-szigetén játszódó részéhez nagy segítséget
nyújtott Jan Toms könyve, a To Serve Two Masters: Colonel Robert
Hammond, the King’s Gaoler, amely remek példája annak, hogy a
részletgazdag helyi történelem milyen sokkal járul hozzá a nemzeti
történelemhez. I. Károlyról és a tárgyalásáról szóló beszámolómat főleg két
nagyszerű életrajz, D. R. Watson The Life and Times of Charles I című műve
és Charles Carlton Charles I: The Personal Monarch és Going to the Wars:
The Experience of the British Civil Wars, 1638–1651 című szívbe markoló
munkája alapján írtam meg. Az általános történelmi háttér megismeréséhez
több egyéb szöveg mellett Robert Ashton The English Civil War:
Conservativism and Revolution, 1603–1649 című könyvét használtam fel.
Lucy Moore munkája, a Lady Fanshawe’s Receipt Book: The Life and Times
of a Civil War Heroine igen inspiráló olvasmány volt mind a receptek miatt,
mind pedig azért, mert egy olyan nő történetét adja közre, aki James
anyjához hasonlóan elkísérte a királyi családot a száműzetésbe.
Természetesen a fent említett műveknél jóval több könyvet olvastam el.
Hálás vagyok számos kiváló történésznek, emellett a West Sussexi
Levéltárnak azért, hogy olyan szívesen fogadtak, és oly nagy gonddal bánnak
helyi térképekből és dokumentumokból álló gyűjteményükkel. Ez utóbbiak
közt volt olyan helytörténeti csoportok által végzett alapos kutatás, amely
felhívhatja mindenki figyelmét a könyvtárak és a helyi felnőttoktatás
fontosságára.
A regény Chichester mellett, a Selsey-szigeten játszódik, azon a helyen,
amely több éven át az otthonom volt a nyolcvanas években. A könyvhöz
végzett kutatómunka keretében visszatértem oda, és újra felfedeztem egy
apró helyet, amelynek rendkívüli a gazdagsága és szépsége. Alinor, a
főszereplő teljességgel fiktív alak, ám közben tipikus képviselője a korabeli
dolgozó nőknek, akiket kirekesztettek a hatalomból, vagyonból és
oktatásból, ennek ellenére megtettek mindent azért, hogy elfogadható
életet alakítsanak ki maguknak. A nőknek nem volt hivatalos politikai
hatalma abban az időben, amikor az egész ország a királyság mellett vagy
ellen döntött, de a vitákból, a nyilvános tüntetésekből, a polgári
engedetlenségből és a parlamenthez benyújtott számos, kizárólag nők által
jegyzett petícióból kitűnik, hogy konokak voltak, aktívak és hangosak.
Amikor tisztelettel emlékezünk azokra a nőkre, akik szavazati jogot
követeltek, akik szabadon akartak rendelkezni a saját jövedelmük és testük
felett, akkor arról a több millió hétköznapi nőről sem szabad
megfeledkeznünk, akik előttük jártak, és egyszerűen úgy döntöttek, hogy
joguk van azt tenni, amit akarnak, és a törvényekkel, konvenciókkal
csendben dacolva élték az életüket. Az ő sikereiket csak ritkán jegyezték fel
(kivéve az erre szakosodott tanulmányokat), mert ők a nyilvános elismerés
helyett a diszkrét, személyes győzelmet választották. Ezek nem példaértékű
feminista diadalok voltak, amelyek során egyetlen nő sikere minden nő
hasznára vált, hanem egyéni győzelmek, amelyeket egy nő a saját maga és
talán a lányai számára vívott ki. Azonban ezekből az egyéni történetekből is
kirajzolódik egyfajta női kitartás és siker, amely gyakorlati, mindennapos
tapasztalatokban dacolt koruk elnyomásával, és legyőzte azt. Az angol
történelem jelentős részében a nőket az akkori törvények szellemében
senkinek tekintették, ám ők mindig úgy éltek, mintha igenis számítana a
létük.
Alinor is ilyen asszony. A felületes szemlélő úgy ítélheti meg – és a
történet végén James is csak a felszínt látja –, hogy a helyzete reménytelen.
A túlélés a legtöbb, amit kívánhat magának, hogy ne váljon nincstelenné egy
olyan korban, amikor a szegények éhen haltak, egyszerűen belepusztultak a
nélkülözésbe. Alinor még szegényen és megszégyenülve sem adja fel
önmagát: vannak reményei, van becsvágya, nem fatalista, a jobb jövőt
tervezgeti. Borzalmas megpróbáltatása kora asszonyai számára nem
számított szokatlannak. A 17. században számtalan boszorkánypróbára
került sor szerte az országban. Több mint háromezer személyt bélyegeztek
meg boszorkányként és végeztek ki, ennél azonban jóval többen voltak azok,
akiket vallattak és próbának vetettek alá, és ezek főleg nők voltak.
Alinor azonban nem hagyja, hogy a róla szóló pletykák vagy az életében
elviselt nehézségek határozzák meg őt. Továbbra is ragaszkodik egy önálló
erkölcsi ítélethez, a saját független gondolataihoz és érzéseihez.
Megélhetése a közösségtől, társadalmi státusza pedig egy férfitól függ,
ennek ellenére ő önálló lényként gondolkodik, érez és él. Abban a korban,
amikor egy nő semmit sem ért, ő tartotta magát valamire. Hősnő – még ha
csak a saját szemében is. Számomra feltétlenül hős ő is és mindazon nők a
történelemben, akiknek a veszélyes időkben is sikerült észrevétlenül
megtalálniuk az útjukat. Ez a regény az ő történetük.
 A SZERZŐRŐL

Philippa Gregory számos műve szerepelt a New York Times

bestsellerlistáján, köztük A másik Boleyn lány, emellett elismert tekintély a
nőket központba állító történelem terén. Regényei közül többet
megfilmesítettek. Legújabb könyvéből, Az utolsó Tudorból televíziósorozat
készül. Diplomáját a University of Sussexen szerezte, PhD-fokozatát pedig a
University of Edinburghon, ahol az igazgatótanács tagja. A Teesside
University és a University of Sussex tiszteletbeli címet adományozott neki, a
sussexi és cardiffi egyetemek kutatója, 2016-ban elnyerte a Harrogate
Fesztivál Díját a történelmi regény fejlődése terén betöltött kimagasló
szerepéért. A Birkbeck, University of London tiszteletbeli kutatója. A
Gardens for The Gambia jótékonysági szervezet alapítója, melyet azzal a
céllal hoztak létre, hogy kutakat fúrjanak Gambiában a szegény vidékek
rászoruló iskolái számára – eddig majdnem kétszáz kút készült el. Minden
látogatót szívesen lát honlapján, a PhilippaGregory.com-on.