Egely György A másodfajú háború

Századunk végén úgy tűnik, hogy néhány helyi konfliktust leszámítva, se meleg-, se hidegháborúkat nem vívunk többé. A kép valójában nem ilyen idilli, mert a hideg- és melegháborúk kárával, emberveszteségével azonos méretű és súlyú háború zajlik, amely azonban kevésbé látható, kevésbé észrevehető, ezért is nevezhetnénk “másodfajú” háborúnak. Három világméretű háború és egy nagyméretű, de “hideg” gazdasági háború után jutottunk arra a szintre, ahol elég világosan kirajzolódnak a másodfajú háború frontjai, céljai, hadviselői, fegyvernemei. Lapszámunk tördelése közben jutott tudomásunkra, hogy Egely György cikke a Mozgó Világban is megjelent. Ennek ellenére szerkesztőségünk úgy döntött, hogy másodközlésként is közreadjuk az írást. Az eset tanulságaként a legveszélyesebb összesküvésnek az látszik, hogy a tudomány és a tudományellenesség is ugyanazokban a struktúrákban gondolkozik, és sokszor hasonló stílust enged meg magának.

A köztudat ugyan csak két világháborút ismer el, ám a múlt század elején vívott napóleoni háborúk is világméretű háborúnak számítottak: több kontinensen is fegyveres konfliktusok robbantak ki, például Kanadában és Indiában, és jól ismert Napóleon afrikai hadjárata is. Ez az Anglia és Franciaország között vívott számozatlan világháború ugyancsak hosszú ideig tartott, nagy anyagi és emberáldozattal járt, jelentős volt a civilek, a polgári lakosok körében a veszteség, elsősorban az orosz hadjárat során. Ahogy fejlődött a háborúban alkalmazott technika, egyre több és egyre súlyosabb áldozatot követelt a hadviselés vagy annak következménye a polgári lakosságtól. Bár századunk első világháborúja idején a polgári lakosságot még nézetei vagy származása miatt nem deportálták és nem irtották módszeresen (az örmény-török háborút kivéve), ám közvetett módon ebben a háborúban is igen magas volt a polgári áldozatok száma: a legyengült emberek 1918-19-ben, az úgynevezett spanyolnátha idején millió számra pusztultak el. Kétségtelen, ha nincs a háborús nélkülözés, akkor ez az újabb kb. 8-10 millióra becsült

halálozás nem következik be. Közismert, hogy a II. világháborúban a polgári lakosság már közvetlenül is jelentős anyagi és emberveszteséget szenvedett, elsősorban a bombázások, az utcai harcok és deportálások miatt. Századunk végére a technika annyira “tökéletesedett”, annyira “javult” a hadviselésben, hogy már többen haltak meg a polgári lakosságból háborúk során, mint a hadviselő katonák közül. (Jó példa erre a vietnami háború.) A háborúk célja mindig az erőforrások birtoklása, bár gyakran vallási vagy ideológiai okokra hivatkoznak a hadviselők. A háborúban az ellenségtől területeket, embereket, nyersanyagokat kell erővel megszerezni. A hidegháború idején majdnem fegyveres vagy “flottapolitikával” is elérték ezt a célt. Ez a politika is erőforrásokat von el a civil szférától, és emiatt is korábban lehet meghalni. A háborúkban – s ez a közös bennük – mindig hamarabb pusztulnak el az emberek, az anyagi és a természeti értékek, mint azt természetes várható élettartamuk lehetővé tenné. Ez jellemző a napjainkban dúló, nagy áldozatokkal járó másodfajú háborúra is. A másodfajú háború céljai A másodfajú háború definíciója előtt hadd ismertessünk egy másodfajú jelenséget példaként a fizikából. Az első fajú fázisátmeneteknek vagy halmazállapot-változásoknak egyszerű a meghatározása: amikor egy adott hőmérsékleten megváltozik az anyagok halmazállapota, akkor elsőrendű fázisállapot-változásról vagy fázisátmenetről beszélünk. Ilyen például az olvadás, a párolgás, a forrás. Ezek a fázisátmenetek (amikor energiabevitel hatására mennyiségi és minőségi változások következnek be) nagyon jól láthatók, igen egyszerűen megfigyelhetők, szembeszökők. Példánknál maradva: a mai háborúk, fegyveres konfliktusok is igen szembeszökőek, jól észrevehetőek, sok híradásban szerepelnek, de nagyon sok pénz-, azaz energiaigénnyel. A másodrendű fázisátmenetek kevésbé láthatóak, külső energiabevitelt nem sokat igényelnek, ám méréssel ugyancsak kimutathatóak, és a gyakorlatban ugyanolyan fontosak, mint az elsőrendűek. Jó példa a másodfajú fázisátmenetre például egyes anyagok ferromágneses tulajdonságainak megváltozása egy kritikus hőmérsékleten. Ezen a kritikus hőmérsékleten (amit Curie-pontnak neveznek) az anyagok ferromágneses vagy ferroelektromos tulajdonságai drasztikusan megváltoznak – megjelennek vagy eltűnnek –, attól függően, hogy a hőmérséklet nő vagy csökken. Szabad szemmel ezek a változások nem láthatók, útmutatásukhoz külön műszerek, kísérletek szükségesek. A biológiában is találhatunk ilyen másodfajú fázisátmeneteket, például bizonyos növények még az előtt elpusztulnak vagy leállítják életfunkcióikat, mielőtt az első fajú fázisátmenetek, azaz például a fagyás vagy a fehérjekicsapódás

bekövetkezne, de egyes fajoknál (pl. teknősöknél) van olyan kritikus hőmérséklet, amelyek felett nőstények, az alatt hímek születnek. A másodfajú háború is igazi háború, abban az értelemben, hogy erőforrásokért folyik a küzdelem, tehát itt is nagyon nagy a tét és sok a pusztulás. Ám az első fajú háborúval szemben nem fegyveres konfliktus (vagy nyílt, jól látható gazdasági embargó, elszigetelés) zajlik. A másodfajú háborúban az információ, a tudományirányítás és a gazdaság lényeges területeinek birtoklásáért folyik a küzdelem. Célja a minőségi előrelépés, az irányváltás engedélyezése vagy tiltása. Ahhoz, hogy ezt a küzdelmet jobban megérthessük, néhány frontot föl kell sorolni, ahol az átlagember számára alig vagy egyáltalán nem észrevehetően folynak a harcok. A másodfajú háborúnak pontosan az a lényege, hogy a küzdelem nem szembeszökő, ugyanúgy, mint a mágneseknél a másodfajú fázisátmenet. Három olyan területet, frontot érdemes említeni, ahol igen erős a másodfajú háború, s ahol a tétek nagyok: ez az energetika, a medicina és az anomáliák területe. Az energiaháború Életünk (és halálunk) sok vonatkozásban függ a felhasznált energiaforrásoktól. Kevesen tudják, hogy a ma használt energiafajták között is igen komoly verseny zajlik – gondoljunk csak a kőolaj- és a szénkitermelők harcára (mely az utóbbiak vereségével fejeződött be), de hasonló küzdelem folyik a kőolaj és az atomenergia között is. Mondhatnánk azt, hogy ez pusztán az üzleti életben szokásos konkurenciaharc, s ebben van igazság. A másodfajú háború viszont teljes erővel dúl az energiatermelés egy másik frontján, ami gyakran a szakértők számára sem ismert, csak a változásokat sürgető maroknyi embernek van róla információja. Ez a front félig-meddig sajnos még ma is a legendák területe, igen kevés a pontosan ellenőrizhető, megbízható információ – de ez minden háború szükségszerű következménye. Létezik a természetben egy ma már kísérletileg is kimutatható közeg, a fizikai vákuum, amelynek egészen érdekes tulajdonságai vannak. Ha egy lezárt edényből eltávolítjuk az összes anyagot, és az edényt a lehető legalacsonyabb hőmérsékletre hűtjük, úgy gondoljuk, hogy ott már igazán nincs semmi. A technika részéről ez maga a tökéletes vákuum, ám a fizika számára ennek nagyon érdekes és fontos tulajdonságai vannak. Ez a vákuum igen nagy energiasűrűségű elektromágneses sugárzás. Ez nem túlzás – a számítások azt mutatják, hogy egyetlen köbcentiméter térfogatban annyi energia van, amennyit ha anyaggá átalakítanánk, akkor akár több tejútrendszer jöhetne létre. A becslések szerint egy köbcentiméter vákuumnak az energiatartalma kb. 1094 g tömeggel egyenértékű. Vannak, akik ezt az értéket néhány nagyságrenddel

alacsonyabbra teszik, ám a lényegen ez sem változtat. Rangos fizikai folyóiratokban évente több száz cikk jelenik meg a vákuum elméleti és kísérleti tulajdonságairól. Max Planck, a kvantummechanika első úttörője volt, aki a vákuumenergia létét elméletileg megalapozta, de sok más fizikushoz hasonlóan nem a vákuumenergia technikai felhasználásával törődött, inkább az alapvető fizikai tulajdonságait vizsgálta. Kísérletileg először a Philips gyár fizikai kutatóintézetének egykori igazgatója, Hendrik Casimir elmélete nyomán sikerült igazolni a vákuumenergia létét. A róla elnevezett Casimir effektust azóta mások is kimérték, és több mint száz cikk született ebben a témában. Napjainkban Harold Puthoff bizonyította be, hogy ez a vákuumenergia a gyakorlatban is kinyerhető, semmilyen fizikai törvénnyel nem ellenkezik a megcsapolása. Úgy gondolnánk, hogy ez a téma jelentős figyelmet kelt, hiszen a vákuumenergia mindenütt hatalmas mennyiségben állandóan rendelkezésre áll, kifogyhatatlan és környezetszennyezés-mentes energiaforrás. Az elméleti kutatók munkáját azonban inkább csak fanyalgás és csönd fogadja. Történik-e valami a gyakorlati felhasználás terén? Töredékes információk maradtak fenn arról, hogy a századforduló legfontosabb feltalálója – a szerb származású Nikola Tesla – építette az első olyan szerkezetet, amely minden valószínűség szerint erre az energiaforrásra alapozta működését. A Tesla-féle autó egy különleges vákuumcsőből nyerte az energiát (elektromos energia formájában), amit aztán egy váltóáramú motor meghajtására használt föl. A prototípust egy Pierce Arrow nevű, a maga idejében ismert luxusautóba építette be. A gyár azonban, amely addig jól prosperált, hirtelen valamilyen okból tönkrement, felszámolták. A cég tulajdonában maradt a Tesla-féle energiakivételi, kicsatolási megoldás. Néhány évvel később egy amerikai feltaláló, Henry Moray épített egy olyan készüléket, amely kb. 15 kW energiát adott le folyamatosan, melegedés nélkül egy közepes méretű fadobozból, amiben szintén különleges vákuumcsövek voltak. Moray készülékét legalább tizenöt éven keresztül fejlesztette, és nagyon sok ember látta, rengeteg tanúsítvány, fénykép maradt fenn működéséről. A helyi elektromos társaság vette meg végül a készüléket, majd összetörték. Utána mindig történt valami, ami megakadályozta, hogy Moray újra megépíthesse, és természetesen a szabadalmi hivatal is elutasította beadványát, mondván, hogy ilyen készülék eleve nem működhet. A 30-as évek fizikusai nem foglalkoztak komolyan a vákuumenergia mibenlétével, tulajdonságaival, amikor pedig valaki előállt egy gyakorlati megoldással – aminek persze az elméleti hátterét nem tudta kellően tisztázni –, értelemszerűen csalónak kiáltották ki. A szabadalmi hivatalnokok természetesen a fizikára hivatkozva eleve lehetetlenné nyilvánították ezeket a készülékeket, megoldásokat. Sőt, a “hivatalos” források még a lehetőségét is kizárják az ilyen szerkezetek elkészítésének. Hasonló történetek zajlottak le az osztrák Victor Schaubergerrel

és a német Hans Collerrel is. Mára már csak információtöredékek maradtak meg ezen és hasonló berendezésekről, a feltalálók legtöbbször nyomtalanul eltűntek, vagy ha életben maradtak, olyan “pechsorozat” vette kezdetét, amiből soha életükben nem tudtak többé kikeveredni. Láthatjuk, hogy ezt a háborút a front két oldalán kevés ember vívja, de nagy tétekért folyik. A fő vesztes az átlagpolgár, ugyanúgy, mint az első fajú háborúban – akinek a sorsáról döntenek ezekben a küzdelmekben. Erről azonban sajnos soha semmit nem tud meg – ez az információs monopolhelyzet a másodfajú háború egyik jellemzője. Egy ilyen – a feltételezések szerint olcsó, szennyezés-mentes és bárki számára hozzáférhető – energiaforrás természetesen nemcsak a technika, a tudomány, hanem a gazdagság és emiatt a politika térképét is jelentős mértékben átrajzolta volna. Az első fajú háborúk, melyeket főleg erőforrásokért vívtak, jó pár esetben szükségtelenekké váltak volna, és így nemcsak hadiipari ágazatok, hanem hadseregek, tisztek és tábornokok maradtak volna munka és feladat nélkül. Legtöbbet az átlagpolgár nyerhetett volna az ügyön, hiszen nemcsak lakásának fűtése, közlekedése és élelmiszerének ára lett volna olcsóbb, hanem élete is biztonságosabb, egészségesebb lehetett volna a háborúk nélkül. Ám információk hiányában a kisember, az átlagember nem tudhat arról, milyen lényeges dolgoktól esik el, nem szólhat bele a küzdelembe. Anomáliaként, rendellenességként már a 30-as években felbukkant ilyen jelenség, amit ma már nagy pontossággal ki is tudnak mérni: ha például nagy teljesítményű ultrahangforrással gerjesztik a vizet, akkor piciny buborékokból akár 100 milliárdszor annyi energia jöhet ki, mint amennyit bejuttatnak. Ez ma már többszörösen megerősített mérési eredmény (szonolumineszcencia néven ismerik), és sejthető a nemrég meghalt, Nobel-díjas Julian Schwinger munkássága nyomán, hogy a vákuumenergia megcsapolása, kicsatolása felelős a jelenségért. Mára eljutottunk odáig, hogy néhány helyen szabad foglalkozni a vákuumenergia elvi, elméleti és gyakorlatban nem használható tulajdonságaival, de a technikailag is hasznosítható kutatási irányvonalak kizárólag magán-erőfeszítések következtében jönnek létre. Ezekkel csak az a probléma, hogy a feltalálók – ha sok küzdelem után megkapják is a szabadalmukat – nyomtalanul eltűnnek, és a know-how hiányában nem lehet megépíteni a berendezéseket. Erre a sorsra jutott például William Hyde, akinek nemrég megadott szabadalma és ismerőseinek tanúsága szerint szerkezetének kb. 1000 százalékos hatásfoka volt, ám mind ő, mind a szerkezete eltűnt. Fejlett-e a technika? A témában járatlan ember úgy gondolja, hogy mivel kutatók száz- és százezrei dolgoznak a fizika és a technika sok területén, biztosan rábukkantak

volna ezekre az effektusokra, ha mindaz igaz, amit az előzőekben olvashattunk. Az, ami népszerűsítő cikkekből vagy a médiumokból eljut a köztudatba, valahogy azt az érzést sugallja számunkra, hogy technikailag rendkívül fejlettek vagyunk. Ennek megítélése viszonyítás kérdése. Ha a száz évvel ezelőtti állapotokhoz viszonyítjuk mai fejlettségünket, azt kell mondjuk, valóban léptünk előre. Azt viszont hozzá kell tenni, hogy ez az előrelépés a számítástechnika és a biokémia kivételével inkább technológiai, mint elvi, s a kutatók többsége a régi elveket használva dolgozik, nem az újdonságok frontján. A ma használatos eszközeink nagy részének elméleti és technológiai alapjait ugyanis a múlt század végén vagy a századforduló idején rakták le. A mai rádió, tévé vagy telefon is nagyjából azonos fizikai törvényekkel működik, mint amelyeket már a századforduló idején ismertünk. Az energiaellátó rendszerek, az autó és a repülőgép is az akkor lefektetett elveknek megfelelően működik, csak ma az intenzív technológiai fejlesztésnek köszönhetően jobb, mint régen. Az igazán fontos, minőségi előrelépést jelentő, a Tesla útját követő tértechnológiai eszközök fejlesztését azonban érthető okokból sem a tudomány, sem a gazdaságvezetői nem támogatták. Az energiatermeléssel járó környezeti károkat viszont a fejlődés szükségszerű, kiküszöbölhetetlen következményeként állítják be. Más oldalról is nézhetjük technológiánk fejlődését, fejlesztési irányait. Ha még mindig úgy gondolnánk, hogy igen fejlett a technikai civilizációnk, érdemes egy pillantást vetni a természetre, ha nem is a csúcsán levő emberi-e, hanem csak az evolúciós létra közepén álló rovarokra. A rovarok ugyanis olyan szerkezeti anyagokat is “használnak”, melyek a technikai civilizáció számára még ma is elérhetetlen álmot jelentenek. A bogarakat beborító kitin szakítószilárdsága és sűrűsége jobb, mint a kereskedelemben beszerezhető minőségi ötvözött acéloké, a vékony pókháló szilárdsági és mechanikai tulajdonságai is messze meghaladják a mai technika lehetőségeit. A vékony pókfonál ugyanis vizes oldatból készül, helyi anyagokból, tengelye mentén tetszőleges mértékben sodorható, akár évekig is forgathatjuk, mégsem fog elszakadni. Nem így az acéldrót, amit néhány száz forgatás után a nyírófeszültség egész biztosan elszakít. Igazi szerénységre adhat okot, ha például a muslicák idegrendszerét tanulmányozzuk, ez ugyanis háromdimenziós tájékozódást tesz lehetővé, amire ma még a legmodernebb katonai számítógépek sem képesek, hiszen kétdimenziós térben tudnak csak tájékozódni. Ha hozzátesszük azt is, hogy ezek a kis biológiai “szerkezetek” önreprodukálóak, önjavítóak, helyi anyagokból építik fel önmagukat, akkor semmi okunk sincs önelégültségre. Látható, hogy a természet által produkált lehetőségekhez képest technikai színvonalunk rendkívül alacsony. Akkor miért zárnánk ki, hogy erről az alacsony színvonalról jelentős mértékben tovább lehet lépni?

A rákháború Az átlagember számára szintén fontos és érdekeit sértő, alig látható háború folyik a gyógyászat, a medicina területén. Ennek egyes területei több-kevesebb nyilvánosságot kapnak – ilyen a dohányzással vagy az egészségtelen ételekkel és élvezeti cikkekkel kapcsolatos háborúskodás. Ma még kevesen mernek szembeszállni a dohánygyárak, a cukrozott üdítőitalok, vagy a zsíros gyorsétkezde-láncok üzemeltetőivel – gazdasági hatalmuk olyan jelentős. A tömegkommunikációban sem igen lehet velük ujjat húzni, hiszen a médiumok jelentős mértékben tőlük függenek a hirdetési jövedelmek miatt. Sajtószabadság persze létezik, de ugyan melyik újság merné egy dohányreklám mellett egy dohányos ember tüdejét is megmutatni? Ez a front azonban legalább kaphatott már némi kis nyilvánosságot; az átlagember elvileg tudhat arról, hogy mi történik, ha ezekkel a káros élvezeti szerekkel él. Arról is tudhat, hogy például, a g yo r s é t t e r m e k b e n e l f o g ya s z t o t t z s í r o s , e g é s z s é g t e l e n é t e l e k érelmeszesedéshez és emiatt keringési panaszokhoz, betegségekhez vezethetnek, amelyek a világon vezető haláloknak számítanak. Keveset tud azonban arról, hogy a “második számú gyilkos”, a daganatos betegségek gyógyításában nem kaphatja meg a már ma is rendelkezésre álló és viszonylag olcsó, mellékhatásokkal alig járó kezeléseket. Nem véletlen, hogy az emberek félnek a daganatos betegségektől, hiszen a mai terápiák túlélési aránya rendkívül rossz, és a most elterjedten alkalmazott kemoterápia és sugárkezelés, amellett, hogy drága, igen kínzó, fájdalmas melléktünetekkel s az életminőség jelentős lerontásával jár. A helyzet különösen visszás Magyarországon, ahol személyenként relatíve a legtöbbet fizetjük az orvosi ellátásért, ám arányaiban a világon a legtöbb daganatos megbetegedés nálunk fordul elő. Jelentős javulást lehetne elérni és mindezt jóval alacsonyabb áron, ha a már most rendelkezésre álló szereket, eljárásokat széles körben használhatnánk. Ezek elterjesztése azonban a másodfajú háború jellegének megfelelően komoly érdekekbe ütközik a “hivatalos” tudomány és jelen esetben a gyógyszergyártók részéről. Az általánosan elterjedt kemoterápiás és sugárkezelési szerek ugyanis komoly hasznot hoznak a gyártóknak. Tudják ugyan, hogy ezek igen kevés eredménnyel járnak – a halálozási statisztikák ezt egyértelműen mutatják –, ám ez sem riasztja vissza őket, hiszen újabb gyógyszereket lehet felhasználni, például a kínzó melléktünetek korlátozására. Röviden érdemes megemlíteni azokat a lehetőségeket, amelyek a mai eljárásoknál olcsóbban és hatékonyabban vehetnék fel a második fő halálok elleni küzdelmet. Ezekre közösen az a jellemző, hogy jobban “megértették” a daganatfejlődés okait, mint a most használt terápiák, és a kiváltó okokat kívánják megszüntetni, a káros-kóros folyamatokat próbálják visszafordítani. A jelenleg használatos “gyógyítási” módszerek ugyanis nem ezt a logikát követik:

egyszerűen csak kiirtandó ellenségnek tekintik a kóros daganatot, nem foglalkoznak különösebben a kiváltó okokkal. A pusztítás módszere pedig a sebészkés, a méreg vagy a sugárzás, amelyek természetesen az ép szöveteket is károsítják, az életminőséget rontják. Tekintve, hogy nem lehet pontosan “címezni” a pusztítást, a szervezet ellenállóképessége, immunrendszere is megsínyli ezt a gyógyítási módszert. Ezzel szemben az alternatív gyógymódok a betegség okát is megértve a szervezet ellenállóképességét, immunrendszerét javítják. Ezek a jobb kémiai terápiák általában nyomelem- és enzimkészítményeket használnak, természetes anyagokkal végzik a méregtelenítő folyamatokat. Így a szervezet saját ellenállóképességét, védekező rendszerét erősítik meg, ezzel igyekeznek visszafordítani a rákos daganatképző folyamatot. A beteg környezete, szokásai is nagyban befolyásolják a daganatképződés lefolyását. Ha nyomelemekben, vitaminokban, enzimekben gazdagabb táplálékhoz jut, akkor mindazon enzimek rendelkezésre állnak a szervezetében, amelyek a helyes fehérjeszintézishez szükségesek, ezek hiányában azonban egy kóros burjánzó folyamat indulhat el. Érdemes megjegyezni, hogy a mai környezetszennyező, “kéményes” energetika itt is érezteti a hatását – a hőerőművekből, járművekből a levegőbe jutó légszennyezés ugyanis elsavasítja a talajt, emiatt az elfogyasztott növényekbe kevesebb jut a szükséges nyomelemekből (ugyanakkor tüdőnkbe is jut bőven rákkeltő anyag). Ilyen nyomelem-készítmények ugyan már máshol is megjelentek, de a legjobbakat magyar kutatók fejlesztették ki, “házi” körülmények között, s csak a hivatalokkal szemben vívott sokéves harc után juthattak el az emberekhez (Béres-csepp, Humet-R). További mellékhatásmentes lehetőség, ha a táplálékunkban előforduló vízből kivesszük a deutériumot, melynek mérgező hatását a 30-as évek óta ismerik. A deutériummentes víz szintén eredményesen alkalmazható többféle daganatos betegség gyógyítására, de a megelőzésre is. Itt is jelentős eredményeket ért el egy magyar kutató. Az igen drága és káros mellékhatásokkal járó sugárterápia helyett nagyon jó hatékonyságú az ún. hipertermia, ami azon a hatáson alapul, hogy a daganatsejtek érzékenyebbek a magas hőmérsékletre, mint az ép sejtek. Egy magyar kutató által tökéletesített eljárás segítségével igen eredményesen gyógyítják a német daganatos betegeket. Itthon még sok akadályt kell legyőzni ahhoz, hogy ez a hatékony és olcsó módszer eljuthasson a magyar betegekhez is. Hosszú ideig úgy gondolták (“hivatalosan” talán még ma is), hogy a daganatos betegségek nem köthetők az ember pszichéjéhez. Az eddig elvégzett vizsgálatok az ellenkezőjét bizonyítják, azaz azt, hogy bizonyos mértékben lelki okok is kiválthatják, elősegíthetik a daganatos megbetegedéseket, ha nem is közvetlen, de közvetett módon. Kimutatható, hogy tartós stressz, félelem, szorongás, depresszió esetén gyengül az emberek immunreakciója, ez viszont

nagyobb esélyt ad a daganatos megbetegedéseknek is. Ezért a betegség elleni küzdelem egyik hasznos fegyvere lehetne a pszichológiai kezelés is – erre az olcsó védekezési módszerre nálunk részben azért nincs lehetőség, mert a drága, ugyanakkor rutinszerűen használt gyógyszeres kezelés elvonja a rendelkezésre álló erőforrásokat. Nem lehet azt mondani, hogy a gyógyítás frontja nem háború, hiszen ha egy olyan kis országban, mint Magyarország, évente kb. harmincezer ember hal meg daganatos betegségekben (s a tendencia egyre romlik), akkor látszik, hogy itt is emberek pusztulnak el hamarabb, mint ameddig élhetnének – ugyanúgy, mint az első fajú háborúban. A gyógyszeripar és a “hivatalos” tudomány – mint az energiatermelésnél – azt hirdeti, hogy nincs más kezelési alternatíva; csak a drága sugárkezelés és kemoterápia a megoldás. A megelőzésre, az alternatív, szelíd gyógymódokra alig vagy egyáltalán nem jut az adófizetők pénzéből, s a polgárok itt sem szólhatnak bele saját sorsukba. Pénzük a drága és bizonyítottan gyenge hatékonyságú vagy hatástalan kezelésekre folyik el. Az energetika után a gyógyszer-vegyipar és a gyógyászat a legnagyobb üzletág a világon, s a mai szabályok egyértelműen az óriáscégeknek kedveznek, amelyek nem érdekeltek a változásban. Anomáliák Végül nagyon röviden tekintsük át, hogy a tudomány harmadik frontján hogyan folyik (főleg az információ-blokkolás szintjén) a háború. Ezen a fronton ma még nem lehet szó olyan nagy gazdasági tétekről, mint az előző két esetben, ám potenciálisan itt is nagy gazdasági károk keletkeznek, a fejlődés gátjai, akadályai itt is jelentősek, s ma még nem számszerűsíthető károkkal járnak. Az anomáliák igen nagy csoportját a biológiában lehet megfigyelni. Ezen nem is kell csodálkozni, hiszen az “élet technológiája” jóval fejlettebb, mint a mai ipar technológiája. A történelem sajnos sokszor ismétli hibáit, hiszen annak idején például Galvani kísérleteit kortársai nevetségesnek tartották, állandóan gúnyolták, csak jóval később értették meg, hogy mi a békacomb rángatásának a következménye – az elektromos energia előállításának egyik igen fontos lehetőségét mutatta ez az út. Ma is hasonlóan vélekednek akkor, amikor például parajelenségekről, telepátia-kutatásról van szó. Csak kevesen tudják – hiszen ez a másodfajú háború lényege –, hogy a volt Szovjetunióban az elmúlt húsz évben komoly erőfeszítéseket tettek olyan berendezések kifejlesztésére, melyek nagy távolságról, igen kis energiával, mindenféle látható mellékhatás nélkül befolyásolják az emberek tudatállapotát, pillanatnyi egészségét. Ezek a kísérletek sikeresek voltak, s nagyjából ugyanazt a hatást használták föl, amit ma telepátiának nevezünk, ám ennek technikai, fizikai megalapozását is elvégezték.

Ezek a kutatások vezettek részben az ún. torziós tér elméletének megalapozásához, és olyan új technikai lehetőséget eredményeztek, melyek a gyakorlatban is felhasználhatók. Úgy tűnik, hogy ez talán a legősibb technológia, hiszen a kísérletek azt mutatják, hogy például a piramisok környezetében is megjelennek a torziós effektusok. Fizikai, biológiai, kémiai folyamatokat befolyásolnak ezek a szabályos alakzatok. A most lassan-lassan nyilvánosságra kerülő eredmények mutatják, hogy a torziós tereket eredményesen lehetne felhasználni a kommunikációban, rugalmasabb és korrózióállóbb fémek előállításában (drága ötvöző anyagok felhasználása nélkül), de az ásványkincsek felkutatásában s olcsóbban használhatók, mint a mai eljárások. Mindezek az eredmények a (nálunk hivatalosan ma is áltudománynak tartott) parajelenségek kutatásából indultak ki, de biológiai és gazdasági jelentőségük miatt hosszú ideig haditechnikai kutatásként, titokban folyt ez a munka. Ha majd ezek az eredmények is elterjedhetnek, erősen átrajzolhatják a jelenlegi tudomány és technológia térképét. A gondolkodók felelőssége Vajon nem túlzás-e háborúnak minősíteni a fenti eseteket, nem tévedés ez? Hiszen a tudományban is előfordultak már tévedések, csupa jó szándék mellett. Semmelweis Ignác például a szülő nők halálozási statisztikájából vette észre, hogy drasztikusan csökkent a végzetes esetek száma, amikor ő hetekre Velencébe utazott, s nem vizsgálta az anyákat. Mire rájött, hogy az ő keze közvetíti a fertőzést, addigra majdnem kétezer nő halt meg szepszisben. A mindenki által tisztelt Marie Curie erején felüli szervező és propagandamunkát végzett, hogy pénzt szerezzen nagy mennyiségű rádium előállítására. A rádiummal aztán tüdőbajos, szegény sorsú gyerekeket sugároztak be úgy vélvén, ez gyógyítja őket. Mindkét esetben egy jó szándékú tévedés néhány ezer ember halálát okozta, s amint felismerték a tévedést, tanultak belőle – ha talán kicsit későn is. A másodfajú háború esetében azonban nem ez a helyzet. A fizikai vákuum tulajdonságai ismertek, évtizedek óta vannak információk a gazdasági jelentőségéről, s megadott szabadalmak is vannak. Az is jól ismert tény, hogy évente millió számra halnak meg emberek daganatos betegségekben, s az is, hogy léteznek a mai kezeléseknél jobb megoldások is. A helyzetre jellemző egy német klinika igazgatójának szomorúan igaz mondata: “A rákban sokan meghalnak, de még többen élnek belőle.” Ez a mondat jól jellemzi a másodfajú háború helyzetét, rámutat lényegére. A tudomány vezetői hatalmukat, befolyásukat felhasználva harcolnak, de nem a tudományban szükségszerű érvek és pártatlan mérések, megfigyelések alapján. Ezeken a neuralgikus pontokon nincs érv és nincs vita, a vezetők tekintélyelv

alapján egyszerűen “áltudomány”-nak nyilvánítják vagy elhallgatják azokat a fontos kérdéseket, melyekről ez a cikk szól. Így nagy anyagi és emberáldozattal járó háborút viselnek az adófizető polgárok pénzén, a polgárok ellen. Azt, hogy milyen könnyű az “áltudományok” közé bekerülni, jól illusztrálja a Földön kívüli élet kérdése. A naprendszeren kívül nemrég megtalált két új bolygó ismét ráirányította a figyelmet erre a kérdésre. Elvileg eddig is ismert volt, hogy a csillagok nagy részének lehetnek bolygói, és a biológiában nem tudunk olyan kizáró okot találni, amely azt mondaná, hogy azonos körülmények esetén máshol nem alakulhatnak ki hasonló szerves molekulák, s azokban a miénkhez hasonló élet. Az eddigiekből pedig sejthető, hogy a mi technikai szintünk nem maga a tökély, ennél jóval fejlettebb is létrehozható. A tudomány mai állása szerint elvileg nem zárható ki nálunk fejlettebb technikai civilizáció léte. A megcsapolható vákuumenergia léte lehetővé teszi a nagy távolságokra való utazást, ami rakétákkal valóban megoldhatatlan. A hivatalos akadémiai álláspont viszont az, hogy a kérdésben “nincs mit tanulmányozni. A másodfajú háborúról kevesen tudnak az értelmiség körében. A humán szféra művelőinek tájékozatlansága ijesztő, de érthető. A politológusok, történészek, közgazdák, szociológusok egyszerűen nem férnek hozzá ezekhez az eredményekhez, nincs róluk tudomásuk. A félelmetes inkább a reáltudományok művelőinek, vezetőinek viselkedése. Az ő felelősségük lenne tisztességesen, előítélet-mentesen utánanézni a fenti témáknak. A természettudomány mai morálja azonban sokszor elképesztően alacsony: hiszen még sehol senkit sem vontak felelősségre konkrét kutatási irányok betiltásáért. Magyarországon például így a legkisebb büntetés nélkül meg lehetett tiltani a szociológia, a kibernetika, a hipnózis vagy éppen az akupunktúra kutatását, ám a ma már tévedésnek számító tudományos szocializmus kutatása ellen sosem tiltakozott a tudományos élet vezető gárdája. A másodfajú háború léte elsősorban a természettudomány mély vezetési válságának következménye. Sok párhuzamos vonást fedezhetünk fel a katolikus egyház középkori (valamint a kommunista pártok huszadik századi) vezetési válsága és a mai természettudomány válsága között. Akkor az egyház és elöregedett felső vezetése nem a hétköznapi emberhez szólt (hiszen latinul misézett), és a felső vezetés életvitele, morálja, szokásai drasztikusan eltéptek nemcsak attól, amit a köznép elvárt tőle, hanem az alsópapság életvitelétől is. A tiltakozó hangok, eltérő nézetek elhallgattatására hivatott inkvizíció ekkor mondvacsinált ügyekkel, rafinált kínzásokkal százezer számra irtotta az embereket, amit igen messze volt azoktól az eredeti ideáktól, amelyekről a négy evangéliumban lehet olvasni. A mai természettudomány vezetői is messze eltávolodtak a hétköznapi embertől, életének jobbá tételétől, hiszen például 22 milliárd dollárt adtak ki a

“csillagháborús” terv kutatására (minden kézzel fogható eredmény nélkül), ugyanakkor minden alkalmat megragadnak arra, hogy a fentiekben leírt, egyébként nagyon olcsó kutatási irányokat csíráiban elfojtsák. Azon nem lehet csodálkozni, hogy az ipari cégek nem támogatják a drasztikus struktúraváltást – nekik nem érdekük a jól menő olaj- vagy gyógyszerüzlet feladása. A tudomány vezetése (amely viszont a polgárok adójából él) morálisan is felelős azért, mert nem az átlagemberért, hanem ellene dolgozik. Az átlagpolgár ma már ösztönösen is érzi ezt a bajt. Nemrég készült az Egyesült Államokban egy felmérés, ahol megvizsgálták, hogy az emberek mennyire bíznak a vezető politikusokban, a törvényhozókban, a szabad sajtóban, a nagy cégekben, az egyetemekben és az orvostudományban. Az 1966-tól kezdve kb. tízévenként megismételt vizsgálat egyértelműen azt mutatja, hogy drasztikusan csökken az emberek bizalma a fenti intézményekben. Míg 1966-ban az emberek 70 százaléka bízott az orvostudomány jóindulatában, eredményeiben, ma már csak 23 százalékuk érez így. A szabad egyetemi kutatások célszerűségében és sikerében 1966-ban 61 százalék bízott, ma csak 25. A nagy cégeknek az átlagembert segítő tevékenységében 1966-ban 55 százalék hitt, ma csak 19. A médiumokban akkor 29 százalék bízott (ami nem jó eredmény), most már csak 13. A kormányzatba vetett akkori 41 százalékos bizalom mára 12 százalékra csökkent, míg 1966-ban 42 százalék bízott a törvényhozók előrelátásában és bölcsességében, ma már csak 8 százalék. Mindez úgy történt, hogy az átlagember a cikkünkben szereplő témákról egyáltalán nem is tud. Vajon milyen lenne a statisztika eredménye, ha tudna mindezekről? A demokrácia – a többségjoga, hogy beleszólhasson az életét érintő legfontosabb dolgokba, a közteherviselés fejében. Így lenne tisztességes ez a tudomány területén is, de ezeknél a fontos, ám a nyilvánosság számára gyakorlatilag nem látható dolgoknál mindez ma még elképzelhetetlen – mert háború folyik, egy másodfajú háború. Hosszú ideig úgy gondolták az emberek, hogy a tudomány és a technika majd megoldja a kérdéseket, s egy sokkal jobb jövőt segít, de mára már érzik, hogy ez a tudomány, ez technika nem fogja megoldani a kérdéseket, így drasztikusan más fejlődési irányzatokat kell keresnünk. Ez az iránytévesztés ma már sok területen látszik. Ilyen például az energetikai környezetszennyezés miatti klímaváltozás, más néven a melegházhatás. Mára egyértelműen kiderült, hogy melegszik a Föld klímája, 1995 minden idők legmelegebb éve volt. Ez is a másodfajú háború következménye, hiszen ha a 20-as évektől kezdve lehetővé vált volna a vákuumenergia felhasználása, ma nem tartanánk itt. Ma azonban inkább eltűrik a kis olajdiktátorok sorát, KözépAfrika, Argentína, Ausztrália és Közép-Európa kiszáradását, az évek óta tartó aszályt, a talaj elsavasodását, csak ne kelljen változtatni a jelenlegi energiatermelési technológiákon. Ma még a politikában csak úgy jelentkezik ez

a hatás, hogy a kiszáradt Anatóliából elvándorló és a nagyvárosokba kerülő földművesek egy radikális iszlám pártra szavaznak. Most még csak néhány száz ember hal meg Chicagóban nyáron hőgutában vagy télen fagyhalál következtében, hiszen a klímaváltozás egyik sajátsága, hogy egyre szélsőségesebb hőmérséklet-, csapadék- és szélerősség-értékek fordulnak elő. Először a biztosítótársaságok fognak tönkremenni a keletkező nagy károk miatt, ám úgy néz ki, hogy ezekkel a gondokkal most még csak ők törődnek. Ugyanolyan hatása van azonban hosszú távon a drága daganatos gyógyítási módszereknek is, hiszen ezek is erősen megterhelik a társadalombiztosítási költségeket, emiatt kevesebb jut más betegségek kezelésére, vagy akár nyugdíjra. A drága üzemanyag és energiaellátás, sok család teljes tartalékát elviszi, művelődésre, kikapcsolódásra, tanulásra már nem jut pénz. Szélesedik a társadalmi rétegek közti vagyoni különbség, egyre kevesebb ember kezében van egyre több pénz, jórészt a jelenlegi technikai és tudományos struktúra miatt. A másodfajú háború befejezése ennek véget vetne, az alul lévők magasabb életszínvonalra juthatnának. Így valószínűleg visszaesne a szegénybűnözés is, kevesebb rendőrt és katonát kellene tartani, csökkenteni lehetne az adókat, és rengeteg új munkaalkalom keletkezne, hiszen ki kellene cserélni a teljes közlekedési és energetikai gépparkot Sok helyen összefonódó, sok helyen kapcsolódó, egymást erősítő javulás vehetné kezdetét a másodfajú háború végével. Mikor lesz vége a háborúnak? A háborúk valamelyik fél kimerülésével érnek véget vagy szünetelnek. A másodfajú háborúnál is ez a helyzet. Eddig minden nagy csatát a változások gátlói nyertek; a változások sürgetői, alakítói megbuktak. Győzelmükre csak akkor lesz esély, ha a változást akarók ereje meghalad egy kritikus szintet, hasonlóan a másodfajú fázisátmenetek kritikus szintjéhez. Ehhez több akadály leküzdése is szükséges. A legfontosabb dolog: tudni kell, hogy létezik ez a háború. A legnagyobb akadály a tudományos vezetés monopóliuma. Az említett témák jobbára tabunak számítanak, akik ezekről írnak, beszélnek, azokat azonnal kiközösítik a tudományos (és gazdasági) élet vezetői. Az első gyakorlati lepés ezért a természettudomány terén meglevő monopóliumok lebontása lenne. A “forradalmian régi” technológiák elterjesztése (különösen az energetika és medicina területén) meghozná a szükséges változásokat. A politikában is szemléletváltozásra lenne szükség, valahogy úgy kellene gondolkozni, mint ahogy az Egyesült Államok alelnöke Al Gore tette könyvében. Formálisan persze szinte minden ország alkotmányában biztosítják az egészséghez és a tulajdonhoz való jogot, sőt a tiszta környezethez való jog is kezd terjedni. Az említett energetikai és gyógyászati frontok helyzete mutatja,

hogy ez a jog mennyire formális, mennyire nem lehet neki érvényt szerezni. Az államháztartás most mindenütt komoly bevételeket húz a benzinre és az élvezeti szerekre kivetett adóból, így az állami apparátust nem igazán érdekelt az irányváltásban, s így nem a polgárok, az adófizetők érdekeit képviseli. Az állampolgár, sajnos, magára maradt, ezért figyelnie, vigyáznia kellene, mire költik a pénzét. A daganatos betegek gyógyításában dolgozó orvosoktól nem várható el, hogy nyíltan elmondják a jelenlegi terápiákkal kapcsolatos negatív tapasztalataikat – félfeudális függőségeket tartalmazó egészségügyi rendszerben gyakran megélhetési gondjaik lennének. A zömében az ötvenes években tanult, s ma jórészt hetven éven felüli akadémikusok sem szóltak, amikor az állampolgárok pénzét a szemétbe dobták, például a bős-nagymarosi vagy az eocén programnál. Ott, ahol a tegnapelőtt dönt a holnaputánról, mindig ez az eredmény. A politikusok, a parlament nem tűzi napirendre a lakosság egészségi állapotának megtárgyalását. A hosszú távú, tíz-húsz, netán ötven évre való gondolkodás teljesen hiányzik a politikából – pedig ez remélhetőleg kevesebb idő, mint gyermekeink várható élete. Pillanatnyilag más megoldás nem látszik, mint a mai hatalmi struktúráktól független polgárok, az egészség-és környezetvédelemre, a jövőbeli munkalehetőségre érzékeny emberek összefogása, odafigyelése. A gondolkodó polgár felelőssége, hogy ráirányítsa a figyelmet a fenti kérdésekre. A másodfajú háborút azonban néhány ember tudja sikeresen megvívni. Ehhez az kell, hogy a humán- és reálértelmiség együtt protestáljon, valahogy úgy, mint annak idején, amikor a reformátorok és reformerek tanai is terjedni kezdtek.

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful