A Látnok Ciklus - 2.

ROBIN HOBB
A király orgyilkosa
(Tartalom) (Térkép)

Előzmények

AZ ORGYILKOS TANÍTVÁNYA
A Hat Hercegség örökösödési rendje akkor tört meg, mikor Lovag trónörökös herceg
Holdszem városában aláírta a békét a Hegyvidéki királysággal. Ekkor derült ki, hogy
egy helybéli asszonytól hat esztendővel korábban fiúgyermeke fogant, s a gyermeket a
szégyenben maradt leány apja a királyi családra bízta. Lovag herceg azonnal lemondott
a trónról, s így öccse, Igazság herceg lépett elő trónörökössé. A fattyút Lovag herceg
első emberére, Kosvár istállómesterére, Burrickra bízták, s úgy tűnt, megfeledkeztek r ó
la.
A gyermek egy ideig egyszerű életet élt, az istállómester is keveset törődött vele,
utcagyerekekkel járta a várost. Az istállómester ekkor fedezte föl, hogy a gyermek
különleges képességgel bír, a népi hagyomány által Ösztönnek nevezett, s a népi
babonaság által megvetett tulajdonsággal tudati kapcsolatba képes kerülni egy általa
kiválasztott állattal. A magának való Burrick azonban ismerte az Ösztön hírnevét, és
erőszakkal szakította el a gyermeket fél-állati sorából, s attól fogva nagyobb figyelmet
szenteltek neki.
A Hat Hercegség uralkodója, Elmés király bölcsen belátta, hogy a gyermek puszta
létezése nemkívánatos bonyodalmakat okozhat az amúgy is felbolydult örökösödési
rendben, ezért úgy döntött, hasznos eszközt formál a fiúból az uralkodóház számára. A
gyermek, akit néhányan „Fiú”-ként, legtöbben „Fattyú”-ként emlegettek, végül a
„FitzLovag” nevet kapta és jó taníttatásban részesült. Megtanult írni-olvasni, fegyvert
forgatni, s Elmés király parancsára az orgyilkosság titkos mesterségébe is beavatást
nyert. Utóbbit Árny Hullócsillag, Elmés király féltestvére és orgyilkosa végezte, akinek
puszta létéről akkoriban csak a király és középső fia, Igazság herceg tudott. Mikor a
szükség úgy hozta, Elmés úgy döntött, a fiút a királyi család különös mentális
képességére, a Mesterségre is taníttatja. Egy tucat másik fiatallal együtt Galenus, a
Mesterség oktatója vonakodva bár, de tanítani kezdte a Mesterséget diákjai számára,
azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy olthatatlan ellenszenvvel viseltet a fattyú iránt,
ezért a Mesterség segítségével megpróbálta elpusztítani. Bár a kísérlete nem sikerült,
Fitz mégsem nyert teljes beavatást a Mesterség tanaiba – képessége ezen a téren
megbízhatatlanná vált, s így nem lett hasznos tagja a Galenus felügyelete alatt
kialakuló Mesterségbeli kotériának.
Ezzel egy időben új fenyegetés jelent meg a Hat Hercegség partvidékén, a később
Vörös Martalócokként hírhedtté vált fosztogató hajósnép képében. A fagyos Külső-
szigetek lakói, akik nevüket a vörösre festett hajótörzsről és különös kegyetlenségükről
kapták, csak a pusztítás kedvéért pusztítottak, a falvak népeit pedig elrabolták, de nem
váltságdíjat követeltek értük, hanem valamilyen titokzatos módon kiirtották belőlük a
lelket, és szabadon engedték őket. A „szipolyozás” néven ismertté vált jelenség
hatására az áldozatból egy gondolatoktól, ösztönöktől és minden emberi érzelemtől
mentes, mohó és kegyetlen ember válik, aki tovább pusztít, miután a Martalócok már
távoztak, s a hozzátartozóknak két választásuk maradt: vagy örökre elzárják
szerettüket, hogy az ne okozzon kárt másnak és magának, ne hozza szégyenbe őket,
vagy könyörületből véget vetnek szánalmas létezésének. Az új fenyegetés megjelenése
arra ösztönözte Elmés királyt, hogy új szövetségest keressen a Hat Hercegség
számára, s meg is találta Kettricken hercegnő képében, aki a Hat Hercegséggel
szomszédos Hegyvidéki királyság uralkodójának leánya volt. Elmés király terve az volt,
hogy Igazság herceg házassággal kösse szorosabbra a szövetséget a két nép között,
és ezzel együtt hajóépítéshez szükséges fát és támogatást nyerjen a b i r o d a l o m t ó
l.
A frigy megszervezését és előkészítését Elmés legkisebb fiára, Pompa hercegre bízta –
Igazság túlságosan elfoglalt volt a partvidéket feldúló Martalócok elleni védekezéssel.
Pompa, Elmés király második házasságából származó egyetlen gyermeke
elkényeztetett, hiú és nagyravágyó ember volt, aki, akárcsak anyja, szívesen hódolt
bódító füstök és az ital szenvedélyének, s olthatatlan ellenszenvvel viseltetett Fitz iránt,
akiben fenyegetést látott hatalmi tervei elérésében. Mikor eljött az idő, hogy Igazság
herceg esküt fogadjon a Hegyvidéki királyság népe előtt Kettricken hercegnőnek, nem
tudott személyesen elutazni, nem merte magára hagyni a partvidéket, ezért maga
helyett Galenus kotériájának egyik tagját küldte, akinek elméjén keresztül, a Mesterség
segítségével kívánt ott lenni a fontos eseményen. Galenus és Pompa számára ez kiváló
alkalomnak mutatkozott, hogy egy csapással megszabaduljanak a fattyútól és Igazság
hercegtől, s így szabaddá tegyék az utat Pompa számára a királyi trónhoz. Pompa úgy
intézte, hogy a király Fitzet is a Hegyvidéki királyságba küldje azzal a céllal, hogy a
fattyú ölje meg Rurisk herceget, a Hegyvidéki királyság trónörökösét, Kettricken
hercegnő bátyját. Pompa egyúttal le is kívánta leplezni a fiút, hogy mások végezzenek
vele, Igazság herceget pedig Galenus tervezte elpusztítani, mikor Igazság a Mesterség
erejével az esküt fogadja – a Mesterség segítségével Galenus az életerejét akarta k i s
zívni.
A terv kudarcot vallott, mikor Fitz túlélte az ellene forralt árulást, és időben értesítette
Igazság herceget, aki az utolsó pillanatban Galenus ellen fordult, és megölte őt. Fitz
azonban kis híján belehalt az árulás leleplezésébe, kétszer is megkísérelték
megmérgezni, aztán vízbe fojtani, s csak Burrick és Fitz első kutyája segítségével,
akivel az Ösztön segítségével egykor összekapcsolódott, sikerült megmenekülnie. A
csaknem tragikus incidenst végül a politika és a nép érdekét szem előtt tartva
elhallgatták, Pompa herceget ugyan szűkebb pórázra fogták, de tervét nem leplezték le
a Hat Hercegség előtt, Igazság és Kettricken. végül Kosvárban egybekelnek, csak
FitzLovag marad a Hegyvidéki királyságban mérgektől meggyötört szervezettel,
utazásra képtelenül.
Prológus

Álmok és ébredések

MIÉRT TILTOTT A MÁGIÁK részletes ismeretének papírra vetése? Talán azért, mert
attól félünk, hogy túl sok tudás juthat illetéktelen kezekbe. A mágiákkal kapcsolatos
tapasztalatok átadását mindig megelőzte egyfajta tanoncidőszak, ami alatt a mesterek
eldöntötték, hogy ki bizonyul méltónak és képzettnek a tudás elsajátítására. Míg ez
dicséretes próbálkozásnak tűnik, hogy megvédjenek minket az ősi tudások méltatlan
használóitól, figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a mágiák nem a tárgyi tudásból
állnak. Az egy bizonyos mágia felé való hajlam, vagy annak hiánya veleszületett
tulajdonság. Például, a Mesterség néven ismert mágia szorosan kötődik a királyi
családhoz és a vérrokonaihoz, de előfordulhat „vadhajtásként” azoknál az embereknél,
akiknek ősei között külszigeteki és szárazföldi népek is akadnak. Akit kitanítottak a
Mesterség használatára, képes megérinteni más elméjét, bármilyen messze legyen is
és olvashat a gondolataiban. Akiben erős a Mesterség, befolyásolhatja mások
gondolatait, vagy társaloghat vele. Csatamezőn a tisztek irányítására, vagy
információgyűjtésre nagyon hasznos eszköz.
A néphit említést tesz egy még ősibb, manapság megvetett mágiáról, az Ösztönről.
Használói közül kevesen ismerik el, hogy rendelkeznek vele, mivel mindig úgy mondták,
hogy az alsó szomszéd birodalma, a kénköves népeké. Úgy hiszem, ez a mágia valaha
a természetben élők ajándéka volt, a vadászoké és nem a földműveseké; azoké az
embereké, akik rokonságot éreztek az erdők vadjaival. Úgy tartják, az Ösztön
segítségével beszélni lehet az állatok nyelvén. Arra is figyelmeztetnek, hogy aki túl
sokáig, vagy túl jól használja az Ösztönt, olyanná válik, amilyen állathoz hozzákötődött.
Ám lehet, hogy ez csak legenda.
Létezik még egyfajta bűbájosság is, bár soha nem voltam képes kideríteni az igazi
eredetét. Ide tartoznak az igazolt képességek és a feltételezések, mint például a
tenyérjóslás, a víz- és a kristályolvasás, és egy maréknyi egyéb módszer, amivel a
jövőbe akarnak látni az emberek. Külön, megnevezetten kategóriába tartoznak az olyan
varázslatok, amelyek kézzelfogható hatásúak; ilyen a láthatatlanság, a lebegés, vagy
más tárgyak lebegtetése – az összes régi legendákból ismert varázslat, mint „Az
özvegy fiának lebegő széke”, vagy az „Északi szél kendője”. Nem ismerek olyan
embert, aki a magáénak mondaná ez utóbbiak bármelyikét is. Olybá tűnik, mintha csak
a legendákban léteznének, olyan népekre ruházva ezeket a hatalmakat, akik letűnt
korokban, vagy távoli vidékeken éltek, akárcsak az olyan mitikus lények, mint a
sárkányok, óriások, az Elődök, vagy a Mások Népe. *
Megállok, hogy megtisztítsam a pennámat. Az írásom pókhálósból pacássá válik ezen a
gyenge papíron, de nem fogok jófajta papírost használni erre a munkára, még nem.
Nem biztos, hogy leírhatom-e ezeket egyáltalán. Magamban megkérdem, miért is
vetem papírra egyáltalán? Vajon nem terjed-e tovább szájhagyomány útján azoknak,
akik érdemesek rá? Talán. De lehet, hogy nem. Amiről mi bizonyítékot szerzünk, és
meg vagyunk győződve róla, talán titokzatos és csodás dolog lesz az utódainknak.
Nagyon kevés írás lelhető fel a mágiáról a könyvtárakban. Szorgosan követem a
nyomokat szedett-vedett munkákból ollózva össze minden információt. Elszórt
utalásokat, célzásokat, hasonló jelenségeket találok, de semmi többet. Az elmúlt
néhány év alatt összegyűjtöttem és a fejemben tároltam mindent, hogy egyszer majd
papírra vethessem. Leírom mindazt, amit saját magam tapasztaltam, és azt, amit
összekotortam, talán egyszer majd egy szegény bolond válaszokat talál benne saját s z
envedéseire.
Ám mikor nekiülök a feladatnak, elbizonytalanodom. Ki vagyok én, hogy ellenszegüljek
azok bölcsességének, akik előttem jártak? Írjam le egyszerű betűkkel, hogyan tudja
birtoklója kiterjeszteni az Ösztön hatókörét, vagy hogyan köthet magához egy állatot?
Részletezzem azt a kiképzést, amin valakinek át kell esnie ahhoz, hogy elismerjék a
Mesterség birtoklójának? A bűbájosságok és a legendák mágiái mindig távol álltak
tőlem. Vajon van-e jogom hozzá, hogy kiássam a titkaikat és papírra szegezzem, mint
más a lepkéket és száraz leveleket szokta?

Megpróbálom végiggondolni, mihez kezdhet valaki ezzel a tudással, ha érdemtelenül jut

hozzá. Eztán eltöprengek, nekem mit hozott ez az ismeret. Hatalmat, vagyont, egy
asszony szerelmét? Sem a Mesterség, sem az Ösztön nem nyújtott nekem ilyesmit.
Vagy ha megtették, nem volt érzékem, vagy ambícióm hozzá, hogy megragadjam.
Hatalom. Nem hiszem, hogy valaha is vágytam rá pusztán az előnyei miatt. Volt idő,
hogy kívántam magamnak, amikor a porba taszítottak, vagy amikor hozzám közel állók
szenvedtek amiatt, hogy mások visszaéltek a saját hatalmukkal. Gazdagság. Sosem
gondoltam végig. Attól a pillanattól fogva, hogy én, a törvénytelen unoka elköteleztem
magam Elmés királynak, mindig gondoskodott róla, hogy meglegyen mindenem, amire
szükségem van. Mindig volt elég ennivaló, néha több okítás, mint amennyire vágytam,
egyszerű és bosszantóan divatos ruhák egyaránt, és többnyire elég pénz ahhoz, hogy
tudjak költekezni. Szeretet? Nos. A lovam, Kormos mindig kedvelt a maga jámbor
módján. Egy Kotnyeles nevű kutya igaz hűségét is a magaménak tudhattam, ami a
sírba is vitte. Egy terrierkölyök heves szeretetében is részem volt, és ez ugyancsak a
halálát okozta. Megborzongok, ha arra gondolok, mekkora árat fizettek önként azért,
mert szerettek.
Mindig magányos voltam az udvari intrikák és sötét titkok közepette, aminek hatására
egy magamfajta fiú többé már nem bízhatta másra szívének összes titkát. Nem
mehettem oda Fedrenhez, az udvari írnokhoz, aki mindig dicsérte az írásomat és a
rajzaimat, hogy elmondjam neki, nem lehetek a segédje, mert már elköteleztem magam
a király orgyilkosának. Nem mondhattam el Árnynak, mesteremnek a Kés
Diplomáciájában, mennyi fájdalmat és erőszakot kellett elviselnem a Mesterség
tanulása közben Galenustól, az Oktatótól. Senkinek sem mertem nyíltam beszélni az
Ösztönben mutatkozó tehetségeimről, amit mindenki perverziónak és démonok
mesterségének tartott. Még Mollynak sem.
Molly volt a legkedvesebb a számomra: igaz barát és menedék. Semmiféle köze nem
volt a mindennapi életemhez. Nem csak azért, mert nő volt, bár már ez is egyfajta
misztérium volt a számomra. Egész életemben férfiak között nőttem föl, nem csak
apámtól és anyámtól távol, hanem minden olyan rokontól, aki nyíltan elfogadott volna.
Gyermekként Burrickra bíztak, aki egykor apám első embere volt. A lovászok és a
katonák voltak a társaim. Persze, mindig akadtak nők az őrök társaságában, bár nem
annyi, mint mostanság. Ám akárcsak férfitársaiknak, nekik is voltak kötelességeik,
életük és családjuk, ha nem voltak éppen szolgálatban. Nem rabolhattam az idejüket.
Nem volt anyám, nővérem, vagy nagynéném. Nem akadt asszony, aki megadta volna
azt a kedvességet, ami, mondják, a nők sajátja.
Kivéve Mollyt.
Alig egy-két évvel volt idősebb nálam, és úgy növekedett, akár egy friss hajtás az
utcakövek között. Sem apjának állandó részegsége és gyakori verései, sem egy
gyermek állandó erőfeszítése, hogy egy otthon és család látszatát tartsa fenn, nem volt
képes megtörni a szellemét. Mikor először találkoztam vele, olyan óvatos és vad volt,
mint egy rókakölyök. Az utcagyerekek között Molly Orravérnek hívták, mivel gyakran
meglátszottak rajta apja verései. Minden kegyetlensége ellenére szerette az apját. Soha
nem értettem. Még akkor is morgott és szidta, amikor hazafelé támogatta ivászatai
után, hogy ágyba dugja. Mikor pedig fölébredt, sosem szégyellte magát részegsége és
durva szavai miatt. Csak még több szidást zúdított rá, én pedig néma szemtanúja
voltam többször, mint ahányszor akartam.
Ennek ellenére Molly felnőtt és kivirágzott egy nyár alatt, fiatal nővé érett, akitől elállt a
lélegzetem. Úgy tűnt, észre sem vette, hogyan fonódott egymásba a tekintetünk, és
mennyire kiszáradt a szám ha rám nézett. Semmiféle mágia, sem a Mesterség, sem az
Ösztön nem tudott megvédeni véletlen érintéseitől, vagy attól a zavarodottságtól, amit
mosolya okozott.
Sorra vegyem, hogyan lobogtatta a szél a haját, vagy részletezzem, hogyan változott
meg szemeinek színe a hangulatától függően? Vagy leírjam azt, ahogy piros
szoknyájának megpillantása a piaci tömegben hirtelen kitörölt minden mást és csak őt
láttam? Ezek olyan varázslatok, amiknek tanúja voltam, és bár papírra vetem, senki
más nem tudja úgy művelni, ahogyan ő.
Hogyan udvaroltam neki? Egy fiú ügyetlen udvariasságával, bámultam utána, ahogy
egy félnótás bámulja a vásári zsonglőrök levegőben táncoló tőreit. Tudta, hogy
szeretem, még mielőtt én rájöttem volna, és hagyta, hogy udvaroljak neki, bár fiatalabb
voltam, nem a városi fiúk közül való és látszólag kevés vagyonom volt. Azt hitte, az
írnok segédje vagyok, aki részben az istállókban segédkezik, részben pedig kifutófiú.
Sohasem gyanította, hogy én lennék a Fattyú, a hirtelen felbukkant fiú, aki kimozdította
Lovag herceget trónörökösi pozíciójából. Ez önmaga nagy titok volt, a mágiáimról és
másik foglalkozásomról semmit sem tudott. Talán ezért tudtam szeretni.
Egészen biztosan ezért veszítettem el.
Hagytam, hogy a titkok, a kudarcok és a fájdalmaim túlságosan lefoglaljanak. Tanulni
kellett, titkokat felfedni, embereket ölni, cselszövéseket túlélni. Ezektől körülvéve
eszembe sem jutott, hogy hozzá fordulhatnék egy kis reményért és megértésért, ami
mindenhol másutt elkerült. Molly távol állt mindentől, nem mocskolódott be, én pedig
gondosan távol tartottam mindentől, soha nem próbáltam bevonni az én világomba,
inkább én jártam át az ő világába, a kikötőkhöz, ahol gyertyákat és mézet árult, a
piacra, ahol vásárolt, és néha sétálni a partra. Számomra elegendő volt, hogy létezett
és szerethettem. Nem is mertem remélni, hogy viszonozza az érzelmeimet. Eljött egy
időszak, amikor a Mesterségbeli tanításaim olyan mélységekbe taszítottak, hogy azt
hittem nem tudom túlélni. Nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy képtelen voltam
megtanulni; el sem tudtam képzelni, hogy másoknak a kudarcom nem számíthat.
Elkeseredésemet mogorva visszahúzódás mögé rejtettem. Hagytam, hogy teljenek a
hosszú hetek, és soha nem látogattam meg, vagy üzentem neki, hogy gondolok rá.
Végül, amikor már nem volt kihez fordulnom, megkerestem. Elkéstem. Egyik délután,
ajándékokkal a kezemben arra érkeztem a szatócsbolt elé, hogy kilép a boltból. Nem
volt egyedül. Egy Zsád nevű, jóképű, széles vállú tengerész oldalán, aki egyik fülében
fülbevalót hordott. Észrevétlen, legyőzötten elsomfordáltam és figyeltem őket. Lestem,
ahogy elmennek, kart karba öltve és elengedtem őt, és a rákövetkező hónapokban
igyekeztem meggyőzni magam, hogy a szívem is elengedte már. Néha eltöprengek
rajta, hogy mi történhetett volna, ha akkor utánaszaladok és még egy utolsó mondatért
könyörgök. Furcsa belegondolni, hogy hirtelen olyan sok dolog forduljon egy fiú rosszul
megítélt büszkesége, és a vereségekbe való gyakorlott beletörődése ellen. Kiűztem őt a
gondolataimból, és senkinek nem beszéltem róla, folytattam az életemet.
Elmés király orgyilkosként engem küldött azzal a karavánnal, amely a Hegyvidéki
királyságba utazott, hogy tanúja legyen, amint Kettricken hercegnő esküvel eljegyzi
magát Igazság hercegnek. A feladatom az volt, hogy észrevétlen öljem meg bátyját,
Rurisk herceget, finoman persze, hogy Kettricken legyen a Hegyvidéki Királyság
trónjának örököse. Mikor megérkeztem a csalárdság és hazugságok kusza hálóját
találtam, amelyet legfiatalabb nagybátyám, Pompa herceg szőtt, azt remélvén, hogy
sikerül kibillentenie Igazságot trónörökösi pozíciójából és a hercegnőt saját hitvesévé
tennie. Én voltam az áldozati jószág a céljai érdekében; és én voltam az, akinek sikerült
felborítania gondos terveit, ezáltal haragját és bosszúját magamra hívnom. A korona, a
hercegnő és Igazság herceg azonban megmenekült. Nem hiszem, hogy hősiesség volt.
Nem hiszem azt sem, hogy kicsinyes rosszindulat vezérelt, hogy visszavágjak
valakinek, aki folyamatosan sértegetett és megalázott. Egy olyan fiú cselekedetei
voltak, aki akkor érett férfivá, és azt tette, amit évekkel azelőtt megígért, mielőtt még
felfogta volna az árat, amelyet fizetni kellett. Az ár az egészségem volt. Még sokkal
Pompa terveinek romba döntése után is ágyhoz kötött a gyengeségem a Hegyvidéki
Királyságban. Végre aztán eljött egy reggel, amikor úgy éreztem, hogy hosszan tartó
betegségem véget ért. Burrick úgy döntött, elég jól vagyok már ahhoz, hogy
megkezdjem a hosszú utat vissza, a Hat Hercegségbe. Kettricken hercegné és kísérete
már hetekkel korábban elindult Kosvár felé, amikor az időjárás még kedvező volt. A tél
első havazásai már fehérbe borították a hegyek magasabb lejtőit. Ha hamarosan nem
indulunk el Jhaampéból, a városban kellene telelnünk. Már korán reggel fönt voltam, az
utolsó simításokat végeztem a csomagjaimon, amikor megéreztem az első enyhe
remegéseket. Eltökélten figyelmen kívül hagytam. Csak gyenge vagyok, mondtam
magamnak, egy kis reggeli majd jót tesz. Felöltöttem a ruhákat, amiket Jonquitól
kaptunk a téli utazásra. Nekem egy hosszú, gyapjúval bélelt vörös ing jutott, zöld,
vastag nadrág és lágy, majdnem alaktalan csizmák, amiket fűzőkkel szorítottam a
lábamra. Olyan volt, mint egy gyapjúval töltött bőrzsák, szőrme peremmel. A bőr fűzők
megkötése remegő lábaim miatt kissé nehezen ment. Jonqui azt mondta, tökéletesek a
hegyek száraz havához, de igyekezzünk nem benedvesíteni. Volt egy tükör a
szobámban. Először rámosolyogtam a tükörképemre. Még Elmés király bolondja is csak
ritkán öltözött ilyen meleg színekbe. A világos öltözék fölött azonban az arcom sovány
és sápadt volt, sötét szemeim túl nagynak látszottak, míg a láztól elvékonyodott hajam,
feketén és borzosan állt föl, mint egy kutya hátán a szőr. A betegségem csaknem
elpusztított. Viszont, mondtam magamnak, végre elindulok hazafelé. Elfordultam a
tükörtől. Amint összepakoltam azt a néhány ajándékot, amit Kosvárba akartam vinni, a
reszketés átterjedt a kezemre.
Utolsó alkalommal ültünk le Burrickkal és Fürgével, hogy együtt reggelizzünk Jonquival.
Még egyszer megköszöntem neki mindent, amit a gyógyulásom érdekében tett. A
számhoz emeltem egy kanál levest, de a kezem megrándult. Elejtettem. Figyeltem,
ahogy az ezüstös kanál lehullik és utána zuhantam.
A következő dolog, amire emlékszem, a hálószobám árnyékos sarkai. Hosszú ideig
feküdtem, mozdulatlanul, némán. Tudtam, hogy újabb rohamom volt, de már elmúlt. A
testem és a tudatom ismét az uralmam alatt állt, de többé már nem akartam. Tizenöt
évesen, amikor a legtöbben elérik erejük teljét, nem tudtam többé bízni a testemben.
Megsérültem és elutasítottam magamtól. Bosszúsan gondoltam a húsra és a csontra,
ami börtönbe zárt, és azon gondolkodtam, hogyan fejezhetném ki tomboló
csalódottságomat. Miért nem tudok meggyógyulni? Miért nem jöttem már rendbe? –
Időbe kerül, ennyi az egész. Várj, míg eltelik fél év, aztán becsüld fel – Jonqui volt az. A
tűzhely mellett ült, de a székét hátrahúzta az árnyékok közé. Nem vettem észre, csak
amikor megszólalt. Lassan fölállt, mintha a tél hidege átjárta volna a csontjait, és az
ágyam mellé lépett. – Nem akarok úgy élni, mint egy öregember. – Előbb vagy utóbb
úgyis az leszel. Legalábbis, remélem, hogy megéred azt az időt.
Öreg vagyok, akárcsak a bátyám, Eyod király. Nem érezzük olyan nagy tehernek. –
Nem bánnám én, ha az évek hoznák meg. De így nem élhetek tovább. Értetlenül
megrázta a fejét. – Dehogynem tudsz. A gyógyulás néha lassú és unalmas,
de azt mondani, hogy nem tudsz így tovább élni... Nem értem. Talán a két nyelv közötti
különbség teszi?
Levegőt vettem, hogy megszólaljak, de abban a pillanatban Burrick lépett a szobába.
– Ébren vagy? Jobban érzed magad? – Ébren vagyok. Nem érzem jobban
magam – dünnyögtem. Még önmagamnak is nyűgösnek tűntem, akár egy
gyerek. Burrick és Jonqui összenéztek a fejem fölött. Jonqui az ágyamhoz
lépett, megveregette a vállamat és csendesen elhagyta a szobát.
Türelmük fogytán volt, tehetetlen dühöm pedig nőttön-nőtt. – Miért nem
tudsz meggyógyítani? – követeltem Burricktól.
Meglepődött a hangomból áradó vád hallatán.
– Nem olyan egyszerű – kezdte.
– Miért nem? – ültem föl. – Rengeteg állatot meggyógyítottál már. Elláttad
afertőzéseiket, törött csontjaikat, a férgeket... te vagy az istállómester, én
pedig láttam, ahogy meggyógyítod őket. Miért nem tudsz engem is
meggyógyítani?
– Te nem kutya vagy, Fitz – mondta halkan. – Egy állat esetében egyszerű a
dolog, hanagyon beteg. Kemény módszereket alkalmaztam néhanapján és
az mondtam magamnak, hogy ha meghal, legalább nem szenved tovább.
Veled ezt nem tudom megtenni. Te nem állat vagy.
– Ez nem válasz! Az őrség fele is hozzád jár a gyógyító helyett. Kivetted a
nyílvesszőtDen karjából. Egészen a csontig felnyitottad a húsát, hogy
kivedd. Amikor Greydin lábára azt mondta a gyógyító, hogy annyira
elfertőződött, hogy le kell vágni, hozzád jött
és te megmentetted. A gyógyító pedig egész végig azt hajtogatta, hogy a fertőzés
elterjed, és meg fog halni, ami a te hibád lesz. Burrick összeszorította a száját, hogy
mérsékelje a dühét. Ha egészséges lettem volna, óvatosabb lettem volna, de a
lábadozásom idején tanúsított türelme bátrabbá tett.
Mikor megszólalt, a hangja halk volt és visszafogott.
– Igen, azok kockázatos gyógyítások voltak, De azok, akik hozzám jöttek,
tudták, hogymit vállalnak, és azt akarták, hogy megtegyem. – És – mondta
és megemelte a hangját, hogy elnyomja kezdődő tiltakozásomat –,
egyszerű dolgok voltak. Ismertem az okukat. Kivenni valakinek a kezéből a
nyílvesszőt és kitisztítani egy sebet. De a te betegséged nem ilyen
egyszerű. Sem Jonqui, sem én nem tudjuk igazán, mi az oka. Az a méreg,
amit Kettricken adott neked, amikor azt hitte, a bátyját akarod megölni,
vagy a mérgezett bor hatása, amit Pompa kevert? Vagy attól van, hogy
majdnem megfulladtál? Az is lehet, hogy mindez együtt okozza. Nem
tudjuk, hát én sem tudom, hogyan gyógyítsalak meg. Egyikünk sem tudja.
– Vagy – tettem hozzá halkan –, az is lehet, hogy életem végéig ilyen
maradok. Lehet,hogy a méreg és a verések valamit visszavonhatatlanul
megsértettek bennem. Legyen átkozott Pompa, amiért belém rúgott,
amikor már amúgy is a földön voltam. Burrick megdermedt, aztán
leroskadt a székbe. A hangjában vereség csöngött. – Igen. Ez ugyanúgy
lehetséges, de nincs más választásunk! Ha megmérgeztek,
kikúrálhatnálak belőle, de ha mégsem, annyira legyengítenélek, hogy a
felgyógyulásod sokkal hosszabb időt venne igénybe – a lángokba bámult,
és felemelte egyik kezét, hogy megsimítson egy ősz tincset a halántékán.
Nem én voltam Pompa ármányának egyetlen áldozata. Burrick is csak
nemrégiben gyógyult fel egy fejsérülésből, amibe bárki más belehalt volna.
Tudtam, hogy sokáig kellett szédüléssel és homályos látással küszködnie.
Nem emlékszem rá, hogy panaszkodott volna. Egy kicsit el is szégyelltem
m a g a m . – Mit tegyek? – kérdeztem végül.
Felriadt, mintha szunyókált volna – Amit eddig is tettünk. Várunk. Eszünk. Pihenünk.
Legyél türelmesebb magadhoz, aztán majd meglátjuk. Olyan nehéz ez? – És ha nem
leszek jobban? – siklottam el a kérdése mellett. – Ha így maradok, hogy a remegések
és az ájulások bármelyik pillanatban rám törhetnek? Válasza lassan érkezett meg. –
Együtt kell élned vele. Sokan vannak, akiknek rosszabb dolgokkal kell szembenézniük.
Legtöbbször jól vagy. Nem vagy vak. Nem vagy béna. Tiszta az akaratod. Ne úgy mérd
magad, hogy mit nem tehetsz? Miért nem abban gondolkodsz, mit nem vesztettél el?
– Mit nem vesztettem el? Mit nem vesztettem el? – kérdeztem egyre
dühösebben,ahogy a pánik előtört. – Nyomorék vagyok, Burrick. Így nem
mehetek vissza Kosvárba! Használhatatlan vagyok. Még annál is
rosszabb, egy áldozat, akire bármikor lecsaphatnak. Ha visszatérhetnék,
 hogy laposra verjem Pompát, az talán megérné. Ehelyett udvariasnak kell
lennem és egy asztalhoz kellene ülnöm egy olyan emberrel, aki
megpróbálta megdönteni Igazság hatalmát és csemegeként engem is
eltenni láb alól. Nem tudnám elviselni, hogy lásson, amikor rám tör egy
újabb reszketési roham; nem akarom látni, ahogy mosolyog azon, hogy
mivé tett. Mindketten tudjuk, hogy megint megpróbál majd megölni. Csak
egy újabb eszköz leszek, amivel árthat Igazságnak. És ha eljön az idő, mit
tehetnék majd? Ülök a tűz mellett, mint egy kivénhedt öregember, és nem
tehetek semmit? Semmit! Minden, amire tanítottak, Hod kiképzései,
Fedren gondos leckéi a szép írásról és rajzolásról, minden, amit az állatok
gondviseléséről tanítottál! Minden elveszett! Egyiket sem tudom
megbízhatóan csinálni. Ismét csak egy fattyú vagyok, Burrick. Valaki pedig
azt mondta nekem egyszer, hogy
egy királyi fattyat csak addig tartanak életben, amíg használható – már csaknem o r d í t
ottam.
Ám még legnagyobb dühömben és elkeseredésemben sem említettem meg Árnyat, és
az orgyilkosi leckéket. Abban is használhatatlan voltam. Oda a lopakodásom, a fürge és
ügyes kezek, minden finom és precíz módja egy ember megölésének, a mérgek pontos
kikeverésének.
Burrick halkan üldögélt, és végighallgatta mondandómat. Mikor kifogytam a levegőből
és a haragom is elpárolgott, lihegve ültem az ágyban és kezeim remegését igyekeztem
csillapítani. Halkan szólalt meg. – Tehát, azt mondod, hogy nem megyünk vissza
Kosvárba? Ez kibillentett az egyensúlyomból. – Megyünk?
– Esküt tettem annak az embernek, aki azt a fülbevalót viseli. Hosszú
története van,amit talán egyszer elmondok neked. Türelemnek nem volt
joga hozzá, hogy neked adja. Azt hittem, a sírba szállt Lovaggal együtt.
Türelem azt gondolhatta, hogy csak egy egyszerű ékszer volt, amit a férje
viselt. Mindenesetre most te viseled. Ahová te mész, oda megyek én is.
Megérintettem a függőt. Apró kék kő volt, ezüst hálóba fogva. Elkezdtem kivenni a f ü l e
mből.
– Ne tedd! – mondta Burrick. Halkan szólt, mélyebben, mint egy kutya
morgása, dehangjában egyszerre volt fenyegetés és parancsolás.
Leengedtem a kezem. Furcsán éreztem magam, látván, ahogy az az
ember, aki gyermekkorom óta vigyázott rám, a kezembe adja a jövőjét. Az
arcát tanulmányoztam a lángok halovány fényében. Régebben mogorva
óriásnak tűnt, sötétnek és fenyegetőnek, de harcias védelmezőmnek is.
Ám akkor, talán életemben először úgy néztem rá, mint egy férfira. A sötét
haj és szem nyilvánvaló jelei voltak a külszigeteki származásnak, és ebben
hasonlítottunk egymásra. Burrick szeme azonban barna és nem fekete
volt, a szél pedig olyan pírt vitt az arcára, ami világosabb ősökről regélt.
Járás közben bicegett, hideg napokon észrevehetőbben, ami egy régi seb
öröksége volt, egy vadkané, ami Lovagra rontott, de Burrick az útjába állt.
Nem volt olyan hatalmas, mint egykoron. Ha így növekszem tovább, egy
év múlva még nála is magasabb lehetek. Nem volt feltűnően izmos, inkább
 egyfajta masszív tömörség jellemezte, testben és lélekben egyaránt. Nem
a méretei miatt tisztelték, hanem hűvös természete és állhatatossága
miatt. Egyszer, mikor még nagyon fiatal voltam, megkérdeztem, hogy
vesztett-e már harcot. Éppen betört egy akaratos csikót. Csak mosolygott,
fogai fehéren villantak, mint egy farkasé, az izzadság nagy gyöngyökben
gördült le a homlokáról a szakállába. Az istálló falán keresztül válaszolt. –
Veszteni? – kérdezte, még mindig fáradtan. – A harcnak nincs vége, amíg
meg nem nyerted, Fitz. Csak erre emlékezz. Mindegy, hogy a másik mit
gondol.
Azon tűnődtem, vajon egy harc lennék, amit meg kell nyernie? Gyakran mondogatta,
hogy én vagyok az utolsó feladat, amit Lovag rábízott. Az apám lemondott a trónról
miattam való szégyenében. Mégis odaadott legjobb emberének, hogy neveljen föl.
Talán Burrick azt gondolta, még nem ért véget a feladata. – Mit gondolsz, mit kellene
tennem? – kérdeztem alázatosan. Sem a szavak, sem az alázat nem ment könnyen.
– Gyógyulj – mondta nemsokára. – Adj időt magadnak, hogy meggyógyulj.
Nem leheterőltetni – lenézett saját rossz lábára, amit a tűz felé nyújtott
ültében. Valami, nem egy mosoly, jelent meg az arcán.
– Gondolod, hogy vissza kellene mennünk? – erőltettem. Hátradőlt a
székben és a tűzbe nézett. Sokáig töprengett a válaszon – de végül,
majdnem vonakodva megszólalt. – Ha nem megyünk vissza, Pompa azt
gondolja, győzött. Aztán megpróbálja megölni Igazságot, vagy mással
próbálkozik, ami közelebb hozhatja magához a koronát.
Fölesküdtem a királyomnak, Fitz, akárcsak te. Most Elmés a király, de Igazság a
trónörökös. Nem tartom helyesnek, hogy hiába kell várnia.

– Van más katonája is, képzettebbek, mint én. – Fölment-e ez az ígéreted

alól? – Úgy vitatkozol, mint egy pap. – Egyáltalán nem vitatkozom, csak
föltettem neked egy kérdést. És még egy: Mit veszítesz, ha a hátad mögött
hagyod Kosvárt?
Rajtam volt a hallgatás sora. A királyra gondoltam és a neki tett eskümre. Eszembe
jutott Igazság herceg, nyílt őszinteségével, és Árny, lassan mosolyra húzódó szájával,
amikor újabb ősi fogást sajátítottam el. Türelem, és Füze, a szolgálója, Fedren és Hod,
Sára, a szakács és Hirtelen asszonyság, az udvari szabó. Nem voltak sokan, akik
törődtek velem, de ettől csak fontosabbak voltak a számomra. Hiányoznának, ha nem
térnék vissza, de ami igazán a szívembe nyilallt, az Molly emléke volt. Valahogyan
sikerült rábírnom magam, hogy beszéljek róla Burricknak, ő pedig csak bólogatott,
ahogy kiböktem az egész történetet.
Mikor megszólalt, csak annyit mondott, hogy hallotta, hogy a szatócsbolt bezárt, mikor a
vén iszákos tulajdonos meghalt és adósságot hagyott hátra. A lányának egy másik
városba kellett költöznie, rokonokhoz. Nem tudta, hogy melyik városba, de biztos volt
benne, hogy ki tudom deríteni, ha nagyon akarom.
– Gondold végig, mielőtt bármit is teszel – tette hozzá. – Ha nincs mit adnod
neki,engedd el. Nyomorék vagy? Csak ha úgy döntesz. De ha
 elhatároztad, hogy nyomorék vagy, akkor talán nincs jogod, hogy
megkeresd. Nem hiszem, hogy szükséged lenne a
szánalmára. Az nem ugyanaz, mint a szerelem – azzal fölállt és otthagyott, hogy
bámuljam a tüzet és gondolkodjak.
Nyomorék voltam? Veszítettem? Igaz, kezem-lábam úgy remegett, mint egy rosszul
hangolt hárfa húrjai, de az én akaratom győzedelmeskedett, nem Pompáé. Igazság
herceg változatlanul a Hat Hercegség trónjának örököse volt, és a Hegyvidéki hercegnő
immár a felesége volt. Vajon rettegek attól, hogy Pompa gúnyosan vigyorog reszkető
kezeim láttán? Vajon nem vigyoroghatok-e én is gúnyosan arra, aki sosem lesz király?
Gonosz elégedettség támadt bennem. Burricknak igaza volt. Még nem vesztettem, de
megbizonyosodhatom afelől, hogy Pompa megtudja, hogy én győztem. Ha pedig
győztem Pompa ellenében, vajon nem nyerhetem-e meg Mollyt is? Mi állt köztem és
Molly között? Zsád? De Burrick úgy hallotta, hogy Molly elhagyta Kosvárt, de nem
házasan. Pénz nélkül távozott, hogy a rokonainál éljen. Zsád szégyellheti magát, ha
hagyta úgy elmenni. Megkereshetem és ha megtalálom, az enyém lehet. Molly, leomló
barna hajával, élénk, piros színű szoknyájában és köpönyegében, csillogó szemeivel. A
gondolatától is borzongás futott végig a gerincemen. Elmosolyodtam, de a mosoly
viccsorrá, a borzongás görcsös remegéssé vált, a hátam megfeszült és a fejem nagyot
koppant az ágy támláján. Akaratlanul is felkiáltottam, hörgő, fojtott sikollyal. Jonqui
azonnal mellettem termett, Burrickot hívta, aztán mindketten kapálózó végtagjaimat
szorították az ágyhoz. Burrick teljes súlyával rám nehezedett, ahogy megpróbálta
fékezni a csapkodásomat. Aztán már nem voltam ott. A sötétségből a fényre érkeztem,
mintha mély merülésből bukkannék föl meleg vízből a felszínre. A tollpárna és a vastag
takaró körülölelt, minden lágy volt és meleg. Biztonságban éreztem magam. Egy
pillanatig minden békés volt, csöndben feküdtem, majdnem jól éreztem
magam.
– Fitz? – kérdezte Burrick fölém hajolva.
Visszatért a világ. Nyomorult, szánalmas lénynek éreztem magam, egy zsinórjaiba
gabalyodott bábunak. Sosem leszek többé olyan, mint voltam; nem volt hely számomra
a világban. Burrick azt mondta, a szánalom nem ugyanaz, mint a szeretet. Nem
akartam, hogy bárki is szánakozzék rajtam. – Burrick. – Nem volt olyan rossz –
hazudta, közelebb hajolva. – Csak pihenj. Holnap... – Holnap elindulsz Kosvárba –
mondtam. Felmordult.
– Csak lassacskán. Pihenj pár napot, aztán majd meg...
– Nem – tornásztam magam ülő helyzetbe. Minden meglévő erőmet a
szavaimbaösszpontosítottam. – Döntöttem. Holnap visszatérsz Kosvárba.
Állatok és emberek várnak ott rád. Szükség van rád. Az az otthonod és a
te világod, de nem az enyém. Többé már nem. Egy hosszú pillanatig
hallgatott. – És te mit teszel? Megráztam a fejem. – Az már nem a te
gondod. Csak az enyém. – És a lány?
Ismét megráztam a fejem, ezúttal hevesebben.
– A fiatalságát már így is egy nyomorékra áldozta, és az is csak adósságot
hagyotthátra neki. Keressem meg így? Kérjem, hogy szeressen és legyek
 a terhére, ahogy az apja volt? Nem. Egyedül, vagy más oldalán, de jobb
dolga lesz.
A csönd hosszúra nyúlt kettőnk közt. Jonqui a szoba másik végébe újabb főzetet
készített, ami ugyanúgy hatástalan marad, mint az előzőek. Burrick úgy állt fölöttem,
mint egy viharfelhő, sötéten és fenyegetőn. Tudtam, hogy mennyire kívánja, hogy
felrázhasson, hogy kiverje a fejemből makacsságomat, de nem tette. Burrick nem üt
meg nyomorékokat.
– Úgy – mondta végül. – Már csak a király van hátra. Vagy elfelejtetted, hogy
esküttettél a királynak?
– Nem felejtettem el – mondtam halkan. – És ha még hasznára tudnék lenni,
úgyvisszatérnék. De nem vagyok az, Burrick. Felelősség vagyok. Csak egy újabb
védelemre szoruló figura lettem a tábláján. Lehetséges túsz, erőtlen, hogy megvédjem
magam, vagy másokat. Nem. Az utolsó, amit a király embereként megtehetek, hogy
eltávolítom magam, mielőtt más teszi meg és ezzel kárt okoz neki.
Burrick elfordult tőlem. Sötét sziluett volt a lángok fényében, amiből semmit nem lehetett
kiolvasni. – Holnap beszélünk – kezdte. – Csak azért, hogy búcsút vegyünk – szóltam
közbe. – Elhatároztam magam, Burrick – megérintettem a fülbevalót.
– Ha te maradsz, nekem is maradnom kell – harciasság csendült halk szavaiban.–
Nem – mondtam. – Egykor az apám azt mondta neked, hogy maradj és neveld föl a
törvénytelen fiát. Én pedig most azt mondom, hogy menj és szolgáld a királyt, akinek
még szüksége lehet rád. – FitzLovag, én nem...
– Kérlek – nem tudom, mit hallhatott a szavaimból, de hirtelen mozdulatlanná vált.
–Annyira fáradt vagyok. Olyan átkozottul fáradt. Az egyetlen, amit tudok, hogy nem
vagyok képes megfelelni többé az elvárásoknak. Nem vagyok rá képes – megremegett
a hangom, mint egy öregemberé. – Mindegy, mit kell tennem, nem számít, mire
esküdtem föl. Nem maradt bennem elég erő, hogy megtartsam a szavam. Talán nem
helyes, de így van. Mások tervei, mások céljai. Soha sem az enyémek. Megpróbáltam,
de... – A szoba megingott körülöttem, mintha másvalaki beszélt volna, én pedig nem
akartam hinni a szavainak. De nem tagadhattam azoknak a szavaknak az igazát. –
Egyedül kell lennem. Pihennem kell – mondtam egyszerűen. Mindketten csak bámultak
rám, egyikük sem szólt. Kimentek a szobából, lassan, mintha remélték volna, hogy
megbánom, amit mondtam, és visszahívom őket. Nem tettem. Amint kimentek, és
egyedül maradtam, kifújtam az addig benntartott levegőt. Elszédültem döntésemtől.
Nem térek vissza Kosvárba. Még nem tudtam, mit akarok tenni. Lesöpörtem addigi
életem törött darabkáit az asztalról, elérkezett az idő, hogy újra kirakjam rá amim még
maradt és megtervezzem további életemet. Lassan rádöbbentem, hogy nem voltak
kétségeim. Elviselhetőbbnek tűnt, hogy továbblépjek egy olyan életbe, ahol senki sem
tudta, ki voltam addig. Új élet, amiben senkinek nem köteleztem el magam más
akaratának, még a királyoménak sem. Hátradőltem az ágyamban és hetek óta először
teljesen ellazultam. Ég veletek, gondoltam fáradtan. Szerettem volna elbúcsúzni
mindenkitől, még egyszer királyom színe előtt állni és látni, ahogy kurtán biccent, hogy
jól végeztem a dolgom. Talán megértethetném vele, hogy miért nem akartam
visszamenni. – Sajnálom, felség – motyogtam. Belebámultam a kandalló lángjába, amíg
végre álomba merültem.
1
Rajtaütés

TRÓNÖRÖKÖSNEK LENNI ANNYIT TESZ, mint határozottan megülni a felelősség és a

fennhatóság közötti kerítésen. Azt mondják, azért jött létre ez a pozíció, hogy kielégítse
az örökös hatalom utáni vágyát, amíg a gyakorlatára taníttatik. A királyi család
legidősebb gyermeke tizenhat éves korában kapja meg ezt a címet. Attól a naptól fogva
egyenlően részesedik a Hat Hercegség kormányzásának felelősségéből. Általában
azonnal átveszi azokat a kötelességeket, amiket az uralkodó legkevésbé kísér
figyelemmel. Ez pedig nemzedékről nemzedékre változott.
Elmés király uralkodása alatt Lovag herceg volt az első trónörökös. A király rátestált
mindent, ami a birodalom határait érintette: a hadviselést, diplomáciai tárgyalásokat, a
hosszadalmas utazások kényelmetlenségeit és az ilyen utazásokhoz tartozó összes
kellemetlenséget. Mikor Lovag visszavonult, és Igazság herceg lett az örökös, neki
jutott minden bizonytalanság, ami a külszigetekiekkel való harcokkal és a partvidéki és
a szárazföldi Hercegségek közötti nyugtalanságokkal és viszályokkal járt. Mindezeket
még nehezebbé tette, hogy a király bármelyik döntését megmásíthatta, így gyakran
került olyan helyzetbe, amit nem ő teremtett, és csak olyan lehetőségekkel volt
felvértezve, amelyeket nem ő választott.
Még kevésbé irigylésre méltó volt a leendő királyné, Kettricken helyzete. Hegyvidéki
neveltetése folytán idegennek tekintették az udvarban, amit békeidőben talán nagyobb
toleranciával viseltek volna el. A kosvári udvartartás azonban forrt a Hercegségek közti
nyughatatlanságoktól. A Vörös Martalócok hevesebben zaklatták a partvidéket, mint
valaha, többet pusztítván, mint amennyit magukkal vittek. Kettricken „uralkodásának”
első telén tapasztalta meg a Hat Hercegség az első téli rajtaütést. A támadások állandó
fenyegetése, és a szipolyozottak sokáig közöttük maradó zaklatásai alapjaiban rázta
meg a Hercegségeket. Az uralkodásba vetett hit megrendült, Kettricken pedig egy nem
kedvelt trónörökös külföldi asszonyaként nem volt éppen irigylésre méltó helyzetben. A
polgári elégedetlenség megosztotta az udvart, amint a szárazföldi Hercegségek
hangosan tiltakoztak az újabb adók ellen, hogy olyan partvidéken osztozkodjanak, amin
nem is osztoztak. A partvidéki Hercegségek hajókat és katonákat követeltek, és
hatékony módszereket, amelyekkel visszavághattak volna a mindig a leggyengébben
védett területeken lesújtó vörös hajóknak. A belső Hercegségekben nevelt Pompa
herceg hatalmat harácsolt magának azáltal, hogy ajándékokkal és társadalmi
elismerésekkel halmozta el a szárazföldi vidékeket. Igazság, meggyőződvén, hogy a
Mesterség többé már nem volt elég, hogy visszatartsa a Martalócokat, hadihajók
építése felé fordította a figyelmét, hogy védelmezze a partvidéket, így kevés ideje jutott
asszonyára. Mindezek fölött Elmés király kuporgott, mint egy nagy pók, igyekezvén
megosztani a hatalmat közte és a fiai között, hogy egyensúlyban és épségben tartsa a
Hat Hercegséget.
*
Arra ébredtem, hogy valaki megérinti a homlokomat. Bosszúsan dünnyögve
elfordítottam a fejem. Takaróim rendezetlenül nehezedtek rám, én pedig küszködve
kiszabadulván felültem, hogy megtudjam, ki az, aki megzavart. Elmés király bolondja ült
az ágyam mellett. Vadul bámultam rá, ő pedig hátrahőkölt a tekintetem elől.
Kényelmetlenség fogott el. A Bolondnak Kosvárott volna a helye, a király mellett. Soha
nem hallottam róla, hogy elhagyta volna a király oldalát egy éjszakánál, vagy néhány
óránál hosszabb időre. Hogy mégis itt volt, semmi jót nem jelentett. A Bolond a barátom
volt, amennyire furcsasága megengedte, hogy bárkit is a barátjának tartson.
Látogatásainak mindig célja volt, amik ritkán voltak nyilvánvalóak, vagy kellemesek.
Zöld és vörös színű ruhák vad keverékébe volt öltözve, és egy bolondhoz illő jogart
markolt, melynek tetején patkánykoponya ült. Az élénk színek éles ellentétben voltak
színtelen bőrével, amitől úgy nézett ki, mint egy gyertyaszál, ami köré magyalból fontak
koszorút. Finom, sápadt haja úgy ágaskodott elő sipkája alól, mintha vízben lebegne, a
kandalló fénye pedig a szemében táncolt. Megdörzsöltem a szemem, és elsimítottam a
hajamat az arcom elől. A hajam nyirkos volt; álmomban izzadhattam. – Üdv – nyögtem
ki. – Nem számítottam rá, hogy itt talállak – a szám teljesen kiszáradt.
Beteg voltam, jutott az eszembe. A részletek bizonytalannak tűntek. – Hol másutt? –
kérdezte szomorkásan. – Minden egyes alvással töltött órával egyre kimerültebbnek
látszol, uram. Feküdj vissza, uram – megigazgatta a párnáimat, de elhessegettem.
Valami nem volt rendjén. Soha azelőtt nem beszélt velem így. Bár barátok voltunk, a
Bolond szavai mégis mindig nyersek és gúnyosak voltak, ha velem beszélt. Hirtelen
támadt kedvességébe némi sajnálat vegyült, én pedig nem kértem b e l ő l e . Lenéztem
hímzett hálóingemre és a gazdagon díszített huzatokra. Volt bennük valami furcsa, de
túl fáradt voltam, hogy kitaláljam. – Mit keresel itt? – kérdeztem tőle. Nagy levegőt vett
és sóhajtott. – Gondoskodom rólad, vigyázom az álmod. Tudom, hogy bolondságnak
hat, de végtére is, én vagyok a Bolond. Így kell viselkednem. Mégis, minden egyes
alkalommal fölteszed a kérdést, amikor fölébredsz. Hadd ajánljak hát valami
mást. Kérlek, uram, küldessünk másik gyógyítóért.
Hátradőltem a párnáim közt. Nyirkosak voltak az izzadságtól, és az illatuk is kellemetlen
volt. Tudtam, hogy megkérhetném a Bolondot, hogy cserélje ki, és meg is tenné, de
tudtam, csak átizzadnám a másikat is. Hasztalan lett volna. Megmarkoltam a t a k a r ó i
m a t . – Miért jöttél ide? – kérdeztem eltompulva. Megfogta a kezem és megtapogatta.
– Uram, nem bízom ebben a hirtelen támadt gyengeségében. Úgy tűnik,
nemszármazik haszna ennek az új gyógyítónak a mesterkedéseitől. Attól
tartok, a tudása kevesebb, mint amekkorának vallja. – Burrick? – kérdeztem
hitetlenkedve. – Burrick? Bárcsak itt lenne, uram! Lehet, hogy csak az
istállómester, de ennek ellenére jobb gyógyító, mint ez a Wallace, aki csak
izzaszt és bódít téged.
– Wallace? Burrick nincs itt? A Bolond arca még jobban elkomorult. – Nem,
királyom. A Hegyvidéki királyságban maradt, tudod. – Királyod –
mondtam, és megpróbáltam nevetni. – Minő gúny.
– Soha, uram – mondta lágyan. – Soha.
Gyengédsége megzavart. Ez nem az a Bolond volt, akit ismertem, éles nyelvével,
csípős megjegyzéseivel, rébuszaival. Hirtelen öregnek és törékenynek éreztem magam,
feszülten igyekeztem összerakni a tényeket. – Tehát Kosvárban vagyok? A Bolond
lassan bólintott. – Természetesen – az aggodalomtól elkeskenyült a szája.
Elcsendesültem, belegondolván elárultatásom teljességébe. Valahogy visszavittek
Kosvárba, akaratom ellenére, Burrick pedig még arra sem talált méltónak, hogy velem t
artson.
– Hadd hozzak némi ennivalót neked – könyörgött a Bolond. – Mindig jobban
érzedmagad, ha ettél – fölállt. – Már órákkal ezelőtt felhoztam, és melegen
tartottam a tűz m e l l e t t .
Fáradt tekintettel követtem, ahogy odamegy és leguggol a kandalló mellett, hogy
fölvegyen egy letakart tálcát a tűz mellől. Fölemelte a fedőt, és ízletes marhasült szagát
éreztem. Hónapok óta nem ettem marhahúst. A hegyek között csak kecskék és kisebb
gyapjas állatok éltek. Körbenéztem a szobában. A súlyos faliszőnyegek, a masszív
faszékek, a tűzhely kövei, a gazdagon megmunkált baldachin. Ismertem ezt a helyet.
Ez a király hálószobája volt a kastélyban. Miért voltam én itt, a király ágyában?
Megpróbáltam megkérdezni a Bolondot, de másvalaki beszélt az ajkaimmal. – Túl sok
mindent tudok, Bolond. Már nem tudom féken tartani őket. Néha olyan, mintha valaki
más irányítaná az akaratomat, és eltaszítaná oda, ahova nem merészkednék. A falaim
ledőltek, úgy özönlik befelé, mint a dagály – nagy levegőt vettem, de nem tudtam
kiereszteni. Először fagyos érintést éreztem, aztán mintha elkapott volna egy hideg
folyó áramlata. – Dagály – nyögtem. – Közeledő hajók. Vörös gerincű hajók...
A Bolond szemei riadtan kitágultak. – Ebben az évszakban, felség? Az nem lehet!
Télen nem!
Megküzdöttem minden kimondott szóért. – A tél túl lassan jött. Megfosztott a viharjaitól
és a védelmétől. Nézd! Nézz ki a vízre. Látod? Ott jönnek, elő, a ködből. Az öböl felé
mutattam. A Bolond sietve mellém állt. Lábujjhegyen nyújtózkodott, hogy lássa merre
mutatok, de tudtam, hogy nem lát semmit. Mégis, hűségesen vékony vállamra tette
tétova kezét, és úgy bámult, mintha átláthatna a ködön és a mérföldeken, ami közte és
látomásom között tátongott. Kívántam, hogy bárcsak ne látnám. Megmarkoltam sápadt
kezét, és megpillantottam saját ráncos kézfejemet, és a királyi pecsétgyűrűt egyik
bütykös ujjamon. Aztán tétova tekintetemet megint elragadta a távoli l á t o m á s .
Kezeim egy csöndes kikötő felé mutattak. Igyekeztem ágaskodni ültömben, hogy többet
láthassak. Az elsötétített város úgy terült el előttem, hogy a házak és utcák mintázatát
láttam magam előtt. A köd megült az üregekben és a mélyebb pontokon, az öböl vizét
pedig vastagon takarta. Valami mozdult a levegőben, ami megborzongatott, és lehűtötte
a bőrömre kiült verítéket. Az éjszaka sötétje és a köd ellenére mindent tökéletesen
láttam. A Mesterség figyelő tekintete, mondtam magamnak, aztán eltöprengtem. Nem
tudtam használni a Mesterséget, legalábbis nem kiszámíthatóan és h a s z n o s a n .
Ám ahogy figyeltem, két hajó tört elő a ködből, és úszott be az alvó öbölbe.
Elfelejtettem, hogy mit tudok és mit nem. Karcsúak és kiegyensúlyozottak voltak, és bár
a holdfényben feketének látszottak, tudtam, hogy a törzsük vörös színű. Vörös
Martalócok a Külső-szigetekről. A hajók kések gyanánt szelték át a mozdulatlan öblöt,
olyan halkan és precízen, mint a böllér kése a disznó húsába. Az evezők csöndesen
mozogtak, tökéletes összhangban, gyűrűiket rongyokkal tömték el, hogy ne
nyikorogjanak. Olyan bátran úsztak a dokkokhoz, mintha becsületes kereskedők
lennének, akik üzletelni akarnak. Az első hajóról egy matróz ugrott könnyedén partra,
kezében kötéllel, hogy a dokkhoz erősítse. Egy evezős kísérte, amíg teljesen
rögzítették a vitorlást. Nyugodtan, kimérten. A második hajó követte a példájukat. A
rettegett vörös hajók megérkeztek a városba, vakmerően, mint a sirályok, és kikötöttek
áldozatuk dokkjainál.
Egyetlen őrszem sem kiáltott, egyetlen járőr sem fújta meg a kürtjét, vagy gyújtott
riadótüzet. Kerestem őket és azonnal rájuk is leltem: mellkasukra billent fejjel ültek a
posztjukon, a finom gyapjú háziszőttes vérüktől vöröslött. Gyilkosaik halkan jöttek a
szárazföldön, tisztában voltak az összes őr helyzetével, egyetlen hang nélkül iktatták ki
őket. Senki sem figyelmeztetheti az alvókat.
Nem volt sok őrszem a városban, ami alig volt érdemes arra, hogy egyáltalán jelöljék a
térképeken. Szerény méretében remélte, hogy elkerülik a fosztogatók. Igaz, jófajta
gyapjújuk volt, és finom szálú fonalat szőttek belőle, lehalászták és fölfüstölték a
folyóból kifogott lazacot, és a helybéli apró, de édes almából remek bort készítettek.
Rákászásra alkalmas partszakasz volt a város alatt. Ezek voltak Iszapgát városának
szerény értékei, ami elegendő volt ahhoz, hogy az ott élők nagy becsben tartsák, amijük
van. A város egyáltalán nem érte meg, hogy fáklyával és karddal rontsanak rá. Ki az az
épeszű ember, aki pár hordó almabor és füstölt lazac miatt fosztogatásra fecsérelné az
energiáját?
Ők azonban Vörös Martalócok voltak, akik nem gazdagságért, kincsekért jöttek. Nem
érdekelték őket a jószágok, sem az asszonyok, vagy a fiatal fiúk rabszolgának. A vastag
gyapjas birkákat lemészárolják, a füstölt halat kiszórják és a földbe tapossák, a
raktárakat pedig fölgyújtják. Persze, ejtenek foglyokat, de csak azért hogy szipolyozzák
őket, aztán visszaeresztik mind, a saját falujukba, hogy további kínokat és keservet
hozzanak megmaradt családtagjaikra és a Hercegségekre. A szipolyozás megfosztja
őket minden emberi tulajdonságuktól és érzelmeiktől, csak a legalapvetőbb ösztöneiket
hagyva meg, ami kevesebb és félelmetesebb volt, mint egy kiéhezett rozsomák éhsége
és vérszomja. A szipolyozottak aztán elözönlik a környéket, könyörtelenül fosztogatva,
és ez volt a legkegyetlenebb fegyver, amit ezek a külszigeteki kalózok a birodalom
testébe vájtak. Mindezt már régóta tudtam, miközben figyeltem őket. Láttam már
kifosztott városokat ezelőtt.
Figyeltem, ahogy a halál hulláma elborítja a kis városkát. A kalózok partra ugrottak, és
felözönlöttek az utcákon. Kettesével, hármasával osontak az utcákon, oly halálos
magabiztossággal, mint a borban föloldódó méreg. Néhányan megálltak megvizsgálni a
többi hajót a kikötőben. Leginkább apró lapos csónakok voltak, de akadt köztük két
nagyobb halászbárka és egy kereskedőhajó is. A legénységük gyors halált halt,
kapálódzásuk oly szánalmas volt, mint a tyúkoké, ha menyét szabadult közéjük. Vérbe
fúló hangon kiáltottak felém, a vastag köd mohón nyelte el a hangjukat. A hajókat
fölgyújtották, nem is gondolva a fenekükben tárolt értékekre. A Martalócok ritkán vettek
magukhoz többet, mint egy marék aranyérmét, vagy egy nyakláncot megerőszakolt és
megölt áldozataik nyakáról. Nem tehettem mást, mint hogy szemlélődtem.
Felköhögtem, aztán végre levegőhöz jutottam és megszólaltam.

– Bárcsak megérteném őket – mondtam a Bolondnak. – Ha tudnám, mit

akarnak.Semmi értelme annak, amit csinálnak. Hogyan harcoljunk olyanok ellen, akik
 nem fedik föl a szándékukat? Ha rájönnék, mit akarnak... A Bolond összevonta a
szemöldökét és eltöprengett.
– Vezérük őrületében osztoznak. Csak akkor értheted meg őket, ha osztozol te isebben
a tébolyban. Jómagam nem kívánom megérteni őket. A megértés nem állítja meg ezt
a hordát.
– Nem – nem akartam nézni a városkát. Túl gyakran láttam már ezt a rémálmot.
Decsak egy szívtelen ember tudna elfordulni a látványtól. A legkevesebb, amit
megtehetek a népemért, hogy végignézem a halálukat. Egyben ez volt a legtöbb,
amit tehettem. Beteg voltam, majdnem nyomorék, egy öregember, távol Iszapgáttól.
Így hát csak f i g y e l t e m .
Mély álomból riadt föl a város, erős kezek markolására, vállakon, torkokon, kebleken,
kés hideg pengéjének csillanására, vagy egy hirtelen fölsíró gyermek hangjára. Fények
gyúltak szerte a házakban; néhány gyertyafény volt a szomszédos házakból a jajszavak
hangjára, egyre több volt azonban a lángra kapó tetők élesebb fénye. Bár a Martalócok
már több, mint egy éve rettegésben tartották a partjainkat, ezeknek az embereknek
csak most vált valóságossá a fenyegetés. Azt hitték, fölkészültek rá, azt hitték, hallották
már elégszer a szörnyűségeket, amiket ezek a vérszomjas alakok hajtottak végre más
városokban, és úgy döntöttek, velük soha nem történhet meg ilyesmi. A házak azonban
lángra kaptak, a sikolyok pedig a házak fölé szálltak, mintha csak a füst vitte volna
följebb a hangokat.
– Beszélj, Bolond – parancsoltam rekedten. – Emlékezz előre nekem. Mit mondanak
Iszapgátról? Egy téli rajtaütésről?
A Bolond szaggatott levegőt vett. – Nem olyan egyszerű, nem tiszta – tétovázott. –
Minden remeg még, változásban van. Túl sok az örvény, felség, a jövő még minden
irányban szétfolyik. – Beszélj arról, amit látsz – parancsoltam. – Szól egy ének arról
a városról – jegyezte meg a Bolond üresen. Még mindig a vállamat markolta; még a
hálóingemen keresztül is hidegnek éreztem az érintését. Remegés futott át rajtunk, és
megéreztem, milyen keményen megdolgozott azért, hogy talpon maradjon. – Mikor
tavernákban szól az ének és a refrén ritmusát söröskancsókkal verik az asztalokon,
nem tűnik olyan szörnyűnek. El lehet képzelni az emberek bátor helytállását, akik
harcban hulltak el, de nem adták meg magukat. Senki, egyetlen ember sem esett
fogságba Iszapgát városában – a Bolond elnémult. Hisztérikus felhangok keveredtek
elrévedt mondókájába. – Persze, miközben iszik az ember, nem látja a vért, vagy érzi
az égő hús szagát, nem is hallja a sikolyokat. De ez érthető. Próbált már meg valaki
rímet faragni az elszakított gyermekre? Egyszer valaki megpróbálta a kiszáradt
csermelyt, de nem igazán csengett össze – hangjában nyoma sem volt vidámságnak.
Megint elnémult, a foglyom volt, aki megosztotta velem a f á j d a l m á t .
Némán figyeltem tovább. Nincs rím, amely elmondaná, ahogy egy szülő mérget nyom le
gyermeke torkán, hogy ne essen a Martalócok áldozatául. Senki nem tudja elénekelni a
gyermek jajszavát, ahogy a gyors, durva méreg görcsbe rándítja a testét, vagy azoknak
a haldokló asszonyoknak a hangját, akiket megerőszakoltak. Nincs olyan dallam, amely
elviselné az íjászok terhét, akiknek legigazabb nyílvesszői földijeikbe fúródtak miközben
elhurcolták őket. Belestem egy égő ház ablakán és láttam, ahogy egy gyermek feltárja a
nyakát anyja késének, karjaiban tartva halott kishúgát. Láttam az anyjuk szemét, ahogy
fölnyalábolta gyermekei testét és a lángok közé sétált. Az ilyen dolgokra jobb nem
emlékezni, de nem kíméltem meg magam a tudástól. Kötelességem volt, hogy tanú
legyek és fölidézzem őket.
Nem mindenki halt meg. Néhányan a környékbeli erdőkbe és mezőkre menekültek.
Láttam egy fiatal férfit, aki négy gyerekkel a dokkok cölöpjei közé húzódott be, hogy ott,
a fagyos vízben várják meg, amíg a hajók távoznak. Másokat menekülés közben vágtak
le. Láttam egy asszonyt, hálóingben, karjában egy gyerekkel, egy másik a szoknyája
szélébe kapaszkodott, amint kisurrantak egy lángra kapott épületből. Még a
sötétségben is láttam, ahogy dús hajkoronáját vörös aurába vonják a háta mögött
felcsapó lángok. Félve nézett körül, de szabad kezében tartott kését határozottan
tartotta maga előtt. Megpillantottam apró, összehúzott száját, harciasan összeszűkült
szemeit. Aztán, egy pillanatra megláttam a lángok fényében kirajzolódó büszke profilját.
– Molly! – nyögtem. Kinyújtottam felé a kezem. Fölemelt egy csapóajtót és beterelte a
gyerekeket egy földalatti borospincébe, az égő ház mögött. A biztonságba? Nem.
Ketten bukkantak föl a sarok mögül, egyikük fejszét markolt. Lassan közeledtek,
hangosan nevetve. Az arcukat borító koromtól szemük és foguk fehérje szinte világított.
Egyikük nő volt, gyönyörű és kacagott, ahogy lépdelt. Rettenthetetlen. Haját ezüst
szalaggal kötötte hátra, vörösen táncolt rajta a lángok fénye. Elérték a pince ajtaját,
egyikük meglendítette fejszéjét és belehasított az ajtóba. Hallottam egy gyerek rémült
sikolyát. – Molly! – kiáltottam én is. Kikászálódtam az ágyamból, de nem volt erőm állni.
Kúszva indultam el felé.
Az ajtó engedett, a Martalócok pedig kacagtak. Egyikük vigyorogva halt meg, ahogy
Molly kiugrott az ajtó maradványai közül és a torkába döfte hosszú kését. Ám a
gyönyörű nő, az ezüst szalaggal a hajában kardot markolt. Ahogy Molly megpróbálta
kiszabadítani kését áldozata torkából, a kard lefelé csapott.
Abban a pillanatban valami végképp megroskadt a házban, és hangos reccsenéssel,
szikrák és hevesen felcsapó lángok keretében föllobbant. Tűzfüggöny zuhant közém és
a pince közé, semmit sem lehetett látni rajta keresztül. Vajon a pince és a Martalócok
közé hullott? Nem láthattam. Előrevetődtem, Molly felé nyúlva.
Egy pillanat alatt eltűnt az egész. Nem volt többé égő ház, feldúlt falu, sem öböl, sem
vörös hajók. Csak én görnyedtem a kandalló előtt, kezemmel a tűzbe nyúlva és egy
széndarabot markoltam. A Bolond felkiáltott és megmarkolta a kezem, hogy
kiszabadítsa a lángok közül. Leráztam magamról, aztán tompán rámeredtem
megpörkölődött kezemre.
– Király
om –
mondt
a a
Bolon
d
szom
orúan.
Mellé
m
térdelt
,
óvato
san
arréb
b tolta
aleve
sestál
at a
térde
mtől,
és
beázt
atott
egy
szalvé
tát a
borba,
amit a
leves
mellé
töltött,
és a
keze
m
köré
tekert
e.
Hagyt
am.
Nem
érezte
m
megé
gett
bőröm
et.
Aggó
dó
tekint
ete az
enyé
met
kutatt
a. Alig
láttam
,
jelent
éktele
n
dolog
nak
tűnt,
egy
árnyé
knak
a
többi
közül,
akik
azért
jöttek,
hogy
enge
m
kínoz
zanak
. A
keze
m
hirtele
n
lüktet
ni
kezde
tt,
megm
arkolt
am a
másik
keze
mmel.
Mit
tettem
, mire
gondo
ltam?
A
Meste
rség
roham
ként
tört
rám,
aztán
eltűnt,
elhag
yott
kimer
ülten.
Hatal
mas
fáradt
ság
tört
rám. –
Ki volt
az a
lány?
Valaki
fontos
szem
ély? –
Ah –
a
Bolon
d még
fáradt
abbna
k
látszo
tt, de
igyek
ezett
össze
szedn
i
magát
. –
Egy
asszo
ny
 Iszap
gátból
? –
megál
lt, a
fejét
törte.
–
Nem.
Nincs
en
semm
i róla.
Minde
n
kusza
,
király
om.
Nagy
on
nehéz
kiolva
sni. –
Molly
nak
nincs
enek
gyere
kei –
mondt
am
neki.
–
Nem
lehett
ek az
övéi.
– Molly
?
– Molly
nak
hívják
–
 válasz
oltam.
A
fejem
lüktet
ett,
hirtele
n
harag
tört
rám. –
Miért
kínzol
e n g
e m ?
–
Uram,
nem
ismer
ek
semm
iféle
Mollyt
. Jöjj,
feküdj
vissza
az
ágyad
ba és
hozok
valam
ienn
i v a l
ót.
Segített talpra állnom, eltűrtem az érintését. Megleltem a hangom. Imbolyogtam,
látásom el-elhomályosult. Az egyik pillanatban éreztem az érintését a kezemen, a
másikban mintha csak álmodnám az egész szobát és a benne lévőket. Sikerült m e g s
zólalnom.
– Tudno
m
kell,
hogy
Molly
volt-e.
 Tudno
m
kell,
hogy
él-e
még.
Bolon
d,
tudno
m
kell.
A Bolond nagyot sóhajtott.
– Nem tudok parancsolni neki, uram. Tudod nagyon jól. Akárcsak a te látomásaid,
azenyémek engem uralnak, nem pedig fordítva. Nem tudok kihúzni egy szálat a
mintázatból, csak azt láthatom, ahová a tekintetem vetül. A jövő, felség, olyan, mint
egy áramlat a folyóban. Nem tudom megmondani, hova kerül egy vízcsepp, de meg
tudom mondani, hol a legerősebb a sodrás.
– Egy nő Iszapgátban – erősködtem. Tudatom egyik része sajnálta szegény
bolondomat, de egy másik felem erősködött. – Nem láttam volna olyan tisztán, ha nem
lenne jelentős. Próbáld meg. Ki ő? – Fontos személy?
– Igen, biztos vagyok benne. Ó, igen. A Bolond keresztbe tett lábakkal ült a padlón.
Hosszú, vékony ujjait a halántékához nyomta, mintha egy ajtót próbálna kinyitni.
– Nem tudom. Nem értem... Minden homályos, sok a keresztút. A nyomokat
eltaposták,az illatok összekeveredtek – fölnézett rám. Valahogy fölálltam, ő pedig a
lábaimnál ült a földön. Sápadt szemei kigúvadtak tojáshéj fejéből, megingott a
megterheléstől és ostobán elvigyorodott. Ránézett patkányfejes jogarára és a szeme
elé emelte. – Ismersz egy Molly nevű lányt, Sajtfej? Nem? Nem hiszem, hogy
ismernéd. Talán másvalakit kellene megkérdeznie, aki jobban tudja. A férgeket,
talán? – idióta kuncogást hallatott. Használhatatlan teremtmény. Ostoba,
halandzsázó jövendőmondó. Talán nem is tehet róla. Otthagytam és lassan az
ágyamhoz sétáltam. Leültem a s z é l é r e .
Rájöttem, hogy reszketek. Egy újabb roham, gondoltam magamban. Le kell higgadnom.
Nem akarhatom, hogy a Bolond lássa, amint rám tör. Nem érdekelt. Semmi sem
számított, kivéve, hogy megtudjam, mi történt Mollyval. Tudnom kellett, hogy él-e még,
vagy meghalt. Soha azelőtt nem bírt számomra ilyen fontossággal. A Bolond
lekuporodott az egyik szőnyegre, mint egy béka. Megnyalta a szája szélét és rám
mosolygott. Néha a fájdalom csalhat ilyen mosolyt valakinek az arcára. – Vidám dalt
énekelnek Iszapgátról – jegyezte meg. – Diadalmas dalt. Tudod, a falusiak győztek.
Nem életet nyertek maguknak, hanem gyors halált. Jó halált, legalábbis, nem pedig
szipolyozást. Ez is valami. Valami, amiről dalt lehet költeni és belekapaszkodni
manapság. Így megy ez mostanában a Hat Hercegségben. Megöljük a saját
embereinket, csak hogy a Martalócok ne tehessék meg, aztán győzedelmes dalokat
írunk róla. Hihetetlen mi mindenben kényelmet találnak az emberek, amikor minden
más elhagyja őket.
A látásom elhomályosult. Hirtelen rájöttem, hogy álmodom. – Nem is vagyok itt –
mondtam kábán. – Ez egy álom. Azt álmodom, hogy én vagyok Elmés király.

A Bolond a fény elé emelte a kezét és az átsejlő ujjcsontjait bámulta. – Ha mondja,

felség. Biztos így van. Én is azt álmodom, hogy te vagy Elmés király. Ha megcsíplek,
talán fölébredek?
Lenéztem a kezeimre. Öregek voltak, ráncosak. Összezártam az ujjaimat és figyeltem a
kirajzolódó ereket, éreztem az ízületek csikorgását. Öreg vagyok, gondoltam. Ilyen
érzés öregnek lenni. Nem betegnek, hiszen abból ki lehet gyógyulni; öregnek, amikor
minden egyes nap nehezebb, minden újabb hónap nagyobb teher a testnek. Minden
szétcsúszott. Egy pillanatra azt gondoltam, hogy tizenöt éves vagyok. Valahonnan
megperzselt hús illatát éreztem, finom marhasült és Jonqui gyógyfőzeteinek illata. A
szagok keverékétől felkavarodott a gyomrom. Elvesztettem a fonalat, hogy ki is vagyok
tulajdonképpen, és mi a fontos valójában. Igyekeztem megkapaszkodni valamiben, de
reménytelen volt.
– Nem tudom – suttogtam. – Semmit sem értek. – Ah – mondta a Bolond –, épp ahogy
mondottam. Csak akkor értesz meg valamit, ha azzá válsz.
– Ilyen tehát Elmés királynak lenni? – kérdeztem. Megrendültem. Még sohasem
láttamígy, az évektől megrokkantan, de rendületlenül osztozva népe fájdalmaiban. –
Ezt kell elviselnie nap mint nap?
– Attól tartok igen, felség – válaszolt a Bolond gyengéden. – Jöjj, engedd,
hogylefektesselek. Holnap biztosan jobban érzed majd magad.
– Nem. Mindketten tudjuk, hogy nem így lesz – nem én mondtam ezeket a
szörnyűszavakat. Elmés király szájából törtek föl én pedig meghallottam, és tudtam,
hogy Elmés királynak minden nap ezzel az igazsággal kell együtt élnie. Minden tagom
fájt. Nem hittem, hogy a hús ilyen nehéz is lehet, hogy az ujjak puszta behajlítása
ilyen fájdalmas erőfeszítéssel járhat. Pihenni akartam. Aludni. Vagy Elmés akarta?
Hagynom kellene, hogy a Bolond ágyba tegyen, hogy a királyom pihenhessék. De a
Bolond
bogarat ültetett a fülembe. Egy karnyújtásnyira tartotta tőlem azt az apró adatot, amire
szükségem lett volna. – Meghalt? – kérdeztem.
Szomorúan nézett rám, aztán hirtelen lehajolt és fölmarkolta patkányfejes jogarát. Apró
könnycsepp gördült végig a koponyán. Rámeredt, aztán tekintete elrévedt, a fájdalom
síkságába meredt. Suttogva szólalt meg.
– Egy nő Iszapgátban. Egy csepp az áramlatban, az asszonyok Iszapgátban. Mi
történtvele? Meghalt? Igen. Nem. Csúnyán megégett, de él. Vállból levágták a karját.
Sarokba szorították és megerőszakolták, miközben megölték a gyerekeit, de életben
maradt. Bizonyos tekintetben – a Bolond szemei még üresebbé váltak. Mintha listáról
olvasott volna. – Élve elégett a gyerekeivel együtt, amikor az égő ház rászakadt.
Mérget vett be, amint a férje fölébresztette. Megfulladt a füstben. Pár nappal később
meghalt egy elfertőződött kardvágástól. Kard végzett vele. Saját vérébe fúlt,
miközben erőszakot tettek rajta. Elvágta a torkát, miután megölte a gyerekeit. Túlélte,
és megszülte egy Martalóc gyermekét a következő nyáron. Napokkal később
rátaláltak, csúnyán megégve kóborolt a környéken és nem emlékezett semmire.
 Megégett az arca, mindkét kezét levágták, de még élt egy darabig... – Elég! –
parancsoltam. – Elég legyen! Hagyd abba, kérlek.
Megállt és nagy levegőt vett. A szemeibe visszatért az élet és rám bámult.
– Abbahagyni? – sóhajtotta. A kezeibe temette az arcát. – Abbahagyni? Így
kiáltottakIszapgát asszonyai is. De már megtörtént, uram. Nem állíthatjuk meg, ami
már megtörtént. Ha egyszer elmúlt, már túl késő – fölnézett. Nagyon fáradtnak tűnt. –
Kérlek – nyögtem. – Nem tudod megmondani, mi történt azzal a lánnyal, akit láttam?
– hirtelen nem jutott eszembe a neve, csak az, hogy nagyon fontos. Megrázta a fejét,
sipkáján fáradtan szóltak a csengettyűk. – Csak úgy tudhatjuk meg, ha odamegyünk
– nézett rám. – Ha úgy óhajtod, felség, o d a m e g y e k .
– Szólj Igazságnak – mondtam. – Utasításaim vannak a számára. – A katonáink már
nem érnek oda időben, hogy megállítsák a támadást – emlékeztetett. – Csak a
tüzeket tudják eloltani, és segíthetnek összeszedni, ami m e g m a r a d t .
– Akkor azt kell tenniük – mondtam fáradtan. – Először engedd meg, hogy
lefektesselek, felség, mielőtt még megfáznál. Aztán hadd hozzak némi ennivalót.
– Nem, Bolond – mondtam neki szomorúan. – lakmározzak itt a melegben, miközben
valahol gyermekek teste hűl ki a sárban? Hozd a köpenyem és a papucsomat. Aztán
menj, és szólj Igazságnak.
A Bolond bátran állta a sarat. – Gondolod, hogy a saját fejedre hozott kényelmetlenség
megmenthet még egy életet? Ami Iszapgátban történt, megtörtént. Miért kell s z e n v e
dned?
– Miért kell szenvednem? – sikerült rámosolyognom a Bolondra. – Ugyanezt a
kérdésttették föl maguknak Iszapgát lakói is ma éjszaka. Azért szenvedek, bolondom,
mert ők is szenvednek. Mert én vagyok a király. De leginkább azért, mert ember vagyok
és láttam mi történt ma éjszaka abban a városban. Gondold végig, Bolond. Mi lenne, ha
mindenki azt mondaná a Hat Hercegségben, hogy „Hát, a legrosszabb már megtörtént
velük. Miért mondjak le az étkemről és az ágyamról?” Bolond, ők az én népem. Többet
szenvedek ma éjjel, mint ők? Mi is a fájdalom és a reszketés ahhoz képest, amit ők
éltek át? Miért bújjak az ágyba, mikor a népemet lemészárolták?
– Csak két szót kell mondanom Igazság hercegnek – próbálkozott tovább a
Bolond. –„Martalócok” és „Iszapgát”, és mindent érteni fog. Hadd bújtassalak ágyba,
aztán elsietek hozzá ezekkel a szavakkal.
– Nem – újabb fájdalomvirág nyílt a fejemben. Igyekeztem elűzni, de
makacsulmegmaradt. A kandalló melletti székhez vonszoltam magam. Sikerült
beleülnöm. – Egész fiatalságomat arra áldoztam, hogy kijelöljem a Hat Hercegség
határait és megvédjem azoktól, akik el akarják törölni. Most válna túl értékessé az
életem, amikor oly kevés maradt belőle? Nem, Bolond. Azonnal szólj a fiamnak. Ő majd
Üzen nekem, és ketten megbeszéljük a teendőket Most pedig menj. MENJ! Lábai
kopogtak a köveken, ahogy eliramodott.
Egyedül maradtam magammal. Magunkkal. A halántékomra tettem a kezem. Éreztem,
ahogy fájdalmas mosoly terül szét az arcomon. Itt vagy hát, fiú. Királyom felém
fordította a figyelmét. Fáradt volt, de Mesterségével kinyúlt felém, hogy megérintse az
elmémet, oly lágyan, mint egy laza pókháló. Ügyetlenül kinyúltam felé, igyekezvén
teljessé tenni a kapcsolatot, és minden szétesett. Megszakadt a kapcsolat, aztán eltűnt
minden érzet.
Egyedül kuporogtam hálószobám padlóján, a Hegyvidéki királyságban, túl közel a
kandallóhoz. Tizenöt éves voltam, hálóruháim puhák és tiszták. A kandallóban pislákolt
a tűz. Megperzselt kezeim lüktettek. A Mesterség okozta fejfájás első tünetei lüktettek a
h a l á n t é k o m b a n . Lassan, óvatosan keltem föl. Mint egy öregember? Nem. Mint
egy fiatalember, aki betegségből lábadozott. Most már tudtam a különbséget. Lágy,
tiszta ágyam hívogatott, de ellenálltam. A kandalló melletti székbe ültem és töprengve
bámultam a tűzbe.
Mikor másnap reggel Burrick bejött elbúcsúzni, kész voltam vele tartani.

2
Hazatérés

KOSVÁR KASTÉLYA A HAT HERCEGSÉG legkiválóbb mélyvizű kikötőjére néz.

Északra a Kos folyó ömlik a tengerbe, melyen keresztül a belföldi Hercegségek áruinak
legjava érkezik a városba. Meredek, fekete sziklákra épült a kastély, ahonnan belátni a
folyótorkolatot, az öblöt és a tengert. Maga a város bizonytalanul kapaszkodik a
sziklákba, távol a folyó árterületétől, míg a kikötő java része vízbe nyúló mólókra
települt. Az első erődítmény farönkökből épült a külszigeteki fosztók elleni védelem
gyanánt, melyet egy Fosztó néven ismert hajós és legénysége vett be és telepedett le
benne. Ő alakíttatta át az erődítményt a fekete sziklákból faragott kövekre, így alapozva
meg a későbbi Kosvár kastélyt, mélyen a sziklába vájva. Minden következő uralkodó
hozzáépíttetett, megvastagította és magasabbra emelte a falait. A Látnok vérvonal
megalapítója, Fosztó óta senki sem vette be Kosvár falait. *
Hó tapadt a szempilláimra, fagyos szél fújta hátra a hajamat az arcomból. Sötét álomból
még sötétebbe keveredtem, egy téli erdő hóborította vidékére. Fáztam, kivéve ott, ahol
poroszkáló lovam melegített. Kormos egykedvűen haladt a kavargó hóesésben. Fürge,
a lovászfiú előttem lovagolt, hátrafordult a nyeregben és hátrakiáltott v a l a m i t .
Kormos megtorpant, olyan hirtelen, hogy majdnem lefordultam a nyeregből. A
sörényébe kapaszkodtam, hogy megtartsam magam. Az egyenletesen hulló hópelyhek
fehér csipkefátyolba burkolták az erdőt körülöttünk. A fenyőfák ágai mélyen meghajoltak
a hó súlyától, az alsóbb, csupasz ágak pedig fekete sziluettek voltak a téli holdvilágnál.
Az erdő sűrű volt körülöttünk, sehol sem volt nyoma ösvénynek. Burrick előrelépdeltette
a lovát. Fáztam, és reszkettem az erőtlenségtől. Értetlenül néztem körül, hogy vajon
miért álltunk meg. Fürge hirtelen előremutatott. – Ott! – nézett vissza rám. – Láttad?
Előrehajoltam a nyeregben, hátha többet látok a havazáson keresztül. – Azt hiszem –
mondtam. A szél és a hópelyhek elnyelték a hangomat. Egy pillanatra apró fényeket
pillantottam meg, sárga és mozdulatlan pöttyöket. Üdítő változás volt az addigi sápadt
kékes lidércfényekhez képest, melyek gyakran homályosították el a látásomat.
– Gondolod, hogy Kosvár az? – kiáltotta Fürge a feltámadó szélbe. – Igen – felelte
Burrick halkan, az ő hangját nem nyomta el a szél. – Most már tudom merre járunk.
Errefelé ejtette el Igazság herceg azt a hatalmas ünőt hat évvel ezelőtt. Emlékszem rá,
mert ugrás közben kapta a nyílvesszőt és lebukdácsolt abba a vízmosásba. Az egész
napunk ráment, hogy lemenjünk és fölhozzuk.
Az említett vízmosásból nem látszott több, mint egy sor hófödte, kopasz bokor, de
hirtelen minden a helyére került a fejemben. A domboldal fekvése, a fafajták, a
vízmosás, tehát Kosvár abban az irányban van, már csak egy rövid lovaglás és
megpillanthatjuk a várost alattunk. Napok óta először tudtam, hogy merre járunk. A sűrű
havazás miatt lehetetlen volt tájékozódni a csillagokból, és a szokatlanul magas hó
eltorzította a környék domborzatát. – Már nincs messze – mondtam Burricknak.
Fürge már megindította a lovát és utat tört nekünk a hóban. Kormos vonakodva utána
indult. Ahogy nekivágott egy domboldalnak, oldalra csúsztam a nyeregben, csak Burrick
segítségével sikerült visszaülnöm. – Kibírod – dünnyögte.

Sikerült bólintanom, egy órán belül csak másodszor kellett visszarángatnia a nyeregbe.
Ma jó napom van, gondoltam keserűen. Kiegyenesedtem. Már majdnem hazaértünk. Az
út hosszú és fárasztó volt, az időjárás kegyetlen, az állandó nehézségek pedig nem
javították az egészségi állapotomat. Az út legnagyobb részére csak úgy emlékszem,
mint egy sötét álomra; napokig imbolyogtam a nyeregben, szinte sohasem voltam
tudatában annak, hogy merre járunk és milyen úton haladunk, és voltak olyan
éjszakáim, amikor a kimerültségtől annyira reszkettem, hogy aludni sem voltam képes.
Ahogy közeledtünk Kos Hercegséghez, úgy éreztem, hogy könnyebben haladunk majd.
Nem számítottam Burrick óvatosságára.
Teknőctónál megálltunk egy fogadóban éjszakára. Azt gondoltam, másnap hajóra
szállunk, mert a fagyok ellenére a Kos folyó erős áramlata mindig biztosított hajózható
csatornát. Egyenesen a szobámba mentem, Burrick és Fürge pedig lent maradtak, hogy
meleg ételt és pár korsó sört fogyasszanak. Nem számítottam rá, hogy hamar följönnek,
de alig két órával később mindketten megjelentek és lefekvéshez k é s z ü l ő d t e k .
Burrick komor volt és hallgatag, Fürge suttogta el nekem az ágyából, milyen rosszakat
mondtak a királyról a helybéliek. – Ha tudták volna, hogy Kosvárból valóak vagyunk,
biztos nem beszéltek volna olyan nyíltan, de hegyvidéki ruháinkból azt gondolhatták,
hogy kereskedők vagyunk. Nem egyszer azt hittem, hogy Burrick fölpattan és rájuk ront.
Nem tudom, hogyan türtőztette magát. Mindannyian a partvédelmi adók miatt
panaszkodnak és zsörtölődnek, mert az adók ellenére is az ősszel, még a jó időjárás
alatt két újabb várost támadtak meg a Martalócok – Fürge szünetet tartott és
bizonytalanul hozzátette. – De furcsán jókat mondanak Pompa hercegről. Errefelé
haladt el a kíséret, amelyik Kettrickent vitte Kosvárba. Valaki egy nagy fehér halnak
nevezte, aki illik a parti királyhoz. Egy másik pedig azt mondta, hogy legalább Pompa jól
tartotta magát a nehézségek ellenére és herceghez méltóan viselkedett. Aztán ittak a
herceg egészségére és hosszú életére. Megborzongtam. – A két kifosztott falu.
Hallottad, hogy melyik kettő volt az? – suttogtam vissza. – Cetszáj Medwen
Hercegségben és Iszapgát Kos Hercegségben.
A sötétség megsűrűsödött körülöttem, egész éjszaka éberen feküdtem az ágyamban.
Másnap elhagytuk Teknőctavat. Lóháton, a szárazföldön át. Burrick még az útról is
levezetett minket, hiába is tiltakoztam. Végighallgatta az érveimet, aztán félrehúzott. –
Meg akarsz halni? – kérdezte dühösen. Értetlenül néztem vissza rá. Felhorkant. – Fitz,
semmi sem változott. Még mindig te vagy a fattyú, Pompa még mindig akadálynak
tekint. Megpróbált eltenni az útból, nem is egyszer, hanem háromszor. Gondolod, hogy
tárt karokkal vár Kosvárban? Nem hiszem. Jobb neki, ha vissza sem térsz. Ne legyünk
könnyű célpontok. Szárazföldön megyünk tovább. Ha ő, vagy a csatlósai holtan akarnak
tudni minket, akkor az erdőkön keresztül kell keresniük. Pompa pedig sosem volt nagy
vadász.
– Igazság nem véd meg minket? – kérdeztem erőtlenül.
– A király embere vagy, Igazság pedig a trónörökös – mutatott rá Burrick. – Te
védedmeg a királyodat, Fitz, nem pedig fordítva. Nem mintha rosszat gondolna
rólad, mindent megtenne, hogy megvédjen. De most fontosabb feladatai vannak.
A Martalócok. A felesége. És persze az öccse, aki úgy hiszi, hogy az ő fején
jobban mutat a korona.
Nem. Ne várd, hogy a trónörökös vigyázzon rád. Segíts magadon.
Csak arra tudtam gondolni, hogy több időt vesz igénybe az út és később kezdhetek
Molly keresésébe. Ezt persze nem mondtam el neki, sem pedig az álmomat. –
Pompának őrültnek kell lennie, ha ismét meg akarna ölni minket. Mindenki tudná, hogy
ő a gyilkos.
– Nem őrültnek, csak kegyetlennek. Pompa pedig pontosan az. Ne is
feltételezzük,hogy Pompa ugyanazoknak a törvényeknek engedelmeskedik, mint
mi. Ha megfelelő alkalmat lát arra, hogy megöljön, meg is teszi. Nem érdekli,
hogy kit gyanúsítanak, amíg nem tudják bizonyítani. Igazság trónörökös, nem
pedig király. Még nem. Amíg Elmés ül a trónon, Pompa megtalálja a módját, hogy
megkerülje apja parancsait. Sok mindent megúszhat, még egy gyilkosságot is.
Burrick levezette lovát az útról, és árkokon, vízmosásokon keresztül egyenesen
Kosvárnak irányított minket. Fürge úgy nézett rám, mintha rosszul lett volna. Minden
éjszaka egymáshoz bújva aludtunk apró sátrunkban, hogy egymás melegét érezzük, és
messzire elkerültünk minden fogadót. Egyfolytában Pompán járt az eszem. Minden
fárasztó emelkedő után, minden egyes alkalommal, amikor vezetnünk kellett a lovakat,
ahelyett, hogy megültük volna, a legifjabb herceg járt a fejemben. Számon tartottam
minden egyes órát, ami elválasztott Mollytól. Az egyetlen gondolat, ami erővel töltött el
olykor, hogy hogyan verném laposra Pompát. A bosszú azonban nem az enyém volt. A
bosszú a király joga. Nem szerzek örömet Pompának. Visszatérek Kosvárba és ott állok
majd előtte, egyenes derékkal, rezzenéstelen arccal. Megesküdtem, hogy Pompa nem
fog reszkető tagokkal látni, vagy a falnak támaszkodni. Nem hagyom, hogy megtudja,
milyen közel járt ahhoz, hogy legyőzzön.
Végül megérkeztünk Kosvárba hátulról, az erdős dombságok felől, elkerülve a part
menti széles utat. A havazás szállingózássá szelídült, majd megszűnt. Az éjszakai
szelek elsodorták a felhőket, és a tiszta hold fényében, feketén csillogtak a kastély falai.
Sárga fények izzottak a lőrések mögül és az oldalsó kapu mellett. – Megérkeztünk –
mondta Burrick halkan. Levágtattunk az utolsó lejtőn és megkerültük a falat, míg Kosvár
legnagyobb kapujához értünk.
Egy fiatal katona állt őrt. Leeresztette alabárdját, hogy utunkat állja és követelte, hogy
azonosítsuk magunkat.
Burrick hátratolta csuklyáját, de az őr nem mozdult. – Burrick vagyok, az istállómester –
felelte hitetlenkedve. – Felteszem, régebb óta, mintsem te megszülettél. Nekem kellene
megkérdeznem, hogy mi dolgod a kapuimnál! Mielőtt az elvörösödött fiú felelhetett
volna, az őrház felől sietős léptek hallatszottak. – Tényleg Burrick az! – kiáltott az őrök
hadnagya. Burrickot azonnal körbevették az izgatott katonák, harsány üdvözléseket
kiáltva, miközben Fürge és én némán ültünk fáradt lovaink hátán, kívül a katonák
gyűrűjén. Végül Penge kiáltása csöndesítette el ő k e t .
– Tavaszig nem is számítottunk rátok – mondta. – Azt mondták,
hogy talán nemugyanaz az ember leszel, mint voltál. De jól
nézel ki, bizony. Egy kicsit hegyvidékien öltözködve, egy-két
sebhellyel gazdagabban, de önmagad vagy. Azt hallottuk, hogy
súlyosan megsérültél, és azt mondták, a Fattyú talán meg is
hal. A pletyka szerint betegség, vagy méreg emészti.
Burrick felkacagott és kitárta a karjait, hogy mindenki megcsodálhassa öltözékét. Egy
pillanatig én is úgy láttam őt, ahogy a katonák láthatták, színes és meleg
gyapjúruhában. Már nem csodálkoztam azon, hogy megállítottak minket, de a
pletykákon annál inkább.
– Ki mondta, hogy a Fattyú meg fog
halni – kérdeztem kíváncsian.
– Ki kérdi – kérdezett vissza. Végigmérte az öltözékem, a
szemembe nézett, de nemismert föl. Amikor kihúztam magam
a nyeregben, megtorpant. A mai napig azt gondolom, hogy
Kormost ismerte föl és az alapján azonosított engem. Nem is
rejtegette m e g d ö b b e n é s é t . – Fitz! Alig maradt belőled
valami! Úgy nézel ki, mint akit elsorvasztott a pestis – akkor
derengett föl előttem, milyen szörnyen is nézhetek ki. – Ki
mondta, hogy megmérgeztek, vagy lebetegedtem? –
ismételtem meg a kérdésemet halkan.
Penge megrándult, és hátranézett a válla fölött. – Ó, senki. Vagyis, senki különösebb.
Tudod, hogy van ez. Mikor nem tértél vissza a többiekkel, hát ezt-azt gondoltak az
emberek és majdnem olyan volt, mintha úgy is lenne. Pletykák, cselédcsevely.
Szóbeszéd. Csak csodálkoztunk, hogy miért nem tértél vissza, ennyi az egész. Nem
nagyon hittünk a híreknek. Mi magunk is túl sok pletykát terjesztünk ahhoz, hogy
mindent elhiggyünk. Csak csodálkoztunk, hogy Burrick, Fürge meg te miért nem jöttetek
vissza.
Végre észrevette, hogy önmagát ismétli és elnémult a tekintetemtől. Hagytam, hogy a
kínos csend hosszúra nyúljék és lássák, hogy nem akartam válaszolni. Aztán egy
vállrándítással elhessegettem a dolgot. – Nem sértődtem meg, Penge. De
megmondhatod nekik, hogy a Fattyúnak még nincs vége. Betegség, vagy méreg,
tudhatnád, hogy Burrick kigyógyít belőle. Élek és jól vagyok; csak úgy nézek ki, mint
egy hulla. – Ah, Fitz, nem úgy értettem. Csak... – Nem haragszom, Penge. Felejtsük
el. – Helyes, uram – felelte zavartan. Biccentettem és Burrickra néztem, aki furcsán
méregetett. Mikor értetlen tekintettel Fürge felé fordultam, ugyanazzal a riadt nézéssel
találkoztam. Nem értettem.
– Jó éjszakát, hadnagy. Ne szidd meg az őrt, jól tette, hogy
megállított.– Igen, uram. Jó éjt, uram – tisztelgett Penge, és a
hatalmas kapuk megnyíltak előttünk. Kormos felkapta a fejét és
rögvest elszállt a fáradtsága, amikor beléptünk az udvarra.
Még soha sem rémlett olyan hosszúnak az út a kaputól az
istállókig. Mikor Fürge lepattant a nyeregből és pár szót váltott
az istállókból előbúvó álmos lovásszal, Burrick megragadta az
ingujjamat és elhúzott.
– Sok időt töltöttünk a Hegyvidéki királyságban, Fitz –
figyelmeztetett halkan. – Ottsenkit nem érdekelt, milyen ágyban
fogantál. De most már itthon vagyunk. Itt Lovag fia nem
herceg, hanem egy fattyú.
– Tudom – nyíltsága bántó volt. – Egész életemben tudtam és
úgy is éltem.– Így van – hagyta rám. Furcsa kifejezés suhant át
az arcán, félig hitetlenkedő, félig büszke mosoly. – De miért
követeled egy kapuőr hadnagytól, hogy jelentsen neked, és
miért parancsolgatsz olyan kurtán, mintha maga Lovag volnál?
Alig akartam elhinni, ahogy azokkal az emberekkel beszéltél és
ahogy azok meghunyászkodtak. Még csak nem is vetted észre,
hogyan jelentenek neked, hogyan vetted át a szót és a
parancsnokságot tőlem. Éreztem, hogy elvörösödik az
arcom. A Hegyvidéki királyságban mindenki hercegként és nem
fattyúként kezelt. Ilyen gyorsan hozzászoktam volna a
magasabb ranghoz?
Burrick kuncogott az arckifejezésem láttán, aztán hamar kijózanodott. – Fitz, újból
óvatosnak kell lenned. Ne hordd fenn az orrod, mint egy telivér. Pompa kihívásnak
veheti, és arra nem vagyunk fölkészülve. Még nem. Talán sohasem leszünk.

Komoran bólintottam, lesütött szemmel bámultam a havat az udvar sarkaiban. Óvatlan

voltam. Ha majd jelentek Árnynak, az öreg mestergyilkos nem lesz elégedett. Felelnem
kell érte. Semmi kétségem sem volt felőle, hogy mindent tudni fog a kapunál
történtekről, mielőtt még magához hívatna.
– Ne legyél olyan tunya, fiú. Szállj le – szakította félbe Burrick a
tűnődésemet.
Felriadtam a hangsúlyára, és rájöttem, hogy neki is vissza kell szoknia a kosvári hatalmi
rendhez. Hány évig is voltam a lovászfiúja és a segédje? Az lesz a legjobb, ha
visszaállunk a régi szerepre. Leszálltam a nyeregből és Burrick után vezettem Kormost.
Az istállóban meleg volt és éreztem az állatok közelségét. A téli éjszaka hidege és a
sötétség kívül maradt, a lámpások sárga fénye és a lovak horkantásai pedig
ismerősként üdvözöltek. Ahogy Burrick elhaladt a jószágállások mellett, minden életre
kelt. Egyetlen kutya, vagy ló sem akadt, ami Burrick illatát érezvén ne kapta volna föl a
fejét. Mindegyikük a maga módján üdvözölte az istállómestert, aki két lovászfiú
kíséretében végigvonult birodalmán és végighallgatta az elhadart jelentéseket, néha
pedig közbeszúrt egy-egy kérdést. Itt Burrick volt az úr, bölcsen bólogatva, szigorú és
fürkésző tekintettel, ami csak akkor tört meg, mikor Boszorka, a vén szuka előkerült,
hogy üdvözölje gazdáját. Burrick letérdelt, átkarolta és meglapogatta, a kutya pedig
kölyökként ujjongott és mindenáron arcon akarta nyalni az istállómestert. Pár kedves
szó után ismét fölállt és folytatta ellenőrző körútját, sarkában Boszorkával. Én mögötte
botorkáltam, a meleg pedig lassan kiszívta a lábaimból az erőt. Egy fiú ugrott hozzám,
lámpát adott a kezembe, aztán sietett Burrick mellé jelenteni. Kormos rekeszéhez
értünk, kinyitottam az ajtaját és bevezettem. Kormos körülnézett. Otthon. Ez volt az
otthonom, inkább, mint a rideg szobám odafönn, a kastélyban, inkább, mint bárhol
másutt a világon. Egy szalmakupac Burrick istállójában. Ha vissza tudnám forgatni az
idő kerekét, belebújnék a szalmába és lópokrócot terítenék magamra. Kormos
horkantott, bosszúsan, mint aki egy ilyen hosszú út után megérdemelné, hogy reá
fordítsam a figyelmemet. Igaza volt. Minden egyes csattal meggyűlt a bajom, fáradt és
zsibbadt ujjaim a legegyszerűbb szíjat is csak hosszú babrálás után oldották meg. A
szemem előtt táncoltak a lószerszámok, lehunytam hát, hogy legalább bizonytalan
látásom ne zavarjon. Mikor kinyitottam, Fürge állt mellettem. Biccentettem felé, aztán
elejtettem a hámot. Fürge csak rápillantott, aztán egy vödör friss vizet öntött a vályúba,
kirázott neki egy adag friss szénát. A kefékért nyúltam, hogy lecsutakoljam Kormos
hátát, de Fürge kivette őket gyenge kezeimből. – Majd én megcsinálom – mondta
halkan.
– Először törődj a saját lovaddal – mondtam.
– Már megtettem, Fitz. Nézd, nem tudod jól megcsinálni. Hadd
csináljam én, te alig
állsz a lábadon. Menj és pihenj le – tette hozzá, majdnem gyengéden. – Legközelebb,
ha együtt kilovagolunk, majd lecsutakolhatod az én lovamat.
– Burrick elevenen megnyúz, ha másra bízom a lovam ápolását.
– Nem nyúz meg. Nem bízza egy olyan emberre a munkát, aki
mindjárt összeesik – mondta Burrick a hátam mögül. – Hagyd,
majd Fürge megcsinálja. Tudja a dolgát. Fürge, ügyelj a
dolgokra egy kicsit, amíg visszajövök. Ha végeztél Kormossal,
nézd meg azt az almás-deres kancát az istálló déli végében.
Nem tudom, hogy kié és honnan jött, de betegnek látszik. Ha
betegnek találod, vigyétek el a többi lótól és mossátok ki
ecettel a jószágállását. Elkísérem Fitzet a szobájába. Hozok
ételt és a szobámban megesszük. Ah, és kérj meg egy kölyköt,
hogy gyújtson tüzet a k a n d a l l ó m b a n .
Fürge biccentett, miközben Kormost csutakolta.
– Gyere – karolt belém Burrick. Akaratlanul is rá támaszkodtam
miközbenvégigvonultunk az istállón. Odakint az éjszaka
hidegebbnek és sötétebbnek tűnt. Ahogy a fagyott udvaron át a
konyha felé egyensúlyoztunk, eleredt a hó. Gondolataim a
hópelyhekkel együtt szállingóztak. – Minden megváltozott,
örökre – jegyeztem meg az éjszakának. Szavaimat elragadták
a hópelyhek.
– Micsoda? – kérdezte Burrick óvatosan, mintha attól tartott
volna, hogy megintf é l r e b e s z é l e k .
– Minden. Az, ahogyan velem bánsz, amikor nem gondolsz rá.
Ahogy Fürge bánikvelem. Két évvel ezelőtt barátok voltunk, két
fiú, akik az istállóban dolgoztak. Sohasem ajánlotta volna föl,
hogy lecsutakolja a lovamat. Ma este pedig úgy kezelt, mint
egy beteg embert... olyasvalakit, akivel még élcelődni sem illik.
Mintha elvárnám tőle, hogy ilyesmiket tegyen. Azok az őrök
még csak nem is ismertek. Te is, Burrick. Fél évvel, vagy egy
évvel ezelőtt, ha azt mondtam volna neked, hogy beteg
vagyok, fölrángattál volna a szobádba és addig nem eresztesz,
amíg jól nem érzem magam. Ha pedig tiltakoztam volna ellene,
nem tűrted volna. Most pedig elkísérsz a konyháig és... –
Hagyd abba a panaszkodást – morogta Burrick. – És hagyd
abba az önsajnálatot. Ha Fürge úgy nézne ki, mint te, akkor te
is azt tennéd, amit most ő – aztán vonakodva hozzátette –, a
dolgok változnak, ahogy múlik az idő. Fürge még a barátod, de
te nem ugyanaz az ember vagy, aki ősszel elutazott. Az a Fitz
Igazság herceg kifutófiúja volt és az én inasom, de nem sokkal
több. Egy királyi fattyú, igen, de ez mások számára nem tűnt
olyan fontosnak. De a Hegyvidéki királyságban megmutattad,
hogy több vagy ennél. Nem számít, hogy sápadt vagy, vagy
alig tudsz járni és megülni a nyeregben, úgy jársz, ahogy
Lovag fiának járnia kell. Ezt mutatja a viselkedésed és ahogy a
katonák reagáltak rád. És Fürge – megállt, hogy kinyissa a
konyha ajtaját. – És én is,
Eda a megmondhatója – tette hozzá dünnyögve.
Aztán, mintha csak előző szavait akarná meghazudtolni, beterelt a konyhán át az
őrszobába és letett az egyik padra. Az őrszobának kellemes illata volt. Ez volt az a hely,
ahol minden katona, függetlenül attól, hogy mennyire sáros, piszkos, vagy részeg volt,
nyugalmat és kényelmet talált magának. Sára mindig a tűzhelyen hagyott egy kondér
levest, kenyér meg sajt állt az asztalon, és egy bödön sárga őszi vaj. Burrick gőzölgő
tányér levest meg kanalat kerített és két korsó hideg sert a kenyér, a vaj és a sajt mellé.
Egy percig csak bámultam rájuk, túl kimerülten ahhoz, hogy fölemeljem a kanalat, de az
illatok győzedelmeskedtek. Az első kanál után a többi már könnyen jött. A második
tányér leves után arra néztem föl, hogy Burrick csodálkozva méreget.
– Jobb? – kérdezte.
– Igen – feleltem rövid töprengés után. Meleg volt, jóllaktam és
bár fáradt voltam, úgyéreztem, hogy egy jó alvással
kipihenhetem magam. Fölemeltem a kezem és ránéztem. Bár
éreztem a remegésüket, már nem volt annyira nyilvánvaló. –
Sokkal jobban – fölálltam és meg tudtam tartani magam.
– Akkor készen állsz, hogy jelents a
királynak.
Hitetlenkedve bámultam rá. – Most? Ma este? Elmés már rég ágyban van. Nem jutnék
túl az őrön.
– Talán nem és hálás lehetsz érte. De be kell jelentened magad.
A király majd eldönti,hogy látni akar-e. Ha nem nyersz
bebocsátást, akkor mehetsz a szobádba, de lefogadom, hogy
Igazság ettől függetlenül elvárja, hogy jelentést tégy neki.
Valószínűleg most azonnal. – Visszamész az istállóba? –
Természetesen – mosolygott elégedetten. – Én csak az
istállómester vagyok, Fitz. Nekem nincs jelentenivalóm, és
megígértem Fürgének, hogy viszek neki ennivalót.
Némán figyeltem, ahogy megpakol egy tálcát. – Mi a véleményed Fürgéről? –
kérdeztem. – Jó gyerek – dünnyögte Burrick. – Több annál. Őt választottad, hogy
maradjon velünk a Hegyvidéki királyságban és velünk térjen haza, míg a többiek
visszatértek a kísérettel. – Szükségem volt egy megbízható emberre. Akkor te... nagyon
beteg voltál és igazság szerint én sem voltam túl jól – elsimított egy ősz tincset a
halántékán.
– Miért őt választottad? – Nem igazán én választottam. Ő jött
oda hozzám. Valahogy megtudta, hogy hol vagyunk, aztán
elérte, hogy Jonqui beengedje. Akkor még én is az ágyat
nyomtam. Megkérdeztem, hogy mit akar, ő pedig azt mondta,
hogy valakit ki kell neveznem, mert én beteg voltam, Kob nem
volt többé, a lovászok pedig ellustultak kissé.
– És ez meggyőzött?
– A lényeget mondta. Nem kérdezősködött felőlem vagy arról,
hogy mi történt. Találtmagának elfoglaltságot, tudta, hogy ért
hozzá és azért jött, hogy megtehesse. Szeretem, ha valaki
tudja, hogy mit akar, így rábíztam a dolgokat. Jól végezte a
dolgát és magamnál tartottam, amikor hazaküldtem a
többieket, mert tudtam, hogy szükségem lehet egy talpraesett
segédre, és arra, hogy meglássam, mire képes. Tudnom
kellett, hogy ambíció hajtja-e, vagy azért teszi, mert tudja, hogy
mivel tartozik egy ember annak az állatnak, aminek a
felügyeletét rábízzák.
– Most mit gondolsz róla?
– Már nem vagyok fiatal. Azt hiszem, akadhat még jó
istállómester Kosvárban, ha énmár nem tudok betörni egy
csődört. Nem mintha vissza akarnék vonulni. Sokat kell még
tanulnia. Elég fiatal hozzá, hogy az eszébe vésse, én pedig
még elég fiatal vagyok hozzá, hogy tanítsam. Ez pedig
elégedettséggel tölt el. Bólintottam. Azt hiszem, régebben
velem voltak ilyen tervei, de mostanára már mindketten tudtuk,
hogy soha nem válhatnak valóra. Elfordult és indult kifelé.
– Burrick – mondtam halkan. Megállt. – Senki sem helyettesíthet
téged. Köszönöm.Köszönök mindent, amit értem tettél ezen a
 télen. Az életemmel tartozom neked. Nem csak azért, mert
megmentetted az életemet, hanem mert életet adtál nekem és
azzá lettem, aki vagyok. Hatéves korom óta. Tudom, hogy
Lovag volt az apám, de sosem találkoztam vele és te láttad el a
szerepét éveken keresztül. Nem mindig voltam hálás... Burrick
felhorkantott és kinyitotta az ajtót. – Tartsd meg a
szónoklataidat későbbre, ha egyikünk haldoklik. Menj, jelents
aztán irány az ágy. – Igen, uram – hallottam a hangomat és
tudtam, hogy akárcsak én, ő is elmosolyodott. Kilépett az
udvarra és elindult az istálló felé. Az volt az ő otthona. Ez pedig
az enyém. Ideje, hogy megszokjam. Beletellett egy percbe, míg
rendbe szedtem magam és eltakarítottam a tányérokat. Útban
a termek felé elcsodálkoztam azon, amit láttam. Tényleg
világosabban ragyogtak a faliszőnyegek? Mindig ilyen illat
lengett a folyosókon és ilyen tiszták voltak az ajtók? Egy ideig
annak tulajdonítottam, hogy sokáig távol voltam, de amikor
megálltam a lépcsősor alján, hogy gyertyát gyújtsak,
észrevettem, hogy az asztalon nincsenek viaszfoltok és
hímzett terítő borítja őket.

K e t t r i c k e n .
Kosvárnak új asszonya volt. Azon kaptam magam, hogy bután mosolygok. Tehát a
távollétemben történt egy, s más ebben a hatalmas kőkastélyban. Vajon Igazság
mozgósította a háznépet, hogy úrnője érkezésére csillogjon minden, vagy Kettricken
műve volt az egész? Érdekes lenne megtudni.
Ahogy fölmentem a lépcsőn, egyre több dolgot vettem észre. A fáklyatartók fölül eltűntek
a régi koromnyomok, még a fal tövében sem bújt meg kosz és a sarkokban nem volt
pókháló. A gyertyatartók tele voltak, és minden szinten kardok álltak az állványokban.
Tehát ilyen érzés, ha királyné van a várban. Még Vágy királyné idejében sem éreztem,
hogy ilyen tiszta és világos lett volna a kastély. Az Elmés király ajtajában álló őr egy
cserzett arcú veterán volt, akit hatéves korom óta ismertem. Hallgatag ember volt,
alaposan szemügyre vett, aztán felismert. Megengedett magának egy halvány mosolyt
és megkérdezte – Valami fontos jelentenivaló, Fitz?
– Csak annyi, hogy visszatértem – mondtam, ő pedig bölcsen bólintott. Hozzá volt
szokva a jövés-menésemhez, gyakran a legfurcsább időpontokban, de nem az a fajta
ember volt, aki következtetéseket von le belőle, vagy elgondolkodik a látottakon. Halkan
belépett a szobába, hogy továbbadja érkezésem hírét. Hamarosan visszatért az
üzenettel, hogy a király majd magához hívat, ha jónak látja, de örült, hogy egészséges
vagyok. Halkan elsétáltam az ajtótól, többet olvasva ki az üzenetéből, mintha azok más
ember szájából érkeztek volna. Elmés sosem dobálózik üres udvariaskodásokkal.
Lejjebb a folyosón Igazság szobájához vezetett az utam. Itt ismét felismertek, de amikor
kértem, hogy tudassa Igazsággal, hogy visszatértem és jelenteni kívántam, csak annyit
válaszolt, hogy Igazság herceg nem tartózkodik a szobájában. – Akkor a tornyában
lesz? – kérdeztem, azon tűnődve, hogy mit figyelhet ebben az évszakban. A téli viharok
legalább erre a pár hónapra távol tartották a Martalócokat. Elnéző mosoly jelent meg az
őr arcán, ami zavart tekintetem láttán vigyorrá szélesült. – Igazság herceg pillanatnyilag
nem tartózkodik a szobájában – ismételte meg, aztán hozzátette – Gondoskodom róla,
hogy megkapja az üzenetedet, amint reggel fölébred.
Egy darabig álltam, ostobán, mint egy cövek, aztán elfordultam és csendben elmentem.
Ez is azt jelentette, hogy királyné van Kosvárott.
Még két emeletet kellett megmásznom, hogy a szobámba jussak. Áporodott szag és
sötét kandalló fogadott. Hideg volt és poros. Asszony keze nem érintette. Olyan
sivárnak és színtelennek tűnt, mint egy cella, de melegebb volt, mint egy behavazott
sátor, az ágy pedig puha volt és mély, ahogy emlékeztem rá. Levetettem a ruháimat és
elindultam az ágy felé. Aludtam, mielőtt a fejem a párnához ért volna.

3
Otthon

A LEGRÉGIBB ELŐDÖKKEL KAPCSOLATOS tárgy Kosvár könyvtárában egy viseltes

tekercs. Az anyagán található elszíneződések arra utalnak, hogy egy, a vadászaink által
ismeretlen eredetű és fajú, élénk színű állat irhájából készült. Az íráshoz használt festék
poliptintából és haranggyökérből készülhetett, ami jól kiállta az idő próbáját, sokkal
jobban, mint az illusztráláshoz és a kiemeléshez használt tinták. Ezek nemcsak
elhalványultak, hanem sok helyütt magukra vonzották a molyokat, amik kirágták és
megkeményítették a tekercset. Néhol túl merev ahhoz, hogy ki lehessen hajtani.
Sajnos, a kár legnagyobb része a tekercs belsejét érte, ami Bölcs király küldetésének
olyan részleteivel foglalkozik, amit sehol másutt nem jegyeztek le. Ezekből a
töredékekből arra lehet következtetni, hogy komoly szükség késztette rá, hogy
nekiinduljon megkeresni az Elődök hazáját. Az utazás végső állomásai és az Elődökkel
lezajlott találkozása gazdagon lehetett illusztrálva, mert ott a legpókhálósabb, a
leghalványabb és a legkevésbé kivehető az információ. Semmit sem tudunk az első
találkozásról, sem arról, hogy hogyan bírta rá az Elődöket, hogy legyenek a
szövetségesei. Sok, metaforáktól hemzsegő ének szól az Elődök „viharos” eljöveteléről,
amint „dagályként” árasztották el a vidéket, mint „aranyszínt öltött bosszú” és
„haragként, amely kőhúsban öltött testet”, hogy elűzzék a fosztogatókat a partvidékről. A
legendák arról is mesélnek, hogy megígérték Bölcs királynak, hogy ha a Hat
Hercegségnek valaha is szüksége lesz a segítségükre, újból a védelmünkre kelnek
majd. Sokan próbálták értelmezni a szövetséget körüllengő legendákat, de csak
találgatni lehet; Bölcsesség király írnokának beszámolóját örökre megcsonkították a
molyok és az idő fogai.
*
Szobám egyetlen, magas ablaka a tengerre nézett. Télen fa zsalugáter zárta ki a
hóviharokat, és egy régi faliszőnyeg igyekezett otthonosság illúzióját kelteni. Sötétségre
ébredtem és egy darabig mozdulatlanul feküdtem, igyekeztem összeszedni magam.
Apránként beszivárogtak az ébredező kastély hangjai. Kora reggeli hangok. Otthon,
gondoltam. Kosvár. A következő pillanatban pedig – Molly! – mondtam hangosan a
sötétségnek. Kimerült voltam, sajgott az egész testem, de nem éreztem fáradtnak
magam. Kibújtam a meleg takaró alól.
A rég nem használt kandallóhoz botorkáltam és apró tüzet gyújtottam. Hamarosan még
több tűzifát kell felhoznom. A táncoló lángnyelvek imbolygó sárga színekbe vonták a
szobámat. Kivettem egy öltözet ruhát a ládámból, de furcsa érzés volt beléjük bújni.
Minden darab lötyögött rajtam, olyan sokat fogytam az út alatt, ugyanakkor rövidek is
voltak, többségét kinőttem ezalatt a rövid idő alatt is. Semmi sem illett rám. Vetettem
egy pillantást az este levetett ingemre, de a tiszta ágy felfrissítette a szaglásomat, ezért
inkább elvetettem a gondolatot, hogy a méretes, de szagló úti ruhámat öltsem
magamra. Tovább keresgéltem a ládában, míg találtam egy lágy, barna inget, aminek
régebben hosszú volt az ujja, de mostanra pont illett. Végül fölvettem hímzett, zöld
hegyvidéki nadrágomat és lábbelimet. Kétségem sem volt afelől, hogy amint összefutok
Türelem úrnővel, vagy Hirtelen asszonysággal, rögtön nekem rontanak és segítenek a
helyzetemen. Reméltem, hogy ez nem fog bekövetkezni a reggelim és a városi
látogatásom előtt. Akadt néhány hely, ahol kérdezősködhettem volna Mollyról. A
kastélyban már zajlott az élet, bár még nem ébredt föl teljesen. A konyhában ettem,
ahogy annak idején és rájöttem, hogy, mint mindig, most is ott volt a legfrissebb a
kenyér és a legédesebb a zabkása. Sára, a szakács harsányan üdvözölt, az egyik
pillanatban azon szomorkodva, hogy mennyire vékony és sápadt vagyok, a másikban
pedig megjegyezte, hogy megnőttem, mióta utoljára látott. Sejtettem, hogy még mielőtt
a nap lemegy, elégszer hallok még hasonló megjegyzéseket ahhoz, hogy hamar torkig
legyek velük. Ahogy növekedett a forgalom a konyhában, elosontam egy megvajazott,
vastag szelet kenyérrel. Visszaindultam a szobámba, hogy magamhoz vegyek egy téli k
öpönyeget.
Minden egyes termen, amelyiken áthaladtam újabb és újabb apró változást vettem
észre, ami Kettricken jelenlétére utalt. Hegyeket ábrázoló élénk színű, gazdagon szőtt
faliszőnyegek díszítették a kisebbik csarnok falait, bár virágok még nem akadtak az
évnek ebben a szakaszában, furcsa, kavicsokkal megtöltött agyagedények álltak
néhány sarokban és csupasz, látszólag élettelen ágak meredtek ki belőlük. Kosvár
egyik régebbi részében találtam magam, aztán megmásztam az Igazság őrtornyához
vezető poros lépcsőket. A toronyból jó rálátás nyílt a partvonalra. Ennek a szobának
magas ablaka előtt ülve révedt a messzeségbe Igazság nyaranta és innen irányította a
Mesterséget a Martalócok hajóira. Időnként kevésnek bizonyult; egy Mesterségben
járatos Körre lett volna igazán szüksége, hogy segítsék a munkáját, ám én magam,
törvénytelen királyi származék létemre nem voltam képes irányítani véletlenszerű
Mesterségbeli kitöréseimet. Galenus, az udvari Oktató meghalt, mielőtt még több
embert tudott volna kiképezni. Senki sem akadt, aki a helyére lépett volna, a
kiképzettekből pedig hiányzott az az odaadás, amire Igazságnak szüksége lett volna
ahhoz, hogy hatékonyan tudja használni a Mesterséget. Igazság tehát egyedül állt a
Martalócokkal szemben, ami túl hamar kezdte el kiszívni fiatalságát. Attól féltem, hogy
túlhajtja magát és áldozatául esik a függőségnek, ami a túlzott Mesterséghasználat
velejárója volt. A lépcső tetejére érve kifáradtam és sajogtak a lábaim. Benyitottam
az ajtón, ami könnyedén, olajozott sarokvasakon nyílott. Megszokásból halkan léptem a
szobába. Nem igazán számítottam rá, hogy itt találom Igazságot, vagy bárkit is. A
tengeri viharok ilyenkor elegendőek voltak, hogy távol tartsák a Martalócokat. A reggeli
erős fénytől pislognom kellett egy darabig. A nyitott ablak előtt Igazság alakja sötét
sziluett volt csupán. Nem mozdult.
– Csukd be az ajtót – mondta halkan. – Olyan huzat van, mint egy
kéményben.Engedelmeskedtem, aztán álltam csöndben, vacogva. A
szél a tenger illatát hozta, én pedig úgy lélegeztem be, mintha maga
lett volna az élet.
– Nem számítottam rá, hogy itt talállak – mondtam. – Nem? – még
mindig a tengert bámulta. – Akkor miért jöttél?
Hangjából tűnődés csendült. Eltöprengtem. – Nem tudom. Vissza akartam menni a
szobámba... – elakadt a szavam, ahogy megpróbáltam visszaemlékezni, hogy miért is
jöttem ide.
– A Mesterséggel hívtalak – mondta egyszerűen. – Nem éreztem semmit
– válaszoltam rövid töprengés után. – Nem is akartam, hogy érezz.
Ahogy régebben már említettem, a Mesterség lehet akár egy halk
suttogás is az ember fejében. Nem feltétlenül egy elcsattant parancs.
Lassan megfordult, hogy szembenézzen velem, a szemem pedig
lassan hozzászokott a fényviszonyokhoz. Megörültem, látván, hogy
mennyire megváltozott; mikor elindultunk, reszkető öregember volt,
csak árnyéka önmagának. Sötét hajában megmaradtak az ősz tincsek,
de újból izmok feszítették az ingét és sötét szemeiben élénkség
csillogott. Minden ízében királynak látszott.
– A házasság a javadra válik, hercegem – mondtam. – Bizonyos
tekintetben – mondta kissé szégyenlősen. Gyorsan visszafordult az
ablakhoz. – Gyere, csodáld meg a hajóimat.
Meglepődtem. Mellé álltam az ablakhoz és lenéztem az öbölre, aztán a tengerre. –
Hol? – kérdeztem lelkesen. A kikötő felé mutatott. Egy hosszú, csűrszerű épületet
láttam, friss fenyődeszkákból ácsolva, ami körül emberek jártak-keltek, kéményeiből
pedig kígyózó füst szivárgott. Mellette hatalmas, sötét rönkök hevertek a hóban,
Kettricken népének ajándékaként.

– Néha, amikor följövök ide reggelente és kinézek a tengerre, majdnem

látom a vöröshajókat. Tudom, hogy el kell jönniük. Néha látom a
hajóinkat, amint fölveszik velük a harcot. Tavasszal, fiú, már nem
leszünk olyan védtelen áldozatok. Következő télen pedig megmutatom
nekik milyen az, amikor valakit megtámadnak – olyan kegyetlen
elégedettséggel beszélt, ami ijesztő lett volna, ha nem osztoztam volna
rajta. Éreztem, ahogy ő is elmosolyodik a gondolatra. Aztán
megváltozott a tekintete, ahogy rám n é z e t t .
– Szörnyen nézel ki – mondta. – Akárcsak a ruháid. Vonuljunk melegebb
helyre éskerítünk neked egy kis forralt bort, meg valami ennivalót. –
Már ettem – válaszoltam. – És köszönöm szépen, sokkal jobban
vagyok, mint egy pár hónappal ezelőtt.
– Ne kényeskedj – dorgált meg. – És ne mondj olyat, amit már amúgy is
tudok. Ne ispróbálj hazudni nekem. A lépcsőmászás kifárasztott és
reszketsz a hidegtől. – A Mesterséget használod – jegyeztem meg, ő
pedig bólintott. – Már napok óta érzékeltem, hogy közeledtek.
Néhányszor megpróbáltam Üzenni neked, de nem tudtalak rábírni,
hogy felfigyelj rám. Aggódtam, amikor letértetek az útról, de megértem
Burrick aggodalmait. Elégedett vagyok vele, jól vigyázott rád; nem csak
az úton, de Jhaampéban is. Nem is tudom hogy jutalmazzam meg.
Valami
apróságnak kell lennie, tekintve, hogy ki a másik fél, a nyilvános elismerés nem lenne
megfelelő. Van valami javaslatod? – A köszöneten kívül nem fogadna el mást.
Megsértődne, ha többet akarnál adni neki. Az én véleményem szerint semmi sem lenne
elég nagy jutalom azért, amit értem tett. Talán ha kiválaszthatna egy ígéretes kétévest,
az ő lova már kezd kiöregedni. Azt nagyra becsülné – eltöprengtem egy darabig. – Igen,
ezt kellene tenned. – Valóban? – kérdezte Igazság szárazon. Csodálkozásába harag
vegyült. Hirtelen én magam is elcsodálkoztam saját bátorságomon.
– Elfeledkeztem magamról, hercegem. Kérlek bocsáss meg – mondtam
alázatosan.Elmosolyodott és vállon veregetett. – Végül is én
kérdeztelek, nem? Egy pillanatra meg mertem volna esküdni rá, hogy
Lovag utasításait hallom, amint arról beszél, hogyan bánjak az
embereimmel. Ez az út igencsak megváltoztatott, fiú. Gyere. Komolyan
gondoltam, hogy melegebb helyre vonulunk és iszunk valamit.
Kettricken is látni akar még ma és Türelem is, ha jól sejtem.
Elkomorodtam szavai hallatán, ahogy fölvázolta teendőimet. A város hívogatott, de
engedelmeskednem kellett a hercegemnek. Útban a szobájához hétköznapi dolgokról
beszélgettünk. Mondta, hogy keressem föl Hirtelen asszonyságot és szabassak
magamnak új ruhákat, én pedig Leonról, a farkaskutyájáról kérdezősködtem. Megállított
egy inast a folyosón és utasította, hogy hozzon bort és süteményeket a
dolgozószobájába. Nem a lakószobájába tartottunk, hanem a kastély egyik idegen,
mégis ismerős részébe. Ebben a szobában régebben Fedren szokta szárítani a
tintákhoz használt füveit. A kandallóban égett a tűz, a füveknek és a tintatartóknak
nyoma sem volt. Nagy faragott tölgyfaasztal és két kisebb asztal, egy pár szék,
tekercstartó állvány és egy viseltes polc volt a berendezése a szobának. Az asztalon
félig kész térkép feküdt, amely a Kalced-államokat ábrázolta, a sarkait egy tőr és három
kő szorította le. Számtalan vázlat és jegyzetekkel telefirkált térképkezdemény hevert
szétszórva rajta és a két kisebb asztalon is ismerős rendetlenség uralkodott. Némelyik
széket is fölismertem, azok korábban Igazság hálószobájában álltak összevissza. –
Arám nehezen tűri a rendetlenséget. Mindig azt kérdezi, hogy hogyan vagyok képes
pontos vonalakat és számításokat végezni ilyen körülmények között. Saját szobáját
olyan rendben tartja, mint egy katonai tábort. Ide szoktam visszahúzódni, mert hamar
rájöttem, hogy egy tiszta és rendes szobában alig haladok a dolgommal. Emellett kiváló
hely csöndes beszélgetésekre és kevesebben tudnak arról, hogy itt keressenek. Éppen
befejezte, mikor Kharim nyitott be egy tálcával. Biccentéssel üdvözöltem Igazság inasát,
aki egyáltalán nem volt meglepve, hogy itt talál, sőt, a tálcán egy tányéron kedvenc
gyümölcskenyeremet hozta. Gyorsan körbejárt a szobában, megigazított és leporolt
néhány tárgyat, helyet csinált nekem az egyik széken és halkan távozott. – Tehát –
kezdte amint az ajtó becsukódott. – Mesélj el mindent, ami történt kezdve attól, hogy
elhagytátok Kosvárat.
Nem egyszerű úti beszámolót várt a történtekről. Árny tanításai révén a kémkedésben is
jártas voltam, nem csak a gyilkosság tudományában, Burrick pedig a kezdetektől fogva
elvárta, hogy részletes jelentést tegyek az istállókban történtekről, amíg ő távol volt.
Miközben ittunk és falatoztunk, mindent elmondtam Igazságnak arról, amit tettem és
láttam az út során. Ezt követően summáztam a saját tapasztalataimat és
véleményeimet, valamint gyanúimat a történtekkel kapcsolatban. Addigra Kharim
visszatért egy újabb tálcányi étellel. Amíg elfogyasztottuk Igazság a hajóiról beszélt
leplezetlen lelkesedéssel.
– Matfís személyesen felügyeli az építkezést. Én magam mentem el érte
Szélfogóba.Azt mondta, öreg már az ilyesmihez. „A hidegtől sajognak
az ízületeim; többé már nem tudok hidegben hajót építeni” mondta. Így
hát munkába állítottam az embereket és személyesen utaztam el
hozzá. Nem tudott nemet mondani a szemembe. Mikor ideért,
megmutattam neki a szárazdokkokat és a fűtött csarnokokat, ahol elfér
egy hajó és kényelmesen tud dolgozni. De nem ez győzte meg, hanem
a fehér tölgyfák, amiket Kettricken küldetett. Mikor meglátta őket, alig
várta, hogy beléjük vájhassa a kését. Gyönyörű, hattyúnyakú hajók
lesznek és gyorsak! Szinte már látom, ahogy hasítják a vizet. –
lelkesedése nem ismert határokat.
Aztán félretoltuk a tányérokat és elkezdett kérdezgetni a Jhaampéban történtekről.
Minden egyes incidenst tüzetesen megtárgyaltunk. Mire a végére értünk, többször is
átéltem az eseményeket, és az elárulásom felett érzett haragom ismét föllángolt.
Igazság látta ezt; előrehajolt a székében, hogy újabb fát vessen a tűzre. – Kérdéseid
vannak – jegyezte meg. – Ez alkalommal fölteheted őket – karba tette a kezét és várt.
– Pompa herceg, a testvéred – kezdtem, igyekezvén féken tartani az
indulataimat.Óvatosan fogalmaztam. – Felségárulást követett el.
Megszervezte asszonyod bátyjának, Rurisk hercegnek a megöletését.
Tervet szőtt ellened, ami a haláloddal járhatott volna. Az volt a célja,
hogy megszerezze a koronát és a menyasszonyodat. És persze
desszertként többször is megpróbált megölni engem és Burrickot –
nagy levegőt vettem és igyekeztem kitisztítani a fejem. – Mindketten
tudjuk, hogy ez így igaz. Nehéz bizonyítani – jegyezte meg Igazság h i
g g a d t a n . – Ő pedig pont erre számít! – fakadtam ki, aztán
elfordítottam a fejem, hogy lehiggadjak. Haragom hevessége még
engem is megrémisztett. Hónapokig azzal voltam elfoglalva, hogy
életben maradjak és ez lekötött annyira, hogy ne foglalkozzam az
érzelmeimmel. Még Burricknak sem mertem elmondani mindent, ami
akkor történt; beszámolóm fölszaggatta a sebeimet, a harag vér
gyanánt szivárgott elő belőlük. Az arcom önkéntelenül görcsbe rándult
és ez a rövid roham elég volt ahhoz, hogy uralkodni tudjak magamon.
– Pompa erre számít – ismételtem meg halkabban. Az egész közjáték
alatt Igazságmeg sem rezzent. Komoran ült az asztal másik végén,
sötét szemeivel engem fürkészve. Az asztalra néztem, ujjammal
végigkövettem a térkép egyik vonalát. – Nem rajong érted, amiért
betartod a hercegségek törvényeit. Az ő szemében ez gyengeség, az
igazság megkerülésének az egyik módja. Meglehet, hogy ismét
megpróbál megölni. Majdnem bizonyos, hogy velem is próbálkozni fog.
– Akkor mindkettőnknek nagyon óvatosnak kell lennünk, nemde?
Fölnéztem és a tekintetét kerestem. – Ez minden? – kérdeztem összeszorított fogakkal.
– FitzLovag. A herceged vagyok és a trónörökös. Felesküdtél nekem, akárcsak az
apámnak. És, ha arra kerül a sor, az öcsémnek is – fölpattant és járkálni kezdett. –
Mindig szomjazunk az igazságra és sosem érhetjük el. Törvényekkel bástyázzuk körbe
magunkat. Ez pedig annál valóságosabb, minél magasabbról szemléljük. Az igazság azt
kívánná, hogy te örököld a trónt, FitzLovag a bátyám volt. A törvények azonban
kimondják, hogy házasságon kívül születtél, ezért nem tarthatsz igényt a trónra. Valaki
felvethetné, hogy elmartam a bátyám fia elől a trónt. Van-e okom a felháborodásra, ha
az öcsém tőlem akarja elragadni?
Még sohasem hallottam Igazságot így beszélni, ilyen kimért, mégis érzelemteli hangon.
– Azt gondolod, hogy meg kellene büntetnem. Megtehetném, még csak bizonyítanom
sem kellene a bűnösségét. Elküldhetném követségbe a Fagyos-öbölhöz valami
mondvacsinált indokból és ott is tarthatnám élete végéig, távol az udvartól. Kis híján
száműzném. Vagy itt tarthatnám az udvarban, rövid pórázon és rábízhatnám a
legkellemetlenebb feladatokat, hogy ne maradjon ideje máson törni a fejét. Tudná, hogy
megbüntettem. Akárcsak minden más nemes, akinek van elég sütnivalója. A belső
Hercegségek a segítségére sietnének. Kitalálnának valamit, ami miatt sürgősen
szükségük van rá az anyja birtokán. Ott pedig további támogatást tudna szerezni
magának és tovább szíthatná a polgári elégedetlenséget. Hamarosan az egész belső
„királyság” csak neki engedelmeskedne. Még ha nem is érné el a célját, elég
nyugtalanságot okozna ahhoz, hogy elveszítsem a királyság védelméhez szükséges e g
ységet.
Abbahagyta. Fölemelte a tekintetét és körbepillantott a szobában. A falon térképek
lógtak, Medwen, Shoaks és Rippon. A szemben lévő falon Kos, Szántás és Fészek,
mind Igazság precíz keze munkájával. Minden folyó kék tintával, az utak barnával és a
határok vörössel színezve, minden város névvel jelölve sorakozott rajtuk. Jobban
ismerte őket, mint Pompa valaha is. Bejárta az utakat, saját kezével tűzte ki a határokat
és Lovag oldalán tárgyalt a szomszédos népekkel. Kardot ragadott a birodalom
védelmében és tudta, mikor kell letennie, hogy békét kössön. Ki vagyok hát én, hogy
megmondjam neki, hogyan uralkodjék?
– Mit akarsz tenni? – kérdeztem halkan. – Megtartom. A testvérem. És
az apám fia – bort töltött magának. – Az apám nagyon kedvelt
legkisebb fia. Apám elé járultam és javasoltam, hogy Pompa talán
elégedettebb lenne a helyzetével, ha több köze lenne a királyság
irányításához. Elmés király pedig hozzájárult. Arra számítok, hogy
azzal leszek elfoglalva, hogy védjem a partvidéket, így Pompának jut a
 feladat, hogy beszedje a szükséges adókat és foglalkozzon az
esetlegesen fölmerülő egyéb belső konfliktusokkal. Természetesen
megfelelő nemesi segédlettel. Törje csak ő magát a viszályaikkal és
széthúzásukkal.

– És Pompa elégedett vele?

– Nem mondhat nemet – mosolyodott el Igazság. – Főleg, ha fent akarja
tartani annaka látszatát, hogy képes az uralkodásra és bizonyítani akar
– fölemelte borospoharát és a lángok felé tartotta. A szobában csak az
égő fa pattogása hallatszott. – Ha holnap velem tartasz... – kezdte. –
Holnap a saját dogomat kell intéznem – mondtam. Letette a poharát és
felém fordult. – Valóban? – kérdezte.
A szemébe néztem, nyeltem egy nagyot és fölálltam. – Hercegem – kezdtem hivatalos
hangsúllyal. – Az engedélyedet szeretném kérni, hogy mentesüljek a holnapi teendőim
alól, hogy... személyes dolgaimat intézhessem. Hagyta, hogy álljak egy darabig, aztán
megszólalt. – Ülj le, Fitz. Egy kicsit talán önző voltam. Ha Pompára gondolok, mindig
elragadtatom magam. Természetesen intézheted a dolgodat, fiú. Ha bárki kérdezi, az
én ügyeimet intézed. Megkérdezhetem, mi az, ami ilyen fontos? Egy darabig csak a
tüzet bámultam. – Egy barátom Iszapgátban lakott. Meg kell t u d n o m . . .
– Jaj, Fitz – több együttérzés volt a hangjában, mint amennyit képes voltam
elviselni.Hirtelen fáradtság tört rám. Örültem, hogy ülhetek. A kezeim remegni
kezdtek, az asztal
alá süllyesztettem és összekulcsoltam, hogy ne látszódjék. Még mindig rám tört néha a
reszketés, de szerencsére már alig látszott kívülről.
Igazság megköszörülte a torkát. – Menj a szobádba és pihenj le – mondta. – Adjak
melléd egy embert, ha holnap k i l o v a g o l s z ? Bárgyú mozdulattal megráztam a
fejem ahogy rám tört a lehangoló felismerés, hogy mit találok Iszapgáton. A gondolattól
is rosszul lettem. Újabb remegés futott végig rajtam. Megpróbáltam lassan lélegezni,
hogy elkerüljek egy rohamot. Nem akartam, hogy
Igazság lássa a gyengeségemet. – Sajnálom, hogy nem törődtem a betegségeddel –
állt föl. – Nekem szánták, amit te kaptál. Elborzaszt, amit át kellett élned. Rábírtam
magam, hogy Igazság szemébe nézzek. Tudott mindent, amit rejtegettem előle. Tudta
és bűntudat emésztette miatta. – Nem mindig ilyen rossz – mondtam erőtlenül.
– Kitűnő hazudozó vagy – mosolygott, de a szeme komoly maradt. – Ne gondold,
hogymegkopott a tudásod, de nekem nem tudsz hazudni. Amennyi időt az elmédben
töltöttem a betegséged alatt, én észreveszem. Ha bárki más azt mondja, hogy tudja,
mit érzel, tekintheted udvariasságnak, de én komolyan gondolom. Ha akarod,
fölajánlhatom a karomat, hogy visszakísérjelek a szobádba. – Boldogulok – mondtam
kurtán. Tudtam, hogy mekkora megtiszteltetést kínált fel, de tudtam azt is, mennyire
meglátszik rajtam a gyengeségem. Egyedül akartam lenni.
Megértően bólintott. – Ha használni tudnád a Mesterséget, fölajánlhatnám az erőmet.
Túl sokszor csapoltam meg a tiédet.
– Nem tennék ilyet – dünnyögtem, képtelenül arra, hogy elrejtsem az undort annak a
gondolatára, hogy más erejére támaszkodtam. Azonnal meg is bántam a h a n g s ú l y
o m a t . – Valaha én is ilyen büszke voltam – mondta halkan. – menj, pihenj le, fiú –
lassan elfordult tőlem. Tintákat és pennákat készített elő, hogy folytassa a munkáját.
Csendben távoztam.
Az egész napot a dolgozószobájában töltöttük, odakint már sötét volt. A kastélyban a téli
esték hangulata áradt szét. Az asztalokat letisztították, az emberek pedig a kandallók
tüze köré gyűltek, hogy elfoglalják magukat. Dalnokok és bábosok készültek a
szórakoztatásukra, miközben a férfiak nyilakat kötöztek, a nők varrogattak, a gyerekek
pedig játszottak, vagy anyjuk ölébe hajtva fejüket bóbiskoltak. Minden nyugodt volt. A
kastélyon kívül fagyos szelek fújtak és védelmeztek bennünket. Egy részeg ember
óvatosságával közlekedtem, elkerülve a forgalmasabb helyeket. Átkaroltam magam és
összegörnyedtem, mintha fáznék és egy eltöprengő ember arckifejezésével az arcomon
jutottam el a lépcsőkig. Lassan másztam meg az első emeletet, a fordulónál megálltam
és pihenésképp elszámoltam tízig, mielőtt továbbindultam volna.
Ahogy ráléptem az első fokra, Füzét pillantottam meg, aki lefelé viharzott a lépcsőn.
Kövérkés asszony volt, több mint húsz esztendővel idősebb lehetett nálam, de még
mindig egy gyermek könnyedségével vette a fokokat. Ahogy mellém ért – Hát megvagy!
– felkiáltással megragadott, mintha egy pár cipő volnék, amit rossz helyre tett. Belém
karolt és a nagyterem felé fordított.
– Már egy tucatszor másztam meg ma a lépcsőket miattad. Egek, de megnőttél!
Türelem úrnő egész nap magánkívül volt és ez a te hibád. Először azt várta, hogy
bármelyik pillanatban kopogtatsz az ajtaján. Örült, hogy végre hazatértél – megálltunk
és rám vetette csillogó madártekintetét. – Ez ma reggel történt – folytatta. – Tényleg
beteg voltál! Micsoda karikák vannak a szemed alatt!
Mielőtt válaszolhattam volna, folytatta. – Kora délutánra, mivel nem jelentél meg,
megsértődött. Ebédre olyan bosszús volt modortalanságod miatt, hogy alig evett
valamit. Aztán úgy döntött, hisz a szóbeszédnek, miszerint beteg voltál és bizonyos volt
felőle, hogy vagy összeestél valahol, vagy Burrick tartott maga mellett, hogy beteg
létedre a kutyákat meg a lovakat gondozd. Hát most megvagy. Gyerünk, befelé.
Megtaláltam, úrnőm! – ezzel betuszkolt Türelem szobájába.
Füze locsogásában mintha lett volna még valami, amit nem mert megemlíteni.
Vonakodva léptem be, azon tűnődve, vajon történt-e valami Türelemmel. Bármi volt is, a
szokásai megmaradtak. A szobája úgy nézett ki, ahogy általában szokott, tele levelüket
hullató növényekkel, érdeklődésének aktuális tárgya pedig előző hóbortjainak romjai
fölött hevertek. Két galambbal bővült a fauna, egy tucatnyi patkó hevert szerteszét és
egy vastag mirtuszgyertya égett az asztalon kellemes illatokat árasztva. A viasz szárított
virágokra és füvekre csöpögött és egy maréknyi apró faragott botocskát is fenyegetett.
Jövendőmondó pálcák lehettek, amilyeneket a csudrák használtak. Ahogy beléptem,
masszív kis terrierje jött köszönteni én pedig lehajoltam, hogy megsimogassam, aztán
eltűnődtem, hogy vajon képes leszek-e kiegyenesedni. Bizonytalanságomat
palástolandó fölvettem a földről egy tabletet. Meglehetősen régi volt már, valószínűleg
nagyon ritka is és a pálcákkal való jóslással foglalkozott. Türelem felnézett a
hímzéséből, hogy üdvözöljön.
– Ah, kelj már föl és ne légy nevetséges – morogta. – Fél térdre ereszkedni
ostobaság.Vagy azt hitted, hogy így megbocsátom, hogy nem kerestél meg azonnal?
Mi az, amit hoztál? Ah, milyen figyelmes! Honnan tudtad, hogy ezzel foglalkozom?
Tudod, átnéztem az összes könyvtárat a kastélyban és vajmi keveset találtam a
jóslásról. Kikapta a kezemből a táblácskát és rám mosolygott a feltételezett ajándék
láttán. A válla fölött Füze rám kacsintott. Apró vállrándítással feleltem rá. Visszanéztem
Türelemre, aki egy ingatag táblahalom tetejére tette új szerzeményét. Egy pillanatig
kedvesen méregetett, aztán grimaszolt. Őzszemei fölött összeráncolta a homlokát,
száját pedig elkeskenyítette. Rosszalló tekintetének hatását rongálta, hogy csak a
vállamig ért és két borostyánlevél ragadt a hajába. – Elnézést – mondtam bátran és
kiszedtem rakoncátlan tincsei közül. Komolyan kivette a kezemből, mintha fontosak
lettek volna és a tabletre helyezte őket. – Hol voltál ilyen sokáig, amikor szükség lett
volna rád? – követelte. – Nagybátyád menyasszonya hónapokkal ezelőtt megérkezett,
te pedig kihagytad az esküvőt, a lakomát és az egész ünnepséget. Tessék, itt töröm
magam, hogy egy herceg fiaként kezeljenek, te pedig kerülöd a társadalmi
kötelezettségeidet. Mikor pedig végre hazajössz, nem látogatsz meg, hanem lófrálsz a
kastélyban szedett-vedett ruháidban, mint egy koldus. És mi ütött beléd, hogy így
levágtad a hajad? – apám felesége, aki tíz évvel ezelőtt még elszörnyedt, amikor
megtudta, hogy férje törvénytelen gyermeket nemzett, az irtózás helyett javítani akar
rajtam. Néha nehezebb volt elfogadni, mintha száműzött volna. – Nem gondoltál rá,
hogy társadalmi kötelezettségeid is vannak? Ahelyett, hogy Burrickkal a lovakat
pátyolgatjátok?
– Sajnálom, úrnőm – a tapasztalat megtanított, hogy sohase vitatkozzak
Türelemmel.Különcsége elbűvölte Lovag herceget. Jobb napokon csak elkalandoztak
tőle a gondolataim. Most elsodort. – Egy ideig beteg voltam és nem éreztem magam
elég jól,
hogy lóra üljek. Mire felépültem, az időjárás rosszabbra fordult. Sajnálom, hogy
lekéstem az esküvőt.
– Ez minden? Ez az egyetlen oka a késésednek? – kérdezte élesen, mintha
csalárdösszebeszélést sejtett volna a háta mögött. – Igen – mondtam komoran. – De
gondoltam az úrnőmre. Hoztam valamit, de a csomagomban maradt. Még nem hoztam
föl az istállóból, de holnap megteszem. – Mi az? – követelte, kíváncsian, mint egy
gyermek.
Nagy levegőt vettem. Már nagyon hívogatott az ágyam. – Egy herbáriumféleség.
Egyszerűbb fajta, mert kényesek és a díszesebbek nem élték volna túl az utazást. A
csudrák nem használnak táblákat, vagy tekercseket, mint mi. Ez egy faláda, benne a
növények apró viaszszobrával, megfelelően kiszínezve és illatosítva, hogy könnyebb
legyen azonosítani. Persze csudrául van írva, de gondoltam, így is tetszeni fog. –
Érdekesen hangzik – mondta ragyogó szemekkel. – Kíváncsivá tettél.
– Hozzak a fiúnak egy széket, úrnőm? Úgy néz ki, mint aki beteg volt – szólt
közbeF ü z e .
– Ah, hát persze, Füze. Ülj csak le. Mondd, mi volt a bajod? – Ettem valamit,
egyfajta hegyvidéki növényt és rosszul lettem tőle – ez legalább igaz volt. Füze hozott
egy kis sámlit. Hálásan ültem le rá.
– Ó, értem – intézte el egy legyintéssel. Nagy levegőt vett, körülnézett, aztán
hirtelenrám támadt. – Mondd csak, gondoltál már a
házasságra?
A hirtelen témaváltás annyira jellemző volt Türelemre, hogy elmosolyodtam. Igyekeztem
a kérdésre koncentrálni. Egy pillanatra Mollyt láttam magam előtt, szélfútta kipirosodott
arcát, kibontott haját. Molly. Holnap, mondtam magamnak. Iszapgát. – Fitz! Azonnal
hagyd abba! Nem engedem, hogy úgy bámulj rám, mintha itt sem lennék. Hallottad,
amit mondtam? Jól vagy?
Összeszedtem magam. – Nem igazán – feleltem őszintén. – Fárasztó napom volt... –
Füze, hozz a fiúnak egy kis bodzabort. Fáradtnak látszik. Talán nem ez a
legmegfelelőbb alkalom a társalgásra – határozta el Türelem tétován. Először nézett
rám igazán. Őszinte aggodalmat láttam a tekintetében.

– Talán – kezdte lágyan, egy pillanattal később –, nem ismerem kalandjaid teljest ö r t é
n e t é t . Lenéztem hegyvidéki lábbelimre. Az igazság ott lebegett a nyelvemen, aztán
aláhullott a veszély kútjába, amit az igazság kimondása hozhatott volna Türelemre. –
Hosszú utazás, rossz ételek, koszos fogadók kemény ágyakkal és ragacsos
asztalokkal. Ez minden. Nem hiszem, hogy tényleg hallani akarja az összes részletet.
Furcsa dolog történt. A tekintetünk találkozott, és tudtam, hogy átlátott minden
hazugságomon. Lassan bólintott, elfogadta a válaszomat, aztán félrekapta a fejét.
Eltöprengtem, vajon az apám hányszor mondott hasonló hazugságokat. Mibe került
Türelemnek rábólintani mindegyikre?
Füze a kezembe adta a bort. Belekortyoltam, a bodza édes íze felfrissített. Két kézre
fogtam és sikerült Türelemre mosolyognom a pohár fölött.
– Meséljen – kezdtem, és a hangom reszketett, mint egy öregemberé. Megköszörültem
a torkom. – Mit csinált, amíg távol voltam? Képzelem, hogy egy új királyné megjelenése
elfoglaltabbá tehette. Mesélje el, miből maradtam ki.
– Ó – mondta, mintha belecsíptek volna. Megint félrekapta a tekintetét. –
Tudod milyenmagányosan élek. Későig fennmaradni, táncolni és csevegni
nem nekem való. Két napig ágyban maradok utána. Már nem nekem való.
Bemutatkoztam a királynénak és egyszer-kétszer egy asztalnál ültem vele.
Fiatal még, elfoglalt, hozzá kell szoknia az új életéhez. Én pedig már öreg
vagyok ehhez, különc és csak a saját dolgommal t ö r ő d ö m . . .
– Kettricken is kedveli a növényeket – próbálkoztam. – Valószínűleg
érdekelné... –hirtelen támadt reszketés rázott meg, összekoccantak a
fogaim. – Csak... fázom egy kicsit – mondtam és a számhoz emeltem a
poharat. Nagyobb kortyot nyeltem, mint terveztem, a kezem megremegett
és a bor az arcomra és az ingemre loccsant. Bocsánatkérően
fölpattantam, de hűtlen kezem eleresztette a poharat. A szőnyegre hullott
és elgurult, sötétvörös foltot hagyva maga után, mint a vér. Gyorsan
leültem és
magamhoz szorítottam a kezeimet, hogy csillapítsam a reszketésüket. – Nagyon fáradt
vagyok – motyogtam.
Füze egy rongyot tolt az orrom alá. Letöröltem az arcomat és fölitattam a bor nagy
részét az ingemről. Mikor előrehajoltam, hogy feltöröljem a földről amit kiöntöttem,
majdnem orra buktam.
– Hagyd, Fitz, felejtsd el. Föl tudunk takarítani. Fáradt vagy, alig állsz a
lábadon. Bújjágyba és látogass meg, ha már kipihented magad. Szeretnék
valamit megbeszélni veled, de várhat még. Most pedig menj.
Fölálltam, hálásan az elbocsátásért és elbúcsúzkodtam. Füze elkísért az ajtóig, aztán
figyelte ahogy távozom. Igyekeztem úgy járni, mintha a falak és a padló nem
imbolyogna. Megálltam a lépcsőnél, hogy intsek neki, aztán elindultam fölfelé. Miután
kikerültem a látómezejéből, megálltam és a falnak támaszkodtam, hogy lélegzethez
jussak. Az arcom elé emeltem a kezem, hogy eltakarjam a gyertyák fényét.
Hullámokban tört rám a szédülés. Mikor kinyitottam a szemem, szivárványszínű köd
homályosította el a látásomat. Összeszorítottam a szemhéjamat és rátapasztottam a k
ezem.
Könnyű lépteket hallottam a lépcsőn lefelé jönni. Két lépéssel fölöttem abbamaradtak.
– Jól van, uram? – kérdezte egy hang bizonytalanul. – Egy kicsit sokat ittam
– hazudtam. Az ingemre ömlött bortól biztosan olyan szagom volt, mint
egy részegnek. – Mindjárt jobban leszek.
– Hadd segítsem föl a lépcsőkön. Veszélyes, ha valaki megbotlik rajtuk –
rosszallásvegyült a hangjába. Kinyitottam a szemem és az ujjaim között
kinéztem. Kék szoknyák a finomabbik fajtából, amit a szolgálólányok
szoktak hordani. Biztos volt már dolguk r é s z e g e k k e l .
Megráztam a fejem, de nem törődött vele, ahogyan a helyében én sem tettem volna.
Éreztem, hogy erősen megfogta a felkaromat, a másik kezével pedig átfogta a d e r e k
amat.
– Menjünk föl a lépcsőn – bátorított. Akaratlanul is ránehezedtem és
fölbotorkáltunk akövetkező emeletre.
– Köszönöm – motyogtam, arra gondolva, hogy most már magamra
hagyhat, de nemengedett el.
– Biztos, hogy ezen a szinten lakik? A szolgálók szobái a következő
emeleten vannak.Biccentettem. – A harmadik ajtó, ha megengedi.
Túl hosszú ideig hallgatott. – Az a Fattyú szobája – mondta kurtán és ridegen. Nem
rándultam össze a szó hallatán, ahogy régebben tettem volna. Még a fejemet sem
emeltem föl. – Igen. Most már távozhat – bocsátottam el én is ridegen. Ehelyett
közelebb lépett, belemarkolt a hajamba és hátrarántotta a fejemet. – Újfiú! – sziszegte
dühösen. – Itt helyben le kellene dobnom téged! Odakaptam a fejem. Nem tudtam
kivenni az arcát, de fölismertem ennek ellenére, arcának formája, vállára omló haja és
az illata, mint egy nyári délután... Megkönnyebbülés öntött el. Molly volt, Molly a
gyertyaárus. – Hát élsz! – kiáltottam föl. Átöleltem és megcsókoltam.
Legalábbis megpróbáltam. Eltaszított. – Soha nem csókolok meg részeg embert. Már
régen megígértem magamnak. És azt sem hagyom, hogy megcsókoljon! – Nem vagyok
részeg... beteg vagyok – tiltakoztam. Az izgalomtól még jobban megszédültem.
Meginogtam. – De nem számít. Élsz és biztonságban vagy.
Megtámasztott, reflexszerűen, ahogy az apját szokta.
– Ó, értem. Nem vagy részeg – undor és hitetlenkedés keveredett a
hangjába. – Ésnem vagy az Írnok segédje sem. És lovászfiú sem. Mindig
hazugsággal ismerkedsz?
Úgy tűnik, mindig oda lyukadsz ki.
– Nem hazudtam neked – siránkoztam megzavarodva. Nem sikerült a
szemébenéznem, alig láttam. – Csak nem mondtam el... túl bonyolult.
Molly, úgy örülök, hogy jól vagy és itt vagy Kosvárott. Azt hittem végig kell
kutatnom... – még mindig keményen tartott. – Nem vagyok részeg.
Tényleg. Csak most hazudtam, mert kínos volt beismerni, hogy milyen
gyenge vagyok. – Tehát hazudsz – csattant. – Jobban kellene
szégyellned, hogy hazudsz, Újfiú! Vagy egy herceg fiának szabad
hazudnia? Elengedett, én pedig nekiestem a falnak. Megpróbáltam
kavargó gondolataimat rendszerezni, miközben a falba kapaszkodtam.
– Nem herceg vagyok – mondtam végül. – Fattyú vagyok. Az más. És igen,
túlságosanis szégyelltem ahhoz, hogy bevalljam. De sohasem mondtam
neked, hogy nem én vagyok a Fattyú. Csak úgy éreztem, hogy ha veled
vagyok én vagyok Újfiú. Jó érzés volt, hogy néhányan úgy gondoltak rám,
mint Újfiúra és nem úgy, mint a Fattyúra. Nem válaszolt. Ehelyett
megragadott, durvábban, mint előtte az ingemnél fogva és a szobám felé
taszított. Elcsodálkoztam, hogy milyen erős tud lenni egy nő, ha dühös.
Kinyitotta az ajtót, mintha az is az ellensége lenne és az ágyam felé lökött.
Amint elég közel voltam hozzá, elengedett én pedig ráestem. Sikerült
fölülnöm. Szorosan összekulcsoltam és a térdeim közé fogtam a kezem,
hogy csillapítsam a remegésüket. Molly előttem állt. Elmosódottan láttam
az alakját, de tudtam, hogy nagyon dühös. – Álmodtam rólad, amíg távol
voltam – próbálkoztam. Nem szólt, így felbátorodtam. – Azt álmodtam,
hogy Iszapgátban vagy, amikor megtámadták – hangom minden
erőfeszítésem ellenére remegett. – Tűzről és Martalócokról álmodtam és
arról, hogy két gyermek volt veled. Olyan volt, mintha a sajátjaid lettek
volna – a csend még jobban megsűrűsödött. Valószínűleg még
bolondabbnak tart, amiért az álmaimról dadogok. Miért, ó miért pont neki
kell így, ilyen állapotban látnia engem? Miért Molly az? A csend még
hosszabbra nyúlt. – Most pedig itt vagy, biztonságban. Örülök, hogy
semmi bajod.
De mit csinálsz Kosvárban?
– Mit csinálok itt? – kérdezte dühösen. A hangja ugyanolyan rideg és
kemény volt, minteddig, de mintha félelem vegyült volna bele. – Egy
barátomat kerestem – elcsuklott a hangja. Mikor ismét megszólalt,
erőltetetten nyugodt, majdnem kedves volt a hangja. – Az apám meghalt,
adósságban. A hitelezők pedig elvették tőlem a boltot. Rokonokhoz
költöztem, hogy segítsek a betakarításnál és pénzt keressek. Iszapgátban.
Fogalmam sincs, hogyan tudtad meg. Kerestem némi pénzt, a kuzinom
pedig hajlandó lett volna meghitelezni a többit. Az aratás jó volt. Másnap
kellett volna visszatérnem Kosvárba, de megtámadták a várost. Ott voltam
 én is és a két unokahúgom... – elhallgatott. Együtt emlékeztem vele. A
hajók, a tűz, a kacagó nő karddal a kezében. Fölnéztem rá, de még mindig
homályos volt a látásom. Nem tudtam megszólalni, ő pedig félrenézett. –
Kuzinomék elvesztették mindenüket. Szerencsések voltak, mert a
gyermekeik életben maradtak. Nem kérhettem meg őket, hogy adjanak
pénzt. Még a munkámat sem tudták kifizetni, ha kértem volna tőlük. Így
visszatértem Kosvárba, közeledett a tél és nem volt hol laknom. Arra
gondoltam, hogy Újfiú mindig a barátom volt. Ha akadt valaki, akitől pénzt
kérhetek, akkor ő az. Eljöttem a kastélyba és az írnok segédjét kerestem,
de mindenki csak a vállát vonogatta és Fedrenhez küldtek. Fedren
végighallgatott, ahogy leírtalak, aztán csak felmordult és Türelemhez
küldött – Molly hatásszünetet tartott. Megpróbáltam elképzelni a
találkozást, de megborzongtam a gondolattól. – Fölvett, mint szolgáló –
mondta lágyan. – Azt mondta, ez a legkevesebb, amit tehet, miután
szégyenben hagytál. – Szégyenben hagytalak? – egyenesedtem ki. Az
egész világ megrázkódott alattam, a látásom pedig szilánkokra hasadt. –
Hogyan? Hogyan hoztalak szégyenbe? – Azt mondta, hogy nyilvánvalóan
elnyerted a vonzalmamat, aztán otthagytál – mondta halkan. – Azzal a
hamis feltételezéssel, hogy egy napon nőül veszel, ezért hagytam, hogy
udvarolj nekem.
– De én nem... – elcsuklott a hangom. – Barátok voltunk. Nem tudtam, hogy
ennéltöbbet érzel...
– Nem tudtad? – emelte föl a fejét; ismertem ezt a mozdulatot. Hat évvel
ezelőtt egygyomron vágás követte volna. Összerezzentem. Halkabban
folytatta. – Azt hiszem, számítanom kellett volna rá, hogy ezt mondod.
Könnyű ilyet mondani. Rajtam volt a támadás sora. – Te hagytál el engem
egyetlen szó nélkül azzal a matrózzal, Zsáddal. Azt hitted nem tudok róla?
Ott voltam, Molly. Láttam, amint kart karba öltve elsétáltok. Miért nem jöttél
előtte hozzám?
Kihúzta magát. – Előtte vagyonom volt. Akaratom ellenére lettem adós. Gondold, hogy
tudtam apám minden tartozásáról? Csak a temetés után jöttek és mindent elvesztettem.
Koldusként kellett volna hozzád jönnöm, remélve, hogy befogadsz? Azt hittem, hogy
törődsz velem. Azt hittem, hogy... Légy átkozott! Miért is mondom el neked! – szavai
kövekként csattantak rajtam. Tudtam, hogy a szemei izzanak, arca pedig kipirult. – Azt
hittem, hogy feleségül akarsz venni, hogy közös jövőnk lesz. Én is hozzá akartam
járulni valamivel, nem pedig elszegényedve hozzád menni. Arról álmodtam, hogy lesz
egy kis boltunk, ahol én gyertyákat meg mézet árulok, te pedig tekercsekkel és írással
foglalkozol... Ezért a kuzinomhoz mentem, hogy pénzt kérjek. Nem tudott adni, de
elintézte, hogy Iszapgátba mehessek a bátyjához. Mondtam, hogy hogyan végződött.
Egy halászhajón dolgoztam, hogy visszajussak, Újfiú, halakat beleztem ki és sóztam
meg. Úgy tértem vissza Kosvárba, mint egy kivert kutya. Leküzdöttem a
büszkeségemet, hogy feljöjjek a kastélyba, hogy megtudjam, mennyire ostoba voltam.
Fattyú vagy, Újfiú. De még mennyire.
Egy darabig furcsa hangokat hallottam, aztán rájöttem, hogy sír. Tudtam, hogy ha
fölállok, hogy odalépjek hozzá, orra buknék. Ehelyett, ostobán, mint egy részeg ember,
megszólaltam.
– És mi van Zsáddal? Miért bújtál hozzá? Miért nem hozzám jöttél
egyenesen?– Mondtam már! Ő a kuzinom, te bolond! Ha bajban vagy, a
családodhoz fordulsz segítségért. Segítséget kértem tőle, ő pedig a
családja farmjára küldött, hogy segítsek az aratásnál – elhallgatott, aztán
hitetlenkedve folytatta. – Mit gondoltál? Hogy olyan lány vagyok, aki másik
férfihoz bújik? Hogy hagyom, hogy udvarolj nekem és másvalakivel
járok?
– Nem. Én nem mondtam ilyet.
– Dehogynem – mondta hirtelen, mintha rájött volna az összefüggésekre. –
Olyan vagy,mint az apám volt. Mindig azt hitte, hogy hazudok, mert annyi
hazugságot mondott már életében. Akárcsak te, „Nem, nem vagyok
részeg”, amikor bűzlesz a bortól és alig állsz a lábadon. És az az ostoba
történet „álmodtam rólad”. Mindenki tudta, hogy Iszapgátba
megyek. Valószínűleg ma éjjel hallottad a történetet, amíg valamelyik kocsmában ü c s
ö r ö g t é l . – Nem, ez nem igaz, Molly. Hinned kell nekem – belemarkoltam az ágyba,
hogy függőlegesen tudjam tartani magam. Hátat fordított nekem.
– Nem kell! Nem kell hinnem többé senkinek – elnémult, mintha töprengett
volnavalamin. – Tudod, egyszer régen, amikor még nagyon kicsi voltam,
mielőtt még veled találkoztam volna, egy Tavaszünnepen a piacon
sétáltam – a hangja furcsán nyugodt lett és üres. – Kértem az apámtól egy
fillért, hogy elmehessek, de ő pofonvágott és azt mondta, nem ad pénzt
ilyen fölösleges dolgokra. Aztán bezárt a boltba és elment inni, de én már
akkor is tudtam, hogyan jutok ki a boltból. Elmentem a vásárba csak azért
is, hogy legalább körülnézzek. Volt ott egy öregember, aki kristállyal jósolt.
Tudod, hogy csinálják, egy gyertya fényébe tartják a kristályt és
megmondják a jövődet abból, ahogy a fény megtörik rajta.
– Tudom – feleltem, amikor elhallgatott. Ismertem ezt a fajta bűbájosságot.
Láttam már,ahogy egy nő arcára vetül és a jós olvas a színekből. Most azt
kívántam, bár Molly arcát látnám tisztán. Azt gondoltam, hogy ha a
szemébe tudnék nézni, rá tudnám bírni, hogy meglássa az igazságot a
tekintetemben. Azt kívántam, bárcsak talpra tudnék állni, hogy hozzá
léphessek és a karjaimba zárhassam. Részegnek hitt és tudtam, hogy
elesnék. Nem szégyenítem meg magamat még egyszer előtte.
– Az összes lány jósoltatott magának, de nekem nem volt pénzem, hát csak
figyeltem.Azt hiszem, úgy gondolta, hogy szégyenlős vagyok.
Megkérdezte, hogy nem akarom-e tudni a jövőmet. Én pedig elsírtam
magam mert tudni akartam, de nem volt pénzem. Aztán a halárus felesége
kinevetett és azt mondta, hogy nincs szükségem rá, mert már mindenki
tudja. Egy iszákos lánya voltam, egy iszákos felesége leszek és iszákosok
anyja – suttogta. – Mindenki nevetett, még az öregember is.
– Molly – mondtam, de még csak meg sem hallott. – Még mindig nincsen
pénzem – mondta lassan. – De legalább tudom, hogy nem leszek iszákos
ember felesége. Nem hiszem, hogy barátkozni akarnék eggyel is. – Meg
kell hallgatnod engem. Nem vagy igazságos! – összefolytak a szavaim. –
Én c s a k . . .
Becsapódott az ajtó. – ...Nem tudtam, hogy ennyire kedveltél – fejeztem be ostobán az
üres és hideg s z o b á n a k .
A reszketés eluralkodott rajtam. Nem hagyom, hogy ilyen egyszerűen veszítsem el újra
Mollyt. Fölálltam és sikerült két lépést megtennem, mielőtt vészesem megingott volna
alattam a talaj és térdre roskadtam. Egy darabig négykézláb maradtam; nem hiszem,
hogy értékelné, ha úgy másznék utána, mint egy kutya. Ha egyáltalán megtalálnám.
Visszamásztam az ágyamhoz és belebújtam, még csak le sem vetkőztem.
Elhomályosult a látásom, de nem sikerült elaludnom. Ehelyett feküdtem az ágyamban
és arra gondoltam, milyen ostoba fiú voltam tavaly nyáron. Egy nőnek udvaroltam,
miközben azt hittem, hogy egy lánnyal sétálgatok. Az a pár év különbség olyan sokat
jelentett nekem, de nem úgy, ahogy kellett volna. Úgy viselkedtem, mint egy fiú, aki
férfinak akarja láttatni magát. A fiú pedig megsértette és igen, megcsalta, minden
bizonnyal örökre elvesztette. A sötétség körbezárt, mindent feketeség töltött be egyetlen
apró szikra maradt csak.
A fiút szerette és közös életet képzelt el magunknak. Ebbe a kis szikrába kapaszkodva
merültem álomba.

4
Kétségek
A MESTERSÉGET ÉS AZ ÖSZTÖNT illetően úgy vélem, minden embernek van némi
tehetsége bennük. Láttam már, ahogy egy anya fölkapja a fejét és a másik szobába
siet, éppen amikor gyermeke fölébred. Ez is lehet a Mesterség egyik megnyilvánulása.
Tanúja voltam, ahogy egy hajó összeszokott legénysége szótlanul, tökéletes
összhangban végzi a munkáját, akár egy Kör, amitől a hajó egyetlen hatalmas úszó
lénnyé változik, melynek a matrózok a lelkei. Mások sajátos fogékonysággal viseltetnek
bizonyos állatok iránt, ami családi címerükben, vagy gyermekeik névadásában nyilvánul
meg. Az Ösztön megnyílik mindazoknak, akik fogékonyak rá és lehetővé teszi, hogy egy
állat éberségét és érzékeit használják, de a néphiedelem szerint a legtöbb Ösztönnel
rendelkező ember előbb-utóbb köteléket alakít ki egy bizonyos állattal. Néhány történet
beszámol róla, hogy bizonyos esetekben az Ösztön használója átvette az állat
szokásait és végül maga is fölvette az alakját. Úgy hiszem, ezeket a történeteket
kizárhatjuk, mivel valószínűleg csak a gyermekeket akarták elriasztani a Bestiabűbájtól.
*
Délután ébredtem föl, a szobám kihűlt és nem égett tűz a kandallóban. Átizzadt ruháim
a testemhez tapadtak. Letámolyogtam a konyhába, ettem valamit, aztán átmentem a
fürdőbe. Ismét rám tört a remegés, ezért visszamentem a szobámba. Vacogva bújtam
ágyba. Később valaki bejött és beszélt hozzám. Nem emlékszem, hogy mit mondott, de
emlékszem, hogy megrázott. Kellemetlen érzés volt, de nem foglalkoztam vele. Kora
este ébredtem föl ismét. Tűz égett a kandallóban, mellette tűzifa sorakozott. Egy kis
asztal állt az ágyam mellett, rajta hímzett terítőn egy tálca kenyérrel, hússal és sajttal.
Nagy csészében forró vízre váró tealevél állt, a tűzön pedig hatalmas kanna víz
melegedett. Fürdőteknő és szappan állt a kandalló másik végében, az ágyam lábánál
valaki tiszta inget hagyott.
Zavaromat leküzdve hálásan merültem bele a fürdővízbe. Nemsokára javult az
állapotom, nem szédültem és könnyűnek éreztem magam. A teában volt egy csipetnyi
tündérháncs; azonnal Árnyra gyanakodtam és eltűnődtem, vajon ő próbált-e
fölébreszteni. De nem, Árny csak éjszaka hívat magához.
Éppen a tiszta inget húztam föl, mikor halkan kinyílt az ajtó és a Bolond surrant be a
szobámba. A téli, fekete-fehér öltözetében volt, ami kiemelte színtelenségét. A ruhája
selyemszerű anyagból készült és olyan lazán szabták, hogy majdnem eltűnt benne.
Megnőtt, vékonyabb is lett, amennyire ez lehetséges nála és mint mindig, fehér szemei
meghökkentőek voltak még vértelen arcában is. Rám mosolygott és kiöltötte a nyelvét.
– A te műved? – intettem körbe. – Köszönöm.
– Nem, nem az enyém – tiltakozott, sápadt haja szálanként lobogott sipkája alól. –
Desegítettem. Köszönöm, hogy megfürödtél. Nagyon megkönnyíted a
feladatomat, hogy rád nézzek néha. Örülök, hogy ébren vagy. Hihetetlenül
horkolsz. – Megnőttél – jegyeztem meg elengedve a fülem mellett a
megjegyzéseit. – Igen, akárcsak te. És beteg voltál. Meg sokáig aludtál. Most
pedig ébren vagy, ettél és megfürödtél. Még mindig szörnyen nézel ki, de már
nem bűzlesz. Késő délután van. Akarsz még további nyilvánvaló tényekről
csevegni?
– Álmodtam rólad, amíg távol voltam. Bizonytalanul méregetett. – Tényleg? Milyen
megható. Nem mondhatnám, hogy én álmodtam rólad. – Hiányoztál –
mondtam és némi elégtételül szolgált, hogy meglepődést pillantottam meg az
arcán. – Muris. Ezért játszottad a bolondot magad is olyan sokszor?
– Azt hiszem. Ülj le. Mesélj, mi történt, amíg távol
voltam.
– Nem tehetem. Elmés király vár. Vagyis, nem vár, ezért kell odamennem. Ha
jobbanérzed magad, te is meglátogathatnád. Különösen, ha nem számít rád –
sarkon fordult és elindult kifelé, aztán visszafordult felém és megrázta egyik
nevetségesen hosszú ingujját, amelyen csengők voltak. – Légy jó, Fitz. Ezentúl
jobban igyekezz elkerülni, hogy megöljenek – az ajtó halkan bezárult mögötte.
Egyedül maradtam. Töltöttem még egy pohár teát. Ismét nyílt az ajtó, arra
számítottam, hogy a Bolond tér vissza, ehelyett Füze jelent meg.
– Ó, már fölébredt – jegyezte meg, aztán szemrehányóan folytatta. – Miért
nemmondtad, hogy milyen fáradt vagy? Halálra rémítettél, hogy az egész napot
átaludtad – nem várta meg, míg beljebb hívom, hanem beviharzott, tiszta
ágyneműkkel a karján, háta mögött Türelem úrnővel.
– Ah, már fölkelt! – jegyezte meg Füzének, mintha kételkedne benne. Nem
zavartaőket, hogy szégyenszemre csak egy hálóing volt rajtam. Türelem az
ágyamra telepedett, míg Füze tett-vett. Nem akadt sok teendő meglehetősen
sivár szobámban, de azért összerakta az edényeket, megpiszkálta a tüzet és
 rosszallóan csettegett piszkos fürdővizem és szétszórt ruháim láttán. A kandalló
mellé parancsolt, amíg
áthúzta az ágyneműt, majd fintorogva összegyűjtötte a szennyest és kiviharzott a s z o
bából.
– Rendbe akartam tenni... – motyogtam szégyenlősen, de Türelem mintha észre
semvette volna. Parancsolóan az ágyra mutatott. Vonakodva ágyba bújtam. Azt
hiszem, azóta sem voltam olyan kiszolgáltatott helyzetben, amit azzal tetézett,
hogy fölém hajolva elrendezte a takaróimat.
– Mollyval kapcsolatban pedig – kezdte hirtelen –, az előző esti
viselkedésedmeglehetősen elítélendő volt. Kihasználtad a gyengeségedet, hogy
a szobádba csald és fölzaklasd a vádaskodásoddal. Fitz, nem engedhetem meg.
Ha nem volnál olyan beteg, most nagyon dühös lennék rád. Ehelyett inkább
mélységesen csalódtam benned. Nem is tudom mit szóljak ahhoz, ahogy
félrevezetted szegény lányt. Csak azt
tudom mondani, hogy többet nem fog megtörténni. Tisztességesen viselkedsz vele m o
stantól.
Egyszerű félreértésből hirtelen komoly ügy kerekedett. – Itt valami tévedés van –
igyekeztem meggyőzően hangzani. – Mollyval tisztáznunk kell a dolgokat. Beszélnünk
kell egymással. Biztosíthatom, lelki békéje érdekében, hogy nem arról van szó, amire
gondol.

– Tartsd észben, hogy ki vagy. Egy herceg fia nem...

– Fattya – emlékeztettem határozottan. – FitzLovag. Lovag fattya vagyok.Ez
megrázta Türelem úrnőt. Ismét éreztem, mennyire megváltoztam mióta
elhagytam Kosvárat. Többé nem egy fiú voltam, akit felügyelhet és kijavíthat.
Látnia kellett, olyannak, amilyen vagyok. Mégis, igyekeztem enyhíteni a
kijelentésemet. – Nem Lovag herceg törvényes gyermeke vagyok, úrnőm. Csak
a férjének a fattya. Ült az ágyam lábánál és nézett rám, őzszemei az én
szemembe mélyedtek. Átláttam minden szelességén és zavarodottságán egy
lélekbe, amely több fájdalmat és nagyobb megbánást képes érezni, mint
amekkorát valaha is sejtettem. – Hogyan is felejthetném el? –
kérdezte suttogva.
Nem találtam a hangomat. Füze visszatérése mentett meg az azonnali válaszadástól.
Két szolgálót és néhány kisebb fiút hozott magával. Kivitték a fürdőteknőt és a tálcákat,
Füze pedig egy másik tálcát tett elénk, melyen kis teasütemények és gőzölgő csészék
álltak. Hallgattunk, amíg a szolgálók elmentek, aztán Füze elkészítette a teáinkat és
leült kötögetni.
– Pontosan ezért több, mint egyszerű félreértés – tért vissza Türelem a
témához,mintha nem is szóltam volna közbe. – Ha csak Fedren tanítványa
volnál, vagy lovászfiú, szabadon udvarolhatnál és házasodhatnál. De nem vagy
az, FitzLovag Látnok. Királyi származék. Még ha csak fattyú – (nehezen ejtette
ki a szót) – is, akinek ugyanúgy figyelembe kell vennie bizonyos szokásokat és
megtartani bizonyos távolságokat. Gondold el a helyedet az udvarban. A király
engedélyét kell kérned a házasodáshoz. Ezt biztosan tudod. Az illem pedig
 megkívánja, hogy tájékoztasd udvarlási szándékodról, hogy megfontolhassa a
helyzet előnyeit és eldöntse, hogy tetszik-e neki, vagy sem. Elmés pedig
végiggondolja. Megfelelő-e az idő a házassághoz? Milyen előnnyel jár a korona
számára? Elfogadható-e a házasság, vagy újabb skandalumot teremt?
Összefér-e a kötelességeiddel és a feladataiddal? Elfogadható-e a hölgy
származása? Akarja-e a király, hogy gyermeked szülessék?
Minden egyes feltett kérdéssel egyre mélyebbre süllyedtem az ágyban. Soha nem
terveztem el, hogy udvaroljak Mollynak. Gyermekkori barátság volt, amiből mélyebb
kapcsolat lett. Tudtam, hogy a szívem mennyire vágyik rá, de a fejem sosem gondolta
végig. Türelem mindent leolvasott az arcomról.
– Emlékezz arra is, FitzLovag, hogy már felesküdtél a királyodnak, az életed az
övé. Mittudnál fölajánlani Mollynak, ha összeházasodnátok? Amit a király eléd
vet? Azt a kis időt, amit nem ő követel meg? Aki már fölesküdött a királynak,
kevés ideje marad másra – könnyek szöktek a szemébe. – Vannak asszonyok,
akik hajlandóak elfogadni, amit egy ilyen férfi ajánlani tud. Mások számára nem
elég. Soha nem lesz elég. Meg kell... – tétovázott, aztán nagy nehezen kibukott
belőle – Meg kell fontolnod mindezt. Egy ló nem bír el két nyerget, bármennyire
szeretne is... – a hangja elcsuklott. Lehunyta a szemeit, mintha valami égetné.
Aztán nagy levegőt vett és sietve folytatta. – Még valami, amit meg kell
fontolnod. Molly vagyonos nő, legalábbis az volt. Kiválóan érti a szakmáját.
Szerintem képes lesz újrakezdeni. De mi a helyzet veled? Mit adhatnál te neki?
Szépen írsz, de nem birtoklod egy írnok tudását. Jó lovászfiú vagy, de nem ezzel
keresed a kenyered. Egy herceg fattya vagy, aki a kastélyban él, etetik, ruházzák
de nincs állandó kereseted. Ez a hely kényelmes szoba egy embernek, de ide
akarnád hozni Mollyt is? Vagy tényleg azt hitted, hogy a király megengedné,
hogy elhagyd Kosvárt? És ha igen, akkor mi történik? Együtt élsz az
asszonyoddal, aki kétkezi munkájával keresi meg a napi betevőt te pedig semmit
sem teszel? Vagy pedig szándékodban áll kitanulni a gyertyakészítést és azzal
foglalkozni egész életedben? Végre szünetet tartott. Nem várt választ, én pedig
nem is próbálkoztam vele. – Meggondolatlanul cselekedtél. Tudom, hogy nem
akartál ártani senkinek sem, nekünk pedig ügyelnünk kell rá, hogy senkinek se
essék baja miatta, de különösen Mollynak. Az udvari pletykák és intrikák között
nevelkedtél. Ő nem. Azt akarod, hogy az terjedjen el, hogy a te ágyasod, vagy
még rosszabb, hogy udvari lotyó? Hosszú évekig csak a férfiaké volt az udvar.
Vágy királyné... királyné volt, de nem tartotta úgy kézben az udvart, mint
Konstancia királyné. Most már van királyné az udvarban. Bizonyos dolgok már
meg is változtak, majd te is tapasztalni fogod. Ha valóban azt reméled, hogy
Mollyt veszed el feleségül, lépésről lépésre kell bevezetned az udvarba, másként
kívülállónak fogja érezni magát, aki csak bólogatni tud. Nyíltan beszélek veled,
FitzLovag. Nem akarok goromba lenni, de jobb, ha most vagyok kemény, mintha
Mollynak kellene egy életen át elviselnie – nagyon nyugodtan beszélt, végig a
szemembe nézett. Várt, amíg reménytelenül megkérdeztem. – Mit kell tennem,
tehát? Egy darabig csak a kézfejét nézte, aztán ismét a szemembe nézett.
– Pillanatnyilag semmit. Szó szerint. Mollyt megtettem az egyik
szolgálólányomnak.Tehetséges, és jó tanítóm a gyógyfüvek és növények terén.
Fedren tanítja a betűvetésre. Egyelőre csak ennyi történik. Az udvari hölgyeknek
el kell fogadniuk a jelenlétét és nem úgy, mint a fattyú asszonya. Egy idő múlva
elkezdheted látogatni, de most nem lenne helyénvaló, hogy kettesben
maradjatok, vagy az, hogy látogasd e g y á l t a l á n .
– De beszélnem kell vele, csak egyszer és röviden, aztán ígérem, hogy betartom
afeltételeit. Az hiszi, hogy szántszándékkal becsaptam. Azt hiszi, részeg voltam
múlt éjszaka. Meg kell magyaráznom... Türelem azonban már az első
szavaimnál megrázta a fejét és folytatta, amíg el nem a k a d t a m .
– Már így is rengeteg szóbeszéd terjeng, amiért téged keresve érkezett.
Sikerültelütnöm a pletykákat azzal, hogy Molly hozzám jött, mert nehézségei
voltak és az édesanyja Erika úrnő szolgálója volt Konstancia úrnő idején. Ami
igaz is és ezért helyes lépés volt engem keresnie, mert Erika úrnő jó ismerősöm
volt, amikor Kosvárba jöttem.
– Ismerte Molly édesanyját? – kérdeztem kíváncsian. – Nem igazán. Mielőtt
Kosvárba jöttem volna, hozzáment egy szatócshoz, de Erika úrnőt jól ismertem
és mindig kedves volt hozzám. – Nem mehetnék az úrnő szobájába, hogy
beszéljek vele és...
– Nem akarok botrányt! – jelentette ki határozottan. – Fitz, vannak ellenségeid
azudvarban. Nem hagyom, hogy Molly legyen az áldozata. Tessék. Elég
egyértelműen f o g a l m a z t a m ?
Nyíltan szólt és olyan dolgokról, amikről nem hittem, hogy tudna. Mennyit tudott
valójában az ellenségeimről? Vajon azt gondolja, hogy csak társadalmi ellentétekről van
szó? Ami persze önmagában elég egy udvartartásban. Pompa jutott az eszembe,
alantas eszközei és köpönyegforgatása, ha védekezni, vagy vádaskodni kellett. Azon
töprengtem, hogyan kellene megölnöm.
– Az arckifejezésedből látom, hogy megértetted – kelt föl az ágyról. – Füze, azt
hiszem,hagynunk kellene, hogy FitzLovag lepihenjen.
– Kérem, legalább azt mondja meg neki, hogy ne legyen dühös rám –
könyörögtem. –Mondja meg neki, hogy nem voltam részeg tegnap este és
sohasem akartam becsapni, vagy megbántani.
– Nem adok át semmilyen üzenetet! És te sem, Füze! Láttam ám azt a
kacsintást.Kérlek benneteket, hogy legyetek józanok. Vésd az eszedbe
FitzLovag. Nem ismered Mollyt. Bokréta kisasszonyt. Most pedig pihenj.
Otthagytak, s bár megpróbáltam elcsípni Füze pillantását, kerülte a tekintetemet.
Bezárult mögöttük az ajtó, én pedig végigdőltem az ágyon. Megpróbáltam féken tartani
kicsapongó gondolataimat, hiszen végtére is Türelemnek igaza volt. Csak
reménykedtem, hogy Molly meggondolatlannak és nem csalárdnak tartja a v i s
e l k e d é s e m e t .
Fölkeltem az ágyból, megpiszkáltam a tüzet, aztán leültem a kandallópárkányra és
körülnéztem a szobámban. A Hegyvidéki királyságban eltöltött hónapok után valóban
sivárnak tűnt. Az egyetlen dísz egy poros faliszőnyeg volt, ami Bölcs királyt ábrázolta,
amint éppen barátságot köt egy Előddel. A szobához tartozott, akárcsak az a cédrusfa
láda, amiben a ruháimat tartottam. Kritikus szemmel méregettem a faliszőnyeget.
Molyrágta darab volt, értettem, miért száműzték ide. Fiatalabb koromban rosszakat
álmodtam miatta. Régimódi szövése miatt Bölcs király alakja elnyúltnak tűnt, az Előd
pedig nem hasonlított egyetlen általam ismert lényre sem. A vállai mögött
szárnyszerűség tündökölt, ami lehetett akár egyfajta ragyogás is. Hátradőltem, hogy
jobban szemügyre vegyem.
Elbóbiskoltam, arra ébredtem, hogy huzat csapja meg az arcomat. A rejtekajtó nyitva
állt, ami mögött keskeny lépcsősor vezetett Árny birodalmába. Fölálltam és
kinyújtóztam, aztán fölmentem a kőlépcsőkön. Mikor először másztam meg ezeket a
lépcsőket, szintén hálóinget viseltem; akkor egy ijesztő, sebhelyekkel teli, csillogó
szemű öregembert követtem, aki fölajánlotta, hogy megtanít embereket ölni. Szótlanul
fölajánlotta a barátságát is, én pedig elfogadtam mindkettőt.
A lépcső hideg volt, por és pókháló bújt meg mindenütt. Árny szobája ugyanolyan
kaotikus, hanyag és kényelmes volt, mint mindig. A szoba egyik végében volt az a
kandalló, amelyikkel dolgozott, egy masszív kőasztal társaságában, melyet a
megszokott rendetlenség uralt: mozsarak, tekercsek, csövek és szerszámok,
húsdarabok Somfordinak, a menyétnek és egy megfeketedett kanna, amelyből vékony
füst szálldogált.
Árny nem volt ott. A szoba másik végében ült egy párnázott székben, a másik kandalló
előtt. Egymásba lógó kárpitok borították a padlót, egy elegánsan megfaragott asztalon
pedig egy gyümölcsöstál és egy üveg bor állt. Árny egy tekercset tanulmányozott a fény
felé tartva. Tényleg távolabb tartotta a szemétől, mint szokta és aszottabb kezek
tartották, mint régebben? Szürke köpenye ugyanolyan nyúzott volt, mint mindig, vállára
hulló haja szinte egybeolvadt a színével. Volt, ami megváltozott, volt ami nem. Végre
leengedte a tekercset és rám nézett. Zöld szeme furcsának tűnt a Látnok vérvonalhoz
képest. Himlőszerű sebhelyei ellenére, ami arcát és kezeit borította, törvénytelen
származása ugyanúgy kiütközött, mint az enyém. Azt hiszem, kezelhettem volna úgy,
mint az unokabátyámat, de a mester-tanítvány kapcsolat szorosabb volt, mint a vér
köteléke. Végigmért, én pedig kihúztam magam. Komoly hangon szólalt meg. – Lépj a
fényre, fiú.

Közelebb mentem, rossz előérzettől hajtva.

– Ha
törek
vő
áruló
k
lenn
énk,
te
meg
én,
mind
enkiv
el
láttat
nánk
a
haso
nlós
ágod
atLo
vagh
oz.
Megt
aníth
atnál
ak
úgy
állni,
ahog
y ő;
a
járás
od
már
szint
e
ugya
naz.
Meg
muta
thatn
ám,
hogy
an
ránc
osíts
d
meg
az
arco
d,
hogy
idős
ebbn
ek
tűnj.
Nagy
jából
egyf
orma
mag
asak
vagy
tok.
Megt
anul
hatn
ád a
szav
a
járás
át,
és
úgy
neve
tni,
ahog
y ő.
Lass
an
erőt
gyűjt
hetn
énk,
csen
dese
n,
hogy
senki
nek
se
tűnjé
k fel,
egy
napo
n
pedi
g
előb
újná
 nk,
hogy
átve
gyük
a
hatal
mat.
Szünetet tartott. Megráztam a fejem, aztán mindketten elmosolyodtunk, én pedig
leültem elé a s z ő n y e g e k r e . – Szakmai ártalom, attól tartok – sóhajtott és kortyolt
a borából. – Gondolnom kell ilyesmikre, mert tudom, hogy másoknak is megfordul a
fejében. Előbb vagy utóbb egy nemeske azt hiszi majd, hogy az ő fejéből pattant ki és
megkörnyékez. Várd csak ki, majd meglátod, hogy igazam lesz. – Remélem, hogy
tévedsz. Már így is elegem van az intrikákból és keserű tapasztalatból tudom, hogy nem
vagyok olyan jártas benne, mint szerettem volna. – Nem voltál rossz, tekintve, hogy
kivel álltál szemben. Túlélted – belebámult a tűzbe. Ki nem mondott kérdés lebegett
kettőnk közt. Vajon miért fedte föl Elmés Pompának, hogy orgyilkos vagyok? Miért
hozott olyan helyzetbe, hogy olyan embernek kell engedelmeskednem és elszámolnom,
aki a halálomat akarta? A kezére játszott, hogy elvonja a figyelmét más dolgokról? Ha
valóban áldozati bárány vagyok, vajon még mindig az orra előtt lógat, hogy elterelje
Pompa gondolatait? Azt hiszem, még Árny sem tudott volna válaszolni minden
kérdésemre, feltenni őket pedig a legsötétebb árulás lenne. Mindketten már régóta
Elmés király kezébe adtuk az életünket a királyi család
védelmében. Nem volt jogunk megkérdőjelezni, hogyan használ föl bennünket. Arra az
árulás útja vezetett.
Így hát Árny a tűz felé tartotta az őszi bort és töltött nekem is. Rövid ideig apróságokról
beszélgettünk, amik csak nekünk voltak fontosak, ám annál drágábbak a szívünknek.
Somfordi, a menyét után érdeklődtem, ő pedig sajnálatát fejezte ki Kotnyeles halála
miatt. Föltett egy-két kérdést, hogy tudassa, tisztában van Igazságnak tett jelentésemről
és ellátott a kastély apró-cseprő pletykáival. Mikor Kettrickenről kérdeztem, elkomorult.
– Nehéz út áll előtte. Olyan udvarba érkezett, ahol sokáig nem volt igazi királyné, és
még ő sem az.. Nehézségek közepette kell berendezkedni, amikor nem csak külső
ellenségtől kell tartanunk, hanem belső viszályoktól is. Rengeteg lakomát és tömörülést
rendeztek a tiszteletére. A hazájában hozzászokott, hogy a népe közt jár-kel, saját
maga gondozza a kertjeit és személyesen törődik a népe bajával, itt pedig csak a
nemesség és a kiváltságosak a társasága, nem mehet ki csak úgy a városba. Nem látja
be mire jó az a sok lakoma és italozás, a drága öltözetek mutogatása és az ékszerek
csillogtatása, pedig errefelé szinte ez az összejövetelek célja. Ezért nem is mutat túl jól.
Csinos asszony a maga módján, de túl magas, túl izmos és túlzottan is szőke Kosvár
asszonyai között. Harci mén a vadászok közt. Jószívű, de nem tudom, hogy megfelel-e
a feladatnak. Valójában azt hiszem, sajnálom őt, fiú. Egyedül érkezett. Azok, akik
elkísérték már rég visszatértek a hegyek közé, így nagyon egyedül van azok ellenére,
akik keresik a társaságát. – És Igazság? – kérdeztem aggódva. – Nem tesz semmit a
magányossága ellen? Nem tanítja az itteni dolgokra?
– Igaz
ságn
ak
kevé
s
ideje
van
rá –
mon
dta
Árny
egys
zerű
en. –
Meg
prób
áltae
lmag
yará
zni
Elmé
snek
,
még
az
eskü
vő
előtt,
de
nem
hallg
attun
k rá.
Elsz
édíte
tt
mink
et az
a
sok
előny
,
amit
jelen
tett.
Elfel
ejtett
em,
hogy
assz
onya
lesz
az
udva
rnak
és
mind
en
nap
jelen
lesz.
Igaz
ságn
ak
mind
két
keze
tele
van
mun
kával
. Ha
csak
egys
zerű
en
férj
és
feles
ég
lenn
ének
,
időv
el
elsim
ulná
nak
ezek
a
dolg
ok,
de itt
és
most
mind
en
erejü
kkel
a
megj
elen
ésre
kelle
ne
konc
entrá
lniuk.
Ham
aros
an
örök
öst
várn
ak
tőlük
.
Ninc
s
idejü
k
megi
smer
ni
egy
mást
,
sem
gond
osko
dni a
mási
król
–
látha
tta a
fájda
lmat
az
arco
mon.
– Ez
a
király
i
csalá
d
sors
a,
fiú.
Lova
g és
Türel
em
volt
a
kivét
el és
ők
politi
kai
előn
yökk
el
fizett
ek a
bold
ogsá
guké
rt.
Sose
m
hallo
tt
ese
mén
 y
volt,
hogy
szer
elem
ből
nősü
ljön
a
trónö
rökö
s
herc
eg.
Gon
dolo
m
már
tucat
szor
hallo
ttad,
hogy
milye
n
osto
basá
got
köve
tett

el

ezzel
.
– És
mind
ig
azon
tűnő
dtem
,
vajo
n
érde
kelte
-e az
apá
mat.
–
Sokb
a
kerül
t
neki
–
mon
dta
Árny
halk
an. –
Nem
hisze
m,
hogy
meg
bánt
a a
dönt
ését,
de ő
volt
a
trónö
rökö
s.
Neke
d
nincs
enek
ilyen
előn
yeid.
Tudt
am,
hogy
szób
a
 kerül
.
Sejte
ttem,
hogy
tud
mind
enről
, de
hasz
talan
remé
ltem,
hogy
szó
nélk
ül
hagy
ja.
Érezt
em,
hogy
lassa
n
elvör
ösöd
öm.
–
Molly
.
Lassan bólintott. – Más dolog, ha lent történik a városban. Még gyerek voltál. De most
már férfiként néznek rád. Mikor feltűnt és téged keresett, az embereknek megindult a
fantáziája. Türelem figyelemre méltóan határozott volt a pletykák eltussolásában.
Hamar fölülkerekedett a helyzeten. Nem mintha én az udvarban tartottam volna a lányt,
de jól kezelte a dolgot.
– A
lányt
–
ismé
telte
m
meg.
Ha
„a
szajh
át”
mon
dott
voln
a, az
sem
fájt
voln
a
jobb
an. –
Árny,
te
félrei
smer
ed őt
és
enge
m is.
Csak
barát
ságn
ak
indul
t és
ha
valak
i
hibá
s az
ügyb
en
az
csak
én
vagy
ok.
Mind
ig
azt
hitte
m,
hogy
 a
váro
sban
töltöt
t idő
csak
az
enyé
m
volt
–
elak
adta
m,
mag
am
is
osto
basá
gnak
érezt
em a
szav
aima
t.
– Azt
hitte
d,
hogy
kettő
s
élete
t
élhet
sz?
– a
hang
ja
lágy
volt,
de
határ
ozott
. –
Akirá
lyhoz
tarto
zunk
, fiú.
A
király
emb
erei
vagy
unk,
ő
rend
elkez
ik az
életü
nkkel
.
Mind
en
pillan
atáv
al,
mind
en
nap,
ébre
n,
vagy
álmo
dva.
Ninc
s
időd
a
saját
dolg
aidra
.
Csak
a k i
r á l
y é r
a.
Kényelmetlenül mocorogtam a székemen és végiggondoltam, mit tudok Árnyról. Itt
találkoztam vele, sötétben, ebben az elzárt szobában. Sohasem láttam másutt, senki
sem említette a nevét. Olykor, Démutka úrnő álcájában kilépett a kastélyból, egyszer
pedig együtt lovagoltunk át egy éjszakát a rossz emlékű Pöröly nevű faluba, de még az
is a király parancsára történt. Milyen volt Árny élete? Egy szoba, finom ételek és bor,
valamint egy menyét társaságnak. Elmés bátyja volt, ha királyi ágyban született volna, ő
ülne most a trónon. Vajon az ő élete az enyém hírnöke volt?
– Nem
.
Nem szóltam, de ahogy fölnéztem Árny arcára, kitalálta a gondolataimat. – Én
választottam ezt az életet, fiú, miután egy rosszul kevert főzet az arcomra és a kezemre
robbant. Valaha jóképű voltam és hiú. Majdnem olyan hiú, mint Pompa. Mikor megsérült
az arcom, meg akartam halni. Hónapokig ki sem mozdultam a szobámból, csak nagy
ritkán, álcázva önmagam. Persze, akkoriban még nem Démutkaként, de olyan
álcákban, amik eltakarták az arcom és a kezem. Hosszú időre elhagytam Kosvárt.
Mikor végül visszatértem, az a csinos fiú, aki valaha voltam, meghalt. Rájöttem, hogyan
válhatok hasznára a királyi családnak. Ennél persze hosszabb a történet, de tudd, hogy
én választottam ezt az életet és nem Elmés kényszerítette rám.
A te jövőd még változhat, de ne hidd, hogy a te kezedben van. – Ezért tudott rólad
Lovag és Igazság, de Pompa nem? – tört elő belőlem a k í v á n c s i s á g .
Árny furcsán mosolygott. – Egyfajta kedves mostoha-nagybácsi voltam nekik, ha el
tudod képzelni. Bizonyos módon vigyáztam rájuk, de miután megégettem magam, még
előlük is elvonultam. Pompa sohasem ismert, az anyja betegesen félt a himlőtől. Azt
hiszem, az utolsó mondatig elhitte a Himlős Emberről szóló legendákat. Éppenséggel
babonásan félt mindenkitől, aki nem volt... egész. Abból is látható, ahogy Pompa távol
tartja magát a Bolondtól. Vágy királyné közelében sohasem akadt sánta szolgáló, vagy
olyan inas, akinek akár csak egy ujja is hiányzott. Mikor visszatértem, nem mutattak be
a királynénak, vagy a gyermekének. Mikor Lovag trónörökössé avattatott, Elmés
fölfedte a kilétemet neki. Megdöbbentem rajta, hogy emlékezett rám és hiányoztam
neki. Aznap este elhozta hozzám Igazságot, meg is szidtam miatta. Nehéz volt
megértetni velük, hogy nem találkozhatok velük amikor csak akarják. Azok a fiúk! –
mosolyogva megrázta a fejét. Megmagyarázhatatlan irigység fogott el egy pillanatra.
Visszatereltem a beszélgetés fonalát magamra. – Mit gondolsz, mit kellene tennem?
Árny töprengve elhúzta a száját, aztán belekortyolt a borába. – Egyelőre Türelem jó
tanácsot adott. Fogadd meg és kerüld Mollyt, de ne feltűnően.
Kezeld úgy, mint bármelyik szolgálólányt. Ne keresd föl, foglalkozz inkább a királynéval.
Igazság örülni fog, ha lefoglalod, Kettricken pedig hálás lesz egy ismerős arcért. Ha
pedig szándékodban áll nőül venni Mollyt, a királyné erős szövetséges lehet. Egyúttal
vigyázz is rá. Ne feledd, hogy vannak olyanok, akik nem szívesen látnák Igazság
utódját. Olyanok, akik nem örülnének, ha neked is lennének. Légy óvatos és éber.
– Ez minden? – kérdeztem megrémülve.
– Nem. Menj és pihenj le. Pompa feketegyökérrel próbált megmérgezni? –
bólintottam,Árny pedig megrázta a fejét, aztán egyenesen a szemembe
nézett. – Fiatal vagy, talán még teljesen rendbe is jössz. Láttam már mást is,
 aki túlélte, de egész életében reszketett. Nem fog nagyon látszani, kivéve
azoknak, akik ismernek. Ha kifárasztod magad, rád törhetnek remegési
rohamok és elhomályosulhat a látásod. A legjobb módszer, ha úgy
szervezed az életedet, hogy ne mutatkozzék rajtad ez a gyengeség. – Ezért
volt tündérháncs a teámban? – kérdeztem fölöslegesen. Fölvonta a
szemöldökét. – Tea? – Talán a Bolond volt az. Mikor fölkeltem, étel és tea
volt a szobámban... – És ha Pompa műve lett volna? Belém villant a
felismerés. – Meg is mérgezhetett volna.
– De nem történt meg. Ezúttal. Nem én voltam és nem is a Bolond. Füze volt
az.Olyasvalaki, akit többre becsülhet az ember. A Bolond talált rád és valami
miatt elsuttogta Türelemnek. Amíg Türelem aggodalmaskodott, Füze
csendben mindent elintézett. Azt hiszem, magában téged is olyan
szétszórtnak és hóbortosnak tart, mint az úrnőjét. Ha a legkisebb
gyengeséget mutatod felé, belép és megszervezi az életedet. Bármilyen jó
szándékú is, Fitz, nem engedheted meg. Szerezz be egy reteszt az ajtódra.
– Fitz? – kérdeztem.
– Ez a neved. FitzLovag. Mostantól én is így foglak nevezni, eléggé felnőttél
már.Mellesleg kezdett elegem lenni a „fiúból”.

Fejet hajtottam. Szót ejtettünk még néhány dologról, aztán, egy órával napfelkelte előtt
visszatértem a szobámba. Ágyba bújtam, de elkerült az álom. Fontolóra vettem
bosszantó helyzetemet az udvarban, csak úgy fortyogtak bennem az indulatok.
Hánykolódtam egy darabig, aztán felöltöttem kinőtt ruháimat és kisétáltam a városba. A
tenger felől élénk, nyirkos szél fújt, olyan volt, mintha hideg vizet loccsantottam volna az
arcomba. Összehúztam a köpönyegemet és sietősre fogtam a lépteimet. Igyekeztem
nem gondolkodni, de éreztem, hogy gyülemlő dühöm felizzítja a véremet. Gondolataim
úgy csapongtak, mint egy betöretlen ló. Mikor először érkeztem Kosvárba, forgalmas,
piszkos kisváros volt. Az elmúlt évtizedben igyekezett fejlődni, de valódi jellemzői túl
nyilvánvalóak voltak. A város a kastély alatti sziklára épült, ami lejjebb kavicsos partnak
adta át a helyét, a dokkokat és a raktárakat pedig már a vízre építették. A mélyvizű
kikötő rengeteg kereskedőhajót vonzott, északon pedig, ahol a Kos folyó ömlött a
tengerbe, szelídebb fövenyek voltak, a széles folyón pedig lapos bárkák jártak-keltek a
belső vidékek és a partszakasz között. A torkolat környékén a talaj túl laza volt és
gyakran elárasztotta a folyó, ezért Kosvárban egymás hegyén-hátán laktak az emberek,
akárcsak a sirályok sziklafészkeikben. Keskeny és meredek macskaköves utcák
kanyarogtak a víz felé, a házak, az üzletek és a fogadók szerényen kapaszkodtak a
fekete sziklákba, a szél pedig kedvére fújdogált közöttük. Gyermekkoromban keveset
törődtem ezekkel a dolgokkal, csak föl-alá szaladgáltam az utcákon kis pajtásaimmal.
Mikorra elértem a partmenti részt, ironikusan arra gondoltam, hogy Mollynak és nekem
is jobb dolgunk lett volna, ha soha nem ismerjük meg egymást. Többé-kevésbé
megcsonkítottam a hírnevét és ha tovább zaklatom, csak Pompa ármánykodásának
tárgyává teszem. Ami pedig magamat illeti, a fájdalom, hogy könnyedén elhagyott egy
másik férfi miatt csekélység volt ahhoz képest, hogy azt hitte rólam, hogy becsaptam.
Zord gondolataim közepette észre sem vettem, hogy az egykori szatócsbolt elé vittek a
lábaim. Tea és fűszerbolt állt a helyén; éppen erre volt szüksége Kosvárnak: még egy
tea és fűszerboltra. Vajon mi történhetett a méhkaptárakkal? Hirtelen nyilallt belém a
felismerés, hogy Molly számára sokkal, de sokkal nagyobb megrázkódtatást jelentettek
a változások. Apja halálával Molly elvesztette minden megélhetését és vagyonát, végül
pedig szolgálólányként kötött ki a kastélyban. Szolgálóként. Összeszorítottam a
fogamat és továbbindultam.
Céltalanul jártam a várost és figyeltem, mennyire megváltozott az elmúlt fél év alatt.
Még egy ilyen hideg téli napon is nyüzsgött az élettől. A hajók építése több embert
vonzott, a több ember pedig nagyobb üzletet jelentett. Betértem az egyik tavernába,
ahova annak idején gyakran jártam Molly, Kerry és Dirk társaságában. Egyedül
üldögéltem és iszogattam a sörömet, hallgattam a körülöttem üldögélők fecsegését.
Sokat megtudtam. Nem csak a hajóépítés növelte a város forgalmát, hanem Igazság
felhívása is, aki embereket keresett a hajóira. Rengetegen jelentkeztek rá, férfiak és
nők egyaránt, szerte a partmenti Hercegségekből. Sokan akadtak köztük, akiket a
bosszú hajtott. Mások a szerencséjüket akarták kipróbálni, vagy a meggazdagodás
hajtotta őket, vagy egyszerűen mert a kifosztott falvaikban nem tudtak megélni.
Néhányan halász, vagy kereskedőcsaládból származtak és volt gyakorlatuk a
hajózáshoz, mások juhászok, vagy földművesek voltak. Keveset számított, mind azért
jöttek Kosvárba, hogy Martalócok vérét ontsák.
Többségüket használaton kívüli raktárakban szállásoltak el, Hod, Kosvár
fegyvermestere adott nekik kiképzést, gondosan szemezgetve ki azokat, akiket Igazság
hajóira szánt. A többiek zsoldosként keresnek majd boldogulást. Ők voltak az új
emberek, akik ellepték a várost és a tavernákat. Hallottam panaszt is, hogy néhányan
azok közül, akik a hajókra kerülnek majd, külszigetekiek voltak, akiket a Martalócok
űztek el hazájukból. Ők is a bosszú miatt jelentkeztek, vallották, de kevesen bíztak meg
bennük és akadt néhány üzlet, amelyik nem szolgálta ki őket, amitől rossz szájíze lett a
tavernák szóbeszédeinek. Suttogva tárgyalták ki egy külszigeteki esetét, akit megvertek
a dokkok közt az előző nap. Senki sem hívta az őrséget. Mikor a spekulációk még
aljasabbá váltak és azt kezdték el fejtegetni, hogy minden külszigeteki kém akiket ki
kellene égetni a város testéből, nem bírtam tovább, fölfordult a gyomrom, fölkeltem és
otthagytam a kocsmát. Hát nem akad hely a városban, ahová elmenekülhetnék az
intrikáktól és gyanúsítgatásoktól?
Behavazott utcákon sétáltam, újabb vihar közeledett, a könyörtelenül ostromló szél hó
ígéretét hozta magával. Ugyanaz a jeges vihar tombolt bennem is, felkorbácsolva a
haragomat. Nem volt joguk ezt tenni velem. Nem arra születtem, hogy az eszközük
legyek. Jogom van szabadon élni, az lenni, akinek születtem. Azt hitték, hogy meghajlok
majd az akaratuknak, hogy kihasználhatnak, ahogy csak akarnak? Nem.
Eljön majd az idő, az én időm.
Egy férfi sietett felém, beledőlve a szélbe. Összetalálkozott a tekintetünk, elkapta a
tekintetét és sarkon perdülve elsietett, amerről jött. Tegye csak. Dühöm lassan
elviselhetetlenné fokozódott. A szél az arcomba csapott és be akart bújni a ruhám alá,
de én csak mentem tovább és éreztem, ahogy a gyűlöletem fölizzik. Csalogatott
magával, én pedig követtem, mint a vér szagát.
Befordultam egy sarkon és a piactéren találtam magam. A közelgő vihartól félve a
szegényebb árusok összeszedték portékáikat, akiknek saját pultjuk volt, a zsalukat
rögzítették. Elrobogtam mellettük. Az emberek menekültek az utamból, de én nem
törődtem velük.
Egy állatkereskedő pultjához értem, és szemtől szembe találkoztam saját magammal.
Sovány volt, sötét, zord szemekkel. Dühödten bámult rám, gyűlöletének hullámai
üdvözlésként csaptak át rajtam. A szívünk ugyanarra a ritmusra vert. Éreztem, hogy
lassan vicsorogni kezdek, hogy kivillantsam szánalmas emberi fogaimat. Rendeztem az
arcvonásaimat, visszaszorítottam az érzelmeimet, de a piszkosszürke bundájú
farkaskölyök a ketrecben fölnézett rám és vicsorgott. Gyűlöllek! Mindenkit gyűlölök.
Gyere, gyere csak közelebb: Elharapom a torkodat és a beleiden lakomázom! G y ű l ö l
l e k ! – Kell valami? – Vért – mondtam halkan. – A véredet akarom. – Tessék?
Elkaptam a szememet a farkasról a férfira. Hájas volt és mocskos, irtózatosan bűzlött.
Izzadság, zsíros ételek és saját piszkának szagát éreztem rajta. Silányul összevarrt
bőröket viselt ruha gyanánt, szaguk hozzáadódott saját bűzfelhőjéhez. Kis
madárszemei voltak és kemény, piszkos kezei és egy rézzel bevont tölgyfabot lógott az
övéről. Minden erőre szükségem volt, hogy ne tépjem le az övéről a botot és neki ne
essek vele. Görbe lábain vastag csizmát hordott. Túl közel lépett hozzám, én pedig a
köpönyegem szélét markolásztam, nehogy megüssem.
– A farkast – mondtam végül rekedtes, gurgulázó hangon. – A farkast
akarom.– Biztos vagy benne, fiú? Gonosz jószág – belerúgott a ketrecbe,
én pedig nekiugrottam, állkapcsommal a farácsnak estem, felsértettem a
pofámat, de nem érdekelt, csak egyszer kapjam el, nem engedem el
többet! Ne! Vissza, szállj ki a fejemből! Megráztam a fejem, hogy
kitisztuljon. Az árus furcsálkodva méregetett. – Tudom, mit akarok –
feleltem kurtán.
– Igazán, he? – végigmért, mintha fel akarna becsülni. Annyit fog kérni,
amennyitmegengedhetek magamnak. Kinőtt ruháim nem nyerték meg a
tetszését, akárcsak az életkorom, de sejtettem, hogy régóta vesződik már a
farkassal. Remélte, hogy még kölyökként el tudja adni, de ahogy a farkas
nőtt, egyre több ennivalóra volt szüksége, amit nem kapott meg, a fickó
valószínűleg annyit fog kérni, amennyit csak bír. Nem volt nálam sok pénz.
– Mire köll? – kérdezte mellékesen.
– Kutyaviadalra – feleltem közömbösen. – Csontos, de talán még
használható.A farkas hirtelen nekiugrott a rácsnak és csattogtatta a fogait.
Megölöm őket! Megölöm mind! Kitépem a torkukat, széttépem...
Hallgass, ha azt akarod, hogy szabad legyél! – egy kicsit megtaszítottam a gondolatait,
amitől úgy ugrott hátra, mint akit megcsíptek. A legtávolabbi sarokba húzódott,
összekuporodott és csak vicsorgott. Bizonytalanság környékezte meg.
– Kutyaviadalok, mi? Ó, nagyszerű harcos lehet belőle – a fickó megint
megpiszkálta aketrecet, de a farkas nem reagált. – Sok pénzt nyerhet
neked. Vadabb, mint egy rozsomák! – megint belerúgott a ketrecbe, de a
farkas csak összébb húzódott. – Hát, úgy néz ki – mondtam lekicsinylően.
Elfordultam a ketrectől, mintha érdeklődésemet vesztettem volna, ehelyett
 a madárkalitkákat kezdtem el vizsgálgatni. A galambok úgy néztek ki, mint
amikkel törődtek, de egy varjú és két szajkó egyetlen koszos ketrecben
szűkölködött, guanó és ételmaradékok között. A varjú úgy nézett ki, mint
egy koldus a legrosszabb gúnyájában. Csípjétek meg a fényes bogarat
javasoltam a madaraknak. Talán akkor kijuttok. A varjú csak károgott
ültében, de az egyik szajkó elkezdte csipkedni azt a fémpöcköt, ami a
ketrecet tartotta. Visszanéztem a farkasra. – Nem akartam harcoltatni, csak
a kutyák elé vetettem volna, hogy bemelegítsenek. A vértől jön meg a harci
kedvük. – De hát jó harcos lenne. Nézd meg ezt, ezt tette velem egy
hónapja. Nekem, aki ételt adtam neki, hát nem nekem ugrott? Feltűrte az
egyik ingujját, hogy feltárja megrágott csuklóját. A seb frissnek látszott, de g
y ó g y u l t . Szemügyre vettem, mintha érdekelne egy kicsit. – Úgy néz ki,
mint ami elfertőződött.
Nem fogja elveszíteni a kezét? – Nem fertőzött az, csak lassan gyógyul. Nézd, fiú, gyün
a vihar, el kő' raknom az állatokat. Namost akkor kell az a farkas? Jó harcos lenne. –
Talán medvecsalinak megteszi. Adok mondjuk, hát, hat rezet – összesen hét rezem v o l
t.
– Réééz? Fiú, ez a farkas ezüstöket ér! Nézd, jó állat ez! Csak ennie köll, és
nagyobb,meg vadabb lesz. Csak a bőréért kapnék hat rezet!
– Akkor az a legjobb, ha máris megnyúzza, mielőtt még rühesebb lesz, meg
mielőttleharapná a másik kezét is – közelebb hajoltam, taszítva ahogy
leguggoltam, a farkas pedig még jobban összehúzta magát. – Betegnek
látszik. A gazdám nagyon dühös lenne rám, ha egy ilyen farkastól
megbetegednének a kutyái – fölnéztem az égre. – Jön a vihar. Jobb, ha
megyek.

– Egy ezüst, fiú és a tiéd.

Abban a pillanatban a szajkónak sikerült kihúznia a pöcköt, az ajtó pedig kinyílt. A
madár az ajtó szélére ugrott. Óvatosan a ketrec és a férfi közé léptem. Hallottam, ahogy
a szajkók kiugrálnak a galambketrecek tetejére. Nyitva az ajtó sugalltam a varjúnak.
Megrázta szánalmas szárnyait. Megráztam az erszényemet, mintha számolgatnám a
pénzem.
– Egy ezüst? Nincs egy ezüstöm, de nem is baj, igazán. Most jöttem csak rá,
hogy nemtudnám hogyan hazavinni. Az lesz a legjobb, ha meg sem
veszem.
Mögöttem fölrebbentek a szajkók. A fickó szitkozódni kezdett, és a ketrecek felé lódult.
Sikerült úgy az útjába állnom, hogy mindketten elestünk. A varjú az ajtó széléhez ért.
Leráztam magamról a kövér embert és megráztam a varjú ketrecét. A madár lomhán a
levegőbe emelkedett és nehézkesen eljutott a közeli fogadó tetejéig. Ahogy a kalmár
föltápászkodott, a varjú széttárta a szárnyait és fölkárogott. – Oda egy ketrecnyi
madaram! – kezdte vádlón, de magam elé penderítettem a köpönyegem és rámutattam
egy szakadásra.
– A gazdám nagyon dühös lesz miatta! – panaszkodtam és álltam a
tekintetét.Fölnézett a varjúra. A madár beletartotta a szélbe a tollait aztán
 egy kémény fedezékébe vonult. Soha nem fogja elkapni azt a madarat.
Mögöttem felvonított a f a r k a s .
– Kilenc réz! – ajánlotta a fickó elkeseredetten. Lefogadtam volna, hogy még
semmitsem adott el aznap.
– Mondtam már, nincs mivel hazavinnem – tiltakoztam és a fejembe húztam
acsuklyámat. – Itt a vihar – mondtam, ahogy sűrű pelyhekben eleredt a hó.
Alattomos idő, túl meleg, hogy megfagyjon, de túl hideg, hogy elolvadjon a
hó. Mire kisüt a nap, az utcák csillogni fognak a jégtől. Elfordultam.
– Add ide azt az átkozott hat rezet! – csikorogta a kövér ember
csalódottan.Tétovázva számoltam ki az összeget. – És házhoz szállítja
nekem? – kérdeztem, ahogy elmarta a pénzt.
– Vidd el magad, fiú. Kiraboltál és te is tudod
jól!
Ezzel fölmarkolta a galambjait és fölrakta őket a kordéjára, majd az üres varjúketrecet
is. Elengedte a füle mellett tiltakozásomat, aztán fölmászott a bakra és megrázta a póni
gyeplőjét. A kordé nyikorogva elindult. A piac elnéptelenedett körülöttünk, akik arra
jártak, csak a hóesés elől menekültek. – Hát most mit tegyek veled? – kérdeztem a
farkast.
Engedj ki. Szabadíts ki.
Nem tehetem. Nem biztonságos. Ha szabadjára engedek egy farkast a városban, soha
nem éri el élve az erdőt. Túl sok kutya volt Kosvárban és mind őt üldöznék, túl sok
ember, akik lelőnék a bundájáért. Vagy egyszerűen azért, mert farkas. Lehajoltam a
ketrechez, hogy megtudjam, milyen nehéz. Nekirontott az rácsnak és csattogtatta a f o
g a i t . Vissza! dühödtem föl azonnal. Fertőző lehetett a harciassága. Megöllek!
Ugyanolyan vagy, mint az az ember volt. Te is a ketrecben tartasz, igaz?
Megöllek, kitépem a beleidet és fölfalom!
Vissza! Megint taszítottam rajta és megint visszahúzódott. Vicsorgott és nyüszített
zavarában, de elhúzódott tőlem. Megmarkoltam a ketrecet és fölemeltem. Nehéz volt,
de el tudtam vinni. Persze, nem messze és nem sokáig. Ha szakaszonként viszem, ki
tudom juttatni a városból. Ha teljesen megnő, olyan nehéz lesz majd, mint én. Fiatalabb
volt, mint első látásra hittem.
Aláfogtam a ketrecnek és a mellkasomhoz szorítottam. Ha nekem rontott volna, belém
tudott volna karmolni, de inkább csak nyüszített és távol húzódott, amitől nagyon
nehézkes volt vinnem. Hogyan kapott el? G y ű l ö l l e k ! Hogyan kapott el?
Emlékezett egy odúra és két hím testvérre. Egy anyára, aki halat hozott neki. Aztán
vérre, füstre és a testvérei és az anyja bűzlő bőr lett a csizmás embernek. Utolsónak
ráncigálta ki az odúból és bedobta egy ketrecbe, aminek vadászgörény szaga volt,
aztán dögökkel etette. És gyűlölet. Az táplálta. Későn születtetek, ha az anyád hallal
etetett.
D u z z o g o t t .
Az út minduntalan fölfelé vezetett, a hó pedig lassan tapadni kezdett. Néha
megcsúsztam a jeges köveken és gyakran kellett pihenőt tartanom. Attól tartottam, hogy
megint rám tör a remegés. Mikor megpihentem, egyfolytában azon gondolkodtam, hogy
mit is tettem. Azt mondtam magamnak, hogy nem kötődöm össze sem ezzel a
farkassal, sem semmilyen állattal. Megígértem magamnak, hogy csak etetem a kölyköt,
hogy átvészelje a telet, aztán ha elég erős már, szabadon engedem. Burricknak nem
kell tudnia róla. Nem kell szembenéznem az undorával. Fölkaptam a ketrecet. Ki
gondolta volna, hogy ez a rühes kis kölyök nehéz legyen? Nem rühes méltatlankodott.
Bogarak. A ketrec tele van bogarakkal. Tehát nem csak képzeltem azt a csiklandozást a
mellkasomon. Csodálatos. Alaposan meg kell fürödnöm este, ha nem akarok bolhákkal
aludni egész télen.
Elértem a város szélét, ahol már csak elszórtan akadt egy-két ház, az út pedig sokkal
meredekebbé vált. Letettem a ketrecet. A kölyök összekuporodott, kicsinek és
nyomorúságosnak látszott, hogy nem fűthette többé a gyűlölet. Éhes volt. Döntésre j u t
ottam.
Ki foglak venni. Kézben viszlek tovább. Semmi. Mozdulatlanul várt, amíg kinyitottam a
zárat. Azt hittem, hogy amint kinyílik az ajtó, nekiront és megpróbál eltűnni a
sötétségbe. Ehelyett csak kuporgott tovább. Benyúltam és a grabancánál fogva
kiemeltem. Egy pillanat alatt rajtam termett, nekiugrott a mellkasomnak és a torkomat
kereste. Éppen idejében emeltem elé a szabad kezemet, de a másikkal nem
eresztettem el a grabancát. Mélyebbre toltam a karomat a szájában, mint szerette
volna. Hátsó lábaival kapart a mellkasomon, de a zekém elég vastag volt hozzá, hogy
ne okozzon túl nagy károkat. A következő pillanatban mindketten a hóban
hempergőztünk és vicsorogtunk, de a súlyom és a sokéves játszadozás a
vadászkutyákkal az én oldalamon állt. A hátára fektettem és leszorítottam, miközben
ide-oda kapta a fejét és olyan neveken nevezett, amire az embernek szava sincsen.
Mikor kifárasztotta magát, fölé hajoltam, megmarkoltam a torkát és egészen közel
hajoltam a pofájához. Ezt az üzenetet megértette. Én vagyok a
Farkas és te vagy a Kölyök. Engedelmeskedni fogsz nekem!
Tartottam és a szemeibe néztem. Gyorsan félrekapta a fejét, de tovább tartottam, amíg
vissza nem nézett. Megláttam benne a változást. Elengedtem és arrébb léptem.
Mozdulatlanul feküdt. Kelj föl. Gyere ide. Talpra állt és közelebb jött, majdnem hason
csúszva. Mikor elég közel ért, az oldalára dőlt és a hasát mutatta felém. Halkan n y ü s
z í t e t t . Rendben van. Csak meg kell értenünk egymást. Nem akarlak bántani. Gyere
velem. Lehajoltam, hogy megvakarjam a mellkasát, de mikor hozzá értem fölvakkantott.
Éreztem a fájdalmát. Hol fáj?
Láttam a rézborítású botot a ketreces ember kezében. Mindenütt. Igyekeztem gyengéd
lenni, ahogy végigtapogattam. Régi sebhelyek, egy púp a bordáinál. Fölálltam és vadul
belerúgtam a ketrecbe. Odajött hozzám és a lábam elé feküdt. Éhes. Fázom. Fáradt. Az
érzései újból belém szivárogtak. Mikor megérintettem, nehéz volt elválasztani a
gondolataimat az övéitől. Én voltam dühös amiatt, ahogy bántak vele, vagy ő? Úgy
döntöttem, nem számít. Fölemeltem és elindultunk. Könnyű volt, leginkább bundából és
csontokból állt. Megbántam ahogy leszorítottam, de tudtam, hogy az volt az egyetlen
nyelv, amit ismert. – A gondodat viselem – bírtam rá magam, hogy hangosan
megszólaljak. Meleg gondolta hálásan ahogy köré kanyarítottam a köpönyegem. Az
érzékei elöntöttek. Ezerszer erősebben éreztem az illatomat, erősebben, mint szerettem
volna. Lovak, fa füstje, sör és Türelem parfümjének a nyoma. Igyekeztem kizárni a
tudatomból. Ismertem egy használaton kívüli kunyhót. Egy öreg kondás lakott benne a
silók mögött. Elhagyatottan állt, túl romos volt és túl messze mindentől. Éppen megfelelt
a céljaimnak. Odaviszem a kölyköt, néhány csonttal, hogy tudjon rágcsálni és forralt
gabonát, meg némi szalmát kellett kerítenem neki. Egy-két hét, talán egy hónap
és eléggé fölgyógyul ahhoz, hogy gondoskodni tudjon magáról. Aztán elviszem egy
kicsit nyugatabbra Kosvártól és szabadon engedem.
H ú s ?
Sóhajtottam. Hús ígértem. Soha azelőtt nem találkoztam olyan állattal, amelyik annyira
tisztán érezte volna a gondolataimat. Jó érzés volt tudni, hogy nem marad sokáig a
közelemben. Nagyon jó lesz, ha elengedem.
Meleg a vállamnak támasztotta a fejét és elaludt, orra a fülembe szuszogott.

5
Gambit

BIZONYOSAN LÉTEZIK EGY ősi viselkedési hagyomány, ami bizton szigorúbb volt a
régi időkben. Megkockáztatnám azonban, hogy nem távolodtunk el olyan messzire a
régi erkölcsöktől, csak elfedtük. Egy harcos szava még mindig ugyanannyit ér, és azok
közt, akik vállvetve harcolnak, nincs alávalóbb, mintha valaki hazudik a társainak, vagy
becstelenségre viszi őket. A vendégfogadás törvényei még mindig tiltják, hogy vérét
ontsd annak, akit az asztalodhoz ültettél.
*
A tél teljes erejével beköszöntött Kosvár környékén. A viharok a tenger felől jöttek és
jeges dühvel ostromolták a várost, aztán továbbálltak. Távoztukban havazás támadt,
ami aztán jeges mázt hagyott a falakon mint a cukor a sütemény tetején. Az éjszakák
sötétebbek és hosszabbak lettek, tiszta éjszakákon pedig hidegen ragyogtak a
csillagok. Hosszú hazautazásom után a tél hevessége már nem rémített meg annyira
mint régebben Ahogy naponta ellátogattam az istállókba és a régi disznóólhoz, az
arcom kipirult a hidegtől, a dér ellepte a szempilláimat, de mindig tudtam, hogy az
otthon és a meleg kandalló közel van. A viharok és a fagyos szelek, amelyek farkasok
gyanánt üvöltöttek körülöttünk, egyben távol tartották a vörös hajókat a partjainktól.
Lassan telt az idő. Minden nap meglátogattam Kettrickent, ahogy Árny javasolta, ám
nyugtalanságunkban túlzottan hasonlítottunk egymásra. Biztos vagyok benne, hogy
ugyanannyira irritáltam őt, mint ő engem. Nem mertem túl sok időt tölteni a
farkaskölyökkel, különben kötelék alakult volna ki köztünk. Nem voltak állandó
elfoglaltságaim, túl hosszú volt egy nap, a gondolataimat pedig túlzottan lefoglalta Molly.
Az éjszakák még rosszabbak voltak, mert alvó elmém nem állt az uralmam alatt és
álmaimat megtöltötte az én Mollym, az én piros szoknyás gyertyakészítőm, aki olyan
tartózkodó és komor volt kék cselédszoknyájában. Ha már egyszer nem lehettem vele
nappal, álmomban olyan hevességgel udvaroltam neki, ahogy éberen sohasem mertem
volna. Vihar után sétálgattunk a partmenti fövenyen, kéz a kézben, megcsókoltam,
minden bizonytalanság nélkül és a szemébe néztem, rejtegetnivaló titkok nélkül. Senki
sem tudta elszakítani tőlem. Az álmaimban.
Először az Árnytól tanultak alapján kémkedni kezdtem utána. Tudtam melyik szobában
lakik és melyik az ő ablaka. Mellékesen megtudtam mikor és hová szokott járni.
Szégyelltem magam, amiért mindig ott bukkantam föl, amerre elhalad és futó pillantást
vethettem rá, akárhogy próbáltam is távol tartani magamat tőle. Tudtam, kik a barátai a
cselédek közt, s bár nem beszélhettem vele, mindig váltottam pár barátságos szót a
cselédekkel, hátha megtudok róla valamit. Reménytelenül vágyódtam utána, elkerült az
álom, ízetlen volt az étel és semmi sem érdekelt.
Egyik este az őrszobában ücsörögtem. Találtam egy helyet a sarokban, ahol
nekivethettem a hátamat a falnak és fölrakhattam a lábamat a padra, hogy távol tartsak
mindenkit magamtól. Egy korsó megmelegedett sör állt előttem az asztalon, szinte
érintetlenül. Még az sem vonzott, hogy leigyam magam. A semmibe bámultam és
igyekeztem nem gondolni semmire, amikor valaki kirántotta a lábam alól a padot és
majdnem leestem a székemről. Burrick ült le velem szemben. – Mi mardos? – kérdezte
udvariaskodások nélkül. Előrehajolt és csak hozzám intézte a szavait. – Újabb rohamod
volt?
– Csak néhány kisebb reszketés, semmi komoly. Csak akkor jön
elő, ha megerőltetemm a g a m .
Komoran bólintott, aztán várt. Mikor fölnéztem, láttam, hogy sötét szemeivel engem
méreget. Aggodalma megtörte az ellenállásom. Megráztam a fejem. – Mollyról van szó
– mondtam nemsokára.
– Nem sikerült megtudnod, hogy hova tűnt? – De. Itt van
Kosvárban, Türelem cselédjeként dolgozik, de Türelem nem
engedi, hogy beszéljek vele. Azt mondja...
Burrick szeme már az első szavaimra elkerekedett. Körülpillantott, aztán fejével az ajtó
felé intett. Fölálltam és követtem, ki az istállókhoz és föl a szobájába. Leültem az
asztalhoz a kandalló előtt, ő pedig elővette jófajta Fészekből való konyakját és két
poharat, aztán elővette bőrjavító szerszámait és a javításra szoruló gyeplőket és
pórázokat. Volt, amit az én kezembe nyomott, aztán ő is nekilátott. – Ez a Molly.
Füzével jár a mosóudvarra? Büszkén tartja a fejét és vörösesen csillog a b u n d á j a ?
– A haja – helyesbítettem dünnyögve. – Szép széles csípője van. Könnyen fog elleni –
mondta helyeslően.
– Köszönöm szépen – mondtam fagyosan. Meglepetésemre rám
vigyorgott. – Légy csak dühös. Jobb, mint az önsajnálat. No,
mesélj róla.
Én pedig meséltem. Valószínűleg jóval többet mondtam, mint amennyit az őrszobán
mondtam volna, mert a szobájában csak mi ketten voltunk, a konyak könnyen csúszott,
az illatok és bútorok pedig mind ismerősek voltak. Itt, ha máshol nem is, egész
életemben biztonságban voltam. Könnyebben kiöntöttem neki a lelkemet. Csöndben
végighallgatott és sokáig meg sem szólalt miután befejeztem. Figyeltem, ahogy tintát
dörzsöl egy pányvába.
– Tehát mit kellene tennem? – kérdeztem.
Letette a pányvát, kiitta a konyakját és körülnézett a szobájában. – Biztos azért
kérdezed tőlem, mert azt tapasztaltad, hogy magam is járatos és sokat tapasztalt
szakértője vagyok a nőügyeknek. Ezért nincs családom és gyerekeim.
Meglepett a hangjából áradó keserűség, de mielőtt válaszolni tudtam volna, rekedten
felnevetett. – Felejtsd el. Végül is, én döntöttem így, már jó régen. FitzLovag, mit
gondolsz, mit kellene tenned?
Morózusan néztem rá.
– Miért romlott el először az egész? – kérdezte. Mikor nem
válaszoltam, továbbkérdezett. – Nem te mondtad az imént, hogy
úgy udvaroltál neki, mint egy fiú, amikor ő azt hitte, hogy férfiként
közeledsz hozzá? Egy férfit keresett, hát ne légy szipogó kölyök.
Légy férfi – félig kiitta a poharát, aztán mindkettőnkét újratöltette.
– Hogyan? – kérdeztem.
– Ugyanúgy, ahogy már másutt is bebizonyítottad. Fogadd el az
elvet és élj a feladatszerint. Tehát nem láthatod. Ha nem csal a
nőismeretem, ez nem jelenti azt, hogy ő nem lát téged. Tartsd
észben. Nézz magadra. A hajad olyan, mint egy póni téli
bundája. Fogadok, hogy már egy hete ugyanazt az inget viseled
és olyan sovány vagy, hogy szinte zörögnek a csontjaid. Kétlem,
hogy így visszanyered a szívét. Egyél rendesen, naponta
fésülködj és Edára, gyakorlatozz egy kicsit, ne az őrszobán
üldögélj! Keress magadnak elfoglaltságot és vesd bele magad.
Lassan bólintottam a szavaira. Tudtam, hogy igaza volt, de nem
tudtam megállni tiltakozás nélkül. – De mindez semmire sem
jó, ha Türelem nem engedi, hogy lássam.
– Hosszútávon, fiú, nem Türelemről van szó, hanem Mollyról. – És
Elmés királyról – mondtam szárazon.
Értetlenül nézett rám.
– Türelem szerint egy férfi nem esküdhet föl a királynak és adhatja
oda teljesen a szívétegy asszonynak. Azt mondta, egy ló nem bír
el két nyerget. És ezt pont ő mondja, aki trónörökös felesége volt
és minden percért hálás volt, amit a férjével tölthetett – Burrick
felé nyújtottam a kész pányvát.
Nem vette el. Éppen a szájához emelte a poharát, de félúton megállt és letette. – Ezt
mondta neked? – kérdezte rekedten és mélyen a szemembe nézett. Bólintottam. – Azt
mondta, nem lenne tisztességes elvárni Mollytól, hogy legyen elégedett azzal a
kevéssel, ami fölött én rendelkezem és nem a király. Burrick hátradőlt a székében.
Ellentétes érzelmek ültek ki az arcára. Félrenézett a kandalló felé, aztán vissza rám.
Egy pillanatra mintha mondani akart volna valamit, de aztán fölült, egy húzásra kiitta a
konyakját és fölpattant.
– Túl csöndes idefenn. Menjünk, sétáljunk le a városba.
*
Másnap fölkeltem, igyekeztem nem odafigyelni lüktető fejfájásomra és megpróbáltam
nem úgy viselkedni, mint egy szerelmes fiú. Úgy döntöttem, egy férfi önuralmát fogom
gyakorolni. Ha ezen az úton jutok el Mollyhoz, akkor érdemes megfogadnom Burrick
tanácsát és hasznosan töltöm el az időmet.
Így hát minden reggel fölkeltem, korábban, mint a szakácsok és a cselédek és a
szobám magányában nyújtózkodtam és elvégeztem néhány formagyakorlatot egy
bottal. Kifulladásig csináltam, aztán lementem a fürdőbe. Lassan, nagyon lassan
visszatért az állóképességem. Fölhizlaltam magam és lassan vállban is kitöltöttem
Hirtelen asszonyság rám szabott ruháit. Néha még rám tört a reszketés de mindig
sikerült időben a szobámba jutnom, mielőtt még valaki megláthatta volna. Türelem azt
mondta, jobb a színem, Füze pedig minden alkalmat kihasznált, hogy ételt tömjön
belém. Kezdtem ismét önmagam lenni.
Minden reggel az őrökkel ettem, ahol a mennyiség mindig fontosabb volt, mint az
etikett. Reggeli után az istállóba mentem és kivittem Kormost egy rövid körre a kastély
körül. Mikor visszavittem az istállóba, elégedettséggel töltött el, hogy lecsutakolhattam
és megetethettem. Otthonos sürgés-forgás zajlott az istállókban, az állatok ismerős
illata és az udvari pletykák mindig sajátos zamatot adtak a levegőjének. Jobb napokon
Fürge, vagy Burrick szakított egy kis időt, hogy beszélgessen velem, forgalmasabb
napokon pedig keserédes elégedettséggel néztem, ahogy komoran tanácskoznak egy
megbetegedett ló, vagy kutya fölött. Olyankor nem volt idejük udvariaskodásra és nem
szándékosan, de kizártak a köreikből. Így kellett lennie. Megváltozott az én életem is.
Persze ez sem mentesített a bűntudattól, amikor napjában egyszer kisurrantam a silók
mögé az elhagyatott disznóólhoz. Mindig óvatosan közlekedtem, Burrickkal kötött
békém túl rövid ideje szilárdult meg ismét ahhoz, hogy könnyedén vegyem; túl friss volt
az emlék, hogy milyen fájdalmas is volt elveszíteni a barátságát. Ha Burrick megneszeli,
hogy ismét használom az Ösztönt, ugyanolyan gyorsan és teljesen elfordul tőlem,
ahogy azelőtt. Minden nap azt kérdeztem magamtól, hogy pontosan miért is vagyok
hajlandó kockáztatni a barátságát és a tiszteletét egy farkaskölyök miatt? Egyetlen
válaszom az volt, hogy nem volt más választásom. Nem tudtam hátat fordítani a
kölyöknek, mint ahogy nem lettem volna képes megtenni egy gyermekkel sem. Burrick
szemében ez a nyitottság az Ösztön felé perverzió volt, egy undorító gyengeség, amit
igazi férfi nem használ. Ő maga is rendelkezett egy kevéssel, bár nem vallotta volna be,
de hevesen erősködött, hogy soha nem használta. Ha meg is tette, soha nem kaptam
rajta. Ő viszont annál gyakrabban észrevette rajtam régebben. Csodálatos érzékkel
mindig tudta, mikor tapogatózom egy állat felé. Olyankor általában a fejemre koppintott,
vagy hangosan megkorholt, hogy térjek vissza a munkámhoz. Abban az időben, mikor
Burrickkal éltem az istállókban, mindent megtett, ami a hatalmában állt, hogy ne
kötődjek semmilyen állathoz. Mindig sikerrel járt, két alkalmat kivéve. A kötelék
elvesztése fölött érzett sajgó fájdalom őt igazolta. Csak egy bolond élvez olyasmit, ami
elkerülhetetlenül ilyen veszteséghez vezetett. Tehát bolond voltam férfi helyett, hogy
nem tudtam a sorsára hagyni egy éhező farkaskölyköt. Csontokat és maradékokat
gyűjtögettem neki és igyekeztem, hogy se a szakács, se a Bolond ne tudja meg, miben
mesterkedem. Kínosan ügyeltem rá, hogy minden nap más úton közelítsem meg az
ólat, hogy ne hagyjak kitaposott ösvényt magam után. A legnehezebb a tiszta szalma és
egy pokróc kicsempészése volt, de végül az is sikerült. Bármikor érkeztem is, a kölyök
várt rám. Nem egyszerűen egy éhes állat ébersége volt, hanem megérezte, amikor
elindultam a kastély felől, hogy becserkésszem a kunyhót. Tudta, mikor hozok
gyömbéres süteményt és túl gyorsan rászokott az ízére. Óvatossága nem múlt el,
mindig éreztem a gyanakvását és elhúzódását, mikor a közelébe mentem. De minden
egyes nappal, amikor nem kapott verést, minden újabb falat hús erősítette a bizalmát.
Olyan kapcsolat volt, amire nem vágytam. Igyekeztem határozottan távolságot tartani
kettőnk közt és minél kevesebbszer használni az Ösztönt. Tartottam tőle, hogy elveszíti
a túléléshez szükséges vadságát. Mindig figyelmeztettem, hogy rejtőzzön el, mert
minden ember és minden kutya veszélyt jelenthet a számára. Mindig az épületen belül
kellett maradnia és lapulnia, ha valaki esetleg a közelben járt volna.
Először könnyen engedelmeskedett, szánalmasan sovány volt és azonnal nekiesett az
ételnek, amint elé raktam. Általában már aludt, mielőtt elhagytam volna a kunyhót, vagy
féltékenyen szemmel tartott egy csont fölött őrködve. Ahogy erőre kapott és többet
tudott mozogni, előtört belőle egy kölyök veleszületett játékossága. Rászokott, hogy
támadást mímelve lesből rám ugorjon amikor beléptem és harcias morgásokkal lelte
örömét a vastagabb marhacsontokban. Mikor megszidtam, hogy túl zajos, vagy azért,
mert fölfedeztem a nyomait a hóban, meghúzta magát.

Jól megjegyeztem magamnak a szemeiben bujkáló kegyetlenséget olyankor. Nem

fogadott el a gazdájának, csak amolyan rangidős falkatársnak. Várta azt az időt, amikor
saját döntéseket hozhat. Bármilyen fájdalmas is volt néha, így kellett lennie. Azzal a
határozott szándékkal mentettem meg, hogy szabadon engedem, amint képes vigyázni
magára. Egy év múlva csak egy lesz a farkasok közül, amik éjszaka a holdat ugatják.
Ezt gyakran mondogattam neki. Először azt akarta tudni, hogy mikor viszem el a szagos
helyről, én pedig megígértem neki, hogy amint az idő jobbra fordul és elvonulnak a
hófellegek és elég erős lesz hozzá, megteszem.
Ahogy teltek a hetek és a viharok a kellemesebb kunyhóban tartották és sokat alhatott,
egyre ritkábban jutott eszébe, én pedig egyre ritkábban mondogattam neki.
Magányosság mardosott minden irányból. Éjszakánként azon tűnődtem, hogy mi
történne, ha Molly ajtajához lopakodnék, napközben pedig igyekeztem nem
hozzákötődni a farkaskölyökhöz, aki teljesen tőlem függött. Csak egyetlen teremtés volt
Kosvárban, aki ugyanolyan magányos volt, mint én.
*
– Biztosan van más dolgod is. Miért látogatsz meg minden nap? – követelte
Kettrickena maga egyenes hegyvidéki módján. Késő délelőtt volt egy viharos
éjszaka után. A hó vastag pelyhekben hullott, Kettricken pedig a hideg ellenére
kinyittatta a zsalukat, hogy láthassa a havazást. A varrószoba a tengerre nézett és
úgy éreztem, lenyűgözi a végtelen víz látványa. Szemei olyan színűek voltak, mint
a tenger vize odakint. – Azt gondoltam, segítek az időt múlatni, hogy
kellemesebben teljék, fenség. – Múlatni az időt – sóhajtott. A tenyerébe
támasztotta az állát és kinézett a havazásra. A tengeri szél könnyeden
játszadozott a hajával. – Furcsa nyelv a tiétek. Úgy beszélsz az idő múlásáról,
ahogy mi a szélről szoktunk. Mintha olyasvalami lenne, amit el lehet h e s s e g e t
ni.
Kis cselédje, Rozmaring a lábánál ült és kuncogott. Mögöttünk két hölgy hajolt
hímzéseik fölé és néha-néha ránk néztek. Kettricken ölében egy nagyobb hímzőkeret
feküdt, rajta egy hegy és egy vízesés kezdett lassan kirajzolódni. Nem haladt vele túl
gyorsan. Többi udvarhölgye nem volt jelen aznap, de apródokat küldtek változatos
exkuzáló üzenetekkel a távollétük okát illetően. Fejfájás, üzenték a legtöbben.
Kettricken nem is fogta fel igazán, hogy szándékosan maradnak távol. Nem tudtam,
hogyan magyarázzam el neki, de néhanapján azon tűnődtem, hogy nem is akarom
elmondani. Aznap éppen olyan hangulatom volt.
Fészkelődtem a székemben és keresztbe vettettem a lábamat. – Csak azt akartam
mondani, hogy télen Kosvár unalmas hely tud lenni. Az időjárás tétlenségre kárhoztat
bennünket és kevés érdekes dolog akad ilyenkor. – Odalenn, a hajóácsoknál nem ez a
helyzet – tájékoztatott. Szeme különösen csillogott. – Nagy a sürgés-forgás, minden
napfényes percet gondosan kihasználnak. Még akkor is a fát gyalulják, ha odakint beáll
a szürkület, a kovácsműhelyekben pedig horgonyokat és láncokat kalapálnak.
Néhányan vitorlavásznat szabnak, mások pedig összevarrják. Igazság köztük jár-kel és
felügyel mindent, amíg én itt üldögélek és hímezgetek. Ha pedig meguntam a
virágmintákat, találhatok magamnak ezer másik a p r ó s á g o t .
– Nem, nem apróság az, fenség – tört ki hirtelen az egyik hölgy. – A
kézimunkájanagyon értékes, ha elajándékozza. Shoaks Hercegségben Lord
Shemshy szobájában is van egy bekeretezett darab és Kelvar, Rippon Hercege...
Kettricken hangos sóhajjal szakította félbe a szóáradatot.
– Inkább varrnám a vitorlákat az uram hajóira. Az bezzeg hasznos és méltó
munkalenne, ehelyett hímzésekkel játszadozom, mint egy elkényeztetett gyermek,
aki nem értékeli az idő múlását – visszafordult az ablak felé. Észrevettem, hogy a
hajóműhelyekből fölszálló füst jól látható volt a tenger fölött. Talán félreértettem az é r d
e k l ő d é s é t . – Küldessek netán italért és süteményért, úrnőm? – kérdezte
reménykedve az egyik úrhölgy. Mindketten nyakig beöltözve kucorogtak a lehűlt
szobában.
– Ha óhajtják – felelte Kettricken közömbösen. – Nem vagyok sem éhes, sem
szomjas.Éppenséggel attól tartok, hogy elhízom, ha egész nap csak falatozom és
bíbelődök a kézimunkával. Szeretnék valami fontosat tenni. Mondd meg őszintén,
Fitz, ha nem éreznéd szükségét, hogy mindennap meglátogass, nem lenne jobb
dolgod?
– De igen. Ugyanakkor nem én vagyok a leendő
királyné.
– Leendő. Ezzel a részével tisztában vagyok – keserűséget hallottam a hangjában.
–
Az én hazámban nincsen királyné. Ha most ott lennék és apám helyett uralkodnék,
Áldozatnak hívnának. Én áldoznám föl magam a népem jólétéért. – Ha most ott lennél,
mi lenne a dolgod? – kérdeztem, igyekezvén kellemesebb vizekre terelni a
beszélgetést. Hibát követtem el. Elhallgatott és kibámult az ablakon.
– A hegyek közt – kezdte lágyan –, sosincs idő tétlenkedni. Én voltam a
legfiatalabb,atyámra és a bátyámra hárultak a legnagyobb feladatok. Jonqui azt
szokta mondogatni, hogy mindig akad elég teendő és még pihenni is jut idő. Itt,
Kosvárott mindent cselédek
és szolgák végeznek, láthatatlanul, csak az eredményét láthatjuk. Talán azért, mert
olyan népes hely.
Szünetet tartott, tekintete a messzeségbe révedt. – Jhaampéban télen az egész város
elcsöndesül. A hó sűrűn és vastagon lehull, a kevésbé használt utak eltűnnek a
hótakaró alatt. A kerekeket hótalpakra cserélik. A látogatók már mind hazatértek, a
palotában csak a család tartózkodik és azok akik úgy döntöttek, hogy ott maradnak és
segítenek. Nem szolgálják őket, nem igazán. Te jártál Jhaampéban, Fitz. Tudod, hogy
ott senki sincs, aki szolgáljon, kivéve a királyi családot. Jhaampéban korán kelnék és
vizet vinnék a konyhára. Keera, Sennick és Jofron beszélgetni szoktak a konyhában, a
fiatalok pedig járkálnak föl-alá, tűzifát visznek és tálalnak. Ezer-egy dolog akad olyankor
– elcsuklott a hangja én pedig hallgattam a magányosságát. – Ha munka akadt,
könnyű, vagy nehéz – folytatta –, mindannyian segítettünk. Ha valakinek leégett a
háza, új fedelet teremtettünk, a két kezünkkel húztuk föl a tetőt. Gondolod, hogy
egy Áldozat nem tud levadászni egy öreg medvét, ami tizedeli a
kecskéinket, vagy új hidat építeni, ha elsodorta az olvadás? – fájdalom tükröződött a s z
emeiben.
– Mi itt Kos várban nem kockáztatjuk a királyné életét – mondtam egyszerűen. –
Akadelég markos kéz, aki fölhúz egy hidat, tucatnyi vadász keresné a királyné
kegyeit, hogy
megölhesse a nyájat tizedelő ragadozót. Csak egy királynénk van és vannak dolgok,
amiket csak ő tehet meg.
A hátunk mögött a két udvarhölgy teljesen elfeledkezett Kettrickenről. Egyikük apródot
szalajtott, aki gőzölgő teáscsészéket és édessüteményt hoztak. Halkan társalogtak,
kezüket a csészék köré fonva melegítették. Alaposan megjegyeztem az arcukat, hogy
tudjam, kik azok, akik úgy döntöttek, hogy a királyné mellett a helyük. Kezdtem
ráébredni, hogy Kettricken nem a legkönnyebb eset. Rozmaring, a kis cselédlány
álmatag tekintettel a teázóasztal mellett ült a földön, kezében egy süteménnyel. Hirtelen
azt kívántam, bárcsak én is nyolcéves lehetnék újból.
– Tudom, miről beszélsz – mondta Kettricken egyszerűen. – Azért vagyok itt,
hogyörököst szüljek Igazságnak. Ez olyan kötelesség, amit nem akarok elkerülni, mert
örömömet lelném benne. Csak azt kívánom, bárcsak ő is osztozna az örömben. Mindig
a városban van, figyeli, ahogy készülnek a hajói. Nem lehetnék mellette minden veszély
nélkül? Bizonyosan képes vagyok örököst szülni neki, ha közreműködne. Miért
kényelmeskedjek itt, amikor ő a nép védelme érdekében töri magát? Ez olyan feladat,
ami a Hat Hercegség Áldozatának való.
Bármennyire is hozzászoktam a hegyvidéki népek nyíltságához és őszinteségéhez, ez
az egyenes beszéd mégis meghökkentett. A válaszom is bátrabbra sikerült. Azon
kaptam magam, hogy előrehajoltam és behúztam a zsalukat. Kihasználtam a
közelségünket és halkan megszólaltam.
– Ha azt hiszed, úrnőm, hogy ez az egyetlen kötelessége a királynénak,
súlyostévedésben vagy. Hogy olyan nyíltan szóljak, mint te az elébb, elhanyagolod a
kötelességeidet az udvarhölgyeid felé, akik megjelennek nap mint nap, hogy
társalogjanak veled? Gondolkozz. Vajon nem tudnának-e hímezni a saját szobáik
melegében, vagy Hirtelen asszonyság oldalán? Olyasmi után sóhajtozol, ami
fontosabb, de előtted olyan feladatok állnak, amiket még a király sem tud megtenni.
Azért vagy itt, hogy te tedd meg. A kosvári udvart újjá kell szervezni. Olyan hellyé
varázsolni, ahol jó érzés lenni. Bátorítani kell az előkelőket, hogy hallgassanak a
királyra, támogassák és keressék a kegyeit. Régóta nem volt megfelelő királynéja az
udvarnak. Ahelyett, hogy a hajókon merengsz, amelyeket nálad alkalmasabb kezek
építenek, foglalkozz azokkal a feladatokkal, amik reád jutnak.
Befejeztem a zsaluk bezárását, eléakasztottam a függönyöket, hogy kizárjam a hideget,
aztán hátraléptem, hogy a szemébe nézzek. Bosszúságomra azt vettem észre, hogy ült
megszeppenten, mint egy tehenészlány, könnybe lábadt szemmel és olyan kipirult
arccal, mintha pofon ütöttem volna. Vetettem egy pillantást az udvarhölgyekre, akik még
mindig a teájuk mellett társalogtak, Rozmaring pedig megragadta az alkalmat, hogy
senki sem figyel rá és minden edénybe belekukkantott. Senki sem vette észre ezt a kis
közjátékot, de már megtanultam, hogy milyen éles szeműek az udvari hölgyek és
milyen gyorsan lábra kaphat a pletyka arról, hogy mit mondhatott a Fattyú a királynénak,
amitől annak könnybe lábadt a szeme.
Átkoztam az otrombaságomat és emlékeztettem magam, hogy bármilyen magas is
Kettricken, alig idősebb nálam és idegen helyen volt, egyedül. Nem kellett volna
beszélnem vele, hanem Árnyhoz kellett volna fordulni a problémával, aki rávezethet
valakit, hogy magyarázza el ezeket a dolgokat Kettrickennek. Aztán rájöttem, hogy ez
már meg is történt. Ismét a szemébe néztem és ideges mosolyt erőltettem az arcomra.
Követte a pillantásomat a hölgyek felé, majd ismét méltóságteljes ábrázatot öltött.
Büszke voltam rá.
– Mit javasolsz? – kérdezte halkan.
– Az javaslom – kezdtem alázatosan –, hogy
szégyellem magam, amiért oly
arcátlanulmertem szólni a királynémhoz. A
bocsánatáért esedezem. De azt is javaslom,
hogy mutassa ki ennek a két hűséges
hölgynek a háláját valami különleges módon.

Bólintott. – És mi légyen a jutalmuk?

– Egy privát találkozás a királyné szobáiban,
hogy közösen meghallgassanak egydalnokot.
Nem számít milyen szórakoztatást választasz,
csak az, hogy ki az, akit kitüntetsz a
tiszteleteddel.
– Ez úgy hangzik, mintha Pompa
tenné.
– Valószínűleg. Ő nagyon tehetséges a
talpnyalók kiválasztása terén. De
őrosszindulatból tenne ilyesmit, hogy
megbüntesse azokat, akik nem úgy táncoltak,
ahogy ő fütyült.
– És én?
– Te, fenség, megjutalmazod őket és még csak
meg sem fordul a fejedben, hogymegbüntesd
 azokat, akik nem tartottak veled. Csupán
élvezed azok társaságát, akik hasonlóképp
éreznek. – Értem. A dalnok? – Kedély. Ő
nagyon gálánsan tud énekelni a hölgyeknek.
– Megtudnád, hogy szabad-e a ma estéje? –
Úrnőm – mosolyodtam el. – Te vagy a
királyné. Te tiszteled meg azzal, hogy a
jelenlétét kéred. Kezét-lábát töri majd
sietségében, hogy eleget tegyen a
kérésednek. Ismét sóhajtott, de ezúttal
halkabban. Egy biccentéssel elbocsátott,
aztán fölállt, hogy mosolyogva a hölgyekhez
lépjen és bocsánatukat kérje reggeli
elvarázsolt hangulatáért. Egyúttal
megkérdezte, hogy eljönnének-e aznap este a
szobájába, hogy Kedély, a dalnok
szórakoztassa mindannyiukat. Figyeltem,
ahogy egymásra pillantanak és
elmosolyodnak és tudtam, hogy sikerrel
jártam. Megjegyeztem magamnak a neveiket:
Remény és Mértéklet úrnő. Hajlongva
kihátráltam, szinte észrevétlenül. Így lettem
Kettricken udvari tanácsadója. Nem igazán
vágytam rá, hogy én legyek a társ és az
instruktor, aki megsúgja neki, hogy mit kell
tennie, hogyan kell táncolnia. Valójában
kényelmetlen feladat volt. Úgy éreztem,
megcsorbítottam a tekintélyét amikor
megdorgáltam és megrontottam azáltal, hogy
megmutattam, hogyan szője tovább az udvari
intrika hálóját. Igaza volt, ezek Pompa trükkjei
voltak, de ha magasabb eszmék érdekében
és kedvesebben műveli, mint Pompa, az én
szándékaim önzőbbnek tűntek. Az volt a
célom, hogy elég hatalmat gyűjtsön össze,
hogy ha Igazság trónra kerül, biztos udvari
hatalom legyen a kezében.
Minden nap kora este Türelem úrnőhöz voltam hivatalos. Mind ő, mind Füze komolyan
vették ezeket a látogatásokat. Türelem teljesen a fennhatósága alatt hitt, mintha még
mindig az apródja lennék, ami sohasem voltam igazán. Porladozó tekercseket kellett
másolnom neki és mindig be kellett számolnom arról, hogy hogyan haladok a pánsíp
leckéimmel. Rendszerint alaposan összezavart, miközben tanítani próbált a zenélésre,
vagy a füvek szárítására. Igyekeztem figyelmes és udvarias lenni, de csapdában
éreztem magam, amiért mindenáron távol akartak tartani Mollytól. Értettem Türelem
szándékait, de a bölcsessége nem enyhítette a magányomat. Minden próbálkozásuk
ellenére láttam Mollyt. Nem őt, nem az arcát, de a gyertya illatában, a szék hátán
hagyott köpönyegben, még a mézes sütemény ízéről is ő jutott az eszembe. Néha úgy
éreztem magam, mint Kettricken, hogy belefulladok abba, amit elvártak tőlem és semmi
nem akadt az életemben, ami az enyém lett volna.
Hetente jelentéseket tettem Árnynak Kettricken fejlődéséről. Egyszer figyelmeztetett,
hogy hirtelen még Pompa hódolói is keresték Kettricken kegyeit. Figyelmeztetnem
kellett tehát, hogy kit kezeljen mértéktartóan, kit udvariasabban. Néha már azon járt az
eszem, hogy szívesebben ölnék a királyért, mint hogy beleártsam magam az udvari
politikába. És akkor Elmés király magához hivatott.
Az üzenet egyik kora reggel érkezett, én pedig sietve felöltözködtem. Ez volt az első
alkalom, hogy a király magához hivatott, mióta visszatértem. Kényelmetlen érzés volt,
hogy eddig nem üzent értem. Talán elégedetlen volt azzal, amit Jhaampéban történt?
Biztosan megmondta volna. Mégis, mardosott a bizonytalanság. Igyekeztem gyorsan
elkészülni és mégis ügyelni a megjelenésemre. Végül egyik sem sikerült. A hajam, amit
a betegség és a láz elvékonyított, borzosan és fésülhetetlenül nőtt vissza, akárcsak
Igazságé, ráadásul napok óta nem borotválkoztam. Burrick már kétszer is említette,
hogy döntsem el végre, hogy szakállat akarok növeszteni, vagy rendesen
borotválkozom. Miután többször is megvágtam magamat aznap reggel borotválkozás
közben, úgy döntöttem, egy kis borosta jobban mutat, mint a véres arc. Hátrafésültem a
hajamat és azt kívántam, bárcsak megnőtt volna már annyira, hogy varkocsba tudjam
fogni. Aztán siettem a királyomhoz.
Ahogy végigsiettem a király szobájához vezető folyosón, Pompa lépett ki a szobájából.
Megtorpantam, hogy ne fussak belé, aztán úgy éreztem, csapdába estem. Bámultunk
egymásra szótlanul, első alkalommal, hogy szemtől szembe kerültünk egymással mióta
Kosvárban voltam. Döbbenten tapasztaltam, hogy akár testvérnek is nézhettek volna
minket. Az ő haja göndörebb volt, a vonásai finomabbak és a tartása előkelőbb. A ruhái
mint a pávatollak és ezüstékszereket hordott. Mégis, a Látnokok vonásai mindkettőnkön
jelen voltak. Ugyanolyan állunk volt, mint Elmésnek, a szemhéjak és az alsó ajkak
görbülete is jellegzetes volt. Egyikünk sem vetekedhetett Igazság széles és izmos
alkatával, de én közelebb jártam hozzá. Kevesebb, mint tíz év választott el minket
egymástól. Csak a bőre választott el a vérétől. Álltam a tekintetét és azt kívántam, bár
kionthatnám a beleit.
Elmosolyodott, felvillantotta fehér fogait. – Fattyú – üdvözölt barátságosan, a mosolya
még szélesebb lett. – Vagy Fitz uraság, nem? Újabban így hívod magad – óvatos
kiejtés nem hagyott kétséget a véleménye felől.
– Pompa herceg – feleltem, ugyanolyan hangsúllyal, ahogy ő. Olyan hideg
nyugalommal várakoztam, amit nem is feltételeztem volna magamról. Neki kell először t
ámadnia.
Egy pillanatig álltunk mozdulatlanul, egymásra nézve. Aztán lepillantott, lesöpört egy
képzeletbeli porszemet az ingujjáról és elsétált mellettem. Nem léptem félre az útjából.
Nem jött nekem, ahogy régebben tette volna. Nagy levegőt vettem és továbbmentem.
Nem ismertem az ajtónállót, de intett, hogy lépjek be. Felsóhajtottam. Újabb feladat:
megtanulni a sok új nevet és arcot, akik feltűntek a kastélyban, most, hogy új királyné
érkezett és mindenki látni akarta. Nem egyszer tapasztaltam, hogy olyan emberek
ismertek rám, akiket soha azelőtt nem láttam. Egyik nap hallottam, ahogy az egyik
hentes odaszól az inasának, „Ez volt a Fattyú!” Sebezhetőnek éreztem magamat. Túl
gyorsan változtak a dolgok.
Elmés király lakosztálya megrázott. Arra számítottam, hogy az ablakok nyitva lesznek,
hogy beengedjék a friss téli levegőt és az oly ritka napsütést, Elmés pedig az asztalánál
ül. Mindig olyan éber, öregember volt, aki korán kelt. De nem volt a nappaliban.
Óvatosan benéztem a hálószobájába. Odabenn a szoba még félig árnyékban volt, egy
inas zörgött az edényekkel egy asztalnál. Rám nézett, aztán el is kapta a pillantását,
mintha csak egy szolgáló lennék. A levegő állott és sűrű volt, mintha régóta
használatlanul állt volna, vagy régen volt szellőztetve. Vártam egy darabig, hogy az inas
észrevegyen és tudathassam, hogy megérkeztem. Mikor továbbra sem méltatott
figyelemre, óvatosan közelebb léptem az á g y h o z . – Felség? – merészeltem
megszólítani, még mielőtt engedélyt adott volna rá. – Eljöttem, ahogy parancsolta.
Elmés az ágyában ült, vastagon kipárnázva. Kinyitotta a szemét a hangom hallatán. –
Ki... ah, Fitz. Ülj le. Wallace, hozzál neki széket és egy tányért, meg poharat – ahogy az
inas arrébb ment, hogy engedelmeskedjék, a király hozzátette. – Hiányzik Cheffers.
Oly sok évig szolgált és soha nem kellett mondanom neki, hogy mit kell tennie.
– Emlékszem rá, uram. Hol van hát?
– Egy köhögés elvitte. Ősszel kapta meg és már nem is gyógyult ki belőle.
Lassanelemésztette, míg végül már nem tudott úgy levegőt venni, hogy ne
sajogjon bele a t ü d e j e .
Emlékeztem az inasra. Nem volt már fiatal, de nem is olyan öreg. Meglepett a halála.
Álltam csöndesen, míg Wallace széket, tányért és csészét hozott nekem. Dünnyögött
magában valamit, amikor leültem, de nem törődtem vele. Hamarosan megtanulja majd,
hogy Elmés király másfajta protokollt használ. – És ön, felség? Hogy szolgál az
egészsége? Nem emlékszem rá, hogy valaha is még ágyban lett volna ilyentájt.
Elmés türelmetlenül legyintett. – Meglehetősen kellemetlen. Nem igazi betegség, inkább
csak szédülés, ami akkor tör rám, ha túl sokat mozgok. Minden reggel azt hiszem, hogy
már jobb, de mikor megpróbálok fölkelni, inog alattam a padló. Így hát tovább maradok
ágyban, eszem egy keveset, iszom valamit és délutánra ismét önmagam vagyok. Azt
hiszem, a hideg tél teszi, bár a gyógyító azt mondja, hogy talán egy régi sebesülésem
az oka, amit alig valamivel idősebben szereztem egy kardtól, mint most te vagy. A mai
napig meg van a nyoma, bár azt hittem, már rég begyógyult... De elég legyen. Nem
azért hívattalak, hogy az egészségemről tárgyaljunk. Gondolom tudod, miért hívattalak?
– Teljes jelentést kíván a Jhaampéban történtekről? – találgattam. Az inas
felépillantottam; aki a közelben kóválygott. Cheffers már rég távozott volna,
hogy négyszemközt legyünk a királlyal. Nem tudtam, milyen nyíltan
beszélhetek az új inas előtt. Elmés azonban elhessegette a témát. – Már
megtörtént, fiú – szuszogta. – Igazsággal megtárgyaltuk a dolgot. Hagyjuk
csak. Nem hiszem, hogy túl sok mindent tudnál mondani, amit ne hallottam
volna már. Igazsággal hosszan beszélgettünk róla. Bizonyos dolgokat...
sajnálok. De, az már megtörtént, nekünk pedig a mával kell foglalkoznunk,
ugye?
Háborogtak a gondolataim. Pompa, akartam mondani neki. A fia, aki megpróbálta
megölni az unokáját. Hosszasan beszélgetett vele is? Azelőtt, vagy azután, hogy a
kezére játszott? Ám olyan tisztán, mintha csak Árny, vagy Igazság mondta volna,
megértettem, hogy nincs jogom kérdőre vonni a királyomat. Azt sem kérdezhetem meg,
hogy a legkisebb fiának engedte, hogy az életemre törjön. Összeszorítottam a fogam és
visszatartottam a kérdéseimet.
Elmés a szemembe nézett, aztán Wallace-t kereste tekintetével.
– Wallace, sétálj el a konyhába egy időre, vagy bárhová máshová, csak ne itt
legyél –az inas csalódottnak tűnt, de egy fintorral sarkon fordult és távozott,
nyitva hagyta maga mögött az ajtót. Elmés intésére fölkeltem és becsuktam,
aztán visszaültem a helyemre.

– FitzLovag – mondta komoran –, ez így nem helyes. – Felség – néztem a

szemébe, aztán lesütöttem a szememet.
– Néha becsvágyó fiatalok ostobaságokat művelnek. Mikor rámutatnak arra,
hogyrosszat cselekedtek, bocsánatot kérnek – hirtelen fölnéztem és azon
töprengtem, vajon ő vár bocsánatkérést tőlem, de aztán folytatta. – Kaptam
és elfogadtam egy ünnepélyes bocsánatkérést. Hallgass rám. Minél
hamarabb túlesünk rajta, annál jobb m i n d e n k i n e k .
Hátradőltem a székben és mély lélegzetet vettem, majd óvatosan kifújtam. Hamarosan
sikerült úrrá lennem magamon. Nyílt tekintettel néztem Elmésre. – Megkérdezhetem,
miért hivatott, felség?
– Egy kellemetlenség miatt – mondta undorodva. – Testens, Medwen hercege
úgy látja,nekem kellene megoldanom. Aggódik a következmények miatt, ha
nem teszem meg. Nem tartja... diplomatikusnak, hogy ő oldja meg, így
vonakodva bár, de helyt adtam a kérésének. Hát nincs elég bajunk a
Martalócokkal? Mégis, jogukban áll ilyesmit kérniük, nekem pedig
kötelességem teljesíteni. Ismét a király igazságát fogod érvényesíteni,
F i t z .
Részletesen beszámolt a medweni helyzetről. Egy fiatal nő érkezett a Fóka-öbölből
Lengereben várába, hogy harcosnak álljon Testens seregébe. A Herceg boldogan
befogadta, mert izmos volt és gyakorlott, értett a botokhoz, íjakhoz és pengékhez. Erős
volt és gyönyörű, alacsony, sötét hajú és karcsú. Hamarosan nem csak őrségének, de
udvarának is népszerű alakja lett. Nem bájában rejlett a vonzereje, hanem
bátorságában és erejében, amiért sokan követték őt. Testens maga is megkedvelte,
mert fölélénkítette az udvart és új szellemet vitt a katonái közé. Ám nemrégiben próféta
és jós szerepében kezdett tetszelegni. Azt állítja, hogy El kiválasztottja, aki magasztos
célokra jelölte őt. Madja volt a neve, a származása jelentéktelen, de új nevet választott
magának a tűz, a levegő és a víz szertartásával és Virágónak nevezteti magát. Csak
olyan húst eszik, amit maga ejtett el, semmi mást nem birtokolt és tartott a szobájában,
amit ne ő készített volna, vagy nem ő nyerte volna el az erejével. Megszaporodtak a
követői, még a fiatalabb nemesek közt is akadt néhány. Azt prédikálta, hogy vissza kell
térni El hitére és az ő dicsőségét kell hirdetni. A régi erkölcsöket hirdeti, a keményebb
és egyszerűbb életmódot és azt, hogy csak a saját erőnkkel megszerzett dolgoknak van
igazi értékük.
A Martalócokat és a szipolyozásokat El büntetésének tartja elkényelmesedett életünk és
a felhígult Látnok vérvonal gyengeségei miatt. Először csak körmönfontan beszélt róluk,
de nemrégiben már nyíltabban emlegeti, éppen csak súrolja a felségárulás határát.
Marhaáldozatokat tartanak a tengerparti sziklákon, felkent és megáldott néhány fiatalt,
hogy a szellemek küldetéseit rója rájuk, mint a régi időkben. Testens azt hallotta, hogy
méltó párt keres maga mellé, akivel együtt megdönthetik a Látnokokat, hogy onnantól
kezdve együtt uralkodjanak, megteremtve a Harcos idejét. Állítólag rengeteg
fiatalember verseng a kegyért, Testens pedig meg akarja állítani, mielőtt még
felségárulónak kell nyilvánítania és rákényszerítenie az embereit, hogy válasszanak
közte és Virágó között. Elmés fölvetette, hogy a követői igencsak megcsappannának,
ha valaki erőpróbában legyőzné, vagy súlyos balesetet szenvedne, esetleg komoly
betegség támadná meg, ami elsorvasztja az erejét és a szépségét. Be kellett látnom,
hogy valószínűleg így is van, de megjegyeztem, hogy sok esetben hőssé és félistenné
méltatták azokat, akik meghaltak. Elmés pedig bólintott, de hozzátette, hogy csak akkor
történik így, ha dicsőségben hal meg.
Aztán, hirtelen témát váltott. A Fóka-öbölben, Lengereben várában volt egy régi tekercs,
amit Igazság óhajtott lemásoltatni magának, melyen azoknak az embereknek a névsora
volt, akik Medwen Hercegségben a királyt szolgálták a Mesterséggel. Azt is hallani
vélte, hogy Lengereben kastélyában őriznek egy ereklyét az Elődök korából, ami a
város megvédésével volt kapcsolatban. Elmés azt akarta, hogy másnap induljak el a
Fóka-öbölbe, másoljam le a tekercseket, vizsgáljam meg az ereklyét és számoljak be
neki a tapasztalataimról, valamint adjam át a jókívánságait Testensnek és biztosítsam
felőle, hogy a kellemetlenségeit hamarosan orvosolja. M e g é r t e t t e m .
Ahogy elindultam kifelé, Elmés fölemelte az ujját, hogy megállítson. Várakoztam. – Úgy
érzed, betartom az ígéretemet? – kérdezte. A régi kérdés volt, amit mindig
megkérdezett, miután beszéltünk egymással, már fiatal korom óta. Elmosolyodtam.
– Igen, felség – válaszoltam, ahogy mindig tettem.
– Akkor ügyelj rá, hogy te is tartsd be a magadét – megállt, aztán ismét
megszólalt. –Emlékezz, FitzLovag. Ha valaki árt az enyéimnek, az engem is
bánt. – Felség? – Nem bántanád azt, aki az enyém, ugye? Kihúztam
magam. Tudtam, mire kér, én pedig megadtam neki.
– Felség, nem fogok ártani senkinek, aki felségedé. Fölesküdtem a
Látnokokra.Lassan bólintott. Kihúzott egy bocsánatkérést Pompából, aztán egy
ígéretet tőlem, hogy nem fogom megölni Pompát. Talán azt hitte, ezzel kibékített
minket. Az ajtón kívül megálltam és hátrasimítottam a hajam. Most tettem egy
ígéretet, emlékeztettem magam. Gondosan mérlegeltem, hogy mibe kerül
megtartanom. Keserűség öntött el, amíg végig nem gondoltam, hogy mivel
járna, ha megszegném. Megtartom az ígéretemet, határoztam el magamban
szilárdan. Nem kötöttem békét Pompával, de legalább magamban békességet
találtam. A döntéstől jobban éreztem magam és határozottan elindultam a
folyosón. Még nem frissítettem föl a méregkészletemet, mióta visszatértem.
Odakint még semmi sem virágzott, lopnom kell hát, amire szükségem van. A
 gyapjúfestékeknek még hasznát láthatom, a gyógyító készleteiből pedig
kiegészítem a maradékot.
Gondolataimba merülve indultam lefelé a lépcsőn.
Szeréné tartott fölfelé. Mikor megláttam, megtorpantam. Láttára jobban megremegtem,
mint amikor Pompával találkoztam össze. Régi reflex volt, Galenus kotériájából ő volt a
legerősebb. Augustus visszavonult a pályáról, úriemberként él valahol elvonultan. Az ő
képessége teljesen kiégett belőle, amikor Galenus Igazság életére tört. Azóta Szeréné
volt a legfőbb Mesterséghasználó a csoportból. Nyaranta Kosvárban volt a helye, a
többiek pedig szerte a Hercegségekből továbbították üzeneteiket a királynak, rajta
keresztül, telente pedig mindenki visszatért Kosvárba. Oktató hiányában Szeréné
többé-kevésbé átvette Galenus helyét az udvarban és továbbörökölte Galenus
szenvedélyes gyűlöletét irántam. Jelenléte túl élénken emlékeztetett arra a sok verésre
és félelmet keltett bennem, ami túlhaladt a józan eszemen. Elkerültem, mióta
visszatértem, de a tekintete most szinte a padlóhoz szögezett.
A lépcső kellően széles volt ahhoz, hogy két ember kényelmesen elférjen egymás
mellett. Annak ellenére, hogy föl kellett néznie rám, előnyösebb volt. A tartása
megváltozott, egész fizikai megjelenése új pozícióját tükrözte. Gazdagon hímzett
égszínkék köpönyeget viselt, hosszú fekete haját csontszínű faragott csattal fogta hátra,
ezüst nyakláncot és gyűrűket viselt, de nőiessége eltűnt. Átvette Galenus aszketikus
életmódját, az arca csontsovány, ujjai karomszerűek voltak. Ez volt az első alkalom,
hogy találkoztunk, mióta Galenus meghalt. – Fattyú – mondta kurtán. Megnevezés, nem
üdvözlés volt, én pedig eltűnődtem, elkopik-e valaha ennek a szónak az éle. – Szeréné
– válaszoltam hasonló hangsúllyal és tartalommal. – Nem haltál meg a hegyek közt. –
Nem bizony.
Még mindig előttem állt. Halkan hozzátette – Tudom, mit tettél. Tudom, mi vagy. Belül
úgy vacogtam, mint egy kutyakölyök. Magamban azt mondogattam, hogy valószínűleg
minden erejére szüksége van, hogy félelmet keltsen bennem. Nem az igazi érzelmeim,
hajtogattam magamnak, hanem Szeréné kelti a Mesterség s e g í t s é g é v e l .
– Én is tudom, ki vagyok. A király embere vagyok. – Egyáltalán nem vagy ember –
vetette oda hűvösen, aztán rám mosolygott. – Egyszer majd mindenki megtudja. A
félelem az félelem, akárhonnan ered is. Csak álltam ott, válasz nélkül, míg végül
ellépett az utamból. Apró győzelemnek könyveltem el, bár aligha tehetett volna mást.
Elindultam, hogy összekészítsem az utazáshoz szükséges dolgaimat, emlékeztettem
magam.
Nincsenek részletes emlékeim arról a küldetésről. Találkoztam Virágóval, mivel ő is
Lengereben vendége volt ott-tartózkodásom alatt. Úgy nézett ki, ahogy Elmés
lefestette, egy csinos nő, kidolgozott izmokkal és macskaléptekkel. Egész lénye
sugározta életerősségét és egészségét, minden szempár őt követte. Tisztasága
minden férfit magához vonzott, még engem is. Kicsit rosszul is éreztem magam amiatt,
amit tennem kellett.
Az első estén, amikor egy asztalnál ültünk, ő velem szemben ült. Testens szívesen
látott, még a szakácsát is megbízta, hogy a kedvenc fűszeres húsomat készítse el a
számomra. A könyvtárai a rendelkezésemre álltak, akárcsak egy kisebb írnokocska.
Legfiatalabb lánya még szégyenlős társaságával is megajándékozott. A tekercsekkel
kapcsolatos feladataimat ecseteltem Szeretet kisasszonynak az asztalnál, ő pedig
meglepően értelmesnek mutatkozott a maga visszafogott módján. A vacsora felénél
jártunk már, amikor Virágó kellően hangosan megjegyezte, hogy egykoron a fattyúkat
születésükkor vízbe fojtották. El törvényei kívánták így, mondta. Elengedhettem volna a
fülem mellett, ha nem hajolt volna át az asztal fölött, hogy rám mosolyogjon.
– Nem hallottál még erről a szokásról, fattyú? Fölnéztem Testensre, aki az asztalfőn ült,
de éppen legidősebb lányával társalgott, még csak nem is nézett felénk.
– Úgy hiszem, olyan régi, mint az a szokás, ahogy tisztelni illik a vendéget a
házigazdaasztalánál – feleltem. Igyekeztem higgadtan, szenvtelenül beszélni. Csali.
Testens szándékosan ültetett vele szembe. Még sohasem használtak ki ilyen
csúfosan.
Megkeményítettem magam, igyekeztem félretenni a személyes érzelmeimet.
Felkészültnek éreztem magam.
– Néhányan azt mondanák, hogy a Látnokok elkorcsosulásának a jele, hogy apád
mással hált. Én persze nem mondanék ilyet a királyom családjáról. De mondd csak,
hogy fogadta anyád népe a szajhaságát?
Kellemesen elmosolyodtam. Kevesebb kétségem volt a feladatomat illetően.

– Nem emlékszem az anyám népére – mondtam csevegve. – De azt hiszem,

úgyvélekedtek, ahogyan én. Jobb szajhának lenni, vagy egy szajha fiának, mint f e l s
égárulónak.
Fölemeltem a poharamat és Szeretetre néztem. Sötétkék szemei elkerekedtek és kis
híján felkiáltott, amikor Virágó kése alig egy ujjnyira a könyökömtől az asztalba
vágódott. Számítottam rá, így össze sem rezzentem, ehelyett egyenesen a szemébe
néztem. Virágó az asztalra támaszkodva állt, izzó szemekkel, kitágult orrlyukakkal. –
Mondd csak – folytattam nyájasan –, a régi erkölcsöket tanítod, igaz? Nem tartod hát
magad ahhoz, amely megtiltja, hogy vért ontsál egy házban, ahol vendégként t i s z t e l
nek?
– Tán megsebesítettelek? – kérdezett vissza. – Nem, akárcsak én sem téged. Nem
hoznék szégyent a Hercegre, hogy azt mondhassák, hogy hagyta, hogy az egyik
vendég a másik vérét ontotta az asztalánál.
Vagy talán olyan keveset törődnél a Hercegeddel, mint a királyodhoz való hűséggel? –
Nem esküdtem hűséget a puhány Látnok királyotoknak! – sziszegte. Mocorgás támadt
az asztal körül. Tehát szemtanúi akadnak a hozzám intézett kihívásának. Mindezt egy
hadmozdulat gondosságával tervezték ki? Vajon tudja-e, hogy én is gondosan
elterveltem mindent? Sejtette-e, hogy egy apró csomagocska lapul az ingujjamban?
Határozottan, emeltebb hangon szólaltam meg.
– Hallottam már rólad. Úgy hiszem, hogy azok, akik téged követnek, okosabban
tennék,ha Kosvárba mennének. Igazság herceg, a trónörökös hívást intézett
azokhoz, akik jártasak a fegyverforgatásban. Talán a hajóin lenne a helyük, amikkel a
Martalócok ellen készül, akik mindannyiunk ellenségei. Úgy hiszem, az méltóbb
bizonyítéka egy harcos képességeinek. Vajon nem dicsőbb cél, mint azok ellen
fordulni, akikre fölesküdtünk, vagy marha vérét ontani a sziklákon a holdfénynél,
amikor az a hús elláthatná a vörös hajók áldozatait?
Szenvedéllyel beszéltem, egyre növekvő hangon, ő pedig csak bámult, hogy mennyi
mindent tudok. Magával ragadtak a szavaim, mert éreztem, hogy igazak. Én is az
asztalra támaszkodtam, Virágó tányérja és pohara fölé, hogy olyan közel legyek az
arcához, amennyire csak lehet.
– Mondd meg hát, bátor asszony, emeltél-e már kezet olyan emberre, aki nem a
földidvolt? Egy vörös hajó legénysége ellen? Gondoltam, hogy nem. Sokkal
könnyebb visszaélni egy házigazda vendégszeretetével, vagy megnyomorítani a
szomszédod fiát, mint megölni azt, aki ellenünk támad?
A szavak nem voltak Virágó fegyverei. Dühödten leköpött.
Higgadtan hátradőltem, letöröltem az arcomat. – Talán engem is kihívnál, egy
alkalmasabb időben és alkalmasabb helyen. Talán egy hét múlva a sziklákon, ahol oly
bátran lemészároltad egy tehén férjét? Talán én, egy egyszerű írnok nagyobb kihívást
jelentek neked, mint a marha harcosod.
Testens hirtelen úgy döntött, észreveszi a vitát. – FitzLovag! Virágó! – korholt meg
minket. A tekintetünk azonban még a másikéba mélyedt, kezeim a tányérja két oldalán,
ahogy közel hajoltam az arcához.
Azt hiszem, a mellette ülő férfi is kihívást intézett volna hozzám, ha Testens az asztalra
nem csapja a sótartót és emlékeztetett rá, hogy ez az ő asztala és az ő háza és nem
hagyja, hogy vérontásra kerüljön sor. Ő legalább egyszerre tudta tisztelni Elmés királyt
és az ősi hagyományokat és javasolta, hogy mi is tegyünk hasonlóképp. Alázatosan és
ékesszólóan bocsánatot kértem, Virágó pedig elmotyogott egy „elnézést”. A vacsora
folytatódott, a dalnokok tovább énekeltek, az elkövetkező pár nap alatt pedig
lemásoltam a tekercset Igazságnak és megvizsgáltam az Előd ereklyét, ami számomra
csak egy üvegcsének tűnt, amit a legfinomabb halpikkelyekből készítettek. Jobban
kivívtam Szeretet kisasszony csodálatát, mint szerettem volna; másrészről pedig tűrtem
Virágó ellenséges tekintetét a hét hátralévő részében. Hosszú hét nap volt. Soha nem
kellett megvívnom, mert mielőtt a hét letelt volna, Virágó száján és nyelvén hólyagok és
kelések nőttek, ami a legendás büntetése volt a hazugoknak, akik társaikat és adott
szavukat is elárulták. Alig tudott inni, nem is szólva az evésről és olyan torzzá lett a
betegségétől, hogy azok, akik addig követték, menekültek előle, attól félve, hogy ők is
elkapják a kórt. Oly nagy volt a fajdalma, hogy nem tudott kimenni a hidegbe, hogy
megharcoljon és nem akadt senki, aki kiállt volna helyette. Ott várakoztam a sziklákon
egy kihívóra, aki soha nem érkezett meg. Szeretet ott várakozott velem, akárcsak egy
maréknyi kisebb nemes, akik Testens sürgetésére csatlakoztak hozzám. Társalogtunk
apróságokról, a kelleténél többet ittunk a hideg ellen, majd az est leszálltával hírnök jött
és azt az üzenetet hozta, hogy Virágó elhagyta Lengerebent. Ellovagolt, a belső
vidékek felé. Egyedül. Szeretet tapsolt és meglepett egy öleléssel. Kicsit átfázva, de
jókedvűen tértünk vissza a várba, hogy még egy utolsó estebédet fogyasszunk el,
mielőtt visszaindultam volna Kosvárba. Testens a baljára ültetett, Szeretetet pedig a j o
b b o m r a . – Tudja – jegyezte meg nekem a vacsora vége felé. – Évről évre egyre
jobban kezd hasonlítani az apjára. Medwen összes konyakja sem tudta volna elűzni azt
a hideget, ami akkor végigfutkározott a gerincemen.
6
Szipolyozottak
KONSTANCIA KIRÁLYNÉ ÉS ELMÉS KIRÁLY két fia Lovag és Igazság volt. Csak két
esztendő választotta el őket, és oly szorosan nőttek föl együtt, amennyire testvérek
esetében csak lehetséges. Lovag volt az idősebb és az első, aki tizenhatodik
születésnapján fölvette a trónörökösi címet. Apja rögvest megbízta, hogy folytasson
tárgyalásokat a vitatott határok ügyében a Kalced Államokkal. Attól kezdve ritkán
tartózkodott Kosvárban pár hónapnál tovább egyhuzamban. Még azután is, hogy
megnősült, alig akadt alkalom, hogy pihenéssel tölthesse napjait. Akkoriban kevés
határvita volt, Elmés azonban a Hercegségek minden határvonalát hivatalossá kívánta
tenni. Gyakran karddal oldódott meg egy-egy ilyen vita, bár a későbbiekben Lovag
inkább alkalmazott diplomáciai megoldásokat
Egyesek úgy vélik, hogy Lovag megbízása ezekkel a feladatokkal, Vágy királyné terve
volt, aki ezzel azt remélte, hogy a halálba küldi. Mások szerint Elmés akarta ezáltal
távol tartani mostohaanyja esetleges befolyásától. Igazság herceg, akit fiatalsága arra
ítéltetett, hogy Kosvárban maradjon, minden hónapban hivatalosan kérte apját, hogy
követhesse bátyját. Elmés minden erőfeszítése, hogy másféle feladatok felé forduljon,
hiábavaló volt. Igazság herceg elvégzett minden rászabott feladatot, de egy pillanatra
sem hagyott kétséget afelől, hogy szívesebben lenne a bátyjával. Végül, Igazság
huszadik születésnapján, miután hat éven keresztül támadta apját kérésével, Elmés
vonakodva bár, de a bátyja után engedte. Attól kezdve egészen Lovag négy évvel
későbbi lemondásáig, minek következtében Igazság vette át a trónörökösi titulust, a két
herceg együtt dolgozott azért, hogy megerősítsék a határokat, az egyezményeket és a
kereskedelmi szerződéseket a Hat Hercegség körül. Lovag herceg tehetsége az
emberekkel való tárgyalásban nyilvánult meg, legyen szó egyénekről, vagy tömegekről,
Igazság pedig az egyezségek részleteinek kidolgozásában, a pontos térképek
készítésében és a halárok megjelölésében, illetve mind katonaként, mind hercegként
bátyja támogatásában j e l e s k e d e t t .
Pompa herceg, Elmés legkisebb fia és egyetlen gyermeke Vágy királynétól, egész
fiatalságát Kosvár udvarában töltötte, ahol anyja minden erejével azon fáradozott, hogy
a trón elfoglalására készítse föl.
*
Megkönnyebbülten utaztam vissza Kosvárba. Nem az első alkalom volt, hogy ilyesfajta
feladatot teljesítettem a királynak, de sosem élveztem az orgyilkosságot. Örültem, hogy
Virágó sértegetett és csalinak akart használni, mert így elviselhetővé tette számomra a
feladatot. De mégis, gyönyörű nő volt és jó harcos. Pazarlás volt, amit tettem és nem is
töltött el büszkeséggel, kivéve, hogy teljesítettem a király parancsát. Ilyesfajta
gondolatok jártak a fejemben, ahogy Kormos hazafelé vitt a dombok közt. Ahogy
fölnéztem a dombra, alig akartam hinni a szememnek. Pompát és Kettrickent láttam,
lóháton, egymás mellett. Mintha Fedren egyik illusztrációja elevenedett volna meg.
Pompa skarlátvörösbe és aranyba öltözött, fekete csizmát és kesztyűt viselt,
lovaglóköpönyegét pedig hátravetette egyik válla fölött, hogy kiemelje a színek éles
ellentétét a reggeli napsütésben. Arca kipirult a hidegtől, gondosan fésült sötét fürtjeit
felborzolta a lovaglás, sötét szemei pedig csillogtak. Majdnem úgy nézett ki, mint egy
férfi, gondoltam magamban, ahogy megülte a lovat. Ha akarta, ilyennek is tudott
látszani a ripacskodó herceg helyett, aki egyik kezében borospoharat tart, a másikkal
pedig egy hölgyet karol át. Újabb pazarlás.
Ah, de az asszony az oldalán, ő egy másik jelenség volt. Az őket követő kísérethez
képest olyannak tűnt, mint egy ritka és idegen virág. Laza nadrágban ülte meg a lovat,
és nem akadt olyan gyapjúfesték Kosvárott, ami olyan sáfrány-bíbor színt produkált
volna. Nadrágját bonyolult és sokszínű hímzés díszítette; a szárát pedig gondosan
begyűrte a csizmájába, mely majdnem a térdéig ért. Burrick helyeslőén bólogatott
volna, látván a gyakorlatiasságot. Nem köpönyeget, hanem rövid, dús fehér
prémkabátot viselt, magas nyakkal, ami védte a széltől. Fehér róka, találgattam, a
hegyvidékek túloldaláról, a tundrákról. Fekete kesztyűt viselt. A szél bele-belekapott
hosszú, szőke hajába, ami kilógott kötött sapkája alól, amely az összes általam ismert
színben játszott. Egyenesen ülte meg a lovat, előredőlve kissé, hegyvidéki stílusban,
amitől Lágyléptű mintha táncolt volna. A mogyorószínű kanca kantárján sok apró
csengettyű csilingelt, mint megannyi jégcsap a fagyos reggelen. A többi terebélyes és
vastag szoknyájú asszonyhoz képest olyan élénknek tűnt, mint egy macska. Egy
amazon jutott róla az eszembe, vagy egy kalandor, valamelyik ősi regéből. Elkülönült
udvarhölgyeitől, de nem úgy, ahogy egy magasabb rangú, előkelőbb úrnő, hanem úgy,
ahogy egy sólyom az énekesmadaraktól. Nem voltam benne biztos, hogy így kellene
mutatkoznia. Pompa herceg mellette lovagolt, mosolyogtak és beszélgettek. Ahogy
közeledtem, lassabbra fogtam Kormos lépteit. Kettricken mosolyogva megállította a
lovát, talán integetett volna, de Pompa fagyosan biccentett és nagyobb iramra bírta a
lovát. Hasonló üdvözlésben részesültem a kísérettől is. Kettricken lova, nem akarván
lemaradni, szintén ügetni kezdett, én pedig megálltam, amíg elhaladtak, aztán
elkomorodva folytattam az utam a kastély felé. Kettricken ragyogott, sápadt arcára
rózsaszín pír ült ki, Pompára vetett mosolya pedig olyan kedves és udvarias volt, ahogy
rám szokott mosolyogni. Mégsem hittem, hogy ilyen könnyen rászedhető és bízik
Pompában.

Ezen tűnődtem, miközben lenyergeltem Kormost és lecsutakoltam. A patáit

ellenőriztem, amikor megéreztem, hogy Burrick figyel.
– Mióta? – kérdeztem.
– Pár nappal azután kezdte, hogy elmentél. Lehozta egyik nap és
rendesen beszéltvelem, mondván, hogy milyen kár, hogy a
királyné a kastélyba zárva tölti a napjait. Meg hogy milyen
nyitott élethez volt szokva a hegyek közt. Azt mondta, hogy
hagyta magát meggyőzni, hogy tanítsa meg a síkságok
lovaglására. Aztán azt mondta, nyergeljem föl neki Lágyléptűt
azzal a nyereggel, amit Igazság készíttetett a királynénak, aztán
kilovagoltak. Hát mit tehettem volna? – kérdezte harciasan,
amikor kérdő tekintetet meresztettem rá. – Ahogy te mondtad, a
király emberei vagyunk. Fölesküdtünk. Pompa pedig királyi
herceg. Még ha olyan hűtlen lettem volna, hogy visszautasítom,
ott volt a királyné mellette.
Kezem apró mozdulata jelezte Burricknak, hogy amit mond, igen közel áll az áruláshoz.
Belépett a jószágállásba és megvakarta Kormos füle tövét. – Nem tehettél mást –
mondtam. – Csak azon tűnődöm, mi a valódi szándéka? És miért tűri meg Kettricken? –
A szándéka? Talán csak vissza akarja lihegni magát a kegyeibe. Nem titok, hogy a
kastélyban Kettricken csak sorvadozik. Ó, persze mindenkivel kedves, de túl sok
őszinteség szorult bele, hogy elhitesse másokkal, hogy boldog, amikor nem az. – Talán
– egyeztem bele dünnyögve. Olyan hirtelen kaptam föl a fejem, mint a kutya gazdája
sípjának hangjára. – Mennem kell. Igazság herceg... – hagytam elhalni a mondatot.
Nem kellett többet mondanom Burricknak, hogy tudja, a Mesterség hívása volt az.
Vállamra vetettem a nyeregtáskámat, benne a fáradságos munkával lemásolt
tekercsekkel és elindultam a kastélyba.
Nem álltam meg, hogy átöltözzek, vagy átmelegedjek egy kicsit, hanem egyenesen
Igazság térképszobájába siettem. Az ajtó résnyire nyitva volt, egyszer kopogtam rajta,
mielőtt beléptem volna. Igazság egy térkép fölé hajolt, alig egy pillantással nyugtázta
érkezésemet. Gőzölgő forralt bor várt rám és egy nagy tálca hideg húsokkal és
kenyérrel, a kandalló tüze mellett. Hamarosan fölegyenesedett.
– Túl jól védekezel – mondta üdvözlésképp. – Napok óta
próbállak rábírni, hogy siess,és mikor hallod meg? Amikor már
az istállóimban állsz! Én mondom, Fitz, időt kell szakítanunk,
hogy megtanuld irányítani egy kicsit a Mesterséget. Ennek
ellenére tudtam, hogy soha nem lesz rá időnk. Túl sok másik
dolog követelte a figyelmét. Mint mindig, most is rögtön a
közepébe vágott. – Szipolyozottak – mondta. Rossz előérzet
töltött el.
– A Martalócok ismét támadtak? Ilyenkor? – kérdeztem
hitetlenkedve. – Nem. Ettől legalább megkímélt minket a tél.
Mégis, úgy tűnik, a Vörös Martalócok nyugodtan hazamehetnek
a tűzhelyeik mellé miután köztünk hagyják a mérgüket –
szünetet tartott. – Gyerünk, melegítsd át magad. Tudsz enni és
figyelni egyszerre.
Miközben kiszolgáltam magam, Igazság folytatta az előadását.
– Ugyanaz a gondunk, mint korábban. Szipolyozottakról szóló
jelentések, amintfosztogatnak, nem csak az utazókat, hanem
távoli farmokat és házakat is. Utánajártam és hitelt kell adnom a
híreknek. A támadások azonban a Martalócok fosztogatásaitól
távolabb történnek és minden esetben nem egy-két
szipolyozottról, hanem kisebb csapatokról számolnak be.
Fontolgattam egy darabig a hallottakat, aztán nyeltem egy nagyot. – Nem hiszem, hogy
a szipolyozottak képesek lennének csapatban, vagy akár társakként együtt cselekedni.
Mikor találkoztam velük, nem éreztem semmilyen... közösséget felőlük, sem
emberséget. Képesek beszélni, vagy érvelni, de csak saját céljaiknak megfelelően.
Olyanok, mint a rozsomákok lennének, ha beszélni tudnának. Csak a saját túlélésükkel
törődnek, még egymást is ellenfélnek tekintik, ha élelemről, vagy kényelmi tárgyakról
van szó – újratöltöttem a bögrémet, hálásan a gyomromban szétáradó melegségért.
Legalább a levegő hidegét száműzte; a szipolyozottak gondolatát nem tudta enyhíteni.
Az Ösztön segítségével fedeztem fel a szipolyozottakról, amit elmondtam Igazságnak.
Olyannyira kiégett belőlük minden érzék, hogy alig tudtam érzékelni őket. Az Ösztön
feltárta azt a finom hálót, ami minden élőlényt összeköt, de a szipolyozottak nem
tartoztak bele, olyan távol álltak tőle, mintha csak sziklák lennének, mint egy
könyörtelen, mindent felfaló, kiáradt folyó. Velük találkozni olyan riasztó volt számomra,
mintha egy kő pattant volna föl, hogy megtámadjon.
Igazság csak elgondolkodva bólintott. – Még a farkasok is falkában támadnak, akárcsak
a tengeri rablóhalak. Ha ezek az állatok csoportokba verődnek, hogy élelmet
szerezzenek, akkor a szipolyozottak miért nem?
Letettem a kenyeremet a tálcára. – A farkasok és a rablóhalak természetüknél fogva
cselekszenek így és megosztják a húst a kölykeikkel. Nem azért ölnek, hogy saját
maguknak legyen élelem, hanem a falkának, vagy a rajnak. Találkoztam már
szipolyozottak csoportjával, de azok sem egyszerre támadtak. Mikor többen rontottak
rám, csak az mentett meg, hogy sikerült egymás ellen fordítanom őket. Eldobtam a
köpenyem, amire fenték a fogukat és összemarakodtak fölötte. Amikor pedig ismét
utánam eredtek, inkább akadályozták, mint segítették egymást – igyekeztem nyugodt
maradni, ahogy fölelevenedett bennem az emlék. Satu meghalt aznap éjjel, én pedig
életemben először öltem. – Nem harcolnak együtt. Ezt képtelenek megvalósítani, az
együttműködés gondolata felfoghatatlan a számukra.
Igazság együttérző tekintettel nézett rám. – Elfelejtettem, hogy neked már akadt dolgod
velük. Bocsáss meg, figyelembe veszem a tapasztalataidat. Mostanában túl sok dolgom
akadt – elhalkult a hangja, mintha valahova a távolba hallgatózott volna. Egy pillanattal
később összeszedte magát. – Szóval úgy véled, hogy nem tudnak együttműködni. És
mégis megtörténik. Nézz csak ide – intett egy kiterített térképre az asztalán. –
Megjelöltem a helyeket, ahol látták őket és nyomon követtem, hányan voltak egy
csoportban. Mi a véleményed erről?
Melléálltam. Olyan érzés volt, mintha egy másfajta kandalló mellett állnék. A Mesterség
ereje sugárzott a lényéből, mintha féken kellene tartania, nehogy kicsorduljon és a
tudata elárassza az egész királyságot.
– A térkép, Fitz – emlékeztetett, én pedig eltűnődtem, vajon mennyit tud olvasni
agondolataimban. Igyekeztem a térképre összpontosítani, amely Kos
Hercegséget ábrázolta, csodálatos részletességgel. A part mentén végig jelölve
voltak a zátonyok és sekélyesek, akárcsak a belső vidékek felé vezető utak és
jellegzetes pontok. Szeretettel készült térkép volt, egy olyan ember keze
munkája, aki megjárta és
behajózta az útvonalakat. Igazság piros viaszt használt jelekként, én pedig gondosan
tanulmányoztam őket.
– Hét különböző eset – intett a pöttyökre. – Van, amelyik egy napi járóföldre
Kosvártól.Ilyen közel nem támadtak a Martalócok. Honnan jönnek? Igaz, hogy
elkergethették őket a falvaikból, de miért közelítenének Kosvárhoz?
– Talán csak elszánt emberek, akik szipolyozottnak tettetik magukat, hogy
könnyebbenr a b o l h a s s a n a k .
– Talán. De aggasztó, hogy egyre közelebb történnek. Három különböző csoport
azáldozatok elbeszélése alapján, és minden egyes támadásuk alkalmával
 közelebb kerülnek Kosvárhoz. Nem tudom elképzelni, miért tesznek ilyesmit. És
– intett le, mielőtt megszólalhattam volna –, az egyik csoport leírása
megegyezik egy hónapokkal
ezelőtti támadás kapcsán jelentettekkel. Ha ezek ugyanazok a szipolyozottak, akkor
hosszú utat tettek meg. – Nem vall rájuk – mondtam, aztán óvatosan megkérdeztem. –
Összeesküvést g y a n í t a s z ?
Igazság keserűen felhorkantott. – Hát persze. Mikor nem gyanakszom összeesküvésre?
Ám úgy vélem, hogy ez esetben legalább nem Kosvárban kell keresgélnem – hirtelen
elhallgatott, miután rájött, milyen nyíltan beszélt. – Nézz utána nekem, Fitz, kérlek.
Lovagolj ki és tartsd nyitva a szemed. Tudd meg, mit beszélnek a fogadókban, és
milyen jeleket fedezel föl az úton. Gyűjtsd be a pletykákat és figyelj a részletekre.
Csendben. Megtennéd? – Természetesen. De miért csendben? Nekem úgy tűnik, ha
figyelmeztetnénk az embereket, gyorsabban értesülnénk az eseményekről.
– Igaz, de inkább a szóbeszédet és a panaszokat. Ezek eddig különálló
panaszokvoltak, azt hiszem én vagyok az egyetlen, aki összefüggéseket lát
köztük. Nem akarom, hogy az egész város fegyverbe szedje magát és arról
panaszkodjék, hogy a király már a fővárosát sem képes megvédeni. Nem.
Halkan, Fitz. Halkan.
– Csak halkan nézzek mögéjük – mondtam, inkább magamnak, nem
panaszképpen.Igazság megrándította a vállát, mint aki megszabadult egy
tehertől, amit nem szívesen viselt. – Vess véget neki, ahol tudsz – hangja egyre
halkabban szólt, ahogy a tűzbe bámult. – Halkan, Fitz. Nagyon halkan.
Lassan bólintottam. Már voltak hasonló feladataim régebben. A szipolyozottak megölése
kevésbé zavart, mint egy ember megmérgezése. Néha úgy tettem, mintha egy
nyughatatlan léleknek vittem volna el a végső békét, vagy véget vetettem egy család
szenvedéseinek. Reméltem, hogy nem jutok el odáig, hogy magam is elhiggyem saját
hazugságaimat. Olyan luxus volt az, amit nem engedhet meg magának egy orgyilkos.
Árny figyelmeztetett, hogy mindig emlékeznem kell rá, hogy ki is vagyok. Nem az
irgalom apostola, hanem egy gyilkos, aki a király érdekében cselekszik. Vagy éppen a
trónörökös érdekében. Az én dolgom az volt, hogy megvédjem a trónt. A kötelességem.
Tétován szólaltam meg.
– Hercegem, ahogy visszafelé tartottam a kastélyba, láttam Kettricken úrnőt
lóháton.
Pompa herceg társaságában. – Csinos pár, nem igaz? Aztán jól üli meg a lovat? – nem
tudta leplezni a hangjában bujkáló keserűséget.
– Igen. De még mindig a hegyvidéki stílusban.
– Eljött hozzám, mondván, hogy meg kívánja tanulni, hogyan kell jól megülni a
mimagasabb lovainkat. Helyeseltem az ötletet, de nem tudtam, hogy Pompát
fogja választani oktatónak – Igazság a térképe fölé hajolt és egy nem létező
részletet t a n u l m á n y o z o t t . – Talán azt remélte, hogy te tanítod meg rá –
mondtam meggondolatlanul, a férfinak, nem a hercegnek.
– Talán – sóhajtott fel. – Tudom én, hogy azt akarta. Kettricken néha
magányos.Gyakran – rázta meg a fejét. – Egy fiatalabb fiúhoz kellett volna
hozzámennie, akinek több ideje jut rá. Vagy egy olyan királyhoz, akinek nem áll
 a háborúság szélén a birodalma. Nem ítélkezem fölötte, Fitz. De olyan... fiatal.
Néha. Mikor pedig nem fiatalnak tűnik, lelkes hazafi. Ég a vágytól, hogy
föláldozza magát a Hat Hercegségért. Mindig vissza kell tartanom és
elmagyaráznom neki, hogy nem erre van szükség. Nincs hozzám türelme, Fitz.
Egyszer azt akarja, hogy dédelgessem, mint egy gyermeket, máskor pedig egy
olyan ügy részleteiről faggatózik, amit éppen megpróbálok félretenni egy időre.

Hirtelen eszembe jutott Lovag, ahogy megszállottan kereste a könnyelmű Türelem

kegyeit és egy pillanatra átláttam a szándékát. Egy asszony, aki a menedéke volt. Kit
választott volna Igazság, ha megengedik neki? Talán valaki idősebbet, egy higgadt
asszonyt, aki kiegyensúlyozott és megbecsüli önmagát.
– Belefáradok – mondta Igazság halkan. Forralt bort töltött magának és a
kandallómellé lépett. – Tudod mit kívánok?
Nem igazán kérdés volt, nem is próbáltam válaszolni rá.
– Azt, hogy az apád éljen és ő legyen a trónörökös, én pedig még mindig a jobb
kezelennék. Elmondaná, hogy milyen feladattal kell megbirkóznom, én pedig
úgy tennék, ahogy mondja. Nyugodt lennék, mindegy, hogy milyen feladatot
bízna rám, mert tudnám, hogy ő jobban tudja. Tudod milyen könnyű, Fitz, hogy
olyan embert kövess, akiben hiszel? Fölnézett, egyenesen a szemembe.
– Hercegem – mondtam halkan –, azt hiszem,
pontosan tudom.
Egy pillanatig Igazság teljesen mozdulatlan volt. – Ó – mondta aztán. Mélyen a
szemembe nézett, én pedig minden erőfeszítés és Mesterség nélkül megéreztem a
háláját. Ellépett a tűzhelytől, kihúzta magát. Ismét a trónörökös herceg állt előttem. Egy
könnyed intéssel elbocsátott, én pedig elmentem. Ahogy a szobámba vezető lépcsőket
másztam meg, életemben először azon tűnődtem, hogy vajon nem kellene-e hálásnak
lennem, amiért fattyúnak születtem.

7
Találkozások

MINDIG AZ VOLT A SZOKÁS és az elvárás, hogy ha a király, vagy a királyné

megházasodott Kosvárban, a házastárs magával hozta kíséretét, akik cselédekként,
társalkodópartnerekként vették körül. Így volt ez Elmés király mindkét asszonya
esetében. Ám amikor Kettricken királyné Kosvárba érkezett, Áldozatként jött, ahogy a
népe szokásai diktálták. Egyedül érkezett tehát, sem cseléd, sem apród nem kísérte el,
még csak egy szolgálólány sem. Senki nem akadt Kosvárban, aki ismerős lett volna a
számára, vagy bevezette volna az új otthonába. Uralkodása kezdetén vadidegen
emberek vették körül, nem csak a rangjabéliek körében, de személyzetében is. Ahogy
telt az idő, sikerült barátokat szereznie és akadtak szolgálók, akárcsak cselédek, bár
elsőre a puszta gondolat, hogy valakinek az élete célja, hogy reá várakozzék, idegen és
elkeserítő gondolat volt a számára.
*
A farkaskölyök hiányolt. Mielőtt elindultam volna, a kunyhó mögött hagytam neki egy
szarvas tetemét, elrejtve és félig megfagyva a hóban. Elegendőnek kellett volna lennie,
hogy ellássa, amíg távol voltam. Ám igazi farkasszokás szerint degeszre ette magát,
aludt, megint bezabált és aludt, amíg elfogyott a hús. Két nappal ezelőtt tájékoztatott
körbeugrálva. A kunyhóban lerágott csontok hevertek szanaszét. Végtelen
lelkesedéssel üdvözölt, különösen miután megérezte a friss hús szagát. Azonnal
rávetette magát és egyáltalán nem törődött velem, amíg összeszedtem egy zsákba a
csontokat. Túl sok ilyen hulladék patkányokat vonzott, amiket terrierek követtek volna
az istállókból, akkor pedig fölfedezték volna. Nem kockáztathattam meg. Fél szemmel
figyeltem, amíg takarítottam, láttam dagadozó izmait, ahogy mellső mancsaival
leszorította a húst és nagyokat tépett belőle. Észrevettem azt is, hogy csak a
legvastagabb csontok nem voltak elroppantva és teljesen lecsupaszítva. Ez már nem
kölyökjátszadozás volt, hanem egy fiatal állat műve. Az eltört csontok közül néhány
vastagabb volt, mint a karom. De miért fordulnék ellened? Húst hozol nekem. És
gyömbéres süteményt.
Őszintén gondolta, ahogy egy falkán belül szokás. Én, az öregebb, élelmet hoztam neki,
a kölyöknek. Én voltam a vadász, aki a zsákmányának egy részét megosztotta vele.
Kinyúltam a gondolatai felé és azt tapasztaltam, hogy különbségünk a számára
elhalványulni látszott. Falka voltunk. Olyan felfogás volt ez, amilyennel még soha
azelőtt nem találkoztam. Attól tartottam, hogy ez azt jelentette a számára, mint a kötelék
nekem. Bizonyos mértékig ő szőtte a köteléket velem, és nem fordítva, ahogy szoktam.
Nem engedhettem meg.
– Én ember vagyok, te pedig farkas – mondtam hangosan, tudván, hogy
agondolataimból értelmezi, de ezzel is jelezni akartam, hogy érezze a különbségeinket.
Kifelé. Befelé falka vagyunk. Abbahagyta az evést és megnyalta az orrát. – Nem.
Etetlek és védelmezlek, de csak egy ideig. Mikor képes leszel vadászni, elviszlek egy
távoli helyre és otthagylak. Még soha nem vadásztam.
– Megtanítlak rá. Ez is a falka. Te megtanítasz én vadászom veled. Sok
zsákmányon fogunk o s z t o z k o d n i .
Megtanítalak vadászni, aztán szabadon engedlek.
Én már szabad vagyok. Nem te tartasz itt, hanem én akarom. Kilógatta a nyelvét fehér
fogai között és gondolatban nevetett a feltételezésemen.
Erőszakos vagy, Kölyök. És tudatlan. Akkor taníts. Elfordította a fejét, hogy hátsó
fogaival lerágja a csonton maradt darabokat. Ez a falka-kötelességed.
Nem vagyunk falka. Nekem nincs falkám. Az én hűségem a királyomé. Ha ő a te
vezéred, akkor az enyém is. Falka vagyunk. Ahogy megtöltötte a hasát, úgy lett egyre
határozottabb. Taktikát változtattam. Hűvösen szólaltam meg. Én olyan falkába
tartozom, ahova te nem tartozhatsz. Te nem ember vagy. Te farkas vagy. Nem vagyunk
falka. Mozdulatlanná vált. Nem próbált válaszolni, de érzett, és amit érzett, az
megborzongatott. Elhagyatottság és elárulás. Magányosság. Megfordultam és ott
hagytam, de nem tudtam elrejteni előle, hogy milyen nehezemre esett megtenni, mint
ahogy azt sem, hogy mennyire szégyelltem amit mondtam neki. Reméltem, hogy azt is
érti, hogy úgy gondoltam, ez a legjobb neki. Akárcsak, emlékeztem, ahogy Burrick
gondolta, amikor elszakított Kotnyelestől, mert egymáshoz
kötődtünk. A gondolat szinte perzselt, én pedig nem csak elsiettem a kunyhótól, hanem
egyenesen menekültem.
Lassan leszállt az éj, mire visszaértem a kastélyba. A szobámba siettem néhány
csomagért, aztán ismét lementem a lépcsőkön. Álnok módon megpihentem pár
pillanatig a második lépcsőfordulóban, tudtam, hogy nemsokára Molly fog erre jönni és
az üres tálcákat hozza Türelem szobájából. Türelem ritkán szokott a többiekkel együtt
vacsorázni a termekben, inkább a saját szobáját kedvelte és Füze társaságát.
Tartózkodása az utóbbi időben visszavonultságba hajlott, de nem ez aggasztott, amikor
megálltam a lépcsőfordulóban. Hallottam Molly közelgő lépteit és tudtam, hogy tovább
kellene mennem, de napok óta nem láttam. Szeretet kisasszony ragaszkodása csak
még inkább ráébresztett Molly hiányára. Csak nem túl nagy dolog, ha jó estét kívánok
neki, ahogy más cselédeknek is tenném. Tudtam, hogy nem kéne, tudtam, hogy ha
Türelem meghallja, megszid majd. És mégis...
Úgy tettem, mintha egy faliszőnyeget vizsgálgatnék, ami már azelőtt ott lógott, hogy
Kosvárba érkeztem volna. Hallottam ahogy közeledik és lelassít. A szívem majd' kiugrott
a helyéből, a tenyerem pedig izzadni kezdett. – Jó estét – nyögtem ki, félig suttogva,
félig nyekeregve.
– Jó estét önnek is – mondta méltóságteljesen. Egy árnyalatnyit följebb emelte a fejét,
arcvonásai megkeményedtek. Haját két vastag fonatba fonta és koronaként a feje köré
tűzte. Egyszerű kék ruháját vékony és finom fehér csipke szegélyezte. Tudtam, hogy
kinek a keze készítette és varrta föl – Füze mindig jól bánt vele és gyakran ajándékozta
meg kézimunkájával. Jó volt tudni.
Molly még csak meg sem rezdült, ahogy elhaladt mellettem. Tekintete egy pillanatra
oldalra rebbent, felém, én pedig nem tudtam elnyomni egy mosolyt, ami oly égő pírt
varázsolt az arcára, hogy szinte én is éreztem a hevét. Száját még határozottabb
vonallá keskenyítette. Ahogy elfordult és lesietett a lépcsőn, az orromban éreztem az i l
latát.
Nőstény. Csinos. Helyeslés.
Ugrottam egyet, mintha darázs csípett volna meg, ostoba módon attól tartva, hogy
Kölyök a hátam mögött áll. Természetesen nem volt ott. Kinyúltam, de nem volt velem,
az elmémben. Távolabb tapogatóztam és megtaláltam, a szalma között szunyókált a k
u n y h ó b a n . Ne csinálj ilyet! figyelmeztettem. Ne legyél a gondolataim közt, csak ha
megengedem. Megdöbbenés. Mit akarsz megengedni nekem? Ne legyél velem, csak
ha én is akarom. Akkor honnan tudjam, hogy velem akarsz lenni?
Megkeresem az elméd, ha akarom.
Hosszú csönd. Én pedig megkeresem a tiedet, ha akarom. Igen, ez a falka. Hívni,
amikor segítség kell és mindig készen lenni, ha kell. Falka vagyunk.
Nem! Nem ezt mondtam. Azt mondtam, hogy ne legyél a fejemben, ha én nem akarom.
Nem akarom mindig megosztani veled a gondolataimat. Semmi értelme amit mondasz.
Csak akkor lélegezzek, ha nem szimatolod a levegőt? A te elméd, az én elmém, ez
mind a falka elméje. Hol másutt gondolkodjak, ha nem itt?
Ha nem akarsz meghallani, ne figyelj.
Álltam értetlenül, igyekezvén értelmet találni abban, amit mondott. Észbe kaptam, hogy
a semmibe bámulok. Egy szolgálófiú éppen jó estét kívánt, én pedig nem feleltem. – Jó
estét – mondtam, pedig már elhaladt mellettem. Zavartan visszanézett, mintha hívattam
volna, de csak legyintettem. Megráztam a fejem, hogy kitisztítsam a gondolataimat és
elindultam Türelem szobája felé. Kölyökkel majd később megbeszélem a dolgot,
hamarosan pedig úgyis magára marad, távol a tudatomtól. Félresöpörtem a vitánkat.
Kopogtattam Türelem ajtaján, s kisvártatva beengedtek. Láttam, hogy Füze újabb
rohamot intézett a rendetlenség ellen és sikerült némi rendet teremtenie. Még egy üres
szék is akadt, amire leülhettem. Mindketten örültek, hogy látnak, én pedig meséltem a
Medwenbe tett utamról, gondosan kerülve Virágó említését. Tudtam, hogy előbb-utóbb
Türelem fülébe jut a hír és kérdőre von majd, én pedig biztosítom, hogy az udvari
pletykák erősen túloznak a találkozásunkat illetően. Reméltem, hogy be fog válni.
Egyúttal ajándékokat is hoztam, Füzének apró csontból faragott halakat, amiket
ügyesen felvarrhat akármilyen ruhára, Türelemnek pedig a herbáriumot, és egy
borostyán és ezüst fülbevalót. Egy viasszal lezárt cserépedényben pedig körtikét h o
z t a m .
– Körtike? Nem szeretem a körtikét – mondta Türelem zavartan, mikor
odanyújtottamn e k i . – Tényleg? – tetettem én is zavarodottságot. – Azt hittem, ön
mondta nekem, hogy gyerekkora óta hiányolja az ízét és az illatát. Nem a
nagybátyja szokott hozni körtikét?

– Nem. Nem emlékszem ilyesmire. – Akkor talán Füze? – kérdeztem őszintén.

– Nem, uram. Facsarja az orromat az íze, bár jó
illatosító.
– Ó, hát mindegy. Tévedtem – letettem az asztalra. – Jaj, Hópihe? Megint vemhes?
–kérdeztem aztán, mikor Türelem fehér terrierje végre előbújt köszönteni. Éreztem
apró agyában az értetlenséget, ahogy megérezte rajtam Kölyök szagát. – Dehogy.
Csak elhízott – szólalt meg Füze még Türelem előtt. – Úrnőm mindig elöl hagyja a
süteményeket, Hópihe pedig elcseni magának.
– Tudja, hogy nem lenne szabad. Nem tesz jót a fogának és a bundájának –
dorgáltammeg Türelem úrnőt, ő pedig azt válaszolta, hogy tudja, de Hópihe túl
öreg volt már hozzá, hogy leszoktassa róla. A társalgás onnan kezdve ide-oda
csapongott, míg végül fölálltam és nyújtózkodtam egyet és elbúcsúztam, mondván,
hogy meg kell látogatnom a királyt.
– Korábban elzavartak az ajtajától – jegyeztem meg. – De nem ám az őrök, hanem
aszolgája, Wallace. Mikor megkérdeztem, hogy miért nincs őr az ajtajában, azt
mondta, hogy nincs szükség rájuk. Ő maga vette át a szerepet, hogy
nyugalmasabb legyen a k i r á l y n a k .
– Tudod, a király nincs jól – mondta Füze. – Azt hallottam, hogy ritkán mozdul ki
délnélelőbb a szobájából. Aztán telve van energiával és étvággyal egész nap, de
kora estére megint elgyengül és botladozni kezd a nyelve. A vacsorát már a
szobájában fogyasztja el, a szakács pedig azt mondja, hogy ugyanúgy tele jön
vissza a tálca, ahogy odament. Meglehetősen aggasztó.
– Az bizony – mondtam és sietve távoztam, attól tartva, hogy még többet tudok
meg.Tehát most a király egészsége volt a beszédtéma a várban. Nem jó jel, meg
kell kérdeznem majd Árnyat a dologról. És a saját szememmel kell látnom.
 Korábban csak a hivataloskodó Wallace-szal találkoztam. Igencsak tüskés volt
velem, mintha csak azért mentem volna a királyhoz, hogy múlassam az időt, nem
pedig azért, hogy jelentést tegyek egy küldetés után. Úgy viselkedett, mintha a
király lett volna a legkényesebb karon ülő gyermek, akit mindenáron meg kell
védenie. Úgy véltem korántsem volt tisztában posztjának kötelességeivel.
Bosszantó ember volt. Amíg kopogtattam és várakoztam, eszembe jutott, hogy
vajon mennyi idő múlva fedezi fel Molly a körtikét. Tudnia kell, hogy neki szántam,
mindig nagyon kedvelte az ízét g y e r m e k k o r u n k b a n . Wallace résnyire
nyitotta az ajtót és kikukucskált. Felmordult, amikor felismert. Szélesebbre nyitotta
az ajtót, de csak annyira, hogy a testével el tudja zárni az utamat. Nem üdvözölt,
csak követelőzött.
– Nem jártál itt ma már? – De igen. Akkor azt mondtad, a király alszik. Ezért eljöttem
ismét, hogy jelentsek neki – igyekeztem hivatalosnak hangzani. – Ó, és fontos ez a
jelentenivaló? – Azt hiszem, a király majd eldönti, s ha úgy gondolja, hogy
vesztegetem az idejét, majd elküld ő maga. Azt javaslom, jelentsd neki, hogy itt
vagyok – elkésve mosolyodtam el, igyekezvén tompítani szavaim élét.
– A király gyengélkedik. Én ügyelek rá, hogy erejét csak arra pazarolja,
amireszükséges – nem mozdult az ajtóból. Azon kaptam magam, hogy
méregetem, mennyi erőmbe kerülne eltaszítani az ajtóból. Abból felzúdulás lehet,
és ha a király valóban beteg volt, nem akartam ilyesmit. Valaki megveregette a
vállamat, de mire megfordultam, senki sem volt ott. Visszafordultam, a Bolond már
köztem és Wallace között állt.
– Te lennél az orvosa, hogy ilyesmit mondasz? – folytatta a beszélgetést helyettem.
–Mert bizton jó vajákos volnál. Már a szemeid állása, ahogy rám veted
meggyógyít, a
leheleted pedig túltesz a szellentésemen is. Milyen beteg lehet a király, ha egész nap a
te képedet nézi?
A Bolondnál egy tálca volt, szalvétával leterítve. Finom marhasült illatát éreztem, és
frissen sült cipóét. Fekete-fehér téli öltözetét sipkájára kötött csengettyűkkel és
magyalfüzérrel díszítette. Jogarát a hóna alá csapta, végén megint egy patkányfej.
Láttam, amint a nagyterem kandallói előtt társalog vele, vagy a trón lépcsőin ücsörög a t
á r s a s á g á b a n . – Távozz, Bolond. Már kétszer jártál itt, a király már ágyban van.
Nincs szüksége rád – mondta komolyan és határozottan, mégis ő volt az, aki
akaratlanul is hátrálni kezdett. Akkor értettem meg, hogy azok köze tartozik, akik nem
bírják a Bolond sápadt tekintetét és lúdbőröztek az érintésétől. – A kettőből három lesz,
Hallasz, kedves, téged pedig én váltalak fel. Tipegj el és mondj el mindent Pompának. A
falnak is füle van, te is mindent pompásan Hallasz, nem igaz? Ekkora fülek csak a király
dolgaival lehetnek tele. Talán a hercegeden is alkalmazhatod vajákosi tudományod,
miközben tájékoztatod, mert tekintetének sötétségéből ítélve komoly gondjai lehetnek a
beleivel. – Hogy merészelsz így beszélni a hercegről? – fröcsögte Wallace. A Bolond
már a szobában állt, én pedig szorosan mögötte. – Hallani fog még róla!
– Ezt nem kétlem. Biztos, hogy hall mindent, ami te. Ne felém lehelj kedves Hallasz.
Tartsd meg a hercegednek, aki imádja az ilyesmit. Most is a füstjeibe burkolózik, ha jól
hiszem, susoghatsz neki, ő pedig majd elbóbiskol és bólogat, mintha bölcseket
mondanál, és talán örömét leli a leheletedben.
A Bolond rendületlenül nyomult előre, pajzsként tartva maga előtt a tálcát. Wallace
pedig tovább hátrált, be egyenesen a király hálószobájába. Ott a Bolond az asztalra
tette a tálcát, amíg Wallace a szoba másik ajtajáig hátrált. A Bolond szemei még
élénkebben csillogtak.
– Ah, nem az ágyban, én királyom, hacsak nem rejtetted véka alá,
Hallasz, kedves. Bújjelő, Elmés királyom. Mit keresel az ágy alatt? – a
Bolond oly lelkesen dobálta szét az ágyneműt, hogy fellelje Elmést,
hogy nem tudtam visszatartani a nevetésemet. Wallace a belső
ajtónak támaszkodott, mintha tőlünk védené, de abban a pillanatban
belülről kinyitotta a király, Wallace pedig kis híján az ölébe ájult. Végül az ülepére h u p
pant.
– Nézd, csak, nézd! – tettetett felháborodást a Bolond. – Jegyezd meg
jól, ahogy ahelyemre tör a király lábánál és játssza a bolondot! Egy
ilyen ember megérdemli a bolond nevet, de nem a rangot. Tiltakozom,
felség!
Elmés pedig csak állt, türelmetlen és értetlen kifejezéssel az arcán. Lenézett Wallace-
ra, aztán föl a Bolondra és rám, aztán félresöpörte a helyzet furcsaságát.
Először Wallace-hoz szólt.
– Ez a gőz egyáltalán nem tesz jót nekem, Wallace. Csak jobban fáj tőle
a fejem ésrossz ízt hagy a számban. Vidd el innét, mielőtt bebüdösíti
az egész szobát. Ó, Bolond, hát itt vagy! És Fitz, végre eljöttél
jelenteni. Jer beljebb, ülj le. Wallace, hallasz egyáltalán? Vidd ki azt az
átkozott edényt! Ne, ne erre vidd, a másik irányba! – és úgy
hessegette ki Wallace-t, mintha egy bosszantó légy lett volna.
Elmés határozottan becsukta fürdőjének ajtaját, mintha meg akarná előzni, hogy a bűz
átterjedjen a hálószobába. Egy kemény, egyenes támlájú székbe telepedett a tűz
mellett. A Bolond egy pillanat alatt ott termett, egy asztalt húzott mellé és föltálalta a
vacsorát, elegánsan, mint egy komornyik. Szalvéta és ezüst kés került elő, majd egy
ügyes mutatvánnyal egy kanál, ami még Elmés arcára is mosolyt csalt. Aztán a Bolond
is a tűz mellé telepedett, összefont lábakkal, könyökét megtámasztva a térdén, állát
pedig tenyerébe támasztva. Minden mozdulata olyan kecses volt, mint egy táncosnőé, a
póz, amelyben elhelyezkedett pedig művészi volt és komikus. A király lenyúlt, hogy
elsimítsa a Bolond szállongó fehér haját, mintha csak egy macska lett volna. –
Mondtam, hogy nem vagyok éhes. – Ez igaz. De azt nem mondtad, hogy ne hozzak
ételt.
– És ha mondtam volna?
– Akkor azt mondanám, hogy ez nem étel, hanem egy gőzölgő edény,
amilyennelHallasz bódít, csak kellemesebb az illata. Ez pedig nem
kenyér, hanem gyógyszer a nyelvedre, amit azonnal be kell venned. –
Ó – mondta Elmés közelebb húzva a tálcát és merített egy kanállal a
levesből. Megkóstolta, aztán enni kezdett. – Nem vagyok olyan jó
vajákos, mint Hallasz? – dorombolta önelégülten a Bolond. – Tudod,
 hogy Wallace nem a gyógyítóm, hanem egyszerű szolga. – Tudod te
is, tudom én is, csak Hallasz nem tudja, ezért nem vagy jól. – Elég a
locsogásból. Lépj közelebb, Fitz, ne vigyorogj, mint egy idióta! Mi
jelentenivalód van?
Rápillantottam a Bolondra, aztán úgy döntöttem, sem a Bolondot, sem a királyt nem
sértem meg azzal, hogy megkérdezem, jelenthetek-e nyíltan a Bolond előtt.
Beszámoltam hát egyszerűen, nem említve titkos dolgaimat, csak az eredményüket.
Elmés komoran hallgatott, a végén pedig nem fűzött hozzá mást, csak enyhén
megdorgált, amiért rossz modort tanúsítottam Testens asztalánál. Aztán megkérdezte,
hogy Medwen Hercege elégedettnek tűnt-e a Hercegség nyugalmával, én pedig
feleltem, hogy amikor távoztam, elégedettnek látszott. Elmés bólintott. Aztán elkérte a
tekercseket, amiket lemásoltam. Kitekertem és elétettem őket, ő pedig megdicsért szép
írásomért. Azt mondta, hogy vigyem Igazság térképszobájába és győződjek meg róla,
hogy Igazság megkapja. Aztán megkérdezte, hogy szemügyre vettem-e az ereklyét, én
pedig részletesen beszámoltam róla. A Bolond pedig egész idő alatt a kandalló mellett
ült és figyelt minket hallgatagon, mint egy bagoly. Elmés megette a levest és a kenyeret
a Bolond felügyelő tekintete előtt, amíg felolvastam neki a tekercset. Mikor befejeztem,
felsóhajtott, hátradőlt a székében és megszólalt.
– Hát lássuk azt a híres tekercset – utasított, én pedig értetlenül átadtam neki.
Mégegyszer óvatosan végigfutott rajta, aztán összetekerte és visszaadta. – Szépen
vezeted a tollat, fiam. Szépek a betűk és a külalak. Vidd fel Igazság térképszobájába és
győződj meg róla, hogy megkapja.
– Természetesen, királyom – habogtam zavartan. Nem értettem, miért ismétli
önmagátés bizonytalan voltam afelől, hogy mit kellene válaszolnom. A Bolond azonban
fölkelt, én pedig elkaptam egy pillantását, alig szemöldökfelvonás, alig szájrándítás, én
pedig hallgattam. A Bolond összerakta a tányérokat, miközben kedvesen társalgott a
királlyal, aztán mindkettőnket elbocsátott. Ahogy távoztunk, a király a lángokba bámult.
A folyosón nyíltabban elcsíphettük egymás tekintetét. Szóra nyitottam a szám, de a
Bolond fütyörészni kezdett és nem is hagyta abba, amíg az egyik lépcsőfordulóhoz nem
értünk. Ott aztán megragadta az ingujjamat és félrevont. Látszólag biztonságosnak
ítélte meg a helyszínt, hogy beszélhessünk. Mégsem ő szólalt meg, hanem a patkány a
jogara végén, az orrom elé tartotta és vékonyka hangon megszólalt.

– Te meg én, nekünk emlékeznünk kell arra, amit a király elfelejt, Fitz és meg
kellőriznünk azt. Sokba kerül neki, hogy olyan erősnek mutassa magát, mint
amilyennek ma este láttuk. Ne tévesszen meg a látszat. Amit kétszer mondott el neked,
meg kell becsülnöd és be kell tartanod, mert azt jelenti, hogy kétszer olyan fontos volt
neki, hogy az eszében tartsa. Bólintottam és úgy döntöttem, hogy még aznap este
elviszem a tekercset Igazság szobájába. – Nem nagyon érdekel ez a Wallace –
jegyeztem meg a Bolondnak. – Ne az aggasszon, amit Hallasz, hanem amit hall –
jegyezte meg komoran. Egy ujján egyensúlyozni kezdte a tányért, magasan a feje fölé
tartotta, lesuhant a lépcsőn és ott hagyott gondolataimba merülve.
Aznap este elvittem a tekercseket, másnaptól kezdve pedig nekiláttam azoknak a
feladatoknak, amikkel Igazság bízott meg. Apróra csomagolt zsíros kolbászt és füstölt
halat használtam mérgeim álcázására, amiket könnyen magam mögött hagyhattam
menekülés közben, abban a reményben, hogy elegendő lesz az üldözőimnek. Minden
reggel tanulmányoztam a térképet Igazság szobájában, aztán fölnyergeltem Kormost,
és kilovagoltam oda, ahol a legvalószínűbbnek tartottam, hogy megtámadhatnak a
szipolyozottak. Emlékezvén korábbi tapasztalataimra, magammal vittem egy
rövidkardot, amin Fürge és Burrick eleinte csodálkozott. Azt mondtam, hogy vadra
lesek, hátha Igazság téli vadászatot akar tartani. Fürge könnyen elfogadta, Burrick
pedig összeszorított szájjal vette tudomásul, tudván, hogy hazudok, de azt is értette,
hogy nem mondhatom meg az igazat. Nem kíváncsiskodott, de nem is tetszett neki. Tíz
nap alatt kétszer támadtak rám, mind a kétszer könnyen elmenekültem, hagytam, hogy
a nyeregtáskámból kihulljanak a mérgezett ételek. Mohón vetették rá magukat, szinte
csomagolásostul felfalták a húst. Másnap mindig visszatértem a helyszínre, hogy
megvizsgáljam hányan haltak meg és hogyan néztek ki. A második csoport nem
egyezett egyik leírással sem, ezért mindketten arra gyanakodtunk, hogy többen
lehetnek, mint sejtettük.
Végeztem a dolgom, de nem voltam büszke rá. Holtan még szánalmasabbak voltak,
mint élve. Rongyos, sovány teremtések voltak, fagyási sérülésekkel tele, színes
foltokkal az egymás elleni harc jeleként és a gyors és erős méregtől eltorzulva, ami
végül végzett velük. A dér megült a hajakon és a szakállakon, a szájukból kicsordult vér
pedig rubinvörös foltokká sűrűsödött a hóban. Hét szipolyozottat öltem meg így, aztán
száraz tűleveleket szórtam rájuk az avarból, leöntöttem őket olajjal és felgyújtottam a
testeket. Nem tudom, mi volt undorítóbb, ahogy megöltem őket, vagy ahogy eltüntettem
a nyomaimat. Kölyök eleinte könyörgött, hogy vigyem magammal, miután megtudta,
hogy minden nap kilovagolok, de mikor a megfagyott holttestek fölött álltam, csak annyit
gondolt Ez nem vadászat. Ez nem a falka műve. Ez az ember műve. Jelenléte el is tűnt,
mielőtt megszidhattam volna.
Esténként visszatértem a kastélyba, meleg ételt ettem, lefürödtem, puha ágyban
aludtam, de a szipolyozottak szelleme megrontotta a kényelmemet. Szívtelen dögnek
éreztem magam, hogy élvezni tudom a kényelmet, miután mérget szórtam az útra.
Egyetlen kellemes élményem kicsinyes volt bár, de megnyugtató, amikor Mollyról
álmodtam és álmomban sétálgattunk és beszélgettünk, nem kísértettek szellemek és
holttestek emlékei.
Egyik nap később lovagoltam ki, mint terveztem, mert Igazság a térképszobában volt és
elbeszélgettük az időt. Vihar közeledett, de nem tűnt túl komolynak. Nem akartam
messzire lovagolni aznap, de friss nyomokat találtam a hóban, egy nagyobb csoport
nyomát, mint amekkorára számítottam. Tovább lovagoltam hát, minden
érzékszervemmel figyeltem, kivéve az Ösztönnel, ami amúgy is haszontalan volt a
szipolyozottak ellen. A sűrűsödő felhőktől hamarabb kezdett szürkülni, a nyomok pedig
vadcsapásokon vezettek tovább, ahol Kormos már lassabban tudott haladni. Mikor
végre fölnéztem a nyomokból, megállapítva, hogy elkerültem őket aznap, rájöttem,
messzebb vagyok Kosvártól, mint számítottam és távol a kitaposott utaktól. Feltámadt a
szél, hidegebb levegőt hozott, ami havazás előjele volt. Szorosabbra vontam magam
körül a köpenyem és hazafelé irányítottam Kormost. Leszállt a sötétség és a hó is
megérkezett vele. Ha nem jártam volna gyakran az utakat akkoriban, biztosan
eltévedtem volna. Tovább mentünk, Kormossal közösen kerestük az utat a kövér
hópelyhek függönyében. Átfújt rajtam a hideg, vacogni kezdtem. Attól tartottam, hogy a
vacogás újabb roham előjele lehet.
Hálás voltam, amikor a szelek végre kihasítottak egy darabot a felhőkből és a holdfény
világított nekünk. Olyankor jobban haladtunk a friss hó ellenére, amin Kormos gázolt
keresztül. Vékony fasor után tágas rétre érkeztünk, amit évekkel korábban villámcsapás
égetett le, a szél pedig erősebben fújt, akadálytalanul. Tudtam, hogy ha megmászom a
következő dombot, megpillanthatom Kosvár fényeit, ahonnan már könnyedén elérhetek
egy kitaposott utat a völgyben. Jobb hangulatban vágtunk neki a rétnek. Hirtelen,
mintha villám hangja lett volna, lódobogást hallottam, ahogy egy ló igyekezett nagyobb
sebességet elérni. Kormos lelassított, aztán hátravetette a fejét és nyerített.
Ugyanabban a pillanatban megpillantottam egy lovast kitörni az erdő fedezékéből, amint
dombnak lefelé tartott. Két ember kapaszkodott a lóba, egyikük a lovas lábába. Fény
csillant egy kard pengéjén, a lovas lábába kapaszkodó alak felkiáltott és a hóba zuhant.
A másik azonban megragadta a ló kantárját és igyekezett megállítani a lovat.
Még két ember tört elő a bozótból.
Abban a pillanatban, amikor felismertem Kettrickent, megsarkantyúztam Kormost. Nem
igazán értettem mi történik, de ez nem változtatott a reakciómon. Nem kérdeztem
magamtól, vajon mit kereshet itt a királyné, éjszaka, egyedül, kíséret nélkül. Inkább
elismerően figyeltem, milyen ügyesen maradt meg a nyeregben és fordította meg a
lovát, hogy megrúghassa a másik támadóját. Kardot rántottam ahogy közeledtem a
küzdelemhez, de nem emlékszem rá, hogy egy hangot is szóltam volna. Felidézve az
egész küzdelem különös, sötét körvonalak dulakodása volt, mint egy árnyjáték,
hangtalan, kivéve a nyögéseket és morgásokat, illetve a szipolyozottak kiáltásait, ahogy
elzuhantak.
Kettricken arcon vágta az egyiket, aki vértől elvakultan még mindig kapaszkodott belé,
hogy lerántsa a nyeregből. Egy másik nem törődött társaival, a nyeregtáskában kutatott
élelem után. A Lágyléptű kantárjába kapaszkodó emberhez értem oda először. Láttam,
hogy egy nő az, de már belé is döftem a kardomat és kirántottam, olyan lelketlenül,
mintha fát vágnék. Furcsa küzdelem volt. Éreztem Kettrickent, magamat, a lovának a
félelmét és Kormos harchoz szokott lelkesedését, de a támadók felől semmit sem. Sem
lüktető dühöt, sem fájdalmat, az Ösztön számára mintha ott sem lettek volna. Mintha
álmodtam volna, figyeltem, ahogy Kettricken belemarkolt az egyik hajába és
hátrarántotta, hogy elvághassa a torkát. Vér fröccsent feketén a holdfényben, átáztatva
Kettricken kabátját és foltot hagyva kancája szőrén. Lecsaptam az utolsóra, de
elhibáztam. Kettricken nem. Rövid kése utat talált a bordái közt a tüdejébe és fürgén ki
is rántotta, még mielőtt elrúgta volna magától. – Hozzám! – mondta egyszerűen az
éjszakába, aztán megindult a völgy felé. Kormos és Lágyléptű fej fej mellett vágtatott, s
végül megpillantottuk Kosvár fényeit. A lejtő alján bozótos volt és egy patak, amit
elrejtett a hó. Előrevágtattam és megállítottam Lágyléptűt, mielőtt belezuhant volna.
Kettricken nem szólt semmit, mikor megfordítottam a lovát, hagyta, hogy átvegyem a
vezetést. Átjutottunk a túloldalra. Olyan gyorsan meneteltettem a lovakat, amennyire
csak mertem, minden pillanatban arra számítottam, hogy újabb alakok rontanak ránk.
Végül biztonságban elértük az utat, éppen amikor ismét összezárultak a felhők a hold
előtt. Lelassítottam a lovakat, hogy kifújhassák magukat. Egy darabig csendben
haladtunk, mindketten üldözők hangjait l e s v e . Miután biztonságosabban éreztük
magunkat, hallottam, ahogy Kettricken reszketve kiereszti a benntartott levegőt.
– Köszönöm, Fitz – mondta egyszerűen, de nem tudta elrejteni hangja remegését.
Nemszóltam semmit, félig arra számítva, hogy bármelyik pillanatban zokogásban
tör ki. Nem tudtam volna hibáztatni érte. Ehelyett összeszedte magát,
megigazgatta a ruháit, a nadrágjába törölte a kardját és visszacsúsztatta a
hüvelybe. Előrehajolt, hogy meglapogassa Lágyléptű nyakát és nyugtató
szavakkal dicsérje. Éreztem Lágyléptű megnyugvását és magamban elismerően
jegyeztem meg, hogy milyen gyorsan sikerült elnyernie a ló bizalmát.
– Hogy kerülsz ide? Engem kerestél? – kérdezte végül.
Megráztam a fejem. Újból havazni kezdett. – Vadászni voltam és messzebbre
keveredtem, mint számítottam. A jószerencse sodort az utadba – megálltam, aztán
próbát tettem. – Eltévedtél? Keresni fognak? Szipogott, aztán nagy levegőt vett.
– Nem igazán – mondta remegő hangon. – Pompával lovagoltam. Néhányan
velünktartottak, de amikor közeledett a havazás, visszafordultunk. A többiek
előttünk haladtak, de Pompával lemaradtunk egy kicsit. Egy történetet mesélt
éppen a szülőföldjéről és hagytuk, hogy a többiek megelőzzenek, hogy ne a
fecsegésükön keresztül kelljen hallgatnom – sóhajtott egy nagyot, legyűrte
maradék félelmét, nyugodtabb hangon folytatta. – A többiek már jóval előttünk
jártak, amikor egy róka riadt föl a bozótból. Pompa azt mondta, hogy kövessem,
ha igazi sportot akarok látni és a róka után ugratott. Akár akartam, akár nem,
Lágyléptű utánuk iramodott. Pompa úgy vágtatott, mint egy őrült, teljesen ráhajolt
a lova nyakára és egy lovaglópálcával hajszolta – döbbenet és csodálkozás
csendült a hangjában, de egy kis elismerés is.
Lágyléptű nem hallgatott a kantárra, először attól félt, hogy túl gyorsan mennek és nem
ismeri a terepet. Megpróbálta megfékezni, de mikor rájött, hogy nem látja az utat és a
többieket, Pompa pedig túlságosan előrelovagolt, hagyta, hogy Lágyléptű vágtasson,
azt remélve, hogy utoléri a herceget. Várható volt, hogy a vihar közeledtével teljesen
eltévedt. Visszafordult, hogy visszakövesse a nyomokat, de a szél és a havazás
eltörölte. Végül rábízta magát a lovára, hátha az visszatalál. Valószínűleg úgy is lett
volna, ha azok a vad emberek rá nem támadnak. Elhallgatott.

– Szipolyozottak – mondtam neki halkan. – Szipolyozottak – ismételte eltűnődve. –

Olyan rossz Áldozat lennék, hogy akadnak olyan emberek, akik az életemre
törnek?
A távolban kürt hangja szólalt meg. Már a keresésére indultak.
– Mindenkit megtámadnak, aki az útjukba kerül – mondtam. – Nekik nem jelent
semmit,hogy a királynéjuk vagy. Kétlem, hogy lett volna fogalmuk arról, kire támadtak rá
– elharaptam mondandóm többi részét, mielőtt hozzátehettem volna, hogy Pompa
esetében nem ez volt a helyzet. Ha nem is akart ártani neki, meg sem óvta tőle. Nem
hiszem, hogy egy pillanatig is a „sport” miatt bírta rá, hogy vihar közeledtével,
szürkületben rókát űzzenek. Azt akarta, hogy eltévedjen. És milyen ügyesen. – Attól
félek, az uram nagyon dühös lesz rám – mondta bűnbánóan, mint egy gyermek.
Beigazolódni látszott a feltételezése, mert amint elértük az útkanyarulatot, fáklyás
lovasokat pillantottunk meg közeledni. Tisztábban hallottuk a kürtöket és hamarosan
beértük egymást. Ők voltak az előőrs, egy lány pedig már vissza is indult, jelenteni a
trónörökösnek, hogy megtalálták Kettrickent. A fáklyák fényében Igazság katonái
felhördültek a vér láttán, ami a lovon és Kettricken lábán sötétlett. Kettricken higgadtan
megnyugtatta őket, hogy nem az ő vére volt. Halkan elmondta, hogy szipolyozottak
törtek rá és hogyan védte meg magát, én pedig aggódva figyeltem a katonák arcára
kiülő elismerést. Akkor hallottam először, hogy a legbátrabb támadó a fáról ugrott rá. Ő
volt az első, akit levágott. – Négyet ölt meg és egy karcolás sincs rajta! – fakadt ki az
egyik veterán katona. – Már elnézést, fenség. Nem akartam tiszteletlen lenni.
– Máshogy alakulhatott volna, ha Fitz nem jön a segítségemre – mondta
Kettrickenhalkan. Az elismerés tovább nőtt a katonák közt, hogy nem dicsekedett,
hanem megemlítette az én részemet is a küzdelemben.
Hangosan gratuláltak neki és feldúltan esküdöztek, hogy másnap megtisztítják Kosvár
környékét. – Szégyen, hogy a saját királynénk nem lovagolhat ki biztonságban! –
jelentette ki egy nő. A kardjára tette a kezét és megesküdött rá, hogy másnap
szipolyozottak vérébe mártja. Többen követték a példáját. A beszélgetés fölerősödött, a
dicsekvés és a királyné biztonsága felett érzett megkönnyebbülés hevítette.
Diadalmenet kerekedett, egészen addig, amíg Igazság föl nem tűnt. Lassú ügetésben
érkezett kifáradt lován. Akkor már tudtam, hogy hosszú ideje zajlott már a keresés és
csak találgatni tudtam, hány utat járt be Igazság, mióta megtudta, hogy úrnője eltűnt. –
Hogy lehettél olyan meggondolatlan, hogy ilyen messzire elkóborolj! – ez volt az első
szava. A hangja kemény volt. Láttam, hogy Kettricken elveszíti büszke tartását és
hallottam a körülöttem lévők halk dünnyögését. Onnantól minden elromlott. Nem szidta
meg az emberei előtt, de láttam, ahogy összerezzen, amikor Kettricken elbeszélte mi
minden történt vele. Nem örült, hogy olyan nyíltan beszélt arról, hogy egy csoport
szipolyozott milyen könnyedén rátámadhatott a leendő királynéra alig egy kőhajításnyira
Kosvártól. Amit Igazság titokban akart tartani, másnapra már közszájon forgó pletyka
lesz, azzal az ízesítéssel, hogy egyenesen Kettricken került veszélybe. Igazság gyilkos
pillantást lövellt felém, mintha minden az én hibám lett volna és kurtán két friss lovat
követelt két őrétől, hogy visszavigye úrnőjét a várba. Vágtában kísérte vissza, mintha a
mihamarabbi visszatérés enyhítette volna a körülményeket. Úgy tűnt, nem vette észre,
hogy megtagadta a katonáknak a tisztességet, hogy ők kísérhessék vissza Kettrickent.
Én magam velük együtt lovagoltam vissza és igyekeztem nem meghallani a
dünnyögésüket. Nem szóltak Igazság ellen, de elismerően szóltak a királynő
bátorságáról és sajnálták, hogy nem meleg öleléssel és kedves szavakkal várták
vissza. Ha bárki is elgondolkodott volna Pompa viselkedésén, senki sem tette szóvá.
Később az istállókban, miután elláttam Kormost, segítettem Burricknak és Fürgének
gondoskodni Igazság és Kettricken lováról. Burrick csak dünnyögött, hogy mennyire
meghajtották mindkettőt. Lágyléptű kisebb karcolást szerzett be és a pofája
kisebesedett a ráncigálástól, de semmi maradandó sérülést nem szenvedett. Burrick
elküldte Fürgét, hogy hozzon egy adag friss szénát a lovaknak. Csak akkor említette
meg halkan, hogyan érkezett vissza Pompa és adta át a lovát a lovászoknak, aztán
pedig úgy ment föl a kastélyba, mintha Kettricken nem is létezett volna. Burrick
figyelmét is csak az keltette föl, amikor az egyik fiú megkérdezte, hol van Lágyléptű.
Mikor Burrick nekiállt kideríteni és vette a bátorságot, hogy megkérdezze Pompát, a
herceg csak annyit felelt, hogy azt hitte, Kettricken az úton maradt és a többiekkel
együtt tért vissza. Burrick volt tehát, aki megkongatta a vészharangot, Pompának pedig
csak nagyon halovány elképzelései voltak, hogy hol hagyta el az utat és Kettrickent és
merre vezette a róka. – Jól eltakargatta a nyomait – dünnyögte, ahogy Fürge visszatért.
Tudtam, hogy nem a rókára céloz.
Ólomsúlyúnak éreztem a lábam, ahogy fölvonszoltam magam a kastélyba. A szívem is
nehéz volt, nem akartam tudni, mit érezhet Kettricken és nem is mertem belegondolni,
hogy mi lehet a szóbeszéd az őrszobán. Lerángattam a ruháimat és beledőltem az
ágyamba és azonnal el is nyomott az álom. Molly várt rám és az egyetlen békesség,
amit ismertem.
Hamarosan arra ébredtem, hogy valaki kopogtat az ajtómon. Egy álmos apródra
nyitottam ajtót, akit azért küldtek, hogy Igazság térképtermébe kísérjen. Megmondtam
szegény fiúnak, hogy tudom az utat és nyugodtan visszamehet aludni. Fölráncigáltam a
ruháimat és sietve lerobogtam a lépcsőkön, azon tűnődve, hogy mi jöhet még. Igazság
már várt rám, szinte csak a kandallótűz világította meg a szobát. Kócos hajjal,
köntösben állt ott, nyilvánvalóan ő is az ágyból kelt ki. Felkészültem a legrosszabbra. –
Csukd be az ajtót! – parancsolta. Úgy tettem, aztán megálltam előtte. Nem tudtam volna
megmondani, hogy a szemeiben csodálkozás, vagy düh csillant-e, ahogy hirtelen
megkérdezte. – Ki az a Pirosszoknyás Kisasszony és miért álmodok róla minden este?
Nem találtam a szavakat. Kétségbeesetten igyekeztem végiggondolni, mennyire
részletesek voltak az álmaim. Szégyelltem magam. Ha pucéran álltam volna az egész
udvar előtt, az sem lehetett volna kínosabb.
Igazság elfordította az arcát és köhécselt, ami akár kuncogásnak is indulhatott. –
Ugyan, fiú, megértem én. Nem vagyok kíváncsi a kis titkodra; inkább te toloncolod rám,
különösen az utóbbi néhány éjszakán. Szükségem van az alvásra, nem akarok arra
ébredni, ahogy te... vonzódsz ehhez a lányhoz – hirtelen elhallgatott.
E l v ö r ö s ö d t e m .
– No – mondta kényelmetlenül –, ülj le. Megtanítalak védelmezni a
gondolataidat –megrázta a fejét. – Furcsa, Fitz, hogy néha képes vagy
teljesen kizárni a Mesterséget a fejedből, de úgy árad ki belőled a
legtitkosabb vágyad, mintha farkas üvöltene a teliholdra. Talán Galenus
oktatásának következménye. Ha meg tudnánk szüntetni... De mivel nem
tudjuk, megtanítlak arra, amire tudlak. Nem mozdultam. Hirtelen egyikünk
sem tudott a másikra nézni. – Gyere ide – ismételte meg morcosan. – Ülj
le ide. Nézd a lángokat. Egy órán belül megtanított egy gyakorlatra, amit
rendszeresen végezhettem, hogy megtartsam magamnak az álmaimat,
vagy ami még valószínűbb, hogy egyáltalán ne álmodjak. Elszomorodva
vettem tudomásul, hogy még álmaim Mollyját is elveszítem, akárcsak a
valódit. Ezt megérezte Igazság is. – Ugyan, Fitz, majd elmúlik. Tartsd féken
magad. Nem lehetetlen feladat. Talán eljön az az idő, amikor azt fogod
kívánni, bár egyáltalán ne lenne nő az életedben, mint most. Akárcsak
én.
– Nem akart eltévedni, uram. – A szándék nem elég, az eredmény a fontos.
Ő a leendő királyné. Mindig meg kell gondolnia mit tesz, nem egyszer, de
háromszor, mielőtt bármit is tesz. – Azt mondta, hogy Lágyléptű Pompa
lovát követte és nem engedelmeskedett neki. Burrickot és engem
okolhatsz miatta; nekünk kellett volna kiképezni azt a lovat. – Az hiszem –
sóhajtotta. – Vedd úgy, hogy megszidtalak és mondd meg Burricknak, hogy
találjon neki egy higgadtabb lovat, amíg jobb lovas nem lesz – ismét
felsóhajtott, ezúttal mélyebben. – Azt hiszem, büntetésnek veszi majd.
Rám néz, azokkal a hatalmas kék szemeivel, de egy szót sem fog szólni.
Hát, attól tartok nem lehet segíteni rajta. De tényleg ölnie kellett, aztán
pedig olyan könnyedén beszélnie róla? Mit gondolnak majd róla?
– Aligha volt más választása. Talán jobb lett volna, ha meghal? Ami pedig
azembereket illeti... hát, azok a katonák, akikkel először futottunk össze,
bátornak tartották. És tettre késznek. Nem rossz adottságok egy
királynénak. Különösen a nők, mármint az őrségben, nagyon jókat
mondtak róla. A királynéjuknak tekintik, sokkal inkább, mintha egy szipogó,
sírós asszonyka volna. Kérdés nélkül követni fogják. Ezekben a kemény
időkben talán több hasznát vesszük egy királynénak, aki kést forgat, mint
aki ékszerek mögé bújik. – Talán – mondta Igazság halkan. Éreztem, hogy
nem ért egyet. – De most mindenki megtudja, hogy szipolyozottak
gyülekeznek Kosvár körül.
– Tudni fogják azt is, hogy egy elszánt ember meg tudja védeni magát
ellenük. Azőrséged pedig úgy beszélt, hogy egy hét múlva kevesebb
szipolyozott lesz Kosvár k ö r ü l .
– Tudom. Lesznek, akik a saját népüket mészárolják majd. Szipolyozott,
vagy sem, aHat Hercegség vérét ontják. Igyekeztem elkerülni, hogy a saját
katonáim a népemet ö l d ö k ö l j é k .
Hallgatás ereszkedett közénk, ahogy mindketten fölidéztük, hogy kevesebb kétsége
volt, amikor engem bízott meg a feladattal. Orgyilkos. Ez voltam én. Nekem nem volt
becsületem, amit meg kellett védenem. – Nem igaz, Fitz – válaszolt a gondolatomra. –
Az én becsületemet véded, amiért én téged becsüllek. Azt teszed, amit meg kell tenned,
a piszkos munkát, a rejtett munkát. Ne szégyelld magad, amiért megvéded a Hat
Hercegséget. Ne hidd, hogy nem vagyok hálás érte, csak azért, mert titokban kell
maradnia. Ma este megvédted a királynémat. Ezt sem felejtem el.
– Kevés szüksége volt rá. Azt hiszem, még egyedül is túlélte volna. – Hát,
ezen jobb nem töprengeni – szünetet tartott, aztán zavartan hozzátette. –
Meg kellene jutalmaznom téged.

Mikor tiltakozásra nyitottam a számat, fölemelte a kezét. – Tudom, hogy nincs

szükséged semmire. Tudom azt is, hogy túl sok minden van köztünk és semmi sem
fejezné ki eléggé a hálámat. De a legtöbben nem tudják ezt. Hagynád, hogy azt
mondják a városban, hogy megmentetted Kettrickent és Igazság még csak meg sem
jutalmazott? De nem tudom, mit adjak neked... valami látható kellene, amit viselned kell
egy darabig. Ennyit még tudok az udvari diplomáciából. Egy kard? Valami, ami jobb,
mint az, ami veled volt ma este?
– Az egy régi kard, amivel Hod gyakorlatoztatott – védekeztem. – Megteszi.–
Nyilvánvalóan. Választhatna valami jobbat neked, kicsit kidíszíthetné a
markolatát. Az m e g t e n n é ?
– Azt hiszem – feleltem zavartan.
– Hát. Térjünk nyugovóra. Most már legalább aludni fogok, ugye? –
félreérthetetlencsodálkozás volt a hangjában. Ismét éreztem, hogy ég az
arcom. – Uram... Meg kell kérdeznem – hebegtem –, mennyit tud arról,
akiről álmodni s z o k t a m ?
Lassan megrázta a fejét. – Ne félj, nem árultad el a becsületét. Tudom, hogy kék
szoknyát visel, de te pirosnak látod. Olyan hévvel szereted, ami teljesen normális egy
korodbeli fiatalnál. Nem kell nem szeretned többé. Csak ne sugározd ki magadból
éjszakánként. Nem csak én vagyok nyitott a Mesterségre, bár talán én vagyok az
egyetlen, aki ennyire felismeri a kézjegyedet az álmodon. Mégis, légy óvatos. Galenus
köre még létezik, még ha otrombán használják is, kevés erővel. Egy emberrel az is
végezhet, ha megtudják, mi a legkedvesebb a számára. Védd magad – felkuncogott. –
És reménykedj, hogy Pirosszoknyás Kisasszonynak nincs érzéke a Mesterséghez,
különben ő is hallott téged.
Ezzel a nyugtalanító gondolattal elbocsátott, én pedig nem aludtam egész éjszaka.

8
A királyné ébredése
Más az erdőn vadkanra les
Íját őzre tartja,
A Róka Úrnő oldalán
A vadászt más cél hajtja
Nem dicsőségből
Nem vakmerőségből,
A Róka Úrnő oldalán
Ölni kegyelemből
– A Róka Úrnő vadászata
*
Másnap reggel az egész kastély felbolydult. Lázas, majdnem ünnepi hangulat uralkodott
az udvaron, amint Igazság testőrsége és minden katona, akinek nem volt egyéb dolga,
fölkészült a vadászatra. Vadászkopók csaholtak türelmetlenül, míg a zömökebb, hordó
mellkasú vérebek izgatottan pufogtak és pórázaik erejét próbálgatták. Az emberek
máris fogadásokat kötöttek arra, hogy ki hány szipolyozottat fog elejteni. Lovak patái
doboltak a köveken, íjhúrokat próbálgattak a katonák, apródok rohangáltak föl-alá. A
konyhában a személyzet fele porciókat csomagolt a vadászathoz. Fiatalok és
idősebbek, férfiak és nők kacagtak a nyeregben, vagy lovaik mellett, régi csatáikat
idézve föl harsányan, fegyvereket méregettek egymáshoz, lelkierőt gyűjtöttek az előttük
álló naphoz. Százszor is láttam már hasonló készülődést téli vadászatok előtt, de most
különös íze volt, vérszomj erős szaga lengte körül. Émelyegtem az elcsípett m o n d a t
o k t ó l . – ...könyörtelenül, a mocskokra... – ...gyávák és árulók, hogy rátámadtak a
királynéra... – ...drágán megfizetnek...
– ...nem érdemelnek gyors halált... Sietve visszaugrottam a konyha menedékébe és
keresztülvágtam magam a sürgölődő tömegen. Ott is hasonló beszédet hallottam,
ugyanazt a bosszúvágyat.
Igazságot a térképszobájában találtam. Frissen megfürödve, tiszta ruhában volt, de az
előző éjszaka árulkodó nyomai úgy meglátszottak rajta, mintha poros úti köpenyként
viselte volna. Öltözete alapján egész napját a szobában akarta tölteni a térképei között.
Udvariasan kopogtam az ajtaján, bár az nyitva állt. A kandalló előtt ült, háttal nekem.
Biccentett, de nem nézett vissza rám. Mozdulatlansága ellenére feszültség vibrált a
levegőben. Reggelije érintetlenül állt az asztalon. Halkan mellé álltam, majdnem
biztosan afelől, hogy a Mesterséggel Üzent értem. Ahogy hosszúra nyúlt a csönd, azon
tűnődtem, vajon Igazság tudta-e miért hivatott. Végül úgy döntöttem, én kezdem a b e s
zélgetést.
– Hercegem. Nem lovagolsz ki a katonáiddal ma? – próbálkoztam. Mintha gátat
nyitottam volna meg. Felém fordította a fejét, a ráncok elmélyültek az arcán az
éjszaka óta. Megviseltnek tűnt.
– Nem akarok. Nem merek. Hogyan is támogathatnék ilyesmit, a saját
népünklemészárlását. És mégis, mi más választásom van? Bujdossak el a
kastélyban, amíg mások megbosszulják a királynémat ért támadást? Nem merem
megtiltani az emberimnek, hogy megtartsák a becsületüket. Ezért úgy kell tennem,
mintha nem is tudnék arról, ami az udvaron folyik. Mintha bolond lennék, vagy
gyáva. Nem kétlem, hogy balladát írnak a mai napról. Vajon mi lesz a neve?
„Igazság lemészárolja a védteleneket?”, vagy „Kettricken királyné Áldozata a
szipolyozottaknak?” – a hangja minden egyes szóval erősebb lett, még mielőtt a
végére ért volna, hátrább léptem és becsuktam az ajtót. Gondosan körülnéztem,
hogy vajon hallja-e még valaki rajtam kívül. – Aludtál egyáltalán az éjszaka,
hercegem? – kérdeztem, mikor kifulladt. Elmosolyodott. – Hát, tudod, hogy mi
vetett véget az első próbálkozásomnak. A második kevésbé... érdekfeszítő volt.
Úrnőm látogatott meg a szobámban. Éreztem, hogy felforrósodik a fülem. Akármit
akart is mondani, nem voltam rá kíváncsi.
Nem akartam tudni, mi zajlott le köztük. Vitatkozás, vagy bocsánatkérés, nem akartam
róla tudni. Igazság azonban könyörtelen volt.
– Nem zokogott, mint gondolnád. Nem is kellemből jött. Nem azért, hogy megóvjam
azéjszaka árnyaitól, hanem határozottan, mintha kardot nyelt volna, akár egy tiszt,
hogy az ágyam lábánál állva könyörögjön a bocsánatomért. Sápadtan, mint a
kréta és keményen, mint egy tölgy... – elhallgatott, miután rájött, hogy talán túl
sokat árult el. – Ő volt, aki előrelátta ezt a vadászatot, nem én. Az éjszaka kellős
közepén azért jött hozzám, hogy mit kellene tennünk. Nem tudtam neki többet
felelni, mint most...
– Legalább előre látta – próbálkoztam enyhíteni a
helyzeten.
– Én pedig nem – mondta határozottan. – Ő igen. Lovag is látta volna. Ó, igen,
Lovagtudta volna abban a pillanatban, ahogy Kettricken eltűnt és máris terveket
kovácsolt volna. De én nem. Csak arra gondoltam, hogy gyorsan hazahozzam,
hogy minél kevesebben értesüljenek róla. Mintha lehetséges lenne ilyesmi! Most
pedig azt találom, hogy ha valaha is az én fejemen pihen majd a korona, méltatlan
helye lesz. Ezt az Igazság herceget még nem ismertem. Önbizalma romokban
hevert és végre megértettem, miért rossz párja Kettricken. Nem a királyné hibája
volt. Erős nő volt, uralkodásra nevelték. Igazság gyakran mondogatta, hogy őt
második fiúnak nevelték. Egy megfelelő asszony megszilárdította volna, mint egy
hullámtörő gát az öbölparton és segített volna erős királlyá válnia. Egy olyan
asszony, aki zokogva bújt volna hozzá védelemért egy ilyen eset után,
megerősítette volna Igazság hitét, hogy férfi volt, aki alkalmas a trónra. Kettricken
fegyelme és visszafogottsága elbizonytalanította saját erejét illetően. Igazság
ember volt, értettem meg hirtelen. Nem volt megnyugtató g o n d o l a t . –
Legalább szólnod kellene hozzájuk – próbálkoztam tovább.
– És mit mondjak? Jó vadászatot, emberek! Nem. De te menj, hozd hírül a
történteket.Indulj. És csukd be az ajtót. Nem kívánok senki mással találkozni, amíg
hírét nem hozod, hogy mentek a dolgok.
Elmentem hát, ahogy parancsolta. Ahogy elmentem a nagyterem mellett az udvar felé,
Pompával találkoztam. Ritkán kelt ilyen korán és úgy látszott, hogy nem önszántából
bújt ki az ágyából. Ruhái és haja rendezett volt, de az apróságok hiányoztak; sehol egy
fülbevaló, egy gyűrű, sem selyemsál a nyaka körül, csak a pecsétgyűrűjét viselte.
Megfésülte ugyan a haját, de nem illatosította meg és nem is volt begöndörítve, szemei
véreresek voltak. A düh hajtotta. Ahogy megpróbáltam elcsúszni mellette, megragadott
és szembefordított magával. Legalábbis megpróbálta. Nem álltam ellen, csak
ellazítottam az izmaimat. Megelégedettségemre nem tudott elmozdítani a helyemről.
Megnőttem és nehezebb lettem, de csak most tapasztaltam az előnyét. Sikerült
visszafojtanom a mosolyomat, de a szemem felcsillanhatott. Vadul meglökött, én pedig
hagytam, hogy megingasson. Egy kicsit. – Hol van Igazság? – vicsorogta.
– Mármint a herceg? – kérdeztem bizonytalankodva. – Hol a bátyám? Az az átkozott
felesége... – elharapta a mondat másik felét. Fortyogott a dühtől. – Hol szokott
lenni a bátyám ilyenkor? – kérdezte végül. Nem hazudtam neki. – Néha már korán
a tornyába megy. Vagy reggelizik, azt hiszem.
Vagy a fürdőben... – javasoltam.
– Haszontalan fattyú – legyintett Pompa, aztán sarkon perdült, hogy elinduljon a
toronyfelé. Reméltem, hogy a lépcsőmászás lefoglalja majd. Amint eltűntem a
látómezejéből, futásnak eredtem, hogy kihasználjam azt az értékes időt, amit
nyertem. Amint kiértem az udvarra, megpillantottam Pompa felháborodásának
okát. Kettricken egy szekér bakján állt, minden tekintet felé fordult. Ugyanazt a
ruhát viselte, amit előző este. Napfénynél láthattam végre, hogyan fröccsent rá a
vér az ingujjára és nadrágjára. Lovaglásra készen állt, övére kardot szíjazott.
Megdöbbentem. Hogy tehet ilyet? Körülnéztem, nem tudván, hogy mit mondott
 addig. Mindenki őt nézte elkerekedett szemekkel, visszafojtott lélegzettel. Mikor
megszólalt, nem emelte föl a hangját, de a csönd olyan nagy volt, hogy a hideg
levegőben tisztán hallatszott a hangja. – Azt mondom, ez nem vadászat –
ismételte meg Kettricken komoran. – Tegyétek félre az örömöt és a diadalt.
Vegyetek le minden ékszert, minden rangjelzést. Tiszta szívvel gondoljátok végig,
mit fogunk tenni.
Még mindig hegyvidéki akcentusban beszélt, ugyanakkor alaposan megfigyeltem,
milyen gondosan válogatja meg a szavait és milyen megfontoltan hangsúlyoz minden m
ondatot.
– Nem vadászni megyünk – ismételte meg. – Áldozatainkat gyűjtjük össze.
Azértmegyünk, hogy megpihenhessenek azok a lelkek, akiket a Vörös Martalócok
elragadtak tőlünk. A Martalócok elvitték a szipolyozottak szívét és itt hagyták a
testüket, hogy
köztünk járjanak. Ettől függetlenül, akik ellen ma kivonulunk, a Hat Hercegség népe. A
saját népünk. – Harcosaim, azt kérem tőletek, hogy minden nyílvesszőtök, minden
kardcsapásotok gyors halált osszon. Tudom, hogy elég képzettek vagytok hozzá, hogy
megtegyétek. Mindannyian eleget szenvedtünk már. Legyen minden halál olyan
könyörületes és gyors, amennyire csak lehetséges. Összeszorított szájjal távolítsuk el a
fertőzést közülünk, annyi tisztelettel és megbánással, mintha egy szerettünk távozott
volna. Mert pontosan ez a feladatunk. Nem bosszú, hanem orvoslás, hogy gyógyulás
következzék. Tegyétek, ahogy mondtam.

Egy hosszú percig mozdulatlanul állt és lenézett mindannyiunkra. Mint valami álomban,
megmozdultak az emberek, lecsatolták a szalagjaikat, nyakláncaikat és gyűrűiket és az
apródoknak adták. Az ünnepi hangulat és a hencegés nyomtalanul eltűnt. Eltűnt az, ami
eddig megvédte őket és a puszta igazságot tárta eléjük. Senkinek sem volt ínyére.
Mindenki várta, mit mond legközelebb. Kettricken mozdulatlan maradt, amíg minden
szem újból rászegeződött.
– Helyes – dicsért meg mindannyiunkat. – Most pedig jól figyeljetek a szavaimra.
Lóvontatta szekereket, hintókat kérek... akármit, amit a lovászok jónak látnak.
Tömjétek ki őket szalmával. Egyetlen elesettet sem hagyunk magunk mögött ebek
harmincadjára. Visszahozzuk őket ide, megtudjuk a nevüket, és tort ülünk, ahogy
az elesett harcosoknak jár. Amelyikük családját ismeritek és a közelben laknak,
elhívjuk őket a gyászra. Akik távolabb élnek, értesítjük őket – könnyek csordultak
végig az arcán, gyémántként csillogtak a reggeli napfényben. Megkeményítette a
hangját, ahogy egy másik csoport felé fordult. – Szolgálóim és szakácsaim!
Terítsétek meg az asztalt a nagy csarnokban és készítsetek torhoz illő lakomát. A
kisebbik csarnokba vigyetek vizet és gyógyfüveket, meg tiszta ruhákat, hogy
felöltöztessük a halottainkat az elhamvasztásukhoz. Ti többiek, pedig hagyjátok
abba a munkátokat és kerítsetek fát a máglyához. Ha visszatértünk,
meggyászoljuk és eltemetjük a halottainkat – körülhordozta a tekintetét, mintha
mindenkinek a szemébe nézne. Kivonta a kardját és az ég felé fordította, mintha
esküt akarna tenni. – Miután meggyászoltuk őket, fölkészülünk a
megbosszulásukra! Lelkük elrablói megismerkednek majd haragunkkal! – lassan
 leeresztette a pengét és visszadugta a hüvelybe. – És most, kilovagolunk!
Lúdbőrzött a hátam. Körülöttem nyeregbe szálltak az emberek és kialakult a
vadásztársulat. Tökéletes időzítéssel Burrick a szekér mellett termett a fölnyergelt
Lágyléptűvel. Eltűnődtem, hogy honnan szedte azt a vörös-fekete kantárt és
lószerszámot, a gyász és a bosszú színeit. Vajon Kettricken parancsa volt, vagy
Burrick egyszerűen tudta. Kettricken lelépett lova nyergébe, aztán fölemelte kardot
tartó kezét.
A csapat fölfejlődött mögötte. – Állítsd meg! – sziszegte Pompa mögöttem, én pedig
megpördültem. Igazság és Pompa mögöttem állt, teljesen észrevétlenül. – Ne! –
mondtam, alig hangosabban egy suttogásnál. – Hát nem érzed? Ne rontsd el!
Visszaadott nekik valamit, nem tudom mit, de már régóta hiányzott nekik. – A
büszkeséget – mondta Igazság, mély hangja, mint a mennydörgés. – Amit mindannyian
hiányoltunk, de legfőképpen én. Ím, ott lovagol egy királyné – folytatta csodálkozással a
hangjában. Irigység csendült volna a hangjában? Lassan elfordult és halkan visszament
a kastélyba. Mögöttünk nyüzsgés támadt, ahogy mindenki igyekezett a kiszabott
feladatát elvégezni. Igazság mögött mentem, szinte bénultan a hallottaktól. Pompa
elviharzott mellettem, hogy Igazság elé penderüljön. Reszketett a dühtől. Megálltunk.
– Hogy engedhetted meg? Hát nincs hatalmad fölötte? Kigúnyol mindannyiunkat!
Kicsoda ő, hogy így utasítgasson mindenkit és magával vigye az őrségünket? Ki ő,
hogy csak úgy kijelenthet ilyesmiket? – Pompa hangja recsegett haragjában. – A
feleségem – mondta Igazság egyszerűen. – És a királynéd. Akit te választottál. Apám
biztosított, hogy királynénak méltó asszonyt választasz nekem. Azt hiszem, ezúttal
jobban választottál, mint sejtetted.
– A feleséged? A veszted, te barom! Aláássa a tekintélyedet, álmodban vágja át
atorkod! Ellopja a szívüket, hogy őt imádják! Hát nem látod, idióta! Te talán elégedett
vagy vele, hogy ez a hegyvidéki boszorkány ellopja a koronát, de én nem! Sietve
elfordultam és újra megkötöttem a csizmám fűzőit, hogy ne lássam, amikor Igazság
herceg megüti Pompa herceget. Olyasmi hangot hallottam, amikor egy erős tenyér
csattan egy arcon, aztán fájdalmas jajszót. Mikor fölnéztem, Igazság ugyanolyan
némán állt, mint azelőtt, Pompa pedig előregörnyedt, egyik kezével takargatva orrát és
száját. – Igazság herceg, a trónörökös nem tűri el, hogy sértegessék Kettricken
királynét. Sem pedig őt magát. Azt mondtam, hogy úrnőm újra felélesztette a
büszkeséget az embereimben. Talán az enyémet is – kissé meglepettnek látszott,
ahogy kimondta az utolsó mondatot.
– A király hallani fog erről! – vette el a kezét Pompa az arca elől és döbbenten
néztevéres kezét. Igazság elé tartotta. – Apám látni fogja a vért, amit ontottál! –
csikorogta vérző orral. Előrehajolt kissé és eltartotta véres kezét, hogy ne piszkítsa
össze a r u h á j á t .
– Mit? Egészen délutánig vérezni akarsz, amíg apánk fölébred? Ha ez sikerül,
akkormutasd meg nekem is! – aztán felém fordult. – Fitz! Neked semmi más dolgod
nincs, mint tátani a szád? Tágulj és ügyelj, hogy úrnőm parancsait teljesítsék! Igazság
elfordult és végigviharzott a folyosón. Sietve engedelmeskedtem, hogy mihamarabb
biztos távolba kerüljek Pompától. Csak hallottam, ahogy dühöng, mint egy gyerek. Sem
Igazság, sem én nem néztünk vissza, de reméltem, hogy nem volt szemtanúja az
esetnek. Hosszú és különös nap volt az a kastélyban. Igazság látogatást tett Elmés
király szobájában, aztán a térképszobájába vonult vissza. Nem tudtam, hogy Pompa
mit tett. Mindenki hozzálátott a feladatához, gyorsan és majdnem teljes csöndben, csak
suttogva pletykálkodtak egymásnak dolguk közben. Egy fontos változást is
megjegyeztem. Azoknak a hölgyeknek, akik mindig hűségesek voltak Kettrickenhez,
mindenki szó nélkül engedelmeskedett, mintha Kettricken árnyékai lennének. És azok a
hölgyek hirtelen nem találták lealacsonyítónak, hogy a kisebbik csarnokban
ténykedjenek, amint felügyelték a szolgálók munkáját. Én a fagyűjtésben segédkeztem.
Késő délutánra a vadászok visszatértek. Némán érkeztek, közrefogva a szekereket,
Kettrickennel az élen. Fáradtnak tűnt. Oda akartam lépni hozzá, de nem vettem el a
dicsőséget Burricktól, aki Lágyléptű fejéhez lépett és megtartotta, amíg Kettircken
leszállt a nyeregből. Friss vér pettyezte a csizmáját és lova vállát. Nem kért olyat a
katonáktól, amit ne tett volna meg maga is. Halkan elbocsátotta a katonákat, hogy
tisztálkodjanak és öltsenek tiszta ruhát. Burrick elvezette Lágyléptűt, Kettricken pedig
egy darabig egyedül állt. Soha nem tapasztalt szomorúság áradt felőle. Fáradt volt,
nagyon fáradt.
Halkan mellé léptem. – Ha szüksége van valamire, fenség – mondtam halkan.
Nem fordult felém.
– Ezt magamnak kell intéznem. De maradj a közelemben, ha szükségem lenne rád
–olyan halkan mondta, hogy biztos voltam benne, csak én hallottam. Aztán elindult, a
szolgálók pedig szétváltak, hogy utat engedjenek neki. Ahogy elhaladt mellettük, fejet
hajtottak neki, ő pedig némán sétált keresztül a konyhán, biccentve a készülő ételek
láttán, aztán átvágott a nagyterembe, ismét helyeslően bólintva. A kisebb teremben
megállt, levette sokszínű kötött fejfedőjét és kabátját, ami alatt egy egyszerű, bíborszín
inget viselt. Odalépett az egyik asztalhoz, és föltűrte az ingujját. Minden mozgás
megszűnt, minden fej felé fordult. – Hozzátok be a halottakat – mondta egyszerűen.
Bevitték a szánalmas testeket, szívbemarkoló sorban, nem is számoltam hányat.
Többet, mint számítottam, többet, mint amennyit Igazság jelentése sejtetett. Mindvégig
Kettricken nyomában jártam és vittem az illatos vízzel teli tálat, ő pedig lemosta
mindegyikük arcát és lezárta szemhéjaikat. Mögöttünk mások jöttek, gyengéden
megmosdatták és átöltöztették a halottakat. Valamikor feltűnt, hogy Igazság is ott volt,
nyomában egy fiatal írnokkal, amint egyesével megnézték a holtakat és akinek ismerték
a nevét lejegyezték, a többieket pedig pár szóval leírták. Az egyiket én magam
azonosítottam. Kerry. Amikor Mollyval utoljára hallottunk kis csavargó pajtásunkról,
elszegődött egy báboshoz. Alig többként végezte, mint egy báb. Gyerekekként együtt
szaladgáltunk az utcákon, hogy üzeneteket vigyünk és keressünk egy kis pénzt. Ő volt
mellettem, amikor először ittam le magam a sárga földig és kacagott, amíg a gyomra el
nem árulta őt is. Ő rejtette el a halat az egyik taverna asztalában bosszúból, amiért a
kocsmáros lopással vádolta meg. Csak én fogok emlékezni már azokra a napokra.
Hirtelen nem tűntek olyan valóságosnak. Múltam egy részét kiszipolyozták belőlem.
Mikor elkészültünk és némán álltunk az asztalok fölött, Igazság előrelépett, hogy
fölolvassa a listáját. Kevés nevet ismertünk, de a többieket is leírta, mi pedig hallgattuk
a litániát, és csak azok nem sírták el magukat, akiknek kőből volt a szívük. Egy
emberként mozdultunk, hogy az áldozati máglyára vigyük őket. Igazság maga hozta a
fáklyát, de aztán odaadta a királynénak. Ahogy meggyújtotta, Kettricken a sötét égre
kiáltott. – Nem felejtünk el benneteket!
Mindenki visszhangozta a kiáltást. Penge, a veterán hadnagy ollóval a kezében állt a
máglya mellett és minden harcos hajából levágott egy tincset a gyász jeléül. Igazság és
Kettricken is beállt a sorba.
Aztán olyan éjszaka következett, amilyet addig még nem láttam. Sokan feljöttek a
városból és kérdezősködés nélkül beengedték őket. Mindannyian követték a királyné
példáját és tiszteletüket tették a holtak előtt, aztán csatlakoztak a torhoz. Megterítettek a
kisebbik teremben is, sőt az udvaron is asztalokat állítottak föl azok számára, akik már
nem fértek be a termekbe A tor addig tartott, míg a máglya elhamvadt, rengeteg hordót
vertek csapra, megannyi étel került az asztalokra, nem is hittem, hogy létezik
annyi a kastélyban. Később megtudtam, hogy egy részüket Kosvárból hozták föl az e m
berek.
A király is csatlakozott, hetek óta először ereszkedett le, hogy a trónjára ülve éreztesse
jelenlétét. A Bolond is vele tartott, mindvégig a széke mögött állt és elfogadta, amivel a
király megkínálta a tányérjáról. Aznap este nem űzött tréfákat, néma volt, még
sipkájának csengettyűit is rongyokba bugyolálta, hogy ne csilingeljenek. Csak egyszer
találkozott a tekintetünk, de a Bolondé nem bírt különleges jelentéssel. A király jobbján
Igazság ült, a balján Kettricken. Természetesen Pompa is ott volt, a feketének annyi
árnyalatába öltözve, amennyi csak létezett; csak a szín gyászolt. Csak hümmögött, ivott
és evett, szótlanul. Én azonban éreztem visszafojtott haragját és tudtam, hogy valaki
valahol fizetni fog azért, amit magára nézve sértésnek érzett. Még Türelem is ott volt,
kinek jelenléte legalább olyan ritkaság volt, mint a királyé.

Elmés király keveset evett, megvárta, míg mindenki leült az asztal köré, aztán szólásra
emelkedett. Ahogy beszélt, a szavait hírvivők ismételték meg a többi asztalnál, még
odakint, az udvaron is. Keveset beszélt azokról, akiket elvesztettünk a küzdelemben, de
nem szólt semmit a szipolyozásról, sem az aznapi vadászatról. Úgy beszélt róluk, mint
akik nemrégiben estek el a Vörös Martalócok elleni harcban és csak annyit tett hozzá,
hogy mindig emlékeznünk kell rájuk. Aztán kimerültségre és a gyászra hivatkozva
visszavonult a szobájába.
Igazság akkor emelkedett szólásra. Alig mondott többet annál, amit Kettricken
korábban, hogy most gyászolunk, de eljön a bosszú ideje. Hiányzott belőle a hév és a
szenvedély, ami Kettricken szavaiban megvolt, de láttam, hogy az asztalnál mindenki
megértette a jelentésüket. Az emberek bólogattak, aztán halkan elkezdtek egymás közt
beszélgetni, csak Pompa füstölgött magában. Igazság és Kettricken későn tértek
nyugovóra, a trónörökös a karján kísérte föl úrnőjét. Tettek róla, hogy mindenki lássa
hogyan távoznak. Pompa maradt, ivott és dünnyögött. Én is hamarosan távoztam, hogy
nyugovóra térjek.
Nem próbáltam elaludni, csak végignyúltam az ágyamon és a tűzbe bámultam. Mikor
kinyílt a rejtekajtó, azonnal fölpattantam és Árny szobájába siettem. Izgatottan tett-vett,
ami lassan kezdett rám is átragadni, bár még nem tudtam hangulatának okát. Még némi
pír is költözött összekarcolt arcába, szürke haja kócosan meredezett, zöld szemei
drágakőként csillogtak. Föl-alá járkált a szobájában, még egy öleléssel is meglepett.
Hátralépett, aztán felkacagott döbbent arckifejezésem láttán. – Uralkodásra termett ez a
lány! Erre született és most valahogy ráébredt! Nem is jöhetett volna jobbkor! Talán még
meg is menthet mindannyiunkat! Diadalmámora szentségtelennek tűnt a szememben.
– Nem is tudom, hányan haltak ma meg – mondtam
bosszúsan.
– Ó, igen! De nem hiába! Nem fölöslegesen, FitzLovag! Elre és Edára,
Kettrickennekérzéke és eleganciája van hozzá! Nem is sejtettem, hogy rendelkezik
vele. Most, fiú, ha apád élne és vele ülne a trónon, olyan párt alkotnának, akik az
egész világot át tudnák ölelni! – belekortyolt a borába és ismét járkálni kezdett. Még
soha nem láttam ilyen lelkesnek. Majdnem ujjongott. Egy fedett kosár állt az
asztalon, tartalmát egy terítőre rakta ki. Bor, sajt, kolbász, zöldségek és kenyér.
Tehát még elzárt szobájában is együtt ülte velünk a tort. Somfordi, a menyét ugrott
föl az asztalra és mohó szemeket meresztett az ételre. Árny szavai törték meg a
gondolataimat.
– Van benne valami, ami Lovagban is meg volt. Az az ösztön, amivel megragadja
apillanatot és a saját hasznára fordítja. Adott egy elkerülhetetlen, leírhatatlan
helyzet, ami aligha lett volna több, mint véres mészárlás és tragédiává változtatta!
Fiú, ez aztán a királyné, végre ismét egy igazi királyné Kosvárban!
Egy kicsit visszataszított az öröme. Egy pillanatra meg is tévesztett. – Gondolod, hogy a
látszat miatt tette? – kérdeztem tétován. – Hogy kiszámított mozdulat volt?
Megtorpant és fontolgatta egy darabig. – Nem, nem hiszem, FitzLovag. Azt hiszem,
szívből cselekedett. De ettől még ugyanolyan briliáns taktika. Ó, most szívtelennek
tartasz. Vagy modortalannak. Az igazság az, hogy túl jól ismerem a dolgokat. Sokkalta
jobban tudom, mint te, hogy mit jelentett ez a mai nap. Tudom, hogy emberek haltak
meg. Még azt is tudom, hogy hatan megsérültek a katonák közül, többnyire könnyű
sebekben. Meg tudom mondani, pontosan hány szipolyozott halt meg és pár napon
belül tudni fogom legtöbbjük nevét is. Olyan neveket, amelyek már amúgy is föl vannak
írva azóta, hogy elrabolták őket a falujukból, csak össze kell párosítanom, amennyit
csak lehet. Én leszek az, fiú, aki gondoskodik róla, hogy kártérítést kapjanak az
elhunytak családjai. Én leszek az, aki üzenetet mellékel minden erszény arany mellé,
amiben az szerepel, hogy úgy tekintünk rájuk, mint akik a Martalócok elleni harcban
hulltak el. Nem lesz kellemes megfogalmazni a leveleket. De megírom őket, Igazság
kezével Elmés pecsétjével. Vagy azt hitted, hogy csak gyilkolok a királynak? – Már
elnézést. Csak mintha boldognak tűntél volna, amikor beléptem... – kezdtem. – Boldog
is vagyok! Te is boldog lehetnél. Céltalanul sodródtunk, hagytuk, hogy dobáljanak a
hullámok és terelgessenek a szelek. Most pedig itt egy asszony, aki megragadta a
kormánykereket és irányt mutatott. Kedvemre való iránynak látszik! Ahogy mindenkinek
így kellene látnia a birodalomban, akinek elege volt az elmúlt években abból, hogy
térdre kényszerítettek minket. Fölkelünk, fiú, harcolni kelünk föl! Akkor értettem meg
csak, hogy lendülete haragjának és gyászának tüzéből született. Emlékeztem az
arcára, amikor először lovagoltunk be Pörölybe és megláttuk, mit műveltek a Martalócok
az embereinkkel. Akkor azt mondta, hogy majd megtanulok gondolni a néppel, ami a
véremben volt. Hullámban tört rám kirohanásának igaza és poharat emeltem
köszöntésre. Együtt ittunk a királynéra. Aztán Árny komolyabb lett és előadta, hogy
miért hívott. Elmés maga megismételte, hogy figyeljek Kettrickenre. – Már akartam róla
beszélni veled; hogy Elmés mostanság többször megismétel olyan parancsokat, amiket
nem sokkal korábban kiadott. – Tisztában vagyok vele, Fitz. A király egészségét
azonban majd máskor vitatjuk meg. Most legyen elég annyi, hogy nem
feledékenységből ismételgeti meg. Nem. A király akkor ismételte meg a parancsát,
mielőtt levonult volna a torra. Azért ismétli meg, hogy megkétszerezd az
erőfeszítéseidet. Úgy látja, akárcsak én, hogy azáltal, hogy föllelkesítette az embereket,
nagyobb veszélynek teheti ki magát. Bár Elmés nem fogalmazott ilyen nyíltan.
Éberebben ügyelj a biztonságára. – Pompa – horkantottam. – Pompa herceg? –
kérdezte Árny.
– Tőle kell félnünk, különösen most, hogy a királyné erősebb pozícióba jutott.
– Semmi ilyesmit nem mondtam. Neked sem kellene – jegyezte meg Árny
csendesen.
A hangja nyugodt volt, de az arca annál komorabb. – Miért nem? – kérdeztem vissza
kicsit dacosan. – Miért nem tudunk legalább egyszer nyíltan beszélni egymással?
– Egymással igen, ha teljesen egyedül vagyunk és csak téged, vagy engem
érintene.De nem ez a helyzet. A király emberei vagyunk, akik nem szórakoztatják
magukat azzal, hogy eljátszadoznak az árulás gondolatával, nem is beszélve...
Fuldokló hangot hallottunk és Somfordi elzuhant. Az asztalon, az elemózsiás kosár
mellett. Horkantott és nyáladzott.
– Kapzsi kis jószág! A torkodon akadt, mi? – feddte meg kedvesen Árny.Kerestem
egy rongyot, amivel eltakaríthatom amit kiborított. Mire odaértem, Somfordi az oldalán
feküdt és lihegett, Árny pedig a hányadékát vizsgálta egy fadarabbal. Majdnem én is
elhánytam magam. Félretolta a rongyot és odaadta a reszkető m e n y é t e t . –
Nyugtasd meg, Fitz és itass vele vizet – utasított, aztán a menyéthez fordult. –
Gyerünk, öregfiú, Fitz majd gondodat viseli.
A tűz mellé vittem, ahol ügyesen lehányta az ingemet. Közelebbről még erősebb volt a
szaga. Ahogy letettem az állatot és lehúztam az ingemet, megéreztem egy mellékillatot,
ami még keserűbb volt. Ahogy szóra nyitottam a szám, Árny már meg is erősítette a g y
anúmat.
– Vort levele, finomra őrölve. A fűszeres kolbász jól elrejtette. Reméljük, hogy a bor nem
volt mérgezett, különben végünk.
A rémülettől fölállt a szőr a hátamon. Árny rám nézett, aztán ellépett mellettem, hogy
szemügyre vegye Somfordit. Adott neki egy tányérban vizet és elégedettnek tűnt,
amikor a menyét lefetyelni kezdte. – Azt hiszem, túléli. A kis falánk teletömte a pofáját
és többet kapott belőle, mint amennyi egy ember adagja. Az egészet felöklendezte. Úgy
láttam, csak megrágta, nem emésztette meg. Az ízétől kezdett öklendezni, nem a m é r
e g t ő l . – Remélem – mondtam haloványan. Minden idegszálam feszülten várakozott.
Megmérgeztek? Álmos voltam, szédültem, vagy hányingerem volt? Elzsibbadt a szám?
Száraz volt? Kivert a verejték és remegni kezdtem. Már megint?
– Hagyd abba – mondta Árny halkan. – Ülj le. Igyál egy kis vizet. Csak
beképzeledmagadnak. A borospalack bontatlan volt, már régi a dugója. Ha valaki
megmérgezte, azt évekkel ezelőtt tette. Kevés embert ismerek, akinek van türelme
hozzá, hogy megmérgezzen egy üveg bort, aztán évekig érlelje. Azt hiszem, semmi
bajunk. Szaggatottan levegőt vettem. – De valaki másnak nem ez volt a szándéka.
Honnan van az étel?
Árny felhorkant. – Magam készítettem el az ételemet, mint mindig. De az, ami az
asztalon volt, egy ajándékkosár volt Démutka asszonyságnak. Olykor akadnak olyanok,
akik a kedvében igyekeznek járni, mert az a pletyka járja, hogy a király füle. Nem
gondoltam volna, hogy az álcámat valaki meg akarná mérgezni. – Pompa – mondtam
ismét. – Mondtam már, hogy azt hiszi, Démutka a király méregkeverője. Hogy lehettél
ilyen óvatlan? Tudod jól, hogy Démutkát hibáztatja az anyja halála miatt! Legyünk olyan
előzékenyek hogy hagyjuk megmérgeztetni magunkat? Nem áll meg addig, amíg nem
övé a trón.
– Én pedig mondom neked, hogy hallani sem akarok felségárulásról! –
majdnemkiabált. Leült a székébe és az ölébe vette Somfordit. A menyét fölült,
megtisztogatta a mancsait, aztán összekuporodott, hogy aludjon. Figyeltem, ahogy
Árny sápadt kezével a kis állatot simogatta. Csak a menyétre figyelt. Nemsokára
nyugodtabban szólalt meg. – Azt hiszem, a királynak igaza volt. Meg kell kettőznünk az
éberségünket. Nem csak Kettrickennel kapcsolatban, hanem magunkkal is – szenvedő
tekintetet vetett rám. – Figyelj az asszonyokra is, fiú. Sem az ártatlanság, sem a
tudatlanság nem véd meg az ilyesmitől. Türelem, Molly, talán még Füze is áldozat lehet.
Találj valami finom módot, hogy Burrickot is figyelmeztetni tudd – felsóhajtott. – Hát
nincs elég ellenségünk a falakon kívül? – kérdezte csak úgy. – Rengeteg –
biztosítottam, de többet nem szóltam Pompáról.
– Nem szerencsés, hogy így kell elmennem – rázta meg a fejét. – Elutazol? Te? –
kérdeztem hitetlenkedve. Árny soha nem hagyta el a kastélyt.
Nagyon ritkán, legalábbis. – Hova?
– Ahova mennem kell. Most viszont úgy érzem, maradnom kellene –
megintmegcsóválta a fejét. – Vigyázz magadra, amíg távol vagyok, fiú. Nem leszek itt,
hogy vigyázzak rád – ennél többet nem is mondott.

Mikor elmentem, még mindig a tűzbe bámult, kezeit Somfordi köré fonva. Reszkető
lábakkal mentem le a lépcsőn. Az Árny elleni merénylet jobban megrázott, mint bármi
más. Még létezésének titka sem volt képes megvédeni. Pedig voltak védtelenebb
célpontok is, akik közelebb álltak a szívemhez.
Átkoztam a hősködésemet, amiért engedtem, hogy Pompa megérezze, hogy mennyivel
erősebb lettem. Ostoba voltam, hogy belementem a kakaskodásba; tudhattam volna,
hogy kevésbé nyilvánvaló célpontot fog választani. A szobámban sietve átöltöztem és
kiléptem a folyosóra. Molly szobájához mentem, halkan kopogtattam az ajtaján. Senki
sem válaszolt, én pedig nem kopogtam hangosabban. Már csak pár óra volt hajnalig, a
kastélynép pedig kimerült volt és még ágyban maradtak. Mégsem akartam, hogy valaki
is meglásson Molly ajtaja előtt. Viszont, tudnom kellett. Az ajtaja zárva volt, de a zár
egyszerű. Pillanatok alatt bejutottam és magamban megjegyeztem, hogy be kellene
szereznie egy jobbat még másnap éjszaka előtt.
Halkan, akár egy árnyék, beléptem és becsuktam az ajtót.
A kandallóban halovány tűz égett. Egy pillanatig mozdulatlanul álltam, amíg
hozzászoktam a sötétséghez, aztán óvatosan beljebb lopództam, gondosan elkerülve a
kandalló fényét. Hallottam Molly légzésének egyenletes ritmusát; elegendőnek kellett
volna lennie, de azt mondtam magamnak, hogy akár lázas is lehet és halálos álomba is
merülhet a méregtől. Megígértem magamnak, hogy csak megérintem a párnáját, hogy
megtudjam izzad-e. Csak ennyi. Közelebb osontam.
Az ágy mellett megálltam, mozdulatlanul. Éppen ki tudtam venni az alakját a takaró
alatt. Kellemes, meleg és édes volt az illata. Egészséges. Nyoma sincs a méreg okozta
lázálomnak. Tudtam, hogy mennem kellene. – Szép álmokat – suttogtam. Hangtalanul
rám vetette magát. Vörösen csillant a kandalló fénye a kezében tartott kés pengéjén. –
Molly! – kiáltottam, ahogy az alkarommal hárítottam a pengéjét. Megtorpant, szabad
kezét már hátrahúzta, ökölcsapásra készen. – Újfiú! – sziszegte dühösen és gyomron
vágott. Ahogy levegő után kapkodva összegörnyedtem, kipenderült az ágyból. – Te
bolond! Halálra rémítettél! Mit gondoltál, hogy beosontál a szobámba? Most azonnal
hívnom kellene az őrséget. – Ne! – könyörögtem. – Kérlek, már el is mentem. Nem
akartam semmi rosszat. Csak meg akartam győződni, hogy jól vagy.
– Hát nem vagyok! – fújt. A haját éjszakára két vastag copfba fogta, pontosan
ahogygyerekkorából emlékeztem rá. Többé már nem az a kislány volt. Vastag köntöst
terített magára és a derekán megkötötte. – Reszkető roncs vagyok! Már nem alszom
többet ma éjjel! Ittál, igaz? Részeg vagy? Mit akarsz?
Úgy közelített hozzám egy gyertyával, mintha fegyver lett volna. – Nem – mondtam.
Kihúztam magam. – Esküszöm, hogy nem vagyok részeg. És nem ártó szándékkal
jöttem. Csak... történt valami ma éjjel, ami aggasztott, ezért úgy gondoltam, hogy
megnézem, jól vagy-e, de tudtam, hogy Türelem nem engedné, és nem akartam a fél
kastélyt fölébreszteni azért, mert rossz előérzetem volt, ezért úgy gondoltam, hogy
beugrom és... – Újfiú. Hebegsz – mondta fagyosan.
Igaza volt. – Sajnálom – mondtam, aztán leültem az ágya sarkára. – Ne helyezd
kényelembe magad – figyelmeztetett. – Éppen távozni készültél. Egyedül, vagy az
őrséggel... Döntsd el.
– Megyek – ígértem fölpattanva. – Csak biztos akartam lenni, hogy jól vagy.– Jól
vagyok – mondta. – Miért ne lennék jól? Ugyanolyan jól vagyok, mint előző éjjel, meg
azelőtt is, harminc napja. Egyiken sem érezted úgy, hogy meg kellene győződnöd arról,
hogy jól vagyok. Miért ma éjjel?
Nagy levegőt vettem. – Mert bizonyos éjszakákon komolyabb veszélyek leselkedhetnek
rád. Olyasmik történnek, amik elgondolkoztatnak, hogy mi rosszabb jöhet még. Vannak
olyan éjszakák, amikor nem egészséges egy fattyú kedvesének lenni. Egészen
keskenyre összeszorította a száját. – Ez mit akar jelenteni? Ismét nagy levegőt vettem
és elhatároztam, hogy olyan őszinte leszek hozzá, amennyire csak lehetséges. – Nem
mondhatom el, hogy mi történt, csak annyit, hogy azt kellett feltételeznem, hogy veszély
leselkedhet rád. Bíznod kell... – Nem erre gondoltam. Mit értesz azon, hogy egy fattyú
kedvese? Hogy merészelsz így nevezni? – a szeme csillogott a dühtől.
A szívem kihagyott egy dobbanást. Hűvösség szállt meg.
– Igazad van, nincs jogom hozzá – kezdtem. – De ettől még nem tudok nem
törődniveled. És akár van jogom hozzá, akár nincs, hogy a kedvesemnek nevezzelek,
ez nem térít el másokat attól, hogy azzal ártsanak nekem, hogy téged támadnak meg.
Hogyan is mondhatnám el, hogy túlságosan is szeretlek ahhoz, hogy azt kívánjam
bárcsak ne szeretnélek, vagy legalább ne mutassam ki, mert a szerelmem veszélybe
sodorhat, és el is hidd? – ezzel elfordultam, és elindultam kifelé.
– És hogyan mondhatnám azt, hogy egy szót is értettem abból, amit összehordtál
és elis higgyem? – tűnődött Molly hangosan.
Volt valami a hangjában, ami arra késztetett, hogy megforduljak. Egy pillanatig csak
néztük egymást, aztán Molly nevetésben tört ki. Én csak álltam, komoran és szótlanul,
ahogy hozzám lépett, még mindig nevetve. Aztán átkarolt.
– Újfiú. Igen körülményesen vallottál szerelmet végre. Betörsz a szobámba, aztán
csakállsz és kitöröd a nyelvedet a magyarázkodásoddal. Nem tudtad volna egyszerűen
kimondani már sokkal korábban? Csak álltam ostobán, a karjaiban és ostoba tekintettel
néztem le rá. Rájöttem, hogy magasabbra nőttem, mint Molly.
– Nos? – kérdezte, és egy pillanatig tanácstalan voltam. – Szeretlek, Molly – végül
olyan könnyen ki tudtam mondani. És micsoda megkönnyebbülés! Lassan, óvatosan én
is átkaroltam. Rám mosolygott. – Én is szeretlek.
Végre megcsókoltam. Abban a pillanatban, valahol Kosvár közelében egy farkas
hosszasan, boldogan felvonyított, amitől az összes kutya a környéken ugatni kezdett,
míg végül visszhangzott tőlük az éjszaka.

9
Védelem és kötelékek

GYAKRAN MEGÉRTEM ÉS HELYESLEM Fedren álmát. Ha keresztül tudná vinni, a

papír olyan mindennapos lenne, mint a kenyér és minden gyerek megtanulna írni és
olvasni. Ám még ha úgy is lenne, nem hiszem, hogy beváltaná a hozzá fűzött
reményeket. Fedren sajnálja azt a rengeteg tudást, ami a sírba száll az emberekkel.
Olyan időkről beszél, amikor a lópatkolást, vagy a hajóácsolást papírra vetik a mesterek
és aki tud olvasni, megtanulhatja őket. Nem hiszem, hogy ez így igaz, vagy hogy eljön
az az idő, amikor így lesz. Bizonyos dolgokat megtanulhat bárki a tekercsekből, de
bizonyos dolgokat először kézzel és szívvel kell elsajátítani, csak aztán az ember
fejével. Azóta hiszem így, mióta először láttam, ahogy Matfis elkészítette Igazság első
hajóját. Matfis tekintete már az egész hajót maga előtt látta, még mielőtt nekiláttak volna
az összeácsolásának. Ezt nem lehet szavakból, vagy papírról megtanulni. Talán
egyáltalán nem lehet megtanulni, hanem akárcsak a Mesterség, vagy az Ösztön, az
őseitől származik.
*
Visszatértem a szobámba és az ágyam szélén ülve bámultam a kandallómban pislákoló
lángokat. Vártam, hogy a kastély fölébredjen. Kimerültnek kellett volna lennem, ehelyett
szétfeszített az energia. @Elképzeltem, hogy mozdulatlanul ülök, még mindig érzem
Molly karjait a derekamon. Pontosan tudtam, hol érintette meg az arca az enyémet.
Illatát még halványan éreztem az ingemen, és kínok közt tépelődtem, hogy viseljem-e
aznap az inget, hogy velem legyen az illata, vagy gondosan tegyem félre a ládámban,
hogy megőrizzem. Egyáltalán nem éreztem bolondságnak, hogy ilyesmivel törődtem.
Még mindig elmosolyodom, amikor eszembe jut az az idő.
A reggel viharos szeleket és havazást hozott, amitől kellemesebben éreztem magam a
kastélyban. Talán jól is jött, hogy kiheverjük az előző estét. Nem is akartam azokra a
szerencsétlen testekre és a nyaldosó lángokra gondolni. Mindenkire ráfér egy csöndes
és nyugodt nap a kastélyban. Reméltem, hogy úgy is lesz. Fölkerekedtem, hogy
meglátogassam Türelem úrnőt. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy kivárjam,
amíg Molly reggelit visz Türelemnek. Ott lehettem volna a lépcsőn, amikor fölhozza,
csak apróság lett volna. Véletlen egybeesés. Ám nem volt kétségem afelől, hogy akik
engem figyeltek, megjegyeznék az efféle egybeeséseket, ha túl gyakran történnének.
Nem. Meg kell fogadnom a király és Árny tanácsát. Megmutatom Mollynak, hogy férfias
önuralommal és elővigyázatossággal rendelkezem. Ha várnom kell, hogy
udvarolhassak neki, hát várni fogok.
Ezért csak ültem a szobámban türelmetlenül, amíg biztos voltam afelől, hogy elhagyta
már Türelem szobáját és csak akkor indultam el. Kopogtattam, és amíg bebocsáttatásra
vártam, rájöttem, hogy nehezebb megvalósítani Türelem és Füze szemmel tartását, de
volt néhány ötletem. Múlt éjszaka már nekiláttam, kicsikartam egy ígéretet Mollyból,
hogy csak olyan ételt visz föl Türelemnek, amit saját maga készített el, vagy frissen
merte a főzőfazékból. Közvetlenül azután kértem meg rá, hogy édes búcsút vettünk.
– Most pont olyan vagy, mint Füze – dorgált meg, aztán gyengéden becsukta az
ajtótaz orrom előtt. Egy pillanattal később kinyitotta és elmosolyodott. –
Gyerünk, bújj vissza az ágyadba – mondta. Elpirulva folytatta. – És álmodj
rólam. Remélem ugyanúgy kísértettelek álmodban, mint te az enyémet. E
szavakra szinte suhantam a szobámba és még mindig égett az arcom, ha
eszembe j u t o t t .
Ahogy beléptem Türelem szobájába, igyekeztem kitisztítani a fejem az ilyen
gondolatoktól. Hivatalos ügyben jártam, még ha Türelemnek és Füzének azt kell is
hinniük, hogy csak udvariassági látogatás. Vetettem egy pillantást a reteszre és
kedvemre valónak találtam. Nem lehetett egy egyszerű késsel kinyitni. Ami pedig az
ablakot illette, még ha valaki meg is mássza a várfalat, keresztül kell jutnia a
zsalugátereken, egy vastag függönyön és több rétegnyi cserépedényen, tele
növényekkel. Senki nem szívesen választaná ezt az útvonalat. Füze visszaült stoppolni,
míg Türelem üdvözölt. Az úrnő látszólag tétlen volt, a kandalló mellett üldögélt, mint egy
kislány. Megpiszkálta a tüzet.
– Tudtad, hogy Kosvár történelmében majdnem mindig erős királynék uralkodtak?
–kérdezte hirtelen. – Nem csak a született Látnokok közt, hanem azok közt,
akiket a Látnok hercegek nőül vettek a különböző vidékekről. Gyakran még az
uruk tetteit is felülmúlták.

– Gondolja, hogy Kettricken is ilyen lesz? – kérdeztem udvariasan. Nem tudtam,

hogyhová akar kilyukadni.
– Nem tudom – mondta lágyan. Megint megpiszkálta a tüzet. – Csak azt tudom,
hogyén nem lettem volna az.
Felsóhajtott, aztán bocsánatkérő tekintettel nézett föl rám. – Megint olyan napom van,
Fitz. Csak az jár a fejemben, hogy mi lehetett volna, mi alakult volna másképp. Soha
nem kellett volna megengednem, hogy visszavonuljon. Lefogadom, hogy még ma is é l
n e . Nem tudtam mit mondani. Ismét felsóhajtott és rajzolgatni kezdett a piszkavassal a
k a n d a l l ó p á r k á n
y r a .
– Ma vágyakozó kedvemben vagyok, Fitz. Amíg tegnap mindenkit lenyűgözött,
amitKettricken tett, engem ráébresztett arra, hogy elégedetlen vagyok
magammal. Ha én lettem volna a helyében, biztos elbujdostam volna a
szobámba. Akárcsak most. De apád anyja nem tette volna. Ő bezzeg királyné
volt. Mint Kettricken, bizonyos tekintetben. Konstancia másokat is cselekvésre
bírt, leginkább a többi asszonyt. Mikor ő volt a királyné, az őrség fele nő volt.
Tudtad ezt? Kérdezd meg Hodot egyszer. Ha jól tudom, Hod Konstanciával
érkezett az udvarba – elhallgatott. Egy ideig nem is szólt, már azt hittem, hogy
befejezte. – Konstancia kedvelt engem – mosolyodott el, majdnem s z é g y e n l
ősen.
– Tudta, hogy nem vonz a tömeg. Néha magához rendelt, csak engem, hogy
tartsakvele a kertjébe. Olyankor alig beszélgettünk, csak gyomláltuk a földet és
gondoztuk a kertet. A legkellemesebb emlékeim közé tartozik – hirtelen rám
nézett. – Akkor még csak kislány voltam, apád pedig csak egy fiú, nem is
találkoztunk igazán. A szüleim hoztak magukkal, amikor látogatást tettek az
udvarban, annak ellenére, hogy tudták, nem vonz igazán ez az élet. Micsoda
asszony volt Konstancia, hogy észre vett egy magányos hallgatag kislányt és
időt áldozott rá. Mindig ilyen volt. Akkoriban Kosvár másfajta hely volt, sokkal
vidámabb udvar. Biztonságosabb idők jártak és minden biztosabb volt. De aztán
meghalt, pár napos leányával együtt, gyermekágyi lázban. Elmés pedig pár év
múlva újraházasodott és... – abbahagyta és felsóhajtott, aztán megkeményítette
az arcvonásait. Megveregette a kandallópárkányt maga mellett.
– Gyere, ülj ide. Beszélnünk kell néhány dologról.
Engedelmeskedtem. Még soha nem láttam ilyen komolynak és határozottnak. Kezdtem
rájönni, hogy az egésznek célja volt. Annyira más volt, mint az addigi könnyed
hangulatai, hogy majdnem megrémített. Mikor leültem, intett, hogy húzódjak közelebb,
míg szinte már az ölében ültem. Még akkor is előrehajolt és halkan szólalt meg. –
Vannak dolgok, amikről jobb nem beszélni, de eljön az idő egyszer, amikor mégis meg
kell tenni. Fitz, drágám, ne gondolj rosszindulatúnak, de figyelmeztetnem kell
téged, hogy a nagybátyád, Pompa herceg nem olyan jóindulatú veled szemben, mint h i
nnéd.
Nem bírtam uralkodni magamon. Fölkacagtam. Türelem azonnal felháborodott. –
Figyelned kell rám! – suttogta erősködve. – Tudom én, hogy jókedvű, vonzó és eszes.
Tudom, hogyan tud bókolni, akinek kell, és jól megjegyeztem, hogyan legyeskednek
körülötte a fiatal kisasszonyok és a fiatal úrfik hogyan próbálják utánozni. Ám a finom
külső alatt sok becsvágy lakozik. Attól tartok, gyanú és féltékenység is. Még soha nem
mondtam el neked, de hevesen tiltakozott, amikor átvettem a taníttatásod és
erősködtem amellett, hogy taníttass a Mesterségre. Néha úgy gondolom, hogy talán
jobb, hogy elbuktál benne, mert ha sikeresen átmész a vizsgán, a féltékenysége nem
ismerne határokat – megállt egy pillanatra, hogy meggyőződjék, hogy komoly tekintettel
hallgatom. – Nyughatatlan időket élünk, Fitz. Nem csak a Vörös Martalócok miatt. Olyan
idők ezek, amikor egy magadfajta f... fiúnak óvatosabbnak kell lennie. Akadnak olyanok,
akik mosolyognak rád, de az ellenségeid. Mikor az apád élt, arra támaszkodtunk, hogy
az ő befolyása elég lesz hozzá, hogy megóvjon. De miután meg... meghalt, rájöttem,
hogy egyre nagyobb veszélynek leszel kitéve, ahogy felnősz. Ezért tértem vissza az
udvarba, miután összeszedtem az erőmet, hogy lássam, hogy szükség van-e a
segítségemre és úgy találtam, hogy méltó vagy rá. Ezért megfogadtam, hogy
megteszek mindent, hogy tanítsalak és megvédjelek – engedélyezett magának egy
rövid elégedett mosolyt.
– Meg merem kockáztatni, hogy eddig elég jól boldogultam veled, de – ezzel
közelebbhajolt –, lesz olyan idő, amikor én sem tudlak megvédeni majd. Ideje,
hogy elkezdj vigyázni magadra. Emlékezz a Hodtól tanultakra és idézd föl
gyakran. Figyelned kell rá, hogy mit eszel és legyél óvatos, ha ismeretlen vagy
elhagyatott helyen jársz. Nem örülök neki, hogy bogarat kell ültetnem a füledbe,
de már majdnem férfi vagy és el kell gondolkoznod bizonyos dolgokon.
Nevetséges. Majdnem megtévesztő. Gondolhattam volna azt tapasztalván, hogy az oly
visszahúzódó, magának való Türelem hirtelen olyan komoran és aggódva beszél arról a
nyers valóságról, amivel hatéves korom óta szembe kellett néznem. Ehelyett éreztem,
hogy könnyek gyűlnek a szemem sarkában. Mindig elgondolkoztatott, hogy miért jött
vissza Türelem az udvarba, hogy remeteként éljen a birodalom központjának udvari
forgatagában. Most már tudom. Miattam jött vissza. Hogy megvédjen. Burrick is védett,
akárcsak Árny, még Igazság is a maga módján. És természetesen Elmés is a
magáénak mondott. De mindegyikük, így vagy úgy, nyerni akart valamit azáltal, hogy
túlélek. Még Burricknak is nagy csapást jelentett volna a büszkeségére, ha valakinek
sikerült volna megölnie engem, amíg az ő védelme alatt álltam. Csak ez az asszony,
akinek minden oka megvolt rá, hogy egy életre kitagadjon, csak ő vállalta, hogy pusztán
az én érdekemből gondoskodjék rólam. Gyakran bolondos volt, szétszórt és bosszantó,
de ahogy a tekintetünk találkozott, tudtam, hogy ledöntötte az utolsó falat, amit kettőnk
közé húztam. Kétlem, hogy a jelenléte, vagy befolyása nyomott volna valamit a latban,
hogy elhárítsa a rám leselkedő veszélyeket, sőt, a felém mutatott érdeklődése csak
további emlékeztető lehetett Pompának, hogy ki volt az apám. De nem az eredmény,
hanem a szándék indított meg. Föladta csendes, nyugodt életét, idejött egy nyirkos
kastélyba egy fekete szikla tetején, olyan emberek közé, akikkel egyáltalán nem
törődött, hogy vigyázzon halott férje törvénytelen gyermekére. – Köszönöm – mondtam
halkan és tiszta szívemből gondoltam.
– Hát – mondta sietve, elfordulva a tekintetemtől –, hát. Szívesen, tudod jól.–
Tudom. De az igazság az, hogy azért jöttem ma reggel, mert arra gondoltam,
hogy valakinek figyelmeztetnie kellene magát és Füzét, hogy legyenek
óvatosak. Bizonytalan idők járnak és egyesek talán... akadálynak gondolják az
úrnőt. – Engem! – kacagott föl Türelem hangosan. – Engem? A hebehurgya vén
Türelem úrnőt? Aki nem képes tíz percnél tovább kitartani egy ötlet mellett? Aki
majdnem beleőrült a férje halálába? Fiam, tudom, hogy miket beszélnek rólam.
Senki sem tart veszélyesnek, csak egy újabb bolond vagyok az udvarban, akiből
gúnyt lehet űzni. Biztonságban vagyok. Megnyugodhatsz. De ha még nem is
lennék, a szokásaim megvédenek. És Füze is.
– Füze? – kérdeztem és nem tudtam elrejteni a hitetlenkedésem és egy
félmosolyt.Félrefordultam, hogy rákacsintsak Füzére, aki mintha megsértődött
volna. Mielőtt fölkelhettem volna a kandalló mellől, Füze fölugrott a
hintaszékéből és egy hosszú horgolótűt nyomott a torkomhoz, miközben egy
másik tűt az oldalamhoz nyomott. Majdnem magam alá piszkítottam. Fölnéztem
a cselédre és hirtelen nem tudtam semmit és nem mertem megszólalni.
– Ugyan, ne ijesztgesd a fiút, Füze! – dorgálta meg szórakozottan Türelem. –
Igen, Fitz,Füze. Hod legjobb tanítványa, pedig már felnőtt nőként jelentkezett
nála – miközben Türelem beszélt, Füze visszadugta a tűket végtelennek tűnő
fonalgombolyagjába és visszaült, hogy folytassa a stoppolást. Meg mernék
esküdni, hogy egy harisnya ki nem hullott az öléből. Mikor ismét elhelyezkedett,
rám kacsintott és visszatért a kézimunkához. Eszembe jutott, hogy ismét vegyek
levegőt.
Egy igen félénk orgyilkos távozott a szobájukból nem sokkal később. Ahogy lefelé
tartottam a lépcsőkön, eszembe jutott, amikor Árny figyelmeztetett, hogy alábecsülöm
Füzét. Elfintorodtam és azon töprengtem, hogy vajon ez egyfajta tréfa volt a részéről,
vagy arra próbált utalni, hogy ne ítéljek elhamarkodottan látszólag ártalmatlan e m b e r
ekről.
Ismét Molly jutott az eszembe. Határozottan igyekeztem nem rágondolni, de nem
tudtam megállni, hogy ne szagoljak bele az ingembe ott, ahol éreztem az illatát. Komoly
arckifejezést öltöttem és nekiálltam megkeresni Kettrickent. Feladatom volt.
Éhes vagyok.
A gondolat figyelmeztetés nélkül tört rám. Elszégyelltem magam. Tegnap semmit sem
vittem Kölyöknek. Csaknem elfeledkeztem róla az események sodrában. Egynapi böjt
semmiség. Különben pedig találtam egy egéralmot a kunyhó egyik sarkában. Gondolod,
hogy egyáltalán nem tudok gondoskodni magamról? De azért valami tartalmasabb jól
esne.
Hamarosan ígértem neki. Van még valami, amit meg kell tennem előbb.
Kettricken nappali társalgójában csak két fiatal apródot találtam, akik tessék-lássék
takarítottak és közben nevetgéltek. Egyikük sem tudott semmit. Azután Hirtelen
asszonyság szobájában próbálkoztam, ahová sok asszony be szokott ülni, hogy a
kellemes melegben üssék el az időt. Csak Mértéklet úrnő volt ott Kettricken
udvarhölgyei közül. Elmondta, hogy az úrnőjének beszélnivalója akadt Igazság
herceggel. Talán vele volt.
Igazság azonban nem volt a szobájában, sem a térképeinél. Kharim viszont ott volt,
rendezgette a tintákat. Azt mondta, hogy Igazság már kora reggel fölkelt és azonnal a
szárazdokkokhoz ment. Igen, Kettricken kereste aznap reggel, miután Igazság már
elment, Kharim pedig megmondta neki hová. Azután Kettricken is távozott. Hová? Nem
volt biztos benne.
Addigra már korgott a gyomrom, ezért azzal a kifogással vonultam le a konyhába, hogy
ott mindig friss a pletyka. Talán ott tudja valaki, merre ment Kettricken. Nem aggódom,
mondtam magamnak. Még nem.
A konyhában zajlott az élet. Fortyogó lábosok hangja keveredett a szakács utasításaival
és a készülő ételek illata betöltötte a levegőt. Átfázott lovászfiúk tébláboltak és
csevegtek a kuktákkal és dézsmálgatták a friss kenyeret. Szeltem magamnak egy karéj
kenyeret meg húst és hallgatóztam.

Furcsamód keveset beszéltek az előző nap történtekről, úgy vettem ki, kell még pár
nap, mire a kastély dűlőre jut mindazzal, ami történt. Volt valami a levegőben, egyfajta
megkönnyebbülés, mint amikor egy család végre megtalálja vízbefúlt gyermekét. Végül
szembenézhettek a legrosszabbal és kimondhatták: Ismerlek. Megsebeztél, de még
élek és élni is fogok. Ezt éreztem a kastély körül is. Végre mindenki elfogadta a kár
súlyosságát és jutott hely a feldolgozásnak és a visszavágás gondolatának. Nem
akartam nyíltan érdeklődni a királyné holléte felől. Szerencsémre az egyik lovászfiú
Lágyléptűről beszélt, arról, hogy a ló is megsérült előző nap és arról, hogyan kapott
Burrick felé, amikor megpróbálta ellátni a sebét. Ketten kellett lefogniuk, hogy sikerüljön.
Belefolytam a beszélgetésbe.
– Talán egy türelmesebb ló jobb hátas lenne a királynénak –
vetettem föl.– Ó, nem. A királyné kedveli Lágyléptűt, a
büszkeségét meg a szellemét. Ő maga mondta nekem
személyesen amikor lejött az istállóba ma reggel. Egyedül jött,
hogy megnézze a lovat és megkérdezze, mikor ülheti meg újból.
Egyenesen hozzám beszélt, bizony ám! Hát én meg azt
mondtam neki, hogy egyetlen ló sem szeretne ilyen időben
kisétálni, hát még ha sérült a válla. Kettricken úrnő pedig bólintott és ott beszélgettünk,
meg megkérdezte, hogy hogyan vesztettem el a fogamat.
– Te pedig azt mondtad neki, hogy az egyik ló hátrarántotta a fejét,
amikorgyakorlatoztattad! Mert nem akartad, hogy Burrick
megtudja, hogy verekedtünk a szénapadláson és beleestél a
fekete mén karámjába!
– Elhallgass! Te löktél le, a te hibád is!
Már egymásnak is ugrottak, egymást taszigálták az asztal túloldalán, amíg Sára ki nem
penderítette őket. Megkaptam az információt, amire szükségem volt. Elindultam az
istállók felé.
Hidegebb és komiszabb idő volt, mint amire számítottam. Még az istállókba is utat talált,
minden egyes alkalommal, amikor az ajtó kinyílt süvítve betört. Odabent párafelhők
szálltak föl a lovak pofájából, a lovászok pedig igyekeztek közel húzódni az állatokhoz
egy kis melegségért. Megtaláltam Fürgét és megkérdeztem merre van B u r r i c k . –
Fát vág – mondta halkan. – Halotti máglyához. Reggel óta iszik. Ez a kijelentés
majdnem eltérített a feladatomtól. Soha azelőtt nem történt ilyesmi. Burrick is szeretett
inni, de csak azután, hogy végzett a napi teendőivel, délutánonként.
Fürge olvasott a gondolataimban. – Boszorka. A vén szukája elpusztult az éjszaka. Még
soha nem hallottam róla, hogy valaki halotti máglyát épít egy kutyának. A futtató mögött
van. Elindultam a lófuttató felé. – Fitz! – figyelmeztetett Fürge.
– Minden rendben, Fürge. Tudom, hogy mit jelentett neki az a
kutya. Az első éjszaka,hogy a gondjaira bíztak, Boszorka mellett
aludtam, Burrick rá bízta az őrzésemet. Volt egy kölyke,
Kotnyeles... Fürge megrázta a fejét. – Azt mondta, senkit sem
 akar látni. Ne zavarjuk meg semmivel. Soha nem adott még ilyen
parancsot.
– Rendben – sóhajtottam.
Fürge rosszallóan nézett rám. – Amilyen öreg volt már, számíthatott volna rá. Már nem
tudott vadászni sem. Már régen le kellett volna cserélnie.
Végigmértem Fürgét. Bármilyen talpraesett fiú volt is és bármilyen jól értett az
állatokhoz, nem érthette meg. Egykoron engem is meglepett, hogy rájöttem, az Ösztön
egy külön érzékem, amivel mások nem rendelkeznek. Látván, hogy Fürgéből teljesen
hiányzik, olyan volt, mintha vak lenne. Megráztam a fejem és ismét a feladatomra
tereltem a gondolataimat. – Láttad ma már a királynét?
– Igen, de az már régen volt – kíváncsian nézett rám. –
Megkérdezte tőlem, hogyIgazság herceg kilovagolt-e ma a
városba. Mondtam neki, hogy nem, csak lejött, megnézte a lovát,
de nem vitte ki. Mondtam neki, hogy az utcák túl jegesek,
Igazság nem kockáztatná kedvenc lovát. Mostanság inkább
gyalog jár le a városba, bár majdnem minden nap lejár az
istállóba. Azt szokta mondani, hogy ez az egyetlen kifogás,
amivel kiszabadulhat a kastélyból friss levegőt szívni. Elszorult a
szívem. Látomásszerű tisztasággal tudtam, hogy Kettricken
követte Igazságot a városba. Gyalog? Kíséret nélkül? Ilyen
viharos napon? Míg Fürge átkozta magát, amiért nem látta át
Kettricken szándékát, elővezettem Csatlóst, egy találó nevű
biztos lábú öszvért. Nem mertem visszamenni a szobámba
melegebb ruhákért, így elkértem Fürge köpönyegét és
kivezettem a vonakodó állatot az istállóból. Már jössz? Nem,
most nem, de hamarosan. Még van egy dolgom. Jöhetek én is?
Nem. Nem biztonságos. Most pedig maradj csöndben és maradj nyugton. Megálltam a
kapunál, hogy meglehetősen nyersen kikérdezzem az őröket. Igen, járt arra egy
asszony, gyalogosan. Többen is, éppenséggel, akiknek dolguk akadt és nem tudták
máskor elintézni. A királyné? Az őrök zavartan egymásra néztek. Nem válaszoltak.
Felvetettem, hogy talán járt arra egy asszony vastag köpönyegekkel, csuklyában?
Fehér szőrmegallérral? Az egyik fiatal őr bólintott. Fehérrel hímzett köpönyeg, bíbor
hímzésű szegéllyel? Idegesen egymásra néztek. Járt arra egy ilyen asszony. Nem
tudták ki volt az, de most, hogy mondom, tudhatták volna... Fagyos hangon barmoknak
és idiótáknak tituláltam őket. Azonosítatlan népek járnak ki-be a kapuinkon? Látták a
fehér szőrmét és a bíbor hímzést és még csak nem is sejtették, hogy a királyné az?
Egyikük sem csatlakozott hozzá kíséretnek? Még a tegnap történtek ellenére sem?
Szép hely Kosvár, ha már arra sem futja, hogy a
királyné kísérettel sétáljon le Kosvárba egy hóviharban. Megnógattam Csatlóst és
magam mögött hagytam őket.
Nyomorúságos út volt. A szél alattomosan irányt változtatott minduntalan, amint kellően
beburkolóztam előle. A hó nem egyszerűen hullott, hanem a szél fölkapta a fagyott éles
kristálypelyheket és megtáncoltatta körülöttünk. A hó alatt az egyenetlen út eljegesedett.
Az öszvér beletörődött a csökönyösségembe és tovább baktatott. Kipislogtam a
szempillámra tapadt pelyheket és igyekeztem nagyobb sebességre bírni. Elképzeltem,
amint a királyné összetörve hever a hóban, a kavargó pelyhek lassan ellepik...
Lehetetlenség!
Már majdnem a szélső házak között jártam, amikor utolértem. Még akkor is
megismertem volna hátulról, ha nem viseli hímzett köpenyét. Olyan közömbös
biztonsággal sétált a viharban, ahogy csak egy hegyvidéki ember tudott.
– Kett
rick
en

úrnő
!

Királ
yné!

Várj
!
Megfordult, észrevett és elmosolyodott. Lecsusszantam Csatlós nyergéből és elé
álltam. Nem is éreztem, hogy mennyire aggódtam érte, amíg a megkönnyebbülés végig
nem ömlött rajtam.
– Mit
kere
sel
idek
int
egy
edül
ebb
en a
viha
rban
? –
köv
etelt
em,
maj
d
kés
ve
hoz
záte
ttem
–, úrnőm.
Körülnézett, mintha csak akkor vette volna észre a havazást, aztán üde mosollyal nézett
felém. Egyáltalán nem fázott. Olyan természetes volt neki a havazás, mint nekem a
nyirkos időjárás, vagy a sós levegő. Ebben a fehérségben nem sápadtnak tűnt, hanem
üdén kipirultnak, szikrázó kék szemekkel. Élénkebbnek látszott mint valaha. Előző nap
a megtestesült ítélet volt, lóháton és Gyász, amikor lemosta a holtak arcát. Most pedig
mint egy boldog kislány, aki megszökött a kastély unalmától. – Megkeresem a férjemet.
– Egy
edül
?
Tudj
a,
hog
y
érke
zel,
ráad
ásul
így,
gyal
ogo
san
és
egy
edül
?
Ijedt
nek
láts
zott
hirte
len.
Aztá
n
leha
jtott
a a
fejét
. –
Hát
nem
a
férje
m?
Csa
k
akk
or
láth
ato
m,
ha
előtt
e
eng
edél
yt
kap
ok
rá?
Miér
t ne
meh
etné
k
egy
edül
és
gyal
og?
Oly
ann
ak
láts
zom
, aki
még
enn
yire
sem
kép
es?
Ism
ét
elin
dult,
kén
ytel
en
 volt
am
lépé
st
tarta
ni
vele
. Az
ösz
vért
mag
am
mal
ráng
atta
m.
Nem volt túl lelkes. – Kettricken úrnő – kezdtem, de közbevágott.
– Kez
dek
bele
fára
dni
–
perd
ült
meg
hirte
len.
–
Teg
nap,
hos
szú
idő
óta
elős
zör
úgy
érez
tem,
hog
y
élek
és
sajá
t
akar
ato
m
van.
Ne
m
eng
ede
m,
hog
y
kics
úss
zon
a
kez
emb
ől.
Ha
meg
akar
om
láto
gatn
i a
férje
met,
akk
or
meg
is
tesz
em.
Nag
yon
jól
tudo
m,
hog
y
egyi
k
 udv
arhö
lgye
m
sem
tarta
na
vele
m, a
lova
m
pedi
g
lesé
rült
tegn
ap.
Ezért gyalog megyek. Miért jöttél utánam és miért vonsz kérdőre? Nyers őszinteséget
választott fegyveréül, hát én is ezt tettem. Előtte azonban vettem egy mély levegőt és
udvariasságot erőltettem a hangomra.
– Fen
ség,
azér
t
köv
ette
m,
hog
y
meg
győ
ződj
ek,
nem
eset
t
bánt
ódá
sa.
Itt,
ahol
csa
k
egy
ösz
vér
hallj
a,
nyílt
an
bes
zélh
etek
.
Már
ilye
n
ham
ar
elfel
ejtet
te,
ki
prób
álta
meg
ledö
nten
i
Igaz
ság
ot a
trón
ról a
Heg
yvid
éki
Királ
ysá
gba
n?
Gon
dolj
a,
hog
y itt
is
této
vázi
k?
Ne
m
hisz
em.
Gon
dolj
a,
hog
y a
két
nap
pal
előtt
i
bale
set,
ami
kor
elté
vedt
,
talá
n
véle
tlen
volt
?
Épp
en
elle
nke
zőle
g!
Gon
dolj
a,
hog
y a
tegn
api
csel
eke
dete
i
elny
erté
k a
tets
zés
ét?
Amit
a
nép
érde
kéb
en
csel
eke
dett,
úrnő
m,
az ő
szá
már
a
nem
más
,
mint
csel
szö
vés,
hog
y a
királ
yné
kap
arint
sa a
mar
káb
a a
hata
lmat
. Így
hát
duz
zog
és
mor
og
és
azt
látja
,
hog
y
nag
yob
b
ves
zély
t
jele
nt
szá
már
a,
mint
gon
dolt
a.
Fen
ség,
tudn
ia
kell
min
dezt
.
Miér
t
akar
célp
ontt
á
váln
i itt,
ahol
egy
 nyíl
ves
sző,
vag
y
egy
kés
kön
nye
n
eltal
álha
tja
és
még
sze
mta
núk
sinc
sen
ek.
– Ne
m
vag
yok
olya
n
kön
nyű
célp
ont
–
tilta
koz
ott.
– Jó
íjás
zna
k
kell
lenn
ie
ame
rény
 lőne
k,
ha
ilye
n
szél
ben
eltal
ál.
Em
ellet
t
nek
em
is
van
kés
em
–
ezz
el
elfor
dult
és
ism
ét

elin
dult.
Rendületlenül követtem.
– Ne
legy
ene
k
illúzi
ói,
fens
ég.
Külö
nbe
n is,
hov
a
vez
etne
az
ilyes
mi?
Meg
ölne
egy
emb
ert?
Az
egé
sz
kast
ély
felb
olyd
ulna
,
Igaz
ság
elve
rné
a
port
az
őrsé
gen,
ami
ért
hag
yták
,
hog
y
meg
törté
njen
ilyes
mi.
És
mi
van,
ha a
kikül
 dött
mer
ényl
ő
(és
efel
ől
sem
mi
kéts
ége
m),
jobb
késf
orga
tó
voln
a,
mint
fens
ége
d?
Mily
en
köv
etke
zmé
nye
kkel
járna a Hat Hercegségnek, ha most a holttestét kellene előhúznom egy árokból? –
nyeltem egyet, aztán hozzátettem. – Fenség.
Lelassított, de még mindig büszkén tartotta a fejét.
– Mily
en
köv
etke
zmé
nyei
van
nak,
ha
min
den
nap
oma
t a
kast
élyb
an
töltö
m
ésel
puh
ulok
?
Fitz
Lov
ag,
nem
egy
játé
kfig
ura
vag
yok,
aki
addi
g ül
a
hely
én,
amí
g
vala
ki
meg
nem
moz
dítja
.
Én..
.
egy
fark
as
figy
el
ben
 nün
ket!
– Hol
?
Odamutatott, de eltűnt, mint egy hóförgeteg, csak kísérteties kacagás visszhangzott a
fejemben. Egy pillanattal később egy szélörvény elhozta az illatát Csatlós orrába. Az
öszvér felhorkantott és topogott. – Nem tudtam, hogy Kosvárhoz ilyen közel farkasok is
vannak! – csodálkozott
K e t t r i c k e n . – Csak egy városi kutya, úrnőm. Valószínűleg valami lompos kóbor
állat. Biztos a szemétdombokat túrja. Nincs félnivalónk.

Gondolod? Olyan éhes vagyok, az öszvért is felfalnám!

Menj vissza és várj. Hamarosan jövök.
Nincs a közelben szemétdomb. Különben is tele van sirályokkal és bűzlik a guanótól,
meg mástól. Az öszvér viszont friss és finom volna.
Mondtam, hogy menj vissza. Később viszek húst.
– FitzLovag? – kérdezte Kettricken óvatosan.
– Elnézést, úrnőm! Elkalandoztak a gondolataim.
– Akkor nem rám vagy dühös?
– Nem. Más is... megfordult a fejemben a mai nap. Aggódom fenségedért,
nemharagszom. Kérem üljön föl az öszvérre és térjünk vissza a kastélyba. – Látni
akarom Igazság herceget. – Fenség, nem hiszem, hogy örülne neki.
Felsóhajtott és összébb húzódott. Félrenézett és halkabban kérdezte. – Töltötted már
hívatlanul valaki társaságában az idődet, akár akarta, akár nem? Nem érted meg a m a
gányomat...?
Én igen!
– Királynéjának lenni, Kosvár Áldozataként, tudom, hogy ezt kell tennem. De van
egymásik oldalam is... Az asszonya vagyok. De ritkán jön el hozzám, és olyankor
csak keveset beszél és hamar távozik – elfordult tőlem. Könnyek csillogtak a
szemében; gyorsan letörölte őket. Düh vegyült a hangjába. – Egyszer beszéltél
nekem a kötelességről, amit királynéként csak én tehetek meg. Hát soha nem lesz
gyermekem, ha minden éjszaka egyedül fekszem az ágyamban!
– Fenség... úrnőm, kérem – könyörögtem neki. Elvörösödtem, de ő könyörtelen volt.–
Múlt éjszaka nem vártam, én mentem el hozzá. Az őr azt mondta, hogy nincs ott, a
tornyába ment – elkapta a tekintetét az arcomról. – Szívesebben dolgozik a
tornyában, mint az én ágyamban – még a keserűség sem tudta palástolni
sértettségét.
Olyan dolgokkal terhelt, amikről nem akartam tudni. Nem tudtam, mi lehetett rosszabb.
Nehezen találtam szavakat.
– Nem nekem kellene elmondanod mindezt, fenség. Nem
helyénvaló...
– Akkor hagyd, hogy hozzá menjek és beszéljek vele. Tudom, hogy neki kell
hallania,én pedig el is mondom neki! Ha nem vonzza hozzám a szíve, akkor a
kötelességének k e l l . Igaza van. Neki kell ellenie, ha a falka gyarapodni akar.
Maradj ki ebből. Menj haza!
Haza! kacagott a fejemben. A haza egy falka, nem egy hideg üres hely. Hallgass a
nőstényre, jól beszél! Mind oda kellene mennünk, ahol a vezér van. Nincs okod félteni a
szukát. Jól vadászik, éles foggal és tisztán öl. Figyeltem tegnap. Méltó a vezérhez. Nem
vagyunk falka. Maradj csöndben!
Én az vagyok fekete villanás a szemem sarkából. Megpördültem, de eltűnt.
Visszafordultam Kettricken felé, aki némán állt előttem. Éreztem, hogy dühét fájdalom
váltotta föl és kiölte belőle a határozottságát.
Halkan szólaltam meg. – Kérem, úrnőm, menjünk vissza Kosvárba.
Nem válaszolt, de szorosabbra fogta a ruháját és a szemébe húzta a csuklyát, aztán
fölült az öszvérre. Hosszabb, fagyosabb útnak tűnt, néma csöndben tettük meg. Nem
voltam büszke arra, hogy így megváltozott a hangulata. Hogy elvonjam a figyelmem,
óvatosan körbetapogatóztam és hamarosan megtaláltam Kölyköt. Lopakodva követett
minket, mintha füst szállingózott volna a fák közt. Soha nem tudtam biztosan
megállapítani, hogy láttam-e az alakját, csak a szemem sarkából érzékeltem a mozgást,
vagy éreztem a szagát egy pillanatra. Az ösztönei jó szolgálatot tettek neki. Gondolod,
hogy most már készen állok vadászni? Addig nem, amíg nem tanulsz meg
engedelmeskedni feleltem határozottan. Mit tegyek hát majd, ha egyedül vadászok,
falkanélküli? sértődött és dühös. Közeledtünk Kosvár külső falához. Eltöprengtem,
vajon hogyan jutott ki észrevétlen.
Megmutassam? kérdezte békítően.
Talán később. Mikor hússal jövök. Éreztem a beleegyezését. Nem követett többé,
hanem előrefutott és már a kunyhónál lesz, mire odaérek. Az őrök kissé zavartan az
utamat állták, amíg nem azonosítottam magam. Az őrnek volt annyi esze, hogy ne
erősködjék, hogy a hölgyet is azonosítsam. Az udvarban megállítottam Csatlóst és
lesegítettem Kettrickent a nyeregből. Ahogy megfogtam a kezét, hogy lesegítsem,
szinte a bőrömön éreztem, hogy figyel valaki. Megfordultam és Mollyt pillantottam meg.
Két vödör friss vizet vitt a kúttól, mozdulatlanul állt, mint egy őz a vadásszal szemben.
Mikor rövidesen elfordult, volt egyfajta merevség a tartásában és többet nem nézett
felénk, ahogy átvágott az udvaron. Rossz előérzetem támadt. Aztán Kettricken
elengedte a kezem és összefogta magán a köpönyegét. Ő sem nézett rám. –
Köszönöm, FitzLovag – mondta halkan. Lassan elindult az ajtó felé. Visszavittem
Csatlóst az istállóba és elláttam. Fürge felvont szemöldökkel lépett mellém. Bólintottam
felé, ő pedig visszatért a munkájához. Néha, azt hiszem, azt kedveltem Fürgében
leginkább, hogy képes volt békén hagyni azokat a dolgokat, amik nem tartoztak rá.
Összeszedtem minden bátorságomat a következő teendőmhöz. Kisétáltam a futtató
mögé. Vékony füst kígyózott az ég felé és égő hús és szőr csípős illata terjengett.
Egyenesen odamentem, Burrick mellette állt és figyelte, ahogy ég. A hó megpróbálta
eloltani, de Burrick gondoskodott róla, hogy jól égjen. Rám vetett egy pillantást, de állt
tovább és nem szólalt meg. Tekintete sötét űr volt, fájdalommal tele. Haraggá változna,
ha hozzá szólnék. De nem miatta jöttem. Elővettem a késemet és levágtam egy ujjnyi
tincset a hajamból és a tűzre vetettem. Figyeltem, amíg elégett. Boszorka. Kiváló szuka
volt. Eszembe jutott egy emlék, kimondtam hát hangosan.
– Ott volt velem, amikor Pompa először rám nézett. Mellettem feküdt és rávicsorgott.
Egy pillanattal később Burrick biccentett. Ő is ott volt. Elfordultam és lassan elsétáltam
onnét.
Következő állomás a konyha volt, összegyűjtöttem néhány húsosabb csontot az előző
este maradékából. Nem volt friss, de megteszik. Kölyöknek igaza volt. Hamarosan
egyedül marad, magáról kell gondoskodnia. Burrick fájdalmát látván, csak
megerősödött bennem az elhatározás. Boszorka hosszú életet élt, de Burrick szívének
mégis túl kevés. Hozzákötődni egy állathoz annyit tesz, mint előre befogadni az
eljövendő fájdalmat az elvesztése felett. Már amúgy is elégszer megszakadt a szívem
az életem során.
Még mindig ezen tűnődtem, amikor a kunyhó közelébe értem. Hirtelen fölkaptam a
fejem, egy pillanatnyi megérzésem támadt, aztán teljes súlyával rám rontott. Gyorsan
jött, mint egy nyílvessző, teljes testtel a térdhajlatomnak rontott, ahogy a hóba taszított.
A lendülettől védtelenül arcra estem. Fölemeltem a fejem és felkönyököltem, amíg ő
nagy ívben megfordult, hogy újból rám rontson. Felé csaptam, de megint lenyomott a
hóba, éles fogaival belemart a karomba. Megvagy! Megvagy! diadalmámor.
Félig már talpra álltam, amikor ismét nekem rontott, ezúttal a mellkasomnak. A torkom
és az arcom elé kaptam a kezem, hogy védjem a torkomat, ő pedig ráharapott. Mély
morgást hallatott, ahogy eljátszotta, amint letépi róla a húst. Elvesztettem az
egyensúlyom és megint a hóban találtam magam. Ezúttal fogást találtam rajta és
magamhoz szorítottam, ahogy ide-oda gurultunk. Egy tucatnyi helyen megmart, néhol
fájdalmasan és végig ujjongott. De jó, de jó, de jó, megvagy, megvagy és megint
megvagy! Meghaltál, eltörtem a mellső lábad, elfolyik a véred. Megvagy, megvagy!
Elég! Elég!
– Elég! – kiáltottam végül, ő pedig elengedett és távolabb szökkent. Szelte a havat,
nevetségesen bedőlt, ahogy futva nagy kört írt le, hogy újból rám támadjon. Megint az
arcom elé kaptam a kezem, de ezúttal csak a csontoszsákot ragadta el és futott tova
vele, arra csábítva, hogy kövessem. Nem hagyhattam, hogy olyan könnyedén győzzön.
Utánaeredtem és rávetettem magam.
Nem tudom, mennyi ideig játszottunk így, de végül lihegve levetettük magunkat a hóba,
üres fejjel, a gondtalanok ostobaságával. A zsák több helyen fölszakadt a dulakodások
során, Kölyök pedig megragadott egy csontot és rágcsálni kezdte. Én is a zsákért
nyúltam, megragadtam egy húsosabb darabot és előhúztam. Kitartottam magam elé. És
hirtelen ismét ember voltam. Mintha álomból ébredtem volna, mintha szappanbuborék
pukkant volna szét, Kölyök fülei pedig az égnek meredtek, mintha szóltam volna hozzá.
Hirtelen fáztam, hó ment a gallérom alá és a nadrágszáramba, vörös foltok dagadtak a
karomon és a kezeimen, ahol a fogai a bőrömbe mélyedtek. A
köpönyegem két helyen elszakadt és olyan nehéznek éreztem magam, mintha bódult
mély álomból tértem volna magamhoz. Mi a baj? kérdezte aggódva. Miért mentél el?
Nem tehetem ezt. Nem lehetek így veled. Ez rossz. Zavarodottság. Hogy lehet rossz,
ha egyszer meg tudod tenni? Ember vagyok, nem farkas. Néha egyezett bele. De nem
kell mindig annak lenned.
De igen. Nem akarok így kötődni hozzád. Nem lehetünk ilyen közel egymáshoz.
Szabadon kell engedjelek, hogy úgy élj, ahogy kell. Nekem pedig a saját életemet kell é
lnem.
Horkantás és vicsor.
Ez az, testvér! Olyanok vagyunk, amilyenek! Honnan tudhatnád, milyen életet kell
élnem, különösen, hogy rám akarod erőltetni? Még azt sem tudod elfogadni,
amilyennek lenned kell. Megtagadod, pedig az vagy. Ostobaságokat beszélsz. Mintha
megtilthatnád az orrodnak, hogy szagoljon, vagy a fülednek, hogy halljon. Azok
vagyunk, amit teszünk. Testvér.
Nem eresztettem le a védelmemet, mégis úgy söpört át az elmémen, ahogy a szél süvít
át a nyitott ablakon.
Az éjszaka és a hó! Hús a fogaink közt! Figyelj, szagolj, a világ él körülöttünk, akárcsak
mi! Hajnalig vadászhatunk, élünk és az éjszaka és az erdő a miénk. Éles a szemünk,
erős az állkapcsunk és utolérjük még a kost is, aztán hajnalig lakomázunk belőle.
Gyere! Térj vissza oda, ahová születtél!
Egy pillanat múlva magamhoz tértem. Talpra szökkentem és tetőtől talpig remegtem. Az
arcom elé emeltem a kezemet és hirtelen idegennek tűnt a hús, természetellenesnek,
akárcsak a ruháim. Elmehetnék. Elmehetnék most, ma éjjel, hogy eljussak oda, ahol a
fajtánk van és senki sem követhetne minket és nem is találhatna meg. Holdvilágos
birodalmat kínált nekem, amiben csak fekete volt és fehér, étel és pihenés, olyan
egyszerű és teljes. A tekintetünk összekapcsolódott, zöld szemei csillogtak és
hívogattak.
Gyere, jöjj velem. Mi dolga a fajtánknak az emberekkel és a kicsinyes terveikkel? Nincs
egy falat hús, amiért érdemes lenne civakodni, nincs igazi öröm a mesterkedésükben
és soha nem élvezik a gyönyört gondtalanul. Miért választanád? Gyere, jöjj velem!

Pislogtam. Hópelyhek tapadtak a szempillámra, csak álltam a sötétben, fázva és

reszketve. Nem messze tőlem egy farkas állt talpra és megrázta magát. Lelógó
farokkal, égnek álló fülekkel hozzám dörgölőzött, nyirkos orrával meglökve a kezem. Fél
térdre ereszkedtem és átöleltem, éreztem a testének melegét, izmainak és csontjainak
az erejét. A szaga kellemes volt, tiszta és vad. – Azok vagyunk, amik vagyunk, testvér.
Egyél jól – mondtam neki. Megvakartam a füleit, aztán fölálltam. Ahogy megragadta a
zsákot és bevonszolta az üregbe amit ásott magának, elfordultam. Kosvár fényei
majdnem vakítóak voltak, de elindultam feléjük. Nem tudtam volna megmondani, miért.

1 0
Bolondítás

BÉKEIDŐBEN A MESTERSÉG TANÍTÁSÁT csak a közvetlen királyi családra

korlátozták, hogy kiváltságossá tegyék használatát és csökkentsék az esélyét, hogy
bárki is az uralkodó ellen fordítsa az erejét. Így amikor Galenus Magány tanítványa lett,
egyetlen feladata az volt, hogy befejezze Lovag és Igazság tanítását. Akkoriban senki
mást nem avattak be a Mesterségbe. Pompa, aki érzékeny gyermek volt, az anyja
szerint túl beteges volt ahhoz, hogy kiállja a Mesterség tanításának erőpróbáit. Ezért
hát Magány idő előtti halála után Galenus vette át az Oktatói tisztet, de kevés feladata
volt. Sokan úgy gondolták, hogy túl kevés időt töltött Magány tanítványaként ahhoz,
hogy teljes jogú Oktató legyen. Mások szerint nem rendelkezett akkora erővel, hogy
ilyen rangot kaphasson. Mindenesetre akkoriban nem akadt módja, hogy bizonyítsa az
ellenkezőjét, mivel nem akadt senki, akit taníthatott volna.
Csak a Vörös Martalócok támadásainak hatására döntöttek úgy, hogy elérkezett az idő
újabb tanítványok felfogadására. Hosszú évek óta nem létezett ilyen kör a Hat
Hercegségben. A hagyományok úgy beszélik, hogy korábbi konfliktusok idején nem volt
szokatlan, hogy három, vagy esetleg négy csoport létezett egyszerre. Ezek a kotériák
általában hat-nyolc tagot számláltak, akik kölcsönösen választották ki egymást, hogy
még szorosabb legyen a kapcsolat közöttük és legalább egyikük közeli kapcsolatban
állt az uralkodóval. Ez a kulcsember jelentett egyenesen a királynak mindent, amit a
kotéria továbbított neki. A hírvivő és adatgyűjtő feladatok voltak a leggyakoribbak egy
kör számára, de léteztek olyan csoportok is, melyeknek csak az volt a feladatuk, hogy
erőt gyűjtsenek és továbbítsák az uralkodónak a Mesterséggel, ha szüksége volt rá.
Ezeknek a kotériáknak a kulcsfiguráit gyakran nevezték a Király, vagy a Királyné
Emberének. Nagyon ritkán akadt olyan, aki minden csoporttól, vagy oktatástól
függetlenül így neveztetett, aki csupán hajlamos volt arra, hogy szükség esetén az
uralkodó belőle merítsen erőt, általában egy érintés segítségével. Ettől az embertől az
uralkodó képes volt kitartást, szívósságot meríteni saját Mestersége fenntartásához. A
szokások alapján a kotériát a kulcsembere után nevezték el. Ilyen legendás kör volt
Kereszttűz kotériája.
Galenus úgy döntött, hogy szakít a régi hagyományokkal, amikor létrehozta első és
utolsó körét. A csoport Galenusról kapta a nevét és meg is tartotta még a halála után is.
Ahelyett, hogy kitanított volna egy maréknyi embert, hogy azok saját maguk alakuljanak
kotériákká, Galenus személyesen választotta ki azokat, akiket méltónak talált a
tisztségre. A csoportból hiányzott a legendás kotériákra jellemző kötődés és igazi
kapcsolata Galenus felé, nem a király felé volt. Ezért a kulcsfigura, eredetileg Augustus
gyakrabban jelentett Galenusnak, mint Elmés királynak, vagy Igazság hercegnek.
Galenus halálával és Augustus Mesterségbeli képességeinek kiégésével Szeréné lett a
csoport vezéralakja. A többiek Justin, Will, Carrod és Burl voltak. *
Éjszakánként farkasként futottam.
Először csak egy különösen élénk álomnak gondoltam. A széles hómezők és a tintafolt-
szerű kopasz fák árnyéka erős illatokkal párosult és azzal a nevetséges
örömteli élménnyel, hogy apró rágcsálók után ástam a hókéreg alá. Tiszta fejjel és jó
hangulatban ébredtem.
A következő éjszaka ugyanolyan élénken álmodtam. Mikor fölébredtem, tudtam, hogy
amikor elzártam Mollyról szóló álmaimat Igazság elől, megnyitottam magam a farkas
éjszakai gondolatainak. Olyan birodalom volt ez, ahová sem Igazság, sem más
Mesterségben jártas ember nem követhetett, egy világ, ami mentes volt minden udvari
intrikától és aggodalomtól. Az én farkasom a jelenben élt és napról napra csak a saját
túlélésével volt elfoglalva. Nem emlékezett rá, hány pockot evett meg két nappal
azelőtt, csak nagyobb dolgokra, mint például egy nagyobb vad csapásaira, vagy arra,
hol volt olyan erős, vagy meleg egy patak sodrása, hogy még télen sem fagyott be.
Ekkor mutattam meg neki, hogyan kell vadászni. Először nem jártunk túl nagy sikerrel.
Minden reggel vittem neki friss húst és azt mondogattam magamnak, hogy a farkas
csak életem egyik biztonságos menedéke. Ahogy megmondta, ez nem olyan dolog volt,
amit megtettem, hanem ami voltam. Mellesleg megígértem magamnak, hogy nem
hagyom, hogy ez a kapcsolat teljes kötelékké váljék. Hamarosan képes lesz egyedül
vadászni és akkor szabadon engedem. Néha azt mondogattam magamnak, hogy csak
azért engedem be az álmaimba, hogy megtanítsam vadászni, hogy minél hamarabb
szabadon engedhessem. Nem is gondoltam bele, mit gondolna róla Burrick, ha tudná.
Egyik kora reggeli utamról visszatérve megpillantottam két katonát, akik a
konyhaudvaron gyakorlatoztak lándzsáikkal, miközben kedélyesen sértegették
egymást. A férfit egyáltalán nem ismertem, első pillanatra mindkettőt ismeretlennek
hittem. A küzdőpartnere, egy nő azonban felém kiáltott, amint meglátott. – Hé,
FitzLovag! Beszédem van veled! – kiáltotta anélkül, hogy leeresztette volna a l á n d z s
á j á t . Rábámultam, azon tűnődve, hogy ismerem-e. Ellenfele elvétett egy hárítást, a
nő pedig rácsapott a karjára. Ahogy a férfi ugrándozva hátrált, a nő fölkacagott,
összetéveszthetetlenül éles hangon. – Füttyös? – kérdeztem hitetlenkedve.
Az asszony rám villantotta híres foghíjas vigyorát, félrecsapta ellenfele lándzsáját és
hátratáncolt. – Igen? – kérdezte kifulladva. A férfi illedelmesen leeresztette a lándzsáját,
Füttyös azonnal kihasználta és felé döfött. A másik olyan ügyesen rántotta
föl hárításra lándzsáját, hogy majdnem lusta mozdulatnak tűnt. Füttyös ismét fölnevetett
és békítően föltartotta a kezét. – Igen – ismételte meg, ezúttal felém fordulva. – Azért
jöttem... vagyis rám esett a választás, hogy járuljak eléd és megkérjelek egy
szívességre. A ruháira intettem. – Nem értem. Már nem Igazság testőrségében vagy?
Megvonta a vállát, de láttam, hogy örül a kérdésnek.
– De nem mentem messzire. A királyné testőrsége. Róka címer. Látod? – kihúzta rövid
fehér kabátját, hogy ne legyen gyűrött. Jófajta házi szövésű gyapjú, állapítottam meg,
majd észrevettem egy hímzett vicsorgó, fehér rókát bíbor mezőben. Vastag nadrágja is
bíbor színű volt. Küzdőtársa hasonló ruházatot viselt. A királyné testőrsége. Kettricken
„kalandjainak” tükrében ésszerű címer volt. – Igazság úgy döntött, hogy saját
testőrséget kap? – kérdeztem megörülve.
A mosoly elhalványult kissé.
– Nem egészen – tétovázott, aztán kihúzta magát, mintha jelentést tenne. –
Úgydöntöttünk, hogy szükség van rá. Én, és még néhányan, akik vele
lovagoltunk a múltkor. Beszélgettünk egy, s másról azóta. Ahogy viselkedett
odakint és idebent. Meg arról, hogy milyen egyedül érkezett. Aztán meg arról
is beszéltünk, hogy valakinek engedélyt kellene kérnie, hogy őrséget
alakítsunk a királynénak. De egyikünk sem tudta, hogyan is tegyük meg.
Tudtuk, hogy szükség van rá, de úgy tűnt, senki mást nem érdekelt... de
aztán múlt héten a kapunál hallottam, hogy fölkaptad a vizet, amiért csak úgy
kisétált egyedül a városba. Te voltál az, ott voltam az őrbódéban és
hallottam! Lenyeltem a tiltakozásomat, kurtán bólintottam, Füttyös pedig
folytatta. – Hát, ezért megcsináltuk. Azok, akik úgy érezték, hogy bíbor-
fehéret akarnak viselni, jelentkeztek. Nagyjából egyenlő lett a megoszlás.
 Amúgy is ideje volt, hogy felfrissítsük az állományt; Igazság őrei kezdtek már
besavanyodni, meg elpuhulni a tétlenségtől. Ezért újra alakultunk, rangot
adtunk olyanoknak, akik már amúgy is megérdemelték, betöltöttük
újoncokkal a hiányokat. Minden tökéletesen összeállt. Ezeken az újoncokon
legalább élezhetjük a tudásunkat, miközben tanítjuk őket. A királynénak
pedig saját testőrsége van, ha szüksége van rá. – Értem – kezdtem
kényelmetlenül érezni magam. – És mi az a szívesség, amit kérni a k a r s
z?
– Magyarázd el Igazságnak. Mondd meg a királynénak, hogy van saját
testőrsége –egyszerűen és halkan beszélt. – Ez igen közel jár a
hűtlenséghez – mondtam ugyanolyan egyszerűen. – Igazság őrségének
katonái levetik a színét, hogy a királyné...
– Van aki így láthatja. Mások pedig másként vélekednek – egyenesen a
szemembenézett, a mosoly eltűnt az arcáról. – De tudod, hogy nem így van.
Ez szükséges lépés volt. Az... Lovag előre látta volna, és már akkor
testőrséget adott volna mellé, amikor megérkezett. Igazság herceg
azonban... ez nem hűtlenség. Jól szolgáltuk, mert szeretjük. Még mindig
szeretjük. Ezek azok az emberek, akik mindig vigyázták a hátát és mindig
átalakultak, hogy minél jobban védhessék. Ez minden. Úgy gondoljuk, hogy
jó asszonya van. Nem akarjuk, hogy elveszítse. Ennyi. Ettől még nem
gondolunk rosszat a trónörökösről. Tudod te is.
Tudtam. De mégis. Elkaptam a tekintetem az arcáról és megráztam a fejem. Miért
engem? – kérdeztem magamtól. Aztán tudtam, hogy abban a pillanatban, amikor
elvesztettem a türelmemet és leszidtam az őrt, amiért nem védelmezte a királynét,
önként vállaltam a feladatot. Pedig Burrick figyelmeztetett rá, hogy emlékezzek, hol a h
e l y e m . – Beszélek Igazság herceggel és a királynéval, ha Igazság beleegyezik.
Füttyös ismét elvigyorodott.
– Tudtuk, hogy megteszed. Köszönjük, Fitz.
Már el is fordult tőlem, lándzsával a kezében és ismét partnerére támadt. Reméltem,
hogy Molly feltűnik a kútnál, hogy vizet merjen és elkaphatom egy pillantását. Nem így
történt, én pedig csalódtam. Tudtam, hogy nem kellene ilyen játékokat játszanom, de
volt, amikor nem tudtam ellenállni a kísértésnek.

Az elmúlt pár nap különös önkínzás volt a számomra. Nem akartam meglátogatni
Mollyt, de nem tudtam megállni, hogy ne kövessem. Egy pillanattal később léptem be a
konyhába, mint ahogy távozott, remélve, hogy elkapom parfümjének illatát a levegőben,
vagy egyik este a nagyteremben táboroztam le és igyekeztem olyan helyet elfoglalni,
ahonnan észrevétlen szemmel tarthattam. Mindegy, hogy milyen szórakozás adódott,
bábos, vagy dalnok, vagy csak egyszerű emberek, akik a varrásról, vagy a főzésről
beszélgettek, a tekintetemet mindig magához vonzotta Molly. Mindig komolynak és
határozottnak tűnt sötétkék cselédruhájában és soha nem nézett rám. Mindig
beszélgetett más asszonyokkal, vagy ha Türelem előbújt, mellette ült és olyan
figyelmesen hallgatta, mintha egyáltalán nem is léteznék. Néha úgy éreztem, hogy
röpke találkozásunk álom volt csupán, de esténként, mikor visszatérve a szobámba
elővettem az inget, amelyet akkor viseltem és elképzeltem, hogy még érzem rajta az
illatát, valósabbnak tűnt.
Eltelt pár nap, mióta elhamvasztottuk a szipolyozottakat. A királyné testőrsége mellett
más változások is történtek a kastélyban és a környékén. Két újabb hajóépítő mester
jelentkezett hívatlanul, Igazság pedig nagyon örült nekik. Kettricken megilletődött, mert
mindketten neki ajánlották föl a szolgálataikat. Inasokat és segédeket hoztak magukkal,
a hajóépítő műhely létszáma jócskán meggyarapodott. A lámpások már a késő esti és a
kora reggeli sötétségben is pislákoltak a műhelyekben. Igazság egyre több időt töltött
odalenn, Kettricken pedig, mikor meglátogattam, még levertebb volt, mint azelőtt.
Könyvekkel és sétákkal igyekeztem hiábavalóan lekötni a figyelmét. Ideje nagy részét a
szobájában töltötte, majdnem üres tekintettel ücsörögve és napról napra egyre
sápadtabb lett. Hangulata megfertőzte udvarhölgyeit is, így látogatást tenni
Kettrickennél körülbelül annyira volt vidám, mint virrasztani a halottak mellett. Nem
számítottam rá, hogy Igazságot a szobájában találom és nem is csalódtam. A
hajóácsokkal volt, mint mindig. Üzenetet hagytam Kharimnál, hogy Igazság hívasson
magához, amint van ideje rám. Aztán elhatároztam, hogy úgy teszek, ahogy Árny
javasolta és elfoglalom magam. A szobámba mentem és dobókockákat és fapálcikákat
vettem magamhoz és a királyné szobájába igyekeztem.
Úgy határoztam, megtanítok neki egy-két szerencsejátékot, amit a kosvári nemesek
kedveltek, abban a reményben, hogy esetleg többen keresik majd a társaságát.
Kevesebb reményt fűztem hozzá, hogy egyúttal nem lesz szüksége annyira a
társaságomra. Mélabúja ingerültséget váltott ki belőlem és egyre gyakrabban kívántam
magamat máshová a társaságából.
– Taníts
d
meg
csalni
elébb.
Csak
mond
d azt,
hogy
úgy
játssz
ák a
játéko
t.
Mond
d
megn
eki,
hogy
a
szabá
 lyok
mege
ngedi
k az
átver
ést.
Egy
kis
kéztrü
kk, és
kizse
beli
Pomp
át
mielőt
t az
megs
ejtené
.
Aztán
mit is
tehet
ne?
Megv
ádolja
Kosv
ár
úrnőj
ét,
hogy
csalt
a k o
c k á
n?
Persze, a Bolond. Ott jött, a könyökömnél, udvariasan kísérve a folyosón, patkányfejes
jogarát a vállára vetette. Nem ijedtem meg, de tudta, hogy ismét meglepett. Csillogott a
szeme.
– Azt
hisze
m, a
király
né
rossz
néven
venné
, ha
félret
ájéko
ztatná
m.
Miért
nem
tartas
zvele
m,
hogy
elszór
akozt
asd.
Zson
glőrkö
dhetn
él
neki
egy
keves
et –
javas
oltam.
–
Zson
glőrkö
dni?
Kedv
es
Fitz,
azt
tesze
m,
egész
nap,
nap
mint
nap,
de te
úgy
vesze
d,
minth
a
bolon
dozné
k.
Játék
nak
nevez
ed a
munk
ámat,
én
pedig
úgy
látom
a te
munk
ádat,
minth
a
játék
lenne,
amit
nem
te
tervez
tél.
Foga
dd
meg
egy
Bolon
d
tanác
sát:
ne
játékr
a,
rébus
zokra
okítsd
a
király
nét, s
 talán
mindk
etten
okosa
bbak
leszte
k.
– Rébu
szok?
Az
egy
Bingt
onból
való
játék,
igaz?
–
Mana
pság
Kosv
árott
is jól
játssz
ák.
Hát
fejtsd
meg
ezt,
ha
tudod
.
Hogy
an hív
valaki
valam
it, ha
nem
tudja,
hogya
n
kell?
–
Soha
nem
 volta
m jó
ebbe
n,
Bolon
d.
– Akárc
sak a
csalá
dod,
ahogy
hallott
am.
Akkor
válas
zolj
erre:
Minek
van
szárn
ya
Elmé
steker
csén,
lángn
yelve
Igazs
ág
könyv
ében,
ezüst
szem
ei a
relli
perga
mene
n és
arany
pikkel
yes
bőre
a te
szobá
dban
 ? –
Ez
egy
rébus
z?
Szánakozó tekintetet vetett rám. – Nem. A rébusz az az, amit kérdeztem. Ez, egy Előd.
Az első rébusz pedig az volt, hogy hogyan idézel meg egyet?
Lelassítottam a lépteimet. Határozottan néztem a Bolondra, de mindig nehéz volt a
szemeiből olvasni. – Ez is egy rejtvény, vagy egy komoly kérdés? – Igen – felelte a
Bolond komolyan. Megtorpantam és teljesen tanácstalan lettem. Rábámultam,
válaszképp az orra elé emelte a jogarát. Jól megbámulta. – Látod, Sajtfej? Nem tud
többet, mint a nagybátyja, meg a nagyapja. Egyikük sem tudja, hogyan kell Elődöt hívni.
– A Mesterséggel – mondtam meggondolatlanul. A Bolond furcsán nézett rám. – Te
tudod? – Gyanítom.
– Miért
?
– Nem
tudo
m. Ha
jobba
n
beleg
ondol
ok,
nem
tarto
m
valós
zínűn
ek.
Bölcs
király
hossz
úutat
tett
meg,
hogy
megt
alálja
az
Elődö
ket.
Ha
csak
 egysz
erűen
tudott
volna
Üzen
ni
nekik,
miért
ne
tette
volna
?
– Bizon
y. De
néha
van
igazs
ág a
megg
ondol
atlans
ágba
n. Hát
fejtsd
meg
ezt,
fiú: Él
egykir
ály.
Akárc
sak
egy
herce
g.
Mindk
ettő
jártas
a
Meste
rségb
en.
De
hol
vanna
k
azok,
akik
együtt
tanult
ak a
királly
al, és
hol
vanna
k,
akiktő
l ők
tanult
ak?
Hogy
jutottu
nk el
odáig,
hogy
nincs
egyetl
en
Meste
rségh
aszná
ló,
amiko
r oly
nagy
szüks
ég
lenne
rájuk?
–
Békei
dőbe
n
keves
en
tanítt
atnak.
Galen
us
nem
látta
értel
mét,
hogy
taníts
on
bárkit
is,
egész
en a
múlt
évig.
A
kotéri
ája
pedig.
.. –
hirtele
n
elném
ultam
és
bár a
folyos
ó
üres
volt,
nem
akart
am
többe
t
beszé
lni
róla.
Mindi
g
bizal
mask
ént
kezelt
em,
amit
 Igazs
ág a
Mesterségről mondott.
A Bolond szaladt egy kört körülöttem. – Ha nem illik rád a cipő, nem hordhatod, bárki
csinálta is neked – jelentette ki.
– Pontosan – bólintottam. – A cipész pedig nincs többé.
Szomorú. Nagyon szomorú. Szomorúbb, mint a meleg hús a
tányérodon és a vörösbor a poharadban. De aki meghalt, azt is
tanította valaki.
– Magány. De ő is halott. – Ah. De Elmés él. Igazság is. Nekem
úgy tűnik, ha két tanítványa még él, akkor kell lennie többnek
is. Hol vannak? Megvontam a vállam. – Meghaltak. Öregek.
Nem tudom – legyűrtem a türelmetlenségemet és igyekeztem
megfontolni a kérdését. – Elmés király húga, Öröm. Augustus
anyja. Őt talán lehetett volna tanítani, de már régen meghalt.
Nagylelkű király, Elmés apja volt az utolsó, akinek volt
kotériája. Azt hiszem. De már kevesen élnek abból a
nemzedékből – abbahagytam. Igazság egyszer azt mondta,
hogy Magány annyi embert képzett ki a Mesterségre, ahányat
csak talált. Biztosan él még valaki közülük; alig tíz évvel
lehetnek idősebbek, mint Igazság...
– Halottak, túl sokan, ha engem kérdezel. Én tudom – felelt a
Bolond a ki nem mondottkérdésemre. Üres tekintettel nézett
rám, aztán kiöltötte a nyelvét. Hátrébb táncolt, aztán átölelte a
jogarát és a patkányfejet kedvesen az arcához szorította. –
Látod, Sajtfej? Mondom én! Egyikük sem tudja. Egyiküknek
sincs annyi esze, hogy m e g k é r d e z z e .
– Bolond, nem tudnál egyszer végre nyíltan beszélni? –
kiáltottam csalódottan.Megmerevedett, mintha megütöttem
volna, egy piruett közepén. Megállt és lehajtotta a f e j é t .
– Változtatna valamin? – kérdezte komoran. – Hallgatnál rám, ha
egyszer eléd állnékés nem rébuszokban beszélnék? Talán
eltöprengenél a szavaimon és megrágnád később minden
szavát a szobádban? Hát jó. Megpróbálom. Ismered az a
verset, hogy „Hat öreg bölcs fölment Jhaampébe”? Bólintottam
teljes zavaromban.
– Szavald el nekem.
– „Hat öreg bölcs fölment Jhaampébe, fölment egy hegyre és
sose jött le. Kővé vált,vagy elrepült...” – nem tudtam tovább. –
Nem emlékszem az egészre. Egyébként is ostobaság, csak
egy gyermeteg rímhalmaz, ami nem jelent semmit, csak
megragad a f e j e d b e n .
– Éppen ezért fonódik össze a bölcsességekkel – vonta le a
következtetést a Bolond.– Nem tudom! – fakadtam ki. Hirtelen
 elviselhetetlenül bosszúsnak éreztem magam. – Bolond, már
megint ugyanazt csinálod! Folytan rébuszokban beszélsz! Azt
mondod, hogy nyíltan beszélsz, de számomra akkor is
megfoghatatlan!
– A rébuszok, kedves Ficce-ficc, arra valók, hogy a népek
elgondolkodjanak rajta. Hogyúj igazságot találjanak a régi
igékben. Ám legyen... az agyad megfoghatatlan a számomra.
Hogyan érhetem el? Talán ha az éjszaka kellős közepén
jönnék és szerenádot adnék az ablakod alatt:
Fattyú herceg, Fitz kedvesem,
Tétlenségben nincs győzelem.
Fékezed és marod magad,
Holott a tett előnyt farag.
Fél térdre ereszkedett és képzeletbeli húrokat pengetett patkányfejes jogarán.
Szenvedélyesen és meglepően jól énekelt. A dallama egy népszerű szerelmi balladáé
volt. Rám nézett, színpadiasan felsóhajtott, megnyalta az ajkát és bánatosan folytatta:
Mire való egy Látnok szeme,
Hogyha a mát sem látja vele?
Meddig mossa a partot a vér,
Fogadd hát el, mit a holnap ígér!
Kedves Fitzem, Fattyú herceg,
Véred kívánják a percek!
Egy arra járó cselédlány megállt, hogy bámészkodjék. Egy apród nyitotta ki az egyik
ajtót és bámult ki kíváncsian, ostoba vigyorral az arcán. Lassan kezdtem elpirulni, mert
a Bolond arca egyszerre volt lágy és szenvedélyes. Próbáltam elsétálni előle, de térden
csúszva követett a nadrágszáramba kapaszkodva. Meg kellett állnom, mert különben
nevetséges dulakodásba kellett volna kezdenem a Bolonddal. Csak álltam és ostobán
éreztem magam. A Bolond rám mosolygott. Az apród kuncogott, távolabb a folyosón
pedig csodálkozó párbeszédet hallottam. Nem néztem föl, hogy ki mulat még rajtam. A
Bolond csókot lehelt felém. Bizalmas suttogással folytatta:
Gúzsba köt a Sors keze? Nem, ha te vagy a Mestere. Hívd barátid, s a képzetteket,
Rázd le a kényszerképzeteket. Alaktalan, de van jövő, Mély érzésből előtörő. Véredben
az érző Ösztön Győzelemre ösztönözzön. Így kérlek én, a Bolond, térden, Ne
hagyd a Sötétségnek, hogy éljen! Ne hagyd elveszni a népet,
Használj minden Mesterséget!
Megállt, aztán hangosan, lelkesen folytatta:
Mint szellentést, eme verset Ne engedd el füled mellett. Hódolatom jeléül,
Vedd e képet emlékül!
Hirtelen eleresztette a nadrágomat, hátraszaltózott, ami valahogyan azzal ért véget,
hogy letolta a nadrágját és az ülepét mutatta felém. Megrázóan sápadt volt,
megrökönyödtem. Aztán talpra penderült, újra szalonképesen, Sajtfej pedig alázatosan
meghajolt a nézőközönség felé. Mindenki kacagott és tapsolt, én pedig szótlanul álltam.
Megint megpróbáltam elsétálni, de a Bolond elállta az utamat. Komoly pózt vágott és
még mindig vigyorogva a közönsége felé fordult.

– Fúj és ejnye
mindannyiót
okra, amiért
úgy örültök!
Kuncogtok
és
mutogattok
egyösszetört
szívű ifjúra!
Hát nem
tudjátok,
hogy Fitz
elvesztette
szíve
hölgyét?
Pironkodás
mögé rejti
gyászát, de
a hölgy a
sírba szállt,
szerelme
viszonzatlan
maradt. Az
oly
makacsul
szűzies,
ragályosan
dagályos
asszonyság,
Démutka
úrnő
itthagyott
minket. A
saját bűze
végzett vele,
nem kétlem,
bár egyesek
szerint
romlott húst
evett. Ám a
romlott
húsnak
rossz a
szaga,
mondhatnát
ok, hogy
elriasszon
mindenkit
attól, hogy
megegye.
Démutka
asszonyságr
ól azonban
ez nem
mondható
el, talán
nem érezte,
vagy
összetévesz
tette a
parfümje
illatával. Ne
gyászolj,
szegény
fattyú, talán
másvalaki
megkedvel
majd
megint. Erre
megesküszö
m ezen a
szent
napon!
Mától fogva,
Szőr
Sajtfejjel
együtt azon
fáradozunk
majd, hogy
társat
kerítsünk
néked. Most
menj, eridj a
dolgodra,
 mert
föltartottál
engem is.
Ég veled,
szegény
Fitz! Bátor
lélek!
Szegény,
szegény
Fitz...
Ezzel elsétált, bánatosan csóválva a fejét és Sajtfejjel tanácskozva a dologról.
Hitetlenkedve bámultam utána. Akármilyen éles is a nyelve, nem számítottam rá, hogy
egyszer majd a nyilvánosság előtt köszörüli rajtam. Vártam, hátha megfordul és mond
még valamit, amitől megértem az egészet, de nem így történt. Elindultam hát a
folyosón, tanácstalanul és zavartan. Jól megjegyeztem gúnyos rímjeit és tudtam, hogy
sokat fogok még töprengeni rajta az elkövetkezendő napokban, hogy kitaláljam mit
rejtett mögéjük. De Démutka asszonyság? Csak nem mondana ilyesmit, ha nem lenne
„igaz”. Miért adja föl Árny az álcáját? Milyen szegény áldozatot talál, akit Démutka-ként
szekérre tesznek, hogy elszállítsák valamelyik távoli rokonához? Bizonyosan ezt fogja
tenni. Így kezdi meg az utazását, így jut ki észrevétlen a kastélyból? De mégis, miért
akarja elhitetni, hogy meghalt? Hogy Pompa azt higgye, végzett a tanítómmal és utolsó
védelmezőmmel? Mi végre?
Így eltűnődve jutottam el végre Kettricken ajtajához. Megálltam egy pillanatra, hogy
elrendezzem a ruhámat és zilált arcvonásaimat. Ekkor kinyílt az ajtó a terem másik
oldalán és Pompa szaladt egyenesen belém. A lendülete arrébb taszított és még mielőtt
összeszedhettem volna magam, nagyvonalúan megszólalt.
– Semmi baj,
Fitz. Nem
várok
bocsánatkér
ést egy
gyászolótól
– megállt a
folyosóköze
pén, egy
rándítással
kihúzta az
ingét, ahogy
néhány
fiatalember
kilépett
mögüle a
szobájából,
nevetgélve.
Rájuk
mosolygott,
aztán
közelebb
hajolt
hozzám. –
Kinek az
ölébe bújsz
most, hogy
a vén kurva
meghalt? Ó,
mindegy!
Biztos
vagyok
benne, hogy
találsz egy
másik
vénasszonyt
aki
babusgathat
. Vagy
mostantól
fiatalabbakr
a hajtasz? –
mosolygott
rám, mielőtt
sarkon
perdült és
elviharzott
volna
surrogó
selyemruhái
ban, három
talpnyalójáv
al a
nyomában.
A királynét
ért
sérelemtől
haragra
lobbantam.
Olyan
hirtelenségg
el tört rám,
 amilyet még
nem
tapasztaltam
. Éreztem,
hogy a
torkom és a
mellkasom
is
beleremeg.
Hihetetlen
erő szállt
meg;
éreztem,
hogy
vicsorgok.
Távolról
Hol? Hol
van? Ki az?
Mi az? Öld
meg! Tépd
szét! tettem
egy lépést,
tudtam,
hogy a
következő
ugrás lett
volna és
tudtam,
hogy a
nyakába
mélyesztette
m volna a
fogaimat. –
FitzLovag! –
hallottam
egy
megdöbbent
hangot a
hátam
mögül.
Molly hangja! Felé fordultam, a harag helyét öröm váltotta föl, de már fordult is el tőlem.
– Elnézést, uram – mondta és ellépett mellettem, szemeit lesütve, ahogy egy cseléd s z
okta.
– Molly? –
szóltam
utána.
Megállt,
visszanézett
rám, üres,
semmitmon
dó
tekintettel.
– Uram? Van
valami
óhaja? –
Óhajom? –
hát persze.
Körülnéztem
, de a
folyosó üres
volt. Tettem
egy lépést
és
halkabban
szólaltam
meg újból. –
Nem. Csak
hiányoztál.
Molly, én... –
Nem tartom
valószínűne
k, uram.
Kérem,
hadd
menjek a
dolgomra –
elfordult,
büszkén és
higgadtan. –
Mit
csináltam? –
fakadtam ki
türelmetlenü
l. Nem
számítottam
válaszra, de
megállt.
 Egyenes
háttal,
büszke
fejtartással.
Nem fordult
felém.
– Semmit.
Semmit
sem
tett,
uram.
Az

égvilágon
semmit.
– Molly! –
tiltakoztam,
de befordult
a sarkon és
eltűnt. Egy
pillanattal
később
rájöttem,hog
y félig
nyüszítő,
félig morgó
hangot
hallattam.
Menjünk
vadászni
inkább.
Talán, egyeztem bele fáradtan. Talán az lenne a legjobb. Vadászni, ölni, enni és aludni.
És nem tenni semmi mást. Miért nem most?
Nem is tudom igazán.
Összeszedtem magam és ismét Kettricken ajtaja felé fordultam. A kis Rozmaring
nyitotta ki, rám vetette bűbájos mosolyát és beengedett. Amint beléptem, rájöttem,
hogy mit keresett ott Molly. Kettricken egy vastag zöld gyertyát szagolgatott éppen. Az
asztalon több is állt. – Mirtuszgyertya – jegyeztem meg. Kettricken fölnézett és rám
mosolygott.
– FitzLovag!
Kerülj
beljebb.
Foglalj
helyet. Éhes
 vagy? Egy
kis bort?
Álltam és
néztemrá.
Más volt.
Éreztem az
erejét,
tudtam,
hogy
teljesen
önmagába
mélyedt.
Egyszerű
szürke
tunikát és
nadrágot
viselt, nem
hivalkodó
ékszereket,
szőke haja
kibontva
terült a
vállaira.
Nem ezt az
asszonyt
hoztam
vissza
Kosvárba
pár nappal
ezelőtt. Az
az asszony
elkeseredett
volt, dühös
és sértett.
Ez a
Kettricken
boldogságot
sugárzott. –
Fenség –
kezdtem
tétován.
– Kettricken –
helyesbített.
Körbejárt a
 szobában és
elhelyezte a
polcokra a
gyertyákat.
Majdnem kihívás volt, hogy nem szólt többet.
Előrébb léptem a szobába, csak Rozmaring és ő voltak ott. Igazság arról panaszkodott,
hogy a szobája olyan volt, mint egy katonai tábor. Nem volt túlzás. Az egyszerű bútorok
makulátlanul tiszták voltak. Egyszerű szalmazsák hevert a földön ágy gyanánt,
fakeretekbe foglalt finoman festett papírok. Egyáltalán nem volt rendetlenség, minden
vagy befejezett volt, vagy még megkezdetlen. Csak így tudom leírni azt a nyugalmat és
mozdulatlanságot, amit ott éreztem.
Kavargó érzelmekkel léptem be a szobába, de most csak álltam szótlanul, szívem
verése lassan csillapult. Szobájának egyik sarkát papírparavánokkal választotta le, ahol
egy zöld gyapjúszőnyeg hevert a földön, körülötte apró ülőzsámolyokkal, amilyeneket a
Hegyvidéki királyságban láttam. Kettricken meggyújtotta az egyik mirtuszgyertyát és
leült az egyik zsámolyra. A vele szemben lévő felé intett.
– Csatlakozol
?
Csatlakoztam. A paravánok miatt bensőséges hangulatot árasztott a szoba és megtelt a
mirtusz illatával. Beletelt egy pillanatba, míg eszembe jutott miért is jöttem. – Fenség,
azt gondoltam, talán megtaníthatnám néhány szerencsejátékra, amit errefelé szokás
játszani, hogy csatlakozni tudjon, ha mások ilyesmivel szórakoztatják magukat. – Talán
majd máskor – mondta kedvesen. – Ha mi ketten szórakoztatni akarjuk magunkat,
akkor majd megkérlek, hogy taníts meg rá. De csak ezért. Rájöttem egy ősi
bölcsességre. Csak olyan messzire távolodhatsz el önmagadtól, amennyire a lelked
kötele engedi. Akkor pedig vagy elpattan, vagy visszaránt a testedbe. Végre ismét
önmagamban járok, FitzLovag. Ezt érzed ma körülöttem. – Nem értem.
Elmosolyodott. – Nem kell értened.
Ismét elcsöndesült. Rozmaring a kandalló mellé telepedett és krétával rajzolgatni
kezdett. Még a kislány szokásos elfoglaltsága is lustábbnak tűnt. Visszafordultam
Kettricken felé, de csak ült és tűnődve mosolygott rám.
Rövid idő múlva megkérdeztem. – Mit csinálunk? – Semmit – mondta Kettricken.
Én is úgy tettem. Hosszú idő múlva megjegyezte.
– Saját törekvéseink és a feladatok, amiket kijelölünk magunknak, a váz, amelyen
megakarjuk mintázni a világot, nem több, mint egy fa árnyéka a havon. Változik, ahogy
a nap mozog, elnyeli az éjszaka, ingadozik a széllel és végül, ha a lágy hó elolvad,
torzultan fekszik az egyenetlen földön. De a fa tovább létezik. Érted? – hajolt előre,
hogy a szemembe nézzen. – Azt hiszem – mondtam kényelmetlenül. Majdnem
sajnálkozó pillantást vetett rám.
– Megértenéd, ha nem akarnád megérteni, ha nem aggasztana tovább, hogy
miértfontos ez nekem és egyszerűen megpróbálnád megérteni, hogy van-e ilyen idea
az életedben. De nem kérem, hogy tedd meg. Nem kívánok senkitől semmit. Ismét
visszaült, ellazította magát és megint nem csinált semmit. Egyszerűen ült velem
szemben és kitárulkozott. Éreztem, ahogy az életereje elsuhan mellettem és körbevesz.
Csak egy halovány érintés volt, és ha nem ismertem volna a Mesterséget és az
Ösztönt, talán nem is éreztem volna. Óvatosan, mintha egy pókhálóból font hídon
kelnék át, megérintettem az érzékeit.
Tapogatózott maga körül, nem úgy ahogy én egy bizonyos állat felé, vagy azért, hogy
érzékeljem mások jelenlétét. Elvetettem azt a szót, amit saját képességemre
használtam. Kettricken nem keresett semmit az Ösztönével. Ahogy mondta, csupán
létezett, mint az egész része. Összeszedte magát és megtapasztalta, ahogy ez a
hatalmas pókháló megérintette és elégedett volt. Törékeny volt és nagyon finom, én
pedig megcsodáltam. Egy pillanatra én is ellazítottam, kilélegeztem és megnyitottam
magam az Ösztönnek. Félretettem minden óvatosságomat és aggodalmamat, hogy
Burrick esetleg észreveszi. Soha nem tettem még ehhez hasonlót. Kettricken
kiterjeszkedése olyan törékeny volt, mint egy csepp harmat egy virágszirmon. Az enyém
pedig olyan, mint egy átkozott árvíz, ami kiszáradt csatornákon zubog végig és végül
kitör.
Vadásszunk! ujjongott a Farkas.
Az istállókban Burrick fölkapta a fejét és felmordult, de senki sem volt a közelében;
Kormos topogott a jószágállásban. Molly megborzongott és megrázta a fejét. Kettricken
felriadt, úgy nézett rám, mintha mondtam volna valamit. Még egy pillanatig tartott,
megragadott ezer oldalról, megnyújtott és széthúzott ez a háló. Mindent éreztem, nem
csak az embereket és jövés-menésüket, de minden galambot az ereszek alatt, minden
egeret, ami észrevétlenül lopózott a sötét zugokban, minden szikráját az életnek, ami
soha nem volt és nem lesz apró szikra, hanem mindig is az élet hálójának egyik
kereszteződése volt. Semmi sincs egyedül, semmi sem áldott, semmi sem
jelentéktelen, semmi sem fontos.
Valahol valaki énekelt, aztán elhallgatott. Egy kórus jött az ének után, távoli és tompa,
Mi? Tessék? Hívtál? Itt vagy? Álmodom? megragadtak, ahogy egy koldus ragadja meg
az elhaladók ruháját, és hirtelen megértettem, hogy ha nem húzódom el, szétbomlok,
mint egy darab szövet. Pislogtam és újból bezárkóztam magamba. Lélegeztem.

Nem telt az idő. Egyetlen lélegzetvétel, egyetlen pislantás. Kettricken gyanakodva

nézett rám a szeme sarkából. Úgy tettem, mint aki nem veszi észre. Megvakartam az
orromat és fészkelődtem. Ismét elhelyezkedtem. Csak pár perc elteltével sóhajtottam föl
és vontam meg a vállam. – Attól tartok nem értem a játékot – mondtam végül. Sikerült
felbosszantanom. – Ez nem játék. Nem kell megértened, vagy tenned.
Egyszerűen hagyj abba mindent és létezz.
Látványos erőfeszítést tettem. Mozdulatlanul ültem pár pillanatig, aztán az ingujjamat
kezdtem babrálni, amíg észre nem vette. Szégyenkezve lesütöttem a szemem. – A
gyertyának nagyon kellemes az illata – jegyeztem meg. Kettricken megadóan sóhajtott.
– A cselédlány, aki készíti őket, nagyon ügyes. Mintha a kertemet varázsolná
elém.Pompa hozott nekem néhány méhviasz gyertyát, amit ő csinált, aztán magam
kerestem föl értük. A kastélyban cseléd, nincs túl sok szabadideje, hogy sokat csináljon.
Szerencsésnek tartom magam, hogy sikerül hozzájutnom. – Pompa – ismételtem meg.
Pompa Mollyról beszélt Kettrickennek. Pompa elég jó ismeri ahhoz, hogy tudja,
gyertyákat szokott csinálni. Balsejtelem tört rám. – Fenség, azt hiszem csak zavarom a
dolgában. Nem áll szándékomban.
Engedelmével távoznék, s majd visszatérek, ha társaságra vágyik.
– Nem zavaró a jelenléted, FitzLovag – nézett rám. – Nem próbálod meg esetleg
újból?Egy pillanatig azt hittem... Nem? Ó, rendben, menj csak – sajnálkozást és
magányosságot éreztem a hangjában. Aztán kihúzta magát. Levegőt vett és lassan
kifújta. Éreztem, ahogy a tudata ismét megrezegteti a hálót. Van benne Ösztön,
gondoltam magamban. Nem erősen, de rendelkezik vele.
Halkan elhagytam a szobáját. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy mi lenne, ha Burrick
megtudná. Kevésbé volt szórakoztató visszagondolni, ahogy rájött, hogy én
rendelkezem vele. Az éjszakai vadászataimra gondoltam a farkassal. Lehet, hogy
hamarosan a királyné furcsa álmokról fog panaszkodni?
Hűvös határozottság támadt bennem. Rá fognak jönni. Túl óvatlan voltam, túl sokáig.
Tudtam, hogy Burrick megérzi, ha az Ösztönt használom. Mi van, ha akadnak mások is.
Bestiabűbájjal vádolhatnak. Elhatározásra jutottam és megkeményítettem magam.
Holnap cselekedni fogok!

1 1
Magányos farkasok

A BOLOND ÖRÖKRE KOSVÁR nagy rejtélye marad. Azt bizonyossággal állíthatjuk,

hogy semmit sem tudunk róla biztosan. Az eredete, kora, neme és faja mind találgatás
tárgyát képezik. A legelképesztőbb dolog a Bolonddal kapcsolatosan, hogy nyilvános
személy létére titokban tudja tartani a magánéletét. A Bolonddal kapcsolatos kérdések
mindig meghaladják a válaszok számát. Vajon tényleg rendelkezik egyfajta misztikus
képességgel, vagy bármifajta mágiával, vagy csak éles esze és éles nyelve miatt tűnt
úgy, hogy mindent tudott, mielőtt bekövetkezett volna? Ha nem is ismerte a jövőt,
mindig úgy tett, mintha ismerné és kimért feltételezéseivel esetleg minket bírt rá arra,
hogy segítsünk az ő elképzelései szerint alakítani a jövőt. *
Fehér a fehéren. Megmozdul egy fül és abban a pillanatban mindent elárul. Látod?
mutattam. Érzem a szagát.
Én látom pillantottam a préda felé. Egy mozdulat is elég volt. Látom! felugrott, a nyúl is
nekiiramodott, Kölyök pedig utána. A nyúl könnyen szaladt a havon, míg Kölyöknek utat
kellett magának csinálnia, csak szökellésekkel tudta követni. A nyúl jobbra-balra
kacsázott és kitért, beszaladt a bokrok közé, tekergőzött az ágak között. Vajon ott
maradt? Kölyök reménykedve szimatolt, de a sűrű tüskék v i s s z a f o r d í t o t t á k .
Elment mondtam neki.
Biztos? Miért nem segítettél? Nem tudok utolérni egy nyulat laza hóban. Be kell
cserkésznem és csak akkor ráugranom, ha egy ugrás elég.
Ó, megértés. Megfontolás. Ketten vagyunk. Párban kellene vadásznunk. Én fölriasztom
az áldozatot és feléd terelem. Te várhatnál rá és egy ugrással elkaphatnád és
eltörhetnéd a nyakát. Lassan megráztam a fejem. Meg kell tanulnod egyedül vadászni,
Kölyök. Nem leszek mindig veled.
Egy farkasnak nem egyedül kell vadásznia. Talán nem. De sok mégis így tesz.
@Akárcsak lefogsz. De nem akartam, hogy nyúllal kezd. Gyere.
A sarkamban haladt, rám bízta a vezetést. Még napfelkelte előtt elhagytuk Kosvárat. A
nap azóta fölkelt, az ég kék és hideg volt fölöttünk. A csapás, amit követtünk, alig volt
több, mint egy vékony csík a mély hóban. Majdnem a térdemig ért. Körülöttünk az erdő
téli mozdulatlanságba dermedt, csak egy apró madár surrogása, vagy varjak távoli
károgása törte meg a csöndet. Ritkás erdő volt, többnyire facsemetékkel, néhol egy
faóriással, ami túlélte a tüzet, ami errefelé pusztított régebben. Nyáron jó legelő volt a
kecskéknek, az ő éles patáik vágták azt a csapást, amit követtünk. Egy egyszerű
kőkunyhóhoz vezetett egy roskadozó karám mellett, egy jászollal. Csak nyáron h a s z n
á l t á k . Kölyök repesett az örömtől, amikor reggel érte mentem. Megmutatta a
kerülőútját, amin elkerülhette az őrséget. Egy régi jószágkapu volt a kijárata, amit már
régen befalaztak. Egy darabon megcsúszhatott a föld valamelyik tavasszal olvadáskor
és egy keskeny repedés keletkezett a falon, amelyen bőven átfért. A letaposott hó arról
árulkodott, hogy gyakran használta. Amint kívül kerültünk a falakon, eltávolodtunk a
kastélytól, mint szellemek suhantunk a pirkadati árnyékok közt. Miután biztonságos
távolba kerültünk, Kölyök cserkészési gyakorlatot tartott. Előreszaladt, lelapult és
megvárt, aztán rám rontott, belém kapott vagy föllökött, aztán nagy ívben visszafordult,
hogy hátulról támadjon rám. Hagytam, hogy játszadozzék, legalább bemelegít engem is
és élvezze a céltalan tombolást. Mindig mozgásban voltunk, hogy mire a nap teljesen
előbukkant, mérföldekre járjunk Kosvártól. A fehér nyúl kiszúrása puszta véletlen volt.
Egyszerűbb áldozatot szemeltem ki neki az első alkalomra.
Miért jöttünk ide? kérdezte, amint a kunyhó közelébe értünk. Vadászni mondtam
egyszerűen. Megálltam, távol a kunyhótól. A kölyök mellém telepedett várakozóan.
Gyerünk, keress nyomokat. Ó, igazán méltó vadászat ez. Szimatolgatni egy ember
odújában maradékok után, m e g v e t é s .
Nem maradékok. Keress.
Előrement, aztán elkezdte megközelíteni a kunyhót. Figyeltem. Az álombéli vadászatok
sok mindenre megtanították, de most azt akartam, hogy tőlem teljesen függetlenül
vadásszék. Nem volt kétségem felőle, hogy képes rá. Rosszallóan gondoltam rá, hogy
ez a bizonyítási feladat csak késlelteti az elkerülhetetlent. A havas bokrok között
maradt, amennyire csak tudott. Óvatosan közelítette meg a kunyhót, hegyezte a füleit
és szünet nélkül szimatolt. Régi szagok. Emberek. Kecskék. Hidegek és régiek egy
pillanatra mozdulatlanná dermedt, aztán óvatos lépést tett előre. Előrecsapta a füleit,
lelapította a farkát, minden érzékével összpontosított. EGÉR! ugrott és elkapta.
Megrázta a fejét, halk reccsenés, aztán elröpítette az egeret. Elkapta megint. Egér!
jegyezte meg lelkesen. Földobta a zsákmányát aztán két lábra ereszkedve utánakapott.
Büszkeséget és helyeslést sugároztam felé. Mire befejezte a játszadozást az
áldozatával, az alig volt több egy szőrcsomónál. Végre lenyelte, aztán hozzám
szökdécselt.
Egerek! Tele van velük a környék. A szaguk és a nyomuk mindenütt ott van. Gondoltam,
hogy itt lesznek. A juhászok panaszkodtak, hogy az egerek ellepik a helyet és
megdézsmálják a nyárra félretett tartalékaikat. Sejtettem, hogy itt telelnek át.
Meglepően kövérek a időhöz képest jegyezte meg Kölyök és egy újabb szökkenéssel
már úton is volt. Eszelős lelkesedéssel vadászott, de csak addig, amíg csillapította az
éhségét. Aztán rajtam volt a sor, hogy megközelítsem a kunyhót. A hó feltorlódott az ajtó
mentén, de némi erőfeszítés árán sikerült kinyitnom. Belül felfordulás volt, a hó néhány
helyen beszivárgott csíkokban borította a fagyos padlót. Volt benne egy összetákolt
kemence és egy kémény, valamint egy asztal egy fa lócával. Maradt még egy kevés
tűzifa is, óvatosan apró tüzet raktam belőle, éppen eleget ahhoz, hogy hőt sugározzon
és megmelegíthessem rajta egy kicsit a húst és a kenyeret, amit magamnak hoztam.
Kölyök is kért egy falatot, inkább az osztozkodás végett, mint éhségből, aztán lelkesen
körülnézet. Sok egér!
Tudom tétováztam, aztán hozzátettem. Itt nem fogsz éhezni. Hirtelen fölkapta a fejét a
sarokból, ahol éppen szimatolt. Pár lépéssel közelebb jött, aztán megvetette a lábait.
Itthagysz engem nézett a szemembe. Hátborzongató érzés volt.
Igen. Rengeteg itt az ennivaló. Nemsokára visszajövök, hogy biztos legyek benne, hogy
jól vagy. Azt hiszem jó helyed lesz. Megtanítod magadat vadászni. Először egerekre,
aztán nagyobbakra... Elárulsz engem. Elárulod a falkát.
Nem. Nem vagyunk falka. Szabadon engedlek, Kölyök. Túl közel kerülünk egymáshoz.
Egyikünknek sem tesz jót. Figyelmeztettelek már nagyon régen, hogy nem kötődünk
össze. Nem osztozhatunk egymás életén. Jobb neked egyedül, hogy azzá legyél,
aminek születtél.
Arra születtem, hogy egy falka része legyek. Azt mondod talán, hogy a közelben vannak
farkasok, akik befogadnak egy betolakodót és a falka részévé teszik? Nem bírtam állni
a tekintetét. Nem. Itt nincsenek farkasok. Több napi utazásra találni csak olyan vad
vidékeket, ahol már élnek farkasok. Akkor mi van itt a számomra? Élelem. Szabadság.
A saját életed, függetlenül az enyémtől.
Egyedüllét vicsorgott rám, aztán elfordult. Nagy ívben elkerült, ahogy az ajtó felé tartott.
Emberek! vicsorogta. Valóban nem vagy falka, csak ember –, megállt az ajtóban. Az
emberek azt hiszik, hogy uralhatják mások életét anélkül, hogy hozzájuk kötődnének.
Gondolod, hogy csak a te döntésed, hogy kötődj? A szívem az enyém. Annak adom,
akinek akarom. Nem adom olyannak, aki félrelök. Nem engedelmeskedem olyannak,
aki megtagadja a falkát és a kötődést. Gondolod, hogy itt maradok és. körbeszimatolom
ezt az odút, hogy egerekre vadásszak, akik a saját piszkukat gyűjtögetik? Olyan legyek,
mint egy egér és az ember hulladékán éljek? Nem. Ha nem vagyunk falka, akkor nem
vagyunk testvérek. Nem tartozom neked semmivel, engedelmességgel főként. Nem
maradok itt. Úgy élek, ahogy akarok.
Ravaszság a gondolataiban. Rejtegetett valamit, de kitaláltam.

Azt teszed, amit akarsz, Kölyök, kivéve egyet. Nem követsz vissza Kosvárba.
M e g t i l t o m . Megtiltod? TE megtiltod? Tiltsd meg a szélnek, hogy keresztülfújjon a
réseken. Vagy a fűnek, hogy nőjön. Annyi jogod van. Megtiltod. Horkantott és elfordult
tőlem. Megkeményítettem az akaratomat és utoljára szóltam h o z z á .
– Kölyök! – mondtam emberi hangomon. Visszafordult, riadtan. Hangsúlyom
hallatánhátracsapta a füleit. Majdnem rám vicsorgott, de mielőtt megtehette
volna, eltaszítottam. Ez olyasmi volt, amit ösztönösen tudtam, már régóta, mint
azt, hogy elrántsam a kezemet a tűztől. Ritkán használtam, mert egyszer Burrick
 ellenem fordította, ezért nem mindig bíztam benne. Ez nem olyan lökés volt, amit
akkor alkalmaztam rajta, amikor megvásároltam. Ebbe erőt vittem, ami már
majdnem gyakorlati taszítás volt. Elszökkent tőlem, szétterpesztett lábakkal
megállt a havon, harcra készen. A tekintete döbbent volt. – MENJ! – kiáltottam rá
emberi hangomon és taszítottam rajta Ösztönöm minden erejével. Elszaladt, de
nem büszkén, hanem kapálózva és szökellve a hóban. Magamban tartottam a
tudatomat, nem akartam követni, hogy megbizonyosodjam, hogy nem áll meg.
Nem, végeztem vele. A taszítás a kötelék megtörése volt, nem egyszerű
visszahúzódás, hanem minden kapcsolat eltaszítása. Elválasztódás. Jobb, ha
úgy is marad. Mégis, ahogy álltam és bámultam a bokrot, ami mögött eltűnt,
olyan ürességet éreztem, mintha a hideg utat talált volna a bensőmbe, viszkető
érzés, ami valaminek a hiányát jelzi. Mint egy levágott végtag.
Elhagytam a kunyhót és elindultam az én otthonom felé. Minél messzebbre jutottam,
annál jobban fájt. Mint a lenyúzott hús és bőr. Rosszabb volt, mint amikor Burrick
szakított el Kotnyelestől, mert saját magam végeztem. A hanyatló délután hűvösebbnek
tűnt, mint a pirkadat előtti sötétség. Próbáltam elhitetni magammal, hogy amit tettem, az
szükséges volt. Mint Virágó esetében. Félresöpörtem a gondolatot. Nem. Kölyök jól
lesz, jobban, mintha velem maradt volna. Milyen élete lenne egy vad ragadozónak az
örökös lopakodás, a vadászkutyáktól való rettegés árnyékában. Talán egyedül lesz,
talán elszakítva mindentől, de élni fog. A kapcsolatunk megszakadt. Halvány kísértést
éreztem, hogy kinyúljak utána, hogy érzékelem-e még, de keményen visszatartottam
magam és amilyen erősen csak tudtam, elzártam előle a gondolataimat. Vége. Nem fog
követni azután, hogy eltaszítottam. Nem. Tovább csörtettem és nem néztem hátra. Ha
nem mélyedtem volna el a gondolataimban, hogy magamba zárkózzak, talán
figyelmeztethetett volna valami. Kétlem. Az Ösztön soha nem használt a szipolyozottak
ellen. Nem tudom, hogy követtek-e, vagy egyszerűen elhaladtam a rejtekhelyük mellett.
Csak akkor vettem észre őket, amikor hátulról ütés ért és elterültem a hóban. Először
azt hittem, hogy Kölyök az, hogy megkérdőjelezze a döntésemet. A hátamra fordultam
és talpra álltam volna, de egy másik megragadta a vállamat. Három férfi volt, az egyik
fiatalabb, a másik kettő termetes és izmos. Mindent megjegyeztem róluk, mintha
Árnynak, vagy Igazságnak gyűjtöttem volna adatokat. Az egyik, magasabb, kést
markolt, a többiek botokat. Szakadozott, mocskos ruházat. Vörös és fagyfoltos arcok,
mocskos szakállak és kócos hajak. Harcoltak egymás közt, vogy megtámadtak valaki
mást is előttem?
Kiszabadultam a fogásból és hátraszökkentem, hogy minél távolabb legyek tőlük. Volt
egy késem az övemben, nem túl hosszú, de ez volt mindenem. Nem gondoltam, hogy
szükségem lesz fegyverre aznap; azt hittem, nem volt több szipolyozott Kosvár
környékén. Széles kört formáltak, melynek én álltam a közepén. Hagyták, hogy
előrántsam a késemet. Nem tartottak tőlem.
– Mit akartok? A köpenyemet? – lecsatoltam és a hóba dobtam. Az egyik követte
atekintetével, de egyikük sem, ugrott érte, mint ahogy számítottam.
Körbeforogtam, hogy lássam mind a hármat, igyekeztem, hogy egyik se kerüljön
mögém. Nehéz feladat volt. – Kesztyűt? – levettem és a fiatalabb felé dobtam.
Hagyta, hogy lehulljon. Morogtak, miközben köröztek, engem figyeltek, egyikük
 sem akart elsőként támadni. Tudták, hogy késem van; aki először támad,
belekóstol. Igyekeztek elzárni a menekülésem útját. – Mit akartok? – dörrentem
rájuk. Megpördültem, az egyiknek elkaptam a pillantását. Élettelen tekintete volt.
Semmi vadság, csak a kényelmetlenség nyomorúsága és a s z ü k s é g l e t . –
Húst – dünnyögte, mintha fogóval húztam volna ki belőle.
– Nincs nálam hús. Csak harcot foghattok magatoknak!
– Te – lehelte egy másik, egy nevetés hátborzongató paródiájával. – Hús!Túl
hosszú pillanatra torpantam meg, túl sokáig néztem az egyiket, mert
valamelyikük a hátamra vetette magát. Átkulcsolt a karjaival, aztán hirtelen
beleharapott a nyakamba.
Hús. Én.
Iszonyú rettegés tört rám, bekebelezett és harcoltam. Harcoltam, akárcsak az első
alkalommal, Pöröly mellett, vak gyűlölettel és vadsággal, ami az övékével vetekedett.
Az elemek az én oldalamon álltak. A fagy kikezdte őket, ujjaik tompák és ügyetlenebbek
voltak, az én túlélési ösztöneim frissebbek, energikusabbak voltak, az övék pedig
kimerült és céltalan. Az első támadó kiharapott belőlem egy darabot, de kiszabadítottam
magam. Ennyire emlékszem, a többi homályos, nem tudom sorrendbe rakni.
Emlékszem, hogy az egyik a szememre döfött és emlékszem a reccsenésre, ahogy
eltörtem az ujjait. Dulakodtam az egyikkel, miközben a másik bottal csapkodott, amíg
sikerült úgy fordulnom, hogy a társa kapja a csapásokat. Nem emlékszem, hogy
éreztem volna az ütéseket, vagy a fájdalmat, a nyakam csak egy meleg pont volt,
ahonnan vér szivárgott. Nem éreztem a sérüléseimet, sem a vágyat, hogy megöljem
mind. Nem győzhettem. Túl sokan voltak. A fiatalabbik a hóban térdepelt és vért
köhögött föl. Megint lefogtak, a másik megvágta a karomat, én pedig kapálóztam és
csapkodtam, többnyire eredménytelenül, de a látásom pereme már kezdett
elhalványulni és az ég forogni kezdett.
T e s t v é r !
Jött, csattogó állkapcsokkal, faltörő kosként robbanva fogva tartómnak. A hóba dőltünk,
a szipolyozott szorítása enyhült rajtam. Kitisztult a fejem, és hirtelen új erőre kaptam,
ismét elfelejtettem a fájdalmat. Meg mernék esküdni rá, hogy kívülről láttam magam,
amint vértől maszatosan vicsorogtam. Aztán Kölyök legyűrte az egyiket; olyan
sebességgel támadt rá, amilyennel ember nem rendelkezett, vicsorgott és a fogait
csattogtatta, torokra támadott. Kicsúszott egy fogásból, aztán újból rajta volt. Tudom,
hogy tudtam, mikor zárult össze az állkapcsa a torkán. Éreztem a haláltusáját a
saját államban és a vér lüktetését és ízét a számban. Megráztam a pofám és a fogam
húst tépett, kiontotta az életét.
A semmi ideje volt. Aztán a hóban ültem, hátamat egy fának vetve. Kölyök nem messze
a hóban feküdt, mellső mancsai véresek voltak. Tisztára nyalta őket, gondosan,
módszeresen. Az arcom elé emeltem a karomat és vér töröltem le róla. Nem az enyém
volt. Hirtelen előre térdeltem és szőrt köpködtem ki a hóra, aztán okádtam, de még az
epe keserű íze sem tudta elvenni a vér és a hús ízét a számból. Feltépett torok. Egy
borzalmas pillanatra föl tudtam idézni, ahogy a torkának ugrottam és belemélyesztettem
a fogaimat. Szorosan lehunytam a szememet és mozdulatlanul ültem. Hideg orr
érintette meg az arcomat. Kinyitottam a szemem. Mellettem ült és engem m é r e g e t e
tt.
K ö l y ö k . Éjszem javított ki. Az anyám nevezett el Éjszemnek. Én voltam az utolsó az
alomban, aki kinyitotta a szemét, szusszantott. Körülnézett a holttestekre. Követtem a
pillantását. A késemet a fiatalabbikba döftem, de lassan halt meg. A másik kettő... Én
gyorsabban öltem mondta Éjszem. De nekem nem olyan fogaim vannak, mint a
tehénnek. Jól csináltad a fajtádhoz képest, fölállt és megrázta magát. Hideg és meleg
vér fröcskölt az arcomra. Letöröltem. Vérzel állapítottam meg. Te is. Először a te
véredet vette a késével, aztán az enyémet. Hadd nézzem.
M i é r t ?
A kérdés ott lebegett a fagyos levegőben. Lassan beköszöntött az éjszaka. Nem volt
szükségem fényre, hogy lássam. Nem is kellett látnom. Látnia kell valakinek a saját
fülét, hogy tudja, hogy ott van? Hasztalan letagadni az egyik végtagomat, akárcsak
hasztalan letagadni Éjszemet is. Testvérek vagyunk. Falka vagyunk, mondtam.
V a l ó b a n ?
Éreztem, hogy kinyúl, tapogatózik, a figyelmemet keresi. Emlékeztettem magam, hogy
éreztem már ugyanezt korábban és megtagadtam. Most nem. Rá összpontosítottam
osztatlan figyelmemet. Éjszem ott volt, bunda és fog, izom és mancs én pedig nem
tértem ki. Tudtam, hogy hogyan fúródott a kés a vállába. A mellkasához húzta föl a
mancsát. Tétováztam, aztán éreztem megbántódását, amiért tétováztam. A bizalom
nem bizalom, amíg nem teljes. Nem tudom, melyikünk sugallta a gondolatot. Egy
pillanatra kétszer annyi érzékszervvel szemléltem a világot, ahogy Éjszem érzékszervei
átfedték az enyémeket. Éreztem a holttestek szagát, a fülével hallottam, hogy a dögevő
rókák már közelebb húzódtak a halottakhoz, az ő szemeinek nem volt akadály az
ereszkedő sötétség. Összekötődtünk.
A hideget fagy követte. Éreztem a földben és lassan kezdtem érezni a csontjaimban is.
Megtaláltuk a köpönyegemet, már ellepte a dér. Leráztam róla és a vállamra
kanyarítottam. Nem kapcsoltam össze, távol tartottam a harapástól. Sikerült
fölráncigálnom a kesztyűimet a fájdalom ellenére is.
– Jobb, ha indulunk – javasoltam. – Ha hazaértem, ellátom a sebeinket. De előbb
jussunk el odáig.
Éreztem a beleegyezését. Mellettem, nem mögöttem ment. Egyszer fölemelte a fejét,
hogy beleszagoljon a levegőbe. Hideg szél támadt, havazni kezdett. Ez minden. Az orra
biztosított, hogy nem kellett több szipolyozottól tartanom. A levegő tiszta volt, a hátunk
mögött hagyott holttestek bűzét leszámítva, ami egyre halványult és rókaillattal k e v e r
e d e t t . Tévedtél jegyezte meg. Egyikünk sem vadászik valami jól egyedül. Hacsak
nem hitted azt, hogy jól boldogultál, mielőtt megérkeztem. – Egy farkas nem egyedül
vadászik – mondtam. Igyekeztem méltóságteljesnek h a n g z a n i .
Kilógatta a nyelvét. Ne félj, testvér, itt leszek.
Tovább sántikáltunk a ropogós, fehér hóban a fák fekete körvonalai között. Már nem
vagyunk messze sugallta. Éreztem, hogy az ereje elkeveredik az enyémmel, ahogy
tovább botorkáltunk.
*
Lassan délre járt az idő, mikor Igazság térképszobája elé értem. Az alkaromat szorosan
bekötöztem, bő ujjú inggel takartam el. A seb nem volt súlyos, de fájt egy kicsit. A
harapásnyomot már nem tudtam olyan könnyen eltüntetni, hiányzott egy darab a
vállamból és erősen vérzett. Mikor tükörrel megnéztem előző este, felfordult a
gyomrom. A kitisztításától csak még jobban vérzett. Ha Éjszem nem lépett volna közbe,
több harapásnyit is veszthettem volna. Üggyel-bajjal sikerült bekötöznöm, de nem túl
jól. Inget húztam rá és begomboltam a nyakát is, hogy eltakarja. Minduntalan csúszkált
a kötésen, ami kellemetlen volt, de legalább nem látszott. Határozottan kopogtattam az
ajtón és megköszörültem a torkom. Kharim nyitott ajtót és közölte, hogy Igazság
nincsen ott. Aggodalom bujkált a hangjában. Igyekeztem nem osztozni benne. – Egy
pillanatra sem hagyja békén a hajóácsokat, igaz? – Nem – rázta meg a fejét Kharim. –
Fönn van, a tornyában – mondta kurtán.
Elfordultam, ahogy lassan becsukta az ajtót.
Rémület kúszott föl a gerincemen. Igazságnak nem volt oka rá, hogy a tornyában
legyen. Ilyenkor semmiképp; abból a toronyból szokta nyaranta a Mesterség
segítségével manipulálni a kalózok gondolatait. Télen nem volt szükség rá, különösen,
hogy viharos szél fújt odakint és havazott. Csak a Mesterség függősége lehetett az oka.
Én is éreztem azt a csábítást egyszer, jutott eszembe, ahogy összeszorított foggal
megmásztam a toronyba vezető lépcsőket. Felrémlett egy emlékkép, azokból az
időkből, amikor Galenus a Mesterségre oktatott minket. Ő beszélt először a Csábításról,
ami elragadja az embert, ha gyönge és nem tud ellenállni és tudatlan, nyáladzó
csecsemővé válik tőle. Ezért arra buzdított minket, hogy a világi életben is gyakoroljunk
önmegtartóztatást és kerüljünk mindent, ami a céltalan kényelmet szolgálja. Ostorral és
megalázással verte belénk az elveit, amik túlmutattak minden ésszerű határon. Fel
akart vértezni az érzés ellen, ami mégis magával ragadott egyszer. Nem olyannak
tapasztaltam, ahogy Galenus leírta, ízléstelen gyönyörként, inkább ahhoz a hirtelen
szívdobogáshoz és meginduláshoz hasonlított, amit néha tapasztaltam, ha zenét
hallgattam, vagy a fácán hirtelen fölriadásához a bozótosból, vagy ahhoz, amit akkor
éreztem, amikor sikerült lóval átugratni egy nehéz akadályt. Abban a pillanatban, amikor
minden egyensúlyba kerül és egy pillanatig együtt halad, ahogy a madárraj vált irányt
tökéletes harmóniában. A Mesterség ezt az érzést nyújtotta, de nem csak egy pillanatig,
hanem olyan sokáig amíg az ember el tudta viselni és csak erősebbé, tisztábbá vált,
ahogy fejlődött a Mesterségben. Legalábbis így hittem. Az én képességeimet
maradandó károsodás érte a Galenus elleni tudati összecsapásban. A mentális
védőfalak, amiket ennek hatására emeltem olyan vastagok voltak, hogy néha még
Igazság sem tudott elérni. Én szinte teljesen képtelen voltam szabályozottan és
pontosan kisugározni magamból.
Megálltam Igazság ajtajánál, nagy levegőt vettem aztán kifújtam, hogy elűzzem sötét
gondolataimat. Azok a dolgok már megtörténtek, nincs értelme földühítenem magamat
rajtuk. Szokás szerint kopogás nélkül léptem be, hogy a kopogás ne zavarja meg
Igazság koncentrálását.
Nem kellett volna használnia a Mesterséget, mégis megtette. Az ablaktáblák nyitva
álltak, szél és hó táncolt az ablak körül a szobában. Igazság az ablak előtt állt, a szél
belekapott a hajába és a zekéjébe. Nagyokat lélegzett, egyenletesen, mintha egy
kimerítő nap után mély álomban ringatózna. – Igazság Herceg? – szólaltam meg
halkan.
Felém fordult, a tekintete maga volt a tűz, a fény és az arcomba csapó orkán. Olyan
erővel küldte felém a Mesterséget, hogy úgy éreztem, kitaszít önmagamból és átveszi
az irányítást a testem fölött. Egy pillanatig fuldokoltam a hatalmában, aztán nem volt ott
többé. Olyan gyorsan húzódott vissza, hogy meginogtam, levegő után kapkodva. Egy
lépéssel mellettem termett, megragadta a könyökömet amíg visszanyertem az e g y e n
s ú l y o m a t . – Sajnálom – mondta. – Nem vártalak. Megleptél. – Kopognom kellett
volna – feleltem. – Mi az, amit olyan elmélyülten szemléltél odakint? Kinézett. – Semmi
különös. Néhány fiú a sziklákon, amint egy bálnacsordát bámulnak. Két halászhajónk,
amik még ilyen időben is kifutottak. Nem élvezik túlzottan.
– Akkor
nem
Martal
ócok
után
kutats
z... –
Ilyenk
or
nincse
nek
odaki
nt, de
azért
figyele
k –
lenéz
ett a
karom
ra és
eleng
edett.
– Mi
történt
veled
? –
kérde
zte
témát
váltva.
–
Emiatt
jöttem
hozzá
d,
herce
gem.
Szipol
yozott
ak
támad
tak
rám
nem
messz
e
innen,
azon
a
gerinc
en
ahol
jól
lehet
fácánr
a
vadás
zni. A
nyári
juhász
lak
közelé
ben.
Bólint
ott és
össze
vonta
a
szem
öldök
ét. –
Tudo
m hol
van.
Hánya
n
voltak
 ? Írd
le
őket.
Gyorsan fölvázoltam a támadóimat, ő pedig kurtán bólintott, meglepetés nélkül. – Négy
nappal ezelőtt jelentették őket. Nem kerülhettek ilyen közel Kosvárhoz ilyen rövid idő
alatt, hacsak nem céltudatosan haladnak errefelé. Meghaltak? – Igen. Te számítottál
rá? – csodálkoztam. – Azt hittem, mindet elpusztítottuk. – Elpusztítottuk azokat, akik
akkor errefelé voltak. Több csoport is errefelé tart, már egy ideje nyomon követem őket,
de nem számítottam rá, hogy ilyen hamar ideérnek. Egy pillanatig viaskodtam
magamban, de aztán higgadtan szólaltam meg. – Hercegem, miért követjük őket
nyomon, ahelyett, hogy... megoldanánk ezt a p r o b l é m á t .
Igazság visszafordult az ablak felé. – Néha meg kell várni, hogy az ellenfél befejezze a
lépését ahhoz, hogy megtudjuk, mi a stratégiája. Értesz engem? – A szipolyozottak
valamiféle stratégiát követnek? Nem hiszem, hercegem. Azok... – Részletesen mondj el
mindent – utasított Igazság anélkül, hogy rám nézett volna. Tétováztam egy darabig,
aztán beszámoltam a történtekről. A harc vége felé összefüggéstelenebbé vált a
beszámolóm.
Nem vette le a tekintetét a tengerről. – El kellene kerülnöd a csatákat, FitzLovag. Úgy
tűnik, mindig te jársz rosszul. – Tudom, hercegem – ismertem el alázatosan. – Hod
kitűnő képzést adott... – De nem harcosnak taníttattál. Másfajta tehetségeid vannak,
nekünk pedig azokra kell számítanunk, akárcsak neked. Tudom, jól bánsz a karddal, de
nem vagy elég megtermett ahhoz, hogy kézitusába bonyolódj. Legalábbis egyelőre.
Mégis mindig oda lyukadsz ki. – Nem volt választási lehetőségem – mondtam egy
kicsit sértődötten, aztán hozzátettem –, hercegem.
– Nem,
nem
volt –
mondt
a,
minth
a
távolr
ól
szólt
volna.
–
Mégis
, attól
tartok
ismét
ki
kellkül
djelek.
Talán
igaza
d van.
Hossz
ú
ideje
figyele
m a
szipol
yozott
akat
és
valób
an
Kosvá
r felé
tartan
ak.
Nem
tudok
rájönn
i,
miért,
de
talán
fontos
abb,
hogy
ne
érjék
el a
céljuk
at,
mint
megtu
dni,
mik is
valójá
ban.
Ismét
az
lesz a
felada
tod,
hogy
megol
dd a
problé
mát.
Talán
ezútta
l
sikerül
távol
tartan
om
tőle
az
úrnőm
et. Ha
jól
tudom
,
mosta
ntól
saját
testőr
sége
van?
–
Ahogy
mond
od,
uram
–
felelte
m
átkozv
a
maga
mat
amiatt
, hogy
nem
szólta
m róla
koráb
ban.
Lapos
 pillant
ást
küldöt
t
felém.
– Azt is
hallott
am,
hogy
te
hagyt
ad
jóvá a
megal
akulás
ukat.
Nem
minth
a
adicső
séged
re
pályáz
nék,
de
mikor
a
fülem
be
jutott,
azt
sugal
mazta
m,
hogy
én
kértel
ek
meg
rá.
Valósz
ínűleg
így is
volt.
 Nagyo
n
burkol
tan.
– Herce
gem –
mondt
am és
volt
annyi
esze
m,
hogy
ne
mondj
ak
többet
.
– Hát,
ha
lovag
olni
akar,
legalá
bb
lesz,
aki
vigyáz
rá.
Bár
jobba
n
örülné
k, ha
nem
akadna össze több szipolyozottal. Bárcsak találnék neki valamilyen elfoglaltságot – tette
hozzá fáradtan. – A Királyné Kertje – javasoltam, fölidézve Türelem beszámolóját.
Igazság fölvonta az egyik szemöldökét.
– A régi
kert a
torony
tetejé
n –
magy
 arázta
m. –
Évek
óta
kihasz
nálatl
anul
áll.
Látta
m,ami
marad
t
belőle
,
mielőt
t
Galen
us
paran
csára
el
nem
takarít
ottuk
az
útból.
Valah
a
kellem
es
hely
lehete
tt.
Kőváz
ák,
szobr
ok,
futónö
vénye
k.
Igazság elmosolyodott. – És vizestálak, vízililiommal és apró békákkal. A madarak
gyakran jártak oda fürödni nyáron. Lovaggal ott szoktunk játszani gyerekkorunkban. Kis
csengettyűk és szögek lógtak egy kötélről, amikor fújt a szél, zengett tőlük az egész
kert. Anyám tartott egy kis vadászmacskát, ami mindig a forró köveken sütkérezett.
Foltos bundája volt és pamacsos fülei. Mindig fonalakkal és tollcsomós csalival
bolondítottuk, ő pedig vadászott ránk a virágok között. Mialatt a növényekről kellett
tanulnunk. Soha nem tanultam meg őket igazán. Túl sok minden tennivaló akadt
akkoriban. Kivétel a kakukkfű. Minden fajtáját ismertem. És a macskamenta –
mosolyodott el. – Kettricken kedvelné – mondtam. – Sokat kertészkedett a hazájában.
– Valób
an? –
kérde
zte
megle
petten
. – Azt
hittem
...
gyako
rlatias
abb
időtölt
ései
voltak.
Egy
pillana
tra
csalód
ást
érezte
m
iránta.
Több
volt
az,
mint
csalód
ás.
Hogya
n
lehet,
hogy
többet
tudok
a
felesé
géről,
mint
 ő? –
Voltak
kertjei
–
mondt
am
halka
n. –
Reng
eteg
gyógy
fűvel
és
virágg
al és
minde
gyikről
tudta,
mire
lehet
haszn
álni.
Már
mesél
tem
róla.
– Igen,
azt
hisze
m
mesél
tél –
sóhajt
ott. –
Igaza
d van,
Fitz.
Látog
asd
meg a
kedve
mérté
s
beszél
 j neki
a
kertről
.
Télen
keves
et tud
kezde
ni
vele,
de
tavass
zal
csodál
atos
hely
lehet,
ha
újra
beren
dezi...
– Talán
te
szem
élyese
n,
herce
gem –
próbál
kozta
m, de
megrá
zta a
fejét.–
Nincs
rá
időm.
De
rád
bízom
. Most
pedig
menjü
nk le,
 mutat
ni
akaro
k egy-
két
dolgot
a t é r
k é p
e k e
n.
Az ajtó felé fordultam, Igazság csak lassabban követett. Kinyitottam neki az ajtót, ő
pedig még visszafordult a küszöbről és kipillantott az ablakon. – Hívogat – vallotta be. –
Csábít minden pillanatban, amikor nem vagyok elfoglalt. Ezért el kell foglalnom
magamat valamivel. Sok mindennel.
– Értem
–

mondt
am

lassan
,

bár

nem

volta
m

biztos

benne
.
– Nem,
nem
érted
–
mondt
a
határo
zottan
. –
Olyan,
minth
a
hatal
mas
magá
nyoss
áglen
ne.
Kinyúl
hatok
és
megér
inthet
ek
máso
kat.
Némel
yeket
könny
edén.
De
soha
senki
nem
válasz
ol.
Mikor
Lovag
még
élt...
még
mindi
g
hiányz
ik, fiú.
Néha
nagyo
n
magá
nyosn
ak
érzem
maga
m
 nélkül
e,
minth
a én
lenné
k az
egyed
üli
dolog
valami
ből a
világo
n.
Mint a
leguto
lsó
farkas
,
amelyi
k
egyed
ül
vadás
zik.
Megb
orzon
gtam.
– És
mi
van
Elmés
királly
al? –
próbál
kozta
m
máss
al.
Megrázta a fejét. – Ritkán használja mostanság. Elszállt az ereje, most már a testét is
kimeríti, nem csak a szellemét – lelépett pár lépcsőfokot. – Csak te és én tudjuk ezt –
tette hozzá halkan. Bólintottam.
Lassan sétáltunk lefelé.
– Látta már a felcser a karodat? – kérdezte.
Megráztam a fejem.
– Burrick sem.
Megállapítás volt, nem kérdés.
Megráztam a fejem. Éjszem harapásának a nyomai túl észrevehetőek voltak,
bármennyire is játék közben osztotta. Nem tudtam volna megmutatni Burricknak úgy,
hogy nem árulom el a farkast. Igazság felsóhajtott.
– Hát
akkor
tartsd
tisztán
. Azt
hisze
m,
tudod
olyan
jól,
mint
bárki
a
kastél
yban.
Legkö
zeleb
b, ha
kimés
z,
emlék
ezz
erre
és
felkés
zülten
menjé
l. Nem
mindi
g lesz
mellet
ted
valaki,
hogy
közbe
avatk
 ozzék.
Megto
rpanta
m.
Igazs
ág
továb
b
sétált.
Nagy
leveg
őt
vette
m. –

Igazs
ág –

kérde
ztem

halka
n. –

Menn
yit

tudsz.
..

erről?
– Keves
ebbet,
mint
te –
mondt
a
derűs
en. –
De
többet
, mint
hinné
d.
– Úgy

beszél
sz,

mint a

Bolon
d –

jegyez
tem

meg

keser
űen.
– Igen.
Néha.
Ő is
jól
megér
ti a
magá
nyoss
ágot
és
tudja,
mire
viheti
rá az
ember
t –
újabb
leveg
őt
vett,
én
pedig
azt
hittem
, hogy
kimon
dja,
kimon
dja,
hogy
tudja
mi
vagyo
k, de
nem
kárho
ztat
érte. –
Ha jól
tudom
, a
Bolon
d
váltott
veled
pár
szót a
minap
.
Némá
n
követt
em és
eltöpr
engte
m,
hogy
honna
n tud
ilyen
sokat.
Persz
e, a
Meste
rség.
Elértü
nk a
dolgo
zószo
bájáh
oz és
belépt
ünk.
Khari
m,
mint
mindi
g, már
várt
ránk.
Forralt
bor és
némi
enniv
aló állt
előkés
zítve.
Nem
volta
m
éhes,
de
látva,
milyen
jó
étvág
gyal
kezde
tt
falato
zni,
neke
m is
megjö
tt az
étvág
yam.
Ebben
még
mindi
g
emlék
eztete
tt a
katon
ára:
megb
ecsüli
ezt az
apró
örömö
t is, és
élvezi,
amíg
lehet.
Elége
dettsé
gemre
szolgá
lt,
hogy
láttam
, jól
táplálk
ozik
és teli
van
energi
ával.
Eltöpr
engte
m
azon
is,
hogy
hogy
fog
kinézn
i jövő
nyáro
n,
amiko
r
napho
sszat
a
szobáj
ában
fog
ücsör
ögni,
hogy
a
Meste
rségg
el a
tenger
t lesse
a
Martal
ócok
után.
Esze
mbe
jutott
az az
Igazs
ág,
akit
tavaly
aratás
kor
hagyt
am itt,
mikor
a
Hegyv
idéki
Király
ságba
utaztu
nk.
Beese
tt arc,
étvág
ytalan
ság,
Árny
erős
serke
ntő
teái.
Mire
eljön
a
nyár,
a
Meste
rség
utáni
éhség
elnyo
m
minde
n más
vágya
t az
életéb
en.
Hogya
n
viseli
majd
Kettric
ken?
Miutá
n
ettünk
, a
térkép
ek
fölé
hajolt
unk.
Többé
már
összet
éveszt
hetetl
en
volt a
mintá
zat. A
terep
akadá
lyaitól
függet
lenül
a
szipol
yozott
ak
Kosvá
r felé
közele
dtek.
Szám
omra
semm
i
értelm
e nem
volt,
akikke
l
eddig
találko
ztam,
szinte
semm
ilyen
érzék
kel
nem
rendel
keztek
, föl
sem
fogták
, hogy
hol
vanna
k és
miért
és mit
jelent.
Hihete
tlenne
k
találta
m,
 hogy
gyalo
gosan
Kosvá
r felé
tartsa
nak,
ráadá
sul
ilyen
gyors
an. –
Minde
n
jegyze
ted
azt
jelzi,
hogy
mégis
.
Minde
n
azono
sított
szipol
yozott
Kosvá
r felé t
art.
– Mégs
em
látod
át,
hogy
egy
terv
szerin
t
mozo
gnak?
–
kérde
zte
halka
n.–
Nem
látom
be,
hogya
n
lehetn
ek
tervei
k
egyált
alán.
Hogya
n
léptek
kapcs
olatba
egym
ással?
Nem
össze
hango
lt
próbál
kozás
nak
tűnik.
Nem
találko
znak
egym
ással,
hogy
együtt
közele
djene
k.
Egysz
erűen
úgy
tűnk,
hogy
minde
 gyik a
maga
módjá
n,
önálló
an tart
erre,
néhán
yan
pedig
össze
verőd
nek
kis
csopo
rtokba
.
– Mint a

molyle
pkék
a

gyerty
afény

felé –

jegyez
te

meg

Igazs
ág.
– Vagy
legyek
a
dögre
–
tettem
hozzá
keser
űen. –
 Egyes
eket
vonz
valami
,
máso
k
táplálk
ozni
akarn
ak –
tűnőd
ött. –
Bárcs
ak
tudná
m,
hogy
mi az,
ami
hozzá
m
vonzz
a
őket.
Talán
teljese
n más
indok
a van.
– Miért
gondo
lod,
hogy
tudno
d kell
az
indok
ukat?
Gond
olod,
hogy
te
vagy
a
célpo
ntjuk?
–
Nem
tudom
. De
kitalál
om és
akkor
megér
tem
az
ellens
éget.
Nem
tartom
véletle
nnek,
hogy
minde
n
szipol
yozott
Kosvá
r felé
tart.
Azt
hisze
m,
ellene
m
jönne
k,
Fitz.
Talán
nem
önszá
ntukb
ól, de
ellene
m.
Meg
kell
 tudno
m,
hogy
miért.
–
Hogy
megér
tsd
őket,
olyan
ná kell
lenne
d,
mint
ők. –
Ó –
mondt
a
hűvös
en. –
Most
ki
beszél
úgy,
mint a
Bolon
d?
Kényelmetlenül éreztem magam a kérdéstől. – Hercegem, amikor a Bolond gúnyt űzött
belőlem a minap... – tétováztam, még mindig megrázva egy kicsit az emléktől. Mindig
azt hittem, hogy a Bolond a barátom. Félresöpörtem az érzést. – Bogarat ültetett a
fülembe a maga módján. Azt mondta, ha jól értelmezném a rébuszait, akkor elindulnék
megkeresni azokat, akik használták a Mesterséget régebben, akiket még Magány
tanított Galenus előtt. És úgy tűnt, azt sugallja, hogy tudjak meg többet az Elődökről.
Hogyan hívhatóak, mit tudnak tenni? Mik ő k ?
Igazság hátradőlt a székében és összefűzte az ujjait a mellkasán.
– Ezek
a
felada
tok
egyen
ként
tucatn
yi
ember
t
kíván
nak.
És
mégis
, egyik
sem
elég
egye
mbern
ek,
mert
olyan
kevés
a
válasz
. Az
elsőre
igen a
válasz
, kell
lennie
olyan
oknak
,
akiket
tanítot
tak a
Meste
rségre
, akik
időse
bbek,
mint
az
apám,
akik a
régeb
bi
hábor
úkban
segéd
keztek
a
kalózo
k
ellen.
Keves
en
tudták
, hogy
kik
voltak
ezek
az
ember
ek. A
tanítá
s
bizalm
as
volt,
még
egy
kotéri
án
belül
is
keves
en
tudták
, hogy
létezn
ek-e
más
csopo
rtok.
Mégis
, kell,
hogy
legye
n
feljegy
zés
róluk.
Biztos
vagyo
k
 benne
, hogy
volt
egy
időbe
n.
Gond
olom
Magá
ny
Galen
usnak
adta
továb
b. De
nem
volt
nyom
a a
szobáj
ában
a
dolgai
közt,
miutá
n...
megh
alt.
Igazságon volt a sor, hogy elhallgasson. Mindketten tudtuk, hogyan halt meg Galenus,
bár soha nem beszéltünk róla. Árulóként halt meg, miközben megpróbálta megcsapolni
Igazság erejét, hogy teljesen kiszívja és megölje. Ehelyett Igazság az én erőm
segítségével facsarta ki Galenust. Egyikünk sem szívesen emlékezett rá. Ennek
ellenére bátran kiböktem, amire gondoltam, érzelemmentes hangon. – Gondolod, hogy
Pompa tudna róla, ha léteznének ilyen iratok?
– Ha
tud is
róluk,
nem
szólt –
mondt
a
kurtán
,
lezárt
 nak
tekintv
e a
témát.
– De
volt
néhány apró sikerem, hogy felleljek néhányat. A neveiket, legalább. Vagy meghaltak,
vagy nem tudni, hogy merre vannak. – Ühüm – eszembe jutott, hogy hallottam valamit
erről Árnytól régebben. – Hogyan tudtad meg a neveket?
– Néhá
nyat
az
apám
mond
ott. Az
utolsó
kotéri
a
neveit
, akik
Nagyl
elkű
királyt
szolgá
lták.M
ásoka
t én
ismert
em
halvá
nyan
még
nagyo
n
fiatal
korom
ból.
Kérde
zőskö
dtem
az
időse
bbekt
ől a
 kastél
yban,
hátha
emlék
eznek
még
valakir
e. Bár
termé
szetes
en
nem
ilyen nyíltan kérdezgettem és még mindig ugyanúgy faggatózom, hogy ne sejtsék az
igazi célomat. – Megkérdezhetem, hogy miért?
Felhorkant és a térképei felé biccentett.
– Nem
vagyo
k
olyan
éles
eszű,
mint
az
apád
volt,
fiú.
Lovag
olyan
ugrás
okkal
haladt
afeltét
elezés
ek és
a
megér
zések
között
, amit
föl
nem
foghat
tam.
Amit
én
látok,
azok
a
mintá
zatok.
Valósz
ínűne
k tűnik
a
szám
odra,
hogy
minde
nki
halott,
vagy
eltűnt,
aki
valah
a
rendel
kezett
a
Meste
rségg
el?
Neke
m úgy
tűnik,
ha
találok
egy
nevet
és
megta
lálom
a
hozzá
kapcs
olódó
szem
élyt,
akkor
 az
nem
bizton
ságos
a
szám
ára.
Egy
darabi
g
némá
n
ültünk
.
Hagyt
a,
hogy
levonj
am a
saját
követk
ezteté
seime
t. Volt
elég
esze
m
hozzá
, hogy
ne
mondj
am ki
hango
san.
– És

az

Elődö
k? –

kérde
ztem
 végül.
– Újabb
talány.
Abban
az
időbe
n,
amiko
r írtak
róluk,
minde
nki
tudta,
hogy
mik
voltak.
Így
vesze
m ki.
Olyan
lehete
tt,
minth
a ma
olyan
tekerc
set
keres
nél,
ami
elmag
yaráz
za, mi
egy
ló.
Találn
ál
említé
st
róluk,
arról,
hogya
n kell
 idomít
ani,
vagy
megp
atkolni
, de
senki
sem
veti
papírr
a,
mire
haszn
álják.
– Értem
.
– Ez az
oka,
hogy
hiány
os a
kép
róluk.
Nem
jutott
még
rá
időm,
hogy
belem
élyedj
ek
afelad
atba –
egy
pillana
tig ült
és
nézett
rám.
Aztán
kinyito
tt egy
kis
kődob
ozt és
kivett
egy
kulcso
t. –
Van
egy
falisze
krény
a
szobá
mban
–
kezdt
e
lassan
. –
Oda
gyűjtö
ttem
minde
n
tekerc
set,
amibe
n akár
csak
említé
s
történi
k az
Elődö
kről.
Van
ott
néhán
y, ami
a
Meste
rségrő
l szól.
Enged
élyt
 kapsz
rá,
hogy
átrágd
maga
dat
rajtuk.
Kérj
papírt
Fedre
ntől
és
jegyze
teld
le,
amit
fölfed
ezel.
Keres
s
mintá
zatok
at és
havon
ta
szám
olj be
r ó l u
k.
A kezembe vettem a kis rézkulcsot. Különösen nehéz volt, mint maga a feladat, amit a
Bolond javasolt és Igazság rám bízott. Keressek mintázatot, javasolta Igazság. Hirtelen
megláttam egyet, egy hálót, ami tőlem a Bolondig, onnan Igazságig és vissza hozzám
ért. Akárcsak Igazság korábbi mintázatai, nem tűnt véletlennek. Eltöprengtem, hogy
kinél lehet a sablon. Ránéztem Igazságra, de a gondolataiba merült. Halkan fölálltam,
hogy induljak. Ahogy az ajtóhoz értem, megszólalt. – Gyere el hozzám. Holnap kora
reggel a tornyomba.
– Hercegem? – Talán akad még egy Mesterségben jártas a sorainkban, akiről
eddig nem is feltételeztük.

1 2
Feladatok
A VÖRÖS MARTALÓCOKKAL vívott háború talán legelkeserítőbb része a tehetetlenség
érzése volt, ami elhatalmasodott rajtunk. Mintha egy szörnyű bénulás kerítette volna
hatalmába a földeket és az uralkodókat. A Martalócok taktikája olyan érthetetlen volt,
hogy az első évben a döbbenettől mozdulatlanná dermedt mindenki. A második év
során igyekeztünk megvédeni magunkat, de a képességeink berozsdálltak, túl sokáig
csak az elszórt kalóztámadások, az opportunisták és az elkeseredettek fenyegettek
bennünket. Olyan kalózok ellen, akik szervezett támadásokat vezettek ellenünk,
tanulmányozták a partvidékünket, az őrtornyok helyzetét, az apály-dagály mozgásokat
és az áramlatainkat, mintha kisgyerekek lettünk volna. Csak Igazság herceg
Mestersége nyújtott némi védelmet. Hogy pontosan hány hajót vezetett félre, hány
kormányost zavart össze, soha nem fogjuk megtudni. Mivel a nép nem tudta
megragadni, hogy mit tesz értük, mindenki azt hitte, hogy a Látnokok nem lépnek az
ügyben. Az emberek csak a sikeres támadásokat látták, azt soha, hogy hány vörös hajó
futott zátonyra, vagy sodródott el túl messzire egy viharban. Elvesztették a hitüket. A
belföldi Hercegségek zsörtölődtek az adók miatt egy olyan partszakasz védelméért,
amin nem osztoztak; a partvidéki Hercegségek olyan adók súlya alatt nyögtek,
amelyeknek nem érezték a hasznát. Ezért nem is hibáztathatjuk az embereket, amiért
az Igazság hajói iránti lelkesedésük olyan ingadozó volt, mint a dagály. Úgy éreztem,
életem leghosszabb tele volt.
*
Igazság szobájából Kettrickenhez mentem. Kopogtattam és ugyanaz a cselédlány
engedett be, aki korábban. Vidám kis arcával és göndör, sötét hajával Rozmaring egy
vidám kis tavi tündérre emlékeztetett. A szobában komor hangulat uralkodott. Kettricken
néhány udvarhölgye volt ott, zsámolyokon, székeken ücsörögve, hímzőkereteket
tartottak az ölükben és különböző, mintás szegélyeket varrtak. Mintha Hirtelen
asszonyság társaságában lettek volna, de hiányzott a szokásos társalkodás, csevegés,
ami az ilyen összejöveteleket jellemezni szokta. Kettricken szobájában majdnem teljes
csönd honolt, az asszonyok lehajtott fejjel varrogattak, ügyesen és biztos kézzel, de
vidám csevej nélkül. Illatosított rózsaszín és zöld gyertyák égtek a szoba sarkaiban.

Kettricken a saját munkája fölé hajolt, ugyanolyan fürge kézzel dolgozott, mint bárki más
a szobában. Úgy tűnt, ő a komorság középpontja. Csaknem látni véltem a falait, amiket
maga köré húzott. Arca udvarias volt, tekintete meleg, de nem úgy tűnt, mint aki
lélekben is jelen van. Mintha egy mozdulatlan, hideg vízzel teli dézsa lett volna. Hosszú,
egyszerű zöld ruhát viselt, inkább a hegyvidék stílusát idézve, mint Kosvárét. Nem viselt
ékszereket. Fölnézett és kérdően rám mosolygott. Illetéktelen behatolónak éreztem
magam, mintha egy tanárt és magoló diákjait zavartam volna meg. Igyekeztem
alkalmazkodni a hangulathoz. Hivatalosan, a jelenlévőkre tekintettel válogattam meg a s
zavaimat.
– Kettricken úrnő. Igazság herceg megbízott, hogy adjak át egy üzenetet.
Valami megvillant a szemében, aztán újra mozdulatlanná lett. – Igen – mondta
formálisan. Egyetlen tű sem csökkentette az iramát, de biztos voltam benne, hogy
mindenki a következő szavakra hegyezte a fülét.
– Az egyik torony tetején volt egyszer egy kert, amit a Királyné Kertjének
hívtak.Igazság herceg szerint egykoron kis tavacskák és földdel teli kőtálak álltak ott,
virágzó növényekkel, halakkal és szélharangokkal volt teli. Az édesanyjáé volt.
Fenség, a herceg azt kívánja, hogy legyen az öné. A várakozás még feszültebbé vált
az asztal körül. Kettricken szemei elkerekedtek.
Óvatosan megkérdezte – Biztos vagy benne, hogy ezt üzente?
– Természetesen, úrnőm – feleltem zavarodottan. – Azt mondta, hogy
nagyonmegörvendeztetné, ha újból életre kelne. Nagy lelkesedéssel beszélt róla,
különösen a kakukkfű ágyásokról. Az öröm úgy ült ki Kettricken arcára, ahogy egy
virág szirmai kinyílnak. A szájához kapta a kezét és szaggatottan vette a levegőt. Az
arca elpirult és felcsillantak a szemei. – Látnom kell – jelentette ki. – Látnom kell
most! – állt föl hirtelen. – Rozmaring? A köpenyemet és a kesztyűmet, kérlek –
ráragyogott az udvarhölgyeire. – Csatlakoznának hozzám, hogy megtekintsük? –
Fenség, ma nagyon nagy a vihar... – kezdte az egyik tétován.
Egy másik, idősebb asszony anyai vonásokkal lassan fölállt. Mértéklet úrnő volt az. –
Csatlakozom önhöz a torony tetején. Cseréb! – egy apró fiú, aki eddig a kandalló mellett
bóbiskolt, hirtelen fölpattant. – Eridj és hozd a köpenyem és a kesztyűm! – visszafordult
Kettricken felé. – Jól emlékszem a kertre Konstancia királyné idejéből. Sok kellemes
órát töltöttem ott a társaságában. Örömmel segítek a felújításában. Egy
szívdobbanásnyi szünet következett, aztán a többi hölgy is követte, a példát. Mire
visszatértem a saját köpenyemmel, mindannyian indulásra készen álltak. Kicsit furcsán
éreztem magam, ahogy fölvezettem a kis seregletet a torony tetejére. Addigra az
apródokkal együtt vagy húszan követtek. Kettricken szorosan a nyomomban jött, a
többiek kissé lemaradva. Ahogy nekifeszültem a behavazott ajtónak, Kettricken
közelebb hajolt és halkan megszólalt.
– Megbocsátott nekem, igaz? Megálltam egy pillanatra összeszedni az erőmet. Az
ajtónak feszíteni a sérült vállamnak nem tett jót. – Fenség? – kérdeztem kissé
szétszórtan.
– Az uram, Igazság herceg megbocsátott nekem. Ezzel fejezi ki. Ó, micsoda öröm
leszlétrehozni egy kertet kettőnknek. Soha többé nem hozok rá szégyent – amíg
értetlenül bámultam széles mosolyát, fürgén nekifeszült az ajtónak és kinyitotta. Míg
én csak álltam és pislogtam a vakító fehér hótól, kilépett a kertbe. Majdnem térdig
süppedt a hóba, de észre sem vette. Körülnéztem a sivár toronytetőn és azon
tűnődtem, hogy hol hagytam az eszem. Semmi sem volt ott, csak a hó, amit a szél a
falak tövébe
tornyozott. Felkészültem Kettricken csalódottságára, de ő megállt a közepén és
boldogan széttárta a kezét. – Gyönyörű! – jelentette ki.
Én is kiléptem, a többiek a nyomomban. Kettricken a feltornyozott kőtálak, szobrok
mellett termett, lesöpörte a havat egy angyal arcáról, olyan lágyan, mintha egy
csecsemő lett volna. Letakarított egy kőlócát és nézegette, mit mire használhat. Kissé
távolabb húzódtam tőle és a köréje gyűlt hölgyektől. A szél ráébresztett sajgó vállamra
és arra a fájdalomra, amit itt éltem át. Éppen azon a helyen álltam, ahol akkoriban,
mikor Galenus a Mesterségre oktatott minket, félmeztelenül, fagyos hidegben. Keserű
emlékek fűztek a helyhez. Eltűnődtem, vajon megváltozik-e, ha Kettricken újból kertté
varázsolja. Ha a peremhez léptem volna és lenéztem volna a mélységbe, tudtam, hogy
sziklaszirteket látnék és azok újból magukhoz csábítanának.
Félresöpörtem Galenus régi Sugallatát. Visszafordultam, hogy szemmel tartsam
K e t t r i c k e n t .
A fehér háttér előtt életre keltek a színei, mintha egy hóvirág nyílt volna a puszta
kövekből. Sápadt haja hirtelen aranyszínű volt a zöld köpenye fölött, ajkai vörösek, arca
rózsaszín, akár a virágok, amik majd itt fognak nyílni. Szemei ide-oda cikázó kék
drágakövek voltak, ahogy szemügyre vett minden kincset, amit a hó rejtett. Vele
ellentétben a hölgyek, sötét hajukkal és sötét szemeikkel, barna és fekete
köpönyegekbe burkolóztak. Némán álltak, helyeseltek a királynénak, örültek, hogy örül,
de a karjaikat dörzsölgették, vagy tenyerükbe lehelltek. Így kellene látnia őt Igazságnak,
gondoltam, ragyogva, tele élettel. Akkor nem tehetne mást, mint imádná. Életereje
sugárzott, akárcsak Igazságé, amikor vadászott. Régebben. – Persze, hogy gyönyörű –
próbálkozott Remény úrnő. – De nagyon hideg. Keveset tehetünk, amíg a hó elolvad és
alábbhagynak a szelek.
– Ó, dehogy! – magyarázta Kettricken. Hangosan kacagott, ahogy fölegyenesedett
ésismét a torony közepére sétált. – Egy kert a szívben keletkezik. Holnap reggel
elsöpröm a havat és a jeget, aztán el kell helyezni a padokat és a kőládákat. De
hogyan? Mint egy kerék küllői? Vagy egy kis labirintus? Ezer-egy módon el lehet
helyezni. Hacsak az uram nem emlékszik rá, hogy milyen volt régebben. Akkor
fölállíthatnám úgy, ahogy gyermekkorából emlékszik.
– Holnap, fenség. Esteledik már és egyre hidegebb a levegő – javasolta Mértéklet
úrnő.Láttam rajta, hogy megviselte a lépcsőzés és a hideg, de mosolygott tovább. –
Talán elmondhatnám az este, amire emlékszem a kertből. – Megtenné? – ujjongott
Kettricken. A mosoly, amit Mértéklet úrnőre vetett, fölért egy égi áldással. –
Örömmel.
Azzal lassan lesétáltunk a toronyból. Én voltam az utolsó, behúztam az ajtót és álltam
egy darabig, amíg a szemem hozzászokott a sötéthez. Lassan követtem a menetet, a
vállam és a karom lüktetett a fájdalomtól. Kettricken boldogságára gondoltam és némi
bűntudatot éreztem hamis feltételezése miatt. Igazság megkönnyebbült, amikor
javasoltam, hogy a királyné foglalja el magát a kerttel, de számára nem bírt akkora
jelentőséggel, mint Kettrickennek. Olyan lelkesedéssel fogja belevetni magát a kert
felújításába, mintha a szerelmüknek építene oltárt. Nem csodálkoztam volna, ha
Igazság másnapra elfelejti, hogy megajándékozta vele. Árulónak és ostobának éreztem
magam.
Mire eljött a vacsora, úgy éreztem, egyedül akarok lenni. Elkerültem hát a nagytermet
és inkább a konyha melletti őrszobába mentem. Burrick és Fürge éppen ott evett, s
amikor maguk mellé invitáltak, mégsem tudtam ellenállni és leültem közéjük. Nem
zártak ki a társaságukból, de úgy beszélgettek a napi dolgaikról, mintha ott sem lettem
volna. Egyre gyakrabban vettem észre, hogy csak bólogatok a szavaikra, de nem
tettem hozzá semmit. Burrick nem fölényesen beszélt Fürgével, Fürge pedig nem
titkolta tiszteletét iránta. Fürge sokat tanult Burricktól rövid idő alatt, előző ősszel még
egyszerű istállófiúként hagyta el Kosvárat, most pedig úgy beszélt a sólymokról és a
kutyákról, mint egy szakértő és fontos kérdéseket tett föl Burricknak a lovak
pároztatását illetően. Még mindig ettem, amikor fölálltak, hogy távozzanak. Fürge egy
kutya miatt aggódott, amit megrúgott az egyik ló. Jó éjszakát kívántak nekem, aztán
még mindig beszélgetve kisétáltak az ajtón.
Némán ültem ott. Többen voltak körülöttem, őrök és katonák, iszogattak, falatoztak,
beszélgettek egymással. A társalgás kellemes moraja, az edények csörömpölése
mintha muzsikaszó lett volna. A szobának ember- és ételillata volt, és a kemencékben
égő tűz füstjének halvány szaga. Nyugodtnak kellett volna éreznem magam, ehelyett
türelmetlen voltam. Melankolikus. Magányos. T e s t v é r ? Jövök. Találkozzunk a régi
disznóólnál.
Éjszem távolabb vadászott. Én értem oda elsőnek, a sötétségben állva várakoztam.
Egy kis zsáknyi csont volt nálam és kenőcs. A hópelyhek számtalan fehér szikraként
kavarogtak körülöttem. A sötétséget kémleltem, éreztem, hogy közeledik, de mégis
sikerült rám ijesztenie hirtelen megjelenésével. Könyörületes volt, csak egy kis lökést
éreztem, tekintettel volt sérült kezemre. Bementünk a kunyhóba, gyertyát gyújtottam és
megnéztem a sebét. Fáradt voltam előző este és mindenem fájt, de jó munkát
végeztem rajta. Lenyírtam a bundáját a seb körül és friss hóval kitisztítottam, a heg
sötét volt és vastag. Láttam rajta, hogy még ma is vérzett egy kicsit. Vastagon rákentem
a kenőcsöt, Éjszem csak egyszer rándult össze, egyébként jól viselte. Utána
megszimatolta a sebét.
Libazsír jelentette ki és elkezdte nyalogatni. A keverékből semmi sem árthatott neki, a
nyelve pedig csak bedörzsöli a sebbe, ami jót tesz. Hagytam, hogy nyalogassa.
Éhes vagy?
Nem nagyon. Rengeteg egér van a régi fal mentén – aztán, ahogy megszimatolta a
zsákot, hozzátette. De egy kis marhacsont sosem árt. Kiborítottam a csontokat elé.
Megszimatolta őket, aztán kiválasztott egy húsosabbat. Megyünk vadászni? –
szipolyozottakat képzelt elém.
Pár napon belül. Legközelebb szeretnék kardot vinni magammal. Nem hibáztatlak. A
tehénfog nem valami nagy fegyver. De ne várj túl sokáig.
M i é r t ?
Mert láttam ma néhányat. Érzéketleneket. Találtak egy halálra fagyott kost egy patak
partján és azt ették. Büdös hús volt, de ők ették. Nem tartja föl őket sokáig. Holnapra
közelebb érnek.
Akkor holnap vadászunk. Mutasd meg, hogy hol láttad őket –, lehunytam a szemem és
felismertem a patakpartot. Nem tudtam, hogy olyan messzire jársz. Egészen odáig
elmentél sérült vállal?
Nincs olyan messze – hencegett. És tudtam, hogy keresni fogjuk őket. Sokkal
gyorsabban utazok egyedül. Könnyebb egyedül megtalálnom őket, aztán elvezetni
téged vadászni.

Ez aligha vadászat, Éjszem. Nem. Ez olyan, amit a falkáért teszünk.

Egy darabig üldögéltünk megértő némaságban, figyeltem, ahogy eszi a csontokat.
Szépen növekedett a tél ellenére. Izmos volt, erős csontozatú és egészséges szaga
volt, nem egy rosszul táplált úri kutya bűze, hanem vad, tiszta illatok. Tegnap
megmentetted az életemet. Megmentettél a haláltól abban a ketrecben. Azt hiszem túl
sokáig voltam egyedül. Elfelejtettem milyen egy barát. Abbahagyta a csont rágcsálását
és némi vidámsággal a tekintetében nézett föl. Egy barát? Túl keveset jelent, testvér. És
rossz irányban. Ne nézz úgy rám. Az leszek neked, ami te vagy nekem. Testvér és
falka. De nem csak rám lesz szükséged. Tovább rágcsálta a csontot én pedig azon
rágódtam, amit mondott.
Aludj jól, testvér – mondtam indultomban. Felhorkant. Aludni? Aligha. Ha a hold előbújik
a felhők mögül, akkor lesz elég fény ahhoz, hogy vadásszak.
Bólintottam és otthagytam a csontjaival. Ahogy visszafelé tartottam a kastélyhoz, kicsit
jobban éreztem magam, de egy kis bűntudatot is éreztem, amiért Éjszem olyan
könnyen hozzászokott az én életemhez. Nem éreztem tisztességesnek, főleg, hogy
szipolyozottakat szimatolt ki nekem.
A falkáért. A falka érdekében. Az érzéketlenek be akarnak törni a területünkre. Ezt nem
h a g y h a t j u k . Elégedettnek tűnt a válaszával, engem pedig meglepett, hogy
egyáltalán aggasztott. Bólintottam magunknak és beléptem a konyhaajtón a sárga
fénybe és melegségbe. A szobámba igyekeztem, közben végiggondoltam, mit
cselekedtem az elmúlt pár nap alatt. Úgy döntöttem, hogy szabadon engedem a
farkaskölyköt, ehelyett testvérek lettünk. Nem bántam meg. Figyelmeztetni akartam
Igazságot, hogy újabb szipolyozottak kószálnak a környéken és azt kellett
tapasztalnom, hogy már tud róluk, és megbízott azzal, hogy tanulmányozzak egy rakás
tekercset az Elődökkel és a Mesterségben jártasokkal kapcsolatban. Javasoltam neki,
hogy adja Kettrickennek a Királyné Kertjét, hogy elfoglalja magát. Ehelyett
megtévesztettem és még inkább szerelemre lobbantottam Igazság iránt. Megálltam az
egyik lépcsőfordulóban. Talán mind a Bolond nótájára ropjuk a táncot. Nem ő maga
javasolta ezeket a dolgokat? Megéreztem a rézkulcs súlyát a zsebemben. Akár el is
mehetek a tekercsekért, gondoltam. Igazság nem volt a szobájában, de Kharim igen,
akinek nem voltak fenntartásai a feladatommal kapcsolatban. Felnyaláboltam a
tekercseket – több volt, mint gondoltam – és a szobámba vittem őket. Megraktam a
tüzet, aztán megnéztem a kötést a vállamon. Csúnyán átvérzett, tudtam, hogy át
kellene kötnöm, de nem mertem levenni. Kicsit később. Még több fát raktam a tűzre.
Végignéztem a tekercseken.
Pókhálószerű írás, elhalványult illusztrációk. Aztán fölemeltem a tekintetem és
körbenéztem a szobámban.
Egy ágy. Láda. Asztal és éjjeliszekrény. Egy vizeskancsó és egy mosdótál. Egy igazán
undorító faliszőnyeg Bölcsesség királyról, amint egy sárgás Előddel társalog. Egy köteg
gyertya a kandallópárkányon. Alig változott valamit az eltelt évek során, sivár, üres
szoba volt, személyes tárgyak és fantázia nélkül. Hirtelen magamat is ilyennek éreztem.
Cserkésztem, vadásztam, öltem. Engedelmeskedtem. Inkább kutya voltam, mint ember.
Ráadásul nem is egy kedvelt kutya, amit simogatnak és megdicsérnek, csak egyike a
dolgozó falkának. Mikor hallottam utoljára Árnyról, vagy Elmésről? Kinek voltam több,
mint egy egyszerű szerszám? Akadt valaki, aki törődött velem? Hirtelen nem tudtam
tovább elviselni a saját társaságomat. Letettem a tekercset, amit nézegettem és
elhagytam a szobámat. Mikor kopogtattam Türelem ajtaján, egy darabig csönd volt. – Ki
az? – kérdezte Füze.
– Csak

Fitz.
– Fitz! –
meglep
etés.
Késői
látogat
ás volt
a
részem
ről,
általába
n
fényes
nappal
szokta
mmegj
elenni.
Aztán
meghall
ottam,
hogy
elcsúsz
ik a
retesz.
Tehát
hallgatt
ak arra,
amit
mondta
m. Az
ajtó
lassan
kinyílt
és
Füze
jelent
meg,
lassan
hátrébb
lépve,
bizonyt
alanul
 moso
lyogv
a.
Beléptem, üdvözöltem Füzét, aztán körülnéztem, Türelem úrnőt keresve. A másik
szobában volt, de az egyik sarokban, lesütött szemmel Molly varrogatott. Nem nézett föl
rám, nem is akart észrevenni. A haját hátrafogta egy csipkeszalaggal. Bárki máson
egyszerűen mutatott volna a kék szolgálóruha, de Mollyn szürkének, egyhangúnak tűnt.
Füzére pillantottam, aki lapos pillantásokat küldött felém. Ismét Mollyra néztem és
valami elpattant bennem. Négy lépéssel átszeltem a szobát és letérdeltem mellé.
Elhúzódott tőlem, de én megfogtam a kezét és a számhoz emeltem. – FitzLovag! –
hallottam Türelem felháborodott hangját a hátam mögül. Ránéztem, csípőre tett kézzel
állt a szobája ajtajában, aztán visszafordultam Molly felé. Molly elfordította az arcát, de
én továbbra is fogtam a kezét. – Nem bírom tovább. Nem érdekel, milyen ostobaság,
nem érdekel, milyen veszélyes, az sem, hogy mások mit gondolnak. Nem lehetek
mindig távol tőled.
Elhúzta a kezét, én pedig engedtem, nehogy fájdalmat okozzak neki, de megfogtam a
szoknyája szélét. – Legalább szólj hozzám – könyörögtem neki, de Türelem szólalt m e
g.
– FitzLov
ag, ez
nem
ildomos
!
Azonna
l hagyd
abba! –
Nem
volt
ildomos
, sőt
elfogad
ható
sem,
ahogy
az
apám
udvarol
t
önnek.
De ő
sem
tétováz
ott. Azt
hiszem,
úgy
érezhet
ett,
ahogy
én
most –
mindvé
gig
Mollyra
néztem
.
Nyerte
m egy
pillanat
nyi
döbben
t
csöndet
Türele
mtől,
de
Molly
fölkelt
és
ellépett,
nekem
pedig el
kellett
engedn
em a
szokny
áját. –
Ha
Türele
m úrnő
megen
gedi,
visszav
onulnék
ma
estére.
–
Termés
zetesen
 –
mondta
Türele
m
bizonyt
alanul.
– Ha
elmégy,
nem
marad
számo
mra
semmi
–
tudtam,
hogy túl
drámai
an
hangzo
tt. Még
mindig
a szék
mellett
térdelte
m.
– Ha
marado
k, akkor
sem
marad
a
számod
ra
semmi
– felelte
Molly
ridegen
. – Én
egycsel
édlány
vagyok,
te
pedig
egy
 királyi
nemes.
Soha
nem
lehet
semmi
kettőnk
közt. Az
elmúlt
pár hét
alatt rá
kellett
jönnöm
. – Nem
–
fölkelte
m és
felé
léptem,
de nem
mertem
megéri
nteni. –
Molly
vagy,
én
pedig
Ú j f i ú .
– Talán.
Régebb
en –
mondta
, aztán
sóhajtot
t. – De
nem
most.
Ne
nehezít
se meg
adolgo
mat,
uram.
Kérem
hagyjon
békén.
Nincs
más
hova
menne
m, itt
kell
maradn
om,
legaláb
b
addig,
amíg
eleget
keresek
... –
hirtelen
megráz
ta a
fejét. –
Jó
éjszaká
t,
úrnőm.
Füze.
Uram –
elfordul
t tőlem.
Füze
némán
állt,
észreve
ttem,
hogy
nem
nyitotta
ki az
ajtót
Mollyna
k, de
Mollyt
ez nem
tartotta
vissza.
Határoz
ottan
csukta
be
maga
mögött.
Súlyos
csönd
teleped
ett a
szobár
a. – Hát
–
mondta
végül
Türele
m. –
Örülök,
hogy
legaláb
b
egyikőt
öknek
megjött
az
esze.
Mi az
ördögöt
képzels
z,
FitzLov
ag,
hogy
beronta
sz ide
és
letáma
dod a
cseléde
met? –
Azt
képzelt
em,
 hogy
szerete
m –
mondta
m
nyerse
n.
Lerosk
adtam
egy
székbe
és a
tenyere
mbe
temette
m a
fejem.
– Azt
képzelt
em,
hogy
belefár
adtam
abba,
hogy
egyedül
v a g y
ok.
– Ezért
jöttél
ide? –
Türele
m
majdne
m
megsér
tődött.
– Nem.
Önhöz
jöttem.
Nem
tudtam,
hogy itt
lesz.
Amikor
meglátt
am,
egyszer
űen
rám
tört. Így
igaz,
Türele
m. Nem
bírom
tovább.
– Pedig
jobb
lenne,
mert
muszáj
– a
szavak
kemény
ek
voltak,
de
sóhajtv
a
mondta
ki. –
Szokott
beszéln
i
rólam...
Molly?
Tudno
m kell.
Kérem
–
fölnézte
m. –
Tényle
g azt
akarod,
hogy
hagyja
m
békén?
Hát
nem
tettem
meg
minden
t, amit
kértél
tőlem?
Vártam,
Türele
m.
Elkerült
em,
ügyelte
m rá,
hogy
ne
legyen
pletyka
tárgya.
De
mikor
ér
véget?
Vagy ez
is a
terved
része?
Hogy
távol
tarts
minket
egymás
tól,
amíg
elfelejtj
ük
egymás
t? Nem
fog
menni.
Nem
vagyok
csecse
mő,
Molly
nem
egy
játék,
amit
elrejthe
tsz
előlem,
vagy
elterelh
eted a
figyelm
emet
más
játékok
kal. Ő
Molly.
És én
nem
engede
m el. –
Attól
tartok
meg
kell
tenned
–
mondta
Türele
m
határoz
ottan.
Nem
háboro
dott fel
rajta,
hogy
nem
magázt
am
tovább.
–
 Miért?
Mást
választ
ott?
Türelem elhessegette a szavaimat. – Nem. Ő nem az a fajta. Okos, értelmes, erős az
akarata és a szelleme. Megértem, miért szeretted meg. De van büszkesége is.
Megértette, amit te nem fogadsz el. Mindketten máshonnan származtok, túl távol
egymástól, hogy át lehessen hidalni. Még ha Elmés bele is egyezne a házasságotokba,
amit kétlek, hogyan élnétek? Nem hagyhatod el a kastélyt, hogy leköltözz a városba és
egy szatócsboltban dolgozz. Tudod, hogy nem teheted. És ő milyen rangot élvezne a
kastélyban, ha itt tartanád? A jelleme ellenére túl sokan nem látnának mást, mint a
rangbéli különbségeteket. Úgy veszik majd, hogy rossz az ízlésed. „Ó, a fattyú, szemet
vetett a mostohája cselédjére. Biztos túl sokszor nyúlt a szoknyája alá és most el kell
vennie.” Tudod, miről beszélek. Tudtam. – Nem érdekel, hogy mit mondanak az
emberek. – Te talán el tudnád viselni. De mi a helyzet Mollyval? Mi lenne a
gyermekeitekkel? Elnémultam. Türelem az ölében nyugtatta a kezét, az ujjait bámulta. –
Még fiatal vagy, FitzLovag – mondta halkan, megnyugtatóan. – Tudom, hogy most nem
hiszed el, de talán találkozol másvalakivel. Aki közelebb áll a rangodhoz. Talán Molly is.
Talán megérdemli azt az esélyt a boldogságra. Adj magadnak egy évet. Ha még akkor
sem gondoltad meg magad, akkor...
– Nem

fogom

meggo
ndolni

magam
.
– Attól
félek ő
sem –
mondta
Türele
m. –
Sokat
jelentett
él neki,
Fitz.
Nem
tudta,
hogy
kivagy
valójáb
an,
neked
adta a
szívét.
Ennyit
mondot
t. Nem
akarom
eljátsza
ni a
belém
vetett
bizalmá
t, de ha
úgy
teszel,
ahogy
kéri és
békén
hagyod
, soha
nem
tudja
elmond
ani
neked.
Ezért
nyíltan
beszéle
k,
reméle
m nem
engem
okolsz
majd a
kínért,
amit
okozhat
. Tudja,
hogy
soha
nem
történh
et meg,
amire
vágysz.
Nem
egy
cseléd
akar
lenni,
aki
hozzám
egy egy
nemes
hez.
Nem
akarja,
hogy a
gyerme
kei egy
cseléd
kölykei
legyene
k. Ezért
félretes
zi azt a
keveset
, amit
tudok
adni
neki.
Viaszt
és
füveket
vásárol
rajta és
foglalko
zik a
szakmá
jával,
amenn
yire
csak
tud.
Össze
akar
kuporg
 atni
annyit,
amenn
yit csak
lehet,
hogy
újra
megnyi
ssa a
szatócs
boltját.
Sokára
lesz az
még.
De ez a célja – elhallgatott. – Nem lát neked helyet az életében. Sokáig ültem és
gondolkoztam. Sem Füze, sem Türelem nem szólt. Füze lassan elsétált, hogy teát
készítsen nekünk. A kezembe nyomott egy csészét. Fölnéztem rá és megpróbáltam
mosolyogni. Óvatosan félretettem a teát. – Kezdettől fogva tudtad, hogy ez lesz belőle?
– kérdeztem. – Tartottam tőle – mondta egyszerűen. – De azt is tudtam, hogy nem
tehetek ellene semmit. És te sem.

Mozdulatlanul ültem, nem gondoltam semmire. A régi kunyhó alatt Éjszem egy csont
fölött bóbiskolt. Lágyan megérintettem, még föl sem ébredt. A lélegzése lehorgonyzott
és hozzá igazítottam a sajátomat. – Fitz? Mit fogsz csinálni? Könnyek szöktek a
szemembe. Pislogtam párat, amíg eltűntek.
– Amit
monda
nak –
mondta
m
keserű
en. –
Mikor is
tettem
másho
gy?
Türele
m nem
szólt,
így
lassan
fölkelte
m. A
seb
 lüktetett
a
vállamo
n.
Hirtelen
nem
akarta
m
mást,
csak
aludni.
Bólintot
t,
amikor
elbúcsú
zkodta
m. Az
ajtóban
megállt
am. –
Ami
miatt
jöttem,
azon
kívül,
hogy
lássala
k.
Kettrick
en úrnő
helyreál
lítja a
Királyn
é
Kertjét a torony tetején. Megemlítette, hogy szeretné tudni, hogyan nézett ki korábban,
Konstancia királyné idején. Gondoltam talán emlékszel rá.
Türelem tétovázott. – Emlékszem rá. Nagyon is jól – egy darabig hallgatott, aztán
feltalálta magát. – Lerajzolhatom neked és elmagyarázom. Akkor elviheted a k i r á l y n
é n a k . A szemébe néztem. – Azt hiszem, személyesen kellene elmenned hozzá.
Nagyon örülne neki.
– Fitz, én
sosem
bántam
túl jól
az
embere
kkel –
megre
megett
a
hangja.
–
Biztosv
agyok
benne,
hogy
furcsán
ak
találna.
Unalma
snak.
Nem
tudnám
... –
elcsukl
ott a h
a n g j
a . –
Kettrick
en úrnő
nagyon
egyedül
érzi
magát
–
mondta
m
halkan.
–
Vannak
udvarh
ölgyei,
de nem
hiszem,
hogy
vannak
igazi
barátai.
 Régebb
en te is
voltál
királyné
. Nem
emléks
zel rá,
hogy
milyen
volt? –
Azt
hiszem,
teljesen
más
volt.
– Valószí
nű –
egyezte
m bele.
Elfordul
tam,
hogy
induljak
. –
Neked
például
figyelm
es
ésszere
tő
férjed
volt –
mögött
em
Türele
m
meglep
ett
hangot
hallatott
. – És
azt sem
hiszem,
hogy
 Pompa
herceg
olyan...
ravasz
volt,
mint
mostan
ában.
És itt
volt
Füze,
hogy
segítse
n. Igen,
Türele
m úrnő.
Biztos
vagyok
benne,
hogy
teljesen
más
volt.
Neki
sokkal nehezebb.
– FitzLovag!
Megálltam az ajtóban. – Igen, úrnőm?
– Fordulj felém, ha hozzád beszélek!
Lassan megfordultam. Türelem dühösen toppantott. – Ez rossz modorra vall. Meg
akarsz szégyeníteni! Gondolod, hogy nem tudom a kötelességem? Hogy nem teszem
meg?
– Úrnőm
?
– Elmegy
ek
hozzá
holnap.
Ő pedig
furcsán
ak talál
majd és
 szórako
zottnak.
Rám un
ésazt
kívánja,
bár ne
találkoz
ott
volna
velem.
Akkor
pedig
bocsán
atot
kérsz
majd
tőlem,
amiért

rábírtál.
– Biztos

vagyok

benne,

hogy

úrnőm

jobban

tudja.
– Vidd a
nyájas
modoro
dat és
menj!
Kiállhat
atlan
fiú! –
toppant
ott
egyet,
 sarkon
perdült
és elviharzott a hálószobájába. Füze kinyitotta nekem az ajtót. Összeszorította a száját
és levertnek tűnt. – Nos? Milyen voltam? – kérdeztem, ahogy kifelé tartottam, mert
tudtam, hogy van valami mondanivalója számomra.
– Arra
gondolt
am,
hogy
mennyi
re
hasonlít
asz az
apádra
–
jegyezt
e meg
csípőse
n. –
Kivéve,
hogy
nem
vagy
olyan
makacs
. Ő
nem
adta
volna
föl ilyen
könnye
n –
határoz
ott
mozdul
attal
csukta
be az
ajtót.
Egy darabig bámultam a csukott ajtót, aztán visszatértem a szobámba. Tudtam, hogy
kötést kellene cserélnem a nyakamon. Megmásztam a lépcsőket, a seb minden
lépésnél lüktetett. Megálltam a lépcsőfordulóban, egy ideig a gyertyákat bámultam a
falikarokban. Megmásztam a következő emeletet.
Pár percig határozottan kopogtattam. Eleinte még gyertyafény szivárgott ki az ajtó alól,
de aztán elaludt. Elővettem a késemet és a zárral próbálkoztam, de kicserélte. Ezzel a
késsel nem tudtam kinyitni. Föladtam és elmentem.
Lefelé mindig könnyebb, mint fölfelé. Éppenséggel sokkal könnyebb lehet, ha az
embernek az egyik keze sérült. Lenéztem a hullámokra, amint fehér csipke gyanánt
törtek meg a fekete sziklákon. Éjszemnek igaza volt. A hold előbújt egy kicsit. A kötél
megcsúszott kesztyűbe bújtatott kezem közt, felnyögtem, ahogy sérült kezemmel is
kénytelen voltam erősebben megkapaszkodni.
Molly ablakának párkánya keskenyebb volt, mint vártam. A kötelet ép karom köré
tekertem. A késem könnyen csúszott be az ablaktáblák közé. Már sikerült kiakasztanom
a fölsőt, amikor meghallottam a hangját. – Ha bejössz, sikoltok. Jönni fognak az őrök. –
Akkor készíts nekik egy kis teát – feleltem komoran és tovább babráltam az alsó k a m
póval.
A következő pillanatban Molly kicsapta a zsalukat és megvetette a lábát. Már a
hálóruhájában volt, de még nem fésülte ki a haját éjszakára, ragyogni látszott a
kandalló fényében. – Menj innét – mondta harciasan. – Menj vissza. – Nem tudok –
lihegtem. – Nincs erőm visszamászni, a kötél pedig nem ér le.
– Nem jöhetsz be – ismételte makacsul.
– Hát jó – elhelyezkedtem az ablakpárkányon, egyik lábammal a szobában,
másikkal amélység felé. Nem szóltunk semmit. Hamarosan vacogni
kezdett.
– Mit akarsz? – kérdezte dühösen.
– Téged. Azt akarom mondani, hogy holnap elmegyek a királyhoz és
engedélyt kérekrá, hogy nőül vehesselek – a szavak csak úgy kibuktak a
számon. Hirtelen ráébredtem, hogy mindent mondhatok és mindent
megtehetek. Mindent.
Molly rám meredt. Halkan szólalt meg. – Én nem akarok hozzád menni.
– Ezt nem is akartam megmondani neki – vigyorogtam rá. – Arcátlan vagy!
– Igen. És fázom. Kérlek, legalább a hidegből
hadd jöjjek be.
Nem adott rá engedélyt, de hátrébb lépett. Beugrottam, nem törődve a vállamba nyilalló
fájdalommal. Bezártam az ablaktáblákat, aztán keresztülsétáltam a szobán és a
kandalló elé térdeltem. Megraktam a tüzet, aztán fölálltam, és a kezeimet melengettem
fölöttük. Molly egy szót sem szólt, egyenesen állt, karba tett kézzel. Ránéztem és e l m
osolyodtam.
Nem mosolygott vissza. – El kellene menned.
Lekonyult a mosolyom. – Molly, kérlek, legalább beszélgess velem. Legutóbb azt hittem,
hogy megértjük egymást. Most pedig nem szólsz hozzám, csak elfordulsz... nem tudom,
mi változott. Nem értem, hogy mi történik kettőnk közt. – Semmi – hirtelen nagyon
törékenynek tűnt. – Semmi sem történik. Volt időm gondolkodni. Ha eljöttél volna
hozzám egy héttel, vagy egy hónappal ezelőtt, meggondolatlanul és mosolyogva,
másként alakultak volna a dolgok – egy mosoly árnyéka suhant át az arcán. – De nem
jöttél. Gyakorlatias voltál és visszafogott, mindent úgy tettél, ahogy kellett. És bármilyen
ostobán hangozzék is, ez fájt nekem. Azt mondogattam magamban, hogy ha tényleg
annyira szeretsz, mint mondtad, akkor semmi sem állhat az utadba, hogy eljöjj hozzám.
Aznap éjszaka, amikor eljöttél, amikor... de nem változott semmi. Nem jöttél vissza.
– De hát érted tettem, a jó híred miatt... – kezdtem kétségbeesetten.– Csitt.
Mondtam, hogy ostobaság. De az érzelmeknek nem kell bölcseknek
lenniük. Az érzelmek csak úgy vannak. A szerelmed nem bölcs dolog. Sem
az én érzelmeim irántad. Idővel rájöttem, és megtanultam, hogy a
bölcsességnek mindig felül kell bírálnia az érzelmeket – felsóhajtott. –
Nagyon dühös voltam, amikor a nagybátyád először eljött hozzám, hogy
beszéljen velem. Felháborodtam. Dacossá tett, elhatároztam, hogy
maradok minden érv ellenére, ami ellenünk szólt. De nem vagyok k ő b ő l .
– A nagybátyám? Pompa herceg? –
hitetlenkedtem.
Lassan bólintott. – Azt kérte, hogy maradjon köztünk, hogy meglátogatott. Semmi sem
származik belőle, ha megtudod. A családja érdekei szerint kell cselekednie. Azt mondta,
hogy meg kellene értenem. Értettem, de csak feldühödtem tőle. Csak később értette
meg velem, hogy az én érdekeimet is szolgálja – elhallgatott, egyik kezével letörölte az
arcát. Sírt.
Átsétáltam a szobán, gyengéden a karjaimba zártam. Nem tiltakozott, ami meglepett.
Óvatosan tartottam, mintha törékeny pillangó lett volna. A mellkasomra hajtotta a fejét. –
Még pár hónap és elég pénzt gyűjtök össze, hogy újrakezdhessem. Talán csak arra
futja, hogy béreljek egy helyet és saját boltra kezdjek kuporgatni. Ez a szándékom.
Türelem úrnő kedves hozzám, Füze pedig jó barátommá vált, de nem szeretek cseléd
lenni. És nem csinálom tovább, mint kellene – remegett egy kicsit, úgy tűnt, kifogyott a s
zavakból.
– Mit mondott neked a nagybátyám? – kérdeztem óvatosan. – Ó – nyelt
egyet és azt hiszem, beletörölte könnyes arcát az ingembe. – Csak amire
számíthattam volna. Mikor először jött el hozzám, hűvös volt és fölényes.
Azt hiszem... valami szajhának hitt. Figyelmeztetett, hogy a király nem
tűrne el még egy botrányt.
Tudni akarta, hogy állapotos vagyok-e. Természetesen dühös voltam. Mondtam neki,
hogy lehetetlen, hogy állapotos lennék... – elhallgatott és megértettem, micsoda
szégyen lehetett neki, hogy valaki ilyet kérdezett tőle. – Akkor azt mondta, hogy ha ez
igaz, akkor rendben van. Aztán megkérdezte, hogy mit gondolok, mit érdemlek
kárpótlásul amiért félrevezettél. Mintha kést döftek volna belém. Egyre dühösebbnek
éreztem magam, de uralkodtam m a g a m o n .
– Azt mondtam, hogy nem számítok kárpótlásra, hogy ugyanannyira
megtévesztettemmagam, mint te engem. Akkor pénzt ajánlott, hogy menjek
el és soha ne beszéljek rólad, vagy arról, hogy mi történt kettőnk közt.
Nehezére esett beszélni róla. Tudtam, hogy a büszkesége alig visel el ilyesmit. –
Elegendő pénzt kínált, hogy nyithassak egy gyertyakészítő boltot. Mérges voltam. Azt
mondtam, hogy nem lehet megfizetni, hogy ne szeressek valakit, ha a pénz rábírna,
hogy szeressek, vagy ne szeressek valakit, akkor valóban szajha volnék. Nagyon
feldühödött, de elment – szaggatottan felsóhajtott, aztán elnémult. A vállára csúsztattam
a kezem, éreztem, hogy ott a legfeszültebb. Megsimogattam lágyan leomló h a j á t .
– Pompa nagy bajkeverő – mondtam. – Azzal akar ártani nekem, hogy
elzavar téged.Hogy megszégyenítsen azzal, hogy téged megbánt –
megráztam a fejemet saját ostobaságomon csodálkozva. – Sejthettem
volna. Csak arra gondoltam, hogy ellened szervezkedik majd. Vagy ártani
akar neked. De Burricknak igaza van. Pompának nincsenek erkölcsei, nem
kötik semmilyen szabályok.
– Először csak hűvös volt, de sohasem nyers. Azt mondta, csak mint a király
hírnökejött, hogy elkerülje a botrányt. Később, miután többször beszéltünk,
azt mondta, hogy sajnálja, hogy ennyire szorult a helyzetem és megmondja
a királynak, hogy nem én idéztem elő a helyzetet. Még gyertyát is hozott
nekem és többeknek elmondta, hogy mivel foglalkozom. Azt hiszem,
segíteni próbál, FitzLovag. Legalábbis így látja. Hallani, ahogy Pompát
védte, fájdalmasabb volt, mint bármi, amit a fejemhez vághatott volna.
Pompa. Az a rengeteg idő, amit egyedül töltöttem, elkerültem, nem
beszéltem vele, hogy ne okozzak botrányt. Egyedül hagytam, Pompa pedig
belophatta magát a szívébe, hogy mézesmázos szavaival tönkretegye a
képet, amit Molly alkotott rólam. Kihasználta a helyzetet, a
szövetségesének állította be, amíg én nem szóltam hozzá és rossz
színben tüntethetett föl. Visszafogtam magam, hogy ne szóljak több
rosszat róla Mollynak. Csak úgy tűnne, hogy vissza akarok vágni.

– Beszéltél Pompa látogatásairól Türelemnek, vagy Füzének? Ők mit

mondtak róla?Megrázta a fejét, amitől szétterült a haja a vállán. –
Figyelmeztetett, hogy ne szóljak róla senkinek. Még neked sem lett volna
szabad beszélnem róla. Azt mondta, hogy Türelem és Füze jobban
megbecsülnek, ha azt hiszik, hogy magamtól jutottam erre az
elhatározásra. Azt is mondta, hogy... nem eresztenél el, ha... megtudnád,
hogy ő javasolta. Azt kell hinned, hogy saját akaratomból fordultam el tőled.
– Ismer ennyire – jegyeztem meg. – Nem kellett volna elmondanom –
dünnyögte. Elhúzódott az ölelésemből, hogy a szemembe nézhessen. –
Nem tudom, miért mondtam el.
A szeme és a haja az erdő színei voltak. – Talán te sem akarsz elereszteni – mondtam.
– El kell eresztened – mondta. – Mindketten tudjuk, hogy nincs jövő a számunkra.
Egy pillanatig minden mozdulatlan volt. A tűz magának pattogott. Egyikünk sem
mozdult, de valahogy olyan helyre kerültem, ahonnan minden érintését és illatát
fájdalmasan részletesen érzékeltem. A szemei és bőrének, hajának fűszeres illata
egyek voltak testének lágyságával és melegével. Úgy érzékeltem Mollyt, mintha új szín
lett volna, amit addig még nem látott a szemem. Minden aggodalom, minden gondolat
megtorpant abban az éber pillanatban. Tudtam, hogy remegek, mert kezét a vállamra
tette, hogy csillapítsa. Melegség árasztott el a kezeitől. Lenéztem a szemeibe és
eltűnődtem azon, amit láttam bennük.
M e g c s ó k o l t .
Az az egyszerű mozdulat, mintha egy áradatot indított volna el. Ami ezután következett,
az csókjának végtelen folytatása volt. Nem álltunk meg, hogy eltöprengjünk a
bölcsességen, vagy az erkölcsökön. Egyáltalán nem tétováztunk. Együtt merültünk bele
az újdonságba és el sem tudok képzelni annál nagyobb teljességet, mint amit
megosztott csodálkozásunk nyújtott. Mindketten egésszé váltunk azon az éjszakán,
megszabadulva elvárásainktól és korábbi emlékeinktől. Ugyanannyi jogunk volt
egymáshoz, elvettem és adtam, és esküszöm rá, hogy soha nem fogom megbánni.
Annak az éjszakának az ügyetlensége lelkem egyetlen igazi tulajdona. Reszkető
kezeim nem tudták kibontani hálóingét. Molly tapasztaltnak tűnt és határozottnak, ahogy
megérintett, de hirtelen lélegzetvétele elárulta, amikor hozzám ért. Nem számított.
Tudatlanságunk mindkettőnknél ősibb tudássá vált. Igyekeztem gyengéd lenni és erős
egyszerre, de elcsodálkoztam Molly erején és gyengédségén is. Egyszer hallottam,
hogy valaki táncnak nevezte, másvalaki csatának. Vannak férfiak, akik mindent tudó
kacagással beszélnek róla, mások vicsorogva. Hallottam a piaci asszonyokat kuncogni
róla, voltak, akik portékaként kínálták. Számomra bizonyos dolgok elmondhatatlanok. A
kék színt csak tapasztalni lehet, akárcsak a jázmin illatát, vagy a furulya hangját. Egy
csupasz váll íve, a kebel különös nőies lágysága, a riadt hang, amikor engednek az
utolsó határok, a nyak illata, bőrének íze csak apró részletek, és bármilyen édesek,
nem írják le az Egészet. Ezernyi részlet sem lenne képes ábrázolni.
A kandalló sötétvörös parázzsá hamvadt, a gyertyák kialudtak, úgy tűnt olyan helyre
érkeztünk, ami idegennek tűnt és kiderült, hogy az otthonunk. Azt hiszem, odaadtam
volna az egész világot, hogy ott maradhassak az összegyűrt lepedők és paplanok közé
bújva, Molly mozdulatlanságát lélegezve.
Testvér! Ez jó! Fölpattantam, mintha darázs csípett volna belém, fölriasztva Mollyt
bóbiskolásából. – Mi a z ?
– Görcs állt a lábikrámba – hazudtam, ő pedig elhitte, nevetve. Oly egyszerű füllentés,
de hirtelen elszégyelltem magam, szégyelltem minden kimondott hazugságomat. Szóra
nyitottam a szám, hogy elmondjak mindent. Hogy a király orgyilkosa vagyok, a gyilkos
szerszáma, hogy azt a tudást, amit éjszaka szereztünk, akaratlanul is megosztottam
egy farkassal. Hogy önként adta oda magát egy embernek, aki másokat ölt és
megosztotta az életét egy állattal.
Elképzelhetetlen volt. Ha elmondanám, megbántanám és megszégyeníteném. Örökre
bepiszkítva érezné magát. Arra gondoltam, hogy el tudnám viselni, ha megvetne, de azt
nem, hogy magát is megvesse. Arra gondoltam, hogy jobb, ha összeszorítom a számat,
hogy megtartsam magamnak ezeket a titkokat, mint hagyni, hogy az igazság pusztítsa
el őt. Hazudtam tehát magamnak? Nem tesszük ezt mindannyian?
Feküdtem az ágyában, meleg karjai körém fonódva, testének vonala az oldalam mellett
és megígértem magamnak, hogy megváltozom. Nem leszek többé, ami voltam és akkor
soha nem kell elmondanom neki. Holnap, ígértem meg magamnak, holnap elmondom
Árnynak és Elmésnek, hogy többet nem gyilkolok nekik. Holnap elmagyarázom
Éjszemnek, hogy miért kell elválnunk. Holnap.
De ma, ezen a napon, amikor már hajnalodott, ki kellett lovagolnom a farkassal az
oldalamon, hogy szipolyozottakra vadásszunk. Mert Elmés elé friss győzelemmel kell
járulnom, hogy jó hangulatban legyen, amikor engedélyt kérek tőle. Ezen az estén,
amikor véget ért a gyilkolás, megkérem, hogy engedjen összeházasodnom Mollyval.
Megígértem magamnak, hogy az engedélyével új életet kezdek, mint egy férfi, akinek
nem kell titkolóznia szeretett asszonya előtt. Megcsókoltam a homlokát. – El kell
mennem – suttogtam, ő pedig mocorogni kezdett. – De remélem hamarosan
visszatérek. Ma elmegyek Elmés királyhoz, hogy az engedélyét kérjem. Megmozdult és
kinyitotta a szemét. Csodálkozva nézte, ahogy meztelenül kiszálltam az ágyából.
Megraktam a pislákoló tüzet a kandallóban, aztán kerültem a tekintetét, amíg
összeszedtem szétszóródott ruháimat és felöltöztem. Ő nem volt félénk, mert ahogy
fölnéztem, miközben becsatoltam az övemet, magamon éreztem a tekintetét és
mosolygott. Elvörösödtem. – Úgy érzem, máris házasok vagyunk – suttogta. – Nem
tudom elképzelni, milyen eskü köthetne össze jobban minket.
– Én sem – leültem az ágy szélére, hogy megfogjam a kezét. – De
nagyelégedettségemre fog szolgálni, hogy mindenkivel tudassam. Az pedig,
hölgyem, menyegzőt kíván. De most mennem kell.
– Maradj még. Biztos van még egy kis időnk, mielőtt mindenki fölkel.Előrehajoltam,
hogy megcsókoljam. – Vissza kell szereznem egy bizonyos kötelet, ami a
bástyákról lóg le az úrnőm ablakához. – Maradj legalább addig, míg kötést
cserélek a válladon. Hogyan sérültél meg? Meg akartam kérdezni az éjszaka,
de...
Rámosolyogtam. – Tudom. Érdekesebb dolgok adódtak. Nem, kedvesem, de ígérem, a
szobámban ellátom a sebemet még ma reggel – kedvesemnek nevezni férfiasabb
dolognak tűnt, mint bármi más, amit addig mondtam, vagy tettem. Megcsókoltam és
megígértem magamnak, hogy utána már indulok is, de azon kaptam magam, hogy
vonakodok elhúzni a vállamat az érintésétől. Felsóhajtottam. – Mennem kell.
– Tudom. De nem mondtad el, hogyan sérültél meg.
Hallottam a hangján, hogy nem aggasztották a sebeim, csak remélte, hogy tovább
tartóztathat. Mégis elszégyelltem magam és igyekeztem a legártatlanabb hazugságot k
iötölni.
– Kutyaharapások. Egy szuka kölykedzett a minap. Lehajoltam, hogy fölvegyem
azegyiket, de a szuka rám ugrott. Azt hiszem, nem ismertem olyan jól, mint
gondoltam. – Szegény fiú. Biztos, hogy jól kitisztítottad? Az állatok harapásai
könnyen e l f e r t ő z ő d n e k . – Kitisztítom újra, amikor átkötözöm. De most
mennem kell – betakartam a paplannal. – Aludj még egy keveset, mielőtt fölkel a
nap. – FitzLovag!
Megálltam az ajtóban és visszafordultam. – Igen? – Gyere el hozzám ma éjjel. Mindegy,
hogy mit mond a király.
Tiltakozásra nyitottam a szám.
– Ígérd meg! Különben nem élem túl a napot. Ígérd meg, hogy visszatérsz. Mert
mindegy, hogy mit mond a király, tudnod kell: most már a feleséged vagyok. És mindig
az leszek. Örökké.
Megdobbant a szívem e szavak hallatán és nem tudtam mást tenni, mint bután
bólintani. A tekintetem kielégíthette, mert a mosoly, amit rám vetett, fényesebb volt a
delelő nyári napnál. Kinyitottam az ajtót és körülnéztem a sötét folyosón. – Zárkózz be
utánam – suttogtam vissza, aztán kisurrantam a hajnali sötétségbe.
1 3
Vadászat

A MESTERSÉG, MINT MINDEN MÁS tudás, számos módon tanítható. Galenus, Elmés
király udvari Oktatója a nélkülözés és a kényszerített nehézségek árán törte át
tanítványai belső védelmeit. Miután a legalapvetőbb túlélésig lealacsonyította diákjait,
az védtelen és fogékony lett Galenus sugalmazásaival szemben és a rá erőltetett
Mesterségbeli technikák iránt. Azok a diákok, akik átvészelték a tanításait
megbízhatóan tudták használni a Mesterséget és végül Galenus kotériájává váltak, nem
voltak különösebben erős talentumok. Galenus szinte nyilvánosan is elégedett volt
magával, amiért kis tehetségű diákokat képes volt megbízható képességű
Mesterséghasználóvá nevelni. Lehet, hogy ez az igazság. Vagy talán a nagy
potenciállal rendelkező tanítványokat tökéletes szerszámmá rombolta le. Sokan
szembeállítják Galenus technikáit elődjével, Magánnyal. Ő volt az, aki kezdetben
tanította a fiatal Igazság és Lovag herceget. Igazság beszámolói szerint Magány sokat
ért el azzal, hogy kedvességgel, gyengédséggel bírta rá diákjait, hogy leeresszék a
védőfalaikat. Igazság és Lovag herceg erős Mesterségbeli képességeket fejlesztettek ki
magukban. Magány halála sajnos még azelőtt bekövetkezett, hogy befejezte volna a
tanításukat és mielőtt Galenus olyan szintre jutott volna, hogy teljes jogú Oktató
lehessen. Csak találgatni lehet, hogy mekkora tudás szállt a sírba Magánnyal és milyen
potenciális adottságok maradtak rejtve a királyi mágiában, amit talán soha nem
fedeznek föl újra.
*
Kevés időt töltöttem a szobámban aznap reggel. A kandallóban kialudt a tűz, de nem
csak ez volt az oka, hogy borzongtam. Körülnéztem sivár, kietlen szobámban, amit
hamarosan magam mögött hagyok. Sivárabbnak tűnt, mint valaha. Vacogva, hideg
vízzel mosakodtam meg és mostam ki a sebeimet, melyek már szebben néztek ki és
lassan gyógyultak.
Vastagon felöltöztem, a kötött hegyvidéki ing fölé bőrzekét vettem és vastag
bőrnadrágot öltöttem föl. A derekamra csatoltam a kardomat és a biztonság kedvéért
magamhoz vettem egy kisebb kést is. Kifinomultabb fegyvereim közül apró tasakot
választottam, barnás porral. Mindezek ellenére védtelennek és ostobának éreztem
magam, ahogy elhagytam a szobámat.
Egyenesen Igazság tornyába mentem. Tudtam, hogy várni fog rám, hogy finomítsa
Mesterségbeli silány tudásomat. Valahogy meg kell győznöm, hogy szipolyozottakra kell
vadásznom. Fürgén másztam meg a lépcsőket és azt kívántam, hogy legyen már vége
a napnak. Egész életemet arra a pillanatra tettem föl, amikor Elmés király előtt állva
engedélyt kérek rá, hogy nőül vegyem Mollyt. A puszta gondolatra ismeretlen érzések
rohantak meg olyan gyorsan, hogy lassítanom kellett a lépcsőkön. – Molly – suttogtam
magamnak és a szó megerősítette elhatározásomat és tovább hajtott.
Hangosan kopogtam Igazság ajtaján.
Inkább éreztem, mint hallottam Igazság válaszát. A szoba mozdulatlannak tűnt, hűvös
levegő áramlott be az ablakon át, Igazság előtte ült régi székében és a hidegtől kipirult
arccal bámult a tenger felé. A mozdulatlanság látszólagos volt, olyan érzésem támadt,
mintha forgószél közepében álltam volna, ahogy Igazság gondolatai a Mesterség
segítségével megérintettek. Szédítő utat tettünk meg hajótól hajóig, ami a közeli
vizeken csak elérhető volt. Elsuhantunk egy kereskedő gondolatai mellett, aztán egy
hálójavító asszonyhoz érkeztünk, aki magában dünnyögött, ahogy a kapitány sürgette.
Találtunk egy kormányost, aki állapotos felesége miatt aggódott, és három családot,
akik rákokat és kagylókat kerestek a hideg fövenyen. Egy tucatnyi másikat is
meglátogattunk még, mielőtt Igazság visszaterelt minket a saját testünkbe. Szédültem.
Közelebb léptem az ablakhoz, hogy Igazság mellett álljak. Még mindig a horizontot
bámulta, de hirtelen megértettem a térképeit és azt, hogy miért készítette őket. Az
életek csodálatos hálója, amiket a kedvemért megérintett, olyan volt, mintha kinyitotta
volna a tenyerét, hogy megmutassa legdrágább kincseit. Az embereket. Az ő népét.
Nem sziklás partvonal, vagy gazdag legelők fölött vigyázott, hanem az emberek fölött,
ezek fölött az apró életszikrák fölött, amik nem az ő életei voltak, de megbecsülte őket.
Ez volt Igazság királysága. A papíron behúzott természetes határok fogták körbe őket.
Egy pillanatig éreztem értetlenségét, amiért valaki ártani akar ezeknek az embereknek
és osztoztam heves elhatározásában, hogy nem enged át még egy életet a Vörös
M a r t a l ó c o k n a k . A világ újból megszilárdult körülöttem, ahogy az örvénylés
elcsitult és minden mozdulatlanná vált a toronyszobában. – Tehát. Vadászni akarsz ma.
Bólintottam, bár tudtam, hogy nem látja a gesztust. Nem számított. – Igen, a
szipolyozottak még közelebb járnak, mint gondoltuk.
– Számítasz rá, hogy meg kell küzdened velük?
– Javasoltad, hogy felkészülten menjek. Először megpróbálom a mérget, de ha
nemvennék be, lehet, hogy rám akarnak támadni. Mindenesetre magammal
viszem a k a r d o m a t .
– Gyanítottam. De vidd inkább ezt – emelt föl egy kardot, ami hüvelyében állt
aszékének támasztva. A kezembe adta, én pedig egy darabig csak bámulni
tudtam. A bőr szépen volt megmunkálva, a markolat díszítése pedig azt a
szépséget és egyszerűséget követte, amit csak egy mesterember tud
elkészíteni. Igazság biccentésére kihúztam a kardot. A penge csillogott és
ragyogott, a kovácsolás és az edzés vízszerű fényt adott neki. Várakozva és
szinte súlytalanul gubbasztott a kezemben. Finomabb kard volt, mint amilyet
megérdemeltem. – Szertartásosan és nyilvánosan kellene átadnom, de
odaadom most, hogy biztosabban visszatérj a vadászatodról. Télbúcsúztató
ünnepén majd visszakérem, hogy hivatalosan is átadjam n e k e d .
Visszacsúsztattam a tokjába, aztán kirántottam, fürgén és könnyedén mint
egy l é l e g z e t v é t e l . – Úgy érzem, esküt kellene tennem a karddal a
kezemben – mondtam zavartan.
Igazság megengedett magának egy mosolyt. – Kétségtelen, hogy Pompa elvárná tőled,
de én nem hiszem, hogy szükséges a kardoddal fölesküdni rám, amikor az életeddel
már megtetted. Bűntudat ébredt bennem. Összeszedtem minden bátorságomat. –
Igazság, hercegem. Ma orgyilkosként indulok szolgálni téged. Még Igazság is
meglepődött. – Egyenes beszéd – csodálkozott.
– Azt hiszem, eljött az ideje. Ma így szolgállak téged, de már belefáradt a
lelkem. Azéletemmel esküdtem föl neked és ha megparancsolod, folytatnom
 is kell. De az a kérésem, hogy találj számomra más elfoglaltságot. Igazság
sokáig hallgatott. Az öklére támasztotta az állát, úgy szólalt meg. – Ha csak
nekem esküdtél volna föl, talán gyorsan és egyszerűen tudnék válaszolni rá.
De én csak a trónörökös vagyok. Ezt a királyodtól kell kérned. Akárcsak a
házasodási s z á n d é k o d a t . A csönd még jobban megsűrűsödött. Nem
találtam szavakat, végül Igazságnak kellett m e g t ö r n i e . – Megmutattam,
hogy hogyan őrizd az álmaidat. Ha nem teszed meg, ne hibáztass másokat,
amiért kiszivárognak.
Legyűrtem a haragomat. – Mennyit? – kérdeztem ridegen.
– Olyan keveset, amennyit csak lehet. Hozzászoktam már, hogy őrizzem a
sajátgondolataimat, de kevésbé ahhoz, hogy másokét kizárjam. Különösen
olyasvalakiét, aki olyan erős, még ha képzetlen is a Mesterségben, mint te.
Nem állt szándékomban leskelődni a... légyottodon.
Hallgatott. Nem bíztam a saját szavaimban. Nem csak a saját magánéletemet árultam
el, hanem Mollyét is. Hogyan magyarázom ezt el neki? El sem tudtam képzelni, mint
ahogy azt sem, hogy újabb titok fúrja be magát kettőnk közé. Mint mindig, Igazság hű
volt a nevéhez. Az óvatlanság az én bűnöm. Igazság nagyon halkan szólalt meg. – Az
igazat megvallva, irigyellek, fiú. Ha rajtam múlna, már ma megházasodhatnál. Ha Elmés
visszautasítja a kérésed, vésd az eszedbe, sőt megmondhatod Pirosszoknyás
Kisasszonynak is: ha király leszek, szabadon házasodhatsz. Nem teszem meg azt, amit
velem tettek.
Azt hiszem, akkor értettem meg, hogy mit vettek el Igazságtól. Más dolog együtt érezni
egy férfival, akinek nem ő maga választotta a feleségét és más dolog, ha valaki
kedvese mellől fölkelvén rájön, hogy a másik férfi soha nem élheti át azt a teljességet,
ami nekem jutott. Milyen keserű is lehetett neki belepillantani abba, amin Mollyval o s z t
o z t u n k . – Igazság. Köszönöm – mondtam.
Egy pillanatra a szemembe nézett, aztán rám mosolygott.
– Nos. Azt hiszem, igen – tétovázott. – Ez még nem ígéret, ne úgy vedd. Talán
többettudok tenni a másik ügy érdekében mostanság. Talán nem tudsz
majd... diplomataként szolgálni, ha más teendőid adódnak. Olyan teendőket,
amik sokkal értékesebbek.
– Mint például? – kérdeztem óvatosan. – Gyarapodnak a hajóim, napról napra
alakulnak az ácsok kezei alatt. És mégis, megtagadtatott nekem, amire
leginkább vágyom. Nem hajózhatok ki velük. Persze van benne némi
igazság, innen talán könnyebben át tudom látni és irányítani őket. Itt nincs
veszélyben az életem, innen talán több hajó támadását tudom vezényelni –
megköszörülte a torkát. – Másrészről, nem fogom érezni a szelet, a vitorla
surrogását, a lapátok csobbanását és soha nem fogok harcolni a
Martalócokkal, pedig vágyom rá, hogy vérüket vegyem a vérünkért –
visszafojtott düh torzította el az arcvonásait, egy pillanatra elhallgatott, hogy
összeszedje magát. – Ezért, hogy a hajók minél hatékonyabbak legyenek,
mindegyik fedélzetére kell valaki, aki legalább venni tudja az üzeneteimet.
Még jobb lenne, ha az a valaki vissza is tudna küldeni részletes információt
arról, hogy mi történik a hajó fedélzetén. Ma láthattad, mik a korlátaim. Igen,
 olvasok bizonyos emberek gondolataiban, de nem tudom irányítani, hogy
mire gondoljanak. Néha sikerül találnom valakit, aki fogékonyabb a
Mesterségre és befolyásolhatom a gondolatait. De az nem ugyanaz, mintha
gyors válasz történik az u t a s í t á s a i m r a .
– Gondolkoztál már a hajózáson, FitzLovag?
A megdöbbenés nem írja le azt, amit akkor éreztem. – Én... most emlékeztettél rá, hogy
bizonytalan a Mesterségbeli tudásom, uram. És tegnap fölhívtad rá a figyelmemet, hogy
harcban inkább a kézitusára vagyok hajlamos, mint a kardforgatásra, még Hod
kiképzése ellenére is...
– Most pedig emlékeztetlek rá, hogy télközepet írunk. Már nincs túl sok idő
hátratavaszig. Említettem azt is, hogy ez csak egy lehetőség, semmi több. Csak
a legegyszerűbb dolgokra tudlak megtanítani addig. A többi rajtad múlik, attól
tartok. FitzLovag, képesnek érzed magadat arra, hogy tavaszra megtanuld
irányítani a Mesterséget és a fegyveredet? – Ahogy te mondtad, hercegem, nem
ígérhetem meg, de szándékomban áll. – Remek – Igazság határozottan
méregetett. – Elkezded ma? – Ma? Ma vadásznom kell. Nem merem
elhanyagolni, még emiatt sem.
– A kettő nem zárja ki egymást. Vigyél magaddal.
Egy darabig értetlenül néztem aztán bólintottam. Azt hittem, hogy fölkel, veszi a
csizmáját, köpönyegét, kesztyűjét és lemegyünk az istállóba. Ehelyett megérintette a h
omlokomat.
Ahogy a jelenléte beszivárgott a fejembe, az első reakcióm az volt, hogy harcoljak
ellene. Nem olyan érzés volt, mint korábban, amikor csak megérintette a gondolataimat,
hogy átlapozza őket, hanem helyet foglalt az elmémben. Azóta nem rontott így rám
senki, mióta Galenus rám támadt. Igyekeztem kiszabadulni a fogásából, de mintha
vasbéklyók tartottak volna. Minden megállt. Bíznod kell bennem. Bízol bennem? –
álltam, izzadtan és reszketve, mint egy ló, aminek kígyó kúszott a karámjába. Nem
tudom.
Gondolkozz rajta – javasolta és visszahúzódott.
Még éreztem a jelenlétét, ahogy várakozik, de tudtam, hogy elzárja magát a
gondolataim elől. Járt az agyam, túl sok mindent kellett elrendeznem. Ez olyan dolog
volt, amit meg kellett tennem, ha nem akartam többé orgyilkos lenni. Esély volt arra,
hogy a titkokból régi titkok legyenek, ne folytonos rejtegetnivalók Molly elől. Meg kellett
tennem. De hogyan? Hogyan engedelmeskedjek és rejtsem el egyúttal Éjszemet és a
kapcsolatunkat. Kinyúltam Éjszem felé.
A kötelékünk titok. Annak kell maradnia. Ezért ma egyedül kell vadásznom.
M e g é r t e t t e d ? Nem. Ostobaság és veszélyes. Ott leszek én is, de bízhatsz
bennem. Láthatatlan leszek és érzékelhetetlen. – Mit csináltál éppen? – kérdezte
Igazság hangosan. A keze a csuklómon volt. Lenéztem a szemébe. Nem volt durvaság
a kérdésében, inkább gyermeki kíváncsiság. Minden porcikám mozdulatlan volt,
várakozott. Vágytam rá, hogy megosszam valakivel a terhet, hogy legalább egyvalaki
legyen a világon, aki mindent tud rólam.

Már van – tiltakozott Éjszem.

Igaza volt. Nem sodorhattam veszélybe. – Neked is bíznod kell bennem – mondtam a
hercegemnek. Töprengő tekintettel nézett rám. – Hercegem. Bízol bennem?
– Igen.
Egyetlen szóval nekem adta a bizalmát és vele a meggyőződését, hogy bármit is
tettem, nem fog ártani neki. Egyszerű dolognak tűnik, de ha egy trónörökös hagyja,
hogy az orgyilkosa titkoljon előle valamit, akkor óriási kockázatot vállal. Évekkel azelőtt
az apja megvásárolta a hűségemet, ételt, fedőt a fejem fölé, tudást és egy ezüst kitűzőt
ajánlva föl cserébe. Igazság egyszerű kijelentése hirtelen többet jelentett, mint minden
más. Mindig is kedveltem, de hirtelen minden más elenyészőnek tűnt. Hogyan is ne
bízhatnék benne?
Elmosolyodott. – Akkor tudod használni a Mesterséget, mikor szívből teszed – ezzel
ismét belépett az elmémbe. Amíg az érintésünk tartott, a kapcsolatot fenntartani nem
került semmibe. Éreztem a kíváncsiságát és egy csipetnyi szomorúságot, ahogy az én
szemeimmel látta önmagát. Egy tükör könyörületesebb. Megöregedtem. Szükségtelen
volt tagadni, amikor az elmémben volt.
Szükséges áldozat volt – mondtam.
Elengedte a kezemet. Egy pillanatig duplán láttam, ahogy láttam, ahogy lát engem,
ahogy látom őt, aztán lecsillapodott. Lassan elfordult, hogy újból a horizontot bámulja,
és elzárta a látását előlem. Érintés nélkül teljesen más érzés volt. Lassan kiléptem a
szobából és úgy mentem le a lépcsőkön, mintha egy üvegpoharakkal teli tálcával e g y
e n s ú l y o z n é k . Pontosan. És mindkét esetben könnyebb, ha nem nézed és nem
gondolsz rá olyan erősen. Csak vigyed.
Lesétáltam a konyhába, megreggeliztem és igyekeztem természetesen viselkedni.
Igazságnak igaza volt. Könnyebb volt fönntartani a kapcsolatunkat, ha nem
koncentráltam rá. Míg mások elfoglalták magukat a saját dolgaikkal, sikerült egy
maréknyi teasüteményt csúsztatnom a zsebeimbe. – Vadászni mégy? – kérdezte Sára,
mikor felém járt. Bólintottam. – Hát, légy óvatos. Mit akarsz fogni? – Vadkanra lesek –
rögtönöztem. – Nem igazán levadászni, csak kilesni egyet. Gondoltam Télbúcsúztatóra
kiváló fogás lenne.
– Kinek? Igazság hercegnek? Hét lóval sem tudnád ki vontatni a várból,
kedveském.Túl sokat van manapság a szobájában, biz' ám, és szegény öreg
Elmés király már hetek óta nem evett igazán. Nem is tudom, miért sütöm a
kedvenceit, ha érintetlenül jönnek vissza. No, Pompa herceg talán veled tartana,
ha nem kócolódik össze a haja – a konyhalányok közt kuncogás támadt az utolsó
szavak hallatán. Az arcomat elöntötte a vér Sára szavai hallatán.
Nyugalom. Nem tudják, hogy veled vagyok, fiú. Amit pedig mondanak neked, azt nem
róhatod a szemükre. Ne árulj el minket. Éreztem Igazság csodálkozását és az
aggodalmát, hát elvigyorodtam, megköszöntem Sárának a süteményt, amit rám tukmált
útravalónak és kimentem a konyhából. Kormos türelmetlen volt, izgatottan várta, hogy
fölszerszámozzam. Burrick haladt el mellettem, amíg a nyerget tettem föl. Sötét
szemeivel végigmérte a ruházatomat, az új kardhüvelyt és a markolatot. Megköszörülte
a torkát, mint aki mondani akar valamit, de aztán állt némán. Sohasem tudtam, hogy
mennyit ismer az igazi munkámból. A Hegyvidéki királyságban elmondtam neki, de
aztán kapott egy akkora ütést a fejére, amibe más belehalt volna. Mikor felgyógyult, azt
mondta, nem emlékszik mindenre, ami akkor történt, de én néha eltűnődtem. Talán a
maga bölcs módján így tartotta meg a titkot, hogy még azok se beszéljék meg, akik
tudnak róla.
– Légy óvatos – mondta végül dünnyögve. – Nehogy valami baja essék a kancának.
– Óvatosak leszünk – ígértem meg, aztán kivezettem
Kormost.
Még mindig korán reggel volt, éppen elég fény ahhoz, hogy kivezessem Kormost a
kapuig. Megeresztettem, hadd válassza meg azt a tempót, ami kényelmes volt neki,
hogy bemelegítse magát anélkül, hogy kiizzadna. Úgy határoztam, kerülő úton
megyünk el a patakig, nem akartam letérni a kitaposott utakról, amíg csak lehetett.
Igazság minden másodpercben velem volt. Nem társalogtunk, de tudatában volt belső
párbeszédeimnek. Élvezte a reggeli friss levegőt, a lovaglás örömét, de minél távolabb
kerültünk Kosvártól, annál inkább tudatában voltam, hogy kapaszkodnom kell
Igazságba. A kezdeti érintés után közös erőfeszítéssé vált a feladat, mintha kezet
fogtunk volna. Vajon fönn tudja tartani?
Ne gondolj rá. Csak engedd. Még a légzés is komoly feladat, ha figyelsz rá. Pislogtam,
hirtelen rádöbbenve, hogy a dolgozószobájában volt, mindennapos teendőit végezte.
Mint távoli méhek zümmögése, tudatában voltam Kharimnak, amint éppen valamiről
tárgyaltak. Éjszemnek semmi nyomát sem láttam. Igyekeztem nem gondolni rá, nem
keresni a nyomait, ami ugyanolyan erőfeszítés volt, mint Igazság tudatát magammal
tartani. Olyan gyorsan hozzászoktam, hogy kinyúlok a farkas felé, aki várja az
érintésemet, hogy elszigeteltnek, bizonytalannak éreztem magam, mintha a kedvenc
késem hiányzott volna az övemről.
Az egyetlen kép, képes lett volna teljesen kiűzni őt az agyamból, Molly volt, akire
szintén igyekeztem nem gondolni. Igazság nem szidott meg az előző éjszaka miatt, de
tudtam, hogy nem tartotta túl becsületesnek. Az a kényelmetlen gondolatom támadt,
hogy ha adtam volna magamnak egy kis időt, hogy végiggondoljam, akkor igazat adtam
volna neki. Gyáva módon attól a gondolattól is távol tartottam magam. Ráébredtem,
hogy komoly erőfeszítést fektetek abba, hogy ne gondolkodjak. Megráztam a fejem és
az előttem álló napra koncentráltam. Az út ritkán járt csapás volt csupán, ami a Kosvár
mögötti dombok közt kanyargott és több juh és kecskecsapás szelte át, mint emberi út.
Pár évtizeddel ezelőtt egy villám okozta tűz lekopaszította az egész környéket. Az első
fák, amik ismét megjelentek a dombokon nyárfák voltak, a tűzvész óta csak nyári
legeltetésre használták, mivel kevés más dologra volt alkalmas.
Néhanapján prémvadászok, favágók telepedtek meg a környéken pár hónapra. Kis,
elszigetelt tanyákból állt, szerény népek lakták.
Az út elkeskenyedett, a fák pedig megváltoztak, ahogy beértünk az erdő öregebb
részébe. Ott már sötét örökzöldek hajoltak közelebb az úthoz, vastag törzsük,
terebélyes lombozatuk volt, tövüket egyenetlen hótakaró borította. Az aljnövényzet
ritkás volt, az ágakat még vastagon borította a télen leesett hó, így Kormossal könnyen
letérhettünk az útról. Hófödte, lehajló ágak burája alatt haladtunk, félhomályban, ahová
még a nappali zajok is csak tompán jutottak el. Egy bizonyos helyet keresel.
Információid vannak arról, hogy merre jártak s z i p o l y o z o t t a k ? Egy patakparton
látták őket, egy őzből lakmároztak. Éppen tegnap volt. Azt gondolom, onnan nyomon
tudom követni őket.
Ki látta őket?
Tétováztam. Egy barátom. Félénk alak, de megnyertem a bizalmát és néha, ha furcsa
dolgokat lát, eljön és elmondja nekem.
Ühüm éreztem Igazság fenntartásait a történetemmel kapcsolatban. Nos, akkor nem
kérdezek többet. Attól tartok bizonyos titkok szükségesek. Emlékszem egy félbolond
kislányra, aki anyám lábánál szokott ücsörögni. Mindig adott neki ennivalót és ruhákat,
meg édességet. Senki sem figyelt rá túlságosan. De egyszer, amikor nem vettek észre,
hallottam, ahogy a kislány elmeséli anyámnak, hogy látott egy férfit egy tavernában, aki
csinos nyakláncokat és karpereceket árult. Azon a héten a királyi őrség letartóztatott
egy hírhedt útonállót ugyanabban a tavernában. A csendes népek gyakran többet t u d
nak.Bizony.
Barátságos hallgatásba burkolózva lovagoltunk tovább, néha emlékeztetnem kellett
magam, hogy Igazság nem volt velem.
De kezdem azt kívánni, bárcsak ott lennék. Túl rég volt már, fiú, hogy csak a lovaglás
végett jártam volna errefelé. Nem is emlékszem mikor csináltam utoljára valamit
pusztán azért, hogy megtegyem.
Éppen bólintottam a gondolatára, amikor sikoly törte meg az erdő csöndjét. Egy fiatal
teremtmény éles sikolya volt, ami hirtelen hallgatott el és mielőtt észbe kaptam volna,
kinyúltam felé. Az Ösztön szótlan pánikot érzett, halálfélelmet és hirtelen rémületet
Éjszem felől. Elzártam a tudatomat, de Kormost a hang irányába fordítottam. A nyakába
kapaszkodva siettünk a fák labirintusában, dombnak föl, lassabban, mint
szerettem volna. Megmásztuk a gerincet és olyan látvány tárult elém, amit sosem fogok
elfelejteni.
Hárman voltak, rongyosak, bűzösek és szakállasok. Vicsorogtak és morogtak egymás
közt, ahogy harcoltak. Az Ösztönöm nem érzékelt életjeleket felőlük, de felismertem a
szipolyozottakat, akiket Éjszem az előző éjszaka mutatott. A kislány nagyon apró volt,
hároméves talán, gyapjútunikája sárga színű, szerető anya keze munkája. Úgy
harcoltak fölötte, mintha egy csapdába esett nyúl lett volna, a végtagjait cibálták, mint
egy groteszk kötélhúzó versenyen, nem is törődve az aprócska élettel, ami még
pislákolt benne. Felmordultam dühömben és kirántottam a kardomat, éppen abban a
pillanatban, amikor az egyik szipolyozott határozott rándítása hangos reccsenést
okozott a kislány nyakában. Kiáltásomra egyikük rám nézett, a szakálla csillogott a
vértől. Nem várta meg a halálát, máris evett.
Megsarkantyúztam Kormost és úgy zúdultunk le a domboldalról, mint a megtestesült
bosszú lóháton. Balról az erdőből Éjszem robbant a helyszínre, már rajtuk is volt,
egyenesen az egyik válla közé hátulról és kitátotta a pofáját, hogy belemarjon a férfi
nyakába. Egyikük felém fordult és maga elé kapta a kezét, hogy védekezzen a
kardcsapás elől. Haszontalanul. Olyan erős csapást mértem rá, hogy elválasztottam a
fejet a testétől, mielőtt beleakadt volna a pengém az egyik csigolyába. Előrántottam a
tőrömet és leugrottam Kormos hátáról, arra a férfira, aki Éjszembe próbálta vágni a
kését. A harmadik szipolyozott fölkapta a kislány testét és a fák közé szaladt vele. A férfi
veszett medveként küzdött, még azután is csapkodott és szúrt felénk, hogy fölnyitottam
a hasát. A belei kilógtak az öve fölött és még mindig utánunk jött. Nem is volt időm
elborzadni. Tudván, hogy úgyis meghal, otthagytam és a harmadik után vetettem
magam. Éjszem egy felborzolt szürke csík volt a fehér hóban, én pedig átkoztam lassú
lábaimat, ahogy követtem. A nyom egyértelmű volt, letaposott hó, vérnyomok és a bűz.
Az agyam rosszul működött azokban a percekben, valamiért azt hittem, ha följutok a
dombtetőre, valahogy képes leszek visszacsinálni a halálát és újból életre kelteni.
Értelmetlen cél hajtott.

A hátunkba került. Egy vastag farönk mögül rontott ránk, Éjszem felé hajítva kislány
tetemét és rám vetve magát. Nagydarab volt és izmos, mint egy kovács. A többi
szipolyozotthoz képest a méretei és az ereje megmaradt, képes volt elegendő ételhez
jutni. Egy űzött vad határtalan haragjával ugrott nekem. Megragadott, elemelt a földtől
és ledöntött a hóba, bütykös könyökét a torkom köré fonta. Rám zuhant, hordómellkasa
a hátamon landolt és kiszorította belőlem a szuszt. Hátranyúltam, kétszer döftem a
tőrömet húsos combjába. Felordított dühében és még jobban rám nehezedett, arcomat
a fagyott földbe nyomta. Fekete foltok ugráltak a szemem előtt, Éjszem pedig újabb
súlytöbbletként ugrott a szipolyozottra. Azt hittem, elroppan a hátam. Éjszem karmokkal
és fogakkal mart a hátába, de az csak belefúrta az arcát a hóba és megfeszítette a
hátát. Tudta, hogy fojtogatott. Ráér majd később foglalkozni a farkassal, ha halott v a g
yok.
A dulakodástól fölszakadt a seb a vállamon, meleg vér csordult végig a nyakamnál. Az
újabb fájdalom csak egy kis tüske volt a kapálózásom mellett. Vadul megráztam a
fejemet a szorításában, a vértől csúszóssá vált bőr elég volt, hogy elfordítsam egy kicsit
a nyakam és szabad legyen a gégém. Sikerült újabb kétségbeesett levegőt vennem,
mielőtt fogást váltott volna rajtam. Elkezdte hátrahúzni a fejem. Ha nem tud megfojtani,
eltöri a nyakam. Volt hozzá ereje.
Éjszem taktikát változtatott. Nem tudta elég nagyra tátani a száját, hogy beleférjen a
férfi feje, de bele tudta vájni a koponyájába, hogy csíkonként skalpolja meg. Vér
zuhogott rám, ahogy a szipolyozott artikulátlanul felüvöltött és a hátamba térdelt. Egy
kézzel elengedett, hogy a farkas felé kapjon, én pedig meg tudtam fordulni a
szorításában, felrántottam a térdem az ágyékába és jócskán belemélyesztettem a
tőrömet az oldalába. Iszonyú lehetett a fájdalma, de nem eresztett, helyette lefejelt,
amitől egy pillanatra elsötétedett minden, aztán mindkét kezével átkarolt, hogy
összeroppantsa a bordáimat.
Ennyire emlékszem összefüggően a küzdelemből. Nem tudom, mi tört rám ezután, talán
a legendák harci dühe volt, amiről annyit beszélnek. Fogak, körmök, kés, ezekkel a
fegyverekkel rontottam rá, belemartam, ahol csak értem. Mégis, tudtam, hogy nem lett
volna elég, ha Éjszem nem ugyanolyan hévvel támadja. Később valahogy kimásztam
mozdulatlan teste alól. Fémes ízt éreztem a számban, koszos szőrt és vért köptem ki. A
hóba dörzsöltem a kezem, de semmi sem tudta volna megtisztítani. Jól vagy? kérdezte
Éjszem a hóban fekve pár lépéssel arrébb. Az ő pofája is véres volt. Harapott egyet a
hóból, hogy kimossa a száját. Fölálltam és pár lépést botorkáltam felé, aztán megláttam
a kislány testét és leroskadtam mellé. Azt hiszem, akkor fogadtam el, hogy elkéstem,
már abban a pillanatban, hogy megpillantottam őket a dombtetőről. Aprócska volt, sűrű
fekete haja és sötét szemei voltak. A teste még mindig meleg volt és ernyedt. Aprócska
arc, gyöngysornyi apróságú fogak, kerek pofi. A halál még nem ködösítette el a
tekintetét; szemei mintha rám néztek volna, felfoghatatlan dolog után kutatva. Kis keze
kerek és lágy volt, vértől csíkos, ami egy harapásból szivárgott. Ültem a hóban,
ölemben a halott gyermekkel. Ilyen érzés volt hát gyereket tartani a karjaimban. Olyan
kicsi és valaha meleg. Mozdulatlan. Lágy hajába fúrtam a fejem és zokogtam.
Remegések futottak végig rajtam. Éjszem az arcomat szimatolta és nyüszített. A
vállamat kaparászta a mancsaival és hirtelen rájöttem, hogy kizártam őt. Megérintettem,
de nem tudtam kinyitni neki az elmémet. Megint felnyüszített és akkor végre
meghallottam a lódobogást. Bocsánatkérően megnyalta az arcomat aztán eltűnt az
erdőben.
Talpra álltam, kezemben a gyermekkel. A lovasok fölértek a dombtetőre, Igazsággal az
élen, Burrick mögötte és Penge, meg egy fél tucat katona mögöttük. Rémületemre volt
köztük egy nő is, durva öltözékben, Penge mögött ülve a lován. Felkiáltott, amikor
meglátott és lecsúszott a lóról, a gyermek felé nyújtott karokkal szaladva felém. Nem
tudtam elviselni a szemében megcsillanó reményt és örömöt. A tekintete megtalálta az
enyémet és az arca kiürült. Szinte kitépte a kezemből a kislányt, kezébe fogta ernyedt
fejét és sikítani kezdett. Térdre rogytam a hóban. A hangjából áradó elkeseredettség
elviselhetetlen volt, áttört a falaimon és magával ragadott. Soha nem ért véget. Órákkal
később, Igazság szobájában ülve még mindig hallottam. Beleremegtem a hangba, néha
borzongás futott végig rajtam. Derékig levetkőztettek, a tűzhely előtt egy széken ültem.
A gyógyító tüzet rakott, míg Burrick síri csöndben fenyőtüskéket és földet tisztított ki a
vállamból.
– Ezek nem friss sérülések – jegyezte meg egyszer, a karomra mutatva. Nem
mondtamsemmit. Elhagytak a szavak. Egy tál meleg vízben íriszlevelek
áztak egy másik növény szárított levelével együtt. Beáztatta a ruhát és
lemosta a horzsolásnyomokat a nyakamon. – A kovácsnak nagy kezei
voltak – jegyezte meg hangosan.
– Ön ismerte? – kérdezte a gyógyító Burrick felé fordulva. – Nem beszéltem
vele, de láttam egyszer-kétszer Tavaszünnep alatt a városban. Szép
ezüstmíveket árult lószerszámokhoz. Magam is vettem nála kantárhoz
valót. Ismét elnémultak. Burrick tovább munkálkodott. A meleg vízben
elkeveredő vér nagy része nem az enyém volt. Horzsolásokon és
zúzódásokon kívül épen megúsztam, de egy kicsit szégyelltem, hogy nem
esett bajom. A kislány meghalt, nekem szinte semmi bajom. Figyeltem,
ahogy Burrick szép fehér kötést tesz a karomra. A gyógyító felém nyújtott
egy bögre teát. Burrick elvette tőle, beleszagolt aztán átadta nekem. – Én
kevesebb valeriánt használtam volna – csak ennyit mondott. A gyógyító
hátrébb lépett és leült a kandalló mellé.
Kharim lépett be egy tálcányi étellel, megtisztított egy kisebb asztalt és megterített. Egy
pillanattal később Igazság robogott be a szobába. Lekanyarította a köpönyegét és egy
szék támlájára dobta.
– A piacon találtam meg a férjét – mondta. – Most már vele van. Az asszony
az ajtóbanhagyta a gyereket, hogy játszadozzék, amíg elment a patakhoz
 vízért. Mire visszaért a kislány eltűnt – rám nézett, de nem tudtam a
szemébe nézni. – Útközben találtunk rá,
az erdőben sétált és hívogatta. Tudtam... – hirtelen ránézett a gyógyítóra. – Köszönöm,
Dem. Ha végeztél FitzLovaggal, eltávozhatsz.
– De még rá sem néztem a...
– Jól van – dünnyögte Burrick. A mellkasomon keresztül próbálta a kötéssel
rögzíteni avállsebemen lévő gyolcsot, de nem sikerült. A harapás a vállam
és a nyakam közötti izmot csonkította meg. Igyekeztem valami
szórakoztatót fölfedezni a gyógyító bosszús tekintetében, amit Burrickra
vetett távoztában. Burrick észre sem vette. Igazság egy széket húzott elém.
A számhoz emeltem a bögrét, de Burrick kivette a k e z e m b ő l .
– Miután beszéltél. Elég valerián van benne, hogy lefordulj a székről –
megfogta ésarrébb ment, kiöntötte a felét és feltöltötte meleg vízzel. Miután
megvolt vele, karba fonta a kezét és a kandallópárkánynak támaszkodott.
Igazságra emeltem a tekintetem és vártam, hogy megszólaljon.
F e l s ó h a j t o t t .
– Láttam a gyermeket a szemeddel. Láttam, ahogy
harcoltak fölötte. Aztán hirteleneltűntél. Elveszítettük
a kapcsolatot és minden erőmmel sem sikerült
megtalálnom téged. Tudtam, hogy bajban vagy, ezért
amint lehetett utánad indultunk. Sajnálom, hogy nem
értünk oda hamarabb. El akartam mondani mindent
Igazságnak. De talán többet jelentene, mint amennyi
biztonságos. Burrickra pillantottam, a falat
tanulmányozta. Formálisan szóltam. – Köszönöm,
hercegem. Nem értetek volna oda hamarább. Már
abban a pillanatban késő volt, hogy megpillantottam
őket.
Igazság lenézett a kezeire. – Tudtam. Jobban tudtam, mint te magad. Érted aggódtam –
rám nézett és megpróbált mosolyogni. – A legsajátosabb módja a harci stílusodnak az,
ahogy túléled. A szemem sarkából láttam, hogy Burrick mondani akart valamit, de nem
tette. Megfagyott az ereimben a vér. Látta a szipolyozottak testét, látta a nyomokat.
Tudta, hogy egyedül nem boldogultam volna. Ez volt a legrosszabb, ami még
történhetett aznap. Jeges kéz markolta meg a szívem. Az, hogy Burrick még nem
szólalt meg, azt jelentette, hogy későbbre, négyszemköztre hagyja a vádjait, amitől még
rosszabb lett. – FitzLovag? – Igazság hangja riasztott föl a töprengésemből.
– Elnézést, hercegem.
Fölnevetett, keserűen. – Elég legyen a „hercegemből”. Légy nyugodt, sem én, sem
Burrick nem várjuk el tőled. Burrickkal régóta ismerjük egymást, nem „hercegem”-ezte a
bátyámat sem, ilyen helyzetekben. Emlékezz, ő a bátyámnak volt a király embere.
Lovag merített az erejéből és volt amikor nem túl gyengéden. Biztos vagyok benne,
hogy Burrick tudja, hogy én is hasonlóképp tettem. És azt is tudja, hogy láttam a
szemeiddel ma délelőtt. Legalábbis a dombtetőig.
Burrickra néztem, aki lassan bólintott. Egyikünk sem tudta, hogy miért van jelen. –
Elvesztettem veled a kapcsolatot, amikor elkapott a harci düh. Ha úgy szeretnélek
használni, ahogy terveztem, ez nem történhet meg – ujjaival az asztalon dobolt, amíg
töprengett valamin. – Az a meglátásom, csak gyakorlással tudod elsajátítani. Burrick.
Lovag egyszer azt mondta nekem, hogy szorult helyzetben mindig jobb voltál fejszével,
mint karddal.
Burrick riadtnak tűnt. Nem számított rá, hogy Igazság tudta ezt róla. Ismét lassan b ó l i
n t o t t . – Ezzel szokott ugratni néha. Hogy a fejsze nem úri fegyver, azzal verekedni
szoktak. Igazság megengedett magának egy halvány mosolyt. – Akkor illik Fitz
stílusához. Megtanítod neki használni a fejszét. Nem hiszem, hogy Hod általában
foglalkozik ilyesmivel, bár nem kétlem, hogyha megkérem megtenné. Jobb szeretném,
ha te tanítanád, mert azt akarom, hogy Fitz megtanuljon velem maradni a
gondolataiban, miközben gyakorol. Ha össze tudjuk kötni a két leckét, talán egyszerre
lesz ura mindkettőnek. Ha pedig te tanítod meg rá, nem kell titokban tartania a
jelenlétemet és ez nem vonja el a figyelmét. Meg tudod tenni?
Burrick nem tudta teljesen palástolni a rémületét. – Igen, hercegem. – Akkor tedd azt,
kérlek. Holnaptól kezdve, minél korábban. Tudom, hogy neked is sok dolgod van. Bízd
csak Fürgére a munkát, amíg ezzel foglalkozol. Tehetséges fickónak látszik.

– Igen, az – egyezett bele Burrick óvatosan. Újabb információ, amit Igazság

tudott.– Rendben – dőlt hátra a székében. Úgy mért végig minket, mintha egy tucatnyi
embernek tartott volna eligazítást. – Van valaki, akinek ez nehézségbe ütközik? A
kérdést udvarias lezárásnak szánta. – Uram? – kezdte Burrick. A hangja elmélyült és
elbizonytalanodott. – Ha szabad... Van... Nem akarom megkérdőjelezni a hercegem
ítéletét, de...
Visszatartottam a lélegzetem. Az Ösztön. – Mondd csak, Burrick. Azt hittem, világosan
megmondtam, hogy itt nem kell „hercegemnek” nevezned. Mi aggaszt?
Burrick kihúzta magát és Igazság szemébe nézett.
– Helyes ez? Fattyú vagy sem, mégiscsak Lovag fia. Amit ma odafenn láttam... –
aszavak egyre könnyebben buktak ki belőle. Igyekezett visszafojtani a dühét. –
Odaküldte... Egy mészárszékbe, egyedül. A legtöbb korabeli fiú rég belehalt volna.
Igyekszem nem... beleszólni abba, ami nem az én dolgom. Tudom, hogy rengeteg
módja van, hogy szolgáljuk a királyunkat. De a Hegyvidéki Királyságban... és amit ma
láttam. Nem találhatna mást erre a feladatra az unokaöccsén kívül? Visszanéztem
Igazságra. Életemben először láttam igazán dühösnek. Nem vicsorgott, vagy morgott,
hanem két izzó fénypont volt a tekintetében. De kimérten szólalt meg. – Nézd meg jól,
Burrick. Ez nem egy gyermek. És gondold meg újra. Nem küldtem oda egyedül. Vele
voltam, olyan helyzetben, amikor nem számítottunk rá, hogy harcolnia is kell. De túlélte
és túlélt már hasonló dolgokat korábban is. És valószínűleg túl is fog m é g .
Igazság hirtelen fölállt. Az egész szoba megtelt az érzelmeivel, még talán Burrick is
érezte, mert rám pillantott, aztán kihúzta magát, mint egy katona, aki vigyázzban
hallgatja a hercegét.
– Nem. Nem ezt a feladatot választanám neki. És nem ezt a feladatot
választanámmagamnak. Ha jobb időkben született volna. Ha hitvesi ágyban született
volna és a bátyám lenne a trón örököse! De nem én választottam ezt a helyzetet és
nem is ő. Sem te! Ezért szolgál, akárcsak én. Az ördögbe is, Kettrickennek ebben igaza
volt. A király a népe Áldozata. Akárcsak az unokaöccse. Ma reggel mészárlás volt
odafönn. Tudom miről beszélsz; láttam, hogy Penge félrevonul öklendezni azután, amit
látott és messzire elkerülte Fitzet. Nem tudom, hogy élte túl. Azt tette, amit tennie
kellett, gondolom. Hát mit tehetnék, ember? Mit tehetnék? Szükségem van rá.
Szükségem van rá ebben az undorító, titkos csatározásban, mert csak ő elég képzett
rá. Akárcsak az apám, aki felküld a tornyomba és utasít, hogy égessem ki az agyamat a
Martalócok után kutatva, alattomosan manipulálva. Bármit is kell Fitznek tennie,
bármilyen tehetséget kell használnia... (A szívem kihagyott pár dobbanást, a levegő
megfagyott a tüdőmben) – ...akkor használja. Mert most erről szól a történet. A
túlélésről. Mert... – Ők az én népem is – nem is vettem észre, hogy én beszélek, amíg
mindketten felém nem kapták a fejüket. A hirtelen beállt csendben nagy levegőt vettem.
– Sok évvel ezelőtt egy öregember azt mondta nekem, hogy ha idősebb leszek,
megértek valamit. Azt, hogy a Hat Hercegség népe az én népem, a véremben van,
hogy vigyázzak rájuk, hogy érezzem a fájdalmukat – egy pillanatra összeszorítottam a
szemem, hogy kirázzam a fejemből Árnyat és azt a napot ott Pörölyben. – Igaza volt –
mondtam nemsokára. – Ma megölték a gyermekemet, Burrick. És a kovácsomat, és
még két embert. Nem a szipolyozottak, hanem a Vörös Martalócok. A vérüket kell
vennem cserébe, el kell űznöm őket a partjaimtól. Olyan egyszerű ez, mint a lélegzés,
vagy az evés. Valami, amit meg kell tennem.
A tekintetük összetalálkozott a fejem fölött. – A vér nem válik vízzé – jegyezte meg
Igazság halkan, de volt a hangjában egy kis tűz, egy kevés büszkeség, ami kiűzte a
reszketést a tagjaimból. Mély nyugalom szállt meg. Helyesen cselekedtem ma. Hirtelen
megértettem és olyan szilárd volt, amilyen csak lehetett. Undorító, embertelen feladat,
de az enyém volt és jól végeztem. A népemért. Burrick felé fordultam, aki azzal a
tekintettel méregetett, ahogy egy olyan almot szokott, amelyik szokatlanul ígéretesnek
látszott. – Megtanítom – mondta Igazságnak. – Arra a kevésre, amit tudok, megtanítom.
Meg még néhány dologra. Kezdhetjük holnap, pirkadatkor?
– Kiváló – egyezett bele Igazság, mielőtt tiltakozhattam volna. – Most pedig együnk.
Hirtelen rám tört az éhség. Fölkeltem, hogy az asztalhoz lépjek, de Burrick hirtelen
mellettem termett. – Mosd meg az arcod és a kezed, Fitz – emlékeztetett finoman. Mire
befejeztem, Igazság illatosított vízzel teli tálja elsötétedett a kovács vérétől.

1 4
Télbúcsúztató

A TÉLBÚCSÚZTATÓ az év legsötétebb részének ünnepe, egyúttal a visszatérő

világosság dicsérete. Az ünnepségek első három napján tiszteletünket tesszük a
sötétség előtt. Az ilyenkor regélt történetek és bábjátékok mindig boldogan végződnek.
Sózott hal és füstölt hús kerül az asztalokra és az előző évi szüret gyümölcsei. Az
ünnepségek középső napján vadászatot tartunk. Friss vér folyik, hogy megünnepeljük
az év fordulópontját és friss húst eszünk az előző év gabonájából készült tésztával. A
következő három nappal az elkövetkezendő nyár elé nézünk. A rokkákra melegebb
színű fonalak kerülnek, a takácsok pedig elfoglalják a nagyterem egyik végét és
egymással versengenek, hogy ki tud szebb és vidámabb ruhát készíteni. A történetek
kezdetekről szólnak és arról, mivé lettek azok. *
Megpróbáltam látogatást tenni a királynál azon a délutánon. A történtek ellenére sem
felejtettem el, amit ígértem. Wallace elzavart, mondván hogy a király rosszul érzi magát
és nem fogad senkit. Kedvem támadt dörömbölni az ajtón és a Bolondot hívni, hogy
bírja rá Wallace-t, hogy beengedjen. De nem tettem. Nem voltam olyan biztos a
Bolondhoz fűződő barátságomban, mint azelőtt. Nem is találkoztunk azóta, hogy
kigúnyolt. Az emlék hatására eszembe jutottak a szavai, így mikor visszatértem a
szobámba, ismét átböngésztem a tekercseket.
Az olvasástól elálmosodtam, még a felhígított valerián is erős adag volt. Lehangoltság
tört rám. Félretoltam a tekercseket és más dolgokon kezdtem töprengeni. Talán ha a
Télbúcsúztatón ki kürtölnénk, hogy mindenki jelentkezzék, aki taníttatott a Mesterségre,
talán az segítene. Vagy célponttá válna minden jelentkező? Eszembe jutottak az
egyértelmű jelöltek, azok akik velem együtt tanultak. Egyikük sem kedvelt igazán, de
attól még hűségesek lehetnek Igazsághoz. Talán Galenus viselkedése megfertőzte
őket, de miért ne lehetne kigyógyítani őket belőle? Augustust azonnal kihúztam a
listáról. A Jhaampéban történtek kiégették belőle a képességeit. Fűzfaligetbe vonult
vissza, a Szől folyó mellé. Nyolcan éltük túl a kiképzést, heten tértünk vissza a próbáról.
Én megbuktam, Augustus kiégett. Öten maradtak.
Nem igazi kotéria. Eltűnődtem, vajon mind annyira gyűlölnek, mint Szeréné? Engem
vádolt Galenus halálával és nem is titkolta. A többiek vajon mennyit tudtak? Felidéztem
őket. Justin. Magába forduló típus, túl büszke a Mesterségére. Carrod. Régebben
álmatag, kedves fiú volt, azóta, ha nagy ritkán láttam, úgy tűnt, üres a tekintete, mintha
nem maradt volna semmi benne. Burl erejét és izmait hájra cserélte, miután nem kellett
többé kárpitossággal foglalkoznia. Will mindig jelentéktelen volt, a Mesterség sem
változtatott rajta. Mégis, bizonyítottan rendelkeznek a Mesterséggel. Vajon Igazság át
tudja képezni őket? Talán. De mikor? Mikor volna ideje ilyen feladatra?
Jön valaki.
Fölébredtem. Hason feküdtem az ágyamban, körülöttem tekercsek szerteszét. Nem
akartam aludni és ritkán merültem ilyen mély álomba. Ha Éjszem nem használta volna
az érzékeimet, hogy vigyázzon rám, készületlenül ért volna. Figyeltem, ahogy az ajtó
lassan kinyílik. A tűz csak pislákolt a kandallóban, az egész szoba félhomályba borult.
Nem zártam be az ajtómat. Mozdulatlanul feküdtem, azon töprengve, hogy ki az, aki
ilyen halkan osont be a szobámba, hogy meglepjen. Vagy arra számított, hogy üresen
találja a szobámat és a tekercsre volt kíváncsi? Meglazítottam a tőrömet az övemben
és fölkészültem egy ugrásra. Az alak lassan becsukta maga mögött az ajtót. A
nőstényed az – valahol Éjszem ásított és nyújtózkodott. Nagy levegőt vettem az
orromon át. Megéreztem az illatát, aztán hirtelen erő áramlott a végtagjaimba.
Mozdulatlanul feküdtem, lehunyt szemmel, hagytam, hogy az ágyhoz jöjjön. Hallottam
elsuttogott rosszallását, aztán összeszedte a tekercseket és az asztalra rakta őket.
Tétován megérintette az arcomat.
– Újfiú?
Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy alvást tettessek. Mellém ült, az ágy
lenyomódott a súlya alatt. Fölém hajolt és finoman megcsókolt. Átkaroltam és
magamhoz húztam. A csók után mellém bújt és hozzám simult, némán, kedvesen.
Belélegeztem az illatát és igyekeztem nem mozdulni, különösen azokon a helyeken,
ahol a testünk összeért. Az érzés olyan volt, mint egy szappanbuborék; még lélegezni
sem mertem, nehogy elpattanjon. Szép ismerte el Éjszem. Itt aztán nincs magány. Akár
egy falkában. Megdermedtem, egy kicsit elhúzódtam Mollytól. – Újfiú? Mi baj? Enyém.
Ő az enyém és nem osztom meg veled. Megértetted? Önző. Ez nem olyan, mint a hús,
ami több, vagy kevesebb, ha megosztjuk. – Egy pillanat, Molly. Görcs állt az izmomba.
Melyikbe? – vicsorgás.
Nem. Ez nem olyan, mint a hús. A húst mindig megosztom veled, akárcsak a
menedéket és mindig melletted fogok harcolni, ha szükséged van rá. Mindig
megengedem, hogy csatlakozz a vadászatomhoz és mindig segítek vadászni neked.
De ez az én... nőstényem. Csak az enyém, egyedül.
Éjszem fölhorkant, megvakarta a füle tövét. Mindig olyan határokat próbálsz meghúzni,
amik nem léteznek. A hús, a vadászat, a terület védelme és a nőstények... ez mind a
falka. Mikor vemhes lesz, talán nem fogok neki vadászni? Neki, meg a kölyköknek?
Nem védelmezem majd őket? Éjszem... Ezt most nem tudom elmagyarázni neked. Már
beszélnem kellett volna róla korábban. Most kérlek húzódj vissza. Ígérem, később
megbeszéljük. Vártam. Semmi. Eltűnt. – Újfiú! Jól vagy?
– Igen... csak egy pillanat – azt hiszem ez volt a legnehezebb dolog az
életemben.Molly mellettem feküdt, hirtelen elbizonytalanodva, azon a ponton, hogy
elhúzódjon tőlem. Koncentrálnom kellett, hogy megtaláljam a testem határait és
ismét a helyére tereljem az elmémet. Egyenletesen lélegeztem. Mint a gyeplő.
Mindig ez jutott róla az eszembe és mindig ezt a képet hívtam segítségül. Nem elég
laza, hogy kicsússzak belőle, és nem is túl szoros. A testemhez rögzíteni magam,
különben fölébresztem Igazságot.

– Hallottam a szóbeszédet – kezdte Molly, aztán elhallgatott. – Sajnálom, nem

kellettvolna eljönnöm. Azt hittem, hogy talán szükséged van... de talán egyedül
akarsz m a r a d n i .
– Ne, Molly, kérlek, gyere vissza – utána vetettem magam az ágyon keresztül
éssikerült megragadnom a szoknyája szélét, amikor fölállt. Visszafordult felém,
bizonytalansággal telve.
– Mindig pontosan rád van szükségem. Mindig. Halovány mosoly jelent meg az
arcán, ahogy visszaült az ágy szélére. – Olyan távolinak t ű n t é l .
– Igen. Néha ki kell tisztítanom a fejem – elhallgattam, bizonytalanul, hogy
mitmondhatnék még anélkül hogy hazudnék. Megfogadtam, hogy többé nem
hazudok neki. Megfogtam a kezét.
– Ó – mondta nemsokára. Rövid kínos csend telepedett közénk, amiért nem
mondtamtöbbet. – Jól vagy? – kérdezte végül óvatosan. – Jól vagyok. Nem
jutottam el a királyhoz. Megpróbáltam, de nem érezte jól magát és... – Az arcod...
Megsérültél. A szóbeszéd... – Szóbeszéd? – Igazság hallgatásra kötelezte az
embereit. Burrick nem beszélt és Penge sem. Talán egyik katona sem beszélt
 másnak, de meg szokták tárgyalni egymás közt a látottakat, ami könnyen mások
fülébe juthatott. – Ne bújócskázz velem. Ha nem akarod elmondani, akkor mondd
azt! – Igazság herceg megkért, hogy ne beszéljünk róla. Az nem ugyanaz, mintha
nem akarnám elmondani.
Molly eltöprengett egy pillanatig. – Azt hiszem tényleg nem ugyanaz. Nekem pedig nem
kellene hinnem a pletykáknak. De olyan furcsákat beszéltek... és holttesteket hoztak
vissza a kastélyba, hogy elégessék őket. És volt ott egy furcsa asszony, aki egész nap
zokogott a konyhában. Azt mondta, hogy szipolyozottak rabolták el a kislányát és
megölték. Azt is mondták, hogy harcoltál velük, hogy visszaszerezd a gyermeket, egy
másik pedig azt mondta, hogy éppen akkor törtél rájuk, amikor egy medvével harcoltak.
Vagy valami ilyesmi. Olyan kusza. Valaki azt mondta, hogy mindet megölted, egy másik
aki segített elhamvasztani őket úgy mondta, hogy legalább kettőt valamilyen állat
marcangolt meg – elhallgatott és rám nézett. Nem akartam felidézni a történteket, de
nem akartam hazudni sem. A valóságot pedig nem mondhattam el. Így csak a szemébe
néztem és azt kívántam, bárcsak egyszerűbbek lennének a dolgok. – FitzLovag?
Soha nem fogok hozzászokni, hogy ezen a néven szólítson. Felsóhajtottam. – A
trónörökös megkért, hogy ne beszéljünk róla. De igen... egy kislányt megöltek a
szipolyozottak. Én is ott voltam, de elkéstem. A legborzasztóbb és legszomorúbb dolog
volt, amit valaha is láttam.
– Sajnálom. Nem akartam tolakodni, csak olyan szörnyű nem
tudni.
– Megértem – simítottam végig a haján. A tenyerembe támasztotta az arcát. –
Egyszermeséltem neked, hogy álmodtam rólad, amikor Iszapgátban voltál. Úgy
tettem meg az utat a Hegyvidéki Királyságból egészen Kosvárig, hogy nem tudtam,
mi történt veled. Néha azt hittem, hogy rád zuhant az égő ház; máskor azt, hogy az
a nő végzett veled... Molly lesütötte a szemét. – Mikor a ház összedőlt, szikra és
füst borult ránk. Megvakította, de én háttal álltam a tűznek. Meg... megöltem a
fejszével – hirtelen reszketni kezdett. – Senkinek sem beszéltem róla. Honnan
tudtad? – Álmodtam róla – lassan az ágyra húztam. Átkaroltam és még mindig
éreztem a reszketését. – Néha, nagyon ritkán vannak igaz álmaim – suttogtam. Egy
kissé elhúzódott tőlem, szemei az arcomat kutatták. – Nem hazudnál nekem erről,
ugye, Fitz?
A kérdés fájt, de megérdemeltem. – Nem, ez nem hazugság, esküszöm. És esküszöm,
hogy soha többé nem hazudok... Ujját az ajkamra tette. – Remélem, hogy veled töltöm
az életem hátralévő részét. Ne tégy olyan ígéretet, amit nem tudsz betartani – másik
kezével kigombolta az ingemet. Rajtam volt a reszketés sora.
Megcsókoltam az ujjait, aztán az ajkát. Valamikor Molly fölkelt és bezárta az ajtómat.
Emlékszem, hogy magamban imádkoztam, hogy ne ez legyen az éjszaka, amikor Árny
visszatér az utazásából. Nem az volt. Ehelyett messzire utaztam aznap éjszaka, egy
olyan helyre, ami egyre ismerősebbé vált, de nem kevésbé volt csodálatos. Az éjszaka
közepén ébresztett föl, hogy zárkózzak be utána. Vissza akartam kísérni a szobájába,
de elutasította, mondván, hogy erre a dologra még képes nélkülem. Mély álomba
merültem.
Dübörgésre és kiabálásra ébredtem. Talpra ugrottam, támolyogva és zavartan. A
dübörgés az ajtó felől jött, a kiáltás pedig Burricktól, aki engem szólongatott. – Egy
pillanat! – kiáltottam vissza. Mindenem sajgott. Magamra kaptam a ruháimat és ajtót
nyitottam. Beletelt egy időbe, mire sikerült megküzdenem a zárral. – Mi a baj? – k é r d
e z t e m . Burrick csak bámult rám, frissen mosakodott, tiszta ruhákban volt, a haját és
a szakállát kifésülte és két fejszét tartott a kezében. – Ó.
– Igazság tornya. Siess, már amúgy is elkéstünk. Mosakodj meg elébb. Mi ez az
illat?– Illatosított gyertyák – rögtönöztem. – Állítólag nyugodt álmot hoznak.
Burrick felhorkant. – Hát ez a fajta illat aztán nem hoz álmot. Az egész
szobádnak parfümillata van. Találkozunk a toronyban.
Ezzel már el is indult, végigcsörtetett a folyosón, én pedig visszamentem a szobámba
és zúgó fejjel állapítottam meg, hogy ezt jelentette Burricknak a kora reggel. Hideg
vízzel megmosakodtam, friss ruhákat ástam elő, és éppen magamra öltöttem őket,
amikor újból kopogtattak az ajtómon. – Mindjárt megyek! – kiáltottam. A dörömbölés
folytatódott, ami azt jelentette, hogy Burrick nagyon dühös. Hát én is az voltam.
Megérthette volna, milyen rosszul érezhettem magam a tegnapi nap után. Föltéptem az
ajtót, hogy a szemébe nézzek, de a Bolond surrant be, akár a füst. Újfajta fekete-fehér
öltözetet viselt, felsőrészének ujjait borostyánszerűen futották be a virágminták. A fekete
gallér fölött az arca sápadt volt, mint a telihold télen. Télbúcsúztató, gondoltam. Aznap
volt az ünnepségek kezdete. A tél már amúgy is hosszabbnak tűnt, mint öt másik. De
aznap éjjel végre elérkezik a fordulópont. – Mit akarsz? – kérdeztem. Nem voltam
kíváncsi az ostobaságaira.
Nagyot szimatolt a szobám levegőjéből.
– Egy kevés abból, ami neked jutott, jól jönne – javasolta, aztán kecsesen
hátratáncolta tekintetemtől. Dühbe gurultam. Fölugrott az ágyamra, aztán
átszökkent a túloldalára. – De nem tőled – mondta udvariasan, aztán
szégyenlős, kisasszonyos pukedlit vágott. – Nincs időm rád – mondtam
undorodottan. – Igazság vár a tornyában és már késésben vagyok. Kifelé.
– Ah, micsoda modor. Volt idő, amikor jobban viselted a tréfákat, Fitz –
piruettezett aszobám közepén. – Tényleg igazán dühös vagy rám? – kérdezte
aztán egyenesen. Nyíltsága megdöbbentett. Fontolgattam a kérdést. – Az
voltam – mondtam óvatosan, azon tűnődve, hogy mit forralhat. – Bolonddá
tettél aznap, azzal az énekkel annyi ember előtt.
Megrázta a fejét. – Ne osztogass rangokat magadnak. A Bolond én vagyok és mindig én
vagyok a Bolond. Különösen aznap, azzal a dallal annyi ember előtt.
– Kétségbe vontad a barátságunkat – mondtam kurtán. – Ah, kiváló. Ne
legyenek kétségeid, mások is kétségbe vonják, ha azt hiszik, hogy azt h i s z e
d.
– Értem. Tehát te szőtted a pletykákat, hogy haragban vagyunk. Most már értem,
deakkor is mennem kell. – Ég veled hát, jó szórakozást a favágáshoz a
fejszékkel. Próbálj meg ne ügyetlenkedni Burrick előtt – két farönköt dobott a
tűzre és látványosan lekuporodott a kandalló elé. – Bolond – kezdtem
kényelmetlenül. – A barátom vagy, tudom. De nem szeretném, ha itt maradnál
 a szobámban, amíg távol vagyok. – Én sem szeretem, ha mások belépnek a
szobámba, ha nem vagyok ott.
Elvörösödtem. – Az régen volt, és bocsánatot kértem a kíváncsiságomért.
Biztosíthatlak, hogy többet nem is csináltam. – És én sem fogom ezután. És mikor
visszatérsz, bocsánatot kérek majd én is. Így m e g f e l e l ?
Késésben voltam. Burrick nem fog örülni. Leültem az ágyam szélére, amiben az éjszaka
Molly feküdt mellettem. Hirtelen személyessé vált. Elkezdtem rendezgetni a p á r n á k a
t.
– Miért akarsz itt maradni? Veszélyben vagy?
– Veszélyben élek, Ficce-ficc. Akárcsak te. Mind veszélyben vagyunk. Itt
szeretnékmaradni egy darabig, hogy kiutat találjak ebből a veszélyből. Vagy
legalább csillapítani azt – jelentőségteljesen biccentett a tekercsek felé. –
Igazság rám bízta azokat – mondtam kényelmetlenül. – Nyilvánvalóan azért,
mert megbízik az ítéletedben. Talán te is megbízhatsz bennem e l é g g é .
Más dolog rábízni valakire a személyes holmimat és megint más dolog másra bízni azt,
amit rám bíztak. Rájöttem, hogy eléggé megbízom a Bolondban, de...
– Talán meg kellene kérdeznem Igazságot előbb – javasoltam. – Minél kevesebb
közöm van Igazsághoz, annál jobb mindkettőnknek – mondta a Bolond
ridegen.
– Nem kedveled Igazságot? – rémültem meg.
– Én a király Bolondja vagyok. Igazság a trónörökös. Várjon csak. Majd ha ő lesz
akirály, örökölhet engem is. Hacsak addig nem okozza a vesztünket. – Nem
tűröm, hogy valaki rosszat mondjon Igazság hercegről – mondtam halkan.
– Akkor igazán elviselhetetlenek lehetnek a napjaid mostanság a kastélyban.
Az ajtóhoz mentem és rátettem a kezem a kilincsre. – El kell mennünk, Bolond.
Elkéstem – Igazságra tett megjegyzését mintha nekem célozta volna.
– Ne légy Bolond, Fitz. Az az én szerepem. Gondolkozz csak. Egy ember csak
egy uratszolgálhat. Mindegy, hogy mit mond a szád, Igazság a te királyod.
Nem hibáztatlak érte. Te talán hibáztathatsz azért, mert Elmés az én királyom?
– Nem, nem hibáztatlak. De nem is gúnyolom előtted. – És nem is látogatod
meg, bármennyire kérlek is. – Éppen tegnap jártam az ajtaja előtt, de
elzavartak. Azt mondták, nincs jól. – És ha ez Igazság ajtaja előtt történt volna,
akkor is ilyen jámboran tűrted volna?
Ez elgondolkoztatott. – Nem, azt hiszem nem. – Miért adtad föl olyan könnyedén? –
kérdezte a Bolond szomorúan. – Miért nem tesz valamit Igazság az apjáért, ahelyett,
hogy elcsábítja tőle az embereit? – Nem csábított el. Egyszerűen Elmés nem tartotta
szükségesnek, hogy magához rendeljen. Ami pedig Igazságot illeti, hát róla nem
beszélhetek. De mindenki tudja, hogy Pompa Elmés kedvesebbik fia. – Tudja ezt
mindenki? Akkor talán azt is tudják, hogy hova húz Pompa szíve? – Van aki tudja –
mondtam kurtán. Kezdett veszélyessé válni a beszélgetés.

– Gondold csak át. Mindketten azt a király szolgáljuk, akit a legjobban szeretünk,
devan egy másik, akit a legkevésbé sem szeretünk. Fitz, nem hiszem, hogy
hűségbeli ellentéteink lennének, amíg egyetértünk abban, hogy kit nem
 szeretünk. Gyere. Valld be, hogy alig volt időd rá, hogy átnézd ezeket a
tekercseket, én pedig emlékeztetlek, hogy az az idő, amit ráfordítottál túl
gyorsan elszállt. Ez nem olyan feladat, ami várhat a k e d v e d r e .
Eltöprengtem a hallottakon. A Bolond hirtelen közelebb jött, a szemeiből mindig nehéz
volt olvasni, de a szája elárulta elszántságát.
– Üzletet ajánlok. Olyan alkut, amit sehol sem találsz. Egy titok, amit én tudok és
nekedígérem, miután elolvashattam a tekercseket egy titokért, ami talán
bennük sincs. – Milyen titkot? – kérdeztem vonakodva.
– Az én titkomat – elfordult és a falat bámulta. – A Bolond titkát. Honnét jött ő, s
miért?– szeme sarkából rám nézett, de nem mondott többet. Sok-sok év
kíváncsisága bújt belém. – Önként adod? – kérdeztem.
– Nem. Alkut kínálok, ahogy mondtam. Eltöprengtem. – Később találkozunk.
Zárd be az ajtót, ha elmész – ezzel kiléptem a f o l y o s ó r a .
A folyosón cselédek sürgölődtek. Sokat késtem, ezért előbb kocogni, majd futni
kezdtem. Nem lassítottam a lépcsőkön sem, egy lendületből fölszaladtam, kopogtattam
egyszer, aztán beléptem az ajtón.
Burrick egy mordulással üdvözölt. A szoba egyszerű berendezését már a fal mellé tolta,
kivéve Igazság székét, ami az ablaknál maradt. Igazság már benne ült, lassan fordította
felém a fejét, még mindig elrévedt tekintettel. A Mesterség iránti függőség jegyei túl
nyíltan ültek ki az arcára. Attól féltem, hogy amit nekem akar tanítani, csak még jobban
növeli az éhségét. De hogyan is mondhattam nemet? Tegnap megtanultam valamit, ami
nem volt kellemes lecke, de ha egyszer megtanultam, többé nem feledtem. Tudtam,
hogy bármit megteszek azért, hogy elűzzem a Vörös Martalócokat a partjaimtól. Nem
én voltam a király, soha nem is leszek az, de a Hat Hercegség népe az enyém is volt,
akárcsak Árnyé is. Megértettem, miért emészti magát Igazság látszólag
meggondolatlanul.
– Elnézést a késésért, föltartottak. Készen állok. – Hogy érzed magad? – kérdezte
Burrick őszinte kíváncsisággal. Olyan határozottan méregetett, mint korábban, de egy
kis zavarodottság is keveredett bele. – Kicsit mereven, uram. A lépcsőmászás
fölmelegített kissé. Még sajgok a tegnapi naptól, de egyébként minden rendben.
Csodálkozás ült ki az arcára. – Semmi reszketés, FitzLovag? Nem homályosodik el a
látásod? Nem szédülsz?
Egy pillanatig gondolkoztam rajta. – Nem.
– Az ördögbe – jegyezte meg derűsen. – Végül csak kigyógyultál belőle.
Emlékeznifogok rá, ha legközelebb gyógyítóra lesz szükséged.
Az elkövetkező órában azon fáradozott, hogy újfajta gyógymóddal verje ki belőlem a
betegségeket. A fejszék életlenek voltak, még rongyba is bugyolálta a fejeket, de a lila
foltoknak ez sem szabott gátat. Valójában az ütések többségét saját ügyetlenségemmel
szereztem. Burrick nem próbált meg igazán megütni, csak meg akarta tanítani, hogyan
kell az egész fegyvert használni, nem csak a nyelét. Igazság tudatát magammal tartani
nem került semmilyen erőfeszítésembe, mivel egy szobában voltunk. Nem szólt
semmit, nem adott tanácsot, nem tett megjegyzéseket, csak a szemeimmel látott.
Burrick azt mondta hogy a fejsze nem egy bonyolult fegyver, de kielégítően
eredményes, ha szakszerűen használják. A lecke végén kijelentette, hogy óvatos volt
velem, tekintettel a sebeimre. Igazság elbocsátott minket, mi pedig lementünk a
lépcsőkön, én egy kicsit óvatosabban, mint fölfelé menet.
– Holnap időben gyere – javasolta Burrick amikor elbúcsúztunk a konyhaajtóban. Ő
azistállóba indult, én reggelizni. Farkasétvágyam volt, már régóta nem ettem olyan
jóízűen, mint akkor, miközben eltűnődtem, honnan az új keletű élénkségem. Burrickkal
ellentétben én nem a gyógyfüveknek, hanem Molly érintésének tulajdonítottam, ami
többet ért számomra, mint bármilyen gyógymód. Az előttem álló nap hirtelen nagyon
hosszúnak tűnt, telve elviselhetetlenül hosszú órákkal, amíg a sötétség beálltával ismét
egymást ölelhettük.
Elhessegettem a gondolatot és a napi teendőimet vettem számba. Egy tucatnyi ugrott a
fejembe. Elhanyagoltam Türelmet, megígértem, hogy segítek Kettricken kertjével,
magyarázattal tartoztam Éjszem testvérnek és meg kellett látogatnom Elmés királyt.
Igyekeztem fontossági sorrendbe tenni őket, de Molly valahogy mindig a lista élére k e r
ült.
Határozottan utoljára hagytam. Elmés király, döntöttem el. Összeszedtem a tányérokat
és visszavittem a konyhába. A nyüzsgés és a csörömpölés fülsiketítő volt, egy darabig
értetlenül álltam, aztán eszembe jutott, hogy este van az ünnepség első vacsorája.
Sára, az öreg szakács fölnézett a kenyérdagasztásból és intett, hogy menjek oda. Mellé
álltam, ahogy kisgyerekként szoktam és csodáltam fürge kezeit, ahogy a tésztát gyúrja.
Könyékig lisztes volt, mint rendszeresen, az arcára is ragadt egy kevés. A konyha
sürgés-forgása sajátos bensőséget teremtett, hegyeznem kellett a fülem, hogy halljam,
amit mond a zsivajon át.
– Csak azt akarom, hogy tudd – dünnyögte, ahogy újabb tésztának esett neki –,
hogytudom, ha egy pletyka ostobaság. És meg is mondom, ha valaki az én
konyhámban mond ilyet. A mosóudvaron azt fecsegnek, amit akarnak, de nem hagyom,
hogy a konyhában rosszat mondjanak rólad – éles fekete szemekkel nézett föl rám. A
szívverésem megugrott a rémülettől. Pletykák? Mollyról és rólam?
– Ettél az asztalomnál és kiskorodban gyakran álltál mellettem, hogy kevergesd a
levesta tűzön. Azt hiszem, jobban ismerlek, mint a legtöbben. Ha valaki azt mondja, úgy
harcolsz, mint egy szörnyeteg, mert félig az vagy magad is, rosszindulatú ostobaság.
Azokat a testeket rendesen fölszaggatták, de láttam már szörnyűbbet is feldühödött e m
b e r t ő l . Egy pillanatra megszédültem. Félig szörnyeteg... Nem volt még olyan rég,
hogy az Ösztönnel rendelkezőket nyilvánosan megégették. – Köszönöm – nyögtem ki
és igyekeztem lehiggadni. – Nem mind az én művem volt.
Egymás közt harcoltak a... az áldozatuk fölött.
– Ginna lánya. Nem kell rejtegetned előlem, Fitz. Nekem is vannak csemetéim,
márfelnőttebbek, de ha valaki megtámadná őket, hát kívánom, hogy olyasvalaki védje
meg őket, mint te, mindegy hogyan teszi. Vagy megbosszulja őket, ha ez minden, amit
tenni l e h e t .
– Attól tartok nekem is csak ennyi jutott – a borzongásom valódi volt. Ismét magam
előttláttam véres kezeit... Kiráztam a fejemből a gondolatot. – Sietnem kell, meg kell
látogatnom Elmés királyt.
– Valóban? Ez jó hír. Akkor vidd föl magaddal ezt is – egy fedett tálcát nyújtott
felém,amelyen kis sajtos és ribizlis sütemények sorakoztak. Egy bögre forró teát tett
mellé és szeretettel elrendezgette a sütiket. – És ügyelj rá, hogy megegye. A kedvence,
tudom, ha egyet megkóstol, megeszi mind. És jót tesz neki majd.
Az enyém is.
Fölugrottam, mintha belém csíptek volna. Igyekeztem köhögéssel álcázni, mintha
valami a torkomon akadt volna, de Sára furcsán méregetett. Megint köhögtem párat és
biccentettem neki.
– Biztos, hogy ízleni fog neki – mondtam rekedten és kisétáltam a tálcával.
Néhányszempár követett, én pedig igyekeztem kellemesem mosolyogni és úgy tenni,
mintha nem tudnám az okát. Nem tudtam, hogy még mindig velem vagy mondtam
Igazságnak. Tudatom egy apró része sorra vette, hogy min töprengtem el, mióta
lejöttem Igazság tornyából. Szerencse, hogy nem Éjszemet akartam meglátogatni
előbb, de ezt a gondolatot is gyorsan félresöpörtem. Tudom. Nem akartam kémkedni
utánad, csak meg akartam mutatni, hogy ha nem koncentrálsz rá olyan erősen, akkor
képes vagy rá.
Inkább a te erőfeszítésed, mint az enyém jegyeztem meg, miközben fölfelé tartottam.
Érzem, hogy zavar. Elnézést. Mostantól ügyelek rá, hogy mindig tudjál róla, ha veled
vagyok. Magadra hagyjalak?
Gorombaságomtól csak még jobban zavarba jöttem. Ne, még ne. Tarts velem, amíg
meglátogatom Elmés királyt. Lássuk meddig tart ki.
Éreztem a beleegyezését. Megálltam Elmés ajtaja előtt és egy kézen egyensúlyoztam a
tálcát, amíg sietve kisimítottam a hajamat és megigazítottam az ingemet. A hajam egyre
problémásabbá vált az utóbbi időben. Jonqui rövidre nyírta a betegségem alatt,
mostanra kezdett ismét megnőni, de nem tudtam, hogy hátrafogjam-e varkocsba, ahogy
Burrick és az őrök, vagy hagyjam a vállamig érni, mintha még mindig apród v o l n é k .
Fogd hátra, fiú. Azt mondom, kiérdemelted, hogy úgy viseld, mint a harcosok. Csak ne
kezdj panaszkodni miatta és ne göndörítsd be, mint Pompa tette. Elvigyorodtam, aztán
megkomolyítottam az arcvonásaimat és kopogtattam az ajtón. Vártam egy keveset,
aztán hangosabban kopogtam még egyszer.
Jelentsd be magad és nyiss be – javasolta Igazság. – FitzLovag vagyok, fenség. A
szakácstól jövök, hoztam egy kis süteményt – megtoltam az ajtót, de belülről zárva volt.
Ez különös. Soha nem volt szokása belülről bezárni az ajtót. Őrt állíttat elé, de nem
zárja be és nem hagyja figyelmen kívül a kopogtatást. Ki tudod nyitni? Valószínűleg. De
előbb megpróbálok még egyszer kopogtatni – kis híján dörömböltem. – Egy pillanat!
Egy pillanat! – suttogta valaki odabentről. Ám mégis jóval több volt annál mire résnyire
kinyílt az ajtó. Wallace pislogott kifelé, mint egy patkány a falrepedésből. – Mit akarsz?
– követelte. – Audienciát a királynál.
– Alszik. Legalábbis aludt, mielőtt idejöttél dörömbölni és ordibálni. Menj el innét.–
Egy pillanat – betoltam csizmás lábamat a résbe, hogy ne tudja becsukni és szabad
kezemmel fölfedtem a vörös kővel díszített kitűzőt, ami nélkül ritkán mozdultam ki. Az
ajtóval szilárdan szorította a lábamat. Fél vállal nekifeszültem, amennyire csak a
tálcától tudtam. – Ezt Elmés király adta nekem évekkel ezelőtt azzal az ígérettel, hogy
ha fölmutatom az ajtajánál beengednek és találkozhatok vele. – Még akkor is, ha
alszik? – kérdezte sandán Wallace. – Nem szabott korlátokat. És te? – a szemébe
néztem. Egy darabig töprengett, aztán h á t r a l é p e t t .
– Akkor kerülj beljebb. Gyere és lásd a saját szemeddel, a király alszik, mert
szükségevan a pihenésre az ő állapotában. De te megzavarod, én pedig, mint a
gyógyítója megmondom neki, hogy vegye el tőled a csinos kis kitűződet.

– Azt mondasz neki, amit akarsz. Ha pedig a királyom óhajtja, nincs

ellenvetésem.Félrelépett az utamból kis meghajlást produkálva, én pedig nagyon
vágytam rá, hogy letöröljem az arcáról a vicsort, de fékeztem magam. – Csodálatos –
jegyezte meg, ahogy elhaladtam mellette. – Édes sütemény, hogy fölkavarja a gyomrát
és még jobban megerőltesse. Milyen figyelmes fiú! Uralkodtam magamon. Elmés nem
volt a nappalijában. Talán a hálószobában? – Tényleg megzavarnád odabenn? Hát,
miért is ne? Eddig sem mutattál tiszteletet, miért pont most várnám el? – Wallace
hangja tele volt megvető lekezeléssel. Összeszorítottam a fogam.
Ne viselj el ilyet tőle. Fordulj meg és teremtsd le – nem javaslat, utasítás volt Igazságtól.
Óvatosan letettem a tálcát egy kis asztalra. Nagy levegőt vettem és szembefordultam W
a l l a c e - s z a l . – Talán nem kedvelsz? – kérdeztem egyenesen.
Hátrált egy lépést, de igyekezett fönntartani a vicsorát. – Nem kedvellek? Miért kellene
nekem, egy gyógyítónak törődnie azzal, aki csak úgy beront és megzavar egy beteg
embert pihenés közben? – A szobának Füst szaga van. Miért?
F ü s t ?
Egy fűféle, amit a Hegyvidéki Királyságban használnak. Nem gyógyszerként, mert a
fájdalmon kívül mást nem enyhít. Leggyakrabban kiszárítják és elégetik, a füstjét pedig
belélegzik élvezetből. Olyasmi, mint a keriszmag a Tavaszünnepen. Az öcséd is r á k a
pott.
Akárcsak az anyja, ha ugyanarról a növényről beszélünk. Ő mirtuszlevélnek hívta.
Majdnem ugyanaz, csak a hegyvidéken magasabbra nő és csillogóbb a levele. És
sűrűbb a füstje.
Az egész párbeszéd egy szemvillanás alatt játszódott le, a Mesterséggel olyan gyorsan
lehetett társalogni, amilyen gyorsan az ember meg tudta fogalmazni a gondolatait.
Wallace még mindig felhúzta az ajkát.
– Talán gyógyítónak vallod magad? – követelte. – Nem, de ismerem a gyógyfüveket és
tudom, hogy a Füst nem megfelelő egy beteg ember szobájába. Wallace egy darabig
mozdulatlan volt, míg megformálta a válaszát. Hát, a király élvezetei nem tartoznak a
gyógyítójára. – Akkor talán rám tartoznak – javasoltam és elfordultam tőle. Fölvettem a
tálcát és benyitottam a király félhomályos hálószobájába. A Füst szaga erősebb volt, a
levegő sűrű és mozdulatlan, túl meleg tűz égett a kandallóban és olyan áporodott volt a
levegő, mintha hetek óta nem szellőztettek volna. Még nekem is nehezemre esett a
lélegzés. A király mozdulatlanul feküdt, szabálytalanul lélegezve több réteg tolltakaró
alatt. Körülnéztem, hogy hová rakhatnám le a tálcámat. Az ágy melletti kis asztal tele
volt mindenfélével és egy kis tálcával, amelyből a Füst szivárgott. Mellette egy üveg
húgymeleg vörösbor állt és egy tál tele szürke foltos valamikkel. Letakarítottam az
asztalt, mielőtt ráhelyeztem volna a tálcát. Ahogy közelebb léptem töményebb, nyers
illat csapta meg az orrom, ami csak erősödött a király közelében. Ez egyáltalán nem vall
Elmésre.
Igazság osztozott a csalódásomban. Mostanság ritkán hivatott magához, én pedig túl
elfoglalt voltam, hogy meglátogassam. Mikor utoljára láttam, a nappalijában ültünk egyik
este. Fejfájásról panaszkodott, de ez...
A gondolat függőben maradt. Wallace az ajtó mellől kukucskált és volt valami az arcán;
valami elégedettség, vagy magabiztosság, amitől földühödtem. Két lépéssel elértem az
ajtót, becsaptam és elégedetten hallottam jajkiáltását, ahogy kirántotta sajgó ujjait.
Elcsúsztattam egy ósdi reteszt, amit talán még soha nem használtak az életem során.
Az ablakhoz léptem, széthúztam a függönyöket és kinyitottam a zsalukat. Délelőtti
napfény áradt be a szobába és friss hideg levegő.
Fitz, ne siesd el.
Nem feleltem. Körbejártam a szobában, kiürítettem az összes füstölőt az ablakon át és
kézzel kisöpörtem a maradékot, hogy tiszta legyen a szoba levegője. Egy tucat használt
és ragacsos poharat gyűjtöttem össze, egy tálcányi tányért és érintetlen, vagy alig
megkóstolt ételt. Az ajtó mellé sorakoztattam. Wallace dörömbölt és kiabált az ajtón
keresztül, én pedig odahajoltam és halkan kiszóltam.
– Csitt, még fölébreszted a királyt. Küldess egy fiút meleg mosdóvízzel és mondd
meg Hirtelen asszonyságnak, hogy a királynak tiszta ágyneműre van szüksége
kértem Igazságot. Ilyen utasítás nem jöhet tőlem. – Ne vesztegesd az idődet.
Higgadj le és gondold végig, miért nem lehet.
Megértettem, de azt is tudtam, hogy nem hagyom így Elmést, ebben a büdös, koszos,
áporodott szobában. Volt egy tál állott, de tiszta víz, amit a tűz mellé raktam melegedni.
Megtisztítottam az asztalt a hamutól és kitettem rá a teát és a süteményeket. Bátran
beletúrtam a király ládájába és találtam egy tiszta hálóinget és tisztálkodáshoz
használható füveket. Maradékok Cheffers idejéből. Nem hittem, hogy valaha is
hiányolni fogok egy inast. Wallace dörömbölése megszűnt, nem törődtem vele. A
felmelegített vizet és egy törlőrongyot Elmés ágya mellé készítettem. – Elmés király –
mondtam finoman. Megmoccant. Szemei karikásak voltak és vörösek, mikor végre
kinyitotta és rám pislogott.
– Fiú? – pillantott körbe a szobában. – Hol van Wallace? – Pillanatnyilag távol.
Hoztam meleg mosdóvizet és friss süteményt a konyhából, meg forró teát.
– Nem... nem is tudom. Nyitva van az ablak. Miért van nyitva? Wallace
figyelmeztetett,hogy óvakodjak a hidegtől.
– Azért nyitottam ki, hogy szellőzzék a szoba, de becsukom, ha óhajtja.– Érzem a
tenger illatát. Szép tiszta napunk van, igaz? Hallod, a sirályok rikoltása vihart
jelez... Nem, nem, zárd be az ablakot, fiú. Nem tesz jót ez a hideg. Lassan
engedelmeskedtem. – Mióta beteg, felség? Nem sokat hallani róla a palotában. –
Régóta. Ó, örökké, úgy tűnik. Nem igazán vagyok beteg, inkább soha nem érzem
jól magam. Lebetegszem, aztán jobban leszek, de amint tenni próbálok valamit,
visszaesem és csak rosszabb lesz. Elegem van belőle, hogy beteg vagyok. Fáraszt,
hogy mindig fáradt vagyok.
– Jöjjön, felség, ettől majd jobban lesz – benedvesítettem a ruhát és letöröltem
azarcát. Elég erőt gyűjtött össze hozzá, hogy félretoljon és megmossa a kezét,
aztán az arcát, erősebben. Megdöbbentem az elsárgult víz láttán. – Találtam egy
tiszta hálóinget. Segítsek felölteni? Vagy küldessek forró fürdőért? Amíg
 megfürdik, hozhatnék tiszta ágyneműt. – Ó, nincs erőm hozzá, fiú. Hol van
Wallace? Tudja, hogy nem boldogulok egyedül. Mi ütött belé, hogy csak úgy itt
hagy?
– Egy meleg fürdő után talán könnyebben alszik majd – próbálkoztam
meggyőzőbben.Közelről erős szaga volt, pedig Elmés mindig tiszta ember volt.
Azt hiszem, toprongyossága rémisztett meg a legjobban.
– De fürdés közben megfázhatok. Legalábbis Wallace szerint. Nyirkos bőr, jön
egyhuzat és kész. Wallace szerint – tényleg ilyen tehetetlen öregúr lett belőle?
Alig hittem a f ü l e m n e k .
– Hát akkor talán egy forró tea és némi sütemény is elég lesz. Sára szerint ezek
akedvencei – kitöltöttem a teát és láttam, hogy kíváncsian szimatol. Egy-két
kortyot ivott belőle, aztán fölült, hogy ránézzen az ízlésesen elrendezett
süteményekre. Intett, hogy csatlakozzak hozzá, én pedig együtt reggeliztem vele,
a végén még az ujjamról is lenyaltam az édes tölteléket. Megértettem, hogy miért
ezek a kedvencei. Már a másodiknál tartott, amikor három határozott döndülés
hallatszott az ajtó felől. – Nyisd ki, fattyú, vagy az embereim betörik. Ha apámnak
bármi baja történt, itt helyben meghalsz – Pompa egyáltalán nem hallatszott
elégedettnek.
– Mi ez, fiú? Az ajtó zárva van? Mi folyik itt? Pompa, mi folyik itt? – fájt hallani,
ahogy akirály hangja megremegett.
Átmentem a szobán és elhúztam a reteszt. Kinyílt, mielőtt még hozzáértem volna és
Pompa két izmos testőre megragadott. Pompa szatén színeit viselték, úgy állt nekik,
mint masni a vadászkutyán. Nem tanúsítottam ellenállást, ezért nem volt igazi indokuk,
hogy olyan durván a falnak taszítsanak. Minden előző napi fájdalmam felsajdult.
Tartottak, amíg Wallace aggódó nyafogások közepette bejött, hogy milyen hideg a
szoba, és mi volt, amit evett, méreg Elmés király állapotában. Pompa csípőre tett kézzel
állt, mint aki uralja a helyzetet és összeszűkült szemekkel méregetett.
Meggondolatlanság volt, fiú. Attól tartok, túljátszottuk a szerepünket.
– Nos, Fattyú? Mit hozol fel mentségedre? Pontosan mi volt a szándékod? –
követeltePompa, mikor Wallace panaszáradata végére ért. Éppenséggel még egy
farönköt lökött a tűzre és kivette a félig megevett süteményt a király kezéből.
– Jelenteni jöttem. Mivel úgy találtam, a királyt rosszul gondozták, először ezt
akartamorvosolni – izzadtam, inkább a fájdalomtól, mint az idegességtől.
Gyűlöltem, hogy Pompa mosolyog ezen.
– Rosszul gondozták? Mit értesz rajta? – vádolt meg. Nagy levegőt vettem. – Úgy
találtam, hogy a szobái nincsenek kitakarítva, a piszkos edények szanaszét
voltak hagyva és az ágyneműjét régóta nem cserélte ki senki...
– Hogy merészelsz ilyesmit mondani? – sziszegte Pompa.
– Ez az igazság. Mindig az igazat mondtam a királyomnak, mint ahogy most is.
Nézzenkörül ő a saját szemeivel és mondja ki ő, ha nem így van.
Az összetűzés felidézte Elmésben régi énjének árnyékát. Fölült az ágyban és
körülnézett. – A Bolond is megjegyezte a maga módján... – kezdte.
Wallace vette a bátorságot, hogy közbevágjon.
– Felség, az állapota nagyon kényes. Néha a zavartalan pihenés fontosabb,
mintkiterelni felségedet az ágyából, amíg tiszta ágyneműt húznak. Egy-két
szennyes edény pedig kisebb zavar, mintha egy apród feljön és csörög-zörög
velük.
Elmés hirtelen elbizonytalanodott. Összeszorult a szívem. A Bolond azt akarta, hogy ezt
lássam, ezért sürgetett, hogy látogassam meg. Miért nem beszélt nyíltabban? De hát
mikor beszélt a Bolond valaha is nyíltan? Szégyelltem magam. A királyom volt, akire
fölesküdtem. Igazságot is feltétel nélkül tiszteltem és hű voltam hozzá, de elhagytam a
királyomat, amikor a legnagyobb szüksége volt rám. Árny elment, hogy mennyi időre,
fogalmam sem volt, én pedig magára hagytam a királyomat, akit csak a Bolond védett.
De mikor volt valaha Elmésnek szüksége rá, hogy megvédjék? Öregsége ellenére
mindig képes volt megvédeni magát. Átkoztam magam, amiért nem figyeltem azokra a
változásokra, amikről Árny beszélt visszatértemkor.

– Hogyan jutott be? – kérdezte hirtelen Pompa, kegyetlen csillogással a

szemében.– Hercegem, volt egy jelvénye, azt állította, a királytól kapta. Azt
mondta, a király azt az ígéretet tette, hogy mindig fogadja, ha fölmutatja a
jelvényt... – Micsoda féreg! Elhitted neki ezt a hazugságot...
– Pompa herceg, tudod, hogy igaz. Szemtanúja voltál, amikor Elmés király nekem
adta– mondtam halkan és tisztán. Belül Igazság hallgatott, várt, figyelt és sokat
tanult. Az én költségemre, gondoltam keserűen, aztán sietve visszavontam a
gondolatot. Lassan és fenyegető mozdulatok nélkül kiszabadítottam a kezemet az
egyik buldog fogásából. A galléromhoz nyúltam és kivettem a jelvényt.
Föltartottam, hogy mindenki l á s s a .
– Nem emlékszem ilyesmire – csattant föl Pompa, de Elmés fölült az ágyában.–
Gyere közelebb, fiú – utasított. Leráztam magamról az őreimet és kihúztam
magam, aztán a király ágya mellé léptem. Elmés lassan kinyújtotta a kezét és
elvette a jelvényt. Összeszorult a szívem.
– Apám, ez... – kezdte Pompa csalódottan, de Elmés
közbeszólt.
– Pompa. Ott voltál te is. Emlékszel rá, vagy legalábbis emlékezned kellene – a
királyszemei olyan sötéten csillantak, ahogy régen, de nyilvánvalóak voltak a
fájdalom ráncai is a szeme és a szája körül. Elmés király megküzdött azért, hogy
erősnek látsszon. Föltartotta a jelvényt és régi, számító tekintetével méregette
Pompát. – Én adtam a fiúnak ezt a jelvényt. És a szavamat az övéért cserébe. –
Akkor azt javaslom, vedd vissza a szavaddal együtt. Soha nem gyógyulsz meg,
ha ilyen zavarásnak vagy kitéve – ismét parancs éle csendült a szavaiban.
Várakoztam. A király megdörzsölte a szemét és az arcát. – Én adtam – mondta,
szavai határozottak voltak, de halványult bennük az erő. – Márpedig ha valaki a
szavát adta, nem vonhatja vissza. Igazam van, FitzLovag? Egyetértesz, hogy ha
valaki a szavát adta, akkor azt ő nem vonhatja vissza? – a régi próba ott csendült
a szavaiban. – Mint mindig, felség, most is egyetértek. Ha valaki a szavát adta,
nem vonhatja vissza.
Tartania kell magát ahhoz, amit megígért. – Rendben. Akkor elintéztük – visszaadta a
kitűzőt, én pedig olyan megkönnyebbüléssel vettem át, hogy szinte beleszédültem.
Hátradőlt az ágyában.
Ismét megszédültem, ismertem azt az ágyat, azokat a párnákat. Ott feküdtem köztük és
együtt néztük a Bolonddal Iszapgát végzetét. Megégettem a kezemet a kandallóban... A
király hangosan felsóhajtott. Kimerültség volt benne, egy pár perc és megint aludni f o g
.
– Tiltsd meg, hogy idejöjjön és zavarjon megint, hacsak nem hívatod –
parancsoltaP o m p a .
Elmés király még egyszer kinyitotta a szemét. – Fitz. Gyere ide, fiú. Mint hű
vadászkutya, közelebb léptem és az ágya mellé térdeltem. Fölemelte egyik sovány
kezét és nehézkesen megveregette a vállamat. – Te meg én, fiú. Megértjük egymást,
igaz? – egyenes kérdés, lassú bólintás. – Helyes. Jó fiú. Én megtartottam a szavam.
Ügyelj, hogy most te tartsd be az enyémet. De... – Pompára nézett és ez fájt – Jobb
lenne, ha délutánonként jönnél. Délutánonként erősebb vagyok – kezdett e l t á v o l o d
ni.
– Visszatérjek ma délután, uram? – kérdeztem gyorsan. Fölemelte a kezét és
erőtlenül nemet intett. – Holnap. Vagy holnapután – lehunyta a szemét, kifújta a
levegőt, olyan nehézkesen, mintha nem lenne következő. – Ahogy kívánja,
felséges uram – mondtam. Mélyen meghajoltam; ahogy kihúztam
magam, visszatűztem a jelvényt az ingembe. Hagytam pár pillanatig, hogy nézzék. – Ha
megbocsátanak? – kérdeztem formálisan. – Tűnj el innét – mordult Pompa.
Kevésbé formálisan meghajoltam felé, óvatosan megfordultam és elmentem. Az őrök
tekintete kísért egy darabig. Már a folyosón jártam, amikor eszembe jutott, hogy nem
említettem meg Elmésnek házassági szándékaimat. Egy csapásra úgy tűnt, hogy egy jó
darabig nem is lesz lehetőségem rá. Tudtam, hogy onnantól fogva Pompa, Wallace,
vagy valamelyik kémje mindig Elmés oldalán lesz. Nem akartam más füle hallatára
megtárgyalni a kérésemet. F i t z ?
Szeretnék egyedül lenni egy darabig, hercegem. Ha nem bánja? Olyan gyorsan tűnt el
az elmémből, ahogy egy szappanbuborék elpattan. Lassan mentem le a lépcsőkön.

1 5
Titkok

IGAZSÁG HERCEG A TÉLBÚCSÚZTATÓ ünnepségek közepén fedte fel hadihajóit

abban a sorsdöntő évben. A hagyományok szerint meg kellett volna várnia a jobb
időjárást és Tavaszünnep első napján vízre bocsátania őket, amit sokkal kedvezőbb
időpontnak tartottak. Ám Igazság keményen dolgoztatta hajóácsait, hogy elkészüljön a
négy hajó és a legénység ki legyen képezve. Télbúcsúztató középső napjával olyan
időpontot választott amikor nagy közönség előtt tarthatta meg beszédjét és mindenki
láthatta a ceremóniát. A szokások szerint ilyenkor nagy vadászatot tartottak, hogy az
elejtett friss hús jelképezze a megújulást. Mikor a hajók kigördültek a műhelyekből,
Igazság bejelentette, hogy ezek az ő vadászai és csak a Martalócok vére csillapítja
éhségüket. Bejelentése kisebb ovációra talált, mint szerette volna, talán azért, mert az
emberek nem akartak a Martalócokra gondolni, hogy elbújhassanak előlük a télben és
reménykedni, hogy a nyár sosem jön el. Igazság azonban nem hagyta őket, a hajókat
azon a napon vízre tették és elkezdődött a legénység kiképzése. *
Éjszemmel a kora délutánt vadászattal töltöttük. Morgolódott miatta, mert szerinte
nevetséges idő volt a vadászatra és miért töltöttem a pirkadatot a nőstényemmel
hancúrozva. Azt mondtam neki, hogy egyszerűen olyasmi volt, aminek így kellett lennie
és így is fog maradni még néhány napig sőt, talán tovább is. Nem volt elégedett, de én
sem voltam az. Bosszantott, hogy mennyire tisztában volt vele, hogy mivel töltöm az
időmet, még ha nem is vagyok tudatában. Vajon Igazság érezte Éjszemet? Kinevetett.
Néha még engem is alig hallasz. Talán dörömböljek rajtad keresztül, hátha ö is
észrevesz?
A vadászat kevés sikerrel járt; két sovány nyulat fogtunk. Megígértem neki, hogy
másnap viszek neki konyhai maradékot. Még kevesebb sikerrel járt rávenni, hogy néha
magánéletre van szükségem, amiből szeretném kihagyni őt. Nem tudta megérteni, miért
zárnám ki a falkából a párzási rituálét. A párzás utódot jelentett a közeljövőben, az utód
pedig a falka gondja. Szavakkal nehéz leírni a vitát, képekkel, megosztott gondolatokkal
kommunikáltunk; szókimondása elborzasztott. Biztosított felőle, hogy osztozott a párom
és a párzásom örömében, én pedig könyörögtem neki, hogy ne tegye. Zavarodottság.
Végül otthagytam, hogy egye meg a nyulait. Azt sem értette, hogy miért nem osztozom
vele az elejtett húson. Annyit sikerült megértetnem vele, hogy nem akartam, hogy
tudatosan foglalkozzék Mollyval, amikor vele voltam. Nem igazán ezt akartam, de ez
volt a legtöbb, amire rá tudtam venni. A gondolat, hogy néha meg akarom szakítani vele
a kötelékemet, olyan dolog volt, amit nem tudott megérteni. Azt mondta, az nem falka.
Úgy hagytam magára, hogy azon tűnődtem, lesz-e olyan pillanata az életemnek, amikor
csak magammal törődhetek.
Visszatértem szobám magányába, ha csak egy rövid időre is, olyan helyen akartam
lenni, ahol bezárhatom az ajtót és egyedül lehetek. Legalább testben. Mintha minden
ellenem dolgozott volna, a folyosók tele voltak sürgölődő emberekkel, új gyertyákat
aggattak mindenhová és fenyőágakat az ajtók fölé. Télbúcsúztató. Nem éreztem át a h
a n g u l a t á t . Végre elértem a szobámat és besurrantam. Határozott mozdulattal
csuktam be az a j t a j á t . – Máris visszatértél? – nézett föl a Bolond a kandalló mellől,
ahol tekercsek félkörében kuporgott. Mintha csoportosította volna őket. Leplezetlen
döbbenettel néztem rá. Egy pillanat alatt haraggá dagadt. – Miért nem szóltál a király
állapotáról? Elgondolkozva méregetett egy tekercset, aztán a jobbján álló kupacba tette.
– Pedig szóltam róla. Egy kérdés cserébe: Miért nem tudtál már róla?
Visszahőköltem. – Elismerem, hogy egy kicsit figyelmetlenebb voltam mostanság, de...
– Semmi, amit mondhattam volna nem vett volna rá, hogy megtedd. És azt sem
gondolod végig, hogy milyen lett volna, ha nem járok nála naponta, hogy kitakarítsak,
kiürítsem a tálcákat, leporoljak, kivigyem a piszkos edényeket és megfésüljem a haját
meg a szakállát...
Megint sikerült elnémítania. Átszeltem a szobát és leroskadtam a ruhásládámra. – Nem
úgy nézett ki, ahogy emlékeztem rá – mondtam tompán. – Megrémiszt, hogy ilyen
gyorsan ilyen mélyre zuhant. – Megrémiszt? Engem elborzaszt. Neked legalább van
egy másik királyod, ha ez elfogy – rakott egy újabb tekercset a jobbjára. –
Mindannyiunknak van – mutattam rá óvatosan. – Van akinek több, mint másoknak –
felelte kurtán.
Szórakozottan láthatóbb helyre tűztem a jelvényt. Majdnem elvesztettem ma, amitől
eszembe jutott minden, amit jelentett nekem az elmúlt évek alatt. A király védelme, amit
kiterjeszt törvénytelen unokájára, akivel más ember már elbánt volna. És most, hogy
neki volt szüksége védelemre? Mit jelentett most? – Tehát mit fogunk tenni?
– Te meg én? Édeskeveset. Én csak egy Bolond vagyok, te meg
Fattyú.Leverten bólintottam. – Bárcsak Árny itt lenne. Csak
tudnám, mikor jön vissza – ránéztem a Bolondra, vajon mennyit
tud.
– Árnyék? Az árnyék akkor tér vissza, amikor a nap, én úgy hallottam
– kitérő, mintmindig. – Túl későn a királynak, attól tartok – tette
hozzá halkabban.
– Szóval tehetetlenek vagyunk?
– Te meg én? Soha. Túl sok hatalom működik, ennyi az egész. Ezen
a területen atehetetlenek tehetnek a legtöbbet. Talán igazad van,
velük kellene megbeszélnünk. Most pedig... – fölállt és megrázta
minden végtagját, mintha marionettbábu lett volna, amitől minden
csengettyűje megszólalt. Elmosolyodtam. – Királyom kezd
magához térni ilyenkorra, én pedig ott leszek mellette, hogy
megtegyem, amit tudok. Óvatosan kilépett a tekercsek köréből és
ásított. – Ég veled, Fitz. – Ég veled. Kicsit tanácstalanul állt meg az
ajtóban. – Nincs ellenvetésed, hogy távozom?
– Azt hiszem, korábban a maradásod ellen volt.
– Soha nem vitatkozol a Bolonddal. De elfelejtetted tán? Alkut
ajánlottam. Egy titkot egyt i t o k é r t .
Nem felejtettem el, de hirtelen nem voltam biztos benne, hogy tudni akartam. – Honnét
jő a Bolond és miért? – kérdeztem halkan.

– Ah – megállt és komoran megkérdezte. – Biztos, hogy tudni akarod

a választ ak é r d é s e d r e ?
– Honnét jő a Bolond és miért? –
ismételtem meg lassan.
Egy pillanatra üres lett a tekintete. Akkor láttam meg először, nem mint az éles nyelvű
locsogó bolondot, hanem mint egy karcsú, alacsony embert, aki törékeny, sápadt,
madárcsontozatú, ritkás, színtelen és kócos hajú halandó volt. Fekete-fehér
csengettyűkkel díszített öltözete, nevetséges patkányfejes jogara volt minden pajzsa és
fegyvere az udvari intrikák kereszttüzében. És a titokzatossága. A titokzatosság
láthatatlan köpönyege. Egy pillanatig azt kívántam, bárcsak ne ajánlotta volna föl az
alkut és ne lett volna olyan emésztő a kíváncsiságom.
Felsóhajtott, körülnézett a szobámban, aztán az Elődöt ábrázoló faliszőnyeg elé állt.
Ránézett, keserűen elmosolyodott, mintha valami vicceset fedezett volna föl, amit én
nem vettem észre. Egy költő pózát vette föl, aki éppen szavalni készült. Aztán megállt,
még egyszer egyenesen a szemembe nézett. – Biztos vagy benne, hogy tudni akarod,
Ficce-ficc?
Mint egy liturgiát, megismételtem a kérdést. – Honnét jő a Bolond és miért? – Honnét?
Ó, honnét? – az arca elé emelte Sajtfejet egy pillanatra, hogy megfogalmazza saját
kérdésére a választ. – Menj délnek, Fitz. Túl minden térkép határán, amit Igazság
valaha is készített és túl azokon a térképeken is, amiket azokban az országokban
készítettek. Menj délnek, aztán keletnek, keresztül egy olyan tengeren, amire nektek
nevetek sincs. Végül eljutsz egy hosszú félszigetre és annak kígyózó végében találsz
egy falut, ahol a Bolond megszületett. Talán meglelsz egy anyát, aki emlékezik még
féreg-fehér csecsemőjére és arra, hogyan dajkált a keblein és énekelt nekem –
rápillantott elhűlt arcomra, döbbent tekintetemre és keserűen felkacagott. – Még el sem
tudod képzelni, igaz? Hadd tegyem még nehezebbé! A haja hosszú volt, sötét és
göndör, a szeme pedig zöld! Képzeld csak el! Ilyen gazdag színekből ilyen színtelenség
született. És a színtelen gyermek apjai? Két kuzin, mert arrafelé az volt a szokás. Egy
széles vállú és megtermett, tele kacagással, vastag ajakkal és barna szemekkel, egy
földműves, aki a zsíros föld és a szabad levegő illatát árasztotta. A másik olyan sovány,
mint amilyen széles az első, arany és bronz, költő és dalnok, kékszemű. És, ó, hogy
szerettek és örömüket lelték bennem! Mind a hárman és az egész falu. Úgy szerettek! –
ellágyult a hangja és elhallgatott. Tudtam, halálos bizonyossággal, hogy olyasmit hallok,
amit még senki azelőtt. Eszembe jutott, mikor beóvakodtam a szobájába és megláttam
azt a finom, gyönyörű szép babát a bölcsőben. Dédelgette és gondozta, ahogy
egykoron őt a családja. Némán várakoztam. – Mikor... elég idős lettem, elbúcsúztam
tőlük, hogy elinduljak és megtaláljam a helyem a történelemben és megválasszam,
hogy hol fogom megváltoztatni. Ez volt a hely, amit választottam; az időt születésem
pillanata határozta meg. Idejöttem, hogy Elmésé legyek. Összegyűjtöttem az összes
fonalat, amit a sors elém vetett és elkezdtem megcsavarni és kiszínezni, ahogy csak
tudtam, abban a reményben, hogy befolyásolom azt, amit utánam szőnek.
Megráztam a fejem. – Egy szót sem értek abból, amit mondtál. – Ah – rázta meg a fejét.
– Felajánlottam, hogy elmondom a titkomat. Azt nem ígértem meg, hogy megértetem
veled. – Egy üzenet nem teljes, amíg meg nem értik – tiltakoztam. Szó szerinti idézet
volt Á r n y t ó l .
A Bolond mérlegelte, hogy elfogadja-e.
– Pedig értetted, amit mondtam – alkudozott. – Egyszerűen csak nem fogadod el.
Sohailyen nyíltan nem beszéltem veled. Talán ez az, ami megzavar.
Komoly volt, de én megráztam a fejem. – Ennek semmi értelme. Elmentél valahová,
hogy megtaláld a helyedet a történelemben? Hogy lehet ez? A történelem az, ami
megtörtént, ami mögöttünk van. Ezúttal lassan csóválta meg a fejét. – A történelem az,
amit életünkben teszünk. Mi teremtjük, ahogy végigmegyünk rajta – titokzatosan
elmosolyodott. – A jövő egy másik fajta történelem.
– Senki sem tudhatja a jövőt – bólogattam.
A mosolya kiszélesedett. – Valóban? – kérdezte suttogva. – Talán, Fitz, valahol le van
írva minden, ami a jövő. Nem egy személy írta le, nem, de ha egy egész faj sugallatai,
látomásai, megérzései és előrelátásai le lennének írva egymáshoz kapcsolódva és
másikra utalva, nem készíthet-e valaki egy rokkát, hogy kezében tartsa a jövő szálait? –
Lehetetlenség – tiltakoztam. – Honnan tudhatná bárki is, hogy melyik igazi? – Ha
készülne ilyen rokka és ilyen jóslatokból mintát szőnének, nem egy pár évre, hanem
tízezer évekre előre, egy idő múlva meglepően pontos jóslást produkálna. Tartsd
észben, hogy akik ezeket az emlékeket őrzik, egy másik fajba tartoznak és hihetetlenül
hosszú életűek. Sápadt és szeretetreméltó faj, akik néha az emberek vérével
keverednek. És akkor! – hirtelen piruettezett, boldogan, mint aki nagyon elégedett
magával. – És akkor, mikor egyesek megszületnek és olyan nyíltan rajtuk van a jel,
hogy a történelem fölidézi őket, előre kell lépniük hogy megtalálják a helyüket az
eljövendő történelemben. És akkor talán tovább buzdítják őket, hogy vizsgálják meg azt
a helyet, ahol százával kereszteződnek a fonalak, és mondjuk ezek a fonalak itt, ezek
azok, amiket megcsavarok és ezzel megváltoztatom a mintázatot, ami szövődik, más
színbe vonom az eljövendőt. Megváltoztatom a világ sorsát.
Gúnyolt. Most már biztos voltam benne.
– Egyszer, talán ezer évenként egyszer eljöhet egy ember, aki képes
ilyen változásokatelőidézni a világban. Egy hatalmas király, talán, vagy
egy filozófus, aki ezrek gondolatát formálja meg. De te és én, Bolond?
Mi csak bábuk vagyunk. Semmik. Szánakozva megcsóválta a fejét. –
Leginkább ezt nem értem bennetek. Tudtok kockát vetni és felfogjátok,
hogy az egész játék egyetlen kocka fordulásán is múlhat. Kártyáztok és
azt mondjátok, hogy egy ember szerencséje egyetlen kártyalapon
múlhat egy éjszakányi játék után. De egy ember egész életére, csak
szimatoltok és azt mondjátok, micsoda, ez a senki, ez a halász,
kárpitos, ez a tolvaj, ez a szakács, hát, mit tehet ő az egész kerek
világért? Ezért csak szórjátok, fecsérelitek az életeteket, mint a
gyertyák, amik a huzatban lobognak.
– Nem minden ember rendeltetett a nagyságra –
emlékeztettem.
– Biztos vagy benne, Fitz? Biztos vagy benne? Mit ér az élet, ha nem
számítanasemmit az egész világban? Szomorúbb dolgot el sem tudnék
képzelni. Miért mondaná azt egy asszony, hogy ha fölneveli a
gyermekét, ha tisztességben, szeretetben nevelem, olyan életet él
majd, ami örömet ad a többieknek és így megváltoztatom a világot?
Miért ne mondhatná azt egy földműves a szomszédjának, hogy elvetem
ezt a magot és valaki majd megeszi a gyümölcsét és ezzel
megváltoztatom a világot? – Ez filozófia, Bolond. Sohasem volt időm
tanulmányozni ilyesmit. – Nem, Fitz, ez az élet. És senkinek sincs ideje
ilyesmiken gondolkozni. Minden teremtménynek ezen a világon
tisztában kell lennie ezzel az élete minden pillanatában.
Máskülönben mi az értelme fölkelni minden nap?
– Bolond, ezt én nem érem föl ésszel – jelentettem ki nyugtalanul. Soha
nem láttammég ilyen szenvedélyesnek, ilyen nyíltnak. Mintha hirtelen
megpiszkáltam volna a tűzhely szürke hamuját és alatta mélyvörösen
izzó zsarátnokot leltem volna. Túl fényesen égett.
– Nem, Fitz. Rá kellett jönnöm, hogy nem föléred, átmész rajta – kinyúlt
ésmegveregetett Sajtfejjel. – Sarokkő. Kapu. Keresztút. Gyorsító. Te
mindez voltál és leszel is. Amikor kereszteződéshez érek, amikor
bizonytalan a szag, mikor a földre lapulva szimatolok és szimatolgatok,
egyetlen illatot találok. A tiédet. Lehetőségeket
teremtesz. Amíg létezel, a jövőt irányítani lehet. Érted jöttem, Fitz! Te vagy a szál, amit
csavargatok! Legalábbis az egyik. Balsejtelem borzongatott meg. Akármit akart is
mondani még, nem akartam hallani. Valahol messze vékony vonítás szállt az ég felé.
Egy farkas hangja fényes nappal.
Egész testemmel beleborzongtam, minden szőrszálam az égnek állt.
– Megvolt a tréfád – nevettem idegesen. – Tudhattam volna, hogy nem
igazi titkotmondasz el nekem.
– Te. Vagy nem te. Horgony, tengelyszög, csomó a kötélen. Láttam a
világ végét, Fitz.Láttam olyan tisztán szőve, ahogy a születésemet. Ó,
nem a te életed során, nem is az enyém alatt. De örüljünk mi, hogy
csak az alkonyaiban éltünk, nem az éjszakában? Legyünk boldogok,
hogy mi csak szenvedtünk, míg a gyermekeid lesznek azok, akik
megismerik az elátkozottak kínjait? Ezért ne cselekedjünk?
– Bolond. Nem akarom hallani.
– Megvolt a lehetőséged, hogy megtagadd. De te háromszor is
követelted, hallanifogod hát – égnek emelte a jogarát, mint aki rohamot
vezényel, vagy szólásra emelkedik a Hat Hercegség Tanácsában. – A
Hat Hercegség birodalmának bukása volt a kavics, ami elindította a
lavinát. A lelketlenek innen indultak és terjedtek szét, mint vérfolt a világ
legszebb ingén. A sötétség elnyel mindent és nem áll meg, míg föl nem
emészti önmagát. És mindez azért, mert a Látnokok háza elbukott. Ez
a jövő, ahogy megszőtték. De várjunk csak! Látnok? – félrebillentette a
fejét és úgy nézett rám, mint egy madár. – Miért hívnak Látnoknak,
Fitz? Mit láttak előre az őseitek, ha kiérdemelték ezt a nevet?
Elmondjam honnan származik? Egész vérvonalatok neve az a jövő,
ami hozzád nyúlik vissza és néven nevez, amit a családotok ki fog
érdemelni. A Látnokok. Ezt véstem nagyon az eszembe. Hogy a jövő
hozzád nyúlik vissza, a te vérvonaladhoz, oda, ahol az én életemmel
találkozott és így nevezett. Idejöttem és mit találtam? Egy Látnokot,
akinek nincsen neve. Névtelen minden történelemben a múltban és a
jövőben. De láttam, hogy nevet kapsz, FitzLovag Látnok. És teszek
róla, hogy kiérdemeld! – közelebb lépett és megragadta a vállamat. – Itt
vagyunk, Fitz, te meg én, hogy megváltoztassuk a világ jövőjét. Hogy
kinyúljunk és megtartsuk azt az apró kavicsot, ami legördíthetné a
sziklát. – Nem – szörnyű hidegség tört rám, én pedig belerázkódtam. A
fogaim vacogni kezdtek, fényes pontok ugráltak a látómezőm szélén.
Egy roham. Újabb rohamom lesz. Éppen itt, a Bolond előtt.
– Menj el! – kiáltottam kétségbeesetten. – El kell menned. Most! Gyorsan,
gyerünk!
Még soha nem láttam elképedni a Bolondot. Leesett az álla, tátott szájjal bámult rám.
Egy pillanatig még markolta a vállamat, aztán elengedett. Nem gondolkodtam el, hogy
mit érezhet amiatt, hogy hirtelen kizavarom. Kinyitottam az ajtót, kimutattam és már el is
ment. Becsuktam, bezártam utána és az ágyamhoz támolyogtam, ahogy hullámokban
rám tört a sötétség. Arccal előre zuhantam bele az ágyba. – Molly! – kiáltottam. – Molly,
ments meg! – de tudtam, hogy nem hallhat és egyedül süllyedtem bele a sötétségbe.
*
Gyertyák százainak fénye, tűlevelű ágak fonata és magyalágak koszorúja, csupasz
fekete ágak, csillogó, ízes cukorkákkal teli, gyönyörködtették a szemet és a gyomrot. A
fabábuk fakardjainak csattogása és a gyerekek ujjongása, amikor a Tarkabarka Herceg
feje a közönség közé repült. Kedély szája, amint szélesre tárva formálja dalának
szövegét, miközben ujjai maguktól táncoltak hárfájának húrjain. Hideg légáramlat,
amikor a nagy ajtók szélesre tárultak és mulattatók újabb csoportja vonult be a terembe,
hogy csatlakozzon hozzánk. Az eszmélés, hogy mindez már nem álom, hanem a
Télbúcsúztató kezdete, lassan szivárgott be a tudatomba. Könnyed léptekkel sétáltam
át az ünneplőkön, melegen mosolyogva mindenkire, mégsem látva senkit.
Lassan pislogtam, semmit sem tudtam gyorsan csinálni. Csodálatos bódulat szállt meg,
puha gyapjúba burkolóztam, sodródtam, mint egy csónak a tengeren. Valaki
megérintette a karomat, megfordultam, Burrick dünnyögve kérdezett valamit, örökké
mély hangja, mintha színáramlat lett volna, ami lassan elborít. – Minden rendben –
mondtam neki –, ne aggódj, minden rendben van. – Ellebegtem tőle, hagytam, hogy
magával sodorjon a tömeg.
Elmés király a trónján ült, de már tudtam, hogy csak papírmasé volt, lábainál a Bolond
ült és úgy markolta patkányfejes jogarát, ahogy egy kisgyermek markolja a csörgőjét.
Nyelve kardból volt és ahogy a király ellenségei föláramlottak a trón lépcsőin, egytől
egyig lemészárolta, darabokra szabdalta őket és visszafordította őket a papírmasé
embertől, aki a trónon ült.
És itt volt Igazság és Kettricken egy másik emelvényen, csinosak, akár a Bolond
babája. Néztem és láttam, hogy éhségből vannak, mint az ürességből készült hordók,
én pedig elszomorodtam, hogy nem tudom megtölteni egyiküket sem, mert olyan
üresek, szörnyen üresek voltak. Pompa lépett hozzájuk, mondott valamit és egy nagy
fekete madár volt, nem, nem egy varjú, nem olyan vidám, nem is egy holló, nem volt
olyan pajkos ravaszsága, nem, egy nyomorult dögevő, körözött és körözött és körözött,
arról álmodott, hogy mindketten dögök már, amiken lakmározhat. A szaga is olyan volt,
én pedig eltakartam az orromat és a számat és odébbálltam.
Leültem egy kandalló mellé, egy kuncogó leány mellé, aki boldog volt kék ruhájában.
Csicsergett, mint egy énekesmadár én pedig visszamosolyogtam rá és hamarosan
nekem támaszkodott és egy mulatságos kis dalt énekelt három fejőlányról. Mások is
ültek a kandalló körül és ők is csatlakoztak az énekhez, a végén mindannyian nevettünk
rajta, de nem vagyok biztos benne, hogy miért. A kezei pedig forróak voltak ahogy olyan
természetesen pihentek a combomon.
Testvér, megőrültél? Halcsontot ettél, lázas vagy?
– He
?
Ködös az elméd. A gondolataid vértelenek és betegesek. Úgy mozogsz, mint egy p r é d
a.
– Jól

érz
em

ma
ga
m.
– Ige
n,
ura
m?
Akk
or
én
is –
mo
soly
gott
rám
a
lány
.
Vid
ám
arc
ocs
káj
a
volt
,
söt
ét
sze
mei
és
gön
dör
haj
bug
gya
nt
elő
fejk
end
ője
alól
.
Iga
zsá
gna
k
tets
zen
e a
lány
.
Bar
áts
ágo
san
me
gve
reg
ette
a
co
mb
om
at,
egy
kics
it
följ
ebb
,
min
t
aho
l
add
ig
tart
otta
a
 kez
ét.
– Fitz
Lov
ag!
Lassan fölnéztem, Türelem állt fölöttem, mögötte pedig a kedves Füze. Rájuk
mosolyogtam. Türelem ritkán jött elő a szobájából, főleg télen. Az különösen rossz volt
neki. – Olyan boldog leszek, ha eljő a nyár és együtt sétálhatunk a kertekben –
mondtam neki.
Egy darabig némán méregetett. – Egy nehéz dolgot óhajtok fölvitetni a szobámba.
Segítenél fölvinni nekem?
– Ter
mé
sze
tes
en
–
állt
am
föl
óva
tos
an.
–
Me
nne
m
kell
–
mo
ndt
am
a
kiss
zol
gál
ólá
nyn
ak.
–
Az
any
ám
nak
 szü
ksé
ge
van
rám
.
Tet
sze
tt a
dal
od.
–
Ég
vel
ed,
ura
m!
–
csa
cso
gta
felé
m,
Füz
e
ped
ig
rám
ere
dt.
Tür
ele
m
elv
örö
söd
ött.
Követtem a tömegen keresztül a lépcsőkig.
– Már
elfe
lejt
ette
m
hog
yan
kell
csin
álni
–
mo
ndt
am.
–
És
hol
van
az
a
neh
éz
val
ami
,am
it
föl
kell
vin
ni a
szo
bád
ba?
–
Az
csa
k
egy
ind
ok
volt
,
hog
y
kih
ozz
ala
k
onn
ét,
mie
lőtt
mé
g
nag
yob
b
bajt
csin
álsz
! –
szis
zeg
te
rám
.
Ne
m
tűnt
ked
ves
nek
. –
Mi
a
baj
od?
Ho
gya
n
vise
lke
dhe
tsz
így
?
Rés
zeg
v a
g
y ?
Eltö
pre
ngt
 em
rajt
a. –
Éjs
ze
m
azt
mo
ndt
a,
hog
y
me
gm
érg
ezt
ek
a
hal
cso
nto
k.
De
jól
érz
em

ma
ga
m.
Füze és Türelem nagyon gyanakodva nézegettek aztán megragadták a karomat és
fölkísértek. Türelem teát csinált. Füzével csevegtem. Elmondtam neki, hogy mennyire
szeretem Mollyt és feleségül veszem, amint a király engedélyt ad rá. Megveregette a
kezem, megtapogatta a homlokomat és megkérdezte, hogy mit ettem és hol. Nem
emlékeztem rá. Türelem teát adott. Hamarosan rókáztam. Füze hideg vizet adott.
Türelem még egy kis teát adott. Megint rókáztam. Azt mondtam, hogy köszönöm, már
nem kell több tea. Türelem és Füze vitatkoztak. Füze azt mondta, hogy azt hiszi, hogy
rendben leszek, ha kialudtam magam. Elkísért a szobámba. Mikor fölébredtem, nem
voltak tiszta emlékeim arról, hogy mit álmodtam és mi volt valóság. Esti emlékeim olyan
homályosak voltak, mintha évekkel ezelőtt történt volna. Emellett nyitva állt a rejtekajtó,
pislákoló fény szűrődött ki alóla és a huzat kihűtötte a szobámat. Kibotorkáltam az
ágyból, imbolyogtam egy darabig, aztán lassan megmásztam a lépcsőket, egyik
kezemmel mindig a hűvös falnak támaszkodva. Félúton Árny jött elém. – Kapaszkodj
belém – utasított, én pedig engedelmeskedtem. – Hiányoztál – mondtam. Következő
lélegzetemmel gyorsan hozzátettem – Elmés király veszélyben van. – Tudom. Elmés
király mindig veszélyben van.
Elértünk a lépcső tetejére. A kandallóban tűz égett, az asztal megterítve. – Azt hiszem,
ma megmérgeztek – hirtelen borzongás futott végig rajtam. Amikor elmúlt, éberebbnek
éreztem magam. – Mintha szakaszokban ébrednék föl. Azt hiszem, hogy ébren vagyok,
aztán hirtelen minden tisztább lesz.
Árny komoran bólintott. – Azt hiszem, a hamu teszi. Nem gondolkoztál, amikor
kitakarítottad Elmés szobáját. Néha egy fű elégetett maradványai csak felerősítik a
tulajdonságát. Az egész kezed olyan lett tőle, aztán meg ültél ott és süteményt ettél.
Nem sokat tudtam tenni, azt gondoltam, kialszod magadból. Mi szállt meg, hogy l e m e
ntél?
– Ne
m
tud
om.
..
Ho
nna
n
tud
sz
ilye
n
sok
min
den
t? –
kér
dez
tem
ost
obá
n,
aho
gy
leül
tete
ttör
eg
szé
kéb
e
és
a
kan
dall
ópá
rká
nyr
a
tele
ped
ett,
ami
az
én
hel
ye
m
szo
kott
len
ni.
Mé
g
oly
an
káb
án
is
ész
rev
ette
m,
hog
y
mily
en
kön
nye
dén
mo
zgo
tt,
min
tha
a
régi
mer
evs
ége
elp
árol
gott
vol
na.
A
szél
me
gpir
ított
a
az
arc
át
és
a
kez
eit,
elh
alv
ány
ítva
him
lősz
erű
seb
hel
yeit
.
Ré
geb
ben
ész
rev
ette
m a
has
onl
ósá
gát
Elm
 ésh
ez.
Mo
st
Iga
zsá
g
von
ása
it is
felf
ede
zni
vélt
em
rajt
a.
– Me
gva
nna
k a
ma
ga
m
apr
ó
trük
kjei
–
vigy
org
ott
gon
osz
ul.
–
Me
nny
ire
eml
éks
zel
a
ma
 e s
t é
b ő
l?
Összerezzentem. – Eléggé ahhoz, hogy tudjam, hogy holnap nehéz napom lesz –
hirtelen beugrott a kis szolgálólány arca, aki a vállamra hajtotta a fejét és a combomra
tette a kezét. Molly. El kell mennem Mollyhoz ma éjszaka és megmagyaráznom neki a
történteket. Ha a szobámba jön és senki sem válaszol a kopogásra, akkor...
Fölpattantam a székből, de azonnal vissza is roskadtam a szédüléstől.
– Tes
sék
,
egy
él
val
ami
t.
Há
nyt
atni
ne
m a
legj
obb
dol
og
volt
, de
Tür
ele
m
jót
aka
rt.
Má
skö
rül
mé
nye
k
köz
ött
élet
et
 me
nth
etn
e.
Ne,
te
idió
ta!
Mo
sd
me
g
elő
bb
a
kez
ede
t!
Hát
ne
m

hall
otta
d,

ami
t

mo
ndt
am
?
Akkor vettem észre az ecetes vizet, ami a tálca mellett tálban volt. Gondosan lemostam
a kezemről, ami ráragadhatott, aztán az arcomat is és hirtelen meglepően ébernek
éreztem magam.
– Oly
an,
min
tha
az
egé
sz
nap
 om
egy
etle
n
hos
szú
álo
m
lett
vol
na..
.
Így
érzi
ma
gát
Elmés király is? – Fogalmam sincs. Talán nem minden gyógyfű az a szobájában,
aminek gondoltam. Ez az egyik dolog, amit meg akartam beszélni veled ma éjszaka.
Hogy van Elmés király? Hirtelen tört rá a betegség? Mióta nevezi magát Wallace
gyógyítónak? – Nem tudom – hajtottam le szégyenkezve a fejemet. Nehezemre esett
jelentenem Árnynak, hogy milyen figyelmetlen voltam az utóbbi időben. És milyen
ostoba. Mikor befejeztem, nem mondott ellent.
– Hát
–
mo
ndt
a
sóh
ajtv
a. –
Ne
m
vált
ozt
ath
atu
nk
rajt
a,
csa
k
me
gpr
óbá
lhat
juk
me
nte
ni,a
mi
me
nth
ető.
Túl
sok
min
den
tört
éni
k,
hog
y
egy
ültü
nkb
en
vég
igg
ond
olju
k –
töpr
eng
ve
néz
ett
rám
. –
Ami
t
mo
ndt
ál,
ne
m
iga
zán
lep
me
g.
Szi
pol
yoz
otta
k
köz
ele
dne
k
Kos
vár
hoz
, a
kirá
ly
egé
szs
ége
gye
ngü
l.
De
Elm
és
egé
szs
ége
gyo
rsa
bba
n
rom
lik,
min
t
szá
mít
otta
m
rá
és
a
szo
báj
ába
n
ural
kod
ó
mo
cso
kna
k
se
mm
i
érte
lme
sinc
sen
.
Hac
sak
... –
ne
m
feje
zte
be
a
gon
dol
atot
. –
Tal
án
azt
hisz
ik,
hog
y
Dé
mut
ka
volt
az
egy
etle
n
véd
elm
ező
je.
Tal
án
azt
hisz
ik,
hog
y
töb
bé
ne
m
érd
eke
l
min
ket;
talá
n
már
csa
k
egy
elsz
iget
elt
öre
ge
mb
ern
ek
hisz
ik,
akit
kön
nyű
elm
ozd
ítan
i.
Az
óva
tlan
ság
od
leg
alá
bb
elő
csal
ta
őke
t.
Ha
ped
ig
elő
bújt
ak,
akk
or
lecs
aph
atu
nk
ráju
k –
sóh
ajto
tt. –
Azt
hitt
em,
sze
rsz
ám
kén
t
has
zná
lhat
om
Wal
lac
e-t,
hog
y
má
sok
tan
ács
ain
ker
esz
tül
tere
lget
het
em.
Saj
át
ma
gát
ól
kev
ese
t
tud
a
füv
ekr
ől;
két
bal
kez
es
figu
ra.
De
az
óva
tlan
ul
elöl
hag
yott
sze
rsz
ám
ot
val
aki
má
s
has
zná
lja.
Me
glát
juk.
Van
nak
mó
djai
,
hog
y
me
gáll
ítsu
k a
d o
l g
o k
at.
Elh
ara
pta
m a
nye
lve
m,
hog
y
ne
ejts
em
ki
Po
mp
a
nev
ét.
–
Ho
gya
n?
–
kér
dez
tem
i n
k á
b
b .
Árn
y
elm
oso
lyo
dott
. –
Ho
gya
n
hat
ást
ala
níto
ttak
a
He
gyvi
dék
i
Kirá
lysá
gba
n?
Öss
zer
ezz
ent
em
az
eml
ékr
e. –
Po
mp
a
felf
edt
e a
val
ódi
kilét
em
et
Kett
rick
enn
ek.
–
Pon
tos
an.
Fén
yt
derí
tün
k
arra
,
ami
Elm
és
szo
báj
ába
n
tört
éni
k.
Egy
él,
amí
g
bes
zél
ek.
Eng
ede
lme
ske
dte
m,
ő
ped
ig
felv
ázo
lta
a
tee
ndő
ime
t a
köv
etk
ező
nap
ra,
de
ügy
elt
arra
is,
hog
y
mit
etet
vel
em.
A
fok
hag
ym
a
íze
szin
te
min
den
ben
jele
n
volt
,
tudt
am,
hog
y
mér
egt
ele
nítő
hat
ásá
ban
bízi
k.
Eltű
nőd
tem
,
hog
y
mi
is
ker
ült
a
sze
rve
zet
em
be
és
me
nny
ire
szí
nez
te
ki
me
gbo
lon
dult
eml
éke
zet
em
azt,
ami
t a
Bol
ond
mo
ndo
tt.
Hol
nap
őt
is
me
g
kell
ker
esn
em.
Árn
y
ész
rev
ette
gon
dter
helt
ség
em
et.
–
Né
ha
–
jeg
yez
te
 me
g
san
dán
–,
bíz
nod
kell
az
em
ber
ekb
en
ahh
oz,
hog
y
me
gért
sd,
ne
m
vag
y
tök
élet
es.

Bólintottam, aztán hatalmasat ásítottam. – Elnézést – dünnyögtem. A szemhéjam

hirtelen elnehezült. – Mit is mondtál?
– Se
mm
i,
se
mm
i.
Bújj
ágy
ba
és
pih
enj.
Az
az
iga
zi
gyó
gyít
ó. –
De
mé
g
me
g
se
m
kér
dez
tem
,
hog
y
mer
re
járt
ál
és
mit
csin
áltá
l.
Úgy
mo
zog
sz
és
vise
lke
dsz
,
min
t
aki
tíz
éve
t
fiat
alo
 dott
.
– Ez
dics
éret
aka
rt
len
ni?
–
húz
ta
el a
száj
át.
–
Ne
is
törő
dj
vel
e.
Am
úgy
is
has
ztal
ank
érd
ése
k,
me
gha
gyh
ato
d
kés
őbb
re,
úgy
se
fog
ok
ráju
 k
vál
asz
olni
.
Ami
ped
ig a
vise
lke
dés
em
et
illeti
...
min
él
töb
bet
hoz
ki
az
em
ber
a
test
ébő
l,
ann
ál
töb
bre
kép
es.
Nem volt könnyű utazás, de megérte – fölemelte a kezét, hogy belém fojtsa a szót. –
Nem is mondok többet. Ágyba, Fitz. Ágyba. Ismét ásítottam, fölkeltem és
nyújtózkodtam.
– Me
gint
nőtt
él –
jeg
yez
te
 me
g
Árn
y
elis
mer
ően
. –
Ha
így
hal
ads
z,
mé
g
apá
dat
ist
ú l
s z
á r
n y
a l
o
d .
–
Hiá
nyo
ztál
–
dün
nyö
gte
m a
lép
cső
felé
tart
va.
– Te

is.

De
 maj
d

hol
nap

éjsz
aka

me
gbe
szél
jük.
Azzal az elhatározással mentem le, hogy követem a tanácsát. A rejtekajtó, mint mindig
hangtalanul zárult be mögöttem, amint ismét a szobámban voltam. Soha nem fejtettem
meg, hogyan működik. Újabb három farönköt vetettem a tűzre, aztán leültem az
ágyamra, hogy levegyem az ingemet. Kimerült voltam, de amint megéreztem Molly
illatát az ingemen, fölélénkültem. Egy pillanatig ültem, kezemben az ingemmel, aztán
visszavettem és fölkeltem. Kisurrantam a folyosóra.
Minden szempontból késő volt már, a mulatozás is elcsitult kissé, bár Télbúcsúztató
volt, ami azt jelentette, hogy lesznek olyanok, akik hajnalig bírják. Mások az ágyukig
sem találnak el ma éjszaka. Hirtelen elmosolyodtam, miután rájöttem, hogy én is ez
utóbbiak közé tartozom.
Többen voltak a folyosókon és a lépcsőkön is. Legtöbbjük észre sem vett, a többiekkel
kapcsolatban pedig úgy vélekedtem, hogy a Télbúcsúztató elég indok, amiért a
folyosókon kóborlok. Ennek ellenére meggyőződtem róla, hogy üres a folyosó, mielőtt
bekopogtattam volna. Nem volt válasz. Ahogy újból kopogtatni akartam, az ajtó hirtelen
és halkan föltárult. Odabenn sötétség honolt. Megrémített. Egy pillanatig biztos voltam
benne, hogy baja esett, a nevét kiáltva ugrottam be a szobába. Az ajtó becsukódott
mögöttem.
– Csit
t –

sutt
ogt
a.
Felé fordultam, pár pillanatba beletelt, mire a szemem hozzászokott a sötétséghez. A
látvány elnémított. – Vártál rám? – kérdeztem végül. – Csak órák óta –
dorombolta.
– Azt
hitt
em,
hog
y
lent
lesz
el a
nag
yter
em
ben
–
lass
an
ráé
bre
dte
m,
hog
y
ne
m
látt
am
o d
a l
e n
n .
–
Tud
tam
,
hog
y
sen
kin
ek
se
m
fog
ok
hiá
nyo
zni,
kivé
ve
egy
 val
akit
.
Azt
gon
dolt
am,
hog
y
az
a
val
aki
talá
n
ide
is
eljö
n,
hog
y
me
gtal
áljo
n.
Mozdulatlanul álltam és bámultam. Magyalkoszorút viselt a hajában és semmi mást. Az
ajtó előtt állt, hogy őt nézzem. Hogyan is magyarázzam az átlépett határokat? Ezelőtt
együtt kalandoztunk mögötte, de amit tapasztaltam, az egy nő nyílt meghívása volt.
Létezik ellenállhatatlanabb dolog, mint amikor egy nő vágyik a férfira? Magával ragadott
és megmentett attól, hogy magyarázkodnom kelljen az esti ostobaságaim miatt. T é l b
ú c s ú z t a t ó . Az éjszaka titkainak szíve.
I g e n .
Hajnal előtt ébresztett föl és terelt ki a szobájából. A búcsúcsóktól még olyan távolinak
tűnt a hajnal. Hamarosan ráébredtem, hogy még rejtőzködnünk kell és letöröltem az
arcomról az ostoba vigyort. Megigazítottam gyűrött ingemet és visszatértem a s z o b á
m b a . Amint eljutottam az ágyamig, szédítő fáradság tört rám. Mióta nem aludtam
rendesen?
Leültem az ágyamra és lehúztam az ingemet. Leejtettem a földre és eldőltem az á g y a
m b a n . Halk kopogás riasztott föl, azonnal talpon is voltam. Gyorsan az ajtóhoz
siettem, magamban mosolyogva. Még mindig mosolyogtam, amikor szélesre tártam az
ajtót. – Helyes. Ébren vagy és majdnem teljesen felöltözve. A tegnapi este után azt
hittem, úgy kell kirángatnom téged az ágyból.
Burrick volt az, megmosakodva, tiszta ruhában. Előző éjszakai mulatozásáról csak
néhány apró ránc árulkodott a homlokán. Már kiskorom óta tudtam, hogy mindegy, hogy
milyen mulatós éjszakát töltött Burrick a pohár mellett, másnap reggelre színjózan volt
és tiszta fejjel végezte a dolgát. Felsóhajtottam. Fölösleges kegyelemért könyörögni,
úgysem adna. Ehelyett a ládámhoz léptem és előástam egy tiszta inget.
Fölvettem és követtem Igazság tornyába.
Létezik egy furcsa határ, testi és lelki egyaránt. Életem során csak ritkán léptem át, de
minden esetben különös dolog történt utána. Az a reggel is olyan volt. Alig egy óra
múltán félmeztelenül, izzadva álltam Igazság szobájában, hideg levegő áramlott be, de
nem éreztem. A fejszém alig volt könnyebb a világnál, Igazság jelenlétének a súlya
pedig olyan volt, mintha a szemeimen erőltetném ki az agyamat. Már nem tudtam
föltartani a fejszémet, hogy hárítsak, Burrick pedig ismét támadott, csak tessék-lássék
védekeztem. Könnyedén félresöpörte, két óvatos, de nem finom érintést vitt be az o l d
a l a m r a . – És halott vagy – mondta és visszalépett. Leeresztette a fejszéjét,
rátámaszkodott és kifújta magát. Reménytelen.
Az elmémben Igazság teljesen mozdulatlan volt. Odapislantottam az ablakhoz, ahol állt
és a tengert kémlelte. A reggeli fény könyörtelenül kirajzolta az arcvonásait és
megcsillantotta az ősz szálakat a hajában. Tartása tükrözte, amit éreztem. Lehunytam a
szemem, túl fáradtan ahhoz, hogy bármit is csináljak. És akkor hirtelen egybeolvadtunk,
láttam a jövőnket. Ostromlott ország voltunk, olyan ellenfél ellen harcoltunk, aki csak
ölni és pusztítani jött. Csak ez volt a céljuk. Nem volt megművelésre váró földjük,
gyermekeik, akiket védelmezzenek, de mi éltük mindennapi életünket miközben ellenük
védekeztünk. A Martalócoknak a fosztogatás és a pusztítás volt a mindennapi életük,
csak erre az egyszerű gondolatra volt szükségük, hogy elpusztítsanak minket. Nem
harcosok voltunk, már nemzedékek óta. Nem úgy gondolkoztunk, még azok sem akik
katonák voltak; őket racionális ellenfelek ellen képezték ki. Hogyan tudnánk ellenállni
őrültek pusztításának? Milyen fegyverünk volt?
Körülnéztem. Én. Én, mint Igazság. Egy ember, egyetlen ember, aki kifacsarja
erőforrásait, miközben népének védelme és a Mesterség függőséget okozó csábítása
közötti keskeny pallón egyensúlyozik. Egyetlen ember, amíg viaskodtunk és
áskálódtunk a kastély falai közt. Reménytelen volt. Bukásra ítéltettünk.
Elöntött az elkeseredés és azzal fenyegetett, hogy magával ránt. Körülvett és
örvénylett, de hirtelen a kellős közepén megtaláltam egy helyet, ami
reménytelenségében mulatságos volt. Szörnyen mulatságos. Négy kicsi hajó, képzetlen
legénységgel, őrtornyok és jelzőfények, amik ugyanúgy hívogatták a védőket és a
támadókat. Burrick a fejszéjével és én, a hidegben állva. Igazság, amint kifelé bámul az
ablakon és Pompa, aki alattunk a saját apját mérgezi, annak reményében, hogy
elrabolja az elméjét és örökli az egész felfordulást. Annyira teljesen haszontalan volt és
olyan elképzelhetetlen, hogy föladjuk. Nevetni támadt kedvem és nem tudtam
visszatartani. Álltam a fejszémre támaszkodva és kacagtam, mintha a világ lenne a
legmulatságosabb dolog, amit valaha is láttam, míg Burrick és Igazság csak bámultak
rám. Igazság halvány félmosollyal válaszolt, a szemeiben csillanó fény jelezte, hogy
osztozik tébolyomban. – Fiú? Jól vagy? – kérdezte Burrick.
– Jól vagyok. Teljesen jól – mondtam, ahogy a nevetésem alábbhagyott.Kihúztam
magam, megráztam a fejem és meg mernék esküdni rá, hogy éreztem, ahogy az
agyam a helyére rázódik.
– Igazság – mondtam és átöleltem a tudatát. Könnyű volt, mindig is az volt,
dekorábban azt hittem, hogy van vesztenivalóm, ha megteszem. Nem olvadtunk egy
személlyé, inkább úgy illettünk össze, mint tányérok a konyhaszekrényben.
Kényelmesen utazhatott velem, mint egy könnyű lovaglás. Nagy levegőt vettem és
fölemeltem a fejszét. – Még egyszer – mondtam Burricknak.
Ahogy rám támadt, többé nem Burrick volt, hanem egy ember fejszével a kezében, aki
azért jött, hogy megölje Igazságot. Mielőtt megtörhette volna a lendületemet, a padlóra
küldtem. Fölállt, megrázta a fejét és egy pillanatig haragot láttam a tekintetében. Ismét
összecsaptunk, megint halálos találatot vittem be. – Harmadszor – mondta és ádáz
vigyor ült ki az arcára. A küzdelem élvezetével rontottunk egymásnak és ismét tiszta
találatot vittem be.
Még kétszer csaptunk össze, mielőtt Burrick hirtelen kitért és hátralépett a csapásaim
elől. Leeresztette a fejszéjét, előrehajolva kifújta magát, aztán kihúzta magát és
Igazságra nézett.
– Megérezte – fújtatta. – Elkapta a ritmusát. Még nem az igazi, de már érzi. Egy
kisgyakorlással tovább fejlesztheti, de jól választott, hercegem. A fejsze a fegyvere.
Igazság lassan bólintott. – Ő pedig az enyém.

1 6
Igazság hajói

A VÖRÖS MARTALÓCOKKAL folytatott háború harmadik nyarán vér áztatta a Hat

Hercegségek hajóit. Bár csak négy hajónk volt, jelentős változást eredményeztek a
védelmi taktikáinkban. Tavaszi összecsapásaink a vörös hajókkal hamar megtanítottak
rá, hogy túl sokat felejtettünk harcos múltunkból. A Martalócoknak igazuk volt;
földműves nép lettünk, de olyan földművesek akik elhatározták, hogy fölveszik a harcot.
Gyorsan rá kellett jönnünk, hogy a Martalócok leleményes és kegyetlen harcosok
voltak. Ez olyannyira igaz volt, hogy soha nem sikerült egyet sem élve elfognunk és
soha nem adták meg magukat. Talán ez lehetett volna az egyik nyom a szipolyozások
mibenlétének földerítésére és arra, hogy megtudjuk, mivel is állunk szemben, de
akkoriban túl halvány nyom volt és túlságosan lefoglalt a túlélésünk ahhoz, hogy
eltöprengjünk rajta.
*
A tél hátralévő része olyan gyorsan telt el, amennyire az első fele vánszorgott. Életem
különböző részei egy gyöngysor szemeiként sorakoztak egymás után, s én voltam a
szál, ami összekötötte őket. Ha akkoriban végiggondoltam volna, milyen
erőfeszítésekre volt szükségem, hogy ezeket a részleteket távol tartsam egymástól,
lehetetlennek találtam volna. Ám akkoriban fiatal voltam, sokkal fiatalabb, mint sejtettem
és valahogy találtam rá erőt, hogy mindet megtegyem és mindnek m e g f e l e l j e k .
Hajnal előtt kezdődött a napom, Igazság tornyában. Hetente legalább kétszer Burrick is
ott volt a fejszéivel, de általában csak Igazság és én fejlesztettük Mesterségbeli
érzékeimet. Teljesen más módszereket alkalmazott, mint Galenus. Határozott feladatai
voltak a számomra és ezekre képzett ki. Megtanultam látni a szemeivel és engedni,
hogy Igazság használja az enyémet. Megtanultam érzékelni azokat a finom
módozatokat, amikkel a figyelmemet terelgette és gondolatban leírni amit tapasztaltam,
hogy állandóan tájékoztatni tudjam. Ez általában azt jelentette, hogy körbejártam a
kastélyban, magammal hordozva a jelenlétét a fejemben, mint egy sólymot a karomon.
Először csupán pár óráig sikerült fenntartanom a kapcsolatot vele, de ahogy telt az idő,
akár napokig is képes voltam megosztani vele az elmémet. A kapcsolat ennek ellenére
gyengült az idő múlásával, csak Igazság közvetlen érintése tudta megújítani, vagy
fölerősíteni. Mégis sikerélményt jelentett, hogy hosszú ideig tudtuk tartani a kapcsolatot.

A Királyné Kertjében is sok időt töltöttem és segítettem Kettrickennek átrendezni újra

meg újra a szobrocskákat és virágosládákat, madáritatókat, míg végül elégedett lett
velük. Mindig megbizonyosodtam, hogy Igazság velem van olyankor, reméltem, hogy jót
tesz neki, hogy úgy látja Kettrickent, ahogy a többiek, különösen akkor, amikor
elragadtatottságtól és a hidegtől kipirult arccal állt a hólepte kert közepén és arról
beszélt, milyen csodálatos hellyé fogja varázsolni és remélte, hogy Igazság is örömét
leli majd benne. Vajon ezzel elárultam Kettricken belém vetett bizalmát? Félresöpörtem
a gondolatot. Magammal vittem Igazságot akkor is, amikor meglátogattam Türelem ú r n
őt.
Igyekeztem az emberek közé is kivinni, hiszen miután ismét megkezdte sorvasztó
feladatait a Mesterséggel, egyre ritkábban tudott kimozdulni az emberek közé, amit
egykor annyira szeretett. Elvittem a konyhába és az őrszobába, az istállókba és ki
Kosvár városába. Mikor a városban voltunk, mindig a kikötők felé terelt, ahol figyeltem
az utolsó munkálatokat, később pedig elbeszélgettem a legénységgel, miközben azok a
hajókkal ismerkedtek. Felhívtam a figyelmét az emberek morgolódásaira, akik csaknem
árulásnak tartották, hogy külszigeteki menekültek is helyet kaptak a legénységben.
Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy azok a külszigetekiek mennyire gyakorlottak
voltak a hajók kezelésében és milyen otthonosan mozogtak a fedélzetükön, mint ahogy
az is nyilvánvaló volt, mennyire megvetik őket és mennyire bizalmatlanok velük
szemben a Hercegségek népei. Nem voltam biztos benne, hogy Igazság bölcsen
döntött, amikor őket is fölvette, bár soha nem számoltam be a kételyeimről, csak
megmutattam neki az emberek zsörtölődéseit.
Velem tartott akkor is, amikor meglátogattam Elmést. Mindig késő délelőttre, kora
délutánra időzítettem a viziteket. Wallace mindig nehezen engedett be és úgy tűnt,
mindig van valaki más is a szobában amikor meglátogattam; szolgálólányok, akiket
azelőtt soha nem láttam, vagy egy lakatos, amint egy ajtót javítgatott éppen.
Türelmetlenül vártam azt a pillanatot, amikor négyszemközt beszélhetek végre a
királlyal a házassági terveimről. A Bolond is mindig ott volt és ígéretéhez híven nem
mutatta jelét barátságnak felém. Bár tudtam, hogy miért csipked és szurkál a szavaival,
mikor gúnyol, néha még így is sikerült felbosszantania. Az egyetlen dolog, ami
elégedettséggel töltött el, az a szobáiban beállt változás volt. Valaki elkotyogta Hirtelen
asszonyságnak, hogy milyen állapotban volt a király szobája.
A Télbúcsúztató kellős közepén egy seregnyi szolgáló és cseléd, élükön Hirtelen
asszonysággal megszállta a király lakosztályát és magukkal hozták az ünnep
hangulatát. Hirtelen úrnő csípőre tett kézzel megállt a szoba közepén és onnan dirigálta
a szolgálóhadat, akik kitakarítottak, felmostak, miközben folyamatosan szidta Wallace-t,
amiért hagyta, hogy olyan rosszra forduljanak a dolgok. Természetesen Wallace
egyfolytában bizonygatta, hogy személyesen felügyelt a takarításokra, hogy minél
kevésbé zavarják azok a királyt. Kellemes délutánt töltöttem akkor a király
lakosztályában, mert a sürgés-forgás még Elmést is fölébresztette és nemsokára ismét
önmagának tűnt. Csitítgatta Hirtelen asszonyságot, hogy ne dorgálja meg a
személyzetet figyelmetlenség miatt és vidáman tréfálkozott velük, amíg felsúrolták a
padlót, illatos olajokkal ledörzsölték a bútorokat. Hirtelen asszonyság tekintélyes
mennyiségű takarót halmozott Elmés királyra, amíg kiszellőztették a szobát. Ő is csak
szimatolt a füstölők és hamuval teli tálcák láttán, én pedig halkan javasoltam, hogy talán
Wallace-nak kellene kiürítenie, mivel ő volt a gyógyító, aki ismerte a füveket. Sokkal
engedelmesebb és könnyebben kezelhető ember lett, miután visszatért az edények
tisztításából. Eltűnődtem, hogy vajon tudja-e egyáltalán, hogy milyen hatással vannak a
füvei Elmésre. De ha nem Wallace műve volt, akkor kicsodáé? A Bolonddal többször is
lopva sokatmondó pillantásokat váltottunk.
Nem csak kitakarították, de fényesebbé is tették a szobát, ünnepi gyertyákkal és
fenyőfaágakkal, amitől visszatért Elmés arcába az élet. Éreztem Igazság néma
elégedettségét, és amikor aznap este a király csatlakozott az ünnepséghez és kedvenc
dalnokait és dalait játszatta, személyes győzelemnek könyveltem el. Volt olyan idő, ami
csak az enyém volt, persze nem csak azok az éjszakák, amiket Mollyval töltöttem.
Amikor csak tudtam, kiosontam a kastélyból és együtt vadásztam a farkasommal. Soha
nem voltam teljesen elszakítva tőle, de egy egyszerű tudati kapcsolat nem nyújthat
olyan elégedettséget, mint egy közös vadászat. Nehéz leírni azt a teljességet, amikor
két test, közös tudattal egyetlen cél érdekében mozdul, hajtja föl a vadat. Azokon a
napokon, amikor nem látogattam meg, a jelenléte velem volt és ez olyan természetes
volt, mint levegőt venni. Apró dolgok formájában volt jelen, a szaglásom kifinomultabbá
lett, éberebb lettem a körülöttem lévők iránt, mintha az ő tudata védené a hátamat és
figyelmeztetett az olyan apró jelekre, hangokra, szagokra, amiket talán figyelmen kívül
hagytam volna. Az étel ízesebb volt, az illatok még érzékelhetőbbek. Igyekeztem, hogy
Molly közelében ne éljek ezekkel az új tapasztalatokkal. Éreztem, hogy a farkas akkor is
velem van, de nem tett semmi feltűnőt, hogy éreztesse jelenlétét.
Egy hónappal Télbúcsúztató után új feladatot kaptam. Igazság közölte, hogy azt akarja,
hogy az egyik hajóján legyek, így egyik nap a Rurisk fedélzetén találtam magam az
evezők mellett. A kapitány el is töprengett rajta, hogy miért egy magamfajta vékony
suhancot ültettek az evezők mellé. A legtöbben megtermett, izmos fickók voltak kemény
tenyérrel, ezért az egyetlen lehetőségem, hogy bizonyítani tudjak abban rejlett, hogy
minden erőmmel belevetettem magam a feladatba. Szerencsére nem én voltam az
egyetlen tapasztalatlan ember a fedélzeten, a külszigeteki menekültek kivételével szinte
még senki sem szolgált hadihajó fedélzetén.
Igazságnak a legidősebb hajóácsokat kellett megkeresnie, akik még tudták hogyan kell
hadihajót építeni. A Rurisk volt a legnagyobb a négy hajó közül. A hajók vonalai
karcsúak voltak, igazodtak a hullámzáshoz és olyan gyorsan szelték a hullámokat,
ahogy a molnárkák szaladgáltak a víz felszínén. A Rurisk és kistestvére a Konstancia
masszívabb zsindelypalánkokkal rendelkeztek, amik ellenállóbbá tették őket az
ütközésekkel szemben. Sudár fenyőfa árbocán hatalmas koscímeres vitorlavászon
feszült. A fedélzetük még csillogott, az evezők még egyszer sem merültek vízbe, de
hamarosan sokat mondó karcolásokkal, kopásokkal, repedésekkel lesz teli, amitől
sajátos egyéniséget nyernek a hajók. Ám a Rurisk egyelőre ugyanolyan friss és járatlan
volt, mint mi. Mikor először hajóztunk ki, egy frissen betört lóra és kezdő lovasára
emlékeztetett. Jobbra-balra imbolygott, kacsázott és meg-megtorpant, de amint
megtaláltuk a ritmust, úgy hasított keresztül a hullámokon, mint kés a vajon. Igazság
utasítására belevetettem magam az új feladatomba. A legénységgel együtt az egyik
raktárépületben kaptunk szállást. Visszafogottan viselkedtem és megtanultam az első
parancsszóra ugrani. A kapitány a Hat Hercegségből származott, de az első tiszt
külszigeteki volt. Tőle tanultunk meg bánni a Ruriskkal és megismerni a képességeit.
Rajta kívül még két külszigeteki volt a legénységben, akik általában halkan beszélgettek
egymás közt, ha éppen nem volt semmi dolgunk. Nem tudom, miért nem látták be, hogy
ezzel csak zsörtölődést és bizalmatlanságot váltottak ki a többiekből. Az én priccsem
közel volt hozzájuk, ezért gyakran tapasztaltam, hogy amikor aludni tértem, Igazság azt
sugalmazta, hogy figyeljek oda halk beszélgetéseikre, amik egy számomra idegen
nyelven zajlottak. Tudtam, hogy Igazságnak többet mond, mint nekem, de idővel
fölfedeztem, hogy nem különbözött sokban a mi nyelvünktől és egy részét magam is
megértettem. Legtöbbször ők is arról beszélgettek, hogy hogyan rabolták el tőlük a
Martalócok szeretteiket és ugyanolyan bosszúszomjas esküket fogadtak ellenük, mint a
legtöbben közülünk. A fedélzeten tartózkodók közül majdnem mindenki vesztett már el
ismerőst, barátot, rokont a fosztogatások és a szipolyozások során. Némi bűntudattal
azon gondolkoztam, hogy vajon hányat küldtem át én a másvilágra. Ez a gondolat egy
kis távolságot csempészett közém és a többiek közé.
A téli viharok ellenére majdnem minden nap kihajóztunk és manőverezési, navigációs,
vagy harci gyakorlatokat tartottunk a partmenti vizeken. A kapitány minden alkalmat
megragadott, hogy fölvázolja előnyeinket a Martalócokkal szemben. Az ellenség távol
jár az otthonától, mondta mindig, a hosszú utazás pedig megviselte őket. A hajóikon
éltek porciókon, szűk helyen összezárva, míg mi frissek voltunk és jól tápláltak. Az
utazás viszontagságai miatt feltételeztük, hogy a harcosok egyben evezősök is voltak,
míg mi katonákat is szállítottunk a fedélzeten, akik íjakkal már messziről támadni tudtak
és az evezőinknél mindig teljes létszámot tudtunk tartani. Gyakran láttam, hogy az első
tiszt csak csóválja a fejét a szavak hallatán, egyszer négyszemközt elmondta, hogy
éppen egy olyan hosszú hajóút nehézségei tesznek egy legénységet keménnyé és
harciassá. Hogyan is remélhetik az elpuhult, jól táplált földművesek, hogy fölvehetik a
versenyt a tengerjáró Vörös Martalócokkal?
Tíz napból egyszer szabad voltam, olyankor a kastélyba mentem, ahol rengeteg
tennivalóm akadt. Beszámoltam Elmés királynak a Rurisk fedélzetén szerzett
tapasztalataimról és jól esett látni a szemében csillanó érdeklődést, ami ilyenkor
jellemezte. Úgy tűnt, jobban van, de még mindig nem az a király volt, akire
gyermekkoromban emlékeztem. Türelem is elvárta, hogy meglátogassam és
kötelességtudóan Kendeken előtt is megjelentem. Egy-két óra jutott Éjszemre, tiltott
találkozás Mollyval, aztán pihenésre hivatkozva vissza a szobámba, hogy ott legyek,
amikor Árny magához hívat és részletesen kifaggat. Következő reggel rövid jelentést
tettem Igazságnak, aki egy érintéssel fölújította a kapcsolatot, aztán visszatérés a
barakkokba. Gyakran örültem is, hogy visszakerülök a hajóra, mert olyankor legalább
kialudhattam magam.

Végül, ahogy a tél a végéhez közeledett, lehetőségem adódott, hogy bizalmasan

beszéljek Elmés királlyal. Egy szabadnapomon elé járultam, hogy beszámoljak a
kiképzésről. A király a kandallója előtt ült, jobban érezte magát, mint szokta és még
Wallace sem volt jelen aznap, csak egy fiatal lány, aki látszólag a szobát tisztogatta, de
minden bizonnyal Pompának kémkedett. A Bolond is láb alatt volt, mint mindig és
örömét lelte benne, hogy kényelmetlenül érezzem magam. A Bolondot gyermekkorom
óta ismertem és annyira hozzászoktam már fehérségéhez és színtelen szemeihez,
hogy elfogadtam olyannak, amilyen. A cselédlány nem így lehetett ezzel, mert amikor
azt hitte, hogy a Bolond nem veszi észre, megbámulta. Amint a Bolond megérezte, ő is
hasonló módon kezdte lopva figyelni, minden alkalommal egyre furcsább arcot vágva. A
lány egyre idegesebb lett, míg végül egyszer, amikor el kellett haladnia mellettünk
vödörrel a kezében, a Bolond Sajtfejjel bekukucskáltatott a szoknyája alá, amitől
annyira megijedt, hogy felsikoltva megugrott és magára öntötte a piszkos felmosóvíz
java részét. Elmés megdorgálta a Bolondot, aki büszkén és lelkifurdalás nélkül
vigyorgott, aztán elküldte a leányt, hogy öltsön tiszta ruhát. Megragadtam a l e h e t ő s
éget.
– Felség,
van
valami,
amiről
már
régóta
szeretné
k
beszélni
felséged
del.Lehe
tett a
hangom
ban
valami,
amire a
bolond
és a
király is
felfigyelt.
Vetettem
egy
pillantást
a
 Bolondra
, ő pedig
tudta,
hogy azt
szerette
m volna,
hogy
vonuljon
félre, de
ehelyett
közelebb
hajolt,
éppensé
ggel
Elmés
térdére
hajtotta
a fejét és
derűsen
mosol
ygott.
–
Beszélj,
FitzLova
g –
mondta
Elmés
király.
Nagy levegőt vettem. – Felség, az engedélyét szeretném kérni, hogy megnősüljek. A
Bolond szemei elkerekedtek a meglepetéstől, de a király csak mosolygott, mintha egy
kisgyerek lennék, aki édességet kért.
– Tehát
végül
megtörté
nt.
Persze,
bizonyos
an
udvarolni
akarsz
neki
elébb?A
szívem a
torkomb
 an
dobogott
. Elmést
túlzottan
is
jelentősé
gteljes
pillantás
sal
nézett
rám, de
elégedet
ten.
Remény
kedni
kezdtem.
– Attól
tartok,
felséges
királyom,
hogy
már
elkezdte
m. Bár
tudnia
kell,
hogy
nemtuda
tosan
tettem,
hanem...
így
alakult.
Jóízűen fölkacagott. – Igen. Így szokott lenni. Bár nem szóltál korábban, ezért
eltűnődtem, vajon mi a szándékod, nem ámítja-e magát a hölgy. Kiszáradt a szám és
alig kaptam levegőt. Mennyit tudhatott? Elmosolyodott rémületem l á t t á n .
– Nincs
ellenveté
sem, sőt,
elégedet
t vagyok
a
választá
soddal...
 Az
arcomra
kiülő
széles
mosoly
szinte a
tükörkép
e volt
annak,
ami a
Bolond
arcán
jelent
meg.
Szaggat
ottan
levegőt
vettem,
de
Elmés
folytatta.
– Bár az
apjának
fenntartá
sai
vannak.
Azt
mondta
nekem,
hogy
nem
szeretné
addignyé
lbe ütni,
amíg a
nővéreit
ki nem
házasítja
. –
Micsoda
? –
nyögtem
ki nagy
nehezen
 .
Összeza
varodta
m, míg a
király
jóságosa
n
mosolyg
ott
rám.
– A hölgy,
nevéhez
hűen
hamar
engedély
t kért,
hogy
tarthass
a veled a
kapcsola
tot.
Úgy tűnik, elnyerted Szeretet kisasszony szívét, amikor vitába szálltál Virágóval.
Testens azonban nemet mondott neki, az említett indokok miatt. Ha jól értesültem
meglehetősen hevesen vitatkozott az apjával, de Testens határozott ember. Ám
üzenetet küldött nekünk, mert nem akart bosszúságot az ügyből. Tudatta, hogy nincs
ellenvetése a házassággal kapcsolatban, csak azt nem kívánja, hogy idősebb nővérei
eljegyzése előtt történjék meg. Én is egyetértettem vele és beleegyeztem. Szeretet még
csak tizennégy éves, ha jól tudom.
Nem jutottam szóhoz.
– Ne vágj
olyan
elkesere
dett
képet,
fiú.
Mindkett
en
fiatalok
vagytok
és
rengeteg
időtökva
n. Biztos
vagyok
benne,
hogy
Testensn
ek sincs
kifogása
az ellen,
ha olykor
találkozt
ok, még
ha nem
engedély
ezi is a
hivatalos
udvarlást
– Elmés
olyan
békésen,
olyan
kedves
tekintette
l nézett
rám,
hogy
más
körülmé
nyek
közt
talán
megillető
dtem
volna. A
Bolond
tekintete
ide-oda
járt
kettőnk
közt, de
nem
tudtam
olvasni
belőle.
Úgy
reszkette
m,
 ahogy
már
hónapok
óta nem.
Nem
hagyhat
om,
hogy
ennél
rosszabb
ra
forduljan
ak a
dolgok.
Megtalált
am a
hangom
at és
kiszáradt
torokkal
szólalta
m meg.
– Királyom
,
én
nem

Szeretet

kisasszo
nyra

gondolta
m.
Csönd telepedett közénk. Láttam, ahogy Elmés tekintete megváltozik, s ha nem lettem
volna olyan elszánt, olvasok belőle és lesütöm a szemem. Ehelyett álltam a tekintetét,
remélve, hogy talán megérti. Mikor nem szólt, megpróbáltam folytatni. – Felség, a hölgy,
akire én gondoltam, pillanatnyilag egy úrnő cselédje, de valójában nem szolga. Egy...
– Hallgass
!
Mozdulatlanná dermedtem. Mintha pofon csattant volna el. Elmés lassan végigmért,
aztán hatalmának teljes súlyával szólalt meg. Talán még a Mesterség erejét is éreztem
a szavaiban.
– Jól
figyelj
arra,
amit
most
mondok,
FitzLova
g.
Testens
jó
barátom
és az
egyikHer
cegem.
Sem őt,
sem a
lányát
nem
sérthete
d meg,
vagy
hanyagol
hatod el.
Most
nem
udvarolh
atsz
senkinek
.
Senkine
k. Azt
ajánlom,
gondold
végig jól,
milyen
fontossá
ggal bír,
hogy
Testens
megfelel
ő párnak
talál
Szeretet
számára
. Nem
aggasztj
a a
születés
ed.
Kevesen
vélekedn
ek
hasonlóa
n.
Szeretet
nek saját
birtoka
és
rangja
lesz.
Akárcsa
k neked
tőlem,
ha
bölcsen
bánsz az
idővel és
a Herceg
leányáva
l. Rá
fogsz
jönni,
hogy ez
a jó
választá
s. Majd
én
megmon
dom,
hogy
mikor
kezdhets
zudva
rolni.
Összesz
edtem
maradék
bátorság
omat. –
Felséges
uram,
kérem,
sz... –
Elég
legyen,
Lovag!
Hallottad
a
döntése
met, ne
is
ejtsünk
több szót
róla!
Röviddel
később
elbocsát
ott, én
pedig
reszketv
e tértem
vissza a
szobámb
a. Nem
tudtam,
hogy a
harag,
vagy a
bánat
okozta a
remegés
emet.
Eszemb
e jutott,
ahogy az
apám
nevén
nevezett.
Keserűe
n azt
gondolta
m, talán
azért,
mert a
szíve
mélyén
tudta,
hogy úgy
cseleksz
em
majd,
ahogy az
apám
tette.
Szerele
mből
nősülök.
Még
akkor is,
gondolta
m
alattomo
san, ha
meg kell
várnom,
míg
Elmés
király
meghal
és
Igazság
betartja
az
ígéretét.
Még
sírni sem
tudtam,
csak
feküdte
m az
ágyamb
an és
bámulta
m a
mennyez
etet. El
sem
tudtam
képzelni,
hogyan
mondom
el
Mollynak
, pedig
találnom
kellett rá
módot.
Nem
titkolhatt
am el,
hazudni
pedig
nem
fogok.
Kivárom
a
megfelel
ő
alkalmat,
amikor
elmagya
rázom
neki és
megérti.
Kivárom.
Addig
viszont
nem is
gondolok
rá, de
úgy
döntötte
m, a
királyt
sem
látogato
m meg,
amíg
nem
hívat
magáho
z. Ahogy
közelede
tt a
tavasz,
Igazság
összeállí
totta az
embereit
és a
hajóit,
körülteki
ntően,
mintha
egy
táblára
helyezné
föl őket.
Az
őrtornyo
k és a
partvidék
mindig el
volt látva
emberek
kel, a
jelzőtüze
khez
pedig
volt
elegend
ő olaj. A
Galenus-
féle
kotéria
maradvá
nyait
elosztott
a a
tornyokb
an és a
hajókra.
Szeréné,
nemezis
em és a
kotéria
szíve
Kosvárb
an
maradt.
Magamb
an
eltöpren
gtem,
hogy
miért
tartotta
maga
mellett,
ahelyett,
hogy
külön-
külön
fogadta
volna a
jelentésü
ket.
Galenus
halálával
és
Augustu
s
visszavo
nulásáva
l
Szeréné
vette át
Galenus
helyét és
úgy
viselked
ett,
minta ő
volna az
Oktató.
Bizonyos
szempon
tból
hasonlíto
tt is
Galenusr
a, nem
csak
megjelen
ésében
és
viselked
ésében
utánozta
őt, de
modoráb
an is. A
cselédek
ugyanaz
zal a
félelemm
el és
undorral
beszélte
k róla,
ahogy
egykoro
n
Galenusr
ól. Úgy
tudtam,
még
Galenus
szobájáb
a is
átköltözö
tt.
Amikor a
kastélyb
an
tartózko
dtam,
igyekezt
em
elkerülni.
Jobban
örültem
 volna, ha
Igazság
máshova
helyezi,
de nem
az én
dolgom
volt,
hogy
megkérd
őjelezze
m a
döntését
.
A Ruriskra Justin egy magas, hórihorgas fiú került, aki két évvel volt idősebb nálam és
megvetett azóta, mióta együtt tanultuk a Mesterséget és olyan látványosan megbuktam.
Minden lehetséges alkalommal lekezelt, én pedig összeszorított szájjal tűrtem és
igyekeztem elkerülni, ami a hajó szűkös fedélzetén elég nehéz volt.
Kényelmetlen helyzet volt.
Igazság hosszas vitatkozás után Carrodot a Konstancia fedélzetére helyezte, Burlt a
szépöböli toronyba, Willt pedig messze északra a Vörös Toronyba, Medwen
Hercegségben, ami nagy rálátást biztosított a tengerre és a szárazföldre egyaránt.
Miután elhelyezte a figurákat a táblán, szánalmasan vékony védelmi vonal tárult a
szemünk elé. – Eszembe jut egy régi népmese a koldusról, akinek csak egy kalapja
volt, hogy eltakarja a meztelenségét – mondtam Igazságnak. Humortalanul
elmosolyodott. – Bárcsak olyan gyorsan tudnám mozgatni a hajóimat, mint ő a kalapját
– sóhajtotta. Két hajót őrjáratra küldött a part mentén, kettőt tartalékban hagyott, a
Ruriskot Kosvárban, a Szarvast pedig Délszorosban horgonyoztatta le. Szánalmas kis
védelmi flotta volt. Már építették az újabb hajókat, de senki sem számított rá, hogy
hamar elkészülnek. A legjobb faanyagot elhasználták az első négy hajóra, az ácsok
pedig figyelmeztették Igazságot, hogy jobb várni egy kicsit, mint zöld fát használni a
többihez.
Nem örült neki, de hallgatott rájuk.
Kora tavasszal gyakorlatokat tartottunk. Igazság megsúgta, hogy a kotéria tagjai
körülbelül úgy működtek, mint a postagalambok. Az én helyzetem bosszantóbb volt.
Úgy döntött, hogy senkinek nem hozza nyilvánosságra, hogy tanít a Mesterségre, talán
azért, mert nagyon sok előnye származott belőle, hogy észrevétlenül beleláthatott a
szemeimmel az emberek mindennapi életébe. A Rurisk kapitányát tájékoztatták, hogy
hallgasson rám, ha esetleg hirtelen irányváltoztatást vagy új célpontot adok meg. Attól
tartok a kapitány nem tartotta többre az utasítást, mint a herceg fattyú unokaöcsének a
bíztatását, de legalább követte az utasítást.
Aztán egy kora tavaszi reggelen újabb gyakorlatra jelentkeztünk a hajón. Addigra jól
szervezett egységként kezeltük a hajót. A feladat az volt, hogy találkozzunk a
Konstanciával egy meg nem határozott ponton. Olyan Mesterség-gyakorlat volt, amit
addig még nem sikerült végrehajtanunk, ezért fölkészültünk egy újabb csalódásra,
kivéve Justint, aki keményen elszánta magát, hogy sikerüljön. Karba tett kézzel,
sötétkékbe öltözve (talán azt hitte, hogy a kék színtől jobb Mesterséghasználónak
tűnik), a dokkban állt és belebámult a sűrű ködbe, ami az óceán fölött ült. Kénytelen
voltam elhaladni mellette, amikor egy vizeshordót vittem a fedélzetre. – Neked csak egy
fehér függöny, Fattyú, de nekem olyan tiszta, mint egy tükör. – Milyen szomorú –
mondtam kedvesen, nem törődve a „fattyú” szó használatával; már majdnem
elfelejtettem, mennyi élt lehet vinni a szóba. – Inkább nézem a ködöt, mint a te képedet
– kicsinyes volt, de jól éreztem magam tőle. Emellett kárörvendően figyelhettem, ahogy
köpönyegének laza szára a lába köré tekeredett, miközben fölszállt a fedélzetre.
Jómagam matrózhoz méltóan praktikusan öltözködtem, vastag gyapjúinget, bélelt
nadrágot és bőrzekét viseltem. Gondolkoztam, hogy láncinget is magamra öltök, de
Burrick megrázta a fejét.

– Jobb egy tiszta vágástól meghalni, mint vízbe fúlni – javasolta. Igazság elmosolyodott.
– A végén még elbízza magát – mondta szárazon és még
Burrick is elmosolyodott. Egy kis késéssel.
Így hát elvetettem a láncing gondolatát. Amúgy is evezős napnak ígérkezett, ahhoz
pedig kényelmesen voltam öltözve. Egyre büszkébben szemléltem izmosodó
mellkasomat és vállamat, még Molly is megdicsérte a minap. Elfoglaltam a helyemet,
megmozgattam a vállam és mosolyogva gondoltam rá. Az utóbbi időben túl kevés időm
jutott rá, amit csak az idő orvosolhatott. A nyárral pedig jöttek a Martalócok, várhatóan
még kevesebb szabadidőm lesz. Az ősz túl távolinak tűnt.
A katonák és az evezősök is elfoglalták a helyüket és hamarosan eloldották a köteleket.
A kormányos is a helyére állt és az evezők elkezdték egyenletes mozgásukat, egy
hatalmas állattá váltunk. Ez egy olyan jelenség volt, amit már korábban is megfigyeltem,
talán érzékenyebb lettem rá Igazság tanításainak köszönhetően. Talán az lehet az oka,
hogy minden ember a fedélzeten egyetlen cél érdekében dolgozott, ami a legtöbb
esetben a bosszú volt. Akármi légyen is az oka, olyan egységet hozott létre, amit még
soha azelőtt nem tapasztaltam. Talán egyfajta kivetülése volt annak az érzésnek,
amiben egy kotéria osztozott. Egy pillanatig sajnálatot éreztem az elvesztett
lehetőségek fölött. Te vagy az én kotériám mintha mögülem suttogott volna.
Valahonnan, a távoli hegyek közül, alig egy sóhajtás – Hát nem vagyunk falka?
Igen – feleltem gondolatban mindkettőjüknek, aztán visszazökkentem és a
feladatommal törődtem. Az evezők egyszerre csobbantak és egyszerre emelkedtek ki a
vízből, ahogy hajtottuk előre a hajót. A vitorla ernyedten lógott. Hamarosan saját kis
világ lettünk, a víz hangjai, légzésünk ritmusa, ahogy húztuk az evezőnket. Néhány
katona halkan beszélgetett egymással, hangjukat eltompította a köd. Justin a kapitány
mellett állt és a ködbe bámult. Összeráncolta a homlokát, tekintete elrévedt, tudtam,
hogy Carrodot keresi a Konstancián. Szórakozottan én is kinyúltam, kíváncsian, hogy
vajon megérzem-e, mit Üzent.
Hagyd abba! figyelmeztetett Igazság, én pedig visszahúzódtam, mintha a kezemre
csapott volna. Még nem vagyok felkészülve ahhoz, hogy bárki is gyanakodni kezdjék f e
l ő l e d . Több volt a figyelmeztetésben, mint egyszerű rosszallás, de nem akartam
töprengeni rajta. Mintha amit tettem volna, nagyon veszélyes dolog lett volna, én pedig
azon töprengtem, mitől félhetett. Az evezés egyenletes ritmusára koncentráltam és
kibámultam a szürkeségbe. A délelőtt java része így telt el, csak Justin kérte meg néha
a kormányost, hogy módosítson irányt. A köd megritkult, de nem sokat számított evezés
közben. Az egyenletes ritmus, a hangokat elnyelő és átláthatatlan köd elhódított, mintha
ébren álmodnék. Fiatal őrök kiáltása törte meg révületemet. – Vigyázzatok! – kiáltotta,
aztán vérbe fúlt a hangja – Megtámadtak minket!
Fölpattantam az evezőpadról és vadul néztem körül. Köd. Csak az evezőm zörgött,
ahogy csúszott a vizén, a szomszédaim pedig rám néztek, hogy miért törtem meg a r i t
must.
– Te, Fitz! Mi a gond? – kérdezte a kapitány. Justin mellette állt, kisimult
homlokkal,önelégült arckifejezéssel.
– Én... meghúztam a hátam. Elnézést – lehajoltam az evezőmhöz. –
Kelpy, váltsd föl. Nyújtózkodj és járj egyet, fiú, aztán vedd vissza az
eveződet – utasított az első tiszt.
– Igen, uram – helyet cseréltünk Kelpyvel. Jól esett pihenni egy
keveset,megropogtattam a vállaimat, de egy kis bűntudatot éreztem,
amiért én pihenek, miközben a többiek tovább húznak. Megdörgöltem
a szemem és megmozgattam a nyakamat egy kicsit, azon
gondolkozva, hogy milyen rémálmot láttam. Milyen őrszem? H o l ?
Agancs-sziget. A köd fedezéke alatt jöttek. Nincs ott más, csak az őrtorony. Azt hiszem,
le akarják vágni az őröket és megpróbálják elpusztítani a tornyot. Kiváló stratégia. Az
Agancs-sziget az első védelmi vonalunk része. A külső torony a tengert figyeli, a belső
Szépöbölbe és Kosvárba továbbítja az üzenetet – Igazság gondolatai, majdnem
higgadtan, ahogy harc előtt az ember megmarkolja a kardját. Az a korlátolt idióta olyan
eltökélten keresi Carrodot, hogy nem tudom megérinteni az elméjét. Fitz. Menj a
kapitányhoz, mondd, hogy forduljon az Agancs-szigetnek. Ha bekerültök a csatornába,
az áramlat egyenesen a toronyhoz repíti a hajót. A Martalócok már ott vannak, de az
áramlat ellen kell evezniük, ha el akarják hagyni a szigetet.. Menj és talán még a parton
eléritek őket. Siess!
Könnyebb parancsolgatni, mint engedelmeskedni neki, gondoltam, aztán előre siettem.
– Uram? – szólítottam meg a kapitányt, aztán egy örökkévalóságig vártam, hogy felém
forduljon, míg az első tiszt furcsán nézett rám, amiért nem hozzá fordultam először.
– Evezős? – kérdezte végül.
– Agancs-sziget. Ha most nekiindulunk, a csatorna áramlata szinte
odarepít minket at o r o n y h o z . – Igazad van. Értesz az
áramlatokhoz, fiú? Hasznos dolog. Azt hittem, én vagyok az egyetlen a
fedélzeten, aki tudja, hogy merre járunk. – Nem, uram – nagy levegőt
vettem. Igazság parancsa volt. – Oda kell mennünk, uram. M o s t . A
„most” hallatán fölvonta a szemöldökét. – Micsoda ostobaság! –
horkant föl Justin. – Bolondot akarsz csinálni belőlem?
Megérezted, hogy közel kerültünk egymáshoz, ugye? Miért akarod, hogy elbukjak?
Hogy ne legyél egyedül? Meg akartam ölni. Ehelyett kihúztam magam és csak a
kapitányhoz intéztem a s z a v a i m a t .
– Titkos utasítás Igazság hercegtől, uram. Ebben az időpontban kellett
átadnom, uram.Egy bólintással elbocsátott, én pedig visszatértem az
evező mellé és visszavettem
Kelpytől. A kapitány szenvtelenül nézett bele a ködbe. – Jharck. A kormányos fordítsa
meg a hajót és kapjuk el az áramlatot. Menjünk beljebb a csatornába.
Az első tiszt bólintott és szinte azonnal irányt változtattunk. A vitorla lassan dagadozni
kezdett és úgy lett, ahogy Igazság mondta. Az áramlás és az evezők szinte röpítették a
hajót.
Az idő furcsán telik a ködben, eltorzít minden érzéket. Nem tudom, milyen hosszan
eveztünk, de hamarosan Éjszem a fülembe suttogta, hogy füstszag volt a levegőben és
szinte azonnal csatazajt hallottunk. Láttam, ahogy Jharck, az első tiszt összenéz a k a p
itánnyal.
– Emberek, feküdjetek bele! – kiáltotta. – Martalócok támadják a
tornyunkat.Nemsokára a füst szaga félreismerhetetlenül lengett a
levegőben. Hirtelen erő szállt meg, akárcsak mindenkit körülöttem,
összeszorított szájak, növekvő ritmus, még a körülöttem lévők
izzadságának a szaga is más volt. Ha addig egy hatalmas teremtmény
voltunk, egy feldühödött szörnyeteggé lettünk. Éreztem az izzó haragot
és mindenki lángra kapott tőle; ez az Ösztön műve volt, mindannyiunk
szívét állati szinten dobogtatta a gyűlölet.
A Rurisk felcsúszott a fövenyre, aztán kiugráltunk és fölszaladtunk a parton, ahogy
gyakoroltuk. A köd álnok szövetséges volt, ugyanannyit rejtett el a martalócokból, mint
belőlünk. Mindenkinek a kezében fegyver volt, követtük a csatazajt. Justin a Ruriskon
maradt és aggodalmas arccal nézett Kosvár felé, mintha az segítené elérnie Szerénét.
A vörös hajó a parton állt, akár a miénk. Nem messze tőle két csónak állt, amiket
kompként használtak a szárazföldre. Emberek voltak kint a fövenyen, amikor a
Martalócok megérkeztek, néhányan még mindig ott voltak. Mészárlás folyt.
Megcsonkított, vérző testek mellett szaladtunk el, úgy tűnt, Martalóc nincs köztük.
Hirtelen kibontakozott a ködből a világítótorony sötét tömege, tetején kísérteties sárga
fénnyel égett a tűz. A tornyot ostromolták. A Martalócok sötét, izmos emberek voltak,
inkább inasak, mint zömökek, a legtöbbnek dús szakálla és vállra omló fekete haja volt.
Bőrvértet viseltek és kardokat, vagy fejszéket forgattak, néhányan sisakot hordtak.
Meztelen karjukon vörös csíkokat láttam, de nem tudtam eldönteni, hogy tetoválás volt,
vagy csak festék. Magabiztosak voltak, lendületesek és kacagtak, mintha csak a
munkájukat végeznék. Az őröket sarokba szorították, a torony nem ostrom elleni
védelemre volt építve. Csak idő kérdése volt, hogy mikor végeznek velük. Felénk sem
néztek, ahogy rájuk rontottunk, nem számítottak egy hátulról érkező támadásra. A
torony egyik ajtaja már félig bedőlt, ahogy közelebb értünk, pár bátortalan nyílvessző
hullott a kalózok közé a toronyból. Egyik sem talált.
Felordítottam, szörnyű félelem és a bosszú öröme vegyült belé, a mellettem szaladó
katonák érzelmei találtak utat rajtam keresztül. A támadók éppen akkor fordultak felénk,
amikor rájuk rontottunk.
Emberfőlényben voltunk, láttunkra a védőkben is föltámadt a remény és ők is
támadásba lendültek. A fiatal őr még mindig ott feküdt, ahol álmomban elhullani láttam,
szájából vércsík szivárgott. Egy hátulról vetett tőr végzett vele. Egy furcsa részlet, amit
megjegyeztem, mielőtt továbbléptem.
Sem stratégia, sem alakzat, sem terv nem volt az összecsapásban. Egyszerűen
emberek egy kis csoportjának megadatott a bosszú, ami több, mint elég volt. Ha addig
azt hittem, hogy egy vagyok a legénységgel, akkor ott körülfogtak és elnyeltek.
Érzelmek ostromoltak és hajtottak előre. Soha nem fogom megtudni, hogy melyik
érzelmek voltak a sajátjaim. Átcsaptak fölöttem és FitzLovag elveszett bennük. A
legénység érzelmeivé váltam. Föltartott fejszével, ordítva álltam elöl, bár nem akartam,
de előre taszított a legénység vágya, hogy valakit kövessenek. Hirtelen annyi
Martalócot akartam megölni, amennyit csak tudtam, amilyen gyorsan csak lehetett.
Úgy is tettem.
Hallottam legendákat berzerkerekről. Mindig vadállatoknak, állatias, vérszomjas
óriásoknak tartottam őket, akik nem nézték, hova csapnak. Talán túl érzékenyek voltak,
nem tudták elzárni az elméjüket az őket hajtó érzelmek előtt, képtelenül arra, hogy saját
testük fájdalmait érzékeljék. Nem tudom.
Hallottam rólam szóló történeteket arról a napról. Még egy dalt is. Nem emlékszem rá,
hogy morogtam és fröcsögtem volna csata közben, de arra sem emlékszem, hogy ne
így lett volna. Valahol bennem Igazság és Éjszem is ott volt, de őket is elsodorták az
érzelmek. Tudtam, hogy én öltem meg az első Martalócot és azt is tudom, hogy én
vágtam le az utolsót is fejszepárbajban. A dal szerint a hajó kapitánya volt. Akár ő is
lehetett. Díszesebb ruhája volt, de több részletre nem emlékszem, csak arra, ahogy
bezúztam a sisakját mélyen a koponyájába és arra, ahogy ömlött alóla a vér miközben
térdre rogyott.

A csata véget ért, a védők kirohantak és ölelésekkel hátba veregetésekkel üdvözöltek

minket. A változás túl sok volt nekem, a fejszémre támaszkodva álltam és
csodálkoztam, hogy hova szivárgott el az erőm. A düh úgy szállt ki belőlem, ahogy a
keriszmag hatása elmúlik – egyik pillanatról a másikra. Kimerültnek és eltájoltnak
éreztem magam, mintha egyik álomból egy másikba riadtam volna föl. Olyan fáradt
voltam, hogy legszívesebben ott helyben elaludtam volna. Az egyik külszigeteki férfi
hozott vizet, aztán arrébb terelt a holttestektől, ahol leülhettem. Aztán visszatért a
vérfürdő színhelyére, hogy fosztogasson. Később egy véres, félholdat ábrázoló medállal
tért vissza, vert aranyból volt, ezüst láncon. Mikor nem nyúltam érte, ráakasztotta a
fejszémre.
– Hareké volt – mondta, szavakat keresgélve. – Jó harc volt. Jól halt meg. Azt akarná,
hogy legyen tied. Jó ember volt, mielőtt Korriks elvette a szívét – meg sem kérdeztem
melyik volt Harek, nem akartam, hogy bármelyiküknek is neve legyen. Nemsokára
kezdtem föléledni. Segítettem eltakarítani a holttesteket. A Martalócokat elégettük, a
saját embereinket kiterítettük és letakartuk. Furcsa dolgokra emlékszem abból a
délutánból. Ahogy egy halott ember sarka nyomot hagy a föveny homokjában. Ahogy a
fiatal őr, tőrrel a hátában még élt, amikor fölnyaláboltuk. Persze nem élt sokáig,
hamarosan csak egy újabb holttest lett, amit egy amúgy is túl hosszú sorba r a k t u n
k.
A harcosokat a toronynál hagytuk, amíg váltást nem tudnak küldeni és megcsodáltuk az
elfogott hajót. Igazság elégedett lesz, gondoltam magamban. Újabb hajó, nagyon jó
építésű. Visszatértünk a Ruriskra, ahol a nagyon sápadt Justin várt ránk. Néma
csöndben toltuk vízre a hajót és elindultunk vissza Kosvárba.
Több hajóval is találkoztunk félúton. Egy sietve összeállított, katonákkal megrakott,
halászhajókból álló flotilla üdvözölt minket. Igazság küldte őket Justin sietősen leadott
üzenete után. Majdnem csalódottnak tűntek, amiért kimaradtak a küzdelemből, de a
kapitány biztosította őket, hogy örömmel látják majd őket a toronynál. Azt hiszem akkor
vettem észre, hogy Igazság nincsen velem már jó ideje. Azonnal Éjszem után nyúltam,
ahogy az erszényéhez kap az ember, ha valaki tolvajt kiáltott. Ott volt, de távolinak
éreztem. Kimerült volt és csodálkozott. Még soha nem éreztem ennyi vér szagát –
mondta. Még mindig bűzlöttem tőle.
Igazság nem vesztegette az idejét. Alig szálltunk le a hajóról, amikor újból kihajózott
váltáslegénységgel, vissza a toronyhoz, új őrséggel a fedélzetén. Az elfogott hajót talán
már estére bevontatják. Egy másik hajó követte, hogy visszahozza a halottainkat. A
kapitányt, az első tisztet és Justint lovak várták és egy üzenet, hogy jelentsenek a
trónörökösnek. Nem bántam, hogy engem nem hivatott, inkább a legénységgel
tartottam. Az ütközet híre gyorsabban jutott el a tavernákba, mint hittem volna. Nem
akadt hely, ahol ne hívtak volna meg egy italra a történetünkért cserébe. Olyan volt,
mint egy második harci düh, mert bárhol adtuk is elő a csatát, mindenütt vérszomjas
elégtétel csillogott a hallgatóság szemében. A körülöttem kavargó indulatok hamarabb
lerészegítettek, mint a sör. Keveset beszéltem arról, hogy mi történt, de annál többet
ittam. Kétszer hánytam, egyszer egy sikátorban, aztán később az utcán. Még többet
ittam, hogy elvegyem az epe ízét. Valahol agyam egyik hátsó zugában Éjszem
őrjöngött. Méreg! Az a víz mérgezett! Nem tudtam összefüggő gondolatot küldeni felé.
Valamikor reggel előtt Burrick szedett föl egy kocsmából. Színjózan volt, a tekintetében
kíváncsiság ült. Az utcán megálltunk egy lámpás fényében és szemügyre vett. – Még
mindig véres az arcod – mondta, aztán kiegyenesített. Elővett egy zsebkendőt,
benedvesítette egy esővizes hordóban, aztán letörölte az arcomat, mint
gyermekkoromban. Meginogtam, aztán a szemébe néztem és igyekeztem kitisztítani a l
á t á s o m a t . – Öltem már ezelőtt – mondtam gyászosan. – Ez miért más? Miért
készít ki ennyire u t á n a ?
– Mert
kikészít –
mondta
egyszerű
en. A
hónom
alá nyúlt,
én pedig
előszörta
pasztalta
m, hogy
egyforma
magasak
vagyunk.
A
kastélyba
vezető út
meredek
volt,
nagyon
hosszú és
nagyon
csendes.
A fürdőbe
küldött,
aztán az
ágyamba.
A saját
ágyamba
n kellett
volna
maradno
m, de
nem volt
hozzá
elég
erőm.
Szerencs
ére a
kastélyba
n nagy
volt a
nyüzsgés,
egy újabb
lépcsőn
botorkáló
részeg
senkinek
sem volt
feltűnő.
Ostoba
módon
Molly
szobájáho
 z
mentem,
de amikor
megpróbá
ltam
megérinte
ni,
elhúzódot
t tőlem. –
Részeg
vagy –
mondta,
majdnem
sírva. –
Mondtam
neked,
megígérte
m, hogy
nem
csókolok
meg
részeg
embert. –
De nem
úgy
vagyok
részeg –
tiltakozta
m.
– Csak
egyféleké
ppen
lehet
részeg
valaki –
mondta,
aztán rám
csukta az
ajtót.Más
nap
délben
már
tudtam,
hogy
mennyire
bántotta,
hogy nem
egyenese
n hozzá
fordultam
vigaszért.
Meg
tudtam
érteni, mit
érzett, de
azt is
tudtam,
hogy ami
előző este
bennem
volt, azt
nem
vihettem
el
valakihez,
akit
szerettem
. Meg
akartam
magyaráz
ni neki, de
egy fiú
érkezett
futva,
hogy
szükség
van rám a
Rurisk
fedélzeté
n. Adtam
neki egy
fillért a
fáradozás
áért és
figyeltem
ahogy
elrobog
vele.
Egyszer
én
kerestem
így a
filléreket.
Eszembe
jutott
Kerry.
Igyekezte
m úgy
emlékezni
rá, ahogy
akkoriban
nézett ki,
amikor mi
hajkurászt
uk a
filléreket,
de csak a
szipolyoz
ott
holttest
jutott
eszembe
egy
asztalon.
Senkit
sem
szipolyozt
ak ki
tegnap,
mondtam
magamna
k.
Lemente
m az
istállóba a
kikötő felé
menet.
Burrick
kezébe
nyomtam
a
félholdas
 nyaklá
ncot.
– Őrizd
meg
nekem –
kértem. –
És lesz
még több
is, a
részem
az
elfogott
hajóról.Ta
rtsd meg
nekem...
amit így
keresek
meg.
Mollynak.
Ha
egyszer
nem
jönnék
vissza,
add oda
neki. Nem
szeret
cselédnek
lenni.
Régóta nem beszéltem már így Burrickkal. Összeráncolta a homlokát, de elvette a
véres holdat. – Mit mondana nekem az apád? – tűnődött hangosan, ahogy elfordultam t
ő l e . – Nem tudom. Soha nem ismertem. Te igen.
– FitzLovag
.
Visszafordultam. A szemembe nézett, amikor megszólalt. – Nem tudom, mit mondana
nekem. De tudom mit mondhatok a nevében neked. Büszke vagyok rád. Nem a munka
az, amire büszke lehet valaki, hanem az, ahogy csinálja. Legyél büszke magadra.
– Megpróbá
lok –

mondtam
halkan.

Visszame
 ntem a

hajómhoz
.
A következő találkozásunk már kevésbé volt sorsdöntő küzdelem. A nyílt tengeren
találkoztunk és nem voltak meglepve, mert már messziről láttak minket. A kapitány
tartotta az irányt és azt hiszem sikerül őket meglepni azzal, hogy nekik rontottunk. Nem
számítottak rá, letaroltuk egy sor evezőjüket, de elhibáztuk a kormánylapátot. A hajó
alig sérült meg; a vörös hajók rugalmasak voltak, mint a halak. Megcsáklyáztuk őket és
többen voltunk, a kapitány ezt akarta kihasználni. A harcosok átszálltak és az
evezőseink fele elvesztette a fejét és ők is átugráltak. Hamar zűrzavar támadt, ami
átterjedt a mi hajónkra is. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ellenálljak a
körülöttem örvénylő érzelemviharnak, de az evezők mellett maradtam, ahogy a kapitány
parancsolta. Nonge, a külszigeteki, aki a nyakláncot adta, furcsállva méregetett.
Megmarkoltam az evezőt és összeszorítottam a fogamat, amíg magamra találtam.
Halkan szitkozódtam, amikor észrevettem, hogy megint elvesztettem Igazságot. Azt
hiszem a harcosaink fölengedtek egy kicsit, miután lecsökkentették a Martalócok
létszámát annyira, hogy ne tudjanak elmenekülni a hajójukkal. Hiba volt. Az egyik
Martalóc felgyújtotta a vitorlájukat, egy másik pedig léket akart vágni a hajófenéken. Azt
hiszem, azt remélték, hogy a tűz átterjed a mi hajónkra. A végén már nem törődtek
semmivel, sem a saját életükkel sem a hajójukkal. Végül a katonáink megölték őket és
eloltottuk a tüzet, de a vörös hajó sérült volt és füstölgött még akkor is, amikor
bevontattuk a kikötőbe. Több embert vesztettünk, mint a Martalócok. Mégis győzelem
volt, mondtuk magunknak. Ezúttal, amíg a többiek elmentek inni, én fölkerestem Mollyt.
Másnap kora reggel szakítottam pár órát Éjszemre. Együtt vadásztunk, ő pedig
megpróbált meggyőzni, hogy szaladjak világgá vele. Elkövettem azt a hibát, hogy a
legjobb szándékkal azt mondtam neki, hogy elmehet ha akar, de megsértődött. Újabb
egy órába került meggyőznöm, hogy nem úgy gondoltam, aztán útban a Ruriskhoz
azon tűnődtem, hogy megéri-e fenntartani a kapcsolataimat ilyen erőfeszítések árán.
Éjszem biztosított, hogy igen.
Az volt az utolsó tiszta győzelme a Rurisknak. Messze nem az utolsó ütközet volt, a
tiszta, kellemes idő végtelenül hosszan tárult elénk. Minden nap előfordulhatott, hogy
újból ölnöm kellett, azt pedig, hogy esetleg az utolsó napom lesz, igyekeztem kiverni a
fejemből. Sok ütközetet vívtunk, többször vettünk üldözőbe Martalócokat és úgy tűnt,
kevesebb a vörös hajó abban a körzetben, ahol mi járőröztünk. Ettől valahogy csak még
csalódottabbak lettünk. A Martalócoknak is voltak sikeres rajtaütéseik, amikor alig egy
órával azután értünk a faluba, hogy a Martalócok elhajóztak és nem tudtunk többet
segíteni, mint eltemetni a holtakat. Igazság pedig ilyenkor tombolt és dühöngött, hogy
nem tudott gyorsabban üzeneteket továbbítani, hogy nem volt elég hajója és őrszeme.
Inkább néztem volna szembe egy újabb ütközettel, mint Igazság tehetetlen haragjával a
fejemben. Nem láttuk a végét, csak azt tudtuk, hogy a rossz idő egy darabig gátat szab
a támadásoknak. Még pontos számot sem tudtunk adni, hogy hány vörös hajó cirkál a
vizeinken, mivel egyformán festették őket, annyira hasonlítottak egymásra, mint két
tojás, vagy két csepp vér a homokban.
Amíg evezős voltam a Rurisk fedélzetén azon a nyáron, egy olyan találkozás akadt,
amit különössége miatt érdemes még papírra vetni. Egy tiszta nyári éjszakán a
barakkból ugrasztottak ki minket, hogy azonnal hajózzunk ki. Igazság két vörös hajót
érzékelt Kos-fok körül lopakodni. Azt akarta, hogy lepjük meg őket az éjszaka s ö t é t j
ében.
Justin állt az orrban, kapcsolatban állt Szerénével Igazság tornyában. Igazság szótlanul
kuporgott a fejemben, ahogy hasítottuk a sötétséget az általa érzékelt hajók felé. És
valami más felé? Éreztem, ahogy kitapogat a Martalócokon túlra és éreztem
nyugtalanságát. A beszélgetés tilos volt, még az evezők gyűrűit is eltompítottuk. Éjszem
megsúgta, hogy érzi a szagukat, aztán megpillantottuk őket. A hosszú, alacsony és
sötét, vörös hajó előttünk hasította a vizet. Valaki felkiáltott a fedélzetén –
megpillantottak minket. A kapitány utasított minket, hogy gyorsabban evezzünk, de
ahogy beledőltünk, félelem hulláma tört rám. A szívem dörömbölt, a kezeim reszketni
kezdtek; úgy féltem, ahogy egy kisgyermek fél a sötétségtől, tehetetlenül.
Megmarkoltam az evezőmet, de nem volt erőm meghúzni.

– Korrikska – hallottam egy dünnyögést, külszigeteki kiejtéssel, azt hiszem Nonge volt
az. Rájöttem, hogy nem csak az én bátorságom illant el. Nem volt ritmus az evezők
húzásában, volt aki mélyen előrehajolt, arcukat a kezükbe temették, mások
megszállottan eveztek, de egyenletes tempó nem volt benne. Úgy kapálóztunk az
evezőkkel, mint egy vízbe zuhant bogár, míg a vörös hajó egyenesen felénk tartott.
Fölemeltem a fejem és láttam a halálomat közeledni felém. A vér úgy dobolt a fülemben,
hogy nem hallottam a pánikba esett emberek kiáltásait körülöttem, még levegőt sem
tudtam venni. Az égre emeltem a tekintetem.
A vörös hajó mögött, majdnem ragyogott a vízen egy fehér hajó. Nem fosztogató hajó
volt; legalább háromszor akkora volt, mint egy vörös, két árbocát bevonta, halkan siklott
a vízen. Szellemek járták a fedélzetet, vagy szipolyozottak. Nem éreztem semmilyen
életjelet felőlük, mégis céltudatosan haladtak és leeresztettek egy kisebb csónakot. Egy
férfi állt a hátuljában, abban a pillanatban, hogy megláttam, nem tudtam másfelé nézni.
Szürke köntös volt rajta, mégis olyan tisztán láttam a sötétség előtt, mintha lámpás
világította volna meg. Meg mernék esküdni rá, hogy láttam a szemeit, az orrnyergét,
ajkát göndör szakáll foglalta keretbe. Rám nevetett. – Íme egy, aki eljött hozzánk! –
mondta valakinek, aztán fölemelte az egyik kezét. Rám mutatott és megint nevetett, én
pedig éreztem, ahogy a szívem összeszorul a mellkasomban. Ijesztő egyenességgel
nézett rám, mintha egyedül én lennék a prédája. Néztem rá, láttam is, de nem
érzékeltem. Ott! Ott! kiáltottam hangosan, vagy talán a Mesterség, amit soha nem
tudtam irányítani, ide-oda pattogott a koponyámban. Nem volt válasz. Sem Igazság,
sem Éjszem, senki és semmi. Egyedül voltam. Körülöttem a legénység fejvesztve
kiáltozott, de én semmit sem éreztem. Nem voltam ott többé, senki sem. Se egy sirály,
se egy hal, sehol semmi élet, amilyen messze belső érzékeim kinyúltak. A köntösös
alak előrehajolt a palánkon és vádló ujjal mutatott rám. Nevetett. Egyedül voltam.
Elviselhetetlenül magányos voltam. Körülölelt, átfogott, eltakart és fojtogatni kezdett.
Eltaszítottam magamtól.
Olyan reflexből, amiről nem is tudtam, hogy létezik, az Ösztön segítségével
megtaszítottam olyan erősen, ahogy csak tudtam. Gyakorlatilag én voltam az, aki
hátrazuhant, a többi evező közé. Láttam, ahogy a másik hajóban meginog a szürke
alak, aztán oldalra dől. A csobbanás nem volt hangos, de hallottam. Ha egyáltalán
felbukkant a víz alól, nem láttam.
Nem is volt idő keresni, mert a Martalócok hajója belénk jött. A hajó közepének rontott,
szilánkokra törve evezőket és szétrepítve az evezősöket. A Martalócok kacagva és
gúnyolódva ugráltak át a fedélzetünkre. Talpra kászálódtam és a padom alá nyúltam a
fejszéért és láttam, hogy körülöttem mindenki magához tért és ők is a fegyvereikért
nyúltak. Nem voltunk harcra készek, de nem bénított le a félelem. Nincs sötétebb hely a
világon, mint a nyílt tenger éjszaka. Barát és ellenség megkülönböztethetetlen. Valaki
rám ugrott, megragadtam idegen bőrvértjének szíjait, ledöntöttem és megfojtottam. A
tompultság után kegyetlen megkönnyebbülés volt látni kétségbeesett kapálózását. Azt
hiszem gyorsan történt. Mikor fölegyenesedtem, a másik hajó már távolodott tőlünk. Alig
fele maradt meg a legénységének és még mindig folyt a küzdelem a fedélzetünkön, de
otthagyta az embereit. A kapitány utasításokat osztogatott, hogy végezzünk velük és
menjünk a hajó után, de hasztalan parancs volt. Mire mindet megöltük és a vízbe
dobtuk, a másik hajót elnyelte a sötétség. Justin a földön feküdt, kisebb nagyobb
zúzódásokkal, de képtelenül arra, hogy elérje Igazságot. A bal oldali teljes evezősort
elvesztettük és mire átrendeztük a maradékot, már elkéstünk. Csöndet parancsolt, de
nem hallottunk semmit. Fölálltam a padra és lassan
körbeforogtam. Üres fekete víz. A hajónak semmi nyoma nem volt. De még különösebb
volt, amit kimondtam. – A fehér hajó lehorgonyzott. De az is eltűnt!
– Fehér hajó? – fordultak felém többen is. – Jól vagy, Fitz? – Vörös hajó, fiú, egy
vörös hajóval harcoltunk.
– Ne beszélj fehér hajóról. Fehér hajót látni annyi, mint a saját halálodat
látni.Balszerencse – utóbbit Nonge sziszegte nekem. Tiltakozásra nyitottam a számat,
hogy márpedig én láttam és az előbb még horgonyon volt. Megrázta a fejét és elfordult
tőlem, hogy a sötét víztükröt bámulja. Senki más nem látta. Senki sem beszélt arról a
félelemről, ami mindannyiunkba belemarkolt és pánikká változtatta a haditervünket.
Mikor visszatértünk a városba, úgy mesélték a tavernákban, hogy megtaláltuk a hajót,
harcba keveredtünk, de a vörös hajó megfutamodott. Semmi bizonyítéka nem maradt a
találkozásnak, csak néhány összetört evező, néhány sérülés és egy kevés Martalócvér
a fedélzeten.
Mikor négyszemközt beszéltem róla Igazsággal és Éjszemmel, mindkettő azt mondta,
hogy nem láttak semmit. Igazság azt mondta, hogy azon nyomban megszakadt a
kapcsolat, amint megpillantottuk a másik hajót. Éjszem tanácstalanul elismerte, hogy
teljesen kizártam az elmémből. Nonge nem mondott semmi többet a fehér hajóról;
egyáltalán nem volt beszélgetős kedvében. Később találtam említést egy fehér hajóról
egy régi legendákról szóló tekercsben. A legenda szerint elátkozott hajó volt, ahol a
tengerhez méltatlan, vízbefúlt tengerészek örökre egy kegyetlen kapitány szolgálatába
kerülnek. Ha nem akartam, hogy őrültnek nézzenek, nekem is el kellett vetnem
mindenféle említését.
A nyár hátralévő részében a Martalócok messzire elkerülték a Ruriskot. Több hajót is
megpillantottunk, üldözőbe vettük őket, de mindig sikerült elmenekülniük. Egyszer
szerencsénk volt és üldözőbe vettünk egyet, amelyik éppen fosztogatásból hajózott el.
A vízbe dobták a foglyaikat, hogy könnyítsenek a terhükön és elmenekültek. Tizenkét
embert hajítottak vízbe, kilencet sikerült kimentenünk és épségben visszajuttatnunk a
falujukba. A maradék három vízbefúlt, mielőtt odaértünk volna. Mindenki meggyászolta
a holtakat és egyetértett abban, hogy jobb, mintha szipolyozták volna őket. A többi hajó
is nagyjából ugyanilyen szerencsével járt. A Konstancia fosztogatás közben tört rá egy
vörös hajóra. Nem sikerült gyors győzelmet aratniuk, de volt annyi eszük, hogy
megrongálják a hajót, hogy ne tudjanak elmenekülni. Napokba tellett levadászni őket,
mert szétszóródtak az erdőben, miután látták, mi történt a hajójukkal. A másik két
hajónak is sikerült üldözőbe venni néhány hajót, de többségük meglépett;
volt egy-kettő, amit sikerült elsüllyeszteniük. Több ép hajót nem sikerült elejteni azon a n
yáron.
A szipolyozások lecsökkentek és minden alkalommal, amikor elsüllyesztettünk egy
vörös hajót, azt mondtuk magunknak, hogy annyival is kevesebb. Mégis úgy tűnt, nem
változtatott, mennyi maradt. Egyfelől sikerült remény ébresztenünk az emberekben,
másfelől viszont elkeseredtek, mert mindezek ellenére nem sikerült teljesen elűzni a
Vörös Martalócokat.
A nyár számomra szörnyű egyedüllét és hihetetlen közelség jegyében telt. Igazság
gyakran volt velem, bár úgy tűnt, nem tudom fönntartani a kapcsolatot, amint harcra
kerül a sor. Igazság tisztában volt az ütközetek során kialakult érzelmi viharokkal, amik
elnyeléssel fenyegettek. Úgy vélte, hogy amikor védekezem a mások gondolatai és
érzelmei ellen, olyan erős falakat vonok magam köré, hogy még ő sem tudja áttörni.
Hozzátette, hogy ez akár azt is jelentheti, hogy erős bennem a Mesterség, talán még
nála is erősebb vagyok, de olyan érzékeny, hogy ha leengedem a védőpajzsaimat csata
közben, fuldokolni kezdek a körülöttem lévők tudatának hálójában. Érdekes felvetés
volt, de sajnos nem kínált gyakorlati megoldást. Mégis, amíg magammal hordoztam
Igazság jelenlétét, olyan érzések alakultak ki bennem iránta, mint senki más iránt,
kivéve talán Burrickot. Jeges bizonyossággal tudtam, hogyan emésztette a
Mesterség iránti éhség.
Mikor még kisgyerek voltam, egyszer Kerryvel megmásztunk egy sziklát, ami az
óceánra nézett. A tetejére érve, amikor lenéztünk róla, Kerry bevallotta hogy néha rátör
a késztetés, hogy leugorjon róla. Azt hiszem, ez hasonló volt ahhoz, amit Igazság
érezhetett. A Mesterség öröme csábította, ő pedig vágyott rá, hogy belevesse magát,
tudatának minden morzsáját. Velem fenntartott kapcsolata csak növelte éhségét. Mégis,
túl sok jót cselekedtünk a Hat Hercegségért ahhoz, hogy föladja, még akkor is, ha a
Mesterség belülről kirágta. Elkerülhetetlenül néha osztoztam vele, amikor magányosan
üldögélt a tornyában, a kemény székben, amiben ült, a fáradságban, ami elvette az
étvágyát, még tétlenségében is. Tanúja voltam, ahogy emésztette magát. Nem tudom,
hogy hasznos-e, ha valaki ennyire jól ismeri a másikat. Éjszem féltékeny volt és ezt is
mondta; a haragjával mindketten nyíltan tisztában voltunk, amiért úgy érezte,
elhanyagolom. Mollyval sokkal nehezebb volt a helyzet.
Nem látta be, miért kell olyan sokat távol lennem. Annyi ember közül miért éppen
nekem kellett egy hajó legénységébe kerülnöm? Az indok, hogy azért, mert Igazság így
kívánta, nem elégítette ki. Rövid együtt töltött óráink lassan kiszámítható mintázatot
öltöttek. Szenvedélyesen egymás karjaiba omlottunk, egy darabig nyugalmat találtunk
egymással, aztán vitatkoztunk a dolgokról. Magányos volt, gyűlölt cselédnek lenni,
félretett pénze szörnyen lassan gyarapodott, hiányoztam neki, miért kellett olyan sokat
távol lennem, amikor én voltam az egyetlen, aki elviselhetővé tette az életét? Egyszer
megpróbálkoztam fölajánlani evezősi fizetésem egy részét, de úgy megsértődött,
mintha szajhának neveztem volna. Semmit nem fogad el tőlem, amíg házasok nem
leszünk. Én pedig nem tudtam kecsegtetni azzal, hogy ez a közeljövőben megtörténhet.
Még mindig nem találtam rá megfelelő alkalmat, hogy elmondjam Elmés terveit
Szeretetet és engem illetően. Túl sokat voltunk távol egymástól és amikor együtt
voltunk, mindig ugyanazokon a problémákon vívódtunk.
Egyik éjszaka vörös szalagokkal fogta hátra a haját és finom megmunkálású, fűzfalevél
formájú ezüst fülbevalókat viselt. Csupasz nyakának látványa, a szalagok és a fülbevaló
elállította a lélegzetemet, olyan gyönyörűen nézett ki velük. Később, egy nyugodtabb
pillanatban megdicsértem az ékszereit. Azt mondta, Pompától kapta őket, mikor a
herceg legutóbb gyertyákat vásárolt tőle. Pompa azért adta neki, mert nagyon elégedett
volt a gyertyáival és úgy érezte a rendes fizetség nem elég, hogy kifejezze háláját
miattuk. Büszkén mosolyogva mondta el, miközben a hajfürtjeimmel játszadozott.
Láthatott valamit az arcomon, amitől elkerekedett a szeme és elhúzódott tőlem.

– Ajándékokat fogadsz el Pompától? – kérdeztem fagyosan. – Tőlem nem fogadod el a

becsületesen megkeresett pénzemet, de ékszereket elfogadsz attól a...
Majdnem a felségárulás határát súroltam, mire sikerült elharapnom a mondat végét.
Molly szemei összeszűkültek és rajtam volt a sor, hogy hátrahőköljek. – Mit
mondhattam volna neki? Hogy nem fogadhatom el, amíg nem vesz el feleségül? Ami
kettőnk közt van, az nem ugyanaz, mint ami Pompa és köztem. Ajándék volt egy
elégedett vásárlótól egy ügyes kézművesnek. Mit gondoltál, miért adta nekem? A
szolgálataimért cserébe?
Egy darabig néztük egymást, aztán bocsánatkérésfélét motyogtam, amit úgy-ahogy
elfogadott. Aztán elkövettem azt a hibát, hogy megjegyeztem, talán azért adta neki,
hogy engem fölbosszantson vele. Tudni akarta, hogy Pompa honnan tudhatná, mi van
kettőnk közt, és olyan rossznak találom a munkáját, hogy nem érdemel meg egy pár
ajándékot? Mindenesetre a lehető legjobban kihasználtuk azt a kevés időt, ami adatott
nekünk, hogy minél többet veszekedjünk. Egy foldozott fazék többé nem olyan, mint
régen és olyan magányosan tértem vissza a hajóra, mintha nem is találkoztam volna v
ele.
Voltak idők, mikor az evezőnek dőlve, a tökéletes ritmust tartva jutott időm gondolkozni,
azon kaptam magam, hogy hiányzik Türelem és Füze, Árny, Kettricken, vagy éppen
Burrick. Azon ritka alkalmakkor, amikor sikerült látogatást tennem Kettrickennél, mindig
a Királyné Kertjében találtam. Csodálatos hely volt, de minden erőfeszítése ellenére
nem hasonlított egyetlen kosvári kertre sem. Túl sok volt benne a hegyvidéki népek
egyszerű stílusából, hogy teljesen a kosvári képre formálja. Kövek, szikladarabok
kerültek föl, víztől megpuhult, csupasz hordalékfaágak álltak a maguk nemes
egyszerűségében. Nyugodtan tudtam volna meditálni köztük, de nem tudtam volna
hűsölni, vagy henyélni köztük a meleg nyári szellőben, pedig ha jól sejtettem, Igazság
emlékezetében így élt az a kert. Kettricken lefoglalta magát vele és élvezte is, de nem
érte el azt a hatást Igazsággal való viszonyában, amit annyira szeretett volna. Olyan
gyönyörű volt, mint mindig, de kék szemeit elfelhősítették a gondok, a homlokát pedig
olyan sűrűn ráncolta, hogy ha kivételesen kisimította, fehér csíkok árulkodtak arról, hol
nem érte a nap. Mikor meglátogattam, mindig elbocsátotta udvarhölgyeit, aztán a Rurisk
tetteiről faggatott, olyan módszeresen, mintha maga Igazság lett volna. Mikor
befejeztem a jelentésemet, gyakran lebiggyesztette az ajkát és hosszasan töprengett,
vagy a párkányhoz állt és kibámult a tájra. A nyár vége felé, amikor az egyik délutánon
úgy bámult kifelé, mögé léptem és engedélyt kértem, hogy visszatérjek a hajómra, de
mintha meg sem hallotta volna. – Kell lennie egy végső megoldásnak – dünnyögte
félhangosan. – Semmi és senki nem mehet így tovább. Kell legyen rá mód, hogy véget
vessünk ennek. – Az őszi viharok hamarosan beköszöntenek, fenség. Néhol már dér
lepi a réteket, a viharok pedig nem maradnak messze akkor pedig nyugalmasabb lesz
az élet. – Nyugalom? Bah! – legyintett dühösen. – Nyugalomnak hívják, ha álmatlanul
azon töprengesz, hogy ki lesz a következő, hol csapnak le jövőre? Ez nem nyugalom,
hanem kínszenvedés. Biztos van rá mód, hogy véget vessünk a Martalócok
támadásainak. Én pedig meg akarom találni azt a módot.
Szavai csaknem fenyegetőek voltak.

1 7
Közjátékok

CSONTJAIK KŐBŐL VOLTAK, a hegyek szikrázó, erezett köveiből, a húsuk a föld

ragyogó sójából, de a szívük a bölcs emberek szíve volt. Azok az emberek messziről
jöttek, hosszú, fárasztó úton. Nem haboztak megválni az életüktől, mikor az teherré vált
számukra, napjaik véget értek és elkezdődött számukra az örökkévalóság, levetették
magukról a húst és a csontokat, eldobták fegyvereiket és új szárnyakat növesztettek.
Elődök.
*
Mikor a király végre magához hivatott, eléje járultam. Tartottam magam az ígéretemhez
és önként nem látogattam meg azóta. Még mindig mardosott a keserűség, ahogy
elrendezte Testens Herceggel lányának kapcsolatát hozzám. De a király hívását nem
lehetett visszautasítani, bármilyen düh fortyogott is bennem.
Egy őszi reggelen hivatott több, mint két hónappal azután, hogy utoljára előtte álltam, én
pedig nem törődtem a Bolond sértett tekintetével és Igazság kérdéseivel, hogy miért
nem látogattam meg Elmés királyt. Könnyű dolog volt kifogást találni. Wallace még
mindig féltékenyen őrizte a bejáratot, a király rossz egészségi állapota pedig senki előtt
sem volt titok. Delelő előtt immár senki sem zavarhatta, ezért reggeli utasításának
komoly jelentősége lehetett. Azt hittem, hogy délelőtt szabad leszek. Szokatlanul korai
őszi vihar dühöngött már két napja, a szél könyörtelen volt, az eső pedig hamar
eláztatott mindent, amit a szabad ég alatt felejtettek. Az előző estét a tavernákban
töltöttem a Rurisk legénységével, ittunk a viharra és arra, hogy a vörös hajóknak
jócskán kijusson belőle. Becsípve támolyogtam a szobámba abban bízva, hogy másnap
reggel addig alszom, ameddig akarok, ám egy eltökélt apród addig dörömbölt az
ajtómon, amíg az álom ki nem szállt a szememből és átadta a király üzenetét.
Megmosakodtam, megborotválkoztam, lófarokba fogtam a hajamat és tiszta ruhát
öltöttem. Mikor elégedett voltam magammal elindultam. A király ajtaja előtt állva arra
számítottam, hogy Wallace megpróbál elhessegetni majd, de kopogásomra azonnal és
szó nélkül kinyitotta az ajtót. A tekintete még mindig rosszalló volt, de sietve bejelentett
a királynak.
Elmés a kandallója előtt ült egy kipárnázott székben. Minden rosszallásom ellenére
elkomorodtam, amikor megláttam rajta, hogy mennyit romlott az állapota. Szinte
csontsovány volt, beesett az arca és pergamenszerű a bőre. Karikás szemei sötétek és
véreresek voltak, kezét az ölében fogta össze, olyan mozdulattal, amit túl jól ismertem;
én is ugyanúgy markolásztam a kezeimet, amikor reszketési rohamok törtek rám. Széke
mellett kis asztalon füstölő állt és mirtuszlevél égett benne. A Bolond gyászos tekintettel
ült a lábánál. – FitzLovag megérkezett, felség – jelentett be Wallace. A király fölkapta a
fejét és lassan rám nézett. Elé álltam.
– FitzLovag – üdvözölt a király. Szavaiban nem volt erő, sem tekintély. Még mindig
keserűség fortyogott bennem, de nem tudtam fájdalmas sajnálat nélkül ránézni. Még
mindig a királyom volt. – Felség, eljöttem, ahogy parancsolta – mondtam formálisan,
igyekeztem hűvös m a r a d n i .
Elmés fáradtan nézett rám. Félrefordította az arcát, köhintett egyet. – Látom. Helyes –
egy pillanatig méregetett, aztán nehézkesen mély levegőt vett. – Hírnök érkezett
Testens Hercegtől, Medwenből tegnap este. Aratási jelentéseket, meg efféléket hozott,
leginkább Pompának való dolgokat. De Testens lánya, Szeretet is küldött egy levelet.
Neked.
Felém nyújtotta, egy kis tekercs volt sárga szalaggal és zöld pecsétviasszal lezárva.
Vonakodva vettem át tőle. – Testens hírnöke ma délután indul vissza Medwenbe. Biztos
vagyok benne, hogy addigra megfelelő választ kerekítesz neki – nem kérdés, parancs
volt. Megint köhögött. Kavargó érzelmeim felbolygatták a gyomromat.
– Ha megengedi – kérdeztem, s amikor a király nem tiltakozott, felbontottam a
levelet.Egy második, kisebb tekercs is volt benne. Rápillantottam az elsőre. Szeretet
tisztán, biztos kézzel írt; a másodikat is kibontottam és átfutottam. Mikor fölnéztem,
észrevettem, hogy Elmés engem néz. – Jókívánságait küldi és egy másolatot küldött
abból a tekercsből, amit Lengereben könyvtárában talált. A külseje alapján úgy
gondolta, hogy az Elődökkel foglalkozik. Emlékezett rá, hogy érdeklődést mutattam
irántuk, mikor arrafelé jártam. Úgy tűnik, az írás egy filozófiai mű, vagy talán poétika.
Visszanyújtottam Elmésnek a tekercseket. Egy pillanattal később visszavette, kihajtotta
az elsőt és karnyújtásnyi távolságból megszemlélte. Összeráncolta a szemöldökét, egy
darabig méregette, aztán az ölébe tette. – Reggelente kicsit homályos a látásom –
mondta. Úgy hajtotta össze a két tekercset, mintha nehéz feladat lett volna. – Elvárom,
hogy illendően megköszönd neki a levélben. – Igen, felség – mondtam óvatos hangon.
Ismét a kezembe adta a tekercseket. Miután egy darabig ácsorogtam előtte és nem
szólt semmit, megkérdeztem – Elbocsát, felség? – Nem – ismét felköhögött, ezúttal
erősebben. – Nem bocsátalak el. Ha megtettem volna, évekkel ezelőtt tettem volna.
Hagytam volna, hogy valamelyik eldugott faluban nevelkedj föl, vagy ügyeltem volna rá,
hogy egyáltalán ne nőjél föl. Nem, FitzLovag, szó sincs elbocsátásról – régi ereje egy
pillanatra visszatért a hangjába. – Évekkel ezelőtt alkut kötöttem veled. Te megtartottad
a részedet és tisztességgel megtetted. Tudom, hogy nekem mit kell betartanom, még
akkor is, ha nem érzed úgy, hogy személyesen jelents nekem olykor. Tudom, hogy jól
szolgálsz engem, még ha harag fortyog is benned. Aligha kérhetnék többet tőled, mint
amennyit már adtál nekem – felköhögött, száraz, rekedtes köhögéssel. Mikor ismét
megszólalt, a Bolondhoz intézte a szavait. – Bolond, egy pohár meleg bort, kérlek. És
szólj Wallace-nak, hogy tegyen bele gyógyfüveket is – a Bolond azonnal fölkelt, de
örömtelenül. Mikor elhaladt Elmés széke mögött, olyan pillantást lövellt felém, ami ölni
tudott volna. A király intett, hogy várjak még. Megdörzsölte a szemét és ismét az ölébe
ejtette a kezét. – Én mindössze igyekszem betartani az alku reám eső felét – folytatta. –
Megígértem, hogy gondoskodom a szükségleteidről és még többet is teszek.
Gondoskodom róla, hogy jómódú leányhoz adjalak. Gondoskodom... ah, köszönöm.
A Bolond visszatért a borral. Figyeltem, ahogy csak félig tölti meg a kupát és figyeltem,
ahogy a király két kézzel emeli föl. Ismeretlen fűszerek illatát éreztem benne. Elmés
fogai kétszer koccantak a kupa széléhez, mire biztosan bele tudott kortyolni. Nagy
kortyot ivott belőle, aztán egy darabig lehunyt szemmel, mozdulatlanul ült. Mikor
kinyitotta a szemét egy darabig zavartan nézett rám, aztán összeszedte magát. –
Gondoskodom neked rangról és birtokról, hogy igazgasd – megint belekortyolt a borba,
aztán egy darabig az ölében tartotta és melengette rajta a kezeit, miközben engem
méregetett. – Emlékeztetlek rá, hogy nem apróság, hogy Testens megfelelő férjnek talál
a lánya számára. Nem zavarta a születésed, Szeretet pedig ranggal és birtokkal lesz a
feleséged. Ez a frigy biztosítja, hogy az a rang és az a birtok a tied is lesz. Csak a
legjobbat akarom neked. Olyan nehéz ezt megérteni?

A kérdés alkalmat adott arra, hogy válaszolhassak rá, ahogy akarok. Nagy levegőt
vettem. – Királyom, tudom, hogy a legjobbat akarja nekem. Tisztában vagyok a
megtiszteltetéssel, amit Testens Herceg felajánl nekem. Szeretet olyan leány, akit bárki
szívesen választana magának, de nem az én választásom.
Elsötétedett a tekintete. – Úgy beszélsz, mint Igazság – korholt meg. – Vagy az apád.
Azt hiszem, az anyatejjel szívták magukba a makacsságot – kiitta a bort a kupából. –
Bolond, tölts még bort, kérlek.
– Hallottam a szóbeszédet – folytatta nehézkesebben, miután a Bolond elvette a
kupát.– Pompa meséli el nekem, úgy susogja a fülembe, mint egy konyhalány. Mintha
fontosak lennének. Csirkekotkodácsolás. Kutyaugatás. Ilyen fontosak – figyeltem,
ahogy a Bolond engedelmesen újratöltötte a kupát, leplezetlen vonakodással.
Wallace jelent meg, fürgén, mintha hívták volna. Még több mirtuszlevelet tömött a
füstölőbe, felfújtatta gondosan, aztán elsurrant. Elmés óvatosan előrehajolt, hogy
beszippantsa, aztán hátradőlt. A Bolond némán tartotta a kupáját. – Pompa azt állítja,
hogy szerelemre gyúltál egy cselédlány iránt és udvarolgatsz neki.
Nos, minden férfi csak egyszer fiatal. Akárcsak a cselédlányok – elvette a kupát és
belekortyolt. Álltam engedelmesen, összeszorított fogakkal, erőltetett szenvtelenséggel
az arcomon. Álnok kezeim reszketni kezdtek, de nem akartam keresztbe fonni a
karjaimat, hogy eltüntessem. Arra koncentráltam hogy össze ne roppantsam a t e k e r c
s e k e t . Elmés letette a kupát és megint felsóhajtott. Ernyedt kezei ölébe omlottak,
fejét egy párnának támasztotta. – FitzLovag – mondta. Tehetetlenül álltam előtte és
vártam. Szemhéja lassan lecsukódott, feje félrebillent kissé, de végül résnyire kinyitotta
a szemeit.
– Olyan dühös ajkad van, mint Konstanciának – mondta és lehunyta a szemét. – A
legjobbat szeretném neked – motyogta. Halk horkolás hagyta el a száját, én pedig
álltam előtte és csak bámultam. A királyom.
Mikor végre levettem róla a tekintetemet és a Bolondra pillantottam, csak még
nyomorultabbul éreztem magam. A király lábánál ült, felhúzott térdekkel, kezét
összekulcsolva előttük és elkeskenyedett szájjal, dühösen nézett rám. Színtelen szemei
sarkában tiszta könnycseppek ültek.
E l m e n e k ü l t e m .
A szobámban föl-alá járkáltam a kandalló előtt, érzelmeim megijesztettek. Lehiggadtam
kissé, leültem és tollat, papírt ragadtam. Rövid, udvarias köszönőlevelet írtam Testens
lányának, összetekertem és viasszal lezártam. Fölálltam, megigazítottam az ingemet,
hátrasimítottam a hajam, aztán a kandallóba vetettem a tekercset.
Aztán leültem és ismét írni kezdtem. Levelet írtam a félénk Szeretetnek, aki a maga
módján a kegyeimet kereste az asztalnál és mellettem állt a sziklákon a szélben és
vártunk egy párbajra, ami sosem történt meg. Megköszöntem a tekercset, aztán írni
kezdtem a nyaramról. Arról, ahogy nap mint nap húztam az evezőt a Rurisk fedélzetén;
ügyetlen kardforgatásomról, ami miatt a fejsze lett a fegyverem. Leírtam az első
csatámat, kegyetlen részletességgel és azt is, hogy milyen rosszul éreztem magamat
utána. Leírtam, ahogy a rémülettől megbénultan kapaszkodtam az evezőbe, mikor egy
vörös hajó ránk támadt, de nem említettem a fehér hajót. Azzal fejeztem be, hogy
elpanaszoltam, még mindig gyötörnek néha reszketési rohamok a Hegyvidéki
Királyságban elszenvedett hosszas betegségem miatt. Gondosan átolvastam,
elégedetten, hogy közönséges evezősnek, tuskónak, gyávának és nyomoréknak
állítottam be magam. Átkötöttem ugyanazzal a sárga szalaggal, amivel érkezett, nem
zártam le viasszal és nem érdekelt, hogy ki olvassa el. Titokban reméltem, hogy
Testens ezt a levelet fogja fölhasználni, hogy eltérítse leányát szándékaitól. Mikor ismét
kopogtattam Elmés ajtaján, Wallace szokásos rosszallásával nyitott ajtót és úgy vette el
a tekercset, mintha fertőző volnék, aztán határozottan rám csukta az ajtót. A szobámba
tartva eljátszadoztam a gondolattal, hogy melyik három mérget használnám rajta, ha
lehetőségem nyílna rá. Könnyebb volt, mint a királyra gondolni. A szobámban
levetettem magam az ágyamra és azt kívántam bárcsak éjszaka lenne már, hogy Molly
szobájába mehessek. Aztán eszembe jutott összes titkom és még a maradék kis
örömöm is elszállt. Kiugrottam az ágyamból és kinyitottam az ablakot a tomboló viharra.
Még az időjárás is ellenem volt.
Az ég kitisztult, lusta napsütés támadt a vihar után. A tenger fölött gyülekező sötét
fellegek szavatolták, hogy nem lesz így sokáig. A szelet és az esőt tiszta, kicsit
melegebb levegő váltotta föl.
Éjszem azonnal az elmémbe tolakodott. Túl nyirkos a vadászathoz. Minden fűszál
vizes. Különben is, fényes nappal van. Csak az emberek olyan ostobák, hogy ilyenkor
vadásszanak. Lusta dög fedtem meg. Tudtam, hogy összegömbölyödve heverészik az
odújában, teli g y o m o r r a l .
Talán ma éjjel javasolta és elbóbiskolt.
Visszahúzódtam tőle, aztán fölkaptam a köpenyemet. Nem akartam a falak közt tölteni
a napomat, elindultam Kosvár felé. Elmés házasítási szándékai földühítettek, de
elborzasztott az állapota. Sietős léptekkel haladtam, igyekeztem száműzni Elmés képét
a fejemből. Átkozott Wallace! Elrabolta tőlem a királyomat. A király elrabolta tőlem az
életemet. Nem akartam gondolkozni.
Víz csöpögött a faágakról, elsárgult leveleken tapostam, a madarak vidáman daloltak a
felhőszakadás szünetében. A nap fényesebben sütött, minden csillogott a nedvességtől
és gazdag illatok áradtak a földből. Viaskodásaim ellenére az idő földerített kissé. Az
eső tisztára mosta a várost. A piacon találtam magam, nyüzsgő emberek közt. Mindenki
igyekezett bevásárolni, amíg a jó idő kitartott. Az általános zsivaj szöges ellentétben állt
savanyú hangulatommal, amíg a tömegben meg nem pillantottam egy élénk színű, piros
szoknyát. Megdobbant a szívem. Bár Molly a cselédek kék ruháját viselte a kastélyban,
amikor a városba ment, mindig fölvette régi piros szoknyáját és köpenyét. Bizonyosan
Türelem küldte le a városba a jó idő alatt. Észrevétlenül figyeltem, amíg pár szelencényi
kalcedi tealevél fölött alkudott makacsul egy kofával.
Gyönyörködtem arcocskájában, ahogy komoran megrázta a fejét.
Hirtelen ötlettől vezérelve a zsebembe nyúltam; nálam volt evezősként kapott bérem,
amiből négy édes almát, egy fürt ribizkét, egy üveg bort és némi fűszeres húst vettem,
aztán egy fonott kosarat és egy vastag gyapjúpokrócot. Pirosat. Minden Árnytól tanult
ügyességemre szükségem volt, hogy bevásároljak és közben szemmel tartsam Mollyt.
Még nehezebb volt észrevétlenül követnem, amíg selyemszalagot vásárolt, aztán
elindult vissza a kastélyba.
Az út egy bizonyos kanyarulatánál, ahol a faágak sűrűn hajoltak fölénk, utolértem.
Meglepődött, amikor halkan mögé lopóztam, fölkaptam, megpörgettem, aztán
megcsókoltam. Teljesen más érzés volt megcsókolni a szabad ég alatt, mint a kastély
sötétjében. Hirtelen minden gondom elszállt. – Csatlakozik hozzám az úrnőm egy rövid
ozsonnára? – hajoltam meg előtte. – Ó, nem lehet – válaszolta, de a szemei csillogtak.
– Megláthatnak. Feltűnő mozdulatokkal körülnéztem, aztán behúztam a fák közé. Az
aljnövényzet ritkás volt, gyorsan haladtunk és végül a tengerre néző sziklákon kötöttünk
ki, ahol az óceán robaja és a tajték zúgása töltötte meg a levegőt. Úgy botorkáltunk le a
fövenyre, ahogy gyermekkorunkból emlékeztem rá.
Egy helyütt szikla borult a homokos part fölé, ahol szárazabb volt a talaj, de egy kis
napfény is utat talált. A nap meglepően melegen sütött. Molly elvette tőlem a pokrócot
és az elemózsiát és utasított, hogy rakjak tüzet a hordalékfából. Végül neki kellett
meggyújtania a nyirkos fát, ami zöld és kék lobbanásokkal égett a rájuk ragadt sótól.
Levetettük a köpenyeinket és csak ültünk egymás mellett, kéz a kézben egymást néztük
a kék ég alatt. Csodálatos érzés volt hangosan kacagni, együtt kiáltozni a sirályok
rikoltásaival és végre nem kellett félnünk, hogy bárkit is fölébresztünk. Üvegből ittuk a
bort, kézzel ettünk, aztán a hullámokban mostuk le a kezünket.
Egy darabig apró kincsek után kutattunk a homokban és ki tudja milyen régóta nem
éreztem magamat annyira önmagamnak, még Molly is annak a kis vadócnak tűnt, akit
évekkel azelőtt megismertem. A haja szabadon omlott a vállára és a szél az arca körül
táncoltatta. Elcsúszott, amikor fogócskáztunk és egy tócsába botlott. Visszamentünk a
pokróchoz, ahol levette a cipőit és a harisnyáját, kitette száradni, aztán végignyúlt a p o
krócon.
Hirtelen jó ötletnek tűnt mindent levetni.
Molly nem volt benne olyan biztos, mint én. – Rengeteg kavics van a pokróc alatt. Nem
akarok fölhorzsolt háttal visszatérni a kastélyba!
Előrehajoltam és megcsókoltam. – Talán nem érek meg ennyit? – győzködtem. – Te?
Természetesen nem – eltaszított, amitől a hátamra estem, aztán bátran fölém térdelt. –
De én igen.
A vad csillogás a tekintetében elakasztotta a lélegzetemet. Miután egymáséi lettünk, rá
kellett jönnöm, hogy igaza volt a kavicsokkal és a horzsolásokkal kapcsolatban. Soha
azelőtt nem láttam még olyan csodálatosat, mint az arcomra terült haján átszűrődő
napfény színét.
Aztán félig rajtam feküdt és bóbiskoltunk az ősz talán utolsó meleg délutánján. Végül
vacogva fölült és magára rendezgette a ruháit. Nehezemre esett nézni, ahogy újra
befűzi az ingét – a gyertyafény túl sok mindent elrejtett előlem. Mikor észrevette, hogy
bámulom, nyelvet öltött rám, aztán előrehajolt, hogy kisimítsa az arcomból kibomlott
hajamat. Az arcom köré rendezgette, aztán köpenyének szárát a hajamhoz illesztette. –
Csúnyácska leány lettél volna. Felhorkantam. – Férfinak sem vagyok sokkal jobb.
Sértődöttnek tűnt.
– Nem olyan rossz a megítélésed – méricskélve futtatta végig egy ujját
a mellkasomon.– A minap hallottam a mosóudvaron, amint a cselédek
megjegyezték, hogy te vagy a legjobb dolog, ami kikerült az istállóból
Burrick óta. Azt hiszem, a hajad teszi. Nem olyan durva, mint a
legtöbb férfié – ujja köré csavart egy tincset. – Burrick! – horkantottam
föl ismét. – Nem mondod komolyan, hogy ilyen népszerű az
asszonyok közt!
Felvonta a szemöldökét. – Miért ne? Jóvágású férfi, tiszta és jó modorú is. Szép fogai
vannak és micsoda szemei! A sötét humora egy kicsit ijesztő, de sok cselédlány
szívesen felvidítaná. A mosólányok mind megegyeztek, hogy ha véletlenül az ágyukba
keveredne, bizony nem zavarnák ki onnét.

– De nem valószínű, hogy ez fog történni –

mutattam rá.
– Nem – egyezett bele eltűnődve. – Ebben is egyetértettek. Csak
egyikük vallotta be,hogy vele töltött egy éjszakát, de azt is beismerte,
hogy Burrick akkor nagyon részeg volt. Egyik Tavaszünnep alatt,
mondta – rám nézett és hitetlenkedő tekintetem láttán fölkacagott. –
Azt mondta – évődött tovább –, hogy „Jól kihasználta az időt, amit a
 csődörök közt töltött. Egy hétig meglátszott a harapásának a nyoma a
nyakamon!” – Ez lehetetlen – jelentettem ki és Burrick helyett is
elvörösödtem. – Soha nem bántana egy nőt, még ha részeg, akkor
sem.
– Tudatlan fiú! – rázta meg vidáman a fejét. – Senkit sem bántott –
nézett rámsokatmondóan. – És nem is okozott csalódást. – Még
mindig nem hiszem el – jelentettem ki. Burrick? Az asszonyok pedig
szerették? – Van egy sebhelye, itt, olyan félhold alakú? – mutatott egy
pontra az oldalamon. Eltátottam a szám, aztán becsuktam megint. –
Nem hiszem el, hogy asszonyok ilyen dolgokról csevegjenek –
mondtam végül. – A mosóudvaron másról sem beszélnek – jegyezte
meg Molly.
Egy darabig sikerült visszatartanom a kérdésemet, de aztán győzött a kíváncsiság. –
Mit mondanak Fürgéről? – mikor együtt dolgoztunk az istállókban, mindig lenyűgözött a
nőkről szóló történeteivel. – Azt mondják, szép a szeme, meg a szempillája, de
egyébként alapos mosdatásra szorul. Többször is. Harsányan fölnevettem, és
megjegyeztem magamnak, ha legközelebb dicsekedne n e k e m .
– És Pompa? – kíváncsiskodtam.
– Pompa? Hááát... – álmodozva rám mosolygott, aztán látva rosszalló
arckifejezésemet, elnevette magát. – Hercegekről nem beszélünk,
kedvesem. Bizonyos határokat nem lépünk át.
Lehúztam magam mellé és megcsókoltam. Hozzám simult és egy darabig
mozdulatlanul feküdtünk a felhőtlen kék ég alatt. A békesség, ami oly sokáig elkerült,
végre ismét megtalált. Tudtam, hogy soha semmi nem választhat el bennünket
egymástól, sem a király, sem a sors. Végre elérkezettnek láttam az időt, hogy beszéljek
Mollynak Elmésről és Szeretetről. Némán és mozdulatlanul hallgatta a beszámolómat
és nem is gondoltam bele, mekkora bolond vagyok, amíg meleg könnyeket nem
éreztem a nyakamon.
– Molly? – kérdeztem meglepve. – Mi a baj? – Mi a baj? – kérdezte
könnyezve. – Mellettem fekszel és azt mondod, hogy elígértek egy
másik lányhoz. Aztán megkérdezed, hogy mi a baj?
– Én csakis és egyedül neked ígérkeztem el – mondtam határozottan.–
Ez nem ilyen egyszerű, FitzLovag – nagyon komoly lett az arca és a
hangja. – Mit teszel majd, ha a király azt mondja, hogy udvarolnod
kell neki?
– Abbahagyom a fürdést? – kérdeztem. Azt reméltem, hogy elneveti
magát, ehelyett elhúzódott tőlem és szenvedéssel teli szemekkel
nézett rám. – Nincs esélyünk. Se reményünk.
Mintha csak a szavait igazolná, elsötétedett fölöttünk az ég és föltámadt a hideg szél.
Molly talpra szökkent, fölkapta a köpenyét és kirázta belőle a homokot. – Meg fogok
ázni. Már régen vissza kellett volna érnem a kastélyba – mondta fakó hangon, mintha
egyedül ez a két dolog aggasztaná.
– Molly, meg kell ölniük, hogy távol tartsanak tőled – mondtam
dühösen.Összeszedte, amit a piacon vásárolt. – Fitz, úgy beszélsz,
 mint egy gyerek – mondta halkan. – Egy ostoba, makacs gyerek.
Nagy cseppekben eleredt az eső, terjengő foltokat hagyva a
homokban. A szavai elnémítottak. El sem tudtam volna képzelni ennél
rosszabbat. Fölvettem a piros pokrócot és kiráztam belőle a homokot.
Molly összefogta magán a k ö p e n y é t .
– A legjobb, ha nem együtt megyünk vissza – jegyezte meg. Hozzám
lépett,megcsókolta az államat. Nem tudtam eldönteni, hogy kire
legyek dühösebb, Elmés királyra, amiért ilyen helyzetbe hozott, vagy
Mollyra, amiért elhitte. Nem viszonoztam a csókját, ő pedig nem szólt
semmit, csak elsietett.
Minden boldogság elszállt a délutánomból. Ami csodálatos csillogó kagylónak indult,
összetaposva hevert a lábaimnál. Gyászos hangulatban vágtam át a bozóton, nem
törődve a széllel és az esővel. Az átázott porkóc nedves gyapjúillatot árasztott és piros
tintát vérzett. A szobámba mentem és megszárítkoztam, aztán elszórakoztam azzal,
hogy elkészítettem a tökéletes mérget Wallace-nak, olyat, ami feldúlja a gyomrát,
mielőtt megöli. Mikor elkészültem és egy papírlapon ott volt a megszáradt finom por,
bámultam egy darabig. Azt fontolgattam, hogy magam veszem be. Ehelyett tűt és
cérnát ragadtam és apró zsebet varrtam az ingujjam belsejébe, ahová elrejthettem.
Azon töprengtem, hogy vajon használni fogom-e valaha is. A gondolattól gyávábbnak
éreztem magam, mint valaha.
Nem mentem le vacsorázni és nem mentem föl Mollyhoz sem. Kinyitottam az
ablaktáblákat és hagytam, hogy betörjön a vihar. Hagytam, hogy a huzat elfújja a
gyertyákat és kialudjon a tűz a kandallómban. Úgy éreztem, eljött az efféle viselkedés
ideje. Mikor Árny kinyitotta a rejtekajtót, nem törődtem vele. Az ágyam lábánál ültem és
bámultam a vihart.
Egy idő múlva bizonytalan lépteket hallottam, aztán Árny jelent meg elsötétített
szobámban, mint egy valódi kísértet. Rám nézett, aztán határozott mozdulatokkal
becsukta a zsalukat.
– Van fogalmad róla, milyen huzatot csinálsz ezzel a szobámban? –
kérdezte dühösen.Mikor nem válaszoltam, fölkapta a fejét és
körbeszimatolt a szobámban, akár egy farkas. – Csak nem
átoklevéllel dolgoztál idebenn? – kérdezte hirtelen. Fogalmam sem
volt, hogyan érezte meg a szagát. Elém állt és lehajolt. – Fitz, ugye nem tettél semmi o
s t o b a s á g o t ? – Ostobaságot? Én? – nevettem föl gúnyosan. Közelről az arcomba
nézett. – Gyere föl a szobámba – mondta majdnem gyengéden.
Megfogta a kezem és magával húzott. A meleg, kellemes szoba és a gyümölcsöstál az
asztalon olyan ellentétben volt a hangulatommal, hogy mindent össze akartam törni. –
Létezik rosszabb annál, ha olyanokra vagy dühös, akiket szeretsz? – kérdeztem i n k á
bb.
– Látni, ahogy meghal valaki, akit szeretsz – felelte kicsit késve. – És
dühösnek lenniúgy, hogy nem tudod kire haragszol. Azt hiszem, az
rosszabb.
Egy kis székre vetettem magam. – Elmés fölvette Pompa szokásait. Füst, mirtuszlevél
és El tudja mi volt a borában. Ma reggel az orvosságai nélkül elkezdett reszketni, aztán
megitta azt a fűszeres meleg bort, szippantott néhányat a Füstből és a szemem láttára
elaludt. Persze csak aztán, hogy kétszer is elmondta, hogy udvarolnom kell Szeretetnek
és nőül vennem, az én érdekemben – adtam ki magamból, bár biztos voltam benne,
hogy Árny már mindent tudott. Egyenesen a szemébe néztem. – Szeretem Mollyt.
Megmondtam Elmésnek, hogy mást szeretek, de ő mégis erősködik, hogy Szeretet az,
akit nekem szánt. Azt kérdezi, hogy miért nem értem meg, hogy a legjobbat akarja
nekem. Miért nem érti meg, hogy azt akarom feleségül venni, akit szeretek?
Árny eltöprengett. – Beszéltél már erről Igazságnak? – Mi haszna volna? Még azt sem
tudta megakadályozni, hogy olyan asszonyhoz adják, akit nem kívánt magának –
Kettricken ellen beszéltem, de tudtam, hogy igazam van. – Kérsz egy kis bort? –
kérdezte Árny. – Talán megnyugtat. – Nem.
Fölvonta a szemöldökét. – Köszönöm, nem. Miután láttam, ahogy Elmés borral
„megnyugtatja” magát ma reggel... – nem fejeztem be. – Soha nem volt fiatal?
– Egyszer nagyon fiatal volt – engedett meg egy félmosolyt Árny. –
Talán emlékszik rá,hogy Konstanciát az apja választotta neki és nem
szívesen udvarolt neki, nem szívesen vette nőül. Csak amikor
meghalt, döbbent rá, hogy mennyire szerette. Másrészt viszont
Vágyat ő maga választotta, mert szenvedély fűtötte – elhallgatott. –
Holtakról nem mondok rosszat. – Ez más – mondtam. – Miért?
– Én nem leszek király. Senkit nem befolyásol, hogy kit veszek el
feleségül.– Bárcsak ilyen egyszerű lenne – mondta Árny kedvesen. –
Gondolod, hogy visszautasíthatod Szeretetet anélkül, hogy
megsértenéd Testens Herceget? Olyankor, amikor minden
összetartásra szükségünk van? – Biztos vagyok benne, hogy meg
tudom győzni, hogy ne akarjon engem. – Hogyan? Hogy úgy
viselkedsz mint egy tuskó? És szégyent hozol Elmés fejére?
Csapdában éreztem magam. Igyekeztem megoldásokat találni, de
csak egy választ találtam. – Nem veszek el senki mást, csak Mollyt.
Árny megrázta a fejét. – Akkor nőtlen maradsz.
– Talán – egyeztem bele. – Talán névleg sosem házasodunk össze. De
együtt fogunké l n . . . – És kis fattyúkat neveltek. Talpra szökkentem,
a kezeim maguktól szorultak ökölbe.
– Ne mondj ilyet – figyelmeztettem. Elfordultam tőle és a tűzbe
bámultam.– Én nem. De mindenki más igen – felsóhajtott. – Fitz, Fitz,
Fitz! – mögém lépett és a
vállamra tette a kezét. Nagyon, nagyon lágyan azt mondta – Talán az lenne a legjobb,
ha eleresztenéd.
Az érintés és a szavainak gyengédsége elvette haragom erejét. A kezembe temettem
az arcomat. – Nem tehetem – mondtam az ujjaimon keresztül. – Szükségem van rá.
– És Mollynak mire van szüksége? Egy kis szatócsboltra,
méhkaptárakkal a hátsó udvarában. Gyerekekre. Törvényes f é r j r e .
– Elmés miatt csinálod. Hogy rávegyél arra, amit akar – vádoltam
meg.Levette a kezét a vállamról. Hallottam, ahogy elsétál, bort tölt
pohárba. A székéhez megy és leül. – Sajnálom.
Rám emelte a tekintetét. – Egyszer, FitzLovag – figyelmeztetett –, kevés lesz ez a szó.
Néha könnyebb kihúzni a kést valakiből, mint megkérni, hogy felejtse el, amit mondtál
neki. Még akkor is, ha dühödben mondtad. – Sajnálom – ismételtem meg. – Én is –
felelte kurtán. – Miért akartál ma látni? – kérdeztem kis idő múlva alázatosan.
– Szipolyozottak. Kosvártól délnyugatra.
– Azt hittem, többé nem kell csinálnom – rosszullét fogott el. – Mikor
Igazság hajóravezényelt, hogy a Mesterséggel támogassam, azt
mondta, talán... – Ez nem Igazságtól jött. Elmésnek jelentették, ő
pedig szeretné, ha elintéznénk.
Igazság már így is... túlhajszolt. Nem akarjuk ilyesmivel terhelni. Megint az arcomba
temettem a kezem. – Nincs valaki más, aki megtenné? – k ö n y ö r ö g t e m .
– Csak te meg én vagyunk elég képzettek hozzá. – Nem rád gondoltam
– mondtam fáradtan. – Nem várhatom el, hogy efféle munkát te c s i n
álj.
– Nem? – fölkaptam a fejem és ismét haragot pillantottam meg a
szemében. – Önteltkis taknyos! Mit gondolsz, ki tartotta őket távol
Kosvártól egész nyáron, Fitz, amíg te a Ruriskon voltál? Gondoltad,
hogy azért, mert el akartad kerülni, megszűnt a probléma? Jobban
szégyelltem magam, mint bármikor életemben. Elkaptam a tekintetem
haragja e l ő l . – Jaj, Árny, sajnálom.
– Sajnálod, hogy elkerülted? Vagy sajnálod, hogy képtelennek tartottál
rá?– Mindkettőt. Mindent... Kérlek, Árny – fakadtam ki hirtelen –, ha
még valaki megharagszik rám a szeretteim közül, azt már nem élem
túl! – fölemeltem a fejem és addig néztem, amíg kénytelen volt a
szemembe nézni. – Hosszú nyár volt ez mindkettőnknek – vakarta
meg a szakállát. – Reménykedjünk, hogy a viharok mindörökre
elzavarják a Martalócokat.
Egy darabig néma csöndben ültünk. – Néha – jegyezte meg Árny –, sokkal könnyebb
lenne meghalni egy királyért, mint az életedet adni neki.
Egyetértően hajtottam le a fejem. Az éjszaka hátralévő részében elkészítettük a
mérgeket, hogy ismét elkezdhessek ölni a királyért.

1 8
Elődök

A VÖRÖS MARTALÓCOKKAL folytatott háború harmadik évének ősze keserű időszak

volt Igazság hercegnek. Minden reményét a hajóiba fektette. Azt remélte, hogy elűzheti
a partjainktól a Martalócokat és olyan sikereket arat, hogy saját fosztogatókat küldhet ki,
még a téli viharok ellenére is. A korai győzelmek után sem sikerült a ellenőrzésünk alatt
tartani a partvidéket. Tél elejére öt hajóból állt a flotta, ebből kettő komolyabb
sérüléseket szenvedett. Az egyik ép hajó az elfogott vörös hajó volt, amit elláttak
legénységgel és kereskedőhajók mellett szolgált kíséretként. Mikor végre megérkeztek
az őszi szelek, csak egyetlen kapitány volt annyira biztos a legénysége képességei
felől, hogy elvállaljon egy fosztogató hadjáratot. A többi kapitány még egy telet kért,
hogy nagyobb gyakorlatuk legyen a hajózásban, mielőtt belevágnának egy ilyen f e l a d
a t b a . Igazság nem küldött volna embereket az akaratuk ellenére, de láthatóan
csalódott volt.
Ezt ki is fejezte azzal, ahogy fölszerelte a Bosszú névre keresztelt hajót.
Figyelemreméltó készletekkel látta el, a kapitány válogatott legénysége pedig jófajta
páncélokat és fegyvereket kapott. Nagy ceremónia kíséretében indították útjára, még a
gyengélkedő Elmés király is jelen volt és maga Kettricken akasztotta föl a sirálytollakat
a hajó árbocára, ami a hagyomány szerint gyorsan és biztonságban vezérli haza a
hajót. Nagy ováció támadt, amikor a hajó kifutott és aznap este sokszor ittak a kapitány
és a legénység egészségére.
Egy hónappal később, Igazság bosszúságára, hírt kaptunk, hogy egy hajó, amire ráillik
a Bosszú leírása, a békésebb déli vizeken kalózkodik, a bingtoni és kalcedi kereskedők
kárára. Ennél többet nem is hallottunk róluk. Voltak, akik a legénység külszigeteki tagjait
hibáztatták, de sokkal több hazafi volt a fedélzeten, a kapitány pedig Kosvárból
származott. Súlyos csapást jelentett ez Igazság büszkeségére és vezetőképességére.
Egyesek szerint akkor döntötte el, hogy föláldozza magát egy végső megoldás
érdekében.
*
Azt hiszem, a Bolond ültette a fülébe. Rengeteg időt töltött a Királyné Kertjében
Kettrickennel és őszinte csodálattal dicsérte a változásokat. Őszinteséggel pedig sokat
lehet elérni. A nyár végére már hangosan kacagott a Bolond tréfáin, sőt, sikerült
rávennie, hogy tegyen látogatásokat a királynál is. Mint trónörökös királyné, rá nem
hatottak Wallace szavai, s végül Kettricken maga készített el néhány erősítő italt a
királynak és egy darabig úgy tűnt, Elmés föléledt kissé a szavaitól és a
gondoskodásától. Azt hiszem, a Bolond úgy döntött, hogy Kettricken segítségével éri el
azt, amibe nem tudta belerángatni Igazságot és engem.
Hűvös őszi délután volt, amikor először szóba hozta. A kertben voltunk, szalmát
kötöztünk az érzékenyebb növények köré, hogy jobban átvészeljék a telet, ami Türelem
javaslata volt. A nyár alatt Kettricken félénk tanácsadójává vált a kertek és a
növénytermesztés kapcsán. Füzével egy másik virágágyásnál térdelt és ők is
kötözgettek. A kis Rozmaring mellettünk ácsorgott és adogatta a szalmát és a kötelet.
Kettricken egy-két udvarhölgye is ott volt, de ők távolabb üldögéltek és halkan
beszélgettek. Az ujjaim lassan teljesen érzéketlenek lettek a hidegtől és a füleim is
vörösek lehettek, de Kettricken látszólag jól érezte magát. Akárcsak Igazság, örökké
valahol agyam hátsó zugában. Továbbra is velem akart tartani, miután megtudta, hogy
ismét szipolyozottak után vadásztam egyedül. Lassacskán alig vettem észre a jelenlétét
az elmémben. Azt hiszem, éreztem, ahogy fölriad, amikor Kettricken megkérdezte, hogy
mennyit tudok az Elődökről. – Vajmi keveset, fenség – mondtam az igazságnak
megfelelően és gondolatban újabb ígéretet tettem, hogy átfutom végre a rám bízott
tekercseket.
– Miért csak keveset? – követelte.
– Nos, meglehetősen kevés írás maradt róluk. Úgy vélem, egy
időben olyantermészetes volt a jelenlétük, hogy nem találták
szükségesnek papírra vetni az
ismereteket. Amit pedig mégis leírtak róluk, nagyon töredékes és elszórt. Egy tudós
kellene hozzá, hogy összegyűjtse ezeket a leírásokat...
– Mint például a Bolond? – kérdezte gúnyosan. – Úgy tűnik, többet
tud róluk, mint bárkimás, akivel eddig találkoztam. – Hát, szeret
olvasni és sokat...
– Elég a Bolondból, én az Elődökről akarok beszélni veled –
vágott közbe.A hangsúlya meglepett, de mikor fölpillantottam,
elködösült tekintettel nézett ki a tenger felé. Nem akart goromba,
sem szigorú lenni, egyszerűen határozott célja volt.
Megjegyeztem magamban, hogy az elmúlt hónapokban sokkal
határozottabb lett, sokkal fenségesebb. – Tudok egy
keveset róluk – vallottam be tétován. – Akárcsak én.
Rakjuk össze a tudásunkat. Én kezdem.
– Ahogy óhajtja, fenség.
Megköszörülte a torkát. – Réges-régen Bölcsesség király idején kegyetlenül ostromolták
a Hat Hercegséget a tenger felől. Mikor minden más csődöt mondott és attól tartott,
hogy a következő nyáron nem tud ellenállni a támadásoknak és minden elbukik, úgy
határozott, hogy a telet azzal tölti, hogy megtalálja a legendás Elődöket.
Eddig ismerős?
– Nagyjából. Ahogy hallottam, a legendák istenként hivatkoznak
rájuk, a Hat Hercegségnépei pedig mindig egyféle vallási
fanatikusnak tartották Bölcsességet, majdnem őrültnek, ha
ilyesmikről volt szó.
– A szenvedélyes és látnoki képességű embereket gyakran tartják
őrülteknek –mondta. – Folytatom. Egyik ősszel elhagyta a
kastélyát és csak annyit tudott, hogy az Elődök az Esővadonban
laknak, túl a Hegyvidéki Királyság legmagasabb hegyein.
Valahogyan megtalálta őket és megnyerte őket szövetségesnek.
Visszatért Kosvárba és együtt elűzték a fosztogatókat. Helyreállt
a béke és a kereskedelem, az Elődök pedig megfogadták neki,
hogy visszatérnek, ha újból szükség van rájuk. Egyetértünk? –
Mint korábban... Sok dalnokot és poétát hallottam már, akiknek
hősökről és küldetésekről szóló történeteik is mind így
végződnek. Mindig megígérik, hogy ha szükség van rájuk,
visszatérnek. Néhányan akár a síron túlról is. – Éppenséggel –
jegyezte meg Türelem felénk fordulva –, Bölcsesség soha nem
tért vissza Kosvárba. Az elődök a lányához, Gondos
hercegnéhez jöttek és fölajánlották a s z ö v e t s é g ü k e t .
– Honnan tudja ezt? – követelte Kettricken. Türelem megvonta a
vállát. – Egy öreg dalnok szokta így énekelni apám udvarában –
mondta és szórakozottan vissza is fordult a növényei felé.
Kettricken eltöprengett egy darabig. A szél kibontotta a haját és arca elé fújta aranyszín
pókháló gyanánt. – Nem számít, hogyan végződik a visszatérésről szóló történet. Ha
egy király fölkereste őket és segítséget kér tőlük, gondolod, hogy nem tennék meg
újból, ha egy másik király fölkeresné őket? Vagy egy királyné? – Talán – feleltem
kelletlenül. Magamban azon töprengtem, hogy vajon nem a honvágy hajtja-e? Voltak,
akik már arról pletykáltak, hogy csak nem akar jönni a gyermekáldás... Annak ellenére,
hogy egyre több asszony látogatta a köreit, nem volt igazán hozzá közel álló, akivel
barátkozhatott volna. Magányos, gyanítottam.
– Úgy gondolom... – kezdtem finoman
megfogalmazni lebeszélésemet.
Mondd meg neki, hogy jöjjön el hozzám és beszéljen róla. Többet akarok tudni –
Igazság gondolata izgatottnak érződött, ami nyugtalanított. – Úgy gondolom, hogy föl
kellene keresned Igazság herceget, hogy beszélj vele erről – javasoltam neki
engedelmesen.
Sokáig hallgatott, aztán, amikor megszólalt, halkan csak hozzám intézte a szavait. –
Nem hiszem. Csak egy újabb hóbortomnak tartaná. Hallgatja majd egy darabig, azután
elkezdi bámulni a térképeit a falakon, vagy ide-oda tologatja a dolgait az asztalon, amíg
várja, hogy befejezzem, aztán mosolyogva elküld. Megint – elcsuklott a hangja.
Elsöpörte a haját az arca elől, aztán megtörölte a szemeit. Kinézett a tengerre és olyan
távolinak tűnt hirtelen, mint Igazság, amikor a Mesterséget használta. Csak nem sír?
Nem tudtam leplezni bosszúságomat, amiért ez meglepte.
Kísérd el hozzám. Most, azonnal!
– Fenség
?
– Egy
pillanat
–
elfordult
tőlem és
úgy tett,
mint aki
az orrát
vakargat
ja.
Tudtam,
hogy
akönnye
it törli le.
–
Kettrick
en? –
próbálko
ztam
közvetle
 nebb
hangne
mmel. –
Menjünk
el hozzá
ezzel az
ötlettel,
most
rögtön.
Én is
veled
megyek.
– Nem
tartod
ostobas
ágnak?
–
kérdezte
tétován,
de nem
nézett
rám. – A
dolgok
pillanatn
yi állása
alapján
úgy
hiszem,
minden
szóba
jöhető
segítség
et
számítá
sba kell
vennünk
–
mondta
m az
igazság
nak
megfelel
ően.
Rájötte
 m, hogy
magam
is
elhittem,
amit
mondta
m. Hát
nem
erről
beszélt
Árny és
a
Bolond
is?
Talán
Igazsággal mi voltunk szűk látókörűek.
– Akkor
menjünk
. De...
meg kell
várnod
a
szobám
előtt,
amíg
összesz
edek
párteker
cset,
hogy
megmut
assam
neki.
Csak
pár
pillanat
az
egész –
Türelem
felé
fordult
és
hangosa
bban
 szólalt
meg. –
Türelem
úrnő,
megkér
hetném,
hogy
fejezze
be
ezeket a
növénye
ket is?
Más
dolgom
akadt.
– Termész
etesen,
fenség,

örömme
l.
Lementünk a kertből és elkísértem a szobájáig. Többet várakoztam a folyosón, mint
amennyit mondott. Mikor kilépett, Rozmaring jött mögötte, aki ragaszkodott hozzá, hogy
ő vigye a tekercseket. Kettricken megmosdott, átöltözött és fölvette azokat az
ékszereket, amiket Igazság ajándékozott neki eljegyzésükkor. Kellemes parfümillat
lengte körül. Óvatosan rám mosolygott, amíg végigmértem.

– Fenség,
nem
találok
szavaka
t... –
Úgy
bókolsz
nekem,
ahogy
Pompa
szokott
–
jegyezte
meg
mosolyo
gva,
aztán
 elindult.
Elhaladt
ában
láttam,
hogy
elpirult
egy
kicsit.
Így kiöltözik, hogy beszéljen velem? Azért öltözött ki, mert... vonzó akar lenni – hogy
lehet valaki, aki képes mások gondolatában olvasni, ilyen járatlan az asszonyok
dolgaiban?
Talán kevés ideje volt, hogy ismereteket szerezzen ezen a téren.
Visszavontam a gondolataimat és Kettricken után siettem. Éppen akkor értünk Igazság
ajtajához, amikor Kharim kilépett, karján egy szennyeskosárral. Furcsának tűnt, amíg
be nem léptünk. Igazság halványkék vászoninget viselt, levendula és cédrus illata
lengte körül, amiről egy ruhásszekrény jutott az eszembe. Haja és szakálla rendezett
volt; jól tudtam hogy pár percnél tovább soha nem állt meg úgy a haja. Ahogy Kettricken
félénken előrelépett és köszöntötte, ráébredtem, hogy hónapok óta nem láttam
ilyennek. A Mesterség lesoványította és még több ősz hajszál csillogott a hajában. A
szeme és a szája körül újabb ráncokat fedeztem föl. Ilyen rosszul nézek ki? Az ő
szemében nem.
Ahogy Igazság kézen fogta és egy lócához vezette, Kettricken a Mesterség
csábításához hasonlatos éhséggel a szemében nézett rá. Keze belesimult Igazságéba,
én pedig elkaptam a tekintetemet, amikor Igazság kezet csókolt neki. Kettricken
érzelmei olyan erővel ostromolták az elmémet, mintha tengeren lennék csata közben.
Megdöbbenést éreztem Igazság felől. Takard el az elmédet – mondta és eltűnt a
fejemből. Egy pillanatig szédelegtem a hirtelen változás miatt. Tényleg nem tudta –
gondoltam magamban és örültem, hogy nem hallotta. – Uram, azért jöttem, hogy a
figyelmedet kérjem egy... ötletemmel kapcsolatban – Kettricken szemei az arcát
kutatták.
– Természetesen – felelte Igazság aztán rám nézett. – FitzLovag, csatlakozol
hozzánk?– Ha óhajtod, uram – leültem a kandalló túlsó végébe. Rozmaring mellém állt
a tekercsekkel. Valószínűleg a Bolond vihette el a szobámból, gondoltam, ám ahogy
Kettricken egyesével kiteregette a tekercseket magyarázatai közben, láttam, hogy
mindegyik a Hegyvidéki királysággal foglalkozott.
– Bölcsesség király volt az első Hat Hercegségből származó nemes, aki a mi
földünkrelépett... a Hegyvidéki Királyságba és nem azzal a szándékkal jött, hogy
háborúzzon velünk, ezért jól emlékszünk rá a történelemből. Ezek a tekercsek, amiket
az ő ideje alatt másoltak, mind a Hegyvidéki Királyság útjairól szólnak és Bölcsesség
utazásairól. Tehát közvetve az Elődökről – kitekerte az első tekercset. Igazsággal együtt
csodálkozva hajoltunk közelebb. Egy térkép, amit elfakított az idő, talán rosszul is lett
átmásolva, de térkép volt a Hegyvidéki Királyságról, hágók és ösvények bejelölésével.
Néhány kanyargós vonal a hegyeken túlra vezetett.
– Az itt megjelölt utak egyike az Elődökhöz vezethet, mert ismerem a hegyvidéki
utakat,de ezek egyike sem kereskedelmi útvonal és semmilyen általam ismert faluhoz
nem vezetnek. Egyetlen ma ismert úttal sincsenek kapcsolatban, hanem jóval
öregebbek azoknál. Tehát mi másért lennének bejelölve, ha nem azért, mert
Bölcsesség király arra j á r t ? – Ilyen egyszerű volna? – pattant föl Igazság és egy
marék gyertyával tért vissza, hogy jobban megvilágítsa a térképet. Gondosan
kisimította a tekercset és fölé hajolt. – Több út is vezet az Esővadonba a térkép szerint.
Egyiknek sincs jelölve semmi a végén. Honnan tudhatjuk melyik az? – tiltakoztam. –
Talán mind az Elődökhöz vezetnek – próbálkozott Kettricken. – Miért kellene csak
egyetlen helyen élniük?
– Nem! – egyenesedett föl Igazság. – Legalább kettőnek volt valami jelölés a
végén, deaz átkozott tinta kifakult. De volt ott valami, én pedig meg fogom tudni mi volt
az. Még Kettrickent is megdöbbentette a hangjából áradó lelkesedés. Azt hittem, hogy
udvariasan végighallgatja, nem azt, hogy tiszta szívvel támogatni fogja. Körbesétált a
szobájában, a Mesterség úgy sugárzott belőle, mint a kandallóból a m e l e g .
– A téli viharok már a partoknál járnak, bármelyik nap ideérhetnek. Ha pár napon
belülelindulok, még járhatóak lesznek a hágók, mikor a Hegyvidéki Királyságba érek.
Átvághatok rajtuk... bárhová is vezessenek. Tavaszra pedig visszaérek, talán a
szükséges segítséggel.
Elnémultam. Kettricken tovább rontott a helyzeten.
– Uram, nem gondoltam, hogy te akarsz útra kelni. Itt kell maradnod és nekem
kellmennem. Ismerem a hegyvidéket, ott születtem. Te talán nem élnéd túl. Nekem kell
az
Áldozatnak lennem.
Öröm volt látni, hogy Igazság ugyanolyan ostobán bámul rá, mint én. Talán ő is rájött,
milyen lehetetlen dolog volt. Lassan megrázta a fejét. Megfogta mindkét kezét és a
szemébe nézett.
– Úrnőm – sóhajtotta –, ezt nekem kell megtennem. Többször is kudarcot vallottam
aHat Hercegséggel szemben. És veled szemben is. Mikor megérkeztél az udvarba,
nem volt türelmem az Áldozat-nézeteidhez. Azt hittem, hogy egy leány idealista
elképzelései, pedig ez nem igaz. A mi birodalmunkban nem így hívják, de ugyanezt
érzik; a szüleimtől tanultam. A Hat Hercegség mindennél előbbre való. Megpróbáltam,
de most már látom, hogy mindig másokat küldtem magam helyett. Csak ültem,
használtam a Mesterséget és te is láthatod, hogy mibe került ez nekem. De katonákat
és matrózokat küldtem, hogy életüket adják a Hat Hercegségért. Még a saját
unokaöcsémet is, hogy végezze el a kegyetlen és véres munkákat. De minden áldozat
ellenére a partvidékünk még mindig nincs biztonságban. Elérkezett az utolsó esély.
Küldjem talán a saját királynémat, hogy tegye meg helyettem? – Talán... – Kettricken
hangja elbizonytalanodott. Belenézett a kandalló tüzébe. – Talán mehetnénk együtt?
Igazság megfontolta. Komolyan és határozottan megfontolta. Láttam Kettricken arcán,
hogy ő is észrevette. Mosolyra húzta a száját, de el is halványult, amint Igazság
megrázta a fejét.
– Nem merem – mondta komoran. – Valakinek itt kell maradnia, valakinek,
akibenbízhatok. Elmés király... apám beteg. Féltem őt, féltem az egészségét. Amíg
távol vagyok és apám beteg, valakinek itt kell maradnia, hogy képviseljen engem. –
Szívesebben mennék veled – mondta Kettricken harciasan. Lesütöttem a szemem,
amikor Igazság ujjaival megtámasztotta Kettricken állát és a szemébe nézett.
– Tudom – mondta halkan. – Ezt az áldozatot kérem tőled. Itt kell maradnod,
pedigszeretnél velem jönni. Megint egyedül kell maradnod. A Hat Hercegség
érdekében. Valami elszállt Kettrickenből. Vállai megroskadtak, ahogy fejet hajtott
Igazság akarata előtt. Mikor Igazság magához vonta, csöndben fölálltam és
Rozmaringot magam előtt terelve kisurrantam a szobából. A szobámba mentem és
megkésve forgattam az Elődökről szóló tekercseket.
Nemsokára egy apród érkezett üzenettel.
– A vacsora utáni órában várják a király szobájában – mondta. Elcsüggedtem. Alig
kéthete jártam nála, nem akartam ismét találkozni vele. Ha azért hivatott magához,
hogy miért nem kezdtem már el udvarolni Szeretetnek, nem tudtam, mit mondjak. Attól
féltem, hogy nem tudom fegyelmezni magam. Határozottan nekifogtam egy tekercs
olvasásának. Reménytelen volt. Csak Mollyt láttam.
A parton töltött nap óta Molly nem akart beszélni a dologról. Bizonyos szempontból
megkönnyebbültem, de többé már nem csacsogott arról, hogy miket vár el tőlem, ha
majd a férje leszek és gyermekeink születnek. Magában föladta a reményt, hogy valaha
is házasok leszünk. Nem vádolt, tudta, hogy nem az én választásom volt Szeretet, de
azt sem kérdezte meg, hogy mi lesz velünk. Úgy éreztem, hogy akárcsak Éjszem, Molly
is csak a mának élt. Minden együtt töltött éjszakát úgy fogadott el, mint egy teljes
egészet és nem kérdezte meg, lesz-e következő alkalom. Nem volt elkeseredett, inkább
visszafogott: elhatározta, hogy nem ereszti el ami nekünk jut, azért ami esetleg nem
lehet a miénk holnap. Nem érdemeltem meg egy ilyen hűséges lélek odaadását. Mikor
elaludtam mellette az ágyában, az ő ereje védett meg mindkettőnket. Nem rendelkezett
a Mesterséggel, sem az Ösztönnel, az ő mágiája ezeknél erősebb volt és a saját
akaratának erejével használta. A szobájában együtt töltött idő külön idő és világ volt,
amit ő teremtett nekünk. Elviselhetetlen lett volna, ha vakon bízta volna rám a szívét és
az életét, de még ennél is szörnyűbb volt, hogy azt hitte, súlyos árat kell majd fizetnie
azért, mert kitartott mellettem. Mégsem vádolt miatta, én pedig nem voltam elég erős
hozzá, hogy elforduljak tőle és boldogabb életet kívánjak neki. Legmagányosabb
óráimban, amikor a Kosvár körüli utakat róttam mérgezett kenyérrel a
nyeregtáskámban, gyávának tartottam magam és rosszabbnak egy tolvajnál. Egyszer
azt mondtam Igazságnak, hogy nem tudom és nem is akarom megcsapolni egy másik
ember energiáját, hogy magamat erősítsem. Mégis, minden nap ezt tettem Mollyval. A
tekercs kiesett az ujjaim közül. A szoba levegője hirtelen fullasztó lett. Fölkerestem
Türelem szobáját.
Bár régóta nem látogattam már meg, nappalija mit sem változott, csak a szanaszét
heverő dolgok legfelső rétege, ami legújabb érdeklődésének tárgya volt. Ezúttal ősszel
begyűjtött füvek és növények kötegei lógtak és száradtak mindenütt. Úgy éreztem
magam, mintha egy kifordított réten vágnék keresztül, ahol a fejemet kellett kapkodnom
a lelógó virágok elől. – Egy kicsit alacsonyra akasztottad őket – panaszkodtam. – Nem,
te nőttél túl magasra. Húzd ki magad, hadd lássalak.
Engedelmeskedtem, bár ezáltal macskafüvek vették körbe a fejemet.
– Nos, az evezés meg az öldöklés legalább megerősített. Sokkal jobban nézel ki,
mintamikor visszatértél a hegyvidékről. Ha már ilyen nagyra nőttél, segíthetsz
fölaggatni e z e k e t . Minden további félrebeszélés nélkül munkába állított.
Fonaldarabkákat erősítettem mindenhez amihez csak lehetett, aztán füvek kis
csomóját kötöztem a másik végéhez. Éppen egy széken állva nyújtózkodtam és
az ajtók fölé kötözgettem a füveket, amikor megkérdezte – Miért nem
panaszkodsz mostanság amiatt, hogy mennyire hiányzik M o l l y ?
– Változtatna valamin? – kérdeztem csöndesen. Igyekeztem beletörődöttnek
hatni.– Nem – elhallgatott, mintha töprengett volna valamin. Újabb köteg füvet
adott föl. – Ez rovátkalevél. Nagyon keserű. Egyesek szerint megakadályozza,
hogy teherbe essen valaki. Ez persze nem igaz, legalábbis nem megbízható. De
ha valaki túl sokáig fogyasztja, megbetegedhet tőle – újból morfondírozott
valamin. – Talán ha beteg az asszony, nehezebben fogantat. De én nem
javasolnám senkinek, különösen ismerősnek nem.

– Akkor miért szárítod? – kérdeztem kis idő múltán, amikor sikerült

társalgásihangnemre bírnom magam. – Vízbe áztatva toroköblögetőnek lehet
használni. Molly legalábbis ezt mondta, amikor összefutottunk a kertben és
éppen ezt szedte.
– Értem – megkötöttem a fonalat. Még az illata is keserű volt. Korábban
azontűnődtem, hogy miért nem vette észre Igazság, ami az orra előtt volt. Miért
nem gondoltam erre? Milyen lehetett neki, hogy féljen attól, amire egy házas
asszony vágyott? Amire Türelem is hiába vágyott? – ...hínárt, FitzLovag? –
Elnézést... – riadtam föl. – Azt kérdeztem, hogy ha volna egy szabad délutánod,
gyűjtenél-e nekem egy kis hínárt a parton? Azt a feketét, aminek mostanság
olyan nagy keletje van. – Megpróbálok – feleltem szórakozottan. Vajon hány évig
kell Mollynak aggódnia? Mennyi keserűséget kell még lenyelnie? – Mit bámulsz?
– kérdezte Türelem. – Semmit. Miért?
– Mert kétszer megkértelek már rá, hogy mássz le a székről. Még sok
aggatnivalónkv a n .
– Elnézést. Keveset aludtam múlt éjjel. Ma egy kicsit holdkóros vagyok.–
Egyetértünk. Ideje, hogy többet aludj éjszaka – kicsit erősebb hangsúllyal ejtette
ki a szavakat. – Most pedig mássz le végre arról a székről.
Nem sokat ettem aznap. Pompa egyedül ült az emelvényen és mogorvának tűnt.
Legyeskedőinek köre az alsóbb asztaloknál vacsorázott, nem értettem, Pompa miért ült
külön tőlük. A rangja meg volt hozzá, de miért választotta az egyedüllétet? Magához
hívatta az egyik hajbókolásra hajlamos dalnokot, azok közül, akiket Fészekből hozatott.
Mindegyikük a Hercegségre jellemző orrhangon énekelt és a hosszú, elbeszélő
eposzokat kedvelte. Az a dalnok éppen Pompa anyai nagyapjának egyik hosszadalmas
kalandját dalolta. Hallgattam, amennyire képes voltam; valami vadászatról volt szó,
arról, hogyan hajszolta a halálba a lovát a hős, miközben egy hatalmas szarvast
üldözött, ami vadászok nemzedékét kerülte már el. Vég nélkül dicsérte a nemes lelkű
lovat, ami a halálába futott gazdája kedvéért. A lovas ostobaságáról nem szólt a dal,
amiért egy ilyen nagyszerű állatot elpazarolt egy nagy adag kemény, rágós húsra és
egy kusza agancskoronára.
– Rosszul nézel ki – mondta Burrick egyszerűen, amikor megállt mellettem.
Fölálltamés együtt sétáltunk keresztül a termen.
– Túl sok jár a fejemben. Túl sokfelé kell elosztanom a gondolataimat. Néha úgy
érzem,hogy ha lenne elég időm ahhoz, hogy egy problémámmal foglalkozzak,
meg tudnám oldani, aztán mennék végig a többin. – Mindenki ezt hiszi, de nem
így van. Végezd el, amit tudsz és idővel hozzászoksz a t ö b b i h e z . –
Például?
– Mint például sántának lenni. Vagy fattyúnak. Mind megtanulunk együtt élni
olyandolgokkal, amikre megesküdtünk, hogy nem vagyunk képesek. De ezúttal
mi bánt?
– Semmi, amit most elmondhatnék. Itt pedig semmiképp.
– Ó, megint olyasmi – rázta meg a fejét. – Nem irigyellek, Fitz. Néha csak arra
vanszüksége az embernek, hogy kipanaszkodja magát. Tőled még ezt is elvették.
De vésd
a fejedbe: bízom benne, hogy meg tudod oldani még akkor is, ha az ellenkezőjét g o n d
olod.
Vállon veregetett, aztán már kint is volt az udvaron. Már félúton jártam a szobám felé,
amikor rájöttem, hogy Burrick immár egyenrangúként beszélt velem. Végre felnőtt
férfinak tartott. Talán jobban boldogulnék, ha én is elhinném magamról. Kihúztam
magam és a szobámba mentem.
Régóta nem fordítottam olyan nagy gondot az öltözködésemre, mint akkor este.
Eszembe jutott, ahogy Igazság inget cserélt mielőtt Kettricken megérkezett volna. Miért
nem vette eddig észre Kettrickent? És én Mollyt? Mi mindent tett még Molly értünk, amit
nem vettem észre? Nyomorúságos hangulatom visszatért. Eldöntöttem, hogy éjszaka,
miután Elmés elbocsátott, nem hagyom, hogy Molly még több áldozatot hozzon értem.
Egyelőre csak annyit tudtam tenni, hogy kivertem a fejemből. Hátrafogtam a hajam,
ahogy a harcosok szokták és úgy éreztem, én is rászolgáltam, hogy úgy viseljem.
Elmés király lakosztálya előtt Igazsággal és Kettrickennel találkoztam. Soha azelőtt nem
láttam őket úgy együtt. Hirtelen a trónörökös és úrnője állt előttem. Igazság zöld és kék,
Kettricken bíbor és fehér színekbe öltözött, haját ezüst háló fogta össze és még mindig
viselte Igazságtól kapott ékszereit. Megtorpantam. Az arcuk komor volt, úgy
következtettem, ők is Elméshez igyekeztek. Formálisan köszöntem nekik és óvatosan
Igazság tudtára adtam, hogy a király engem is hivatott. – Nem – tájékoztatott
Igazság. – Én hívattalak, hogy jelenj meg a király előtt az oldalunkon. Azt akartam, hogy
tanúként jelen legyél. Megkönnyebbültem. Tehát nem Szeretetről volt szó. – Minek
legyek a tanúja? – nyögtem ki. Úgy nézett rám, mintha félnótás lettem volna. – A
király engedélyét kérem, hogy az
Elődök keresésére indulhassak.
– Ó – észre kellett volna vennem az apródot, aki feketébe öltözve, kezében fél
tucattekerccsel állt mellettük. Rozmaring is ott volt, fehér és bíbor ruhában,
frissen fésült hajjal, mint egy kis virág. Rámosolyogtam, de az arca komoly
maradt. Igazság kopogtatott a király ajtaján. – Egy pillanat! – hallatszott
 Wallace hangja. Résnyire kinyitotta az ajtót, aztán megpillantva, hogy kit
akart kint tartani, pár pillanatnyi tétovázás után szélesre tárta az ajtót. –
Uram – hebegte. – Nem számítottam önre. Vagyis, nem tájékoztattak, hogy a
k i r á l y n a k . . . – Nincs szükség rád. Távozhatsz – Igazság általában még
egy apróddal sem volt ilyen n y e r s .
– De... a király... szüksége lehet rám... – a szemei ide-oda jártak. Tartott
valamitől.
Igazság szemei összeszűkültek. – Ha szüksége van rád, majd hívatlak. Várakozz csak.
Kívül. Légy kéznél, ha szükség van rád. Egy pillanatnyi tétovázás után Wallace kilépett
az ajtón és megállt. Beléptünk a szobába, Igazság maga csukta be az ajtót utánunk. –
Nem kedvelem ezt a fickót – mondta elég hangosan ahhoz, hogy kihallatsszon. –
Túlbuzgó, megalázkodó, fontoskodik és hajbókol. Nagyon rossz kombináció. A király
nem volt a szobájában. Ahogy Igazság az hálószobához lépett, a Bolond kinyitotta és
kinézett. Kiguvadt a szeme, aztán elvigyorodott és a földig meghajolt Igazság előtt.
– Ébredjen, felség! Ahogy megjósoltam! Megjöttek a
dalnokok!
– Bolond – dünnyögte Igazság kedvesen. Ellépett mellette és igyekezett
elrántani aköpenyét, amikor a Bolond megpróbálta megcsókolni a szélét.
Kettricken elnyomott egy mosolyt és belépett ő is. A Bolond megpróbált
elgáncsolni, amikor beléptem, de sikerült elkerülnöm. Majdnem belebotlottam
Kettrickenbe. A Bolond gonoszul rám vigyorgott, aztán Elmés ágya mellé
térdelt. A kezébe vette Elmés kezét és kedvesen m e g v e r e g e t t e . –
Felség? Felség, látogatói jöttek. A király lassan kinyitotta a szemét.
– Micsoda? Mi ez? Ki van itt? Igazság? Húzd el a függönyt, Bolond, alig látok
valamit.Kettricken? Mi ez az egész? Fitz! Mi folyik itt? – a hangja nem volt
erőteljes, egy kicsit recsegett, de jobban volt, mint vártam. Mikor a Bolond
félrehúzta a függönyöket és párnákat tolt a háta mögé, öregebbnek láttam,
mint Árnyat. Kettejük közötti hasonlóság egyre láthatóbb lett, ahogy Elmés
öregedett. A király arca beesett, megnyúlt egy kicsit, amitől a szemöldöke és
járomcsontja idősebb féltestvérére emlékeztetett.
Egészségesebbnek tűnt, mint amikor utoljára láttam. – Nos, mi folyik itt? – követelte
végigmérve minket.
Igazság mélyen, formálisan meghajolt, Kettricken pukedlizett, én pedig féltérdre
ereszkedtem, ahogy tanították és úgy is maradtam, lehajtott fejjel.
– Elmés király. Atyám. Engedélyedet kívánom kérni egy
feladatomhoz.
– Mi légyen az? – kérdezte Elmés.
– Válogatott emberekkel el akarom hagyni Kosvárat, hogy végigjárjam az utat,
amitBölcsesség király tett meg. A Hegyvidéki Királyságon át az Esővadonba
kívánok utazni,
hogy megtaláljam az Elődöket és megkérjem őket, tartsák be az ígéretüket, amit
Bölcsességnek tettek.
Rövid hitetlenkedő kifejezés suhant át Elmés arcán. Fölült az ágyban és kilógatta a
lábát. – Bolond, hozz bort. Fitz, kelj föl és segíts neki. Kettricken, kedvesem, segíts
átülnöm a kandalló mellé. Igazság, húzd az asztalt az ablak mellé, kérlek. Utasításaival
Elmés megtörte a formalitást. Kettricken olyan gyakorlottan segített neki, ami elárulta,
hogy nem először teszi, a Bolond a szekrényhez táncolt a poharakért és rám bízta,
hogy válasszak egy üveg bort Elmés készletéből. A borosüvegeket por lepte be, ami
arra utalt, hogy már régóta nem fogyasztottak belőlük, gyanakodva töprengtem el rajta,
hogy Wallace vajon honnan szerzi be a bort, amit a királlyal itat. A szoba többi része
legalább jó állapotban volt, sokkal jobban, mint Télbúcsúztató előtt. A rossz emlékű
füstölők hidegek voltak és egy sarokban álltak. Úgy látszott a király elméje t i s z t a .
A Bolond rásegített Elmésre egy vastag gyapjúköntöst és a lábára húzta a papucsát. A
király elhelyezkedett a székben, borospoharát az asztalra tette. Öregebb, sokkal
öregebb volt, de felidézte régi tekintélyét, ahogy gyermekkoromból emlékeztem rá. Ez a
csillogó tekintetű király talán meghallgatná házassági szándékomat Mollyval. Ismét
elátkoztam Wallace-t, amiért olyan rosszul bánt a királyommal. Ám nem az én időm
érkezett el. A király közvetlensége ellenére Igazság és Kettricken úgy állt, mintha karót
nyeltek volna. A Bolonddal székeket vittünk, hogy leülhessenek.
Igazság mögé álltam és várakoztam.
– Mondd el röviden – kérte Elmés Igazságot, aki úgy is tett. Egyesével
teregette kiKettricken tekercseit és hangosan fölolvasta a vonatkozó
megjegyzéseket. Hosszasan tanulmányozták a régi térképet. Elmés
eleinte csak kérdéseket tett föl, nem fűzött megjegyzéseket sem, amíg
meg nem kapott minden információt. A Bolond a széke mellett állt, hol rám
vetett sugárzó pillantást, hol grimaszokat vágott az apród felé, hogy
legalább egy apró mosolyt varázsoljon a megilletődött fiúra. Azt hiszem,
inkább
megrémítette szerencsétlen kölyköt. Rozmaring teljesen elfeledkezett arról, hogy hol
van és az ágy rojtjaival játszadozott.
Mikor Igazság befejezte a mondanivalóját és Kettricken megtette hozzáfűzéseit, a király
hátradőlt a székében. Belekortyolt a borba, aztán a Bolond felé tartotta, hogy töltse újra,
megint ivott belőle, felsóhajtott és megrázta a fejét.

– Nem. Túl sok a rím és a rejtvény, hogy ilyen elhamarkodottan belevágj,

Igazság.Eleget mutattál ahhoz, hogy küldötteket menesszünk, olyanokat,
akiket te választasz. Kellő kísérettel, ajándékokkal és levelekkel, amiben
fölhatalmazzuk őket, hogy tárgyaljanak a nevünkben. De a trónörökös?
Nem. Nincsen rá elég pénzünk. Pompa korábban nálam járt és átfutottuk
az új hajók építésének és a tornyok megerősítésének a költségeit. A
pénzünk egyre csak fogy, az emberek pedig talán nem vennék jó néven,
ha elhagynád a várost.
– Nem elmenekülök, hanem küldetésben járok, amely mindannyiunknak
hasznos lehet.Úrnőm pedig itt marad, hogy képviseljen engem, amíg távol
vagyok. Nem dalnokokkal és udvaroncokkal akarok utazni, uram.
Behavazott utakon haladnánk a hegyek közé. Csak egy kis katonai
különítményt vinnék és úgy utaznánk, ahogy a katonák. Ahogy s z o k t a
m.
– És gondolod, hogy ez megnyeri az Elődök tetszését, ha megtalálod őket?
Haléteznek egyáltalán.
– A legendák szerint Bölcsesség egyedül utazott. Úgy vélem, az Elődök
léteztek, őpedig meg is találta őket. Ha nem járok sikerrel, visszatérek és
folytatom, amit a nyáron elkezdtem. Mit veszíthetek? Ha sikerrel járok,
erős szövetségessel térek vissza.
– És ha meghalsz útközben? – kérdezte Elmés fáradtan. Igazság válaszra
nyitotta a száját, de mielőtt megszólalhatott volna, kivágódott az ajtó és
Pompa rontott be a szobába, vörös fejjel. – Mi folyik itt? Miért nem
értesített senki, hogy megbeszélés folyik? – gyilkos tekintetet lövellt
felém. A háta mögött Wallace kukucskált be az ajtóból.
Igazság halványan elmosolyodott. – Ha nem értesítettek a kémeid, miért vagy most itt?
Őket szidd meg, hogy nem értesítettek időben, ne engem – Wallace visszahúzta a f e j
ét.
– Apám! Tudni akarom, mi folyik itt! – Pompa kis híján toporzékolt. Elmés
mögött aBolond utánozta Pompa arckifejezését. Erre végre elmosolyodott
az apród, de aztán elkerekedtek a szemei és ismét komor arcot vágott.
Elmés Igazsághoz intézte a szavait. – Van valami indokod rá, amiért ki
akartad hagyni
Pompa herceget?
– Úgy vélem, nem tartozik rá – felelte. – És biztos akartam lenni felőle, hogy
adöntésedet nem befolyásolja senki sem – Igazság, aki hű a nevéhez.
Pompa felhorkant, kitágultak az orrlyukai, de Elmés föltartotta a kezét,
hogy elhallgattassa. Ismét Igazsághoz fordult. – Nem tartozik rá? Ki
képviselné a hatalmat, amíg te távol vagy? Igazság tekintete
megkeményedett. – Természetesen királyném képviselné az érdekeimet.
A hatalmat még mindig te képviseled, királyom.
– És ha nem térsz vissza...?
– Biztos vagyok benne, hogy öcsém pillanatok alatt hozzászokna az új
helyzethez –nem is próbálta leplezni a megvetését. Akkor értettem meg,
milyen mély sebeket ejtettek Igazságon Pompa ármánykodásai. Ha volt is
köztük testvéri kötelék, már nyoma sem volt. Csak riválisok voltak. Elmés
is hallotta Igazság hangjában az élt, de nem tudtam, hogy meglepte-e. Ha
igen, jól titkolta.
Pompa fölkapta a fejét annak hallatán, hogy Igazság el akarja hagyni Kosvárat. Túl
hirtelen szólalt meg ahhoz, hogy őszintén hangozzék. – Ha valaki elmagyarázná, hova
akar menni Igazság, talán magam válaszolhatnék rá, hogy mihez kellene h o z z á s z o
knom.
Igazság magában tartotta válaszát és apjára nézett.
– A bátyád – (a kifejezés nekem furcsán hangzott) – azt kívánja, hogy
engedjem el egyküldetésre. Minél hamarabb útra akar kelni az
Esővadonba, hogy megkeresse az Elődöket és segítséget kérjen tőlük.
Pompa szemei elkerekedtek. Nem tudom, hogy azért, mert nem hitt az Elődökben, vagy
azért, mert nem hitt a fülének, hogy milyen szerencse pottyant az ölébe. Megnyalta az
ajkát. – Én természetesen visszautasítottam – Elmés Pompát figyelte.
– De hát miért? – kérdezte Pompa. – Minden lehetőséget meg kell
fontolnunk...– A költségek túl magasak. Nem te jelentetted nekem,
nemrégiben, hogy a hajóépítések és a legénység bére csaknem
kimerítette a kincstárat? Pompa szemei megvillantak. – De azóta
megkaptam az aratási jelentéseket, apám. Nem sejtettem, hogy olyan jók
lesznek. Tudunk rá pénzt keríteni, feltéve, ha hajlandó egyszerűen
utazni.
Igazság hangosan vette a levegőt. – Köszönöm az előzékenységedet, Pompa. Nem is
tudtam, hogy az ilyen döntések a te hatáskörödbe tartoznak.
– Én csak tanácsokat adok a királynak, akárcsak te – mutatott rá sietve
Pompa.– Nem gondolod, hogy követek küldése célszerűbb lenne? –
próbálkozott Elmés. – Mit
gondolnának az emberek a trónörökösről, ha ilyenkor és ilyen ügyben elhagyja
K o s v á r a t ?
– Követek? – Pompa látszólag fontolgatta a kérdést. – Azt hiszem nem. Túl nagy
akérés. A legendák szerint Bölcsesség is személyesen kereste föl őket. Mit tudunk
ezekről az Elődökről? Megkockáztatnánk, hogy egy alattvalót küldünk és
megsértjük őket? Nem, azt hiszem ez esetben legalább a király fiának kell
mennie. Ami pedig Kosvár elhagyását jelenti... hát, te vagy a király, te még itt vagy.
Akárcsak a felesége.
– A királyném – mordult föl Igazság, de Pompa
folytatta.
– És én is. Kosvárt nem hagyja cserben. És a feladat? Talán megragadja az
emberekképzeletét, vagy, ha óhajtod, titokban tarthatjuk az egészet. Beállíthatjuk
úgy is, hogy egyszerű látogatás tesz hegyvidéki szövetségeseinknél. Különösen,
ha a felesége is vele tart.
– A királyném itt marad – hangsúlyozta Igazság Kettricken rangját. – Képviseli
ahatalmamat és védi az érdekeimet.
– Nem bízol apánkban, hogy ő ellátja? – kérdezte Pompa nyájasan. Igazság nem
szólt semmit, csak ránézett a kandalló mellett ülő öregemberre. A szeméből bárki
kiolvashatta volna a kérdést: Bízhatok benned? De Elmés, nevéhez hűen csak
kérdéssel válaszolt. – Hallottad Pompa herceg véleményét és az enyémet.
Ismered a sajátodét. Ezek fényében mit akarsz tenni?
Áldottam Igazságot, amiért csak Kettrickenre nézett. Sem bólintás, sem suttogás nem
zajlott le kettőjük közt.
– Az Esővadonba kívánok menni, hogy megtaláljam az Elődöket. A lehető
leghamarabbindulni szándékozom.
Elmés király lassan bólintott, nekem pedig összeszorult a torkom. Elmés széke mögött a
Bolond szaltót vetett, visszafelé cigánykerekezett és ugyanolyan figyelmesen visszaállt
Elmés mögé, mintha mi sem történt volna. Pompát ez nyugtalanította, de ahogy
Igazság letérdelt, hogy kezet csókoljon és megköszönje az apjának, olyan szélesen
elmosolyodott, ami egy cápának is a javára vált volna.
Kevés megbeszélnivaló volt. Igazság hét napon belül indulni akart. Elmés elfogadta.
Saját kezűleg akarta kiválasztani a kíséretet. Elmés beleegyezett, bár Pompa
eltöprengett ezen. Nem örültem, amikor távoztunkban Pompa hátramaradt, hogy pár
halk szót váltson Wallace-szal a nappaliban. Azon tűnődtem, hogy vajon Árny
beleegyezik-e, hogy megöljem Wallace-t. Már idejekorán megtiltotta, hogy elintézzem
Pompát és azóta a királyomnak is megígértem, de Wallace nem élvezett ilyen v é d e l
m e t . A folyosón Igazság röviden megköszönte, én pedig bátorkodtam megkérdezni,
hogy miért akarta, hogy jelen legyek.
– Hogy tanúja legyél – mondta elkomorodva. – Szemtanúnak lenni más, mint
későbbhallani róla. Emlékezz az elhangzott szavakra... hogy ne merüljenek
feledésbe.
Tudtam, hogy aznap éjszaka számíthatok Árny hívására.
Ennek ellenére nem tudtam ellenállni a csábításnak, hogy meglátogassam Mollyt. Újra
erősebbnek látván a királyt föléledtek a reményeim. Megfogadtam, hogy csak rövid
látogatást teszek Mollynál, csak beszélek vele, elmondom neki, hogy hálás vagyok
azért, amit értünk tett. Már a szobámban lehetek, mire Árny kinyitja a rejtekajtót.
Óvatosan kopogtam az ajtaján, sietve beengedett. Láthatta, milyen szenvedély hajt,
mert azonnal a karjaimba omlott, kérdések és kétségek nélkül. Megsimogattam ragyogó
haját, mélyen a szemébe néztem. Olyan hirtelen tört rám a szenvedély, ahogy az
olvadásban megáradt folyó sodrása elsöpri a gátakat. A halk beszélgetés szóba sem
jöhetett. Mollynak elakadt a lélegzete olyan hevesen öleltem magamhoz, aztán
megadta magát nekem.
Hónapoknak tűnt, mióta utoljára láttuk egymást. Mikor elhalmozott csókjaival, hirtelen
furcsán éreztem magam, bizonytalanul afelől, hogy miért vágyik rám. Olyan fiatal és oly
gyönyörű volt, hiúságnak tűnt azt gondolni, hogy olyan megtört, megviselt férfira vágyik,
mint én. Nem hagyta, hogy kételyeim támadjanak, inkább magára húzott, tétovázás
nélkül. Az eggyé válásban végre megértettem kék szemeiben csillogó szerelmét
irántam. Sütkéreztem szenvedélyének ragyogásában, ahogy sápadt kezeivel magához
ölelt. A félhomályban néha megpillantottam a párnán szétterülő szőke haját, orromban
éreztem a mézharmat és a havasi gyopár illatát, vagy éppen azt, ahogy hátraveti a fejét
és halkan hangot ad gyönyörének.
Később Molly meglepve suttogta a fülembe, hogy olyan heves voltam, mintha más
ember lennék. Feje a mellkasomon pihent. Némán feküdtem és cirógattam sötét haját,
ami mindig a füvei illatát árasztotta. Kakukkfű és levendula. Lehunytam a szemem.
Tudtam, hogy védtem a gondolataimat. Szinte kezdettől szokásommá vált, mióta
Mollyval voltam. Igazság nem védte a sajátját.
Nem akartam, hogy megtörténjék, de kétlem, hogy bárkinek is szándékában állt.
Reménykedtem, hogy én voltam az egyetlen, aki teljesen érzékelte, akkor talán nem
eshet baj, amíg nem beszélek róla. Addig, amíg sikerül kizárnom a tudatomból
Kettricken édes ajkainak ízét és lágy, fehér, fehér bőrét.
 (Folytatása következik)

Hat Hercegség térképe:

T a r t a l o m : E l ő z m é n y e k P r o l ó g u-------------------------------------------------------s
1-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------3
4-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------6
7-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------9

1 0 - 1 2
1 3 - 1 5
1 6 - 1 8
Térkép