Ady Endre

A verselő asszonyok

Nővéreim, verselő asszonyok,

Hogyan látjátok ti a Szépet?
Szebben kacag, hangosabban zokog
Tibennetek az élet?

Szerelem, szülés, lét és költözés:

Az élet-Szfinx nem asszony mása?
Bizonyosan nagyobb megkönnyülés
Az asszonynak sírása.

Bizonyosan szebb az örömötök

S harc nélkül jobban mertek sírni.
Óh, áldott az az asszonyok között,
Aki verset tud írni.

(Az Illés szekerén, 1908, A Muszáj-Herkules c. versciklusból)

Őszi, piros virágok

Lesznai Anna asszony, aki

olyan jóságos,
drága barátom, szeretni fogja
talán ezt a verset, s megvédi
bántói ellen.

Az Ősz piros virágait

Ismeritek, kis lyányok, akik jöttök
S félős, nevető vágyakkal köszöntök.

Az Ősz piros virágait,

Pirosaknak a leg-legpirosabbját
Mosti napjaim és nótáim adják.

Az Ősz piros virágait

Küldöm hozzátok ingyen vagy cserébe,
Hogy kegyetlen, kis kezetek letépje.

Az Ősz piros virágait,

Óh, drága, véres élve-virágok:
Így temetkeznek a büszke királyok.

(Ki látott engem, 1914, Őszi, piros virágok c. versciklusból)

LESZNAI ANNA VERSEI
(Hazajáró versek. Budapest, 1909. A Nyugat folyóirat kiadása)

Lesznai Anna asszony verses könyvét ajánlom azoknak a magyar férfiaknak, akik méltán és
régóta várják árva lelküknek egy gyöngéd nővérét. És evvel már majdnem el is árultam azt,
hogy amatőrnek a könyve a Hazajáró versek, de nagyszerű vallomása egy pompás
asszonyságú asszonynak. Az amatőr szó pedig senkit se bántson vagy örvendeztessen meg
hirtelen, mert nincs szebb és nemesebb mai ember az igaz amatőrnél. És nincs jobb írás annál,
mely kényszeríti az embert, hogy nagyon-nagyon érdekelje az írástevő élete, személye és
mivolta. Lesznai Anna szerencsés lehet, mert könyve után szeretettel próbálják őt maguk elé
eleveníteni a férfiak. S még szerencsésebb, mert ő nem tetszhetik az asszonyoknak, s azoknak
legkevésbé, akiknek érezniök kell, hogy elvallotta előlük a vallani valóikat.
Szóval: ez a könyv asszonykönyv, asszonyosan művészkedő, de emberesen becsületes: a
nővérünk könyve. Hiába, ez a nővér szó belekapaszkodik egyre a ceruzámba, tehát e szó
mögött kell keresnem Lesznai Annát s könyvének megállapítható értékét.
Valljuk be, hogy akik itt Magyarországon, száz-kétszáz ember, a szép őrültek szent, reformáló
harcát harcoljuk, vagy kívánjuk harcolni, szűkölködünk asszonyokban. Vannak Kleopátráink,
Szaffóink, Júliáink, sőt modern, messze, mai asszonyokról másolt másolataink is. De igazi
asszonytársaink alig vannak olyanok (hiszen csodát nem kívánunk, s a gondolkozás
amazonjait eszünk ágában sincs éppen Hunniában keresni), akikben már érzésekbe
dolgozódik fel a mi látásunk, akaratunk, gondolatunk, harcunk és vérvevő, keserves
mártírságunk. Lesznai Anna talán a legelső, akire nem túlos hivalkodással, de elég
büszkeséggel és sok örömmel elmondhatjuk: ez a mi szerelmes lyányunk, kiben nekünk
kedvünk telik. Mert ő már a mienk, kinek írás-vonásain, édes-fájdalmas panaszain, törvényes
tökéletlenségein, szép és megtorzult akkordjain döbbenő ujjongással fedezzük föl mássá
fejlődött (fejlődött, kifejlődött) önmagunkat. Lesznai Anna könyve magyar asszony-ember
testvéreinkhez kötött reménységeinknek dokumentuma s egy kicsit szimbóluma. Itt a bátor
asszony, kinél a bátorság nem új kalap, nem hisztéria, nem furcsa parfüm, nem kedv-lohasztó
férfiaskodás. Embersége, emberi bátorsága egy asszonynak, aki már nemcsak úgy csinálja, de
úgy is érzi az életet a maga asszonyi ereje szerint, mint mi.
Utálni való minden művészetdogma, s én az Élet minden megkapott enyhével és halálos
sebével (és egy kevés, jogot-adó munka címével is) utálom a l’art pour l’art dogmáját.
Utálom olyankor is, amikor – megfeledkezve – magam vétkezem evvel a bűnnel, s hinni és
hitetni szeretném, hogy az én művem: az én művem. Hogy nincs benne törvény, cél és más,
csak én, csak az, hogy véletlenül vers és néha önmagában és önmagától szép vers. E dogma
vagy akármi más művészeti dogma hivőinek megadóan bevallom, hogy úgynevezett szép
verseknél már szebbeket is írtak a Lesznai Annáéinál. De egy ember-lélek, egy kor hatása és
iránya, egy rajongó hit a kimondás kötelességében, egy én, aki a legkülönbeket érdekelteti, s
ha némi gyatrasággal is, de ki tudja magát bontani a Napra és elénk – ez szebb minden
dogmatikus szépnél.
Hogy miért járnak haza ezek a versek, ennek olyan szép oka van, hogy talán csupán ezért
írjuk ezt a kis írást. Ez nem a poéták ősi hazanyafogása, még csak nem is az Arany János
affektált borújú Kelet felé való képzeletszálldosása. Ez már a tudásnak, a mi tudásunknak
érzéssé érettsége: a Jövő hitvallása, a nagy, emberi panteizmus törvénye és e törvény
eredmény-próbája. Hazajárunk mind, mert vágyaink és csüggedéseink megszabott vágyak és
csüggedések, a nemlehetmásként. Elszállni véreinktől, egy kultúrától, egy titkos múlttól, majd
akkor tudunk, ha a Jövendő Lathamjai a Holdig repülnek.
*
Végül: Lesznai Anna nagyon cirógatja a szókat, azokat is, amelyek ezt a nagy becézést nem
érdemlik meg. Még nem tudja, hogy 999 szót kell megölni, hogy az ezredik, az igazi
megszülessen. Asszony, bőbeszédű, gyöngéd, öleltető (az ő szavainak, sorainak, rímeinek
verekedés helyett is ölelniök muszáj) és – kevésről sokat daloló. De érezzük, hogy a többi is
benne alszik már a lelkében, hit, kétség, valóság, a mieink az asszonyoldalon. Nővérünk ő –
újra le kell írnom a nővér szót –, akinek több köze van a bölcsőhöz, a Jövendőhöz, mint
nekünk, fivéreinek. A megvadultak, programosok, furcsák, ostobák és lopók vers-
zenebonájában legyen üdvözölve a mi önmaga, a mi igaz, gyöngén is erős poétanővérünk.

HSz 1909. október

Ady Endre