C. J. Box
 
Az isten

háta

mögött

 T. Jefferson Parkernek,

Brian Wiprudnak és Ken Wilsonnak

…és Laurie-nak, mindig

„Ki hitte, hogy Isten a szeretet,
mi a Teremtés végső törvénye,
bár a Természet véres örvénye
hite nyomába sikoltva eredt.”
Alfred Tennyson In memoriam
A. H. H., 56. ének (1850)
Első rész

Montana
 1
 
Cody Hoyt lelőtte a megyei halottkémet. Előző este minden
különösebb cél nélkül autózott Ford Expedition terepjárójával, ahogy
azt az utóbbi időben elég gyakran tette. Nyugtalan és feszült volt,
egyik cigarettát szívta a másik után, míg végül teljesen kiszáradt és
megfájdult a torka. Elhajtott az út menti kocsmák mellett, amelyeket
régebben előszeretettel látogatott, de most nem állt meg egynél
sem. Egyszer csak megcsörrent a mobilja. A diszpécser kereste:
kirándulók jelentették, hogy északkeletre, a Big Belt-hegységben egy
kiégett erdei házra bukkantak. Lehetséges, hogy valaki bennégett.
Ahhoz képest, hogy már június vége felé járt, az idő elég hűvös
volt, ráadásul már három napja megállás nélkül esett a völgyben.
Aznap este, mielőtt a felhők végre szétoszlottak és láthatóvá vált a
naplemente, Cody Hoyt havat látott az északi hegycsúcsokon.
Havat.
– Felküldtünk egy járőrkocsit – jelentette Edna, a diszpécser.
Cody kedvelte a nőt, annak ellenére, hogy önhatalmúlag a
pótmamájának nevezte ki magát, süteményeket meg főtt kaját hozott
neki, és megpróbálta mindenféle elvált nővel összeboronálni. – Úgy
látom, hogy te vagy az ügyeletes ma este.
– Ja – felelte.
Cody a megyei seriffhivatal nyomozója volt. Ha bármilyen
haláleset történt úgy, hogy nem volt tanú – baleset, öngyilkosság,
nagy ritkán emberölés –, automatikusan behívták a nyomozókat.
– Mert úgysincs semmi dolgod – ugratta Edna.
– Egyáltalán nincs – felelte a férfi halálosan komolyan.
– Otthon vagy?
– Aha – hazudott. – A meccset nézem a tévében. Egy pillanat,
mindjárt hozok valamit, amire jegyzetelhetek.
Tudta, hogy ha Edna akarná, ellenőrizhetné a diszpécserközpont
helymeghatározó rendszerét, és megnézhetné, merre jár a kocsija –
vagyis megnézhette volna. A Ford első lökhárítója alá ugyanis egy
GPS-egységet szereltek, de Cody egy hónappal azelőtt kiszedte
onnan. Nem akarta, hogy bárki is tudja, merre jár, vagy azt, hogy
egész éjszakákat tölt csavargással.
 Lehúzódott az út szélére, majd behajtott a Gem State bár előtti
hepehupás parkolóba. A kocsi kerekei felverték az apró, nedves
kavicsokat. A parkolóban egyetlen higanygőzlámpa világított
vészjósló árnyékokat szórva a területre. A nemrég elállt eső sok kis
pocsolyában gyűlt össze a földön, felszínükön csillogott a lámpa
fénye és az a néhány csillag, amely az esti viharfelhők között elvétve
látszott az égbolton. Öt másik kocsi is parkolt ott, mind pickup volt.
Cody tolla valahol a csikkel teli hamutartó mélyén lapult. Nagy
nehezen kikotorta, és a cigarettaparázs hagyta égésnyomokat
vizsgálgatta a műanyag száron.
– Oké – szólt bele a telefonba.
– A ház a Pisztrángos-patak mentén, a 124-es úton van, a
Vigilante táborhely után. A térképen úgy látszik, hogy a Helena
Nemzeti Parkerdő területén, de lehet, hogy magánházak is vannak
arrafelé.
Cody elvette a fülétől a telefont, hátradőlt és behunyta a szemét.
Nem írt le semmit. Kinézett az oldalsó ablakon. Két baseballsapkás,
kapucnis felsőt, koszos farmert viselő pasas tántorgott ki az ajtón.
Cody tudta, hogy zafírbányászok. Többen is foglalkoztak a
megyében drágakőbányászattal, engedéllyel leginkább egy-két fős
kisvállalkozások működtek ebben a kis iparágban. Hosszú évek óta
folyt már a szerény méretű kitermelés. A szürke kapucnis
bányásznak széle, hossza egy, a sárga felsős magas, sovány fickó
szemei mélyen ültek kiugró arccsontja fölött. Röhögve lökdösték
egymást. A cingár a hóna alatt szorított egy karton sört, amit nyilván
a visszafelé vezető útra tárazott be. Feltehetően sorra hajigálja majd
ki az üres dobozokat a kocsija ablakán a Big Beltsen lévő apró kis
bányába igyekezve. Amikor felnéztek, észrevették Codyt, de meg
sem próbáltak kiegyenesedni vagy józannak tűnni. Ügyet sem
vetettek a sáros terepjáróban ülő pasasra, mert a kocsin nem volt
semmilyen jelzés. A rendszámtábla sem árulta el, hogy rendőr ül a
kocsiban, mert hamis adatokat tartalmazott. Ha bárki rákeres, fiktív
címet és cégnevet kap.
– Cody! – szólalt meg Edna.
– Itt vagyok!
– Leírtad?
 – Aha.
– A bejelentők a York bárból telefonáltak. Megbeszéltük, hogy
addig ott maradnak, amíg egy rendőr oda nem megy, aztán elvezetik
a helyszínre. Doughertyt küldtük, most kérdezi ki őket. Szóljak nekik,
hogy maradjanak ott, amíg odaérsz?
– Nem szükséges – felelte Cody. – Ismerem azt a helyet. Mondd
meg Doughertynek, hogy folytassa, majd én is megyek. Mit mondtak
a szemtanúk?
– Hát… nem sokat. Azt mondták, elhagyatott, régi háznak nézett
ki, egy kicsit körbejárták. Szerintük egy holttest is van odabent, a
szag miatt gondolják. Talán egy kezet is láttak az ablakon át, de
magát a testet nem. Azt mondták, zuhogott az eső, épp sötétedett,
úgyhogy minél előbb el akartak tűnni onnan.
– Férfi vagy nő?
– Nem tudták. Azt mondták, hogy a kéz lehetett egy kesztyű vagy
egy bábu karja is, mert nem tűnt valódinak.
Cody bólintott. Az összeégett emberi test nemtelen torzóvá
változik. Járt olyan helyszínen, ahol akkora volt a forróság, hogy a
halott végtagjának izmai megsültek és összezsugorodtak. Úgy
nézett ki a holttest, mintha harcolna: a karok a mellkas előtt
behúzva, a térdek megrogyasztva, ahogy a bokszolók állnak a
ringben. A szag pedig… mint a perzselt disznóé…
A parkolóban a bányászok a motorháztetőre tették a pakkot, majd
kivettek és kinyitottak két dobozt. A kifröccsenő sör arcon találta a
kövér, szürke kapucnist, aki harsogva röhögött a képét törölgetve.
– Oké – mondta Cody Ednának. – És Edna! Hívd Larryt! Mondd
meg neki, hogy szükségem van rá.
Larry Olson volt az egyetlen detektív az ötfős bűnügyi osztályon,
akit Cody tartott valamire. Az alacsony, köpcös, kopaszra borotvált
férfi egy hússzínű tűzcsapra hasonlított, aki úgy lépett be a
helyiségbe, mint egy halk felkiáltójel. Larry Olson legendás volt
Montanában. Gondos megfigyelés és aprólékos nyomozás
segítségével oldotta meg az eseteket. Kifárasztotta a
gyanúsítottakat. Ahogy kifárasztotta a nyomozótársait is. Ha valahol
az államban elhúzódott egy megoldatlan bűneset, általában
„kölcsönvették” Larry Olsont. Azt beszélték, csak azért maradt
Helenában ahelyett, hogy állami vagy szövetségi nyomozónak állt
volna, mert ott akart lenni a három fia közelében, akiket az anyjuk
nevelt.
– Larry ma nincs ügyeletben – jegyezte meg Edna.
Várt egy kicsit, hogy Cody elismerje a tévedését, de a férfi
hallgatott. Végül Edna megszólalt.
– Cody?
A nyomozó eltartotta a fülétől a telefont, és krákogni kezdett,
mintha valami zavarná a vételt.
– Nem nagyon van itt térerő. Hívd fel Larryt! Ha lesz hálózat,
visszahívlak.
Azzal kinyomta a telefont, és ledobta az anyósülésre. Hányinger
tört rá, gyorsan kinyitotta az ajtót és kiszállt. Egyenesen egy tócsába
lépett.
– Ez jó volt! – mondta röhögve a sovány, sárga kapucnis
bányász. – Pont a közepébe!
Cody nem törődött velük. A térdére támaszkodva előrehajolt.
Mélyen belélegezte a hűvös hegyi levegőt, és hagyta, hogy az
oxigén átjárja a tüdejét. A füst után jólesett. Könnyezett, megtörölte a
szemét. A hideg víz belefolyt a csizmájába, és eláztatta a zokniját.
Bárcsak a cowboycsizmát vette volna fel!
– Minden oké? – kérdezte a cingár.
– Igen, minden oké.
– Kérsz egy sört? Biztos jólesne.
– Nem – felelte Cody. A két fickó nyilván azt hitte, hogy már
jócskán felöntött a garatra. Vagy az is lehet, hogy emlékeztek rá
azokból az időkből, amikor folyton kocsmákban ücsörgött.
– Kibaszott eső, mi? Minden nap. Faterom mindig azt mondta,
Montanában sose panaszkodjunk az esőre. Eddig be is tartottam.
De ez már kurvára nem normális! El Niño vagy mi a franc! Az időjós
fickó nyár nélküli nyárnak hívta.
Cody morgott valamit.
– Kérsz egy slukkot? – kérdezte a kövér, a bent tartott levegőtől
visszafojtott hangon, amiből Cody rájött, hogy a pasas egy füves
cigit tart az ujjai között. A nyomozó arca valószínűleg megnevettette
a bányászt, mert köhögni kezdett, és hatalmas marihuánafelhőt
pöfékelt ki magából.
– Jézusmária! – mondta a vékonyabb férfi, majd Codyhoz fordult.
– Ne is törődj vele!
– Csak próbálok barátságos lenni – mondta a másik, és újra
beleszívott a cigibe.
Cody Hoyt harmincnyolc éves volt, de gyakran nézték negyvenes
évei végén járó férfinak. Kócos, szőke haja, szögletes álla, kiugró
járomcsontja, törött orra volt, érdekes barna szemét rezes és
aranyszínű foltok pettyezték, a körülményektől függően. Gyakran
mondták, hogy undok vagy halott a tekintete. Szája sokszor húzódott
jellegzetes zsarumosolyra még akkor is, ha nem akarta. Általában
farmert, csizmát és hosszú ujjú inget hordott. A nyomozók nem
vettek fel egyenruhát, inkább úgy öltözködtek, ahogy a környéken
élők. Cody felhúzta az inge alját. A két férfi meglátta a csillag alakú
seriffjelvényt.
– Nekem van rá engedélyem! – hadarta gyorsan a füvet szívó
bányász a jointra bökve.
A megyében gyakorlatilag minden zafírbányásznak volt hivatalos
igazolása arról, hogy orvosi céllal fogyaszthat marihuánát, ezt Cody
jól tudta. És sokan közülük annyi növényt termesztettek otthon, ami
messze meghaladta a személyes használatot. Nem véletlen, hogy a
bányászok ugyanazokat az eszközöket használták, mint a
drogkereskedők: mérleget, kisebb szerszámokat, sok száz lezárható
tasakot.
Cody rájuk fogta a fegyverét.
– De tényleg… – hebegte a testesebb, miközben eldobta a jointot
és hátrálni kezdett. A csikk sziszegve aludt ki a sárban. – …tényleg
van igazolásom! Megmutatom! A francba, tudom, hogy nem szabad
nyilvános helyen szívni, de a fene vigye el, megint belehasított a
fájdalom a hátamba…
– Add ide a maradék sört! – mondta Cody.
Mindketten ledermedtek, aztán döbbenten pislogtak egymásra.
– A sört akarod? Elviheted – tüsténkedett a vékonyabbik lelkesen.
– De mi az ördögért kell magának a mi sörünk? Miféle zsaru akarja
azt a rohadt sört?
 – Én például nem – felelte Cody vigyorogva. Letette a fegyverét,
és beszállt a Fordba. Kihajtott a parkolóból, és közben arra gondolt:
olyan átkozottul akarta azt a sört, hogy mindkettőjüket képes lett
volna lelőni érte.
 
Miután három hónapon át kerülgették egymást, Cody
meghallgatta Larry néhány alapelvét. A férfi egyik délután, amikor
senki más nem volt rajtuk kívül az irodában, megállt Cody íróasztala
mellett, egy darabig nem szólt semmit, majd olyan közel hajolt
hozzá, hogy a szája szinte megérintette a fülét.
– Tudom, hogy nagymenő zsaru voltál Coloradóban. Azt is
tudom, hogy részeges és elbaszott alak hírében állsz. Hallottam egy-
két dologról, amiket még gyerekkorodban csináltál, és az elmebeteg,
gyilkos, proli családodról. Személy szerint két bácsikádat
tartóztattam le, egyet pedig börtönbe küldtem. Amikor visszaköltöztél
ide, kiakadtam, és amikor a seriff felvett, még jobban kiakadtam.
Csak arra tudok gondolni, hogy valami olyan fontos, de ronda dolog
jutott a tudomásodra róla, hogy nem volt más választása.
Cody nem válaszolt, csak legjobb, kifejezéstelen
zsarutekintetével nézett farkasszemet Larryvel, aki folytatta:
– Ha így van, örülj neki. Minél nagyobb a hatalmad, testvér, annál
jobb. De mivel együtt kell dolgoznunk, felhívtam néhány régi társadat
Denverből. Azt mondták, hogy őrült, erőszakos és kiszámíthatatlan
vagy. Olyan, mint egy megveszekedett mániákus, és mindenhol ott
voltál, mint fing a gatyában. De azt is mondták, hogy kibaszott
zseniális zsaru vagy, és minden ügyre úgy vetetted rá magad, mint
egy szteroidos bulldog. Egyszerre kaptál el egy gyerekpornókirályt
meg egy kerületi bírót. Viszont azt ugyancsak közölték, hogy nem
igazán akarnak veled dolgozni többé, mert nem akarják elveszteni
az állásukat, és a fél életüket azzal tölteni, hogy védjék a seggeteket
a polgármesternél meg a belső ellenőrzésen.
Ami engem illet, nálam tiszta lappal indulsz. De soha ne vágj át,
és ne hozz olyan helyzetbe, amilyenben nem szeretnék lenni. Csak
csináld a dolgodat, mutasd meg, mit tudsz, és akkor bízhatsz
bennem. De a bizalmamat ki kell érdemelni, mert elég sok minden
van a rovásodon, amivel Montanába jöttél.
 Cody hallgatott.
Larrynek még mindig volt mondanivalója.
– Négy dolgot kell tudnod erről a helyről. Először is: nálunk
évente egyszer van gyilkossági ügy. De ez nem jó. Ez rossz. Azért,
mert ezeknek a kreténeknek a többsége soha nem szerzett hozzá
elég tapasztalatot, hogy rendesen nyomozzanak egy gyilkossági
ügyben.
Miközben ezt elmondta, fejével az ajtó felé bökött, jelezve, hogy a
seriffhivatal és a városi rendőrkapitányság többi alkalmazottjára
gondol.
– Ha felmerül a gyilkosság gyanúja, és nem egy szimpla kocsmai
verekedésről vagy otthoni csetepatéról van szó, mindig úgy
csinálnak, mintha életükben először találkoznának ilyesmivel. A CSI-
on és a többi nyomozós filmen nőttek föl, és rögtön színészkedni
kezdenek, ahogy a tévében látták ahelyett, hogy előszednék a
kiképzésükön tanultakat.
Másodszor: minden nap az a legfontosabb kérdés, hogy hol
fogunk ebédelni. Majd rájössz, hogy ez a dilemma minden másnál
gyakrabban fog szóba kerülni.
Harmadszor: a rossz dolgok mindig pénteken történnek, és szinte
majdnem mindig azután, hogy vége a műszakodnak. Szóval, ha már
nem vagy szolgálatban, de ügyeletes vagy, jobb, ha nem iszol.
Ahogy hallottam, neked ez nem lesz könnyű.
Negyedszer, és ez a legfontosabb: minden rohadt lehetőséget
ragadj meg, hogy egyél és szarjál, mert ennek a megyének a
területe kilencszáz négyzetkilométer, és az egyharmadában
nincsenek utak.
Azzal Larry Olson kiviharzott az irodából.
 
Cody a harmadik és a negyedik alapelvre gondolt, miközben
felfelé haladt a hegyi úton. Újra eleredt az eső. Kövér cseppek
csapódtak a szélvédőnek, mintha öngyilkosok lennének. Cody egy
sötét, keskeny úton haladt. A Canyon Ferry-tó úgy gőzölgött az eső
miatt, mint egy tál fortyogó marhapörkölt. Ezen a ponton építették
meg a Missouri vizét felfogó, és a régi átkelőt elárasztó gátat. Balra
tőle a sötét fákkal tarkított kanyonfal emelkedett. Hirtelen ráeszmélt,
hogy éhes, nem vacsorázott. Eredetileg az volt a terve, hogy Yorkba
megy és eszik egy hamburgert, de az sör nélkül lehetetlen
küldetésnek tűnt.
És ami azt illeti, jól jött volna egy vécé is. Két nyilvános illemhely
volt a közelben. Cody utálta ezeket a helyeket, mert önkéntelenül is
mindig lenézett a gödörbe – néha még az elemlámpájával is
belevilágított –, csak hogy lássa, mi úszkál odalent. Túl sok
mindenre emlékeztette.
 
Amikor Cody meghallotta, hogy a Vigilante táborhely közelében
álló hegyi házban valaki bennéghetett, elszorult a szíve, és kormányt
szorító kezéből kifutott a vér. Agya eszeveszett száguldásba kezdett,
sokféle lehetséges forgatókönyv bukkant fel az elméjében. Azonnal
a legrosszabbra gondolt.
Előhúzta a telefonját, és felhívta Ednát.
– Jön Larry? – kérdezte a nőt.
– Hát, nem repesett a boldogságtól.
– Nem hibáztatom.
– És ne tegyél úgy, mintha nem lenne térerő.
Cody nagyot sóhajtott.
– Oké.
Edna egy lélegzetvételnyi szünet után folytatta.
– Felhívjam Scootert?
A megyei halottkémet Skeeter Kerley-nek hívták. Egy kicsit talán
túlságosan is élvezte a munkáját, és képtelenség volt vele együtt
dolgozni, amióta rájött, hogy ő az egyetlen választott tisztségviselő,
akinek jogában áll letartóztatni a seriffet. A helyi választásokig már
csak öt hónap volt hátra, és a halottkém szerette volna, ha a lapok
sokat írnak róla. Soha senki nem nyúlhatott a holttesthez, amíg a
halottkém meg nem érkezett. Lewis és Clark megyében
tulajdonképpen minden hulla az ő tulajdona volt, és az engedélye
nélkül nemhogy megmozdítani, de még csak hozzáérni sem lehetett.
– Ne, majd hívom, ha muszáj – felelte Cody. – Először
megnézem, hogy tényleg van-e ott valaki. A kirándulók akármit is
láthattak. Sok minden hasonlít egy emberi kézhez.
 – Én pedig nem is törődöm azzal a hívással, ami épp most futott
be. Egy részeg bányász azt állította, hogy a seriffhivatal egyik
alkalmazottja megpróbálta ellopni a sörét a bár előtt.
– Ja, igen, azzal ne is törődj – válaszolta Cody.
 
Nyugodtan, de sietősen vezetett. Határozottan vette a kanyarokat
és folyamatosan átlépte a dupla záróvonalat. A Fordon nem volt
megkülönböztető jelzés, ezért elfordított egy kapcsolót, amitől a
fényszórói ütemesen villogni kezdtek, és pszichedelikus hangulatot
árasztottak, ahogy rávetődtek a kanyon vizes oldalára és a
fenyőfákra. Az úton éppen átkelni készülő két jávorszarvas
dermedten nézett szembe Codyval az egyik kanyar után.
A férfi nagyot káromkodott, és balra rántotta a kormányt, mire a
kerekek lecsúsztak az útról, egyenesen a sáros árokba. De nem volt
elég gyors. Az egyik szarvas megmagyarázhatatlan módon elé
ugrott, fejét Cody felé fordította, és a tekintetük egy másodperc
töredékére összetalálkozott. A kocsi jobb oldali sárhányója
erőteljesen az állatnak csapódott. Az ütközés után a Ford
megpördült. Ha a jobb első kerék nem lett volna még az úton, az
autó valószínűleg a fák közé hajt. Cody visszarántotta a kormányt,
mire a Ford kiugrott az árokból.
Zihálva állt meg az út közepén. Tudta, hogy ha a fékek nem
fogtak volna, egyenesen a Canyon Ferry-tóba sodródik. A kocsi
tetején nehéz esőcseppek kopogtak. Csak az egyik fényszóró
világított bele a sötétségbe, de a zuhogó esőtől semmit sem lehetett
látni. Cody ellenőrizte a visszapillantó tükröket. A hátsó lámpák
vörös fényénél látta, hogy a másik szarvas felfelé ugrál a kanyon
oldalán, de amelyikkel ütközött, kapálózva, fejét rázva vonaglott.
– Francba!
Lelépett a fékről, és lassan megpróbált előregurulni, hogy lássa,
működik-e a kocsi. Néhány méter után a Ford újra megállt. Fel kellett
mérnie a kárt, és a szarvast sem hagyhatta szenvedni.
Magában káromkodva kiszállt, a nedves aszfalton csúszkálva
hátrament, és elővette a pisztolyát. Egyetlen jól irányzott fejlövéssel
véget vetett a jávorszarvas szenvedéseinek. Az állat még vonaglott
néhányat, majd nem mozdult. Cody agyába égett az ütközés előtti
tekintete, nem tudott szabadulni tőle. Öt percig tartott, mire lehúzta a
szarvast az útról. A nehéz, vizes test pézsma és meleg vér szagát
árasztotta.
Cody vetett egy pillantást a lökhárítóra is. A jobb oldali lámpája
betört, a hűtőrácsra szőr tapadt. Körülbelül tizenöt centis rés
tátongott a sárhányó fölött. A motorháztetőn érezni lehetett az égett
prém és hús szagát. Több ezer dolláros javítási költség és évekig
tartó ugratás lesz a kaland „jutalma”, gondolta. De a Ford még
mindig ment.
– Franc, franc, franc, franc…!
Végül bemászott a vezetőülésre, hogy végre elindulhasson, és
megnézze, valóban bennégett-e valaki a hegyi házban.
– Franc, franc, franc, franc…!
Valaki, akit valószínűleg ismert, tisztelt és csodált, akiben bízott,
és aki az elmúlt hónapokban az az egyetlen vékony kis szál volt, ami
a normális élethez kötötte. Cody érezte, hogy az a szál elszakad.
 2
 
Mire Cody Hoyt odaért a Vigilante táborhelyhez, az eső teljesen
feláztatta a talajt. Az egysávos erdei úton előtte haladó járőrt könnyű
volt követni, mivel a puha sárban friss nyomot hagyott. A működő
fényszóró továbbra is szinte csak a hideg, ragacsos esőt világította
meg.
Cody soha nem tudott úgy belépni a táborhely területére – ahol
az erdőgazdasággal kötött szerződés szerint a seriffhivatal
munkatársai járőröztek –, hogy ne jussanak eszébe a középiskolás
bulik. Tudta, hogy akkor kezdődött minden. Akkor jött rá, hogy ha
iszik, úgy érzi magát, mint Superman. Erős és öntudatos lett,
tartózkodó modora és józan esze félreállt az útból. Emlékezett egy
esetre, amikor baseballütőkkel verekedtek. A fülében volt az a kongó
hang is, amit a közel hetvencentis, juharfából készült ütő adott ki,
amikor Trevor McCamber homlokával találkozott össze. Eszébe
jutott Jenny Thompson fehér, puha hasa és combja a műszerfal kék
fényében… később az a has a fiát hordozta. Ő pedig feleségül vette
Jennyt egy részeg, sebtében összeütött ünnepségen egy közeli
farmon, amikor végzős volt. A tanúi, Jack McGuane és Brian
Winters, a középiskolai legjobb barátai voltak. Brian szerint az
esküvő vicces volt, Jack megpróbált úgy tenni, mintha nem lett volna
az. Jack szülei végig csóválták a fejüket, és az út felé pillantgattak,
vajon Cody apja és Jeter bácsi megjelenik-e. Nem így történt.
A középiskola után Cody és Jenny sokszor költözött, míg végül a
férfi egyszer csak újra Montanában találta magát, de már a felesége
és a fia nélkül.
 
Cody Hoyt áthajtott a fölé tornyosuló, boltívbe összeboruló
fenyőfák alatt, majd átevickélt egy ősrégi fahídon, amely épp csak
kilátszott a megáradt Pisztrángos-patakban örvénylő hab fölött. A
ház egy kis tisztáson állt, és egyszer csak fény szűrődött ki a sűrű
sötétségből: az épület elszenesedett maradványai mellett álló
járőrkocsi fényszórója és egy küklopsznak tűnő zseblámpa vakította
el.
Nyilván ez a helyszín.
 Cody leparkolt a járőrautó mellé. A mellette álló járműben két civil
ült, arcukat megvilágította a kocsi utastéri lámpája. A negyven év
körüli férfi és az első pillantásra a húszas évei elején járó nő
összebújva gubbasztott a hátsó ülésen. Szemmel láthatóan fáznak
és fáradtak, gondolta Cody. A férfira ráfért volna egy borotválkozás,
a nőre pedig egy forró zuhany. Cody biccentett nekik, mire ők is
visszabólintottak a csukott ablakon keresztül.
Ryan Dougherty, a járőr lépett oda a terepjáróhoz,
zseblámpájával megkocogtatta az első ablakot, közben újra
elvakította Codyt.
A nyomozó lehúzta az ablakot.
– Lenne kedves nem a szemembe világítani azzal a rohadt
zseblámpával? – mondta üdvözlésképpen.
– Ja, bocs!
A járőr, aki még Codynál is később került a hivatalhoz, szőke,
babaarcú fiatalember volt. Gondozott bajusza messziről hirdette,
hogy rendőr, és a tekintetéből egyértelmű volt, hogy még nem látott
eleget. Cody úgy gondolta, hogy Dougherty meglehetősen
kipirultnak tűnik az időjárás ellenére is.
– Mi történt a kocsi elejével? – kérdezte a fiatalember.
– Elütöttem egy jávorszarvast.
– Idefelé?
– Aha.
– Tehén volt vagy bika?
Cody elgondolkodott.
– Tehén.
Azonnal tudta, mi lesz Dougherty következő kérdése.
– És volt rá engedélyed? – kérdezte amaz vigyorogva.
– Haha!
– Fogadok, hogy ezt még sokáig fogja hallgatni!
– Szerintem is – felelte Cody a járőrkocsi felé biccentve. – Ők a
kirándulók, akik rábukkantak a házra?
– Aha. A York bárban találkoztam velük, ők vezettek fel ide. Itt
van a nevük… – tájékoztatta Dougherty, azzal az esőkabátja alá
nyúlva kihalászta zsebéből a jegyzetfüzetét. Egyenruhában volt:
barna ing, zsebes nadrág és váll-lap. Érthető, hogy a kábszeresek
egyszerűen csak „L&C megyei fasisztáknak” nevezték őket.
– Nem kell a nevük. Hacsak nem azt gondolja, hogy ők tették –
mondta Cody.
– Ó, nem. Dehogy!
– Mindent összetapostak a helyszínen?
– Csak egy kicsit. Nehéz megállapítani, mihez nyúltak – felelte
Dougherty.
– Miért nem kérdezi meg tőlük?
– Megkérdezhetem.
– Jól van. Hozza át az egyiküket ebbe a kocsiba, és külön
kérdezze ki őket. Vegyék végig, merre voltak, amikor először
meglátták a házat, merről érkeztek, és mit csináltak odabent. Tudja
meg, mit fogdostak össze, és elvettek-e valamit. Elképesztő, milyen
sokszor visznek el az emberek különféle holmikat a bűnügyi
helyszínekről. Ha valami nem stimmel, vagy nem egyezik a meséjük,
akkor keressen meg.
– Igen, uram! – mondta Dougherty. A pír eltűnt az arcáról. Cody
látta rajta, hogy marcangolja magát, amiért készpénznek vette a pár
történetét.
– Megyek, körülnézek – mondta neki Cody.
– Minden nagyon vizes. A hamu meg az eső… kocsonyás az
egész.
Cody csak bámult rá.
– Maga is volt odabent?
Dougherty egy pillanatra félrenézett, majd amikor visszafordult,
kinyögte:
– Egy kicsit.
A nyomozó jeges hangon folytatta az érdeklődést.
– És mégis, mennyire kicsit?
– Csak annyit, hogy megbizonyosodjak róla, hogy van bent egy
test. Egy nagy, kövér test.
Cody mélyet sóhajtott.
– Ezt nem fogja jelenteni, ugye? Arra gondoltam, mi van, ha még
él az az ember? – szabadkozott Dougherty.
 – Ne hazudjon! – mondta neki Cody. – Tudja, hogy szól a
mondás? Ha hazudsz, meghalsz. Egyszerűen csak látni akart egy
elszenesedett holttestet. Mindenki látni akar ilyesmit, egészen addig,
amíg tényleg nem lát egyet. És eleget látott?
– Krisztusom, de még mennyire! – felelte Dougherty a fejét
csóválva. – Minden éjjel látni fogom álmomban azt az izét!
– Menjen arrébb, hogy kivehessem az esőkabátomat – mondta
Cody.
Egyre jobban zuhogott.
Ronda esőkabátja egy nehéz műanyag dobozban volt a terepjáró
hátuljában, de belülről nem lehetett elérni. Ezért felvette a Colorado
Rockies baseballsapkáját, és kinyitotta az ajtót. A hideg eső ezer
apró tűként szúrta csupasz arcát és kezét. Csak egyetlen esetre
emlékezett, amikor elővette az esőkabátját: előző tavasszal, amikor
egy telepre hívták ki. A művezető azt hitte, közel-keleti terroristákat
lát, akik egy rakétasilót fényképeznek. Kiderült, hogy a „terroristák”
valójában indiai farmerek, akik egy Montana állam által támogatott
mezőgazdasági projekten vettek részt. Nem a tároló érdekelte őket,
hanem a gabonatermés. De Montanában olyan ritkán esett az eső,
gondolta Cody, hogy szinte ostobaság volt bepakolni az esőkabátot.
Például egyetlen embert se ismert, akinek lett volna esernyője.
Miközben a dobozzal birkózott, az Expedition hátuljának
támaszkodott. A hátsó ülés mögé volt begyömöszölve, úgyhogy az
összes többi cucc fölött át kellett húznia: ott volt még a puskatokja, a
hatalmas bizonyítéktároló doboz, egy vászonzsákban két golyóálló
mellény és egy túlélőcsomag hálózsákkal, gyertyákkal, élelemmel,
vízzel. A seriff ragaszkodott hozzá, hogy mindenkinél legyen egy
ilyen csomag. Miközben Cody félredobálta a holmikat, és a
helyszíneléshez használt ruháját kereste, érezte, hogy az eső
teljesen átáztatja az ingét és a farmerját. A csizmája már eleve
csuromvíz volt, még a kocsma parkolójában lévő pocsolyának
köszönhetően.
Bár minden perccel egyre értelmetlenebbnek tűnt, Cody mégis
belebújt vízhatlan ruhájába és a vizes csizmára is ráhúzta a
csizmavédőt. Nem hagyományos esőkabátja, hanem egy hosszú,
vízhatlan szövetből készült köpenye volt. Az eső máris lepergett róla,
amint belebújt.
Rezgett a telefonja, és amikor előkotorta, látta, hogy a fia az.
Justin pont Cody ellentéte volt: kedves, önzetlen és bámulatos.
Ráadásul magas, jóképű, kellemes természetű fiatalemberré nőtt.
Csodával határos módon ő volt az egyetlen igazán jó ember, akit
ismert. Fel nem foghatta, hogy tudott ilyen gyereket nemzeni,
tekintve saját gyarlóságait és a semmirekellő rokonok hosszú sorát.
Valahányszor találkozott Justinnal, kereste benne saját
megszállottságának és rossz tulajdonságainak nyomait, de eddig
még nem talált egyet sem. Justin egy átkozott csoda, a maga
tizenhét évével, gondolta Cody.
– Szia! Nagyon rosszkor hívsz, és alig van itt térerő – szólt bele a
telefonba.
– Szia, apa! Bocs, csak kérdezni akartam valamit.
– Épp helyszínelek. Visszahívhatlak később?
– Aha, de siess! Elmegyek egy időre.
– Hova?
– Anya nem mondta?
– Nem beszéltem vele.
– Ó…
– Figyelj, Justin, most tényleg nem alkalmas.
– Igen, ezt már mondtad – felelte Justin, és nem igazán tudta
leplezni a csalódottságát. – Csak azt akartam megkérdezni, hogy
kölcsönvehetném-e a…
– Bármit kölcsönvehetsz, amit akarsz – vágott közbe Cody. –
Nem gond, de most mennem kell. Később beszélünk!
Összecsukta a mobilt, és belegyömöszölte a zsebébe.
Természetesen lelkiismeret-furdalása volt, és dühös lett magára,
amiért így lerázta Justint.
 
Cody felkapta a digitális fényképezőjét, a vakut és a kedvenc
zseblámpáját. A nyelébe hat elemet kellett tenni, és pont úgy lehetett
lóbálni, mint egy nehéz ólomcsövet – és ugyanolyan eredménnyel.
Jobb fegyver volt, mint a hetvencentis, juharfából készült
baseballütő. A legtöbb rendőrőrsön tilos volt hosszú elemlámpát
használni, amit Cody a hivatali tehetetlenség és gyengeség újabb
jelének tekintett. Az erdei ház felé fordult.
Miközben Dougherty a nyomozó kocsijához kísérte a női tanút,
megjegyezte:
– Nézzenek oda! Úgy néz ki abban a kabátban, mint egy
párbajhős! Nekem is szereznem kell egyet. Zsír!
Cody felsóhajtott.
A ház felé igyekezve megpróbált mindent kiüríteni az elméjéből,
beleértve Justin hívását is, hogy tiszta lappal kezdje a nyomozást.
Tökéletes nyitottsággal akarta látni a helyszínt. Tudta, hogy csak
most nézhet körül úgy, hogy senki más nem lábatlankodik körülötte.
Ha tényleg volt odabent valaki, akkor itt egy órán belül hemzsegni
fognak az emberek. A halottkém a helyettesével, és talán egy
riporter is a helenai Független Hírektől. Skeeter úgy fog csinálni,
mintha nem tudná,
hogy kerül oda az újságíró, de persze mindenki
tisztában lesz vele, hogy ő maga hívta fel indulás előtt. Lehet, hogy a
tévétől is kijön egy csapat, bár Cody tudta, hogy hétvége felé már
alig dolgoznak. És nyilvánvalóan Tub Tubman seriff, aki szintén az
újraválasztásán dolgozott, szintén jön a helyettesével, Cliff
Bodeannel. Mike Sanders, a másik ügyeletes nyomozó jelenléte
meglepné, de a seriff miatt talán ott lesz, és bizonyára azon fog
zsörtölődni, hogy senki sem hívta fel. A helenai helyszínelő csoport
is kiszáll a helyszínre, ahogy a megyei nyomrögzítők is. Szóval
mielőtt kitör a káosz, még van alkalma mindent alaposan megnézni.
Azt nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy a kirándulók állítólag
láttak egy emberi kezet, de valahogy megpróbálta ezt is félretenni. Ő
maga akarta látni a testrészt, mintha elsőként bukkant volna rá. Ha
van ott egyáltalán valami.
Ha van ott egy holttest.
Mert ha tényleg van ott egy halott, és az, akire gondol, ráadásul a
bizonyítékok gyilkosságra utalnak, akkor személyesen megy utána,
mint egy veszett kutya, amíg le nem vadássza az elkövetőt. És nem
arra gondolt, hogy lecsukja, hanem arra, hogy kinyírja. És azt bárhol
megteheti.
 
 Miközben az ösvény kövein lépegetve közeledett a házhoz,
bekapcsolta a zseblámpáját. Lassan mozgott, nemcsak a házat
figyelte, hanem minden apró jelet. Az épületet egyedül ezen az úton
lehetett megközelíteni a kavicsos parkolótól. Kereste az oda nem illő
dolgokat. Egy darab papírt, egy csikket, egy lőszert. Egyelőre semmi
különöset nem látott.
Eredetileg az 1920-as években építették a kunyhót, a
Pisztrángos-patakig elnyúló rét szélére. A hozzá tartozó
nyolchektáros fás területet három oldalról a Helenai Nemzeti
Parkerdő határolta. Évekkel korábban megegyezett a tulajdonos és
az erdőgazdaság, hogy a kirándulók átmehetnek a területen, ha a
Big Belts túraútvonalaira igyekeznek. Így történhetett, hogy a két
szemtanú rátalált a leégett romokra.
A ház rönkfából épült. Elöl volt egy tágas, nyitott veranda, hátul
pedig a rétre néző terasz. Három oldalról sudár fenyőfák vették
körül. Bár a hetvenes években megrongálódott, a szerkezetet jó
drágán felújították és helyrehozták. Most pedig az egyik fele szinte
teljesen leégett.
A ház fele akkora lett, mint volt. A bal oldala porig égett, csupán a
veszélyesen megdőlt kémény és a fekete kályha maradt meg. Az
épület másik oldala tökéletes állapotban volt. Cody először ezt a
részt nézte meg. Itt voltak a hálószobák és a konyha. Esővíz folyt le
a bronzvörös rönkökön, az ablakot csipkefüggöny takarta. A bejárat
mellé erősített tábla szövegén Cody keserűen elmosolyodott: mielőtt
belépsz, tedd le a bajokat.
Leeresztett zseblámpával lassan körbejárta a házat. Később
sárga műanyag szalaggal zárta körül a bűnügyi helyszínt, hogy távol
tartsa a sajtót és a bámészkodókat. A földet feláztatta az eső, Cody
sárban taposott. Minden mélyedésben állt a víz. A füvet szemmel
láthatóan már egy ideje nem nyírták le. A lehajló, hosszú fűszálak
végéről bánatosan csöpögött az eső. Cody lábnyomokat keresett ott,
ahol fű helyett csak sár volt. Nem talált egyet sem, kivéve két pár
túrabakancs friss nyomát. Ezeket lefényképezte, majd megnézte a
gépen, elég élesek-e a képek. Tudta, kitől származnak, visszanézett
a parkoló felé. Dougherty befejezte a férfi kikérdezését, és
visszament a Fordból a saját kocsijába, ahol a nő várt.
 Cody ezután a ház leégett részét fésülte át. Szűkítette a
zseblámpája fényét, hogy erősebb, koncentráltabb megvilágításnál
vehessen alaposan szemügyre mindent.
A padlót kátrányszerű, fekete iszap borította, hamu és esővíz
keveréke. Olyan volt, mintha nedves, fekete cement lenne. Lezuhant
gerendák és más, kisebb épületdarabok álltak ki ebből a masszából.
A kályha mellett egy kormos fémasztalt állt, rajta egy fekete doboz,
mellette egy karosszék fémváza, egy összecsukható ágy és egy
fegyverszekrény.
Szén, eső, füst és penész szaga terjengett mindenhol. És még
valamié: sült húsé.
A fém ágykeretre fagerendák és vakolatdarabok hullottak. A
kupacból egy feldagadt, viaszszerű kar állt ki. A végén egy kinyújtott
emberi kéz meredezett, az ujjak kifeszítve, mintha azt mutatták
volna: állj! A kéz annyira meg volt dagadva, hogy Cody alig látta a
gyűrűsujjon megvillanó karikagyűrűt. Az égett alkar bőre
megfeketedett, mint a tábortűznél megpörkölt pillecukor széle. Még
szűkebbre vette a zseblámpa sugarát, egy körülbelül tízcentis
területre irányította, hogy az égett farakás belsejébe világítson. A
meztelen combon megégett a bőr. Egy vágás mentén narancssárga
zsír buggyant ki, akárcsak egy hízott disznóból vagy libából.
Cody behunyta a szemét, levette a sapkáját, és hagyta, hogy az
eső végigfolyjon az arcán.
 
Larry Olson fél óra múlva ért oda. Addigra Cody alaposan
dokumentált mindent. Műanyag, számozott táblákat tett a holttest, a
kályha, az asztal és az ágy mellé. Állványokra rakta a nagyobb
lámpákat, amelyek úgy bevilágítottak mindent, mintha nappal lett
volna. A fotók tiszták, élesek és részletesek voltak. Megpróbált nem
arra gondolni, mit fényképez és kinek a holttestére bukkant. Nem
töprengett semmin, csak arra figyelt, hogy a létező összes szögből
legyenek felvételei, és minden tárgyról készítsen digitális képet. Nem
is lépett be a leégett helyiségekbe, mindent kívülről fotózott.
Eközben újabb érdekes tárgyakra bukkant: egy fémtáskára, amely
szintén a fekete iszapban hevert, egy Winchester maradványaira,
egy kormos üvegformára, amit csalódottan és fájdalmasan ismert fel,
mintha valaki gyomorszájon vágta volna.
Amikor Larry zseblámpájának fénye közeledett az ösvényen,
felnézett.
– Csinos esőkabát. Csak nem beugrottál még az O.K. Corralba
idefelé jövet, az Earp fivérekkel és Doc Hollidayjel együtt?
– Aha. Volt egy kis elintéznivalóm azzal a disznó Ike Clantonnal.
{1}

Larry felnevetett.
– Öngyilkosság? Mondd, hogy öngyilkosság!
– Nem mondok semmit – felelte Cody. – Megyek vissza a
kocsimhoz és rágyújtok. Nem zavarlak. Aztán visszajövök, te pedig
elmondhatod az első elméletedet. Átnéztem mindent, és bőven van
fényképem is. Van saját elképzelésem, de nem akarlak semmilyen
irányba befolyásolni.
A sötétben Cody nem látta Larry arcát, és nem tudta, mit gondol.
– Voltál az épen maradt házrészben is? – kérdezte Larry.
– Még nem.
– Jó. Akkor csináljuk együtt.
– Rendben.
– Rohadt egy éjszaka. Nyilván nagyon utálsz, ha képes voltál
ilyenkor elrángatni otthonról.
– Nem utállak, Larry, a véleményedre van szükségem.
– Beszéltél a halottkémmel?
– Még nem.
– Jézusom, Cody! Már rég hívnod kellett volna!
Cody vállat vont.
– Körülnézek és elmondom, mit gondolok, ha te közben felhívod
Skeetert meg a seriffet, és rendesen csináljuk, ahogy kell. Ne
felejtsd el, mit mondtam. Emlékszel rá, ugye?
– Ja, emlékszem.
– Az üzlet az üzlet.
Cody bólintott, majd így szólt:
– Annyi időd van rá, amennyit csak akarsz. A helyszín a tiéd. Jó
képeket csináltam, úgyhogy amiatt ne aggódj. Csak nézz körül, és
mondd meg, mit gondolsz. Én pedig felhívok mindenkit, akit kell.
Larry letörölte az esőt kopasz fejéről.
– Hoznom kellett volna sapkát.
– Odaadom az enyémet – ajánlotta fel Cody, és menet közben
odanyújtotta Larrynek átázott, nehéz sapkáját.
– Tartsd meg – mondta Larry. – Mit csináltál a kocsiddal? Csak az
egyik lámpád ég.
– Elütöttem egy jávorszarvast idefelé.
– Ja, azt láttam az út mellett. Nagyon siethettél.
Otthagyta Larryt, és visszasétált a Fordhoz. Felnézett az égre,
remélve, hogy lassan eloszlanak a felhők. Hiába.
– Hé, Cody! – kiáltott utána Larry.
– Mi van?
– Van rá engedélyed?
 
A térerő egyre gyengébb lett, úgyhogy elzavarta Doughertyt és a
szemtanút a Fordjából. Miközben a járőr kimászott a terepjáróból,
Cody odaszólt neki:
– Van valami eltérés a meséjükben?
– Nincs, uram.
– Jó munkát végzett. Tartsa még itt őket egy ideig, hátha
felmerülnek kérdések, aztán vigye vissza őket a York bárba, vagy
ahová akarják. Csak rögzítse az adataikat, ha később még beszélni
akarunk velük.
A járőr megütögette a jegyzetfüzetét.
– Megvan minden.
– Akkor rendben – felelte Cody.
Dougherty nem mozdult, mintha várt volna valamire.
– Akkor nem jelenti a dolgot?
– Csak menjen. De ne felejtse, soha ne feltételezzen semmit.
Mindig arra gondoljon, hogy bárki bűnös lehet, de szemtől szemben
tegyen úgy, mintha ártatlanok lennének. Ezt tartsa észben. Minden
egyes ember bűnös valamiben. Lehet, hogy nem ebben – mondta
állával a ház felé bökve –, hanem valami másban. Senki sem tiszta,
senki sem ma született bárány.
Dougherty csak állt és bámult.
 – Mi az? – kérdezte Cody.
– Remélem, soha nem leszek olyan, mint maga – mondta a járőr,
és visszament a saját kocsijához.
Cody már csak magának dünnyögött.
– Azt én is remélem.
 
A Fordban meleg volt. Cody nedves ruhája párolgott, ettől az
ablakok bepárásodtak belülről. Felhívta Ednát. Miközben beszéltek,
figyelte Olsont, aki ugyanazt az útvonalat járta be a ház körül, mint ő
korábban. Zseblámpájával gondosan megvilágított minden apró
részletet. Lassan mozgott.
– Edna, légy szíves, értesítsd Skeetert és Tubbyt…
– Úgy érti, Tubman seriffet.
– Természetesen – mondta Cody, és örült, hogy Edna kijavította,
mert sok civil hallgatta a rendőrség frekvenciáját. – Tubman seriffet.
– És mit mondjak nekik? – kérdezte Edna.
– Hogy van egy holttestünk – felelte, és kinyomta a telefont.
 
Bőven hagyott időt Larrynek. Dougherty a kirándulókkal együtt a
kocsijában várta a parancsot, hogy elengedheti a szemtanúkat.
Cody hátrapillantott a hátsó ülésre. A férfi otthagyta a hátizsákját, az
idióta. Gondolta, felhívja Doughertyt, hogy hozza vissza a pasast a
cuccához.
De mielőtt a rádióért nyúlt, átemelte a zsákot az első ülésre, és
széthúzta a cipzárját. Nem kapcsolta fel a lámpát, és nem emelte
feljebb a csomagot, hogy senki ne lássa, mit csinál. A holminak
füstszaga volt. Sajnálta a túrázókat, hogy nap nap után az esőben
kellett tábort verniük. Mit élveznek ezen? Ráadásul a nő nem volt
valami csinos, észrevette, hogy szőrös a lába és a hónalja, a haja
pedig csapzottan lógott. Nem is sminkelte magát. Amolyan kis
penészvirág volt.
A hátizsák meglehetősen nehéz volt, tele nedves ruhával. Cody
egy lezárható nejlonzacskóban marihuánamaradványokra bukkant.
Na, ugye, hogy mindenkinek van valami bűne, gondolta. Vajon a
zafírbányászoktól vették? Visszatette a zacskót, és még mélyebbre
túrt. Abban reménykedett, hátha gyufát vagy valami gyújtófolyadékot
talál, és szuperzsaru módjára le is zárhatja az esetet. Ujjai ehelyett
egy üveg Jim Beam kedves, ismerős nyakát markolták meg.
– Jaj, ne… – sóhajtott a férfi.
Aztán: Telefonálnom kell.
Aztán: Na, de kinek? Különösen most.
Aztán: Ez nem lehet véletlen. Ez a sors keze. És a Sors azt
mondja: ezt meg kell innod. Azért hagytam itt neked. Szükséged lesz
rá, hogy túljuss ezen.
Mielőtt meghozta volna a döntést, amiről tudta, hogy meg fogja
hozni, felnézett és meglátta Larryt közeledni. Visszacsúsztatta az
üveget a hátizsákba, és félrelökte az egész csomagot.
 
– Nos? – kérdezte, miközben kiszállt a kocsiból. A csizmája
beletoccsant egy pocsolyába.
Larry golyófején gyöngyöztek az esőcseppek, az orrnyergéről kis
patak csordogált a felső ajka felé.
– Azt gondolom, baleset történt, esetleg öngyilkosság, úgyhogy
örülök.
Cody morgott valamit. Már korábban is megbeszélték, hogy
minden ilyen esetnél reménykednek, hogy természetes halálról,
balesetről vagy öngyilkosságról lesz szó, mert akkor néhány óra alatt
végezhetnek, miután átadták az esetet a halottkémnek.
– Mutasd meg, miből következtetsz arra, hogy öngyilkosság
történt.
– Ami azt jelenti, hogy nem vagy benne biztos – mondta Larry.
– Ami nem jelent semmit.
– Öngyilkosságra gondolsz?
– Folyton.
– Tudod, hogy értem. Felhívtad Skeetert?
Cody felsóhajtott.
– Aha, de a távolságot és az időjárást figyelembe véve, azt
hiszem, van még egy óránk, mire ideér.
– A seriff is jön?
– Nem tudom.
A kér férfi újra végigballagott a kőlappal kirakott kis járdán, de
Larry egyszer csak megállt.
 – Mire van egy óránk?
– Hogy egyetértésre jussunk – felelte Cody, és nagyobbra állította
a zseblámpa fényét, hogy bevilágítsa a leégett házrészt. – Oké,
menjünk végig rajta!
Larry kisebb fénysugarat állított be a saját lámpáján, azzal
mutatott rá a dolgokra. A fekete kályhánál kezdte.
– Először is észrevettem, hogy nyitva van a kályha ajtaja. Nem
valószínű, hogy ez a tűz keletkezése után történt, ugyebár. A
fogantyú felülről záródik, szóval egy magasból lezuhanó gerenda
nem nyithatta ki. Tehát arra következtetek, hogy az ajtó már nyitva
volt, mielőtt tűz ütött ki. Idén nyáron rohadt hideg van errefelé,
úgyhogy feltehetően az történt, hogy az áldozat begyújtott, és
valamiért nyitva hagyta a kályhaajtót. A fahasábok megmozdultak,
szikrák röpültek ki, vagy valami ilyesmi. Így kezdődhetett a tűz.
– Folytasd – kérte Cody.
– Ez persze csak találgatás, amíg a szakértők ki nem jönnek és
meg nem néznek mindent – mondta Larry, és lassan körbevilágította
a helyiséget a nyitott kályhaajtótól indulva a fekete masszává olvadt
padlóig. – Úgy látom, itt csaphattak fel a lángok, talán egy méterre a
kályhától, és kifelé terjedt. A parketta teljesen elégett, csak hamu
maradt belőle.
Ezután a padló és a falszerkezet találkozásához világított.
– Látod, itt a sarokban megmaradt belőle valami. Szóval,
szerintem a tűz a szoba közepén keletkezett, valószínűleg
belekapott a függönyökbe, a faszerkezetbe, felkúszott egészen a
mennyezetig, és onnan terjedt szét minden irányba. Egy ilyen
méretű tűzben egycsapásra eltűnik az oxigén, úgyhogy az áldozat
feltehetően meghalt füstmérgezésben, mielőtt megégett volna. De
persze ezt majd a kórboncnok állapítja meg. Én a korábbi hasonló
esetek tapasztalatai alapján arra tippelnék, hogy már halott volt,
amikor megégett. De mire ráomlott a ház, már egészen biztosan
nem volt életben.
– Oké – felelte Cody. – És miért hagyta nyitva az áldozat a
kályhaajtót, és miért dőlt le az ágyra?
– Épp ez a kérdés… – kezdte Larry, mintha kitalálós játékot
játszana. – Bizony, ezt kell megválaszolnunk, hogy öngyilkosságnak
nyilváníthassuk, hazamehessünk, és visszabújhassunk a puha
ágyba a szexi mamink mellé.
Cody felhorkant. Őt nem várta otthon szexi mami, ahogy Larryt
se.
Larry óvatosan átlépett a felszínre került alapon, majd hangos
káromkodás közepette bokáig süllyedt a fekete sárba.
Odacsoszogott az ágykerethez és a holttesthez, egy ideig körbe-
körbe tekergette a zseblámpa fénysugarát, majd megállapodott egy
hosszúkás, fekete dolgon, amely az ágytól nem messze állt ki a
padlóból.
– Erről is csináltál képeket, ugye? – kérdezte Codyt, mielőtt
megfogta volna a tárgyat.
– Aha.
– Akkor jó – nyugodott meg Larry, majd előrehajolt, megfogta, és
kihúzta azt a valamit. Egy üveget tartott a kezében a nyakánál fogva.
– Itt a válasz a kérdésedre. Az alakjából ítélve Wild Turkey. Száz
százalékig biztos.
Cody egyetértett. Ismerte ezt az üveget, bár a tűz redőket égetett
az oldalába.
– Képtelenség megmondani, vajon üres, félig tele vagy tele volt-e.
Ha maradt is benne valamennyi, a tűzben az is elpárolgott. Ami
nagyon szomorú, tekintve, hogy igen jó kis bourbon ez. De úgy
látszik, nem volt rajta kupak. Fémből van a Wild Turkey kupakja?
– Nem – felelte Cody. – Inkább olyan parafadugószerűség.
– Hm, akkor elemeztetnünk kell, hogy lássuk, maradt-e az üveg
nyakában parafa vagy műanyag. De én arra tippelnék, hogy az
áldozatunk kinyitotta ezt a finomságot, és nem is tette vissza bele a
dugót, ami szerintem komoly ivászatot jelent. Úgy értem, ha valaki
nem vesződik azzal, hogy két ital között visszategye az üvegbe a
dugót, akkor elég jó huzatja van. Nem igaz, Cody?
Helyeselve morgott.
– Szóval, én úgy látom, hogy az áldozatunk tett a tűzre, és
közben ivott is – folytatta Larry, és zseblámpájával megvilágította a
romok alól kikandikáló elszenesedett kart. – Csak a piálás vége felé
nem zárta vissza rendesen a kályha ajtaját. Visszatántorgott az
ágyhoz, kezében a whiskey-vel, ivott még egyet, és feltehetően
elaludt. Amikor a kályhában égő hasábok megmozdultak, kiestek a
nyitott ajtón – mondta Larry, és felemelte a zseblámpát, hogy Cody
lássa az arcát.
– Persze lehet, hogy az első benyomásaim tévesek – folytatta, és
elgondolkodva simogatta mutatóujjával az arcát. – Különösen ilyen
körülmények között. És én sosem vonok le következtetéseket
elhamarkodottan. Bármennyire is szeretném, hogy igazam legyen.
Először is, ez nem a legjobb helyszín. Ami azt illeti, rohadtul
borzalmas, ezért szeretném, ha inkább öngyilkosság lenne. Jól
tudjuk, hogy az eső mindent megváltoztat. Az átkozott időjárás miatt
megvannak a helyszín jó és rossz oldalai is.
Cody látta, hogy Larry a legjobb formáját hozta, és szeretné, ha
kérdésekkel segítene neki.
– Például mik?
– Hát… rosszból akad bőven. Már két vagy három nap is eltelt a
tűz óta, úgyhogy a helyszín nem friss. Az esővíz minden bizonyítékot
beszennyezett. Állatok is jártak errefelé.
– Tényleg? – hökkent meg Cody, mert ő ilyesmit nem látott.
Larry leguggolt, és úgy irányította a lámpa sugarát, hogy kisebb
szögben világítsa meg a test körüli törmeléket. Valami sötétvörös
tűnt elő csontfehér csíkokkal. Bordák.
– Ja, egy borz vagy ilyesmi rágcsálta meg a húst egészen a
csontig. Ez elég durva. Továbbá a hamu és a víz elegye elég
latyakos, emiatt nem maradtak nyomok vagy ujjlenyomatok.
Úgyhogy nem tudjuk, járt-e idebent valaki rajtunk és a kirándulókon
kívül. Nem mintha számítana, mivel a halott az már csak halott
marad. De ha volt is valaki az áldozattal, nincs rá bizonyítékunk.
Nincsenek üres poharak, cigarettacsikkek vagy ehhez hasonlók. Ha
voltak is esetleg keréknyomok a parkolóban vagy lábnyomok az
úton, azokat mostanra mind elmosta az eső. Csak abból főzhetünk,
amink van. És ha maradt is bármi a ház ezen részén, mielőtt a tűz
mindent elpusztított, az is szó szerint ment a levesbe. Ha használtak
is volna valamilyen tűzveszélyes anyagot az öngyilkosság során,
kétlem, hogy nyoma maradt volna. Persze, a tiszta whiskey is
ugyanúgy megteszi.
Cody bólintott.
 – De vannak jó dolgok is – tette hozzá Larry.
– Mik azok?
Larry a kunyhó épen maradt felére irányította a zseblámpa
fénynyalábját.
– Az eső eloltotta a tüzet, mielőtt az egész porig égett volna.
Lehet, hogy arrafelé találunk valamit. Ott van a konyha, az ebédlő és
a hálószoba. A füst sok mindenben kárt tett, de ki tudja? Lehet, hogy
szerencsénk lesz. Az eső és a hideg is a mi malmunkra hajtja a
vizet. Ha nem esett volna, a testből a kanóchatás miatt nem maradt
volna semmi, mivel az áldozat elég nagytestű, kövér férfi.
A kanóchatás esetén az égő emberi test úgy viselkedik, mint egy
gyertya, akár napokig is izzik, végül csupán egy kupac kocsonyás
ragacs marad belőle.
– Mivel elég sok megmaradt a testből, a kórboncnok talán
megállapíthatja a halál okát.
Cody a fémből készült íróasztal vázára és a tetején álló fekete,
megolvadt tárgyra világított.
– Lehet, hogy a számítógép merevlemezéről is le tudunk szedni
valamit, nem tudom. Fogalmam sincs, hogy az adatok túlélnek-e
ekkora hőséget meg ennyi rohadt vizet. De azért lehet, hogy sikerül
kinyerni valamit, ha egyáltalán érdemes megpróbálni.
– És ennyi, hölgyeim és uraim! – hajolt meg teátrális mozdulattal
Larry, és széttárta a kezét, mint aki befejezte a produkcióját.
– Baleseti halál egy eldugott hegyi kunyhóban – fejezte be.
Cody nem szólt semmit. Az eső tovább kopogott körülöttük.
– Na, mi van? – kérdezte végül Larry. – Te nem így gondolod?
– Nézzünk be a ház másik felébe is – felelte Cody. – Hadd
szedjem össze a felszerelést.
– Szóval nem így gondolod – mondta Larry, és érezhető volt
hangjában a csalódás.
 
A falakat fekete füst borította, de a konyha tiszta és rendezett
volt. Az asztalon csak a pisztráng alakú só- és borstartó állt. Jólesett
bemenni az esőről.
A mosogatóban nem voltak edények. A hűtőben egy bontatlan
csomag húst és zöldségeket találtak, amelyek egy
bevásárlószatyorból kandikáltak ki.
– Úgy látszik, nemrég volt boltban – jegyezte meg Larry. – Nincs
semmilyen régi kaja, mintha hosszabb ideig távol lett volna, és
nemrég jött volna meg a vásárlásból. Van itt mindenféle finomság:
két nagy steak, krumpli, zacskós saláta. Mintha vendéget várt volna.
De az is lehet, hogy kettő helyett evett. Fogadni mernék, hogy a
steak még jó, tekintve, milyen hideg van.
Cody kinyitotta a mosogatógépet, remélve, hogy koszos
edényeket vagy poharakat talál benne.
– Francba! – káromkodott. – Elmosogatott, mielőtt kitört a tűz,
úgyhogy nem fogunk találni ujjlenyomatokat a tányérokon és a
poharakon.
– Nagyon tiszta alkesz volt – jegyezte meg Larry a szekrényekbe
kukkantva. – Nyitva hagyom a szekrényajtókat, ha le akarod
fényképezni. Bár nappali fénynél talán jobb lenne.
Cody benézett a mosogató alá is. Tisztítószerek, szemeteszsák,
a szokásos holmik. Belevilágított a szemetesbe. Néha érdekes
dolgokat lehet találni a kukákban, gondolta.
Valóban volt benne pár dolog, ezért kiborította az asztalra.
Összegyűrt papírpoharak, használt papír zsebkendők,
celofándarabok, a whiskey hiányzó kupakja. Cody mindent
lefényképezett.
Larry a vaku fényénél meglátta a kupakot.
– Szóval feltételezhetjük, hogy részeg volt.
Cody a tolla hegyével pöckölte arrébb a celofáncsíkokat.
– Mik azok? – kérdezte Larry.
– Azt hiszem, szivarokat csomagolnak bele.
– Akkor tehát szivarozott is – jegyezte meg Larry. – Bár én
továbbra is a nyitott kályhaajtóra szavazok.
Cody zacskóba tette a papírpoharakat és a kupakot, majd
számokat rendelt a bizonyítékokhoz.
– Mit akarsz azokkal? – érdeklődött Larry.
– Sosem lehet tudni, talán van rajtuk ujjlenyomat – válaszolt
Cody.
Larry bólintott, de a szeme sarkából gyanakvóan figyelte Codyt.
 
 – Találtam valamit – szólt ki Larry a hálószobából.
Cody odament. Az ajtó csukva volt, alig szivárgott be füst, és a
lángok sem okoztak nagy kárt. A konyhához képest makulátlan
szobában fehér falakat, bevetett ágyat és egy félig teli
ruhásszekrényt találtak. Larry zseblámpája egy cédrusfa komódon
álló, nyitott bőröndöt világított meg, benne gondosan
összehajtogatott ruhák.
– Most jött vissza valahonnan, és még ki se csomagolt.
– Úgy néz ki.
– Vagy az a típus volt, aki előző este becsomagol. Bár az nem
magyarázza a hűtőben talált friss ételt. Ráadásul az egész ház
lakatlannak tűnik, olyan, mintha le lett volna zárva egy ideig, a pasi
meg csak most jött fel ide, és rögtön úgy döntött, hogy bepiál. Ez
eléggé furcsa.
– Ja, az – felelte Cody. A zseblámpa fénye továbbhaladt, majd
egy ütött-kopott táskán állapodott meg a komód mellett.
– És még valami, amire most jöttem rá – folytatta Larry az
elmélkedést. – Nem volt több piásüveg a konyhában. Egy sem.
Szóval, hacsak nem a másik helyiségben tartotta a többi piát, ahol
minden elégett, akkor ez volt az egyetlen üveg, amit megivott.
– Ühüm.
– Ami arra enged következtetni, hogy útban idefelé vette.
– Aha – felelte Cody, miközben több fotót is készített a bőröndről,
a szekrényről és az ágyról.
– Várj csak! – mondta hirtelen Larry, és beljebb ment a szobába.
Megvilágított egy fésülködőasztalt, amelyen több tárgy is hevert: egy
fésű, egy Delta Air Lines-os boríték, egy könyv, néhány pénzérme és
egy pénztárca. – Személyi igazolvány.
– Várj egy percet! – szólt oda Cody. – Mielőtt megfogod, hadd
csináljak pár felvételt a tárgyakról és a helyzetükről az asztalon.
Aztán megnézhetsz mindent.
Larry csak bámult rá, és a félhomályban is magán érezte a
tekintetét.
– Cody, mi a fenét művelsz?
– Nyomozok – felelte. – Nyomozók vagyunk, nem emlékszel?
 – Cseszd meg! Én azt mondom, baleset volt, te meg nem. Úgy
csinálsz, mintha gyilkosság lenne.
– Én csak elvarrom a szálakat. Tudod, ahogy tanultuk – felelte
nyugodtan Cody.
– Baromság! – emelte fel a hangját Larry. – Hülyét akarsz csinálni
belőlem?
– Egyáltalán nem – válaszolta. Kinyitotta a táskáját, és kivett egy
nagy flakon nyomrögzítő spray-t. Zárt helyiségben szétterjed, és
minden rejtett ujjlenyomat láthatóvá válik a felszíneken: tükrön,
pulton, falon. Úgy rajzolódnak ki, mint virágok a tapétán.
– A konyhában várlak, te… – mondta Larry, de nem jutott eszébe
megfelelő gúnynév.
– Egy perc és megyek, csukd be az ajtót.
Larry úgy becsapta maga mögött az ajtót, hogy az egész ház
beleremegett.
Mielőtt Cody kifújta volna a spray-t, az ágyra dobta és kinyitotta a
táskát.
Tíz perc múlva megjelent az étkezőbe vezető ajtóban.
– Csináltam pár fényképet – szólt oda Larrynek. – A pasas
patyolattisztán tartotta a házat. Biztos a falakat is lesikálta, de azért
találtam pár ujjlenyomatot. Ne felejtsünk el szólni a technikusoknak,
hogy rögzítsék őket.
Larry a sötét konyhában állt szótlanul. Aztán elment Cody mellett,
és belépett a hálószobába. A nyomrögzítő spray még nem párolgott
el teljesen, ezért köhögni kezdett. Amikor újra felbukkant, az álla és
a válla közé szorította a zseblámpáját, így két kézzel tudta fogni a
papírmappát, majd kinyitotta.
– Felhasznált jegyek és poggyászcédula – mondta. – Az
emberünk három nappal ezelőtt a Deltával repült ide Salt Lake
Cityből.
Az asztalra dobta a zsákmányt, és kinyitotta a férfi tárcáját.
– Úgy hívták, hogy…
– Hank Winters – vágott közbe Cody.
– Ismerted?
– Ja. A szponzorom{2} volt.
 3
 
– A szponzorod? – csodálkozott Larry. – Hogy értve?
Amikor rájött, mit ért ez alatt Cody, elképedt.
– Mint az Anonim Alkoholistáknál?
– Aha. A haverom volt. Jártam itt én is pár alkalommal. Innen
tudtam, hol van és ki ő.
Cody arra a helyre világított, ahol a keleti falnak kellett volna
állnia.
– Ezt az egész falat könyvek borították. Hank gyűjtő volt, és
néhány értékes első kiadást is megszerzett. Utazás közben vette
őket, akármerre járt az országban. Némelyik teljesen összeszáradt,
olyan régi volt már. Amikor a tűz elérte a könyveket, lefogadom,
hogy egy pillanat alatt lángra kaptak, az égő papír pedig még
pusztítóbbá hizlalta a tüzet.
– Ezt egy szóval sem mondtad. Elhallgattad előlem.
– Úgy érted, azt, hogy ismertem? Vagy azt, hogy részt vettem a
programban? Vagy azt, hogy úgy gondolom, nem baleset történt?
– Ebben a sorrendben, te szemét! Együtt dolgozunk.
Beszélgetünk. Nincsenek titkok. Így kerültél bajba Denverben is.
Ezért jöttél vissza Montanába. Az isten verjen meg, emlékszel, hogy
azt mondtam, soha ne hozz olyan helyzetbe, amilyenben nem
szeretnék lenni?
Cody nem emelte föl a zseblámpáját, hogy lássa Larry arcát. Nem
volt rá szükség. Larry dühös és sértett volt.
– Nem titkolóztam. Azt akartam, hogy őszintén mondd el, mit
gondolsz az esetről és a helyszínről. Azt akartam, hogy beszélj le az
elképzelésemről. Reméltem, hogy lebeszélsz. De nem így lett.
Larry az asztalra dobta a tárcát. Mondani akart valamit, de
meggondolta magát. Aztán mégis gúnyosan így szólt:
– Cody Hoytnak hívnak, egy alkoholista seggfej vagyok.
Cody akaratlanul is felnevetett.
Larry meglepve nézett rá.
– Ez vicces?
– Aha, az. Amikor ma este befutott a hívás, majdnem lelőttem két
drogost a náluk lévő sörért.
 Larry csak bámult rá.
– Mióta jársz AA gyűlésekre?
– Még csak két hónapja. Ötvenkilenc napja és öt órája egészen
pontosan. Életem legnehezebb időszaka.
Larry a holttest felé biccentett.
– És ő volt a szponzorod? Nem igazán tudom, hogy működik…
de ez a Henry nevű fickó…
– Hank – javította ki Cody.
– Hank volt a szponzorod. Ami azt jelenti, hogy ha úgy érezted,
innod kell, felhívtad, ő meg lebeszélt róla? Valahogy így?
– Igen, így valahogy – felelte Cody. – De ennél sokkal többről van
szó. Senki sem tud lebeszélni egy alkoholistát az ivásról, csak egy
másik alkoholista. Jól csinálta. Mindig a legjobb énemhez szólt.
– Nem is tudtam, hogy van ilyened.
– Én se – mondta Cody. – De van egy gyerekem. Nem látom
gyakran, de ő felnéz rám, mert nem tud jobbat.
Larry arca ellágyult. De azért nem túlságosan.
– Apám iszákos volt. Anyám is, ami azt illeti. A nagybátyám
úgyszintén. A gyerekem is könnyen erre az útra tévedhet. De azt
nem akarom. Ezért akarom magam összeszedni és tiszta lenni. Nem
ilyen példakép szeretnék lenni, érted?
Larry másfelé nézett.
– Utálom az ilyen vallomásokat. A férfiak beszélnek egymással,
nem tesznek vallomásokat. A vallomás seggfejeknek való.
– Aha – mondta Cody. – Hidd el, én is utálom az Oprah Winfrey-
féle szarságot. De ez a valóság. Most tanulom, milyen tisztának és
józannak lenni. Gyakorlatilag húsz éven át részeg voltam. És tudod,
mit?
– Mit?
– Szar volt. Fogalmam sincs, ti hogy csináljátok. Túl sok a
valóság. De Hank jó fej volt. Megértette, és nem próbált
felsőbbrendűen viselkedni. Tudta, hol tartok. Ő is átment ezen, és
kemény fickó volt. Tengerészgyalogos. A Sivatagi Viharban is ott
volt. És az egészet egyedül csinálta végig. A felesége évekkel
ezelőtt elhagyta, a szülei meghaltak, testvérei nem voltak. Egyedül
küzdötte magát végig a tizenkét lépésen.
 Hosszas csönd volt, csak az eső kopogott a háztetőn.
Végül Larry szólalt meg.
– Hát, jó neked. Nem akartam megnehezíteni a dolgodat. Csak
azt hittem, titkolsz valamit. Mintha tesztelnél.
– Mondtam neked, hogy nem erről van szó.
Larry sóhajtott, és kihúzta magát.
– Na, akkor folytathatjuk? Kitalálunk valamit erre a hülyeségre?
– Aha – mondta Cody hálásan.
– Szóval, mivel foglalkozott ez a Hank Winters? Valamilyen
utazásról jött ide vissza?
– Valószínűleg. Sokat volt úton. Orvoslátogató volt. Abból, amit
elmondott, úgy gondolom, a nyugati hegyvidék volt az ő területe.
Konkrétumokat nem árult el, de havonta három hétig úton volt.
Józan maradt, bár sokféle kísértésnek volt kitéve a repülőtéri és
szállodai bárokban. Gondolj csak bele. Egyszer azt mondta: „Mindig
találkozhatsz a dologgal, még ha nem is vagy otthon.” Na, ő aztán
tényleg mindig belefutott valamibe.
Larry bólintott.
– És hogy lehetett a szponzorod, ha soha nem volt itthon?
– Azt hittem, ezt a témát lezártuk – mondta Cody. – De ha már
rákérdeztél, telefonon beszéltünk. Mindig felvette, éjjel-nappal,
bármikor. Egyszer valami fontos megbeszélésről rángattam ki, egy
kórházzal tárgyalt éppen, és háromnegyed órán át beszélgetett
velem. Pár hét múlva elmesélte, hogy ötezer dollárt vesztett emiatt.
De felvette. Ilyen pasas volt.
– Egy rendes pasas – mondta Larry.
– Igen, az volt.
Cody a sáros bakancsait bámulta, és érezte, hogy szorít a
mellkasa.
– Egy szent volt. Az én védőszentem. És nem az a fajta, aki vesz
egy üveg Wild Turkey-t és megissza az egész üveggel egyedül.
Egyszerűen nem csinált volna ilyet. Kizárt. Hát, ezért gondolom,
hogy nem baleset volt.
– És ki akarhatta megölni? Valaki a környékről? Van ötleted? –
kérdezte Larry, de nyilvánvaló volt, hogy nincs meggyőzve.
 – Fogalmam sincs – vallotta be Cody. – De az AA egy külön világ.
Mindent megosztunk, vagyis mindenről beszélünk, a legbizalmasabb
dolgokról is. De a munkáján kívül nem sokat tudok róla. Ez így
működik.
Larry közelebb lépett Codyhoz. Halkan beszélt hozzá.
– Cody, tudom, hogy ezt akarod hinni. És lehet, hogy igazad is
van. De a francba is, ember! Nem úgy van, hogy aki alkoholista, az
mindig is az marad? Úgy értem, talán történt valami. Lehet, hogy
egyszerűen csak elgyengült. Ne mondd, hogy nem történt még ilyen.
– Hank nem gyengült el – felelte magabiztosan, de az igazat
megvallva, benne is gyökeret vert a kétely.
– Lehet, hogy ezúttal elcseszte… – próbálkozott tovább Larry. –
Megesik. Te is tudod, hogy megesik az ilyesmi.
– HANK NEM CSESZTE EL! – mondta indulatosan Cody.
– Jól van, csak mondtam – szabadkozott felemelt kézzel Larry.
– Van még valami – folytatta Cody, és hirtelen úgy érezte, hogy a
padló meghajlik alatta. – Megnéztem a táskáját.
– És? – kérdezte Larry.
– Eltűntek az érméi. Egy műanyag zacskóban tartotta őket, és
amikor találkoztunk, büszkén mutogatta nekem a kincseit. Nagyon
büszke volt rájuk.
Abban a pillanatban fény árasztotta el a konyhát. Kocsik érkeztek
a kunyhó elé, és Cody anélkül is tisztán látta Larryt, hogy felemelte
volna a zseblámpáját. Az eső áztatta ablakokon át beszűrődő
fényben jól látszott, hogy Larry arcán és fején kis patakokban folyik
le a víz, mint az üvegen az eső.
– Skeeter – bökött állával a fények felé Larry. – Lehet, hogy a
seriff is. Legalább három egység. Egy egész istenverte tömeg.
Cody nem nézett oda.
– Az érmék… Aranyból voltak, vagy ilyesmi? Értékesek? Szóval,
azt mondod, hogy rablógyilkosság volt?
Cody a fejét rázta.
– Az érmék szart se érnek.
– Akkor mit akarsz ezzel?
– AA érmék voltak – felelte Cody halkan. – A tizenkét lépéses
program részei. Minden évért jár egy a helyi közösségtől. Maximum
húsz dollárt érhetnek. A helenai közösség érméin van egy hülye
jávorszarvas. Hanknek már kilenc volt. Én tíz hónapra vagyok az
elsőtől, de még soha nem akartam ennyire semmit. Most pedig
eltűntek.
Larry vállat vont.
– És mit akarsz ezzel mondani?
Odakintről ajtócsapkodás hallatszott, többen hangosan beszéltek.
– Jobb, ha kimegyünk és beszélünk velük.
Újra ki kellett menniük az esőre. Larry hátrafordulva beszélt:
– Cinikus zsaruaggyal azt mondanám, hogy Henry, vagyis Hank
sutba dobta az érméket, és úgy döntött, jól berúg. Érted,
szimbolikusan gondolom.
– Hank nem tett volna ilyet – mondta Cody.
 4
 
Edward Tubman „Tub” seriff és Cliff Bodean, a helyettese
egyforma, bézsszínű szolgálati kocsival érkezett a helyszínre. Az
első ajtókon ott virított a Lewis És Clark Megyei Seriffhivatal matrica.
Egymás után parkoltak le Larry kocsija mellé. Dougherty kiugrott a
járőrkocsiból, hogy üdvözölje őket. A kirándulók maradtak. Miközben
Larry és Cody elindult feléjük, Tubman seriff széthajtogatta az
esőkabátját. Új, szürke cowboykalapját – ezt a modorosságot egy
nappal azután kezdte, hogy bejelentette, újraindul a választáson – a
Yukon vizes motorháztetőjére tette. A kalap teteje máris átázott.
Codyt bosszantotta, hogy a seriff nem tudja, hogy kell egy ilyen jó
kalapot letenni.
Bodean még a kocsiban ült, rádión beszélt a diszpécserrel.
A seriff bedugta a karját az esőkabátba, de az egész
összetekeredett a feje körül, és nem tudott kikászálódni belőle. Mint
egy teknős, gondolta Cody.
– Hadd segítsek! – ajánlotta fel Dougherty, és megrántotta az
esőkabát nyakát, amitől a seriff feje átjutott a lyukon.
– A francba! – mondta zihálva a kalapjáért nyúlva. – Szóval, mi a
helyzet, fiúk?
Tubman alacsony, köpcös, tömött bajuszos férfi volt. Kerek fejét
sűrű haj borította.
Larry és Cody összenézett, nem tudták, melyikük kezdje.
– Egy holttest, igaz? – mondta Tubman türelmetlenül. – Van itt
egy holttest, nem?
– Igen, van egy holttest – felelte Larry. – Feltehetően
háromnapos. Férfi. Eléggé megégett a tűzben.
Larry bemutatta a seriffnek a helyszínt, és elmondta, mit találtak.
Nem tette hozzá a véleményét, és elméleteket sem adott elő,
szigorúan csak a tényeket ismertette. Olyan magabiztosan csinálja,
hogy csak egyetlen következtetést lehet levonni, gondolta Cody.
Értékelte, hogy Larry még csak nem is utalt a korábbi beszélgetésük
tartalmára.
– Akkor tehát baleseti halál – szólt megkönnyebbülve Tubman. –
Vagy ahogy mi hívjuk, „szerencsétlenség”, ha az üres üveget is
hozzávesszük. Skeeter úton van már?
– Amennyire tudom, igen. Cody szólt neki – felelte Larry.
– Reméljük, egyedül jön, és nem hozza magával a rajongói
klubját – jegyezte meg fejcsóválva Tubman.
A seriff a Dougherty kocsijában ülő két kirándulóra nézett.
– Azok az emberek jelentették be?
– Igen, uram. Külön-külön kérdeztem ki őket – válaszolta
Dougherty.
– És stimmelt minden?
– Igen, uram.
– Ebben a megyében laknak?
Ami Cody értelmezésében azt jelentette: szavazók?
– Nem, uram. A férfi egyetemi tanár a Michigani Állami
Egyetemen, a nő pedig kétségtelenül a diákja. Nem nagyon
szeretnék, hogy a nevük nyilvánosságra kerüljön, ha érti, amire
gondolok…
Tubman elmosolyodott.
– Sajnos a nevük benne lesz a jelentésben. Szóval szóljon a
professzornak, hogy jobb, ha elkezdi kimagyarázni a dolgot a
feleségének.
Dougherty nevetett.
– És engedje el őket. Vigye vissza őket a kocsijukhoz, hadd
menjenek haza.
– Igen, uram.
Cody figyelte Doughertyt, aki beszállt a kocsijába és beindította a
motort. Várta, hogy a professzornak eszébe jut a hátizsákja, de a
férfi zavartnak tűnt. A nő kifelé bámult az ablakon, és mintha azon
gondolkodott volna, milyen lesz a félév hátralévő része ezután.
Amikor elindultak, úgy tűnt, hangosan vitatkoznak, legalábbis a
kézmozdulataikból erre lehetett következtetni.
Itthagyták a hátizsákot.
A sors keze, gondolta Cody.
 
A seriff és a halottkém közötti viszony a közelmúltban romlott meg
végérvényesen, amikor Tubman a Független Híreknek azt
nyilatkozta, hogy egy Lincolnban talált huszonöt éves fiatalember
halálát kábítószer-túladagolás okozta. Egyben meg is ragadta a
lehetőséget, hogy több forrást kérjen a seriffhivatal kábítószer-
ellenes tevékenységére. Másnap Skeeter sajtótájékoztatót tartott,
ahol hangsúlyozta, hogy még várják a boncolás eredményét.
– Talán a seriffünk beugorhatna hozzánk megnézni, hogyan
dolgozunk, mert úgy tűnik, valahogy olyan dolgokat is tud, amelyek
még nem nyertek tudományos bizonyítást – tette hozzá.
És bár az áldozatról később valóban kiderült, hogy
túladagolásban halt meg, nyílt háborúskodás indult az ügyben,
melyikük tekinthető hivatalos szóvivőnek a megyei bűnügyekben, ha
hullák is vannak. Mivel mindketten újraindultak a pozíciójukért, és
minél több sajtómegjelenést akartak, gyakran durva versengéssé
fajult azon igyekezetük, hogy a sajtó képviselőinek figyelmét
magukra vonják.
Bodean kinyitotta az ajtót, és kihajolt a kocsiból.
– Megvan a ház tulajdonosa – közölte. – Helyi lakos, Hank
Wintersnek hívják, ötvenkilenc éves. Nincs rendőrségi aktája.
– Megtaláltuk a személyijét – felelte Larry.
– Nem égett el? – kérdezte a seriff.
– A tárcája a hálószobában volt, a faház épen maradt részében.
– Nem ismerem – jegyezte meg oda se figyelve Tubman. Ami azt
jelentette, hogy Winters nem volt befolyásos ember a városi
tanácsban, és a kampányt sem finanszírozta adománnyal.
Én viszont igen, gondolta Cody. Dühösen figyelte, ahogy
az ügyet
kezeli.
A seriff levette vizes kalapját, és a kocsi fényszórójához emelve
szemügyre vette.
– Szereznem kell magamnak egy olyan műanyag kalapvédő izét,
hogy a nemez ne ázzon el.
Egy másik kocsi fényszórója tűnt fel a fenyőfák között.
– Azt meg ki törte össze? – kérdezte Tubman a Fordot bámulva.
– Elütöttem egy jávorszarvast idefelé jövet – felelte Cody.
– Remélem, jó biztosítása van – mondta nem túl kedvesen
Tubman.
– Én meg remélem, volt rá engedélye – röhögött Bodean.
Cody megköszörülte a torkát.
 – Én azt hiszem, gyilkosság történt.
Bár alig volt fény, Cody így is látta, hogy a seriff arca elsötétül.
– Larry szerint lehetett baleset is, de én nem így gondolom.
Szerintem valaki megölte Hanket, és megpróbálta balesetnek
álcázni a dolgot. Ezért gyújtotta fel a házat. Ha nem esett volna az
eső, az egész leég.
Tubman köpött egyet a földre.
– Balesetnek is tűnik, Cody.
– Meg kell hagyni, igen, de ismertem a pasast. Nem baleset volt.
A seriff odafordult Larryhez.
– Ezt miért nem mondta korábban?
Larry vállat vont.
– Még dolgozunk rajta.
– Mielőtt Skeeter ideér, mondja el, miért nem hiszi, hogy az
történt, aminek látszik – utasította a seriff Codyt.
Cody mindent elmesélt neki. Két részt hagyott ki: azt, amelyik az
anonim alkoholistákról szólt, és nem említette meg az érméket sem.
Azt mondta, tudja, hogy Hank Winters soha nem ivott alkoholt.
– Ezek az érvei?
– Igen.
Cody érezte, hogy Larry nézi, de nem fordult felé. A fülében ott
csengett a férfi mondata: „De soha ne vágj át, és soha ne hozz olyan
helyzetbe, amilyenben nem szeretnék lenni.”
Tubman karba tette a kezét, és a fejét rázta.
– Szóval, mit mondjak a sajtónak? És mit mondjak annak a
kibaszott Skeeternek?
– Amit csak akar – felelte Cody. – Én úgy nyomozok, mintha
gyilkosság lenne.
A seriff megfeszítette az állkapcsát.
– Tudom, hogy időnként elfelejti, Hoyt, de nekem dolgozik. És
abból, amit hallottam, arra következtetek, hogy baleset történt. Vitat
bármit, amit Olson mondott nekem?
– Nem.
– Akkor tartsa meg az elméleteit magának, amíg nem tud előállni
valami értelmesebbel. Másra sincs szükségem, mint egy
megoldatlan gyilkossági ügyre, ami elhúzódik a választásokig.
Megértette? Baleseti halál, amíg be nem bizonyítja, hogy nem az.
Például, ha a kórboncnokok találnak egy golyót a fejében vagy egy
kést a beleiben. Akkor van valami a kezünkben, ami megváltoztatja
a helyzetet. Felfogta?
Cody érezte, hogy ismerős düh gyűlik benne, de sikerült
visszafognia magát.
– Felfogta? – kérdezte újra Tubman.
– Hallom – morgott Cody.
Ebben a pillanatban meghallották egy közelgő jármű hangját a
főút felől.
– Jaj, ne! – nyögött fel Bodean, miközben összehúzta hosszú,
sárga esőkabátja cipzárját és az út felé fordult. – Jön Skeeter.
– Francba! – mondta Tubman, és Codyra többet ügyet se vetve
elfordult. – Skeeter mostanában egyre több helyen jelenik meg
fegyverrel az oldalán. Azt próbálja hangsúlyozni, hogy ő is a
bűnüldözés része. Nézzük, ma mivel áll elő.
 
Skeetert azért hívták így, mert nem szerette a keresztnevét, a
Leslie-t, tudta meg annak idején Cody. A kocsijára is a Skeeter felirat
volt felragasztva. A négykerék-meghajtású dzsippel beállt a Ford
mögé, elzárva ezzel az útját. Fürgén kiugrott, és már az időjárásnak
megfelelő ruházatot viselt. Miközben húzta fel a cipzárat, Cody
észrevette, hogy pisztolytáska van rajta.
Skeeter magas, karcsú férfi volt. Szemei mélyen ültek, hosszú,
keskeny orra pengére hasonlított. Nemrég csináltatott koronát a
felső fogsorára, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy vámpír. Ennek
ellenére még mindig úgy néz ki, gondolta Cody.
– Seriff! – üdvözölte Skeeter Tubmant, és biccentett hozzá.
– Skeeter! – felelte különösebb lelkesedés nélkül a másik.
– Merre van a holttest?
Négy jármű állt sorban, felkapcsolt reflektorral, és mindegyik a
házat világította meg.
– Találja ki! – mondta Tubman.
– Lehetnénk szakszerűek? – kérdezte Skeeter.
– Abszolút.
 – Akkor legyen szíves, szóljon az embereinek, hogy mutassák
meg az áldozatot.
Tubman Larryhez fordult.
– Legyen kedves, kísérje a megyei halottkémet a helyszínre.
Larry morgott valamit.
– És mik az első benyomásai? – kérdezte Skeeter.
– Baleset.
– Meglátjuk.
Tubman a szemét forgatta.
– Remélem, nem bánja, ha a Független Hírek egyik riportere is
jön – mondta Skeeter. – Carrie Lowry. Gondolom, hallotta a jelentést
a rendőrségi frekvencián.
– Fogadni mertem volna – mondta keserűen Tubman. – Igenis
bánom! Még nem is biztosítottuk a helyszínt.
Odafordult Codyhoz.
– Tegyen ki szalagokat! Figyeljen oda a nőre, hogy ne menjen túl
közel. Nem akarom, hogy a háznál csináljon képeket, vagy útban
legyen. Mondja meg neki, hogy majd akkor beszélünk vele, ha lesz
mit mondanunk.
Cody tisztelgett.
– Igen, uram!
Mielőtt Tubman elindult Skeeter, Bodean és Larry után, odaszólt
Codynak:
– Elég lesz a hülyeségből, Hoyt!
 
Újabb fényszóró bukkant elő a fenyőfák közül. Skeeterrel
ellentétben a sofőr lassan közeledett, óvatosan szelte át az erdőt,
mintha nem lenne biztos benne, hogy jó úton jár. Codynál volt egy
tekercs sárga rendőrségi szalag, amelyre a Ne lépje át feliratot
nyomtatták sokszor egymás után. Az egyik végét a parkoló bejárata
mellett álló fa törzsére erősítette, és kitekerte, miközben a túloldalra
sétált. Közben folyamatosan a házra pillantgatott. Skeeter a holttest
fölé hajolt, Larry tartotta a zseblámpát. Tubman és Bodean mögöttük
állt az esőben, szemmel láthatóan haszontalanul.
Az autó bevette az utolsó kanyart, és Codyt egy pillanatra
elvakították a fényszórók. Aztán megint. Épp felemelte a kezét, hogy
eltakarja a szemét, amikor a jármű csikorogva fékezett és megállt.
Női hang szólalt meg.
– Ugyan, ne viccelj! Azt akarod mondani, hogy nem mehetek
ennél közelebb?
– A seriff parancsa – felelte Cody.
– Át kell engedned.
– Sajnálom.
– Akkora seggfej vagy, Cody!
– Szia, Carrie! Hogy vagy ma este?
– Azt hittem, eltévedtem. Aztán végre idetaláltam, és… itt vagy te!
Cody vállat vont.
– Hoztál valami köpenyfélét? Esik.
– Ó, tényleg?
Cody bólintott, és folytatta a kordonozást. A nő leállította a motort,
és becsapta a kocsi ajtaját. Amikor odanézett, látta, hogy Carrie
felemeli a szalagot, átbújik alatta, és elindul a ház felé.
– Hohó! Nem akarlak letartóztatni és/vagy kínozni, amíg be nem
vallasz mindent!
Carrie csípőre tett kézzel megfordult. Viseltes, a derekánál túl bő
esőkabát volt rajta, fején egy olyan kalap, amely szemmel láthatóan
legalább tíz éve ott hevert a csomagtartójában. Vörös haja az
esőkabátra omlott, és hozzáragadt a nedves anyaghoz.
– Csinos vagy. Remélem, nem miattam öltöztél ki így.
– Cseszd meg, Cody!
– Hogy beszélsz? Isten figyel ám!
– Cseszd meg, Cody! – mondta még egyszer Carrie. – Skeeter
azt mondta, bemehetek.
– Biztosan be is mehetsz, ha átadjuk neki a helyszínt – mondta
Cody. – De ez még nem történt meg. Pillanatnyilag a seriffhivatal
vizsgálódik. Biztosíthatlak, hogy elsőként tudod meg, ha átadják a
halottkémnek.
Carrie tovább pufogott.
– És én addig mi az istent csináljak?
– Segíthetnél kihúzni ezt a kordont. Elkélne még két kéz.
– Akkora seggfej vagy!
 – Gyere vissza, mielőtt lelőlek – mondta, és zseblámpájával a nő
képébe világított. Ám mielőtt eltakarta előle az arcát, Cody
megpillantotta zöld szemét, az orrán és orcáján virító szeplőket és a
szép ívű ajkát.
– Szemét! – sziszegett a nő, majd megfordult és visszabotorkált a
tizenöt éves Subarujához. Bemászott az ülésre, és becsapta az
ajtót. Amíg a beltéri világítás el nem halványult, Cody látta, hogy
füstölög magában.
Egy évvel azelőtt ismerkedett meg Carrie-vel, nem sokkal azután,
hogy visszajött Montanába. Még egy hónapja sem volt a hivatalban,
amikor odasomfordált a Windbag grill bárban ücsörgő nőhöz. Látta,
hogy úgy hessegeti el a helyi versenyzőket, mint a legyeket, és azt
mondta neki, csodálja a magabiztosságát. Amikor a nő nem hajtotta
el, rendelt neki még egy whiskey-kólát, bár hozzátette, hogy a
koktéllal két jó italt is elront.
A következő három órában még négy italt hozott neki. És persze
ő is tartotta vele a lépést. Carrie elmesélte, hogy Havreban nőtt fel,
ott járt iskolába, két lúzerhez is férjhez ment, végül a Független
Híreknél kötött ki. Azt mondta, rendőrségi ügyekről tudósít, és
megkérdezte Codyt, lenne-e az egyik forrása. A férfi igent mondott,
ha abbahagyja a fecsegést, és hazamegy vele.
Valahogy eljutottak a nő lakásáig anélkül, hogy a rendőrök
lekapcsolták volna őket, bár Cody legalább két piros lámpán is
áthajtott. Carrie nem vette észre, mert Cody övével volt elfoglalva,
ügyetlenül babrált vele, és rossz irányba húzta a csatot. Az ereje
viszont meglepő volt. Amikor Cody a vállára vetette a nőt, és
felcipelte a lakására, Carrie nevetett és ütlegelte, amíg az le nem
dobta az ágyra. Tíz percen át amolyan hátkarmolós vadmacska volt,
aztán valamelyikük elaludt. Később Cody alig emlékezett valamire,
de az rémlett, hogy egy filctollal megpróbálta összekötni Carrie
szeplőit, amit akkor mindketten nagyon viccesnek találtak.
Mikor a nő egy hét múlva bement a hivatalba, hogy kikérdezze a
seriffet arról a marysville-i pasasról, aki tizenkét golyót küldött a
feleségébe (kétszer is újratöltve a pisztolyt), egy pillanatra egymásra
bámultak, majd Carrie hátravetette a fejét, és közölte:
– Marha nehéz volt leszedni a tintát az arcomról.
 Azzal sarkon fordult, és eltipegett a folyosón.
 
Cody tudta, hogy a kunyhónál nincs rá szükség, ezért visszament
a Fordhoz. Az ablakok megint bepárásodtak, de jólesett száraz
helyen lenni.
A nedves szélvédőn át látta a sötétben táncoló zseblámpákat, és
a lassan mozgó alakokat a fekete sárban. Hankre gondolt, és valami
szorította legbelül. Sírni kezdett. Nem akarta elhinni. Azóta nem sírt,
hogy tizenkét éves korában megdöglött a kutyája. Az anyja és az
apja temetésén sem történt semmi. De Hank más volt. Hanket
kemény öreg fickónak ismerte, aki csak azért akart rajta segíteni,
mert kedves és jó ember volt. Egy elcseszett idegennek is hajlandó
volt segítséget nyújtani, és meg akarta mutatni neki, hogy létezik
jóság a világon. És most meghalt.
Cody keze önálló életre kelt, amikor tapogatózni kezdett az
ülésen a túrázó szemtanú ott maradt hátizsákja felé. Nem nézett
oda. Nem tudott uralkodni a keze fölött, amely megragadta a Jim
Beam nyakát.
A másik keze, szintén tőle függetlenül, átnyúlt a teste előtt és
lecsavarta a kupakot. Két nagy kortyot ivott, mintha csak vízzel
oltaná a szomját, aztán a lába közé vette az üveget. Egy hang azt
mondta legbelül: Hagyd abba, amíg még le tudsz állni!
Elhessegette a gondolatot. Nem volt nehéz, ezt a küzdelmet
mindig ő nyerte. A gyomra először fájdalmasan összeszorult, mintha
az alkoholt elutasítva becsukódott volna. Cody felnyögött, majd
összegörnyedve előrehajolt, és homlokát a kormányra támasztotta.
Aztán a fájdalom elmúlt, és mint aki egy régi barátot üdvözöl, újra
érezte a testén végigáramló ismerős melegséget. Először a
mellkasában, aztán a karjaiban, a lábaiban és a fejében. Mintha
rakéta-üzemanyagot töltött volna a tankjába.
Hátradőlt. Az összeégett kar és a dagadt kéz képe megjelent a
szélvédőn, mintha autósmoziban ült volna.
– Ez történt veled, Hank? Újra a pohárhoz nyúltál? Mondd, hogy
tévedek, haver, mert én hittem benned.
Elgondolkodott, aztán kortyolt még egyet.
– Akárki is tette ezt veled, Hank, megtalálom.
 Cody gyorsan ivott, éhgyomorra. Amikor visszacsavarta a
kupakot az üvegre, az ital fele már hiányzott. Kézfejével megtörölte a
száját, felkapcsolta a belső világítást, és megnézte magát a
visszapillantó tükörben. Emlékezett erre a kipirult arcra a kocsmák
mosdóinak törött tükreiből, és a saját fürdőszobájából is, amikor
zárás után hazament.
– Helló, jóképű Cody! Újra együtt!
Hirtelen támadt egy ötlete.
Elővett három mentolos rágót (minden alkoholista titkos
fegyvere), betömte őket a szájába és rágyújtott. Ez a kombináció
elfedi a piaszagot. Tapasztalatból tudta. Kinyitotta a Ford ajtaját, és
újra kilépett az esőbe. Ha nem égne benne a szeszkazán, elég
hideg lenne idekint, gondolta.
 
Cody a kordon felé lépkedett, majd odaintegetett Carrie-nek,
felemelte a műanyag szalagot, és odament a nő kocsijához. Carrie
nem reagált, ezért Cody nekidőlt a sárvédőnek és tovább szívta a
cigarettáját. Hallgatta, ahogy az eső végigfolyik a fenyvesben, majd
nehéz cseppekben zuhan a pocsolyákba. A cigarettáját vízcseppek
áztatták, és Cody gyorsan el akarta szívni, mielőtt egy
szerencsésebb csepp a parázs végére esve kioltja.
Carrie végül lehúzta az ablakot.
– Igen? Azért vagy itt, hogy elmondd, bemehetek?
– Nem.
– Akkor húzz el a kocsimtól!
Cody nem árulta el, hogy azért kellett egy pillanatra
nekitámaszkodnia a kocsinak, mert különben elesett volna. Inkább
felnevetett.
– Nem hiszem, hogy bármi kárt tehetnék benne. Így is elég rossz
állapotban van már.
– Jézusom! Te akkora…
– Seggfej vagyok, tudom – mondta, és még magát is meglepte a
kedves hang. Észrevette, hogy a nő nem húzta fel az ablakot.
– Carrie, emlékszel, amikor megkérdezted, lennék-e az egyik
forrásod? Emlékszel? A Windbagben voltunk.
Carrie óvatosan hallgatott.
 – Igen?
– Készen állok – közölte Cody.
– Te most szórakozol velem?
Carrie kissé rekedt hangja vonzó volt.
– Nem, asszonyom.
– Mik a feltételek? – kérdezte a nő. A hangja hivatalosra váltott.
Ettől Cody valahogy megint haza akarta vinni, de megelégedett egy
újabb cigarettával. Tapogatta a zsebeit, amíg meg nem találta a
cigisdobozt és a gyufát.
– Ez a cucc megöl – mondta Carrie.
– Lássuk! Lássuk! – felelte nevetve a férfi.
– Cody!
Meggyújtotta a cigarettáját, majd megfordult és leguggolt, hogy
szemmagasságban legyen a kocsiban ülő nővel. Bárcsak jobban
látná az arckifejezését.
– Ígérd meg, hogy bizalmasan kezeled, amit elmondok. A nevem
nem jelenhet meg a cikkben, és meg kell ígérned, hogy célzást sem
teszel rá, honnan származik az infó.
Carrie elgondolkodott, majd így felelt:
– Rendben van. De fontos dolog legyen!
– Fontos dolog lesz. És nem írhatod le azt sem, hogy „egy magát
megnevezni nem kívánó rendőrségi forrás”. Különben úgy
megkeserítem az életedet, hogy el kell menned Montanából.
Ez megijesztette a nőt. Hátradőlt.
– Ne fenyegess engem!
– Nem fenyegetlek, csak mondom. Értjük egymást? – Értjük
egymást.
Cody körülnézett. Bár nem látott mindenkit, a zseblámpák
mozgása továbbra is azt mutatta, hogy a házban folyik a munka.
– Bármit is mond a seriff vagy Skeeter, nem baleset történt. Ez
egy gyilkossági ügy.
– Jézusom!
– És akárki is tette, megpróbálta eltüntetni a nyomokat azzal,
hogy felgyújtotta a házat. Az áldozat nagyszerű ember volt, Hank
Winters a neve, és meg fogjuk találni a gyilkosát.
Carrie a fejét csóválta.
 – Miért akarná ezt a seriff vagy Skeeter eltitkolni? Nem értem.
Cody titokzatosan suttogott.
– Mert fontos nekik, hogy ne nevezzék gyilkosságnak. Politika, és
nagy ügy. Nagyobb, mint képzelnéd. Ez a sztori feltehet téged a
térképre, ha jól játszod ki a lapjaidat.
– Ó, Cody! – sóhajtott Carrie, majd kinyúlt az ablakon és
megfogta Cody karját. A szeme csillogott, ahogy a zseblámpák
fénye visszatükröződött az arcán.
– Nézd, a gyilkos nyomot hagyott a személyazonosságát illetően.
Nem mondhatom meg, mi az, de ezen a nyomon eljutunk hozzá, ha
pár külső szakértő is eljön a speciális felszereléssel. El fogjuk kapni.
Addig van csak előnye, amíg az elemzés vissza nem jön.
– Miféle elemzés?
– Azt nem mondhatom el.
Azzal Cody felállt, és megfogta Carrie kezét.
– Ne felejtsd el, ezt nem tőlem hallottad!
Egy másodperc múlva Carrie így szólt:
– Köszönöm, Cody, az adósod vagyok.
– Csak most ne karmolj – felelte a férfi, majd megfordult és
elsétált.
Amikor átbújt a kordon alatt, majdnem beleütközött Larrybe, aki
kikapcsolt zseblámpával állt a sötétben. Codyt elfogta az ismerős
bűntudat, amit akkor érzett, amikor titkolta, hogy iszik.
– Te mi a jó francot csinálsz? – suttogta dühösen Larry. –
Hallottam, mit mondtál neki, te rohadék!
Cody Larry felé nyúlt, de az elhúzódott tőle.
– Bedobtam a csalit – felelte.
– Mi a fenéről beszélsz? Mi az, hogy speciális felszerelés meg
elemzés?
Cody mániákusan vigyorgott, és nem tudta abbahagyni. Larry felé
nyújtotta a kezét, és azt mondta:
– Biztos, hogy bevette.
Larry mozdulatlanul bámult rá. Körülbelül egy percig néztek
némán farkasszemet a sötétben.
Végül Larry szólalt meg:
– Találtál egy üveget, igaz?
 – Jaja.
– És most önpusztító üzemmódba kapcsoltál, és engem is
magaddal akarsz rántani.
Cody vállat vont.
– Nem kell velem tartanod, Larry.
– Te hülye barom! Ostoba seggfej!
– Ma este ezt már sokszor mondták nekem.
– Most mit csináljak veled? – kérdezte Larry.
Cody hirtelen kijózanodott. A legfurcsább pillanatban történt,
gondolta, majd így szólt:
– Segíts megtalálni azt a pasast, aki megölte Hanket. Onnan
átveszem.
Larry felnyögött.
Cody közelebb lépett hozzá.
– Larry, piás vagyok, de nem viccelek. Még nem láttad, hogy
milyen, amikor elszabadulok, és hidd el, azt nem felejti el az ember
egy ideig. Úgy fogom hajtani ezt a pasast, hogy te olyat még nem
láttál. És amikor megtalálom, egymilliószor ölöm meg.
Larry egy lépést hátrált.
– Ember, jól vagy?
– Soha nem voltam jól. De most van célom – felelte Cody. Az
utolsó szót szinte kiköpte.
Larry elkerekedett szemmel nézte, és lassan csóválni kezdte a
fejét.
– Nem vagy ura önmagadnak – suttogta.
– Az lehet – kacsintott rá Cody, és visszasétált a Fordhoz az
üvegért. Az éjszaka hátralévő részét öntudatlan állapotban töltötte.
Amikor másnap felébredt a lakásán, csupa vér volt mindene. De
nem a saját vére.
 5
 
Azon az éjszakán, amikor Cody Hoyt lelőtte a halottkémet,
visszament Hank Winters házához, és a fenyőfák között rejtőzött a
sötétben. Várt.
Az utolsó húsz óra eseményeit sűrű, sötét köd borította. Minden
erejére szüksége volt már ahhoz is, hogy egyszerűen talpon
maradjon. Miközben a whiskey-ből kortyolgatott, amit magával vitt,
összefüggéstelen jelenetek törtek az elméje felszínére, mintha
levegőhöz akarnának jutni. Megpróbálta megragadni őket, mielőtt
újra eltűnnek, hogy helyet adjanak egy másik képnek. Mint az Üsd a
vakondot! játékban, gondolta. Mint a régi csúnya időkben.
Megpróbálta sorba rakni az emlékképeket.
 
A hegyről lefelé jövet Larry kocsiját követte, aki kétszer is megállt az út szélén,
hogy kiszálljon és ledorongolja őt. Szerinte Cody majdnem lebukott, amikor
érthetetlenül motyogva beszélt a technikussal és a mentősökkel, akik a holttest
maradványait csomagolták össze, és begyűjtötték a korábban megjelölt
bizonyítékokat. Nagy szerencse, hogy a seriff és a helyettese akkor már
visszamentek a kocsijukhoz, Skeetert szidták, és nem azon gondolkodtak, hogy az
egyik nyomozójuk miért támaszkodik folyton egy fának vagy a ház oldalának. Cody
észrevette, hogy Carrie Lowry már rég elment, és Skeeter emiatt dühös volt. Nem
ellenkezett, amikor Larry belökte a ház mögötti sötétbe, hogy senki se hallja, mit
beszél, és ne lássák, hogyan próbálja megtartani az egyensúlyát.
 
Az elütött szarvastehenet négybe vágták a csontfűrésszel, amit Larry a
szerszámosládájában tartott. A húst Cody elvitte egy anyaotthonba, bár alig tudott
megállni a lábán, és a nyers, még langyos húsdarabok összevérezték a ruháját. Nem
foglalkozott Larryvel, aki egyfolytában panaszkodott vagy káromkodott, mondván,
azoknak a nőknek bőven van mit enniük, és azt fogják gondolni róla, hogy megőrült.
 
Cody felébresztette az otthon vezetőjét, majd becipelték a húst a szoba méretű
fagyasztókamrába. Larryre kacsintott, amikor a nő sírva mondogatta, milyen hálás, és
hogy az ott lakó nők és gyerekek mennyire örülnek majd. Még azt is felajánlotta, hogy
kitisztítja a nyomozó ruháját és csinál egy kávét, mert úgy látta, valami baj van Cody
szemével.
  
Tíz perccel azután, hogy Larry kitette a háza előtt, visszamászott a Fordba. Még a
fülében csengtek a társának tett ígéretei, miszerint azonnal lefekszik és nem iszik
többet, de ahogy Larry elment, újra beült a kocsiba, beindította a motort és elindult.
 
Az út menti italboltban dolgozó fickóhoz hajtott. Bár az eladó már négy órája
bezárt, az ajtaján dörömbölt, felébresztette, és egy rekesz sört meg egy liter whiskey-t
követelt tőle. Százdolláros bankjeggyel fizetett, majd megpaskolta a pisztolyát,
emlékeztetve a boltost, hogy hallgasson az erőszakos behatolásról.
 
Felhívta a volt feleségét, Jennyt. Őt is felébresztette, aki dühös volt emiatt. Azt
kérte, hadd beszélhessen Justinnal. Meg akarta mondani neki, hogy bármit
kölcsönvehet, amit csak akar, de tartsa magát távol az alkoholtól és a buliktól, de
Justin nem volt otthon. Már elindult Jenny új, gazdag vőlegényével egy istenverte
barátkozós túrára a vadonba. Jenny seggfejnek nevezte, amin nevetnie kellett, mert
azon az estén már annyiszor hívták így. És talán igazuk is volt. Jenny lecsapta a
telefont és amikor még háromszor hívta, nem vette fel. Aztán Cody elaludt a fotelban.
Az alvadt vértől ragacsos telefon ott maradt a kezében.
 
Amikor felébredt, mindene csupa vér volt. A kezét megszáradt vérfoltok borították,
amitől olyan volt a bőre, mint egy kiszáradt tó repedezett alja. A zuhanytálcában
barnás-vörös, undorító víz örvénylett. Mezítláb rugdosta a rózsaszín vízben úszó
alvadt vérdarabokat, hogy minél gyorsabban eltűnjenek a lefolyóban.
 
Hat ibuprofent vett be, hogy tompítsa a hasogató fejfájást, aztán kihányta a
mosogatóba, és bevett hat másikat. Végül sört ivott és evett egy nyers tojást
reggelire. Ez némiképp visszahozta az életbe, legalább a keze nem remegett, a fogát
is meg tudta mosni, sőt meg is borotválkozott anélkül, hogy összevagdosta volna
magát.
 
Bement a fél kilences, városi rendőrséggel közös eligazításra. Bodean
seriffhelyettes vázolta Hank Winters halálának körülményeit, de Cody nyitott szemmel
aludt. Egyszer csak a seriff viharzott be a terembe, kezében lobogtatva a Független
Hírek reggeli számát. Carrie Lowryt és kiváltképp azt az
átkozott Skeetert szidta,
akitől bizonyára ezek a nyilvánvaló hazugságok származtak. A cikk szerint a baleset
valójában gyilkosság volt, és egy bizonyos nyom az elkövető személyazonosságára
 is egyértelműen utal. Tubman utasított minden rendőrt, hogy bojkottálja a helyi lapot,
amíg bocsánatot nem kérnek, és a címlapon le nem hozzák a helyreigazítást. Cody a
helyiség túloldaláról is érezte magán Larry jeges pillantását, miközben Tubman
beszélt.
 
Az eligazítás után gyorsan eliszkolt, mert nem tudott figyelni, és szüksége volt egy
sörre. Magával vitte a jegyzeteit és a fényképezőjét is.
 
A délutánt a Windbagben és a Jesterben töltötte, találkozott a régi barátaival,
nevetett a sztorikon, és ő is elmondott párat. Úgy érezte, mintha valamiféle családi
összejövetelen lenne: napközben is ittak, ezek az ő vérei!
 
Szürkületkor visszament a hegyre, vitte a puskáját állvánnyal, és a pisztolyát is.
Remélte, hogy nem üt el egy újabb jávorszarvast, de még inkább remélte, hogy aki
ezt tette Hankkel, olvassa az újságcikket, pokolian összezavarodik, mit találhattak a
zsaruk, és visszamegy a tetthelyre, hogy megpróbálja eltüntetni a nyomokat.
 
Tudta, hogy ez marha nagy őrültség, de valahogy mégis volt értelme.
 
Körülbelül nyolcszáz méterre parkolt le Hank házától, hogy ne legyen feltűnő, és
gyalog indult tovább a sötét erdőben. A délutáni vihar után még csöpögött a fákról a
víz. Cody fogta a fegyvereket, és a hatdobozos söröspakkot lóbálva elindult.
 
Nem tudta, mennyi ideig volt eszméletlen, amikor egy kocsi
hangja felébresztette. Hangosan nyögve nyitotta ki a szemét. A feje
majd szétrobbant. A nyirkos földön ült egy fatörzsnek támaszkodva.
A hideg nedvesség átszivárgott a farmerján meg az alsónadrágján,
és lefagyott a feneke.
Eltartott pár másodpercig, amíg rájött, hol van és mit keres ott,
ráadásul a kavicson csikorgó kerekek zaja és a motorzúgás is
összezavarta. Aztán rájött, hogy a terve bevált, a gyilkos visszatért a
tetthelyre.
Felállt, de olyan hányingere volt, és annyira szédült, hogy
majdnem összecsuklott. Lehajtotta a fejét, és várta, hogy elmúljon,
közben megpróbálta kitalálni, mi folyik körülötte. Egy férfi azt
mondta:
 – Itt van!
Szóval nem egyedül van, gondolta Cody.
Hacsak nem magához beszél, ami nem valószínű.
– Itt? – kérdezte egy nő.
– Azon a kereten, ami az ágy volt. Ott volt a holttest.
Cody nagyot szippantott a hűvös hegyi levegőből, amitől kissé
kitisztult az agyára ereszkedett köd. Az éjszakára és a helyzetére
kezdett összpontosítani. Bárcsak magánál lett volna, amikor ezek
megérkeztek, akkor látta is volna őket, mielőtt kiszálltak a kocsiból.
Eső után köpönyeg.
A három sört és az üres piásüveget a fűben hagyta, majd lépett
egyet a ház felé. A lábai mintha gumiból lettek volna,
megtántorodott. Majdnem elesett, de szerencsére a fák közel voltak
egymáshoz, úgyhogy vállával egy fatörzsnek dőlve talpon maradt.
Belélegezte a hideg levegőt, és reménykedett benne, hogy ettől
kijózanodik.
– Akkor mit is keresünk? – kérdezte a nő.
– Nem igazán tudom – felelte a férfi. – Bármit, ami megmaradt.
Ha maradt egyáltalán valami.
A ház érintetlenül maradt része Cody és a látogatók között volt,
így továbbra sem látta őket. Fénycsóva hasított a sötétbe, egy
zseblámpa lehetett. Aztán amilyen gyorsan felbukkant, olyan
gyorsan el is tűnt. A férfi és a nő keresett valamit a fekete
sártengerben.
Most megvagytok, szemetek, gondolta Cody.
– Ez undorító, bárcsak tudnám, mit keresünk – mondta a nő.
– Valószínűleg semmit. Lehet, hogy ez csak a seriff ostoba
trükkje, hogy úgy tűnjön, mintha csinálna valamit. Szerintem a
választások utánig el akarja húzni a dolgot.
Cody egyszer csak a kunyhó mögött találta magát. Kinyújtotta a
kezét, és megérintette a lekerekített gerendákat. Ha tapogatózva
követi a ház oldalát, odaér a leégett részhez, és akkor megláthatja
őket.
Aztán rájött, hogy a puskáját otthagyta, ahol elaludt. Tétovázva
fontolgatta, hogy visszamegy érte. De eddig csöndben eljutott, nem
csúszott el, és nem lépett rá egyetlen száraz ágra sem, amivel
leleplezte volna magát. Hogy ezt még kétszer sikerül megcsinálnia,
annak az esélye a nullával volt egyenlő. Mérges volt magára. Úgy
belecsípett az arcába, hogy felszisszent. De ez segített felébredni.
Cody lassan lenyúlt a pisztolytáskához, kinyitotta a tokot, és elővette
a fegyverét.
Még Denverben szereltetett rá világító irányzékot. Felemelte a
pisztolyt, és a zöld pontot a két hátsó pont közé irányította. Bár a
munkája során még soha nem lőtt éjszaka senkire, órákon át
gyakorolta az irányzék használatát a lőtéren. Tudta, ha akkor húzza
meg a ravaszt, amikor a három pont egy vonalban van, akkor
eltalálja a célt. A kérdés már csak az volt, hogy figyelmeztetés nélkül
szedje le őket, vagy fedje fel és azonosítsa magát. Természetesen a
jelentésben mindenképpen azt fogja írni, hogy nem volt más
választása, miután felszólította őket, hogy ne mozduljanak, de nem
engedelmeskedtek.
Először a pasasra lövök, gondolta. Két golyó a törzs
legvastagabb részébe, gyorsan egymás után, aztán a nő felé
fordulva ugyanez még egyszer. Végül, ha szükséges, fejlövés.
Meg tudna ölni egy nőt? A gondolattól is rosszul lett.
– Ott! – mondta izgatottan a férfi. – Ott! Nézd!
Vajon megtalálták?, tűnődött Cody.
Először a zseblámpák fényét látta meg, csak utána a két embert.
A sárban megcsillant valami.
– Olyan, mint egy érme – mondta a nő.
– Igen – felelte a férfi elkeseredve. – Nem tudom, hogy nem
vettem észre.
Úgy, hogy én tettem oda két órával ezelőtt, gondolta Cody.
Aranypapírba csomagolt csokoládéérmék.
Cody kilépett a fák közül, és elüvöltötte magát:
– Ne mozduljatok, mocskok!
A nő felsikoltott és eldobta a zseblámpáját, majd a szája elé kapta
a kezét.
A férfi zseblámpája elvakította, de Cody még látta, ahogy egy kéz
lenyúl, megfog egy pisztolyt, felemeli, aztán egy csillag alakú, kék
színű robbanás következik fülsiketítő robajjal, és valami fehéren izzó
csapódik az arcának.
 Így lőtte le Cody a halottkémet. Két mozdulat, két hangos
csattanás és két sárgászöld lángnyelv. Skeeter úgy rogyott össze,
mint egy marionettbábu, amelynek elvágták a zsinórjait.
Cody leeresztette a fegyverét, orrát a saját vérének szaga és erős
lőporillat csapta meg.
– A francba!
Carrie Lowry megállás nélkül sikoltozott, majd zokogni és
káromkodni kezdett.
 6
 
Cody hátradőlt a seriff apró, zsúfolt irodájának egyik kényelmetlen
székén. Az ajtó már egy órája zárva volt. Aznap reggel elmaradt a fél
kilences eligazítás. Bodean seriffhelyettes a főnöke íróasztalának
szélén gubbasztott, és maga elé bámult. A seriff Codyval szemben
ült, mögötte egy vitrinben ott hevert karimára fektetett kalapja és a
Független Hírek aznapi száma. A „szemtanú szerint a halottkémet a
seriff embere lőtte le”, üvöltötte a vezércikk négy hasábon a
megdöbbentő hírt. Carrie végül is megkapta a nagy sztorit, amit
ígértem neki, gondolta Cody.
– Tényleg fordítva kellene letennie a kalapját, ha nem hordja –
mondta Cody. – Így tönkreteszi a karimáját.
Tubman lehunyta a szemét, hogy ne robbanjon föl, gondolta
Cody.
– Föl nem foghatom, hogy tud ilyenkor viccelődni – közölte
Bodean, és megcsóválta a fejét.
– De tényleg, lelapul a karimája. Higgyen nekem! – folytatta a
témát Cody.
– Vessen egy pillantást a telefonomra. Égnek a vonalak. Mindenki
nyilatkozatot akar, és addig hívogatnak, amíg meg nem kapják –
közölte Tubman.
– Sajnálom – felelte Cody.
– Igen, sajnálhatja is.
Bodean megköszörülte a torkát, és előrehajolt.
– Ha esetleg nem ismeri az eljárást, Hoyt nyomozó, ez egy
rendőrtisztet érintő lövöldözés volt, szóval adja át a jelvényét és a
fegyverét.
Cody levette a jelvényét, és odacsúsztatta Tubman elé az
asztalon át. Aztán előhúzta a pisztolyát és markolatával Bodean felé
nyújtotta.
– Óvatosan, meg van töltve – közölte.
Bodean elvette a pisztolyt, és óvatosan letette a fém irattartó
szekrény tetejére.
– Hivatalosan fizetett szabadságon van. Felhívjuk az állami
hatóságokat, hogy küldjenek egy külső szakértőkből álló csapatot,
amely kivizsgálja az esetet. Feltehetően holnapra itt lesznek,
úgyhogy folyamatosan maradjon velünk kapcsolatban.
Cody bólintott.
– Hetvenkét óráig ne menjen sehova. Addig felvesszük a
vallomását, és attól függően, mit mond a nyomozócsoport, akár le is
tartóztathatjuk – közölte Bodean.
Bár Cody már korábban is tudta, hogy ez megtörténhet, mégis
kirázta a hideg.
– Kötelességem figyelmeztetni, hogy ne beszéljen senkivel, amíg
hivatalosan vallomást nem tesz. Tisztában kell lennie azzal, hogy a
törvények értelmében fegyelmi vétséget követ el, ha nem válaszol a
viselkedésével kapcsolatos kérdésekre. A büntetőeljárás során
rendőrként nincsenek olyan jogai, mint a civileknek. Ez idő alatt csak
egyetlen emberrel beszélhet, az általunk kijelölt tanácsadóval.
Megértette, amit mondtam?
– Aha, de nem érdekel, kivel beszélhetek és kivel nem. És ha egy
szociális munkást küld a házamba, megpofozom – morogta Cody. –
Minden pontosan úgy történt, ahogy Carrie Lowry megírta a lapban.
Skeeter rántott először fegyvert, miután rákiáltottam, hogy ne
mozduljon. Önvédelemből lőttem le.
Tubman csak csóválta a fejét, mintha azt figyelné, hogyan úszik
el a karrierje a szeme láttára.
– Lowry azt írta, hogy nem azonosította magát – folytatta Bodean.
– Erre esélyem se volt. Skeeter olyan gyors volt, mint a villám.
– És nem volt hajlandó belefújni a szondába.
– Ehhez jogom van. Nem bízom azokban a hordozható
kütyükben. Később az őrszobán megfújtam egy másikat.
– Órákkal később – szólt közbe Bodean. – Miután a
szervezetében lévő alkohol már felszívódhatott. És még így is elég
magas volt az érték, amit aligha nevezhetünk józannak, pedig ez
négy órával a lövöldözés után történt. A helyszínre érkező rendőr azt
mondta, bűzlött, mint egy szeszkazán.
– Dougherty azt se tudja, milyen az alkohol szaga – felelte Cody.
– Szerencséje, hogy Skeeteren golyóálló mellény volt. Az első
lövés szívtájékon találta el – mondta Bodean, és meg is mutatta a
saját mellkasán azt a helyet. – A második lövést már nem védte ki a
mellény, és az szétroncsolta Skeeter vállát. De rendbe jön, és
bármelyik pillanatban megtarthatja a sajtótájékoztatót.
Cody ösztönösen megérintette a jobb fülére ragasztott
borogatást, ahol Skeeter golyója eltalálta. A lövedék egy másfél
centiméteres darabot tépett le a fülcimpájából, és a sebből csak úgy
dőlt a vér, míg végül nagy nehezen sikerült elállítani.
Miután a kórházi ügyeleten bekötözték a sebét és elengedték,
Cody megpróbált beszélni Skeeterrel, akit ugyanabba a kórházba,
de másik emeletre vittek. Nem tudta eldönteni, hogy üvölteni akar-e
vele, elnézést kérni tőle, vagy újra lelőni. Nem is volt esélye
eldönteni, mert a kórház biztonsági őre a látogatási időn kívül amúgy
sem engedte be.
– Először is, mi az istennyiláért volt Skeeteren golyóálló mellény,
és miért vitt magával fegyvert? – kérdezte Cody. – Elvégre ő
halottkém. Ráadásul nem kellett volna becsempésznie egy riportert
a bűncselekmény helyszínére, csak hogy csinálhasson pár képet. Ez
nem helyes. Gyanúsan viselkedett.
– Erre mindannyian kíváncsiak vagyunk, és ki is fog derülni a
vizsgálat során – felelte Tubman seriff. – Ő is legalább akkora
bajban lehet, mint maga. Vagy még nagyobban. De ez esetben
örülök, hogy rajta volt a mellény, különben magát emberöléssel
vádolnánk, és már börtönben lenne.
Cody vállat vont.
– Apropó, emberölés. Továbbra is szeretnék segíteni Hank
Winters meggyilkolásának ügyében.
– Nem történt gyilkosság – emelte fel a hangját Tubman.
– De igen – válaszolta Cody.
– Tartsa magát távol ettől az ügytől! És ettől az irodától! És
Larrytől is! – mondta Tubman, majd előrehajolt, és ökölbe szorította
a kezét. – És a francba is, tartsa távol magát tőlem!
Kinyílt az ajtó és Edna dugta be a fejét.
– Seriff, a kormányzó van a vonalban. Tájékoztatást kér.
Tubman felnyögött és hátradőlt. Aztán visszafordult Codyhoz.
– Menjen! Menjen egyenesen haza! Ne beszéljen senkivel! És
maradjon telefonközelben!
 Cody felállt, de mielőtt kiment volna, odalépett a szekrényhez, és
felfordította a kalapot.
 
Larry egyedül ült a nyomozók irodájában, és azokat a képeket
nézegette, amiket Cody a helyszínen készített két nappal korábban.
Amikor a társa belépett, megfeszült a válla, de nem köszönt neki.
Cody becsapta maga mögött az ajtót, és Larry még közelebb hajolt a
monitorhoz, mint korábban.
– Egy perc és itt sem vagyok – szólalt meg Cody.
Odament az íróasztalához, és pakolni kezdte a holmiját. Talált a
folyosón egy üres papírdobozt, abba tette a mappáit, a felszerelését
és egy nemrég elkezdett bűnügyi regényt.
– Legközelebb fejre célozz – mondta végül Larry.
– Hah.
– Ember, ha te beleásod magad, akkor tényleg mélyre mész! Ezt
el kell ismernem.
Cody morgott valamit.
– Aranypapírba csomagolt csokiérme? – nevetett Larry.
– Tulajdonképpen működött – mondta Cody. – Ha a gyilkos azt
gondolta, hogy otthagyott valamit a helyszínen…
– Tudod, mi fog történni? Skeeter tudja, hogy ő is bajban van.
Ezért megpróbál majd nyomulni a sajtónál és a szavazóknál. Elkezdi
jártatni a száját, és a lehető legrosszabb fényben fog feltüntetni,
hogy hátráltassa a nyomozást.
Cody vállat vont.
– És mi volt a seriffnél?
– Felfüggesztettek, amíg nem tisztáznak.
– Rohadt nagy szerencséd volt, Cody. Megölhetted volna, vagy ő
téged. És egy pillanatig sem kétlem, hogy be voltál nyomva.
– Hullarészeg voltam – mondta Cody. – De amikor meghúztam a
ravaszt, teljesen józannak éreztem magam. Fura, hogy van ez. Az
adrenalin elnyomja az alkohol hatását. Ezt ne felejtsd el!
– És most már túl vagy rajta? Úgy értem, a mértéktelen piáláson?
– Azt hiszem, igen. De nem ígérek semmit – felelte Cody.
– Ja – felelte Larry, és megfordult, hogy szembenézhessen a
társával. – Azt már tudom, milyen megbízhatóak az ígéreteid.
 – Tényleg sajnálom – felelte Cody, és kinézett az ablakon a
központ előtti zöld gyepre. – És szeretném újra megköszönni, hogy
fedeztél.
– Ez volt az utolsó – mondta Larry. – Soha többé.
– Érthető.
Larry egy pillanatig hallgatott, majd így szólt:
– Épp a Winters-ügyön gondolkodom.
– Tényleg?
Cody az elmúlt negyvennyolc órában most először érzett valami
reményfélét.
– Aha. Amíg tegnap a régi haverjaiddal buliztál, én dolgoztam egy
kicsit.
– És?
– Az elsődleges boncolási eredmények fejre mért tompa ütést
említenek. Persze, azt még nem tudják, hogy a halála előtt vagy
után történt-e. Úgy értem, a pasason egy rakás lehulló gerenda
hevert, amik kupán vágták. De a tüdejében nem volt füst. Ami azt
jelenti, hogy feltehetően már halott volt, amikor kiütött a tűz. Tudod,
hogy soha nem a tűz, hanem a füst öli meg őket.
– Érdekes, hogy nem lélegzett be füstöt…
– És van még valami jó abban, hogy esett és hideg volt. A
laborosok szerint túl sok idő telt el a halál beállta és a test
felfedezése között ahhoz, hogy meg lehessen állapítani, volt-e
alkohol a vérében. Ráadásul a tűz szó szerint el tudta égetni az italt
a testből. Mivel azonban a fickó viszonylag hidegben volt, kiveszik a
szemét, és azt fogják megvizsgálni.
Cody meghökkent.
– A szemét?
Larry a jegyzeteit olvasta.
– Az üvegtestet meg lehet vizsgálni. Ez az a zselészerű anyag,
ami kitölti a szemgolyót. Ki lehet benne mutatni az alkohol nyomait,
és később emelkedik, mint a vérben. Vagyis körülbelül két órával a
halál előtti véralkoholszintet mutatja. Ha magas az érték, akkor az
orvosszakértő kijelentheti, hogy az áldozat feltehetően ittas volt.
Véralkoholszintet nem tudnak mérni, de azt valószínűleg meg tudják
mondani, hogy a halál időpontjában volt-e alkohol a szervezetében.
 – Mikor hívnak vissza?
Larry vállat vont.
– Remélem hamarosan. Nem perdöntő, de ha nincs füst a
tüdőben, és nincs jele alkoholnak a szervezetében, az elég
rendesen cáfolja az öngyilkosságról vagy balesetről felállított
elméletemet. Mert az azt jelenti, hogy valaki odatette a bontott
üveget, hogy a holttest mellett találjuk, sőt valaki a kályha ajtaját is
kinyitotta.
Cody bólintott.
– Akkor a gyilkosunk fejbe vágta Hanket, megitta vagy kiöntötte a
piát, és felgyújtotta a házat.
– Túl gyorsan vonod le a következtetéseket – jegyezte meg Larry.
– Hát, még tovább is mehetek. Bárki tette is, tudta, hogy Hanknek
korábban voltak alkoholproblémái. És mivel Hank öt éve tiszta volt,
az illető ismerte a múltját is. Egy idegen ezt valószínűleg nem
tudhatta, nem igaz?
Larry vitatkozni akart, de aztán legörbítette a száját, és bólintott.
– Látom, mire akarsz kilyukadni. De rajtad kívül ki tudhatta
mindezt?
Cody hagyta, hogy Larry maga válaszoljon.
– Mindenki az AA közösségben. Ti mindent bevallotok ott
egymásnak, igaz? Mindenki tudhatta.
Cody bólintott.
– Pontosan.
– Akkor tehát meg kell néznünk a helenai AA tagjainak alibijét
három nappal ezelőtt este nyolc és éjfél között.
– És hogy állapítottad meg a halál időpontját? Az orvosszakértő?
– Nem. A nyugta szerint Winters este 6 óra 3 perckor vette a
steaket. Legalább egy óra az út a bolttól a kunyhóig, szóval mondjuk
hétre ért haza. Az elektromos művek szerint a házban éjfélkor ment
el az áram, amit a tűznek tulajdonítok. Így kapjuk meg az
időintervallumot.
Cody le volt nyűgözve. Larry tényleg jó volt.
– Visszatérve az alkoholistákra… – folytatta Larry. – Mindegyiket
ismered?
Cody bólintott.
 – Van listád a nevekről?
– Otthon. A mi kiscsoportunkban tizenhárman vagyunk. Persze,
Helenában több csoport is van, és rohadt sok alkoholista, el se
hinnéd, mennyi. De a miénk kicsi, mert kis helyeken szoktunk
találkozni. Át tudom küldeni a neveket e-mailen. Hivatalosan nem
dolgozhatok az ügyön, de információkat át tudok adni neked.
– Szuper – felelte Larry. Cody látta a fényt az alagút végén. Vagy
legalábbis valami elindult.
– Bár elég szar érzés – mondta Cody. – Ezzel elárulom őket.
Visszaélek a bizalmukkal. Vagyis úgy értem, meg fogsz lepődni.
Orvosokról, jogászokról, politikusokról van szó. Még tőlünk is van ott
valaki.
Larry meglepődött.
– Edna. De őt nem kell kihallgatnod. Ezen a héten minden éjjel ő
volt a diszpécser – tette hozzá Cody.
– Ne aggódj – nyugtatta meg Larry. – Célozni se fogok rá, honnan
van a listám. Azt fogom mondani, hogy mindenkit megpróbálunk
megtalálni, aki ismerhette. Egy kicsit el is tudom maszatolni a dolgot,
majd azt mondom, hogy találtunk egy noteszt, és mindenkit
felhívunk, aki szerepel benne. Nem említem az AA klubot, és nem
hozom fel a neved.
– Köszönöm, Larry, tényleg.
– De valamit meg kell értened, seggfejkém. Nem vagyok a
haverod. Azt akarom, hogy menj vissza az AA gyűlésekre. Vissza
kell menned, érted? Vagy soha többé nem dolgozom veled. És nem
viccelek.
– Tudom.
Larry a combjára csapott.
– Ja, elfelejtettem mondani neked valamit. Elküldtem annak a
kiégett számítógépnek a merevlemezét az egyetemre, az egyik
informatikus nagyágyúnak. Azt mondja, lehet, hogy vissza tudnak
szerezni némi adatot róla. Ezen marhára meglepődtem, mert tudod
azt hittem, hogy az adatok elolvadnak.
– Nem semmi.
– Most nézegetik. Ha megtudok tőlük valamit, értesítelek.
Cody az állát simogatta.
 – Nézd meg, van-e olyan dokumentum vagy levél, amit
megőrzött. Meg persze az e-mailjeit. Lehet, hogy vacsorára hívott
meg valakit, és e-mailben egyeztettek. Az marha nagy szerencse
lenne! És a böngészési előzményei is fontosak lehetnek. Talán
megtudhatjuk, mit nézegetett az utóbbi időben.
Larry vágott egy grimaszt.
– Nahát, erre nem is gondoltam! Milyen jó, hogy itt vagy, és
kiokosítasz!
Cody elvigyorodott.
Nyílt az iroda ajtaja, és Bodean jelent meg kopogtatás nélkül.
Csípőre tett kézzel, sötét arccal tornyosult ott.
– Hallottam a hangját – szólt oda Codynak. – Mi az istenért nem
ment még haza?
– Larry nagyon elérzékenyült, amikor megtudta, hogy
felfüggesztettek – felelte Cody. – Csak beugrottam, hogy
megvigasztaljam és megnyugtassam a trauma után.
Larry felhorkant.
– Húzzon innen a fenébe, vagy letartóztatom! – mondta Bodean.
– Nincs joga itt lenni! És adja ide a kulcsait is, hogy vissza se
jöhessen.
Cody engedelmeskedett, és felvette a dobozát, hogy induljon.
– A Ford kulcsait is. Az hivatali autó.
– Majd ott hagyom a szervizben, amikor elviszem javíttatni. Ne
feledje, hogy tropára ment.
Bodean egy pillanatra elgondolkodott, majd így szólt:
– Ahogy maga is.
– Hú, ez jó volt, Bodean! Szellemes! – mondta Cody.
Újra elindult.
– Ez is itt marad – szólt Bodean a dobozra mutatva. – A hivatal
tulajdona.
Cody vállat vont. Larry csak bámult rájuk, és felvonta a
szemöldökét.
– Menjen haza, és legyen telefonközelben! – zárta le a
beszélgetést Bodean.
– Viszlát, Larry!
– Szia, Cody!
 – Ne sírj!
– Megpróbálok – felelte a másik.
 
Napos, meleg reggel volt, az ég vakító kéken ragyogott. Cody
átvágott a füvön a parkolóban álló Ford felé. Amikor odaért,
visszanézett az épületre, és eltűnődött, vajon vissza fog-e térni, és
ha igen, mikor.
A modern, üvegből és téglából épült seriffhivatal melletti hatalmas
bírósági kőépület a viktoriánus időket idézte. Megpillantotta a
kezében iratokkal távozó ügyészt és asszisztensét. Amikor ők is
meglátták Codyt, az ügyész megállt, és felé mutatott. Bár a távolság
miatt Cody nem hallotta, mit mond, de azért le tudta olvasni a
szájáról: Ott van.
– Itt vagyok – morogta.
Megtapogatta a zsebét, benne voltak a kulcsok. Örült, hogy
Bodean egyelőre nem vette el a Fordot. A saját kocsiját már
hónapok óta nem használta, kellett neki a szolgálati autó, hogy
közlekedni tudjon.
Amikor kihajtott a parkolóból és odaért a Breckenridge és a Ewing
sarkára, észrevette a megfakult feliratot egy régi téglaépület oldalán.
Korábban még soha nem tűnt fel neki. A kopott festék ellenére a
szöveg még jól olvasható volt: bértartás, lovarda.
A sarkon elbizonytalanodott. Ha balra fordul, elmegy a Jester bár
előtt. Nagyot sóhajtott, és behunyta a szemét. Jól jönne egy jéghideg
sör. De csak egy. Hogy lenyugtassa az idegeit, és elsimítsa a
kellemetlen gondolatokat. Egy sör után azonnal haza is menne.
Megcsörrent a mobilja. Larry volt az.
– Hívott az orvosszakértő. Felszeletelték a szemgolyóját. Winters
szervezetében nem volt alkohol. Igazad volt.
– Na, kezdünk beindulni – mondta Cody.
– Várj csak, amíg elmondom Tubmannek, hogy talán mégiscsak
emberöléssel van dolgunk. Amilyen jó napja van, ez a hír nemigen
fogja felvidítani.
– Majd tájékoztass! – kérte Cody, és egyenesen hazafelé vette az
irányt. – Sok mindent kell átgondolnom. Majd én is elmondom, mire
jutottam.
 7
 
Bár kimerült volt és a füle is hasogatott, nem volt hajlandó
bevenni a felírt gyógyszert, mert pontosan tudta, hogy ha elgyengül,
akkor inni fog. Ismerte magát. Találna valamilyen indokot, hogy újra
piálni kezdjen.
 
Fájt a füle.
Felfüggesztették.
Értékes órák teltek el anélkül, hogy a gyilkos után nyomozott volna, és ezt már
nem lehet visszahozni.
A kutyája megdöglött. Igaz, hogy húsz évvel ezelőtt, de attól még megdöglött.
Hiányzott a fia.
A nyugdíj-előtakarékossága szart sem ért.
 
És ez csak ami hirtelen eszébe jutott. Eltökéltnek és frissnek
kellett maradnia, amennyire csak lehetséges, a fáradtság és a
csontig hatoló fájdalom ellenére. Úgyhogy erős kávét ivott, és egyik
cigarettáról gyújtott a másikra. Fel-alá járkált és gondolkodott.
Egy bérelt ikerház egyik felében lakott, ahol a hátsó kertbe kiülve
szép kilátás nyílt a Helena-hegyre. A lakás berendezése viseltes volt
– régi szőnyegek, repedt vakolat, szakadt szúnyogháló és ablakok,
amelyek nem záródtak rendesen. Három hálószoba és két
fürdőszoba volt benne, mindegyikből túl sok. Az egyik hálószoba
teljesen üresen állt, a másik tele volt mindenféle lommal és a tavalyi
költözéskor használt dobozzal. Volt egy ágya, de azt nem használta,
csak szexelésre, mert mindig a kanapén aludt el. A nappaliban a
mennyezetig értek a könyvkupacok, de a válás óta nem vett
polcokat. A lenti fürdőszoba ajtaját zárva tartotta, mert kacsaszag
volt bent. Egyszer hazavitt egy sérült vadkacsát, és hagyta, hogy
hetekig a fürdőkádban úszkáljon, így a szag megmaradt. Ostoba
kacsa, gondolta Cody. Örült, amikor végül elrepült.
Bement az alagsori dolgozószobába, bekapcsolta a
számítógépét, és elküldte Larrynek az ígért neveket. Aztán újra
járkálni kezdett.
 Valahányszor elment a két telefon egyike mellett, ránézett, és
szerette volna, ha megcsörren. Óránként megnézte, nincs-e üzenete
a serifftől, Larrytől vagy valaki mástól. Remegett a keze, és
viszketett a bőre.
Átgondolta a tényekből és következtetéseiből összeállt
forgatókönyvet. Hank visszaért Salt Lake Cityből, és a repülőtérről
hazafelé menet megállt a boltnál, hogy kaját vegyen két embernek.
Aztán hazasietett, hogy megfőzze a vacsorát.
Cody megállt, és a tenyerével ütni kezdte a homlokát.
Lehetséges, hogy nő volt az illető. Talán Hanknek randija volt.
Korábban valahogy eszébe sem jutott ez a lehetőség, de most
hirtelen nagyon is valószínűnek tűnt. De ekkora steakeket? Az
férfikaja. Megrázta a fejét, és újra járkálni kezdett.
Tehát a vendég nem sokkal Hank után érkezett. Még el sem
kezdték a grillezést, szóval nyilván csak felvették a fonalat, ha férfi
volt, vagy csevegtek ki tudja miről, ha nő volt. Aztán a látogató
valamiért fejbe verte Hanket. Még csak nem is evett, ami arra utalt,
hogy a támadás feltehetően gyors volt, és előre eltervelték. Nem
hirtelen felindulásból követték el, ami az aznap este történtek
következménye lehetett. Amikor Hank már nem volt magánál, a férfi
(vagy nő?) elvette az AA érméket, és talán még mást is. Készpénzt?
Drogot? Aranyat? A kincses térképet? Kinyitott egy üveg piát, és
odatette a test közelébe. Azután kinyitotta a kályha ajtaját, és addig
rakta bele a fenyőhasábokat, amíg már eszeveszetten lobogott
benne a tűz. Végül megvárta, amíg a lángok belekapnak a
függönybe vagy a szőnyegbe, és lelépett a helyszínről. Minden
tökéletes lehetett volna, ha nem kezd el esni, és el sem áll három
napig.
Jó ég, de utálta a kijózanodást. Nagyon fájt. Ha csak egy sört
ihatna…
 
Amikor a tikkasztó délutánt felváltotta az alkonyat, Cody a
telefonjával a kezében kiment a teraszra, és elkezdte hívni az
embereket. Ez volt egyike azoknak, amiket gyűlölt a kijózanodásban:
mindenkitől elnézést kellett kérnie, akit megsértett. Néha órákon át
tartott. Néha kiderült, hogy a barátai vagy a rokonai soha többé nem
akarnak beszélni vele. Ezúttal is fel volt készülve rá, hogy újabb
embereket veszít el.
Carrie Lowryval kezdte, aki türelmetlenül hallgatta, majd egy
ponton félbeszakította, mondván, dolga van. És hogy a barátja, Jim
nem szereti, ha felébresztik, és őt hibáztatja majd érte. Aztán
Skeeter következett, aki nem vette fel a telefont. Megpróbálta a
feleségét, Mayjeant hívni, aki hűvös, távolságtartó volt, és
idegesítően hivatalos hangnemben beszélt. Az italboltban dolgozó
fickó azt mondta:
– Semmi gond, jöjjön máskor is, és dobjon meg pár
százdollárossal!
És végül Jenny.
– Részeg voltál, igaz? – kérdezte a nő.
– Igen.
– Emlékszel, hogy tagadtad? Mindig tagadod, és úgy teszel,
mintha valami sértőt mondtak volna neked. Innen tudom.
– Ja, ja – felelte Cody, és azzal a cigarettájával gyújtotta meg a
következőt, amit épp szívott, hogy egy pillanatra se maradjon nikotin
nélkül. Elképzelte Jennyt: hosszú, fekete haj, kék szem, turcsi orr,
érzéki száj, szép idomok. A nőnek jó humorérzéke volt, legalábbis
mielőtt Cody kiölte belőle. Mindig is szerette Jennyt, mindig őt
akarta, és a nő ezt tudta. De képtelen volt együtt élni azzal a
Codyval, aki az elmúlt két éjszakán is volt. Nem vethette Jenny
szemére.
– Akkor ez most a bocsánat-körút? Én vagyok az első megálló?
– Nem, a legfontosabbat a végére hagytam.
– Ó… – felelte Jenny gúnyosan.
Cody elmesélte neki, mi történt. Amikor megemlítette az Anonim
Alkoholisták klubját, a nő közbevágott.
– Olyan büszke vagyok rád, hogy elmentél – mondta
kedvesebben. – Miért nem mondtad?
– Mert nem akartam, hogy azt gondold, ebben is kudarcot
vallottam, ha újra inni kezdtem volna. Ami, mellesleg, igaz.
Elbuktam.
– Akkor állj fel újra! Nem tiltja semmilyen szabály, nem igaz?
 Cody a csoportra gondolt, és arra, mennyire támogatták. Ő pedig
azzal jutalmazza őket a bizalmukért, hogy mindenkit kikérdeztet a
kollégájával, lehet-e valamelyikük a gyilkos. Öregem…
– Megölték a szponzoromat – mondta végül. – És ez váltotta ki
belőlem.
– Viccelsz? – kérdezte Jenny.
– Bárcsak úgy lenne! – felelte Cody. – Ja! És mondtam már, hogy
tegnap éjjel lelőttem a megyei halottkémet?
Csend.
– De nem halt meg. És ő lőtt rám először. Felfüggesztettek, de
csak azért, mert ez a hivatalos eljárásrend. Ami megőrjít, az az,
hogy menni akarok a pasas után, és le akarom vadászni…
– Cody! – vágott közbe Jenny. – Te lelőtted a halottkémet?
Cody felnevetett. Jenny szájából nagyon viccesen hangzott ez a
mondat. Úgyhogy el kellett mesélnie neki, hogy történt.
Egy ideig eltartott, amíg Jenny másról is tudott beszélni. Cody a
Helena-hegy mögött lebukó napot nézte, és akkor jött rá, hogy ez
volt a leghosszabb beszélgetésük Jennyvel az elmúlt két és fél
évben. Aztán eszébe jutott valami arról, hogy két nappal azelőtt a nő
új, gazdag vőlegénye elment valahova.
– Mi is mondtál, hova mentek? Őgazdagsága és Justin?
– Ne hívd így! Elmondtam neked azon az éjszakán, de te nem
emlékszel. Elvitte Justint egy egyhetes túrára a vadonba. Arrafelé
nincs térerő sem, szóval megőrülök. Walt ötlete volt, mert közelebb
akart kerülni Justinhoz. Egy kicsit távolságtartónak érzi őt, és…
Cody agya kikapcsolt. A gondolat, hogy Őgazdagsága és az ő fia
ilyen sok időt tölt együtt, azonnal elkedvetlenítette. Alig figyelt oda.
Volt szó valami lovakról, horgászatról, és mindez Wyomingban. Egy
vagyonba kerülhet, gondolta.
– Egyik este hívott Justin – mondta. – Kölcsön akart kérni valamit.
Alig beszéltem vele. Igazából le is tettem. Rosszul érzem magam
emiatt.
A telefonja jelzett. Bejövő hívás.
– Most mennem kell – mondta.
– Majd hívj vissza! – mondta Jenny, amin Cody meglepődött. –
Csak ne akkor, amikor részeg vagy.
 
– Az alkoholista pajtásaidnál nincs semmi érdemleges.
Mindenkinek rendes alibije van. Ez persze nem jelenti azt, hogy
egyikük sem hazudik, de hárman nem voltak a városban, a másik
nyolc pedig megadta azoknak a nevét, akik alátámaszthatják az
alibijüket. Mindenki hallott már Wintersről, de mivel a sajtóban nem
írtak arról az üvegről, amit találtunk, senki nem rakta össze a képet.
– Az csak tizenegy – szólalt meg Cody. – Kit nem találtál meg?
– Ó, hát talán Hank Winterst és Cody Hoytot?
– Ja!
– Aludnod kellene egy kicsit.
– Nem is tudom, hogy megkönnyebbültem-e vagy dühös vagyok.
Mert a legjobbat közülünk lelőtték.
– Ja, szar ügy. A zsaruösztönöm végig működött, amíg beszéltem
velük. Mindannyian őszintének és segítőkésznek tűntek.
– Lehet, hogy Edna volt – mondta Cody olyan hangon, mint egy
összeesküvés-elmélet-hívő. – Lehet, hogy hetyegett Hankkel, aztán
valami nem jól sült el.
– Vagy az is lehet, hogy te voltál – felelte Larry. – Merre jártál
azon az estén?
Így szoktak beszélgetni maguk közt. Zsaruduma. De talán volt
egy csipet valódi kíváncsiság is Larry hangjában. Tulajdonképpen
nincs alibije. Kocsikázott. Senki sem tudta bizonyítani, hol volt.
– Műlegyet kötöttem{3} – mondta Cody, mert eszébe jutott, hol van
éppen a fia.
– Hazudsz. Azt nem lehet remegő kézzel csinálni.
– Gyere, kapj el, ha tudsz, te nyomi! – mondta Cody. Valójában
tényleg műlegyeket kötött. Már kétszáznál tartott az utóbbi két
hónapban, amikor épp nem céltalanul kocsikázott a megyében. –
Hallottál valamit az informatikusoktól?
– Ami azt illeti, igen. A merevlemez egy részéhez sikerült
hozzáférniük, de nem az egészhez. A rossz hír az, hogy e-maileket
nem találtak. Egyetlenegyet se. Szóval ezen a fronton megszívtuk.
De emlékszel, hogy mondtál valamit a böngészőjéről is? Hogy
melyik weblapokat kereste fel.
 Cody azt mondta, emlékszik. Már attól izgatottá vált, ahogy Larry
tálalta a dolgokat.
– Majd átküldik faxon a nyomtatott anyagot, még nincs nálam
semmi, de azt mondták, a legtöbb weboldalt egy héttel korábban
látogatta, vagyis nyilván mielőtt Salt Lake Citybe utazott. Hírek,
időjárás, a Drudge hírei,{4} online sportcsatorna, de semmi pornó
vagy egyéb furcsaság.
Cody várt. Larry végre kibökte:
– Ez a te haverod természetjáró ember volt?
– Nem igazán – felelte Cody. – Emlékszem, egyszer mesélt
valami vadászatról, de az volt a benyomásom, hogy már rég lehetett.
Nem is horgászott, mert felajánlottam, hogy kötök neki egy pár
legyet, de nem kellett neki. Miért kérdezed?
– Mert utoljára egy kifejezetten természetjáróknak szóló weblapot
keresett fel.
Cody hallotta, hogy Larry papírokkal zörög.
– Oké, meg is van. „Jed McCarthy vadregényes kalandtúrái”
címmel hirdetik. Fogalmam sincs, mi a frászt csinálnak, de
gondolom, vadásztúrákat szerveznek. Kocsiban vagyok, épp
megyek vissza az irodába, még nem volt időm utánanézni.
Cody lejegyezte a nevet.
– Köszönöm, Larry! Én is ellenőrzöm majd őket.
– Hé, hallottad, hogy Skeeter sajtótájékoztatót tartott a kórházi
ágyából?
– Nem…
– „Gazember rendőrnek” nevezett téged – nevetett Larry. –
Elkezdődött a móka!
– Szuper.
– Az ő verziója szerint egy sötét alak ugrott elő a bűnügyi
helyszín közeléből, fegyverrel hadonászott, ő pedig ösztönösen lőtt,
hogy magát és a riporternőt védje. Azt mondta, ki akar rúgatni.
– Igazad van. A fejére kellett volna céloznom.
– Majd legközelebb – felelte Larry.
 
A Google-on két másodperc alatt megtalálta, amit keresett. Cody
máris Jed McCarthy vadregényes kalandtúráinak honlapját
nézegette. A „vadregényes kalandtúrái” szövegrészt félkövér,
western stílusú betűtípussal szedték, a nevet pedig ferdén írták a lap
tetejére. Cody úgy gondolta, ez azt sugallja, hogy a cég neve jól
ismert márka, még ha Jed maga nem is.
A honlap letisztult és jól átlátható volt, ellentétben a környékbeli
vállalkozásokéval. Azok tulajdonosai rendszerint az unokájukat
kérték meg, hogy dobjon össze valamit az internetre. A vadregényes
kalandtúrák weboldalának menüjében a következők szerepeltek:
Egynapos kilovaglások, Két- vagy
többnapos lovastúrák, Többnapos
kalandtúrák, Galéria, Műlegyes horgászat, Árak, Virtuális túra és így
tovább. Online
foglalás is lehetséges volt. Cody rákattintott a Két-
vagy többnapos lovastúrákra, és végigolvasta a Yellowstone Parkról
szóló szöveget, melyet lenyűgöző fotók illusztráltak. Kiderült, hogy
Jed McCarthy egyike azon keveseknek, akik a Nemzeti Park
hivatalos engedélyével vezethettek hosszabb túrákat a Yellowstone-
ban, és McCarthy ezt minden adandó alkalommal hangsúlyozta is.
Cody továbbment a naptár oldalára. Mintegy tíz-tizenkét túrát
hirdettek meg különböző indulási időpontokkal. Bárcsak Larry
elmondta volna, hogy a számítástechnikusok találtake Hank
böngészőjében valamilyen konkrét túrát, vagy csak úgy nézegette a
honlapot.
De valahogy az egész nem stimmelt.
Cody felidézte az órákig tartó beszélgetéseiket Hankkel.
Megbeszélték egymással a kudarcaikat és az álmaikat is. De arra
nem emlékezett, hogy Hank valaha is említette volna, mennyire
szeretné lóháton bejárni a vadont, vagy hosszabb túrára menni egy
nemzeti parkba, még csak hasonlót sem. Bár Hank nyilvánvalóan
szerette a hegyeket – ezért is vett odafent házat –, Cody emlékei
szerint egyszer mondta, hogy tengerészgyalogos korában több mint
elég időt töltött a természetben.
Ez a tény újabb lehetőséget vetett fel Cody gyilkossággal
kapcsolatos forgatókönyvében.
Lehet, hogy nem is Hank akart elmenni túrázni. Talán a vendége,
gondolta. Talán a vendég megmutatta neki,
hova megy legközelebb
Helenából. És miközben Hank a képernyőt nézte, a látogatója mögé
surrant, és fejbe verte valamivel…
 – Francba! – mondta Cody és zsongott az agya. Melyik túra
lehetett? Olyan sokféle volt…
Gyorsan végiglapozta mindegyiket. Kígyó-folyó. Gejzírek és
felfedezők. Mocsaras szurdok. Hoodoo-medence – túra haladóknak.
Vízesés kalandtúra. Lamar-folyó. Csúcstámadás.
Aztán visszament a naptárhoz.
– Ó… – mondta végül, és egyszeriben minden kitisztult. Cody
korábban úgy gondolta, hogy Jed McCarthynak egy seregnyi
túravezetője meg alkalmazottja van, és a túrák egy időben indulnak
a különböző helyszínekre. De a naptárban csak június, július,
augusztus és szeptember szerepelt. Ezekben a hónapokban jelöltek
meg három-, négy-, öt- és hétnapos időszakokat, és a színkódokkal
jelölt túrák ezekre a periódusokra kerültek. Az utak időben nem
fedték egymást. Tehát úgy tűnt, az üzlet lényege az, hogy McCarthy
és csapata három-négy napra kivitt egy csoportot, aztán visszatértek
az alaptáborba, majd néhány nap múlva újabb túrára indultak. Május
utolsó hetétől kezdve egészen szeptember közepéig, egyik a másik
után. A túraidőszak kezdő időpontja a hóolvadás, a vége pedig a
havazás beállta volt.
Cody rákattintott a túravezetőket bemutató oldalra. Ketten voltak.
Jed McCarthy egy hatalmas cowboykalapot és selyemkendőt viselt,
és férfiasan pózolt a fotón. A másik egy Dakota Hill nevű, kellemes
külsejű nő, akit egy lóval fényképeztek le. Elég fiatalnak tűnt ahhoz,
hogy McCarthy lánya lehessen.
Megcsörrent a telefonja, Cody azonnal felvette. Larry volt az.
– A weboldalt nézegetem…
– Én is – felelte Cody. – Van egy kérdésem. Átfaxolták neked az
informatikusok azt a konkrét weboldalt, amit Hank nézegetett? Úgy
értem, volt valamilyen konkrét túra esetleg, ami érdekelte?
– A honlapot magát – felelte Larry. – Előtte vagy tíz percig
olvasgatott egy csomó menüpontot. „Mit kell hozni?”, „Étkezések”,
„Interaktív térképek”. Elég alaposan átböngészte az egészet, ebből
arra következtetek, hogy Hank vagy valami kutatást végzett, vagy
egy túrát tervezett.
– Nekem ez valahogy nem stimmel – jegyezte meg Cody. –
Lehet, hogy soha nem láttam ezt az oldalát, de nem hangzik
hihetőnek. Ha erről lenne szó, találnunk kellett volna
kempingfelszerelést, nyergeket, hálózsákot, ilyesmit. Nem
emlékszem, hogy lett volna bármilyen erre utaló holmi a házban. És
te?
– Lehet, hogy elégett a tűzben – mondta Larry nem túl
meggyőzően. – Ezenkívül honnan tudhatjuk, hogy nem csak
nézegette azt a honlapot? Lehet, hogy később akart belevágni…
esetleg jövőre… Semmi sem utal arra, hogy ezen a nyáron akart
túrázni.
Cody a fejét csóválta.
– Ezt nem veszem be. Gondolj csak bele! Vacsorához valót vesz,
és siet haza a vendég fogadására. De ahelyett, hogy kipakolna vagy
elkészítené a vacsorát, leül a gép elé, és elkezd netezni? Neked ez
nem furcsa?
– De.
– És ha a vendég volt az? – folytatta az elmélkedést Cody. – Mi
van akkor, ha a gyilkos mutatta meg Hanknek, hova megy
legközelebb?
Csend.
– Erre nem gondoltam – mondta Larry.
– Egy pillanat! – mondta Cody, és visszament a naptároldalhoz. –
Milyen nap van ma? Június 30-a?
Larry nevetett.
– Igen.
– A naptár szerint az év legnagyobb, leghosszabb túrája az „Isten
háta mögött: Az igazi Yellowstone-élmény.” Több éjszaka a semmi
közepén. – Cody elhallgatott egy pillanatra. – Holnap indul, július 1-
jén.
– Szóval, ha az emberünk a Yellowstone-ba igyekezett Jed
McCarthyval kirándulni, és öt nappal ezelőtt még itt volt, ez lehetett
az egyetlen túra, ami szóba jöhet.
– Bizony – helyeselt Cody. – Mert a tervek szerint Jed akkor
fejezte be a túrát a Hoodoo-medencében. Arra tehát nem mehetett
el a tettes.
– Öregem, ez hatalmas előrelépés – bizonytalankodott Larry. –
Csak azért, mert Hank a halála estéjén ezt a weblapot nézegette, azt
állítjuk, hogy a gyilkos a Yellowstone Parkba ment tovább… Azt
hiszem, ez nem állja meg a helyét, hacsak nem találunk rá valami
bizonyítékot.
Cody helyeslően morgott.
– Bárcsak ne holnap reggel indulna az az átkozott túra! Vajon
elérhető most Jed, hogy megtudjuk a résztvevők nevét, vagy hogy
Hank rajta van-e a listán? Valószínűleg van egy teljes jegyzéke vagy
hogy hívják. Lefuttathatnánk a neveket, hogy megnézzük, jön-e,
vagy származik-e valaki ebből az irányból, találunk-e olyat, aki
benne van a nyilvántartásban, vagy bárhogyan kapcsolatba hozható
Hankkel.
– És hogyan akarod ezt megvalósítani? – érdeklődött Larry.
– Ahogy a rendőrök szokták – felelte Cody.
– Ha-ha.
– Ne menj sehova! Mindjárt visszahívlak – mondta Cody.
 
Beütötte a Vadregényes Kalandtúrák telefonszámát. A központjuk
Bozemanben volt, vagyis a Nemzeti Park északi határán kívül. Ha
Jed másnap reggel indul az új túrára, nem valószínű, hogy a
városban van, de hátha…
Üzenetrögzítő válaszolt. Egy művelt férfihang, egy csipet vidéki
csengéssel: „Ez a Jed McCarthy Kalandtúra Központ
üzenetrögzítője. Az egyetlen engedéllyel rendelkező túravezető
vállalkozás a Yellowstone Nemzeti Park területén. Jelenleg is
többnapos túrán vagyunk, ezért nem tudjuk fogadni hívását. A
program jellege miatt egy hétig az üzenetét sem kapjuk meg. Kérem,
keresse fel honlapunkat, és…”
Cody letette a telefont, és visszahívta Larryt.
– Nincs ott senki.
– Este tíz óra van, mire számítottál? Szerintem holnap biztos lesz
ott egy ügyintéző vagy valaki.
– Ne vegyél rá mérget – felelte Cody. – Ezek a kisvállalkozások
jellemzően családtagokból, vagy csak egy házaspárból állnak. Hidd
el, tudom. Ilyenek között nőttem fel. Jeter bácsikám az ingzsebében
tartott papírfecnikből irányította a vállalkozását. Jed ennél azért
biztos kifinomultabb, de mi van, ha nincs senki, aki holnap
megnézné a listákat és megmondaná, kik vesznek részt a túrán?
Nem várhatunk rá egy egész hetet, hogy megtudjuk. Mi van, ha a
gyilkosunk is ott van a résztvevők között?
– Akkor még ott lesz, amikor visszajönnek – felelte Larry. – Ha
bármi beigazolódik a feltevéseink közül, megvárhatjuk őket az
alaptáborban. Így nyerünk egy kis időt, hogy végiggondoljuk a dolgot
még egyszer, és lássuk, van-e egyáltalán értelme. Utána vonhatjuk
be a rendőröket és a parkőröket. Nem mehetünk oda csak úgy
mindenféle váddal.
– Pfff…
– Tudod jól, hogy több idő kell, és sokkal több bizonyíték! –
folytatta Larry. – Bozemanben kezdjük. Kell lennie valakinek az
irodában, aki felveszi a telefont és intézi az ügyeket, amíg Jed
túrázik. Talán egy recepciós vagy könyvelő. Felhívhatjuk a helyi
seriffet vagy a rendőrőrsöt, hogy legyenek ott a holnap reggeli
nyitáskor.
Cody felsóhajtott… Holnap reggel…
– Ez elég nagy előrelépés, Cody – folytatta Larry. – Csak mert az
a weboldal a számítógépén volt, nem biztos, hogy a gyilkost a
túrázók között kell keresni.
– Tudom – felelte Cody. – De ez az egyetlen szál, amin jelenleg
elindulhatunk. És talán jelzi, hova ment innen. Először ezt kell
kiderítenünk.
– Ha valaki más, mondjuk Dougherty állt volna elő ezzel az
elmélettel, tuti kiröhögnéd – jegyezte meg Larry.
– Utálom, amikor igazad van – horkant föl Cody.
– Tudom.
Cody hirtelen megkívánt egy tripla whiskey-t szódával.
– De ha a gyilkos mégis a túrázók között van, honnan tudhatjuk,
nem jelent-e veszélyt a többiekre? A weboldal szerint betelt a
létszám. Szóval talán tíz-tizenkét emberről is szó lehet. Szörnyű
lenne, ha ez a pasas valami pszichopata. Olyasfajta, aki
meggyilkolja a világ legszelídebb emberét, majd felgyújtja a házát.
Ha nem csapunk le a lehetőségre, lehet, hogy ártatlan emberek
életét kockáztatjuk.
 – Az is igaz – mondta Larry. – De akkor is… nem tölthetem ezzel
az egész éjszakát, te meg fel vagy függesztve.
– Tudom – morogta Cody. – Jézusom, de utálok most a saját
házamban lenni! Megtennél egy szívességet?
Larry sóhajtott.
– Ember, már így is túlórázom. Bodean kitett egy cetlit, hogy nincs
több túlóra az engedélye nélkül. Vagyis…
– Bele kell húznunk! – mondta Cody meg se hallva, amit a társa
mondott. – Hívd fel a SZIH-et és az FBI VEBEP-et! Kérdezd meg,
vannak-e a Winters-ügyhöz hasonló bűncselekmények.
A SZIH a Sziklás-hegységi Információs Hálózat rövidítése. Ez a
területi adatbázis az Idahóban, Montanában, Wyomingban,
Coloradóban, Utahban, Nevadában és Új-Mexikóban történt
bűncselekményekről tárolt információkat. A SZIH és az FBI VEBEP-
je (Veszélyes Bűnözők Elfogási Program) segítségét is igénybe
lehetett venni. Mindkét szervezetnél olyan szakértő elemzők
dolgoztak, akik hasonló bűncselekményeket vizsgáltak. A VEBEP-
nek ráadásul voltak profilkészítői és egy jelszóval védett weboldala
is, amelyhez hivatali időn kívül is hozzáférhettek a bűnüldöző
szervek.
– Szalmaszálba kapaszkodsz – jegyezte meg Larry. – Holnap
reggelig nem sok mindent tehetünk, Cody. Ha majd beszélünk a
recepcióssal, és visszaszólnak a SZIH-től meg az VEBEP-től, akkor
talán lesz valami, amin továbbmehetünk.
– Tudom. De a túra holnap indul. Hívd fel őket, Larry! Hadd
haladjunk!
– Már rengeteg vacsorával tartozol! – mondta Larry, és lecsapta a
telefont.
 
Amíg Cody várt, újra rákeresett a vállalkozásra, remélve, hogy
talál egy másik elérhetőséget, vagy egy nyitvatartás utáni számot.
Úgy gondolta, hogy Jed, az emberei és a lovak már a Yellowstone
Parkban vannak, talán az alaptáborban. Nem valószínű, hogy van
ott térerő. De biztosan tartja valahogy a kapcsolatot az irodájával,
gondolta. Például, hogy utánanézzen, ha esetleg valaki késik, vagy
nem jelenik meg a túrán. Bár nem talált másik elérhetőséget a már
ismert irodai telefonon, e-mail-címen és weblapon kívül, rábukkant
egy régi cikkre a neten. A bozemani Chronicle-ben ez jelent meg: A
PARK
VÁLLALKOZÁSÁNAK
ÉRTÉKESÍTÉSE
A
NEMZETI
PARKOK
FELÜGYELETÉNEK
JÓVÁHAGYÁSÁRA
VÁR.
Nem tudta, ez miben segíthetne, de azért elkezdte olvasni. A cikk
öt évvel korábban, februárban jelent meg.
 
A nemrég Bozemanbe költözött Jedediah McCarthy szerdán bejelentette, hogy a
Nemzeti Park Felügyeletének jóváhagyására vár, mivel ajánlatot nyújtott be a
Vadregényes Kalandtúrák nevű vállalkozás megvásárlására. A hátizsákos túrákra
szakosodott cég már régóta nyújt szolgáltatásokat a Yellowstone Nemzeti Parkban.
McCarthy elmondta, hogy tovább kívánja vinni a Frank „Bull” Mitchell nevével
fémjelzett örökséget, aki az elmúlt 32 évben vezette a vállalkozást.
McCarthy úgy nyilatkozott, hogy szeretné megtartani a cégre jellemző minőséget,
és ha jóváhagyják, talán a Yellowstone Park legtávolabbi részeire is kiterjeszthetik a
többnapos túrákat.
– Épp itt az ideje – nyilatkozta Mitchell a Chronicle-nak. – Mostantól valaki másnak
kell elviselnie a Felügyelet sz…ságait.
McCarthy szeretne hangsúlyt fektetni a környezettudatos kempingezésre és a
Nagy Yellowstone-i Ökoszisztéma megőrzésére, mondta…
 
Cody a cikk végét is elolvasta, de összességében unalmasnak
találta a dolgot: Jed McCarthy dicshimnuszokat zengett a túráiról,
valamint az NPF kitűnő és szakszerű módszertanáról. Simogatja a
bürokraták lelkét, miközben a döntésre vár, gondolta Cody. Nem
csoda, hogy megkapta az engedélyt.
Elmosolyodott, és leírta Frank „Bull” Mitchell nevét.
 
Egyszer csak összeállt a kép. Újra felhívta Jennyt, mert rátört a
pánik.
– Amikor azt mondtam, majd hívj, nem arra gondoltam, hogy
éjfélkor…
– Bocsánat, de valami eszembe jutott. Őrültség, de biztos akarok
lenni abban, hogy tévedek.
– Mivel kapcsolatban?
– Justinnal és Őgazdagságával. Mit is mondtál, hova mentek?
 – Wyomingba. Mondtam neked, hogy…
– Azt tudom. De konkrétan hova? És egyedül mentek?
Őgazdagsága vezet, vagy hogy?
– Igen, kocsival mentek odáig. Aztán valami többnapos,
vadregényes túrára indultak a Yellowstone Parkba. Van ott egy
vállalkozás, amelyik lovastúrákat szervez…
– Jézusom! – kiáltott fel a férfi.
– Mi az? Megrémítesz, Cody!
– Ne ijedj meg! – felelte a férfi, de nem csak Jennynek, hanem
magának is. – Csak keresd meg a cég nevét!
– Azt hiszem, van valahol egy brosúrám – felelte a nő. – De nem
tudom felhívni őket, mert Justin azt mondta, ott nem lesz térerő.
– Jenny! Lehet, hogy nagy baj van.
 
Cody odatolatott a nyitott garázsajtóhoz, és elkezdte bedobálni a
cuccokat a kocsiba: hálózsákot, sátrat, matracot, kempingfőzőt és
Jeter bácsi régi nyergét. Abban a pillanatban Larry terepjárója hajtott
a ház elé, és elállta az útját.
Larry járatta a motort, és felkapcsolva hagyta a világítást is, majd
kipattant a kocsiból.
– Nem vetted fel a telefont!
– Idekint voltam – felelte Cody.
– Nem mehetsz el, tudod nagyon jól! Ezzel rohadt jó okot adnál rá
a seriffnek, hogy kirúgjon!
– Akkor rúgjon – mondta Cody.
Larry megragadta Cody karját, és maga felé fordította a férfit.
– Ittál?
– Még nem.
Larry előrehajolt, és a társa szemébe nézett. Cody nem mozdult,
csak annyit mondott:
– Ha közelebb jössz, bemosok egyet.
Larry egy kicsit megnyugodva lépett hátra, mert nyilvánvaló volt,
hogy Cody józan.
– Le kell lassítanod! Hajnali fél három van. Nem rohanhatsz el
csak úgy az éjszaka közepén.
– Nem rohanok. Követek egy nyomot.
 – Pillanatnyilag felfüggesztett zsaru vagy.
Cody vállat vont.
– Mindig kibaszott zsaru vagyok!
– Tartottam tőle, hogy ezt fogod csinálni – mondta Larry. – Csak
annyit mondhatok, hogy ostobaságot csinálsz. Ez az egész nemcsak
haszontalan, de több kárt okoz, mint hasznot.
– Ez jellemző rám – felelte Cody. – Hé, miért nem segítesz? Épp
egy régi túranyerget kerestem a nagybátyám cuccai között. Valahol
itt kell lennie a garázsban, de elég nagy a kupi. Hátha te megtalálod.
– Pokolba az egésszel! – kiáltott Larry, és berontott a garázsba. A
garázs tele volt mindenféle lommal, mert Cody még nem vette rá a
fáradságot, hogy kitakarítsa vagy rendbe tegye. A hely nagy részét a
sérült pickup töltötte ki.
– Nézd, hagytam üzenetet a SZIH-nél és a VEBEP-nél, de ma
este senki sem dolgozik. Kora reggel biztos válaszolnak. Semmi
okod rá, hogy elmenj ma éjjel, és az állásodat kockáztasd. Meg az
enyémet, mert ha most elmész, engem fognak megkérdezni, tudom-
e, hova tűntél.
– Mondd meg nekik az igazat, Larry! – felelte Cody. – Mondd azt,
hogy megpróbáltál lebeszélni, de nem sikerült.
Larry a fejét csóválta, és a szemében harag villant.
– Cody, az istenfáját, nem kockáztathatom, hogy kirúgjanak!
Gyerektartást kell fizetnem, és a környéken nincs munka! Ebben a
városban kell maradnom, mert a gyerekeim is itt vannak. Nem
hozhatsz ilyen helyzetbe! Akkora seggfej vagy!
– Ja, ja – mondta Cody, és kipöckölte a cigarettacsikket az utcára,
ahol az még egyszer felparázslott egy pillanatra. Rágyújtott egy
következőre. – Tudom – sóhajtott, – de…
– Találtam valamit – vágott közbe Larry. – A VEBEP honlapján.
Cody elhallgatott, és a füstön át Larry arcát fürkészte.
– Nem tudhatjuk biztosan, fontos-e, amíg nem beszélek holnap
egy elemzővel vagy egy profilkészítővel. De az időeltolódás miatt
csak holnap kora reggel fognak hívni.
– Mit találtál? – kérdezte Cody.
– Az országos bűnügyi nyilvántartásukat használtam – kezdte
Larry lassan, vontatottan, ahogy szokta. – Beírtam a
keresőszavakat: gyilkosság, gyújtogatás, egyedülálló áldozat,
fejsérülés, meg mit tudom én, még mit. Csak kíváncsi voltam, lesz-e
találat. Nem egzakt tudomány, de…
Cody érezte, hogy elborul az agya. Kinyújtotta a kezét, mintha
torkon akarná ragadni Larryt, aki számított rá, úgyhogy elhajolt előle.
– Mi az isten haragját találtál? – sziszegte Cody a fogai között.
– Négy esetet – felelte Larry.
Cody szája tátva maradt.
– Négyet?
– Egyet Virginiában egy hónappal ezelőtt. Egyet Minnesotában
két héttel ezelőtt. Aztán Hank Winters. És egy másikat a wyomingi
Jackson Hole-ban két nappal ezelőtt. Három férfi és egy nő. Mind
középkorú, diplomás ember. Egyedül voltak. Egyik esetben sincs
gyanúsított, és amennyire meg tudtam ítélni, nem találtak még
összefüggést köztük. Mindegyik folyamatban lévő nyomozás, bár
balesetnek tűnnek, ahogy a miénk is.
– Négy?
Larry bólintott.
– Persze, nem tudhatjuk, amíg…
– Justin is ott van a túrán.
Larry megdörzsölte a szemét.
– Jaj, istenem, ne…
– Állj el a kocsiddal! – mondta neki Cody. – Azonnal el kell
indulnom Bozemanbe.
Larry felsóhajtott, és leejtette a vállát.
– Larry, vidd el innen a kocsidat!
 
Cody a 287-es úton száguldott Townsend felé, ami a holdfényben
fürdőző Canyon Ferry-tó déli csücskéhez volt közel. Meleg éjszaka
volt, Cody lehúzta az ablakokat, hogy a légmozgás ébren tartsa. A
neuronjai úgy szikráztak, mint a ritmusosan zakatoló motor gyertyái.
Elhajtott az alvó házak és pajták mellett, majd elhagyta azt a fából
készült, íves nagykaput is, amely barátja, Jack McGuane szüleinek
farmjára vezetett.
A látvány megannyi fájdalmas és örömteli emléket hozott
felszínre. Másfél évvel korábban kiterítette a lapjait a barátainak,
Jack és Melissa McGuane-nek. Végül elvesztette gyerekkori
jóbarátját, Brian Eastmant, aláásta a saját hírnevét, elvesztette a
denveri rendőrségnél megszerzett rangját, de akkor is ezt érezte
helyesnek. A sok veszteség ellenére is örömmel megtenné újra.
Az volt a lényeg, gondolta. A barátai, szerelmei és kollégái egész
életében kitartóan találgatták, mi mozgatta őt. Mintha olyan lenne,
ahogy Churchill Oroszországot leírta: „rejtélybe burkolt talány egy
titok belsejében”. Pedig igazából nagyon egyszerű volt. Annyira
átkozott egyszerű. Cody már sérülten született. A Teremtője nem
figyelt oda, amikor összekötözte a kábeleit, ezért túlhevültek, vagy
zárlatosak lettek, mindig a legrosszabbkor. Valószínűleg a fehér proli
családját okolhatta, amiért hajlamos volt a törvénytelen viselkedésre
és az önámításra. Mondhatta volna, hogy a génjeiben hordozza a
függőséggel kapcsolatos problémákat, de nem hitt abban, hogy az
ilyenfajta rossz viselkedés igazolható lenne a genetikával. Cody nem
volt jó, és képtelen volt a jóságra. De ez nem jelentette azt, hogy ne
ismerné fel és ne tisztelné a jóságot, és mindent megtett volna – szó
szerint mindent –, hogy megvédje azokat, akik tiszta, makulátlan
lélekkel voltak megáldva. Mint a barátai, a McGuanes házaspár,
akiknek segített. Mint Hank Winters, akit nem tudott megvédeni. Mint
Justin, a csodálatos fia, akit most meg kell mentenie.
 
Lassan haladt át Townsend főutcáján. Két részeg épp akkor
támolygott ki az egyik krimóból, Cody hátrafordult a hangos
kiabálásra. Arra gondolt, talán ismeri is őket, és ezen keserűen
elmosolyodott.
Alig három kilométerre Townsendtől délre mindent elárasztott a
kék és piros fény a Fordban. Cody belenézett a visszapillantó
tükörbe, és elvakította a járőrkocsi szirénájából érkező éles
villódzás.
– A fenébe! – morgott, mert nem sokkal lépte túl a megengedett
sebességhatárt. Füstölögve húzódott az út szélére. A jelvénye után
nyúlt, ami persze már nem volt nála. Hátradőlt és lehunyta a szemét.
Csak abban reménykedett, hogy ismeri a járőrt, lebeszélheti a
büntetésről, és minél előbb folytathatja az útját. Amikor a járőr
kiszállt a kocsijából, egy másodpercre átfutott az agyán, hogy
beletapos a gázba, de tudta, hogy az csak ideiglenes megoldás
lenne. A rendszámát már minden bizonnyal lekérdezték, és
köröztetnék, ha elmenekülne.
Elkapták, és csak annyi esélye maradt, hogy kidumálja magát a
helyzetből, hátha visszavonják a rendszámkeresést.
Az ablakon bevilágító zseblámpa fénye elvakította, ezért elfordult.
A termetes, fiatal járőr nem tűnt ismerősnek. Alig pár hónapja
eshetett ki az iskolából.
– Tisztában van vele, hogy csak az egyik fényszórója ég, uram?
– A seriffhivatal nyomozója vagyok, és nagyon sietek.
A járőr vigyorgott, fogai csillogtak a zseblámpa visszatükröződő
fényében.
– Nos, ebben az esetben csak mutassa a jelvényét, és hívja a
seriffet – mondta. – Időközben követhet a városba, hogy megjavítsák
a fényszórót. Egyébként mi történt? Olyan, mintha elütött volna
valamit.
– Egy rohadt jávorszarvast! – felelte Cody, és alig tudta leplezni a
dühét.
– Aha – mondta a járőr, zseblámpájával pásztázva a sérülést. –
Látok némi szőrt és vért. Bak volt vagy tehén?
Cody sóhajtott, és a tenyerébe temette az arcát.
– Tehén – felelte megadóan.
– És volt rá engedélye? – vigyorgott a járőr.
Második rész

Yellowstone

Nemzeti Park
 8
 
A tizenhat éves Danielle Sullivan dühösen pötyögte az
üzeneteket se veled, se nélküled barátjának, Riley-nak, miközben a
tizennégy éves Gracie Sullivan figyelte őt. Apjuk a volán mögül
mutatta nekik a távoli völgyben legelő bölényeket, majd két
jávorszarvast, ahogy a reggeli napfényben csillogó folyón keltek át.
Danielle és Gracie hátul ült a bérelt kocsiban.
– Meglep, hogy ilyen korán felkelt – mondta Gracie Daniellenek.
Csodálkozott a nővérén, a szemében csillogó elszántságon és a
szédületesen gyors hüvelykujjmozdulatokon, amellyel gépelte az
üzeneteket.
– Korán kell kelnie, mert dolgozik – felelte Danielle, de nem
nézett a húgára. – Emlékszel, van az az ostoba állása a suliban, a
sportpályákon. Minden reggel pontban nyolckor ott kell lennie.
Gonoszak.
Gracie bólintott, és kinyitotta a telefonját. Nem várt semmilyen
üzenetet, bár nevetségesen izgatott lett volna, ha mégis kapna. De
mégsem. Így aztán, ahogy azt szokta, ha gyönyörű, népszerű,
állandóan a figyelem középpontjában lévő nővére társaságában volt,
küldött magának egy üzenetet az e-mailjén keresztül.
 
Hogy vagy ma reggel?
 
Amikor megkapta, válaszolt is rá.
 
Szarul indult, de kösz, hogy kérdezted.
Sajnálom.
Ne sajnáld. Egyre jobb. A YELLOWSTONE PARKBAN
VAGYUNK.
 
Bár Danielle szánalmasnak tartotta Gracie-t, amiért minden szót
kiírt az üzeneteiben, ahelyett, hogy rövidítéseket használt volna,
Gracie úgy gondolta, nincs ezzel semmi baj, főleg, hogy önmagával
beszélgetett. Csak egy trükk volt, hogy Danielle azt higgye, neki is
vannak hódolói, akikkel állandó kapcsolatban van.
 
Korán felkeltél.
Nem tudtam aludni. Olyan érzésem volt, hogy valamit
elfelejtettem.
Mit?
Fogkrémet. Szemüveget. Hajnali fél háromkor felkeltem, hogy
megnézzem, betettem-e a bugyikat. Az volt a rémálmom, hogy
nem hoztam bugyit, és kölcsön kellett kérnem egy kib***ott
tangát Danielle-től.
 
Ölébe tette a telefont, hogy a nővére ne lássa a képernyőt, és
kinézett az ablakon. Nem látott sem épületeket, sem utakat, sem
villanyvezetékeket. Délre egy hatalmas folyóvölgy húzódott, a
partján magas fű hajladozott a hideg reggeli szélben. A völgy alján a
folyó ezüstszalagként tekergett. Olyan volt, mint egy fémkígyó.
Északra változatosabb volt a táj: a dombokon fenyőfák álltak,
fölöttük egy átláthatatlan fal, a sötét erdő.
– Ó, Istenem! – kiáltott fel az apjuk, miközben lassított. –
Odanézzetek lányok! Farkasok!
Gracie eltette a telefonját, és előrehajolt. Egész életében arra
várt, hogy farkasokat láthasson a szabadban.
Az apja lehúzódott a kétsávos, aszfaltozott út szélére, és lehúzta
az ablakot. Fenyő, zsálya és friss erdei levegő illata áradt be a
kocsiba. A férfi a folyó felé mutatott.
– Látjátok őket annál a kanyarulatnál? Ott állnak az óriási
szikláknál. Épp most süt oda a nap.
Gracie átkarolta az előtte lévő ülést, és arrafelé hunyorgott,
amerre az apja mutatott.
– Olyanok, mintha pontok lennének – mondta. – Két kis pont.
– Farkasok – mondta az apja. – Hát nem fenségesek?
Fenséges pontok, gondolta a lány. Azt kívánta, bárcsak
közelebbről láthatná őket, vagy rájönne, mitől látja őket fenségesnek
az apja, aki mindig hajlamos volt túlozni.
– Fogd! – mondta az apja, és átadott neki egy távcsövet, amelyen
még rajta lógott az árcédula. – A középső kis csavarral tudod
élesíteni a képet.
 Gracie megpróbálta beállítani a távcsövet. Veszettül tekergette a
kis csavart hol jobbra, hol balra, de hamarosan rájött, hogy a kocsi
motorháztetőjén lévő emblémára próbál fókuszálni. Közben hallotta,
hogy apja a nővérét kérdezgeti:
– Danny, nem akarod megnézni ezeket a fantasztikus állatokat?
– Egy perc! – felelte a lány, és tovább nyomkodta a telefonját.
– Egy perc múlva már nem biztos, hogy ott lesznek – jegyezte
meg az apja, és bármennyire is próbálta, nem tudta elrejteni
csalódottságát.
Gracie végre rájött, hova kell irányítania a távcsövet, és
ráfókuszált az állatokra.
– Apa, bőven láthatunk még farkasokat – mondta Danielle, de fel
sem nézett a telefonjából. – Nem a semmi közepén töltünk majd öt
istenverte napot? Gyakorlatilag a farkasokkal fogunk aludni, mint
abban a filmben.
– Farkasokkal táncoló, nem farkasokkal alvó – motyogta Gracie,
közben elég jól ki tudta venni a részleteket.
– Mindegy! – felelte élesen Danielle.
– Szerintem van különbség – suttogta Gracie, de rögtön meg is
bánta, és nem túl hangosan hozzátette, bárcsak ki se nyitotta volna
a száját. Danielle, hogy megerősítse a gondolat helyességét,
belemélyesztette éles körmeit a húga bordájába, amitől Gracie
összerezzent. Az állatok megint eltűntek a szeme elől. De nem adta
fel, újra megpróbálta megtalálni őket.
Aztán sóhajtott, hátradőlt, és visszaadta apjának a távcsövet.
– Prérifarkasok, nem igazi farkasok.
– Ugyan már! – mondta az apja, és elvette tőle a távcsövet.
Gracie várt. Tudta, hogy az apja nagyon szeretné, ha farkasok
lennének.
– Az ördögbe is, azt hittem, farkasok.
Szemmel láthatóan csalódott volt, amiért csak prérifarkasokat
látnak, és amiatt is zavarban volt, hogy Gracie rájött.
– Apa, elolvastam azokat a könyveket, amiket küldtél. Tudod, A
Yellowstone vadállománya, Flóra és fauna a Yellowstone Parkban,
Halál a Yellowstone Parkban, A Yellowstone gejzírjei. Elolvastam és
meg is tanultam mindent – mondta
Gracie egy kis elismerésben
reménykedve. – Tudod, hogy Dannynek ne kelljen.
Ez mosolyt csalt az apja arcára.
– Tök gáz vagy – szólalt meg Danielle. – Egyeseknek életük is
van.
– Elolvastad mindet? – kérdezte az apja bólintva.
– Valamelyiket többször is – vallotta be a lány, de bárcsak ne tette
volna. Úgy hangzott, mint akinek… nincs élete. De igazság szerint,
magával ragadták a könyvek egy olyan helyről, amely ennyi
lenyűgöző érdekességet rejt, nem emberi kéz alkotott vagy irányított.
Mielőtt elolvasta volna őket, fogalma sem volt róla, hogy van a földön
ilyen csodálatos természeti hely. Ez elgondolkodtatta, milyen kicsi is
ő, mennyire jelentéktelen lény az ember.
– Ne indulj még, Apa! – kérte Danielle.
– Te is meg akarod nézni? – kérdezte lelkesen a férfi, és
hátranyújtotta a távcsövet.
– Nem, csak itt jó a térerő – felelte Danielle faarccal.
– Egyre rosszabb lesz – szólt közbe Gracie. – Szerintem egy perc
múlva teljesen meg fog szűnni.
Danielle elborzadva nézett fel.
– Fogd már be a szád! – szólt rá a húgára, rémülettel a
szemében. – Apa! Mondd, hogy nem igaz!
Amikor a férfi rájött, hogy Danielle nem akarja átvenni a
távcsövet, letette az ülésre, mintha nem is nyújtotta volna oda.
Mintha zavarban lenne, gondolta Gracie.
– Úgy emlékszem, mondtam nektek, Danny. Nincs térerő ott,
ahova megyünk. Ez a vadon. Az egész ország legeldugottabb
pontja. Legalábbis, az alsó negyvennyolc államban, hogy pontos
legyek. Ez a lényege az egész túrának.
Gracie figyelte, ahogy a nővérén elhatalmasodik a teljes
kétségbeesés.
– Azt akarod mondani, hogy nem fogom tudni használni a
telefonomat?
– Édesem, nagyszerű lesz, majd meglátod! – fordult hátra az apja
együttérző arccal. – Azt is el fogod felejteni, hogy van egyáltalán
telefonod. Tudom, hogy már mondtam nektek, milyen mélyen
hatolunk majd be a vadonba.
Danielle undok hangon válaszolt.
– Azt nem mondtad, hogy nem tudom majd használni a
telefonomat.
– Szerintem mondtam.
Gracie bólintott.
– Szerintem is.
Danielle szembefordult a húgával.
– Nem tudom, miért érdekel téged egyáltalán, Gracie. Még a
számodat se tudja senki.
Gracie kinézett az ablakon, és azonnal könnyek gyűltek a
szemébe. Már megszokhatta volna, milyen gyorsan és kíméletlenül
tudja megalázni Danielle. Megtanulhatta volna, hogy ne sírjon
emiatt. Utálta, amikor hagyta, hogy a nővére felbosszantsa.
– Ez nem a Yellowstone – fordult Danielle az apjához. – Ez maga
a pokol!
– Édesem… – kezdte az apja, és megfordult, hogy beszéljen
vele.
– A barátaim Európába, Disneylandbe, Hawaiira vagy Mexikóba
mennek a nyári szünetben. De én nem! Az én apám az istenverte
Yellowstone Parkba visz!
– Drágám… – próbálkozott a férfi.
– Otthon kellett volna maradnom – nyavalygott a lány, amivel
csak még jobban megforgatta a kést az apja szívében. – Anyával
kellett volna maradnom. Ott legalább van civilizáció és széles sávú
internet. Meg a barátaim. És van istenverte térerő is!
Az apja szó nélkül visszafordult, beindította a kocsit, és felhajtott
az útra.
– Hívhatnánk Pokolparknak is – jegyezte meg Gracie.
– Fogd már be a pofádat! – hurrogta le a nővére.
– Ne mondd ezt! Nemzeti parkok területén törvénybe ütközik
káromkodni – mondta Gracie.
Danielle gyanakodva nézett rá.
– Tényleg?
A férfi felsóhajtott.
 – Lányok, ne már…
 
Az apjuk ötlete volt ez a kirándulás a Yellowstone Nemzeti
Parkba. Nyaranként nála voltak a gyerekek St. Paulban, és már
tavaly előállt vele, amikor a lányok egyik délután hazamentek a
lakópark uszodájából. Danielle épp akkor szakított a medencénél az
aktuális helyi barátjával, és soha többé nem akarta látni sem őt, sem
Minnesotát, ezért lelkesen fogadta az ötletet.
Bármi, csak távol legyek Alextől és az ostoba barátaitól, mondta
akkor, és a strandtörölközőbe dörzsölgette a kezét, mintha a fiú
undorító bacilusaitól akart volna megszabadulni.
Gracie soha nem tudta megszokni a hosszú, zöld, nyári hónapok
forróságát és a páratartalmat, ami nagyon különbözött az
északabbra fekvő, száraz denveri időjárástól, ahol az év többi részét
töltötte. Ennek ellenére kifejezetten örült az ötletnek. Gracie imádta
az állatokat, szeretett kirándulni, jól érezte magát a természetben, és
vonzotta a kalandos túra gondolata. De ami még ennél is fontosabb
volt, szerette volna boldoggá tenni az apját.
A tíz évvel korábbi válás óta nyilvánvaló volt, hogy az apja nem
igazán érzi jól magát, ha velük van, talán azért sem, mert lányok
voltak. Soha nem mondta ki nyíltan, de érezni lehetett, hogy inkább
fiúkat szeretett volna, és akkor legalább tudott volna velük mit
kezdeni ilyenkor: elvinné őket baseballmeccsekre és hasonlók. Bár a
férfi Coloradóban nőtt fel, nem igazán volt természetjáró. Gracie
ennek ellenére úgy gondolta, hogy a fiai kedvéért könnyebben
rávette volna magát a horgászatra, biciklizésre és vadászatra, mint
arra, hogy a lányait moziba, plázákba és éttermekbe cipelje, vagy
várja, amíg hazamennek a medencézésből. Kötelességtudó apa
volt, de valahogy mindig szomorúnak tűnt, gondolta Gracie. Mintha
az ötlet, hogy nyáron nála legyenek a lányai, valahogy jobban
tetszett volna neki, mint a valóság, amikor ők ketten órákra
elfoglalták a fürdőszobát, és a zuhanyfüggönyre akasztották
száradni a fürdőruhájukat.
De ez a kirándulás tényleg izgalomba hozta, talán jobban, mint
korábban bármi. Megbeszélte a dolgot az anyjukkal is, aki szerint
megőrültek, de végül beletörődött a dologba. Attól kezdve a férfi
szinte egész évben csak erről a kirándulásról beszélt. Csillogott a
szeme, és mintha a mozdulatai is felgyorsultak volna. E-maileket és
linkeket küldözgetett nekik a Yellowstone-ról, a lovakról, a
vadkempingezésről és a vadonról. Karácsonyra mindketten
hálózsákot, zseblámpát, fejlámpát, horgászbotot, új digitális
fényképezőt, esőkabátot és a parkról készített, a National
Geographicben megjelent térképeket kaptak.
Gracie mindent elolvasott, amit csak küldött, de leginkább a „Mit
vigyünk magunkkal?” lista nyűgözte le, amit a túravezető cég küldött.
Danielle csak pofákat vágott.
– Mi van?! Azt hiszi, fiúk vagyunk, vagy mi?
Gracie-nek volt egy olyan érzése, hogy apjuk lelkesedése mögött
valami más is áll, de hogy mi, azt nem tudta. Anyja korábbi
megjegyzéseiből úgy sejtette, hogy az apjának nem volt boldog a
gyerekkora, ami megerősítette, de nem engedte, hogy gondtalan
vagy laza legyen. Szoftverfejlesztő volt, aki sokat utazott szerte a
világon, digitális kapcsolókban és áramkörökben gondolkodott, és
amikor kitört a hisztéria, ami Danielle-lel gyakran megtörtént, azt
mondta, „hardverben jobb, mint szoftverben”. Mintha ez mindent
megmagyarázna. Gracie úgy érezte, az apja talán azt gondolja, hogy
a vadregényes cowboytúra közben újra kisfiú lehet. De ezt nem
igazán szerette volna végignézni.
 
Gracie szerint a kirándulás egy zavaró momentummal kezdődött
előző nap. Egy ideig eltartott, amíg a lány megértette, mi történt és
miért zavarja a dolog. Alapvetően hajlamos volt túl sokat aggódni
mindenen.
Reggel elköszöntek az anyjuktól a denveri nemzetközi
repülőtéren, majd felszálltak a Bozemanbe tartó járatra. Bár úgy
tervezték, hogy csak kézipoggyászuk lesz – tekintve, hogy Jed
McCarthy rendkívül szigorúan megszabta a csomag súlyát –, a sok
fémből készült tárgy és egyéb felszerelés miatt kénytelenek voltak
mindent átnézni. Gracie anyja magányosnak és szomorúnak tűnt,
mintha azon töprengene, vajon viszontlátja-e még a lányait valaha.
Egy jó kirándulás nem egészen így kezdődik.
 Kicsit később érkeztek meg a tervezettnél, mert a kora nyári
viharok miatt a gépnek köröznie kellett egy kicsit Bozeman fölött.
Gracie az ablak mellett ülve figyelte a körülöttük magasodó hegyeket
és az északon tornyosuló fekete viharfelhőket.
– Melyik irányban van a Yellowstone? – kérdezte a nővérét.
– Honnan tudjam? – felelte Danielle úgy, mintha már a kérdést is
hihetetlenül sértőnek tartotta volna.
– Ja, igaz, hogy is képzeltem, hogy bármit is tudsz – felelte
Gracie.
Danielle-től egy karcsavarást kapott cserébe.
A lány izgatottan keresgélte az apját a repülőtéren, akinek egy
órával korábban kellett volna megérkeznie Minneapolisból, de nem
látta sehol.
– Biztos késik a gépe – mondta Danielle. – Mindjárt megnézem.
Miután megérkeztek a csomagjaik, és minden utas elindult kifelé,
Gracie a külső ajtók előtt várakozott. Danielle elment a Nortwest
pultjához érdeklődni, és aggodalmas arckifejezéséből arra lehetett
következtetni, hogy valami baj van.
– A gép időben leszállt, de apa nem volt rajta – közölte.
Gracie pánikba esett. A falakra erősített, kitömött állatfejeket,
majd az ablakon túli kék hegyeket nézte. Arra gondolt, milyen
borzasztó lenne, ha itt ragadnának Bozemanben a nővérével, amíg
ki nem találják, hogy jutnak haza. És persze amiatt is aggódott,
vajon mi történhetett az apjukkal. Talán lebetegedett? Vagy
karambolozott a repülőtérre menet? Megnézte a telefonját, hátha jött
valamilyen üzenet.
– Felhívom anyát – mondta Danielle, aki már korábban elővette a
saját mobilját.
Ekkor futott be az apjuk. Nem onnan érkezett, ahol a gépek
leszálltak, hanem odakintről, az utcáról.
– Lányok! – kiáltott már messziről. Mosolya és kitárt karja egy
csapásra elűzték Gracie minden félelmét. Szinte túlságosan fel van
dobva, gondolta, amikor az apjára nézett. Boldognak tűnik, de
mintha lenne benne valami kétségbeesés.
– Gyertek, kint áll a kocsi! – mondta a férfi. – Hadd segítsek
cipelni a cuccokat!
 Danielle megjegyezte, hogy kis híján aggódni kezdtek amiatt,
amit a pultnál megtudott.
Az apjuk csak legyintett.
– Nevetséges! Nyilvánvaló, hogy rajta voltam a gépen, nem igaz?
Hiszen itt vagyok.
 
A kemping és a túraösvények helyét mutató barna, Nemzeti Park
Felügyelet feliratú tábla után egy poros útra kanyarodtak. Az apja
újra felhúzta a vezető oldali ablakot, hogy a szálló por ne menjen a
kocsiba. Gracie kikapcsolta a telefonját, és betette a hátsó ajtó
rekeszébe. Gondolatban figyelmeztette magát, hogy ne felejtse majd
ott, amikor visszajönnek. Nézte Danielle-t, aki méltatlankodva
jegyezte meg, hogy ismét nincs térerő – egyáltalán nincs térerő –,
majd végül ő is eltette a készüléket.
– Nagyszerű! – mondta a nővére. – Most aztán teljesen egyedül
vagyok a világban.
– Leszámítva a húgodat és az apádat – jegyezte meg halkan a
férfi.
– Egyedül a Pokolparkban – ugratta Gracie. – Egyes-egyedül…
Danielle a fogai között sziszegte:
– Kussolj, Gracie!
– Megint káromkodtál – jegyezte meg a kisebbik lány
szenvtelenül. – Lehet, hogy jelentenünk kell a parkfelügyelőknek…
– Itt is vagyunk! – mondta az apja lelkesen.
Gracie újra előrehajolt, és átfonta karjaival az előtte lévő ülést.
Amikor elfordultak, meglátták, hogy az út végén kialakított
parkolóban egy lószállító utánfutó áll. A jármű körül emberek
gyülekeztek a napsütésben, néhányan már lóháton ültek. Gracie tíz-
tizenegy másik állatot látott kissé távolabb téblábolni. A lovak láttán
felgyorsult a szívverése.
– Tényleg belevágunk, ugye? – mondta félénken, és megérintette
az apja vállát. A férfi megfogta a lány kezét.
– Életünk legnagyobb kalandja lesz – mondta biztatóan.
– Én viszem a telefonomat is – közölte Danielle, mintha csak
magához beszélne. – Lehet, hogy lesz olyan hely, ahol van térerő.
Ó, te jó ég! Nézzétek ezt a sok embert! Ezekkel leszünk összezárva
egy egész hétig?!
 9
 
Jed McCarthy rögzítette az Eper nevű kanca nyereghevederét.
Az állat fölött észrevette a közeledő autót, amely épp befordult a
parkolóba. Kék, négyajtós, amerikai szedán. Normális ember nem
vesz ilyet, gondolta, vagyis bérelt kocsiról lehet szó, amivel az utolsó
vendég érkezett.
– Remélem, Sullivanék – súgta oda Dakota Hillnek, a lovászának,
aki pár méterrel arrébb épp egy sárgásbarna lovat nyergelt fel.
– Ők azok, akik hárman vannak? – kérdezte a lány. – Apa és két
tinédzser lánya?
– Aha.
Dakota kifújt egy arcába hulló hajtincset.
– Tudod, mi a véleményem arról, amikor kamaszlányok jönnek
túrázni.
– Tudom.
– Lehet, hogy az egyiküket meg kell ölnöm valamikor. Mondjuk,
lelököm egy szikláról. Átkozott kis primadonnák!
– Tudom.
– Vagy megetetem őket egy medvével.
– Halkabban! – figyelmeztette McCarthy. – Az ő pénzük is épp
olyan jó, mint bárki másé. Telt ház van, és mindenki fizető vendég.
Ha így is marad, megvehetem azt az új teherautót. Jól megy az
üzlet.
– Neked jól – felelte a lány a fogai között. – Én ugyanazt a szar
fizetést kapom, akármi is van.
– Legalábbis kaptad, amíg el nem kezdtél idegesíteni – mondta
Jed mosolyogva, ami beillett egy fenyegető vicsorgásnak is. –
Ráadásul vannak egyéb juttatások is. Lefekhetsz a főnökkel – tette
hozzá a szemöldökét húzogatva.
– Méghogy juttatás… – morogta Dakota.
– Még senki se panaszkodott.
– Mert nem figyelsz oda.
Az alig huszonöt éves nő montanai farmokon nőtt fel, és már
nyolcévesen az apja pickupját vezette. Tizenkét évesen lovakat tört
be. Kerek, nyílt arca volt, derűt sugárzó, barna szeme, vastag ajkai
időnként minden különösebb átmenet nélkül csábító mosolyra
húzódtak, arcát természetes pír ékesítette. Néhány évig járt az
állami egyetemre, de aztán hordókerülő versenyezni kezdett, és nem
ment vissza tanulni. Jeddel két éve találkoztak, amikor Dakota
lovakat vitt neki. A lány versenylova épp aznap sántult le súlyosan
egy helyi rodeón. Nyilvánvaló volt, hogy többet nem versenyezhet
vele, és pénzt sem fog tudni keresni. A lánynak munkára volt
szüksége, Jednek pedig lovászra.
A férfi közelebb lépett Eperhez, hogy a vendégek ne lássák, mit
csinál. A mellényzsebéből kihúzott egy kis kártyát, rajta a résztvevők
nevével és minden lényeges információval. Többek közt a súlyukról
(hogy a megfelelő lovat válasszák ki nekik), a korukról, korábbi lovas
tapasztalatukról, étkezési igényeikről, ételallergiájukról, és arról, mit
várnak leginkább ettől a túrától. A legtöbben ki akarták próbálni a
műlegyes horgászatot, lovagolni szerettek volna, no meg „eggyé
válni a természettel”. Jed büszke volt rá, hogy a kirándulásain már a
bemutatkozástól kezdve tudta mindenki nevét, és folyamatosan
meglepte őket azzal, hogy konkrét, személyre szóló kérdéseket tett
fel nekik az életükről, hobbijukról. Ezeket az információkat már jó
előre beszerezte annak a kérdőívnek a segítségével, amelyet a
jelentkezési laphoz mellékeltek. Úgy tapasztalta, hogy az emberek
szeretik ezt a fajta személyre szóló figyelmet, és a túra végén
megfelelő borravalóval meg is hálálták ezt. Sőt, volt, aki emiatt
foglalt újra. Dakota morgása ellenére Jed tudta, hogy létfontosságú
már az elején elnyerni a kamasz lányok szimpátiáját. Ez általában
úgy történt, hogy olyan lovat kaptak, amelybe azonnal beleszerettek.
Jed mindig elmesélt egy történetet a ló múltjából – ez néha igaz is
volt –, miért kivételes az állat: csak azokkal kerül jó barátságba, akik
gyengédek hozzá és maguk is különlegesek. Néhány kilométer után
mindig megjegyezte, milyen jól viselkedik a ló, és megdicsérte a
lovas képességeit. Ez rendszerint bejött. A lány beleszeretett a lóba,
és eszébe sem jutott, hogy előtte – és utána – hány másik lány
érezte ugyanazt a szenvedélyes elköteleződést.
Gondosan figyelt arra is, hogy karácsonyi képeslapot küldjön a ló
nevében az illetőnek, melyben leírta, mennyire hiányzik neki, és
hogy ő volt a kedvenc lovasa. Emiatt voltak visszatérő vendégei,
mert úgy tapasztalta, hogy a mai szülők semmit nem tagadnak meg
a gyerekeiktől. Ezt fontos volt
tudni, amikor kétezer dollárt fizetett
egy kuncsaft.
 
Ez a bizonyos túra betelt. Senki sem mondta le, mindenki
megjelent a kijelölt helyen és időben. Sullivanék érkezésével pedig
teljes lett a létszám.
Mielőtt összehívta volna a csoportot az eligazításra, végigment az
utánfutó mellett, és megnézte magát a terepjáró tükrében. Tetszett
neki a látvány.
Jed McCarthy alacsony, köpcös férfi volt, rövidre nyírt hajjal és
kackiás bajusszal. Kék szeme gyakorlatilag olyan világos volt, hogy
szinte áttetszőnek tűnt. Harminckilenc éves volt, és nyolc éve
vezetett lovastúrákat a Yellowstone Nemzeti Park területén, ahol
mindössze két olyan vállalkozó dolgozhatott, akit a parkfelügyelet
alkalmasnak és érdemesnek talált. Kényelmes farmert viselt, hozzá
fűzős lovaglóbakancsot, amelynek sarka is van, és egy hatalmas,
ezüstszínű csat díszítette az övét. Bőrmellényén rengeteg zseb volt,
hogy minden szükséges szerszám és kisebb felszerelés elférjen.
Nyaka körül western stílusban megkötött piros kendő díszelgett. A
feje tetején már kopaszodott, ezért ritkán vette le viseltes, barna
cowboykalapját. Tapasztalatból tudta, hogy a kuncsaftjai alaposan
megfigyelik őt. A nők azért, mert érdekes és egzotikus volt, ráadásul
egy jóképű cowboy, aki érzékeny, férfias, szerény és titokzatos is
egyben. Valószínűleg már elolvasták a bemutatkozását a
weboldalon, tudták, hogy költő és festőművész, ezenkívül tapasztalt
lovas és a természet gyermeke. Egyszóval a vadon reneszánsz
embere! A férfiak nem csupán azért néztek utána, ki is ő, mert a
vezetőjük lett, hanem mert riválist láttak benne. Voltak olyanok, akik
keresték a kegyeit, és az elismerésére vágytak. Mások csöndben
maradtak, és elfogadták, hogy Jed a főnök, mert férfias volt, és ő volt
a csapat vezetője.
És valóban ő volt a főnök. Nem számított, hogy vezérigazgatók,
színészek, milliomos ügyvédek vagy orvosok jöttek. Lehettek
akárkik, ha egyszer felültek a lóra és követni kezdték fekete paripáját
és a három teherhordó öszvért, melyeket Dakota a saját lován ülve
vezetett, ő lett a vezérük. Mindenben az ő szava döntött. Dakotát
leszámítva ő volt az egyetlen, aki tudta, hova mennek, mire
számíthatnak, mit kell megfigyelniük, hol fognak táborozni, mit
fognak enni, hol fognak aludni, és hogy fognak vécézni. Ez az ő
vállalkozása volt: az ő lovai, az ő felszerelése, az ő tervei és az ő
engedélye.
A tükörben észrevette, hogy Dakota megy el mögötte. Bárcsak
jobb lenne a testtartása és a hozzáállása! De az igaz, hogy
átkozottul nagy segítség volt, nem zavarta semmi, és úgy lelkesedett
a dolgokért, ahogy csak a vidéki lányok tudnak. Jed úgy vette észre,
hogy a farmon felnövő lányok nem szégyenlősek, hiszen életük
része a születés, a halál és a szex. Ráadásul Dakota gyorsan tanult,
és meg akart felelni. Jed egyformán szerette a lovakat és a nőket.
Amit viszont nem szeretett, az az volt, hogy a lány nem avatta a
bizalmába, néha hetekre eltűnt, és nem mondta meg neki, hova
megy vagy mikor tér vissza. Már rég kirúgta volna, ha talált volna
helyette valakit. De nem volt könnyű egy húszas éveiben járó, csinos
lányt találni, aki nemcsak tapasztalt lovász és kiváló lovas, hanem jó
szerető is. De ezt soha nem mondta meg neki. Néha célozgatott rá,
hogy hosszú sorban várakoznak a jelöltek, akik bármikor
készségesen a helyére állnak, ha elmegy. Jed úgy gondolta,
előnyben van, amíg a lány elhiszi.
 
Visszatette a zsebébe a kártyát, behunyta a szemét, és
elismételte a neveket. Újra és újra mantrázta őket, majd megfordult,
felöltötte kedves, de határozott arckifejezését, és így szólt a a
felszerelésük körül várakozó kuncsaftokhoz.
– Jól van, emberek, jöjjenek közelebb, hogy megismerkedjünk
egymással!
Néhány lépést ő maga is tett, majd megállt. Hüvelykujját a
farmerja zsebébe akasztva előre-hátra ringatózott a bakancsa
sarkán. Nem akart ő odalépni a csoporthoz. Azt akarta, hogy a
vendégek menjenek oda hozzá. Ez nagyon sokat számított az első
benyomás miatt, és Jed az első félórát tartotta az egész elkövetkező
hét legfontosabb időszakának. Megtanulta, hogy akár napokig is
eltarthat egy rossz tapasztalatot helyrehozni, ha esetleg gyengének,
zavarodottnak és határozatlannak mutatkozik. Elengedhetetlen volt,
hogy mindenki megértse a szabályokat, a túra menetét és azt, ki
kicsoda. Az egész azzal kezdődött, hogy nekik kellett odamenniük
hozzá.
A túrázók pedig engedelmesen közeledtek, ki egyedül, ki laza
csoportokban. Dakota Jedtől néhány méterre jobbra foglalta el a
helyét. Az egyik felnyergelt lovat is odavezette, hogy bemutassák
rajta a tudnivalókat.
Jed arra várt, hogy Sullivanék is csatlakozzanak. Az apa
sápadtnak és idegesnek tűnt, és a szemei ide-oda cikáztak.
Nyilvánvalóan irodai zsoké, gondolta Jed. Ez az embertípus az
egerekre emlékeztette őt. Bármi is volt Sullivan foglalkozása, jól
keresett vele. Eldöntötte, hogy újra megnézi majd a feljegyzéseit, de
azt tudta, hogy az „automatizálás” és a „digitális” szó benne volt a
leírásban, és a férfi valamilyen fejlesztési dolog alelnöke volt.
Befizetni a két lányt a túrára, plusz a közlekedés – nem volt olcsó.
A magasabbik lány feltűnő jelenség, gondolta. Koromfekete haj,
frufru, kék szem, szép száj és alak. Ráadásul éppen rá néz. Ez
sokat elárul a magabiztosságáról és a hozzáállásáról. Amikor ő is
visszanézett rá, a lány állta a tekintetét. Jed magában hozzátette:
beképzelt is. Dakota imádni fogja.
A fiatalabb sovány, lapos mellű, szeplős lány volt, komolynak és
tudálékosnak tűnt. Szeplők és fogszabályzó. A tekintete
továbbsiklott, és az agya közölte vele: nincs itt semmi látnivaló,
haladjunk tovább.
De azt a magasat meg kell ismernie…
 
– Emberek! Jed McCarthy vagyok, ő pedig Dakota Hill. Mi leszünk
a vezetőik, és hamarosan elindulunk a lehető leghosszabb,
legfestőibb és legtávolabbi lovas expedícióra a Yellowstone
vadregényes tájainak mélyére. Ez a legjobb túránk ezen a nyáron,
és ezt élvezzük a legjobban. Ez az első és egyetlen alkalom, hogy
ebben a szezonban megtesszük ezt a túrát. Mivel kemény tél áll
mögöttünk, és a hó is csak nemrég olvadt el, feltehetően mi leszünk
az egyetlenek, akik eljutnak oda, ahova indulunk. Csak annyit
mondhatok, hogy irigylem önöket mindazért, amit látni és tapasztalni
fognak életükben először. Ez valóban egy életre szóló kaland lesz
Amerika első és legjobb nemzeti parkjának távoli zugaiban.
Tudom, hogy megkaptak minden anyagot, elolvasták az útvonalra
vonatkozó információkat és minden egyebet is a weboldalon, de
dióhéjban hadd mondjam el, mi fog történni. Először összepárosítjuk
önöket egy lóval, a következő hat napot és százötven kilométert vele
fogják megtenni – mondta Jed, és hagyott egy kis időt arra, hogy a
közönségnek kuncogva leessen a poén.
Majd így folytatta:
– Egy órán belül elindulunk, tehát kérem, ellenőrizzék, megvan-e
minden felszerelésük, és tegyék ide a csomagokat, hogy
felpakolhassuk az öszvérekre. Folyamatosan úton leszünk, ami azt
jelenti, hogy minden nap másik táborhelyen szállunk meg. Az első
tábor körülbelül huszonöt kilométerre van innen, a Yellowstone-tó
partján. Holnap a Thorofare mentén haladunk felfelé egészen a
második táborig. A harmadik szállásunkhoz elég sokat kell majd
felfelé másznunk a folyóvölgyből a Kontinentális vízválasztó és a Két
óceánhágó tetejére. Több kilométer magasan kaptatunk majd a
hegyekben, és előfordulhat, hogy egyesek nehezen kapnak levegőt,
vagy rosszul érzik magukat magassági betegség miatt. Ennek
leküzdésére a legjobb módszer, ha hidratálnak. Nagyon sok vizet
kell inni, emberek, csodát tesz. Kétszerháromszor többet isznak
majd meg, mint általában. Ez a célunk.
Azért hívják Két óceán-hágónak, mert a víz a keleti oldalon az
Atlanti-óceánba, a nyugatin pedig a Csendes-óceánba folyik.
Hegyvidék ez a javából, és az Egyesült Államok negyvennyolc
államát tekintve ez van legtávolabb bármilyen úttól, épülettől vagy
településtől. Igazi ősi vadon, de hát erre fizettek be, nem igaz? Ne
felejtsék el: a Yellowstone Nemzeti Park közel kilencezer
négyzetkilométeres területének mindössze két százaléka kiépített.
Ez az északi félteke legnagyobb érintetlenül fennmaradt mérsékelt
övi ökoszisztémája. Amit most jobbra látnak, utak, kocsik, parkoló,
azok a modern civilizáció utolsó elemei, mostantól fogva egy hétig
nem fognak találkozni ilyesmivel.
Jed beszéd közben figyelte a vendégeket, és máris kategorizálta
őket. Nemigen tudták már meglepni az emberek. Mindenki típusba
sorolható, és már mindenféle emberrel találkozott a túrák során.
Végignézett rajtuk, és rögtön be is tette őket a megfelelő csoportba.
– Mindannyian ismerjük a „civilizáción túl” kifejezést, de nem
nagyon szoktunk gondolkodni rajta, mert a legtöbbünk nem igazán
tudja elképzelni, hogy valaha is a mobiltelefonok vagy a wi-fi
hatósugarán kívül kerülhet. De mi most oda megyünk: a hazánk
legtávolabbi vadonjába. Szeretjük úgy nevezni, hogy az isten háta
mögé.
Mint mindig, ez izgatott sustorgást okozott a vendégek között.
 
Jed egy kicsit beszélgetett a túra egyetlen házaspárjával, Tristan
és Donna Glode-dal. Bár már a hatvanas éveikben jártak, életerősek
és fittek voltak. Tristan vezérigazgató volt egy St. Louis-i gyárban, és
úgy beszélt, mint aki megszokta, hogy hallgatják. Józan és
határozott, annak ellenére, hogy szerencsétlen nevet kapott a
szüleitől, gondolta Jed. Olyan pasas, akire számíthat, ha nem
idegesíti föl, és nem beszél sok ostobaságot. A felesége, Donna
ravasz és hűvös volt. Kétségtelenül azok közé a finom csontozatú,
sovány nők közé tartozott, akik pilateseznek, és a plasztikai
sebészük telefonszáma a gyorstárcsázóban van. A nőnek volt lovas
gyakorlata. Az a típus volt, akinek tele volt az istállója drága
lovakkal, de ritkán lovagolt, ellenben élvezte a hosszú ebédeket a
barátnőivel, és a társasági eseményeket. Jed úgy vélte, már nem
jöttek ki jól egymással. Nem ők voltak az első olyan házaspár, akik
kimondva vagy kimondatlanul konkrét céllal jöttek el az egyik
túrájára: megpróbáltak összetákolni egy omladozó, esetleg már
romokban heverő házasságot. De amikor rájuk nézett, ahogy
egészen távol állnak egymástól, sejtette, hogy ez sikertelen lesz.
Csak abban reménykedett, hogy nem keverik bele a konfliktusukba a
többieket.
Az ilyen emberek mindig együttérző füleket kerestek, és
szövetségeseket gyűjtöttek maguk mellé. Ebben a tekintetben a nők
rosszabbak, mint a férfiak. Jed máris észrevette, hogy Donna folyton
rásandít az egyetlen szingli nőre, Rachel Minára. Nyilván máris
kiszemelte mint első és legvalószínűbb összeesküvő társát.
Jed a többiekhez fordult:
 – Vannak bizonyos szabályok, és nagyra értékelnénk az
együttműködésüket. Először is, ugye senki nem hozott magával
medvespray-t?
Senki sem válaszolt igennel.
– Rendben. Tudom, hogy a parkfelügyelet azt tanácsolja, legyen
mindenkinél medvespray, mert tényleg fogunk találkozni feketékkel
és grizzlykkel is. De a medvespray a lovakra is ugyanúgy hat, mint a
medvékre. Ha menet közben véletlenül valaki kifújná, kitörhet a
pánik, és a lovak megbokrosodhatnak. Ezért mindig megkérem a
vendégeimet, hogy ne hozzanak magukkal ilyesmit. Azt meg se
kérdezem, hogy fegyver van-e bárkinél, mivel nemzeti parkokba tilos
fegyvert hozni. Ezt ugye mindenki tudja?
Mindenki helyeselt.
– Akkor tehát senkinél nincs, igaz?
Élénk tagadás következett, az emberek rázták a fejüket, kivéve
egy embert, az egyedülálló Wilsont. Jed megjegyezte, és magában
betette a tennivalók listájába.
– Talán hallották, hogy a Kongresszus hozott egy törvényt. Ma
már jogszerűen is lehet lőfegyvert birtokolni a nemzeti parkok
területén, de ez nem a teljes történet. Akkor lehet valakinél legálisan
fegyver, ha van érvényes, rejtett viselésre szóló engedélye abban az
államban, ahol a nemzeti park található, jelen esetben Wyomingban.
Tehát nem hozhat bárki fegyvert. A velünk kötött szerződésekben
egyértelműen szerepel, hogy tilos. Ezt mindenki megértette?
Általános helyeslés következett. Kivéve Wilsont, aki semmilyen
válaszreakciót nem adott.
 
Glode-éktól balra a denveri Walt Franck állt nevelt fiával,
Justinnal. Walt mákosan őszült, alacsony volt, és nyájas embernek
tűnt. Kedves, jellegtelen arca és erekkel pókhálózott krumpliorra arra
utalt, hogy sokat iszik. Horgászinget és lecipzározható szárú
nadrágot viselt. A csomagjából egy horgászbot állt ki. Justin a
tinédzserévei végén járhatott. Magas, sportos, kidolgozott testű
fiatalember volt. Hosszú, kócos haja és izzó fekete szeme
különlegessé tette. Miközben Jed beszélt, Justin a sötét hajú
Sullivan lányt bámulta. Na, ez
érdekes lesz, gondolta Jed.
 A férfi minden vendége motivációját igyekezett kitalálni, ez Walt
és Justin esetében sem volt másképp. Vajon miért jöttek erre a
túrára? A korkülönbségből ítélve Walt sokkal idősebb lehetett, mint
Justin anyja. Ez a tény önmagában azt sugallta, hogy a férfi azért
hozta el a nevelt fiát, hogy kialakuljon köztük egyfajta kötelék. Vagy
az is lehet, hogy Justin ötlete volt az egész. Bár a kölyök fittnek és
ügyesnek tűnik, de nem úgy néz ki, mint aki sokat van a szabadban,
gondolta Jed. Nem voltak menő cuccai, és sem a ruházata, sem a
viselkedése nem arról árulkodott, hogy otthonosan mozog a
természetben. Nem, ez Walt programja, döntött végül Jed. El akarta
hozni a srácot egy kalandtúrára, hogy megtanítsa neki, hogy kell
táborozni és horgászni. Nyilván azt is meg akarta mutatni, hogy az
anyján kívül más dolgok is érdeklik. A fiú azt is láthatta, hogy a férfi
anyagilag rendesen el van eresztve, és hajlandó rákölteni némi
pénzt.
– Látom, hogy vannak közöttünk horgászok is, de a regisztrációs
lap alapján a vadvilág szerelmesei közül is eljöttek néhányan –
mondta Jed Tristan Glode és a kisebbik Sullivan lány felé bólintva,
akinek a neve nem jutott eszébe. – Előrebocsátom, hogy nem
fognak csalódni. Javaslom, hogy fogják meg a fényképezőjük szíját,
fűzzék át az egyik gomblyukukon, és tegyék a készüléket az
ingzsebükbe, hogy bármikor gyorsan előkaphassák. Biztosan nem
akarják leejteni vagy elveszíteni a gépüket. A Thorofore vidékén
sokféle faj él. Látunk majd bölényt, farkast, grizzlyt, vadjuhot,
antilopot, fekete medvét és jávorszarvast. És persze lesznek kisebb
testű fajok is: prérifarkasok, hódok, mormoták és sok-sok madárfaj,
köztük a fehérfejű rétisas. Mindenféle teremtménnyel fogunk
találkozni, és megfigyelhetjük majd, hogy élik az életüket, hogyan
ölik és eszik meg egymást. Nem kerülünk velük közvetlen
kapcsolatba, és ők sem velünk. A túráimon az évek alatt sok
medvével találkoztunk, és csupán néhány vendéget vesztettünk el,
az is a saját hibájukból történt, mert lassan futottak.
Ezen mindig nevettek az emberek. Jed körülnézett, és észrevette,
hogy Dakota grimaszol. Már sokszor hallotta ezt a viccet.
– Szóval, ne felejtsék el – folytatta Jed mosolyogva, hogy a tréfa
egyértelmű legyen –, nem kell gyorsabban futniuk, mint a medve. A
medve gyorsabb. Csak az önök mellett futó embert kell lehagyniuk…
Persze csak vicceltem. Még soha senkit nem ölt vagy evett meg
medve – mondta, majd drámai szünetet tartott. – Természetesen egy
farkasfalka támadása egész más tészta.
Learatta a tréfa gyümölcsét, és közben figyelte, milyen
pillantásokat vetnek egymás felé apa és lányai, Walt és Justin és a
háromfős csoport tagjai. Azt is észrevette, hogy Tristan és Donna
Glode egyáltalán nem is néz egymásra. Na, ezt akkor
eltaláltam,
jegyezte meg magában.
 
A három harmincas éveiben járó férfit volt a legkönnyebb kiszúrni,
gondolta Jed. Tudta, mifélék, amikor kinyitották a bérelt kocsi ajtaját,
és az utastérből üres sörösdobozok hullottak ki. Még mindig csak
hunyorogva pislogtak a másnaposság miatt. James Knox, Tony
D’Amato és Drey Russell, a három elválaszthatatlan haver a Wall
Street három különböző cégénél dolgozott, és minden évben közös
kanbulira indulnak. Ők voltak a mókamesterek, a laza fickók. A
szőkésbarna, nagyorrú Knox a keleti part gyermeke, jellegzetesen
kissé goromba és lehengerlő stílusú pasas volt. Ő volt a szervező.
Néhány évvel idősebb lehetett a másik kettőnél.
A Wall Street-iek aggasztották Jedet legjobban az összes vendég
közül. Három ilyen ember át tudja venni az irányítást, és kihívást
jelenthet, ha rosszul állnak a dolgokhoz, vagy mások az elvárásaik.
De miután látta őket kiszállni a kocsiból, és hallotta, hogyan ugratják
egymást, egy kicsit megkönnyebbült. A kaland kedvéért jöttek.
A másik Drey Russell, a jelentkezési lapon a rendes keresztnevét
írta, ez az André rövid formája. Sötét bőrű férfi volt kedves, fekete
szemekkel és kellemes mosollyal. Jed ritkán találkozott színes bőrű
vendégekkel, és örült Dreynek. Így készíthet pár fotót róla, ami jól
jön majd a weblapra. Tudta, hogy a parkfelügyelet imádja ezt a
sokszínűség szarságot.
Tony D’Amato pont úgy nézett ki, mint amire a neve alapján
számítani lehetett: ízig-vérig olasz külső, erős New Jersey-i
akcentus. A mindenen folyton elcsodálkozó, vidéken ragadt városi
nagyfiú szerepét játszotta, aki nem tud semmit a lovakról, kivéve a
körhintán lévőket, és a haverjai gúnyolódásának állandó céltáblája.
Ezzel a hárommal nem lesz baj, gondolta Jed. Magukban is elvoltak,
külön csoportot alkottak, és azért jöttek, hogy új emlékeket és
élményeket szerezzenek, amiken majd munka után nevethetnek egy
sör mellett. Nekik annál jobb, minél keményebb, észbontóbb és
primitívebb a túra, mert emlékezetesebb sztorik kerekednek majd
belőle. Talán egy kicsit többet kell majd velük foglalkozni, még akkor
is, ha ők nem így gondolják, tette hozzá gondolatban. A városban
felnövő népek elég hamar elvesztették a fonalat, ha ilyen sok időt
kellett a szabadban tölteniük. De általában igyekeztek lépést tartani.
Ezek hárman nyilvánvalóan elegáns nyaralóhelyekhez és
kiszolgáláshoz vannak szokva, nem pedig rázós túraútvonalakhoz,
bár ők talán mást hisznek magukról. Emlékezett, hogy látta a
jelentkezési lapjukon, hol jártak kanmurikon korábban: Skandinávia,
Mexikó, Európa. Persze, az még a gazdasági válság előtt volt,
amikor az ilyen fickók hét számjegyű fizetéseket vittek haza.
Manapság, ahogy Knox egyértelművé is tette az első
telefonbeszélgetésük alatt, a körülmények úgy alakultak, hogy a
csapat továbbra is megtartja az éves közös kalandját, „még ha pár
évig lejjebb is kell adni egy kicsit a színvonalból”. Bár Jed magában
megsértődött ezen, de amikor meglátta őket, a csoport mégis szinte
normálisnak tűnt. Ebből a három fickóból szövetséges lehet, és az
mindig jó, ha már az elején kiderül, kikre lehet számítani.
– Amint látják, vannak öszvéreink és lovaink is – mutatott maga
mögé, ahol a lószállító utánfutóhoz kikötött állatok heverésztek. – Ők
viszik majd a csomagokat és a felszerelést.
Jed elhallgatott, majd ravasz mosollyal folytatta:
– A New Yorkból érkező barátainknak mondom, hogy az öszvérek
azok a buta tekintetű, nagyfülű állatok, akik most épp mélyen
alszanak.
Erre mindenki nagyot nevetett, a Wall Street lovagjai pedig
élvezték, hogy róluk van szó. Oké, nem lesz itt semmi baj, nyugtázta
Jed.
– Én hármat vezetek majd, Dakota pedig önök után a sor végén
még hármat. Minden felszerelésünk azokban a vászondobozokban
lesz, amiket az öszvérek oldalára erősítünk. A sátrak, a szerszámok,
az egészségügyi felszerelés, a konyhai kellékek, a kempingfőzők, a
tányérok, az evőeszközök, az abrakos tarisznyák, minden, amire
szükségünk lesz. Ezért kértem mindenkit, hogy csak a
legszükségesebb személyes holmiját hozza magával, ami nem
nyom többet tíz kilónál. Egyszerűen nincs hozzá sem elég helyünk,
sem teherhordó állatunk. Tudom, milyen nehéz úgy csomagolni,
hogy az ember beleférjen ebbe a keretbe, de ezt az állatok
érdekében meg kell tennünk. Majd megtanulják, sőt, talán még
élvezni is fogják, hogy nincs túl sok választásuk, mit vegyenek fel
nap mint nap. Bár elküldtem a listát, nézzük át még egyszer, hogy
megvan-e minden, amit kértem. Először is egy jó hálózsák…
 
Miközben sorra vette a dolgokat, kiszúrta a két egyedülálló
résztvevőt. Jednek sokszor meggyűlt a baja a szinglikkel, mert
hajlamosak voltak rá, hogy próbáljanak haverkodni vele vagy
Dakotával, ha nem illettek bele egyik csoportba sem. Ez gyakran
előfordult. Az egyedül érkezők néha mogorvák és zárkózottak voltak,
és viszályt szítottak. Jed mindig megkönnyebbült, amikor a többi
vendég befogadta a magányosokat, és nem neki kellett foglalkoznia
velük.
Az egyik férfi, a másik nő volt. A csoporton belül igyekeztek a
lehető legtávolabb állni egymástól, ezzel jelezve, hogy nincs
szándékuk szövetségre lépni egymással. A férfit K. W. Wilsonnak
hívták. Ken. Sovány, sötét hajú ember volt, és ő árult el magáról a
legkevesebbet a jelentkezési lapon. Jed csak annyit tudott róla, hogy
Utahból érkezett, horgászni szeretett volna, és nem ehetett sajtot.
Majd az első táborhelyen megpróbál szóba elegyedni vele, hogy
tudja, hogyan kezelje vagy integrálja be egy nagyobb csoportba. Ha
K. W. nem lesz hajlandó beszélni, megkéri Dakotát, hogy csapódjon
hozzá útközben. A férfiak szerettek Dakotával beszélgetni, még
akkor is, ha ő nem annyira akart szóba elegyedni velük.
Wilson kezében fényképezőgép is volt, mindenről és mindenkiről
készített fotókat. Az viszont különös volt, hogy a pasas soha nem
szólt oda senkinek, hogy mosolyogjon, sőt, engedélyt sem kért, hogy
lekaphassa őket.
A másik egyedülálló vendéget Rachel Minának hívták. A sötét
hajú Sullivan lány mellett ő volt a legjobb nő. Erős arccsontja, fehér
bőre és hosszú, vörösesbarna haja volt, amit lófarokba fogott össze.
Jól áll neki a farmer, gondolta Jed. Abban a pillanatban, ahogy
megérkezett a jelentkezési lapja, Jed máris tudta, milyen típusú
nőről van szó: negyvenes évei közepén jár, jómódú, nemrég vált el.
A gyerekek feltehetően kirepültek, ő pedig végre azt csinálhatja,
amire korábban soha nem volt alkalma. Mindenre nyitott, mindenre
kész. Abból, ahogy Dakota a nőre nézett, Jed látta, hogy ugyanez a
benyomása.
Érdekes, hogy Ted Sullivan és Rachel Mina jelentkezési lapja
néhány nap különbséggel érkezett meg előző év novemberében.
Feltételezte, hogy együtt lehetnek. Bár Sullivan és a nő nem
üdvözölte egymást, sőt, még csak egymásra se néztek, amennyire
látta. Úgy döntött, a lapok egymás utáni beérkezése a véletlen
műve. Ami azt jelentette, hogy a nő esetleg mégiscsak kapható lesz
egy kis játékra.
 
– Van valakinek kérdése? – kérdezte Jed.
Tony D’Amato feltette a kezét. Abban a pillanatban Drey és Knox
szájukat eltakarva köhögni kezdtek.
– Mit csináljunk, ha nem boldogulunk a lovunkkal? Tudja, ha
például soha a büdös életben nem ültünk még lovon?
– Gyalogoljon.
Döbbent csend.
Aztán elvigyorodott.
– Nem kell aggódnia! A legkönnyebb, legkedvesebb állatra
ültetjük. Ezek a lovak tudják, hova megyünk és ki a vezető. Szépen
mennek majd libasorban, mindegyik az előzőt követi. Csak arra kell
figyelnie, hogy a nyeregben maradjon. Minél kevesebbet irányít,
annál jobb. Túralovakon ülnek, és a túraútvonalat kell követniük.
Nem engedhetünk meg semmilyen különcködést, emberek. Nem
lehet elcsatangolni a csoporttól, nem lehet kilépni a sorból. A
biztonság a legfontosabb, nem rodeón vagyunk. Szóval, csak üljön
kényelmesen, és engedje el magát. Amint elindulunk, Dakotával
adunk majd egy-két tanácsot, és mindenkinek segítünk, ha kell.
– Lehet, hogy neked öszvérre kéne ülnöd – mondta Drey
Tonynak, és Knoxszal együtt felröhögött.
 – Volna egy kérdésem – szólalt meg Tristan Glode. Erős, mély
hangja volt.
– Igen, uram? – felelte Jed. Azonnal tudta, hogy Glode olyanféle
ember, aki elvárja és értékeli, ha tisztelik, és jelentős borravalóval
jutalmazza a gesztust.
– Az elmúlt hat hónapban, amióta jelentkeztünk erre a
kalandtúrára, figyeltem az időjárási körülmények alakulását a
Yellowstone Parkban – kezdte. Jed észrevette, hogy a Wall Street-
iek grimaszolva forgatják a szemüket a leplezetlen önteltségen, de
gyorsan másfelé nézett, mielőtt Glode is észrevette volna. – A
szokásosnál hidegebb és csapadékosabb volt az időjárás.
Jelentősen több eső is esett, mint általában. Az a kérdésem, el kell-e
majd térnünk az előzetesen kijelölt útvonaltól a magas vízállás
miatt?
Jed gyorsan válaszolt, hogy a többiek ne kezdjenek
nyugtalankodni.
– Az esővel kapcsolatban teljesen igaza van, uram. Átkozottul
esős tavaszunk volt, és ez kora nyáron is folytatódott. Ami azt illeti,
az első két túrát le is kellett mondanom emiatt. Nem akartam vállalni
azt a kockázatot, hogy megáradt patakokon és folyókon kelljen az
embereknek és a lovaknak átkelniük. De végül elállt, amint azt
láthatják. A víz szintje folyamatosan csökken, és a parkfelügyelet
zöld utat adott. Szóval, nem hiszem, hogy emiatt aggódnunk kellene.
Egy kicsit lehetünk rugalmasak, ha szükség lesz rá, amennyiben a
kiszemelt tábort esetleg elmossa a víz, sok másik közül
választhatunk. Átkozottul nagy ez a terület.
Amikor az utolsó mondatok elhagyták a száját, érezte a tarkóján
Dakota kérdő tekintetét. Nem foglalkozott a lánnyal.
Glode mozdulatlanul állt és a hallottakat emésztette. Jed egy
pillanatig azt hitte, a férfi mond valami katasztrofálisat, például azt,
hogy „Talán jövőre kellene visszajönnünk.”
Ehelyett Glode így szólt:
– Amíg megkapjuk az élményt, amiért fizettünk, nekem megfelel.
Nem akarok ócska útvonalat csak azért, mert megváltoztak a
körülmények. Azt az isten háta mögé vezető túrát akarom végigjárni,
amiért fizettem.
 – Pontosan azt fogja kapni, uram – mosolygott megkönnyebbülve
Jed. – De ne felejtse el, amit a rugalmasságról mondtam.
 
– Mi a véleményed? – súgta oda Dakotának, amikor
visszamentek az utánfutóhoz, hogy az utolsó lovat is felnyergeljék.
– Összességében nem rossz csoport. Talán egy-két kisebb
probléma felmerülhet.
– Mint például?
– Az idősebb kamaszlány bajkeverőnek tűnik, de szerintem
kezelhető – mondta halkan a lány. – Az idősebb házaspár alig várja,
hogy egymás torkának ugorhasson. A három Wall Street-i rendben
van, de lefogadom, hogy nehezebb a csomagjuk tíz kilónál, és a
többlet nagy része alkohol.
Jed bólintott. A lány is egyre jobb emberismerő.
– A testvérek közül a fiatalabbik tetszik.
– Őt észre se vettem.
– Persze, hogy nem… – mondta Dakota. – És mi volt az a duma
a másik táborhelyről? Tudod, mit mond erről a felügyelet. Miért
mondtad, hogy esetleg útvonalat módosítunk?
Jed vállat vont.
– Sose lehet tudni. A körülmények diktálhatják a változtatást.
– Szerintem ez elég furcsa dolog – folytatta a lány, de Jed nem
volt hajlandó a szemébe nézni. Inkább témát váltott.
– Mi a helyzet Wilsonnal?
Dakota a csoport felé nézett.
– Nekem borsódzik tőle a hátam.
Jed helyeselve bólintott.
– Esetleg rá tudod venni, hogy beszéljen veled. Tudd meg, mi a
helyzet vele.
– Tudtam, hogy ez lesz.
– Valószínűleg szívesebben beszélget veled, mint velem – felelte
Jed.
Aztán felnyergelte a lovat és odahajolt a lányhoz.
– Ha a helyzet úgy hozza, belepillantanék a sporttáskájába,
nehogy fegyver legyen nála – súgta.
Dakota felvonta a szemöldökét.
 – És ha van?
– Majd kitalálok valamit, hogy ez ne legyen probléma.
Jed látta, hogy Dakota nem tudja, mit ért ez alatt, de nem
mondott többet. Szerette rejtélyesnek mutatni magát és félbehagyni
a mondatait, hogy a nő ne értsen mindent. Úgy gondolta, ez jót tesz
egy kapcsolatnak. És azt sem akarta, hogy a nő azt gondolja, ez az
utolsó útjuk együtt.
Pedig ez volt a helyzet. Mert bár nem mondta ki, de az ő számára
is ez volt az utolsó túra. Ha minden a helyére kerül, ahogy a hosszú,
sötét tél alatt eltervezte, megváltozik az élete. A Dakota Hillhez
hasonló okoskodó lányok és a nyomi kliensek, akik most is ott
téblábolnak körülötte, már csak az emlékeiben élnek majd tovább.
A fenébe is, gondolta, ha minden jól alakul, ő lesz az, akinek a
kegyeit keresik.
 10
 
Gracie kapta Epret. A világos szőrű, aranyderes kanca hasát és
combját fehér foltok tarkították, ettől rózsaszínes árnyalatúnak tűnt.
Miután Gracie tizenöt percig ült Eper hátán, amíg a lovasok hosszú
sora elindult a parkolóból a sziklás ösvényen az erdő felé, egy dolgot
tudott biztosan: szerelmes volt.
Máris élvezte a lovaglás hangját és ritmusát; az állatok patáinak
nehéz kopogását, a horkantásaikat, a hintázó mozdulatokat, sőt,
még a szagukat is. Egészen el volt ragadtatva, amikor Eper
hátrafordult, és felmérte őt hatalmas, szakavatott szemeivel:
feltehetően tetszett neki, amit látott.
– Én is kedvellek – suttogta Gracie, majd előrehajolt, és
megveregette az állat nyakát. – Én is kedvellek. Szerintem jó csapat
leszünk.
– Mi az? Te a lóhoz beszélsz? – vetette oda a válla fölött az előtte
lovagló Danielle. – De azért ne csókolgasd, jó?
– Először is ő egy kanca. És neked is kellene beszélned a
tiédhez. Így tudod megkedveltetni magad vele.
– Az enyém fiú vagy lány? Elfelejtettem. Csak azt tudom, hogy
Mogyorónak hívják.
– Egy herélten ülsz – válaszolta Gracie. Hallotta, amikor Jed és
Dakota eligazította a nővérét Mogyoróval kapcsolatban, milyen
tulajdonságai vannak. A legrosszabb dolog az volt, hogy hajlamos
minden fűcsomót megkóstolni az út szélén. – Tudod, mit jelent az,
igaz?
– Naná! Ő egy euizé…
– Eunuch – javította ki Gracie.
– Az – felelte Danielle. – Egy töketlen ló. Mogyoró puha
pénisszel. Nagyszerű.
– Hidd el, nem akartál volna csődörre ülni. Azoknak csak egy
dolog jár az eszükben.
– Már hozzászoktam az ilyen fiúkhoz.
– Tudom.
– Fogd be a szád! Csak azért, mert voltál párszor lovagolni, nem
lettél profi!
 – Nem is vagyok – mondta Gracie. – Jó lett volna, ha te is eljössz
azokra az órákra velem, ahogy kértelek. Sokat tanultam, és te is
tanulhattál volna. Ha mást nem, legalább odafigyelhettél volna,
amikor Dakota és Jed a lovadról beszélt. Fogalmam sincs, hogy
boldogulsz úgy, hogy soha nem figyelsz oda semmire.
– Valahogy csak sikerül – felelte mosolyogva Danielle, miközben
a nyeregben hátrafordulva csábosan rezegtette a szempilláit.
Gracie vágott egy grimaszt.
Dakota megszólalt a háta mögött:
– Bocs, de mindjárt hánynom kell.
Gracie vihogott és hátranézett. Dakota a három öszvért vezette
mögötte, és magában dünnyögött. Amikor észrevette, hogy Gracie
meghallotta, mit mondott, zavarba jött. De a kislány kacsintott, mire
Dakota nevette el magát, ő is kacsintott, és szemmel láthatóan
megkönnyebbült, amiért volt bennük valami közös.
Gracie azon gondolkodott, milyen kapcsolat van Jed és Dakota
között, vajon együtt vannak-e. Látta, milyen bensőségesen
beszélgettek a kocsinál.
Igen, döntötte el a kérdést. Ők egy pár. Bár Jed túl öreg a
lányhoz. Lehet, hogy Montanában nincs túl nagy választék a férfiak
terén, gondolta.
 
A lovasok, lovak és öszvérek sorrendjét Jed még a parkolóban
meghatározta. Amikor mindenki nyeregbe pattant, elmondta, hogy a
lovasok nem érdem vagy képesség alapján követik egymást, hanem
aszerint, ahogy a lovak egymással viselkednek.
– Ha valaki sorrendet akar módosítani, talán egy idő után
megoldható. Előfordulhat, hogy a békesség fenntartása érdekében
mi is változtatunk valamin. De most csak jegyezzék meg az önök
előtti személy hátsóját a ló hátsójával együtt, és kövessék azt a két
feneket. Az állatok között is van egy bizonyos hierarchia, nekik is
megvannak a barátaik és az ellenségeik. Egyelőre jobban ismerjük
ezeket az állatokat, mint önöket, úgyhogy bízzanak bennünk. Első a
biztonság, emberek. Ha felcserélik a sorrendet, növelik a
balesetveszélyt.
 
 Gracie az utolsó előtti helyen lovagolt Eperrel. Amikor Jed
odaadta neki a rózsaszín ló gyeplőjét, azt mondta, hogy a ló nagyon
aranyos.
– Már egy csepp komiszság sincs benne, már ha valaha volt is
egyáltalán.
Jed azt mondta, Eper idősebb Gracie-nél, és talán ez lesz az
utolsó útja, mielőtt visszavonul és tenyészkanca lesz belőle. Csak
kedvességre van szüksége, amit hűséggel és kiszámíthatósággal
fog viszonozni a lánynak.
– Kedves lánynak tűnsz – mondta Jed.
– Általában az vagyok – felelte Gracie.
– Lovagoltál már?
– Igen, elég sokat.
Jed atyai mosollyal nézett rá.
– No, majd meglátjuk.
 11
 
– Szóval van olyan fényszórójuk, ami működik? – kérdezte Cody
Hoyt.
Délelőtt fél tizenegy volt, és a szerelő egy szerszámos állványnak
támaszkodva itta a kávéját. Feje fölött egy naptár lógott, ebben a
hónapban egy franciakulcsot tartó szőke bombázó kacsintott a
lencsébe. A sötét, zsúfolt kis műhelyben olaj- és benzinszag
terjengett. A koszos ablakokon beszűrődő fénysugárban porfelhők
táncoltak. A szerelő szürke kezeslábast és egy Rocky Mountain Elk
Foundation{5} sapkát viselt. Alacsony, izmos férfi volt, apró szemei
mélyen ültek, rövid, felnyírt hajába már több ősz hajszál is vegyült.
Frissen borotvált arcán egy helyen megmaradt a szőr: az
ádámcsutkája fölötti kis háromszögben. Cody már egy órája várt rá a
műhely előtt, amíg a férfi a szomszédos kifőzdében kényelmesen
megkávézott néhány másik helyi lakossal együtt.
– Lehet, hogy van egy – mondta a szerelő. – Attól függ, hogy
viselkedik.
Cody csaknem rávetette magát a fickóra, de néhány mély sóhaj
után sikerült lecsillapodnia. Inkább másfelé nézett. A periférikus
látómezejében narancssárga csillagok szikráztak. Meg akarta
villantani a jelvényét, vagy legalább megmutatni a fegyverét.
Átkulcsolni a nyakát, és paprikaspray-t fújni a szemébe. Vagy
legalábbis ezzel akarta megfenyegetni. Bármit megtett volna, csak
hogy megmozduljon. Utálta, hogy civil. És azt a tényt is utálta, hogy
láthatatlannak kell maradnia. Ha éjjel elmondta volna a járőrnek,
hova megy és miért, az kötelességének érezte volna, hogy
ellenőrizze a meséjét. A seriff nem tudhatta meg, hogy eljött a
városból, Townsend pedig elég közel volt Helenához, úgyhogy
Bodean ráküldhetett volna valakit, aki visszaviszi. Így aztán
fogcsikorgatva bár, de követte a járőrt vissza a városba, és
beletörődve bólintott, amikor az közölte, hogy parkolja le a kocsit.
Ha nekiesett volna a szerelőnek, a járőr visszajött volna, ő pedig
soha a büdös életben nem jutott volna ki a Montana állambeli
Townsendből, melynek ezernyolcszázkilencvennyolc lakosa van.
 – Nézze – fogta könyörgőre Cody. – Kérem, legyen olyan jó, és
tegye félre a többi munkáját, amíg beszereli az első lámpámat!
A szerelő hunyorogva figyelte, mintha fel akarná térképezni. Cody
úgy érezte, további megalázkodásra vár.
– Egész éjjel itt voltam, és a járőr azt mondta, hogy pillanatnyilag
maga az egyetlen szerelő a városban. Tényleg nagyon szeretném
folytatni az utamat, és addig nem enged el, amíg maga ki nem
cseréli a lámpámat.
Végül a szerelő megszólalt:
– Nem hiszem, hogy lesz a kocsijába való. Lehet, hogy
rendelnem kell egyet Helenából vagy White Sulpher Springsből.
Cody kifakadt.
– Nem kell szépnek lennie! Nem is kell, hogy egyforma legyen!
Csak világítson!
 
A hűvös, napos reggelen alig voltak járókelők az utcán. A
túloldalon lévő kocsma nyitva volt, mint mindig. Cody figyelte, ahogy
leparkol egy kisteherautó a járdasziget mellett, majd kiszáll belőle
egy viharvert öreg cowboy, és bemegy a reggeli söréért. A férfi
gumicsizmát és izzadságfoltos szalmakalapot viselt. Jézusom, egy
reggeli sör…, gondolta Cody.
Eszébe jutott Justin, és görcsbe rándult a gyomra. Tovább kell
mennie. Meg kell találnia a fiát, folytatnia kell. Tartozik
a világnak
ezzel a szívességgel.
 
Előhúzta a telefonját, és beütötte Larry számát.
– Olson.
– Larry, én vagyok az.
Egy másodperc csend után Larry köhécselt, majd azt mondta:
– Elnézést, milyen nevet is mondott?
– Ugyan már, Larry!
– Melyik cégtől telefonál?
– Ó! – kiáltott végül Cody. – Bodean ott van a szobádban. Értem.
– Igen – vágta rá gyorsan Larry.
– Nem tudsz beszélni?
– Nem. Honnan szerezte meg ezt a számot?
 – Akkor hívlak majd a mobilodon.
– Nem veszek sem tonert, sem semmi mást az irodába! A
seriffhivatal nyomozója vagyok, az isten szerelméért! Fontos
munkám van! – kiabált Larry, és lecsapta a telefont.
 
Cody három perccel később újra telefonált, de Larry mobilja ki
volt kapcsolva.
Értetlenül tette le a készüléket. Larry soha nem kapcsolta ki a
telefonját. Szóval Bodean még mindig ott van, vagy valami más a
gond. De mi lehet az?
Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonja. Ránézett a kijelzőre.
Ismeretlen montanai szám hívta.
– Igen?
– Én vagyok – mondta Larry. A háttérzajokból ítélve feltehetően
kiment az utcára sétálni. – Ne hívj többet a mobilomon vagy az irodai
számon! Nem tudják, hogy elmentél. Nem szabad, hogy nyomát
találják a hívásainknak bármelyikünk telefonján. És ha megkérdezik,
hallottam-e felőled, megmondom nekik az igazat. Nem hazudhatok
miattad, Cody.
– Megértem. És miféle telefon ez?
– Tudod, egy olyan, amit… kölcsönvettem – dadogta Larry.
– Na! Gyorsan tanulsz! – Cody elmosolyodott magában. Eszébe
jutott az a délután, amikor megmutatta Larrynek, mennyi telefon van
a bizonyítékok között, mindegyiket felcímkézték az adott eset
nevével. Némelyik még fel is volt töltve. Akkor mesélte el Larrynek,
hogy Denverben az elkobzott készülékekkel telefonált, ha olyan
hívásokat kellett elintéznie, amelyek alatt inkognitóban szeretett
volna maradni. Ha bosszantani akarta a bűnözőket, random
számokat hívott fel Bolíviában vagy Ecuadorban, és csillagászati
összegű telefonszámlát csinált.
– Szóval, merre jársz? – kérdezte Larry.
Cody sóhajtott.
– Egészen Townsendig jutottam, ahol egy járőr lekapcsolt és
bevezetett a városba, mert nem égett az egyik első lámpám.
Larry felnevetett.
– Townsend? Ilyen messze jutottál? Viccelsz?
 – Úgyhogy a helyi motelban töltöttem az éjszakát. Csak ajánlani
tudom, mert feltehetően ez az egyetlen hely Amerikában, ahol még
fekete-fehér tévé van a szobákban, és az ágyakat olyan takarókkal
terítik le, mint a nagymamám házában.
– Otthon kellett volna maradnod – mondta Larry.
Cody morgott valamit.
– Ki van zárva. Mindjárt indulok tovább.
Larry sóhajtott.
– Hívtak már a SZIH-től vagy a VEBEP-től?
– Mondhatjuk – felelte Larry. – A SZIH lefuttatja a rendőrségi
jelentéseket a legutóbbi, Jackson Hole-i áldozat ügyében, és
visszaszólnak, ha végeztek. Az ügyet balesetnek nyilvánították, de
úgy néz ki, eléggé hasonló a mi esetünkhöz. Egy negyvenhat éves,
Karen Anthony nevű elvált, egyedülálló nőt holtan találtak wilsoni
otthonában. Ugyanaz a forgatókönyv, Cody. A ház leégett körülötte,
őt a romok alatt találták meg másnap. A halált feltehetően a
fejsérülések okozták.
– Ott is volt valamilyen nyitott kályha vagy üveg, mint nálunk? –
kérdezte Cody.
– Nem. Az eddigi bizonyítékok nem egyeznek a mi esetünkkel.
De a körülmények nagyon is ismerősnek tűnnek.
Cody fel-alá sétált a járdán. Észrevette, hogy a csehó ablakából
figyeli valaki. Az a cowboy volt, akit nemrég látott bemenni. A férfi a
kalapjához emelte az ujját, és nagyot húzott a söröskorsójából,
mintha bosszantani akarná Codyt. Piros sört ivott, vagyis fűszeres
paradicsomlevet és Budweiser Lightot. Régebben Cody ezzel kezdte
a napot. Varázslatos aromája volt.
– Szemét! – káromkodott Cody.
– Mi van? – kérdezte Larry.
– Nem neked mondtam! És mi volt Karen Anthony foglalkozása?
– Nézzük csak. Oké, itt is van. Független kórházi tanácsadó.
Saját cége volt, és a jelek szerint meglehetősen jól ment az üzlet.
Volt egy irodája Jacksonban, egy Denverben, egy Minneapolisban
és egy Omahában.
Cody megdörzsölte az arcát.
– Az egyik áldozat minnesotai, igaz? Van valami kapcsolat?
 – Nem tudom. Ehhez még nagyon az elején járunk. Ma beszélek
telefonon a VEBEP egyik elemzőjével, talán kiderül valamilyen
kapcsolat. Az egyetlen, amit jelenleg látok, az elég nyilvánvaló:
Winters gyógyszerekkel dolgozott, Karen Anthony pedig kórházi
tanácsadó volt. Lehet, hogy régebben együtt dolgoztak, vagy
ismerték egymást. De rohadt sok meló lesz még ezt kideríteni.
– Ja. Még mindig nem tudunk semmit a minnesotai és virginiai
esetekről. Lehet, hogy azok is kapcsolatban állnak ezzel a két
üggyel, de lehet, hogy nem. A VEBEP talán tud ebben segíteni.
– Cody, tényleg semmi nincs Winters és Anthony között, kivéve a
leégett házat és a két eset időbeli közelségét. Ez a nyom olyan
gyengécske…
– Tudom – felelte Cody. – Szólj, ha bármit megtudsz, oké? A
mobilom éjjel-nappal be lesz kapcsolva, amíg oda nem érek a
Yellowstone Parkba.
– Akkor tehát továbbmész?
– Hát persze. Jut eszembe, felvetted a kapcsolatot Jed McCarthy
irodájával?
Larry megvárta, amíg egy dízelautó elrobogott mellette, a motorja
zajosan pöfögött.
– Két újabb üzenetet is hagytam, hogy hívjanak fel.
Cody megállt.
– És nem szóltál a bozemani rendőrőrsnek, hogy menjenek oda?
Larry, ne már!
Csönd. Aztán Codynak leesett, de Larry hamarabb kapcsolt, így
nem volt ideje bocsánatot kérni.
– Te seggfej! Neked kellett volna nyitásra odamenned az irodába!
Nem az volt a terv, hogy abban a rohadt Townsendben szarakodsz!
És az hogy tetszett volna, ha egyszerre érsz oda a Vadregényes
Kalandtúrák irodájába a helyi rendőrökkel? Nem gondolod, hogy
feltettek volna pár kérdést? Nem gondolod, hogy fél perc alatt
kiderítették volna, hogy felfüggesztett zsaru vagy, és idetelefonáltak
volna, hogy beszéljenek Tubbal?
– Tudom – felelte bűnbánóan Cody. – Ne haragudj! Velem
ellentétben te logikusan gondolkodsz. Kösz, Larry!
– Elegem van már belőle, hogy szívességeket teszek neked.
 – Tudom. Nem hibáztatlak.
– Néha egy meggondolatlan pöcs vagy!
– Oké, felfogtam.
– Jól van – mondta Larry.
Cody meghallotta, hogy hangos dübörgéssel kinyílik mögötte a
műhelyajtó. Megfordult, és azt látta, hogy a szerelő kifelé tolat a
terepjárójával. Mindkét lámpa a helyén volt, ahogy kell. Az egyik
nem pontosan illeszkedett a nyílásba, de be volt kötve, és
ragasztószalaggal rögzítették. Olyan volt, mint egy különálló
szemgolyó.
– Mehetek is tovább – mondta Cody a telefonba. – Szólj, ha
bármi hírt kapsz a SZIH-től vagy a VEBEP-től!
Larry sóhajtott.
– Te hívj engem, én nem foglak keresni – folytatta Cody. – De
tartsd magadnál azt a kölcsönvett telefont, oké? Hátha találok
valamit a bozemani irodában.
– Értem – felelte Larry.
– Kösz, haver!
 
Cody integetett, és vett egy nagy levegőt, amikor elhajtott az út
mellett parkoló járőrkocsi mellett, körülbelül másfél kilométerre a
várostól. A járőr felkapcsolta a szirénáját, és intett neki, hogy
húzódjon le.
Mérgesen várta, amíg a rendőr lassan kiszállt a kocsijából, és
még lassabban odasétált hozzá. Leengedte az ablakot.
– Ezúttal mi a gond? – kérdezte.
– Látom, szerzett egy lámpát. Bár nem néz ki valami jól.
Remélem, megjavíttatja a kocsi elejét, és vesz egy rendes lámpát,
amint lehet.
– Úgy lesz.
– Volna egy kérdésem – folytatta a járőr, miközben sapkáját
hátratolva fürkészte Cody arcát, hátha felfedez valamilyen árulkodó
jelet vagy gyanús vonást. Ismerte ezt a trükköt. Olyan kérdést fog
feltenni neki, amit nem akar megválaszolni, a járőr meg reméli, hogy
hazugságon kaphatja. – Ellenőriztem a rendszámát. A nyilvántartás
szerint ez a jármű nem létezik. Más szóval, a rendszáma nincs
semmilyen névhez hozzárendelve.
– Engem ez nem igazán lep meg – felelte Cody. – Ugyanis egy
vidéki árverésen vettem Helenában. Az árverező mesélte, hogy
állítólag titkos akciókban használták. Azt is mondta, hogy a
seriffhivatal járműveire tesznek ilyen nem létező rendszámokat, hogy
a rosszfiúk ne tudják meg, kik ők. Gondolom, nem vették le a
rendszámot.
A járőr az állát simogatva átgondolta a hallottakat.
– Amint beérek Bozemanbe, szerzek új rendszámot – mondta
Cody. – Megígérem. El is küldöm magának a nyugtát bizonyítékul.
Ebben a pillanatban recsegni kezdett a járőr rádiója. Cody
hallotta, hogy a diszpécser arról számol be, hogy Townsendtől nyolc
kilométerre északra felborult egy autó.
– Gondolom, mennie kell – mondta Cody.
A járőr elgondolkodott egy kicsit, majd azt mondta:
– Küldje csak el azt a nyugtát. De valami nem klappol a maga
történetében …
– Járjon utána, és meglátja, hogy igaz – mondta Cody
magabiztosan.
A járőr intett neki, hogy mehet, majd elindult a kocsija felé. Cody
megköszönte magában annak, aki elvesztette az irányítást a kocsija
fölött, és visszament az útra.
 
A Vadregényes Kalandtúrák központja Bozemantől délre volt,
nem messze a Yellowstone Parkba vezető út mellett álló Gallatin
Gateway fogadótól. Cody délután fél kettőkor ért oda, és átkozta
magát, amiért a townsendi kaland miatt tizenkét órás késésbe került
az eredeti tervhez képest.
Az iroda egy régi, átalakított épület volt a kanadai ősnyárfák
árnyékában, amelyet dimbes-dombos legelők, részben felújított
karámok és mezőgazdasági épületek vettek körül. Hat-hét ló
legelészett a közelben, a legyek elleni védekezés céljából csapkodó
farokkal, de fel sem néztek az ismeretlen érkezésére. Cody úgy
gondolta, nem az a fajta iroda ez, amit a vendégek szívesen
látogatnak, de kétségtelen, hogy látványos lovasbemutatók céljára
nagyon is megfelelt a terület. A legelő jól tartotta a lovakat, mikor
nem túráztak. A Vadregényes Kalandtúrák feliratot házilag
készítették, a modern logót egy darab deszkára festették fel. Az
épület oldalában egy régi típusú kék szedán parkolt.
Cody leállította a motort, kiszállt, és felment a tornác falépcsőin.
Miután dörömbölt a szúnyoghálós ajtón, egy női hang válaszolt:
– Igen?
A hangjából ítélve meglepődött.
– A nevem Cody Hoyt. Beszélnem kell valakivel a yellowstone-i
lovastúráról.
– Jaj, istenem! – felelte az idős, kissé duci nő, akit Cody
kisvártatva meg is pillantott az ajtó túloldalán. – Nem résztvevője a
túrának, ugye? Mert ma reggel elindultak.
 
A nőt Margaret Coopernek hívták, és elmondása szerint huszonöt
éve ő a Vadregényes Kalandtúrák elnevezésű vállalkozás egyetlen
irodai alkalmazottja. Erős szemüveget viselt, göndör fürtjei leginkább
fémforgácsokhoz hasonlítottak. Farmer és a derekába begyűrt fehér
ing volt rajta, hozzá egy western stílusú, tehenészlányokkal és
lasszókkal telehímzett mellény. Az iroda előterét hatalmas, DELL
feliratos kartondobozok töltötték meg.
– Épp most kezdjük a digitalizálást – magyarázta Margaret
szomorúan csóválva a fejét. – Jed arra kényszerít, hogy tanuljam
meg kezelni ezeket. Azt mondja, hatékonyabbak leszünk, de
szerintem… tudja, hogy van ez, múló szeszély. Öreg vagyok én már
ezekhez az új dolgokhoz. Annyi éven át intéztem ennek a cégnek az
ügyeit, nem kell nekem semmilyen számítógép. Minden itt van,
amire csak szükségem lehet – tette hozzá az iratszekrényekre
mutatva. – Az összes információt bele kell tennem a gépekbe, és
Jed azt mondja, hogy frissítenem kell majd a honlapot is, hogy ne
neki kelljen otthonról megcsinálnia. El tudja ezt képzelni? Világháló?
Köszönöm, nem kérek belőle!
Cody kurtán bólintott. Pillantása az íróasztalra esett, és
észrevette, hogy villog a telefon üzenetrögzítője.
– Nem szokta felvenni a telefont? – kérdezte. – A kollégám egész
délelőtt hívogatta.
 – Persze, hogy felveszem! – felelte méltatlankodva a hölgy, és
szeme mérgesen villant meg a vastag szemüveglencse mögött. – De
egy kicsit nehéz, amikor egész délelőtt egy számítógépes
tanfolyamon kell ülnöm, és azt kell tanulnom, mi az az Excella.
– Excel – jegyezte meg Cody. – Akkor nemrég jött be?
– Csak félórával ezelőtt értem ide – felelte még mindig neheztelve
Margaret. – Dolgoztam, csak éppen nem voltam itt. Jed ragaszkodott
hozzá, hogy hetente egyszer menjek el az órákra, és az pont ma
van.
– Megvan önnek a mostani túrán részt vevők listája? Bele kell
néznem.
– Persze, hogy megvan. De szabad tudnom, miért akarja látni?
Ez nem sérti az adatvédelmet?
Cody elszámolt háromig, és vágott egy grimaszt.
– Nem igazán látom be, mivel. Nézze, meg kell tudnom, elment-e
a fiam a túrára. Nagyon fontos. Sürgős családi ügy.
– Nem fogja elérni – mondta a nő fejét csóválva. – Ha elindultak,
sehogy sem lehet elérni őket. Nincsenek ilyen mobilizék.
– Mobiltornyok – mondta Cody. – Nézze, ezt én is tudom. De ha
elment a túrára, azt tudnom kell. A többit majd kitalálom.
A nő hunyorogva nézegette Codyt, és összeszorította a száját.
– Maga nagyon gorombán viselkedik.
– Elnézést – válaszolta Cody és közelebb lépett Margarethez. –
Mutassa meg a listát!
A nő színpadiasan sóhajtott, majd megfordult, és odament az
egyik iratszekrényhez.
– Mindenről tudom, hol kell keresnem. Van egy saját iratkezelő
rendszerem. Nyilvánvalóan az is bosszantja Jedet, hogy ő semmit
se talál. Pedig már többször elmagyaráztam neki, hogy működik az
egész. Mondjuk, ugye ma van július 1-je, az annyit tesz, mint 07/01.
A hetedik betű az ábécében G. Az első az A…
Kihúzta a középső fiókot, és keresgélni kezdett a kézírásos
címkékkel ellátott mappák között.
Cody nyugalmat erőltetett magára.
– Itt is van! – kiáltott fel egyszer csak Margaret, és kihúzott a
sorból egy iratmappát. – Az összes jelentkezés és aláírt szerződés.
Itt pedig… – folytatta egy lapot kiemelve a kupacból – …a
jelentkezők listája ábécésorrendben.
Cody kikapta a kezéből a papírlapot.
 
1. Anthony D’Amato
2. Walt Franck
 
– Őgazdagsága – motyogta Cody. – A fene vigye el!
 
3. Justin Hoyt.
 
– A francba! Elment!
Gyorsan átfutotta a többi nevet is.
 
4. James Knox
5. Rachel Mina
6. Tristan Glode
7. Donna Glode
8. André Russell
9. Ted Sullivan
10. Gracie Sullivan
11. Danielle Sullivan
12. K. W. Wilson
 
Egyik név se tűnt ismerősnek, de arra gondolt, egyikük talán
felbukkan majd a VEBEP adatbázisában.
– Szeretném visszakapni – szólalt meg Margaret.
– Egy perc – nyugtatta Cody, és átfutotta a jelentkezési lapokat. A
mappában megvolt a túra minden résztvevőjének neve, címe és
külső leírása. Cody magán kívül volt az örömtől. – Hol a fax?
– Távolsági hívásra kell? – kérdezte a nő. – Mert tudja, a fax pont
olyan, mint a távolsági hívás.
Cody a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy húszdolláros bankjegyet.
– Ez elég lesz rá?
– Hova akarja elfaxolni a lapokat?
– Csak mondja meg, hol az az átkozott masina!
 – Nem kell így viselkednie! – felelte Margaret, és a raktárhelyiség
felé mutatott.
 
Cody minden egyes oldalt elküldött Larrynek, majd bekapcsolta a
fénymásolót is. Minden elküldött lapról fénymásolatot készített
magának. Margaret Cooper visszaült az íróasztalához, lehallgatta az
üzenetrögzítőt, és magára hagyta Codyt, aki remélte, hogy nem
problémázik majd azon, ha lemásolja a dokumentumokat. De az
sem számított, elvitte magával a jelentkezők adatlapjait, mert
egyikük megölte Hank Winterst, és most a fia közelében van.
Amikor végzett, visszatette az eredeti iratokat , a fénymásolatokat
pedig az inge alá rejtette.
Amikor átnyújtotta a mappát az íróasztalánál ülő nőnek, az
megkérdezte:
– Egy nyomozó hívott reggel. A kollégája? Maga rendőr?
Cody bólintott.
– És miért nem ezzel kezdte? – kérdezte Margaret, és kihúzta
magát.
– Titkos ügy – felelte Cody, majd a mappára bökött. – Szigorúan
titkos anyag ez is. Kérem, senkinek ne mondja el, hogy itt jártam.
Érti?
A nő vadul bólintott.
– És most szeretném, ha elgondolkodna valamin. Hogy lehet
utolérni a túrázókat? Ne mondja nekem, hogy a vezetőnél nincs
műholdas telefon vagy bármi, amivel kapcsolatba léphet a
külvilággal!
A nő megrázta a fejét.
– Sajnálom, de nincs.
– Hogy lehetséges ez manapság? – kérdezte Cody mérgesen. –
Mi van, ha a parkfelügyelet akar vele beszélni? Mi van, ha
vészhelyzet támad? Mondjuk, valaki szívinfarktust kap vagy ilyesmi?
A nő nyugodtan mosolygott.
– Akkor keresnie kell egy parkőrt, aki tud telefonálni. Maga nem
tudja, milyenek tudnak lenni. Mármint a felügyelet emberei. Micsoda
bürokrácia! Ezért adta el végül Mitchell is a céget. Bárcsak ne tette
volna! Az biztos, hogy ő nem kényszerített volna arra, hogy
megtanuljam használni a számítógépet!
Cody vett egy nagy levegőt.
– Jól van, akkor tehát nem tudom felhívni őket. Hogyan
találhatnám meg őket? Van előre kijelölt útvonal? A honlapjukon az
szerepel, hogy minden este egy kijelölt táborhelyen állnak meg.
A nő bólintott.
– Hacsak nem táboroznak le máshol. Néha történnek váratlan
dolgok odakint. Van, hogy másik táborhelyre mennek, vagy
megváltoztatják az útvonalat, ha például áradás van, vagy fák
zuhannak az útra. Én csak annyit tudok, honnan indulnak és hova
érkeznek. Közötte eléggé… véletlenszerű.
Cody mérgesen az asztalra csapott a tenyerével. Aztán
higgadtabban folytatta.
– Hol találom meg Mitchellt?
Egyáltalán Bozemanben lakik? Él még?, gondolta.
Margaret az órájára pillantott.
– Mindjárt két óra. Ez azt jelenti, hogy a könyvtárban lesz.
– A könyvtárban?
A nő rejtélyesen elmosolyodott.
– Majd meglátja – mondta.
 12
 
Gracie egyáltalán nem bánta, hogy a hosszú sor vége felé
lovagol. Szerette megfigyelni az embereket, ezúttal az előtte haladó
lovasokat, de nem tudta volna megtenni, ha a menet elejére teszik.
Jed ment elöl, mögötte a három öszvér, hátukon a hatalmas
dobozok tele élelemmel és felszereléssel. A férfi gyakran
hátrafordult, hogy lássa, mindenki a kijelölt sorrendben halad-e.
Az öszvéreket az idősebb házaspár, Tristan és Donna Glode
követte. Gracie nem sokat hallotta Tristant beszélni, de úgy
gondolta, komoly, üzletemberhez illő viselkedést tanúsít. A felesége
hűvösnek és tartózkodónak tűnt, de Gracie észrevette, milyen
kecsesen ült fel a lóra, és mennyire elegánsan lovagolt. Ő volt az
egyetlen, akinek valódi angol lovaglócsizmája volt. Gracie
megpróbálta utánozni a nő stílusát – nyugodt, laza, egyenes
testtartás, felemelt fej, gyeplő lazán a bal kézben. Így lovagolt Donna
Glode. De körülbelül ez volt az egyetlen, amit a lány el akart lesni
tőle.
Walt és Justin következett. Gracie-nek feltűnt, milyen gyakran
fordul hátra Walt, és méregeti leendő mostohafiát, majd elismerően
bólintva nyugtázza a látványt. A lány elgondolkodott, vajon mit
csinálhat olyan jól Justin, amivel kiérdemli a bólintásokat. Ő csak azt
látta, hogy a fiú ül a nyeregben és Danielle-t bámulja. Justin jól
lovagol, ahogy a született sportolók, gondolta Gracie. Nem volt
tökéletes, de erősnek és kiegyensúlyozottnak tűnt. Volt egy bizonyos
stílusa: magabiztos, hetyke, és talán egy kicsit öntelt. Tisztában volt
vele, hogy ő az egyetlen fiatal hím a csapatban. Például láthatóan
nem érezte szükségét, hogy betegye a lábát a kengyelbe, csak úgy
lógatta őket a levegőben.
Rachel, az elvált nő vagy özvegyasszony, akármi is volt ő, Justin
mögött lovagolt egy sudár, éjfekete herélt lovon. Gracie-nek az volt a
véleménye, hogy az Éjfél névre hallgató paripa messze a legszebb
mind közül. A szőre olyan fekete volt, hogy szinte kékesen csillogott,
mint Superman haja, gondolta Gracie. Rachel jól mutatott rajta. Nem
volt olyan magabiztos és ügyes, mint Donna Glode, de látszott rajta,
hogy ült már lovon. Jó a testtartása, gondolta Gracie, és
önkéntelenül ő is kihúzta magát. Érdekes lenne beszélgetni Rachel
Minával, hogy megtudja, miért jött el egy ilyen útra egyedül. Volt egy
olyan érzése, hogy érdekes a nő, vagy legalábbis van egy jó
története. Talán tévedett, de Rachel Mina korábban nagyon
barátságosan mosolygott rá, mintha már ismernék egymást. Gracie
persze biztosan tudta, hogy még soha nem találkoztak.
Rachelt a három Wall Street-i fickó követte. A lány úgy gondolta,
talán Knox az, aki korábban ült már lovon, de lehet, hogy Drey is.
Tony biztosan nem, mert folyamatosan azt kérdezgette: „Hol a fék
ezen az izén?” meg azt, hogy „Mire jó a nyeregszárny, ha nem
repül?” Tony ostoba megjegyzésein és észrevételein a másik kettő
csak röhögött, és Gracie úgy vélte, a férfi csak megjátssza a hülyét.
Amikor Knox heréltjének hosszú pénisze előbújt és jobbra-balra
himbálózott menet közben, Tony közölte:
– Hű, de laza valaki! Mintha magamat látnám!
Így együtt a három pasas is érdekesnek tűnt Gracie szemében.
Elég ritkán látott közelről férfibarátságot, és ahogy azok hárman
csacsogtak és ugratták egymást, az szerinte a szeretet kifejezése
volt. Ha nők beszélnének így egymással, ott csakhamar vér folyna.
Gracie azt is elképzelte, milyen hamar unalmassá válna a
beszélgetés, ha minden második mondatuk a nemi szerveikről
szólna, ahogy a három Wall Street-i pasas esetében. A hülyeségeik
ellenére Gracie örült a társaságuknak. Jobb, mint három nő,
gondolta. Különösen egy ilyen úton.
A furcsa K. W. Wilson egy szürke herélten lovagolt mögöttük. Bár
nem viselt sem fekete kalapot, sem fekete inget, mégis volt benne
valami sötét. Szomorkásan nézett előre, és időnként elmosolyodott
magában. Mint akinek van valami titka, vagy szórakoztatónak találná
a saját gondolatait. A ló sejtelmes, kísérteties színárnyalata csak
fokozta ezt a hatást. A férfi sovány volt, és úgy nézett ki, mintha a
fejét különálló, éles lapokból rakták volna össze. Mintha az egykor
normális arcot valaki oldalról összenyomta volna, s ettől az őt alkotó
lapok meghajoltak, mint a fémlemezek. A szemei közel ültek
egymáshoz markáns, éles orrnyerge két oldalán. Ráfért volna egy
borotválkozás, pedig még alig indultak el, és egyáltalán nem nevetett
a Wall Street-i fickók viccein. Gracie óvakodott tőle, és Rachel
Minával ellentétben esze ágában sem volt jobban megismerni.
Az apja Wilson mögött haladt, Danielle pedig közvetlenül előtte. A
nővére elég jól lovagolt, habár fogalma sem volt róla, mit csinál.
Gracie szerette volna úgy kitölteni a nyerget, mint Danielle, és azon
morfondírozott, vajon lesz-e valaha kevésbé fiús egyáltalán, és
mikor lesz neki is egy kicsit kipárnázottabb a feneke. Máris érezte a
nyereg keménységét. Arra gondolt, neki is jól jönne Danielle extra
fenékpárnája.
 
– Hogy megy ez a ló? – kérdezte Dakota Hill úgy, hogy csak
Gracie hallja.
– Jól – felelte a lány. – Nagyon tetszik.
– Eper nagyon jó kis ló. Megbízhatsz benne. De ha lehet, ne
engedd túl közel az előtted lévőkhöz, különösen a feketéhez. Éjfél
nem szereti Epret.
– Hát az kár – felelte Gracie, majd előrehajolt és megpaskolta a
lova nyakát. – Kár, mert nagyon édes kislány.
– Ja.
Gracie szerint Dakota úgy nézett ki, mint egy igazi tehenészlány,
szemben Jeddel, akiben nem volt meg ez a természetesség.
Olyasfajta nőnek tűnt, aki szinte gyönyörű is lehetne, ha sminkelne.
De úgy tűnt, Dakota elszántan harcol eme típus ellen azzal, hogy
úgy tesz, mint aki nyers és gyakorlatias. Miféle nő az, aki
„öszvérhajcsárnak” akar látszani? Gracie nem értette Dakota
viselkedését, de ugyanakkor különös módon lenyűgözte.
Amikor visszafordult, még mindig mosolyogva, két szempár
szegeződött rá. Jed McCarthy mintha rosszallóan nézett volna rá a
sor elejéről, K. W. Wilson pedig titokzatosan somolygott.
 
Egy mély, zöld völgyben haladtak, melyet minden irányból fák
vettek körül. A levegőben enyhe kénes szag terjengett. Jed kilépett a
sorból, és hagyta, hogy a többiek megelőzzék. Gracie látta, hogy
mindenkinek mond valamit.
Amikor melléért, a férfi így szólt hozzá:
– Boldogulsz a lóval?
 – Igen.
– Jó kis hátast kaptál – folytatta Jed, és a saját lovát ösztökélve
felzárkózott Gracie mellé. – Mindenkinek elmondtam, hogy ne térjen
le az ösvényről. Itt, a Yellowstone-ban ez mindennél fontosabb
szabály. Látod azt ott?
Gracie oldalra pillantott, és egy nagy fehér foltot pillantott meg a
talajon, körülbelül harminc méterre jobbra.
– Igen.
– Feltűnik valami szokatlan?
– Talán az, hogy nem nő rajta fű?
– Nézd meg jobban. Egy pár centivel a talaj fölött.
Gracie hunyorgott, és észrevette, hogy a folt fölött kissé hullámzik
a levegő, mintha víz alatt lenne az egész. A közepén lévő apró
lyukból vékony, füstszerű csík gomolygott felfelé.
– Mi az?
– Amiről ez a hely nevezetes – felelte Jed. – Az egy úgynevezett
fumarola, vagyis gőznyílás. Amit fehérnek látsz, az kicsapódott
ásványi só, ez borítja azt a helyet, ahol a forró víz feltör a felszínre.
A lyukon keresztül távozik némi gőz. Ha nem így lenne, a túl nagy
nyomástól kitörne a felszínre.
– Hűha! – ámult Gracie a fejét csóválva.
– A fehér kéreg törékeny. Ha rálépnél, vagy rávezetnéd a lovadat,
azonnal betörne, az alatta lévő forró víz megégetne téged és a
lovadat is. Ha pedig beleesel, meg is halhatsz.
– Tényleg?
– Tényleg. Ezért kell együtt maradnunk az ösvényen, nem
szabad letérni róla. Sok helyen van errefelé ilyen nyílás, sőt,
akadnak sokkal rosszabbak is. Van egy kis kanyon, ahol olyan sok
metángáz száll föl a talajból, hogy az odatévedő élőlények perceken
belül elpusztulnak. A talajt jávorszarvas- és bölénycsontok borítják,
de az is lehet, hogy néhány régi indián csontvázát is megtalálnánk.
Jed halkabbra fogta, és Gracie úgy érezte, különös ritmusban
beszél. A hideg futkosott a hátán ettől.
– Amikor arra a fehér foltra nézel, azt szeretném, ha még valami
mást is elképzelnél – folytatta Jed. – Képzeld el, hogy az egész
Yellowstone Park ilyen fehér foltokból áll. Egy nagyon vékony kéreg
borítja a forró poklot, ami próbál kitörni, és eljön a nap, amikor
sikerül is neki. Ezt úgy hívják, hogy Yellowstone-kaldera. Az a
helyzet, kedves, hogy ha egyszer ez bekövetkezik, akkor legalább
kétmillió embert magával visz. A történelem során néhányszor
előfordult, és valójában már hatvanezer éve esedékes lenne egy
újabb kitörés.
– Miért mondja ezt el nekem? – kérdezte Gracie.
– Hogy még jobban figyelj. Azt szeretném, ha minden vendégem
tisztában lenne ezekkel a dolgokkal.
– Figyelek – mondta Gracie.
 13
 
Bár valaha ő maga is szinte ott élt, Cody Hoyt évek óta be sem
tette a lábát egy közkönyvtárba. Amint belépett a bozemani városi
könyvtárba, úgy érezte, mintha visszarepült volna az időben. A
haverjainak mindig azt mondta, hogy hazamegy, de aztán
elbiciklizett a helenai könyvtárba. Szerette azt a helyet, de ezt
abszolút titokban tartotta. Csak a könyvtárosok tudták, és teret is
engedtek neki, azzal a nem titkolt örömmel, hogy az erőszakos,
faragatlan Hoyt család egyik tagja a civilizáció szentélyét látogatja. A
fiú gyakran késte le az otthoni vacsorát, ezért egyikük mindig adott
neki egy szendvicset, amit a hátsó, saját asztalánál ehetett meg.
Cody mindenevő volt: falta az újságokat, a magazinokat, a
krimiket, a vadászatról és horgászatról szóló könyveket, az amerikai
elnökök életrajzait és mindent, amit a második világháborúról talált.
Lexikonokat, a Ha hiszed, ha nem sorozat darabjait és
szexkönyveket is olvasott, amiktől mindig felizgult. De soha, egyszer
sem kölcsönzött ki könyveket, mert attól félt, hogy ha otthon az apja
meglátja, csúfolni fogja miatta. Az apja úgy tudta, hogy a fia focizik
vagy birkózóedzésen van. És mivel egyébként sem ment el
semmilyen meccsre, soha nem is jött rá, hogy a fia, állításával
ellentétben, nem jár sportolni.
Cody csak később döbbent rá, mennyire meghatározó rendszert
indított el az életében, hogy a társainak azt hazudta, otthon van, az
apjának pedig azt, hogy az iskolában. A kettős élet és a folyamatos
hazugságok felkészítették a totális alkoholizmus későbbi
megpróbáltatásaira és nyomorúságára. Az ivás voltaképpen egy
másik, titkos karrier volt. Már korán megtanulta, hogyan legyen
sokoldalú.
Az iskolában azonban semmit sem tanult, minden tudást a
könyvtárban szedett fel. Szinte állandóan olvasott, még most is, a
kocsi kesztyűtartójában is mindig tartott egy könyvet (egy fél liter
whiskey-vel együtt). Az elmúlt évben hol Jim Harrison regényeit, hol
John McPhee munkáit, hol Flannery O’Connor novelláit olvasta John
Sandford, Ken Bruen és T. Jefferson Parker krimijei mellett. A
könyveit görög oszlopokra emlékeztető, rendezett halmokban
tartotta a nappalijában és az alagsorban. Ha végre megcsinálná azt
a könyvespolcot, lenyűgöző gyűjteményt helyezhetne el rajta. De
valahogy soha nem jutott el odáig.
Így kicsit meglepődött a rengeteg számítógép láttán, melyeknél
kamaszok vagy húszas éveikben járó fiatalok ültek. Amikor elment
mellettük, észrevette, hogy mindannyian ugyanazt csinálják: a
Facebook-profiljukat szerkesztik. Régen
az emberek azért jártak
könyvtárba, hogy információkhoz jussanak. Ma azért, hogy magukról
közöljenek információkat.
Odament a pulthoz. Egy vékony, frufrus, orrkarikás lány nézett rá
és felvonta a szemöldökét, mintha azt mondaná: Igen?
– Valaki azt mondta, hogy itt megtalálom Frank „Bull” Mitchellt.
Meg tudná mondani, hol van?
A lány a kézikönyvek sora mögé mutatott, ahol egy boltívre
mesefigurákat festettek, mellettük egy tábla, melyen az állt, hogy
Gyermekrészleg.
– Nem, nem – mondta Cody. – Én egy idősebb fickót keresek, akit
Mitchellnek hívnak és Bikának becéznek.
– Igen, én pedig azt mutattam, hol találja meg – felelte
szenvtelenül a lány.
 
Cody elindult a gyerekrészleg felé, közben ránézett a karórájára,
és azon agyalt, vajon mennyi időt veszteget el, ahelyett, hogy úton
lenne a Yellowstone Parkba. De ha már ott volt, belépett. A helyiség
túloldalán egy dörmögő, mély hangot hallott.
 
Megint én vagyok, Hank, a terelőkutya. Sajnos rossz hírem van. Valakit
meggyilkoltak a farmon…
 
– Jézusmária… – morogta Cody.
Két fiatal anyuka állt a könyvsorok között. Amikor meghallották,
hogy valaki közeledik, megfordultak, és egyikük mutatóujját a
szájára téve jelezte, hogy csendben kell maradni. Melegítőben volt,
szőke haját lófarokba kötötte. Elég vonzónak tűnt, de szemmel
láthatóan dühös volt rá, úgyhogy inkább ránézett a másik nőre.
Magas volt és karcsú, barnásvörös hajjal, kedves, barna szemmel és
szép szájjal. Érdeklődő arca nyíltságot tükrözött. Természetes,
sportos módon volt csinos.
Cody morgott valami elnézésfélét, és odasomfordált hozzájuk.
Akkor vette észre, hogy több anyuka is van ott, akik az ablakok előtt
és a fal mellett álldogáltak.
– Bull Mitchellt keresem. Ismerik őt?
– Persze – suttogta a magas nő. – Ő az, aki olvas.
 
Hát, ismertek engem. Nem vagyok ostoba. A hősiességet és az ostobaságot csak
egy hajszál választja el, és én megpróbálok az egyik oldalon maradni…
 
– Az Bull Mitchell? Nem látom – értetlenkedett Cody.
– Itt van – felelte a magas nő, és oldalra lépett.
Cody köszönetképpen bólintott.
És akkor meglátta. Tizenkét-tizenhárom gyerek gubbasztott a
padlón, középen pedig egy hatalmas termetű férfi ült egy viccesen
apró kisszéken. Cowboynak volt öltözve: vastag gyapjúing, farmer,
csizma. Óriási feje széles vállai között trónolt, méretes, durva
kezében a Hank, a terelőkutya igaz
kalandjai című könyvet tartotta.
Ügyetlenül fogta, mint amikor egy grizzly megragad egy nyalókát. A
haja ezüstszürke volt, de vastag szemöldöke két elkent koromcsíkra
hasonlított. Cody hallotta, hogy gyakorlatlanul, nyögvenyelősen
olvas, de amikor a szövegben felkiáltás következett és felemelte a
hangját, a falak szinte beleremegtek, a gyerekekre pedig
valószínűleg a frászt hozta.
Cody ekkor vette észre, hogy egy apró, ősz hajú asszony ül
tolószékben a gyerekek mellett. A nő, ölében gyapjútakaróval,
előrehajolva hallgatta a mesét, miközben arcára üdvözült mosoly ült
ki. Szemmel láthatóan élvezte a felolvasás minden percét.
– Ki az az idős hölgy? – kérdezte Cody a magas nőt. – És mit
csinál itt?
A nő úgy reagált, mintha pofon ütötte volna. A szőke vágott egy
grimaszt, és mérgesen morgott valamit.
– Mi az? – kérdezte őszintén csodálkozva Cody. Nem értette a
dolgot.
 
 Ó, Hank, gyilkosság történt itt, a farmon, mi pedig átaludtuk az egészet!
A magas nő végre válaszolt:
– Ő az apám, az „idős hölgy” pedig az anyám. Előrehaladott
Alzheimer-kórban szenved, és mostanában az egyetlen módja, hogy
apám kapcsolatba lépjen vele az, ha mesét olvas neki.
Cody lehajtotta a fejét és nagyot sóhajtott.
– Akkora seggfej vagyok…
– Igen, valóban – felelte a magas nő. – De nem tudhatta.
A szőke anyuka pisszegett.
Cody újra odafordult a magas nőhöz.
– Ha befejezte, megtenné, hogy bemutat az apjának?
A nő elmosolyodott.
– Hogy tudnám bemutatni, ha magam sem tudom, hogy hívják?
– Cody Hoyt. Zsaru vagyok.
A nő gyanakvóan nézett rá.
– Ez valami hivatalos ügy? Nem látom a jelvényét.
– Még annál is fontosabb. Szánjon rám pár percet, és mindent
elmagyarázok.
– Angela Mitchell – nyújtotta oda a kezét a nő. – A büszke leány.
Más körülmények között szívesen megismerném ezt a nőt
közelebbről is, gondolta Cody.
A szőke anyuka majd felrobbant a dühtől. Újra hangosan rájuk
pisszegett.
Bull Mitchell folytatta az olvasást.
 
…mint a farm biztonsági főnöke, meg kellett tanulnom, hogy ne törődjek ilyesfajta
érzelmekkel. Vagyis, ha jól akarod végezni a munkádat, ridegnek és keménynek kell
lenned…
 
Cody Angela és az apja mögött sétált. A férfi végigtolta feleségét
a könyvsorok között, hogy a kisbuszba beemelve visszavigyék az
otthonba. A gyerekek és anyukáik egy darabig követték őket, majd
szétszéledtek. Mitchell halk, de ellentmondást nem tűrő hangon szólt
oda Angelának, éppen úgy, ahogy olvasott is.
– Szóval, ki ez a pasas?
– Azt mondja, Cody Hoytnak hívják. Találkozni akar veled.
 – Hoyt? – morgott Mitchell.
– Igen.
– Ismertem egy pár ilyen nevű embert. Az egyik iszákos volt, a
másik bűnöző. Miért akar találkozni velem?
– Helló! Én is itt vagyok, és tudok beszélni!
Mitchell megállt, de csak félig-meddig fordult meg, mint aki nem
biztos benne, hogy megéri-e szóba elegyednie a férfival. Miután
alaposan végigmérte Codyt, nem szólt semmit, csak odafordult a
lányához.
– Mondd meg neki, hogy ne szakítsa félbe a történetemet, a fene
vigye el!
– Elnézést kérek! – mondta Cody. – Csak nem számítottam rá,
hogy egy Bika nevű férfit a gyerekkönyvek között találok meg.
Mitchell továbbra is háttal állt neki, majd tolni kezdte a
kerekesszéket. Odaértek a könyvtár bejáratához. A segítő kiszállt a
kisbuszból, és a rámpára tolta a nőt. Cody látta, hogy az asszony
még mindig mosolyog, a szemében vágyakozás tükröződik.
Aprócska volt, és nádszálvékony, a teste befelé húzódott, mintha
önmagába akarna fordulni. A háta meggörnyedt, emiatt a feje inkább
előrehajlott, nem függőlegesen állt, mint másnak. Olyan, mint egy
kismadár, gondolta Cody, lassan egy fészekben lakó kismadárrá
változik, amely hosszú nyakát nyújtogatja. Sajnálta őt, sajnálta Bullt,
Angelát és saját magát is, amiért abban a pillanatban ott kellett
lennie.
Az asszony alig hallható hangon így szólt:
– Ez csodálatos történet volt, Mr. Mitchell. Az egyik kedvencem.
Bárcsak felolvashattam volna a lányomnak, Angelának.
– Tudom – felelte halkan a férfi.
Cody észrevette, hogy amikor Angela meghallotta, mit mond az
anyja, összerezzent. Nem mondta neki, hogy ott van mellette, nem
volt értelme.
Mitchell leguggolt, hogy a felesége szemébe nézhessen. A nő
rámosolygott, a sokévnyi kávéivástól elszínezett fogaival.
– Viszlát, kedves – mondta a férfi, majd előrehajolt és homlokon
csókolta az asszonyt. – Jövő héten újra mesélek neked.
 A nő viaszszínű arca elpirult, nevetgélt, zavartan pislogott, és
megfeddte a férjét.
– Mr. Mitchell…
A férfi előrehajolt és súgott valamit a felesége fülébe, amitől az
még jobban elpirult. Apró kezeivel legyezni kezdte magát, és látszott
rajta, hogy pajkosan örül a hallottaknak. Cody másfelé nézett.
A kisbusz sofőrje elindította a liftet, majd rögzítette a
kerekesszéket és elindult.
– Boldog volt – mondta Angela.
Mitchell morgott valamit.
– Azt hiszem, tetszel neki – jegyezte meg Angela.
– Naná, kinek nem? – felelte az apja, majd Cody felé fordult. A
hangja cseppet sem lett barátságosabb. – Na, mit akar?
– Meghívhatom önöket egy kávéra? Szükségem van a
segítségükre.
– Nekem vehet egy sört – mondta Mitchell. – Menjünk, ismerek
egy jó kis helyet pár utcányira innen.
 
A Kristály bár félhomályában Mitchell odaszólt a pincérnőnek:
– Nekem egy sör lesz!
Cody kedvelte az efféle régimódi, rosszul megvilágított helyeket,
ahol a délután álmos csendjét csak a biliárdgolyók ritmusos
koppanása zavarta meg. A terem hátsó felében mindig volt egy
biliárdasztal.
Egy pillanatra elbizonytalanodott, majd rendelt egy tonikot.
Angela kávét kért.
Amikor leültek az egyik asztalhoz, Mitchell kellemetlenül sokáig
bámulta, majd így szólt:
– Nem szereti a sört vagy alkesz?
– Miért kérdezi?
– Mert csak az alkeszek isznak tonikot. Egy igazi italra
emlékezteti őket. Legalábbis nekem ezt mondták.
– Talált, süllyedt – felelte Cody.
– Gondoltam – mondta Mitchell. – Látszik a szemén. Higgye el,
ebben az országban sok ilyen tekintettel találkozom.
 Cody Angelára nézett segítségben reménykedve. A nő csak vállat
vont, amivel azt üzente: ő ilyen.
– Szóval – folytatta Mitchell. – Miért is vagyunk itt?
Cody gyors pillantást vetett Angelára, aztán elmondta az egész
történetet elejétől a végéig. Semmit sem hagyott ki. Beszélt Hank
Wintersről, az alkoholproblémájáról, a halottkémről és a
felfüggesztéséről. Mitchell szó nélkül hallgatta végig. Angela a vége
felé már feszengett, egyre jobban megrémült.
– Szóval, ez a helyzet – mondta Cody. – Meg kell találnom a
túrázókat, amilyen gyorsan csak lehet, de nem ismerem elég jól a
parkot, és nem verhetem nagy dobra, mert elveszíthetem az
állásomat. És ez a minimum. Maga az egyetlen ember, aki szóba
jöhet, és ismeri Jed McCarthyt meg „az isten háta mögötti igazi
Yellowstone-élményt”.
Bull megvetően csattant föl:
– Nem én neveztem el így. Ez Jed ötlete volt. Azt hiszi, jól bánik a
szavakkal.
– És a nőkkel – jegyezte meg Angela.
Cody várt a folytatásra, de a nő hallgatott. A testtartásából
látszott, hogy már megbánta, hogy megszólalt.
Cody odafordult Mitchellhez.
– Maga már megtette ezt az utat, amiről beszélek, nem igaz?
– Több százszor. Én tapostam ki azt az ösvényt, mert a parkőrök
akkoriban azt mondták, lehetetlen lovakkal elmenni oda, ahova
akartam. Ezért be kellett bizonyítanom, hogy tévednek. Az istenit, én
hoztam létre az egészet!
Cody megpróbált lassan és türelmesen beszélni Mitchell-lel, bár
istenigazából sietni szeretett volna.
– Meg tudja mondani, hogy találhatnám meg őket? Honnan
indultak? Melyik utat választották? Hol lehetnek ebben a pillanatban,
például?
Mitchell bólintott.
– Elég közel vannak. De mit fog csinálni? Elgyalogol utánuk? –
mondta gúnyosan.
– Apa – szólalt meg izgatottan Angela. – Szerintem azt akarja,
hogy vezesd el oda.
 Cody nem válaszolt.
– Én már nem csinálok ilyesmit. Évek óta abbahagytam – felelte
Mitchell.
– Megfizetem – mondta Cody, és kerülte Angela szúrós tekintetét.
– Mennyit ajánl? – kérdezte Mitchell, és még egy sört kért a
pincérnőtől. – Jed McCarthy több mint kétezret kér fejenként.
– Én négyet adok – mondta Cody, miközben arra gondolt, hogy
alig ezernyolcszáz dollárja van a folyószámláján és a megtakarítási
számláján összesen. Ha megjavíttatja és eladja a pickupot, talán
lesz még egy ezrese. Lehet, hogy Jennytől is tudna szerezni ezret,
aki belenyúlhat Őgazdagsága feneketlen kincstárába.
Mitchell az állát vakargatva gondolkozott.
– Apa, ez őrültség! – szólt közbe Angela. – Veszélyes lehet! Te
magad mondtad, hogy a lovastúra a fiatalok sportja. Ezért is adtad el
a végén a vállalkozást, emlékszel?
– Azért adtam el, mert már nem bírtam a vesződséget a
felügyelettel – mondta Mitchell, és Codyra pillantgatva figyelte a
reakcióit.
Angela az apja karjára tette a kezét.
– Apa, ha megtalálod őket, akkor egy potenciális gyilkost is
megtalálsz! Gondolj anyára!
Mitchell a lányára nézett, és alig hallhatóan folytatta:
– Másra se gondolok, mint anyádra, és ezt te is jól tudod. Van
fogalmad, mennyibe kerül az az otthon? Háromezerötszáz dollár
havonta! Havonta! Lassan elfogy minden megtakarításom.
Angela nem hátrált meg.
– Apa, ha kérnél egy kis segítséget …
– Nem akarok semmilyen istenverte segítséget! – vágott közbe az
apja. – Soha nem kértem, és most sem fogok!
Angela Codyhoz fordult.
– Ezt a beszélgetést már sokszor lefolytattuk. Vannak olyan állami
programok, amikre a szüleim jogosultak lennének, de apám nem
fogadja el azt a pénzt. Sőt, gonosz megjegyzésekkel szokta
visszaküldeni, ha kap ilyesmit. Néhányat elolvastam, de égnek állt a
hajam tőlük.
Mitchell bólintott.
 – Ha mindenki így tenne, nem lennénk akkora szarban, mint
most.
– És azt sem hagyod, hogy én segítsek?
– Nem. Alamizsnát fogadjak el a lányomtól? Ez lenne az utolsó
dolog, amit megtennék. Akkor inkább lőj fejbe, és hagyj az út szélén,
ha ez megtörténik.
– De nem gondolhatod komolyan, hogy visszamész a parkba,
pont most! Ahogy mondtam, gondolj anyára!
– Anyád hétről hétre egyre kevésbé ismer meg, Angela.
– Akkor gondolj rám!
Mitchell a lánya kezére tette óriási mancsait.
– Ötezer dollár, ha megpróbálja. És ha meg is találja őket, még
kétezer jutalomképpen – szólt közbe Cody, és arra gondolt, hogy
Őgazdagságának még mélyebben kell majd a zsebébe nyúlnia. – Ez
két hónapra elég az otthonban.
Angela úgy nézett rá, hogy a tekintetével ölni tudott volna.
Mitchell fogta a második sörét, és két hajtásra kiitta a felét.
A nő ismét Codyhoz fordult:
– Minden tiszteletem a magáé, de a parkőrökkel kellene
beszélnie, nem az apámmal. Az ő dolguk ilyesmivel foglalkozni a
Yellowstone-ban. És ha nem keveredik bajba, az egészet
hivatalosan is megtehette volna.
– Beszélni azokkal a bürokratákkal? – csattant föl Mitchell. –
Mennyi ideig tartana, amíg elmagyarázná nekik a dolgot? Aztán
azok megbeszéléseket tartanának, megterveznék a költségeket… a
fenébe is, nincs ennyi ideje! Ráadásul kétlem, hogy bármelyikük is
elég jól ismerné a terepet ahhoz, hogy megtalálja őket. Valószínűleg
úgyis engem kellene felbérelniük, bármennyire is utálnák.
– Pontosan – kontrázott Cody.
Mitchell előrehajolt, és levette a kezét a lányáéról.
– Eltart egy kis ideig, amíg mindent összeszedek. Jó ideje nem
használtam már a felszerelést.
Cody bólintott.
– És egy hét alatt vissza kell érnünk. Egy hét, mert nem
mulaszthatom el a mesélést, érti? Ha mégis, napi háromezer dollár
kötbért számolok fel magának.
 – Oké – felelte Cody, és bele sem gondolt a következményekbe.
Látta Mitchell arcán, hogy nem viccel, és ha ezen a ponton
szembeszállna vele, akkor ugrana az üzlet.
– Gondolom, Margaret nem bánná, ha elvinnénk Jed pár lovát és
málhakosarát – mondta csak úgy magának Mitchell.
– Apa, nem gondolhatod komolyan! – szólt Angela. – Legyen már
eszetek, és keressétek fel a parkőröket!
– Le se szarnák – morogta dühösen Mitchell. – Nem
kockáztathatjuk mások életét azért, mert ők baszakodnak!
Angela felállt és elviharzott a vécé felé.
– Dühös – mondta Bull. – Szerinte én már régóta nem vagyok
játékban.
– Ami azt a könyvtár dolgot illeti… ember… nagyon odaadó, amit
csinál!
Mitchell nem ájult el a dicsérettől.
– Valamit tennem kellett. Negyvenöt éven át volt mellettem jóban-
rosszban, és ha hiszi, ha nem, nem egy leányálom velem az élet!
– Valahogy el tudom hinni – mosolygott Cody.
Bull elvigyorodott.
– Szóval, akkor ismerte apámat és Jeter bácsikámat?
– Ja – felelte Mitchell, és közben úgy nézett Codyra, mint aki
citromba harapott. – Én jelentettem fel a bácsikáját, mert
orvvadászaton kaptam a Yellowstone-ban, jávorszarvasokat ölt meg.
Ezért megfenyegetett, hogy megöl. Én meg azt mondtam neki:
„Gyere el Bozemanbe, Jeter Hoyt!” Azt hiszem, már úton volt, amikor
a bíró először küldte börtönbe. Azóta is várom, hogy eljöjjön. Él
még?
Cody másfelé nézett.
– Később majd beszélhetünk erről is. Miért hívják Bullnak?
– Mert nagy a farkam, mint a bikának – felelte Mitchell, és
felhajtotta a sörét.
Angela közben visszatért. Mitchell Codyhoz fordult.
– Találkozzunk Jed irodájánál holnap reggel fél ötkor. Szerezzen
egy jóféle csizmát és ruhákat, tegye a személyes vackait egy
sporttáskába, de ne legyen több mint tíz kiló!
 Cody bólintott. Látta, hogy Mitchellben feltámadt az egykori
túravezető.
– Van rá esély, hogy hamarabb elinduljunk? Csak mert egy napot
már így is elvesztegettem.
– Az a maga baja, nem az enyém. Fel kell készülnöm, és el kell
rendeznem mindent.
Angela közbeszólt.
– Gondolom, nincs értelme, hogy tovább győzködjelek.
– Nincs. Bocs, drágám! El kell jutnunk ennek a fiatalembernek a
fiához.
– Ennek semmi köze ahhoz a fiúhoz. Sokkal inkább arról van szó,
hogy te viselkedsz úgy, mint egy kisfiú!
Mitchell a mellkasára tette a tenyerét.
– Ez telibe talált!
 
Cody a Kristály bár ajtajában állt, amikor Angela utolérte és
megragadta a vállát.
Az arca mérhetetlenül feldúlt volt.
– Ha apámnak bármi baja esik a túrán, ne kerüljön a szemem elé!
– Megértettem – felelte Cody.
– Szerintem meg nem érti! Maga csak a saját fiára gondol. De ha
az apám megsérül, vagy nem tér vissza, az a maga lelkén fog
száradni! És ha azt gondolja, hogy a felfüggesztés akkora cucc,
várja csak meg, mi lesz, ha én ülök az asztal túloldalán!
Cody a nő névjegykártyáját forgatta az ujjai között. Angela
Mitchell, ügyvéd.
– Valahogy abban reménykedtem, hogy barátok lehetünk. De
ügyvédekkel sose jöttem ki túl jól.
– Meg vagyok döbbenve! – mondta a nő villogó szemmel. – Még
ma délután nyitok egy ügyiratot a maga nevével. Mire legközelebb
találkozunk, mindent tudni fogok magáról, amit csak tudni lehet. És
van egy olyan érzésem, hogy vastag akta lesz.
Cody bólintott.
– Valószínűleg igaza van.
– Csak úgy úszhatja meg, ha jobb állapotban hozza vissza, mint
ahogy elvitte, és persze egy héten belül. Máskülönben felhívom a
seriffjét, és minden létező zsarut magára uszítok!
– Felfogtam – mondta Cody, és a zsebébe csúsztatta a
névjegykártyát.
– Jól van. És ha most megbocsát, segítenem kell apámnak
készülődni.
Cody nézte, ahogy a nő visszasiet a kocsmába. Az járt a fejében,
milyen csinos, amikor mérges. Megpróbálta elképzelni, milyen arcot
vág majd, ha elkezdi olvasgatni az anyagát.
– Még egy ok arra, hogy minél előbb elhúzzak innen a fenébe –
mondta ki hangosan.
 14
 
Miután a túravezető letért az ösvényről a fák közé, elkiáltotta
magát:
– Üdvözlök mindenkit az első táborhelyünkön!
A lovasok hosszú sorban követték vezetőjüket, és örültek, hogy
az első nap a végéhez közeledik. Vicces, hogy amint letértek az
állatok az ösvényről, azonnal megszakították a lelki kapcsolatot a
lovasaikkal, gondolta Gracie. Pontosan tudják, hogy letelt a
műszakjuk. Jed és Dakota odavezette az állatokat egy ideiglenes
karámhoz. A „szerkezet” egyetlen fehér villanyvezetékből állt, amit
Jed húzott ki a fák közé.
– Hé, Jed! – szólt oda neki D’Amato. – Mik ezek, szakszervezetbe
tömörült lovak?
Erre a lovasok többsége elmosolyodott, vagy hangosan nevetett.
Gracie várta, hogy rá kerüljön a sor és leszállhasson Danielle
mögött, aki már türelmetlenül mocorgott a nyeregben, úgyhogy
megkérdezte:
– Mi a baj?
– Pisilnem kell. Hol fogok? Az erdőben, mint az állatok? – súgta
neki feldúltan.
A húga vállat vont. Ő már túl volt a dolgon, amikor senki sem
figyelt.
A késő délutáni nap átragyogott a Yellowstone-tó délkeleti
nyúlványa fölött. Nyugodt, lassú hullámok csapkodták a part menti
focilabda nagyságú, rózsaszín sziklákat. Távolabbról úgy hangzott,
mintha egy dzsesszzenekar játszana a háttérben. A túlparton fákkal
borított hegyoldal magasodott. A fülledt délutáni hőséget üdítően
frissítették a nyugati hegyek felől érkező hűvösebb légáramlatok.
Gracie fáradt volt, éhes, és minden porcikája fájt. Túlcsordult
benne az eddig érzékelt sokféle hang, látvány és illat. Nem csupán
Eperbe lett szerelmes, hanem az egész Parkba. Az egyik tisztáson
láttak jávorszarvas bikát és tehenet, a közeli kopár hegyoldalon öt
bölény legelt, egy fehérfejű rétisas épp halat vacsorázott. A nemzeti
szimbólum a folyóparton állt, és alaposan végigmérte a lovasokat,
miközben véres darabokat tépett ki a pisztrángból. Amikor felértek a
hegygerincre, az egész Yellowstone folyóvölgy a szemük elé tárult.
Végtelen hegyek, tavak, felhők és erdők, ameddig csak a szem ellát.
A tájat az aranyló délutáni napfény tette éterivé. Gracie kissé
kifulladt a magasság és a mérhetetlen tér látványa miatt.
Másféle világ volt ez, és ő boldogan átadta magát neki. Szinte
eggyé vált vele.
– Mi újság? – kérdezte tőle Jed nyersen, amikor elvette tőle a
gyeplőt, hogy elvezesse a lovát a többihez.
– Le vagyok nyűgözve… – suttogta a lány. – Apa mondta, hogy
gyönyörű lesz, de ez elképesztő!
A férfi elmosolyodott, de a tekintete máshol járt. Danielle-t nézte,
aki a nyeregből leszállva elsétált mellette.
– Holnap még jobb lesz.
– Még ennél is lenyűgözőbb? – kérdezte Gracie, de rájött, hogy
Jed egy szót sem hallott abból, amit mondott.
 
Az apjukra vártak. Danielle egyik lábáról a másikra állt, közben
grimaszokat vágott. Gracie látta, hogy legtöbbjük kifáradt a
lovaglásban. A Wall Street-iek viccesen nyöszörögtek, D’Amato
elnyúlt a fűben és kezét-lábát széttárva fetrengett, mint amikor
hóangyalt csinál az ember. A vízparton Walt már ki is csomagolta a
horgászbotját, és a damilt igazgatta rajta. Justin mellette állva figyelt,
és mindenféle pecázással kapcsolatos kérdést tett fel neki. Gracie
az órájára nézett. Még csak öt óra telt el azóta, hogy elindultak a
parkolóból, de mintha egy másik bolygón lennének.
Jedet és Dakotát figyelte, akik minden nyergétől megszabadított
lovat kivezettek a karámból egy napos, füves mezőre. Epernek,
ahogy a többi lónak is, volt egy nagy izzadságfolt a hátán, ott, ahova
a nyeregtakarót terítették. Dakota felerősített Eper lábára egy szíjat,
és ment a következő lóért.
– Azok biztosan a béklyók – jegyezte meg Gracie. – A ló
mozoghat, legelhet, de nem tud elfutni. Olvastam róla.
– Most akkor megkérdezed végre? – türelmetlenkedett Danielle.
– Te vagy az egyetlen, akinek hivatalosan pisilnie kell.
– Neked is kell majd, ne izgulj. Nem tarthatod bent öt napig!
– De igen – felelte szenvtelenül Gracie. – Gyakoroltam.
 – Csajszi, te néha olyan szemét vagy!
Gracie lopva a nővérére pillantott, hogy lássa, poén volt-e. De
nem.
– Esetleg kérjük meg apát, hogy kérdezze meg ő! – javasolta
Danielle. – Olyan ciki. Miért kellene mindent tudnunk? Még sose
voltunk itt korábban!
Szemmel láthatóan az apjuk is érezte az első napi lovaglás
következményeit, mert sántikálva közeledett a lányok felé. A
fájdalom ellenére mégis sugárzott a boldogságtól.
– Nézd meg! – mondta Gracie. – Nézd az arcát!
– Mit nézzek rajta?
– Még soha nem láttam ilyen boldognak. Nézd, hogy mosolyog!
Danielle is figyelte, ahogy közeledett.
– Te jó ég! Igazad van! Ki vitte el az apánkat és cserélte ki erre a
fickóra? Mint egy istenverte hibbant!
Gracie elnevette magát.
– Na, mit mondtam, lányok? – kezdte az apjuk, és elégedetten
csóválta a fejét. – Nem megmondtam, hogy szuper lesz? Nézzetek
körül! Olyan, mintha mi lennénk az Édenkert felfedezői vagy ilyesmi.
Nézzétek! – A lányok közé furakodott, és a tó túloldalán magasodó
fákra mutatott. – Ott láthatjátok, hogy jön ki a gőz egy fumarolából. A
fáknál!
– Egy miből? – kérdezte Danielle.
– Fumarolából. Gőznyílás. Négyféle geotermikus jelenség létezik,
és a Yellowstone-ban mindegyik megtalálható: gejzírek, fumarolák,
sármedencék, hőforrások. Szóval nemcsak ezt a káprázatos
ősvadont élvezhetjük, de elmondhatjuk, hogy a világ legaktívabb
geotermikus területén vagyunk. Jed azt mondta, hogy legalább
tízezer ilyen jelenség található a park területén. Fantasztikus!
Miközben beszélt, kitárta a karját, és mindkét lányt magához
szorította.
– És a világon senki mással nem élném át szívesebben mindezt,
mint a lányaimmal!
Gracie mosolygott, és érezte, hogy egy apró könnycsepp gyűlik a
szeme sarkában.
 – Pisilnem kell – szólalt meg Danielle. – Tudod, hol van itt a
mosdó, vagy csak úgy bemegyünk a fák közé, mint az ősemberek?
Gracie észrevette, hogy az apja elpirul.
– Itt nincsenek mosdók.
– Az csak egy kifejezés, apa. Nem kérdeznéd meg? – mondta
grimaszolva Danielle, miközben egyik lábáról a másikra toporgott.
– Hát persze – válaszolta a férfi nem túl lelkesen.
Elindult Dakota és Jed felé. A túravezető és segítője épp a
feltekert sátrakat cipelte egy füves tisztásra, ahonnan gyönyörű
kilátás nyílt a tóra. Gracie bosszúsan bámult a nővérére.
– Bocsánat! – szólt Danielle villogó szemekkel. – Tudom, hogy
megható családi pillanat volt, de…
 
Mialatt az apjuk Jeddel beszélt, Gracie végignézett a csoport
tagjain. Walt és Justin még mindig a horgászattal volt elfoglalva.
James Knox, Tony D’Amato és Drey Russell elnyújtózott a köveken
és farönkökön, onnan hallgatták, ahogy Walt a pecabot részeit
magyarázza Justinnak, aki úgy tett, mintha érdekelné a dolog.
Egyértelmű volt, hogy türelmetlenül várja az előadás végét, mert
készen áll rá, hogy átvegye a botot a mostohaapjától, és maga is
kipróbálja. Tristan Glode hallgatagon állt egy kicsit arrébb a parton,
szivarozott és úgy nézett körül, mintha a saját birtokát szemlélné.
Donna Glode felvett egy szűk biciklisnadrágot meg egy atlétát, és
valami jógához hasonló gyakorlatsort végzett. Pont azt a kis tisztást
foglalta el, amit Gracie szerint a főzésre és az étkezésre jelöltek ki.
Bár a nő elkülönült a többiektől, a lánynak az volt az érzése, hogy
Donna szeretné, ha néznék, miközben hosszú lábait emelgeti és
hajlong. Kidolgozott feneke kétségkívül vonzó látványt nyújtott.
A füves tisztáson, ahol apja sétált Jeddel, Rachel Mina cirkált.
Sporttáskájával a kezében olyan arcot vágott, mint aki alig várja,
hogy bejusson a sátrába, ha végre felállítják.
Gracie hunyorgott, és másodszor is végigpásztázta a területet. K.
W. Wilsont sehol sem látta. Talán neki nem kell segítség ahhoz, hol
könnyíthet magán, gondolta Gracie.
 
 – Ez nem nagyon fog tetszeni – mondta az apja Danielle-nek,
amikor visszament hozzájuk. Gracie látta rajta, hogy elnyom egy
mosolyt.
– Micsoda?
– Van egy kis mobilvécé a hegyen – mutatott a férfi egy távolabbi
pontra a fák között. – Dakota azt mondta, hogy az ösvény az
étkezésre kijelölt területről vezet felfelé, ott, ahol az a hölgy
látványosan mutogatja magát. Körülbelül 300-400 méter lehet.
– 300-400 méter?! – kiáltott fel Danielle.
– A felügyelet előírása – felelte az apjuk még mindig visszatartva
a vigyorgást. – Mindegy is, Dakota azt mondta, hogy ő maga
telepítette nemrég, szóval te leszel az első, aki használja. A
tűzrakóhely mellett van egy vécépapír bezacskózva.
Danielle bólintott, és elindult a fák felé.
– Ja, és még valami – kacsintott az apjuk Gracie-re úgy, hogy
Danielle ne lássa. – A parkfelügyeletnek a papírra vonatkozóan is
vannak szabályai. Használat után vissza kell ide hoznod, és
rádobnod a tűzrakóhelyre. El kell égetni, hogy ne maradjon nyoma.
– Micsoda? – kiáltotta felháborodva Danielle. – Miután
megtöröltem… vissza kell hoznom a papírt? A kezemben?
Az apja vállat vont.
– Ez a szabály.
Danielle Gracie-hez fordult.
– Te velem jössz.
– Nekem nem kell.
– Gracie, jó lenne, ha elkísérnéd a nővéredet – mondta az apjuk.
– Menjünk már! – türelmetlenkedett Danielle.
– Jól van – sóhajtott Gracie.
– Itt várok rátok – mondta az apjuk. – Addig megtudom, melyik
sátor lesz a miénk, ha le akartok pihenni, át akartok öltözni vagy
ilyesmi.
 
Meglepő, milyen hűvös a levegő a fák között, gondolta Gracie.
Ahogy a tó partján vagy a tisztáson. A lombkoronák árnyékában
próbált nem lemaradni nővére hosszú lépéseitől. Térdig érő
páfrányok között haladtak a domboldalon felfelé. Egy helyen Gracie
megfordult, és megcsodálta, ahogy a fák ágai közül kibukkant a
napsütötte tó. A táborhelyre is rálátott, ahol a füves tisztáson már
felállítottak egy sárga kupolás sátrat. Az apja a sátor mellett állt és
Rachel Minával beszélgetett. Szemmel láthatóan kellemesen
csevegtek, sőt, kifejezetten élénknek tűnt a beszélgetésük. Gracie
érdekesnek találta a dolgot, mert nagyon ritkán látta az apját más
emberek társaságában. Különösen vele egyidős, egyedülálló nőkkel.
Vajon Rachel Minával másképp beszél, mint általában? Lehet, hogy
nem annyira merev, mint velük… Mit gondolhat vajon Rachel az
apjáról?
– Hm… – hümmögött hangosan.
– Menjünk már! – türelmetlenkedett Danielle. – Ne ácsorogj itt!
Istenem, szerintem már megtettünk négyszáz métert. Lehet, hogy
túlmentünk?
– Még nem. Menj tovább! – felelte Gracie.
– Lehet, hogy lehúzom a farmerom és itt intézem el.
– Csak tessék. Én nem akadályozom meg – mondta a húga.
– Talán majd egy kicsit arrébb. De ha azt képzelik, hogy a
kezemben viszem vissza a használt vécépapírt, akkor elment a
józan eszük! Majd Jed feljön, ha akar, és leviszi!
– Persze, igazad van – felelte Gracie. – Idegesítsük fel a
túravezetőt már az első este! Ez okos gondolat, Danielle.
A nővére átverekedte magát néhány lelógó fenyőágon, majd
egyszer csak megállt. Egy kis hordozható vécé előtt álltak. Négy
fémlábon állt, középre egy lyukas deszkát tettek. Az „ülőke” alatt
fekete műanyag zsák lógott, amely majdnem leért a tűlevelekkel
borított földre. Az illemhely körül satnya törpefenyők álltak elszórva,
de ettől eltekintve nagyjából nyílt terepen állt.
– Ó, istenem! Te jó ég! – nyögte Danielle, és úgy nézett körül,
mintha a hiányzó falakat keresné.
– Hát, nem túl diszkrét, mi? – kérdezte Gracie, a nővérét ugratva.
– Bárki elrejtőzhet a fák között és kifigyelheti az embert. De az is
lehet, hogy egy medve bukkan elő, aki beleharap a meztelen fehér
seggedbe. Vagy hollók… – feszítette tovább a húrt, mert eszébe
jutott, hogy Danielle egyszer bevallotta, mennyire fél a madaraktól. –
Lehet, hogy lecsapnak rád a hollók, miközben ott gubbasztasz, és
kicsípnek egy darabot a jobb fenekedből. Az lesz ám a seb! Meg is
kell operálni. Soha többé nem hordhatsz bikinit, mert az emberek
ujjal mutogatnak majd a lányra, akinek csak egy ronda fél feneke
van!
Danielle lehúzta a nadrágját, és közben tőrdöfésnek is beillő
pillantásokat küldött a húga felé. Aztán az ülőke fölé guggolt.
– Néha egyszerűen meg tudnálak ölni!
Gracie elfordult. Még viccesebb lenne, ha neki egyáltalán nem
kellene használnia ezt az alkalmatosságot, gondolta.
Ebben a pillanatban ágak reccsenése hallatszott. Mintha valaki
jött volna utánuk az ösvényen.
– Mi volt ez? – suttogta Danielle. – Hallottam valami zajt. És ne
gyere azzal, hogy medve vagy hollók!
Gracie az ajkához emelte a mutatóujját, jelezve, hogy maradjon
csendben. Ő is hallotta a reccsenést. Danielle szeme elkerekedett.
– Mi lehet az? – súgta hang nélkül.
Gracie vállat vont, és a mögöttük álló fák közé bámult. Arrafelé
minden zöld, nedves és sötét volt, egészen más, mint a tóparti
táborhelyen. Buja aljnövényzet, rengeteg ág és levél. Annyi helyen el
tud rejtőzni egy ember vagy egy állat.
– Ne engedd, hogy idejöjjön, amíg nem végeztem! – mondta
Danielle.
Gracie csípőre tette a kezét, és hangosan felkiáltott:
– Hé, bárki van is ott, várjon egy percet! Épp itt vagyunk fent.
Várjon a sorára, kérem!
Nem jött válasz, ami elég nyugtalanító volt. Gracie hallotta, hogy
a háta mögött erős sugárban folyik valami a műanyag zsákba.
Danielle sietett, amennyire csak tudott.
Pár másodperc múlva megint reccsent egy faág, egy dobbanás
kíséretében. Csakhogy ezúttal a hang nem a hátuk mögül, hanem
jobbról, a domboldalról hallatszott. Akárki vagy akármi is volt az,
szándékosan tért le az ösvényről, és bebújt a nedves bokrok közé.
Vajon miért, a jobb kilátás miatt?, gondolta Gracie.
– Hé, ki van ott? – kiáltott újra.
Semmi válasz. Bárcsak lenne nálunk medvespray, gondolta a
lány. Vagy egy kés. Vagy egy baseballütő, vagy bármilyen fegyver.
Körülnézett, de nem látott semmit, amivel felfegyverkezhetett volna.
Pár lépéssel arrébb mégis meglátott egy vastagabb száraz ágat.
Lehajolt, hogy felvegye, de sajnos eléggé elkorhadt, így amikor
megmozdította, kettétört.
Végül Danielle is végzett. Nem tartott sokáig, de Gracie egy
örökkévalóságnak érezte. A nővére káromkodva állt fel, és remegő
kézzel keresgélte a tangáját. Miközben bekapcsolta az övét,
kiabálva folytatta:
– Ez nem vicces, perverz disznó! Egyáltalán nem vicces! Hallja?
Nem vicces!
– Micsoda diplomáciai érzék – jegyezte meg az orra alatt Gracie.
Aztán hangos köhögés hallatszott a csalitosból. Az illető sokkal
közelebb volt, mint Gracie gondolta volna, de továbbra sem látott
senkit.
A köhögés már sok volt. Gracie és Danielle rémülten bámult
egymásra, majd rohanni kezdtek az ösvény felé. Csizmáik dobogtak
a földön. Gracie arra gondolt, hogy sikítania kellene, de végül nem
tette.
Danielle kis idő múlva elhagyta a húgát, aki megállt és
hátranézett egy pillanatra, hogy követi-e őket valaki. Senkit se látott,
bár mintha kuncogást hallott volna.
– Hallottad? – kérdezte a nővérét, amikor az elfutott mellette.
– Mit?
– Valaki nevetett.
– Rohadt perverz állat! – vetette oda hátrafordulva Danielle, de
már futott is tovább lefelé. Gracie követte a példáját. Néhány méter
után Danielle úgy döntött, levágja a kanyart, és a bozótoson átvágva
a rövidebb utat választja. Futás közben félrehajtotta az ágakat, amik
folyton Gracie arcába csapódtak, amíg rá nem jött, hogy kell
elhajolnia előlük.
Végül Danielle vezetésével egy áthatolhatatlan farönkkupachoz
értek. A régi, szürke rönkök ágait zöldeskék zuzmó és moha
borította be. Valami apró, hosszú testű, sötét állat futott ki a fakupac
alól, majd eltűnt a magas fűben. Gracie nem tudta megállapítani, mi
lehetett.
 – Basszus! Nem tudom, át tudunk-e mászni ezen. Csapdába
estünk!
– Te vezettél ebbe a csapdába! – engedte ki a mérgét Gracie. –
Azt hittem, tudod, merre kell menni!
Danielle odafordult a húgához, és tökéletes logikával így
válaszolt:
– Mikor volt olyan az életben, hogy tudtam volna?
– Igazad van. Felmentelek.
A nővére diadalittasan bólintott.
– Vissza kell mennünk, hogy megkeressük az ösvényt! – mondta
Gracie. – Akkor visszajutunk a táborhelyhez. Aki nem lesz ott, az volt
itt fent. Akkor tudni fogjuk, ki kémkedik utánunk.
– Szerinted melyikük perverz?
Gracie vállat vont, és elindult visszafelé. Miután átverekedte
magát a sűrű bozótoson, visszatalált az ösvényre. Szerencsére most
már a jó útvonalon vagyunk, gondolta. Egy
pillanatra
elbizonytalanodott, merre forduljon.
– Jobbra – szólt oda Danielle, és Gracie engedelmeskedett, bár
egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a testvére jobban tudja.
Megígérte magának, hogy a jövőben sokkal alaposabban meg fogja
figyelni a környezetét. Nem akarta csak úgy vakon követni Danielle-t,
Jedet vagy Dakotát, sőt, még az apját sem. Soha többé nem akarta
azt érezni, mint most, hogy elveszett. Egyre hosszabbakat lépett, és
egyre gyorsabban haladt. A lejtő és a fák újra ismerősnek tűntek.
Majdnem belelépett egy pocsolyába, de sikerült kikerülnie. A sáros
tócsa egy vékony forrás miatt alakult ki, amely valahonnan fentről, a
hegytetőről csordogált lefelé. Gracie emlékezett erre a helyre az
odaútról, és megkönnyebbülve nyugtázta, hogy valószínűleg jó
irányba mennek. De észrevett valamit, amikor elfutott mellette,
úgyhogy megállt. Danielle gyakorlatilag belerohant hátulról.
– Mi az? – kérdezte a nővére.
Gracie a pocsolyára mutatott.
– Nézd!
Egy friss csizmanyom fele látszott a gödör szélén, mintha valaki
az utolsó pillanatban megpróbálta volna kikerülni, de csak majdnem
sikerült. Bárcsak többet tudnék a férficsizmákról!, gondolta Gracie.
Ránézésre talán negyvennégyes lehetett. Az apja negyvenegyes
cipőt hordott, és ez jóval nagyobb volt. A nyom éles széle és a
csizma sarka mélyen belenyomódott a sárba. Középen egy rombusz
alakú lenyomat mutatta a márkajelzést. Az illető felfelé ment.
– Nem emlékszem, hogy ezt idefelé is láttam volna – jegyezte
meg Gracie.
– Én se, de mondjuk nem is figyeltem.
Gracie bólintott.
– Jegyezzük meg a mintázatát! Később meglátjuk, ki hord ilyen
csizmát.
 
Amikor végre áttörtek az utolsó bokrokon is, és kijutottak a
napsütésre, Danielle újra megelőzte Gracie-t, és mindketten az
apjukhoz futottak. A férfi még mindig Rachel Minával beszélgetett.
Már minden sátor állt, Dakota épp az utolsó cöveket verte be a
földbe. Gracie észrevette, hogy apjuk úgy néz rájuk, mintha
mulattatná valami.
– Minden rendben volt? – kérdezte.
Danielle megelőzte Gracie-t.
– Odafönt valaki leselkedett utánam. A frászt hozta ránk!
Az apjuk egyáltalán nem tűnt döbbentnek, inkább csak elfojtott
egy mosolyt.
– Ugyan már, lányok! Ki csinálna ilyet?
Gracie nem foglalkozott vele, a tábor leltározására koncentrált.
Nem sok minden változott, mióta elmentek, négy férfi hiányzott:
Wilson, Tony, Knox és Jed.
– Ne hagyjátok, hogy elragadjon titeket a képzeletetek. Tudjátok,
hány állat él ezen a vidéken? – mondta az apjuk.
Nyilvánvaló volt, hogy nem hisz nekik, és nem szerette volna, ha
a túra már az első nap ilyen kellemetlen síkra terelődik. Az apjuk
nem szerette sem a kellemetlenségeket, sem a meglepetéseket,
sem pedig az érzelmileg túlfűtött helyzeteket. Mindegy, milyen
jellegű szituáció vagy válság alakult is ki, mindig az volt az első
szava: „Bárcsak korábban értesültem volna erről.” Mintha mindent
lehetne előre tudni, meg lehetne előzni, mindenre fel lehetne
készülni pusztán azzal, hogy az ember tud valamiről. Ez a
tulajdonsága bosszantotta, mert ezzel mindig rárakta a terhet
Gracie-re. Danielle-től senki sem várta, hogy előre tudjon bármit is.
Az apjuk felváltva nézett rájuk. Egyikük sem mozdult.
– Az állatok nem hordanak csizmát – mondta végül Gracie.
A férfi sóhajtott.
– Jól van, menjünk, nézzük meg.
Gracie bólintott, és elsőként indult felfelé.
– Nem baj, ha én is megyek? – kérdezte Rachel Mina, amikor
odaértek a hegyoldalra vezető ösvényhez. – Véletlenül hallottam,
miről beszéltek, és nekem sem tetszik a gondolat, hogy valaki
leselkedik.
– Nem tudjuk pontosan, mi történt – jegyezte meg az apjuk. –
Mondott valamit az az ember egyáltalán? – fordult aztán Danielle-
hez.
– Nem. Csak köhögött és nevetett.
– Nevetett?
Gracie és Danielle egymásra nézett.
– Gracie úgy hallotta – vallotta be Danielle.
– Úgy éreztétek, hogy veszélyben vagytok? – kérdezte tőlük
Rachel.
– Igen, eléggé – felelte Danielle.
– Miért nem engedik meg, hogy legyen nálunk medvespray? –
kérdezte Gracie.
– Vagy legalább építhetnének egy kurva vécét! – méltatlankodott
Danielle.
– Hogy beszélsz? – figyelmeztette az apja, és Gracie észrevette,
hogy lopva Rachel Minára pillant, hogyan reagál a durva beszédre.
– Elnézést.
– Arra nem gondoltatok, hogy talán épp annyira zavarba jött attól,
hogy lányokat látott, ahogy ti? Egyszer én is benyitottam egy
fürdőszobába, ahol volt valaki. Ez mindig nagyon kellemetlen, és én
is rettenetesen zavarba jöttem. Emlékszem, egyszer egy
benzinkúton nyitottam ki a fülke ajtaját, és egy nagy, kövér férfi
bámult vissza rám. Mindketten megrettentünk a helyzettől.
Rachel Mina udvariasan nevetett.
 – Emlékszem, hogy nem szóltam semmit, mert nagyon égő volt –
folytatta az apjuk. – Csak becsaptam az ajtót, és elmentem. Amikor
a pasas végül kijött, nem néztünk egymásra. Ő balra ment, én
jobbra. Mindketten úgy tettünk, mintha az egész meg se történt
volna. Értitek?
Gracie-nek eddig ez eszébe se jutott, és érezte, hogy kételyei
támadnak. Lehet, hogy tényleg túlreagálták a dolgot a kiabálással,
és hogy Danielle perverznek nevezte az illetőt… Ki akarna
válaszolni, miután perverznek nevezték? Nagyrészt azért pánikolt
be, mert azt hitte, eltévedtek az erdőben. Nem is igazán attól félt,
amit az az ember csinált.
De azért mégis…
 
Amikor beértek a fák közé, Gracie körbeforgott a saját tengelye
körül, hogy lássa, nem figyeli-e őket valaki. Dakota a tűz mellől
integetett, éppen gyújtóst aprított. Senki más nem nézett rájuk.
 
Öt perc múlva megtalálta a pocsolyát. A lábnyom eltűnt. Valaki
rádobott egy göcsörtös, gyantás fenyőágat, amitől az belekenődött a
sárba. Bárki hagyta is ott a lábnyomát, gondoskodott róla, hogy ne
maradjon ott.
– Itt volt – mondta apjának és Rachelnek.
– Persze, biztosan – felelte az apja, de közben felvonta a
szemöldökét, mintha azt akarta volna mondani, hogy nyilván
tévedtek.
– Igenis itt volt – erősködött Gracie, de már sokkal
bizonytalanabbul.
– Ki tudja, mit hittünk? – szólalt meg Danielle. – Tudod, hogy van
ez. Emlékszel, amikor mindig azt mondogattad, hogy egy vérfarkas
van az ágyad alatt?
Az apjuk elmosolyodott. Rachel elfordult.
Gracie abban a pillanatban gyűlölte a nővérét.
 
Amikor visszaértek a táborba, Jed éppen az alumínium konyhát
állította fel: a sok-sok egymáshoz kapcsolódó dobozból végül
kialakult egy pult, egy mosogató és egy tűzhely. Dakota
kávéskancsót tett a tűzre. James Knox, Drey Russell és K. W.
Wilson három különböző rönkön ülve bámulta a tüzet. Mindhárman
felnéztek, amikor Sullivanék Rachel társaságában visszatértek az
erdőből a táborba.
– Minden rendben? – kérdezte Jed.
– Persze – felelte gyorsan Gracie apja. Meg akarta előzni, hogy a
lányai válaszoljanak a kérdésre. Most már butaság lenne bármit is
mondani, gondolta Gracie. Lerogyott egy hosszabb rönkre, és onnan
nézte a tüzet. Az apja és Danielle szemben ültek le egy másik
tuskóra. Rachel odatelepedett Gracie mellé, és bár nem mondott
semmit, a lány érezte, hogy együttérez vele. Ez kedves volt tőle.
– Talán ki kellene pakolniuk a sátrakban – javasolta Dakota. –
Körülbelül egy óra múlva lesz vacsora, és gyorsan besötétedik.
Sokkal könnyebb most elrendezni mindent, mint a zseblámpák
fényénél.
Az apja a térdére csapott és felállt.
– Ez logikus.
Amikor Gracie is felállt, észrevette, hogy Wilson mokaszint húzott.
Talán nem akarja, hogy lássák, milyen sáros a csizmája, gondolta.
 15
 
Cody sorra szívta a cigarettákat a Gallatin Gateway fogadóbeli
szobájában. Minden szálról letörte a füstszűrőt, és a következő
cigarettát még az előzőről gyújtotta meg. Láncdohányos volt. Csak
két percébe telt hatástalanítani a mennyezeti füstjelzőt: lecsavarta az
előlapját, majd szétválasztotta a fehér és piros drótot. Reménykedett
benne, hogy majd eszébe jut visszaszerelni, mielőtt reggel
kijelentkezik.
A szobában sétálgatva az ágyra kitett új cuccait nézegette.
Mielőtt bezártak volna a boltok, a főutcán lévő Powder Horn
sportboltban talált egy pár cowboycsizmát, ami nem törte a lábát.
Vett még egy szalmából készült cowboykalapot, egy farmert, egy
fenék nélküli bőrnadrágot, két pár nyeregtáskát és egy
farmerdzsekit. Elég hülyén érezte magát, amiért westernhősnek
öltözik, de Mitchell ragaszkodott hozzá. A többi szükséges holmit
Bob Ward sportboltjában találta meg a Max Avenue-n: hálózsákot,
matracot, vízszűrőt, hátizsákot, 40-es kaliberű Smith & Wesson
töltényt, lőszert a távcsöves szolgálati AR-15-öséhez, nyeregre
csatolható puskatartót és távcsövet. A vásárlást a csemegeboltban
folytatta, ahol beszerzett még egy szatyornyi holmit: két karton
cigarettát, egy nagy csomag rágót, több üveg tonikot és instant
kávét. Öt hosszú, fájdalmas percen át bámult egy félliteres White
Turkey-t az eladó mögött. Csak egy fél liter, csak egyszer, mit árthat?
A pokolba is, majd ha Justin már vele lesz, és
a gyilkos csuklóján
kattan a bilincs vagy börtönbe kerül, gondolta. Addig nem. Az lesz a
jutalma.
Miközben a sorára várva győzködte magát, fülébe csengtek Hank
Winters szavai: „Ha egyszer elkezded, nem tudod abbahagyni. Ez
egy átok.” És amikor a pult mögött álló lelkes fiatal eladó
megkérdezte, miben segíthet, Cody rávágta:
– Menjen a pokolba! – És kiviharzott a boltból.
Aztán lelkiismeret-furdalása lett emiatt.
 
Örömmel nyugtázta, hogy van szabad szoba a Gallatin Gateway
fogadóban. A felújított szálló még a korai vasút idejében épült.
Ráadásul csupán nyolcszáz méterre volt a Vadregényes Kalandtúrák
irodájától. A recepciós nő ropogós, fehér blúzt viselt, és közölte vele:
– Kérem, ne felejtse el, hogy nagyon szigorúan tiltjuk a
dohányzást.
– Azt hittem, ez egy vasúti szálló. A vasutasok márpedig
dohányoztak.
– Valamikor – felelte a recepciós. – Sok-sok évvel ezelőtt. És már
nincsenek errefelé vasutasok, ha észrevette.
– Szóval akkor ez egy puccos hely – mondta Cody.
– Egyáltalán nem az – felelte a nő epésen.
Cody rákacsintott, és odanyújtotta a hitelkártyáját. Miután a nő
lehúzta a kártyát, Cody minden cuccát felcipelte a szobájába.
Kicsomagolta az újonnan vásárolt holmikat, letépte róluk az
árcédulát, és bepakolt a két új nyeregtáskába. A pokolba Mitchell
tízkilós kikötésével, gondolta.
 
Mire mindent összepakolt, már besötétedett. Többször fordult,
amíg minden bekerült a Fordba. Volt még pár szerszám és egyéb
holmi, amit magával akart vinni, többek között az esőkabátját is.
Örült, hogy nem felejtette el magával hozni a műholdas telefont. Pár
hónappal korábban dobta be a terepjáróba, miután ellopta a
bizonyítékok közül. Drogkereskedők használták, hogy a rendőrség
ne tudja lenyomozni a mobilhívásaikat. Sima ügy volt egyébként,
mert a rosszfiúk egymás ellen fordultak, így a telefon soha nem
került a bíróság elé. Műholdas telefon létére elég kicsinek számított,
alig nyomott fél kilót, és 1600 dollárba került a boltban. A teljes
feltöltés után három és fél órán át lehetett telefonálni vele, és
harmincnyolc órán át üzemelt az akkumulátora. Cody ezt is
belegyömöszölte a sporttáskájába.
Aztán leült az apró asztal mellé, felkapcsolta az ósdi kinézetű
asztali lámpát, kitette maga elé a mobilját, és várta, hogy Larry hívja.
Túl sok idő telt el azóta, hogy elfaxolta neki az anyagot, gondolta. A
társa nyilván tud már valamit, hiszen egész délután dolgozhatott a
papírokkal. Magában megesküdött, hogy ha Larry éjfélig nem
telefonál, akkor megszegi az ígéretét és levadássza valahol.
 Újra öntött egy kis tonikot a jégkockákra, és rágyújtott egy újabb
cigarettára. Kinyitotta a Margaret Coopertől szerzett mappát. A
gyanúsítottak listáját nézegette.
 
1. Anthony D’Amato
2. Walt Franck
3. Justin Hoyt
4. James Knox
5. Rachel Mina
6. Tristan Glode
7. Donna Glode
8. André Russell
9. Ted Sullivan
10. Gracie Sullivan
11. Danielle Sullivan
12. K. W. Wilson
 
Az oldal alján Jed McCarthy és Dakota Hill neve állt.
A lista bármelyik tagja lehet gyilkos. Kivéve persze Justint.
Az elmúlt évben folyamatosan érkeztek Jed McCarthy irodájába a
jelentkezések. Sokféle információt kértek a résztvevőktől, ezek
alapján Jed megtervezhette az utat, és összepárosíthatta a lovakat a
lovasokkal. Volt egy rövid kérdőív az étkezési szokásokról, a
lovaglási képességekről, az allergiákról, az egészségügyi
problémákról, és megkérdezték azt is, kit értesíthetnek vészhelyzet
esetén. A jelentkezési lap utolsó kérdése így szólt: „Mit vár a
vadonban tett túrától?” Cody örült volna, ha van több kérdés és
információ, de hálás volt azért a kevésért is, amit meg tudott
szerezni. Azt remélte, hogy Larry le tudott futtatni néhány dolgot
azokban a bűnügyi nyilvántartásokban, amelyekhez hozzá tudott
férni.
Anthony D’Amato, harmincnégy éves, a New York-i Brooklynból,
és a Goldman Sachsnál dolgozik. Nős, nincsenek gyermekei. 92
kilogramm, sürgős esetben feleségét, Lisát kell értesíteni. Egyszer
ült már lovon, még kamaszkorában az iowai állami vásáron, amikor
rokonokat látogatott meg. Az utolsó kérdésre azt válaszolta: „Hogy
ne egyenek meg a vadállatok.”
Walt Franck, negyvennégy éves, lakhelyeként három helyet is
megjelölt: Aspent, Fort Collinst, illetve Omahát. Foglalkozását
tekintve ingatlanfejlesztő Középnyugaton és a Sziklás-hegység
nyugati államaiban. Hamarosan feleségül veszi Jennyt, Cody exét,
és őt is jelölte meg vészhelyzeti kontaktnak. Cody gúnyosan
felhorkant, amikor meglátta, hogy Őgazdagsága 110 kilós, el is
döntötte, hogy ezentúl csak Kövér Őgazdagságaként fogja
emlegetni. Walt kezdő lovas volt, és a túrától azt várta, hogy
„különleges műlegyes horgászatra alkalmas helyszíneket
ismerhetnek meg, és lehetőségem nyílik összemelegedni leendő
mostohafiammal”. Cody megint felhorkant.
Justin Hoyt, tizenhét éves, Fort Collinsból érkezett. 82 kilogramm,
Kövér Őgazdagsága mostohafia. Cody felismerte Jenny kézírását a
jelentkezési lapon, és ettől újra vágyakozni kezdett utána, ami az
előző este lángolt fel újra. Elhessentette magától a gondolatot, és
folytatta az olvasást. Jenny azt írta, hogy Justin „szeretné
megtapasztalni, milyen közelről a természet, és el akar sajátítani
néhány hasznos készséget”.
– Baromság! – mondta hangosan Cody. – Küldd el hozzám
Montanába, ezt én is el tudom intézni.
Justin feltehetően nem is látta a jelentkezési lapot, és nem
valószínű, hogy megbeszélte volna az anyjával, mi kerüljön rá.
James Knox, harminchét éves, Manhattanből. Nőtlen, de van egy
Martha nevű élettársa, őt adta meg értesítendő személyként. A
Millennium Capital Advisors nevű tanácsadó cégnél dolgozik, 90
kilogramm. Korábban még soha nem lovagolt, és azt írta, hogy két
barátjával együtt meg akarja ismerni „a Yellowstone Nemzeti Park
természeti szépségeit és sokszínűségét, amíg a piac feléledését
várják”.
Cody elmosolyodott, és előreugrott, hogy a harmadik barátot is
megtalálja.
André Russell, harminckilenc éves, manhattani. Nős, két gyereke
van, egy fiú és egy lány, tizenkét és kilencévesek. A feleségét,
egyben a vészhelyzetben értesítendő személyt, Danikának hívták. A
J. P. Morgan egyik alelnöke, a Central Parkban lovagolt néhányszor,
készülve a túrára. Cody le volt nyűgözve. Az elvárások rovatban ezt
találta: „Meg kell akadályoznom, hogy Tony D’Amatót megegyék a
vadállatok.”
Poénkodnak, gondolta Cody. Vagy hazudnak. Háromfős
gyilkos
brigád a keleti partról? Megrázta a fejét. Nem tetszett neki az ötlet,
túlságosan erőltetettnek tűnt, mint egy filmben. Tovább olvasott.
Rachel Mina, egyedülálló. Nem jelölte meg, hogy özvegy, elvált
vagy hajadon volt-e. Szabadságát töltő kórházi adminisztrátor
Chicagóból. Harminchét éves és 57 kilogramm. Cody tapasztalatai
szerint ez azt jelenti, hogy nyugodtan hozzá lehet még tenni pár évet
és legalább öt kilót. Ezért odavéste a papír szélére, hogy 40/62.
Mina jelezte, hogy vegetáriánus, de halat eszik, és haladó lovas. A
motivációhoz azt írta: „Felfedező túra”.
Cody azon gondolkodott, mit jelent a „szabadságát tölti” kifejezés.
Az első gondolata az volt, hogy a résztvevők közül ennek a nőnek
lehet egyáltalán ideje és lehetősége, hogy négy államban is
holttesteket és hamut hagyjon maga után. De egy nő? Ráadásul
egyedülálló?
Felfedező túra, motyogta maga elé Cody, és a füstfelhőben
hunyorogva vizsgálgatta a lapot. Gyanúsnak és kissé erőltetetten
spirituálisnak hat, gondolta. Vagy esetleg csak poénnak szánta?
Hank Winters és egy egészségügyi dolgozó között lehetett is
kapcsolat.
Rachel Mina jelentkezési lapját külön kupacba tette, amelybe a
gyanús embereket akarta gyűjteni.
Tristan Glode a St. Louis-i The Glode Company nevű vállalat
elnök-vezérigazgatója. Cody nem tudta, mivel foglalkozik ez a cég,
de elhatározta, hogy kideríti. Glode hatvanegy éves, és kitűnő
lovasnak tartja magát. Állítása szerint 105,5 kilogramm, a lap szélén
pedig megjegyezte, hogy rosszak a térdei, és ami a lovakat illeti,
jobban szeretne egy Tennessee walkert. A margóra valaki, talán Jed,
azt írta: „Felhívni Patet!” Cody úgy gondolta, ez a Pat nevű nő, vagy
pasas, feltehetően ismert egy ilyen fajtájú bérelhető lovat.
Az elvárások rovatba Tristan azt írta: „Majd kiderül.”
 – Hát ez meg mi a francot jelent? – morgott Cody, mert úgy
érezte, a pasas pökhendi. Egy speciális testtartású és járású lovat
kér, azt állítja, hogy kitűnő lovas, 105,5 kilogrammot ír a testsúlyára,
holott minden normális ember 105-öt vagy 106-ot írna, gondolta.
Glode jelentkezési lapját Mináé mellé tette. Egyelőre két
gyanúsítottja van.
Következett Donna Glode St. Louisból. Hatvanéves, 65
kilogramm. Ő is kitűnő lovas. Az elvárásai így hangoztak: „Lóháton a
Yellowstone-ban. Egy békés utazás.”
Szóval egy házaspár. Cody újra felvette Tristan jelentkezési
lapját, és a feleségéével együtt félretette az érdektelenek kupacába.
Ted Sullivan, negyvenöt éves, elvált, Minneapolisban él. 92
kilogrammos szoftverfejlesztő mérnök egy Anderson/Sullivan/Hart
nevű cégnél. Lovasként a kezdő és a középhaladó kocka közé tett X
jelet, talán közelebb a kezdőhöz. Nagyon precíz, igazi mérnök,
gondolta Cody. Sullivan szép kézírással a következőket tette hozzá:
„Remélem, meghittebb kapcsolatba kerülhetek a lányaimmal,
Gracie-vel és Danielle-lel. Azt is remélem, hogy ez lesz életünk egyik
legnagyszerűbb közös élménye.” Vészhelyzet esetén értesítendő
személynek a volt feleségét adta meg.
Na, szép, gondolta Cody. Szívmelengető. Megkereste Sullivan
lányainak jelentkezési lapját, mert azon nyomban kizárta őket a
potenciális gyanúsítottak közül.
Már épp félre akarta dobni a három papírt, amikor megtorpant.
Újra megnézte Sullivan jelentkezési lapját. Először arra gondolt,
hogy egy minneapolisi apa, akinek kamasz lányai vannak,
semmiképp nem követhetett el ilyen bűncselekményeket. De miután
a pasas elvált, előfordulhat, hogy a lányok nem voltak vele egészen
mostanáig. Cody soha nem hallott még az
Anderson/Sullivan/Hartról, de az a tény, hogy ezek vezetéknevek, és
a tulajdonosok nem érezték szükségét, hogy hozzáillesszenek
valamilyen, a profiljukra utaló megnevezést, például szoftver,
tanácsadók, üzleti megoldások, ilyesmi, két dologra utalhatott. Vagy
azt szerették volna, ha jelentős cégnek tartják őket, vagy tényleg jó
nevük van a szakmában. Ez egyben azt is jelenti, hogy Sullivan
sokat utazik. Cody gyakran látott hozzá hasonló férfiakat a
reptereken. Utazó üzletemberek, akik állandóan a bluetoothos
mobiltelefonjaikon és számítógépeiken lógnak, headsetek állnak ki a
fülükből, az ország minden részén vannak ügyfeleik, és egyfolytában
a munkatársaikkal egyeztetnek az üzleti stratégiájukat és
megoldásaikat illetően.
De vajon egy hidegvérű gyilkos szünetet tartana-e, hogy elvigye a
lányait egy kalandtúrára? Cody önmagának tette fel a kérdést. És a
válasza az volt, hogy nem valószínű. De mégis, nem lehet kizárni,
gondolta aztán. Új kupacot nyitott, és Sullivan jelentkezési lapját a
gyanúsak és nem gyanúsak között helyezte el.
Az utolsó jelentkezési lapra pillantva füttyentett. Amikor olvasni
kezdte, bólogatni kezdett. Jézus!
K. W. Wilson, ötvennyolc éves, Salt Lake Cityből, Utahból.
Családi állapotát nem jelölte meg, és a foglalkozására is csak annyit
írt, hogy „szállítmányozás”. Haladó lovas, 85 kilogramm. Az
étkezésről szóló rovatba azt írta: „Sajtot nem eszem.” Ami az
elvárásait illeti, sok horgászatot és kalandot várt a túrától.
Cody beszélni kezdett a jelentkezési laphoz:
– Gratulálok! Ön az első számú!
Kételyei persze maradtak, és egyáltalán nem volt biztos benne,
hogy jó nyomon jár.
 
Cody emlékezett rá, hogy a szálló halljában látott egy
üzletembereknek kialakított sarkot két számítógéppel. Visszatette a
jelentkezési lapokat a mappába, mert le akarta vinni őket a
gépekhez. Az interneten többet megtudhat a nevekről, utánanézhet
a The Glode Companynak, az Anderson/Sullivan/ Hartnak, Rachel
Mina kórházának és minden másnak, amit K. W. Wilsonról talál.
Megcsörrent a mobilja, és mivel rezgő üzemmódba tette, mászni
kezdett az íróasztalon.
Cody ránézett a kijelzőre: Larry volt az.
– Épp ideje – szólt bele a telefonba.
– Ülsz? – kérdezte a társa.
 16
 
Gracie azt kívánta, bárcsak becsomagolt volna egy vastagabb
dzsekit is. Ahogy a nap lebukott a hegyek mögött, a hőmérséklet egy
szempillantás alatt legalább húsz fokot esett, mintha a vékony
légréteg nem tudta volna megtartani a délutáni meleget. Először
vissza akart menni a sátorba, hogy előkotorja a kapucnis pulóverét,
de a sötétben nem fűlött hozzá a foga, ráadásul a tábortűz melege
és fénye úgy vonzotta, mint a gravitáció.
Egy sima farönkön ült, Danielle és Justin mellett. Megbabonázva
bámult a tűzbe, elvarázsolta a látvány. Vacsorára hatalmas adagot
kaptak, bár a legtöbb ételt nem annyira kedvelte: steak, sült krumpli,
sült bab és egy fél cső vajas kukorica volt a menü. Farkaséhes volt,
ezért mindent befalt, csak a steakből hagyott egy kicsit. Nem értette,
miért volt ennyire éhes, és hogy lehet ilyen finom minden. Az
öntöttvas edényben sült almáspite az egyik legjobb volt, amit valaha
evett, kétszer is szedett belőle. A szájában még érezte a fahéjas süti
és a steak ízét. A vacsora kicsit megfeküdte a gyomrát, álmos és
fáradt lett tőle.
Gracie általában nem szerette, ha az ételek összeérnek a
tányérján. Ezúttal viszont egyáltalán nem érdekelte, hogy a hús és a
bab összekeveredett, a krumpli pedig rózsaszín volt a zsírtól.
Minden olyan csodálatos volt, hogy szinte el is felejtette a korábban
történteket. De azért nem teljesen…
Amikor Dakota egy vasrúddal megütögetett egy fémből készült,
ütött-kopott háromszöget, ezzel jelezve a vacsoraidőt, mindenki
abbahagyta, amivel foglalkozott, majd üres tányérjukkal a kezükben
egymás után felsorakoztak a tábori alumíniumkonyha előtt. Szép
sorban átnyújtották a tányérjukat Jed McCarthynak és Dakotának,
hogy felszolgálhassák a húst és a köretet. A sorban kis riadalom
támadt, amikor Tony D’Amato felkiáltott és hátraugrott, mert egy
kígyót látott a fűben a lábaik között.
– A fenébe! – visított éles hangon. – A csizmámon csúszott végig!
Dakota gyorsan reagált, eldobta a kanalat, és üldözni kezdte a
kígyót. Amikor elkapta, szakszerűen felemelte, majd megkérdezte,
szeretné-e valaki megenni vacsorára. D’Amato barátai nevettek, és
Tony egy kicsit el is szégyellte magát, amiért így megijedt. Danielle
Gracie előtt állt a sorban. Megfordult, és közölte:
– Kígyók is vannak. Nagyszerű! Ez a hely tök gáz!
– Ártalmatlan – mondta Gracie. – Csak egy kígyó. Lehet, hogy
meg kéne kóstolnunk.
– Csak egy kígyó? Jézusom, te nagyon fura vagy! – felelte a
nővére.
 
Gracie csendesen üldögélt, Danielle és Justin beszélgetett
mellette. Önkéntelenül is hallotta, miről van szó, bár nem akart
hallgatózni. Igazából megpróbálta felidézni magában a
megérkezésük után történteket, amiről Danielle szemmel láthatóan
már el is felejtkezett. Valami történt odafent a vécénél, ami zavarta
Gracie-t, mert ez azt sugallta, hogy a résztvevők közül valakinek a
kaland mellett más célja is volt a túrán. Gracie-nek eszébe jutott,
hogy az emberek gonoszak is tudnak lenni, és ahogy idősödött, ezt
egyre gyakrabban tapasztalta.
Danielle ezzel szemben bájos volt, mint mindig. A beszédtémák
változatosak voltak: suli, Facebook, sport, tévéműsorok, zenekarok.
Gracie önkéntelenül is grimaszolt, ahogy Justin és Danielle egyre
több közös vonást fedezett fel. Amikor a nővére közölte, hogy
elváltak a szülei, Justin csodálkozva felelte:
– Basszus, az enyémek is!
A fiú jóképű, izmos, de felszínes, gondolta Gracie. Pontosan
Danielle zsánere. Talán jobb lenne figyelmeztetni Justint, mielőtt túl
késő lenne. De úgy gondolta, a fiú nem is akarja tudni, milyen is a
nővére, és hogyan gyűjtött be, majd ejtett olyan fiúkat, mint ő. Talán
nem is érdekelné, gondolta Gracie. Nem valószínű, hogy komoly
kapcsolat reményében jött el egy ilyen túrára, nem igaz?
Minél tovább bámult a tűzbe, annál érdekesebbnek találta. Nem
úgy, mint a nővére és Justin beszélgetését.
– Szóval, egész nyáron apádnál vagytok? – kérdezte a fiú
Danielle-t.
– Úgy valahogy – mondta a nővére olyan halkan, hogy csak
Justin, és sajnos Gracie, hallja. – Apám már évek óta be volt sózva,
hogy jöjjünk el erre a túrára. Azt hiszem, valamilyen közös
programot akart a lányaival, hogy közelebb kerülhessünk
egymáshoz.
– Nálunk is ugyanez a helyzet – felelte Justin. – Walt a
mostohaapám. Azt hiszi, életre szóló barátok leszünk ezután. Nála a
műlegyes horgászat szinte már vallás, meg ilyenek. De oké, nincs
ellene kifogásom, csak Walt egy kicsit öreg, érted… Szóval, nem
tudom…
– És az igazi apád? Ő milyen? – érdeklődött Danielle közelebb
hajolva a fiúhoz. – Tartod vele a kapcsolatot?
Justin egy kicsit elgondolkodott, aztán megrázta a fejét.
– Nincs vele baj, zsaru. Nehéz rajta kiigazodni. Néha tök jó arc,
néha meg igazi seggfej.
Danielle úgy tett, mintha ez lenne a legviccesebb dolog, amit
valaha hallott. A szája elé kapta a kezét, majd hátrahajolva nevetett,
közben persze gondosan megfogta Justin combját, mintha csak az
egyensúlyát akarná megtartani.
– Most Montanában él, de fel szokott hívni, meg ilyenek. Soha
nem tudja, mit mondjon, ahogy én se. Küld ezt-azt, horgászbotot,
számítógépes játékokat, CD-ket, csupa olyasmit, amiről úgy
gondolja, tetszeni fog. De néha elfelejti levenni róluk a cédulát,
úgyhogy kapok mondjuk egy walkie-talkie-t, a seriffhivatal
„bizonyíték” címkéjével, vagy ilyesmi – tette hozzá Justin halkabban,
és ő is közelebb hajolt a lányhoz.
Danielle visítva nevetett. Gracie megpróbálta kizárni.
Pár perc múlva Danielle megbökte a húgát, aki majdnem leesett a
farönkről. Justin felnevetett.
– Mi van? – kérdezte Gracie.
– Hozzád beszéltem – felelte a nővére halkan, hogy mások ne
hallják.
– Azt hittem, Jasonnel beszélgetsz.
– Justinnak hívják – javította ki Danielle. – Úgy is volt. Elmeséltem
neki, mi történt délután odafent, és mondtam, hogy te tanúsíthatsz
mindent.
Gracie a fiúra pillantott. Mindhármuk arcát megvilágították a
lángok. Justin tényleg jóképű volt, de ahogy a szemében megcsillant
a fény, az arca valahogy furcsán ijesztőnek tűnt. Azon tűnődött,
vajon ő volt az? Aztán elhessegette a gondolatot, hiszen Justin
akkor épp Walttal horgászott.
A fiú odahajolt hozzá, de közben a kezét Danielle térdén
nyugtatta, aki ezt szemmel láthatóan nem vette zokon.
– Szóval szerintetek az a Wilson nevű pasas volt? – suttogta.
– Nem tudom, de azt észrevettem, hogy ma este mokaszin van
rajta, így nem látjuk a csizmáját.
Justin épp oda akart fordulni a férfi felé, hogy meggyőződjön
erről, ám Danielle a két tenyerébe fogta a fiú arcát, és gyorsan
odasúgta neki:
– Ne nézz oda, te buta! Akkor észreveszi, hogy gyanakszunk rá!
Aztán felállt.
– Tartsd szemmel, nekem pisilnem kell.
– Megint? – kérdezte Gracie.
Danielle összehúzta a szemét, és így felelt:
– Most nem megyek fel ahhoz a hülye vécéhez. Mindjárt jövök.
Ne próbáld lenyúlni Justint! Nem mintha tudnád…
Miután elment, Gracie és a fiú kényelmetlenül üldögélt tovább.
Legalábbis ő így érezte.
– A nővéred kedvesnek tűnik – szólalt meg Justin.
– Nem az.
Justin nevetett.
– Vagyis azt akarom mondani, hogy lehetne kedves, ha egy kicsit
próbálkozna.
– Arra ne nagyon számíts – figyelmeztette Gracie. – Ismerem.
– Mindenkiben van valami jó, Gracie.
A lány ránézett, hogy lássa, komolyan beszél-e. Komolyan
mondta.
– Én mindig a legjobbat várom az emberektől. Szerintem, ha így
állsz hozzá, legtöbbször jól alakulnak a dolgok. Én csak úgy
megyek, mindenből a legjobbat akarom kihozni, és a jó dolgok csak
úgy megtörténnek velem. Ez a titkom.
– Miért mondod el nekem a titkodat? – kérdezte Gracie. Igazából
hízelgett neki a fiú őszintesége. Úgy gondolta, hogy egy ilyen
jóképű, izmos fiú, mint Justin, minden esetben megközelíthetetlen.
Túlságosan is jól néz ki, túlságosan magabiztos, és túlságosan
menő.
– Bárkinek elmondom, akit érdekel – mondta halkan Justin. –
Csak azt nem értem, miért nem csinálja ezt mindenki. Mármint, hogy
a legjobbat keresi. Pedig nem nehéz, és az élet is sokkal könnyebb
így.
Gracie csak bámult rá. Ez túl szép, hogy igaz legyen. Az ösztönei
azt súgták, hogy ne bízzon a fiúban.
– Ez szerintem jó dolog – motyogta a cipőjét nézve.
– Hát persze! Elfogadod magad, és a jót keresed másokban.
Nem olyan bonyolult.
– Bennem is látsz valami jót? – kérdezte hirtelen a fiút.
Justin elmosolyodott. Még a mosolya is szép volt.
– Hát persze! Szerintem te vigyázol a nővéredre és a papádra is,
azt hiszem.
– És akkor ki vigyáz rám?
– Majd én, ha akarod – mondta a fiú őszintén.
Gracie megrázta a fejét. Még soha nem találkozott senkivel, aki
ilyen jól érezte magát a bőrében. Furcsállotta a dolgot. Biztos van
benne valami más is. Egy sötét oldal. De amikor a fiú nyílt arcára és
arra a csodálatosan őszinte mosolyra tekintett, nem látott semmi
mást. Senki sem lehet ennyire jó. Lehet, hogy szociopata. Aztán
azonnal el is szégyellte magát a gondolat miatt.
– Látod, hogy működik? – kérdezte Justin, mintha a
gondolataiban olvasott volna.
Gracie nagyon megörült, amikor a nővére hirtelen feltűnt a tűz
mellett, és újra a kezébe fogta Justin arcát, mielőtt leült volna.
A fiú nem húzódott el, sőt, kedvesen mosolygott Daniellere.
Tetszett neki a dolog. Gracie megint vágott egy grimaszt, és a tűz
felé fordult.
– Hé, nézd csak a tavat! – mondta a fiú Danielle-nek. – Látod, mi
történik ott?
– Mi? – kérdezte a lány.
– Feljöttek a halak.
Gracie odanézett, ahova Justin kinyújtott karral mutatott. A hold
kékes színnel világította meg a tó nyugodt tükrét, és valóban apró
buborékok tűntek fel mindenütt, mintha esne az eső.
– Lemegyünk a partra? Hátha kifogunk egyet!
Danielle villámgyorsan felállt, Gracie elé lépett, és elfogta előle a
tűz melegét és fényét. Gracie úgy érezte, a sötétségbe taszították. Ő
is fel akart állni, de Danielle a vállára tette a kezét és lenyomta.
Aztán gyorsan hátrafordult, és a húga füléhez hajolva azt mondta:
– Te nem!
Justin kacsintott és megkérdezte Gracie-t:
– Te nem akarsz jönni?
Danielle válaszolt helyette.
– Nem, nem akar.
Nem érdemli meg őt, gondolta Gracie.
Miután elmentek, Gracie azt fontolgatta, hogy megkéri Dakotát,
segítsen megkeresni azt a kígyót. Szerette volna beletenni a nővére
hálózsákjába.
 
Most, hogy egyedül maradt, fázósan karolta át magát. Nagyon
későnek tűnt, pedig még tíz óra sem volt. Az égen millió csillag
ragyogott, olyanok is, amelyek létezéséről Gracie nem is tudott. A
tűzön és a tündöklő égbolton kívül minden teljesen sötét volt, amitől
Gracie még soha nem érezte magát ennyire aprónak.
A tábortűz volt az a középpont, ami mindenkit odavonzott. Amikor
a tűz kezdett kialudni, Dakota vagy Jed abbahagyta a mosogatást,
és rádobott még egy hasábot.
Gracie megfigyelte a többieket, de nem bámult senkit feltűnően.
Glode-ék voltak tőle a legtávolabb, a tűz túloldalán. Nem
vegyültek el a többiek között. Tristan Glode egy hatalmas, fekete
szivart szívott, a parázs táncolt a sötétben. Donna is a tűzbe bámult,
mintha kómába esett volna. Gracie úgy érezte, hogy bár magukban
voltak, valójában egymással sem érintkeztek. Mintha fal lett volna
közöttük, pedig alig egy méterre ültek egymástól. Milyen szomorú
ez, gondolta.
A Wall Street-i mókamesterek közül kettő, Tony D’Amato és Drey
Russell botokat farigcsáltak, és jókat nevettek közben. A
csizmájukon apró, világos színű forgácskupacok gyűltek össze, a
zsebkésük pengéje megvillant a tűz fényében.
 – Egy évvel ezelőtt – kezdte D’Amato monoton, szomorú hangon
– a légkondis bungalómból néztem a tengert a Kaliforniai-öbölben.
Most meg itt ülök egy rönkön, és egy botot farigcsálva fagyoskodok
a hegy lábánál.
– Te fafaragó! – kántálta Russell.
– Fafaragó vagyok, farigcsálok, amit tudok! – énekelte D’Amato.
– Te fafaragó…
– Faragok magamnak egy csónakot, és elhajózom innen, vissza
Kaliforniába…
– A fafaragó ember, akit nem rémisztenek meg a kígyók! –
nevetett Russell, majd kacagva összeborultak. Szerencsére a
késeiket maguk elé tartották.
– Srácok, kínosan érzem magam miattatok! – szólt oda nekik
Knox a konyha mellől.
Gracie azon kapta magát, hogy irigykedve bámulja őket. Knox
észrevette, mosolygott, és azt kérdezte:
– Furcsának találsz minket?
A lány zavarba jött.
– Még soha nem találkoztam New York-iakkal. Olvastam róluk,
hallottam is róluk, ott vannak a tévéműsorokban, de…
D’Amato felnevetett.
– De élőben még soha nem találkoztál eggyel sem! Most úgy
érzem magam, mint egy különleges állatkerti faj!
– Elnézést! – mondta Gracie maga elé nézve. Csak pontosan
olyanok voltak, amilyennek ábrázolják őket, és a lány mindig is azt
hitte, nem létezik, hogy a valóságban is ilyenek legyenek.
Gyorsbeszédűek, energikusak, színes bőrűek is vannak köztük.
Mintha egy tévéműsor New York-i szereplőit alakítanák,
forgatókönyv szerint. Ezt persze nem mondta ki hangosan.
 
Jobbra Gracie apja üldögélt egy nagy sziklán Rachel Mina
mellett, aki ölében a tányérjával a fűben foglalt helyet, és épp
befejezte a vacsoráját. A nő türelmesen megvárta, amíg mindenki
más megkapja a hússzeletét, utána következett ő: serpenyőben sült
halat, babot és kukoricát tettek a tányérjára. Gracie értékelte, hogy
Rachel nem csinált nagy ügyet abból, hogy nem eszik húst.
Egyszerűen kivárta a sorát. A lánynak sok vegetáriánus barátja volt,
akik folyton arról locsogtak az iskolai ebédlőben, mit esznek, és mit
nem. Tanulhattak volna Rachel Minától. A nő evőeszközei finoman,
elegánsan kocogtak a tányéron, és Gracie remélte, hogy egyszer ő
is ilyen nőiesen és kecsesen tud majd enni, mint ő.
Egyszer csak az apja lenyúlt Rachel tányérjáról egy kis darab
halat, és bekapta. Nyilván azt hitte, hogy senki nem figyel. A nő
odanézett, de egyáltalán nem tiltakozott, csak rámosolygott. Az apja
felvonta a szemöldökét, mintha azt mondta volna, hogy „Nahát, ez
egész finom!” Rachel visszafordult, és megette a maradékot.
Az egész gyorsan és szó nélkül történt. De Gracie megkövülten
bámulta őket, mintha villámcsapás érte volna.
Ismerik egymást, gondolta. Volt a jelenetben valami intimitás,
mintha nem először fordult volna elő, és ez a közös viccükké vált
volna.
Ismerik egymást. Ráadásul elég jól.
Gracie úgy érezte, hátba támadták. Könnyezni kezdett, ezért
gyorsan behunyta a szemét.
Amikor újra felnézett, Wilsont pillantotta meg, aki váratlanul ott
termett előtte. A sátrak felől jöhetett. Csak állt és bámult Gracie-re,
arcát a tűz kísérteties fényei világították meg.
– Maga meg mit akar? – kérdezte Gracie egy kicsit túl hangosan.
A tűz körül ülők hirtelen abbahagyták a beszélgetést. Mindenki
mozdulatlanul nézett rájuk. Jed és Dakota még a mosogatással volt
elfoglalva, de ők is kihajoltak a konyhapult mögül, és megállt a
kezükben a törlőruha.
– Jóságos ég, kislány! – kiáltott fel Wilson. – Neked meg mi
bajod?
A férfi felemelt kézzel nézett a többiekre.
– Én csak idejöttem, hogy egy kicsit megmelegedjek. Nem
csináltam semmit!
Mindenki hallgatott. Eltelt néhány másodperc, és Gracie örült,
hogy a sötétben senki sem látja, mennyire elpirul. A felsője ujjával
dühösen letörölte a könnyeit.
Az apja odaszólt neki:
– Gracie, minden rendben?
 A lány felállt, de nem nézett rá.
– Lefekszem – közölte, majd elindult a sátrak felé.
Nem várta meg, amíg a tűz fénye után hozzászokik a szeme a
teljes sötétséghez, ezért megbotlott egy kiálló gyökérben vagy kőben
és elesett. Karját kitárva arccal előre zuhant.
D’Amato, vagy Russel, talán Jed felröhögött. Valaki rászólt:
– Higgadj le, ez bunkóság!
– Bocs.
Gracie füvet és apró leveleket köpködve igyekezett gyorsan talpra
állni, és botorkált tovább a sátrak felé. D’Amato odakiáltott neki:
– Sajnálom, drága, nem akartalak kinevetni! Gyere vissza
közénk!
Aztán az apja is megszólalt:
– Gracie, mi a baj? Jól vagy? Gracie!
Nem állt meg, elszántan haladt a sátrak felé. Hirtelen nem tudta,
melyik az övé, mind egyformák voltak. Kilenc könnyű, kupolás sátor
állt a tisztáson, és a holdfényben úgy néztek ki, mintha hatalmas
tollpárnák lennének.
– Gracie! – termett ott az apja, és megfogta a kezét.
Gracie elhúzódott tőle. A harmadik lesz, gondolta. Felülről a
harmadik sátor.
A férfi újra megfogta Gracie karját.
– Édesem…
A lány szembefordult vele.
– És mikor akartad elmondani nekünk? – kérdezte vádlón.
A hangja kis híján sírásba fulladt.
– Hát ezért hoztál magaddal minket? Hogy együtt lehess a titkos
barátnőddel?
Az apja dermedten nézte. Gracie a holdfényben látta, milyen
ostoba arcot vág. Mozgott a szája, de hang nem jött ki rajta. Végül
halkan így szólt:
– Gracie… én tényleg…
A lány csak azt fogta fel, hogy az apja nem is tagadja.
– Hagyj engem békén! – mondta mérgesen, és bevetette magát a
sátor nyitott ajtaján. Odabent nem sok hely volt, de a hálózsákok
felfogták a zuhanás erejét. Megfordult és behúzta a cipzárt. Az apja
úgy állt ott, mint egy idióta, feje körül millió csillag ragyogott, és
kereste a megfelelő szavakat. Már ha voltak ilyenek.
– Menj innen! – mondta Gracie. – Ez életem legrosszabb
kicseszett túrája!
A sátorból még hallotta az apját. Öt percig állt ott, és nagyokat
sóhajtott. Aztán szomorúan azt mondta:
– Vártam a megfelelő alkalomra, hogy beszéljek veletek. Tényleg,
kicsim!
Gracie nem válaszolt.
Végül az apja megfordult, és visszament a tábortűzhöz.
 
Egy óra múlva Gracie közeledő lépések zaját hallotta, és
kinyitotta a szemét. Remélte, hogy nem az apja jött vissza, de ha
mégis, elhatározta, hogy alvást színlel.
Valaki lehúzta a cipzárt, és Gracie ijedten ült fel.
Danielle volt az.
– Ó, istenem, szeretem!
Gracie visszahanyatlott a párnájára.
– Annyira aranyos, hogy megzabálom! Megpróbált segíteni, hogy
a horgászbot elérjen a halakig, de amikor átölelt, nem tudtam olyan
messzire bedobni a botot. Istenem, olyan szexi, imádom!
– Megfordult a fejedben egy pillanatig is, hogy talán alszom?
Danielle elgondolkodott.
– Nem.
Aztán folytatta.
– Amikor elbúcsúztunk, adott egy puszit. Csak egy apró puszit,
semmi különös, és azt mondta, hogy folytatás következik. Hát nem
szuper? Olyan király! Fantasztikusan érzem magam!
Gracie elfordult tőle.
– Mi bajod? – kérdezte Danielle.
A lány mesélt az apjukról és Rachel Mináról.
– Csak viccelsz – mondta végül Danielle.
– Nem, nem viccelek.
Danielle megrázta a fejét.
– Ez valahogy nem stimmel.
Gracie már épp egyet akart érteni vele, amikor a nővére folytatta:
 – Az a nő klasszisokkal jobb apánál. Mit lát benne?
A sötétben Gracie a tenyerébe temette az arcát és felnyögött.
– Még mindig ott ülnek a tűz körül – közölte Danielle visszanyerve
magabiztosságát, és félresöpörte a hírt. – Kivéve Justint, aki bement
a sátrába. Hú, vajon mit csinálhat most ott egyedül? – nevetgélt.
Gracie csak hallgatott.
– Láttam, hogy az egyik Wall Street-i pasas kinyitott egy üveg
valamit. Szerintem körbeadják az üveget és sztorizgatnak.
Remélem, nem maradnak fent sokáig, és nem lesznek túl hangosak.
Elvégre aludnunk is kell.
– Gondolod? – kérdezte Gracie.
– Ja, holnap nagy nap lesz! – mondta Danielle, miközben kibújt a
ruhájából, és felvett egy könnyű anyagból készült melegítőt. –
Nekem legalábbis nagy napom lesz.
– És persze ez a legfontosabb – morogta Gracie.
– Ez most szarkazmus akart lenni?
– Soha!
– Ne csináld! – mondta Danielle, miközben belebújt a
hálózsákjába, és felhúzta a cipzárt. – Unalmas.
– Justin túl szép, hogy igaz legyen – jegyezte meg Gracie.
– Ugye, milyen klassz srác?
Gracie úgy gondolta, ha folytatja a beszélgetést, annak csak
veszekedés lehet a vége.
– Jó éjszakát! – mondta inkább.
– Jó éjt, Gracie!
 
Órákig feküdt a sötétben, és gondolkodott. Időnként nevetés és
kurjantás hallatszott a tábortűz felől. Danielle egyre hangosabban
szuszogott, az igazak álmát aludta. Mégis csak meg kellett volna
szereznie azt a kígyót Dakotától, gondolta Gracie.
Még soha nem gyűlölte így az apját.
 17
 
– Kezd látszani némi összefüggés az esetek között – közölte
Larry.
Cody érezte, hogy megfeszülnek az izmai. Felállt.
– Úgy érted, az elkövetés módján kívül van más hasonlóság is?
– Aha.
– Hol vagy most?
– Az irodában. Engedély nélküli túlóra, szokás szerint.
– Jól van – mondta Cody. Összeszedte és a hóna alá csapta a
mappákat, miközben a telefont a másik kezében tartotta. Elnyomta a
cigarettáját, zsebre vágta a szobakártyát, és kilépett a folyosóra. –
Egy szállóban vagyok, láttam a földszinten egy számítógépes sarkot.
Lemegyek és bekapcsolom az egyik gépet, hogy mindketten online
legyünk.
– Akarod, hogy visszahívjalak?
– Szó sem lehet róla – felelte gyorsan Cody. – Egész este vártam
a hívásodat. Ne aggódj, tudok egyszerre gyalogolni és beszélni.
A folyosón félhomály volt, és Cody a szőnyeggel borított padlón
lépkedve elindult a kanyargós lépcső felé. A földszintről beszélgetés
és nevetgélés hallatszott.
Lement a lépcsőn. A recepciós biccentett neki. Válaszul ő is
bólintott, és a számítógépes helyiség csukott ajtaja felé mutatott. A
recepciós intett, hogy nyugodtan bemehet, ha akar. Cody az ablak
melletti géphez ült, ahonnan rálátott az előcsarnokra. Odakint jól
öltözött férfiak és nők ácsorogtak hosszú sorban a bárpultnál. A nők
elegáns ruhákba bújtak, a férfiak öltönyt viseltek nyakkendő nélkül. A
montanaiaktól ennél nagyobb eleganciát nem lehetett elvárni. A
társaság fiatalnak és elitnek tűnt, szakemberek lehettek egy koncert
vagy alapítványi bál után. Általában az efféle embereket igyekezte
leginkább elkerülni.
– Szóval, mi a kapcsolat? – kérdezte Larryt, miután letette a
mappákat a gép mellé.
– Mielőtt elárulom, tudnod kell, hogy jelenleg az egész csupán
spekuláció.
– Hát persze – sóhajtott Cody.
 – És csak én mondom ezt. Nincs más az ügyön, és senki nem
erősítheti vagy cáfolhatja meg, amit mondok.
– Igen, Larry – vágott közbe türelmetlenül.
– Hadd mondjam el az elejétől kezdve – mondta Larry. – Van
nálad toll?
– Persze – felelte Cody, bekapcsolta a gépet, és várta, hogy
felálljon a rendszer. Aztán kinyitotta az egyik mappát, hogy a fedőlap
belsejére jegyzeteljen.
– Először is – kezdte Larry –, a mi ügyünkben nincs semmi
újdonság. A gyújtogatással foglalkozó szakértő még vizsgálja a
leégett ház romjait, de eddig mindent igazoltak, amire gondoltunk.
Ma beszéltem az egyikükkel, aki azt mondta, nincs nyoma
semmilyen gyúlékony anyagnak, ami tovább erősíti a baleset
lehetőségét, de nekem valahogy ez nem elég meggyőző. Először is,
a ház elég régi, minden száraz volt benne, ráadásul rönkfából épült.
Az ilyen épületek úgy lobbannak lángra, mint egy doboz gyufa,
különösen, ha alkoholt öntenek a padlóra rásegítésképpen. A
szakértő azt mondta, a tűz a nyitott kályhától kiindulva a szokásos
módon terjedt át a szobára.
– Találtak valami mást is a technikusok? Hajat, szövetet, bármit?
– Nem, semmit. Úgy néz ki, bárki is tette, szó szerint semmilyen
nyomot nem hagyott. De még valószínűbb, hogy az egész estét a
nappaliban töltötte, és nem ment át a konyhába. A hálószobában
van még néhány látens ujjlenyomat, de még nincs találat rá.
– A fenébe! – káromkodott Cody. – Szólj, ha bármit megtudsz
ezzel kapcsolatban!
– Oké. Szerintem a rosszfiú nagyon is jól tudta, hogy az a legjobb
módja a nyomok eltüntetésének, ha mindent felgyújt maga körül,
miután végzett.
Cody bólintott.
– Egyetértek. Ez több dolgot is megerősít. A tűz nemcsak
elpusztította a rejtett bizonyítékokat, de azt is bizonyítja, hogy nem
lehetett öngyilkosság.
– Apropó, a másik három áldozat, akikre rátaláltam, mind az
elmúlt egy hónapban haltak meg. Lehet, hogy többen is lesznek,
akár olyanok is, akiket más módszerrel gyilkoltak meg, de nekünk
egyelőre ebben a rendszerben kell mozognunk, nem igaz?
Cody bólintott, mintha Larry látná. Hallotta, hogy a társa papírok
között keresgél.
– Az első a hatvanhárom éves William Geraghty volt, a virginiai
Falls Churchből. A rendőrségi jelentés szerint a demokraták politikai
tanácsadója volt. Három és fél hete találtak rá a tengerparti
házában. A nyaraló leégett, a holttest a romok alatt hevert. A
rendőrség kezdetben balesetnek tartotta, de aztán pár nappal
később előkerült egy szemtanú, aki azt állította, hogy látott egy
kocsit elhajtani a helyről nem sokkal azután, hogy bejelentették a
tüzet. A járművet vagy a vezetőjét nem nagyon tudta leírni, de
miután a ház egy zsákutcában állt, és késő éjszaka volt, egy kocsi
mindenképpen gyanúsnak tűnt. Geraghty boncolása hasonló
eredményt hozott: erős ütés nyomai a fejen, a tüdőben nincs füst. A
helyi zsaruk lehetségesnek tartják az öngyilkosságot, de nem zárták
le az ügyet. Beszéltem a Falls Church-i nyomozók vezetőjével, aki
gyakorlatilag azt mondta, hogy nincs előrelépés, semmilyen új
nyomra nem bukkantak azóta.
– Ismerősnek tűnik – jegyezte meg Cody.
– Igen, de ebben az esetben a tűz mindent elpusztított. Nem esett
az eső, ami eloltotta volna. Ez egyben azt is jelenti, hogy biztosan
nincs se hajszál, se DNS, semmi.
Miközben Larry beszélt, Cody beírta a keresőbe William Geraghty
nevét. A találatok között volt a halálhíre a helyi lapban, valamint
korábbiak, melyek a politikai szerepvállalásáról szóltak. Cody úgy
döntött, majd akkor olvassa át őket, amikor Larry végzett.
– Mit tudunk róla a munkáján és a halála körülményein kívül? –
kérdezte.
– Mindjárt rátérek, de hadd csináljam a magam módján.
Cody jól ismerte Larryt, és tudta, hogy nem szabad siettetni.
– A második áldozat, akit a VEBEP adatbázisban találtam, Gary
Shulze, ötvenkilenc éves, minneapolisi férfi. Két héttel ezelőtt történt.
Irodalomprofesszor volt a Minnesotai Egyetemen. A holttestre
szintén a házában találtak rá, az állam északkeleti csücskében, nem
messze egy Deep River nevű helytől, a Winnibigoshish-tónál.
Minden ugyanaz. Leégett ház, holttest a romok alatt, fejsérülések. A
különbség csak az, hogy a szokásos fejsérülések mellett találtak egy
mély sebet is a koponyáján, amit feltehetően valamilyen szúrás
okozott. A sebet eleinte a lehulló üvegszilánkokkal magyarázták,
amelyeket a rázuhanó gerendák még mélyebbre tolhattak, de a
halottkém nem zárta ki annak a lehetőségét sem, hogy egy
késszúrás okozta. A helyiek persze itt is azt gondolták, hogy baleset
vagy öngyilkosság történt, de Shulze felesége, Pat meggyőzte őket,
hogy a férje nemrégiben szabadult meg a káros szenvedélyeitől, és
tiszta lapot kezdett. Azt is elmondta, hogy szeretett élni, ezért
teljesen kizártnak tartja, hogy öngyilkos lett. Persze, a hozzátartozók
gyakran mondanak ilyesmit, de a nyomozó szerint a nő olyan
meggyőző volt, hogy a kételyeik ellenére nem zárták le az ügyet.
Cody megnyitott a böngészőben egy másik ablakot, és beírta a
keresőbe Gary Shulze nevét is. A férfi több irodalmi szervezet tagja
volt, és az egyetem oktatói között is ott volt a neve. Haláláról a
minneapolisi helyi lapok is beszámoltak.
– A helyszín itt is teljesen kiégett, ahogy Geraghtynál – folytatta
Larry. – Semmilyen nyomot nem találtak, minden a baleset gyanúját
erősítette meg.
Larry felsóhajtott.
– Az utolsó áldozatról már tudunk, az ő halála történt legközelebb
Hank Winterséhez mind térben, mind időben.
– Karen Anthony – szólt közbe Cody.
– Bizony, ő – helyeselt Larry. – Negyvenhat éves, Jackson Hole-
ban és Boise-ban lakott, kórházi tanácsadóként dolgozott. Ő egy
kicsit más tészta, mert a jacksoni háza egy régi történelmi épület,
amit ő újított fel. Geraghtyéhoz hasonlóan ez a ház is eléggé
elhagyatott helyen állt, és csak egy földúton lehetett megközelíteni
az erdőn át. Az egyik szomszéd látott egy járművet a közös útjukon
körülbelül fél órával azelőtt, hogy észrevette a dombtetőn felcsapó
lángokat és kihívta a tűzoltókat. A megyei seriff azt mondta, hogy
megtudtak valamit a járműről is: sötétkék vagy fekete SUV, egyedül
ült benne valaki, és másik állambeli volt a rendszámtáblája, de a
szemtanú azt nem tudta megmondani, melyik lehetett.
 – Ez nem sokat segít – jegyezte meg Cody. – Wyomingban annyi
eséllyel találsz meg egy SUV-t, mint szeméttelepen egy konkrét
legyet: tele van velük minden.
– Tudom – felelte Larry.
– Szóval, van három áldozatunk, akik nagyjából hasonló módon
haltak meg, és leégett az otthonuk, mielőtt a tűzoltók kiérkeztek
volna – foglalta össze a hallottakat Cody, miközben nyitott egy újabb
ablakot, és begépelte a keresőbe Karen Anthony nevét is. – Mind
nagyjából középkorú, diplomás emberek. Akik egyedül voltak. Ezek
nyilvánvalóan fontos hasonlóságok, de nemigen lehet rájuk építeni
semmit.
– Pontosan – erősítette meg Larry. – Fél napot töltöttem azzal,
hogy elolvassam, majd újra elolvassam a rendőrségi jelentéseket.
Megpróbáltam valami kapcsolatot keresni a nyilvánvalókon kívül, és
próbáltam kötni őket Hank Wintershez.
– És? – kérdezte Cody.
– Semmi – felelte Larry. – A zsaruk, akikkel beszéltem, szintén
nem tudtak semmivel előállni. Amikor elmondtam nekik a többi
esetet, meglepődtek, hogy voltak hasonló ügyek. Úgy látszik, eddig
senki sem vette észre a hasonlóságokat, még az FBI sem. Na,
gondoltam, szerencsét próbálok, és felhívtam Geraghty feleségét
Falls Churchben. Elmondtam neki, ki vagyok és milyen ügyben
nyomozok. Tudod, hogy szokott ez lenni, kezét-lábát törte, hogy
segíthessen. Gondolom, nem sokkal a tűzvész után nem hallott
semmit az ügyről, mert a helyi zsaruk nem is tudtak mit mondani.
Szóval nagyon izgatott lett, amikor megtudta, hogy dolgozom az
ügyön.
Cody megint bólintott.
– Aha – mondta, hogy Larry tudja, figyel rá.
– A szokásos dolgokat kérdeztem. Voltak-e ellenségei, korábbi
házasságai, üzleti problémák vagy riválisok, anyagi gondok, satöbbi,
satöbbi.
– Ühüm.
– Amit elmondott, az túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. A nő
meséje szerint volt néhány nehéz időszak a házasságukban, de
Geraghty összeszedte magát az utóbbi években, és minden
csodálatos lett. Azt mondta, az volt a legrosszabb az egészben,
hogy minden olyan jól ment, amikor a dolog történt.
Cody valami furcsát érzett a mellkasában.
– Shulze felesége nem ugyanezt mondta?
– Ez nekem is feltűnt – mondta Larry. – Úgyhogy tovább
kérdezgettem Geraghty feleségét. Először egy kicsit vonakodott, de
végül előállt a farbával. Geraghty sokáig keményen piált. Főleg a
szórakozásnak élt, és sokat volt úton a többi politikussal együtt.
Megjegyzem volt egy olyan érzésem, hogy verte a feleségét, amikor
be volt nyomva. De a nő azt mondta, hogy miután ittas vezetésért
megbüntették, jelentkezett egy tizenkét lépcsős programba. Teljesen
leszokott az italról, és az asszony szerint az elmúlt két és fél évben
színjózan volt.
– Akkor felhívtam Pat Shulzét – folytatta Larry. – Egy idő után
ugyanazt a történetet hallottam. Shulze három évvel ezelőtt ment
rehabilitációra, mert az egyetem kényszerítette rá, és a program
használt. A felesége azt mondta, visszakapta azt az embert, akihez
annak idején feleségül ment. Épp könyvet írt a gyógyulásáról, és azt
hiszem, előadásokat is tartott különböző egyetemi körökben szerte
az országban. Még egy weboldalt is működtetett, ahol a
gyógyulással kapcsolatos kérdéseket válaszolta meg.
– A fene vigye el! És mi a helyzet Karen Anthonyval?
– Felhívtam a nővérét Omahában. Ugyanez a történet. A nő
elmondása szerint Karen keményen ivott egészen öt évvel ezelőttig,
amikor megtalálta Jézust és az AA klubot. Szóval, úgy néz ki, a
pasasunk volt alkoholistákat vesz célba.
– Jézus Krisztus! – nyögte Cody Hankre gondolva. – Ez nem
lehet! Csak hogy tudd, nincs olyan, hogy volt alkoholista. De erről
még beszélhetünk később.
– Jaja, vágom – felelte Larry.
– Próbálom megérteni az egészet. Adva van egy pasas, aki sokat
utazik az országban, és találkozót szervez gyógyulófélben lévő
alkoholistákkal, aztán rájuk tör az otthonukban. Látom a mintát, de
az indítékot nem.
– Én sem – ismerte el Larry. – Töröm rajta a fejem. Ki akarna
olyanokra vadászni, akik rendbe tették az életüket? Mi értelme lenne
ilyesminek?
Cody morgott valamit arról, hogy fogalma sincs, aztán eszébe
jutott valami.
– Larry! Talált bármelyik helyi zsaru Virginiában, Minnesotában
vagy Wyomingban AA érméket a helyszíneken?
Hallotta, hogy Larry lapozgat a papírjai között.
– Sehol sem említik. De ez nem jelent semmi biztosat. Nem
listáztak ki minden tárgyat, amit találtak a romok között. Indokolatlan
volt.
– Hacsak a rosszfiú el nem vitte magával az érméket, ahogy
Hank esetében. Ha így volt, akkor a helyi zsaruknak nem volt semmi
okuk rá, hogy behozzák az alkoholista vonalat a képbe. Basszus, hát
mi se indultunk volna el abba az irányba, ha történetesen nem
ismerem Hanket, és nem tudom róla, hogy mindenhova magával
vitte azokat az érméket.
– A francba, erre nem is gondoltam! – mondta Larry. –
Megkérdezhettem volna a nyomozókat.
– Tudd meg! – mondta Cody.
– Holnap lesz a napja. De még mindig nem tudjuk, honnan
ismerte egyáltalán a fickó ezeket az embereket.
– Azt nem tudom. De lehet, hogy valami rosszat tettek vele, még
mielőtt jó útra tértek volna. Talán, nem tudom – tűnődött hangosan
Cody. – Nem tudok semmilyen értelmes ötlettel előállni. Legalábbis
addig nem, amíg meg nem tudjuk, hogy az áldozatok ismerték-e
egymást, vagy megfordultak-e valaha ugyanazon a helyen.
Larry helyeselt.
– Négy különböző helyszínünk van több ezer kilométerre
egymástól. Négy különböző foglalkozású áldozat. Nem látom, ezek
hol keresztezik egymás.
– Hát, ehhez kell majd egy kis rendőri kutatómunka. Mozgósítani
tudod az érintett államokban a zsarukat?
– Néhányat igen – felelte Larry halkabban. – De tudod, hogy
megy ez. Nekik is a nyakukig ér a szar. Mind azt fogják mondani,
hogy segítenek, de egyiknek sem ez lesz az elsődleges. És nem is
hibáztatom őket ezért. Én is ugyanezt csinálnám, ha megkérnének
ilyesmire. Biztos a sor végére tenném, és mennék a magam ügyei
után. Nem rohannék hanyatt-homlok, hogy találgatások után
nyomozgassak.
– Mi a helyzet a szövetségiekkel? – kérdezte Cody.
– Még be kell ugranom hozzájuk. Ami azt jelenti, hogy tisztáznom
kellett a dolgot a seriffel és Bodeannel. Szerencsére épp akkor
kérdeztem rá Tubmannél, amikor egy újabb összetűzése volt a
halottkémmel, aki egyébként bejelentette, hogy jövőre indul a
seriffválasztáson.
– Tubman érdeklődött utánam?
– Még nem. De Bodeannél nagyon felment a pumpa. Mindent
elmondtam neki, gondoltam, leszerelem vele, de nagyon pipa volt.
Azt mondta, ha hallok felőled, mondjam meg, hogy amilyen gyorsan
csak lehet, húzzál vissza.
Cody nagyot sóhajtott.
– Vettem.
– Nem lennék meglepve, ha ő is beszállna a seriff székéért folyó
harcba – jegyezte meg Larry. – Úgy tűnik, hirtelen próbálja jó
színben feltüntetni magát.
Cody gondolatai már máshol jártak.
– Larry, szerintem ez jó nyom, de nem látom, hogy összeállnának
a dolgok. Pedig gyorsan szükségem lenne rá.
– Ja, nekem is gyorsan szükségem lenne pár dologra. Például
fizetésemelésre meg egy kis hajra – válaszolta Larry.
– Bocs, át kell gondolnom ezt az egészet. Muszáj találnunk
kapcsolódási pontot az áldozatok között. Egy helyet vagy egy
személyt. Ha ez sikerült, utána mozgósíthatjuk a többi ügynökséget
vagy osztályt.
– Egyetértek. Csakhogy pont ez az első rész tűnik lehetetlennek
– felelte szomorúan Larry.
– Te meg tudod csinálni. Ha valaki, akkor te igen – mondta Cody.
– Ja. Tudom.
– Én holnap indulok Justin után. Bekapcsolom azt a műholdas
telefont. Ha bármi van, hívjuk egymást, oké?
Kis csend után Larry azt kérdezte:
– Szólsz a parkfelügyeletnek, hogy belépsz a szent
birodalmukba?
 – Uramisten, dehogyis!
– Cody…
– Ők csak elszúrnák. Nincs időm arra, hogy összevissza
ülésezzenek, és végigvigyék az ügyet a szolgálati úton. Meg kell
találnom a fiamat, és hűvösre kell tennem a rosszfiút.
Larry ingerülten támadt rá.
– Hányszor szeged még meg a szabályokat? Már követni se
tudom, annyi van a rovásodon!
– Nem érdekel – vonta meg a vállát Cody.
– Nézd, lehet, hogy téged nem érdekel, de én is bűnrészes
vagyok minden ostobaságban, amit művelsz! Szóval megpróbálom
menteni, ami menthető. Látom, hogy a seriffet teljesen lefoglalja
Skeeter, úgyhogy mondhatom neki azt, hogy már beszámoltam
mindenről, valószínűleg el fogja hinni. Nem fog észrevenni semmit.
Bodean viszont már más tészta. Azt még ki kell találnom, őt hogyan
kerüljük meg.
Cody helyeselt.
– És holnap felhívom az egyik haveromat, aki a parkfelügyeletnél
dolgozik. Rick Doerringnek hívják, tavaly ismerkedtem meg vele.
Cody megcsóválta a fejét, mert nem tetszett neki, ami
következett.
– Tavaly?
– Aha, emlékszel, amikor valaki telefonált Bozemanből, hogy egy
kis gép repül a Yellowstone felé? Az illető úgy látta, hogy a repülő
sérült, és nagyon alacsonyan száll a Park irányába.
Codynak halványan derengett valami. Emlékezett rá, hogy a
légügyi hatóság nem ismerte a gépet, és nem is jelentettek eltűnt
repülőt. Miután Larry és Bodean képviselte a seriffhivatalt egy
ügynökségek közötti belbiztonsági munkacsoportban, sürgősen
intézkedniük kellett, mert a szövetségi terület feletti ismeretlen
repülőgépekre igen érzékenyen reagáltak. Rick Doerring is benne
volt a munkacsoportban. A gépet soha nem találták meg, és senki
sem jelentette az eltűnését. Az ügy kis idő múlva feledésbe merült.
– Rick jó srác. Majdnem normális egy szövetségihez képest.
Titokban megbeszélhetem vele, és meglátjuk, mit mond.
 – Nem tudlak megakadályozni – felelte Cody. – De legalább
délutánig várj. Addigra már bent leszek a Parkban, ahol nem találtok
meg. Nem akarom, hogy segítsenek, hacsak nem a saját feltételeim
szerint teszik.
Larry ezzel nem értett egyet, de nem vitatkozott.
– Nézd a jó oldalát. A fiad feltehetően nem egy felgyógyulóban
lévő alkoholista.
Viccesnek szánta.
– Nem – felelte Cody. – De miért ment el a fickó erre a túrára? Mi
a célja? Vagy csak el akar rejtőzni a sok gyilkosság után? Akárhogy
is nézzük, a pasas elég kétségbeesett lehet mindazok után, amit tett.
Nem hiszem, hogy a közelében bárki is biztonságban lenne –
mondta végül, és megütögette a Jed McCarthy ügyfeleiről készült
mappát.
– Még nem tudjuk biztosan, hogy a résztvevők között van-e –
figyelmeztette Larry.
– Én tudom. Ne is emlékeztess rá, hány logikai lépést ugrottam
át.
– Szóval, hol vagy most? – kérdezte Larry.
– A Park közelében.
Mindketten hallgattak.
– Nem mondod meg, ugye?
– Nem.
– Nem bízol bennem?
– Larry, te vagy az egyetlen ember, akiben megbízom – felelte
Cody. – De minél kevesebbet tudsz, annál jobb mindkettőnknek.
Ahogy te is mondtad, bűnrészes vagy minden ostobaságban, amit
csak csinálok.
Larry felhorkant.
– Megértelek. De válaszolj nekem valamire, cowboy! Hogy a jó
istenbe fogod megtalálni ezt a csapatot a vadon kellős közepén?
– Van egy tervem – felelte Cody.
– Remélem, jó terv.
– Én is.
 
 Lezuhanyozott, a fürdőszoba padlóján hagyta a ruháit, és
meztelenül feküdt az ágyba. Az ébresztőórát 3:30-ra állította be,
aztán felhívta a recepcióst, és kért ébresztést is.
Tudta, hogy nem fog aludni. Képtelen volt. Larry információi ott
keringtek a mennyezeten, és ki-be jártak az agyában. Abban
reménykedett, hogy mindaz, amit tud, egyszer csak varázsütésre
összeáll egyetlen logikus folyammá, ő pedig megvilágosodva felül,
és minden válasz ott lesz a fejében.
De nem ez történt.
 
Hanem valami egészen más. Két óra múlva meghallotta, hogy
halkan nyikorog a folyosó padlója. Megfordult, és ránézett a digitális
kijelzőre. A piros számok hajnali 2:23-at mutattak.
Fura szagot érzett, azt hitte a saját lehelete az. De aztán
felismerte az öngyújtótöltő folyadék szúrós szagát.
Felkönyökölt, és az ajtó alatti vékony, sárga fénycsíkot figyelte.
Megdörzsölte a szemét, és megpróbálta meggyőzni magát, hogy
ami történik, az nem a képzelete műve. A sárga csíkban két láb
árnyéka jelent meg. Valaki állt az ajtaja előtt. Ekkor vette észre a
küszöb alatt beáramló folyadékot, amely szerteágazva közeledett az
ágya felé. Mintha egy karmos kéz akarta volna megkaparintani.
Aztán meghallotta, hogy valaki meggyújt egy gyufát.
 18
 
Jed McCarthynak tetszett a dolgok alakulása. A csoportlélektan
mesterének tartotta magát, és ismét bebizonyosodott, hogy igaza
van. És bár nem volt könnyű, megpróbált nem túlságosan
önelégültnek és beképzeltnek tűnni.
Vacsora után először vagy egy órát sztorizgattak, miután Ted
Sullivan visszajött a sátraktól. Volt valami összetűzése a kisebbik
lányával. A férfi visszaült Rachel Mina mellé a rönkre, és egy
pillanatra szomorúan összenéztek. Épp csak annyira, hogy Jed
tudja, mi a helyzet kettőjükkel. Sullivan lehajtott fejjel, két karját a
lába közé lógatva ült, mintha azt a szót kellene elmutogatnia
testbeszéddel, hogy lehangolt. Jed befejezte a konyha
rendberakását, majd feltűnően járkálni kezdett a tűz körül ülők
mögött. Mindenki elhallgatott, és figyelte, mit csinál. Jed átnyújtott
Sullivannek egy üveg Jim Beamet. Elvette az italt, és látszott rajta,
hogy meglepődik, de hálás is a gesztusért. Meghúzta az üveget,
amitől a szeme még jobban csillogott a tűz fényében. Aztán
megkínálta Rachel Minát is.
– Köszönöm, nem kérek.
A férfi vissza akarta adni Jednek a whiskey-s üveget, de az nem
fogadta el.
– Tartsa meg! Igyon belőle még egyet, és adja körbe!
Attól a pillanattól kezdve Jed tudta, hogy Sullivan az ő oldalán áll.
A hozzá hasonló gyenge emberek esetében elég volt egyetlen
gesztus is. A Sullivan-félék nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy az
erős férfiak gesztusokat tesznek nekik. Az, hogy Jed ilyen módon
megkülönböztette, emelte az ázsióját a többiek szemében. Az
egyetlen ember, aki nem tűnt boldognak, Rachel Mina volt,
gyanakvón nézett Jedre. Ő meg úgy tett, mintha nem vette volna
észre.
McCarthy visszament a konyhapult mögé, és figyelte az üveg
útját a tábortűz körül. Csakhamar újabb üvegek kerültek elő.
A hangerő nőtt, a visszafogottság csökkent, és Jed figyelt rá,
hogy a tűz ne aludjon ki, de ne is legyen túl nagy. Épp csak annyira
égjen, hogy a fényénél megfigyelhesse az emberek arcát. Tudni
akarta, hogy mindannyian azon az úton járnak-e, amelyen ő akarta,
hogy legyenek.
Érezte, hogy Dakota őt nézi. A lány a mosogató mellett állt, az
edényeket és a tányérokat törölgette.
Végül Jed is ránézett és odasúgta neki:
– Mi az?
A lány szintén súgva válaszolt:
– Mi a fenét képzelsz?
Jed vigyorogva fordult vissza.
– Miért csinálod ezt? Mindig azt mondtad, hogy pakoljuk el a
sátorba a piánkat, későbbre. Még soha nem vetted elő, és pláne
nem adtad körbe!
Jed úgy érezte, a lány kicsit hangosan beszél, ezért gyorsan
körbenézett a vendégeken, hogy lássa, felnézett-e bárki. De semmi
változás nem történt a tűz körül.
– Tudom, mit csinálok – felelte. – Ne vonj kérdőre, amikor a
vendégek is itt vannak!
A lány morgott valami beleegyezés-félét.
Jed továbbra is suttogva folytatta.
– És ne felejtsd el, hogy ma éjjel lesz egy feladatunk.
– Melyik az ő sátra? – kérdezte a lány halkan. Ez azt jelentette,
hogy bár dühös volt a férfira, még mindig egy csapatban játszottak.
De azért nem nézett rá.
– A kékeszöld Mountain Hardwear.
– Az, amelyiknek van egy folt az oldalán?
– Igen, az.
Dakota bólintott.
Jed meg akarta fogni a kezét, de a lány elhúzódott. A férfi ott
hagyta füstölögve.
– Remélem, nem bánják, ha csatlakozom – szólt oda a
résztvevőknek, és elfoglalta azt a rönköt, amelyen korábban a
Sullivan lányok és Walt leendő mostohafia ült.
– Szuper! Jöjjön csak! – felelte Knox.
– És minek köszönhetjük a megtiszteltetést? – kérdezte Tristan
Glode.
 – Egy kicsit később majd volna egy javaslatom mindenkinek, de
először szeretnék inni egyet – felelte Jed.
– Próbálja ki ezt! – mondta Walt Franck, és odanyújtott neki egy
másik üveget, amelyben skót malátawhisky volt.
Jed tettetett izgalommal vonta fel a szemöldökét, amitől
néhányan nevettek, majd belekortyolt az italba. A szesz finoman
égette a nyelőcsövét.
– Nem Jim Beam, de azért elég jó – mondta, mire még többen
nevettek.
Hagyta, hogy kérdéseket tegyenek fel neki a Yellowstone Parkkal
kapcsolatban. Érdekelte őket a vadállomány, a lovak és a túrázás is.
Jed mindenre válaszolt, de nem túl hosszasan. Azt akarta, hogy még
többet akarjanak tudni.
Közben gyors leltárt készített. A két Sullivan lány és Walt nevelt
fia már visszavonult a sátrukba. Tökéletes, gondolta. Nem akarta,
hogy a fiatalok is beszálljanak. A legidősebb Sullivan Rachel mellett
ült, és még mindig azon búslakodott, ami miatt a lánya felkapta a
vizet, de szemmel láthatóan már jobban érezte magát. Az alkohol
segített. Rachel úgy nézett a férfira, mintha vizsgálgatná, és még
nem döntötte el a végeredményt. A nők csak azt hiszik, hogy
szeretik a gyenge férfiakat, tűnődött Jed. Azon gondolkodott, milyen
volna a nő egy erős pasas mellett. Valószínűleg csak baj lenne vele,
vonta le a következtetést.
A három Wall Street-i egy vízhatlan ponyván ült a földön az egyik
farönknek dőlve, lábukat a tűz felé nyújtották, és lelkesen adogatták
körbe az üvegeket. Fáradtak és kellemesen részegek voltak. Jed
kételkedett benne, hogy sokáig maradnának, de nem szerette volna,
hogy a dolgok nagyon elvaduljanak, mielőtt előáll az ajánlatával.
Drey Russell már egy ideje csendesen üldögélt, és nem volt olyan
harsány, mint Knox és D’Amato. Jed nem tudta eldönteni, hogy
tényleg jól érzi magát, vagy csak nagyon igyekszik, hogy úgy tegyen.
Egy kicsit magának valónak tűnt. Azon töprengett, vajon Russell
sokat táborozott-e fiatalkorában, vagy járt-e már egyáltalán ilyen
zord körülmények között a hegyekben.
Tőlük balra ült Tristan és Donna Glode, persze külön farönkön.
Tristan belekortyolt a malátawhiskybe, de nem kért a Jim Beamből.
Ez nem lepte meg Jedet. Donna mindkét üveget meghúzta, mire a
Wall Street-iek hangosan kurjongattak, Jed pedig elnyomott egy
mosolyt. Ez a nő régebben piás volt. És jól is nézett ki fiatalabb
korában. Kár, hogy azok az idők már elmúltak. Úgy érezte, Donna
egy kicsit sokat nevetgél Russell-lel és D’Amatóval, aki szemmel
láthatóan partner volt ebben. Amikor észrevette, hogy a nő
előrehajol és D’Amato térdére támaszkodva kér egy kortyot a
tequilájából, látta, hogy a férjében fortyog az indulat.
Jed is a férfit figyelte. Arra gondolt, hogy kiismerte a pasast.
Tristan kényelmetlenül érezte magát, de nem elsősorban Donna
miatt. Jednek az volt a benyomása, hogy a férfi hozzá van szokva,
hogy teljesítsék a kívánságait. Élvezte a természetjáró szerepében
tetszelgést, de nem feltétlenül volt ínyére, hogy más társadalmi
körökhöz tartozó emberekkel érintkezzen. A tréfálkozás és az üveg
körbeadása nem szórakoztatta, de elég jól ismerte az emberi
természetet ahhoz, hogy tudja, ha felkel és elmegy, ki fogják
beszélni, és minden vicc célpontja ő lesz. Így aztán maradt, és
elviselte a dolgot. Egyszerűen csak remélte, hogy az este hamar
véget ér. Tristan elmondta Jednek, hogy előre tanulmányozta az
útvonalat, és pontosan tudja, merre kell menniük.
Ezért Jed számára kihívást jelentett a férfi. Remélte, hogy tud rá
hatni. És most, hogy látta amint Donna flörtöl D’Amatóval, tudta,
hogy olyan eszköz van a kezében, ami korábban nem volt.
K. W. Wilson egyedül üldögélt. Borongós és csendes volt, mint
mindig. Amikor Walt Franck felajánlotta neki az egyik üveget, nyúlt
érte, de aztán visszahúzta a kezét. Jed ezt érdekesnek találta, és
azon tűnődött, vajon miért nem iszik Wilson. Úgy nézett ki, mint egy
piás. Beesett szeme és arca gyakorlatilag elmesélték az ő piálós
történeteit. De nem fogadta el, ami azt jelenti, hogy vagy
antiszociális, vagy problémái vannak az itallal. Esetleg van valami
elintéznivalója, ami miatt józan akar maradni. Jed gyorsan
hátranézett. Dakota már nem volt ott. A férfi elmosolyodott. Nem kell
sok idő, és még többet fog tudni K. W. Wilsonról. Nem mintha ennek
nagy jelentősége lenne a stratégiája szempontjából, ami nagyjából
az volt, hogy elszeparálja a mogorva, keserű embert, így a
véleménye nem fog számítani, bármi is legyen az.
 Walt Franck egyszerűen kellemes és udvarias volt. Kicsit
fiatalabbnak tűnt, mint Tristan, Donna és Wilson, de a többieknél
idősebb. Udvariasan nevetett a vicceken, de ő maga egyet se
mondott. Jed úgy gondolta, hogy Justin, a nevelt fia talán épp új
érdeklődési kört talál, Danielle Sullivant. Ez megváltoztatná az útjuk
célját. Nem azért jöttek, hogy egy szexi kiscsajt hajkurásszanak,
hanem hogy közelebb kerüljenek egymáshoz ők ketten. Biztos, hogy
Walt nem örülne a fejleményeknek, bár igazából semmit se tehetett
ellene. Jed nagyon jól tudta, hogy ha valaki megpróbál egy
hormonok által fűtött kamasz és a szerelme közé állni, az olyan,
mintha egy grizzly és a kölykei közé állna. És Walt nem tűnt olyan
ostobának, hogy ezt tegye. Jed örült, hogy a férfi másra figyelt, mert
ez számított leginkább.
Pár perc múlva Rachel Mina felállt, és közölte, hogy visszavonul a
sátrába. A hangsúlyból egyértelmű volt, hogy Ted Sullivannek is
mennie kéne. Ez mindenki számára nyilvánvaló volt, kivéve
Sullivant, aki elvette Knoxtól az üveget, és újra meghúzta.
– Mielőtt elmegy – szólalt meg Jed –, szerettem volna tenni egy
javaslatot. Azt fogom csinálni, amit mondanak. Egyszerű
szavazással döntjük el, én pedig meghajlok a többség akarata előtt,
mert ez a maguk túrája.
Rachel Mina még mindig gyanakvó tekintettel vizsgálgatta Jedet,
csípőre tette a kezét, és várt. A férfi már akkor eldöntötte, hogy vagy
megnyeri a nőt, vagy elszigeteli, ha nem áll be a sorba. Rachel
döntése lenne, akárhogy is alakul.
Jed felállt, és megköszörülte a torkát.
– Azon töprengek, mennyire ragaszkodnak a ma reggel
megbeszélt útvonalhoz, a második táborhely felé.
Hagyta, hogy mindenkinek leessen, miről beszél, aztán folytatta.
– Megmondom, mire gondolok. Ezen a nyáron nagyon sok eső
esett errefelé, sokkal több, mint szokott. Ezt reggel említettem is
Tristannak – folytatta Glode felé pillantva. – Tudják, a Yellowstone-
folyó menti út elég saras, még ennél szárazabb években is. Ahogy
meg is jegyeztem az indulásunk előtt, a hó elég lassan olvadt el,
mert sok esett, hideg volt, plusz az eső is rásegített. Az nyugtalanít,
hogy ha a szokásos utat választjuk, akkor talán sok-sok kilométeren
át kell sárban lovagolnunk. Ez nem jó móka, mert nagyon
lelassulunk. Nehéz az állatoknak is, és sok lesz a szúnyog. Az is
előfordulhat, hogy a víz annyira elmosta az utat, hogy időt veszítünk,
ha kerülőt kell keresnünk.
Jed feltartotta a bal tenyerét a csoport felé, és jobb mutatóujjával
illusztrálta rajta az elmondottakat.
– Ha a tenyerem a térkép, akkor az életvonalat képzeljük a
Yellowstone folyónak – mondta, és végighúzta rajta az ujját. – Az
ösvény nagyjából a folyó mentén halad északról dél felé. Normális
esetben, amikor majdnem odaérünk a Park déli határáig, elfordulunk
az ott folyó pataknál, elhagyjuk a folyómedret, és nyugati irányban
haladunk tovább a Kontinentális vízválasztó és a Két óceán-hágó
felé. A holnap esti szálláshelyünk ott van.
Felnézett, hogy lássa, mindenki figyel-e. A csoport nagyjából
követte, amit mondott, csak Tristan Glode és K. W. Wilson tűnt
feszültnek. A többiek szemmel láthatóan rugalmasabban álltak a
kérdéshez.
Jed pár centivel feljebb vitte az ujját a tenyerén.
– Szóval, azt javaslom, hogy térjünk le hamarabb az ösvényről,
mint más esetben szoktunk. Ez azt jelenti, hogy a Phlox-patak és a
Chipmunk-patak között fordulnánk nyugatra. Megnéztem a
térképemet, és kivitelezhetőnek tűnik. Ettől még meg kell másznunk
a hegyeket, és el kell jutnunk a táborhelyünkig, csak annyi a
különbség, hogy nem a hagyományos irányból érkezünk oda, és
olyan terepen kell átvágnunk, ahol az elmúlt száz évben körülbelül
tízen jártak.
Valaki füttyentett, feltehetően D’Amato.
– Elnézést – szólt közbe Tristan –, de ha jól emlékszem,
kérdeztem ma reggel az útvonalról, és akkor nem mondta, hogy
gondunk adódhat.
Jed türelmesen válaszolt.
– Mr. Glode, úgy gondolom, hogy említettem. Mondtam, hogy
helyenként esetleg elmossa az utat a víz. Idén először jövök erre,
úgyhogy nem tudhattam korábban. Még a parkfelügyelet sem küld ki
őröket a vadászidény kezdetéig oda, ahova mi megyünk, amikor is
őrzik a területet a Wyomingból átszivárgó orvvadászokkal szemben.
Tavaly télen tényleg sok hó esett, sok víz zúdult le tavasszal a
hegyekből, és sok eső esett nyáron. Nem hiszem, hogy járt ebben a
szezonban bárki is arra, aki beszámolhatna a helyzetről.
– És akkor miért gondolta meg magát? – kérdezte Tristan, a
hangjában némi éllel.
 19
 
Cody meghallotta a gyufa hangját, és a benzin másodpercek alatt
belobbant. A hatalmas robaj kiszívta az oxigént a szobából és a
tüdejéből is, csak kapkodott levegő után. Keserű füst árasztotta el a
szobát, elhomályosította a narancssárga és kék lángnyelveket. Cody
szeme könnyezni kezdett, a tüdeje pillanatok alatt megtelt füsttel.
Hirtelen rádöbbent, mit érezhetett Hank Winters és a többi áldozat
az utolsó pillanatokban, ha még eszméletüknél voltak.
A folyosón távolodó lépések zaját hallotta, de az illető olyan
gyorsan futott, hogy Codynak esélye sem volt elkapni, és ezt ő is
tudta.
A lángok megzavarták az időérzékét is. Fogalma sem volt, hogy
másodpercek vagy percek teltek-e el, mire végül kikecmergett az
ágyból, és ott állt meztelenül a szobában. Mivel az ágy a fal mellett
volt, csak a lángok felé indulhatott el, ha ki akart jutni. Feltehetően
néhány másodperc telt el csupán a robbanás óta, de a sűrű füst
miatt lomhának, kótyagosnak és vaknak érezte magát. Kitapogatta a
nyeregtáskákat, mert ki akarta menteni őket. Amikor megtalálta az
egyiket és fel akarta venni, a lángok belekaptak, és mohón
felzabálták a nejlont. A másikat sikerült felkapnia a földről, mielőtt az
is hasonló sorsra jut, majd az ágy lábát megkerülve a fürdőszoba
felé hátrált. Remegve támaszkodott neki a mosdókagylónak, levegő
után kapkodott, és a hálószobában tomboló lángokat nézte.
Leguggolt, így a gomolygó fekete füst alá tudott kerülni. Belélegezte
a forró, de kissé tisztább levegőt, és csodálkozott, hogy a tüdeje
nem robban fel. A tűz már az ajtó melletti szőnyeget is elpusztította,
és belekapott a padlózatba. Az ágy és az ágynemű lángokban állt.
Cody felkapkodta az este levetett ruháit.
Hirtelen eszébe jutott, miért nem szólalt meg a füstjelző, és miért
nem indult be a mennyezetről a vízsugár. A francba!, gondolta.
Hátranyúlt, és a sűrű füstben megpróbálta megtalálni a
mosdókagylót. Amikor ez sikerült, mindkét csapot kinyitotta, majd
tenyerével elzárta a lefolyó víz útját, hogy megteljen a mosdókagyló.
A hálószobában recsegett-ropogott a lángoló bútorzat. Cody
felkapott két törölközőt, és belenyomkodta őket a vízbe.
 Az ágy mellé tett lovaglócsizmákat sikerült megkaparintania, és
gyorsan fel is vette őket. A talpuk forró volt. Az ajtó mögötti fogason
lógott a hotel fürdőköpenye, abba sikerült belebújnia, és az övet is
össze tudta kötni magán. Aztán levetette magát a padlóra, hogy
némi levegőhöz jusson. Felkapta a két vizes törölközőt, az egyiket a
fejére, a másikat a kezére csavarta, és a nyeregtáskát védekezésül
maga elé tartva elindult az ajtó felé. Miközben átvágott a lángokon,
érezte, hogy a karján és a lábán lévő szőr leég, a csizma talpa pedig
forró zselévé változik. Érezte az égett szőr borzalmas szagát.
Bárki is gyújtotta fel a szobáját, remélhetőleg nem torlaszolta el
az ajtót is, hogy ne tudjon kimenekülni. Aztán rájött, hogy nehéz lett
volna, tekintve, hogy az ajtó befelé nyílt. Amíg a fürdőszobától
elfutott az ajtóig, a törölközőkben lévő víz felforrósodott.
A nyeregtáskát maga előtt tartva nekirohant az ajtónak. Nem
látott semmit a füst miatt, de sikerült megtalálnia a kilincset. Amikor
elfordította, a zár engedett, és kizuhant a folyosóra. Friss oxigén
jutott a szobába, amitől a lángok újra erősebben csaptak fel. A hátán
és a nyakán érezte a perzselő forróságot. Különösen a feneke volt
érzékeny.
A folyosó üres volt. Egyszer csak egy szelíd, kerek női arc jelent
meg az egyik ajtónyílásban. Az asszony tanácstalannak tűnt,
kétségbeesve kukucskált ki a résen. Tekintete a férfi fölött gomolygó
sötétbarna és sárga színű füstre szegeződött, amely egyre jobban
terjedt a mennyezet alatt.
– Menjen ki! – üvöltötte Cody. – Tűz van!
– A holmim! – felelte könnyes szemmel az asszony.
– Majd vesz másikat! – kiabálta, majd megragadta a nő kezét, és
kihúzta a folyosóra. – Van még odabent valaki?
– Sam! – kiáltott sírva az asszony, és megpróbálta kitépni a kezét
Cody szorításából.
A férfi félrelökte őt, és berontott a szobába. A hetvenes évei
közepén járó Sam alsónadrágban és elnyűtt trikóban ült az ágyon,
és az arcát dörzsölgette.
– Ki maga? – kérdezte.
Cody nem fecsérelte az időt a válaszra, talpra állította Samet, és
az ajtó felé tolta.
 – Menjünk ki innen! – mondta, és mint két makacs öszvért, úgy
vezette Mr. és Mrs. Samet a kijárat felé. Útközben nem mellékesen
minden ajtón bedörömbölt, bár jó lett volna tudni, melyikben vannak
vendégek, és melyikben nincsenek. Mindenesetre az összes ajtó
előtt elkiáltotta magát:
– Mindenki menjen ki az épületből! Tűz van!
Ők hárman leértek a lépcsőn, ahol összetalálkoztak a másik
szárny felől érkező vendégekkel. Cody rájött, hogy a fejében hallott
csengés a tűzriasztó hangja volt. Mindenütt bőgtek a szirénák, és a
vészhelyzetet jelző villogó fények elvakították a menekülőket. A
mennyezetre szerelt vízpermetezők hirtelen életre keltek, és
virágszirom alakban bocsátották a vízsugarakat a falakra és a
szőnyegekre. A vendégek megpróbálták eltakarni a fejüket, hogy ne
legyenek vizesek, és az egyik nő azt mondta, visszamegy az
esernyőjéért. Szerencsére a férje gyorsan leállította. Cody le volt
nyűgözve, hogy senki nem esett pánikba, vagy kiabált, miközben
lengén öltözött, különböző korú emberek vonultak kifelé az
épületből. Néhány káromkodás felhangzott ugyan, de Cody egy idő
után rájött, hogy leginkább ő az, aki így ereszti ki a feszültséget.
A szálló dolgozói egy óriási ajtó felé terelték az embereket.
Odakint már vijjogtak a szirénák. Ez gyors volt, gondolta Cody. Túl
gyors. Feltehetően az hívta ki a tűzoltókat, aki felgyújtotta a szobáját,
hogy csak egy áldozat legyen.
Megpróbált a kijárat felé özönlő vendégek tengerében kiszúrni
valakit, aki nem illett oda. A fények ritmikusan villogtak, a szirénák
fülsiketítően üvöltöttek, és ez nem könnyítette meg a dolgát. Nem
emlékezett rá, hogy látott vagy felrúgott volna bármilyen üres tartályt
vagy kannát a folyosón, ezért olyan valakit keresett a tömegben,
akinél van tartályszerű dolog, vagy aki megpróbál elrejteni egyet. Az
is gyanús lehet, aki rendesen fel van öltözve, és az oldalajtó felé
igyekszik. Nem látott senkit, akinél megszólalt volna az ő
vészcsengője.
Amikor kiért az épület elé, megcsapta a hideg. Nem jutott eszébe,
hogy megnézze a szállodai alkalmazottakat, hátha valaki közülük a
gyújtogató. Egy tűzoltóautó már ott állt az épület előtt, épp szálltak ki
belőle a tűzoltók. Egy másik kocsi épp akkor érkezett a felhajtóra.
 Amikor megfordult, hogy visszamenjen az épületbe, egy
beöltözött tűzoltó elállta az útját, és elzavarta. Cody ledobta a ruháját
és a megmaradt nyeregtáskát.
– Engedjen vissza! Segítek kihozni az embereket! – kiabálta.
A szőke, bajuszos, kék szemű tűzoltó hajthatatlan volt.
– Miért? Forduljon meg, és kövesse a többieket! Elállja a kijáratot!
– Engedjen át!
A tűzoltó a fejét rázta.
– Menjen hátrébb, uram! Majd mi elintézzük!
Cody azokra a vendégekre gondolt, akik esetleg nem ébredtek fel
a riasztóra, és most már nem tudnak, vagy nem akarnak kijönni. Az
is eszébe jutott, hogy bennég a szobájában minden felszerelése.
– Hadd menjek be! – kérte újra, és megpróbálta magát átpréselni
a tűzoltó és az ajtó közötti résen. – Nézze, rendőr vagyok. Tudok
segíteni!
– Menjen a többiekkel, uram! – szólt rá a tűzoltó, és véletlenül
ráütött a sérült fülére. Cody lemerevedett, a fájdalom váratlanul érte
és lebénította. Megint könnybe lábadt a szeme.
– Bocsánat – szólt a tűzoltó –, de komolyan mondom. Menjen a
többiek után!
Az ajtóban két másik tűzoltó és a tántorgó szállodaigazgató jelent
meg. Cody ebből arra következtetett, hogy a hátsó bejáraton mentek
be, tehát még egy tűzoltóautó áll az épület mögött.
A tűzoltó az igazgatót kérdezgette:
– Mindenki megvan? Meg kell számolnunk az embereket!
Tudnunk kell, van-e bent még valaki!
A férfi bizonytalanul válaszolt:
– Igen, azt hiszem… azt hiszem… mindenki kijött.
– Remélem, igaza van! – mondta az egyik tűzoltó.
Az a férfi, aki véletlenül megütötte, a kollégájának magyarázott
valamit, miközben Codyra mutogatott.
– Ez a fickó problémázik. Azt mondja, hogy be akar menni.
Cody jobbnak látta, ha eloldalog onnan.
Ösztönösen elő akarta kapni a jelvényét, hogy megmutassa a
tűzoltónak, de aztán eszébe jutott, hogy elvették. Most, hogy már
kijutott, rájött, miért érezte a fenekén annyira erősen a forróságot:
amikor hátranyúlt, egy kosárlabda méretű lyukat talált a
fürdőköpenyen. Beleolvadt a tömegbe, és megpróbált úgy
forgolódni, hogy ne lássák a megperzselt hátsóját. Minél többet
gondolkodott rajta, annál inkább érezte, jobb is, hogy nem volt nála a
jelvénye. Felvette a ruháit, a nyeregtáskát, és felszívódott az
éjszakában.
 20
 
– A vízszint miatt – válaszolta gyorsan Jed Tristan kérdésére. –
Figyeltem a patakokat, ahol eddig átkeltünk, és sokkal magasabb a
vízállásuk, mint általában. Majdnem akkora, mint a májusi vagy a
június eleji olvadáskor. A tó is fentebb van, mint amit bármikor
tapasztaltam ebben az időszakban. Tehát ha a víz magasabb itt,
ahol most vagyunk, akkor tuti, hogy odalent a völgyben még inkább.
Rachel Mina közbeszólt:
– Járt már valaha azon az új útvonalon?
Jed megrázta a fejét.
– Nem, asszonyom. Olyan terepen fogunk átlovagolni, amit
nagyon kevesen láttak még, engem is beleértve. De a térképeim
szerint a szintkülönbség nem sokkal nagyobb, mint az eredeti
útvonalon, szóval emiatt nem aggódom. Azt viszont nem tudom
garantálni, hogy nem kell majd időnként megállnunk, és felderíteni a
terepet. Ma erre nem volt szükség. El kell kerülnünk azokat a
területeket, amelyeken a lovaink nem tudnak áthaladni a kidőlt fák
miatt. Néha majd előre akarok lovagolni, nehogy zsákutcába
kerüljünk.
– Hogy érti?
– Úgy, hogy felmegyünk egy szirtre vagy sziklatömbre, de lefelé
már nem tudunk jönni – felelte Jed.
– Nagyszerű – morogta D’Amato.
– De van jó oldala is – folytatta Jed. – Láthatunk geotermikus
jelenségeket, élvezhetjük a csodálatos kilátást, és olyan állatokkal
találkozhatunk, amilyenekkel egyébként nem. A Parkban több mint
tízezer termáljelenség figyelhető meg, és ki tudja, mire bukkanunk
azon az érintetlen területen.
– Én brooklyni vagyok, nem tudom, milyen egy érintetlen terület –
poénkodott D’Amato.
Egyedül Donna Glode nevetett.
– Másfelől talán hamarabb érhetünk a következő táborhelyünkre,
mint az eredeti úton, mivel úgymond levágjuk az utat. Lehet, hogy
egy rövidebb utat fedezünk fel – tette hozzá Jed. – Persze nem kell
megpróbálnunk az új útvonalat. Maradhatunk az eredeti ösvényen,
és megpróbálhatunk átjutni a vízmosások és a sár ellenére is. Csak
szerettem volna, ha tisztában vannak vele, hogy van másik
lehetőség.
Elhallgatott. Tudta, hogy a túl sok beszéd csak elrontja az
ajánlatot. Azt akarta, hogy a csoport magától jusson egyezségre
anélkül, hogy rájuk erőltetné.
Úgy tűnt, senki sem akar elsőként szavazni.
Aztán Russell így szólt:
– Olyanok lennénk, mint a Lewis és Clark expedíció.{6} A
Yellowstone azon részein mehetnénk keresztül, ahol korábban
gyakorlatilag senki nem járt még. Ez tetszik nekem, szeretek
felfedező lenni.
D’Amato rekedt kalózhangon szólalt meg.
– Óvakodj a szörnyektől!
– Isten háta mögött kettővel, így fogjuk hívni. Szerintem jól
hangzik – jegyezte meg Knox.
– Szerintem is – kontrázott rá Donna Glode. – Kalandra fel!
Donna összedörzsölte a tenyerét, ami annak a kissé drámai
kifejezése akart lenni, hogy a Wall Street-iek (különösen D’Amato)
lássák, hogy velük van.
– Ezen az új úton is lehet jókat horgászni? – kérdezte Walt.
– Nagyon úgy néz ki – nyugtatta meg Jed. – Azok a patakok,
amelyeket korábban említettem, a Phlox, a Chipmunk és a Badger jó
helyek. Egy biztos, nem sokan horgásztak még arrafelé. Úgyhogy
Justinnal ritka csemegében lehet részük: gyilkos pisztrángok,
amelyek nem láttak még műlegyet.
Walt mosolyogva bólintott.
– Tetszik az ötlet – mondta.
– Azt hiszem, nekem is jó – közölte Sullivan. – Szerintem a
lányoknak is tetszene az ötlet, hogy olyan tájakat lássanak, ahol
régóta nem járt ember. Nekem mindenesetre tetszik. Vágjunk bele,
vagy menjünk haza, azt mondom!
Jed észrevette, hogy Rachel Minának tetszik Sullivan
karakánsága.
Ekkor Tristan felállt, a csoport felé fordult, és beszélni kezdett.
 – Úgy érzem, kötelességem felvetni valamit – kezdte, és továbbra
is hátat fordított Jednek. – Amit Jed javasol, az elég merész. Nincs
sem rádiónk, sem mobilunk. A parkfelügyelet csupán annyit tud
rólunk, hogy hol kellene járnunk napról napra. A családunk sem tud
többet. Szóval, ha végül nem bukkanunk elő, tudják, hol keressenek.
Ha letérünk az eredeti útvonalról és eltévedünk, senki sem fogja
tudni, hol keressen minket. Én elég sikeres voltam életemben, mert
mindig meghatároztam, hova akarok menni, és nem tértem le az
útról. Amikor a partnereim rávettek, hogy térjek el a tervtől, kudarc
lett belőle. Jed javaslata egy biztos, bár eleinte kellemetlenségekkel
járó dolog bizonytalanra cserélése. Én inkább az eredeti útvonalat
követném. Szerintem mindnyájan erre fizettünk be.
Még Jed is elismerte, hogy Tristan nagyon meggyőző.
– Ó, az isten szerelmére, Tristan! – mondta Donna. – Nem
hallottad, mit mondott? Egy merev seggfej vagy! Most ez nem a
céges ügy. Azt hittem, ennek a túrának az a lényege, hogy
kalandokat éljünk át. Nem ezt mondtad, mielőtt elindultunk?
Tristan nem válaszolt, de Jed még a lángok gyenge fényénél is
látta, hogy elpirult. A nő megszégyenítette, és kihúzta a lába alól a
talajt. Az érvei sem álltak meg. Jed érezte, hogy a lendület
megtorpan.
– Én benne vagyok – mondta Knox. – Mi a legrosszabb, ami
történhet? Az, hogy soha nem megyek vissza a céghez, és nem ülök
majd ott, amikor kirúgnak.
– Milyen igaz! – helyeselt Russell is. – Én is benne vagyok!
D’Amato két kezével eltakarta az arcát, mintha valami rémisztő
dolog történne, majd vékony hangon közölte:
– Velem együtt három!
Jed körülnézett. Mindenki mellette, egy ellene, egyről nem tudni.
– Mr. Wilson? – kérdezte a férfit arra számítva, hogy a szavazás
aránya öt-kettő lesz.
Wilson nem szólt egy szót sem, de a szeme szikrázott.
Jed megpróbálta kiolvasni, mit gondolhat, és őszinte
meglepettséget látott a szemében. Mintha az ő lába alól is kihúzták
volna a talajt. Végül, amikor már mindenki őt bámulta, Wilson
megszólalt:
 – Jól van. Én a többséggel vagyok.
Tristan körülnézett és azt mondta:
– Holnap el kell döntenem, hogy maradunk-e egyáltalán.
Szavai után csend támadt, majd Donna szólalt meg:
– Csak a magad nevében beszélj!
Tristan Glode újra megszégyenült. Se szó, se beszéd, elviharzott
Jed mellett, és a sátrak felé vette az irányt. Egy pillanatra
hátrafordult, és azt mondta:
– Demokráciával nem lehet üzletet vezetni, Jed. Ezt meg kellene
tanulnia!
Pár másodperc csend után Knox szólalt meg:
– Szerintem nem szeret veszíteni a vitákban.
– Gondolod? – kérdezte D’Amato. – Öregem, micsoda
ünneprontó!
– Üdvözlöm a világomban! – mondta Donna, és a földön ülve
közelebb csúszott D’Amatóhoz, hogy kivegye a kezéből a tequilás
üveget.
Rachel Mina rövidre zárta a beszélgetést.
– Jó éjszakát mindenkinek! – mondta és Sullivannel a nyomában
elindult a sátrak felé.
– Jól van, akkor megszületett a döntés – foglalta össze a
történteket Jed, és elvette Walttól az üveget, aki az utóbbi félórában
magánál tartotta az italt. – Ezek szerint holnap érdekes napunk lesz,
és korán kell felkelnünk.
– Érdekes… – ismételte meg ízlelgetve a szót D’Amato. – Mintha
a mai unalmas lett volna…
– Na, ezt szeretem hallani! – mondta mosolyogva Jed.
Aztán a sátrak felé fordult, mert hallotta, hogy Rachel és Sullivan
vitatkozik valamin a sötétben. Nem messze tőle Dakota állt, és
némán bámult rá. Vajon mennyit hallhatott?
Amikor a lány lassan csóválni kezdte a fejét, mintha nem hinné el,
ami történik, nem volt kétséges a válasz.
 21
 
A Galattin Gateway szálló kőfalát és íves ablakait pulzáló
szirénafény festette vörösre és kékre. Cody Hoyt bedobta a
kimentett táskát a Ford csomagtartójába. Sok füstöt lélegzett be,
ettől nehezen kapott levegőt, hevesen köhögött is, a tüdejéből
felszakadó fekete permettel beterítve a hátsó ablakot.
A háta mögött a szálló vendégei gyülekeztek kisebb
csoportokban. A kimenekítésben segítő alkalmazottak és a tűzoltók
élő lánccal vették körül őket. Megérkezett néhány főnöknek tűnő
pasas is. Miközben mindenki a szálló felé tolató kosaras tűzoltóautót
figyelte, Cody csendben eloldalgott, de még mielőtt odament volna a
kocsijához, hátrafordult és felmérte a terepet. Második emeleti
szobáját könnyű volt észrevenni, mert még mindig narancssárga
lángok lobogtak bent. Néhány tűzoltót épp akkor emeltek fel a
második szintig. Amikor felértek a lángoló ablakhoz, a kosár megállt,
és a bezúduló vízsugártól betört az ablaküveg. Óriási sárga
lángnyelvek törtek ki a szabadba, mire a lent állók ijedten kiáltottak
fel.
Codynak feltűnt, hogy a tűz elsősorban az ő szobáját érintette, és
nem terjedt át a többire, ami nyilván a locsolórendszernek
köszönhető. Úgy látta, a tűzoltók hamarosan végeznek, és az épület
újra biztonságos lesz. Nem tart sokáig, mire a nyomozók rájönnek,
kié volt a szoba, és ki akarják majd hallgatni.
Beugrott a Fordba, és az utasteret azonnal betöltötte a ruhájából
és hajából áradó fanyar füst szaga. Helyenként a bőre is
megperzselődött, és amikor megdörzsölte az alkarját, le tudta
söpörni róla az égett szőrt.
Tenyerével akkorát csapott a kormányra, hogy megrepedt a
műanyag. Káromkodott, újra köpött egyet, aztán indított és elhajtott
az éjszakába.
 
Amikor ráfordult a 191-es, déli irányba vezető útra, a távolodó
fények halványodtak, és a szirénákat is egyre kevésbé hallotta. Nem
telt sok időbe, míg elnyelte a sötétség, és biztonságban távozott a
helyszínről. Megállt egy lehajtón, és leállította a motort.
 Valaki megtalálta, és megpróbálta élve elégetni.
A kesztyűtartóban talált egy fél doboz cigarettát. Rágyújtott.
Amikor az első slukkot letüdőzte – füstöt a füstre –, újra köhögni
kezdett. Jézusom, mintha belülről akarnám elégetni
magam,
gondolta. Kidobta a cigit az ablakon.
Az egészben volt valami jó is, persze. Most már biztosan tudta,
hogy jó nyomon jár. Mert valaki megpróbálta megölni.
 
Minél többet gondolkodott azon, ami történt és ami majdnem
történt, annál inkább érezte, hogy egyre jobban kibillent a világa.
Utólag örült neki, hogy nem zsaruként ment oda a tűzoltóhoz, és
nem is beszélt senkivel kifelé menet, bár kizárásos alapon nyilván
kitalálták, hogy az ő szobájáról volt szó. De tudta, hogy a sztorija
elsőre minimum abszurdnak hangzana. A tűzoltók gyorsan
rájönnének, hogy kikapcsolta a füstjelzőt, és megtalálnák a
szobájában a cigarettacsikkeket. Nyilván azonnal arra a
következtetésre jutnának, hogy az ágyban dohányzott, emiatt ütött ki
a tűz. És persze a gyúlékony folyadékos történetet csak kitalálta,
hogy fedezze magát. Talán még azzal is megvádolnák, hogy
szándékosan vagy véletlenül ő öntötte ki a folyadékot a padlóra. A
fenébe is, a tények ismeretében ő is pont erre a következtetésre
jutna. Percek alatt rájöttek volna, ki is ő valójában és hol kellene
lennie. Az éjszaka hátralévő részét minden bizonnyal a bozemani
börtönben tölthette volna a helenai seriffhelyettesre várva, hogy
visszavigye. Egyértelmű, hogy a szállóban keletkezett károk milliós
nagyságrendűek lehettek. Még szerencse, hogy minden vendég
kijutott, különben még emberöléssel is megvádolnák.
Ezt nem kockáztathatta meg.
Azon gondolkodott, hogy miután gyújtogatással akartak
megszabadulni tőle, a feltételezett gyilkos talán nem is ment túrázni
a csoporttal. Lehet, hogy azóta is Bozeman környékén kószál. De
honnan tudhatta, hogy ő a városban van, és másnap készül elindulni
Mitchell-lel? És honnan a fenéből tudta, hogy a Gallatin Gatewayben
szállt meg? Nem is beszélve a szobaszámáról… Nem állt össze a
dolog…
 Ez egyben azt is jelenti, hogy ő a következő a gyilkos listáján?
Cody elhessegette ezt a gondolatot, mivel a többi áldozat évek óta
tiszta és józan volt, ő pedig nem. Vagy az is lehet, hogy a gyilkos
tudta, hogy Cody egyre közelebb jut hozzá, és megelőző csapást
akart mérni rá.
Mindenesetre tökéletes gyilkosság lehetett volna. A lángok olyan
gyorsan terjedtek, hogy ha nem lett volna ébren a gyufa
fellobbanásakor, ott égett volna halálra az ágyában. Ha valaki egy
kicsit utánanézett a dolgainak, könnyen megtudhatta a halottkém
esetét, az egy évvel korábbi denveri felfüggesztését, és hírhedt
ivókörútjait.
Ami azt jelenti, hogy bárki is tette, elég jól ismerte őt ahhoz, hogy
tudja, megúszhatja a dolgot.
Végiggondolta, kik tudták, hogy hol van, és mit csinál.
Nyilvánvalóan ott volt Larry, de neki nem árulta el a legfontosabb
információt, vagyis hogy hol van.
Gondolatban visszaidézte a nap történéseit. Cooperrel és
Mitchellékkel találkozott, ezenkívül körülbelül öt-hat eladóval és
néhány szállodai alkalmazottal.
Ott volt még a rendőr és a townsendi autószerelő. Még ha volt is
némi sejtésük arról, mire készül, reálisan nézve egyiküknek sem
állhatott össze a teljes kép.
Az ilyenfajta fejtörőket szerette a társával átbeszélni, mert az
ötletelés után többnyire eljutottak egy elfogadható válaszhoz.
Jó volt a térerő, ezért kikereste a névjegyzékéből Larry otthoni
számát. De valami visszatartotta a hívástól. Csendben ült és a
kijelzőt bámulta. Aztán lecsukta a telefont és ki is kapcsolta.
Kinyitotta a kocsi ajtaját, és hagyta, hogy a telefon kiessen a köves
útra. Végül a csizmasarkával apró darabokra taposta.
Nem volt biztos benne, hogy Helenától kezdve követik-e, vagy
ideszóltak az érkezése előtt. Ha a beépített GPS-en keresztül
követték, azzal el is dőlt minden.
Egyszer csak eszébe jutott. Olyan hirtelen, hogy szinte a
lélegzete is elállt a felfedezés hatására.
A townsendi megálló… amikor ott kellett töltenie a kocsi miatt az
éjszakát, és emiatt elvesztegetett egy napot… Vajon lefizették a
járőrt, hogy tartsa szemmel? Visszamászott a Fordba, és a
tenyerébe temette az arcát. Csak két ember tudta az egész
történetet, minden részletével. Csak két ember tudta, hova megy,
miért és mit tervez.
Az egyik a gyilkos. A másik…
A folytatást már hangosan mondta ki.
– Larry, te áruló gazember! Miért?
 22
 
A sátorban Jed a fejlámpa fényénél vetkőzött le alsónadrágra és
pólóra. A többi ruháját egy nejlonzsákba gyömöszölte, hogy később
párnának használja. Megnézte az óráját. Elég késő volt már. Dakota
bármikor visszajöhet.
Néhányan még maradtak a tűznél. Knox és D’Amato, Donna
Glode és K. W. Wilson. Ted Sullivan fél órával azután vonult vissza,
hogy vitatkozott Rachel Minával, mondván, jobb, ha elsimítja a
dolgokat. Walt Franck már szintén a sátrába ment.
Jed szépen megmunkált bőr hátizsákja ott volt, ahol mindig, a
sátor túlsó végén. Elővette, kihúzta az egyik cipzárt, és beletúrt. A
kezébe akadtak a mappái, a medvesprayk, egy új, hordozható GPS-
egység és csőre töltött 44-es Magnumja, melyet egy kifejezetten erre
tervezett belső revolvertáska rejtett. Miközben a hátizsákban turkált,
a fejlámpa fénye ide-oda mozgott, és figyelte, nem hallja-e Dakota
csizmájának hangját a sátor körüli magas fűben.
Végül kihúzott egy vékony, barna borítékot. Jed a hálózsákjára
dobta a boríték tartalmát. Újságkivágások, GPS-koordináták, és ami
a legfontosabb, Google Earth térképek, melyeket még az irodában
nyomtatott ki jó minőségű fotópapírra. Margaret Cooper közben a
könnyeivel küszködött a recepción, mert nem tudta értelmezni a
Windowst. Észre sem vette, mit csinál Jed.
A térképek pontosak voltak. Jed megtalálta a helyet, ahol voltak,
és ujja hegyével követte a dél felé vezető ösvényt, végig a tó partján.
A nagy X-szel jelölt helyet kereste. Ott fognak nyugatnak fordulni a
Két óceán-hágó felé, ahogy mondta is a tábortűznél. Bár a patakok
helyét és az egész terepet beleégette a memóriájába, amikor órákon
át nézegette a térképeket, századszor is meg akart bizonyosodni
róla, hogy az új útvonal járható, és a terep nem túl nehéz sem nekik,
sem az öszvéreknek vagy a lovaknak.
Azt remélte, hogy ez az új, a Thorofare-től a Két óceán-hágóig
vezető ösvény éppen olyan tiszta és akadálymentes lesz, ahogy a
térkép mutatja. Bárcsak tudná, milyen régiek a Google képei! Ha
már többévesek, csak imádkozhat, hogy ne legyen útközben
semmilyen komolyabb fakidőlés vagy gejzírkitörés sem. Emlékei
közül felbukkant egy hír, miszerint egy egész hegyoldal pusztult el
egyetlen éjszakai viharban a Yellowstone területén. Több száz
hektáron kidőltek a fenyők, és úgy hevertek a völgyben meg a
hegyoldalon, mint egy doboz szétszórt fogpiszkáló. Senki sem látta
előre, még a parkfelügyelet is tagadta, hogy tudomása lett volna
róla. De a Yellowstone egy külön világ, ezt Jed mindenkinél jobban
tudta, és a tájkép szó szerint egyik napról a másikra is
megváltozhatott, amikor gejzírek törik át a vékony földkérget,
földrengések rázzák meg a környéket, vagy hihetetlen erejű viharok
söpörnek végig rajta. A tűzzel nincs baj, mert az legalább utat nyit az
aljnövényzetben, és Jed tudta, hogy előző ősszel is legalább tíz
villámcsapás okozta tűz volt ezen a területen.
De azt is tudta, hogy nem számít, milyen gondosan tervez az
ember, a Yellowstone-ban soha nem mehet biztosra. A hely
eredendően arra rendeltetett, hogy meghiúsítsa az ember terveit és
céljait. A Parkban mindig szélsőséges körülmények uralkodtak Az
ökoszisztéma és a természeti jelenségek, mint a viharok, a tüzek, a
hőmérséklet, a geotermikus aktivitás, a vadvilág, a földrajz és az
időjárás általában, mindig végletek között mozgott. Minél több időt
töltött a Parkban, annál kisebbnek érezte magát, és kevésbé tudta
uralni az őt körülvevő világot. Néha csupán annyit tehetett, hogy
belőtte a megfelelő irányt, ahova nagyjából menni akart – mind
jelképesen, mind szó szerint –, és remélte, hogy el is jut oda. Amikor
megvette Mitchell cégét, az öreg is valami hasonlót mondott neki, de
akkor Jed elengedte a füle mellett, és úgy gondolta, ez a szemlélet
csak Bull előrehaladott korából fakad. Most már pontosan tudja ő is,
hogy igaz.
A férfi megrezzent, amikor Dakota hirtelen bebújt a sátorba. Nem
hallotta, hogy jön, és a nő sem jelezte neki, hogy megérkezett. Néha
fütyült vagy megütögette a sátorlapot, jelezve, hogy ott van. Ez a
kempingezés illemszabályai közé tartozott, ő maga tanította meg
neki. Dakota azonban fittyet hányt rá, és Jed kapkodva próbálta
eltüntetni a holmikat, mielőtt a nő észrevette volna, mit csinál.
Dakota felszisszent, amikor Jed a fejlámpájával egyenesen a
szemébe világított. Ő persze úgy csinált, mintha véletlen lett volna.
 – Basszus, Jed, megvakítasz! – méltatlankodott, és kezével
próbálta eltakarni a szemét.
– Sajnálom!
– Gondolom.
Amikor a papírok visszakerültek a borítékba, a boríték pedig a
hálózsákja alá, Jed elfordította a fejét és vele együtt a lámpát is. Ez
necces volt, gondolta.
Dakota nem húzta le a dzsekije cipzárját, és a csizmájából sem
bújt ki. Törökülésben ült le a hálózsákja végére.
Jed levette a fejlámpát, majd felakasztotta egy kampóra, hogy a
fény az egész sátrat bevilágítsa.
– A lovak rendben vannak? – kérdezte.
– Aha.
– Kaja felakasztva?
A lány bólintott.
– Letörölgetted a konyhát és bezártad a szekrényeket?
– Mint mindig – jött a válasz.
– Valaki maradt még a tűznél?
– Donna Glode, Tony D’Amato és James Knox. Knox próbálja
megvédeni a nőtől a barátját, azt hiszem.
– Ha Donna eltűnik, könnyű lesz megtalálni – mondta Jed. – Csak
a puma nyomát kell követnünk.
Dakota még csak el sem mosolyodott, csak rezzenéstelen arccal
figyelte a férfit.
– Jed, mi a franc folyik itt?
– Halkabban! – szólt rá a férfi, bár a sátruk legalább kétszáz
méterre volt a többiekétől. De Jed mindig attól félt, hogy valamelyik
vendég kihallgatja őket, tekintve, hogy a beszélgetés általában róluk
szólt.
A lány szeme szinte villogott a félhomályban.
– Minden létező szabályt megszegsz, amire csak tanítottál.
Mesterkedsz valamiben, vagy csak elment a józan eszed?
Jed beszélni kezdett, de Dakota félbeszakította.
– Soha ne hagyd, hogy a vendégek egyedül maradjanak a tűznél!
– mondta a lány. Halkabban és mélyebben beszélt, hogy a lehető
legjobban utánozza a férfi hanghordozását. – Finoman bátorítsd arra
őket, hogy a sátraikban folytassák a beszélgetést. Várd meg, amíg
elmennek, hogy lezárhasd a tábort, és ügyelj rá, hogy ne maradjon
elöl étel, ami az állatokat odavonzaná! Mindig vízzel oltsd el a tüzet!
Utána sétálj körbe, és ellenőrizz még egyszer mindent, mielőtt
lefekszel! Végül pedig nézd meg újra az állatokat!
Jed utálta, amikor Dakota őt utánozta.
De a lányt ez nem hatotta meg.
– Soha ne bátorítsd az alkoholfogyasztást! Lehet, hogy mi iszunk
egyet, mielőtt lefekszünk, de te soha ne igyál a vendégek előtt, és
őket se biztasd ivásra! Soha ne mondj ellent egy fizető vendégnek,
és ne szítsd a haragot a csoportban! Te legyél az, aki segít elsimítani
az összezördüléseket. Legyél pártatlan, vagy hitesd el velük, hogy
az vagy! Jó szándékú diktátornak kell lenned, de inkább jó
szándékúnak, mint diktátornak. Az egész élményt megmérgezi, ha
feszültség marad az emberekben.
Jed felemelte a kezét, hogy félbeszakítsa a monológot, de
Dakotát nem lehetett kizökkenteni.
– Soha ne bratyizz a vendégekkel az utolsó este előtt, Dakota!
Tarts távolságot, hogy tiszteljenek! Te vagy a hajó kapitánya, ne
legyél egy közülük! Tarts fenn egy kis titokzatosságot magad körül,
hogy hallgassanak rád, amikor beszélsz hozzájuk. Mindig legyél
profi, Dakota! Mindig maradj éber közöttük, Dakota! – folytatta a lány
egyre mérgesebben.
Aztán előrehajolt, és Jed vállára ütött. Mielőtt a férfi reagálhatott
volna, folytatta:
– Szóval mi a fenét művelsz? Te magad adsz nekik egy üveg
whiskyt? Aztán odaülsz közéjük és felbujtod őket, hogy új útvonalat
válasszanak. És mi ez a hülyeség a magas vízállásról, hogy nem
mehetünk az eredeti ösvényen, Jed? Honnan a pokolból szedted
ezt?
Jed leült, és csak bámulta a lányt. Egy kicsit megdöbbent a
hirtelen támadástól.
– Beszélj halkabban! – sziszegte összeszorított foggal. – Hogy
mersz így beszélni velem?
– Ezek a te szavaid! – felelte a lány.
 – Ez az én túrám és az én cégem. Alaposan megfigyeltem a
patakok vízszintjét napközben, most pedig látom a tavat is,
miközben te kikapcsoltad az agyad, és húztad magad után az
öszvéreket. Ha te is körülnéztél volna, magad is láttad volna, amit
én. És jegyezd meg, hogy nem kell minden döntésemet
megmagyaráznom neked! Úgy látszik, elfelejtetted, hogy ez az én
túrám, én vállalom a felelősséget, te pedig egy fizetett alkalmazott
vagy!
Dakota úgy érezte, mintha pofon vágták volna. A saját hangján
szólalt meg.
– Csak ennyi vagyok neked?
Jed megbánta, hogy ezt mondta, mert még szüksége volt rá. De
nem vonta vissza. Látta, hogy Dakotát a sírás fojtogatja. Nem
számít, milyen keményen beszél vagy viselkedik, attól még csak egy
átkozott lány marad, gondolta.
Tudta, mi lesz a következő lépés. Dakota mérgesen felszedte a
hálózsákját, és csomóba tekerte az egészet.
Nem ez volt az első veszekedésük, de Jed érezte, hogy valami
végleg eltörött, hacsak nem javítja meg.
– Még mindig alhatsz itt – mondta nyugodtan.
– Lószart! – csattant föl Dakota, és négykézláb hátrálva mászott a
sátor bejárata felé. – Alhatsz egyedül! Egy levegőt se vagyok
hajlandó szívni veled ma éjjel!
A „ma éjjel” után Jed lelazult, és a gyomorgörcse is engedett. A
„ma éjjel” azt jelentette, hogy Dakota nem gondolja véglegesnek a
szakítást.
Felnevetett, és azt mondta:
– Tedd, amit jónak látsz, drágám, csak a vendégek ne lássák
meg!
– Cseszd meg, Jed!
A férfi gyorsan előrenyúlt, és a tenyerébe fogta a lány arcát.
Dakota kénytelen volt megállni és Jedre nézni.
– Ne túlozd el a dolgokat! Tudom, mit csinálok. Bízz bennem egy
kicsit!
– Miért kellene? – vágott vissza a lány, de Jed érezte, hogy
gyengül az ellenállása.
 – Máskor is rosszul vezettem a csoportot?
Dakota hallgatott, majd azt mondta:
– Eddig nem.
Jed nevetett, és érezte, hogy a lány feszültsége enyhül egy kicsit.
– Mielőtt elmész… befejezted az esti feladataid?
Tudta, hogy Dakota erős kötelességtudata felülkerekedik a benne
tomboló dühön. Ő már csak ilyen volt.
A lány kirántotta az arcát Jed kezéből, leült, és a dzsekije
zsebébe nyúlt. A férfi tudta, hogy most épp annyira mérges saját
magára, amiért beadta a derekát, mint rá.
Egy marék lőszer hullott az ölébe. Jed felvett egyet.
– Harminchetes Magnum. Többet is találtál?
Dakota megrázta a fejét.
– És a fegyvert természetesen otthagytad. Talán észre se veszi,
hogy kivetted a töltényeket.
Dakota szótlanul bámult rá.
Wilson bajban lesz, gondolta Jed. Ha megkérdezi, ki vitte el a
lőszert, azzal beismeri, hogy fegyvert hozott magával a túrára. Már
korábban is volt ilyesmire példa, és a vendég soha nem szólt egy
szót sem.
– Nem kell elmenned. Hideg az éjszaka – mondta Jed.
De a lány elhatározta magát, és bár volt egy kis bizonytalanság
az arcán, Jed tudta, hogy elmegy.
– Gyere vissza, ha fázol – mondta neki.
Dakota újra morgott valami káromkodásfélét, és kihátrált a
sátorból, maga után húzva a matracát és a hálózsákját. Mielőtt
végleg eltűnt volna a sötétben, még visszaszólt Jednek a
sátornyílásból.
– Majdnem elfelejtettem. Van egy műholdas telefonja is.
Jed szeme kikerekedett.
– Tényleg?
Dakota pimaszul vigyorgott.
– És van egy mappája is tele légi felvételekkel. Pont olyanok,
amilyeneket megpróbáltál az előbb eldugni előlem.
Azzal elment.
A francba! Erre nem számítottam!, gondolta Jed.
 
Gracie nem tudta, hány óra lehet, amikor hirtelen felriadt. Furcsa
hangokat hallott a sátor körül: valamilyen csapkodás vagy
lábdobogás lehetett, esetleg egy medve morgása. Vagy valakit szó
nélkül ütöttek.
Harmadik rész

Az isten

háta mögött
 23
 
Gracie elkésett a reggeliről, mert alig aludt valamit éjszaka. A
reggeli napfény már egy ideje melegítette a sátrat. Amikor végül
felébredt, izzadtan ült a hálózsákjában, és Danielle már nem volt
sehol.
Felállt, ásított, és kinyújtóztatta a tagjait. Piszkosnak érezte az
arcát, és a haját is elaludta. Idegesen kezdett fésülködni, hogy
valamelyest rendbe hozza. Danielle hálózsákja persze csak úgy
összegyűrve hevert a matracon. Gracie halványan emlékezett rá,
hogy a nővére sűrű káromkodások közepette bújt bele a ruháiba.
Amikor kilépett, megborzongott, de a levegő csodálatosan tiszta
volt, a táj pedig csendes és lélegzetelállítóan gyönyörű. A
Yellowstone-tó habjain táncolt a napsugár, a harmatos fű csillogott a
fényben. Egy fehérfejű rétisas keringett a víztükör fölött, karmait
szétterpesztve vadászott. Távolabb egy sziget tűnt fel a tó közepén.
Az apró, szökőkútként feltörő gőzoszlopok szétporladtak a hideg
reggeli levegőben. A tűz felől égő fa illata szállt felé, a tábori
konyhából halk beszélgetés hallatszott.
Az apja a tábortűz és a sátruk között állt zsebre dugott kézzel, és
fejét lehajtva, terpeszállásban várt az ösvény mellett.
Rajtaütés, gondolta Gracie.
Amikor a lány kilépett a nedves fűbe, és el akart menni mellette,
az apja megszólította.
– Gracie, kérlek, beszélnünk kell!
– Nincs miről beszélnünk.
– Nem tetszett, ami tegnap este történt – folytatta a férfi. – Nem
szeretem, ha úgy fekszel le, hogy mérges vagy rám.
Gracie felhorkant, vágott egy grimaszt, és elment az apja mellett.
A férfi követte, és halkan beszélt, hogy ne keltse fel a már reggeliző
csoport figyelmét.
– Azt akartam, hogy te és Danielle megismerjétek,
megkedveljétek, és megbarátkozzatok a gondolattal, hogy együtt
vagyunk. Szerettem volna, hogy te is akard, hogy együtt legyünk,
hogy boldog legyek. Gracie, azt hiszem, szeretném, ha áldásodat
adnád.
 A lány megállt és megfordult. Majdnem beleütközött a nyomában
loholó férfiba.
– Olyan szavakat használsz, amit a lányok szoktak, amikor
egymással beszélnek! Ha lányokkal akarok beszélgetni, akkor
lányokkal beszélek, nem az apámmal! Ha Rachellel akarsz lenni,
akkor közöld velem, és legyél vele! Tizennégy éves vagyok. Nem
adok áldást! Az apám vagy, akkor viselkedj is úgy! És nőj fel! Ez
minden, amit kérek.
Azzal sarkon fordult és elindult. Az apja tátott szájjal bámult
utána, és egy szót sem tudott kinyögni.
 
Gracie arra számított, hogy megdorgálják a késésért, de senki
nem szólt egy szót sem. Amint odaért a tábortűzhöz, azonnal
megérezte, hogy valami baj van. Mindenki épp csak lopva pillantott
rá. Úgy érezte, mintha egy vita kellős közepébe sétált volna bele.
Danielle Justin mellett ült ugyanazon a farönkön, mint előző este,
Walt és Rachel Mina mellettük. A nő hűvösen pillantott Gracie-re. A
Wall Street-iek álltak, és a kezükben tartották a tányérjukat.
Rántotta, szalonna, röszti, pirítós és kávé volt reggelire. Bár az étel
jól nézett ki, és az illata is finom volt, úgy tűnt, senki sem eszik
jóízűen. Donna Glode egyedül üldögélt. Sápadtnak tűnt, és látszott,
hogy rosszul van. A haja az arcába lógott, és hozzá se nyúlt a
tányérján lévő ételhez. A tűzbe bámult, bár a reggeli fényben alig
látszottak a lángok.
Ki hiányzott?
Jed a tábori konyhában szorgoskodott. Amikor meglátta Gracie-t
odaszólt neki:
– Helló, kislány, gyere, szerezz egy kis ennivalót. Szólj apádnak,
hogy jöjjön ő is!
Körülnézett, de nem látta sehol Dakotát.
 
A lány ostobamód elindult az apjáért, aki időközben már
csatlakozott. Az apja lapos pillantásokat vetett felé, mintha
valamilyen üzenetet akarna átadni a lányának.
Fémtányérokat és evőeszközöket kaptak. Gracie hátranézett a
többiekre.
 – Hol van Mr. Glode és az a Wilson nevű pasas? És hol van
Dakota?
– Azt hiszem, mindenki erről beszélt, amikor felkeltél – felelte az
apja.
Jed adott neki egy kanál rántottát és három szelet szalonnát.
– Visszaküldtem Dakotát, hogy keresse meg a kóborlókat –
mondta Jed.
Gracie további magyarázatra várt, de a férfi már nem foglalkozott
vele, helyette a tűz körül ülőket figyelte. Szinte ijesztő, ahogy lesi
minden mondatukat, gondolta Gracie.
Leült Danielle mellé, és a nővére megveregette a vállát.
Szokatlanul kedves gesztus volt tőle, gondolta Gracie.
Hallgatózott. Tristan Glode és K. W. Wilson nem jöttek reggelizni,
mert eltűntek. Minden cuccuk eltűnt a sátorból, és a két ló is
hiányzott.
– Nem – felelte Jed Knox kérdésére. – Még soha nem történt
ilyesmi. Volt néhány vendégem, aki nem élvezte az utat, de olyan
egy se, aki felcuccolt és hazament volna. Különösen nem az én
lovaimmal.
– Nem nézem ki belőlük, hogy együtt szöktek el – mondta Walt,
Knox és Russell vigyorgott ezen.
– Bárcsak elmondták volna, mi bajuk! Veszélyes egyedül lenni a
Yellowstone Parkban – jegyezte meg Jed.
Gracie önkéntelenül is Donna Glode-ot figyelte. Azt nézte, milyen
hatással van rá az iménti beszélgetés. Elvégre a férje elhagyta őt.
Donna egyáltalán nem tűnt kétségbeesettnek. Inkább mintha
bűntudata lenne, gondolta Gracie.
Ezt Danielle is megerősítette, amikor odahajolt a húgához, és a
fülébe súgta:
– Az éjjel nem aludt egy sátorban a férjével.
Gracie alig láthatóan bólintott, hogy jelezze, hallotta, amit Danielle
mondott, de nem akarta elárulni a nővérét azzal, hogy ránéz vagy
bármit is válaszol. Azt is észrevette, hogy Donna folyton D’Amato
felé pillant, kétségkívül abban reménykedik, hogy ő is ránéz. De
amennyire Gracie meg tudta ítélni, a férfi szándékosan nem fordult
Donna felé. Ráadásul sokkal gátlásosabbnak és félénkebbnek tűnt,
mint korábban bármikor. Tulajdonképpen mintha szégyenkezett
volna, mint egy kisfiú. A barátai is furcsán nézegették evés közben,
mintha más fényben kezdték volna látni.
– Gondolja, hogy Dakota megtalálja és rábeszéli őket, hogy
térjenek vissza? – kérdezte Walt.
Jed azt felelte, hogy ebben reménykedik. Gracie úgy látta, hogy a
túravezető is le volt sújtva. Talán először bizonytalanodott el
magában, amióta ismerte. Mintha túl sok dolog kavarogna a fejében.
– Bár tudnánk, mikor mentek el! – mondta a férfi.
Ekkor megszólalt Gracie.
– Én hallottam valamit éjszaka. Más nem?
Úgy tűnt, senki nem jelentkezik. Rachel figyelmesen nézte a
lányt, az apja pedig megkérdezte, mit hallott.
– Nehéz elmagyarázni. Topogást hallottam, aztán morgásfélét,
mintha valaki ütött volna valakit. Nem ismertem föl senkinek a
hangját, nem is beszélt senki, csak ez a lábdobogás és morgás volt.
Gondoltam, valamilyen állat tévedt be a táborba.
– Miért nem ébresztettél fel? – kérdezte az apja.
Gracie jeges pillantást vetett az apjára.
– Nem tudtam biztosan, melyik sátorban vagy.
– Azta… – suttogta Danielle.
Az apjuk elvörösödött, és gyorsan másfelé nézett. Gracie
egyszerre érzett szégyent és elégedettséget. Arra számított, hogy
Rachel ellenségesen bámulja majd, de a nő sztoikus nyugalommal
nézett rá. Mintha fel akarta volna mérni, mire számíthat később.
– Mikor hallottad ezt? – kérdezte Jed nem törődve a többiekkel.
Gracie vállat vont, és bekapott egy darab szalonnát.
– Azután volt, hogy lefeküdtél, vagy már inkább hajnalfelé? –
faggatta tovább a férfi.
– Pár órával azután, hogy lefeküdtem – felelte Gracie. – Éjfél
után, abban biztos vagyok. Nem néztem meg az órámat, de
szerintem hajnali 2-3 óra lehetett.
Jed bólintott, mintha beépítette volna ezt az új információt a maga
történetébe.
– Akkor öt-hat órával járnak előttünk – jegyezte meg Knox. – Így
nem látom értelmét, hogy utánuk menjünk. Mire utolérnénk őket, már
a parkolóban lennének.
– Lehet – jegyezte meg aggódva Jed. – De sötétben nem tudtak
olyan gyorsan haladni.
– Én továbbra sem hiszem, hogy együtt vannak – szólt közbe
Walt. – Szerintem külön indultak el ugyanabba az irányba.
– Ostobák! Egyedül könnyen eltévedhetnek – mondta Russell.
D’Amato megköszörülte a torkát.
– Önként jelentkezem, és utánuk megyek. Végül is az én hibám,
hogy… – mondta, de nem fejezte be a mondatot.
– Nem mész sehova egyedül! – mondta neki Knox határozottan.
– Nem lesz semmi bajuk. Ez az ő dolguk, nem a miénk. Ők döntöttek
úgy, hogy elmennek.
Jed bólintott, és Donnához fordult.
– Nem hiszem, hogy elvesznek, vagy ilyesmi. Az ösvény
majdnem egészen végig a tó mellett fut. Van pár leágazás, de
követni fogják a tegnapi útvonalunkat. Biztos vagyok benne, hogy
Dakota megtalálja őket. Az a lány nagyon jó lovas.
– Valahogy nincs értelme az egésznek – szólalt meg Walt. – Csak
azért, mert volt egy kis nézeteltérés amiatt, hogy merre menjünk…
nekem valahogy nem áll össze…
Gracie apja is bólintott. Rachel nem szólt semmit.
Donna Glode a tűznek beszélt.
– Maguk nem értik. Tristannak minden az irányításról szól. És
tegnap este elvesztette – mondta és D’Amatóra nézett. – Nem maga
az oka, hogy elment, hanem én.
D’Amato a csizmáját bámulta, és továbbra is levegőnek nézte
Donnát. Senki sem kérte meg a nőt, hogy fejtse ki bővebben.
– És Wilson? – kérdezte egyszer csak Rachel Mina. – Ő miért
ment el? Úgy tűnt, nem annyira izgatja, merre megyünk.
– Ki tudja, ki az a fickó? – felelte Walt. – Nehéz kiismerni.
Knox helyeselt.
– Nem nagyon visel meg, hogy az a pasas elment. Én már
kezdettől fogva egy kicsit furának tartottam.
– Pontosan – értett egyet a barátjával Russell.
– Tristan más tészta – szólt D’Amato, de inkább csak magának
beszélt, mint a többieknek. – Azt hiszem, jó ötlet lenne, ha elmennék
és megkeresném. Ez a feltett szándékom. Helyre akarom hozni a
dolgokat.
– Felejtse el! – mondta Donna határozottan. – Úgyse hallgatna
magára, ahogy rám se hallgatott soha.
Azzal felállt és odafordult Jedhez.
– Pontosan tudom, mit fog csinálni. Úgyhogy akár fel is készülhet
rá. Egyenesen a Park vezetőjéhez megy, és követelni fogja, hogy
vonják vissza az engedélyét, amiért eltért az előre megtervezett
útvonaltól. És nagyon meglepne, ha nem sikerülne elérnie, amit
akar. Ő egyszerűen ilyen.
Gracie egy másodpercre úgy látta, hogy Jed szemében valódi
félelem villant fel.
– Dakota megtalálja – mondta a férfi, de senkit nem győzött meg.
Gracie az egész helyzetet érdekesnek és egy kicsit ijesztőnek
találta. A felnőttek egyáltalán nem vigyáztak a szavaikra Danielle,
Justin vagy az ő kedvéért. Egyszerre idősebbnek és érettebbnek
érezte magát, de nem igazán tetszett neki ez az érzés.
– Valószínűleg azt hallottad éjjel, amikor összeszedték a cuccukat
a sátorból. Lehet, hogy egyikük megbotlott egy sátorcövekben vagy
ilyesmi.
Gracie megrázta a fejét.
– Nem hiszem, hogy az volt.
– Hát akkor mi lehetett? – kérdezte az apja idegesen. – Ha nem
tudod megmondani, mit hallottál, akkor jobb lenne, ha nem is
mondanál semmit.
Gracie érezte, hogy elpirul. Tudta, hogy apja inkább azért dühös
rá, mert lekezelő volt vele. Halkan folytatta.
– Inkább olyan volt, mintha verekedtek volna.
Senki sem szólt semmit. A csend egyre nyugtalanítóbbá vált.
Végül Jed szólalt meg.
– Nem látom értelmét, hogy tovább vitassuk ezt. Ideje befejezni a
reggelit, összecsomagolni és lóra pattanni, emberek. Ne
vesztegessük az időnket!
Ebben a pillanatban lódobogás hallatszott. Mindenki a hang felé
fordult.
Dakota érkezett meg. Egyedül.
 – Nem értem utol őket – mondta.
Gracie Jedre nézett, aki csak bámult Dakotára, és lassan ökölbe
szorította a kezét.
A lány nem viszonozta a pillantását.
 
Gracie Danielle-lel sétált visszafelé a sátrukhoz. Amikor elég
messze voltak már a tűztől, a nővére így szólt:
– A rohadt életbe! A francba ezzel az egész túrával! Miért nem
tudtunk Mexikóba menni vagy a tengerpartra?
Gracie vállat vont.
Danielle folytatta.
– Ki a fenét érdekel, hogy két pasas elment, vagy hogy melyik
útvonalon menjünk? Hülyeség az egész! Örülök, hogy az a kretén
Wilson nincs már itt. Legalább nem leselkedik, amikor az
úgynevezett vécén vagyok. És akarok egy forró zuhanyt!
– Mit gondolsz apáról és Rachelről?
– Azt hiszem, jobban szerettem volna tudni róluk, mielőtt eljöttünk
ide. De apának is élnie kell az életét. Talán ez segít neki. Lehet,
hogy nem lesz folyton olyan ostoba és idegesítő.
– Ez minden, amit gondolsz róla?
Danielle vállat vont.
– Rachel jó fejnek tűnik. Nincs bajom vele.
– Én nem ismerem annyira, hogy ezt kijelenthessem – jegyezte
meg Gracie.
– Azt gondolom, ha ezen a túrán az a szabály, hogy mindenki
azzal alszik, akivel akar, akkor szóljanak, és máris megyek
Justinhoz. Simogatni fogja a hátam, elmondja, hogy milyen szép
vagyok, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle.
Gracie nagyot sóhajtott, és kinyitotta a sátrat, hogy
összepakolhassák a cuccukat az aznapi lovaglás előtt. Közben
észrevette, hogy Rachel Mina ölében a hálózsákjával kilép egy kék-
zöld sátorból. A nő mérgesnek és tanácstalannak tűnt, mintha egy
nehéz helyzetet próbálna megoldani. Aztán egy pillanatra egymásra
néztek, amitől a nő arca ellágyult és teljesen megváltozott. Nagyot
sóhajtott, elfújt az arcából egy tincset, és mintha fontos döntést
hozott volna, leejtette a földre a hálózsákot.
 – O-ó! – mondta Gracie.
– Mi az?
– Idejön!
– Kicsoda? – kérdezte Danielle, de már ő is meglátta a sátrak
között átvágó Rachelt. – Ja, ő!
Gracie körülnézett. Nem volt hová menekülnie.
– Helló, Danielle! Helló, Gracie! – köszönt rájuk Rachel.
– Helló! – felelte Danielle. Gracie szótlanul állt és bólintott.
– Hivatalosan még nem találkoztunk – folytatta a nő egyik
testvérről a másikra nézve. Aztán kinyújtotta a kezét. – Rachel
vagyok.
Kezet fogtak.
– Meg akartam ragadni a lehetőséget, mivel csak mi vagyunk
most itt, hogy tisztázzam a helyzetet, ami apátokat és engem illet.
Gracie várakozón nézett rá.
– Szeretném, ha tudnátok valamit – mondta Rachel, de főleg
Gracie-hez intézte a szavait. – Nem akarok a mostohaanyátok lenni.
Nem is feltétlenül akarok a legjobb barátotok lenni. De szeretném,
ha jól kijönnénk, és remélem, ti is adtok egy esélyt. Mindannyian
tisztában vagyunk a helyzettel, bár az igazság nem egészen úgy
derült ki, ahogy szerettem volna. Nagyon, nagyon szeretem az
apátokat. És tudom, hogy ő is ugyanígy érez. Mindketten
magányosak vagyunk, és nagyon jó esély van rá, hogy a jövőben
együtt maradunk. És itt jöttök a képbe ti ketten.
– Ha nem akarja irányítani az életemet, nekem nincs ezzel bajom
– szólalt meg Danielle.
Rachel még mindig elsősorban Gracie-hez beszélt.
– Nem ma jöttem le a falvédőről. Nem teszek úgy, mintha apátok
fiatal, egyedülálló és gondtalan lenne. Tudom, hogy van egy
családja. És azt is tudom, hogy imád benneteket, lányok. Nem kell
választania, hacsak mi nem állítjuk választás elé. Értitek, amit
mondok?
– Nem vagyok biztos benne – mondta Gracie.
– Ti ketten vagytok a legfontosabbak az életében. Ezt
megértettem, tiszteletben tartom, és soha nem is próbálom majd
megváltoztatni. Ha nem tudjuk elfogadni egymást és nem jövünk ki,
akkor félreállok. Nem fogom arra kényszeríteni, hogy válasszon.
Erre nem lesz szükség. A legtöbb férfi megpróbál helyesen
cselekedni, de nem tudják, hogyan. Ezt már megtanultam. Nem
értik, mit akarunk, mire van szükségünk, mit várunk el. Szerintük mi
azt hisszük, a szerelem egy mindent vagy semmit játék – vagy
veletek van, vagy velem –, de nem így van. Tudom, hogy vonzódik
hozzám, és én is hozzá. Megtehetném, hogy meghúzom a
határokat, de nem fogom, mert akkor egy olyan emberrel lennék, akit
nem tisztelek, nektek pedig olyan apátok lenne, akire nehezteltek.
Azt mondom, hogy nem vagyunk riválisok. Nincs vagy-vagy helyzet.
Nektek már van egy anyátok, és amennyire tudom, ő egy csodálatos
nő. Már várom, hogy megismerhessem. Nem akarom utálni vagy
neheztelni rá.
– Úgy beszél velünk, mintha felnőttek lennénk – mondta Gracie.
– És ez a jövőben is így lesz. Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy
játszadozni kezdjek… és ez… – legyintett a kezével, utalva a reggeli
helyzetre –, hihetetlenül elvonja a figyelmünket. Ha most nem
beszéljük meg egyenesen és őszintén, akkor ki tudja, mikor lesz rá
újra lehetőségünk.
– Hé, én is itt vagyok! – szólt közbe Danielle, és megpróbálta
felhívni magára a figyelmet.
– Hát persze. Bocsánat! Csak valahogy az volt a benyomásom,
nem te vagy az, akit meg kell győznöm.
Danielle vitába akart szállni ezzel, de aztán vágott egy grimaszt,
és azt mondta:
– Igen, én is azt hiszem.
Rachel Gracie-hez fordult.
– És veled mi a helyzet?
Gracie nem válaszolt rögtön, bár érezte magán a nővére és
Rachel tekintetét.
– Nekem gondolkodnom kell még ezen.
– Te jó ég! – sóhajtott Danielle. – Gracie, te olyan kis…
– Ne! – emelte fel a kezét Rachel, hogy elhallgattassa Daniellet.
Ez lenyűgözte Gracie-t, mert tényleg működött. – Ez teljesen
rendben van. Valószínűleg én is ezt mondtam volna fordított
helyzetben.
 Azzal megfordult és visszament a sátrához pakolni.
Gracie és Danielle nem szólt egy szót sem, amíg kellő távolságba
nem ért.
– El kell ismernem, hogy ez elég menő volt. Tetszik a csaj, bár
még mindig nem látom, mit eszik apán. Szerintem el tudnám viselni,
ha együtt lennének.
Gracie bólintott, bár még nem állt rá készen, hogy egyetértsen.
Nem akarta, hogy Danielle azt higgye, Rachel máris meggyőzte, bár
majdnem bevallotta magának, hogy ez a helyzet.
Danielle kuncogott.
– Azért reméltem, hogy azt mondja, a legjobb barátunk akar lenni.
Tudod, így kap az ember egy csomó cuccot. Nincs is jobb annál,
mint ha két pár szülő verseng a szeretetedért, és mindent
megvesznek, hogy őket szeresd jobban. Érted?
Gracie utálkozva nézett a nővérére.
– Te milyen bolygóról származol, egyébként?
– A Danielle nevű bolygóról – felelte a nővére énekelve. –
Nagyon jó és boldog kis hely. Forró zuhany és térerő is tartozik
hozzá.
 
Jed megvárta, amíg a csoport szétszéled, és csak akkor vadászta
le Dakotát, aki a többi mellé vezette a lovát. A férfi halkan, de
idegesen beszélt.
– Mi az istenért nem mentél addig, amíg meg nem találod őket?
Tudod, hogy ez mit jelenthet?
Dakota levette a lóról a nyerget és a nyeregtakarót. Az állat hátán
egy izzadt, csapzott szőrből álló négyzet maradt.
– Nem. Mit jelent?
Jed megfogta a lány vállát, és nem engedte, hogy elforduljon tőle.
– El fog menni a parkfelügyelethez, pontosan azt jelenti.
Elveszíthetem a szerződésemet, azt jelenti. Miért nem érted utol?
Miért hagytad abba a keresést, mielőtt megtaláltad volna?
Dakota lenézett a vállára, és nem volt hajlandó addig beszélni,
amíg Jed le nem vette róla a kezét.
– Elvesztettem őket, Jed. Három kilométeren át követtem a
nyomaikat, de aztán egyszerűen eltűntek. Fogalmam sincs, miért
tértek le az útról, vagy hova mentek. Még majdnem egy kilométert
lovagoltam az ösvényen, de láttam, hogy nem jártak előttem. Nem
tudom, hova tűntek, de ezt nem akartam elmondani mindenki előtt.
Jed hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Csak úgy eltűntek?
Dakota dacosan bólintott.
Jed érezte, hogy megkönnyebbül. Ha Tristan és Wilson letértek
az útról, lehet, hogy soha nem találnak vissza.
– Értesítsük a mentőcsapatot? – kérdezte Dakota.
– Nem, még ne! – felelte Jed. – Talán rájönnek, hogy hibáztak, és
visszajönnek.
Nem törődött azzal, hogy Dakota tanácstalan arcot vág.
 
Csomagolás közben Gracie egyszer csak megszólalt:
– Te nem hallottál semmit tegnap éjjel?
– Nem. Rosszat álmodtam, de elfelejtettem, mit.
– Akkor lehet, hogy te is hallottad, amit én.
– Nem tudom. Lehet. De kit érdekel? Fantasztikus srác, nem
igaz? Úgy értem, Justin.
– Először mindegyikre ezt mondod. Ő tényleg az, de tuti elrontod
majd valahogy.
– Fogd be a szád!
Gracie összeszíjazta a hálózsákját, majd a sporttáskát felvéve
elindult a lovak felé. Útközben lelépett az ösvényről a nedves fűbe.
Lehajolt. A gyepet több helyen is kikaparták vagy feltúrták, és ott jól
látszott a puha, fekete föld. Gracie a sátra felé nézett. Körülbelül
húsz méterre lehetett onnan.
– Itt történt – közölte Danielle-lel. – Innen jöttek azok a hangok.
Senki nem botlott meg a sátorcövekben, azok jóval odébb vannak.
Danielle az ösvényen maradt, és Gracie-ről a táborhely felé
pillantott. A felnőttek még szedelőzködtek.
– És mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte a húgát.
– Nem tudom biztosan. De valami nagyon rossz dolog történik.
Valami gonoszság. Két felnőtt férfi állítólag az éjszaka kellős
közepén szó nélkül itthagyott minket. El kellene hinnünk, hogy két
ember, akik csak egy napja ismerik egymást, kieszelnek egy ilyen
tervet? Miért nem hallotta meg őket senki vagy vette észre, amikor
elvittek két lovat? És feltűnt, hogy bánik egymással Jed és Dakota?
Vagy ahogy Donna Glode és Tony D’Amato viselkedik?
– Én nem vettem észre semmit.
– Tudom. És miért csapnak ekkora hűhót abból, hogy másfelé
megyünk? – folytatta Gracie. – Úgyse tudjuk, melyik ösvényen
haladunk. Miért fontos ez ennyire?
 24
 
Cody Hoyt egy Gipper nevű magas, tarka herélten ült Mitchell
fekete lova mögött, egy végtelennek tűnő, sötét fenyőerdőn
keresztül. Az ösvényt annyira benőtték a növények, hogy szinte már
alig látszott. Cody odaszólt Mitchellnek:
– Biztos, hogy tudja, merre megyünk?
Délelőtt volt, a fák egymásba simuló lombkoronáján néha átsütött
a nap. A gyönyörű, kék égbolton nem voltak felhők. Már négy órája
lovagoltak megállás nélkül, és Cody úgy érezte, a combjai belső
felén egy tenyérnyi foltban a nyeregbe ég a húsa. Nem sokat tudott
a lovakról, kivéve, hogy soha nem kedvelte őket kifejezetten, és
határozottan az volt az érzése, hogy Gippernek ugyanez a
véleménye róla. Ezt abból gondolta, hogy a ló időnként letért az
ösvényről a lelógó faágak irányába, és ha Cody nem figyelt volna, az
állat ledobja magáról.
Amikor hajnalban elindultak, esett egy kis eső, és a falevelek még
nedvesek voltak. Az esőcseppek könnycseppekként lógtak a
tűlevelek hegyén. A lombkorona időnként elvékonyodott, és a
napfény úgy szűrődött át rajta, mint a börtön rácsain. Többnyire az
árnyékban lovagoltak egy alig látható ösvényen, és Mitchell
összesen három szót szólt Codyhoz. Ezzel szemben sokat
motyogott a lovának. Mitchell egy teherhordó lovat is vezetett, amely
a vászondobozokat vitte, Cody és a herélt pedig a menet végén
lépkedett.
A nyomozó számba vette a fegyvereiket. Mindkettőjüknél volt egy
nyeregre erősített fegyvertok. Mitchelléből egy 30-06-os kaliberű
távcsöves puska kopott tusa lógott ki, Codyéból pedig a szolgálati
AR-15-ös állítható, fekete műanyag vége. Az öreg fegyvere erős és
komoly darab, gondolta Cody. Az ő csúcstechnológiás, félautomata
puskája inkább játékszernek tűnt mellette. A 40-es kaliberű Sig
Sauerét az övére rögzítette, amitől elég nehéz volt hozzáférni, de
legalább nem himbálózott a nyereg mellett. Mitchellnél egy
hosszúcsövű 44-es Magnum revolver is volt. A puskájához
hasonlóan ezen a fegyveren sem volt már meg a jellegzetes vas-
oxid védőburkolat, és a fából készült markolat is elnyűtt és karcos
volt. A Magnumot egy revolvertokban hordta, amely majdnem az
egész combját eltakarta. Medvére szoktak vele vadászni.
– Azt kérdeztem, biztosan tudja-e, merre megyünk – ismételte el
Cody a kérdését. Mitchell hirtelen megállította a lovát, mire a málhás
jószág is azonnal megállt. Gipper kihasználta az alkalmat, lehajtotta
a fejét és legelészni kezdett.
– Először is hallottam – morogta Mitchell. A hangja olyan mély
volt, hogy szinte a föld is megremegett. Bosszúsnak tűnt.
– És?
– Maga mit gondol? – kérdezte az öreg.
– Én azt gondolom, hogy már régóta lovagolunk itt a fenyők
között, és azt még én is meg tudom állapítani, hogy évek óta mi
vagyunk az elsők, akik végigmennek ezen az ösvényen – felelte
Cody. – Szóval, egy kicsit nehezen tudom elképzelni, hogy ezen az
úton utol fogjuk érni őket.
Mitchell a fejét csóválta, és másfelé nézett, mint aki rettenetesen
csalódott.
– Mi az? – kérdezte Cody.
– Volna egy kérdésem – mondta az öreg, és megfordította a
lovát, hogy szembenézhessen Codyval. Előrehajolt, és óriási kezeit
rátette a nyeregkápára. Cody a montanai túravezető bácsikáitól jól
tudta, hogy vele ellentétben az igazi lovasok inkább lóval együtt
fordulnak meg, mint hogy hátrafelé forgolódjanak. – Mi az ördögért
bérelt fel, ha minden lépésemet megkérdőjelezi?
Cody egy kicsit igazított a testtartásán, és megpróbált olyan
helyzetet felvenni a nyeregben, hogy ne égjen a bőre.
– Csak az ösvény miatt kérdezem. Nyilvánvaló, hogy évek óta
nem járt erre senki, és vannak helyek, ahol szerintem már nincs is
ösvény. Szóval természetes, ha…
– Természetes, ha nyavalyogni kezd nekem, amikor csöndbe
kellene lennie – mondta Mitchell kieresztve mély basszusát.
– Tudni akarom, hogy mi történik. Nem várhatja el tőlem, hogy
órákig csak úgy üljek, és azon tűnődjek, hova megyünk.
Mitchell hátratolta a cowboykalapját, és megdörzsölte a homlokát.
– Azt hittem, utol akarja érni őket.
– Így is van.
 – Akkor egyetlen módszer marad, ha gyorsak akarunk lenni:
átvágunk a terepen, és lerövidítjük az utat. Kora délután
keresztezzük majd az ő útvonalukat. Még mindig lesz jó félnapnyi
előnyük, de zöldfülű lovasokról és túralovakról van szó, szóval sok
időt be tudunk hozni.
Cody bólintott.
– Csak annyit kellett volna mondania, hogy ismeri ezt az
úgynevezett ösvényt, amin megyünk, és végül keresztezni fogjuk a
másik utat, amin Jed is megy.
Mitchell így válaszolt:
– Én még életemben nem jártam ezen az ösvényen.
Azzal gonoszul Codyra vigyorgott, megfordította a lovát,
csettintett a nyelvével és újra elindult.
Cody felnyögött, és keresni kezdte a cigarettát a zsebében.
 
Aznap hajnalban még sötét volt, amikor a két férfi északnyugati
irányból megérkezett a Yellowstone Parkba egy ütött-kopott
lószállítót húzva maguk mögött. A Fordot egy üres melléképületben
rejtették el Jed McCarthy irodája közelében, Cody cuccait pedig
áttették az öreg kocsijába. Mitchellnek egy horpadt pickupja volt.
Vezetés közben egy műanyag pohárból kávét szürcsölt, Cody pedig
megpróbált aludni egy kicsit, mivel előző éjszaka nemigen volt
alkalma rá. Valahányszor lehunyta a szemét, színes képek
elevenedtek meg az agyában égő faházakról, kigyulladt szállodai
szobákról, összeesküvésekről és árulásról.
Végül sikerült pár percre elaludnia, de a kocsi hirtelen
kanyarodott, mire azonnal felébredt. Amikor kinyitotta a szemét, és a
műszerfalra támaszkodva megpróbált rájönni, mi történhetett, látta,
hogy letértek egy régi egysávos útra, amely egy folyó mellett futott,
majd beleveszett a sötét erdőbe.
– Mi ez? – kérdezte kótyagosan.
– Egy régi indián trükk – felelte Mitchell.
– Az meg mi a fene?
– Azt jelenti, hogy nem hajthatunk be csak úgy a park bejáratán,
és nem mondhatjuk el a parkőröknek, ki maga és miért hozunk
lovakat, úgyhogy besurranunk a hátsó ajtón.
 Mitchell csak úgy előrebökött a sötétbe.
– Ez egy régi szervizút, senki sem tud róla. Azokból az időkből
való, amikor a parkfelügyelet még ténylegesen szolgáltatást nyújtott,
és tüzeket oltott, szóval gondolhatja, hogy milyen régi. Itt elég
mélyen bejuthatunk a park területére anélkül, hogy bárki is
észrevenné, hogy itt vagyunk. Legalábbis remélem. De lehet, hogy
már lezárták.
– Mikor járt itt utoljára?
Mitchell vállat vont, és belekortyolt a kávéjába.
– Hét vagy nyolc évvel ezelőtt. Vagy talán egy kicsit régebben.
– Jézusmária! – hüledezett Cody. – És mi van, ha lezárták?
– Majd kitalálunk valamit – mondta Mitchell és megint vállat vont.
– Mindig lesz valahogy. Van hátul egy láncfűrész, ha esetleg fákat
kell kivágnunk, és a kocsi elején van egy csörlő is, ha netán
elakadnánk. Persze már jó ideje nem használtam egyiket se, szóval
reménykedjünk, hogy működni fognak, ha szükség lesz rájuk. Ha
mégsem, van ásóm és egy kézifűrészem is. Legalábbis azt hiszem,
betettem őket.
Amikor Cody tágra nyílt szemmel bámult rá, folytatta:
– Ne felejtse el, hogy ez a Yellowstone Nemzeti Park. Bármi
megtörténhet, és a terveket mindig felülírja valami. Egyszerűn ez a
hely már csak ilyen.
 
Az út szerencsére járható volt, habár Codynak és Mitchellnek
kétszer is ki kellett szállnia a kocsiból, hogy utat nyissanak a letört
ágak között.
– Ez valahogy nem tűnik helyesnek – jegyezte meg Cody, amikor
elhordta a zöld ágakat a várakozó pickup útjából.
– Mert nem is helyes – felelte Mitchell, és felbőgette a láncfűrész
motorját. A feje fölött kékes színű, olajos füst jelent meg.
– Egy nemzeti parkba betörni pont olyan, mintha templomba
törne be az ember – mondta Cody.
Mitchell felhorkant, majd azt felelte:
– Ez az eredménye, ha túl sok mindent sulykolnak az ember
fejébe az iskolában, és túl sok Disney-filmet néz. Ez csodálatos
vidék, majd meglátja, de nem minden móka és kacagás. Charlie, a
magányos puma szívesen átharapná Bambi cuki torkát. Ez a hely
élve felzabál, aztán kiköp, ha egyszer is meggondolatlan vagy.
Különösen az, ahova mi megyünk.
 
Az ég hirtelen rózsaszín lett, hidegre fordult, és esni kezdett. Az
esőcseppek a kocsi motorháztetőjén kopogtak, de amilyen gyorsan
jött, el is múlt.
Cody elmesélte Mitchellnek a Gallatin Gateway szállóban történt
incidenst. Az öreg óvatosan nézett rá, de nem szólt egy szót sem, ő
pedig befejezte a történetet, és nem mondta el, hogy Larryre
gyanakszik.
– Volna egy kérdésem – szólalt meg Mitchell pár perccel később.
– Mi lenne az?
– Miért remeg ennyire a keze?
Cody felemelte a jobb kezét. Mitchellnek igaza volt.
– Delirium tremens?
– Gondolom, igen.
– Reméljük, nem kell célba vennie valakit – tette hozzá az öreg.
– Nem bánja, ha rágyújtok?
– A francokat nem!
 
Amikor a szervizút végén találtak egy kis tisztást és nyeregbe
szálltak, Cody csodálta Mitchell tapasztalatát és képességeit. Bár az
öreg lassan mozgott, nem volt egyetlen felesleges lépése vagy
mozdulata sem. Mitchell nyilvánvalóan lovak körül, a természetben
töltötte az életét, és gyakorlatilag sötétben nyergelte fel az állatokat,
megtöltötte és kiegyensúlyozta a málhazsákokat, és csomót tudott
kötni a poggyászuk köré.
Amikor Mitchell morogva a tarka ló felé mutatott, Cody
megkérdezte, miért lett Gipper a neve.
– Az utolsó jó elnök – felelte a másik, mintha a válasz egészen
magától értetődő lett volna. – Őt se szabad felbosszantani. Nem
olyan barátságos, mint amilyennek látszik. Ahogy a névrokona és a
tulajdonosa, én sem.
Így indultak el…
 Öt óra szüntelen lovaglás után Cody észrevette, hogy az erdő
kivilágosodik, és több napfény tör át a lombokon. Hamarosan
nagyobb nyílások is lettek a faágak között, időnként láthatóvá vált a
kék égbolt és a távoli bárányfelhők is. Végül elfogytak a fák, a lovak
átjutottak a gerincen, és a szemük elé tárult a Park csodálatos,
smaragdzöld világa. Jóval melegebb lett, csak enyhe szellő
fújdogált, alig fodrozta a füvet. A nap pont a fejük fölött járt, a
levegőben fenyőillat terjengett, a völgyből zsályaillat szállt fel.
Minden olyan friss volt, hogy Cody attól tartott, köhögési roham tör
rá, mert nikotinnal és kátránnyal teli tüdeje megpróbál
megszabadulni a felesleges anyagoktól.
Mitchell megállt. Cody birkózott Gipperrel egy kicsit, amíg a ló
megértette, mit kell tennie.
Cody végignézett a zöld fűszőnyeggel terített lankákon, az erdős
folyóvölgyeken, a keleti látóhatárt övező tágas emelkedőkön, az
előttük elterülő hegyvonulat és a Yellowstone-tó fenséges látványától
elállt a szava.
– Micsoda táj! – mondta mégis önkéntelenül Cody.
Mitchell szokásához híven morgott valamit, majd hátranyúlt a
nyeregtáskájához, és elővette a távcsövét.
– Ne szeressen bele. Garantáltan összetöri a szívét.
Cody megragadta az alkalmat, hogy megálltak, és leszállt a
nyeregből. Elzsibbadt a lába, és rettenetesen fájtak a térdei.
Odasántikált a málhás lóhoz, és bontogatni kezdte azt a zsákot,
amelyikbe Mitchell indulás előtt a sporttáskáját dugta.
– Lát valamit? – kérdezte közben.
Mitchell sokáig hallgatott, majd azt felelte:
– Látok egy csapat jávorszarvast, pár prérifarkast és egy sast.
Meg egy nagy legelőt tele bölényszarral. Legalább száz járt arra
nemrégen.
– A túrázókra gondoltam – mondta Cody idegesen.
– Semmi.
Cody kivette a táskáját, és ledobta a földre. Fájt minden porcikája,
amikor leguggolt mellé. Amint kinyitotta, összeszorult a gyomra.
Őrülten kutatott a felszerelése és a ruhái között.
– A francba!
 Mitchell nem nézett rá, de megkérdezte, mi a gond.
– A cigarettám. Vettem egy kartonnal az útra. Emlékszem, hogy
becsomagoltam.
Mitchell hallgatott.
Cody felállt, és érezte, hogy eluralkodik rajta a pánik. Belerúgott a
táskába.
– A francba! Biztos abban a táskában volt, ami elégett. Francba!
– Messze van a legközelebbi bolt – jegyezte meg az öreg.
Codynak megfordult a fejében, hogy előhúzza a tokból a pisztolyt,
és ott helyben lepuffantja Mitchellt.
Az öreg vállat vont.
– Talán most van itt az ideje, hogy leszokjon. Én évekkel ezelőtt
megtettem. Egyszerűen csak abbahagytam. Nem nagy ügy.
Cody megdörzsölte az arcát. Úgy érezte, hogy a testében lévő
izomkötegek megfeszülnek, és várják a megszokott nikotinadagot,
hogy lenyugodjanak. Az égbolt forogni kezdett, sőt, a föld maga is
hullámzott a talpa alatt, mint amikor a medencében ringatózik a víz.
Megcsapkodta a zsebeit, hátha talál egy eldugott vagy elfelejtett
dobozt. Átkutatta a dzsekijét és a nyeregtáskát is. Utóbbi alján
rábukkant a mobiltokjára, amelyben… KÉT cigarettát is talált. Úgy
érezte, mintha megnyerte volna a lottó ötöst.
– Félre is tehetné őket – jegyezte meg Mitchell.
– Egy frászt! – felelte Cody és rágyújtott. Majd később kitalálja,
mikor szívja el a másikat.
Amikor beszívta a füstöt, a teste ellazult, sőt, mintha kéjesen fel is
nyögött volna. Már nem forgott vele a világ, és a völgy is
megnyugodott odalent.
– Jed dohányzik?
– Amennyire emlékszem, nem.
– Fogadok, hogy a csoportból valaki viszont igen – mondta Cody,
és nehezen, de visszamászott a nyeregbe. Azonnal égni kezdtek a
sebek a combján, ahogy korábban is. – Ami újabb indok arra, miért
kell minél előbb megtalálnunk őket.
Mitchell csettintett a nyelvével, mire a lova megállt.
– Nem vagyok biztos benne, hogy elég pénzt kapok azért, hogy
ide kellett jönnöm a vadonba egy kétségbeesett emberrel, akinek
alkohol- és cigarettaelvonási tünetei vannak.
– Kérem, fogja be!
Mitchell felnevetett.
– Először azért nyaggatott, mert nem beszéltem, most meg azt
mondja, hogy fogjam be a szám. Döntse már el!
– Én csak egyet tudok – felelte Cody. – Ha nem találok cigit a
közeljövőben, puszta kézzel fogom kitépni annak a pasasnak a
szívét, akit keresünk, és ott helyben megetetem vele.
– És kit keresünk egyébként? – kérdezte Mitchell.
– Vesszek meg, ha tudom.
 
Cody némán ült a lovon, és a fejében kavargó gondolatokkal volt
elfoglalva. Felidézte a Larryvel folytatott beszélgetéseket és az
információkat, amiket tőle kapott. A társa kitette a kirakós darabkáit
az asztalra, és ő maga is hozzátett ezt-azt. Tehát az lett volna
logikus, ha ők ketten elkezdik kirakni a képet, és előállnak egy
elfogadható elmélettel vagy következtetéssel. Vagy legalábbis ki
tudják zárni a kevésbé valószínű forgatókönyveket. De ha Larry
ellene dolgozik, akkor vajon építhet-e bármire, amit a társa mondott
neki korábban? Létezike egyáltalán a többi áldozat? Vajon Larry a
zsinórokat rángató bábmester, aki arra vezeti őt, amerre akarja?
Vagy csupán az volt a feladata, hogy eltávolítsa őt az útból? Nincs
ennél elhagyatottabb hely az egész országban, gondolta. Ha az volt
Larry terve, hogy kiiktassa őt, nem is sikerülhetett volna jobban.
Larry információi megalapozottak voltak egyáltalán? Talán az sem
volt igaz, hogy Hank Winters utoljára Jed McCarthy weboldalát
nézegette a halála estéjén. Ez is csak arról szólt, hogy Larry
félrevezesse őt?
Megfordult a fejében, hogy fogja magát és visszamegy. Akkor ki
tudná tekerni a társa nyakát, és kiderülne, miféle játékot játszik.
 
Szinte még fel sem ocsúdott, máris az első táborhely közepén
álltak. Cody csak akkor vette észre, hogy a korábban felállított sátrak
nyoma ott látszik a füvön, amikor Mitchell megállította a lovát és
leugrott róla. A fák között egy tűzrakóhely is látszott.
 – Jed jó munkát végez – jegyezte meg Mitchell elismeréssel a
hangjában. – Nem sok nyomot hagynak maguk után. Észre sem
lehetne venni, hogy itt jártak tegnap éjjel, ha nem ismerné az ember
a pontos útvonalat. Se szemét, se emberek nyomai, kivéve a
lelapított füvet.
Cody is leszállt a lóról. Már tudta, miért szeretnek az igazi
cowboyok olyan sokáig a nyeregben ülni: túlságosan fájdalmas a
leszállás. A lónak támaszkodott, amíg visszaáramlott a lábába a vér,
és enyhült a fájdalom. Figyelte, hogy Mitchell odaballag a
tábortűzhöz, belenyúl a hamuba, majd visszafelé beletörli a kezét a
farmerjába, és azt mondja:
– Igen, ma reggel még itt voltak. A kövek melegek, és a hamu is
nedves a tűz eloltása után.
– Van elképzelése, mikor indultak el innen?
– Nem könnyű mindent összekészíteni reggel. A csoportnak fel
kell kelnie, meg kell reggeliznie, le kell bontania a sátrakat.
Szerintem kilenc körül indulhattak. Szóval körülbelül négy-öt óra
előnyük van.
Cody nyelt egyet. Megpróbálta elképzelni a fiát, aki pár órája még
itt táborozott. Karácsony óta nem is látta Justint. Vajon milyen magas
lehet, milyen hosszú a haja?
Már épp meg akarta kérdezni Mitchellt, mennyi idő alatt érhetik
utol őket, amikor észrevette, hogy az öreg hunyorogva néz a tópart
felé.
– Mit néz?
– Azt hiszem, láttam valamit ott lent, a víznél. Valami mozgott,
nézze!
Cody nem látott a fáktól, ezért lépett egyet balra. A fák ágai között
jó rálátás nyílt a tó partjáig lefutó domboldalra.
– Farkasok – felelte. – Legalább három.
Az egyik koromfekete volt, a másik ezüstös, a harmadik pedig
szürke foltos. Úgy tűnt, a víz mellett esznek valamit.
 25
 
Gracie kissé lemaradt a nővére mögött, hagyta, hogy Eper és
Danielle lova között nagyobb legyen a távolság. Furcsának találta,
hogy a második napon néggyel kevesebben vannak.
Annak ellenére, hogy a barátja, James Knox ellenezte, Jed pedig
kérte, hogy ne tegye, Tony D’Amato úgy döntött, csak az elfogadható
számára, ha megpróbálja megkeresni Tristan Glode-ot, és
meggyőzi, hogy térjen vissza a csoporthoz. Drey Russell biztos volt
benne, hogy D’Amato őrültséget csinál, de belement, hogy elkíséri.
Az volt a tervük, hogy a második szállásnál csatlakoznak a
csoporthoz. Jed morogva adta át a térképeit a két férfinak, és azt
mondta, keressék a jeleket, hogy ne tévesszék el az ösvényt
visszafelé.
Gracie észrevette, hogy Dakota szó nélkül, fejcsóválva nézi végig
a beszélgetést.
 
Elég meleg lett ahhoz, hogy Gracie levegye a kapucnis pulóverét,
és pólóban lovagoljon tovább. Bár balra még mindig látta a
Yellowstone-tavat, az ösvény elkanyarodott tőle, és a csapat már
több száz méter emelkedőn volt túl. A lovak patájának egyhangú
kopogása nemcsak megnyugtatta a lányt, de arra is emlékeztette,
hogy egy gyönyörű, vadregényes tájon jár, tökéletes nyári nap
ígérkezik, és nem minden borzasztó. És arra is, hogy Rachel Mina a
nyergelés alatt együttérzően és megértően nézett rá, és jobban
gyámolította, mint gondolta volna.
De a kérdésekre továbbra sem érkezett válasz.
– Minden rendben? – érdeklődött a mögötte lovagló Dakota. –
Egy kicsit zárkózz fel, nagylány!
De Gracie nem biztatta jobban a lovát, inkább félreállt, és
megvárta, hogy Dakota beérje. Az ösvény keskeny volt, és a fák
olyan közel álltak egymáshoz, hogy egy ideig nem tudtak egymás
mellett lovagolni.
Amikor odaért, beállt mögé, és megszólalt.
– Szép nap ez a mai.
– Igen, tényleg az – felelte Dakota, és gyanakodva nézte a lányt.
 – Te sokszor csinálod ezt, ugye?
– Ez a harmadik nyaram. Szóval, igen, sok túrán voltam már. A
többi általában egy kicsit rövidebb ennél. Ez az év legnagyobb
lovastúrája.
– És hogy ismerkedtél meg Jeddel? – kérdezte Gracie. – Ti egy
pár vagytok?
Dakota ravaszul elmosolyodott.
– Hát te aztán gyorsan a lényegre tértél.
Gracie ártatlanul mosolygott.
– Bozemanben találkoztam vele. Harmadéves egyetemista
voltam. Hordókerülő versenyekre jártam, meg lovagoltam, hogy
megéljek. Elég sok gazdag ember költözött Montanába az utóbbi
időben, és persze szívesen tartanak lovakat, de általában fogalmuk
sincs róla, hogy kell velük bánni, szóval feladtam egy újsághirdetést.
Nemsokára többen is hívtak, hogy menjek el a farmjukra, és
lovagoljak a lovaikon. Ezért fizettek is, persze. Az állatokat formában
kell tartani, és képezni is kell őket. Tudod, a világ legjobb dolga, ha
az ember lovagol, és ezért még pénzt is kap.
– Ez tényleg jól hangzik – mondta Gracie.
– Szóval az egyik nő, akinél dolgoztam, elvált. Utána úgy döntött,
elad mindent, és visszaköltözik Los Angelesbe. Jed vette meg
három lovát. Eper volt az egyik. Én vittem el őket hozzá, aztán
beszélgetni kezdtünk, ő pedig állást ajánlott. Azt hiszem, az előző
pasas nem volt valami megbízható. Először csak lovász voltam,
aztán tudod, hogy megy ez. Sok időt töltöttünk együtt éjjel-nappal,
úgyhogy elég hamar úgy döntöttünk, hogy akár a sátrunkat is
megoszthatjuk.
– Azt nagyjából már tudom, hogy megy – mondta Gracie. –
Danielle a nővérem.
Dakota felnevetett.
– Igen, én is látom, milyen csinos.
– És szereted Jedet?
– Jézusom, te lány! – kiáltott Dakota elpirulva.
– Csak mert úgy tűnik…
– Hogy?
– Úgy tűnik, ti ketten nagyon különbözőek vagytok.
 – Azért, mert idősebb?
– Az is, meg hogy a főnököd – mondta Gracie. – Te nem
olyannak tűnsz, mint akinek szüksége lenne főnökre. Ő pedig
egyáltalán nem olyan, mint te, érted?
Dakota egy ideig hallgatott, és Gracie attól félt, hogy esetleg
megsértődött.
– Bocsánat!
– Semmi baj! Csak megpróbálom kitalálni, hogyan fogalmazzak.
Azt hiszem, elég különös a helyzet. Nem ismertem az apámat, csak
annyit tudok róla, hogy egy olajmezőn dolgozik Wyomingban, és
gyerekkoromban csak annyi szórakozásom volt, hogy folyton a lovak
körül tébláboltam. Ebben voltam jó. Jobban bízom a lovakban, mint
az emberekben, bár tudnak tökfejek is lenni. De legalább ártatlan
tökfejek. Soha nem csinálnak semmit gonoszságból, csak azért,
mert megijednek, félnek, vagy menekülni próbálnak. De nem
gonoszak, mint az emberek. Amikor Jeddel beszélgettem, nagyjából
ő is ilyeneket mondott. Ráadásul, tudod, milyen nehéz egy olyan
lánynak, mint én egy korombeli fiút találnia, aki nem teljesen idióta?
Legtöbbjük naplopó, és egyszerűen félnek a lányoktól, tőlem meg
különösen. Belefáradtam, hogy megvárjam, amíg felnőnek, érted?
Nem várhatok örökké. Próbáltam találni valakit, aki elfogad
olyannak, amilyen vagyok, de nem nagy a választék, csajszi!
Gracie bólintott.
– És Jed milyen? Úgy értem, amikor nem ő a főnök.
– Nem hiszem el, hogy ilyen kérdéseket teszel fel! Azt meg pláne
nem, hogy válaszolok is rájuk! – nevetett Dakota.
– Nagyon rejtélyesnek tűnik – jelentette ki Gracie.
– Ó, nagyon is az! Mindig csinál valamit. Tudtad például, hogy
költő is? Megjelent pár verseskötete. Hitted volna?
– És jók a versei?
– Én nem tudom megmondani – nevetett újra. – Tőlem távol áll az
ilyesmi. Vagyis vannak részek, amiket értek, de amúgy nehezen
értelmezem a dolgokat. Azt hiszem, még egy pár díjat is nyert. És
néha felolvassa nekem a verseit. Gyönyörűen hangzik, amikor
hangosan felolvassa, mert annyira szenvedélyes olyankor, de a felét
sem értem, csak úgy teszek, mintha érteném. Szerintem egy kicsit
frusztrálja, amiért az emberek nem ismerik fel a tehetségét.
Gracie előrepillantott, és próbálta más megvilágításban látni Jed
McCarthyt.
– Kedves veled? – kérdezte Dakotát.
– Legtöbbször igen.
– De nem mindig?
– Nem. Néha ő a legkorlátoltabb kretén, akit csak ismerek.
Rosszabb, mint egy öszvér. És ha a fejébe vesz valamit, például van
egy új ötlete, hogy lehetne pénzt keresni, vagy milyen verset írjon,
akkor teljesen el van szállva magától. Szerintem sokkal jobban
élvezi a saját társaságát, mint bárki másét, mert ő az egyetlen, aki
elég okos ahhoz, hogy elviselje saját magát, ha érted, mire
gondolok. Na, ilyenkor legszívesebben bedobnám a törölközőt, és
elhúznék.
– Mostanában is ezt érzed?
Dakota hosszasan, elgondolkodva nézte Gracie-t.
– Ezt meg honnan tudod?
– Figyeltelek titeket már korábban is.
– Néha egyszerűen nem tudok rájönni, mit forgat a fejében.
Például most sem – tette hozzá.
– Mit gondolsz, miért ment el Mr. Glode?
Dakota felsóhajtott.
– Mrs. Glode…
– Ilyen egyszerű lenne?
– Dehogyis, sokkal bonyolultabb! Szerintem ők ketten azt
remélték, hogy majd itt rátalálnak valamire. De nem így lett. Már több
olyan házaspárt láttam, akik hasonló cipőben jártak. Szóval, ezt
legalább értem.
– És mi van még, amit nem?
– Wilson.
– Úgy érted, azt sem tudod, ő miért ment el?
Dakota bólintott.
– Elmondok valamit, amit senki se tud. Tegnap nem Jed sátrában
aludtam. Összevesztünk, és kint aludtam a tűz mellett. Valamikor
éjjel felkeltem pisilni, és amikor felmentem a sátrak fölötti erdőbe, a
holdfényben láttam, hogy valaki ott ólálkodik. Nagyon lassan és
megfontoltan mozgott, fel-alá sétált a sátrak és a tó között. Közelebb
lopakodtam, és láttam, hogy Wilson az. Nem tudom, mi a francot
csinált, de halálra ijesztett. Csak sétálgatott.
– Elmondtad Jednek?
– Még nem. A feje a seggében van, nem hallgat senkire.
– Szerinted mit csinált Wilson?
Dakota vállat vont.
– Nem tudom. De olyan volt, mintha tervezgetett volna valamit,
vagy várt volna valakire. Lehet, hogy Tristan Glode-ra, de ennek
nem sok értelme lenne szerintem.
Gracie elgondolkodott ezen.
– Lehetséges, hogy Mr. Glode és Wilson verekedett?
– Talán. De te vagy az egyetlen, aki hallott valamit.
– Nem hiszel nekem?
– Inkább azt mondom, elhiszem, hogy úgy gondolod, hallottál
valamit – felelte Dakota diplomatikusan.
– De miért mentek volna el együtt ezek után? És mi miatt
verekedhettek? Ha Tonyról és Mr. Glode-ról lenne szó, annak
legalább lenne értelme.
– Tudom.
– Vitatkozást nem hallottam – mondta Gracie.
Dakota vállat vont.
– Nem tudom, mi az isten folyik itt, de valami van, az biztos. Ha
végignézel ezeken az embereken, ahogy itt szép sorban lovagolnak
ezen a gyönyörű helyen, azt gondolod, tökéletes! De azt nem tudod,
mi jár a fejükben, és mit gondolhatnak a többiekről. Na, ezért
kedvelem én jobban a lovakat – mondta Dakota.
 
Jed félreállította a lovát és vele együtt az öszvéreket, hogy a
vendégei elhaladhassanak mellette. Amikor Gracie és Dakota
odaért, így szólt:
– Dakota, vedd át a vezetést egy kicsit, én a végén megyek majd.
Gracie észrevette, hogy a lány vitatkozni akar, de aztán
összeszorította a száját, szemébe húzta a kalapját, majd biztatni
kezdte a lovát és az öszvéreket. Jed beállt Dakota helyére, de nem
sokáig maradt ott.
 
– És tetszik eddig a túra? – kérdezte.
Gracie úgy érezte, van valami nyugtalanító a hangjában. Mintha
alig várná, hogy túlessenek a szokásos udvariaskodáson. Mintha
élvezné, hogy játszik vele, és meg akarná babonázni a hangjával.
– Igen.
– És a nővérednek? Úgy látom, neki azért nem ez élete
nyaralása.
Gracie ezen elmosolyodott.
– Gondoltam – mondta Jed. – Amúgy kérdezni akartam tőled
valamit. Láttam, hogy beszélgettél Dakotával. Mi az ördögről tudtok
ti, lányok ennyit beszélni?
– Semmi különösről – hazudta Gracie.
– Tényleg? – kérdezte a férfi némi szarkasztikus éllel.
– A lányok így szokták. Órákon át beszélgetünk a semmiről.
Tudja, ruhákról, körmökről, cipőkről. Csajos dolgokról. Ilyenek a
lányok.
Jed felnevetett.
– Vág az eszed! De tényleg, miről beszélgettetek ilyen sokáig?
Gracie fészkelődött kicsit a nyeregben. Hirtelen melegnek érezte,
mint az anyja Volvójában, ha bekapcsolják az ülésmelegítést.
– Megkérdeztem, hogy tetszik a munkája, mivel én is kedvelem a
lovakat, meg ilyenek.
– Ó! – mondta Jed. – És mit mondott?
– Hát, hogy általában elég jó.
– Az én nevem is feljött?
– Persze – felelte Gracie. – Maga a főnöke.
Gracie egészen addig a pillanatig nem vette észre Jed övén a
késtokot, ami a combján feküdt. Nyilván mindig is ott volt, csak
korábban nem tűnt fel neki.
– A nők mindig túl sokat beszélnek – jegyezte meg Jed.
Gracie nem tudta, hogy ez rá vagy Dakotára vonatkozik-e.
Esetleg mindkettőjükre. Jed elfordult, és látszott, hogy sok minden
jár a fejében.
– Megtaláljuk a két elveszett embert? – kérdezte Gracie.
– Ó, persze, megtaláljuk őket – felelte szórakozottan Jed.
 26
 
Bull Mitchell üvöltött egy nagyot, majd a farkasfalka fölé célzott és
lőtt. A 44-es Magnum hangja drámaian visszhangzott a szinte teljes
csendben. Cody összerezzent, és csengeni kezdett a füle. A golyó a
vízfelszínt súrolta, és mindhárom farkas azonnal feléjük fordult.
Cody belenézett fekete szemükbe, látta a hosszú, vörös fogaikat,
a rózsaszín orrlyukaikat, és önkéntelenül a fegyveréért nyúlt. Még
Bozemanben vett egy medvespray-t, de az abban a táskában
maradt, amelyikben a cigarettája is. Nem tudott túllépni azon, hogy
mennyire hasonlítottak a kutyákra ezek a farkasok. Olyan volt a
szemük és a bundájuk is, mint a kutyáké, de vadak, óriásiak és
veszedelmesek voltak. A feketének olyan sárga volt a szeme, mintha
lángolna a koponyájában.
– Várjon! – szólalt meg Mitchell. – Álljon nyugodtan, egyenesen!
Az élelmüket védik, de azt kell mutatnunk, hogy erősek vagyunk, és
nem félünk. – Aztán odakiabált a farkasok felé. – Takarodjatok
vissza az erdőbe, ahova tartoztok! Menjetek…
Szavait azzal nyomatékosította, hogy fogta a fegyvert és újra lőtt.
Ezúttal egy csomó sarat vert fel a golyó körülbelül másfél méterre a
farkasok előtti gödörből.
A fekete alfahím – Cody becslése szerint volt vagy 80-85 kilós –
ugatásszerű hangot hallatott, majd a part mentén dél felé ügetett. Az
ezüstös nőstény követte. Cody észrevette, hogy egy hosszú, kékes
valami lóg ki a szájából, ami leginkább egy virslifüzérre
emlékeztetett. A foltos, feltehetően szintén hím, különösebb
meggyőződés nélkül követte őket, de úgy tűnt, inkább harcolni akart
volna. Cody el sem hitte, milyen erős és gyors állatok. Mint a
kísértetek, hatalmas fogakkal.
– Lehet, hogy nem mentek messzire, szóval tartsa nyitva a
szemét! – figyelmeztette az öreg.
– Te jó ég! Ezt nézze! Annyira féltem, hogy már nem is remeg a
kezem! – mutatta Cody.
Mitchell nevetett, majd kivette az üres tárat, és újratöltötte a
revolvert.
 – Ezt nem teszem el, ki tudja – mondta a part felé tekingetve,
ahol a farkasok korábban lakmároztak. – Azt a maga kis
vízipisztolyát akár vissza is teheti a tokba. Ha úgy döntenek,
visszajönnek, ellátom a bajukat!
 
A part felé igyekezve Cody először a szagot érezte meg. A
meleg, párás levegőbe algaillat keveredett, de volt még ott más is.
Közelebb érve elsősorban a farkasok vastag bundájának
pézsmaszaga és a belsőségek fémes illata csapta meg az orrát.
Egy kupac félig elmerült uszadékfa akadt el a part közelében, úgy
hat-hét méter hosszan. A vizes fahasábok között algás habfoltok
hullámoztak, mintha az ágak „kilégzéskor” eltávolítanák,
„belégzéskor” magukhoz húznák őket. Az uszadékfa alatt mély,
árnyékos üreg húzódott.
A holttest félig a víz alatt, félig afölött lebegett. A fej a parton
feküdt, arccal oldalra fordítva. A lábak voltak leginkább víz alatt, a
lábfejeket szinte alig lehetett látni, eltűntek az uszadék alatti hasadék
homályában. A testnek látszólag már nem voltak karjai.
Fehér bőrű, vékony, középkorú férfi, a vizenyős bőr
márványfehér, kivéve a bordák és a lábak között tátongó, csipkézett
szélű lyukakat. A farkasok minden lágyrészt kitéptek és
elfogyasztottak. Az áldozat ruházatát – a könnyű, hosszú ujjú inget,
a bő cargo nadrágot és a cowboycsizmát – szintén darabokra tépték
az állatok. A homokos parton mindenütt mancsnyomok látszottak, a
mélyebbekbe máris beszivárgott a víz. Ezen a helyen a part
csokistej színű sártengerré változott. A farkaskarmok nyoma olyan
volt, mintha valaki kis kaliberű lőszerrel lőtt volna a homokba.
– Istenem! – mondta Mitchell.
Nem Justin volt az. Amint Cody megbizonyosodott róla, érezte,
hogy zsaruvére átveszi az irányítást az érzelmei fölött. Mintha
sisakrostélyt húzott volna le az arcára. Ez segített neki érzelmileg
eltávolodni a holttesttől, és úgy tudta kezelni, ami volt: egy darab hús
csupán, amelyben nincs már se lélek, se élet. A farkasok bizonyára
ugyanígy gondolkodtak.
Megfordította a holttestet, és rájött, hogy a karok nem
hiányoznak. Az áldozat csuklóját zsineggel kötötték össze a háta
mögött.
Lehajolt, és a hónalja alá nyúlva megpróbálta teljesen kihúzni a
vízből, de nem mozdult. Cody a homlokát ráncolta.
– Nem segítene? – kérdezte Mitchellt.
– Nem – felelte az öreg. – Ez a maga reszortja!
Cody csak nézett rá, magyarázatot várva.
Mitchell a sötét erdő felé bökött az állával. Abban a pillanatban
meghallották egy ág tompa reccsenését.
– Félbeszakítottunk egy lakomát. A farkasok szeretnek jóllakni, a
maradékot pedig a fák közé vonszolják későbbre. Biztos vagyok
benne, hogy figyelnek minket, és valószínűleg azt hiszik, ellopjuk a
zsákmányukat. Ne felejtse el, hogy ezek az állatok már nem félnek
az embertől, ha féltek egyáltalán valaha. Az elmúlt évtizedekben
megtanulták, hogy valahányszor emberrel találkoznak, a
parkfelügyelet azonnal elkeríti a területet, hogy távol tartson
bennünket tőlük. Ezek a dögök rájöttek, hogy nincs mitől tartaniuk,
és nyilván ők állnak a tápláléklánc csúcsán. A populációra nézve ez
rendben is van, de nekünk, kétlábúaknak nem túl jó hír. Szóval, ha
úgy döntenek, visszatérnek, felkészülten kell várnom őket.
– Oké – felelte Cody.
Újra nekiveselkedett, de a testet valami fogva tartotta a víz alatt,
és alig engedte megmozdítani. Egyszer csak meglátta azt a zsineget
is, amivel a bokákat kötötték össze. A vége beleveszett az
uszadékfa alatti üregbe. Nem volt más választása, combig gázolt a
vízbe. Nyár közepéhez képest a tó dermesztően hideg volt, szinte
már fájt. Cody az ujjaival tapogatta ki a zsineget, majd két kézzel
erősen megragadta. Felnyögött, hátrahajolt, és teljes erejével húzni
kezdte. Bármihez is volt a holttest rögzítve, végül megadta magát.
Cody ismét felnyögött, majd húzni kezdte a part felé. A huzavonában
a test megfordult a tengelye körül, és amikor kiért a száraz homokra,
észrevette, hogy a zsineg végét egy hatalmas, kerek kőhöz kötötték.
Cody addig erőlködött, amíg az áldozat testét a kővel együtt partra
nem vonszolta.
Amikor közelebbről megnézte a férfit, akkor vette észre, hogy a
nyaka köré is zsineget tekertek, amely annyira mélyen beágyazódott
a húsába, hogy nem is láthatta. Egy körülbelül ötcentis zsinegvég állt
ki a szorosra húzott csomóból, a vége kissé elrongyolódott. Cody
felismerte, hogy egy nejlon ejtőernyőzsinór – a vadászok, a túrázók
és a kirándulók mindig ilyesmit használnak.
– Akárki is tette, köveket kötött a lábára és a nyakára, majd
bedobta a vízbe. Így a holttest a víz és az uszadékfa alá került. A
gyilkos valószínűleg arra gondolt, hogy soha senki nem fogja
megtalálni a hullát. Arra nem számított, hogy a farkasok elharapják
az egyik zsineget és kihorgásszák.
Mitchell morgott valamit, sápadtnak és egy kicsit zavartnak tűnt.
Minden igyekezetével megpróbált a farkasokra összpontosítani, és
nem nézett a holttestre.
Cody négykézlábra ereszkedett, és a test körül forogva minden
négyzetcentimétert megvizsgált. Úgy tippelte, az áldozat ötvenes
évei végén járhatott, és elég jó formában lehetett. Sajnálatos módon
a szemét, a torkát, a hasát és a nemi szervét már elfogyasztották az
állatok.
– Ó, meg is van! – kiáltott fel hirtelen, amikor közelebb hajolt a
férfi fejéhez, és megfordította, hogy ne nézzen farkasszemet a
groteszk vonásokkal.
A bal fül alatt egy 4-5 centiméteres vágás látszott. A J alakú seb
széle egyenetlen volt, a nyílás keskenyebbik vége egészen az
állkapocscsont fölé ért.
– Kés – mondta Cody. – A szúrás mélynek tűnik, a penge
feltehetően egészen az agyáig behatolt. Azonnal meghalt. A nyílás
alakjából arra következtetek, hogy hátulról támadtak rá, valószínűleg
megragadták a haját, hátrahúzták a fejét, utána döfték bele a kést a
nyakába. Tökéletes célzás. A gyilkos hátba is szúrhatta volna a
fickót, vagy el is vághatta volna a torkát. De ő egyetlen szúrással
akart ölni.
Mitchell hümmögött.
Codynak eszébe jutott, amit Larry mondott: „Gary
Shulze… A
különbség csak az, hogy a szokásos fejsérülések mellett találtak egy
mély sebet is a koponyáján, amit feltehetően valamilyen szúrás
okozott.”
– Hadd hozzam csak ide a fényképezőmet és a mappámat! –
mondta hirtelen. – Ez egy bűnügyi helyszín, még akkor is, ha
felszerelés hiányában nem túl sok mindent tehetünk.
– Maga a zsaru…
– Megyek és idehozom azt a mappát, amiben benne vannak a
túra résztvevőinek jelentkezési lapjai.
– Magával megyek, hogy fedezzem, és idehozom a lovakat. A
farkasok a lovakat is szeretik.
 
A nyomozó lefényképezte a holttestet, a zsineget, a köveket és a
sebeket a digitális fényképezővel, és a tokot használta a méretek
érzékeltetésére. Mitchell eközben megebédelt. A tónak háttal ült le
egy nagyobb kőre, ölébe tette a fegyverét, és szárított marhahúst
rágcsált. Időnként vizet is ivott hozzá, de közben folyamatosan
szemmel tartotta az erdőt.
A nyomozó tudta, hogy tönkretette a helyszínt. Elmozdította a
holttestet, ráadásul mindent összejárkált körülötte. Arról nem is
beszélve, mennyit mászott körbe-körbe a homokban.
– Ha nem lenne a nyakán az a szúrás, akkor talán azt hinném,
hogy a szerencsétlent a farkasok marcangolták szét, aztán
elrejtették a víz alatt, hogy ne tépjék szét jobban.
Cody bólintott. Az elmúlt fél órában szinte mást se csinált, csak a
különböző forgatókönyveket pörgette az agyában.
– Ilyesmire volt már példa korábban – folytatta Mitchell. – Az ilyen
mélyen fekvő vidékeken, ha valami balul sül el, az emberek
otthagyják a holttestet, aztán ha kijutnak, ők vagy a parkőrök később
visszamennek érte. Ha magukkal vinnék, azzal odacsalogatnák a
ragadozókat. Medvéket, pumákat, ilyesmit. Ez nem valami jó ötlet.
Nem válaszolt. Kihúzta a táskáját a málhazsákból, és elővette a
mappát.
Nem tartott sokáig.
– Arra tippelek, hogy az áldozat Tristan Glode, a St. Louis-i The
Glode Company nevű vállalat elnök-vezérigazgatója. Maga szerint
kinéz hatvanegy évesnek?
Mitchell vágott egy grimaszt, és a távolba nézett.
– Ja, meglehet.
– A jelentkezéskor megadott leírásnak megfelel – mondta Cody. –
Csak két idősebb férfi van a csoportban. Az egyiket K. W. Wilsonnak
hívják, róla nem sokat lehet tudni. A másik Walt Franck,
Őgazdagsága, de azt a kurafit ismerem, és ez nem ő. Ami elég nagy
baj, mellesleg.
– Kér egy kis marhahúst?
– Nem. Egy cigarettát kérek.
– Hát, bocs.
– Vajon mit tett, amivel rászolgált erre? Leszúrni egy hatvanegy
éves embert? Úgy látom, a felesége is eljött a túrára. Lehet, hogy ő
is benne van, vagy még az ő holttestét is megtaláljuk? Nem hiszem,
hogy csak úgy továbbment volna, miután a férjét megölték. Vajon
hányan tudják a csoportban, mi történt? És milyen pokoli dolgokon
kell még keresztülmenniük?
Mitchell vállat vont.
– Van GPS-e? – kérdezte Cody. – Az enyém elégett a
szállodában. Szeretném meghatározni a pontos koordinátákat, hogy
a parkőrök eljöhessenek a tetemért.
– Az első táborhely pontos helyét tudom. Azt megmondom nekik
– felelte Mitchell.
– Lehet, hogy vannak még bizonyítékok a helyszínen – folytatta
Cody, és arrafelé nézett, ahol a sátrak álltak korábban. – Ha elég
hamar ideérnek a technikusok, még találhatnak egyéb nyomokat is.
Például, hogy hol történt a gyilkosság, lábnyomokat, más
zsinegdarabokat. Vagy vért. Nem ritka, hogy a gyilkos vérét is
megtalálják a késelés helyszínén. Elképesztő, hogy a támadó milyen
gyakran vágja meg magát a saját késével dulakodás közben.
Sokszor észre sem veszik, csak később.
– Ja – felelte Mitchell, és lassan elmosolyodott. – Szoktam
ilyesmit látni a tévében. Ha azok a helyszínelők idejönnének,
mindent megtudnánk, és a rosszfiút negyvennyolc percen belül
elkapnák.
– Az nem egészen így megy – jegyezte meg Cody.
– Itt meg aztán tuti, hogy nem. Azt garantálhatom. Délután
valószínűleg esni fog, és minden nyomot elmos. Vagy a farkasok
jönnek vissza, és eltakarítanak mindent. Itt semmi sem úgy működik,
mint máshol. Ahogy már mondtam is magának.
Cody leroskadt Mitchell mellé az egyik kőre.
 – Még sosem voltam bűnügyi helyszínen egyedül. Általában
technikusok, nyomrögzítők, fotósok, igazságügyi orvosszakértők
vannak ott, ráadásul a saját felszerelésem is kéznél van. Magán
kívül ráadásul senkivel se tudok beszélni. Olyan istenverte
tehetetlennek érzem magam.
– Akkor talán legjobb, ha felpattanunk a lovainkra, és megtaláljuk
a többieket – mondta Mitchell. – Csak így tudhatjuk meg, mi történt.
– Ja. Szóval itt kell hagynunk a holttestet?
– Hát, magunkkal nem vihetjük, az biztos is.
– És mit csinálunk vele? Visszasüllyesztjük a víz alá? Eltemetjük?
– A farkasok visszajönnek – mondta a fejét csóválva Mitchell. –
Nem maradna belőle semmi. Csak egy dolgot tehetünk.
– Felakasztjuk? – kérdezte Cody.
– Tudom, hol az a rúd, ahova az élelmiszert akasztják – mondta
Mitchell, majd nagy nehezen felállt, és lassan kiegyenesítette a
hátát. – Körülbelül száz méterre a tábor fölött, a hegyoldalban.
Hacsak Jed el nem vitte onnan. Amíg a parkőrök ide nem érnek,
felhúzhatjuk oda.
– Istenem!
– Vagy van jobb ötlete?
– Bárcsak lenne!
 
Nem ment könnyen. Miközben felhúzták a holttestet a póznára, a
csizmája fejbe vágta Codyt. Mitchell ráerősítette a kötelet a
nyeregkápára, és addig vezette a lovát, amíg a testet körülbelül hat
méter magasra nem emelte. Cody felnézett. Glode karjai széttárva
lógtak, a hóna alatt hurkolt kötéltől. A feje oldalra billent, a lábai
lógtak a levegőben. Amikor a kötelet az egyik közeli fenyőfa
törzséhez rögzítették, Glode teste lassan elfordult.
– A madarak rárabolnak majd, de ezzel nem sokat kezdhetünk –
jegyezte meg Mitchell. – Ennél méltóságteljesebbet nem tudunk
kitalálni.
Az öreg meghúzta a csomót.
– A dolgok sokat változtak errefelé – mondta, inkább csak
magának, mint Codynak. – Legalábbis minden elvadult és sokkal
veszélyesebb, mint régen. A grizzly populáció túlságosan
megnövekedett, és semmit se lehet ellene tenni. Azzal,
hogy
visszatelepítették a farkasokat, az egész ökoszisztéma megváltozott.
Hallottam, hogy az öregek ezt ahhoz hasonlítják, mintha a
belvárosba visszatelepítenék az utcai bandákat, akiket egy ideje már
kisöpörtek onnan. Én személy szerint nem mennék ilyen messzire,
de az biztos, hogy a dolgok megváltoztak. Sokkal több olyan állat
kószál errefelé, amelyik meg tud minket enni, mint régebben.
– Nagyszerű! – mondta Cody.
 
Az első táborhelyről elindulva azonnal jól láthatóvá vált az ösvény.
A lovak és az öszvérek patái felszántották a talajt.
– Gondolom, egy dolgot biztos észrevett, nyomozó úr – mondta
Mitchell hátrafordulva. – Azon a kövön, ami a holttestet tartotta a víz
alatt.
– Mi volna az? – kérdezte Cody csodálkozva.
– Hát azokat a csomókat rajta.
– Mi van velük? – kérdezte most már bosszúsan Cody.
– Nem vette észre a csomózási módszert, amivel a kőhöz
kötötték a zsineget?
Cody felsóhajtott.
– Kezdek belefáradni ebbe a játékba…
– Gyémánt csomók – mondta Mitchell. – Majdnem tökéletesek
voltak. Nem túl könnyű fajta, de valószínűleg a legjobb egy
túravezető fegyvertárában.
Cody érezte, hogy az izmai megfeszülnek.
– Gondolja csak át – tette hozzá Mitchell.
 
Cody menet közben lenyúlt a nyeregtáskájába, és elővette a
műholdas telefont. Pár másodpercig csak bámulta, aztán
bekapcsolta.
Két percig tartott, amíg a rendszer felállt, megtalálta a műholdat,
és kapcsolatot teremtett vele.
Öt üzenete volt, mindegyik Larrytől.
 27
 
Gracie és Dakota a dombtetőn érte utol a többieket. Jed már
előrelovagolt, de a többiek az ösvény szélén várták a lemaradókat.
– Hoppá! Úgy látom, túlságosan lemaradtunk.
– Most bajba kerülsz emiatt?
– Nem, megoldom.
Gracie észrevette, hogy Jed egy piros kendőt kötött az egyik kis
fára, hogy D’Amato és Russell, meg esetleg Tristan Glode és Wilson
tudja, hol kell letérni.
Jed odaszólt Dakotának:
– Ne maradj le!
– Gracie-nek akadt egy kis gondja Eperrel. De megoldottuk,
minden rendben – füllentette a lány.
Jed összehúzta a szemét, majd egyik lányról a másikra nézett.
Gracie nem volt benne biztos, hogy bevette a magyarázatot.
Megjelent az apja is.
– Minden rendben, szívem?
– Persze – felelte Gracie.
Sullivan a lánya mellé lovagolt, aztán átnyúlt hozzá, és
megsimogatta az arcát.
– Sajnálom a korábbiakat.
– Én is.
Gracie látta, hogy az apja megkönnyebbül.
– De azért még beszélnünk kell erről – tette hozzá a férfi.
– Tudom.
– És Danielle-lel is. Együtt kell majd megbeszélnünk a dolgokat.
Úgy gondoltam, könnyebb lesz ezen a túrán, de mindig van ott valaki
más is.
Gracie bólintott. Az apja újra megsimogatta az arcát, és
visszalovagolt a helyére.
– Apa! – szólt utána a lány.
Amikor Sullivan megfordult, aggódva nézett rá.
– Beszéltünk vele Daniellel-lel. Kedvesnek tűnik.
Az apja ragyogott.
– Igen, az.
 
– Oké! – kiáltotta Jed, és egy sűrű facsoport felé mutatott a rét
túloldalán. – Itt ér véget az ösvény. Ha mindenki marad a helyén, és
nem marad le túlságosan – mondta Dakotára pillantva –, akkor
minden rendben lesz.
Azzal megfordította a lovát és az öszvéreket, majd elindult a réten
át. Gracie szerint még csak nem is tűnt nyomnak.
Hova megyünk?
Megfordult, és Dakotát kereste a szemével. A lány vállat vont, és
széttárta a karját, mint aki maga sem érti az egészet.
 28
 
Cody bántani akart valakit, összezúzni valamit, kiengedni
magából a pokoli feszültséget. Már két csomag rágót elrágott, és
kiitta a kulacsa tartalmát, miközben azt képzelte, hogy a meleg,
műanyagízű víz tiszta alkohol. A nikotinéhség és az alkohol utáni
vágy belülről marta. Egy hideg sör és egy
cigi, összesen ennyit
kérek. Meg a fiamat.
Volt még egyetlenegy cigaretta a mellényzsebében, de
megesküdött, hogy azt csak akkor szívja el, amikor megtalálja
Justint, és minden rendben lesz. A fenyőfák mellett elhaladva azon
tűnődött, vajon milyen íze lehet a kérgüknek, ha lehántja, porrá
zúzza és felszippantja. Amikor Gipper átgázolt egy patakon, Cody a
vizet nézve azt kívánta, bárcsak egy sörfőzdéből jönne.
A feje kótyagos volt, nem tudott koncentrálni, de egy dologban
egészen biztos volt, és ezt meg is mondta Bull Mitchellnek.
– Jobb, ha maga megfordul és hazamegy.
Mitchell úgy tett, mintha nem hallaná. Előrelovagolt,
magabiztosan ült a nyeregben, széles vállai szinte üzentek Codynak,
hogy fogja be a száját, és ne beszéljen hülyeségeket.
Egy órája indultak el az első táborhelyről, és hagyták ott a
holttestet. Azóta egy szót sem váltottak, de észrevette, hogy Mitchell
gyorsított a tempón. Saját lovát és a teherhordó állatot is jobban
ösztökélte, mint korábban.
– Azt mondtam az előbb, hogy vissza kéne fordulnia, és haza
kéne mennie – ismételte Cody.
Mitchell nem fordult hátra, lassan beszélt.
– Miért is?
– Mert megígértem a lányának, hogy nem keverem bajba. De
most abban vagyunk. Van egy hullánk, és ki tudja, mibe megyünk.
Az volt a megállapodás, hogy a vezetőm lesz. Gondoltam,
megtaláljuk őket, maga visszamegy, én pedig teszem a dolgom. De
most van egy halottunk, aki ott lóg egy fán, és az alku nem erről
szólt.
Mitchell csak ment tovább. Cody folytatta.
 – Ezt az ösvényt Jed lovai járták össze. Még egy idióta se
tévedne el rajta. Olyan, mint egy autópálya. Nekem már nincs
szükségem magára, de a lányának igen. És a feleségének is. Ha
végeztem, visszaviszem a lovakat.
Mitchell felnevetett, és azt kérdezte.
– Tényleg?
– Igen. Menjen vissza a kocsihoz, és ott találkozunk.
Mitchell szó nélkül lovagolt tovább.
– Nem viccelek. Ez nem megbeszélés kérdése. Kifizetem, amit
ígértem, mert elhozott ide. Meg is mutatta, merre kell mennem.
Ahogy mondtam az előbb, még egy idióta is követni tudná a
nyomaikat most, hogy rátaláltunk az ösvényre.
– És maga lenne az az idióta?
– Úgy néz ki, a fene vigye el! Megoldom. Menjen vissza a
kocsihoz, pihenjen, és holnap vagy valamikor találkozunk.
– Biztos benne?
Olyan hangsúllyal mondta, hogy Cody úgy érezte, mintha ő maga
is ugyanezt gondolná.
– Teljesen biztos vagyok benne.
– Az ösvény eléggé egyértelmű – mondta Mitchell.
– Igen, pontosan.
– Egy idióta is követni tudja.
– Igen.
– Ha visszamegyek a kocsihoz, felhívjam a parkfelügyeletet, hogy
vigyék el a holttestet?
Cody ezen elgondolkodott egy kicsit. Számba vette a lehetséges
következményeket. Tudta, hogy a parkőrök nem túl gyorsan, de
reagálni fognak valamit. Órákig tarthat, amíg kirendelnek egy
helikoptert és kellő számú parkőrt, sőt, talán még annál is tovább.
Addigra meg kell találnia Justint.
– Igen, hívja őket.
Úgy tűnt, Mitchell gondolkodik rajta.
– Úgy gondolja, hogy túl öreg és gyenge vagyok ahhoz, hogy
befejezzem ezt a melót?
– Jézusisten, dehogyis! De ígéretet tettem a lányának. Meg
akarom tartani.
 – Pokolba a lányommal!
– Csak aggódik az apja miatt. Remélem, egy szép napon Justin is
ugyanezt fogja tenni – mondta Cody, de egyáltalán nem volt benne
biztos, hogy erre valóban sor kerül majd.
Mitchell csettintett, és megfordította a lovát. Cody csalódást látott
az arcán. Amikor elhaladt mellette az ellenkező irányba, átadta neki
a másik ló gyeplőjét.
– Tekerje rá a nyeregkápára, és tartsa lazán – mondta Mitchell. –
Így ha megijed, nem rántja el magát és nem is esik le a nyeregből.
De ne felejtse el, hogy azért ott van.
– Rendben.
– Négynapi elemózsia van a zsákokban, és valamennyi zab ma
estére a lovaknak. Etesse meg őket, mielőtt maga eszik, és
béklyózza meg őket. Gondoskodjon vízről, és jól kefélje le őket.
Mostanában nem voltak túl sokat a szabadban.
– Oké.
– Vigyázzon magára! – mondta Mitchell, és Cody szemébe
nézett. – És vegye el ezt is – folytatta, előhúzva a 44-es Magnumot a
tokjából. – A medvék miatt.
– Nem szükséges…
– A francokat nem! – felelte Mitchell, azzal ellovagolt.
 
Cody szomorúan figyelte, ahogy távolodik, és egy kicsit félt is,
amikor egyedül maradt. Nem mintha nem egyedül csinált volna
mindent, de Mitchell olyan biztonságot és céltudatosságot sugárzott
a vadonban, aminek Cody a nyomába se érhetett, és nem is próbált.
Mintha a magabiztossága utolsó morzsája is elhagyta volna vele
együtt. A málhás lóra pislogott, és azt kívánta, bárcsak jól
viselkedne. Bárcsak úgy tenne a ló, mintha tudná, mit csinál Cody.
A 44-es Magnum hosszú csövét becsúsztatta az övébe, hogy ha
kell, egyetlen mozdulattal elő tudja rántani. A fegyver nehéz és
otromba volt. De ha a farkasok visszajönnek, vagy egy medve állja
el az útját, azonnal lőni fog. Ott visszhangzott a fejében, amit
Mitchell mondott a sok-sok, embert is evő állatról.
 29
 
Jed nyugati irányba vezette a túrázókat. Sűrű, sötét erdőn
haladtak át, amelyet időnként buja rétek és döngicsélő rovarok hada
váltott fel. Az új ösvény alig látszott. Időnként nem volt több, mint egy
ritkán látogatott vadcsapás, de Jed biztos volt benne, hogy jó helyen
jár. Nem mert megállni, hogy megnézze a térképet, mert nem akarta,
hogy a mögötte haladók azt higgyék, nem tudja, hova viszi őket. A
vezetők, ha valóban azok, vezetnek. Nem haboznak, nem
kételkednek magukban. Csak vezetnek. Már sokszor elmondta ezt
Dakotának, amikor a lány még figyelt rá és meghallgatta. Jed nem
tudta, hányadán áll most a lánnyal, de ez csak Dakotának rossz,
nem neki. És tényleg nem is érdekelte a dolog.
A gyomra megfeszült, a keze jéghideg volt. Nem lassított a
tempón, és nem fordult hátra. Jobb kezét a szájához emelve a fogai
segítségével húzta le a bőrkesztyűt, majd begyűrte a nyereg és a
farmerja közé. Még mindig előrenézve jobb kezével kitapogatta a
nyeregtáskát, ahol a fegyvertokja volt. Benyúlt, megkereste a
markolatot, és erősen megszorította. A súlya és a fegyver fogása
megnyugtatta. Örült, hogy könnyen elő tudja kapni, ha kell.
Egy újabb füves rétre érkeztek. Jed csettintgetéssel vezette le az
öszvéreket az ösvényről, így a többi lovasnak is lett elegendő helye.
Amikor mind összegyűltek, rájuk mosolygott, mert nyugtalannak
tűntek, és nem tudták, miért álltak meg, vagy miféle hírei vannak
számukra. Dakota hunyorogva nézte a férfit, és ő is megpróbálta
kitalálni a pihenő okát. Megkerülte a csoportot, és oldalra állt.
Mindenki leszállt a lóról.
 
– Egy kicsit aggódom Tony és Drey miatt – kezdte Jed. – Azt
hittem, mostanra utolérnek minket. Legalábbis ebben
reménykedtem.
– Én is – jegyezte meg a barátjuk, Knox. Magányosnak tűnt, és
szemmel láthatóan kellemetlenül érezte magát a barátai nélkül.
Jed Donnára pillantott. A nő kifejezéstelen arccal nézett vissza rá,
bár nem említette meg a férjét.
 – Lehetséges, hogy elmentek a piros kendőm mellett, és nem
kanyarodtak rá a helyes ösvényre. Az az egyetlen hely, ahol
eltéveszthették az utat, bár ezek a lovak olyan nyomokat hagynak,
mintha egy menetelő hadsereg lennénk, vagy olyasmi.
Hagyta, hogy a szavai célba érjenek, aztán folytatta:
– Szóval, arra gondoltam, talán visszamegyek, és megkeresem
őket, mielőtt túl messzire mennek rossz irányba.
Különösen Ted Sullivan, Rachel Mina és Walt Franck komor
tekintetéből kitalálhatta, hogy nem díjazzák az ötletet. Dakotára már
nem is nézett, mert érezte, ahogy a lány tekintete lyukat éget a
tarkójába.
– Itt akar hagyni minket? – kérdezte végül Walt.
– Csak egy-két órára – mondta könnyedén Jed. – Gyorsan
visszamegyek odáig, ahol elágazik az út, megkeresem őket, és
igyekszünk vissza. Körülbelül akkor találkozunk újra, amikor maguk
a második táborhely közelébe érnek.
Dakota felé biccentett.
– Dakota épp úgy ismeri a táborhelyeket, mint én, ha nem jobban.
Nem kell aggódniuk, ő is el tudja vezetni a csapatot.
– És mi lesz az öszvéreiddel? – kérdezte feszült hangon a lány.
– Nálad hagyom őket – felelte, majd ránézett a lányra, és
elnevette magát. Dakota szó nélkül, komolyan bámult rá. Jed tudta,
hogy később még lesz vele egy csörtéje emiatt, amikor a vendégek
nem lesznek a közelben. Éppen ezért állt elő a javaslatával mindenki
előtt.
Ted Sullivan megköszörülte a torkát.
– Engem nem zavar, ha Dakota vezet el minket a következő
szálláshelyünkre. De kétlem, hogy jó ötlet lenne elhagynia a
csoportot.
Jed felnevetett.
– Az ördögbe is, minden túrán elhagyom a csoportot, ha kell, ez
nem szokatlan. Néha vissza kell mennem valamiért, például egy
fényképezőgépért, amit valaki a táborhelyen felejtett. Néha előre kell
mennem, hogy megnézzem, járható-e az ösvény. Szerencsére –
mondta, és ismét kalapot emelt Dakota felé nézve – itt van nekünk a
segítőnk, aki át tudja venni a vezetést, ha ilyesmi előfordul.
 Sullivan teátrálisan bólogatott, mintha meg akarta volna győzni
Jedet és a többieket, hogy nincs több ellenvetése.
De Rachel Minának szikrázott a szeme.
– Tizennégy ember kezdte ezt a túrát. Múlt éjjel elvesztettünk
kettőt, ma még kettőt. Most pedig maga is el akar menni?
– Fogja fel úgy, hogy mindenkinek több kaja jut vacsorára.
Walt nevetgélt, de más nem.
– Elnézést, nem kellett volna ezzel viccelődnöm. De tényleg, nem
akarják, hogy a csoport többi tagja visszaérjen vacsoraidőre? Ha
nem megyek el értük, ez nemigen történik meg.
– Mégis, mi lesz, ha történik magával valami? – folytatta Rachel.
– Mi lesz, ha megsérül? Ez a maga túrája. Honnan fogjuk tudni, mit
kell csinálni, vagy hova kell menni? Itt vagyunk a semmi közepén,
maga pedig odaadta a térképeit Tonynak és Dreynek. Még azokat se
tudjuk megnézni.
Miközben beszélt, Walt sűrűn bólogatott.
Donna Glode felemelte a kezét, mintha el akarná csendesíteni a
tömeget. Mindenki felé fordult.
– A történtek fényében azt javaslom, hogy fejezzük be a túrát.
Szerintem nincs értelme folytatni. Javaslom, hogy holnap menjünk
vissza a kocsikhoz, és fogadjuk el, hogy ez az út katasztrófába
torkollott.
Néma csend. Gracie körbepillantott, hogy lássa, egyetért-e valaki
Donnával.
Jed mérgesen rúgott a porba, de halkan válaszolt.
– Soha nem hagytam még abba túrát. De magukon múlik. Ki ért
egyet Donna javaslatával?
Senki sem szólalt meg. Knox végül azt mondta:
– Én nem szeretnék visszamenni, amíg a barátaim nincsenek
velem, és nem tudjuk, mi történt velük.
Walt is csatlakozott hozzá.
– Mrs. Glode, nem mindenkinek van meg az az… ööö… érzelmi
háttere hozzá, mint önnek. Elég sokat fizettünk ezért a túráért. Én
még nem támogatnám, hogy visszamenjünk.
Más nem akart beszélni. Jed folytatta.
 – Oké, akkor eldőlt. Ha megtaláltuk az elveszett embereinket,
visszatérhetünk a témára, ha szükséges. De kérem, ne felejtsék el,
hogy ha a túra félbeszakítása mellett döntenek, gyönyörű tájaktól és
élményektől fosztják meg magukat. És most, hogy megegyeztünk,
megyek és megkeresem az elveszett fiúkat.
– Magával megyek – mondta Knox. – Ők az én barátaim.
– Nem tartom jó ötletnek – felelte Jed kimérten. – Elég gyorsan
lovagolok majd, hogy utolérjem őket. Hacsak nem tudja garantálni,
hogy tartja a tempót, nem jó ötlet, hogy csatlakozzon.
Knox elvörösödött.
– Tudja, hogy ezt nem ígérhetem. Ma ülök életemben másodszor
lovon.
– Akkor tisztelettel kérem, álljon be Dakota mögé, én pedig
visszahozom a barátait.
Felugrott a nyeregbe, és megsarkantyúzta a lovát.
– Viszlát a második táborhelyen vagy még korábban! – mondta.
Élvezte, ahogy a ló megveti a lábát és elindul. Ahogy azt is, hogy
több mázsa izom feszül meg egyszerre a lábai között. És persze
leginkább azt, hogy végre elszabadult ezektől a lassú, városi
lajhároktól, akik csak bámulnak utána ostoba arckifejezéssel.
Amikor elhajtott mellettük, mindenkinél a kalapjához emelte a
mutatóujját. A legtöbben visszamosolyogtak rá.
Tisztában volt vele, hogy rohadt jól néz ki.
 
Gracie-nek könnyítenie kellett magán, de esze ágában sem volt
valami távoli, hordozható vécét keresni. Inkább elindult egy sűrű
csalitos felé, ahol persze belefutott a cipzárját éppen felhúzó
Knoxba. Mindketten meghökkentek.
– Gondolom, te se akarsz felmászni a hegy tetejére – mondta a
férfi. – Elnézést!
– Semmi baj, én kérek elnézést, nem tudtam, hogy itt van.
A férfi egy legyintéssel hessegette el a lány aggodalmát.
– Amikor tegnap este figyeltél minket, mire gondoltál?
 A lány meglepődött, milyen lényegre törően fogalmaz. Dadogva
válaszolt.
 – Semmit, nem is tudom… csak… azt hiszem, még nem
találkoztam New York-iakkal.
Knox elvigyorodott.
– Biztos csalódást okoztunk.
– Nem, nem igazán.
A férfi zsebre tette a kezét, és a fatörzsnek támaszkodott. Nézte
Gracie-t, de látszott rajta, hogy máson gondolkodik.
– Valószínűleg meglepődnél, ha tudnád, hogy a való életben
mindhárman elég komolyak vagyunk. Az emberek azt hiszik, hogy itt
egy csapat mókamester, de ez évente csak egyetlen hét. Keményen
dolgozunk, és a munkában nem tréfálunk. Ami Tonyval és azzal a
Donnával történt, elég különös. Sajnálom, hogy megtörtént, és
tudom, hogy Tony is ki van borulva miatta.
Gracie bólintott. Úgy látta, Knox inkább magához beszél, mint
hozzá. A férfi viaszszerű bőre egészen átlátszó volt, mintha minden
vér kifutott volna belőle. Öregebbnek nézett ki, mint amire Gracie
korábban gondolta.
– Már majdnem tizenöt éve jó barátok vagyunk mi hárman –
folytatta Knox. – Együtt kezdtünk a Wall Streeten. Voltunk egymás
esküvőjén, kisegítettük egymást. Tonynak szeptember 11-én pont a
World Trade Centerben lett volna találkozója egy ügyféllel. Végül
nem ért oda, mert előző este nagyon berúgtunk a legénybúcsúmon.
Ez is mutatja, milyen a sors keze, nem igaz? Te még fiatal vagy, de
azért tudod, mi volt szeptember 11-én, ugye?
– Igen.
Knox bólintott.
– A feleségeink mindig mondják, hogy legyünk óvatosak ezeken
az utazásokon. Mindig figyelmeztetnek, hogy ne csináljunk
ostobaságokat. Mi meg megígérjük nekik, hogy nem fogunk. Ilyesmi
nem történt korábban. Nem azért megyünk ilyen kalandtúrákra, hogy
hülyeségeket csináljunk. Most nincsenek itt a barátaim, és rossz
érzésem van – mondta, és a szívére mutatott. – Nagyon rossz
érzésem…
Aztán hirtelen, mintha álomból ébredne, Gracie-re nézett,
megrázta a fejét, és újra rámosolygott.
– Miért is mondom ezt el neked?
 – Nem tudom.
– Azt hiszem, csak azt akartam mondani, hogy a barátok nagyon
fontosak. Ki kell tartanod mellettük, még akkor is, ha elcseszik.
Elindult kifelé a sűrűből, de előtte még megveregette Gracie
vállát.
 30
 
Körülbelül fél óra magányos lovaglás után Cody megállt egy tiszta
vizű patak mellett, amely átszelte az ösvényt. Nagy fájdalmak
közepette leszállt a lóról, hogy megitassa az állatokat. Utálta, hogy
két olyan állattól függ, akiket nem ismert, és nem is bízott meg
bennük, de nem volt választása, muszáj volt jól bánnia velük. Talán
meghálálják.
Mindkét ló lehajtott fejjel itta a hideg vizet, Cody néhány lépéssel
feljebb megtöltötte a kulacsát. Vett egy kis víztisztítót is, de az,
akárcsak a cigarettája, abban a táskában volt, ami bennégett a
szállásán. A bélfertőzés miatt aggódott a legkevésbé. Ha mégis
megfertőződne valamilyen parazitával, az legalább elvonná a
figyelmét arról, hogy nincs cigarettája és alkoholja. A gondolatot tett
követte, meghúzta a kulacsát, majd újratöltötte jeges vízzel, és
rácsavarta a kupakot.
Mialatt a lovak pihentek – ó, mennyire csodálta ezeket az ostoba
állatokat, akik bárhol és bármikor el tudtak szunyókálni –,
odasompolyott Gipperhez, és megint elővette a műholdas telefont.
Az első üzenetben Larry elég ideges volt.
 
„Cody, hol a francban vagy? Azt mondtad, hogy bekapcsolva
tartod a telefonodat! Hívj vissza ezen a számon, amint megkapod
ezt az üzenetet. Emlékszel, társak vagyunk!”
 
A társak szó nem nélkülözte a szarkazmust.
– Szeretnéd, mi? Társam – mondta Cody.
Következett a második üzenet.
 
„Hé, nem tudom, mi folyik itt. Próbáltam a mobilodat is hívni, de
azt mondták, hogy az előfizető nem kapcsolható. Ami azt jelenti,
hogy kikapcsoltad – ostoba lépés volt – vagy elromlott. Akárhogy is,
vissza kell hívnod, amilyen hamar csak tudsz! Itt pörögnek az
események. Rajta vagyok az ügyön. Kezd összeállni a kép, és
kibaszott érdekes kezd lenni az egész. Hívj!”
 
 Larry beszéde izgatott és kapkodó volt. Codynak vissza kellett
fognia magát, hogy ne hívja vissza. Ösztönei azt diktálták, hogy ez
lenne a helyes lépés. Larry egyértelműen fel volt dobva.
– Csak szeretnéd – mondta végül.
De azért meghallgatta a harmadik üzenetet is.
 
„Cody, a fene vigyen el! Tudok a tűzről. Volt egy tippem, és
felhívtam a Gallatin Gatewayt, ahol, mint megtudtam, megszálltál. És
beszéltem a bozemani rendőrséggel meg a Gallatin megyei
seriffhivatallal is. Azt mondták, nem tudják, hol vagy, de a tűz a te
szobádban tört ki. Apropó, kiadtak ellened egy körözést. Ki akarnak
hallgatni, és gyújtogatással vádolnak. Megint piálsz, vagy mi?
Lehúzod a vécén az egész életedet, és engem is magaddal rántasz?
Nem hiszem el, hogy hazudtam miattad! Remélem, érted, amit
mondok! Hazudtam miattad, megint! Miért csinálom ezt? Miféle
ostoba kretén vagyok? Én hazudok miattad, te meg vissza se hívsz!
Aztán gondolkodni kezdtem. Ismerlek. Ismerem az észjárásodat.
Folyton összeesküvés-elméleteket gyártasz a hülye fejeddel, és
biztos azt gondolod, hogy valaki köpött. Feltéve persze, hogy nem te
gyújtottad magadra a szobát, amikor nyilván cigivel a szádban
elaludtál. De csak te tudod, hogy így van-e. És ha nem ez történt,
akkor azon agyalsz, ki köpött be és küldte oda a gyújtogatót. Igaz?
Igazam van, te gyökér? Azt hitted, hogy én voltam, aki fedezi a
segged most már napok óta, és információkat juttat el hozzád? Te
köcsög, tudom, hogy gondolkodsz! És nagyot csalódtam benned,
szóval eljutottam arra a pontra, hogy végeztem veled! Nem csinálom
tovább. Hallottam rólad, hogy semmirekellő vagy, de nem hallgattam
senkire. Egy hülye fehér seggfej vagy, aki arra is képtelen, hogy
bízzon az egyetlen barátjában…”
 
Cody érezte, hogy égni kezdenek a fülei, amikor az üzenet végén
Larry üvöltözött vele. Hátrálni kezdett, amíg el nem ért egy fáig.
Letette a telefont, és átgondolta a dolgot. Általában, ha valaki
sértegette, mint például Jenny, egyetértett vele, mert többnyire
rászolgált. De ez most… zavarba ejtő volt. Vagy Larry volt a
leggonoszabb manipulátor, akivel valaha találkozott – és már
megannyi seggfejjel volt dolga, akik pókerarccal hazudtak bele a
képébe –, vagy teljesen félreértelmezte, hogy mi történt és miért.
Larry jó, gondolta. Tényleg felbosszantotta őt. Ahogy akarta is.
De csak egy másik rendőr képes ennyire előre gondolkodni.
Cody felemelte a telefont, és meghallgatta a negyedik üzenetet.
 
„Oké, te hálátlan! Pillanatnyilag ez a legjobb szó, ami eszembe
jutott rólad. Vagy ez van, vagy elfeledkeztél a műholdas telefonról és
a mobilodról is, ez esetben egy kibaszott kretén vagy, ami egyre
inkább valószínű. Nem lennék meglepve, ha valami kijózanítóban
találnánk rád Livingstone-ban, Ennisben, vagy ahova tartozol,
Denverben. Lassan lemondok rólad, csak hogy tudd. De ha valaha is
meghallgatod ezt az üzenetet, szeretném, ha tudnál valamit. Meg
kell találnod a csoportot, és meg kell mondanod, hol vannak.
Riasztottam a parkfelügyeletet és a szövetségieket is. Mindent
tudnak, és ez az ügy nagyobb és rondább, mint gondoltuk. Majdnem
felgöngyölítettem az egészet! Öregem, nem fogod elhinni! Egy olyan
szarkupac közepébe tenyereltél, amire egyikünk se számított! A
halott alkoholista barátoddal kezdődött, és folytatódik a történet. De
az is biztos, hogy nem fogom a kibaszott üzenetrögzítődön hagyni!
Szóval hívj fel! Nem mondom, hogy mindent megbocsátok, de nem
tudod, mibe csöppentél. Rosszabb, mint…”
 
Az üzenetnek vége lett. Cody érezte, hogy feláll a hátán a szőr.
Mélyet sóhajtott, és megnyomta a gombot, hogy meghallgassa az
utolsó üzenetet. Larry ezúttal suttogott.
 
„Nem tudom, hogy merre vagy és egyáltalán megkapod-e ezt az
üzenetet, Cody. De a szar elérte a nyakunkat. Tudják, hogy elmentél,
és hogy hol vagy. Neked annyi, és nekem is. Soha nem gondoltam
volna, hogy idáig jutunk. Hívj fel!”
 
Larry nem hagyott több üzenetet a műholdas telefonon.
Cody kivette a dobozból az utolsó cigarettát, meggyújtotta, és úgy
szívta be az első adag füstöt, mintha az utolsó lenne életében. Vagy
Larry a legjobb színész a világon, vagy az üzenetek mind valódiak
és igazat mond. Inkább az utóbbi lehetőség felé hajlott.
 31
 
Már harminc perc is eltelt azóta, hogy Cody a lövéseket hallotta.
Ráadásul kettőt, két nehéz puffanást a távolból. Ha néhány perccel
korábban a szél nem csillapodott volna, talán fel sem figyel a
hangra.
A lövések között csupán néhány pillanat telt el. Megállította a
lovát, fülelni kezdett, de már nem hallott semmit. A szél lassan
újraéledt a fák lombjai között, a sziklákon csobogó víz ismét
erőteljesebben hallatszott, és a suttogásra emlékeztető fehér zaj
elnyomott minden távolról jövő hangot.
Cody azóta gondolkodott, mit is hallott valójában. Az erdő tele volt
állatokkal és különböző hangokkal. Mivel apja és nagybátyja
jóvoltából a vadászat és az erdőjárás gyerekkorának része volt,
soha nem vette igazán komolyan a régi mondást, miszerint „ha egy
fa kidől az erdőben, de senki nincs ott, hogy hallja…” Hiszen
tapasztalatai szerint a természet igencsak harsány, piszkos és
hangos tud lenni. Különösen egy olyan helyen, mint a Yellowstone,
ahol nagytestű patások és furcsa természeti jelenségek is gyakran
előfordultak. Noha a puskalövés volt a legvalószínűbb, a hang
lehetett akár kidőlő fa, letört ág, legördülő szikla vagy mennydörgés
zaja is. Cody egyszer azt hallotta, hogy a grizzlyk élelem után
kutatva gyakran döntenek ki nagy, korhadó fákat, vagy fordítanak ki
a földből kisebbeket. Állítólag a szarvasok is könnyedén
kidönthetnek egy fát, ha túl erősen dörzsölik hozzá az agancsukat.
És persze ott volt még a saját dübörgő szívverése is…
Azt kívánta, bárcsak tiszta lenne a feje, a szervei és az izmai ne
könyörögnének nikotinért. Vére erőlködve és kétségbeesetten
lüktetett a fülében és a halántékán, mintha csak ki akarna törni az
erekből, melyeket megrepedt vizestömlőnek érzett. Látása
beszűkült, fekete homály táncolt a szeme előtt, és egyre kevesebbet
érzékelt a környezetéből. Tudta, hogy ebben a pillanatban bármire
képes lenne egy szál cigarettáért vagy egy korty whiskey-ért, esetleg
mindkettőért. Átkozta a függőségét, a gyengeségét.
Amikor meghallotta a lövésszerű hangokat, elővette a távcsöves
puskát a nyeregtáskából, betöltött egy lőszert, és a fegyvert a
nyeregkápára fektette. Lassan haladt tovább. Követte az elmosódott
patanyomokat, amelyek egyszer csak lefordultak az ösvényről, be a
jobb oldali bozótosba.
Ott látta meg az ágra kötött piros kendőt. Elgondolkodott, vajon
miért tért le az útról Jed McCarthy, és hová vihette az ügyfeleit. És
vajon miért hagyott valaki jelet?
 
Az új nyomvonal időnként olyan keskeny volt, hogy Cody
kénytelen volt a combjának támasztva csövével felfelé fordítani a
fegyvert, nehogy beakadjon egy út menti faágba vagy a burjánzó
lombokba. Gipper nehézkesen lépkedett előre, minduntalan
noszogatnia és rugdosnia kellett, hogy haladjon. Tudta, hogy a lovak
néha megérzik az előttük álló veszélyt, azonban azzal is tisztában
volt, hogy néha túlságosan óvatosak. Érezte, hogy kiszáradt a szája,
a szíve pedig egyre hevesebben vert.
A fenyőfák szinte körülölelték a testét. Ezen a szakaszon inkább
sűrűek voltak, mint magasak, olyannyira, hogy az ember csak
oldalra fordulva fért el közöttük. Az ösvényen nagyon régen nem
jártak már, a pókhálók selymes fehér maradványai, melyeket Jed
csapata szaggatott szét, úgy lebegtek a fákon, mint a testetlen
szellemek. Cody úgy érezte, mintha egy halotti leplen lovagolna
keresztül.
Egyszer csak morgásra lett figyelmes. Medve, gondolta.
Gipper is hallotta, megtorpant, és hátsó lábaira nehezedve
felágaskodott. Fülei előrefordultak, orrlyukai kitágultak, és
figyelmeztetésképpen, vagy inkább félelmében nagyot horkantott.
Cody egy kézzel a vállához emelte a puskát, és vaktában célzott
előrefelé, de bal kezével továbbra is a gyeplőt fogta. A málhás ló
nem érzékelte a történéseket, ezért nekiment Gipper hátsójának, és
meglökte Cody amúgy is remegő karját.
Újabb morgás hallatszott, ezúttal sokkal közelebbről, majd
lépések zaja. Bármi is volt az, közeledett.
Cody nem tudta eldönteni, hogy leszálljon-e a lóról, vagy
maradjon a nyeregben. Szeretett volna szilárd talajt érezni a lába
alatt, de tudta, hogy képtelen lenne elég óvatosan leszállni, és félt,
hogy megriasztja a lovakat. Ha az állatok elszaladnak, ő ott ragadna
a semmi közepén. Ráadásul a puskája is útban volt.
A vékony fatörzsek között egyszer csak megmozdult valami. Bézs
és vörös szín villant fel.
Újabb mély hörgés következett.
– Ki van ott? – kiáltott előre Cody. Kiszáradt torkából rekedt hang
tört elő. – Ki van ott? Azonosítsa magát! Rendőr vagyok!
Ebben a pillanatban egy férfi bukkant ki a fák közül. Gipper
megugrott, s ezzel kibillentette egyensúlyából az éppen célzó
lovasát. Miközben Cody megpróbált a nyeregben maradni, elejtette a
gyeplőt. Egyedül az ösvény két oldalán sorakozó fák alkotta fal
akadályozta meg a lovat, hogy megforduljon.
– Nyugalom! – mondta Cody egyszerre önmagának és
Gippernek. – Nyugalom!
Az afroamerikai férfi farmernadrágot viselt, ingét, amely bézs
színű lehetett, vérfoltok áztatták. Arcán rémület és gyötrelem ült,
ismét felhördült, majd térdre esve előredőlt. Mindkét ló idegesen
dobogott, így ügyetlenül leszállt, és sikerült megtalálnia a gyeplőt.
Miközben kikötötte a lovát egy vastag nyárfához, a málhás ló
hátratáncolt, a vezetőszár pedig leoldódott Gipper nyergéről. Cody
utánakapott, de nem érte el, és csak megzavarodva és dühösen
nézte, ahogy az állat elüget az ösvényen. Patáiról sárdarabok
repültek a magasba, a málhazsákok pedig hangosan csapkodták az
oldalát, amitől még inkább megriadt.
A paták dobogásának és az ágak ropogásának zaja lassan
elhalkult. Cody hosszasan káromkodott, és mérgében belerúgott a
földbe.
Aztán a sérült férfi felé fordult.
 
Eddigi pályafutása során még soha nem találkozott haldokló
emberrel. Az áldozat szinte minden esetben, sokszor már napok óta
halott volt, mire odaért, így Cody kellő távolságtartással és némi
sötét humorral viszonyulhatott hozzá. A testek ekkorra már csupán
szervek, izmok, szövetek, zsír- és csontkupacok voltak, amiket
bőrborítás tartott össze. Ezeket a kupacokat a lehetséges
bizonyítékok felfedezésének reményében vizsgálta meg egy szigorú
protokoll alapján, mindennemű érzelmet mellőzve.
Leült a földre. Eddig még soha nem tartotta egy idegen fejét az
ölében, miközben az valódi könnyeket hullatott, és a saját vérében
fuldokolt, amikor beszélni próbált.
– Jézusom! – mondta Cody, és lábával megemelte a férfi fejét.
Megpróbált olyan testhelyzetet találni, amelyben a szerencsétlen
ember torkából nem tör fel ilyen gurgulázó hang. – Nem akarom
bántani!
A férfi gyorsan megrázta a fejét, de már nem tudott beszélni. A
súlyos sérülés ellenére még mindig magánál volt. De Cody tudta,
hogy már nem tart sokáig. Ez az ember a szeme előtt vérzett el, és
egyikük sem tehetett semmit, hogy megakadályozza. Mitchell
elsősegélycsomagja a málhás ló egyik zsákjában volt. De
valószínűleg akkor se tudott volna mit tenni, ha a ló nem fut el.
Már akkor tudta, mi lesz a vége, amikor néhány perccel korábban
odaült mellé. A férfi hátán ökölnyi méretű, golyó ütötte kimeneti seb
tátongott. Mély volt, és lüktetve folyt belőle a vér. Cody feltérdelt, és
megfordította a vérző embert, aki nyitott szemmel, tiszta tekintettel
meredt maga elé. A bemeneti seb nagyjából két centiméter átmérőjű
lehetett, az ing kiszakadt körülötte. A férfi mellkasának bal oldalán,
az ingzsebe alatt tátongó lyuk széle megperzselődött, a fekete,
összegyűrődött anyag nyíló virágra emlékeztetett. A puskapor
okozta, vagyis ez azt jelentette, hogy a lövést közvetlen közelről
adták le a férfira. Nagy kaliberű fegyvert használtak. Nem látott más
lőtt sebet, de ez az egy is bőven elég volt.
– Nem fogok hazudni magának, és nem mondom, hogy minden
rendben lesz – mondta.
A férfi behunyta, majd újra kinyitotta a szemét. Nem
csalódottságból, ezzel jelezte, hogy megértette.
Cody érezte, ahogy a meleg vér eláztatja a nadrágját.
– Hall engem? – kérdezte.
A férfi ismét pislogott.
– A Jed McCarthy vezette társasággal volt?
Pislogás. Igen.
 – Volt velük egy idősebb fiú? A neve Justin. Tizenhét, tizennyolc
éves.
Igen.
– Ő jól van?
Igen.
– Nézze, nem tudom, mit tegyek. Kizárt, hogy el tudom állítani a
vérzést.
Igen.
– Látta, hogy ki lőtte meg?
Igen.
– Megpróbál beszélni? El tudná mondani, mi történt és ki tette ezt
magával?
Igen.
A férfi behunyta a szemét, és fájdalmában nagyot nyelt. Cody az
égre emelte a tekintetét. Egy segítő gondolatért vagy jelért
imádkozott, ami reményt adhatott volna neki – és a meglőtt
embernek. Vagy valamit, amivel segíthet a szenvedőn.
Érezte, amikor a férfi meghalt. Nem egy hang vagy mozdulat
miatt tudta, hanem mert az ölében fekvő test hirtelen elernyedt.
Cody lenézett rá.
– Jaj, ne most! – könyörgött. – Addig ne, amíg el nem mondod, mi
történt!
A férfi szeme még mindig nyitva volt, de már nem volt benne élet.
Szája enyhén kinyílt és belül is vértől piroslott. Olyan színe volt, akár
az érett cseresznyének. Lecsukta az idegen szemhéjait.
Reménykedett, hogy úgy is maradnak. Így történt.
 
Cody legurította a testet a térdéről, de a férfi kétszer olyan
nehéznek tűnt holtan, mint előtte. Bizonytalanul felállt. Izmai sajogtak
a lovaglástól, ruháit átáztatta a vér, ami néhány perccel korábban
még életben tartotta a férfit. Ragacsos nadrágja szinte már fekete
volt, és mindenütt tűlevelek borították az anyagot. Lehajolt, hogy
átnézze az áldozat ruháját. Talált egy irattárcát. Kinyitotta. A férfi
neve André Alan Russell volt, Manhattanben élt. Cody emlékezett a
névre Jed listájából.
 Ahogy korábban is tette, lefényképezte Russell testét és sebeit,
bár tudta, hogy máshol lőttek rá. Ez nem a bűncselekmény, csak a
halál helyszíne volt. Azon töprengett, vajon milyen messzire juthatott
Russell onnan, ahol meglőtték. Lehúzta a testet az ösvényről. Mielőtt
egy hatalmas, kidőlt fa alá vonszolta, és amennyire lehetett,
beborította ágakkal, egy másodpercre az égre pillantott, majd
átnézte a férfi zsebeit egy doboz cigaretta után kutatva. Sajnos nem
járt sikerrel. Szitkozódva folytatta a holttest elrejtését. Az ágak ugyan
nem óvják meg a ragadozóktól, azok ellen talán semmi nem
használna, de bízott benne, hogy visszatérhet némi segítséggel,
mielőtt széttépik.
Eltette Russell New York-i jogosítványát, de a tárcáját és a zsebei
tartalmát annak a nyárfának az odújába rejtette, amelyhez Gippert
kötötte ki.
Mivel Mitchell GPS-e nem volt nála, nem tudta meghatározni a
pontos koordinátákat. Széttépett egy pólót, amit még a
nyeregtáskában talált, és megjelölte vele a halotthoz vezető utat. A
füzetébe feljegyezte, mit talált, és mit csinált a holttesttel meg
Russell személyes tárgyaival.
Amikor végzett, felállt, és letörölte az izzadságot a homlokáról.
Levette a kalapját, ezzel is próbálta hűteni magát. Nem látta az utat,
amin Russell idáig eljutott, pedig tudta, hogy lennie kell valamiféle
nyomnak. A kép, amikor a férfi utoljára próbált meg beszélni, örökre
bevésődött az agyába.
 
Amint visszaért Gipperhez, megfordult a fejében, hogy megkeresi
a málhás lovat, de attól tartott, hogy az állat azóta is fut, és már
messze jár. Nem vesztegethette tovább az idejét, meg kellett találnia
Justint.
Gipper az ösztökélés hatására vonakodva bár, de visszatalált az
ösvényre. Menet közben Cody hátranyúlt a nyeregtáskába a
műholdas telefonért. Hosszan, alaposan átgondolta a helyzetet, és
úgy döntött, nem kockáztat többet egyedül.
Hiszen már két holttestet talált, és nem volt oka azt feltételezni,
hogy nem lesz még több.
 Bekapcsolta a telefont, és a kijelzőre nézett. Működött, de nem
volt térerő. Cody felnézett, a fák lombja túl sűrű volt. Várnia kellett,
amíg egy tisztásra nem ér, hogy használhassa a telefont. A
készüléket az övére csíptette, és haladt tovább. Érezte Russell
vérének szagát a ruháin, ami összekeveredett a saját félelme
szagával.
Úgy érezte, a történések mögött lohol csupán. Órákkal és
kilométerekkel lehetett lemaradva a túrázóktól, de már közeledett.
Nem tudott rájönni a gyilkosságok mögött álló indítékra, de bárki is
tette, nyilvánvalóan új szintre lépett. A túra előtt elkövetett
gyilkosságokat aprólékosan megtervezték, hogy minél inkább
balesetnek vagy öngyilkosságnak tűnjenek. Valaki sokat
gondolkodott és tervezgetett, amíg megszületett a kivitelezés módja.
Tristan Glode holttestét jól elrejtették. Cody lehetségesnek
tartotta, hogy a gyilkosságot a többiek tudta nélkül, máshol követték
el. De Russell más volt. Valahogy sikerült elmenekülnie, és a gyilkos
nem üldözte. Valószínűleg számított rá, hogy a férfi hamarosan
elvérzik. De a korábbi gyilkosságokkal ellentétben itt nem volt nyoma
semmilyen gondos tervezésnek és kivitelezésnek. Russellt nem
vadászták le, és nem szabadultak meg a testétől, hogy eltitkolják a
bűncselekményt.
Ez azt jelentette, hogy valamilyen okból kifolyólag a gyilkos
kétségbeesett. És Cody tudta, hogy a kétségbeesett emberek
bármire képesek.
Ahogyan ő is.
 
Néhány perc múlva újra a telefonra pillantott, hátha már fel tudja
hívni Larryt. Amikor újra felnézett, meglátott egy pár csizmát, amely
egy harmadik áldozathoz tartozott.
Gipper ekkor megtorpant, majd idegesen hátrálni kezdett.
A beszűrődő napfény megcsillant a bundákon. Cody egy
hatalmas fejet és hátat látott, és a bunda alatt púpként dudorodó
hatalmas izmokat.
Egy éppen táplálkozó grizzlymedvével és két bocsával kellett
megküzdenie, hogy a holttesthez férjen.
 32
 
Gipper pánikba esett. Kétségbeesetten topogott hátrafelé,
nyerített, mandula alakú szeméből szinte csak a fehérje látszott, és
hátracsapta a fülét. Cody ügyetlenül szorította a gyeplőt, és
megpróbált a ló hátán maradni. Tudta, hogy a reakciója ösztönös,
ahogy a lóé is, és ezzel nem segít a helyzeten, de fogalma sem volt,
mit csináljon. A hatalmas grizzly nőstény felnézett, szájából véres
húscafat lógott ki. Az egyik kölyök vöröses, a másik barna volt, mint
az anyja. A két bocs a holttesten átbukdácsolva bújt el anyjuk
félelmetes háta mögé, onnan kukucskáltak fekete gombszemükkel a
jövevény felé.
Codynak sikerült elfordítania Gipper fejét, és addig meg is tudta
állítani, amíg kilépett a kengyelből, és puskájával a kezében
lecsúszott a földre. A ló felugrott, mintha áram rázta volna meg, és
odaszorította lovasát egy fa törzséhez. Cody alig kapott levegőt, de
aztán az állat visszaugratott az ösvényre. A férfi kikecmergett a lova
mögül, és levegőért kapkodott. Közben érezte, hogy a gyeplő lassan
kicsúszik a kezéből.
Gipper elviharzott. Pánikszerűen vágott át a sűrűn álló fák között,
letört ágakat és rengeteg tűlevelet hagyva maga után. Cody a
csizmája talpán még sokáig érezte a paták dobogását, és hallotta
távolodó nyerítését is.
Villámgyorsan fordította a puska csövét a holttest és a három
medve felé. A bocsok meglepetten bámultak a ló után, ahogy
rémülten vágtat az erdőbe. Az anyamedve azonban farkasszemet
nézett Codyval, és hatalmas testével védelmezte bocsait. A hosszú,
vékony húsdarab ide-oda himbálózott a szájában.
– Takarodj! – kiáltotta, miközben vállához emelte a puskát, és
célzóállásba helyezkedett. – Takarodj el innen a fenébe!
A vörös kölyök érdeklődni kezdett Cody iránt. Két lábra állt, de így
sem lehetett több egy méternél, bár anyja kiköpött mása volt. A bocs
viccesen lógatta két mellső mancsát potrohos hasán. Bár szeretett
volna félelmetesnek látszani, nem sikerült, kivéve talán, hogy az orra
neki is csupa vér volt.
 A másik nyávogott, majd kivágott az anyja mögül, és miután újra
átbukdácsolt a holttesten, egyenesen Cody felé vágtázott.
– Vissza, kisapám! – üvöltötte, majd lépett egyet a rohanó állat
felé, és elöl lévő lábával dobbantott. Közben persze nem vette le róla
a szemét. – VISSZA!
A kismedve már csak három méterre lehetett tőle, amikor hirtelen
megállt. Ez egy szándékos trükk volt, olyan blöff, ami a grizzlykbe
van kódolva, és gyakran be is jön nekik. Cody nem volt hajlandó
elfutni, és lőni sem akart, hacsak nem feltétlenül muszáj. Tudta, ha
megsebesíti a bocsot, az anyja azonnal támad. A golyók esetleg
lelassítanák, de megállítani nem tudták volna.
Döntetlen.
Cody azért sem futhatott el, mert a grizzlyk levadászták volna.
Még a kis bocsoknak is éles karmuk és villogó fogaik vannak.
Megpróbált a puskával hadonászni, és olyan agresszíven lépett
előre néhányat, ahogy csak tudott. Újra többször rájuk kiáltott, de a
végén száraz köhögőroham tört rá, ami inkább ugatáshoz
hasonlított.
A barna kismackó megfordult, és visszafutott az anyjához meg a
testvéréhez. Amint visszaért, az anya horkantott egyet, hátraugrott a
holttesttől, majd megfordult és bevetette magát a sűrűbe. A barna
kölyke azonnal a nyomába szegődött, a vörös viszont továbbra is két
lábra állva figyelte az emberét.
– Jobb, ha te is mész! – morgott Cody.
A kis bocs hirtelen felfogta, hogy egyedül van, négy lábra
ereszkedett, vinnyogott, és a másik kettő után iramodott.
Cody leeresztette a fegyvert, behunyta a szemét, és nagyot
sóhajtott. Lenézett, hogy nem csinálta-e össze magát, majd
megkönnyebbülten nyugtázta, hogy nem. A következő percben
fokozatosan lassult a szívverése is. Puskáját egy fatörzsnek
támasztotta, és jéghideg, nyirkos tenyerével megdörzsölte az arcát.
Magában azt is megállapította, hogy az adrenalin csökkenése
nagyon hasonlít a másnaposság első fázisához.
 
Tudta, hogy a medvék nem mentek túl messzire. Miközben a
holttest felé lépkedett, készenlétben tartotta a puskáját, és
tekintetével mindkét irányban az erdőt pásztázta. Még mindig érezte,
hogy gyorsabban ver a szíve. Az ujjai nikotin után sóvárogtak, hogy
felbolydult idegvégződései megnyugodjanak végre.
Megborzongott a friss vér és a kiömlött béltartalom jellegzetes
szagától. Az állatok sok húst téptek le a fehér csontokról, így a
holttest leginkább egy hálaadás napi pulyka maradványaira
hasonlított.
Cody félrenézve próbálta megfordítani a férfit. A test másik oldala
nem volt annyira széttépve. Az áldozat nadrágjának hátsó zsebében
talált egy irattárcát, melyben egy New York-i metróbérlet, különböző
hitelkártyák és 480 dollár készpénz volt néhány fénykép
társaságában, amely egy népes, sötét hajú családról készült. A New
York államban kibocsátott jogosítvány alapján az illetőt Anthony
Joseph D’Amatónak hívták.
A pasas ruhái cafatokban lógtak, és a foszlányok összegyűrődtek
a háta alatt. Cody átkutatta őket, és hirtelen valami keményre
bukkant. A celofáncsomagolás ismerős, eufóriát okozó hangja térdre
kényszerítette a nyomozót, aki két kézzel kutakodott a doboz után.
Egy széthasadt, vérfoltos nejlonzacskóban talált végül egy fél
doboz Marlborót.
– D’Amato, az ég áldjon, hogy titokban dohányoztál!
Egyértelműen látszott, hogy az egyik grizzly karmaival belemart a
zacskóba, és a férfi bőrén is sebet ejtett. Cody átvizsgálta a doboz
tartalmát, közben beszippantotta a dohány édes illatát, és talált
három érintetlen szálat. Az egyiken volt egy apró, vörös folt.
Egy másodpercig nézte, aztán megállapította, hogy igen, egy
halott férfi vérfoltos cigarettáját fogja elszívni.
Rágyújtott, hátradőlt, és beszívta a füstöt. Lopva körülnézett, és
fel volt rá készülve, hogy az állatok mindjárt kirontanak a sűrűből, és
széttépik. Védtelennek érezte magát.
Nem volt benne biztos, hogy ez lenne a legrosszabb megoldás,
mert legalább drámai és gyors véget ért volna minden.
 
Úgy döntött, ott hagyja D’Amato holttestét, amíg ki nem találja, mit
csináljon vele. Nem volt nála kötél, amivel felhúzhatta volna egy fára,
a medvék pedig előbb-utóbb úgyis visszatérnek. A fényképezőgépe
Gipperrel együtt eltűnt.
Elindult a fák között nagyjából abba az irányba, amerre a lova
elvágtatott. Miközben cigarettáját szívva átverekedte magát a sűrűn
és átbotladozott a kidőlt fatörzseken, érezte, hogy egyre világosabb
lesz. Elindult a fényesség felé, és tíz perc múlva már egy kis füves
tisztás szélén állt.
A műholdas telefon térerőt érzékelt. Cody bepötyögte azt a
számot, amit Larry megadott neki. Négy, öt, hat csengés. Nem
kapcsolt be az üzenetrögzítő. Cody tovább csörgette, és várta, hogy
Larry végül meghallja és felveszi.
Közben lassan forgott körbe-körbe, hogy minden irányt szemmel
tudjon tartani. A puskát kibiztosítva tartotta a jobb kezében. Nem
látott se medvéket, se farkasokat, és sajnos a lovát sem. Ahogy nem
látta azt sem, aki megölte Tristan Glode-ot, Russellt és D’Amatót.
Meg a felgyógyult alkoholistákat, beleértve Hank Winterst is.
 
Két perccel később egyszer csak hallotta, hogy valaki felveszi a
telefont.
– Larry?
Szuszogás.
– Larry, te vagy az?
Semmilyen háttérzaj nem hallatszott, csak a ritmusos légzés
hangja. Megnézte a kijelzőn, hogy jó számot hívott-e. Igen. Egyszer
csak meghallotta, hogy a háttérben csörög egy telefon. Ismerős
csöngés volt.
– Ki van ott? Hall engem?
A légzés elhalkult, csend lett, de hallható volt, hogy él a vonal.
Cody tudta, hogy a másik befogja a telefon mikrofonját, hogy
tompítsa a hangokat.
– Beszéljen! Mondjon valamit! Ez egy hivatalos rendőrségi hívás.
Vészhelyzet van!
Pár másodperc múlva megszakadt.
Cody kételyek között vergődve érezte, hogy a jeges rémület
eluralkodik rajta. Újra bepötyögte a számot, hogy biztosan tudja,
nem téves számot hívott.
 Az üzenetrögzítő közölte, hogy a szám nem elérhető.
 
Cody elvette a fülétől a készüléket, és felnézett az égre. Nem
Larry volt az, ebben biztos volt. És nem is egy olyan idegen, aki
felvette más telefonját, ha például Larry véletlenül otthagyta a mobilt
az asztalán vagy egy étteremben.
Bárki is volt az, nem beszélt, amíg Cody nem azonosította magát.
Pontosabban, amíg annyit nem beszélt, hogy felfedje magát. Mintha
már várta volna a hívást.
A telefoncsörgés a háttérben – mielőtt befogták volna a mikrofont
– ismerősnek tűnt, mint az ébresztőórája hangja. Ismerte, mert az
ósdi vonalas telefonok csörögtek így a megyei seriffhivatal
központjában.
 
Az ösvény irányából, mélyen az erdőben megreccsent egy ág.
Cody nem kapcsolta ki a telefont, hanem visszaakasztotta az övére.
A sötéten magasodó fák felé hunyorgott, ahonnan a zajt hallotta.
Valami fémes tárgy egy sziklához koppant. Aztán felhorkant egy
ló. Gipper?
Nem jó az irány, mondta magának, és felemelte a puskát.
Bárcsak nála lenne a felszerelése, mert nagyon szerette volna
lecserélni a tízes tölténytárat a harmincasra.
Bőr csikorgását és egy újabb lépést hallott. Kiszáradt a szája.
Egy ló közeledett. Talán nem is egy. Határozottan mozgott, ami
azt jelentette, hogy valaki ült a nyeregben.
Cody lőállásba helyezkedett, és vett egy nagy levegőt.
 33
 
Amikor Jed a lovát maga mögött vezetve visszaért a második
táborhelyre, a beszélgetés hirtelen félbeszakadt.
– Lesántult a lovam – közölte a többiekkel. – Nem jutottam túl
messzire, megállt, és a lábát fájlalta.
– Akkor tehát nem találta meg őket? – kérdezte csüggedten
Knox.
– Nem jutottam el addig – felelte Jed.
– Jézusmária! – fordult oda a többiekhez Knox. – Egyszer azért
rendbe jönnek a dolgok, ugye?
Jed tudta, hogy le kell ráznia magáról ezt a nyűgöt, és elterelni a
figyelmüket. Lépj ki a helyzetből, és vedd vissza az
irányítást,
mondogatta magában.
Az mindenesetre biztató volt, hogy senki nem esett neki, amikor
visszaért. Bár Dakota, Rachel Mina és az a Gracie nevű lány félve
és egyben dacosan bámulta – a félelem rendben volt, a dacos
tekintet nem –, de egyikük sem szólt egy szót sem. Ami azt
jelentette, hogy átengedték neki a helyzet irányítását, legalábbis
részben. Az apára pillantott. A mérges apák néha kellemetlenek
tudnak lenni. Sullivantől nem várta, hogy felvenné vele a harcot, és a
férfi nem is viselkedett úgy.
Most, hogy visszatért, már nem beszélhettek a háta mögött.
Régebben egy kicsit zavarta, ha a vendégek őt vagy a döntéseit
kritizálták, de mivel soha nem lett belőle nyílt lázadás, már nem
zavarta. Jed pontosan tudta, hogy működnek a csoportok. Ha
összeengedünk egy csapat idegent, keresnek valamilyen közös
pontot. Ez pedig gyakran a túravezető, aki összehozta őket. Ő volt a
közös nevező a különböző társadalmi háttérrel és érdeklődéssel
érkező vendégek között. Tehát ahhoz, hogy beszélgessenek,
találniuk kell valamit, amit vagy dicsérhetnek, vagy szidhatnak
együtt. Ez a valami általában ő volt, akár így, akár úgy.
Jed körbetekintett a csoporton.
– Nézzék, emberek! Tudom, hogy aggódnak a történtek miatt.
Őrület, hogy elvesztettük őket, és nagyon sajnálom, hogy így alakult.
Azért is elnézést kérek, hogy lesántult a lovam, amikor utánuk
mentem – mutatott az állat felé. – De azt szeretném kérni, hogy
mindenki őrizze meg a nyugalmát. Kérem, ne izguljanak! Látom,
hogy mindenféle összeesküvés-elméletek és találgatások kaptak
szárnyra. Ez természetes. De itt vannak ebben a gyönyörű táborban,
bőven van élelmük, minden a kényelmünket szolgálja. Nincs ok
aggodalomra!
Knox előlépett a tábori konyha mögül.
– Jed, én marhára aggódom a barátaim miatt. Bárcsak elmentem
volna magával!
– Lovat váltok, és elmegyek utánuk – felelte Jed. – Csak egy jobb
lóra van szükségem.
Hirtelen megszólalt Rachel Mina.
– Mit csinált velük?
Jed úgy érezte, mintha valaki egy üvegszilánkot nyomott volna a
bőre alá.
– Bocsánat, hogyan? – kérdezte még mindig mosolyogva.
A nő szeme megvillant.
– Azt kérdeztem, mit művelt velük? Tristannal, Wilsonnal, Dreyjel
és Tonyval. Megsebesítette és otthagyta őket valahol?
Jed lassan levette a kalapját, és a belsejét bámulta. Ujjait
végighúzta a bőrszalagon, mintha valamilyen egyenetlenséget
akarna kitapintani rajta. A gyomra görcsbe rándult, és nehezebben
kapott levegőt.
Mindenki őt nézte.
– Asszonyom, fogalmam sincs, hogy miről beszél, és miről
kérdezget – felelte kis csend után.
Ted Sullivan a háttérből szólt oda.
– Rachel, ne már…!
Meg volt döbbenve.
– Jól hallotta – folytatta Rachel. – Egyenként szed le minket. Azt
akarom tudni, miért. Miféle játékot játszik velünk, és mi a célja?
Nézzen csak végig rajtunk! Miféle veszélyt jelentünk mi magára?
– Jézusom, Rachel! – kiáltott fel Ted Sullivan. Aztán Jed felé
fordult. – Nézze, nagyon sajnálom! Nem tudom, mi ütött belé.
Azzal karját kinyújtva elindult Rachel felé.
 – Rachel, tényleg, nem láttalak még ilyennek! Nem szoktál ilyen
meggondolatlan következtetésekre jutni.
Amikor már majdnem odaért hozzá, a nő megfordult.
– Ted, maradj ki ebből! Ne érj hozzám!
Sullivan két lánya szájtátva bámulta a jelenetet. Jed nem tudta
megmondani, kinek a pártját fogják.
– A helyzet kezd eléggé elfajulni – szólt közbe Walt Franck, majd
tenyerével a combjára csapott, és felállt. – Ez sehogy sem segít. Ez
az ember a nap nagy részét azzal töltötte, hogy próbált megtalálni
néhány olyan vendéget, akik az éjszaka közepén önként elhagyták a
tábort.
Miközben beszélt, Jedre, majd Rachelre nézett.
– Ha bármi miatt hibáztathatom Jedet, az az, hogy ma reggel
elengedte Dreyt és Tonyt egyedül, akik nyilvánvalóan helyre akarták
hozni a dolgokat. De tekintve a körülményeket – bólintott Donna
Glode felé, aki meghökkenve nézett vissza rá –, én magam is
ugyanezt tettem volna. De senki nem zavarta el vagy kényszerítette
őket, hogy elmenjenek. Azzal vádolni Jedet, hogy… – Nem tudta
kimondani. Csak megcsóválta a fejét, mintha ki akarná rázni belőle a
rossz gondolatokat és kemény szavakat. – Ez egyszerűen őrültség!
– Igaza van, Rachel – helyeselt Sullivan. – Ezzel nem segítesz.
Kérlek, vegyél egy nagy levegőt és higgadj le!
Megfogta a nő karját és megpróbálta maga felé fordítani, de
Rachel elhúzódott.
– Talán igaza van – szólalt meg Gracie is az apjára nézve. Ted
Sullivan dühösen legyintett, és nem törődött a lánnyal. Gracie
bíborvörös arccal állt szemben vele.
Jed nyersen felelt Rachelnek.
– Nem fogom elveszíteni a nyugalmamat, hölgyem. Tudom, hogy
elég stresszes a helyzet. De bizonyíték nélküli vádaskodásokkal
nem segít.
Körbenézett, hogy megerősítést kapjon a többiektől.
Úgy gondolta, mindenkitől meg is kapta. Egyedül Gracie és
Rachel Mina nem nézett a szemébe. Dakota szokása szerint szemét
összehúzva, félrebiccentett fejjel fürkészte. Mintha éppen eldöntene
valamit vele kapcsolatban.
 Egy kis ideig csend volt. Aztán Ted Sullivan elvezette onnan
Rachel Minát. Jed utánuk nézett, és látta, hogy miután kiértek a
táborból, bementek a fák közé, és Sullivan megpróbálta átölelni a
nőt. Beszélt is hozzá, de elhúzódott tőle, majd mérgesen elvonult.
Sullivan lehajtott fejjel, lehorgasztott vállakkal, szomorú arccal
álldogált egy ideig a fák között. Szomorú portré egy gyenge, de
hasznos emberről, gondolta Jed. Egy-két pillanat múlva a férfi
sarkon fordult, és az ellenkező irányba masírozott. Nyilván
összeomlik és sír majd, gondolta Jed.
Ezután Dakotára nézett.
– Légy szíves, vidd vissza a lovat a karámba. Válaszd ki a
legjobbat, és nyergeld fel, hogy elindulhassak a csökönyös fiúk után.
Össze kell szednem még ezt-azt, mert lehet, hogy későn érek
vissza. Addig megyek, amíg meg nem találom a kóbor lovagokat.
– Köszönöm, Jed! – mondta Knox.
Jed bólintott, és elővette legbarátságosabb arckifejezését.
Odavezette a lovát Dakotához, aki továbbra is feszülten figyelte
őt, aztán átvette tőle a gyeplőt, és kérdőn nézett rá. De jelenleg csak
ennyire volt szüksége a lánytól.
 
Gracie, Danielle és Justin egymás mellett sétált a fűben felállított
sátrak felé. Justin és Danielle kézenfogva ment, de a lány szemmel
láthatóan zaklatottnak és szórakozottnak tűnt.
– Ezek az emberek egyszerűen megőrjítenek! – mondta Justin. –
Ahelyett, hogy összefognának, egymás ellen fordulnak. Bárcsak
mindannyian hazamehetnénk!
Nyilvánvalóan azt várta, hogy Danielle helyeselni fog, de a lány
nem foglalt állást.
– Nem hiszem el, hogy apa így viselkedett! Nagyon megsértett
téged, ugye? – fordult oda a húgához.
– Aha – felelte Gracie. – És Rachelt is.
– Azt hittem, mellétek áll majd. Végül is az apánk. Az ember nem
arra számít, hogy az apja egy másik pasas pártját fogja.
– Aha.
– Szerintem is – jegyezte meg Justin. – Az én apám valószínűleg
mellém állt volna. Ő olyan. Bár ezen eddig még nem gondolkodtam.
 – Szerencsés vagy – mondta Gracie.
– Tudjátok mit? – kérdezte hirtelen Danielle, elengedte Justin
kezét, és szembefordulva vele Gracie mellé állt.
– Mit?
– Nem vagyok benne biztos, hogy bízhatunk benne.
– Aha.
– Én legalábbis nem bízom. Többé már nem – tette hozzá
Danielle.
 
Dakota elvezette a lovat az ideiglenesen felállított karámba.
Ahogy távolodott a sátraktól, egyre halkabban hallotta az embereket.
Jed hangosan magyarázta Knoxnak, Waltnak és Donnának, hogyan
fog visszamenni az ösvényen, és találja meg legalább Dreyt és
Tonyt. Hozzátette, hogy Tristant nem tudja megígérni, Wilson pedig
nem annyira érdekli, bár a lovait szeretné visszakapni. És hogy
feltehetően éjszaka vagy kora reggel fog visszaérni. Aztán újra
biztosította Knoxot arról, hogy nincs szüksége a segítségére.
Dakota kikapcsolta a villanypásztort, és szétválasztotta a
zsinegeket. Újra felnézett a táborra. Knox, Donna és Walt még
ugyanott állt, de Jed nyilván elment a sátrához, hogy összepakoljon
a hosszú útra. Rachel és Ted valahol veszekedett, vagy épp kerülte
egymást.
Dakota újra végignézett a fákon és a táboron. A három kamasz
együtt sétált távolabb. Senki sem figyelte őt.
Gyorsított, és szinte vonszolta maga után a lovat. Az állat
csúnyán sántított, de Dakota nem törődött vele. Amikor átkelt a
réten, a fűből ezer szöcske ugrott fel a szélrózsa minden irányába.
Egy kövér példány a mellén landolt, de lesöpörte. A rögtönzött
karám közepén állt egy tömzsi fenyőfa, amögé vezette a lovat. A fa
törzse eltakarta őket a táborlakók szeme elől.
Mielőtt kinyitotta Jed málhazsákját, újra körülnézett. Tiszta volt a
levegő.
Idegesen babrált a zsinórjával, de végül sikerült kicsomóznia.
Lábujjhegyre állt, kinyitotta a zsákot és belepillantott. A fegyvere volt
legfelül. Dakota puskapor szagát érezte.
 Félretolta az esőkabátot, és legalul megtalálta Jed kistáskáját.
Megfogta az elnyűtt fület, és kihúzta a zsákból. Az összetekert,
sárga esőkabát jött vele, és leesett a lány lába mellé.
Dakota a ló hátát használta asztalnak, rátette a kistáskát, és
kioldotta a csatokat.
Az a mappa, amit előző este látott a sátrában, ott volt felül, több
más holmi mellett. A nyomtatott papírok sarka kikandikált az
irattartóból.
Vett egy nagy levegőt, és megfogta a mappa csatját, hogy
kinyissa.
A fehér villanás a szeme előtt nem egy újabb szöcske volt,
hanem egy kés pengéje, amit valaki a torkába nyomott, és a ló
oldalához szorította. A kés olyan mélyen hatolt a torkába, hogy
szinte érezte, ahogy az acél a csonton súrlódik.
 34
 
A fák közül hallatszó zaj egyre erősödött. Ágak recsegtek, paták
kopogtak a köveken, bőr súrlódott bőrön, lovak nyerítettek. Cody
inkább érezte, mint látta, hogy nehéz testű lények közelednek hozzá
tömegesen. Hányan lehetnek?, gondolta.
Lenézett a puskájára. Valószínűleg nem lesz elég tölténye. És ha
azoknak is van fegyverük? Lehet, hogy elő kell húznia a Sig Sauert,
ha a puskát már nem tudja használni.
Aztán valaki mély hangon felkiáltott:
– Cody?
A hang visszhangzott a sziklákon.
Cody lehunyta a szemét, nagyot sóhajtott és felállt.
– Mitchell?
– Hol a fenében van? – morgott az öreg.
– Itt! Maga előtt, azt hiszem. Egy tisztáson.
– Megvan! – mondta Mitchell. – Le ne lőjön! Megyek a hangja
felé!
– Nem lövöm le. Ki van magával? Hány ember van ott?
– Csak egy – felelte Mitchell.
Cody nem tudta, hogy ez egyedül az öreget jelenti, vagy még
valakit rajta kívül, mindenesetre érezte, hogy nagy kő esik le a
szívéről.
– Azt kell mondanom, örülök, hogy visszajött!
– Eltartott egy ideig – morogta az öreg –, tekintve, hogy össze
kellett szednem az elkóborolt lovakat.
Cody leeresztette a fegyverét és várt. Hallotta, hogy Mitchell és a
lovak a bokrokon átgázolva közelednek, de még nem látta őket.
Végül az ágak közül felbukkant egy lófej, homlokán fehér csillag
lángolt. Mitchellé.
– Szóval itt van! – mondta az öreg, és Cody végre megpillantotta
őt. Nagy termetű ember volt, de úgy ült a lovon, mintha összenőttek
volna, és nehezen tudta megállapítani, hol volt vége a lónak, és hol
kezdődött Bull Mitchell.
– A fenébe is, örülök, hogy újra látom! – mondta. – Miért jött
vissza?
 – Ördög tudja! Ahogy Hank, a terelőkutya mondta, nem sok
választja el a hősiességet és az ostobaságot.
Cody nevetett a válaszon.
– Akkor gondolom, vissza akarja kapni a fegyverét.
– Naná!
Mitchell Gippert és az elszökött málháslovat is hozta magával.
Mögöttük még négy ló, vezetőszáron egymáshoz kötve. Az első
három nyergében nem ült senki.
Az utolsó szürkén azonban volt valaki. Cody meglepődött, és
önkéntelenül újra felemelte a fegyverét. Egy sötét bőrű, kalap nélküli
férfi nézett vissza rá. Tehát volt még egy. A fickó furcsán lovagolt,
egyfolytában mozgott a nyeregben, mintha nehezen tartotta volna
meg az egyensúlyát. Mintha nem is ember, hanem csak egy csomag
lenne. Cody csak ekkor vette észre, hogy a keze hátra van kötve, a
dereka és lábai pedig oda vannak kötözve a nyereghez azzal a
kötéllel, ami legutóbb még Mitchell nyergén volt feltekerve.
– Azt mondja, Wilsonnak hívják – mondta az öreg. – Nem bánom,
ha lelövi, mert csak a baj van vele. De gondoltam, először beszélni
akar vele.
– K. W. Wilson, ötvennyolc éves, Salt Lake Cityből. Vagy ahogy
én szeretem hívni, az első számú gyanúsított – mondta a nyomozó.
Wilson nem válaszolt. Cody észrevette a szeme alatti zúzódást és
véres, dagadt ajkait.
– Nem szereti a sajtot – tette hozzá, mert emlékezett, hogy
olvasta a jelentkezési lapján.
– Párszor oda kellett csapnom – közölte nyugodtan Mitchell a
puskája tusára ütve. – Nem nagyon akart együttműködni.
Wilson nem adta jelét sem félelemnek, sem ártatlanságnak. Az
évek során rengeteg lefülelt bűnözővel állt szemben, és hozzájuk
hasonlóan Wilson viselkedése is elutasító volt, csupán önteltség és
némi sajnálkozás látszott az arcán. Nem azt sajnálta, ami történt,
hanem azt, hogy elkapták.
Cody bólintott. Azon tűnődött, vajon Hank Winters és a többiek
gyilkosával áll-e szemben.
– Találtam nála pár dolgot, ami talán érdekelni fogja – mondta
Mitchell, majd hátrahajolt és a nyeregtáskában kutakodott. Kis idő
múlva előhúzott egy kézifegyvert és egy tizenöt centis kést tokban.
Mindkettőt átnyújtotta, markolattal a nyomozó felé.
Cody megvizsgálta a revolvert. Egy hatlövetű, rövid csövű, 38-as
kaliberű fegyver volt, rozsdamentes acélból készült, és
gumimarkolattal látták el. A csöve mindössze ötcentis. Megszagolta
a csőtorkolatot, és kinyitotta a forgótárat.
– Két töltényt lőttek ki belőle nemrég – mondta Mitchellnek, aki
bólintott.
Visszacsukta a tárat, megforgatta, és ráfogta a fegyvert Wilsonra.
A pasas meg se rezzent.
– Elég fura fegyverválasztás idefentre. Medvék ellen nem elég
nagy, és a rövid csöve miatt nehéz vele célozni és bármit eltalálni
messziről. Denverben volt egy ilyenem, tartalékfegyverként tartottam
a bokám fölötti tokban. Kifejezetten önvédelemre való, és csak
közelharcra jó. Ami azt jelenti – mondta Mitchellnek anélkül, hogy
levette volna a szemét Wilsonról –, hogy D’Amato és Russell
közelében állt, amikor lelőtte őket. Maximum egy-két méterre volt
tőlük. Elég jól ismerték ahhoz, hogy közel menjenek hozzá. Kétlem,
hogy rajtaütés lett volna. Valószínűleg egyenesen a szemükbe
nézett, amikor meghúzta a ravaszt.
Becsúsztatta a fegyvert az övébe, és előhúzta a kést a tokjából. A
pengét megtörölték, de valamilyen sötét, ragacsos anyag tapadt a
nyelére. Cody belenyomta az ujját, és megnyalta a ragacsot.
– Vér – mondta és kiköpte, majd Wilsonhoz beszélt. – Szóval, ezt
használtad Tristan Glode esetében. Őt még közelebbről intézted el.
Körbesétálta Wilsont, majd hátulról lépett közelebb hozzá. Érezte,
hogy a férfi megdermed, nyilván felkészült a késszúrásra. Cody
kinyújtotta a kezét, és odanyomta a pengét Wilson bordáihoz. Meg
akarta ijeszteni. De igazából a két kezére volt kíváncsi.
– Vér van a jobb kezeden, a körmeid alatt – mondta. – Pont
olyan, mint ami ezen a késen van. Úgy nézem, a mandzsettádra is
jutott belőle.
– Ó! – kiáltott fel Mitchell. Előhúzott Wilson ingzsebéből egy
ezüstösen csillogó, négyszögletes tárgyat, és odadobta Codynak. –
Van itt még valami. Ezt nézze meg!
Cody nem tudta elkapni, ezért le kellett hajolnia érte.
 – Reménykedtem, hogy egy doboz cigaretta – mondta, amikor
felemelte a földről.
– Nem. Wilson fényképezőgépe. Esetleg megnézhetné a
képeket, hátha van köztük olyan, akit felismer. Én közben kikötöm a
lovakat, és leszedem Wilsont.
– Segítek! – ajánlkozott Cody, és közben számolt. A három lovas
nélküli ló feltehetően Tristan Glode-é, D’Amatóé és Russellé volt.
Mitchell leugrott, és felemelte kezét.
– Maradjon csak ott, ha nem bánja! Úgy néz ki, az egyetlen
dolog, amit tud a lovakról, az az, hogy kell elveszíteni őket.
Cody vállat vont.
– Ez jogos.
Megnyomott néhány gombot a digitális kamerán, és a kijelző
máris életre kelt. Az első néhány kép induláskor készült. Az emberek
arcán izgatott várakozás tükröződött, miközben az indulásra várva a
lovakat nézegették. A háttérben kocsik álltak, mellettük egy hosszú,
lószállító utánfutó, amelyre a jól ismert feliratot festették: Jed
McCarthy Vadregényes Kalandtúrái. Cody lapozgatott a képek
között, és megpróbált neveket hozzárendelni az arcokhoz és a
mappából ismert leírásokhoz.
A bajuszos cowboy nyilván Jed maga, mellette egy fiatal nő
izzadságfoltos, karimás kalapban. Cody emlékezett a nevére is:
Dakota Hill.
Az idősebb, merev házaspár Glode-ék. Cody felismerte Tristant
és felszisszent. A képeken az ősz hajú, kék szemű, erős állkapcsú
férfi tekintélyt parancsolóan áll a tömegben.
Sullivanéket is könnyű volt felismerni: egy apa és két kamasz
lány, Ted, Danielle és Gracie. A fiatalabbik sokkal élénkebbnek tűnik,
mint a nővére, aki szemmel láthatóan unatkozik.
Egyedülálló nő, nyílt tekintet, vonzó külső. Elfordul a
fényképezőgéptől, mintha bosszantaná, hogy valaki lefotózza.
Rachel Mina. A nő tekintete arra emlékeztette Codyt, amikor egyszer
lekapta a zuhanyból kilépő Jennyt. Többé soha nem csinált ilyesmit.
Azon tűnődött, hogy a kettes számú gyanúsított vajon miért ilyen
mérges Wilsonra.
 Három férfi pózol a lovakon, mintha A három amigó című filmből
léptek volna elő. A fénykép vicces lett volna, ha néhány órával
korábban nem látja D’Amato és Russell szétroncsolt holttestét.
És itt van Walt meg Justin is, egymás mellett, lóháton. Cody
érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Justin idősebbnek és
érettebbnek látszik, mint amikor utoljára találkoztak. Fáradtnak tűnik
a képen, de mosolyogva néz Waltra.
– Igen – suttogta Cody. Egészen addig nem volt benne száz
százalékig biztos, hogy Justin is ott van a túrán.
Az utolsó három kép mélyen a fák között készült. Bár elég
homályosak voltak, Cody ki tudta venni a két Sullivan lányt. Az
egyikük épp egy tábori vécén ült.
Amikor felnézett, Mitchell épp eloldozta Wilson lábáról a
köteleket. A férfi továbbra is meredten bámult maga elé.
– Körülbelül másfél kilométerre onnan találtam a fickót, ahol
elváltunk – mondta Mitchell. – Leszállt pisilni, és a lova elfutott. Úgy
látszik, csupa istenverte amatőrrel vagyok körülvéve. Hallottam,
hogy káromkodik, és besurrantam a fák közé. Végül akkor találtam
rá, amikor a lovát kergette egy réten, pisztollyal a kezében. Mintha le
akarná lőni azt az állatot. Pont annyit ért a lovakhoz, mint maga.
Mitchell meséje közben a nyomozó Wilson arcát figyelte.
Kifürkészhetetlenek voltak a vonásai.
– Egy ideig figyeltem. A lova végül megállt a rét szélén, Wilson
meg egyenesen odament hozzá. Hátulról. Nem tudta, hogy amikor
egy ló hátraveti a fülét és feléd fordítja a seggét, akkor rúgás
következik – folytatta a történetet nevetve Mitchell. – Ki is feküdt
rendesen. Pont a mellkasán találta el. Odalovagoltam, hogy
megnézzem, rendben van-e, de amint magához tért, már nyúlt is a
puskájáért. Szóval, párszor oda kellett sóznom neki. Vettem a
bátorságot, és kölcsönvettem egy bilincset a maga felszereléséből.
Remélem, megvan valahol a kulcsa.
– Talán – felelte Cody.
Wilson ennek hallatán csak elhúzta a száját. Mitchell leszállt, és
egy fához kötötte a lovát. A földön sokkal öregebbnek tűnt, mint a
lovon, úgy is mozgott, mint egy elcsigázott öregember, gondolta
Cody. Bull Mitchell végigsétált az út közben összeszedett lovak
hosszú során. Miután kioldotta Wilson köteleit, hátulról megfogta a
férfi övét és lehúzta a lóról. A csizmája hangosan puffant a talajon.
– Hivatalosan is átadom magának, én pedig szerzek az
állatoknak egy kis zabot meg vizet.
Azzal a férfi hátára tette hatalmas tenyerét, és odalökte Cody elé.
Wilsonnak csak nehezen sikerült talpon maradnia.
– A fiam jól van? A neve Justin, tizenhét éves.
Wilson szó nélkül bámult rá.
Cody árulkodó jelet kutatott a férfi arcán, de Wilson fekete,
nyugodt szeméből makacsság tükröződött. A nyomozó ezt jó jelnek
tekintette. Feltételezte, hogy ha történt volna valami Justinnal,
Wilson mégiscsak reagált volna valahogyan.
– Szóval így akarsz játszani – jegyezte meg Cody. Amikor
odalépett elé, észrevette Wilson ingének elején a két patkónyomot,
ahol megrúgta a lova. Csúnyán megzúzódhatott a mellkasa. Bár
legalább öt centivel alacsonyabb volt, mint Wilson, Cody
zömökebbnek és erősebbnek tűnt.
– Hallottam a lövéseket, aztán megtaláltam D’Amatót és Russellt.
Tristan Glode holttestét már korábban felfedeztük. Pokoli káoszt
hagytál magad után.
Wilson összeszűkült szemmel bámult rá.
Cody egy nagyobb kőre mutatott a fűben.
– Ülj le!
Wilson nem mozdult, amíg a puskája csövével meg nem adta
neki a kezdőlökést. Akkor is csak vonakodva lépett, majd morogva
letelepedett a kőre, és unott megvetéssel nézett a rendőrre.
Cody meggyőződött róla, hogy Mitchell hallótávolságon kívül van.
Aztán odafordult Wilsonhoz.
– Tudod, ki vagyok én?
Semmi válasz.
Cody elmosolyodott, ahogy elszabadultak benne a démonjai.
– Tudod, ki vagyok én?
Wilson még csak nem is pislogott.
– Akkor hadd mondjam el, ki vagyok. Cody vagyok, alkoholista.
Wilson összerándult. Ez volt az első reakciója.
 – Gondoltam – tette hozzá, majd a puskatussal Wilson arcába
csapott. Hallotta, ahogy az orrcsontja tompa csattanással eltörik, és
a porc lelapul. A pasas felkiáltott és hanyatt esett a fűbe.
Cody előreugrott, ráült a kőre, és a puska csövét Wilson
fájdalomtól könnyező szemei közé nyomta. Az orrlyukából vér
csorgott a szájába. A nyomozó fenyegetően morgott.
– Hadd mondjam el, ki vagyok én. Én vagyok a legfélelmetesebb
zsaru, akivel valaha találkoztál. A fiam ott van azon a túrán, és
meggyilkoltad a legjobb embert, akit valaha ismertem. Egész
kibaszott délelőtt hullákba botlottunk, amiket magad után hagytál.
Napok óta nem ittam, és két órával ezelőtt szívtam el az utolsó
cigimet. Csak egy ürügyet akarok, hogy öt golyót eresszek a fejedbe,
aztán lehugyozzam a hulládat. Érted, amit mondok?
Wilson tágra nyílt szemmel nézett rá. Véres és rémült volt.
– Mi a gond? Talán azt hitted, hogy a jogaidat fogom ismertetni?
Néhány centivel arrébb húzta a fegyver csövét, majd olyan közel
lőtt a földbe, hogy a lövedék a fickó fejét súrolta, és egy barázdát
vájt hosszan a fejbőrébe. A csattanás fülsiketítő volt a néma
csendben, és amikor Cody füle sem csengett tovább, hallotta, hogy
Wilson rémülten káromkodik.
– Jézusom! Te rám lőttél! Te rohadék! Ilyet nem csinálhatsz!
Zsaru vagy! – kiabált Wilson.
– Bla-bla-bla! Olyat mondj, amit nem tudok!
– Cody! – szólt oda Mitchell a fák közül. – Minden rendben?
A nyomozó fel se nézett.
– Persze, minden oké.
Fogta a puska csövét, és visszatette oda, ahol korábban volt,
Wilson szeme közé.
– Na, most akkor mondd csak, jól van a fiam?
– Amikor utoljára láttam, jól volt – felelte Wilson. – Eltörted az
orromat! És a jobb fülemre nem hallok!
– Még csak most kezdek belejönni – mondta Cody halkan. – Most
pedig az lesz, hogy felteszek pár kérdést. Az a feladatod, hogy
mindegyikre tisztán, világosan válaszolj, és az igazat mondd. Már
több száz hozzád hasonló szarjankót hallgattam ki, és pontosan
tudom, ha hazudsz. Ha egyetlen hazugságot is meghallok, az lesz
az utolsó mondat az életedben. Hallod?
Wilson bólintott.
– Jól van. Mondd meg, miért ölted meg Hank Winterst!
– Nem öltem meg! Esküszöm!
– Te idióta – mondta Cody, és érezte, hogy megy föl benne a
pumpa. – A Yellowstone tele van hullákkal. Nálam van a fegyver,
amit használtál, és a késed is. És most azt akarod mondani, hogy
ártatlan vagy?
– Azt mondtam, nem öltem meg Winterst, akárki is legyen –
sziszegte Wilson. – Soha nem hallottam róla. Nem én öltem meg!
Nem én voltam, esküszöm!
Cody hallgatott.
– Azt próbálod elhitetni velem, hogy nem te ölted meg D’Amatót,
Russellt és Glode-ot sem?
– Nem, nem ezt mondtam!
– De azt tudod, ki ölte meg Hank Winterst?
Wilson alig láthatóan bólintott, de annyira, hogy a zsaru majdnem
összetévesztette a remegéssel.
– És tudod, miért?
Egy újabb, alig látható bólintás volt a válasz.
– Szóval, mi az isten folyik itt? – kérdezte újra Wilson fejéhez
szorítva a puska csövét, de olyan erősen, hogy kiserkent a vére.
 35
 
– Elment? – kérdezte Danielle Gracie-t.
– Azt hiszem.
A sátrukban ülve arra vártak, hogy Jed McCarthy elinduljon.
Gracie kihúzta a sátorajtó cipzárját, hogy kilásson. Látta az
alumínium tábori konyhát és a fel-alá járkáló James Knoxot, de az
ösvény a táboron túl volt egy emelkedőn, amire nem látott rá. Így azt
sem, ha Jed tényleg elment. A felnőttek halkan és ritkán beszéltek,
inkább idegesen motyogtak. Ha Jed még mindig itt lenne, biztosan
lehetne hallani a hangját, mint mindig, amikor megszólalt.
A délutáni nap megvilágította a sátrat, meleg volt odabent. Gracie
saját magán és Danielle-en is érezte a kosz- és az izzadságszagot.
Nem is emlékezett rá, volt-e már úgy életében, hogy két napig nem
zuhanyozott. Ráadásul két olyan nap után, amit kint a szabadban
porban, füstben, lovak között, izzadva töltött, de egy új szag is
beborította: a félelemé.
– Akkor megegyeztünk? – kérdezte, és visszaült a hálózsákjára.
– Összeszedjük Dakotát meg Rachelt, és elmegyünk.
– Ne felejtsd ki Justint! – jegyezte meg Danielle.
– De ő majd Waltot is el akarja hozni – ellenkezett Gracie némi
nyafogással a hangjában. – Walt mindig a jó politikus szerepét
játssza, és nyilván mindenkinek elmondja majd, mit csinálunk, és azt
akarja, hogy ők is jöjjenek. Akkor kábé ott fogunk tartani, ahol most.
– Egy csomó lúzerrel a nyakunkon – jegyezte meg Danielle. – De
ha hazamegyünk, nem bánom. És nem hagyhatom itt Justint csak
úgy.
Vitt magával egy körömreszelőt és vörös körömlakkot is.
Miközben beszélt, módszeresen reszelte a körmeit.
– Mellesleg láttam, hova dugta apa a kocsikulcsot. A benzinsapka
mellé, és rácsukta azt a kis ajtót. Szóval, ha visszaérünk, azonnal
elhúzhatunk. Atyaisten, de szeretnék lezuhanyozni, és lemosni
magamról ezt az egész túrát! Kivéve persze Justint.
Gracie a tenyerébe temette az arcát.
– Te nem érted, mi a szerelem! – mondta Danielle ünnepélyesen.
– Még csak két napja ismered!
 – Amint már mondtam, te nem érted, mi a szerelem. Remélem,
egy nap te is rájössz – mondta Danielle a körmeit tanulmányozva. –
De le kell vetkőznöd ezt a hozzáállást!
Gracie hátradőlt a hálózsákjára, és egyik kezét az arcára tette.
Egy ideig csend volt. Danielle a körmeit reszelte, a húga meg
izzadt, és nyomorultul érezte magát. Végül megszólalt:
– És mi a helyzet apával?
– Mintha azt mondtad volna, hogy nem érdekel azok után, ahogy
bánt veled.
– Igen, azt mondtam, de akkor tényleg mérges voltam rá – felelte
Gracie. – Nem hagyhatjuk csak úgy itt.
– Miért nem? – kérdezte Danielle félig unottan, félig mérgesen. A
lány általában hajlamos volt hagyni, hogy a húga hozza meg a
fontos döntéseket, és nem nagyon tetszett neki Gracie
mellébeszélése. Ez ugyanis azt jelentette, hogy megint vitatkozni
fognak.
– Mert kifizette ezt az egészet, és minden elromlott. Sajnálom,
érted? Nem vagyok benne biztos, hogy Rachel még mindig kedveli,
pedig ez volt a legfontosabb neki. Úgy értem, azon kívül, hogy
közelebb kerülhessünk hozzá a vadonban, meg minden. Velünk kell
jönnie.
– Kedvelem Rachelt – jegyezte meg Danielle. – Tök jó fej. Úgy
bánik velünk, mintha felnőttek lennénk. Mintha fontosak lennénk.
– Aha.
– Nem úgy, mint apa.
– Aha.
– Szerintem nem tudja eldönteni, hogy kislányok vagyunk-e, vagy
fiatal felnőttek. Ezért azt választja, ami neki a legkényelmesebb:
vagyis mi vagyunk az ő pici lányai. Nem úgy gondol ránk, mint igazi
emberekre. Ezért nem hitt nekem, amikor mondtam, hogy valaki
leselkedett utánunk. És ezért nem hitt neked sem, amikor azt
mondtad, hogy hallottál valamit a sátor mellett éjjel.
Gracie szétnyitotta az ujjait, hogy kilásson a nyíláson, és
csodálkozva nézte a nővérét. Danielle ritkán mondott olyasmit, ami
elgondolkodtatta.
– Mi van? – kérdezte védekezőn Danielle.
 – Semmi.
– Na, mindegy. Nem lenne fura, ha barátkoznánk Rachellel
azután is, hogy dobta apát?
– Erre még nem gondoltam.
– Nekem folyton ilyeneken jár az agyam. Tudod, annyi barátunk
mondja, hogy szeretné, ha a szülei újra összejönnének. Hát, én
sosem gondoltam rá. Szerintem anyának jobb nélküle. Apa mindig
olyan kínos, ha őszinte akarok lenni. Inkább azzal az idióta Jeddel
akarja megkedveltetni magát, mint hogy némi tiszteletet mutasson a
saját lányai iránt.
Gracie felült, és a fejét csóválta.
– Az apánkról beszélsz…
Danielle vállat vont.
– Igazából alapvetően ő is csak egy pasi. Mutatnia kellene
valamit, hogy másképp gondoljam, de eddig nem történt ilyesmi.
– Danielle!
– Mi van? – csodálkozott a lány, és visszatette a körömreszelőt a
műanyag tokba. Mintha egy kardot csúsztatott volna a helyére. – Én
így érzem. Miért ne mondhatnám ki?
– Talán gondolkodnod is kellene, nem csak érezned – felelte
Gracie. – Tudod, az is egy lehetőség.
Danielle megint vállat vont.
– Ja, ha egy szánalmas lúzer vagy, azt hiszem.
Gracie visszadőlt a hátára.
– Ez életem legrosszabb kirándulása.
– Isten hozott a Pokolparkban, kishúgom! Lehet, hogy látunk
néhány medvét, farkast, madarat és más ostoba állatot kifelé menet.
Gracie felnyögött.
Danielle odahajolt a húgához, és a fülébe súgta:
– És most menjünk, keressük meg Dakotát, Rachelt, a pasimat
meg apát, és húzzunk el innen a fenébe!
 
Megpróbálták elkerülni a táborhelyet, inkább a fák mellett siettek
el a lovak felé.
– Megkérjük Dakotát, hogy készítse elő a lovainkat – mondta
Gracie. – Én segíthetek is neki. Aztán megkeressük Rachelt.
 Danielle bólintott.
Ahogy a nap lebukott a fák koronája fölött, hosszú árnyékok
töltötték meg a tisztást. A hőmérséklet hirtelen legalább öt fokot
esett.
– Lehet, hogy sötétben nem olyan egyszerű elmenni – mondta
Gracie.
– Nem érdekel, mikor megyünk, csak menjünk – felelte Danielle.
– Ott van Rachel – szólt Gracie, mert meglátta, hogy a nő épp a
lovak felől közeledik. Az apjuk nem volt vele. Valami nem stimmelt
azzal, ahogy járt. A karjaival átölelte magát, és lehajtotta a fejét.
– Rachel! – szólította meg Gracie.
A nő felkapta a fejét. Az arca falfehér volt, a vonásai eltorzultak.
– Mi a baj?
Rachel nagyot sóhajtott, mintha próbálna uralkodni magán.
– Jaj, lányok! Borzalmas! Most találtam meg Dakotát odalent.
Valaki elvágta a torkát. Nemrég történhetett. A teste…
Gracie levegőért kapkodott, a nővére kővé dermedt mellette.
– Ez nem vicc, ugye? – kérdezte Danielle.
Rachel megrázta a fejét, és hátramutatott. A szeme vörös volt, és
úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul.
– Az a rengeteg vér… – motyogta, majd széttárta a karját, mire a
két lány meglátta rajta a véres inget. – Megfordítottam, hogy
megnézzem, él-e még, de…
Nem tudta befejezni a mondatot, remegni kezdett.
Gracie zihált.
– Lehet, hogy baleset volt? – kérdezte remegő hangon.
– Nem.
– Látott valakit odalent?
Rachel elfordult, és nem válaszolt.
– Rachel, kit látott lent? – kérdezte újra Gracie.
– Jedet – felelte Rachel helyett Danielle. – Jed ölte meg.
Rachel bólintott. A napfény megcsillant a patakzó könnyein.
– Úristen! – mondta Gracie, és Danielle-be kellett kapaszkodnia,
nehogy összeessen. Elhagyta az ereje.
– Látta, hogy Jed megöli Dakotát…
Rachel újra csak bólintott, mert képtelen volt beszélni.
 – El kell tűnnünk innen! Most rögtön! – rendelkezett Danielle
határozottan.
Gracie észrevette, hogy Rachel kétségbeesése dühvé változik.
Megragadta a lányokat, és odahajolt hozzájuk.
– Lent voltunk a lovaknál apátokkal. Hallottuk, hogy veszekednek,
ezért elrejtőztünk. És akkor Jed… aztán fogta a lovát és otthagyta.
Csak úgy otthagyta a fűben…
Danielle a szája elé kapta a kezét.
– Apukátok arra kért, hogy juttassalak ki innen titeket. Azt
mondta, ő itt marad a többiekkel, és megpróbálja rajta tartani a
szemét Jeden, amíg el nem megyünk. Hozzátok a lovaitokat!
Kiviszlek innen titeket!
Gracie megkönnyebbült.
– És mi lesz a többiekkel?
Rachel szeme megvillant.
– Nem érdekelnek a többiek, és nem tudom, bízhatunk-e
bárkiben is magunkon kívül. Itt az ideje, hogy magunkkal
foglalkozzunk. A többiek ellesznek valahogy.
Gracie nagyot nyelt.
– Még apa is?
– Tudom – mondta Rachel megszorítva a lány karját –, de erre
kért. Csendben elmondja a többieknek, mit láttunk, és ráveszi őket,
hogy együtt elkapják Jedet. Aztán megkötözik, amíg segítséget nem
hozunk. Apátok nem akarja, hogy a táborban legyetek, ha netán
elfajulnak a dolgok…
– Justin velünk jön – közölte Danielle. Elhúzódott Racheltől, és
összefonta a karját a mellkasán. – Nem hagyom itt!
Rachel vágott egy grimaszt, de úgy tűnt, megértette, hogy
leküzdhetetlen akadályba ütközött.
– Hívd őt is! Tizenöt perc múlva indulunk.
 
Gracie és Danielle felsétált a dombon. Igyekeztek leplezni az
idegességüket és a tervüket. Gracie észrevette, hogy a nővére
sokkal jobban színészkedik, mint ő. Csak elképzelni tudta, hogy
nézhet ki, ezért inkább felhúzta a kapucniját, és behunyta a szemét.
Jed nem volt a táborban, ahogy az apjuk sem.
 Vajon mi történik éppen?
Gracie követte a nővérét oda, ahol Justin üldögélt. Danielle
odalépett a fiúhoz, kinyújtotta felé a kezét, Justin pedig kíváncsian
megfogta, és követte a lányt.
Walt nem szólt egy szót sem.
A lovak felé vették az irányt, és Gracie még egyszer visszanézett.
Donna Glode, Knox és Walt a tűzbe bámultak, és teljesen elmerültek
a saját gondolataikban.
 36
 
Mitchell a tisztás szélére vezette a lovakat, és odaszólt Codynak.
– Hé, Hoyt! Ha van egy perce, esetleg megnézhetné, mi volt
ennek a fickónak a nyeregtáskájában.
Cody nem mozdította el a puskáját, úgy válaszolt az öregnek.
– Egy perc, Bull!
Észrevette, hogy Wilson véres arcán átsuhan valami.
– Krisztusom! Te vagy Cody Hoyt?
– Úgy van.
– A francba, kitalálhattam volna! Ismertem a bácsikádat, Jetert.
Régebben együtt iszogattunk a townsendi bárban.
Cody egy kicsit engedett a nyomáson, de csak azért, mert
próbálta feldolgozni, amit Wilson mondott.
– Te egy átkozott Hoyt vagy! Egy rohadt Hoyt!
Úgy ismételgette a nevet, mintha önálló jelentése lenne.
– És te ki a fene vagy? Soha nem hallottam még K. W. Wilson
nevű emberről.
Wilson újra elhallgatott. Cody hátralépett, és durván gyomron
rúgta. A pasas felnyögött és összegörnyedt, a nyomozó pedig
rávetette magát, és a késével kimetszette az irattárcáját a farmerja
zsebéből.
A montanai jogosítvány volt legelöl.
– Jim Gannon. A francba, ismerem ezt a nevet!
Gannon, akárcsak Jeter bácsi, túravezető volt, aki Lincoln
környékén dolgozott. Cody soha nem találkozott vele, de hallott róla
történeteket. Gannon kemény piás volt, agresszív, negyedik
generációs montanai. Orvvadászként és vadorzóként híresült el.
Cody emlékezett rá, hogy állítólag bíróság elé állították, és bevonták
az engedélyét. A vadászházát is be kellett zárnia.
Odakiáltott az öregnek.
– Hé, Mitchell, tudja ki pottyant az ölünkbe?
– Jim Gannon – felelte odaballagva Bull. – Épp ezt akartam
megmutatni. Van nála egy csomó személyes szar, és mindenre rá
van írva a neve. „Jim Gannon tulajdona”. Mondtam, hogy
túravezetővel van dolgunk. Az ördögbe is, nagyon ismerősnek tűnt!
Biztosan láttam a képét az újságban, amikor bíróság elé került.
Cody visszatette a puskáját a korábbi helyre.
– Miért Wilson néven jelentkeztél a túrára?
– Mit gondolsz? – kérdezte Wilson/Gannon rekedt hangon.
– Azért, hogy Jed, vagy bárki más az irodában ne ismerje fel a
nevet. Kicsit gyanús lett volna, ha egy szakmabeli fickó, mint te,
ennyi pénzt kifizet csak azért, hogy turistákkal kiránduljon.
– Szerintem most azonnal le is lőheti – jegyezte meg Mitchell egy
fának dőlve. – Rossz színben tünteti fel a túravezetőket. Én nem
ismertem, mert nem volt tagja a túravezetők társaságának. Istenem,
még azt sem tudja, hogy kell bánni egy lóval!
– Akkor még egyszer megkérdezem. Mi az isten folyik itt? –
kérdezte Cody.
Gannon összeszedte magát, felült, és nagyokat nyögött közben.
– Minden porcikám sajog.
– És még mennyi fog! – felelte Cody, és térden lőtte Gannont.
– Jézusom! Ezt miért csinálta? – kiáltott fel Mitchell, és
hátraugrott. Az üres töltényhüvely a két csizmája között ért földet.
– Láttam már, hogy ez a kihallgatási módszer elég jól működik.
A denveri időkre gondolt. Bizonyos értelemben tényleg jól
működött, az egyszer biztos.
Gannon felüvöltött, és mindkét kezével átfogta a sérült lábát.
Cody reménykedett benne, hogy nem ájul el, mielőtt beszélni kezd.
De azért célba vette a férfi másik térdét is.
– Kérlek, ne… ne…! – könyörgött Gannon.
– Hoyt, nem tudom, hogy ez… – csóválta a fejét Mitchell.
– Mondd el, miért jöttél el erre a túrára – szólt Cody.
– Megpróbáltuk megtalálni azt a gépet – üvöltötte Gannon,
küzdve a fájdalommal. – Azt az istenverte gépet, ami lezuhant.
– Miféle gépet? – kérdezte a nyomozó, de ahogy kimondta,
eszébe jutott, amit még Larry mondott. Beszélt egy meghibásodott
magánrepülőgépről, a bozemani lakosok látták is, ahogy a
Yellowstone felé repült, nyoma veszett, de soha senki nem jelentette
az eltűnését. Az incidens miatt összehívták a biztonsági
szolgálatokat, oda delegálták Larryt is, és ott ismerkedett meg a
parkfelügyeletnél dolgozó Rick Doerringgel.
– Az a rohadt gép tavaly télen zuhant le – sziszegte Gannon
összeszorított foggal. A szétroncsolt térdkalácsára szorított ujjai
között sötétvörös vér bugyogott ki.
– És mi van azon a gépen?
– Jézusmária! Pénz. Úristen! Drogpénz.
– De miért mentél Jeddel? Miért nem jöttél fel csak úgy egyedül
és kerested meg a repülőt? Miért kellett belekeverni ezt a sok
embert?
Gannon remegni kezdett. Vacogtak a fogai.
– Nem az én ötletem volt ez a baromság! Jézusom! El fogok
vérezni és meghalok!
– Reménykedjünk benne – mondta nyugodtan Cody. – Akkor
kinek az ötlete volt? Kivel próbáltátok megtalálni a gépet?
– A társamé! Az egész a társam ötlete volt! Minden!
Cody vett egy nagy levegőt, és lebeszélte magát arról, hogy még
egy golyót beleeresszen. Mitchell a fejét csóválva téblábolt
körülöttük.
– Szóval, mi volt az ötlet? Az, hogy feljöttök ide Jed csoportjával,
leszakadtok egy ponton, és megtaláljátok azt a rohadt gépet? Arra
használtátok őt, hogy felvezessen benneteket ide?
Gannon bólintott.
– Igen, igen! Egyedül akartunk jönni, de a nagy hó meg az áradás
miatt ez volt az első alkalom, hogy el tudtunk indulni oda, ahol
szerintünk lezuhant a gép. Amikor megtudtuk, hogy Jed pont oda
megy a vendégeivel, ahova mi akartunk, és elsőként ér oda,
jelentkeztünk a túrára. Higgy nekem, ez a sok szar nem volt
betervezve!
Cody a puskájával mutatta, hogy beszéljen tovább.
– Ennek a sok szarnak, mint például az a három ostoba fickó,
nem kellett volna megtörténnie. De az az idióta Jed úgy döntött,
hogy egy másik útvonalon megy, és az egyikük, Glode, berágott
ezen. Meg azon, hogy a felesége kikezdett D’Amatóval. Úgyhogy azt
mondta, hogy visszamegy egyedül. Nem kockáztathattuk, hogy
szóljon a parkfelügyeletnek, hova megyünk. Mi van, ha utánunk
küldik a parkőröket? Lehet, hogy előbb megtalálják a gépet, mint mi.
Cody valószínűtlennek, sőt őrültségnek tartotta, hogy a
parkfelügyelet azért küldött volna embereket utánuk, hogy Jedet
visszatérítsék az eredeti útvonalra, de nem akarta megszakítani
Gannon beszámolóját, ezért biccentett, hogy folytassa.
– Úgyhogy elmentem Glode-dal. Megpróbáltam rábeszélni, hogy
menjünk vissza a többiekhez, de nagyon makacs volt,
mindenképpen mehetnékje támadt, és nem volt hajlandó
visszafordulni. Azt már tudod, mi történt. Meg kellett állítanom.
Cody tett egy lépést Gannon felé, de a puskája csövét továbbra is
a térdének szegezte.
– D’Amatót és Russellt miért kellett megölni?
Gannon lehunyta a szemét. Remegett az álla.
– Mert nem találták volna meg Glode-ot és engem, ezért lehet,
hogy lementek volna egészen a parkolóig. Jó eséllyel felhívták volna
a parkfelügyeletet, és bejelentették volna, hogy ketten eltűntek. Ez
rosszabb helyzet volt, mint ami Glode-dal történt, mert az a fickó
legalább megérdemelte, amit kapott.
– Szóval mindkettőjüket lelőtted, amikor összetalálkoztatok –
mondta Cody. – És otthagytad őket, hogy elvérezzenek vagy az
állatok szétszedjék őket. Azt gondoltad, hogy a felismerhetetlenségig
szét fogják marcangolni a holttesteket, és rád talán a gyanú árnyéka
sem vetül.
Gannon a térdét szorítva ringatózott előre-hátra.
– Ez az egész szar egy átkozott kutyaszorító! Minden elromlott!
– És Jed miért választotta a másik ösvényt? – kérdezte Cody.
– Nem tudom, nem tudom… az egész az ő hibája…
– Hát, nem ő ölt meg három embert, és veszélyeztette a fiam
épségét.
Gannon fetrengett a fájdalomtól.
– Még rosszabbat csinált, még rosszabbat – mondta, mintha ez
valahogy enyhítené a saját bűnét.
– Szóval, a társad még ott van a többiekkel a túrán? – kérdezte
Cody.
Gannon bólintott, lehunyta a szemét, és eltorzult arccal hallgatott.
 – Melyikük az? Jed?
Gannon vagy nem tudott, vagy nem akart beszélni.
– Azt kérdeztem…
– A pokolba is! – üvöltötte Gannon, amikor kinyitotta a szemét.
Eszeveszett gyűlölettel nézett Codyra. – Zsaru vagy! Tudom, hogy
keményen játszol, és később kitalálsz majd valami sztorit, hogy
fedezd magad. Tudom, hogy nem fogsz megölni. De azt biztosan
tudom, hogy az a nő igen!
Cody érezte, hogy feláll a szőr a hátán.
– Mit mondtál?
 37
 
Jed McCarthy nyugtalan és mérges volt. Majdnem eltévesztette a
vadcsapást, ahol el akart indulni felfelé a hegyre. Az egy dolog, hogy
Dakota megsértődött rá. De hogy pofátlanul ellenszegüljön, és ne
teljesítse az utasításait, az már más lapra tartozik. Nem vitt neki
másik lovat, hanem eltűnt, és csak a nyerget hagyta ott egy
farönkön. És miért vitte magával a sánta lovat? Hova a pokolba
mehetett, amikor vacsorát kellene csinálnia a vendégeknek?
Kiválasztott egy másik lovat, felnyergelte, és kilovagolt vele.
– Nők… – mondta olyan hangsúllyal, mintha káromkodna.
Kíváncsi volt, vajon ott lesz-e, mire ő visszaér a táborba. És
Tristan Glode, Tony D’Amato és Drey Russell? Remélte, hogy igen.
Wilson nem érdekelte, sem most, sem korábban.
Ha mind visszajönnek, akkor a világa újra rendben lesz. Még
akkor is, ha Dakota szakít vele. A túra hátralévő részét el tudta volna
képzelni anélkül, hogy egy szeszélyes Dakota folyton lehúzná őt.
Gondoskodni fog róla, hogy a jövőben ne legyenek ilyen nők a
közelében, gondolta vigyorogva.
Amikor felért a hegy tetejére, az ösvénytől nyugatra, a fák között
megpillantott egy J alakú gleccsert a hegyoldalban. Felismerte a
helyet, és bólintott. Aztán lenyúlt a nyeregtáskához, és kicsatolta a
fedelét, hogy összehasonlítsa a látványt azzal, amit a Google-
térképek mutattak. A mappa nem volt a helyén, és Jed felkiáltott.
– Dakota! Te büdös kurva!
 
Hálát adott az istennek, amiért a lány nem ásott mélyebbre, és
nem találta meg a műholdas telefont. Soha nem árulta el neki, hogy
egyáltalán létezik, és minden túrára elviszi magával, arra az esetre,
ha bajba kerülne. Attól félt, hogy Dakota véletlenül elszólná magát a
vendégek előtt, és akkor biztosan lenne olyan, aki használni
szeretné. Rövid időn belül sorba állnának, hadd telefonálhassanak
haza, beszéljenek a gyerekeikkel, felhívják a munkahelyüket, és így
tovább. Ő komolyan vette a vadregényes túrákat, és az általa
nyújtott élmény szorosan kapcsolódott az elszigeteltséghez. Bizony,
rá kellett kényszeríteni a vendégeket, hogy szakítsák meg a
kapcsolatot a külvilággal.
De ez most más volt. Ez róla szólt. Beütötte a számot, amiről azt
mondták, soha, semmilyen körülmények között ne hívja fel, amíg a
túra véget nem ér. Három csengés után valaki felvette.
– Mi az?
– Jed vagyok. Van egy kis gondom.
– Tudom, hogy ki az ördög maga! Most nem alkalmas.
– Mondom, van egy kis gond. Segítenie kell!
– Sokkal több gondja van, mint hinné, Jed! Két rohadt napja
próbálom elérni magát! Nem szokta bekapcsolni azt a szart?
– Nem – felelte Jed. – Mondtam magának, hogy senki sem tud
róla, hogy nálam van. Ha valaki meghallaná, hogy beszélek…
– Tudom, tudom, már elmondta, az isten szerelmére! De
gondoltam, a körülmények miatt legalább rápillant néha.
– Valaki elvitte a térképet – közölte Jed félbeszakítva a
szóáradatot.
A másik hallgatott.
– Azt mondtam, hogy…
– Hallottam! Hogy a francba történhetett ez meg? Ki volt az?
– Ne aggódjon! Tudom, ki vitte el, és később elintézem. Nekem
dolgozik a lány. Vagyis nekem dolgozott. Nem hiszem, hogy elég
okos ahhoz, hogy kitalálja, mit keresünk. De most gyakorlatilag a
helyszínen vagyok. Látom a gleccsert. Küldje el csatolmányként újra
azt a térképet! Ez menni fog, nem?
– Ha nála van a térkép, lehet, hogy kitalálja, mit lát.
Jed nagyot sóhajtott, és felnézett az égboltra.
– Nem, nem fogja. Gondoskodom róla, hogy így legyen. Majd
kitalálok valami történetet, szóval ne aggódjon. De most szükségem
van egy másolatra. El tudja küldeni vagy sem?
Sóhajtás.
– Mondtam, hogy most nem alkalmas. Épp úton vagyok valahova.
A saját problémámat kell megoldanom.
– Szolgálatban van?
– Ja, de amit csinálok, az nem hivatalos.
– El tudja küldeni a térképet, ha visszaért az irodájába?
 – Ja, igen, arról lehet szó – felelte zavarodottan.
– Mennyi idő múlva számíthatok rá?
– Nem tudom. Maximum negyvenöt perc. Feltéve, ha nincs ott
senki.
Jed bólintott.
– Oké, rendben. És mi az a másik probléma, amit említett?
– Követi magát egy zsaru.
Jed érezte, hogy megáll benne az ütő.
– Micsoda?
– Egy zsaru van a nyomában. A neve Cody Hoyt, és egy
kibaszott elmebeteg. A fia ott van a csoportjában, azt hiszem. Jed,
ez a fickó valahogy arra a következtetésre jutott, hogy bizonyos
gyilkosságoknak köze van valakihez, aki részt vesz a túrán. Ezért
követi magát.
Jed megrázta a fejét.
– Nem értem. Miféle gyilkosságok?
– Az utolsó itt történt egy hete. Hoyt azt gondolja, hogy aki
megölte azt a Hank Winters nevű fickót, az a maga túráján van most.
Meg akarja találni az illetőt.
– És mit tanácsol?
– Hogy figyeljen. Két napja elvesztettem a nyomát Bozemanben,
de biztosan maga felé indult tovább.
– Azt akarja mondani, hogy itt van a parkban?
– Azt nem tudom. De majd megtudom. Épp ez ügyben vagyok
úton most is. Ismerek egy fickót, aki valószínűleg tudja, hol lehet.
– És lehet, hogy itt van a parkban? – kérdezte újra Jed.
– Mondtam már, hogy nem tudom.
– És hogy érti azt, hogy a pasas úgy gondolja, van egy gyilkos a
csoportomban? Ki az ördög lehetne?
Ha valaki, akkor Wilson lesz az, gondolta magában Jed.
 – Nevet nem tudok. Meg azt se, hogy néz ki. Abban sem vagyok
biztos, hogy a zsaru tudja.
– A fia biztos Justin, mert ő az egyetlen fiatal fiú a csoportban.
– Oké.
– De mi az ördögért jelentkezne egy gyilkos egy ilyen túrára?
Ennek semmi értelme.
 – Tudom, tudom. Csak elmondtam magának, amit tudok.
– Nézze – kezdte Jed, és megpróbálta féken tartani a dühét –,
maga azt ígérte, hogy mindenről gondoskodik a háttérben. Azt
mondta, csak azzal törődjek, hogy megtaláljam a roncsot, maga
pedig minden mást elintéz, és senki sem rakja össze a képet.
Rohadtul azt mondta nekem, hogy minden… befolyását… latba veti,
hogy én legyek az egyetlen, aki azt a gépet keresi.
– Tudom. Azt hiszi, nem tudom?
– Én már nem tudok semmit! – kiabált a telefonba Jed. – Csak
azt, hogy biztosított róla, hogy megoldja a maga részét! Mi az isten
folyik ott? Nem tud irányítani egy nyavalyás zsarut?
Ismét nagy sóhaj.
– Megvadult. Ezt a fazont senki sem tudja irányítani. Higgye el,
azt hittem, kiiktattam, de valahogy megúszta.
– És most mit akar tőlem? Mit csináljak? Forduljak vissza, és
felejtsem el az egészet? Hagyjam abba? Nos, nem tehetem, mert
már itt vagyok. Látom a gleccsert. Az egész túra szétesett, pár
vendégem eltűnt, a többiek dühösek rám, és ha valamelyikük
panaszt tesz a parkfelügyeletnél, valószínűleg elvesztem az
engedélyemet.
– Nyugodjon meg, Jed! Majd elintézem az én részemet!
– Ha engem kérdez, akkor a maga részét elcseszte.
– Nézze, itt vagyok tíz percre a háztól. Be kell mennem, hogy
válaszokat kapjak pár kérdésre. Amint megtudtam, hol van Hoyt,
visszahívom magát. És elküldöm a térképet a GPS-koordinátákkal
együtt, amint visszaérek az irodámba. Csak ne essen pánikba!
– Jobban teszi, ha helyrehozza a dolgokat! Az egész hátralévő
életem ezen múlik!
– Úgy lesz! Ne aggódjon! És tartsa bekapcsolva a telefont!
 38
 
Eközben körülbelül négy kilométerrel arrébb Cody és Mitchell
fellógatta Jim Gannont egy magas ágra. Azok alapján, amit
elmondott nekik, úgy döntöttek, amilyen gyorsan csak lehet,
továbbmennek, hogy beérjék a csoportot. A sebesült meg a négy ló
nagyon lelassítaná őket. Mitchell elsősegélydobozából vettek ki
kötszert, és amennyire tudták, bekötözték Gannon térdét, aztán
összekötözték a kezét és a lábát. Mitchell készített egy hevedert
kötélből, azzal tudták a magasba emelni.
– Adj egy pár percet – mondta Bull. Nehezen kapott levegőt,
miután felhúzták a fára Gannont. – Körül kell kerítenem a tartalék
lovakat, hogy ne essen bajuk.
Cody bólintott, majd elővette a műholdas telefont, és bekapcsolta.
Jó volt a térerő, de nem érkezett újabb üzenet. Elkezdte bepötyögni
a társa titkos számát, de aztán meggondolta magát, és Larry volt
feleségének mobilját hívta. A nő ingatlanügynök volt, és éjjel-nappal
magánál tartotta a telefonját.
– Cindy Olson.
– Cindy, itt Cody Hoyt. Nem vagyok a városban, és el kellene
érnem Larryt.
– Ó, maga az? A férfi, aki lelőtte a halottkémünket?
Mintha évekkel ezelőtt történt volna, gondolta Cody.
– Igen, hát tartozik hozzá egy elég jó sztori, majd egyszer
elmesélem. Most viszont sürgősen el kell érnem Larryt.
– Gondolom, hívta már az irodában és a mobilján is, de nem vette
fel.
– Úgy valahogy.
– Akkor valószínűleg nem hallotta még a hírt. Csodálkozom, mert
maguk ketten olyan nagy haverok. Larryt felfüggesztették.
Gondolom, otthon eléri. Esetleg emlékeztesse, hogy a
szabadidejében keressen magának valami munkát, mert közeleg a
gyerektartás fizetésének határideje.
– Miért függesztették fel?
– Találja ki, Cody – mondta a nő, és letette a telefont.
 Larry otthoni számát hívta. A társa Helena közelében lakott, a
279-es út mellett.
– Larry? – szólt bele a telefonba Cody.
Egy másodpercig csend volt.
– Te rohadt tetű! Hol a francban vagy? Megkaptad az
üzeneteimet?
– Megkaptam.
– Akkor mi az ördögért nem hívtál vissza?
– Nincs időm megmagyarázni, de dióhéjban, paranoiás lettem. A
bozemani tűz miatt nem akartam, hogy tudd, hol vagyok.
– Miről beszélsz? – Larry hangja sértettnek tűnt. – Azt hitted,
hogy közöm van hozzá? Ezt akarod mondani?
– Nem tudom, mit gondoltam – hazudott Cody. – Fogjuk a
delirium tremensre. Teljesen kivagyok, de elkaptuk a rosszfiút. Vagy
legalábbis az egyiket.
– Ki az? És mi az, hogy elkaptuk? Kivel?
Cody gyorsan elmesélte, hogyan fogadta fel Mitchellt, és beszélt
a hullákról is, amelyek végül elvezették őket Gannonhoz.
– Most itt van. Felakasztottuk egy fára, hogy a medvék és a
farkasok ne egyék meg. A parkfelügyelet levághatja és elviheti egy
kórházba. Nem mintha különösebben érdekelne a sorsa, de kell
majd a vallomása, hogy elkapjuk a társát, aki mellesleg a túracsapat
egyik tagja.
– Társa is van?
Larry őszintén meg volt lepve. Cody ettől egy kicsit jobban érezte
magát.
– Egy nő az.
– Ó, Rachel Mina – mondta Larry.
Cody megdöbbent. Honnan ismeri Larry ezt a nevet?
– Habár nem ez a férjezett neve, hanem Rachel Chavez.
– És ezt te honnan tudod?
– Te hülye segg, ezt próbáltam elmondani neked, amikor hívtalak!
Gannonról nem tudtam, de Rachel Mina Chavezről igen. Ez az
úgynevezett rendőrségi munka, én csak összeraktam a képet.
Persze ez még azelőtt volt, hogy felfüggesztettek volna, amiért
visszatartottam az információt arról, te hol vagy.
 Cody érezte, hogy forog vele a világ.
– Mondd el, mit tudsz!
Larry sóhajtott. Cody ebből a hangból arra számított, hogy társa a
maga tempójában és módszerével fogja feltárni az egész történetet.
Felnézett, és látta, hogy Mitchell szerencsére még mindig a lovakkal
babrál. A feje fölött lassan himbálózó Jim Gannon pedig szemmel
láthatóan elájult. A lenyugvó nap elnyújtotta az árnyékát a réten, és
úgy tűnt, mintha a nyakánál fogva lenne felakasztva egy fára.
– Rossz oldalról közelítettük meg a korábbi gyilkosságokat –
kezdte Larry. – Legalábbis én. Csak az alkoholizmusra tudtam
gondolni. Hogyan tudjuk összekötni ezt a négy alkoholistát, akik az
ország négy különböző pontján élnek? Azt próbáltam kideríteni,
vajon mikor voltak egyszerre egy időben ugyanazon a helyen, ahogy
beszéltük is. Például egy exalkoholista gyűlésen vagy ilyesmi. Vagy
ha nem az, akkor valami a munkájukkal kapcsolatban. De a
foglalkozásuk nem adott okot reménykedésre. Időnként mind a
négyen utazgattak, de nem ugyanoda, és nem ugyanabból az okból
kifolyólag. Nem tudtam rájönni, hogyan lehetne egy helyhez kötni
őket ugyanabban az időben, vagy mi lehet, ami az iváson kívül
összeköti őket, és később a meggyilkolásukhoz vezetett.
Cody közbeszólt.
– Larry, bökd ki, mert indulnunk kell!
– Tudom, tudom! De emlékszel, amikor említetted nekem, mit
mondott mindig Winters? Mindegy hol vagy, mindig találsz egy
csoportot.
– Aha.
– Szóval, összeültem pár okostojással a VEBEP-től, mert ők
hozzáfértek Winters utazásainak listájához. A haverod kizárólag a
Deltával repült, szóval, nem volt nehéz. Öregem, az a pasas
beutazta egész nyugatot, de semmi különöset nem vettünk észre.
Aztán az egyik FBI-os srác lehívta Shulze utazásait is, mert arra
gondolt, talán találunk egy közös járatot vagy célállomást
Wintersszel. Ha ők ketten egyszerre voltak valahol, azon már el
lehet indulni.
Cody fel-alá járkált a fűben. Az adrenalin átjárta a testét.
 – Tavaly október 27-én Winters és Shulze is ugyanazzal a géppel
repült Los Angelesbe. Valószínűleg nem tudtak egymásról. Shulze
valamilyen konferenciára ment a UCLA-re, Winters pedig átszállt
Sacramento felé. És most kezd érdekessé válni a történet. A repülőt
átirányították San Diegóba és két napig ott rostokolt.
– Átirányították? Miért? – kérdezte Cody csodálkozva.
– A bozóttűz miatt – felelte Larry. – Tavaly október 27-e volt a
legsúlyosabb tűz arrafelé. A füst miatt két napra lezárták a Los
Angeles-i repülőteret, és minden érkező járatot átirányítottak
máshová. Winters és Shulze október 27-én és 28-án San Diegóban
találta magát, minden különösebb terv nélkül, céltalanul. Tovább
nyomoztunk. William Geraghty egy United fedélzetén jutott San
Diegóba ugyanezen a két napon, Karen Anthony pedig a nővérét
látogatta meg. Képzeld csak el azt a helyzetet. Négy alkesz távol az
otthonától. Hárman a reptéren lézengenek, mikor jelentik be végre,
hogy folytathatják az útjukat, körülvéve bárokkal, éttermekkel és
feszültséggel. Karen Anthony a családjával van, de benne is
előtörnek a régi vágyak. Ilyen körülmények között hova mehetnek?
– Egy AA gyűlésre – felelte Cody.
– Bingó! – mondta Larry. – Szóval kerestem egy San Diegói
nyomozót, elregéltem neki az elméletünket, ő meg ráharapott.
Kutatni kezdett, és egy órán belül visszahívott. Egy órán belül! És
mondta is, hova mentek konkrétan: egy templomban tartott AA
gyűlésre. Ráadásul fényképei is voltak arról, ahogy bemennek és
kijönnek a templomból! El is küldte őket, és az istenit, igaza volt! Ott
van a képen Hank Winters, William Garaghty, Gary Shulze és Karen
Anthony is.
– Várjunk csak! – szólt közbe Cody. – Mióta figyeli a rendőrség, ki
jár az AA gyűlésekre?
– Soha nem szokták. Hacsak nincs olyan a tagok között, akit
amúgy szoros megfigyelés alatt tartanak. Mint például Luis Chavezt,
a tijuanai Chavez drogkartell néhai fejét. Úgy tűnik, ő is
megvilágosodott, és hetente egyszer átkelt a határon, hogy részt
vegyen az AA csoport gyűlésén.
– Chavez… – ismételte Cody.
– Rachel Mina volt férje.
 – Kezdem elveszteni a fonalat – vallotta be Cody, és gyorsabban
kezdett járkálni.
– Nyílt titok, hogy a kartellek háborúban állnak egymással. Ezt mi
is tudjuk. De amit ez a San Diegó-i zsaru mondott, hirtelen mindent
tisztázott. Chaveznek volt egy Gabriella nevű lánya, aki a Coloradói
Egyetemre jár. Ő volt a szeme fénye. Az első házasságból született,
mielőtt elvette Rachel Minát. Az ellenséges kartell küldött pár fickót,
hogy rabolják el Gabriellát a házból, amit az apja vett neki, és
váltságdíjat követeltek érte. Azt akarták, hogy Chavez adja oda nekik
Tijuanát, és fizessen több millió dollárt Gabrielláért cserébe. Tudták,
hogy bármit, szó szerint bármit megtenne, hogy visszakapja a
lányát. Úgy tűnik, Rachel és a lány ki nem állhatta egymást, de a
fickónak ez nem számított. Egyszóval tejelt. Több tízmillió dollárról
beszélünk, Cody. Megegyeztek egy itteni helyszínben, semleges
terepen. Elvileg Jackson Hole-ba vitték a lányt, de ezt senki nem
tudta megerősíteni. Chavez gépe mindenesetre oda tartott, amikor
motorhiba miatt lezuhant. A rosszfiúk azt hitték, hogy átverték őket.
Nem hittek Chaveznek, aki állította, hogy a pénzük a géppel együtt
odalett. Nem is érdekelte őket különösebben, mert a lényeg az volt,
hogy nem kapták meg a zsákmányt. Ezért azok a rohadékok elvitték
Gabriellát a texasi Laredóba.
Cody tűszúrásokat érzett a fejbőrén.
– Emlékszem, mi történt vele.
– Igen. Megölték, és levágták a fejét. Ezután, ahogy a San Diegó-
i zsaru elmesélte, a rosszfiúk néhány nap alatt bevonultak Chavez
területére, és átvették az irányítást. Vérfürdőt rendeztek, és Rachel
harcolni akart, de a pasas megtört és annyiban hagyta az egészet.
Amikor elkezdett járni a csoportba, a zsaruk azt hitték, hogy a
visszatérését tervezi, vagy valami hasonlót, mert akkor még nem
tudták, hogy már nincs ereje se harcolni, se élni. Ezért figyelték az
AA csoport gyűléseit. Nem sokkal később Chavezt golyóval a
fejében találták meg Mexikóban.
Cody fejében pörögtek a gondolatok, és egyszer csak beugrott
neki.
– Chavez elmondta a sztoriját a gyűlésen. Elmesélte
Geraghtynak, Shulzénak, Anthonynak és Hanknek. Meggyónta a
bűneit, mert arra készült, hogy öngyilkos lesz, vagy valaki elteszi láb
alól. De mivel a gyűléseken elhangzó információk bizalmasak, és az
esetek többségében tök hülyeség, senki nem beszélt róla.
– De Rachel ezt nem tudta, és szerette volna visszakapni a
pénzét. Nem akarta, hogy mások is okoskodjanak. A San Diegó-i
nyomozó szerint Chavez drogkartellje egy csomó mexikói zsarut
tartott a markában, akik tudták, mit csinálnak a San Diegó-iak,
úgyhogy valószínűleg minden fotóból volt másolatuk. Így Rachel
tudta, ki volt ott a gyűlésen, és kit kell elhallgattatni. Mellesleg a nőt
azzal gyanúsították, hogy benne volt a keze a férje halálában is, de
a mexikói rendőrség nem tartóztatta le, azután pedig nyoma veszett.
Most már tudjuk, mivel foglalatoskodott.
– Jézusom! – kiáltott fel Cody a kötélen himbálózó Gannonra
pillantva. – Tehát beutazta az egész országot, hogy levadásszon
mindenkit, aki ott volt azon a bizonyos gyűlésen. Mindenkit ki akart
iktatni, mielőtt idejött volna. Biztos azért vette fel a kapcsolatot
Gannonnal, mert úgy gondolta, a fickó montanai túravezető,
eligazodik majd a parkban, és megtalálja a helyet, ahol lezuhant a
pénzzel kitömött gép.
– Gannon feltehetően elég olcsón elvállalta a dolgot – jegyezte
meg Larry.
– De hogy tud egy repülő úgy lezuhanni egy nemzeti parkban,
hogy senki nem tud róla? – kérdezte értetlenül Cody.
– Egyszerűbb, mint gondolnád – felelte Larry. – Tudod, hogy
minden jelentést megkapunk a magángépek fel- és leszállásáról.
Azok a fickók kikapcsolják a nyomkövető jeladókat, és nem igazán
készítenek repülési tervet. Lehet, hogy azt a gépet még csak nem is
regisztrálták. Ha északról repült Jackson Hole felé, és nem fordítva,
akkor nem keltett feltűnést. És ami a legjobb, hogy senki sem
jelentette az eltűnését. A mi csapatunkat azért hívták össze annak
idején, mert egy pár vén róka úgy gondolta, látta a Yellowstone felé
tartó repülőgépet, és nem nézett ki túl jól odafent. Ha valahol ott
zuhant le, ahol most te vagy, tuti, hogy senki nem volt a közelben,
aki látta volna.
Cody bólintott.
 – Tehát csak Chavez bizalmasai tudták, mit vitt a gép és
feltehetően hol zuhant le. Még a rosszfiúk sem tudták, honnan jött a
gép. Rachel is a férje belső köreiből szerezte az információkat, de
egyedül sehogy sem tudott eljönni ide. Kivéve, ha jelentkezik Jed
McCarthy túrájára.
Mitchell felült a lovára, és intett, hogy készen áll az indulásra.
Cody jelezte neki, hogy egy perc múlva mehetnek.
– Ez a Rachel biztos nagyon jól néz ki, vagy elbűvölően kedves
tud lenni – mondta Cody.
– Mindkettő – felelte Larry. – Hidegvérű manipulátor, akinek kő
van a szíve helyén.
– Az összes áldozattal sikerült összeismerkednie. Kíváncsi
vagyok, vajon kijátszotta-e a Rachel Chavez kártyáját náluk. Talán
felhívta Hanket, és elmondta neki, hogy San Diegóban ismerkedett
meg a férjével, aki elmondta, milyen csodálatos ember, és szeretne
neki adni valamit, amiért biztatta őt. Ismerve Hanket, és tudva,
milyen sokat jelentett neki a mentorálás és a bizalom, biztos bevette.
Különösen, hogy egy nő mondta.
– Én is erre jutottam – értett egyet vele Larry. – A bizalmi
köteléket használta ellenük. Shulze és Garaghty például nem
mondta el a feleségének, kivel van találkozója. Rachel pedig úgy
tüntette el a nyomokat, hogy felgyújtotta a házukat, megölte őket, és
elvitt pár holmit. Például azokat az AA érméket, de mást is, csak
hogy ne tudjuk összerakni a kirakóst.
Cody hallgatott. Gannon árnyéka egészen hosszúra nyúlt már,
majdnem elérte a rét túloldalán álló fákat.
– Azt mondtad, hívtad a szövetségieket. Szerinted már
elindultak? – kérdezte végül.
– Biztos. Ma reggel felfüggesztettek, azóta nem beszéltem velük.
Rólad nem beszéltem nekik, mert nem tudtam, hol a fenében vagy.
Azt hittem, megint bepiáltál Ennisben, szóval nem tudják, hogy ott
vagy.
– Majd figyelem a helikoptereket – mondta Cody. – Eddig egész
nap csak gyilkosokat és hullákat láttam.
– Csodálkoznék, ha már ma este odaérnének. Nem hiszem, hogy
sötétben kezdenének keresni titeket vagy a túrázókat.
 – A francba!
– Ja.
– Meg fogom ölni azt a nőt, Larry.
– Ne mondd ezt!
– Halott. Csak még nem tud róla. Azért, amit Hankkel és a
többiekkel tett. Azért, mert ilyen helyzetbe hozta Justint. Halott lesz!
– Ugyan már, öregem!
Cody felnézett a fára.
– Gannon tanúskodni fog. Nem kell, hogy Rachel beismerő
vallomást tegyen.
– Bilincseld meg! – mondta Larry. – Hozd be! A fenébe is,
találkozni akarok azzal a nővel, és a szemébe akarok nézni. A saját
szememmel akarom látni, miféle.
A nyomozó odament a lovához. Mitchell türelmetlenkedni kezdett.
– Larry, csak még egy dolgot hadd kérdezzek. Felhívtam a mobilt,
amit megadtál. Valaki felvette, de nem szólt bele. Ez mi volt?
Larry sokáig hallgatott.
– A fenébe, Cody! Nem tudom. Mikor hívtál?
– Tíz körül.
– Akkor voltam Tubman irodájában. Lekapott a tíz körmömről,
amiért nem mondtam el neki, hogy leléptél Helenából.
– Hol volt a telefon?
– A táskámban, az íróasztalom mellett. Basszus!
– Valaki felvette a telefonodat és hallgatta, amit mondtam.
Valahonnan megtudták, hogy itt vagyok.
– El nem tudom képzelni, ki lehetett az. Várj egy kicsit! Valaki
dörömböl az ajtón. Mindjárt visszajövök.
– Larry, valaki követ engem. Idefelé jövet valaki megpróbált élve
elégetni.
Rájött, hogy Larry már nincs ott.
Hallotta, hogy a telefon koppan a konyhaasztalon. Egy köszönés,
egy kiáltás és egy lövés hallatszott. Aztán valaki felvette a telefont.
Cody lélegzetvételt hallott. Pont, mint korábban.
– Larry? – kérdezte.
A vonal megszakadt.
 39
 
– Hogy ismerkedtél meg apával? – kérdezte Gracie Rachelt. Nem
tudta kiverni a fejéből az apját és azt, amit Rachel mondott nekik.
Ugyanazon az ösvényen lovagoltak lefelé, amelyen Jed is ment,
látták a patanyomokat. Rachel, Gracie, Danielle és Justin. Rachel
vezetésével hagyták el a tábort, gyorsan és csendben haladtak. A nő
még elszaladt a sátrához, hogy elhozza a hátizsákját, amelyet a
nyergéhez erősített. Hosszan lelógott oldalra, mintha valami nehéz
volna benne.
Az utolsó esti napsugarak még átsütöttek a fák lombján, és
megvilágították a keleti hegyek hófödte csúcsait, búcsúzóul
narancssárgába és rózsaszínbe festve őket. Gracienek indulás előtt
alig maradt ideje elhozni a kapucnis pulóverét, és most örült, hogy
sikerült. Hűvösebbnek tűnt a levegő, mint előző éjjel, és hálás volt,
hogy Eper melegíti egy kicsit.
– Azt kérdeztem…
– Hallottam – felelte Rachel, és volt valami hűvös ingerlékenység
a hangjában. Gracie meghökkent.
– Biztos rosszkor kérdezem, bocsánat.
Rachel egy kicsit előrelovagolt, arcán ugyanaz a maszk volt, amit
Gracie már korábbról ismert. Zaklatott. Három kamaszt kell vezetnie
az isten háta mögött, és nem biztos benne, hogy sikerül. Nyilván
zaklatott, gondolta Gracie.
– Olyan borzasztó, hogy csak így otthagytuk – mondta hangosan,
inkább csak magának, mint Rachelnek.
– Ő akarta így. Inkább visszamennél? – kérdezte a nő, és
ugyanolyan éles volt a hangja, mint korábban. – Visszamehetsz, ha
akarsz. Elmondtam, mi történt.
– Nem – felelte a lány halkan.
– Épp most halt meg a kezeim között egy ember – mondta
Rachel, de nem fordult hátra, és nem is próbált kedvesebben
beszélni. – És láttam azt is, aki megölte.
Gracie émelygett.
– Segítséget kell találnunk! Ki kell jutnunk innen! – mondta
Rachel.
 Hátulról megszólalt Justin.
– Elnézést, Miss Mina!
Rachel hátrafordult a nyeregben, és Gracie-n átnézve Justinhoz
beszélt.
– Igen?
– Azon gondolkodom, miért ezen az ösvényen megyünk? Ha
vissza akarunk jutni az elejére, akkor nem ez a jó irány, ebben biztos
vagyok.
– Ezen az ösvényen megyünk – közölte Rachel.
– Nem értem – folytatta kitartóan Justin. – Nekem úgy tűnik, rossz
irányba haladunk.
Gracie most először nézett le az ösvényre. Semmi nem mutatta,
hogy valóban ez a jó út, kivéve egyetlen patanyomot. Ő sem értette
a dolgot.
– Miről van szó? – kérdezte hátulról Danielle.
– Semmi! – csattant fel Rachel élesen. – Csak maradjatok
csöndben! Mindannyian!
 
Danielle a húga mellé lovagolt, és odahajolt hozzá.
– Gondolkoztam.
Gracie kivételesen nem mutatta ki, hogy meglepődött.
– Emlékszel, amikor odaértünk a bozemani repülőtérre? Apa nem
volt ott.
– Igen, emlékszem.
– Szerinted hol lehetett?
Gracie vállat vont.
– Nem tudom.
– Én sem tudom. De ő csinált akkora ügyet ebből a
kirándulásból? Őt ismerve, már három órával korábban ott kellett
volna lennie, hogy idegesen járkáljon fel-alá, és aggódjon miattunk.
– Ez már inkább rá vall – bólintott Gracie.
– Valami már az első pillanattól kezdve furcsa – folytatta Danielle.
– Valamire készül. És miért nem volt a táborban?
– Biztos van rá magyarázat – felelte Gracie, de maga is
bizonytalan volt.
 – Akkor szólj, ha találsz egyet – mondta Danielle, és visszatért a
sorba.
 
– Erre ment – mondta tíz perccel később Rachel.
Azzal ráfordította a lovát egy nyugat felé tartó vadcsapásra, a fák
közé. Hátranézett, hogy lássa, mindenki követi-e. Gracie nem nézett
rá, inkább maga elé bámult. Nem tudta kiverni a fejéből, amit Rachel
a táborban mondott. Danielle felvetése pedig csak olaj volt a tűzre.
– Erre! – szólt a nő, és megsarkantyúzta a lovát.
– Most már egész biztos vagyok benne, hogy rossz irányba
megyünk – mondta Justin.
Gracie óvatosan figyelte Rachelt. Ahogy minden levegővételnél
felemelkedett a mellkasa, ahogy a szemei elkeskenyedtek, ahogy az
arcbőre megfeszült. Justin felé fordította a fejét, és látszott rajta,
hogy mondana valamit, de visszafogja magát.
– Maradj a sorban! – utasította a fiút. – És maradj csöndben! Épp
próbálom megmenteni magunkat!
– Szerintem ennek egyszerűen nincs értelme! – folytatta Justin. –
Vissza akarunk menni a parkolóba, de közben egy hegyoldalon
kaptatunk felfelé. Egyszerűen nem értem!
– Nem. Tényleg nem – felelte Rachel.
– Danielle? – kérdezte Justin.
– Engem ne kérdezz! – felelte Danielle.
Gracie azon tűnődött, ki vezeti őket valójában, mennyire
megváltozott Rachel. Hányingere volt, és azt kívánta, bárcsak
beszélt volna az apjával, vagy legalább elköszönt volna tőle.
Ahogy figyelte az előtte lovagló Rachelt, észrevette, hogy valami
kidomborodik a jobb vádliján, pont a csizmaszára végénél. Gracie
balra hajolt, hogy megbizonyosodjon róla, Rachel bal vádlija nem így
néz ki. Valami volt a csizmaszárában. Talán egy bot.
Vagy egy kés nyele, tört rá hirtelen a felismerés.
 
– Minneapolisban találkoztunk – válaszolta Rachel Gracie-nek. A
hangja kedves volt, ahogy nemrég. Mintha megpróbálta volna
helyrehozni a barátságukat. – Üzleti ügyben voltam ott, a Grand
Hotelban szálltam meg. Nem működött a laptopom, amitől nagyon
ideges lettem, mert nem tudtam dolgozni. Lementem a bárba.
Apátok egy ügyféllel találkozott a szállodában. Beszéltem neki a
laptopomról, ő pedig felajánlotta, hogy megnézi. Levittem, ő meg
addig babrált vele, hogy percek alatt újra működőképes lett. Aztán
elkezdtünk beszélgetni.
Gracie nem szólt semmit. Kényelmetlenül érezte magát, ha olyan
helyzetekre gondolt, amikor az apja nem csak apa volt. Tudta, hogy
férfi, és nyilván neki is vannak szükségletei és vágyai. De már
megbánta, hogy egyáltalán megkérdezte Rachelt, és nem volt benne
biztos, hogy hallani akarta a választ. És persze nem akarta, hogy a
nő megint ideges legyen.
– Elmeséltem neki, hogy nemrég vesztettem el a férjemet és a
nevelt lányomat. Ő pedig elmondta, hogy elvált, és van két lánya,
akikért odavan. Akkor hallottam először rólad és Danielle-ről. És
arról, milyen sokat jelentetek neki. Meghatódtam.
– Ez kedves – motyogta Gracie.
– Aztán mesélt rólatok és erről a túráról. Annyira izgatott és
szenvedélyes volt, hogy azonnal beleszerettem. Kapcsolatban
maradtunk, és azt javasolta, jöjjek én is, hogy találkozzam veletek és
bemutathasson minket egymásnak. Én mindig is szerettem volna
látni a Yellowstone Parkot, ő pedig szemmel láthatóan mindent
megszervezett és eltervezett, úgyhogy eljöttem. Fogalmam sem volt
arról…
Nem fejezte be a mondatot.
– Rachel, apa nem volt ott a táborban. Jed elment, és apa sem
volt ott.
Rachel együttérzően bólintott.
– Nehéz lehet úgy gondolni apádra, mint aki gyáva. El sem tudom
képzelni, mi járhat most a fejedben, szóval mondd el! Talán
segíthetek.
Gracie nem akart válaszolni. Valami volt abban, ahogy Rachel ezt
kérdezte. Valami túlzottan bizalmaskodó, és ez elrettentette.
Elbizonytalanodott amiatt, hogy a nő hol kedves volt, hol utálatos,
aztán megint kedves. Mintha egy hullámvasúton ültek volna. Végül
így felelt:
– Nem tudom, mit gondoljak.
 – Ez érthető – mondta Rachel. – Az a legrosszabb, ha valaki, akit
szeretsz, felfoghatatlan dolgot tesz. Mintha az egész addigi közös
életetek hamis feltételezésekre épült volna. Ez olyan, mintha
kiderülne, hogy minden, amit valaha hittél vagy tudtál, hazugság,
csak délibáb. Azon kezdesz gondolkodni, hogy vajon én vagyok a
hülye? Én vagyok a hiszékeny idióta, aki hagyta, hogy egy gyenge
és romlott férfi összetörje? Csak nagyon nehéz elviselni, amikor
megtörténik, és a lelked mélyét mardossa, amíg meg nem adod
magad, vagy úgy nem döntesz, hogy kiszállsz, és a magad útját
járod. Vissza kell szerezned, amit megérdemelsz, ami a tiéd!
– Nem igazán értem, amit mond – mondta Gracie.
Rachel zavartan nézett a lányra, aztán megcsóválta a fejét és
vállat vont. Gracie-nek az volt a benyomása, hogy a nő olyasmiket
mondott, amiket nem akart.
– Ne is törődj velem! – mondta végül Rachel. – Néha csak úgy
fecsegek összevissza. Tudod, hogy van ez.
Nem, nem tudom, gondolta Gracie. Újra megnézte a nő
nyergére
erősített zsákot. Valami nehéz volt benne. Elgondolkodott azon,
hogy nem látta Dakota holttestét. Senki sem látta, Rachel
kivételével. Ahogy az apját sem látta a táborban. Elhitte, amit a nő
mondott, vagyis hogy ott volt, amikor Jed meggyilkolta Dakotát.
Szó nélkül lovagolt, és azon kapta magát, hogy egészen más
fényben látja Rachelt. Justin tévedett. Talán mindenkiben van valami
jó, de gonoszság is épp úgy lehet.
Miközben tovább bámulta a nőt, a gyomra egyre jobban
összeszűkült. Volt valami Rachel vádlijánál, ami akár egy hosszú kés
nyele is lehetett. Azt mondta, hogy valaki elvágta Dakota torkát.
Elementáris erővel tört rá a hányinger. Oldalra hajolt, és
öklendezni kezdett. Minden kijött a gyomrából.
Rachel aggodalomnak álcázott gyanakvással nézett rá.
– Jól vagy, édesem? Ez az egész felzaklatott, igaz, szegény
kislány?
Lassan besötétedett.
 40
 
Jed McCarthy előhúzta a fejlámpát a dzsekijéből, és ráerősítette
a cowboykalapjára. Nem akarta bekapcsolni, mert még elég világos
volt, hogy lásson, de már nem sokáig.
Hosszú évek óta járta a vadont, de még mindig lenyűgözte,
amikor a hegyek között érte az alkony. Ilyenkor elállt a szél, és egy
rövid időre egyszerre volt nappal és éjszaka. A rejtőzködő állatok
meglapultak és elcsendesedtek, a ragadozók pedig ébredezni
kezdtek. Mérhetetlen csend volt, Jed hallotta a lova minden egyes
lépését és a saját ideges légzését.
Szétváltak előtte a fák, és a kopasz hegyoldalban jól látszott a J
alakú gleccser. A gyönyörű természeti képződmény világoskék
fényben csillogott az alkonyatban, tiszta és makulátlan volt, mintha
hívogatóan intett volna Jed felé.
 
A lova nehezen küzdötte fel magát az ösvényen. Jed kissé
előrehajolt, úgy biztatta az állatot. Tovább emelkedtek, az éles
kanyarokban szinte visszafordultak, de mindig felfelé mentek. Az út
egyre meredekebb lett, olyannyira, hogy Jed időnként meg is tudta
érinteni a hegyoldalt. Gyorsan sötétedett, úgyhogy imádkozott, hogy
az ösvény feljebb is járható legyen, és ne zárja el valamilyen
kőomlás vagy kidőlt fa.
Végre kitisztult fölötte az ég, és bár még nem volt koromsötét, Jed
már látta a felhőtlen égbolton villódzó sok-sok csillagot. A telihold
felkelt, és hamarosan megvilágítja az egész hegyoldalt, gondolta.
Minden érzéke pattanásig feszült. Anomáliákat keresett. A
fenyőfák árnyékában észrevett egy elmosódott világos foltot, ami
azért tűnt fel neki, mert nem illett a tájba. Odalovagolt, lehajolt, és
mélyen benyúlt a fenyőágak közé. Kissé súlyos, de rugalmas volt.
Jed kihúzta az ágak közül. Egy tökéletes kis madárfészket tartott a
kezében. Üresen. A felhasznált anyagok természetellenesnek
tűntek, papír és textil lehetett. Jed megrázta, és megállapította,
milyen puha.
A madarak és az egerek mindent felhasználtak a fészek
készítéséhez, amit csak találtak az erdőben. Jed úgy gondolta, hogy
sokkal messzebb van annál, hogy a madarak mesterséges
anyagokat találjanak, mégis ez volt a helyzet. Mit találtak vajon?
Ledobta a fészket a földre, és átlovagolt rajta.
 
Először szinte észre sem vette a periférikus látásában megjelenő
hófoltokat a földön. Nem volt összefüggő hótakaró, és sok helyen
összekeveredett a lehullott tűlevelekkel.
Aztán megrökönyödött. Hó? Júliusban?
Felnézett. Nem esett, és biztosan nem volt elég hideg ahhoz,
hogy essen a hó. Lehet, hogy korábban is havazott a nap folyamán?
– Ennek semmi értelme – motyogta magának, és tovább
ösztökélte a lovat felfelé. Végül felért a csúcsra, és egy hosszú,
lapos sziklateraszon bukkant fel a sűrűből.
Megállt, hogy körülnézzen. A gleccser úgy magasodott fölötte,
mint egy halványan megvilágított hirdetőtábla. A sziklaterasz tömör
kőzete néhol megrepedt, a kisebb gödrökben sekélyen megállt az
esővíz. Szemben vele, a hegyoldalon a sziklafal réseiből kinőtt
fenyőfák letarolt tetejét pillantotta meg. Látta, hol törtek el, mert a
kicsipkézett törzsek úgy álltak ott, mint a kerítésoszlopok.
A talajt mindenütt beborította a hó, de egyáltalán nem volt hideg.
Jed leszállt a lóról, csizmája tompán puffant a sziklán. Kissé arrébb
vezette a lovat, ahol a legvastagabbnak látta a hóréteget.
Felkapcsolta a fejlámpáját, és leguggolt. A lámpa mindig oda
világított, ahova a fejét fordította, és Jed megérintette a havat.
Papírfecnik. Több ezer. Egyik sem nagyobb két négyzetcentinél.
Ugyanaz az anyag volt, amiből a madárfészek is készült. Felvette a
legnagyobb darabkát, és a fénycsóvához emelte. Két bölcs szem
nézett vissza rá, amelyekre kissé ráborult a szemhéj. Jed felismerte
azokat a szemeket: Benjamin Franklin.
A papírdarabkát a két ujja közé fogva felállt, és másik kezével
élesített a fejlámpa fényén.
A szikla másik oldalán, a letarolt fákon túl, mintha egy tovaúszó
bálna utolsó mozdulatát látná, a pillanatot, ahogy eltűnik az
óceánban, úgy állt ki egy hasadékból a tavaly lezuhant repülőgép V
alakú farka.
 41
 
– Mi az ott a réten? – kérdezte Mitchell. – Egy jávorszarvas? A
sötétben nem látom jól.
Cody hunyorogva nézett arrafelé. A hold egy tisztást világított
meg az ösvénytől balra, ahol egy vízszintes, sötét alak emelkedett a
fű fölé. Amikor közelebb értek, mintha megmozdult volna, de
alapvetően nyugodtan állt. A fenyőfák sötét falat alkottak a
háttérben, ezért nehéz volt megállapítani, mi is az pontosan.
– Kutya legyek, ha nem egy újabb elcsatangolt ló az – mondta
Mitchell. A többi állat engedelmesen lépkedett mögötte. – De mintha
lenne rajta valami.
Cody épp Ednával beszélt. Örült, hogy ő van ügyeletben, de nem
törődött vele, hogy a nő könyörögve kérte, árulja el, hol van, és mi
történt vele, amióta utoljára látta. Amikor Edna levegőt vett, Cody
félbeszakította a szóáradatot.
– Edna! Küldj ki egy kocsit Larry marysville-i házához! Tíz perccel
ezelőtt beszéltem vele telefonon, és megszakadt a hívás. Szerintem
valami történt vele.
– Valami történt vele? Micsoda? – ismételte a nő.
– Azt nem tudom. De már négyszer hívtam azóta, és nem veszi
fel. Edna, küldd ki, akit tudsz, amilyen gyorsan csak lehet! És szólj
nekik, hogy valaki más is lehet a házban. Mondd meg nekik, hogy
kapják el a fickót! Gyerünk!
– Cody…
– Gyerünk! – kiabált rá Cody, és kinyomta a telefont.
 
Mitchell és Cody odaporoszkált a lóhoz.
– Nyugodjon meg, Cody! Ne ijessze meg, és ne rohanja le,
különben pánikba esik és elfut. Ne kiabáljon úgy, mint az előbb!
Cody egy kicsit lemaradt, és hagyta, hogy Mitchell odaléptessen
az állathoz.
Tényleg volt valami a hátán. A formáját elnézve Cody első
gondolata az volt, hogy egy feltekert szőnyeg, vagy egy pár
málhazsák. Azt is észrevette, hogy a lovon nincs se zabla, se
kötőfék.
 – Nyugi – szólalt meg Mitchell, de már a lóhoz beszélt.
A pej tett néhány bizonytalan lépést a közeledő férfi felé.
– Sántít – mondta Cody.
– Aha – felelte az öreg, majd lecsúszott a nyeregből, és lassan
sétált az állat felé. Amikor melléért, gyorsan, de finoman rádobott a
nyakára egy kötelet. Az állat békésnek tűnt, de Cody látta, hogy
kilátszik a szeme fehérje. Nem sok kellett hozzá, hogy megvaduljon.
– Jaj, ne! – mondta Mitchell elkeseredve. – Most meg egy nő…
Azzal megfordította a lovat, és kivezette a holdfényre.
A nő arccal lefelé feküdt a ló hátán. Hosszú, barna haja lelógott,
eltakarta az arcát. A kezét és a csizmáját az állat hasa alatt kötözték
össze, így maradt rajta.
Cody fogcsikorgatva nézte.
– A francba!
– Nézze meg ezt – mutatott Mitchell egy vékony vágásra a ló
hátán, amelyből friss vér szivárgott. – Miután összekötözték a nő
végtagjait, ostorral csaptak a lóra, hogy elfusson.
Aztán Codyra nézett.
– Tudja, ki ő?
– Azt hiszem, igen.
– Szeretne megbizonyosodni?
Cody nyelni próbált, de nem tudott. Bólintott.
Mitchell egyik kezével óvatosan széthajtotta a nő haját, majd a
másikkal az álla alá nyúlva felemelte a fejét.
Meglátta a holttest torkán tátongó irtózatos vágást. Felkavarodott
a gyomra.
– Dakota Hillnek hívják – mondta rekedten. – És meg kell
találnunk a gyilkosát, mielőtt mindenkit kinyír.
 
Óvatosan közeledtek a táborhoz, bár Cody szívesebben rájuk
rontott volna, mint egy viking harcos. Látta, hogy ég a tábortűz, de
csak négy ember ült körülötte. Justin nem volt köztük. Rachel Mina
és Jed is elment.
Négy felnőtt gubbasztott a tűz körül. Arcuk a lángok fényében
kísértetiesnek és reményvesztettnek tűnt.
 Mitchell beleegyezett, hogy a fák mögött marad, és
vadászpuskájával fedezi a tábortűz felé léptető Codyt. Közben
figyelte, vannak-e mások is a táborhelyen. Végül is kilenc sátrat
állítottak fel szép sorban kissé odébb, a réten. Úgy tűnt, nincs
bennük senki.
Cody elővette a puskáját, és rátette a nyeregkápára. Minden
eshetőségre fel volt készülve. Korábban már ellenőrizte a fegyvert:
egy lövedék a csőben, egy tizenkettes tár készenlétben.
Mielőtt tudták volna, hogy ott van, mielőtt bármelyikük felnézett
volna, és észreveszi a sötétből közeledő idegen lovast, Cody szinte
kézzel foghatóan érezte a tűz körül ülő emberek gyászos hangulatát.
Mint akiket legyőztek, megadták magukat.
Waltot azonnal felismerte. Őgazdagsága a fejét lehajtva, kezét a
lába közé lógatva ült. A csontsovány nő bizonyára Donna Glode. A
fiatalabb, karcsú, oda nem illő férfi pedig James Knox. És az ideges
férfi, aki ott ült ugyan a többiek mellett, de valahogy mégsem
tartozott hozzájuk, Ted Sullivan.
– Mindenki maradjon, ahol van! Rendőr vagyok.
Walt felnézett.
– Cody, te vagy az?
– Igen, Walt. Hol a pokolban van a fiam?
Walt összeszedte magát és nyelt egyet.
– Elment, Cody. Nem tudom, hova.
– Jézusom! – sziszegte Cody. – Hogy érted azt, hogy nem tudod?
Donna Glode is felnézett.
– Négy ló megint hiányzik. Szerintünk Justin a két Sullivan
lánnyal és Rachel Minával van. Nem szóltak senkinek, csak
elszöktek.
Cody Ted Sullivanhez fordult.
– Hol vannak a lányai?
– Nem tudom – mondta Sullivan ökölbe szorított kézzel. – De
meg akarom találni őket! Magával megyek!
A zsaru felhorkant.
– Tud lovagolni?
– Nem nagyon.
 – Cody – szólalt meg Mitchell az árnyékból. – Nem szívesen
mondom így a szemébe, de maga se tud.
– Itt marad ezzel a hárommal? – kérdezte Cody az öreget.
Mitchell bólintott.
– Te is akarsz jönni? – kérdezte Waltot.
A férfi sóhajtott és elfordult.
– Én maradok – mondta halkan.
Cody undorodva csóválta a fejét, majd Ted Sullivanhez fordult.
– Akkor menjünk!
 42
 
Gracie észrevette, hogy Rachel Mina válla megfeszül, amikor a
nyílt terepre kilépve megsarkantyúzza a lovát. Aztán Eper
felnyerített, és az előtte haladó ló visszanyerített neki. Rachel nem
fordult hátra a nyeregben, de Gracie látta, hogy lenyúl, és kiköti
annak a zsáknak a száját, amiért visszament a sátrába.
A lány magánkívül volt. Csak találgatott, nem volt bizonyítéka
semmire, de minél feljebb jutottak az ösvényen, annál biztosabb volt
benne, hogy amit egy órával korábban hittek, az csupán kitaláció.
Mindene fájt, és sírni szeretett volna az apja és maga miatt is.
De nem sok mindent tehetett. Rachel lovagolt elöl, Danielle és
Justin pedig zárta a sort. Jobbról a meredek hegyoldal, balról a
szakadék zárta körbe. Nem fordulhatott meg és nem futhatott el.
Még a nővéréhez sem tudott hátrafordulni, hogy beszéljen vele a
félelmeiről. Egyre sötétebb és hidegebb lett. És nem volt fegyvere.
Rachel lova egyszer csak átlépett egy kemény gránitperemen, és
Gracie hallotta, ahogy a patája egy sziklán kopog tovább. Egy
pillanat múlva Eper is felért. Danielle és Justin követte őket.
Rachel egy fa törzséhez kötött, lovas nélküli ló mellett állt meg.
Hátrafordult, és suttogva beszélt hozzájuk:
– Megvédelek titeket. Értitek?
– Megvédeni? Én csak Jed lovát látom – mondta Justin.
Rachel nem törődött a fiúval.
– Szálljatok le! Innen gyalog megyünk tovább. Szeretném, ha
mindenki teljes csendben haladna, és ezt nagyon komolyan
gondolom!
Gracie a többiekre nézett. Danielle mérgesnek tűnt. Utálta, ha
megmondták neki, mit csináljon, különösen, ha csendben kellett
maradnia. Justin zavartan és mogorván nézett Rachelre.
Szemmel láthatóan ő is ugyanezt olvasta le az arcukról. A
következő pillanatban hátranyúlt a nyitott zsákhoz, és elővett egy
hatalmas kézifegyvert, és feléjük hadonászott vele.
– Leszállni! Gyerünk!
– Azt meg honnan szerezte? – kérdezte Justin félig a nyeregből
lógva. – Azt hittem, senkinek nem szabad…
 – Justin! – szakította félbe élesen Danielle. Ő is leszállt a lóról.
Gracie érezte, hogy a félelem összeszorítja a gyomrát, és mintha
Eperhez ragadtak volna a lábai. Nem volt benne biztos, hogy meg
tud mozdulni.
– Te is! – mondta neki Rachel. – Különösen te!
Gracie erőt merített valahonnan, és merev lábbal lemászott.
– Figyeljetek! Nem akarom, hogy megijedjetek – mondta Rachel,
miközben ő is leszállt a lováról. – Ezt önvédelemből hoztam el, és jól
tettem.
Miközben beszélt, közelebb lépett hozzájuk, hogy ne kelljen
felemelnie a hangját. Gracie látta, hogy Rachel leeresztve tartja a
revolvert, de egy kicsit feléjük mutat a csöve. És azt is észrevette,
hogy amikor a nő leszállt a lóról, felakadt a nadrágszára, és egy
nagy kés markolata villant ki alóla. Gyorsan a nővérére és Justinra
nézett, hátha ők is felfedezték. De úgy tűnt, nem.
– Nézzétek, az ott Jed lova, de ő nyilvánvalóan nincs itt. Nem
tudom, hol van, de nem lehetünk elég óvatosak. Addig kell
gyalogolnunk, amíg meg nem találjuk. Remélem, nem esett baja
sem neki, sem bárki másnak idefent, de… fel kell készülnöm
bármilyen meglepetésre – mondta, és a puskára mutatott.
Justin és Danielle bólintott. Valószínűleg nem fogták fel teljesen,
amit Rachel mondott, mert semmi értelme nem is volt, gondolta
Gracie. De sürgetően és komolyan szólt hozzájuk, és ezzel hatott
rájuk.
– Ez nem arról szól, hogy kijussunk innen, ugye? – kérdezte
Gracie.
Rachel hideg megvetéssel bámult a lányra.
– Majd később beszélünk erről, Gracie. De most nagyon fontos,
hogy velem maradj, és csendben legyél. Érted?
– Igen, érti – szólt közbe Danielle, és könyökével hátba bökte a
húgát.
– Jól van – mondta Rachel, de a biztonság kedvéért még egyszer
ránézett Gracie-re. – Kövessetek!
 
Gracie már alig érezte a lábait, bár rendesen tudott járni. Rachel
mögött, szinte teljes sötétségben vezette Epret, a többiek őket
követték. Kitől kellene megvédeni minket?, gondolta.
Alig vette észre a hószerű anyagot, amely a fűcsomókon gyűlt
össze.
Amikor átnézett Rachel válla fölött, egy jobbra, majd balra mozgó
sárga fénycsóvát pillantott meg a fák között. A hollywoodi
reflektorfényekre emlékeztette, amiket a földről irányítanak az égre.
Aztán tompa puffanásokat és zörgést hallott.
Épp meg akart szólalni, amikor Rachel bekapcsolta a fejlámpáját,
és egy repülőgép fehér farkára világított vele.
Egy repülőgép?
– Ez meg mi az isten? – kérdezte Justin.
– Sssss! – csitította Rachel az ajkához emelve a mutatóujját.
Aztán suttogva szólt hozzájuk. – Gyertek ide mellém mindannyian!
Hozzátok a lovakat is! Álljatok mellém két oldalról!
Gracie vonakodott. Mit csinálnak?
– Gyerünk! – sürgette Rachel izgatottan. Kifejezetten Gracie-hez
szólt.
A lány lassan, vonakodva odament Rachel jobbjára. Danielle és
Justin egymás mellé állt a nő bal oldalán. A lovaik hangosan lihegtek
mögöttük. Újabb puffanás és csörömpölés hallatszott a hasadék
felől, de nem látták pontosan, mi van ott.
Rachel a gép farkára célzott, és felkiáltott:
– Jed, most már kijöhet!
A zaj abbamaradt.
– Jed! – szólt Rachel. – Itt vagyunk. Tudjuk, hogy mit talált. Jöjjön
ki onnan!
Gracie visszafojtotta a lélegzetét. Néma csend volt, kivéve a lovak
motoszkálását a hátuk mögött, akik nyakukat nyújtogatva próbálták
elérni a fűcsomókat.
Egyszer csak Jed McCarthy kalapja, majd rögtön utána az arca
jelent meg a hasadék szélén. Rachel fejlámpája pont a szemébe
világított. A szemöldöke csodálkozva ívelt felfelé, a száját, mint
mindig, eltakarta méretes bajusza. Az ő fején is lámpa volt, és a
fénysugár Justintól Gracie-ig ugrált. Ezt látták korábban, amikor a
hasadékból az az érdekes villogás látszott. Jed odalent mozgott.
 – Megtalálta, de attól az még az én pénzem – mondta Rachel. –
És most látni szeretnénk a kezét, Jed! Húzza ki mindkét kezét, és
tegye őket a sziklára!
Ekkor Gracie rájött, mit csinált Rachel. Maga köré gyűjtötte őket,
ha esetleg Jed rá akarna lőni. Nemcsak úgy tűnt, hogy túlerőben
vannak, de ha a férfi lövöldözni kezd, megölhet egy gyereket.
Akaratukon kívül is túszok lettek, gondolta. Abban a pillanatban az is
világossá vált előtte, hogy minden Rachellel kapcsolatos
gyanakvása valós volt.
– A magáé? – kérdezte Jed, miközben előhúzta a kezét, és
feltette a sziklára. Nem volt nála semmi, de a keze koszos vagy
kormos volt.
– Az enyém. Csodálkozhatnék, hogy valaki más is keresi, de nem
vagyok meglepve – felelte a nő.
Jed a szeme elé tette az egyik kezét, hogy ne vakítsa el Rachel
fejlámpája.
– Látom, itt van Justin és Danielle is magával. És Gracie. Mi az,
ők is a bandájához tartoznak? – Amikor kimondta a banda szót,
vigyorgott. Aztán megcsóválta a fejét. – Átkozott Dakota! Nem tudja
tartani a száját, mi?
Valami nem stimmel Jeddel, gondolta Gracie. Rachel fegyvert
szegez rá, ő meg viccelődik? Aztán rájött, hogy a férfi nemcsak azt
feltételezi, hogy Dakota elmondta nekik, milyen papírokat talált,
hanem azt is, hogy a lány még életben van.
Ami azt jelentette…
– Nézze… – kezdte Jed vigyorogva, és a háta mögötti roncs felé
bökött az állával. – Jártam odalent, és nem valami szép látvány. A
pilóta és a másodpilóta régóta halott. A biztonsági övön lógnak, és a
dögevők hónapok óta lakmároznak belőlük. És ami még ennél is
rosszabb – folytatta egyenesen a pisztoly csövébe vagy Rachel
szemébe vagy mindkettőbe nézve –, az az, hogy a madarak és az
egerek szétszedtek minden bankjegyet. Nem találtam egyetlen
dollárt se, ami ne lenne megrágva. Nem mondom, hogy ha tovább
kutatok, nem bukkanok egy kötegre valahol, amit a rágcsálók még
nem találtak meg, de az elmúlt húsz percben erre nem volt példa, és
pokolian el vagyok keseredve. A maga helyében nem nagyon
reménykednék.
Gracie Rachelre nézett. A nő arca a düh porcelánmaszkjává
dermedt. Az ajka szinte kék volt. Keményen, fenyegetően beszélt.
– Nem hiszek magának.
 43
 
Cody a sötétben erősen sarkantyúzta a lovát a felfelé vezető, jól
kitaposott ösvényen. Úgy érezte, nem ura a helyzetnek, és így is
volt. Egyszer elvesztette az egyensúlyát, lecsúszott Gipper oldalán,
és majdnem a patái alá zuhant, de az utolsó pillanatban sikerült
felhúznia magát. Néhány perccel később egy alacsonyan lógó ág
ütötte ki a nyeregből, amit nem látott a sötétben. Amikor földet ért,
sajgott a válla és a háta, és mivel az ág alaposan arcon találta,
vérzett az orra. Korábbi fülsérülése is égett, és tudta, hogy a seben
lévő var feltehetően ottmaradt a fán. Ted Sullivan sem járt sokkal
jobban, ő is a földön végezte, és esküdözött, hogy eltört a
farokcsontja.
Cody abban bízott, hogy a ló majd megtalálja odafent a többieket.
És amúgy is csak felfelé lehetett menni.
A fák között már teljes volt a sötétség. Csak a tökéletes,
kékesfehér telihold fénye tört át időnként az ágak között. Cody
megdöbbent, mennyire világos lett a tisztáson, amikor felkelt a hold,
és ahogy a csillagok a talajt is megvilágították, olyan volt, mintha egy
fejre állt város szórta volna fényét a felhőkre. Több kilométerre nem
volt elektromosság, és az erdő képes volt megvilágítani önmagát,
gondolta. Ki hitte
volna?
Kezdte megkérdőjelezni, hogy jó úton járnak-e, amikor egyszer
csak aranyszínű villanást vett észre kissé feljebb egy fa törzsén. A J
alakú gleccser is feltűnt, és éles hangot hallott, majd egy másikat.
Megállította Gippert, mire Sullivan lova beléjük ütközött, és a két
állat elugrott egymástól. Cody lehajtotta a fejét és belekapaszkodott
a nyeregkápába, de Sullivan újra nagyot huppant mögötte. Gipper
lenyugodott, és Cody hátra tudott fordulni, hogy meggyőződjön,
Sullivan lova a helyén van, és tartja a távolságot Gipper mögött.
– Lovak! Jézusom! – motyogta Cody. – Rosszabbak, mint a
gyerekek.
Miután elővette a puskáját, leszállt, és inkább csak hallotta, mint
látta, hogy Sullivan lova elviharzik lefelé a hegyoldalon. Lovasa
összegömbölyödve feküdt és nyögdécselt. Cody kikötötte Gippert
egy fa törzséhez, és a meredek ösvény utolsó tíz méterét
négykézláb tette meg. A hegytetőhöz közeledve egyre hangosabbak
lettek a hangok.
Nagy fájdalmak közepette kinyújtotta a lábát és felegyenesedett,
de csak annyira, hogy átlásson a lapos sziklatető peremén. A lovak
eltakarták a kilátást, de a lábuk között négy alak tűnt fel egymás
mellett, neki háttal. Mögöttük egy repülőgép farka és Jed McCarthy
látszott, aki kezében egy fénysugárral mutogatott beszéd közben.
Teste nagy része a felszín alatt volt, csak a vállát és a fejét lehetett
látni. A gép behorpadt, fehér farka bizarr, oda nem illő látványt
nyújtott a sziklás, erdős tájban, de Cody azonnal látta, miért nem
vette észre senki a levegőből.
Justin is ott volt. Könnyű volt észrevenni, mert kimagaslott a
többiek közül. Egy hosszú, fekete hajú lány kezét fogta. Merev
testtartásukból látta, hogy feszült helyzetben vannak. Egy nő állt
mellettük, feltehetően Rachel Mina, aki egy fegyvert tartott a gép
felé. Mina/Chavez jobb oldalán egy vékony, fiatalabb lány álldogált
egyik lábáról a másikra helyezve a testsúlyát.
A nyomozó megfordult, és visszaaraszolt az ösvényen
Sullivanhez. A férfinak addigra sikerült felülnie, és egy fatörzsnek
támasztotta a hátát. Arca eltorzult a fájdalomtól.
Cody odahajolt hozzá, és suttogva beszélt neki.
– Odafönt vannak. Mindannyian. Még nem tudom, mi folyik ott, de
magának itt kell maradnia, és egy szót se!
– A lányok is ott vannak?
– Egészen biztos. Van ott két lány, de nem látom az arcukat. De
úgy néz ki, jól vannak. A fiam is velük van.
– Ne hagyja, hogy bajuk essen!
Cody megszorította Sullivan vállát. Látta, hogy a férfi egészen
különös pozícióban ül: a levegőben tartotta a fenekét úgy, hogy a
csizmasarkát belevágta a talajba, és behajlította a lábát. Így a fájós
testrésze nem érintkezett a földdel.
– Biztos fáj.
Sullivan kétségbeesetten bólogatott.
– Ne kiabáljon! – mondta neki Cody, és indulni készült. – Hadd
tegyem a dolgomat.
 
 Jed megpróbálta elfojtani az arcán bujkáló mosolyt. Rachel Mina
nem válaszolt. A szeme villanása és az arcvonásai azonban azt
üzenték, baj van.
A túravezető nem törődött a kamaszokkal, bár nem egészen
értette, miért vannak ott. Szemmel láthatóan fogalmuk sem volt, mi
ez az egész, ami abból látszott, ahogy hol Rachelre, hol rá néztek,
mintha teniszmeccsen lennének. Mégis felelősnek érezte magát
értük. Végül is a vendégei voltak.
– Rachel, nyilván valami hatalmas félreértés történt. De mindent
tisztázhatunk. Pár nappal ezelőtt Dakota átadott nekem papírokat,
amelyeket állítólag Wilson sátrában talált, de nyilván rossz sátorba
ment. Biztos a magáéba tévedt be. Én meg marha kíváncsi lettem,
hogy mi az, amit Wilson keres, úgyhogy feljöttem ide ma éjjel.
Honnan tudhattam volna, hogy lezuhant itt egy repülőgép, vagy hogy
mi volt benne? Ugyan már!
Hazudik, gondolta Gracie.
Dakota mondta, hogy Jed valamin ügyködik. Ez volt az.
Kitalált egy sztorit, és rávette a többséget, hogy másik útvonalon
menjenek. Így közelebb jutott a géphez.
Azt mondta, azért megy el a második táborhelyről, hogy
megtalálja az elveszett embereket. Akkor miért volt itt fent, legalább
másfél kilométerre az ösvénytől?
Lopva Rachel Minára pillantott. Ő se vette be Jed
magyarázkodását.
Akkor miért mosolyog a férfi még mindig?
 
Cody nem látott jól a lovaktól, és nem tudta célba venni Minát.
Tisztán látta az alkarját és a pisztolyt tartó kezét, de az egyik állat
szügye eltakarta a többi testrészét. Csak a westernfilmekben van
olyan, hogy kilövik valakinek a kezéből a fegyvert. Nagyobb és jobb
célpont kellett.
Lassan tapogatózva araszolt jobbra a sziklatető szélén. A lovak
lába között egy pillanatra meglátta Justint, Minát és a lányokat.
Mintha egy lassan forgó ventilátoron át nézett volna egy beállított
jelenetet. Jedet tökéletesen látta Mina fejlámpájának fénysugarában.
A férfi meglepően nyugodtnak tűnt, még mosolygott is. Codyban
felrémlett, vajon mindketten benne vannak a buliban? Lehetséges,
hogy egymás ellen fordult a két szövetséges?
De amikor egy pillanatra elkapta Rachel tekintetét és testtartását,
rájött, hogy mindegy is. A nő jéghidegen, eltökélten állt.
 
– Hadd másszak ki innen, Rachel! – kérte Jed. – Az egyik lábam
a hasadék szélén van, a másik egy fémdarabon. Bármelyik
akármikor megadhatja magát, és elvesztem az egyensúlyomat. Ha
akar, idejöhet, és bevilágíthat a lyukba. Látni fogja, amit én: halott
embereket, és egy rakás fecnikre aprított pénzt. A gép alatt
feneketlen mélység. Még világosban sem láttam, hol ér véget ez a
hasadék.
Mina nem mozdult. Jed nem tudta, mi jár a fejében. Kezdett elege
lenni abból, hogy egy pisztoly csövébe néz.
Végül így szólt:
– Rachel, valamit tudnia kell, mert ez már kezd unalmassá válni.
Amikor Dakota a rossz sátorba ment be, megtalálta azt a pisztolyt.
Hadd mutassak valamit! Ne izguljon, nincs nálam fegyver.
Végigcsúsztatta a kezét a szikla peremén, majd lenyúlt maga
mellé, de közben nem vette le a szemét Rachelről. Nem tudta, hogy
a nő meghúzza-e ravaszt, mielőtt megmutatná neki, amit akart.
 
Gracie felkészült a lövésre, amikor Jed egyik keze eltűnt. Ez az
ember vagy elképesztően bátor, vagy teljesen ostoba, gondolta.
Vagy tud valamit, amit senki más.
Aztán mintha hallott volna valamit, morgást vagy nyögést a lovak
és a letarolt fák mögül, ahol az ösvény felért a sziklatetőre. Valaki
követte őket?
A szeme sarkából Rachelre pillantott, hogy lássa, vajon a nő is
meghallotta-e a zajt. Ha igen, akkor ügyesen álcázta, mert egyetlen
arcizma se rándult. De talán annyira Jedre és a mozdulataira
koncentrált, hogy minden mást kizárt.
 
Cody legszívesebben ráüvöltött volna Sullivanre, hogy menjen
vissza a francba. A férfi egészen a peremig felkúszott az ösvényen,
és kikukucskált a tetején. Nagyokat nyögve húzta fel magát.
 A rendőr megpróbálta felhívni magára Sullivan figyelmét, és
hevesen integetett neki. A férfi azonban nem tudott, vagy nem akart
odanézni.
Cody inkább visszafordult a többiek felé. Az egyik ló elmozdult
balra, így tisztán látszott Rachel Mina arca. A háttér jó volt, a
gyerekek is arrébb álltak egy kicsit, és nem sebesíthette meg őket
egy eltévedt golyó vagy elhibázott lövés.
Lehasalt a sziklára, vállához emelte a puskát, és belenézett az
irányzékba. Negyven méter, talán harmincöt. Ha tiszta a célpont,
könnyű lövés.
Az apró fémkarika kitöltötte Rachel Mina arcát. Cody látta a nő
erős járomcsontját, vonzó arcélét, sima bőrét és vad tekintetét.
Felkavarodott a gyomra. Soha életében nem fogott nőre fegyvert,
nemhogy arcon lője. A felismerés és ellenérzés egyszer csak ott
termett a semmiből.
 
Jed olyan lassan és óvatosan emelte fel a kezét, mint ahogy az
imént lenyúlt. Csodálkozva vonta fel a szemöldökét, mintha egy
bűvészmutatványt készülne előadni. Érezte Mina és a többiek
félelmét. Nem mintha érdekelte volna.
Kinyújtotta a kezét, és széttárta az ujjait. Hat bronzszínű lőszer
csillogott a fejlámpák fényénél a tenyerében.
– Dakota ezeket is elhozta – mondta Jed.
 
Gracie odafordult Rachelhez, hogy erre mit lép. Remélte, hogy
ezzel véget ér az egész őrület.
Rachel megcsóválta a fejét, és azt felelte:
– Azt hiszi, ilyen ostoba vagyok? Fogalma sincs, mit kellett
megtennem, hogy eljussak idáig. Komolyan arra számított, hogy
csak hat lőszert hoztam?
Jed kinyitotta a száját, mire Rachel a szeme közé lőtt. A fegyver
hatalmasat dörrent, Gracie látta a kicsapódó lángnyelvet is. Jed feje
hátrabicsaklott, a kalapja lerepült, aztán az egész teste eltűnt a
mélységben.
Bár a lány füle csengett, jól hallotta, hogy a lefelé zuhanó test
hozzáverődik a hasadék falához, majd pár másodperc múlva
hatalmas puffanással földet ér.
 
– Lányok! Fussatok! – kiáltott Sullivan.
Cody káromkodott, és a nézőkén keresztül próbálta követni az
eseményeket.
Justin és Danielle elengedte a lovakat, és rohantak az erdő felé.
Mina megpördült, és a füstölgő pisztollyal tüzelőállásban kereste a
célpontot. A lovak megijedtek a dörrenéstől és a kiabálástól.
Toporogva hátráltak, majd ellenkező irányba futottak, mint amerre
Justin és Danielle. Cody egy másodpercig semmit nem látott, mert a
hatalmas állatok mindent kitakartak. A lovak néhány méterre tőle
átvetették magukat a sziklaperemen, és bevágtattak a fák közé.
Amikor elmentek, látta, hogy Mina hátulról átkarolja a fiatalabb
lány nyakát, és pajzsként tartja maga előtt. A pisztolyt Gracie
halántékára szegezte.
A lány rettegett. Magasabb volt, mint amire Cody számított, és
majdnem eltakarta Mina egész testét. A célkeresztben látta a nő
csillogó szemét, de alig látszott ki Gracie feje fölött. Nem tudott lőni,
és már bánta, hogy nem tüzelt néhány perccel korábban.
 
– Apa az – mondta Gracie Rachelnek fojtott hangon. – Kérem, ne
bántsa!
– Az tőle függ – felelte a nő. Aztán Sullivan felé fordult. – Ted!
Fordulj meg, és menj innen a francba vagy megölöm a lányaidat! Azt
akarod?
A sötétből fojtott hang hallatszott. Gracie tudta, hogy az apja az.
– Nem, Rachel.
– Egyedül vagy? Van veled valaki?
 
Az az istenverte barom rosszul fog válaszolni, gondolta Cody.
Imádkozott, hogy Mina váltson helyzetet. Mozduljon meg. Ha egy
kicsit jobbra fordulna, akkor látná a tarkóját, és lőhetne.
Bárcsak lelőttem volna az előbb!, gondolta.
 
Gracie megismételte, amit korábban mondott.
– Kérem, Rachel, ne bántsa őt! Ő mindent megpróbált!
 Rachel cinikusan felnevetett.
– És mindketten tudjuk, hogy az nem valami sok, ugye?
Aztán halkabban folytatta.
– Nem akarom bántani. Soha többé nem akarom látni, de nem
akarom bántani. És téged se. De vissza akarom kapni, ami az
enyém, és el akarok innen tűnni vele! Az életem van abban a
gépben. Nem megyek el nélküle.
Gracie úgy gondolta, nem lenne túl bölcs dolog emlékeztetni
Rachelt, hogy Jed szerint a bankjegyek apró darabokban hevernek.
– Ted! Még nem válaszoltál. Van veled valaki? – kérdezte újra a
nő.
Gracie rájött, hogy a válasz nyilvánvalóan igen. Mert bár az apja
sosem tudott jól kommunikálni, de nem is hazudott soha. Nem volt
képes rá, még ebben a pillanatban sem. Valószínűleg magánkívül
van, és próbálja kitalálni, mit mondjon, gondolta Gracie. És az a
tény, hogy nem válaszol, csak egyet jelent: valaki van vele.
– Ted?
Gracie lepillantott a földre. Rachel terpeszben állt mögötte, a kés
nyele kilátszott a csizmája szárából.
Amikor a nő újra odakiáltott Sullivannek, Gracie érezte, hogy a
pisztoly csöve eltávolodik egy kicsit a homlokától. Ezt a pillanatot
használta ki. Összeroskadt, hagyta a lábait összecsuklani, mintha
hirtelen elájult volna a félelemtől. Érezte, hogy lassan csúszik lefelé
Rachel testén. A nő összeszedte magát, újra a lány nyakát
szorította, de abban a pillanatban Gracie érezte, hogy a fegyver
csöve eltávolodik a fejétől.
Ujja hegyével már elérte a kés nyelét, aztán megmarkolta, és
gyorsan kirántotta a csizmából. Rachel fel sem fogta, mi történt, mire
Gracie ellépett tőle, teljes erőből hátravágott a késsel, és markolatig
döfte Rachel combjába.
A nyüszítés, ami felszakadt Rachelből, teljesen váratlanul érte, és
tudta, hogy soha nem tudja majd kiverni a fejéből azt a hangot. De a
szorítás engedett, és Gracie el tudta lökni magát tőle.
 
Cody kétszer lőtte szíven Rachel Minát. A nő feltehetően már
halott volt, amikor összeesett.
 
Gracie látta a Rachel hátából kifröccsenő élénkpiros vért, és
érezte, ahogy a nehéz pisztoly a lábára esik. Azt is hallotta, amikor a
nő feje tompa koppanással csapódik a sziklához.
 
Cody felugrott és rohanni kezdett. Úgy közeledett, hogy továbbra
is a nő fejét vette célba, és remélte, hogy nem kell újra meghúznia a
ravaszt. Csodálkozott, milyen aprónak tűnt a nő, úgy nézett ki, mint
egy összetört baba. A testéből kis patakokban csordogáló vér
megtöltötte a szikla repedéseit, mint amikor tavaszi eső mossa el a
tájat.
Gracie a földön ült, és tenyerét a szájára tapasztotta.
– Jól vagy? – kérdezte Cody.
A lány bólintott.
– A mindenit, ez aztán nagyon bátor dolog volt, Grace! – mondta
Cody.
– Gracie.
– Nagyon bátor voltál, Gracie!
A lány bólintott, és a férfinak tetszett, hogy tisztában volt vele.
Gracie Rachel Mina felé bökött az állával.
– Olyan… halott.
– Igen, így megy ez – felelte Cody, majd a többiek felé fordult. –
Most már mindenki előjöhet!
Majdnem hozzátette, hogy: „Még te is, istenverte Ted Sullivan, te
agyalágyult kretén, aki miatt majdnem megölték a lányodat!” De
inkább hallgatott.
 
Amikor felnézett, két alakot látott közeledni az erdő felől. Az
egyiküknél zseblámpa is volt.
– Justin?
– Én vagyok!
A fia felfelé tartotta a lámpáját, és megvilágította a saját arcát. Bár
az árnyékok miatt ilyenkor mindenki rémes szörnynek tűnik, Cody
széles mosolyt és némi megilletődöttséget látott a fia arcán.
Justin odalépett hozzá és átölelte – az elmúlt tíz évben először.
 – Te jó ég! Apa! Tudtam, hogy jönni fogsz! Amint rosszra fordultak
a dolgok, tudtam, hogy eljössz!
– Tényleg? – kérdezte Cody.
– Igen. Hittem benned!
Cody elképedt.
– A pokolba is, én nem.
– Én igen – mondta Justin, és még erősebben szorította. – Nem
tudom elhinni! Egyszerűen nem hiszem el!
Cody morgott valamit, de ő is megölelte a fiát.
 
Gracie odarohant az apjához, Danielle követte. Ted Sullivan sírt
örömében. A lányok felsegítették, és átkísérték a sziklaperemen.
Karjukkal átkarolták a derekát, úgy támogatták.
– Óvatosan! – mondta a férfi zokogva. – Azt hiszem, eltörtem a
farokcsontomat.
– Jézusom, apa! – mondta Danielle, és Gracie szinte a sötétben
is látta, hogy forgatja a szemét a nővére.
– Tudsz tüzet rakni? – kérdezte Cody a fiát.
Justin nem is figyelt. Arcán még mindig csak csodálkozás látszott,
és csóválta a fejét, mintha próbálná feldolgozni az imént történteket.
Cody ugyanígy érzett, ahogy az adrenalin kezdett csökkenni.
Észrevette, hogy remeg a keze.
– Ja, igen, tudok tüzet rakni. Az elmúlt pár napban sokat
gyakoroltunk – felelte a fiú.
Cody bólintott.
– Akkor hozz egy kis fát, légy szíves. Esetleg a barátnőd tud
segíteni.
– Danielle-nek hívják – mondta Justin. – És nem tudom, hogy a
barátnőm-e.
– Tud rőzsét gyűjteni?
– Gondolom, igen.
– Akkor jó – mondta Cody. – Telefonálok párat, és kijutunk innen.
 
Egy óra múlva Cody már a hasadékot vizsgálgatta. A
zseblámpája fénye nem ért le az aljáig, ahol Jed teste landolt.
Ruhafoszlányokat és vérfoltokat látott, ahol a test nekicsapódott a
falnak.
Amennyire átlátta a helyzetet, Jed igazat mondott. A repülőgép
testét kettéhasították a fák, és a fém úgy hajlott hátra, mint egy
konzervdoboz teteje. Az egyik szárny leszakadt, és valószínűleg a
hasadék aljára zuhant, de a másik is megrongálódott.
A pilótafülkében két csontváz lógott a biztonsági öveken, és
rongyok csüngtek rajtuk. A gépben kupacokban hevert a szétrágott
pénz, és néhány mezei egér futkározott a papírfecnik között.
Lehetséges, hogy akad még néhány köteg dollár épségben a
hasadék mélyén, vagy valahol a gépben, gondolta Cody. Ezt majd a
nyomozók kiderítik.
Az éjszakai csendben egyre erősödő mély zúgás hallatszott az ég
felől, és Cody megfordult. Justin és Danielle óriási, ropogó tábortüzet
rakott a tetőn. A lángok megvilágították a sziklafalat és a fákat,
úgyhogy a csillagok már csak annyira voltak fényesek, mint a
nagyvárosokban. Ted Sullivan két farönkön feküdt keresztben, és
sérült farokcsontját a levegőben tartotta.
– Helikopterek jönnek – mondta Cody.
Messze az égen közeledő fények tűntek fel. Két pár. Cody
reménykedett, hogy az egyik pilóta meglátta a táborhelyen gyújtott
tüzet, és leszállt a többiekért, ahogy utasította a diszpécsert.
Nem vette észre, hogy Gracie odalépett hozzá. Amikor lenézett
rá, elcsodálkozott, milyen vékony kis teremtmény.
– Meg akartam köszönni – mondta a lány.
Cody bólintott.
– Justin nagyon büszke magára.
– Ez sokat jelent. A te apád is büszke lehet rád.
– Aha – vont vállat Gracie.
– Ne légy vele túl szigorú – mondta neki Cody. – Még ide is feljött,
annak ellenére, hogy nem tud lovagolni. Egyértelmű, hogy fontosak
vagytok neki.
Gracie bólintott, és ránézett a letarolt farönkökön fekvő Sullivanre.
– Igen, persze, a maga módján törődik velünk. Sajnálom, hogy
Danielle-lel azt hittük, elszökött. Rachel elég meggyőző volt. Tudja,
apa elmondta, miért jött értünk későn a reptérre. Kiderült, hogy
lefoglalt egy wellnesshétvégét egy billingsi szállodában a túra
utánra. Előző nap érkezett, hogy találkozzon Rachellel, és azt
akarta, hogy újra lánynak érezhessük magunkat, ha vége a
kalandnak. És azért nem volt ott a táborban, amikor eljöttünk, mert
rosszul lett, és lefeküdt a sátrában. Fogalma sem volt róla, hogy
Rachel beadta nekünk azt a történetet.
Cody nem tudott mit mondani.
– Rachel alaposan becsapott – tette hozzá a lány.
– Hát, elég sok embert megtévesztett.
– Azt akartam, hogy meghaljon, és most meg is halt, de azért
elég rosszul érzem magam miatta. Jed miatt is…
Cody megszorította a lány vállát.
– Így is kell érezned. Ez különböztet meg tőlük.
Gracie bólintott, de nem volt meggyőzve.
– Remélem, nem baj, ha rágyújtok – mondta Cody, és előkotorta
D’Amato utolsó cigarettáját a mellényzsebéből.
Gracie felnézett rá.
– Justin azt mondta, hogy leszokott.
– Nem – felelte Cody, majd meggyújtotta, és amilyen mélyen csak
tudta, leszívta a füstöt. Igyekezett nem beleesni a hasadékba.
Epilógus

Montana
 Három nappal később Cody Hoyt a kényelmetlen székben
hátradőlve ült Tubman seriff asztalával szemben, de Tub még nem
volt az irodában. Cliff Bodean seriffhelyettes szokásához híven az
íróasztal sarkán gubbasztott, onnan nézett le a nyomozóra. Cody
egy kis aktatáskát vitt magával, benne a vallomásokkal és
jelentésekkel. De volt még nála más is, amit a lábához tett le.
– Azt mondta, 11-re legyek itt, hogy megvitassuk a helyzetemet.
Nos, én itt vagyok.
– Nem tudom, merre van – felelte Bodean, és az órájára pillantott.
Aztán a seriff háta mögötti szekrényre mutatott. – A kalapja
mindenesetre itt van.
– A fene vigye el! – bosszankodott Cody, majd nagy nehezen
felállt, és az íróasztalt megkerülve odament a vitrines szekrényhez.
Gyakorlott mozdulattal megfordította a kalapot. – Az az ember nem
hallgat a szép szóra.
Visszaült a helyére, és felnyögött. Úgy tűnt, minden porcikája fáj.
Az arcán több öltéssel összevarrt vágás éktelenkedett, és a fülén is
friss volt a kötés. Az egész teste tele volt zúzódásokkal, a térde
sajgott a lovaglástól.
– Őszintén szólva meglep, hogy visszavette magát – jegyezte
meg a seriffhelyettes.
Cody válaszképpen csak hümmögött.
– A halottkém majd felhasználja ellene a kampányában – tette
hozzá Bodean a fejét csóválva. – Átkozottul jól jött ki a dologból.
Nem tudom, hogy csinálja. Larry mindig azzal viccelődött, hogy
biztos vannak a főnökről titkos fotói. Erről van szó?
Cody felnézett rá, és vágott egy grimaszt.
– Sajnos, nem árulhatom el.
Bodean megint az órájára pillantott.
– Úgy hallottam, még soha nem volt ennyi szövetségi nyomozó
Yellowstone-ban. Gyakorlatilag egymást tapossák. Ott vannak az
FBI-tól, a kábszeresektől, a parkfelügyelettől, a belbiztonságiaktól,
nem beszélve a minnesotai, utahi, kaliforniai és wyomingi
nyomozókról. Meg persze tőlünk is odamentek páran. Biztosan sok
vallomást szedett össze.
Cody morgott.
 – Elolvastam az elsőt. Észrevettem, hogy nem mondott semmit a
felfüggesztéséről.
– Nem volt fontos.
Bodean felvonta a szemöldökét.
– Ó, tényleg?
– Elmondhattam volna nekik, de akkor az okát el kellett volna
mondanom, hogy a feletteseim letiltottak egy gyilkossági ügyről, és
magam kezdtem nyomozásba. Hát az meg hogy nézett volna már ki
a sajtóban?
Bodean hallgatott.
– Kerestek a USA Todaytől, a New York Timestól, a Wall Street
Journaltől, az AP-től és öt hírműsortól. Még egyiküket sem hívtam
vissza. Akarja, hogy előtte kijavítsam a tanúvallomásomat? Mert
akkor megtudják, miért voltam egyedül a parkban.
– Maga akkora seggfej tud lenni! – jegyezte meg Bodean.
Cody vállat vont.
– Ami a vallomását illeti, a többi túlélő hazatért? – kérdezte a
seriffhelyettes.
– Amennyire tudom, igen. Mitchell újra otthon van a lányával és a
feleségével Bozemanben. Gondolom, ő lett a helyi híresség. Sok
pénzzel tartozom neki, de nagylelkűen beleegyezett egy hosszabb
futamidejű részletfizetésbe. Knox sokfelé nyilatkozik a New York-i
sajtónak. Láttam egy pár interjút. Képzelheti, mekkora sztori ez ott.
Donna Glode nem nyilatkozik senkinek. Walt hazament, és fülét-
farkát behúzva hallgat.
– És Sullivanék?
Cody bólintott.
– Jól vannak. A fiam, Justin folyton üzeneteket küld az idősebb
lánynak. Valamit terveznek, de nem tudom, mit. Feltett szándékom,
hogy kapcsolatban maradok a fiatalabbal, Gracie-vel. Nagyon okos
kis hölgy – mondta Cody, és amikor kimondta a nevét, akaratlanul is
elmosolyodott. – Gannont is megtalálták a fán. Csak úgy dől belőle a
szó, amennyire hallottam. Mindent elmond a szövetségieknek. A
kirakós darabjai lassan a helyükre kerülnek.
– Apropó úgy hallottam, kínzással vádolja magát. Azt mondja,
belelőtt a fülébe és a térdébe, hogy vallomásra bírja.
 Cody megcsóválta a fejét.
– Nahát, ez az ember… Önvédelemből lőttem. Megkérdezheti
Mitchellt. Ő is ugyanezt fogja mondani.
Bodean fanyarul elmosolyodott.
– Nem értem, hogy ússza meg ezt is.
– A józan életmódnak tudom be – felelte Cody. – Nem baj, ha
rágyújtok?
Bodean felnézett a mennyezetre, és nagyot sóhajtott.
Cody előhúzott egy doboz cigarettát, kivett egy szálat és
rágyújtott. A használt gyufát egy Tilos a dohányzás feliratú kis
táblácskára dobta, amely Tubman íróasztalán állt.
– Szóval azt mondja, hogy a szövetségiek összerakják az egész
képet? Felteszem, arra gondol, hogy bizonyítékokat gyűjtenek Mina,
Gannon, Jed és az esetleges többi bűnrészes kapcsolatáról.
Cody figyelte a férfi arcát, hagyta, hogy beszéljen, és nem
mondott semmit.
– Az a Rachel Mina vagy Chavez, vagy bárhogy is hívják, nem
volt semmi! – mondta Bodean és füttyentett. – Olvastam Larry aktáit,
amiket a San Diegó-i rendőrségtől és a kábítószeresektől kapott.
Követte a nő nyomát keresztül az országon, és minden egyes
gyilkossággal összefüggésbe tudta hozni. Az a csaj teljesen
észrevétlenül csinálta a dolgait. Láttam róla fotókat. Jól nézett ki, de
azért nem volt bombázó. Biztos volt benne valami. Hidegvérű
gyilkos, aki úgy néz ki, mint az aranyos lány a szomszédból.
– Tudta, hogy el kell jutnia a Yellowstone-ba – mondta Cody. –
Amikor megismerkedett azzal a szerencsétlen hülye Ted Sullivannel,
az ültetett bogarat a fülébe. Persze, a pasi bekapta a horgot és
elhívta magukkal. Tudta, hogy gyanút kelt, ha egy ilyen túrára
egyedülálló nőként megy el. Ted volt az álcája.
Bodean bólintott.
– Szóval, maga szerint Wilsonnal, vagyis Gannonnal dolgozott,
mással nem?
Úgy tűnt, ki akar szedni belőle valamit, gondolta Cody. Nem ment
bele a játékba.
– Mikor lesz a temetés?
– Larryé?
 – Ki másé?
– Holnap. Csodálkozom, hogy nem kapta meg az emailt.
Egyenruhában kell megjelenni.
– Azért nem kaptam meg az e-mailt, mert egymás után tettem a
tanúvallomásokat a parkban – felelte mérgesen Cody. – És
hivatalosan még mindig fel vagyok függesztve, emlékszik? Nincs
hozzáférésem a rohadt e-mailjeimhez!
– Ja, igen.
Codynak kedve lett volna felállni és behúzni neki egyet, de
türtőztette magát és visszafogta a dühét.
– Amint eltemettük Larryt, minden erőnkkel azon leszünk, hogy
felkutassuk a gyilkosát. Minden mást félreteszünk. Az a
legfontosabb, hogy megtaláljuk azt a szemétládát, aki tette – mondta
Bodean.
– Ideje lesz – felelte Cody, és olyan erősen markolta meg a szék
karfáját, hogy azon csodálkozott, miért nem nyomódott be a fa az
ujjai alatt.
– Jézusmária! Hol a fenében van már a seriff? – türelmetlenkedett
Bodean, és ismét az órájára nézett.
Cody vállat vont, aztán témát váltott.
– Larry mindig nagyon módszeresen magyarázta el nekem a
dolgokat. Majd megőrjített vele, de nem engedte, hogy siettessem.
Úgy mondta el az információkat, ahogy ő szerette, ez pedig
rettenetesen körülményes volt, de nagyon célravezető. Mindig
könyörögtem neki, hogy térjen a lényegre, de ő nem volt hajlandó
változtatni a módszerén, és addig nem bökte ki, míg alaposan ki
nem bontotta a történetet.
Bodean csodálkozva nézett rá.
– És?
– Tegyük fel, hogy én vagyok Larry. Hallgasson meg. Talán le
kéne ülnie, amíg a seriff ideér. Nem lesz annyira jó, mintha Larry
maga mondaná el, de igyekezni fogok.
Bodean ellenkezni akart, de az ajkába harapott, és aggódva
nézett Codyra. De odament Tubman székéhez, leült, majd
előrehajolva összekulcsolta a kezét.
 – A szövetségiek azt feltételezik, hogy minden összefügg, ahogy
maga is mondta. Mina, Gannon, Jed, még talán Dakota Hill is. És ha
elfogadjuk ezt a feltételezést, akkor felmerül, hogy Mina hálózata
sokkal tovább terjedt, és volt egy bűntársa is odakint. Bárki volt az,
megpróbálta rám gyújtani a Gallatin Gateway egyik szobáját,
Larryvel pedig nagyobb sikerrel járt. És ez a gyanúsított még
szabadlábon van…
Bodean közbeszólt.
– Biztos vagyok benne, hogy a szövetségiek megtalálják, mert
sok mindenkivel együttműködnek, és az egész országban
nyomoznak. Mi csak a megyehatáron belül…
– Ezt én is tudom, Bodean – mondta Cody türelmetlenül. – De
most legyen szíves, maradjon csendben és figyeljen. Úgy csináljuk,
ahogy Larry szokta.
Bodean vett egy nagy levegőt, de nem fújta ki, csak még jobban
előrehajolt.
– Folytassa.
– Oké. A dolgaim kezdtek rosszul alakulni Townsendben, amikor
elindultam innen. A helyi zsaru félreállított, ott kellett töltenem az
éjszakát, és elvesztegettem egy napot, amit nem tudtam behozni. Ki
tudja, hány életet lehetett volna megmenteni, ha időben odaérek a
Yellowstone Parkba, még mielőtt a túra elindul? Mindig kísérteni fog
ez a gondolat. Egyébként elég furcsa volt, hogy kiszúrtak. Akkor azt
gondoltam, a helyi zsaru kapott egy fülest, valószínűleg névtelenül,
hogy figyelje a kocsimat. Akkor éreztem először, hogy Larry talán
kettős játékot űz velem. És valamiért, az is lehet, hogy engem
védve, megpróbál lelassítani. Hogy ne csináljak valami ostobaságot.
Bodean bólintott, hogy folytassa.
– A szállodai tűz után még biztosabb lettem benne, hogy Larry áll
a dolog mögött. Tökéletes gyilkosság lett volna. Akárki tette, elég jól
ismert. Egy felfüggesztett, kezelhetetlen alkoholista vagyok,
kiiktatom a füstjelzőt, és dohányzom az ágyban. Sima ügy lehetett
volna, egyértelmű baleset. De valamiért felébredtem, megláttam a
tüzet, és időben kijutottam. Senki sem látta a gyújtogatót, és én sem
hittem, hogy Larry volt az, inkább valaki, akit ő küldött oda.
 Cody észrevette, hogy Bodean szája fölött apró izzadságcseppek
gyöngyöznek. Az irodában nem volt meleg.
– Bozemanben észrevettem, hogy valaki lenyomozza a
telefonomat, ezért összetörtem. Persze, nem utasíthatja a
telefontársaságot akárki, hogy kövessen egy mobilt. Csak a
hatóságok tehetik, szóval ez megint csak Larryre mutatott. Ő volt az
egyetlen, aki tudta, hol vagyok, hova megyek és miért. Azóta már
megtudtam, hogy a telefontársaság valóban kapott ilyen utasítást,
méghozzá ebből az irodából.
– Az a szemétláda! – mondta Bodean rekedten.
Cody felvonta a szemöldökét.
– Ja, Larry – mondta szarkasztikusan. – Később a Yellowstone-
ban bekapcsoltam a telefonomat. Öt üzenet jött tőle. Mindegyiket
meghallgattam. Még mindig a telefonomon vannak, egyébként.
Hallottam a hangján, hogy valami nagy hal akadt a horgára,
hatalmas ügyön dolgozik. De ha az lett volna a szándéka, hogy távol
tartson a parktól, akkor miért folytatta a nyomozást? Hacsak nem
akart teljesen félrevezetni, persze. De ez valahogy nem illett össze a
hangjával. Nagyon izgatottan beszélt, és mérges volt rám. Segíteni
akart nekem. A társam volt. Hittem neki. Úgyhogy visszahívtam.
Valaki felvette a mobilját, ami a táskájában volt, az asztala mellett.
Larry azt mondta, nem ő volt, mert a seriff épp akkor cseszte le
ebben az irodában. De tudja, mit? Nem említette, hogy bárki más is
lett volna a szobában. És Larryt ismerve, nem hagyott volna ki egy
ilyen részletet, mert Larry nem hagyott ki részleteket. Szóval, valaki
hallotta a hangomat, és megtudta, hogy még életben vagyok,
valószínűleg el is jutottam a parkba. Nincs ötlete, ki lehetett az illető?
Bodean szigorúan, pislogás nélkül nézett farkasszemet Codyval.
– Bárki felvehette azt a telefont. Vékony jégen jár, Hoyt!
Cody elismerte.
– De nem akárki volt az, mert mit szűrt volna le bárki a
hívásomból? Csak azt, hogy Larryt hívtam, semmi egyebet.
Feltehetően akkor senki sem tudta, hogy dél felé mentem, és a
tűzről sem értesültek.
– Lassan elvesztem a fonalat – mondta Bodean.
 – Hát persze. Szóval, bárki is vette fel Larry telefonját, tudta, hogy
próbálom elérni. És ha beszélek vele, akkor Larry biztosan elmondja,
mit fedezett fel. Hogy beszélt a San Diegó-i rendőrséggel, és így
tovább. Ha valaki benne volt a yellowstone-i balhéban, az biztos
nem örült a hírnek. Szerintem Tubman seriff nem a saját ötlete
nyomán függesztette fel Larryt. Talán a seriffhelyettese meggyőzte
arról, hogy Larry csirkefogó, aki visszatart velem kapcsolatos
információkat, meg azt is, amire az illetéktelen nyomozása során
rájött. Eszembe jutott, hogy Larry említette, amikor maga megtudta,
hogy a nyomozásunk a Yellowstone Park és Jed McCarthy felé
vezet, teljesen kiakadt.
Codynak feltűnt, hogy Bodean ekkor már ökölbe szorított kézzel
hallgatja.
– Amikor vallomást tettem a parkfelügyeletnek, találkoztam Larry
haverjával, Rick Doerringgel, aki megerősítette, hogy Jed McCarthy
valamiféle koncessziós üzletben volt benne, amikor Mammothban
összeállt a csapat a lezuhant géppel kapcsolatos vizsgálatok miatt.
Rick azt is elmondta, hogy rendesen megindult a pletykaáradat,
ahogy szokott. Akkor eszembe jutott valami, amit még Larry mondott
futólag, és majdnem teljesen el is felejtkeztem róla.
– Mi volt az? – kérdezte Bodean.
– A seriff két embert küldött abba a bizottságba az osztályról,
Larryt és magát.
Bodean nagyot nyelt, de nem szólt semmit.
– Ott találkozott először Jed McCarthyval, és ott tudta meg,
milyen túrákat szervez. Biztos vagyok benne, hogy Jed mindent
elmesélt, mert nagy fecsegő volt. Abban is biztos vagyok, hogy a
vadregényes túrák útvonalát is alaposan ismertette, mert nagyon
büszke volt rá, szerette, amit csinált, és nem mellesleg ebből élt. De
nem ez az egyetlen munkacsoport, amelyben Bodean seriffhelyettes
részt vett, nem igaz? – kérdezte Cody. – Maga a hivatalos
összekötőnk a kábítószeresekkel is. Szóval később, miután hazajött
a Yellowstone-ból, mindenki elfeledkezett arról a gépről, és senki
sem jelentette az eltűnését. Maga viszont hallott a pletykákról, és
olvasta a jelentést a Chavez kartellről meg az emberrablásról.
Összerakta az időpontokat, és rájött, hogy az emberrablás és a gép
eltűnése között csupán néhány nap telt el. Hallani lehetett olyasmit
is, hogy a cserére Jackson Hole-ban került volna sor, de végül az
akció meghiúsult. Úgyhogy maga elővett egy térképet, és húzott egy
vonalat Bozeman és Jackson között, ahol a gépet utoljára látták és
ahol landolnia kellett volna. Én magam is megtettem tegnap este. A
vonal egyenesen a Thorofare vidéken megy át a parkban,
gyakorlatilag Jed útvonala fölött.
Bodean megpróbált nevetni, de a hangja inkább ugatásnak tűnt.
– Szóval kapcsolatba lépett Jeddel. Gondolom, találkoztak
párszor, és mindent megbeszéltek. Maga megosztotta vele a
szükséges információkat, és térképeket készített neki. Beleegyezett,
hogy fedezi a rendőrség részéről, vagyis gondoskodik róla, hogy
senki ne kezdje el hirtelen keresni azt a gépet, ha Jed tényleg
elhozza a lóvét.
– Ez őrültség! – mondta Bodean.
– Sajnálom, egyáltalán nem az.
– Maga megpróbál kapcsolatba hozni engem Rachel Minával!
Esküszöm, hogy nem ismertem Hank Winterst!
– Hiszek magának. Szép próbálkozás. De ez az a pont, ahol
mindenki tévedett a nyomozás során. A helyzet az, hogy nincs
kapcsolat maga, Mina és Gannon között, nem igaz? A rejtély kulcsa
éppen az, hogy nem volt kapcsolat. Két, egymástól független tervről
beszélünk, de mindkettőnek az volt a célja, hogy megtalálják a
gépet, és egyikük sem tudott a másikról. Az egyik csapatban Mina
és Gannon játszott, a másikban maga és Jed. Két terv, egy út, egy
cél. Szerintem még Jed és Mina se jött rá, csak a legvégén.
Bodean letörölte az izzadságot az arcáról. Halálsápadt volt.
– Nincs bizonyítéka.
– Nem volt, egészen ma reggelig – felelte Cody, és előrehajolt. –
A szövetségi nyomozók kihúzták Jed holttestét abból a hasadékból.
Neki is volt egy műholdas telefonja, Bodean. Egyszer használta.
Magát hívta fel, a mobilján.
– Biztosan tévedés – nyögte Bodean.
– És még valami – tette hozzá Cody a táskája után nyúlva. –
Megkértem Ednát, hogy nézze meg, ki volt beoszta aznap este,
amikor Larryt megölték. Tudja, minden autónkban van egy olyan
GPS-egység. Én kikapcsoltam az enyémet, de maga nem. Azt
mutatta, hogy maga éjfélkor elhajtott Bozemanbe, hogy felgyújtsa a
szállodai szobámat. És Edna azt is megtalálta, hogy Marysville-be
ment, húsz perccel azelőtt, hogy megkértem volna őt, hogy küldjön
ki egy kocsit
Larry házához. Szóval, vagy rohadtul jövőbelátó, vagy
maga ölte meg Larryt.
Bodean halkan beszélt.
– Van fogalma, mit beszél?
– Aha – felelte Cody. – Azt mondom, a Deer Lodge-i elítéltek
immmádni fogják magát. Egy volt seriffhelyettest? Öregem, rengeteg
randija lesz, fogadok! És ha azt hiszi, hogy az őrök majd
megvédenek egy rendőrgyilkost, hát, gondolja át még egyszer!
Cody kinyitotta a táskáját, és kivette belőle a madárfészket, amit
a hasadék közelében talált. Odadobta Bodean elé az asztalra, pont
a két ökle közé.
– Nézze, pénzből készült. Egy madárfészek bankjegyekből. Úgy
gondolta, hogy magának is lesz egy, igaz, Bodean? Tessék, most
már van. Elég jó cucc, ha belegondol.
Aztán benyúlt a zsebébe, és kivett egy mikrofont.
– Eleget hallottatok? Fiúk, ha nem jöttök ide öt másodpercen
belül, akkor letépem a fejét, amiért megölte a legjobb barátomat.
Cody félreállt, amikor az FBI emberei berontottak az irodába,
nyomukban a sunyi Tubman seriffel. Bodeant a falhoz állították és
megbilincselték, és mielőtt felolvasták volna neki a jogait, Cody még
odaszólt neki:
– Én személy szerint fejbe akartam lőni, de a seriff azt mondta,
inkább ne. Ártana az újraválasztási kampányának, így aztán
végigcsináltatta velem ezt az egészet.
Az egyik FBI-ügynök lesújtó pillantást vetett Codyra, ahogy
Tubman seriff is.
– Én a térdével kezdeném. Az megoldja a nyelvüket, higgye el
nekem – tette hozzá, aztán Tubmanhoz fordult.
– Nézze a jó oldalát, seriff! Megszabadult egy riválistól.
 
Cody a füvön át közeledett Jenny furgonjához. Justin hátul ült, és
nyilván Danielle Sullivannek írt üzenetet. Amikor az apja odaért,
felnézett és bólintott.
– Mondd meg neki, hogy üdvözlöm Gracie-t! – kérte Cody.
Beszállt Jenny mellé, és adott neki egy gyors puszit. Úgy tűnt, a
nőt nem igazán viselte meg, hogy hirtelen felbontotta az eljegyzését
Walttal.
– Remélem, olyan éttermet választottál, ahol lehet dohányozni –
mondta Cody.
– A Chubby’sra gondoltam Clancyben – felelte Jenny, és elindult.
– Az van a kinti táblájukra írva, hogy „A legjobb étel, amit valaha
ettél!”
– Ígéretesen hangzik – mondta Cody.
– Cody, van ott egy koktélbár is. Gondolom, szeretnél Larry
emlékére koccintani…
– Tudom, de már nem csinálhatok ilyesmit. Megígértem Larrynek.
 Köszönetnyilvánítás
 
A szerző őszinte köszönetét szeretné kifejezni a sok-sok
barátnak, rokonnak és kollégának, akik segítettek a kutatásban, az
olvasásban, a szerkesztésben és a kiadásban. Kezdve Cory Olson
nyomozótól (Lewis és Clark Megyei Seriffhivatal, Helena, Montana),
Larry Platts nyomozón és Leo Dutton seriffen át Pam Gosink
barátomig és dr. D. P. Lyle igazságügyi orvosszakértőig.
Köszönet az első olvasóimnak, Becky Box Reifnek, Molly Boxnak
és Laurie Boxnak.
Hálás köszönet John R. Ericksonnak a Hank, a terelőkutya igaz
kalandjai című műből vett idézetekért.
Köszönet Don Hajiceknek a cjbox.net-ért és Jennifer
Fonnesbacknek az online jelenlét egyéb területeiért.
Nagy megtiszteltetés és öröm a St. Martin Minotaur lelkes
csapatával dolgozni, többek között Sally Richardsonnal, Andy
Martinnal, Matthew Shearrel, Matthew Baldaccival, Hector
DeJeannel és az utolérhetetlen Jennifer Enderlinnel.
Ann Rittenbergnek: Te vagy a legnagyszerűbb.
 {1} Utalás az egyik leghíresebb vadnyugati pisztolypárbaj résztvevőire (1881).
{2}  Olyan alkoholista, aki már előrehaladt a felépülési programban, folyamatosan és

bizalmasan megosztja tapasztalatát egy másik függővel, aki az Anonim Alkoholisták

segítségével próbál kijózanodni vagy szeretné józanságát megtartani.
{3} Horgászcsali-készítés kézzel.
{4} Politikai, szórakoztató és aktuális eseményekről szóló hírgyűjtő portál.
{5} Természetvédelmi és vadászattámogató szervezet.
{6}  Ők voltak az elsők, akik 1804. május 14-én szárazföldön átvágtak az USA keleti

partjától a nyugati, csendes-óceáni partig, amely akkor még nem tartozott az Amerikai
Egyesült Államokhoz.