CHRISTOPHER KNIGHT ÉS ALAN BUTLER

Szupercivilizáció
A történelem előtti idők szupertudománya

Mindent megtettünk, hogy kapcsolatba lépjünk a könyvben

használt képek jogdíjtulajdonosaival. Azokban az esetekben,
melyekben ez nem sikerült, az érintettek elnézését kérjük.

Először Nagy-Britanniában jelent meg 2004-ben

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Watkins Publishing, Sixth Floor, Castle House,
75-76 Wells Street, London W1T 3QH
Eredeti cím: Civilization One
Christopher Knight and Alan Butler 2004
Ali rights reserved
Fordította: Zvara István
Szerkesztette: Békési József

Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.

Magyarországon kiadja a Gold Book Kft.
Felelős kiadó a kft. vezetője
Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
ISBN 963 425 063 7

-1-
 AJÁNLÁSOK

Unokáimnak, Samnek, Isabelle-nek és Maxnek (és az ezután érkező továbbiaknak).

Gyermekkori kíváncsiságotok és kérdezősködési hajlamotok maradjon meg egész életetekben.
C.K.

Apámnak, John Butlernek, és anyám, Mary emlékének.

A.B.

De Lorean megkomponált és előadott egy a könyvhöz társuló megalitikus zenei CD-t. A

Civilization One - The Album példányai meghallgathatók és megvásárolhatók a
www.civilizationone.com weboldalon.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSOK

Fred Cameronnak, a sumerokkal kapcsolatos fontos magyarázataiért.

Fiona Spencer-Thomasnak, a kötelességen felüli és túli erőfeszítéseiért.
Michael Mann-nek, akinek szoros együttműködése és tanácsai alapvető fontosságúak voltak
e könyv szempontjából.
Penny Stopának és a szerkesztői csoportnak.
Tony Crerarnak, szívesen fogadott közreműködéséért.
Hilary Newbiginnek, igen szívesen vett tanácsáért.
Péter Harwoodnak, technikai szakértőnknek.

Bevezetés
A szuperkultúra
Létezett szuperfejlett kultúra az őskorban? Ha nem, akkor hogyan lehetséges, hogy a
kőkorszaki Britannia feltehetőleg civilizálatlan népe olyan komplett mértékegységrendszer
birtokában volt, mely a Naprendszer mélységes ismeretén alapult?
Az ember vadász-gyűjtögetőből városlakóvá fejlődésének története valaha kényelmesnek és
kiszámíthatónak tűnt. Minden rendelkezésre álló bizonyíték a Közel-Kelet népének leleményessége
által nagymértékben irányított töretlen társadalmi evolúció elfogadott képét támasztotta alá. De
aztán, sok évtized elteltével, a mérnöki tudományok egy kiváló professzora, Alexander Thom
meghökkentő kijelentést téve felbolygatta a régészet világát. Állítása szerint felfedezte, hogy a késő
kőkor embere által hátrahagyott építmények olyan standard mértékegység használatával épültek,
mely annyira precíz volt, hogy középértékét egy emberi hajszál szélességénél kisebb pontossággal
meg tudja határozni. Az elképzelés, hogy a történelem előtti idők ezen egyszerű emberei ilyen
pontosságot tudtak elérni, szemben állt a régészek többségének világképével. Nem meglepő, hogy
Thom felfedezéseit, mint valami tévedést, szinte egyetemesen utasították el.
Thom professzor az általa felfedezett egységet „megalitikus yardnak” nevezte el, de úgy halt
meg (1985-ben), hogy nem tudta megmagyarázni, hogy az i. e. 3500 körüli megalitikus korszak,
vagy késő kőkor embereit mi indította arra, hogy létrehozzanak egy ilyesfajta mértékegységet, vagy
hogy hogyan lehettek képesek ilyen hihetetlen pontossággal folyamatosan reprodukálni azt.
Még ma is sok tízezrével állnak ilyen megalitikus építmények szerte a Brit-szigeteken és
Európa nyugati peremvidékein. Kutatásunk kezdetben egyszerű volt: arra akartunk rájönni, hogy
Thom valóban történelem előtti mértékegységet talált-e, vagy csak ellepte az adatok hatalmas
tömege, melyeket különböző mérési helyszínekről gyűjtött Észak-Skócia szigeteitől egészen a
Franciaország nyugati partjain levő Bretagne-ig. Úgy okoskodtunk, hogy ha Thom megalitikus
yardját a képzelet szülte, akkor tartalom nélküli eszmének kell lennie, de ha valóban neolitikus
mértékegység, akkor léteznie kell bizonyos fizikai valóságának, és tudományos módszerekkel
reprodukál-hatónak kell lennie.

-2-
 A tudás következményei
Nyomozásunk elvezetett bennünket az őskori mértékegység mögötti tudományhoz: most
már be tudjuk mutatni mind matematikai eredetét, mind a Föld tömegét és forgását felhasználó
reprodukciós módszerét. Thom megalitikus yardja pontos eredetének azonosítása közben azonban
hamarosan rájöttünk, hogy az elveszett tudás virtuális kincseskamrája ajtaját is belöktük.
Megközelítésmódunk az volt, hogy bűnügyi technikákat alkalmazunk a régészetre az
őskorból származó kultúrák során át (i. e. 3000 előtt) és az írott történelem legkorábbi időszakaiban
(i. e. 3000 után). Úgy találtuk, hogy létezik egy a legrégebbi és legtisztább tudományos módszerrel
kapcsolatban álló teljességgel azonosítható „DNS”, mely a legváratlanabb helyeken tűnik fel. Még a
viszonylag modernnek hitt mértékegységekről, a fonttól és a pinttől a grammig és a literig, kiderült,
hogy több ezer évesek, és a Naprendszer méreteihez kapcsolódnak.
Megpróbáltuk történetünket olyan rövidre és érthetőre fogni, amilyenre csak lehetséges.
Csak alapszintű számtani tudás szükséges vizsgálatunk részletes nyomon követéséhez, tehát kérjük,
legyen a keze ügyében a számológép, ha lépésről lépésre ellenőrizni akarja, amit találtunk. A
további információk, gyakori kérdések és újabb fejlemények megtalálhatók honlapunkon:
www.civilizationone.com.
Ha az emberi fejlődésről alkotott régi elképzelést, miszerint a tudatlan ősembertől a
kifinomult városlakóig sima evolúciós út vezet, biztosnak érzi, készüljön fel a sokkra. A világ nem
olyan, amilyennek hittük.

1. FEJEZET
A történelem nagy fala
Az írás feltalálása
Felejtsük el a kereket - az írás feltalálása volt az, ami a világot örökre megváltoztatta.
Az első kereket fazekaskorongnak használták, később illesztették tengelyre, hogy javítsák a
mezőgazdasági és hadicélú szárazföldi közlekedés hatékonyságát. Nyilván segítette az élelmiszer
termelését és eljutását a legrégibb várossá váló növekvő közösségekhez, de az emberek és áruk
közlekedése még évezredekig főleg tengeri útvonalakon és belső vízi utakon maradt. Az írás
feltalálása viszont azonnali hatást gyakorolt a kereskedelemre. A legkorábban létrejött
dokumentumok némelyike hajók rakományjegyzékeivel és más kereskedelmi dokumentumokkal
állt kapcsolatban. Holdnaptárak már i. e. 20 000-ben léteztek, de az „igazi” írás Sumerben és
Egyiptomban fejlődött ki i. e. 3000 körül, rendkívüli gyorsasággal. Az információ mások
becsületére és memóriára való támaszkodás nélküli rögzítésének képessége volt az, mely az
emberiséget előrevitte abba a korba, melyet a civilizáció kezdeteként határoztunk meg, körülbelül i.
e. 3200-ban.
Az első nagy kommunikációs áttörés közel kétmillió évvel korábban zajlott, mikor távoli
ősünk, a Homo erectus a többi főemlőstől eltérő, mélyebb gégefő-pozíciót fejlesztett ki. Ennek az
evolúciós lépésnek az egyszerre evés és ivás képességének elvesztése lett az ára, de lehetővé vált,
hogy a korábbiaknál sokkal több hangot hozzanak létre. Ezernyi megkülönböztethető hangú
szókincsből a beszélt nyelv feltételezhetően nagyon gyorsan létrejött.
A hangos kommunikáció legegyszerűbb formája egy vadásztrükk lehetett, például egy állat
hangjának az utánzása, és az irányába való mutatás. Idővel, amint absztrakt hangokat alkalmaztak
tárgyak és cselekedetek jelzésére, majd mondatokká gyűjtötték őket, hogy olyan komplex
kérdéseket fejezzenek ki, mint az emberi érzelmek, kifejlődött az igazi nyelv. A nyelv lehetővé
tette, hogy az információt egyik ember a másiknak átadja, de a fejlődés következő állomása az
emberi tudás és tapasztalat rögzítése a szóban forgó dolog lerajzolásával. Láthatjuk, hogy az őskori
barlangok falain található rajzok a protoírás egy fajtája. Bármilyen jel, mely sajátos jelentést rögzít,
alapjában nevezhető írásnak. Az első írásrendszerek hieroglifákból álltak, melyeket rajzfilmszerű
képszalagokban használtak információhordozásra. Ez a korai írásmód csak több mint 5000 évvel
ezelőtt került használatba, és lassan fejlődött absztrakt jelrendszerré, melyben a jelek olyan
tartalmat hordoznak, mely csak a kódolás és dekódolás folyamatában - az olvasásban - jártas
emberek számára hordoz értelmet. Azonban úgy tűnik, hogy jóval régebben zajlik a kifinomult
-3-
jelentéstartalom „írásos” kommunikációja, mint eddig gondolták.
Dr. Michael Rappenglueck, a müncheni egyetem munkatársa mutatott egy lóról készült 16
000 éves rajzot a franciaországi Lascaux barlangjaiban, mely valójában gondosan vezetett
holdnaptár.1 Ami első pillantásra nagyon helyes, lóról készült rajznak tűnik, arról most úgy
gondolják, hogy a Hold fázisai nyomon követésének módszere. Ezt bizonyosan írásként
értékelhetjük.
A paleolitikus ember intelligenciájának ez a foka aligha meglepő. Mint faj, a Homo sapiens
lényegesen nem változott sem mentálisan, sem fizikálisan jóval több, mint 100 000 éve. Lehet,
hogy a kőkorból áthaladtunk az internet korába, de egyik emberi lény sem különbözik ma 500
generációval ezelőtti ősétől. Azt se felejtsük el, hogy míg többségünk életét a technológiai
forradalom formálta ki, addig világszerte vannak emberek, akik még mindig az igazi kőkorszaki lét
egyszerű vadász-gyűjtögető életét élik, mint például az ausztráliai bennszülöttek egy része és a Dél-
Amerika egyes részein élő törzsek.

A csodálatos sumerok
Tekintve, hogy a beszéd ilyen régóta jelen van, meglepő lenne, ha a rajzolt jelek általi
kommunikáció csak ennyire a közelmúltban bukkant volna fel. Általában elfogadott, hogy az írás
legkorábbi formája többé-kevésbé a kerékkel egy időben jelent meg. Mindkettőt a csodálatos sumer
nép találta fel, mely több mint 5000 évvel ezelőtt érkezett a ma Irakként ismert földre ismeretlen
helyről. Az egyiptomiak nagyon röviddel ezután hozták létre legkorábbi hieroglifa-rendszerüket
(valószínűleg 200 éven belül), épp mikor Felső- és Alsó-Egyiptom egyetlen királysággá egyesült.
A sumerok által kifejlesztett úgynevezett ékírás (angol neve, a cuneiform, az „ék” jelentésű
latin cuneusból származik) jeleit úgy hozták létre, hogy ék alakú pálcikákat nyomtak nedves
agyagba. Ezek a sumer táblácskák nem tesznek ma nagy benyomást ránk, de az egyszerű emberek
úgy gondolták, hogy ezek a beszélő minták hatalmas varázserőt hordoznak. Kezdetben e
dokumentumok igen alapszintű tartalommal bírtak, de idővel a fejlesztések fokozatosan addig
csiszolták, míg i. e. 800 körül a görögök teljes alfabetikus írásrendszert hoztak létre, mely végül
elkülönítette a mássalhangzókat a magánhangzóktól. A korszak, mely közvetlenül megelőzi ezeket
a sumerok és egyiptomiak által hátrahagyott korai feljegyzéseket, virtuális fallá vált, mely
elválasztja azt, amit „történelemnek” nevezünk mindattól, ami előtte történt - ezt „történelem
előttiként” címkéztük fel. Mindazt, ami az igazi írás megjelenése előtt történt, most mítosznak és
legendának tekintik, mivel az emberi tudás minden darabkáját szájhagyomány útján kellett
továbbadni generációról generációra.

A történelem nagy fala

Ez a „fal”-effektus valójában sokkal többet árul el a jelenlegi gondolkodásról, mint azokról
az emberekről, akik a történelem kezdete előtt népesítették be a világot. Mivel emberek vagyunk,
hajlunk afelé, hogy magunkat és társadalmunkat valamiféleképpen meghatározónak tekintsük - a
„helyes” mértékének, amellyel másokat össze lehet vetni. A XIX. század során és a XX. század első
felében olyan egocentrikus világszemlélet alakult ki az akadémikus világban, melyben a fehér,
keresztény, férfi felfedezők azért utaznak, hogy megnézzék a nem „megfelelőképpen” élő
„alsóbbrendű” fajokat. Egy angol természettudós így írta le megvetését egy csoport tűzföldi iránt,
akik rákiáltottak egy kenuból:

„Látva ezeket a férfiakat, szinte lehetetlen elhinni, hogy embertársaink, és ugyanezt a világot
lakják. Gyakran próbáljuk elképzelni, hogy az alsóbbrendű állatok milyen örömöt lelnek az
életben: mennyivel ésszerűbb lenne ezt a kérdést ezekkel a barbárokkal kapcsolatban
felvetni.”

Ezek az ifjú Charles Darwin szavai, azé az emberé, aki a későbbiekben rájött, hogy az egész
emberiség alsóbbrendű állatoktól származik.
Ma az akadémikus világ sokkal inkább objektív és sokkal kevésbé ítélkező, mint a megelőző
1
http://news.bbc.co. uk/l /hi/sci/tech/975360.stm
-4-
generációk idején, de bármiféle igazi empátiához közelítő eszmény gyakran még mindig olyan
távoli a régészettől, mint mindig is volt. Azonban, érvelhetnénk, ha valóban élesebb fókuszba
akarjuk hozni a történelem nagy fala mögötti tájat, alapvetően meg kell változtatnunk
gondolkodásunkat.
Jelen könyv anyaga megkívánja, hogy az olvasó megnyissa elméjét egy lágyabb és
képlékenyebb világszemlélet előtt, mely feloldja az előítéleteket, és időlegesen hagyja az elmét
szabadon kóborolni a szövegben, ezáltal megadva olyan lehetőségek figyelembevételét, melyeket
máskülönben mellőztek volna. Az alapelvet, mely manapság a standard akadémikus világot
támogatni látszik, okkal nevezhetjük „lépcsőfok”-logikának, mely gyakran csak a szigorúan lineáris
következtetéseket támogatja. Az érvelés ilyen módja szerint csak úgy lehet előrehaladni, ha minden
lépés bizonyítást nyer, mielőtt további előrevezető utat keresnénk. Bár ez teljesen ésszerűnek
hangzik, de elvakíthatja a kutatót az elvárásain kívül eső tényezők irányában. Albert Einstein híres
mondása szerint megfigyelte, hogy „a képzelet fontosabb a tudásnál”. A nagy embernek bizonyára
igaza volt: az igazi megértés a dobozon kívülről érkezik, nem pedig az ügyrend csinosan sorba
rendezett dobozainak sima kipipálásából.
Egy nagyon híres régész egyszer azt mondta Alannek, hogy mindaz, amit talált, elvetendő,
mert kiindulópontja véleménye szerint téves. Micsoda bolondság! Még ha valaki hibával is kezd,
akkor is teljesen lehetséges, hogy a belőle következő felfedezések helyesek, ha az alaptételre való
támaszkodás nélkül igazolhatóak.
Azt a gondolkodásmódot, melynek alkalmazására a könyv olvasása alatt felkérjük az olvasót
„tepee2 módszernek” nevezzük. Ez a logikai következtetés multidimenzionális megközelítése, nem
pedig klasszikus „lépcsőfok”-folyamat. Csupán annyi kell hozzá, hogy minden egyes
bizonyítékdarabot önmagában vegyünk szemügyre, és ne erőltessük illeszkedését semmiféle előre
megalkotott fogalomhoz, amilyennek lennie kellene. Még olyan esetekben is, mikor a bizonyítás
különböző elemei kölcsönösen egymást kizárónak tűnnek, azt javasoljuk, hogy hadd létezzenek
egymás mellett a végső elemzés idejének elérkeztéig. A tepee-módszerben a bizonyítás minden
alkotóelemét lehetséges tartórúdnak tekintjük - és az érv csak akkor fog megállni, ha végül is elég
áll közülük együtt munkába. Hisszük, hogy a régmúlt vizsgálatának ez az egyedüli olyan módja,
mely valószínűleg valós képet produkál, nem szemezget és válogat abban, hogy mely tényt szeretné
inkább „valóságosnak”. Kutatásunk folytatása során sok alkalommal éreztünk késztetést, hogy
elvessünk egy felfedezést, mint véletlent, mivel nem illett ahhoz, aminek megpillantását vártuk.
Ítéletünket felfüggesztettük, és amint új kép alakult ki, megörültünk, hogy nem próbáltuk
prekoncepciónkat beleerőltetni a bizonyításba.
Mindazok az olvasók, akik úgy érzik, hogy elméjüket nem lesznek képesek megnyitni, ezen
a ponton jobb, ha becsukják a könyvet.

Az ókori egyiptomiak
A történelem nagy fala a legtöbb ember múltról alkotott képét az események
összesűrítésével oly módon torzította el, hogy az egyiptomi civilizációt gyakran végletesen
távolinak gondolják, pedig teljesen kifejlődött fajunk létezésének időtartamát tekintve valójában
végtelenül közeli.
A tárgyak és feljegyzések hatalmas tömege, melyet az ókori egyiptomiak hagytak maguk
után, életük és eredményeik csodálatosan erőteljes képét mutatja. Ismerjük uralkodóik neveit
egészen Ménész királyig visszamenőleg, aki hozzávetőleg i. e. 3100-ban egyesítette Felső- és Alsó-
Egyiptomot, és a Nílus deltájának csúcsában fekvő memphiszi fővárosából uralkodott. Ez a
nagyszerű civilizáció gyönyörű épületeket hagyott ránk, mint a gízai piramisok és a Szfinx - még
orvosilag is megvizsgálhatjuk Egyiptom uralkodói és vezető polgárai fizikai maradványait,
melyeket gondosan megőrzött a hozzáértő mumifikáció. A régészek szerint az egyiptomiak testek
hatalmas tömegét balzsamozták be. Bár a szám óriásinak tűnik, néhányan azt állítják, hogy nem
kevesebb, mint 730 millió embert mumifikáltak Ménész király ideje és az i. sz. VII. század között,
mikor is eltűnt ez a szokás.3 Bár a múmiák egy része nem vészelte át Észak-Afrika perzselő

2
Indián sátor, wigawam - aford.
3
http://nabatea.net/items.html
-5-
hőségét, de úgy hiszik, hogy sok millió megmaradt felfedezésre váró sírokban és temetkezési
helyeken. Még 1999 júniusában is felfedeztek egy csaknem 10 000 múmiából álló temetkezési
területet Bawiti városa közelében, Kairótól délnyugatra.
Tudjuk, hogy mit ettek ezek az emberek, hogy kikkel kereskedtek, mikor és ki ellen viseltek
háborút. Egy ötezer éves egyiptomi buzogányfej hatalmas győzelemről tartalmaz feljegyzést,
melynek során nem kevesebb, mint 120 000 foglyot ejtettek 400 000 ökörrel és 1 422 000 kecskével
együtt, melyet az ellenségtől szereztek.4 Hufu (Kheopsz) király, a Nagy Piramis építője, volt olyan
kedves, és ránk hagyott egy szétszerelt hajót, melyet éppen most építettek újra. Ennek
eredményeképpen bizonyosak lehetünk abban, hogy az egyiptomiak csak kötelet, fát, nádat és
ilyesmit használtak bárkáikhoz, melyek fémet nem tartalmaztak.
Ezek az emberek részletes feljegyzéseket hagytak isteneikről és vallásgyakorlatukról is. A
híres Halottak Könyve különböző időpontokból származó temetési szövegek nagyszabású
gyűjteménye, mely olyan mágikus formulákat, himnuszokat és imádságokat tartalmaz, amikről az
ókori egyiptomiak úgy hitték, hogy az elhunyt lelkét kalauzolják és védelmezik a halottak
országába vezető útján. A szövegek olyan hitről árulkodnak, mely szerint a boldogság a túlvilági
életben attól függ, hogy életükben tartották-e magukat a „Maat”-ként ismert alapelvhez - ez azt
jelenti, hogy mindenkivel szemben jót kell cselekedni.

A fal sötét oldala

Ezek a példák azt bizonyítják, hogy tudásunk az ősi egyiptomi emberekről igen kiterjedt a
történelem nagy falának ezen az oldalán - de nagyon korlátozott mennyiségű azt illetően, hogy mi
történt a fal sötét oldalán. Például Hérodotosz görög történetíró, akit az i. e. V. század elején írt
kilenckötetes műve miatt a „történetírás atyjának” neveznek, megjegyezte Egyiptommal
kapcsolatban, hogy „nincs még egy ország, mely ilyen sok csodával bírna, sem pedig olyan,
melynek ilyen nagyszámú, minden képzeletet meghaladó műtárgya lenne”. Hérodotoszt tekintik a
nyugati történetírás kiindulópontjának, bár tényeinek pontosságát gyakran kétségbe vonták a
modern tudósok, mivel túlzásoktól zsúfoltaknak tűntek. Azonban régészeti leletek kezdtek arra
mutatni, hogy a görög krónikás a végletekig pontos volt. Például Hérodotosz úgy írta le Babilon
nagy városfalát, hogy tetején épületek vannak, és mégis „elég hely van rajta ahhoz, hogy egy
négylovas kocsi megforduljon a tetején”. A szakértőknek ez valószínűtlennek tűnt, de a felfedezett
maradványok arra utalnak, hogy a fal vastagsága tényleg ekkora lehetett.
Hála a Hérodotoszhoz hasonló írástudóknak és történészeknek, gazdag tudásanyag
birtokában vagyunk az elmúlt 5000 évről, de mit tudunk az ez előtt az idő előtt virágzott
kultúrákról?
100 000 évnyi, lényegileg stagnálásnak tartott időszak után az emberek teljesen új
életformába fogtak, ami neolitikus forradalomként ismert. Hozzávetőleg 12 000 évvel ezelőtt
kezdődött, mikor az emberek szerte a Közép-Keleten, Európában és Ázsiában meglehetősen
hirtelen feladták nomád vadász-gyűjtögető létformájukat, és a folyamatos letelepülés mellett
kezdtek dönteni. Rizst, búzát, rozst, borsót, lencsét és egyéb növényeket kezdtek termeszteni, és
olyan állatokat háziasítottak, mint a marha, birka, sertés és kecske. A technológia is ez idő tájt jelent
meg, főzéshez és élelmiszer-tároláshoz használt agyagedények, kősarlók és a magot lisztté őrlő
kövek készítésével.
A neolitikus kifejezés újkőkorit jelent, és arra az időre vonatkozik, mikor az első
földművesek megművelték földjeiket, elvetették, megöntözték és betakarították növényeiket, és
egész évben gondját viselték immár háziasított állataiknak. Azt mondhatjuk, hogy a Brit-szigeteken
a neolitikus korszak hozzávetőleg i. e. 6000-től 1500-ig tartott. Az új életmód munkaigényesebb, de
egyúttal biztosabb is volt a vadászatnál és gyűjtögetésnél, és lehetséges, hogy a neolitikus
forradalmat a népességszaporulat által létrejött nagyobb élelmiszer-szükséglet okozta. A
hozzáférhető bizonyítékok hagyományos magyarázata szerint a világ megalkotta azt a talapzatot,
melyre végül a civilizáció ráépült, de a mi szempontunkból ezek a régi földművesek még mindig
igen durvák és csiszolatlanok, mivel a történelem nagy fala sötét oldalán éltek. Azonban volt egy
kőkori kultúra, mely úgy tűnik, drámai módon összezavarja ezt a takaros mintázatot.

4
http://www.math.buffalo.edu/mad/Ancient-Affica/mad_ancient_egypt.html
-6-
 Építők és művészek
Európa nyugati peremein létezett egy kultúra, mely tízezrével hagyott hátra ma is álló
építményeket. Skandinávia és a Baltikum egyes részeitől le egészen Észak-Spanyolországig, és
különösen a Brit-szigeteken, ez a rég eltávozott nép hatalmas kövekből építkezett, így megalitikus -
a név szó szerint „óriás követ” jelent - építőkként emlékeznek rájuk. A „neolitikus” és
„megalitikus” kifejezések kezdenek felcserélhetővé válni, mivel ez az újkőkori nép építette az óriási
kő emlékműveket. Az i. e. V. és IV. évezredben ezek a feltehetőleg primitív építők akár 350 tonnás
kövek felhasználásával hatalmas köröket és egyéb építményeket hoztak létre, mint a 20 méter
magas „Le Grand Menhir Brisée” Bretagne-ban. Írországban, a Boyne folyó partján hátrahagytak
egy ma Newgrange-ként ismert gyönyörű kör alakú épületet, mely masszív építmény 1000 évvel
régibb az egyiptomi Nagy Piramisnál. De ez a nép igen kevés egyebet hagyott hátra, ami életéről és
hitéről mesélne. Írása, mint olyan, nem létezett, nem kőből vagy kerámiából készült tárgyai nagy
részét pedig rég semmivé rothasztotta a nedves európai éghajlat.
A megalitikus építők különleges és kiemelkedő képviselőit a táboraik környékén talált
cseréptöredékek után nevezték el. Néha egyszerűen a „rovátkolt edény népének” nevezik őket a
rovátkás mintázat miatt, melyet főzőeszközeik nedves agyagába karcoltak.
A masszív kőszerkezetek, melyeket ezek az emberek oly gondossággal hoztak létre, ezer
évekig álldogáltak csendesen. A helyiek „tündérhalmokként” ismerték, a gyakorlatiasabb
gazdálkodók pedig kiszedték ezeket, hogy megtisztítsák a földet, vagy hogy saját épületeikhez
felhasználják a követ. Míg a régészet az 1800-as évek végén komoly tudományággá nem vált, nem
sokan gondolkodtak a kőóriások korán vagy célján. Az első régészek többségét így is az
Egyiptomban és Mezopotámiában folyó ásatások izgalmas lehetőségei érdekelték inkább, nem a
Brit-szigetek és Európa.

Az égi építészek
Ismert, hogy ez a rejtélyes nép a történelem nagy fala túloldaláról jelentős érdeklődést
tanúsított a csillagászat iránt, és sok nagyobb megalitikus helyszínen kimutatták a Naphoz, Holdhoz
és csillagokhoz való igazodást. Brodgar körétől az Orkney-szigeteken, Skóciától mesze északra, a
dél-angliai Stonehenge-ig és a franciaországi Bretagne kősoraiig a szakértők felismerték, hogy ez a
nép sok időt fordított az égi mozgások megfigyelésére. Például az írországi Newgrange-nek van egy
vágata, melyet gondosan úgy alkottak meg, hogy minden nyolc évben egyszer, a téli napforduló
idején, röviddel hajnal előtt beengedje a Vénusz fényét a központi kamrába. 5 A Vénusz olyan
módon mozog, hogy előre meghatározható 40 éves ciklusa van, mely öt nyolcéves sémából áll,
olyan pontos naptárt adva a Newgrange csillagvizsgálót tervező és építő mérnököknek, melyet csak
a ma atomikus órái képesek felülmúlni.

Alexander Thom és az archeoasztronómia

Így lesz lehetséges valamennyit megérteni a neolitikus kultúra képességeiből és
érdeklődéséből az írás előnyei nélkül is. Volt egy ember, aki mindenekfelett a ma
„archeoasztronómia” néven ismert tudományág úttörőjének számított - a neve Alexander Thom.
Thom 1894-ben született Skóciában. A glasgow-i egyetemen tanult, ahová a mérnöki
tudományok előadójaként tért vissza. A II. világháború alatt a brit kormánynak dolgozott, de 1945-
ben átment az oxfordi egyetemre, ahol a mérnöki tudományok professzora lett, mely posztot 1961-
ben bekövetkezett visszavonulásáig töltötte be. Megalitikus helyszínekkel kapcsolatos kutatásai 50
éven keresztül folytak, és nem is zárultak le, csak 1985-ben bekövetkezett halála előtt.
Thom megalitikus építmények iránti érdeklődése skóciai szülőföldjén kezdődött, ahol
észrevette, hogy úgy tűnik, az ilyesfajta helyszínek a Holdhoz igazodnak. Az 1930-as évek elején
úgy döntött, hogy belefog némelyik helyszín tanulmányozásába, és az aprólékos felmérés folyamata
majdnem öt évtizedig tartott. Amellett, hogy előadott, maga Alexander Thom igen tehetséges
mérnöknek számított, és elsajátította a földmérés tudományát, ami lehetővé tette, hogy több
5
Knight, C. and Lomas, R.: Uriel's Machine. Arrow, London, 2000. Magyarul: A múlt üzenete. Gold Book, Debrecen,
é. n.
-7-
megalitikus helyszínt vizsgáljon meg - és nagyobb részletességgel -, mint bárki más előtte vagy
azóta.
Első felméréséből, melyet Callanishben, a Hebridákon, Skócia nyugati partjainál hajtott
végre, Thom rájött, hogy ezeket a korántsem durván összerakott építményeket gondosan
megtervezték. Kezdett rájönni arra, hogy a történelem előtti mérnökök fejlett tudással rendelkeztek
a geometria és asztronómia terén, valamint hogy nagyon hozzáértő földmérők lehettek.
Thom folytatta alapos felméréseit, mielőtt 1951-ben megjelent volna a „The solar
observations of megalithic man” címet viselő cikke a Journal of the British Astronomical
Associationben. A megalitikus helyszíneken végzett alapos mérései eredményeit több év során
publikálta három cikkben a Journal of the Royal Statistical Societyben, közülük az első 1955-ben
jelent meg, ezenkívül három könyvben is.
Thom professzor megközelítése teljességgel eltért a bármely régész által alkalmazottól.
Tekintve a megalitikus helyszínek esetében felmerülő arányosságot és nyilvánvaló tervezést, Thom
arra a következtetésre kényszerült, hogy a tervezők és építők igen rátermett mérnökök lehettek -
pont, mint ő. Tudta, hogy tudásszintjük messze az övé alatt maradt, de annak nem látta okát, hogy
intellektuális képességeiket és ügyességüket kétségbe vonja. Így aztán minden helyszínen alapos
analízisnek vetette alá a maradványokat, majd megpróbálta elképzelni, hogy minek a
megvalósításába is vágtak bele az építők. Amint agyában megjelent a képe annak, hogy szerinte mit
is terveztek, elment, hogy létrehozza saját megoldását a problémára. Miután felvázolta saját tervét,
visszatért, hogy összehasonlítsa a helyszín fekvését saját tervrajzával.

Gondolkodásmód és vízió
Ez az egyszerű, mégis radikális megközelítés zseniális húzásnak bizonyult. Végül is ki tudná
jobban megérteni egy mérnök gondolkodásmódját, mint egy másik mérnök? Íme, egy vezető
akadémikus, aki megváltoztatta gondolkodását, hogy bepillanthasson a történelem nagy fala
túloldalára. Thom nem tételezett fel semmit a megalitikus építőkről azon kívül, hogy elismerte,
nyilvánvalóan gyakorlott mérnökök voltak. Korának régészeitől eltérően nem olyan további
nyomok után kutatott, melyek már létező teóriákat erősítenek meg, és sok évig gyűjtötte az
adatokat, mielőtt egyáltalán megpróbálta volna értelmezni azokat.
Thom kifejlesztette magában a megalitikus elme megértését, és rájött, hogy előre meg tudja
határozni a hiányzó kövek helyét; a további vizsgálat során általában felfedte a tartóüreget, ami
megerősítette várakozását. E mérnök olyan képre tett szert a történelem nagy fala mögötti tájról,
ami a magukat az egyre szaporodó ásatásokra korlátozó régészektől megtagadtatott. Az összetört
edények összerakása és a szemétdombra dobott élelmiszercikkek elemzése valóban sokat felfedhet
a neolitikus korszak mindennapi életének valóságából, de lényegileg semmit nem árul el az építők
törekvéseiről és a hamisítatlan tudásszomjról, mely mintha e nép lelkéből eredne.

A megalitikus yard
Thom részletes tanulmányt készített minden általa feltárt helyszínről, és új statisztikai
technikát fejlesztett ki, hogy megállapítsa a kövek viszonylagos helyzetét. Lassacskán valami
totálisan váratlan bukkant elő a felhalmozódott adatokból. Úgy tűnt, hogy ezeknek az őskori
helyszíneknek a nagy többségét, az észak-skóciai szigetektől egészen Bretagne partjaiig, egy
általános mértékegység használatával hozták létre. Thom szerint az általa felfedezett
mértékegységek tudományos pontosságuk miatt voltak különlegesek. A sumeroktól és
egyiptomiaktól kezdve a középkoron át lényegileg minden ismert mértékegységről úgy gondolták,
hogy átlagos testrészeken, mint ujjakon, kezeken, lábakon és karokon alapulnak, és ennélfogva
teljességgel hozzávetőlegesek. Thom felfedezett egy egységet, melyet az Észak-Skóciától Nyugat-
Franciaországig elterülő vidéken használtak, és az i. e. IV-II. évezredben épített neolitikus
építményekben tűnik fel. Meghatározása szerint e hosszúságmérték egyenlő 2,722 lábbal/82,966
centiméterrel.6 Az egységet „megalitikus yardnak” nevezte el, mivel csak pár hüvelykkel volt
rövidebb a standard yardnál. Felfedezte, hogy ezt a megalitikus yardot megtöbbszörözve
használták, többek közt felezett és kettőzött formában, és 40 alegységre osztva is, melyet
6
Thom, A.: Megalithic Sites in Britain. Clarendon Press, London, 1967.
-8-
„megalitikus hüvelyknek” nevezett el.
1955-ben 46 kerek kőgyűrű felméréséből származó adatok elemzése után Thom arra a
következtetésre jutott, hogy egy Britannia-szerte használt általános mértékegység
megtöbbszörözésével kerültek felépítésre.7 Alexander Thom és fia, Archie, aki segédkezni kezdett
munkájában, végül arra jutott, hogy a megalitikus yard végleges hossza 2,722 láb +/-0,002 láb
(82,96656 cm +/-0,061 cm).8
Thom kis variációkat talált a megalitikus yard hosszában, de a hiba megoszlása teljesen
következetesnek bizonyult, kis területre összpontosulva - nem egy elmosódott zónára, mint az
ősrégi mértékegység esetében várható lenne. A variációk megoszlási grafikonja erőteljesen egyetlen
pontra koncentrálva maradt.
A mérnök teljesen összezavarodott, mivel azt sem tudta, hogyan kezdje el megmagyarázni
saját felfedezéseit. Tisztában volt azzal, hogy ha létezett is olyan papság, amely levágta a megkívánt
méretű rudakat, majd sok generáción keresztül továbbította a szóban forgó több tízezer
négyzetkilométeren, ilyen ijesztő pontosság mégsem lehetett az eredmény. 1968-ban ezt írta:

„Ez a mértékegység Britannia egyik szélétől a másikig használatban volt. Statisztikai

vizsgálattal nem lehet bármiféle különbséget kimutatni az angol és skót körök esetében
meghatározott értékek között. Lennie kellett egy központnak, ahonnan a szabványpálcákat
[a pálcának két típusa létezhet, ebben a szövegösszefüggésben a megalitikus yardot
jelképező méretre vágott fadarabokról van szó9] szétküldték... A pálcák hossza Skóciában
nem különbözhetett többel az angliaiakétól 0,03 hüvelyknél [0,762 mm], máskülönben a
különbség megmutatkozott volna. Ha minden egyes kis közösség a szomszédjáról másolta
volna a pálca hosszát, a déli irányba felhalmozódott hiba jóval nagyobbnak mutatkozott
volna ennél.”10

Akkoriban Thom adatait másféle, késő kőkori emberek számára elérhető mechanizmussal
nem tudták megmagyarázni, mint hogy feltételezték, hogy minden pálca egy helyen készült, és azt
kézben vitték el Skócia és Anglia minden egyes közösségébe. Végül felfedezte, hogy a
mértékegységet a Hebridáktól Nyugat-Franciaországig használták, ami a központi vonalzógyár
elméletet a legvalószínűtlenebb színben tünteti fel. Lehetetlennek találta azt is elképzelni, hogy
miért akartak ezek a régi közösségek pontos szabványmértékegység szerint dolgozni.
Bár megmagyarázni nem tudta, Thom mégis kitartott adatai mellett. Lehet, hogy őt
összezavarták, de sokakat a régésztársadalmon belül nem. A legtöbb régész számára ez egyszerűen
az az eset volt, amikor egy mérnök olyasmivel játszadozik, amihez nem ért, és rosszul értelmezi a
tényeket. Ez nem számított ésszerűtlen válasznak, hiszen a megalitikus építményeket létrehozó
kultúra semmiféle más jelét nem hagyta hátra az ilyesfajta kifinomultságnak. Thom adatait
elfogadták, de magyarázatát szinte egyetemlegesen elutasították. Mikor azonban felkérték a Királyi
Társaságot, hogy Kendal professzor vezetésével ellenőrizze munkáját, a hibát megtalálandó, azok
válaszukban kijelentették, hogy egy a százhoz az esélye annak, hogy nem alkalmazták Thom
megalitikus yardját a felmért helyeken.
A tény ellenére, hogy jó néhány vezető régész fedezte fel azóta egy hozzávetőleg 0,83
méteres mértékegység közel egész számú többszöröseinek akkumulációit,11 Thom munkáját még
mindig többnyire figyelmen kívül hagyják, azon az alapon, hogy teljességgel összeegyeztethetetlen
a neolitikus ember képességeiről alkotott tudományos véleménnyel. Az, hogy nem sikerült

7
Thom, A.: tyA. statistical examinaüon of the Megalithic sites in Britain”. (1955) Journal of the
Rqyal Statistical Society, A118, 275-91.
8
Thom and Thom: Megalithic Remains in Britain and Brittany. Oxford University Press, Oxford,
1978. 3., 4., 6., 7. és 8. fejezetek.
9
A pálca jelentésű angol „rod” szó egyúttal egy régi mértékegységet is jelent.
10
Thom, A.: Megalithic Sites in Britain. Oxford University Press, Oxford, 1968.
11
Heggie, D. C: Megalithic Science: Ancient Mathematics and Astronomy in Northwest Europe.
Thames and Hudson, London, 1981. Lásd még: Renfrew, C. & Bahn, P. G.: Archaeology: Theory,
Methods and Practice, Second Edition. Thames and Hudson, London, 1996.
-9-
megmagyarázni, hogy ez a kultúra hogyan tudott ilyen pontos mértékegységrendszert létrehozni, azt
eredményezte, hogy a régésztársadalom nem hitte el Thom felfedezéseit, és holmi statisztikai
baklövésként leírta azokat. Előterjesztettek egy felvetést, mely szerint Thom bőséges adatai semmi
mást nem mutatnak ki, mint az építmény építésében részt vett emberek átlagos lépéshosszát. Végül
is, ha elég adatot összegyűjtenek és megvizsgálnak, az mindenképpen fog produkálni átlagot,
feltételezve, hogy az emberek kilépték a nagy távolságokat és tenyerük szélességét használták a
kisebbekhez. Elsőre ez a magyarázat nagyon ésszerűnek, sőt valószínűnek hangzik. De hát Thom
professzor nem volt bolond - igen gyenge matematikusnak kellett volna lennie ahhoz, hogy ilyen
alaphibát kövessen el. A valóságban az „emberi lépés” elmélet két okból sem lehetséges megoldása
a szabvány mértékegységleletnek. Először is, mert az emberi lépés jóval nagyobb mértékben
különbözik a fellelt kicsiny eltéréseknél, másodszor pedig, mert a megoszlási görbe teljesen más
alakú lenne. Az adatok e „megoldása” egyszerűen téves.
Alapvető a Thom és az általános régésztársadalom megközelítésmódja közti különbség.
Egyszerű kifejezésekkel élve a régészek a megmunkált tárgyak helyreállításának és
katalogizálásának szakértői, ami lehetővé teszi, hogy megértsék a fejlődés és a csoportok közti
egymásra hatásának mértékét. Emberi településeket ásnak ki, és írásos feljegyzésekből, valamint
elvesztett vagy eldobott tárgyakból összeraknak valamiféle elképzelést a szóban forgó közösségről.
Az olyan helyeken, mint Egyiptom, ahol tárgyak és dokumentumok szinte korlátlan mennyisége áll
rendelkezésre, ez jól működik, és bepillantást enged az emberek életébe. Azonban a módszer
messze nem kielégítő, mikor a megalitikus Európa építményeit vesszük szemügyre, ahol kevés a
helyreállítható tárgy, írásos feljegyzések pedig egyáltalán nincsenek.
Dr. Aubrey Burl, a neves régész, akit Thom sűrűn idéz, megerősítette nekünk, hogy nem hitt
a megalitikus yard létezésében, kijelentve, hogy már sok megalitikus helyszínt feltárt, de
mértékegységet sosem talált. Ez a kijelentés felfedi a két technika közti ütközőpontokat, hiszen
bármely ősi helyszínen nehéz tételesíteni egy bizonyos megalitikus yardot. Ennek az az oka, hogy a
mértékegység abban az értelemben, ahogy Thom gyakran rátalált, csak a minden helyszínről
összeszedegetett hatalmas adattömeg gondos elemzése után mutatkozik meg.
Bár Thom mutatott magányos állóköveket, melyek nagyon kicsit mozdultak el a századok
során, mégis egy teljes helyszínt kell katalogizálni ahhoz, hogy a megalitikus yard éreztesse
jelenlétét.
Douglas Heggie az edinburgh-i egyetemről egy könyvben adja elő legteljesebb formájában
érveit a Thom által állított eredmények érvényességét illetően, ebben a könyvben megkérdőjelezi a
statisztikai megközelítésmód helyességét.12 Heggie azt állítja, hogy mikor „megtalálta” azt, amit
megalitikus yardnak vélt, Thom professzor, különösen későbbi munkájában, bizonyos eredmények
iránti várakozásában kiszínezhette felfedezéseit. Azt is megkérdőjelezte, hogy mi alapján döntött
bármely építmény bármely köve egy pontja mellett, hogy onnan végezze méréseit. Saját
szempontjai szerint értékelve Thom munkáját, Heggie arra a következtetésre jutott, hogy ha a
megalitikus yard egyáltalán létezett, akkor csak Skóciában, és a Thom professzor által állítottnál
sokkal kevésbé pontos toleranciafokon. Douglas Heggie neves matematikaprofesszor, Alexander
Thom pedig a mérnöki tudományok neves professzora volt - akkor most kinek van igaza? A legtöbb
régész szívesebben áll Heggie oldalára, szinte bizonyosan azért, mert az őskori mértékegység puszta
gondolata ellentétben áll a neolitikum vívmányairól alkotott képükkel. De azok a régészek, akik
Thom munkáját gondosan megvizsgálták a terepen, másképpen látják. Például Tony Crerar walesi
kutató és mérnök, és Euan Mackie, a skóciai Hunter Intézet tiszteletbeli kutatója erőteljes támogatói
a megalitikus yard fogalmának. Dr. Mackie a közelmúltban ezt mondta Thomról:

„Egzakt felméréssel és statisztikai analízissel (Thom) demonstrálta, hogy a legtöbb kőkört

sokkal nagyobb pontossággal rendezték el, mint azt korábban feltételezték. Többségük
tényleg kör alakú, átmérőjüket 0,829 méteres vagy 2,72 lábas »megalitikus yard«
egységekben jelölték ki. Más, komplexebb alakú köröket, például ellipsziseket vagy lapított
köröket, melyek mértékei a püthagoraszi háromszögeken alapulni látszanak, szintén

Heggie, D. C: Megalithic Science: Ancient Mathematics and Astronomy in Northwest Europe.

12

Thames and Hudson, London, 1981.

- 10 -
 megalitikus yardban mértek. Hasonló módon kimutatta, hogy sok menhirhelyszín
bevágásokra és hegycsúcsokra mutatott a horizonton, ahol a Nap vagy a Hold felkel vagy
lenyugszik jelentős időpontokban. Úgy tűnik, nemcsak fejlett szoláris naptárt használtak, de
a Hold mozgását is gondosan tanulmányozhatták, egészen addig a fokig, hogy fogyatkozását
meg tudták jósolni.”13

Voltak kérdőjelek a megalitikus yarddal kapcsolatban, de azért a lecke, melyet a néhai Thom
professzor feladott, még mindig megmaradt. Véleményünk szerint csak két fő lehetőség létezett:

1. Thom tévedett adatgyűjtése és/vagy elemzése során, és a megalitikus építők nem

használták a megalitikus yardot szabványmértékegység-rendszer gyanánt.
2. Thom adatai és elemzése egyaránt helytállóak voltak. A megalitikus építők igenis
használták és nagy pontossággal alkalmazták ezt a szabványmértékegységet.

„Ragaszkodjon a tényekhez, uram!”

Érdemes feljegyezni, hogy az akadémia intézménye jobban szereti gondolkodásában a szelíd
evolúciót a forradalomnál. Nincs az az akadémiai szaktekintély, aki élvezi, ha finoman hangolt
paradigmáját megkérdőjelezik. De itt az ideje próbára tenni a megalitikus yardot! Létezett-e tehát
Thom leletei valódisága vagy hamissága eldöntésének egyéb módja? Lehetséges-e megvizsgálni az
állítólagos megalitikus yardot? Még mindig az okozta a problémát, hogy hiányoztak a témában
tájékozott vélemények. A helyzet felidézi Mr. Gradgrind szavait Charles Dickens művéből, a Nehéz
időkből:

„Mármost én tényeket akarok... Az életben csakis a tények a kívánatosak. Semmi mást ne

ültessen és minden mást gyomláljon ki. Csak a tények által formálhatja a gondolkodó állatok
elméjét: semmi más nincs, ami bármiféleképpen a szolgálatukra lesz... Ragaszkodjon a
tényekhez, uram!”

A tények szeszélyes valamik tudnak lenni, mivel a megfigyelő álláspontja mindig kihatással
van rájuk. Azonban arra jutottunk, hogy a dolog megoldásának egyetlen módja az, ha
megpróbálunk letenni minden tényt az asztalra: olyan tényeket, melyek minden érintettnek
segítenek tájékozottabb álláspontot kialakítani. Hogy ezt megtehessük, eldöntöttük, hogy meg kell
kísérelnünk rájönni, hogy a neolitikus emberek hogyan tudták ilyen magas pontossági fokon,
földrajzilag ilyen hatalmas területen és ilyen hosszú időszakon át előállítani a megalitikus yardot.
Ha realisztikus magyarázatot tudunk találni arra, hogy hogyan lehetett kialakítani a 0,8296656
méteres egységet, az igazolná az őskor fennálló paradigmájának újraértékelését, és esetlegesen
kijavítana egy alapvető hézagot a történelem nagy falán.

2. FEJEZET
A forgó Föld
Valóban számít, hogy igaza volt Thom professzornak abban, hogy használták-e a neolitikus
építők a megalitikus yardnak nevezett aprólékosan meghatározott szabvány-hosszmértékegységet?
Igen - sokat számít. Ha téved, a statisztika alapjaiban igényel átértékelést, de ha igaza van, a
régészet alapjainak van szüksége hasonlóan gondos újbóli felbecslésre. Továbbá - ha Thom
helyesen látta, lehet, hogy újra kell írni az emberi civilizáció fejlődését! Így vagy úgy, de tudni
akartuk: valóságosak voltak-e Alexander Thom felfedezései?

Az igazság és a Föld
Két lehetőség merült fel: Thom professzor mértékegysége vagy valódi, valaha neolitikus
építők által használt mértékegység volt, vagy a statisztikai manipuláció minden történelmi
hitelességet nélkülöző véletlenszerű következménye. Úgy láttuk, hogy a kérdés egyszer s
13
Mackie, E. W.: 2003. július 30., lásd: http://www.dealbhadair.co.uk/athom.htm
- 11 -
mindenkori megoldására az az egyetlen remény, ha megkísérelünk okot találni arra, hogy miért
hordozott jelentést ez a hosszegység a megalitikus építők számára, és azonosítani tudjuk a
módszert, mellyel különböző helyeken reprodukálták a hosszát. Ez nehéz ügynek bizonyult, és ha
kudarcot vallunk abban, hogy esetlegesen értelmes eredetét találjuk a megalitikus yardnak, és
megvalósítható módját reprodukciójának, az még mindig nem fogja bizonyítani, hogy légből kapott.
És viszont: felismertük, hogy a siker nem fogja kellőképpen alátámasztani a mérték valós voltát.
El kell ismerni, hogy kiindulási pontunk azt sugallta, hogy Thom jól látta a dolgot, mivel
Alant korábbi kutatása arra a hitre vezette, hogy a megalitikus yard geodéziai egység volt, és az
most is. Ez azt jelenti, hogy magának a Földnek a geometriájából ered - kimondottan a bolygó sarki
kerületére alapozták.14 Miután tanulmányozta a körülbelül 4000 évvel ezelőtt a földközi-tengeri
Kréta szigetén kifejlődött minószi kultúrából származó leleteket, Alan arra jutott, hogy a minószi
csillagász papok a kört 366 fokosnak tekintették, nem 360 fokosnak, mint ahogy azt ma mi
használjuk. A leletek olyasmit is sugalltak, hogy Britannia megalitikus kultúrája ugyanígy járt el.
Chris alaposan áttanulmányozta Alan korábbi felfedezéseit, és látott logikus magyarázatot arra,
hogy egy csillagászaton alapuló kultúra miért találhatta úgy, hogy egy körnek 366 fokot kell
tartalmaznia - amiatt az igen jó ok miatt, hogy a Föld egy évben 366 fordulatot tesz.
Chris tisztán érvelt. Azt mindenki elfogadja, hogy egy évben hozzávetőleg 365¼ szoláris
nap van, és mivel igazi nap mégsem lehet negyed, modern naptáraink szerint egy év 365 nappal bír,
egy plusz szökőnappal minden negyedik év februárjának végén. Vannak egyéb körmönfont
korrekciós mechanizmusok is (például minden ezer évben, de nem századévben, hozzáadni egy
szökőévet), melyeket arra terveztek, elsimítsák a mindennapos használatra meghatározott idő
előrehaladását irányító csillagászati rendszer visszásságait. Bár azt mindannyian elfogadtuk, hogy
365 napos évünk van, a legtöbb ember annak nincs tudatában, hogy ugyanez idő alatt a Föld
ténylegesen 366-szor fordul meg tengelye körül.
Az olyan odaadó Nap-, Hold- és csillagmegfigyelők, mint a Brit-szigetek és a környező
vidékek neolitikus népe erősen tudatában kellett hogy legyen a 365 napos év és a bolygó évi 366
fordulata közötti különbségnek. A Nap napja, és a másik, a csillagoké, különbséget mutatott.

Szoláris és sziderikus napok

Több módja van egy nap meghatározásának, két alapvető típusát pedig most „szoláris” és
„sziderikus” napnak nevezzük. A szoláris nap az, melyet a nap zenitjétől (legmagasabb pontjától)
mérnek két egymást követő napon. A Nap egész éves mindennapi haladásának átlagidejét nevezzük
„szoláris középnapnak” - ez az a naptípus, melyet manapság időnk számontartására használunk. A
sziderikus nap az az idő, mely a bolygó egy fordulatához szükséges, és úgy mérjük, hogy
megfigyeljük egy csillag azonos égi pontra való visszatérését két egymást követő éjszakán. Ez
valódi fordulás, mivel a Föld Nap körüli pályájának másodlagos mozgása nincs rá hatással. Ez a
sziderikus nap, vagy rotációs periódus 236 másodperccel rövidebb, mint a szoláris középnap, és
ezek az év folyamán elvesztett másodpercek pontosan egy plusz nappá adódnak össze, mely egy
éppen csak több mint 366 sziderikus napú évet eredményez a Föld tengely körüli forgásának
viszonylatában.
Összefoglalva, ha valaki a Föld forgását a csillagokat figyelve méri, teljességgel tisztában
lesz azzal, hogy kicsit több mint 366-ot fordul egy évben, ebből következik, hogy ez a szám nagy
jelentőségre tehet szert az ilyesfajta csillagmegfigyelők körében. Ha a Föld minden teljes fordulatát
egy foknak tekintették azon a nagy égi körön belül, amelyben a Nap, Hold és csillagok mozognak,
akkor az is logikus lenne, hogy egy kört 366 fokosnak fogadnak el.
A legfontosabb minden körök közül a ténylegesen 366 fokos - a Föld Nap körüli éves
pályája. Minden egyéb tetszőleges konvenció. Számunkra igen logikusnak tűnt, hogy a 360 fokos
kör az aritmetikát megkönnyítő későbbi igazítás, mivel ez sokkal több számmal osztható, mint az
„igazi” éves fokszám. Más szavakkal, a geometriai kör valami módon elválasztódott az égi körtől.
Nagyon igazunk lett, és a valós helyzet teljesen világossá vált kutatásunk előrehaladtával.
Miután meggyőztük magunkat arról, hogy Alán következtetése a 366 fokos neolitikus körről
legalábbis tartható, visszatértünk ahhoz a kérdéshez, mely szerint a megalitikus yard geodéziai

14
Butler, A.: TbeBronze Age Computer Disc. Quantum, London, 1999.
- 12 -
eredetű fogalom. Amennyiben tényleg geodéziai eredettel bírt, magától értetődőnek számított, hogy
Nyugat-Európa neolitikus népei lemérték és megértették a föld sarki kerületét. Első pillantásra ez
túl messzemenőnek hangzik - de nem az. Véleményünk szerint nem ésszerűtlen a feltevés, hogy a
korszak csillagász papjai ezt tényleg véghezvitték. A szakértők közül kevesen vitatják, ha vitatja
egyáltalán valaki, hogy sok megalitikus helyszínt az ég megfigyelése céljából hoztak létre. Bármely
kultúra, mely évszázadok tucatjait tölti a Nap-, Hold- és csillagmozgások kölcsönhatásának
tanulmányozásával, bizonyosan meg fogja érteni, hogy a Föld egy óriási gömb. A folyamat során
könnyedén tehettek szert elégséges ismeretre a Föld nagyságának leméréséhez.
Figyelembe véve, hogy az emberi agy intellektuális hajtóerejének jelenlegi fokát évtízezrek
óta élvezi, el kell ismerni, hogy az őskor is részesült Isaac Newton vagy Albert Einstein kép-
zelőerejével és éleselméjűségével megáldott személyiségekben.
Így aztán nem számít furcsának a feltevés, hogy a megalitikus építők felismerhették a Föld
valódi természetét, ideértve azt is, hogy egyszerű megfigyeléses csillagászat alkalmazásával
lemérhették kiterjedéseit. Valóban, Eratoszthenész, a görög matematikus is állítólag segítség nélkül
kalkulálta ki a Föld sarki kerületét 99 százalékos pontossággal i. e. 250-ben, az ezer évekre rúgó
koncentrált megfigyeléses csillagászat tekintélyes segítsége nélkül, melyről tudjuk, hogy az angliai
Stonehenge-hez hasonló helyeket építő nép gyakorolta.
Mindezek a következtetések elég megfelelőnek látszottak, de egy zavaró tény kissé
összerezzentett bennünket. Mikor amellett döntöttünk, hogy nem kerültek szembe leküzdhetetlen
nehézséggel a bolygó sarki kerülete egész számú egységekre való osztás céljából történő lemérése
során, fel kellett tételeznünk, hogy a szóban forgó nép a megalitikus yard előtt is rendelkezett
megbízható hosszmértékegységgel. Egyszerűen lennie kellett helyette bizonyos jelenleg ismeretlen
egységnek ahhoz, hogy ezt a hatalmas távolságot újra tudják kalibrálni egy geodéziailag
használhatóbb alcsoporttá. Némi gondolkodás után rájöttünk, hogy ez egyáltalán nem jelentett
problémát. Pusztán bele kellett gondolnunk a viszonylagos közelmúltba ahhoz, hogy megértsük,
hogy a tények elvesztésével az emberi erőfeszítések története önmagát ismétli. A méterrendszert
létrehozó XVIII. századi francia csoport ugyanígy járt el, mikor a régi francia hosszegységekben
mérte le a Föld sarki kerületét, mielőtt létre tudták volna hozni a métert, melyet a mindkét sarkon
áthaladó kör kerületének egy negyvenmilliomod részeként határoztak meg. Amit a XVIII. századi
európaiak meg tudtak tenni, azt tehát a neolitikus kor csillagnézői is teljesíthették. De ez a
felismerés még egy fokkal magasabbra emelte ennek az amúgy nyilvánvalóan csiszolatlan népnek
meglepő hozzáértését.

Gyönyörű egyenlőségek
Következő kérdésünk így szólt: „Mennyi a Föld sarki kerületének modern becslése?”
Figyelembe véve, hogy bolygónk felszíne egyenetlen, és nem minden észak-déli keresztmetszete
teljesen szabályos, úgy tűnhet, hogy sarki kiterjedéseinek abszolút pontos méretét megadni szinte
lehetetlen. A becslések elkerülhetetlenül mutatnak kisebb eltéréseket, de a leggyakrabban
felmutatott érték 40 008 kilométer,15 mely távolságot 48 221 838 megalitikus yardra (my) lehet
átszámítani.
Feltételezett 366 fokos sarki kerületünk ennélfogva fokonként 131 754 megalitikus yardot
ad - ez a szám nem hangzik túlontúl különlegesnek. De Alannek volt oka azt hinni, hogy ezek a régi
matematikusok minden fokot tovább osztottak ív-percekre és - másodpercekre (az ív a körkerület
része), pont, ahogyan ma tesszük. Azonban úgy tűnik, hogy ebben az esetben minden ívfokot 60
percben rögzítettek, és minden ívpercet 6 másodpercben. Ez a következő eredményt hozta:
a Föld teljes kerülete = 48 221 838 my
Hát, ez nem látszott túl izgalmasnak. És a következő két lépés sem:
egy fok (egy 366-od rész) = 131 754 my
egy perc (egy 60-ad rész) = 2196 my
De a végső felbontás igazán figyelemreméltó lett:
egy másodperc (egy 6-od rész) = 366 my

Lásd: :www.earth-sci.com/Earthnmaps.html.
15

Lásd még: www.hightechscience.org; www.earth.rochester.edu

- 13 -
 E szerint a feltételezett 366 fokos geometriai rendszer szerint a teljes bolygó minden
ívmásodperce döbbenetesen pontosan 366 my hosszú! Hihetetlenül elegáns, de vajon valódi?

Döbbenetes egybeesés: a „minószi láb”

Thom 0,8296656 méteres megalitikus yardjának birtokában vissza tudjuk vezetni a
folyamatot, ha megszorozzuk 366x6x60x366-tal, ami a feltételezett bolygókerületet kevéssel
kisebb, mint 40 010 kilométerben adja meg. Ez nincs egészen 0,005 százalékra a modern
becslésektől, tehát az eltérés elhanyagolható. Bár nincsenek megfejthető feljegyzések a neolitikus
korszakból, melyek megerősítenék ennek a geometriai módszernek a használatát, de erőteljes
közvetett bizonyíték sugallja, hogy a 4000 évvel ezelőtt, a földközi-tengeri Kréta szigetén létezett
minószi kultúra, mely időben egybeesett Britannia és Franciaország megalitikus kultúráival,
használta a 366x60x6-os geometria alapelvét.
A Princeton Egyetem kanadai régészprofesszora, J. Walter Graham megállapította, hogy i. e.
2000 körül, a krétai minószi palota tervezése és építése során szabvány-hosszmértékegységet
alkalmaztak. Graham az egységet „minószi lábnak” nevezte el, mely állítása szerint 30,36
centiméterrel egyenlő.16 Ez a hossz semmiféle különleges jelentőséggel nem bírt Graham professzor
számára, hiszen semmi oka nem merült fel annak, hogy összehasonlítsa azokkal az egységekkel,
melyet állítása szerint Thom professzor talált Európa másik végében.
Felsejlett nekünk, miközben Graham professzor felfedezéseit vizsgáltuk, hogy van valami a
minószi láb méretei körül, ami több mint jelentőségteljes, ha a megalitikus yarddal és a megalitikus
geometriával együtt vesszük szemügyre. Elképzelhető meglepetésünk, mikor rájöttünk, hogy egy
ívmásodperc a feltételezett megalitikus rendszerben (366 my) egyenlő 303,6577 méterrel - ami
pontosan 1000 minószi láb (figyelembe véve, hogy Graham nem adott meg a milliméter
tizedrészénél nagyobb pontossági fokot). Ez az egybeesés lehet igen furcsa véletlen - de meg kell
jegyezni, hogy sok kutató ma úgy hiszi, hogy Kréta minószi kultúrája folyamatos kapcsolatot tartott
fenn azzal a néppel, melyből a Brit-szigetek megalitikus építői kikerültek.17
Nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy a 366 my és az 1000 minószi láb puszta véletlenségből
illeszkedik egyaránt ilyen tökéletesen hipotetikus megalitikus ívmásodpercünkhöz, figyelembe
véve, hogy mindkettő ugyanabból a geodéziai alapelvből ered. Az egyre növekvő bizalom érzése
töltött el bennünket azzal kapcsolatban, hogy a megalitikus yard valódi hosszegység volt, nem
statisztikai hiba, mint azt néhány régész felvetette - akik szerencsétlen módon sosem vették a
fáradságot, hogy alaposan megvizsgálják a kérdést.
Miután eldöntöttük, hogy a megalitikus yardnak lehetett potenciális realitása, még mindig
fennállt a probléma, hogy hogyan lehetett évezredeken keresztül különböző helyszínek tízezrein
reprodukálni. Kialakítottunk egy elméletet fejlett neolitikus csillagászok egy csoportjáról, akik a
bolygó kerülete részletes ismerete segítségével kikalkulálták a megalitikus yardot, de szükségük
volt egy módszerre, melynek használatával rögzíthették az egység hosszát, és az idő és távolság
áthidalásával általános felhasználás végett elterjeszthették az egyes tervezetek százainak vagy
ezreinek építői között.
Mint azt már bemutattuk, a modern méter a Föld sarki kerületéből származik, és hosszát
először egy platina-irídium ötvözetből készült rúdba vésett két finom vonal között rögzítették.
Később újrafogalmazták egy kripton-86 forrásból származó vörös fény hullámhosszának
formájában. 1983 óta a méter definíciója az a távolság, melyet a fény vákuumban a másodperc egy
299 792 458-ad része időintervallum alatt megtesz.
Érveink szerint a megalitikus yardot úgy kellett rögzíteni, hogy elérhető legyen minden építő
számára, bár a megalitikus időszak nagyobb részében e kultúra semmiféle fémet nem használt.
Lehetett volna két finom vonalat vágni egy valamilyen nevezetes helyen álló sziklába, de ez a
módozat nyílt hibaforrás, és az Alexander Thom által felfedezett döbbenetes pontosság
létrehozására alkalmatlannak bizonyult volna. Ahogy azt ő maga is látta, a famércéket különböző
okok valóságos tömege rongálhatta meg. Ahelyett, hogy egy „mintát” tartottak volna, megalitikus
matematikusainknak egy egyszerűen használható, nagyon pontos, időben és térben egymástól nagy

16
Graham, J. W: The Palaces of Crete. Princeton University Press, London, 1962.
17
Castleden, R.: The Making of Stonehenge. Routledge, London, 1994.
- 14 -
távolságra eső csoportok számára egyaránt hozzáférhető módszerre volt szüksége.

Egy sokszorosítható mértékegység

Nekünk úgy tűnt, hogy bárkinek, aki pontosan kívánja újra létrehozni a megalitikus yardot,
szüksége van egy a természet világából származó csalhatatlan módszerre, mellyel a Föld már
meghatározott sarki kiterjedésének további osztását újra lehet alkotni. És ennek a folyamatnak
biztosítania kellett azt, hogy az egység hossza az idővel vagy fizikai távolsággal ne változzon.
Őrjítő közelségbe kerültünk a megoldáshoz még 1998-ban, mikor Chris az utolsó simításokat
végezte egy Róbert Lomasszel közösen írt könyvén, az Uriel's Machine (magyarul: A múlt üzenete)
címűn. Akkoriban hármasban összeültünk, hogy megpróbáljunk rájönni a mechanizmusra, mely
lehetővé tette, hogy a megalitikus építők anélkül, hogy adva lett volna egy a milliméter hat tized
részénél kisebb pontosságú vonalzó, reprodukálják a megalitikus yardot.18
Úgy okoskodtunk, hogy ha az idő és tér által elválasztott építők folyamatosan képesnek
bizonyultak megalkotni a megalitikus yardot, akkor bizonyosnak látszik, hogy minden egyes
személyiség ugyanazt az alaposan ismert folyamatot követte, hogy különállóan létrehozza saját
megalitikus yardját. Azzal folytattuk, hogy számba vettük mindazon természetes eredetű lehetséges
jelöltek szűk listáját, melyek esetlegesen adhattak sokszorosítható egységet bármely méréshez,
melyet emberi megfigyelő használhat. Ez a lista tényleg nagyon rövidnek bizonyult.
Az állandó hosszúság származásaként el tudtunk vetni mindent, ami él. A növények és az
állatok részei (ideértve az emberi végtagokat is) jelentős mértékben eltérnek az egyedek között. Az
olyan ásványokat, mint a kristályok, szintén kihúztuk, mivel ezek is különböznek méretükben. Jó
adag tanakodás után, úgy tűnt, hogy az egyetlen lehetőség az égben van, ez tényleg logikus
eshetőségnek látszott, mivel tudtuk, hogy a megalitikus helyszíneket úgy építették meg, hogy a
köveket gondosan összhangba hozták a Nappal, a Holddal és a Vénusz bolygóval.
Végül tehát a természetben előforduló mértékegység-lehetőségek szűk listája csak egyetlen
jelöltre korlátozódott: a Föld tengely körüli forgására - pontosan arra a jelenségre, melyet már a 366
fokos kör ötletének eredeti bizonyításánál felfedeztünk! Kezdett egy igazi minta kirajzolódni.
Az alapos kizárási folyamat során arra a végkövetkeztetésre jutottunk, hogy az egyetlen
természeti jelenség, melyet az ember pontosan mérni képes, az az idő - melyet, érveink szerint a
csillagok nyilvánvaló mozgásának megfigyelése segítségével lehet megítélni. A csillagok lassú
mozgása az éjszakai égen át egyszerűen a Föld tengely körüli forgásának tudható be - mely annyira
előre tudható és állandó, amennyire csak az gyakorlati célokra bárki számára az ésszerűség határain
belül szükséges lehet. Már ahogy mi látjuk, egyáltalán nem állt a rendelkezésre a forgó Földnél
egyéb lehetőség, mely bármiféle mértékegység alapjául szolgálhatott volna.
Akkor arra a véleményre jutottunk, hogy a csillagok pontosabb eszközei voltak a Föld
forgása megbecslésének bármely más égitestnél, a Naprendszeren belüli bolygómozgás
komplexitása miatt. Csak jóval később jöttünk rá, hogy a feltevés, amit felállítottunk, igencsak
téves.
Az első kihívás az lett, töprengjünk el a kérdésen, hogyan lehet bármiféle időegységet
hosszmértékké konvertálni. Ezen a ponton példát véve Thom professzorról, próbáltuk megtervezni
saját megoldásunkat a problémára, mellyel feltevésünk szerint a megalitikus építők valamikor
szembekerültek. Ha ki tudunk dolgozni egy módszert, mely nekünk működik, okoskodtunk, akkor
összevethetjük eredményünket a megalitikus helyszínekről származó leletekkel.
Hogy akklimatizálódjunk a problémához, kimerészkedtünk az észak-angliai yorkshire-i
mocsarakba egy hideg csillagos éjszakán, hogy magunkba szívjuk az egész emberiség feje felett
mindennap megforduló egek fenséges drámaiságát. Az emberi szem rendkívüli
alkalmazkodóképességű fénydetektor, mely képes működni a csillogó napfényben, és érzékeli még
a halvány csillagfényt is. Némi gyakorlással megláthatunk olyan mélyűri objektumokat, mint az
Androméda-galaxis, és közben olyan fényt nézünk, mely kétmillió évvel ezelőtt hagyta el azt a
halvány pacát - egy korszakkal azelőtt, hogy távoli ősünk, a Homo erectus először felegyenesedett!
Elgondolkodtunk a csillagok látszólagos mozgása időegységekre való lefordításának

Thom and Thom: Megalithic Remains in Britain and Brittany. Oxford University Press, Oxford,
18

1978. 3., 4., 6., 7. és 8. fejezetek.

- 15 -
nehézségén stopperóra segítsége nélkül. Manapság az idő fogalmát adottnak vesszük, mivel vannak
falióráink és karóráink életünk összehangolására, de legtöbben megfeledkezünk arról, hogy az órák,
percek és másodpercek, amelyeket használunk, maguk is csak bolygónk forgása megfigyelésének
kényelmes és mesterséges módjai.

Az inga
Ha az idő mérése ma valós probléma, mi lehetett 5000 évvel ezelőtt! Most szükségessé vált,
hogy megpróbáljuk kidolgozni, hogy hogyan lehet időegységeket létrehozni a Föld tengely körüli
forgásából, csakis a késő kőkorszak emberei számára hozzáférhető technológia használatával. Ez
nehéznek látszott, de végül rájöttünk, hogy a választ az inga rejti.
Egy hagyományos óra szíve az inga. A felcsévélt rugó vagy az elektromos motor pusztán
egy mechanikai eszköz, mely erőforrásként szolgál az inga mozgásban tartásához, hogy ne kézzel
kelljen lengetni. Az óra számlapjának beosztása egyszerű konvenció, mely a megegyezés szerinti
időegységek leolvasásához nyújt szabványosított eszközt nekünk. Ha egy mechanikus órát
megfosztunk modern külső jellemzőitől, rájövünk, hogy lényegileg nem más, mint egy lengő inga.
El tudjuk képzelni, hogy egy hipotetikus megalitikus óra tökéletesen tudna működni az
óramű mechanizmusa vagy számlap nélkül. Ahhoz, hogy ilyesfajta időjelzőt kreáljunk, csak ketten
kellettünk, hogy míg az egyik a kezével egy madzag végére kötött kavicsot himbál, addig a másik
számolja a lezajlott ütéscsoportokat. Például hozzá lehet tenni egy kis követ egy sorhoz minden 100
ütésnél. Ez az „ember-óra” elég jól fog működni ahhoz, hogy lehetővé tegye nagyon pontos
csillagászati kalkulációk kivitelezését akár sok napon keresztül, ha szükséges.
Az időt, melyet az inga lengése igénybe vesz, csak két tényező szabályozza: a Föld tömege
és az ingának a forgásponttól (az a pont, mely megtartja és átfordítja) a súly gravitációs
középpontjáig mért hossza. Semmi más nem lényegesen fontos. Az erő, mellyel az ingát tartó
személy beindítja a lengést, nincs hatással az egy lengésre jutó időre, mivel az erősebb mozgatás
szélesebb ívet és nagyobb utazási sebességet produkál, míg a kisebb erejű lengetés a súlyt kisebb
távolságra viszi csökkentett sebességgel. A vonalvégi tárgy súlya ugyanígy érdektelen - a nehezebb
vagy könnyebb súly egyszerűen a sebesség/távolság viszonylatot fogja megváltoztatni anélkül,
hogy bármilyen hatással lenne a lengésidőre.
A Föld tömege állandó tényező, bár köszönhetően a különböző szélességek és magasságok
gravitációjának, vannak apró variációk, mivel a Föld enyhén megtestesedik az Egyenlítőnél,
parányi változást okozva a Föld magjával bezárt szögben. Azonban ha valaki egy Brit-szigetek
méretű területen ismert számú lengetést végez rögzített időperiódusban, szinte pontosan ugyanazt az
ingahosszt fogja kapni.
Az ingák bizonyosan elsőrendű jelölteknek tűntek. Számunkra magától értetődőnek hatott,
hogy a kőkörök építői birtokoltak ilyesfajta eszközöket, mivel nélkülük tökéletesen függőleges
menhireket nem tudtak volna emelni.

- 16 -
 Az egyszerű inga

Az inga nem más, mint egy meglengetett függőón. Csupán egy darab zsinór végén lévő
szabályos alakú súly kellett hozzá - és természetesen sok középen kifúrt kavicsot találtak ezeken az
ősi helyszíneken. Ezeket általában szövetszövéshez használt szövőszéknehezékként írják le, de
ugyanígy lehetnek függőón maradványai is.
Mikor először vizsgáltuk meg a problémát Róbert Lomas-szel, felvázoltunk egy technikát a
Föld forgásának megmérésére úgy, hogy beálltunk egy nagy kör közepére, és egy csillag haladását
figyeltük két oszlop között, melyek távolsága a horizont körének egy 366-od része volt. Arra
jöttünk rá, hogy ha a csillag áthaladása alatt 366-szor lengetjük meg az ingát, akkor a fél
megalitikus yardhoz igen közel álló ingahosszt tudunk produkálni. A szükséges lengések valójában
közelebb álltak a 365½-hez, de úgy okoskodtunk, hogy a használó az utolsó lengést teljesnek
tekinthette.

A Hajnalcsillag
Jóval azután, hogy Róbert Lomasszel folytatott közös vizsgálatunk e feladatban
befejeződött, visszatértünk a Thom megalitikus yardja és a mi ingán alapuló eredményünk közötti
kis eltérés kérdésére. Az általunk felismert folyamat túlontúl közelinek látszott ahhoz, hogy sima
tévedés legyen, mégis mindketten rengeteget elpiszmogtunk ezen a félingányi lengésen. Minél
többet gondolkodtunk rajta, annál inkább éreztük, hogy nem vettünk észre valami nagyon fontosat.
Úgy döntöttünk, hogy az idő múlásának indikátoraként megvizsgálunk minden lehetséges
változatot, beleértve a Nap, a Hold és a bolygók felhasználását. Mikor végül megleltük jelöltünket,
jól megrugdostuk magunkat, amiért nem jöttünk rá azonnal. Őseink a Vénusz bolygót használták az
ingáik kalibrálásához és a megalitikus yard pontos nagyságának megőrzéséhez.
Egy csillag, mely millió kilométerekre van a Naprendszerünktől, ha a Földről figyeljük,
mindig úgy fog látszani, mintha azonos helyet foglalna el az égen (eltekintve attól, ha rengeteg idő
telik el, ami most nem feltétlenül érint bennünket). De a bolygókkal más a helyzet. A Földhöz
hasonlóan a bolygók Nap körüli pályán keringenek, így a Földről látott mozgásuk független
azokétól, amiket állócsillagoknak nevezünk. Ez a helyzet olyan színpadhoz hasonló, melyen éppen
játszanak egy darabot. A színpad a díszleteivel olyan, mint a csillagfüggöny, melyet minden este
látunk, míg a színészeket a bolygókkal lehet azonosítani, melyek a színpadi díszletektől független
mozgásra képesek.
Ahogy a Föld naponta megfordul tengelye körül, úgy látszanak a csillagok a fejünk felett
megfordulni. Van egy „ekliptikus síkként” ismert csillagcsoport, melyen keresztül a Naprendszer
napja, holdja és csillagai vándorolni látszanak. A történelem során a csoportot a zodiákusnak
nevezett 12 részre osztották. Minden rész csillagainak mintázatait vagy „konstellációit” állathoz,
emberhez vagy tárgyhoz hasonlónak gondolták, ebből erednek a zodiákus jegyeinek különböző
nevei.
Az év egy bizonyos éjszakáján megállhatunk kelet felé nézve, hogy lássuk a Kos csillagkép
felemelkedését a keleti horizonton. Az éjszaka előrehaladtával fel fogja váltani a Bika, aztán az
Ikrek, a Rák, az Oroszlán, és így tovább, míg egy sziderikus nap elteltével a Kos újra fel nem tűnik.
E függöny előtt láthatjuk a bolygókat, melyek amellett, hogy követni látszanak a csillagokat, lassan
keresztülhaladnak a zodiákus csillagképein is. A sebesség, mellyel a bolygók számunkra a
zodiákuson áthaladni látszanak, részben Naptól való távolságuktól függ, de az a tény is módosítja,
hogy mi a Földön vagyunk, mely szintén körbejárja a Napot. Emiatt a „látómező”-effektus miatt
néha akár úgy is látszhat, mintha a bolygók visszafelé mozognának a zodiákuson belül.
A bolygómozgások megértése kínosan nehéznek tűnhet, különösen olyan bolygók esetében,
mint a Vénusz, mely közelebb van a Naphoz, mint a Föld. A mi szempontunkból a Vénusz vagy
„Hajnalcsillag” lehet, ebben az esetben hajnal előtt, és így a Nap előtt kel, vagy lehet esti csillag,
mely esetben még azután is látható az égen, hogy a Nap lenyugodott (ámbár persze egyáltalán nem
is csillag, még ha annak is néz ki). De nem számít, hogy hajnali vagy esti csillag-e, akkor is a
csillagoktól függetlenül halad át a zodiákus jegyein.
Minden Vénusz-”ciklusban” vannak olyan periódusok, mikor a zodiákuson belül eléri
- 17 -
egészen az 1 fok 16 másodperc per nap szögsebességet. Mivel ez a mozgás ellentétes maguknak a
csillagoknak a mozgásával, a Vénusznak több mint egy sziderikus napjába fog kerülni, míg a
horizonton egy bizonyos pontból ugyanabba a pontba visszaér.
Ekkor el kellett gondolkodnunk eredeti megalitikus ingakísérletünkön, melyben egy csillag
haladását figyeltük meg két oszlop között, melyek oldalai 90 fokos szöget zártak be a csillagok
útjával. Ha csillag helyett a Vénuszt használnánk, akadnának időszakok, minden ciklusában, mikor
a két oszlop közötti útja tovább tartana, mint egy csillagé. Rájöttünk, hogy ez az „időmaradék” pont
elég arra, hogy ingánk egy fél lengésének beszámítsuk.
A szükséges technika nagyon egyszerű volt. Egy központi oszloptól egy kötelet használva
kört kell szerkeszteni, majd kerületét 366 szakaszra osztani. Ezt meg lehetett oldani a fokozatos
megközelítés módszerével, vagy egy egyszerű geometriai trükk alkalmazásával: osszuk az átmérőt
233 egységre merőlegesen (bármilyen egység megteszi), aztán számoljunk le 2 egységet a
kerületen. Az inga tartója aztán beáll a kör közepére, míg társa felállít egy négyszögletes keretet,
melynek belső mérete egyenlő egy megalitikus fokkal. A négyszöget addig igazgatták, amíg az inga
tartója meg nem erősítette, hogy teteje és alja összhangban van a Vénusz haladásával.

Balra: Kötözött keret a Vénusz ingával való nyomon követéséhez

Jobbra: A Vénusz-követő keret pozícióba állítva

Aztán a tartó lengetni kezdte az ingát, mikor a Vénusz feltűnt a négyszögön belül, majd
abbahagyta, mikor újra eltűnt. Hiba valószínűsége nem állt fenn, mivel az világos, hogy ezek az
égfigyelők tudták, hogy rendszeresen ellenőrizni kell a Vénuszt. Mivel a Vénusz néha gyorsabban
mozog a zodiákuson belül, mint máskor, a Vénusz-cikluson belül elérhető leghosszabb fél
megalitikus yardnyi ingát keresték meg.
Ha a tartó pontosan 366 lengést tudott leszámolni, akkor tudták, hogy biztosan fél
megalitikus yard az ingájuk. Ha a szám kisebb lett, akkor a hossz csökkentése után megismételték a
folyamatot, és megfordítva, ha túl sok lett a lengés, növelték a hosszt.
Ez nem kétséges. Megalitikus őseink nem csillagot használva kalibrálták be megalitikus
yardjukat, hanem a Vénusz bolygó segítségével. Megszidtuk magunkat, amiért korábban nem
találtunk rá a Vénusz-módszerre, hiszen előzőleg mindketten külön-külön folytattunk ezzel a
bolygóval kapcsolatos kutatásokat. Chris már kimutatta, hogy rituális értelemben a Vénusz
döbbenetes fontossággal bírt a megalitikus népek számára, akárcsak olyan későbbi csoportok, mint
a babiloniak, kánaániták, és az utóbbi időben a zsidók számára.19
Knight, C. and Lomas, R.: The Book of Hiram. Arrow, London, 2004. Magyarul: Hiram könyve.
19

Gold Book, Debrecen, 2003.

- 18 -
 A Vénusz jelentősége
Robert Lomasszel együtt dolgozva Chris olyan felfedezéseket publikált, melyek
demonstrálják a Vénusz hatalmas fontosságát a megalitikus építők számára a Brit-szigeteken. A
gigantikus és csodaszép csillagvizsgálót Newgrange-ben gondosan olyanformán tervezték, hogy
csak néhány percre engedje be a Vénusz sugarát nyolcévente egyszer, a téli napforduló idején.20 Ez,
és más helyszínek lehetővé tették a neolitikus asztronómusoknak a tökéletesen pontos naptár
vezetését. Chris azt is bizonyította, hogy van ok feltételezni, hogy a Vénusz fényét a születéssel és
újjászületéssel kapcsolatban állónak tekintették. Ezért van az, hogy a Newgrange belső tervezése a
női reprodukciós szerveket látszik utánozni, a Vénusz fénye pedig mennyei falloszként hatol be a
folyosón át. Az ilyesfajta ég és Föld közötti párosodás nem számított ritka elképzelésnek az ősi
hagyományokban, és a római történészek szerint a későbbi kelták állítólag párzási rituálékat
tartottak a tavaszi napéjegyenlőség idején, és a nők a téli napfordulókor szültek - pont, ahogy a
Vénuszból egy fénysugár berobbant a hatalmas építmény közepébe. Éppen ezen a ponton van egy
három egymásba fonódó spirált ábrázoló magányos faragás, mely kilenc hónapot jelképez - a nők
gyermekkihordási idejét.
Mindezalatt mindketten tudtuk, hogy a Vénusz mennyire fontosnak számított ősi
civilizációk egész sorának, nem kis mértékben azért, mert a Vénusz pályái természetes referencia-
naptárként szolgáltak maga a Föld számára. A Föld és a Vénusz közötti kapcsolatban van valami,
amit mindig mélyen misztikusnak tekintettek: az, hogy a Vénusz öt periódusa nyolc földi évet tesz
ki.
Alan szempontjából a felismerés, hogy a Vénusz működhet a szükségszerű inga
beigazítójaként, közvetlen bizonyíték lett saját korábbi, a phaisztoszi korongot érintő felfedezései
érvényességére. A phaisztoszi korong egy 6 centiméteres égetett agyagkorong, melyet Phaisztosz
minószi palotájának romjai között találtak Krétán. A minószi civilizációra datálódik vissza (kb. i. e.
2000). Az 5. függelék jóval több információt közöl a phaisztoszi korongról, és rajzokat is tartalmaz
a tárgyról. Pillanatnyilag elég annyit megjegyezni, hogy e döbbenetes kis korong egy sokoldalú
számológép, mely a megalitikus 366 napos éven alapszik. Egyik feladata az, hogy jelezze a
használóinak, hogy ez az az év, mikor kompenzálni kell a 366 napos rituális év és a 365,25 napos
igazi szoláris év közötti különbséget. Azonban a korong ennél többet is tud, hiszen matematikai
keretet nyújt ahhoz, hogy felfektessék a Vénusz zodiákusbeli pozícióját bármely napon - bármikor.
Ezt igen egyszerű módon teszi, magyarázat az 5. függelékben, de az tény marad, hogy a Vénusz
nyomon követése alapvető része e kis kalkulátor képessége.
Mikor a Vénusz-kísérlet lezajlott a skóciai Orkney-ban, ahol a legremekebb megalitikus
műemlékek egy része fellelhető, a létrejött inga mérete igen nagy jelentőségűnek bizonyult. Az inga
félmegalitikus yardnyi lett, mely teljes hosszában a döbbenetes 1 a 2700-hoz eltérést mutatna
Alexander Thom felfedezéseihez képest. Figyelembe véve az emberi tényezőt (hogy valakinek
tartania kell az ingát, és el kell döntenie, hogy mikor indítsa el és állítsa meg), a Vénusz alapú
félmegalitikus yard inga tökéletes lett. Eredményünk jócskán belül volt a Thom professzor által
felismert finom hibahatáron.
A megalitikus yard reprodukálásának e módja annyira egyszerű volt, hogy még arra sem
lehetett szükség, hogy a kőművesmester bármiféle modern értelemben számolja az ütéseket. A
számolás nem szükségszerűen része valamiféle szintrendszernek, melyben a tízet növeljük
többszöröseire, nullát téve a számjegy után. Egy óvodásmondóka vagy egy tengerészmunkadal is jó
módja annak, hogy leszámoljunk egy számsorozatot anélkül, hogy értenénk az aritmetika alapjait.
Például, ha a következő szakasz elismétlése során minden szónál rámutatunk egy birkára, az el
fogja árulni, hogy teljes-e 20 fős nyájunk:

„Eeny, meeny, miney, mow, catch a monkey by the toe. If he squeals let him go. Eeny,
meeny, miney, mow.”

Knight, C. and Lomas, R.: Uriel's Machine. Arrow, London, 2000. Magyarul: A múlt üzenete,
20

Gold Book, Debrecen, 2002.

- 19 -
 Ebből az következik, hogy az ilyesfajta egyszerű mérés olyan régi lehet, mint maga a nyelv.
Az „eeny, meeny, miney, mow” szavakat valóban több mint 4000 előtti ősi brit számolási
technikának vélik.

Túl az ésszerű kétségen

Kétségtelen, hogy a megalitikus yard remek egész száma a Föld sarki kerületének - le
egészen az ívmásodpercig, melynek hossza a hihetetlen 366 megalitikus yard. Ezt az egységet
valaha nyilvánvalóan tehetséges csillagászok határozták meg, és úgy tűnik, e korai
természettudósok csalhatatlan módszert dolgoztak ki, melyet minden kőművesmester fel tudott
használni pontos megalitikus yard mérőrúd készítésére.
Ez az egész folyamat briliáns módon egyszerű, könnyű megjegyezni és döbbenetesen
pontos. Persze a hossz ingáról mérőrúdra való átvitele során lesznek becslési hibák, de ilyesfajta
hibamegoszlást talált is Alexander Thom. Mivel a folyamat mögött valóság állt, minden hiba egy
82,96656 centiméteres központból származott. Tiszta neolitikus zsenialitás!
Többévnyi intenzív vizsgálódás után elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol már csak három
alapvető lehetőség állt fenn Alexander Thom megalitikus yardjával kapcsolatban:

1. Az egység, melyet Thom megalitikus helyszínek százain felfedezni vélt, a statisztikai

manipuláció hibája volt. Az, hogy az általa a milliméter 10 000-ed részéig meghatározott
egység olyan pontosan illeszkedett a Föld kerületéhez, és hogy a 366 csillagászati
kulcsszámmal reprodukálható, egyaránt véletlen. Ebből következett, hogy a
körvonalazott hipotetikus 366 fokos geometriai rendszer nem lehetett valóságos, és egy
feltételezett ívmásodperces pontos illeszkedése a 366 megalitikus yardhoz és 1000
minószi lábhoz további véletlen.
2. Thom megalitikus yardja valamilyen még ismeretlen módon valóságos volt,
magyarázatunk viszont pusztán véletlenségből illett a tényekhez.
3. Újra felfedeztünk egy csodálatos rendszert, melyet a megalitikus yard meghatározására és
újraalkotására használtak.

Minden olvasó maga döntse el, hogy szerinte melyik lehetőség a helyes. Ezen a ponton
teljes meggyőződésünkké vált, hogy nem az első két lehetőség a helyes, amiatt a borzasztó
mennyiségű véletlen miatt, amely bármelyik álláspont fenntartásához szükséges. Azonban nemigen
tudtuk még, hogy éppen csak megkarcoltuk egy rendszer felszínét, melyhez képest a mérés minden
modern megközelítésmódja egyszerűen durvának látszik. Alig kezdtünk bele egy utazásba, mely
pontosan a világegyetem szerkezetét hivatott érinteni.
A megalitikus yard rejtélyének megoldásával úgy hisszük, hogy megkönnyítettük a
régészeknek, hogy végül elfogadják Thom felfedezéseit anélkül, hogy bármiféle alapvető
ellentmondásba kerülnének a nyugat-európai megalitikus építmények építőinek képességeivel
kapcsolatban fennálló szempontjaikkal. De most úgy tűnt, hogy a megalitikus yard megalkotása
mögött a csillagászat jóval mélyebb megértése rejlett, mint azt bárki is képzelhette volna, és az
akadémikus régészet világa valószínűleg ellene szegül a gondolatnak, hogy a neolitikus csillagászok
ilyen sokra jutottak volna. Meglepetésüket osztjuk, de a valószínűségek egyenlege Thom
következtetésének folytatólagos elutasítását tudománytalanná és pusztán személyes előítéletből
eredővé teszi.
Egy vezető akadémikus vette a bátorságot, hogy nagylelkű legyen a megalitikus yard
rejtélyének megoldására tett korai próbálkozásunkkal szemben. 2000 szeptemberében Chris és
Robert Lomas megjelent az Orkney Tudományos Fesztiválon, ahol megosztották első, némiképp
hézagos magyarázatunkat a megalitikus yardról Archie Royjal, a glasgow-i egyetem nyugalmazott
csillagászprofesszorával. Roy professzor nemcsak kitűnő csillagász, de Thom professzorral is
dolgozott együtt az archeoasztronómia jelenlétének felismerésében a megalitikus helyszíneken.
Azzal töltötte az estét, hogy leellenőrizte az eredeti modellünkben, a csillagok mozgásán alapulóban
alkalmazott matematikát, és a következő reggel kijelentette, hogy a módszer elvben igenis működik.
Utána csatlakozott Chrishez és Roberthez, mikor nyilvánosan bemutatták, hogy hogyan is
készülhetett a megalitikus yard! Roy professzor azt is hozzátette, hogy úgy hiszi, megnyitottuk a
- 20 -
megalitikus ember megismerésének új fejezetét.
Alexander Thom sosem próbálta meg kulturális vonatkozásban igazolni felfedezéseit. Nem
hitte, hogy az ő dolga volna megmagyarázni, hogy Nyugat-Európa neolitikus lakói hogyan és miért
fejlesztették ki a megalitikus yardot - igazi mérnök módjára egyszerűen bejelentette, hogy mit
mutatnak az adatok. Azok, akik az őskor egyszerű modelljét akarták megalkotni, nem örültek, mert
azt vonta maga után, hogy a kőkori építők valójában igen kifinomultnak számítottak. Egész
egyszerűen túl kínosnak bizonyult akár csak átgondolni is az emberi fejlődést érintő egész
szabványhitvallás átértékelését.
Ennek eredményeképpen néhány nagyrabecsült tudományos pozíciójú személy elkezdett
más szemmel tekinteni a késő kőkori és kora bronzkori kultúrákra a Brit-szigeteken és
környékükön. Mikor a régészek megvizsgálják az általuk megszerzett fizikai tárgyakat, összefüggő
képet látnak - de lehet, hogy csak azért összefüggő, mert ami nem illik a modelljükbe, figyelmen
kívül hagyják. Most tehát leszögeztük, hogy a megalitikus építők minden ésszerű kétséget kizáróan
magasan kifinomult mértékrendszert használtak, annak ellenére, hogy minden más bizonyítékdarab
azt sugallja, hogy általánosságban nem voltak nagyon fejlettek.
Úgy tűnt, hogy két lehetséges forgatókönyv áll fenn: ezek a neolitikus emberek vagy igen
jártas földmérők és csillagászok voltak, vagy véletlenül botlottak bele valami fontos természeti
jelenségbe, mikor közönséges hosszúságegységüket a Föld méreteire alapozták. Talán nem értették,
hogy mi történik - de ha az egész véletlenül történt, akkor hogyan használhatták ugyanazt az
alapelvet a minósziak más alkalmazásban?

Valóságos!
Igen furcsa kép kezdett kialakulni, és úgy tűnt, van értelme utánakutatni bármely egyéb
beszerezhető bizonyítéknak. Ha a megalitikus emberek elég ügyesnek bizonyultak ahhoz, hogy
komplex geometriai rendszert fejlesszenek ki, akkor fel kell tételeznünk, hogy többre is képesek
voltak. Ha egy időegységből meg tudták teremteni saját hosszegységüket, akkor a következő
nyilvánvaló lépésnek a súly- és térfogat-mértékegységek létrehozásának kellett lenni. Egy ilyen
mozzanat a kereskedelem fontos építőköve kellett, hogy legyen, ami viszont kulcsfontosságú lépés
az igazi civilizáció felé.
Nekünk úgy tűnt, hogy ha létezett összehangolt súlymértékrendszer valaha a „366” fogalma
körül, akkor a legjobb előre vezető út továbbra is Thom elvét használni, és feltenni a kérdést: „Én
mit tettem volna, hogy elérjem a feltételezett célt?” Ezt az egyszerű filozófiát alapul véve Chris
nekilátott egy kísérletsorozatnak, mely olyan eredményeket hozott, amik éppannyira döbbenetesek,
mint amennyire teljességgel zavarba ejtőek voltak.

KÖVETKEZTETÉSEK

• Képesnek bizonyultunk bemutatni a megalitikus yard valóságos voltát, mely

közvetlenül a Föld sarki átmérőjéből származik, a bolygó egyéves forgásszámán alapuló
geometria használata segítségével.

• Mikor összevetettük Thom professzor felfedezéseit azokkal, melyeket Graham

professzor tett a minószi lábbal kapcsolatban, úgy találtuk, hogy mindkettő a 366 fokos
kört feltételező, igen kifinomult földgeometriai rendszeren látszik alapulni. A két
nyilvánvalóan kapcsolatban álló ősi egység közötti geometriai viszony precizitása okán
bizonyítottnak vesszük annak a rendszernek korábbi létét, melyben a sarki egyenlítő egy
ívperce megegyezik akár 366 megalitikus yarddal, akár 1000 minószi lábbal.

• Azonosítottunk egy egyszerű módszert is, mellyel adott szimpla instrukciókat

figyelembe véve bárki képes ismétlődően és pontosan létrehozni a megalitikus yardot
csak alapvető szerszámok és sima megfigyelésen alapuló csillagászat segítségével.

3. FEJEZET
- 21 -
 A gömbök harmóniája
Megalitikus társadalom
El kell ismernünk, hogy a társadalom, mely a Brit-szigeteken fennállt a megalitikus
építmények idején, tényleg túl primitívnek látszik precíz mértékrendszer kifejlesztéséhez. Ezek az
emberek biztosan nehéz életet éltek, folyamatos küzdelmet vívtak, hogy biztosítsák az élelmet és
fenntartsák a meleget. Annyira keveset tudunk e szigetek lakóiról ezekből az igazán ősi időkből,
hogy hátrahagyott cserépedényeik stílusa szerint emlékszünk meg róluk. Néhány korábbi csoportjuk
a rovátkolt edények népe és az unstani edények népe, a megalitikus kultúra későbbi képviselői
pedig a harang alakú edények népe nevet kapták. Mindezek a kifejezések a szóban forgó kultúrák
vagy alkultúrák által készített edények sajátságos mintáira vagy alakjaira utalnak, és a régészeti
leleteket gyakran az edénycserepeket referenciaként használva datálják.
A fő nekilódulás az építkezésben az i. e. IV. évezred közepe táján kezdődött, mikor a Brit-
szigetek éghajlata melegebb és nedvesebb volt a mainál, a termelőidény pedig kicsit hosszabb.
Tudjuk, hogy a vidék lakossága búzát és árpát termesztett, mivel e gabonafélék lenyomatait
megtalálták cserépdarabkákon. Európa és Ázsia nagy részén láthatók példái az ilyen
lenyomatoknak, és lehetséges, hogy a gabonaszemeket szándékosan használták az őskori
fazekastermékek mintázatának bővítésére. Fel kellett fedeznünk, hogy a gabonamagvak, különösen
az árpáé, egyformán bírtak gyakorlati és rituális jelentőséggel valaha volt őseink számára.
Ezek a régi földművesek állati csontokkal törték fel a talajt, a magvakat pedig egyszerű
csákány vagy kapa segítségével ültették el, a vetést kovakő sarlókkal aratták le, majd lapos
őrlőkövek segítségével őrölték meg a gabonát. A szakértők úgy tartják, hogy bármiféle későbbi
mértékkel mérve ez a folyamat igen sokat elpocsékolt. A rovátkolt edények népe semmit sem tudott
a vetésforgóról, és a talaj kimerültével a földművesek egyszerűen továbbköltöztek, kőbaltákkal
tisztították meg a következő erdőszeletet, a maradék bozótot pedig leégették.
A vadászott fajok közé tartozott a szarvas és a vadmarha, a megszerezhető vízi
táplálékforrások édesvízi és tengeri halakból, különösen kagylófélékből, köztük osztrigából, tengeri
csigából, szívkagylóból, rákból és késhüvelykagylóból álltak. A termesztett növények mellett
vadnövénykészletek, köztük gyümölcsök, gyökerek, mogyoró és makk gyűjtögetésével is
foglalkoztak, kötelet pedig rostos növényekből, például hangából készítettek, melyet összesodortak.
A háziasított állatok közé tartozott a birka, tehén, kecske, sertés és kutya, melyekről úgy tartják,
ismeretük a kontinentális Európából származik, az i. e. 4200-3500 közötti időből. A bizonyítékok
minden település helyéről azt sugallják, hogy birkát, kecskét és marhát hozzávetőleg azonos
számban tartottak, de a sertés viszonylag ritkának számított.
Az első brit gazdálkodók nehezen haladtak a vidéken keresztül a sűrű erdőtakaró és a
mocsarak miatt, és különösen azért, mert a kerék ekkoriban ismeretlen volt Nyugat-Európában. A
súlyos terheket a földön húzva és szánokon mozgatták. A víz szolgálhatott a legjobb szállítási mód
gyanánt, és a hozzáértők azt állítják, hogy az innuit bálnavadász umiakhoz vagy az ír curraghhoz
igen hasonló kis állatbőr csónakokat használtak. Kovából, parti tűzkő kavicsból és elsőrendű
kalcedonból készült kő szerszámokat használtak, csiszolt kő baltafejek pedig körülbelül i. e. 4000
óta készültek Írországban, mielőtt a Brit-szigetek többi részén elterjedtek volna. A korszak feltárt
lakóhelyei egyenes falú faépítmények kőalappal és tőzegtetővel, tipikusan 6x6 méteresek, bár néha
nagyobbak.

A csillagász papok
Ezek az emberek közönséges életet éltek, de szinte bizonyos, hogy létezett köztük egy
osztály, mely eltért a normától. Létét a többlet élelemtermelés és a mesterségekre és kereskedelemre
szakosodás tette lehetővé. Ezek az emberek, gondolkodók és előmérnökök kétségtelenül felügyelték
azoknak az impresszív megalitikus építményeknek az építését, melyeket Alexander Thom ezer
évekkel később értelmezni tudott. Vadász-gyűjtögetőként a teljes közösséget igénybe vette a
mindennapos küzdelem, hogy élelmet találjanak, és új otthonokat emeljenek, egyik helyről a
másikra vándorolva. A gazdálkodás kezdetével a kultúra megengedhette magának annak a
tekintélyes támogató szervezetnek a létrehozását, mely a mély henge-ek (kör alakú árkok) néha
- 22 -
tömör kőből való kihasításához, és az olyan gigantikus épületekhez, mint az írországi Newgrange
szükségeltetett. Ezen a ponton már bizonyosan sok embert kötött le folyamatosan az építés, ők
pedig a többiek munkája révén ettek, ruházkodtak és kaptak lakhelyet. A kész helyszínek világosan
demonstrálják egy olyan elit felemelkedését, melyet az építészek, tudósok, gondolkodók és
kétségtelenül a költők alkottak. Ezek lettek a „mágusok” - a csillagász papok, akik a Thom
professzor által oly alaposan tanulmányozott megalitikus helyszínek tervezésének és építésének
felelősségét viselték.
Felmerül az a lehetőség is, hogy lennie kellett egy megalitikus csillagvizsgálókból álló
hálózatnak, melyben elhelyezkedéstől függően különböző fajtákat alkalmaztak különböző
csillagászati célokra. Ha ezeket az építményeket pusztán helyi vagy vallási igények kielégítésére
emelték volna, akkor azt várnánk, hogy kevesebb közös legyen a stílusukban és elrendezésükben,
mint amennyi az igen széles kiterjedésű területen megfigyelhető.
Egy régészeti lelőhely az orkney-i Skara Brae-nál különösen érdekes, mivel lehetséges, hogy
ez egy csillagász papok képzésére szolgáló megalitikus „egyetem” volt. A szénizotópos
kormeghatározás kimutatta, hogy hozzávetőleg i. e. 3215-2655 között lakták, ekkoriban egymáshoz
kapcsolódó szobák sorából állt, melyek mindegyikéhez hozzáillő kőbútorzat tartozott, például
szekrények, ágyak, főzőhelyek és szigetelt kőkádak a mosáshoz. A régészek felfedezték, hogy a
titkok megőrzése, a biztonságra törekvés és a vezetékes víz is felfedezhető e helyen. A kőszekrény
alatt találtak egy titkos rejteküreget, és az ajtók mindkét oldalán helyeztek el lyukat a zárórúdnak.
Ráadásul feltártak egy szennyvízvezetéket, melyet arra terveztek, hogy az ürüléket fa csőrendszeren
keresztül a tengerbe vezesse. Fura módon a régészek által „hetes számnak” nevezett ház
elkülönülve állt a többitől, és ajtaja kívülről volt elreteszelve, ami azt sugallja, hogy akit
elszállásoltak benne, azt akarata ellenére tartották ott.
Euan Mackie régész először azt az ötletet vetette fel, hogy Skara Brae egyfajta őskori
kollégium lehetett, ám ekkor észrevette, hogy az itt megevett birkák és tehenek maradványai között
túl kevés a koponya a testekhez képest. Arra jutott, hogy az előzetesen lemészárolt állatok húsát a
sütéshez szükséges tűzifával együtt a szigetre importálták.21 Mivel a szigetnek semmije nem volt,
amivel kereskedhetett volna, a régészeti fejtörő egyetlen ésszerű válasza az lehetett, hogy a lakói
olyan elit csoportot alkottak, melyet a távoli szélesebb közösség jóakarata tartott fenn.
Skara Brae felmutatott néhány olyan tárgyat is, melyek megértése lehetetlennek bizonyult. A
finoman kifaragott kőholmik között található két golyó: az egyik 6,2 centiméter, a másik 7,7
centiméter átmérőjű. Céljuk ismeretlen, mély díszítésüket pedig fém szerszámok nélkül lehetetlen
létrehozni, amint azt James Macauley mérnök felfedezte, mikor a kor ismert technológiáját
alkalmazva megkísérelte reprodukálni.

Súlyok és mértékek
Ha úgy kezdjük meg kutatásunkat, hogy felállítjuk az intellektuális határait annak, hogy e
kultúra számára mi lehetett kivitelezhető és mi nem, akkor sosem találjuk meg a megalitikus yard
megoldását. Azonban a mértékegység bizonyítási módja és széles körű elterjedtsége, mely közös
értékekre, esetleg vallási hiedelmekre utalt, mély benyomást tett ránk. Ezt forgatva fejében Chris
tett még egy spekulatív lépést előre, és nekiállt megalkotni egy teoretikus súly- és térfogatrendszert,
mely a már az általunk lefektetett időhöz, távolsághoz és geometriához társul. A történetnek azon a
pontján vágott bele, melyen sok modernebb kultúra is kezdeni látszik, mikor ilyesfajta egységeket
alkot; kocka készítésével, és annak vízzel feltöltésével. Chris tudta, hogy a méterrendszer
megalkotói a méter tizedrészét választották a kocka megalkotásához. Az ilyesfajta 10x10x10
centiméteres kocka víztérfogatát nevezték el liternek, a vízmennyiség súlyát pedig kilogrammnak.
A mi esetünkben a hosszmértéket megalitikus hüvelykben kellett megadni, amit Thom a
megalitikus yard negyvenedrészével azonosított, és 2,07415 centiméterrel egyenlő. Az ötletet a
méterrendszerből merítve Chris először olyan kockában gondolkodott, melynek oldalai a
megalitikus yard egy tized részei - ami négy megalitikus hüvelyk (mh). Metrikus formában
kifejezve ez a térfogat kicsivel több lett fél liternél, 571,08 köbcentiméter.

21
Mackie, E.: The Megalithic Builders. Phaidon Press, London, 1997.
- 23 -
 A „birodalmi rendszer”
Mikor eljutott ehhez az egyszerű összeghez számológépén, Chris úgy gondolta, hogy
felismerte az általa létrehozott számot, és gyorsan átszámolta birodalmi (a Britanniában még mindig
használt szabványmértékrendszer) egységekre. Homloka ráncba szaladt, és még kétszer
megismételte a számítást. Valami igen furcsa dolog zajlott, mivel a teoretikus megalitikus
űrmértékegység megegyezett 1,005 pinttel - ami jóval közelebb áll az egy tökéletes brit pinthez,
mint amire bármelyik kocsmáros képes, mikor kicsapol egy pohár sört. Ez persze biztosan véletlen,
de mindenképpen igazán meglepő. Ezután megkétszerezte a kocka oldalát, hogy 8 mh legyen, és az
első véletlen sokkja megnövekedett, mivel ez a számítás ugyanilyen pontossági fokon egy
birodalmi gallon térfogatot produkált. Az újabb duplázás egyenlő egységet eredményezett a már
nem használt bushellel, amit még az 1970-es években is alkalmaztak nem folyékony áruk mérésére.
Mikor Chris megállt, hogy elgondolkodjon számításain, rájött, hogy a gallonnak ugyanúgy
kell illeszkednie, mint a pintnek, hiszen a gallonban nyolc pint van, és a kocka oldalának
megduplázása nyolcszor nagyobb térfogatot hoz létre. De e ténytől nem csökken a furcsasága,
mivel nem tudunk arról, hogy a birodalmi rendszer kockákon alapulna. Ezek az eredmények a
végtelenségig furcsák voltak, és minden logika arra utalt, hogy ennek véletlennek kell lennie. Azt
már megtanultuk, hogy semmilyen információt ne vessünk el pusztán azért, mert nem illik
prekoncepciónkhoz. Tehát ahelyett, hogy számítását bedobta volna papírkosarába, Chris felemelte a
telefonkagylót, és elmesélte Alannek a különös egyezést.

- Micsoda? - hangzott Alán válasza. - Ez őrültség!

- Én nem azt mondom, hogy van kapcsolat - ennek véletlennek kell lennie, hiszen a pint és a
gallon, az általunk ismert formában, legjobb esetben is középkori egységek, és valószínűleg
sokszor újra szabványosították őket - magyarázkodott Chris.
De továbbra is azt javasolta, hogy ne hagyjuk figyelmen kívül az eredményeket csak azért,
mert nevetségesnek tűntek. Nem kellene elvetni a lehetőségét annak, hogy volt valami
különleges kapcsolat a megalitikus yard és a birodalmi mértékek között, pedig, tette hozzá,
„Elképzelésem sincs arról, hogy mi lehet az.”

Gyorsan megállapítottuk, hogy a pint és a gallon többféle különböző értékkel bírt, mielőtt a
különféle XIX. századi brit törvények szabványosították ezeket, tehát lehetséges, hogy az egyezés a
megalitikus kockával nem hordoz jelentést. Azonban mikor példákat vettünk szemügyre az előző
korok pintjeiből, csak kis eltéréseket találtunk. Az egyik, amely a birodalmi pinttel szinte teljesen
azonos volt, VII. Henrik uralkodása idejéből (1485-1509) származott, a megalitikus hüvelykes
kockával összevetve még a modern pintnél is nagyobb hasonlóságot mutatott. Szinte tökéletesen
egyezett, az eltérés kevesebb lett, mint 1 rész az 1000-ben. Az a pint még közelebb állt, amelyet a
brit kormány kincstára az 1601. évben határozott meg, hiszen döbbenetes egyezést mutatott a 4
megalitikus hüvelykkel - kisebbet, mint 1 rész az 5000-ben. Valójában ennek az Erzsébet kori
pintnek és a megalitikus kockának a térfogata azonos.
A pintről kiderült, hogy sokkal régebbi, mint képzeltük, régi példái szinte hihetetlen
egyezést mutatnak megalitikus kockánkkal. Hogy ez mit jelent, azt nem tudtuk, de megegyeztünk
abban, hogy ítélethozatal nélkül tudomásul vesszük ezt a térfogati felfedezést, és folytatjuk a tárgy
mélyebb vizsgálatát.
Másnap Chris újra hívta Alant néhány fontos hírrel.

- Igaz, megegyeztünk abban, hogy nem szorítjuk magunkat korlátok közé, mikor ezt a
teoretikus megalitikus térfogatot vizsgáljuk?
Alán már megtanulta, hogy elébe kell vágni Chris töprengésének vagy izgalmának.
- Igen - erősítette meg. - Tehát most mit találtál?
- Hát, azt gondoltam, hogy a teljesség kedvéért meg kellene néznem a megalitikus
méretezésű gömbök térfogatát is, nemcsak a kockákét. Tényleg őrültségnek hangzik, és
szeretném is, ha leellenőriznéd, de azt hiszem, van egy problémánk.
- Miféle probléma? - tudakolta Alan.
- Megmagyarázni a látszólag lehetetlent - mondta Chris. - Azzal kezdtem, hogy
- 24 -
 leellenőriztem az 5,10 és 20 megalitikus hüvelyk átmérőjű gömböket, és ezek is
meglehetősen közeli eredményeket produkáltak a pinthez, egy gallonhoz és a bushelhez. A
pontosság foka nem annyira nagy, mint a kockák esetében, hiszen az 5 megalitikus
hüvelykes gömb 1,027 pintet tartalmaz, ami még mindig elég közel áll ahhoz, amire a való
életben bárkinek is valaha szüksége lehet. De amikor gyorsan leellenőriztem a kockák és a
gömbök kapcsolatában uralkodó szabályokat, kiderült, hogy egy négy egység oldalú kocka
99,256 százalék pontossággal fogja ugyanazt a térfogatot birtokba venni, mint egy 5 egység
átmérőjű gömb, és ettől a felfedezések bár furcsák, de matematikailag érthetők lesznek.
Alanban felébredt az érdeklődés, de összezavarodott.
- Ha semmi rejtélyes nincs a pintes gömbben, akkor miért mondtad, hogy meg kell
magyarázni a lehetetlent? - kérdezte.
- Amit eddig elmondtam neked, az még ennek a beszélgetésnek a könnyebbik fele, mivel a
következő lépésem a meglehetős furcsától elvezetett a tényleg nevetségesig. Mit gondolsz,
mennyit fogadna be egy 6 megalitikus hüvelykes és egy 60 megalitikus hüvelykes gömb, ha
a mérést vízzel végezzük?
- Nem tudom kitalálni. Mennyit? - kérdezte Alán nem kis türelmetlenséggel.
- Hát a 6 megalitikus hüvelykes gömb egy litert tartalmaz és egy kilót nyom, tehát a 60
megalitikus hüvelykes, ami 10x10x10-szer akkora, egy köbmétert tartalmaz és egy metrikus
tonnát nyom. És ez is hihetetlenül pontos.
Alán hangosan belenevetett a telefonba.
- Ha-ha, nagyon vicces... - elhallgatott. - Ugye, viccelsz?
- Nem. Ellenőrizd, Alan! A számok nem hazudnak. Az egyezés több mint 99 százalékos,
mikor pedig modern hüvelykek és centiméterek alkalmazásával ugyanezen az elven
leteszteltem a gömböket, semmiféle jelentőségteljes eredményt nem kaptam. Itt tényleg
valami nagyon furcsa folyik.

Alan beszélgetés közben végigfutott a számításokon, és elismerte, hogy pontosak. Annak a

ténye, hogy a megalitikus hosszmértékegységek ilyen pontosan kiadják a modern birodalmi
űrmértékeket kockává alakítva, döbbenetes véletlen, de a gömbök esete valami teljesen másnak
számított. Ez esetben a további erőteljes véletlen szinte lehetetlennek látszott, de az, hogy kapcsolat
állhatott fenn, még valószínűtlenebbnek hatott.
A véletlenszerű esemény lehetősége ebben az esetben csekélynek látszott, mivel a gömb
térfogatának megtalálásához szükséges képlet (lásd a 2. függeléket) alkalmazza a pi (π) fogalmát,
ami a kör átmérője és kerülete közötti viszony. A pi nem racionális szám (ami azt jelenti, hogy
véges törttel nem fejezhető ki), 3,14159265359...-cel egyenlő, de a tizedesvessző utáni számok
nyilvánvalóan a végtelenségig folytatódnak ismétlődés nélkül. Ettől válik tényleg furcsává, hogy
egyezés lehet a méterrendszer és a megalitikus méretezésű gömbök között, annál is inkább, mivel a
méterrendszert csak a XVIII. század végén fejlesztették ki!
E ponton két lehetőség állt előttünk: vagy megfeledkezünk az ügyről, mint bizarr véletlen
eseményről, vagy folytatjuk az egész terület felkutatását előre meghozott ítélet nélkül. Az utóbbit
választottuk, sikeresen meggyőzve egymást, hogy több bizonyíték birtokában és az idő múlásával
az eredmények mutathatnak értelmet.

A megalitikus pintes kocka

Alan elgondolkodott azon, hogy miféle anyagokat akarhattak a megalitikus emberek
lemérni, hogy megtervezték a súlyok és mértékek e rendszerét. Tudta, hogy az általuk elért
technológia határain belül volt a kockát formázó szögletes edény készítése, mivel Skara Brae-ben
találtak szigetelt víztartályokat. Mikor megcsinálta saját 4x4x4 megalitikus hüvelykes kockáját, első
nyilvánvaló gondolata a mag lett, mégpedig árpáé és búzáé. Sikerült szereznie némi ősi fajváltozatú
magot, és belevágott a kísérletek lefolytatásába a megalitikus pintes kockájával. Hamar felfedezte,
hogy mindegyik szem, legyen az árpa, búza vagy fényezetlen rizs, igen kiszámítható módon
viselkedik, mikor kocka alakú tartályba öntik. A magvak hegyes, ellipszoid alakjuk miatt az
ugyanolyan súlyú víz térfogatának 125 százalékát foglalják el, figyelembe véve, hogy a víz és a
mag relatív fajsúlya különböző. Alan a lehető legóvatosabban megtöltötte pintes kockáját
- 25 -
árpamaggal, majd beleborította egy mérleg serpenyőjébe, hogy megmérje az eredményt. Az
árpaszemek pontosan egy birodalmi fontot nyomtak!
Az árpával töltött 8x8x8 megalitikus hüvelykes kockával folytatott kísérletek igazolták,
hogy az 8 fontot nyom, a 16x16x16-os pedig egy bushelt - ami tudottan 64 fontos szárazmérték.
Ez igazán hihetetlen volt. Úgy tűnt, hogy az egy pint víz és az egy font mag egyaránt egy
olyan kockából származik, melynek oldalai egy tized megalitikus yard hosszúak.
Mint mindenki társadalmunkban, mi is úgy tanultuk, hogy a font és a pint régi
mértékegységek. Azt azonban senki nem állította, hogy ezek „ősi” mértékegységek, és azzal is
tisztában voltunk, hogy a pontos jelenlegi értékére való szabványosítás mind a font, mind a pint
esetében viszonylag új keletű. Mégis, ha előítéleteinket félretéve objektív kívülállóként vizsgáljuk a
bizonyítékot, láthatjuk, amint a következtetés belebámul az arcunkba. A hihetőség határait
kiterjesztve el tudjuk képzelni, hogy mi is történhetett a megalitikus Britanniában.
A távoli múlt egy pontján, mikor a kereskedelem éppen fejlődés alatt állt, valaki létrehozta a
súlyok és mértékek rendszerét, kiindulópontnak a megalitikus yardot és megalitikus hüvelyket
használva. Belső kiterjedés gyanánt a megalitikus yard tizedét véve gondosan levágtak öt vékony
paladarabot, kapcsolódásaikat pedig finom agyaggal szigetelték. A feltaláló azután feltöltötte vízzel
a kockát, hogy tükre a pereméig érjen. Aztán átöntötték a vizet egy agyagserlegbe, és megjelölték
belül a vízvonalat, és létrehozták a szabvány-folyadékegységet, ami történetesen azonos egy
birodalmi pinttel. Az eset további menete során feltöltötték ugyanazt a kockát maggal, óvatosan
megütögetve a tetejét, hogy a lehető legjobban elsimuljon a kocka belsejében. Képzeletbeli
tudósunk aztán kiöntötte a szemeket egy egyszerű mérlegre, és darabkákat hasogatott egy kőről a
másik oldalán, míg a mérleg egyensúlyba nem állt. Ebből a kőből lett aztán a szabvány-
súlymértékegység, mely megint csak egy birodalmi egységgel azonos - a modern fonttal. E
hipotetikus régi kereskedő így pontos és megsokszorozható folyadék- és szárazsúlymértékek
egységeit tudta létrehozni, egyszerűen azáltal, hogy megfigyelte a Vénusz mozgását az égen
keresztül. Milyen varázslatos gondolat!
Ha valóban megalitikus volt a font és a pint, akkor a párhuzam a megalitikus és a metrikus
rendszer között tényleg elég döbbenetes. Mindkét hosszegység a Föld sarki kerületének felosztásán
alapszik, és mindkét súly- és űrmértékegységet olyan kocka segítségével definiálták, melynek
oldalai a hosszegység egytizedét teszik ki.
A fontot és a pintet bárhol bárki újra létre tudja hozni, ha birtokában van a szükséges tudás,
hogy meg kell figyelni, amint a Vénusz áthalad az ég egy 366-od részén és közben ingáját a
megkívánt számban meg kell lengetni. Minden ésszerű magyarázat szerint mennyei egységnek lehet
ezeket tekinteni, egyenesen az égből származóknak. Nem volt ebben semmi mágia, csakis
tudomány, sőt még több, tiszta és tökéletes tudomány, pont, amilyen a civilizáció ugródeszkája
megalkotásához szükséges.
Most újra feltettük a kérdést magunknak, lehet ez a tökély puszta véletlen? Normális
akadémikus már jóval e pont elérése előtt megfutamodott volna ezek elől a felfedezések elől, félve
attól, hogy annyira nevetségessé válik a vele egyenrangúak szemében, hogy az gyakorlatilag
karrierje végét jelentheti. De ránk ilyesfajta nyomás nem nehezedett, és eljutottunk eddig a pontig,
ahol a szemünk előtt kibontakozó tézis elutasítása már ésszerűden lett volna.

Hogyan lehet egy ilyen bonyolult és kiváló paradigma illúzió?

Most úgy éreztük, hogy véletlenül kinyitottunk egy ősrégi ajtót, mely némi ragyogó fényt
engedett be. Annak ellenére, hogy nem tudtunk olyan mechanizmus kigondolásának nekiállni, mely
kapcsolatba hozza a megalitikus építőket a fonthoz és a pinthez meg a kilogrammhoz és literhez
hasonló modern egységekkel, biztosan éreztük, hogy itt valami nagyon különleges történik.
A modern fontot pontosan „avoirdupois fontnak” hívják. Úgy hiszik, hogy használatát
először Champagne grófjai vezették be a XII. századi Franciaország vásárain. Az „avoirdupois” szó
értelme némiképp homályos, de az ófranciával mutat rokonságot, és egyszerűen a „mérés tárgyát”
jelenti. Több mint 150 évig, hozzávetőleg 1140-1320 között, a champagne-i vásárok szolgáltak az
európai kereskedelem, hitel- és pénzforgalom nemzetközi központjaként. Champagne
mezőgazdaságilag gazdag régió volt Párizstól északra és keletre, nagyszámú és tehetős lakossággal.
A legfontosabb vásárokat a tartomány délnyugati részén tartották négy városban: Lagnyban,
- 26 -
Provins-ben, Troyes-ban és Bar-sur-Aube-ban.
A vásárok főleg nagykereskedelmi szinten zajlottak, a kereskedők egymás közt adtak és
vettek, nem foglalkoztak kiskereskedelemmel. Továbbá az is megkülönböztette ezeket a
hagyományos vásároktól, hogy ritkán tartották őket, viszont hosszú ideig. E nagy vásárok
időtartama öt hét vagy ennél is több volt, és csak Troyes városa rendezett évi egynél többet. Sok
termék, amellyel kereskedtek, a mezőgazdasági jellegűek közé tartozott, és vannak, akik úgy vélik,
hogy az „avoirdupois” kifejezést mindenre alkalmazták, amit súlyra árultak, például fűszerre, fémre
és festékre.

A pálca
Hogy honnan szerezték Champagne grófjai az avoirdupois fontjukat, az ismeretlen, és abban
egyeztünk meg, hogy akkor térünk vissza a kérdésre, mikor már több információt gyűjtöttünk össze.
Chris úgy döntött, hogy közelebbről megvizsgál minden modern mértéket, hogy meglássa, van-e
egyéb említésre méltó egyezés a megalitikus egységekkel. A birodalmi rendszer a múltban
különálló egységekből fejlődött ki, testrészek, mint tenyérszélesség, lábak és kiterjesztett karok
alkalmazásával. A még mindig, vagy az egészen közelmúltig használatban álló szabvány birodalmi
egységeket a következő táblázat mutatja:

12 hüvelyk = 1 láb
3 láb = 1 yard
5½yard = 1 pálca
4 pálca = 1 lánc
10 lánc = 1 furlong
8 furlong = 1 mérföld

Amint Chris általános iskolás kora óta először átvizsgálta ezt a most szinte terjengős listát,
megérezte, hogy összefüggésük kaotikusnak tűnik, és hogy a pálca különösen furcsa, 5½ yardjával
vagy 16½ lábjával kilóg közülük. Míg a többi rendes egész szám volt, a pálca idegenség
benyomását keltette - mintha valahonnan máshonnan érkezett volna ide. Mikor megvizsgálta a
pálcát (pole vagy perch néven is ismert), felfigyelt arra, hogy igen megközelíti a hat megalitikus
yardot. Valójában a pálca 99 százalékos pontossággal 6 megalitikus yard. Lehetséges az,
csodálkozott Chris, hogy a pálca egy ősi megalitikus egység? A teljesség kedvéért kipróbálta a
pálcát, mint esetleges metrikus egységet, és további meglepetés érte, mivel 5 métert mutatott - több
mint 99,5 százalékos pontossággal. Mindkettő könnyen lehet véletlen, de bevillant egy kérdés az
agyába: „Vajon a pálca egy ősi mértékegység, melyet a viszonylagos közelmúltban alakítottak úgy,
hogy 16,5 lábbal legyen egyenlő?” Észrevett mögötte egy sokkal értelmesebb megalitikus mintát.

40 megalitikus hüvelyk = 1 megalitikus yard

6 megalitikus yard = 1 megalitikus pálca
4 pálca = 1 lánc
10 lánc = 1 furlong (40 pálca = 1 furlong)
8 furlong = 1 mérföld (320 pálca = 1 mérföld)

A 40-6-4-10-8 sorozat sokkal inkább logikusnak látszott a szabványmagyarázatnál, és

eléréséhez csak picit kellett módosítani a pálca modern meghatározását. Ez a gondolatmenet
igencsak spekulatívnak mutatkozott, de hozott néhány nagyon érdekes eredményt. Következőnek
Chris megpróbálta bevezetni teoretikus megalitikus pálcáját a metrikus rendszerbe:

10 milliméter = 1 centiméter
100 centiméter = 1 méter
5 méter = 1 pálca
200 pálca = 1 kilométer

A hipotetikus megalitikus pálca döbbenetes pontosan illeszkedett és teljességgel logikusnak

- 27 -
bizonyult. Mindazonáltal emlékeztetni kellett magunkat arra, hogy kapcsolata a méterrel nem lehet
reális, hiszen a méterrendszert csak a XVIII. század végén fejlesztették ki. Legalábbis akkor így
hittük!
Az eredmények azt sugallták, hogy a mérföld és a kilométer egyaránt lehet olyan egység,
mely a hipotetikus megalitikus pálcából fejlődött ki:

1 mérföld = 1920 my = 320 megalitikus pálca

1 kilométer = 1200 my = 200 megalitikus pálca

Tehát a modern mérföld és kilométer a megalitikus yard és egy feltételezett megalitikus

pálca használatán keresztül egyaránt kapcsolatba kerül egymással. (A megalitikus pálca nem
tévesztendő össze azzal a hosszal, melyet Alexander Thom nevezett el így. Felfedezett egy 2,5
megalitikus yardos egységet, melyet sok általa feltárt helyen használtak. Ezt keresztelte el
megalitikus pálcának.) A standard átszámítás szerint 1,6093 kilométer van a mérföldben, a
megalitikus megközelítésmód pedig szinte tökéletes kapcsolatát adja a kettőnek.
Ezután Chris a birodalmi terület-mértékegységet vizsgálta meg - az acre-t, melyet 4840
négyzetyardként határoztak meg. Hamar rájött, hogy sokkal több értelmet mutat megalitikus
formában áttekintve, mivel ebben kifejezve 5760 megalitikus négyzetyardot mutat, ami az igen
logikus 4x40 megalitikus pálcának felel meg. Úgy is ki lehet fejezni, hogy 360 egyenként 4x4
megalitikus yardos földdarab.
Áttekintve a most már idejétmúlt birodalmi egységeket, Chris azt is felfedezte, hogy egészen
a közelmúltig olyan is létezett, hogy „négyzetpálca”, amit az igencsak furcsának ható 30¼
négyzetyarddal határoztak meg. A megalitikus pálca megint csak értelmezhetőnek bizonyult, mivel
pontosan 36 megalitikus négyzetyardnak felelt meg.

Az elveszett valóság kulcsa

A birodalmi módszer hirtelen különlegesen tervezett rendszernek kezdett tűnni, mely a
megalitikus yardon alapult, nem a hüvelyken, lábon és yardon. Közelebbről is szemügyre vette a
metrikus egységek területét, és ugyanaz a minta rajzolódott ki. A hektár 10 000 négyzetméterből
vagy 100, egyenként 10x10 méteres árból áll. Megalitikus módon kifejezve ezt láthatjuk:

1 ár = 2x2 megalitikus pálca (12x12 my)

1 hektár = 100 2x2 megalitikus pálcaegység
1 hektár = 1 kilométer x 2 megalitikus pálca

Egyéb idejétmúlt egységek tanulmányozása nagyon érdekesnek bizonyult. A 7840

négyzetyardos régi ír acre különös földmértékegység, melyről kiderült, hogy több mint 99
százalékos pontossággal egyezik a 40 megalitikus yard x 40 megalitikus pálcával. A következő, a
6150,4 négyzetyardos régi skót acre különösen bizarrnak tűnt, míg Chris megalitikus
viszonylatokban meg nem vizsgálta, és rá nem jött, hogy valójában több mint 99,6 százalékos
pontossággal megegyezik a 75 megalitikus yard x 100 megalitikus yarddal.
A megalitikus yard valóban a modern mértékegységrendszerek - mind a birodalmi, mind a
metrikus - elveszett realitásának háttérben rejtőzködő kulcsa? Összejöttünk, hogy feldolgozzuk ezt
az új információt, és feltegyük a kérdést magunknak, lehetséges-e, hogy olyan mintákat kezdünk
látni, amelyek igazából nincsenek is jelen. A következő lépés annak a felmérése volt, hogy a
feltételezett megalitikus pálca használatával fellelt kapcsolat valóban annyira figyelemre méltó-e,
mint amilyennek látszik. Kiindulási pontként mérlegelni kellett, hogy a 16½ lábas (198 hüvelykes)
pálca eredetileg valóban hat megalitikus yardként került-e meghatározásra. Aztán észrevettük, hogy
a méter is illik a sablonba. Újra áttekintettük a pálca mindhárom lehetséges verzióját metrikusan
kifejezve:

birodalmi pálca = 16½ láb = 5029 milliméter (100 százalék)

metrikus pálca = 5 méter = 5000 milliméter (99,42 százalék)
megalitikus pálca = 6 megalitikus yard = 4978 milliméter (98,99 százalék)
- 28 -
 Egymáshoz közeli értéket mutattak - nagyon közelit - de bármely kutatónak meg lehet
bocsátani, ha elveti őket, mint véletlen egyezéseket. Az, ahogyan a feltételezett pálca értelmet adott
sok olyan régi egységnek, mint az ír és a skót acre, számunkra elég volt ahhoz, hogy ne vessük el a
gondolatot. De pillanatnyilag csak úgy tekinthettünk e megfigyelésekre, mint potenciálisan
érdekesekre, ha jövőbeli felfedezések további támogatást kölcsönöznek nekik. Amennyiben nem, e
ponton teljesen készen álltunk az egész elképzelés elvetésére.
Némiképp szkeptikusak maradtunk a megalitikus pálca érvényességét illetően, de mostanra
megszűntek kétségeink az általunk újjáalkotott megalitikus súlyok és mértékek kérdésében. Talán
az a legjobb előre vezető út, ha megvizsgálunk egy másik, jobban megértett kultúrát, hogy
megbizonyosodjunk arról, hogy alkalmazták-e a megalitikus technikákat máshol a világon, akár a
nyugat-európai gazdálkodókkal egy időben, akár kevésbé régen.

KÖVETKEZTETÉSEK

• Egy egy tized megalitikus yard oldalú kocka nagy pontossággal képes befogadni egy
birodalmi pint vizet vagy egy birodalmi font magot. Az oldalak megduplázása egy
birodalmi gallon űrtartalmat eredményez, az újabb duplázás pedig egy száraz bushelnyi
súlyt
• Hat megalitikus hüvelyk átmérőjű gömbök egy litert tartalmaznak és egy kilót
nyomnak, míg az a gömb, amely keresztben másfél megalitikus yardos, egy köbméter
vizet tartalmaz és egy metrikus tonnát nyom. Első pillantásra úgy tűnik, hogy a
birodalmi és metrikus egyezés véletlen kell, hogy legyen, mivel mindkét rendszer
viszonylag közelmúltbeli konvenció.
• A pálca néven ismert régi hosszegység vizsgálata kimutatja, hogy módfelett közel áll
ahhoz, hogy egyenlő legyen 5 méterrel és 6 megalitikus yarddal. Mint ilyen, egyesíteni
látszik a két rendszer minden hossz- és területegységét, sőt értelmet ad olyan különös és
idejétmúlt egységeknek is, mint az ír és a skót területmértékek.
• A matematika könnyen ellenőrizhető, a kirajzolódó minta erőteljes és egyszerű, a
standard történelem szerint mégsem létezik. Mindez lehet, hogy hihetetlenül nagy
véletlen, de e ponton még nem készültünk fel erre a feltevésre.

4. FEJEZET
Sumer fokok
Bemutattunk egy igen meglepő súly- és mértékrendszert, mely közvetlenül és logikusan
származik a megalitikus yardból és a késő kőkor során a Brit-szigeteken és környékükön
használatban lehetett. Ez a hipotetikus rendszer megközelítésmódként józan észt és nagyon
egyszerű technológiát alkalmaz. Ha a megalitikus építők ismerték ezeket az egységeket, az azt
jelenti, hogy a font és pint 5000 éve ismert és alkalmazott. Biztosan persze sosem tudhatjuk meg,
hogy ezek az egységek léteztek-e, hiszen a megalitikus nép nem rendelkezett írással. Azonban
nagyon furcsa lenne, ha egy embercsoport, mely több mint 1000 évig használt nagyon pontos
hosszegységeket, ezeket sosem alkalmazta volna súly és térfogat megállapítására.
A súly és térfogat kalibrálásának eszköze nélkül a kereskedés a cserekereskedelem szintjén
marad, melyben minden üzletet kizárólag szemmértékkel kell felbecsülni. A képesség, hogy az
ismert mennyiségeket azonosítani lehet, a vételt és eladást sokkal tudományosabb folyamattá teszi,
mivel időről időre pontosan meg lehet ismételni. A kölcsönösen elfogadott mértékegységek
használata azt jelentette, hogy nagy távolságból meg lehetett kötni az üzletet, mert nem kellett látni
az árut előbb ahhoz, hogy mennyiségét fel lehessen becsülni. Például meg lehetett abban egyezni,
hogy két font szarvashús két pint sört ér.
Az információ hatalom, és ritka, hogy csak úgy eltűnik. Valóban, az a tény, hogy a
megalitikus kapcsolata szinte tökéletes a modern mértékekkel, erősen utal arra, hogy e tudás
folyamatosan haladt át a történelem nagy falán. Ennélfogva úgy döntöttünk, hogy nyomozásunkkal
- 29 -
visszatérünk a falon át az első fontos civilizációhoz, hogy kimutassuk, van-e bármiféle felderíthető
kapcsolata a megalitikus gondolkodásmóddal. Ez elvezetett bennünket az írás feltalálóihoz és az
első olyan néphez, melyről tudjuk, hogy nemzetközi kereskedelmet folytatott, a sumerokhoz, akik
számos erős és történelmileg fontos városállamban laktak.

A sumer civilizáció
A sumerok által lakott terület a Tigris és Eufrátesz folyók között feküdt, ez ma Irak/Kuvait,
és a közelmúltig Mezopotámiaként ismerték. A vidéket eredetileg az ubaidi néven ismert történelem
előtti népek lakták, megalapítva azokat a településeket, melyek fokozatosan olyan fontos sumer
városokká fejlődtek, mint Adab, Eridu, Iszin, Kis, Kullab, Lagas, Nippur és Ur. Amint a vidék
felvirágzott, beköltöztek a szíriai és arábiai sivatagok sémi népcsoportjai, akár mint békés
bevándorlók, akár mint fosztogatók. Aztán i. e. 3250 táján megérkeztek a sumerok és elkezdtek
beházasodni a bennszülött lakosságba. Ezek a kistermetű, sötét hajú jövevények intellektuálisan és
technológiailag fejlettek voltak, és egy olyan ragozó nyelvet beszéltek, mely egyetlen ismert
nyelvvel sem rokon. (A ragozó nyelvek olyan szavakat tartalmaznak, melyek kisebb morfémák
[tovább nem osztható egységek] összekapcsolásával fejeznek ki összetett gondolatokat.)
Amint a sumerok megszerezték a hatalmat, az ország egyre gazdagabbá és erősebbé vált, a
művészet és építészet a valláshoz és etikai gondolkodáshoz hasonlóan felvirágzott. A vidék lakosai
magukévá tették a sumer nyelvet, melyre még más országokban is úgy tekintettek, mint az
intellektus nyelvére. A sumerok által kifejlesztett ékírásrendszer vált az elkövetkező 2000 évben,
szerte a Közép-Keleten az írásos kommunikáció alapvető formájává. Úgy tartják, hogy a kereket is
a sumerok találták fel.
Sumer első nyilvántartott uralkodójának Etana, Kis királya számít, aki i. e. 2800 körül
uralkodott. A különböző városállamok sokat harcoltak egymással és az i. e. XXIII. századra a
sumerok ereje olyannyira megcsappant, hogy a továbbiakban már nem tudták megvédeni magukat
az idegenek támadásától. Nagy Szárgon, sémita uralkodó az egész területet meghódította, és
Agadéban, Sumer legészakibb részén új fővárost alapított, mely a világ leggazdagabb és
leghatalmasabb városa lett. Észak-Sumer őslakos népe és legyőzőik fokozatosan összekeveredve
egy etnikai és nyelvi csoporttá alakultak, amely akkád néven vált ismertté.
Az akkád dinasztia körülbelül egy évszázadig tartott ki, ezután egy a Zagrosz-hegységből
érkezett, guti néven emlegetett nép kifosztotta Agadé városát, és végül egész Sumert elpusztította.
Sok generáció elteltével a sumerok végül lerázták a gutik igáját, és Lagas valaha fontos városa
Gudea király uralkodása alatt, i. e. 2144-2124 között, újra jelentőségre emelkedett. Gudea
különösen kegyes és tehetséges uralkodónak bizonyult, aki számos róla készült, mostanáig
fennmaradt szobrot hagyott hátra.

A babiloni civilizáció
Körülbelül i. e. 2000-től lassú fázisváltás zajlott, melynek során a sumer kultúra
lehanyatlott, és a babiloninak nevezett civilizáció, mely az i. e. VI. századig élte virágkorát,
felemelkedett. A babiloniak saját kultúrájukhoz és etikájukhoz módosították és formálták sumer
örökségüket, aminek eredménye olyan hatékonyságú életmód lett, mely viszonylag csekély
változáson ment át körülbelül 1200 évig.
A görögök által Mezopotámiának nevezett terület a „civilizáció bölcsőjeként” ismert, és
évek ezrein át adott otthont a sumer, babiloni, asszír és kaldeus kultúráknak. Nehéz elkülöníteni,
hogy melyik eredményt melyik csoport érte el, mivel a fejlődés folyamatosan zajlott, különösen a
sumer és babiloni kultúrák esetében. Sok szempontból nincs is szükség arra, hogy világosan
megkülönböztessük e civilizációkat, mivel ugyanazon gondolkodásmód evolúcióját képviselik.

Tízes számrendszer és hatvanas számrendszer

A matematika kifejlesztését a sumeroknak tulajdonítják. A tízes és hatvanas (sexagesimális)
számrendszerek kombinációját használták, ellentétben a ma használatos egyszerű tízes vagy
decimális rendszerrel. Megszoktuk, hogy úgy gondolkodjunk, hogy egy percben 60 másodperc és
egy órában hatvan perc van, mivel időrendszerünk a sumer/babiloniból ered. Általános konszenzus

- 30 -
szerint a sumeroknak tulajdonított a 360 fokos kör elképzelésének kigondolása is, melyben minden
fok 60 percből, és minden perc 60 másodpercből áll.
E ponton elsőnek az a gondolat merült fel bennünk, hogy a megalitikus 366 fokos és a sumer
360 fokos kör felosztása mennyire hasonló. Elgondolkodtunk azon, hogy a sumerok eredetileg nem
a 366 fokos rendszert használták-e, amit egy kissé lefelé igazítottak, mikor bevezették a 60-on
alapuló aritmetikájukat. Végül is annak biztosan több hasznát látták, ha hat 60-as részre osztják a
kört. Azonban hamarosan rájöttünk, hogy sokkal több van emögött, mint hogy egyszerűen
lekerekítették volna mások rendszerét.
Emlékeznünk kell arra, hogy a 360 szám már a megalitikus építők számára is fontosnak
számított, hiszen volt „6 rész a 60-ban” a Földhöz kapcsolódó geometriájukban, melyben a 366
fokot tovább osztották 60 percre, aztán 6 másodpercre. Ezzel a módszerrel hozták létre a sarki
egyenlítő ívmásodpercét, mely hosszában 366 megalitikus yardot tett ki, és amely pontosan
megegyezett 1000 minószi lábbal is. Így már szert tettünk némi folytonosságérzetre Britannia
megalitikus népe és a sumerok között, akik körülbelül ugyanebben az időszakban, de egymástól
ezer mérföldekre léteztek.

Árpamag
Következő logikus lépésként meg kellett nézni, hogy mit lehet tudni a sumer
mértékegységekről, kezdve a hosszmértékekkel. Ma százával vannak különböző speciális célokra
szolgáló egységeink, és a sumerok olyan nagyon nem különböztek tőlünk. Továbbá, mint a mi
civilizációnk esetében is az egységek az évszázadok során változtak, de mindeme komplikációk
ellenére mindig létezett egy egység, ami egy kultúrában központi szerepet töltött be ugyanúgy,
ahogy a méter Európában és a láb az Egyesült Államokban. A mezopotámiai kultúrák különböző
időszakokban hosszmértékek egész sorát használták, függően a mérés tárgyától, de az általános
megegyezés szerint a sumer idők fő hosszegysége a „kus” vagy „árpakönyök” volt.
A kus 180 „se”-ből (úgy vélik, kiejtése körülbelül „séj” lehetett) állt, melynek jelentése
„árpamag”. Hat se egy „su-szi”-val, vagy kézzel egyezett meg, és 30 su-szi egy kussal. Az ismert,
hogy a kus hossza igen közel állt a fél méterhez, és hála a fentebb említett Gudea sumer király két
szobrának, most már majdnem pontos definíció áll rendelkezésünkre a kusról. Ernest de Sarzec
1880-ban több dioritszobrot ásott ki Mezopotámiában, melyek közül kettő Gudea királyt ábrázolja
ülő helyzetben, táblával az ölében, melyre egy templom tervei vannak felvésve. A szobor oldala
mentén az alakkal átellenben van egy beosztásos mérce, mely gondosan kivitelezett, és
nyilvánvalóan fél kusnak szánt. A sumer fél kusnak ezt az első kézből származó példáját úgy
kalibrálták, hogy hozzávetőleg 24,97 centiméter legyen, ami azt jelenti, hogy a sumer kus 49,94
centiméterrel egyenlő, és gyakran használták kettős kusként, amit Livio Stecchini professzor 99,88
centiméternek vélt.22
Sajnos nincs pontos definíciónk a kettős kusról, mivel nincs elég hozzáférhető példája
(összevetve Thom, vagy akár Graham professzor munkájával), amiből le lehetne vezetni. Ezért
Stecchini professzor értékét használtuk, mint a lehető legjobb létező becslést. Azonban abban
biztosak lehetünk, hogy a kettős kus figyelemreméltóan közel áll a modern méterhez, és míg ezt a
korábbiakban véletlenként elvethettük, mostanra nyitottá váltunk az iránt, hogy mérlegeljük, hogy
éppenséggel állhatott-e fenn kapcsolat.
A tény, hogy a kus 180 séből, vagyis árpamagból állt, azonnal felkeltette érdeklődésünket,
mivel eszünkbe idézte a szemekkel és az avoirdupois fonttal kapcsolatos felfedezéseinket. Ez azt is
jelenti, hogy a gyakorlatilag egyméteres kettős kusban 360 se volt. Megkérdeztünk egy szakértőt
(lásd 6. függelék), hogy lehet-e információt szerezni a legkisebb sumer hosszmértékegységről. A
szakértő, egy matematikaprofesszor azt mondta, hogy a „sének nevezett árpamagot nem kell igazi
árpamagként felfogni, ez csupán a sumer írnokok által használt kényelmes terminológia volt.”
Továbbmenve azt állította, hogy az igazi árpamagok elég használhatatlanok valamiféle
mértékrendszer alapjaként. Amennyire erről meg tudtunk bizonyosodni, az árpamagok nem sokat
változtak az ókori Mezopotámia kora óta, tehát felragasztottunk sorban egy csomó árpamagot egy
ragasztószalagra, hogy meglássuk, mekkora méretet mutatnak. A magokat végükkel összeillesztve

22
Stecchini, L. C: www.metrum.org/measures/index.htm
- 31 -
180-nál biztosan jóval kevesebb árpaszem van egy árpakönyökben. Azonban lapjával
összerendezve {lásd a színes táblákat) pontosan a várt mennyiséget mutatják, (adagosan) 180
árpaszem egy kus. Ezt a kis gyakorlatot csak azért említjük meg, hogy bemutassuk, milyen
könnyelműség nem komolyan venni távoli őseink szavait. Nyilván nem az árpamagra hivatkoznak,
ha valami teljesen másról beszélnek. (Az árpamagkísérleteinkre vonatkozó további információkat
lásd a 6. függelékben.) Ez azt is jelenti, hogy 360 se (árpamag) volt egy kettős kusban, ha pedig egy
kettős kusból kört formálunk, akkor minden egyes se egy fokkal lesz egyenlő.
A sumerok nem csak a kust, vagy árpakönyököt ismerték, rendszeresen használták a fél kust
(a Gudea-szobrok felirata szerint) és a kettős kust - épp, ahogy a megalitikus építők is rendszeresen
használtak fel, egész és dupla megalitikus yardot építkezéseik során.
Bevett gyakorlat annak a feltételezése, hogy a méterrendszer előtt használt összes
hosszúságegység testrészek hozzávetőleges méretein alapul, és a könyökről gyakran állítják, hogy
az a könyöktől a középső ujj hegyéig terjedő távolság. Bár ez szolgálhatott piaci kereskedő durva
mértékéül, nyilvánvalóan abszurdnak tűnt azt hinni, hogy egy ilyen következetesen pontos egység
bárki testrészeiből eredhet. Maga az ötlet is sértés egy ennyire egyértelműen nagyon tehetséges és
intelligens egyénekből álló népre nézve. Ekkor felmerült a kérdés: „Mi a fél, teljes és kettős kus
eredete?”

A Vénusz-technika
Mivel már felfedeztük a megalitikus yard megalapozásának csalhatatlan módját, természetes
kezdőpontnak a Vénusz-módszert tekintettük. Tudott dolog, hogy a sumerok nagy csillagászoknak
számítottak, és biztosan kifejlesztettek geometriát (mint arról a korszakból származó matematikai
problémákkal teleírt táblácskák százai tanúskodnak), tehát feltétlenül képesek voltak alkalmazni a
Vénusz-technikát. Újra abban a szerencsés helyzetben találtuk magunkat, hogy vissza tudtuk
vezetni a folyamatot. Kezdhettük a fél kus feltételezett hosszával a Gudea-szoborról hipotetikus
ingánk számára, hogy visszafelé dolgozva megtalálhassuk a lehetséges egyenlőséget, mely
meghozza a kívánt eredményt. Először meg kellett tudnunk, hogy a félkusos inga milyen
sebességgel leng, és mostanra már igen jól ismertük a képletet, mely elvezet az időperiódushoz,
mely bármely adott hosszú inga lengéséhez szükséges. Alán ránézett a fél kusra, lefuttatta az
ingaképletet a számológépén, aztán újra, és felhívta Christ:

- Most ellenőriztem a félkusos inga lengését - jelentette be Alan minden bevezetés nélkül,
mikor Chris felvette a kagylót.
- Érdekes? - érdeklődött Chris.
- Hogy érdekes-e? Hát, ha érdekeset akarsz, azzal aztán tudok neked szolgálni!
- Akkor gyerünk! - mondta Chris.
- Egy pillanat! Az inga periódusa egy másodperc! - kiáltotta diadalittasan. - Feltéve, hogy
Stecchini 99,88-as hosszúsága stimmel, az időintervallum tulajdonképpen 1,003 másodperc,
ami átkozottul közel van, azt elhiheted!
- Hű - felelte Chris, - a sumerok felfedezték a másodpercnyi időt, mi meg úgy látszik,
felfedeztük, hogy hogyan csinálták!

Az, hogy olyan szám jött ki, ami 3/1000-re van a modern másodperctől, puszta véletlennél
többnek látszott. A 99,88 centiméteres kettős kus is pontosan ugyanazt a szinte tökéletes egyezést
adta vissza, bár ez esetben az inga egy ütésére. (Az inga periódusa az oda-vissza lengés, míg az
ütése az egyik oldaltól a másikig terjedő mozgás.)
Úgy éreztük, hogy jogunkban áll minden olyan ötletet elutasítani, mely szerint ezek az
elsődleges sumer hosszegységek ingaként használva véletlenszerűen produkálnak ilyen jó egyezést
a sumerok által kigondolt másodpercnyi idővel. Úgy hatott, mintha a kus és a másodperc
ugyanannak a jelenségnek lenne a két fele: az időperiódus és a hosszúság, melyeket a Föld
(gravitációból eredő) gyorsulása a Sumer szélességén összehozott. Ennek a felismerésnek nagy a
jelentősége. A modern fizikusok elfogadják, hogy idő és tér (lineáris távolság értelemben) lehetnek
ugyanannak a dolognak különböző kifejezései, amit, úgy tűnik, mind a megalitikus emberek, mind
a sumerok tudtak, legalábbis matematikai szinten.
- 32 -
 Tényleg úgy látszik, hogy a sumeroknak a Föld forgása méréséhez a Vénuszt követő és
időzítő technikát kellett használniuk. A kérdés így szólt: „Mekkora részét használták a körnek, és
hány ütést számoltak le?” Ezt nem lesz nehéz kiszámítani, hiszen sokkal többet tudunk Sumer
földjének lakosairól, mint azokról, akik akkoriban a Brit-szigeteket lakták. Azzal a logikus
feltevéssel kezdtük, hogy egy sumer/babiloni fokot használhattak, tehát a kör 1/360-ad részét -
ahogy mi tesszük ma. Aztán sima számolással meg lehet állapítani, hogy a kétkusos inga 120
periódust vagy 240 ütést fog végrehajtani annyi idő alatt, amennyi alatt a Vénusz egy fokot halad.
Így aztán a sumer építő ugyanazt a metodológiát alkalmazva ellenőrizhette fél kusát, mint a
megalitikus építő, bár az ő civilizációja számára fontos számokat alkalmazva. Ennek
eredményeképpen definiálták a másodpercnyi időt, mely hihetetlenül megközelíti azt, amit még ma
is használunk, olyan végeredményt hozva létre, mely valójában megegyezik a méterrel.
Ezek megint csak túl tiszta számok voltak ahhoz, hogy véletlenek legyenek. A fél kussal és
egy sumer körfokkal folytatott kísérlet eredményezhetett volna bármilyen fura számot. Azonban a
helyzet nem így állt, és az eredmény világosan megmutatta, hogy a rendszer kitalálói a sumer
alapszámot, a 60-at alkalmazták. Ez nyilvánvaló volt, hiszen a 120 az kétszer hatvan, a 240 pedig 4-
szer 60. Összeadva 360-at eredményeznek - a kör fokainak számát.
Bár ez a számítás számunkra tökéletes értelmet mutatott, meg kellett tudnunk, hogy létezik-e
feljegyzés arról, hogy a sumerok/babiloniak használtak volna 240 másodperccel egyenlő időhosszt,
amint azt a kétkusos inga 240 ütése kijelöli. Hamarosan rájöttünk, hogy napjuk „ges”-nek nevezett
alapegysége - döbbenetes módon - 240 másodperces hosszt mutatott! Minden összeillett, mint egy
szép kis kirakójátékban!
Már korábban is alkalmaztuk Thom visszavezetéses módszerét a megalitikus emberek
„Vénusz és inga” technikájának kiszámítására, bár a korszakból és földrajzi elhelyezkedésből
származó írásos feljegyzések hiányában nem áll módunkban megtudni, hogy adtak-e nevet az
időperiódusnak, mely alatt ingájuk lengett. De a sumerok vezettek feljegyzéseket, és figyelemre
méltó módon alkalmaztak nevet - ges - arra az időperiódusra, melyről kikövetkeztettük, hogy
szükséges a módszerhez, mellyel a fél kust és kettős kust meg lehet alkotni. Kétség sem férhet
hozzá, hogy a megalitikus emberekhez hasonlóan a sumerok is a Vénusz-ingamódszert használták!
Ismert, hogy a Vénusznak igen különleges helye van a sumer kultúrában. A bolygót a
csillagász papok, vagy „baru”-k először mint „Inannát” ismerték, ami azt jelenti, hogy az „Ég
Királynője”. Később a Vénusz „Istárként” is ismertté vált. Íme, az eredeti, megalitikus technikával
kapcsolatos hipotézisünk alátámasztására szolgáló újabb bizonyíték! A megalitikus Britannia
metodológiáját alkalmazva olyan mátrixot kaptunk, mely egybeszövi a másodpercnyi időt, a sumer
kust, a sumer 60-as rendszert, a sumer 360 fokos kört és a gest (a nap sumer alapegységét). Az
esély, hogy mindez véletlenül történjen ilyen tökéletességgel, annyira közel áll a nullához,
amennyire csak lehetséges!

A sumer naptár
A másodperc és a 240 másodperces ges létezése alaposabban elgondolkodtatott bennünket a
sumer időnyilvántartás egész szerkezetén. Minden szakértő egyetért abban, hogy a sumerok ötlötték
ki a 360 fokos kört, mely illeszkedett rituális évük napjainak számához. A sumer naptárról tudjuk,
hogy eredete a Holdon alapul, és hogy gyökerei számunkra teljesen a múlt ködébe vesznek. De
biztosak lehetünk benne, hogy Sumer csillagász papjai tökéletesen a tudatában voltak annak, hogy
lényeges a különbség a 12, éppen csak hogy több mint 29½ napos hónapból álló, és az igazi szoláris
év között.
A sumerok számára a legfontosabb ünnepnek az árpa ünnepe számított, melyet abban az
időpontban ünnepeltek, amelyben most a keresztények a húsvétot. Akkoriban, mint most is, ez a
halált és újjászületést szimbolizálta, és ugyanúgy számolták ki, ahogyan a húsvétot szokás - az első
telihold a tavaszi napéjegyenlőség (az egyik az évi csupán két alkalom közül, mikor a nap pontosan
keleten kel és pontosan nyugaton nyugszik, a nappal és éjszaka pedig egyenlő hosszú) után, ami
március 21. környékére esik. A sumerok „Barag-Zag-Gar”-nak hívták ezt az ünnepet, és ez jelezte
évük kezdetét. A 12 hónapot aztán átszámították holdhónapokra, mindet felkerekítették 30 naposra,
ami 360 napos évet adott nekik. Úgy oldották meg a 360 napos év és a 365 napos igazi napév
közötti különbség problémáját, hogy addig hagyták felhalmozódni a maradék napokat, míg elég
- 33 -
nem jött össze ahhoz, hogy szökőhónapként az évhez adják. Ezt a többlethónapot a sumerok „Itu-
diri”-nek nevezték. Ez az eljárás biztosította, hogy a Barag-Zag-Gar az árpabetakarítás utáni első
teleholdra essen, ahogy annak lennie kell, és a szoláris és holdév közötti egyensúly időről időre
helyre legyen állítva.
Ahogy egy évben 360 napjuk volt, úgy osztották a sumerok a napot is 360 „ges”-nek
nevezett egységre. A korabeli feljegyzések megmutatják, hogy a sumer csillagász papok eredetileg
12, és nem 24 órára osztották a napot. Ezt elsősorban azért tették, mert szerették a „körön belüli
köröket”, a napban pedig az év mikrokozmoszát látták - ha egy évben 12 hónap van, akkor egy
napban 12 órának kell lenni. Újabb kapcsolat a zodiákussal.
A Nap, Hold és Naprendszerünk bolygói a földről megfigyelve ugyanazon az „ekliptikus
síknak” nevezett égi ösvényen maradnak. A távoli őskorba vesző ismeretlen idők óta az égnek ezt
az övezetét 12 szekcióra osztották fel, melyeket a zodiákus jeleivel azonosítottak. Minden szekciót
egy benne levő csillagcsoport után neveztek el, amiket olyan sablonokká fordítottak le, melyek
számtalan nemzedék csillagbámulói számára váltak megjegyezhetővé. A sumerok, akik használták
a zodiákus fogalmát, rengeteget figyelték a Holdat. Nézték, amint a Föld mellékbolygója hónapról
hónapra a zodiákus egyik jegyéből a másikba halad, és a teliholdak az egymás utáni zodiákus
jegyekbe esnek. Ráadásul azzal is tisztában lehettek, hogy a Nap egy hónapnyi időtartam alatt egyik
zodiákus jegyből a másikba átmenni látszik. Ugyanazok a zodiákus jegyek haladtak el mindennap a
fejük fölött, miközben két napkelte között a Föld tengelye körül megfordult. Mivel a sumerok az
évet 360 napra, a napot pedig 360 gesre osztották, és a napot és az évet egyúttal 12 egyenlő
egységre is, ebből az következik, hogy minden zodiákus jegy 30 gesből állt.
A sumerok tudták, hogy az évszakok évente egyszer végigvonulnak a teljes zodiákuson, és
hogy a zodiákus mindennap egyszer megfordul a fejünk fölött. Tehát újra itt van egy esetleg
tudatosan kigondolt „kör a körben” effektus, hiszen a következő mintát alkalmazták:
év = 12, egyenként 30 napos hónap
nap = 12, egyenként 30 geses óra

A Föld évente egyszer megfordul a Nap körül. A háttércsillagok tulajdonképpen

mozdulatlanok, a Nap hozzájuk viszonyítva egy megalitikus fokot látszik mozogni. Egy év
elteltével a csillagok kiindulópontjukba tűnnek visszatérni

Következő lépésünk az volt, hogy megvizsgáljuk a Hold viselkedését, mert úgy tűnt nekünk,
hogy ezeket a geseket holdjelenségeknek tekintették. Történelmi feljegyzésekből tudjuk, hogy a
sumerok az egyik teliholdtól a másikig tartó időszakot

- 34 -
 A forgó Föld és a zodiákus

30 napnak becsülték, ami nincs is túl messze a pontos 29,53059 napos időszaktól, és
mindenképpen ez a hozzá legközelebbi egész szám. íme, egy újabb „kör a körben”.
év = 360 nap
hónap = 360 óra
óra = 360 ges

Minden sumer óra a Hold Föld körüli útjának egy fokát jelezte, és a Hold útja minden fokát
újra elosztották 60-nal, hogy megkapják az ívperceket, majd újra 60-nal, hogy megkapják az
ívmásodperceket.
Tízévnyi kutatás után a válasz szinte belém villant. A sumer 12 órás nap perc- és
másodperc-időegységei Hold-ívpercek és -ívmásodpercek voltak. Egy kivételével még mindig
ezeket alkalmazzuk. Tudjuk, hogy a sumerok felezett és kettőzött formában is használták minden
mértékegységüket, mégpedig különböző matematikai célokra. A csillagász papok úgy is tekintették,
hogy a nap 12 „dupla” órából áll, ami végül a babiloni rendszerben vált 24 órává. Az egyiptomiak is
24 órás napot használtak, és a 24 óra ezen az úton keresztül érkezett el a mi korunkba. Mikor az
órák hosszát elfelezték, a percek és másodpercek ismerete fennmaradt, és mert egy órában 60
percnek kell lennie, ezeket az egységeket is megfelezték.
A sumer percek és másodpercek az általunk ma használtaknál eredetileg kétszer hosszabbak
voltak, de most már láthatjuk, hogy a másodpercnyi idő mögött valódi koncepció rejtőzködik: a
másodperc az ég fordulásának lineáris hosszúságra való átváltása céljával jött létre!
A teljes sumer időrendszer egészében szenzációs! Nem csak a Napon és a zodiákus
csillagain alapul, de a Hold ciklusait is igénybe veszi.
Egész számban értelmezve a Holdnak 30 napra van szüksége ahhoz, hogy teljes kört tegyen
meg a Föld körül. Ez a kör 360 egységre van bontva, ezek az órák. Ezen órák mindegyikét 60-nal és
újra 60-nal kell elosztani, hogy létrejöjjön a másodpercnyi idő. Mindez mindenhez illeszkedik, amit
a számok használatáról tudunk. A fő különbség a sumer rendszer és a jelenlegi tízes rendszerünk
között az, hogy a sumerok a 60-at és a 10-et kombinálva használták alapként, míg a mi decimális
rendszerünk mindig a 10-et alkalmazza. A sumerok felismerték, hogy a 360 egy nagyon hasznos
szám, mivel sok másik számmal osztható. Ami a legfontosabb, megegyezik a 6x10x6-tal. Ennek
eredményeképpen a sumer papok olyan számolási rendszert alkalmaztak, melyben a 6 és 10
többszörösei váltakoztak, mint az alábbi szimbólumok mutatják:

- 35 -
 Tíz kis ék egyenlő volt egy kis körrel, hat kis kör egy nagy ékkel, 10 nagy ék 1 nagy körrel,
és így tovább. A számok a következőképpen működtek:

Lépés Szorzás Érték

1. 1 = 1
2. x10 = 10
3. x6 = 60
4. x10 = 600
5. x6 = 3600
6. x10 = 36 000
7. x6 = 216 000
8. x10 = 2 160 000
9. x6 = 12 960 000
10. x10 = 129 600 000

Vallásos jelentéstartalmak
A helyzet bizonyosan az, hogy mind a számok, mind a jelenségek, amiket lemértek, mélyen
vallásos vonatkozást is hordoztak. Még a másodpercnyi idő is (összefüggésben azzal, hogy a
sumerok a Holdhoz tartozónak hitték) bírt valamiféle „misztikus” érzettel, ha társították hozzá a
kétkusos inga mágiáját. Szerezhetünk némi elképzelést erről, ha megvizsgáljuk a sumer mitológiát.
Azt már láttuk, hogy az év első, és így legfontosabb hónapját a sumerok Barag-Zag-Gar néven
ismerték. Ez a hónap az árpa betakarítása utáni első telihold napján kezdődött. Az év e szakát csakis
egy istenségnek szentelhették. A „Niszaba” névre hallgatott, és a sumer panteon legfontosabb
istenségei közé tartozott, nagyon különleges feladatkörrel rendelkező istennő lévén. Niszaba az első
és legfontosabb helyen az árpa istennője volt. Azonban érdeklődve fedeztük fel, hogy ő számított
annak az istennőnek, akinek, számos egyéb mellett, állítólag felelősségei közé tartoztak az:
„Az egek mérését szolgáló zsinórmértékek.”23
Amint közelebbről megvizsgáltuk a szerény árpamagot, hamarosan rájöttünk, hogy a
sumerok szemében kiemelkedő tulajdonságokkal rendelkezett. Mikor a sumer civilizációt a
megalitikus építők által használt elvek fényében vizsgáltuk meg, láthattuk, hogy tiszta sablonja
rajzolódik ki hosszegységeiknek és időegységeiknek. Most át kellett tekintenünk súly- és
térfogategységeiket.

Súly és térfogat
Mikor a megalitikus hosszúságegységekből levezettük a lehetséges súly- és
térfogategységeket, kiderült, hogy ezek azonosak a modern birodalmi egységekkel. Most ugyanezt
a logikát kellett alkalmaznunk a sumer helyzetre. Mivel a kettős kus annyira közel állt a méterhez,
számológép sem kellett ahhoz, hogy megmondhassuk, hogy a sumerok ugyanazt az utat követték,
és olyan kockát készítettek, melynek oldala a kettős könyök egytizede, akkor a kilogrammal és
literrel közel azonos súly- és térfogategységeket kellett használniuk.
Eltérően a megalitikus helyzettől, mostanáig léteznek kortárs feljegyzések a sumer súlyokról
és mértékekről, tehát csak meg kellett néznünk az egységeket, melyeket a 4000 év előtti
Mezopotámiában tudottan használtak. Minden korábbi felfedezésünk ellenére döbbenten vettük
tudomásul, hogy a sumerok/babiloniak tényleg olyan egységeket használtak, melyek gyakorlatilag
fél kilogrammosak és -literesek voltak! A sumer tömegmértékegységet, a „maná”-t a régészek
következetesen „körülbelül fél kilogrammnak” írják le, míg a „szila”, az alapvető térfogategység
igen közelinek mutatkozik a literhez.
23
Fryman-Kensky: In the Wake of the Goddesses. Fawcet Columbine, New York, 1992.
- 36 -
 A kettős kust valami igen közelinek mondjuk a 99,88 centiméter hosszúsághoz, tehát az
olyan kocka, melynek oldala ennek egytizede, 9,988 centiméteres oldalakkal fog rendelkezni. A víz
mennyisége, melyet egy ilyen kocka be tudott fogadni, 996,4 centiliter lesz, nem egészen 4
centiliterrel kevesebb az 1000 centiliternél. A szila ennélfogva egyenlő azzal a vízmennyiséggel,
amely egy egy tized kettős kus oldalú kockába belefér. Egy ilyen kockányi víz súlya a szabvány
tömegmértékegységet fogja mutatni. A mana azonban fél kilogramm körüli súlyú, pedig világos,
hogy a liter víz súlya igazából egy teljes kilogramm lesz. A sumerok a megalitikus emberekhez
hasonlóan rendszeresen használták alapvető egységeik felét vagy dupláját, és elgondolkodtunk
azon, hogy vajon nem fordították-e félre a sumer szövegeket, és a mana eredetileg nem egy kilót
nyomott, vagy pedig, ami még valószínűbb, hogy a sumerok ezt az egységet túl nehézkesnek
találták, és hétköznapi céljaik többsége kedvéért elfelezték.
Felfedeztük, hogy nem mi számítunk az első kutatóknak, akik úgy vélik, hogy a sumerok
kockákat használva alakították át hosszmértéküket tömeggé és térfogattá. A néhai Livio C.
Stecchini, a történettudomány professzora, egész életében meggyőződéssel vallotta, hogy a sumerok
nyilvánvalóan teoretikus kockákat használtak arra, hogy tömeg- és térfogatmértékeket teremtsenek
a kusból és a kettős kusból. A jelenlegi ortodoxia nem ért egyet ezzel a feltevéssel, szívesebben
gondolja azt, hogy ezeket a tömeg- és térfogatmértékeket valami módon a sumer területegységekből
kínlódták ki. A Stecchini ötlete ellen felhozott általános érvelés azon a tényen alapszik, hogy sosem
találtak Sumerban megfelelő méretű kockát. A tanult professzor azzal a megjegyzéssel vetette el ezt
a megfigyelést, hogy a méterrendszer esetében a „tizedméter köbre emeléséhez használt egységek
nem kockák, hanem hengerek voltak és maradtak”. Mindenesetre, ha léteztek is ilyen kockák, sok
nem lehetett belőlük, és józan ésszel nem lehetett elvárni, hogy automatikusan felbukkanjanak a
régészeti nyilvántartásban.
Kutatásunk kimutatta, hogy a Brit-szigetek és környéke megalitikus népe olyan
hosszúságegységet használt, ami arra utal, hogy használhatták, és valószínűleg használták is a
birodalmi font és pint megfelelőjét. Most ugyanezt a modellt alkalmazva felfedeztük, hogy az ókori
Mezopotámia népe olyan hossz-, súly- és térfogategységeket használt, melyek figyelemre méltó
egyezést mutatnak a metrikus rendszerrel. Ez hogyan lehetséges?
A birodalmi rendszeren belül használt egységeket bizonyított eredetükig nyomon követni a
lehetetlenséggel határos, de a metrikus rendszert „az alapoknál kezdve” egy Franciaországban
dolgozó tudóscsoport tervezte a XVIII. század végén. Annak látszott igen távoli esélye, hogy a font
és a pint évezredeket túléljen, na de hogy a franciák pontosan lemásolják a sumer egységeket?

A kör fokai A fok percei A perc Vénusz- Számolt Ingahossz

másodperce periódus ütések
i
Megalitikus 366 60 6 236 mp 366 ½ my
Sumer 360 60 60 240 mp (1 240 1 kettős kus
ges) (másodperce (360 se)
nként egy)
A kocka oldalához használt inga A kocka A kocka súlya
felosztása térfogata
Megalitikus (Kettős hossz egytizede) 4 megalitikus 1 birodalmi 1 birodalmi font ( maggal
hüvelyk pint ( vízzel töltve)
töltve)
Sumer (egytized) 36 se 1 liter 1 kg ( vízzel töltve)
(vízzel
töltve)

A megalitikus és sumer geometriai rendszerek és a belőlük következő súly- és

űrmértékegységek összehasonlítása

KÖVETKEZTETÉSEK

- 37 -
 • A sumerok/babiloniak 60-as számrendszerű matematikát alkalmaztak, ez az oka
annak, hogy még mindig 60 másodperces percünk és 60 perces óránk van. Ők gondolták
ki a 360 fokos kört is, melyet szintén tovább bontottak percekre és másodpercekre.
Továbbá használtak szabványhosszegységet, melyről úgy gondolják, hogy 99,88
centiméter volt - szinte pontosan egyenlő a modern méterrel.
• A 99,88 centiméteres kettős kust úgy reprodukálták, hogy egy ingával 240 egy
másodperces lengést hajtottak végre, ami meghatározta az általuk „ges”-nek nevezett
időegységet
• A sumerok/babiloniak kifejlesztettek egy bonyolult idő-számontartási rendszert is,
ami a Hold mozgásain alapult, mely 360 nap egy évben, 360 óra egy hónapban és 360
ges (240 másodperces) egy nap alatt
• Hosszúságegységükből a sumerok súly- és térfogategységeket hoztak létre, melyek
hihetetlenül közel vannak a kilogrammhoz és literhez. Valójában tisztességgel
kijelenthető, hogy a metrikus rendszer már több mint 3000 évvel azelőtt használatban
volt, hogy a franciák feltalálták volna.

5. FEJEZET
A méterrendszer újjászületése
A nagy megalitikus építkezések kora i. e. 3000 előtt kezdődött, és az i. e. III. század
közepére több fontos helyszín is elnéptelenedett. A megalitikus építők utolsó maradványai i. e.
1500 körül tűnhettek el, ami azt jelenti, hogy bizonyosan létezett átfedés a szintén a 366-os alapú
geometriát alkalmazó minószi kultúrával. A vaskortól a Római Birodalom kialakulásáig a mai
Nagy-Britannia és Franciaország nagy részét a kelták lakták. Semmilyen nyoma sincs annak, hogy a
kelták átvették volna a megalitikus építők súlyait és mértékegységeit, de nem alaptalan a
feltételezés, hogy a régi egységek eredeti vagy módosult formájukban fennmaradtak.

Francia súlyok és mértékegységek

Csak a Római Birodalom kiterjedésével tettek szert Európa e távoli nyugati régiói
valamiféle felismerhető egységességre a súlyok és mértékek területén. Az i. sz. VI. század
kezdetéig Róma uralkodott Gallia (Franciaország) és Britannia felett, ám ekkor a római légiókat
visszahívták, és a vidék abba a homályos történetű korszakba zuhant, melyet „sötét korként”
ismerünk. A légiók visszavonásával mind Britanniában, mind Galliában hatalmi vákuum
keletkezett, ami a körülmények sajátságos összjátéka során a feudalizmusnak nyitott teret, mely
rendszer nem tartotta különösen kívánatosnak vagy bátorítandónak a nemzetközi kereskedelmet.
Azonban ha egy ország prosperálni kezd és megerősödik, elkerülhetetlen a határokon átnyúló
együttműködés egy bizonyos foka. A folyamatot némiképp elősegítette a kereskedelmileg fontos
helyek fejlődése, különösen Észak-Franciaország azon területén, mely végül Champagne néven vált
ismertté.
A XII. és XIII. századi champagne-i vásárok, melyeket a vidék bizonyos városai
rendszeresen megtartottak, kimondottan ösztönözték a kereskedőket egész Európából, sőt azon
túlról az árucserére. Ezek a hatalmas, kereskedőknek szóló vásárok (és nem fogyasztóknak szánt
piacok) Champagne fejedelmei védnöksége alatt zajlottak, és új, vagy látszólag új súlyok és
mértékek tűntek fel ez idő tájt. Sok brit igencsak meglepődne, ha tudná, hogy hőn szeretett fontja és
unciája első ismert megjelenése ezekre a vásárokra esik, francia mértékegységként.
Bizonyos, hogy mind a hosszúság-, mind a súlyegységeket e vásárok kiszolgálására hozták
létre azzal a szándékkal, hogy mindenki számára érthető és zavartalanul felhasználható mértékeket
próbáljanak felkínálni. A vásárok jelentőségének fokozatos leépülésével és a kialakuló
nemzetállamok között folyó rengeteg harccal a hosszúság- és súlyegységek gyakran szigorúan helyi
ügyekké váltak, bár mögöttük sokszor megjelent a régi római rendszer. Britannia küszködött, de
valahogy elboldogult a különböző egységek láthatólag megfoghatatlan zűrzavarával, de a most
Franciaországként ismert vidék még rosszabb állapotba került.
A XIV. század elejét megelőzően Franciaország a római idők óta nem egyesített államok
- 38 -
sora volt. Újra egybeforrasztása hódítások és dinasztikus egyesülések segítségével zajlott, és szerte
az országban valóságos káoszt eredményezett az egymás mellett létező különböző nevű és méretű
hosszúság-, súly- és térfogatmértékek körében. Tovább bonyolította a dolgokat az a tény, hogy
léteztek egységek, melyeket különböző régiókban azonos név alatt ismertek, bár méretükben
eltértek. A káosz tovább folytatódott, mígnem Jean Picard, a La Fléche-ben élő pap és csillagász
1670-ben új adatokat publikált a Föld kerületével kapcsolatban. Picard pontosan felbecsülte a Föld
kerületét az Amiens közelében levő Sourdon és a Párizstól délre eső Malvoisine közötti távolságot
használva tesztterületnek. Ettől egy másik papnak ihletett gondolata támadt.

Egy új rendszer
Gabriel Mouton atya a lyoni Szent Pál-templomból vetette fel a javaslatot, hogy
Franciaországnak teljesen eredeti decimalizált súly- és mértékrendszert kellene terveznie, mely a
bolygó most lemért sarki kerülete ívperce hosszának egy megegyezés alapján kijelölt tört részén
alapulna. Az ötlet azonnal felkeltette a vezető gondolkodók figyelmét, de Picard az új hosszmérték
tervezésének mikéntjével kapcsolatban nem értett egyet Mouton javaslatával. Ehelyett a csillagász
Ole Römerrel (neves koppenhágai természettudós, aki hosszú időt töltött Franciaországban és
Németországban) egyetértésben Picard azt ajánlotta, hogy az új hosszegység, melyen minden
másnak alapulnia kellene, legyen pontosan az az ingahossz, mely az egy másodpercnyi idő
elütéséhez szükséges.

A „másodperces inga”
A „másodperces inga” fogalmát először Galileo alkotta meg ugyanabban a században,
valamivel korábban, és ezzel ő lett az első európai, akinek aktív ingakísérleteiről feljegyzések
készültek, bár az angol Isaac Newtonra (1643-1727) maradt, hogy később meghatározza a
másodperces inga pontos méreteit. Ez az eszköz különösen elkápráztatta Newtont, aki kiterjedt
kísérleteket folytatott mindennel, ami a gravitációval összefüggött. Newton kiszámította, hogy egy
pontosan egy másodperces ütésű szabadon lengő inga a 45. szélességi fokon pontosan 39,14192
hüvelykes hosszt fog mutatni, ami a másodperc egy huszonötezred részéig pontos. (Bár mindez
történelmileg nagyon érdekes, az előző fejezetben bemutattuk, hogy a sumerok eddig a célkitűzésig
már 3500 évvel korábban eljutottak.)
Picard és Römer korára már ismertté vált, hogy a gravitáció nem egyformán hat a bolygó
minden részén, mivel a Föld nem tökéletes gömb, hanem ellapult szferoid. Úgy tűnik, a
csillagászok inkább szerették volna a Párizsban kimért másodperces ingára alapozni az új
hosszúságegységet, bár szóba került Newton 45. szélességi foka és az Egyenlítőhöz igazított
másodperces inga is.
A legjobb előrevezető út körüli viták ellenére úgy tűnik, semmi egyéb nem történt az új
francia rendszer kérdésében, míg 1789. július 4-én a Bastille megrohanásával lángra nem lobbant a
forradalom, mely mindörökre megváltoztatta az országot. Az eltérő súlyok és mértékek problémáját
azért tűrték meg, mert mindig akadt nagyobb gond, amivel szembesülni kellett, de a forradalom
után, egy teljesen új rezsim kezdetével a népességet rá lehetett venni, hogy lecserélje az összes,
nemzedékek óta használt súlyát és mértékét.
Mindössze egy évvel a francia forradalom kitörése után, 1790-ben Franciaország
alkotmányozó nemzetgyűlése kapott egy jelentést Charles-Maurice Talleyrand Perigord-tól, Autun
püspökétől. Talleyrand színes egyéniség volt, és bár semmiképp sem természettudós, mégis ő
élesztette fel az új súly- és mértékrendszer ötletét, az északi 45. fok ingahosszából eredő szabványra
alapozva (a 45. fok pontosan félúton van az Egyenlítő és a sarkok között).
Az ok, ami miatt Talleyrand ilyesmibe beleavatkozott, valószínűleg diplomataként elért
sikereiből ered. Szinte egy időben azzal, hogy a forradalmi Franciaország új mértékrendszeren
gondolkodott, túl a csatornán Anglia tudós elméi is ugyanebbe az irányba fordultak. Talleyrand
kétségbeesetten vágyott arra, hogy tartós békét hozzon létre Franciaország és Britannia között, ami
kudarcra ítélt hősies erőfeszítésnek bizonyult. Az is ismertnek számít, hogy voltak barátai a Brit
Királyi Társaságon és a londoni székhelyű szabadkőműves páholyokon belül. Egészen addig
elment, hogy együttműködést javasolt a párizsi Académie des Sciences és a londoni Királyi

- 39 -
Társaság között, hogy a lehető legnagyobb pontossági fokon próbálják meghatározni a másodperces
inga hosszát. Akkoriban XVI. Lajos még kapaszkodott a francia trónba, és a nemzetgyűlés
elfogadott egy dekrétumot, melyben felkérték Lajost, hogy írjon a brit királynak, III. Györgynek. A
levél ezt javasolta volna:

„A Parlamentnek találkozót kellene tartania a Nemzetgyűléssel, hogy a nemzeti súly- és

mértékegységek rögzítése céljából a Francia Akadémia megbízottai a legmegfelelőbb helyen
találkozhassanak a Királyi Társaság azonos számú képviselőjével, a célból, hogy
meghatározzák a szélesség 45°-án, vagy bármely más szívesebben választott szélességen a
[másodperces] inga hosszát, és állandó modellt hozzanak létre minden súly és mérték
számára.”

Nem valószínű, hogy a Francia Nemzetgyűlés kérése valaha is gyakorolt volna hatást
Lajosra, mivel a brit archívumokban nincs nyoma ilyen levélnek. Lajos aggodalmas ember volt, és
kétségtelenül úgy gondolta, hogy rákényszeríteni egy teljesen új mértékrendszert egy már amúgy is
annyira felkavart országra akár az utolsó csepp is lehet. Szinte párhuzamosan a Britanniának szánt
levéllel a Nemzetgyűlés bizottságot állított fel az új metrikus rendszer megvizsgálására. Öt zseniális
természettudós és matematikus volt a tagja: Laplace, Lagrange, Monge, Borda és Condorcet. A
bizottság által készített jelentést 1791. március 19-én terjesztették a Francia Akadémia elé.
A másodperces inga elképzelését, mint az új hosszmérték előnyben részesített egységét, ez
idő tájt többé-kevésbé feladták, mert némi habozás után beletörődtek, hogy semmi olyan időmérő
nincs, amely az egy másodpercnyi időt pontosan tudná mérni. A bizottságnak nem maradt más
lehetősége, minthogy visszatérjen Mouton atya eredeti javaslatához, miszerint az új egységet az
Északi-sark és az Egyenlítő távolságának végtelenül pontos felbecsléséből kell levezetni, és a
távolság további osztásával új hosszegységet lehet alkotni. E döntés ellenére a másodperces inga
messze nem merült feledésbe. A bizottság egyik javaslata így hangzott:

„Megfigyeléseket kell végezni a 45. szélességi fokon a napi lengések számának

meghatározása végett, mégpedig vákuumban, tengerszinten, a jég olvadás-hőmérsékletén a
meridián kvadránsának egy tízmilliomod része hosszúságú ingával, azzal a céllal, hogy meg
legyen az új szabványegység visszaállításának lehetősége ingamegfigyelés segítségével
bármely elkövetkező időpontban.”

A sarki kerület felosztása

Tehát a másodperces ingát megtartották biztonsági tartaléknak arra az esetre, ha az új egység
hossza valamikor elveszne. Ez jelzi, hogy a francia csoport a sarki kerület olyan osztatát választotta,
ami annyira megközelíti a másodperces ingát, amennyire nagyon kerek szám használatával
lehetséges. A meridián kvadránsának egy tízmilliomod része mellett döntöttek - ami azt jelenti,
hogy az új egység a Föld sarki kerületének egy negyvenmilliomod része lett. Ezt az egységet
nevezték el végül „méternek”. A bizottság által benyújtott jelentés szövegezéséből világosan
látszik, hogy tisztában voltak azzal, hogy a meghatározott másodperces inga és a javasolt
hosszúságegység között igen kicsi a méretkülönbség.
A másodperces inga továbbra sem merült feledésbe, még a méterrendszer felé való haladás
későbbi fázisaiban sem. A terepmunkáról készült jelentés dátuma 1799. április 30. Megfigyelései
között R. D. Connor tudósítása szerint ez szerepelt:

„A másodperces inga hossza Párizsban 0° C-on, vákuumban, tengerszinten 0,99385 méter.”

(Ez utóbbi megegyezik egy 1 m hosszú inga periódusával, mely Párizsban, a 48° 52'
szélességen 2,00618 másodperc.)

A másodperces ingával korrigált méter 1799. december 10-én kezdte hivatalos létét.
Azonban a méterrendszer teljességében nem vált kötelezővé 1840. január l-ig. Meglepő, hogy
milyen sok forrás hivatkozik még mindig Napóleon császárra, mint a metrikáció pártfogójára, pedig
mi sem áll távolabb az igazságtól. Napóleon az egész méterrendszert ki nem állhatta, s állítólag azt
- 40 -
mondta:

„Azt képes vagyok felfogni, hogy 1/12 hüvelyk, de azt nem, hogy 1/1000 méter!”

Miután megszabták a méter hosszát, a bizottság a legnagyobb hosszúságegységként az 1000

méteres kilométert, legrövidebbként pedig az 1/1000 méteres millimétert határozta meg. Közéjük
betoldották a centimétert, ami tízszer nagyobb a milliméternél és 100-szor kisebb a méternél.
Figyelmüket ezután a térfogat és tömeg alapvető mértékegységei felé fordították, melyeket a lehető
legegyszerűbb módon vezettek le. A méter egytized részét vették (tíz centimétert) és ezt használták
egy kocka oldalai meghatározásához. Ezt a kockát aztán feltöltötték desztillált vízzel (igen szigorú
hőmérsékleti és nyomásbeli követelmények figyelembevételével) és a víz által elfoglalt térfogatot
elnevezték liternek, míg súlya megadta a kilogrammot.

A „méter”-rendszer
A méterrendszer hirtelen feltámadt. Mivel a métert eredetileg a másodperces inga ihlette, és
mivel a francia tudósok ugyanazt a logikát követték, mint sumer elődeik, a kettős kus új név alatt
visszatért!
Úgy tűnik, e francia tudósok egyikében sem merült fel a kérdés, hogy az egy másodpercnyi
idő végül is honnan származik, eltekintve attól, hogy a szoláris középnap 1/86 400-ad része. Azt
tudták, hogy az eredete az ókori Mezopotámiába nyúlik vissza, de a sumer kultúrát akkoriban még
nem azonosították. Jóval később történt, hogy a Mezopotámia homokjában folytatott régészeti
ásatások elkezdték a felszínre hozni az ékírásos táblácskák tömegeit, és néhány ember lassacskán
felfigyelt a sumer mértékrendszer és a metrikus rendszer döbbenetes hasonlóságára. Stecchini
professzor megmutatta, hogy mennyire határozott zavart okozott akadémiai körökben, hogy egy új,
tudományosan megalapozott rendszer és a bolygó legrégibb dokumentált kultúrája érintkezik.
Komoly vita alakult ki a mezopotámiai hosszúság-, súly-és egyéb mértékek és azok
„illeszkedése” a méterrendszerhez kérdésében. Ekkorra szabvány akadémiai előírássá vált annak a
tagadása, hogy akár a sumerok, akár a babiloniak tudtak vagy akartak volna kockát, vagy egy tized
kettős kust létrehozni teljesen integrált mérőrendszer előállítása végett.
A tények teljesen maguktól értetődőek, és az ok, hogy a méterrendszer miért hasonlít
annyira a mezopotámiai modellre, nem rejtély. A métert azon az alapon választották, hogy
bizonyítható geofizikai egységnek számított, és azért alkalmazták, mert olyan szorosan
megközelítette a másodperces ingát, mely maga is már Newton ideje óta megfogta a tudósokat.
Valóban, mikor a XIX. században Britanniában elfogadták a súlyokat és mértékegységeket
szabályozó törvényeket, határozatokat hoztak, hogy ezeket is össze kell vetni a másodperces
ingával, arra az esetre, ha a létrehozott egységek valamikor elvesznének vagy megrongálódnának.
A francia csoport, mely nem bízott a XVIII. század végi órákban, kétségtelenül nagyon
meglepődne, ha tudná, hogy egy nap méterüket úgy fogják definiálni, hogy az a távolság, melyet a
fény vákuumban megtesz a másodperc 1 /299 792 458 része alatt. Mi már birtokában vagyunk a
tudománynak, mely ilyen aprócska dolgok méréséhez szükséges, de az azért tény marad, hogy az
igazi másodperces inga túlhalad ezen a meghatározáson. Észben tartva azt, hogy az ingahossz
némiképp változik a szélességgel, melyen mérik, a csillagász papok rendkívül jó munkát végeztek,
mikor nem csak meghatározták a másodpercnyi időt, de azt is kimutatták, hogy mit jelent hosszként
értelmezve. A kétkusos inga csupán a másodperc egy ötvenezred részére rúgó hibával üti a
másodperceket, az ekkora hiba a legfinnyásabb Forma-l-es autóversenyzőn kívül senki számára
nem bírna jelentőséggel.
Az nem kifejezés, hogy zavarba jöttünk, mikor felfedeztük, hogy a megalitikus egységekben
mért átmérőjű gömbök olyan térfogatokat produkálnak, melyek összhangban vannak a köbméterrel,
literrel és a metrikus tonnával. A végtelenségig nevetségesnek tűnt - de most már meg tudtuk látni a
mögötte kirajzolódó mintázatot. A másodperc és az inga használata a francia csoportot bevonta az
ősi mátrixba, mely a forgó Föld mély realitását őrizte. Tényleg szükség volt arra, hogy jobban
megértsük, mi is valójában a másodpercnyi idő, de úgy döntöttünk, hogy előbb utánanézünk annak,
hogy léteznek-e egyéb közelmúltbeli mértékrendszerek is, melyek óriás kirakójátékunk darabjaként
szolgálhatnak.
- 41 -
 KÖVETKEZTETÉSEK

• A francia forradalmat követően a Francia Tudományos Akadémia úgy döntött, hogy

új decimális súly- és mértékrendszert vezet be, mely az egy másodperces
időintervallumot produkáló inga hosszán alapult. Az ősi mezopotámiai időmérték
használata automatikusan létrehozta a kettős kust anélkül, hogy ezt észrevették volna.
Végül bele kellett törődniük abba, hogy időmérőik nem elég pontosak a másodperc
pontos méréséhez, ezért az új metrikus rendszer bázisául a földgömbnek az Egyenlítő és
az Északi-sark között húzódó íve felosztását használták. A métert a Föld kvadránsának
egy 10 000 000-od részeként határozták meg, ami hosszában rendkívül közel áll az
eredetileg alkalmazni szándékozott másodperces ingához.
• A méter újbóli létrehozásának tartalék módozataként a másodperces ingát
használták, sőt szükséghelyzetek esetére a birodalmi rendszer is ugyanezt a technikát
alkalmazta. A kettős kus újra feltalálása után a franciák a folyamatot az ősi
mezopotámiai súly- és térfogategységek új életre keltésével folytatták, a méter egytized
részén alapuló kockák segítségével Livio C. Stecchini professzor megmutatta, hogy
létezik későbbi felismerése annak, hogy ez a feltételezetten új természettudományos
alapú rendszer lényegileg azonos azzal, amelyet a mezopotámiaiak sok ezer évvel ezelőtt
használtak.
• Azt még mindig nem magyaráztuk meg, hogy megalitikus méretezésű átmérőjű
gömbök miért produkálnak metrikus rendszerből származó térfogatokat - de azt igenis
megállapítottuk, hogy a „metrikus” rendszer messze nem a közelmúlt találmánya, mint
azt általában mondják.

6. FEJEZET
A Jefferson-jelentés
A francia forradalom társadalmi katlanja az új, ambiciózus köztársasághoz illő tudományos
mértékrendszer kifejlesztését idézte elő. Az Atlanti-óceán túlpartján egy másik, szárnyait bontogató
nemzet 1783-ban, nyolcéves függetlenségi háború után éppen szilárd alapokra helyezte saját magát.
Az amerikai függetlenségi háborúval Észak-Amerika keleti partvidékének 13 brit gyarmata
elszakadt anyaországától, Nagy-Britanniától, hogy létrehozza az Amerikai Egyesült Államokat.

Thomas Jefferson
A mai világ egyedüli szuperhatalmának egyik megépítője Thomas Jefferson volt. Ez a
virginiai arisztokrata a felvilágosodás egyik legkiemelkedőbb képviselőjének számított, annak a
politikai filozófiának, melyet a nemzetépítés során alkalmazott. Jefferson fogalmazta meg a híres
Függetlenségi nyilatkozatot, melyet 1776. július 4-én írtak alá fővárosában, Philadelphiában. A
július 4. jelentős dátummá vált e kiemelkedő államférfi életében. Nemcsak Függetlenségi
nyilatkozatát írták ezen a napon alá, de 1826. július 4-én is halt meg. Számunkra különös
érdekességgel bír a tény, hogy Thomas Jefferson, megint csak július 4-én, megfogalmazott egy
rendkívül jelentős dokumentumot - ezt az 1790. évben.24

Jefferson decimális rendszere

Egyéb modern mértékrendszereket keresve felfedeztük, hogy Thomas Jefferson is
megkreálta saját változatát a decimális súly- és mértékrendszerből, pontosan a franciák előtt. A
Pierre Simon Laplace és kollégái által készített metrikus rendszerről szóló jelentést 1791. március
19-én nyújtották be az Académie des Sciences-nak, Jefferson viszont több mint kilenc hónappal
korábban terjesztette jelentését a képviselőház elé Philadelphiában.

24
Jefferson mondanivalójáról teljes leírás található a
http://www.yale.edu/lawweb/avalon/jeffplan.htm weboldalon, és számos másikon is.
- 42 -
 Jefferson forradalmi elképzelése az egyesített decimális mértékekről, sulyokról és
pénzérmékről remek volt, de alkalmazásra sosem került, eltekintve a pénzre vonatkozó ötlettől, a
dollártól, mely két évvel később célba ért. Bizonyos, hogy Jefferson tudott a Franciaországban
kibontakozó eseményekről, hiszen ő töltötte be az amerikai követ tisztét Franciaországban 1784 és
1789 között, mielőtt visszatért az Egyesült Államokba, hogy George Washington kormányának
külügyminisztere legyen. A Jefferson által beterjesztett dokumentum megerősíti, hogy ismerte a
hasonló európai elképzeléseket:

„...Autun püspökének a súlyok és mértékek tárgyában a Franciaország Nemzetgyűlése elé

terjesztett javaslatának nyomtatott másolata; három napra rá pedig a hivatalos papírok
csatornáján keresztül megkaptam Sir John Riggs Millernek április 13-án a brit Alsóházban
ugyanezen a napon tartott beszédét.”

Az lehet, hogy Jeffersont befolyásolta a franciák nemzeti mértékrendszerről szóló ötlete, de

ajánlatának természetéből világossá válik, hogy metodológiáját logikai láncolat segítségével
fejlesztette ki.
Szavait olvasva örömmel fedeztük fel, hogy ez a nagy ember már több mint két évszázaddal
a mi időnk előtt osztozott a bármiféle hosszegység kiindulópontjával kapcsolatos
következtetéseinkben. Nyitó szavai leszögezik, hogy ő hogyan látta az alapigazságokat, melyek
megerősítettek bennünket a mérés bármiféle természetes egysége létrehozásának kiindulópontjával
kapcsolatos gondolatainkban.

„Természetben nem létezik az eddigi megfigyelések szerint egyetlen olyan ember által
elérhető alany vagy alanyfajta sem, mely állandó és egységes mértéket nyújtana.”

Jefferson nyíltan hangoztatta hitét, mely szerint az ismert történelemben soha senki nem
azonosított természetben előforduló tárgyat vagy eseményt, mely megismételhető mértékegységet
kínálna. Továbbmenve tisztázza, hogy erre nézve nem akad, csak egyetlen jelölt. Ugyanarra a
következtetésre jutott, mint mi:

„A Föld gömbje maga, tényleg minden kiterjedésében állandónak tekinthető, és kerülete

változatlan mértéket adna; de körei egyike sem, legyen az nagy vagy kicsi, hozzáférhető
minden részének megmérése céljából, különböző meghatározott részeik lemérése pedig
annyira különböző eredményeket hozott, hogy azok megmutatták, hogy e műveletre teljes
pontossággal támaszkodni nem lehet.
A lényeg tehát az, hogy pusztán kiterjedése semmi állandót nem nyújt, tehát mozgása marad
az egyetlen forrás.
A Föld tengely körüli forgása, bár nem abszolút egységes és állandó, bármely emberi célra
annak tekinthető. Mérésének kézenfekvő, de egyenlőtlen módja a napnak egy adott
meridiántól való indulása és oda visszaérkezése segítségével zajlik, ami egy szoláris napot
hoz létre. Egybegyűjtve a szoláris napok egyenlőtlenségeit, egy középintervallum, vagy nap
került megállapításra, melyet nagyon általános konszenzussal 86 400 egyenlő részre
osztottak.”

Ezzel Jefferson a másodpercnyi időre utalt, adottnak véve, hogy ez elfogadott kiindulópont.
Ezek szerint nem állt szándékában az időmérés bevett módjának megváltoztatása. Ezután pontosan
azt a folyamatot követte, melyről felfedeztük, hogy ez a kőkorszaki britek által használt alapelv:

„Egy szabadon, kis és egyenlő ívekben lengő inga oly módon igazítható be hosszában, hogy
lengései által a föld mozgását 86 400, másodpercnyi középidőnek nevezett egyenlő részre
ossza.
Az ilyesfajta inga így maga is meghatározott hossz mértékévé válik, melyhez, mint
szabványhoz, minden mást viszonyítani lehet.”

- 43 -
 Jefferson nem tudhatta, de itt olyan folyamatot írt le, melyet az emberiség több mint 5000
éve használt. A következőkben az ingatechnika jellemzőit ismertette:

„Mind az elmélet, mind a tapasztalat azt bizonyítja, hogy izokronitása [egyidejűsége]

megőrzése végett az Egyenlítő felé rövidíteni, a sarkok felé hosszabbítani kell. Az adagos
szintnél magasabb fekvés, mivel a föld sugarát növeli, az inga hosszát csökkenti.”

Mint a mechanikus kor gyermeke, Jefferson rávilágított az eshetőségekre, melyek az ingát

lengető gépet a folyamat során zavarhatják. Kézzel lengetve azonban ilyen problémák nem fognak
felmerülni, és nem hisszük, hogy egy gép az inga hosszát befolyásolná, kivéve, ha szakszerűtlenül
alkalmazzák:

„A kicsi és egyenlő lengések megfelelő időintervallumon keresztül folyamatban tartásához

és a lengések számolásához gépesítésre és energiára van szükség, mely kicsi, de állandó
erőkifejtés végzésére képes a mozgás vesztesége pótlása végett; a nehézség pedig abban áll,
hogy ezeket úgy kell alkalmazni, hogy ne is késleltessék, ne is siettessék a lengéseket.”

Jefferson rúdja
A következőkben előterjesztett egy javaslatot a módszer fejlesztésére a korszak legújabb
technológiája felhasználásával:

„A lengés középpontjával kapcsolatos bizonytalanság elkerülése végett Mr. Leslie, a kiváló

philadelphiai művész felvetette, hogy az ingát súly nélküli egységes hengerforma rúddal
helyettesítsék.
Ha az ilyesfajta rúd átmérője rendkívül kicsiny lenne, a lengés középpontja pontosan a teljes
hossz kétharmadánál lenne, a felfüggesztés pontjától mérve. Olyan átmérőt adva neki, mely
a szükséges merevséget biztosítja, a központ valóban áthelyeződne; de a másodperc rúd
esetében nem lenne a hossz hatszázezred része sem, nemhogy századrész, mint a megfelelő
átmérőjű gömb alakú súllyal ellátott másodpercinga esetében. Tehát ez az áthelyeződés
olyan végtelenül kicsiny, hogy a lengés középpontját bármiféle gyakorlati célra tekinthetjük
a felfüggesztés középpontjától mért kétharmad hossznál elhelyezkedőnek. A két központ
közti távolságról a gyakorlatban könnyen és pontosan meg lehet bizonyosodni. De az egész
rúd jobb szabványnak, mint bármely része, mert két vége értelemszerűen meghatározza.”

A Mr. Leslie által leírt rúd egy hornyolt fémcsík, melynek nincs súly a végén. Ez azt jelenti,
hogy a rúd súlya maga reagál a Föld gravitációjára, nem a kő a zsinórdarab végén. Ez pontosabb
lenne, mint az inga, de Jefferson rámutatott, hogy az ilyesfajta rúd mindig 50 százalékkal hosszabb
lenne az ugyanekkora időintervallumot produkáló ingánál. Mivel a másodperces inga kis töredékkel
rövidebb a méternél, az itt ismertetett rúd egy töredékkel maradna az 1,5 méter alatt, 149,158
centiméter lenne. Ez majdnem pontosan három sumer kus.
Ezután Jefferson áttekintette a rúd különböző szélességeinek annak használatára gyakorolt
hatását, aminek kis eltérések lesznek az eredményei. Felvetette az északi 45. fok alkalmazását,
mivel ez félúton van az Egyenlítő és az Északi-sark között, de furamód kiválasztotta az északi 31.
fokot is, mely azon a földön halad át, mely az ókorban Sumer volt:

„A másodperc rúd különbsége a 45° szélesség és a 31°, a másik határértékünk között

megvizsgálandó.
A másodpercinga a 45° szélességen Sir Isaac Newton számítása szerint 39,14912 angol
hüvelyk kell, hogy legyen; az ugyanennyi idő alatt lengő rúdnak pedig ugyanezzel a hosszal
kell bírnia a felfüggesztés és a lengés középpontjai között, ebből következően teljes hossza
58,7 (vagy még pontosabban 58,72368) hüvelyk. Ez hosszabb annál a rúdnál, mely a
másodperces lengéseket a 31° szélességen végzi, körülbelül teljes hosszának 1/679 részével;
mely különbség oly csekély, hogy el lehet hanyagolni a mindennapi élet céljai számára
értelmetlenként, de tökéletes pontosságot megkövetelő esetekben a másodpercrúd, mint azt
- 44 -
 az Egyesült Államok bármely pontján végzett lengéspróbák igazolták, korrigálható a hely
szélessége alapján végzett számítással, és így pontosan a 45° szabványára hozva.
A kísérletet a tengerszinten végezve elkerülhető az az eltérés, melyet a magasabb helyzet
okozhat.”

Ezután Jefferson megteszi javaslatát, mely szerint a szabvány hosszmértéket egységes

hengeres vasrúdból kellene levezetni:

„...mely olyan hosszúságú, hogy a szélesség 45°-án tengerszinten és pincében, vagy egyéb
olyan helyen, melynek hőmérséklete az egész év folyamán nem változik, lengéseit kis és
egyenlő ívekben egy másodperc középidő alatt fogja végezni.”

Minden mérés megoldása

Mivel anélkül, hogy tudta volna, a sumer másodpercet alkalmazta időegységként, Jefferson
új egységének hasonlítania kellett a mezopotámiai kushoz - és a megalitikus yardhoz. Ő úgy látta,
hogy ez minden mérésre megoldást jelent, beleértve a pénzverést is, mely esetben minden érme
egyszerűen ismert súlyú nemesfémből készülne. A folytatásban ezt mondta:

„Miután így eljutottunk egy állandó hosszúságú standardhoz, a továbbiakban ennek

segítségével azonosíthatjuk az Egyesült Államok súlyait és érméit.”

Jefferson jelentésének ezen a pontján az eredeti, az Egyesült Államokban akkoriban

használatos súlyokra és mértékegységekre utalt. Jobban meg akarta érteni keletkezésüket:

„Ezeknek az államoknak első telepesei főleg Angliából érkeztek, és magukkal hozták annak
az országnak súlyait és mértékeit. Nálunk egyedül ezek általánosan elfogadottak, akár a
törvény, akár a szokás szerint; így hát egyedül ezeket kell megőrizni és rögzíteni. Ehhez az
országhoz kell fordulni információért avégett, hogy mik is ezek, vagy minek kellene
lenniük.
Mindez alapvetően a hosszú idő óta különböző lerakatokban őrzött súly- és
mértékszabványok bizonyítékán nyugszik. Mivel ezek között köztudottan akadnak
különbségek, az Alsóház az 1757. és 1758. években bizottságokat jelölt ki súlyaik és
mértékeik eredeti szabványainak felkutatására. E bizottságok, melyeket tehetséges
matematikusok és művészek segítették, megvizsgálták, és egymással összevetették a sok
mértéket és súlyt, és az 1758. és 1759. években megtették jelentéseiket. A körülmények,
melyek között e jelentések készültek, megfontolásra érdemessé teszik ezeket, az ez idáig
létező legjobb tanúbizonyságként Anglia szabványmértékei és súlyai kérdésében; és mint
ilyenek, e jelentés során támaszul fognak szolgálni.”

Jefferson aztán az elkövetkezők szerint megadja az akkor használatos egységeket, pole-ként

vagy perchként utalva arra, amit Angliában pálcaként ismertek:

„A league 3 mérföld
A mérföld 8 furlong
A furlong 40 pole vagy perch
A pole vagy perch 5½ yard
A fathom 2 yard
Az ell egy és egynegyed yard
A yard 3 láb
A láb 12 hüvelyk, és
A hüvelyk 10 line.

Tárgyának erről a részéről az 1757-1758 évi bizottság azt mondja, hogy a hosszmértékek
szabványa egy a kincstár birtokában levő, feltehetőleg VII. Henrik idejéből származó yard,
- 45 -
 és egy yard és ell, mely feltehetőleg az 1601. évben készült.”

Érdekes, hogy Jefferson állítása szerint a yard „feltehetőleg” VII. Henrik idejéből datálódik -
ami a XV század második felét jelenti. Úgy tűnik, kételkedett ebben. Ezután arról szólt, hogy a
Királyi Társaság tagjai 1743-ban definiálták az angol mértékeket a „line”-tól (a hüvelyk tizede) a
league-ig úgy, hogy ezeket az egységeket a London szélességén meglengetett „másodperces rúd”
meghatározott részével fejezték ki. Érdekes módon a hüvelykben 10 line volt, a lábban 12 hüvelyk,
és 3 láb a yardban, ami azt jelenti, hogy a yard a legkisebb egységből 360-at tartalmazott. Ez a 360
árpaszemből álló sumer kus meglehetősen furcsa visszatükröződése.

Űrmértékek
Mikor Jefferson áttért az űrmértékekre, definiálta a specifikus mennyiség eléréséhez
szükséges szabályokat.

„A használat céljából készített mércék négyoldalúak legyenek, négyszögletes oldalakkal és

talppal.
• A pint legyen 3 négyzethüvelykes és 3¼ hüvelyk mély;
• A kvart legyen 3 négyzethüvelykes és 7½ hüvelyk mély;
• A pottle 3 négyzethüvelykes és 15 hüvelyk mély, vagy 4½, 5 és 6 hüvelykes;
• A gallon 6 hüvelykes és 7½ hüvelyk mély, vagy 5, 6 és 9 hüvelykes;
• A peck 6, 9 és 10 hüvelykes;
• A fél bushel 12 négyzethüvelyk és 7½ hüvelyk mély; és
• A bushel 12 négyzethüvelyk és 15 hüvelyk mély, vagy 9, 15 és 16 hüvelykes.

A hengeres mércék abból a szempontból előnyösebbek, hogy erősebbek, a szögletesek

viszont olyan még nagyobb előnnyel bírnak, hogy bárki, akinek van egy vonalzó a zsebében,
hitelesítheti tartalmukat lemérésükkel. Sőt míg a kör négyszögesíthető, addig a hengerből nem lehet
kockát készíteni, sem befogadóképességét számokkal pontosan kifejezni.
Tehát az Egyesült Államok mértékegységei a következők legyenek:

A gallon, amely 270 köbhüvelyk;

A gallonban van 2 pottle;
A pottle-ban 2 kvart;
A kvartban 2 pint;
A pintben 4 gill;
Két gallon kiad egy pecket;
Nyolc gallon egy bushelt vagy firkint;
Két strike vagy kilderkin a coombot vagy barrelt;
Két coomb vagy barrel egy kvartert vagy hogsheadet;
Egy hogshead és egyharmad egy tierce-t;
Két hogshead egy pipe-ot, buttot vagy puncheont; és
Két pipe egy tonnát.”

Harmónia a rendszerben
A dokumentum megörökítette Jefferson meglepetését is, aki a mindig véletlenszerűnek és
kapcsolatnélkülinek jellemzett régi angol mértékek tanulmányozása közben fura mögöttes
mintázatot fedezett fel. Úgy találta, hogy a két súlyrendszer (az avoirdupois és a troy) ugyanaz, csak
az egyik a víz, a másik pedig az ugyanolyan térfogatú búzamag súlyán alapszik. A troy súlyokat
Jefferson idején még használták az avoirdupois súlyok mellett, és az avoirdupois súlyokhoz
hasonlóan a troy súlyok is a champagne-i vásárokból erednek, nevüket legvalószínűbben
Champagne fővárosa, „Troyes” után nyerték. A két különböző rendszer igen zavarónak bizonyult,
és az angol kormányzat már tett sikertelen kísérletet arra, hogy az egyiktől megszabaduljon:

- 46 -
 „Mindez annyira összekeveredettnek látszik, hogy az már lényegtelenné teszi, hogy egy
dologgal mint súllyal, vagy mint térfogattal foglalkoztunk, mivel a búza száraz gallonja és a
bor folyékony gallonja ugyanakkora súllyal bírt; és a búza avoirdupois fontjának és a bor
troy fontjának ugyanaz volt az űrmérete.”

Az államférfi valami igazán figyelemreméltóra döbbent rá. Remek elme volt, és

dokumentuma felfedi, hogy hogyan sejtette meg, hogy a birodalmi (vagy avoirdupois) egységek
nem lehettek durva középkori mértékek, mint azt általában feltételezték. Módfelett zavarba jött:

„Újabb figyelemre méltó egybeesés a súlyok és űrmértékek közötti. Hiszen 1000

avoirdupois fontnyi tiszta víz matematikai pontossággal tölt ki egy köblábat.”

Jefferson nem vetette el ezt, mint szórakoztató egybeesést. Mindaz, amit a régi mértékekkel
kapcsolatban észrevett, egy olyan mintázatot fedett fel, ami arra mutatott, hogy valaki nagyon-
nagyon régen megtervezte ezt a matematikai kapcsolatot.
E rendkívüli ember gondolatai érdekfeszítő olvasmányként szolgálnak:

„Hogy a kor miféle körülményei, vagy a cserélés vagy kereskedelem miféle céljai hívták
életre a csere vagy vétel tárgyai segítségével a súlyok és űrmértékek e kombinációját, arról
most megbizonyosodni nem lehet. De a súlyok, űrmértékek és megmérendő holmik pontos
arányai által képviselt hármas elrendezés, valamint a súlyok és térbeli mértékek olyannyira
egységes kapcsolata tervezés és tudományos számítás eredménye kell, hogy legyen, nem
csupán egybeesés vagy véletlen.
Ez azt bizonyítja, hogy a száraz és a folyékony mértékek, a nehéz és könnyű súlyok eredeti
részei kell, hogy legyenek a rendszernek, melyet ezek alkotnak, ellenére az 1757-1758-as
bizottság véleményének, mely úgy vélte, hogy az avoirdupois mérték nem számít ősréginek
a királyságban, még csak törvényes mérték sem volt, VIII. Henrik uralkodásának egyetlen
évét kivéve; ennélfogva, vonták le a következtetést, ahogyan a továbbiakban amúgy is
felvetésre fog kerülni, teljességgel betiltandó. Véleményüket főleg arra alapozták, hogy erről
a mértékről hallgatnak a törvények. De a súlyok és mértékek, valamint a lényegi részüket
képező avoirdupois itt kialakult harmóniája, melyet alátámaszt az akár ennek, akár egy más
nevet viselő közel egyező mértéknek a nagyon ősi időktől fogva tartó általános használata,
súlyosabb bizonyítékként esik a latba törvényes volta mellett, mint csupán az írott törvények
ellenkező értelmű hallgatása.”

Jefferson nem kételkedett abban, hogy az angol súlyok és mértékek kaotikus eredetének
hivatalos magyarázata teljesen hibás, és arra alapul, hogy nem veszik tudomásul, hogy ez
olyasvalami, ami valaha egységes és precíz rendszer lehetett. Felismerte, hogy valaki a nagyon
távoli múltban létrehozhatott egy tudományos rendszert, ami széttöredezett, és ettől odalett az
eleganciája. Azt csak találgathatjuk, hogy mit értett Jefferson az alatt, hogy „nagyon ősi időktől
fogva”, de ésszerűnek tűnik a feltevés, hogy az írott történelem legkorábbi pillanataira gondolt -
talán még ennél is régebbre. Tovább elmélkedett a felfedezéseken, melyek annyira meglepték.

„Bárhogy álljon is a helyzet, alkalmazásuk nálunk olyannyira általános, hogy a közérdekre

tekintettel, legalábbis magasabb értékeit, meg kell őrizni. Az avoirdupois font és uncia az, ami
szerint polgáraink eladni és vásárolni szoktak... De szükség lesz arra, hogy a súlyokat
meghatározott tömegű állandó fajsúlyú anyagokkal összevessük. Ilyesfajta anyag az esővíz, ezzel
bárhol, bármikor össze lehet vetni. Pontos kísérletek kimutatták, hogy egy köbláb esővíz 1000
avoirdupois unciát nyom, a kincstár szabványsúlyai szerint. Igaz, hogy e szabványsúlyok között a
bizottság jelentése feltár apró eltéréseket, de ezeknek a kísérleteknek azoknak a súlyoknak a javára
kell döntenie, melyek közt és a hozzájuk tartozó víztömeg közt olyan figyelemre méltó egybeesés
találtatott. E szabvány még pontosabbá tétele végett a vizet mindig ugyanazon a léghőmérsékleten
kell mérni, mivel a hő térfogata megnövelésével csökken a fajsúlya. E célra is az állandó
hőmérsékletű pince a legjobb.”
- 47 -
 Jefferson javaslatai
Felfedezve a régi mértékegységeken túli mögöttes mintázatot, Thomas Jefferson feladatát
újak megteremtésével folytatta. Következőként a dollárt definiálta:

„Ennélfogva deklaráljuk, hogy az Egyesült Államok pénzegysége, vagyis a dollár, 371,262

amerikai szemer tiszta ezüstöt fog tartalmazni.” (A szemer a font parányi része.)

A Jefferson által javasolt decimális hosszúságegységek másodperces rúdján alapultak, de

úgy kerültek megszerkesztésre, hogy közel álljanak a megszokott mértékegységekhez:

„Legyen tehát az előbbiekben leírt másodpercrúd a mérték szabványa; osztasson ez fel öt

egyenlő részre; ezek mindegyike viselje az egy láb nevet; mert általánosságban talán jobb
megtartani a hozzá legközelebbi jelenlegi mérték nevét, már ahol elfogadható a közelsége.
Körülbelül egynegyed hüvelykkel lesz rövidebb a jelenlegi lábnál.
Osszuk a lábat 10 hüvelykre;
A hüvelyket 10 line-ra;
A line-t 10 pontra;
Legyen 10 láb egy dekád;
10 dekád egy pálca;
10 pálca egy furlong;
10 furlong egy mérföld.”

Bár a Jefferson-féle gyakorlat a legmélyebb hatást kelti, bizony azt is megmutatja, hogy a
régi rendszerek „megjobbítói” milyen könnyen veszítik el az elképzelés leglényegét. Hosszúság-,
súly- és térfogategységei mind a sumerok másodpercnyi idején alapultak - a másodperc, mint a Föld
mérete és mozgása mérőjének szerepe megértése nélkül. Az általa javasolt egységek teljesen
absztrakciókká váltak azzal, hogy eltávolodtak az eredeti elképzeléstől. Mivel azonban a
másodperces rudat használta alapként, nem kerülhette el, hogy a „nagy mögöttes mintázathoz”
kötődjön.
Az új Jefferson-féle láb a másodperces rúd egyötöd részére alapozódott, és megegyezett
29,831629 centiméterrel. Úgy mondta, hogy furlongjában 1000 láb lesz és mérföldjében 10 000 - ez
2983,1629 méter. Ez létrehozza a következő egyezést:

1000 Jefferson-féle láb = 360 megalitikus yard

Mit gondolt volna Thomas Jefferson, ha tudja, hogy a Brit-szigetek mocsarai elszórt őskori
menhirei olyan egységek alapján épültek, melyek valóságos tükörképei az ő új találmányának? Még
inkább elképedne, ha megtudná a következőt:

366 Jefferson-féle furlong = a Föld 1 megalitikus ívfoka

3662 Jefferson-féle furlong = a Föld pontos kerülete

Az Amerikai Egyesült Államok nem vezette be Jefferson mértékegységeinek alkalmazását,

és mostanra már szinte egyedül ez az ország használja az ősi mértékeket, melyek annyira zavarba
ejtették harmadik elnökét.
Úgy tekintjük, hogy Jefferson ezen munkája döntő bizonyítékdarabbal szolgál számunkra,
mivel teljesen jelen van a megalitikus „DNS” - úgy, hogy a feltaláló tudatában sincs. A megalitikus
yard valóságos és lényegileg a történelem minden fontosabb mértékegységének az előfutára.
Egyre nyilvánvalóbbá vált számunkra, hogy a másodpercnyi idő nagy és alapvető
fontossággal bírt. Egyetemesen használják, bár senki nem tudja, hogy mi is ez, és kevesen jönnek
rá, hogy honnan származott. Úgy döntöttünk, hogy visszatérünk Sumer földjére, hogy tisztább képet
kapjunk azoknak az embereknek a gondolkodásáról, akik az idő számontartásának ezeket az
egységeit kifejlesztették.
- 48 -
 KÖVETKEZTETÉSEK

• A XVIII. század végén Thomas Jefferson belefogott egy új súly- és mértékrendszer

létrehozásába az Amerikai Egyesült Államok ifjú nemzete számára. Kimutatta, hogy
bármely kiterjedés mérésének egyeden elképzelhető kiindulópontja a Föld forgása - mi
pont ugyanerre jutottunk. Ezután éppen ugyanarra a döntésre jutott, mint a megalitikus
nép és a sumerok, hogy az inga az egyetlen módja a bolygó forgása megfigyelésének
• Mivel Jefferson a másodpercet alkalmazta ingája intervallumaként, a franciákhoz
hasonlóan hozzákapcsolta magát a mögöttes sumer struktúrához. Ezután jelentős
fejlesztést hajtott végre honfitársa, Mr. Leslie („egy kiváló philadelphiai művész”)
felfedezése nyomán, aki rájött, hogy egy finom, hornyolt rúd pontosabb eredményeket
nyújt a zsinóros ingánál. Ilyen rúd esetében nincs arra szűkség, hogy súly legyen a
végén, és csak feleakkorának kell lennie, mint a zsinóros ingának ugyanakkorra lengési
periódus produkálásához. Ez elvezetett egy olyan rúdhoz, mely egy töredékkel marad el
az 1,5 métertől, 149,158 centiméter - szinte pontosan három sumer kus. Jefferson ezután
ezt a rudat öt részre osztotta, hogy egy „lábnak” nevezett új egységet hozzon létre.
Ezután kijelentette, hogy 1000 ilyesfajta lábnak kell lennie az általa javasolt furfangban.
• A másodpercnyi idő alapján vett láb és furlong rokonságban állt a megalitikus és
sumer rendszerekkel; 366 Jefferson-féle furlong azonos a Föld egy megalitikus ív-
fokával és 3662 Jefferson-féle furlong pontosan kiadja a Föld kerületét. A Föld méretét
egyáltalán nem vette figyelembe, tehát világos, hogy a másodpercnyi idő valami úton-
módon belső kapcsolatban áll bolygónk kiterjedésével.
• Jefferson következő lépésével új súlyokat és űrmértékeket határozott meg
hosszegységeinek kockává alakítása segítségével. E munka végzése folyamán
tanulmányozta a létező mértékeket, és eközben felfedezte, hogy valamiféle ősi mintázat
áll az egységek mögött, melyeket a korábbiakban (és még mindig) a történelem
vakszerencséjének tartottak. Mikor felfedezte, hogy egy birodalmi köbláb pontosan 1000
unciát tartalmaz, kikövetkeztette, hogy ez nem lehet véletlen, hanem valami rendkívül
ősi tervezésnek tudható be.
• Azt is észrevette, hogy a két súlyrendszer (az avoirdupois és a troy) nem két
különálló rendszer, ahogyan azt az általános feltételezés tartja, hanem egyetlen ősi
rendszer két fele - az egyik a víz súlyán alapszik, a másik ugyanolyan térfogatú
búzamagén. Jefferson eltöprengett azon, hogy milyen távoli körülmények vezettek egy
ilyen ősrégi összehangolt rendszer létrehozásához, mondván, hogy inkább lehetett
„tervezés és tudományos számítás” eredménye, mint véletlené.
• Az amerikai történelem egy nagysága, hozzánk hasonlóan, úgy találta, hogy valaha
létezett a súlyoknak és mértékeknek egy magasan fejlett rendszere, mely egy igen hosszú
időszak során töredezetté vált.

7. FEJEZET
Az ősi igazság magvai
Az a határozott érzésünk támadt, hogy jól tudtunk volna együtt dolgozni Thomas
Jeffersonnal. Történelemszemlélete egyaránt bizonyult gyakorlatiasnak és nyitottnak, és világosan
kiderült, hogy nem élt fenntartásokkal megfigyelései közreadását illetően. De a gabonamagvak és a
víz közötti relatív súly és térfogat kapcsolatára vonatkozó számításai teljességgel eltértek a
mieinktől.
Mi úgy találtuk, hogy mindenféle mag, legyen az árpa, búza vagy rizs, nagyon kiszámítható
módon viselkedik kocka alakú tartályba öntve. Kísérletek mutatták ki, hogy a magok alakjuk miatt
az azonos súlyú víz térfogatának 125 százalékát foglalják el, ami visszafordítva azt jelenti, hogy
azonos térfogatú szemek a víznél 20 százalékkal kevesebbet nyomnak. A 4x4x4 megalitikus
hüvelykes kockáról bebizonyosodott, hogy egy birodalmi pint vizet fogad be, de ugyanaz a kocka
- 49 -
árpamaggal feltöltve pontosan egy birodalmi (vagy avoirdupois) font súlyú. Azt is felfedeztük,
hogy ugyanaz a kocka búzával feltöltve is olyan mennyiséget fogad be, mely egy fontot nyom, bár a
szemek alakja és mérete eltér az árpáétól.
Egymást követő kísérletek demonstrálták, hogy a folyamat rozzsal és egész rizzsel is
működik, de fényezett rizzsel vagy árpagyönggyel nem (ezek esetében a csiszolás megváltoztatta az
egyes szemek alakját). Gyakorlati kísérleteink igen egyszerűnek számítottak, az eredmények pedig
igen világosnak, Jefferson mégis másféle kapcsolatot jelzett víz és búza között. Ez dilemmát
jelentett, mivel nem értettük, hogy hol követhettünk el hibát, az pedig valószínűtlennek tűnt, hogy
egy a Jefferson képességeivel bíró ember tévedett volna. Van-e lehetőség kiküszöbölni a
különbségeket?

Avoirdupois és troy súlyok

Jefferson jelentése közli, hogy az Egyesült Államokban akkoriban két különálló
súlyrendszert használtak, az egyiket avoirdupois-nak, a másikat troynak hívták. Jefferson a
következőképpen fejti ki ezeket:

„Az Avoirdupois sorozatban:

A font 16 unciára oszlik;
Az uncia 16 drachmra;
A drachm 4 kvartra.
A Troy sorozatban:
A font 12 unciára oszlik;
Az uncia (a gyógyszerészek osztályozása szerint) 8 drachmra;
A drachm 3 scruple-ra;
A scruple 20 szemerre.

Az arany és az ezüst szerinti osztályozás viszonylatában az uncia húsz pennyweightre oszlik,

a pennyweight pedig 24 szemerre.
Tehát a troy fontban 5760 szemer van; ebből 7000 szükségeltetik ahhoz, hogy avoirdupois
font legyen; a troy font súlya természetszerűleg úgy viszonyul az avoirdupois fontéhoz, mint
az 5760 a 7000-hez, vagy a 144 a 175-höz.”

Akkoriban, ahogyan most is, az a feltételezés számított normálisnak, hogy a két rendszer a
történelem véletlene, de Jefferson észre tudott venni egy meglehetősen érdekes 144:175 arányt.
Elmagyarázza, hogy mi is ragadta meg ebben a figyelmét:

„Rendkívüli, hogy ez pontosan megegyezik a régi 224 köbhüvelykes városházi folyékony

gallon és a 272 köbhüvelykes gabonagallon arányával; mivel a 224 úgy aránylik a 272-höz,
mint a 144 a 175-höz.” (A városházi gallon egy régi gallon szabvány volt, melyet a londoni
városházán őrietek.)

Ezzel Jefferson felfedezte, hogy a ma használatos avoirdupois font és a troy font ugyanazt az
arányt mutatja, mint a folyékony és a szemes mértékek. Igen meglepődött ezen a felfedezésen, és
további magyarázatokat fűzött ahhoz, hogy ez különböző mértékeket kapcsol össze a múltból:

„Továbbá az is figyelemre méltó, hogy ez a pontos arányosság bármely mértéknyi búza és

ugyanolyan mértéknyi víz fajsúlya között is; mivel a törvényes bushel 64 fontnyi gabonából
áll. Mármost 144 a 175-höz arányban viszonyul a 64 font a 77,7 fonthoz; a 77,7 fontról
pedig tudjuk, hogy az 2150,4 köbhüvelyk tiszta víz súlya, ami pontosan egy winchesteri
bushel tartalma, törvényes előírás szerint... (A winchesteri súlyok és mértékek nagyon régiek,
és bár más városbeliek, Londonban is használták ezeket, mikor a londoni iránymértékek
elvesztek vagy pontatlanná váltak.) A törvény a bushelt 18½ hüvelyk átmérőjű és 8 hüvelyk
mélységű hengerként határozta meg. Az ilyen henger, már amennyire kockává lehet
alakítani, és számokban kifejezni, 2150,425 köbhüvelyket fogad be... Tehát mondhatni
- 50 -
 megtaláltuk a 64 a 77,7-hez, a 224 a 172-höz és a 144 a 175-höz folytatólagos arányában az
egymértéknyi búza fajsúlyának arányát az azonos mértéknyi vízhez, a nedves gallon
köbtartalmának arányát a szárazéhoz; és a troy font súlyának arányát az avoirdupois
fontéhoz.”

Tehát Jefferson felfedezte, hogy a búza és víz viszonyában az arány 144:175, ami azt jelenti,
hogy rájött, hogy a víz kicsivel több, mint 21,5 százalékkal nehezebb, mint adott mennyiségű mag.
Ám adott térfogatú kockákkal folytatott kísérleteink arra világítottak rá, hogy a búzamag és a víz
közötti arány 4:5 - vagyis a víz 25 százalékkal nehezebb, mint a búzamag.
Elemzését felhasználva ezután Jefferson elmagyarázza, hogy mi is lehetett ezeknek az
egységeknek a használati módja értelmük elvesztése előtt:

„Ez annyira összeszerkesztettnek hat, ami már lényegtelenné teszi azt, hogy valamivel súly
vagy mérték szerint foglalkozunk-e; mivel a búza száraz gallonja és a bor folyékony gallonja
súlyban ugyanannyi; a búza avoirdupois fontja és a bor troy fontja pedig ugyanaz az
űrméret. A víz és a borszerű szeszes italok, melyek a kereskedelemben a legtöbbször
szerepelnek, súlyban annyira közel állnak, hogy kisebb mennyiségek esetében a különbség
elhanyagolható mind az eladó, mind a vevő számára; lévén egyes borok kicsit nehezebbek,
mások pedig kicsit könnyebbek a víznél.”

Kinek volt igaza - Thomas Jeffersonnak, vagy nekünk?

Kockák és hengerek
Újra ellenőriztük kockával kapcsolatos számításainkat, és nem tudtunk hibára találni. De
Jefferson elárulta nekünk, hogy ő hengereket használt. („Az ilyen henger, már amennyire kockává
lehet alakítani.”) így hát lefolytattuk kockák helyett hengerekkel a kísérletet, és úgy találtuk, hogy
Jefferson teljesen pontos volt. A következtetés szerint a mag kocka alakú tartályban nagyon
másként viselkedik, mint ugyanakkora térfogatú hengerben. Különös módon a kocka 3,47
százalékkal több magot fogad be, mint a henger, feltételezésünk szerint pedig ez annak tudható be,
hogy sarkok esetében a szemek másképp illeszkednek be.
A henger térfogatának megértéséhez szükség van a pi ismeretére és aritmetikai számítás
alkalmazására, mely a kockák használatánál újabb keletű eredetet feltételez. A megalitikus népnek
jelrendszer nem állt a rendelkezésére, és rákényszerült, hogy kockákat használjon, de a sumeroktól
fogva az emberek könnyen alkalmazhattak hengereket. Így aztán két hagyomány alakult ki,
mindkettő a folyékony és száraz áruk magra és vízre alapított viszonylagos súlyából eredt - az egyik
kockát, a másik pedig henger használt. De a magok jelentősége mindenféle mértékrendszerben
mostanra nagyon világossá vált.
A sumer mitológia utat talált számos kultúrába és szent szövegbe, köztük a Bibliába. Az
elmúlt évtized során Chris ezeket gondosan áttanulmányozta. Különösen Hénoch, egy az
Ószövetségben és a Hénoch könyve címen ismert i. e. II. századi dokumentumban feltűnő
személyiség esetében végzett mélyreható kutatást.
Hénoch könyve arról mesél nekünk, hogy Noé dédapja magasan fejlett asztronómiát tanult
egy Uriel nevű személytől, nyilvánvalóan akkoriban, mikor a megalitikus építők a csúcson álltak.
Egy másik zsidó könyvben, mely Ezdrás II. könyve címen ismert, egy szakasz a holtakkal
foglalkozik, feltéve a kérdést, hogy milyen hosszan kell várakozniuk „tikos kamráikban”, mielőtt
feltámadnának és előhozhatnák őket rejtekhelyeikről. Uriel adja meg a választ nekik:

„Ugyanakkor, mikor a magok száma teljessé válik bennetek: mert Ő mérlegre tette a világot.
Mértékkel Ő az időt megmérte és számmal Ő az időt megmérte; és meg nem mozdítja és
meg nem zavarja őket, míg a nevezett mérték be nem telik.”

Bizonyosak lehetünk abban, hogy ez rendkívül archaikus időszakra datálódik, mivel

elfogadottnak számít, hogy szájhagyományként jóval tényleges leírása előtt létezett. Uriel itt a világ
súlyának és az időnek és mennyiségnek a megméréséről beszél.
- 51 -
 Az árpamagok, mint mérőeszközök nagy jelentőséggel bírtak a sumer és az összes rá
következő kultúra számára - ezt legújabb amerikai munkatársunk világosan értette. Némi
kísérletezgetés után sikeresen megoldottuk „véleménykülönbségünk” lehetséges problémáját
Thomas Jeffersonnal a búzaszemek relatív súlyának kérdésében.

KÖVETKEZTETÉSEK

• Thomas Jefferson olyan kapcsolatot azonosított a búza és a víz kőzött, amiben az

arány 144:175 - ahol a víz csak kicsivel több mint 21,5 százalékkal nehezebb az adott
térfogatú magnál. Ez ellentétben állt a kockákkal folytatott gyakorlati kísérleteinkkel,
melyek 4:5 búzamag és víz közötti arányosságot mutattak ki, azaz a víz 25 százalékkal
nehezebb, mint a magok. Ezt annak a ténynek a segítségével békítettük össze, hogy mi
kockákat használtunk, Jefferson pedig adott térfogatú hengereket. Az árpa és a búza
nyilvánvalóan meglehetősen különböző módon tömörödik a két különböző formájú
tartályban. Ez jelzi, hogy hengereket valóban nagyon hosszú ideje használnak térfogatok
és súlyok meghatározására.
• A sumerok/babiloniak az árpamagot használták súly- és hosszmértékeik legkisebb
egységeként. Ősi dokumentumok szólnak arról, hogy a világot árpaszemekkel mérték.

8. FEJEZET
A világ súlya
Alan kezdett valami olyasmi érezni, hogy Uriel angyal szavai kísértik az ősrégi Hénoch
könyvéből:

„... mert Ő mérlegre tette a világot.”

Elmélkedni kezdett a „világ megmérése” ötletén, és úgy döntött, hogy elvégez néhány
szokatlan számítást. Azzal kezdte, hogy utánanézett a Föld teljes tömegének, és úgy találta, hogy az
általános hivatkozások szerint 5,9763x1024 kilogramm.25 Ez konvencionális számokkal leírva 5 976
300 000 000 000 000 000 000 kg lenne.
Ezután Alan a számot sumer súlyegységre váltotta. Azt már megállapítottuk, hogy úgy
jutottak ehhez a mértékegységhez, hogy a kettős kus, vagy árpakönyök hosszának tizedét véve
ekkora méretű kockát készítettek. A súly meghatározásához egy ilyen kockát vízzel töltöttek fel. A
víz tömege így sumer súlyegységgé válik - a kettős manává. A kettős mana 996,4 grammot nyom,
tehát a bolygó tömegében 5,9979 x1024 kettős mana van, ami mint 5 997 600 000 000 000 000 000
000 kettős yana szemléltethető. A szám annyira közel áll a 24 nulla által követett 6-hoz, hogy már
az kirajzolja, hogy valóban mennyire furcsa, különösen, ha eszünkbe idézzük, hogy nem lehetünk
biztosak abban, hogy „pontosan” mekkora méretet is szántak a kettős kusnak. Persze lehet véletlen,
de tény, hogy csak egy 2850-ed rész hiányzik ahhoz, hogy a világ súlya pontosan:

6 000 000 000 000 000 000 000 000 sumer kettős mana legyen.

Ha nem lenne tényszerű, hogy ez a szám látványosan illeszkedik a sumer/babiloni 60-as

alapú számolási rendszerhez, szóvá sem tennénk. Kínzó a gondolat, hogy ez az ősi egység
kapcsolatban állhat a Föld tömegével, akár a zseniális számítás segítségével, akár valamiféle
gyakorlati kísérlet útján, mely a szerzők - vagy a modern világ - számára ismeretlen mechanizmust
eredményezett. Továbbá tudtuk, hogy a sumerok úgy tekintették, hogy egy kettős manában 21600
árpaszem található, tehát megkockáztathatjuk annak a kimondását, hogy a teljes bolygó tömege
1296X1026 árpaszemmel egyenlő - amiből az alábbi eredmény következik:

A Föld egyfoknyi szelete = 360x1024 árpaszem

25
New York Public Library: Science Desk Reference. Macmillan, New York, 1995.
- 52 -
 A Föld egypercnyi szelete = 6xl024 árpaszem
A Föld egy másodpercnyi szelete = 1023 árpaszem

Tehát bolygónk egy egy másodperc széles szekciója ugyanannyit nyom, mint a hihetetlenül
kerek 100 000 000 000 000 000 000 000 árpaszem. Egyszerűen döbbenetes!
És ez megint csak teljesen következetesen illeszkedik a sumer civilizáció által használt
számolási rendszerhez.

A Föld tömege
Nekünk úgy tűnt, hogy ezt a mértékrendszert a Föld tömegét kiindulópontul használva
tervezték. Tehát úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk a folyamatot az elejétől, mintha valami ős-előd
mértékrendszerből kreálnánk új egységeket:

1. lépés: Osszuk a föld ismert tömegét 6xl0 24 egységre. így olyan teoretikus egységet
kapunk, amely 996 grammal egyenlő.
2. lépés: Határozzuk meg egy 996 gramm vizet befogadó kocka méretét. Az ilyen kocka
oldalai 9,986648849 centiméteresek lesznek.
3. lépés: Vegyük úgy, hogy a kocka oldala egytizede az új hosszúságegységnek. Ennélfogva
az egység 99,86648849 centiméter lesz.

Nos, tehát megterveztük saját, új, a Föld pontos tömegéből levezetett egységünket,
mégpedig a sumer decimális-sexagesimális elvet használva. Mi lesz, ha összevetjük a valósággal?
A kettős kus legjobb becslése a Gudea király szobrába faragott mérce tanulmányozásából
származik, és ez 99,88 centiméter hosszt mutat. A különbség tehát a kettős kus és a mi hipotetikus
egységünk között a milliméter 0,1351151 része - egy hajszál vastagságánál kevesebb! Ez a
meghökkentő egyezés többet árulhat el a Gudea szobrát tanulmányozó régészeink szakértelméről,
mint bármi más.
Emlékeztetni kellett magunkat, hogy ez még mindig lehet véletlen, bármilyen csodásan is
illik a sumer matematikához. De aztán kipróbáltunk egy másik fura számítást: „Hogyan viszonyul a
birodalmi font a Föld tömegéhez?”, töprengtünk, visszaemlékezve, hogy a font az egytized
megalitikus yardos kocka árpamaggal való feltöltésével jött létre.
Újra azzal kezdtük, hogy a Föld 5,9763x1024 kilogrammos tömegét átszámítottuk modern
(avoirdupois) fontra, ami az l,31754x1025 font eredményt adta. Ez egy újabb nagy és nyilvánvalóan
jelentés nélküli szám volt, így Alan 366-tal elosztotta, hogy megtalálja, hogy hány font van a Föld
egy megalitikus foknyi szeletében. Alan számológépe kidobta a választ - 35 998 360 655 737 704
918 033 font.
Ez meghökkentő eredmény volt. Alán újra osztott 60-nal, hogy megkapja a „perces” szelet
eredményét. A számjegyek ezúttal így festettek: 599 972 677 595 628 415 300.
Most sorozatát befejezendő, 6-tal osztott, hogy megtudja, hogy hány font van a teljes bolygó
egy megalitikus másodperces szekciójában (ami az Egyenlítőnél 366 megalitikus yard lenne). Az
eredmény a következő lett: 99 995 446 265 938 069 217.
Hirtelen a teljességgel véletlenszerű számok a metrikus rendszerből gyönyörű, majdnem
tökéletes egész számokká virágoztak - rendkívül kerek egész számokká. A világ súlyát definiálja a
birodalmi fonttal kombinált megalitikus rendszer, hiszen ami következik, az teljesen igaz!

A Föld 1 megalitikus fokos szekciója = 360x1020 font

A Föld 1 megalitikus perces szekciója = 6xl020 font
A Föld 1 megalitikus másodperces szekciója = 1020 font

Az alsó sor szerint a modern font súlya a Föld Egyenlítőnél levő egy megalitikus
másodperces szeletének egy 100 000 000 000 000 000 000-od része! A pontosság a lehető legjobb,
hiszen az egyezés több mint 99,995 százalék - a tudomány a Föld tömegét illető modern
becsléseihez képest (5,9763xlO24 kilogramm) egy 20 000-ed résznyi eltérésre szűkül. Ami még
több, ha a bolygónk tömegét birodalmi fontok viszonylatában vizsgáljuk, az eredmény rávilágít a
- 53 -
már megállapított tökéletes illeszkedésre a megalitikus geometriával, mint ahogy arra is, hogy a
mezopotámiai számítás eredménye egy klasszikus sexagesimális minta volt, pont, amilyet a
sumerok szoktak tervezni.
Ez még mindig lehet egy rettenetes kettős véletlen, de ha szem előtt tartjuk a sumerok 60-as
alapú számolási rendszerét, az az ellen szóló esély, hogy mindkét rendszer olyan legyen, mint egy
majdnem tökéletes kesztyű, ezt lehetetlennek látszóvá tette. Úgy tűnik, hogy valaki a távoli múltban
nagyon pontosan ismerte a Föld tömegét.

Az „Őrzők”
Áttekinteni azt, amit eddig találtunk, nagy kihívást jelentett. Elképzeléseink annak a
valószínűtlenségét illetően, hogy a sumerok képesek lettek volna ilyen holisztikus és elegáns
rendszert létrehozni, ezen a ponton igen megerősödtek. A fontnyi súly és a kettős mana (lényegileg
egy kilogramm) kapcsolata a Föld tömegével nem tűnt összeegyeztethetőnek sem a megalitikus
emberek, sem a sumerok fejlettségi szintjével. Lehetséges, hogy egy másik, ismeretlen csoport
fejlesztette ki az általunk használatban látott elveket, és aztán megtanította ezeknek a növendék
nemzeteknek? Valamiféle maga után nyomot nem hagyó szuperkultúrának tudható-e be, hogy az
emberiség átugrotta a történelem nagy falát? Most először elkezdtünk elméleteket gyártani arról a
furcsa eshetőségről, hogy létezhetett egy csoport, melynek létére csak hátrahagyott tudásuk alapján
lehet következtetni. Pontos megnevezés híján egyszerűen „szupercivilizációnak” kezdtük hívni
őket.
Lehet, hogy ezek egyesek számára bolond gondolatoknak hangzanak, de el kellett
tűnődnünk azon, hogy van-e igazság az ősi feljegyzésekben - ezek ugyanis azt állítják, hogy
pontosan így történt. Régi sumer szövegek, köztük a híres vers, a Gilgames-eposz ismételten
szólnak nagyon magas, istenszerű emberekről, akik azért jöttek, hogy közöttük éljenek, és akiket
„Őrzőknek” neveztek. Ősi zsidó dokumentumok, ide értve a Biblia verzióit is, szintén tesznek
utalásokat ezekre a sumer Őrzőkre, akikről megint csak mint istenekről, angyalokról és az „ég
fiairól” szólnak. Hénoch könyve elmeséli, hogy ez a különös nép ismeretlen kiindulási pontokról
hogyan küldött csoportokat, hogy rejtélyes újbóli eltűnésük előtt megtanítsák az új ismereteket az
embereknek. Urielt, a Hénochot komplex asztronómiára tanító „angyalt” eme Őrzők egyikeként
írják le.26
A Holt-tengeri tekercsek szintén sokszor utalnak a Felvigyázókra vonatkozó sumer
szájhagyományokra, ezek közé tartozik egy epizód, melyben Noé apját, Lámechet elfogja az
aggodalom, mivel gyermeke annyira szép, hogy lehetséges, hogy feleségének, Bitenosnak egy
Őrzővel volt viszonya.27 Hénoch könyve 6. fejezete még meg is nevez néhány Őrzőt, és ismerteti
specialitásaikat is:

„Szemdzsaza tanította a varázslást és gyökérvágást, Armarusz a varázslat feloldását,

Barakvidzsal asztrológiát, Kokabel a konstellációkat, Ezekiel a felhők ismeretét, Arakiel a
föld jeleit, Samsziel a nap jeleit, Száriéi a hold útját.”

Ismét csak lehetséges, hogy ezek az ősi dokumentumok pontosan azt jelentik, amit
mondanak? Valamiféle ismeretlen csoport katalizátorként működött a világ első ismert civilizációja
számára?
Egész kutatásunk során azzal próbálkoztunk, hogy ne hozzunk előre ítéleteket azzal
kapcsolatban, hogy mit tud, és mit nem tud elérni egy ősi kultúra. Egyszerűen hagytuk, hogy az
adatok vezessenek, bárhová is visz ez. De ezen a ponton kezdtünk megijedni. Úgy tűnt, hogy olyan
komplexitásokat hozunk a felszínre, melyek előrehaladott tudományos képességekkel rendelkező
társadalomtól kellett, hogy származzanak. E kényelmetlen gondolattal agyunkban úgy döntöttünk,
hogy megpróbálkozunk a legnyilvánvalóbb következő kísérlettel, melyben szerepel a világegyetem
legalapvetőbb tulajdonsága - a fény sebessége.

26
Hénoch könyve: 72-82. fejezet.
27
Vermes, G.: The Dead Sea Scrolls: lQapGen. Penguin, London, 1998.
- 54 -
 A fény sebessége
Tudhatták-e esetleg a sumerok, hogy milyen sebességgel halad a fény? Jelenlegi tudásunk
szerint a fény 299 792 458 méter per másodperccel halad vákuumban, ami sumer egységekre
fordítva 600 305 283 kust jelent. Abban azonban nem lehetünk bizonyosak, hogy a sumerok
pontosan ugyanazt a másodpercet használták-e, amit ma mi. Csupán a másodperc nyolc tízezred
részével kell elcsúsztatni ahhoz, hogy tökéletesen illeszkedjen a fény sebességéhez. Íme egy újabb
sumer stílusú decimális/sexagesimális konstrukció, amely hihetetlenül közeli illeszkedést mutat a
mi modern mértékegységeinkkel. A hibahatár szinte pontosan azonos volt azzal a parányi eltéréssel,
amelyet a Föld tömege és a sumer súlyegység esetében találtunk. Emlékeztünk rá, hogy a sumerok
eredetileg kettős másodpercet használtak, és ebből következett, hogy azonos számú kettős kust
kellett alkalmazni a kettős másodpercre.
Ez az eredmény önmagában újra csak lehetne véletlen, és a normális logika azt is diktálná,
hogy véletlennek kell lennie, mivel a sumerok egyszerűen nem tudhattak annyit, mint mi. De
nemsokára jó alapot találtunk arra, hogy elfogadjuk, hogy ez az eredmény nem puszta véletlen.
Úgy döntöttünk, megvizsgáljuk, hogy mi tudható saját bolygónk Nap körüli sebességéről, és
kiderült, hogy a Föld majdnem tökéletes kör alakú útvonala 938 900 000 000 méter, amit egy
365,2596425 napos év alatt tesz meg.28 E számok figyelemreméltóan jelentéktelennek látszanak, de
a következő számítás után hitetlenkedve bámultuk a számológépet. Kábultan döbbentünk rá, hogy
éves utunkat mi mindannyian 60 000 kus per másodperc sebességgel tesszük meg. Tovább fokozza
a furcsaságot, hogy ez a sebesség kerek egytízezred része a fény sebességének.
A matematikusok szabványválasza a hihetetlenül kereknek látszó számokra az ásítás, mivel
úgy hiszik, hogy minden szám valószínűsége azonos, az aktuális számjegyek pedig a
számrendszeren és az aktuális mérési konvención alapszanak. Teljesen igazuk van. De ők azt
feltételezik, hogy minden mértékegység pusztán konvenció, mindenféle mögöttes fizikai realitás
nélkül. A helyzet nem így áll sem a megalitikus, sem a mezopotámiai rendszerekkel.
Ebben az esetben a másodperc és a kus jóval többnek tűnik kényelmes absztrakciónál, mivel
magukon viselik a földi környezet realitásának minden alapvető jellemvonását. Olyan fokon van
értelmük, amit a modern tudomány sosem fogott fel. Arra a következtetésre jutottunk, hogy több
mint ésszerű azt hinni, hogy a sumerok, vagy még valószínűbben ismeretlen tanítóik ismerték a
Föld tömegét, orbitális sebességét, sőt még a fénysebességet is, és egységeiket mindezekkel szerves
egységben tervezték.
A „szupercivilizáció” valószínűségi skálánkon a gyenge kísérletről felkúszott az
elképzelhető legésszerűbb magyarázatig.

KÖVETKEZTETÉSEK

• Rájöttünk, hogy az ősi mezopotámiai mértékegység, a se (árpamag) a kettős kos egy

360-ad része, pontosan, ahogy a sumer feljegyzések állítják
• Vezérfonalunkat olyan ősi szövegekből véve, melyek a világ megmérésére utalnak,
megdöbbenten jutottunk el addig, hogy a Föld tömege szinte tökéletesen 6x1028 sumer
kettős mana. Ez lehet véletlen, viszont tökéletes szám a mezopotámiai 60-as
számrendszerben. Ez azt is jelenti, hogy a Föld másodpercnyi szelete 1023 árpaszemet
tartalmaz.
• Ezután potenciális megalitikus súlyként vizsgáltuk a birodalmi fontot és
összevetettük a Föld tömegével. Ez meghökkentően pontos eredményt hozott, melyben a
modern font súlya egy 1 000 000 000 000 000 000 000-od része a Föld egy megalitikus
fok széles szeletének az Egyenlítőnél.
• Hogy mind a sumer, mind a megalitikus rendszer ilyesfajta eredményt produkált, az
visszaszorította a véletlen lehetőségét, és most először elmélkedni kezdtünk egy
szupertudósokból álló ismeretlen őselőd csoport furcsa lehetőségén, melyet
„szupercivilizációnak” neveztünk el.
• Ezután megvizsgáltuk a fény sebességét az atmoszférán keresztül, és felfedeztük,

28
Microsoft® Encarta®, Premium Suite 2003.
- 55 -
 hogy majdnem pontosan 600 000 000 kus per másodperc. Majd tanulmányoztuk a Föld
Nap körüli mozgásának sebességét, és úgy találtuk, hogy hihetetlenül közel áll a 60 000
kus per másodperchez. Újra csak egy tökéletes sumer szám. A Naprendszer nagy
mechanizmusát nagyon régen le kellett hogy mérjék, és az ókori mértékegységeket az
őskor eme szupertudásából alkották meg.

9. FEJEZET
A hiányzó láncszem
Félre kellett tennünk az őselőd civilizációt illető gyanúnkat, mert nem akartunk
szükségtelenül olyan forgatókönyvet felállítani, mely átszínezhetné az adatgyűjtésünket. E pontig
azonosítottunk két ősi mértékrendszert, melyek figyelemre méltó tulajdonságokkal bírtak, azonban
mindkettő bármely felhasználónak azonnal a rendelkezésére állt, egyszerűen a Föld forgása
kijelölésének segítségével. Az alapvető különbséget az jelentette közöttük, hogy a megalitikus nép
366 fokos kört alkalmazott, a sumerok pedig 360 fokosat. Mostanra szükségessé vált a két
geometriai rendszer közötti kapcsolat jobb megértése.
Nagyon erős matematikai szálak fűzték össze a két rendszert, különösen az a tény, hogy a
360 a megalitikus elv második legfontosabb száma, hiszen a megalitikus fokban 360 megalitikus
ívperc van. Ámbár még nem alapoztuk meg a feltevést, hogy a két rendszer közt közvetlen
kapcsolat állt fenn, erősen valószínűtlennek látszott, hogy két ennyire hasonló fogalom egymástól
függetlenül fejlődött volna ki.

A minószi civilizáció
Úgy döntöttünk, meg kell tudnunk, hogy a rendszerek különálló dolgok voltak-e, vagy a
sumerok szemléletmódjukat a megalitikus elv fejlesztéseként tervezték-e. Úgy tűnt, hogy ez
irányban csak egy út nyílik előttünk, a krétai minószi mértékrendszer közelebbi tanulmányozása.
Minden okkal lehetett feltételezni, hogy a megalitikus 366 fokos kört alkalmazták, és a minószi láb
alapjaként használták.
A minószi Krétát széles körben Európa első civilizációjának ismerik el. A sziget, mely a
Földközi-tenger keleti részén helyezkedik el, egy mesés kultúráról szóló számos népi történetnek
szolgált alapjául. A XX. század eleje előtt úgy gondolták, hogy e mesék nem többek mítoszoknál.
Elsősorban az angol régész, Sir Arthur Evans erőfeszítéseinek köszönhetően a minósziak kiléptek a
mesekönyvből és szigorú történelmi valósággá váltak.
Evans 1851-ben született az angliai Nash Millsben. Történészi és régészi pályafutása
megkezdése előtt Harrow-ban tanult, majd az oxfordi Brasenose College-ban. Evanst elbűvölték a
görög irodalom hősi történetei, és különösen megragadták azok az állandó utalások, melyek egy
feltehetőleg Krétán virágzott nyilvánvaló intelligenciával, politikai befolyással és gazdasági
hatalommal rendelkező népről szóltak. Evans 1894-ben látogatott először Krétára, és sikerült neki
megszerezni és tanulmányozni néhány ismeretlen iratot, melyek a sziget különböző helyein kerültek
elő. Helyi népmeséket mondtak el, melyek egy csodás palotáról szóltak, mely Kréta északi partján
állt, a modern főváros, Heraklion közelében.
A német születésű Heinrich Schliemann már híressé vált, mivel ő találta meg Tróját a
törökországi Hisszarliknál 1870 körül. Ez meghozta az étvágyát, és nyomába eredt az ősi krétai
civilizációnak is. Megpróbált megvenni egy nagy földterületet egy jelentős hegyen Heraklion
közelében, de nem tudott megegyezésre jutni a tulajdonosokkal. Talán szerencséje a régészetnek,
hogy így alakult a dolog, mert így végül a türelmesebb és kevésbé destruktív Arthur Evans vette
birtokába a kérdéses helyet és tárta fel a knósszoszi palotát. A munka, melyet élete hátralevő
részében Evans Knósszoszban véghezvitt, hosszú és nehéz volt, ám lassan, de biztosan képessé vált
életre kelteni egy elveszett kultúrát, több fényt vetve az általában homályos európai őskorra. Rá
következő felfedezések, Kréta egyéb helyein még jobb megértését biztosították a minószi
civilizációnak - ezt a nevet adta Evans e népnek mesés királyuk, Minósz után.
Tudjuk, hogy a minószi kultúra abban az időben virágzott, mely egybeesik a Brit-szigetek
késő neolitikus periódusával, és hogy a civilizáció csúcspontját röviddel i. e. 2000 után érte el. A
- 56 -
régészeti emlékek egy erős, életteli, szabadságszerető és független népre utalnak, amely kiterjedt
nemzetközi kereskedelmet fejlesztett ki, és amelynek hajósai koruk legkiválóbb tengerjárói lehettek.
A minósziak roppant kreatívak is voltak. Remek fazekasmunkákat készítettek, és színpompás
freskókkal díszítették palotáik falait. Nagy mennyiségben exportáltak mézet, cserépárut, bort és
kézműipari termékeket, és sok helyen alapítottak településeket a Mediterráneum északi partja
mentén, benyúlva egészen az Égei-tenger vidékébe. Az importált áruk közé tartozott a réz, ón és
egyéb olyan fémek, melyek Krétán magán nem álltak rendelkezésre.
Az emberek jól éltek a szigeten, és úgy tűnik, hogy a lakosság olyan vallási és polgári elitet
támogatott, mely hatalmát nem katonai erő, hanem közmegegyezés alapján gyakorolta. Bár a
minószi tengerészet megtisztította a tengert partjai mentén a kalózoktól, de úgy tűnik, hogy
Krétának sosem volt állandó serege, és a feltárt épületek egyike sem mutatta semmilyen formáját
erődítésnek ebben az időszakban. Úgy látszik, minden minószi szabad és független volt, csak
terményadót fizetett a számos palotának, melyekben hatalmas raktárak (tárházak) kerültek
feltárásra, jelezve, hogy nagy mennyiségben tárolták a létszükségleti cikkeket.
Vallás tekintetében világosan látszik, hogy Kréta népe azokat a természeten alapuló
hiedelmeket tette magáévá, melyek Európában és Ázsia egyes részein a neolitikum hajnalától
elterjedtnek tűnnek. A legfontosabb istenségnek egy „Földistennő” tűnik, aki a valláson belül a
legelső helyet töltötte be, bár volt egy hitvese, aki előbb a fiaként, majd a férjeként szerepelt. Az
isten ciklikus módon született, felnőtt és meghalt, míg az istennő örökkévalóan létezett. Talán e
vallási forma visszatükröződése, hogy a nők mintha birtokoltak volna némi hatalmat társadalmukon
belül, sőt még az is felvetődött, hogy a polgári közigazgatás is inkább az ő kezükben volt, semmint
a férfiakéban. Mostanra ismertté vált, hogy a minószi Kréta volt annak a vallásos gondolkodásnak a
bölcsője, mely végül a görög szárazföldön uralkodóvá vált, bár akkorra természete megváltozott, és
sokkal inkább férfi uralta hit formáját öltötte.
A kérdés, hogy a minószi civilizáció meddig jutott volna, és milyen szerepet játszott volna a
modern világ építésében, némiképp akadémikus, hiszen e kultúrára lesújtott egy tragédia. Krétától
körülbelül 60 mérföldre északra állt egy fontos minószi település Santorini kicsiny vulkanikus
szigetén, mely Théra néven is ismert. Hozzávetőleg i. e. 1450-ben a sziget olyan erővel robbant
szét, hogy nagy része egyszerűen megszűnt létezni. A robbanás kétségtelenül katasztrofális szökőárt
és hamuesőt okozott, mely Észak-Kréta mezőit akár egy évre is terméktelenné tette.29
Körülbelül erre az időre esik, hogy Kréta egy a görög szárazföldön kifejlődött eltérő kultúra
befolyása és végül uralma alá került. Ez a civilizáció mükénéi néven vált ismertté. A mükénéiek
jóval nagyobb harciasságról tettek tanúbizonyságot, mint a minósziak, és egy hosszabb periódus
során számos várost elfoglaltak mükénéi támaszpontjuk környékén. Végül Kréta fölötti
dominanciájuk a békés és kreatív minószi életmódot valami sokkal agresszívabbá változtatta. A
befolyásolás azonban két irányban működött. A minószi érzékenység könnyen észrevehető a
mükénéi kultúrában, művészetben, építési technikákban és vallásban. Mivel a mükénéiek sokkal
járultak hozzá az általunk ógörög néven ismert nép kialakulásához, ma már adottnak vehető, hogy a
minószi gondolatok jóval az után is fennmaradtak, hogy a civilizáció maga romba dőlt.
Az 1960-as évek során a kanadai régész, J. Walter Graham kísérletek sorát vezette Kréta
minószi palotáinak romjai között. Ezek Knósszoszban, Phaisztoszban és Maliában zajlottak, mely
helyeken Graham megpróbálta meghatározni, hogy használtak-e a minósziak alap hosszúság-
mértékegységeket építményeikhez. Mint azt már a 2. fejezetben ismertettük, Graham ki tudta
mutatni, hogy a minószi építők alkalmaztak egy 30,36 centiméteres szabványegységet - melyet
„minószi lábnak” nevezett el.

A phaisztoszi korong
Alan minósziak iránti különös érdeklődésének oka egy kis agyagkorong volt, melyet egy
körülbelül i. e. 2000-re datált minószi palota romjai között találtak. E phaisztoszi korong néven
ismert tárgyat Alan gondosan elemezte, és ennek a tanulmányának eredményei vezették a 366 napos
évvel és a 366 fokos körrel kapcsolatos első megfigyeléseihez. A korong egy igen kifinomult
gyorsszámoló, mely alapvető funkciójának a 366 napos rituális és a 365,25 napos igazi szoláris év

29
Phillips, G.: Act of God. Sidgwick and Jackson, London, 1998.
- 57 -
összehangolása látszik. Az 5. függelék rajzokat tartalmaz a phaisztoszi korongról, és Alan
felfedezéseinek hosszasabb magyarázatát.
Alan már azelőtt észrevette a potenciális kapcsolatot a phaisztoszi korongban jelenlevő és a
megalitikus yardhoz társuló matematikai alapelvek között, hogy belebotlott volna Graham minószi
lábról szóló művébe. Döbbenetes revelációként hatott, mikor rájöttünk, hogy a 366 megalitikus yard
és az 1000 minószi láb azonos.

Megalitikus, minószi és olimpiai mértékek

Mivel a 366 megalitikus yard a Föld sarki kerületének egy megalitikus ívmásodpercét is
jelenti, nem tűnt kockázatosnak a felvetés, hogy a minósziak megalitikus geometriát használtak
ennek az egységnek a létrehozása során. Hogy e kultúra kapcsolatot tartott fenn nyugati megalitikus
kortársaival, az nem tartozik a vitás pontok közé, hiszen sok tárgy létezik, mely a két föld közötti
kereskedelmi kapcsolatra mutat. Jó néhány tárgyat találtak Anglia déli részén, egypárat a Salisbury-
síkságon, Stonehenge közelében, köztük kupákat, gyűrűket és más ékszerneműket, melyeket
kezdetben mükénéi eredetűként azonosítottak. Későbbi kutatások kimutatták, hogy a mükénéi
kultúra nem létezett abban az időszakban, amelybe ezek a tárgyak datálódnak. Mivel a mükénéi
művészet nagyja, ha nem egésze, minószi eredetű, nehezen kerülhető el a következtetés, hogy e
tárgyak Krétán készültek a minószi idők során.
A minósziaknak jó okuk volt Britannia partjait látogatni, különösen Cornwall ónbányáit.
Egyike volt ez az ón a számukra hozzáférhető igen kevés forrásnak, és ebből a fémből jelentős
mennyiséget igényelt a bronz készítése. De még a Britannia és Kréta közötti kapcsolat bizonyítása
nélkül is igen valószínűtlennek látszik a 366 megalitikus yard és az 1000 minószi láb
megfelelésének véletlenszerűsége.
A kultúra, melyet egyszerűen „ógörögnek” hívnak, körülbelül i. e. 700-tól kezdett
formálódni, a mükénéi birodalom pusztulása utáni gyakran „görög sötét kornak” nevezett időszakot
követően. A minószi és a mükénéi civilizáció egyaránt jókora összetevőnek számított az ógörögök
vallási és általános kulturális örökségének alapkövei között, amire viszont mindig is úgy tekintettek,
mint ami a saját mai nyugati kultúránkra talán a legnagyobb befolyást gyakorolta. Mire az ógörög
civilizáció kifejlődött, tudósaira is hatást gyakorolt mind a babiloni, mind az egyiptomi matematikai
gondolkodás. Ez azt eredményezte, hogy matematikai és geometriai kísérleteik ugyanazon a 360
fokos geometriai modellen alapultak, melyeket mind Babilon, mind Egyiptom előnyben részesített.
Ennélfogva az lenne várható, hogy a megalitikus befolyásolású minószi rendszer minden nyoma
teljesen eltűnjön Görögországból. Azonban a görög súly- és mértékegységek közelebbi vizsgálata
határozottan azt sugallja, hogy a helyzet nem így áll.
Felfedeztük, hogy a lábnak és könyöknek sok formáját használták az ógörög időszakban.
Azonban egy példa kirí a többi közül, nem kevéssé amiatt, hogy ez számított az építészeti mérések
során használt alapegységnek; valódi természetét illetően még ma sincs kétség. Ezt az egységet
„olimpiai” vagy „földrajzi” lábként ismerték. Közmegegyezés szerint az olimpiai láb 30,861
centimétert tett ki, ami elsőre semmitmondónak tűnhet. Azonnal valami különlegeset vettünk észre
a minószi láb és a későbbi görög láb közti kapcsolatban. 366 minószi láb a rendkívül közeli, 99,99
százalékos pontossággal megegyezik 360 görög lábbal! Ez hihetetlen volt, és bizonyosan éreztük,
hogy nem lehetett véletlen. A két egység között egyáltalán nem kellett szerves kapcsolatnak lenni -
és mégis úgy viszonyultak egymáshoz, mint a megalitikus a sumerhoz:

A minószi láb 30,36 centimétere x 366 = 111,1176 méter

Az olimpiai láb 30,861 centimétere x 360 = 111,0996 méter

Több mint 111 méter esetén a 366/360 egyezés közötti különbség csak 18 milliméter. Ez
lehetett a találkozási pont, melyen lezajlott a régi 366-os rendszer és az új 360-as szemléletmód
cseréje?
Már sok más kutató felvetette a gondolatot, hogy a görög láb geodéziai egység lenne, vagyis
hogy közvetlenül kapcsolódik a Föld méretéhez. Az ilyen felvetéseket általában még az akadémia
folyosóin sem vitatják meg, mivel a fennálló konvenció meglehetősen ésszerűtlenül azt állítja, hogy
a Föld méreteit a közelmúltig nem sikerült tökéletesen megismerni. Ilyen a dogma ereje: még
- 58 -
olyanokat is elvakít, akiket feltehetőleg arra tanítottak, hogy nekik legyen a legtisztább a látásuk. A
mi megközelítésmódunkat nem köti az akadémiai vagy a fennálló konvenció, így nyitott elmével
vizsgálódhattunk.
Számológéppel csak percekig tartott kideríteni, hogy közel 360 000 görög láb van a Föld
sarki kerületének egy fokában, 360 fokos kör használata esetén.

A Föld sarki kerülete körülbelül 40 008 kilométer, ami 40 008 000 métert jelent. A fok
ennek egy 360-ad része, ami 111 133,33 méter. A görög láb 30,861 centiméter hosszú,
mellyel elosztva a 111133,33 métert, 360 109-et kapunk.

A 360 fokos földkerület számjeggyel kifejezve 129 600 000 görög láb. Mivel semmit nem
tettünk azért, hogy az olimpiai láb méretét vagy a Föld kiterjedéseit átgyúrjuk, a véletlen
lehetőségét minden objektív személy kénytelen visszautasítani.
A mintázatot úgy lehet teljességében megítélni, ha megfigyeljük, hogy milyen szorosan
illeszkedik a görög láb mind a Föld geometriájához, mind az időméréshez.

1 görög láb = 30,861 centiméter

100 görög láb = 30,8 méter = 1 ívmásodperc sarki kerület
6000 görög láb = 1,85222 kilométer = 1 ívperc sarki kerület
360 000 görög láb = 111,1333 kilométer = 1 ívfok sarki kerület
129 600 000 görög láb = 40 007,988 kilométer = A Föld sarki kerülete

A görög láb időben kifejezve is több mint hasznos. Miközben a Föld tengelye körül
megfordul, adott idő alatt állandó távolság halad át az Egyenlítőnél:

1 modern másodpercnyi idő = 1500 görög láb

1 modern percnyi idő = 90 000 görög láb
1 modern órányi idő = 5 400 000 görög láb
1 nap = 129 600 000 görög láb

Ha ezeket a megfigyeléseket a sumer és megalitikus rendszerekkel összefüggésben

vizsgáljuk, az megerősíti korábbi következtetésünket, miszerint bolygónk méretei több ezer évvel
régebb óta ismertek, mint azt ezelőtt gondolták. A görög láb a Föld sarki kerületét tökéletesen
racionális egész számok sorára osztja.
Saját kiterjedt kutatásunkból tudtuk, hogy a görög olimpiai láb geodéziai természetével már
hosszú ideje tisztában voltak. Az egyezés olyannyira pontos, hogy kételkedni sem lehet abban, hogy
akik ezt a hosszúság-mértékegységet megtervezték, nemcsak hogy tudták, hogy mire képes, de
kimondottan arra készítették, hogy ezt a feladatot vigye végbe.
Épp ahogy a 366 megalitikus yard megegyezik az 1000 minószi lábbal, úgy egyezik meg a
366 minószi láb a 360 görög lábbal. Most valóban láthattuk az átmenetet a két rendszer között. De
egy másik jelentős kérdés is hirtelen nyilvánvalóvá vált:
A sumer számrendszer azt mondja nekünk, hogy ami itt következik, az igaz:

10 x 3600 = 36 000
Sumer írás

Aztán a következőt alkalmazták arra, hogy meghatározzák a számrendszer tízes voltát:

- 59 -
 3600 x 36 000 = 129 600 000
Sumer írás

(Ezeket a szimbólumokat a sumer írnokok ténylegesen használták. A vidéken talált rengeteg

agyagtáblácskán levezetett matematikai problémák segítségével pontoson tudjuk, hogy ezeket
számok kifejezésére szánták. Csak az utolsó szimbólumot találtuk ki mi, ez pedig a megelőzőek
természetes folytatása.)
Az itteni eredmény az igen fontos tizedik helye a mezopotámiai decimális/sexagesimális
számolási rendszernek, értéke 129 600 000, ami megerősíti, hogy e szemléletmód a Föld
geometriáján alapult. Azért ez a helyzet, mert mint fentebb már láthattuk, a 129 600 000 pontosan
az a szám, mely a sarki kerületre utal, görög lábakban kifejezve. Valószínűleg véletlen, de ennek a
hatalmas számnak még a hieroglifája is úgy néz ki, mint egy földgömb felülnézetben, közepe a
sarok, a széle az Egyenlítő, köztük meg a 45 szélességi fok. Bár az lehet, hogy a szimbólum
esetleges, de nincs, aki komolyan elvethetné ezt a gondosan megépített rendszert, mint a véletlen
termékét.
E felfedezésünk felett merengve úgy találtuk, hogy Eratoszthenész, a görög matematikus
története különösen érdekes, mivel őt tartják az első olyan személynek, aki ésszerű becslést tett a
Föld kerületére. Eratoszthenész a görög Alexandriában élt i. e. 250 körül, és a történet szerint
megtudta, hogy a Nap a nyári napéjegyenlőség napján teljesen függőlegesen süt be egy
Alexandriától délre levő város, Szüéné egy kútjába. Eratoszthenész tudta, hogy a Nap sosem
emelkedik elég magasra ahhoz, hogy ugyanezen a napon egyenesen besüssön egy kútba
Alexandriában, és kiszámította, hogy körülbelül egy hétfokos szög híja van. E tényekből
Eratoszthenész ki tudta következtetni, hogy a Földnek gömb alakúnak kell lennie; majd kiszámította
a földgolyó méretét. Az esetlegesen felmerülő problémákat figyelembe véve becslése
meghökkentően pontosnak bizonyult, hiszen állítása szerint a Föld kerülete 130 650 335 olimpiai
láb.
Szegény Eratoszthenész nem is tudta, hogy az olimpiai láb csakis azért létezik, mert valaki,
talán sok ezer évvel előtte, már megmérte a Földet, és pontosan 129 600 000 részre osztotta. Ő
aztán ártatlanul és fáradhatatlanul visszamérte ezt saját kísérletével. Világos, hogy a görög kultúra
már elveszítette kapcsolatát a birtokában levő tudás őskori eredetijével, a mai történelemkönyvek
pedig tévesen Eratoszthenészt tartják a glóbuszt megmérő első embernek.
Az egyetlen nagyobb igazán ősi civilizáció, melyet még részletesen nem vizsgáltunk meg,
az egyiptomi. Azt tudtuk, hogy az egyiptomi könyök némileg különbözött a mezopotámiai kustól,
így aztán valójában nem vártuk, hogy jelentős egyezéseket találunk éppen folyó kutatásunkkal.
Mekkorát tévedtünk!

KÖVETKEZTETÉSEK

• Miután már megállapítottuk, hogy az 1000 minószi láb azonos a 366 megalitikus
yarddal, rájöttünk, hogy a görögök által jóval később létrehozott olimpiai láb (30,861
centiméter) szintén ide kapcsolódik. A 366 minószi láb a hihetetlen 99,99 százalék
pontossággal egyezik meg a 360 görög lábbal.
• Ez azt jelenti, hogy 100 görög láb van a Föld sarki kerületének egy ívmásodpercében
és 360 000 egyetlen fokban.
- 60 -
 10. FEJEZET
A kutatás kiterjesztése
A standard történelemszemlélet azon a feltevésen alapszik, hogy minél messzebbre
tekintünk vissza a múltba, annál nagyobb lesz a szervezetlenség. Mi úgy találtuk, hogy ellenkező a
helyzet - minél mélyebbre pillantunk a múltba, annál nagyobb a harmónia. Szembeállítva egy
életnyi konvencionális gyakorlattal, ez az ösztönökkel ellentétben állónak hangzik. Bátor
akadémikus kellene ahhoz, hogy szembeszálljon a történelem szabványos paradigmájával, így
többségében érdeklődő amatőrökre, mint Graham Hancock vagy Robert Temple (írók és
műsorvezetők) marad, hogy kiálljanak az alternatív világszemléletek mellett. Hancock és Temple
meg más hozzájuk hasonlók, az akadémiai elfogadottság peremvidékén dolgozva keresgélik annak
az új tolmácsolásmódjait, hogy hogyan is érhette el az emberiség jelenlegi pozícióját. Ezek az
emberek követhetnek el tévedéseket, néha jó nagyokat, ami pálcát ad ellenlábasaik kezébe, hogy
elpüfölhessék őket. Hogy Graham Hancock helyesen állítja-e, hogy a régészeti leletek arra utalnak,
hogy létezett egy eltűnt ősi globális civilizáció, azt nem tudjuk megmondani, de tudatában vagyunk
annak, hogy saját független kutatásunk most igen erősen ebbe az irányba mutat.
Az most már bizonyos, hogy az emberek a távoli múltban jóval okosabbak voltak, mint azt
eddig bárki is feltételezte. Azonban a folyamat, mely kibontotta az ötletet, mely szerint a Brit-
szigetek lakói nem számítottak tudatlannak és csiszolatlannak, évtizedeket vett igénybe, és a csata
még mindig tart. Több mint 40 évvel ezelőtt Gerald Hawkins rádiócsillagász profeszszor (a
massachusettsi Bostoni Egyetem egykori fizika- és csillagászatprofesszora) komputert használva
kimutatta, hogy Stonehenge-ben a kövek és egyéb régészeti jellemzők együttállást formálnak 12
jelentős hold- és napeseménnyel, felvetve, hogy neolitikus obszervatóriumnak és csillagászati
naptárnak használták. 165 kulcspontot azonosított a komplexumban, és úgy találta, hogy sok
erőteljes kapcsolatban áll a Nap és Hold kelő és nyugvó pozíciójával egy 18,03 éves cikluson belül.
Azt állította, hogy Stonehenge valaha lehetővé tette használóinak a Hold fogyatkozásainak
előrejelzését, ugyanúgy, mint a Nap és Hold pozíciójáét a nyári és téli napéjegyenlőség idején.
Hawkins „Stonehenge Decoded” („Stonehenge megfejtve”) címmel cikkben publikálta
felfedezéseit a Nature című újságban, 1963-ban, és két évvel később egy ugyanilyen című
könyvben. Ám a főáramlathoz tartozó régészek nem tudták elfogadni felfedezéseit, mivel korábbi
bizonyítékaik arra utaltak, hogy a műveltség Hawkins teóriája által sugallt foka túlontúl fejlett ilyen
korú lelőhelyhez képest. Ahelyett, hogy megfontolták volna világszemléletük megváltoztatását,
hogy az új bizonyítékhoz alkalmazkodjon, bebizonyosodott, hogy a szakértők természetes reakciója
régi eszméik védelmezése úgy, hogy vagy Hawkinst magát semmibe vették, vagy azonnal okot
kerestek a kritizálására.
A régészek szerepe alapvető fontosságú az akadémikus világban, és egyáltalán nem
szeretnénk tiszteletlenek lenni a múlt kultúráinak megértésére vonatkozó kiváló munkájukkal
kapcsolatban - de vajon véletlen az, hogy az igazán nagy áttörések némelyike rendszeren kívüliektől
származik? Különösen igaznak hat ez, ha az ember belegondol, hogy Hawkins rádiócsillagász volt,
Alexander Thom pedig mérnök.

A holisztikus nyelvtudomány
A standard régészet erősen szakosodott, az időben vagy térben távol eső kultúrák közti
kapcsolat pedig nem számít elismertnek, ha nem támogatja korabeli írásos bizonyíték vagy
kapcsolódó fizikális tárgyanyag. Az egyetlen holisztikus tudományszak, melyet mi ismerünk, az a
nyelv fejlődésére vonatkozó, ami feltérképezi a világ nyelveinek családfáját, amilyennek jelenleg
látszik. Az emberek a világon ma több mint 6000 különálló nyelvet beszélnek, ami 11 fő
nyelvcsaládra csoportosul. Az indoeurópai családot körülbelül 1,6 milliárd ember képviseli, ide
tartozik Európa és Észak-India, Ausztrália, az Egyesült Államok nyelveinek többsége, valamint
Dél-Amerika egyes részei.
A német filozófus, Gottfried Wilhelm Leibniz a XVIII. században felvetette, hogy az összes
ősi és modern nyelv egyetlen protonyelvből ágazott szét. Ez a „monogenezisnek” nevezett
- 61 -
elképzelés nagyon furcsának hangzik, de sok vezető tudós igen komolyan veszi. Richard Rudgely
antropológus és író mondta, hogy egy tőnyelv felismerésének következményei rémísztőleg hatnak
az értelemre. Egy ilyen nyelv 10 000 évnél bizonyosan régebbi lenne, sőt valószínűleg közelebb
állna a 15 000 évhez. Döbbenetes, hogy olyan nagy távolságra eső területek között is léteznek
nyelvi kapcsolatok, mint Dél-Afrika sivatagai, az Amazonas esőerdeje, az Arktika és Európa.
Merrit Ruhlen nyelvész és író az ősi eredeti nyelvet „protoglobálisnak” nevezte el.30
Még az olyan nagy tiszteletnek örvendő akadémikusok is, mint Lord Colin Renfrew, Disney
régészprofesszor a cambridge-i egyetemen, arra a következtetésre jutottak, hogy a világ minden
embercsoportja valaha azonos nyelvet beszélt - és hogy ennek az összetalálkozásnak az időpontja
csak 15 ezer évvel ezelőtt volt. Ezek a szakértők végigkövetik azoknak a szavaknak a mintázatait,
melyek olyan népek körében közösek, melyek közt ismert kapcsolat nem áll fenn, de megállnak,
mielőtt a kérdést feltennék, hogy ilyen dolog hogyan lehet valóságos. Hogyne, hiszen ha mindenki
ugyanazt a nyelvet beszéli, akkor magas szintű rendszeres kapcsolatnak kellene lennie világszerte a
népek között, egy olyan korban, melyben az őskor modern felfogása szerint ez lehetetlen?
Hasonló megközelítésmódot alkalmaztunk a nyelv eredetének visszakeresésében
használthoz, csak mi mértékegységekkel, csillagászati módszerekkel és geometriával
helyettesítettük a szavakat, ezek pedig valamivel több mint 5000 év előtti érintkezésre utaltak.
Thom felbecsülhetetlen értékű munkájára építettünk, hogy kimutassuk a határozott
kapcsolatot a Brit-szigetek központú terület megalitikus népe, a minószi krétaiak és a jelenlegi Irak
és Kuvait sumerjai csillagászati alapú mértékrendszerei között. Most azon gondolkodtunk el, hogy
használták-e ugyanezt az alapelvet, melyet „Nagy Mögöttes Elv”-nek kezdtünk nevezni, a világ más
pontján.

A „Nagy Mögöttes Elv” a világ más részein

Először India felé fordultunk, ahol létezett egy olyan „gaz” nevű mértékegység, melynek
eredete már nem ismert. Rendszeresen használták szent építmények, mint például templomok
tervezése és építése során, egészen az Indus-völgyi civilizáció koráig visszanyúlóan, melyet
általában i. e. 2800-1750-re datálnak. Harappa kultúraként is ismerték, és egy körülbelül félmillió
négyzetmérföldnyi háromszög alakú területen feküdt, központja pedig a Himalájától az Arab-
tengerig futó Indus folyóra esett. A kultúra időbeli határai jelzik, hogy csúcspontja körülbelül
egyidejű az ősi egyiptomiakkal és sumerokkal, de kicsit későbbi a megalitikus népnél. A minószi
kultúrával is komoly átfedéseket mutat fel.
A gaz még használatban volt abban az időben, mikor India 1765-ben brit uralom alá került.
Hogy a briteket megkíméljék bármiféle „zavartól”, a gazt később a brit yardhoz szabványosították,
de korai feljegyzések állítják, hogy eredeti mérete közelebb állt a 33 hüvelykhez, ami 83,82
centiméter.31 Újabb keletű ásatások napfényre hoztak jó néhány mértéket, melyek közé tartozik az
„indusi hüvelyk”. Ez 3,35 centiméter volt, és 25 indusi hüvelyk alkotta a gazt - ami 83,75
centiméteres hosszra utal, mely még inkább megközelíti a megalitikus yard meghatározását. Ez
érdekesnek tűnt, de ez a majdnem egyezés könnyen lehetett véletlen, és nem tudtunk semmi további
kapcsolatot alátámasztó bizonyítékról, így ez vagy kapcsolódott a megalitikus rendszerhez, vagy
nem. Azonban csupán néhány héttel később feltűnt egy cikk a Scientific American magazinban,
mely újra felkeltette érdeklődésünket a harappai kultúra iránt, Azt állította, hogy a legrégibb
lelőhelyek egyikén folyó ásatások megmutatták, hogy milyen gazdasági kultúra létezett a Kot
Didzsian korszakban (i. e. 2800-2600). Különlegesen érdekes tárgynak bizonyult egy kis mészkő
kocka, melyet a tudósok feltételezhetően adózási vagy fizetési célokhoz használt súlyként
azonosítottak.32 1,13 grammot nyomott, ami közvetlen kapcsolatba hozta egy szabvány
súlysorozattal, melyet későbbi Indusvölgyi városokban használtak. Ami számunkra érdekes, az az,

30
Ruhlen, M.: „Linguistic Evidence for Humán Prehistory”. Cambridge Archaeokgical Journal,
5/2,1995. Ruhlen, M.: „Linguistic Evidence for Humán Prehistory”. Cambridge Archaeokgical
Journal, 5/2,1995.
31
Mackie, E.: The Megalithic Builders. Phaidon Press, London 1977.
32
Kenoyer, J. M.: „Uncovering the keys to the Lost Indus Cities”. Scientific American. Vol. 289,
No. 1, 2003. július.
- 62 -
hogy ez a súly magas fokú matematikai pontossággal a birodalmi font egy 400-ad része. Senki más
nem gondolt arra, hogy kipróbálja, hogy illik-e a modern egységekhez, mivel semmi oka nem
látszott még a gyanújának sem, hogy lehetett ilyen kapcsolat. Azonban bennünket kutatásunk arra
tanított, hogy minél messzebbre tekintünk vissza, annál valószínűbb a kapcsolat a „Nagy Mögöttes
Elv”-hez.
Megvizsgáltuk a harappai lelőhelyek régészetével foglalkozó hivatalos weboldalt.
Nagyságrendbe sorakoztatott kőkockákról mutatott egy képet, a felirat pedig így szólt:

„...a legáltalánosabb súly hozzávetőleg 13,7 gramm, ami a 16-os arányban van. A nagy
súlyok esetében a növekedés decimálissá válik, ahol a legnagyobb súly 100-szorosa a 16-os
arányú súlynak...”33

Ebből következik, hogy ez a bizonyos „legnagyobb súly” 1,37 kilogramm - ami történetesen
nagy pontossággal három birodalmi font.
Már rég megállapítottuk, hogy a fontnyi súlyt le lehet vezetni egy egytized megalitikus
yardos kockából, itt pedig láthatunk egy rendszert, amely egy négyszázad fontos kis súlyokból és
1200-szor ekkora, 3 fontos nagyokból áll. Véletlen? Lehetséges - de igen valószínűtlennek tűnik,
mikor visszahozzuk a gaz néven ismert hosszegységet a képbe. Tudomásunk szerint nincs olyan
lelet, mely megadná a gaz pontos méretét, de annyit tudunk, hogy igen közeli a megalitikus
yardhoz, melyet Britanniában használtak a legelső Indus-völgyi városok alapításakor. Lehetett-e
annyira fejlett a kommunikáció, hogy lehetővé tegye, hogy egy dél-ázsiai kultúra mértékrendszerét
Európa nyugati peremének megalitikus építőitől vegye át? Vagy még valószínűbb, hogy az általunk
vizsgált összes ősi kultúra azonos tanítókkal rendelkezett? Taníthatott-e egy amúgy ismeretlen
szuper tudóscsoport, melyet „szupercivilizációnak” neveztünk el, világszerte bennszülött népeket a
globális civilizáció felgyorsítása végett? Ez még mindig nagyon spekulatív, de igen meggyőző
megoldása egy problémának, mely igen furának hangzik a konvencionalista fülekben, bár
egyáltalán nem valószínűtlen, lehetetlenségről pedig ne is beszéljünk. Nem mentegetőzünk azért,
mert közzétesszük ezt a radikális, sőt eretnek gondolatot.
Ilyen gondolatokat hangoztatni nagy veszélyt jelentene bármely akadémikusra, akinek
számít a karrierje, és a vele egyenrangúak megbecsülése. Akadémiai körökben csak a
kvantumfizika világa tanulta meg, hogy a valóság sokkal, sokkal furcsább, mint azt bármely
tudományos-fantasztikus író el tudná képzelni.
Folytatva a más ősi kultúrák által használt mértékekkel végzett vizsgálatunkat, a
következőkben visszafordultunk Indiából Európába. Volt valaha egy „vara” néven ismert kasztíliai
spanyol mértékegység, amely Spanyol Közép-Amerikában is ismertté vált. A varát általában
83,5905 centiméterrel tekintik egyenlőnek,34 miáltal körülbelül 0,75 százalékkal nagyobb a
megalitikus yardnál.
Léteznek megalitikus építmények Kasztíliában, de ezeket Alexander Thom nem mérte fel,
így nem tudjuk, hogy alkalmazták-e ott a megalitikus yardot. A régi Kasztília eredetileg León
királyságának volt a tartománya, Burgos fővárossal. Ma Spanyolország középső és északi részét
alkotja, hagyományos felosztás szerint Ó- és Új-Kasztíliából állt, mostani szerint pedig Kasztília-La
Manchából és Kasztília-Leonból. Elképzelhetőnek tűnik, hogy ez a régió megőrizhetett egy
mértékegységet az őskorból, de bár a spanyol varát további megerősítés nélkül nem tekinthetjük
bizalommal többnek véletlennél, a kapcsolat erőteljes lehetősége fennmarad.
Ezután a Távol-Keletre tekintettünk, és rátaláltunk a „saku” néven ismert legrégibb japán
mértékre, melyről úgy hiszik, hogy Kínából hozták be több mint 1000 évvel ezelőtt. Ez az egység a
maga 30,30 centiméterével szinte megkülönböztethetetlen a minószi lábtól, ami csak 0,6
milliméterrel nagyobb. Ebből következik, hogy 366 megalitikus yard szinte azonos 1000 japán
sakuval, 99,8 százalékos pontosságú egyezéssel. Kapcsolat vagy véletlen? Bármelyik lehet, tehát
úgy döntöttünk, hogy nem nyomozunk tovább ezen a területen, hacsak valami újdonság nem
bukkan fel, ami megerősítené a kapcsolat lehetőségét. A Brit-szigetek megalitikus építőinek más

33
http: // www.harappa.com/indus/21.html
34
http://unicon.netian.eom/unitsys_e.html#francel
- 63 -
kultúrákhoz fűződő kapcsolatai közül csak a minósziakhoz, sumerokhoz és immár a harappai
kultúrához kapcsolódóak mondhatók meggyőzőnek.
Az a civilizáció, amely felé következőnek fordultunk, a leghíresebb volt mind közül - az
ókori Egyiptom. Az ősi egyiptomiak már régóta fűtötték a képzeletet, hiszen olyan döbbenetes
tárgyakat hagytak maguk után - mind mennyiség, mind szépség tekintetében. Fejlődésüket
közvetlenül a történelem nagy fala felénk eső oldalán kezdték, és úgy tűnik, virágzásuk a semmiből
indult meg. Egyiptomban sok piramis található, de az a három csodálatos példány, mely a gízai
fennsíkon áll, messze a leghíresebb, együtt a rejtélyes szfinxszel, mely a közelben üldögél a sivatag
homokján. A három piramis legnagyobbikát Hufu királynak tulajdonítják, becsült térfogata pedig
2,6 millió köbméter. Úgy hiszik, hogy 2,5 millió, egyenként átlag 2,5 tonna súlyú kőtömböt
használtak építéséhez. A piramis minden oldala hozzávetőleg 230 méter hosszú, magassága pedig
körülbelül 146 méter.
Nem kérdés, hogy ezek a 4300 éves építmények szinte emberfeletti mérnöki teljesítményt
jeleznek, és e nyilvánvaló szakértelem sok embert elgondolkodtatott, hogy ezek az épületek nem
többek-e hatalmas sírhalmoknál.
Általános az egyetértés abban, hogy az egyiptomiak jó gyakorlati csillagászoknak
számítottak. Felvetődött, hogy a Hufu-piramis oldalába célzatosan beépített rejtélyes „vágatok”
némelyike kimondottan kozmológiai események szögében áll. Ha tényleg ez volt a helyzet, akkor
ez kétségtelenül vallásos jelentéssel bírt, mivel az egyiptomiak megszállottai voltak a halálnak és
túlvilági életnek.

Régi és modern matematika

Azt gondolhatjuk, hogy egy olyan nép, mely ilyen nagyszabású módon építkezett, kitűnő
matematikus kellett, hogy legyen, ami igaz is, de csak egy bizonyos fokig. A legtöbb szakértő
egyetért abban, hogy az egyiptomi matematikai szaktudás főként az élet gyakorlati vonatkozásaival
foglalkozott, és az elmélet területére (ami aztán annyira fontossá vált az ókori görögök számára)
nem fordultak gyakran. Az egyiptomiaknak volt egyfajta geometriája, tudták, hogyan kell helyes
szögeket alkotni, és úgy tűnik, nagyjából hasonló elveket követtek, mint kortársaik, a sumerok, bár
részben nélkülözve a Mezopotámia matematikusai által bemutatott stílusosságot.
Érdemes itt elismételni a modern matematika és a régi matematika közti alapvető
különbséget. Az a fajta, amelyet a Brit-szigeteken, Mezopotámiában, Indiában és Egyiptomban
használtak, „algoritmikus matematikaként” ismert, a ma használatos pedig (a görögök gondolták ki)
a „dialektikus matematika” nevet viseli. A következő definíciókat Philip J. Davis, Brown Egyetem,
és Reuben Hersh, Új-Mexikói Egyetem, emeritus professzorok szolgáltatták.
Az algoritmikus matematika, ahogy az ősi civilizációk használták, eszközt jelentett a való
világ problémáinak megoldására. Ez nem csak a matematikai tárgy létét érinti, de létének
igazolásait is. Ez a megközelítésmód lehetővé teszi a matematika módosulását a szóban forgó
probléma igényei szerint.
A dialektikus matematika szigorúan logikus tudomány, ahol az állítások vagy igazak, vagy
hamisak, és ahol vagy léteznek meghatározott tulajdonságú tárgyak, vagy nem. Ez egy intellektuális
játék, melyet széles körben elfogadott szabályok szerint játszanak. A XX. század során a
matematika egyre dialektikusabbá vált, és sok amatőr matematikusban kialakult a téves feltételezés,
hogy ez a legjobb, sőt az egyetlen forma, melyet a tárgy felölthet.
A NASA sosem tudott volna embert juttatni a holdra, ha nem úgy számítják ki a
röppályákat, hogy a dialektikus szigort algoritmikus pragmatizmussal kombinálják. Összefoglalva,
a dialektikus matematika elmélkedésre ösztökél, míg az algoritmikus cselekvésre, és meghozza az
eredményt. Úgy hisszük, hogy az a tisztességes, ha megmondjuk, hogy mindkét
megközelítésmódnak megvannak a maga értékei, és a legtöbb nagy teljesítmény eléréséhez
mindkettő használatára szükség volt, noha némi feszültség áll fenn köztük. A vezető matematikus
Davis és Hersh professzorok úgy hiszik, hogy a használók elméjében van némi konfliktus:

„Van egy észrevehető paradigmaváltás, ami megkülönbözteti az algoritmikust a

dialektikustól, és azok, akik dolgoztak az egyik módszerrel, mindenképpen érezhetik úgy,
hogy a másik módszer megoldásai nem »helyesek« vagy »megengedettek«. Ez a
- 64 -
 paradigmasokk megtapasztalása.”35

Az ókori egyiptomiak az algoritmikus megközelítésmód alkalmazásával hozták létre

piramisaikat, és az igaz, hogy fantasztikusan értettek a logisztikához. Érteniük kellett hozzá, hiszen
emberek tízezreinek egy helyre gyűjtése, például hatalmas piramisok építése céljából, nagyszabású
tervezést igényelt. Nemcsak a mesterembereket és munkabrigádokat kellett megszervezni, de
gondoskodni kellett a nyersanyagok forrásáról és előkészítéséről, valamint szükség volt egy jókora
segédcsapatra, mely etette és vízzel látta el a hatalmas sokaságot.
Amiben úgy tűnik, hogy kevésbé bizonyultak jóknak az egyiptomiak, az egy olyan naptár
készítése volt, amire azt lehet mondani, hogy magas pontossági fokon mutatja az aktuális évet.
Ennek oka nem az egyiptomi csillagász papok intelligenciája hiányában keresendő, hanem a
körülményi kötöttségekben. Egyiptomban ritkán esik, és a vidék nincs különösképpen kitéve az
évszakoknak a szó bevett értelmében. Egyiptom jólétét a Nílus éves áradásának köszönhette, a nagy
folyónak, mely a civilizációt alkotó települések és városok vérereként szolgált.
A Nílus folyó sok száz kilométerrel Egyiptom határain túl ered, olyan vidékeken, amely
viszont komoly mértékben tapasztal meg változásokat az esőzés terén. Szinte biztos, hogy maguk az
egyiptomiak nem tudtak erről a tényről, de azt észrevették, hogy a Nílus minden évben pontosan a
Szíriusz csillag hélikus emelkedése (első látható, rövid megjelenése a keleti horizonton napkelte
előtt) után árad. A Nílus áradása rendkívül termékeny iszapot hozott magával, ami beterítette a
folyó menti mezőket. Az áradás levonultával bevetették az iszapot, és egyszerűen betakarították,
mikor beérett a vetés. Minden vetést jócskán a Nílus következő áradása előtt betakarítottak, ami
végül is olyan társadalmat hozott létre, melyet valójában nem foglalkoztatott a nagyon nagy
pontosság az év hosszát illetően.
A legtöbb, amit az egyiptomiak naptár kérdésében el tudtak érni, legalábbis Nagy Sándor
koráig, hogy 360 napos évet tartottak, ünnepként hozzáadva 5 plusz napot minden évben. Az igazi
szoláris év hossza 365,2564 nap, tehát az egyiptomi naptár minden évben rövidebb lett több mint
negyed nappal. Ám mindaddig, míg azok, akiknek a feladata az esemény megfigyelése volt, látták a
Szíriusz hélikus emelkedését, és mindenkit értesítettek a tényről, ez senkinek nem számított sokat.
Bizonyos, hogy az egyiptomi tudósok ügyesen bántak a területekkel és térfogatokkal,
igazából a matematika minden olyan válfajával, mely szilárd gyakorlati okkal rendelkezett, bár az
általuk használt metódusok hamar kialakultak, aztán pedig jóval több, mint 2000 évig nem történt
előrelépés. Következtetés útján az egyiptomiak valószínűleg tudtak a 360 fokos körről, de úgy
tűnik, hogy sosem értették úgy meg jelentőségét, mint a sumerok, mivel történelmük igen korai
szakaszán a 24 órás nap mellett döntöttek, mely alapjában szétválasztja az időmérést és a
földgeometriát. Tudomásunk szerint nincs olyan bizonyíték, mely arra utalna, hogy az egyiptomiak
akár tudtak volna a sumer másodpercnyi időről, vagy akár érdekelte volna őket.

A „Nagy Mögöttes Elv” „DNS”-e

Azt akartuk tudni, hogy az egyiptomi mértékek bármilyen vonatkozásban hordozták-e a
„Nagy Mögöttes Elv” bármiféle „DNS”-ét, amit a megalitikus nép és a sumerok körében
azonosítottunk. Megvizsgálva a beszerezhető információkat, úgy tűnt, mintha sem a megalitikus
geometriát, sem hosszmértékeit nem ismerték volna az ókori egyiptomiak.
Az alapvető hosszúság-mértékegység, melyet szinte az egész egyiptomi történelem során
használtak, a „királyi könyök” volt. A vélemények nagyon kis mértékben különböznek ennek az
egységnek a hosszát illetően, néhányan 52,372 centiméternek tartják, mások pedig 52,35
centiméternek, bár Livio Stecchini professzor körülbelül 52,4 centiméteresnek tartotta. Arra a
végkövetkeztetésre jutott, hogy a Hufu-piramis oldalainak hosszát 230 560 milliméteresnek
szánták, és kimerítő kutatás után így folytatta állítását:

„Komoly tudósok egyetértenek abban, hogy az oldalt úgy kalkulálták, hogy 440 egyiptomi
királyi könyök legyen. Borchardt arra a következtetésre jutott, hogy a könyök hossza 523,55 mm
volt, de szerintem figyelembe kell venni, hogy milyen nehéz tökéletesen egyenes vonalban haladni

35
Davis, P. J. and Hersh, R.: The Mathematical Experience. Penguin Books, London, 1990.
- 65 -
teleszkópos eszközök nélkül. Colé gyakorlott földmérőként felhívja a figyelmet erre a tényre. Mivel
egyéb méretek, mint a király kamrájáé, egy 524 mm-hez nagyon közeli könyök használatára
utalnak, feltételezhető, hogy az oldal elméleti hossza 230 560 milliméter lehetett.
A piramis könyökének 524 mm-es hosszát támasztják alá a minden részletre kiterjedő vége-
hossza nélküli mérések.”36
A véleményeltérések a milliméter tört részén belül mozognak, mi pedig örömmel véve
Stecchini nagy hozzáértésről tanúskodó véleményét, az egyiptomi királyi könyököt 52,4
centiméteresnek tekintettük. Nem került sok időbe eljutni ahhoz az első előfeltevésünkhöz, hogy
úgy tűnik, hogy ez a könyök nincs közvetlen kapcsolatban sem a sumer, sem a megalitikus
rendszerekkel.
Ekkor egy másik ókori egyiptomi egységhez fordultunk, mely közeli kapcsolatban áll a
királyi könyökkel és „remen”-nek hívják. A remen kapcsolata a királyi könyökkel úgy fest, hogy ha
veszünk egy négyszöget, melynek oldalai egy királyi könyököt tesznek ki, akkor a szemközti
sarkok közti átló egy remen lesz.

Ez az ókori egyiptomi kapcsolat a két fő hosszegység között olyan geometriai elvet használ
fel, melyről úgy tartják, hogy 1500 évvel később Püthagorasz ötlötte ki, neki tulajdonítjuk annak a
megfigyelését, hogy „a derékszögű háromszög átfogójának négyzete egyenlő a másik két oldal
négyzetének összegével”.
Egyszerű példa erre az elvre a klasszikus 3,4, 5 háromszög. Ha egy háromszögnek 3 hüvelyk
az alapja, 4 hüvelyk a magassága és 5 hüvelyk az átlós oldal, és minden oldallal létrehozunk egy
négyzetet, akkor az három négyszöget eredményez, 9,16 és 25 négyzethüvelyk területtel. Az első
kettőt összeadva 25 négyzethüvelyket kapunk, ami a harmadik oldallal egyenlő. Az, hogy ezt a
nagyon ősi elvet Püthagorasznak tulajdonítják, újabb olyan esetnek tűnik, melyben a görögök újra
rátaláltak a régi tudásra, és még csak nem is tudtak róla.
Ma már elfogadott, hogy ez az elv szintén fontosnak számított a babiloniaknak (és így
feltehetőleg a sumeroknak is).

A PlTAGORASZ-TÉTEL EREDETE
Az úgynevezett püthagoraszi kapcsolat valójában a kettő négyzetgyökének tanulmányozása.
Ez azért van így, mert az átfogó (a saroktól sarokig tartó átmérő) hossza egy négyzetben a
másik két oldal négyzete összegének négyzetgyöke. A sumer/babiloni eredmény 60-as
számrendszerükben leírva 1,24,51,10 volt, amit ma decimális számként úgy írnának le, hogy
1,414212963.

Amennyiben a királyi könyök tényleg 52,4 centiméter volt, akkor a remen hosszának 74,1
centiméternek kellett lennie. Azonban újra csak nem tudtunk nyilvánvaló kapcsolatot találni a
megalitikus vagy sumer elvekkel. De tovább vizsgáltuk a könyök/remen viszonyt. Ugyanúgy, mint
a megalitikus nép és a sumerok, az ókori egyiptomiak legtöbb mértékük teljes terjedelméhez

36
http://www.mtrum.org/measures/dimensions.htm
- 66 -
hasonlóan érvényesíthetőnek tekintették felezésüket és duplázásukat. A négyzet és átfogója
használatának elvének egyenes következménye lett a felezés és a duplázás.
Ha a legkisebb négyzetnek egy királyi könyöknyi oldalai vannak, akkor az átlóra
szerkesztett második négyzet oldalai egyremenesek lesznek, a következő adóra szerkesztett
harmadik négyzet pedig kettős királyi könyöknyi oldalakat fog mutatni. A következő nyilvánvaló
lépésnek az látszott, hogy beiktassunk egy kört, mivel a megalitikus és sumer rendszer körökkel
dolgozott.
Végtelen számú négyzet- és körsorozatot lehet úgy rajzolni, hogy a könyök és remen
méreteinek váltakozó sorozatát produkálja, kifelé haladva duplázza, befelé haladva felezi.

Az egy királyi könyök átfogóra szerkesztett négyzetek

Kör a könyökben

- 67 -
 A kör hatványai

Mindez igen alapvető, bár szép és érdekfeszítő volt. Íme a kör hatványai, melyekről
elmondható, hogy definiálják az egyiptomiak két fő mértékegységét. Felvetődött a következő
nyilvánvaló kérdés: „Mi a királyi könyök és remen sorozatok által létrehozott körök hossza?” A
válasz igen érdekesnek bizonyult.
Negyedremen (18,526 centiméter) oldalú négyzetet véve azt találjuk, hogy az ezt magába
foglaló körnek a kerülete valójában igen közel áll az egy megalitikus yardhoz. 82,31 centiméterével
ez a Brit-szigeteken talált Thom-féle megalitikus yard 99,2 százalékát mutatta. A következő négyzet
oldalai félkönyökösek és a rá következőé félremenesek lettek; az ezt a négyzetet magába foglaló kör
kerülete két megalitikus yard. Van egy kis eltérés a negyedremenes négyzet és a körülötte levő
megalitikus yardos kör között, de ne feledkezzünk meg arról, hogy az inga az Egyenlítő felé
haladva a gravitációval fordított arányban leng, emiatt az ugyanolyan periódusú ingának rövidebb
lesz a lengése. Ez a helyzet oly mértékben fokozódik, hogy ha valaki a megalitikus yard szabályait
követi, akkor észrevehetően kisebb eredményt fog kapni a piramisok szélességén, mint például
Orkney-n. Alexander Thom megalitikus yardja olyan adag volt, mely az Észak-Skóciától Bretagne-
ig elterülő, de döntő többségében északi megalitikus helyszíneken folytatott összes mérésből ered.
Következtetésünk szerint az elérhető adatokban fellelhető apró eltérések nagyobbak a megalitikus
inga által definiált királyi könyök és remen elvében találtatottnál.
A megalitikus inga módszere szerinti megalitikus yard Egyiptomban 82,7 centiméter lenne.
Ez arra mutat, hogy az ingás reprodukciós módszert eredetileg csak a Brit-szigeteken és
környékükön működőnek szánták. E déli szélességen ugyanaz a folyamat nem produkál korrekt
geodéziai egységet. Azonban ahhoz, hogy a teoretikus egyiptomi megalitikus yard legyen a kör a
remen/könyök sorozatban, a királyi könyöknek 52,648 centiméternek kellene lennie - kevesebb
mint fél százalékkal nagyobbnak Stecchini becslésénél.
Miközben tudományos pontosság szempontjából ellenőrizte kéziratunkat, Peter Harwood
nagyon meglepődött, felfedezéseink pedig végeredményben nagy hatást tettek rá. Peter remek
munkát végzett, rámutatott néhány számítási hibára, és felhívta a figyelmünket olyan kérdésekre,
melyek fölött elsiklottunk. Mikor a megalitikus yardnak a királyi könyök meghatározására való
esetleges használatáról szóló részt olvasta, azt vetette fel, hogy úgy tűnik, kikövetkeztettünk egy
jelentős felfedezést a Hufu-piramissal kapcsolatban, amit igazából észre sem vettünk. Emlékeztetett
- 68 -
bennünket John Taylor 1859-ben írott könyvére, A Nagy Piramisra (The Great Pyramid), melyben
megtalálható a megfigyelés, hogy ha a piramis magasságát alapjának kétszeresével elosztjuk, az
eredmény pi lesz. Míg az emberek egy része úgy hiszi, hogy ez azt demonstrálja, hogy az
arányszámot, melyet most pinek hívunk, az egyiptomiak szentnek tartották, mások prózaibb
magyarázatot találtak rá.
A „szent pi” elmélet kritikusai rámutattak, hogy ha olyan kereket készítenek, melynek
átmérője a magasság osztata, és ezt arra használják, hogy meghatározott számú fordulattal gurítsák
az oldalak mentén, a magasság és az oldalak között automatikusan pi arány alakul ki anélkül, hogy
az építők tudnának róla.
Péter Harwood e-mailje így folytatódott:

„Ha mondjuk, van egy egy láb átmérőjű kereketek, aztán úgy építetek piramist, hogy az
alapjának minden oldala pontosan egy kerékgördítés hosszú legyen, a magasság pedig a
kerék átmérőjének a kétszerese, akkor úgy kapjátok meg a pi arányszámot, hogy
tulajdonképpen nem is tudtok a piről. De tegyük fel, hogy láb helyett fél könyök átmérőjű
kereket használtok. A végén a Nagy Piramis 1 könyök magas másolatát kapjátok, amely
alapja minden oldalának hossza 1 my! Hát ettől gyorsult fel a pulzusom. El sem tudom
hinni, hogy egy ilyen szexi eredményt nem vettetek észre.”

Péternek teljesen igaza volt; nagyon fontos pont felett siklottunk el. A megalitikus yardos
kerék igen régi rejtélyt oldana meg. Ellenőriztük, hogy mennyi a piramis magassága, és megtudtuk,
hogy 146,59 méterre becsülik, az oldalait pedig 230,56 méterre. Mivel a királyi könyök minden
becslése mutat kismértékű eltérést, úgy döntöttünk, hogy szabványosítjuk, és feltételezzük, hogy a
megalitikus yard Egyiptomban alkalmazott elve volt a kiindulópontja. Tehát a megalitikus yardot
82,7 centiméternek és a fél királyi könyököt 26,324 centiméternek véve, a következőket találtuk
Hufu gízai Nagy Piramisára vonatkozóan:

magasság = 279 királyi könyök

az alap oldala = 279 megalitikus yard
saroktól sarokig = 279 remen

Úgy tűnik, minden mértékegység ugyanabban a számban bukkan fel, mikor a Hufu-piramis
esetében használták. Csak feltételezhetjük, hogy a numerológia valamilyen ősi fajtája a „279”-et
mély értelművé tette az építészek számára. Ellenőrizve a többi piramist, más követelmény szerint
készültnek tűnőnek találtuk azokat, bár a másik két piramisnak olyan kerületei voltak, mintha
egyiptomi megalitikus yardban mérték volna:

Menkauré-piramis (összes oldala) = 500 my

Szahuré-pkamis (összes oldala) = 380 my

Lehetséges, hogy a régi egyiptomiak ugyanannak a „szent” elvnek használatával kreálták

egységeiket, mint a világ első kőmegmunkálói? Biztosan tudták, hogy más módja nincs a másolható
egység létrehozásának, mint a föld forgásának kalibrálása a Vénusz vagy egyéb csillagok látható
mozgása segítségével - az egyiptomiakat pedig az egek kétségtelenül vonzották. A Vénusz és a
csillagok használata hieroglifáikban mutatja, milyen központi szerepet töltöttek be a papság
számára.
Talán Ré, a Napisten papjai keresték a rejtjelezés egy újabb rétegét, hogy elleplezzék a
kőművesmester titkait az egyszerű ember elől. El tudjuk képzelni, hogy az inga hosszát a nap
kerületének tekintették, és aztán négyzetet szerkesztettek köré. Itt az „úgy fent, mint lent” ismert
egyiptomi elvét használhatták, és a „matrjoskababa” elvet is, mely sok régi kultúrában, köztük a
megalitikus építőkében, központi szerepet töltött be. Ez azt jelenti, hogy ugyanaz a geometriai
alapelv, amelytől megkapják a ½ my, 1 my, 2 my végtelen sorozatát, fel fogja fedni a királyi
könyökök és remenek többszöröseit is.
Ellenőriztük, hogy létezik-e további alapja annak, hogy azt higgyük, hogy az egyiptomiak a
- 69 -
megalitikus mérési rendszer elveit használták saját egységeik létrehozására. Találtunk ilyet.

A Vénusz hieroglifája, szó sze- A papság hieroglifája, a Vé-

rinti jelentése „Isteni Csillag” nuszt a nap fölött mutatja

Az egyiptomi számrendszerben a kör lett az a hieroglifa, ami az egynegyed részt jelölte. A

körök a négyzetekben sorozatban annak a négyzetnek, amely az egy megalitikus yard átmérőjű kört
tartalmazza, az oldalai egynegyed rement tesznek ki. Még tovább menve, az egyiptomiaknak volt
egy alap területegysége, melyet „szetat”-nak neveztek (a későbbiekben a görögöknél mint „arouna”
ismert). Ezt leggyakrabban negyedelt formában használták. Döbbenten jöttünk rá, hogy a szetatnyi
terület pontosan 4000 my2, ennélfogva a negyedszetat pedig precízen 1000 my2. Annak az esélye,
hogy ez véletlen, végtelenül kicsiny.
Az elmélet, miszerint létezett egymásra hatás a Brit-szigetek megalitikus építői és a régi
egyiptomiak között, kezdett rendkívül valószínűnek látszani. Más kutatók már felfigyeltek arra,
hogy a dél-angliai Stonehenge körének belső pereme, vagyis a Sarsen-kör 1162,8 hüvelykes
(2953,51 centiméter) átmérőjű, ami azt jelenti, hogy területe pontosan egyenlő egy egyiptomi
negyed szetattal. Lehet, hogy az egyiptomiak területegységeiket is Britannia neolitikus népétől
vették át?
Úgy tűnik, hogy a korai egyiptomiakat erőteljesen befolyásolták a Brit-szigetek megalitikus
építői. Ilyesfajta kapcsolatokat már a korábbiakban is felvetettek, de a régészet fő vonala
elutasította, mivel a régészeti ásatási helyszíneken nem kerültek elő a kultúrák közt cserélődött
tárgyak. A feltevés, hogy ősi kultúrák nem állhattak kapcsolatban egymással, ha ennek
^bizonyítékát nem hagyták, igazolhatatlannak tűnik. Kisszámú kőművesmester/mágus pap
mozgásának a Brit-szigetek és a Nílus-delta között ésszerű elvárások szerint nem kell tárgyi
nyomokat felmutatnia. E kölcsönös kapcsolatban álló mérési elvek felfedezése sokkal döntőbb
bizonyítéka az egyik nép által a másikra gyakorolt hatás mély voltának, mintha megalitikus
tárgyakat ásnának ki Egyiptom homokjából. Az összes egyiptomi matematikus és építő működő
gyakorlatában elrejtve jelen volt a megalitikus yard, valószínűleg a civilizáció legkezdetétől fogva.
Hogy a megalitikus „DNS” ilyen jelentős helyen megtalálható, az bizonyosan arra mutat, hogy az
egyiptomi mérési rendszer erőteljesen magán viseli a „Nagy Mögöttes Elv” nyomait - eredjen
bárhonnan is.

- 70 -
 Stonehenge területe

Stonehenge alaprajzát egy negyed egyiptomi szetatnyi területre tervezték

KÖVETKEZTETÉSEK

• Sok vezető nyelvész elfogadja, hogy 15 000 évvel ezelőtt létezett egy globális nyelv.
Felfedezéseink arra mutatnak, hogy sok kultúra közös mérési és geometriai
szemléletmódban osztozott, mely több mint 5000 év előtti nyilvánvalóan közös forrásból
származott.
• Az indiai szubkontinens körülbelül i. e. 2800-ba datálódó Indus-völgyi
civilizációjának, más néven harappai kultúrájának volt egy gaz nevű hosszúságegysége,
mely tényleg nagyon közel állt a megalitikus yardhoz. Ezt valószínű véletlenként
elvetettük, míg tudomást nem szereztünk a kocka alakú kősúlyokról, melyeket e kultúra
használt. Ezek a súlyok szinte tökéletesen megfelelnek a birodalmi rendszernek. A
legnagyobb súly 3 fontot nyomott, a legkisebbek egyike pedig éppen a font egy
négyszázadát. Ez különösen attól válik érdekessé, hogy már felfedeztük, hogy a font súly
a megalitikus yard egytized részényi (4 megalitikus hüvelyk) oldalú kockából ered.
• A spanyol vara nagyon közel áll ahhoz, hogy egy megalitikus yard legyen, csakúgy,
mint a régi japán mérték, mely saku néven ismert. Úgy tartják, hogy ez több mint 1000
évvel ezelőtt érkezett Kínából, és szinte megkülönböztethetetlen a minószi lábtól. Ebből
aztán az következik, hogy 366 megalitikus yard szinte azonos 1000 japán sakuval, 99,8
százalékos pontosságú illeszkedéssel.
• Az ókori Egyiptom vizsgálata során megemlítettük, hogy alapvető
hosszmértékegységük, mely szinte egész történelmük során használatban állt, a királyi
könyök volt. Hozzá kapcsolódó hosszúságegységnek számított a remen, mely
püthagoraszi arányban állt a könyökkel. Ez a kettő négyzetgyökén alapult, melyet a
sumerok/babiloniak úgy írtak le, hogy 1, 24, 51, 10 (60-as számrendszerükben), de ma
decimális számként leírva 1,414212963.
• Felfedeztük, hogy Hufu Nagy Piramisát olyan mérőkerék használatával építették,

- 71 -
 melynek a kerülete egy megalitikus yard, átmérője pedig fél királyi könyök. A piramis
összes fő mérete megalitikus yardok, királyi könyökök és remenek kombinációját
mutatja, melyek mindegyike „279” értékkel bír.
• Az ókori egyiptomiaknak volt egy alapvető területegységük is, a szetatnak nevezett,
melyet legközönségesebben negyedes formájában használtak. Az egy szetat területe
pontosan 4000 my2, így a negyedszetat pontosan 1000 my2. Annak az esélye, hogy ez
véletlen, elhanyagolhatóan csekély. Továbbá, más kutatók már felfigyeltek arra, hogy a
dél-angliai Stonehenge köre belső peremének, vagyis a Sarsen-körnek az átmérője
1162,8 hüvelyk, ami azt jelenti, hogy területe pontosan egy egyiptomi negyedszetattal
egyenlő.

11. FEJEZET
Zene és fény
Úgy találtuk, hogy a megalitikus „DNS” jelen van a mérési rendszerekben a sumeroktól és
ókori egyiptomiaktól egészen a XVIII. század végén tervezettekig terjedő széles idősávban. Az első
kultúrák, melyek írásos emlékeket hagytak hátra civilizációjukról, könnyebbé tették, hogy
viszonylag sokat megértsünk életükből és tudásukból, de a megalitikus építők kevés olyasmit
hagytak hátra számunkra, pompás építményeiktől eltekintve, amin elgondolkodhatnánk.
Kutatók nemzedékei éltek a feltevéssel, hogy a kőköröket és egyéb őskori műemlékeket
ismeretlen pogány rituális célokkal építették egyébként műveletlen kőkori törzsek. Nagyobb
romantikus hajlammal megáldott emberek néha azzal kavarták meg a dolgokat, hogy nekiálltak
azon a kevésen spekulálni, ami a régi kelta népekről tudható, és ide nem illő mágiát és
titokzatosságot tulajdonítottak a megalitikus emlékműveknek. Ezek a romantikusok úgy gondolták,
hogy egy eltűnt természetimádó kultusz elméi szinte ösztönösen tároltak hatalmas bölcsességet.
Thom megalitikus yardjának bizonyítéka összerombolt minden, a régészek többsége által
feltételezett elképzelést, ami a létrehozók naivitására utalt. Azért kell tisztelnünk ezeket az elfeledett
embereket, mert bizonyosan igencsak értettek a csillagászathoz és geometriához.
A tudománynak az a foka, melyet a sumerok, az ókori egyiptomiak és a görögök elértek, jól
ismert, de a Brit-szigetek és környéke megalitikus építőinek tudását csak tárgyaik nyomozói
módszerekkel történő vizsgálatával lehet rekonstruálni. Szomorú, hogy sosem ismerhetjük meg a
mítoszokat és legendákat, melyeket generációkon át továbbadtak, és sosem fogjuk hallani azt a
zenét, amelyet játszottak, és azokat a dalokat, amelyeket énekeltek.

A megalitikus nép egyéb vívmányai

Azonban, amint azt láttuk, teljes mértékben lehetséges rekonstruálni a matematikát, melyet
ezek az emberek ismertek és használtak, ami viszont éppenséggel a kezünkbe adhatja néhány egyéb
eredményük kulcsát. Azt már megállapítottuk, hogy a 366 szám központi szerepet töltött be a
megalitikus rendszerben, mivel ennyi volt a Föld fordulatainak száma egy Nap körüli kör során
(egy év), és mert a nap egy 366-od része a különbség a szoláris és a sziderikus nap között. A
rendszer második fontos számának a 360 számított, mert ennyi másodpercből állt a megalitikus fok.
A megalitikus geometria e két szám kombinálódása alapján működik.
Alexander Thom megfigyelte, hogy azok, akik a kőköröket és egyéb általa tanulmányozott
emlékműveket építették, érteni látszottak azt a fogalmat, melyet mi pinek nevezünk, a kör kerülete
és átmérője közötti arányszámot. A kör átmérője hozzávetőleg három és egyhetedszer illik a
kerületére. Hogy még pontosabbak legyünk, kifejezhetjük a számot úgy is, hogy 3,14159265, bár a
tizedesvessző utáni szám jegysorozat végtelennek tűnik.
Thom leírta, hogy néhány kőgyűrűt olyan gondosan kiszámított parabolaként készítettek el,
melyekben úgy tűnik, a fő átmérő arányszáma 3:1 a pi helyett. Más esetekben a körök építői
„ellapították” a körök oldalait, vagy „tojásformákat” hoztak létre, nyilvánvalóan azt kísérelve meg,
hogy a pit olyan 3:1 egész szám viszonyba erőszakolják, mely valójában nincs meg benne.
Hogy teljesebben felderítsük a rég elhalt építők ilyen jellegű tudását, úgy döntöttünk, hogy
közelebbről megvizsgáljuk a 366 megalitikus kulcsszámot, hogy lássuk, van-e kapcsolata a pivel.
- 72 -
Elég nagy meglepetésünkre hamar rátaláltunk egy nagyon fontos kapocsra. Képzeljék el a
következő forgatókönyvet:

1. Egy 366 megalitikus yard kerületű kört szerkesztünk.

2. A kör kerülete ezután félmegalitikus yardjával felosztásra kerül, ami 732 egységet
eredményez körben a körön.
3. A kör átmérője ezáltal 233 félmegalitikus yardból fog állni (732 osztva pivel).

Meglepő tény az ilyesfajta körrel kapcsolatban, hogy amennyire csak lehetséges,

megközelíti azt, hogy a körnek egész számú egységei legyenek kerülete és átmérője számára. A
valóban egész számú kerület és átmérő közti különbség ez esetben a milliméter egy ötezred része,
olyan kör esetében, melynek kerülete több mint 260 méter. Ez az apró töredék jóval kisebb, mint
amit az emberi szem érzékelni képes. Az algoritmikus iskola bármely matematikusa számára ez
több mint tökéletes eszköz bármiféle való világbeli célra.
Elképesztőnek tartottuk, hogy ezek a megalitikus számok ilyen tökéletes egész számokat
tudnak produkálni a kör kerületéhez és átmérőjéhez. Tehát, különleges-e valami módon az
eredményként létrejövő 233-as átmérő?

A Fibonacci-sor
A válasz az, hogy bizony nagyon különleges. Míg a görög pi betűt arra használják, hogy a
kör kerületének és átmérőjének arányát jelölje, addig a „fi” betű a Fibonacci-sorozatként ismert
számsorban talált arányszámot jelzi. Leonardo Pisano Fibonacci (1170-1250) a nyulak párzási
mintáit tanulmányozta, és szinte véletlenül fedezte fel az általunk most fi néven ismert döbbenetes
arányszámot. Ez az a sorozat, amelyben minden rá következő szám egyenlő a megelőző kettő
összeadásának eredményével: 1,1, 2, 3, 5, 8,13, 21, 34, 55, 89,144, 233 és így tovább. A sor hamar
meghatározza az arányszámot, melyet a tudósok finek hívnak, és ami nem más, mint 1,618033989.
A fi rendkívül fontos, mert ez az az arányszám, ami a növekedéshez társul. A virágoktól az
emberi embriókig és a tengeri kagylóktól a galaxisokig - ami növekszik a világegyetemben, minden
e szerint az alapvető ritmus szerint tágul ki. A Fibonacci-sorozatot ismerték a görögök és más ősi
kultúrák, bár Fibonacci maga számított az elsőnek, aki tudományos értelemben tanulmányozta az
arányt. A szépművészetekben gyakran utalnak a sorozatra mint „aranymetszésre” vagy „arany
arányra”, és általában az 5:8 viszonyítással fejezik ki. Sok reneszánsz festmény elemzése kimutatja,
hogy milyen szigorúan alkalmazták ezt az elvet. Az olyan művészek, mint Leonardo da Vinci és
Michelangelo már tanoncként tanulhattak az aranymetszésről, és szinte minden későbbi
alkotásukban alkalmazták az elvet.
732-es körünk Fibonacci-számát, a 233-at a 89 és 144 számok összeadása hozza létre.
Azonban szembe kellett azzal a lehetőséggel néznünk, hogy a 233 szám megalitikus
összefüggésben való felbukkanása egyszerűen egy újabb véletlen, és bizonyosan éreztük, hogy
messzemenőbben kell kivizsgálnunk az ügyet. Aztán felfedeztünk valami meglehetősen furcsát,
mikor összehoztuk a két irracionális arányszámot, a pit és a fit. Ezek összeszorzása egy újabb olyan
számhoz vezet, mely nem néz ki mély benyomást keltőnek:

3,14159265X1,618033989 = 5,08320369

De ha elosztjuk 732 félmegalitikus yardos körünket pi x fivel, a majdnem tökéletes 144-et

kapjuk eredményül. Ez pedig az a szám, amely a Fibonacci-sorozatban a 233 előtt áll, és ez újra
csak hihetetlenül pontos eredmény. Azonban ez csupán az ellenpróbája az első megfigyelésnek,
hogy a 732 félmegalitikus yardos kerület lényegileg tökéletes Fibonacci-eredményeket szolgáltat az
átmérőjére. Valóban nagyon furcsának találtuk, hogy a következő döbbenetes pontossági fokkal
igaz:

360 osztva 5-tel = 72

366 osztva (pi x fi) = 72

- 73 -
 Úgy tűnik, hogy van egy tulajdonsága a megalitikus emberek által használt számoknak, ami
a pi és fi együttműködésével meghatározza a 360 és 366 közötti különbséget. Az itt ecsetelt
aprócska matematikai eltérés csupán 1 a 400 000-hez - jócskán belül van bármiféle mérnöki
tűréshatáron. Valamiféle általunk meg nem értett mechanizmus segítségével a megalitikus építők,
úgy látszik, olyan kapcsolatban álltak a természettel és a valósággal, melyet a modern tudomány
még nem ért el. A megalitikus elvekből következtettük ki ezt a kapcsolatot, de egy kérdést fel
kellett tennünk magunknak: „Létezik-e olyasfajta bizonyíték, mely azt állítja, hogy a megalitikus
építők tudtak erről a matematikai tételről, melyet a XIII. században Leonardo Fibonacci tett
ismertté?” Kutatásunk olyan eredményeket hozott, melyek megerősíteni látszottak, hogy tudatában
voltak a finek, és saját megfigyeléseinket megtámogatták az ohiói Mona Phillips teljesen független
felfedezései. Az 1970-es években dr. Phillips Thom megalitikus helyszínekről származó eredeti
adatait helyezte PhD-disszertációja központjába. Ő is azonosította a fi jelenlétét a megalitikus
építményekben, és kapcsolatba lépett Thom professzorral, hogy megkérje, ellenőrizze, amit
felfedezett. Thom visszajelzett, hogy eredményei helyesek, és azt mondta, hogy megfigyeléseit
egészen döbbenetesnek találta, „szinte mágikusnak” nevezve ezeket.
Bizonyosak vagyunk abban, hogy dr. Phillips és Thom professzor helyesen veti fel, hogy
néhány megalitikus helyszín valóban kimutatja a fi arányszámot. Azonban szándékosan használták-
e, vagy természetes következménye lett annak, hogy használták a 366 számot a körök építéséhez?
Szembe kellett néznünk a lehetőséggel, hogy a fi lehet egyszerűen a velejárója a 366 használatának,
melynek, úgy tűnik, mindenféle „mágikus” tulajdonságai vannak.
Akadt némi nehézségünk azzal, hogy fivel dolgozó neolitikus embereket képzeljünk el, de
úgy döntöttünk, hogy átvizsgálunk más területeket is, ahol lehetnek a 366 számnak a megalitikus
yardhoz kapcsolódó példái, melyek a természettel rezonáló eredményeket produkálnak. Miután
áttekintettünk néhány ötletet, annak a tárgynak a közelebbi tanulmányozását választottuk, amelynél
a matematika és a művészet találkozik - a zenéét.

A matematika és a művészet találkozása

A zene iránti tudományos érdeklődés messzire nyúlik vissza. Püthagorasz, a görög, akire
elsősorban a Pitagorasz-tétel miatt emlékszünk, i. e. 569 és i. e. 475 között élt, és éveket töltött a
zenével folytatott kísérletezéssel. Őt tekintik az elsők egyikének, aki valóban harmonikus zenei
skálát hozott létre. Püthagorasz húros hangszerekkel kísérletezett, hogy megtudja, együtt játszva
melyik hang szól jobban. Egy „zenei ötödök” nevű szellemes rendszer segítségével kidolgozta,
hogy hogyan kell úgy felhangolni bármiféle hangszert, hogy jó harmóniát produkáljon. Tudta, hogy
a húrhossz nagyon fontos, a zenét pedig matematikai feladatként kezelte.
Mint mindig, most is úgy tűnik, hogy a görögök nagy újra-feltalálóivá váltak egy már régi
tudásnak, és mostanra elfogadottá is vált, hogy Püthagorasz messze nem számított az elsőnek az
ilyesfajta kísérletek végrehajtói között. Sumer szövegek jelzik, hogy e kultúra tudósai értették a
zenei skálákat, és jóval azelőtt hangoltak ötödökkel, hogy a görög nemzet létrejött volna.
Különösen sokkal tartozunk Fred Cameronnak, a csillagászati háttérrel rendelkező kaliforniai
számítógép-szakértőnek, aki éveket töltött a sumer skálák helyreállításával, és aztán olyan zenét
komponált, ami gyötrelmesen közel állhat az eredetihez.
Ésszerűnek hat a feltevés, hogy ha a sumeroknak volt kifinomult zenéje, akkor valószínűleg
a megalitikus népnek is. Ezt eszünkbe véve úgy döntöttünk, hogy teljesen új megközelítésmódot
alkalmazunk, visszatérve a megalitikus matematika alapjaihoz, különösen a félmegalitikus yardos
ingához, nemcsak hossza, de frekvenciája vonatkozásában is. Nem sok kellett hozzá, hogy nyakig
benne legyünk a hang és fény elképesztő világában.
Gyakorlatban megvalósítani nem lehetne, de elméletben ha hozzáerősítünk egy tollat egy
megalitikus inga végéhez, és alatta elhúzunk egy darab papírt, és hagyjuk szabadon lengeni, akkor
végeredményként szinuszhullámot kapunk.

- 74 -
 Egy tipikus hullám, mely megmutatja a frekvenciát és hullámhosszt

Az inga „hullámhossza” két csúcs vagy völgy távolsága a szinuszhullámon, és ez attól

függene, hogy milyen gyorsan mozgatjuk az inga alatt a papírt. A „frekvencia” a csúcsok vagy
völgyek száma adott időperióduson belül.
A frekvenciát ma ciklus per másodpercben szoktuk mérni, ez hertzként ismert, általános
rövidítése a Hz. Egyszerű példa rá az, hogy ha egy gyerek minden másodpercben egy ütésritmussal
veri játék dobját, az pontosan 1 Hz frekvenciát hoz létre. Ha a gyerek megduplázza a ritmust, és
kettőt üt másodpercenként, a frekvencia 2 Hz lesz, és így tovább. Az emberi fül a frekvenciákat a
döbbenetes 20 000 Hz-ig tudja érzékelni.
Mikor egy hangszeren játszott hangjegyet hallunk, mind a frekvencia, mind a hullámhossz
benne foglaltatik abban, amit a fülünk érzékel. Annak a hangnak, mely a modern
zongoraklaviatúrán az „A” nevet kapta, három hanggal a középső C alatt, 440 Hz a frekvenciája,
ami azt jelenti, hogy 440 csúcs és 440 völgy van benne olyasmi módon, mint a fentebbi diagram
mutatja, minden másodpercnyi időben. Az A hang hullámhosszt is produkál, ami ez esetben 78,4
centiméter. A következő hangjegynek a zongoraklaviatúrán, a B-nek 466,16 Hz frekvenciája van és
74 centiméteres hullámhossza. Ahogy nő a frekvencia, úgy csökken a hullámhossz.
Már a korábbiakban felfedeztük, hogy a modern másodpercnyi időt (plusz kettőzött párját)
először a sumerok használták, de ugyanilyen jól adoptálhatjuk a megalitikus távolsági és
időegységeket, hogy ezzel a módszerrel meghatározzuk a zenei hangokat.
A Föld minden 86 164 másodperces sziderikus napban egyet fordul, a megalitikus geometria
szerint pedig az Egyenlítő 366 ívfokra, 60 ívpercre és 6 ívmásodpercre osztható. Mivel a bolygó
kissé kitestesedik az Egyenlítőnél, egyenlítői kerülete nagyobb a sarki kerületénél, ennélfogva az
egy ívmásodpercnyi távolság is hosszabb, picit kevesebb, mint 366,6 megalitikus yard. Ebből az
következik, hogy a Föld minden 0,65394657 másodpercben fog egy megalitikus ívmásodpercet
fordulni - mely időhosszt ésszerű lenne egy „megalitikus másodpercnyi időnek” hívni. Tehát ha
lenne egy zenei hangunk 366 ciklussal minden megalitikus másodpercnyi időben, az „összhangban”
lenne a forgó Földdel, mivel egy rezgés esne a bolygóforgás minden megalitikus yardjára az
Egyenlítőnél. Valójában ez nagyon picivel több a megalitikus yardnál az egyenlítői kitestesedés
miatt. A különbség a sarki és egyenlítői kerületek között a sarki kerület 36,6 megalitikus percével
egyenlő! Úgy döntöttünk, hogy ezt a teoretikus megalitikus hangegységet Thomnak nevezzük el
(rövidítve Th) Alexander Thom tiszteletére, kinek munkájában gyökerezett kutatásunk.
Szabványegységekben a 366 Th frekvencia 560 Hz lenne, ami megalitikus hangjegyünket modern
koncerthangolásban kicsivel a cisz fölé helyezné. Ha már egyszer megvan az alaphangunk, akkor
lehetségessé válik, hogy egy egész hangszert, sőt egy egész zenekart ehhez a hanghoz hangoljunk.
Mivel minden hang egy skálában harmonikus, és ennélfogva matematikai kapcsolatban áll a
kiinduló, vagy „gyök”-hanggal, és mert a megalitikus yard geodéziai, ebből az fog következni, hogy
bármely ebben a megalitikus ciszben játszott zenedarab matematikai kapcsolatba kerül a Föld
forgásával, mind a bolygó méretei, mind a forgása vonatkozásában.

- 75 -
 A Föld szívverése
Alan, a lelkes zenész, hangszerek sorát kezdte készíteni ehhez a megalitikus gyökhanghoz
hangolva. Leginkább egy megalitikus cisz didgeridoo készítését határozta el, egy ausztrál
bennszülött hangszerét, mely alapjában csak egy hosszú, elég széles, hosszában három és nyolc láb
között váltakozó cső. A didgeridoo lényegileg egy mély hangú, búgó síp, melyben a bugást a
játékos által belefújt levegő körforgása tartja fenn. Eredetileg termeszek által kifúrt egyenes
eukaliptuszágakat használtak hozzá, de Alan sem eukaliptuszágakat, sem termeszeket nem tudott
szerezni, ezért bambuszt használt helyette. Az eredmény tényleg nagyon jól működött, és igen
autentikus érzetű hangot hozott létre, tehát Alan készített egy második didgeridoo-t, hogy Chrisnek
adja.
Chris járt Ausztráliában, ahol is feljegyzett jó néhány bennszülöttmítoszt A múlt üzenete
írásához végzett kutatásai során. Köztudott, hogy e mítoszok némelyike 10 000 éves - közel kétszer
régebbiek a sumer történeteknél. Chris felvetette, hogy meg kellene próbálni utánanézni, hogy
létezett-e ilyen szóban forgó didgeridoo a bennszülöttek körében, és meglepődött, mikor Alan azt
felelte, hogy van egy jó barátja, aki a téma szakértője. Gordon Hookey, őshonos ausztrál több héten
át tartózkodott Alan házában, mikor Britanniában járt, hogy előadásokat tartson a
bennszülöttművészetről és -zenéről. Sajnos minden próbálkozás, hogy kutatási célokkal kapcsolatba
lépjünk Hookey-val, kudarcot vallott, úgy tűnt, mintha állandóan mozgásban lenne. A sors furcsa
véletleneként, szinte egy időben azzal, hogy Alan feladta a reményt, hogy barátja nyomára leljen,
megszólalt ajtócsengője, és a gyönyörű váratlan egybeesések egy varázslatos pillanata ment végbe.
Amint Alan ajtót nyitott, egy mosolygó idegen mutatkozott be, mondván, hogy azért jött, hogy
elkérje a helyi művelődési központ kulcsát, melyet Alan és felesége őrzött. A beszélgetés
előrehaladtával Alannek hamarosan leesett az álla.

- Szívesen jövök kinyitni a központot. Valamiféle tanfolyamot tartasz? - kérdezte Alan.

- Igen. Most indítok egy kicsit másmilyen zenei tanfolyamot... didgeridoo-t tanítok.
- Micsoda?!

Alan megállt az úton és hitetlenkedve bámult az idegenre.

- Tudom, hogy elég furán hangzik, de igazából érdekes téma - válaszolt az idegen
mentegetőzve.
- Nem, nem, szerintem egyáltalán nem furcsa. Csak nem tudom elhinni, hogy éppen ebben a
pillanatban tűntél fel a küszöbömön - mondta Alan, hitetlenségében fejét egyik oldalról a
másikra ingatva.

A látogató egy hosszú táskát cipelt, melyről elárulta Alannek, hogy néhány autentikus
didgeridoo van benne. Kiderült, hogy hosszú időt töltött az ausztrál bozótban bennszülöttekkel élve.
Ő készítette el saját zeneszerszámait, és egyike lett Britannia néhány nem bennszülött szakértőjének
a témában. Alan egyenesen bedobta a 64 000 dolláros kérdést.

- Nem tudod véletlenül, hogy az ausztrál bennszülöttek használtak-e valaha olyan

didgeridoo-t, amely egy kicsivel a cisz fölötti hangot hoz létre?
A válasz elkábította Alant.
- Egy kicsivel a cisz felett?
Hookey egy pillanatra megállt gondolkodás közben.
- Igen, persze hogy használnak - ezt tartják a legszentebbnek minden hangolás közül, és arra
tartják fenn, hogy a Földnek zenéljenek vele.
- A Földnek zenélni! - kiáltott rá Alan a döbbent idegenre. - Ez hihetetlen, mikor azt
mondod „Föld”... a talajt érted alatta, vagy az egész bolygót?
- Az ausztrál bennszülötteknek ez ugyanaz. Az ilyen didgeridoo-ból származó hang
összhangban van számukra környezetük minden aspektusával. A hang, amelyet létrehoz,
köszönetet mond a világnak mindazért, amit ad nekik, és eljátszása összeköti őket a
természet egészével. Ez egyfajta a bolygónak felajánlott hálaima, ugyanakkor az általuk
- 76 -
 létrehozott zene összeolvasztja őket a teremtés egészével.

Ez elképesztő információnak bizonyult. Csak vaktában találgattunk, hogy létezik-e

egyáltalán ilyen zeneszerszám, de annak a felfedezése, hogy az ausztráliai bennszülöttek „Föld”-
hangot használtak 366 Th frekvenciával, egyszerűen csodálatos volt. Ez megint csak lehetett jókora
véletlen, és teljesen lehetetlennek hatott, hogy bármiféle kiszámított kapcsolatban állna a
megalitikus matematikai elvekkel.
Az egyeden ésszerű magyarázat, mellyel elő tudtunk rukkolni, úgy szólt, hogy a hang
természetes úton jött létre az ausztráliai bennszülöttek és a forgó bolygó közötti valamiféle ösztönös
harmónia segítségével. Az ausztráliai bennszülöttek mély spirituális kapcsolatban állnak
környezetükkel, gondolkodásmódjuk pedig teljesen eltérő a nyugatiasult világétól. Ez a rassz több
mint 40 000 éve szakadt el a világ többi részétől, és nehezére esett kibékülni az európaiak
materializmusával, mely csupán 200 évvel ezelőtt érte el távoli partjaikat. Az ausztrál kormányzat
mostanra rájött, hogy nem lehet, talán nem is kell szükségszerűen asszimilálni a bennszülött
ausztrálokat a modern életstílushoz, így aztán földet származtattak vissza a törzsekhez, hogy
folytathassák hagyományos életmódjukat, ha ez a vágyuk.
Ha helyesen gondoljuk, hogy az ausztrál bennszülöttek ösztönösen tudják, hogy a Föld 366
Th-os hangjegyre rezonál, abból az következik, hogy lennie kell valamiféle fizikai realitásnak a
bolygó megalitikus geometriai felosztásában. Ez jelzi, hogy a Föld 366 ívfokos, 60 ívperces és 6
ívmásodperces - mindegyik hajszállal több a 366 megalitikus yardnál - felosztása sokkal
„eredetibb”, mint azt valaha is képzeltük. Hogy próbára tegyük ezt az „intuíció”-elméletet,
világszerte keresgélni kezdtünk, és megpróbáltuk olyasfajta bennszülöttzene nyomait fellelni,
melyet még nem befolyásoltak a nyugati zene sajátságos kívánalmai, vagy az, amit most zenekari
hangolásként ismerünk.
Megpróbáltuk kideríteni, hogy létezett-e elterjedt használata olyan zenedaraboknak,
melyeket az általunk „megalitikus C”-nek nevezett kulcsban zenésítettek meg, ami egyébként
ciszként ismert a koncertskálában. Ráadásul bizonyos ritmusmintázatokat is kerestünk, melyek
belül esnek az elvárások szerinti megalitikus paramétereken. Különösen az után a ritmus után
kutattunk, melyben 91,5 ütés van egy modern percben, mert ez jelenti azt, hogy minden ütés
pontosan 1 megalitikus másodperc lesz.
Az Andok esőerdeitől Tibet széljárta hegyeiig, és Szibéria fagyos pusztaságaitól Észak-
Amerika hullámzó síkságaiig felleltük az olyan népzene nyomait, mely egybecsengett a „Föld
ütemével”, szinte minden vizsgált helyen. Megtaláltuk a tradicionális indiai zenében és Afrika
őshonos népei között. Úgy tűnt, hogy ahol egy kultúra spontán módon zenét hozott létre, mentesen
a stúdiófelvétel és a szabvány koncerthangolás kötöttségeitől, ott a megalitikus hangok és ritmusok
valaha általánosnak számítottak (lásd a 4. függeléket).
Kezdtük elfogadni, hogy a megalitikus hangolások és ritmusok valószínűleg a bolygó
„szívverése” részei voltak, és hogy az emberi lények valami módon kapcsolódtak e tény ösztönös
ismeretéhez. Az állatok világában bizonyosan nem akadtunk nyomára megalitikus hangoknak vagy
ritmusoknak, csakis olyan zenében, melyet saját fajunk hozott létre. Megérintett bennünket a kósza
gondolat, hogy nem lehet teljességgel véletlen, hogy az emberi szívverés pontosan az egy per sumer
másodperctől az egy per megalitikus másodpercig terjedő sávban mozog (a pulzus sebessége 60 és
91,5 ütés per perc közötti).

Hang és fény
A modern tudományok, mint az orvostudomány és a pszichológia, mivel előszeretettel
osztályoznak minden tárgyat, néha alábecsülni látszanak a fajunk és a Föld közötti kapcsolatot.
Nem annyira élünk a bolygón, mint inkább mi vagyunk a bolygó. Csupán az, hogy olyan
intellektusunk van, mely az individualizmus érzetét kelti, nem leplezi el a tényt, hogy a Föld
porából vagyunk, és olyan dinamikus sajátságok szerint lettünk összerakva, melyek világunkat
irányítják. Ezt szem előtt tartva úgy döntöttünk, hogy más emberi érzékeket is megvizsgálunk -
különösen a látást. Az általunk látott fény nem mutat eltérést a hangtól abban, hogy egy
elektromágneses mező rendkívül gyors rezgéseiből áll, egy olyan frekvenciatartományban, melyet
az emberi szem képes felfogni. A színérzetek közti különbség abból ered, hogy a fény különböző
- 77 -
frekvenciákon vibrál, mely a vörös fény körülbelül 4 x 1014 rezgés per másodpercétől az ibolyaszínű
fény körülbelül 7,5 X 1014 rezgéséig terjed. A fény látható spektrumát általában hullámhosszával
definiálják, az ibolyaszín legkisebb látható hullámhosszától, mely körülbelül a centiméter
negyvenmilliomod része, a vörös hetvenöt milliomod centiméteréig terjedően.
A legtöbb tudóst felbosszantanánk azzal a felvetéssel, hogy a hangnak köze van az
elektromágneses sugárzáshoz, bár van néhány „szabadúszó” akadémikus, aki tett olyan kijelentést,
hogy egyértelműen létezik kapcsolat. Ezek egyike dr. Jacques Benveniste, az Institute National de
la Santé et de la Recherche Médicale korábbi igazgatója Franciaországban. Ő teljes mértékben meg
van arról győződve, hogy a hallható hangok érzékelhető kapcsolatban állnak biológiai
folyamatokkal, melyek molekulái fantasztikus ütemben rezegnek. Sajnos, Jacques Benveniste
jelenleg akadémikusi kifejezéssel élve „kívül esik a margón”, így felfedezései ortodox körökben
nem sokat nyomnak a latban.
Általánosságban beszélve, a csillagok és egyéb objektumok az űrben az elektromágneses
sugárzás forrásai, ami fénysebességgel szeli át az űrt, folyamatosan bombázva bolygónkat. A ránk
zúduló elektromágneses sugárzás java káros lehet az életre, és egy részét, mint például az
ultraibolya fényt, barátságos atmoszféránk megszűri.
Állandóan használjuk a láthatatlan elektromágneses sugárzást. Az olyan eszközök, mint a
mikrohullámú sütők, mobiltelefonok, elektromos tűzhelyek, radar-, rádió- és televíziójelek mind
alkalmaznak elektromágneses sugárzást, nélküle nem is képesek működni. Igen szűk szekciójában
találjuk ennek a nagyon széles spektrumnak a látható fényt. Azért vagyunk képesek „látni” a valós
világ dolgait, mert szemünk alkalmazkodott az elektromágneses spektrum egy igen kicsi szelete
felfogásához, és agyunk segítségével az általunk látásnak nevezett érzékeléssé fordítja le azt. Mikor
egy bizonyos szín visszaverődik egy objektumról, például a zöld lombozat nagy részéről, eljut a
szemünkbe, ami a szóban forgó frekvenciát és hullámhosszt felismeri, és a memória segítségével
lefordítja azzá, amit zöldnek „ismerünk”.
Eltérően az elektromágneses sugárzástól a hang az űr vákuumában nem tud létezni, hiszen
csak egy zavar a közvetítő közegben, amelyben halad. Mivel függ az atmoszférától, vagy valami
más közvetítőtől, a hang sebessége jóval alacsonyabb a fényénél. De mert az elektromágneses
spektrumnak van frekvenciája és hullámhossza, ahogy a hangnak, ugyanazt az egységet, a hertzet
használjuk a hang és a fény méréséhez egyaránt.
Azután többé-kevésbé véletlenül felfedeztük, hogy a 366 Th (560 Hz) megalitikus alaphang
frekvenciájának szokatlan tulajdonsága van. Ha ezt a frekvenciát 40-szer megduplázzuk, a
6,15726511x1014 Hz-et kapjuk, ami éppenséggel átvisz bennünket a látható spektrumba, annak is
abba a részébe, melyet kék fényként látunk. Még ha a fizika álláspontja szerint nincs is egyértelmű
kapcsolat az 560 Hz hang és a 6,15726511x1014 Hz elektromágneses frekvencia között, akkor is
lennie kell egyfajta „szimpatikus rezonanciának” a kettő között. Erről a tényről tudhat valamiféle
ismeretlen módon az a bennszülött, aki Ausztrália kék ege alatt fújja didgeridoo-ját.
Az elektromágneses spektrum látható része többé-kevésbé egybeesik, csak 40 oktávval
feljebb, egy hangszer teljes oktávjával vagy skálájával. Nézhetjük úgy, hogy az F a kezdete a
látható fény színegyeztetésének az infravörös tartomány alsó végén; ez aztán végigmegy az összes
hangjegyen egészen az E-ig, ami az ibolyántúlival rezeg együtt. Hagyományosan hét színe van a
fénynek: vörös, narancs, sárga, zöld, kék, sötétlila és ibolya. A valóságban annyi szín van, amennyit
valaki megnevezni kíván, mivel a látható spektrum egészében megfoghatatlan átmenet vonul végig
a színek között. A kapcsolat bármely adott zenei hang és a vonatkozó rezonáns szín között részletes
leírásra kerül a 4. függelékben.
Igen figyelemreméltónak tűnik, hogy az emberi lények szinte pontosan egy „oktávnyi” színt
látnak. Talán az olyan teremtmények számára, melyek látnak frekvenciákat a mi képességeinken
innen és túl, a színek úgy ismétlődnek, mint a zenei hangok. Mindenesetre a látható spektrum utolsó
színe, az ibolya jócskán afelé halad, hogy vörös legyen belőle, ami nekünk a látható fény
kiindulópontja.
Kétségtelen, hogy az általunk megalitikus C-nek (kicsivel a cisz fölött a nemzetközi zenei
skálán) nevezett hangjegynek szimpatikus frekvenciarezonanciája van a kékként ismert színnel.
Mielőtt e szavakat olvasva a fizikusok bármelyike dühében fel-alá kezdene ugrálni amiatt, amit itt
magunknak megengedni látszunk, szögezzük le, hogy nem állítjuk, hogy „közvetlen” kapcsolat áll
- 78 -
fenn a hang és a fény között, csak azt, hogy emberi szemszögből nézve lehetséges bizonyos finom
harmónia.
Tökéletesen senki sem érti, hogy mi módon dolgozza fel az emberi agy a hanggal és a
fénnyel kapcsolatos információt, miután a halló- és látószervek létrehozták a szükséges jeleket.
Valószínűnek hat, hogy mindkét jeltípus többé-kevésbé azonos módon halad az agy mélyén.
Tudjuk, hogy így kell lennie, a szinesztézia nevű rejtélyes és néha legyengítő orvosi állapot miatt.
Ez egy önkéntelen folyamat, melyben az egyik szenzorikus tapasztaláshoz hozzákapcsolódik a
másik. Sok formát ölt, de a leggyakoribb valószínűleg az, melyben elszenvedője ténylegesen „lát”
egy színt bizonyos hang hallatán. Ez az állapot jól dokumentált, és kiterjedten tanulmányozták.
Okára a legjobb magyarázat egyfajta akarattól független kereszteződés az agyi
áramkörkomplexumon belül, bár ez a szerv hihetetlenül összetett, és a szóban forgó folyamat
részleteiben nem ismert. Az erről a bizarr állapotról való elmélkedés késztetett bennünket arra, hogy
igazi kapcsolatra gondoljunk a hang és a fény frekvenciája között. Hosszú volt az út az egyszerű
egysejtű teremtményektől, melyekkel a földi élet elkezdődött, a mai emberi lények bonyolult
struktúrájáig, és az evolúció elnyúló útján fokozatosan tettünk szert mindazokra az érzékszervekre,
melyeknek most örvendünk. A fény érzékelése egyike lehetett az első érzékeknek, melyek
kifejlődtek, mégpedig az elektromágneses spektrum igen keskeny tartományában. Ha, mint azt
sokan hiszik, a hangérzékelés később jött létre, nem lenne abban semmi különös, ha a kifejlődőben
levő idegrendszer azokra a hangokra koncentrált volna, melyeknek olyan fényfrekvenciákkal van
szimpatikus rezonanciája, amiket már megtanult lefordítani. Ez valamiféle iránymutatás lehet a
szinesztézia előfordulásának megmagyarázására.
Ha mind a hang, mind a fény e frekvenciatartományai is elválaszthatatlanul kötődnek a kis
világunkban jelenlevő ciklusok természetes mátrixához, azon nem kellene meglepődnünk. Végül is,
ennek a részei vagyunk.

A megalitikus C és a víz
Az információ ilyesformájú tolmácsolása megmutatja, hogy a megalitikus C a rezgés
vonatkozásában a kék színhez kapcsolódik. Érdekes megjegyezni, hogy a bolygónkon található kék
szín nagy részét hatalmas óceánjaink adják. Sok ember úgy gondolja, hogy a világ tengerei
kékségét egyszerűen az eredményezi, hogy visszatükröződik benne az ég, mely felhőmentes
állapotában szintén kék. Nem ez a helyzet. Az ég azért kék, mert vannak részecskék az
atmoszférában, melyek meglehetősen különösen reagálnak, és amelyek a Rayleigh-szóródás nevű
folyamat segítségével megadják a felhőtlen ég színét. De a víz óceánjainkban még akkor is kék lesz,
ha nem tükrözi az ég színét. A vízre színtelenként szoktunk gondolni, de valójában nem az. Egy
laboratóriumban Kamiokában, Japánban van egy ezüstmennyezet alatt álló tökéletesen tiszta vízzel
telt medence egy szobában. A víz a medencében mély- és gazdag kék árnyalatú.
A víz minden élet abszolút alapja a földön, és amennyire ezt tudni lehet, élet olyan
környezetben, ahol víz egyáltalán nincs jelen, nem tud létezni. Mivel egy oxigénatomhoz kötődő
két hidrogénatomból áll (H20), a víz marad az egyik legrejtélyesebb és legérdekesebb ismert
molekula.
Gyanítjuk, bár pillanatnyilag bebizonyítani nem tudjuk, hogy a szimpatikus
rezonanciakapcsolat az alap megalitikus C és a kék szín között valami módon kötődhet tökéletes
vízfüggőségünkhöz, és fejlődésünk útjának ezt a függőséget figyelembe kellett vennie.
Mindaz, ami fentebb található, arra a gyanúra vezetett bennünket, hogy sokkal több van az
általunk megalitikus yardnak nevezett hosszegység mögött, mint amennyi elsőre kitűnt. Olyan
szépen illik ez az egység a forgó Föld mátrixába és a sablonokba, melyeknek használatára és
elismerésére fejlődtünk, hogy jelentősége fennmaradásunk fordulópontjának bizonyulhat.
Szinte bizonyos, hogy a megalitikus yard fizikai megnyilvánulása azoknak a Sablonoknak,
melyek szétválaszthatatlanul kapcsolódnak e bolygón zajló életünkhöz. E tény ellenére sem lehetett
hosszát ösztönösen kijelölni, mechanikus módon (azaz ingával) kellett létrehozni. Hogy bármely
feltételezetten primitív kultúra képesnek bizonyult ezt a természet egymásra hatásaiból
kikövetkeztetni, ahogyan azt a megalitikus nép tette, az szinte megdöbbentő.

- 79 -
 Utóirat
Miután befejeztük e könyv írását, úgy döntöttünk, hogy érdekfeszítő lenne az általunk éppen
most rekonstruált megalitikus zene részletes szabályait lefektetni. Azután felkértük a fiatal, londoni
székhelyű De Lorean nevű zenekart, hogy egy tájékoztató alapján szerezzenek modern zenét, mely
gondosan követi a megalitikus yardhoz társuló ősi hangzási elveket.
Jim Evans, Adam Falkus, Paul Newton és Will Skidmore, akik mind nagyon tehetséges
zenészek, fogták a tájékoztatót, és hosszú hetekre nagyon elcsendesedtek. Azután előkerültek első
felvételükkel, a „Heliotropic”-kal. Felvillanyozó volt!
Az elkövetkező hónapok során számos egyéb darabot írtak és adtak elő, melyek különböző
módokon interpretálták a megalitikus szabályokat, olyan zenét hozva létre, mely nekünk a lélekkel
szinkronban levőnek tűnt. Mikor hallgattuk, úgy éreztük, hogy összhangban vagyunk a forgó Föld
erejével.
Azok az olvasók, akik szeretnének belehallgatni a De Lorean zenéjébe, vagy megvenni a
teljes CD-t, melynek címe Civilization One - The Album, látogassák meg weboldalunkat a
www.civilizationone.com címen.

KÖVETKEZTETÉSEK

• Felfedeztük, hogy a megalitikus számok olyan köröket hoznak létre, melyek

kombinálják a pi és fi néven ismert matematikai arányszámokat. Bár mindkettő
irracionális szám, az eredmények, melyeket produkálnak, mégis olyan közel állnak a
tökéleteshez, hogy a különbség már elhanyagolható. Kutatásunk során nyomára
jutottunk, hogy egy amerikai PhD-hallgató már az 1970-es évek elején felfedezte a fi
meglétét Thom adataiban - a tényt a nagy ember maga is megerősítette, mikor azt írta a
felfedezésről, hogy „mágikus”.
• A legfontosabb számokat, 366-ot és a 360-at furcsa módon összeköti a pi és a fi
kombinációja, mivel a 360 osztva 5-tel 72-t eredményez, a 366 pedig pi x fivel osztva
szintén a 72 eredményt adja. Ez felveti, hogy a két megalitikus szám kapcsolata
alapvetően rezonál e két különleges arányszámmal.
• A zene tárgyköre felé fordulva úgy találtuk, hogy a megalitikus matematika
létrehozza saját struktúráját. A hangot normálisan modern másodperc per ciklusban
mérik, melynek neve hertz (Hz), de mi a megalitikus másodperc per ciklust vettük
figyelembe, melynek a Thom (Th) nevet adtuk. A 366 Th frekvencia azonos az 560 Hz-
cel, mely megalitikus hangjegyünket kicsivel a cisz fölé helyezi, modern
koncerthangolás esetében. Ez valójában a „Föld forgásának hangja”, mivel a bolygó
ütésenként egy megalitikus yard ütemben forog az Egyenlítőnél
• Felfedeztük, hogy az őshonos ausztrálok úgy tekintik, hogy a 366 Th-mal
megegyező hangú didgeridoo szent Föld-zene létrehozására képes. Egyéb
bennszülöttzenék további kutatása is felfedett megalitikus ritmus- és hangmagasság-
egyezéseket Úgy tűnik, hogy ösztönös kapcsolat van a bolygó forgó tömege és az emberi
zene között. Talán valójában ez az önkéntelen érzet lehetett az, amit a misztikus és
matematikus Püthagorasz a „szférák harmóniájának” nevezett el.
• Mikor az emberi látást vizsgáltuk, arra jöttünk rá, hogy az elektromágneses spektrum
látható része a zenéhez meglehetősen hasonló oktávot formál. Ráadásul, ha egy 366 Th-
os hangjegytől pontosan 40 oktávval feljebb megyünk a frekvenciaskálán, kék fényt
kapunk. Míg a legtöbb természettudós úgy hiszi, hogy a fény és a hang nincs
kapcsolatban, van bennünk egy bizonytalan érzés, hogy a kettő között lehet rezonancia,
melyről tudomást szerzett az emberi érzékelés.

12. FEJEZET
A Nap, a Hold és a megalitikus mérés
Egyértelműen eljött az ideje nekiülni egy újabb leltárnak. Személyes találkozók egész sorát
- 80 -
tartottuk, hogy áttekintsük adatainkat, és a nyomozásunk eredményezte hihetetlen felfedezések
némelyikét. Egyetértettünk abban, hogy szembekerültünk bizonyos összeegyeztethetetlen
tényekkel. A 366 és 360 számok társítása sokkal inkább elgondolkodtatónak bizonyult, mint arra
esetlegesen számíthattunk. Ami még lényegesebb, tudatába kerültünk annak, hogy nem mi vagyunk
az első kutatók, akik összetársították a pi és fi ismeretét azokkal az adatokkal, melyeket Alexander
Thom gyűjtött össze a megalitikus helyszíneken végzett hosszú vizsgálódásai során.
Most szemben álltunk a kihívással, hogy megpróbáljuk megérteni, hogy a neolitikus ember
hogyan tudhatott megtervezni egy egységet, mely szemmel láthatóan központi szerepet töltött be
egy káprázatosan holisztikus mérési rendszerben, mely magából a Földből eredőnek tűnik. Ők
találták fel? Valamilyen ismeretlen megelőző, de fejlettebb kultúrától kapták, vagy abból az emberi
állapotból származik, melyben környezetünk szimpla megfigyelése ösztönszerűleg hozzá fog
kapcsolni a 366 természetes ritmusához?
Állandóan próbáltunk hátrább lépni, hogy megkíséreljük megérteni, miféle „mágia” hajtotta
a rendszert, ami bizonyos módokon messze fejlettebb volt a legjobbnál, amellyel ma rendelkezünk -
mégis már több mint 5000 éve, hogy létezik. Úgy éreztük, hogy jóval több lehetett itt az egyszerűen
jó csillagászati megfigyelésnél, vagy egy csoport régi csillagnéző erőfeszítései gyümölcsénél, akik
történetesen rettentő szerencsével jártak. Minden fázisban felfedeztük, hogy a „Nagy Mögöttes Elv”
elképesztő kohéziós erővel bírt, mely az élet minden vonatkozását arra késztette, hogy egyként
működjön. Létezése számunkra világossá vált, bár mások nem találtak rá, valószínűleg azért, mert
mi nem erőltettük elvárásaink és vágyaink kereteit a lehetőségekre.
Ősi egységek olyan integrációját hoztuk felszínre, melynek a múltról alkotott standard
vélemények szerint nincs létjogosultsága. A minószi láb valósága és kapcsolata a megalitikus
yarddal olyan tudományt jelez, melyet célzatosan és szándékosan az új elvárásokhoz igazítottak. A
minószi láb távolról sem azonos hosszmérték a megalitikus yarddal, mégis világosan az volt a cél,
hogy az 1000 minószi láb azonos távolságot mutasson 366 megalitikus yarddal, ami pontosan a
Föld sarki kerületének egy megalitikus ívmásodperce.

Hol kezdjük?
De hol volt, töprengtünk, ennek a rejtélynek a kezdete? Hol található pontosan a
kezdőpontja ennek a lehetetlenül zseniális rendszernek, mely a természettel való tevékenység
minden modern megközelítésmódjának a nehézkesség és teljes megalkuvás látszatát kölcsönözte?
Többé-kevésbé kimerítve ötleteinket, hogy hová is fordulhatnánk ezután, kifelé tekintettünk - az
égre magára.
Az első objektum, amit megvizsgáltunk, a Föld űrbeli társa volt, a sziklás égitest, amit
egyszerűen Holdnak szoktunk hívni. A Föld bolygó lakóiként mindannyiunknak örökké hálásnak
kellene lennie a Holdnak, mert éppen úgy kering gyönyörű kék bolygónk körül, ahogyan. Eltérően a
Naprendszer nagy részétől, a Föld Holdja nagyméretű ahhoz képest, hogy körpályán mozgó
mellékbolygó, de tömege mégis nagyon alacsony, mert vasat vagy más nehézfémet alig tartalmaz.
Nincs olyan elmélet a Hold eredetéről, mely illeszkedne minden hozzáférhető tényhez, de
általánosan elfogadott, hogy ugyanazon anyagokból áll, mint a Föld, csak a nehéz elemek nélkül.
Így lesz sűrűsége a mi világunké 60 százaléka.
A Hold jóval több egy fényes korongnál, mely kellőképpen megvilágítja az éjszakai eget.
Sok legközelebbi űrbeli szomszédunkat tanulmányozó asztrofizikussal együtt dolgozó vezető
biológus jutott arra a következtetésre, hogy a földi élet talán sosem nőtt volna a primitív vízbeli
szint fölé, ha a Hold a helyén nem lenne.
A Föld magja nagyon aktív és labilis, így aztán forgás közben sokféle irányba lötyög.
Néhány tudós felvetette, hogy a Hold meglehetősen hasonlóan viselkedik a gyerekbiciklik sta-
bilizátorához, és gravitációs jelenléte megakadályozza a Föld rendszeres kibillenését szoláris
körpályája viszonylatában. Ha ez történt volna, az ennek eredményeként létrejövő zűrzavar az
összetett élet bármely formáját elsöpörte volna. Ráadásul egy ilyen masszív objektum erőteljes
gravitációs vonzása az, ami az általunk ismert árapály legnagyobb részét okozza.
Biológusok emelték fel szavukat amellett, hogy az árapály rendszeres ismétlődése volt az,
ami lehetővé tette, hogy a vízi élet végül megtelepedjen a szárazföldön. Például néhány faj az
árapálytócsák által létrehozott evolúciós állomáshelyeket foglalhatta el. Ha az ilyesfajta tócsák
- 81 -
különösen magas dagály idején jöttek létre, napokat, vagy heteket vehetett igénybe, míg a tenger
utánatölthette ezeket. A természetes párolgás végül eltüntette a tócsák vizét, lakói pedig vagy
elpusztultak - vagy alkalmazkodtak. Az ilyen állomáshelyeket felhasználó lények az evolúciós erők
eszközeivé válhattak, ami végül primitív légzőszervek kialakulásához vezetett a részben levegő,
részben víz környezetben. Végül ezek a szervek válhattak tüdővé, míg az úszáshoz való uszonyok
elővégtagokká fejlődtek. Ez egy meggyőző teória arról, hogyan hagyta el az élet az óceánokat, és
fejlődött végül az emberiséggé.
A természet valami tökéletesen megfoghatatlan véletlene folytán a Földről nézve a Hold
hibátlanul tudja imitálni a Nap mozgásait. Gyakorlatilag a Hold egy hónap alatt leutánoz minden
olyan jelenséget, amit a Nap egy év során látszik véghezvinni. Ráadásul a Hold varázslata
tükörképszerű mozgást hoz létre a Nappal, melyben a nyárközépi telihold azonos szögben és azonos
helyen fog tartózkodni a horizonton a télközépi naplementével. Azután meg a télközépi Hold ott
nyugszik le, ahol a nyárközépi Nap, napéjegyenlőségekkor pedig a Hold ugyanazon a vonalon
nyugszik le, mint a Nap. Ez nagyon-nagyon furcsa, de megfigyelhetően igaz.37
A Hold realitásai igen valószínűtlenek, de amiatt, ami „antropikus elvként” ismert,
elfogadjuk ezeket. Ez azt állítja, hogy a dolgoknak pontosan olyannak kell lenniük, amilyenek,
különben mi, emberek sosem fejlődhettünk volna olyanná, hogy tanúik lehessünk - más szavakkal,
környezetünk azért létezik jelenlegi formájában, mert mi érzékeljük. Számunkra ez meglehetősen
önmagába visszatérő érvnek hat, mely ügyes mechanizmusnak látszik arra, hogy abbahagyassa
velünk az afölötti aggodalmaskodást, hogy az emberi faj léte maga milyen szélsőségesen
valószínűden. Ha valaki megvizsgálja a Hold természetét, egyet kell azzal értenie, hogy akkor sem
lehetett volna jobb munkát végezni, ha valaki nekiülve direkt megtervezi!
A Hold pályája

A Hold mozgásai
Úgy döntöttünk, hogy a Hold mozgásait közelebbről is megvizsgáljuk. Mivel mindig
ugyanazt az oldalát fordítja a Föld felé, egy holdbeli nap pontosan megegyezik egy Föld körüli
fordulattal. Ennek az az oka, hogy a Hold egyet fordul a tengelye körül, miközben egy kört tesz a
Föld körül.
A Hold úgynevezett „sötét oldala” nem ténylegesen sötét, csupán az az oldal, amely elfordul
tőlünk, olyan, mint egy kalapácsvető súlya a zsinór végén. A Hold 384 403 kilométeres átlagos
távolságban 3700 kilométer per óra átlagos sebességgel köröz, és egy fordulatot elliptikus körüli
pályán 27,3217 nap alatt hajt végre. De az események ilyen formájú leírása nagyon emberi, földhöz
kötött perspektívából szemlélt. Jobban leírható, ami történik, ha azt mondjuk, hogy a Föld minden
egyes holdbeli nap alatt 27,3217 szoláris középnapot él meg, és ez a következő igen meglepő
kimenetelhez vezet:

366 holdbeli nap = 10 000 földi nap

Miért kellene ennek így lennie? Ez a 366 megalitikus kulcsérték szerinti kapcsolat már csak
nem véletlen?

37
Heath, R.: Sun, Moon andEarth. Wooden Books Ltd, London, 2001.
- 82 -
 Azt is észben kell tartani, hogy a szoláris középnap másodperceinek száma (86 400)
megszorozva 27,3217-tel rendkívül közeli a 10 000 szoláris középnap és 10 000 sziderikus nap
másodpercekben kifejezett különbségéhez. A Holdat mindig is valószínűtlennek tekintették - de
most már lehetetlennek látszott! Valósággal belekábultunk, mikor megpróbáltuk befogadni ezt az
elképesztő mátrixot, ami abból származott, amit „Nagy Mögöttes Elv”-nek neveztünk el.

Egy elegáns és precíz kapcsolat

Saját kérdéseink követelték meg, hogy magyarázatát próbáljuk találni annak, hogy a Hold
mozgása miért mutat olyan készséges megfelelést a 366 megalitikus számmal. Tehát alaposabban
megvizsgáltuk a Hold méreteit, és felfedeztük, hogy kerülete szinte pontosan 3,66-szor kisebb a
Földénél. Azután, csak a teljesség kedvéért a megalitikus geometria alapelveit alkalmaztuk a Hold
méreteire.
A Föld Holdjáról általában azt mondják, hogy egyenlítői sugara 1738,1 kilométer,38 ami 10
920 804 méteres kerületet ad. E távolság metrikus egységekben vizsgálva teljesen tetszőlegesnek
hat, de megalitikus yardokra átváltva felhasználásra kerültek a feltételezett megalitikus geometria
alapelvei, a kép pedig meghökkentően másképp festett.

holdátmérő = 13 162 900 my

egy holdbeli megalitikus fok (366-od) = 35 964 megalitikus yard
egy holdbeli megalitikus perc (hatvanad) = 599,4 megalitikus yard
egy holdbeli megalitikus másodperc (hatod) = 99,9 megalitikus yard

Ez egy döbbenetesen pontos 100 megalitikus yard egy ívmásodperchez!

Megengedve azt a lehetetlenséget, hogy létezik tökéletes pontos becslése kerületének, úgy
tűnik, hogy a Holdon 100 my van egy holdbeli ívmásodpercben. Hogy a megalitikus yard tökéletes
egészként illeszkedjen, csak egy picit kell megigazítani a Hold feltételezett sugarát, 1738,1
kilométerről 1739,83 kilométerre - a különbség nem létező, mivel az eredeti számot csak többé-
kevésbé egy tizedeshely pontosságúnak szánták.
Mi történt? Hogyan lehetséges, hogy egy holdbeli megalitikus ívmásodperc pontosan 100
megalitikus yard? Megkerülhetetlen tény, hogy a megalitikus geometria a Holdon ugyanolyan jól
működik, mint a Földön!
Hogy lehet, hogy a Hold ilyen elegánsan és precízen egybevág azokkal az egységekkel,
melyeket a Brit-szigetek és Bretagne kőkori lakói terveztek? Miközben az eredményen
gondolkodtunk, felfedeztük, hogy az a tény hozta létre ezt az arányosságot, hogy a Föld 3,66-szor
nagyobb a Holdnál - de ki láthatta ezt előre ilyen meghökkentő pontossággal? Azonban úgy tűnt,
hogy valaki a múlt távolában észrevette ezt a viszonyt. Ennek részének kellett lennie a megalitikus
építők kulcsértékül választott száma döbbenetes fontosságának. De e nép fejletlenségének fényében
ésszerű-e azt hinni, hogy mindezt esetleg megérthették, vagy egyszerűen belebotlottak valamiféle
jelenkorunkban ismeretlen kozmikus állandóba?

A Hold és a Nap
Újabb furcsa tény a Holddal kapcsolatban, hogy a Földről nézve ugyanolyan nagynak
látszik, mint a Nap. Ez az oka annak, hogy teljes szoláris napfogyatkozás idején pontosan odaillik a
Nap korongja elé. Az e mögött rejlő ok az, hogy a Nap 400-szor nagyobb a Holdnál, de a természet
újabb elképesztő véletlene folytán 400-szor messzebb is van a Földtől, mint a Hold.
Az, hogy a Nap 400-szor nagyobb a Holdnál, azt jelenti, hogy a következő lebontást kell
alkalmazni:
egy szoláris megalitikus fok =14 400 000 megalitikus yard
egy szoláris megalitikus perc = 240 000 megalitikus yard
egy szoláris megalitikus másodperc = 40 000 megalitikus yard

A teljesség kedvéért úgy döntöttünk, hogy ezt visszaellenőrizzük a Nap sugarával, amit
38
http://nssdc.gsfc.nasa.gov/planetary/factsheet/moonfact.html
- 83 -
normálisan 696 000 kilométernek vesznek.39 Hogy kiderüljön a kerület, ezt meg kell duplázni és
megszorozni pivel, aztán meg 1000-rel, hogy méterben legyen az eredmény. így a nagyon
semmitmondó 4 373 096 974 méter jön ki, de ha a megalitikus geometria elvei szerint átszámítjuk,
akkor ténylegesen 40 004 megalitikus yard hosszúságú megalitikus ívmásodpercet produkál. Ez egy
század százalékos eltérés a Nap becsült méreteihez képest - ami nyilvánvalóan az eredeti becslés
hibahatárán belül van. A sugár 696 000 kilométeres legjobb becslése egyértelműen kerekített, bár a
tulajdonképpeni számjegy, melyet a megalitikus elvek használatával kapunk, 696 070 kilométer.
Tehát a Nap is pontosan illik a „Nagy Mögöttes Elv”-be. Egyszerűen elképesztő!

A nagy terv
Az új felfedezéseken töprengve egyetértésre jutottunk abban, hogy ilyesmivel általában a
való életben találkozni nem lehet, de mégis itt voltak - igazi, kemény tények. A Nap, a Hold és a
Föld mind összhangban van a „nagy tervvel”, mely jelen van a Brit-szigeteken és Nyugat-
Európában szétszórt megalitikus építményekben is. Van valami teljesen alapvető a Naprendszer
méreteivel kapcsolatban, ami elkerülte a modern tudomány figyelmét, de amiről a kőkori építők
akár ösztönösen, akár intellektuális úton tudomást szereztek?
Nincs olyan elmélet a Hold létrejöttéről, mely egybevágna az összes ismert ténnyel, de
manapság széles körben elfogadott, hogy a Hold a Föld felszínéből kivájódott anyagból áll. Ez a
„nagy ütközés elmélete” néven ismert, és szerepel benne egy feltételezett katasztrofális
összeütközés a Föld és egy bolygó méretű égitest között. Ez az elmélet arra is magyarázatot ad,
hogy a Holdban miért nincs gyakorlatilag vas, mivel egy ilyen becsapódás inkább a Föld külső
rétegeiből robbantana ki darabokat, mint igen sűrű magjából. Amennyiben a nagy ütközés elmélete
helyes, elképzelhető, hogy a létrejött törmelék oly módon gyűlt össze, ami valamiféleképpen
visszatükrözi a Föld ugyanolyan „366-osságát”, de ez nagyon furcsának tűnik. Amennyire mi a
nyomára tudtunk jutni, nincs ilyen, a tudomány által ismert hatás. Legyen bármi is ennek a körbe
forgó sziklagöröngynek az eredete, most már tisztán látszik, hogy a kapcsolat a Föld, a Hold és a
Nap között sokkal összetettebb és matematikailag összehangoltabb, mint annak bárki a modern
korban tudatába került volna.
A következő lépés az lett, hogy megvizsgáltuk a Naprendszer többi bolygójának méreteit,
tömegét és mozgásait. Egymás után tanulmányoztuk ezeket, de egyik esetben sem találtunk
egyáltalán semmit sem, ami akár megközelítőleg illett volna a megalitikus elv szabályaihoz. Ez
bizonyos fokig megerősítésnek számított, mert azt mutatta, hogy az ilyesfajta számok és viszonyok
különlegesek. De ennek a „különlegességnek” a következményei aggasztóak voltak. Be kellett
látnunk, hogy úgy tűnik, mintha az emberi környezetet kimondottan a mi céljainkra tervezték volna,
szabvány mérési rendszer használatával.
Chris egy jó barátja, dr. Hilary Newbigin, aki szenvedélyes matematikus, felvetette, hogy
más bolygóknak esetleg saját, forgás a pályához arányon alapuló értékük van. Néhány bolygóra ez
nem alkalmazható, az olyanokra, mint a Vénusz, ami rossz irányba forog, és egy napja egy picit
hosszabb, mint egy éve. Azonban más bolygók, mint a Mars esetében, működhet, ennek a Föld 366-
ával összevethető „mágikus száma” a 688 lehet. De ez a feltételezett marsbeli érték úgy tűnik, nem
produkál bármiféle használható mintát, tehát mégis úgy látszik, mintha a Föld valami módon
nagyon különleges lenne.
Bár más bolygók nem tűnnek alátámasztani a Nap-Föld-Hold értékeket, van köztük kettő,
mely különleges jelentőséggel bír bolygónk számára általánosságban és kimondottan emberi
vonatkozásban.
Először, ha a Jupiter nem pont akkora volna, amekkora, és nem pont azt a helyet foglalná el,
amelyet elfoglal, akkor a Földet rendszeresen üstökösök és egyéb űrtörmelékek bombáznák. 40
Ennek az óriásbolygónak a gravitációja vonzza magához és pusztítja el e lövedékek többségét,
mielőtt a Földbe csapódnának, ahogy az 1994 júliusában is megtörtént, mikor a Shoemaker-Levy 9
üstökös a Jupiterre zuhant, a mi bolygónknál nagyobb tűzgolyót hozva létre. Egyszerűen szólva
magasabb rendű fajoknak nem lett volna elegendő katasztrófamentes ideje a kifejlődésre a Földön,

39
Microsoft® Encarta®, 2003.
40
Gribbin, J. and Plagemann, S.: The Jupiter Effect. New English Library, London, 1980.
- 84 -
ha a Jupiter nem „vigyázna” olyan gondosan ránk.
Aztán meg ott van a Vénusz. Ezt a bolygót több kultúra övezte vallásos tisztelettel, mint
bármely másikat a Naprendszerben, főleg azért, mert olyan naptárt biztosít az emberiségnek, ami
egy 40 éves ciklus során nagyon pontos. Bizonyos, hogy a megalitikus építők a Vénuszt használták
életük beosztásához,41 és ezt alkalmazták az idő számontartásának ellenőrzésére az atomórák fél
évszázaddal ezelőtti feltalálásáig.
Kutatásunk kezdetén egyetlen igazi célunk az volt, hogy vagy bizonyítsuk, vagy cáfoljuk az
Alexander Thom professzor által újra felfedezett és elnevezett megalitikus yard valóságosságát. A
dolgok jól láthatóan nem álltak meg itt, és most egy információ- és számjegylavina érkezési oldalán
találtuk magunkat, ami pontosan megmutatta, milyen jelentőséggel is bírt Thom 50 éves
lankadatlan információgyűjtése.
A megalitikus yard összesen 48 224 160 egyenlő egységre osztja a Föld sarki kerületét.
Növekményeivel további alcsoportokat lehet létrehozni, a 366 my-dal a megalitikus ívmásodpercet,
a 2196 my-dal a megalitikus ívpercet és a 131 760-nal a megalitikus ívfokot. Ha, amint azt Thom
állítja, a megalitikus yard 2,722 törvényes láb vagy 82,96656 centiméter, akkor az a pontosság igen
magas fokán illeszkedik az itt jelzettek szerint a Föld sarki kerületébe. A megalitikus yard igazán
„geodéziai”.
A megalitikus rendszer világában egy egy ívmásodpercnyi földfordulat az Egyenlítőnél
pontosan azonos dolog egy másodpercnyi idővel. Ettől a mi modern rendszerünk összetákoltnak
látszik, melyben az ívmásodperc az Egyenlítőnél kicsivel kevesebb, mint 31 méter, és a Földnek
körülbelül 15 másodpercre van szüksége e távolság leforgásához. Elég butának látszunk a kőkori
emberhez viszonyítva, ha idő, geometria és távolság összehangolt tervezéséről van szó!
A megalitikus yard nemcsak a Földet szeli pontosan ketté, megteszi ugyanezt a Holddal és a
Nappal. E két égitest esetében menet közben sikerül átváltoztatnia a megalitikus rendszer 366-jait
tökéletesen funkcionális decimális egészekké, melyeket nullák hosszú sorai követnek. Tehát a
megalitikus yard nem csak geodéziai, de „lunodéziai” és „szolardézia” is (ha szabad kitalálnunk két
új szót).
Kétség sem férhet ahhoz, hogy a megalitikus mértékrendszert kimondottan a Föld számára
tervezték, bár a Napra és a Holdra is alkalmazható. A rendszernek az a szépsége, hogy annyira
egészként működik: még a Föld sarki kerülete és egyenlítői kerülete különbsége is 36,6 megalitikus
perc távolságnak felel meg. Ez a tény egymagában a trigonometria olyan ügyes formáját hozza
létre, ami a Föld kerületét bármely szélességen egyszerűen meghatározhatóvá teszi. És
emlékezzünk arra is, hogyan hoz létre a megalitikus rendszer a modern fonttal megegyező
súlyegységet. Egy 4 megalitikus hüvelykes kockából származó súlyegység segítségével
meghatározza a Föld tömegét megalitikus ívpercekre a tökéletesen kerek 1 000 000 000 000 000
000 000 számmal fontban, egy megalitikus másodperces szegmensre.
A megalitikus rendszert felruházták egy egyszerű kompenzációs mechanizmussal, ami
összhangban tartja a 366 napos évet a valódi szoláris évvel. Ez abból áll, hogy minden 1 év, 4
hónap és 4 napban (492 napban) ki kell venni egy napot a naptárból. Ennek az egyszerű eljárásnak a
követésével a rituális év és a szoláris év jóval több, mint 3000 évig harmóniában marad anélkül,
hogy bármi egyéb kiegyenlítésre szükség volna.
Tehát a megalitikus rendszer könnyedén kezeli az időt, távolságot, tömeget és térfogatot, oly
módon, hogy egyenes arányban álljon a Föld méretbeli, tömeg- és orbitális sajátosságaival.
Bizonyos módon fölötte áll a metrikus rendszernek, és világos példáját nyújtja a „Nagy Mögöttes
Elv”-nek. Hiszen mindaz, ami utána következik, így vagy úgy, de kapcsolódik hozzá.
Mindeközben a sumer rendszer, bár kicsit másképpen működik, olyan, mintha másik felét
alkotná valami pompás eredeti szerkezetnek, mely jellemzi az ember környezetének fizikáját a
fénysebességtől az alma kilogrammjáig. A sumer rendszer minden mértéke, legyen az hosszúság
vagy tömeg, visszaellenőrizhető adott számú árpaszem segítségével, míg az idő alaptávolságegység
hosszú ingával a forgó Föld egy 360-ad részével szemben. A sumer rendszer a fénysebességet is
meghatározza, mint 600 000 000 kus per sumer másodperc. A sumer rendszer egyetlen nyilvánvaló

Knight, C. and Lomas, R.: Uriel's Machine. Arrow, London, 2000. (Magyarul: A múlt üzenete.
41

Gold Book, Debrecen, é. n.)

- 85 -
hiányossága, hogy a megalitikus rendszertől eltérően nem geodéziai.
Régészeti kutatásunk valami olyasmibe ugratott fejest bennünket, ami sokkal, de sokkal
nagyobb, mint elképzelni tudtuk volna. Most már csak az maradt hátra, hogy megpróbáljunk
értelmet adni mindannak, amit találtunk.

KÖVETKEZETÉSEK

• Felmerült, hogy a Hold nagysága és tömege nélkül emberek nem is léteznének. A

Holdnak számos különös tulajdonsága van, köztük az, hogy felkelései és lenyugvásai az
év folyamán tökéletes tükörképét adják a Napénak!
• Megvizsgáltuk a Hold kerületét, és rájöttünk, hogy összhangban van a megalitikus
geometriával pontosan 100 megalitikus yardos holdbeli ívmásodpercével. Aztán
felfedeztük, hogy a Nap is alkalmazkodik a megalitikus geometriához 40 000
megalitikus yardos ívmásodpercével. A naprendszer egyéb égitestei nem illeszkednek
ezekhez az elvekhez.
• Mikor a Hold mozgását vizsgáltuk, arra jutottunk, hogy a földön 27,3217 nap telik el
egy Hold-nap alatt (ami azonos a Hold egy Föld körüli körével). Bár a 27,3217 szám
teljességgel érdektelennek hangzik, egy gyors számítás kimutatta, hogy a Hold 366-szor
teszi meg pályáját éppen 10 000 földi nap alatt
• Egy megalitikus ívmásodperc és egy másodpercnyi idő azonosnak számított és
egyenlő 366 megalitikus yarddal az Egyenlítőnél. Ettől modern, koordinálatlan
rendszerünk szánalmasan durvának látszik.

13. FEJEZET
Az őskor új paradigmája
A kutatás és a kihívás, amit a tudománynak jelent
Pontosan meghatározott kérdéssel vágtunk bele a kutatásba: „Igaza volt-e Alexander Thom
professzornak, mikor úgy hitte, hogy a megalitikus építők 82,96656 centiméteres szabványegységet
használtak?” Azáltal, hogy azonosítottuk az egység fontosságának okát és azáltal, hogy lemásoltuk
a pontos technikát, mellyel készíteni szokták, arra a következtetésre tudtunk jutni, hogy tökéletesen
igaza volt.
Miután meggyőződtünk róla, hogy Thom zseniális munkája tényleg valós eredményt mutat,
egy ártalmatlan kis ellenőrző kísérlet a lehetséges megalitikus súly- és térfogategységekkel olyan
tűrhetetlen eredményeket produkált, hogy hamarosan azon vettük észre magunkat, hogy sokkal
szélesebb és komplexebb nyomozásba katapultálódtunk. Ez végül egy furcsa utazásra indított
bennünket, melynek csúcspontja egy ősi matematikai mátrix újrafelfedezése volt, melyben a
Naprendszer némely legmélyebb sémája ver visszhangot.
A tudományos elméletek arra szolgáló módszerek, hogy megmagyarázzuk a magunk körül
látott világot, az elmélet bizonyítása pedig normális körülmények között úgy fest, hogy előzetesen
feltételezünk valamit, aminek aztán demonstráljuk helyességét. Alexander Thom nem tett előzetes
feltételezéseket megalitikus egységeivel kapcsolatban, de olyan pontossággal azonosította ezeket,
hogy megvetette további bizonyítottságuk alapját. Ráadásul annak a ténye, miszerint maga is
elismerte, nincs elfogadható magyarázata arra, hogyan létezhettek ilyen hatalmas területen ilyen
pontos egységek, szintén olyan mechanizmussal szolgál, mely az ő korrektségét demonstrálja.
Amennyiben Thom megalitikus yardja és fél yardja valóban nem több hatalmas adattömeg
által tévesen generált fantomnál, amint azt sok régész felvetette, akkor a szóban forgó
hosszúságoknak értelem nélkülinek kellene lennie. A tény, hogy ezek a pontos egységek
meghatározzák egy olyan inga hosszát, mely 366-ot üt a Vénusz a nap egy 366-od része során
megtett útja alatt, aligha véletlenszerű eset.
A megalitikus yard sokszorosítási technikája csak egyszerű szerszámokat és minimális
asztronómiai tudást igényel - és elegánsan egyszerű magyarázatot ad arra, hogy egy egység hogyan
lehet ennyire pontos az idő és a távolság ellenére. Minden használója egyszerűen elkészítette saját
- 86 -
mérőrúdját a Föld forgásának mérésével.
Kezdeti gyanúnk, miszerint egy 366 fokon alapuló történelem előtti geometriai rendszer
évezredeken át és hatalmas földrajzi területen használatban állt, megerősítést nyert, mikor
közelebbről megvizsgáltunk ismert és elfogadott ősi mérési rendszereket. Mert az, hogy pontosan
1000 minószi láb van egy megalitikus ívmásodpercben, ugyanolyan döbbenetes, mint Thomas
Jefferson megfigyelése arról, hogy pontosan 1000 uncia tesz ki egy köbláb vizet. Ebből, és egyéb
elfogulatlan megfigyeléseiből Amerika harmadik elnöke azt szűrte le, hogy ősi intelligenciának
kellett lennie kora látszólag önkényes mértékegységei mögött - és most mi is erre jutottunk.
Az eddig megismert bizonyítékok alapján a világ joggal feltételezte, hogy az emberek
először valami 5000 évvel ezelőtt hozták létre a tudomány legkezdetlegesebb formáját és a mérés
alapelveit, és hogy a közbeeső évezredek folyamán lépéseken vagy a hozzávetőleges testrészeken
alapuló durva mérésektől eljutottunk a modern, kifinomult mértékegységekig. De a jelen könyvben
előtárt bizonyíték fenekestül felforgatja ezt a világnézetet.
Úgy találtuk, hogy minél messzebbre megyünk vissza az időben, annál jobban
összekapcsolódnak az egységek - és a legeslegrégibb mértékek mögötti mélységes
természettudomány modern rendszereinknek az önkényesség és trivialitás látszatát kölcsönzik.
Olybá tűnik, hogy a történelem lejegyzése előtt létezett egy a Nap, Hold és Föld fizikai realitásain
alapuló nyilvánvalóan egyedüli megközelítésmódja a mértékegységeknek.
A történelem ilyen megfogalmazása persze ellentmond az ösztönöknek. De fontos észben
tartani, hogy sok, a nyelv fejlődését tanulmányozó vezető szakértő már meglepte a tudományos
közösséget azzal a következtetéssel, hogy nyelvek ezrei szerte a világon egyetlen előnyelvből
erednek. Igazából minél messzebb néz valaki az időben, annál nagyobb a hasonlóság. Az ösztönös,
ám helytelen feltételezés mindig is ellenkezőképpen szólt - hogy a kimondott szó törzsi nyelvek
ezreiként kezdte, melyek lassan helyi, majd nemzeti nyelvekké fejlődtek.
Ha megfigyeléseink akár csak részben is helyesek, akkor a régészet kénytelen lesz a
civilizáció fejlődéséről szóló régi paradigmáját elvetni, és olyan új képet kialakítani, mely igencsak
eltérő képet fog mutatni. Sőt a modern tudományoknak el kell majd fogadni, hogy jó sok
tanulnivaló van világunk működéséről, ha közelebbről megvizsgáljuk ezt a rég elfeledett „Nagy
Mögöttes Elv”-et.
Nem lesz ez könnyű a tudós közösségre nézve. A régészet hosszú ideje áll ellene úgy
Alexander Thom teóriái elfogadásának, hogy nem fektet kellő energiát sem adatai és
következtetései alátámasztásába, sem megcáfolásába. Az, hogy a tudományszak együttesen nem
tesz semmit, lehetővé tette, hogy a régészet értelmetlenül megőrizze régi álláspontjait - de a jelen
könyvben elővezetett bizonyítás határtalanul könnyebben érthető és ellenőrizhető Thom specialista
módszertanánál és súlyos adatainál.
A tudományt olyan folyamatnak szokás tekinteni, melyet az ésszerűség, logika és igazság
irányít. A tudóstól azt várják, hogy gondosan és objektíven szemlélje, gyűjtse és osztályozza az
információt, majd formáljon hipotézist, hogy magyarázhassa az adatokat, és megjósolja, hogy mi
történhet különböző körülmények között. A tudás szaporodásával minden elmélet módosítás vagy
lecserélés tárgyát képezi. Ha nem így volna, akkor még mindig mindannyian Thalész
szempontjaival azonosulnánk, aki az i. e. VI. században a Földet lapos korongnak írta le, ami úszik
az általa „egyetemes elemnek” nevezett vízen.
Lehet, hogy sokan fogják elvetni az információt, melyet felszínre hoztunk, de azt biztosan
érezzük, hogy a tudomány alapelvei okán a különböző szakágak szakértői gondosan meg fogják
vizsgálni. Örömmel nézünk annak elébe, hogy mások is magukévá tegyék felfedezéseinket,
nagyobb és szélesebb képet fejlesztve ki civilizációnk kezdeteiről. Tudatában vagyunk annak is,
hogy ez kis időbe belekerülhet.
Archie Roy csillagászprofesszor egyszer azt mondta Chrisnek, hogy a tudományos világ egy
hárompontos sémát követ, mikor új információ érkezik „kívülálló” forrásból:

1. Először azt fogják mondani, hogy őrült vagy és megpróbálnak nem venni tudomást rólad.
2. Aztán, ha nem tágítasz, azt mondják, „oké, mutasd a tézised, majd rávezetlek, hogy
mekkorát tévedsz.”
3. Végül azt fogják mondani „Na jó - mi persze ezt végig tudtuk.”
- 87 -
 Reméljük, Roy professzornak igaza van.
Tényeinkben biztosak vagyunk, mert minden általunk használt bejövő adat teljességgel
hiteles forrásból származik - olyan emberektől, akik a saját területükön szakértők. A felhasznált
adatok nagy többségét, a minószi lábtól a Föld tömegéig, senki sem vitatja. Az összegeket, amelyek
kijöttek nekünk, bárki ellenőrizheti egy számológéppel és alapszintű matematikatudással, így aztán
a számítások vagy helyesek, vagy tévesek.
Amennyiben az általunk idézett tények korrektek, számításaink pedig hibátlanok, bármiféle
tézisünkkel kapcsolatos vita csakis előadásmódunkra összpontosíthat. A lehető legóvatosabb módon
csak ott feltételeztünk lehetséges kapcsolatot, ahol a számszaki egyezés nagyon határozottnak
bizonyult, és voltak másodlagos megerősítő tényezőink. Például igen közeli megfelelésük ellenére a
japán sakut vagy a spanyol varát éreztük a nagy képbe bevehetőnek.
Határozottan elutasítottuk a véletlenek gigászi láncolata elképzelést. Vegyük például
Thomas Jefferson vadonatúj hosszúságegységeit, amiből történetesen pont 1000 ad 360 megalitikus
yardot. Az, hogy az ingához a sumer másodpercnyi időt használta anélkül, hogy észrevette volna,
hozzákapcsolta őt az ősi mögöttes sémához.

„Sémakeresők”
Bármekkora izgalmat is éreztünk felfedezéseinkkel kapcsolatban, végül is meg kellett
bizonyosodnunk arról, hogy nem csináltunk bolondot magunkból azzal, hogy olyan sémákat hozunk
létre, amilyenek nem is léteznek. A matematika nyilvánvalóan olyan terület, ahol a „sémakeresők”
félre tudják magukat vezetni.
Tételünk hallatán sok tudós első reakciója valóban az lehet, hogy szimpla sémakeresőknek
gondol bennünket. A tények áttekintése előtt ez teljességgel ésszerű feltételezés. Tehát,
félrevezettük-e magunkat ilyesformán? Talán úgy lehet ezt a legjobban megítélni, ha szemügyre
vesszük néhány jól ismert példáját a megtévesztő sémaépítésnek.
1859-ben John Taylor írt egy könyvet a Nagy Piramis (The Great Pyramid) címmel,
melyben azt a megfigyelést tette, hogy ha valaki elosztja a piramis magasságát az alap méretének
kétszeresével, az eredmény igen közeli lesz az általunk pinek nevezett arányszámhoz. Mások
később megfigyelték, hogy ha a Nagy Piramis alapját elosztják a burkolókő szélességével, az
egyenlő számot ad az év napjaival. Még később felfedezték, hogy ha valaki a Nagy Piramis
magasságát a 109-ik hatványra emeli, az eredmény a Föld és a Nap hozzávetőleges távolsága lesz.
Amire Taylor eredetileg rámutatott, az matematikailag igen közelinek számított, és lehetett is, meg
nem is szándékos tervezés által létrehozott jellemzője ennek az egy építménynek. De a többi kérdés
szerintünk simán üres duma. Tehát nincs itt semmiféle séma, csak egy önmagában álló megfigyelés,
aminek mással, mint például a másik két gízai piramissal, nincs kapcsolata. Ez nem mutat
hasonlóságot az ősi súlyok és mértékek alapjaként szolgáló általunk felfedezett szisztematikus
egyezéssel.
Egy másik gyakran idézett eset szereplője a matematikus Martin Gardner, aki szerint az
egész sémakeresés bolondság. A Washington-emlékmű elemzésével állt neki a véleménye
kifejtésének, oly módon, hogy szándékosan létrehozott egy álsémát. Rájött, hogy az 5 szám
jelenléte kimutatható az építményben a következő módon:

Az építmény magassága 555 láb és 5 hüvelyk, alapja pedig 55 négyzetláb. Az ablakok 500
lábnyira vannak az alaptól, és ha az alapot megszorozzuk 60-nal (az év hónapjai számának
ötszörösével), az eredmény 3300 lesz, ami pontosan megegyezik a fedőkő súlyával fontban
kifejezve. Ráadásul arra is rámutatott, hogy a „Washington” szó pontosan 10 (2 x 5) betűből
áll. És végül, ha a fedőkő súlyát megszorozzuk az alap méretével, a 181 500 szám jön létre -
ami csak 3 százalékkal marad el a fény sebességétől mérföld per másodpercben kifejezve.

Gardner sémája azzal a céllal jött létre, hogy demonstrálja, mennyire értelmetlen amúgy
jelentés nélküli számokkal sémákat készíteni. Ám ez egyáltalán nem is bizonyult matematikai
sémának. Nem volt oka az 5 szám kiválasztásának és nem volt semmiféle matematikai kapcsolat az
emlékmű alapterülete és magassága között. Nincs arra ok, hogy belekeverjük az év hónapjai számát,
- 88 -
és értelmetlen súlyegységeket szorozni területegységekkel, hogy mérföld per másodpercben mért
fénysebességet kapjunk. Ez a „fénysebességes” megközelítés még akkor is kilóg a zavarosságával,
ha az elején volt is valami ok belevenni.
Köszönet Martin Gardnernek, hogy hagyta egy kicsit megpihenni az agyunkat, míg ő
bemutatta, hogy milyen nehéz nem létező sémákat kitalálni.

A döbbenetes igazság
Azzal a munkahipotézissel kezdtük, hogy a Föld 366 fokkal, 60 perccel és 6 másodperccel
került felosztásra, hogy olyan ívmásodperc jöjjön létre a Föld kerületén, amely 366 megalitikus
yardból (1000 minószi láb) áll. Ez gyümölcsöző eredmények olyan sorozatát hozta létre, hogy úgy
hisszük, valósnak kell elfogadni. Meghökkentünk, és nagyon összezavarodtunk, mikor felfedeztük,
hogy ugyanezek a geometriai felosztások a Holdra és a Napra is alkalmazhatók:

Egy holdbeli másodperc 100 megalitikus yard hosszú

Egy szoláris ívmásodperc 40 000 megalitikus yard hosszú

Az a jó tudományos elmélet, amely az előzetes elvárást a továbbiakban bizonyítja. Nem

kimondottan ezek a felfedezések voltak az előzetes elvárásaink, de azt feltételeztük, hogy létezett
egy „Nagy Mögöttes Elv”, amely fizikai realitásnak számított emberi környezetünk számára. A
Hold és a Nap kerületei 10 927 és 4 373 097 kilométert tesznek ki, melyek teljesen semmitmondó
számok - míg Thom megalitikus yardjára és az alkalmazott geometria elveire nem váltjuk. Hogy a
Naprendszer mindhárom (emberi szempontból) fő égiteste ilyen totális pontossággal összhangban
van, bizonyítja a séma létét.

Hogyan jutottak a régiek ilyen tudás birtokába?

És végül szembe kellett néznünk legnagyobb kihívásunkkal: itt az ideje, hogy értelmezzük
mindazt, amit felfedeztünk. Meg kell próbálnunk összeegyeztetni ennek a csodás tudásnak a létét
minden egyébbel, amit Nyugat-Európa neolitikus népeiről és Mezopotámia és Egyiptom korai
dinasztiáiról tudunk.
Bármennyire is próbálkoztunk, mégis úgy találtuk, hogy lehetetlen elhinni, hogy a 366-os
megalitikus rendszer, és közeli rokona Sumerból, a 360-as, elszigetelten jöttek létre. Kapcsolatnak
lennie kell - ráadásul nagyon direktnek. Bár az teljességgel lehetséges, hogy akár a megalitikus,
akár a sumer nép egyszerű geometria és gondos megfigyelés segítségével megbecsülhette a Föld
kerületét, azt nem hisszük, hogy ki tudták kalkulálni a Föld tömegét, vagy hogy pontosan
felbecsülték a Hold és a Nap méreteit.
A beszerezhető régészeti bizonyítékok festette kép a Brit-szigetek neolitikus népességét
nagyon primitívnek ábrázolja, írott nyelv, fémek vagy a kerék bármely fajtája nélkül. A rovátkolt
edények népe után visszamaradt kerámia igen kezdetleges, és mindaz, amit erről a népről tudunk,
rövid, nehéz életre vall. E tagadhatatlan tények ellenére ez a kultúra olyan robusztus építményeket
állított fel, melyek elég tartósnak bizonyultak ahhoz, hogy túléljenek több mint 5000 évet. A
megalitikus yard megléte a Thom által felmért helyeken alátámasztja, hogy tudtak finom
tűréshatárokkal dolgozni, és jelzi, hogy a szóban forgó nép ismerte a ma pinek és finek nevezett
fogalmakat.
De hogyan jutottak el a megalitikus yardhoz, ehhez az elképesztő, és sok régész számára
rendkívül zavarba ejtő 0,8296656 méteres egységhez?
Azt már részletesen leírtuk, hogy az egyes építő hogyan tudott adott hosszúságú mérőrudat
létrehozni egy viszonylag egyszerű eljárást követve, és elmagyaráztuk, hogy ezt a hosszúságot miért
látták olyan különlegesnek a Föld sarki kerülete vonatkozásában. A megalitikus yardot bármely
iparos képes pontosan meghatározni az előírt technika ismeretében, a Föld forgása megfigyelésével
és inga lengetésével. Átlagos IQ-nál nem kell több ahhoz, hogy meg lehessen tanulni a megalitikus
yard reprodukálását - de mit tudunk kikövetkeztetni azokról az egyénekről, akiktől származik ez az
egység, amely olyan szépen illik a Földhöz, a Naphoz és a Holdhoz, és amely kockákra alkalmazva
súly- és űrmértékeket hoz létre, melyek modern birodalmi rendszerünk részei. Olyan megalitikus

- 89 -
csillagász kőműves már csak nincs, aki erről bármit is tudott volna?
Bár amennyire csak lehet, elfogulatlanok vagyunk, de azt mégsem tudjuk elhinni, hogy a
megalitikus építők akár véletlenül, akár szándékosan meg tudták volna határozni a megalitikus
yardot. Valaki mégis megtette.
Aztán meg ott van a kus, a sumer/babiloni egység, melynek egyértelmű kapcsolata nincs a
Föld méreteivel, de amely definiálja a másodpercnyi időt és elképesztő decimális/sexagesimális
egészeket hoz létre, ha arra használjuk, hogy a fény sebességét vagy a Föld Nap körüli forgásának
sebességét határozzuk meg vele. Azt megint csak egyszerűen nem tudjuk elhinni, hogy a
sumeroknak bármiféleképpen „igazibb” értelmezésük lett volna mindarról, ami a kus egységben
benne foglaltatik, mint amilyen egy afrikai busmannak van órás rádiója belső működésével
kapcsolatban. Tehát, hogyan is jutottak ezek az ősi civilizációk ilyen tudás birtokába?

Szupercivilizáció
Az egész világon érződik, hogy a megalitikus embernek és a sumeroknak közös tanítója
lehetett. Hogy több mint 5000 év után hirtelen alakultak ki rendkívüli kultúrák, és hogy hiányzik
minden hozzájuk vezető megvizsgálható út, erőteljesen felveti egy immár ismeretlen harmadik fél
beavatkozásának lehetőségét.
Az Occam borotvája néven ismert formális logikai alapelv kijelenti, hogy „a dolgokat
szükségtelenül nem kell szaporítani”. Ez azt jelenti, hogy nem kell oda bonyolult megoldás, ahol
egyszerű is megteszi. És annál egyszerűbb megoldást nem tudunk kigondolni, mint hogy
elfogadjuk, hogy az első civilizációk korabeli feljegyzései valóban azt jelentik, amit pontosan ki is
mondanak!
Sajnos a neolitikus hagyományokról nincsenek dokumentumértékű feljegyzések - de azt
tudjuk, hogy a sumerok és ókori egyiptomiak kimondottan azt állították, hogy egy számukra
isteninek tűnő hatalommal rendelkező embercsoport érkezett valami ismeretlen helyről, hogy
tudományra okítsa és kézműves-technológiákra tanítsa őket. Ezekre az „Őrzőkre” úgy tekintettek,
mint istenekre, de azt mondják, normális embereknek néztek ki, és ugyanúgy éltek és haltak, mint
bárki más. Bár manapság divatos a régi mítoszokat és legendákat elvetni, mint olyasmit, amiben
alig van több a tündérmeséknél, azt hisszük, hogy ennek a magyarázatnak több veleje van bármely
másiknál.
Olyan abszurd ez a megoldás, hogy már a nyilvánvalót sem vehetjük tudomásul? Ha
elhátrálunk attól az arrogáns hittől, hogy jelenlegi civilizációnk egyszerűen minden emberi
teljesítmény csúcspontja, megmarad a csodálkozás, hogy „Mi a fenéért kellett azzal vádolnunk
őseinket, hogy badarságokat irkáltak?”
Bármely régész első reakciója erre a tézisre az lesz, hogy „Hol is van a régészeti bizonyíték,
mely egy ilyen fejlett népcsoportról szóló elképzelést alátámasztana?” Ez a kérdés teljesen
tisztességes és ésszerű, de válaszunk benne rejlik az információban, melyet akkor hívtunk elő,
mikor bűnügyi módszerekkel vizsgáltuk a mérési rendszereket. A jelen könyvben körvonalazott
bizonyítás összezúzni látszik a szabványelképzelést, mely szerint az emberiség tudományos és
természetismerete lassan szaporodva fejlődött a kőkorszaktól az internetkorszakig.
Charles Dickens Mr. Gradgrindjához hasonlóan szeretjük a tényeket, és nekiálltunk, hogy a
korábbiakban hozzáférhetőknél több tényt keressünk. A „Szupercivilizáció” egész elképzelése nem
sok tudóst fog vonzani - ennek okát pedig teljesen megértjük. Egy ilyen ötlettel nagyon óvatosan
kell bánni. Ez mégis ad magyarázatot arra, hogy hogyan létezhettek ezek a fantasztikusan
kifinomult egységek amúgy meglehetősen csiszolatlan kultúrákban.
Lehetséges, hogy volt valaha egy egyedülálló, magasan fejlett csoport, mely valósággal
berúgta a világ első civilizációit, mint egy motort? Ha igen, úgy tűnik, a megalitikus kultúra
esetében kudarcot vallottak, mivel úgy látszik, ez kihalt. S mégis, bizonyos szempontból mégsem
halt ki, s nem is fog mindaddig, míg bárki a bolygón kér egy font almát, vagy lenyel egy pint sört.
Találhatnak mások másféle megoldást, de a mi megítélésünk szerint hidegindítással ezt a
megalitikus/mezopotámiai mérési mátrixot létrehozni nem lehet. Más szavakkal, a Földet, Holdat,
Napot ugyanúgy, mint a fénysebességet és a pályán mozgó Földet előbb valamiféle önkényes
egységek használatával kell megmérni, aztán lehet olyan egységeket készíteni, amelyek ilyen
csodás egész eredményeket adnak. Ha e pontban nem tévedünk, abból az következik, hogy a
- 90 -
szupercivilizációnak ugyanolyan fejlettnek kellett lennie, mint a modern világnak, de messze,
messze visszább az időben, abban a korszakban, melyre történelem előttiként utalunk.
Egy másik fontos átgondolnivaló kérdés az, ahogyan az általunk talált számok működnek. A
megalitikus rendszerben minden a 366 érték körül forog, a sumer/babiloni rendszer pedig a
sexagesimális elvük alapján működik. De sok olyan eset van, mikor az egészek decimális formában
bukkannak fel:

1000 minószi láb egy földi ívmásodperc

100 megalitikus yard egy holdbeli ívmásodperc
40 000 megalitikus yard egy szoláris ívmásodperc

Jól tudjuk, hogy néhányan azt fogják mondani, hogy úgy találtunk jelentésre, hogy a nagy
kerek számokat tízes számrendszerbeliként néztük. Állíthatják azt, hogy ellenére a bizarr
„véletlennek” a Naprendszer e mindhárom égitestje ősi mértékek használatával ezeket az
eredményeket produkálja, hogy minden szám egyformán érvényes, és semmi különösnek nem
fognak látszani, ha más számrendszert használunk. A 100 szám például 8-as számrendszerben 144-
nek olvasandó. Ez így van - de egész érvelésünk arról szól, hogy néhány ember a nagyon távoli
múltban rájött, hogy a Föld pontosan 3,66-szor nagyobb, mint a Hold, a Nap pedig 400-szor. Mivel
kezükön 10 ujj volt található, természetszerűleg tízes számrendszerben dolgoztak, és a következő
módon látták a viszonyt:

Hold-100
Föld -366
Nap - 40 000

Felismerve és megértve ezt a figyelemre méltó kapcsolatot, ezek az emberek arra is rájöttek,
hogy a 366 érték azért fontos a Föld számára, mert ennyi a tengely körüli forgások száma egy Nap
körüli pálya során. És a nap egy 366-od része adta a különbséget egy szoláris és sziderikus nap
között. Sőt a kapcsolat fordított módon is fennállt, mivel 10 000 földi nap van 366 holdbeli napban.
E tények ismeretében nem csoda, hogy ezek a régi csillagászok a Földet a 366 jelenségének látták,
és aztán kidolgoztak egy mértékegységet, mely egyesítette mindezt a tudást.
De ezek az emberek, bárkik is voltak, nagy részletességgel ismerték a Föld tömegét is. És
észrevették, hogy bolygónk „366-ossága” még mélyebbre nyúlik. 366-ot ütöttek egy ingával, míg a
Vénusz áthaladt a horizont egy 366-od részén, és olyan ingahosszt hoztak létre, mely pontosan
megfelelt a Föld, Hold és Nap kerületét meghatározó egységeknek. Ez már tényleg a mágikussal
határos.
Ez itt mind a szupercivilizáció földmérői valami nagyon ügyes kalkulációinak az eredménye
kell, hogy legyen. Ugyanígy, a sumer decimális/sexagesimális fénysebesség és Föld-pálya
eredményeket gondosan és szándékosan kellett kiszámítani. Mindazonáltal, lehettek akármilyen
fényes elmék a szupercivilizáció elméleti tudósai, felmerül itt néhány kérdés, mely meghalad
bármit, ami az embernek hatalmában van.
A fénysebességet állandó jelenségnek vélik, és aki elég okos hozzá, nyilván tudja arra
használni, hogy idővel összevetett egész számú hosszúságtöbbszörösöket határozzon meg. De a
Föld Nap körüli orbitális sebességét senki nem befolyásolhatta - ez annyi, amennyi. Tehát a
következőnek véletlennek kell lennie:

A Föld orbitális sebessége = a fénysebesség egy 10 000-ed része

Továbbá a NASA adatait használva felfedeztük, hogy bolygónk Nap körüli mozgásának
átmérője szinte pontosan 600 x 106 kus per sumer másodperc. Ez megint csak egy tökéletes sumer
sexagesimális szám, és azt jelenti, hogy a fény a Föld orbitális korongján a furcsán kerek 1000
másodperc alatt halad keresztül.
Az ehhez hasonló tényezőknek egybevágóaknak kell lenni - mind annyira emberi számok,
mintha Naprendszerünk „tervrajza” azt mondaná, hogy „Fogjátok már fel, hogy ez az egész nektek,
- 91 -
tízujjú embereknek lett tervezve.”
Bármely normális körülmények között az ilyen egyezéseket nem vetnénk véletlenként el. De
itt a következtetés sokak számára túlontúl nyugtalanító lehet, hiszen ha nem véletlenszerűek, akkor
a mi munkánknak egyáltalán nem is a régészekéhez van köze. Tegyük hozzá ezekhez a
megfigyelésekhez azt a másik jól ismert valószínűtlenségét, hogy a Hold egyáltalán létezik, és talán
inkább beszéljünk egy tudományos beállítottságú teológussal! Ezeknek az igazságoknak a
következményei bizony megrázkódtatták korábban agnosztikus világnézetünket.
Félretettük az ötletet, mely szerint Nyugat-Európa neolitikus lakosai kreálhatták az
úgynevezett megalitikus rendszert, vagy hogy a sumerok tervezhették a kus/másodperc rendszert.
Szükségszerűvé vált a feltevés, hogy léteznie kellett egy magasan fejlett civilizációnak a történelem
előtti időkben - épp, ahogy a világ legrégibb történelemkönyvei állítják. De mennyire lehet bármely
ember okos?
Hónapokig efölött agonizáltunk. Nem vagyunk vallásos emberek, és tudjuk, hogy
istenséghez fordulni normális körülmények közt lusta „megfutamodás” - a probléma figyelmen
kívül hagyásának módja azzal a módszerrel, hogy bármire ráragasztjuk az „Isten” címkét, amit nem
tudunk megmagyarázni. Bár egyikünk sem tagadta soha, hogy lehetséges olyan teremtőerő léte,
mely a káoszt renddé változtatva átjárja az univerzumot, a korábbiakban sosem láttuk bármi
olyasminek az alapját, ami szándékos tervre hasonlítana. Most már jóval kevésbé vagyunk
bizonyosak. Talán mindaz, amit találtunk, megmagyarázható a fizika vonatkozásaiban - de ez sem
változtatna semmin. A szabadkőművesek olyan kifejezéseket használnak, mint a „Világegyetem
Nagy Építésze” vagy a „Világegyetem Nagy Geometrikusa”, így különböző vallásokhoz tartozó
emberek tudnak úgy összejönni, hogy nem kell a mitikus néven veszekedni. Ezek a szabadkőműves
elnevezések különösen helyénvalónak tűnnek.
Amíg csak tudtunk, ellenálltunk a gondolatnak, de ki kellett azzal egyeznünk, hogy tényleg
úgy néz ki, mintha megtervezték volna helyünket a világegyetemben, és hogy a tervező elhelyezett
néhány átgondolt nyomot ahhoz, hogy felismerjük a tervet. Az ilyen gondolatok a „szentségtörés”
egy formájával egyenlők az ateista szemében, akinek világnézete megköveteli a teljes, hideg
racionalitást. De mi történik az ultrapragmatistával, ha a bizonyítékok hirtelen más irányba
mutatnak?
Gondoljunk bele: ha a „Világegyetem Nagy Építésze” különleges helyet szánt az
emberiségnek - mint azt a legtöbb világvallás véli - és ez a bizonyos építész fel akarta volna fedni
cselekedeteit a tízujjú teremtménynek, akkor bizonyosan tízes számrendszerben kommunikáltak
volna. Mintha ezt mondaná: „Figyeljetek - hozzátok beszélek.”
Mikor a kiválasztott faj kellőképpen kifejlődött, kezdődhetett környezete megismerése és
megmérése, olyan egységek használatával, melyek az Építész által meghatározott rendből eredtek
és tízes számrendszerben működtek.
Ezek a „kiválasztottak” rájöhetnek, hogy az üzenet időzítve volt, hiszen a Hold nem állt
mindig a Föld és a Nap távolsága egy négyszázad részén, bár mérete mindig a Nap egy
négyszázadának számított. Felderenghet nekik, hogy a Föld a Nap körül a fény sebességének
egytizedével forog, és hogy 100 másodpercet vesz igénybe, hogy a fény átszelje a pálya körét.
Már halljuk is a tudós fogak csikorgását, hogy ezeket a megfigyeléseket papírra mertük
vetni, és ez megbocsátható, sőt ésszerű. De ugyanilyen biztosak vagyunk abban is, hogy néhányan
szilárd vallási meggyőződéssel fel fognak háborodni ezeken az elképzeléseken. Ők még mindig az
ősi mítoszokat akarják majd hinni, de számukra a Teremtő közvetlen szereplése emberi ügyekben
csak a távoli múlt bizonyos pontjain történt meg, mikor Mózes, Gautáma Buddha, Zoroaszter, Jézus
Krisztus vagy Mohamed a Földön járt.
Nekünk úgy tűnik, hogy lennie kellett egy szupercivilizációnak; egy fejlett népnek, amely
tudományra és technológiára képezte a világ többi részét, e módon vezetve ki a kőkorszakból.
De ezek az elfelejtett emberek bizonyosan értették az üzenetet, mely magának a
természetnek a szerkezetéből szólt hozzájuk. Az emberek, akikről az ősi feljegyzések beszélnek,
Istenről és a természet nagy tervéről tanítottak a világnak. De az üzenet összezagyválódott, és szinte
el is veszett, mikor a modern emberiség saját fontosságában, mint minden intellektuális teljesítmény
csúcsában kezdett hinni. Talán szerencse, hogy az üzenet lényege sosem veszett el teljesen.
Valamilyen mechanizmus tovább éltette az olyan egységeket, mint a font és a pint, a megalitikus
- 92 -
építők óriás kövei pedig kellően egyenesen állnak ahhoz, hogy legalább egy mérnök olvashasson
bennük, aki kellő zsenialitással van ahhoz megáldva, hogy rejtett titkukat megfejtse. Ami emögött
van, az végtelenül több, mint amit mindeddig érintettünk.
Eddig még nem fedeztük fel, hogy hogyan, vagy miért definiálnák a megalitikus
hosszúságegységek azokat a súlyokat és mértékeket, melyek az olyan birodalmi egységeknek, mint
a font és a pint, a másai. Különösen érdekelnek bennünket a családok és intézmények, melyek
ezeknek a középkori francia egységeknek a felbukkanásával kapcsolatban állnak, bár létezik néhány
kínzóan csábító nyom, ami teljesen új vizsgálati vonallal kecsegtet a jövőre nézve.
Úgy hisszük, hogy első közös könyvünk e zárófejezete a következő előttünk álló nagy
kihívás kezdete. Az igazi munka most kezdődik.

TÁBLÁK

Brodgar köre, Skócia. Alexander Thomot a Brodgar köre iránti ifjúi elragadtatása vezette a
megalitikus építmények felmérésének élethosszig tartó küldetéséhez

- 93 -
Stonehenge, az angliai Salisbury-síkságon, valószínűleg a világ legismertebb megalitikus
emlékműve

Az írországi Boyne völgyében álló Newgrange tervezésében szereplő „fénykamra”

képessé tette régi elődeinket a csillagászati történések pontos mérésére

- 94 -
Balra: Az első ingák egyszerűen lyukas kavicsok vagy agyaggolyók lehettek zsinórra vagy
ínra felfűzve

Jobbra: Pontos reprodukció egy a nagy-britanniai rovátkolt edények népe által készített
kerámiáról (körülbelül i. e. 3000)

Balra: Egy olyan kocka modern reprodukciója, melynek oldalhossza a megalitikus yard
egytizede és egy birodalmi pint vizet tartalmaz

Jobbra: Egy olyan kocka modern reprodukciója, melynek oldalhossza a megalitikus yard
egytizede és egy avoirdupois font árpát tartalmaz

- 95 -
Egyszerű agyagkocka, mely egytized megalitikus yardos oldalakkal készült

- 96 -
Balra: Sumer dioritszobor Gudea királyról, aki Lagas városállamában uralkodott
(körülbelül i. e. 2050-2000). Gudea két szobrán, melyeket a francia régész, Ernest de
Sarzec talált meg, feltüntették a fél kus (árpakönyök) mértékegységet

Jobbra: Thomas JefFerson olyan hosszúságegységet javasolt, melyet egy merev inga
(egy rúd), ami egy másodperces intervallumban üt, határoz meg

Balra: Az árpaszemek méretének és súlyának gondos mérése bemutatja, hogy amit a

sumerok az árpaszemről állítottak, az teljesen pontos
Jobbra: Thomas Jefferson (1743-1826). JefFerson az amerikai Függetlenségi nyilatkozat
szerzője és az Egyesült Államok harmadik elnöke volt. Olyan új súly- és mértékrendszert
javasolt, mely pontosan illeszkedett az 5000 éves megalitikus rendszerhez anélkül, hogy
tudott volna róla

- 97 -
Balra: A phaisztoszi korongot a XX. század elején találták a krétai Phaisztoszban. Alan
Butler vizsgálódásai az előzőleg megfejtetlen tárggyal indították meg a kutatást a 366
fokos körökön alapuló alternatív geometria után

Jobbra: A Hold, a Naprendszer minden égitesteinek legfurcsábbika kerületét tökéletesen

leírja a megalitikus geometriai és mérési rendszer

A megalitikus yardot a Föld méreteinek pontos ismerete alapján hozták létre. A megalitikus
mértékrendszer a Föld tömegét is meghatározza, a modern fonthoz hasonló
mértékegységekben
- 98 -
A zenétől a fényig terjedő spektrum. Ez a diagram bemutatja, hogy a zenei hangok
frekvenciája 40-szer megduplázva olyan frekvenciát produkál, mely a látható fény
spektrumán belül esik.

- 99 -
 FÜGGELÉKEK
1. FÜGGELÉK
A földi napok és a megalitikus yard bizonyítása
A Föld (bármely csillaghoz viszonyítva) kicsit több mint 366-szor fordul meg tengelye körül
egy Nap körüli pálya, egy sziderikus év során, szemben a szoláris évvel, mely picit rövidebb.
Ennélfogva a Föld minden egyes forgása a nagy égi kör, vagyis a bolygó szoláris pályája egy fokát
jelképezi. Földi perspektívából úgy tűnik, hogy a Nap kicsivel kevesebb, mint egy fokot mozog az
ekliptikus síkon naponta.
A legtöbb ember tudja, hogy egy évben 365,2564 nap van, de arra sokan nem figyelnek fel,
hogy ugyanez időszak alatt a Föld 366,2564 fordulatot tesz tengelye körül. Ez a szembetűnő
ellentmondás abból ered, hogy a Föld egy teljes rotációja nem ugyanakkora időt vesz igénybe, mint
amennyi két napkelte közt telik el. A Nap mozgásszögének, melyet az égen keresztbe haladáskor
látunk, nagy része valójában a Föld tengely körüli forgásából származik, csak kis részét okozza a
Föld Nap körüli pályája. Ha a Föld a tengelye körül forogna, de a Nap körül nem, a Nap helyhez
kötöttnek látszana a háttércsillagokhoz képest, és egy földi nap pontosan megegyezne a bolygó egy
forgásával.
És viszont, ha a Föld nem forogna tengelye körül, csak egyszerűen a Nap körül haladna az
űrben egy irányba nézve, úgy tűnne, hogy a Nap pontosan egy évben egyszer járna körbe - egy
évben egy napunk lenne. Mivel ez a látszólagos mozgás a Föld forgásával szemben zajlik, pontosan
egy napot vesz el 366¼ fordulatos „valódi” évünkből, ami megadja nekünk az ismerős 365¼ napos
évet.

A Föld egy fordulata esik a nap körüli pálya minden megalitikus fokára

Summázva, ha a Napot a Földről szemléljük, úgy tűnik, hogy kicsivel több mint 365, 86 400
másodperces szoláris nap van, de a csillagokhoz viszonyítva valamivel 366 fölötti sziderikus nap,
egyenként 86 164 másodperccel. Ebből következik, hogy a 366 fokos kör nagyon logikus ötlet egy
olyan régi kultúra számára, melyet foglalkoztat a csillagászat, és mint azt tudjuk, Nyugat-Európa
neolitikus népe ilyen volt.

A megalitikus yard meghatározásának módja

A Földről nézve a Vénusz mozgásai a zodiákuson belül igen összetettek, helyes technikával

- 100 -
mégis pontos hosszúság-mértékegységet lehet elérni a bolygó mozgásainak megfelelő
megfigyelésével.

1. éjszaka: Egy csillag együtt áll egy 2. éjszaka Ugyanaz a csillag

fix ponttal, mielőtt nyugatnak haladna kelet felől feltűnik

A Föld egyszer megfordult tengelye körül, és megtett egy megalitikus fokot szoláris
pályájából

A Föld egy fordulását egy csillag pozíciójának kijelölésével lehet lemérni

A Vénusz, miután keresztülhalad a Nap előtt (ami alárendelt együttállás vagy tranzit néven
ismert), akár két órával, vagy még többel előtte felkel, és keresztülmegy előtte az égen. A Vénusz
olyan fényes (ebben a formában „Hajnalcsillagként” ismert) a Nap visszaverődött fényében, hogy
még a nap legvilágosabb részében is látható, ha az ember tudja, hogy hová kell nézni. Végül,
hozzávetőleg 72 nap után, eléri hajnalcsillagkénti maximális meghosszabbodását (a Földről nézve a
legnagyobb látszólagos Naptól való távolságát). Ezután visszafordul a Nap irányába, és fölérendelt
együttállásban halad át, miután mint „esti csillag” kel fel. Napközbeni mozgása megismétlésével
fokozatosan eltávolodik a Naptól, és végül utána nyugszik le. Legvégül eléri a maximális
meghosszabbodást, és aztán visszafordul a Nap felé, hogy újrakezdje ciklusát.
E mozgások során (melyek közvetlen kapcsolatban állnak annak a tényével, hogy a Föld is
halad a Nap körül) a Vénusz sajátságos utat tesz meg a zodiákuson át. Körülbelül kéthetes (néha
pedig több) alkalmankénti periódusokban a Vénusz gyorsan szeli át a zodiákust, akár 17 ívperccel
ráverve a nap 59 ívperc per napjára. Máskor, mikor a Föld utoléri a Vénuszt, miközben szintén a
Nap körül halad, a Vénusz állni látszik, vagy akár visszafordulni a zodiákuson belül. Ilyen
alkalmakkor „retrográdnak” nevezik.
Leggyorsabb zodiákuson belüli mozgása az, mikor a Vénusz tökéletes „órának” mutatkozik,
amihez hozzá lehet mérni a félmegalitikus yardos ingát. Ilyen alkalmakkor a Vénusz-nap 303
másodperc idővel haladhatja meg a sziderikus napot. (Ez a Vénusz-nap egyfajta földi nap, amit úgy
lehet mérni, hogy hozzáviszonyítjuk a Vénusz feltűnését egy bizonyos helyen a horizont egy
pontjához, majd következő nap újra ezt tesszük.) Ez egy Vénusz-napot 86 467 másodperc hosszúvá
tesz, szemben a sziderikus nap 186 164 másodpercével.
Mikor a Vénuszt arra használjuk, hogy a szögletes kereten áthaladva összevessük az ingát a
horizont vagy ég egy 366-od részével, megfigyelhető lesz, hogy ez a bolygó a csillagoktól kicsit
eltérően viselkedik. Mivel a Vénusz is a forgó évvel ellentétes irányban halad, tovább fog tartani,
hogy átjusson az egy megalitikus fokos résen, mint amennyi egy csillag esetében lenne. Nézzünk
meg egy példát a skóciai Orkney-ból, ahol feltevésünk szerint őseink rendszeresen végezhettek
ilyen kalkulációkat.
Egy Vénusz-nap (mikor a bolygó maximális sebességgel halad a zodiákuson belül) egyenlő
86 467 másodperccel.
- 101 -
 Ez azt jelenti, hogy a Vénusznak 236,2486388 másodpercig fog tartani, míg befejez egy
megalitikus fokot. E számjegy egy 366-od része 0,64548807071 másodperc, és ennyinek kellene
lennie a félmegalitikus yardos inga egy ütése periódusának, ha a Vénusz olyan megbízhatóan tette a
dolgát, ahogy tőle elvártuk.
Eközben meg kellett határoznunk, hogy mennyi időt vesz igénybe a 41,48328 centiméteres
félmegalitikus yardos inga egy ütése Orkney-n. A gravitáció okozta gyorsulás ezen a szélességen
981,924 centiméter/másodperc. Egy gyors számítás elárulja, hogy egy ilyen inga egy ütése
0,64572263956 másodpercet fog igénybe venni.
A különbség egy Vénusz-inga elméleti időzítése és egy igazi félmegalitikus yardos inga
között ez esetben 0,00023456885 másodperc, ami teljes megalitikus yardos méret esetében 0,05
milliméter különbséggel egyenlő. Alexander Thom felfedezte, hogy a megalitikus yard + vagy -
0,06 milliméter tűréshatárral volt 82,96656 centiméter. így a Vénusz ez esetben ideális ingabeállító
órának bizonyul.
Azt állítjuk, hogy a megalitikus yardot az északi 60. foktól, mint szélső értéktől lefelé az
északi 48. fok környékéig a déli végein, bármely szélességen le lehet ellenőrizni, és meg lehet
határozni. Bár a gravitáció okozta gyorsulás enyhe eltéréseket mutat a különböző szélességeken,
felfedeztük, hogy a Vénusz eredetű fél, és ennélfogva az egész megalitikus yard is, Orkney-tól
Bretagne-ig bármely szélességen a Thom professzor által találtakon belül marad.
El sem lehet hinni, hogy a Vénusz szerepe, tekintve, hogy olyan tökéletesen rá van hangolva
erre a kísérletre, semmi több, mint sajátos véletlen - különösen, mivel a bolygó csak akkor képes
óraként viselkedni, mikor a tőle telhető legnagyobb sebességgel mozog a zodiákuson belül. Nem
lehetséges ezzel a módszerrel az Alexander Thom által találtnál „hosszabb” megalitikus yardra szert
tenni. Így aztán feltehető, hogy ha megalitikus őseink az egész Vénusz-ciklus minden napján
végbevitték a kísérletüket, akkor a „leghosszabb” félmegalitikus yardos inga lett a helyes, amire
szert tudtak tenni. A valóságban erre nem lehetett szükség, hiszen bizonyosak vagyunk abban, hogy
pontosan tudták, hogy mikor kell leolvasni (lásd 5. függelék).
Bármilyen figyelemreméltóak ezek a felfedezések, az igazán döbbenetes az, hogy a módszer
használóinak hogyan sikerült ilyen hihetetlenül pontosnak maradni, hiszen a Thom professzor által
fellelt eltérések igen csekélyek. Valóban kijár a tisztelet megalitikus őseinknek, akik nemcsak a
szabad szemmel folytatott csillagászatban bizonyultak nagynak, de igen gondos mérnökök is voltak.
Íme a teljes eljárás tételesítve.

1. Készíts úgy egy ingát, hogy veszel egy kerek kavicsot és lyukat csinálsz a közepébe,
hogy átmenjen rajta egy darab zsinór (ezt használták a függőón súlyának a megalitikus építők a
függőleges meghatározásához).
2. Rajzolj nagy kört a földre, olyan helyen, ahol jó rálátás nyílik a horizontra és az égre.
Oszd a kerületét 366 egyenlő részre. Ezt egész egyszerűen meg lehet ejteni fokozatos megközelítés
segítségével, de majdnem biztos, hogy a megalitikus csillagászok tudták, hogy a 233 egység
átmérőjű körnek 732 ugyanolyan egységből fog állni a kerülete (a 732 a 366 kétszerese). Tehát
előkészítettek egy 233 egységes (bármilyen egység megfelel) átmérőt, aztán bejelöltek két egységet
a kerületen, hogy meghatározzák a horizont egy 366-odát.
3. Állíts egy alátámasztott keretet a kör kerületének egy 366-od részére, melyet olyan
szögbe lehet beigazítani, hogy 90 fokot zárjon be a kelő (vagy nyugvó) Vénusz útjával az adott
szélességen.
4. Figyeld meg a keretet a kör közepéből. Mikor a Vénusz belép az alátámasztott
keretbe, kezdd el lengetni az ingát. Szükség lesz néhány kezdeti próbálkozásra, de mikor az inga
pontosan 366-ot üt, míg a Vénusz áthalad az 1/366 résen, hosszának félmegalitikus yardnak kell
lennie.
5. Ha szükséges, ismételd meg a kísérletet egymás utáni éjszakákon a Vénusz eltérő
zodiákuson belüli sebessége miatt. A teljes Vénusz-ciklus során elérhető leghosszabb inga éppen a
fele lesz a legpontosabb geodéziai megalitikus yardnak.

Megjegyzés: Ez a technika bemutatja egy módját annak, hogy hogyan reprodukálhatták a

megalitikus építők megalitikus fél yardjukat. Az idő és megismerés másféléket is felszínre hozhat.
- 102 -
Ezzel a horizontmódszerrel fordulhat elő nagyon kis pontatlanság a kelő vagy nyugvó Vénusz
„fénytörése” miatt, mikor az a horizont közelében van. (A fénytörés egy objektum méretének vagy
helyzetének torzulása, amit a légköri körülmények vagy a horizont közelsége okoznak.) Az a
legvalószínűbb, hogy a Vénuszt akkor követték le, mikor hozzávetőleg 15 fokkal tartózkodott a
horizont fölött, elkerülendő a fénytörés okozta torzítást.
Csillagászati munkatársunk, Peter Harwood úgy gondolja, hogy összességében inkább a
lenyugvó, mint a Hajnalcsillagként felkelő Vénuszt használhatták, bár ez a gondolat itt inkább a jó
megfigyelhetőségen alapszik, és nem bármiféle technikai szempont eredményén.

2. FÜGGELÉK
A gömb térfogatának kiszámítási képlete
A 3. fejezetben tárgyaltuk a megalitikus rendszerbe illő oldalú kockák befogadóképességét,
például a 4 megalitikus hüvelykes kockáét, ami egy birodalmi pint vizet tartalmazna. De gömbökkel
is kísérleteztünk, a kockákéval megegyező, vagy attól eltérő méretekben.
Hogy az érdeklődő olvasók maguk ellenőrizhessék felfedezéseinket, úgy gondoltuk, hogy
azok számára, akik messze maguk mögött hagyták az iskoláskort, lehet annak haszna, ha eszükbe
idézzük, hogy hogyan lehet eljutni a gömb térfogatához.
A képlet a következő: 4/3πr3. Tehát ha például meg akarjuk határozni egy 5 megalitikus
hüvelyk (10,37082 centiméter) átmérőjű gömb térfogatát, először meg kell állapítani a sugarát, ami
ez esetben 5,18541 centiméter.
A sugár köbre emelve 139,4277 köbcentiméter.
Ezt π-vel megszorozva 438,0252-t kapunk és ennek a 4/3 része 584 köbcentiméter.
Egy 6 megalitikus hüvelykes (12,444984 centiméter) átmérőjű gömb esetében a sugár
6,222492 centiméter lesz.
A sugár köbre emelve 240,931198 köbcentimétert ad.
Ezt π-vel megszorozva 756,9076-ot kapunk, és ennek 4/3 része 1009 köbcentiméter.

3. FÜGGELÉK
Még néhány szó a megalitikus zenéről
Úgy tűnik, hogy a zene nem csupán érdekes, de teljességgel nélkülözhetetlen is fajunk
számára. Kutatásunk egyetlen olyan kultúrára sem bukkant, sem jelenlegire, sem történelmire, mely
zene és ritmus nélkülinek mutatkozott volna. Az őskori barlangokban és a megalitikus őseink által
létrehozott építményekben lefolytatott kísérletek valóban azt látszanak jelezni, hogy a természetes
és mesterséges építményeknek még az akusztikus tulajdonságai is sok ezer éven át fontosnak
számítottak az emberiség számára.42 A régészek kőkorra datálható ütőhangszereket és rendkívül jól
elkészített csont- és agancs furulyákat is felfedeztek.
A kifejlődő civilizációk több különböző módon osztályozták a zenét. A zene rendszerezése
modern nyugati módjának a nyolc hangjegyes zenei skálát tekintik, beszámítva annak a tényét,
hogy a kezdő és záró hang egy oktáv távolsággal azonos, például C, D, E, F, G, A, B és újra C.
A hangszerek hangolása régi probléma. Ha a hangolás ötödökkel történik (ez feltehetőleg
Püthagorasznak tulajdonítható), akkor nem lehetséges a szóban forgó hangszerrel különböző
kulcsokban játszani új ráhangolás nélkül, mert néhány hang disszonáns lesz. E nehézség
kompenzálása céljából a nyugati kultúra egy „kiegyenlítő jellegű hangolás” néven ismert módszert
vett alkalmazásba, mely lehetővé teszi, hogy olyan kompenzáció legyen „beleírva” a hangolásba,
mely oly módon teríti szét a fokozódó hangmagasság problémáját, hogy a legtöbb fül fel sem tudja
fogni a különbséget.
A nyolc hangjegyes oktáv modern konvenciója semmi esetre sem az egyetlen lehetőség.
Világszerte sok más módja is létezett és létezik a zenei skála kezelésének, melyek egyike sem
helyesebb bármelyik másiknál. Ebből aztán az következik, hogy az egyes hangok magassága is
kultúráról kultúrára változni fog.
42
Devereux, P.: Stone Age Soundtracks. Vega, London, 2001.
- 103 -
 A zeneszerszámok hangolása valaha teljesen helyi ügynek számított. Csak annyi érdekelte a
zenészeket, hogy hangszereik összhangban legyenek. De amint a zene elkezdett átkelni a határokon,
már nem lehetett tovább helyileg hangolni, különösen sok fa- és rézfúvós esetében, melyek
újrahangolása nem egyszerű. Ennek eredményeként a világ mostanra megegyezett egy nemzetközi
koncerthangolásban, melyben minden hangnak saját frekvenciája van, az A-nak például 440 Hz.
A nemzetközi koncerthangolásnak köszönhető, hogy képessé váltunk a megalitikus
matematikát és geometriát zenei értelemben definiálni. A Föld tengely körüli fordulása során a Föld
megalitikus felosztásának 366 foka egy sziderikus nap alatt halad át egy adott ponton az
Egyenlítőnél. Ha a helyzetet a megalitikus yard vonatkozásában vizsgáljuk, tudjuk, hogy a Föld egy
megalitikus ívmásodperce 366 megalitikus yardnyi hosszúsággal rendelkezik. Megalitikus
geometria használatával ki lehet számítani a szóban forgó frekvenciákat.
A Föld esetében a megalitikus másodperc több geometriai felosztásnál. Egy 0,653946
modern másodperccel megegyező kész időmérték is. Ennyi ideig tart, míg a Föld egy megalitikus
ívmásodpercnyit fordul tengelye körül. Nálunk az egy ütés per megalitikus másodpercnyi idő neve
Thom, vagy Th, és mivel a Föld egy megalitikus ívmásodperce 366 megalitikus yardból áll, 366
megalitikus yardos ütés van egy megalitikus másodperc időben (egy 366 Th). Ha ezt lefordítjuk
modern zenei konvenciókra és modern időmérésre, a 366 Th 560 Hz-cel lesz egyenlő, ami
nemzetközi koncerthangolás szerint olyan hangot fog adni, amely kicsivel a C# (cisz) fölött van. De
ez a dolgok frekvencia vonatkozású szemlélete. Ha a megalitikus yardról hullámhossz értelemben
gondolkodunk, azt fedezzük fel, hogy a 82,96656 centiméter olyan hullámhosszt fog produkálni,
mely igen közel áll ahhoz, ami kapcsolódik a hangjegyhez, melyet jelenleg G#-nek hívunk, vagyis
mind a C#-ről, mind a G#-ről elmondható, hogy igen különleges kapcsolatban áll a megalitikus
rendszerrel.
Ritmus tekintetében az 1 ütés per megalitikus másodperc ugyanaz, mint a modern formában
kifejezett 91,5 ütés per perc ütem. Egyszerű harmóniákat használva a 15,25, 30,5, 45,75, 61, 76,25,
106,75, 122, 137,25, 152,5, 177,5 és 183 ütés per perc ütemek tűnnének alkalmasnak, abban az
értelemben, hogy ezek mind harmonikus viszonyban állnak a 91,5 ütés per perccel. Így aztán
világszerte megvizsgáltunk annyi bennszülöttzenét, amennyit csak tudtunk, hogy megállapítsuk,
létezett-e megalitikus zene, vagy sem, hogy megértsük, lehetett-e valami ösztönös ezekben a
hangmagasságokban és ütemekben. Amennyire lehetséges, a fentebb bemutatott ritmusú és vagy
C#-ben vagy G#-ben játszott zenedarabokra korlátoztuk magunkat.
Bizonyosan nem lenne tisztességes azt állítani, hogy a bennszülöttzene minden formája
megfelelne ezeknek a sémáknak, mert határozottan nincs így. Azt sem állítjuk, hogy ez esetben
hiteles tudományos kísérletet folytattunk le. Amiről be tudunk számolni, az az, hogy a világ
különböző részein rábukkantunk olyan zenékre, melyek egészen vagy részben összhangban vannak
a megalitikus rendszerrel, és hogy ezek a hangmagasságok és ütemek rendszeresebben tűnnek
felbukkanni, mint ahogy azt a véletlen diktálná.
Mind a kulcs, mind a ritmus elterjedtnek számított az észak-amerikai őshonos kultúrák
között, ahol a kipróbált énekek és dalok jó része különlegesen fontosnak bizonyult ritmussémája
vonatkozásában. Találtunk néhány példát Dél-Amerikában, bár e zene nagyját spanyol és egyéb
befolyások is érték és Kolumbusz előtti zene autentikus rögzítéseihez nehéz hozzájutni.
A Szenegálban, Etiópiában, Marokkóban és Algériában helyszínen felvett régi
mikrobarázdás lemezek példányai érdekesnek bizonyultak, és úgy tűnt, erőteljes elemeit mutatják
azoknak a sémáknak, melyek után Afrikában kutattunk. A legjobb példák némelyike azonban
sokkal északabbról és keletebbről érkezett, mivel a tibeti buddhista énekek erős hasonlóságot
mutattak a megalitikus ritmusokkal és kulcsokkal. Valószínűleg ide kapcsolódtak a szibériai dalok,
különösen amelyeket „túlintonált” vagy „torok”-énekesek hoztak létre, némelyikük tökéletes
példájának bizonyult a megalitikus hangolásnak és ritmusnak. Az ausztrál bennszülött dalok szintén
érdekesnek bizonyultak, annál is inkább, mivel a C# didgeridoo-k rendkívül elterjedtnek
mutatkoztak. A ritmusok változása a begyűjtött példák körében szembetűnő, de a 91,5 ütés per perc,
matematikai hányadosaival és többszöröseivel együtt, nem ritka.
Abban a tényben rejlik a kutatás nehézsége, hogy még a népi dallamokat is kivétel nélkül
stúdiókban veszik fel, ahol a zenészek természetes hajlandóságait - ritmus és dallam
vonatkozásában - egyaránt alávetik a modern hangfelvételi technikák követelményeinek. Ez lehet a
- 104 -
magyarázata annak is, hogy olyan helyeken, mint a Brit-szigetek, szinte lehetetlen igazi őshonos
zenéhez hozzáférni. Sok angol, skót, walesi és ír tradicionális ének megközelítőleg megalitikus
ritmusú, de hogy valóban így áll-e a helyzet, azt lehetetlen megmondani. A 100 ütés per perc
ütemek rendkívül elterjedtek, de élünk a gyanúval, hogy ez inkább tulajdonítható annak, hogy a
mérnökök elektromos mérőórákat használnak, és nem a zenészek szeszélyeinek, vagy bolygónk
forgásának.

4. FÜGGELÉK
Zene és fény
Mindazon felfedezések közül, melyekre e könyv kutatómunkája során jutottunk, a hang, és
különösen a zene és a fény közötti lehetséges kapcsolat bizonyult a legmeglepőbbnek. Teljességgel
tudatában vagyunk annak, hogy a tudomány nem ismeri el a két látszólag nem rokonítható jelenség
kapcsolatát; a kettő közötti általában felemlített különbségeket az alábbiakban vesszük számba.
A hangot valamiféle forrás hozza létre, például egy csengő megcsengetése, a hanghullámok
pedig általában a hangforrás által létrehozott kis, magas és mély nyomású területeket
reprezentálnak. Ezek a nyomásváltozások közvetítőközeg nélkül nem képesek haladni, így a
világűrben senki nem hallaná a kiáltásunkat. Azonban a hang terjedhet fán, fémen, papíron,
műanyagon, vízen, kénsavon és szinte bármely más közvetítő közegen keresztül. A legtöbbször a
légkör segítségével jut el a hang a fülünkbe.
A hangot a víz kifelé haladó hullámaihoz hasonlónak lehet elképzelni, azokhoz a gyűrűkhöz
hasonlónak, amik egy kavics vízbe dobásával keletkeznek egy tavacskán. Bármely állat, ideértve az
emberi lényt is, füle arra van tervezve, hogy észrevegye a hanghullámok okozta
nyomáskülönbségeket, és továbbítsák az agyba, ahol mint hangok kerülnek tolmácsolásra.
Hasonlóan a többihez, a hang hullámainak is van frekvenciája, így mérhetők hertzben (ciklus per
másodperc).
A fényhullámok az elektromágneses spektrum részét képezik. Minden elektromágneses
hullám a napokhoz hasonló testekből ered. Az ilyen testekből kilökődött töltött elemi részecskék
keltik ezeket, amik nagy távolságokat képesek megtenni, hogy elérjenek bennünket itt a Földön. Az
elektromágneses hullámok a nagyon nagy frekvenciájú rövidhullámú gammasugaraktól a rendkívül
alacsony frekvenciájú hosszúhullámú rádióhullámokig sok rezgésszámot fednek le. Az
elektromágneses spektrum több részét fogta igába az emberiség, például a rádió-, televízió-,
röntgensugár- és mikrohullámot, és így tovább. Maga az általunk lakott világ is csak az
elektromágneses spektrum miatt szülte meg az életet. A növények nem tudnak élni fény nélkül, és
ha nem lenne növényi élet, mi sem tudnánk létezni.
A látható fény csak egy formája a sugárzásnak, mely kis részét (körülbelül egy ezredét)
alkotja az elektromágneses spektrumnak; más teremtmények olyan részét is látják a látható
spektrumnak, melyet az emberek nem képesek érzékelni. Az emberek jellemzően a 4 x 1014 Hz és a
8,1 x 1014 Hz frekvenciák közé eső fényt képesek látni. Prizmával alkotórészeire bontva a fény
színek tömegével szolgál, a spektrum egyik végén álló vöröstől a másik végén levő ibolyáig
váltakozva. Bevett szokás ezeket a színeket vörösnek, narancsnak, sárgának, zöldnek, kéknek,
sötétlilának és ibolyának nevezni, de a valóságban nem húzódik demarkációs vonal semelyik két
szín között sem. A számítógép, melyen ezt a könyvet gépeltük, sok millió különböző szín
produkálására képes.
Azért látunk színeket, mert a dolgok - élők és élettelenek -, melyekre a látható spektrum
részei rávetülnek, egyes részeket elnyelnek, más részeket visszavernek. A visszavert frekvenciák
alkotják a szemünkbe érkező fényt. Az ezekből a visszaverődésekből származó sugárzás szemünk
receptoraira hullik, melyek az információt agyunkba továbbítják, ahol is színként kerülnek
tolmácsolásra.
Az egyetlen valóságos kapcsolat a hanghullámok és a fényhullámok között az, hogy van
frekvenciájuk és hullámhosszuk, ezért mérhetők ugyanazon a módon. Azonban, mint azt a 11.
fejezetben bemutattuk, a kapcsolat inkább fiziológiai szinten létezhet, mint fizikai tényként.
Felvetésünk szerint bármely biológiai entitás, akár mi magunk is, mely kifejleszt olyan érzékeket,

- 105 -
mint a hallás, mely adott frekvenciaterületen működik, kifejleszthet más érzékeket is, mint a látás,
olyan frekvenciákban, melyek rezonáns kapcsolatban állnak a hanghullámokkal.
A rezonanciát úgy lehet egyszerűen elmagyarázni, hogy veszünk egy embert, aki egy
szobában járkál, és van nála egy hangvilla, mondjuk 440 Hz rezgésre behangolva. Ha a hangvillát
megütik, és van a szobában egy csomó másik meg nem szólaltatott hangvilla, akkor némelyikük
valószínűleg rezgésbe kezd, látszólag magától. Tegyük fel, hogy vannak olyan hangvillák a
szobában, melyek 220 Hz és 880 Hz közötti rezgésre vannak behangolva. Ezek mindegyike
frekvenciakapcsolatban áll a 440 Hz-es villával. Zenei kifejezéssel élve a 440 Hz-es hangvilla azt a
hangot fogja létrehozni, melyet a zongorán a középső C alatti A-ként ismerünk; a 220 Hz is A hang,
de egy oktávval lejjebb, és a 880 Hz újra csak A, de ezúttal egy oktávval feljebb. A frekvencia ilyen
kettőzését vagy felezését „oktávnak” nevezik, legalábbis a nyugati zenében. A hangvilla, melyet
megütünk, szimpatikus rezonanciát hoz létre a többi hangvillával a szobában, ezért szólalnak meg.
Van két jelentős tényező a látható fénnyel kapcsolatban, mely bizonyos szinten összekötni
látszik a hanggal, és különösen a zenével. Először is, az elektromágneses spektrum látható fény által
elfoglalt része körülbelül a 4 x 1014 Hz-től a 8,1 x 1014 Hz-ig terjed. Ez a frekvencia
megduplázódását jelenti, tehát zenei kifejezéssel élve oktávnak lehet nevezni. A második kapcsolat
akkor tűnik fel, ha valaki a zenei hangok és a látható fény frekvenciája különbségét veszi
szemügyre. A megalitikus C-nek nevezett hang, ami 558 Hz, ha 40-szer megduplázásra kerül, elvisz
bennünket egy olyan frekvenciához, mely az elektromágneses spektrum látható tartományában
található. Frekvencia vonatkozásában a negyven duplázás, vagy oktáv felfelé az 558 Hz-et 6,13527
x 1014 Hz-cé teszi, ami kék színt jelent, és pont az emberi látás közepén jelenik meg frekvenciaként
kifejezve.
Talán nincs olyan kézzelfogható kapcsolat a megalitikus C hangjegy és a kék szín között,
ami a fizika korlátai közé szorítható, de az lehetséges, hogy az agy a hangot és a fényt hasonló
módon kezeli. Ennélfogva lehetséges, hogy semmiféle véletlen nincs abban, hogy úgy fejlődtünk,
hogy olyan színeket lássunk, amelyek frekvenciái rezonáns kapcsolatban állnak a hangokkal,
amelyeket hallunk.

5. FÜGGELÉK
A phaisztoszi korong és a megalitikus év
A 2. fejezetben elmagyaráztuk a módszert, mellyel szerintünk megalitikus őseink
sokszorosították a félmegalitikus yardos ingát a már meghatározott geodéziai megalitikus yard
hitelesítése végett.
Minden rendelkezésre álló bizonyíték a felé a tény felé mutat, hogy nem csillagot és ingát
használtak a megalitikus korszak csillagász papjai, ahogy először gondoltuk, hanem az ingát és a
Vénusz bolygót. Azonban az ilyesfajta technika azon a bizonyos tudáson nyugszik, hogy a Vénusz
bolygó komplex mozgásai során mely „napok” alkalmasok az eljáráshoz.
Egyes olvasókban felvetődhet, ahogyan bennünk is felvetődött, hogy egy ilyen rendszerben
a legkisebb szabálytalanság is hatalmas hibákhoz vezethet a bármely Vénusz-ciklusban használatos
pontos napok megállapításában, mert a Vénuszciklusok nyilvántartásba nem vett csúszásai az idők
során téves eredményekre vezethetnek. Alexander Thom kimutatta, hogy az általa megfigyelt igen
szűk tűréshatárokon belül a megalitikus yard figyelemreméltóan egyenletes maradt, valószínűleg
nem kevesebb, mint 2000 éven át. Feltevésünk szerint a megalitikus építők kétféle válasszal
rendelkeztek erre a problémára, melyek közül az első az, hogy tudták, hogy a leghosszabb
félmegalitikus yardos inga, melyre a Vénusz megfigyelésével szert tettek, az, amelyiket keresték.
Azonban éppen ilyen fontossága lehetett a „valódi” év ismeretének, maguknak a Vénusz-
ciklusoknak némi megismerésével együtt.
Az, ahogyan a Vénusz-ciklus összekapcsolódott a Földével, nagy jelentősséggel bírt e régi
naptárkészítők számára. Észre kellett venniük, hogy minden öt „látszólag” teljes Vénusz-ciklus alatt
nyolc földi év telik el. Ezt azonban csak akkor lehet teljességében felfogni, ha ismerik a földi év
tényleges hosszát. Ez még modern naptár használatával is némileg félrevezető lehet.
Jelenleg egy olyan eléggé kevert korrekciós rendszert használunk, mely a római kor óta

- 106 -
fokozatosan fejlődött ki. Az első teendő az, hogy a polgári naptárhoz négyévente egy plusz napot
hozzá kell adni - ez aztán szökőévként válik ismertté. Azonban ez az eljárás nem elég pontos, és
mivel túlkompenzál, nem szoktunk a századik években szökőévet tartani - hacsak nem ezredik évről
van szó. Bár ez a rendszer rutincélokra jó, és hosszú időn keresztül rendben tartja saját magát,
bármely adott ponton elég pontatlanná válhat, akár egy napnál többel is.
A dolgok ilyen állása valódi bonyodalmakat okozhatott egy kultúrának, mely kénytelen volt
szigorúan venni az igazi évet, és ez a tény önmagában hajlamossá tesz azt felvetni, hogy
megalitikus őseink igen pontos naptárt készítettek maguknak. Valójában létezik arra bizonyíték,
hogy így történt.
Hipotézisünk azt sugallja, hogy a megalitikus polgári év 366 nap hosszú volt, ami valódi év
vonatkozásában még a mi 365 napos évünknél is elrugaszkodottabbnak látszik, de igazából a
kompenzációs technika az, ami számít, mely arra készült, hogy összehozza a polgári évet és az igazi
évet.
Az idő, melyet Alan a phaisztoszi korong tanulmányozására fordított, határozottan azt
sugallta, hogy 366 napos évre tervezték. A phaisztoszi korongot az a civilizáció készítette

A phaisztoszi korong, A oldal

Krétán, melyet ma minósziként ismerünk, és körülbelül i. e. 2000-ben jött létre. Phaisztosz

minószi palotája romjai között találták Kréta déli részén, és jelenleg a közeli Heraklion Múzeumban
őrzik.
- 107 -
 A korong kiégetett agyagból készült. Kiégetés előtt mindkét oldalára spirálvonalakat
karcoltak, melyek belsejében hieroglifikus karakterek csoportja áll, melyeket pecsétek vagy
nyomóformák használatával nyomtak az agyagba. Fentebb bemutatjuk a phaisztoszi korong két
oldalát.

A phaisztoszi korong, B oldal

Nyelvészek és más érdeklődők évekig próbálták lefordítani a phaisztoszi korong

mondanivalóját, és néhány bátor kísérlet ellenére az általános vélekedés szerint mind kudarcot
vallottak. Az ok elég egyszerű. Fogalmunk sincs, hogy milyen nyelven beszéltek a minószi Krétán,
és enélkül, vagy valamiféle „rosette-i kő” nélkül a karakterek lefordítása lehetetlennek tűnik.
Nem annyira az érdekelte Alant, hogy mit mondhatnak a karakterek, hanem hogy milyen
számban vannak jelen a korong két oldalán, és hogy e számok hogyan kapcsolódhatnak egymáshoz.
Az első figyelemre méltó tény az, hogy a karakterek spirálokon belülre esnek. Sok kutató jelenleg
úgy véli, hogy vannak alkalmak, mikor a spirálokat arra szánták, hogy a Nap az év során megtett
útját jelöljék, ahogy azoknak a spiráloknak az esetében felmerült, melyeket az írországi Boyne-
völgyi Newgrange-ben faragtak ki. Ez volt az első arra utaló nyom, hogy a phaisztoszi korong
naptárféleség lehet.
Sokévnyi kutatás és egy egész könyv kellett ahhoz, hogy Alan elmagyarázza, hogy mit
fedezett fel, részben azért, mert a phaisztoszi korong egy sokoldalú számítási segédeszköz, bár van
egy meghatározott feladat, melyet egészen zseniálisan végez. A korong A oldalán 123 hieroglifa

- 108 -
van, a B oldalon pedig 119. Ha ezeket mondanivalójuktól függetlenül egyszerűen csak jelzéseknek
tekintjük, akkor a korongot olyan „második naptárként” lehet bemutatni, melyet kimondottan azért
készítettek, hogy együtt haladva a 366 napos naptárral meghatározza az időpontokat, mikor
kompenzációt kell végrehajtani a 366 napos év és az igazi év összeegyeztetése végett.
A korong fentebb leírt használatának eljárásmódja nagyon egyszerű. Az A oldal minden
szimbólumát a legvalószínűbben középről kifelé és egyesével naponta számba kell venni, míg a
spirál végére nem érünk. Mindezek a szimbólumok, összességében 123, hozzásorolódnak a korong
B oldala közepében levő szimbólumhoz. Most újra számba kell venni az A oldal összes
szimbólumát, és ezúttal a B oldal második szimbólumához sorolni. Az eljárást addig kell
ismételgetni, míg a B oldal mind a 119 szimbólumára eltelik 123 nap. A korongon jelzett napok
teljes száma 14 637. Ez nagyon közel áll a negyven 366 napból álló évhez, ami összességében 14
640 nap volna. A korong valószínűleg folytonos, és egyszerűen a ciklusok újabb sorozatába kezd,
de mintha előre akarták volna jelezni, hogy milyen fontos ez a negyvenéves periódus, a korong
alkotói hozzátettek három pontot a spirál végéhez, hogy jelezzék a három napot, ami a teljes 40
éves ciklus 14 640 napjához hiányzik. (A pontok azért voltak jelen, hogy „demonstrálják” a teljes
40 éves ciklust, de nem kerültek felhasználásra a naptári körben az előbb elmagyarázott módon.)
A rendszer zsenialitása abban áll, hogy közli a korong használóival, hogy mikor van szükség
a rituális és valódi év között felhalmozódott pontatlanságok kompenzálására. A kulcsfontosságú
időszak a 4 x 123 (492) nap, mikor is egy napot szó szerint elvettek a rituális 366 napos naptárból.
Mintha az a nap soha nem is létezett volna. A mi fogalmaink szerint ez olyan, mintha a naptár
átugorna például március 1-jéről március 3-ra.
Nem tudunk jobb módszert találni a 366 napos év kiegyenlítésére, mint 492 naponként
levonni 1 napot. Egy ilyen eljárás a polgári naptárt és a valódi naptárt jóval több, mint 3000 évig
összhangban fogja tartani anélkül, hogy bármi más módosításra szükség lenne. Ez fenomenális
teljesítmény, és bármely szemlélődő kénytelen lenne elismerni, hogy ez szebb és pontosabb, mint a
ma általunk használt rendszer.
A phaisztoszi korong ennél a kis csodánál sokkal többre is képes, és szinte biztos, hogy
vannak egyéb tulajdonságai is, melyeket még nem ismertünk fel. Mindaz, ami erről ismertté vált, a
Bronzkori számítógéplemez (The Bronze Age Computer Disc) című könyvben került részletezésre.
Azonban a 123 napos, vagy ebben az összefüggésben helyesebben a 492 napos alternatív naptár léte
hívta fel Alan figyelmét arra, amit már amúgy is gyanított, hogy Krétán 366 napból állt az év.
Ez a kompenzációs mód megakadályozza, hogy a nap 0,75 részénél nagyobb különbség
legyen valaha is a polgári év és a valódi év között, és még ez a pontatlanság sem állhat fenn tovább,
mint maximum 126 nap. Saját naptárunk jóval nagyobb eltérései ebben a rendszerben egyszerűen
fel sem merülhetnek.
A phaisztoszi korong másik tulajdonsága az, hogy a Merkúr és a Vénusz bolygók
viselkedésének és mozgásainak rendkívül pontos kalendáriumaként szolgál. Ha a hieroglifákat
modern számjegyekre cseréljük, akkor amit kapunk, az egy igen pontos planetáris számolótábla. Ez
annyira nyilvánvalónak bizonyult, hogy Alan hamarosan elkezdett felismerni egy gyakorlati elvet,
különösen a Vénusz bolygó esetében, amit a korábbiakban nem vett észre. 366 napos évek
használata esetén a szabály így szól: bármely ma lezajló Vénusz-jelenség 40 nap híján 40 év múlva
újra meg fog történni. Azok számára, akik jártasak voltak a koronggal nyilvántartott eljárásokban,
gyerekjáték lehetett katalogizálni és emlékezetben tartani azokat az időpontokat, amikor a Vénuszt
a pontos megalitikus yard eléréséhez lehet használni. Bár az eljárás sima, a magyarázata nem az, és
tekintetbe véve azt, hogy ez a könyv nem áll közveden kapcsolatban a phaisztoszi korong
kutatásával, azoknak az érdeklődő olvasóknak, akik szeretnének többet tudni, a Bronzkori
számítógéplemez című könyvet ajánljuk.

6. FÜGGELÉK
Az elképesztő árpaszem
A sumer és óbabiloni mérési rendszerek modern ismerete olyan szakértők rekonstrukcióin
alapszik, akik sok ékírásos szöveget tanulmányoztak, melyeket agyagtáblácskákon találtak ősi

- 109 -
városok romjai közt Mezopotámiában. Mint sok más hosszú életű kultúra esetében, a „Termékeny
Félholdban” használt különböző hosszmértékek, súlyok és térfogatok iszonyúan bonyolultak tudnak
lenni, ahol az egyes hosszokat vagy súlyokat gyakran egyes árucikkeknek tartották fenn. Azonban,
ahogy azt a 4. fejezetben felvetettük, vannak bizonyos súlyok és mértékek, amiket standardnek
használtak, és amelyek az idők során nem változtak jelentős mértékben. Livio C. Stecchini
professzor szerint ezek az egységek a sumer korszakból származnak, körülbelül i. e. 1800-ból.
A legkisebb, sumerokhoz és babiloniakhoz kapcsolódó egység a „se” volt, melynek jelentése
„árpamag”. 6 se tett ki egy su-szit, és 360 se egy kettős kust. A mezopotámiai mértékismeret
legtöbb szakértője nem vitatná ezeket a számadatokat, és ésszerűnek tekintettük, hogy a se, vagy
árpaszem, mint a hosszúság, súly és térfogat legkisebb egysége, tökéletes kiindulópontja lehet az
egész rendszer megismerésének. Némiképp meglepődtünk, mikor a kutatási terület egyik
szakértője, mikor további információkat kértünk az árpamagról, mint sumer mértékegységről, a
következő módon válaszolt e-mailben:

„Az árpát nem kell ténylegesen árpaszemeknek venni, inkább számolási megfelelőnek
tekintendő.”43

Úgy reagáltunk, hogy megőriztük elfogulatlanságunkat abban a kérdésben, hogy az ősrégi

természettudósok tényleg arra gondoltak-e, amit mondtak, vagy ez valójában valami picinek lehetett
a beceneve.
Ez a standard „számolási megfelelő” elmélet teljesen érthető, hiszen a brit és sok európai
mérési rendszerben fogalomként létezett a „szemer” egészen a metrikus rendszer bevezetéséig.
Britanniában a szemer eredetileg igazi árpaszem volt, bár bizonyos célokra búzaszemet használtak.
A brit és sok nyugat-európai rendszerben a szemer végül szabványegységgé vált, gyakran nagy
eltérést mutatva a szerény magtól, melytől eredetét nyerte.
A másik ok, ami miatt sok régész tagadja, hogy a sumerok valódi árpaszemre gondoltak
volna, olyan információhoz kapcsolódik, amellyel a sumer kockával kapcsolatos munkánk során
foglalkoztunk, a 4. fejezetben. A feltételezett probléma abban a tényben rejlik, hogy 180 x 60 az
árpamagok száma, melyek akár a manában (súly), akár a szilában (térfogat) található. Az árpamagot
súlyegységként használva semmiképpen sem állhat így a dolog, mivel egy mana körülbelül 500
gramm, egy szila pedig egy liter, melyről úgy tájékoztattak, hogy majdnem pontosan egy
kilogramm. Ennek ellenére kötelességünknek éreztük, hogy közelebbről megvizsgáljuk ezt a
mezopotámiai sét, vagy árpamagot. Megtudtuk a szövegekből, hogy a kus (könyök) állítólag 180
árpaszem értékkel rendelkezett. Mikor mi magunk próbára tettük a kísérletet, azonnal nyilvánvalóvá
vált, hogy a szakértők miért vetették el a múltban az árpamagot, mint a rendszer realitását. Ha azt
vesszük, hogy a kus körülbelül fél méternek számított, akkor az egyes árpaszemeknek 2,77
milliméternek kellene lennie. Kísérleteink kimutatták, hogy a modern árpamag hosszában fektetve
8,46 milliméter adagot mutat. Akár ennyiben is hagyhattuk volna, de úgy döntöttünk, hogy
lemérjük az árpaszem minden kiterjedését. Ha a magokat kilyukasztjuk, és igen finom fonálra
fűzzük, mint egy nyakláncot, a magok az oldalukon lesznek. Mi nem fűztük a szemeket, hanem
sorban egy kétoldalú ragasztószalagra fektettük. Ennek a során felfedeztük, hogy hihetetlenül jó
összhangot mutatnak a sumer/babiloni modellel, és valóban közel 180 árpaszem van átlagosan a
kusban!
A kust 49,94 milliméter hosszúnak véve az egyes árpaszemeknek 2,77 millimétert kellene
mutatni. Modern árpaszemekből álló mintánk (kis és nagy szemeket egyaránt véledenszerűen és
több példa során használva) adagos szélessége 2,81 mm körül mozgott, jellemzően kusonként több
mint 177-et adva. Ez hihetedenül megközelíti a hipotetikus sumer modellt, és mintha arra utalna,
hogy a mi árpamagjaink, legalábbis fizikai méret értelemben nem térnek el nagyon a sumer
példáktól.
E ponton az az elmélet, hogy az „árpamag” csak egy szó volt, melyet a sumerok „számolási
megfelelőnek” használtak, már sokkal kevésbé látszott valószínűnek. Mikor azon gondolkodtunk,

43
Szándékosan döntöttünk úgy, hogy nem nevezzük meg a kérdéses professzort. Nagyon sokat
segített kutatómunkánkban, és nem célunk a bosszantása.
- 110 -
hogy a sumerok és babiloniak a horizontot (mint minden kört) 360 fokra osztották, rájöttünk, hogy
csak pár szemmel kéne több ahhoz, hogy ívbe rendezve kört formáljunk. Kiderült, hogy egy 360
árpaszemes kör valójában egy kettős kus hosszúságú - tehát minden mag pontosan e kör egy
fokával egyezett meg. íme egy újabb példája a sumer gondolkodásnak, melyben a kör a körben
táncra perdült a 360-on alapuló számmintázattal.
Ezután a magok súlyára fordítottuk figyelmünket. Hogy megismerjük a mana néven számon
tartott alapegység „tervezett” súlyát, elvégeztük a 4. fejezetben körvonalazott számítást, a kus
hosszának egyötödét véve azzal kockát készítettünk. A kus 49,94 centiméter, az ötöde pedig 9,988
centiméter. Az ilyen kocka 996,404 köbcentiméteres lesz. A metrikus rendszer szerint egy ilyen
kocka 996,4 gramm súlyú vizet tartalmazna.
Az ékírásos szövegek (vagy legalábbis standard fordításaik) szerint teljességében 180 x 60 =
10 800 árpaszemnek kellene lenni egy manában. Azt már tudtuk, hogy a mana súlya pontosan fele a
sziláénak, és hogy a szila az, amit az egyötöd kusos kockával hozunk létre. Egyszerűen kifejtve ez
azt jelenti, hogy a mana értéke a fele az egyötöd kusos kockáénak, így arra lehet számítani, 498,2
grammot fog visszaadni. Ha ez a súly 180 x 60 = 10 800 árpaszemből áll össze, akkor a szemeknek
egyenként 46 milligramm súlyúnak kell lenni.
Ezután saját árpamagjaink súlyát lemértük egy egyszerű, de pontos mérlegen. Az egyik
serpenyőbe egygrammos súlyt helyeztünk, a másikba pedig magokat kezdtünk pakolni, kicsit és
nagyot egyaránt, míg a mérleg pontos egyensúlyba nem állt. Az eljárást sokszor megismételtük,
hogy nagyon jó átlagot kapjunk az árpaszemek számáról, melyek az egygrammos súly
kiegyensúlyozásához szükségesek. Az eredmény 21,5 szem lett, ami azt jelenti, hogy árpamagjaink
átlag 46,5 milligrammot nyomnak. A teljesség kedvéért ezt független számadatokkal is
visszaellenőriztük, melyeket az 1979-es angol aratásból vettünk, mely árpaszemenként átlag 45
milligrammot eredményezett. Mind a mi adataink, mind az 1979-es aratáséi annyira közelében
voltak a várakozás szerinti sumer/babiloni rendszernek, hogy teljesen elképedtünk, mennyire
kevéssé különbözik a mi árpánk attól, amit több mint 4000 évvel ezelőtt takarítottak be. A
felfedezések eredményeképpen most már bízunk abban, hogy rekonstruálhatjuk, hogy milyennek
szánták a sumer mérési rendszereket.
Saját kísérleteink alapján megítélve e rendszer létrehozói az árpakalász közepéből való nagy
szemek és végeiből való kisebbek kombinációját használták. Hozzájutni egyetlen árpaszem
meghatározott súlyához a sumerok számára lehetetlen lehetett. Az egész rendszer a magok jeles
számai köré épült, melyekkel a pontos adag könnyebben elérhető.
A rendszer szépségét egyszerűsége adja. A hosszúságegység (kus) eredetileg az egyszerű
sumer másodperc periódusú ingából származott, de ugyanezt az egységet ésszerű pontossággal meg
tudta határozni bármely vevő vagy eladó a piacon, ha egyszerűen felfűzött 360 árpaszemet egymás
mellé. Zseniális gyorsszámoló eszköz.
Eszünkbe idéztük, hogy mit mondott a szakértő:

„Az árpát nem kell ténylegesen árpaszemnek venni, inkább számolási megfelelőnek
tekintendő.”

Mostanra arra a biztos következtetésre jutottunk, hogy ez az állítás teljesen téves, hiszen
még a modern árpaszemek is igen pontos ismétlését adják a sumer/babiloni súlyok minden
aspektusának.
Mint a korábbiakban megjegyeztük, a szemek, mármint árpa- és búzaszemek használata még
mindig léteznek a birodalmi mérési rendszerben. Ennek esetében a legkezdetlegesebb kísérlet is
meg fog bárkit győzni, hogy a birodalmi rendszer által használt szemerek az évszázadok múlásával
elszakadtak az eredeti búza- vagy árpaszemektől. Alapjában jelképekké váltak. E terület szakértői
kétségtelenül arra a hitre jutottak, vagy azt a hitet tanították nekik, hogy ugyanez az igazság a sumer
szemek vagy árpamagok esetében. Tisztelettel javasoljuk, hogy mindazok, akik a sumer súlyok és
mértékek tanulmányozásával foglalkoznak, legalább egy időre feledkezzenek meg arról, amit
tanultak, és maguk is tegyenek próbát ezekkel a kísérletekkel. Biztosak vagyunk abban, hogy
ugyanezekre a következtetésekre jutnak.

- 111 -
 7. FÜGGELÉK
A megalitikus alapelv és a szabadkőművesség
Írta: Christopher Knight

Még 1976-ban csatlakoztam a szabadkőművességhez, annál az egyszerű oknál fogva, hogy

meg akartam tudni, mivel is foglalkoznak ezek az emberek zárt ajtaik és elsötétített ablakaik
mögött. Nem került sok időbe, míg rájöttem, hogy még a leginkább rangidős gyakorlóinak sincs
lényegileg elképzelése sem arról, hogy honnan is származnak fura régi rituáléik, vagy hogy mi a
jelentésük. 1989 és 2003 között kutatója és társszerzője lettem Robert Lomas szabadkőműves
társammal négy könyvnek, elsőként a Hiram-kulcsnak, mely az első kísérleti jellegű és spekulatív
próbálkozás volt a szabadkőművesség sok fokozata különös rituáléinak értelmezésére.
Ahogy kutatásunk egyre inkább összpontosult, Robert és én azon vettük észre magunkat,
hogy messzebb és messzebb kerültünk vissza az időben, egész az Ószövetség koráig, és még azon is
túl. Itt végül rábukkantunk arra, hogy a vallás és tudomány a Vénusz bolygó királlyá válásával és
kőművesmunkával kapcsolatos tanulmányozásában és tiszteletében egyazon érme két oldalát
képezte. Britannia megalitikus emlékhelyeitől a jeruzsálemi templomig bizonyítékát találtuk a
Vénusz gondos megfigyelésének, ami kapcsolatban állónak tűnik születéssel, halállal és
feltámadással.
Egy szabadkőműves templom teljes elrendezése asztronómiailag megtervezett, a három fő
tisztségviselőt keletre, délre és nyugatra helyezve el, a felkelő, déli és lenyugvó Nap jelzéseképpen.
Keleten két hatalmas oszlop található, melyek Boász és Jáchin magában álló oszlopait jelképezik az
Ószövetségből, akik az eredeti templomban, mely feltehetőleg Salamon királynak épült, a
napfordulók napkeltéi észak/déli végleteit jelölték ki.
A tagjelölt a kőfaragó jelképe, és a szabadkőművesség legfontosabb, harmadik fokán szinte
teljesen sötétben rituálisan „megölik” és feltámasztják, miközben a Vénusz bolygó szimbolikusan
felkel keleten a Nap előtt.
Mint jelen könyv zárófejezetében említésre került, a kővel való építés kapcsolata
csillagászati eseményekkel tárgykör központi szerepet tölt be ezekben a rituálékban, Istenre pedig a
szabadkőművesek mint a „Világegyetem Nagy Építészére” vagy a „Világegyetem Nagy
Geometrikusára” utalnak. A Teremtő ilyen formájú leírása az ég és Föld lemérésének fontosságát
hangsúlyozza.
Bár ez a könyv nem áll közvetlen kapcsolatban a szabadkőművességgel, azt hiszem, véget
vet személyes kutatásomnak, mert megoldva a megalitikus yard rejtélyének néhány részletét, Alan
és én felfedeztük a szabadkőművesség mögötti inspirációt. A ma használatos kőműves rituálé azt
állítja, hogy a rend valódi titka 3000 évvel ezelőtt elveszett, és póttitkokat hoztak létre az eredetiek
visszaszerzése idejének eljöveteléig. Azt hiszem, ez az idő elérkezett.
A kép, mely öt könyv kutatómunkája és megírása során alakult ki, ahogy én látom, úgy fest,
hogy valamiféle ismeretlen csoport több mint 5000 évvel ezelőtt megtanította Nyugat-Európa
lakóit, hogy hogyan kell olyan mértéket létrehozni,

- 112 -
 XVIII. századi kőművespecsét, mely a világ és univerzumban elfoglalt helye lemérésének
sarkalatos fontosságát ábrázolja. Az egyik oszlop a Földet, a másik az ég gömbjét tartja. A
mérés szerszámai, a körző és derékszög a „G” betűt fogják körbe, ami az Istent, angolul
God, más néven a „Világegyetem Nagy Geometrikusát” jelöli. Felül a Nap van és a Hold, a
bolygókkal körülvéve. Középen a „Mindent Látó Szem”, mely elől soha senki elrejtőzni
nem tud

melyet közvetlenül a Vénuszból, az „Ég Királynőjéből” vesznek. Ez az isteni egység, melyet

megalitikus yardnak nevezett el újrafelfedezője, a civilizáció sarokkövének számított. Az ősi papság
hatalma abban rejlett, hogy meg tudták munkálni a követ, értettek a csillagászathoz és képesek
voltak a nyájat mértékkel ellátni.
Egy bizonyos ponton, valószínűleg jóval i. e. 2000 előtt a Mediterráneum kultúrái magukévá
tették a Brit-szigetek megalitikus építői által használt geometria alapelveit. Ez a tudás Máltáról
Krétára terjedt át és Fönícia városállamaiba, az általunk Izraelnek és Libanonnak ismert partvidékre.
A minószi kultúra azért vette birtokába ezt az elvet, hogy létrehozza saját 366-os geometrián
alapuló egységét, a föníciai tudás pedig Júda legfontosabb törzsétől eljutott a többi, később
zsidókként ismertté váló kánaánita törzscsoportokhoz.
A Brit-szigetekhez és Bretagne-hoz hasonlóan Máltán és Izraelben is állnak elszórtan
megalitikus építmények, az Ótestamentumban pedig részletes bizonyítékai találhatóak annak, hogy
hogyan adoptálódtak kánaánita rituálék a királlyá válásba. A zsidó államban hozzátársultak a királyi
gyermekek ritualizált legyilkolásához, hogy biztosítsák uralkodásuk - mely nyilvánvalóan csak 40
évig tarthatott - isteni támogatását. Ez az említett, a Biblián végigvonuló 40 éves periódus nem
kérdés, hogy a Vénusz ciklusa - mely annyira megbízható, hogy tökéletes naptárként és óraként
szolgál - tanulmányozásával áll kapcsolatban.
A Hiram könyvében leírt mechanizmusok segítségével a templomos lovagrend maradékai
mentették át, akik a XIV. század kezdetén, mikor szerencséjük elfogytával menekülniük kellett
Fülöp francia király és V. Kelemen pápa elől, átvitték rituáléikat Skóciába. A bolygó néhány
biztonságos helye egyike volt ez, mivel a skótok királyát, Róbert Bruce-t a közelmúltban közösítette
ki az egyház.
Skócia örökletes Nagy Kőművesmestereiként a valaha nagy hatalommal bíró St. Clair család
viselte gondját ennek az ősi tudásnak, míg el nem jött az ideje annak, hogy biztonsággal lehessen
egy új rendet létrehozni, melyet ma szabadkőművességként ismerünk. Az alkalom 1601-ben
érkezett el, mikor egy skót szabadkőműves (Skóciai VI. Jakab) I. Jakab néven Anglia királya lett,
de kicsit több mint egy évszázad elteltével, amint háború tört ki a skóciai jakobitákkal, a
szabadkőművesség bujkálni kényszerült Londonban.
1715-ben egy jakobita hadsereg mélyen benyomult Angliába, és az angol szabadkőművesek
kezdték elhagyni páholyaikat (találkozóhelyeiket) attól való félelmükben, hogy az ellenség
támogatóinak tarthatják őket. Két évvel később londoni páholyok kis csoportja egyesítette erőit,
hogy megpróbálja megmenteni a rendet a küszöbönálló pusztulástól. Ezt olyan módon tették, hogy
új nagypáholyt hoztak létre, és megtagadtak minden arról szóló tudást, hogy honnan származik a
szabadkőművesség. Ez a tömeges amnézia bevált, és a szabadkőművesség jelentős nemzetközi
szervezetté kezdte kinőni magát, melyben az Angol Egyesült Nagypáholy még mindig igényt tart
eredeti befolyására.
A hivatalos irányvonal ma még mindig az, hogy „Semmit sem tudunk arról, ami 1717 előtt
történt”, férfiak (és nők) százezrei pedig szerte a világon történelem előtti rituálékat játszanak végig
csillagászatilag tervezett templomaikban a Vénusz bolygó fénye alatt, miközben a Világegyetem
Nagy Geometrikusához imádkoznak.
Keresztények, zsidók, muszlimok, hinduk és mások jönnek össze, hogy osztozzanak a
kőmegmunkálás helyettesítő titkaiban, a mérési technikákban és a Világegyetem Nagy Építésze
művei iránti közös tiszteletben.
De a szabadkőművesség haldoklik. Attól a pillanattól fogva haldoklik, mikor elkezdtük
megérteni az eredeti titkok természetét: a mértékegységekét, melyek igazán leírják az eget és Földet
egyaránt.
- 113 -