COLLEEN 

HOOVER

 
 
 
Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2023

Írta: Colleen Hoover
A mű eredeti címe: It Starts With Us
 
A művet eredetileg kiadta:
Atria Books, an Imprint of Simon & Schuster Inc.
 
Copyright © 2022 by Colleen Hoover
All rights reserved.
 
Cover images: Adobe Stock, Getty Images
 
Fordította: Matyola Melinda
A szöveget gondozta: Kamper Gergely
 
ISSN 2064-7174
EPUB ISBN 978-963-399-439-9
MOBI ISBN 978-963-399-440-5
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2023-ban
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztők: Tamaskó Dávid, Zsibrita László
Korrektorok: Deák Dóri, Bóta Petra Kitti
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A bátor és merész Maria Blalocknak
  

Kedves Olvasó!
 
Ez a könyv a Velünk véget ér folytatása. Ott kezdődik, ahol az
előző befejeződött. A legjobb olvasmányélmény érdekében ezt a
könyvet tanácsos a két kötetből álló sorozat második részeként
olvasni.
A Velünk véget ér megjelenése után sosem gondoltam volna,
hogy egy nap folytatást írok hozzá. Arra sem számítottam, hogy
ilyen jó fogadtatásra talál. Rettentő hálás vagyok mindenkinek,
aki Lily történetét ugyanolyan bátorítónak találta, mint én az
édesanyámét.
Miután a Velünk véget ért felkapták a TikTokon, elárasztottak
kérésekkel, hogy írjam tovább Lily és Atlas történetét. És hát
hogyan is tagadhattam volna meg ezt a kérést attól a
közösségtől, amelyik megváltoztatta az életemet? Ezt a regény
köszönetképpen írtam a hatalmas támogatásért, ezért
könnyedebb élményt szerettem volna nyújtani.
Lily és Atlas megérdemli.
Remélem, az olvasók örömüket lelik a történetükben.
 
Szeretettel:
Colleen Hoover
 Első

fejezet

Atlas

A Bib’s hátsó ajtajára rossz helyesírással pirossal felfestett fasz

fely felirat anyámra emlékeztetett.
Mindig rövid kis szünetet tartott a szótagok között, amitől úgy
hangzott, mintha két külön szó lenne. Amikor csak hallottam,
nevethetnékem támadt, bár gyerekként nehéz volt viccesnek
találni, amikor én voltam az elszenvedője a sértésnek.
–  „Fasz fej” – motyogja Darin. – Biztos valami gyerek volt. A
felnőttek zöme le tudja írni helyesen ezt a szót.
– Meg lennél lepve. – Megérintem a festéket, nem ragad. Bárki
volt is az, rögtön a zárás után kellett tennie.
– Szerinted direkt írták hibásan? – kérdi. – Azt akarja sugallni,
hogy fejed helyén is egy fasz van?
– Miért gondolod, hogy ez nekem szól? Neked vagy Bradnek is
szólhat.
– Ez a te éttermed. – Darin leveszi az dzsekijét, és kivesz vele
egy törött üvegszilánkot az ablakból. – Talán egy elégedetlen
alkalmazott.
 –  Van nekem olyanom? Senki sem jut eszembe, aki ilyet
tenne. Öt hónapja mondott fel egy csaj, de jó viszonyban
váltunk el, miután lediplomázott.
–  Volt az a mosogatófiú, aki Brad előtt dolgozott itt. Hogy
hívták? Valami ásvány vagy milyen neve volt. Nagyon furcsa.
–  Kvarc. Becenév volt. Ezer éve nem gondoltam rá. Kétlem,
hogy ennyi idő után neheztelne rám. Nem sokkal a nyitás után
rúgtam ki, mert csak akkor mosogatta el az edényeket, ha
látszott rajtuk az étel. Poharak, tányérok, evőeszközök… Bármit,
ami elég tisztának tűnt, mosogatás nélkül csak a szárítóra tett.
Ha nem rúgtam volna ki, az egészségügyisek záratták volna be
velünk a helyet.
–  Szólnod kéne a rendőrségnek. Jegyzőkönyvet kell
felvennünk a biztosítónak.
Mielőtt tiltakozhatnék, Brad tűnik fel a hátsó ajtóban, cipője
talpa alatt ropognak az üvegszilánkok. Bent mérte fel a
helyzetet, hogy lássuk, nem loptak-e el valamit.
A borostáját vakargatja az állán.
– Elvitték a krutont.
Zavarodott szünet.
– Azt mondtad, a krutont? – kérdezi Darin.
–  Aha, mindet elvitték, ami este ki volt készítve. Semmi más
nem hiányzik.
Erre a legkevésbé sem számítottam. Ha valaki betörne egy
étterembe, és nem vinné el a berendezést, vagy semmi más
értékeset, akkor valószínűleg azért tenné, mert éhes. Ezt a fajta
kétségbeesést első kézből ismerem.
– Nem jelentem.
Darin felém fordul.
– Miért nem? Bárki tette is, elkaphatják.
– Épp ez a lényeg.
Kiveszek egy üres dobozt a szemeteskonténerből, és elkezdem
belepakolni az üvegszilánkokat.
–  Egyszer betörtem egy étterembe. Egy pulykás szendvicset
loptam.
Brad és Darin rám mered.
– Részeg voltál? – kérdezi Darin.
– Nem. Éhes. Nem szeretném, hogy bárkit is letartóztassanak,
mert krutont lopott.
–  Rendben, de lehet, hogy ez csak a kezdet. Mi van, ha
legközelebb visszajönnek a berendezésért? – mondja Darin. –
Még mindig rossz a biztonsági kamera?
Hónapok óta rágja a fülemet, hogy javíttassam meg.
– Ezer dolgom volt.
Darin kiveszi a dobozt a kezemből, és elkezdi összeszedni a
maradék üvegszilánkokat.
–  Foglalkoznod kéne ezzel, mielőtt visszajönnek. Basszus,
lehet, hogy ma este megpróbálják felnyomni a Corrigan’st,
mivel a Bib’s ilyen könnyű célpont volt.
–  A Corrigan’snek működő biztonsági rendszere van. És
kétlem, hogy bárki tette is, megrongálná az új éttermemet.
Hirtelen ötlet volt ez, nem pedig tervezett betörés.
 – Legalábbis reméled – mondja Darin.
Válaszra nyitom a számat, de egy bejövő üzenet megzavar.
Soha nem nyúltam gyorsabban a telefonomért. Amikor látom,
hogy nem Lily írt, kissé elkámpicsorodom.
Reggel összefutottam vele, amikor ügyeket intéztem.
Másfél éve nem találkoztunk, de ő késésben volt a munkából,
én meg épp megkaptam az üzenetet Darintól a betörésről. Kicsit
bénán búcsúztunk el, azt ígérte, hogy dob egy üzenetet, ha beér
a munkahelyére.
Ez másfél órája volt, és még mindig semmi hír felőle. Másfél
óra nem idő, de a kínzó érzés a mellkasomban arról próbál
meggyőzni, hogy Lilynek kétségei vannak mindennel
kapcsolatban, amit az ötperces szóváltásunk során mondtunk.
Amit én mondtam, azzal kapcsolatban egyáltalán nincsenek
kétségeim. Talán a pillanat hevében elkapattam magam, mert
láttam, milyen boldog, és megtudtam, hogy már nincs férjnél.
De mindent, amit mondtam, komolyan gondoltam.
Készen állok rá. Ennél készebben nem is állhatnék.
Előkeresem a számát a telefonomból. Az elmúlt másfél évben
sokszor akartam írni neki, de amikor legutóbb beszéltünk,
hagytam, hogy a labda az ő térfelén pattogjon. Zűrös időszaka
volt, nem akartam még én is bonyolítani az életét.
Most egyedülálló, és úgy hangzott, mintha végre készen állna
esélyt adni kettőnknek. Viszont másfél órája volt gondolkodni a
beszélgetésünkön, és másfél óra rengeteg idő, hogy valaki
meggondolja magát. Minden perc, ami üzenet nélkül telik,
elvesztegetett idő.
Még mindig Lily Kincaidként szerepel a telefonomban, ezért a
vezetéknevét átírom újra Bloomra.
Érzem, hogy Darin fölém hajol, és a vállamon át a kijelzőmet
lesi.
– Ő a mi Lilynk?
Brad felvillanyozódik.
– Lilynek írsz?
–  Mi Lilynk? – kérdezem zavartan. – Fiúk, egyszer
találkoztatok vele.
– Még férjnél van? – érdeklődik Darin.
Megrázom a fejem.
–  Jó neki. Terhes volt, ugye? Mi lett végül? Kisfiú vagy
kislány?
–  Nem akarok Lilyről beszélni, mert nincs semmi, amiről
beszélhetnénk. Nem akarom túlspilázni. Amúgy lánya van, és ez
az utolsó kérdés, amire válaszolok. – Bradhez fordulok. – Theo
bejön ma?
– Csütörtök van. Itt lesz.
Az étterem felé indulok. Ha valakivel beszélek Lilyről, az
Theo lesz.
 Második

fejezet

Lily

Még mindig remeg a kezem, bár már majdnem két órája

futottam össze Atlasszal. Nem tudom eldönteni, hogy azért-e,
mert zavarodott vagyok, vagy mert enni sem értem rá, mióta
betettem ide a lábam. Alig volt öt nyugodt percem, hogy
végiggondoljam a reggel történteket, és még kevesebb, hogy
megegyem a magammal hozott reggelimet.
Ez tényleg megtörtént? Tényleg feltettem Atlasnak egy rakás
annyira béna kérdést, hogy a következő egy évben porig
alázottnak fogom magam érezni?
Ő nem tűnt bénának. Úgy látszott, nagyon örül, hogy lát
engem, és amikor megölelt, olyan volt, mintha egy részem, ami
eddig szunnyadt, hirtelen életre kelt volna.
De most először ki kell ugranom a mosdóba, és ahogy
megpillantom magam a tükörben, sírhatnékom támad.
Maszatos vagyok, a pólóm tiszta répafolt, a körmöm kábé még
januárban lepattogzott.
Nem mintha Atlas elvárná a tökéletességet. Csak hát olyan
sokszor elképzeltem, hogy találkozunk, de egyszer sem úgy,
hogy egy kaotikus reggelen belerohanok, másfél órával azután,
hogy egy tizenegy hónapos baba bébiétellel kent össze. Olyan
jól nézett ki. Olyan jó volt az illata.
Nekem meg lehet, hogy anyatejszagom van.
Annyira feldúlt a véletlen találkozásunk, hogy ezen a reggelen
kétszer annyi ideig tart mindent megszervezni a kiszállításhoz.
Még a weboldalunkon sem néztem meg ma reggel az új
rendeléseket.
Visszamegyek a mosdóból a kasszához. Kiveszek egy
rendelést a nyomtatóból, és elkezdem összeállítani. Még sosem
volt ennél nagyobb szükségem arra, hogy a gondolataim
elterelődjenek, ezért örülök, hogy mozgalmas a reggelem.
A megrendelés egy csokor rózsáról szól egy Greta nevű nőnek
egy Jonathan nevű férfitól. Az üzenet szövege: Elnézést a tegnap
estéért. Meg tudsz bocsátani?
Sóhajtok egyet. A bocsánatkérő csokrokat szeretem a
legkevésbé összeállítani. Mindig azon kapom magam, hogy
elgondolkodom, vajon miért szabadkoznak. Mert a pasi elkésett
a randiról? Késő este hívta a nőt? Veszekedtek?
Megütötte?
Néha legszívesebben ráírnám a kártyára a helyi menhely
számát, de emlékeztetnem kell magam, hogy nem minden
bocsánatkérés kapcsolódik olyan rettenetes dolgokhoz, mint
amik valaha velem történtek. Lehet, hogy Jonathan Greta
barátja, és csak fel akarja vidítani. Lehet, hogy a férje, és túl
messzire ment egy tréfával.
Bármi is a virágküldés oka, remélem, valami jó. Becsúsztatom
a kártyát a borítékba, és nyúlok a következő rendelésért,
amikor üzenetem érkezik.
Úgy nyúlok a telefonomért, mintha öngyilkosságról szólna az
üzenet, és három másodpercem lenne elolvasni.
Összezsugorodom, amikor a képernyőre nézek. Nem Atlas írt,
csak Ryle.
Ehet sült krumplit?
Gyorsan válaszolok. Puhát.
Úgy dobom a pultra a telefonomat, hogy puffan egyet. Nem
szeretem, ha túl gyakran eszik sült krumplit, de csak heti egy-
két napot van Ryle-nál, szóval próbálok tenni róla, hogy ha
velem van, egészséges ételeket kapjon.
Jó volt pár percig nem gondolni Ryle-ra, de az üzenete
eszembe juttatta, hogy létezik. És amíg csak él, attól félek,
semmilyen kapcsolat, még barátság sem lehet köztünk
Atlasszal. Hogyan fogadja Ryle, ha elkezdek Atlasszal
randevúzgatni? Hogyan reagálna, ha egymás közelében kéne
valaha is lenniük?
Talán kicsit előreszaladtam.
A telefonomat bámulom, és azon gondolkodom, mit kéne
mondanom Atlasnak. Megígértem neki, hogy írni fogok, miután
kinyitottam a boltot, de még mielőtt kinyitottam volna, már
vártak a vásárlók. És most, hogy Ryle írt nekem, eszembe jut,
hogy ebben a forgatókönyvben ő is ott van, ezért hezitálok,
hogy egyáltalán írjak-e Atlasnak.
Nyílik a bejárati ajtó, és Lucy, az alkalmazottam sétál be.
Mindig olyan összeszedettnek tűnik, még akkor is, ha tudom,
hogy rossz a kedve.
– Jó reggelt, Lucy!
Eltűri a haját a szeméből, és táskáját egy sóhajjal a pultra
teszi.
– Az lenne?
Nem a legbarátságosabb ma reggel. Ezért Serena, a másik
alkalmazottam és én dolgozunk a kasszánál legalább tizenegyig,
míg Lucy hátul intézkedik. Sokkal kedvesebb a vásárlókkal egy
vagy öt kávé után.
– Rájöttem, hogy az ültetőkártyák sosem érkeznek meg, mert
nem gyártják őket többé, és túl késő újakat rendelni. Az
esküvőig kevesebb mint egy hónap van hátra.
Annyi minden sült el balul, hogy már azon gondolkozom,
megmondom neki, hogy hagyja az egészet a fenébe. De nem
vagyok babonás. Remélhetőleg Lucy sem az.
– A saját készítésű ültetőkártyák nagyon trendik.
Lucy a szemét forgatja.
– Utálok kézműveskedni – morogja. – Nem is akarok esküvőt.
Olyan, mintha régebb óta tervezgetnénk, mint mióta járunk. –
Pontosan. – Talán le kéne mondanunk az egészet, és elmenni
Vegasba. Ti elszöktetek, ugye? Megbántad?
Nem tudom, mire válaszoljak először.
– Hogy utálhatsz kézműveskedni? Egy virágboltban dolgozol.
És elváltam, persze hogy bánom, hogy elszöktünk Vegasba. – A
kezébe nyomok egy halom rendelést. – De jó móka volt –
ismerem el.
Lucy hátramegy, és elkezd a maradék rendeléssel
foglalatoskodni, én meg újra Atlason gondolkodom. És Ryle-on.
És az armageddonon, amit miattuk az agyamban érzek.
Elképzelésem sincs, hogy kéne ennek működnie. Amikor
Atlasszal egymásba botlottunk, minden elhalványult, még Ryle
is. De most Ryle elkezdett visszaszivárogni a gondolataimba.
Nem úgy, mint régen, sokkal inkább úgy, mint egy úttorlasz. A
szerelmi életem végre egyenesben volt, mindenféle bukkanó
vagy kanyar nélkül, főleg azért, mert másfél éve nem létezik.
Erre most olyan, mintha nem lenne más előttem, csak
göröngyös talaj, akadályok és sziklák.
Megéri? Naná, Atlas megéri.
De a kapcsolatunk is megéri-e? Érdemes-e vállalnunk a
stresszt, amit elkerülhetetlenül okozunk az életem minden
területén?
Régóta nem éreztem magam ilyen bizonytalannak. Egyik
felem fel akarja hívni Allysát, hogy elmeséljem neki az Atlasszal
való találkozást, de képtelen vagyok rá. Tudja, Ryle hogy érez
irántam még mindig. Tudja, hogy érezném magam, ha Atlast
belekeverném a dolgokba.
Anyámmal nem beszélhetek, mert ő az anyám. Hiába
kerültünk mostanában nagyon közel egymáshoz, még mindig
nem tudnám megtárgyalni vele a szerelmi életemet. Igazából
egyetlen nővel tudok Atlasról beszélni.
– Lucy?
Felbukkan hátulról, kihúzza fülhallgatóját a füléből.
– Szóltál?
–  Helyettesítenél picit? El kell intéznem valamit. Egy órán
belül itt leszek.
Beáll a pult mögé, én meg a táskámért nyúlok. Nincs túl sok
időm magamra most, hogy itt van nekem Emerson, így néha
lopok egy órát a munkaidőből, amikor valaki be tud állni
helyettem a boltban.
Néha szeretek csak úgy elmélyedni a gondolataimban, és ez
lehetetlen egy gyerek mellett, még akkor is, ha alszik.
Anyaüzemmódban vagyok. A munkában meg állandóan pörgés
van, ritka, hogy egy nyugodt percem legyen.
Rájöttem, hogy néha elég, ha zenét hallgatok egyedül a
kocsimban, vagy alkalmanként egy szelet sütit eszem a
Cheesecake Factoryből, és máris kisimulnak az
agytekervényeim.
Miután leparkolok a kikötőnél, hátradöntöm az ülést,
előveszem a magammal hozott jegyzetfüzetet és tollat. Nem
tudom, fog-e annyit segíteni, mint néha egy süti, de szükségem
van rá, hogy szabadjára engedjem a gondolataimat úgy, ahogy
régen tettem. Ez a módszer régen sokat segített nekem, hogy
helyükre tegyem a dolgokat. Bár ezúttal azt reméltem, legalább
abban segít, hogy ne essenek teljesen szét.
 
Kedves Ellen!
 
Találd ki, ki tért vissza!
Én.
És Atlas.
Mindketten.
Reggel találkoztunk, amikor Ryle-hoz mentünk Emmyvel.
Jó volt újra látni. Bár az, hogy láttam, és tudom, hogy épp hol
tartunk az életünkben, kissé kínossá teszi a helyzetet. Valami
sürgős apróság akadt az éttermével kapcsolatban, én meg
siettem, mert késésben voltam a boltból. Úgy váltunk el, hogy
megígértem, írok majd neki.
Akarok írni neki. Tényleg. Főleg, mivel a találkozás
emlékeztetett rá, hogy mennyire hiányzik az, amit akkor
érzek, ha vele vagyok.
Addig a ma reggeli pár percig nem is vettem észre, milyen
magányosnak érzem magam. De mióta Ryle-lal elváltunk…
Ó, na várj csak…
Hú, nem meséltem neked a válásunkról.
Nagyon régóta nem írtam neked. Hadd emlékeztesselek.
Miután megszületett Emmy, úgy döntöttem, végleg
különválok Ryle-tól. Rögtön a szülés után kértem, hogy
váljunk el. Nem akartam kegyetlen lenni az időzítéssel,
egyszerűen nem tudtam, hogy fogok dönteni egészen addig,
amíg Emmyt a karomban nem tartottam. Minden
idegszálammal tudtam, hogy bármit megteszek, hogy vége
legyen a bántalmazásnak.
Igen, fájt, hogy válni akartam. Igen, csalódott voltam. De
egyáltalán nem bánom. Arra jutottam, hogy néha a
legnehezebb döntések vezetnek a legjobb kimenetelhez.
Nem tudok hazudni, és azt mondani, hogy nem hiányzik,
mert igen. Hiányzik, amilyenek néha voltunk. Hiányzik a
család, ami Emerson számára lehettünk volna. De tudom,
hogy helyesen döntöttem, még ha néha nyomaszt is a dolog.
Nehéz, mert még mindig kapcsolatban vagyunk. Még mindig
megvannak azok a jó tulajdonságai, amikért beleszerettem,
és most, hogy már nem vagyok vele, ritkán látom a rossz
oldalát, ami véget vetett a házasságunknak. Együtt kellett
működnie, és kerülnie a veszekedést, hisz tudta, hogy minden
egyes alkalommal feljelenthettem volna családon belüli
erőszakért. A feleségénél többet is veszthetett volna, így
amikor a gyerekfelügyeletről egyezkedtünk, a dolgok sokkal
barátságosabban alakultak, mint vártam.
Többet is elérhettem volna, mert nem voltam olyan
erőszakos, mint ő. Az ügyvédem határozottan lebeszélt róla,
amikor teljes felügyeleti jogot akartam. Hacsak nem akartam
a legmocskosabb részeket a bíróság elé teregetni, nem
tehettem túl sokat az ellen, hogy Ryle látogathassa Emersont.
Még ha fel is hoztam volna a bántalmazás vádját, az
ügyvédem szerint nagyon ritka, hogy az együttműködő,
pénzügyi támogatást nyújtó sikeres apától bizonyítékok híján
megvonják bármilyen jogát is.
 Két lehetőségem volt. Feljelenthettük, és bíróság elé
citálhattuk volna, de akkor is közös gyerekfelügyelet lett
volna a vége. Vagy kidolgozhattam Ryle-lal egy mindkettőnk
számára kielégítő tervet, miközben továbbra is együtt
neveljük Emmyt.
Azt mondhatnád, egyezségre jutottunk, noha nincs olyan
megállapodás a világon, amitől magabiztosan küldeném a
lányom valakihez, akiről tudom, hogy heves a vérmérséklete.
Minden, amit tehetek, az, hogy a kevésbé rosszat választom a
gyerekfelügyelet kérdését illetően, és remélem, hogy Emmy
sosem látja ezt az oldalát.
Szeretném, hogy Emmy kötődjön az apjához. Sosem
akartam távol tartani tőle. Csak a biztonságáról akarok
gondoskodni, ezért kértem Ryle-t, hogy egyezzen bele a
napközbeni találkozókba az első pár évben. Azért nem
mondtam meg neki soha egyenesen, mert nem tudom, hogy
teljesen rá merem-e bízni Emmyt. Vagy arra fogtam, hogy
még szoptatok, vagy arra, hogy őt bármikor behívhatják, de
mélyen legbelül biztos vagyok benne, hogy tudja, miért nem
akartam soha, hogy Emmy nála aludjon.
Nem beszélünk a múltbeli bántalmazásról. Emmyről
beszélünk, a munkáról, a lányunk jelenlétében mosolygunk.
Néha erőltetett és hamis ez a mosoly, de jobb, mint ami
lehetett volna, ha bíróságra viszem az ügyet, és veszítek.
Tettetni fogom a mosolygást a lányom tizennyolc éves koráig,
ha ez kell ahhoz, hogy ne legyen közös felügyeleti jog, és ne
kelljen a lányomnak rendszeresen szenvednie az apja
legrosszabb tulajdonsága miatt.
Eddig jól működik, ha nem számoljuk az időnkénti érzelmi
manipulációt és a nem szándékos flörtöléseket. Annak
ellenére, hogy feltártam érzéseimet a válás során, Ryle még
reménykedik. Mond néha olyanokat, amik arra utalnak, hogy
nem mondott még le teljesen rólunk. Attól tartok, hogy Ryle
azért ilyen együttműködő, mert arra számít, hogy ha elég
sokáig normálisan viselkedik, végül visszakaphat. Azt hiszi,
idővel megenyhülök.
De ez nem fog megtörténni, Ellen. Végül továbblépek, és
őszintén szólva remélem, hogy Atlas irányába. Egyelőre nem
tudhatom, hogy ez lehetséges-e, de azt tudom, hogy Ryle felé
már sosem lépek vissza, mindegy, mennyi idő telik is el.
Majdnem egy év múlt el a válás óta, és majdnem
tizenkilenc hónap a veszekedés óta, ami miatt szakítottunk.
Ez azt jelenti, hogy több mint másfél éve egyedülálló vagyok.
Másfél év különélés két kapcsolat között rengeteg időnek
tűnik, és az is lenne, ha másról lenne szó, nem Atlasról. De
mégis hogyan működhetne ez? Mi van, ha ráírok Atlasra, és
ő meghív ebédelni? Aztán az ebéd csodálatosan sikerül,
amiben amúgy biztos vagyok, és vacsorameghívás lesz
belőle? És visszatérünk oda, ahonnan indultunk, amikor
fiatalabbak voltunk? Aztán mindketten boldogok leszünk,
újra szerelembe esünk, és Atlas az életem állandó része lesz?
Tudom, hogy úgy hangzik, kissé előreszaladtam, de
mégiscsak Atlasról van szó. Hacsak nem esett át
személyiségátültetésen, szerintem mindketten tisztában
vagyunk vele, milyen könnyű Atlast szeretnem, Ellen. Azért
habozok, mert félek, hogy működni fog.
És ha így lesz, mit gondol majd Ryle az új kapcsolatomról?
Emerson már majdnem egyéves, és különösebb zűrök nélkül
estünk túl ezen az éven, de tudom, hogy azért haladnak jól a
dolgok, mert semmi sem zavart be. Miért érzem úgy, hogy
Atlas bármilyen említése cunamit fog okozni?
Nem mintha Ryle megérdemelné, hogy beavassam a
helyzettel kapcsolatos érzéseimbe, de pokollá teheti a
szerelmi életemet. Miért köti le Ryle még mindig ennyire a
gondolataimat?
Ilyen ez – mintha ezek a csodás dolgok megtörténnének
velem, de ahogy kezdeném beleélni magam, rádöbbennék,
hogy a lelkem mélyén még mindig Ryle-ra és az ő lehetséges
reakcióira alapozva hozok döntéseket.
A reakcióitól félek leginkább. Szeretném hinni, hogy nem
lesz féltékeny, de tudom, hogy az lesz. Ha randizni kezdek
Atlasszal, mindannyiunk életét meg fogja nehezíteni. Hiába
tudom, hogy jó döntés volt elválni, még mindig megvannak a
következményei. Ezek közül az egyik az, hogy Ryle mindig
úgy fog Atlasra nézni, mintha ő tette volna tönkre a
házasságunkat.
Ryle a lányom apja. Teljesen mindegy, milyen férfi jön-megy
az életemben innentől kezdve, ha a lányomnak nyugalmat
akarok, Ryle-ra állandóan tekintettel kell lennem. És ha Atlas
Corrigan visszatér az életembe, Ryle sosem fog megenyhülni.
Bárcsak meg tudnád mondani, hogy döntsek! Feláldozzam
azt, amiről tudom, hogy boldoggá tesz, azért, hogy
elkerüljem a zavart, amit Atlas jelenléte okozna?
Vagy a szívemben mindig lesz egy Atlas formájú lyuk,
hacsak nem hagyom, hogy betöltse?
Azt várja, hogy írjak neki, de ehhez több időre van
szükségem. Még azt sem tudom, mit mondjak neki. Nem
tudom, mit tegyek.
Feltétlen szólok, ha rájövök.
Lily
 Harmadik

fejezet

Atlas

–  Végre partot értünk? – kérdezi Theo. – Tényleg ezt mondtad

neki? Hangosan?
Kényelmetlenül mocorgok a kanapén.
– A Némó nyomában hozott össze minket fiatalkorunkban.
– Egy rajzfilmből idéztél. – Theo színpadiasan forgatja a fejét.
– És nem működött. Már több mint nyolc órája találkoztatok, és
még mindig nem írt rád.
– Talán sok a dolga.
–  Vagy esetleg túl erősen nyomultál – hajol előre.
Összekulcsolja a kezeit a térdei között, és visszatér a
gondolatmenetéhez. – Okés, és mi történt, miután előrukkoltál
ezzel a nyálas szöveggel?
Kegyetlen.
– Semmi. Mennünk kellett dolgozni. Megkérdeztem, megvan-e
még a számom, azt mondta, megjegyezte, majd elbúcsúztunk.
– Na várj csak! – szakít félbe Theo. – Megjegyezte a számod?
– Úgy tűnik.
 – Oké. – Mintha reménykedne. – Ez jelent valamit. Manapság
már senki sem jegyez meg telefonszámokat.
Ugyanerre gondoltam én is, de azon is eltűnődtem, vajon nem
más okokból jegyezte-e meg a számomat.
Annak idején vészhelyzet esetére leírtam, és betettem a
telefontokjába. Talán tartott tőle, hogy egy nap szüksége lehet
rá, és egyáltalán nem is miattam jegyezte meg.
–  Tehát mit csináljak? Írjak neki? Hívjam fel? Várjak, amíg ő
jelentkezik?
– Nyolc óra telt el, Atlas. Nyugi!
Ostorcsapásként ér a tanácsa.
–  Két perce még úgy viselkedtél, mintha nyolc óra üzenet
nélkül túl sok lenne. Erre most meg itt nyugtatgatsz?
Theo megvonja a vállát, ellöki magát az asztalomtól a lábával,
és megpörgeti magát a székében.
–  Tizenkét éves vagyok. Még csak telefonom sincs, és te a
véleményemet kéred az üzenetírási illemszabályokról?
Meglep, hogy nincs még telefonja. Brad nem tűnik szigorú
apának.
– Miért nincs telefonod?
–  Apa azt mondja, tizenhárom évesen lehet majd. Két hónap
múlva – szól vágyakozóan.
Brad fél évvel ezelőtti előléptetése óta Theo hetente néhány
alkalommal iskola után eljön az étterembe. Azt mondta,
terapeuta szeretne lenni, ha nagy lesz, így hagyom, hogy rajtam
gyakoroljon. Kezdetben azért beszélgettünk, hogy az ő hasznára
váljon, de mostanság úgy érzem, én vagyok az, aki profitál
belőle.
Brad a fiát keresve bekukucskál az irodámba.
– Gyerünk! Atlasnak dolgoznia kell. – Int Theónak, hogy álljon
fel, de ő csak pörög a székemben.
– Atlas hívott ide. Szüksége volt a tanácsomra.
–  Bármi is ez, sosem fogom megérteni – mondja Brad,
miközben ujjával kettőnkre mutat. – Milyen tanácsot kaphatnál
a fiamtól? Hogyan úszd meg a házimunkát, és nyerj a
Minecraftban?
Theo feláll, és nyújtózik egyet.
– Valójában nőügyekben. És a Minecraftnak nem az a lényege,
hogy az ember nyerjen. Ez sokkal inkább egy sandbox játék. –
Theo visszanéz a válla fölött, ahogy távozik az irodámból. –
Csak írj neki! – Úgy közli ezt, mintha a legevidensebb megoldás
lenne. Talán az.
Brad kitaszigálja az ajtón.
Visszaülök a székembe, és az üres telefonképernyőt
bámulom. Talán rossz számot jegyzett meg.
Kikeresem a számát, és tétovázom. Theónak igaza lehet. Talán
tényleg túlságosan nyomultam reggel. Amikor egymásba
botlottunk, nem mondtunk túl sok mindent, de amit mondtunk,
az jelentőségteljes volt, és célratörő. Talán ez megrémítette.
Vaaagy… talán igazam van, és rosszul jegyezte meg a számot.
Az ujjaim a telefonom billentyűzetén mocorognak. Írnék neki,
de nem akarok nyomást gyakorolni rá. Bárhogy is, mindketten
tisztában vagyunk vele, hogy az életünk teljesen másképpen
alakult volna, ha nem teszünk annyi elhibázott lépést a
múltban.
Éveken keresztül gyártottam a kifogásokat, hogy miért nem
elég jó neki az életem, de Lily valahogyan mégis mindig
beleillett. Tökéletesen beleillett. Ezúttal nem nézem tétlenül,
hogy eltűnjön. Először is megbizonyosodom róla, hogy a jó
számom van-e meg neki.
Jó volt látni, Lily.
Várok, vajon visszaír-e. Amikor látom felugrani a három kis
pontocskát, a várakozástól visszatartom a lélegzetemet.
Téged is.
Túl sokáig bámulom a válaszát abban reménykedve, hátha írt
hozzá valami mást is. De nem. Csak ennyit küldött.
Két szó csupán, de én tudok olvasni a sorok között.
Megadóan felsóhajtok, és az asztalomra dobom a
telefonomat.
 Negyedik

fejezet

Lily

A Ryle-lal való kapcsolatunk Emerson születése óta nem

szokványos. Kétlem, hogy túl sok pár adja be a válási papírjait,
miközben a kisbabája születési bizonyítványát írja alá.
Amennyire csalódtam Ryle-ban, amiért miatta kellett véget
vetnem a házasságomnak, annyira nem akartam
megakadályozni, hogy jó kapcsolata legyen a lányommal.
Annyira együttműködő vagyok vele, amennyire csak lehetséges,
mivel az időbeosztása nagyon kaotikus. Néha még a
munkahelyére is beviszem Emersont, hogy az ebédszünetben
találkozzanak.
Már Emerson születése előtt is volt kulcsa a lakásomhoz. Csak
azért adtam neki, mert egyedül éltem, és féltem, hogy ha
vajúdni kezdek, valahogyan be kell jönnie a lakásba. Aztán
sosem adta vissza a kulcsot a szülés után, noha el akartam
kérni. Néha használja, amikor nagy ritkán későn van műtétje,
és extra időt tölt Emmyvel reggelenként, miután én munkába
indulok. Ezért nem kértem vissza. De mostanában arra
használja a kulcsot, hogy hazahozza Emmyt.
Akkor küldött üzenetet, amikor éppen korábban zártam a
boltot, és azt mondta, Emmy fáradt volt, így elvitte hozzám, és
lefektette aludni. Az elmúlt időben olyan gyakran használta a
kulcsom, hogy azon tűnődöm, vajon tényleg Emmy-e az
egyetlen, akivel sok időt próbál tölteni.
A bejárati ajtó nyitva van, amikor végre hazaérek. Ryle a
konyhában van. Rám pillant, amikor hallja csukódni az ajtót.
– Szereztem vacsit. – Magasba emel egy zacskó ételt a kedvenc
thai éttermemből. – Ugye nem ettél?
Ez nincs ínyemre. Egyre otthonosabban mozog a lakásban. De
érzelmileg már teljesen kimerített a mai nap, ezért megrázom a
fejem, és úgy döntök, ezzel a problémával máskor hozakodom
elő.
–  Nem. Köszi. – Az asztalra teszem a táskámat, és Emmy
szobája felé indulok.
– Most tettem le – figyelmeztet.
Az ajtaja előtt megállok, és fülemet az ajtóra tapasztva
hallgatózom. Csend van, így hátralépek, és a konyhába megyek,
hogy ne ébresszem fel.
Hülyén érzem magam az Atlasnak írt rövid üzenet miatt, de
ez az érintkezés Ryle-lal eloszlatja minden kétségemet. Hogyan
kezdhetnék bárkivel is egy új kapcsolatba, amikor az exem még
mindig vacsorát hoz nekem, és kulcsa van a lakásomhoz?
Szigorúan meg kell húznom a határokat Ryle-lal, mielőtt
elkezdenék foglalkozni Atlas gondolatával.
 Ryle egy üveg vörösbort választ a bortartóból.
– Baj, ha ezt kinyitom?
Vállat vonok, ahogy pad thait kanalazok a tányéromra.
– Nyugodtan, de én nem kérek.
Ryle visszateszi a bort, és egy pohár tea mellett dönt inkább.
Kiveszek egy üveg vizet a hűtőből, és leülünk az asztalhoz.
– Milyen volt ma? – érdeklődöm.
–  Kicsit morcos, de sokat kellett intézkednem. Gondolom,
lefárasztotta, hogy ki-be pakoltam a kocsiülésből. Jobban lett,
amikor átmentünk Allysáékhoz.
– Mikor lesz a következő szabadnapod? – kérdezem.
– Nem tudom, de majd szólok. – Felém nyúl, és a
hüvelykujjával letöröl valamit az arcomról. Kissé hátrahőkölök,
de nem tűnik fel neki. Vagy talán csak úgy tesz. Nem tudom,
tisztában van-e vele, hogy amikor csak a keze felém mozdul, az
rossz érzés nekem. Ryle-t ismerve talán azt hiszi, azért
hátráltam, mert szikrát éreztem.
Emmy születése után hébe-hóba akadtak pillanatok, amikor
érezhettem volna a szikrát kettőnk között. Tehetett vagy
mondhatott volna valami kedveset, vagy tarthatta volna Emmyt
a karjában, míg énekel neki, engem pedig elárasztott volna az
ismerős vágy iránta. De valamiért ettől mindig távol tartom
magam. Elég egyetlen rossz emlék, hogy elhomályosítsa a futó
érzéseket, amik a közelében elkapnak.
Hosszú és göröngyös volt az út, de azok az érzések végül
semmivé lesznek.
 Ezt a listához írom, amin az indokokat gyűjtöm, hogy miért
döntöttem a válás mellett. Néha, miután távozik, a
hálószobámba megyek, és elolvasom, hogy újra emlékeztessem
magam: ez volt a legjobb megoldás mindkettőnk számára.
Jó. Talán nem kimondottan így kellene csinálni. Még mindig
szeretném visszakapni a kulcsomat. Éppen egy újabb falat
tésztát ennék, amikor az asztal másik végéről egy néma
pittyenést hallok a táskámból. Eldobom a villám, és gyorsan a
telefonért nyúlok, mielőtt Ryle teszi meg.
Nem mintha elolvasná az üzeneteimet, de a legkevésbé sem
vágyom rá, hogy udvariaskodni próbáljon, és ideadja a
telefonomat. Esetleg látná, hogy Atlastól jött üzenet, és én még
nem vagyok felkészülve az ezzel járó csetepatéra.
De az üzenet nem Atlastól érkezik. Hanem anyámtól.
Emmyről küldött a héten készült képeket. Leteszem a telefont,
és felveszem a villát, ám Ryle rám mered.
–  Anyám volt. – Nem is tudom, miért osztom ezt meg vele.
Nem tartozom neki magyarázattal, de nem tetszik, ahogy
bámul.
– Kire számítottál? Gyakorlatilag rávetődtél a telefonodra.
–  Senkire. – Iszom. Még mindig engem bámul. Nem tudom,
mennyire ismer engem, de olyan, mintha tudná, hogy hazudok.
A villáját forgatja a tésztában, és összeszorított szájjal a
tányérjára mered.
– Randizgatsz valakivel? – kérdezi némi éllel a hangjában.
– Nem mintha lenne hozzá bármi közöd is, de nem.
 – Nem mondom, hogy rám tartozik. Csak csevegek.
Nem válaszolok, mert ez hazugság. Amikor egy frissen elvált
férj arról érdeklődik, hogy az exe randizik-e valakivel, az
minden, csak nem csevegés.
– Úgy vélem, valamikor komolyabban el kell beszélgetnünk a
randevúzásról – közli. – Mielőtt bármelyikünk behoz valakit
Emerson életébe. Le kéne fektetni pár alapszabályt.
Bólintok.
–  Ennél sokkal több mindenben kell alapszabályokat
lefektetünk.
Összehúzza a szemét.
– Mint például?
–  A lakásomhoz való hozzáférésed. – Nyelek. – Szeretném
visszakapni a kulcsomat.
Ryle sztoikus nyugalommal mered rám, mielőtt válaszol.
Megtörli a száját.
– Nem altathatom el a lányomat?
– Nem ezt mondtam.
–  Tudod, hogy őrült az időbeosztásom, Lily. Alig tudok vele
találkozni.
–  Szó sincs róla, hogy azt szeretném, ha kevesebbet
találkoznátok. Csak a kulcsomat kérem vissza. Fontos nekem a
magánszférám.
Merev az arckifejezése. Dühös rám. Tudtam, hogy így lesz, de
ezt most eltúlozza. Ennek semmi köze ahhoz, hogy hány
találkozást tartok ideálisnak Emmyvel. Annyit szeretnék csak,
hogy ne járjon ki-be a lakásomba. Okkal költöztem és váltam el.
Nem lesz ez egy hatalmas változás, de meg kell hogy
történjen, különben örök életünkre beleragadunk egy
egészségtelen szokásba.
–  Akkor ezentúl nálam marad estére. – Ezt nagyon elítélően
mondja, miközben a reakciómat figyeli. Tudom, hogy érzi a
rajtam eluralkodó szorongást.
A hangom higgadt marad.
– Nem hiszem, hogy készen állok erre.
Ryle a villáját tompa puffanással a tányérjára dobja.
– Talán módosítanunk kéne a gyerekfelügyeletet.
Felbosszantanak a szavai, de valahogy sikerül visszafognom
kitörő dühömet. Állok, fogom a tányéromat.
–  Tényleg, Ryle? A saját lakásom kulcsát kérem vissza, és te
bírósággal fenyegetőzöl?
Egyetértettünk ebben a megoldásban, de úgy viselkedik,
mintha ez inkább szolgálná az én érdekemet, mint az övét.
Tudja, hogy bíróság elé citálhattam volna kizárólagos
gyermekfelügyeleti jogért mindazok után, amin miatta
keresztülmentem. A pokolba is, sosem hívtam rá a rendőrséget!
Hálásnak kéne lennie a nagylelkűségemért.
Amikor a konyhába érek, leteszem a tányéromat, a pult
szélébe kapaszkodom, és lehajtom a fejem. Nyugi, Lily. Csak
reagál.
Hallom, ahogy Ryle sajnálkozva sóhajt, és utánam jön a
konyhába. A pultnak dől, míg leöblítem a tányéromat.
 – Legalább kaphatok egy ütemtervet? – Visszafogja a hangját,
ahogy beszél. – Mikor fog nálam aludni?
Csípőmet a pulthoz nyomom, és szembe állok vele.
– Amikor tud beszélni.
– Miért akkor?
Gyűlölöm, hogy ki kell mondanom hangosan.
– Hogy el tudja mondani, ha valami történik, Ryle.
Amikor felfogja szavaim értelmét, egy apró biccentéssel az
alsó ajkába harap. A nyakán dagadó erekből látom a
csalódottságát. Kihúzza a kulcscsomóját a zsebéből, és leveszi
róla a lakásom kulcsát. A pultra dobja, és kisétál.
Amikor felkapja a dzsekijét, és kilép a bejárati ajtón, az
ismerős szúró bűntudat szökik a mellkasomba. A bűntudatot
mindig olyan kétségek követik, mint például hogy: „Túl szigorú
vagyok vele?” „Mi van, ha tényleg megváltozott?” Tudom a
választ ezekre a kérdésekre, de néha jó érzés elolvasni az
emlékeztetőket. A szobámba megyek, és kiveszem az
ékszerdobozomból a listát.
1. Megpofozott, mert nevettél.
2. Lelökött a lépcsőn.
3. Megharapott.
4. Megpróbált megerőszakolni.
5. Úgy kellett összevarrni miatta.
6. A férjed fizikailag többször bántott. Megtörtént volna újra
és újra.
7. A lányod miatt tetted ezt.
 Végigfuttatom a ujjam a vállamon lévő tetováláson, érzem a
kis sebhelyeket, amit a fogai hagytak. Ha Ryle ezt a
kapcsolatunk tetőpontján tette, mire lenne képes a
legmélyebben?
Összehajtom a listát, és visszateszem az ékszerdobozba
legközelebbre, ha emlékeztetőre lenne szükségem.
 Ötödik

fejezet

Atlas

–  Ez egyértelműen szándékos volt – mondja Brad a falfirkát

bámulva.
Bárki randalírozott is a Bib’snél két napja, úgy döntött, a
legújabb éttermemet is kirabolja. A Corrigan’snek két ablakát
rongálták meg, és egy újabb üzenetet fújtak a hátsó ajtóra.
Kapd be, Atfasz.
Már megint ezzel a faszozással jönnek. Azon kapom magam,
hogy röhögnék egyet ezen a szellemességen, de ma reggel nem
vagyok nevetgélős kedvemben.
A tegnapi rongálás csak idegesített. Nem tudom, ez azért volt-
e, mert épp előtte futottam össze Lilyvel, és még az esemény
hatása alatt álltam, de ma reggel ébredéskor belém nyilallt a
felismerés, hogy bizony látványosan kerül engem. Emiatt az új
éttermemmel történtek sokkal jobban bántottak.
–  Ellenőrzöm a biztonsági kamera felvételeit. Remélem,
kiderül belőle valami használható. Még mindig nem tudom,
akarok-e ebből rendőrségi ügyet. Ha ismerős tette, legalább
elbeszélgethetünk, mielőtt arra kényszerülnék, hogy
feljelentsem.
Braddel az irodámba megyünk. Bekapcsolom a számítógépet,
és megnyitom a biztonsági alkalmazást. Brad érezheti a
feszültségemet, mert egy szót sem szól, míg perceken át a
felvétel után kutatok.
– Ott! – mutat Brad a képernyő bal alsó sarkába. Lelassítom a
felvételt, amíg meg nem látunk egy alakot.
Amikor újra elindítom, mindketten zavarodottan nézünk.
Valaki mozdulatlanul összekuporodik a hátsó lépcsőn. Úgy fél
percig nézzük a képernyőt, míg vissza nem tekerem megint. A
felvételen látható idő alapján az illető a lépcsőn maradt több
mint két órán át. Takaró nélkül, a bostoni októberben.
–  Itt aludt? – kérdi Brad. – Nem igazán aggasztotta, hogy
elkapják, nem?
Még jobban visszatekerem a felvételt, míg egy ember be nem
sétál a képbe kicsivel hajnali egy után. A sötét miatt nehéz
kivenni az arcát, de fiatalnak tűnik. Sokkal inkább
tinédzsernek, mintsem felnőttnek.
Pár percig körbeszaglászik, átkutatja a szemetest. Megnézi a
hátsó ajtó zárját. Előhúzza spray-t, és felfújja szellemes
üzenetét.
Aztán megpróbálja a festékesdobozzal betörni az ablakot, de
a Corrigan’s ablakai triplatáblásak, így az illető végül egy idő
után megunja, vagy belefárad, hogy elég nagy lyukat csináljon
ahhoz, hogy beférjen rajta, mint a másik étteremnél tette. Ekkor
fekszik le a hátsó lépcsőre, ahol elalszik.
Pont mielőtt a nap felkel, felébred, körülnéz, és hanyagul
elsétál, mintha az egész este meg sem történt volna.
– Felismered? – érdeklődik Brad.
– Nem. És te?
– Nem.
Megállítom a felvételt ott, ahol a legjobban kivehető az
ember, de szemcsés a kép. Farmert és fekete kapucnis felsőt
visel, de a kapucnija annyira össze van húzva, hogy nem
látszódik a haja.
Kizárt dolog, hogy ha élőben látnánk, felismernénk. Nem elég
éles a kép, és sosem néz bele a kamerába. A rendőrségnek
egyáltalán nem lenne hasznos ez a felvétel.
Átküldöm az e-mailemre. Abban a pillanatban, amikor
elküldöm, pittyen valamelyikünk telefonja. Rápillantok az
enyémre, de Brad kapott üzenetet.
– Darin azt mondja, a Bib’snél minden rendben van. – Zsebre
teszi a készüléket, és az ajtó felé indul. – Elkezdek rendet tenni.
Várom, hogy a fájl átmenjen, közben újranézem a felvételt, és
sokkal inkább érzek sajnálatot, semmint bosszúságot. Azokra a
hideg éjszakákra emlékeztet, amiket abban az elhagyatott
házban töltöttem, mielőtt Lily befogadott a hálószobájába. Még
most is beleborzongok.
Fogalmam sincs, ki lehet az. Nyugtalanító, hogy odaírta a
hátsó ajtóra a nevem, és még nyugtalanítóbb, hogy elég
kényelmesnek érezte a helyzetet egy kétórás pihenőhöz. Olyan,
mintha provokálni akarna.
A telefonom vibrálni kezd az íróasztalon. Nem ismerem a
számot. Általában nem szoktam ilyeneket felvenni, de Lily még
mindig a fejemben motoszkál. Lehet, hogy ő hív a
munkahelyéről.
Istenem, de szánalmas vagyok!
A fülemhez emelem a telefont.
– Halló?
Sóhajtás a vonal másik végén. Egy nő. Úgy hangzik,
megkönnyebbült, amiért felvettem.
– Atlas?
Én is sóhajtok, de korántsem megkönnyebbülésemben. Azért
sóhajtok, mert ez nem Lily hangja. Nem tudom, kié, de csalódott
vagyok, bárki is legyen, aki nem Lily.
Hátradőlök a székemben.
– Miben segíthetek?
– Én vagyok az.
Fogalmam sincs, ki az az „én”. Visszagondolok, melyik exem
hívhat, de egyiknek sincs ilyen hangja. És egyikőjük sem
feltételezné, hogy tudnám, ki ő, ha csak annyit mondana: „Én
vagyok az.”
– Ki beszél?
– Én – ismétli, nyomatékosan, mintha ezzel ki lennék segítve.
– Sutton. Az anyád.
Rögtön elemelem a telefont a fülemtől, és megint megnézem a
számot. Ez biztos valami átverés. Honnan tudná anyám a
számomat? Miért akarná tudni? Évekkel ezelőtt egyértelművé
tette, hogy soha többé nem akar látni.
Nem mondok semmit. Nincs mit mondanom. Kinyújtózom,
előrehajolok, várom, hogy előhozakodjon vele, miért pont most
veszi a fáradságot, hogy kapcsolatba lépjen velem.
–  Én… öhm. – Megáll. Hallom a tévét a háttérben. Mintha az
az árkitalálós vetélkedő menne. Szinte látom magam előtt,
ahogy a kanapén ül reggel tízkor, egyik kezében sörrel,
másikban cigarettával. Jobbára esténként dolgozott kis
koromban, így megvacsorázott, és fent maradt megnézni a
kedvenc vetélkedőjét, mielőtt elaludt.
A napnak ezt a részét viseltem a legrosszabbul.
– Mit akarsz? – Éles a hangom.
Krákog egyet, és még évek múltával is tudom, hogy dühös.
Egyetlen lélegzetvételéből érzem, hogy nem akart hívni. Azért
hív, mert muszáj. Nem azért keres, hogy bocsánatot kérjen,
hanem mert kétségbeesett.
– Haldokolsz? – Ez az egyetlen, ami miatt nem fejezném be a
beszélgetést.
– Hogy haldoklom-e? – ismétli a kérdésemet nevetve, mintha
egy abszurd, észszerűtlen fasz… fej lennék. – Nem, nem
haldoklom. Teljesen jól vagyok.
– Pénz kell?
– Kinek nem?
Minden szorongás, amivel valaha el tudott tölteni,
pillanatokon belül újra visszatér ettől a telefonbeszélgetéstől.
Azonnal leteszem. Nincs számára semmi mondanivalóm.
Blokkolom a számát. Bánom, hogy ennyi időt is szántam rá.
Akkor le kellett volna tennem, amikor megmondta, ki ő.
Előrehajolok az asztal fölött, a fejemet a tenyerembe temetem.
A gyomrom felkavarodik az elmúlt néhány perc váratlan
eseményeitől.
Őszintén meg vagyok lepődve a reakciómon. Gondoltam,
hogy ez egyszer meg fog történni, de úgy képzeltem, nem fog
érdekelni. Azt feltételeztem, hogy ugyanolyan közömbösen fog
érinteni a visszatérése az életembe, mint amilyen közömbösen
az érintett, hogy kitett az övéből. Bár akkor sok minden iránt
közönyös voltam.
Most tulajdonképpen szeretem az életemet. Büszke vagyok
arra, amit elértem. Egyáltalán nem akarom hagyni, hogy valaki
a múltamból betüremkedjen, és veszélyeztesse ezt.
Megdörgölöm az arcomat, hogy elnyomjam az elmúlt néhány
perc emlékét, és hátralököm magam az asztaltól. Kimegyek,
hogy segítsek Bradnek a javításokban, és mindent megteszek,
hogy elfelejtsem ezt a pillanatot. Bár nehéz. Olyan, mintha a
múltam a szélrózsa minden irányából egyszerre rontana rám,
és ezt senkivel sem tudom megbeszélni.
–  Kell venned Theónak egy telefont, már majdnem
tizenhárom éves – mondom Bradnek, miután pár percig
mindketten csendben dolgozunk.
Brad felnevet.
– Egy korban hozzád jobban illő terapeutát kellene keresned.
 Hatodik

fejezet

Lily

–  Eldöntötted már, mi csinálsz Emerson születésnapjára? –

érdeklődik Allysa.
Marshall-lal akkora bulit csaptak a kislányuk, Rylee első
születésnapján, hogy az felért egy tizenhatodik ünneplésével is.
–  Lesz szülinapi tortája, és kap pár ajándékot. Nincs nálam
hely nagy bulinak.
– Csinálhatnánk valamit itt nálunk.
–  És kit hívnék meg? Egyéves lesz, nincsenek barátai. Még
beszélni sem tud.
Allysa a szemét forgatja.
–  Nem a babáinknak tartunk gyerekbulikat, hanem a
barátainknak, hogy lenyűgözzük őket.
–  Ti vagytok az egyetlen barátaim, titeket nem kell hogy
lenyűgözzelek. – Átnyújtok neki egy rendelést. – Együtt
vacsorázunk ma?
Hetente legalább kétszer náluk vacsorázunk. Ryle
alkalmanként beugrik, de szándékosan akkorra tervezem a
látogatásaimat, amikor ügyel. Nem tudom, ez valaha feltűnt-e
Allysának. Ha igen, talán nem hibáztat érte. Azt mondja,
fájdalmas látni Ryle-t, amikor a közelében vagyok, mert szerinte
még mindig reménykedik. Szívesebben van vele, ha én nem
vagyok ott.
– Marshall szülei este érkeznek, emlékszel?
– Ja, igen. Sok szerencsét! – Allysa kedveli Marshall szüleit, de
nem hinném, hogy bárki igazából várná, hogy egy egész hétre
vendégül lássa a férje pereputtyát.
Megszólal a csengő, Allysával egyszerre nézünk fel. Kétlem,
hogy vele is úgy forogna a világ, ahogy velem.
Atlas sétál felénk.
– Ez…
– Ó, istenem – motyogom magamban.
– Igen, olyan, mint egy isten – suttogja Allysa.
Mit keres itt?
És miért néz ki ilyen istenien? Ez nagyban megnehezíti a
döntésemet. Sokáig meg sem tudok mukkanni, hogy
köszöntsem. Csak mosolygok, és várom, hogy odaérjen hozzánk.
De az ajtótól a pultig tartó út egy mérföldnek tűnik. Ahogy
felénk tart, le sem veszi rólam a szemét. Amikor hozzánk ér,
mosolyogva köszönti Allysát. Aztán rám néz, és egy műanyag
dobozt tesz a pultra.
–  Hoztam neked ebédet – szól lazán, mintha mindennap
ebédet hozna nekem, és igazából számítanom is kellett volna rá.
Ah, az a hang! El is felejtettem már, meddig el nem ér.
 Megfogom a dobozt, de nem tudom, mit mondjak így, hogy
Allysa itt álldogál mellettem, és hallgatja a társalgásunkat.
Rápillantok, a pillantásommal jelzek neki. Úgy tesz, mintha nem
látná, de mikor kitartóan bámulom, végül megadja magát.
– Rendben. Megyek, és felvirágozom a… virágokat. – Elvonul,
magunkra hagy minket.
Megint az ebédre nézek, amit Atlas hozott.
– Köszi. Mi ez?
– A hétvégi specialitásunk. A neve miért kerülsz engem tészta.
Nevetek. Aztán zavarba jövök.
–  Nem kerül… – Sóhajtok, megrázom a fejem. Nem tudok
hazudni neki. – Kerüllek. – A pultra könyökölök, arcomat a
kezeimbe temetem. – Ne haragudj!
Atlas nem szól, így végül ránézek. Őszintének tűnik, mikor
megkérdezi:
– Akarod, hogy lelépjek?
Ahogy megrázom a fejem, a szeme sarkában ráncok jelennek
meg. Egy apró kis mosoly, de melegség önt el tőle.
Túl sokat mondtam neki, mikor tegnap összetalálkoztunk.
Most túlságosan zavarban vagyok ahhoz, hogy megszólaljak.
Nem tudom, hogyan beszélhetnék vele mindarról, ami az
elmúlt huszonnégy órában végigfutott az agyamon, ha egyszer
megkukulok a közelében.
Ugyanúgy hat rám, mint fiatalkoromban, bár akkor naivabb
voltam. Nem ismertem fel, hogy milyen ritkák az Atlas-féle
férfiak, ezért nem voltam vele tisztában, milyen szerencsés is
voltam, amiért ő volt nekem.
Most már persze tudom, ezért rémít halálra, hogy talán
elszúrom ezt. Vagy talán Ryle szúrja el.
Felemelem a dobozt, amit hozott.
– Nagyon jó illata van.
– Finom is. Én magam főztem.
Ezen nevetnem vagy mosolyognom kéne, de az
arckifejezésem nem illik a beszélgetéshez. Félreteszem a kaját.
Amikor újra ránézek, láthatja az ellenérzést a szememben.
Biztató pillantással válaszol. Nem mondunk túl sokat, de a
testbeszédünk eleget elárul. Bocsánatkérő pillantást vetek rá,
amiért nem kerestem, ő pedig némán jelzi, hogy rendben van,
és mindketten azon tűnődünk, vajon mi következik most.
Atlas lassan az enyém mellé csúsztatja a kezét a pulton.
Mutatóujjával végigsimít a kisujjamon. A lehető legkisebb,
leggyengédebb mozdulat, mégis felforgatja a szívemet.
Visszahúzza és ökölbe szorítja a kezét, mintha ő is hasonlóan
érezne, mint én. Megköszörüli a torkát.
– Felhívhatlak este?
Már majdnem bólintok, amikor Allysa hirtelen riadt
tekintettel átviharzik az ajtótól a bolt hátsó részébe.
Előrehajolva suttogja:
– Ryle mindjárt itt lesz.
Megfagy a vér az ereimben.
–  Micsoda? – Nem azért mondom, hogy megismételje. Azért
mondom, mert rám hozta a frászt, de Allysa így is, úgy is
megismétli.
–  Ryle mindjárt befut. Most üzent. – Atlas felé int. – Tíz
másodperced van, hogy elrejtsd.
Biztos vagyok benne, hogy Atlas látja a totális félelmet az
arcomon, ahogy ránézek, de nagyon nyugodtan szólal meg.
– Hova menjek?
Az irodám felé terelem. Bent már kétségeim támadnak.
–  Lehet, hogy Ryle bejön. – Remegő kézzel takarom el a
számat, amíg gondolkodom, majd az irodaszerraktárra
mutatok. – El tudsz oda bújni?
Atlas a szűk helyiségre néz, majd rám. Az ajtóra mutat.
– A raktárba?
Meghallom a bejárati ajtó csengőjét, még jobban eluralkodik
rajtam a sietség.
–  Légyszi! – Kinyitom a raktárajtót. Nem a legremekebb
rejtekhely, de végtére is épp elfér benne.
Nem tudok a szemébe nézni, ahogy elhalad mellettem a
raktár felé menet. Most rögtön meghalnék. Ez annyira
megalázó. Csak egy bocsánatkérést tudok elmormogni, ahogy
becsukom az ajtót.
Próbálom összeszedni magam. Allysa Ryle-lal csacsog, amikor
kilépek az irodámból. Köszönésképpen bólint, de máris Allysára
figyel. Allysa valamit keres a táskájában.
– Pedig itt voltak.
Ryle türelmetlenül kopog az ujjaival.
– Mit keresel? – érdeklődöm.
 –  A kulcsaimat. Véletlenül elhoztam magammal, és
Marshallnak szüksége van a kocsira, hogy elhozza a szüleit a
reptérről.
Ryle ingerültnek tűnik.
– Biztos nem tetted félre, amikor szóltam, hogy beugrom érte?
Oldalra döntöm a fejem, Allysát nézem.
– Tudtad, hogy jön? – Hogyan felejthetett el szólni, hogy Ryle
úton van idefelé, amikor Atlas felbukkant?
Kissé elvörösödik.
–  Elterelte a figyelmem más… váratlan esemény. –
Győzedelmesen felemeli a kezét. – Megtaláltam! – Ryle markába
ejti a kulcsokat. – Most már mehetsz.
Ryle már indulna, de megfordul, és a levegőbe szimatol. –
Minek van ilyen jó illata?
Allysával egyszerre pillantanak a dobozra. Allysa magához
húzza.
– Ebédet főztem magunknak – füllenti.
Ryle felvonja szemöldökét.
– Te főzted? – A dobozért nyúl. – Ezt látnom kell. Mi ez?
Allysa hezitál, mielőtt átnyújtja.
–  Aha, csirke… barabadoula… hús. – Riadtan néz rám.
Annyira rosszul hazudik!
– Milyen csirke? – Ryle kinyitja a dobozt, és szemügyre veszi.
– Garnélás tésztának látszik.
Allysa megköszörüli a torkát.
– Ja, csirkealaplében főztem… Ezért hívják csirke barabadoula
húsnak.
Ryle visszateszi a tetőt, kétkedőn néz rám, ahogy
visszacsúsztatja Allysának a pulton a dobozt.
– Én a helyedben pizzát rendelnék.
Erőltetetten nevetek, de Allysa is. Mindkettőnk nevetésén
érződik, hogy túlságosan is kényszeres egy cseppet sem vicces
poénhoz viszonyítva.
Ryle összehúzza a szemét. Gyanakvó pillantásokat lövellve
hátrál pár lépést. Biztos megszokta már, hogy belső poénjaink
vannak, ezért rá sem kérdez. Megfordul, és sietve kivonul a
virágboltból, hogy odaadja Marshallnak a kulcsokat. Allysával
mindketten földbe gyökerezett lábbal ácsorgunk, míg biztosak
nem vagyunk benne, hogy elhagyta az épületet, és
hallótávolságon kívül van. Hitetlenkedve nézek rá.
– Csirke barba mit? Kitaláltál egy új nyelvet?
– Valamit csak mondanom kellett – védekezik. – Úgy álltál ott,
mint egy rakás szerencsétlenség. Szívesen.
Várok néhány percet, amíg Ryle már biztosan messze jár.
Kimegyek a bolt elé, hogy megbizonyosodjak róla, Ryle kocsija
nincs már ott.
Sajnálkozva az irodámba megyek az írószerraktárhoz, hogy
tájékoztassam Atlast, hogy tiszta a levegő. Mély levegőt veszek,
mielőtt kinyitom az ajtót.
Atlas türelmesen várakozik, karjait keresztbe fonja, ahogy
ráhajol a polcra. Mintha egyáltalán nem zavarná, hogy egy
raktárban bujkál.
 –  Rettenetesen sajnálom. – Fogalmam sincs, hányszor fogok
még bocsánatot kérni, amiért ilyenre kértem, de arra készülök,
hogy még ezerszer el fogom mondani.
– Elment?
Bólintok, és Atlas ahelyett, hogy kilépne a raktárból,
megragadja a kezemet, behúz, és bezárja az ajtót.
Most mindketten a raktárban vagyunk.
A sötét raktárban. De nem olyan sötét, hogy ne látnám a
villanást a szemében. Egy mosolyt próbál elnyomni. Talán nem
utál teljesen ezért.
Elengedi a kezemet, de túl kicsi ez a hely kettőnknek, egyes
testrészei hozzám érnek. Csomóban van a gyomrom, ezért a
mögöttem lévő polcnak dőlve próbálok nem hozzápréselődni,
de körülölel, mint egy meleg takaró. Nagyon közel áll. Érzem a
samponja illatát. Nagyon nyugodtan próbálok mélyeket
lélegezni.
– Szóval igen? – suttogja.
Fogalmam sincs, mit kérdez, de egy magabiztos igennel
akarok válaszolni. Ahelyett, hogy rávágnám a beleegyezésemet
egy olyan kérdésre, amiről nem is tudom, mi volt az,
elszámolok magamban háromig.
– Mit igen?
– Felhívhatlak ma este?
Ó! Visszakanyarodtunk a beszélgetéshez, mintha Ryle sosem
szakította volna félbe.
Az alsó ajkamba harapok. Rá akarok bólintani, mert
szeretném, ha hívna, de azt is tudnia kell, hogy nem véletlenül
bújtattam egy raktárba Ryle elől – talán ez azt mutatta meg,
milyenek lesznek a találkozásaink, hiszen Ryle mindig benne
lesz a képben, ugyanis van egy közös gyerekünk.
–  Atlas… – Úgy ejtem ki a nevét, mintha utána valami
rettenetes dolog következne, de félbeszakít.
–  Lily! – Mosolyogva mondja ki a nevemet, mintha semmi
retteneteset nem tudnék neki mondani.
–  Nagyon zűrös az életem. – Nem akarom, hogy
figyelmeztetésnek hangozzon, mégis annak hat.
– Segíteni szeretnék, hogy egyszerűbb legyen.
– Attól tartok, a jelenléted csak még zűrösebbé fogja tenni.
Felvonja a szemöldökét.
– A te életedet komplikálom, vagy Ryle-ét?
– Az ő komplikációi az enyémek is. Ő a gyerekem apja.
Atlas lehajtja a fejét.
–  Pontosan. Az ő apja. Nem a férjed, nem kéne addig
görcsölnöd azon, hogy mit fog szólni, amíg végül lemaradsz a
második legjobb dologról, ami valaha veled történhetne.
Ezt olyan meggyőződéssel mondja, amitől majd kiugrik a
szívem a helyéről. A második legjobb dolog, ami valaha
történhet velem? Bárcsak a belénk vetett hite ragadós lenne…
– Mi az első legjobb dolog, ami valaha történt velem?
Élesen rám néz.
– Emerson.
Attól, hogy szerinte a lányom a legjobb dolog, ami valaha
történt velem, majdnem elolvadok. Karba fonom a kezem, és
megállom, hogy mosolyogjak.
– Meg fogod nehezíteni a helyzetemet, igaz?
Atlas lassan megrázza a fejét.
– Azt a legkevésbé sem szeretném. – Megmozdul, és ahogy az
ajtó kinyílik, fény árad be. Szemben áll velem, egyik keze az
ajtón, másik a falon. – Mikor lesz ma alkalmas az időpont, hogy
hívjalak? – Annyira könnyed, hogy legszívesebben
visszarángatnám a raktárba, és megcsókolnám, hátha ebből a
magabiztosságból és türelemből átszivárog valamicske belém is.
Mintha vatta lenne a számban, amikor azt mondom:
– Bármikor.
Tekintete az ajkamra téved, egész testemet átjárja ez a nézés.
De Atlas magamra hagy a raktárban.
Megérdemeltem.
Szégyen, idegesség és talán egy kis vágy pírja önti el arcomat.
Mozdulatlan maradok, míg meg nem hallom, hogy a nyíló ajtó
megkondítja a csengőt.
Magamat legyezgetem, mikor pár pillanattal később Allysa
kinyitja a raktár ajtaját. Gyorsan csípőre teszem a kezem, hogy
eltitkoljam, hogyan hatott rám Atlas jelenléte.
Allysa karba fonja a kezét.
– A raktárban bújtattad el?
– Tudom – mondom szégyentől összetörten.
–  Lily! – A hangján érződik, hogy csalódott bennem, de
szerinte mégis mit kellett volna tennem? Újra bemutatnom őket
egymásnak?
–  Úgy értem, örülök, hogy elbújtattad, mert nem tudom, mi
történt volna, de akkor is… a raktárba rejtetted. Csak belökted
oda, mint egy öreg kabátot.
Hogy így átértelmezi a történteket, nem segít, hogy
magamhoz térjek. Az üzlet elejébe megyek, Allysával a
nyomomban.
–  Nem volt választásom. Atlas az egyetlen, akivel Ryle sosem
engedné, hogy randizzak.
– Nem szívesen mondom, de az egyetlen, akivel Ryle engedné,
hogy randizz, az ő maga.
Annyira megrémít, mennyire igaza van, hogy nem is
válaszolok.
– Na várj csak… Ti Atlasszal randiztok?
– Dehogyis!
– De pont most mondtad, hogy ő az egyetlen, akivel Ryle soha
nem engedné, hogy randizz.
–  Azért mondtam, mert ha Ryle meglátta volna itt, ezt
feltételezte volna.
Allysa csalódottan összekulcsolja a kezét a pulton.
– Nagyon úgy érzem, valamiről lemaradtam. Na mesélj csak!
–  Miről? – Próbálok elfoglaltnak tűnni, ahogy magamhoz
húzok egy vázát, és virágokat rendezgetek benne. Allysa elveszi
előlem a vázát.
–  Ebédet hozott neked. Miért hozna kaját, ha nem vagytok
beszélő viszonyban? És ha ez így van, akkor miért nem
mondtad el nekem?
Visszahúzom a vázát tőle.
– Tegnap összefutottunk. Semmi sem történt. Emmy születése
előtt beszéltem vele utoljára.
Allysa megint elragadja a vázát.
– Mindennap összefutok régi ismerősökkel, de egyik sem hoz
ebédet nekem.
Visszacsúsztatja a vázát. Kagylóként használjuk, mintha ezzel
adnánk egymásnak engedélyt a beszédre.
– Az ismerőseid esetleg nem szakácsok. Ez a szakácsok dolga.
Ebédet főznek másoknak. – Visszatolom neki a vázát, de nem
szól egy szót sem. Annyira koncentrál, mintha megpróbálná
kiolvasni a gondolataimból, milyen hazugságom felett siklott el.
Visszahúzom a vázát.
–  Tényleg nem volt semmi. Egyelőre. Ha valami változás
történik, neked szólok először.
Pillanatnyilag megnyugtatja ez a válasz, de valami rezzen az
arcán, mielőtt elfordítja a fejét. Nem tudom, hogy aggodalom
vagy szomorúság. Nem kérdezem meg, mert tudom, hogy nehéz
neki. Gondolom, kissé elszomorítja a gondolat, hogy bárki más,
aki nem Ryle, ebédet hoz nekem.
Allysa tökéletes világában a testvére nem bántana engem, és
még mindig sógornők lennénk.
 Hetedik

fejezet

Atlas

–  Ha lepényhallal dolgozol, mindig így tartsd a kést! –

Megmutatom, hogy kell a tompa oldalával a farkánál elkezdeni,
de Theo elfordítja a fejét, ahogy elkezdem tisztítani a halat.
–  Undorító – motyogja a száját eltakarva. – Képtelen vagyok
rá. – Theo átmegy a pult másik oldalára, hogy eltávolodjon a
főzőleckétől.
– Csak megpucolom. Még el sem kezdtem felvágni.
Theo öklendezik.
– Nem érdekel a főzés. Maradok a terapeutád. – Eltolja magát
a pulttól. – Ha már itt tartunk, írtál Lilynek?
– Írtam.
– Válaszolt?
–  Valami olyasmi. Rövid üzenet volt csak, ezért ma vittem
neki ebédet, hogy lássam, mit gondol.
– Bátor voltál.
–  Egész életemben egyetlen bátor húzásom sem volt vele
kapcsolatban. Azt akartam, hogy tudja, ezúttal hányadán
állunk.
–  Jaj, ne! Milyen nyálas szöveget nyomtál neki a halakról és
partokról?
Sohasem szabadott volna elárulnom neki, mit mondtam
Lilynek a partot érésről. Most állandóan ezt hallgathatom.
– Fogd már be! Talán még nem is beszéltél lányokkal, tizenkét
éves vagy.
Theo kacag, de észreveszem, hogy amikor azt hiszi, nem
látom, félszegség ül ki az arcára. Elcsendesedik, pedig nagy a
lárma körülöttünk. Úgy öt ember van még rajtunk kívül a
konyhában, de mindenki annyira a saját munkájával van
elfoglalva, hogy senki sem figyel a beszélgetésünkre.
– Tetszik neked valaki?
Vállat von.
– Ja, azt hiszem.
A beszélgetésünk kissé egyoldalú. Amennyire szeret
kérdéseket feltenni, annyira nem szeret kérdésekre válaszolni,
ezért óvatosan közelítek.
– Ó, igazán? – Próbálok lazán válaszolni, hátha megnyílik. – Ki
az a lány?
Theo a kezét bámulja. A hüvelykujját piszkálja, de látom rajta,
hogy a kérdésre kicsit összehúzza magát, mintha valami rosszat
tettem volna. Vagy rosszat mondtam volna.
– Vagy fiú? – pontosítom. Ezt halkan mondom, hogy biztosan
csak ő hallja.
Tekintetét az enyémbe fúrja.
 Nem kell sem megerősítenie, sem tagadnia semmit. A
szemében tükröződő félelemben látom az igazságot. Újra a
hallal foglalkozom, és amilyen közömbösen csak lehet,
megkérdezem:
– Egy iskolába jártok?
Nem felel rögtön. Nem tudom, én vagyok-e az első, akinek ezt
bevallja, ezért szeretném olyan odafigyeléssel kezelni a témát,
amit megérdemel. Szeretném, ha tudná, hogy mellette állok, és
remélem, tisztában van vele, hogy az apja is.
Theo körülnéz, nem lebzsel-e valaki körülöttünk elég sokáig
ahhoz, hogy kihallgassa a beszélgetésünket.
–  Egész évben együtt járunk matekszakkörre. – Gyorsan és
lényegre törően mondja ezt, mintha ki akarná engedni, hogy
soha többé ne kelljen beszélnie róla.
– Apu tudja?
A fejét rázza. Idegesen nyel.
Mikor befejezem a hal pucolását, leteszem a kést, és közelebb
lépek, hogy a mosogatónál kezet mossak.
– Régóta ismerem az apádat. Nem véletlenül az egyik legjobb
barátom. Jó emberekkel veszem körül magam. – Látom, hogy
egyetért, amikor ezt mondom, de azt is, hogy kényelmetlen
számára a helyzet, és szeretne témát váltani. – Azt mondanám,
írj neki, de valószínűleg te vagy a világon az egyetlen tizenkét
éves, akinek nincsen mobiltelefonja. Így sosem fogsz randizni.
Örökre magányos, telefon nélküli srác maradsz.
Theo megkönnyebbül, amiért ugratom.
 – Örülök, hogy szakács lettél, nem terapeuta. Nem erősséged a
tanácsadás.
– Ezt sértésnek veszem. Remek tanácsokat adok.
– Rendben, Atlas. Ahogy mondod. – Felengedett. Követ, ahogy
a helyemre megyek. – Elhívtad Lilyt randira, amikor elmentél a
munkahelyére?
–  Nem. Ma este fogom. Felhívom, ha hazaérek. –
Összeborzolom a haját, amikor elmegyek mellette a fagyasztó
felé menet.
– Hé, Atlas!
Megállok. Tekintete aggodalommal teli, de az egyik pincér
belöki az ajtót, és elsiet köztünk, meggátolva Theót abban, hogy
elmondja, amit akart. Bár nem is kell kimondania.
–  Egy szót sem, Theo! A titoktartás mindkét irányban
működik.
Ez, úgy tűnik, meggyőzi.
– Jó, mert ha bármit elmondanál az apámnak, én elmesélném
neki, milyen nyálas vagy az idézeteiddel. – Theo gúnyolódva az
arcához nyomja a tenyerét. – Végül partot értünk, kicsi bálnám.
Áthatóan rápillantok.
– Nem így volt.
Theo a konyha másik végébe mutat.
– Nézd! Homok! Partot értünk!
– Állj le!
– Lily, mi a tök? Zátonyra futottunk!
Még akkor is jön utánam a konyhában engem gúnyolva,
amikor az apja végez a munkával. Sosem örültem még ennyire,
hogy hazamegy.
 Nyolcadik

fejezet

Lily

Majdnem este fél tíz van, és nincs nem fogadott hívásom.

Emerson másfél órája alszik, és általában reggel hatkor kel. Tíz
óra körül lefekszem, mert ha nem tudok legalább nyolc órát
aludni, tiszta zombi vagyok. De ha Atlas nem hív tíz előtt,
egyáltalán nem biztos, hogy fogok tudni egy szemernyit is
aludni. Azon gondolkodom, vajon nem kellett volna-e
hetvenedszer is bocsánatot kérni tőle, amiért a raktárba
bújtattam.
A fürdőszobába vonulok, hogy megkezdjem esténkénti
bőrápoló programomat, és magammal viszem a telefonomat.
Amióta ma ebédidőben megjelent, és azt mondta, hogy hívni fog
este, mindenhová magammal hurcolom. Tisztáznom kellett
volna vele, mit jelent az este.
Atlasnak jelenthet tizenegy órát is.
Nekem jelenthet nyolcat.
Valószínűleg mindkettőnknek teljesen mást jelent a reggel és
az este. Atlas sikeres séf, aki éjfél után ér haza pihenni, nekem
meg már hétkor fellövik a pizsit.
Valami hangot ad ki a telefonom, de nem cseng. Mintha valaki
FaceTime-on próbálna hívni.
Csak ne Atlas legyen!
Nem vagyok felkészülve egy videóhívásra. Épp feldobtam egy
arcradírt. A telefonra nézek, és egészen biztos vagyok benne,
hogy ez Atlas. Felveszem, és gyorsan úgy fordítom, hogy ne
láthasson. A mosdókagylóra támasztom a készüléket, amíg
gyorsan befejezem az arctisztítást.
– Azt kérdezted, hogy felhívhatsz-e. Ez pedig egy videóchat.
Hallom, ahogy felnevet.
– Nem látlak.
– Persze, mert épp arcot mosok, és ágyba készülök. Nem kell
hogy láss.
– De kell, Lily.
Bizsergek a hangjától. Megfordítom a kamerát, és feltartom
egy „megmondtam” kifejezéssel. A vizes hajam még mindig
törülközőbe van csavarva, a köntös, amit viselek, valószínűleg a
mamámé volt, és az arcomon még mindig zöld trutyi díszeleg.
Szexi a mosolya. Az ágyban ül fehér pólóban, a fekete
fatámlának dől. Akkor egyszer, mikor nála jártam, sosem láttam
a hálószobáját. Kék a fal.
–  Most már tuti, hogy érdemes volt a videóchat mellett
dönteni.
Magam felé fordítom a telefont, befejezem az arcom
lemosását.
 – Köszi a mai ebédet. – Nem akarom agyondicsérni, de ez volt
a legistenibb tészta, amit valaha ettem. Pedig két óra múlva
tudtam csak szünetet tartani, és megenni.
– Ízlett a miért kerülsz tésztám?
–  Tudod, hogy isteni volt. – A fürdőszobából az ágyamhoz
megyek. A készüléket a párnámra teszem, és az oldalamra
fekszem. – Milyen napod volt?
– Jó. – Nem túl meggyőző, ahogy ezt mondja.
Olyan arcot vágok, amiből tudja, hogy nem hiszek neki.
Egy pillanatra leveszi szemét a képernyőről, mintha a
gondolatait rendezné.
–  Egyike azoknak a heteknek. Bár most már jobb. –
Elvigyorodik, amitől nekem is mosolyognom kell.
Nem is kell beszélgetnünk. Már attól boldog lennék, ha csak
nézném szép csendben egy órán át.
–  Mi a neve az új éttermednek? – Már kiderítettem, hogy a
vezetékneve, de nem akarom elárulni, hogy rágugliztam.
– Corrigan’s.
– Hasonlóak az ételek, mint a Bib’sben?
–  Olyasmi. Fine dining, de a menü olaszos. – Az oldalára
gördül, valaminek nekitámasztja a telefonját, hogy utánozza a
testhelyzetemet. Mint a régi szép időkben, amikor késő estig
fent maradtunk az ágyamban beszélgetni. – Nem akarok
magamról beszélni. Te hogy vagy? Hogy megy a virágüzlet?
Milyen a lányod?
– Ez jó sok kérdés.
 – Sokkal több van, de kezdjük ezekkel.
– Oké. Rendben. Jól vagyok. Jobbára kimerülten, de ez van, ha
az ember üzlettulajdonos és egyedülálló anya.
– Nem látszol kimerültnek.
Felnevetek.
– Jó a megvilágítás.
– Mikor lesz Emerson egyéves?
– Tizenegyedikén. Sírni tudnék, olyan gyorsan eltelt ez az egy
év.
– Nem vagyok magamnál, mennyire hasonlít rád.
– Úgy látod?
Bólint.
– De jó a virágbolt? Boldog vagy ott?
Jobbra-balra billentem a fejem, grimaszolok.
– Megvagyok.
– Megvagy?
–  Nem tudom. Azt hiszem, belefáradtam. Vagy úgy általában
vagyok fáradt. Sok fárasztó munka, ami anyagilag nem térül
meg. Úgy értem, büszke vagyok rá, hogy sikeres, és hogy ezt én
csináltam, de néha arról álmodozom, hogy egy futószalagnál
dolgozom.
–  Csatlakozom. Egész csábító, hogy az ember csak úgy
hazamegy, és nem is gondol a melóra.
– Szoktad unni, hogy séf vagy?
–  Néha. Őszintén szólva ezért nyitottam meg a Corrigan’st.
Úgy döntöttem, itt sokkal inkább leszek tulajdonos, mint séf. A
héten pár napot főzök ugyan, de az idő nagy részét az teszi ki,
hogy üzleti ügyekkel foglalkozom.
– Van, hogy nagyon nagy a hajtás?
– Persze. De nem akkora, hogy ne lenne időm randizni.
Ezen elmosolyodom, a takarómat igazgatom, hogy kerüljem a
szemkontaktust, mert tudom, hogy elpirultam.
– Randira hívsz?
– Bezony. Igent mondasz?
– Szabaddá tudok tenni egy estét.
Már mindketten mosolygunk. De ezután Atlas megköszörüli a
torkát, mintha valami kellemetlen dolgot készülne mondani.
– Feltehetek egy nehéz kérdést?
– Aha. – Próbálom leplezni az idegességemet.
–  Ma említetted, hogy komplikált az életed. Ha ebből…
köztünk… lesz valami, az tényleg problémát fog jelenteni Ryle-
nak?
Még csak nem is hezitálok.
– Igen.
– Miért?
– Mert nem bír téged.
–  Így, konkrétan engem, vagy bárkit, akivel sanszos, hogy
randizol?
Elfintorodom.
– Téged. Konkrétan téged.
– Az éttermi verekedés miatt?
–  Sok minden miatt – vallom be. A hátamra gördülök,
magammal emelem a telefont. – Szerinte a legtöbb vitánkért te
vagy a felelős. – Atlas nyilvánvalóan nem érti a dolgot, ezért
kifejtem, mire gondolok, mielőtt túl kényelmetlenné válna a
helyzet. – Emlékszel, amikor tinik voltunk, és naplót írtam?
–  Igen, emlékszem. Bár sosem engedted, hogy bármit is
elolvassak belőle.
– Na, Ryle megtalálta ezeket a naplókat. És elolvasta. És nem
tetszett neki, amit olvasott.
Atlas sóhajt egyet.
– Lily, gyerekek voltunk.
– Úgy látszik, ha valaki féltékeny, ez mit sem számít.
Atlas vékony vonallá préseli ajkait, mintha a frusztrációját
próbálná legyűrni.
–  Nagyon utálom, hogy azon stresszelsz, mit fog reagálni
olyan dolgokra, amik még meg sem történtek. De értem. Hülye
helyzetben vagy. – Biztatóan rám néz. – Egyszerre csak egy
lépést teszünk, oké?
– Egyszerre csak egy nagyon lassú lépést – javaslom.
– Megbeszéltük. Lassú lépések. – Atlas megigazítja a párnát a
feje alatt. – Annak idején láttalak téged a naplókat írni. Mindig
azon tűnődtem, mit írtál rólam. Már ha egyáltalán írtál.
– Másról sem írtam, csak rólad.
– Megvannak még?
– Aha, egy dobozban, a gardróbban.
Atlas felül.
– Olvass nekem valamit!
 – Nem, dehogyis.
– Lily!
Olyan reménykedő és izgatott, de képtelen vagyok FaceTime-
on hangosan felolvasni neki a tinédzserkori elmélkedéseimet.
Már a gondolatába is belepirulok.
– Légyszi!
Az arcomat a kezembe temetem.
–  Nem, ne is könyörögj! – Be fogom adni a derekam, ha
továbbra is ezzel a kék kiskutyaszemmel néz rám.
Látja, hogy kezd megtörni az ellenállásom.
–  Lily, kamaszkorom óta tudni akartam, mit gondolsz rólam.
Egy bekezdést csak. Csak ennyit tegyél meg nekem.
Hogy mondhatnék erre nemet? Felnyögök, megadóan az
ágyra dobom a telefonom.
–  Két percet kérek. – A szekrényhez megyek, kihúzom a
dobozt, az ágyhoz viszem, és elkezdek a naplók között
lapozgatni, hogy valami kevésbé zavarba ejtőt keressek. – Mit
akarsz, miről olvassak? Elmeséljem újra az első csókunkat?
–  Ne! Lassan haladunk, emlékszel? – incselkedik. – Kezdjük
valamivel az elejéről.
Úgy sokkal könnyebb. Fogom az első naplót, addig
lapozgatom, amíg valami rövidnek és kevésbé megalázónak
tűnőre nem bukkanok.
–  Emlékszel arra az estére, amikor sírva mentem hozzád,
mert a szüleim veszekedtek?
–  Emlékszem. – Elhelyezkedik a párnáján, egyik karját a feje
alá teszi.
A szememet forgatom.
–  Persze, helyezd csak magad kényelembe, amíg én porig
alázom magam – morgom.
–  Ez én vagyok, Lily. Ezek mi vagyunk. Nincs ebben semmi,
ami miatt zavarban kéne lenned.
A hangja ugyanolyan megnyugtató, mint mindig is volt.
Törökülésben kuporgok, egyik kezemben a telefonomat tartom,
a másikban a naplómat, és olvasni kezdek.
 
Pár pillanattal később kinyílt a hátsó ajtó, megjelent Atlas,
mögém nézett, aztán balra meg jobbra. Csak amikor az
arcomra pillantott, akkor látta, hogy sírok.
– Mi a baj? – kérdezte, ahogy kilépett a házból.
A pólómmal töröltem le a könnyeimet. Mivel ő jött ki
hozzám, ahelyett hogy behívott volna, leültem a veranda
lépcsőjére. Atlas mellém telepedett.
–  Semmi – mondtam. – Csak nagyon dühös vagyok. Néha
sírok, ha felhúzom magam.
Felém nyúlt, és a fülem mögé igazította a hajamat. Tetszett,
ahogy ezt csinálta, és hirtelen már nem is voltam olyan
dühös. Aztán átkarolt, és magához húzott, én pedig a vállára
hajtottam a fejemet. Nem tudom, hogyan nyugtatott meg
egyetlen szó nélkül, de sikerült neki. Vannak emberek,
akikből árad a nyugalom, és ő éppen ilyen. Apám tökéletes
ellentéte.
 Egy darabig így ültünk, aztán észrevettem, hogy a
szobámban ég a villany.
– Jobb lesz, ha most mész – súgta.
Mind a ketten láttuk, ahogy anyu odabent áll, és engem
keres. Csak ebben a pillanatban esett le, hogy Atlasnak
milyen tökéletes rálátása nyílik a szobámra.
Ahogy hazafelé tartottam, megpróbáltam felidézni azt az
időszakot, amióta Atlas a szomszéd házban lakik. Arra
igyekeztem visszaemlékezni, járkáltam-e sötétedés után
felkapcsolt villanynál, merthogy este általában nincs rajtam
más, csak egy póló.
Megmondom, mi ebben az őrültség, Ellen: tulajdonképpen
reméltem, hogy igen.
Lily
 
Atlas nem mosolyog, amikor abbahagyom az olvasást.
Érzelmekkel telve néz rám, és a szeméből sugárzó szomorúság
elszorítja a mellkasomat.
– Olyan fiatalok voltunk. – Hangjában kis fájdalom érződik.
–  Tudom. Túl fiatalok ahhoz, hogy olyan dolgokkal küzdjünk
meg, amikkel megküzdöttünk. Különösen te.
Atlas nem néz már a telefonjába, de egyetértően bólogat.
Megváltozott a hangulat, és tudom, hogy valami teljesen máson
jár az agya. Erről megint eszembe jut, hogy vajon mit próbált
elhessegetni magától korábban, amikor azt mondta, „egyike
azoknak a heteknek”.
 – Mi zavar?
Újra a telefonba néz. Úgy tűnik, mintha megint ki akarna
térni valami elől, de aztán felül, és az ágytámlának dől.
– Valaki megrongálta az éttermeimet.
– Mindkettőt?
Bólint.
– Aha. Pár napja kezdődött.
– Szerinted ismerheted az illetőt?
–  Senkit sem ismertem fel, de a biztonsági felvétel nem túl
tiszta. Még nem tettem feljelentést a rendőrségen.
– Miért nem?
Összevonja a szemöldökét.
–  Bárki tette is, fiatalnak tűnik, talán kamasz lehetett. Azt
hiszem, attól tartok, hogy hasonló helyzetben lehet, mint
amilyenben én is voltam annak idején. Nyomorog.
A tekintetéből áradó feszültség enyhül kissé.
– Mi van, ha neki nincs egy Lilyje, aki vigyázzon rá?
Eltart egy kis ideig, amíg felfogom, mit mond. De utána sem
mosolygok. Lenyelem a torkomat szorongató gombócot,
remélve, hogy nem veszi észre, hogyan hatnak rám a szavai.
Nem először említi, hogy megmentettem őt akkor, de ilyenkor
legszívesebben mindig tiltakoznék. Nem mentettem meg. Csak
szerelmes voltam belé.
Tudom, miért szerettem bele. Ki az az étteremtulajdonos, aki
jobban aggódik az éttermét megrongáló ember helyzetéért,
mint az okozott kár miatt?
 – A higgadt Atlas – suttogom.
– Mi volt ez?
Ezt nem akartam hangosan kimondani. Kezem égő nyakamra
csúsztatom.
– Semmi.
Atlas megköszörüli a torkát, és előrehajol. Halványan
elmosolyodik.
– A naplódra visszatérve, azon gondolkodtam, vajon tudtad-e,
hogy beláttam a szobád ablakán, mert az után az este után elég
sokszor égve hagytad a villanyt.
Nevetek. Örülök, hogy oldotta a feszültséget.
– Nem volt tévéd. Valamit csak kellett nézned.
Felsóhajt.
– Lily, hagynod kell, hogy elolvassam a többit.
– Kizárt.
–  Ma bezártál egy raktárba. Jó kis módja lenne a
bocsánatkérésnek, ha engednéd elolvasni a naplóidat.
– Azt hittem, nem bántódtál meg miatta.
–  Talán ez egy megkésett sértődés. – Lassan bólogat. – Igen…
most kezdem csak érezni. Nagyon meg vagyok bántva.
Nevetek, aztán meghallom, hogy Emmy felsír a másik
szobában. Felsóhajtok, mert nem akarom letenni még, de hát
nem az az anya vagyok, aki sírni hagyja a gyerekét.
–  Emmy felébredt. Mennem kell. De tartozol nekem egy
randevúval.
– Mondd meg, mikor.
 – Vasárnap szabadnapom van, szóval a szombat jó lehet.
– Holnap szombat van. De lassan haladunk.
–  Úgy értem… ez elég lassú, ha a megismerkedésünk első
napjától számolunk. Az elég sok időt jelent a megismerkedés és
az első randi között.
– Hatkor?
Elmosolyodom.
– Hatkor tökéletes.
Ahogy ezt kimondom, Atlas összehúzza a szemét.
–  Várj. Holnap nem jó. Lesz egy rendezvényünk. Az
étteremben kell lennem. Vasárnap?
–  Nálam van Emmy vasárnap. Még várnék vele, hogy
találkozzatok.
– Értem. Jövő szombat?
– Addig lesz időm bébiszittert szerezni.
Atlas vigyorog.
–  Akkor randizunk. – Feláll, és átsétál a hálószobájába. –
Szabadnapod van vasárnaponként, ugye? Felhívhatlak most
vasárnap?
–  Amikor azt mondod, hogy „hívsz”, videóchatre gondolsz?
Ezúttal felkészülnék rá.
– Ha akarnál, sem lehetnél felkészületlen. Igen, FaceTime lesz.
Miért pazarolnék időt telefonálgatásra, amikor láthatlak?
Tetszik Atlasnak ez a flörtölős oldala. Az alsó ajkamba kell
harapnom pár pillanatig, hogy visszatartsam a vigyorgásomat.
– Jó éjt, Atlas!
 – Jó éjt, Lily!
Már attól bizsereg a gyomrom, ahogy sokáig tartja a
szemkontaktust, miközben búcsúzkodik. Leteszem a telefont, és
a párnába nyomom az arcom. Visítok, mintha megint tizenhat
éves lennék.
 Kilencedik

fejezet

Atlas

–  Mutass egy képet róla! – nógat Theo. A hátsó lépcsőn ülve

figyeli, amint üvegszilánkokat és szemeteszacskókat szedek
össze a tegnapi, harmadik rongálás után. Brad reggel keresett
telefonon, ő szólt, hogy valaki megint lecsapott a Bib’sre. Itt
találkoztunk vele és Theóval, hogy feltakarítsunk, bár mondtam
neki, hogy nem kell ezzel törődnie. Utálom, ha az
alkalmazottaimnak bármiért is be kell jönniük a heti egyetlen
szünnapjukon.
– Nincs képem róla – mondom Theónak.
– Ronda, mi?
Egy doboznyi üveget dobok a szemétbe.
– Csoda szép. Nem az én súlycsoportom.
–  Ha ronda lenne, akkor sem a te súlycsoportod lenne –
mondja fapofával. – Nincs fent semmilyen közösségi oldalon?
– De, csak privátra van állítva.
–  Nem vagytok valahol ismerősök? Facebookon? Instán? Van
legalább Snapchated?
 – Mit tudsz te a Snapchatről? Nincs telefonod sem.
– Megvannak a módszereim.
Az apja visszatér bentről egy zsákkal. Kinyitja, és elkezdjük a
szétszórt szemetet beledobálni, míg Theo a lépcsőn ücsörög.
– Segítenék, de épp most zuhanyoztam – mentegetőzik.
– Tegnap tusoltál – szól Brad.
–  Igen, és még mindig tiszta vagyok. – Újra rám figyel. – Te
fent vagy valahol?
– Nincs nekem erre időm.
– Akkor honnan tudod, hogy a cuccai privátra vannak állítva?
Néha próbáltam megkeresni, és amennyire nem akarom ezt
bevallani, annyira biztos vagyok benne, hogy nem létezik olyan
ember a földön, aki valaha ne próbált volna rákeresni
emberekre a múltjából.
– Régebben kerestem. Saját profilodnak kell lennie, és be kell
követned, ha látni akarod a dolgait.
– Hát akkor csinálj egy profilt, és kövesd be! Esküszöm, néha
túlbonyolítod a dolgokat.
–  Nem olyan egyszerű ez. A volt férje nem bír engem, és ha
meglátná, hogy online barátok vagyunk, az probléma lenne.
– Miért nem bír?
–  Verekedtünk. Ebben az étteremben – mondom neki, a
fejemmel az épület felé bökve.
Theo kissé felhúzza a szemöldökét.
– Komolyan? Úgy rendesen?
Brad felegyenesedik.
 – Na várjunk csak! Az a csávó volt Lily férje?
– Azt hittem, tudjátok.
– Senki sem tudta, hogy ki volt ő, és hogy miért verekedtetek.
Ez volt az egyetlen eset, hogy valaha kidobtál valakit az
étteremből amúgy. De így már érthető is a dolog.
Talán most először beszélek erről, mióta megtörtént.
Emlékszem, egyből leléptem az affér után Ryle-lal, hogy
senkinek esélye se legyen rákérdezni.
– Miért verekedtetek össze? – kérdezi Theo.
Bradre pillantok, mert ő tudja, min ment keresztül Lily.
Elmondta nálam neki és Darinnak. Braden látom, hogy rám
bízza, őszintén elmondom-e Theónak, vagy sem. Az esetek
zömében nem is szoktam magamban tartani dolgokat, de most
nem tisztem beavatni bárkit is Lily ügyeibe.
– Már nem emlékszem – motyogom.
Remek lehetőség lenne Theo számára, hogy megtanulhassa,
hogyan ne bánjunk a társainkkal, de ez Lily életének egy
szelete, és rosszul érezném magam, ha a háta mögött
megosztanám mással. Mégpedig olyan szelete az életének,
amibe nem szabadott volna beleavatkoznom, noha nem
csinálnám máshogy most sem, ha lehetne. Bármilyen
gyerekesen viselkedtem is azon az estén, amikor megütöttem
Ryle-t, nagyon visszafogtam magam. Nem csak megütni
akartam. Soha senkire nem haragudtam úgy, még az anyámra
és a mostohaapámra sem. Még Lily apjára sem.
Egy dolog valakit azért nem kedvelni, ahogyan bánik velem,
de teljesen másfajta dühöt érzek, ha az emberrel, akit szeretek,
rosszul bánnak.
A telefonom berregni kezd a zsebemben. Gyorsan kihúzom,
látom, hogy Lily próbál visszahívni az egy órával ezelőtti
beszélgetésünk után. Vezetett, azt mondta, visszahív, ha
hazaért.
A pénteki chatelésünk óta számos üzenetet váltottunk, de
féltem újra személyesen beszélni vele.
– Ő az? – kérdezi Theo lelkesen.
Bólintok, és próbálom visszanyomni a lépcsőre, de feláll, és
követ az étterembe.
– Most komolyan?
– Látni akarom, hogy néz ki.
Fel kell vennem, mielőtt leteszi, ezért miközben próbálom
Theót kizárni, végighúzom az ujjam a képernyőn.
– Csinálok neked egy screenshotot. Menj, segíts az apádnak.
Kapcsolódunk, és Theo még mindig próbál befurakodni.
– Helló! – mosolygok Lilyre a képernyőn.
– Szia!
– Hadd lássam! – súgja Theo, karjával az ajtón benyúlva, hogy
elérje a telefonomat.
–  Egy pillanat, Lily! – A telefont a mellkasomhoz nyomom,
hogy Theo ne láthasson semmit, majd szélesre nyitom a hátsó
ajtót, és a tenyeremet az arcának támasztva a lépcsőhöz
vezetem. – Brad, vidd a kölyköd innen!
– Theo, gyere ide! Segíts nekem!
 Theo leengedi a vállát, végül megadja magát, és az apjához
megy.
– De ha egyszer tiszta vagyok! – morogja.
Becsukom az ajtót, elveszem a telefont a mellkasomtól. Lily
nevet.
– Mi volt ez?
–  Semmi. – Az irodámba megyek, becsukom az ajtót, hogy
egyedül lehessek. – Milyen a napod? – Leülök a kanapéra.
–  Klassz. Most értünk haza, anyuval és a barátjával
ebédeltünk. A Bordenen voltunk egy kis szendvicsezőben, cuki
hely.
– Hogy van anyukád? – Még nem beszéltünk a szüleiről azon
kívül, hogy megemlítette az apja halálát.
–  Nagyon jól van. Találkozgat egy Rob nevű férfival. Boldog,
bár furcsa látni, hogy odavan valakiért. De bírom.
– Bostonban él most?
–  Aha, apám halála után ideköltözött, hogy közelebb legyen
hozzám.
– Az klassz. Örülök, hogy itt a családod.
– Mi van veled? A nagybátyád még mindig Bostonban lakik?
Nagybátyám?
Ó, ezt mondtam neki. A tarkóm dörzsölöm, és elhúzom a
számat.
– A nagybátyám.
Nem emlékszem, pontosan mit hazudtam neki, olyan régen
történt.
 – A nagybátyám meghalt kilencéves koromban, Lily.
Zavarában a szemöldökét ráncolja.
–  Nem, egy nagybátyádhoz költöztél tizennyolc évesen. Ezért
mentél el.
Sóhajtok, azt kívánom, bárcsak visszafordíthatnám az időt, és
újrakezdhetnénk mindent. Helyrehoznék mindent, amit
mondtam neki, és elmondanám, amit nem lehetett, mert meg
akartam kímélni tőle. De nem mennénk-e mindannyian vissza,
ha megváltoztathatnánk a kamaszéveinket?
–  Hazudtam neked. Akkor semmiféle nagybátyám nem volt
Bostonban.
–  Micsoda? – Még mindig a fejét rázza, és próbál valami
értelmet keresni az egészben. Amúgy nem tűnik mérgesnek.
Sokkal inkább össze van zavarodva.
– Akkor kihez mentél?
–  Senkihez. Nem tudtam örökké a szobádba osonkodni.
Tudtam, hogy ennek nem lehet jó vége. És veled ellentétben az
én helyzetemen semmi sem javíthatott. Bostonban voltak
hajléktalanszállók, és lehetett segítséget kérni. Azért mondtam,
hogy még él a nagybátyám, mert nem akartam, hogy aggódj
értem.
Lily az ágytámlának támasztja a fejét, kicsit becsukja a
szemét.
–  Atlas! – Együttérzően mondja ki a nevemet. Amikor újra
kinyitja a szemét, mintha próbálná nem elsírni magát. – Nem
tudom, mit mondjak. Azt hittem, van családod.
 –  Ne haragudj, hogy hazudtam. Nem gonoszkodni akartam,
csak megóvni…
–  Ne szabadkozz! – szakít félbe. – Helyesen cselekedtél.
Közeledett a tél, és talán nem élted volna túl abban a házban. –
Letöröl egy könnycseppet. – Elképzelni sem tudom, milyen
nehéz volt ez. Ennyi idősen Bostonba költözni nincstelenül.
Egyedül.
–  Megoldottam. – Megvillantok egy mosolyt. – Mindent
megoldottam. – Próbálkozom, hogy jobb kedvre derítsem, de
csak még jobban belerántom. – Ne azon agyalj, hogy hol voltunk
valaha, hanem hogy hol vagyunk most.
Mosolyog.
– Hol vagy most? Ez az irodád?
– Aha. – Körbeforgatom a telefont, hogy láthassa. – Kicsi. Csak
egy kanapé meg egy számítógép, de ritkán vagyok itt. Az idő
nagy részét a konyhában töltöm.
– A Bib’sben vagy?
–  Igen. Mindkét étterem zárva van vasárnaponként. Csak
takarítani jöttem.
– Alig várom, hogy elmenjünk a Corrigan’sbe. Oda megyünk a
szombati randinkon?
Nevetek.
–  Kizárt dolog, hogy bármelyik éttermembe is elvigyelek egy
randevún. A munkatársaimat túlságosan is érdekli a
magánéletem.
Vigyorog.
 – Vicces, mert engem is érdekel a magánéleted.
– Nyitott könyv vagyok számodra. Mit szeretnél tudni?
Pár másodpercig elgondolkodik.
–  Érdekel, hogy kik vesznek körül téged. Tinédzserként nem
voltak barátaid, de most felnőtt vagy, üzlettel, barátokkal és egy
teljes élettel, amiről nagyon keveset tudok. Kik a barátaid, Atlas
Corrigan?
Nem tudom, hogy egy nevetésen kívül hogyan válaszolhatnék
erre.
Lily nem mosolyog vissza, emiatt úgy érzem, ezt sokkal
inkább kérdezi aggodalomból, mintsem kíváncsiságból.
Gyengéden ránézek, remélvén, hogy enyhítek valamit ezen az
aggodalmon.
–  Vannak barátaim. Néhányukkal találkoztál már nálam.
Nincs családom, de nincs emiatt hiányérzetem. Szeretem a
munkámat és az életemet. – Szünetet tartok, és teljesen őszintén
folytatom. – Boldog vagyok, ha erre vagy kíváncsi.
Látom, hogy a szája sarka felfelé mozdul.
– Jó. Mindig kíváncsi voltam, mi lett veled végül. Próbáltalak
megkeresni a neten, de nem jártam szerencsével.
Ezen nevetek, tekintve, hogy Theóval épp erről beszéltünk.
– Nem nagyon használom a közösségi médiát.
Theo szerint talán elijesztené a vallomás, szóval inkább ne
mondjam meg neki, hogy mindennap a neten lógnék, ha
nyilvánosak lennének a profiljai.
–  Két profilja van az éttermeknek, de két alkalmazottam
kezeli őket.
A fejemet a kanapénak támasztom.
–  Túlságosan elfoglalt vagyok. Pár hónapja letöltöttem a
TikTokot, de hiba volt. Egyik este órákon keresztül nem tudtam
abbahagyni, és lekéstem egy megbeszélésről másnap reggel.
Még aznap letöröltem az alkalmazást.
Lily nevet.
–  Kábé bármit megadnék, hogy lássam, ahogy TikTok-
videókat készítesz.
– Sosem fog megtörténni.
Egy pillanatra valami más köti le Lily figyelmét, felkelni
készül az ágyról, de meggondolja magát.
– Várj egy kicsit! Le kell tennem a telefonomat.
Ledobja a telefont, de nem veszi észre, hogy fennakadt
valamiben, és továbbra is őt látom. A kamera továbbra is Lilyt
mutatja, aki egyik melléről a másikra teszi Emersont. Csak pár
másodperc az egész, túl gyors ahhoz, hogy felfogjam, mi
történik. Nem hiszem, hogy így akarta volna.
Amikor észreveszi a telefont, egy pillanatra elkerekedik a
szeme, és elsötétül a kép, ahogy hozzáér. Amikor újra az arca
látszik, szétnyitott ujjakkal takarja el a szemét.
– Nagyon sajnálom.
– Mit?
– Azt hiszem, villantottam neked.
–  Igen, de emiatt nem kell bocsánatot kérned. Meg kéne
köszönnöm.
 Nevet, látszólag értékeli a megjegyzést.
–  Semmi olyan, amit nem láttál volna még – mondja egy
imádni való, zavart vállrándítás kíséretében. Megigazítja a
párnát a karja alatt, ahol Emersont tartja, míg szoptatja.
–  Egyéves kora óta próbálom leválasztani. Lecsökkentettük
napi egyre, de a vasárnapok húzósak, mert egész nap vele
vagyok. – Elhúzza az orrát. – Bocsi. Kétlem, hogy a szoptatás
részleteire lennél kíváncsi.
– Nem tudsz olyan témát felhozni, ami untatna.
–  De, tuti. A randink előttről egyet. – Úgy mondja, mintha az
előbbi megjegyzésemet valamiféle kihívásnak venné. Másfelé
néz. Nem látom Emersont, de biztos vagyok benne, hogy Lily őt
nézi, mert az a mosoly árad szét az arcán, amit akkor látok,
amikor róla beszél vagy ránéz. Büszke mosoly, az egyik kedvenc
arckifejezésem, ami Lily arcán át szokott suhanni.
– Mindjárt elalszik. Le kell tennem.
– Oké. Nekem is.
Nem akarom hagyni, hogy Brad és Theo nélkülem takarítsa
fel a kupi nagyját odakint.
–  Lehet, hogy később még felhívlak, ha az úgy jó neked –
ajánlja Lily.
– Persze hogy jó.
Beugrik, hogy Theo azt mondta, akar egy képet Lilyről, ezért
mielőtt befejezi a hívást, gyorsan egy képernyőmentést csinálok
róla. A kattanásból egyértelmű, mi történt, Lily pedig
kíváncsian oldalra hajtja a fejét.
 – Nem egy…
– Akartam rólad egy képet – hadarom. – Szia, Lily!
Gyorsan leteszem, mielőtt túlságosan zavarba jönnék.
Fogalmam sem volt róla, hogy hallani fogja. Theónak nagyon
meg kell ezt becsülnie.
Kinyitom az irodám ajtaját. Bradet a konyhát sepergetve
találom. Összezavarodok, mert a konyhát zárás után
kitakarították, az esti rongálás pedig kint történt.
– Nem takarítottak fel tegnap este?
– A konyha rendben van. Csak tettetem a söprést.
Brad észreveszi a zavaromat, ezért magyarázni kezd.
– Azt akartam, hogy Theo takarítsa fel a rendetlenség nagyját,
mivel annyira utálja. Ez olyan apás dolog.
– Ó, így érthető.
Persze semmi értelme, de hagyom Bradet kamuból
söprögetni, én meg elindulok kifelé.
Theo grimaszokat vág, miközben felvesz egy darab szemetet.
– Olyan undorító – morogja, ahogy a szemeteszsákba dobja. –
Fel kell venned egy biztonsági őrt vagy valami ilyesmit. Ez már
kezd kicsúszni a kezedből.
Nem rossz gondolat.
Arca elé tolom a telefonomat, hogy lássa Lily képét.
Meglepetésében hátrahúzza a nyakát.
– Ő Lily?
– Igen.
A zsebembe csúsztatom a telefont, és elveszem a
szemeteszsákot Theótól.
– Ez megmagyarázza. – Leugrik a legfelső lépcsőfokról.
– Mit magyaráz meg?
–  Hogy miért kukulsz meg a közelében, és beszélsz
hülyeségeket.
Nem értek egyet a meggyőződésével, hogy hülyeségeket
mondok Lilynek, de egy dologban azért igaza van. Lily nagyon
szép, néha tényleg úgy érzem, elakad a szavam a közelében.
– Alig várom, hogy randizni kezdj. Szét foglak szívatni.
 Tizedik

fejezet

Lily

–  Anya, jó így. Tényleg. – A telefont a fülem és a vállam között

tartom. – Már Allysánál vagyok, semmi gond.
– Biztos? Rob azt mondja, vigyáz rá.
– Nem, Rob vigyázzon csak rád.
– Rendben. Mondd meg Emmynek, hogy a mamucija sajnálja.
– Mamucija? Most ezt találtad ki?
– Kipróbálom. Nem szeretem azt, hogy „nagyi”.
Négyféleképpen utalt magára nagymamaként Emmy
születése óta, de még egynél sem maradt meg.
– Szeretlek, anya. Remélem, jobban érzed magad.
– Én is szeretlek.
Leteszem, kiveszem Emmyt az autósülésből.
Megkönnyebbülök, amiért Ryle kocsija nem áll a helyén. Nem
terveztem idejönni Ryle és Allysa lakásához, de anyám és Emmy
elkapott valami betegséget a héten.
Amikor tegnap elmentem anyuhoz Emmyért, enyhe láza volt.
Hajnali kettő körül felszökött, és semmi sem segített. Lement,
mire ma indulnom kellett dolgozni, de délutánra anyu durván
belázasodott, így el kellett hoznom Emmyt munkaidőben. Kicsit
bepánikoltam, mert ma este lesz a randim Atlasszal. Azt hittem,
le kell mondanom, de Allysa megmentette a helyzetet.
Nem mondtam meg neki, miért kell bébicsősz. Üzenetet
küldtem neki, hogy tudna-e vigyázni rá pár órát ma délutántól
kora estig, és egyetlen szóval válaszolt: „Hozzad!”
Figyelmeztettem, hogy előző este belázasodott, de Emmy és
Rylee nagyon sok időt töltött együtt, szóval már hónapok óta
nem aggódtunk, hogy elkaphatnak valamit egymástól, mivel
minden második héten előfordult. Valószínű, hogy Emmy a
lázat is Ryleetól kapta el.
Bekopogok Allysához, és ahogy ajtót nyit, már nyúl is
Emersonért.
– Gyere ide!
Magához húzza, és megszeretgeti a lányomat.
–  Olyan finom illata van. Ryleenak már nincs babaillata.
Szomorú vagyok.
Kinyitja az ajtót, hogy behívjon. Amikor a pelusos csomaggal
belépek, Allysának feltűnik az öltözékem.
– Na álljunk csak meg! – Végigmutat rajtam. – Mi ez? Miért is
játszom bébicsőszt?
Nagyon nem akarom elárulni neki, hova megyek, de ő
mégiscsak Allysa. Jobban átlát rajtam, mint bárki más. Látja a
tétovázást az arcomon, és már tudja is, miről van szó.
– Ez egy randiszett? – suttogja, és becsukja a bejárati ajtót. – A
görög istennel?
– Atlasszal. Igen. Légyszi, ne mondd el a bátyádnak.
Ahogy ezt kimondom, észreveszem, hogy Marshall egészen
közel van a nappaliban. Rögtön befogja a fülét.
– Nem hallottam semmit. Nem látok semmit. Lalalalalala.
Átsiet az előszobán, és eltűnik a konyhában. Allysa
jedimozdulatot tesz, mintha ott sem lett volna.
– Tudja, hogyan kell semlegesnek maradni, nyugi.
Int, hogy kövessem a nappaliba. Rylee a járókában van, Allysa
odasétál hozzá Emmyvel.
– Rylee, nézd, ki van itt!
Rylee mosolyog, amikor meglátja Emmyt. A lányok
megörülnek egymásnak. Szerencse, hogy nincs köztük nagy
korkülönbség. Az a fél év egyre kevesebbnek tűnik, ahogy
Emmy nő.
– Hova visz?
Végigsimítok a ruhámon, elpöckölök egy szöszt.
– Vacsorázni, de még sosem jártam azon a helyen. Remélem,
nem öltöztem túl.
– Ez az első találkátok? Idegesnek látszol.
–  Ez az első randink, és ideges vagyok. De ez másfajta
idegesség. Jófajta. Már most olyan jól ismerem, nem azt érzem,
hogy egy idegennel töltöm az estét.
Allysa pár másodpercig szeretettel vizslat.
– Izgatottnak tűnsz. Hiányoltam ezt az oldaladat.
–  Ja, én is. – Előrehajolok, hogy megpusziljam Emmyt és
Ryleet. – Nem maradok túl sokáig. Vissza kell mennem a boltba
zárni, szóval ott vesz fel. Fél tízre vissza kéne érnem, úgyhogy
próbáld meg ébren tartani, ha nem gond.
– Miért jössz haza ilyen korán? Ez gáz.
– Tegnap este semmit sem aludtam. Kimerült vagyok, de nem
akarom lemondani a találkát, csak próbálom átvészelni.
–  Uh! Anyaság! – forgatja a szemét Allysa. – Ébren tartom.
Menj, mulass jól! Igyál egy kávét, teát vagy valamit.
Már nem is számolom, mennyi kávét ittam ma.
–  Szeretlek. Kösz, hogy kihúztál a kulimászból – mondom az
ajtó felé menet.
– Ezért vagyok – csicsergi.
 Tizenegyedik

fejezet

Atlas

Azt akarom, hogy gyorsabban teljen a nap, ezért besegítek a

Bib’s konyháján, bár teljes személyzettel terveztem az estét.
Most meg fokhagymaszagom van. Harmadszor próbálom
lesikálni magamról a szagot sikertelenül. De ha most nem lépek
le, el fogok késni.
Lassan haladunk, ezért a munkahelyén veszem fel, nem a
lakásán. Fogalmam sincs, hol él most, vagy hogy még abban a
lakásban lakik-e, ahol majdnem két évvel ezelőtt a segítségére
siettem. Akárhogy is, az, hogy hol lakunk, nem került szóba a
beszélgetéseink során. Talán még azt sem tudja, hogy eladtam a
házamat, és idén beköltöztem a városba. Kíváncsi vagyok, most
milyen messze élünk egymástól.
–  Kölniillatot érzek – közli Darin, miután elmegy mellettem.
Megáll a hűtő felé menet, és megfordul, hogy még egyszer
végigmérjen. – Miért van kölniillatod? Miért vagy kiöltözve?
Megszagolom a kezem.
– Nincs fokhagymaszagom?
 – Nem, randiillatod van. Indulni készülsz?
–  Indulok. Záróra körül visszaérek. Szerintem itt maradok
éjszakára, meglátom, rajtakapom-e azt, aki az éttermeket
rongálja.
Pár nyugis nap eltelt az esetek között, de tegnap este
negyedszer is randalírozott valaki. Nem volt nagy a veszteség.
Most is csak a szemetet szórták szanaszét. Sokkal könnyebb
takarítani, mint festeni volt. Azért lehet, mert Brad mindig
magával hozza Theót, hogy segítsen. Figyelmeztetnem kéne,
hogy minél többet panaszkodik a feladat miatt, annál
valószínűbb, hogy meg kell csinálnia.
Az a tervem, hogy akárki áll is a rongálások mögött, ma
lecsapok rá, meglátom, ki tudom-e deríteni az indítékát, és le
tudom-e beszélni, mielőtt bevonom a rendőrséget.
Meggyőződésem, hogy a problémák általában sokkal jobban
megoldhatók egy őszinte, egyszerű beszélgetéssel, mint egy
drámai beavatkozással, de fogalmam sincs, kivel állok szemben.
Darin közel hajol, és halkan kérdezi.
– Kivel találkozol? Lilyvel?
Megtörlöm a kezem, és bólintok.
Darin mosolyogva sétál el. Bírom, hogy a barátaim kedvelik
Lilyt. A pókereste után néhányszor emlegették, de szerintem
látták rajtam, hogy zavar. Nem szerettem Lilyről beszélni,
amikor nem volt része az életemnek.
De most lehetséges, hogy visszakerül a képbe. Talán. Lehet,
hogy ezért vagyok ilyen ideges. Mert tudom, mekkora
kockázatot vállal Lily azzal, hogy találkozik ma velem. Ha
alakulnak a dolgaink, az negatívan befolyásolhatja Lily életét.
Talán ezért érzek két órája mérhetetlen nyomást, hogy ez a
randevú biztosan megérje a számára.
De olyan szagom van, mint egy vámpírűzőnek, szóval nem a
terveim szerint alakul.
 
 
Hat előtt öt perccel leparkolok. Lily biztos várt már, mert még
mielőtt kiszállhatnék a kocsiból, kilép az üzletből, és becsukja
maga mögött az ajtót.
Ahogy ránézek, még idegesebb leszek. Elképesztően néz ki.
Fekete overallt visel magas sarkúval. Felhúzza a dzsekijét, és a
parkoló közepén találkozunk.
Odahajolok, és adok egy puszit az arcára.
– Káprázatosan nézel ki.
Esküszöm, elvörösödik, miután ezt mondom.
–  Tényleg? Este nem aludtam. Úgy érzem, kilencvenévesnek
látszom.
– Miért nem aludtál?
– Emmy lázas volt. Már jobban van, de… – Ásít egyet. – Bocs.
Most ittam egy kávét. Mindjárt hatni fog.
– Rendben. Én nem vagyok fáradt, viszont fokhagymaszagom
van.
– Szeretem a fokhagymát.
– Akkor jó.
 Lily kicsit hátradől, és lenéz a ruhájára.
– Nem tudtam, mit vegyek fel, mert még sosem voltam ebben
az étteremben.
–  Én sem, úgyhogy fogalmam sincs. De valami azt súgja, jó
leszel így.
Egy új éttermet választottam, amit ki akartam próbálni.
Háromnegyed óra az út, de azt találtam ki, hogy ez alatt lesz
elég időnk beszélgetni.
– Van egy ajándékom számodra. A kocsimban. Idehozom.
A kocsijához megyünk, figyelem, ahogy kivesz valamit.
Amikor átadja nekem, nem állom meg, hogy el ne mosolyodjam.
– Ez a naplód?
Tegnap olvasott egy rövid részletet, de túlságosan zavarba
jött, és nem volt hajlandó többet olvasni belőle.
–  Az egyik. Mielőtt odaadom a másikat, meglátjuk, hogy
alakul a mai este.
– Csak semmi nyomásgyakorlás.
A kocsimhoz kísérem, kinyitom neki az ajtót. Ahogy
becsukom, ásítozni kezd.
Rosszul érzem magam. Lehet, hogy túlságosan kimerült
ehhez a randihoz. Nem tudom, milyen gyereket nevelni.
Önzőnek érzem magam, amiért nem ajánlom fel, hogy
szervezzük át az estét. Így mielőtt kitolatok a parkolóhelyről,
felajánlom:
– Ha inkább hazamennél aludni, áttehetjük ezt a jövő hétre.
–  Semmit sem csinálnék szívesebben, mint ezt, Atlas. Majd
alszom, ha meghalok.
Beköti a biztonsági övet.
– Tényleg fokhagymaszagod van.
Szerintem csak hülyéskedik. Fiatalkorunkban állandóan
viccelődött. Ez az egyik, amit a leginkább szerettem benne.
Mindig jókedvű volt, még akkor is, ha körülötte rosszul
alakultak a dolgok. Ez ugyanaz az erő, amit csodáltam benne,
amikor a sürgősségin rájött, hogy terhes. Az volt élete egyik
mélypontja, de még akkor is képes volt mosolyogni, és egész
este lenyűgözni a barátaimat a humorával a pókerestén.
Mindenki másképpen kezeli a stresszt, és rossz módszer nem
létezik, de Lilyé egyszerűen elegáns. És az elegancia
történetesen az a tulajdonság, amit a legvonzóbbnak találok.
– Hogy sikerült elszabadulnod szombat este? – érdeklődik.
Gyűlölöm, hogy vezetek, mert így nem nézhetek rá, míg
válaszolok. Sosem láttam még ilyen… nőiesnek?
Ez dicséret? Fogalmam sincs. Talán nem kéne hangosan
kimondanom, hátha nem az, de amikor egymásba szerettünk,
még gyerekek voltunk. De ma este már nem. Felnőttek vagyunk,
sikeresek a szakmánkban, ő anya és főnök, független nő. Ez
állati szexi.
Felnőttként egyetlenegyszer találkoztunk, akkor ő elvileg még
Ryle-lal volt együtt. Helytelennek éreztem úgy tekinteni rá,
ahogy most. Vágyakozással.
Az útra koncentrálok, és próbálom fenntartani a társalgást,
de lehet, hogy kissé izgatott vagyok. Ez meglep.
 –  Hogy sikerült elszabadulnom? – Inkább tettetem, hogy a
kérdésen gondolkodom, mint hogy megszállottan bámuljam. –
Megbízható embereket alkalmazok.
Lily ezen nevet.
– Mindig dolgozol hétvégénként?
Bólintok.
–  Csak vasárnaponként van szabadnapom, amikor zárva
vagyunk. És esetenként hétfőn.
– Mit szeretsz legjobban a munkádban?
Tele van kérdésekkel. A szemem sarkából pillantok rá, és
elmosolyodom.
– A kritikákat olvasni.
Ezen érezhetően meglepődik.
–  Bocs. Azt mondtad, kritikákat? Te elolvasod az éttermedről
a kritikákat?
– Az összeset.
–  Micsoda? Benned aztán biztos nincs egy csepp
bizonytalanság sem. Nálam Serena kezeli a közösségi médiát,
így megkímélhetem magam a bírálatoktól.
– Jó kritikákat kapsz.
Egész testével felém fordul az ülésen.
– Te olvasod a rólam szóló kritikákat?
–  Bárkiről elolvasom őket, akiről tudom, hogy vállalkozása
van. Ez furcsa?
– Nem mondanám, hogy nem az.
Indexelek.
 – Szeretek kritikákat olvasni. Képet adnak a tulajdonosról, és
én szeretem tudni, hogy az emberek mit gondolnak az
éttermeimről. Az építő kritika segít. Nincs meg az a konyhai
tapasztalatom, ami sok séfnek, és a kritikákból lehet a legtöbbet
tanulni.
– Mi hasznod abból, hogy másokról olvasol?
– Semmi, tényleg. Egyszerűen csak szórakoztató.
– Írnak rólam valami rosszat?
Lily leveszi rólam tekintetét, félig megfordul, így megint
előrefelé néz.
– Mindegy, ne válaszolj! Majd színlelem, hogy az összes jó, és
mindenki szereti a virágaimat.
– Mindenki odavan a virágaidért.
Összeszorítja a száját, hogy elfojtsa a mosolyát.
– A munkád melyik részét szereted legkevésbé?
Tetszik, hogy összevissza kérdezget. Azokra az estékre
emlékeztet ez, amikor sokáig fent maradtunk, és elárasztott a
rólam szóló kérdéseivel.
–  Egészen múlt hétig az egészségügyi ellenőrzéseket –
ismerem be. – Eszméletlenül stresszes.
– Miért múlt hétig? Mi változott?
– A rongálások.
– Megint megtörtént?
– Igen, kétszer ezen a héten.
– Még mindig nem tudod, ki tette?
A fejemet rázom.
 – Elképzelésem sincs.
– Nincsenek zabos exeid?
– Kétlem. Nem olyan típusok.
Lily ledobja a magas sarkút, és maga alá húzza a lábát, hogy
kényelmesebben üljön.
– Hány komoly kapcsolatod volt?
Na, témánál vagyunk. Rendben.
– Definiáld, mi az, hogy „komoly”.
– Nem is tudom. Ami két hónapnál tovább tart.
– Egy.
– Mennyi ideig voltatok együtt?
– Kicsivel több mint egy évig. Akkor ismertem meg, amikor a
seregben voltam.
– Miért szakítottatok?
– Összeköltöztünk.
– Ezért szakítottatok?
–  Az együttélés során kiderült, hogy nem illünk össze. Vagy
csak máshol tartottunk az életben. Én a karrieremre
koncentráltam, ő pedig arra, mit vegyen fel a klubba, ahová túl
fáradt voltam, hogy vele menjek. Mikor leszereltem, és
visszatértem Bostonba, ő nem jött velem, hanem két barátjával
egy tetőtéri lakásba költözött.
Lily nevet.
– Nem tudlak elképzelni téged egy klubban.
– Hát igen. Talán ezért vagyok egyedülálló.
Hívást kapok a Corrigan’sből, így nem tudok visszakérdezni.
 – Ezt fel kell vennem.
– Tedd azt.
Bluetoothon keresztül veszem fel. A fagyasztóval van valami
probléma, ami miatt két telefont még el kell intéznem, mielőtt
megoldom a problémát, és úton van odafelé egy szerelő. Amikor
megint van érkezésem Lilyre pillantani, látom ám, hogy elaludt.
A feje a vállára biccen, finoman horkol.
Nem hatott az a kávé, gondolom.
Nem ébresztem fel, amíg az étteremhez nem érünk. Hét előtt
tíz perccel érkezünk meg. Sötét van, az étterem zsúfoltnak
tűnik, de van még egy kis időnk, mielőtt jelentkezni kell a
foglalásunkért, ezért hagyom még pihenni.
A horkolása ugyanolyan aranyos, mint ő maga. Lágy, már-
már olyan finom, hogy hallani is alig lehet. Gyorsan csinálok
róla egy videót, amivel később cukkolhatom, majd a hátsó
ülésről elveszem a naplóját. Tudom, hogy azt mondta, nem
olvashatom a jelenlétében, de tulajdonképpen nem is a
jelenlétében vagyok. Alszik.
Kinyitom az első oldalon, és olvasni kezdem.
Elolvasom az első bejegyzést. Teljesen belefeledkezem. Úgy
érzem, ezzel megszegem a Lily által felállított szabályt, de hát ő
hozta el a naplót.
Elolvasom a második bejegyzést. Aztán a harmadikat. Aztán
belépek a foglalási applikációmba, és lemondom a
foglalásunkat, mert ha most azonnal felébresztem, akkor is el
fogunk késni. Inkább legyen másé az asztalunk, Lilynek már jó
ideje szüksége van erre az alvásra.
El akarok olvasni még egy bejegyzést. Elviszem máshová
vacsorázni, ha felébred.
Minden egyes szava visszarepít a kamaszkorunkba. Sokszor
legszívesebben felnevetnék azon, amit ír, és ahogyan írja, de
elfojtom a nevetésemet, mert nem akarom felriasztani.
Végül elolvasom azt a bejegyzést, ami szerintem biztosan
elvezet az első csókunkhoz. Az órára nézek, már vagy fél órája
itt ücsörgünk, de Lily még mindig alszik, én meg nem tudom
abbahagyni ezt a bejegyzést a közepén. Folytatom az olvasást,
remélve, hogy nem ébred fel, amíg a végére nem érek.
 
– Mondanom kell valamit – szólalt meg aztán.
Visszatartottam a lélegzetemet, nem tudtam, mire
számítsak.
–  Ma felvettem a kapcsolatot a nagybátyámmal.
Anyámmal egy darabig nála laktunk Bostonban. Azt mondta,
hogy amikor visszajön a kiküldetéséről, hozzá költözhetek.
Örülnöm kellett volna abban a pillanatban, és mosolyogva
gratulálni neki. De ahogy becsuktam a szememet,
fiatalságom minden értetlenségével önmagamat kezdtem
sajnálni.
– És elmész? – kérdeztem.
Tanácstalanul vállat vont.
– Nem tudom. Előbb meg akartam beszélni veled.
Olyan közel feküdt hozzám az ágyon, hogy éreztem a
lélegzete melegét. Az is feltűnt, hogy mentaillata van, és
eszembe jutott, hogy talán üveges vízzel mos fogat, mielőtt
átjönne hozzám. Mindig rengeteg vizet küldök vele haza.
A párnához emeltem a kezem, és egy kiálló tollat kezdtem
piszkálni. Amikor kiszedtem, az ujjaim között forgattam
tovább.
–  Nem tudom, mit mondjak, Atlas. Örülök, hogy lesz már
hol laknod. De mi lesz a sulival?
– Befejezhetem Bostonban is – felelte.
Bólintottam. Nagyon úgy tűnt, hogy már döntött.
– Mikor mész el?
Azon gondolkodtam, milyen messze lehet Boston.
Valószínűleg pár órányira, de akár az Óperenciás-tengeren
túl is lehet, ha az embernek nincs autója.
– Még azt sem tudom biztosan, hogy megyek-e.
Visszaejtettem a tollat a párnára, és leengedtem a kezemet.
–  Mi tart vissza? A nagybátyád lakást ajánl neked. Az jó,
igaz?
Összeszorított szájjal bólintott, aztán felvette a tollat,
amivel az előbb még én játszottam, és az ujjai között
forgatta. Végül visszatette a párnára, és olyasmit tett, amire
egyáltalán nem számítottam. A számhoz érintette az ujját.
Édes jó istenem, Ellen, hát én azt hittem, ott helyben
meghalok. Életemben nem éreztem ennyi mindent egyszerre
a testemben. Pár pillanatig ott tartotta az ujját, aztán azt
mondta:
 – Köszönöm, Lily. Köszönök mindent.
Az ujjai elindultak felfelé, beletúrt a hajamba, aztán
közelebb hajolt, és nyomott egy puszit a homlokomra. Alig
kaptam levegőt, nyitott szájjal, zihálva kellett lélegeznem,
hogy ne fulladjak meg. Láttam, hogy az ő mellkasa is
ugyanolyan hevesen mozog, mint az enyém. Láttam, ahogy a
tekintete a számra téved.
– Csókoltak már meg, Lily?
A fejemet rázva jeleztem, hogy nem, és felfelé fordítottam
az arcomat, mert azt akartam, hogy ezen ott helyben,
azonnal változtasson, különben nem kapok többé levegőt.
Aztán – majdnem olyan óvatosan, mintha tojáshéjból
lennék – a számhoz érintette a száját. Nem tudtam, mit
tegyek, de egyáltalán nem bántam. Az sem lett volna baj, ha
úgy maradunk egész éjszaka, és egyáltalán nem is mozdul a
szánk.
Az ajka összezárult az enyém körül, és éreztem, ahogy
remeg a keze. Utánoztam, amit ő csinált, és én is mozgatni
kezdtem a számat. A nyelve hegye végigsimította az ajkamat,
már azt hittem, hogy rögtön kifordul a szemem a helyéből.
Aztán megismételte, utána meg még egyszer, úgyhogy aztán
én is ugyanígy tettem. Amikor a nyelvünk először találkozott,
kicsit el is mosolyodtam, mert sokat gondolkodtam már
rajta, milyen lesz az első csókom. Hogy hol lesz, kivel lesz.
Soha fel sem merült volna bennem, hogy ilyen lesz.
A hátamra fordított, a kezét az arcomra szorította, és
 tovább csókolt. Egyre jobb és jobb lett, ahogy
belemelegedtem. A kedvenc pillanatom az volt, amikor egy
másodpercre elhúzódott, hogy lenézhessen rám, aztán még
hevesebben folytatta.
Nem tudom, meddig csókolóztunk. Sokáig. Addig, amíg
már fájt a szám, és nem tudtam nyitva tartani a szemem.
Elég biztos, hogy amikor elaludtunk, a szája még mindig
hozzáért az enyémhez.
Többet nem hoztuk szóba Bostont.
Még mindig nem tudom, hogy elmegy-e.
Lily
 
Hűha!
Becsukom a naplót, és Lilyre nézek. Olyan részletesen írta le
az első csókunkat, hogy kamasz énemhez képest egészen
középszerűnek érzem magam.
Tényleg így történt?
Emlékszem arra az estére, de százszor idegesebb voltam,
mint ahogy Lily lefestette. Vicces, hogy kamaszként az ember
azt hiszi, ő az egyetlen tapasztalatlan, feszült lény a földön. Azt
hiszi, hogy minden kamasz jobban eligazodik az életben, mint
ő. De ez egyáltalán nem így van. Mindketten meg voltunk
rémülve. Elveszítettük az eszünket. Mindketten szerelmesek
voltunk.
Már jóval az első csókunk előtt belezúgtam. Sokkal jobban
szerettem őt, mint előtte bárki mást. Jobban szerettem, mint
utána bárkit.
Talán még mindig jobban szeretem.
Lily nagyon sok mindent nem tud az életemnek erről a
részéről. Ezeket mind el akarom mondani neki most, hogy
olvastam az együtt töltött időről az ő szempontjából.
Nyilvánvalóan fogalma sincs róla, hogy mennyire fontos volt az
életemben. Amikor mindenki hátat fordított nekem, ő volt az
egyetlen, aki mellém állt.
Még mindig alszik, így előveszem a telefonomat, és megnyitok
egy üres jegyzetet. Elkezdem részletezni, milyen volt az életem,
mielőtt felbukkant benne Lily. Nem szándékozom olyan sokat
írni, mint amennyit írok, de azt gondolom, sok mindent el kell
mondanom neki.
Húsz perc, mire mindent leírok, rá öt percre Lily végre
ébredezni kezd.
A telefonomat a pohártartóba állítom. Nem tudom még, hogy
megmutatom-e neki, amit írtam. Talán várok pár napot. Pár
hetet. Lassan szeretne haladni, és nem vagyok biztos benne,
hogy amit a levél vége felé mondok, az összeegyeztethető-e
ezzel az elgondolásával.
Felemeli a kezét, és megvakarja a fejét. Az ablak felé fordul,
így nem látom az arcát. Nem tudom, nyitva van-e a szeme, de
biztosan ébren van, mert felül. Kibámul az ablakon, de rögtön
felém fordítja a fejét. Néhány hajszála az arcára tapadt.
Az ajtónak dőlök, hanyagul nézem, mintha az ilyesmi
szokványos lenne egy első randin.
 –  Atlas! – Ahogy kiejti a nevemet, az egyszerre hangzik
mentegetőzésnek és kérdésnek.
– Semmi baj. Fáradt voltál.
Megnézi a telefonján az időt.
– Úristen!
Előrehajol, könyökét a combjára támasztja, arcát a tenyerébe
rejti.
– Ezt nem hiszem el!
–  Lily, minden rendben. – Felemelem a naplót. – Szóval
tartottál.
A naplót mustrálja, majd felsóhajt.
– Ez megalázó.
A hátsó ülésre dobom a naplót.
– Személy szerint nagyon tanulságosnak találtam.
Játékosan a vállamba bokszol.
–  Ne nevess! Túl gázul érzem magam ahhoz, hogy viccesnek
találjam.
–  Ne tedd, kimerült vagy. És talán éhes is. Szerezhetünk egy
hamburgert hazafelé menet.
Lily színpadiasan hátraveti magát az ülésen.
–  Hadd vigye a menő séf gyorsétterembe a csajt, ha már az
átaludta a randiját. Miért is ne?
Lehajtja a napellenzőt, és észreveszi az arcára tapadt hajat.
–  Tyű, mint egy anya. Ez az utolsó randink? Ennek már
annyi? Nem hibáztatnálak.
Rükvercbe teszem a kocsit.
 –  Azok után, amit most olvastam, a legkevésbé sem. Kétlem,
hogy bármi überelni tudná a mai találkát.
– Nagyon alacsonyak az elvárásaid, Atlas.
Imádni valóan vonzónak találom az önmarcangolását.
– Van egy kérdésem a naplóddal kapcsolatban.
– Micsoda?
Letöröl egy szempillafestékfoltot. Úgy tűnik, megadta magát a
sorsának így, hogy azt hiszi, tönkretette a randinkat. Nem állom
meg mosolygás nélkül.
– Az első csókunk estéjén… szándékosan tetted be a takarókat
a mosásba? Csellel vettél rá, hogy az ágyadban aludjak?
Elfintorodik.
– Ennyit elolvastál?
– Sokáig aludtál.
Elgondolkodik a kérdésemen, majd beismerően bólint.
–  Annak idején azt akartam, hogy te legyél az első, akivel
csókolózom, és ez nem történhetett volna meg, ha a földön
alszol.
Valószínűleg igaza van. És bevált a csel.
Még mindig beválik, mert az első csók leírását olvasva
felidéződik minden, amit akkor éreztem. Végigaludhatná az
egész utat hazafelé, akkor is életem legjobb randija lenne.
 Tizenkettedik

fejezet

Lily

– Nem hiszem el, hogy ilyen sokáig hagytál aludni.

Tíz perc eltelt, és a gyomrom még mindig forog a szégyentől.
– Kiolvastad a naplót?
– Az első csóknál abbahagytam.
Az jó. Az nem olyan kínos. De ha olvasott volna az első
szexünkről, miközben én mellette aludtam, azt nem éltem volna
túl.
– Ez nem fair – motyogom. – Csinálnod kell valami megalázót,
hogy egálba kerüljünk, mert e pillanatban úgy érzem, teljesen
tönkretettem az esténket.
Atlas nevet.
– Azt hiszed, ha én valami megalázót csinálok, attól te jobban
fogod érezni magad?
Bólintok.
–  Igen, ez az univerzum rendje. Szemet szemért,
megaláztatást megaláztatásért.
Atlas a hüvelykujjával koppint egyet a kormányon, közben
szabad kezével az állkapcsát masszírozza. Aztán a fejével a
pohártartóba állított telefonja irányába bök.
– Nyisd meg a jegyzeteket a telefonomban. Olvasd el az elsőt.
Azta! Vicceltem, de igen gyorsan kapom fel a telefont.
– Mi a jelszavad?
– 9595.
Beütöm a számokat, és a kezdőképernyőt bámulom, amíg
megnyílik. Minden alkalmazás takarosan egy mappába van
rendezve. Nulla olvasatlan üzenete és egy olvasatlan e-mailje
van.
– Te rendmániás vagy. Kinek van egyetlenegy nem olvasott e-
mailje?
–  Nem szeretem az összevisszaságot. A katonaság hátulütője.
Neked mennyi olvasatlan emailed van?
– Több ezer.
Megnyitom a jegyzeteket, és a legfrissebbre kattintok. Ahogy
megpillantom a két szót a tetején, a telefont képernyővel lefelé a
combomra nyomom.
– Atlas!
– Lily!
Feszengésemet az izgatottság meleg hullámai nyelik el.
– Te írtál egy szerelmes levelet?
Lassan bólint.
– Elég sokat aludtál.
Amikor rám néz, a mosolya elhalványul, mintha tartana attól,
amit írt. Megint előrenéz, így látom, ahogy az ádámcsutkája
megemelkedik.
A homlokomat az ablaküvegnek nyomom, és némán olvasni
kezdek.
 
Kedves Lily!
 
Zavarban leszel, ha felkelsz, és rájössz, hogy elaludtál az első
randinkon. Kicsit túlságosan is izgulok, hogyan reagálsz
majd. De annyira fáradtnak tűntél, amikor érted mentem,
szóval tulajdonképpen örülök, hogy kicsit pihentél.
Szürreális volt ez a hét, ugye? Már kezdtem azt hinni, hogy
talán soha nem lehetek fontos része az életednek, erre tessék,
egyszer csak felbukkansz.
Újra és újra rugózhatnék azon, mit jelentett számomra,
hogy összefutottunk, de megígértem a terapeutámnak, hogy
nem traktállak nyálas szarságokkal. Ne aggódj, úgy
tervezem, hogy számtalanszor fogom megszegni ezt az
ígéretemet, de azt kérted, hogy haladjunk lassan, ezért adok
még pár találkozásnyi időt neked.
Helyette ellopok egy oldalt a naplódból, és a múltunkról
beszélek. Ez így tisztességes. Te engedted, hogy elolvassam
néhány legbensőségesebb gondolatodat életed
legsérülékenyebb szakaszából. Azt hiszem, a legkevesebb,
hogy én is bepillantást engedek a legnehezebb időszakomba.
Bár az én verzióm kicsit durvább lesz. Próbállak megóvni a
legrémesebb részletektől, de nem biztos, hogy teljesen
megérted, mit jelentett számomra a barátságod, ha nem
tudod, min mentem keresztül, mielőtt felbukkantál.
Valamennyit elmeséltem neked belőle. Azt, hogy hogyan
keveredtem abba a helyzetbe, amiben voltam, amikor abban
az elhagyatott házban éltem. De annál sokkal régebb óta
éreztem magam hontalannak. Egész életemben, de tényleg.
Hiába volt anyám meg alkalmanként mostohaapám is.
Nem emlékszem, milyen volt fiatalkoromban. Arról
szoktam fantáziálni, hogy talán valamikor jó anya volt.
Emlékszem, egyszer elutaztunk egy egynapos túrára Cape
Codra, ahol kókuszos garnélát ettünk, de ha rendes anya volt
is arra az egy napra, nem ez a kép maradt meg róla bennem.
Leginkább arra emlékszem, hogy mennyit voltam egyedül,
vagy legalábbis próbáltam kitérni az útjából. Hirtelen
haragú volt, és meggondolatlan. Az első tizenpár évemben
erősebb és gyorsabb volt nálam, ezért ennek az időszaknak a
nagy részét azzal töltöttem, hogy a keze, a cigijei és az
ostorozó szavai elől bujkáltam.
Tudom, hogy stresszes volt. Gyerekét egyedül nevelő anya
volt, aki este dolgozott, hogy engem eltartson. De
akármennyire is mentegettem őt annak idején, épp elég
egyedülálló anyát láttam jól boldogulni anélkül, hogy ahhoz
folyamodtak volna, amihez anyám.
Láttad a sebeimet. Nem bocsátkozom részletekbe, de a
harmadik házasságakor még rosszabbra fordultak a dolgok.
Tizenkét éves voltam, amikor találkoztak.
 Fogalmam sem volt róla, hogy az lesz az egyetlen békés
évem. Sosem volt otthon, mert vele volt, és ha otthon volt,
akkor jókedvű volt, mert szerelmes volt. Érdekes, hogyan
befolyásolja a szerelem néhány ember kapcsolatát a saját
gyerekeivel.
Tizenhárom éves koromban Tim hozzánk költözött, és a
következő négy évben pokol lett az életem. Ha nem anyám
haragját vívtam ki, akkor Timét. Ha otthon voltam, csak
ordítottak velem. Amíg iskolában voltam, a veszekedéseik
közben szétzúzták a lakást, és amikor hazaértem, nekem
kellett rendet tennem utánuk.
Rémálom volt velük az élet, és mire végre elég erős lettem
ahhoz, hogy kiálljak magamért, addigra Tim nem akart
többé velem lakni.
Anyám őt választotta. Nem volt maradásom. Nem kellett
kétszer kérniük. Mást sem akartam, mint lelépni, de csak
azért, mert volt hova.
Aztán már ez sem volt. Három hónapig egy haveromnál
laktam, mielőtt Coloradóba költözött a családjával. Akkor
nem volt senki, akihez mehettem volna, úgyhogy pénz híján
kénytelen voltam visszakuncsorogni magam anyámhoz.
Még most is emlékszem arra a napra, amikor
visszamentem abba a házba. Alig három hónapja voltam
távol, de a ház már romokban állt. A füvet én nyírtam le
utoljára, mielőtt kitettek. Az összes ablaküveg hiányzott, a
kilincs helyén lyuk tátongott. Ránézésre mintha éveket lettem
volna távol.
Anyám kocsija a felhajtón állt, de Timé sehol. Mintha
anyámé már jó ideje ott lett volna. A motorháztető
kitámasztva, a szerszámok szerteszét szórva, minimum
harminc sörösdobozból valaki piramist épített a garázs elé.
Még az újságok is felhalmozódtak a repedezett
betonjárdán. Emlékszem, hogy egy vasszékre tettem őket
száradni, mielőtt bekopogtam.
Furcsa volt annak a háznak az ajtaján kopogtatni, ahol
évekig éltem, de mivel sanszos volt, hogy Tim otthon van,
nem nyithattam be csak úgy, engedély nélkül. Nálam volt még
a lakáskulcsom, de Tim világossá tette, hogy feldob
birtokháborításért, ha valaha is megpróbálom használni.
Ha akartam volna, sem tudtam volna használni. Nem volt
kilincs.
Hallottam, hogy valaki közelít a nappalin át. A bejárati
ajtó felső felében lévő kis ablak függönye megmozdult, és
láttam anyámat kifele kukucskálni. Pár másodpercig
mozdulatlanul bámult. Végül pár centire kinyitotta az ajtót.
Elég szélesre ahhoz, hogy lássam, délután kettőkor még
mindig pizsamában van, ami valamelyik volt pasijának a
túlméretezett Weezer-pólóját jelentette. Rühelltem azt a
pólót, mert szerettem azt a bandát. Ahányszor csak felvette,
kicsit tönkretette nekem a zenéjüket.
Kérdezte, mit keresek ott, de nem akartam egyből
válaszolni neki. Inkább megkérdeztem, Tim otthon van-e.
 Kicsit jobban kinyitotta az ajtót, és olyan szorosan fonta
össze a karjait maga előtt, hogy a pólón az egyik bandatag
úgy nézett ki, mintha lefejezték volna. Közölte, hogy Tim
dolgozik, és érdeklődött, hogy mit akarok.
Megkérdeztem, bemehetnék-e. Elgondolkodott a
kérésemen, és a vállam fölött az utcát pásztázta. Nem tudom,
mit ellenőrzött. Talán attól tartott, hogy a szomszéd
meglátja, hogy beengedi a saját fiát.
Nyitva hagyta nekem az ajtót, és elment a szobájába
átöltözni. A házban kísértetiesen sötét volt. A függönyök
behúzva, az ember egészen elbizonytalanodott, hogy milyen
napszak is van. Az sem segített, hogy a tűzhelyen az óra
villogott, és több mint nyolc órát késett. Ezt is megcsináltam
volna, ha ott lakom.
Sőt, a függönyök is el lettek volna húzva. A konyhapultot
nem lepték volna el a mosatlan edények. Nem hiányzott
volna a kilincs, nem lett volna gondozatlan a kert, és nem
halmozódtak volna napok óta a nedves újságok. Ekkor
jöttem rá, hogy egyedül én tartottam rendben azt a házat.
Ez reményt adott. Talán ráébredtek, hogy inkább a javukra
voltam, semmint a hátrányukra, és megengedik, hogy
hazatérjek, amíg befejezem a középiskolát.
Láttam egy kilincskészletet a konyhaasztalon, felvettem, és
átvizsgáltam. Alatta volt a blokk. Megnéztem rajta a
dátumot, két héttel azelőtt vették.
A kilincs illett a bejárati ajtóra. Nem tudtam, Tim miért
nem szerelte fel, ha már két hete megvolt, ezért a
konyhafiókban kerestem hozzá szerszámokat, és kinyitottam
a csomagot. Pár perc múlva anyám kijött a szobájából, de
addigra már felszereltem a kilincset.
Kérdezte, mit csinálok, ezért megmutattam neki, hogy
működik a kilincs.
Sosem fogom elfelejteni a reakcióját. Sóhajtott, és annyit
mondott:
–  Miért csinálod ezeket a szarságokat? Mintha azt
akarnád, hogy Tim gyűlöljön téged.
Kivette a csavarhúzót a kezemből, és azt mondta:
– Menned kéne, mielőtt rájön, hogy itt voltál.
Részben azért nem jöttem ki velük soha, mert mindig
rosszul reagáltak a dolgokra. Ha kérés nélkül segíteni
akartam, Tim azzal vádolt, hogy ellenségeskedem vele. Ha
nem segítettem, akkor meg azt vágták a fejemhez, hogy lusta
vagyok, és hálátlan.
–  Nem dühíteni akarom Timet. Megjavítottam a
kilincseteket. Csak segíteni akartam.
– Megcsinálja, ha lesz rá ideje.
Tim egyik problémája az volt, hogy mása sem volt, csak
ideje. Sosem volt fél évnél tovább munkája, és több időt
töltött szerencsejátékkal, mint anyámmal.
– Szerzett munkát?
– Keres.
– Most is ott van?
 Az arckifejezésén látszott, hogy Tim nem állást keres.
Bárhol is járt, biztos voltam benne, hogy anyámat még
nagyobb adósságba keverte, mint amekkorában volt.
Valószínűleg anyám tartozása volt az utolsó csepp a
pohárban, és elsősorban amiatt rúgatott ki otthonról.
Amikor kezembe akadt egy rakás, a nevére szóló, rég lejárt
csekk a kiürített hitelkártyái egyenlegével, szembesítettem
velük Timet.
Ez persze nem volt ínyére. Jobban tetszett neki a kiskamasz
énem, akit megismert, mint a majdnem felnőtt ember, aki lett
belőlem. Annak dirigálhatott anélkül, hogy visszaszóltam
volna. Azt az énemet tudta manipulálni.
Ez az énem eltűnt tizenöt és tizenhat éves korom között.
Mikor ráeszmélt, hogy fizikailag nem tud többé fenyegetni,
más módon próbálta tönkretenni az életemet. Például
megfosztott az otthonomtól.
Végül lenyeltem a büszkeségemet, és előálltam a farbával.
Megmondtam anyámnak, hogy nincs hova mennem.
Anyám arckifejezésében semmiféle együttérzés nem volt,
sokkal inkább bosszúság.
–  Remélem, azok után, amit tettél, nem akarsz
visszakéretőzni.
–  Amit tettem? Arra gondolsz, amikor veszekedtem vele,
mert a játékszenvedélye miatt adósságba keveredtél?
Na akkor hívott faszfejnek. Vagy inkább „fasz fejnek”. Ezt
mindig ilyen furcsán külön mondta.
 Próbáltam könyörögni, de gyorsan a szokott énjét hozta.
Hozzám vágta a csavarhúzót. Olyan hirtelen és váratlanul
történt, még csak nem is vitatkoztunk akkor, hogy nem
tudtam időben elhajolni. Közvetlenül a bal szemem fölött
talált el, a szemöldököm közepén.
Végighúztam az ujjam a vágáson, vérfoltos volt.
Annyit tettem, hogy haza akartam költözni. Nem voltam
tiszteletlen vele. Nem beszéltem vele csúnyán. Egyszerűen
csak feltűntem, megszereltem a bejárati ajtót, és próbáltam
észérvekkel meggyőzni, erre egy véres sebbel végeztem.
Emlékszem, az ujjamat bámultam, és arra gondoltam: „Ezt
nem Tim csinálta. Ezt anyám tette.”
Egészen eddig Timet hibáztattam azért, hogy abban a
házban mindent tönkrevágott, de minden rossz az anyámmal
kezdődött. Tim csak tovább rontotta a már amúgy is
rettenetes környezetet.
Arra gondoltam, inkább meghalok, mint hogy anyámmal
éljek. Addig a pillanatig a lelkem mélyén még éreztem iránta
valamit. Nem tudom, hogy ez a tisztelet szilánkja volt-e, de
valahogyan képes voltam becsülni benne, hogy életben
tartott, amíg kicsi voltam. Csakhogy nem ez-e a
legalapvetőbb dolog, amit egy szülőnek tennie kell, ha úgy
dönt, hogy gyereket hoz a világra?
Ekkor ébredtem rá, hogy túl nagy bizalmat szavaztam meg
neki eddig. A kötődés hiányát azzal magyaráztam, hogy
egyedül nevel, de rengeteg elfoglalt egyedülálló anya
valahogy mégis kötődik a gyerekéhez. Anyák, akik a
gyerekeik mellé állnak, ha valaki rosszul bánik velük. Anyák,
akik nem fordítják el a tekintetüket, ha a tizenhárom éves
gyereküket valaki úgy megbünteti, hogy monokli vagy
felrepedt száj lesz a vége. Anyák, akik nem hagyják a
férjeiknek, hogy az iskoláskorú gyereküket hajléktalanságra
kényszerítsék. Anyák, akik nem vágnak csavarhúzót a
gyerekeik fejéhez.
Bár végre felismertem, milyen érzéketlen ember valójában,
tettem egy utolsó kísérletet, hogy emberséget csiholjak ki
belőle.
–  Legalább összeszedhetem pár cuccomat, mielőtt
elmegyek?
– Semmid sincs. Kellett a hely.
Ezek után képtelen voltam ránézni. Mintha semmit sem
akart volna jobban, mint kitörölni engem az életéből, ezért
abban a szent pillanatban megfogadtam, hogy segítek neki
ebben.
A vér a szemembe csöpögött, ahogy elsiettem a háztól.
Elmondani nem tudom, hogy telt utána az a nap. Azt
éreztem, hogy felesleges vagyok, senki sem szeret, és egyedül
vagyok. Senkim sem volt. Semmim. Sem pénzem, sem
cuccom, sem családom.
Csak egy sebem.
Fiatalon befolyásolhatóak vagyunk, és ha évekig azt
hallgatod, hogy egy senki vagy, azoktól, akiknek valamit
 jelentened kellene, akkor elkezded elhinni. És lassan kezdesz
semmivé válni.
De aztán találkoztam veled, Lily. És bár semmi voltam,
amikor rám néztél, valahogy láttál valamit. Valamit, amit én
nem. Te voltál az első az életemben, akit érdekelt, ki vagyok.
Soha senki nem tett fel rólam úgy kérdéseket, ahogy te. Az
ismerkedéssel töltött hónapjaink után nem éreztem többé
úgy, hogy semmi vagyok. Azt éreztetted velem, hogy érdekes
vagyok, és egyedi. A barátságod értékessé tett.
Köszönet ezért. Még ha sehova sem vezet ez a randevú, és
sohasem beszélünk többé, mindig hálás leszek neked, amiért
valahogyan láttál bennem valamit, amit a saját anyám nem
vett észre.
Te vagy a kedvencem, Lily. És most már azt is tudod, miért.
 
Atlas
 
A torkomat fojtogató sírástól képtelen vagyok megszólalni. A
telefont a combomra teszem, megtörlöm a szemem. Gyűlölöm,
hogy épp vezet, mert ha állnánk, átkarolnám, és olyan szorosan
ölelném, mint soha senki. Meg is csókolnám, és a hátsó ülésre
húznám, mert még senki sem mondott ilyen szívbe markolóan
szomorú dolgokat ennyire édesen nekem.
Atlas elveszi a telefonját, visszateszi a pohártartóba, és a
kezemért nyúl. Ujjait ujjaimba fűzi, és megszorítja a kezemet,
miközben előrenéz. Ettől a mozdulattól izgatottság lesz úrrá
rajtam. Másik kezemet az övé fölé teszem. Ahogy egymás kezét
fogjuk, felidézi bennem azokat a buszozásokat, amikor csak
némán és szomorúan ültünk a hidegben egymásba
kapaszkodva.
Kinézek az ablakon, ő előrefigyel, és egyikünk sem szólal
meg, mialatt visszafelé tartunk a városba.
 
 
A virágboltomtól három kilométerre megállunk hamburgerért.
Atlas tudja, hogy nem szeretném, ha Emerson sokáig ébren
lenne, ezért a boltom parkolójában esszük meg. A hazaúton
már sokkal könnyedebb témákról beszélgettünk. Nem kerüli el
a figyelmemet, hogy már egyáltalán nem érzem kínosan
magam. Attól, hogy sebezhetőnek mutatta magát, átértékelem a
helyzetet, és visszakerülünk az eredeti kerékvágásba.
Arról beszélünk, ki merre járt. Szíven üt, mennyi időt töltött a
tengerészgyalogságnál. Öt országban járt, én csak Kanadában.
– Sosem voltál Mexikóban? – érdeklődik.
Egy szalvétába törlöm a számat.
– Soha.
– Ryle-lal nem utaztatok el nászútra?
Óóó! Nem vagyok oda, amiért a randink közepén szóba kerül
a neve.
– Nem, Vegasba szöktünk. Nem volt időnk nászútra.
Atlas iszik egy kortyot a poharából. Tekintetét az enyémbe
fúrja, mintha azt remélné, hogy feltárhatja a ki nem mondott
gondolataimat.
– Akartál esküvőt?
Vállat vonok.
–  Nem tudom. Azzal tisztában voltam, hogy Ryle nem akar
feleségül venni, ezért amikor felvetette, hogy házasodjunk össze
Vegasban, úgy gondoltam, itt a soha vissza nem térő alkalom.
Azt hiszem, úgy voltam vele, hogy ez még mindig jobb, mint ha
egyáltalán össze sem házasodunk.
– Mi lenne, ha újra férjhez mennél? Máshogy döntenél?
Megnevettet a kérdés, és egyből bólintok.
–  Abszolút. Mindent akarok. Virágokat, koszorúslányokat,
minden szarságot.
Hasábkrumplit tömök a számba.
–  Meg esküvői fogadalmakat és egy még ennél is
romantikusabb nászutat.
– Hová utaznál?
–  Párizsba. Rómába. Londonba. Semmiképpen sem akarok
valami tengerparton ücsörögni. Szeretném látni az összes
romantikus helyet Európában, minden városban szeretkezni,
csókolózós képet lőni az Eiffel-torony előtt. Croissant-t akarok
enni, és kézen fogva vonatozni.
Az üres krumpliszacskót a kajászacskóba dobom.
– És mi a helyzet veled?
Atlas megfogja a szabad kezemet. Nem válaszol. Csak
mosolyog, és a kezemet szorongatja, mintha valami olyan
titokról lenne szó, amit korai megosztania mással.
 Olyan természetes, hogy a kezét fogom. Talán mert
kamaszként is ezt tettük, de itt ülni vele ebben a kocsiban, és
nem fogni a kezét, sokkal természetellenesebbnek tűnik.
Még a malőr ellenére is, hogy elaludtam, az egész este
könnyed és nyugodt. Olyan természetes a közelében lenni.
Végighúzom az egyik ujjam a csuklóján.
– Mennem kell.
–  Tudom – mondja, hüvelykujját az enyémhez dörzsölve. A
telefonja pittyen egyet, a másik kezével felveszi, és elolvassa az
üzenetet. Csendesen felsóhajt, és azon, ahogy a készüléket
visszadobja a pohártartóba, látom, hogy bárki írt is neki,
felidegesítette.
– Minden rendben van?
Mosolyt erőltet az arcára, de szánalmas a próbálkozása.
Átlátok rajta, és ő tisztában is van ezzel. Elkapja a tekintetét, a
kezünket szemléli. Felfelé fordítja a tenyeremet, és végigsimít a
vonalakon. Ujja áramütésként felvillanyozza minden
porcikámat.
– Múlt héten felhívott az anyám.
Megdöbbent a hír.
– Mit akart?
– Nem tudom, letettem, mielőtt elmondhatta volna, de eléggé
biztos vagyok benne, hogy pénz kell neki.
Összekulcsolom az ujjainkat. Nem tudom, mit mondjak neki.
Biztos nehéz neki, hogy majdnem tizenöt évig nem hall róla,
erre most hirtelen felbukkan, amikor segítség kell. Hálás
vagyok, hogy az anyám fontos része az életemnek.
–  Nem akartalak ezzel terhelni, amikor sietned kell. A
második randinkra is kell tartogatni valami beszédtémát.
Rám mosolyog, ezzel nyomban fel is dobja a hangulatot.
Hihetetlen, hogy milyen hatással van rám a mosolya.
– Gyere, a kocsidhoz kísérlek.
Ezen nevetek, mert az autóm szó szerint fél méterre áll. Atlas
rohan kinyitni nekem az ajtót, hogy segítsen kiszállni. Egy
lépéssel a kocsimhoz érünk.
– Élvezetes séta – ugratom.
Megvillant egy kurta mosolyt, és nem tudom, hogy csábítónak
szánta-e, de a hideg idő ellenére melegség önt el. Atlas a vállam
fölött a fejével a kocsim irányába int.
– Tartasz még ott több naplót is?
– Csak az az egy volt.
– Kár. – Egyik vállával a kocsimnak dől, felé fordulva én is azt
teszem.
Nem tudom, csókolózni készülünk-e. Nem ellenkeznék, de
több mint egy óra alvás után most ettem hagymát, szóval
kétlem, hogy a szám e pillanatban a legvonzóbb.
– Kárpótolhatlak? – kérdezem.
– Miért?
–  A mai miatt. Következő alkalommal szeretnék ébren
maradni.
Atlas felkacag, de nevetése elhal. Egy pillanatig csak néz.
– Már el is felejtettem, milyen jó a közeledben.
 A szavai összezavarnak, mert a régi időkre nem ezt a szót
használnám. Legjobb esetben is szomorú volt.
– Szerinted jó volt akkor?
Félig megvonja a vállát.
–  Úgy értem, az volt életem mélypontja, az tuti. De a
legkedvesebb emlékeim hozzád kötődnek.
A bókjától elpirulok. Örülök, hogy sötét van.
De igaza van. Mindkettőnk életében az volt a mélypont, de a
társasága mégis bearanyozta a kamaszéveimet. Azt hiszem, az a
szó, hogy jó, remekül leírja, mit sikerült kihozni belőle. Ha a
legrosszabb időszakban jól éreztük magunkat egymással, vajon
milyenek lennénk, amikor a legjobb?
Ezzel teljesen ellentétes gondolataim voltak Ryle-lal
kapcsolatban a múlt héten. A legrosszabbak legrosszabbikát
éltem át Atlasszal, de ő mindig elképesztő és tisztelettudó volt
velem. Mégis, az ember, akit férjemnek választottam, annyira
tiszteletlenül bánt velem, ahogy azt senki sem érdemli meg…
miközben életünk csúcsán voltunk.
Hálás vagyok Atlasnak, mert tudom, hogy most már hozzá
mérem az embereket. Ő az a mérce, amihez Ryle-t kellett volna
hasonlítanom a kezdet kezdetétől.
Könnyű, hideg fuvallat söpör át köztünk. Tökéletes indok
lehetne Atlas számára, hogy magához húzzon, de nem teszi.
Helyette csendben maradunk, amíg már végképp döntenünk
kell: csók következik, vagy búcsúzás.
Atlas félresimít egy hajszálat a homlokomból.
 – Még nem csókollak meg.
Bízom benne, hogy nem egyértelmű a csalódottságom, de
tudom, hogy az. Gyakorlatilag a színe előtt lohadok le.
– Ez a büntetésem, mert elaludtam?
–  Természetesen nem. Miután olvastam az első csókunkról,
most kevesebbnek érzem magam.
Felnevetek.
– Kihez képest? Magadhoz?
Bólint.
– A kamasz Atlast nagyon is elbűvölőnek találtad.
– Ahogy a felnőtt Atlast is.
Aprót nyög, mintha legszívesebben már most meggondolná
magát a csókot illetően. Ettől a nyögéstől komolyabbnak tűnik
az egész. Elmozdul a kocsitól, közvetlen előttem áll meg. Az
autómnak támaszkodom, és ránézek abban reménykedve, hogy
a lelket is kicsókolja rögvest belőlem.
– És hát te mondtad, hogy lassan haladjunk, ezért…
A francba! Tényleg én kértem. Ha jól emlékszem, nagyon
lassant mondtam. Utálom magam.
Atlas előrehajol, becsukom a szemem. Érzem a leheletét az
arcomon, mielőtt gyors puszit nyom a halántékomra.
– Jó éjt, Lily!
– Oké.
Oké? Miért mondtam ezt? Olyan izgatott vagyok.
Atlas halkan felnevet. Amikor kinyitom a szemem, Atlas a
kocsija felé tart. Mielőtt indul, a kezét a kocsi tetejére teszi.
 – Remélem, ma tudsz kicsit aludni.
Bólintok, de nem vagyok biztos benne, hogy sikerül. Mintha
az összes kávé, amit ma ittam, most ütne be. Képtelen leszek ez
után a randi után elaludni. A levélen fog járni az agyam, amit
engedett elolvasni. És ha nem arra gondolok, akkor egész este
az első csókunkat fogom gondolatban lejátszani, azon tűnődve,
vajon milyen lesz a második felvonás.
 
 
„Csak ússz tovább!”
A Némó nyomában ismerős hangjai hallatszanak Allysa és
Marshall nappalijából, amikor kinyitom a lakás ajtaját.
Amikor elhaladok a konyha mellett, Marshall a hűtőszekrény
szélesre tárt ajtaja előtt áll. Üdvözlésképpen bólint, én integetek,
de nem bocsátkozom csevegésbe, mert már nagyon
megölelgetném Emersont.
Amikor belépek a szobába, megrökönyödésemre Ryle-t
találom a kanapén. Nem említette, hogy ma este szabadnapos.
Emerson a mellkasán alszik, Allysa sehol.
– Helló!
Ryle nem néz fel, hogy köszönjön, de nem is kell. Anélkül is
tudom, hogy valami zavarja. A keményen összeszorított
állkapcsa biztos jele annak, hogy mérges. Elvenném tőle
Emersont, de olyan békésen alszik, hogy hagyom, hadd
maradjon Ryle mellkasán.
– Mióta alszik?
 Ryle még mindig a tévére szegezi tekintetét, egyik keze óvón
Emmy hátán nyugszik, a másik a feje mögött.
– Mióta elkezdődött a film.
Felismerem a jelenetet, amiből belövöm, hogy úgy egy órája
lehet.
Allysa a megjelenésével életet lehel a szobába.
–  Helló, Lily! Bocs, hogy elaludt. Nagyon próbáltuk ébren
tartani.
Két másodperces pillantást váltunk. Allysa némán kér
bocsánatot, amiért Ryle itt van. Némán jelzem neki, hogy
rendben van. Testvérek, nem várhatom el, hogy ne bukkanjon
fel, amikor tudja, hogy húga a lányára vigyáz.
Ryle Allysa felé mozdul.
– Betennéd Emersont a matracára? Beszélnem kell Lilyvel.
A hangjában bujkáló gorombaság bennem és Allysában is
megkongatja a vészharangot. Összenézünk, ahogy felemeli
Emersont Ryle mellkasáról. A vágy, hogy kézbe vehessem, egyre
nő, amikor Allysa a matracra fekteti.
Ryle feláll, és mióta beléptem, most először néz a szemembe.
Végigmér, észreveszi a ruhámat és a magas sarkúmat. Látom,
ahogy az ádámcsutkája fel-le emelkedik. Fejével felfele bök,
jelezve, hogy a tetőn akar beszélni velem.
Bármiről szeretne is társalogni, teljesen félre akar vonulni
hozzá.
Kilép a lakásból, a tető felé indul. Allysára nézek tanácsért.
Amikor Ryle hallótávolságon kívül kerül, így szól:
 – Azt mondtam neki, hogy egy rendezvényen vagy ma este.
– Kösz.
Allysa megígérte, hogy nem beszél Ryle-nak a randimról, de
nem tudtam rájönni, miért ilyen dühös, ha nem tudja, hol
voltam.
– Miért zabos?
Allysa vállat von.
– Fogalmam sincs. Amikor egy órája megjelent, rendben volt.
Mindenkinél jobban tudom, hogy ha Ryle az egyik percben
még úgy néz ki, mintha minden rendben lenne, a következőben
képes ennek a szöges ellentétét produkálni. De általában tudom,
mi akasztja ki.
Rájött, hogy randin voltam? Rájött, hogy Atlasszal voltam?
Amikor felérek a tetőre, Ryle a párkányon áthajolva lefele
kémlel. Görcsbe szorul a gyomrom. Kopog a földön a
cipősarkam, amint felé tartok.
Ryle vet rám egy pillantást.
– Jól nézel ki.
Ahogy mondja, inkább hangzik sértésnek, semmint bóknak.
De lehet, hogy csak a lelkifurdalásom mondatja ezt velem.
– Köszönöm.
A párkánynak dőlök, várva, hogy előálljon a farbával, mi a
baja.
– Randiról jössz?
– Egy rendezvényen voltam.
Ez egyezik Allysa hazugságával. Semmi értelme őszintének
lenni vele, mert még nem tudni, tartunk-e valahova Atlasszal, és
az igazság csak még jobban felidegesítené Ryle-t. Háttal a
párkánynak támaszkodom, és karba fonom a kezem.
– Mi az, Ryle?
Vár egy kicsit, mielőtt megszólal.
– Még sosem láttam ezt a rajzfilmet.
Bájcsevegni akar, vagy mérges valami miatt? Nem értem ezt
az egész beszélgetést.
Aztán leesik a tantusz.
Esküszöm, néha nagyon idióta tudok lenni. Persze hogy
zaklatott. Egyszer elolvasta az összes naplóbejegyzésemet.
Tudja, hogy mennyit jelent nekem az a film, de azt hiszem,
most, hogy végre látta, összeállt benne a kép. És a dolgok
állásából ítélve hozzá is tett egy kicsit.
Szembefordul velem, az arckifejezésén látszik, hogy úgy érzi,
elárulták.
– Te Szenillának nevezted el a lányunkat?
Egy lépést tesz felém.
–  Azért lett ez a lányom második keresztneve, mert jóban
voltál azzal az emberrel?
A halántékom azonnal lüktetni kezd. Azzal az emberrel.
Elfordítom a tekintetemet, közben azon gondolkozom, hogy
mondjam el, amit akarok. Amikor a Szenilla nevet választottam
Emerson második keresztnevének, nem Atlas miatt tettem. Az a
film már sokkal régebben fontos volt nekem, mint ahogy Atlas
képbe került, de talán kétszer is meg kellett volna fontolnom,
mielőtt elneveztem.
Megköszörülöm a torkom, hogy az igazság előjöhessen.
– Azért adtam neki ezt a nevet, mert fiatalkoromban inspirált
az a szereplő. Semmi köze senki máshoz.
Ryle ingerülten és csalódottan nevet.
– Te aztán nem vagy semmi, Lily.
Vitatkoznék vele, hogy tovább győzködjem, de egyre
idegesebb leszek. A viselkedése felidézi minden félelmemet.
Úgy próbálom megoldani a helyzetet, hogy menekülök belőle.
– Most hazamegyek.
Elindulok a lépcső felé, de ő gyorsabb nálam. Megelőz, és
elállja az utamat. Teszek egy ideges lépést hátrafele, kezem a
zsebembe csúsztatom a telefonomat keresve, arra az esetre, ha
szükség lenne rá.
– Megváltoztatjuk a második keresztnevét.
Határozott és nyugodt hangon válaszolok:
–  A testvéred után neveztük el Emersonnak. Te így
kapcsolódsz a nevéhez. A második keresztnevével én
kapcsolódom. Ez így tisztességes. Túl sokat látsz bele.
Próbálok előle oldalra kilépni, de ő is velem mozdul.
Hátranézek a vállam fölött, hogy felmérjem a párkánytól való
távolságomat. Nem mintha azt gondolnám, hogy átdobna rajta,
de azt sem gondoltam, hogy képes lelökni egy lépcsősoron.
– Ő tudja?
Nem kell kimondania Atlas nevét, hogy tudjam, kiről beszél.
Érzem, hogy fojtogat a bűntudat, és félő, hogy ezt Ryle is
érzékeli.
Atlas tudja, hogy Emerson második keresztneve Szenilla,
mert kötelességemnek éreztem elmondani neki. De őszintén
nem miatta neveztem el a lányomat. Magam miatt. Szenilla volt
a kedvenc szereplőm, még mielőtt tudtam volna Atlas Corrigan
létezéséről. Csodáltam az erejét, és azért neveztem el így
Emersont, mert azt reméltem, ebből a tulajdonságból több van
a lányomnak, mint bármelyik másikból.
De Ryle reakciója arra késztet, hogy bocsánatot akarjak kérni,
mert a Némó nyomában Atlasnak és nekem is fontos volt, és ezt
tudtam, amikor Atlas után futottam az utcán, hogy elmondjam
neki a lányom második keresztnevét.
Ryle talán joggal mérges.
Ebben rejlik a problémánk. Meglehet, hogy Ryle mérges, de ez
nem jelenti azt, hogy megérdemlek mindent, ami a dühével jár.
Ugyanabba a csapdába esem. Elfelejtem, hogy nem tehetek
olyat, ami felhatalmazza azokra a dolgokra, amiket a múltban
művelt velem.
Lehet, hogy nem vagyok tökéletes, de nem azt érdemlem,
hogy az életemért rettegjek minden egyes alkalommal, ha hibát
követek el. És megeshet, hogy ez olyan hiba volt, ami alaposabb
átbeszélést érdemel, de nem érzem biztonságosnak ezt a
beszélgetést Ryle-lal a háztetőn, tanúk nélkül lefolytatni.
– Megijesztesz. Nem mehetnénk le innen?
Ryle egész viselkedése megváltozik, ahogy ezt kimondom.
Szavaim hatására összeroskad.
 – Lily, ne már!
Ellép az ajtótól, és a terasz másik oldalára megy.
– Veszekszünk. Az emberek veszekednek. Jesszusom!
Hátat fordít nekem.
Jön a manipuláció. Megpróbálja elérni, hogy bolondnak
érezzem magam, mert félek, még ha a félelmem indokolt is. Egy
pillanatra ránézek, azon tűnődve, hogy a veszekedésünk véget
ért-e, vagy van még valami mondanivalója. Túl akarok lenni
ezen, ezért kinyitom a lépcsőház ajtaját.
– Lily, várj!
Megállok, mert a hangja sokkal nyugodtabb, amiből arra
következtetek, talán inkább képes veszekedni, mint verekedni.
Fájdalmas arckifejezéssel közelít felém.
–  Sajnálom. Tudod, mit vált ki belőlem minden, ami vele
kapcsolatos.
Pontosan tudom, éppen ezért vívódtam, hogy Atlas ismét az
életem része legyen-e. Már a puszta gondalattól hányingerem
támad, hogy Ryle-t szembesítenem kell ezzel. Különösen most.
–  Falra mászok tőle, hogy a lányunk második keresztnevét
talán azért választottad, mert szándékosan bántani akartál.
Nem várhatod el tőlem, hogy ez ne legyen rám hatással.
A falnak támaszkodom, és karba fonom a kezemet.
–  Ennek semmi köze hozzád vagy Atlashoz, csak hozzám.
Esküszöm.
Már Atlas nevének puszta említésére megfagy köztünk a
levegő. Mintha valami kézzel fogható dolog lenne, amit Ryle
meg tud ütni.
Ryle merev arckifejezéssel biccent, de úgy tűnik, elfogadja ezt
a választ. Őszintén nem tudom, el kéne-e fogadnia. A dühe arra
késztet, hogy megkérdőjelezzem a szándékaimat.
Ez az egész annyira undorítóan ismerős.
Rövid ideig mindketten hallgatunk. Csak Emersonhoz akarok
menni, de úgy tűnik, Ryle-nak még mondandója van, mert
közelebb lép, egyik kezét a fejem mellett a falnak támasztja.
Megkönnyebbülök, hogy már nem látszik dühösnek, de
egyáltalán nem biztos, hogy tetszik nekem az, amit düh helyett
a szemében látok. Nem először néz rám így, mióta külön élünk.
Érzem, hogy az egész testem megmerevedik a viselkedésében
beállt fokozatos változás miatt. Pár lépéssel közelebb jön, túl
közel, és félrehajtja a fejét.
– Lily! – Halk, reszelős a hangja. – Mit művelünk?
Nem felelek, mert nem tudom, miért kérdezi. Beszélgetünk. Ő
kezdte.
Felemeli a kezét, megérinti az overallom gallérját, ami kilóg a
kabátom alól. Ahogy felsóhajt, a lehelete átfut a hajamon.
– Minden sokkal egyszerűbb lenne, hogyha mi ketten…
Szünetet tart, talán keresi a szavakat. A szavakat, amiket nem
akarok hallani.
– Hagyd abba! – suttogom, nem hagyva, hogy befejezze.
Nem fejezi be a gondolatsort, de nem is távolodik el. Sőt,
mintha még közelebb jönne. Semmi olyasmit nem tettem a
múltban, ami miatt azt hihetné, hogy így rám nyomulhat. Nem
csinálok semmit, ami azt a reményt kelthetné benne, hogy több
van köztünk, mint a közös gyerekfelügyeleti jog. Mindig ő az,
aki próbálja tágítani a határaimat, ami rendben is van, de
őszintén szólva már kicsit fáraszt.
– Mi van, ha megváltoztam? Ha tényleg megváltoztam?
Őszinteség és szomorúság bujkál a szemében.
Nem hat meg. Cseppet sem.
–  Teszek rá, hogy megváltoztál-e. Remélem, igen. De nem az
én dolgom ezt ellenőrizni.
Ezek a szavak szíven ütik. Uralkodnia kell magán, hogy
lenyelje a rosszindulatú választ, amiről tudja, hogy most nem
mondhatja ki. Nem szól többet, nem néz rám, nem nyomul.
Frusztráltan fújtat egyet, hátralép, és elindul a lépcső felé,
remélhetőleg a lakása irányába. Becsapja maga mögött az ajtót.
Nyilvánvaló okokból nem követem azonnal. Nyugalomra van
szükségem. Fel kell dolgoznom a történteket.
Nem először kérdezte tőlem, mit művelünk. Mintha a
válásunk egy hosszú játszma lenne a részemről. Néha
elhaladtában mondja, néha szövegbe ágyazva. Néha tréfálkozik
vele. De akárhányszor csak azt sugallja, hogy értelmetlen volt
elválnunk, felismerem, mi ez. Manipulációs taktika. Azt hiszi,
ha ostobaságnak állítja be a válásunkat, végül egyetértek vele,
és visszafogadom.
Ha ezt tenném, az ő élete könnyebb lenne. Még talán Allysa és
Marshall élete is könnyebb lenne ezáltal, mert nem kellene a
válásunk és a Ryle-lal való kapcsolatuk körül keringeniük.
 De az én életem nem lenne könnyebb. Semmi könnyű nincs
abban, ha az embernek a saját biztonságát kell féltenie,
ahányszor ballépést követ el.
Emerson élete sem lesz könnyebb. Végigcsináltam ugyanezt.
Egyáltalán nem könnyű egy ilyen családban élni.
Várom, hogy elszálljon a dühöm, mielőtt elindulok lefelé a
lépcsőn, de nem múlik. Egyre csak fokozódik, ahogy lefele
tartok. Úgy érzem, túlreagálom, ami történt, vagy talán arra
kondicionáltam magam, hogy így érezzek Ryle közelében.
Lehet, hogy erre még rátesz egy lapáttal az is, hogy keveset
aludtam. Lehet, hogy az Atlasszal való randi miatt van, amit
majdnem tönkretettem. Bármitől is reagálok ennyire hevesen,
Allysa lakásajtaja előtt tör rám.
Kell egy kis idő, hogy összeszedjem magam, mielőtt bemegyek
a lányomhoz, ezért leülök a folyosó padlójára, hogy kisírjam
magam. Sajnos elég gyakran megesik, de sokszor érzem magam
túlterheltnek. Megterhelő a válás, megterhelő egyedülálló
anyának lenni, vállalkozást vezetni, és a volt férjemmel
foglalkozni, akitől még mindig félek.
Amikor Ryle arra célozgat, hogy hiba volt a válásunk, félelem
tölti el a lelkemet. Azon tűnődöm, hogy nem lenne ilyen nehéz
az életem, ha még mindig lenne egy férjem, aki megosztaná
velem a gyereknevelés terheit. Sajnos a kapcsolatokhoz és a
gyerekfelügyelethez nem jár tervrajz.
Nem biztos, hogy minden lépésem helyes lesz, de teszem, ami
tőlem telik. Semmi szükségem rá, hogy még ő is manipuláljon.
 Bárcsak otthon lennék! Egyből az ékszerdobozomhoz
rohannék az emlékeztető listámért. Le kell fényképeznem, hogy
mindig meglegyen a telefonomban. Határozottan alábecsültem,
milyen bonyolult és zavarba ejtő tud lenni a Ryle-lal való
kommunikáció.
Hogy tudnak az emberek ezekből a körökből kilépni, ha
nincsenek meg azok az erőforrásaik, mint nekem, vagy nem
támogatják őket a barátaik, a családjuk? Hogy maradnak erősek
a nap minden percében? Minden egy gyenge, bizonytalan
pillanaton múlik az ex jelenlétében, és az ember meggyőzi
magát, hogy hibás döntést hozott.
Bárki, aki valaha hagyott el manipulatív, bántalmazó
házastársat, és valahogy végig a helyes úton maradt, díjat
érdemel. Szobrot. Egy rohadt szuperhősös filmet.
A társadalom egyértelműen végig a rossz hősöket imádta,
mert meg vagyok róla győződve, hogy kisebb erő kell az
épületek emelgetéséhez, mint ahhoz, hogy valaki örökre
kilépjen egy bántalmazó kapcsolatból.
Pár perccel később még mindig sírok, amikor hallom Allysa
ajtaját nyílni. Marshall lép ki a lakásból két szemeteszsákot
cipelve. Megáll, amikor meglátja, hogy a földön ülök.
– Ó!
Körbekémlel, mintha azt remélné, valaki más majd segít. Nem
mintha szükségem lenne rá. Csak egy kis nyugalom kellett.
Marshall leteszi a zsákokat a földre, leül velem szemben, és
kinyújtja a lábát. Kényelmetlenül vakargatja a térdét.
 – Nem tudom, mit mondjak. Nem megy ez nekem.
A feszélyezettsége még sírás közben is megnevettet.
Frusztráltan nyújtom ki a kezem.
– Jól vagyok. Csak néha elkap a sírás, ha Ryle-lal veszekszünk.
Marshall olyan mozdulatot tesz, mintha fel akarna állni, és
Ryle után menni.
– Bántott?
– Nem. Elég nyugodt volt.
Marshall visszaereszkedik a földre, és én nem tudom, miért,
talán mert most éppen ő az a szerencsétlen, aki velem szemben
ül, de rázúdítom a gondolataimat.
–  Azt hiszem, ez a probléma. Hogy tulajdonképpen ezúttal
jogosan akadt ki rám, és viszonylag nyugodtan kezelte. Néha a
veszekedésünk csak egy nézeteltéréshez vezet. Ilyenkor
felmerül bennem, hogy nem reagáltam-e túl, hogy válni
akartam. Úgy értem, tudom, hogy nem. Tudom. De van ez a
módszere, amivel kételkedést ébreszt bennem, például hogy a
dolgok jobban alakultak volna, ha több időt adok neki, hogy
megváltozzon.
Rosszul érzem magam attól, hogy ezt Marshallra zúdítom.
Nem tisztességes vele szemben, hiszen Ryle a legjobb barátja.
– Sajnálom. Ez nem a te problémád.
– Allysa megcsalt.
Marshall szavaitól úgy ledöbbenek, hogy jó öt másodpercig
meg sem tudok szólalni.
– M… mi?
 – Régen történt. Dolgoztunk rajta. De az ördögbe is, pokolian
fáj. Összetörte a szívemet.
A fejemet rázom. Próbálom feldolgozni ezt a hírt. Folytatja,
így én is próbálom követni.
–  Nem volt jó a kapcsolatunk. Más főiskolára jártunk,
próbáltunk működtetni a távkapcsolatot, fiatalok voltunk. Még
csak valami nagy durranás sem volt. Valami sráccal részegen
csókolózott egy buliban, mielőtt eszébe jutott, milyen csodálatos
vagyok. De amikor elmondta…Életemben nem voltam még
olyan dühös. Semmi nem bántott még annyira. Bosszút
akartam. Meg akartam csalni, hogy tudja, milyen érzés. Ki
akartam vágni a kocsija kerekeit, lemeríteni a hitelkártyáját,
elégetni a ruháit. De akármilyen mérges voltam is, amikor ott
állt előttem, soha, egyetlen percig sem jutott eszembe, hogy
fizikálisan bántsam. Csak át akartam ölelni, és a vállán sírni.
Marshall őszintén néz rám.
–  Ha arra gondolok, hogy Ryle megütött téged… hihetetlenül
mérges leszek. Mert szeretem. Tényleg. Gyerekkorom óta a
legjobb barátom. De gyűlölöm azért, hogy nem jobb ember.
Semmi, amit tettél, és semmi, amit tehetnél, nem mentség
senkinek, hogy kezet emeljen rád. Emlékezz erre, Lily! Jól
döntöttél, amikor kiléptél ebből a helyzetből. Sosem szabad
bűntudatot érezned emiatt. Csak büszke lehetsz magadra.
Fogalmam sem volt, mekkora súly volt ez rajtam, de Marshall
szavai akkora terhet vesznek le a vállamról, hogy lebegni
tudnék.
 Nem tudom, ezek a szavak jelenthetnek-e többet bárki mástól.
Van valami megnyugtató abban, ha az ember attól kap
jóváhagyást, aki testvéreként szereti Ryle-t. Valami lelkesítő.
– Tévedtél, Marshall. Nagyon is megy ez neked.
Marshall mosolyogva talpra segít. Fogja a szemeteszsákjait, én
meg bemegyek a lakásba, hogy megkeressem és szorosan
megöleljem a lányomat.
 Tizenharmadik

fejezet

Atlas

Elképesztő, de van, hogy egy este úgy érzed, valóra válik valami,
amiben évek óta csak reménykedtél, aztán a végén olyasmi
történik helyette, amitől évek óta rettegsz.
Ha nem kaptam volna azt az üzenetet, amikor hazavittem
Lilyt, egészen biztosan megcsókoltam volna. De azt akarom,
hogy az első felnőttcsókunkról semmi se terelje el a figyelmet.
Darin írt, hogy az anyám a Bib’sben van. Nem beszéltem
Lilynek az üzenetről, mert még nem mondtam el neki, hogy
anyám próbált visszakerülni az életembe. Aztán amikor
elmeséltem, hogy hívott, megbántam. Olyan jól ment a randevú,
én meg majdnem tettem róla, hogy rosszkedvűen érjen véget.
Nem válaszoltam Darinnak, mert nem akartam a Lilyvel
töltött estét megzavarni. De még miután elbúcsúztunk, és
mindenki ment a maga útjára, akkor sem írtam vissza. Fél órát
kocsikáztam, hogy próbáljam kitalálni, mit tegyek.
Reméltem, anyám elunja a várakozást. Hagytam időt
magamnak, de most itt vagyok az étteremnél, és szembe kell
néznem a helyzettel. Hajthatatlanul beszélni akar velem.
A Bib’s mögötti utcácskában parkolom le a kocsit, hogy a
hátsó ajtón mehessek be arra az esetre, ha az étterem
előterében várna, esetleg egy asztalnál. Nem tudom, ha látna,
megismerne-e, de inkább a magam módján közelednék.
Darin észrevesz, amikor a hátsó ajtón belépek, és hamar
hozzám siet.
– Megkaptad az üzenetemet?
Bólintok, leveszem a kabátom.
– Meg. Itt van még?
–  Igen, ragaszkodott hozzá, hogy megvárjon. A nyolcas
asztalhoz ültettem.
– Kösz.
Darin gyanakvóan tekint rám.
–  Lehet, hogy túllövök a célon, de… esküszöm, azt mondtad,
hogy az anyád meghalt.
Ezen majdnem felnevetek.
–  Sosem mondtam, hogy halott. Azt mondtam, elment. Azért
van különbség.
– Megmondhatom neki, hogy ma nem jössz be.
Bizonyára érzi a kitörni készülő vihart.
–  Minden oké. Az az érzésem, addig itt marad, amíg nem
beszélek vele.
Darin bólint, megfordul, és visszamegy a konyhába.
Örülök, hogy nem kérdezősködött, mert fogalmam sincs,
miért jelent meg anyám, vagy hogy ki is ő most éppen.
Valószínűleg pénzt akar. A fenébe is, adnék neki, ha ez azt
jelentené, hogy nem kell többé a hívásaival foglalkoznom, vagy
találkoznom vele.
Fel kéne készülnöm erre az eshetőségre. Az irodába megyek,
magamhoz ragadok egy maroknyi pénzt a széfből, és a
konyhaajtón keresztül kimegyek az étterembe. Tétovázok,
mielőtt a nyolcas asztalra pillantok.
Megkönnyebbülve konstatálom, hogy háttal ül nekem.
Mély levegőt veszek, és elindulok felé. Nem akarom, hogy
meg kelljen ölelnem, vagy kedvességet tettetnem, ezért egyből
ledobom magam vele szemben.
Amikor az asztalon keresztül rám néz, ugyanolyan érzéketlen
az arckifejezése, amilyen mindig is volt. Apró ránc játszik a
szája sarkában, de az mindig is ott volt. Állandóan, bár nem
szándékosan.
Megviseltnek látszik. Kábé tizenhárom éve láttam utoljára, de
a szeme és szája körüli vonalak mintha több évtizedesek
lennének.
Egy pillanatig végigmér. Tudom, hogy nagyon máshogyan
nézek ki, mint amikor utoljára látott, de ő a jelét sem mutatja,
hogy ezen meglepődne. Teljesen sztoikus, mintha nekem
kellene először megszólalnom. Nem teszem.
– Ez mind a tiéd? – kérdezi végül körbemutatva az éttermen.
Bólintok.
– Tyűha!
Bárki más, aki figyel minket, azt hinné, hogy le van nyűgözve.
De mások nem ismerik őt úgy, ahogy én. Ezt az egyetlen szót
valójában alázásnak szánta, mintha azt mondaná: Tyűha, Atlas!
Nem vagy te elég okos, hogy ilyened legyen.
– Mennyi kell?
A szemét forgatja.
– Nem pénzért jöttem.
– Akkor miért? Vese kell? Szív?
Hátradől a székén, kezét az ölébe ejti.
– Elfelejtettem, milyen nehéz veled beszélgetni.
– Akkor miért erőltetted?
Összeszűkül a szeme. Mindig csak az általa megfélemlített
énemet ismerte. De már nem félek. Csak dühös vagyok, és
csalódott.
Fúj egyet, kezét összefonva az asztalra teszi. Szúrósan rám
néz.
– Nem találom Josht. Azt reméltem, te beszéltél vele.
Tudom, hogy hosszú ideje nem láttam anyámat, de senkire
sem emlékszem, akit Joshnak hívnak. Ki a franc az a Josh? Egy
új pasija, akiről azt hiszi, tudnom kéne? Még mindig drogozik?
–  Állandóan ezt csinálja, de sosem ennyi ideig. Azzal
fenyegetőznek, hogy iskolakerülés miatt vádat emelnek
ellenem, ha nem jelenik meg az iskolában.
Nem értem.
– Ki az a Josh?
Hátrahajtja a fejét, mintha bosszantaná, hogy nem tudom
követni.
 – Josh. Az öcséd. Megint elszökött.
– Az… öcsém?
Öcsém.
–  Tudtad, hogy a szülőket börtönbe csukhatják iskolakerülés
miatt? Börtön vár rám, Atlas.
– Van egy öcsém?
– Tudtad, hogy terhes voltam, amikor elszöktél.
Egyáltalán nem tudtam…
– Nem elszöktem, te rúgtál ki.
Nem tudom, miért mondom ezt, ő is teljesen tisztában van
vele. Csak próbálja terelni a felelősséget. De az, hogy kirakott
otthonról, így sokkal több értelmet nyer. Úton volt a közös
gyerekük, és én nem illettem többé a képbe.
Felemelem a kezem, aztán frusztráltan összekulcsolom az
ujjaim a tarkóm mögött. Megdöbbentem. A kezemet az asztalra
ejtem, előredőlök, hogy tisztázzuk.
– Van egy öcsém? Hány éves? Ki az… Tim fia?
–  Tizenegy éves. És igen, Tim az apja, de évekkel ezelőtt
lelépett. Még azt sem tudom, hol lakik most.
Várom, hogy eljusson a tudatomig, amit hallottam. Mindenre
számítottam, de erre nem. Rengeteg kérdésem van, de most a
legfontosabb azt kideríteni, hol van ez a gyerek.
– Mikor láttad utoljára?
– Körülbelül két hete.
– Jelentetted a rendőrségnek?
Grimaszol.
 –  Nem. Természetesen nem. Nem eltűnt, csak fel akar
idegesíteni.
Össze kell nyomnom a halántékomat, hogy ne emeljem fel a
hangomat. Még mindig nem értem, hogy talált rám, és hogy
miért gondolja, hogy egy tizenegy éves meg akarja leckéztetni.
Mindenesetre arra koncentrálok, hogy megtaláljam.
– Visszaköltöztél Bostonba? Ott tűnt el?
Anyám zavarodott arcot vág.
– Visszaköltöztem?
Mintha nem ugyanazt a nyelvet beszélnénk.
– Visszaköltöztél innen, vagy még mindig Maine-ben élsz?
–  Jaj, istenem! – motyogja, próbál visszaemlékezni. –
Visszajöttem, olyan tíz éve. Josh még kisbaba volt.
Itt él tíz éve?
– Le fognak tartóztatni, Atlas.
A gyereke két hete eltűnt, és jobban aggódik a saját
letartóztatása miatt. Van, aki sohasem változik.
– Mit akarsz, mit tegyek?
– Nem tudom. Azt reméltem, megkeres téged, és talán tudod,
hol van. De ha nem is tudsz a létezéséről…
– Miért keresett volna? Tud rólam? Mit tud?
– A neveden kívül? Semmit, sosem voltál velünk.
Az adrenalin olyan gyorsan száguld bennem, hogy magam
sem értem, miért ülök még mindig vele szemben. Az egész
testem megfeszül, ahogy előrehajolok.
– Tisztázzuk ezt! Van egy öcsém, akiről sosem tudtam, de azt
hiszi, engem még csak nem is érdekel, hogy ő a világon van?
– Nem hinném, hogy különösebben gondolna rád, Atlas. Nem
voltál része az életének.
Figyelmen kívül hagyom a szúrását, mert téved. Bármelyik
ilyen korú kölyök gondolna a bátyjára, ha azt hinné, hogy
elhagyta őt. Egészen biztos, hogy látatlanban gyűlöl. Jesszus,
talán ő az egyik, aki… Basszus! Persze!
Ez sok mindent megmagyaráz. Mindkét éttermemet
feltenném rá, hogy ő rongálta meg őket. És ezért emlékeztetett a
helyesírási hiba anyámra. A kölyök tizenegy éves. Biztosan ki
tudja keresni az adataimat.
– Hol laksz?
Gyakorlatilag feszeng a székében.
–  Épp nincs házunk, így pár hónapja a Risemore panzióban
lakunk.
– Menj vissza oda, hátha felbukkan.
–  Nincs rá pénzem, hogy továbbra is ott maradjunk.
Munkanélküli vagyok, néhány napja egy barátomnál húzom
meg magam.
Felállok, előhúzom a pénzt a zsebemből. Elé dobom az
asztalra.
– Az a szám, amiről a minap hívtál, az a mobilszámod?
Bólint, a pénzt az asztalról a kezébe csúsztatja.
–  Hívlak, ha találok valamit. Menj vissza a panzióba, és
próbáld megszerezni a régi szobát. Ott kell lenned, ha
visszamegy.
 Anyám bólint, és most először mintha szégyellné magát.
Hagyom ezzel ez érzéssel ücsörögni anélkül, hogy elköszönnék
tőle. Remélem, legalább a töredékét átéli annak, amit én
éreztem miatta éveken át. Amit nagy valószínűséggel az öcsém
is érez miatta.
Nem hiszem el. Elment, összekalapált egy gyereket, és eszébe
sem jutott, hogy elmondja nekem?
Átmegyek a konyhán, ki a hátsó ajtón. Senki nincs a kis
utcában, így egy percre megállok, hogy összeszedjem magam.
Nem tudom, voltam-e valaha ennyire ledöbbenve.
A gyereke odakint tök egyedül Boston utcáit rója, ő meg két
megveszekedett hetet vár, mielőtt bármit is tenne? Nem tudom,
miért lepődök meg ezen. Ő már csak ilyen. Mindig is ilyen volt.
A telefonom csörögni kezd. Annyira kikészültem, hogy
legszívesebben a kukába dobnám, de amikor látom, hogy Lily
próbál FaceTime-on hívni, megacélozom magam.
Végighúzom az ujjam a képernyőn, arra készülve, hogy
közöljem vele, nem alkalmas a pillanat, de mikor felugrik a
képe, azt érzem, mégis tökéletes az időzítés. Megkönnyebbülök,
amiért hallok felőle, még ha csak pár óra telt is el a
találkozásunk óta. Bármit megadnék, ha át tudnék nyúlni a
telefonon, és megölelhetném.
– Hali!
Próbálom nyugodtnak mutatni magamat, de van valami
feszültség a hangomban. Érzékeli, mert az arckifejezése egyre
nyugtalanabb.
 – Minden rendben van veled?
Bólintok.
–  Miután visszamentem dolgozni, eléggé elcsesződtek a
dolgok, de azért megvagyok.
Szomorúan mosolygok.
– Aha, nálam is ez volt.
Elsőre nem tűnt fel, de olyan, mintha sírt volna. A szeme
üveges és duzzadt.
– Jól vagy?
Erőltetetten mosolyog.
–  Jól leszek. Csak meg szerettem volna köszönni a mai estét,
mielőtt lefeküdnék aludni.
Utálom, hogy nem áll itt előttem. Nem szeretem szomorúnak
látni, túlságosan is felidézi bennem, amikor fiatalon ilyennek
láttam őt. De régen legalább elég közel voltam ahhoz, hogy
megöleljem. Talán most is meg tudom.
– Jobban éreznéd magad egy öleléstől?
–  Naná. Bár egy jó kis alvás sokat fog segíteni. Beszélünk
holnap?
Lövésem sincs, mi történt a találkozásunk és e között a hívás
között, de úgy néz ki, mint akit agyonvertek. Én meg hasonlóan
érzem magam.
–  Az ölelés két másodperc, te meg sokkal jobban fogsz tőle
aludni. Visszaérek, mire rájönnének, hogy elmentem. Mi a
címed?
Apró vigyor suhan át a lehangolt ábrázatán.
 – Nyolc kilométert fogsz vezetni, csak hogy megölelj?
– Futnék is ennyit érte.
Ettől még szélesebben vigyorog.
– Megírom a címem. De ne kopogj túl hangosan, most tettem
le Emmyt.
– Hamarosan találkozunk.
 Tizennegyedik

fejezet

Lily

Kiestem a randizási gyakorlatból, fogalmam sincs, hogy az

ölelés valami kód-e.
Bizonyára az ölelés még mindig csak egy ölelést jelent.
Alig használom a közösségi médiát, még kevésbé vagyok
képben a szlenggel. Esküszöm, én vagyok a leglemaradottabb Y
generációs, akit ismerek. Mintha átugrottam volna az Y
generáción, egyből a boomerek közé. Egy Y generációs boomer
vagyok. Basszus, anyám boomer, és valószínűleg többet tud
ezekről, mint én. Ő az, akinek új pasija van. Fel kéne hívnom
útmutatásért.
Fogat mosok, arra az estre, ha az ölelés csókot jelentene.
Kétszer öltözöm át, végül ugyanabban a pizsamában maradok,
amiben facetime-oztunk. Túlságosan erőltetem, hogy úgy
tűnjön, nem erőlködöm. Néha béna dolog nőnek lenni.
Fel-alá járkálok a lakásban, idegesen várva a kopogtatására.
Nem értem, miért vagyok ilyen feszült. Most töltöttem vele
három órát.
 Jó, másfelet, ha nem számoljuk, hogy hunytam egyet a randi
közben.
Sok-sok lépéssel később finoman kopogtatnak az ajtómon.
Tudom, hogy Atlas az, de akkor is kinézek a kukucskálón.
Még a kukucskáló torzításában is jól néz ki. Mosolyognom
kell, amikor látom, hogy ő is átöltözött. Csak felsőt cserélt, de
akkor is. Korábban vastag fekete kabátot viselt, most egyszerű
szürke kapucnis pulcsi van rajta.
Édes istenem! Annyira tetszik.
Ajtót nyitok, Atlas egyből megölel.
Úgy szorít, hogy legszívesebben megkérdezném, milyen rossz
dolog történt vele az elmúlt egy órában, de nem teszem. Csak
csendben én is megölelem őt. Arcomat a vállán nyugtatom, és
élvezem a vigasztalását.
Atlas még csak be sem lép a lakásomba. Csak az ajtóban
álldogálunk, mintha az ölelés még mindig csak ölelést jelentene.
Finom a kölnije. A nyárra emlékeztet, mintha a hideggel
dacolna. Annyira aggódott, hogy fokhagymaszaga van, de én
csak ezt a kölnit éreztetem rajta.
Gyengéden a tarkómra teszi a kezét.
– Jól vagy?
– Most igen. És te?
Sóhajt, de nem mondja, hogy rendben van. Nem válaszol,
csak vesz egy mély levegőt, és lassan elenged. Felemeli a kezét,
ujját végigfuttatja a hajamon.
– Remélem, ma alszol egy kicsit.
 – Én is, hogy te is.
– Nem megyek haza, az étteremben maradok ma éjjel.
Úgy mondja ezt, mintha nem szabadott volna semmit
mondania.
–  Hosszú történet, és most vissza kell mennem. Holnap
elmesélek mindent.
Be akarom hívni, és elmeséltetni vele mindent részletesen, de
biztos elmondta volna, ha akarja. Én egészen biztosan nem
vagyok abban a hangulatban, hogy elmondjam, mi történt Ryle-
lal, úgyhogy nem fogom Atlast erőltetni, hogy arról beszéljen,
mi rontotta el az estéjét. Azt kívánom, bárcsak segíteni tudnék.
Felélénkülök, amikor eszembe jut, mi lehetne a megoldás.
– Akarsz még egy kis olvasnivalót?
Izgatottság csillan a szemében.
– Tulajdonképpen igen.
– Várj!
A hálószobába megyek, a dobozomban a következő naplót
keresem. Amikor megtalálom, kiviszem neki.
– Ez kicsit naturalistább – heccelem.
Atlas egyik kezével elveszi a naplót, a másik kezét a
derekamra csúsztatja, és magához húz. Gyorsan megpuszil.
Olyan puhán és gyorsan teszi, hogy szinte fel sem fogom, csak
amikor már vége.
– Jó éjt, Lily!
– Jó éjt, Atlas!
Egyikünk sem mozdul. Mintha fájna az elválás. Atlas még
szorosabban magához von, ajkával a kulcscsontomhoz közelít,
ahol a tetoválásom rejtőzik a pólóm alatt. A tetováláshoz,
amiről nem is tudja, hogy ott van. Mit sem sejtve megcsókolja,
és sajnos távozik.
Becsukom az ajtót, nekitámasztom a homlokomat. Megrohan
a szerelem összes ismerős érzése, de ezúttal ezekhez aggodalom
és határozatlanság társul, még akkor is, ha Atlasról van szó, és ő
jó ember.
Ryle-t hibáztatom ezért. Fogta azt a kevéske, férfiak iránti
bizalmat is, amit az apám meghagyott, és megfosztott tőle.
De szerintem ez a szerelem jel, hogy Atlas talán vissza tudja
adni, amit az apám és Ryle elvettek tőlem. A gyomrom az egyik
percben az Atlas miatti izgatottságtól remeg, egy pillanattal
később pedig lebénulok, mert tudom, hogy fogja ettől érezni
magát Ryle.
Minél inkább élvezem az Atlasszal töltött időt, annál jobban
rettegek, hogy ezt közölnöm kell Ryle-lal.
 Tizenötödik

fejezet

Atlas

A seregben egy barátommal állomásoztam, akinek bostoni volt

a családja. A nagynénje és nagybátyja nyugdíj előtt álltak, és el
akarták adni az éttermüket. Milla’s volt a neve, és amikor
egyszer eltávozáson odalátogattam, teljesen
beleszerelmesedtem a helybe. Mondhatnám, hogy az étel miatt,
vagy mert Bostonban volt, de igazság szerint azért, mert az
étkező közepén egy fa nőtt.
Lilyre emlékeztetett ez a fa.
Valószínűleg a legtöbb ember egyáltalán nem szeretné, ha
éppen egy fa emlékeztetné az első szerelmére. Mindenhol
előfordulnak. Lehet, hogy pont ezért gondoltam Lilyre
mindennap tizennyolc éves korom óta. De az is megeshet, hogy
még mindig, a mai napig úgy érzem, neki köszönhetem az
életemet.
Nem tudom, a fa miatt-e, vagy mert az étteremhez teljes
felszereltség és személyzet is járt, de valami vonzott, hogy
megvegyem, amint lehetőségem nyílt rá. A seregből frissen
kikerülve nem az volt a fő célom, hogy étteremtulajdonos
legyek. Azt terveztem, hogy szakácsként tapasztalatot gyűjtök.
Aztán kínálta magát ez az alkalom, és nem tudtam kihagyni. A
haditengerészetnél félretett pénzemből és vállalkozói
kölcsönből megvettem az éttermet, megváltoztattam a nevét, és
kitaláltam egy teljesen új étlapot.
Néha furdal a lelkiismeret a Bib’s sikere miatt. Mintha nem
tettem volna meg mindent. Nemcsak a személyzetet örököltem,
akik már tudták, mit csinálnak, de a vendégeket is. Nem a
semmiből építettem fel, ezért úgy éreztem, más babérjait
aratom le, amikor az emberek gratuláltak a Bib’s sikeréhez.
Ezért nyitottam meg a Corrigan’st. Nem tudom, hogy
bizonyítani próbáltam-e valamit másoknak vagy magamnak, de
tudni akartam, képes vagyok-e rá. Vágytam a kihívásra, hogy a
semmiből teremtsek meg valamit, majd figyeljem, hogyan
virágzik és növekedik. Mint amit Lily írt a naplójába arról,
miért szeretett tinédzserként a kertjében mindenfélét
termeszteni.
Talán ezért féltettem jobban a Corrigan’st, mint a Bib’set. Mert
a semmiből alkottam meg. Lehet, hogy pont ezért fektettem
nagyobb energiát a védelmébe. A Corrigan’sben aktív
biztonsági rendszer működik, és ezerszer nehezebb betörni
oda, mint a Bib’sbe. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy a ma estét
a Bib’sben töltöm, még akkor is, ha a kölyök által kifejlesztett
váltakozó séma szerint ma a Corrigan’sen van a sor. Első este
volt a Bib’s, a másodikon a Corrigan’s, majd pár nap kihagyás
után a harmadik és negyedik incidens a Bib’sben történt. Lehet,
hogy tévedek, de úgy érzem, ma itt fog újra felbukkanni, mielőtt
visszatér a Corrigan’shez, azon egyszerű okból, hogy a kevésbé
védett helyre könnyebb bejutni. Remélem, nem ma este fog úgy
dönteni, hogy nem jön.
Ha éhes, biztosan megjelenik.
Ami a kaját illeti, jobban jár a Bib’sszel, ezért várakozom
rejtőzködve a szemeteskonténer mögött. Félrehúztam azt a
lepattant széket, amit a bagósok használnak, és olvasással
múlatom az időt. Lily naplója túlságosan is jól szórakoztat,
ugyanis párszor annyira belemerülök, hogy elfelejtem, hogy
készenlétben kell állnom.
Nem tudom biztosan, hogy az illető, aki az éttermeimet
rongálja, vajon ugyanaz a gyerek-e, akivel egy az anyánk, de az
időzítés stimmel. És a nekem szánt, falra festett beszólások
értelmet nyernek, ha egy olyan kölyök művei, aki gyűlöl engem.
Senki másnak nincs ennyire jó oka haragudni rám, mint egy
kissrácnak, aki úgy érzi, elhagyta a bátyja.
Majdnem hajnali két óra van. Ellenőrzöm a biztonsági appot a
telefonomon, de ott sem történik semmi.
Megint a naplót bújom, noha az utolsó pár bejegyzést
keserves olvasni. Nem tűnt fel nekem, hogy a Bostonba
utazásom mekkora hatással volt Lilyre fiatalon. Annyi idősen
tehernek éreztem magam. Fogalmam sem volt róla, hogy
szerinte mennyi mindent vittem az életébe. A régi leveleit
olvasva sokkal nehezebb dolga volt, mint gondoltam. Azt
hittem, klassz lesz olvasni a gondolatait, de csak felrémlett,
mennyire kegyetlen gyerekkorunk volt. Nem gondolok rá
többet, mivel már eltávolodtam a régi életemtől, de úgy látszik,
ez a hét több szempontból visszarepít azokba az időkbe. A
naplóban olvasottak, anyám, a felismerés, hogy van egy
testvérem, minden, ami elől menekülni próbáltam, űrt képez,
ami, attól félek, magába ránt engem.
De ott van Lily és a kifogástalan időzítése, ahogy megjelent az
életemben. Mindig akkor bukkan fel, amikor mentőövre van
szükségem.
Átfutom a maradék bejegyzéseket, és azt veszem észre, hogy
az utolsó írás feléhez értem. Nagyon halványan emlékszem arra
az estére, mert szörnyen ért véget. Egy részem nem akarja az ő
nézőpontjából megtapasztalni, de nem tudom, mit érzett annyi
éven át.
Kinyitom az utolsó bejegyzésnél, és onnan folytatom, ahol
abbahagytam.
 
Megfogta a kezemet, és azt mondta, a tervezettnél
korábban áll katonának, de nem mehetett el anélkül, hogy ne
köszönje meg nekem, amit érte tettem. Azt is mondta, hogy
négy évig lesz távol, de még véletlenül sem szeretné, hogy
tizenhat éves lányként ne éljem az életemet egy olyan fiú
miatt, akivel sosem találkozom, és aki felől még csak nem is
hallok.
Attól, amit ez után mondott, az ő kék szeme is könnybe
lábadt.
–  Lily! Fura dolgokat produkál az élet. Nem is tart túl
sokáig, úgyhogy azt a néhány évet a lehetőségekhez mérten
ki kell használnunk. Nem szabad olyasmire vesztegetni az
időt, ami egy nap talán megtörténik, de talán soha semmikor
nem lesz valóság.
Értettem, miről beszél. Azt akarta mondani, hogy ha
egyszer elmegy katonának, ne kapaszkodjam belé, amíg nem
lehetünk együtt. Pusztán arról van szó, hogy két ember
kisegítette egymást, amíg szükségük volt rá, és menet közben
összeolvadt a szívük.
Nehéz volt megélni, hogy el kell válnom valakitől, akivel
eleve nem is igazán voltam együtt. Azt hiszem, a közös
pillanatok során mind a ketten tudtuk, hogy ez nem örökre
szól.
Igazából magam sem tudom, miért, mert úgy érzem,
könnyen szerelmes tudnék lenni belé a végtelenségig.
Szerintem hétköznapi körülmények között, ha tipikus tinik
lennénk, ő pedig szokványos életet élne egy szokványos
családban, igazi pár is lehetnénk. Olyan, ahol a férfi és a nő
tökéletesen passzol egymáshoz, és az életükbe a
kegyetlenségnek még a szele sem férkőzik be.
Meg sem próbáltam rávenni, hogy gondolja meg magát.
Úgy érzem, olyan kapcsolat van köztünk, hogy azt még a
pokol tüze sem szakíthatja szét. Elmehet katonának, én meg
eltölthetem nélküle a tízes éveimet, hogy aztán megint
minden a helyére billenjen, ha eljön az ideje.
–  Teszek neked egy ígéretet – mondta még. – Amint elég
normális életet fogok élni hozzá, hogy te is a része lehess,
megkereslek. De azt nem akarom, hogy várj rám, mert talán
sosem lesz ilyen.
Nem tetszett ez az ígéret, mert két dolgot jelenthetett. Vagy
attól tartott, hogy nem ússza meg élve a katonaságot, vagy
nem hitt benne, hogy az élete valaha is elég jó lehet nekem.
Pedig nekem már így is éppen megfelelt.
Azért bólintottam, és mosolyt erőltettem az arcomra.
– Ha nem jössz vissza értem, én megyek el érted. És az nem
lesz szép, Atlas Corrigan.
Csak nevetett a fenyegetésemen.
–  Hát nem lesz túl nehéz megtalálni. Pontosan tudod, hol
leszek.
Elmosolyodtam.
– Ahol minden jobb.
Visszamosolygott rám.
– Bostonban.
És akkor megcsókolt.
Ellen, tudom, hogy felnőtt vagy, és nem újdonság neked,
ami ezután következett, de még mindig csak feszengve tudok
beszámolni neked a következő órák eseményeiről. Maradjunk
annyiban, hogy rengeteget csókolóztunk. Rengeteget
nevettünk. Rengeteget szerettük egymást. Rengeteget
kapkodtunk levegő után. De tényleg rengeteget. És közben
mind a kettőnknek be kellett fognunk a szánkat, hogy a
lehető legnagyobb csendben maradjunk, és ne kapjanak rajta
bennünket.
Amikor befejeztük, magához szorított, a bőre a bőrömhöz
tapadt, a kezét a szívemre tette. Megcsókolt, és egyenesen a
szemembe nézett.
– Szeretlek, Lily! Mindent szeretek benned. Szeretlek!
Tudom, hogy az emberek sokat dobálóznak ezzel a szóval,
főleg a tinik. Gyakran túl könnyen és minden valódi érzelem
nélkül mondják ki. De amikor Atlas mondta nekem, tudtam,
nem arra gondol, hogy szerelmes belém. Ez nem az a fajta
„szeretlek” volt.
Képzeljetek el minden embert, akivel életetekben
találkoztatok. Rengetegen vannak. Hullámokban jönnek, ki-
be sodródnak az apállyal meg dagállyal. Egyes hullámok
nagyobbak és elsöprőbbek másoknál. Néha a nagy hullámok
magukkal hoznak ezt-azt a tenger mélyéből, és otthagyják
őket a parton. A lenyomatok a homokban emlékeztetőül
szolgálnak, hogy a hullámok ott jártak, jóval azután is, hogy
elvonult a dagály.
Erről beszélt Atlas, amikor azt mondta, hogy szeret.
Tudatta velem, hogy én vagyok a legnagyobb hullám, amivel
valaha is találkozott. És annyi mindent hoztam magammal,
hogy a lenyomatok, amiket magam után hagyok, sokáig
megmaradnak még, hiába húzódik vissza a víz.
Utána azt is mondta, hogy hozott nekem születésnapi
ajándékot. Elővett egy kis barna zacskót.
– Nem nagy dolog, de ennyi fért bele.
Kinyitottam a zacskót, és elővettem belőle a legeslegjobb
ajándékot, amit valaha is kaptam. Egy mágnes volt, rajta a
felirattal: „Boston”. Alatta apró betűkkel részletesebben is
kifejtették: „Boston a király”. Kijelentettem, hogy örökre
megtartom, és ahányszor csak ránézek, ő fog eszembe jutni
róla.
Amikor elkezdtem írni ezt a levelet, azt mondtam, hogy a
tizenhatodik születésnapom életem egyik legjobb napja volt.
Ez egészen eddig a pillanatig tartott.
A következő percekben aztán minden megváltozott.
Aznap este nem számítottam Atlasra, úgyhogy eszembe
sem jutott kulcsra zárni a szobám ajtaját. Apám meghallotta,
hogy beszélgetek valakivel. Amikor benyitott, és meglátta
Atlast mellettem az ágyban, olyan dühös lett, amilyennek
még soha nem láttam. És Atlasnak megvolt az a hátránya,
hogy nem készülhetett fel arra, ami ezután következett.
Nem fogom elfelejteni azokat a perceket, amíg élek.
Tehetetlenül kellett végignéznem, ahogy apám nekiesett
Atlasnak egy baseballütővel. A sikolyaim között csak a
csontok reccsenése hallatszott.
Azóta sem tudom, ki hívta ki a rendőrséget. Biztosan
anyám, de időközben eltelt fél év, és azóta sem beszéltünk
arról az éjszakáról. Mire a rendőrök a szobámba értek, és
elrángatták apámat, már fel sem ismertem Atlast, úgy
beborította a vér.
Hisztériás rohamot kaptam.
De úgy igazából.
Nemcsak Atlast kellett mentővel elvinni, de nekem is hívtak
egyet, mert nem tudtam levegőt venni. Életem első és
egyetlen pánikrohama volt.
Senki nem volt hajlandó megmondani nekem, hol van
Atlas, vagy hogy egyáltalán felépül-e. Apámat még csak le
sem tartóztatták azért, amit tett. Kiderült, hogy Atlas az üres
szomszéd házban lakott, mert hajléktalan volt. Apámat
dicsőítették a hősiességéért – megmentette a kislányát a
csövestől, aki addig manipulálta, amíg végül lefeküdt vele.
Ő azt mondta, szégyent hoztam az egész családunkra
azzal, hogy pletykatémát szolgáltattam az egész városnak.
És azt kell mondjam, azóta is pletykálnak. Hallottam, amikor
Katie ma azt mondta valakinek a buszon, hogy ő
figyelmeztetett engem Atlasszal kapcsolatban. Állítólag elég
volt egy pillantást vetnie rá, és máris tudta, hogy valami
nincs rendjén vele. Baromság. Ha Atlasszal ott van velem a
buszon, valószínűleg tartom a számat, és éretten viselkedem,
ahogy tőle tanultam. Így viszont rettenetesen dühbe
gurultam, megfordultam, és elküldtem Katie-t a fenébe.
Közöltem vele, hogy Atlas jobb ember, mint ő valaha is lesz,
és ha még egyszer meghallom, hogy rosszat mond róla,
nagyon meg fogja bánni.
Katie csak a szemét forgatta.
 –  Jesszusom, Lily! Teljesen átmosta az agyadat? Mocskos,
csöves tolvaj volt, nyilván drogozott is. Csak kaját meg szexet
akart tőled, és még véded?
Az a szerencséje, hogy a busz ebben a pillanatban megállt.
Fogtam a hátizsákomat, leszálltam, aztán bementem a
házba, és egyhuzamban három órát sírtam a szobámban.
Most fáj a fejem, de biztos voltam benne, hogy csak attól
fogom jobban érezni magam, ha mindent kiírok magamból.
Fél éve halogattam, hogy megírjam ezt a levelet.
Ne vedd bántásnak, Ellen, de még mindig fáj a fejem. A
szívem is. Most talán még jobban, mint tegnap. Ez a levél
hangyányit sem segített.
Azt hiszem, egy darabig most nem fogok írni neked, mert
az írás őt juttatja eszembe, és az túlságosan fájdalmas. Amíg
Atlas nem jön vissza értem, úgy teszek majd, mintha minden
rendben lenne. Úgy teszek majd, mintha úsznék és eveznék,
pedig valójában csak sodródom. Örülök, ha egyáltalán a víz
fölött tudom tartani a fejem.
Lily
 
Miután elolvastam az utolsó oldalt, becsukom a naplót.
Nem tudom, mit érezzek, mert minden kavarog bennem.
Düh, szerelem, szomorúság, boldogság.
Mindig utáltam, hogy kevés rémlik abból az estéből,
akármennyire igyekeztem is visszaemlékezni a köztünk
elhangzottakra. Hogy Lily mindent leírt, ajándék – még ha
szomorú is.
Sok minden volt akkor körülöttem, amitől féltettem, és nem
gondoltam hozzá elég erősnek, hogy beszámoljak róla. Csak
meg akartam óvni az életemben zajló rossz dolgoktól, de a
szavait olvasva nem volt szüksége erre. Inkább ő tudott volna
segíteni nekem.
Késztetést érzek, hogy újabb levelet írjak neki, de még inkább,
hogy vele legyek, és szemtől szemben beszéljünk ezekről.
Tudom, hogy lassan haladunk, de minél többet vagyok a
közelében, annál türelmetlenebbül várom, hogy újra együtt
legyünk.
Felállok, hogy bevigyem a naplót, és innivalót szerezzek a
várakozáshoz, de megállok. Az utcai lámpa a sikátor másik
végén megvilágítja az épületet, a fényben egy árnyék mozdul.
Az árnyék áthalad a másik irányba. Bármi veti is ezt az
árnyékot, felém tart. Hátrálok egy lépést, hogy rejtve maradjak.
Végül valaki feltűnik. Egy srác közeleg.
Nem tudom, hogy a testvérem-e, de kétségkívül ugyanezt a
személyt láttam a Corrigan’s biztonsági felvételén. Ugyanaz a
ruha, ugyanaz a pulcsi a fejébe húzott kapucnival.
Lesben állva figyelem, egyre inkább biztos vagyok benne,
hogy az, akinek gondolom. Olyan a testfelépítése, mint nekem.
Még a mozgása is olyan. Tele vagyok nyugtalansággal, mert meg
akarom ismerni. El akarom mondani neki, hogy nem
haragszom rá, és tudom, hogy min megy keresztül.
Nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán haragudtam-e
arra, aki ezt tette, mielőtt kiderült, hogy akár a testvérem is
lehet. Nehéz haragudni egy gyerekre, és különösen nehéz arra
haragudni, akit ugyanaz az anya nevelt fel, aki engem is
próbált. Tudom, milyen, ha valakinek mindent meg kell tennie
a túlélés érdekében. Azt is tudom, milyen, amikor az bármit
megtesz, hogy felkeltse valakinek a figyelmét. Bárki figyelmét.
Volt idő gyerekkoromban, amikor csak arra vágytam, hogy
észrevegyenek, és az az érzésem, itt is valami ilyenről lehet szó.
Reméli, hogy elkapják. Nem más volt ez, mint segélykiáltás,
hogy végre felfigyeljenek rá.
Csepp hezitálás nélkül, egyenesen az étterem hátsó ajtajához
siet. Ismerős már neki a hely. Ellenőrzi, hogy zárva van-e a
hátsó ajtó. Amikor nem nyílik, egy flakon festékszóró spray-t
húz elő a kapucnijából. Megvárom, hogy felemelje, és abban a
pillanatban megmutatom magam.
– Rosszul tartod.
Megijeszti a hangom. Amikor megfordul, és rám néz, látom,
hogy valójában mennyire fiatal. Elszorul a szívem. Próbálom
elképzelni Theót egyedül egy ilyen éjszaka közepén.
Az ifjúság heve csillan félelemmel telt szemében. Amikor
elindulok felé, hátrál egy lépést, menekülési lehetőséget keres.
De nem próbál meg elfutni.
Biztos kíváncsi, hogy mi következik majd. Nem ezért bukkant
itt fel minden este?
A kezemet nyújtom a festékes flakonért. Habozik, de odaadja.
Megmutatom, hogy kell rendesen tartani.
 – Ha így csinálod, nem fog csöpögni. Túl közel tartod.
Ahogy engem vizslat, minden elképzelhető érzelem átfut az
arcán a haragtól az elragadtatásig, onnan pedig az árulásig.
Mindketten csendben állunk, ahogy próbáljuk feldolgozni,
mennyire egyformák vagyunk. Mindketten az anyánkra
hasonlítunk. Ugyanaz az állkapocs, ugyanaz a világos szem,
száj, de még a homlokunkat is ugyanúgy ráncoljuk. Sok
mindent kell feldolgoznom. Már lemondtam a gondolatról, hogy
családom legyen, erre tessék, itt van a maga valójában. Azon
tűnődöm, mit érezhet, ahogy így engem néz. Bizonyára haragot.
Csalódottságot.
Egyik vállammal az épületnek támaszkodom, őt nézem, nem
akarok elrejteni előle semmit.
– Nem tudtam, hogy létezel, Josh. Egészen pár órával ezelőttig.
A kissrác a kapucnis felsője zsebébe mélyeszti a kezét, és a
cipőjét bámulja.
– Baromság – mormogja.
Az, hogy fiatal kora ellenére ilyen kemény, elszomorít. Nem
veszek tudomást a hangjában bujkáló haragról, előhúzom a
kulcsom, és kinyitom az étterem hátsó bejáratát.
– Éhes vagy?
Tartom neki az ajtót.
Úgy néz ki, mint aki legszívesebben elfutna, de egy
pillanatnyi határozatlanság után lehajtja a fejét, és besétál.
Felkapcsolom a villanyt, és a konyhába tartok. Fogom a
hozzávalókat, hogy sajtos melegszendvicset készítsek neki, és
sütni kezdek, miközben ő lassan körbesétál, mindent
szemrevételezve. Megfog dolgokat, kihúzza a fiókokat, kinyitja a
konyhaszekrényeket. Talán felméri a készletet a következő
alkalomra, amikor betörni készül. Vagy a kíváncsiskodásával
palástolja félelmét.
Tálalom neki az ételt, amikor végre megszólal.
– Honnan tudod, ki vagyok, ha nem tudtál rólam?
Ez hosszabb beszélgetéshez vezethet, amit szívesebben
folytatnék kényelmesebb körülmények között. Itt nincsenek
székek és asztalok, ezért az ajtó felé indulok, ami magába az
étterembe vezet. A kijáratot jelző fény elég, hogy ne kelljen
felkapcsolnom a lámpákat.
– Ülj ide!
A nyolcas asztalra mutatok, és pontosan oda ül le, ahol ma
korábban anyánk is ült. Enni kezd, amint elé teszem az ételt.
– Mit kérsz inni?
Nyel egyet, vállat von.
– Mindegy.
Visszamegyek a konyhába, öntök neki egy pohár vizet, és vele
szemben becsúszok a bokszba. Egy hajtásra kiissza a felét.
– Az anyád itt volt ma este. Téged keres.
Arckifejezésével jelzi, hogy nem érdekli, és folytatja az evést.
– Hol laksz?
– Helyeken – mondja teli szájjal.
– Voltál suliban?
– Mostanában nem.
 Hagyom, hogy egyen még pár falatot, mielőtt folytatom. A
legkevésbé sem akarom túl sok kérdéssel lerohanni.
– Miért szöktél el? Miatta?
– Sutton miatt?
Bólintok. Milyen kapcsolat lehet köztük, ha nem úgy hívja,
hogy „anya”?
–  Ja, veszekedtünk. Mindig a legnagyobb baromság miatt
veszekedünk.
Lenyeli az utolsó falatot, megissza a vizet.
– És az apád? Tim?
– Lelépett, amikor kicsi voltam.
Körbekémlel a helyiségben, pillantása a fára téved. Amikor
megint rám néz, oldalra dönti a fejét.
– Gazdag vagy?
–  Ha az lennék, nem mondanám meg neked. Számtalanszor
próbáltál kirabolni.
A szája sarkában vigyor játszik, de nem hajlandó
elmosolyodni. Még jobban ellazul a bokszban, lehúzza
kapucniját a fejéről. Hátraigazítja előrebukó zsíros barna haját.
Régóta ráférne egy hajvágás, oldalt túl hosszú és egyenetlen,
hogy szándékosan legyen ilyen.
–  Azt mondta, miattam léptél le. Azt mondta, nem akartál
testvért.
Vissza kell fognom a dühömet. Elhúzom előle az üres tányért
és poharat, majd felállok.
– Egészen mostanáig nem tudtam rólad. Esküszöm. Ott lettem
volna, ha tudtam volna.
A helyéről vizslat engem. Azon tanakodik, vajon bízhat-e
bennem.
– Most már tudsz rólam.
Úgy mondja ezt, mintha kihívás lenne, hogy próbálkozzak
jobban. Hogy bizonyítsam be neki, sötétebben látja a világot,
mint amilyen valójában.
Fejemmel a konyhába vezető ajtó felé bökök.
– Igazad van. Gyerünk!
Nem mászik ki egyből a bokszból.
– Hova?
–  A házamba. Van elég hely neked, feltéve, hogy nem
káromkodsz ilyen sokat.
Felvonja a szemöldökét.
– Mi vagy te? Valami buggyant szentfazék?
Intek neki, hogy álljon fel.
– Egy folyamatosan szitkozódó tizenegy éves elkeseredettnek
tűnik. Nem menő, amíg legalább tizennégy nem leszel.
– Nem tizenegy vagyok. Tizenkettő.
–  Ó! Azt mondta, tizenegy vagy. De akkor is. Még nem
játszhatod el a nagyfiút.
Josh felkel, és követ, keresztül a konyhán.
Megfordulok, és ránézek, miközben a hátammal lököm be az
ajtókat.
–  És a jövőre nézve jobb, ha tudod, hogy rosszul írtad a
faszfejet. Egybe kell.
 Meglepetten néz rám.
– Viccesnek tűnt, miután felírtam.
A mosogatóba teszem az edényeket, de majdnem hajnali
három óra van, és semmi kedvem elmosogatni őket.
Lekapcsolom a villanyt, és a hátsó ajtóhoz vezetem Josht.
Miközben bezárom, így szól:
– El fogod mondani Suttonnak, hogy hol vagyok?
– Még nem tudom, mit fogok csinálni.
Elindulok lefelé az utcán. Siet, hogy tartani tudja velem a
lépést.
–  Amúgy azon agyalok, hogy Chicagóba megyek. Egy esténél
többet nem leszek nálad.
Nevetek az ötleten, hogy ez a kölyök azt hiszi, hagyom más
városba menni most, hogy már tudok a létezéséről. Mibe
keveredek? Valami azt súgja, épp most duplázódtak meg a
mindennapos kötelezettségeim.
– Vannak még testvéreid, akikről nem tudok?
– Csak az ikrek, de ők még csak nyolcévesek.
Ledermedek, és ránézek.
Elvigyorodik
– Viccelek. Csak mi vagyunk.
A fejemet rázom, a kapucniját a fejére húzom.
– Nem vagy semmi.
Mosolyog, amikor az autómhoz megyünk. Én is mosolygok,
amíg az aggodalomtól össze nem szorul a gyomrom.
Fél órája ismerem. Csak most szereztem tudomást a
létezéséről. Mégis, hirtelen úgy érzem, egy életen át fogom
oltalmazni.
 Tizenhatodik

fejezet

Lily

Szülés után búcsút mondhatsz a reggeleidnek. Régen

kinyitottam a szemem, és percekig csak feküdtem az ágyban,
mielőtt a telefonomon tájékozódtam, miről maradtam le, amíg
aludtam. Ittam egy bögre kávét, és a zuhany alatt megterveztem
a tennivalóimat. De most, hogy van Emmy, a kora reggeli sírása
szakít ki az ágyamból, és még mielőtt lenne időm elmenni
pisilni, már körülötte ugrálok. Sietek pelenkázni, felöltöztetni és
megetetni. Mire letudom a szokásos reggeli köröket, már
késésben vagyok a munkából, és alig van időm, hogy a magam
dolgaival foglalkozzam. Ezért tartom nagy becsben a
vasárnapokat. Az egyetlen nap a héten, amikor kis nyugi van.
Vasárnaponként, amikor Emmy felébred, átviszem magammal
az ágyamba. Pihizünk, hallgatom a gügyögését, és egyáltalán
semmi sem sürget, hogy felkeljünk vagy bárhová is menjünk.
Néha, mint mondjuk most, visszaalszik, én meg csak bámulom
hosszú órákon át az anyaság csodáján merengve.
Lefényképezem, hogy elküldjem Ryle-nak, de mielőtt
ráklikkelek a küldés gombra, tétovázni kezdek. Nem mintha
hiányozna Ryle, de az ilyen pillanatokban elszomorodom, hogy
nem lehet részese ennek, én meg nem osztozhatok az ő közös
szórakozásukban. Semmi sem jobb annál, amikor azzal az
emberrel gyönyörködsz a gyerekedben, akivel összehoztad őt.
Ezért küldözgetek neki állandóan képeket és videókat. Még
mindig mérges vagyok a tegnap este miatt, és még nem igazán
akarok beszélni vele. Elmentem a képet egy másik, nyugisabb
napra. Kicseszett Ryle! A válás zűrös. Tudtam, hogy az lesz, de
sokkal nehezebb, mint amire számítottam. És gyerekkel
lebonyolítani egy válást ezerszer nehezebb. Egy életre
összeköttetésben ragadsz a másikkal. Ki kell találni, hogy a
szülinapokat együtt szervezitek a jövőben, vagy külön. Meg kell
tervezni, hogy milyen ünnepeket ki hogyan tölt a gyerekkel,
melyik napokon, hány órakor. Nem lehet csettintésre
elrendezni a dolgokat a volt férjeddel. Közös kapocs lesz
köztetek. Egy életre. Most már örökké foglalkoznom kell Ryle
érzéseivel, bár őszintén szólva belefáradtam, hogy állandóan
sajnáljam, aggódjak érte, rettegjek tőle, és tekintettel legyek rá.
Mennyi ideig kell még várnom, amíg mással randizhatok
anélkül, hogy Ryle igazolva látná a féltékenységét? Ha működik
kettőnk között Atlasszal, mennyit kell várnom, amíg
elmondhatom Ryle-nak, hogy járunk? Mikor jutok el odáig, hogy
nem kell foglalkoznom az érzéseivel, amikor döntéseket hozok?
Rezeg a telefonom. Anyám hív. Lecsúszok az ágyról, hogy a
nappaliban vegyem fel.
 – Szia!
– Elvihetem ma Emersont?
Nevetek rajta, mennyire látványosan nem foglalkozik a
lányával most, hogy unokája van.
– Én jól, és te?
Anya ugyanúgy szereti Emmyt, mint én, efelől biztos vagyok.
Amikor Emmy hathetes volt, anyám el-elvitte pár órára, amíg
dolgoztam. A múlt hónapban nála is aludt. A születése óta akkor
először töltötte tőlem távol az éjszakát. Elaludt anyámnál, és
egyikünk sem akarta felébreszteni, így másnap reggel mentem
érte.
–  Robbal itt vagyunk a közelben, húsz percen belül érte
tudunk menni. A botanikus kertbe készülünk, arra gondoltam,
klassz lenne elvinni magunkkal. Biztosan ki tudod használni ezt
a szünetet.
– Hát az tuti. Öltöztetem.
 
 
Fél órával később kopognak. Beengedem anyámat és Robot.
Anya egyenesen a nappali felé veszi az irányt, Emmyhez, aki
egy matracon fekszik a földön.
– Szia, anyu! – ugratom.
–  Nézd ezt az imádni való kis rucit – mondja anyám, ahogy
felveszi Emmyt. – Ezt én vettem neki?
– Nem, ezt Ryleetól örököltük.
Kész szerencse, hogy Rylee hat hónappal idősebb. Nem kellett
sok ruhát vennünk Emmynek, mert Allysától rengeteget
kaptunk. Mindegyik nagyon jó állapotban volt, mert nem
hinném, hogy Rylee valaha is kétszer hordana egy rucit.
Emmy Ryleenak azt a ruháját viseli, amit az első születésnapi
buliján hordott. Reméltem, hogy végül Emmy megkapja, mert
imádni való. Rózsaszín leggings zöld görögdinnyés mintával, és
egy zöld hosszú ujjú felső, a közepén egy szelet rózsaszín
görögdinnyével. Minden mást, amit Emmy visel, anya vett neki,
beleértve a kék kabátot is, amit épp feladok rá.
–  Az nem passzol a rucijához – jegyzi meg anyám. – Hol van
az a rózsaszín dzseki, amit tőlem kapott?
– Túl kicsi, és ez csak egy kabát. Emmy egyéves. Nem a világ
vége, ha nem passzol a ruhájához.
Anyám fújtat egyet, és az arckifejezéséből ítélve Emmy
délután egy vadiúj kabátban fog hazaállítani. Arcon puszilom
Emmyt, anyám az ajtó felé indul. Odaadom Robnak a
pelenkázótáskát, ő átveti a vállán.
– Akarod, hogy vigyem? – kérdezi anyutól.
Anyu szorosabban fogja Emmyt.
– Én viszem. Pár óra múlva jövünk.
– Kábé mikor?
Általában nem szoktuk belőni a pontos időpontot, de azon
tűnődöm, megkérdezem Atlast, mit csinál éppen. Talán együtt
ebédelhetünk, tekintve, hogy mindketten szabadnaposak
vagyunk, és a gyerek sincs nálam.
–  Írok majd. Miért? Mész valahova? Azt hittem, ki akarod
aludni magad.
Nem merem bevallani, hogy esetleg ellógok találkozni
valakivel. Addig faggatna, amíg a botanikus kert be nem zárna.
–  Ja, lehet, hogy csak alszom. Azért bekapcsolva tartom a
telefonomat. Jó szórakozást!
Anyám kilép az ajtón, már a folyosón jár, de Rob megáll, és
rám néz.
– Igyekezz ugyanoda parkolni. Észre fogja venni, ha máshova
állsz, és kérdezősködni fog.
Kacsint, ezzel jelzi, hogy jobban belém lát, mint az anyám.
– Köszi a figyelmeztetést – suttogom.
Becsukom az ajtót, és megkeresem a telefonomat. Rohantam
Emmyt öltöztetni, és azóta nem néztem rá a telefonomra, mióta
befejeztem a beszélgetést anyámmal. Van egy nem fogadott
hívásom Atlastól húsz perccel ezelőttről.
A gyomrom kavarog az izgatottságtól. Remélem, ma
szabadnapos. A telefon kamerájával ellenőrzöm, hogy festek, és
videóchaten visszahívom.
Kezdetben gyűlöltem, ha videóchaten hívott, de most már
olyan természetes. Mindig látni akarom az arcát. Szeretem
látni, mi van rajta, hol van, és szeretem látni az arcát, miközben
beszél.
Már akkor mosolygok, amikor hallom a hangot, ami jelzi,
hogy fogadta a hívást. Felemeli a telefont, és amikor rájövök,
hogy mit nézek, látom, hogy egy ismeretlen konyhában áll.
Fehér, fényes, és más, mint az a konyha, amit emlékeim szerint
két éve láttam.
– Reggelt!
Mosolyog, de fáradtnak tűnik, mintha most kelt volna fel,
vagy éppen most készülne elaludni.
– Helló! Jót aludtál?
– Igen. Végre.
Hunyorítva próbálom kisilabizálni a hátteret.
– Átrendezted a konyhád?
Atlas hátranéz a válla fölött, majd vissza rám.
– Elköltöztem.
– Micsoda? Mikor?
–  Az év elején. Eladtam a házam, és vettem egy másikat
közelebb az étteremhez.
– Ó, az klassz.
Az étteremhez közelebb hozzám közelebbet is jelent. Azon
gondolkodom, most milyen messze lakunk egymástól.
– Főzöl?
Atlas a konyhapultra teszi a telefonját. Egy serpenyőben
tojások, egy halom szalonna, palacsinták és… két tányér. Két
pohár narancslé. Megáll bennem az ütő.
– Ez rengeteg kaja.
Próbálom elrejteni a bennem tomboló hatalmas
féltékenységet.
–  Nem vagyok egyedül – mondja, visszaállítva a kamerát
magára.
A csalódottságom biztosan kiül az arcomra, mert azonnal a
fejét rázza.
– Nem, Lily. Ez nem…
Nevet, idegesnek tűnik. Imádni való a reakciója, de nem
teljesen meggyőző. Kicsit magasabbra emeli a telefonját, amíg
nem látom a mögötte álló alakot. Nem tudom, ki van vele, de
nem valami másik nő. Egy gyerek. Egy gyerek, aki ugyanúgy
néz ki, mint Atlas, és egyenesen rám bámul, Atlaséhoz nagyon
hasonló szemekkel. Van egy gyereke, akiről nem tudok? Mi
folyik itt?
– Azt hiszi, a fiad vagyok – közli a kölyök. – Beparáztattad.
Atlas azonnal visszafordítja magára a képet.
– Nem a fiam. Ő a testvérem.
Testvér? Atlas úgy fordítja a telefont, hogy megint a testvérét
látom.
– Köszönj Lilynek!
– Nem.
Atlas a szemét forgatja, és bocsánatkérően néz rám.
– Kissé seggfej a szentem.
Ezt simán az öccse előtt mondja.
– Atlas! – suttogom, a beszélgetés minden részén megütközve.
– Nincs ezzel semmi gond, tudja, hogy seggfej.
Látom, hogy a gyerek mögötte röhög, szóval nyilvánvalóan
tudja, hogy Atlas hülyéskedik. De én össze vagyok zavarodva.
– Nem tudtam, hogy van egy testvéred.
– Én sem. Tegnap a randink után tudtam meg.
Visszagondolok a tegnap estére, hogy mennyire egyértelműen
idegesítette valami az üzenettel kapcsolatban, amit kapott, de
fogalmam sem volt róla, hogy családi problémáról lehet szó. Ez
megmagyarázza, hogy az anyukája miért próbált kapcsolatba
lépni vele.
– Úgy hangzik, sokat kell ma dolgoznod.
– Várj, ne tedd még le!
Kimegy a konyhából egy másik szobába, hogy
félrevonulhasson. Becsukja az ajtót, leül az ágyára.
– A pogácsáknak kell még vagy tíz perc, tudunk beszélni.
–  Azta! Palacsinta meg pogácsa. Szerencsés kölyök. Én kávét
reggelizek.
Atlas mosolyog, de nem a szemével. A testvére előtt tettette a
jókedvet, de most, hogy magunk közt vagyunk, a tartásán látom,
hogy aggódik.
– Hol van Emmy?
– Anya elvitte pár órára.
Amikor eljut a tudatáig, hogy mindketten szabadnaposak
vagyunk, és nincs nálam Emmy, csalódottan sóhajt.
– Úgy érted, szabadnapod van?
–  Semmi baj. Lassan haladunk, emlékszel? Különben is, nem
mindennap derül ki, hogy van egy öcséd.
Végigsimít a haján, és sóhajt egyet.
– Ő rongálta az éttermeket.
Ezen megdöbbenek. Többet is meg kell tudnom erről a
történetről.
– Azért keresett az anyám a múlt héten, mert kíváncsi volt rá,
hogy hallottam-e felőle. Most meg tök idiótának érzem magam,
amiért blokkoltam a számát.
– Nem tudtad.
A nappaliban állok, de le kell ülnöm ehhez a beszélgetéshez.
Elhelyezkedem a kanapén, a telefonomat a karfára támasztom.
– És a testvéred tudott rólad?
Atlas bólint.
– Igen, és az hitte, én is tudok róla, ezért töltötte ki a dühét az
éttermeimen. Leszámítva azt a pár ezer dollár kárt, amit
okozott nekem, jó gyereknek tűnik. Vagy legalábbis benne van a
potenciál, hogy jó gyerek. Nem tudom. Sok szarságon ment
keresztül az anyámmal, amin én is. Nehéz megmondani, mit
okozott ez neki.
– Anyukád is ott van?
Atlas a fejét rázza.
– Még nem mondtam meg neki, hogy megtaláltam az öcsémet.
Beszéltem egy ügyvéd barátommal, és azt mondta, minél előbb
elmondom neki, annál jobb, mert akkor ezt nem használhatja
fel ellenem.
Felhasználni ellene?
– Felügyeleti jogot akarsz kérni?
Atlas gondolkodás nélkül bólint.
–  Nem tudom, Josh ezt akarja-e, de nincs más lehetőségem.
Tudom, milyen anya. Josh említette, hogy meg akarja keresni az
apját, de Tim még az anyámnál is rosszabb.
– Milyen jogaid vannak a testvéreként? Tehetsz bármit is?
 Atlas a fejét rázza.
–  Semmit, hacsak anyám bele nem egyezik, hogy Josh velem
éljen. Nem repesek ezért a beszélgetésért. Nem fogja hagyni,
csak hogy bosszantson, de…
Nagyot sóhajt.
–  Ha Josh vele marad, semmi esélye nem lesz. Már most
keményebb, mint én voltam ennyi idősen. Dühösebb. Félek,
hogy hova vezethet ez a düh, ha nem talál valami stabilitást az
életében. De ki a megmondhatója, hogy én alkalmas vagyok-e
erre a feladatra? Mi van, ha jobban elcseszem, mint az anyám?
– Nem fogod, Atlas. Tudod, hogy nem.
Egy gyorsan felvillanó mosollyal fogadja a bátorításomat.
–  Könnyű neked ilyet mondani, neked természetes ez a
gyereknevelősdi.
–  Csak jól tettetem. Fogalmam sincs, mit csinálok. Egy szülő
sem tudja. Imposztorszindrómások vagyunk, improvizálunk a
nap minden egyes percében.
– Miért van az, hogy ez egyszerre megnyugtató és rémisztő?
– Épp most foglaltad össze a szülőség lényegét két szóban.
Kifújja a levegőt.
– Vissza kéne mennem meggyőződni róla, hogy nem rabol ki
éppen. Később még hívlak ma, rendben?
– Rendben. Sok szerencsét!
Őrült szexi, ahogy ajkával hangtalanul formálva a szavakat
elköszön tőlem.
Amikor befejezzük a beszélgetést, sóhajtva az ágyamra
rogyok. Szeretem, ahogy a beszélgetéseink után érzem magam.
Szédült, energikus és boldog vagyok tőle, még akkor is, ha a
hívás olyan sokkoló és kaotikus, mint ez volt. Bárcsak tudnám,
hol lakik! Elmennék, hogy adjak neki egy olyan ölelést, amilyet
ő adott nekem tegnap. Utálom, hogy ezzel kell foglalkoznia,
ugyanakkor örülök is neki. El sem tudom képzelni, milyen
magányosnak érezhette magát, mióta találkoztunk, mert nincs
egyetlen rokona sem. És az a szegény kölyök. Mintha ugyanaz
történne meg vele újra, ami Atlasszal. Mintha nem lenne elég
egy gyerek, aki úgy érzi, nem szereti az anyja.
A telefonom jelzi, hogy üzenetet kaptam. Mosolygok, amikor
látom, hogy Atlas küldte. Még jobban vigyorgok, amikor látom,
milyen hosszú..
Köszönöm, hogy jelenleg az életem legmegnyugtatóbb
része vagy. Köszönöm, hogy mindig te vagy a jelzőfény,
amire szükségem van, ha elveszettnek érzem magam.
Akár szándékosan világítasz nekem, akár nem. Hálás
vagyok neked. Hiányoztál. Meg kellett volna csókoljalak.
Az arcom elé kapom a kezem, amikor befejezem az olvasást.
Túlcsordultam érzelmekkel.
Josh szerencsés, hogy most már benne vagy az életében.
Atlas pillanatokon belül szívecskével reagál az üzenetemre.
Aztán még egyet küldök.
És igazad van. Meg kellett volna csókolnod.
Atlas ezt az üzenetet is szívecskézi.
 Tizenhetedik

fejezet

Atlas

Josh nem bízik bennem, de majd teszek ez ellen. Fogadni

mernék, hogy senkiben sem bízik, ezért nem veszem túlságosan
a szívemre. Ha olyan gyerekkora volt, mint nekem, akkor
tizenkét éves korára csupa olyasmit élt át, amit egyetlen
gyereknek sem lenne szabad.
Akármilyen bizalmatlanul is méreget, érzem, hogy közben
kíváncsi rám. Nem kérdez sokat, de ahogy rám néz, abból
nyilvánvaló, hogy kismillió kérdés kívánkozik ki belőle, ám
valami rejtélyes módon magában tartja őket. Talán azon
tűnődik, miért vettem ilyen könnyen, amikor kiderült, hogy ő
rongálta meg az éttermeimet. Talán azon is gondolkodik, hogy
miért nem tudtam róla, és hogy miért vagyok annyira
mérhetetlenül más, mint anyám és Tim.
Bármin is mereng, próbálja uralni az arckifejezését. Nem
akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát, ezért jobbára én
beszélek, amíg ő reggelizik. Nem olyan nehéz, ugyanannyi
kérdésem van hozzá, mint neki hozzám. Ez az egyik oka, hogy
nem tudtam tegnap este aludni, amikor végre hazaértünk.
Folyamatosan a zajokra figyeltem, hogy nem próbál-e kiosonni
a házból. Őszintén meg voltam döbbenve, hogy reggel még
mindig ott volt.
Minden bizonnyal az idegeire megyek a kérdéseimmel, de
még emlékszem rá, milyen volt tizenkét évesnek lenni. Csak
arra vágytam, hogy érdekeljek valakit, még akkor is, ha ez az
érdeklődés nem volt őszinte. Ha olyan az élete, mint az enyém
volt, akkor tizenkét évig semmibe vették, és én nem hagyom,
hogy nálam ezt érezze. De csak biztonságos kérdéseket tettem
fel neki. Puhítani fogom, hogy felkészítsem a húzósabb
kérdésekre.
Josh egyszerre egy ételt eszik. Először egy kétszersültet, utána
a szalonnát. Épp a palacsintába vág bele, amikor megkérdezem:
– Mi érdekel téged? Van valami hobbid?
Eszik egy falatot, egyik szemöldökét kissé felvonja, de nem
tudom, hogy a kaja vagy a kérdés miatt.
– Miért?
– Miért kérdezem, hogy mi érdekel?
Merev nyakkal bólint.
–  Lemaradtam tizenkét évről az életedből. Tudni szeretném,
ki vagy.
Elkapja a pillantását, és még több palacsintát tesz a szájába.
– A manga – motyogja.
Ez meglep. De Theónak hála, képben vagyok a mangával.
– Melyik a kedvenc sorozatod?
 – A One Piece.
A fejét rázza, hogy törölje ezt a választ.
– Nem, talán a Chainsaw Man a kedvencem.
Ilyen mélységig tudok elmerülni a témában anélkül, hogy
tudatlannak tűnnék.
– Elmehetünk később egy könyvesboltba, ha akarsz.
Bólogat.
– Finom a palacsinta.
– Kösz.
Nézem, ahogy issza a narancslevét, és amikor leteszi a
poharat, azt kérdezi:
– Téged mi érdekel? – A tányér felé bök. – A főzésen kívül?
Nem tudom, mit válaszoljak erre. Az időm nagy részét az
éttermeimre fordítom. Ami marad, azt a ház javítgatásával,
mosással és alvással töltöm.
– Szeretem a főzőműsorokat.
Kuncog.
– Az szomorú.
– Miért?
– Azt mondtam, a főzésen kívül.
Nehezebb kérdés, mint gondoltam, most, hogy így én is
megkaptam.
–  Szeretem a múzeumokat. Meg moziba járni. És az utazást.
Csak ezek közül éppen egyiket sem csinálom.
– Mert állandóan dolgozol?
– Aha.
 – Ahogy már mondtam, ez szomorú.
A tányérja fölé hajol, hogy még egy falat palacsintát egyen.
Az ismerkedési játék visszafele sült el, így a lényegre térek.
– Miért veszekedtetek?
Vállat von.
–  Többnyire fogalmam sincs róla, mit a francot csinálok
rosszul. Ok nélkül bepörög.
Ez ismerős nekem is. Hagyom, hogy egyen, mielőtt felteszem
a következő kérdést.
– Hol laktál?
Josh nem néz rám. Egy kis ideig turkálja az ételt a tányérján.
– Az éttermedben. – Lassan rám emeli a tekintetét. – Nagyon
kényelmes a kanapé az irodádban.
– Bent aludtál az étteremben? Mióta?
– Két hete.
Le vagyok döbbenve.
– Hogy jutottál be?
–  Ebben az éttermedben nincs riasztó, és pár próbálkozás
után rájöttem, hogy lehet feltörni a zárat. Viszont a másik
éttermedbe túl nehéz volt bejutni.
– Tudod, hogy kell feltö…
Muszáj nevetnem. Brad és Darin imádni fogják majd, hogy azt
mondhatják: „Mi szóltunk!”
– Miért jutottál el az alvástól a rongálásig?
Josh vonakodva rám néz.
– Nem tudom. Talán dühös voltam.
 Eltolja a tányérját, és hátradől a székében.
– Most mi lesz? Vissza kell mennem hozzá?
– Mit akarsz, mi legyen?
– Az apámnál akarok lakni.
Megvakarja a könyökét.
– Segítenél megkeresni őt?
Nagyjából annyira akarom megtalálni Timet, mint az
anyámat, szóval egyáltalán nem.
– Tudsz valamit Timről?
– Azt hiszem, most Vermontban él. Csak nem tudom, hogy hol.
– Mikor láttad utoljára?
– Pár éve. De ő nem tudja, én hol vagyok.
Josh most pont annak látszik, ami. Egy törékeny gyereknek,
akit elhagyott az apja, de nem hajlandó lemondani a reményről.
Nem én akarok lenni, aki ezt elszakítja tőle, ezért csak bólintok.
–  Persze. Meglátom, mit tehetek. De egyelőre szólnom kell
anyádnak, hogy minden rendben van. Fel kell hívnom.
– Miért?
– Ha nem teszem, ezt gyerekrablásnak is tekinthetik.
– Nem az, ha saját akaratomból vagyok itt.
–  Még ha önként vagy is itt, nem vagy elég idős, hogy
eldöntsd, hol akarsz élni, és jelen pillanatban az anyád a
törvényes gondviselőd.
Láthatólag ingerült lesz. Mogorván bökdösi a reggelijét, de
egy falatot sem eszik.
Félrevonulok, hogy felhívjam Suttont. Miután tegnap távozott
az éttermemből, feloldottam a tiltást a számáról, arra az esetre,
ha kapcsolatba akarna lépni velem. Most tárcsázom, a telefont a
fülemhez emelem. Néhány csöngés után egy borgőzös
hallózással veszi fel.
– Halló! Megtaláltam.
– Ki beszél?
Behunyom a szemem, míg arra várok, hogy felébredjen, és
eszébe jusson, hogy eltűnt a fia. Néhány pillanat múlva kapcsol.
– Atlas?
– Aha. Megtaláltam Josht.
Suhogást hallok, mintha kiugrana az ágyból.
– Hol volt?
Nagyon nem akarok válaszolni erre a kérdésre. Tudom, hogy
az anyja, de szerintem semmi köze hozzá, hol volt Josh.
Szokatlan egy álláspont, tudom.
– Nem tudom biztosan, hol volt, de most velem van. Figyelj…
Azon gondolkodtam, hogy itt maradhatna egy kis ideig?
Kaphatnál egy kis szünetet.
– Azt akarod, hogy veled éljen?
Ahogy hangsúlyozza ezt a szót, összerezzenek. Ez nehezebb
lesz, mint gondoltam. Ő az a fajta ember, aki a veszekedés
kedvéért veszekszik, nem azért, mert el akar érni valamit.
–  Beírathatom iskolába, és ügyelnék rá, hogy be is járjon –
ajánlom. – Nem kellene aggódnod, hogy kerüli-e az iskolát.
Csend van a vonal másik végén, mintha ezen elgondolkodna.
– Micsoda mártír! – dörmögi. – Hozd vissza. Most.
 Leteszi.
Háromszor próbálom visszahívni, de csak az üzenetrögzítő
válaszol.
– Ez nem hangzott túl biztatóan – szól Josh. A konyhaajtóban
áll. Nem tudom, mennyit hallott abból, amit én mondtam, de
legalább azt nem hallotta, amit anyám mondott.
A zsebembe csúsztatom a telefonomat.
–  Azt akarja, hogy még ma menj vissza hozzá. De holnap
felhívok egy ügyvédet. A francba is, felhívom a
Gyermekvédelmi Szakszolgálatot, ha akarod. Nem tehetek túl
sok mindent vasárnap.
Josh leengedi a vállát, amikor ezt mondom.
– Megadnád legalább a telefonszámodat?
Úgy kérdezi, mintha attól tartana, hogy nemmel felelek majd.
–  Hát persze. Nem foglak magadra hagyni most, hogy már
tudok a létezésedről.
A pólója ujján egy lyukat piszkál, kerüli a szemkontaktust.
– Nem hibáztatnálak, ha pipa lennél rám. Nagy kárt okoztam
neked.
– Igen. A kruton nagyon drága mulatság.
Ma reggel először nevet.
– Öreg, az a kruton kibaszott finom volt.
Sóhajtok.
– Ne használd ezt a szót!
 
 
A Risemore panzió jó messze, Boston másik végén van.
Negyvenöt perc odáig eljutni a forgalomban, és még nincs is
hétköznap. Amikor leparkolunk, Josh nem száll ki azonnal a
kocsiból. Csak csendben ücsörög az anyósülésen, és úgy bámul
az épületre, mintha mindenhol szeretne lenni, csak itt nem.
Bárcsak ne kéne visszaadnom az anyjának, de felhívtam ma
reggel az ügyvéd barátomat, miután beszéltem Suttonnal. Azt
mondta, ha jogszerűen akarok eljárni, és nem akarom, hogy
fegyver legyen a kezében ellenem, akkor az egyetlen, amit
tehetek, hogy visszaviszem őt. Aztán ha pereskedni akarok vele,
azt mondja, szereznem kell egy ügyvédet, és végigcsinálni az
eljárást.
Bármi, amit az eljáráson kívül teszek, felhasználható ellenem.
Úgy fest, nem rabolhatod el a testvéredet, még akkor sem, ha
tudod, hogy veszélyben van.
Mindezt részletesen el akartam magyarázni Joshnak, hogy
tudatosítsam benne, nem magára hagyom az anyjával, de
nagyon eltökélte, hogy az apjához fog költözni. Nem vagyok
benne biztos, hogy egyáltalán akar-e velem élni. Azt sem tudom,
hogy fel vagyok-e készülve egy testvér felnevelésére, de amíg
élek, kizárt dolog, hogy szándékosan annak a nőnek az állandó
felügyeletére hagyom úgy, hogy még csak nem is próbálkozom.
Amíg kitalálom a következő lépést, nem akarom, hogy olyan
helyzetben találja magát, amikor nincs mit ennie, vagy nincs
pénze egy szobára a panzióban. Előhúzom a tárcámat, és egy
hitelkártyát adok neki.
 – Rád bízhatom ezt?
Josh kerek szemekkel nézi a hitelkártyát a kezemben.
–  Nem tudom, miért tennéd. Az elmúlt két hetet azzal
töltöttem, hogy megpróbáltam tönkretenni az üzleteidet.
Felé tolom a kártyát.
– Használd alapszükségletekre. Kajára, telefonfeltöltésre.
Idefele megálltunk, és vettem neki egy telefont, hogy tudjuk
tartani a kapcsolatot.
– Talán pár új ruhára, ami jó rád.
Josh vonakodva kiveszi a kártyát a kezemből.
– Azt sem tudom, hogy kell használni.
– Csak húzd le. De ne mondd el Suttonnak, hogy van ilyened.
A telefonra mutatok.
– Rejtsd a tok és a telefon közé.
Lepattintja a tokot a telefonról, és beleteszi a kártyát.
– Köszönöm.
A kezét a kocsiajtóra teszi.
– Bejössz beszélni vele?
A fejemet rázom.
– Talán jobb, ha nem. Csak jobban felidegesítené.
Josh sóhajt, és kiszáll a kocsiból. Pár másodpercig egymást
bámuljuk, mielőtt tényleg becsukja az ajtót.
Egy pöcsnek érzem magam, hogy visszahozom ide. De
jogszerűen kell eljárnom. Ha nem adom vissza Josht, anyám
beperelhet engem. És őt ismerve meg is tenné. Az a legjobb, ha
mára itt hagyom, aztán ahogy holnap elkezdődik a hét,
telefonálok egy sort, és kigondolom, mit tehetnék, hogy hozzám
költözhessen.
Tudom, hogy ha vele marad, esélye sem lesz ebben a
pokolban. Nekem mázlim volt Lilyvel. Megmentette az életemet.
De nem tudom, lehetünk-e mind a ketten olyan szerencsések,
hogy összefutunk egy idegennel, aki kihúz bennünket a pácból.
Csak én vagyok neki.
A kocsiban maradok, miközben Josh átvág a parkolón.
Felmegy a lépcsőn, és bekopog az utolsó előtti ajtón. A válla
fölött rám néz, én meg, ahogy az ajtó nyílik, hüvelykujjammal
mutatom neki, hogy minden rendben.
Látom a dühöt Sutton szemében onnan, ahol parkolok.
Egyből üvölteni kezd vele. Aztán megpofozza.
Mielőtt Joshnak esélye lenne reagálni a pofonra, a kezem a
kilincsen van. Sutton keze Josh karját markolja, és beráncigálja
a szobába.
Pár lépésre vagyok a kocsimtól, amikor látom, hogy Josh
megbotlik a küszöbben, és eltűnik a szobában.
Kettesével veszem a lépcsőfokokat, a szívem zakatol. Elérem
az ajtót még mielőtt becsukná. Josh még mindig próbál
feltápászkodni, de anyám ott téblábol körülötte, és szidja.
– Börtönbe kerülhettem volna, te kis szaros!
Nem tudja, hogy mögötte állok. Karomat a dereka köré
fonom, és elhúzom Joshtól, felemelem, és a mögöttem lévő
matracra dobom. Olyan gyorsan történik, hogy az ijedtségtől
reagálni sem tud.
 Talpra segítem Josht. A telefonja pár lépésnyire tőle a földön
hever, megfogom, nekiadom, és az ajtó felé terelem.
Sutton rájön, hogy mi történik, és leugrik az ágyról. Követ
minket az ajtóig.
– Hozd vissza!
Érzem magamon a kezét. Az ingemet cibálja, próbál
megállítani vagy félrelökni, hogy Joshhoz férhessen.
Nógatom, hogy induljon.
– Menj a kocsihoz!
A lépcső felé halad, én megállok, megfordulok, hogy szembe
kerüljek anyámmal. Nagy levegőt vesz, amikor látja a
fékezhetetlen dühöt a szememben. Aztán mellkason üt, és
taszigálni kezd.
– Ő a fiam! Hívom a rendőrséget!
Bosszúsan nevetek. Mondanám neki, hogy tegye azt. Üvölteni
akarok vele. De leginkább ki akarom menekíteni tőle Josht. Ha
rajtam áll, nem fogja tönkretenni az életét.
Arra sincs erőm, hogy bármit is mondjak neki. Nem méltó a
szavaimra. Csak elsétálok, őt pedig magára hagyom, hadd
üvöltözzön, éppen, mint régen.
Mire visszaérek, Josh már elöl ül az autóban. Becsapom az
ajtót, és mindkét kezemmel megmarkolom a kormányt. Meg kell
nyugodnom, mielőtt kihajtok a forgalomba.
Josh látszólag szokatlanul nyugodt a történtek után. Szöget üt
a fejembe, hogy mi van, ha ez egy átlagos interakció köztük,
mert még csak nem is zihál. Nem sír. Nem káromkodik. Csak
néz rám, és rájövök, hogy ahogyan ebben a pillanatban
viselkedem, az nagy valószínűséggel egy életre bele fog ivódni.
Végighúzom a kezem a kormányon, és nyugodtan kifújom a
levegőt.
Josh arca piros, egy apró, vérző vágás van a homlokán. A
kesztyűtartóból előkeresek egy szalvétát, és nekiadom, aztán
lehajtom a napellenzőt, hogy lássa, hol törölje meg magát.
– Azt láttam, hogy megpofozott, de honnan van a vágás?
– Szerintem beütöttem a tévéállványba.
Csak lassan, nyugodtan, Atlas. Rükvercbe teszem a kocsit, és
kitolatok a parkolóból.
–  Meg kéne állnunk a sürgősségin megnézetni a sebed. Hogy
megbizonyosodjunk róla, nincs-e agyrázkódásod.
– Jól vagyok. Általában tudom, mikor van agyrázkódásom.
Általában meg tudja mondani? Összeszorítom az
állkapcsomat, ahogy ezt mondja. Rájövök, hogy semmiféle
elképzelésem sincs arról, milyen poklon ment keresztül ez a
kölyök, én meg vissza akartam küldeni őt a tűzfészekbe.
– Jobb ezt biztosan tudni.
Ezt mondom, de valójában úgy értem, jobb ezt dokumentálni,
ha később netán szükségünk lenne bizonyítékra a
bántalmazásáról.
 Tizennyolcadik

fejezet

Lily

Öt napja nem láttam Atlast. Próbálok nem parázni azon,

mennyire sok a dolgunk, mert tudom, hogy jobb lesz, ha majd
egyszer elég biztonságban érzem magam ahhoz, hogy engedjem
találkozni Emmyvel. De akkor vagyok felelősségteljes, ha
időben szólok a lányom apjának, még mielőtt komolyan járni
kezdek valakivel, és Emmy közelébe engedem.
Csak idegesítő, hogy ami felelősségteljes, az egyben félelmetes
is. Úgy tervezem, hogy amilyen sokáig csak lehet, halogatni
fogom ezt. Nem szégyen a türelem.
Lucy közelgő esküvője miatt létszámhiány van a virágboltban
a héten, Atlas a gyerekfelügyelet intézésével foglalatoskodik,
menedzseli a két éttermét, és az öccséről gondoskodik.
Mindennek a tetejébe anyám múlt heti lázából influenza lett,
így nem tudott Emmyre vigyázni. Háromból kétszer magammal
vittem a munkahelyemre a héten.
Eddig pokoli egy hét ez. Még ahhoz is túlságosan pörgős, hogy
egy menet közbeni ölelést váltsunk.
 Ryle és Marshall állatkertbe vitték ma a lányokat. Emmy
minden bizonnyal túl kicsi ahhoz, hogy élvezze, szóval érdekes
egy napja lesz Ryle-nak.
A gyerek átadása jól ment reggel, bár nem beszéltünk azóta,
hogy egy hete a tetőn Emmy második keresztnevén
vitatkoztunk. Kicsit goromba volt, de inkább legyen ilyen, mint
hogy finoman átnézzen rajtam, ahogy néha szokott.
Allysa nálam dolgozik, amióta Rylee nincs vele. Pont most tért
vissza egy kávéval, miután minden lemaradást behoztunk. Jó
egy órája minden rendelést bepakoltunk a kézbesítőkocsiba, így
most először van igazán alkalmunk négyszemközt beszélgetni a
múlt heti, Atlasszal való találkozásról.
Allysa odaadja a kávét, aztán az egeret kattintgatja, hogy
ellenőrizze az új online rendeléseket.
– Mi lesz rajtad Lucy esküvőjén?
– Nem megyünk.
– Micsoda?
– Nem tudunk. A szüleim negyvenedik házassági évfordulója
lesz. Ryle-lal meglepetésvacsorát szervezünk.
Beszélt erről, de nem tudtam, hogy ez Lucy esküvőjével egy
napon lesz.
– Ez az egyetlen este, amikor Ryle el tud szabadulni.
Magamba roskadok. Utálom Ryle beosztását. Tudom, hogy
idővel jobb lesz, amikor már nem ő lesz az egyik legújabb
sebész, de ha nem az ügyelete nehezíti a gyerekfelügyeletet,
akkor a barátaimat állítja választás elé egy esküvő vagy a
szüleik között.
Tudom, hogy nem Ryle tehet róla, de szeretem titkon őt
hibáztatni olyanért, amiről nem tehet. Jólesik.
– Lucy tudja, hogy nem mentek?
Allysa bólint.
– Nincs vele baja. Kettővel kevesebb éhes szájat kell etetniük.
Kortyol egyet a kávéjából.
– Atlasszal mész?
–  Nem hívtam meg. Azt hittem, jöttök Marshall-lal, és nem
akartalak megkérni titeket, hogy újra hazudjatok miattam.
Rosszul éreztem magam, amiért a múlt héten arra kértem
Allysát, hogy vigyázzon Emmyre a találkám miatt, mert tudtam,
hogy ha Ryle felbukkanna, hazudnia kellene neki.
– Mikor tervezed Ryle-lal közölni, hogy ismét a randevúzgatás
hímes mezejére léptél?
Felnyögök.
– Muszáj?
– Rá fog jönni idővel.
–  Bárcsak eljátszhatnám, hogy egy Greg nevű sráccal
találkozgatok! Nem tudom, hogy egy Greg is ugyanúgy
megrémítené-e. Talán nem kell megneveznem az illetőt, és
akkor nem lesz olyan mérges. Majd úgy tíz-húsz év múlva
apránként beadagolom neki, hogy valójában Atlasról van szó.
Allysa nevet, de aztán kíváncsian néz rám.
– Amúgy miért utálja Ryle annyira Atlast?
–  Nem tetszett neki, hogy emlékeket tartottam meg abból az
időből, amikor Atlasszal jártunk.
Allysa várakozásteljesen rám bámul.
– Más egyéb?
A fejem rázom. Nincs semmi más.
– Hogy érted?
– Megcsaltad Ryle-t Atlasszal?
–  Mi? Nem. Atyaég, dehogyis! Sosem tudtam volna ezt
megtenni Ryle-lal.
Kicsit bánt a kérdése, de nem sokáig. Ryle viselkedése miatt
mindenkiben felmerülne a kérdés, hogy mi vezetett idáig.
Allysa tekintetében zavarodottság tükröződik.
–  Még mindig nem értem. Ha igazából nem csaltad meg a
csávóval, miért utálja őt Ryle?
Nagyot sóhajtok.
– Ezt a kérdést én is milliószor feltettem magamnak, Allysa.
Olyan dühös a tekintete, ami csak az egyik testvértől járhat ki
a másiknak.
– Nem akartam rákérdezni, mert azt hittem, szégyelled, hogy
megcsaltad a bátyámat, és egyszerűen csak nem akarod nekem
elmondani.
– Még csak nem is csókolóztam vele tizenhat éves korom óta.
Ryle egyszerűen csak nem tudta kezelni, hogy a múltam néha
teljesen plátói módon beszüremlik a jelenbe.
– Na álljunk csak meg! Nem smároltál Atlasszal tizenhat éves
korod óta?
A beszélgetés igencsak kellemetlen ponthoz érkezett.
 – Még a múlt héten sem?
–  Lassan haladunk. És ez így van jól. Minél lassabban
haladunk, annál több időm lesz kitalálni, hogyan tálaljam ezt a
tesódnak.
– Szerintem csak tépd le a tapaszt.
A telefonomra mutat a pulton.
– Most azonnal írd meg Ryle-nak, hogy Atlasszal találkozgatsz.
Túlteszi majd magát rajta. Nem lesz más választása.
– Ezt személyesen kell közölnöm vele.
– Túlságosan figyelmes vagy.
– Te meg túl naiv. Ha azt hiszed, hogy Ryle túlteszi magát ezen,
akkor nem ismered túl jól a testvéredet.
– Ezt sosem állítottam.
Allysa sóhajt, állát a tenyerébe mélyeszti.
– Marshall azt mondta, elmesélte neked, hogy megcsaltam.
Annyira örülök, hogy témát váltunk.
– Ja, teljesen lehidaltam.
–  Részegen hibáztam. Tizenkilenc voltam, semmi sem számít
huszonegy éves kor előtt.
Nevetek.
– Valóban?
– Aha.
Felugrik a pultra, és elkezdi lóbálni a lábát.
–  Mesélj még Atlasról! De úgy, mintha a legjobb barátod
volnék, nem pedig a volt férjed húga.
És megint visszatértünk erre a témára. Ez rövidke szünet volt.
 – Biztos, hogy nem kínos ez neked?
–  Miért? Mert Ryle a testvérem? Egyáltalán nem gáz.
Kedvesebbnek kellett volna lennie veled, és akkor nem kellene
görög istenekkel randiznod.
Vigyorogva húzza fel a szemöldökét.
– Szóval milyen? Titokzatosnak tűnik.
– Nem az. Tényleg. Számomra nem.
Mosoly fut át az arcomon.
– Fesztelenül lehet vele beszélgetni. És kedves. Marshall-típus,
csak nem olyan nyílt. Sokkal visszahúzódóbb. Sokat dolgozik,
Emmy állandóan velem van, így nehéz időt szakítani egymásra.
Ráadásul most tudta meg, hogy van egy öccse, szóval az élete
jelenleg kissé kaotikus. Jobbára SMS-ben és telefonon
kommunikálunk, szóval szívás.
– Ezért nézegeted folyton a telefonodat?
Zavarba jövök. Utálom, hogy észrevette. Minden tőlem
telhetőt megtettem, hogy ne legyen feltűnő. Nem akarom, hogy
bárki tudja, milyen gyakran írunk egymásnak Atlasszal, milyen
gyakran jut eszembe írni neki, vagy milyen gyakran gondolok
rá.
Talán azért félek Allysával beszélni erről, mert nem akarom
megengedni magamnak, hogy Atlas miatt boldog legyek, amíg
nem tudom, hogy Ryle nem lesz dühös miatta.
Éppen ezen gondolkodom, amikor üzenetet kapok, és
mindent el kell követnem, hogy ne mosolyogjak, miközben
olvasom.
 – Ő az?
Bólintok.
– Mit mond?
– Azt kérdezte, akarom-e, hogy ebédet hozzon nekem.
– Igen – mondja Allysa határozottan. – Mondd meg neki, hogy
te is és a barátnőd is rettenetesen éhesek vagytok.
Nevetek, és írom a választ Atlasnak.
Tudnál ma két adagot hozni? A munkatársamat
mardossa az irigység, amikor kaját hozol nekem.
Azonnal válaszol.
Egy órán belül ott vagyok.
 
 
Amikor Atlas végre megjelenik, Allysa és én is a vásárlókkal
vagyunk elfoglalva. Atlas barna papírzacskót tart a kezében.
Jelzek neki, hogy várjon a pultnál, így türelmesen álldogál, amíg
mi végzünk a dolgunkkal. Allysa a gyorsabb, és legalább öt
percig beszélget úgy Atlasszal, hogy én nem hallhatom a
boltnak ebből a részéből. Igyekszem az előttem álló vásárlóra
figyelni, de a tudat, hogy Allysa most bármit mondhat Atlasnak,
módfelett idegesít. Sosem tudom, mi szalad ki a száján.
Atlas amúgy elégedettnek tűnik. Bármit mond is neki Allysa,
Atlasnak tetszik.
Egy évtizednek érzem, mire csatlakozni tudok hozzájuk. Atlas
közel hajol, és egy arcpuszival köszönt, mikor odaérek. Ujjaival
egy pillanatra megérinti a könyökömet, mielőtt elhúzza a kezét.
Ettől az egyszerű mozdulattól nagyon nehéz úgy
koncentrálnom, hogy leplezzem, mennyire szédítő a közelsége.
Allysa sokatmondóan mosolyog rám.
– Adam Brody, he?
Elképzelni nem tudom, mire céloz, míg a vigyorgó Atlasra
nem pillantok. Volt egy Adam Brody-poszter a szobám falán,
amikor Atlas először járt nálam.
Meglököm Atlas karját.
– Tizenöt éves voltam!
Atlas nevet, és imádom, hogy Allysa kedves vele. Tudom, hogy
teljes joggal állna a testvére oldalára, de ő nem olyan, aki csak
azért goromba emberekkel, mert mások nem kedvelik őket.
Allysa nem elfogult barát, és nem is elfogult testvér. Ezt
szeretem benne a legjobban, mert én sem vagyok az. Ha valami
hülyeséget csinálsz, én az a barát leszek, aki megmondja, hogy
hülyeséget csinálsz. Nem foglak követni a hülyeségedben.
Azt akarom, hogy a barátaim is így kezeljenek. Többre
becsülöm az őszinteséget a hűségnél, mert az őszinteség
velejárója a hűség.
–  Köszi a kaját. Sikerült elrendezni Josh helyzetét az
iskolában?
Atlas azon ügyködött, hogy egy közelebbi iskolába írassa be,
mint ahová a város másik végében járt.
– Sikerült. Reménykedjünk, hogy nem nézik át túl alaposan a
beiratkozási nyomtatványt, amit ki kellett töltenem. Pöttyet
lódítottam.
 – Tutira rendben lesz. Alig várom, hogy találkozzak vele.
– Mennyi idős? – érdeklődik Allysa.
– Most lett tizenkettő.
–  Tyűha! A legrosszabb kor. De legalább nem kell fizetned a
napközit. Öröm az ürömben. – Allysa csettint egyet. – Ha már
gyerekekről beszélünk, Lily szabad lesz jövő szombaton, mert
esküvőre megy. Egy este egyedül, felnőttként.
A fejemet forgatom, és rápillantok.
– Épp meg akartam hívni. Nincs szükségem a segítségedre.
Atlas felvillanyozódik.
– Egy esküvő, mi?
Sunyi mosoly bujkál a szája szélén.
– Tervezed, hogy átalszod?
Azonnal elpirulok, és ez felkelti Allysa kíváncsiságát. Atlas
felé fordul.
– Nem mesélte, hogy átaludta az első randevúnkat?
Nem nézek Allysára, de érzem, hogy ő engem bámul.
–  Fáradt voltam – mentegetőzöm a menthetetlen miatt. –
Baleset volt.
– Ó, erről muszáj többet hallanom!
–  Elaludt az úton odafelé. Több mint egy órát aludt egy
parkolóban. Végül nem jutottunk el az étteremig.
Allysa nevetni kezd, én meg legszívesebben a pult alá bújnék.
– Ki házasodik? – érdeklődik Atlas.
– Lucy, a barátnőm. Itt dolgozik.
– Mikor?
 – Hétkor. Éjszakai esküvő, ha sikerül eljutni.
– Sikerül.
Atlas valahogy úgy néz rám, hogy sikerül éreztetnie velem,
mennyivel jobb lenne, ha kettesben lehetnénk. Ettől meleg
bizsergés fut végig a gerincemen.
– Vissza kell mennem. Jó étvágyat!
Allysa felé biccent.
– Örülök, hogy hivatalosan is megismertelek.
– Én is.
Félúton kifelé elkezd fütyörészni. Jókedvűen sétál el, és
szívmelengető érzés boldognak látni. Nem tudom, hogy a
jókedvének van-e valami köze hozzám, de a bennem élő
tinédzser, aki éveken át aggódott érte, veszettül örül, hogy jól
megy a sora.
– Mi a zakkanata?
Amikor Allysára pillantok, ő kíváncsian néz az ajtó felé, ahol
Atlas eltűnt.
– Ezt hogy érted?
– Miért nem nős? Miért nincs csaja?
– Remélhetőleg hamarosan lesz csaja. – Nem állom meg, hogy
ne vigyorogjak.
– Talán rossz az ágyban. Lehet, hogy ezért szingli.
– Határozottan nem rossz az ágyban.
Leesik az álla.
–  Azt mondtad, még nem csókolóztatok, akkor honnan
tudhatnád?
 –  Felnőttként. Elfeledkezel róla, hogy nekünk már múltunk
van. Ő volt az első, és nagyon, nagyon jó volt. És meg mernék rá
esküdni, hogy csak még jobb lett.
Allysa egy pillanatra rám mered.
– Örülök neked, Lily.
De rosszalló képet vág.
– Marshall is kedvelni fogja. Olyan szeretni való.
Úgy mondja, mintha ez lenne a létező legrosszabb kimenetele
a dolognak.
– És ez rossz?
–  Nem tudom, hogy jó-e. Ez az egész nagyon zavaros, te is
tudod. Nem kell, hogy agyonmagyarázzam neked. De teljesen
látom, miért habozol elmondani Ryle-nak. A tudat, hogy a volt
felesége egy ilyen tökéletességgel osztja meg az ágyát, biztos
eszméletlenül kasztráló lehet.
Felvonom a szemöldökömet.
– Nem annyira, mint amikor valaki a feleségét veri.
Kicsit ledermedek, amikor ezek a szavak elhagyják a számat,
de már nem szívhatom őket vissza. Nem is hiszem, hogy kéne,
mivel szerencsére a legjobb barátnőm nem egy elfogult testvér.
Épp ellenkezőleg, ahelyett, hogy megsértődne, egyetértően
bólint.
– Ott a pont, Lily, ott a pont.
 Tizenkilencedik

fejezet

Atlas

Nem tudom, hogy tizenkét évesen nincs-e korán az

uberezéshez, de nem akartam iskola után Josht megint otthon
hagyni egyedül, ezért küldtem érte egyet, hogy elhozza az
étterembe. A héten már korábban megbeszéltük, hogy Josh
esetleg kisegít itt az étteremben, ezzel is törlesztve az okozott
károkat.
Figyeltem az Ubert a térképen, így az épület előtt találkozom
vele. Amikor kiszáll a kocsiból, teljesen máshogy néz ki, mint az
a fiú, akit néhány napja megismertem. A ruhája az ő mérete,
tegnap elvittem egy fodrászhoz, és a táskája könyvekkel van
tele, nem pedig festékesflakonokkal.
Kétlem, hogy Sutton észrevenné, ha látná őt.
– Milyen volt a suli?
Ma volt a második napja az új iskolájában. Tegnap azt
mondta, jó volt, de nem bocsátkozott részletekbe.
– Jó volt.
Sejtem, hogy ez a legtöbb, amit ki tudok szedni egy tizenkét
évesből. Kinyitom az étterem ajtaját, Josh megáll, mielőtt
bemenne. Felnéz az épületre, és felméri.
– Vicces, hogy két hétig aludtam itt, de most először jövök be a
bejáraton keresztül.
Nevetek, és követem őt az étterembe. Izgulok, mert most
először fog találkozni Theóval, és egyelőre nem nyílt alkalmam
mesélni róla a másik fúnak. Theo pár perce érkezett a hátsó
ajtón keresztül, amikor én épp előrefelé tartottam, hogy
összeszedjem Josht.
Theo a múlt hét óta nem járt az étteremben, én pedig nem
hoztam be Josht, mert időre volt szükségem, hogy
megkíséreljem egyenesbe hozni az életét. Amikor belépünk a
mozgalmas konyhába vezető kétszárnyú ajtón, Josh
csodálkozva megáll. Elkerekedett szemmel bámulja a zűrzavart.
Biztosan teljesen más a hely napközben, mint amilyen akkor
volt, amikor este itt aludt.
Az irodám ajtaja nyitva van, ami azt jelenti, hogy Theo
bizonyára odabent írja a háziját. Abba az irányba vezetem
Josht, ő pedig követ engem a szobába. Theo az asztalomnál ül,
olvas. Felnéz rám, majd Joshra. Hátradől a székben, lehajtja a
fejét.
– Mit csinálsz itt?
– Te mit csinálsz itt? – kérdez vissza Josh.
Úgy kérdezik ezt, mintha ismernék egymást. Nem gondoltam,
hogy így lenne, mert itt nagyok az iskolák, és sok van belőlük.
Még azt sem tudtam biztosan, melyik suliba jár Theo.
 – Ti ketten ismeritek egymást?
Theo válaszol.
– Aha, ő az új srác a sulimban. – Majd Joshhoz fordul. – De te
honnan ismered Atlast?
Josh ledobja a hátizsákját, fejével felém bök, ahogy a
kanapéra huppan.
– Ő a bátyám.
Theo rám néz, aztán Joshra. Aztán megint rám.
– Miért nem tudtam, hogy neked van egy testvéred?
– Hosszú történet – mondom.
–  Nem gondolod, hogy ez olyasmi, amiről a terapeutádnak
tudnia kéne?
– Egész héten nem voltál itt – mondom.
– Matekot gyakoroltam suli után mindennap.
– Matekgyakorlás? Hogy gyakorol valaki matekot?
Josh közbeszól.
– Várjunk csak. Theo a terapeutád?
Theo válaszol.
– Ja, de nem fizet érte. Hé, Trentet kaptad meg matekból?
– Nem, Sullyt.
–  Basszus! – Theo rám néz, aztán vissza Joshra. – Hogyhogy
soha nem említetted a testvéredet?
Theo nem tud ezen túllépni, de nincs időm most
elmagyarázni neki. Fut a konyha.
– Josh majd mindent elmesél. Nekem intéznem kell a konyhát.
Otthagyom őket az irodában, és visszamegyek segíteni.
 Bírom, hogy ismerik egymást, de még jobban tetszik, hogy
Theo nyugodtnak tűnik a közelében. Theót sokkal jobban
ismerem, mint az öcsémet, és úgy érzem, látszana rajta, ha nem
szívesen lenne Joshsal.
 
 
Körülbelül egy órával később a konyhában teljes a személyzet,
és van pár szabad percem. Amikor besétálok az irodába, Josh és
Theo láthatólag komoly beszélgetésbe mélyed egy mangáról,
amit Theo a kezében tart.
– Bocsánat a zavarásért.
Intek Joshnak, hogy kövessen.
– Befejezted a házid?
– Persze.
– Persze?
Nem ismerem elég jól ahhoz, hogy eldönthessem, milyen
„persze” ez.
– Ez azt jelenti, hogy igen? Vagy nem? Vagy nagyjából?
– Igen – sóhajtja, engem kifelé menet követve a konyhából. –
Jórészt. Este befejezem, zsong az agyam.
Bemutatom pár embernek a konyhában, Bradnek a legvégén.
– Josh, ő Brad. Theo apja.
Joshra mutatok.
– Ő Josh, az öcsém.
Brad a homlokát ráncolja zavarodottságában, de nem szól
semmit.
 –  Joshnak törlesztenie kell a tartozását. Találsz neki valami
tennivalót?
– Tartozásom van? – kérdezi Josh zavarodottan.
– Krutontartozás.
– Ja, vagy úgy!
Bradnél azonnal összeáll a kép. Lassan bólint, majd Joshhoz
fordul.
– Mosogattál valaha?
Josh a szemét forgatja, és követi Bradet a mosogatóhoz.
Rosszulesik, hogy dolgoztatom, de még rosszabbul érezném
magam, ha nem lenne semmi következménye annak, hogy több
ezer dollár kárt okozott nekem. Hagyom, hogy egy órát
mosogasson, aztán egálban leszünk.
Leginkább csak ki akartam csalogatni az irodámból, hogy
Theóval tudjak róla beszélni. Josh előtt nem volt lehetőségem
erre.
Theo az asztalomnál papírokat töm a hátizsákjába.
Elhelyezkedem a kanapén, arra készülve, hogy Joshról
kérdezzem, de Theo megelőz.
– Megcsókoltad már Lilyt?
Mindig csak rólam beszélünk, róla soha.
– Még nem.
– Mi a franc, Atlas? Esküszöm, néha nagyon béna vagy.
– Mennyire ismered Josht? – kérdezem, hogy témát váltsak.
– Csak két napja jár a suliba, szóval nem valami szuperül. Van
pár közös óránk.
 – Hogy boldogul a suliban?
– Fogalmam sincs. Nem vagyok a tanára.
–  Nem a jegyeire gondolok, hanem a kapcsolataira. Vannak
barátai? Kedves?
Theo oldalra billenti a fejét.
–  Tőlem kérdezed, hogy kedves-e a testvéred? Nem neked
kéne ezt tudni?
– Csak most ismertem meg.
–  Ja, én is. Erre ilyen trükkös kérdést teszel fel nekem. A
gyerekek néha görények. Ezt te is tudod.
– Arra célzol, hogy Josh görény?
– Különböző típusai vannak. Josh a jobbik fajta.
Nem igazán tudom követni. Theo érzékeli ezt, ezért kifejti.
– Ő a görényekkel görény, ha ennek van így értelme.
Kezd feszélyezni ez a beszélgetés.
– Szóval Josh a… görények királya? Ez nem hangzik túl jól.
Theo a szemét forgatja.
–  Nehéz elmagyarázni. Gondolom, nem túl meglepő, hogy
nem én vagyok a legnépszerűbb gyerek abban a suliban. A
matekos csoportba járok, és… – Az utolsó részt egy
vállrándítással helyettesíti. – De nem kell olyanok miatt
aggódnom, mint Josh. Ha azt kérdezed, hogy kedves-e, nem
tudom, mit válaszoljak erre, mert nem az. De nem is gonosz.
Legalábbis nem gonosz a kedves emberekkel.
Nem szólalok meg rögtön, mert próbálom feldolgozni ezeket
az információkat. Lehet, hogy jobban el vagyok
bizonytalanodva, mint a beszélgetés előtt. De az jó érzés, hogy
Theo nem fél Joshtól.
–  Szóval – mondja Theo, miközben a táskája cipzárját húzza
össze. – Te és Lily. Kudarcba fulladt?
–  Nem, csak nem érünk rá. Amúgy holnap egy esküvőre
megyek vele.
– Meg fogod végre csókolni?
– Ha akarja.
Theo bólint.
–  Valószínűleg akarni fogja, amíg semmi nyálasat nem
mondasz neki, például hogy: „Nézd, amott egy hajó, csókolózni
de jó!”
Megragadok egy díszpárnát, és hozzávágom.
– Szerzek egy új terapeutát, aki nem terrorizál.
 Huszadik

fejezet

Lily

Feladja a leckét, ha valaki egy esküvőn egyszerre gondoskodik a

virágokról, és még vendég is. Egész nap azért rohangáltam,
hogy a virágokat úgy helyezzék el a helyszínen, ahogy Lucy
akarta. Ráadásul korán zárunk az esküvő miatt, ezért
Serenának segíteni kellett, hogy a kiszállítandó csomag
elkészüljön, és be legyen pakolva a teherautóba.
Amikor Atlas odaér hozzám, hogy felvegyen, a közelében sem
vagyok, hogy elkészüljek. Épp most írt, hogy feljöjjön-e. Biztos
vagyok benne, hogy óvatos, mert minden olyan új, és nem
tudhatja, kit találna itt, ha kopogna. Azt is megkérdezte,
akarom-e említeni az esküvőn, hogy randizgatunk.
Pont ezért hezitáltam, hogy elhívjam-e, de biztosra veszem,
hogy Lucy esküvőjén senki sem ismeri Ryle-t. Különböző
körökben mozgunk. Annyira kicsi eséllyel jut vissza Ryle-hoz,
hogy valaki volt velem, hogy megéri kockáztatni. Azóta várok
erre az estére, amióta Atlas beleegyezett, hogy elkísér.
Gyere fel, még készülődöm.
 Atlas másodpercekkel később bekopogtat. Amikor kinyitom
az ajtót, hogy beengedjem, kiguvad a szemem, mint a
rajzfilmekben.
– Azta!
Megbámulom jól szabott fekete öltönyében. Tovább áll a
folyósón, mint ameddig mások szoktak, mielőtt behívom őket,
mert olyan alapvető dolgokat, mint a vendéglátás, elfelejtek a
jelenlétében.
Egy csokrot tart a kezében, de nem virág. Süti.
Átadja nekem.
– Arra gondoltam, van elég virágod.
Közel hajol, megpuszilja az arcom, én meg úgy fordulnék
inkább, hogy ajka elérje az enyémet. Remélhetőleg nem kell túl
sokáig várnom.
– Tökéletes.
Intek neki, hogy jöjjön be.
– Gyere be! Még olyan negyedóra kell, hogy felöltözzek.
Akkora volt egész nap a pörgés, hogy esélyem nem volt enni.
Kinyitok egy sütit, és beleharapok. Aztán teli szájjal mondom:
– Bocsi, ha ez ciki, de éhes vagyok.
A hálószobám felé mutatok.
– Megvárhatsz a szobámban, amíg elkészülök, nem fog sokáig
tartani.
Atlas körülnéz, mindent felmér, ahogy követ a hálószobámba.
A ruhám az ágyon hever, felkapom, és a fürdőszobába
megyek. Nyitva hagyom az ajtót, hogy tudjak vele beszélgetni,
miközben átöltözöm.
– Hol van Josh?
– Emlékszel Bradre a pókerestéről?
– Tulajdonképpen igen.
– A fia, Theo nálunk van Joshsal. Egy iskolába járnak.
– Hogy tetszik neki a suli?
Nem látom Atlast, de közelebb van a fürdőszobához, amikor
válaszol.
– Tetszik, azt hiszem.
Olyan, mintha közvetlenül az ajtónál állna. Belebújok a
ruhába, és szélesebbre tárom az ajtót. Egy borvörös színű,
spagettipántos, karcsúsított ruhát választottam. Van hozzáillő
stóla, de az még a ruhásszekrényben lóg.
Amikor feltűnök az ajtóban, Atlas végigmér. Tekintetét
végigfuttatja alakomon, de nem hagyok neki időt a bókolásra.
– Felhúznád a cipzáramat?
Hátat fordítok neki, és felemelem a hajam, de érzem, hogy
habozik. Vagy talán elmerül a pillanatban.
Pár másodperccel később érzem, hogy az ujjai a hátamnak
nyomódnak, amint felhúzza a cipzárt. Borzongás fut végig a
bőrömön. Amikor végez, leengedem a hajam, és
szembefordulok vele.
– Ki kell sminkelnem magam.
Elindulok vissza a fürdőszobába, de Atlas megragadja a
derekam.
–  Gyere ide – mondja, és magához húz. Pár pillanatig
gyönyörködik az arcomban, elismerően mosolyog. Csábítóan.
Mintha arra készülne, hogy megcsókoljon. – Köszönöm, hogy
meghívtál.
Viszonzom a mosolyát.
–  Én köszönöm, hogy eljöttél. Tudom, hogy sűrű hét áll
mögötted.
Atlas szeme fáradtnak tűnik. A szokott csillogása kissé
megfakult, mintha feszült lenne, és ráférne egy pihentető este.
Nem állhatom meg, hogy ne simogassam meg az arcát, amikor
így szólok:
–  Mehetünk Uberrel, ha akarod. Ránézésre jót tenne neked,
ha meginnál valamit.
Atlas megérinti a kezem. Oldalra dönti a fejét, hogy
megpuszilhassa a tenyeremet. Aztán elhúzza a kezemet, és az
ujjait összefonja az enyémmel. Szólásra nyitja a száját, de a
pillantása a tetoválásomra téved.
Atlas sosem látta a szívtetoválást a vállamon. Azt, amit azért
csináltattam, mert mindig ott szokott megcsókolni. Finoman
megérinti, ujjait végigvezetve a vonalán. Találkozik a
tekintetünk.
– Mikor csináltattad?
Elakad a szavam, meg kell köszörülnöm a torkomat.
– Az egyetemen.
Rengetegszer gondoltam erre a pillanatra. Mit mondana, ha
látná, mit érezne?
Csendesen figyel engem, aztán újra a tetoválásomra néz.
Annyira közel van, érzem, ahogy a lehelete csiklandozza a
kulcscsontomat.
– Miért csináltattad?
Számos indokom volt, de a legegyszerűbbet osztom meg vele.
– Mert hiányoztál.
Várom, hogy lehajtsa a fejét, és egy csókot nyomjon oda,
ahogy ezelőtt annyiszor tette már. Várom, hogy megcsókoljon.
Hogy ajkát hálásan az ajkamra nyomja.
Atlas egyiket sem teszi ezek közül. Továbbra is a
tetoválásomat bámulja, aztán elenged, és elfordul. Tárgyilagos
hangon mondja:
– Be kéne fejezned a készülődést, különben elkésünk.
Tesz néhány lépést a hálószobám felé, majd anélkül, hogy
hátrafordulna, így szól:
– A nappaliban várlak.
Úgy érzem, mintha mellbe rúgtak volna.
Az egész viselkedése megváltozott. A legkevésbé sem erre
számítottam tőle. Pár nyomasztó másodpercig egy helyben
állok, aztán kényszerítem magam, hogy befejezzem a
készülődést. Talán félreértettem, és nem is volt negatív a
reakciója. Talán annyira tetszett neki, hogy kicsit egyedül akar
maradni, hogy feldolgozza.
Bármi is a váratlan reakció oka, sminkelés közben végig a
könnyeimmel küzdök. Nem tehetek róla. Belegázoltak az
érzéseimbe, és erre egyáltalán nem számítottam ma este.
Kiveszem a szekrényből a cipőm és a stólám, és kicsit arra
számítok, hogy mire kijövök a hálószobából, Atlas már nem lesz
ott, de tévedek. Az előszoba falánál ácsorog, Emmy képét
nézegeti. Amikor hallja, hogy kilépek a szobából, felém néz, és
teljes testtel szembefordul velem.
–  Hú! – Őszinte elragadtatással néz rám. – Gyönyörű vagy,
Lily!
Hálás vagyok a bókjáért, de nem tudok túllépni a történteken.
És ha egyvalamit megtanultam az én régi kapcsolatomból meg
abból, amit megtapasztaltam a szüleiméből, az az, hogy ne
legyek hajlandó semmit sem a szőnyeg alá söpörni. Még csak
azt sem akarom, hogy legyen bármilyen szőnyeg.
– Miért zaklatott fel a tetoválásom?
A kérdésem váratlanul érinti. A nyakkendőjét babrálja,
látszik, hogy valami kifogást keres, de nem jut eszébe semmi. Az
előszoba némaságba burkolózik, Atlas lassan szívja be a levegőt.
– Nem a tetoválás zaklatott fel.
– Hanem mi? Miért haragszol rám?
–  Nem haragszom rád, Lily – mondja meggyőzően, de nem
ugyanolyan, amióta látta a tetoválást, és nem akarom
hazugságokkal kezdeni.
Nyilvánvalóan ő sem, mert látom rajta, hogy azon
gondolkodik, mit mondhatna. Úgy tűnik, kényelmetlenül érzi
magát, nem szívesen vesz részt ebben a társalgásban, vagy
legalábbis nem most szeretne ennek a részese lenni.
Kezét a zsebébe mélyeszti, és nagyot sóhajt.
– Azon az estén, amikor bevittelek a sürgősségire… bekötötték
a válladat.
A hangja fájdalommal teli, de amikor rám néz, ez semmi az
arcán tükröződő zaklatottsághoz képest.
–  Hallottam, amikor azt mondtad a nővérnek, hogy
megharapott, de nem voltam elég közel, hogy lássam…
Atlas megáll a mondat közepén, és nagyot nyel.
–  Nem voltam elég közel, hogy lássam a tetoválásodat. Hogy
azt…
Atlas megint elhallgat. Olyan zaklatott, hogy nem tudja
befejezni a mondatot, inkább egy másikba kezd.
–  Ezért tette? Mert olvasta a naplóidat, és tudta, hogy azt a
tetkót nekem csináltattad?
Remeg a térdem.
Értem, miért nem akarta Atlas ezt a beszélgetést. Túl mély ez
egy hétköznapi beszélgetésnek, ahogy lépünk kifelé az ajtón. Az
egyik kezem feszülten háborgó hasamra teszem, készülök
válaszolni, de nehéz erről beszélnem. Különösen, hogy tudom,
milyen hatással van Atlasra.
Nem akarom bántani, de hazudni sem szeretnék neki, vagy
bármi módon Ryle-t védeni. Mert Atlasnak igaza van. Ryle
pontosan ezért tette, amit tett, és gyűlölöm, hogy Atlas most már
mindig ezzel a rettenetes emlékkel fogja összekapcsolni a
tetoválásomat.
Hallgatásom megerősíti a feltevésében. Összerezzen, és
elfordul tőlem. Mély lélegzetet vesz, hogy nyugodt maradjon.
Olyan, mint aki mindjárt felrobban, de nincs itt Ryle, akin
kitölthetné a haragját.
Atlas iszonyatosan dühös, de ez olyan düh, amitől nem félek.
Ráébredek ennek a pillanatnak a jelentőségére. Egyedül
vagyok egy dühös emberrel a lakásomban, de nem féltem az
életemet, mert nem rám haragszik, hanem arra, aki engem
bántott. Ez egy védelmező harag, és hatalmas a különbség
aközött, ahogyan Ryle, és ahogyan Atlas haragjára reagálok.
Amikor Atlas újra felém fordul, összeszorítja a száját, és
kidagadnak a nyakán az erek.
– Hogy maradjak így nyugodt a közelében, Lily? – Bűntudattal
a hangjában suttogja: – Ott kellett volna lennem melletted.
Többet kellett volna tennem.
Meg tudom érteni a dühöt, de nincs semmi, ami miatt
Atlasnak bűntudatot kéne éreznie. Életemnek abban a
szakaszában Atlas mondhatott vagy csinálhatott volna bármit,
nem változott volna meg a véleményem Ryle-ról. Erre saját
magamnak kellett rájönnöm.
Közelebb lépek Atlashoz, és vele szembe a falnak
támaszkodom. Ő is ugyanezt teszi. Most rengeteg érzelem dúl
benne, én pedig teret akarok hagyni neki. Ellenben bőven van
mondanivalóm az Atlasban tomboló bűntudatról.
– Először azért ütött meg Ryle, mert kinevettem. Becsíptem, és
valamit viccesnek találtam, ami nem volt az, és visszakézből
megütött.
Atlas elkapja a tekintetét, ahogy ezt hallja. Nem tudom,
akarja-e hallani ezeket a részleteket, de régóta szerettem volna
elmondani neki. A falnál marad, de érezhetően nehezen fogja
vissza magát, hogy ne rohanjon egyenesen Ryle-hoz. Éles
pillantásokkal várja, hogy befejezzem.
– Másodszor lelökött a lépcsőn. Ez a veszekedés azért robbant
ki, mert megtalálta a telefonszámodat a telefontokomban. És
amikor megharapta a vállamat… Igazad van. Azért tette, mert
olvasta a naplókat, és kitalálta, hogy a tetoválás miattad van,
meg a hűtőmágnest is tőled kaptam. – A földet nézem, rossz
látni, milyen hatással van rá, amit hall. – Régebben azt hittem,
hogy amiket tettem, indokolják a viselkedését. Például ha nem
nevettem volna, akkor nem ütött volna meg. Talán ha nem
tartottam volna a telefonszámodat a telefonomban, nem gurult
volna úgy be, hogy lelök a lépcsőn.
Atlas már rám sem néz. A fejét a falnak dönti, és a
mennyezetet bámulja, a dühtől lefagyva próbál mindent
megérteni.
– Ahányszor csak eluralkodott rajtam a bűntudat, és kezdtem
igazolni Ryle tetteit, rád gondoltam. Azt kérdeztem magamtól, te
hogy reagálnál Ryle-hoz képest. Mert tudtam, hogy másképpen.
Ha ugyanúgy nevettem volna rajtad, mint Ryle-on, te velem
nevettél volna. Sosem ütöttél volna meg. És ha bárki ezen a
világon megadta volna nekem a telefonszámát, hogy megvédjen
valakitől, akit veszélyesnek tartanak, te hálás lettél volna neki.
Nem löktél volna le a lépcsőn. És ha a naplóimban azt látod,
hogy rajtad kívül egy másik fiúról is szólnak, ugrattál volna
emiatt. Talán bejelölted volna a nyálas gondolatokat, és velem
nevettél volna rajtuk. – Megvárom, amíg Atlas újra rám figyel,
és csak akkor folytatom. – Amikor kételyeim támadtak, és azt
gondoltam, hogy amit Ryle tett, azt valamiért megérdemeltem,
csak rád kellett gondolnom, Atlas. Arra gondoltam, mennyire
máshogyan alakulhattak volna a dolgok, ha te vagy ott, és ez
segített eszembe juttatni, hogy semmi sem az én hibám. Nagy
részed van abban, hogy végigcsináltam, még ha nem is voltál
ott.
Atlas csendesen szívja magába mindazt, amit mondtam, de
aztán megcsókol. Végre. Végre.
Jobb kezével átöleli a derekamat, ahogy magához húz,
gyengéden és melegen megcsókol. Bal kezével beletúr a
hajamba, tenyerét a tarkómra simítja. Sóvárgás árad szét
bennem.
Minden remegés nélkül csókol meg. Száját magabiztosan
tapasztja a számra, beleveszek a csókjába. Hozzábújok, arra
vágyom, hogy a melegsége szétáradjon bennem. A szája és az
érintése ismerős, hiszen eljártuk már ezt a táncot, de
ugyanakkor új is, mert egy teljesen új összetevő is benne van.
Az első csókunk tele volt félelemmel és a fiatalság
tapasztalatlanságával.
Ez a csók remény. Megnyugvás, biztonság, állandóság.
Minden, amit a felnőtt életemből hiányoltam. Annyira boldog
vagyok, amiért megint vagyunk egymásnak, hogy sírni tudnék.
 Huszonegyedik

fejezet

Atlas

Sok minden idegesített már fel életemben, de semmi sem

annyira, mint amikor megláttam Lily tetoválását, és a fakuló
sebhelyeket, amik harapásnyom alakban veszik körül.
Nem tudom, hogy képes egy férfi ilyet művelni egy nővel.
Nem tudom, hogy képes bármilyen ember ilyet tenni azzal, akit
szeretnie és védelmeznie kéne.
Azt viszont tudom, hogy Lily jobbat érdemel. És én leszek az,
aki ezt megadja neki. Kezdve ezzel a csókkal, amit
szemlátomást nem tudunk befejezni. Ahányszor csak
abbahagyjuk, hogy egymásra nézzünk, egy pillanattal később
újra csókoljuk egymást, mintha azzal a csókkal kéne
bepótolnunk az elvesztegetett időt.
Végigcsókolom az arcától a kulcscsontjáig. Mindig imádtam
ott megcsókolni, de amíg nem olvastam a naplóját, nem tudtam,
hogy ő is tisztában volt ezzel. A tetoválására nyomom az ajkam,
eltökélten, hogy ezentúl ha azon a helyen megcsókolom, csak jó
emlékei legyenek. Ha milliószor kell megcsókolnom ahhoz,
hogy ne a szívtetoválás körüli sebekre gondoljon, akkor millió-
egyszer csókolom meg. Csókokat nyomok a nyakára és az
arcára. Amikor újra ránézek, a helyére igazítom a ruhája
vállpántját, mert akármennyire tudnék is még órákig itt állni,
esküvőre kell őt vinnem.
– Indulnunk kéne – suttogom.
Bólint, de újra megcsókolom. Nem tudok ellenállni.
Tinédzserkorom óta várok erre a pillanatra.
 
 
Nem tudom megmondani, milyen volt a lagzi, mert csak Lilyre
figyeltem, semmi másra. Senkit sem ismertem, és miután ma
este végre megcsókoltam Lilyt, nehéz volt bármi másra figyelni,
csak azt vártam, hogy újra megtörténjen. Éreztem, hogy Lily is
ugyanúgy csak arra vágyott, hogy kettesben legyünk, mint én.
Azok után, ami az előszobában történt köztünk, kész tortúra
volt nyugodtan mellette üldögélni.
Amint odaértünk a fogadásra, és Lily látta, milyen tömeg van,
megkönnyebbült. Azt mondta, Lucy sosem fogja észrevenni, ha
korábban lelépünk. Én még csak nem is ismertem Lucyt, szóval
nem vitatkoztam vele, amikor kevesebb mint egy óra vegyülés
után kézen fogott, és kisurrantunk.
Épp hogy visszaértünk Lily lakásához, és bár majdnem biztos
vagyok benne, hogy szeretné, ha felmennék vele, nem fogok
beleegyezni. Kinyitom neki az ajtót, és várom, hogy visszahúzza
a cipőjét. Levette a kocsiban, mert törte a lábát, de most nehéz
visszacsatolni. Lily az anyósülésen a zsinórokkal bajlódik. Bár
kétlem, hogy mezítláb akarna sétálni a garázsban.
– Vihetlek a hátamon.
Rám néz, és nevet, mintha viccelnék.
– Meg akarsz lovacskáztatni?
– Aha, fogd a cipőd!
Bámul egy pillanatig, de aztán izgatottan vigyorog.
Megfordulok, Lily még mindig nevet, amikor a karjait a nyakam
köré fonja. Segítek, hogy felhúzza magát a hátamra, és berúgom
a kocsiajtót.
Amikor a lakásához érünk, előrehajolok, hogy ki tudja nyitni
az ajtót. Amikor már bent vagyunk, nevet, ahogy leteszem.
Megfordulok, ő pedig ledobja a cipőjét, és egyből megcsókol.
Ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, gondolom.
– Mikorra kell hazaérned?
– Tíz vagy tizenegy órát mondtam Joshnak.
Az órára nézek, nemrég múlt tíz.
– Hívjam fel, hogy talán kicsit késni fogok?
Lily bólint.
– Biztosan késni fogsz. Hívd fel, én meg hozok inni.
A konyhába megy, én pedig előveszem a telefonomat, és
felhívom Josht. Videóchatelek vele, hogy lássam, nem tart-e
bulit a házamban. Kétlem, hogy Theo engedné neki, de nem
kockáztatok egyikőjükkel sem.
Amikor Josh felveszi, a telefon a földön hever. Az állát látom,
és a tévé fényeit. Egy kontrollert tart a kezében.
 – Egy verseny közepén vagyunk.
– Csak bejelentkezem. Minden rendben?
– Igen.
Theót hallom kiabálni.
Josh rázni kezdi a kontrollerét, ütögeti a gombokat, majd
kiabál.
– A francba!
Félredobja a kontrollert, felkapja a telefont, közelebb emeli az
arcához.
– Vesztettünk.
Theo tűnik fel mögötte.
– Ez nem úgy néz ki, mint egy lagzi. Hol vagy?
Nem válaszolok neki.
– Lehet, hogy késni fogok.
–  Ó, Lilynél vagy? – Ezt Theo mondja, a képernyőhöz
közelítve. Vigyorog.
– Megcsókoltad végre? Hall engem? Milyen dumát vetettél be,
hogy behívjon? Lily, most, hogy voltunk lagzin, gyere gyorsan,
menjünk…
Leteszem a telefont, mielőtt kimondaná a rímet, de Lily
hallotta az egész beszélgetést. Pár lépésre tőlem áll, két pohár
borral a kezében. Zavarában oldalra hajtja a fejét.
– Ez ki volt?
– Theo.
– Hány éves?
– Tizenkettő.
 – Te egy tizenkét évessel beszéltél rólunk?
Úgy tűnik, ez szórakoztatja. Elveszem tőle az egyik poharat, és
mielőtt belekortyolnék, megmagyarázom.
–  Ő a terapeutám. Minden csütörtökön négy órakor
találkozunk.
– Egy felső tagozatos a terapeutád?
– Igen, de ki fogom rúgni.
A karomat Lily dereka köré fonom, és magamhoz húzom.
Amikor megcsókolom, olyan íze van, mint a vörösbornak, amit
kitöltött. Hosszan csókolom, hogy jobban érezzem ezt az ízt. Az
ő ízét.
Hátrahúzódik.
– Furcsa.
Nem tudom, mire utal ezzel. Remélem, nem ránk, mert azt a
szót, hogy „furcsa” egészen biztosan nem használnám erre.
– Mi furcsa?
–  Hogy itt vagy. Hogy nincs itt egy gyerek. Nem szoktam
hozzá, hogy van szabadidőm, vagy hogy ráérek…pasizni.
Iszik még egy kortyot, és eltávolodik tőlem. A borospoharát a
pultra teszi, és a hálószobája felé indul.
– Gyerünk, használjuk ki!
Túl gyorsan követem.
 Huszonkettedik

fejezet

Lily

Próbálok magabiztosságot sugározni, de amint belépek a

hálószobámba, elveszítem a magabiztosság minden szikráját,
pedig az segített eljutnom idáig.
Csupán arról van szó, hogy régóta nem voltam senkivel. Talán
azóta, hogy teherbe estem Emmyvel. A szülés óta nem
szexeltem, Atlasszal tizenhat éves korom óta nem szexeltem, és
most mindezek komplett gondolattornádóként kezdenek
kavarogni az agyamban.
A hálószoba közepén állok, amikor Atlas pár pillanattal
később feltűnik az ajtóban. Csak álldogálok csípőre tett kézzel.
Atlas meredten néz. Úgy érzem, nekem kell megtennem a
következő lépést, mivel én voltam az, aki beinvitálta ide.
– Nem tudom, mi következzen – vallom be. – Régen volt.
Atlas nevet. Aztán az ágy felé vonul, mert persze nem tud
nem szexin sétálni. Minden mozdulata szexi. Az is, ahogy
leveszi a zakóját. A komódomra dobja, és lerúgja a cipőjét.
Istenem, még ez is szexi! Aztán leül az ágyamra.
 – Beszélgessünk!
Az ágytámlának dől, átdobja egymáson a lábait. Nagyon
fesztelen. És szexi.
Nem tudom elképzelni, hogy ebben a ruhában ráfeküdjek az
ágyra. Kényelmetlen lenne, és nem lenne könnyű levenni sem,
ha eljutunk arra a pontra.
– Először hadd öltözzek át.
A gardróbszobába megyek, és becsukom az ajtót.
Felkapcsolom a lámpát, de nem történik semmi. Kiégett az
izzó. A fenébe. Nem öltözködhetem sötétben. Nincs nálam a
telefonom, hogy használhassam a zseblámpáját.
Megteszem, ami tőlem telik, de egy percig tart lehúzni a
cipzárt. Amikor végre sikerül, ahelyett, hogy kilépnék a
ruhából, valami rejtélyes okból áthúzom a fejemen, és
természetesen beakad a hajamba. Megpróbálom kiszabadítani
a hajam, de a ruha nehéz, és egy örökkévalóságig tart, de nem
sétálhatok csak úgy ki, mert kint van Atlas. Tovább
próbálkozom, hogy kiszabadítsam. Pár megalázó perc után
Atlas végül bekopog.
– Minden okés odabent?
– Nem. Beragadtam.
– Kinyithatom az ajtót?
Bugyiban és melltartóban állok, egy ruhát félig áthúzva a
fejemen, de megérdemlem. Ez a gardróbkarma.
– Oké, de nem vagyok teljesen felöltözve.
Hallom, hogy Atlas nevet, de amikor kinyitja az ajtót, és
meglátja, milyen helyzetben vagyok, a tettek mezejére lép, és
felpöcköli a villanykapcsolót. Természetesen nem történik
semmi.
– Kiégett az izzó.
Odalép hozzám, hogy felmérje a helyzetem.
– Mi történt?
– Beakadt a hajam.
Atlas előkapja a telefonját, és a fényénél látja, mibe
gabalyodtam bele. Kihúzza a hajamat a ruhámból, aztán
bámulatos módon, a ruhám a földön hever.
Kisimítom a hajam.
– Köszönöm.
Karjaimmal eltakarom magam.
– Most zavarban vagyok.
Atlas telefonja még mindig világít, így láthatja, hogy
melltartóban és bugyiban ácsorgok. Kikapcsolja a fényt, de a
gardrób ajtaja nyitva van, és a hálószobában ég egy lámpa, így
nagyon is látható vagyok számára.
Mindketten habozunk egy pillanatig. Nem tudja, ki kell-e
mennie, és hagynia, hogy befejezzem az öltözködést, én meg
nem tudom, akarom-e, hogy kimenjen.
Aztán hirtelen csókolózunk.
Csak úgy megtörtént, egyszerre mozdultunk egymás felé.
Egyik kezét a tarkómra csúsztatja, a másikkal egyenesen a
derekam felé szánkázik, olyan mélyre, hogy az ujjaival a
bugyimat érinti.
 Mindkét karommal átölelem a nyakát, és olyan erősen
rántom magamhoz, hogy megbotlunk a ruhákban. Atlas
felegyenesít minket, de érzem, hogy mosolyog, miközben
csókol. Elhúzódik a számtól, hogy beszélni tudjon.
– Mi ez veled meg a kis helyiségekkel?
Aztán megint csókol.
A gardróbban csókolózunk még egy kicsit, és felrémlenek
azok az idők, amikor fiatalon kilógtunk smárolni. A vágy, a
borzongás, az újdonsága annak, hogy olyat csináltunk, amit
még soha, vagy ebben az esetben legutóbb nagyon régen.
Arra emlékeztet, hogy mennyire szerettem egy ágyban lenni
vele. Akár csókolóztunk, akár beszélgettünk vagy mást
csináltunk, a hálószobai emlékek a legkedvesebb emlékeim. A
nyakamat csókolgatja, amikor azt suttogom:
– Vigyél az ágyamba!
Nem késlekedik. Lecsúsztatja kezét a fenekemhez,
megragadja a combomat, megemel. Kivisz a gardróbból, át a
hálószobán, az ágyra tesz, és fölém magasodik.
Attól, hogy egymásnak feszülünk, még jobban kívánom, de
úgy viselkedik velem, ahogy mindig is szokott, amikor
összebújunk. Türelemmel és tisztelettel. Mintha a csók elég
lenne, és kiváltság lenne számára, hogy engem csókolhat.
Nem tudom, honnan van ez a türelem, mert én arra vágyom,
hogy levetkőzzön, és úgy szeressen, mintha soha többé nem
lenne rá alkalma.
Talán meg is tenné, ha úgy gondolná, de mindketten tudjuk,
hogy ez csak a kezdet. Nem kapkod, hiszen erre kértem. Biztos
vagyok benne, hogy ha arra kérném, hogy gyorsítson, azt is
megtenné.
Figyelmes Atlas.
Végül elérünk arra a pontra, ahol döntenünk kell. Van egy
óvszer a fiókomban, és talán még ráér kicsit, mielőtt indulnia
kell, de amikor elég időre abbahagyjuk a csókolózást ahhoz,
hogy egymásra nézzünk, a fejét ingatja. Mindketten zihálunk, és
kimerített az izgalom, ezért leperdül rólam, és hanyatt dobja
magát.
Még mindig fel van öltözve. Én még mindig alsóneműben
vagyok. Nem jutottunk ennél tovább.
–  Bármennyire szeretném is ezt, nem akarok rögtön utána
hazamenni.
Az oldalára fordul, egyik kezét a hasamon pihenteti. Lenéz
rám, kielégületlen szemekkel, mintha azt akarná mondani,
mindegy, és megragad.
Sóhajtok, és becsukom a szemem.
– Néha utálom a felelősséget.
Atlas nevet, érzem, hogy közelebb mozdul. Megpuszilja a
szám sarkát.
– Még nem kell mennem.
Amikor ezt mondja, mutatóujja a bugyim szegélye alá csúszik,
közvetlen a köldököm alá. Előre-hátra mozgatja, a reakciómra
várva.
Megemelem a csípőmet, remélve, hogy ennyi elég a
beszélgetésből.
Minden porcikám lángra lobban, amikor még két ujját
becsúsztatja a fehérneműmbe. Amikor már az egész keze
mozog, végem van. Reszketve veszem a levegőt, megragadom
magam mellett a lepedőt, kinyomom a hátam és a csípőm.
Száját a számhoz emeli, de nem csókol meg. Ott marad az
ajkam közelében, a csípőmozgásom és nyögdécselésem őt is a
kielégülés felé hajtja.
Ösztönösen érzi, mi jó nekem. Nem kell sok idő, és
nekifeszülök a kezének, lehúzom a nyakánál fogva, hogy meg
tudjam csókolni.
Amikor vége, kihúzza kezét a bugyimból, de ott tartja azért,
amíg pihegek. Hevesen zihálva próbálok levegőhöz jutni.
Atlas is zihál, de szükségem van egy percre, hogy magamhoz
térjek, mielőtt foglalkozni tudok vele.
– Lily!
Atlas gyengéden arcon csókol.
– Azt hiszem…
Megáll, ezért kinyitom a szemem, és ránézek. A mellemre
pillant, majd újra az arcomra. Aztán a fehér ingére, és látom,
hogy valami folt van rajta.
– Basszus!
A mellem csupa nedvesség. Istenem! Anyatej. Mindenhol.
Mekkora egy idióta vagyok!
Atlas egyáltalán nem tűnik idegesnek. Legurul az ágyról.
– Magadra hagylak kicsit.
 Kissé megalázó, hogy a melltartóm tocsog az anyatejben,
ezért felkapom a lepedőt, és azzal fedem el a mellkasomat,
mielőtt megállok Atlasszal az ágy lábánál. A hangulatnak lőttek.
– Elmész?
– Dehogyis!
Megcsókol, és kimegy a szobából, mintha tök normális lenne,
hogy egy férfi egy szoptatós nővel csókolózik, akinek a gyereke
még csak nem is az övé. Egészen biztos, hogy legalább egy kicsit
kellemetlen számára a helyzet, de jól palástolja.
A következő néhány percet a fürdőszobában töltöm
pumpálással, aztán gyorsan lezuhanyozom. Egy, a kelleténél
nagyobb pólót veszek fel valami rövid pizsamanadrággal,
mielőtt visszatérek a nappalimba.
Atlas a kanapémon üldögél, és a telefonjával a kezében
türelmesen várakozik. Amikor meghallja, hogy belépek,
felpillant, és tetőtől talpig végigmér. Még mindig kicsit zavarban
érzem magam, ezért nem ülök közvetlenül mellé, hanem olyan
fél méterre tőle.
– Sajnálom – suttogom.
–  Lily! – Érzékeli a zavaromat, ezért felém nyújtja a kezét. –
Gyere ide! – Hátradől a kanapén, a lábamat a lábára húzza úgy,
hogy lovagló ülésben ülök az ölében. Keze a combomra siklik,
onnan a derekamra, fejét lazán a kanapé támlájának veti.
– Minden tökéletes volt ma este. Ne merészelj szabadkozni!
A szememet forgatom.
– Kedves vagy. Összeanyatejeztelek.
 Atlas egyik kezét a tarkómra csúsztatja, és magához húz.
– Aha, csókolózás közben. Hidd el, cseppet sem bánom.
Megcsókol, ami talán hiba, mert már megint ide lyukadunk ki.
Képtelen lesz elindulni, ha ez így megy tovább. Lehet, hogy
másik melltartót kellett volna húznom, de komolyan azt hittem,
hogy a nappaliban búcsút veszünk egymástól. Nem tudtam,
hogy ott fogjuk folytatni, ahol az imént abbahagytuk, de
egyáltalán nem bánom.
Tökéletes a testhelyzetünk, még csak meg sem kell
mozdulnunk, hogy a legtöbbet hozzuk ki belőle. Atlas
nyögdécsel, miközben csókolózunk, ezzel még jobban felkeltve
bennem a vágyat.
Egyik kezét a hátamra csúsztatja, és érzem a tétovázását,
amikor kitapintja, hogy nincs rajtam melltartó. Abbahagyja a
csókot, a szemembe néz. Még mindig az ölében ülök, és a
tekintete a zsigereimig hatol. Kezével végigsimít a hátamtól a
mellemig. Amikor tenyerébe fogja a mellemet, olyan, mintha ez
felkapcsolna benne valamit. Mindkettőnkben.
Lázas izgalom lesz úrrá rajtunk, ahogy elkezdem kigombolni
a nadrágját. Egy szót sem szólunk. Eszeveszetten vetkőztetjük
egymást, azzal sem vesződünk, hogy a hálószobába menjünk.
Csak addig bomlunk ki egymás öleléséből, míg elővesz a
tárcájából egy óvszert, és felhúzza.
És aztán, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb,
Atlas csókol, ahogy belém hatol, én pedig minden porcikámmal
ugyanazt a szerelmet érzem, amit akkor, amikor először történt
ez meg köztünk. Rengeteg érzelem nyilvánul meg ebben a
pillanatban, és nem tudom, éreztem-e valaha ilyen kaotikus
gyönyört, mint amikor végre egyesülünk.
Ahogy a nyakamba liheg, mintha benne is hasonló érzések
kavarognának. Elkezd lassan ki-be mozogni, közben végig
gyengéden csókol. Aztán néhány perccel később a csókok egyre
hevesebbek lesznek, mindketten erősen izzadunk, én pedig
annyira teljes és egész vagyok ebben a pillanatban, hogy semmi
sem számít, csak az, hogy újra együtt vagyunk, és ez így jó.
Minden így jó.
Pontosan ott vagyok, ahová tartozom. Atlas Corrigan
karjaiban.
 Huszonharmadik

fejezet

Atlas

Igencsak haza kéne mennem, de iszonyú nehéz kimászni az

ágyból a Lilyvel töltött pár óra után. Először a kanapén történt
meg, aztán a fürdőben. Most mindketten túl fáradtak vagyunk,
hogy bármi mást is csináljunk beszélgetésen kívül.
Lily a hátán fekszik, az ujjait összefonja a tarkója alatt. Rám
bámul, feszülten hallgatja, ahogy elmesélem neki a tegnapi
találkozómat az ügyvédemmel.
–  Azt mondja, jól tettem, hogy bevittem a kórházba. Nekik
törvény által előírt kötelességük, hogy értesítsék a
gyerekvédelmi szakszolgálatot. Valahogy mégis bizonytalan
vagyok. Így a döntés az állam kezébe kerül, és mi van, ha nem
gondolják úgy, hogy Joshnak jobb nálam?
– Miért ne gondolnák úgy?
–  Sokat dolgozom. Nem vagyok nős, így Josh néha egyedül
lesz. És nincs tapasztalatom a gyereknevelés terén. Talán Timet
alkalmasabbnak találják majd, hiszen ő a biológiai apa. Még az
anyámnak is visszaadhatják. Nem tudom, hogy amit tett, az
elegendő-e ahhoz, hogy elvegyék tőle a felügyeleti jogot.
Lily hozzám hajol, és csókot nyom az alkaromra.
– Azt mondom neked, amit te mondtál nekem, mikor először
videóchateltünk. Olyanon stresszelsz, ami még meg sem történt.
Egy pillanatra összeszorítom a számat.
– Ezt mondtam?
– Igen, ezt.
Hozzám bújik, a lábát a combom köré fonja.
–  Működni fog, Atlas. Te vagy a legjobb számára, bárki
láthatja. Garantálom.
Átölelem, fejét az állam alá helyezgetem. Elképesztő, mennyit
változtunk fizikálisan tinikorunk óta, mégis ugyanolyan
tökéletesen összepasszolunk, mint régen.
–  Akarok kérdezni valamit – mondja, és elhúzódik tőlem,
hogy rám nézhessen. – Emlékszel az első éjszakánkra? Hogy mi
történt utána? Miután apám bántott téged?
Nem lep meg, hogy ez foglalkoztatja, mert nekem is eszembe
jutott ez ma este. Most először szeretkeztünk az óta a
rettenetesen végződő este óta, így nem csoda, ha nekiállunk
hasonlítgatni a kettőt.
Erről szólt a naplója legutolsó bejegyzése. Fájdalmas volt
olvasni, látni, mennyire bántotta. Bárcsak jobban végződött
volna!
–  Nem emlékszem túl sokra abból az estéből. Másnap a
kórházban ébredtem, összezavarodva. Tudtam, hogy az apád
bántott, ennyire emlékeztem. De azt nem tudtam, vajon veled is
azt tette-e, amit velem. Sokszor hívtam a nővért, de amikor
senki sem jött be hozzám, valahogy kibicegtem a folyosóra a
törött bokámmal. Tomboltam, kérdeztem, te jól vagy-e, de
szegény nővérnek fogalma sem volt róla, mit akarok.
Ahogy beszélek, Lily még jobban magához szorít.
–  Végül eléggé lenyugtatott ahhoz, hogy ki tudjon belőlem
szedni valamit, és amikor visszajött, megtudtam tőle, hogy csak
engem vittek be sérülésekkel. Megkérdezte, hogy Andrew
Bloom-e az apád. Mondtam, hogy igen, és hogy fel akarom
jelenteni. Amikor megkérdeztem, hogy tudna-e egy rendőrt
küldeni a szobámba, megértően rám nézett. Pontosan
emlékszem a szavaira. Azt mondta: „A törvény az ő oldalán áll,
szívem. Senki sem jelenti fel. Még a felesége sem.”
Lily sóhajt a mellkasomon, szünetet tartok, csókot nyomok a
feje búbjára.
– Aztán mi történt?
–  Megtettem. Tudtam, hogy ha nem jelentem fel, anyukád
sosem keveredik ki abból a helyzetből. A nővérrel rendőrt
hívattam, de amikor végre megjelent valaki aznap délután, nem
azért jött, hogy meghallgassa a vallomásomat. Azért volt ott,
mert egyértelművé akarta tenni a számomra, hogy ha bárkit is
letartóztatnak, az nem a te apád lesz. Elmondta, hogy apád
letartóztattathat engem, mert betörtem a házába, és
erőszakoskodtam a lányával. Ezeket mondta a rendőr szó
szerint, mintha a kapcsolatunk büntetendő volna. Évekig
lelkiismeret-furdalást éreztem emiatt.
 Lily felnéz rám, kezét az arcomra teszi.
– Micsoda? Atlas, csak két és fél évet voltunk távol. Egyáltalán
semmi rosszat nem tettél.
Hálás vagyok, hogy ezt mondja, de attól nekem még
megmarad a lelkifurdalásom, amiért feszültséget okoztam az
életében. De azért is bűntudatom volt, hogy otthagytam, amikor
stresszt okoztam számára.
– Nem tudom, hogy bármilyen döntésemet helyesnek éreztem
volna-e akkor. Nem akartam maradni, és téged veszélynek
kitenni azzal, hogy megint nálad mutatkozom. És nem akartam,
hogy letartóztassanak, mert akkor nem vonulhattam volna be a
seregbe. Azt gondoltam, úgy lesz a legjobb, ha távolságot tartok,
aztán valamikor majd felveszem veled a kapcsolatot, és
meglátom, te is ugyanannyit gondoltál-e rám, mint én rád.
– Mindennap – suttogja. – Minden egyes nap gondoltam rád.
Végigfuttatom a kezem a hátán, beletúrok a hajába, és azon
gondolkodom, hogy a csudába éri el, hogy ennyire egésznek
érezzem magam, amikor eddig fogalmam sem volt arról,
nélküle mennyire félember vagyok csupán.
Persze hiányzott ezekben az években, és ha egy csettintéssel
visszahozhattam volna az életembe, azonnal megtettem volna.
De felépítettük az életünket egymás nélkül, ő Ryle-lal, én a
karrieremmel, és feltételeztem, hogy ez a sorsunk.
Hozzászoktam, hogy nélküle élem az életem. De most, hogy újra
itt van, nem tudom, képes lennék-e magamat valaha is egésznek
érezni nélküle. Különösen a mai este után.
 – Lily! – suttogom.
Nem válaszol. Hátrébb húzódom, látom, hogy a szeme csukva
van, a karja ernyedten ölel. Félek, hogy ha megmozdulok,
felkeltem. De azt ígértem Joshnak, hogy az eredetileg
megbeszélthez képest csak pár órát kések, és már három órája
itt vagyok. Még abban sem vagyok biztos, hogy egyedül
hagyhatok tizenkét éveseket.
Bradnek nem volt kifogása ellene, amikor megkérdeztem,
vajon ellesznek-e magukban.
Mivel még telefont sem volt hajlandó venni Theónak, nyilván
nem hagyta volna, hogy kettesben hagyjam a gyerekeket, ha a
fia nem maradt volna egyedül már máskor is.
Talán rá kéne keresnem a neten, hány éves korától lehet
Bostonban gyerekeket egyedül hagyni. Túlgondolom én ezt.
Persze hogy minden rendben velük.
Egyikük sem telefonált vagy írt üzenetet, hogy vészhelyzet
lenne, és néha tizenkét évesek vigyáznak más gyerekekre.
Nem hiszem, hogy gond lenne, de akkor is haza kell mennem.
Még nem ismerem Josht elég jól ahhoz, hogy biztosra vegyem,
nem csap bulit otthon. Lassan kihúzom a karom Lily feje alól, és
kikecmergek az ágyból. Felöltözöm, amilyen halkan csak tudok,
aztán papírt és tollat keresek. Nem akarom felkelteni, de szó
nélkül sem akarok távozni. Különösen egy olyan este után, mint
amilyen ez volt.
A konyhafiókban találok egy jegyzettömböt és egy tollat,
leülök az asztalhoz levelet írni. Miután befejezem, visszaviszem
a hálószobába, és Lily mellé teszem a párnára. Aztán búcsúzóul
még megpuszilom.
 Huszonnegyedik

fejezet

Lily

Lüktet a fejem.
Sőt, mintha a fejemen kívül is lüktetne.
Felemelem a fejem a párnáról, nyálas az állam. Letörlöm a
párna sarkával. Felülve látom, hogy Atlas üzenetet hagyott
nekem. Felé nyúlok, de kopognak. A párnám alá gyűröm a
levelet, hogy később majd megnézzem, és ráveszem magam,
hogy ködös kis agyammal fel tudjam fogni, ami ebben a
pillanatban történik.
Emmy anyámnál van.
Az elmúlt két évben most aludtam a legjobban.
Valaki áll az ajtóm előtt.
Elveszem a telefonomat az éjjeliszekrényről, és megpróbálok
a képernyőre fókuszálni. Több nem fogadott hívásom van Ryle-
tól, és rögtön aggódni kezdek, hogy valami gond lehet. De
anyám csak egy képet küldött fél órája, amin Emmy reggelizik.
Hú! Emmy rendben van. Rögtön megnyugszom, de mivel
talán Ryle kopogtat az ajtómon, ez a nyugalom nem tartós.
 – Pillanat!
Gyorsan magamra húzok egy pólót meg egy farmert, és
kinyitom neki az ajtót.
Benyomul mellettem a lakásba anélkül, hogy behívtam volna.
–  Minden oké? – Rémültnek tűnik, de ugyanakkor
megkönnyebbül, miután látja, életben vagyok.
–  Aludtam. Minden rendben van. – Érzékeli, hogy bosszús
vagyok. Emmyt keresve körbekémlel a szobában.
– Anyunál aludt.
–  Ó! – Csalódott. – Próbáltalak hívni, mert el akartam vinni
Emmyt pár órára. Nem vetted fel, és ilyenkor már mindig ébren
szoktál lenni… – Ryle szava elakad, amikor meglátja a kanapét.
Nem kell odanéznem, hogy tudjam, mit bámul. A pólóm és a
bugyim még mindig a támlájára van dobva.
– Felhívom anyámat, szólok neki, hogy mész.
A szobámba megyek a telefonomért, és csak remélni tudom,
hogy Ryle nem akar kérdezősködni. Tönkreteszi azt a jó
hangulatot, amiben Atlas tegnap este itt hagyott.
Amikor visszamegyek a nappaliba, megállok, amíg
megkeresem anyám számát a telefonomban. Ryle egy
borospoharat tart a kezében, azt vizsgálgatja. Ebből ivott Atlas.
Az enyém mellette áll a pulton. Ez egyértelmű jele annak, hogy
valaki itt volt velem, és bort iszogattunk tegnap este.
Mielőtt lekerült rólam a fehérneműm, és a kanapén landolt.
Ryle-ban bugyog a féltékenység, amikor leteszi a poharat, és
egyenesen rám néz.
 – Volt itt valaki tegnap este?
Meg sem próbálom tagadni. Felnőtt vagyok. Egyedülálló
felnőtt. Nos, talán már nem szingli, de ez egy más kérdés.
– Elváltunk, Ryle. Nem tehetsz fel ilyen kérdéseket.
Talán nem volt bölcs döntés ezt mondani, mert Ryle egyből
két gyors lépést tesz felém.
–  Nem kérdezhetem meg tőled, hogy valaki itt töltötte-e az
estét, ahol a lányom él?
Hátralépek.
–  Nem így értettem. És nem hoznék a közelébe senkit a
beleegyezésed nélkül, ezért van anyámnál.
Ryle szeme vádlón összeszűkül. Undorodva néz rám.
–  Azt nem hagyod, hogy nálam aludjon, de elviszed máshoz,
ha dughatnékod támad? – Felnevet. – Ez aztán a remek szülői
gondoskodás, Lily!
Most én vagyok dühös.
–  Csak másodszor alszik másnál, mióta majdnem egy éve
megszületett. Ne akarj megszégyeníteni, mert egy estét
magamra szántam! És ha szervezek magamnak egy ilyen estét,
semmi közöd hozzá, hogy azalatt mit csinálok.
Ryle szemében az a nézés villan, az a távoli üresség, ami
mindig közvetlenül akkor jelent meg benne, amikor nem tudott
uralkodni magán.
Haragom azonnal félelembe csap át, és amikor Ryle látja,
hogy hátrálok előle, dühösen horkant. Ez a frusztrációval teli
torokhang visszhangzik a szobában.
 Kiviharzik, becsapja maga mögött az ajtót. Hallom a
lépcsőházban bazdmegelni.
Nem tudom, mibe fog belekötni. Azért mérges, mert
továbbléptem? Vagy mert Emmy anyunál van? Esetleg azért,
mert az anyámnak megengedem, hogy Emmy nála aludjon, de
azzal még vannak fenntartásaim, hogy ő elvigye? Talán
mindhárom idegesíti.
Kifújom a levegőt, hogy megnyugodjak. Megkönnyebbültem,
amiért lelépett, de még mielőtt kitalálhatnám a következő
lépést, Ryle megint kinyitja az ajtót. Szenvtelenül néz rám a
lépcsőházból, amikor megkérdezi.
– Ő az?
A torkomban dobog a szívem, mikor ezt kérdezi. Nem mondja
ki Atlas nevét, de ki másra utalhatna? Nem tagadom le rögtön,
ami épp elég visszaigazolás a számára.
Ryle felpillant a mennyezetre, és megrázza a fejét.
– Szóval okkal aggódtam miatta egész idő alatt?
Az elmúlt néhány percben az érzelmek hullámvasútján
száguldoztam, de semmi sem volt olyan viharos, mint az a
kérdés, ami épp most hagyta el a száját. Teszek pár lépést, míg
el nem érek a küszöbig, felkészülve arra, hogy amint
megmondom a magamét, becsukom az ajtót.
–  Ha tényleg azt hiszed, hogy hűtlen voltam hozzád, akkor
csak rajta, hidd ezt! Nincs energiám folyamatosan téged
győzködni. Már elmagyaráztam ezt neked, nem mondom el
újra. Sosem hagytalak volna el Atlasért. Nem Atlasért hagytalak
el. Azért, mert megérdemeltem, hogy jobban bánjanak velem,
mint ahogy te bántál velem.
Odamegyek becsukni az ajtót, de mielőtt hátraléphetnék, Ryle
előremozdul, és a nyitott nappaliajtónak nyom. Tekintete
megtelik dühvel, amikor kezét erővel a torkomra szorítja,
mintha le akarna fogni. Jobb tenyerét nekiüti az ajtónak a fejem
mellett, és ez annyira megijeszt, hogy összeszorítom a szemem,
ne is lássam, mi következik.
Az idegesség és félelem elsöprő hulláma olyan erővel tör rám,
hogy úgy érzem, mindjárt elájulok. Ryle arca olyan közel van,
hogy érzem az összeszorított fogai között kiáramló leheletét a
mellkasomon. Hevesen ver a szívem, kizárt dolog, hogy nem
érzi a félelem lüktetését a tenyerével, ahogy leszorít. Üvölteni
szeretnék, de rettegek, hogy ha lármát csapok, az még jobban
feldühíti.
Miután az ajtóhoz szorított, beletelik pár másodpercbe, mire
Ryle felfogja, mit tett. Sőt, hogy mit készült tenni.
A szemem még mindig csukva, de abból, ahogy előrehajol, és
homlokát az ajtónak nyomja közvetlenül a fejem mellett, érzem
a bűntudatát. Még mindig fog, de enged a nyakam szorításán, és
küszködő hangot hallat, mintha próbálna nem sírni.
Ez eszembe juttatja az utolsó estét, amikor megvert. Az
elsuttogott bocsánatkéréseit, miközben hol elveszítettem, hol
visszanyertem az eszméletemet. Ne haragudj, ne haragudj, ne
haragudj!
Összetört a szívem, mert Ryle nem változott semmit. Hiába
reméltem, hogy megváltozott, és hiába tudtam, hogy ő is akarja,
ugyanaz az ember maradt, aki mindig is volt. Pislákolt bennem
a remény szikrája, hogy Emmy kedvéért összekapta magát, de
ez csak megerősítette, hogy jó döntést hoztam Emmy
érdekében.
Ryle ragaszkodik hozzám, mintha jobb emberré válhatna
mellettem, és volt idő, amikor azt hittem, ez így is van. Sérült
ember, és nem miattam az. Már az volt, mielőtt megismert
engem. Néha azt hisszük, hogy ha eléggé szeretünk egy sérült
embert, akkor megjavíthatjuk, csakhogy ebből általában az lesz,
hogy mi magunk is sérülten végezzük.
Nem hagyhatom többé, hogy bárki összetörjön. Van egy
lányom, aki miatt épnek kell maradnom.
Kezem gyengéden a mellkasához nyomom, és
visszatuszkolom a folyosóra. Amikor végre elég hely marad
köztünk, hogy becsukjam az ajtót, gyorsan kulcsra zárom, aztán
azonnal hívom anyámat, és megmondom neki, hogy tegye
Emmyt a kocsiba, aztán találkozzunk a parkban. Nem akarom,
hogy Ryle otthon találja őket, ha továbbra is úgy tervezi, hogy
arra veszi az útját.
Miután leteszem a telefont, határozott léptekkel haladok át a
lakáson. Ha megállnék, hogy elmélázzam a történteken, talán
sírnék. Nincs időm most erre. Felöltözöm, hogy a parkba
menjek, mert a lányomnak szüksége van rám.
Mielőtt kisétálok az ajtón, felmarkolom a levelet, amit Atlas
írt nekem, és begyömöszölöm a táskámba. Valahogy az az
érzésem, hogy a szavai lesznek a napom fénypontja.
 
 
Beigazolódott az előérzetem. Hangos égzengést hallok, ahogy
beállok a parkolóba. Vihar készül kitörni keleten, és erre tart.
Még nem esik, a játszóteret fürkészem, amíg ki nem szúrom
anyámat. Emmyt a karjában tartja, csúszdáznak. Egyelőre nem
vesz észre, így van egy kis időm elővenni Atlas levelét a
táskámból. Még szédelgek Ryle miatt. Szeretnék olvasni valamit,
amitől remélhetőleg jobb kedvre derülök, mielőtt köszöntöm a
lányomat.
 
Kedves Lily!
 
Ne haragudj, hogy búcsú nélkül hagytalak magadra, de olyan
hamar elaludtál. Nem baj, szeretem nézni, ahogy alszol. Még
a kocsiban is, egy randevú közepén.
Amikor fiatalabb voltál, akkor is néztelek néha álmodban.
Tetszett, hogy olyan békésnek tűntél, mert amikor ébren
voltál, állandóan valamiféle csendes félelem pislákolt benned.
Amikor viszont aludtál, a félelem eltűnt, és ez mindig
megnyugtatott engem.
Nem tudom elmondani, mit jelentett nekem ez az este. Nem
hiszem, hogy szavakba kell öntenem, hisz te is ott voltál. Te is
érezted.
Tudom, már említettem korábban, hogy lelkifurdalásom
volt a köztünk történtek miatt, de nem akarom, hogy azt
hidd, bánom, hogy viszontszerettelek. Ha valamit bánok, az
az, hogy nem harcoltam érted jobban. Azt hiszem, jórészt
ebben gyökerezik a bűntudatom: tudom, ha nem hagylak el,
sosem találkoztál volna egy olyan férfival, aki végül éppen
úgy bántott téged, ahogyan apád anyádat.
De nem számít, hogy jutottunk ide – itt vagyunk. El kellett
jutnom arra a pontra, amikor rájöttem, mindig érdemes
voltam a szerelmedre. Utálom a gondolatot, hogy ilyen
sokáig tartott idáig elérnünk, mert annyi minden van az
életedben, amin bárcsak ne kellett volna keresztülmenned,
vagy amit megelőzhettem volna. Viszont semmilyen más
úton nem lett volna neked Emmy, szóval hálás vagyok, hogy
ide jutottunk.
Szeretlek nézni, amikor róla beszélsz. Alig várom, hogy
megismerhessem. De idővel erre is sor kerül, meg még egy
egész csomó más dologra is, amiket várok. Olyan ütemben
fogunk haladni, ahogyan neked kényelmes. Akár mindennap
beszélek veled, akár havonta egyszer, bármi jobb, mint
semmit sem tudni rólad.
Nagyon örülök, hagy boldog vagy. Mindig ezt akartam.
De meg kell mondjam, az a legjobb az egészben, hogy én
teszlek boldoggá.
 
Szeretlek:
Atlas
  
Amikor valaki dörömböl az ablakon, annyira meghökkenek,
hogy majdnem kettétépem a levelet. Levegőért kapkodok,
felpillantok, és látom, hogy anyám áll a kocsi mellett. Emmy
arca felragyog, amikor meglát az ablakon keresztül, és a
mosolyát látva én is késztetést érzek, hogy visszamosolyogjak
rá.
Na jó, a kezemben tartott levél is besegít.
Összehajtom, és visszateszem a táskámba. Anya kinyitja az
ajtót.
– Minden oké?
– Aha.
Elveszem tőle Emmyt, de anya gyanakodva hunyorít.
– Ijedt volt a hangod, amikor megkértél, hogy találkozzunk a
parkban.
– Semmi baj – mondom, kerülni akarom a témát. – Csak nem
akartam, hogy Ryle ma érte menjen. Nincs túl jó kedvében, és
tudta, hogy Emmy veled van, szóval…
Kifújom a levegőt, és a hintához sétálok. Emmyvel az
ölemben beleülök az egyik hintába. Elrúgom magunkat a
földtől, hogy egy kis lökést adjak, és nézem, hogy anyám helyet
foglal a mellettünk lévő hintán.
–  Lily! – Anyám aggódva néz rám. – Csak mondd el, mi
történt!
Tudom, hogy Emerson csak egyéves, és nem ért még meg, de
akkor is kellemetlen a jelenlétében az apjáról beszélnem. Meg
vagyok róla győződve, hogy a kisbabák érzékelik a hangulatot,
még akkor is, ha nem értik, amit mondunk.
Megkísérlem nevek említése nélkül elmagyarázni a
helyzetemet.
– Járok valakivel.
Bátortalanul bököm ki a vallomást, mert még nem tettük
hivatalossá, de nem hinném, hogy fel kéne címkéznünk ahhoz,
hogy tudjuk, merre tart ez.
– Tényleg? Kivel?
Rázom a fejem. Nem fogom elmondani, hogy Atlas az, még
akkor sem, ha valószínűleg nem tudná, kiről beszélnék. Kétszer
találkoztak, amikor fiatalabb voltam, és egyetlenegyszer sem
beszéltünk róla. És ha emlékszik is rá, tuti szívesen elfelejtené,
tekintve, hogy a férje juttatta kórházba.
Talán eljön majd az a nap, amikor hivatalosan is bemutatom
Atlast az anyámnak, és nem akarom, hogy ismerős legyen neki
a múltból, különben még halálra rémülne.
–  Csak valaki, akivel találkoztam. Korai még. De… – Halk
sóhajjal még egyet lökök magamon. – Ryle rájött, és nem örül.
Anyám összerezzen, mintha túlságosan is jól tudná, mit jelent
az, hogy „nem örül”.
–  Átjött ma reggel, és félelmetes volt a reakciója.
Bepánikoltam, azt hittem, megjelenik majd nálad, hogy elvigye
Emmyt, ezért nem akartam, hogy otthon legyetek.
– Mit csinált?
A fejemet rázom.
 –  Nem bántott. Csak már jó ideje nem láttam ezt az oldalát,
ezért kissé megrázott, de jól vagyok.
Megpuszilom Emmy feje búbját. Meglepve tapasztalom, hogy
egy könnycsepp gördül le az arcomon, és gyorsan letörlöm.
–  Csak most nem tudom, mi legyen a láthatásaival. Már
majdnem azt kívántam, bárcsak történne valami, és akkor
feljelenthetném. Aztán rettenetes anyának éreztem magam,
hogy így gondolkodom az apjáról.
Anyám átnyúl, és megszorítja a kezem. Ettől a hintám megáll,
és szembefordulok vele.
–  Akárhogy is döntesz, nem vagy rettenetes anya. Épp
ellenkezőleg.
Elengedi a kezem, és megmarkolja a láncot, Emmyt bámulva.
–  Csodállak, amiért meghoztad érte ezt a döntést. Néha
elszomorodom, mert én nem tudtam ilyen erős lenni érted.
Rögtön tiltakozom.
–  Nem hasonlíthatod össze a helyzetünket, anya. Rengeteg
támogatást kaptam, ami segített lépnem. Neked nem volt
senkid.
Szomorú, elismerő mosolyt küld felém. Aztán hátradől, és
elrúgja magát a földtől, hogy egy kis lendületet adjon magának.
– Bárkiről van is szó, szerencsés flótás. – Rám néz. – Ki az?
Nevetek.
– Nem beszélek róla, amíg nem vagyok biztos a dolgomban.
– Biztos vagy te abban. Látom a mosolyodon.
Egyszerre nézünk fel, amikor elkezd csepegni. Emmyt az
állam alá bújtatom, és elindulok vissza a parkolóba. Anyám
megpuszilja Emmyt, mielőtt beteszem az autósülésbe.
– Szeretlek. Mamó szeret téged, Emmy.
– Mamó? Múlt héten még mamuci volt.
– Még mindig nem találtam ki.
Anyám arcon csókol, és a kocsijához siet.
Épp beszállok az autóba, amikor leszakad az ég. Hatalmas
esőcseppek hullanak a szélvédőre, a járdára, a csomagtartóra.
Annyira kövérek, hogy úgy hangzik, mintha gesztenyék
hullanának az autómra.
Várok egy kicsit, mielőtt beindítom a motort, azon
gondolkodom, merre induljak. Nem akarok hazamenni, mert
Ryle felbukkanhat. Allysához egyértelműen nem mehetek, mert
biztosan összetalálkoznánk a házban, ahol ő is lakik.
Féltem Emmyt, mert Ryle-nak papíron minden joga megvan
hozzá, hogy megjelenjen, és elvigye egy napra, én viszont nem
engedem el vele a lányomat egy olyan napon, amikor alig van
önuralma.
A visszapillantó tükörbe nézek, Emmy békésen üldögél, és az
ablakon át az esőt nézi. Fogalma sincs az őt körülvevő káoszról,
mert számára csak én létezem. Minden bizodalma bennem van.
Mindenben tőlem függ, és úgy ül ott, boldogan és kényelmesen,
mintha ura lennék a helyzetnek.
Én nem érzem úgy, hogy ura lennék, de az, hogy ő ezt kinézi
belőlem, elég számomra.
– Hova megyünk ma, Emmy?
 Huszonötödik

fejezet

Atlas

– Mikor értél haza tegnap este? – kérdi Josh. Felemás zokniban

totyog be a konyhába, az egyik vadiúj, én vettem neki, a másik
az enyém. Theo és Josh aludt már, mire hazaértem, de még így
is három órával előbb ébren voltam, mint ők. Brad kábé húsz
perce vitte el Theót.
–  Semmi közöd hozzá. – Az asztalra mutatok, ahol Josh
befejezetlen házi feladata hever. Megígérte, hogy tegnap
megcsinálja, ha megengedem, hogy Theo nálunk aludjon, de az
a gyanúm, hogy közbejött a videójáték, a manga és az anime. –
Nem csináltad meg a házid?
Josh a papírhalomra néz, aztán rám.
– Nem.
–  Akkor láss neki! – szólok rá határozottan, pedig fogalmam
sincs, hogyan kell ezt csinálni. Sosem kellett még egy gyerekkel
megíratnom a házi feladatát. Még azt sem tudom, hogyan
büntessem meg, ha ellenkezik. Mintha szerepet játszanék.
Szélhámos vagyok.
 – Nem elkerülni akarom, csak nem tudom megcsinálni.
– Túl nehéz? Mi ez, matek?
–  Nem, azt megcsináltam. A matek könnyű. Ez az a hülye
szarság, amit számtechórára kell beadni.
–  Hülye baromság – helyesbítek. Azt hiszem. Talán a „hülye
baromság” éppen olyan rossz. Leülök mellé, hogy lássam, mi az,
ami így kifog rajta. Elém tolja a beadandót, én meg átnézem.
Egy származással kapcsolatos kutatási feladatot kapott. A
félévben öt dolgot kell teljesítenie, először is péntekre le kellett
volna adnia a családfáját. Aztán meg egy származással
foglalkozó weboldal használatával kell a generációkról írnia.
–  Meg kell találnunk a rokonainkat néhány weboldal
segítségével. Senkinek sem tudom a nevét, vagy hogy egyáltalán
hol kezdjem. Te tudod?
A fejemet rázom.
– Nem igazán. Sutton apjával egyszer találkoztam, de meghalt
gyerekkoromban. Még a nevére sem emlékszem.
– És mi van az apám szüleivel?
– Az ő családjáról sem tudok semmit.
Josh elveszi tőlem a papírokat.
–  Tényleg leállhatnának már azzal, hogy ilyen feladatokra
kényszerítik a gyerekeket. Már senkinek nincsen normális
családja.
– Tulajdonképpen igazad van.
Hallom, hogy pittyen a telefonom a konyhában, ezért felállok,
és kimegyek megnézni.
 – Próbáltad megkeresni nekem az apámat? – kérdezi Josh.
Próbáltam, de Tim nem válaszolt a neki hagyott
hangüzenetemre. Nem akarom elmondani Joshnak, mert
tudom, hogy csalódott lenne. Felkapom a telefonomat, és
visszamegyek a fiúhoz, mielőtt ránéznék az üzenetre.
– Nem volt még lehetőségem nagyon elmélyedni ebben. Biztos
vagy benne, hogy ezt akarod?
Josh bólint.
–  Talán kíváncsi rám. Biztos, hogy Sutton amit csak tudott,
megtett, hogy távol tartson minket.
Mélyen legbelül aggodalom fog el. Reméltem, hogy Josh érzi
magát annyira jól a bőrében, hogy ne akarja megkeresni az
apját, de ez nevetséges remény volt. Josh tizenkét éves fiú.
Naná, hogy meg akarja találni az apját.
–  Segítek neked megtalálni. – A papírokra mutatok. – De
egyelőre ebből próbálj meg valamit kihozni. Amíg próbálkozol,
nem adhatnak neked rossz jegyet, csak mert nem ismered a
nagyszüleidet.
Josh a munkája fölé hajol, én meg végre megnézem az
üzenetet. Lilytől jött.
Felhívhatlak?
Tudhatná, hogy a nap bármelyik percében hívhat, felvenném.
A szobámba viszem a telefonomat, és felhívom anélkül, hogy
visszaírnék neki. Az első kicsengésre felveszi.
– Szia! – köszönt.
– Helló!
 – Mit csinálsz?
–  Joshnak segítek a házi feladatában. Próbálok úgy tenni,
mintha nem rád gondolnék.
Erre nem szól semmit, és azonnal megérzem, hogy valami
nincs rendben.
– Jól vagy?
–  Aha, csak nem akarok hazamenni. Azon gondolkodtam,
elmehetnék-e hozzád.
– Persze. Emmy még anyukádnál van?
Sóhajt egyet.
– Hát ez az! Velem van. Tudom, hogy ez így meredek, de majd
elmagyarázom, ha odaérek.
Ha elhozza Emersont hozzám, akkor egészen biztosan nincs
valami rendben. Hajthatatlan volt, addig nem akarta a lányát a
közelembe hozni, amíg Ryle meg nem tudja, hogy együtt
vagyunk.
– Megírom a címem.
– Köszi. Nemsokára ott vagyok.
Leteszi, én meg eldőlök az ágyamon azon merengve, hogy mi
a fészkes fene történhetett a tegnap esti óvatos távozásom és az
előbbi telefonhívás között.
Megkapta a levelemet? Valami rosszat mondtam?
Szakítani készül?
Ezek az aggodalmak örvénylenek bennem, miközben várok
rá. Nem akarom, hogy úrrá legyen rajtam a legnagyobb
félelmem. Ryle bántotta talán?
  
 
Már várom őket, amikor Lily felhajt a kocsifeljárómra. Elé
sietek. Egyből tudom, hogy valami nincs rendben, amint kiszáll
a kocsiból. De nem hinném, hogy velem van baj, mert Lily
megkönnyebbül, ahogy meglát. Magamhoz húzom, hogy
megöleljem, mert úgy tűnik, szüksége van rá.
– Mi történt?
Kezét a mellkasomra teszi, és hátralép, hogy rám nézhessen.
Tétovázik, hogy mondjon-e bármit is. Benéz a hátsó ablakon,
hogy ellenőrizze a lányát, aki az autósülésben alszik.
Aztán Lily sírva fakad. Arcát a mellkasomba fúrja, a pólómba
sír. Szívfacsaró érzés. Belepuszilok a hajába, hagyom, hadd
sírjon.
Nem kell neki sok idő. Egész gyorsan összeszedi magát,
megtörli a szemét.
–  Ne haragudj! Egész reggel ezt tartogatom, mióta Ryle
elment.
Csak a neve említésétől megmerevedek. Tudtam, hogy ő lesz a
hunyó.
– Tud rólunk.
– Mi történt?
Minden erőmet össze kell szednem, hogy egy helyben
maradjak, és ne rohanjak megkeresni őt.
Mintha ropognának a csontjaim a dühtől.
– Bántott?
 –  Nem, de nagyon kiborult, én meg nem akarok egyedül
otthon lenni most. Tudom, hogy nem kéne Emmyt hozzád hozni
még, de nagyobb biztonságban érzem magunkat itt veled, mint
ha Ryle felbukkanna, és el akarná vinni őt mára. Ne haragudj,
csak nem akartam olyan helyen lenni, ahol megtalálhat.
Felemelem az állát, amíg a szemembe nem néz.
– Örülök, hogy itt vagytok. Mindketten. Maradjatok egész nap,
ha kedvetek tartja.
Kifújja a levegőt, és csókot nyom a számra.
– Köszönöm.
A hátsó ajtóhoz lép, hogy kivegye a lányát a gyerekülésből.
Emerson fel sem ébred. Lily karján csüng kidőlve.
– Egy órát volt a parkban, kimerült.
Csodálkozva meredek Emersonra. Lenyűgöz, mennyire
hasonlít Lilyre. Kiköpött hasonmása az anyjának, és egyáltalán
nem bánom, hogy egy kicsit sem hasonlít az apjára.
– Vigyek valamit?
– A pelenkázótáskája az anyósülésen van.
Megfogom, és bemegyünk a házba. Josh a válla fölött néz
ránk, amikor hallja, hogy belépek. Lily integet neki, Josh
biccent, de amikor észreveszi Emersont, teljesen hátrafordul a
székében.
– Ez egy kisbaba – állapítja meg.
– Az. Emersonnak hívják.
Josh rám néz.
– A tied? – Filctollával Emersonra bök. – Ő az unokahúgom?
 Lily zavartan felnevet.
Talán figyelmeztetnem kellett volna Josht, mielőtt
megérkeztek.
– Nem, nem vagyok apa, te meg nem vagy nagybácsi.
Josh egy percig még bámul minket, aztán vállat von.
– Oké.
Visszafordul, és újra belemerül a házi feladatába.
–  Bocsi – mondom halkan. Emerson pelenkázótáskáját a
kanapé mellé helyezem. – Hozzak neki egy takarót?
Lily bólint, úgyhogy kiveszek egy vastag takarót az
előszobaszekrényből, és a földre terítem a kanapé közelében.
Félbehajtom, hogy még jobban ki legyen párnázva, Lily meg
belefekteti Emersont. Emerson végigalussza az egész
procedúrát.
– Ne hagyd magad megtéveszteni. Nagyon felületes alvó.
Lily lerúgja a cipőjét, és a kanapéra ül a lábát maga alá húzva.
Mellé ülök, remélve, hogy szeretne beszélni a történtekről, mert
tudnom kell, mitől rémült meg.
Josh nem lát minket az ebédlőből, ezért gyors csókot váltunk.
Kétlem, hogy hall minket onnan, mindenesetre suttogok.
– Mi történt?
Nagyot sóhajt, hátradől a kanapén, velem szemben.
–  Megjelent, hogy elvigye Emmyt, és nem számítottam rá.
Látta a borospoharainkat. A ruháimat. Összeállt neki a kép, és a
reakciója pontosan az volt, amitől tartottam.
– Hogy reagált?
 – Mérges lett. De lelépett, mielőtt még rosszabb lett volna.
Még rosszabb? Mit jelent ez?
– Tudja, hogy én voltam ott?
Lily bólint.
– Gyakorlatilag egyből erre kérdezett rá. Bedühödött, én pedig
megkértem, hogy távozzon. Elment… de…
Abbahagyja, és most először veszem észre, hogy remeg a
keze. Jesszusom, mennyire gyűlölöm Ryle-t! Magamhoz húzom
Lilyt, hogy arca a mellkasomnak dől, és átölelem.
– Mivel ijesztett így meg, Lily?
A tenyerét pont a szívem fölött nyugtatja. Suttog.
– Az ajtónak nyomott, az arcomhoz közelített, azt hittem, meg
fog ütni… vagy nem is tudom. De nem tette.
Nyilván érzi, hogy a szívem kétszer olyan gyorsan ver, mert
felemeli a fejét, és rám néz.
–  Jól vagyok, Atlas. Esküszöm. Ezután semmi sem történt.
Csak rég nem láttam őt mérgesnek.
– Az ajtónak nyomott. Ez nem semmi.
Elkapja a pillantását, és a fejét visszateszi a mellkasomra.
–  Tudom, tudom. Csak azt nem tudom, mihez kezdjek ezzel.
Nem tudom, mit csináljak Emmyvel. Valójában közel álltam
hozzá, hogy elengedjem hozzá aludni, és most meg azt sem
akarom, hogy felügyelet nélkül látogassa.
–  Nem érdemli meg a felügyelet nélküli láthatást. Bíróságra
kéne vinned az ügyet.
Lily sóhajt. Szemmel láthatólag ez élete legstresszesebb
időszaka. Elképzelni nem tudom, milyen lehet nézni, ahogy Ryle
elhúz a kislányával a kocsijában, miközben tudható, mire képes.
Örülök, hogy ma idejött. Tudom, milyen fontos lett volna neki,
hogy Emmyt csak egy bizonyos idő elteltével hozza el hozzám,
de jól döntött. Ryle felbukkanhat, hogy bocsánatot kérjen, és
elvigye Emmyt, a szokásos helyeken pedig megtalálhatja őt.
Itt nem fogja megtalálni. Mellesleg Lily és én tudjuk, hogy
abszolút hosszú távú kapcsolat van kialakulóban köztünk. Nem
kell azon aggódnia, hogy Emmy kötődni kezd hozzám, aztán
eltűnök. Amíg Lily azt akarja, hogy a közelében legyek, nem
megyek sehova.
Megint rám néz, a halántékánál elkenődött szempillafestéket
pillantok meg. Letörlöm.
–  Ez a konfliktus… Erre próbáltalak figyelmeztetni.
Állandósulhat, különösen, ha tudja, hogy visszatértél az
életembe.
Úgy mondja, mintha megadná a lehetőséget, hogy kihátráljak
ebből az egészből. Nem tudom elhinni, hogy azt feltételezi,
felötlött bennem ilyesmi.
–  Lehet ötven exférjed, aki megpróbálja megkeseríteni az
életünket, de amíg te vagy nekem, egyáltalán nem befolyásol
senki negativitása. Ígérem.
Ez mosolyt csal az arcára, először, mióta megérkeztek. Nem
akarok semmi olyat tenni vagy mondani, ami eltünteti ezt a
mosolyt, ezért elterelem a témát a pöcs férjéről.
– Szomjas vagy?
 Eltolja magát a mellkasomtól, és még szélesebben mosolyog.
–  Szomjas vagyok. És éhes. Mi másért jelennék meg egy séf
házában?
 
 
Lily és Emerson már négy órája itt van. Miután Josh eleget
szenvedett a házi feladatával, elkezdett Emersonnal játszani.
Lily említette, hogy a kislány néhány hete már jár, és most Josh
mulatságosnak tartja, hogy Emerson mindenhova követi. Egy
órán keresztül botladozott mögötte, de most újra elaludt.
Mellettem verte be a szundit a földön, a fejével a lábamon. Lily
felajánlotta, hogy elveszi, de nem hagytam.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy kicsit sem szürreális a
helyzet. Valahol mélyen legbelül tudom, hogy Lilyvel megoldjuk
ezt. Egymásnak vagyunk teremtve, ezt a találkozásunk első hete
óta tudom. De Emersonra nézek, és tudom, hogy ő is az életem
fontos része lesz. Ezt sok feldolgozni. Előbb-utóbb a
mostohaapja leszek. Valószínűleg nagyobb befolyásom lesz az
életére, mint a biológiai apjának, mert Lilyvel végül össze
fogunk költözni. Egyszer valószínűleg összeházasodunk.
Hangosan sosem fogom bevallani, mert a Theo-féle emberek
koravénnek találnának, de az igazság az, hogy évekkel le
vagyok maradva attól, ahol lenni szeretnék Lilyvel. Ahol
lehettem volna vele.
Ez egy roppantul jelentős nap, még akkor is, ha megint
hónapokig nem látom Emersont. Ez lehetne az első nap, amit
együtt töltök a jövendőbeli lányommal.
Emerson vörösesszőke haját a füle mögé igazítom, és
próbálom megérteni, honnan ered Ryle dühe. Biztosan
tisztában van azzal, hogy Lily továbblépése mit jelenthet az
Emersonnal való kapcsolatára nézve. Emerson az idő nagy
részében Lilyvel van, így Lily bárkit fogad be az életébe, az
illető is ugyanennyi időt fog tölteni Emersonnal.
Semmi esetre sem mentegetem Ryle-t a viselkedéséért. Ha el
tudnám intézni, kapna Szudánban egy állásajánlatot, és évente
egyszer kéne vele foglalkoznunk.
De ennek nincs realitása. Ryle ugyanabban a városban él,
mint a lánya, és a volt felesége továbblép valaki mással. Ez
senkinek sem lehet könnyű. Meg tudom érteni, mennyire nehéz
ez a számára. Azt viszont sosem fogom megérteni, miért nem
látja, hogy ez csakis az ő hibája. Ha érettebb, észszerű ember
lenne, Lily sosem hagyta volna el. Lenne felesége, gyereke, és én
meg Lily sem lennénk újra kapcsolatban.
Aggódom Lilyért. Aggódom, mert Ryle kicsit olyan, mint az
anyám, és harcolni fog, ha másért nem, pusztán a harc
kedvéért, mert így akar bosszút állni.
–  Feljelentetted valaha Ryle-t? – kérdezem Lilyre nézve. A
földön ül mellettem, nézi, ahogy Emerson a lábamon alszik.
– Nem. – Cseppnyi szégyen érződik a hangjában.
– Van felügyeleti megállapodásotok?
Bólint.
–  Kizárólagos felügyeleti jogom van, de kikötéssel. A
beosztása miatt rugalmasnak kell lennem, de elvileg kétszer
kapja meg egy héten.
– Fizeti a gyerektartást?
Bólint.
– Sosem késik vele.
Megkönnyebbülök, amiért legalább ezt biztosítja neki, de
ennek tudatában Lily helyzete csak még bizonytalanabbnak
tűnik.
– Miért? – kérdezi.
A fejemet rázom.
– Nem tartozik rám.
Vagy mégis? Még mindig nem tudom. Próbálok lassan
haladni, és teret adni Lilynek, de ez a része az énemnek
háborúskodik azzal a felemmel, amelyik meg akarja őt védeni.
Lily felemeli az egyik kezét, és magára vonja a figyelmemet.
– Rád tartozik, Atlas. Most már együtt vagyunk.
A válaszától hevesebben ver a szívem. Hivatalossá tette?
– Igen? Együtt?
Mosolygok, közelebb húzom magamhoz, a pulzusom az
egekben.
– Akkor csak van köztünk valami, Lily Bloom?
Mosolyra húzza a száját. Bólint, és megcsókol.
Azt hiszem, már a múlt éjszaka előtt tudtuk mind a ketten,
hogy ez hivatalos, és ha a lánya nem aludna a lábamon,
valószínűleg felkapnám, és megforgatnám. Ennyire boldog
vagyok.
 És ennyire bele vagyok habarodva.
A hirtelen adrenalinlöket már lassul, kezdenek visszatérni a
gondolataim, amiken Lily kinyilatkoztatása előtt rágódtam.
Ryle. Felügyeleti jog. Éretlenség.
Lily feje a vállamon, a keze a mellkasomon, ezért érzi, amikor
minden levegőt kifújok a tüdőmből. Felemeli a fejét, és aggódva
rám néz.
– Mondd csak!
– Mit?
–  Hogy mit gondolsz a helyzetemről. Olyan mogorván nézel,
mintha aggasztana valami.
Megsimogat, hogy eltüntesse a komorságot az arcomról.
–  Túl késő elmondani a bíróságon, hogy a múltban veszélyt
jelentett rád? Ez talán segítene megelőzni, hogy Emerson nála
aludhasson.
– Ha két ember megegyezik a felügyeletet illetően, akkor nem
lehet múltbeli bizonyítékok felhasználásával módosítani a
megállapodást. Mivel sajnálatos módon nem jelentettem fel, így
ezen a ponton nem hivatkozhatok a bántalmazásra.
Ez pech. De érthető, hogy Lily igyekszik a polgári peres utat
tartani Ryle-lal. Csak aggódom, hogy ez még visszaüthet.
– Nem ér rá annyira, hogy Emmy az idő felét nála töltse, vagy
nála aludjon, tényleg. Kétlem, hogy valaha is próbálna közös
felügyeletet elérni.
Összeszorított szájjal bólintok, remélve, hogy igaza van. Nem
ismerem annyira Ryle-t, mint ő, de az alapján, amit tudok róla,
úgy tűnik, neheztel. És azok, akik neheztelnek, hajlamosak a
bosszúra. A szülők folyamatosan ezt teszik. Nincs ínyükre, amit
a másik szülő csinál, vagy amit látnak, ezért a gyereküket
használják fegyverként. És ez aggaszt engem. Abszolút el tudom
képzelni, hogy Ryle úgy dönt, bíróságra cibálja Lilyt, csak hogy
bosszút álljon, amiért velem van. És valószínűleg megkapná,
amit akar. Sosem bántotta Emersont, Lily sosem jelentette fel
bántalmazásért, és sosem késett a gyerektartás kifizetésével.
Valamint sikeres a szakmájában. Ezek mind mellette szólnak.
Amikor Lilyre pillantok, mintha majdnem a földbe süllyedne.
Nem akartam még jobban elszomorítani azzal, hogy erről
beszélek.
–  Sajnálom. Nem akarok pesszimista lenni. Beszélhetünk
másról.
–  Nem vagy pesszimista, Atlas. Realista vagy, és nekem
pontosan erre van szükségem.
Felemeli a fejét a vállamról, és Emmy felé les, aki még mindig
a lábamon alszik. Lily visszafészkeli magát, és halkan sóhajt.
– Tudod, ha fel is jelentettem volna Ryle-t, és harcoltam volna
a kizárólagos felügyeletért, akkor is kevés esélyem lenne. Nem
szerepel a bűnügyi nyilvántartásban, és meg tudja fizetni a
legjobb ügyvédeket. Majdnem mindegyik ügyvéd, akivel
beszéltem, arra biztatott, hogy egyezzünk meg polgári peres
úton, mert láttak már a miénkhez hasonló ügyeket, és
számomra a legjobb opció a Ryle-lal való egyezség volt.
Megszorítom a kezét, ujjaimat összekulcsolom az övéivel.
Letörli az arcán legördülő könnyet. Utálom, hogy ezt felhoztam,
de ezek a félelmek benne is ott vannak. Csak örülök, hogy
tudom, gondolkodik ezen, mert egy lépéssel Ryle előtt kell
járnia.
– Bármi történik, többé már nem vagy egyedül.
Lily hálásan mosolyog.
Emerson ébredezni kezd a lábamon. Kinyitja a szemét, rám
néz, és azonnal Lilyt keresi. Nyílegyenesen hozzá fut. Amikor
Lily karjaiban van már, felemelem a lábam, és kinyújtóztatom.
Körülbelül fél órája nem tudtam megmozdítani, és most el van
zsibbadva.
–  Mennünk kell. Lelkiismeret-furdalásom van, hogy itt
vagyunk. Én is dühös lennék, ha Ryle a tudtomon kívül elvinné
a barátnőjéhez.
–  Azért a te helyzeted kicsit más. Ryle-nak nem kell
biztonságos helyet találnia, hogy elrejtse a lányát, mert fél az
indulatosságodtól. Ne legyél ilyen szigorú magaddal.
Lily hálás pillantást vet rám.
Segítek neki összeszedni a cuccait, és a kocsihoz kísérem.
Amikor Emerson már az ülésében van, Lily közelebb lép
elköszönni. Megmarkolom a derekát, és közelebb húzom
magamhoz. Lehajtom a fejem, hogy a homlokom az orrát
súrolja, aztán megcsókolom. Úgy, hogy még az úton hazafelé is
érezze.
A kezemet a farmerja hátsó zsebébe csúsztatom, és
megmarkolom a fenekét. Ez megnevetteti. Vágyakozóan sóhajt.
 – Már most hiányzol.
Egyetértően bólogatok.
–  Ebből az érzésből nekem is jutott bőven – ismerem be. – A
megszállottad vagyok, Lily Bloom.
Arcon puszilom, és kényszerítem magam, hogy elengedjem őt.
Ez az egyetlen negatívuma, ha végre azzal vagy, akit neked
szánt a sors. Évekig vágysz rá, hogy vele légy, és amikor végre
életed fontos része lesz, valahogy még jobban fáj.
 Huszonhatodik

fejezet

Lily

Csalódást okozol Lily.

Megdöbbenve bámulok a telefonomra.
Ez valami vicc?
Úgy bánsz velem mintha egy szörnyeteg lennék az
istenverte apja vagyok
Hajnali öt óra van. Felébredtem, mert vécére kellett mennem,
és természetesen rápillantottam a telefonra, mielőtt
megkísérelnék még egy órát aludni az ébresztőóra
megszólalásáig.
Mindegyik üzenet Ryle-tól jött. Azóta nem hallottam felőle,
mióta vasárnap felbukkant a lakásomnál. Négy nap telt el azóta,
és még csak arra sem vette a fáradságot, hogy bocsánatot
kérjen, amiért kijött a sodrából. Négynapnyi csend, aztán ez?
Boldogabb voltam mielőtt megismertelek.
Átolvasom az üzenetek áradatát, és teljesen biztos vagyok
benne, hogy részegen küldte ezeket tegnap este. Az elsőt
éjfélkor, az utolsót hajnali kettőkor, miszerint jó szórakozást a
hajléktalan csávóval keféléshez.
Remegő kézzel az ágyra dobom a telefonomat. Nem hiszem el,
hogy ezeket küldte. Abban reménykedtem, hogy a
bűntudatának jele volt a négy nap csend, de egyértelmű, hogy
dühösen fortyogott magában.
Ez sokkal rosszabb, mint amire számítottam.
Megpróbálok visszaaludni, de nem megy. Felkelek, csinálok
magamnak egy csésze kávét, de a gyomrom túlságosan
rendetlenkedik ahhoz, hogy inni tudjak. A következő fél órát a
konyhában állva töltöm a semmibe bámulva, és folyamatosan
ezek az üzenetek villannak az eszembe.
Mikor Emerson végre felébred, megkönnyebbülök. Örülök,
hogy a kaotikus reggeli rutin eltereli a figyelmemet.
 
 
Mire beadom anyámhoz, és elindulok dolgozni, pont nyolc óra
van. Elsőként érek be a virágboltba, így amennyire lehet,
elterelem a figyelmemet, amíg Serena és Lucy meg nem jelenik.
Lucy érzi, hogy valami gond van, egy ponton meg is kérdezi,
minden rendben van-e, de biztosítom róla, hogy jól vagyok.
Úgy teszek, mintha valóban jól lennék, de amikor csak
lehetőségem van rá, a bejárati ajtót lesem, arra számítva, hogy
Ryle dühösen beront. Várom a következő gonosz üzenetét.
Várom, hogy megcsörrenjen a telefon.
Órákon keresztül semmi. Még csak egy bocsánatkérés sem.
Nem mondom el sem Atlasnak, sem Allysának, senkinek nem
mondok semmit egész nap arról, hogy mit tett. Olyan kínos.
Sértő Atlasra, és sértő rám nézve. Fogalmam sincs, mit tegyek,
de azt tudom, hogy ez nem olyasmi, amit hajlandó vagyok
eltűrni. Nem hagyom, hogy a lányom életének következő
tizenhét éve azzal teljen, hogy bármilyen formában is
bántalmazzanak, akár csak üzeneteken keresztül is.
Serena mára már végzett, csak Lucy és én vagyunk ott,
amikor bekövetkezik az elkerülhetetlen. Elmúlt öt óra, zárásra
készülődünk, hogy elhozhassam Emersont az anyámtól, amikor
Ryle besétál.
A szorongás lávaként tör fel bennem.
Lucy sosem rajongott túlságosan Ryle-ért, az orra alatt morog,
amikor meglátja.
–  Hátul leszek, ha kellek.
–  Lucy, várj! – súgom. Lenézek a telefonomra, mintha
valamivel nagyon el lennék foglalva, hogy Ryle ne lássa hogy
mozog a szám. –  Maradj! – Ránézek, így látja az aggodalmat a
szememben. Bólint, és keres valamit, amivel elfoglalhatja
magát.
Amikor Ryle közelít, a szívem vadul kalapál a mellkasomban.
Meg sem próbálok jó képet vágni az egészhez, amikor a
szemébe nézek.
Pár másodpercig farkasszemet néz velem, aztán a szeme
sarkából Lucyra pillant. Fejével az irodám felé int.
– Beszélhetünk?
– Épp menni készültem. – Gyorsan és határozottan csengenek
a szavaim. – El kell mennem a lányunkért.
Látom, ahogy Ryle bal kezével a pult szélét szorongatja.
Annyira szorítja, hogy ugrálnak a karizmai.
– Kérlek! Nem fog sokáig tartani.
Lucyra nézek.
– Megvársz a zárással?
Beleegyezően bólint, így sarkon fordulok, és az irodába
megyek. Hallom mögöttem Ryle-t. Karba fonom a kezem, és
nagy levegőt veszek, mielőtt szembefordulok vele.
Elegem van a bűnbánatából. Legszívesebben letörölném az
arcáról a hülye grimaszát. Nagyon mérges vagyok.
– Ne haragudj! – A kezével végigsimít a haján, elfintorodik, és
közelebb lép. – Tegnap este túl sokat ittam, és…
Nem szólok egy szót sem.
– Arra sem emlékszem, hogy elküldtem azokat az üzeneteket,
Lily.
Még mindig hallgatok. Izeg-mozog, kezd számára
kényelmetlenné válni néma dühöm.
A kezét a zsebébe mélyeszti, és a földet bámulja.
– Elmondtad Allysának?
Nem válaszolok erre a kérdésre. Ez csak további olaj a tűzre.
Jobban érdekli, hogy a testvére mit fog gondolni róla, mint az,
hogy milyen károkat okoz nekem?
– Nem, de elmondtam egy ügyvédnek.
Füllentek, de ez lesz az igazság, amint elhagyja az épületet. E
pillanattól kezdve dokumentálok mindent, amit velem tesz.
Atlasnak igaza van. Ryle papíron tökéletesnek tűnik, és ha
folytatja a bántalmazó taktikáját, meg kell védenem magamat
és Emersont.
Ryle mélyen a szemembe néz.
– Mit csináltál?
– Elküldtem egy ügyvédnek.
– Miért tennél ilyet?
– Komolyan? Vasárnap az ajtóhoz szorítottál, aztán fenyegető
üzeneteket küldözgettél az éjszaka közepén. Semmi olyat nem
tettem, amivel kiérdemeltem ezt, Ryle!
Kihúzza a kezét a zsebéből, a tarkóját nyomkodja, és elfordul
a másik irányba. Kinyújtózik, közben mély levegőt vesz. Úgy
tűnik, addig bent tartja, amíg némán számol magában, hogy
megpróbálja legyűrni a benne növekvő dühöt.
Mindketten tisztában vagyunk vele, mennyire működött ez a
technika a múltban.
Mikor visszafordul, a bűnbánatnak hűlt helye.
– Nem látod a mintát? Tényleg ennyire vak vagy?
Ó, persze hogy látom, csak szerintem nem ugyanazt nézzük.
–  Egy évig minden rendben ment köztünk, Lily. Semmi
problémánk nem volt, míg fel nem tűnt újra. Most meg
állandóan vitatkozunk, és most ügyvédeket akarsz bevonni?
Olyan, mintha bele akarna öklözni a levegőbe.
– Ne hibáztass másokat a saját viselkedésedért, Ryle!
–  Te meg vedd már észre, hogy minden problémánknak
ugyanaz a gyökere, Lily!
 Lucy megjelenik az irodám küszöbén. Tekintetét Ryle és
köztem járatja.
– Rendben vagy?
Ryle ingerülten felnevet.
–  Rendben van – mondja ingerülten. Az ajtó felé indul, és
Lucynak az ajtókerethez kell nyomnia magát, hogy ne
ütközzenek össze. – Egy kibaszott ügyvéd! – hallom morogni. –
Hadd találgassak, ez kinek az ötlete volt!
Ryle úgy vonul az ajtó felé, mintha küldöttségben járna.
Lucyval kilépünk az irodámból, valószínűleg ugyanazzal a
szándékkal. Hogy kizárjuk őt, amint kilép a boltból.
Amikor Ryle eléri az épület bejáratát, megfordul, és éles
pillantásokat lövell felém.
–  Idegsebész vagyok. Te meg virágokkal dolgozol, Lily. Ezt
tartsd észben, mielőtt az ügyvéded bármi ostobaságot elkövet,
ami veszélyeztetheti a karrieremet. Én fizetem a kibaszott
lakást, amiben élsz.
A fenyegetését az ajtó becsapásával nyomatékosítja.
Lucy zárja be az ajtót, miután végre távozik, mert én az utolsó
sértés hatására lefagytam. Visszajön hozzám, és együttérzően
megölel.
Ebben a pillanatban ébredek rá, hogy a legnehezebb része
egy bántalmazó kapcsolat lezárásának nem az, hogy pontot
tegyél a rossz dolgok végére. A rossz pillanatok továbbra is
hébe-hóba felrémlenek. Aki kilép egy bántalmazó kapcsolatból,
az a jó pillanatoktól vesz búcsút.
 Amíg házasok voltunk, azt a néhány rémisztő esetet elfedte a
sok jó, de most, hogy a házasságunk véget ért, csak Ryle
legrosszabb oldala maradt meg nekem. A házasságunk élettel
teli volt, mára viszont csak a puszta csontváz maradt belőle.
Éles, szúrós sarkokkal, amik az elevenembe vágnak.
– Jól vagy? – érdeklődik Lucy a hajamat simogatva.
Bólintok.
–  Aha, de… neked nem úgy tűnt, mintha célzatosan távozott
volna? Mintha valahova indulna?
Lucy megint az ajtót vizslatja.
–  Ja, elég gyorsan állt ki a parkolóból. Talán figyelmeztetned
kéne Atlast.
Egyből a telefonom után nyúlok, és tárcsázok.
 Huszonhetedik

fejezet

Atlas

Csak fél órája néztem rá a telefonomra, így megijedek, amikor

látom, hogy számtalan nem fogadott hívás és három üzenet vár
Lilytől.
Hívj fel, légyszi!
Én rendben vagyok, de Ryle mérges.
Felbukkant ott? Atlas, légyszi hívj fel!
A francba!
– Darin, át tudnád venni?
Darin indul, hogy befejezze a tálalást helyettem, én meg
rögtön az irodámba megyek, hogy felhívjam Lilyt. A hangposta
válaszol. Újrapróbálom. Semmi.
Már majdnem a kocsim felé indulok, mikor a telefon végre
kicsöng.
– Jól vagy?
– Igen.
Nem sietek már az ajtóhoz, a vállamat a falnak támasztom.
Kifújom a levegőt, a pulzusom kezd visszaállni normálisra.
 Úgy hangzik, mintha vezetne.
– Megyek Emmyért. Csak figyelmeztetni akartalak, hogy Ryle
mérges. Aggódtam, hátha felbukkan ott.
– Köszi a figyelmeztetést. Biztos jól vagy?
– Igen. Hívj fel, ha hazaértél! Mindegy, milyen későn.
A mondata közepén Ryle robban be a konyhaajtón. Akkora
lármát csap, hogy mindenki rá figyel, és abbahagyja, amivel
éppen foglalkozik. Derek, a főpincérem közvetlenül Ryle mögött
áll.
– Azt mondtam, szólok neki. – Derek ezt a mondatot Ryle-hoz
intézi. Rám néz, és feltartott kézzel jelzi, hogy megpróbálta
megállítani a betolakodót.
–  Úton hazafelé majd felhívlak. – Azt persze nem említem
meg, hogy Ryle felbukkant. Nem akarom, hogy Lily aggódjon.
Amikor Ryle tekintete megállapodik rajtam, leteszem a telefont.
Nem hinném, hogy gratulálni jött.
– Ki ez? – kérdezi Darin.
– A legnagyobb rajongóm. – Fejemmel a hátsó ajtó felé bökök,
ezért Ryle elindul abba az irányba.
A konyha megint elkezd nyüzsögni, senki sem foglalkozik
Ryle betolakodásával. Senki, kivéve Darint.
– Csináljak valamit?
A fejemet csóválom.
– Nem lesz gond.
Ryle olyan erősen nyitja ki az ajtót, hogy az nekicsapódik a
külső falnak.
 Nem semmi csávó. Arra indulok, de amint kinyitom a hátsó
ajtót, és a lépcsőre lépek, Ryle balról betámad. Leüt a lépcsőn,
aztán amikor próbálok felállni, bemos egyet.
Ez is jó ütés. Adjuk meg neki.
Basszus!
Megtörlöm a számat, és felállok, szerencsére hagy ehhez elég
helyet nekem. Nem túl tisztességesen szerzett előny, ha valaki a
földön fekvő embert áll neki ütni. De Ryle nem olyannak tűnik,
mint aki tisztességesen játszik.
Újra meg akar ütni, de hátrálok, ő pedig megbotlik, és elesik.
Feltápászkodik, és amikor újra talpon van, dühösen mered rám.
Nem úgy tűnik, mint aki éppen támadni készül.
– Végeztél? – kérdezem.
Nem válaszol, de nem hiszem, hogy újra rám támadna.
Megigazítja a pólóját, és vigyorog.
– Jobban tetszett, amikor a múltkor visszatámadtál.
Erőfeszítésembe kerül, hogy ne forgassam a szemem.
– Semmi kedvem verekedni veled.
Megropogtatja a nyakát, és járkálni kezd. Annyi düh van
benne, elképzelni sem tudom, milyen lehetett Lilynek ezt
megtapasztalni. Zihál, a kezét csípőre teszi, pillantása késként
döf belém. Nemcsak dühöt, hanem rettenetes fájdalmat is látok
az arckifejezésében.
Néha próbálom magam a helyébe képzelni, de akármennyire
is erőlködöm, nem megy. Nem is fog, mert olyan embert nem
hordott még a hátán a föld, akinek eléggé szerencsétlen múltja
lenne ahhoz, hogy bocsánatos bűnnek számítana tőle, ha
megveri azt, akit védelmeznie kellene.
– Csak mondd, miért jöttél!
Ryle a pólójával vért töröl le az ujjairól, feltűnik, hogy a keze
be van dagadva. Úgy néz ki, mintha megütött volna már valamit
még azelőtt, hogy itt megjelent, és nekem esett. Örülök, hogy
tudom, Lily jól van, különben nem ugyanabban az állapotban
sétálna el, mint ahogy idejött.
– Azt hiszed, nem tudom, hogy az ügyvéd a te ötleted volt?
Próbálom leplezni a meglepetésemet, de fogalmam sincs,
miről beszél. Lily ügyvédhez fordult talán?
Mosolyoghatnékom támad, de azzal csak még inkább magam
ellen fordítanám Ryle-t, és azért már a puszta létezésemmel
éppen eleget tettem.
Az idegeire megyek azzal, hogy nem válaszolok. A dühtől
eltorzul az arca.
–  Most talán be tudtad csapni, de fogtok ti még majd
veszekedni. Aztán megint. Rá fog jönni, hogy a házasság nem
mindig egy kibaszott szivárvány.
– Milliószor veszekedhetek vele, de egyvalamit megígérhetek
neked. Sosem fog úgy végződni, hogy a kórházban köt ki.
Ryle nevet. Úgy próbálja csűrni-csavarni, hogy én tűnjek
nevetségesnek. Nem én nyomultam be a munkahelyére, mert
képtelen vagyok kordában tartani az érzelmeimet.
–  Fogalmad sincs róla, min mentünk keresztül – mondja. –
Fogalmad sincs, én min mentem keresztül.
 Olyan, mintha verekedni jött volna, de mivel ebben nem
voltam partner, feszültségoldásra használja a helyzetet. Lehet,
hogy meg kéne adnom neki Theo számát. Komolyan tanácstalan
vagyok.
Nem akarom, hogy holnap visszagondoljak erre a pillanatra,
és kihagyott lehetőségként éljem meg. Az egyetlen célom, hogy
Lily életét ezzel az emberrel békésebbé tegyem. A legkevésbé
sem szeretném tovább fokozni a kettőnk közti feszültséget, de
amíg Ryle fejében úgy áll össze a kép, hogy itt ő az, aki ura az
indulatainak, addig éppen úgy nem tudok mit kezdeni a
helyzettel, ahogyan Lily sem.
–  Igazad van, Ryle – bólintok lassan. – Igazad van. Nem
tudom, min mentél keresztül.
Leülök a lépcsőre, hogy lássa, nem jelentek rá fenyegetést. És
ha megkísérel ültömben megtámadni, nem fogom olyan
higgadtan lereagálni. Összekulcsolom az ujjaimat, és igyekszem
úgy beszélni, hogy eljussanak hozzá a szavaim.
–  Bármi történt is a múltadban, nagyszerű idegsebész lettél,
és a világnak erre az oldaladra van szüksége. De a múltad miatt
ugyanakkor, valamilyen okból pocsék férj lettél. A világnak erre
az oldaladra nincs szüksége. Csak mert lehetőségünk van
valamivé válni, nem biztos, hogy jók leszünk benne.
Ryle a szemét forgatja.
– Ez elég színpadias.
–  Láttam, ahogy összevarrják, Ryle. Térj már észre, basszus!
Rettenetes férj voltál.
 Egy pillanatra rám néz.
– Mitől vagy benne biztos, hogy te bármivel is jobb leszel?
– Nem tudok elképzelni könnyebb feladatot annál, mint hogy
úgy bánjak Lilyvel, ahogy azt megérdemli. Szerintem örülnöd
kéne, hogy ilyen emberrel van.
Felnevet.
– Örülnöm? Örülnöm kéne?
Tesz pár lépést felém, megint gyűlik benne a düh.
– Miattad nem vagyunk együtt.
Nagy önuralomra van szükségem, hogy a lépcsőn maradjak,
és minden türelmemet össze kell szednem, hogy a kiabálására
ne kiabálással feleljek.
– Te vagy az oka, amiért nem vagytok együtt. A te dühöd és a
te öklöd juttatott ide. Csak egy ismerős voltam Lily életében,
amikor veled volt, szóval viselkedj éretten, és ne engem vagy
Lilyt vagy bárki mást hibáztass a tetteidért.
Felállok, de nem azért, hogy megüssem. Egyszerűen ki kell
egyenesednem, hogy levegőt kapjak, különben nem tudom,
meddig bírom anélkül, hogy felemelném a hangomat. Nehéz
nyugodtnak maradni a jelenlétében, tudván, mit művelt Lilyvel.
– A szentségit! – mormogom. – Ez nevetséges.
Mindketten csendben maradunk egy kicsit. Talán érzi, hogy a
határon vagyok, és többé nem uralom a frusztrációmat.
Szembefordulok vele, könyörögve nézek rá.
–  Ez most már a közös életünk. A tied, az enyém, Lilyé, a
lányodé. El kell ezt fogadnunk. Örökre. Szünetek, szülinapok,
diplomázás, Emerson esküvője. Ezek számodra mind nehezek
lesznek, de te vagy az egyetlen, aki biztosíthatja, hogy ne legyen
az a többieknek, nekünk. Mert egyikünk sem tartozik neked a
boldogságával. Különösen Lily nem.
Ryle a fejét rázza. Dühösen járkál fel és alá.
–  Azt várod tőlem, hogy… örüljek nektek? Hogy minden jót
kívánjak? Hogy arra biztassalak, legyél jó apja az én kicseszett
lányomnak?
Nevet a helyzet abszurditásán, de én komoly arcot vágok.
– Igen. Pontosan ezt.
A válaszom kizökkenti. Megáll, összekulcsolja a kezét a
tarkóján.
Közelebb lépek hozzá, de nem fenyegetően. Nem akarok
kiabálni. Azt akarom, hogy Ryle hallja az abszolút őszinteséget a
hangomban.
–  Bármilyen boldoggá tudom is tenni Lilyt, addig nem lesz
maradéktalanul boldog, amíg nem kapja meg a beleegyezésedet
és az együttműködésedet. És te ezt nehezíted, még ha tudod is,
hogy jó életet érdemel. Mindketten azt érdemelnek. Ha azt
akarod, hogy a lányod a legjobb formában lévő Lilyvel nőjön
fel, akkor kérlek, működj vele együtt. Ez mindannyiunk közös
lehetősége.
Ryle a nyakával köröz.
– Egyszerre valami csapat lettünk?
Utálom, ahogyan azon mesterkedik, hogy mindezek
lehetetlenül hangozzanak.
 –  Amikor gyerekek is érintettek, az ember csak csapatban
dolgozhat.
Ez szíven üti. Látom abból, ahogy meghátrál, és finoman nyel
egyet. Elfordul, tesz néhány lépést, és közben emészti, amit
mondtam neki. Amikor visszafordul, és rám néz, már kevésbé
vitriolos a levegő.
–  Ha majd a dolgok nem működnek köztetek, és Lily el akar
futni valakihez, én már nem leszek ott.
Ezekkel a szavakkal Ryle elvonul. Most nem az éttermen
keresztül. Az utcára vezető kis sikátoron át távozik.
Szánakozva nézek utána, ahogy távolodik. Tényleg egyáltalán
nem ismeri Lilyt.
Egyáltalán nem.
Lily nem fut senkihez. Nem futott utánam, mikor leléptem
Maine-ből. Nem futott hozzám, amikor elhagyta Ryle-t. Az
anyaságára koncentrált. És most mégis mit vár tőle, ha a dolgok
nem működnek köztünk? Hogy hozzá rohan, mintha ő lenne a
biztos pont?
Lily biztos pontja Emerson, és ha Ryle még mindig nem látja
ezt, akkor fogalmatlan.
Ha Lily vele marad, Ryle életük hátralévő részében egyik vitát
provokálta volna ki a másik után, hogy igazolhassa a dühét.
Mert nem én voltam a gond a házasságukban, és soha nem is
lettem volna az.
Régebben azt hittem, sajnálom Ryle-t, de egy olyan nőért
harcol, akit alig ismer, és ez azt jelenti, csupán a veszekedés
kedvéért veszekszik. Nagyon hasonlít a személyisége az
anyáméhoz, és néha nem lehet mit kezdeni vele. Meg kell
tanulni a közelében élni.
Talán ezt kell majd tennünk Lilyvel. Megtanulni élni az
életünket, amennyire lehet, miközben alkalmanként Ryle
nevetséges dühével kell foglalkoznunk.
Rendben van. Keresztülmegyek minden áldott nap ezen a
szarságon, ha ez azt jelenti, hogy én alszom el Lily mellett.
Felmegyek a lépcsőn, vissza a konyha forgatagába, és
folytatom a munkát, mintha Ryle itt sem járt volna. Nem tudom,
hogy a mai reakcióm javított-e a helyzeten, de semmiképpen
sem rontott rajta.
Darin egy nedves rongyot nyújt nekem.
–  Vérzel. – A szám bal sarkára mutat, így odanyomom a
rongyot. – Ez volt az exe?
– Igen.
– Minden rendben van már?
Vállat vonok.
–  Nem tudom. Lehet, hogy begőzöl, és visszajön. Jesszus, ez
évekig mehet így.
Darinra nézek, és elmosolyodom.
– De érte érdemes.
 
 
Három órával később finoman kopogtatok Lily lakásának
ajtaján. Írtam neki, hogy felkészülhessen az érkezésemre. Arra
gondoltam, talán szüksége van egy újabb ölelésre.
Amikor ajtót nyit, világossá válik, hogy pontosan erre van
szüksége. És nekem is. Amint beérünk a nappaliba, átöleli a
derekamat, és én is megölelem őt. Pár percig így maradunk.
Amikor felemeli az arcát, összeszalad a szemöldöke az
ajkamon lévő apró vágás láttán.
– Micsoda éretlen seggfej! Tettél rá jeget?
– Elmúlik. Még csak fel sem dagadt.
Lily lábujjhegyre áll, és puszit nyom a vágásra.
– Mondd el, mi történt!
Elhelyezkedünk a kanapén, és próbálok felidézni mindent,
ami elhangzott, de biztosan kihagyok pár dolgot. Amikor
befejezem, hátradől a kanapén, lábát átveti az enyémen.
Ujjaival a hajamba túr.
Sokáig hallgat. Aztán olyan édesen néz rám, hogy attól
elolvadok.
– Meg vagyok győződve róla, hogy te vagy ezen a bolygón az
egyetlen ember, akinek bemoshatnak egyet, és aztán tanáccsal
látja el a bántalmazóját.
Mielőtt válaszolhatok, az ölembe csúszik, arcával az enyémet
súrolja.
–  Ne aggódj! Sokkal vonzóbbnak találom, mint ha
visszaütöttél volna.
Jókedvén meglepődve kezem a hátára csúsztatom. Nem
tudom, miért gondoltam, hogy ez a beszélgetés terhes lesz a
számára. De most azt hiszem, ez a létező legjobb kimenetel. Ryle
tudja, hogy komoly köztünk a dolog, esélyem volt elmondani, én
hogy látom a helyzetet, és mindenki viszonylag sértetlen.
– Nem maradhatok sokáig, de talán negyedórával elhúzhatom
ezt az ölelést, mielőtt Josh észreveszi, hogy késem.
Felvonja szemöldökét.
– Amikor azt mondod, ölelés, azt úgy érted, hogy…
– Úgy értem, vetkőzz. Tizennégy percünk van.
A hátára dobom, megcsókolom, és tizennégy percig abba sem
hagyjuk. Aztán tizenhétig. Aztán húszig.
Harminc perccel később elhagyom a lakását.
 Huszonnyolcadik

fejezet

Lily

Allysa nagyszerű ötlete volt, hogy csak tegyük a gyerekeket a

földre egy réteg szemeteszsákra, így könnyű lesz feltakarítani.
Emmy és az unokatestvére, Rylee tiszta torta.
Emmynek fogalma sincs, mi történik, de jól érzi magát. Végül
Allysáéknál tartunk egy kisebb bulit. Itt van anyám, Ryle szülei,
Marshall, és Allysa.
Ryle is itt van, de épp indulni készül. Lő néhány fényképet a
telefonjával, mielőtt gyors búcsúpuszit ad a csajoknak.
Hallottam, amikor azt mondta Marshallnak, hogy pörgős nap
volt, de sikerült ideérnie az ünneplésre. Örültem, hogy ideért az
ajándékozásra, és a torta elpusztításáig maradt is. Tudom, hogy
egy napon sokat fog ez jelenteni Emmynek, amikor a képeket
nézegeti.
Amíg itt volt Ryle, egy szót sem váltottunk. Kerülgettük
egymást, mások előtt úgy téve, mintha minden rendben lenne,
de Ryle mindenhogy van, csak rendben nem. Érzem a belőle
áradó feszültséget, amíg a szobában álldogál. Jobb, ha
levegőnek néz, mint ha hibáztat. Bármikor inkább választanám
azt, hogy ne szóljon hozzám. De sajnos nem tart sokáig.
Ma először veszi fel velem a szemkontaktust. Elkövettem azt a
hibát, hogy egyedül álldogálok, ő meg kihasználja az alkalmat,
hogy odajöjjön, és megálljon mellettem. Lemerevedek, nem
akarom én ezt most. Nem beszéltünk, mióta múlt héten a
virágboltomból kifelé menet sértegetett. Tudom, hogy
beszélnünk kell, de erre nem a lányom szülinapi bulija a
legjobb hely és idő.
Ryle zsebre teszi a kezét. Az állát a mellkasához nyomja, és a
földet bámulja.
– Mit mondott az ügyvéded?
Kezd elönteni a düh. Ferde pillantást vetek rá, a fejemet
rázom.
– Ezt nem most fogjuk megbeszélni.
– Akkor mikor?
Nem annyira az a kérdés, hogy mikor, inkább az, hogy kinek
a társaságában. Soha többé nem fogok semmit megbeszélni vele
egyedül. Bebizonyította, hogy nem vagyok vele biztonságban,
így ezt a kiváltságát elveszítette.
–  Írok majd üzenetet – mondom, és faképnél hagyom Ryle-t.
Anyám a karjában tartja Emmyt, süteményt törölget az arcáról
és a kezeiről. Feléjük indulok, de Allysa félrehúz, mielőtt
odaérek hozzájuk.
– Gyere, beszélgessünk!
Követem a hálószobájába, ahol leül az ágyra.
 Csak akkor hoz a hálószobájába, ha ki akar faggatni
valamiről, és mindig nagyon érzi, mikor van itt az ideje
ilyesminek. A szememet forgatom, ahogy belépek a szobájába,
és leülök az ágyára.
– Mit akarsz tudni?
Pár hete beszéltünk kettesben. Sok mindenen tűnődhet az
életemmel kapcsolatban. Mostanában elég mozgalmas.
Allysa hanyatt dobja magát az ágyon.
– Ma nem volt a legrózsásabb a viszony közted és Ryle között.
– Látszott?
– Mindent látok. Jól vagy?
Hosszan gondolkodom a válaszon. Jól vagy? Régebben
kerültem ezt a kérdést, mert nem voltam jól. Még Emerson
születése után hónapokkal is, ha valaki ezt kérdezte, csak
mosolyogtam, miközben belül összezsugorodtam.
Most először nem hazudok, amikor azt mondom:
– Igen, jól vagyok.
Allysa némán néz. Látszik az arcán, hogy megnyugszik,
mintha most hinne nekem. Elkapja a kezemet, és lehúz maga
mellé az ágyra. Egymásba karolunk, csak bámuljuk a plafont,
élvezzük a pillanatnyi csendet egy emberekkel teli házban.
Örülök, hogy megvan még nekem Allysa. Minden veszteség
közül ez lett volna a legszívfacsaróbb a házasságomban. Hálás
vagyok a megbocsátásáért és pozitivitásáért.
Bárcsak ugyanezt elmondhatnám a bátyjáról is! Szerintem
Ryle-ban egy szörnyeteg lakozik, aki állandóan sérelem után
kutat. A sötét oldala balhéval táplálkozik, és ha ezt senki sem
adja meg neki, akkor kitalál magának valamit. De nem
játszhatom többé a játékát. Tudom, hogy a szándékaim tiszták
voltak, amikor hozzámentem Ryle-hoz, bármennyire szeretné is
igazolva látni a téveszméit, és ezzel kifogást találni a
viselkedésére.
– Hogy haladnak a dolgok Adonisszal?
Nevetek.
– Atlasra gondolsz?
–  Ahogy mondtam. Adoniszra, a gyönyörű görög istenre,
akibe szerelmes vagy.
Megint nevetek.
– Adonisz nem vérfertőzésből származik?
Allysa oldalba bök.
– Ne tereld a témát. Hogy alakulnak a dolgaitok?
A hasamra gördülök, és felkönyökölök.
– Jól, feltéve, ha nagy ritkán eljutunk oda, hogy találkozzunk.
Az étterme azután nyit, hogy az én virágboltom bezár. Még nem
töltöttünk együtt egy egész estét.
– Most mit csinál Atlas? Dolgozik?
Bólintok.
– Derítsd ki, le tud-e lépni korán, Emerson meg itt marad ma
estére nálam. Nem tervezünk semmit holnapra, bármikor
jöhetsz érte.
Elkerekedik a szemem.
– Tényleg?
 Allysa lemászik az ágyról.
–  Rylee szereti, ha itt van. Menj, töltsd az estét az
Adoniszoddal!
 
 
Nem írtam üzenetet Atlasnak, hogy úton vagyok a Corrigan’s
felé. Azt mondta, ott dolgozik ma este, és arra gondoltam, jó
lenne meglepni őt, de ahogy belépek a konyha felé vezető ajtón,
lenyűgözve látom, mennyire nagy a pörgés. Senki még csak
nem is hallja, hogy megjöttem, ezért körülnézek, hogy
megkeressem őt.
Atlas minden egyes tányért megvizsgál, amit odaadnak neki,
majd tálcákra teszi őket, aztán a pincérek gyorsan eltűnnek az
étellel a kétszárnyú ajtón keresztül. Ez a hely sokkal elegánsabb
a Bib’snél, pedig én azt hittem, hogy a Bib’s az elegáns. A
pincérek egyenruhában feszítenek. Atlas fehér szakácskabátja
passzol a többiek öltözékéhez.
Nagyon benne vannak a sűrűjében, elbizonytalanodom, hogy
fel kellett-e itt bukkannom. Tartok tőle, hogy csak útban leszek,
ha odamegyek hozzá, és hirtelen olyan sutának érzem magam,
amiért megjelentem itt anélkül, hogy szóltam volna neki.
Felismerem Darint, és ő is észrevesz engem. Mosolyog,
biccent, és szól Atlasnak. Felém int. Amikor Atlas megfordul, és
meglát a konyhájában, felragyog a szeme. De csak egy
pillanatra. Attól, hogy itt vagyok, izgalma aggodalomba csap át.
Felém veszi az irányt, közben félreáll egy pincér útjából, aki egy
üres tálcával tér vissza.
– Helló! Minden oké?
– Igen. Allysa azt mondta, Emmy nála maradhat estére, szóval
gondoltam, beugrok.
Atlas reménykedve mosolyog.
– Egész este ott marad?
Kacérság villan a szemében.
Bólintok.
– Forró mögötted! – kiáltja valaki mögülem.
Forró mögötted? Elkerekedik a szemem, ahogy Atlas félretol
minket egy tálcát vivő pincér elől.
–  Konyhai szleng. Azt jelenti, útban vagy, mert forró ételt
hoznak.
– Ó!
Atlas nevet, a válla fölött vet egy pillantást a rá váró
tányérokra.
– Adj olyan húsz percet, hogy utolérjük magunkat.
– Persze. Nem azért jöttem, hogy elrángassalak a munkádtól.
Gondoltam, nézhetném, ahogy dolgozol. Szórakoztató.
Atlas a fémpultra mutat.
– Ülj oda! Onnan a legjobb a látvány, és nem döntenek fel. Jó
nagy lett a forgalom. Mindjárt megleszek.
Felemeli az államat, lehajol, hogy megcsókoljon, aztán
folytatja, amit akkor csinált, amikor megjöttem.
Felülök a pultra, és magam alá húzom a lábam, hogy
egyáltalán ne legyek útban. Feltűnik, hogy pár alkalmazott
lopva rám pillant, ami feszélyez kissé. Az itteniek közül csak
Darinnal találkoztam, szóval egyikőjüket sem ismerem. Azon
tűnődöm, mit gondolnak az idegen csajról, akivel Atlas
csókolózott, most meg őket nézi munka közben.
Nem tudom, Atlas szokott-e ide nőket hozni, de az az érzésem,
hogy nem. Mindenki furcsán méreget.
Darin idejön hozzám köszönni, amint lehetősége adódik rá.
Megölel.
–  Jó téged újra látni, Lily! Még mindig gyanútlan
pókerjátékosokat versz át?
Nevetek.
– Egy ideje már nem. Azóta is összejártok pókerezni?
A fejét rázza.
–  Á, túlságosan elfoglaltak vagyunk most, hogy Atlasnak két
étterme van. Nehezen találtunk alkalmat a találkozásra.
– Kár. Most itt dolgozol?
–  Nem hivatalosan. Atlas látni akarta, mit hozok ki a
menüből. Azon gondolkodik, hogy előléptet főszakácsnak.
Meghajol, és mosolyog.
–  Azt mondta, több szabadidőt akar. Azt hiszem, most már
tudom, miért.
Darin egy konyharuhát dob a vállára.
– Jó volt veled találkozni. Úgy látszik, többet leszel itt.
Kacsint egyet, mielőtt elsétál.
Ezek szerint Atlas komolyan tesz azért, hogy kevesebb időt
töltsön munkával, és ez elég is hozzá, hogy kavarogjon a
gyomrom boldogságomban.
A következő negyedórát azzal töltöm, hogy csendben nézem
Atlast munka közben. Időnként rám néz, küld egy meleg
mosolyt, de az idő nagy részében a munkájára figyel. Elbűvölő
az intenzitása és a magabiztossága.
Senkit sem bánt meg, viszont mindenki kíváncsi a
véleményére. Folyamatosan kérdezgetik, és mindenre
türelmesen válaszol. A tanítást sok kiabálás szakítja meg. Nem
olyan kiabálás, amire egy konyhában számítanék, csak
ételrendeléseket kiabálnak, és a szakácsok jelzik, hogy vették a
rendelést. Hangos és pörgős, érződik, hogy mindenki kapkod.
Őszintén, ez a közelében sincs annak, mint amire
számítottam. Azt hittem, Atlasnak egy vadiúj oldalát fogom
látni. Azt, amelyik mérgesen utasításokat vakkant, és úgy
viselkedik, mint az összes szakács, akit a tévében láttam. De
hála istennek, nem ez történik ezen a konyhán.
Egy izgalmas fél óra elmúltával Atlas végre ellép a pultjától.
Kezet mos, mielőtt odajön hozzám. Görcsbe rándul a gyomrom
az izgalomtól, amikor odahajol, és a számra tapasztja a száját,
közben meg rá sem hederít, hogy az egész személyzet láthat
minket.
– Bocsánat, hogy ilyen sokáig tartott.
– Élveztem. Más volt, mint amire számítottam.
– Milyen értelemben?
–  Azt hittem, minden séf seggfej, és üvöltözik a
személyzetével.
 Nevet.
–  Ezen a konyhán nincsenek seggfejek. Bocs, ha csalódást
okoztam.
Szétnyitja a lábamat, hogy közéjük férkőzhessen.
– Tudod, mit?
– Mit?
– Josh Theónál alszik ma.
Nem tudom visszafojtani a vigyorgásomat.
– Micsoda csodás véletlen!
Atlas szeme végigsöpör rajtam, majd a fejét az enyémhez
hajtja, az ajkát lágyan a fülemhez nyomja.
– Nálad vagy nálam?
–  Nálad. Abban az ágyban akarok lenni, amiben érzem az
illatodat.
Beleharap a fülembe, amitől borzongás fut végig a nyakamon.
Aztán megfogja a kezem, és lesegít a pultról. Odaszól egy
mellettünk elhaladó embernek.
– Hé, átvennéd a melót?
– Naná!
Atlas megint rám néz.
– Nálam találkozunk.
 
Mielőtt az éttermébe mentem, hazaugrottam összepakolni
egy táskát erre az esetre, így előbb érek a lakására, mint ő. Amíg
Atlasra várok, kihasználom az alkalmat a kocsimban, hogy
Allysánál bejelentkezzem.
  
Rendben ment az elalvás?
 
Simán. Hogy alakul az este?
 
Jól.
 
Jó szórakozást! Majd számolj be mindenről.
 
Atlas fényszórója bevilágítja a kocsimat, ahogy beáll a
kocsifeljáróra. Még a cuccaimat szedegetem össze, amikor
kinyitja a kocsim ajtaját. Ahogy kiszállok, Atlas türelmetlenül
beletúr a hajamba, és megcsókol. Üvölt róla, mennyire
hiányzott már neki, hogy újra csókolhasson.
Hátralépve gyengéd mosollyal vizsgálja az arcomat.
– Tetszett, ahogy ma este néztél engem a konyhában.
Borzongás fut végig rajtam.
– Szeretlek nézni.
Ezt nem tudom mosoly nélkül mondani. Felkapom a táskám
az anyósülésről, Atlas elveszi tőlem, és átdobja a vállán.
Követem a garázson keresztül. Az egyik fal mentén dobozok
vannak felhalmozva. A kibontatlan dobozok mellett a földön
darabokban egy súlyzópad hever. A mosógép és szárító előtt két
teli szennyeskosár áll.
Megnyugtató látni a kis rendetlenséget a garázsában. Már
kezdtem azt hinni, hogy túl szép, hogy igaz legyen, de Atlas
Corrigan le van maradva az életben, és tele van a
szennyestartója, csakúgy, mint az emberek zömének.
Kinyitja a házát, nyitva tartja nekem az ajtót. Kisebb, mint az
előző háza, de jobban illik hozzá. Ez nem egy tucatépület egy
tök ugyanolyan házakkal teli lakóparkban. A szomszédos
házaknak is mind megvan a maguk sajátossága. Mindegyik
egészen más, a sarki rózsaszín kétemeletes háztól kezdve az
utca másik végén lévő modern üvegházig.
Atlas háza egyszintes családi ház két nagyobb között. Amikor
utoljára itt jártam, feltűnt, hogy neki van a legnagyobb hátsó
udvara a három közül. Rengeteg hely egy kertnek egy napon…
Atlas beüti a biztonsági kódot a számbillentyűzeten.
– Kilenc-öt-kilenc-öt. Ha valaha szükséged lenne rá.
–  Kilenc-öt-kilenc-öt – ismétlem, megfigyelve, hogy ez
ugyanaz a számkombináció, mint a telefonjáé. Atlas az
elkötelezettség embere. Ez tetszik nekem.
A biztonsági kódja nem nyitja a házát, de majdnem
ugyanolyan jelentős. A táskámat a kanapéra teszi, és
felkapcsolja a lámpát a nappaliban. A falnak támasztom a
hátam, félreállok az útból, és őt figyelem. Jó tudni, hogy szereti,
ha nézem munka közben, mert Atlast nézni a kedvenc
időtöltésem. Le tudnám élni az életem légyként a falán, és
elégedett lennék.
– Mit csinálsz, amikor esténként hazaérsz?
Atlas oldalra billenti a fejét.
– Hogy érted ezt?
 A szobára mutatok.
– Mit csinálsz, amikor éjjel hazaérsz? Csinálj úgy, mintha nem
lennék itt.
Csendesen néz. Aztán elindul felém, és közvetlenül előttem
megáll. A fejem mellett a falnak támaszkodik, és előrehajol.
– Hát – suttogja –, először leveszem a cipőmet.
Hallom, ahogy lerúgja az egyik cipőjét, aztán a másikat.
Hirtelen pár centivel lejjebb van, még közelebb a számhoz. Az
ajkát lágyan végighúzza az ajkamon, amitől tűzijáték robban a
bőröm alatt.
– Aztán… – Megcsókolja a szám sarkát. – Lezuhanyozom.
Ellöki magát a faltól, hátrál, találkozik a pillantásunk.
Eltűnik a hálószobájában.
Nagy levegőt veszek, amikor meghallom a zuhany hangját.
Kibújok a cipőmből, az övé mellett hagyom, majd követem az
előszobán át. Óvatosan kinyitom a félig zárt ajtót, és körbenézek
a hálószobájában, személyesen most először. Láttam a
videóbeszélgetéseinkben, de amikor először voltam itt, ebbe a
szobába nem jöttem be. Felismerem a fekete ágytámlát és
mögötte a kék falat, de a szoba többi része új számomra.
Mindent végigpásztázok, a fürdőszobaajtó után kutatva.
Nyitva hagyta. A pólója a földön hever, az ajtófélfánál.
Nem tudom, miért ver úgy a szívem, mintha most látnám
Atlast először meztelenül. Nem mintha akár a meztelensége,
akár az együtt zuhanyozás újdonság lenne számomra. De
mindig, amikor vele vagyok, a szívem mintha amnéziás lenne.
 A fürdőszobaajtóhoz lépek, csalódottan látva, hogy a
zuhanyzót egy kőfal takarja el félig. Hallom a víz csobogását,
minden porcikám megfeszül.
Nem veszem le a ruháimat. Felöltözve maradok, és lassan
elindulok a zuhany felé. A hátamat a falnak nyomom, és
centiméterenként közeledek a zuhanyhoz, kinyitom, behajolok,
hogy megleshessem.
Atlas a vízsugár alatt áll csukott szemmel, arcáról lefolyik a
víz, ahogy ujjaival végigszánt a haján. Csendben maradok, és a
falnak dőlve figyelem őt.
Tudja, hogy itt vagyok, de nem foglalkozik a jelenlétemmel,
hagyja, hogy magamba szívjam a látványát. Végig akarom
futtatni a kezem a vállizmai domborulatán, meg akarom
csókolni a dereka gödröcskéit. Felfoghatatlanul gyönyörű.
Amikor kimossa a szappant a hajából, és leöblíti az arcát,
felém néz. Pillantásunk találkozik, a szemem összeszűkül. Aztán
szembefordul velem. A tekintetem egyre lejjebb és lejjebb
vándorol.
– Lily!
Újra felnézek rá, mosolyog. Gyorsan végiglépdel a vizes
járólapon, elránt a faltól, a karjaiba zár. Betol magával a
zuhanyzóba, zihálok a rohamától.
A szája a számra tapad, ahogy megragadja a combomat, és
maga köré fonja vizes, farmeros lábaimat. A hátam a zuhanyzó
falának préselődik, levéve valamennyi terhet Atlasról, aki így
fel tudja szabadítani az egyik kezét.
 Szabad kezével kigombolja a blúzomat.
Mindkét kezemmel segítek neki. Abbahagyjuk a csókolózást,
hogy letegyen, és lehúzhassa rólam. A felsőm apró fröccsenéssel
a földre pottyan, Atlas ujja pedig máris megtalálja a farmerem
gombját.
Egyre mohóbban csókol, kezét a csípőm és a bugyim közé
csúsztatja, és centiméterenként tolja le rólam a ruháimat.
Megragadja a farmerom derekát, és egyre lejjebb haladva
kibújtat belőle. Amikor a bokámig letolja a nadrágot,
félrerúgom. A kezével lassan elindul a vádlimtól felfelé.
Amikor újra teljesen felegyenesedik, ujjai a hátamon a
melltartó kapcsánál matatnak. Összeszorul a gyomrom, ahogy
elkezdi kicsatolni. A szája újra megtalálja a számat, de ez a csók
gyengéd és lassú, mintha ennek az utolsó ruhadarabnak az
eltávolítása minden élvezetet megérdemelne.
Érzem, ahogy a keze a vállamra siklik, bedugja az ujjait a
pántok alá, és lecsúsztatja őket a karomon. A melltartóm félig
már lent van, Atlas a szájával veszi el, elég időt szánva
kényeztetésemre. A keze végigsimít a csípőmön, majd lecsúszik
a fenekemre, és megszorítja.
A karomat a nyaka köré fonom, az ajkamat végigfuttatom az
állkapcsán, egészen a füléig.
– És utána?
Nézem, ahogy lúdbőrös lesz a karja. Felnyög, és felemel, amíg
a derekunk egy vonalba nem ér. A csípőmet hozzányomom,
hogy érezzem, ahogy keményen nekem feszül. A mozdulatomra
heves lökéssel válaszol, amitől levegőért kapkodok. Egyértelmű,
hogy mindketten akarjuk ezt, de még mindig rám néz
engedélyért, mielőtt magáévá tesz itt a zuhanyzóban. Már
alaposan megbeszéltük a fogamzásgátlást, mindketten
csináltattunk tesztet, így csak bólintok, és vágyakozón suttogom.
– Igen.
Erősebben markolom a vállát. Igyekszem minél nagyobb
súlyt levenni a karjáról, hogy belém nyomulhasson. Bal
karjával felemel, jobb kezével megmarkolja a farkát, aztán
előrenyomja a csípőjét, amíg meg nem érzem magamban.
A nyakamba sóhajt, én minden levegőt kieresztek a
mellkasomból. A nyögésem arra bátorítja Atlast, hogy újra
kicsikarja belőlem ezt a hangot.
A lábaim szorosan a dereka köré fonódnak, de olyan erővel
löki nekem a csípőjét, hogy a két bokám elválik egymástól.
Elkezdek lefele csúszni, de visszaemel, úgy helyezkedik, hogy
ismét magamban érezzem.
Újra felnyögök, másodszor és harmadszor is magamba
fogadom, és talán nem olyan elegáns egy víz áztatta
zuhanyzófalon, mint egy ágyban, de nem bírok betelni a
vadságával.
Perceken át ezzel a vadsággal kényeztet, míg eléggé el nem
fáradunk, és ki nem fogyunk a szuszból ahhoz, hogy az ágyban
folytassuk tovább. Nem szól egy szót sem, miután a farkát
kihúzza belőlem, és talpra állít. Elzárja a vizet, és megfog egy
törölközőt. A hajammal kezdi, és lassan végigtörli a testemet,
amíg elég száraz nem leszek. Magát is gyorsan áttörli, mielőtt
kézen fog, és kivezet a fürdőszobából.
Nem tudom, hogy egy ennyire egyszerű dolog, mint vele
kézen fogva kisétálni a fürdőszobából, hogy töltheti el ennyire a
szívemet.
Atlas felemeli a takarót, és int, hogy feküdjek be az ágyába.
Olyan kényelmes, mintha egy felhőbe fészkelném be magam.
Bemászik mellém, az oldalán fekszik, de rám gördül, teste az
enyémnek feszül.
Szeretem ezt a testhelyzetet. Szeretem, ahogy a könyökére
támaszkodva tartja magát, és fölém tornyosul. Szeretem a
finom kis mosolyt a szemében, mintha én lennék a díj, amit
kiérdemelt.
Atlas leereszkedik, már nem enyhítő csókban merülünk el. Ez
a mély, kiéhezett csók nyelvének táncával kezdődik, és azzal
végződik, hogy óvszer után nyúl, anélkül, hogy csókja erején
bármit is változtatna. Atlas megragadja a combom belső felét, és
széthúzza a lábam, hogy hozzám férjen.
Fölém tornyosul, belém nyomul, és addig mozog, míg végül a
darabjaimra hullok.
 
 
Atlas a hátán fekszik, én összegömbölyödve hozzábújok, a
lábam átvetem a combján. Ezeket a közös pillanatokat vártam
leginkább. A kaotikus életünktől lopott csendes perceket,
amikor csak ketten vagyunk, kielégülve és elégedetten. A fejem
a mellkasán nyugtatom, ujjai fel és alá táncolnak a karomon.
Puszit nyom a fejem búbjára.
– Mikor botlottunk egymásba az utcán?
– Negyven napja. – Számolom.
Meglepett, huhogó hangot ad ki.
– Miért? Többnek érződik?
– Nem, csak tudni akartam, te is számolod-e, mint én.
Nevetek, az ajkamat a bőrére nyomom, közvetlenül a szíve
fölé.
–  Mi volt ma a bulin? – érdeklődik. Tudom, mit kérdez,
anélkül, hogy ki kéne mondania. Azt akarja tudni, hogy
viselkedett velem Ryle.
– Jó volt a buli. Talán öt másodpercet beszéltem Ryle-lal.
– Durva volt?
– Nem. Jobbára kitértünk egymás útjából.
Atlas végigszánt az ujjaival a hajamon, kihúzza a hajgumiból,
és a hátamra engedi.
– Ez fejlődés. Remélhetőleg innen már csak könnyebb lesz.
– Remélhetőleg.
Tényleg remélem, hogy Ryle és köztem egyszerűsödnek a
dolgok, de többé nem hagyom, hogy a reakcióitól való félelem
korlátozza a szabadságomat. Teljesen Atlasszal vagyok, és jelen
akarok lenni az életemnek ebben a részében. Ha ez Ryle
számára dühítő vagy kellemetlen, neki kell viselnie ennek a
terhét.
–  Talán megkérem Allysát, hogy üljön le velünk a héten
beszélgetni. Meg akarom beszélni a történteket, és hogy mi
legyen a következő lépés, de nem akarom ezt egyedül
megtárgyalni Ryle-lal.
– Okos döntés.
Ryle-lal talán sosem jutunk el odáig, hogy több legyen
köztünk valamiféle hűvös, de civilizált kapcsolatnál. Mondjuk
én már ennyivel is elégedett lennék. Amivel nem vagyok
elégedett, azok a bántások, a fenyegető üzenetek és a
kirohanások. Sokat kell dolgoznia, és végre hajlandó vagyok
neki feladatot adni.
Talán keményebbnek kellett volna lennem korábban, de
próbálom a lehető legkevesebb balhéval intézni a dolgot. Többé
nem vagyok hajlandó a saját életemet háttérbe szorítani Ryle
érdekében.
Azokkal szemben vagyok elkötelezett, akik pozitivitást
hoznak az életembe. Akik építeni akarnak engem, és boldognak
látni. Ezek azok az emberek, akikért döntéseket fogok hozni az
életemről.
Meg fogom tenni a tőlem telhetőt, de ez minden, amit tehetek.
Talán nem mindig a jó időben hoztam meg a jó döntéseket, de
arra fogok koncentrálni, hogy volt bátorságom meghozni őket.
Atlas az állam alá csúsztatja egy ujját, és felemeli a fejem,
hogy ránézzek. Látszik az arcán, hogy pontosan ott van, ahol
lenni szeretne.
– Elmondhatatlanul élvezem ezt.
Közelebb húz magához, aztán kicsit feljebb, amíg szemtől
szemben vagyok vele. A halántékomat cirógatja.
– Bárcsak minden éjszaka így itt lehetnél velem az ágyamban!
Veled akarok tusolni, főzni, tévét nézni, bevásárolni. Mindent
veled akarok. Gyűlölöm, hogy úgy kell tennünk, mintha nem
tudnánk már most, hogy együtt fogjuk tölteni életünk hátralevő
részét.
Elképesztő, hogy milyen gyorsan képes kétszeresére gyorsulni
az ember pulzusa. Végighúzom az ajkán az ujjaimat.
–  Nem teszünk úgy. És biztos is, hogy együtt fogjuk leélni
életünk hátralévő részét.
– Meddig kell várnunk, hogy elkezdhessük?
– Nagyon úgy fest, hogy elkezdtük.
–  Mennyit kell várnom, mire megkérhetlek, hogy költözz
hozzám?
Forróság kavarog a gyomromban.
– Legalább fél évet.
Bólint, mintha próbálná az eszébe vésni.
– És arra, hogy megkérhessem a kezed?
Összeszorul a torkom, alig tudok nyelni.
– Egy évet. Másfelet.
– Az összeköltözésünktől vagy mostantól számítva?
– Mostantól.
Vigyorog, magára húz.
– Jó tudni.
Belenevetek a nyakába.
– Ez egy meglepő beszélgetés volt.
 – Ja, a terapeutám ki fog nyírni, ha elmondom neki.
Mosolygok, ahogy lepöndörödök róla, és az oldalamra
fekszem. A karja hajlatába kucorodom, ujjaimat végigfuttatom
a mellkasán, egészen le a hasáig. Az ujjaim alatt ugrálnak az
izmai.
– Te gyúrsz?
– Amikor tudok.
– Látszik.
Atlas önfeledten nevet.
– Flörtölni próbálsz velem, Lily?
– Igen.
–  Nincs szükségem bókokra. Pucéran fekszel az ágyamban.
Nem nagyon kell ennél többet tenned, évekkel ezelőtt
megnyertél magadnak.
Felemelem a fejem, vigyorgok, mintha ez kihívás lenne.
– Nem mondod?
A fejét rázza lustán nevetve. Hüvelykujját végighúzza az alsó
ajkamon.
–  Eléggé biztos, hogy csordultig teltem. Azt hiszem, ma este
elértem a megvilágosodást.
Tekintetünk egybefonódik, és lassan elkezdek lefelé csúszni
Atlas testén.
– Szerintem még mindig le tudlak nyűgözni – suttogom.
Nagyot sóhajt, amikor csókot lehelek a hasára. Még az arcát
nézem, és imádom, ahogy a szeme összeszűkül, miközben
engem néz.
 Nyel egyet, amikor elkezdem félrehúzni a takarót, míg már
semmi sem fedi deréktól lefelé. A tekintete elsötétül.
– Basszus, Lily!
A fejét visszaejti a párnára, miközben a nyelvem végigjárja a
testét.
Felnyög, amikor a számba veszem, és bebizonyítom, hogy
nagyon nagyot tévedett.
 Huszonkilencedik

fejezet

Atlas

Nem tudok betelni vele, de nem baj, mert úgy látszik, ő sem
velem. Ma reggel úgy ébresztett, hogy rám pattant, és a
nyakamat csókolgatta.
Pillanatokkal később már hanyatt feküdt, a számmal a
combjai között.
Lehet, hogy azért vagyunk ennyire kiéhezve egymásra, mert
tudjuk, milyen ritkák az ilyen napok. Vagy mert sok éven át
hiányoltuk egymást.
De az is lehet, hogy ez történik, ha az ember szerelmes.
Voltam más nőkkel Lilyn kívül, de biztos vagyok benne, hogy ő
az egyetlen, akit igazán szerettem.
A Lily iránti érzelmeim sokkal erősebbek, mint amit valaha is
éreztem. Még annál is erősebbek, mint fiatalabb koromban. Ez
most más. Erősebb, mélyebb, izgalmasabb. Nincs az az isten,
hogy elhagyjam, mint ahogy régen tettem.
Tudom, hogy tizennyolc évesen máshol voltam fejben, és
emiatt nem éreztem úgy, hogy vele kéne maradnom. De most
már teljes odaadással benne vagyok ebben a kapcsolatban.
Eszméletlenül gyűlölöm a gondolatot, hogy lassan kell
haladnunk. Értem, hogy mi az oka, de attól még nem kell
szeretnem. Állandóan a közelemben akarom őt tudni, mert
teljesen értelmetlen minden olyan nap, amikor nem látom.
Most, hogy együtt töltöttük az éjszakát, tartok tőle, hogy a
fájdalom egyre rosszabb lesz. Hogy majd ingerült leszek, ha túl
sokáig nem látom őt. Mellettem áll, amíg fogat mosunk, de már
most rettegek, hogy elmegy.
Esetleg ha reggelivel kínálom, legalább egy órára még itt
tarthatom.
–  Miért van pótfogkeféd? – kérdezi Lily. A fogkrémet a
mosdókagylóba köpi, és rám kacsint. – Sok vendéged tölti itt az
éjszakát?
Rámosolygok, kiöblítem a számat, de nem válaszolok erre a
kérdésre. Neki tartogattam azt a fogkefét, de ezt nem akarom
bevallani. Az évek során számtalan apró lépést tettem, és
mindenre az volt a kifogás, hogy ha esetleg Lily…
Miután néhány éve, amikor Ryle elől bujdosott, elment tőlem,
sok mindent vettem arra az esetre, ha vissza kéne jönnie. Egy
pluszfogkefét, több kényelmes párnát a vendégszobába, egy
váltás ruhát, ha vészhelyzetben felbukkanna itt.
Volt egy Lily sürgősségi készletem, ha úgy tetszik. Azt hiszem,
innentől kezdve ez az ittalvós szettje. És igen, mindent elhoztam
magammal az új házba, amikor ideköltöztem. Kicsit mindig
reménykedtem benne, hogy egymás oldalán fogunk egyszer
kikötni.
A fenébe is, ha őszinte akarok magamhoz lenni, erősen
reménykedtem benne. Sok döntésemet arra a lehetőségre
alapoztam, hogy Lily talán visszatér az életembe. Még ezt a
házat is a hátsó udvar miatt választottam egy másik helyett.
Olyan hátsó udvarnak tűnt, amibe Lily beleszerelmesedne.
Megtörlöm a számat egy törülközővel, aztán nekiadom, hogy
használja.
– Készíthetek neked reggelit, mielőtt elmész?
– Aha, de előbb csókolj meg! Most jobb az ízem, mint reggel.
Lábujjhegyre áll, átölelem, és felemelem a számhoz.
Csókolom, mialatt kisétálok vele a fürdőszobából, és ledobom az
ágyamra. Fölé magasodok.
– Palacsintát kérsz? Omlettet? Kolbászos pogácsát?
Mielőtt válaszolhatna, csengetnek.
– Megjött Josh.
Megpuszilom Lilyt.
– Szereti a palacsintát. Jó lesz az?
– Imádom a palacsintát.
– Akkor az lesz.
A nappaliba megyek, és ajtót nyitok Joshnak. Anyám
látványától azonnal ledermedek.
Haragszom magamra, amiért nem használtam a kukucskálót.
Laposan néz, karba fonja a kezét.
– Tegnap meglátogatott egy szociális munkás.
Vádló a tekintete, de legalább nem kiabál.
 Nem akarom ezt Lily előtt rendezni. Kilépek, és be akarom
csukni az ajtót, de anyám kicsapja.
– Josh, gyere ki! – üvölt be a házba.
– Nincs itt – mondom halkan.
– Hol van?
– Egy barátjánál.
Előveszem a telefonomat a zsebemből, megnézem, mennyi az
idő. Brad azt mondta, tízre hazahozza Josht, és most negyed
tizenegy van. Csak nehogy akkor jelenjen meg, amíg Sutton itt
van!
– Hívd fel! – követelőzik.
A szélesre tárt ajtón át látom a szemem sarkából az
előszobában feltűnni Lilyt.
Nem akartam, hogy így végződjön a reggelem Lilyvel. Nagyon
bánom, hogy így alakult. Bocsánatkérő pillantást vetek felé,
aztán újra Suttonra figyelek.
– Mit mondott a szociális munkás? – tudakolom.
Összeszorítja a száját, és balra néz.
–  Nem nyomoznak. Ha nem adod ma vissza Josht, eljárást
fogok indítani.
Tudom, hogy a gyerekvédelmi szolgálatnak milyen lépéseket
kell tennie az eljárás során, és még nem vették fel a kapcsolatot
Joshsal, hogy kikérdezzék.
– Hazudsz. Szeretném, ha távoznál.
– Ha megkapom a fiamat.
Kifújom a levegőt.
 –  E pillanatban nem akar veled élni. – Később sem. De ezt a
gondolatot magamban tartom.
–  Nem akar velem élni? – ismétli nevetve. – Melyik gyerek
akar az ő korában a szüleivel élni? És hány szülő nem pofozta
meg a gyerekét ebben a korban? Nem fogják emiatt elvenni a
felügyeleti jogot. Jesszus!
Megint karba fonja a kezét.
– Csak azért csinálod ezt, hogy bosszút állj rajtam.
Ha ismerne, tudná, hogy nem vagyok olyan bosszúszomjas,
mint ő. De természetesen ő is csak magából indul ki.
–  Hiányzik? – kérdezem nyugodtan. – Őszintén. Hiányzik?
Mert ha ezt azért csinálod, hogy valakinek bizonyíts valamit,
akkor engedd el, légy szíves.
Brad kocsija befordul az utcába, én meg azt kívánom, bárcsak
szólhatnék neki, hogy haladjon tovább. De lehúzódik a
járdaszegélyhez, mielőtt a telefonomért nyúlhatnék. Sutton
követi a tekintetemet, és látja, ahogy Josh nyitja Brad kocsijának
ajtaját.
Egyből elindul a kocsi felé, de Josh megáll, amikor meglátja őt.
Vagy inkább lefagy. Nem tudja, mit tegyen.
Sutton csettint, és a kocsijára mutat.
– Gyerünk! Megyünk.
Josh azonnal rám néz. A fejemet rázom, és intek neki, hogy
jöjjön be. Brad érzékelheti, hogy valami nincs rendben, mert
leparkolja a kocsit, és kinyitja az ajtaját.
Josh behúzza a nyakát, átvág a kerten, elhalad Sutton mellett,
és felém siet. Sutton a nyomába ered, ezért megpróbálom Josht
minél gyorsabban bejuttatni, hogy Suttont kizárhassuk, de túl
gyors. Nem akarom megütni az ajtóval, ezért beengedem.
Intek Bradnek, hogy mehet, és Lilyre nézek, aki a falnak
támaszkodva, csodálkozó tekintettel követi az eseményeket.
– Bocsánat – tátogom neki.
Josh a földre dobja a hátizsákját, és leül a kanapéra szorosan
összekulcsolt kézzel.
– Nem megyek veled – mondja Suttonnak.
– Ezt nem te döntöd el.
Josh egyenesen rám néz, védekezőn.
– Azt mondtad, itt maradhatok.
– Maradhatsz.
Sutton gyilkos pillantásokat vet rám, mintha átléptem volna
egy határt. Meglehet. Talán nem az én dolgom beleavatkozni
egy anya és a gyereke dolgába, de kétszer is meg kellett volna
gondolnia, mielőtt összekalapált nekem egy tesót. Már nem
tudok félrenézni, és remélni, hogy jól sül el a dolog.
– Ha nem jössz velem, letartóztattatom a bátyádat.
Josh rácsap a kanapéra, és feltápászkodik.
–  Miért nem dönthetem el én? – kiabálja. – Miért kell
bármelyikőtökkel is élnem? Megmondtam mindkettőtöknek,
hogy apuval akarok élni, de senki sem segít nekem megtalálni
őt!
Josh hangja megremeg, végigvonul az előszobán. Olyan
erővel csapja be a szobája ajtaját, hogy hátrahőkölök… Vagy
talán inkább attól, amit azelőtt mondott, hogy a szobájába
futott.
Bárhogy is, megsemmisülök.
Sutton érzi a fullánkot, mert engem bámul, és próbálja
felmérni a reakciómat.
Majd elneveti magát.
–  Ó, Atlas! Azt hitted, csináltál valamit itt? Hogy kialakítottál
valami köteléket vele?
A fejét rázza, vereségében égbe emeli a kezét.
–  Vidd az apjához! Egy hét múlva vissza fogsz futni hozzám,
mint mikor legutoljára a segítségem kellett.
Az ajtóhoz megy, és távozik, de a döbbenettől arra is képtelen
vagyok, hogy becsukjam utána az ajtót.
Lily megteszi helyettem.
Együttérző arccal sétál felém, de amint megölel, megrázom a
fejemet, és elhúzódom tőle.
– Szükségem van egy percre.
 Harmincadik

fejezet

Lily

Atlas becsukja maga mögött a hálószobaajtót, én meg egyedül

találom magam a nappalijában.
Mindkettőjük miatt rettenetesen érzem magam. Nem tudom
elhinni, hogy ez az anyja volt. Vagy talán mégis. Miután
mindenfélét hallottam róla, gondoltam, hogy nem százas, de azt
hiszem, nem számítottam rá, hogy így fog kinézni. Atlas és a
testvére is annyira hasonlítanak rá, hogy nehéz elképzelni,
hogyan viselkedhet így valaki, aki a rokonuk. Egymás szöges
ellentétei.
A kanapé szélére ülök, sokkol, aminek a tanúja voltam. Még
sosem láttam, hogy Atlas ennyire a hatása alatt lenne
valaminek. Oda akarok menni megölelni, de teljesen megértem,
ha kicsit egyedül akar maradni.
Josht is. Szegény kölyök.
Nem akarok köszönés nélkül távozni, de zavarni sem akarom
Atlast, amíg magához nem tér a sokkból. A konyhába megyek,
és kinyitom a hűtőt. Hozzávalókat keresek, hogy reggelit
csináljak nekik.
 
 
Nem bonyolítom túl, mert ennyi telik tőlem. Szalonnás rántottát
készítek, és egy tepsi pogácsát teszek a sütőbe. Amikor a
pogácsa majdnem kész van, Josh ajtaján kopogtatok. Legalább
valamit felajánlhatok enni neki, amíg arra várok, hogy Atlas
kijöjjön a szobájából.
Josh pár centire nyitja az ajtót, és rám néz.
– Kérsz reggelit? – kérdezem.
– Elment Sutton?
Bólintok, így kinyitja az ajtót, és követ a folyosón. Szerez
magának innivalót, amíg én kiveszem a pogácsát, és
mindkettőnknek készítek egy adag reggelit. Vele szemben leülök
az asztalhoz, és amíg eszik, rajtam tartja a szemét. Azt hiszem,
felmér.
– Hol van Emerson? – kérdezi.
– A nagynénjénél.
Josh bólint, és harap egyet a reggelijéből.
– Mióta vagytok együtt a bátyámmal?
Megvonom a vállam.
–  Az attól függ. Tizenöt éves korom óta ismerem őt, de csak
másfél hónapja kezdtünk járni.
Meglepettség suhan át Josh arcán.
– Tényleg? Régen barátok voltatok? Vagy több?
–  Több. – Kortyolok egyet a kávémból, majd óvatosan
leteszem. – A bátyádnak nem volt hol laknia, amikor
megismertem, szóval egy ideig segítettem neki.
Josh hátradől a székében.
– Komolyan? Azt hittem, anyánkkal élt.
–  Amikor anyád és apád megengedte. De hosszú ideig a
segítségük nélkül kellett boldogulnia.
Remélem, nem árultam el túl sokat, de úgy érzem, Joshnak
szüksége van rá, hogy jobban megismerje Atlast.
– Bánj óvatosan a bátyáddal, oké? Nagyon fontos vagy neki.
Josh egy pillanatig rám bámul, majd bólint. Aztán megint a
tányérja fölé hajol, és eszik egy falat szalonnát. Visszadobja a
tányérra, és megtörli a száját egy szalvétával.
– Rendszerint jobb kaját főz ennél.
Nevetek.
– Mert ezt én csináltam.
– Basszus! Bocs.
Nem veszem bántásnak, mert tudom, hogy Atlas főztjéhez
van szokva.
–  Te is szakács akarsz lenni, mint ő? Azt mondta, szeretsz
segíteni az éttermekben.
Vállat von.
–  Nem tudom. Jó. Talán. Úgy érzem, unnám. Sokat dolgozik
esténként. Azt hiszem, bármilyen melót meg fogok unni pár
éven belül amúgy is, szóval nem tudom, mit fogok csinálni.
– Néha úgy érzem, még mindig nem tudom, mi akarok lenni,
ha nagy leszek.
 – Azt hittem, van egy virágboltod, vagy mi. Atlas ezt mondta.
–  Van. Korábban egy marketinges cégnek dolgoztam. –
Félretolom a tányért, összefonom a karom az asztalon. – Bár
még mindig úgy érzem, ahogy te. Aggaszt az unalom. Miért
várják el tőlünk, hogy kiválasszunk egyvalamit, és abban
sikeresek legyünk? Mi van, ha én ötévente valami teljesen mást
akarok csinálni?
Josh egyetértően bólint.
–  A tanárok a suliban azt mondják, el kell döntenünk, mi az
az egy dolog, amit szeretünk, aztán ragaszkodjunk hozzá, de én
egy rakás dolgot szeretnék csinálni.
Bírom, hogy milyen élénk most. Nagyon emlékeztet a fiatal
Atlasra.
– Például?
–  Profi halász akarok lenni. Nem tudom, hogy kell halászni,
de jónak tűnik. És szakács akarok lenni. És néha azt gondolom,
klassz lenne csinálni egy filmet.
– Néha arról álmodozok, hogy eladom a virágboltot, és nyitok
egy butikot.
– Fazekasárukat akarok készíteni, és vásárokon árulni őket.
– Szeretnék egyszer könyvet írni.
– Hajóskapitány akarok lenni.
– Klassz lenne rajztanárnak lenni.
– Klassz lehet kidobónak lenni egy sztriptízbárban.
Ezen hangosan röhögök, de nem én vagyok az egyetlen.
Joshsal felnézünk Atlasra, aki nevetve behajol az ajtón.
 Megkönnyebbülök, amiért jobb hangulatban látom, mint
mikor az anyja itt hagyta. Atlas melegen rám mosolyog.
– Lily csinált nekünk reggelit – mondja neki Josh.
– Látom. – Atlas odajön hozzánk, puszit nyom az arcomra, és
beleharap egy darab szalonnába.
– Elég tré – figyelmezteti Josh suttogva.
– Ne kötekedj a csajommal, különben nem főzök rád többet.
Atlas elcseni az utolsó szelet szalonnát Josh tányérjáról.
–  Ez a tojás valami fantasztikus, Lily – mondja Josh
megjátszott lelkesedéssel.
Kacagok, Atlas közben mellém ül. Bármennyire szeretném is
itt tölteni vele az egész napot, már most tovább maradtam, mint
akartam.
Úgy sejtem, a fiúknak sok tennivalójuk akad mára.
– Mennem kell – közlöm sajnálkozva.
Atlas biccent, én meg eltipegek az asztaltól.
– Összeszedem a cuccaimat.
A hálóba megyek, de nem csukom be az ajtót, hogy halljam,
miről beszélgetnek, amíg pakolok.
– Van kedved kirándulni egyet? – érdeklődik Joshtól Atlas.
– Hova?
– Megtaláltam az apád címét.
Abbahagyom a pakolászást, közelebb megyek az ajtóhoz,
hogy halljam Josh válaszát.
–  Tényleg? – Újfajta izgatottság csendül Josh hangjában. –
Tudja, hogy megyünk?
 – Nem, csak megszereztem a címét. Nem tudom, hogy vegyük
fel vele a kapcsolatot. De igazad volt. Vermontban van.
A hálószobában is hallom, hogy Atlas próbálja leplezni a
félelmet a hangjában. Istenem, de utálom ezt most.
Hallom, hogy Josh a szobájába fut.
– Annyira meg lesz döbbenve!
Nehezebb szívvel fejezem be a csomagolást. Mikor
visszatérek a konyhába, Atlas a mosogató előtt áll, és az ablakon
át a hátsó udvarra bámul. Nem hall meg engem, ezért a kezem a
vállára teszem.
Egyből magához húz, és halántékon csókol.
– Kikísérlek.
A kocsimhoz viszi a táskámat, és a hátsó ülésre teszi.
Kinyitom az ajtót, de még egyszer megöleljük egymást, mielőtt
beülök.
Atlas akkor ölelt így, amikor ölelésre vágyva megjelent a
lakásomnál azon az estén. Hosszú, szomorú ölelés ez, és nem
akarom elengedni őt.
– Mire számítasz, mi fog történni, ha odaértek? – kérdezem.
Atlas végül elenged, de kezét a csípőmön hagyja, miközben a
kocsimnak dől. Sóhajt egyet, ujjait átdugja a farmerom
övbújtatóján.
– Nem tudom. Miért aggódom érte ennyire?
– Mert szereted.
Atlas az arcomat fürkészi.
– Akkor ezért aggódom érted folyton? Mert szeretlek?
 Elakad a lélegzetem a kérdésére.
– Nem tudom. Szeretsz?
Atlas a derekamba mélyeszti az ujjait, és magához húz.
Felemeli a kezét, és az ujjait végigfuttatja a nyakamon lefelé, a
tetoválásomig.
– Ezer éve szeretlek, Lily. Hisz tudod.
Elhúzza a kezét, és megcsókol a tetoválásnál. Ettől a
mozdulatától és a szavaitól minden erőmet össze kell szednem,
hogy higgadt maradjak.
– Én is pont annyi ideje.
Atlas bólint.
– Tudom. A világon senki sem szeret engem úgy, ahogy te.
Arcomat a két keze közé fogja, és megcsókol. Amikor elenged,
vágyódón néz rám, mintha máris a távozásom miatt
szomorkodna. De talán csak azért képzelem, hogy ezt érzi,
merthogy én is pontosan ezt érzem.
– Este hívlak. Szeretlek.
– Én is szeretlek. Sok szerencsét mára!
Zavaros érzésekkel vezetek haza. A vele töltött idő több volt,
mint amit remélhettem, de megszakad a szívem, mert tudom,
mivel készül szembenézni.
Egész nap körülötte forognak majd a gondolataim. Remélem,
nem találják meg Timet, vagy ha igen, Josh végül jól dönt majd.
 Harmincegyedik

fejezet

Atlas

Háromórás az út. Josh nem beszél túl sokat. Olvas, bár ha ő is

olyan ideges, mint én, akkor nem sokat fog fel abból, ami a
lapokon áll. Öt perce ugyanazon az oldalon időzik. Egy
csatajelenetnek tűnő rajz az, de én jobbára csak dekoltázst
látok.
– Való ez a manga egy tizenkét évesnek?
Finoman úgy mozdul, hogy csak a könyv borítóját lássam.
– Igen.
Ezt a hazugságot egy oktávval mélyebb hangon mondja.
Legalább rettenetesen hazudik. Ha végül velem marad, könnyű
lesz rájönni, mikor nem mond igazat.
Ha végül velem marad, talán vehetnék neki néhány önsegítő
könyvet, hogy megtalálja a lelki egyensúlyát. Feltöltöm majd a
könyvespolcát olyan képregényekkel, amilyeneket csak akar, és
titokban az enyémek közül is csempészek be közé párat, hogy
kipótoljam gyámként hiányzó képességeimet. Zabolátlan, Eléggé
férfi, A Lesz*rom rafinált művészete. Még az is lehet, hogy a nagy
vallások néhány szent könyvét is. Minden segítség jól fog jönni.
Főleg a mai nap után. Bármennyire is azt gondolja Josh, hogy
ez egy egyirányú utazás, a szívem mélyén tudom, hogy egyből
vissza fog velem jönni Bostonba. Remélem, nem kézzel-lábbal
hadakozva.
Amikor a GPS közli, hogy megérkeztünk az úti célhoz, Josh a
mangát szorongatja. Nem néz fel belőle, bár még mindig nem
lapozott. Amikor észreveszem Tim címét egy lepusztult házon,
lehúzódok a kocsival. A ház az út másik oldalán van, de Josh
úgy tesz, mintha el lenne merülve a történetben.
– Megérkeztünk.
Josh leejti a könyvet, és végre felpillant. A ház felé bökök, Josh
hosszan bámul arra. Aztán beteszi a könyvet a hátizsákjába.
A cuccai zömét elhozta magával. A ruhákat, amiket én vettem
neki, meg néhány könyvet. Annyira teletömte velük a táskáját,
hogy alig tudja becipzárazni. Az ölében tartja, abban
reménykedve, hogy van legalább egy szülője, aki befogadja őt.
– Várhatunk egy picit? – kérdezi.
– Persze.
Amíg várakozik, mindennel babrál. A szellőzőnyílással, a
biztonsági övével, a zenével a lejátszóján. Tíz perc telik el,
türelmesen kivárom, amíg összeszedi a bátorságát, hogy
kinyissa a kocsiajtót.
A házra pillantok, kis ideig nem figyelek Joshra. Fehér Ford áll
a kocsifelhajtón, Josh talán ezért nem mer átsétálni az utcán, és
bekopogni a házba. Ez jelzi, hogy valaki alighanem itthon van.
 Nem próbáltam lebeszélni erről, mert tudom, milyen az, ha
valaki meg akarja ismerni az apját. Egy fantáziaképet dédelget,
amíg nem szembesül a valósággal. Gyerekként én is nagyon
vágytam családra, de többévnyi csalódottság után ráébredtem,
hogy pusztán mert valaki beleszületik emberek egy csoportjába,
attól még nem feltétlenül ők jelentik számára a családot.
– Csak kopogjak be? – kérdezi végül.
Riadt, és hogy őszinte legyek, én sem érzem magam a
legbátrabbnak. Sok mindenen mentem keresztül Timmel. Nem
repesek a vágytól, hogy újra láthassam, és totálisan rettegek a
találkozás lehetséges kimenetelétől.
Kétlem, hogy ez a legjobb hely Josh számára, de nem vagyok
abban a helyzetben, hogy megmondhassam neki, miért nem
mehet vissza az apjához. Az a legnagyobb félelmem, hogy Josh
úgy dönt, itt marad. Hogy Tim olyan lesz, mint az anyám, és
boldogan fogadja Josht, egyszerűen csak azért, mert tudja, hogy
minden porcikám tiltakozna ez ellen.
– Veled mehetek, ha akarod – ajánlom fel, noha a legkevésbé
sem vágyom rá. Ott kell majd állnom ez előtt az ember előtt, és
úgy tenni, mintha nem akarnék behúzni neki egyet a kis
testvérem miatt.
Josh egy ideig nem mozdul. A telefonomat bámulom,
igyekszem türelmesnek tűnni, míg összeszedi a bátorságát, de
legszívesebben beindítanám a kocsit, és elvinném innen.
Végül Josh röviden megérint egy régi sebhelyet a karomon,
így ránézek. A karomra szegezi a tekintetét, a halvány sebhelyet
nézi, ami abból az időből maradt, amikor Suttonnal és Timmel
éltem. Josh sosem kérdezett a sebekről.
– Ezt Tim tette veled?
Megmarkolom a karomat, és bólintok.
–  Aha, de ez régen történt. Lehet, hogy a saját fiával teljesen
másképpen bánik, mint a mostohafiával.
–  Ez nem számít, igaz? Ha veled így bánt, miért lenne más
velem?
Josh most először áll közel, hogy bevallja, az apja nem hős.
Nem akarom, hogy később engem hibáztasson, amiért nincs
kapcsolatban az apjával, de szívesen megmondanám neki, hogy
igaza van. Az apjának nem szabadna még egy esélyt kapnia.
Lelépett, és sosem nézett vissza. Nincs semmilyen elfogadható
indok arra, hogy valaki kisétáljon a gyereke életéből.
Van az a veszélyes vélekedés, miszerint a családnak együtt
kell maradnia, csak azért, mert család. De a legtöbbet akkor
tettem magamért, amikor otthagytam őket. Félelmetes arra
gondolni, mi lenne velem, ha nem léptem volna. Félelmetes
arra gondolni, hogy végezheti Josh, ha nem hagyja ott őket ő is.
Josh elnéz mellettem a ház irányába. A szeme kissé kitágul,
azt sugallja, hogy forduljak meg, és nézzek oda.
Tim kint van, a bejárati ajtótól a kocsijához tart, Joshsal
mindketten döbbent csendben nézzük.
Törékenynek látszik. Öregebb és kisebb. De lehet, hogy csak
azért gondolom így, mert már nem vagyok gyerek.
Kiissza az utolsó kortyot a dobozos sörből, ahogy kinyitja a
kocsija ajtaját. Az üres dobozt a virágágyásba dobja, majd a
kocsiba behajolva keres valamit.
–  Nem tudom, mit csináljak – suttogja Josh. Élete mind a
tizenkét éve látszik most rajta. Szívszorító ennyire idegesnek
látni. A tekintete az igazságért esedezik, amikor visszanéz rám –
ebben a pillanatban nagy szüksége van az iránymutatásomra.
Sosem szóltam egyetlen rossz szót sem Timről Joshnak, de
tudván, hogy nem voltam teljesen őszinte vele az érzéseimmel
kapcsolatban, úgy érzem, rossz szolgálatot tettem neki
testvérként. Talán a hallgatásommal többet ártottam, mint ha
megmondtam volna az igazat.
Sóhajtok, leteszem a telefonomat, hogy teljes mértékben rá
figyeljek. Nem mintha eddig nem azt tettem volna, csak
próbáltam teret hagyni neki. Mondjuk nem úgy tűnik, mintha
erre lenne szüksége. Brutális őszinteségre vágyik, és ki más való
erre, ha nem egy báty?
– Nem ismerem az apámat – vallom be neki. – Tudom a nevét,
de ennyi. Sutton azt mondta, lelépett, amikor kicsi voltam, talán
annyi idős, mint te, amikor Tim elment. Zavart, hogy nem
ismerem az apámat, aggódtam érte. Azt képzeltem, hogy volt
valami rettenetes indok, ami távol tartotta tőlem, mondjuk,
hogy igazságtalanul börtönbe küldték. Ilyen vad
elképzelésekkel próbáltam mentegetni, hogy ha tudott a
létezésemről, miért nem volt jelen az életemben. Mert hát
micsoda ember az, akinek van egy fia, de nem kíváncsi rá?
Josh még mindig Timet bámulja szemben, de látom, hogy
minden egyes szavamat issza magába.
–  Az apám egy fillér gyerektartást sem fizetett soha. Nem is
próbálkozott. Arra sem vette a fáradságot, hogy a neten rám
keressen, mert ha megtette volna, könnyen megtalált volna.
Basszus, neked tizenkét évesen sikerült. Megtaláltál, pedig
gyerek vagy. Ő meg egy felnőtt seggfej.
Úgy mozdulok, hogy Josh teljesen rám figyeljen.
–  És Tim is az. Cselekvőképes, felnőtt ember, és ha magán
kívül érdekelné bármi más is, megtette volna az erőfeszítést.
Tudja a neved, tudja, melyik városban élsz, hogy hány éves
vagy.
Joshnak könnybe lábad a szeme.
– Fel nem tudom fogni, hogy ennek a férfinak a fia vagy, jelen
akarsz lenni az életében, ő meg a kisujját sem mozdítja. Hidd el,
ha tudtam volna a létezésedről, minden követ megmozgattam
volna, hogy megtaláljalak.
Ahogy ezt kimondom, Josh szeméből kigördül egy
könnycsepp, ezért gyorsan kinéz az anyósülés ablakán, el Tim
házától, el tőlem. Látom, hogy megtörli a szemét, és összeszorul
a szívem.
De iszonyatosan mérges is vagyok, amiért szándékosan távol
tartották tőlem. Anyám tudta, hogy jó testvére lettem volna,
ezért nem engedte, hogy egymás életének részesei legyünk.
Tudta, hogy jobban szeretném, mint ő, ezért önző módon távol
tartott minket.
De nem akarom, hogy az anyám, Tim vagy az apám iránt
érzett gyűlöletem befolyásolja Josh döntését. Elég nagy már, én
pedig támogatni fogom, bárhogy döntsön is.
Amikor végre megint rám néz, a szeme még könnyel,
kérdésekkel és határozatlansággal van tele. Úgy néz rám,
mintha nekem kéne ezt a döntést meghozni helyette.
Megrázom a fejem.
– Elvettek tőlünk tizenkét évet, Josh. Nem hinném, hogy meg
tudok bocsátani nekik ezért, de nem akadok ki, ha te meg
akarsz. Én csak őszinte szeretnék lenni hozzád, de ha te esélyt
akarsz adni az apádnak, hogy megismerjen, akkor mosolyt
erőltetek az arcomra, és odakísérlek az ajtajához. Csak mondd
meg, mit tegyek érted, és megteszem.
– Van egy pick-upja.
Nem tudom, mit akar ezzel mondani, de követem a tekintetét
Tim pick-upjának irányába.
–  Végig azt hittem, túl csóró ahhoz, hogy vissza tudjon jönni
Bostonba. Még az is megfordult a fejemben, hogy azért nem jött
soha, mert fizikailag alkalmatlan a vezetésre, rosszul lát, vagy
ilyesmi. Nem tudom. De van egy pick-upja, és még csak meg
sem próbálta.
Nem szólok közbe. Csak itt akarok lenni neki, amikor
meghozza a végső döntést.
–  Nem érdemel meg engem, ugye? – Sokkal inkább
kijelentésnek hangzik, semmint kérdésnek.
– Egyikük sem érdemel meg téged.
Egy teljes percig mozdulatlanul bámul ki mellettem az
ablakon. De aztán határozottan rám néz, kicsit jobban felül.
–  Emlékszel a házi feladatra, amivel el vagyok maradva? A
családfára? – Josh a biztonsági öve felé nyúl, hogy becsatolja. –
Arról nem volt szó, mekkorának kell lennie. Majd csak egy kis
facsemetét rajzolok. Annak nincsenek ágai. – Megveregeti a
műszerfalat. – Menjünk!
Felnevetek. Erre nem számítottam. Reményteli, ahogy ez a
kölyök humort képes csempészni még a leglehangolóbb
pillanatokba is. Azt hiszem, minden okés lesz vele.
–  Facsemete, mi? – Elindítom a kocsit, és bekapcsolom a
biztonsági övemet. – Talán jó lesz.
– Rajzolhatok egy csemetét két apró ágacskával. Az enyémmel
és a tieddel. Kettesben leszünk a vadizsír, aprócska
családfánkon, azon, ami velünk kezdődik.
Valami szúrja a szememet, felkapom hát a napszemüvegemet
a műszerfalról, és felteszem.
– Egy teljesen új családfa, ami velünk kezdődik. Ez tetszik.
Bólint.
– És mi sokkal jobban figyelünk, hogy életben tartsuk, mint az
ilyen-olyan szüleink tették.
– Nem lehet túl nehéz.
Teljesen megkönnyebbültem a döntésétől. Lehet, hogy Josh
meg fogja gondolni magát a jövőben, de az az erős gyanúm,
hogy még ha kapcsolatba is lép majd az apjával, sosem fogja őt
választani helyettem. Josh nagyon önmagamra emlékeztet, és az
elhivatottság az a tulajdonság, ami sokszorosan megvan
bennünk.
– Atlas!
– Igen?
– Bemutathatok neki?
Timre nézek, a kocsijára és a házára. Éretlen kérés, de
szívesen felelem rá:
– Légy szíves!
Josh kihajol az ablakon, amennyire a biztonsági öv engedi. Én
letekerem az ablakot, és dudálok. Tim felénk néz, miközben
elhajtok.
Josh bemutat neki, és azt kiabálja:
– Fasz fej!
Amikor kikerülünk Tim látóteréből, Josh hátradől, és nevet.
– Faszfej, Josh. Egy szó.
– Faszfej – mondja, immár tökéletesen ejtve.
– Köszönöm. Most pedig hagyd abba! Tizenkét éves vagy.
 Harminckettedik

fejezet

Lily

Otthon vagy?
Az üzenet Atlastól jön, válaszolok.
Egy percre. Miért?
Bébiételt csomagolok Emmy pelenkázótáskájába, aztán a
szobában rohangászom, hogy összeszedjek neki egy váltás
ruhát. Egy doboz tápszert is bedobok, mivel már nem szoptatok,
aztán felmarkolom Emmyt.
– Na, készen állsz, hogy Ryleeval találkozz?
Emmy mosolyog, amint kiejtem Rylee nevét.
Amikor reggel elhoztam Allysától, vele és Marshall-lal is
beszéltem a Ryle-lal történtekről. Allysa egyetértett, hogy ideje
egy komoly elbeszélgetésnek Ryle-lal. Ideges vagyok, de a tudat,
hogy Allysa és Marshall mögöttem áll, elképesztően
megnyugtató.
Ahogy eljutunk a bejárati ajtóig, valaki kopog. Kikukucskálok
a kémlelőnyíláson, és megkönnyebbülve látom, hogy Atlas áll
ott. Josh azonban nincs vele, ezért a szívem nyomban
összeszorul. Tényleg úgy döntött, hogy az apjával él Atlas
helyett? Ajtót nyitok.
– Mi történt? Hol van Josh?
Atlas mosolyog, és a derűjében bujkáló magabiztosság
azonnal megkönnyebbüléssel tölt el.
– Jól van. Nálam van.
Kifújom a levegőt.
– Ó! Akkor miért vagy itt?
–  Az éttermembe megyek. Erre jártam, gondoltam, beugrom
egy ölelésre.
Mosolygok, kitárom neki az ajtót. Nem ölelhet meg teljesen,
mivel Emerson a csípőmön csüng, úgyhogy csak egy gyors
csókot váltunk.
– Hazudós. A lakásom nem is esik neked útba. És különben is
vasárnap van. Ilyenkor az étterem zárva van.
– Részletkérdés – hessegeti el a szavaimat. – Hova tartotok?
– Allysához. Velük vacsorázunk ma este.
A pelenkázótáskát a vállamra dobom, de Atlas elveszi tőlem.
– Kikísérlek.
A vállára akasztja a táskát. Emmy felé nyúl, és mindketten
kicsit meglepődünk, amikor a lányom önként átkéredzkedik
Atlas karjaiba. A fejét Atlas mellkasára hajtja, és ettől a
látványtól egy pillanatra fennakad a szemem. Atlasé is. Aztán
rám mosolyog, és elindul a kocsimhoz. Egész úton a kezemet
fogja.
Elveszem tőle Emmyt, és becsatolom a gyerekülésbe. Végre
Atlas rendesen meg tud ölelni, így magához húz. Az ölelése felér
egy komplett beszélgetéssel. Úgy szorít, mintha erőre lenne
szüksége, mintha magával akarna vinni egy darabot belőlem.
– Szóval akkor hová is mész? – kérdezem tőle, hátralépve.
–  Tényleg az éttermembe megyek. Megkértem Suttont, hogy
ott találkozzunk. Komolyan el kell beszélgetnünk Joshról, és ezt
úgy szeretném, hogy csak mi vagyunk jelen. A közönség élteti,
szóval nem kapja meg.
–  Hűha! Én voltaképpen most megyek Allysához arra a
beszélgetésre Ryle-lal, amiről beszéltem neked. Mi van ma,
problémamegoldó vasárnap?
Atlas finoman felnevet.
– Remélhetőleg.
Megcsókolom.
– Sok sikert!
Melegen rám mosolyog.
– Neked is! Vigyázz magadra, és hívj, amilyen hamar tudsz!
Az ajkát még egyszer az ajkamra nyomja, és amikor
elhúzódik, azt mondja:
– Szeretlek, kicsim.
Az autójához megy, és nem tudom, miért ver hevesebben a
szívem a szavai hatására, de mosolyogva szállok be a kocsimba.
Szeretlek, kicsim. Még akkor is mosolygok, amikor elindulok.
Meglepődöm a jókedvemen, tekintve, hogy mi áll előttem, és
hogy ez mennyivel inkább spontán közbeavatkozás, mint
tervezett beszélgetés. Én Allysához és Marshallhoz megyek
vacsorázni, de Ryle-nak fogalma sincs róla, hogy okkal érkezem.
 
 
–  Lasagne? – kérdezem Marshallt, amikor ajtót nyit. Érzem a
fokhagyma és paradicsom illatát az előszobából.
– Allysa kedvence – válaszolja, és becsukja mögöttem az ajtót.
Emmyért nyúl. – Gyere Marshall bácsihoz! – mondja, és átveszi
tőlem a lányomat.
Emmy már kacag is, ahogy Marshall grimaszolni kezd.
Marshall Emmy egyik kedvence, bár valószínűleg nehezen
találnánk olyan gyereket, aki nem szereti őt.
– Allysa a konyhában van?
Marshall biccent.
– Igen. Ő is ott van – suttogja. – Nem említettük neki, hogy ti is
jöttök.
– Oké. – Leteszem Emmy pelenkázótáskáját, és a konyha felé
indulok. Ryle és Allysa anyját látom Ryleeval a nappaliban
üldögélni, miközben elhaladok. Integetek neki, ő mosolyog, de
nem állok meg beszélgetni. Allysát keresem.
Mikor belépek a konyhába, Ryle a bárnak dől, lazán beszélget
Allysával, de ahogy meglát, kiegyenesedik.
Nem reagálok. Nem akarom, hogy Ryle azt higgye, bármiféle
hatalma van felettem.
Allysa számított rám. Egy biccentéssel köszönt, és rácsukja a
lasagnéra a sütőt.
–  Tökéletes időzítés. – Az edényfogót a pultra dobja, és az
asztalra mutat. – Negyvenöt percünk van, amíg elkészül –
mondja, Ryle-t és engem az asztal felé terelve.
–  Mi ez? – kérdezi Ryle, miközben felváltva hol Allysára, hol
rám pillant.
– Csak egy beszélgetés – feleli Allysa, és int neki, hogy üljön le.
Ryle a szemét forgatja, vonakodva helyet foglal Allysával és
velem szemben. Hátradől a székén, szorosan karba fonja a
kezét. Allysa rám néz, átadja a terepet nekem.
Nem értem, hogyhogy nem vagyok berezelve. Talán az, hogy
Atlas már beszélgetett Ryle-lal, tompította az aggodalmamat.
Allysa és Marshall is itt vannak velünk egy lakásban, ami
szintén védelmet jelent. Meg Ryle anyja, még ha fogalma sincs,
mi fog történni. Ryle az anyja társaságában uralkodik magán,
így igazán hálás vagyok a jelenlétéért.
Bármi ad is erőt, nem állok le megkérdőjelezni. Kihasználom
az előnyeit.
–  Azt kérdezted tegnap, beszéltem-e az ügyvédemmel. Igen,
beszéltem. Van néhány javaslata.
Ryle pár másodpercig az ajkát harapdálja. Aztán felhúzza a
szemöldökét, jelezve, hogy figyel.
– Azt akarom, hogy vegyél részt dühkezelésen.
Ahogy ezeket a szavakat kiejtem, Ryle felnevet. Feláll, készül
betolni a székét, és véget vetni ennek a beszélgetésnek, de ekkor
Allysa rászól:
– Ülj le, légy szíves!
Ryle ránéz, majd rám, aztán megint rá. Eltelik pár másodperc,
mire felfogja, mi történik. Látszik, hogy úgy érzi, becsapták, de
sem én, sem a testvére nem azért vagyunk itt, hogy
együttérezzünk vele.
Ryle szereti és tiszteli Allysát, ezért dühe ellenére végül
visszaül.
–  Amíg dühkezelésen veszel részt, örülnék, ha itt találkoznál
Emersonnal, vagy bárhol, ahol Marshall vagy Allysa jelen van.
Ryle Allysára emeli a tekintetét, és olyan pillantást vet rá,
amitől régen a frász kitört volna, de most már semmilyen
hatással nincs rám.
Folytatom.
–  A viselkedésed függvényében fogjuk családilag eldönteni,
mikor érezzük biztonságosnak, hogy a lányokkal felügyelet
nélkül találkozz.
–  A lányokkal? – ismétli meg Ryle hitetlenkedve Allysára
pillantva. – Téged is meggyőzött, hogy veszélyes vagyok a saját
unokahúgomra? – Most már halkabban beszél.
Kinyílik a konyhaajtó, és Marshall lép be rajta. Helyet foglal
az asztalfőn, onnan néz Ryle-ról Allysára.
– Anyukád van a lányokkal a nappaliban – mondja Allysának.
– Miről maradtam le?
– Te tudsz erről? – kérdezi Ryle Marshallt.
Marshall rámered, aztán közelebb hajol.
–  Tudok-e róla, hogy múlt héten elvesztetted a türelmed
Lilyvel szemben, és nekinyomtad az ajtónak? Vagy az
üzenetekről, amiket küldtél? Vagy a fenyegetésekről, amiket
hozzávágtál, amikor azt mondta, beszélt az ügyvédjével?
Ryle kifejezéstelenül bámul Marshallra. Az arca elvörösödik,
de nem reagál azonnal. Sarokba szorították, és ezt ő is tudja.
–  Ezek meg itt összefogtak ellenem – suttogja Ryle a fejét
rázva. Bosszús, ingerült, kicsit becsapottnak érzi magát. Érthető.
De dönthet úgy, hogy együttműködik, vagy megszakítja a
megmaradt kapcsolatait az életében.
Ryle fásult tekintettel végigmér.
– Egyéb? – kérdezi kissé önelégülten.
– Több mint elég jóindulattal viseltettem irántad, Ryle. Ezt te
is tudod. De ettől kezdve tudd, hogy csakis Emerson számít
nekem. Ha bármi fenyegető vagy ártalmas dolgot teszel velem
vagy a lányunkkal, megyek a bíróságra.
–  És én segíteni fogok neki – közli Allysa. – Szeretlek, de
segíteni fogok neki.
Ryle állkapcsa rángatózik. Ettől eltekintve kifejezéstelen az
arca. Allysára néz, majd Marshallra. Tapintható a feszültség a
szobában, de az is, hogy mellettem állnak. Sírni tudnék, annyira
hálás vagyok nekik.
Sírni tudnék minden áldozatért, akiknek nincsenek ilyen
barátaik.
Ryle a hallottakon rágódik. Csend van, de elmondtam, amit
akartam, és egyértelművé tettem, hogy nincs helye
tárgyalásnak.
Végül ellép az asztaltól, és megáll.
Csípőre teszi a kezét, és a földet bámulja. Nagy levegőt vesz,
aztán elindul a konyhaajtó felé. Mielőtt távozik, visszafordul, de
nem néz egyikünk szemébe sem.
–  Csütörtökön szabadnapom van. Tíz felé itt leszek, ha azt
akarod, hogy Emerson találkozzon velem.
Kilép az ajtón, a következő pillanatban pedig lehull rólam a
páncél, és összeroskadok. Allysa átkarol, de nem a szomorúság
miatt sírok, hanem mert annyira megkönnyebbültem. Úgy
érzem, valami jelentőset vittünk véghez.
–  Nem tudom, mit csinálnék nélkületek – mondom a
könnyeimen keresztül, Allysát ölelve.
Megsimogatja a hajamat.
– Nagyon nyomorultul lennél, Lily.
Mindannyian nevetésben törünk ki. Valahogyan.
 Harmincharmadik

fejezet

Atlas

Miután kitettem otthon Josht, felhívtam Suttont, és megkértem,

hogy találkozzon velem a Bib’sben. Egy órával a megbeszélt
időpont előtt ideértem. Sosem főztem neki, szóval remélem,
jelent számára valamit, hogy ételt készítek. Jól fog neki esni, a
megfelelő hangulatba hozza. Mindegy, csak kevésbé legyen tőle
harcias.
Megcsörren a telefonom, ellépek a tűzhelytől, és a kijelzőre
pillantok. Mondtam neki, hogy írjon rám, ha ideér, hogy
beengedhessem. Öt perccel korábban érkezik.
Átsétálok a sötét éttermen, menet közben felkapcsolok
néhány lámpát. A bejárat előtt cigarettázik. Amikor látja nyílni
az ajtót, az utcára pöccinti a cigit, és követ.
– Itt van Josh? – érdeklődik.
–  Nem, ketten vagyunk. – Egy asztalra mutatok. – Foglalj
helyet. Mit innál?
Egy pillanatig csendesen néz.
–  Vörösbort. Mindegy, milyen, ami nyitva van. – Beül a
bokszba, én pedig visszamegyek feltálalni az ételünket.
Kókuszos garnélát készítettem, mert tudom, hogy ez a
kedvence. Kilencévesen láttam rácuppanni.
Ez volt az egyetlen közös kirándulásunk. Cape Codra
mentünk, ami nem volt olyan rettentően messze Bostontól, de
ez az egyetlen olyan emlékem, amikor anyám a szabadnapján
programot szervezett velem. Általában a szabadnapjait
végigaludta vagy végigitta, szóval a Cape Cod-i kiruccanást, ahol
először ettünk kókuszos garnélát, nagy becsben tartom.
A tányérokat és az italainkat egy tálcára helyezem, és
kiviszem az asztalhoz. Elé pakolom az ételt és a bort, aztán
elhelyezkedem vele szemben. Az evőeszközöket átcsúsztatom
az ő térfelére.
Kis ideig a tányérjára mered.
– Ezt te főzted?
– Én. Kókuszos garnéla.
–  Milyen alkalomból? – kérdezi, és kinyitja a szalvétáját. –
Bocsánatkérés, amiért azt feltételezted, hogy tudnál
gondoskodni egy olyan kölyökről, mint ő? – Úgy nevet, mintha
valami vicceset mondott volna, de mivel süket fülekre talál,
abbahagyja. Megrázza a fejét, felveszi a poharát, és belekortyol.
Tudom, hogy tizenkét év előnye van velem szemben, de le
merném fogadni, hogy én már most jobban ismerem Josht, mint
ő. Talán Josh is jobban ismer engem, mint ő, pedig én tizenhét
évet húztam le mellette.
– Mi volt a kedvenc kajám? – kérdezem.
 Kifejezéstelenül néz rám vissza.
Na jó, lehet, hogy ez kemény volt.
–  Oké, a kedvenc filmem? Semmi? Szín? Zene? – Még párat
feldobok neki, remélve, hogy legalább egyre tudja a választ.
Nem tudja. Megvonja a vállát, leteszi a borospoharát.
– Milyen könyveket szeret Josh olvasni?
– Ez beugratós kérdés?
Visszaülök a bokszba, igyekszem elrejteni feldúltságomat, de
minden porcikámban ott munkál.
– Semmit sem tudsz azokról, akiket erre a világra hoztál.
–  Mindkettőtöket egyedül neveltelek, Atlas. Nem volt időm
azon aggódni, hogy mit szerettek olvasni, amikor éppen
próbáltam túlélni. – Ledobja a villát, amit épp használni készült.
– Jesszus!
–  Nem azért hívtalak ide, hogy bántsalak. – Kortyolok a
vizemből, körbejáratom az ujjamat a pohár karimáján. – Még
csak bocsánatkérésre sincs szükségem. És Joshnak sem. –
Csípősen ránézek, engem is megdöbbent, hogy azt készülök
mondani, amit. Egyáltalán nem ide akartam kilyukadni, de már
nem az piszkálja a csőrömet, amiért eredetileg önző módon
jöttem. – Meg akarom adni neked a sanszot, hogy jobb anyja
lehess.
– Talán az a baj, hogy neki kéne jobb fiúnak lennie.
–  Tizenkét éves. Annyira jó, amennyire jónak lennie kell.
Mellesleg a vele való kapcsolatod nem az ő felelőssége.
Megvakarja az állát, egyik kezével csettint egyet.
 –  Mi ez? Miért vagyok itt? Azt akarod, hogy vigyem vissza,
mert túl nagy falat neked?
–  Egyáltalán nem. Azt akarom, hogy mondj le a javamra. Ha
nem teszed, bíróság elé citállak, ami mindkettőnknek hatalmas
összegekbe fog kerülni, amit egyikünk sem szeretne kifizetni.
De én ki fogom. Ha ez kell, a bíró elé cipelem ezt az ügyet, aki az
előéleted alapján arra fog kényszeríteni, hogy részt vegyél egy
szülői tanfolyamon, amiről tudjuk, hogy eszed ágában sincs. –
Előredőlök, az asztalra támaszkodom. – Törvényes felügyeletet
akarok Josh fölött, de nem arra kérlek, hogy szívódj fel. Azt nem
akarom. Véletlenül sem kívánom ennek a fiúnak, hogy olyan
szeretetnélküliségben nőjön fel melletted, mint én.
Ledermed a szavaimtól, fogom a villám, és eszem egy falatot
a vacsorámból.
Bámul, amíg a falatot rágom, még akkor is meredten néz,
mikor leöblítem az ételt egy korty vízzel. Most biztosan ezerrel
pörög az agya, hogy valami sértőt vagy fenyegetőt vágjon a
fejemhez, de üres a tarsolya.
– Minden kedden este itt fogunk vacsorázni, mint egy család.
Nagyon szívesen látunk. Biztos Josh is élvezné. Sosem fogok egy
vasat sem kérni tőled. Csupán annyit kérek, hetente egyszer
jelenj meg, érdeklődj iránta, még ha tettetned kell is.
Feltűnik, hogy Sutton keze remeg, amint a borospohárért
nyúl. Biztos ő is észrevette, mert ökölbe szorítja, mielőtt
megfogná a poharat, és visszahúzza a kezét az ölébe.
–  Biztos nem emlékszel Cape Codra, ha úgy gondolod, hogy
olyan rettenetes anyád voltam.
–  Emlékszem Cape Codra. Ez az egyetlen emlék, amibe
kapaszkodok, hogy ne nehezteljek rád teljesen. De míg te azt
hiszed, valami csodálatosat vittél véghez, mert ezt az egy
emléket biztosítottad nekem, én Joshnak ezt élete minden
napján meg fogom adni.
Sutton az ölét bámulja, mikor ezt mondom neki. Most először
tűnik úgy, hogy esetleg mást is képes érezni, mint dühöt vagy
ingerültséget.
Talán én is. Amikor ma Timtől hazafelé jövet elhatároztam,
hogy lefolytatom vele ezt a beszélgetést, abszolút úgy
terveztem, hogy eltávolítom őt az életünkből. De még a
szörnyetegek sem élhetnek szív nélkül.
Valahol van szíve. Talán senki sem szólt neki, hogy jobban
elfogadják, ha hallgat rá.
– Köszönöm – mondom.
Rám villantja a szemét. Azt hiszi, próbára teszem ezzel a
megjegyzéssel.
Megrázom a fejemet, engem is elbizonytalanít, amit mondani
készülök.
– Egyedülálló anya voltál, és tudom, hogy egyikünk apja sem
segített neked semmiben. Nagyon nehéz lehetett neked. Talán
magányos vagy. Talán depressziós. Nem értem, miért nem
tudod az anyaságot ajándékként felfogni, de itt vagy.
Megjelentél ma este, és ezért köszönetet érdemelsz.
Lenéz az asztalra, és teljesen váratlanul rázkódni kezd a válla,
de visszatartja a könnyeit. Kezét az asztalra teszi, és a
szalvétájával babrál, de nem kell használnia, mert egyetlen
könnycseppet sem enged kicsordulni a szeméből.
Nem tudom, min ment keresztül, ami ennyire
megkeményítette. Amitől ennyire nem hajlandó sebezhetőnek
mutatkozni. Talán egy ilyen napon egyszer majd megosztja ezt
velem, de mielőtt erre a pontra eljutnánk, anyaként sokat kell
bizonyítania Joshnak.
Kihúzza magát ültében.
– Hánykor lesz jövő héten a vacsora?
– Hétkor.
Bólint, olyan, mintha ki akarna mászni a bokszból.
– Becsomagolhatom a kaját, ha el akarnád vinni magaddal.
Hevesen bólogat.
– Szeretném. Mindig is ez volt a kedvencem.
–  Tudom. Emlékszem Cape Codra. – A tányérját a konyhába
viszem, és becsomagolom a garnélát.
 
 
Mire végre hazaérek, Josh a kanapén alszik. A tévében anime
megy, leállítom, a távirányítót a dohányzóasztalra teszem.
Egy ideig nézem, ahogy alszik, és megkönnyebbülés lesz úrrá
rajtam ez után a nap után. Máshogy is elsülhettek volna a
dolgok. Összeszorítom a számat, és megküzdök az érzelmi
kimerültséggel, miközben nézem, milyen békésen alszik. Ahogy
bámulom, rájövök, hogy ugyanúgy nézek rá, ahogy Lily néz
Emersonra, olyan büszkeséggel telve.
Lehúzom a takarót a kanapé hátáról, és Joshra terítem, aztán
az asztalhoz megyek, ahol a házija fekszik kiterítve. Mindennel
végzett, még a családfával is.
Egy aprócska palántát rajzolt, ami a földből sarjad két ággal.
Az egyiken a Josh, a másikon az Atlas felirat áll.
 Harmincnegyedik

fejezet

Lily

Kis híján nem vettem észre a levelet, olyan rohanásban voltam

reggel. A bejárati ajtó alá volt gyömöszölve, és fennakadt a
szőnyegen.
Emmyt az ölemben tartottam, egy retikül és egy
pelenkázótáska a vállamon, a szabad kezemben kávé. Sikerült
lehajolnom, és felvennem a levelet anélkül, hogy a kávét
kilöttyintettem volna. Szuperanya.
Várnom kellett, hogy a munkában legyen egy nyugodt
pillanatom, csak akkor tudom elővenni. Amikor kinyitom a
lapot, és látom Atlas kézírását, megkönnyebbült borzongás fut
végig rajtam. Nem mintha felmerülne bennem, hogy bárki
mástól kaphattam volna, mint Atlastól. Néhány hónapja együtt
vagyunk már, és mindig hagy nekem leveleket. De ez az egyik
első levél, amit nem attól rettegve nyitok ki, hogy Ryle írta.
Az emlékezetembe vésem ennek a pillanatnak a fontosságát.
Sokszor csinálok ilyet. Megjegyzek fontos mérföldköveket,
amik jelzik, hogy az életem kezd visszatérni a rendes
kerékvágásba. Nem teszem ezt olyan gyakran, mint szoktam, de
jó dolog. Ryle annyira jelentéktelen része immár az életemnek,
hogy néha el is felejtem, mennyi gond volt vele régebben.
Még mindig része Emmy életének, de nagyobb
szervezettséget követelek tőle. Néha megpróbál azzal
visszavágni, hogy milyen szigorú vagyok a látogatásait illetően,
de addig nem leszek nyugodt, amíg Emmy a saját szavaival el
nem tudja mesélni, milyenek a Ryle-nál tett látogatásai.
Bizakodom, hogy a dühkezelés segít, de ez csak idővel derül
majd ki.
A kommunikációnk néha velős, de mindig is azt vártam a
válásunktól, hogy megszabadulok a félelemtől, és úgy érzem, ez
sikerült is.
Elbújok a raktárban, törökülésben a földre ülök, mert
zavartalanul akarom elolvasni ezt a levelet. Hónapok teltek el,
mióta Atlast ide bújtattam, de még mindig érezni az illatát.
Kinyitom a levelet, és megérintem a nyitott szívet, amit az
első oldal bal felső sarkába rajzolt. Már mosolygok, ahogy
elkezdem olvasni.
 
Kedves Lily!
 
Nem tudom, tisztában vagy-e vele, milyen nap van ma, de
hivatalosan fél éve járunk. Szokták a féléves évfordulót
ünnepelni? Küldethettem volna neked virágot, de nem
szeretném túlságosan megnehezíteni a virágos munkáját.
 Úgy döntöttem, megírom helyette ezt a levelet.
Azt mondják, minden történetnek két olvasata van, és én jó
pár történetedet olvastam, amiket, noha úgy estek meg,
ahogyan mesélted, én mégis teljesen máshogy éltem meg.
A naplóidban elsiklasz fölötte, de tudom, mit jelentett
neked az a tetoválás. Nem vagyok biztos benne, hogy azt
tudod-e, nekem mit jelentett.
Azt mondod, az első csókunk az ágyadon csattant el, de
számomra nem ez az első csókunk. Az egy hétfői napon
történt, délben.
Ez akkor volt, amikor beteg voltam, és te ápoltál. Ahogy
bemásztam az ablakodon, kiszúrtad, hogy nem vagyok jól.
Emlékszem, egyből cselekedtél. Gyógyszert adtál, vizet,
takarókat, és rákényszerítettél, hogy aludjak az ágyadban.
Nincs rosszabb egy rémes gyomorrontásnál.
Nem sokra emlékszem abból az estéből. Bár a te kezedre
igen. Mindig a közelemben volt, mérte a lázamat, az arcomat
törölgette, vagy a vállamat fogta, amikor újra és újra az
ágyad mellé kellett hajolnom az éjszaka során.
Erre emlékszem. A kezedre. Világos rózsaszínűre voltak
lakkozva a körmeid. Még a színre is emlékszem, mert ott
kellett lennem, amikor befestetted. „Lily meglepetése” volt a
neve, és azt mondtad, éppen emiatt választottad ezt.
Alig tudtam kinyitni a szemem, de amikor sikerült, ott volt
a karcsú, segítő kezed, a Lily meglepetése színű körmeiddel,
és a vizespalackomat tartotta, gyógyszerrel kínált, vagy az
állkapcsomat simogatta.
Igen, Lily, emlékszem erre a pillanatra, habár te nem írtál
róla.
Többórányi rosszullét után felébredtem, vagy legalábbis
tudatában voltam a környezetemnek. A fejem hasogatott, a
szám cserepes volt, a szemhéjam olyan nehéz, hogy alig
tudtam nyitva tartani, de érzékeltelek.
Éreztem a leheletedet az arcomon. Az ujjbegyeidet az
államon, ahogy gyengéden simogattál.
Azt hitted, alszom, szóval nem érzem, hogy megérintesz,
nézel, de nagyon is éreztem.
Pontosan ebben a pillanatban ébredtem rá, hogy szeretlek.
Rossz volt egy ilyen monumentális érzésre ráeszmélni egy
ilyen szar nap közepén, de annyira megütött, hogy évek óta
először majdnem elbőgtem magam, és nem tudtam mihez
kezdeni ezzel az érzéssel.
De basszus, Lily, leéltem egy életet úgy, hogy nem tudtam,
milyen szeretni. Nem adatott meg nekem az anya és fia közti
szeretet, vagy az apa és fia közti szeretet, de a testvéri
szeretet sem. Amíg te nem jöttél, senkivel nem töltöttem úgy
együtt az időt, főleg lánnyal nem. Senkivel nem voltam eleget
ahhoz, hogy megismerjem, ő pedig engem, hogy megismerjük
egymást, elmélyüljön a kapcsolatunk, utána pedig
bizonyíthassam, hogy segítőkész, kedves, aggódó társ
vagyok, minden, ami te voltál nekem.
Nem azt mondom, hogy ez volt az a pillanat, amikor
rájöttem, hogy BELÉD vagyok szerelmes. Akkor először
döbbentem rá, hogy szeretek valamit, bármit, bárkit. Akkor
először érintette meg valami a szívemet. Legalábbis pozitív
értelemben. A múltban tettek velem olyanokat, amiktől a
szívem összeszorult, de sosem csordult túl ennyire. Amikor
az ujjaid az államon vándoroltak, mint puha esőcseppek, azt
hittem, a szívem rögtön megtelik, és kipukkan.
Úgy tettem, mintha akkor ébredtem volna fel. A karommal
takartam el a szememet, te pedig gyorsan elhúztad a kezed.
Emlékszem, a nyakamat nyújtogatva néztem ki az
ablakodon, hogy lássam, világos van-e odakint. Felültél, és
megkérdezted, indulok-e, nekem meg nyelnem kellett egyet,
mielőtt meg tudtam szólalni. Alig sikerült. Valami olyasmit
mondtam, hogy a szüleid hamarosan itt lesznek.
Azt mondtad, nem mész suliba, és pár óra múlva
visszajössz értem. Szótlanul beleegyeztem, mert még mindig
beteg voltam, de ki kellett jutnom a szobádból, mielőtt
olyasmit mondok vagy teszek, amivel kellemetlen helyzetbe
hozom magam. Nem bíztam a lelkemben zsibongó érzésben.
Égető szükségét éreztem, hogy rád nézzek, és szerelmet
valljak neked. Érdekes, amint először szerelmesek leszünk,
hirtelen olthatatlan vágyat érzünk, hogy ezt be is valljuk. A
szavak mintha a mellkasomban formálódtak volna, és noha
talán életemben nem éreztem még magam ennyire
gyengének, mégsem nyitottam ki az ablakodat, és másztam
ki rajta soha gyorsabban.
 Becsuktam az ablakot, a hátamat a házad hideg falának
támasztottam, és kifújtam a levegőt. A párás levegőben
látszott a lélegzetem, becsuktam a szemem, és életem
legrosszabb nyolc órája után valahogy mosolyt erőltettem az
arcomra.
A reggel további részében a szerelmen gondolkodtam.
Miután a szüleid leléptek, te meg eljöttél értem, és további
órákat töltöttem betegen a házadban, akkor is a szerelemre
gondoltam. Amikor a Lily meglepetése színű körmeid
látótávolságba kerültek, amikor megmérted a lázamat, a
szerelemre gondoltam. Ahányszor csak bejöttél a szobádba,
és eligazítottad az állam alatt a takarót, a szerelemre
gondoltam.
Amikor aztán végre kezdtem kicsit jobban érezni magam
ebéd körül, a zuhany alatt álltam, a betegségtől gyengén és
kiszáradva, mégis valahogy úgy éreztem, mintha magasabb
lennék. Azon a délelőttön, aztán egész nap tudtam, hogy
valami jelentős történt. Először éreztem felvillanni, milyen
lehetne az élet. Azelőtt nem sokat foglalkoztam a
szerelemmel, a családalapítással vagy a karrierépítéssel. Az
élet számomra mindig csak terhet jelentett, amit cipelnem
kellett. Valami nehezet és borongósat, ami az ébredést
megnehezíti, az elalvást pedig rémisztővé teszi. Ez azért van,
mert leéltem úgy tizennyolc évet, hogy nem tudtam, milyen
annyira szeretni valakit, hogy őt akarod látni reggel, amikor
kinyitod a szemed. Sőt, már arra vágytam, hogy kezdjek
magammal valamit, mert te voltál az első, aki miatt jobbá
akartam válni.
Ez volt az a nap, amikor a kanapédon feküdtünk, és meg
akartad nézni velem a kedvenc rajzfilmedet. Ekkor bújtál oda
hozzám először, a hátad a mellkasomhoz ért, és én
átöleltelek, ahogy a takaró alatt feküdtünk. Nehéz volt a
tévére figyelnem, mert kikívánkozott belőlem a szerelmi
vallomás, de nem akartam kimondani, nem tudtam
kimondani, mert nem akartam, hogy azt gondold, ez túl
gyors, vagy hogy ezeknek a szavaknak nincs súlyuk a
számomra. A fenébe is, ez volt a legnehezebb valami, amit
valaha cipeltem.
De rengetegszer eszembe jut az a nap, Lily, és nem tudom,
mindenkinek ilyen-e a szerelem. Mintha egy zuhanó repülő
egyenesen átszáguldana rajtad. Mert a legtöbb ember életébe
a szeretet lépten-nyomon beszivárog. Szeretetbe csomagolva
születnek, gyerekkorukban ez védi őket, aztán mások
boldogan viszonozzák az érzelmeiket, és ezért nem vagyok
biztos abban, hogy mást is így üt-e meg a szerelem, ahogy
velem tette. Egy pillanat alatt, ennyire brutálisan.
Azt a pólót viselted, amit annyira szerettem. Túl nagy volt
rád, az ujja állandóan lecsúszott a válladról. A rajzfilmet
kellett volna néznem, de nem tudtam megállni, hogy ne a
nyakad és a vállad közötti ívet bámuljam. Ahogy néztem,
ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy elmondjam neked,
szeretlek. A szavak már a nyelvem hegyére tolultak, úgyhogy
föléd hajoltam, és a bőrödbe suttogtam őket.
És ott is maradtak elrejtve, csendben, míg fél év múlva
össze nem szedtem a bátorságomat, hogy hangosan is
kimondjam őket.
Nem is sejtettem, hogy emlékszel arra a csókra, vagy
bármelyik másikra, amit a későbbiekben éppen oda adtam. A
naplódban is sietve átsuhansz efölött, hogy arról beszélhess,
amit te az első igazi csókunknak tartasz. Szóval nem is
tudtam, hogy ez jelentett neked valamit, amíg meg nem
láttam a tetoválásodat. Nem tudom elmondani, mit jelent
számomra, hogy a szívünket arra a helyre tetováltattad,
ahova valaha titkon a szerelmi vallomásomat temettem.
Meg kell ígérned valamit, Lily! Nem akarom, hogy ha arra
a tetoválásra nézel, bármi másra gondolj, mint arra, amit
ebben a levélben írtam. És ahányszor csak megcsókollak ott,
azt szeretném, ha emlékeznél rá, hogy miért csókoltalak meg
ott először. Szerelemből. Felfedeztem, adtam, kaptam,
beleestem, benne éltem, elmentem miatta.
Josh szobájában a földön ülve írom ezt a levelet. Igazából
az juttatta eszembe az emléket, ami az éjjel Joshsal történt.
Elrontotta a gyomrát. Nincs olyan rosszul, mint én voltam
aznap, amikor rájöttem, hogy szeretlek, de azért nagyon
beteg. Theótól kapta el, aki pár napja esett át ezen.
Még sosem ápoltam beteget, még csak gyógyszerem sincs.
Attól tartok, lesz egy menetem a gyógyszertárba. Lehet, hogy
odafelé menet becsúsztatom ezt a levelet az ajtód alatt.
 Érdekes beteg embert ápolni. A hangok, a szagok, az
alváshiány, igazából majdnem olyan rossz az ápolónak is.
Ahányszor megmérem a lázát, vagy vizet töltök belé,
eszembe jut, milyen gyengéd szülői ösztönnel ápoltál. Josh
ápolása során még rá akarok tenni erre egy lapáttal, de
nekem nem megy olyan jól, mint neked.
Nagyon fiatal voltál, csak néhány évvel idősebb, mint Josh
most. De biztos vagyok benne, hogy idősebbnek érezted
magad a korodnál. Tudom. Olyan dolgokon mentünk
keresztül, amit egy gyereknek sem szabadna
megtapasztalnia. Azon tűnődöm, vajon Josh annyi idősnek
érzi-e magát, amennyi, vagy öregebbnek mindaz után, amin
keresztülment.
Szeretném, ha olyan sokáig fiatalnak érezné magát,
amilyen sokáig csak lehet. Azt akarom, hogy jó legyen neki
velem. Hogy előbb tudja meg, mi a szerelem, mint én.
Remélem, a szerelem lassan szivárog majd be az életébe, és
nem üti meg úgy, mint engem valaha. Azt akarom, hogy
szeretetben nőjön fel, körülölelje őt. Azt akarom, hogy
megtapasztalja, milyen.
Példakép szeretnék lenni a számára. Azt akarom, hogy
neki és Emersonnak példaképek legyünk. Te és én, Lily.
Már fél éve.
Költözz hozzám!
 
Szeretlek.
 Atlas
 
Miután elolvasom a levelet, leülök, megtörlöm a szemem. Ha
ennyire elérzékenyülök attól, hogy arra kér, költözzünk össze,
mi lesz velem, ha majd megkéri a kezemet?
Vagy a házassági fogadalmunknál?
Fogom a telefonom, és felhívom Atlast videóchaten. Tíz
hosszú másodpercig cseng, és amikor Atlas felveszi, a
nappaliban fekszik a kanapén. Mosolyog, bár láthatólag
kimerült az éjszakázástól.
– Helló, gyönyörűség! – Erőtlen a hangja az álmosságtól.
–  Szia! – Az arcomat ökölbe szorított kezemre támasztom, és
elnyomok egy hatalmas mosolyt. – Hogy érzi magát Josh?
– Jól van. Alszik, de én olyan sokáig ébren maradtam, hogy az
agyam túlságosan túlterhelt, képtelen kikapcsolni. – A kezét a
szájához emeli, elfojt egy ásítást.
–  Atlas! – szólítom meg együttérzően, mert halálosan
fáradtnak látszik. – Szeretnéd, hogy átmenjek, és
megölelgesselek?
– Úgy érted, szeretném-e, hogy hazagyere, és megölelj?
Mosolygok, amikor ezt mondja.
– Aha, pontosan így értettem. Szeretnéd, hogy hazamenjek, és
megöleljelek?
Bólint.
– Igen, szeretném. Gyere haza!
 Harmincötödik

fejezet

Atlas

– Gazdag vagy, nem? – kérdezi Brad. – Nem tudnál felvenni erre

valakit?
–  Két éttermem van. A közelében nem vagyok a
gazdagságnak. És miért vennék fel valakit, amikor ti itt
vagytok?
– Legalább már lefelé megyünk – jelenti ki Theo.
–  Jegyzeteld, amit a fiad mond, Brad. Minden rosszban van
valami jó.
Alig maradt már mit elvinni. Lilynek sok cuccára nem volt
szüksége, mivel a bútorainak nagy részét a helyi családi erőszak
áldozatait segítő menhelynek adományozta. Délutánra ki kellett
pakolnunk a lakását.
Brad az egyetlen ismerősöm, akinek teherautója van, ezért ő
és Theo segítettek átszállítani azt, ami a mi kocsinkba nem fért
be. Emerson bölcsőjét, Lily tévéjét a nappaliból, néhány
festményt a faláról.
Joshnak mázlija volt. Baseballedzésen van, így nem kellett
segítenie a költözködésben.
Meglepődtem, amikor néhány hónapja azzal jött haza, hogy
jelentkezett próbajátékra. Bekerült a csapatba, és mindent
belead. Lilyvel egyetlen meccsét sem hagyjuk ki.
Anyánknak elküldtem a meccsek időpontját, de eddig nem
jött el egyre sem. Csak egyetlen keddi vacsorán jelent meg.
Reménykedtem benne, hogy jobban részt akar venni a családi
életben, de nem lepődtem meg azon, hogy mégsem így történt.
Szerintem Josh is hasonlóképpen érez. Nem foglalkozunk azzal,
ami nem működik. Arra figyelünk, ami igen, és sok mindenért
lehetünk hálásak. Többek közt azért, mert megszereztem Josh
felügyeletét, Lily és Emerson pedig beköltöztek hozzánk.
Bámulatos, milyen hirtelen mekkorát tud fordulni az emberrel
a világ.
A tavalyi Atlas nem tudná, mit gondoljon az idei Atlasról.
Lily épp akkor indul felfelé a lépcsőn, mikor én leérek.
Mosolyog, futtában megcsókol, és felszalad.
Theo a fejét rázza.
– Még mindig nem hiszem el, milyen messzire jutottál vele.
A térdével segít felemelni egy dobozt, majd a hátát a bejárati
ajtónak feszítve kinyitja. Tartja nekem és Bradnek, de mikor
belépek a garázsba, megtorpanok. Egy Ryle-éra hasonlító kocsi
parkol le nem messze Brad teherautójától.
Rettegés lesz úrrá rajtam. Azóta nem találkoztunk, mióta
megpróbált verekedni velem az éttermemben, de az
hónapokkal ezelőtt történt. Nem tudom, mennyire szokta meg a
gondolatát annak, hogy Lily velem van, de a felém vetett
pillantásából ítélve nem igazán sikerült ez neki.
Valaki van vele. Egy férfi száll ki az anyósülésről, és az
alapján, amit Lily mesélt, Ryle sógora lehet. Találkoztam Lily
anyukájával, Allysával és Ryleeval, de sosem láttam Marshallt.
Brad teherautójához sétálok, bepakolom a dobozt, amit
cipelek, és Ryle kocsiját figyelem egész idő alatt. Theo és Brad
mennek is visszafelé, nem tudván Ryle jelenlétéről. Marshall
kiemeli Emersont a hátsó ülésből, és becsukja az ajtót. Ryle a
kocsiban marad, miközben Marshall Emersonnal felém tart.
Kezet nyújt.
– Helló! Atlas, ugye? Marshall vagyok.
Kezet rázunk.
– Aha, örülök, hogy találkoztunk.
Biccent, de mikor Emerson meglát, Marshallnak szorosabban
kell fognia, mert felém mozdul. Előrelépek, és elveszem tőle
Emersont.
– Helló, Emmy! Jól szórakoztál ma?
Marshall kicsit néz minket.
– Figyeljetek, kétszer lehányta Ryle-t ma.
– Nincs jól?
– Jól van, de kettőnkkel volt egész nap. Mindkét lány cukrosat
evett reggelire. Meg snacket. Aztán ebéd, aztán második snack,
és… – Legyint. – Lily és Issa megszokták.
Emerson kinyúl, lehúzza a fejemről a napszemüvegemet.
Megpróbálja felhúzni, de túl hajlott, segítek neki beállítani,
hogy jól álljon rajta. Rám vigyorog, én visszamosolygok rá.
–  Bocsi, hogy nem száll ki a kocsiból. Ez az egész még kicsit
furcsa számára. Hogy ő hozzád költözik.
Amikor Marshall azt mondja, „ő”, nem Lilyre gondol.
Emersonra néz. Megértően bólintok.
– Rendben. Képzelem, hogy nem lehet könnyű neki.
Marshall összeborzolja Emmy haját.
–  Elhúzok innen, hogy befejezhessétek. Örülök, hogy
megismertelek.
–  Én is. – Komolyan is gondolom. Marshall-lal más
körülmények között akár barátok is lehetnénk.
Megfordul, hogy visszainduljon Ryle kocsijához, de megáll, és
megfordul, mielőtt messzire jutna.
–  Köszi. Lily nagyon sokat jelent a feleségemnek, szóval…
köszi. Kösz, hogy Lilyt boldoggá teszed. Megérdemli. – Ahogy
Marshall ezt kimondja, megrázza a fejét, feltartja a kezét, és tesz
egy lépést hátra. – Lelépek, mielőtt túl kellemetlenné válna ez. –
Egyenesen Ryle kocsijához megy, de azt kívánom, bárcsak ne
kéne annyira rohannia. Megköszönhettem volna neki én is.
Tudom, hogy a támogatása fontos Lilynek.
Marshall becsukja a kocsiajtót, Ryle beindítja a kocsit, és
elhajtanak.
Emmyre pillantok, aki éppen a napszemüvegemet rágcsálja.
– Akarsz köszönni anyunak?
Az épület irányába sétálok, de megállok, amikor látom Lilyt a
lépcsőház ajtajában állni.
 Amikor meglát, elfordul, és gyorsan megtörli a szemét. Nem
tudom biztosan, miért sír, mindenesetre kicsit lassabban
haladok, hogy letörölhesse a könnyeit, mielőtt üdvözli a lányát.
Pár másodperc múlva egy hatalmas vigyor kíséretében
megfordul, és elveszi tőlem Emmyt.
–  Jó volt ma apuval? – kérdezi, mielőtt Emmyt csókokkal
árasztja el.
Amikor rám néz, kíváncsi pillantást lövellek felé, tűnődve,
vajon miért sírhatott. A parkolóhely felé mutat, ahol percekkel
azelőtt Ryle kocsija állt.
–  Ez nem volt semmi. Úgy értem, tudom, hogy Marshall vele
volt, de hogy átvedd Emmyt… – Megint kezd elpityeredni, ezért
sóhajt egyet, és a szemét forgatja. – Jó tudni, hogy az életében
szereplő férfiak az ő érdekében legalább úgy tudnak tenni,
mintha jól kijönnének egymással.
Nekem is őszintén jó érzés. Örülök, hogy odafent volt, amikor
megjöttek. Tudom, hogy Ryle a kocsiban üldögélt, míg Marshall
átadta Emmyt, de ez egy lépés a jó irányba. Talán Ryle-nak és
nekem is éppen annyira szükségünk volt erre a pillanatra, mint
Lilynek.
Épp most bizonyítottuk, hogy lehetséges az együttműködés,
még ha fáj is.
Megtörlöm Lily könnyes arcát, majd gyorsan megcsókolom.
–  Szeretlek. – Kezem Lily derekára teszem, és a lépcső felé
terelgetem. – Még egy kiruccanás, mielőtt örökre mellettem
ragadsz?
Lily nevet.
– Alig várom, hogy örökre melletted ragadjak.
 Harminchatodik

fejezet

Lily

A költözéstől kimerülten összekuporodom Atlas kanapéján.

A mi kanapénkon.
El fog tartani egy ideig, mire megszokom majd.
Theót és Josht fogtam be, hogy segítsenek kipakolni Emerson
és az én maradék cuccaimat, mert Atlas késő estig dolgozik. Én
korán kelek, ő későn ér haza, de érdekes módon többet kapunk
így egymásból, még ha csak futtában is. És a vasárnapokat
együtt töltjük.
De ma péntek van, és holnap szombat, Atlas legzűrösebb
napja, így én szórakoztatom Josht és Theót, amíg anyám hazaér
Emersonnal. Hármasban nézzük a Némó nyomábant, de már
mindjárt vége.
Őszintén szólva nem hittem, hogy végigülik, mert abban a
korban vannak, amikor a kiskamaszok hajlamosak
elhatárolódni a Disney-rajzfilmektől. Mint megtudtam, a Z
generáció más tészta. Minél több időt töltök ezzel a két
gyerekkel, annál inkább rájövök, hogy semelyik korábbi
generációhoz nem hasonlítanak. Kevésbé befolyásolhatóak, és
fontosabb számukra az egyéniség. Kicsit irigykedem rájuk.
Josh feláll, amikor a stáblista forogni kezd.
– Na, tetszett?
Vállat von.
–  Elég vicces, főleg, hogy az elején lemészárolták az összes
kaviárt.
Az üres pattogatott kukoricás zacskót kiviszi a konyhába, de
Theo még mindig a tévét bámulja.
Leragadtam ott, ahogy Josh jellemezte a film elejét.
– Nem értem – közli Theo.
– A kaviáros megjegyzést?
Theo hol a tévére, hol rám néz.
–  Nem. Nem értem, miért mondta neked Atlas azt a partot
érésről. Nem is volt benne a filmben. Azt mondta, a Némó
nyomában miatt mondta. Az egész film alatt arra vártam, hogy
valaki mondja.
Bizonyára egy csomó mindent kell megszoknom most, hogy
Atlasszal élek, de a gondolattal, hogy ezzel a gyerkőccel beszéli
meg a párkapcsolatunkat, talán sosem fogok tudni
megbarátkozni.
Theo szemében értetlenség villan.
–  Ja! Ja hogy! Mert amikor megviseli az élet, úsznak tovább,
szóval Atlas azt akarta mondani… Világos.
Az agyában még mindig cikáznak a gondolatok. Megrázza a
fejét, ahogy feltápászkodik a földről.
 – Még mindig nyálasnak tartom – morogja. Amint Theo talpon
van, megzizzen a telefonja. – Mennem kell, itt van apa.
Josh visszatér a nappaliba.
– Nem maradsz?
–  Ma este nem lehet. Holnap reggel a szüleim elvisznek
valahova.
– El akarok menni erre a valahovára – mondja Josh.
Theo a cipőjét húzza, hezitál.
– Ja. Nem tudom.
– Hova mész?
Theo rám villantja a szemét.
– Egy felvonulásra.
Csendesen mondja, de mint egy figyelmeztetést.
– Felvonulás? – Josh oldalra billenti a fejét. – Miért vagy ilyen
furi? Milyen felvonulás ez? Pride?
Theo nyel egyet, lehetséges, hogy ő és Theo még nem
folytatták le ezt a beszélgetést, ezért átérzem Theo idegességét.
De eleget voltam Josh körül az utóbbi pár hónapban, hogy
tudjam, nagyra tartja a barátságát Theóval.
Josh fogja a cipőjét, leül mellém a kanapéra, és felhúzza.
–  Mit mondasz? Nem mehetek erre a Pride cuccra, mert a
lányokat szeretem?
Theo egyik lábáról a másikra dől.
– Jöhetsz. Csak… nem tudtam, hogy tudod.
Josh a szemét forgatja.
–  Sokat megtudhatsz valakiről, ha megnézed, milyen
mangákat szeret, Theo. Nem vagyok seggfej.
– Josh! – figyelmeztetem.
– Bocsánat. – Kivesz egy dzsekit a szekrényből. – Alhatok ma
Theónál?
Josh laza hozzáállása ehhez a kettejük közti jelentőségteljes
pillanathoz nagyon Atlasra emlékeztet.
Figyelmes Josh.
De a kérdése, hogy elmehet-e Theóval, kifog rajtam. Kissé
elkerekedik a szemem. Csak négy napja lakom itt. Josh nem kért
tőlem még engedélyt semmire, és Atlasszal nem igazán
állapodtunk meg az alapvető szabályokban.
– Ja, biztosan. De szólj a bátyádnak, hogy merre vagy.
Nem hinném, hogy Atlasnak bármi kifogása lesz. Most, hogy
együtt élünk, meg kell birkóznunk a Josht és Emersont érintő
kérdésekkel. Ki kivel működik szülőként, mikor, hogyan.
Érdekes helyzet ez. Szeretem az élet dolgait Atlasszal együtt
megoldani.
Anyám még mindig nem ért vissza Emersonnal, így amikor
Josh és Theo lelépnek, a ház csendes és üres, először, amióta
beköltöztünk. Eddig még sosem voltam itt egyedül. A szobák
között sétálgatva töltöm az időt, belenézek a szekrényekbe,
ismerkedem az új házammal.
Az új házam. Furcsa ezt kimondani.
Kimegyek a hátsó ajtón, leülök egy székbe a teraszon, és a
hátsó udvart bambulom. Tökéletes udvar egy kertnek. Szinte
hihetetlen hely ez ilyen mélyen a városban. Olyan, mintha Atlas
kimondottan a tökéletes kert számára keresett volna házat, arra
az esetre, ha visszatérnék az életébe. Tudom, hogy egyáltalán
nem ezért választotta ezt a házat, de vicces elképzelni, hogy
akár ez is lehetett volna az oka.
Meglep, hogy cseng a telefonom. Atlas az, most hív vissza
videóchaten.
– Helló!
– Mit csinálsz?
–  Helyet keresek a kertemnek. Josh Theónál akart aludni,
elengedtem. Remélem, nem gond.
– Persze hogy nem. Segítettek?
– Aha, a nagyját megcsináltuk.
Atlas a hír hallatára láthatólag megkönnyebbül. Úgy húzza
végig a kezét az arcán, mintha ezzel megszabadulna a
stressztől. Szemmel láthatólag ez egy pörgős nap, de Atlas egy
mosollyal palástolja.
– Hol van Emerson?
– Anya épp úton, ide tart vele.
Sóhajt, mintha sajnálná, hogy nem láthatja.
– Kezd hiányozni.
Úgy mondja ezt, mintha kissé félne bevallani, hogy kezdi
megszeretni a lányomat. De megjegyzem a szavait, és
elraktározom a többi kedvesség mellett, amit valaha mondott
nekem.
– Kábé három óra múlva hazaérek. Ébren leszel?
– Tudod, mit kell tenned, ha nem.
 Atlas a fejét csóválja, elhúzza a szája sarkát.
– Szeretlek. Hamarosan otthon leszek.
– Én is szeretlek.
Ahogy véget ér a beszélgetésünk, hallom Emerson édes
hangját, így azonnal megfordulok. Anyám az ajtóban áll,
karjában a lányommal. Úgy mosolyog, mintha elkapott volna
valamit a beszélgetésünkből.
Felkelek, hogy átvegyem tőle Emersont, ő belém
csimpaszkodik. Könnyű éjszakánk lesz. Ha ilyen ölelgetős, az azt
jelenti, hogy nemsokára elalszik. Intek anyámnak, hogy üljön le
mellém.
– Ez cuki – mondja.
Most van itt először. Körbevezetném, de Emerson a
mellkasomba dörgöli az arcát, próbál harcolni a fáradtságával.
Meg akarom várni, hogy elaludjon, mielőtt felállok.
–  Micsoda pompás hely ez egy kertnek! – mondja anyám. –
Szerinted szándékosan választotta ezt a helyet, hátha
visszatérsz az életébe?
Megvonom a vállam.
–  Valóban ezen agyaltam magamban, de nem akarok
feltételezésekbe bocsátkozni.
Megállok, megfordulok, és ránézek, miután eljut a tudatomig
a kérdése.
Vissza az életébe? Nem mondtam el neki, hogy Atlas Maine-
ben a barátom volt. Azt hittem, nem emlékszik rá.
Azt feltételeztem, fogalma sincs róla, hogy az az Atlas, akivel
most megosztom az életem, az a múltamnak is része volt.
Láthatja a meglepetést az arcomon, mert így szól:
– Különleges név, Lily. Emlékszem rá.
Mosolygok, de közben nem igazán értem, akkor eddig miért
nem említette. Már több mint fél éve együtt vagyunk, és jó
párszor találkoztak.
Bár nem kéne meglepődnöm. Anyám mindig nehezen nyílt
meg másoknak. Nem hibáztathatom. Éveket húzott le egy
férfival, aki mellett semmi beleszólása nem volt a dolgokba,
ezért most bizonyára nehéz neki újra megtalálni a hangját.
– Miért nem mondtál soha semmit? – tudakolom.
Megvonja a vállát.
– Gondoltam, felhozod majd, ha azt akarod, hogy tudjam.
–  Igen, de nem szerettem volna, hogy hülyén érezd magad
körülötte. Főleg azok után, amit apa tett vele.
Elkapja rólam a pillantását, és a hátsó udvart pásztázza. Kis
időre elhallgat.
– Sosem említettem ezt neked, de egyszer beszéltem Atlasszal.
Vagy valami olyasmi. Korán hazaértem a munkából, ti
elaludtatok a kanapén. Olyan édesnek és ártatlannak láttalak
benneteket, de mégiscsak ott feküdtél a nappalimban egy
ismeretlen sráccal. Már éppen készültem leüvölteni a fejedet, de
mikor felébredt, nagyon ijedtnek látszott. Nem tőlem félt, most,
hogy így végiggondolom, Attól félt, hogy elveszít téged. Amúgy
csendben elsietett, így utánamentem, mert meg akartam
fenyegetni, és megmondani, hogy sose jöjjön vissza. De ő csak…
a legbizarrabb dolgot tette, Lily.
– Mit csinált? – A szívem a torkomban dobog.
– Megölelt. – Anyám hangjában mosoly bujkál.
Leesik az állam.
– Megölelt? Rajtakaptad a lányoddal, és ő megölelt?
Bólint.
–  Igen. Közben ez olyan mindentudó ölelés volt. Benne volt
minden őszinte sajnálata irántam, és én ezt éreztem az
ölelésében. Biztatott vagy vigasztalt. Aztán egyszerűen…
elment. Esélyem sem volt kiabálni vele, amiért felügyelet nélkül
a házamban volt veled. Lehet, hogy ez is volt a terve. Lehet,
hogy ez volt a manipulációs taktikája. Nem tudom.
A fejemet ingatom.
– Nem volt taktika.
Figyelmes Atlas.
– Tudtam, hogy találkozgattok. Azzal is tisztában voltam, hogy
sokkal inkább apád elől rejtegeted, mint előlem, szóval nem
vettem magamra. Azért nem avatkoztam bele sosem, mert
örültem, hogy van valakid, Lily. – A mögöttünk lévő házra
mutat. – És nézd! Most örökké a tied.
A történetet hallva erősebben szorítom Emersont.
– Boldog vagyok, amiért van egy férfi az életedben, aki ilyen
melegen tud ölelni.
– És mi mindent tud még az ölelésen túl!
Anyám felhorkan.
– Lily! – Feláll, a fejét ingatja. – Most hazamegyek.
 Magamban nevetve nézek utána. Aztán a szabad kezemmel
üzenetet írok Atlasnak.
Nagyon szeretlek, te hülye.
 Harminchetedik

fejezet

Atlas

– Komolyan megteszed? – kérdezi Theo.

A tükör előtt állva a nyakkendőmet igazgatom. Theo a
kanapén ücsörög, próbál meggyőzni, hogy elolvashassa a
fogadalmamat az esküvő előtt.
– Nem neked fogom felolvasni.
– Ezzel csak megalázod magad.
– Nem. Jól van az úgy.
– Ne már, Atlas! Segíteni próbálok. Még az is lehetséges, hogy
valami olyasmivel fejezed be, hogy „Édesem, ússz velem”.
Nevetek. Nem tudom, hogy képes ennyi idő után is előállni
ilyen szövegekkel.
– Amikor este álmatlanul fekszel, a sértéseidet gyakorolod?
– Nem, ezek spontán jönnek.
Valaki kopog, és résnyire nyitja az ajtót.
– Öt perc.
Vetek még egy utolsó pillantást a tükörképemre, mielőtt
Theóhoz fordulok.
 – Hol van Josh? Tudnom kell, készen áll-e.
– Nem mondhatom meg.
Félrebillentem a fejem.
– Hol van, Theo?
–  Utoljára a filagóriában láttam, a nyelvével valami csaj
torkában. Hamarosan nagypapát csinál belőled.
–  A bátyja vagyok. Nagybácsi lennék, nem nagypapa. –
Kinézek az ablakon, de a filagória üres. – Légy szíves, menj, és
keresd meg!
Joshsal nagyon hasonlítunk, de ő kicsit magabiztosabb a
lányokkal, mint én voltam ennyi idősen. Csak most töltötte be a
tizenötöt, és eddig ezt a kort kedvelem a legkevésbé. Ha jövőre
elég idős lesz, hogy vezethessen, tíz évet fogok öregedni, az tuti.
Valami mást kell végiggondolnom. Már ideges vagyok. Lehet,
hogy Theónak igaza van, és át kéne néznem a fogadalmamat,
hogy biztosan nem akarok semmit megváltoztatni rajta, vagy
hozzátenni valamit.
Előhúzom a papírokat a zsebemből, és tollat ragadok, hátha
eszközölnék valami változtatást az utolsó pillanatban.
 
Kedves Lily!
 
Megszoktam, hogy a leveleket, amiket neked írok, soha senki
más nem olvassa el. Talán ezért okozott nehézséget, amikor
először megpróbáltam megírni ezt a fogadalmat. Kissé
ijesztő volt a gondolat, hogy hangosan fel kell olvasnom
neked mások előtt.
De a fogadalmakat nem négyszemközt szokták felolvasni.
A fogadalom célja ígéretet tenni tanúk előtt, legyen az Isten,
barátok vagy a család. El kell gondolkodtatnia, vagy
legalábbis én elgondolkodtam azon, mi miatt van szükség
ezekre a nyilvános fogadalmakra. Nem tudtam megállni,
hogy ne tegyem fel a kérdést, mi minden történhetett a
múltban, amiért szükségesnek érezték, hogy az embereknek
tanúk előtt kelljen bizonygatniuk a szerelmüket.
Talán valahol megszegtek egy ígéretet? Összetörtek egy
szívet?
Kiábrándító, ha az ember azon kezd elmélkedni magában,
miért léteznek fogadalmak. Ha mindenki biztosan betartaná
az ígéreteit, nem lenne szükség fogadalmakra. Az emberek
szerelembe esnének, és szerelmesek is maradnának, őszintén,
örökkön örökké.
De gondolom, pont ez a probléma. Emberek vagyunk. És az
emberek néha kiábrándítóak tudnak lenni.
Ez a felismerés újabb gondolatsort indított el bennem a
fogadalom írása közben. Azon kezdtem elmélkedni, hogy ha
az emberek ilyen gyakran keltenek csalódást, és csak igen
ritkán sikeresek a szerelemben, akkor mivel biztosíthatjuk,
hogy a mi szerelmünk kiállja majd az idő próbáját. Ha a
házasságok fele válással végződik, az azt jelentené, hogy az
ígéretek felét végül megszegik. Mit tehetünk, hogy mi ne
rontsuk a statisztikát?
 Sajnos semmit, Lily. Csak remélhetjük, de nem
garantálhatjuk, hogy a szavak, amiket ma elmondunk
egymásnak, nem egy válóperes ügyvéd aktájában végzik pár
év múlva.
Elnézést. Ezektől a fogadalmaktól a házasság különösen
lehangoló körforgásnak hangzik, ami alig az esetek felében
végződik boldogan.
De egy olyan embernek, mint én, tulajdonképpen izgalmas.
Az esetek fele?
Ötven-ötven?
Kettőből egy?
Ha valaki azt mondta volna nekem tinédzserkoromban,
hogy ötven százalék esélyem van leélnem veled az életem, a
legszerencsésebb embernek éreztem volna magam a földön.
Ha valaki azt mondta volna, hogy ötven százalék esélyem
van arra, hogy szeretni fogsz, azon gondolkodtam volna, mit
tettem, amiért ilyen szerencsés vagyok.
Ha valaki azt mondta volna nekem, hogy egy nap
összeházasodunk, és elvihetlek Európába az
álomnászutadra, a házasságunknak pedig ötven százalék
esélye van, hogy jól végződjön, rögtön azt kérdeztem volna,
mekkora a gyűrűsujjad, hogy kezdhessük.
Talán az, hogy a szerelem múlását rossz dolognak találjuk,
pusztán nézőpont kérdése. Mert számomra a gondolat, hogy
a szerelem véget érhet, azt jelenti, hogy valahol létezett. És
volt idő az életemben előtted, amikor a szerelem még csak
meg sem érinthetett.
A kamasz énem nem bánta volna, ha meg kell
kockáztatnia, hogy összetörik a szíve. Mindenkire féltékeny
voltam, aki valaha szeretett valamit annyira, hogy fájjon az
elvesztése. Előtted egyáltalán nem ismertem a szerelmet.
De aztán jöttél te, és megváltoztattál mindent. Nemcsak
arra kaptam esélyt, hogy én legyek az első, aki beléd szeret,
de azt is megtapasztaltam veled, milyen, ha összetörik az
ember szíve. És aztán, mint valami csoda, megadatott a
lehetőség, hogy újra beléd szeressek.
Egy életben kétszer.
Hogy lehetek ennyire szerencsés?
Mindent tekintetbe véve az, hogy itt vagyunk, az esküvőnk
napján, őszintén szólva sokkal több, mint amiről valaha is
álmodtam. Egy lélegzetvétel, egy csók, egy nap, egy év, egy
élet. Elfogadom, bármit adsz nekem, és ígérem, hogy e
pillanattól kezdve becsben tartok minden másodpercet, amit
van szerencsém veled tölteni, úgy, ahogy ezelőtt is
megbecsültem minden másodpercet, amit veled töltöttem.
Optimistán nézve leélhetnénk az egész életünket együtt,
boldogan, öregkorunkig, míg el nem fogy az erőnk, és egy
egész napig el fog tartani, mire elérünk egymás ajkához,
hogy jóéjtpuszit adjunk. Ha ez megtörténik, ígérem, hogy
rettenetesen hálás leszek a szerelemért, ami életünk végéig
kitartott.
Pesszimistán szemlélve akár holnap összetörhetnénk
 egymás szívét. Tudom, nem fogjuk, de ha mégis így történne,
fogadom, hogy életem végéig rettenetesen hálás leszek a
szerelemért, aminek az lett a vége, hogy megszakadt a
szívem. Ha az a végzetem, hogy rontsam a statisztikát,
senkivel sem tenném szívesebben, mint veled.
Egyszer azt mondtad nekem, realista vagyok, ezért a
fogadalmamat is realisztikusan szeretném befejezni. A
szívem mélyén hiszem, hogy miután távozunk innen, egy
utazásra indulunk együtt, ami tele lesz hegyekkel, völgyekkel,
csúcsokkal és kanyonokkal. Néha majd szükséged lesz rám,
hogy fogjam a kezed felfelé a hegyekben, és néha nekem lesz
szükségem arra, hogy felvezess a csúcsra. E pillanattól
kezdve mindennel együtt dacolunk. Mi ketten egyek vagyunk,
Lily. Jóban, rosszban, gazdagságban, szegénységben,
egészségben, betegségben, a múltban és mindörökké. Te vagy
a kedvencem. Mindig is az voltál. Mindig is az leszel.
Szeretlek. Mindent, ami vagy.
Atlas
 
Kifújom a levegőt, a lapok remegnek a kezemben. Pont olyan
a fogadalom, amilyennek akartam. Épp kezdem összehajtogatni
a papírokat, amikor Josh belép a szobába. Vele tart Darin, Brad,
Theo és Marshall.
Marshall az ajtót tartja.
– Felkészültél? Idő van.
Bólintok. Naná, hogy kész vagyok, de mielőtt a fogadalmamat
visszagyömöszölöm a zsebembe, úgy döntök, egy apró
változtatást végzek rajta. Amit eddig írtam, ahhoz nem nyúlok,
de a végéhez biggyesztek egy sort.
 
Utóirat: Édesem, ússz velem.
 Köszönetnyilvánítás

 
A Velünk véget ér az egyetlen könyv, amihez eszem ágában nem
volt folytatást írni. Úgy éreztem, ott ért véget, ahol véget kellett
érnie, és nem akartam Lilyt több stressznek kitenni.
De aztán jött a #BookTok és az online petíció, jöttek az
üzenetek és a videók, és rájöttem, hogy a többségetek nem azt
kéri, hogy több fájdalomnak tegyem ki. Egyszerűen boldognak
akartátok látni Lilyt és Atlast. Amikor elkezdtem játszani a
vázlattal, gyorsan ráébredtem, én is mennyire igényeltem, hogy
Lilyt és Atlast boldognak lássam. Köszönet mindenkinek, aki
többet kért. Nélkületek nem létezne ez a könyv.
Rengeteg embernek kell köszönetet mondanom, és nem
feltétlenül a Velünk kezdődik létrejöttéért, hanem sokkal inkább
az évek során nyújtott támogatásért, aminek eredménye e
könyv születése. Sohasem gondoltam volna, hogy lesz
bátorságom megírni. A családtól kezdve a barátokig, a
bloggerekig, olvasókig, kiadókig, ügynökökig szeretnék
mindenkinek köszönetet mondani a folyamatos támogatásért és
motiválásért.
Levi Hoover, Cale Hoover, Beckham Hoover és Heath Hoover.
Négy kedvenc emberem a földön. Semmit sem tudtam volna
kezdeni a bátorításotok és támogatásotok nélkül.
Lin Reynolds, Murphy Fennell és Vannoy Fite. A három
kedvenc nőm a földön.
A Bookworm Box és Book Bonanza teljes csapata és a
bizottsági tagok. Köszönet mindenért, amit tesztek!
Az ügynökeimnek, Jane Dystelnek és Lauren Abramónak, és a
Dystel, Goderich & Burret egész csapatának.
Köszönet a szerkesztőmnek, Melanie Iglesias Péreznek; a
sajtósomnak, Ariele Stewart Fredmannek, és a kiadómnak,
Libby McGuire-nek, meg az Atria egész csapatának.
Stephanie Cohennek és Erica Ramireznek. Köszönöm, hogy
segítettek valóra váltani az álmaimat, és hogy mindig szívből a
legjobbat akarták nekem. Mindkettőtöket jobban szeretlek, mint
az szavakkal elmondható, és akárhányszor belépek az
irodátokba, olyan, mintha hazamennék.
Köszönet Pamela Carrionnak és Laurie Darternek mindenért,
amit tesznek, és a napi szórakoztatásomért.
Köszönet a Simon & Schuster Audio csapatának, amiért életre
keltették a könyveimet.
Köszönet Susan Stoker szerzőnek, más szerzők bajnokának,
aki mindig megosztja velünk a heti gratuláló üzeneteket.
És hatalmas köszönet a következőknek, amiért mindig
számítani lehet rájuk: Tarryn Fisher, Anna Todd, Lauren
Levine, Shanora Williams, Chelle Lagoski Northcutt, Tasara
Vega, Vilma Gonzalez, Anjanette Guerrero, Maria Blalock, Talon
Smith, Johanna Castillo, Jenn Benando, Kristin Phillips, Amy
Fite, Kim Holden, Caroline Kepnes, Melinda Knight, Karen
Lawson, Marion Archer, Kay Miles, Lindsey Domokur és sokan
mások.
Köszönet a CoHortsnak, a BookToknak, a Weblichnek, a
bloggereknek, a könyvtárosoknak, és mindenkinek, aki szívét-
lelkét beleteszi az olvasás szeretetének terjesztésébe.
És leginkább köszönet mindenkinek, aki valaha időt szentelt
arra, hogy üzenetet vagy e-mailt küldjön az írónak, mert el
akarta mondani neki, mennyit jelentenek számára a könyvei.
Elsősorban miattatok írunk.
 Photo ©Chad Griffith

Colleen Hoover
 
Colleen Hoover kilenc nagy sikerű könyv, köztük a rendkívüli
népszerűségre szert tett Reménytelen szerzője. Texasban él a
férjével és három gyerekükkel.
 Méltatások

„A bestsellerlisták királynője.”
– USA Today
 
„A BookTok sztárjának, a Velünk véget érnek önmagában is
megálló folytatása a családi erőszak dinamikáját mutatja be.”
– People
 
„Hoover a Velünk véget ér lenyűgöző folytatásában újra
összetöri a szíveket… A szerző tehetsége megmutatkozik az
árnyalt és empatikus karakterek megalkotásában, és a rajongók
különösen izgatottan fogják Atlas szempontjából hallgatni a
történetet. Hoover, ahogy mindig, most sem fél felfedezni a
szerelem sötétebb és sérülékenyebb aspektusát, hozzáértően
megvillantva azt a lélek mélyéig hatoló bizalmat, ami a
boldogság eléréséhez szükséges.”
– Publishers Weekly
 
„Nem hinném, hogy valaha voltam ennyire izgatott.
Bocsi, de most egy órát fogok sikítani és sírni a boldogságtól.”
– Yarin Halowani, goodreads.com
 
„Ez volt minden, amit akartam, és még annál is több. Viszlát!
Nagyon boldog vagyok.”
– Larissa Cambusano, goodreads.com
 
„Olvastam minden Colleen Hoover-könyvet, és egyikben sem
csalódtam, ilyen a Velünk kezdődik is. Hoover remek munkát
végez, onnan folytatja, ahol az első könyvet abbahagyta.
Élvezetes Atlas és Lily különböző nézőpontjából olvasni, ahogy
a kavarodás közepette lavíroznak, és próbálnak együtt lenni.
Olvasóként megnyugtató végre látni, hogy ők ketten a
körülményeik ellenére újra egymásra találnak. Hoover megint
behúzott, két nap alatt ledaráltam a könyvet.”
– Kayla Hicks, amazon.com
 
„Sok könyv szól erről a témáról. De Colleen Hoover messze a
legjobban ábrázolja ezt realisztikus stílusban. A csavarok és a
fordulatok a történet végéig fenntartották a figyelmemet. Az
egyetlen, ami csalódást okozott, hogy mindkét könyvnek
rettentő hamar a végére értem.”
– Wendy G, amazon.com
 
„Az egyik abszolút kedvenc könyvem. Gyönyörűen megírta
Atlas és Lily történetét, imádtam, ahogy a szerelmük
beteljesedett…”
– Rachel A, amazon.com