BENDA KÁLMÁN

BOCSKAI ISTVÁN
SZÁZADVÉG BIOGRÁFIÁK

Sorozatszerkesztő
GYURGYÁK JÁNOS
BENDA KÁLMÁN
BOCSKAI ISTVÁN
Második kiadás

SZÁZADVÉG • BUDAPEST, 1993

A kötet megjelenését
a Magyar Könyv Alapítvány
támogatta

A szöveget gondozta
BENDA GYULA
Bocskai Istvánról mind mai napig nem írtak semmilyen
életrajzot sem. Valóban, igaza van Szekfű Gyulának: „A hálás
utódok, alkotásainak szemléletével megelégedve, elfelejtették az
embert tanulmányozni, akinek az alkotásokat köszönhetik.”
Egyéniségének megítélése különben is koronként, politikai
pártonként, sőt nemegyszer vallásfelekezetenként változott. Az
egykorú erdélyi rendek elkeseredett gyűlölete a váradi kapitány
iránt éppen úgy tovább élt az évszázadok alatt, ahogy híveinek,
különösen a Tiszahát nemességének a nagyságos fejedelmet
körülölelő rajongása. A két tábor követői aztán szemet hunyva a
tények előtt, ördögnek vagy angyalnak festették húsból-vérből
való, nagyon is emberi alakját. Csak napjainkban, Károlyi
Árpád meg Szekfű Gyula munkáiban találunk róla a valóságot
megközelítő rajzot. Károlyi felismerte, hogy tetteinek hajtóereje
a politikum, az állam érdeke volt, Szekfű pedig – bár csak
vázlatosan – jelleméről rajzolt mesteri képet.
Főként az ő eredményeikkel indultam neki, hogy a gyér és
nagyon is szétszórt följegyzéseket összeszedegetve nyomon
kövessem Bocskai István életét. Azon voltam, hogy ha durva
vonalakkal is, minél hívebben ismertethessem küzdelmes
életét, jellemezzem emberségét. Rajta keresztül és vele együtt az
egész magyar sorsot előszólítottam, a három részre szakadt
ország minden problémáját, mert ahogy nem írhatjuk meg a
XVI. század magyar történetét, ha nem ismerjük Bocskait –
kiforgatva, kiszakítva korából, ő is elveszti élő vonásait,
sápadttá, idegenné, érthetetlenné válik.
Szerettem volna az embert is minél jobban megközelíteni
benne, ez azonban nemegyszer majdnem lehetetlen volt. Az
egykorú és ránk maradt följegyzések csak hadjáratokról,
politikai tettekről adnak számot, Bocskai belső élete, befelé
forduló arca homályba borul szemünk előtt. Ami keveset
tudunk lelki fejlődéséről, egyéniségéről, jelleméről, azt is csak
közvetve, tetteiből hámozhattuk ki.
Ez az oka, hogy könyvemből a hadvezér és az államférfi lép
elénk. Nem díszítik rikító színek, cifra ruhák, de távolba vesző
homályos alakja így is lenyűgözi a kései utódot. Az életrajz írója
pedig szorongva érzi, hogy ennek a századok mezsgyéjén utat
mutató óriási magyarnak megmintázására tehetsége mily
kicsiny és méltatlan.
I. KEZDŐ ÉVEK

A XVI. század közepe három részre szakadtan találta

Magyarországot. Középen ék alakban terpeszkedett a török
hódoltság, s tőle északra félkör alakban húzódott a Habsburg-
királyság meg a török politikától erővel különvágott erdélyi
fejedelemség. Határaik még semerre sem alakultak ki
véglegesen, a hatalmi viszonyok bizonytalanok voltak. Egy-egy
hadjárat egész országrészeket csatolt hol a királysághoz, hol a
fejedelemséghez, s ennek megfelelően a rajta lakók is
kénytelenek voltak cserélgetni pártállásukat, egyszer a
Habsburgoknak, másszor a Szapolyaiaknak esküdve örök
hűséget. Erdély belső élete még kiforratlan volt; Fráter György
ugyan lerakta már a fejedelemség önálló életének alapjait, de a
három nemzet még nem illeszkedett bele az új viszonyokba,
még dacolt a sorssal, s az állami egység felé vezető utat kereste.
A kettészakadt ország egyesítése, ez volt a legnagyobb
problémája a Mohács utáni nemzedéknek, s utána 150 évig még
nemzedékek egész sorának. Ez élt vágyként és álomként
minden magyar lelkében, ennek megvalósításán tépelődtek a
nemzet legjobbjai. Az 1550-es években azonban egy pillanatra
úgy látszott, hogy sikerül újra egyesíteni a két országot s
Mohács következményét legalább részben megszüntetni. Fráter
György, aki teljhatalommal vezette keleten az ügyeket, a szultán
éberségét kijátszva szerződéssel Ferdinánd koronája alá hozta
Erdélyt. Az idegen zsoldos csapatok, a királyi biztosok
megérkeztek a fejedelemségbe, látszólag minden rendben volt.
Az egység mégsem jöhetett létre.
Négy esztendő sem telt el, s az ország keleti része máris
lázadozni kezdett Ferdinánd császár és király uralma ellen. A
töröktől is segített elégedetlenek 1556-ban nyílt ellenállásba
kezdtek. Visszahívták Izabellát, János király özvegyét, kiskorú
fiával együtt, azután fegyvert ragadtak, és néhány hét alatt
kiszorították Erdélyből a császári katonaságot. Ferdinánd
főemberei, a király nevében kormányzó vajda, Dobó István és
sógora, Bocskai György családostul Izabella királyné fogságába
estek.
Itt, szüleinek kolozsvári fogságában látta meg a napvilágot
Bocskai István 1557 januárjának legelső reggelén, egy pénteki
napon.
Apja, György egyike volt Ferdinánd legbuzgóbb híveinek,
művelt, eszes férfi, a tollat és a kardot egyaránt jól forgatta.
Hatalomra, vagyonra törekedett, s gondosan kiszámította
minden lépésének következményét a fölfelé vivő úton. Mert
rátermettség egymagában nem volt elegendő a politikai
sikerekhez. A XVI. század zavaros világában családi hatalom,
nagy uradalmak, előkelő rokonság nélkül senki sem hallathatta
szavát országos dolgokban.
A Bocskaiak birtokai nem tartoztak a nagyobbak közé. György
úr családi öröksége főként Biharban terült el, szétszórva,
minden központ nélkül. Egész faluja nem is volt több, csak
Nagy- meg Kismária – nemesi előnevét innen vette –,
részbirtokai pedig a Nagysárrét keleti szélén, a Berettyó
mocsarai között húzódtak, Kerekegyháza, Okány, Balkány,
Gyapol, Hencida határában. A szomszédos Báthoryak, Dobók
hatalmával, az ecsedi vagy a sárospataki uradalom félszáz
falujával ez a néhány jobbágytelek nem mérkőzhetett.
Igaz, a régi családfa meg az előkelő rokonság sok mindent
pótolt. Családi hagyományaik visszanyúltak az Árpádok korába,
a híres Baksa-nemzetségig, s az emlékezést még színesebbé
tették a bihari nép csodás meséi a nemzetség őséről, Simon
bánról, akinek felesége hét fiat szült egyszerre, s mind a hét
egy-egy nevezetes család alapítójává vált. A történeti források
mindamellett nem sokat beszélnek Bocskai György őseiről.
Országos jelentőségre nem emelkedtek, nagyurak
familiárisaiként élték a nemesek szokásos életét; az oklevelek
ispánokról és vitézkedő katonákról tudnak. Az eredetileg
Zemplén megyei családot a sógorság-komaság évszázadok alatt
összebogozódott szálai kötötték az északkeleti megyék
nemességéhez, és tették rokonná szinte minden udvarházban. A
felmenő ház asszonyai között a Rákóczi, Lónyay, Barcsai,
Berzeviczy nevekkel találkozunk; valamennyien annak a
jómódú köznemesi rétegnek a tagjai, amelynek jelentősége a
század eleji harcokban kezd emelkedni. A XVI. század második
felében szinte egyszerre törnek előre ezek a családok egy-egy
tehetséges és szerencsés tagjukban, ügyesen kihasználva
királyok és fejedelmek vetélkedését.
Közéjük tartozott Bocskai István apja is. Folytonos harcok
közben őrizte kicsiny birtokait, amelyek a legrosszabb helyen, a
fejedelem és a király hadainak ütközőpontjában terültek el. A
Részekben – ahogy Magyarországnak ezeket a keleti megyéit
nevezték, amelyek nem tartoztak a szigorúan vett Erdélyhez, de
politikailag a fejedelemséghez számítottak – az ilyen kisebb
nemesúr bizony csak kétkulacsossággal tarthatta magát az
egymást felváltva legyűrő hadak között. Így Bocskai Györgyöt is
hol János király, hol meg Ferdinánd szolgálatában látjuk
felbukkanni.
Asszonyt nyugatról hozott magának Bocskai György, lekcsei
Sulyok Balázs leányát, Krisztinát. Apósa jellegzetes
megtestesítője a Mohács utáni idők katonájának: híres vitéz és
nagy vagyongyűjtő. A Sulyok-atyafiság, az enyingi Törökök,
Czoborok, Gesztiek, Héderváryak, azután Balázs úr másik két
veje, az egri hős, Dobó István meg Balassa János, Kékkővárának
ura, kiterjedt rokonságukkal behálózták egész Magyarországot;
Bocskai emelkedése egyszerre sokak érdekévé vált.
Házasságával természetesen a császár pártjára állott.
Atyafisága vitte előre, s Dobó, a vajda mellett hamarosan első
emberré lett Erdélyben. Nem is tágított a császár hűségétől még
Izabella királyné fogságában sem. Alig szabadult Kolozsvárról,
már Bécsben találjuk. Ferdinánd megteszi a királyi kancellária
magyar titkárává, s a többnyire távol levő püspök-kancellárok
helyett az ügyek vezetése mindjobban a kezébe csúszik.
Hivatalát Ferdinánd utóda, Miksa alatt is megtartja, majd egy
évtizeden át ő intézkedik a kancellária dolgaiban.
Így Bocskai István, György hatodik vagy hetedik gyermeke,
fiatal éveit nagyrészt Bécsben meg Prágában töltötte az udvar
közelében. A királyi Magyarország nem egy főrangú
családjának gyermeke nevelkedett ekkor itten; vonzotta őket az
udvar, az előkelő társaság, a híres bécsi egyetem, s a császári
fővárosban valóságos kis magyar világ kerekedett belőlük. A
tízéves Istvánnak már külön tanulószobát rendeztet be az apja,
ahol hónapokon át együtt tanul a legelső magyar családok
gyermekeivel, így a nála alig idősebb Nádasdy Ferenccel, a
nádor fiával.
Gyermekéveiről azután nem is tudunk többet. Udvari
életének későbbi fejlődése valószínűvé teszi ugyan, hogy 11–12
éves korában az udvari nemesapródok közé került, abba az
előkelő családok gyermekeit összegyűjtő testületbe, amelynek
nevelési irányát maga a császár szabályozta végeláthatatlan
pontokban, s melynek legfőbb célja, ahogy a rendelet mondotta,
hogy az apródok a nemeshez illő modor és erkölcs elsajátítása
közben „megtanuljanak nékünk engedelmes hűséggel
szolgálni”.
Közben azonban Bocskai György nagyot fordított az életén.
Nem tudjuk, hogy miért, de egyszer csak odahagyta a császárt, s
átállt az erdélyi fejedelem hűségére. Talán bihari jószágait
féltette az egyre terjeszkedő fejedelemtől, talán János Zsigmond
ügynökei biztatták, nagy méltóságokkal s busás adományokkal
kecsegtetve, vagy az egész országban elharapódzó
elégedetlenség és elkeseredés érlelte meg benne elhatározását –
nem tudjuk. Egy ideig rokonsága, az észak-magyarországi
nagyurak között bujtogatott Miksa ellen, majd 1569-ben
Erdélybe menekült.
A fejedelem örömmel fogadta. Rögtön tanácsosává tette, s első
adakozó kedvében Egeres vidékén, Kolozsvár közelében
számottevő birtokokkal ajándékozta meg. Szava a
magyarországi dolgokban csakhamar döntővé vált; 1571-ben,
kevéssel korai halála előtt a beavatottak már azt suttogták, hogy
a fejedelem szájával tanácsosa, Bocskai György beszél.
István életéről ebből az időből nincsen adatunk. Vajon
követte-e apját Erdélybe, s aztán tért vissza Prágába, vagy
mindvégig az udvarban maradt – nem dönthetjük el. Azt sem
tudjuk megindokolni, hogyan került a hűtlenné vált apa fia
megint a császár kegyébe? Akármennyire zavaros világ volt is
akkor, s bármily nehezen lehetett eldönteni, ki a király, ki a
fejedelem embere – hiszen az átpártolások napirenden voltak
mindkét oldalról –, Bocskai György esete az átlagosnál
súlyosabban esett a latba; hűtlenségével még az országgyűlés is
foglalkozott. A feleletet csak találgathatjuk. Azt azonban tudjuk,
hogy Bocskai István alig 17 éves korában az udvari nemesifjak
társaságának volt tagja.
Ha már a nemesapródságról azt mondottuk, hogy a
birodalom legelső családjai vetélkedtek érte, még fokozottabban
így volt a nemesifjak társaságával. A spanyol, németalföldi,
olasz, német birodalmi, osztrák, cseh és magyar családok színe-
javának fiatalsága került itt össze; a bejutáshoz magas
pártfogókra volt szükség. A nemesifjú már udvari tisztviselő
volt; sorukból biztos út vitt fölfelé az udvari és országos
méltóságokra. Fizetésüket két-három lóra kapták, kötelességük
meg az volt, hogy lovasszolgáikkal együtt mindig az uralkodó és
családja rendelkezésére álljanak kíséretként, testőrségként,
hogy ezzel is emeljék az udvar fényét. A szolgálat nem volt
terhes; az uralkodó személyes kiszolgálása inkább
nevelőiskolává avatta: itt készültek elő az ifjak az udvari életre.
Prága, Európa leghatalmasabb dinasztiájának székhelye, a
birodalom középpontja, ebben az időben a kontinens szíve volt.
Magyarország és a Habsburg örökös tartományok ügyei mellett
a Német-római Császárság legfontosabb kérdései is itt kerültek
megvitatásra, majd döntésre; a császár és titkos tanácsának
tárgyalásain nemegyszer egész Európa sorsáról határoztak. A
Habsburg-császár, a keresztény népek legelső világi méltósága,
a birodalom minden szervezetlensége ellenére is nagy hatalom
volt. A pezsgő udvari élet a világ minden részéből vonzotta ide
a dicsőségre, hírnévre vágyakozókat. Európa legismertebb
államférfiai és hadvezérei egymás kezébe adták a kilincset;
egymást érték a német államok gyorspostái, fejedelmi hírvivői;
a város szűk utcáin pedig naponként föl-föltűnt a pápai
nuncius, a spanyol, francia, angol vagy a velencei követ,
miközben császári kihallgatásra hajtattak, vagy a titkos
tanácsosok valamelyikéhez igyekeztek vég nélküli
megbeszéléseik egyikére.
 A császár maga csak ritkán mutatkozott a nyilvánosság előtt,
de akkor annál pompásabb külsőségek között. A körülötte
csoportosuló tekintélyes világi és egyházi tanácstagok, az
udvaroncok hajbókoló serege, a több száz főnyi lovas meg
gyalogos testőrség s az ünnepségek spanyol etiketthez igazodó
merev szertartása lenyűgöző erővel hatottak a szemlélőre.
Sok szó esett akkortájt Prágában a magyar ügyekről is. A
megtört egyéniségű Miksa ugyan már nem lelkesedett a
„pogány”-nak Magyarországból való kiveréséért, de a
törökkérdést sem a magyar nemesség, sem az állandó
segélyeket fizető német birodalmi rendek nem hagyták
elaludni. A Magyarországról érkező hírek különben
meglehetősen nyugtalanítóak voltak. Az országgyűlés a nemzeti
sérelmek orvoslása előtt hallani sem akart a királyi javaslatok
tárgyalásáról, s fenyegető magatartásával állandó félelemben
tartotta a prágai udvart. Az egykorú velencei követjelentések, az
udvar hangulatának ezek a pompás tükrei, tele vannak magyar
ügyekkel. Prága összeesküvéseket, lázadásokat szimatolt
mindenfelé, ezekben az években a magyarság iránti
bizalmatlansága teljessé vált.
Egy azonban tagadhatatlan: a prágai udvar szélesebb látókört
adhatott, mint a magyarországi főúri kastélyok. Prágában egész
nagyságában döbbentek minden magyar szemébe a magyar
sors európai problémái. Az udvarban élő kívülről és felülről is
megnézhette azokat a nagy kérdéseket, amelyeket itthon csak
belülről és alulról láthatott; Európa minden népét sorba véve a
magyarság helyzetét nemzetközi viszonylatban is megítélhette.
Miksa császár udvarában még sem a vallási, sem a nemzetiségi
ellentétek nem robbantak ki későbbi erejükkel. Ebben a
környezetben, a látszólagosan békés együttélésben nem egy
magyarban támadt túlzott hit a kereszténységnek nemzeteket
és felekezeteket összetartó erejében, a keresztény népek
szolidaritásában.
A prágai évek Bocskai István életében sem múlhattak el
nyomtalanul. Hiába élt benn az udvarban, fiatal kora miatt a
szervezet belső szerkezetét, az események hátterét, titkos rugóit
nem ismerte meg; mindvégig külső szemlélő maradt. De az
udvari ünnepségek már barokkos pompája, a tanácskozásokról
kiszivárgó titokzatos hírek, az állandó és mindig hatalmasnak
ígérkező katonai készülődések meg a felséges császárnak, a
kereszténység világi fejének tett személyes szolgálatai nem
lehettek hatástalanok érzelmi világára. A német-római
hatalomnak közvetlen közelből látása elvakította fényével. Nem
csodálkozhatunk rajta, hogy ha Magyarországra vagy még
inkább a kicsiny Erdélyországra gondolt, a nagy török
ellenséggel való reménytelen harcra, nemzetének menekülését,
jövőjét a római császár oltalmában látta. Ekkor szerzett
érzelmeit később logikájával is alátámasztotta, s ifjúkorának
élményei végigkísérik életének nagy részén. A váradi kapitány
gondolkozását nem érthetjük majd meg, ha nem gondolunk
ezekre az udvarnál eltöltött évekre.
Egyetemre, külföldi utazásra, magasabb tanulmányokra nem
ment sehová, pedig a magyar főúri gyermekek sűrűn rajzottak
még ebben az időben is az olasz meg a bécsi egyetemre.
Képzettsége, s ahogy életének későbbi folyama bizonyítja,
érdeklődése is csak politikai volt. Mohács nagy műveltségű
humanista nemzedéke addigra már kihalt, s Bocskai kortársai
közül egyre kevesebben léptek nyomukba. Az idő keménysége
katonákat és politikusokat követelt; az ifjúság török hadjáratok,
véres csaták között nevelkedett.
Tizenkilenc éves korára udvari nevelése befejeződött, s 1576
elején, nem sokkal Miksa császár halála előtt, odahagyta Prágát.
Hiszen a politikai előrejutás a vagyonnal, családi
kapcsolatokkal függött össze, s ugyan mit remélhetett volna a
Részekben birtokos nemescsalád sarja a nyugat-magyarországi
nemzetségek között? Erdélybe ment tehát, a fejedelmi udvarba.
A császári udvar pompájához szokott ifjút egy egészen más
világ fogadta itt, amelyben sokkal kisebbek a méretek, de mégis
sokkal nagyobbak az állam létét fenyegető veszedelmek.
Báthory István, a fejedelem a trónra lépése óta eltelt öt esztendő
alatt egészen megváltoztatta Erdély arcát. Ez az Erdély – már
kinőve korábbi jelentéktelenségéből fejedelmét a lengyel királyi
székért is sikerrel indíthatta harcba – alig hasonlított ahhoz,
amelyben még Bocskai István apja tanácsoskodott.
A fejedelemség útja hosszú és változatos volt, amíg a kezdet
zűrzavaros bizonytalanságából valamennyire is
kibontakozhatott. A magyarság végsőkig ellenezte államának
kettészakítását, s amikor a tények már feje fölé nőttek, lelkében
még akkor is az egységes magyar államra tett hitet. Hiszen az
erdélyi önállóságnak nem voltak hagyományai a magyar
történetben. A királyi hatalom még leggyöngébb viselői alatt is
sokkal erősebben egybefogta a Kárpát-medencét, semhogy itt a
földrajzi, gazdasági és állami egységen belül önálló területi
törekvések érvényesülhettek volna. Igaz, Erdélynek mindig volt
a király által kinevezett vajda alatt némi közigazgatási
önállósága, de ez közjogi különállásra nem vezetett. Nem is
kívánta a koronától való elszakadást az Erdélyt alkotó három
nemzet, a magyar, székely és szász egyike sem.
Erdély önállóságát külső erőszak, török hatalmi szó hívta
életre Buda eleste után. Szulejmán szultán nagyon jól tudta,
mekkora veszélyt jelenthet rá az egy kézben egyesült
magyarság, s elhatározta, hogy ennek a veszélynek egyszer s
mindenkorra elejét veszi. Ráírt az erdélyi rendekre, és erősen
megparancsolta nekik, hogy ezután már az ő hűségére álljanak,
az ő szavának engedelmeskedjenek. A keleti országrész
magyarsága e szavakra még egyszer fellázadt, de hiába. A
török–tatár hadak egykettőre Erdély földjén vannak,
végigrabolják a Székelyföldet, feldúlják a Barcaság falvait, és
minden ellenállást vérbe fojtanak. Így született meg az önálló
erdélyi fejedelemség, török parancsszóra. A magyarság akarata
nem számított, Erdély nem tehetett mást, hódolt a kijelölt
fejedelemnek.
Ettől kezdve a magyarság egyesítésének megoldhatatlannak
látszó problémája hajtja és őröli a nemzet legjobbjait, de
eredmény nélkül. Próbálták fegyverrel, vagy ahogy Fráter
György, diplomáciával összehozni a szétszakadt országrészeket,
de az egység többé nem jöhetett létre. A Szapolyaiak
tehetetlenek voltak, Ferdinand meg, bár minden segítséget
megígért, a magyarságot mégis magára hagyta. A török pedig
éberen őrködött saját érdekein.
Erdélynek végül is meg kellett alkudnia a valósággal. Benn
feküdt a török torkában, három oldalról ellenség övezte, s azon
a keskeny sávon át, amely Magyarországba vezetett, a császár
csapatai csak nagyon nehezen, vagy sehogy sem igyekeztek
segítségére. Határán lesben állottak a temesvári pasa, meg a
román hűbéres fejedelmek, készen arra, hogy az első parancsra
beléharapjanak, s néhány nap alatt Drinápolyból is
kényelmesen Brassóba érhetett a török haderő. Magára
hagyatva nem lázadozhatott a szultán ellen, meg kellett
próbálnia a török főség alatti államéletet. Sorsa ekkor első ízben
dőlt el határain kívül, de ezután hosszú évszázadokig így
maradt. A török birodalom magának akarta s a magáénak is
tartotta, de a Habsburg-császár sem engedte el. A kicsiny
Erdélynek pedig nagyon kellett vigyáznia, nehogy két hatalmas
pártfogója közül valamelyiket magára haragítsa.
Az önálló életre kényszerült erdélyi medencének azonban
egymagában nem volt elegendő ereje az állam fenntartására.
Létét kezdettől fogva a Tiszántúl megyéi, Bihar, Szatmár, aztán
a Maros–Tisza szögéből megmaradt lugosi meg karánsebesi
bánságok, összefoglaló nevükön a magyarországi Részek
biztosították. A Részek dúsan termő földje látta el Erdélyt
élelemmel, s ezeknek aránylag jómódú lakossága könnyített
adójával a szegényebb erdélyi megyék gyakran igen súlyos
pénzügyi terhein. A fejedelemség élete, későbbi gazdagsága
elképzelhetetlen lett volna a tiszántúli vidékek nélkül.
Ebben az önálló életre sohasem szokott országrészben a belső
szervezet, az államélet tradíciókon nyugvó fejlődéséről sem
beszélhetünk. Fráter Györgynek csak erőszakkal sikerült a
három nemzetet, a magyart, székelyt és szászt középkori
uniójukra hivatkozva egységes állami szervezetbe
kényszeríteni. Hiszen vallási és nemzetiségi különbségek,
társadalmi és életszintbeli erős rétegződés választották el
egymástól a hét vármegyét, a székely székeket, a szász polgárok
városait meg a tiszántúli végtelen uradalmak világát. Közöttük
az együttélés csak külsőleges, politikai volt, szerves egésszé
sohasem forrtak egybe; a XVI. század elején meglévő
különbségek az életmódban, gondolkozásban nagyrészt
megmaradtak kétszáz éven át változatlanul.
Csak a székelyek ősi nemesi közösségével szállt szembe az új
állam.
Adómentességüket már a Fejedelemség első éveiben
felfüggesztették, megfelelő hányadot kanyarítva rájuk a török
adóból, később pedig társadalmi különállásuk is megszűnt. A
század végére a korábbi szabad réteg már jobbágysorba
süllyedt, néhány szerencsés lófő család uralma alá.
Lázadásaikat János Zsigmond meg Báthory István véres kézzel
verték le. A székelység azonban nem törődött bele sorsába.
Örökös elégedetlensége nagyon fontos tényezővé válik még
abban a korban, amelyet most fogunk vizsgálni.
 A széthulló részek, viszálykodó rendek között a vezető réteg
politikai iskolázatlansága miatt minden kezdeményezés és
irányítás a fejedelemre hárult. Az ország különböző részeit, a
viszálykodó három nemzetet, az államot ekkor is és később is a
fejedelmi hatalom tartotta össze. A három nemzet önmagát
kormányozni nem tudta volna; Erdély sorsa uralkodójának
erélyén és tehetségén állt vagy bukott. Ahhoz pedig, hogy a
fejedelem akaratát, ha kell a rendek ellen is, végbevihesse,
nemcsak erős kéz kellett, de a nemesektől független hatalom.
Már Fráter György is tiszántúli birtokaira meg a váradi
püspökség hatalmas javaira támaszkodott kormányzásában, s a
későbbi fejedelmi hatalom alapját is ő rakta le kihalt családok
uradalmaiból. Halála után fejedelmi kézre került a váradi
püspökség óriási vagyona; a központi hatalom ezzel magasan
fölé emelkedett a legvagyonosabb erdélyi nemzetségnek is. A
fejedelem hatalmát támasztották alá a legerősebb erdélyi várak,
Várad, Huszt, Kővár, Szamosújvár is, amelyeknek kapitányai
mindig készen állottak az uralkodó szavára akár külső, akár
belső ellenség ellen.
Erdély azonban török hűbéres volt, s bár befelé életét úgy
rendezhette, ahogy akarta, a szultán különösen az első időben
rövidre fogta pórázát. Meghatározott évi adót fizetett, s
nemegyszer olvasatlanul kellett a basák meg a nagyvezér ölébe
hordania ajándékait, hogy azoknak életet jelentő jóindulatát
megnyerhesse. Fejedelmét ugyan szabadon választotta a három
nemzet, a szultán csak az utólagos jóváhagyást tartotta fenn
magának, de akarata ellen senki sem lehetett Erdély
fejedelmévé, s az országgyűlés rendesen azt választotta meg,
akinek elég hatalma volt hozzá, hogy vetélytársait legyűrve
mind a Portával, mind az országgyűléssel elismertesse jogait.
Így került Erdély trónjára Izabella után János Zsigmond, majd a
Tiszántúl leghatalmasabb nemzetségének feje, Báthory István.
 Erdély Báthory alatt teszi meg az első jelentős lépéseket a
független, önálló államiság felé. Báthory szeme sem Erdélyen
van; ahogy korának minden kiemelkedő magyarja, ő is az egész
magyarság sorsát akarja jobb útra irányítani, és nagyon jól
tudja, hogy ezt nem lehet a fejedelemség szűk kereteibe
beszorítani. De a Habsburgokra nem bízza többé a magyar
egység megteremtését. Nem bízik senkiben magán és Erdélyén
kívül, ezért kis országát akarja annyira megerősíteni, hogy
annak erejével megtehesse a kezdő lépéseket a magyarság
egysége felé. Erdély széthulló részeit vérrel és kegyetlen
szigorúsággal kovácsolja eggyé, megszilárdítva az állam belső
erejét és külső tekintélyét. Török és német között ő állítja
Erdélyt először talpra, s a vegetáláson túllépve ő ad célt a keleti
országrész életének.
Ebbe az Erdélyországba érkezett Bocskai István. Az udvarnál
nyitott ajtó várta, hiszen a legelőkelőbb nemzetségek is szinte
mind atyafiai voltak: leánytestvérei révén sógorságban volt a
Bánffyakkal, Hallerokkal, Bagdiakkal, Kendeffyekkel, sőt István
fejedelem bátyjával, a váradi kapitánnyal, Báthory Kristóffal is.
A fejedelmi udvar ideges napokat élt ekkor. Báthory Istvánt
éppen ebben az időben választotta királyává Lengyelország, s
hatalmas lehetőségek, tervek rajzolódtak ki minden magyar
szeme előtt. István király néhány hét múlva, karácsonykor már
útra is kelt kicsiny kíséretével Varsóba. Bátyját, Kristófot
vajdává választtatta az országgyűléssel, de a fejedelmi székről
nem köszönt le, a királyi trón mellett is megtartotta magának.
Politikai pályáját itt, Kristóf vajda mellett kezdte meg, s
rokoni összeköttetései révén hamarosan túlszárnyalta
kortársait. Előbb csak apróbb követségekre alkalmazták,
hamarosan azonban a fejedelmi tanácsba is bevették, Erdély
legtekintélyesebb férfiai közé. Egyébként teljesen elvegyült az
udvar egyhangú forgatagában, semmilyen irányban nem tűnt
ki. Igaz, hogy Kristóf vajda mellett nehéz is lett volna akár
vitézséggel, akár tanáccsal a megszokott fölé emelkedni.
Öregedő, csendes ember volt már, Erdély megszokott életének
rendjébe nem is akart, de nem is tudott változást hozni.
Öccsének, a lengyel királynak szellemi fölényét mindig
elismerte, s most is alávetette magát utasításainak. Amikor
meghalt, 1581-ben, meg sem érezte a fejedelemség: az igazi
irányító István király volt. Bocskai életében azonban ez az 1581-
es év hozta az első igazán lényeges emelkedést: Kristóf vajda,
utolsó akaratának végrehajtására, Kendi Sándor meg
Kovacsóczy Farkas, Erdély két legnagyobb tekintélyű politikusa
mellé őt is kinevezte a négy testámentumos úr közé. Alig 24
éves korában így került negyedmagával az ország élére –
mondhatnánk minden előzmény nélkül – a kiskorú fejedelem
tanácsosa és nevelőjeként. Nem tehetsége, végzett munkája
alapján, hanem mert atyafia volt a Báthoryaknak.
Báthory Zsigmond, Kristófnak Bocskai Erzsébettel kötött
házasságából született fia ekkor nyolcesztendős gyermek volt.
Az országgyűlés pár nappal apja halála előtt választotta
fejedelemmé, de nagykorúsításáig nem adta kezébe a hatalmat.
Az ország ügyeinek vezetését, Zsigmond neveltetését a
testámentumos urak tartották markukban, kormányzásuk elé
azonban ezer akadály tornyosult. Kezüket megkötötte a soha
egyet nem értő fejedelmi tanács meg az, hogy minden
fontosabb ügyben István királyt illette a döntő szó. A
kormányzás így lassúvá és tehetetlenné vált. Bocskai amúgy
sem nagy kedvvel vett részt a munkában. Mint legfiatalabbnak
Kendi meg Kovacsóczy mellett nem volt szava, úgyhogy
hamarosan vissza is húzódott, majd ki is vált a négyes
tanácsból. Példáját követte Zsigmond másik rokona, a különben
jelentéktelen Csáky Dénes is. Hogy az állam élete el ne akadjon,
István király volt kénytelen közbelépni: ő nevezte ki a messzi
Lengyelországból az új kormányzótanácsot, amelynek tagjai
Kendi Sándor, Kovacsóczy Farkas meg Sombori László voltak.
Bocskai ebben az időben a fejedelem komornyikja tisztét
viselte, de méltóságát sohasem töltötte be. 1583 végén meg is
házasodott, így többé módja sem volt az effajta szolgálatra.
Házassága váratlan és gyors volt. Felesége, Hagymásy Kata, a
vitézkedő Varkocs Tamás fiatal özvegye bihari nagy nemzetség
sarja volt. A Hagymásy- és Bocskai-birtokok szomszédosak
voltak, s Bocskai hamarosan meg is szerezte hozományul a
később fontossá vált Kereki várát, nem messze Váradtól.
A politikai életben alig vett részt. Tagja volt a fejedelmi
tanácsnak, de szava nem volt még. Ezek későbbi pályájának a
tanulóévei, s Erdély mindennapi élete, bár csendben és
nyugalomban folyt, nagyon sok tanulsággal és tapasztalattal
szolgálhatott. István király hiába írta hosszú utasításait, a
tanács nem boldogult az országgal, a király hamarosan le is
váltatta őket, s egy embert nevezett ki kormányzóvá: Giczy
Jánost, a váradi kapitányt.
Giczy kinevezése annyi huzavona, panasz után megnyugtatta
Erdélyt. Megint bebizonyosodott, hogy ebben az országban csak
egy ember kormányozhat, testületek és tanácsok nem
boldogulnak. Az új kormányzó erőskezű, óvatos és pártatlan
ember volt, az ország csendben és békében élt alatta.
Hagyományokhoz ragaszkodó kormányzása távol tartotta az
ország ellenségeit, és megóvta Erdélyt a belső zavaroktól,
amikor 1586-ban István király váratlan halálával erre lehetőség
és alkalom kínálkozott volna.
Bocskai Giczynek is tanácsosa maradt, egyike a tizenkét
tanácsúrnak, s István király temetésére őt küldték Varsóba a
fejedelem képében, azzal a titkos megbízatással, hogy a
lengyelek hajlandóságát hajlítsa a magyarok felé. Sokan voltak
ugyanis, akik István királyt azonosították a lengyel nemzettel, s
makacsul várták továbbra is a lengyel segítséget emberben,
pénzben, fegyverben. Bocskainak rá kellett döbbennie, hogy
Báthory István halálával a lengyel–magyar barátságnak
gyümölcsei alig lesznek. Útjában majdnem ellenszenvvel
fogadták; a nagy király erdélyi levelezését csak nehezen kapta
meg, a végrendeletében Erdélyre hagyott kincsek kiadását
pedig egyszerűen megtagadták. Látnia kellett, hogy
Lengyelország segítségére számítani dőreség.
Bocskai gondolkozása ekkor még homályban van előttünk, de
a gyér adatok világából egy nagy tervekkel, mérhetetlen
ambícióval előtörő ifjú képe rajzolódik elénk. Önbizalma olyan
erős, hogy már egészen fiatalon, a testámentumos urak
tanácsában sem bírta elviselni, hogy szavát letorkolják, s
inkább mintsem alávetette volna magát a többiek akaratának,
otthagyta az egészet. Nagyobbra vágyott a tanácsosságnál, s
családi kapcsolatai az általánosnál nagyobb szellemi
képességekkel párosulva valóban nem mindennapi
lehetőségeket biztosítottak előrehaladására. Terveit, politikai
elgondolásait nem ismerjük, de bizonyosra vehetjük, hogy ha
István király hatalmas alakja háttérbe szorította is korábbi
gondolatait, utolsó lengyel útjának tanulságai visszatérítették
prágai élményeihez. Mert az erdélyi problémát nem tudta
elválasztani az egész magyarság sorsától – nemcsak ő, de
korának egy magyarja sem –, mindent az egységes
Magyarország szempontjából ítélt meg. Egységes egésznek látta
a nemzet sorsát, s meggyőződése volt, hogy a magyarság jövője
azon múlik, visszanyerheti-e szabadságát, egyesülhet-e még a
szétszakadt ország és nemzet. A célhoz vezető útnak a török
kiverésével kellett kezdődnie, s Bocskai, mint a magyarság
egésze, olthatatlan gyűlöletet hordozott magában a „pogány”
ellen. A török alól kell felszabadítani az országot, ez az első
lépés, minden további csak ezután lehetséges. Az köztudomású
volt, hogy erre a feladatra nemcsak Erdély, de az egész
magyarság ereje is kevés. De hát kire számíthat a nemzet? A
török igában sínylődő balkáni kis nemzetek segítségére? Vagy
Lengyelországra? István király sírjánál nyilvánvalóvá lett, hogy
Báthorynak nemcsak testét, de terveit is eltemették. A római
császáron kívül nem volt kiben reménykedni, s ráemlékezve
korábbi élményeire, Bocskai is elfordult a lengyel segítség
lehetőségétől. Amikor visszaérkezve a varsói temetésről
jelentette, hogy az északkeleti szomszédra nincs mit számítani,
gondolataiban már Prágában járt, a császári udvarban, s a
császárral kötendő szövetséget fontolgatta.
Erdélyben közben egyre bonyolódott a helyzet. Zsigmond
gyermekfejjel a hatalomra törekedett, s a fejedelmi tanács, de
különösen rokonsága pártolta törekvését abban a reményben,
hogy helyette majd ők uralkodhatnak. Bocskai természetesen
köztük volt, az annyira vágyott hatalom elérésére ez látszott a
legjárhatóbb útnak. A fejedelem pártja meg a kormányzó
emberei között nemegyszer összetűzésre került a sor: nem élt
István király, hogy nemzetségét megzabolázza. Az öreg Giczy
sehogyan sem illett a sok heveskedő ifjú közé. Bele is unt már az
örökös veszekedésbe, s 1588-ban elhatározta, hogy lemond a
kormányzásról; vegye át Zsigmond a hatalmat.
A meggyesi országgyűlés azonban nem vette ilyen könnyedén
a dolgot. Nem ellenkezett a fejedelem körül csoportosuló
nagyurakkal, de beleegyezését feltételekhez szabta, kihasználva
a lehetőséget. Nagykorúsítja Zsigmondot, de csak akkor, ha
kitiltja országából a jezsuitákat.
A dolgok megértéséhez tudnunk kell, hogy Erdély a XVI.
század második felében már protestáns ország volt. A
katolikusnak megmaradtak – egységesebb tömbben főként
Csíkszékben – elenyészően kevesen voltak az új hit követőihez
képest. A szászok mind lutheránusok, a magyarság nagyrészt
kálvinista, a székelyek egy része meg unitárius volt. A lakosság
áttérésével az egyházi intézmények és az állam is protestánssá
lettek; mégis a protestáns ország a katolikus Báthory Istvánt
ültette fejedelmi székébe. Báthoryra meg az erdélyi légkörre
jellemző, hogy ebből nemhogy véres tragédiák, de még
összeütközések sem keletkeztek. Báthory fölé tudta emelni
magyarságát a vallási szempontoknak. A tordai országgyűlés
végzését a négy bevett vallásfelekezet szabadságáról
megtartotta, mert politikai éleslátása azt mondotta, nem szabad
az amúgy is szétszakadozott magyarságban vallási harcot
szítania. „Hármat nem adott meg az Isten az embernek –
mondotta egy ízben –, hogy teremthessen a semmiből, hogy
ismerhesse a jövendőt, meg hogy uralkodhassék a
lelkiismereten.”
Báthory István viselkedése hagyományos volt Erdélyben. Az
állandó külső veszély a fejedelemség államférfiait mindig
fölülemelte a felekezeti szempontokon. Nem lehet véletlen,
hogy ahogy Báthory lengyel királlyá lett, Erdély
rekatolizálásának gondolata azonnal felötlött benne.
Kolozsmonostoron jezsuita missziót és egyetemet létesített, s
Zsigmond nevelését is a jezsuitákra bízta. Viszont a
hagyományos gondolkozás ütközött ki abban, hogy Erdély
barátságosan fogadta őket. Leleszi atya, a szerzetesek főnöke
nem egy levelében megemlékezett a kálvinista és unitárius urak
jóindulatáról, sőt pártfogásáról.
A protestáns rendek és a jezsuiták jó viszonya azonban nem
sokáig tartott. A páterek egyre buzgóbban láttak a térítéshez;
iskoláikban magas rangú családok gyermekeit is katolizálták, s
ez ellenszenvet ébresztett irántuk. A fejedelem nevelése sem
tetszett a rendeknek. Azzal vádolták a pátereket, hogy idegen
erkölcsökre, a protestáns ország gyűlöletére oktatják a
gyermeket. „Mindig is félni fogunk tőlük – mondták –, mert
titokban beszélgetnek a fejedelemmel, gyermekeinkkel otthon, s
mert ravasz szavaik feldúlják a közéletet.” István király halála
körül a szerzetesek levelei már ezt az új hangulatot tükrözték.
Panaszkodtak, hogy még régi barátaik is ellenségesen néznek
rájuk, munkájukat, ahol csak tehetik, elgáncsolják.
Zsigmond fejedelem valóban az ő neveltjük volt. A protestáns
ország közepén, a protestánsokból álló udvarban öntudatos
katolikussá nevelkedett, egyházának fanatikus harcosává. Az
apjánál, nagybátyjánál a lelke belsejében hordozott hitbeli
különbséget külsőségekben is tüntetően kimutatta. Lelkéhez
csak a páterek tudtak közel férkőzni; oktatói, nevelői, jó barátai
mind közülük kerültek ki. Az országgyűlés pedig azt kívánta
tőle, hogy örökre száműzze őket.
Viharos jelenetek után mégis engedett. Tanácsa, rokonai mind
ezt ajánlották neki, mert ahogy az öreg Giczy mondotta, a
rendek könnyebben találnak új fejedelmet, mint ő országot. A
jezsuiták minden vagyonukat hátrahagyva távoztak Erdélyből,
az országgyűlés pedig nagykorúsította a fejedelmet és kezébe
adta az uralkodást.
Bocskai mindvégig fejedelme, unokaöccse oldalán állott a
vitában, bár a rendek gyűlésein nem vett részt; a „nagyságosok”
külön tanácskoztak a fejedelem vezetésével. Érdeke
megegyezett Zsigmondéval, ennek emelkedése az övét is
jelentette. Buzgó kálvinista lévén, valószínűen egyet is értett a
rendek kívánságával, így igaz lélekkel ajánlhatta a feltételek
elfogadását. Egyelőre azonban még csak az ő érdekei
kapcsolódtak a fejedelemhez, annak még nem volt rá szüksége.
Nagykorúsítása után meghálálta ugyan Bocskainak is hűségét,
megerősítve őt örökölt birtokaiban és néhány új jobbágytelket
is nevére íratva, de ez inkább a rokonnak szólt, nem a
tanácsosnak. Bocskai napja még nem érkezett el. Sem hatalma,
sem vagyona nem volt elég nagy, sem kora nem volt elég magas
ahhoz, hogy szavának súlyt adjon.
De Zsigmond mellett az ország első tanácsosainak sem volt jó
dolga. „Kezébe adtátok a gyeplőt, megbánjátok még” – mondotta
az öreg Giczy megválasztásakor, és jóslatára egyre többen
kezdtek visszaemlékezni. A fejedelem nem született
uralkodásra, az évszázadokon át virágzó Báthory-fa benne
vackort termett. Dekadens, szélsőséges és önállótlan
természetét őrültséghez hasonló lelki baja is súlyosbította, s
nevelése sem volt szerencsés. Akaratos, kényeskedő, szeszélyes
ifjú vált belőle, egyszer gyermekesen lelkes, máskor
megdöbbentően közönyös és elfásult. István király nem tudott
Báthory-vonásra akadni arcán, de nem is volt benne elődjei
higgadtságából, nagyra törő következetességéből semmi sem;
csak az ambíciókat örökölte. Pedig amúgy művelt, szép férfi
volt, de mindig a lehetetlen vonzotta. Az olasz zenéért és
műveltségért rajongott, s olasszá akarta varázsolni egész
udvarát. Gyulafehérvárt ellepték az olasz muzsikusok, bohócok,
széltolók, a fejedelem „velök ment vadászni, játszani, velök
forgolódott, szinte az ölében dédelgette őket”, s a talján mintára
rendezett ünnepségeken hétvilágra szóló vigasság járta. „A
magyar humor megromlott benne, muzsika s egyéb
haszontalanságokra fordítván elméjét” – írta róla Szamosközy
István, a századforduló Erdélyének nagy történetírója, kifejezve
egész Erdély véleményét.
A közhangulat hamarosan ellene fordult. Giczy telt kincstárat
hagyott rá, de egy év sem kellett hozzá, hogy kiürítse. A
gazdagon jövedelmező fiskálisbirtokokat jórészt szétosztogatta
rokonai, kegyencei között. Növekvő kiadásai, csökkenő
jövedelme között a különbséget csak az adók emelésével tudta
eltüntetni – ez ellen természetesen tiltakozott az országgyűlés.
 A rendek kelletlenségét fokozta, hogy a fejedelem áthágta a
meggyesi végzést, megtartására egyáltalán sohasem gondolt.
Egymás után hívta be a jezsuitákat, akik kanonokruhában
jártak, és azonnal hozzáfogtak a térítéshez.
Az országban ugyan béke volt, de nem Zsigmond érdeméből.
Magától következett ez a régi törökbarát politika
fenntartásából. Zsigmond politikája ebben az időben még
erősen Habsburg-ellenes volt; a Báthoryak tradíciói a törökkel
való jó viszonyban gyökereztek. A császár különben sem volt
hajlandó elismerni Erdély különállását, s őt is csak vajdának
tekintette. Barátait a császárellenes olasz államok között
kereste, s egy időben már olasz herceglánnyal való házasságra
is gondolt.
Politikai irányának megváltozását gyóntatója, Alfonso Carillo
jezsuita atya készítette elő a kilencvenes években. Carillo
spanyol származású volt, nagy műveltségű, széles látókörű,
lelkes ember.
Egy vágy fűtötte csak, hogy híven szolgálja egyházát. A török
szövetség megalázó voltát idegen létére sokkal erősebben
érezte, s ottléte első évében elhatározta, hogy kiragadja Erdélyt
a pogányság karjából. Hónapokon át magyarázta Zsigmondnak
a török béke szégyenletes voltát, s kérte, hogy „lépjen a
keresztény fejedelmek sorába, tisztítsa meg nevét mindattól a
gyalázattól, amelyben elődei a töröknek hódolva mindeddig
éltek”. Ha fegyvert fog a pogány ellen, nevének dicsőségét
széltében-hosszában könnyen ismertté teheti. A keresztény
uralkodók versenyezve sietnek majd segítségére, élükön a
pápával; közös erővel pedig teljesen megtörhetik a félhold
uralmát. Havasalföld, Bulgária, Moldva, Lengyelország s
mindazok a népek, amelyek ma rettegnek a töröktől, áldani
fogják őt; dicsősége példátlan magasságban fog ragyogni az
egész keresztény világban.
 Zsigmond dicsőségre sóvárgó lelke hamar tüzet fogott.
Nehezebb dió volt azonban a tanácsosok s a rendek
megnyerése. Ezek már átélték azokat az időket, amikor nap
mint nap egész Erdély a török hadaktól reszketett, a császár
segítsége pedig sehol sem volt. Nem mehettek bele még egyszer
ugyanabba a játékba. Nem is fogott rajtuk semmilyen
rábeszélés. Zsigmond mellé csak Jósika István, ez a mindenre
kész udvaronc, meg Geszti Ferenc, egy dunántúli származású
katona, Dévavár ura csatlakoztak, de ezek sem
meggyőződésből, hanem egyéni érdekből. Súlyuk azonban
majdnem semmi sem volt.
Hozzájuk csatlakozott harmadiknak Bocskai István. Tudjuk,
hogy már régóta a császárral való szövetkezés motozott a
fejében, hogy a törökkel való nagy egyezséget sohasem nézte jó
szemmel, a tiszántúli nemesek eleven törökgyűlöletével mindig
az ellenük való harcra vágyott. Véleménye azonban még
kiforratlan volt, s mindeddig csak magában hordozta. Ugyan
kinek is mondhatta volna el a sok törökbarát politikus között?
Carillo szavai azonban egyszerre megerősítették eddigi
gondolataiban, s annyira föllelkesítették, hogy véleményével a
tanácsurak elé is kiállt. Rábeszélésének sikere nem volt, de a
fejedelem felfigyelt rá. Ekkor vette észre először, hogy
nagybátyjának politikai elgondolása megegyezik az övével.
A fiatal Bocskainak ez az első megszólalása már megmutatja
a későbbi államférfi egyik legfontosabb jellemvonását. Azt,
hogy mellékszempontokat nem enged érvényesülni ítélete
megalkotásánál. Ha ő, a kálvinista vallású főúr a magyarság
szempontjából helyes utat a császár oldalán ismerte fel, nem
tántoríthatta el az, hogy ezt az utat egy jezsuita páter
népszerűsítette. Mindig a lényeget nézte, most is és majd később
is, előítéletek, elfogultság nélkül.
 Zsigmond környezete azonban teljesen törökbarát volt.
Annyira, hogy mikor a fejedelem nyilvánosan is előhozakodott
törökellenes terveivel, a legtekintélyesebb urak azonnal
szembefordultak vele, sőt unokatestvérei, uralmának eddigi
legodaadóbb támaszai, Báthory István, a váradi kapitány meg
Boldizsár, az ország főkapitánya is ellene szavaztak. Bocskai
alig harmadmagával tartott ki fejedelme mellett, azonban
hasztalan. Az ellenpárt példákkal bizonyította, hogy Erdély
mindig megjárta, ahányszor szembeszállt a törökkel, s hogy a
külföldi segítség, különösen pedig a császáré, sohasem jutott
tovább a szép szónál és ígéretnél. Erdély nem mozdulhat, mert
Prága messze van, a török közel, mégpedig nagy erőkkel, és
azokat nincsen, aki feltartsa.
A fejedelem meghökkent, erre nem számított. A lelkesedés
lángja azonban már sokkal erősebben égett benne, semhogy
visszaléphetett volna. Váratlan eréllyel határozott. Az ellenzék
leghatalmasabb tagját, Báthory Istvánt, a népszerű váradi
kapitányt máról holnapra megfosztotta tisztségétől, s helyébe
anyai nagybátyját, Bocskai Istvánt nevezte ki.
Bocskai élete ezzel egyszerre a magasba lendült, 35 éves
korában a fejedelemség legelső méltóságává lett. Az ország
politikai irányításába azonban egyelőre nem szólhatott bele.
Alig ért Váradra, a fejedelem meggondolta magát, s ha az ő
kinevezését nem vonta is vissza, kibékült ellenfeleivel. Egyelőre
helyesebbnek látta, ha enged terveiből, megalkuszik a
helyzettel. Kibékült unokatestvéreivel is. Boldizsár, ez a
külföldet járt, művelt, tehetséges, de ingatag erkölcsű nagyúr
újra első emberré lett mellette.
A kibékülés nagy ünnepséggel ment végbe. Zsigmond, a nagy
színész tettetett zokogással borult bátyja vállára, s az
előzményekért gyáván tanácsosait okolta. Egymásra találásuk
örömére szabad utat engedett Boldizsár bosszújának. Bocskai
István, az ország első zászlósura hiába rohant urához
kegyelmet kérni ártatlan barátai, az ország legműveltebb főurai
számára, Báthory Boldizsár szava erősebb volt az övénél. A
fejedelem nem hajlott kérésére, ahogy hiába könyörögtek a
rendek, s maguk az áldozatok is. Erdély két széles látókörű
fiának, a Báthory-ház mindig hű embereinek, Gyulai Pálnak és
Gálffi Jánosnak orgyilkosok kezétől kellett elpusztulnia.
A kivégzések után látszólag megnyugodtak az állapotok, de
belül a lelkekben izzott az elkeseredés. Nyíltan ugyan senki sem
mert szólni. Gyulai meg Gálffi szelleme kísértetként ott lebegett
a tárgyalásokon, az országgyűléseken, de titokban már
megindult a szóbeszéd a fejedelem ellen. Gyűlölték, és csak az
alkalmat lesték, hogy szabaduljanak tőle.
Egy ideig a törökkérdés sem került szőnyegre. 1593 tavaszán
azonban véres problémaként bukkant fel újra, az előbbinél
sokkal komolyabb formában. Szinán pasa, az új nagyvezér
ugyanis minden eddiginél nagyobb hadjáratra készült
Magyarország ellen. Zsigmondot pedig felszólította, hogy
hűbéresi kötelességét szem előtt tartva csatlakozzék seregével a
török haderőhöz.
Hogy Erdély nem harcolhat a törökök oldalán saját testvérei
ellen, ebben mindenki egyetértett. A részletekben azonban nem
egyeztek meg a vélemények. Az országgyűlés nagy
ajándékokkal arra akarta rávenni a nagyvezért, hogy álljon el
követelésétől, Zsigmondban viszont újult erővel ébredtek fel
törökellenes álmai, s a „pogánnyal” való nyílt szakítást
követelte. „Bárcsak vélem aláztatná meg Isten a törököt” –
sóhajtott fel romantikus buzgalommal még a tanácsban is;
elragadtatása azonban kemény visszautasításra talált
legtekintélyesebb politikusai rideg, reális gondolkozásában.
„Hazánk állapotja az üllő és verő között úgy vagyon, mint két
ajtósark között” – mondotta ki véleményüket Kendi Sándor –,
nagyon kell vigyázni, nehogy ha lesújt a verő, Erdélyt érje.
Zsigmondnak végül is engednie kellett. Hiszen a váradi
kapitányon kívül senki sem állott mellette, Bocskai pedig még
nem érezte elég erősnek magát, hogy az ellenzékkel
szembeszállhasson. Kendi, Kovacsóczy meg Báthory Boldizsár
hatalma ekkor még erősebb volt az övénél.
Határozatba ment tehát, hogy a török mellett maradnak, de
amíg csak lehet, segítséget nem adnak. A fejedelem színleg
belenyugodott, de szívében elkeseredve várta, hogy
megfizessen azoknak, akik tervét elgáncsolták. Az ország és
uralkodója ellenségként állott szemben egymással, bár
félelmében egyik fél sem merte kimutatni ellenséges indulatát.
Közben Szinán hadjárata csúfos bukással végződött. A budai
pasa a Balatonnál, a temesvári meg Fülek körül került a királyi
csapatok kelepcéjébe; ez utóbbit csak az erdélyi sereg vághatta
volna ki. Erdély azonban nem mozdult. „Tokaj, Kálló, Szatmár,
az egész csak úgy feketéllik a némettől” – mentegetődzött
Zsigmond –, hogyan merne akkor ő csapataival kimozdulni
országából. Mialatt pedig egyik levelét a másikra küldette,
összezavarva ellentmondó híreivel a török vezéreket, a magyar
csapatok visszavették a töröktől Füleket, Kékkőt meg
Hajnácskőt.
A nagyvezér tajtékzott dühében, s megesküdött, hogy
Erdélyen kegyetlen bosszút áll. Bocskai lázasan toborozta a
katonát a bihari részekben, erősítette a határ menti erődöket,
Zsigmond pedig megkettőzte diplomáciai tevékenységét abban
a boldog reményben, hogy most akarva-akaratlan harcra kerül
a sor a pogánnyal. Követei szerteszéledtek Európa minden
államába; az udvar hangulata bizakodó volt. Mozgolódni
kezdtek a bolgárok meg az al-dunai rácok, kik kegyetlen
sorsukban mindenkibe kapaszkodva királyukká is kikiáltották
őt. Tényleges segítség azonban nem érkezett sehonnét sem.
De hiába volt minden, a rendek hallani sem akartak a török
szövetség felbontásáról, sőt inkább a nagyvezér
megengesztelésén gondolkodtak. Zsigmond a szokástól eltérően
személyesen ment közéjük a gyűlésbe – Bocskai meg többi
tanácsurai kíséretében –, és hatalmas beszédben fejtette ki,
hogy eljött az utolsó alkalom a magyarság felszabadítására. A
török ereje hanyatlóban, a keresztény népek nagy szövetsége
hamarosan visszanyomja Ázsiába, s akkor halál vár azokra,
akik a „pogány” cimborái voltak. De ha Erdély kardot ránt és
sereg élén ront az ellenségre, híre, dicsősége örök lesz a
keresztény népek között.
Sem szó, sem rábeszélés nem használt. „Addig, ameddig
Budát a keresztyének fegyverei nem foglalták vissza – mondotta
Kendi Sándor szavával az országgyűlés –, addig nem
szállhatnak szembe a törökkel, mert nincs, ki megvédje
Erdélyt.” A Fejedelemből hisztérikus váratlansággal tört ki a
düh, fegyverrel, akasztófával fenyegetődzött – a többség
mégsem engedett. „Mit tehetne velünk jót az német, holott
magával is jótehetetlen” – mondták. Zsigmond nem bírta
szándékát rájuk erőszakolni. Mérgében és tehetetlen dühében
megesküdött, hogy nem nyugszik, amíg a török ellen nem
fordulhat.
1594 tavaszán újra összehívta az országgyűlést, most már
azzal az eltökélt szándékkal, hogy ha törik, ha szakad,
kimondatja a Portától való elszakadást. Seregeit egybehívta, s az
országgyűlés, bár szinte teljesen törökpártiakból állott, nem
mert szólni. Bocskai meg Geszti nem válogatva kifejezéseiket
keményen intették, fenyegették a jelenlevőket, Gálffi meg
Gyulai szelleme egyszerre megjelent a rendek szeme előtt.
Rettegés és bizonytalanság lett úrrá közöttük, a tanács meg a
gyűlés egymásra hárította a felelősséget, s közel volt a pillanat,
hogy Zsigmond Bocskai segítségével erőszakkal vigye végbe
tervét.
Szándékuk valóra váltásában egy nem várt esemény
akadályozta meg őket: a Portától Erdélyre zúdított tatár seregek
közeledése. Előbb csak a híre érkezett, hogy útban vannak
Huszt felé, de a szó hatása leírhatatlan volt. Bocskai azonnal
Váradra sietett, hátha a török amarról is támadna, Geszti
lement Fogarasba, Zsigmond arra ébredt, hogy egyedül maradt,
támasz és katonák nélkül.
Az országgyűlés pedig vérszemet kapott. A veszély
megnövelte elkeseredésüket, s látva, hogy a fejedelem magára
maradt, egyszerre fölébe kerekedtek. Többé nem húzódoztak,
nem könyörögtek, hanem Báthory Boldizsár, Kendi Sándor
újdonsült veje vezetésével elé álltak, és követelték, azonnal
engesztelje meg a szultánt.
Zsigmond rémülten engedett. Törökről, tatárról, belső
lázadásról egymást kergették a legborzalmasabb hírek, senki
sem tudta, igazak-e vagy sem, s álmatlan éjszakáin már
orgyilkostól remegett. A félelem elemi erővel vette hatalmába,
idegei összeroppantak – nem akart többé uralkodni, nem akart
parancsolni; egy gondolata volt csak: menekülni innen, valami
biztosabb helyre. A megutált fejedelmi süveget odahajította
Boldizsárnak, aztán mozgatható kincseit kocsira rakatta, s alig
néhány szolgától, az urak közül pedig csak Jósikától kísérve,
lóhalálában Kővárba nyargalt.
Az országgyűlés öröme nagy volt, hogy „ily módon a
fejedelem ennyi veszedelmes igyekezetétől megmenekedének”.
Amikor pedig híre jött, hogy Báthory Istvánnak sikerült a
tatárokat Ecsednél több helyen is visszavernie, s erre azok
északnak fordultak, elvesztett nyugalmuk is visszatért, s
tanakodni kezdtek, hogyan rendezzék be a nyakukba szakadt
országot.
Probléma volt elég. Hiszen a tatár bármikor
visszafordulhatott, a törökről sem lehetett semmi bizonyosat
tudni, Zsigmond felől sem tudták, mit gondoljanak. Kendi
Sándor óva intette őket: „vigyázzatok, ebből egy igen tökéletlen
ember lészen, az mit ma mond, holnap arcul üti”. A baj
azonban az volt, hogy Kendi Sándor meg a többiek is elméleti
emberek voltak, és sem ők, sem Boldizsár nem mertek
erélyesen belenyúlni a dolgokba. Kavargott minden, a
fejedelemség léte forgott kockán, ők pedig tehetetlenek voltak, s
padovai egyetemi tanulmányaik nyomán köztársasággá akarták
formálni az egy erős kéz után sóvárgó országot. De
tehetetlenségüket maguk is érezték. Nem bíztak magukban,
ezért támaszt kerestek külső és belső ellenség ellen egyaránt.
Ekkor akadt meg szemük a váradi kapitányon, Bocskain, aki
visszahúzódva Biharba hallgatott és várt. Kezében volt az
erdélyi haderő zöme, hatalmában a legfontosabb végvár;
mindenki érezte, nélküle vagy ellene nem lehet határozni. Alig
mondott le Zsigmond, Forró János már ment Váradra az
országgyűlés üzenetével: „Jöjjön nagyságod Tordára, s mind
tanácsával, mind segítségével mutassa meg a felfordulásból
kivezető utat.”
Közben azonban a biztos várban Zsigmond is megnyugodott,
és megbánta hirtelen elhatározását. Lelke lecsillapodott,
önbizalma visszatért, és elhatározta, hogy újra trónra lép.
Egyedül azonban tehetetlennek, gyengének érezte magát. Sem
katonája, sem pártja nem volt, ugyan mit is kezdhetett volna
magában. Bocskaiban bízott ő is, s így Forró Jánossal majdnem
egy időben az ő követe is megérkezett Váradra, hogy szándéka
és terve véghezviteléhez Bocskai segítségét kérje.
 Bocskai egyszerre óriásivá nőtt: Erdély sorsa ebben a
pillanatban az ő kezébe volt letéve. Rajta múlott – azon, hogy a
fejedelem vagy a rendek mellé áll-e a váradi seregekkel – Erdély
egész jövője. Az ő elhatározása fogja eldönteni, hogy a
fejedelemség a török vagy a császár oldalán indul-e neki a
következő évek nagy háborújának.
II. KÜZDELEM A TÖRÖK ELLEN

A fejedelem váradi kapitánya, Bihar vármegye főispánja Erdély

legelső és legfontosabb méltósága volt.
Az Erdélyi-középhegység nyugati lábánál húzódó Részek
fölött királynőként uralkodott Várad. Bihar mocsaraktól védett
kicsiny falvai, a Körösök vidékének, az Érmelléknek jobbágyai
Debrecentől egészen Aradig mind neki adóztak; a fejedelem itt
nem aratott, semmiféle püspök itt dézsmát nem szedett. Szent
László városa hatalmas erődítménnyé épült; átlábolhatatlan,
széles víz övezte, partján pedig meredeken emelkedtek kőből
rakott lőréses falai, tornyos sarokbástyái. Fráter György óta
szinte évenkénti állandósággal építgették, s ahogy nőtt a vár,
vele együtt nőtt katonáinak száma, úgyhogy általában
bevehetetlennek tartották. Körülötte, a széles mocsarak
útkereszteződéseinél megbújva apró földvárak egész serege
húzódott, láncszerűen elzárva a városhoz vezető utakat.
Magában egyikük sem állhatott volna meg: Váradról kapták a
katonát, sorsuk Váradéval emelkedett vagy süllyedt. Állandóan
fegyverben őrködtek az utakon, megjelentve azonnal, ha
ellenséget észleltek.
 Ellenség pedig akadt bőven. Váradtól egynapi járóföldre már
a török volt az úr, s a gyulai várból török katonaság nézett
farkasszemet a váradi vitézekkel. Papíroson ugyan béke volt,
Erdély meg amúgy is a Porta hűségén állott, de ez csak azt
jelentette, hogy egységes nagyobb hadjáratok nincsenek. Hiába
rótta le pontosan Erdély az adóját, hiába kötött a magyar király
békét a szultánnal, a török–magyar határ érintkezésénél, a
végeken egy percre sem szünetelt a harc. A töröknek fájt a foga
a gazdag magyar vidékekre, a Körösök mentére, az Érmellékre,
s ha már nem hódíthatta meg, legalább a hasznát akarta
lefölözni. Apró lovascsapatai berohantak a határon, rabolva,
gyújtogatva, s mire a környék nemessége kardot rántott volna,
régen árkon-bokron túl voltak zsákmányukkal. A végekre
állandó katonaság kellett, Biharban is mindig fegyverben élt a
hajdúság.
Várad középpontja volt a tiszántúli végvári életnek, s amióta
katolikus püspöksége megszűnt – a lakosság kálvinista hitre
térése miatt –, a fegyveres élet ezer kísérőjelenségével
sajátságossá formálta a város korábban műveltségéről híres
arcát. Bár korábbi jelentősége elhalványodott, helyette egy új
tényező emelte föl a várost, illetve most már inkább várat. Mert
nemcsak a gazdag tiszántúli megyéknek volt őrizője a török
hatalmaskodása ellen, de Várad volt a fejedelemség kulcsa, rajta
át vitt az Alföldről a legfontosabb út a medencébe. A Sebes-
Körös völgyében, fel a Király-hágóra, majd Kolozsvárra csak
rajta keresztül lehetett áthaladni, s amíg a vár erős volt, amíg
ágyúi töltve voltak és katonáinak arravaló ember parancsolt,
addig Erdély nyugodtan alhatott, nyugat felől nem
fenyegethette veszély. A török csapatok mindig erről
próbálkoztak bejutni a medencébe – hiszen amarról körben
védte a Kárpátok meghághatatlan gerince –, s a fejedelemség
számára létkérdés volt, hogy Váradnál feltartsa őket, mert ha
Várad kezükre került, akkor egész Erdély nyitva állott előttük.
Várad volt a fejedelemség vigyázója és őrizője; a váradi
kapitány kezébe volt letéve nemcsak a Részek, de egész Erdély
biztonsága. A leggazdagabb megyéknek, a legtöbb katonának ő
parancsolt, tapasztalata a törökkérdésben legnagyobb volt,
hatalma és tekintélye természetes jogán a fejedelmi tanácsban
is őt illette az első szó. A fejedelemnek szüksége volt Váradra,
békében és háborúban egyaránt, mert ahogy hatalmát
elsősorban Várad katonasága támasztotta alá, ha kapitánya
ellenkezett, kétségessé tehette a központi hatalom
mindenhatóságát. Ezért a fejedelmek legmegbízhatóbb
embereiket ültették a kapitányi székbe, azokat, akiknek
nemcsak erélyében, de hűségében is megbízhattak.
Így állottak a dolgok, amikor 1592 nyarán Bocskai Báthory
Istvánt leváltotta a váradi kapitányságból. A bihari
viszonyokkal eléggé ismerős volt már azelőttről, most mégis
egészen új világba lépett. Gyulafehérvárott nem szerették az
önállóan gondolkozókat, az volt kedves, aki a fejedelem szaván
járt, hajlékony és sima volt – Váradon meg a maga eszére,
találékonyságára volt utalva, ő volt a leghatalmasabb, tőle
várták az akaratot, s mindenki az ő szemét leste. A fejedelmi
udvar tanácskozásokban és intrikákban kimerülő
egyhangúságából máról holnapra csöppent az ezerarcú végvári
élet forgatagába, az egy helyben topogó tanácsosságból a
lehetőségeket nyújtó váradi kapitányságba.
Váradról messze el lehetett látni. Bocskai előtt nemcsak a
fejedelemség erőviszonyai tárultak ki, hanem kifelé a török
világ is. A végeken javában állt a harc, hiába volt a már mintegy
negyedszázados béke. A török rablásból élt, a magyar végvári
meg nem akart mögötte elmaradni, s kamatostól szedte vissza,
amit elvettek tőle. Kisebb csapatokban, hol egyik, hol másik
támadott, a szerencse is egyszer ennek, másszor annak
kedvezett – de mindig a magyarság pusztult. A darabokra
szaggatott magyarság utolsó erejével éppenhogy
megakadályozta a hódoltság határainak kiszélesedését, de
közben pusztult és vérzett. Várad körül is hol egyik, hol másik
falu borult lángba a török csóvájától, utána pedig újabb meg
újabb szegénylegények jelentkeztek a várban vitézi szolgálatra.
Béke volt, mégis napról napra romlott a magyar föld, fogyott a
magyar, csak az otthonukból kiüldözött, lerongyolódott
végváriak száma növekedett.
A végvári élet egy nagy tanulságot tartogatott minden
gondolkozó vitéz számára: török és magyar, tűz és víz, egymás
mellett békében nem élhetnek. A hódolt területen élők
rabszolgasorsa, a végvidéki jobbágyok ezres tömegekben való
pusztulása, rabságba jutása, a nyomorba döntött ország
lehetetlenné tettek minden őszinte kibékülést. Más eszmények,
más célok hevítették a szemben álló két tábort, valóban két
külön világ volt, a küzdelmük életre-halálra szólt, s a
hivatalosan törökvazallus Erdélyben, a váradi végeken, a
vezértől a legutolsó katonáig mindenki érezte ezt. Bocskai
korábbi hite csak megszilárdult Váradon: magyar állami élet,
egységes magyar fejlődés nem lehetséges addig, amíg
akárhogyan is, de ki nem verik a törököt a magyar földről.
A török ereje azonban nagy volt, állama jól szervezett,
katonája töméntelen. Igaz, egységes nagy támadást régen nem
indított, de harci kedvét éppen eléggé kimutatta a „béke”
éveiben is. Az öregebbek jól emlékeztek még Szulejmán szultán
hatalmas ármádiáira, s a nemzedékek egymástól örökölték a
„pogány”-tól való rettegést.
1593 tavaszán meg éppen úgy látszott, hogy megújul
Szulejmán szultán kora. A már évek óta csak gyenge lábon álló
béke fölborult, s a hírek arról suttogtak, hogy Szinán nagyvezér
minden eddiginél nagyobb sereggel indul Magyarország ellen.
Több százezer emberről beszéltek, s a magyarság, bár szó
nélkül csatolta fel kardját, nemigen bízott ellenállása sikerében.
Nyáron azután meg is indult a nagy harc szerte az országban.
Az egész magyarság beállt a sorba, Rudolf király és császár meg
hatalmas keresztény szövetség összehozásán fáradozott a
„pogány” ellen. Erdély helyzetét ezzel a hadjárattal
kapcsolatban részletesen vázoltuk az előző fejezetben. Hiába
követelte tőle a török, hogy álljon mellé; hiába küldte parancsait
a nagyvezér meg a szultán, Erdély nem adott neki egy szál
katonát sem.
Az országgyűlések azonban szenvedélyes hangú vitákban
kavarták fel a nemesség lelkét: a török mellé álljunk-e, vagy
végképp szakítsunk vele? Az idősebb nemzedék, amelyből
Erdély nagy műveltségű, tapasztalt politikusai kikerültek, a
Kendiek, Kovacsóczy Farkas meg a köröttük csoportosulok – a
török mellett állottak, ők még szemtől szemben látták
Szulejmán szultán erejét, élték végig seregének pusztításait, s
fél életüket a romok felépítésével töltötték el – bennük ezeknek
az időknek rettenetes emléke még túlságosan erősen élt. A török
elleni harcot reménytelennek, céltalannak ítélték; az életre csak
egy lehetőséget láttak: engedelmeskedniök kell az erős
szultánnak. Sorba vették a tényeket és megállapították: nem
mehetünk harcba, nincsen rá erőnk, Bécsre pedig nincs mit
számítanunk. Bár névleg törökbarátok voltak, érzelmi szál nem
fűzte őket a „pogány”-hoz. Nem egyéni érzelmeik miatt,
politikai szempontból álltak erre az oldalra, mert érezték, hogy
magukban gyengék, idegen segítségre meg úgyis hiába várnak.
Törökpártiságuk magasabb politikai célt szolgált: megmenteni
bármi áron is a pusztuló magyarságot.
Bocskai egy nemzedékkel volt fiatalabb náluk; tapasztalata,
élménye sokkal kevesebb. Sem a török erejét, sem a császári
kormányzat és hadvezetés háborús tehetetlenségét nagyobb
hadjáratból közvetlenül nem ismerte. Ifjúságának kiszínezett
emlékei félistent mutattak a császárban, kinek
megszámlálhatatlanul sok a katonája, és végtelen a hatalma.
Öreges rémlátásnak gondolta a már tapasztaltak jogos
aggódását, kicsinyhitűségnek a bizalmatlanságot, és
gyávaságnak a megalkuvást. Ő bízott a császárban. Nem
hihette, hogy a török ellen viselt nagy háborúban
cserbenhagyhassa népét. Nem hihette, mert nem ismerte a
birodalom szervezetlenségét, a Habsburgok nyugati terveit, és
mert úgy vélte, Magyarország érdeke a császárnak is érdeke.
A múlt emlékei egyáltalában nem riasztották vissza; szeme
csak a jelenen volt, s ha széttekintett Várad kapitányi székéből,
Szulejmán rettegett hadát sehol sem látta többé. Előtte folytak le
a hadikészülődések, ott vonultak el a temesvári pasa hadai fel,
északnak, s néhány hét múlva ugyanezen az úton özönlöttek
vissza szertezüllött, rendetlen futásban. A félhold ereje bizony
sokat süllyedt egy fél század alatt. Szulejmán utódai a
kényelmes életet szerették, emléküket sem hódítás, sem
szervezés nem dicséri. A gyakori trónviszályok, a katonák egyre
nagyobb fegyelmezetlensége, a vezetők korruptsága lassan
aláásták a birodalom erejét. Szinán vállalkozása csak
nyilvánosságra hozta a rejtett gyöngeségeket. A török
birodalom már túllépett delelőjén, s Bocskai éles szeme
észrevette ezt.
Ugyanakkor a magyarság életereje mintha újjáéledt volna.
Csapást csapásra mér a törökre, nagyszerű vezérek támadnak.
A kereszténység is megmozdul évszázados álmából, s míg a
„pogány” egyik csatát a másik után veszti el, nagy európai
szövetség készül ellene, a német császár vezetése alatt. Minden
a legjobb reményekkel biztat. Igaz, egy-egy tatárcsapat közben
végigrabolja bosszúból az országot, de nem szabad csak ezt
nézni. Messzebb kell tekinteni, az egész magyar sorsra,
amelynek talán sikerül most kiverekedni a jövőjét.
Túloznánk, ha Bocskait olyannak rajzolnánk, akinek minden
gondolata csak a közösség java volt, a magyar sors építése, és
nem mondanánk meg az igazat, ha elhallgatnánk, hogy benne is
az egyéni érvényesülés vágya volt az a motor, amely a
közügyekben is mindig előbbre meg előbbre hajtotta. A török
korszak embere hatalomhoz, hírnévhez s mindahhoz, ami
ezekkel összefüggött, csak a vagyon révén juthatott; természetes
volt tehát, hogy először is ezeket a feltételeket igyekezett
biztosítani magának. Bocskai is nagy vagyonszerző volt: szívós
következetességgel gyarapítgatta eredetileg nem éppen nagy
terjedelmű bihari jószágait, szinte évenként megnövelve egy-
egy faluval, kastéllyal vagy várral. De ebben nem csak apja
nyomát követte. Kortársai, ha tehették, ugyanígy igyekeztek
előre.
Mégis egyben eltér útja a szokásostól. Részben véletlen,
részben jelleme, egyénisége okozta, hogy magánérdeke mindig
egybeesett Erdély, sőt az egész magyarság érdekével,
függetlenül attól, hogy ezt a kortársak felismerték-e vagy sem.
Megerősödése a magyarság védelmének a megizmosodását is
jelentette, akár a török, akár később a császár ellen állt
sorompóba, megaláztatása, vagyonának elkobzása pedig együtt
járt az erdélyi magyarság megtiprásával. Ellenségük, érdekük
mindig közös volt, s ha nem lett volna a tiszántúli nagyúr, hogy
családi hatalmával megvédje Erdélyt, akkor nem is védte volna
meg senki sem.
Attól kezdve, hogy elfoglalta a váradi kapitányságot, és
szemtől szemben láthatta a magyar–török élethalálharcot,
akaratlanul is eltöprengett a magyarság sorsán, ezen a
megoldhatatlan gordiusi csomón, amelyik Fráter Györgytől
kezdve annyi tehetséget őrölt fel hiába. A végvidéken senki sem
nézhette aggodalom nélkül a magyarság pusztulását, s a váradi
kapitány is el-elgondolkozott: van-e kivezető út,
megmenekülhet-e nemzete? Nagyúr volt – Bihar megyében a
legnagyobb birtokos –, de vagyonát, hatalmát nem törekedett
csak a maga javára használni. Ha a váradi kapitány
megmozdult, személyes sérelmei, érdeke mögött ott húzódott a
magyarság sorsa, s majd lesz alkalmunk látni, hogy ha a kettő
összeütközött, ha nemzete érdeke keresztezte egyéni
boldogulását, mindig a köz mellett döntött.
Korábbi meglátásainak és gondolatainak végső elméleti és
gyakorlati következményeit itt Váradon vonta le. Ekkor vált,
ezalatt a nem egészen két év alatt németbarát, császárpárti
főúrból Erdély és Magyarország egyik legnagyobb
államférfiává.
Gondolkozásának kiindulópontja, hogy magyar jövőt,
egységes magyar államot nem építhet másként, csak ha a
törököt kiveri az országból. A félhold hatalma amúgy is
hanyatlóban van, meg kell tehát ragadni ezt a kedvező alkalmat
a végleges leszámolásra. Erdély azonban nem vállalhatja
egymaga a küzdelmet; még Magyarországgal együtt sem elég
erős a szultán megalázására. Ehhez a magyar koronát is viselő
német császár segítségére van szükség. A császár úgyis éppen
harcban van a törökkel, úgy lehet, hamarosan nagy
törökellenes front alakul ki a keresztény népekből; a
fejedelemségnek tehát a saját érdekében és az egész magyarság
érdekében is csatlakoznia kell a harchoz. Csatlakoznia kell a
keresztény seregekhez, hogy a támadás azonnal
megindulhasson, egyszerre, félkör alakban az Adriától Váradig,
hogy két tűz közé szoruljon a török. Akkor, ha egyszerre kapják
oldalba mindenfelől az amúgy is lefelé bukdácsoló törököt, ha a
küzdelemben magyarok rohannak elöl mindenütt, nem lehet
eredménytelen a harc. Ha pedig egyszer sikerült a magyar
állam egységét újra helyreállítani, ha sikerült a török alól a
magyar földet kihúzni, akkor nem kell félni többé a jövőtől.
Bocskai gondolatain megláthatjuk azt, hogy Váradon, nem
pedig Bécsben vagy Prágában élt, mert túl sokat remélt a
császártól. Azt hitte, hogy szándéka komoly. Gyerekkori
élményei vezették, amelyeket még Miksa császár udvarában
szerzett.
A törökpárti rendek célkitűzése sokkal szűkebb körű, önzőbb
volt. Mert ha Bocskai is csak magára vagy csak Erdélyre gondolt
volna, ahogy az ellenpárt politikusai közül nem egynek csak
kisebb közössége járt az eszében, akkor bizonyosan ő is azt
ajánlotta volna, hogy Erdély visszahúzódva figyelje az
eseményeket, de ne avatkozzék bele egyik fél oldalán sem.
Ígérgessen továbbra is a töröknek, de valóságos segítséget ne
adjon se neki, se a császárnak.
Bocskai azonban sohasem gondolt csak Erdélyre. Nem is a
kereszténység eszméi lelkesítették, ahogy Carillót. Szemét a
magyarságra függesztette, s a magyar állam egységének
megvalósításáért indult harcba. Fráter György és Báthory
István gondolata élt benne is: meg akarta szüntetni a mohácsi
csatavesztés átkos következményeit.
A váradi kapitány azonban nemcsak céljaiban állott magasan
az átlag fölött, ő maga is nagyon különbözött vetélytársaitól.
Gyakorlati ember volt. Műveltsége korántsem volt olyan mély,
mint a padovai egyetemen tanult Kovacsóczy Farkasé vagy
Kendi Sándoré. A kormányzás művészetéről sem írt latin
nyelvű tudós könyvet, mint a fejedelmi kancellár. Mégis – vagy
éppen ezért – politikai látókörben, a lehetőségek és a lényeg
fölismerésében mindnyájukat fölülmúlta. Magasról, fölényes
távlatból nézte az állam belső és külső problémáit, de a
kibontakozás lehetőségeit nem latolgatta vég nélkül. Katona
volt, hozzászokott a parancsoláshoz, ahhoz, hogy a csata
közepén nincsen idő habozásra, percek alatt kell bonyolult
helyzeteket áttekintenie és döntenie. Fő a határozottság; a
legragyogóbb ötlet sem ér semmit, ha azt addig latolgatják,
fontolgatják, míg a végrehajtás lehetősége elkésik. De nemcsak
a parancsoláshoz szokott hozzá, hanem ahhoz is, hogy
parancsait teljesítsék, s katonái között nem tűrt
engedetlenséget. Váradon és a váradi végeken csak egy száj
parancsolhatott, az pedig az övé volt.
Hatalma, fiatalon elért nagy eredményei azonban nem tették
könnyelművé. Minden lépése előtt alaposan számba vette a
tényeket, józanul mérlegelte a lehetőségeket, vaktában sohasem
határozott. Könnyelműség semmi sem volt benne, a kalandos
vállalkozásoktól valósággal irtózott. De ha rászánta magát a
választott útra, azon kíméletlen energiával és erővel a végsőkig
kitartott. Figyelme állandóan mindenre kiterjedt; de
mellékszempontok nem téríthették el céljától. Vaskézzel
irányította a dolgokat, s ha a cél úgy kívánta, senkit és semmit
nem kímélt. Váradon megszokhatta, hogy az emberi élet nagyon
véges, és ahogy harc közben kockára tette a maga életét, ha a
helyzet úgy kívánta, nem kímélte a másét sem. Nemcsak
erényeiben, de hibáiban is nagyítva mutatta korának
jellemvonásait. Mély vallásossága, református hite összefért
kíméletlen politikai eljárásával, gyakran kegyetlen eszközeivel.
Családi hatalmának gyarapításában nem vetette meg halálba
küldött barátai vagy ellenfelei birtokait, s ha úgy érezte,
személyében sértették meg, bosszúja nem ismert kegyelmet. De
életében mégis eszmények vezették. S ahogy élete végén maga
mondotta, csak végrehajtója volt egy felsőbb akaratnak.
1594-re már kiforrta magát. Ráébredt arra a hatalomra,
amelyet kezében tartott, s elhatározta, hogy erejét használni is
fogja. Erdély utolsó éveinek története megtanította arra, hogy a
fejedelemségben csak egy erélyes kéz kormányozhat, tanácsok
és testületek nem bírnak vele, ő maga akarta kezébe venni a
dolgok irányítását, s erre unokaöccse, a könnyen vezethető
Zsigmond nagyon alkalmasnak látszott. Egyelőre ugyan a
törökpárti hatalmasok, Kendi Sándor, Kovacsóczy Farkas meg
Báthory Boldizsár elállták előle a fejedelemhez vivő utat, de
csak a lélektanilag alkalmas pillanatot várta, hogy kivegye
kezükből a hatalmat. Most is, ahogy élete folyamán annyiszor,
felkészült mindenre, de nem tett egyetlen lépést sem. Nem
türelmetlenkedett, várta, hogy eljöjjön az ő ideje.
Az alkalom megjött, amikor a tatár beütés bonyodalmaiban
gyáván megfutó Zsigmond meg a magukat gyöngének érző
törökpárti rendek egyaránt az ő segítségéhez fordultak. Az
eddig háttérben álló váradi kapitány kilépett a sötétségből.
Bocskai előtt megnyílt az érvényesülés útja.
A rendek követének, Forró Jánosnak diplomatikusan
válaszolt. Húzta az időt, még nem akart velük meghasonlani, de
kemény hangon megüzente a tanács vezetőinek, vigyázzanak,
Zsigmondnak egy haja szála se görbüljön meg.
Zsigmond biztonságban volt Kővárban. Keresztúri Deák
Kristóf, a vár kapitánya régi embere volt a Báthoryaknak,
oltalma alatt nem kellett semmitől sem tartania. A tatár
veszedelem is elmúlt baj nélkül, s a fejedelem kipihenve az
izgalmakat, megbánta elhamarkodott tettét. Tanácstalan volt,
nem tudta, mitévő legyen. Meneküljön tovább, hagyja itt az
országot, vagy maradjon Kővárban? Legszívesebben visszament
volna trónjára, de a maga erejétől nem várhatott semmit,
egyetlen reményét a váradi kapitányba, a török frigy nagy
ellenségébe, vér szerinti rokonába vethette. „Nem balszerencse,
hanem a gonosz emberek csalárdsága döntötte veszedelembe
fejem és országom” – írta neki; jöjjön tehát segítségére, álljon a
bajban fejedelme és öccse oldalára.
 Bocskai egy pillanatig sem habozott, ment az első szóra. A
fejedelem az ő erejére szorult, ennél jobb alkalom számára nem
adódhatott. Tudta, hogy Boldizsár úgysem hajlanék az ő
szavára, egymaga pedig Boldizsár ellen nagyon gyönge lett
volna. Az ő számára csak egy út volt járható: Zsigmond mellé
kellett állnia, unokaöccsét kellett visszasegítenie a fejedelmi
székbe.
Kővárban a fejedelem leghívebb emberei gyűltek egybe. A
Zsigmond személye körül mindenható fiatal Jósika Istvánon
kívül Keresztúri Deák Kristóf, Bocskai, Geszti Ferenc, Dévavár
ura, Kornis Gáspár, huszti kapitány, azután rátóti Gyulaffy
László, a híres törökverő vitéz. A négy legerősebb vár, a
hadsereg zöme Zsigmond pártján volt, menekülésről egy szó
sem esett többé. Az egybesereglett urak elhatározták, ha
másként nem megy, erővel is visszaültetik fejedelmi székébe.
Kornist rögtön leküldték Kolozsvárra, a még ülésező
országgyűlés előkészítésére, Bocskai pedig visszament a váradi
részekbe katonáért, fegyverért. A vezetés ekkor már az ő
kezében volt. A többiek csak maguk személyét, legföljebb még
várukat ajánlhatták föl Zsigmondnak segítségül, de a fejedelem
aggodalmait ő nyomta el, önérzetesen hivatkozva a váradi meg
bihari erős hadakra, mondván: „van még nagyságodnak elég
hív katonája az országban”. Ő adta az erőt, de ő adta a
lendületet is. Keresztúri, Gyulaffy szürke emberek voltak,
Kornis fanatikus híve ugyan a nyugati szövetségnek, de a
kezdeményezőerő hiányzott belőle. Jósikának egy szava sem
lehetett a nagyurak között, Geszti Ferenc pedig, ez a műveletlen,
szűk látókörű, sőt kegyetlen katona hiába akarta Bocskait a
vezetésből kitúrni, sem hatalomban, sem tehetségben nem bírta
a versenyt. Anélkül hogy valamit is tehettek volna ellene,
valamennyien hatalma alá kerültek.
 Kornis követsége sikerrel járt. A viszálykodó rendek
elcsudálkoztak ugyan a dolgok új fordulatán s néhányan,
különösen az előkelőbbek, azt tanácsolták Zsigmondnak, hogy
„menjen, ahová akar”, de arra a hírre, hogy Bocskai csapatai
már átkeltek a Királyhágón, előbb a szászok meg a székelyek
küldöttei, majd az egész országgyűlés melléje állt. Néhány nap
múlva, négyheti távollét után a fejedelem bevonult a váradi
hadak élén, s beült az uralkodói székbe, mintha közben mi sem
történt volna. Nyájasan viselkedett, kihirdette, hogy ami volt, az
elmúlt, beszélni sem akar róla – a váradi seregek azonban
Bocskai vezetésével megszálltak Kolozsvár környékén.
Az országgyűlés még együtt volt, s a fejedelem azonmód
beküldte előterjesztését, a török Portától való teljes elszakadást
követelve. A kereszténység és barbárság küzdelmében Erdély
nem állhat a török mellé – így szólt a fejedelmi leirat –, magyar
testvéreit nem hagyhatja cserben. Csatlakoznia kell a német
császár hadaihoz, amelyek most kezdik a nagy támadást.
Harcba kell mennie az ország felszabadításáért és egyesüléséért
– a gondolat mögött nemcsak mi ismerhetjük fel Bocskai
eszméit, de a rendek is felismerték.
Bocskainak azonban nemcsak a fejedelmi leiratra volt gondja,
egy pillanatra sem vette le szemét az országgyűlésről.
Megkezdte a harcot a rendek ellen, szép szóval, fenyegetéssel,
erőszakkal, mikor mire volt szükség. Mert a rendek nem
fogadták örömmel az elszakadás gondolatát. Erről a kérdésről a
véleményük nemigen változott az utóbbi időben. A töröktől
éppen úgy féltek, s ugyan miért bíztak volna jobban a császár
segítségében. A tatár betöréskor hiába üzentek Tieffenbachnak,
a kassai kapitánynak, hogy egyszerre kapják oldalba délről meg
északról a törököt. A német vezér „rák háton ment az ő német
hadával”, majd meggondolta magát, és harc nélkül
visszafordult. Mindennek következtében a rendek
bizalmatlansága nőtt a német iránt, no meg azok iránt, „akik a
németet szeretik”.
Nem is titkolták, hogy nem akarnak elszakadni a töröktől, de
a némettel sem kívánnak összeveszni. Hanem inkább
„okossággal kedvét keresvén mind a két körülöttünk való
monarchának”, békességben akarták tartani Erdélyt. Zsigmond
azonban nem engedett véleményéből; a két álláspont mereven
szemben állott egymással. Kendi Sándor hiába próbált
közvetíteni, hogy szakadjanak ugyan el a töröktől, de Buda
visszafoglalásáig a keresztényeknek se adjanak segítséget, sőt
tartsák titokban lépésüket. A fejedelem meg Bocskai nyílt
elszakadást követeltek, s a váradi csapatok egyre fenyegetőbb
közelségbe nyomultak a város köré.
Akármilyen nagy volt is az elszántság az országgyűlésben,
nem mert az erőszakkal szembeszállni. Egy kicsiny rész ugyan
kitartott álláspontja mellett, a többség azonban augusztus 27-én
kimondta a török frigy felbontását. „Jegyezzétek föl e napot, ma
vesztettük el az országot; mi magunkat és nemzetünket” –
mondotta a határozat után Kendi Sándor, a törökpárt feje, és
sokan voltak, akik egyetértettek vele.
Az országgyűlés kimondta a nagy szót, de mindenki tudta,
hogy nem meggyőződésből, csak pillanatnyi félelemből. Mert a
váradi csapatok ott tanyáztak a falak körül, és mert Bocskai
meg a többi, Zsigmond körül csoportosult úr fegyveres erejének
senki sem mert ellentmondani. A rendek többsége azonban
szívében törökbarát volt, az is maradt, s nagyon rosszallta, hogy
– Mikó Ferenc székely köznemes szavával élve – „Bocskai
tanácsából farban rúgák az török császárral való szép
békességet”, a biztos jelent elcserélték a bizonytalan jövőért. A
legtekintélyesebb tanácsosok, az ország legelső méltóságai
jórészt törökpártiak voltak, s amíg Kendi Sándor, ez a catói
jellemű államférfi állt a fejedelmi tanács élén, meg két veje,
Báthory Boldizsár és Kovacsóczy Farkas, Erdély egyik
legműveltebb koponyája, addig nem lehetett a nyugati
szövetség győzelméről beszélni. Csak idő kérdése volt, hogy a
megijesztett törökpárti rendek rádöbbenjenek többségükre és
erejükre, hogy ha Bocskai visszavezeti katonáit a Részekbe, ha
Kolozsvár felszabadul a fegyverek nyomása alól, Geszti,
Keresztúri meg Kornis visszatérnek messzi váraikba, hogy
akkor kezükbe kaparintsák az ingatag fejedelem vezetését, és
megfordítsák a politika irányát. Az országgyűlés végzésével még
nem volt biztosítva a nyugati szövetség; a törökpártot nem volt
elég megfélemlíteni, meg kellett semmisíteni.
Az országgyűlési szavazás délutánján Bocskai hosszasan
sétált Zsigmond fejedelemmel meg Gesztivel a monostori
jezsuiták kertjében. Halkan sugdostak, és a fejedelem nagyon
sápadtnak látszott. Másnap hajnalban a kolozsvári bíró
parancsot kapott a város kapuinak lezáratására, belül a falakon
pedig készülőt fúvattak az istentiszteletre behozott váradi és
székely csapatoknak. A tanács tagjai éppen a templomba
készültek. Gyülekezés közben egyszer csak megjelentek
közöttük a fejedelem fegyveresei, és uruk szavával, ország és
fejedelem elleni lázadás miatt vasra verték a legtekintélyesebb
urakat. Kendi Sándorral meg két vejével együtt tizenkét nemest
hurcoltak jog és ország törvénye ellenére tömlöcbe, köztük a
dúsgazdag Kendi Gábort, Ifjú Jánost meg az országgyűlés váradi
követét, Forró Jánost.
Bocskai egy percre sem hagyta el ezekben az órákban
fejedelmét. Az utcákon őrjáratokban cirkáltak katonái,
megakadályozva a nemesség bármilyen ellenállását. A
megrémült országgyűlés kegyelemért könyörgött, Zsigmond
pedig megtörten bizonygatta, hogy összeesküdtek ellene, a
bizonyítékok a kezében vannak. Fojtott csönd és várakozás ült a
városra.
 Másnap hajnalban Bocskai jelent meg a foglyoknál, hogy
tudtul adja a halálos ítéletet: „imhol tenta, papiros; ha mit
akartok, írjatok”. Azután még aznap megindultak a kivégzések.
Kendi Sándort harmadmagával Kolozsvár piacterén fejezte le a
cigánybakó, s kettő kivételével néhány napon belül a többieket
is megfojtották, lefejezték vagy felakasztották. Kihallgatásról,
ítélethozatalról szó sem volt.
Soha ennél radikálisabban ellenzéki pártot még nem
semmisítettek meg. Az erdélyi törökpárt megszűnt, s bár a
nemesség nagy része titokban a szultán barátságával
rokonszenvezett, véleményét többé nem merte kimondani.
„Minden embernek meg kell tanulnia – írta Borsos Tamás
marosvásárhelyi polgár –, hogy ország és fejedelem elleni
praktikába magát ne elegyítse, sőt ha titkon hallja is, el ne
titkolja, hanem igenis kimondja, hogy ne vonja az más ember
nyakából az maga nyakába az istrángot.”
A kivégzések előidézésében Bocskai részvétele tagadhatatlan.
Talán helyes nyomon járt az egykorú erdélyi közvélemény,
amely őt tekintette az értelmi szerzőnek. A kivégzésekkel
nemcsak az ellenzék semmisült meg, amely a nyugati politika
sikerét gáncsolta volna, hanem Bocskai személyes ellenfelei,
előrejutásának meggátlói is eltűntek. Megnyílt számára az út,
most már senki sem volt előtte vagy ellene.
Erkölcsi szempontból Bocskai tettét súlyosan el kell ítélnünk,
ahogy történetírásunk el is ítélte mindig. De tisztában kell
lennünk azzal, hogy ha helyesen akarunk bíráskodni, nem
szabad csak erkölcsi szempontból ítélkeznünk. Bocskai se nem
erkölcsi, se nem érzelmi alapon nézte a világ folyását, látása a
politikusé volt, s csak politikai szempontból mérte le a dolgok
horderejét. A politikában ekkor még Európa-szerte ismeretlen
az emberi élet megbecsülése, ő pedig annyira hitt politikája
helyességében, annyira csak a célhoz vezető utat nézte, hogy
erkölcsi gátlások egy pillanatra sem ébredtek benne. Hogy
eljárása hatalmi, politikai szempontból radikálisan megoldotta
a kérdést, ezt el kell ismernünk. Bocskai szeme előtt az állam
volt, s ennek érdekében bármikor, bárkit kész volt feláldozni,
ha keresztezte útját. Nem vérszomjúságból, nem mintha
erkölcstelen lett volna, nem is személyi érzelmekből – hanem
mert hatalmi és politikai tényezők, az állam érdeke így kívánta.
Károlyi Árpád, Bocskai későbbi életének nagy feldolgozója,
visszagondolva az 1594-es eseményekre és bennük hősünk
szerepére, Machiavellit, a reneszánsz nagy olasz államférfiját
juttatja eszünkbe. Machiavelli volt az, aki a fejedelemről írott
könyvében az állam érdekét minden másnak fölébe helyezte, és
kötelességévé tette a fejedelemnek, hogy ezt, ha kell, tűzzel-
vassal érvényesítse mindenkivel szemben. Bocskai szintén az
állam szerelmese volt, életét ennek megépítésére szánta, s
munkájában hajszálnyira Machiavelli tanításaihoz igazodott,
jóllehet minden valószínűség szerint sohasem hallott róla. Az
olasz államférfinak kelet-balti magyar mása volt, ahogy Károlyi
mondja: a „brachykephal il principe”.
Machiavelli útján találjuk meg Bocskai helyét az európai
fejlődésben is azok között a nyugat-európai nagy államférfiak
között, akik annak idején ugyanolyan kíméletlenül törtek céljuk
elérésére, a nemzeti állam kialakítására. A Nyugathoz csatolt
magyar nemzet államának kérlelhetetlen végrehajtója volt a
váradi kapitány is, amikor az állam érdekében nem kímélte a
legelőkelőbb családok vérét sem; Erdélyt fel kellett fegyvereznie
a nagy törökellenes hadjáratra, s ezért semmilyen ár nem
lehetett túl nagy.
A gyakorlati véghezvitelben természetesen nem állott
magában, a végső szó kimondása pedig a fejedelmet illette. De
Zsigmond meggyőzése nem lehetett nehéz. Bocskai is, meg
Geszti is – aki ekkor csodálatosan egyetértett vetélytársával –
Zsigmond legbizalmasabb emberei voltak, szavukkal mindent
elérhettek; a fejedelem érezte, hogy hatalma tőlük függ. Aztán
nem feledhette kővári futását sem, s égett benne a bosszú vágya
azok iránt, akik megaláztatásának tanúi voltak. A listára vettek
mérhetetlen vagyona is csábította, hiszen jövedelmét mind
felemésztette pazar udvara, hogyan viselje akkor a török elleni
háborút, „pénz nélkül olyan az hadakozás, mint húr nélkül az
lantolás”. Természetében már az előző években is sok
kegyetlen, néha már embertelen, vérengző vonás ütközött ki –
erkölcsi meggondolásai meg sohasem voltak. Amikor bátyját,
Boldizsárt hurcolták el a poroszlók, fiatal felesége hozzá, a
fejedelemhez rohant, lábai elé vetette magát, úgy könyörgött
kegyelemért ura számára. De Zsigmondot nem indíthatta meg.
„Nem erre az asszonyra valók ezek a ruhák – fordult cinikusan
testőreihez –, tépjétek le róla”. Amidőn pedig azok valóban
félmeztelenre vetkeztették, hozzátette: „lökjétek ki, hadd
öltöztesse férje fényesebb, fejedelmi ruhákba.”
A kivégzettek összes vagyonát elkobozták, s a fejedelem
tanácsosai is osztoztak rajta. Bocskai bőven kivette a maga
részét: Kendi Ferenc hatalmas birtokai javarészt neki jutottak, s
ezt még kiegészítették a Belső-Szolnok megyében nyert
adományok. Családi hatalma ezzel jelentősen megnövekedett.
Az elkobzott birtokok és ingóságok java része azonban a
fejedelemre maradt.
Csak ezüstnemű 220 mázsa jutott a kezébe, huszonöt kocsin
vitték Fehérvárba. „No, van már pénz a háborúra”, mondta
elégedetten Zsigmond. Erdély megindulhatott az új úton.
Bocskai nagy eréllyel fogott tervei végrehajtásához, Zsigmond
pedig lelkesen vállalta a szentesítést. Régi ábrándja a „pogány”
elleni keresztes hadjáratról egyre inkább közeledett a
megvalósuláshoz. Bocskai legfőbb tanácsadóként állott
fejedelme mellett, s a külpolitikát nem Zsigmond fellengzős
képzelete, hanem nagybátyjának akarata irányította.
Vasmarokkal vezette az ügyeket, a fejedelem pedig alávetette
magát elgondolásainak. Érezte, hogy a még Carillótól beléoltott
álmokat csak Bocskai segítségével valósíthatja meg, neki
magának sem tapasztalata, sem ereje nincs elegendő hozzá.
A váradi kapitány mellett lassan mindenki más háttérbe
szorult; a Kővárban még egyenrangú urak egyre jobban
elmaradtak tőle. Legtovább még Geszti meg a fejedelem
kegyébe nagyon beférkőzött Jósika bírták a versenyt. De aztán
Geszti hamarosan meghalt – egyesek méregről suttogtak –,
Jósika István pedig megkapta fejedelmi adományként Déva
várát, s szíve vágya ezzel jó időre kielégült.
Még Alfonso Carillo, Zsigmond korábban mindenható
lelkiatyja is második helyre szorult a tanácsadásban.
Elgondolásának gyakorlati részletei sokban megmaradtak, de
mennyire más cél, más eszmény formálta azokat valósággá,
mint az övé volt. Carillo az egyetemes kereszténységet látta
maga előtt, s a pogányok elleni harcot Krisztus nevéért vívta,
egyháza érdekében. Bocskai szeme a magyarságon volt, magyar
érdekből akarta kiverni a törököt az országból, s a magyarság
miatt kereste a keresztény államok szövetségét.
A lélek és a hit diadaláért küzdő, lángoló hitű szerzetes meg a
magyar állam létéért verekedő reális látású államférfi továbbra
is együtt haladtak, de a váradi kapitány már magasan fölötte
állott a jezsuita páternek. Valójában ő volt Erdély igazi vezetője.
Zsigmond képzeletét ő fogta kordába, minden gondolat és terv
mögött ő állott.
Magyarországon eközben teljes erővel dúlt a török háború. A
királyság egész népe fegyverben állt, s a császár is nem
megvetendő erejű segítséget küldött a birodalmi német rendek
pénzén. Az ez évi hadműveletek azonban nem alakultak
kedvezően: július végén egymás után hódoltak meg a magyar
várak a Dunántúlon a török túlereje előtt. Elesett Tata,
Szentmárton, német parancsnoka feladta Győrt; az előző évi
nagy eredmények mind semmibe mentek.
Bocskai biztosítani akarta Erdélyt a törökkel szemben, s a
viszonyok rosszabbodását látva, addig is, amíg a császárral
nyélbe ütheti a szövetséget, rávette fejedelmét, hogy
szomszédaival keresse a megegyezést. A lengyeleknél azonban
hiába kopogtatott az ország követe, nem voltak hajlandók
Erdély vezetése alatt indulni a török ellen. De Mihály
havasalföldi meg Áron moldvai vajdával sikerült elfogadtatni a
szövetség eszméjét – igaz, fegyveres erővel.
A török azonban máris fente a fogát Erdélyre, és Bocskai
nagyon jól tudta, hogy csak úgy szakadhat el a Portától, ha
csatlakozik a Habsburgokhoz. Erdély egymaga nem állhat meg
a szultán bosszújával szemben. A tapogatódzások a császári
udvar felé jókor megindultak, s a fejedelem megbízásából
Carillo nemegyszer hozta meg vitte az üzeneteket. Prága nem
idegenkedett a szorosabb szövetségtől. A török háborúban
Erdély földrajzi helyzeténél fogva elsőrendű fontosságú volt, s
egyik félre sem lehetett közömbös, hogy ki mellé áll. Nemcsak a
császár mérhetett ebből az előretolt állásból hatalmas csapást a
törökre, keletről mintegy átkarolva és oldalba támadva a
nyugaton harcolókat, de a szultán is kétségessé tehette a
keresztény sereg győzelmét, ha az Alföldről szembe, Erdélyből
meg oldalba kapja a védekezőket, és ezzel kétfrontos harcra
kényszeríti őket.
A Porta nagyon jól ismerte Erdély földrajzi fontosságát, s a
szultán nem is mulasztott el semmit, hogy Báthoryt
visszakényszerítse hűségére. Haragja módfeletti volt, hogy –
amint maga írta – Zsigmond „az mely koncot elnyeltem, azt
akarja kivenni szájamból, étkemből penig az kövérit akarja
elszedni”; meg is üzente neki, hogy jó lesz vigyáznia, mert
könnyen megütheti a bokáját.
Báthory Zsigmond diplomatái értettek hozzá, hogy ezeket az
üzeneteket meg Erdély keresztény jelentőségét kellően
kiszínezve és felnagyítva a császár tudomására hozzák. Aztán
Zsigmond nem fukarkodott az ígéretekkel sem. Ha a császár
megsegíti őt – üzente –, nemcsak hogy nem hajlik a szultán
fenyegetésére, de – saját szavait idézzük – „magunk személye
szerint ő magát török császárt Konstantinápolyban is
megkeressük”. Prágában különben ugyancsak tudták, hogy
Erdély hovaállása döntő a háború végeredményére, úgyhogy
különösen amikor a pápa is egyre nógatta őket a megegyezésre,
másrészt meg a török újabb ajánlatainak a híre is fülükbe jutott,
1594 őszén kijelentették, hogy hajlandók a szövetség
megkötésére.
Erdélyt készen találta az üzenet. Bocskai eddigre minden
kérdést tisztázott fejedelmével, követeléseik és cserébe kínált
szolgálataik már megfogalmazva várakoztak. 1595 január
legelején felkerekedtek Zsigmond megbízottai Prágába, a
tárgyalásokra, s néhány hét alatt nyélbe ütötték a szövetséget.
A küldöttség vezetője Bocskai volt. Hogyan is engedte volna át
másnak ennek a sorsdöntő tárgyalásnak a vezetését? Ki
képviselhette volna méltóbban nála az eszmét és az erdélyi
magyarság ügyét? A fejedelem is benne bízott leginkább: titkos
utasításában teljes hatalommal ruházta fel. A pápai, a spanyol,
valamint az olasz diplomáciai ügyek Carillo kezében voltak
ugyan, s így ezekben véle egyetértve kellett eljárnia, de a
szerződés megkötésében „azt cselekedje őkegyelme, az mit
jobbnak és hasznosabbnak ítíl az mi dolgainknak
véghezvitelére”. Nagybátyjára hagyakozott a fejedelem
legszemélyesebb ügyeiben is, így a számára annyira fontos
címek és rangok megállapításában. Amikor pedig a szövetséget
házassággal pecsételték meg, még jövendőbelijének
kiválasztását is Bocskaira bízta.
Bocskai megfelelt a beléje helyezett bizalomnak, mindkét
részről. Személyi összeköttetései, az udvarnál töltött ifjúi évek a
császár és környezete előtt is kedveltté tették. A szerződés
pedig, amelyet a magyar országgyűlés is hamarosan elfogadott,
Erdély nagy fontosságát és megnövekedett tekintélyét
bizonyította. Roppant hordereje, különösen Bocskai terve
szempontjából, első olvasásra nyilvánvaló. Nemcsak azért, mert
kimondta az eddig ellenséges lábon élő két ország szoros
szövetségét, mégpedig az egyenrangúság alapján – „az
kötelesség egymás között legyen per modum fraternae
confoederationis …nem subjectio gyanánt” –, s ezzel a császár
első ízben ismerte el Erdély függetlenségét, hanem mert
kijelentette, hogy a török ellen meg kell indítani a koncentrikus
nagy támadást. Erdély kötelezte magát a harcra, a császár pedig
fegyvert és pénzt, hathatós segítséget ígért. Hogy a két ország
közötti szövetség annál erősebb és felbonthatatlanabb legyen, s
hogy a török elleni nagy támadás bizonyosan meginduljon,
Zsigmond Habsburg-hercegnőt kapott feleségül, s a császár
rokonává fogadta.
Ettől kezdve nemcsak a hatalmi és politikai szempontok, de a
rokoni kötelék is kényszerítette a császárt, hogy a fejedelmet ne
hagyja cserben; Bocskai ezzel akarta biztosítani magát
elődeinek sorsa ellen, akik Habsburg-segítségre számítottak, ez
a segítség azonban nem jött meg. A vejének, rokonának
mégiscsak kénytelen lesz segítséget adni – így okoskodhatott –, s
hogy a kedvező alkalmat egészen kihasználja, s a császár
esetleges későbbi rossz hangulata ellen is biztosítsa magát és a
Báthory-családot, kimondatja a szövetségben, hogy ha a
házasság bármily okból nem jönne létre, a szövetség is érvényét
veszti. Nem sejtette, hogy ezzel micsoda problémákat vetett a
fejedelemség későbbi életébe.
A szerződés és a házasság óriási jelentőségével mindenki
tisztában volt. A Habsburg-feleséget, amiért Szapolyai János
meg a fia, aztán Báthory István annyit harcoltak, Zsigmondnak
megadta a sors, s ennek jelentősége túlemelkedett a Báthory-
ház vagy Erdély érdekein. Zsigmondból nem ok nélkül tört ki
elemi erővel az öröm, amikor Bocskai futára meghozta a jó hírt,
s nem ok nélkül kezdtek el bizakodni még a legsötétebben látók
is; úgy látszott, hogy nemcsak Erdély, de egész Magyarország
jövője jó irányba fordult.
Bocskai ettől kezdve vetélytárs nélküli első embere volt
Erdélynek. A fejedelem jobban bízott benne, mint valaha is
azelőtt; elhalmozta kitüntetéseivel, kegyelmének, jóindulatának
jeleivel; birtokadományaival pedig Erdély legelső
nemzetségeinek is fölébe emelte. Amikor hosszas huzavonák,
várakozás, sürgetés után a menyasszony, Mária Krisztierna
nyáron megindult Erdélybe, a fejedelem maga képében
Bocskait küldte elé az országhatárra. Az esküvő előtti napon
Bocskai gyulafehérvári kastélyába a jegyespár fényes lakomára
volt hivatalos; nagy megtiszteltetésszámba ment, hogy az
uralkodópár elfogadta a meghívást. Baranyai Decsi János, a
fejedelem udvari történetírója szükségesnek is találta
megokolni az utókor számára, mondván: Bocskairól „ismeretes
volt, hogy a fejedelem atyjafia, a követség vezetője, hogy kiváló
hűséggel van a fejedelem iránt, és sok veszedelmet is vállalt
magára érette. Ezért neki joga volt fejedelmi lakomát adni az
uralkodó tiszteletére, hogy az általános örömben a maga
érzelmeit is kimutathassa.” Az augusztus hatodiki
lakodalomban ugyancsak Bocskai volt az egyetlen erdélyi főúr,
aki a fejedelem asztalánál ült.
 Zsigmond valóban hálás is lehetett nagybátyjának. Erdély
hatalmát minden eddiginél magasabbra emelte. Fejedelme
többé nem volt a szultán vazallusa; függetlenségét senki sem
vonhatta kétségbe; egyenrangú keresztény uralkodó volt, nem
is a legkisebbek közül való. A Báthory-ház Európa egyik
leghatalmasabb dinasztiájával került rokoni kapcsolatba,
szövetségesei közé pedig nem kisebbeket sorolhatott, mint a
római pápát és a spanyol királyt. A Gyulafehérvárott kimondott
parancsnak Erdélyen és a hozzákapcsolt részeken kívül a két
román vajdaság is engedelmeskedett, Zsigmond hatalma a
Tiszától a Prutig terjedt. A kis Erdély félelmetes erővé
növekedett. Mindezt pedig Bocskainak köszönhette.
Belül az országban csend és béke honolt. Amióta az ellenzék
vezéreit kivégezték, Bocskai politikája ellen egy hang sem
emelkedett, sem az országgyűlésen, sem a tanácsban.
Közvetlenül Zsigmond házassága előtt még az 1594-es
kivégzéseket is jóváhagyták a rendek, szolgalelkűen hálálkodva
a fejedelemnek, hogy bölcs intézkedésével elejét vette a lázadás
kitörésének. Rendi összetartásnak, a központi hatalommal
szemben való kiállásnak nyomára sem akadunk. Sőt egy
szokatlanul szigorú törvénnyel, a jus ligatummal még a
kivégzettek leszármazóit is örökre megfosztották vagyonuktól.
A fejedelem magasan fölébe kerekedett a rendeknek, a
meggyesi országgyűlés, de 1594 óta is lényegesen megváltoztak
az erőviszonyok. A fejedelmi tanács Bocskai akaratának
egyetlenegy esetben sem mert ellene szegülni, az országgyűlés
pedig még önállótlanabb volt, Zsigmondnak minden kívánságát
teljesítette. Eltörölte a meggyesi végzést, amiért annak idején
olyan karakánul kiállt a kiskorú fejedelemmel szemben, és
megengedte, hogy a jezsuiták betelepedjenek az országba. A
fejedelem kívánságára az erdélyi római katolikus püspökséget
is visszaállították a protestáns rendek, s a gyulafehérvári
püspöki palotába majdnem fél évszázados szünet után bevonult
az új egyházfő, a magyarországi Naprágyi Demeter. Zsigmond
egyre erélyesebben látott hozzá Erdély rekatolizálásához.
Ezen az úton valóban a saját feje meg jezsuita tanácsadói
után ment, Bocskai csak az államot, a politikát nézte, vallási
ügyekbe nem szólt bele; egyik egyházat sem pártolta. Az éppen
ott időző pápai nuncius, Visconti herceg csodálkozva írta
Rómába küldött jelentésében róla, hogy olyan reálisan nézi a
dolgokat, hogy egyik rész sem vádolhatja részrehajlással.
Tárgyilagosságát soha egy pillanatra sem veszíti el; a
tárgyalásokkor a prágai nuncius is csodálkozva említi
közömbösségét az egyházi kérdésekben.
Bocskai csak az állammal törődött, s a bécsi szövetség estéjén,
a fejedelem lakodalmán, már a török elleni nagy hadjáraton
forgatta az eszét.
Erdély megfelelt a szövetség feltételének, csapatai azonnal
megkezdték a harcot a török ellen. Borbély György, az új lugosi
bán nagyszerűen harcolt, egymás után foglalta vissza a Maros
völgyének erődítményeit a meglepett ellenségtől, s néhány heti
harc után az erős Lippa és Jenő vára is megadta magát. Fél
vármegyényi terület szabadult fel ezzel a török rabsága alól, és
tért vissza a fejedelem hatalma alá, de a területi nyereségnél is
nagyobb jelentőségű volt a győzelmek erkölcsi hatása. Nemcsak
Erdélyben, Magyarországon is felfigyeltek az emberek: a török
verhetetlenségéről szőtt legendák nem bizonyultak igaznak. Ezt
már a Porta sem nyelhette le szó nélkül. A bécsi szövetség is
vérig ingerelte a nagyvezért, most pedig, ahogy egyre-másra
érkeztek a hírek a temesvári pasa kudarcairól, elhatározta,
hogy megbünteti Erdélyt. Nyár elején már nagy
hadikészülődéseket jelentettek a portai orátorok, Szinán
nagyvezér Havasalföldön át Erdély ellen indult.
 A császárral kötött szövetség ezzel egyszerre érvénybe lépett;
az egyezmény értékének most kellett eldőlnie. Vajon küld-e a
császár segítséget, és ha küld, megfelelő, elegendő támaszt fog-e
ez adni Erdélynek a török ellen? Vajon Bocskai számításai
igazolódnak-e, vagy a kivégzettek sejtése válik valóra?
Ősszel, amikor a császár segítségének még se híre, se hamva
nem volt, egyszer csak megjött a hír: „Szinán basa igen kötteti
az Dunát átal Feketegyirgyónál Havasalföldére.” Mihály vajda
ugyan táborba szállt, vezére, a magyar Király György, egy
hajdúcsapat kapitánya csipkedte is a török sereget, de nem bírta
megakadályozni, hogy Szinán Bukarestbe ne vonuljon, a várost
fel ne dúlja.
Bocskai is, Zsigmond is nagyon jól tudta, hogy Havasalföld
után Erdély következik. Létkérdés volt számukra, hogy a török
erejét még a Kárpátok gerincén kívül megtörjék, mert ha
egyszer bejutott a medencébe, a pusztulás elkerülhetetlen.
Rudolf császár segítsége azonban késett. Hiába ment egyik
sürgetés a másik után, Prága ígérgetett, szép szót adott, de
kézzelfogható segítség nem érkezett. A délről érkező hírek egyre
fenyegetőbbek, egyre ijesztőbbek voltak, Zsigmond
körülhordoztatta a véres kardot.
Az összegyűlt erdélyi sereg nagyon kicsi volt. Bocskai alig
hozott magával kétezer embert, hiszen Váradot, a tiszai végeket
sem hagyhatta védtelen. Az erdélyi nemesség meg nem volt
nagyszámú, a szász városok csapatairól nem is szólva. Igaz,
késő ősszel befutott a császár segítsége is, pár száz „fekete
lovas”, meg a firenzei herceg is küldött kétszáz gyalogost,
mindez azonban édeskevés volt. A fejedelem kényszerhelyzetbe
került. Katona kellett, akármilyen áron. A császártól több
segítséget hiába reméltek. A nemesség, a szászok sem adhattak
több fegyverest, a végekről pedig nem hozhatta el a védőket.
Egyedül a székelység férfiaiból állíthatott még ki jelentősebb
hadsereget. A székelyek azonban nem katonáskodtak, János
Zsigmond óta jobbágysorba kerültek, s a jobbágy pénzével meg
munkájával adózott, nem pedig vérével, ahogy a nemesség. Az
idő azonban sürgetett, Zsigmondnak határoznia kellett. Nem
tudjuk, a maga fejétől cselekedett-e, valószínű, hogy ebben is
Bocskai tanácsára hallgatott, de az évtizedek óta jobbágysorba
süllyesztett székelységnek visszaadta korábbi nemesi jogait.
Szabadságlevelének leírhatatlan volt a hatása. A folyton
lázongó, elégedetlen székelység hatalmas tömegekben
sorakozott a „felszabadító” Zsigmond zászlai alá, meghálálni
jótéteményét. Az egykorúak húszezer székelyről írtak, az
erdélyi seregnek kétharmada belőlük került ki. Igaz, a
nemesség nem nagyon örült a székely szabadságnak, de
Zsigmond nem aggódott, gondolta: „Fog az idő módot adni, hogy
mind a nemességet, mind a székelységet megvigasztalja.”
A székelység nagy száma és lobogó lelkesedése magával
ragadta az egész sereget, még a szászok is büszkén csörtettek
fegyverükkel. A hadjárat hírére messze földről, a Dunántúlról
jöttek híres törökverő kapitányok, a végvári életben
megedződött vitézek, hogy felajánlják kardjukat a „pogány”
ellen. A török elleni háború egyszerre népszerűvé lett a három
nemzet körében, s Huszár Péter, a híres törökverő kapitány, aki
a hadjárat hírére az ország másik végéről sietett Erdélybe, úgy
vélte, hogy soha ennél szebb magyar sereget, sem kopjást, sem
lovast még nem látott együtt.
Fővezérré Bocskait tette meg a fejedelem, s a sereg október
elején megindult a Törcsvári-szoroson át Havasalföldre. A
Kárpátok lábánál egyesült Mihály vajda csapataival, majd az
egyesült haderő Bocskai vezetésével bevette Tergovistyét.
Szinán erre a hírre fölgyújtotta Bukarestet, és Gyurgyevó felé
húzódott, hogy a dunai átkelést biztosítsa magának. Bocskai
azonban nyomában volt seregével, s Gyurgyevónál, éppen
átkelőben elkapta a nagyvezér seregét. A küzdelem véres volt,
de nem tartott sokáig: a székelyek fergeteges rohamának a
török nem bírt ellenállni. „A Duna tele volt az emberek, lovak,
tevék hullájával, úgyhogy még vizet is csak úgy lehetett merni,
hogy az ember ráállt valamelyik holttestre” – jegyezte fel az
egykorú krónikás. Szinán megvert hadának roncsaival
mindenét hátrahagyva menekült Kis-Ázsia felé.
A diadal óriási jelentőségű volt: Mátyás király óta nem arattak
ekkora győzelmet a törökön. A rengeteg halotton kívül
megszámlálhatatlan mennyiségű fegyver, lőszer, a nagyvezér és
a sereg rablott kincsei maradtak a csatatéren; az erdélyi és a
havasalföldi csapatok kezébe roppant zsákmány került. A
félhold erejének csökkenése nyilvánvalóvá lett, s még a
legsötétebben látók is egyszerre a török hatalom közeli
leáldozásáról jósolgattak. A magyarságot, hosszú évtizedek óta
először, nyugodt önbizalom szállotta meg.
A Dunától északra az egész havasalföldi terület felszabadult a
török nyomása alól. A tervezett nagy szövetséges támadás keleti
szárnya fényesen beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Az
István király muszkaországi hadjárataiban kiképzett erdélyi
haderő, Bocskai hadvezéri tehetsége diadalmaskodott a török
erőkön, pedig a megígért és joggal várt császári segítség nem
érkezett meg. Ez a hadjárat megszilárdította Erdély
joghatóságát az imént visszavett Jenő és Lippa körüli részekben
is, s kibővítve a fejedelemség területét a hódoltság rovására,
megakadályozta ott a magyarság kipusztulását. Bocskai és
Erdély megtették a magukét, a következő most már a császáron
állott. Körben egész Magyarországon azonnal meg kellett volna
indulnia a nagy támadásnak, hogy többé ne hagyja lélegzethez
jutni a megtorpant törököt. A magyar királyi és a német
császári seregek nyugaton és északon, a császártól támogatott
erdélyi hadak keleten felgöngyölhették volna a török védelmi
vonalat.
A magyarság nagy tragédiája volt, hogy a császárban megint
csalódnia kellett. Prága nem váltotta be a belé vetett
reménységet. Rudolf császár tehetetlen ember volt,
Magyarország sorsa, a török háború nem lelkesítette. Rosszul
állott a birodalom: pénz nem volt, katonát nem volt miből
tartani. A széteső államokat ekkor már alig lehetett összefogni,
a szervezetlenség, fejetlenség egyre jobban elharapódzott a
birodalom minden részében. A török ellen legfeljebb a
közvetlenül érdekelt cseh–morva és osztrák rendek
pénzadójára lehetett számítani, a keresztény világ, ez a
valamikor szolidáris közösség már csak szájával lelkesedett a
„pogány” elleni harcért. A beszedett csekély pénzek pedig még a
védelem költségeire is alig futották, nemhogy támadó
hadjáratra gondolhattak volna. A császári udvar alig látszott ki
az adósságokból; arra, hogy a magyarokat vagy éppen az
erdélyieket komolyan segítse, nem is gondolhatott volna. A
mindenkitől várt nagy, átfogó támadás elmaradt. A terv
megmaradt továbbra is tervnek, szép álomnak.
De ha segítséget nem adtak is, annál nagyobb buzgósággal
hirdették Erdély meg Zsigmond dicséretét. Bocskai hadjáratáról
tömegével jelentek meg az akkori idők újságpótló röpiratai,
tudósításai, s a világ legkülönbözőbb nyelvein magasztalták a
fejedelmet és vitéz katonáit. Zsigmond „Krisztus leventéje”, a
„kereszténység védőpajzsa”, s az írók legtöbbje felszólította, ne
hagyja abba a küzdelmet, amíg ki nem verte Európából az
utolsó törököt is. Neve egyszerre ismertté lett az egész
keresztény világban; azok, akik csak távolról lelkesedtek a
keresztes hadjáratért, szívesen hallották mások hőstetteit.
Magyarországot nagy bizakodás szállta meg. Ahogy Illésházy
István, a nyugat-magyarországi főúr írta naplójába: „Új csillag
láttatott vala az égen, … a török is rettögni kezdötte vala a
fejedelem hatalmát és jószerencséjét.” A szultán mézédes
hangon üzent neki, fiának mondta, s kérdezte, ugyan mit vétett
ellene, hogy ily rútul bánik véle? „Hagyj te békét az nímetnek,
ím az magam lányát adom tenéked… Ím az én hitem nálad
legyen, hogy egész Magyarországot kezedben bocsátom és
Budán székedbe ültetlek.”
Mégis, hiába volt a nagy havasalföldi győzelem, nagy
veszedelem fenyegette Bocskai tervét. Nem a magyarság
részéről, még csak nem is az erdélyi három nemzet irányából.
Az őszi hadjáraton szerzett roppant zsákmány és dicsőség
népszerűvé tette a „pogány” elleni háború eszméjét, s egyre
többen akadtak törökbarát körökben, akik hallgatólag vagy
szóban igazat adtak Bocskainak vagy az ő akarata szerint
mozgó, de az előtérben álló Zsigmondnak.
Nem fenyegette veszély a török oldalról sem. A török
vesztesége oly nagy volt, hogy egyhamar úgysem bírt
összeszedelőzködni; arra, hogy Erdély ügyeibe beleszóljon,
hatalmának elismerésére fegyverrel kényszerítse, éppen nem
gondolhatott.
Az, hogy a császár segítségébe vetett hit egyre inkább hiúnak
bizonyult, egyelőre nem, inkább csak később éreztette
katasztrofális hatását. Hiszen végleges elmaradására ekkor még
sem Bocskai, sem mások nem gondoltak; hitték, hogy ha késve
is, de meg fog érkezni.
A török elleni nagy háborút belül, Erdélyországban
fenyegette összeomlás, a fejedelem személyében. Mert hiába
fürdött Zsigmond dicsősége teljében, hiába állott soha nem
gondolt magasságban, kedélye meghasonlott, lelkében egyre
jobban összetört. A lelki válság egy egészen súlyos fajtáját
házassága váltotta ki benne, amikor néhány nappal esküvője
előtt rájött, hogy elvesztette férfierejét. Visszalépnie már nem
lehetett, a szövetség különben is érvényét vesztette volna, ha a
házasság nem jöhet létre. Ettől kezdve szorongó kínok között
kerülte a Mária Krisztiernával való találkozást. A feleségével
való együttlét állandó megaláztatás volt számára. Hiába
fogadkozott az sírva, hogy megelégszik, ha testvére lehet, minél
gyöngédebb volt Zsigmondhoz, ő annál jobban érezte lehetetlen
helyzetét. Nyíltan nem szakíthatott feleségével, úgy érezte,
gyilkolni tudna, ha tehetetlenségének híre valahogy
kiszivárogna. Szabadulni akart otthonról, messze, távol akart
lenni feleségétől, ahol semmi sem emlékezteti szégyenére, és
ahol katonai, politikai dicsőség kárpótolja meghasonlott lelkét.
A havasalföldi nagy dicsőség némileg visszaadta nyugalmát,
de otthon nem volt maradása. Kapkodó szeszélyességgel rohant
országgyűlésre, haditanácskozásra, ma ezt akarta, holnap már
valami egészen mást, s az egyetlen, amiben még feledést talált,
a török elleni támadás tervezgetése volt. Amikor pedig úgy
látszott, hogy a császár nemtörődömségén megbukik a támadás
terve, a fejedelem napról napra kétségbeesettebb
lelkiállapotban nézett a jövendőbe. Végre elhatározta, hogy
személyesen megy Prágába a jövő évi hadjárat előkészítésére.
Erdély kormányzását a mindent sejtő Bocskaira bízta, maga
pedig a lelki összeroppanás természetes következményeként
ismét előtérbe lépett gyóntatójával, Alfonso Carillóval 1596
januárjában fölment a császári udvarba.
Beszéltünk már arról, hogy Erdélyt csak egy ember akarata
kormányozhatta. Mindeddig Zsigmondon keresztül Bocskai
akarata érvényesült, a fejedelem minden fontosabb ügyben
nagybátyja tanácsa szerint határozott, a következetességet ez
biztosította. Amióta azonban a fejedelem lelki baja
elhatalmasodott, rendeletei, parancsai, de még inkább tervei
egymásnak ellentmondóak, megbízhatatlanok lettek. Az
abszolút fejedelmi hatalom egy mindinkább kiszámíthatatlan,
félőrült ember kezébe került, s Zsigmond hamarosan
felborította nemcsak az eddig elért eredményeket, terveket, de
Erdély belső életét is.
Prágai útja egyelőre visszaadta lelki nyugalmát. Eredményt
ugyan hosszas tárgyalások után sem ért el, bár ígéretekben nem
fukarkodott az udvar, de a fényes fogadtatás, a főhercegek
szívélyessége kárpótolta őt mindenért. Egész Prága ünnepelte
benne a „pogány” legyőzőjét, és megszégyenített lelkét ez a nagy
dicsőség kigyógyította.
Bocskai különben kemény kézzel tartotta a gyeplőt
Erdélyben. Kellett is, mert míg Zsigmond odajárt, alaposan
meggyűlt a baj a székelyekkel. Még a decemberi országgyűlésen
történt, hogy a lófők cinikus rövidlátással visszavétették
Zsigmonddal a székelyek szabadságát, s az egész réteget újra
jobbágysorba taszították. Hiába hivatkozott a székelység a
jogaira, hiába hozta fel a havasalföldi hadjáratot, amelyiknek
dicsőségéből őt illette az oroszlánrész, hiába mutatták elő a
fejedelem kiváltságlevelét, Zsigmond ellenük döntött. A
nemesség, ahogy máskor sem, most sem vette észre, hogy a
székelyek elnyomásával maga alatt is vágja a fát; Zsigmond
pillanatnyi érdeke pedig a nemességgel való egyetértést
követelte.
A törvény erejének azonban nem lehetett szép szóval érvényt
szerezni. A székelység ellenszegült, erre a lófők valóságos
hadjáratot indítottak ellenük. Bocskai erélyesen közbelépett.
Baranyai Decsi szerint félt, hogy „a fejedelem távollétében a
külsőnél is veszedelmesebb belső háború törhet ki”, ezért
„megparancsolta, hogy a lázongások szítóit példásan büntessék
meg”. Megbízottai, Apaffi Miklós meg Ravazdi György valóban
szokatlan kegyetlenséggel láttak munkához, s többhetes harc
után sikerült is a lázadást elnyomniok. Aztán jött a bosszú.
„Sokat bennek az javában kit felnyársalának, kit akasztának, kit
horogba hányának, kinek orrát, fülét elmetélék, kit
piricskolának” – jellemezte pacifikáló eljárásukat Borsos Tamás.
– „A pogány is azt nem művelte volna.” A székelység szíve
megtelt keserűséggel és bosszúvággyal, csak az alkalmat leste,
hogy visszaadja urainak a kölcsönt. „Az orvosság adagolásával
túlléptek a mértéken” – állapította meg nagyon szellemesen
már Baranyai Decsi. A sanyarú sors, a jobbágysorba való
visszazuhanás elől százával menekültek a székely családok
Moldvába, a román vajdaságba. Bocskai, a helytartó volt
kénytelen közbelépni; erős paranccsal meghagyta a vajdának,
hogy a határokat elzárassa, az utakat őriztesse, senkit
országába be ne engedjen.
Ettől kezdve Erdélynek az országhatáron belül is ellenséggel
kellett számolnia. Zsigmond hitszegő eljárása, Bocskai
kíméletlensége, a székely nemesség embertelen kegyetlensége
leírhatatlan sok szenvedésnek, pusztulásnak vált még kútfejévé.
Ez a „hadjárat” Bocskai nevét azok előtt a kisnemesek előtt is
gyűlöltté tette, akik eddig talán még leginkább mellette állottak.
A „nagyságosok” mindig ellenségei voltak; néha elvi, de
többnyire személyi, hiúsági okból. Voltak, akik az 1594-i
kivégzéseket nem feledhették, másokat pedig erélyes
kormányzásával lázított maga ellen. Általában nem volt
népszerű; féltek tőle, de nem szerették.
Annál nagyobb tisztelettel vették őt körül a fejedelmi
udvarban megforduló külföldi követek. Hiszen még a messzi
Velencében is tudták, hogy ő a fejedelem bizalmasa, s hogy
őnélküle semmit sem lehet elérni. A pápai követek szinte
havonta jelentik fontosabb dolgait. Visconti nuncius, aki
annyira megcsodálta elfogulatlan, tárgyilagos szemléletét az
egyházi ügyekben, nemes gondolkozású nagyúrnak mondja őt.
„Képességei elsőrangúak – olvassuk a pápához írott levelében –,
s ez az oka, hogy a Fejedelem is meg a császár is egyaránt
kedvelik.” Az ország dolgait a maga feje szerint intézi, nem
enged semmiféle beleszólást ügyeibe – írja egy más alkalommal.
A toscanai követ pedig valamivel később arról tudósít, hogy bár
sokan gyűlölik, hatalma és tekintélye mégis majdnem korlátlan.
Ha valaha, most igazán szükség volt rá, hogy erősen kezébe
vegye az ország irányítását. Zsigmondra egyre kevésbé lehetett
számítani, rendelkezései ötletszerűekké váltak. Pedig a törökről
érkező hírek nem voltak éppen megnyugtatók. Tavasszal a
temesvári pasa megindult, s ostrom alá vette Lippa várát,
Erdélyben ki kellett hirdetni az általános fölkelést. A császár
segítsége megint elmaradt, a fejedelmi hadak egymaguk
indultak. Harcukat siker koronázta, fölmentették Lippát.
Zsigmondot erre elragadta a lelkesedés, s minden előkészület
nélkül Temesvár ostromára indult. De néhány nap múlva
fölhagyott a harccal. Hirtelen hangulatváltozással egyszerre
reménytelennek látta az ostromot, s amikor kémei török
felmentő sereg közeledését jelentették, hazavezette katonáit.
A török nagy támadása azonban csak ezután következett.
Igaz, nem Erdély ellen. Felső-Magyarországot akarta
meghódítani, Báthorynak meg éppen kecsegtető szövetségi
ajánlatokat küldözött. De Erdély eldobta a fényes Porta
ajánlatait, s arra a hírre, hogy Miksa főherceg nagy sereggel
útban van kelet felé, Zsigmond is megindult hadaival. A
főherceg nem sietett. A török kényelmesen bevette a magára
hagyott Eger várát, s bizony október vége volt, amikor a Sajó
mellett egyesült a két keresztény hadsereg. A törökkel
Mezőkeresztesnél vívták az ütközetet, a háromnapos nagy csata
a magyar sereg csúfos vereségével végződött. A török
kiköszörülte a gyurgyevói csorbát.
A csata után szerencsére a török nem fordult Erdély ellen, de
erejének látása, a tatár csapatokról sűrűn érkező hírek így is
rémületet idéztek elő a fejedelemségben. „Csak az Isten tarthat
meg bennünket – olvassuk az egyik levélben –, az mi urunk
mind magát s országát kockára vetette.” Az elfojtott törökpárti
vélemények újra megszólaltak, a császárral való szövetséget
bírálgatták. „Igazában itt tevék vazalussá – állapította meg róla
a Lorántffyak családi papja, Szepsi Lackó Máté –, nemigen
nyere vele.”
Zsigmond nem bírt szabadulni a csata emlékeitől. A
havasalföldi eredmények után már Temesvárnál könnyű
győzelmet remélt. Kedélye elfásult, elborult, unta a dolgok lassú
menetét, a mezőkeresztesi ütközet pedig csak teljesebbé tette
kétségbeesését: hogyan válthatja valóra nagy, törökelleni
esküjét? Ha segítséget nem kap, hogy szálljon szembe a török
óriással?. „Mert ő látja, hogy a török császár ellen elégtelen
Erdélyt megvédeni” – hiába esküdött meg „erős hittel, hogy
soha az törökkel meg nem békélik”. Aztán házasságának
szerencsétlen fordulata is gyötörte; a kettős csapdából feldúlt
lelke csak egy menekülést látott: elhatározta, hogy lemond az
uralkodásról.
Bocskai – aki, míg ura a mezőkeresztesi csatában járt, megint
átvette az ország ügyeinek intézését – még bízott a török elleni
háború sikerében. Éppen ekkor tértek meg a fejedelem követei,
ígéretet, sőt pénzt is hozva a keresztény államokból.
Megpróbálta a maga hitét Zsigmondba is átültetni, de minden
hiába volt. A fejedelem nem engedett. A tél derekán
felkerekedett, s 180 lovasból álló kísérettel elindult Prágába,
hogy előkészítse lemondását.
Bocskai elkísérte, Kornis Gáspár meg Jósika István
nemkülönben; rajtuk kívül más nem is, csak Carillo ismerte
még a fejedelem szándékát. Az ürügy a jövő évi hadisegély
megbeszélése volt, s valójában más eredményt nem is hoztak
magukkal haza. A fejedelem feltételeit túlzottaknak találta az
udvar, talán Zsigmond maga sem vette komolyan őket, távol
Gyulafehérvártól megint fellelkesedett, s a tárgyalások, a nagy
szövetséges hadjárat terve minden mást feledtettek véle.
Tavaszra kelve azonban Erdély újból hiába várta a császár
megígért segítségét. Bocskai a megegyezés szerint fölállította a
havasalföldi figyelő hadtestet, hogy távol tartsa Erdélytől a
törököt, más azonban nem történt. Zsigmond ajánlgatta a bécsi
haditanácsnak, hogy vegye ostrom alá Budát, ő meg majd
Szolnokot támadja, de az udvarnak nem volt kedve a
hadakozáshoz. Előbb csak Bécset akarta védeni, majd a magyar
tanácsosok sürgetésére végigvonultatta vallon csapatait a
Felvidéken, de csatába nem engedte őket. Még jó szerencse,
hogy a török sem mert támadni: félt, hogy a havasalföldi
hadtest oldalba kapja.
Késő őszig várta Zsigmond a császár segítségét, de hiába.
Tétlenségben telt el az egész nyár. Borbély György ugyan
bevette Fellakot meg Csanádot, de az erdélyi derékhad nem
mozdult a Maros völgyéből.
A császár szószegése nagyon lehangolta az erdélyi rendeket.
„Sok mérög bosszút kényszeríttetik vala akkor a magyar nemzet
elnyelni” – írta feljegyzéseiben Szepsi Lackó Máté. Zsigmond
végképp elcsüggedt, az állam ügyeivel már nem is törődött, egy
vágya volt csak, lemondani, itthagyni mindent.
Szándékának megváltoztatására többé gondolni sem lehetett.
Bocskai is mindjobban arra a meggyőződésre jutott, hogy ez
lesz a legüdvösebb megoldás az országra. A fejedelem
politikájának ötletszerűsége egyre érezhetőbbé vált. A prágai
szerződés nem biztosított elegendő segítséget, a török elleni
támadást Erdély a maga erejével nem győzhette. De ha
Zsigmond lemond, s Erdély a prágai szerződés szerint Rudolfra
száll, ezzel egyszeriben megoldódik minden. Egyesül a
kettészakított állam, egy vezetés alá kerül a magyarság. Így már
a török elleni egységes harcnak sem lesz semmi akadálya, saját
országát nem hagyhatja cserben a császár.
Tervének valóra válását azonban még sok minden
akadályozta. Zsigmond nem törődött vele, hogy ki ül a helyébe,
de annál inkább a Báthory rokonság. Az országgyűléstől elítélt
András bíboros meg bátyja, István, a volt váradi kapitány
lengyelországi számkivetettségükből egyszerre jelentkeztek.
Pártjuk pedig elég tekintélyes volt mind a nemesség, mind az
egyháziak körében, sőt egyes adatok szerint Zsigmondot is
sikerrel környékezték.
Bármelyikőjük kerül is a trónra, Bocskai terveinek nem
kedvezett volna. András is, de még inkább bátyja István király
hagyományainak voltak folytatói és hívei. Törökbarátok voltak,
azonkívül pedig Bocskait személy szerint gyűlölték, hiszen
testvérük megöletését, a maguk elítéltetését az ő rovására írták.
Természetes volt tehát, hogy Bocskai minden erejével küzdött
ellenük, és sikerült megakadályoznia még azt is, hogy az
unokatestvérek kibéküljenek egymással, pedig a pápai udvar
nagyon rajta volt.
Erről az oldalról tehát sikerült a veszélyt elhárítania, de
helyébe újabb támadt: Prága rövidlátása. A császári kormány
nem bírta fölfogni a történelmi pillanat óriási jelentőségét, azt,
hogy két kézzel kellene megragadnia a lehetőséget; az egész
ötletet ímmel-ámmal fogadta. Kicsinyesen a Zsigmondnak
adandó évjáradékon alkudozott, száz forintokon cigánykodva
hetekig. A császári diplomaták politikai látóköre szűk volt.
Eszükbe sem jutott, hogy ha Erdély most elvész a keresztény
szövetség számára, ha a török fronthoz csatlakozik, nemcsak
Magyarországnak, de a cseh meg osztrák tartományoknak is
megszorulhat nyakán a hurok. A tárgyalásokat vezető Carillo
maga is pirult a hónapokig húzódó krajcároskodás miatt,
többször meg is szakította az alkudozásokat, s csak nagy
engedmények árán sikerült 1598 tavaszára úgy-ahogy nyélbe
ütnie a megegyezést.
Eszerint Zsigmond átadja fejedelmi székét Rudolf császárnak,
cserébe pedig megkapja az oppelni meg ratibori hercegségeket,
rangjához illő évjáradékkal. Feleségétől elválasztják, sőt a
császár szavát adta, hogy a bíbornoki kalapot is megszerzi
számára.
Az egyezség tehát meglett volna, de Carillo hiába sürgette,
hogy váltsák valóra, egy lépés sem történt. Rudolf Miksa
főherceget jelölte ki helytartónak, de ez kijelentette, amíg pénzt
nem adnak neki, addig nem megy; márpedig pénze igazán nem
volt az udvarnak. Végre is közvetítő megoldás kellett, s Carillo
keresztülvitte, hogy Miksa megérkezéséig császári biztosok
vegyék át ideiglenesen az uralmat.
Azonban a biztosok is késtek, Erdélyben pedig a hónapokig
tartó átmeneti, fejetlen időszakban új trónkövetelők bukkantak
fel. Nem nyíltan ugyan, hiszen ezt Bocskai jelenléte
megakadályozta, de titokban, a háta mögött. Legveszélyesebb
köztük Jósika István volt, a fejedelemnek alacsony sorból
fölemelkedett román származású korlátnoka, Geszti Ferenc
halála óta Dévavár ura. Szándékai zavarosak voltak kezdettől
fogva, de igazi céljával csak most rukkolt ki: a hatalmat akarta.
Bocskainak mindig ellenlábasa volt, tehetségével arányban nem
álló mérhetetlen ambíciói, személyes vágyai, római katolikus
vallása, politikai elképzelései szembeállították vele.
Most úgy érezte, elérkezett az ő ideje; munkához látott.
Bocskai ellen ugyan nem mert szólni, főként Zsigmond előtt
nem, inkább kifelé ajánlgatta magát. Lelkiismerete elég tág volt,
hol a császárnak, hol a szultánnak kínálta fel szolgálatait,
lehetőleg mindegyiknek a legrosszabbkor. Bocskaitól tartott
leginkább, el akarta tenni az útból, ezért igyekezett minél
jobban befeketíteni. Elhíresztelte róla, hogy a fejedelemségre
vágyik, hogy „nem haragudnék érte, ha királlyá választanák”. A
katolikus egyháznak esküdt ellensége – mondotta a nunciusnak;
törökpárti, meglátjátok, a pogány kezére ad mindannyiótokat –
magyarázta a császár embereinek. Prágába megírta, hogy sok
pénzt meg katonát küldjenek, mert Bocskai ellenforradalmat
szervez – ugyanakkor pedig a német iga ellen lázította a
köznemességet, sőt a román vajdákkal is tárgyalt.
Zavaros áskálódásaival azonban mégsem érhetett célba. A
viszonyokat sikerült egészen összekuszálnia, de Bocskai fölé
nem kerekedhetett. Hogyan is mérkőzhetett volna hatalomban,
politikai látásban a mindig csak szűk körben forgó korlátnok a
váradi kapitánnyal?
A váradi kapitány pedig nem sokat teketóriázott. Amikor
Jósika szándékai fülébe jutottak, amikor látta, hogy egyrészt a
császárral való egyesülést, másrészt az ő hatalmát is
veszélyezteti, a biztosok már útban voltak Gyulafehérvárra.
Szinte uralkodásának utolsó perceiben sikerült rávennie urát
Jósika elítélésére. A fejedelmi tanácsban Zsigmond bizonytalan
kérdésére ő mondta ki a halálos ítéletet rá, mint első votum,
bűnéül hozva fel, hogy a császár ellen tört, a törökkel meg a
román vajdákkal cimborált, s a fejedelemségre törekedett. A
fejedelem nevében ő fogatta el másnap Jósikát, s ő adta át a
közben megérkezett császári biztosoknak.
Jósika egyéni érdekeket hajszolt, de a nemesség egy része az
elnyomott törökpártot vélte újjászületni törekvéseiben. Ha
titokban is, de sokan állottak mellette. Ahogy 1594-ben, Bocskai
radikális fellépése most is beléfojtotta a szót az ellenpártba. Az
országgyűlés ezúttal sem mert semmit sem szólni; némán vette
tudomásul, hogy Zsigmond lemondott, és átadta az országot a
császárnak. A nagy változásban semmi része nem volt. Itt is
csak Bocskainak volt szava. Ő szólt a biztosokhoz, ő biztosította
rajtuk keresztül a császárt a rendek öröméről és hűségéről.
 Négy év kemény, néha könyörtelen munkájával Bocskai álma
új állomásra érkezett: Magyarország és Erdély újra egyesültek.
A fél évszázados hiba megszűnt ezzel, a fejedelemség – bár
nagyobb önállósággal, mint korábban–visszatért a magyar
államba. Fráter György nagy terve megvalósult. A törökön már
a mezőkeresztesi győzelem sem segített, szemmel láthatóan
hanyatlott évről évre. A magyar csapatok egyre mélyebben
nyomultak a hódoltsági területbe, s most, Erdély csatlakozása
után mindenki bizonyosra vette, hogy általános átfogó
támadással végképp megtörik lankadó erejét. A magyarság
készen volt a harcra Erdélyben is meg Magyarországban is,
törökbarát hang sehonnan sem hallatszott. Bocskai büszke
lehetett munkájára. Nem őrajta múlott, hogy gyümölcsét nem
szakíthatta le.
A császári biztosok, doktor Pezzen, birodalmi titkos tanácsos,
Istvánffy Miklós, a történetíró, Szuhay István egri püspök nagy
ambícióval fogtak hozzá Erdély kormányzásához. Gazdasági,
pénzügyi rendelkezéseket hoztak, szabályozták a
kereskedelmet. Mihály vajdával új szerződést kötöttek, s úton-
útfélen hangoztatták törökellenes terveiket. Kormányzásukkal
mégis mindenki elégedetlen volt.
A biztosok egész helyzete szerencsétlennek nevezhető. A
császár nevében jöttek, mindenki valami nagyot, lendületeset
várt tőlük, gyors eredményeket, nagy sikereket. Közülük
azonban még egyik sem járt Erdélyben, sem belső, sem külső
politikai vagy társadalmi viszonyait nem ismerték. Aztán, ahogy
Szamosközy gúnyosan megjegyezte, „csak lélekben voltak
készen”, mert a császár egy fillért sem adott velük, hiába
sürgették naponta, úgyhogy végül a szászoktól kellett
szégyenszemre kölcsönt kérniök. Tekintélyüket ez nem
öregbítette. Aki csak tehette, kihasználta tájékozatlanságukat,
így mindenekelőtt Mihály vajda. Zsigmondnak tett
hűségesküjéből szinte minden lényeges részt kihagyatott az új
tárgyalásokkor.
A biztosok már eleve meglévő bizalmatlanságát mindez a
végsőkig fokozta. Erdélynek furcsa híre volt Prágában.
Változékony „tündérországnak” tartották, ahol senkinek sem
szabad hinni, és ahol állandó meglepetések érhetik az embert.
Így hát a régi embereket mind mellőzték. Szemre ugyan
megtisztelték a fejedelem volt tanácsosait, lakomákon asztalfőre
ültették, de Naprágyi kancellár meg a többiek is hamar
észrevették, hogy komoly dolgokban nem kíváncsiak a
véleményükre. Az ország főbb tisztviselőit leváltották, a
főnemességet mellőzték.
Politikájukban tehetetlenség ütközött ki. Hosszú levelekben
irkálták beszámolóikat Prágába, s minden kicsiségre onnan
kértek tanácsot. A török közben újra mozgolódni kezdett.
Maguktól azonban ebben a kérdésben sem mertek intézkedni.
Természetes, hogy határozatlanságuk ellenszenvet ébresztett
mindenkiben.
Bocskaiban egyáltalán nem bíztak, sőt féltek tőle. Abban,
hogy Erdély a császár jogara alá került, kétségtelenül neki volt a
legnagyobb érdeme, s ha volt a fejedelemségben Rudolfnak
igazi embere, ő valóban az volt – mégis a biztosok jobbnak
látták mellőzni szolgálatait. Jelentéseikben pénzsóvárnak és
kapzsinak mondták. Szemtelenségét és „tülekedő természetét”
emlegették. „Nyugtalan elmének” tartották, olyannak, aki
állandó változásokon, zavargáson töri fejét, és senkit maga
fölött nem ismer el. Azonkívül nem tudták, vajon Jósika
vádjaiban nincsen-e valami igaz!
Tanácsát nem kérték, az ügyek vezetésében mellőzték, így
Bocskai hamarosan odahagyta Gyulafehérvárt. Görgénybe
ment, Kovacsóczy egykori várába. Nem zúgolódott, nem szólt
egy szót sem; egyelőre figyelt, várt.
 Görgényből látta azután, hogy a biztosok meghódított
provinciaként bánnak Erdéllyel. A köztük és a fejedelemség
lakói közötti hatalmas űrt nem tudták, de nem is akarták
áthidalni. Mindvégig császári komisszáriusok maradtak,
Erdélyhez egy lépéssel sem közeledtek. A császár számára
akartak rendet teremteni ebben a „megbízhatatlan” országban,
de nem Erdélyért, nem is a magyarságért. Erdélyt nem értették
meg, gyarmatosítókként csak azt nézték, hogyan tudnák minél
jobban kihasználni.
Még ennél is nagyobb baj volt, hogy a török elleni harcra
szavakon, szép mondatokon kívül semmi más előkészület nem
történt. Nemcsak Erdélyben nem, de Magyarországon sem, sőt
még az eddigi segélyhadak is ritkulni kezdtek. Pedig nagyon
mozgolódott a török, a tatár is; a magyar és az erdélyi rendek
egyre hangosabban követelték a császár beavatkozását. A
császári kormány tehetetlen volt. Már a védelmet sem látta el
kellően, a tervezett támadóhadjáratról nem is beszélve.
Hiába volt meg tehát a magyar állam egysége, a vezetésre
rendelt magyar király és német-római császár nem tudta ezt
kihasználni. Mindaz a szép terv, amit Bocskai és a királyság
vezető magyarjai már megvalósulni véltek, egyszerre dugába
dőlt. A váradi kapitánynak rá kellett döbbennie, hogy még az a
biztonság is elenyészett, ami magyar vezetés alatt, amíg
Zsigmond uralkodott, mindig megvolt. Akkor legalább az
erdélyi erők készen állottak a harcra.
Talán változott volna valamit a helyzet, ha Miksa főherceg
bejön, és átveszi az uralmat. Talán nagyobb rendet teremtett
volna tekintélyével, habár a bajok igazi gyökerén, a prágai
udvaron ő sem változtathatott volna. De Miksa nem nagyon
igyekezett Erdélybe. Pozsonyban ugyan felhúzta tüntetésből a
magyar nadrágot, de ennél tovább nem jutott. Pénze nem volt,
kedve sem; amikor pedig mégis rászánta magát, már régen késő
volt.
Alig három hónap telt el, hogy a biztosok benn
„garázdálkodtak”, s a „német uralommal” máris mindenki
elégedetlen volt. „Bárcsak már megszabadítana az Úristen a
germánok kapzsiságától”, sóhajtozták még a szászok is. Pezzen
kétségbeesve írt Prágába: jöjjön már a főherceg, mert nagy baj
támadhat. De már minden hiába volt.
Bocskai rájött, hogy tévedett, ha azt hitte, hogy a császár
jobban segíti Erdélyt katonával meg pénzzel az egyesülés után,
tévedett, amikor azt hitte, hogy minden erejével a török ellen
fog indulni. Prága csak ígért, de szavát beváltani nem tudta.
Messziről kiadott intézkedésekkel kormányozni Erdélyt
különben is nehéz lett volna, ilyen emberekkel pedig,
amilyenek a biztosok voltak, egyáltalában nem is lehetett.
Néhány hónapos német uralom alatt Bocskai meggyőződött
róla, hogy Erdély függetlenségét a jelen körülmények között
nem szabad feladni. Az idegen uralkodó nem érzi a magyarság
baját, nem törődik a török ellenség kiverésével. Szükség van
tehát az önálló erdélyi fejedelemségre, hogy megszervezze
országának erejét és sürgesse, mozgassa a tehetetlen császári
kormányt.
„Bocskai mindezt izgatottan végiggondolta magában”, jó ideig
mégsem tett semmit. Belül már elvégezte a dolgokat, mégis várt.
Várta az alkalmat, mint régebben Váradon, mielőtt Zsigmond
követe megérkezett volna.
Mozdulatlanságából a biztosok léptették ki. Ugyanis, hogy
egészen a maguk kezébe keríthessék a vezetést, máról holnapra
megfosztották őt a váradi kapitányságtól, az ország
főkapitányává pedig – amely tisztséget Zsigmond nemrégen
ugyancsak rá ruházott – régi vetélytársát, Kornis Gáspárt
nevezték ki.
 Bocskai Görgényben kapta a hírt, s annyira nem akarta
elhinni, hogy háromszor is megkérdezte a hír hozóját, igaz-e?
Vele, Erdély leghatalmasabb birtokosával mernének a biztosok
tengelyt akasztani? Hát nem neki köszönhetik azt, hogy
egyáltalában még itt vannak? Nem elég, hogy megszegik a
szerződést, a török ellen egy katonát sem küldtek, Erdélyt el
nyomorították, de még őt is odébb akarják tenni? A személyét
ért sértés egyszerre tettre váltotta benne már érett
elgondolásait: ezt már nem hagyja! Megmutatja még ő a császár
komisszáriusainak, ki itt az úr! „Meglátod – mondta Huszár
Péternek –, hogy nekem sem Kornis, sem az komiszárius urak
sokáig nem parancsolnak.” Majd hozzátette: „Az elvégzett
gondolatomat véghez akarom vinni.”
Személyes sérelem ugratta neki a tettnek, de egyéni sérelmei
mögött ott állt az egész ország sorsa. „Az idők állása olyan, hogy
ha azonnal nem támaszt reményt Erdélybe, a mások
késlekedése miatt végső pusztulás fenyegeti” – írta Szamosközy
István. Nem is habozott többé egy percig sem; Erdély önállósága
felé megtette az első lépéseket. Célja most is ugyanaz volt, mint
eddig. Csak rájött, hogy rossz útra tévedt, és nem restellte azt
elhagyni.
Lovas szolgája még aznap elindult, hogy felkeresse Báthory
Zsigmondot.
Zsigmond annak idején nagy örömmel távozott Erdélyből.
Szabadnak érezte magát, mint a madár – fényes, vidám
udvarról, nagy utazásokról ábrándozott. A kereszténység
legnagyobb hősének gondolta magát, s várta, hogy ünnepelni
fogják mindenfelé. Ez volt első csalódása: Prágán átutaztában
alig akarták észrevenni. Opuliában várta a második, ennél is
keservesebb: kastély helyett rozoga épületek fogadták, bizony
Fehérváron az istállók különbek voltak ennél; Szilézia kopár,
szegény földjét meg össze sem lehetett hasonlítani Erdélyország
változatos tájaival. Pénzt nem küldött a császár, hiába sürgette
nap mint nap, a bíbornoki kalap megszerzéséről meg tudni sem
akart. „Eben gubát cseréle” – jött rá ő maga is nagy hamar. A
császár csak azon igyekezett, „miképpen üthetné el
leghamarább lába alól”.
Nem csodálkozhatunk rajta, ha egészen elcsüggedt. Átkozta a
sorsot, meg a császárt, hogy ily rútul rászedte, „egy fejjel
megrövidítette”, s minden vágya az volt, hogy csak még egyszer
visszakerülhessen a pompás, fényes Gyulafehérvárra. De
magától moccanni sem mert. Ahogy később bizalmas szolgája
vallotta, „ha Bocskai nem állt volna melléje, nem mert volna
kiindulni Opóliából”.
Bocskai követe éppen a legmegfelelőbb hangulatban találta.
„Ha csak harmadmagaddal eljöhetsz is, elsiess – olvasta –, itt
mindjárt jól leszen dolgod.” Leveleik gyorsan váltották egymást,
s szeptember végén Zsigmond vadászat ürügye alatt két
szolgalegényével nekivágott Krakkón át Erdélynek. Bocskain
kívül csak Naprágyi püspök, a mellőzött kancellár tudott róla,
más senki.
Közben a török egyre fenyegetőbben viselkedett a Tiszánál, s
Erdélyben meghordozták a véres kardot. Szászsebesnél
elkeseredett hangulatban gyülekeztek a nemesek.
Egy nyirkos, hideg este lovasember kért bebocsáttatást
Kolozsvár kapuján. „Igen kis hitván mentében, mordály puska
hónya alatt, egy igen hitván feketeszáras csizmában, egy igen
hitván kalap az fejében.” A városbíróhoz vezették, s Katona
Mihály uram ismerte fel benne a fejedelmet, Báthory
Zsigmondot.
Azonnal Naprágyiért küldettek, s még aznap éjjel megírták
hármasban tudósító és csatlakozásra szólító leveleiket a
főurakhoz. Reggelre kelve feleségével is kibékült Zsigmond, s a
biztosokat már közös írásban tudatták, hogy újra átvette az
uralmat.
A fejedelem sorsát azonban nem ez döntötte el. Még éjjel
vágtató lovas legény vitte a hírt Szászsebesre Bocskainak:
„Zsigmond fejedelem Kolozsvárba béjött.” És Bocskai azonnal
hozzálátott a szászsebesi tábor fölesketéséhez. Az udvari
gyalogokkal könnyen boldogult, ezek ragaszkodtak
Zsigmondhoz, a székelyeket meg Székely Mózes segítségével
nyerte meg. Ezzel a haderő nagyobb része már mellette állott.
„Üssék meg az dobot” – adta ki a parancsot. Az őrjáratokat
megkettőzték, nyergelt lovak mellett virrasztott az egész sereg.
„Ha ki mit szólana ellenek, bizony mind levágnának
bennünket” – tanakodtak a nemesek. Bocskai nem tréfált; senki
sem mert ellene szólani.
Amikor Kornis Gáspárnak, az ország kapitányának sátrába
lépett, már biztos volt a maga dolgában. „Ha fejedet, életedet
szereted, ahhoz tartsd magad, amit mondok, mert abban egyéb
nem lehet!” Kornis nem ellenkezhetett, néhány hiábavaló
megjegyzés után Zsigmond mellé állott.
Hajnalban, amikor a biztosok parancsa megérkezett a
sereghez, hogy azonnal induljanak Zsigmond ellen, már az
egész szászsebesi tábor a fejedelem hűségére esküdött, Kornis, a
vezér pedig nem volt ura saját magának. Bocskai egy csapattal
Fehérvár felé tartott, s maga oldalára szólítva az őrséget, baj
nélkül bevonult a városba. A fővárossal az ország sorsa is
megpecsételődött. A biztosok háza elé már Bocskai állított
őröket, és beüzent nekik: „Ha jót akarnak, otthon maradjanak.”
Ellenállni ugyan ki mert volna. A hír nyargalva járta be egész
Erdélyt, s az emberek súgva figyelmeztették egymást, ahogy
Csáky István Mindszenti Benedeket: „Kegyelmed nékem régi jó
barátom. Zsigmond fejedelem ellen egyet se szólj. Bizony
elkelsz.” Két nap sem kellett hozzá, a császár elvesztette Erdély
országot.
A katonaság biztosította a sikert, de Bocskai jogilag is
szentesíttetni akarta eredményeit. Tábori országgyűlést hívott
egybe – „Mivelhogy római császárnak hazánk oltalmára való
segítségében megfogyatkoztunk” –, s hatalmas beszédben
fölvetette a rendek előtt a kérdést: „Lássátok, mit kell tenni?” A
császár nem küldi a segítséget, sem pénzt, sem katonát, hiába
ígérte meg nem is egyszer. Miksa főherceg késedelmes, nem
tudni, idejön-e valamikor. Pedig „a török igen közel vagyon; a
tatár azonképpen kertünk alatt, talán eddig be is lépett
országunkba”. Tovább nem tétlenkedhetünk. A védekezéshez
kell látnunk. Zsigmond fejedelem itt benn vagyon. Mindenki
emlékezhet rá, hogy jó, vitéz, gondoskodó uralkodó volt; az
ország menekülését csak tőle várhatjuk. Amikor pedig a rendek
haboztak válaszukkal, valósággal rájuk kiáltott: „No hát
meghozzuk-e az előbbi kegyelmes urunkat?” A nagy sátoron
kívül, amelyben beszédét mondotta, fegyverben állott a
gyalogság meg a székelyek – ugyan ki mert volna nemet
mondani? Egyhangúan eldöntötték, hogy Zsigmondot
visszahívják a trónra. Másnap már indult is az ünnepélyes
küldöttség Bocskai vezetésével Kolozsvárra.
Zsigmond trónja ezzel biztosítottnak látszott Erdélyben, a
három nemzet mindegyike elfogadta őt uralkodójául. A
végvárak egymás után jelentették hűségüket, csak a váradi
kapitány meg vele a Részek dacoltak. A biztosok jól számítottak,
amikor Bocskait leváltották – utóda, Nyáry Pál hű maradt a
császárhoz, és nem tudtak ellene semmit sem tenni. Igaz, a
váradi őrség is módfelett gyűlölte Zsigmondot. Nem felejthették,
hogy jezsuitákat rakott közéjük, s mikor ez ellen tiltakoztak,
megüzente parancsnokuknak, hogy „egy istrángszálat meg nem
kímél tőle”. Német katonaság szállt a várba, s ezzel a gazdag
tiszántúli részek elszakadtak Erdélytől. Most látszott meg
igazán, mennyire fontos, ki a váradi kapitány.
De még hátravolt a legnehezebb: Zsigmond uralmának
elismertetése a császárral meg a környező államokkal. Az ügyek
vezetése itt is Bocskai kezébe került, ő próbálkozott mindenfelé
erővel, ravaszsággal. Szerencsére Miksa főhercegnek nem jutott
eszébe kardot rántani jussáért, pedig elég erős sereggel
állomásozott Pozsony körül. Erdély követei töprengés közepette
találták, nem bírta a tettre rászánni magát. Bocskai tudatta véle,
hogy Zsigmond visszaült székébe, s ura nevében arra kérte,
hogy seregével forduljon a töröktől elvett Eger visszavívására.
Ugyanakkor a császárhoz hosszú mentegetődző levelet íratott.
Részletesen ismertette benne az eseményeket, s hangsúlyozta,
hogy a kereszténységtől ezután sem akarnak elszakadni, sőt
tovább akarnak harcolni a pogány ellen. Levelét minden
főúrral aláíratta; bár olyiknak még elolvasni sem hagyta, csak
lepecsételtette velük. „Pedig sokan nem voltak az ő pártján, de
nem mertek szólni.”
A császár hallani sem akart kibékülésről. Carillo ugyan
megnyerte Zsigmond ügyének a pápát, megmagyarázva, hogy a
császár megszegte az egyezséget, de a nuncius nem bírta
Rudolfot a maga pártjára vonni. Bocskai javaslata pedig, hogy
Zsigmondot válasszák el Mária Krisztiernától, de a szövetség
maradjon meg, éppen nem tetszett nekik. Rudolf és udvara nem
akart békülni. Most ébredtek rá, hogy milyen fontos nekik
Erdély, nem akarták kibocsátani kezükből.
A török hosszas előkészületek után nekilódult, és egyenesen
Várad felé tartott. Erdély magára hagyatva a legreménytelenebb
helyzetbe került. Mihály vajda ugyan letette a hűségesküt, de
viselkedése egyre gyanúsabbá lett; segítség sehonnan sem volt
várható. Meg kellett alkudni a helyzettel, s az országgyűlésen
Bocskai fölvetette Zsigmonddal a kérdést: ha ideiglenesen is, de
meg kell egyezni a törökkel.
A javaslat szokatlan volt éppen Bocskaitól, de világosan
mutatja reálpolitikusi egyéniségét. Egész életét föltette a török
elleni harcra, nemcsak elméletben, de gyakorlatban is, most
mégis a megegyezést ajánlotta az országgyűlésnek. Erdélyt meg
kellett mentenie a végveszélyből: a korábbi politika látszólagos
feladása volt erre az egyetlen lehetőség.
A rendek azonban, bár szívük szerint pártolták a javaslatot,
nem mertek nyíltan mellé állni. Féltek, hogy valami csel
lappang mögötte. Mielőtt határoztak volna, Bocskai véleményét
kérdezték, s egyhangúan követelték, hogy ő, a fejedelem első
tanácsosa meg Naprágyi püspökkancellár szavazzanak először.
Csak amikor ez megtörtént, akkor mertek ők is a fejedelmi
javaslat mellé állni. Bocskai félelmes nagyságban és
magasságban állott a rendek fölött. Biharban a falvak
egynegyede az övé volt, s minden megyében akadt még egypár
jobbágytelke. Különösen, amióta Zsigmond legutóbbi
érdemeiért szabadbáróságra emelte, várait pedig még az
adófizetés alól is fölmentette, mint ország kapitánya fejedelme
mellett élet és halál ura volt.
A vezérpasa azonban nem is fogadta az erdélyi követeket.
„Nem fogom kihúzott kardomat hüvelyébe visszadugni” –
üzente, és egyenesen rárohant Váradra. Zsigmond felvonult
seregével Erdély határára, mindenre készen állva. Ugyanekkor
a császári csapatok Budát kezdték ostromolni, arra számítva,
hogy ezzel elvonják Váradtól a támadó sereget; de eredményt
semmit sem értek el. Félelem és szorongás ülte meg minden
magyar lelkét: ha Várad elvész, vége van Erdélynek.
Szerencsére azonban a török ereje is gyönge volt már, nem
boldogult Váraddal. Többszöri sikertelen roham után elvonult a
vár alól, senki sem üldözte. A keresztény őrség is kifáradt.
 Az ostrom után látszólag helyreállt az élet rendes menete a
fejedelemségben, de egyre jobban bebizonyosodott, hogy a
Részek nélküli, csonka Erdély csak tengetheti életét. Látszólag
azonban minden jó úton haladt: a császár megbízottai már
hajlottak a megegyezésre, Zsigmond elismeréséről, Várad,
Nagybánya, Belső-Szolnok és Bihar visszaadásáról már komoly
szavak hangzottak el. Ekkor váratlan fordulat jött közbe. Alig
pár hónapos uralkodás után Zsigmondon megint erőt vett lelki
baja. Elvesztette kedvét mindentől, s elhatározta, hogy
mégiscsak lemond a trónról. „Sarkával felborította a tele
sajtárt.”
Zsigmond elhatározása Bocskai minden tervét, minden
reményét egyszerre derékba törte: erre igazán nem számított.
Útján minden kis apróságra ügyelt, minden eshetőségre
gondolt, ezt az egyet kifelejtette, hogy egy félőrülttel van dolga.
Politikájának egész útját újra kellett fogalmaznia, az Erdélyben
annyira jelentős fejedelmi hatalom átokká vált Zsigmond
kezében.
Mit érezhetett magában Bocskai most, amikor minden eddigi
munkáját összeomlani látta? Amikor mindaz, amiért éveken át
dolgozott, semmivé foszlott. Mintha a sors erőnek erejével a
kivégzetteknek akart volna igazat adni, mintha mondaná: ezen
az úton nem lehet célt érni.
Milyen küldetéshittel, lankadatlan lelkesedéssel dolgozott
pedig évekig, keresztülgázolva főúri ellenzéken, székelyek
lázadásán, szidalmak és vádak özönén. Lelke legmélyén azt
érezte, hogy egy felsőbb hatalomnak a parancsából cselekszik, s
ez a hit adott erőt neki tettei véghezvitelére.
Amikor ama nevezetes éjjelen, Szászsebesen Kornis Gáspár
sátrába lépett, s a meglepett fővezér nyíltan szemébe vágta: „Ha
az Maros az hátadon által folyna is, bizony soha az áruló nevet
le nem mossa rólad” – eszébe sem jutott, hogy védekezzék e
súlyos vádak ellen. Annyira biztos volt a maga dolgában,
annyira meg volt győződve róla, hogy a helyes úton jár, az idő
őt fogja igazolni, hogy minden gyanúsítás fölött érezte magát.
Mintha nem is hallotta volna Kornis szavát, pillája sem rezdült,
hidegen vágta elé: „Előtted vagyon mind az élet, mind az halál.”
Hiába volt azonban a nagy cél, a küldetésben való hit, hiába
az évekig tartó következetes munka, Zsigmond kiszámíthatatlan
szeszélyessége, a császári kormány tehetetlensége, sőt
rosszindulata nem engedték meg, hogy vetésének gyümölcsét is
láthassa. Amikor már egészen közel volt a célhoz, mindig akkor
húzta keresztül számításait a sors, amikor már látszólag
minden felépült, akkor omlott össze az egész. Zsigmond
visszatérésekor is milyen közel érezte magát a győzelemhez.
Istvánffy megbotránkozva hallgatta szobafogságából, ahogy
Bocskai örömében „citeráztat, sípoltat, úgy mulatja magát
hajnalig”.
Kérés, rábeszélés mindhiába volt, a fejedelem ragaszkodott
lemondásához. 1599 elején a fejedelem parancsára Bocskai
személyesen indult Prágába, hogy előkészítse Báthory
Zsigmond harmadik lemondását.
III. A CSÁSZÁR HŰSÉGÉN

Báthory Zsigmond immár harmadik lemondásának hátterében

a megszokottakon kívül egy újabb ok is lapult. Szabadulni akart
feleségétől, országától, a kormányzástól, de bosszút is akart
állni azért, hogy a császár oly mostohán bánt el véle
Sziléziában. Carillónak meg is mondotta visszatértekor: ha Isten
élteti, nem hagyja annyiban.
Elhatározta tehát, hogy Erdélyt visszaveszi a császár kezéből,
és unokaöccsének, András bíborosnak adja. Nem volt ez új
gondolat, egyszer már majdnem megtette, de akkor Bocskai
megfogta kezét a cselekvés előtt. Nemzetsége szemére is hányta,
hogy elkótyavetyélte a család birtokát – mert hiszen már annak
számított Erdély valamennyiek szemében. A fejedelem
megbánta tettét, s most úgy érezte, megjött a jó alkalom, hogy
jóvátegye a nemzetségével szemben elkövetett hibát.
Azért is ragaszkodott mindenáron hozzá, hogy Bocskai
Prágába menjen. Szabadulni akart tőle; tudta, hogy ha valaki, ő
megakadályozhatná és meg is akadályozná tervének valóra
váltását. Tervét titokban tartotta, sem Bocskai, sem Naprágyi
püspök nem tudott róla. Alig távozott azonban a követség,
máris ment a titkos követ Báthory Andrásért Lengyelországba.
Báthory András bíboros, a kivégzett Boldizsár öccse ifjúkora
óta Lengyelországban élt. Még Báthory István király vitte
magával, s egyházi pályáján az első lépéseket az ő pártfogásával
tette meg. Művelt, nagy tudású ember volt, de politikával soha
nem foglalkozott, Erdélyt pedig inkább csak hallomásból
ismerte. A dicsőség, a fényes jövő azonban elkápráztatta, s
habozás nélkül beleütött Zsigmond felajánlott tenyerébe, pedig
mindeddig halálosan gyűlölték egymást, még Boldizsár
kivégeztetése miatt.
A dolgok elő lehettek készítve, mert András bíboros néhány
nap múlva megérkezett Gyulafehérvárra. Egymaga jött, rokoni
látogatás ürügyén. Kibékült Zsigmonddal, az országgyűlés pedig
a fejedelem kívánságára eltörölte a Báthory testvérek, András
meg István ellen hozott végzéseit. Másnap aztán a rendek némi
csudálkozással tudomásul vették, hogy Zsigmond megunta az
uralkodást, lemond, és engedelmesen megválasztották utódjául
Báthory Andrást. „Csak szájukat tátották, és minden
könnyelműséget elfogadtak” – jellemezte őket az egykorú
történetíró, de mást nem is igen tehettek volna. Zsigmond a
fejedelmi hadakkal jó előre megszállatta az egész várost, nem
lett volna tanácsos ellenkezni.
A rendek különben sem fogták fel az esemény nagy
fontosságát. Báthory ez is meg az is – gondolták. A császárt
gyűlölték, annak meg, hogy Zsigmond túljárt Bocskai eszén,
szívből örültek. Politikai látókörük egészen szűk volt, arra, hogy
a dolgoknak súlyosabb következményei is lehetnek, nem
gondoltak. Még akik ellenezni merték András bíboros trónra
jutását, tehetetlenségükben azok is Bocskait átkozták, hogy
miért nem lépett közbe. Ahogy Kornis Gáspár írta: „Verje meg
az Isten az árulókat, Bocskait meg Rákóczi Lajost”, nekik lett
volna hatalmuk hozzá, miért nem akadályozták meg Zsigmond
lemondását.
Bocskai minderről semmit sem tudott. Prágában nehezen
mentek a tárgyalások, eleinte hallani sem akartak arról, hogy
Zsigmonddal egyezkedjenek. A fejedelem embereinek minden
tehetségüket elő kellett szedniök, hogy a vég nélküli viták,
alkudozások közepette biztosítsák uruk számára a kárpótlást.
Kitavaszodott, mire megfelelő eredményt érhettek el.
Alighogy az egyezmény megvolt, máris indult vissza, hogy
megvigye fejedelmének a nehezen kiverekedett eredményt.
Magyarország határán érte a nem várt hír: Zsigmond átadta
fejedelemségét András bíborosnak.
Nemcsak a frissen kötött egyezmény veszítette el ezzel
minden értelmét, de veszélybe került Bocskai egész eddigi
munkássága is. Báthory András Habsburg-ellenessége
közismert volt. Bocskai egy pillanatig sem kételkedhetett benne,
hogy nagybátyja, István király hagyományaival jött a trónra, s
Erdély fennmaradásának alapját a törökkel való kiegyezésben
látja. A fejedelemség ki fog kapcsolódni a török harcokból – a
bíboros trónra lépése ezt jelentette –, akkor pedig Magyarország
sem szabadulhat fel a Porta uralma alól.
Ismerve Bocskai eddigi életét, egy cseppet sem
csodálkozhatunk rajta, hogy azonnal a bíboros ellen fordult.
Választása csellel történt, nem ismerte el törvényesnek. „Inkább
követte a hűséget, amellyel Rudolf császárnak elkötelezte
magát, mintsem hogy András kegyét kereste volna” – írta róla
Szamosközy, de mi érezzük, hogy nem a császár iránti hűségről
van itt szó. Kortársai legnagyobb részének szemében valóban
egyszerű volt a probléma: András bíboros vagy Rudolf császár,
magyar vagy német. Messzibb terv, nagyobb cél legtöbbjüknél
nem merült föl, azt meg, hogy valakinek Rudolf pártján is
magyar céljai lehessenek, igen sokan, éppen Erdélyben, el sem
tudták képzelni. Pedig Bocskait nem a császár személye iránti
hűség vezette. A saját múltjához, eddigi eszméihez lett volna
hűtlenné, ha a Habsburg-ellenes bíboroshoz csatlakozik. Ha
törökellenes terveit nem akarta feladni, nem tehetett mást, a
császárhoz kellett csatlakoznia. Még az országhatárról
visszafordult Prágába, hogy jelentést tegyen a császárnak.
Az udvarban nagy kavarodást idézett elő a hír. András
fejedelemségéről természetesen hallani sem akartak, csak nem
fogják Erdélyt most kiereszteni a markukból, amikor végre újra
megfoghatták. Hosszas tanácskozások után elhatározták, hogy
cselekedni fognak. A császári haderő parancsot kapott, hogy
vonuljon Erdély felé, ugyanakkor pedig megindult a
diplomáciai aknamunka a fejedelem ellen. Bocskait leküldték
András mellé. Tájékozódjék dolgairól, ismerje meg a hangulatot
környezetében, azután pedig tudósítsa mindezekről őket.
A császári udvarnak Bocskaiba vetett bizalma ekkor nagyon
erős volt. Igaz, már odafönt is suttogtak róla, hogy Zsigmond
Opuliából nagybátyja segítségével lépett vissza a trónra, de a
lappangó gyanúnak elejét vette mostani magatartása. Prága
ugyanúgy nem keresett magasabb szempontokat elhatározása
mögött, ahogy az erdélyiek sem, s szentül meg volt győződve
Bocskai abszolút császárpártiságáról. Tekintélye akkora volt,
hogy Mátyás főhercegnek még András fejedelem
megtámadására is az volt egyik legfőbb érve, hogy Bocskai
velük tart.
Pedig a ránk maradt levelek, írások azt sejtetik, hogy éppen
ekkor Bocskai sem látta tisztán, mit is kellene tennie. A
Habsburgoknak már korántsem volt az a feltétlen híve, közben
látott s tapasztalt egy-két dolgot az udvarban; nagy reményei
bizony lelohadtak. A gyér feljegyzéseket lapozgatva úgy látjuk,
legszívesebben a Zsigmond alatt megkezdett úton haladt volna
tovább. Erős, önálló, a császárral szövetségben élő Erdély,
amely mozgatója, zászlóvivője a török elleni küzdelemnek: ez
volt az ő elgondolása. De akármennyire ismert volt is előtte
András bíboros császárellenessége, akármennyire szemben
állottak is mind politikában, mind pedig személyi téren, mielőtt
véglegesen elhatározta volna magát, beszélni akart vele. Maga
szájából akarta hallani elgondolását, szándékát. Nem akart vele
mindjárt ujjat húzni, hiszen birtokai is mind András uralma alá
kerültek – hátha mégis megérthetik egymást.
Az új uralkodónál a császár nevében tisztelgett
Gyulafehérváron. A császár üzenetét hozta: őfelsége nem
hajlandó lemondani Erdélyről. Nem hiheti, úgymond, hogy az
erdélyi rendek oly gyorsan elfelejtkeztek volna neki tett
hűségesküjükről.
A válaszból, András fejedelem viselkedéséből megérthette,
hogy kettejük közt a politikai ellentét áthidalhatatlan. A
fejedelem a törökpárthoz tartozott. Boldizsár kiontott vére
pedig a személyi kibékülést is örökre lehetetlenné tette. A
bíboros nem bízott benne; legőszintébb szavai mögött is
csalárdságot, köntörfalazást sejtett, s Prága kémjének vélte.
Udvarában nyíltan németszívűnek, a magyarság árulójának
szidalmazták a volt fejedelem legbizalmasabb emberét; ebben a
légkörben nem lehetett békülni.
A fejedelemség leghatalmasabb birtokosát, legelső urát, a
császár követét azonban mégsem lehetett egyszerűen
félretenni, elhallgattatni. Személyének nagy voltát is állandóan
érezniük kellett, tapasztalatban, látókörben senki sem ért fel
hozzá. Ez a kettős tehetetlenség csak még gyűlöltebbé tette őt a
fejedelmi udvarban. Mivel pedig nyíltan nem mertek föllépni
ellene, a háta mögött támadták, rágalmazták, úgyhogy Bocskai
elhatározta, hogy odahagyja az udvart. „Mentől hamarább azon
leszek, hogy megszabaduljak ebből a labirintusból” – írta
barátjának, Sennyei Pongrácnak. Ekkor már tudta, hogy András
oldalán nem érheti el céljait, s tudta, hogy szembe fog vele
fordulni.
Mindeddig hűségesküt sem tett, s most, hogy a fejedelem
felszólította rá, kitérően válaszolt. Előbb engedélyt kell kérnie a
császártól, mondotta, nem esküdhetik két úrnak egyszerre
ugyanazzal a hittel. Nagyon jól tudta a fejedelem is, hogy a
haladék csak ürügy, de úgy tett, mintha nem is gondolna erre.
Még nem érezte magát elég erősnek, hogy elbánjon a bihari
nagyúrral, s bár útjaik végleg elváltak, látszólag barátságban
búcsúztak.
Bocskai mintha csakugyan fölmentést akarna kérni, Biharon
át egyenesen Prágába ment. Politikai körökben érezték
utazásának sorsdöntő voltát, bár az igazi okát kevesen
sejthették. Ahogy a toscanai követ írta haza, leszűrve a
szállongó mendemondák lényegét: „A kardinális megsértette
Bocskai magánérdekeit. Ezért most felajánlja segítségét
őfelségének, a császárnak.”
A császárral és tanácsosaival való megbeszélések,
kihallgatások hosszan elhúzódtak több alkalommal is; a
tárgyalások eredményéről azonban nincsen tudomásunk. Csak
a rendszerint jól értesült olasz követek jelentéseiből sejthetünk
annyit, hogy Bocskai személye a jövendő terveknek
középpontjában állott. Szóba került újra a váradi
kapitánysággal kapcsolatban is. A török elleni harcnak a váradi
kapitány volt a leghivatottabb vezetője, illő, hogy ezt a
méltóságot ő viselje.
Esküről, fölmentésről beszéltek ugyan, de persze szó sem volt
arról, hogy a császár elengedje Bocskait. Hogyan is oldozta
volna fel esküje alól éppen most, amikor a toscanai követ
megítélése szerint ő volt a prágai udvar egyetlen megbízható és
használható embere egész Erdélyben, „már csak magánérdekei
miatt is”.
 András fejedelem ügyei különben egyre rosszabbul állottak.
Az uralkodásban kezdő volt; hiányzott az élettapasztalata,
politikai, kormányzási dolgokhoz meg éppen nem értett
semmit. Zsigmond magára hagyta, „bujdosni méne az világra,
mint Kain az sok ártatlan vérontásért”, ő pedig itt maradt egy
ismeretlen ország közepén anélkül, hogy valakire
támaszkodhatott volna. Egyedül volt.
A rendek zöme csak muszájból szavazott reá a választáskor,
egyébként nem kívánták már csak papi mivolta miatt sem. A
protestáns ország nem lelkesedhetett azért, hogy uralkodója a
római egyház kardinálisa. A székelyek még a Báthory nevet is
gyűlölték, a szászok pedig ragaszkodtak a császárnak tett
esküjükhöz. Komoly esetben nem számíthatott Erdélyre, ahogy
ezt a későbbi események be is bizonyították.
De nem volt jó viszonyban szomszédaival sem. Áron moldvai
vajda ugyan rokonságba lépett családjával, és Mihály, a
havasalföldi vajda is letette a hűségesküt, de a román vajdáknál
a hit nagyon könnyű lábon állott. Mihály követei ekkor már
sűrűn járták a Prágába vivő utat, s hordták az ígéretekkel tele
tarsolyokat. Lengyelország, amelyben pedig annyira bízott a
bíboros, óvakodott sorsát Erdélyhez kapcsolni. A török meg újra
nyeregben érezve magát, visszadobta békét kérő jobbját, csak a
pápa állt igaz szívvel mellé; ennek azonban látható haszna nem
sok volt. Bizony egyedül volt a fejedelem, sem belül, sem kívül
nem számíthatott senkire. A császár, ha nagyot lök rajta,
országostól, trónostól föltaszítja.
A császárban meg is volt ehhez a szándék, s az előkészületek
javában folytak mind diplomáciai, mind katonai téren. Ha
hihetünk Szamosközynek, kétoldali nagy támadással akarták
összeroppantani András fejedelem erejét, amelyet még mindig
túlságosan nagyra becsültek. Mihály vajda csapatai délkeletről,
Basta császári zsoldosai, Bocskai hajdúi pedig nyugatról
egyszerre indultak volna, megadás vagy biztos pusztulás elé
állítva az erdélyi sereget. De a tervre nem került ilyen
formában sor; Báthory András hatalma az első kardcsapásra
összeomlott.
A fejedelem nem sokat látott a készülődésekből, biztonságban
érezte magát, s amikor a vajda gyanús viselkedésére
figyelmeztették, nem hitte el. Egyszerű, őszinte lélek volt
Zsigmond unokabátyja, s ahogy ő maga nem ismerte a
színlelést, másról sem tudta azt elhinni. Tehetetlen, gyenge
természetével nem bírt akaratának érvényt szerezni. A
Prágából augusztusban visszatért Bocskai szinte a szeme láttára
vitte ki Görgényből, Kolozsvár környéki uradalmaiból az ágyút,
katonát és lőszert Várad melletti birtokaira, s ő nem tudta
megakadályozni. Tétlenül tűrte, hogy Bocskai parancsolgat,
sereget gyűjt ellene a bihari Részekben. Biharban valósággal
megszűnt a fejedelem hatalma; ez Bocskai birodalma volt.
Erdély fölött egyre sűrűbb felhők gyülekeztek. Az
országgyűlések azonban, mintha legjobb rendjén lenne minden,
apró-cseprő ügyeken civakodtak, s a rendek torzsalkodása a
gyengekezű fejedelem alatt minden eddigit felülmúlt. Csak egy
dologban egyeztek meg, szinte kivétel nélkül: Bocskai elleni
gyűlöletükben. A rendek egymás között és a fejedelemmel
azonnal minden haragot felejtettek, ha rákerült a sor;
valósággal közellenségszámba vették. Most, hogy távol volt, s
rettegett hatalma nem érhetett idáig, az évek óta felgyűlt
keserűség egyszerre elszabadult ellene. András fejedelemnek
igazán nem volt érdeke, hogy gátat vessen gyűlöletüknek.
A rendek már a prágai tárgyalások alatt próbálkoztak vele,
hogy a volt váradi kapitány várain is behajtassák az adót,
jóllehet csak az imént kapott rájuk szabadbárói mentességet. De
akkor még nem sikerült a tervük. Most azonban, hogy a császár
mellé állott, a „nímet hitire”, a fejedelem sem kímélte többé; a
kibékülés útját úgyis elvágták már, ő maga állt a haragvók
élére. A kolozsvári diétán összeállíttatta Bocskai „bűneinek”
jegyzékét – hogy eladta az országot a németnek, törvény
ellenére idegenekkel konspirált –, s hazaárulásért, Báthory
Boldizsár kivégeztetéséért az országgyűlés elé, törvénybe
idézte.
Bocskainak persze esze ágában sem volt az ország rendjei
előtt megjelenni. Birtokait elkobozták, de ítélethozatalra már
nem kerülhetett sor. Erdély alatt megmozdult a föld, s
váratlanul maga alá temette a fejedelmet, országával
egyetemben.
A császár még nem is gondolt Erdély megtámadására, amikor
Mihály vajda, Havasalföld nagyralátó, hitszegő ura hirtelen
megindult seregével a fejedelem ellen. Mindeddig csak hitegette
a császárt, támadása Prágát is meglepte. Pedig alaposan
előkészítette támadásait. Magyar vezére, Makó György egész
nyáron járatta embereivel a székely falvakat, s a szabadság
ígéretével mind egy szálig maga mellé állította a vérig
elkeseredett népet. Mellé állt a szászság is, ezeket meg a császár
szavára hivatkozva nyerte meg.
András bíboros minderről csak akkor szerzett tudomást,
amikor a túlnyomóan székelyekből álló sereg már a Barcaságon
járt. Ekkor pedig már nem volt mit tenni. Sebtében összeszedett
csapataival azonnal táborba szállt, s október végén Szeben
mellett megütközött a vajdával. A csata egész délutánon át
tartott, változó szerencsével. Az éj leple alatt azonban a
fejedelem elhagyta a csatateret; erre egész serege szertefoszlott.
Mire a reggel megvirradt, Mihály vajda győztesként állott
Erdély földjén. A győzelmet főként a székelyek harcolták ki; a
havasalföldi vajda magyar karddal törte meg a fejedelem erejét.
A székelység vagy Erdély történetét boncoló íróink itt, ennél a
csatánál mindig megállottak egy szóra, s pártállásuk, egyéni
érzéseik szerint elmarasztalták, vagy fölmentették a
székelységet. Tagadhatatlan, hogy Erdély ellenségét segítették
győzelemhez, s így akarva, nem akarva okozóivá lettek Erdély
későbbi nagy pusztulásának. Azonban ismerve az akkori
társadalmi viszonyokat – mert nemzetiségi gondolatot nem
kereshetünk még ebben az időben, s anakronisztikus Mihályról
mint a dél-erdélyi, ekkor még aránylag kisszámú román
jobbágyság fölszabadítójárói, Nagy-Románia megalapítójáról
beszélni –, ismerve a székely sors keserves útját a rendi jogokat
tőlük mindig újra meg újra megtagadó nemesek között, nem
csodálkozhatunk, ha gyűlölt uraik ellen ott kerestek segítséget,
ahol éppen találtak. A nemességet legalább annyira el kell
marasztalnunk: anyagi okokból cinikusan és önzően
jobbágysorba nyomta őket, s az ellenszegülőket kegyetlenül
büntette. Egyik társadalmi rend sem tudott saját érdekein
fölülkerekedni, mindegyik csak önmagát nézte, nemzeti
szempont nem élt bennük, nem is élhetett. Nemest és jobbágyot
láttak egymásban, a fajta, a nyelv az mellékes volt. Nem szabad
a XVI. század társadalmi jelenségeit mai nemzeti
gondolkodásunk szerint megítélnünk. De ha mégis ítélkezni
akarunk rajtuk: hibás a székelység is, mivel nem ismerte fel,
hogy Mihálytól hiába reméli a jobb sorsot; de még sokkal
hibásabb az erdélyi nemesség, amely nem volt hajlandó egyéni,
hatalmi érdekeit alárendelni a fejedelemségnek. Egyformán
vétkesek voltak, egyformán súlyosan lakoltak érte mind a
ketten.
Bocskai a csata után két nappal kapott híradást az
eseményekről szentjóbbi várában, s míg egy ujjongó hangú
levélben tudósította Miksa főherceget a bíboros vereségéről – „a
csalárdság elnyerte méltó jutalmát” –, maga semmiféle
parancsot nem várva megindult kétezer hajdújával Várad felől
be a Királyhágón, Kolozsvár irányába. Oly gyorsan indult, hogy
már Mihály vajda levele, amelyben azonnali fegyveres
segítségét kérte a fejedelem két tűz közé szorításához, útközben
érte. De már nem is volt szükség semmilyen segítségre. A
Moldva felé menekülő fejedelmet felismerték a havasokban, s a
feldühödött székelyek fejszével agyonverték. Erre a hírre a
vajda diadalmámorban bevonult Gyulafehérvárra, egyenesen a
fejedelmi palotába.
Báthory András halálával Erdély újra a császár birtokába
került, legalábbis Bocskai meg a prágai udvar azt hitte. A
korábbi megegyezések szerint ugyanis Mihály nem magának
hódította meg az országot. Hiszen eredetileg nem is szántak
neki nagy jelentőséget: hátulról ijesztgette volna a nyugat felől
arcba támadott fejedelmet. A szerencse azonban kedvezett neki,
sikerült azt elérnie, amit maga sem mert remélni: egymaga
leverte az erdélyi haderőt.
Valószínűleg kezdettől fogva gondolt arra, hogy a gazdag
országot magának szerzi meg, de az első napokban ezt még
óvakodott kinyilvánítani. Bocskai november másodikára ért
csapataival Kolozsvárra, s innen írott levelében mint egészen
természetes dolgot írta, hogy a vajda megtette kötelességét,
hadaival visszavonulhat Havasalföldre. A helyzet zavaros még –
írta Bastának, a császári fővezérnek –, de a nemesség és az
egész ország örömmel várja őfelsége uralmát. A székelyek
ugyan a vajda mellett állanak, de ők is szívesen fogadják a
császárt, ha ez meghozza nekik régi szabadságukat. A balkáni
szövetségestől azonban nem volt elragadtatva. Seregei
gyilkolnak, pusztítanak mindenfelé – írta –, s a vérszemet
kapott székelyek kegyetlenkedéseit sem igyekszik megfékezni. A
császári biztosok jöjjenek azonnal, különben könnyen
jóvátehetetlen károk keletkeznek.
A császár emberei azonban nem jöttek, Mihály pedig egyre
otthonosabban érezte magát a fejedelmi lakosztályban.
Hamarosan ledobta álarcát, s kimutatta a foga fehérét. Igaz,
hivatalosan csak a császár helytartójának címeztette magát, de
a rendeket, a katonaságot a maga hűségére eskette fel, a
székelyeket meg a szászokat pedig nagy kiváltságokkal
igyekezett egészen magához láncolni. A magyar katonaságot
leküldte Havasalföldre, Erdélyben csak havasalföldi csapatai
maradtak, s ezek dúlva, fosztogatva kóboroltak szerteszét. A
vajda pedig nemhogy csitította volna őket, de maga is
megkezdte a „megbízhatatlan” magyarok birtokainak
elkobzását. Egész Erdélyt uralma alá akarta hajtani,
megszállotta Kővárat, Lippát román őrséggel rakta meg, s
elbizakodottságában odáig merészkedett, hogy még a császári
várak kapitányaira is ráíratott, hogy váraikat adják át neki.
Voltaképpeni célját persze gondosan eltitkolta. Tette a szépet
a császárnak, bár közben a törökkel is tárgyalásokat kezdett, s a
lengyel királyhoz is elküldte követeit. Szemben mindenkinek
igazat adott, háta megett mindenkit gyalázott. Ahogy az
erdélyiek fejcsóválva megállapították: „Bizony furcsa ember,
nem tud ember elfordulni beszédjén.”
Bocskai az első napok után mindjárt gyanút fogott ellene.
„Nem tetszik nekem ez a vajda” – írta Prágába már november
közepén. Csalárd, hamis, hitszegő ember, őfelségével semmit
sem gondol, csak a maga hatalmát nézi. Ha a császári biztosok
nem érkeznek meg idejében, tönkre fogja tenni az országot. „A
hallatlan rablások, pusztítások, kegyetlenkedések, az alig
tízéves leánykákon, tisztes asszonyokon elkövetett
elmondhatatlan ocsmányságok” így is elkeserítették már a
lakosságot, s hangok hallatszanak, hogy mindennek a császár
nemtörődömsége az oka.
„Őfelsége biztonsága gyorsaságában van” – olvassuk egy
másik levelében –, küldjenek azonnal valakit. „Kérem
méltóságodat – írta az egyik udvari tanácsosnak –, fogadja meg
végre egyszer az én tanácsomat, ha másban nem, legalább
ebben az egyben.”
Mihály vajda különösen kezdetben nagyon a kedvében járt,
érdemesnek tartotta jó barátságban lenni Erdély
leghatalmasabb emberével, Bocskai azonban egyre
ellenségesebb szemmel nézte szövetséges társa ténykedését.
Kolozsvárról a vajda hívására átköltözött Gyulafehérvárra, s
innen írt jelentései a teljes kiábrándultság hangján szólnak a
rohamosan balkanizálódó fővárosról, Mihályt pedig
ellenszenvesen állítják elénk. A vajda meg bojárjai számára
idegen volt az erdélyi kulturált légkör, a maguk más múltjával
és kormányzati módszerével sehogyan sem tudtak
belehelyezkedni az itt hagyományos formákba. A leveleknek
Mihályról rajzolt képe nem éppen hízelgő: eszes, de kapkodó
szerencselovag, műveltsége fogyatékos, s idegen erkölcseivel,
kegyetlen, ravasz természetével sehogyan sem illik a
fejedelemség élére. A tanácsurakkal úgy beszél, mint
rabszolgáival, rájuk kiabál, és leszidja őket. Aztán minden
átmenet nélkül nyájas színt mutat; magára aggatja a Báthory-
kincseket, és az újgazdagok megelégedettségével csodáltatja
magát. A jogi, társadalmi, erkölcsi élet terén egyaránt balkáni
fogalmakat honosít meg. A székelyeknek adott nagy
kiváltságlevélre titkárával hamisíthatja rá a császár aláírását, a
pecsétet meg úgy szedi le egy másik oklevélről, s azt függeszteti
rá. Ambíciója mérhetetlen: birodalomról, fejedelemségről,
császári rokonságról álmodozik. „Napról napra feljebb níz –
jellemezték az egykorúak –, de maga sem tudja, mit kellessék
csinálni.”
Bár a vajda minden valószínűség szerint ismerte Bocskai
lesújtó véleményét magáról és kormányzásáról, mégsem tett le
a reményről, hogy a maga szekere elé foghatja a bihari
nagyurat. Fel is szólította, hogy legyen segítségére a végvárak
meghódításában, írja alá a kapitányokhoz írt leveleket.
A mérték azonban betelt, Bocskai megtagadta segítségét.
Eddig tessék-lássék tartotta a barátságot Mihállyal,
reménykedett, hogy a császári biztosok csak megjönnek, és
simán elintéződik minden, most már azonban, ha továbbra is a
vajda mellett marad, cinkosává, kihasznált alattvalójává lett
volna. Ismert gyorsaságával azonnal határozott: hajdúit
visszaindította Bihar felé, majd maga is elhagyta
Gyulafehérvárt, és szentjóbbi várába húzódott.
Mihály egy ideig még megpróbálta ígérgetésekkel,
ajánlatokkal a maga pártjára vonni, amikor azonban sem
szavai, sem levelei nem vezettek eredményre, a hízelgő
barátból egyszerre ellenséggé változott. Tudta, hogy Bocskaira
többé nem számíthat, és nehogy Prágát ellene fordíthassa, meg
akarta előzni. Bevádolta Mátyás főhercegnél, hogy a hatalomra
vágyakozik, hogy a császár érdekei ellen dolgozik, meg hogy
hajdúival kegyetlenül dúlatja a vidéket. Azután pedig
rászabadította katonáit a Bocskai-birtokokra, keze ügyébe eső
uradalmait elkoboztatta, s román meg magyar hívei között
osztatta szét. Ettől kezdve engesztelhetetlen ellenségei lettek
egymásnak, s nyíltan is mindegyikőjük a másik pusztulására
tört.
Bocskai csak korábbi önmagához maradt hű, amikor
megismerve Mihály valódi céljait, ellene fordult. Mert
akármennyire a maga vagyonosodásának útját járta is
mindeddig, egyéni érvényesülésének érdeke mindig
megegyezett Erdély és a magyarság érdekeivel. Olyan úton,
amelyik a magyarságra káros lett volna, soha nem próbált
előrejutni, hiszen birtokai révén maga is erdélyi birtokos volt,
maga alatt pedig nem vághatta a fát. Ő Erdélyt a magyar király
fősége alá akarta hozni, hogy a török ellen annál nagyobb
erővel léphessen föl, azonban terveivel sehogyan sem volt
összeegyeztethető Mihály fejedelemsége, de még csak császári
kormányzósága sem. Hiszen így a támadás lehetősége még
kisebb volt, mint korábban. Mihály a magyarság érdekével
semmit sem gondolt, a maga hasznát és gyarapodását kereste –
ugyan hogy is árulhatott volna Bocskaival egy gyékényen?
Prágában persze mindezt nem értették, és sehogyan sem
tudták mire vélni Bocskai elkeseredett hangját, állandó
panaszait Mihály ellen. Erdély, a magyarság sorsa nekik sem
rontotta álmukat, s elképzelésük szerint Bocskainak, ha igazán
császárpárti, örülnie kellett volna Mihály uralmán, hiszen
őfelsége ellenségét, a Báthory-házat elűzte Erdélyből.
A császár és tanácsosai valósággal rózsásnak látták a
helyzetet; Mihály, ahogy megítélték, éppen az az ember, akire
szükségük van.
Nem kell rettegni tőle, nem kell lesni minden mozdulatát,
nem szervezi-e meg az elégedetlen magyarságot őfelsége ellen –
a török elleni hadjáraton meg ráérnek még később is
gondolkodni. Amikor győzelméről az első biztos hírek
megérkeztek, a császári főváros úgy megörült, hogy Prága
valamennyi templomában tedeumot tartottak, s még Bécsben
meg Pozsonyban is „örömet lövettek”. Egy nyomasztó
problémától szabadultak meg, lerázták Erdély gondját.
Boldoguljon vele Mihály, ahogy tud.
Bocskai állandó sürgetéseire ugyan kinevezték a biztosokat,
de leutazásuk egyre késett. Amit Bocskai írt, el sem hitték, s
leveleivel azt érte el, hogy magát keverte gyanúba: bizonyára ő
akar a vajda helyébe ülni, azért rágalmazza lépten-nyomon. A
korábban kedvelt nagyúr fokozatosan maga ellen fordította az
udvar hangulatát, jelentéseit okvetetlenkedésnek vették,
kéréseit gyanúsnak találták. A szebeni csata után még azt írta
neki a császár, hogy „tekintélyével és hatalmával képviselje”
érdekeit. Megváltozott véleményére jellemző, hogy alig néhány
hónap múlva már meginti: úgy viselkedjék, hogy legfelsőbb
jóindulatát és kegyét megérdemelje.
Amikor azután végre nagy sokára a biztosok, David Ungnad
ausztriai nemesúr meg Székely Mihály szatmári kapitány
Erdélybe érkeztek, első dolguk volt, hogy még útközben
felkeressék Bocskait. Nem tanácsért, vagy hogy tapasztalatait
kérdezzék. Hanem hogy megintsék őt a császár nevében:
elkobzott birtokait Rudolf csak akkor fogja Mihállyal
visszaadatni, ha „a mostani istentelen praktikákban, amelyek
Erdélyben és Erdélyen kívül őfelsége és Mihály vajda ellen
fonatnak, egyáltalában nem vesz részt”. Nemsokára pedig
Ungnad levélben is figyelmeztette, hogy szóban adott tanácsát
megfogadja ám.
Általában azt kell mondanunk, hogy a biztosok féltek
Bocskaitól. Szentül hitték, hogy a hatalomra tör, s az első
kedvező alkalommal őket is, Mihályt is és mindenkit, aki
útjában áll, fegyverrel fogja útjából elverni. Minden lépésében,
minden szavában valami ravasz, ellenük irányuló merényletet
szimatoltak. Kolozsváron meg Gyulafehérváron is az ő házában
laktak, de nagyon nem szívesen, csak kényszerből tették, s
ahogy lehetett, kiköltöztek belőle.
Pedig a vajdáról írottak igazságát megismerhették
hamarosan. Mihály egyáltalán nem titkolta előttük, hogy nem
örül jöttüknek. Az országot már egészen a magáénak vélte, s
most megdühítette az a gondolat, hogy a biztosok esetleg ki
akarják venni kezéből. Maga tárgyalt továbbra is törökkel,
lengyellel, tatárral, s Ungnadék csak nagy titokban tudhattak
meg egyes részleteket, rendesen akkor, amikor már semmin
sem változtathattak. A biztosok ott éltek Gyulafehérváron
mellette, de hatalmuk a semminél is kevesebb volt, Mihály
rájuk se hederített. Amikor uruk szavával próbáltak hozzá
közeledni, tiszteletlen megjegyzésekkel illette a császárt, s
kifejtette, hogy semmit sem fél tőle. Moldvát parancsa ellenére
lerohanta, Erdélyben pedig folytatta a nemesség irtását.
Mihályt megismerték tehát, de ez nem hozta meg Bocskai
iránti bizalmukat. Érezték, hogy szempontjaik mégsem egészen
megegyezők, s az az érzés, hogy Bocskai Biharból az ő
működésüket is vizsgáló szemmel figyeli, elegendő volt nekik
arra, hogy ellenséget lássanak benne. Pedig azt tudták, hogy ha
valaki segíthetne rajtuk megalázott helyzetükben, hát a bihari
nagyúr megtehetné, tapasztalata, hajdúinak kardja még
letörhetné Mihály szarvát – de ezt Féltek igénybe venni.
Tüntetően mellőzték, tanácsát, véleményét nem kérdezték, sőt
azon igyekeztek, hogy Erdélytől is minél messzebb tartsák.
Bocskai még a tél elején ajánlotta a biztosoknak, hogy vegyék
el Mihálytól Erdélyt, és kárpótolják őt megfelelő birtokokkal
Magyarországon – de nem hallgattak rá. Amikor katonaságot
kért a dúló román seregek ellen, letorkolták, amikor pedig már
nem bírta tovább nézni az ország pusztulását, a biztosok
tehetetlenségét, és felajánlotta, hogy ha pénzt adnak neki, ő
fegyverrel is megfékezi a vajda garázdálkodását, egészen
gyanússá vált, s a biztosok Prágába küldött jelentésükben tudni
vélték, hogy másra kellene neki a katona, a maga hatalmát, nem
a császárét akarja növelni. Viszonya, akárcsak Mihállyal, a
biztosokkal is elmérgesedett. Egy ideig még óvták a külszínt,
amikor azonban Bocskai figyelmébe ajánlotta Ungnadnak
Báthory István király mondását: „úgy törődj az erdélyi
ügyekkel, mintha a magad dolgát intéznéd”, Ungnad meg
Székely megírták Prágába, hogy őfelsége „túlságosan sok
levegőt hagy Bocskainak”.
Közben Erdélyben egyre érett az elkeseredés a vajda ellen.
Mihály már nem kisebbet hirdetett, minthogy „el-kigyomlálja a
nemességet és az urakat Erdélyből”. Nyárra még eddigi hívei is
mind ellene fordultak, s volt fővezére, Székely Mózes
legesküdtebb ellenségévé vált.
A biztosok tehetetlenül és kétségbeesve írogatták naponként
egész árkus papirosokat betöltő jelentéseiket, evvel azonban ki
is merültek. Lefestették Mihályt is, Bocskait is, no meg a
„változékony” erdélyi nemességet is, megírva mindegyikről,
hogy „őfelsége semmit sem bízhatik bennük”, de arra még csak
nem is gondoltak, hogy tenni is kellene valamit a rokonszenv
elnyerésére.
Őszre aztán kitört a felkelés. A fegyveresen gyülekező
nemesség szembefordult Mihállyal, s egyedül gyöngének érezve
magát, behívta segítségül a kassai részeken táborozó császári
hadvezért, Bastát, s az „alá jődögéle a német haddal nagy
lassan”.
Miriszlónál ütközött meg a két sereg, s a vajda teljes vereséget
szenvedett. Fogarason át Havasalföldre futott, új sereget akart
felállítani. De Moldván át rátámadtak a lengyelek, még egyszer
megverték, s ezzel megsemmisítették hatalmát.
A mozgalmas napokban Bocskai maga is benn volt Erdélyben,
talán éppen a készülődő események hírére jött be. Az
események azonban csak mellette zúgtak el, tettel már nem vett
részt bennük, irányításukban nem volt szava. Az erdélyi
rendek, a biztosok, Mihály vajda, sőt a közhangulat nyomására
Basta is ellenségüknek tartották, véleményét, tanácsát egyik
sem kérdezte, sőt mindegyik igyekezett a még mindig rettegett
főurat magától minél messzebbre eltávolítani. Még a miriszlai
ütközetben sem vett részt.
Erdély határtalan lelkesedéssel ünnepelte Mihály vajdától
való megszabadulását. A lécfalvi országgyűlés országos
ünneppé emelte a csata napját. Mihály minden rendeletét,
törvényét eltörölték; a régi időket akarták visszahozni, s
mámoros rövidlátásukban, büntetésből, újra elvették a székely
szabadságot, jobbágysorba taszítva az elkeseredett réteget. A
székelységet ezzel valósággal kényszerítették arra, hogy mindig
a magyar nemesség ellensége legyen, hogy akárkivel is
szövetkezzék a magyar uralom megdöntésére.
A fejedelemség sorsa azonban nemigen változott. A
havasalföldi hadak eltűntek ugyan, de helyettük ott maradtak a
császári zsoldosok, a máséból élő vallon lovasezredek. A
fejedelemség új ura papiroson továbbra is a császár maradt,
valójában azonban Giorgio Basta generális lett, típusa a
Habsburgok kenyerét evő nemzetközi hadvezérnek. Nyugat-
Európa összes csatatereit végigverekedte már, amikor, jól bent
ötvenes éveiben, Rudolf császár kölcsönkérte öccsétől,
Németalföld helytartójától, s a török harctérre küldte a
közemberből lett hadvezért. Erdélyről, a magyarságról sohasem
hallott azelőtt, s a prágai udvar mindent elkövetett, hogy
esetleges kezdeti elfogulatlanságát eloszlassa. Miksa főherceg
maga intette őt leveleiben, ne higgyen a magyaroknak, ne
bízzék bennük, s kemény parancsot küldött neki: Váradba be ne
eresszen egy magyart sem, mert a magyarok hűsége állhatatlan.
A hadvezér jól kitanítva érkezett az országba. Az idegen
földön rosszul érezte magát, rémeket látott, s a magyarságot
legnagyobb ellenségének vélte. Erdélyben is állandóan
összeesküvésektől rettegett, menekülni szeretett volna, s első
perctől kezdve kérte urát, eressze őt el innen, nem akar ilyen
ördögi országban szolgálni. Leveleit olvasva önkéntelenül is a
másik olasz származású hadvezér jut eszünkbe, ki még Fráter
György idejében járta Erdélyt zsoldosaival: Castaldo. Ugyanaz a
hang, ugyanaz a rémület található írásaikban, még szavaik is
majdnem megegyeznek. A hegy-völgyekkel változó táj, az itt élő
három nemzet különbözősége ijesztő hatással volt ezekre az
olaszokra, ki tudná megmondani, miért, s fejüket vesztve csak
egyre gondoltak, el innen, amilyen gyorsan csak lehet.
 Felmentés helyett azonban a császár hosszú levelei érkeztek,
telve kormányzati utasításokkal. „Parancsolom – hangzik az írás
–, hogy ne sokat habozzatok, mutassatok elrettentő példát, és
támasszatok félelmet magatok körül.” Kegyelmet ne adjon
senkinek, s a gyanúsakat is büntesse fej- és jószágvesztéssel. A
magyar nemesek régi kiváltságait ne hagyja jóvá, de erősítse a
„hű szászokat”.
Bizony kár volt olyan nagyon örülni Mihály megveretésén,
Erdély csöbörből vödörbe került. A vallon zsoldosezredek
rabolva, gyújtogatva kóboroltak szerteszét, rosszabbak voltak
még a román hadaknál is. Zsoldot hónapszám sem láttak, úgy
kárpótolták magukat, ahogy tudták. A fegyelem teljesen
megszűnt közöttük, s megesett, hogy Basta nem merte kiadni az
indulási parancsot, mert félt, hogy megtagadják.
A kegyetlenkedések, pusztítások csak növelték a magyarság
ellenszenvét, sőt ellenállását a császár nevében érkezettek és
maga a császár ellen is. A fokozódó elégedetlenséget csak
vaskézzel lehetett féken tartani, s Basta hamarosan Mihály
vajdát is fölülmúló leleményességgel és kegyetlenséggel nyomta
el a rendek szabadulási törekvéseit. „Sok nyársakat készíttetett,
ölekkel hordatta az istrángokat elő, fogdostatta az nemeseket,
hogy igazságokban csak szájokat sem merték tátani.” A
fejedelemség alkotmányát megszüntette, a halál ott leskelődött
mindenki fejénél. Mihály vajda uralma után Erdély
megismerhette a biztosok meg a császári katonaság
kormányzását.
Bocskai ezalatt az aránylag nyugodtabb bihari részeken élte
napjait, a császár kegyéből meghagyott birtokain. Kedvét,
lelkesedését egyre jobban elvesztette, meg aztán nem akart
gyanúba keveredni, távol tartotta magát mindegyik párttól és
mozgalomtól. Amit látott és hallott, az úgyis csak
elkedvetlenítette: a császár kiküldötteinek uralmát nem
ilyennek gondolta. Egyelőre legfőbb törekvése birtokainak
visszaszerzése volt. Egyre-másra írta leveleit a császárhoz meg
tanácsosaihoz, de hiába hivatkozott ígéreteikre, adott szavukra,
hiába élt egészen visszavonultan, még a gyanú árnyékától is
távol, Mihály vajda által elkobzott birtokait nem kapta vissza.
Prága már nem bízott benne, s ebben nemcsak a biztosoknak
volt részük, hanem maguknak az erdélyi rendeknek is, akik
határtalan Bocskai iránti gyűlöletükben még a császár embereit
is túlszárnyalták. Igaz, ott volt e mögött a feneketlen harag
mögött a Bocskai-birtokok utáni vágy is, vagy a már szétosztott
jószágok elvételétől való félelem, no meg a személyes
vetélkedés, a sértett önérzet, ahogy mindez pompásan
összpontosult Kornis Gáspár személyében. Az ő pályája
csaknem egyszerre kezdődött Bocskaiéval, de Várad ura mellett
nem sok szava volt a huszti kapitánynak. Kornis érezte, hogy
amíg Bocskai vezető helyen marad, ő kisebb képességével nem
érvényesülhet, ezért mindent elkövetett, hogy a nemesség meg
a biztosok előtt minél jobban befeketítse régi vetélytársát. Ő, aki
Mihálynak éppen úgy belső embere volt, ahogy mostan a
császári hadvezérnek, ő volt az ellenséges tábor vezére.
A Bocskai-ellenes vádakon természetesen fordítottak egyet.
Eddig – András bíboros alatt – főként németbarátsága miatt
támadták. Most ugyanazok – akikről mellesleg a biztosok
megjelentik, hogy a császárra a „teljes világ életükben keveset
adtak” – azt rótták fel bűnéül, hogy a császár ellen tört, hogy
Zsigmondot Rudolf akarata ellenére visszahozta, hogy a német
uralom lerázásán jártatja eszét.
A biztosok alig győzték hallgatni a felgyülemlett sok panaszt,
mindenkinek volt valami régi sérelme vele kapcsolatban.
Amikor az ülésező rendek a miriszlai ütközet után megtudták,
hogy Bocskai Kolozsvárt időzik, törvény elé akarták állítani;
vizsgálatot rendeltek el ellene, s a biztosoknak minden
tekintélyüket latba kellett vetniök, hogy elsimítsák a felzúdult
közhangulatot. A rendek minden felelősséget ráhárítottak
Mihály uralkodásáért, lehetetlen vádakat kiabáltak rá, s
Ungnadék kénytelenek voltak egy időre le is tartóztatni. Pedig
rettegtek tőle, „nehogy még nagyobb legyen a zavar”, nehogy
Bocskai megharagudjék, és mérgében valamilyen erőszakos
lépésre szánja magát. Az egykori oroszlán körmétől még mindig
féltek, s hosszas tanácskozások után keresztül is vitték, hogy
bántatlanul hazaengedjék.
A rendek azonban vérszemet kaptak: Bocskait mindenképpen
meg akarták alázni. Elhatározták, hogy panaszukat írásban is
megfogalmazzák, s mivel a biztosok nem hagynak szabad
folyást elhatározásuk érvényesítésének, egyenesen a császárhoz
fordulnak. Véleményük ebben bámulatra méltóan egységes
volt. Aki ellenszegült, annak osztozkodnia kellett a Bocskai ellen
emelt vádakban. Így Naprágyi püspöknek, akiről még Ungnad is
azt jelentette, hogy „egészen Bocskai szellemű ember”. Nemcsak
püspökségét szüntették meg, de őt magát is száműzték az
országból. Bocskai védelmezőinek könyörtelenül kitekerték a
nyakát, ezzel is rajta akarván ütni.
A lécfalvi országgyűlés azonban tovább ment: Bocskait is
kiközösítette Erdélyből. Mivel sok titkos praktikával őfelsége és
az ausztriai ház ellen sokat vétett – mondja az indokolás mivel
hajdúival feldúlatta egész Erdélyt, „hogy ennek utána is efféle
nyughatatlan elme miatt hazánk hasonló veszedelembe ne
forogjon, végeztük, hogy itt benn Erdélyben semmi közi, semmi
jószága, se birodalma ne légyen, és közinkbe soha erdélyi lakóul
ne szállhasson, avagy másképpen”. És azon nyomban kérték
Rudolfot, hogy végzésüket hagyja jóvá.
Bastának tehát volt honnan magába szívnia a Bocskai elleni
bizalmatlanságot, sőt gyűlöletet. Még nem is ismerte
személyesen, amikor már megírta a főhercegeknek, hogy ne
higgyenek neki, nem megbízható ember. Ugyanakkor terveket
szőtt, hogyan lehetne Bocskait eltenni láb alól. Ilyen irányú
terveit a császár nem is ellenezte, de nem lehetett semmit sem
csinálni, mert – ahogy Basta magának Rudolfnak panaszolta –
Bocskai nagyon óvatos, és „szentjóbbi várában olyan erős az
őrség, hogy jóformán nem is lehet hozzáférni. Nyugodtabb
időkre, kedvezőbb alkalomra kell elhalasztani szándékunkat”.
De nem csökkenő félelem érezhető a biztosok leveleiből is.
Ahogy Ungnad írta a császárnak, Bocskai az oka annak is, hogy
rájuk az erdélyiek olyan ellenséges szemmel néznek. Mert
általános a vélemény, hogy ő nyitotta meg őfelsége emberei
számára az utat a fejedelemségbe, s ez már elég ok arra, hogy
gyűlöljék őket. Ha Bocskai megjelenik Kolozsvárott, vagy bárhol
Erdélyben, egyszerre fellángol a gyűlölködés, ellenségeskedés a
császár ellen is. Mindenképpen veszélyes ember, rá kell
valahogy venni, hogy maradjon állandóan Biharban – olvassuk
a jelentésekben–, s a főhercegek egyet is értettek a javaslattal.
Hiába vették el a rettegett főúr birtokait, politikai hatalmát,
még mindig féltek tőle, hogy egyszer ellenük támad, és
magának szerzi meg Erdélyt. Tudták nagyon jól, hogy hatalmuk
gyönge lábakon áll, csak az erőszak tartja, s ha az erdélyi
nemesség élére megfelelő vezér kerül, alaposan meggyűlhetik a
bajuk vele. S ugyan ki lenne alkalmasabb erre a vezérségre
Bocskainál? Akár tehetségét, akár energiáját, akár múltját
nézték, senki hozzá hasonlót nem találhattak.
Bocskai tehát gyanús volt, még ha semmit sem csinált volna,
akkor is. A leggyanúsabb pedig éppen az volt, hogy sohasem
tudták, mit csinál. Ungnad leveleiben nemegyszer panaszolta,
hogy míg Bocskai emberei mindenütt ott vannak, és mindent
hallanak, úgyhogy Szentjóbbon mindent tudnak róla, neki
sejtelme sincsen, mi történik Biharban.
 A gyanú azonban élt, s erővel összeesküvéseket, árulást
szimatoltak körülötte, hogy valamilyen ürüggyel ártalmatlanná
tehessék. Ha szólt, az is baj volt, ha nem szólt, az is. Ezt az egész
hajszát nagyszerűen láthatjuk a Huszár István körüli
bonyodalmakban.
Báthory Zsigmond ugyanis hamarosan megbánta, hogy
lemondott a trónról, s tapogatózni kezdett, hogyan jöhetne
vissza. Huszár Istvánt, fiatal inasát Bocskaihoz küldte
Szentjóbbra, szóbeli üzenettel: tettét megbánta, bocsánatát kéri
s azt, hogy ha lehet, járjon közben érdekében a császárnál.
Bocskai azonban éppen ekkor kapott biztatást Prágából, hogy
visszakapja elkobzott birtokait, tehát nem akart semmiféle
gyanúba esni, Zsigmondot meg amúgy is eléggé megismerte
már ahhoz, hogy ne kezdjen vele – ezért a lehető
legkorrektebbül járt el. Mármint a császár szemszögéből ítélve
meg a dolgot, mert bizony a magyar uraknak más volt a
véleményük. Huszárt ugyanis elfogatta, és kiadta Nyáry Pálnak,
a császár váradi kapitányának.
De tehetett akármit, a gyanúsítás és vádaskodás egyszerre
fellángolt körülötte. Ungnad, Pezzen, Basta, mint ebek a
vérnyomnak, úgy megörültek ennek a Zsigmond felé vezető
szálnak: talán most sikerül leszámolni a nagyúrral. Vallatóra
fogták őt is, Huszárt is, Nyáryt is, s találkozásuk minden kis
részletét aprólékos gondossággal boncolták ezerfelé. Gyanús,
megmagyarázhatatlan mozzanat persze nem is egy akadt. Vajon
minek örült annyira Bocskai, hogy a követ megérkezésének
estéjén bor meg zene mellett volt kedve vigadni? Vajon
elhihető-e egyáltalában, hogy Huszár más üzenetet nem hozott?
Végeláthatatlan levelezés, vallatások közben belekeverték
Nyáry Pál, ecsedi Báthory István meg még egy csomó nemesúr
személyét a dologba, akik a bihari végeken tartózkodtak.
Bizonyítani persze semmit sem lehetett, sem Bocskai ellen, aki
„különösen gyanús” volt, sem más ellen, de azért szentül hitték,
hogy hatalmas összeesküvésnek jöttek a nyomára, amely talán
heteken belül kitörhet. Félelmükben és tehetetlenségükben csak
egy megoldást láttak ennek meggátlására: el kell távolítani a
mozgalom vezérét.
A mozgalom vezére természetesen Bocskai lett volna. A
németnél is németebb Székely Mihály megírta Prágába, hogy
„már a gyerekek is tudják… hogy Erdélyben minden bajnak
Bocskai az oka”, ő maga szokott dicsekedni vele, hogy „kétszer
szerezte meg praktikával az országot, de harmadszor már
karddal fogja”, őnélküle viszont komolyabb mozgalom úgysem
indulhat. „Valamilyen ürüggyel fel kell csalni Erdélyből –
tanácsolták a császárnak –, aztán egy darabig ott kell fogni.”
Az ötlet megvolt, de nem tudták, hogyan hajtsák végre; csak
tehetetlen gyűlöletük fokozódott napról napra. Levelezésükben,
jelentéseikben álnevek mögé rejtették a személyeket, s míg
Kornist az „erény”, Székely Mózest a „törekvő” név takarta,
Bocskaira a „dögvész” kifejezést találták legméltóbbnak. De
tenni nem mertek ellene semmit.
Végül is Bocskai unta meg az állandó vádaskodást,
rágalmazást, s elhatározta, felmegy Prágába, hogy személyesen
tisztázza magát. Birtokainak is utána akart nézni, hogy a sok
ígéretből valóság legyen már egyszer. A biztosok nagy örömmel
közölték elhatározását az udvarral, s Erich Lassota, a felső-
magyarországi mustramester sietett figyelmeztetni Mátyás
főherceget, hogy valamilyen ürüggyel fenn kell tartani Bocskait,
amíg a dolgok jobbra vagy balra eldőlnek. „Most nem tartom
tanácsosnak Erdélybe engedni, mert túlságosan Báthory-párti.”
Így került Prágába Bocskai István 1601 elején. A császáriak
nem hittek neki, mert látták, hogy nem az ő érdeküket hordozza
szívében, és féltek tőle, mert egyedül ő kérhette volna számon
kormányzásuk sikertelenségét, ha másként nem, hát úgy, hogy
megszervezi Erdélyt a Habsburgok ellen. A magyarok pedig
gyűlölték, mert fölébük emelkedett, mert erélyes, kíméletlen és
hatalmas volt. Politikai elgondolásait nem érték föl ésszel,
céljait nem értették meg. Nyughatatlan lelkűnek tartották, mert
kereste a járható utat; németbarátnak bélyegezték, mert a
magyar érdekek kiharcolására a birodalom erejét is fel akarta
használni. Kívül és belül, pártok, osztályok, magyarok és nem
magyarok mind ellene fordultak, mert fölöttük állt, és mert
egyikőjük sem mondhatta őt csak a magáénak. Tervei messze a
jövőbe néztek, s az egész magyarság felszabadulását keresték.
Ezt azonban a Habsburgok nem méltányolhatták, a rövidlátó,
önző erdélyi rendek pedig nem érthették. Így találkoztak
egymással Bocskai elleni gyűlöletükben az ősi ellenségek, a
császár és az erdélyi nemesség.
Prágában nehéz hónapok vártak Bocskaira. A vád homlokára
volt sütve, de az udvarnak nem volt érdeke, hogy tisztázza őt.
Hadd töltsön minél hosszabb időt odafönn, addig sincs
Erdélyben. Jobban szem előtt van, az sem baj, ha birtokainak
visszaadására minél később kerül sor.
A fejetlenség különben is oly nagy volt odafönn, hogy azt sem
tudta hirtelen, kihez forduljon ügyével. Rudolf császár ekkorra
már teljesen elbetegesedett. Az őrültséghez közel álló állapota
elhatalmasodott rajta, hónapokon át senkit sem fogadott, az
államügyekkel alig törődött, mindenható kegyencei pedig
legkevesebbet sem gondoltak Bocskai vagy a távoli
Erdélyország magyarjainak sérelmeivel. Csak nehezítette a
dolgot, hogy Mihály vajda is megérkezett Bécsbe azzal a
szándékkal, hogy az udvar előtt megmagyarázza eddigi viselt
dolgait. Ügyes szavával, tetszetős ígérgetéseivel teljesen
behálózta az udvart. Hamarosan nagy kegybe jutott, s ennek
természetes következménye volt, hogy Bocskai ügyét senki sem
akarta meghallgatni.
 Bocskai, ahogy mondották, „tisztességes fogságban” volt
Prágában. Nem zárták be, de minden lépését figyelték, s a
várost nem hagyhatta el. Még fönn is féltek tőle. Nem
feledhették, hogy ő hozta vissza Báthory Zsigmondot Erdélybe,
amikor már majdnem a császáré volt az ország. Aztán, ahogy
Szamosközy István följegyezte, nagy vagyona is csábította a
bíróként fellépő császári tanácsosokat, szívesen részesedtek
volna belőle. Az sem szolgált előnyére, hogy magyar volt,
kálvinista hite pedig csak még nagyobbra növelte ellene az
amúgy is elég nagy rosszindulatot az új szellemű, harcos
katolikus udvarban.
Erdélyben közben egyre bizonytalanabbá vált a világ. A török,
látva a fejedelemség legyöngülését, fenyegetőzni kezdett, hogy
rájuk bocsátja a tatárságot, ha nem állnak mellé, mert
„Erdélyhez az németnek semmi köze sem volt”. Basta meg
zsoldosai, vallon vagy kóbor hajdú csapatai pedig maguk sem
hitték, hogy megvédhetnék az országot. A portának
fejedelemjelöltje is volt, az örökké nyugtalan Báthory Zsigmond,
aki „vévén eszébe, hogy több lészen nyolcnál, ha az törökkel
meg nem békélik”, megtagadva esküjét, múltját, egykori
ellensége barátságával próbálta megszerezni a fejedelmi széket.
A rendek válaszút előtt állottak. A császári hadak
kegyetlenkedései, a naponkint megismétlődő dúlások,
fosztogatások régen kiábrándítottak már mindenkit a császár
uralmából. A nyomor elviselhetetlenné vált. A Maros menti
erdőkben, a mocsarak között tengődtek a falvakból elüldözött
bujdosó magyarok, és egész teletszaka csak makkból sült
kenyeret ehettek. A nép egy része vándorbotot vett kezébe, és
megindult a hegyeken át „bé Móduvába”, s voltak, kik szabad
elhatározásból török meg tatár rabságra adták magukat, „mikor
éhhel halnának meg”. Zsigmond uralkodásának évei valóságos
aranykorszakként tűntek elő, titkos sóhajtásában ezt várta
mindenki. Ami rossz volt, azt nem Zsigmond, hanem Bocskai
rovására írták, hiszen lám, a fejedelem a török barátságától sem
idegenkedik. A nemesek politikai rövidlátása oly nagyfokú volt,
hogy nem látták meg az összefüggést a fejedelem személye és a
bekövetkezett állapotok között.
A császári biztosok és hadvezérek kormányzásának teljes
csődje szembeállítva a múlt egyre szépülő emlékeivel, sokakat
Báthory Zsigmond hűségére fordított. Amikor pedig a török
fenyegetései köztudomásúvá váltak, s ugyanakkor híre járt,
hogy a császár tervbe vette Mihály vajda visszahelyezését
helytartói székébe, a végsőkig elkeseredett ország majdnem
egészében Zsigmond pártjára állott. A kolozsvári országgyűlés
nagy többséggel fejedelmévé választotta, „hogy ne lennének
német birtokában, hanem törökhöz álljanak”.
Az események ettől kezdve megint ijesztő gyorsasággal
kergették egymást. Mihály vajdának csakugyan sikerült lépre
csalnia az udvart: Basta parancsot kapott, hogy ha fegyverrel is,
de helyezze vissza székébe. 1601 augusztusában, „aratás
idején”, a felső-magyarországi csapatokkal megerősített
császári sereg minden eddiginél nagyobb csatában ütközött
meg Zsigmond hadaival. Az erdélyi nemesek serege nagy volt,
és magabízó. A török segítség persze most is elmaradt, de a
fővezér. Székely Mózes fennen kérkedett vele, hogy „ha az ég
leszakadna, lovasaim kopjája azt is föltartaná, annyian
vannak”.
Goroszlónál azonban elvesztette a harcot. Zsigmond
lóhalálában futott Moldvába, aki életben maradt, menekült,
bujdosott. Basta meg Mihály pedig győzteshez méltó
kegyetlenséggel gyilkoltak; elvük volt, hogy foglyot nem ejtenek.
Erdély sorsa keservesebbé vált, mint valaha is azelőtt.
Mihály ugyan nem válthatta be hirdetett bosszúját, mert
Basta, gyanúsnak találva viselkedését, nem sokkal a csata után
megölette, de a vallon zsoldosok, a hajdúk meg Báthory
Zsigmondnak Moldvából be-betörő tatár szövetségesei egészen
kifosztották, kirabolták a tél folyamán a már amúgy is eleget
szenvedett országot. Gyulafehérvár felgyújtva, romba dőlve
hirdette: az ország új urainak már nincs többé szükségük
fővárosra Erdélyben. A császár Prágában, a szultán
Konstantinápolyban – Erdély pedig hadszíntér, ahol napi
járóföldekre nem találni embereket.
Bocskai közben az erdélyi ügyek tanácsosává neveztetett ki;
kétes megtiszteltetés, amikor legnagyobb ellenségének, Mihály
vajdának nyilvánosan elégtételt adott az udvar. Nem is másért
történt ez, hanem hogy tisztességes ürüggyel Prágában
foghassák. A gyanú még rajta volt, birtokai visszaszerzésére,
arra, hogy Prágát otthagyhassa, még csak nem is gondolhatott.
Gondolatait, sajnos, nem ismerjük ebből az időből, de egy
bizonyos, még mindig a törökellenes politikának volt a híve.
Amikor Zsigmonddal a goroszlói csata nagy győzelme után sem
bírtak végleg leszámolni, ő lépett előtérbe mint a törökbarátság
kérlelhetetlen ellensége és Zsigmond nagy ismerője, hogy a
fejedelmet rábeszélje negyedik lemondására. Annyira hitt még
mindig a török kiverésének lehetőségében, hogy hajlandó volt
tárgyalásokat kezdeni a prágai udvar névében. A birodalmi
kormányzat közelről való megismerése sem tudta kiölni belőle
azt a hitet, hogy a császár segítségével visszaállíthatja az ország
területi épségét. Ez a kérdés fölötte állott egyéni érzéseinek.
Személy szerint gyűlölhette a császárt és udvarát, politikai
szempontjában kikapcsolta érzéseit. Ha pedig az
erőviszonyokat mérlegelte, a világpolitikai lehetőségeket, úgy
látta, a keresztény szövetség még mindig erősebb a
„pogánynál”. Nem látta meg, hogy a császár már nem is akarja
kiverni Magyarországról a törököt.
 Személyesen nem mehetett Zsigmondhoz, hogyan is engedték
volna–csak Naprágyi püspökkel közösen megfogalmazott levelét
küldhette kezéhez. Levele pompás bizonyítéka diplomáciai
tehetségének és emberismeretének egyaránt. Zsigmond összes
kétségeit óriásivá nagyította, elébe tárva küzdelmének
reménytelenségét, jövőjének bizonytalanságát. Milyen
eredményt vár a harcoktól – olvassuk a levélben –, hiszen
Erdély kapui, Huszt, Kővár, Nagybánya, Várad mind a császár
kezén vannak. Katonája, pénze nincsen, az ország kirabolt,
lerongyolódott, onnan ugyan nem is fog kapni. A keresztény
uralkodók segítségében nem bizakodhatik, a császár ellen egyik
sem hajlandó sorompóba lépni, a töröktől pedig ugyan mit
remélhet? Tudhatja régi történetekből, hogy nagy ára van
annak, ha a török segít valakinek. De különben is csak nem fog
„pogányok”-kal támadni a Krisztus nevében gyülekező
keresztény seregre, csak nem akarja ő felfogni a szultánnak
szánt halálos csapást ? Nem, ezt nem teheti Báthory Zsigmond.
Gondolja meg, hogy Erdély és a magyarság jobb jövőjét csak a
császár harcolhatja ki – és távozzék a fejedelmi székből,
őfelsége, a császár bizonyára megbocsátja eddigi viselkedését,
ha hozzá fordul, s egészen bizonyosan szárnya alá veszi, ha
lemond fejedelemségéről.
A levél hangja szíven találta Zsigmondot, valóban mindezek a
gondolatok lelke mélyén, talán tudat alatt, éltek benne. Bár
először cinikus, elutasító hangon válaszolt, hamarosan arról
kezdett magában gondolkodni, hogy „esmét német császárhoz
adja magát. Noha nagy ígíretett tött vala a Portának, hogy többé
a török császár köntösét el nem bocsátja. De ezbéli elméje
elváltozék”.
A tárgyalások Szatmáron folytak Bocskai megbízottjával,
Bánhegyi Jánossal. Az egyezséget hamarosan nyélbe is ütötték.
A császár megígérte az erdélyi nemesség szabadságjogainak,
Erdély alkotmányának tiszteletben tartását, beleegyezett, hogy
a fejedelemség váraiba nem rak német őrséget, Zsigmond pedig
a már ismertetett birtokokért lemondott a fejedelemségről, és
„újólag kipironkodék Opóliába”. Erdély életéből örökre eltűnt.
Ezzel azonban még korántsem jutott nyugvópontra Erdély
sorsa. Zsigmond tárgyalásai titokban folytak, s kipattanásukkor
a rendek felháborodása módfeletti volt: „Mint egy túros lovat,
úgy kezdette nyavalyás cserélni-berélni Erdélyt.” A német
uralom nem kellett senkinek, ígérhetett a császár akármit, már
ismerték szavának súlyát. Most derült csak ki, hogy Basta meg a
biztosok mennyire lejáratták tekintélyét. A nemesek zöme
Székely Mózesnek, ennek a politikára, vezetésre nem termett,
elkeseredett katonának vezetésével elhatározta, hogy ha
Zsigmond eladta is őket, ők nem hódolnak. Kardot vontak, de
Tövisnél Basta leverte őket. Erdélyben többé nem lehetett
maradásuk, halálra kerestették valamennyiüket. Nem volt
miben válogatniok, Bocskai egykori katonái a törökön annyi
diadalmas csatát nyert öreg Borbély György vezetésével török
földre menekültek, és a Porta kegyelmét kérték. A császárnak
sikerült elérnie azt, amit egy évszázad alatt a török sohasem
tudott kikényszeríteni, sem erővel, sem szép szóval: a
magyarság legjobbjait belehajtotta a török karjába.
Basta ezalatt végigvonult hadaival Erdélyen, büntetve és
bosszulva, az újonnan kiküldött biztosok pedig megkezdték
nagy alkotmányos és reformmunkájukat. Erdély eljátszotta
lázadásával minden jogát – mondták –, s azonnal eltörölték az
ország alkotmányát és a rendek szabadságát. Az elkonfiskált
birtokok egész vármegyékre rúgtak, senki sem lehetett biztos
sem vagyona, sem élete felől. Basta valósággal kéjelgett a
nemesség megalázásában, nyilvános gyűlésben szemükbe
vágta, hogy árulók, esküszegők, s csak kegyelemképpen nem
veszi el valamennyiük életét. Meg kell törni a lázadó erdélyiek
fejét, hirdette, s erre egy lehetőséget látott, ha állandó
rémületben tartja őket.
A nyomor, a szegénység leírhatatlanná növekedett. Pezzen, a
titkos tanácstagja, Rudolf császár bizalmas embere útjában
leégett falvakon haladt át, s az egykor gazdagságáról híres
országban nyomára sem akadt a jólétnek. „Higyje meg felséged
– írta Rudolf császárnak –, sokfelé jártam, de ekkora nyomorral
még a legutolsó bulgáriai vagy szerbiai török rabszolgánál sem
találkoztam, pedig ezekről azt tartják, hogy náluk rosszabb sora
már senkinek sem lehet.”
Éhínség, a vallonok pusztítása tizedelte a szerencsétlen népet
éveken át. „A föld népe szorult erdőkebelben, havasokba,
hegyekbe – olvassuk Szamosközynél –, rettenetes nagy
hidegségben. Nem találának magoknak rejteket, erdőben is
felkeresők őket, nagy kegyetlenséget rajtok tesznek. Kikben
azután is sokat láttunk, hogy koldultanak, kik azelőtt marhás
emberek voltának és jól bírták magokat.” Makkból, fakéregből
sütötték a kenyeret, s az éhen haltak számát még csak
körülbelül sem lehet megbecsülni. Magában Beszterce
városában tizenháromezer ember pusztult éhen, pedig a
városok falai között a vallonok nem dúlhattak úgy, mint a
rablásoknak szabadon kitett falvakban. A legyöngült
szervezetet járványok támadták meg, s elvitték azt is, akit a
vallondúlás, téli nélkülözés még életben hagyott. A pestis egész
sorokat vágott ki a népességből, Segesvárott kétezer embert vitt
magával, s a városok utcáin, a romok között temetetlenül
hevertek a holttestek.
Az erkölcsök, a közbiztonság lezüllött. Nem egy helyt a
kétségbeesett szülők maguk ölték meg éhező gyermekeiket, s a
nyomorgók elől sem vándor, sem utas ember nem lehetett
biztonságban. Enyeden a román jobbágyok kínjukban
emberhúst ettek, meghalt hozzátartozójuk testét „elszeldelték,
úgy adták el pinzen, úgy mint disznóhúst”. Tavaszra kelve pedig
az állathiány oly nagy volt, hogy a jobbágy magát fogta az
ekébe, a „Basta szekerébe”, hogy pár szemet vethessen elvadult
földjébe.
Erdély, ha egy csepp életösztöne volt még, valóban nem
maradhatott a császár hűségén. 1603 tavaszán mozgolódni
kezdtek a nemesek megint. „Még a fű ki sem jött”, megindult
Székely Mózes török földről tatár segítséggel kétségbeesett
kísérletére, hogy visszaállítsa az ország önállóságát. Alig ért be
Erdélybe, zászlai alatt már ott volt az ország egész nemessége, s
lelkükben izzott négy esztendő minden szenvedése,
elkeseredése. Tudták, hogy utolsó próbára indulnak, ha most
nem sikerül, akkor mindennek vége, de erejüket ez
megtízszerezte, s nem telt belé néhány hét, Bastát hadaival
együtt kiszorították a fejedelemségből Magyarországba. Az
országgyűlés fejedelmévé választotta Székely Mózest; már a
császár is hajlott a tárgyalásra.
Radul, a havasalföldi vajda lépett ekkor közbe, váratlanul és
orvul, ahogy elődje, Mihály tette. Székelyt még régebben
hűségéről biztosította, aztán, amikor ez legkevésbé várta, a
székelyek segítségével hirtelen nekitámadott. Brassó mellett, a
papírmalomnál volt a csata. A tatár segédcsapatok megfutottak,
Radul emberei így Székely seregének oldalába juthattak, s a
csatatéren az erdélyi nemesség színe-java ottmaradt, köztük a
fejedelem is. A veszteség számban és jelentőségben minden
eddigit fölülmúlt.
Basta persze újra bevonult hadaival Majtény felől,
végigraboltatva útjában a császárhű ecsedi Báthory István
birtokait. Vallonjaival tervszerűen irtatta a magyarokat.
Borbély György, az ősz hazafi még egyszer szembeszállt vele, de
sikertelenül; csapatának töredékével török földre szorult,
kegyelemkenyérre.
 A bosszú minden eddiginél kegyetlenebb volt. „Nem lehet
velük szépszerével bánni – mondta már korábban Erich
Lassota, a felsőmagyarországi mustramester –, sem esküjükben,
sem hitvallásukban nem lehet bízni, csak erőszakkal lehet őket
térdre kényszeríteni.” Véleményét az egész császári kormányzat
elfogadta, s Basta vad kegyetlenséggel torolta meg a
„háromszoros esküszegést”. Nyakaztatta, irtotta a nemeseket, a
meghagyottaknak pedig birtokát szedte el, hatalmas sarcokkal
nyomorította meg őket. „Egyik ebet a másik ebbel kell
mardostatni” – vallotta, s zsoldjába fogadta a tatárral versenyt
pusztító magyar hajdúkat, ezt a hontalan, kóbor népelemet.
Aztán vallonjaival együtt szélnek eresztette őket, s míg Radul
katonái nyomán Dél-Erdély vált pusztasággá, ő a többi részét
gyújtatta föl és tette romhalmazzá. „Olyan nép ez – mondta
róluk a szemtanú szász krónikaíró –, hogy ha egy országot el
kell pusztítani, csak vallont küldjenek oda, úgy felélik,
megisszák mindenét, hogy karddal, tűzzel sem lehetne
üresebbé pusztítani.”
Az elkeseredés, a nyomor akkora volt, hogy – Paul
Krausenegg császári biztos szerint – „félős, hogy még a szászok
is elvándorolnak Moldovába. Annyira lerongyolódtak és
elszegényedtek”. Pedig mennyivel jobb dolguk volt a
szászoknak a magyaroknál, a székelyeknél. Kőfalas városaik
megvédték őket a török rablásaitól, a német vezérek pedig
minden lehető módon kímélték őket. Erdély magyar részének
szenvedését nincs toll, mely kifejezően megírhassa.
A tehetetlen, kiszolgáltatott nép kálváriája azonban még nem
ért véget. Rudolf császár úgy látta, eljött az ideje, hogy „az
istentelen eretnekséget kiirtsa”, s a katolikus vallást régi
fényében visszaállítsa. Basta meg is kezdte a protestánsok
üldözését. Templomaikat elszedte, vezetőiket vesztőhelyre
vonatta; úgy látszott, a meggyötört ország már semmit sem
védekezhet.
A brassói csata után minden ellenállás elcsendesedett
Erdélyben. Basta jelenthette Prágába, hogy elvette a rendek
kedvét az „összeesküvéstől” és „lázadozástól”.
Mert szentül hitte, hogy nyughatatlan vérük hajtja őket
örökös harcba. Százfejű hidrának tartotta a magyarságot,
amelyik minden évben felüti a fejét, s neki be kell jönnie
hadaival, hogy levágja. Azt, hogy benne és a császári
kormányzatban is lehet hiba, fel sem tételezte.
Pedig Erdély nem maradhatott a császár hűségén, hiába
esküdött meg százszor is rá. A császár nem tudta megvédeni az
országot sem a külső, sem a belső ellenség ellen, s a császári
haderő a török–tatár–román csapatokkal versenyezve
pusztította az országot. A császár biztosai, kormányzói nem
érezték az erdélyi élet lüktetését, az ország sorsa nem volt
szívügyük. Félrelökték a magyarokat, idegen ésszel, vak
szemmel, gyűlölködő érzésekkel vezették az ország ügyeit.
Erdély tartománnyá lett a nagy birodalomban, határsávvá,
amelynek csak egy rendeltetése volt: felfogta az ellenség első
csapásait: Székely Mózesnek, Borbély Györgynek jönniök
kellett. Az idők mostohasága hívta, küldte őket, s ez magyarázza
népszerűségüket is. Tragédiájuk volt nekik is, Erdélynek is,
hogy nem voltak uralkodásra termett emberek. Jó
csapatvezérek voltak, vitéz katonák, de nem voltak
államférfiak, nem tudtak rendjük, a nemesi osztály látókörén
fölülemelkedni. Bár minden magyar szabadságáért ragadtak
kardot, harcuk mégis csak a nemesség harca volt: a nagy
magyar tömegeket, a székelyeket, hajdúkat meg sem kísérelték
ügyük mellé állítani. Ezek értetlenül, nemegyszer ellenségesen
nézték a kiváltságos osztály erőfeszítéseit, mert senki nem
mondotta meg nekik, hogy együvé tartoznak, s legtöbbször –
anélkül, hogy tudták volna, mit tesznek – a magyarság
ellenségei közt harcoltak a román vajda zsoldjában vagy Basta
seregében. De még a nemességet sem tudták megszervezni.
Velük egy szinten állottak, nem emelkedtek ki közülük sem
látókörükkel, sem tehetségükkel, sem egyéniségükkel. Pompás
alvezérek voltak, megfelelő vezetés alatt csodákat műveltek
volna.
Vállalkozásuk elbukott, de kötelességüket megtették, annyi
sok névtelen társukkal együtt. Nem az ő hibájuk, hogy nem
voltak nagyobbra elhivatva.
Bukásuknak azonban volt egy rajtuk kívül álló oka is: a
fejedelemséget Erdélyből, az erdélyi erőkkel nem lehetett
megvédelmezni, különösen nem Kelet és Nyugat ellen
egyszerre. Még akkor sem, ha belül egységesen mindenki
egyazon zászló alatt állott volna, magyar, székely és szász
egyaránt. Ahogy békeidőkben az ország jóléte, gazdagsága és
biztonsága a magyarországi Részeken nyugodott, ugyanúgy
katonai ereje is csonka volt ezek nélkül. Nemcsak a katona
hiányzott – erre is nagy szükség lett volna –, hanem a Részek
hadászatilag fontos pontjai: Várad, Huszt, Kővár meg a
végvárak egész sora. A fejedelmek régi tapasztalata újra
megbizonyosodott: Erdély azé, aki az ország kapuiban, a Részek
váraiban parancsol. Belül a medence lázadozhatik uralma ellen,
pillanatnyi sikerei lehetnek, de tartós eredményt nem érhet el.
Erdély sorsa, a fölkelések sikere tehát a Részeken múlik; a
Báthory Zsigmond lemondása utáni véres időknek ez is egyik
nagy tanulsága volt a jövő számára.
IV. A SZABADSÁGHARC

Az Északkeleti-Kárpátoktól az Adriai-tengerig, az ország északi

és nyugati szegélyén keskeny csíkban húzódott a királyi
Magyarország. Ez a félhold alakú sáv maradt meg Szent
Istvánnak nemrégen még hatalmas államából, s az állandó
török harcokban ez is egyre fogyott, egyre töredezett.
Attól kezdve, hogy Mohács után az ország előbb két, majd
amikor a török Budát elfoglalta, három részre szakadt, a
királyság sorsa is egyre szomorúbban alakult. A török seregek
megállás nélkül támadták délről, s a magyarság csak óriási
véráldozattal tudta északra tolódott határait megvédeni
ellenük. Felgyújtott házak, pusztává lett falvak jelezték a török
csapatok nyomát mindenfelé, s az otthonukból kiüldözött
bujdosók meg a Kis-Ázsiába hurcolt rabok száma állandóan
emelkedett. Az Alföld virágzó mezőgazdasága teljesen
elpusztult, még peremvidékei is pusztasággá váltak. A század
második felére elszegényedett, lerongyolódott a gazdagságáért
irigyelt Magyarország, a török–tatár harcok olyan rést vágtak
lakosságában, hogy azt kitölteni soha többé nem tudta.
 A magyarság és országa pusztulásának természetes
következménye volt, hogy a királyság ereje s így jelentősége
nagyon lecsökkent. A Habsburgok, az idegenből választott
uralkodócsalád egyéb birtokai mellett valósággal eltörpült –
ugyan mi vonzotta volna ide a császár-királyt? Az ország
határain kívül élt, idegenben, idegenek vették körül, a magyar
sors keserves voltát nem érezte, magyarjaival a sorsközösséget
sohasem vállalta.
Ehhez járult, hogy a Habsburgok birodalom alapításán
fáradoztak, s így tudatosan ellenségei voltak minden nemzeti
törekvésnek. Az egyes nemzetek, különösen pedig a magyarok
örökös függetlenségi, önkormányzati vágyaikkal csak útjában
állottak tervüknek. A kormány célja éppen az egyes államok
önálló fejlődésének megfojtása volt. Ezért rakott már Ferdinánd
az ősi magyar méltóságok fölé szűkebb jogkörű, neki jobban
alávetett újakat, ezért nem töltötték be évtizedeken keresztül a
nádori széket! – és ezért emeltek a magyar hivatalok fölé
központi, nagyrészt idegenekkel betöltött szerveket Bécsben
meg Prágában.
Egy nagy értéke még ennek az elszegényedett, lerongyolódott
államnak is volt, mind a császár, mind pedig a német birodalom
szempontjából: felfogta a török támadásokat. A töröknek nem
volt szabad elérnie a Habsburg örökös tartományokat, erejét
még Magyarországon meg kellett törni. S akárhogy pusztult is a
magyarság és országa, ezt a hivatását betöltötte, a török nem
bírt átjutni rajta. Ezért ragaszkodott a császár Magyarország
koronájához, ezért vállalták a birodalmi rendek még az évi adót
is a magyar végvárak segélyezésére. Fenn kellett tartani
Magyarországot, támogatni kellett, de csak annyira, amennyire
a birodalom érdeke megkívánta; a Kárpát-medence teljes
felszabadítása, a török kiverése éppen ezért már nem volt
érdekük. Magyarország puszta eszközzé lett kezükben. A
császár is, meg a birodalmi rendek is csak a maguk biztonságát
nézték, s bármikor készek voltak a törökkel megbékélni, még a
magyarság kárára is.
Így a magyarság Európára, főleg pedig a németségre
bizonyára hasznos, de saját érdekeit nézve szomorú sorsra volt
kárhoztatva. Miközben a maga és mások életéért harcolt a
„pogány” ősellenséggel, azok, akiket védett, kihasználva, hogy
minden erejét leköti a harc, gúzsba kötötték állami és nemzeti
szabadságát, függetlenségét. A XVI. század végére a magyar
királyság függetlensége nagyrészt már csak papiroson volt meg.
Nem így gondolta jövőjét a magyarság, amikor a mohácsi
csata után felkínálta Habsburg Ferdinándnak Szent István
koronáját. Komoly segítséget várt nagy küzdelmében a sokkal
erősebb török hadak ellen, s bízott benne, hogy a birodalom
katonával és pénzzel támogatására siet majd. A császár és
birodalma segítette is az országot pénzzel, katonával,
amennyire ezt saját érdeke megkövetelte. De a magyarságra
nem volt tekintettel, s az idegen segítség csak újabb tragédiát
hozott a nemzetre.
A birodalom minden részéből toborzott zsoldoscsapatok nem
szívesen jöttek ide. Az ismeretlen ország, ismeretlen népével
félelmet ébresztett bennük, s ezt csak fokozta a török szokatlan,
ijesztő harcmodora. A magyarságra bizalmatlanul néztek,
bennük is törököt láttak, s gyanújukat támogatta a magyar
könnyűlovasság keleties öltözéke, török harchoz
alkalmazkodott mozgékonysága. Megvetették és ugyanakkor
gyűlölték a gyengébb fegyverzetben, kisebb zsoldért harcoló
magyar katonát, s az a meggyőződés érlelődött meg bennük,
hogy „minden magyar áruló, hogy a magyarok inkább a
törökkel tartanak, mint a keresztényekkel”.
A bizalmatlanság és a gyűlölet a magyarság ellenszenvét is
megnövelte, különösen, amikor kiderült, hogy a császár nem
hajlandó komolyan fellépni a török ellen. „Olyan nemzet
kormányoz bennünket, amelyik magamagát sem tudja
kormányozni – írta Batthyány Boldizsár már 1552-ben –, félek,
hogy a török elfoglalja hazánkat s idegen földre kell
menekülnünk.” Egyre erősebbé vált minden magyarban az a
meggyőződés, hogy a császár semmit nem gondol az országgal,
nem bánja, ha az egészet elpusztítja is a török, csak neki
hagyjon békét. Nem akar a törökkel hadakozni, „a Garamon, a
Nyitrán, a Vágon, a Dunán innen Bécsig az mi vagyon, csak az
maradjon békével király kezében és birtokában, bátor az többit
hagyja király török császárnak”. Egyezkedésüknek már eddig is
csak a magyarság állott az útjában, „régen jó frigyet és
békességet szerzettek volna ők az törökkel, ha az magyarok
nem lettek volna”. Hiszen Prágában nyíltan beszélik, „nem
lészen soha őnekik jódolguk, míg az magyarok el nem vesznek
és el nem fogynak”.
Az egyre sanyarúbb magyar sors azonban még keserűbbre
fordult a század végére, Miksa császár utóda, Rudolf alatt.
Rudolf 1576-ban fiatalon lépett a trónra, s az egész
kereszténység nagy várakozással tekintett rá. Azonban alig
kezdett hozzá az uralkodáshoz, néhány év múlva súlyos
betegség tünetei jelentkeztek rajta. Először csak munkakedve
csökkent, bizalmatlanná, majd búskomorrá lett, végül pedig
egészen az őrültségig menő rohamok kerítették hatalmukba. A
kilencvenes évekre már teljesen úrrá lett rajta a nagyanyjától
örökölt őrültség, amit még súlyosabbá tett szerzett betegsége, a
morbus gallicus, a vérbaj. Testét időnként elborították a nyílt
sebek, láza ilyenkor magasra hágott, önkívületben feküdt, s
hetekig tartott, míg rohamai csitultak. Az államügyekkel egyre
kevesebbet gondolt, a munkától irtózott. Magányosan üldögélt
napfénytől és levegőtől elzárt szobáiban, s állandóan
orgyilkosoktól rettegett. A politika iránti érdeklődése megszűnt,
rögeszmék rabjává lett. Asztalán hónapokig hevertek
elintézetlenül a legfontosabb ügyek. A toscanai herceg követe
egyszer tizennégy hónapig várakozott a kihallgatásra, a spanyol
követet pedig két esztendeig nem bocsátotta maga elé. A
kedvezőtlen híreket hetekig nem merte senki neki jelenteni,
mert hangulata kiszámíthatatlan volt, néha a legkisebb dolog is
dühbe hozta, és ilyenkor jaj volt annak, aki közelébe került.
A fő betegsége természetesen erős nyomokat hagyott az egész
birodalmon. A XVI. század végén az államgépezet még
mindenütt az uralkodó akaratára épült, s most az irányító
akarat megszűnésével céltalan, tehetetlen bábként támolygott
az egész monarchia. Az őrült nyelvén értők, a protekciósak előtt
szabadon állott a vásár, s ezt alaposan ki is használták. A
tisztviselők alig törődtek hivatalos ügyeikkel, a csalások,
visszaélések napirenden voltak. A kincstár kiürült, s a
birodalom mindig gyenge pénzügyi helyzete katasztrofálissá
vált, jövedelem alig folyt be, az óriásivá dagadt államkölcsönök
fojtogatták a birodalmat. A végvárak leromlottak, semmiféle
hadivállalkozásba kezdeni nem lehetett, a katonaság pedig
hónapokon át fizetés nélkül tengődött.
A nagy pénzügyi bajok között a pénzügyi igazgatás, a kamara
emberei mégis megszedték magukat. A vesztegetések
elhatalmasodtak, annyira, hogy ajándék nélkül már nem is
lehetett célt érni az udvari hivataloknál. Kinn a csapatoknál
pedig, míg a legénység lázongott a zsoldhiány miatt, a vezérek
rendkívüli módon meggazdagodtak. Még a császári
főkomornyik is könyökig vájkált a pénzben – csak
közszükségleti dolgokra nem maradt soha egy fillér sem. A
császárság így állandóan az anyagi tönk szélén állott; a
tehetetlen, gyönge szervezet pedig felbomlással fenyegetett.
Az uralkodó nemtörődömsége, a tisztviselői kar visszaélései, a
leromlott pénzügyi helyzet fokozatosan éreztették hatásukat
Magyarországon is. Rudolf megkoronáztatása után
egyetlenegyszer sem jött többé az országba, lakóit nem ismerte,
a mindig elégedetlenkedő, követelődző nemeseket pedig
gyűlölte.
A század utolsó negyedére egészen mostohává lett a
magyarság az udvar előtt. A császár körül korábban sem igen
találkoztunk magyar emberekkel, most azonban saját
országukban is megkezdték háttérbe szorításukat. A magyar
nagyurakat, a nemzet vezetőit egyre-másra nyomták le az élről,
s a tizenöt éves török háborúban a legjobb magyar vezérek is
tehetségtelen idegen, német vagy vallon generálisok mögé
szorultak, szavukat sem kérdezték. „Még Pálffynak hittek
valamit – írta naplójába Illésházy István, a későbbi nádor –,
minthogy az császár udvarában nevelkedett fel, és komornyikja
is volt, és felesége is német nagy nemzet volt, de az több
magyarnak senkinek sem hittek.” A nádori tisztet nem töltötték
be, idegeneket ültettek a nemzet nyakára, s a törvénytelenségek
ellen nem volt kinél panaszt tenni.
A magyar vezérek után megkezdték a magyar végvári
katonaság lecserélését is, helyébe idegen, német, olasz, spanyol
zsoldosokat küldtek. Ezek a török ellen csak ímmel-ámmal
harcoltak, Magyarországban idegen, ellenséges területet láttak.
Egymás után adták fel a legerősebb végvárakat, a magyarságot
pedig talán a törökkel is egyenrangú ellenségüknek vették, és
ahol csak érték, nyomták, sarcolták.
A magyarság elkeseredése fokról fokra erősödött, s a
századfordulón már alig ismert határt. A tizenöt éves háború
változó sikereivel leplezetlenül előtárta Prága gyengeségét, a
vezérkedő főhercegek tehetetlenségét. Rudolf császár sorra
felmentette apja régi tanácsadóit, akik még valamennyire
törődtek a magyar ügyekkel, az újak pedig semmivel sem
gondoltak. A zsoldos hadak ugyan szaporodtak, de ezek
viselkedése senkiben sem támasztott erős hitet, hogy legalább
megvédik az országot, ha már nem szabadítják föl.
Holott, amikor Rudolf elfogadta Erdélyt, és úgy látszott, hogy
a kettészakadt ország egysége helyreáll, még a legsötétebben
látókban is felébredt a reménység. De Prága nem tudott mihez
kezdeni Erdéllyel. A keleti országrész a magyar király kezén
csak egy messze az ellenség hadállásai közé beékelt előőrs volt,
amely az ellenség támadását mindenképpen magára vonja, de a
távol eső várból nem tudják megvédeni. Ha pedig az előőrs a
pogány kezére kerül, innen kitűnő helyzetből indíthatja
támadásait.
Így Erdélyben a háború állandóvá vált, s ezzel együtt
lakosságának sorsa is keservesre fordult, a pusztító és fizetetlen
hadak mind belőle éltek. A császári sereg kegyetlenkedései elől
egész falvak menekültek el, s végső nyomorukban még a
törökhöz is folyamodtak, ahogy a „Körös mentében való
szegény népek” Mehmed pasához, megírva neki, hogy ha nem
segíti őket, „ez Jenő tartományának mind el kell pusztulnia”. De
nemcsak a falvak, a végvárak népe sem élt különb sorban.
„Minémű fogyatkozásban és szükségben vannak, azt csak az
Isten tudja – írta róluk jelentésében Pálffy Miklós, a századvég
nagy magyar vezére –, sokaknak közülök, az kik vagyon
negyven esztendeje, hogy őfelsége szolgálatában vagynak, az
orcájukon és vén szakállukon csurgott le az könnyük. Minden
élést eléltek szegényektől. Istenemre mondhatom, hogy ugyan
sokan vannak közülök, hogy három vagy négy napja is nem
ehetnek az kenyérből.”
Forradalmi gondolatok ébredtek szerte az országban, s
Andrássy Péter, Krasznahorka várának ura megírta a budai
pasának: „Én az némöt zupponnak nem örömest szolgálnék,
csak az nyomorúság szorított reája.” Mikó Ferenc pedig a
császárral szemben „a töröknek nagy misericordiáját”
emlegette.
Az országgyűlések megrázó színekkel festették „az ország
hihetetlen nyomorát”, a zsoldosseregek, meg a török–tatár
csapatok minden képzeletet felülmúló dúlásait. „Mérhetetlen
fajdalom tölt el bennünket, mert közeledni látjuk azt az időt,
amikor végkép elveszünk” – írták az 1593-i országgyűlés
rendjei. De a császár nem hajlott magyarjai felé: „Úgy
megkeményítette szűvét az igazság ellen, ha elveszti minden
országát is, azt mondja, bosszút áll az magyarokon.”
Rudolf alatt már a király iránti ellenszenv is leplezetlenül
hangot kapott. „Elfogytanak Úristen az jámbor fejedelmek,
nincs gondviselője népednek, oltalma seregednek” – olvassuk
egy vitézi énekben. Pesti György pedig a halál szavával vádolja:
„Király nem jártál el az te tisztedben, eszel, iszol, csak mulattál
éltedben, sok adót szedetsz minden esztendőben, de az
ellenséggel nem mentél szemben.” A sanyarú sors, a magyar
vezetés alatt egyre emelkedő Erdély a nemzeti királyság fényes
múltját juttatja mindenkinek eszébe, s az egyszerű énekmondó
megrója a császárpártiakat: „Vajh magyarok, möly igönti lám
bolondok vattok! Hogy ti magyar fejedelmet sohasem uraltok;
mikor magyar királytok volt, ti jobban voltatok.”
Az 1600-as évek elejére a pusztulás meg a nyomában járó
elkeseredés a végsőkig fokozódott. A magyarság magára
hagyatva a két ellenség között, nem tudta, mit tegyen. Szepsi
Lackó Máté szavait idézve: „Nem vala szemeit oltalomnak
okáért kire függesztenie, csak sóhajtunk, bánkódunk és az
Istenhez őfelségéhez fohászkodunk vala.” A kétségbeesett jelen
után a még vigasztalanabb jövő képe tűnt mindenki elé. Ahogy
Illésházy írta: „Adta volna az Úristen, hogy ez üdőt ne értem
volna, és ez undok világból régen kimúltam volna. Boldogok
azok, akik az Úrban meghajtanak, és ezöket nem látják.”
 Pedig a kálvária még nem érkezett el utolsó stációjához. Még
hátravoltak a nemesi birtokelkobzások.
A császári kincstár egyre rosszabb helyzetbe került, a
kiadások emelkedtek, a jövedelem csökkent. Jövedelmet a
királyi birtokokról remélhettek volna, ezeket azonban már
korábban mind szétosztogatták, s törvényes mód
visszavételükre nem volt. Erre a kamara – élén magyar
főpapokkal – más módszert eszelt ki. Hamis vádakkal
felségárulási pörbe fogták a vagyonosabb magyar urakat, fej- és
jószágvesztésre ítéltették őket, s vagyonukra azonnal rátették a
kezüket. Első kisebb próbálkozásaik sikerrel jártak, vérszemet
kaptak, s 1601-ben most már igazi nagyvadra, a nyugati határ
legvagyonosabb főurára, Illésházy Istvánra vetették ki
hálójukat.
Perbe fogták felségárulás vádjával, s évekig tartó huzavona
után, noha ártatlan volt, fej- és jószágvesztésre ítélték. Illésházy
váltott lovakon menekült Lengyelországba, de ezzel csak életét
menthette meg. Hatalmas, három vármegyére kiterjedő birtokai
a kamara kezébe kerültek.
Illésházy esete meztelenül tárta elő az udvar szándékát és
politikáját, s fenekestül felforgatta az amúgy is zaklatott nemesi
közvéleményt. Hiszen mindenki előtt világos volt, hogy a
kamara nem fog megállni a jól bevált úton, s most már csak idő
és alkalom kérdése, kire mikor kerül sor. Nyugat-Magyarország
mindeddig királyhű rendjeiben megingott a hűség: a
birtokelkobzások létalapjában támadták meg az egész nemesi
osztályt. A császári kormány megnyerte a hatalmas Illésházy-
birtokokat, de sokkal többet veszített: elvesztette a magyar fő-
és köznemességet.
Az egyre érő forradalmi hangulatot azonban egy lelki
motívum, a vallási kérdés szította fel a végsőkig. A magyarság
erre az időre majdnem egészében protestánssá lett, a katolikus
egyház híveinek száma egészen jelentéktelenre zsugorodott. Az
egyházfőket ugyan továbbra is kinevezte a király, de
egyházmegyéjük nagy része a török uralma alá esett, híveik
pedig nem voltak, ők maguk többnyire Prágában éldegéltek, s
más elfoglaltságuk nem lévén, világi politikával foglalkoztak.
Rudolf udvara már a diadalmas ellenreformáció szellemében
élt, s a mozgalomnak éppen a Habsburgok voltak a vezérei. Az
uralkodó öccse ezekben az években nyomta el és irtotta ki az
ausztriai rendek protestantizmusát, a legkegyetlenebb szigortól
sem riadva vissza. Részben ennek sikerén, részben a püspöki
kar állandó unszolásán felbuzdulva, Rudolf elhatározta, hogy
Magyarországon is megkezdi a rekatolizálást.
A császár és tanácsosai abból indultak ki, hogy minden
földesúrnak joga van jobbágyai vallását megszabnia, a király
pedig földesura a szabad királyi városoknak, tehát eltilthatja
azok szabad vallásgyakorlatát. Hiába tiltakoztak a rendek ez
ellen, rámutatva, hogy „különbség vagyon az mi jobbágyaink
közt és az szabad városok közt, mert azok minékünk valóban
jobbágyaink és tulajdonunk, semmi örökségek nincsen, mind a
föld miénk az melyen laknak, ha mit aratnak is csak kezek
munkájok rajta. De azok azért hivattak szabad városoknak,
hogy egyenlő szabadságuk van az urakéval és mienkével; s nem
is a király, de a korona tulajdonába tartoznak”. Prága nem
akarta megérteni a rendek érveit, magánjogi gondolkozásával
nem is érthette a magyarság közjogi felfogását.
A vallásüldözés Kassán kezdődött, azzal, hogy Barbiano, a
főkapitány elvette a nagytemplomot az evangélikusoktól, és
eltiltotta a városban a protestáns vallások gyakorlását.
Ugyanakkor a katonaság hasonló eljárásba kezdett a
Szepességben is; Basta Erdélyben már korábban megkezdte a
nem katolikusok háttérbe szorítását. A nagyrészt kálvinista
vallású nemesség, amelyiket a lutheránus Illésházy ellen viselt
fiskális per is éppen eléggé elkeserített már, nehogy utóbb rá
kerüljön a sor, tiltakozott az eljárás ellen. Erre válaszul a prágai
titkos tanács, visszaélve a király törvényszövegezési jogával, az
1604-es országgyűlés határozataihoz önkényesen egy nem is
tárgyalt cikkelyt függesztett, amelyben Rudolf az „eretnekek”
ellen hozott régi, soha végre nem hajtott cikkeket újra
megerősítette, egyszersmind megtiltotta, hogy a rendek az
országgyűlésen vallási ügyeket tárgyaljanak.
A nemesség felháborodása és elkeseredése ezzel tetőpontjára
hágott. Hiába volt a királyi szép szó, amely őfelsége kegyéről és
jóakaratáról biztosította az országot, a rendeket többé nem
lehetett lecsillapítani. Amikor a német és vallon hadak üszköt
vetettek annak a háznak tetejére, amelyet a török és tatár keze
megkímélt, amikor a kamarák kirántották a földet is annak a
lába alól, akinek feje fölül a zsoldos hadak már elvitték a
fedelet, amikor a „segítő” hadak meggyalázták feleségét,
leányát, elhajtották utolsó jószágát a török ellen messze földön
harcoló nemesnek vagy jobbágynak, amikor fegyverrel
zavarták szét az istentiszteleteket, és Krisztus meg a császár
nevében üldözték a protestáns hitűeket, amikor csak hitegették
azt, aki igazsága tudatában panaszra ment, és gúnyolták, ha hitt
abban, hogy igazságot találhat, amikor maga a király mutatott
példát a törvényszegésre, önhatalmúan megváltoztatva az
országgyűlés határozatát, akkor az atyáskodó jóakarat, a
tetszetős szóvirágok koszorúja nem nyugtathatták meg a
rendeket. Nem hittek, nem hihettek többé királyuknak.
A zúgolódást, lázongást többé nem lehetett elfojtani. Ahhoz,
hogy kirobbanjon, már csak a vezér hiányzott. A magyarországi
nagyurak, a vezetésre hivatott főemberek azonban már
nemzedékek óta éltek a császár hűségén, járták a Prága alá
rendelt, irányított életet, az önálló cselekvéshez, a magyarság
sorsának külső, idegen szempontok nélküli megítéléséhez egyre
kevesebb alkalmuk volt. Idegenek kommandója alatt töltötték
életüket, kezdeményezőerejük nem bontakozhatott ki. Hogyan
vállalták volna, hogy évszázados magyar hagyományoktól
elszakadjanak, és a keresztény német ellen forduljanak?
Hiszen a török háború még javában dúlt, a magyarság, ha
vérzett, ha pusztult is, de állta a harcot. Pedig annak, aki a
császárral akart leszámolni, szakítania kellett múltjával, meg
kellett békülnie a „hitetlen ősellenséggel”. Ehhez olyan vezér
kellett, akit sem a hagyományok, sem az előítéletek nem kötnek,
és bármilyen nehéz volt is ilyen embert találni a törökellenes
Magyarországon, a császári kormánynak ez is sikerült.
Hosszasabban kellett foglalkoznunk a magyar királyság
problémáival, mert ezek nélkül nem érthetnénk meg a későbbi
eseményeket.
Ahogy itt mostan előttünk ismertté vált a birodalom belső
állapota, ugyanúgy tárult ki az Bocskai előtt is kényszerű prágai
tartózkodása idején. Igaz, tizennyolc esztendős korában már
járt a császári fővárosban, de mennyire másként lát az ifjú
szeme, mint az államférfié. Meg aztán akkor még Miksa volt az
uralkodó, a viszonyok is mások voltak, s bár akkor sem ment
minden a maga rendjén, ő még nem látta meg a hibákat.
Elkápráztatták a csillogó külsőségek, a szemfényvesztő udvari
élet, s azt hitte, a pompás külső egészséges belsőt takar.
Most azonban elébe tárult a meztelen valóság, Prága igazi
arca. A hetekre nyúló várakozások a császári lakájok
előszobáiban, akik nagy borravalókért kegyeskedtek őt
kihallgatásra előjegyezni, a királyi udvar és a birodalom vezető
politikusaival való beszélgetések, s végül a súlyosan beteg,
féleszű császár megismerése alaposan kiábrándíthatták
mindjárt az első időkben amúgy is egyre csökkenő bizalmából.
Maga szemével láthatta a fejetlenséget, a központi vezetés teljes
hiányát, a katasztrófával fenyegető pénznélküliséget;
ugyanakkor megismerhette az állam sorsával alig törődő, sőt
annak pusztulását a maguk javára ügyesen kihasználó lézengő
rittereket, a saját vagyonkájuk gyarapításán fáradozó császári
politikusokat.
A prágai képet csak kiegészítették a Magyarországból érkező
hírek. Az Erdély bajaival elfoglalt Bocskai mindeddig nem
ismerhette a királyság életét egész valóságában, s most
szembetalálkozva problémáival, meg kellett döbbennie. A
nyugati sáv főurai gyakran megfordultak a fővárosban, s
elkeseredésüket nem rejtették véka alá. Hallhatta, hogyan
nyirbálják évről évre az ország alkotmányos jogait, csorbítják
törvényes szabadságát, hogyan szorítják egyre hátrább a
tehetséges magyar urakat, és juttatják idegenek kezére az
ország vezetését, hogyan csavarják ki még a magyar végvári
vitézek kezéből is a fegyvert, szélnek eresztve őket, amerre
látnak. Egyre-másra jöttek a hírek a zsoldos seregek árulásairól,
várfeladásairól, magyar falvakon végbevitt kegyetlenkedéseiről,
s mindezek teljesen megegyeztek avval, amit nem is régen
Erdélyben tapasztalt. A hűtlenségi perek egyre sűrűsödtek, a
vallási kérdés mindjobban elmérgesedett, s az országgyűlések
hangja már keserűséget lehelt.
Vajon megismerve a császár-királyt és tanácsosait, hihette-e,
hogy a magyarság jövőjét őrájuk építheti? Vajon az üres
kincstár, a főhercegek kétbalkezes hadvezetése, a
zsoldoscsapatok rablóbandaszerű viselkedése megerősíthette-e
korábbi reménységében? Bízhatott-e abban, hogy ez a sereg
valaha is megvalósítja az ő nagy álmát? Vajon egyáltalában
hihette-e, hogy a császár komolyan készül a török ellen?
Látó ember bizony mindezeknek ellenkezőjéről győződhetett
meg. Bocskai előtt is egyre jobban megvilágosodott, hogy a
magyarság jövője és a birodalom érdekei
összeegyeztethetetlenek, közöttük áthidalhatatlan az ellentét.
Magyarország nem várhat komoly segítséget Prágától.
Ezek a gondolatok foglalkoztatták, amikor majd kétévi
„tisztességes fogság” után, 1602 telén elengedték Prágából. Úgy
vélték, most már nem árthat semmit a császárnak, nincsen rá
sem lehetősége, sem módja.
Kedvetlenül, kiábrándultan ért bihari váraiba, Biharban
pedig nemigen akadt, ami megvigasztalja. A felső irányítás után
láthatta az alsó vezetés, a gyakorlati megvalósítás teljes csődjét
is. Basta hadai ott vonultak el szomszédjában, feldúlva és
kirabolva az egyik leghatalmasabb nagyúr, a mindig császárhű
országbíró, Báthory István birtokait, majtényi és bátori
kastélyait. A vallon zsoldosok szeme láttára gyújtották fel a
töröktől elkerült falvakat, gyilkolva és rabolva mindenütt.
Látnia kellett, mivé süllyedt a császári vezérek és szedett-vedett
hordáik kezén a benne élő hatalmas terv, s megállapíthatta,
hogy abból, amit várt tőlük, amikor megnyitotta előttük az utat
a Tiszántúlra meg Erdélybe, semmit sem valósítottak meg.
„Megcsalattatván az német segítségben, kivel biztattatott,
kifáradott belőle.”
Napjait csendesen, visszavonultan töltötte Szentjóbbon.
Felesége nemrégiben halt meg, gyermeke nem maradt, s nagy
egyedüllétében, távol a világtól, távol a vidám cimboráktól,
kiábrándulva a múltból és a jelenből, már nem is gondolt arra,
hogy kezébe vegye az ország irányítását. Közben Székely Mózes
vezetésével Erdély még egyszer feltámadt a császár ellen, de
ebben nem vett részt, sem velük, sem ellenük. Erdély a császár
tántoríthatatlan hívének hitte, pedig ekkor már belátta
tévedéseit, s hűsége sem volt a régi. De minderről nem beszélt.
Valóban – Szekfű Gyula szavait használjuk –, temetgette a
múltját. Közben azonban, szinte csak megszokásból is, a régi
éles politikai érzékkel figyelte az események kialakulását,
amelyek az újnak, az eljövendőnek voltak hírnökei.
Csodálatosképpen ebben az időben mintha az ellene mindig
eleven gyanú is elaludt volna: a császári biztosok, hadvezérek,
várkapitányok jelentéseit lapozgatva még csak nem is
találkozunk bennük a nevével, jóllehet azelőtt mind csak őt
lesték, őrá árulkodtak. A császár embereinek megelégedését
fejezte ki Basta, amikor a brassói csata után ajánlotta a
császárnak Bocskai erdélyi birtokainak visszaadatását, talán
éppen jutalmul, amiért nem vett részt Székely Mózes
fölkelésében. Törvényesen kapta – mondja indokolásában –,
törvénytelenül vették el tőle. Mégsem lenne méltányos, hogy
éppen ő bűnhődjék legsúlyosabban, holott a császár hűségében
mégiscsak ő volt a legállhatatosabb.
Nem tudjuk, vajon a levélnek volt-e olyan hatása, vagy a
dolgok már maguktól is idáig jutottak, de 1604 nyarán Rudolf
Görgény és Vécs, a két fontos vár kivételével elrendelte
elkobzott birtokainak visszaadatását. Igaz, a császár parancsa
csak papiros volt, s míg valósággá lett, Bocskai nem egy faluja
jövedelmét rákölthette a biztosok megvesztegetésére,
lakomákra, ajándékokra, de nyár végére sikerült az utolsó
akadályokat is elhárítania. Úgy látszott, ezzel végképp
eljegyezték őt a császár hűségére.
De nemcsak Bocskai élt csendesen, visszahúzódva. Székely
Mózes leveretése óta Erdély is hallgatott, Basta terrorját némán
tűrte. A sok háború, török–vallon dúlás az ország minden erejét
megtörte, egymaga többé nem tudott volna talpra állni. Barát,
jószomszéd, akire számíthatott volna, nem volt sehol. A moldvai
és havasalföldi vajda Bastával tartotta a barátságot, a lengyelek
országa belső zavarokba süllyedt. Még a törökbe sem
fogózkodhattak: 1603-ban gyermek lépett a szultáni trónra, I.
Ahmed. Az amúgy is gyengülő birodalom szervezete erre
végképp meglazult, belviszályok támadtak, s a Porta még
ugyanebben az évben békét kért a császártól. Erdély egészen
magára maradt. Rudolf császár uralma szilárdabbnak látszott,
mint valaha.
Még a Borbély Györggyel török földre menekült bujdosók is
kétségbeestek egy pillanatra, s a reménytelen jövő láttán azon
gondolkoztak, hogy visszatérnek a császár hűségére. A biztosok
azonban nem voltak hajlandók kegyelemről tárgyalni, s ezzel
erővel a török karjába kergették őket. Ettől kezdve „éjjel-nappal,
sok szorgalmatossággal” azon fáradoztak, hogy „találhassanak
módot mind a magok bátorságos hazajövetelekben, s mind a
németek Erdélyben való rettenetes dühösködő uralkodásától
lehető megszabadításában”.
Azt már tudták – 1599 óta nemegyszer megtanulhatták –,
hogy Erdély függetlenségét csak a Részekből lehet kivívni. Amíg
Várad, Huszt, Kővár a császár kezében vannak, és amíg keletről
a román vajda fegyverei figyelik Erdélyt, addig a medence
magában semmit sem tehet. Athnámét kértek tehát a szultántól,
amelyben előre beleegyezését adta, hogy ha „Erdély országot a
németek kezéből kiszabadítván” valakit egy akarattal
fejedelemmé választanak, „császári parancsolatunkból
fejedelem az legyen”, s kerestek a Részekben egy hatalmas
magyar urat, ki ügyüknek mellé állva az általános elkeseredés
közepette diadalra vigye.
Szemük a váradi kapitányon, a vitéz és kiváló Nyáry Pálon
akadt meg. Nyáry azonban visszautasította ajánlatukat.
Viselkedése így is gyanússá vált a császáriak előtt, elfogták, s
bár világéletében hű embere volt Rudolfnak, többhavi fogsággal
büntették Bécsben.
Nyáry esete nagy elkeseredést szült mindazok között, akik ha
egyre kevesebb meggyőződéssel is, de még kitartottak a császár
hűségén. A magyarországi birtokelkobzások híre, Illésházy
menekülése, a kassai nagytemplom erőszakos elfoglalása, a
törvénytelen 22. articulus forrongásba hozták Kelet-
Magyarországon a mindeddig királyhű urakat is, s mintha a
császár megbízottai csak erre vártak volna, hol itt, hol ott
csaptak le valamelyikükre, hogy birtokát elkobozzák, s őt magát
is csak hatalmas váltságdíjért bocsássák szabadon.
Ezekben a napokban Bocskai helyzete is megnehezedett. Még
tavasszal történt – Bethlen Farkas őrizte meg számunkra
Szamosközynek ezt a följegyzését, és nincsen okunk rá, hogy el
ne higgyük –, hogy Giacomo Belgiojoso Barbiano, a kassai olasz
kapitány húszezer forintot kért kölcsön Bocskaitól. Ez
megtagadta a kölcsönt, ettől kezdve Barbiano ahol csak tehette,
ellene fordult. Parancsot adott, hogy bihari, szabadbárói
kiváltságot kapott birtokain szedjék be a tizedet, s Bocskai hiába
tiltakozott a törvénytelenség ellen. Unokaöccsét, a fiatal Bánffy
Dénest csellel elfogatta, bár erre sem oka, sem joga nem volt;
birtokait elszedette, s őt magát is csak akkor engedte szabadon,
amikor nagy pénzen, több ezer forinton kiváltotta magát.
Minden erejével a bihari nagyúr megalázására tört, s az
emberben önkéntelenül az a kérdés ébred: hátha az volt a célja,
hogy valami kétségbeesett lépésre kényszerítse Bocskait, hogy
aztán azonnal halált kiálthasson rá.
Ez a terve azonban egyelőre nem sikerült. Bocskai ugyan
gyűlölte a kormányrendszert, de a császár-király iránt erős hála
élt szívében, s ez, meg évtizedes hűsége nagyon erős szálakkal
kötötték őt Rudolfhoz. Hiszen a császár védte őt meg annak
idején az erdélyiek rágalomhadjárata ellen, ő adatta vissza
birtokait; mindezek sokkal frissebben éltek még benne,
semhogy Belgiojoso piszkálódásai eredményesek lehettek volna.
Pedig a kísértés nagy volt. Éppen legelkeseredettebb perceiben,
a Bánffy Dénes elfogatása körüli időkben ért hozzá a bujdosók
követe az ifjú Bethlen Gábor levelével, amelyben kérte őt, hogy
álljon az élükre, „az Istenre nézve elsőben, annakutána
hazájának, nemzetének is utolsó veszedelmét látván
elközelíteni, serkenjen fel, és kösse fel az harangot”, vállalja el
az erdélyi fejedelemséget.
De Bocskai nem akart a török, az ősellenség szövetségese
lenni, nem akart császári ura ellen fegyvert fogni. Korábbi hite
már összetört, hűsége már ingadozott, de múltja
megtagadására, arra, hogy új útra lépjen, nem érezte magát elég
erősnek. A bujdosók ajánlatát nem fogadta el.
Már őszre hajlott az idő, amikor bement Erdélybe, és
végigjárta jószágait. Majd három éve, hogy nem volt a
fejedelemségben, s a nyomor, pusztulás sötét képe minden
eddig tapasztaltnál jobban megdöbbentette. Kővártól
Szászvárosig nem volt valamirevaló lakott hely Kolozsvárt
kivéve. Ez is nagy részében felgyújtva, összelövöldözve, aki
régebben látta, alig ismerhetett rá. Gyulafehérvár romokban
hevert, a híres fejedelmi palotából alig maradt valami, s hol
egykor Erdély legelőkelőbb nemzetségei forogtak, koldusok és
útonállók vertek tanyát. Nyomor, éhínség fogadta útjában
mindenütt, „az föld, az ország igen elpusztult”, s szomorú
tapasztalatait nem ellensúlyozhatta a biztosok által
Kolozsvárott megrendezett tüntetően kedves, mézédes
vendéglátás.
Ez a néhány nap Erdélyben évekkel öregítette, gondolatai
mérföldeket bekalandoztak. Látta, hogy a császár háromévi
uralma mivé tette az országot, a magyar nemzeti és állami
eszme utolsó mentsvárát, s kiszámíthatta, hogy az udvar
további kormányzása esetén mi vár itt a magyarságra. Mindaz,
amit Prágában és Magyarországon hallott, itt Erdélyben véres
valóságában állt elé, hogy tetemre hívja őt, aki erővel, eltaposva
egy ország ösztönszerű ellenzését, megnyitotta az utat Rudolf
hadainak a Királyhágón. A nyomor, a pusztulás, az éhínség,
török és vallon rablása mindmegannyi vádlóként állott előtte;
rá kellett döbbennie, hogy nem volt igaza, amikor a
Habsburgoktól a magyar ügyek előbbre vitelét várta; igenis a
kivégzett Kendi Sándor látta helyesen a dolgokat: a magyarság
két nagy birodalom, török meg német, tűz és víz között
egyikben sem bízhatik, mert mind a kettő romlására tör.
Éreznie kellett: helytelen úton járt, egész eddigi élete hiábavaló,
átkot hordozó volt.
Más embert talán összetört volna ez a felismerés, ő azonban
nem volt az érzelgősség embere. Ridegen megállapította a
tényeket, felmérte a pusztulást, egybevetette a Prágában
látottakkal, aztán levonta a tanulságot: Erdély nem maradhat a
császár hűségében. Nem sírt, nem hintett hamut a fejére
megtérő bűnösként – a politikai tényeket nézte, és azonnal
elhagyta a régi utat.
Útja végén, Szatmáron kapta bizalmasaitól a hírt, hogy míg
Erdélyben járt, Dampierre császári kapitány hajdúi rátörtek a
bujdosók egyik Temesvár körül táborozó csoportjára. A
bujdosók ugyan elmenekültek, de poggyászuk a hajdúk kezébe
került. Ebben találtak rá Bethlen Gábor egyik dolmányára is,
zsebében a Bocskaihoz még vagy két hónappal ezelőtt írott
levelének a másolatával.
A levél egykettőre Belgiojoso kezébe jutott, s ez módfelett
megörült neki. „Csak adna az Isten még tizenkét ilyen
rebbellist” – kiáltott fel állítólag, s mindjárt meg is írta a
császárnak a nagy hírt: Bocskai a törökkel cimborál, áruló.
Egyszersmind utasítást nem is várva követet küldött Bocskaiért
Biharba, jelenjék meg táborában, beszéde van véle.
Nehéz választás elé került Bocskai István. Bármennyire tiszta
volt is lelkiismerete, abban legkevésbé sem bízhatott, hogy
ügyét annak rendje és módja szerint kivizsgálják, azután pedig
neki igazat szolgáltatnak. Ismerte jól a császáriakat, hogy
„minémű gyanós nemzetség”, s azt is eszébe vette, hogy „igen
vékonyan volna az németnél, és félő volna, hogy egykor
elvesztenék”. Nem egy példa volt már erre. Hiszen, ha nem ez
lenne a szándékuk, ugyan miért híresztelnék róla már előre
széltében-hosszában, hogy áruló, „gazemberré lett, török kézre
akarja játszani várait”. Bizony, nem volna tanácsos Belgiojoso
parancsának eleget tenni. Ha viszont nem jelenik meg, ezzel
növeli maga ellen a gyanút. Azt fogják mondani: lám, igazunk
volt, nem is védi magát.
Hiszen könnyebben határozott volna, ha nem állt volna ő is,
meg a magyarság is annyira egyedül. De nem volt senki, akiben
bízhatott volna, hogy ügyét az igazság útjára tereli, vagy ha
minden kötél szakad, fegyverrel mellé áll, úgy segíti.
A magyarországi rendek messze voltak, nem törődtek vele. Az
erdélyiekben meg hiába bizakodott volna: gyűlöletüket
sohasem titkolták, országgyűlésen hazaárulónak bélyegezték,
száműzték a fejedelemségből, csak örültek volna
meghurcoltatásának. Hát kire nézzen? Talán a törökre? Hiszen
még ha ő elfelejtené is a gyurgyevói véres győzelmet, a török
elleni politikai küzdelmet, vajon a Porta is elfelejtené?
Különben is ennyi harc után most barátságot kérjen tőlük? –
Bizony nehéz kérdések voltak ezek, s megérthetjük Bocskai
lelkiállapotát, amelyet Szamosközy István egyszerűen, mégis
tökéletesen így fejezett ki: „Kezde gondolkodni maga és
nemzete felől.”
Ha hihetünk az egykorú feljegyzéseknek, barátai mind azt
ajánlották neki, forduljon egyenesen a császárhoz, hiszen nem
nyomja lelkét semmi bűn. Rudolf hatalma látszólag oly erősen
állott, a magyarság annyira meg volt taposva, hogy már eszébe
sem jutott az önvédelem; a bihari nemesek, a török időknek
ezek a híres harcosai csak egyet tanácsoltak, könyörögjön
kegyelemért, de ne próbálja maga megvédeni igazát.
 Bocskai meghallgatta őket, de nem hajlott szavukra. Ismerte
az udvart, „hiszen benne nevelkedett és sokáig tapodta a prágai
termek padlóját”; tudta nagyon jól, az ott a szokás, hogy „előbb
elfogják a kiszemeltet, javaitól megfosztják, és csak azután, a
legvégén ítélkeznek fölötte”. Helyesebbnek vélte hát, ha
Biharban marad, megerősíti várait, és így várja be a
következőket.
Úgy is tett. Sólyomkő várába húzódott, s onnan küldte el
követét, egyik fő török rabját a bujdosókhoz, hogy megtudja, ha
a sors kereke úgy fordul, számíthat-e reájuk.
Mielőtt azonban ezektől bármilyen válasz érkezhetett volna,
Barbiano elkoboztatta birtokait, s Ciprián Concini, a váradi
alparancsnok megindult csapataival, hogy érvényt szerezzen az
ítéletnek. Miközben a kassai zsoldosok egy része gyors és
meglepő támadással rárohant Szentjóbbra, és be is vette, ő
Kereki várát fogta ostrom alá, de nem boldogult vele.
A vallon hadak támadása most már nem hagyott kétséget
aziránt, mit várhat Bocskai a császártól, „mi szándékkal
lennének űhozzája minden vétke nélkül, ha kézben kaphatnák”.
A visszafelé vezető utat elvágták előle, többé ha akart volna,
akkor sem maradhatott Rudolf hűségén. Két lehetőség állott
előtte: vagy követi Illésházy példáját, s vagyonát, birtokait
prédául hagyva, török vagy lengyel földre fut, vagy pedig
megkísérli a lehetetlent, szembeszáll a császáriakkal. Illésházy
nem volt katona, ő menekülhetett. De Bocskai, a győzelmes
hadvezér nem tehette ezt, vállalnia kellett a rákényszerített
harcot bármilyen áron is.
Vállalta is. Megtagadta élete egész munkásságát, minden
elgondolását, és fegyvert rántott. Ahogy később maga írta: „Nem
lött mit tennünk halál előtt, amint tudtuk, oltalmazni köllött
magunkat.”
 Kereki vár körül, Kölesér romjai között éppen ott tanyázott
vagy háromszáz hajdú, a hosszú török harcok meg főként a
tizenöt éves háború hontalanná vált magyarságának egy kicsi
töredéke. Falujukat felgyújtotta a török, a tatár vagy a vallon, s
elűzve otthonukból, csapatokba verődve, szegénylegényként
járták az országot. Első csoportjaik még a század közepén
megjelentek, a Délvidék pusztulásával egy időben, s ahogy nőtt
a török hódoltság területe, ahogy szaporodtak az idegen
zsoldoshadak, a feldúlt falvak, úgy szaporodott az ő számuk is.
Báthory István korában már annyian voltak, hogy a fejedelem,
felismerve katonai értéküket, hozzáfoghatott
megszervezésükhöz. Minden száz hajdú fölé egy hadnagyot s
négy-ötszáz fölé egy-egy kapitányt rendelt. Erőskezű, fegyelmet
tartó vezér alatt csodákat műveltek: István király híres
moszkvai hadjáratát velük vívta meg. Ekkor még jó részük
menekült rác volt, de soraik gyorsan cserélődtek, s egyre több
magyar jutott közéjük. A tizenöt éves háborúban számuk újabb
menekülő tömegekkel nagyon megduzzadt; a délvidékiek az
állandó harcban eddigre már nagyrészt elpusztultak, s
helyükbe a Körösök vidékének, a Nagykunságnak színmagyar
népe lépett. Jobbágyok voltak nagy többségükben, de a
bocskoros nemesség elszegényedett tagjai közül is sok akadt
soraikban.
Az embertelen sors embertelenné tette őket magukat is.
Fosztogatva járták az országot, s rémületévé váltak magyarnak,
németnek egyaránt. Sem emberi, sem isteni törvényt nem
ismertek, kardjukat annak adták el, aki többet ígért érte, s saját
fajtájuknak, a magyarságnak legnagyobb ostorává váltak.
Erdély az előző években legkeservesebb emlékeiért, legnagyobb
nyomorúságáért őket átkozta, mert „soha, sem török, sem
német olyan kegyetlenségeket nem mívelt volna”.
 A köleséri faluromok között tanyázó hajdúk a császár
zsoldjában álltak, ahogy a hajdúság túlnyomó többsége.
Bocskainak azonban kapitánya, Örvéndi Pál segítségével
sikerült őket a maga számára megnyernie. Sikerült bennük
fölébresztenie a szunnyadó magyar érzést, a nemzeti és vallási
szolidaritást a magyar fajta kipusztítására és a kálvinista vallás
elnyomására induló idegen zsoldosok ellen, s amikor
megcsillogtatta az évtizedek óta bitangul kódorgók előtt a békés
letelepedés, a földszerzés lehetőségét, egyszerre megnyerte
őket, s mellé szegődtek, „magok nemzetinek hóhéri nem
akarván lenni”. Velük szállatta meg a Berettyó, az Ér gázlóit
meg a fontos átkelőhelyet: Székelyhíd községet.
Belgiojoso, Dampierre meg Pecz csapatai közben erről mit
sem tudva három irányból igyekeztek Kereki felé, hogy a várat
megvívják. Bocskai hajdúi azonban résen voltak; október 15-én
hajnalban Álmosdnál lesből megrohanták Pecz menetelő
seregét, s rövid küzdelemben szétszórták. Maga a vezér is
fogságba esett.
Pecz csapatainak sorsa meghökkentette Belgiojosót. A hozzá
érkező hír már tízszeresen nagyítva mesélte a történteket, az
ellenség erejéről semmi biztosat nem tudott, hajdúi között pedig
megkezdődtek a szökések át Bocskai táborába. Úrrá lett rajta a
rémület, s anélkül hogy óriási túlerőben lévő hadával
egyáltalán megkísérelte volna a harcot, gyáván megfutott, és
meg sem állt, míg Váradra nem ért. Bocskai pedig
felszaporodott hajdúinak élén bevonult Debrecenbe, maga előtt
hordoztatva a zsákmányolt császári zászlókat, első
győzelmének hirdetőit.
Az álmosdi győzelem katonai és erkölcsi szempontból
egyaránt nagy jelentőségű volt. Megszabadította Bocskait és
várait a közvetlen veszélytől, a mozgalomnak mintegy hatezer
harcedzett hajdút biztosított, a császári sereget pedig
ugyanennyivel gyengítette. De mindennél sokkal nagyobb
jelentőségű volt az, hogy fölvillanyozta, föllelkesítette a már
mindenbe beletörődő magyarságot. Reményt öntött azokba,
akik már semmiben és senkiben nem hittek, visszaadta
nemcsak Bocskai seregének, de az egész tiszántúli
magyarságnak az önbizalmát. Bocskai István első győzelmével
teljes sikert aratott. A magyarság felfigyelt, és bizakodni kezdett.
Az eddig lezajlott események, a hajdúk megnyerése, az
álmosdi csata, az egész haditerv egy fontos dolgot bizonyítanak
előttünk: Bocskai diplomáciai képességével és hadvezéri
tehetségével az első pillanatban magához ragadta a
kezdeményezést; s ahogy majd látjuk, ezt mindvégig meg is
tartotta. A császári kapitányok, maga Belgiojoso is, tehetetlen
ijedtséggel nézték az eseményeket, s nem tudták semmire sem
rászánni magukat. Nem használták ki számbeli fölényüket,
gyáván megfutottak a harc elől, egyetlen gondjuk a maguk
bőrének mentése volt. Addig halogatták az időt, hogy mire
cselekvésre szánták volna magukat, már késő volt.
Belgiojoso mintegy húszezer emberrel érkezett Váradra,
hatalmas sereg Bocskai pár ezer hajdújához képest. De a vezér
nem bízott sem magában, sem katonáiban; annyira nem, hogy
még a várban sem merte megvárni az ellenséget. Csapataiban
nagy számmal szolgáltak magyarok meg székelyek, a hajdúkat
nem is említve, s félt, hogy ezek majd éppen a legkritikusabb
pillanatban hagyják cserben. Az is aggasztotta, hogy a fölkelők
elvághatják a Felvidéktől, a prágai utánpótlástól. Nehogy ez
megtörténjék, inkább sorsára hagyta Váradot, a Részek
legfontosabb és legerősebb erődítményét, s Kassa felé tartott
hadával, remélve, hogy ott majd megvetheti lábát.
Tokaj felé igyekezett a gázlóhoz. A hajdúk azonban nyomába
szegődtek, csipkedték, ijesztgették az átpártolások miatt amúgy
is egyre fogyó hadát. Rakamaznál pedig ráestek a hátvédnek
hagyott rácokra, s megkergették az egész sereget.
De más baj is volt. Bocskai sikereinek visszhangja lázba hozta
Kassa város polgárságát, s az utóbbi évek szenvedéseiért
bosszút szomjazó polgárváros kidobta Belgiojoso követét,
serege előtt bezárta kapuit. Hiába ígért a megszorult olasz
mindent, még a nagytemplom visszaadását meg a szabad
vallásgyakorlatot is, Kassa nem ment lépre. Arra pedig már sem
ideje, sem ereje nem volt a császári vezérnek, hogy fegyverrel
nyisson utat magának. Magyarjai jóformán mind Bocskaihoz
álltak, a rácokat szétszórták, levágták, s az éhínség, a ragályos
betegségek, a szökések meg a csetepaték vallonjainak számát is
egyre apasztották. Kassa alól kénytelen volt továbbmenekülni
észak felé, s látva, hogy a hajdúk előretörését már meg nem
állíthatja, legalább a maga életét akarta biztosítani: szertezüllő
seregét magára hagyta, s pár héttel az álmosdi csata után alig
néhányad magával érkezett Szepesvárra. Ez maradt a hatalmas
seregből; Belgiojoso Bocskai helyett saját seregét tette tönkre.
A gyors sikerek magát Bocskait is meglepték, s óvatosságra
késztették. Hajdúi azonban valósággal rohantak előre. Alig egy
hét múlva meghódolt előttük a Szepesség, november elején
pedig, többnapi alkudozás után, Kassa is kitárta kapuit.
November 12-én, nagy ünnepségek közepette bevonult Bocskai
a városba. Az újra protestáns nagytemplomban megtartott
hálaadó istentisztelet pedig fennen hirdette egész Magyarország
előtt a magyar szabadság és a protestáns vallás diadalmas
ébredését.
Ekkor már erdélyi fejedelemnek nevezte magát – a bujdosók
választották azzá Bethlen Gábor vezetésével. Bethlen szerezte
meg számára a Porta megerősítését is, ami egyébként igazán
könnyen ment. A kiskorú szultán alatt belviszályokba
bonyolódott ország amúgy is nehezen bírta már az állandó
magyarországi harcokat, s két kézzel kapott a nem remélt
erőgyarapodáson: Bocskai hozzáállásán. Valójában nem is
Bocskai csatlakozott a szultánhoz; mielőtt még gondolhatott
volna erre, a Porta már hozzászegődött. „Értésünkre esvén a te
vitézi bátorságod – írta a nagyvezér –, továbbá, hogy
barátunknak barátja, ellenségünknek ellensége vagy, téged
Erdély fejedelmévé és Magyarország királyává teszünk.” A
Porta nem fukarkodott elismerésével, és sietett a győzelmes
tiszántúli nagyurat jóakarata és tisztelete minden jelével
magához láncolni.
A kezdetben csak egy ember önvédelmi harca mind nagyobb
gyűrűkben szélesedett, s nemsokára az egész magyarság, az
egész ország szabadságharcává lett. Hiszen Bocskai egyéni
sérelmei mögött eleitől fogva ott húzódott a magyar sors
tragikuma, s a kettőt egymástól nem is lehetne elválasztani.
Amikor Barbiano támadása védekezésre kényszerítette őt,
benne a magyarság képviselője fogott fegyvert, s amikor az őt
ért sérelmeket torolta meg, a nemzetet ért bántalmakért is
elégtételt vett.
„Magunk és az egész magyar nemzetségnek, életének és az
mellett religiójának, szabadságának és javainak megtartása
végett” csatolta fel a kardot – mondotta ő maga –, „mindazt
meggondolván, mivel tartozzék minden magyar keresztyén
ember és aki igaz magyar, hazájának és nemzetének.” Nemzete
érdekében harcol ő, „sem őfelségére, sem az körösztyénségre”
nem akar támadni, s nincs is más célja, csak hogy „ez
közönséges vérontás lecsendesítessék”, ne pusztuljon tovább a
magyar.
Mindig is ez volt a célja – csak eddig a töröktől féltette jobban
nemzetét. Most látnia kellett, hogy a császár legalább akkora
ellenség. Nem barátságból, hanem kényszerből állt a török
mellé, minthogy „magunk elégtelenek valánk idegen nemzet
rabságából magunkat megszabadítatni”.
A magyar szabadság volt tehát harcának célja – ebben
természetesen a vallásszabadság is benne van –, de
szabadságharca egy pillanatra sem volt vallási megmozdulás. A
pozsonyi császárpárti országgyűlés mindjárt a felkelés elején
figyelmeztette is Mátyás főherceget, nehogy azt higgye, hogy
vallási harcról van szó, „ez valóságos lázadás,” s a felkelők
„katolikust és nem katolikust egyaránt a maguk pártjára
vonnak. Senki vallásával nem törődnek, senki elé vallása miatt
rendszabályokat nem írnak, sőt Bocskai még a katolikus
papokat is hitlevéllel biztosítja, ha hozzá csatlakoznak”. Később
pedig maga a főherceg is azt írja a szász választónak, hogy
Bocskai „lázadásában a vallás csak ürügy… szívében nem a
religio, a regio van”, azaz nem a vallásszabadságot, hanem a
világi uralmat akarja megszerezni.
A felkelők zöme természetesen protestáns volt, mert ebben az
időben a magyarság legnagyobb része az volt, ők adták a
szabadságharc színét, jellegét, és bár különösen a hajdúkról
tudjuk, hogy katolikus papokkal kegyetlenkedtek is, a
szabadságharc nem sorozható a vallásháborúk közé, a
magyarság vallási különbség nélkül vett részt benne.
Székely Mózes és Borbély György harcainál láttuk, hogy
azokban csak a nemesek vettek részt. Minden magyar sorsáért,
az egész magyarság felszabadításáért küzdöttek, de harcukat
mégis csak egy rend érezte magáénak. A székelyeket
rövidlátóan eleve kirekesztették soraikból, s eszükbe sem jutott
a szerte kóborló hajdúkat maguk mellé szólítani – így magukra
maradtak. A magyar tömegek pedig nemegyszer éppen ellenük
harcoltak, anélkül hogy tudták volna, mit cselekednek.
Bocskai felismerte, hogy ezt a küzdelmet csak akkor nyerheti
meg, ha az egész magyarságot maga mellé állítja, ha
szabadságharcát – mai szóval élve – valóban a széles
néprétegek ügyévé teszi. Nem a megfogyott és elfáradt
nemesség kardjához nyúlt, a legalsó társadalmi réteghez
fordult, az eddig mindenkitől csak megvetett, kitagadott, az
országgyűlés szerint „baromnál is alábbvaló bestia” hajdúkhoz,
s rajtuk keresztül a jobbágyság tömegéhez. Neki nem kellett
attól félnie, amitől a pozsonyi országgyűlés rendjei rettegtek,
hogy ha fegyvert kap a jobbágy, elkeseredésében, megtorlandó
eddigi szenvedéseit, saját urai ellen fordítja azt. A császár meg a
vele egy követ fújók valóban nem ok nélkül gondoltak erre.
Ha a köleséri hajdúk megnyerésénél még arra gondolhatunk,
hogy csak a kényszerítő szükség s nem tervszerű elgondolás
fordította figyelmét reájuk, a későbbi események teljesen
eloszlatják majd ezt a gyanúnkat. Hiszen a hajdúknak nem is
pénzt ígért, hanem földet. Nem jöttment zsoldosokként bánt
velük, hanem magyar lelkük megnyerésére igenis nagy gondot
fordított. Fölébresztette bennük a magyarság egészével való
szolidaritást, s mindent elkövetett, hogy a nemzet iránti
kötelesség érzését megszólaltassa bennük. Nem nagy eredmény-
e Lippai Balázsnak meg Némethi Balázsnak, e két elvadult
hajdúkapitánynak a harcok kezdetén kiadott kiáltványa,
amelyikben a magyarságot ért alkotmányjogi és főként vallási
sérelmeket kiáltják szét országszerte, s felszólítják a
magyarságot, csatlakozzanak hozzájuk a zsarnok császár ellen?
Soha azelőttről nincsen egyetlenegy adatunk sem, hogy a
hajdúk tiltakoztak volna bármilyen önkényes, magyarságtipró
rendelkezés ellen. „Korcsos magyarok” voltak, az idegen
rablóknak ők jártak az élén – most meg ők hívják fegyverbe a
nemzetet.
Nem, itt világosan látszik Bocskai munkája. Ő az első
történelmünkben, aki bizalommal fordult ehhez a kisemmizett
réteghez, de nem is bánta meg. Később, amikor a nemesség is
csatlakozik majd a szabadságharchoz, a hajdúk jelentősége
megcsökken; de seregének zöme mindvégig belőlük állt, s
tagadhatatlan, hogy nélkülük katonai eredményeket aligha
érhetett volna el.
Hogy mennyire nem véletlenül fordult az alsóbb néprétegek
segítségéhez is, azt még lesz alkalmunk látni az országgyűlési
tárgyalások folyamán. Csak arról emlékezünk még meg, hogy
felkelése legelején a székelyeknek is megadta minden jogukat és
kiváltságukat, amit Báthory István elvett tőlük. Annyi év után
végre ugyanabban a táborban harcolt a nemes, a hajdú meg a
székely. Ez már nem egy rend mozgalma volt, „nem valami
résszerint való indulat – ahogy Szamosközy mondotta –, hanem
az egész magyarság ehhez két kézzel nyúlt, elannyira, hogy
hasonló egyesség soha még az magyar közt nem lett volna”.
A nemesi rend bekapcsolódása csak Kassa elfoglalása után
következett. Ekkor bocsátotta ki Bocskai első fölhívását a
magyarországi nemességhez, amelyben most már részletesen
ismertette fölkelése okait. Felsorolta a magyarság hosszú
éveken át szó nélkül tűrt keserves sorsát, a császár és emberei
ellenséges viselkedését, részletesen kitért az őt ért támadásra is,
amely kezébe adta a fegyvert. A magyarságért, a nemzet
alkotmányos és lelkiismereti szabadságának kivívásáért húzta
ki kardját, s most erre a nagy harcra hívja az összes rendeket,
csatlakozzanak hozzá. Rá kell kényszeríteniök a császárt az
ország jogainak elismerésére. Ahogy ugyanekkor egyik
levelében írta: „a németek az magok javát nem akarnák érteni,
akárcsak kételenség alatt is értessük meg vélek”.
A császár mindeddig nem sokat törődött a bihari nagyúr
mozgalmával, ahogy udvara sem tartotta veszélyesnek a kelet-
magyarországi helyzetet. Kassa elfoglalása, Belgiojoso hadának
gyors pusztulása, majd Bocskai kiáltványa azonban
gondolkodóba ejtette őket, és Mátyás főherceg keresztül vitte az
uralkodónál, hogy Bastát elszólítva az Esztergom körüli török
harcokból, mintegy tízezer harcedzett vallon–német zsoldossal
keletre küldje, a „lázadók” leverésére.
Bocskai tudta, hogy serege, a hajdúk vagy a hozzájuk egyre
nagyobb számban csatlakozó jobbágyság nem mérkőzhetik a
császári zsoldosokkal. Felszerelésük, kiképzettségük sokkal
gyengébb azokénál. Számban sem érték el Basta hadát,
mindössze hat-hétezren lehettek. Mégis a harcot választotta,
nem a visszavonulást. Nem is várta meg, míg Basta rátámad,
hanem seregének zömét eléje küldte, hogy délről oldalba
kerülje a császári csapatokat. Némethi Balázs vezetésével
mintegy négyezer ember, főként jobbágyok, a Rima völgyén
nyomult előre, míg Lippai Balázs a másik résszel a Sajó mentén
igyekezett északnak, hogy így harapófogóba fogják a császári
sereget. Basta azonban észrevette, mi készül ellene, s azonnal
Némethi csapataira vetette magát. A csata Osgyánnál volt, s a
hajdúk vereséget szenvedtek. Maga a vezér fogságba került, s
Basta kivégeztette.
Most aztán Lippai Balázs is egyszerre nehéz helyzetbe került.
Igaz, nem bocsátkozott döntő harcba, állandóan hátrált, s Bastát
csalta-csalogatta maga után, míg erősítéseket nem kapott, de
még így is kétszeres túlerővel állott szemben. Seregének zöme
hajdú volt, s ezeknél, ha a bátorságban nem is, de a
fegyverzetben sok hiányosság akadt, s a töröktől kapott pár száz
főnyi segélyhad sem volt magasabb értékű. Bocskai maga is a
veszélyeztetett sereghez sietett, s Edelénynél sikerült neki ügyes
taktikával egy katlanba csalni a császáriakat. Basta már annyira
reménytelennek látta helyzetét, hogy poggyászát, nehogy az
ellenség kezébe kerüljön, felgyújttatta – de a hajdúk mégsem
bírtak a túlerővel. A november végi ködös időjárásban Basta
csapatai egy hajnalban észrevétlenül meglepték Bocskai
seregét, elszedték ágyúit – s ezzel a csatát már el is döntötték. A
küzdelemben a hajdúk szétszóródtak, jó részük a csatatéren
maradt, Bocskai kevesedmagával menekült Kassa felé.
Basta kettős győzelme után Kassa alá vonult, de a város
megostromlására már nem maradt ereje. Az újra összeverődött
hajdúcsapatok mindenütt nyomában voltak, s amennyivel
alulmaradtak rendszeres nagy csatákban, annyira fölülmúltak
mindenkit, ha portyázásra, csatározásra került a sor.
Megtámadták, elcsípdesték a császári csapatok utánpótlását, s a
győztes sereg éhezett. A tél is egyre keményebb lett, a hó
elborította az utakat, s az ismeretlen tájon a zsoldosok nagyon
nehezen haladtak előre. Csakhamar elégedetlenkedni kezdtek,
lázadoztak, hónapok óta elmaradt zsoldjukat követelték, s
december közepén a generális kénytelen volt velük
visszafordulni; felkanyarodott északnak, és Eperjesre vonult
téli szállásra.
A hadműveletek mindkét részről elakadtak, s Bocskai
végiggondolva mindazt, ami eddig történt, még egyszer meg
akarta próbálni a békés megegyezést a császárral. Hiszen
meggondolhatta, hogy a harc mindig pusztulással jár, megint a
magyarság fog vérezni, magyar falvakra vetik majd a csóvát, s
akárki győz, a nevető harmadik, a török látja hasznát. Mielőtt
egészen szakított volna régi álmával, a török kiűzésének nagy
tervével, mindent el akart követni a viszály békés elintézésére.
Fontolóra kellett azt is vennie, hogy a hadiszerencse változó, s
tavaszra kelve nincsen biztos reménye a győzelemre. A
novemberi harcok azt mutatták, hogy sorkatonasággal szemben
a vitéz, de a fegyelemre nem sokat adó, rosszul felfegyverzett
hajdúk értéke legalábbis kétséges, s ha a császár Basta csapatait
újabb külföldi zsoldoshadakkal megerősíti, talán egészen fölébe
kerekedhetnek az ő katonáinak.
Az ország vezető osztálya, a nemesség ekkor még nem állt
tömegében a fölkelés ügye mellé, sőt magatartása itt-ott
barátságtalan volt. „Nagy hallgatásban vannak az urak – írta
Bosnyák Tamás, Bocskai várkapitánya–, nem akarnak az
közönséges jók mellett megindulni.” A hajdúk sem múltjuknál,
sem hadviselési módszerüknél fogva nem voltak alkalmasak
arra, hogy bizalmat vagy lelkesedést keltsenek maguk és az
általuk képviselt ügy iránt. Dúlásaik, rablásaik keservesen
sújtották hadjárat közben a falvakat, nemesi kúriákat is, s egyik-
másik megye már a nemesi fölkelést is fegyverbe akarta
szólítani ellenük. A hajdúkapitányoktól összehívott
részgyűlések a „vitézlő rend” meg a jámbor városi polgárok
közötti torzsalkodásba fulladtak. A hajdúk által császárpártiság
ürügyével elfoglalt nemesi birtokok kérdése, az ágyúvontatás, a
falvak földúlása, mind megannyi elkeseredett vitát kavart fel,
amelyek szembeállították Bocskai hajdúit a nemesekkel meg a
polgársággal. A kezdődő szabadságharcnak egyik legnagyobb
belső kérdése volt ez az osztályok közötti bizalmatlanság, sőt
ellenségeskedés. A hajdúkérdés különösen az első hetekben
sötét felleget borított a jövőre. Az sem volt titok Bocskai előtt,
hogy az ország nemessége kifáradt már az évtizedes harcokban,
s harcikedve általában nem túlságosan nagy. Legnagyobb
részük ekkor még nem tudta megítélni a szabadságharc
jelentőségét, s Bocskait békebontónak, újabb bajt hozónak vélte.
„Fegyverrel nem látom semmi jóra menjen az dolgunk – írta
Csáky István erdélyi főúr –, szegény hazánk szörnyen pusztul
mindenik nemzetség miatt.” „Bár egymással ne vijjónk –
énekelte a közhangulatot híven kifejező névtelen énekes is –,
Basta nyújtsd hitödet, Bocskai kezödet, hogy egymásra nem
törtök.” „Reménység az, hogy ne lenne nagy vérontás közöttök”
– olvassuk Sarmasági Zsigmond nemesúr levelében. Nem a
harc, „a két császárral való békélés” volt a célja mindenkinek.
Bocskai mindezt bizonyára végiggondolta, amikor Rákóczi
Zsigmondot meg Csáky Istvánt elküldte Bastához, és megüzente
vélük, hogy ha a császár elismeri őt Erdély fejedelmének, ha
meghagyja kezén Erdélyt meg a Részeket, ha megtartja a
magyar törvényeket, és megadja a vallásszabadságot, akkor
leteszi a fegyvert. De Basta hallani sem akart róla, hogy Bocskai
szabjon feltételeket, a követség válasz nélkül tért vissza.
Basta nem a saját feje után járt el. Utasításait felülről kapta,
Prága ekkor még nagyon bízott a maga dolgában. Csak amikor
Kassáról egyre rosszabb hírek érkeztek, s a császárnak a
spanyol, pápai meg lengyel segítségbe vetett reményei is
csökkentek, akkor kezdett el gondolkozni a béke lehetőségén.
Bocskai feltételei közül azonban sem az önálló Erdélybe, sem
pedig – és ez volt a nagyobb akadály – a protestáns vallások
szabad gyakorlásába nem egyezhetett bele. A pápa követe, a
spanyol udvar képviselője, a Habsburgok két fő támasza és
hitelezője, az udvari tanácsosok, no meg a magyar hivatalok
élén álló főpapok elszörnyedtek erre a kívánságra, s
teljesítéséről hallani sem akartak.
Pedig Basta helyzete Eperjesen egyre rosszabbodott. Pénzt,
utánpótlást sehonnan sem kapott, s kifogyva az ígéretekből,
seregét nem bírta ráncba szedni. Hónapok óta fizetetlen
zsoldosai rabolva járták a környéket, s ahogy Istvánffy, a nagy
császárpárti történetíró írta, „rablásaikkal még a császár híveit
is elriasztották”.
A vallonok elégedetlensége tavaszra nyílt lázadássá fajult. A
hajdúk pedig állandóan ott rajzottak körülöttük, s április elején
apróbb csetepatékban „úgy eltángálták” őket, hogy
nagypénteken a fővezér szégyenszemre szedte a sátorfáját, és
„sírva ment ki Eperjesből”. Megkezdte visszavonulását Lőcsén
át Pozsony felé.
Az idő tönkretette, felmorzsolta Basta seregét, s ahogy
elhagyta Eperjest, Bocskai új fővezérének, Rhédey Ferencnek
hajdúi egy pillanatra sem tágítottak sarkából. A visszavonulás
csakhamar meneküléssé fajult, s a magukra maradt császári
várak sorban nyitották meg kapuikat. Basta pedig Pozsony
mellé szorult, s onnan nézte nagy tehetetlenül, hogy a
hajdúcsapatok már Morvaországig kalandoznak.
Az egyre fokozódó hadisikerek jegyében kelt Bocskai
meghívója, amelyben országgyűlésre hívta Északkelet-
Magyarország rendjeit Szerencsre. Fölkelésének már előzőleg
megnyerte Északkelet-Magyarország legtekintélyesebb főurait,
Rákóczi Zsigmondot, Homonnai Bálintot, aki maga is fiskális
pör alatt állt, Mágochy Gáspárt – mindegyik vármegyéket kitevő
birtokok ura –, s ezzel a köznemesség nagy tömegeit állította
maga mellé. Hiszen ezek legtöbbször valamelyik nagyúr
familiárisai, fegyveres vitézeiként szolgáltak, s uruk véleményét
maguk is vallották mindenben.
A magyar nyelvű meghívóra nagy számban gyűlt Szerencsre
az északkeleti megyék nemessége forradalmi, felzúdult
lelkiállapotban. Tél óta nagyot változott a világ, s a nemesség
hangulata is megfordult. A hadisikerek föllelkesítették az eddig
gáncsoskodókat is, a megbékélésre alig gondolt valaki. Az évek
alatt felgyülemlett keserűség forrt bennük, s a császári kormány
elleni gyűlöletük nem ismert határt. A magyar nemességnek, a
független Magyarország eszméjének jellegzetes képviselői
voltak ezek a beregi, ungi, zempléni meg bihari köznemesek.
Politikai iskolázottságuk, látókörük szűk volt, de magyarságuk
és hitük szabadságához, törvény szabta rendi jogaikhoz
görcsösen ragaszkodtak, soha nem lankadó éberséggel őrködtek
rajtuk. Majdnem mindnyájan kálvinisták voltak, s a
protestantizmus elleni támadásban egyúttal rendi jogaik elleni
sérelmet láttak. Nehéz lenne eldönteni, melyik sérelem
orvoslását tették előbbre: a vallásit vagy az alkotmányjogit.
A fejedelmi előterjesztés csak még nagyobbra fokozta az
egybegyűltek lelkesedését. Nagy dolog is volt az: magyar nyelvű
fejedelmi beszéd egy fél évszázada nem hangzott el az
országgyűlésen; legtöbbször bizony még a magyar problémákat
sem volt szabad tárgyalniok. Most pedig Bocskai sötét, vádoló
szava mintha az ő lelkükből vette volna mondanivalóját,
amikor az elmúlt évek szenvedéseit idézte, „az idegen
nemzetség” gőgös, erőszakos uralmát, amely miatt a
magyarságnak már sem élete, sem vagyona nem volt
biztonságban, sőt „ami mindennél nagyobb”, lelkiismereti
szabadsága is veszélyben forgott, ők igazán a maguk bőrén
érezték a fejedelem szavainak igazságát: ha tovább tart a
császár uralma, „mindnyájunknak halál fiává kellett volna
lennünk”, mert „a német nemzetség keservesen, szidalommal
lába alá tapodott”. A fejedelemmel együtt ők is elmondhatták,
„aminémű módot az Úristen mutatott, az szerint oltalmaznunk
kellett magunkat”.
Annyi sok idő után ez volt az első alkalom, hogy a rendek
szabadon szólhattak a magyarság bajairól, a maguk sérelmeiről.
A hirtelen lehetőség, a szólásszabadság fellobbantotta az eddig
némaságra kárhoztatott szenvedélyeket, s a felzúdult
közvélemény leplezetlen szidalmakkal támadta a császárt és
tanácsosait. Különösen izzó gyűlölettel fordultak a katolikus
egyház világi pályán mozgó magyar püspökei ellen. A
„mészáros” Szuhay István, az egri püspök, meg a „horvát
paraszt” Migazzi Miklós, a váradi címzetes püspök, a szepesi
kamara elnöke volt szemükben minden bajnak fő okozója, az ő
kezük munkáját látták a magyarellenes rendelkezések, a
törvénytelenségek és a vallásüldözés mögött; megmondhatjuk,
nem alaptalanul. Ezer történetet tudtak magyargyűlöletükről,
embertelenségükről, kufár, kapzsi szellemükről, s ha volt
egység valamiben a gyűlésen részt vevő rendek között, akkor ez
a politizáló püspökök elleni feneketlen gyűlöletben nyilatkozott
meg.
 A szerencsi országgyűlés a sikeres szabadságharc forradalmi
megnyilatkozása volt, így a megbékélésről kevés szó esett. Maga
Bocskai – aki tárgyilagosságát mindvégig megőrizte – távoli
lehetőségként megemlékezett a békéről, a rendek szeme előtt
azonban csak a harc lebegett. Ezt tükrözi Bocskainak április 20-
án Magyarország fejedelmévé való megválasztása is. Az erdélyi
fejedelemség hagyomány nélküli utánzása volt ez, amely
egymaga lehetetlenné tette a máról holnapra való megbékélést.
A hirtelen felszabadulás az elnyomás alól, a hadisikerek, a
kiszínezett lehetőségek fellobbantották a gyűlés résztvevőiben a
lelkesedés lángját, s rózsássá színezték a jövendő képét. És
ahogy nőtt lelkesedésük, úgy emelkedett szemükben az, akinek
mindezt köszönhetik, a „pásztor nélküli eltévedett nyáj” Istentől
küldött vezére, „magyarok paizsa”, Bocskai István. Az észak-
magyarországi nemesség valóban szerette őt, a nagyságos
fejedelmet, ragaszkodott hozzá és bízott benne. Hiszen rajta
kívül úgysem volt semmi és senki más reménye.
Mindez azonban nem gátolta őket abban, hogy panaszaikat
bőbeszédűen el ne keseregjék a fejedelem fülébe. Napokon át
beszéltek a hajdúk garázdálkodásáról, az ágyúvontatás súlyos
terhéről, a polgárvárosok nemesgyűlöletéről, no meg főként a
hajdúvezérek jogtalan birtokelkobzásairól, és kérték, szedje
ráncba hadait, tiltsa el csapatai önkényeskedéseit, tatár
segédcsapatokat pedig ne alkalmazzon az országban,
„kerültesse Magyarországot, ne sanyarítsa”.
Az országgyűlési iratokat lapozgatva sajátságos
ellentmondásban látjuk ezt a nemességet, amely egyik nap
mindent odadobó lelkesedéssel ajánlja föl életét, másnap pedig
krajcároskodó kicsinyeskedéssel húzódozik anyagi erejének
legkisebb igénybevétele ellen. Zömük sohasem tudott szűkebb
rendi látóköréből kiemelkedni, s ha a kezdeti szalmaláng
lelkesedés kialudt, és előtérbe léptek a mindennapi élet apró
kérdései, nehéz volt bennük a magyarság egyeteme iránti
kötelességérzetet áldozatkésszé tenni. A rendkívüli idők
rendkívüli kívánságait sokan nem akarták megérteni; hogy a
fejedelemnek mégis minden kívánságát teljesítették, sőt a végén
szinte ellentmondás nélkül engedelmeskedtek, azt Bocskai
kíméletlen energiája, egyre növekvő tekintélye kényszerítette ki
belőlük.
A szerencsi országgyűlés bebizonyította azonban, hogy
Északkelet-Magyarország nemesi tömegei éppen úgy nem
használhatók az államügyek intézésére, ahogy az erdélyiek
sem. Tömegükre szükség volt, de politikai, diplomáciai
iskolázottsága és látóköre csak a főnemeseknek volt, s ezek
részvétele nélkül félős volt, hogy a szabadságharc minden
katonai sikere ellenére zsákutcába fut. Bocskai jól látta ezt, s
mindent elkövetett a nagyurak megnyerésére. Ez vezette már az
északkeleti országrész nagyurainak megnyerésekor is, s
tekintélye az utóbbi hónapokban annyira megnövekedett, hogy
fáradozásai egyre nagyobb sikerrel jártak. Ecsedi Báthory
István, a Részek leghatalmasabb birtokosa, majd különösen a
Lengyelországba menekült Illésházy István megnyerése felért
egy győzelmes ütközettel. Részben ugyanebből a célból, a
nyugat-magyarországi főurak megnyerésére bocsátotta ki az
országgyűlés Illésházy tollával írt hatalmas kiáltványát
Európához, amelyben Bocskai meg a rendek még egyszer
kifejtették – most már közösen – fölkelésük okát és célját. A
németgyűlölettől szikrázó kiáltvány részletesen elmondja az
utóbbi évek szenvedéseit, a szabad vallásgyakorlat
megakadályozását, Rudolfnak és udvarának törvényszegéseit,
amelyek végül is arra kényszerítették a nemzetet, hogy az „ősi
ellenség” mellé álljon. Nem a kereszténység ellen akarnak ők
hadakozni – írták –, csak a maguk életét, jogait és törvényeit
védik Rudolf császárral szemben.
 A szerencsi országgyűlés, Északkelet-Magyarország
rendjeinek lelkesedésével éles ellentétben volt Erdély majdnem
ellenséges viselkedése. Igaz, a megyék meg a székelyek még
februárban fejedelmükké választották Bocskait, de ez csak a
hatalmi viszonyok kényszerűségének tükre volt, a székelység
visszakapva nemesi jogait, mellé állott, de a nemességben
tovább élt iránta a régi bizalmatlanság, sőt gyűlölet. A
Habsburg-barát váradi kapitány emléke olyan erős volt, hogy
egykönnyen nem hihették a nagy változást. „Már sokszor
szájunkat az kása megégette”, írta Mikó Ferenc, ügyesen
jellemezve a tartózkodó közhangulatot. Nagy Szabó Ferenc
marosvásárhelyi polgár pedig attól sem riadt vissza, hogy
nyíltan megvádolja a fejedelmet, megírván róla: „Az emberi
állat a fejedelemséget szereti, ha módja vagyon a dologban.”
Erdélyország, amelyik „az némettől való rettenetes ínséget
rég megúnta már”, nem akarta észrevenni, hogy Bocskai
„nemzetéhez való szeretetiért levetkezé a német lelket”, vagy
ahogy Borsos Tamás polgár kifejezte: „Annyi nyavajái után
eszére jött vala.” Hiába üzente nekik Bocskai, hogy nem kívánja
áldozatukat, „legyenek veszteg, ne hadakozzanak se ű mellette,
se az német mellett, ő erős fogadással kötelezi magát, hogy az
régi szabadságokban mindvégig megtartja őket” – nem hittek
neki. Levelét a Szebenben tanyázó császári biztosok kezéhez
adták, kérve őket, hogy „értvén az dolgot és Bocskai
fenyegetését, viseljenek gondot és oltalmat reájok”. Gyulaffy
Lászlónak, Bocskai hadvezérének hadjáratot kellett ellenük
vívnia, csakúgy mint a császáriak ellen. Kolozsvár bezárta előtte
kapuit, a szászok pedig azzal a megokolással, hogy nem hiszik,
hogy „egy egyszerű nemes végrehajthassa azt, mit hatalmas
császár ellen kezdett”, még Serbán Radul havasalföldi vajda
seregeit is behívták ellene, aki Brassóból hirdette nagy fennen,
hogy Bocskai Istvánból „bocskoros Istvánt” csinál hamarosan.
 De nem így történt. A vajdához most nem csatlakozott a
székelység, sőt ellene fordult, s bebizonyosodott újra, hogy a
medence azé, aki magáénak mondhatja a Részeket. Radul
csapatai hamarosan kiszorultak az országból. 1605 őszén
Pozsony, Komárom, Esztergom és a Dél-Dunántúl kivételével
Bocskai kezén volt Magyarországnak a töröktől meg nem
szállott része. A hajdúk pedig már Ausztriában jártak.
Nyáron, hadi dicsősége csúcsán Bocskai személyesen ment
Erdélybe. Megjelenésével az utolsó akadályok is eltűntek, a
szászok meghódoltak, s szeptember 14-én Meggyesen az
országgyűlés újra fejedelmévé választotta; most már
egyhangúlag mind a három nemzet. Erdély rendjei, elfojtva régi
emlékeiket, bizalmatlanságukat, a szabadságharc mellé állottak.
A szabadságharc elérte első célját: Magyarország felszabadult
a császári seregek rémuralma alól. De még hátravolt a nagy
feladat: biztosítani kellett az ország jövőjét. Egyszer s
mindenkorra meg kellett akadályozni, hogy a két hatalmas
ellenség ormótlan erejével ráfeküdjék a kis magyarságra.
V. A BÉCSI BÉKE

A Bocskai-szabadságharc régóta érlelődött a lelkekben, mégis

váratlan hirtelenséggel köszöntött be, s a hirtelen előállott új
helyzetben, az egymás után fölbukkanó nagy és megoldatlan
problémák között a magyarság gondolkodóinak véleménye,
politikai állásfoglalása csak lassan alakulhatott ki.
Százados hagyományoktól sohasem könnyű elszakadni, de
különösen nehéz, ha ezek a hagyományok eggyé forrtak a
fölemelkedés vágyával. Márpedig a török harcok máról
holnapra való megszakítása, Bocskai legforradalmibb lépése,
kétszáz éves elkeseredett, megalkuvás nélküli küzdelemnek
vetett véget, s az annyi vérrel, annyi pusztulással megszentelt
harc feladása nem kevesebbet jelentett, mint hogy a nemzet –
ha csak egy időre is – feladta leghőbb vágyát: azt, hogy
helyreállítsa az egységes Magyarországot. A nemzedékeken át
tomboló harcból annyit minden magyar megtanult: az ország
feltámadása csak a török romlása árán lehetséges. Az ország
csak akkor lehet újra egész, ha a magyar fölébe kerül a
töröknek, ha kiszorítja a félhold hatalmát a Kárpát-medencéből.
Most pedig Európa védbástyájának százados őrei eltaszították
maguktól elmúlt nemzedékek lelkét, és a „hitetlenek”
szövetségében támadtak a keresztény császárra.
Nagy és komoly lépés volt ez, a magyarság nehezen szánta rá
magát. Igaza volt a Lorántffyak udvari papjának, Szepsi Lackó
Máténak: „A magyar keresztyénség a törököt szívből gyűlölte,
véle szíveszerént harcolt és semmi szövetsége véle nem volt,
míg Rudolfus császár őfelsége meg nem háborította.” Előbb meg
kellett érnie, hogy saját hazájában azok üldözzék és pusztítsák,
akiket maga testével védett, s akiktől segítséget várt volna. A
pusztulásnak és a nyomában feltörő elkeseredésnek a végsőkig
kellett fokozódnia, élet vagy halál kérdésének kellett
fölmerülnie, hogy utolsó erejével szakítson múltjával, és
eltaposásra ítélt nemzeti létét „a pogány ősellenséggel” való
kibéküléssel próbálja megmenteni.
A kényszerű politikai lépés mögött azonban hiába keresnénk
érzelmi közeledést. A törökkel való ellentét sokkal mélyebben
élt a magyarságban, semhogy politikai változások máról
holnapra eltüntethették volna. Hiszen az ország kétharmada
továbbra is a török kezén sínylődött, s magyar rabok panaszától
volt hangos a Balkán-félsziget meg Kis-Ázsia. Nem bíztak a
török ígéretében, mert ahogy az egykorú mondás összegezte a
közvéleményt: a törökök „ezideig még senki kebelébe nem
szedtek almát, hanem a magokéba”.
A keserű tapasztalatokhoz azonban még hozzájárult a
műveltség, az életforma, a vallás áthidalhatatlan különbsége is,
s eleve útját vágta a két nép közötti minden közeledésnek. A
magyarság fél évezrednél régebben élt már a nyugati
kereszténységben, az európai műveltségben, s ez az idő nem
múlhatott el nyomtalanul fölötte. A törökkel együtt harcoló
magyar csapatok tüntetően ragaszkodtak a régi magyar
szokáshoz: megállásnál, táborból ki, táborba be, este, reggel
háromszoros Jézus-kiáltás, s az egykorú levelek, írások a
törökről szólva az európai ember megvetését tükrözik a
„barbár” iránt, akit semmiképpen nem ítéltek magukhoz méltó
szövetségesnek.
Nincs ebben különbség magyar és magyar között. Főnemes
vagy közrendű, katolikus vagy protestáns – gyűlölheti a németet
mégúgy is – retteg a töröktől, s a vele való viszony
valamennyőjüknek a legnagyobb problémája. Nem
csodálkozhatunk rajta, ha a fejedelem emberei, legbizalmasabb
tanácsadói maguk között száz-egynéhányszor meghányják-vetik
ezt a kérdést, mielőtt döntenének. Országukról, magukról, egész
nemzetükről van szó.
Homonnai Drugeth Bálint, a fölkelő csapatoknak Bocskaitól
kinevezett fővezére – hogy egy példát említsünk a sok közül –
annyira haragszik a németre, hogy még a magyarban sem bízik,
ha „kalapos a süvege és német a saruja”. De a töröknek még
kevésbé hihet. A pasák mézédes szava, a nagyvezér kedvessége
mögött mindvégig cselt sejt, nem hiheti, hogy ez őszinte legyen,
s „a törököknek az ő nagy hitetlenségek miatt hozzám való
kétséges voltokról” panaszkodik. „Bezzeg eleget búsultam az
török segítsége miatt” – olvassuk naplójában. Állandó
vigyázásban, „kimondhatatlan gondokban” tölti napjait, retteg
„az szegény hazáért”, nehogy a „pogány” kijátssza belőle a
magyarságot.
Félelme nem is volt alaptalan, a török szerette volna az egész
hadjáratot a maga javára fordítani. Elfoglalta Esztergomot, s
nem is adta vissza. Igényt emelt Érsekújvárra, s a fölkelők és
Mátyás főherceg csak titkon összejátszva tudták szándékában
elgáncsolni. Hiába volt a nagy szövetség, a török jóindulata
mindvégig „felette igen kétes”, s a magyar továbbra is benne
látja az ősellenséget. A bizalmatlanság iránta akkora, hogy a
fővezér az ostrom előtt hitlevelet vesz az egri pasától, hogy
törökjeivel „ők is velünk egyetemben igazán és vitézi módon
erős ostromot tesznek”. A pasa mégis megcsalja, „megcsalának
a latrok, mint pogányok és hitetlenek; az ostrom idején az
fejöket az sáncokból sem dugák ki”. S miközben a hajdúktól
megszállt Érsekújvárat, mint farkasok a vadkertet, kerülgetik a
törökök, Homonnai így foglalja össze a rövid együttműködés
tanulságát: „Az török nemzet ezt akarná, bátor az németek
minket mind egy szálig levágnának, vagy mi a németeket, mert
ők annyival inkább erősödnének hatalmas állapotokban.”
Homonnai sorai az egész magyarság aggályait tükrözik, az
idézetek számát vég nélkül szaporíthatnók. Magyar és török
között barátság, megértés, érdekközösség nem volt, egymással
szeretetben nem férhettek össze. Ellenségként álltak egymással
szemben, nemegyszer gyűlölködve, de ennek a gyűlölködésnek
már nem sok köze volt a középkor merev, elvi, pusztán vallási
szembenállásához. Az újkor hajnalára eltűntek a térítő-harcos
vágyak, de elfonnyadtak a keresztény népek testvéri
közösségének virágai is. A magyar talán legtovább őrizte az
összetartozás érzését – utolsó megmaradt gyökérszálait éppen
ekkoriban tépdeste ki a császár. A nemzet továbbra sem
békülhetett a törökkel, de háta mögött már nem állottak segítő
kézzel a keresztény szomszédok. Egyedül maradt, senkiben sem
bízhatott. A maga erejére utalva önmagába fordult, s
kitaszítottságában a századfordulóra csodálatosan életre kelt és
fölserdült benne a magyar összetartozás pártokon és
felekezeteken fölülálló érzése, a maga fajtájabéli szeretete.
Amikor a török vezér azt követelte Homonnaitól, hogy a
császárpárti magyar rabokat adja át a tatároknak, a fővezér
megtagadta ezt, „mivelhogy azok a rabok magyarországiak, és
szegények magok is magyarok, semmiképpen őket meg nem
adhatom. Hanem ha rablani akarnak, ne magyart, hanem
németet raboljanak.” Érsekújvár megvételekor pedig külön is
kikötötte szövetségesénél, hogy a várban lévő magyaroknak
valami baja ne essék, „az német asszonyokat – nem tartunk
ellene –, bennek ám ragadozzanak”.
A magyarság nem bízhatott szövetségesében, akár a némettel,
akár a törökkel fogott kezet, s magára maradva, a
megoldhatatlannak tetsző sors malomkőként őrölte a legjobbak
lelkét. „Két tar között elveszünk, ha Isten nem könyörül
rajtunk” – mondotta ki reménytelenségüket Bosnyák Tamás,
Érsekújvár kapitánya. Ugyanez aggasztotta a rendeket is az
országgyűlésen. Nem hisznek a császár szavában, s a véle kötött
béke biztosítására a szomszédos népek garanciáját követelik, de
eszükbe sem jut a török jótállását kérni. „Elől tűz, hátul víz,”
sem törökben, sem németben nem bízhat a magyar.
Ez gyötörte Illésházy Istvánnak, a korábbi bujdosónak,
Bocskai mellett a magyarság másik nagy államférfiának lelkét
is, ezért ajánlotta fejedelmének, hogy mind a törökkel, mind a
némettel egyaránt gyorsan kösse meg a békét. Akármelyik győz
is, nem jó a magyarnak, „az török nem tartja meg hűségit és
másnak országot nem veszen, társot nem szenvedhet; ha pedig
az győzedelem az németé leszen, egy magyart sem hadnak
élni”.
A sors tragédiája volt, hogy két hatalmas császár között a
megfogyott magyar nép „ennyi sokfelől felhúzott fegyver
között” nem állhatott meg a maga lábán. „Két pogány” közül
csatlakoznia kellett valamelyikhez. Csatlakoznia kellett ahhoz,
amelyiktől inkább remélhette, hogy érdeke felé húz, vagy
amelyiknek hatalma nagyobb súllyal fekhetett rá, ha erőszakra
került a sor. Két rossz közül a kisebbet kellett választania, ha
élni akart.
Ezen tépelődött Illésházy állandóan, ez nem hagyta nyugodni
a béketárgyalások közben sem, s aggodalmát beleöntötte
Bocskaihoz írott hosszú leveleibe. „Nincsen-é előttünk, hogy két
nagy császár birodalma között vagyunk. Az török természet
szerént mind hitünknek s mind magunknak ellensége, szép szót
ád-é most, segít is, bizony megveszi idővel az árát. Az tavalyi
segítségnek is megvevé az árát. Oda vagyon Esztergom, sok ezer
körösztyén vér és rabok, ártatlan körösztyének. Nem vött ő még
ezideig senkinek sem országot, sem várat. Ezután sem veszen,
bátor senki ahhoz ne bízzék. Az római császárnak is ha
ellenségi leszünk, télbe-nyárba rajtunk leszen, és bizony meg
nem állhatjuk végtére. Nem köllene ezért ez kevés maradékját
hazánknak ilyen nyilvánvaló nagy veszedelmére hozni. Az
végére köllene dolgunknak nézni, nem csak az eleire.” Ő nem
barátja a császárnak, tudhatja azt róla mindenki, hiszen „vajjon
kin tett császár nagyobb gyalázatot, nagyobb kárt, mint
énrajtam. Avagy nem tudom-é az ő istentelen és tirannus
birodalmát főképpen ez szegény magyar nemzeten, kiért az
Úristen megszégyenítette.” Szabadulna ő Prága uralmától
szívesen, ha lehetne, de végiggondolva a királyi Magyarország
helyzetét, úgy látja, nem szakadhatnak el a császártól, nehogy a
török karjába essenek. Mert amíg magyar földön állanak a
török várak, amíg török pasa uralkodik az ország szívében, a
törökben addig semmit sem bízhatnak. Ki is vállalná, hogy ő „az
ártatlan körösztyéneknek vérontásának, pogánnyá tételének az
oka”. Pedig ez lenne belőle mert ha a császár megvonja
segítségét, a magyarság nem tudja megtartani a horvátországi,
dunántúli és Dunán innen való végvárakat. „Ezideig talán
szóval és prédával, szegényemberek könnyhullátásával tartjuk.
De az szép szónak vége leszen, az préda elfogy, és vagy törökké
vagy németté lesznek az végházak. Mind a kettő nyilvánvaló
veszedelme leszen ez szegény hazánknak.”
Homonnai, Illésházy és osztályos társaik nehéz gondolatai
nem kerülték el a fejedelmet sem. A problémák súlya igazában
őt nyomta: övé volt az utolsó szó, de a felelősség is. Mások
habozhattak, tanácsukban ingadozhattak, de ő meg kellett hogy
őrizze határozottságát, az ő arca minden veszélyben nyugodt
kellett hogy legyen.
Pedig ha valaki, ő aztán ismerte a törököt. Ezért húzódozott a
végsőkig a barátkozástól. Az uralkodó vádja, hogy a félhold
hatalmának megsemmisítésében Bocskai „perfid lázadása”
akadályozta meg, nagyon igaztalan volt. A fejedelem talán
mindenkinél jobban tudta, hogy a török harcok megszakítása az
egységes Magyarország eszményének feladását jelenti, s
mindent elkövetett, hogy a török elleni arcvonal fennmaradjon.
Kassa elfoglalása után megüzente Rudolfnak, hogy híven
szolgál neki továbbra is, ha megtartja az ország törvényeit,
„még ezideig a törökhöz nem kötelezte úgy el magát, hogy hátra
hagyta volna kegyelmes urát, fejedelmét”. Gyors és őszinte
megegyezéssel még mindent rendbe szedhettek volna, mielőtt a
török kihasználja a megváltozott helyzetet.
Bocskai készen is volt rá, de a császár szóba sem állt vele.
Mindeddig tárgyalásba sem kezdett a törökkel, csak most,
amikor látta, hogy nem megy, a szép szóra nem hajlik a császár.
De nagyon nemszeretem barátkozás volt ez, a fejedelem
óvakodott a szövetségesétől, jobb szerette, ha nem is látja. Pedig
a Porta tárt karokkal várta, hívta, fölkelése első napjától kezdve,
s szövetségét később is mindig nagyra értékelte. Alig hihet az
ember a velencei diplomaták jelentéseinek: követeit valósággal
dédelgették Konstantinápolyban. Hiszen mit is kívánhatott
volna többet a belviszályokban egyre gyöngülő birodalom,
minthogy legádázabb ellensége mellé álljon, és vele együtt
induljon a császár ellen. A szultán meg a nagyvezér bizonyára
egy új korszak hajnalát vélték derengeni; Szapolyai János jutott
eszükbe, a török előtt alázkodó, kézcsókra járó magyar király,
aki az ő füttyükre ropta a táncot. Ezért léptek szerződésre a
fejedelemmel, a nagyvezér ezért kötött drágamívű kardot az
oldalára, és sugdosott a fülébe, hogy ne béküljön a császárral,
majd ők segítik fegyverrel is, katonával is, s őhatalmassága, a
szultán addig be sem teszi hüvelyébe győzhetetlen kardját, és
fogyhatatlan kincsű erszényének száját be nem köti, míg övé
nem lesz az egész ország; ezért tettek fejére koronát s
üdvözölték Magyarország királyaként. Bocskai azonban
hamarosan kijózanította őket, elrontotta szép reményeiket.
Kényszerből melléjük állt, de arra, hogy megalázkodjék, nem
volt hajlandó. A fényes cím, a dicső jövőt hazudó mézesmázos
szavak nem szédíthették meg; nem a török, a maga útját járta.
Levette fejéről a koronát: nem fogadhatja el, van már
Magyarországnak koronás királya.
A török barátságát azonban el kellett fogadnia, bár nagyon
nem szívesen tette. A magyarság élete forgott kockán, s
„magunk az sok ínség miatt országul elfogyatkozván
elégtelenek valánk idegen nemzet rabságábul magunkat
megszabadítani”. Határozottan és becsületesen kitartott
szövetségese mellett – érzelmeit politikájában sohasem engedte
szóhoz jutni –, de élete végéig bizalmatlan volt vele szemben.
Ezt azonban nem tudhatták azok, akik csak messziről ismerték
őt; azok csak magukban tusakodtak, búslakodtak, ahogy
Homonnai is, „mert nekünk semmi okunk, hogy az pogány
töröknek úgy hitt őfelsége, és körébe elegyedett, példa lévén
nekünk János király és az én elődöm is, Török Bálint”.
Pedig éppen nem hitt nekik, éppen nem elegyedett közéjük.
Amikor Lalla Mehmed nagyvezér hívására, a szövetségi
szerződés nyélbeütésére 1605 novemberében Pest alá érkezett,
a Rákos mezejéről hatszáz lovas élén indulóban a török
táborba, már lóháton félrehívta fővezérét, Homonnait,
mondván neki: „ha énnékem az török miatt mostani közikbe
való menetelemben valami nyavalyám történik…, rólam példát
vévén, soha az török nemzetségnek, kérlek, ne higyjetek”. Majd
pedig visszaérkezve a török táborból, Homonnaival,
Illésházyval, Rákóczi Lajossal nagy hálákat adott Istennek, hogy
baj nélkül kiszabadult a „farkasok torkából”.
A török készségének, jóakaratának okát is jól ismerte –
„tudjuk az török szokását és természetét” –, s ha már nem
nélkülözhette, legalább azon igyekezett, hogy a magyarság
minél kevesebb kárát vallja. „Menjenek egyenesen az német
királynak őstől maradott országára, és azt rabolják, pusztítsák,
égessék – írta levelében –, az Magyarország határiban sohul
semmi kárt ne tegyenek.” De hiába íratta meg szerződésben is,
hogy sem várat, sem falut nem foglalnak a maguk számára,
mégis megtették. Ez volt a török szövetség tragédiája: aki
rászorult, annak a haza földjéből kellett érte megfizetnie. Ezért
igyekezett a fejedelem annyira a gyors békekötésre némettel,
törökkel egyaránt, ezért utasította vissza a Portától kínált
koronát, hogy ne szoruljon a félhold nagyon kétes értékű
segítségére.
Ifjúkorának nagy álmáról, az egységes Magyarországról
azonban le kellett mondania. A fáradt, sok vért vesztett
magyarságnak pihenésre, békére volt szüksége. Bocskainak, ha
a nemzet életét valóban meg akarta menteni, meg kellett
alkudnia a helyzettel. Ha tovább őrlődik a magyarság a két kő
között, egyszerre csak teljesen elfogy, s a nagy hadakozásnak az
lesz a vége, hogy meglesz az ország, de nem marad magyar
benne. Elhagyja tehát a pillanatnyilag elérhetetlent – amiért
már két magyar nemzedék áldozta életét –, lemond Nagy-
Magyarországról, hogy legalább Kis-Magyarországot
megmenthesse. Békét köt mind a két ellenséggel, s őket
egymással is megbékíti. Kompromisszumra lép, hogy mentse,
ami még menthető, és ehhez azután minden hátsó gondolat
nélkül ragaszkodik.
Egyensúlyba akarja hozni két szomszédját, hogy egyik se
gázolhassa le a kis magyarságot, hanem egymást félve veszteg
maradjanak. Nem akarja egyikőjüket a másik ellen felhasználni,
ahogy korábban ezt Fráter György elképzelte, majd később
Bethlen Gábor meg is valósította: „egyszersmind két császárral
nem akarunk madarászni, hogy meg ne sújthasson az madár az
szárnyával”. Török és német között békét akar, mert ebben látja
nemzete fennmaradását. „Az békességöt és hazánk
csendességét pedig minden kincsnél fönnebb böcsüljük, és
amennyire lehet, annak véghezvitelét egyik óráról másikra nem
halasztjuk. Adjon az Úristen egyességet és szép csendességet az
két császár között, maradhasson meg az szegény magyar
nemzet, ne romoljon ennél is inkább.”
Illésházynak adott utasításában a német és a török békét
egyformán fontosnak írja. A török az ajtó előtt fekszik, s ha
mozdul, útja Magyarországon át vezet a magyarság
pusztulásával. A német most ugyan nem bánthat bennünket,
mert itt van velünk a török, de ha ez ősszel kimegy, s addig
nincsen meg a béke, „mi az derekas segítségtől megleszünk
fosztatván, akkor onthatja alánk az forrót”. Ezért a
tárgyalásban „mind a kettő között igen okosan és szorgalmatos
vigyázással kell járnunk, és idejekorán csak erre kell gondot
viselnünk, hogy hazánk szabadsága is helyére állíttassák, és az
töröktül is hazánk végházi megoltalmaztassanak”.
A béke azonban ne csak az ország szabadságát, végvárainak
fenntartását biztosítsa, hanem a magyarság egységét is, magyar
se támadhasson magyarra. Ő látta Erdélyben, s „szánkban az
ízi, az egynéhány esztendőkben micsoda romlást hozott, hogy a
magyar egymást vágta, rontotta”. A testvérharcot egyszer s
mindenkorra ki akarja küszöbölni, s szinte minden levelében
lelkére köti Illésházynak „az magyar nemzetségnek örökös
megegyesedését, kit noha mindenik császár bánni fog, de
minekünk ez a fundámentoma megmaradásunknak, hogy egyik
magyart az másikkal ne rágassák, étessék”.
 Ezért is követeli Magyarország számára a magyar nemzeti
politikát, hogy idegen érdek ne vadíthassa egymásnak a
magyarokat. Ezért követeli, hogy a Szent István koronájával
megkoronázott német-római császárnak a birodalmi politikától
függetlenül a maga külön magyar politikája is meglegyen. Hogy
a magyarság vezetését adják újra a magyarok kezébe, adják
meg a törvények és a lelkiismeret szabadságát, s állítsák az
elpusztult ország minden anyagi, erkölcsi és szellemi erejét a
magyar állam szolgálatába.
De ha a császár szorultságában megadja is minden
kívánságát, ki biztosíthatja őt, hogy szavát állni fogja? Hiszen
olyan a természete, hogy „az bosszúállásra való alkalmatosságot
el nem múlasztja”. Tudja az idejét, nem régen volt még, ő is
szolgált a római császárnak; jókedvvel vette az ő szolgálatait,
mégis hogy bánt el véle? Őfelsége ne is haragudjék – üzeni
Rudolfnak –, ha nem bízhatik benne, nagyon sok rossz példa
van előtte, hogy mit adhat szavára. „Puszta kertbe” pedig soha
nem fog beszorulni a császár elől. Biztosítékot keres, mely
„bástya és paizs”-ként őrizze és védje „a két hatalmas császár
között elfogyott magyar nemzetségnek minden javát és
megmaradását”.
Persze legjobb volna, ha valamelyik nagy államot
kényszeríthetné a magyarság mellé. De melyiket? A törököt
nem lehet; a román vajdaságok kicsik, maguk is támaszra
szorulnak. Csak a lengyel marad, ha ugyan él még benne a
magyarság iránti régi jóakarata. Bocskai arra is gondolt, hogy
megszerzi a lengyel koronát magának, s követei ki is járták a
Porta engedélyét. Illésházy is biztatta, mert „az Istennél semmi
sincs lehetetlen”, s ha rávinné Bocskait a lengyel királyságra, ha
Magyarország „eggyé lehetne Lengyelországgal, sem némettül,
sem töröktül nem félne”. De ez csak tervezgetés, álmodozás
volt, s Bocskai a lengyel főurakkal való levelezés közben hamar
meglátta, hogy Báthory István szelleme egyre jobban kísértetté
lesz, valósággá már nem válhatik.
Nincsen tehát idegen, aki a mi sorsunkba ártaná magát,
testvértelenül állunk Európa legveszélyesebb pontján, s a
császár elleni biztosítékot is csak magunkban találhatjuk meg.
Bocskai úgy véli, meg is találta: az erős, önálló magyar
fejedelemségben, a tiszai vármegyékkel megerősített,
függetlenné vált Erdélyben. Ennek megléte „legerősebb paizsa
az mi nemzetségünk megmaradásának… abból várhatjuk aztán
örökös megtartását egész nemzetünknek”.
A régi, császári hadvezérek, román vajdák előtt térdet hajtó
Erdély, amelyben a központi hatalom markából ki-ki csúszott a
vezetés, s a három nemzet nemegyszer külön utakon kereste
boldogulását, ha úgy jött, a másik rovására is, ez a
„Tündérország” nem tölthette volna be ezt a hivatást. Az az
Erdély, amelyre Bocskai a magyar jövő védelmét bízza, még
csak most van születőben, s a fejedelem nagyon jól tudja, hogy
ennek ő vetette meg a fundámentomát, s az épületét is csak ő
rakhatja fel. Mert ennek a fejedelemségnek kicsiben
Magyarországgá kell lennie. Vállalnia kell nemcsak az állandó
fegyverben állást, hanem mindazoknak a nemzeti és kulturális
törekvéseknek a vezetését is, amelyeknek valamikor az
egységes Magyarország vagy a Habsburg – királyság volt
melegágyuk. Mert ez a jövőben már nem vállalkozhat ilyesmire.
A jobb idők beköszöntéig Erdélynek kell megőriznie a
magyarságot és minden értékét, nem a maga, hanem az egész
nemzet érdekében. Ahogy végrendeletében olvassuk:
„Valameddig az magyar korona ott fenn nálunknál erősebb
nemzetségnél, az németnél lészen, és az magyar királyság is az
németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar
fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik is oltalmokra,
javokra lészen.”
 Erdélynek tehát erőssé és naggyá kell lennie. A törökkel
tartson barátságot, „jó korrespondenciát,” de belső ügyeiben
maradjon önálló. Feladatát csak akkor láthatja el, ha „örökössé
lehet őmagában, és nem szaggathatják ide s tova”. Ezért nem
maradhat a császárnak semmi jussa rá: ne legyen módja a rajta
való kapdosásra. Ebből csak veszedelem származnék, őfelsége
érvényesíteni akarná jussát, a török nem hagyná, és Erdély
újabb romlásra jutna.
Ezért kell területben is megnövelni a fejedelemséget, hogy
függetlenségét megvédhesse, mert „ha mód lehet mennél
nagyobbá nevelhetni, annál nagyobb s bizonyosabb erősségére
lészen az mi nemzetünknek”. Ezért követelte a fejedelem a már
eddig is Erdélyhez csatolt Részeken meg Máramaroson kívül a
Tisza menti megyékből Bereg, Ugocsa, Szatmár és Szabolcs
területét meg Tokaj várát.
Erdély önállósága ilyen formában és ezzel a hivatással
Bocskai gondolata volt, az ő agyából pattant ki, és ő is vitte
végbe – de a fejedelemség megerősítésében egyetértett vele
egész Kelet- és Északkelet-Magyarország. Bereg, Zemplén, Abaúj
nemesei hallani sem akartak többé a császár uralmáról.
Mindent elkövettek volna, hogy Bocskai fejedelemségéhez
kerüljenek, s a túlzók már a Tátráig akarták kitolni Erdély
határát. Velük szemben a nyugati megyék magyarsága meg
végsőkig ellenezte országa meggyengítését. Végeredményben
mindegyik az egységes Magyarországot akarta, de egyik
Pozsonyból, a másik meg Gyulafehérvárról nézte a világot, s
mindkettő a maga vezetése alá, a maga igazára akarta
kényszeríteni a másikat. Pedig de más volt a világ, mások voltak
az életfeltételek keleten és nyugaton.
Mióta az ország közepe a török kezére került, mióta a
magyarság kiejtette markából történetének önálló intézését,
más-más veszedelem fenyegette a megmaradt végek életét, s a
menekülés útja sem vihetett egy irányba. Buda elvesztésének
talán legsúlyosabb következménye volt ez: a magyar sorsot nem
lehetett egy középpontból összefogni, de még áttekinteni sem.
Mindkét töredékállam magát vélte a régi ország igazi
gyermekének, elfajzott gonoszt, egységtörőt látva a másikban, s
mindegyik erősödni akart, még a másik rovására is. Ebben az
egyben sohasem tudtak szépszerével megegyezni.
Most Bocskai legbizalmasabb tanácsadója és barátja, az öreg
Illésházy fordult legélesebben Erdély elszakadása, önállósága
ellen, évtizedekre előre megfogalmazva ezzel nyugati nagy
magyarok politikai hitvallását. „Soha sem tetszett énnékem –
írta a fejedelemnek –, és most se tetszik, hogy ez megmaradott
darab országot kétfelé szakasszuk, két birodalom alá és azzal
ennél is erőtlenebbé tegyük, az mint most vagyon; mert az
királok meghalnak, de megmarad az ország.”
A fejedelem azonban szilárdan megállt a keleti és nyugati
vitatkozók között, s a maga igazából egyiknek sem engedett. Ő
már végigjárta a magyar sors nyugati és keleti formáját
egyaránt, s ifjúságának gondolatait Illésházy szájában a maga
életének tapasztalásából cáfolhatta. Vajon ha nincs az ő Kelet-
Magyarországra támaszkodó hatalma, egyáltalában tárgyalt
volna-e a császár magyarjaival? Ha ő keletről nem von kardot,
megmenekülhetett volna-e a magyarság a császár börtönéből?
Tudta, hogy neki van igaza, ő lát messzebb, s ha a királyok
meghalnak is, az ő munkája biztosítja majd a magyarság
fennmaradását. „Ingadozó nádszálra abból kegyelmed
mibennünk nem talált – válaszolta Illésházynak –, melyről noha
eddig is ismer kegyelmed bennünket, de naponkint való
cselekedetünkből ennek utána jobban megismér, hogy
mibennünk abból változást nem tapasztal.”
De nem győzhette meg tanácsosát. A vita mind élesebbé vált
közöttük, s Illésházy elkeseredésében és aggodalmában már
attól sem riadt vissza, hogy haszonleséssel vádolja meg
fejedelmét. „Fölséged az közönséges megmaradásra és az
békességre legyen inkább intentus – írta Bocskainak –,
hogynem maga javára.” Ebben a kérdésben nem ismert alkut, s
amikor az ismeretlen kínokban hónapok óta vergődő nagybeteg
fejedelem már utolsó napjait élte, még akkor is nekitámadt:
„Most is csak azt mondom, hogy az magyarországi koronának
és az posteritásnak semmi ártalmasabbat nem cselekedhetik
fölséged, mint azt, hogy kétfelé szakasztja az országot.
Messzebbre és a jövendőre is nézzen fölséged, ne csak az
előttünk való kicsiny haszonra.”
A fejedelem lelkiismerete nyugodt lehetett: nemhogy maga,
de még csak „kedves hazája”, Erdély hasznát sem nézte soha, ha
ennek az ország látta volna kárát. Szeme mindig az egész
nemzeten volt, sohasem csak Erdély, mindig az egész
magyarság sorsán aggódott. Az ország egységét fel kellett adnia,
a jövő biztosítására meg kellett erősítenie a fejedelemség
önállóságát, de a transzszilvanizmus, az öncélú Erdély
gondolata sohasem vert gyökeret lelkében. Erdély önállósága,
egész hivatása csak az ország szerencsétlen helyzetének volt
következménye, s nem is a fejedelemség kedvéért, hanem hogy
az egész magyar nemzet életét megoltalmazhassa, amíg a
korona ott fenn egy nálunk erősebb idegen nemzetség kezében
van. De csak eddig van Erdélynek külön hivatása, az önálló
életre csak eddig van joga, „ha pedig Isten azt adná, hogy az
korona Magyarországban magyar kézhez kelne, egy koronás
király alá, úgy az erdélyieket is intjük, nemhogy attól
elszakadnának vagy abban ellent tartanának, de sőt segéljék
tehetségek szerént, és egyenlő értelemből azon korona alá az
régi mód szerént adják magokat”.
Addig is aggódó szeretettel inti magyarjait az egyetértésre,
összefogásra. Az erdélyieket, hogy Magyarországtól „ha más
fejedelem alatt lösznek is, el ne szakadjanak”, a
királyságbélieket, hogy „az erdélyieket tőlök el ne taszítsák,
tartsák ő atyjafioknak és ő véreknek. Az idő, ha mit hoz, egymás
javát örvendjék és egymás nyavalyáját fájlalják, és mindenben
oltalommal, segítséggel legyenek egymáshoz”. Ebben látja a
magyarság megmaradásának legfőbb zálogát: „Ha nem
szakadozunk el egymástól.”
Bocskai nem volt ösztönből lázadó forradalmár természet,
nem volt pártütő jobbágy vagy lázadó alattvaló. Akármennyire
merészek és újak voltak is gondolatai, s céljaira akármennyire
is új, eddig nem sejtett reálpolitikai utakon tört előre, lelke
legmélyén megőrizte konzervatívságát. A koronás király
tekintélye oly erősen élt benne, hogy még Rudolf császár
viselkedése sem ölhette ki, s a tárgyalások közben fel-
felbukkant a szent korona viselője iránti tisztelete. Nem is akart
ő „sem őfelségére, sem a keresztyénségre támadni”, hiszen
eddig is „életével az egész keresztyénségnek javára szolgált”. A
fejedelemségre sem törekedett ő; akárki meggondolhatja, hogy
„amikor Zsigmond fejedelem Opóliába ment vala Erdélyből,
akkor is beülhetett volna Gyulafehérvárra, de nem cselekedé”,
meggondolván az őfelségéhez való hűségét és engedelmességét.
Nem hiúsága, nyughatatlan lelke, még csak nem is a Nyugat-
Európában ekkor terjedő új protestáns ellenállási jog
forradalmi eszméi adták kezébe a kardot. Gondolkozása – bár a
kálvinizmus erősen rányomta bélyegét – ebben középkori volt,
Werbőczi Hármaskönyvén nevelkedett. Szabadságharca jogos
önvédelem volt: az Aranybulla 31. pontja minden magyarnak
megengedte, hogy a zsarnok királyt fegyverrel is
kényszeríthesse az ország törvényeinek megtartására. Ez a
középkori gondolat volt kardja és pajzsa egyaránt: az isteni
eredetű királyság viselője letért az isteni törvény útjáról, s ő
most fegyverrel visszakényszeríti rá.
 Ennél többet soha nem akart, s ezt nem is titkolta. Józanságát,
reális ítéletét egyetlenegyszer el nem vesztette – egy lépéssel
sem ment tovább, mint céljai eléréséhez szükséges volt. Hányan
megszédültek volna helyében a török ígérgetéseitől, hányan
elbizakodtak volna, hallva a császári seregek megfutamodását,
Prága rémületét, amit a hízelgők dicsérete csak még nagyobbra
színezett, ő pedig mindvégig megőrizte önmérsékletét, s
nemcsak a koronát utasította vissza, de még az országgyűléstől
kapott felséges címet sem akarta elfogadni. Nem
álszerénységből, túlzott puritánságból, hanem nagyon is
indokolt realizmusból. Még attól is óvakodott, hogy ellenségei
érzékenységét fölöslegesen felpiszkálja. Ismerte a maga erejét,
lehetőségeit, és semmiféle kalandba nem bocsátkozott.
Akármit akart is, mindig a valósághoz, az adott viszonyokhoz
ragaszkodott, és mielőtt lépett volna, gondosan megnézte, hová
lép. Romantikus tervei, kívánságai sohasem voltak. Érzelmeit
nem keverte bele politikájába – talán ezért is vádolták
hamissággal ellenségei, akik jónak látták a maguk politikáját
érzelmeikkel megtámogatni. Az ő szeme a politikai, a hatalmi
viszonyokra irányult, s tárgyilagosságát a legnehezebb
esetekben is megőrizte. Célját nézte, az eszközökben nem
válogatott, de mellékszempontokat nem engedett szóhoz jutni
sem elgondolásaiban, sem módszerében, sem emberei
kiválasztásában. Ugyan hány példát találnánk még rá a kezdődő
vallásháborúk izzó levegőjében, hogy a fölkelő protestáns
fejedelemnek a protestáns országban legközelebbi emberei
között katolikusok is legyenek! Bocskainak pedig a kancellárja,
egyik legbelsőbb embere, Kátay Mihály, katolikus volt.
Ha nem ismernénk közelről, azt gondolhatnánk, nem is volt
szíve, annyira hidegen, józanul tudta mérlegelni a dolgokat.
Népének ellenségeiben csak tárgyakat látott, közel nem
eresztette egyiket sem magához, szeretni vagy gyűlölni csak a
maga fajtájabélit tudta. Török és német és mindenki más csak
egy gondolatot ébresztett benne: árt vagy használ ? Mit kell
tennünk, hogy igyekezetét javunkra fordíthassuk? A
béketárgyalások közben megüzente Mátyás főhercegnek, hogy
hozzá valami bőbeszédű követet hiába küld, „miért hogy sem az
dialektikához, sem az retorikához nem tudunk, az dolgot ő
magát nézzük, csak az mi nemzetünk javát és magunk
megmaradását, azonkívül az szók és rábeszélések minálunk
semmit sem fognak”.
Ez teszi Bocskait valamennyi kortársánál nagyobb
államférfiúvá, hogy a dolgokat hatalmi lehetőségük szerint
mérlegelte, függetlenül pillanatnyi érzéseitől. Az ide-oda
hullámzó kedélyek, a máról holnapra változó ötletek és
elgondolások között az ő realizmusa volt az a biztos alap,
amelyre a magyarság nyugodtan építhette jövendőjét.
Tekintélye óriási volt mind ellenségei, mind pedig a magyar
rendek előtt. A városi követek országgyűlési naplójából elénk
tűnik mindenben kezdeményező alakja; valósággal lenyűgözte
a derék polgárok középszerű küldötteit. Pedig a körülötte
viharzó vitákba csak ritkán szólt bele. Ott ült a nagyteremben, a
vitatkozó országgyűlés közepén „veres öltönyben, fehér
darutollakkal és összefoglalt drágakövekkel felékesített,
gyöngyökkel hellyel-hellyel felcifrázott fekete sövegben”,
felövezve megaranyozott kardjával „a bársonnyal bevont,
arannyal ékesen kicsinosított királyi székben; komoly
méltósággal, összetett kezekkel”, hallgatagon, de mindenre
ügyelve. Ha pedig a rendek elakadtak az ellentétes
véleményekben, ha a szélsőségek között nem lehetett hidat
verni, mindig az ő szava döntötte el a vitát, az ő tekintélye előtt
meghajoltak a legharcosabb szelleműek is. Lenyeste a túlzó
követeléseket, józanságra térítve a meggondolatlanokat, de nem
engedte, hogy elfogadják a méltatlan feltételeket. Nemcsak
fejedelem volt, de népének bölcs vezére is.
A tárgyalásokat különben szabadjára engedte, tudta, hogy az
ő szava ellen úgysem tehetnek semmit. Öntudatában benne
égett a büszkeség, hogy ő szabta meg a hatalmi viszonyokat
Zsigmond fejedelem korában csakúgy, mint később a
szabadságharcban – de soha elbizakodottá nem vált. Ahogy a
világtörténet minden igazán nagy alakja, fölötte érezte magát
kortársainak; vallásos hittel vallotta felsőbb küldetését, s ebből
jogot merített arra is, hogy az ellenszegülőkön kíméletlenül
átgázoljon. Ha a cél úgy kívánta, habozás nélkül tört pálcát
mások élete felett, de kegyetlenné nem vált. A vétkes hajdúkat
meg kapitányaikat kivégeztette, mert rablásaikkal a magyarság
egységét veszélyeztették, de ebben is csak a politikai célt nézte.
Ahogy a pártjára térő áruló erdélyi főnemeseknek pedig
megbocsátott, nem keresztényi irgalomból, hanem mert
hatalmi szempontok, a józan ész ezt követelték.
Korának emberi hibái benne is megvoltak, de hiányoztak
belőle az alantas lelkek kicsinyeskedései. Hiú volt és gőgös, de
hivatalát sokkal nagyobb méltósággal viselte, semhogy a
szokásos hízelkedőkre, hazug dicsérőkre vagy hozzá fel sem érő
apró gáncsoskodókra ügyet vetett volna. Fejedelmi udvara
Kassán – igaz, az állandó háborúság miatt is – egészen egyszerű
volt, fény, csillogás nem vette körül. Ceremóniák és formaságok
nélkül élt, valóságosan patriarchális közösségben azokkal, akik
korábban vele egyenrangúak voltak. A tiszteletet és
tekintélyének elismerését mindenkitől megkívánta, de nem
burkolódzott nemrégen még osztályos társai előtt hideg etikett,
formaságok, hajbókoltatás mögé. Homonnai Bálintot bizalmas
leveleiben kedves öcsémuramnak szólítja, ahogy Illésházyt
apámuramnak, s baráti írásait a hivatalos formula
mellőzésével, úgy ahogy régen is, egyszerűen Bocskai Istvánnak
írja alá. Az öreg Illésházy ugyanám vaskosan, válogatás nélkül
vágta szemébe nemegyszer a maga meggyőződését és
ellenkezését, mégis nem lehet meghatottság nélkül olvasni a
fejedelemnek makacskodó tanácsosához írt szerető hangú
leveleit. „Megbocsássa kegyelmed, édesapám” – írta maga
kezével levele végére, amikor tanácsosának igazát nem
ismerhette el. Máskor pedig, miután kénytelen kioktatta a
renitenskedő öreget, hogy alkalmazkodjék utasításához, ráírta
levelére: „Ezekről kegyelmednek nem úgy írtunk mint
tanácsunknak, vagy mint jóakarónknak, hanem mint
édesatyánknak.” Az elkeseredett hang és vád mögött az embert
és a szándékot nézte, nem a szavakat és nem a külsőségeket.
„Semmi kevélség ű benne nem vala, fejedelem módjára magát
tartja vala, noha mindennek jó nem lehet vala, jókval magát ű
szeretteti vala” – olvassuk róla az egykorú históriás énekben is.
Az emberekkel való bánásban különben is mester volt. Ránk
maradt levelezése töredékében is pompás és hű bizonyítéka
annak a hatalmas és nehéz munkának, amit diplomáciai téren,
benn az országban és kifelé a külföld felé, az emberek
megnyerésére végbevitt. Mennyi féltékenységgel, irigységgel,
apró érdekkel kellett megküzdenie mind egyesek, mind egész
pártok részéről. Hány vádra, aggodalomra, kérdésre kellett
válaszolnia, hányszor kellett újra meg újra előszednie a téntát,
papirost, hogy egy ellenséget maga mellé állítson, egy már
kétkedőt hitében megerősítsen, további kitartásra serkentsen.
Százszor és százfelől kellett rávilágítania ugyanarra a dologra,
ezt buzdította, amazt visszafogta, s mindezt úgy, hogy kedvesen
vegyék, rosszra ne magyarázzák, önérzetükben meg ne
háborodjanak.
Leveleinek hangja mindig komoly. Hivatalos cifraságok,
felesleges sallangok nincsenek benne, mondanivalójukat
kertelés, válogatás nélkül, néha nyersen vágják előnkbe. Mégis
közvetlen, barátságos, nyugodt hang árad belőlük, magyar
leveleiben pedig különösen megkapó a nyelv, a kifejezések
mögött megbúvó erő, méltóság. Félreérthető mondatra,
kifejezésre nem találhatunk, Bocskai nyelvében nincsenek
homályosságok, s a gyakori képek mögött a mai magyar
nyelvből már kiveszett szemléletesség valósággal kirajzolja
elénk a levélíró gondolatait. De elhamarkodott, meggondolatlan
kijelentésekre sem igen bukkanunk, ahogy egyetlenegy esetet
sem tudnánk említeni, amikor meg nem felelő tényekkel,
ravaszsággal, hamissággal akart volna valakit a maga ügye
mellé állítani. Nem volt gúnyos természet, csipkelődni, maróan
visszavágni nem szokott, levelei hangjából következtethetjük,
hogy nem is tudott. Inkább vaskos, nehéz, erőteljes az, amit
mond, nem finomkodik, nem élcelődik, de nincsenek eltitkolt
gondolatai, becsületesen, nyílt sisakkal harcol. Írásainak
alaptónusa mégis inkább derűs, mintsem komor. Itt-ott
felbukkannak jóízű, mosolyra s nem kacagásra késztető tréfás
megjegyzései, azonban ezek is komoly dolgokat takarnak, csak
a hang tréfálódzik. A tárgyalások közben, amikor Kassáért folyt
a harc Prágában, Illésházynak küldött nagy politikai okfejtése
végére odaírta tréfálkozva, mégis a komoly gondolatokhoz
kapcsolódva: „Mű itten Kassán jó ízűven iszunk néha az jó édes
borokban az kegyelmed egészségére; igen meg is szoktuk s
szeretjük is az édes bort, bizony immár a savanyú borra nem
szorulhatunk és nem is szoktathatjuk arra magunkat.”
Érzelgősség, siránkozó elcsüggedés vagy fellengzős lelkesedés
nincsen leveleiben. Az értelemhez szól, s csak nagy ritkán van
egy-két mondata az érzelem számára.
Hűen mutatják ezek a naponként tucatjával megírt levelek
aggódó, mindenre kiterjedő figyelmét, amelyik ott vigyázott az
egész ország legkisebb dolgán is. Bizalmas magánlevelek
majdnem mind, s belőlük kendőzés nélkül áll előnkbe a
fejedelem: elmondhatjuk, hogy ezekben az utolsó napokban
minden gondolata nemzetéé, országáé volt. Magáról alig
hallunk egy-két véletlen tudósítást, s ezeket is mintha restellné,
úgy érezné, rajta kívül senki másra nem tartoznak. „Ezt
kegyelmednek csak magának, igen bízvást írtuk” – teszi oda
ilyenkor Illésházyhoz írott levelének végére. A népszerűségnek
Báthory Zsigmond-féle formájára, arra, hogy ünnepeljék, nem
érzett semmi vágyódást.
Csak példának választottuk ki egyik levélgyűjteményét, hogy
rámutathassunk arra a nagy munkára, amit egy-egy gazdag
magyar úr megnyerése jelentett, s érzékeltessük azt a
meggyőző, ellenállhatatlan hangot, amellyel maga mellé
állította az embereket. Báthory Istvánnak, a fejedelmi
nemzetség sarjának, a keleti országrész leghatalmasabb urának
megnyerése nehéz dió volt. A büszke nagyúr sehogyan sem
akart beletörődni abba, hogy Bocskai vezetése alá adja magát,
hiúsága nem engedte. A fejedelem nap mint nap küldözte
követeit hozzá Ecsed várába, megbecsülő kérő szóval, „mint
édesapjához”. „Az kegyelmed jótetszésén és tanácsán én akarok
járni” – írta levelében, és kérte, gondolja meg, „mennyivel jobb
s hasznosabb nemzetünknek s hazánknak egy értelemből
szolgálnunk és egy szerencsén vélek munkálkodnunk, tudván,
hogy minden birodalmaknak legnagyobb erőssége az egyesség”.
„Egyszóval kéröm kegyelmedet – olvassuk máskor–, serkentse
és indítsa ez dologra kegyelmedet Istenünkhöz és az egy
üdvösségre való hitünkhöz, annakutána édes hazánkhoz és
szegény nemzetünkhöz tartozó szerelme, kiket jó lelkiesméretű
keresztyén embernek ez világon minden javainál és az maga
életénél is drágábbnak kell tartani.”
De ír ugyanebben az ügyben Báthory bizalmas embereinek is,
szóljanak uruknak, buzdítsák elméjét a jóra. Nagy szeretettel
inti Vadas Lukácsot, az ecsedi kálvinista prédikátort meg Petthő
Istvánt, Báthory szekretáriusát is, állítsák urukat az igaz
ügyhöz, ne csak titkon, de nyíltan is lépjen melléje. „Mert a
titkon való jóakarat, kinek ízit és gyümölcsét senki nem érzi,
akármily nagynak dícsírtessék is, de meddőnek és magtalannak
tartatik az, meddig valóság képpen ki nem mutatódik.”
Nem mehetünk el e levelek mellett anélkül, hogy meg ne
emlékeznénk tősgyökeres magyar nyelvükről. Alig egy százada,
hogy a magyar nyelv a latin írásbeliség korlátait áttörve a
hivatalos és magánlevelezés egyedüli formájává lett az
országban, s Bocskai leveleiben már teljes virágjában látjuk.
Sima fordulatai, udvarias formulái, üres szóvirágai nincsenek,
de a maga vaskosságában, zamatos, szemléltető példáiban
ezerszer jellemzőbb írójukra a magyar gondolkozás és lélek
számára idegen latin nyelvnél. Bocskai nyelve kifejezőkészség,
erő és világosság szempontjából fölötte áll kortársai, Illésházy
és társai nyelvének. Íze, sava, borsa van minden kifejezésének,
s a későbbi vagy a mai kor magyar beszédével szinte alig lehet
összehasonlítani. Képeit következetesen mindig a Szentírásból
vagy a földműveséletből veszi, meg a végvári katonavilágból, a
korábban a humanistáknál, majd később a barokk latinság
korában túlnyomó és erőszakolt klasszikus hivatkozások
teljességgel hiányoznak belőle. Írójuk nem stílusgyakorlatoknak
szánta, nem műveltségét, széles látókörét akarta bennük
fitogtatni, nem is az utókor számára írta őket, ahogy a
humanisták tették igen gyakran, Bocskainál a levél valóban azt
a célt szolgálta, hogy gondolatait, mondanivalóját világosan és
érthetően kifejezze.
Fényt vetnek ezek a levelek írójuk műveltségére is. A paraszti,
katona-nemesi életből szedett képek, vagy negative a klasszikus
hivatkozások teljes hiánya bizonyítják, amit már ifjúsága
éveiben is láttunk, hogy a fejedelem nem élt a humanisták
olaszos műveltségében. Sem a retorikához, sem a dialektikához
nem értett, írta ő maga, képzettsége inkább gyakorlati, politikai
és katonai volt. Jogi és katonai képzettség, ez vetítődik elénk
latin leveleiből is, különösen birtokaiért írt kérvényeiben; majd
az országgyűlési tárgyalások során félreismerhetetlen Werbőczi
és Hármaskönyvének hatása. Ezek mellett a Szentírásra kell
hivatkoznunk, ami nemcsak nyelvi képeit, de gondolkozását és
műveltségét is erősen irányította. A vallásos és történeti
műveltséget egyaránt innen merítette, nemcsak ő, de korának
minden protestáns vallású magyarja.
De érdekes képet nyerhetünk ezekből a levelekből az akkor
általános magyar művelődési viszonyokra is. Bocskai egész
gondolatvilága ugyanazon tények, fogalmak körül forgott, mint
a köznemesség tömegeié, sőt bátran következtethetjük, nem
egyben mint jobbágyaié. Ahogy nyelve, annak kifejezései és
képei mutatják, egybevetve a korszak egyéb magyar nyelvű
írásaival, a magyarság műveltsége ekkor még
differenciálatlanabb volt mint később, napjainkról nem is
szólva. A föld népének, a köznemesnek meg a nagyúrnak csak
nívóban, de nem lényegben volt más a műveltsége. Bocskai
látóköre szélesebb, tágabb volt, de ugyanabban a műveltségi
körben élt, mint a magyarság tömegét alkotó köznemesség,
hajdúság és jobbágyság. Latinos műveltsége nem volt olyan
mély, hogy elnyomhatta volna ezt a magyar szemléletet, jogi és
katonai képzettsége pedig annyira a magyar viszonyokhoz
igazodott, hogy nem jelenthetett választóvonalat közte és a
nemesség között. Nemcsak érzéseiben és céljaiban volt tehát
minden magyar vágyának megtestesítője, de műveltsége is
megegyezett az általános magyar műveltséggel.
Műveltségével, eszméivel nem járt tehát kora előtt. Ha
viselkedését, magatartását nézzük, nem ragadhatjuk ki korából,
s nem hibáztathatjuk olyan dolgokért, amik talán feltűnnek a
mai embernek, de akkor természetesek voltak. A nagy
vagyonszerző, a föld, várak, kastélyok után törtető nagyúr
megszokott volt akkor, s ha benne – élete végén ugyan egyre
ritkábban – még a hatalom csúcsán is ki-ki ütközött ez a
tulajdonság, nem ítélhetjük meg érte. Kortársai, az Illésházyak,
Homonnaiak, Rákócziak meg Báthoryak ugyanígy törtek a
vagyonra, s eszközeikben éppen ennyire nem válogattak. Nem
szólhatjuk meg azért sem, hogy a nyomor közepette, amikor a
hajdúk fizetésére még a templomi kincseket is lefoglaltatta,
Illésházynak Bécsben a béke megkötése mellett drágakövek és
ékszerek vásárlása a másik, ugyancsak fontos feladata. A
szociális gondolkozás ismeretlen ebben az időben, s még jó
hosszú ideig. Nevetséges lenne a XVI–XVII. századi nagyúrtól
azt kívánni, hogy dobja el a pompát, s öltözzék a későbbi
századok egyszerű hivatalnokgúnyájába, hogy – mondjuk – II.
Józsefnek, a császárnak egyszerű, szürke ruháját vegye magára,
a társadalmi különbséget ezzel is leplezendő. Bocskai nagyon is
tisztában volt vele, hogy nemcsak hajdúi, de még a rendek sem
egyenrangúak vele, és éppen mert alattvalóinak ismerte őket,
gondoskodott is róluk. Lelkivilágát a Szentírás olvasása és a
kálvinista vallás alakították, s egyházának mindig hű és
öntudatos, de nem türelmetlen fia volt. Mélyen vallásos lelke
Isten akaratát látta beteljesedni a maga életében, s úgy érezte,
Isten küldötte őt, hogy „ez közönséges vérontás
lecsendesíttessék”, a magyarság pusztulása megálljon. „Mind
magam és mind isteni reménység kívül, mint Mózest régen a
pásztorságból, Dávidot a juhok aklából kivette és a népnek
fejedelmévé tette” – azonképpen választotta és emelte ki őt is az
Úr, „szent akaratából, méltatlan férget, időknek előtte”, még
megszületése előtt, és „rendelte” őt, kijelölve minden lépését, a
magyarság élére. „Minden én igyekezetem s intencióm ellen
von ez állapotra – üzente meg Korponáról a vádaskodó császári
kormánynak –, nem volt nekem ebben semmi álnokoskodásom,
sem titok praktikám, hanem az ő sok ínségin elkeserödött,
epedett, megbúsult magyar nemzetség nem tudván már kihez
folyamodni, engem minden kívánságom és praktikám kívül,
nem félelembül, de csak szeretetbül választottak előttök
járótoknak.” És tudtul adja a császárnak, „ebben az Úristen
cselekedett velem – e mostani állapotomban Istennek az ő titkos
tanácsából való végzését tekintse”.
Nehéz időkben végbevitt tettein, minden szaván végigömlik
az Istennel személyes viszonyban lévő kálvinista öntudata, ki
érzi, hogy küldetése onnan felülről van, s aki „Isten
kegyelmességéből” tudja, mit kell tennie. Az Úr megvilágosította
az ő elméjét, hogy nézzen és lásson, megjelentette néki az utat
és módot, ő pedig tudatában van küldetésének, és azt véghez is
viszi, „mindazt meggondolván, mivel tartozzék minden
keresztyén ember, és aki igaz magyar hazájának és
nemzetének”. Minden elhatározásáról, minden lépéséről
„onnan feljül bizonyos – Istennek az ő titkos tanácsából”. Ő
mindig csak eszköz volt, „Istené az dicsőség, valamennyire
eddig is segített”. Kemény fegyelemben tartja magát, készül rá,
hogy tetteiről egyszer számot kell adnia, de nyugodtan várja azt
a napot, mert úgy érzi, elmondhatja: „Mü az mü hivatalunknak
úgy látszik fogyatkozás nélkül megfeleltünk.” Ez a
rendíthetetlen hit önmagában, küldetésében, ez adja erejét, ez
nem engedi, hogy útjában meghátráljon a tornyosuló
nehézségek előtt, hogy „ingadozó nádszálra” találjanak benne.
Ez adja hatalmas öntudatát, mely a dolgot nem ismerő előtt
szinte már kérkedésnek tűnhetik föl: „Mi hasznos
szolgálatunkról a nemes ország minden időkben azután is
hálaadó jóakarattal emlékezhetik.” Ahogy Pécsi Simon, a később
még nagyra hivatott fiatal köznemes írta: „Csak az Isten tudta,
mi volt ebben az emberben. Ő szent felsége jól marasztotta volt
erre az időre, mert csak egyet is hozzá hasonlót sehol nem
láthattunk.”
Ha valamikor, hát most kellett is a világos fej, az elszánt
akarat meg néha a könyörtelen kíméletlenség. Akármennyire
egyenes úton haladt is a szabadságharc a győzelmes vég felé, s a
magyarság akármennyire szabadítóként üdvözölte is a
fejedelmet, a hosszú időn át húzódó hadjárat és
következményei, a lelkekre nehezedő bizonytalanság
nemegyszer viszályt, elégedetlenséget szültek az anyagi áldozat
vállalására különben sem igen hajlamos rendekben. A felkelők
tábora korántsem volt egységes, bizony a fejedelem naponként
újabb meg újabb nehézségekkel küszködhetett, hogy a széthúzó
érdekeket, a szemben álló elgondolásokat közös útra terelje.
Államférfiúi tehetségére azonban éppen ez a jellemző: nem
kerülte meg a problémákat, nem hunyta be a bajok előtt szemét,
hanem szorgos munkával, sok fáradsággal megoldásukon
munkálkodott.
A rendek panasza pedig kifogyhatatlan volt. Nagy a teher,
nem bírják az adókat, elviselhetetlen a beszállásolások súlya,
kegyetlenek a katonák, dúlnak, fosztogatnak! Keleten az volt a
baj, hogy még a jobbágyok is fegyver alá szöktek, nincs, aki a
földet művelje – nyugaton meg azért sírtak, hogy mindenki a
nyakukra gyűlik, „ily nagy hadat, ennyi időtül fogva eltartani
csak az Isten tudja”. Legnagyobb belső problémája azonban az
egész szabadságharcnak a hajdúkérdés volt, s Bocskainak
nemegyszer minden tekintélyét és erélyét latba kellett vetnie,
hogy föl ne borítsa a belső egységet, pártokra szaggatva az
országot.
A harc alatt az eddig békésebb életű megyéket tizenöt-
húszezer főnyi hajdúsereg özönlötte el, s ezek a hajdúk, bár
vitézül harcoltak, zabolátlanságukban jó barát vagy ellenség
földjét egyformán dúlták, rabolták. A rendek sohasem kedvelték
ezt a „farkastorkú, ragadozómarkú népet, akiknek elméjekben
egy szikrányi keresztyénség sem ragadott”. Korábban is
ellenséges érzésük azonban a szabadságharc alatt csak még
nagyobbra növekedett. Különösen a hadjáratnak leginkább
kitett bányavidéken meg a Nyitra mentén, ahol nemhogy
törököt, tatárt, de még zsoldost sem igen láttak eleddig,
elkeseredésük és felháborodásuk alig ismert határt.
„Ennekelőtte soha rajtunk és édes hazánkon az idegen
nemzetektől is nem estek ilyen gyalázatos ínségek és károk” –
keseregtek a fejedelemnek. Nem irgalmaznak senkinek –
panaszolták –, feldúlják az udvarházakat, kardélre hányják a
jámbor polgárokat, a parasztnak pedig egyetlen jószágát, utolsó
darab kenyerét is elszedik. „Liptóság úgy maradt, mint a szedett
szőlő” nyomukban, a Vág mentén pedig „még a német katonát is
inkább kívánják a hajdúnál”.
Illésházy, aki a megyei köznemességnél sokkal magasabb
szempontból ítélhette meg a hadak pusztítását, maga is szinte
minden levelében panaszkodik a hajdúkról a fejedelemnek. „Az
hajdúknak iszonyatos, utálatos sok gonoszságok, az szegény
népek keserű könnyhullatások, szöpögések bizony átalhatották
az egeket” – írta. Az ő birtokait is mind végigdúlták, gabonáját,
takarmányát elvitték, jobbágyait szétzavarták. A nyugati
határszél nagybirtokosa inkább nem kér az ilyen szabadságból,
ezért is sürgeti a gyors békét, hogy a hajdúkat leszállítsa, s a
romlás is megszűnjék.
Azzal a fejedelem is tisztában volt, hogy a hajdúság nem
eszményi katonaság. Ismerte őket már régebbről, még
Erdélyből, vezéreitől is sok rosszat hallott a „szófogadatlan,
hitván hajdúságra”, ahogy fővezérük, Homonnai nevezte őket.
Homonnainak különben is nagyon a begyében voltak,
hadjárataiban egyre gátolták örökös zendüléseikkel.
Kapitányaikat elcsapva megtagadták parancsainak teljesítését,
és kisebb csapatokban saját szakállukra minden rend nélkül
rablásra, fosztogatásra indultak. A fővezér valósággal irtózott
tőlük. Mélyen vallásos lelkét felingerelte, hogy a zsoltárokon
gúnyolódnak, hogy kérkednek istentagadásukkal, hirdetvén:
„Az istentül mi semmit is nem félünk, mert a Tiszántúl
hagytuk.”
Bocskai tehát nem becsülhette le a veszélyt, és különösen,
amikor már olyan hírek jártak, hogy a nyugati vármegyék
nemessége a hajdúk ellen akar fegyvert lógni – közbe kellett
lépnie, nehogy az ország meghasonlásba, testvérháborúba
szaladjon. „Bizony az nemes országtúl és nemes vármegyéktől
nem érdemeljük, hogy szénájokért, szalmájokért és egynéhány
tehenükért, hütökért és törvények szabadságáért vívó hadakra
arcul támadjanak” – írta maga is elkeseredve a
kicsinyeskedőknek. De azért főkapitányának, Rákóczi Lajosnak
szigorúan megparancsolta: irtsa ki a vétkes hajdúkat, akik
vénkorára akarják bemocskolni az ő nevét. Aztán a lefoglalt
egyházi és világi javakból nagy összeg feláldozásával
leszállította a had fölösleges részét, végül pedig földet adott
nekik; a földönfutó rétegből építő, független magyarokat nevelt.
Addig is Illésházy egyéni érdeket lehelő szemrehányásait
magasabb nézőpontból utasítja vissza. „Ha szalmája, szénája
elkél is a nagyságod jobbágyinak, ugyan jobb azért mégis, hogy
nagyságod Magyarországban lakhatik és parancsol, immár
most nemcsak maga jobbágyinak. hanem őfelsége után sok főbb
rendeknek is. Mert minden marhánál, szénánál drágábbnak
tartatott minden nemzetségünknek, életünknek, törvényeknek
szabadsága. Ezelőtt magok életét nem szánják vala letenni
érötte, most immár csak kicsint is nem akarnak szenvedni.”
Reális szemével a háború pusztításait kikerülhetetlennek látja,
hiszen a zsoldoshadak élelmezése akkor még Európa-szerte
megoldatlan volt; a hadak mindenütt abból a területből éltek,
amelyen éppen áthaladtak. „Ilyen változás közönségesen soha
kár nélkül nem lehet. Ha oly jó szél találkozott volna
valahonnan: az ki hírünk nélkül az német császár erejét kifútta
volna Magyarországból, talán úgy kár nélkül helyére tudtuk
volna hitünket és nemzetünknek szabadságát állatni. De hogy
haddal kellett azokat innen kivernünk, az kik minket
rontottanak, kárral kellett ennek meglenni.”
A problémát azonban végleg orvosolni akarja, s reális
érzékére mindennél jellemzőbb, ahogy az évtizedek óta
megoldatlan kérdést rendezi. Mert rajta kívül másnak még csak
ötlete sem volt rá; az elvadult, bitang népséggel nem tudtak
semmit sem kezdeni. Igaz, hogy nem is akartak. 1602-ben a
rendek törvényt ültek, mely szerint kötelességévé tették minden
nemesnek a hajdúk pusztítását, „mígnem teljesen ki nem
irtottuk a királyság területéről”. Bocskai talán az egyetlen volt
valamennyi magyar úr között, aki reálisan ítélte meg hibáikat,
értékeiket. Szíve is ráhajtotta, hogy foglalkozzék ügyükkel,
hiszen első győzelmeit, fölkelése egész katonai sikerét nekik
köszönhette, s ahogy a vádaskodóknak írta: „Isten látja, ha
lehetne, az egész hajdúságot csak a magunk kebelébe vagy
markunkba szorítanánk, hogy soha senkinek terhére ne
volnának.”
Nehezítette a hajdúk kérdését az is, hogy egységes
hajdúrétegről nem beszélhetünk. Származási helyük,
szervezettségük, fegyelmezettségük vagy fegyelmezetlenségük
mind megannyi csoportba tagolta őket, s az ezek közti
különbség nemcsak a külső szemlélőnek tűnt föl, de ők maguk
is érezték, és szigorúan el is különültek egymástól. A kisszámú
lovas hajdúság, az általában koldusszegény népelem
legvagyonosabb része, bizony megvetette a gyalogos hajdút,
ezek pedig úgy vélték magukról, hogy akárcsak nemesek a
jobbágyok fölött, olyan magasan állanak ők a szökött
jobbágyokból összeverődött, még egységes szervezetbe sem
tömörült, ugyancsak hajdúnak nevezett szegénylegények fölött.
Már viseletükben is meglátszott a különbség. Általában zsinóros
magyar ruhában jártak, vörös, kék vagy zöld dolmányban és
nadrágban, s hozzá leginkább bocskort viseltek. Csak
keveseknek volt csizmájuk, a képekről ismert derékig érő
könnyű páncélt, meg a lehajtott szárú sárga csizmát pedig csak
kapitányaik s legfeljebb a lovas hajdúk viselhették költséges
volta miatt. A legszegényebbek összevissza öltözékükben,
paraszti gúnyájukban semmi egységes vonást nem mutathattak
föl, hacsak az Alföldön általánosan hordott kucsmát, bőrsüveget
nem vesszük annak.
Bocskai a nagy és nehéz problémát a hajdúk letelepítésével
oldotta meg. A mai Hajdúságban meg Bihar északi részén,
többnyire a maga birtokain Szalontától Böszörményig, Kálló,
Dorog, Nánás, Hadház, Vámos, Pércs, Sima és Vid határában,
majd külön oklevéllel a lovas hajdúkat Szoboszlón, tízezer
hajdú vitézét kötötte röghöz, a töröktől már elpusztított
területen. „Nagyobb része mind ama Körös–Maros melléki féle
magyar vala” – írta róluk más vonatkozásban az egykorú
Erdélyi Pál, tehát a letelepítettek elsősorban a tizenöt éves
háború dúlásaiban hontalanná vált magyarokból kerültek ki.
Bocskai röghöz kötötte őket, „hogy bizonytalan lakhelyeikről el
ne széledjenek, vagy idegen törvényhatóság alá ne kerüljenek”
– de hatalmas kiváltságlevelével függetlenné, szabaddá is tette
őket, hogy „Magyar és Erdély országunknak minél
hatalmasabb, hasznosabb és sikeresebb szolgálatot tehessenek”.
A mindenkitől átkozott hontalan bujdosókból szabad katona-
földművesnépet teremtett, „nagy földnek bástyául”, hogy
nemcsak a föld megmunkálásával, de megvédésével is
szolgálják nemzetüket.
 A letelepített hajdúk – az egész hajdúságnak kisebbik fele –
közösségi önkormányzatban éltek, s nemességük sem személy
szerinti, hanem közösségi volt. Mind ez ideig „nemtelen népek”,
zsoldoskatonák voltak, s most ehhez, majd ahhoz csatlakoztak
aszerint, hogy ki fizetett többet kardjukért. Telepítésével a
fejedelem örök időkre maga mellé láncolta őket: földet kaptak,
meg nemességet, s cserébe fegyveres hűséggel tartoztak.
Kétoldali magánjogi szerződés volt ez a fejedelem és a hajdúk
között, s az oklevél olvasásakor joggal jutnak eszünkbe a régi
hűbéri szerződések. A hajdúk ettől a naptól kezdve Bocskainak
– majd őutána az erdélyi fejedelmek mindegyikének –
familiárisai, személyesen lekötelezett hívei. Azzal, hogy a
földönfutók sorából kiemeltettek, hogy földet és kiváltságokat
kaptak, és nem kerültek jobbágysorba, megnyílt előttük a
fejlődés lehetősége.
Történelmünk mindeddig nem értékelte kellően a hajdúk
letelepítését, pedig a magyar történetben szinte példátlanul álló
előrelátó, bölcs cselekedet volt. Már az a szívós konokság,
amivel a fejedelem egy egész ország ellenzése közben
keresztülvitte elhatározását, megérdemli csodálatunkat, hát
még a gondolat nagyszerűsége. Mi sors várt volna a hajdúkra,
erre a szülőföldjét elvesztett, erkölcseiben elvadult, hitetlen,
munkától elszokott, családi és társadalmi életet nem élő alföldi
és tiszántúli magyarságra, ha a fejedelem nem áll melléjük, ha
nem jön ez a zseniálisan egyszerű és természetes gondolata.
Nyomtalanul elkallódtak, eltűntek volna, ahogy elpusztultak
azok, akiknek letelepítésére már nem maradt ideje. Akkor pedig
nemcsak hogy ez a két vármegyényi terület lenne ma talán
idegenek kezén, mint annyi más egykor színmagyar vidék –
hanem, ki tudja, a megfogyott köznemesség kardja megvédhette
volna-e egymaga a XVII. században mindenfelől fenyegetett
ország szabadságát. Bethlen, majd Rákóczi György hadaiban a
hajdúk jártak az élen, s a fejedelem első szavára mindig készek
voltak kardot rántani.
Ezer év alatt sok falut telepítettek Magyarországon, királyok
és nagyurak egyaránt. Különösen a török kiűzése után
valósággal osztogatták a magyar földet, s nem volt a világnak az
a nemzete, amelyik ne kaphatott volna belőle egy darabot.
Idegeneket hoztak, mert gyűlölték a magyart, és mert ezenkívül
csak a gazdasági szempont, a telepítő nagyúr érdeke volt előttük
irányadó. De olyan telepítést, amelyikben a letelepítettek
életének biztosítására adták a földet – nem ismerünk még egyet
történelmünkben. Magyart – ekkora tömegben – különben sem
telepített ebben az országban azóta sem senki.
De Bocskai nem elégedett meg ennyivel, még sokkal
messzebbre és mélyebbre néző tervei voltak a hajdúkkal. Külön
rendként be akarta őket hozni a kiváltságos rétegek közé.
Jogállásukat országosan akarta szabályozni, s vezetőiket be is
engedte az országgyűlésre. A fejedelem legsajátabb tervével
állunk itt szemben. A rendek ellenkezése talán soha olyan erős
nem volt, mint amikor a kardcsörtető, bizony nem éppen
művelt hajdú kapitányok, az „ördög apostolai”, ahogy a városi
követek mondták, megjelentek közöttük. De Bocskai
keresztülvitte akaratát, a hajdúság főkapitányai képviseletében
bekerült a rendek gyűlésébe, és katonai ügyekben szót kapott.
A fejedelem hamarább elhunyt, semhogy munkáját
végbevihette volna, de céljait tisztán láthatjuk. A hajdúk és
velük együtt több ezer hasonló sorsú végvári katona jogállása
mindeddig rendezetlen volt: nemesek nem voltak, de jobbágyok
sem, városi polgárok még kevésbé. Sehova sem tartoztak.
Közösségi külön életük azonban nagyon könnyen vitézi renddé
fejlődhetett volna – közösségi jogokkal és kötelességekkel, ahogy
a városi polgárságnál ez meg is volt. Nem csak egészséges, új
elemekkel bővíthette volna így az egyre jobban megmerevedő
rendiséget, nemcsak a folytonos harcokban megfogyott
nemesség feladatait vehette volna vállára ez a vitézi rend,
éppen katonai dolgokban, hanem kitölthette volna azt a nagy
űrt, ami számottevő magyar polgárság hiányában a társadalom
alsó és felső osztályai között tátongott. A különleges magyar
viszonyokban ezt a feladatát jobban betölthette volna a békés
polgári rétegnél.
Erre azonban már nem maradt ideje a fejedelemnek, halála
után pedig a rendek siettek vele együtt nagy tervét is eltemetni.
Még szerencse, hogy legalább a munka nagyját elvégezhette.
Nélküle nehezen sikerült volna ennyi hajdút is letelepíteni, de
még kevésbé a császárral kötendő békét nyélbe ütni. Vessünk
most egy pillantást kifelé is, a császár portájára; vizsgáljuk meg
a békekötés külső történetét.
1605 tavaszán, Basta seregének szétzüllésével Prága katonai
reményei is sírba szálltak. Több hadseregük nem volt, s új
zsoldosokat nem toborozhattak, mert az állampénztár üres volt,
Rudolf császár meg nem volt hajlandó megnyitni
magánkincstárát. A kormány tehetetlenül nézte a tornyosuló
eseményeket, de politikai rövidlátása, gyűlölete a „rebellis”
magyarság és fejedelme iránt sokkal nagyobb volt, semhogy
békülésre gondolt volna. Egyelőre víg arcot vágtak, s úgy tettek,
mintha semmi se történt volna, legfeljebb szavakban vettek
elégtételt. A fejedelem, „a bestia”, ahogy maguk között
emlegették – no hisz attól nem ijednek ők meg. „Nem is nemes
származású – híresztelték róla –, nemrégen még tőzsérkedésből
élt.” Megszedte magát a kupeckedésben, s most hogy vérszomját
kielégítse, nagy summa pénzzel csalogatja a magyarokat a maga
pártjára. „Ez a lázadás igazi oka.”
Valójában azonban nagyon is respektálták a fejedelmet.
Ismerték tehetségét, féltek tőle, s szentül hitték, hogy ha ő
nincsen, a magyarság rögtön visszakéredzkedik a császár
uralma alá, leteszi a fegyvert. Ezért is próbálkoztak annyiszor
megöletésével, mindenáron el akarták tenni láb alól. Basta már
1604 végén javasolta, hogy fel kellene a hajdúkat bérelni, jó
pénzért azok majd megölik Bocskait. Aztán később sem
nyugodtak, még a béketárgyalások közben is megpróbálkoztak,
hogy a sors kerekét így billentsék a maguk javára. De mindig
rajtavesztettek.
Kísérleteztek aztán azzal is, hogy vetélytársat emelnek ellene,
s a szerencsétlen Báthory Zsigmond jutott az eszükbe.
Száműzetéséből a császár hirtelen maga elé citáltatta, és
felajánlotta néki a fejedelemséget, ha bemegy Erdélybe, és
kiveri belőle Bocskait. De Zsigmond pénzt meg katonát kért,
ilyen áron pedig nem kellett. Hiszen ha ez a kettő lett volna, az
udvar maga is nekigyürkőzik.
Mert utolsó pillanatig mindenki a fegyveres megoldásban
reménykedett, de katonájuk nem volt sehol. Nagy nehezen
ugyan összeszedtek egy regimentet, másik két ezredet meg a
spanyol követ állított fel ura pénzén, meg aztán a pápa is
ígérgette egy negyedik előteremtését – de mindez édeskevés
volt a „lázadás eltaposására”. Más segítség pedig nem volt.
A német birodalomra nem lehetett számítani. Még ha
feltételezzük is, hogy a protestáns rendek Bocskai ellen
szavaztak volna, akkor is, mire a megajánlások a fejedelmek és
rendek véget nem érő tanácskozásain keresztülmennek, már
régen elkéstek. Pedig még ha ráállottak is a segélyre, ez
korántsem jelentett pénzt. Hiszen a török ellen megajánlott
fizetéssel is nyolc-tíz évre elmaradtak. Igazán kétségbeesett
lépés volt, amikor Rudolf mégis felszólította a fejedelmeket,
hogy segítsék a magyarok ellen. Eredménye nem is volt semmi.
A birodalmi rendek úgy vélték, elég nekik a maguk baja is,
nemhogy még a császárét a nyakukba vegyék.
 De hiába jártak a követek Angliában meg Lengyelországban
is. Segítség sehonnan sem érkezett, Bocskai hajdúi pedig már
Morvaországban jártak. Aztán más bajok is voltak. Prága
forrongott, lázadástól lehetett tartani, s éppen a legkritikusabb
napokban összeroppant Csehország két legnagyobb bankháza, a
Castelli meg a Werthemann, a császárnak adott és soha vissza
nem kapott óriási kölcsönök miatt. Az udvar egy fillér nélkül
maradt. Bocskai követei pedig most már egyre nagyobb sikerrel
bujtogattak a birodalom protestáns rendei között, úgyhogy azok
mozgolódni kezdtek. Már arról beszéltek, hogy ha Rudolf
továbbra is ellenkezik, ők megkerülésével is kiegyeznek a
magyarokkal, a birodalom jövője érdekében.
Ilyen körülmények között a józan ész azt súgta, hogy még
súlyosabb feltételek árán is meg kell egyezni. Ez volt a
véleménye Mátyás főherceg első tanácsosának, a mindenható
Khlesl bíborosnak, az osztrák meg a német rendeknek, sőt a
magyar tanácsosoknak is. Igaz ugyan, hogy ezek hozzátették:
„Aki a törvényeket hozza, az el is törülheti azokat”, s jön még
majd idő, amikor az országgyűlés őfelsége akarata szerint fog
határozni.
Rudolf császár azonban hallani sem akart „a lázadókkal való
alkudozásról”. Végül is csak az erőszaknak engedett. A
főhercegek látva, hogy itt már az uralkodóház jövőjéről van szó,
mert ha tovább feszítik a húrt, könnyen elszakadhat, és
elvesztik a magyar trónt, együttesen császári bátyjuk elé
járultak, és kényszerítették, hogy Mátyás főherceget bízza meg a
tárgyalások megkezdésével. Így indult meg az egyezkedés
hosszas huzavonák után 1605 nyarán.
A korponai országgyűlésen azután – ahová Forgách Zsigmond
nyitrai főispán vezetésével a császári kiküldöttek is
megérkeztek – együtt találjuk a fölkelt Magyarország
képviselőit. Bocskai Erdélyre vonatkozó kívánságait és a török
béke szükségességét maga fogalmazta meg, ezekből nem is
engedett, de a királyság belső ügyeinek rendezését a rendekre
bízta. Az ezernyi kérdés most ott izzott a levegőben, pártokra
szaggatva az országgyűlést.
A mindenáron békülni akarók voltak a legkevesebben. Főként
városi polgárok, kiket német nemzetiségük, a seregek okozta
pusztulás meg félelmük, hogy a magyar rendek a nyakukra
ülnek, a békére hajtott volna, akármilyen áron is, de szavuk
meg sem hallatszott a nagy tömegben. Velük szemben hangosan
verte mellét a szélsőségesek másik csoportja, a semmi áron nem
békülőké. Elsősorban a tiszai részek köznemesei meg Kassa
város követei tartoztak ide, de mögöttük állt az egész hajdúság,
s ez adta erejüket. Mert a hajdúk nem akartak békülni, hiszen a
háború volt az ő éltetőjük, a harc a foglalkozásuk. A tárgyalások
hírére mind megannyiszor kitört belőlük a szenvedély,
gyilkolták a katolikus papokat, kirabolták templomaikat, s még
a különben bálványozott Bocskai ellen is fellázadtak. A
fejedelemnek a legkeményebben kellett marokra fognia a
gyeplőt, kivégeztetve vezetőiket, míg „sok rábeszéléssel, sok
ajándékkal és sok ezer forinttal lecsendesíthette őket. Ezt az
ellenzéki pártot erősítették a gyűlésekre különösen később nagy
számban bejáró kálvinista prédikátorok is, kik naponként
többszöri rövid áhítataikon, prédikációikban vallási
meggyőződésük egész hevével ostorozták azokat, akik
visszavágynak a protestantizmus esküdt ellenségeihez, a német
uralom alá, az egyiptomi húsosfazekakhoz. A török sem bánta
volna, ha a béke elmarad, vagy legalábbis sokáig elhúzódik:
Komáromot még mindenáron meg akarta szerezni magának.
Eget, földet ígért hát az elégedetlenkedőknek, ha folytatják a
harcot, de kevesen akadtak, kik hittek neki. Ez az elkeseredett
csoport azt hirdette, hogy nekik nem kell többé Rudolf, s
gondolataikban a Habsburg-házzal való teljes szakítás is
fölmerült. A Részek nemesei, akikben még élt Basta uralmának
emléke, tüzelték őket, hogy ne higgyenek a császári
közbocsánatnak; valamennyien Bocskai uralma alá akartak
kerülni. A hosszan húzódó tárgyalások válságosabb perceiben –
az udvartól pénzelt orgyilkossági kísérletek, a császár
viselkedése gyakran próbára tették a legjózanabbak önuralmát
is – feléjük billent a hangulat, általában azonban ők is
kisebbségben voltak.
A rendek zöme, az országgyűlés többsége józanul
meggondolta a dolgokat, s a becsületes béke mellett volt. A
megegyezést hirdették mindenekelőtt a fejedelem meg
tanácsosai, élükön Illésházyval, valamint a nagyurak mind,
abban az időben minden politikai megmozdulás természetes
vezetői. Mögöttük ott álltak a nyugati megyék nemesei és
keletről is a rendek belátóbbja. Számuk egyre nőtt. Voltak, akik
a török ígérgetéseitől hőköltek vissza és lettek békepártivá,
másokat meg a hajdúk dúlása, a bizonytalan állapot terelt
közéjük. Végeredményében békepárti volt az országgyűlés nagy
többsége, s ezzel a magyarság bebizonyította józan
gondolkodását. A katonai győzelem a kezében volt, a nyers,
féktelen bosszúra, a szenvedélyek szabadon eresztésére
pillanatnyilag meglett volna a lehetősége. Hogy ezt nem tette,
örök érdeme ez a józanság nemcsak a fejedelemnek és
tanácsosainak, de az egész magyarságnak.
Bölcsességének és önmérsékletének mindjárt a legelső és a
közhangulatban legfontosabb probléma tárgyalásánál tanújelét
adta az országgyűlés. Ez pedig a vallási kérdés volt.
Jóllehet ebben az időben a hivatalos pápai jelentés szerint
alig volt egész Magyarország területén háromszáz fölszentelt
római katolikus pap, s átlagban minden huszadik protestánsra
esett egy katolikus – az ország mindeddig nem ébredt rá
protestáns mivoltára. A vallási kérdés a XVI. század folyamán
még nem éleződött ki, s így a rendek nem is vették észre, hogy
míg ők az új hitre tértek, nemcsak az ország alkotmányában
maradt érvényben a katolikus berendezkedés (egyházi
méltóságok országos hivatala például), de még vallásuk
egyenjogúsága sem volt biztosítva, sőt a törvények ellenük
szóltak. Ahogy azonban az álmából felocsúdott katolicizmus
hozzákezdett elvesztett birodalma visszahódításához, a
protestantizmus is rádöbbent erejére, s felvette a harcot.
Európa-szerte ekkor, a XVI. század végén indult meg ez a
folyamat; az önmagukra ébredt felekezetek karddal törtek
egymásra, és ahol erejük engedte, véres rendszabályokat hoztak
egymás ellen.
Ez az öntudatosulás nálunk most ment végbe, a XVI–XVII.
század fordulóján. A szabadságharcban szinte nyomon
kísérhetjük, hogy erősödik napról napra a protestánsok
önbizalma, ahogy tudatosodik óriási számbeli fölényük. Az
országgyűlésen már lángot vetnek az első szenvedélyek. Már
nemcsak a vallásszabadságot követelik, hanem az ország
arcának, alkotmányának bizonyos átformálását is: a megyés
püspökök számának csökkentését, jövedelmük korlátozását, a
szentszékek megszüntetését, a jezsuiták távozását, s az
egyháziaknak világi hivatalokból való száműzetését. A kamarai
elnökök, Szuhay és Migazzi püspökök nevének hallatára felcsap
az érzések lángja, s azelőtt elképzelhetetlen élességgel bírálják
munkájukat, hazaárulással, bitangsággal vádolva őket. „Püspök
uraim éljenek hivatásuknak, az istentiszteletnek – fejtik ki
véleményüket. – Járjanak szorgalmatosan a templomba és
imádkozzanak, hogy az Isten fordítsa el rólunk haragját; de a
világ dolgaiba ne ártsák magukat.”
A magyar protestantizmus most ébredt erejére; ez volt az első
magyarországi megmozdulás, amelyikben tudatos protestáns
tömegek vettek részt. És ez a mozgalom nemcsak céljaiban, de
módszereiben és eszközeiben is elütött a nyugati országok
kezdő lépéseitől. Talán éppen azért, mert a nyugati eszmék csak
szűrve juthattak be az országba, s így itt szabadon
érvényesülhettek a magyar fejlődés nyugodtabb belső
törvényei. Vagy talán a fenyegető külső veszély kapcsolta egybe
akaratlanul is a magyarságot; a „pogánnyal” való harc a
keresztény vallások összetartozását domborította ki – nem
dönthetjük el. De katolikus és protestáns között a nyugaton
megszokott vak gyűlöletet, amely minden reális látást
megakadályozott, nálunk nem találjuk meg. A magyarság,
akármilyen hiten volt is, mindig megőrizte kereszténységét és
emberi méltóságát.
Ugyanakkor, amikor Spanyolország máglyáin az eretnekek
ezrei égtek el, amikor Németalföldön a vakbuzgó protestánsok
oltárok százait rombolták szét, amikor Franciaországban a
Szent Bertalan-éj orgyilkosai irtották a hugenottákat, amikor
Angliában a pápaság és az új hit hívei felváltva küldték egymást
börtönbe és vérpadra, amikor a délvidéki osztrák
tartományokban a nép legjavát kiűzték szülőföldjéről
protestáns hite miatt, a német birodalom fanatikus
lutheránusai és kálvinistái pedig vetekedve juttatták egymás
papjait és tanítóit koldusbotra: ugyanakkor Bocskai és a mellé
állt magyar nemzet önmérsékletével, józan nyugodtságával
példát mutatott egész Európának. A magyar protestáns rendek
ugyan forradalmi időkben ébredtek rá erkölcsi és számbeli
erejükre, s mégsem volt egy hang sem köztük, amely a másik
felekezetet el akarta volna nyomni. Ami gyűlölettel találkozunk,
az sem az egyház, mindig egyes méltatlan képviselői ellen
irányult.
Mindhárom felekezet – katolikus, ágostai és helvét hitvallású
– egyenlő szabadságát kívánták, s a tárgyalásokon egy szó sem
követelte a kisebbség jogának elvitatását, a protestáns vallás
egyeduralmát. Az országgyűlés figyelme annyira a nemzeti
problémákon volt, hogy még a kétségtelenül első helyen álló
vallási kérdést is ezen át nézte, s – talán nem is tudatosan –
mindenben a magyarság erősítését, nem pedig megosztását
szolgálta. Nem akarták protestánssá gyúrni az ország
alkotmányát, nem akartak egyeduralmat – mindezt, amíg a
császár, a katolicizmus világi feje ült a magyar trónon, hiába is
akarták volna. Csak azt követelték, hogy az ország nagy
többségének is legyen annyi joga és szabadsága, amennyit
Prága a kisebbségnek hajlandó volt megadni. Ebben van
érdemük a történelem előtt: belátták, hogy nem okos dolog a
húrt túlfeszíteni, nem kívántak lehetetlent az uralkodótól.
Tudjuk, hogy a mai, egyénekre kiterjedő, személyi lelkiismereti
szabadságot ebben az időben hiába keresnénk, mégis ki kell
emelnünk a rendek szavait, amelyekkel Európában tudtunkkal
elsőnek mondták ki a felekezetek együttélésének lehetőségét.
Kívánságuk ez volt: Mindenki maradhasson szabadon abban a
vallásban, „ki melyiken akarand megmaradni és állni”.
Önmérsékletben elmentek a legvégső határig.
De ugyanez a józanság nyilvánult meg a többi kérdés
tárgyalásánál is. A kiegyezést őszintén akarták, és bár a maguk
érdekét nézték, arra is gondoltak, hogy elfogadhatatlant ne
kérjenek a császártól. Bocskai javaslatait szinte mindenben
magukévá tették. Különösen nagy eréllyel követelték, hogy a
nemesi birtok- és szabadságjogokat ért sérelmek
orvosoltassanak, valamint hogy rovásukra idegeneket ne
rakhassanak magyar tisztségekbe. Az elmúlt évek szomorú
tapasztalatokkal járultak elkeseredésük növeléséhez. Hangjuk
minden előzőtől elütött, amikor azt követelték, hogy „idegen
nemzetből tött magyaroknak harmadíz előtt ne osszon őfelsége
semmi tisztet”. A keresztény univerzalizmusból kiábrándult
nemzet hangja ez már, amelyik maga kárán jutott el az újkori
nacionalizmus legelső lépcsőfokaira.
A fölkelt magyarság önmérsékletével szemben annál nagyobb
elfogultsággal találkozunk Prágában. Ahogy Illésházy a
korponai országgyűlésről a békepontok végleges
megszövegezésére Bécsbe érkezett, az első napokban nagyon
úgy látszott, hogy a magyarok és az udvar véleménye között
áthidalhatatlan a szakadék. Különösen a vallásra vonatkozó
követelések váltották ki felháborodásukat. A pápai nuncius és a
spanyol követ – magyar szempontból mindkettő fogadatlan
prókátor, de Bécsben nagy szavuk volt – engesztelhetetlenül
lázítottak a protestánsok ellen. A vallásszabadság nem adható
meg, hirdették, mert ha megkapják a magyarok, meg kell adni
az osztrák meg a cseh rendeknek is, s mi lesz akkor a
katolicizmussal? „A Habsburg-ház uralmának
megszilárdítására a legalkalmasabb eszköz a katolicizmus” –
hangoztatta a nuncius. Még meg is fenyegette az udvart, hogy
ha netán beleegyeznék a protestánsok kívánságába: a pápa
megszünteti a török segélyt, sőt Rudolfot ki is átkozza.
Erélye azonban, legalábbis egyelőre, fölöslegesnek látszott, az
udvarnak nem volt szándéka az engedékenység. Ahogy
Himmelreich, a magyar kancelláriai titkár kifejtette: a király
esküt tett koronázásakor a katolikus vallás védelmére, esküje
megszegésére pedig nem kényszerítheti senki. A tárgyalások
vezetője, Mátyás főherceg, aki pedig még a legbelátóbbak közé
tartozott, maga is úgy vélte: katolikus fejedelem nem tűrheti,
hogy protestáns alattvalóinak vallásszabadsága törvényben
biztosíttassék. Csak kevesen voltak, akiknek politikai érzéke
eleitől kezdve fölérte ésszel, hogy ha másként nem megy, vallási
téren is engedni kell – létérdekből. Olyat meg, ki a kívánságok
jogos voltát elismerte volna, éppen alig találunk. Szegény
Illésházynak „eszeveszett emberek között kell munkálkodnia –
jellemezte pár szóban is találóan a fejedelem –, akik közül igen
kevés lakott a Pál érsek udvarában”.
No de szerencsére a hajdúk hamarosan megpuhították az
udvar kezdeti karakánságát. Egymás után borultak lángba az
alsó-ausztriai német meg a csehországi morva falvak, s a
tanácsban ülő nagybirtokos urakat kényelmetlenül érintette
jószágaik pusztulása. Kezdtek belátóbban gondolkozni. Hosszú
tárgyalások után végre Mátyás főherceg hajlandónak
mutatkozott azt biztosítani: őfelsége nem fogja a rendeket
vallásukban háborgatni. De itt aztán megint elakadt a tárgyalás,
többet nem akartak adni. Vitatkoztak, érveltek, naponkint
újabb meg újabb törvénytervezeteket szövegeztek, de egy lépést
sem mentek előre. Mindig a hátsó ajtót lesték, s csak arra volt
gondjuk, hogy a paragrafusok között kibúvójuk maradjon, ha
így nem, hát úgy. Azt hitték – nagy emberismeretre vall –, hogy
Bocskai szemét akármilyen kis látszateredménnyel
kiszúrhatják.
De a többi kérdésben sem tanúsítottak nagyobb bölcsességet,
megértésről vagy jóindulatról ne is beszéljünk. Nem akartak
belenyugodni Erdély elvesztésébe, jóllehet egész Magyarország
forgott kockán, s Bocskainak csak úgy akarták átengedni, ha
hűséget esküszik a császárnak, és mindenben az ő szavára
hallgat. Elzárkóztak a nemzeti sérelmek orvoslása elől, hallani
sem akartak a nádori szék betöltéséről. Mindenbe belekötöttek,
szavakon nyargalásztak. Még abban is sérelmet láttak, hogy
magyar méltóságra ezután csak született magyarokat
nevezhessen ki a császár. Ahogy a haditanács a hajdúk
sikereinek tetőpontján nagy bölcsen megjegyezte: nem
mellőzhetik az indigénákat, az idegenből lett magyarokat,
„hiszen a született magyarok nem értenek a hadviseléshez
semmit sem”.
 Nagy baj volt azután a törökkérdéssel is, mármint Bocskainak
azzal a kívánságával, hogy a császár rajta keresztül a Portával is
kössön békét. Rudolf megmakacsolta magát, és hallani sem
akart róla. Beteg lelkében valami dicsőség utáni vágy égett, s ez
most – nagyrészt az idegen követek uszítására, kik féltek az
esetleg megbékélő birodalom erejétől – egyszerre a török ellen
fordult. Mindenáron a félholdra akart támadni, s cseppet sem
gondolt arra, hogy se pénze, se katonája nincsen, s hogy ha
tizennégy év alatt nem tudott komolyabb eredményt elérni,
most, amikor a fölkelők is a nyakán vannak, ez még kevésbé
valószínű. Már-már azon a ponton volt az egész tárgyalás, hogy
a császáron minden megbukik, s kiújul a harc a végsőkig. A
főhercegnek végül is erővel kellett közbelépnie, bár különösebb
eredményeket így sem érhetett el.
Bizony az eredmény, amivel a magyar küldöttség vezetője
visszatért a fölkelők táborába, csak töredékét ígérte annak, amit
kértek. Illésházy meg is mondta Bécsben: ezt ugyan nem fogják
aláírni.
Bármilyen őszintén kívánta is a fejedelem a gyors
megegyezést, az Illésházytól hozott ígéretek alapján nem
békülhetett. Mára tárgyalások közben felébredt benne a gyanú,
amit a török amúgy is állandóan élesztett, hogy az udvar csak
időt akar nyerni, ki akarja őt fárasztani, packázik vele s nem is
gondol komolyan a békülésre. „Értjük uram, hogy őfelsége
tanácsi csak az időt akarják vélem mulatni – írta Illésházynak
Bécsbe, amikor a tanácskozások már hatodik hete egy lépést
sem tettek előre –, s azzal ezt az elkezdett dolgot velünk
elúnatni, remélvén azt, hogy vagy az magunk erejétől
megemísztődünk, vagy egyéb alkalmatosság által
megoszlatunk. De fölötte igen megcsalatnak efféle
gondolatukban.”
 Elkeseredését még növelte, hogy az Erdélyre vonatkozó
legszemélyesebb kívánsága iránt sem mutattak semmi
megértést. Még azt a területet sem adták volna neki, amely
Báthory Zsigmond kezén volt, Váradot, Szatmárt meg Ecsedet
ebből is lekanyarították volna, hogy innen gyomrába
nézhessenek az életképtelen fejedelemségnek. Méltán
kifogásolta, hogy úgy beszélnek vele, mintha ők győztek volna,
holott „nemhogy Báthory Zsigmondnak, de sem az ifjú, sem az
nagy János királynak azok a földek, tartományok és erősségek
kezökben nem voltának”, amelyeket Isten néki kezébe adott.
Békülékenységéért ezzel akarják kiszúrni a szemét? Azt
akarják, hogy Erdély állandóan remegjen a török bosszújától, s
hogy Prága meg Konstantinápoly között még a maga ügyében se
legyen szava? Hogy „csak egy havasalföldi vajdának
parancsolnak is, mindjárást kihajthasson székünkből”? Arra
akarják őt kényszeríteni, hogy árulja el mindazokat, akik vele
voltak, szolgáltassa ki Erdélyt egy újabb Bastának?
Nem, ezt Bocskai igazán nem fogadhatta el, hacsak nem
akarta sutba vágni minden eddig kivívott eredményét. „Az mi
életünknek jobb részét mü immár eltöltöttük – írta a Bécsben
tárgyaló Illésházynak –, az mi hátra vagyon benne, az igen
rövid, ha mind örömben lenne is az, nem sokat tenne. Az mely
táska egyszer az mi nyakunkat és az magyar nemzetség nyakát
igen megcsiszolta vala, kinek hordozását igen el is untuk vala,
semmiképpen nyakunkra azt bizony újólag nem vehetjük.
Készek vagyunk inkább egy nap s egy órában mindazt s mind
az többit egyszersmind az földhöz ütnünk, hogynem újólag
azon táskát nyakunkra vennénk”.
Hát még, amikor fülébe jutott, hogy a főherceg a törökkel
próbálkozik a háta megett, ki akarja őt játszani, haragja
módfeletti volt. „Nekünk karón varjut ne mutogassanak” –
üzente meg magyarán véleményét Mátyásnak, mert majd tudja
ő is, mit csináljon. „Mü sem ide, sem amoda nem kapunk,
hanem csalárdság nélkül egy igazsággal traktálunk
őfelségékkel”, de ha éppen az kell, neki is van módja a
praktikázásra. Csak nehogy aztán megbánják. „Mert félő, hogy
akkor kezdik őfelségék hozzánk kijelenteni jóakaratjokat,
amikor nekünk se lészen módunk az elvételében, és más gondot
tudunk magunk oltalmára viselni.”
Illésházy aggódva látta, hogyan idegenedik el a fejedelem
napról napra jobban a megegyezés gondolatától, mivel Bécs egy
feltételét sem akarja teljesíteni. Hiába magyarázta a császár
tanácsosainak, hogy ne várják meg, míg kicsordul a tálból a víz,
ne ingereljék maguk ellen a fejedelmet, ha az megharagszik,
akkor semmi sem lesz a békekötésből. Eddig is ő fékezte a
békülni nem akarókat. Hiába kérte, hogy legyenek jobb
belátással a magyarság iránt, mert a fejedelem máris azon
gondolkodik, hogy „minek béküljön a császárral, amikor annak
semmi hadserege sincsen” – azok mégsem engedtek.
Bocskai bizalmatlansága ettől kezdve nyomon kísérhető egész
haláláig. A békétől ugyan nem állt el, mert meggondolta a török
hamisságát is – de elkedvetlenedett, s ettől kezdve követeli
idegen népek garanciáját, nem hisz a császárnak. Még
Illésházyval is összeszólalkozott, mert a kelleténél jobban
ajánlotta a megbékélést.
A Kassára összehívott rendek, értesülve az uralkodó
válaszáról – különösen miután Bocskai elkedvetlenedését
láthatták –, elkeseredett dühvel fordultak a császár, illetve
szegény Illésházy ellen. Megvádolták, hogy a némettel cimborál,
hogy megvesztegették, pápistává lett, azért egyezett bele ilyen
föltételekbe. A kiegyezést nem akarók száma rohamosan
megnőtt, s a hajdúlázadások egymást érték, ezzel is a béke ellen
akarva tüntetni. Nyíltan hirdették, hogy „készek inkább a török,
mint a német alá adni magokat”.
 Megint Bocskai volt az, ki nyugodtságával s elszántságával az
elhagyott mederbe visszaterelte a közhangulatot. Illésházy újra
felment Bécsbe, a tárgyalásokat újra megkezdték. Mátyás
főherceg véleménye közben nagy változáson ment át. Rudolf
képtelen volt az uralkodásra, a birodalom belső és külső
helyzete egyre rosszabbá vált, s a magyarokkal meg kellett
egyezni, mert félős volt, hogy lángba borul az egész ország.
Mátyás is, tanácsosai is leszámoltak már romantikus
ábrándjaikkal: fegyveres győzelemről, látszatengedményekről
nem álmodozhattak többé. A főherceg különben is a maga
jövőjére gondolt, azt forgatta eszében, hogy a tehetetlen
Rudolfot erővel is lemondatja. Ehhez bizony jól jött volna a
magyarok segítsége, barátsága. Nagyobb jóakarattal láttak tehát
a tárgyalásokhoz, és kisebb-nagyobb nehézségek közepette meg
is alkudtak 1606 szeptemberére; a fölkelt magyarság minden
lényeges követelését elfogadták.
De a császárnak nem merték megmutatni a béke szövegét,
úgysem írta volna alá. Hiszen már az előző tervezetet is olyan
záradékkal hagyta jóvá, ami érvénytelenítette az egészet: csak
akkor tartja meg, ha koronázási esküjével nem ellenkezik.
Mátyás főherceg hát merészet és nagyot gondolt: egy meglévő
és mindeddig felhasználatlan megerősítő oklevélbe íratta bele
az új keltezést, s ezt mutatta fél Illésházyéknak királyi
megerősítésként. Rudolf azután tiltakozott is, mondván, hogy
ezen új, lelkiismeretével ellenkező, „az egész dicső német
nemzet becsületét és hírnevét sértő cikkek” elfogadását
megtagadja. Nem is sok idő múlva nagy bonyodalom támadt
még ebből.
1606. szeptember 23-án írta alá Bocskai a békét, s ezzel úgy
látszott, életének nagy igyekezete beteljesedett. Egyéni
sérelemből fordult a császár ellen, de az egész magyarság ügyét
orvosolta.
 Az utolsó száz év valamennyi magyar problémájának ki
akarta húzni a méregfogát. Nem rajta múlott, hanem a
magyarság helyzetén, hogy ez nem sikerült mindenben.
A birtokjogi sérelmek még legkönnyebben rendeztettek, s a
kamarának annyira használt ez a lecke, hogy hosszú időn át
nem is kísérletezett vagyonának a nemesi birtokok rovására
való növelésével. Kevesebb siker koronázta a közjogi sérelmek
megszüntetését. Kimondta ugyan a béke, hogy a távol levő
király állandó helyetteseként a következő országgyűlésen
nádort válasszanak, s ez Magyarország minden ügyében
teljhatalommal intézkedjék; a kamarákat is eltörölte, hogy a
pénzügyek vezetését megint a kincstartóra bízza, kimondta,
hogy országos tisztségekre ezután csak magyarok emelhetők, a
végvárakban magyarok szolgáljanak, hogy a szent korona
Pozsonyban őrzendő, de a hibák forrása az idegen uralkodóház,
a külföldön székelő udvar volt, s ez ellen semmit sem tehettek.
Amíg ebben nem áll be változás, addig minden próbálkozás
csak enyhítést hozhatott, nem gyógyulást. Azokat a kapcsokat,
amelyek a magyar ügyeket Bécshez vagy Prágához, a központi
tanácshoz kötötték, ez a béke sem oldhatta meg. A végvári
vonalat továbbra is fenn kellett tartani, benn az országban
pedig nem volt rá pénz. Ingyen nem segítették a magyart,
önállóságának egy-egy kis darabját mindig rá kellett áldoznia.
A béke mégis korszakalkotó volt, nemcsak mert először
rendezte a közjogi problémákat a Habsburg-ház és a nemzet
között, hanem főként vallási intézkedései miatt. Első cikkelye
kimondta, hogy a Magyarországon belül élő karok és rendek:
mágnások, szabad királyi városok, a koronának alávetett
mezővárosok, a végbeli magyar katonák és – a főherceg egy
külön ígérete alapján – a falvak vallásukban és hitükben
szabadon élhessenek, abban senki őket ne gátolja. Ha ez nem
jelentette is a mai, egyénenkénti vallásszabadságot, mert hiszen
csak a közösségek felekezetmeghatározó jogát értették rajta – az
eddigi gyakorlattal szemben mégis nagy eredmény volt. A
végvári vitézek, de főként a falvak vallási felszabadításával
hatalmas rést ütött a territoriális földesúri jogokon. A
rekatolizálásnak Rudolftól megkezdett erőszakos módja nem
vezetett eredményre, a béke megpróbálta most rendezni, sőt
állandósítani a felekezetek békés életét, egyenjogúságát – és ha
nem mondotta is ki: a protestantizmus kedvező arányát. A
fejlődés azonban hamar átlépte a béke jóindulatú paragrafusait.
Az Európa-szerte meginduló vallási harcokban mindkét
felekezet kevesellte azt, amit kapott, s a XVII. század folyamán
még sokszor kellett újra meg újra rendezni a vallási kérdést.
Hozzátehetjük, egyetlenegyszer sem sikerült véglegesen,
mindkét fél megelégedésére.
Miután azonban sem a magyarok, sem a főherceg nem bíztak
a császárban, a békét a cseh–morva és az osztrák rendekkel is
garantáltatták. A Habsburg Birodalom népei között ez volt az
első szerződésben megírt közeledés, a később, a XIX. században
még nagy fontosságra emelkedett közös védelem alapjait ekkor
rakták le. Ahogy annak idején Kun László alatt magyar
csapatoké volt az oroszlánrész a Habsburgok világuralmának
megalapozásában – ugyanígy magyarok kezdeményezték a
birodalom népei közötti szorosabb kapcsolatot, a későbbi
„összbirodalmat” építgetve ezzel. Ezt persze akkor még nem
láthatták.
Bocskai szívét azonban nem ezek a kérdések nyomták, ezeket
nagyrészt a rendekre bízta. Az erdélyi fejedelemség és a török
béke – erre a két dologra vigyázott állandóan, mert reális érzéke
azt mondta, s ez később meg is bizonyosodott, hogy az önálló,
törökbarát Erdély kiküszöbölheti a hibákat még a császár
ellenében is. A béke Erdélyt a Tisza bal partjával együtt önálló
fejedelemséggé tette, csak az újonnan hozzácsatolt részekre –
Bereg, Ugocsa, Szatmár megyék és Tokaj váruradalma –
mondotta ki, hogy Bocskai halálával visszaszállnak a koronára.
Teljesült tehát, amit kívánt. Most már megvolt az alap, eljött az
idő, hogy felépíthesse rá az épületet, a lelkében elgondolt
Erdélyországot.
Elérte akaratát a törökkérdésben is. 1606 végén a
Zsitvatorokban megkötötték egymással a békét az ő
közvetítésével a császár meg a szultán küldöttei. Helyesebben
csak húszévi fegyverszünet volt ez, a status quo alapján, de
mégis a török hatalom nagy süllyedését mutatta. Már maga az,
hogy a szultán követei hajlandók voltak magyar földön
egyenrangú félként tárgyalni a „bécsi király” embereivel,
szokatlan volt, s mutatja a viszonyok változását Szulejmán óta.
Megszüntették a magyar király évi adóját, követe nem volt
többé alárendelt személy a Portán, sőt ezután a török is
kénytelen volt tekintélyes követet küldeni Bécsbe. Ez a béke
megszabadította a császárt eddigi lealázó helyzetéből,
egyensúlyba hozta a két hatalmat. Az erőviszonyok ekkor
valóban azt a hitet kelthették, hogy a két császár között sikerült
biztosítani a magyarság békéjét.
A Fejedelem éppen hogy elvégezhette küldetése nagyját;
néhány nappal a török béke után, 1606. december 29-én hajnali
öt órakor Kassán hosszas szenvedés után kiadta lelkét. Halálát a
kortársak gyanúsnak vélték, azt beszélték, hogy kancellárja,
Kátay Mihály, ez a zavaros tervű, tisztátalan szándékú ember
megétette, talán éppen prágai körök biztatására. A hajdúk
elkeseredésükben felkoncolták Kátayt de ezzel már nem sokat
értek. „A kezdődő század legbiztosabb politikai érzékű
magyarját” nem támaszthatták fel.
Pedig Bocskai még nagyon akart élni. Férfikora teljében volt,
tervek feszültek benne, építeni, uralkodni akart, s lelki szemei
előtt egy új Erdély, egy erősebb magyarság képe bontakozott ki.
Nem adatott meg neki, hogy megérje a béke éveit, a harc volt a
küldetése. El kellett szakadnia nemzetétől, pedig annak még
olyan nagy szüksége lett volna rá. A problémák megoldása még
alig hogy megkezdődött: Bécs magyargyűlölete feneketlen, a
vallási, társadalmi kérdések zavarosak. Most kellett volna az
utat mutató, biztos ítéletű vezér – de a fejedelem nem volt
többé. „Az halálnak igája alá lévén vettetve, Istentől rendelt
határát átal nem hághatta, és ez ármányok világából kivétetett.”
Csak halála után látszott meg igazán, kit vesztett benne a
nemzet; senki sem léphetett helyébe. Ahogy Pécsi Simon írta
levelében, néhány szóba is beleöntve a magyar sors minden
tragikumát: „Ennyi romlásunk után örökös megmaradásunkra
egyetlen egy reménységünk maradt. Immár az szent Úristen
közülünk kivevé.”
A magyarság remény és kétségek között vergődve, vezér
nélkül indult neki az alig megszületett béke éveinek, új
szenvedésre, új megpróbáltatásokra.
Bocskai István életének végére értünk. Halála után egy
pillanatig úgy látszott, hogy minden, amiért valaha küzdött,
amit elért, semmibe vész. Nemcsak Rudolf, Erdély is
szembefordult a nagy halottal. Gyulafehérváron a rendek
eldobták utolsó akaratát: Homonnai Bálintot nem választották
meg fejedelmükké. Életében is nehezen tűrték Bocskai erős
kezét – halála után nekik ugyan ne parancsoljon.
De nem törődtek akaratával a magyar rendek sem. Pedig
hogy lelkükre kötötte még utolsó napjaiban is Kassán: a
hadakról, a szegény hajdúkról, „kik szabadságunknak
megkereséséért életeket nem szánták letenni”, meg ne
feledkezzenek, róluk hálával emlékezzenek, és „minden eddig
való kárt, bosszút elfeledvén, sem titokban, sem nyilván, sem
törvényben, sem törvénytelenül senki is bosszúra ne
igyekezzék”. Jóformán még meg sem halt, amikor a nyugati
megyék nemessége máris szembeszállt akaratával. 1606
decemberében Árvában négyszáz hajdú felkoncolásával
megkezdték hálájuk lerovását.
Egy-két jó barátján kívül igazában nem is siratta meg senki,
inkább félték – csak a hajdúk, a szegénység szerette.
Kolozsvárott a nagytemplomban ravatalánál ott zokogott „a
városi nép véne és ifja. Mind az három napig sírtak,
megszabadító fejedelmeket siratták”. Valóban sírhattak. Nem
volt többé, ki pártjukat fogja nagyurak, németek és magyarok
ellen, nem volt a fejedelem, hogy annyi reménykedő
bujdosónak hajlékot, földet adjon.
Bocskai sorsát tragikusnak kell mondanunk. Egy élet
változatos és keserves küzdelmei után elért az ígéret földjének
kapujába, annyi harc, pusztulás árán végre úgy látszott, bejut a
várva várt béke mezejére – de a kapun nem léphetett be, a falon
belül zöldellő mezőket már nem láthatta meg.
Utóda nem maradt, udvara az állandó harcban nem
alakulhatott ki, szellemét, látását senkire örökül nem hagyhatta.
Torzóba szakadt alkotása, élete mégsem volt haszontalan,
hiábavaló: a legreménytelenebb napokban jött, és sikerült a
magyarság pusztulását megállítania. Ahogy kortársa, az erdélyi
szász krónikás, Krauss György írta naplójába: „Juliushoz,
Augustushoz, Trajanushoz és másokhoz hasonlíthatnánk ezt a
fejedelmet, sőt ha tovább élhetett volna, Nagy Konstantinnal
emlegetnék egy sorban.” Mi másként mondanánk. Ha más
boldogabb és hatalmasabb nemzet fiának született volna, ma
talán a világtörténet legnagyobbjai közt emlegetnék. Így
azonban csak mi emlékezünk reá, vigasztalást és bátorságot
merítve példájából a magyar sors nehéz perceiben.
UTÓSZÓ EGY FÉL ÉVSZÁZAD UTÁN

Bocskai Istvánról írt életrajzom 1942 őszén jelent meg

Budapesten, a Franklin Társulat kiadásában, ötvenegy évvel
ezelőtt.
1940 őszén szereltem le kétéves tényleges katonai
szolgálatomból, s már mint a Lónyay utcai Református
Gimnázium „segélydíjas óraadó tanára” fölkerestem az
egyetemen volt professzoromat, Szekfű Gyulát. Akkor említette,
hogy a Franklin Társulat felkérésére elvállalta egy magyar
történeti életrajzsorozat szerkesztését. A sorozat tudományos
igényű, de a szélesebb olvasóközönséghez szól. Modernebb
szemlélettel folytatni kívánja a Szilágyi Sándor által indított,
majd Dézsi Lajos szerkesztésében megjelent Magyar Történeti
Életrajzok sorozatot, amely a világháború idején, az 1910-es
években akadt el. Azt kérdezte, nem volna-e kedvem megírni
Bocskai István életrajzát.
Kérdésére azonnal igent mondtam. Bocskai személye,
tevékenysége mindig is érdekelt. Doktori értekezésemben,
amely a magyar nemzeti hivatástudat történetét igyekezett
nyomon követni, részletesen szóltam az ő küldetéstudatáról,
melynek alapjai a kálvinista vallásban gyökereztek. Úgy
éreztem, hogy Bocskainak a Habsburg-uralommal
szembeforduló politikai magatartása különösen is számot
tarthat érdeklődésünkre egy olyan helyzetben, amikor a hitleri
Németország hatalmi törekvéseinek erősödését napról napra
jobban éreztük, s hogy az állami és nemzeti önrendelkezésért
vívott fegyveres harca adott esetben követendő példa lehet
számunkra. A népi irányzat, a falukutató irodalom által feltárt
ijesztő valóság a pusztuló parasztságról, az elnéptelenedő
magyar falvakról, a népesedés kérdéseire irányította a
figyelmet. A Debreceni Református Kollégium diákjainak
kezdeményezése komoly visszhangot váltott ki elsősorban a
fiatalok körében, s megindultak a dél-dunántúli, baranyai
telepítések az egykés vidékekre. Gimnáziumi tanulók
zsebpénzüket ajánlották fel a mozgalom céljára, az érettségizők
a bankettek költségeit, s az egyetemi diákkörökben arról folyt a
vita, hogy a német terjeszkedés meggátlására a nyugati határ
mentén a nagybirtokokat azonnal fel kellene osztani és nyírségi
nincstelenek letelepítésével kordont vonni. Bocskai nagy
telepítése, mellyel tízezer hajdúkatonájának adott földet és
szabadparaszti kiváltságot a Hajdúságban, történeti példa volt
arra, hogyan lehet egy kallódó népcsoportnak az életlehetőséget
biztosítani, ugyanakkor egy a háború által kipusztított vidéket a
magyar etnikum számára megmenteni. Hányszor
megkérdeztük egymást között, vajon hogyan alakult volna
történelmünk, ha sikerül a bécsi udvar terve, és Debrecen
környékét németekkel telepítik be.
Szekfű Gyula még annak idején, doktori értekezésemre azt
mondotta, hogy túlértékelem Erdély és részben Bocskai
történeti jelentőségét, hiszen mindez csak átmeneti jelenség
volt, epizód. A magyar történelem jövő alakulását nem Bocskai,
nem is a fejedelemség, hanem a királyság hordozta. Még az is
lehetséges – mondotta –, hogy Bocskai fölkelése, a magyaroknak
Bécs ellen a török hatalommal kötött megegyezése kitolta az
ország oszmán hódoltság alóli felszabadításának idejét.
Azt feleltem, s ma is azt vallom: Az, hogy a Habsburg-hatalom
a XVII. század elején nem tudta, talán nem is akarta
Magyarországot az oszmán uralom alól felszabadítani, Bocskai
életének első szakaszából világosan kiderül. Fölkelése történeti
szükségszerűség volt, ahogy Erdély önállósága is. Igaz, hogy az
önálló Erdély csak epizód volt a magyar történelemben, de ha
ez nincs, kérdéses, vajon a királyi Magyarország meg tudta
volna-e védeni alkotmányos különállását a birodalmon belül,
átmenthette volna-e a nehéz időkben a magyarság nyelvét és
kultúráját? Úgy vélem, a történelem Bocskainak adott igazat,
aki végrendeletében azt írta: „Valameddig pedig a magyar
korona ott fenn Bécsben nálunknál erősebb nemzetségnél, a
németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog,
mindenkor szükséges és hasznos Erdélyben egy magyar
fejedelmet fenntartani.”
Bocskai életrajzának megírását tehát elvállaltam, s az
anyaggyűjtést azonnal e] is kezdtem. Az iskolai elfoglaltság
miatt azonban alig jutottam hozzá, 1941 tavaszán, a Jugoszlávia
elleni német hadműveletek során pedig engem is
mozgósítottak. Bár csapattestemet másfél hónap után
hazahozták a Bácskából, és leszereltek bennünket, a kutatással
ezután sem nagyon haladtam. 1941 júliusában megházasodtam,
s két hónapos ösztöndíjjal feleségemmel együtt a bécsi
Collegium Hungaricumba kerültünk. Az állami levéltárban
kutatgattam, főként azonban a Magyar Történetkutató Intézet
könyvtárában dolgoztam. A könyvtár alapját a Levéltár, majd az
Intézet egykori igazgatójának, Károlyi Árpádnak minden
vonatkozásban gazdag gyűjteménye alkotta, s a könyveket
szabadon használhattam. Sőt Ferenczy Géza, a nyelvész
könyvtáros jóvoltából még a szobába is felvihettem egyes
köteteket. (Ezt az egyedülálló könyvtárat, amikor 1958-ban a
magyar állam a Collegium Hungaricumot mint fölöslegeset
eladta, Budapestre hozták, és itt majdnem teljesen széthordták.)
Két hónapos bécsi időzésünk alatt az anyaggyűjtést be is
fejeztem, a megírásra már otthon került sor. 1942 elejére
elkészültem a kézirattal. Szekfű Gyula mint szerkesztő csupán
néhány kiegészítést kért. Az ő kívánságára írtam utólag a
Bocskai egyéniségét jellemző sorokat. A kiadónál a korán
elhunyt Borbély Mihály és az akkor pályája kezdetén lévő
művészettörténész, Zádor Anna voltak a könyv lektorai, illetve
szerkesztői. Zádor Anna mondotta, amikor néhány stiláris
javítás ügyében bementem hozzá: végre egy történész, aki írni
is tud. Nagyon büszke voltam dicséretére.
1942 késő őszén a Bocskai-életrajz megjelent a könyvpiacon.
Hogy hány példányban adták ki, nem tudom, azt sem hogy
mennyire volt kelendő. Arra viszont emlékezem, hogy az 1943.
év végi számadáskor az eladott példányok után szerzői
tiszteletdíjként nekem kiutalt összeg magasan felülmúlta
várakozásomat.
A könyv már háborús viszonyok közt jelent meg, a sajtót nem
a történeti művek foglalkoztatták, a szakfolyóiratok pedig
csökkentett terjedelemben, ritkábban és nagy késéssel jelentek
meg. Talán ez is oka volt, hogy a Bocskai-életrajzról alig néhány
híradás, rövidre fogott tartalmi ismertetés jelent meg,
állásfoglalás nélkül. Bocskairól és a Habsburg-uralom
túlkapásai elleni harcáról vallott felfogásomról a kritikát
később, 1952-ben kaptam meg, már a kommunista rendszerben.
Igaz, egy újabb munkám kapcsán.
Miután 1948-ban a Kelet-európai Tudományos Intézet névre
átkeresztelt egykori Teleki Pál Tudományos Intézet, ahol 1945
óta igazgatóhelyettesi minőségben dolgoztam, átszervezéssel
megszűnt, állásomat elvesztettem, ahogy mondották: az utcára
kerültem. Több éven át alkalmi munkákból éltem, majd 1952-
ben a református egyház alkalmazott, névleges fizetéssel,
levéltárosként. Ekkor keresett meg a Magyar Történelmi
Társulat megbízottja és felkért, hogy a Művelt Nép
Könyvkiadónál megjelenő népszerű sorozatukba írjak egy
könyvet a Bocskai-szabadságharc történetéről. Az ajánlatot
elfogadtam, már csak azért is, mert évek óta ez volt az első jele
annak, hogy a szakmában talán igényt tartanak
munkásságomra.
A kézirattal néhány hét alatt elkészültem, s miután lektoraim
– H. Balázs Éva és Wittmann Tibor – kiadásra alkalmasnak
találták, a könyv 1952 júniusában meg is jelent Bocskai István
függetlenségi harca címen. Ahogy az impresszumban olvasható:
5000 példányban. Úgy mondották, hogy mintegy három és fél
ezer kelt el belőle, amikor július végén felsőbb rendeletre máról
holnapra bevonták a forgalomból.
Mint utólag megtudtam, egyesek felhívták a Magyar
Történelmi Társulat elnökének, a történeti tudományok legfőbb
politikai felügyelőjének és irányítójának, Andics Erzsébetnek a
figyelmét, hogy írásom szemben áll a marxista történet- és
társadalomszemlélettel, az osztályharc helyett a megalkuvó
társadalmi összefogást hirdeti, így nemcsak hogy alkalmatlan
arra, hogy a tömegek belőle merítsék történelmi ismereteiket,
hanem hatása ideológiai vonatkozásban káros és ártalmas.
Külön is fölemlítették a könyv záró bekezdését, amely mintegy
összegzése a történelmi tanulságnak. Hadd idézzem ezt a pár
sort.
„A Bocskai-szabadságharc messze világító fáklyaként mutatta
az utat a későbbi nemzedékek számára: az elkövetkező
századok szabadságát és függetlenségét a nemzet csak úgy
vívhatja ki, ha minden osztálya összefog a nagy cél érdekében,
ha a nemzet egyetemes érdeke előtt az egyes osztályok
részszempontjai háttérbe szorulnak, s ha a nemzet vezetője tud
és mer a nép széles tömegére támaszkodni.”
Ez azt jelenti, hogy fogjunk össze az arisztokratákkal és a
bankárokkal – mondotta állítólag Andics Erzsébet. Majd
hozzátette volna: úgy látszik, a szerző úgy véli, Rákosi elvtárs
nem mer a népre támaszkodni. A könyv még elérhető
példányait bevonták és zúzdába küldték, a könyvtárakat pedig
utasították, hogy a munkát a zárolt anyagban helyezzék el. A
kiadói szerkesztőt azonnali hatállyal elbocsátották, mert nem
volt kellően éber, a két lektorral pedig visszafizettették a
tiszteletdíjat. Intézkedtek, hogy a sorozatot hirdető
nyomtatványokon a könyvet töröljék. Amikor egy ismerősöm
révén érdeklődtem a kiadó igazgatójánál, hogy nekem mint a
könyv szerzőjének nem volna esetleg valami mondanivalója,
ezt a választ hozta: Ismerjük őt, mit mondjunk neki. Rá vigyázni
kell! – Akkor magam sem gondoltam, hogy az, amit könyvem
utolsó bekezdésében a szabadságról és a nemzeti összefogásról
mondottam, a társadalomban érlelődő érzéseket fejezte ki.
1956-ban ez volt az egyik vezérlő eszme.
1954 átmeneti politikai enyhülése a Bocskai-szabadságharcról
szóló kis munkám váratlan feltámadását hozta magával. Hadd
idézzem a könyv utolsó lapjaira közvetlenül a megjelenés után
írt följegyzésemet.
„1954 áprilisában levelet kaptam a Történelmi Társulat
elnökségétől. Közölték, hogy a Bocskai-szabadságharc
megindulásának közelgő évfordulójával kapcsolatban
emlékbizottságot létesítenek, s kérték, hogy vegyek benne részt.
Azt válaszoltam, hogy nem veszek részt a bizottságban. 1951-
ben a szabadságharcról írt kis munkámat oly rossznak találták,
hogy a forgalomból bevonták és beőrölték, méghozzá teljesen
egyoldalú döntéssel és a szerzői önérzetet sértő módon. Amíg
ezért elégtételt nem kapok, semmilyen Bocskai-bizottságban
nem veszek részt. Erre megjelent nálam a Történelmi Társulat
nevében Heckenast Gusztáv (nem kéretett! ő jött el a Ráday
Levéltárba). Háromórás beszélgetésben kifejtette, hogy a
bizottságból nem maradhatok el: 1. mert a kormányprogram
(azaz a nemzeti összefogás) értelmében nem mondhatnak le a
nevemről; 2. mert nekem kell megírni az évfordulóra kiadandó
tanulmányt, amit más nem tud elkészíteni. Gondoljak rá, hogy
népemnek (!) és magának Bocskai emlékének is felelősséggel
tartozom stb., ezért egyéni sérelmeimet félre kell raknom.
Mondom: Mindez helyes, de a Magyar Történelmi Társulat
legalább annyit jelentsen ki, hogy sajnálja, amit velem tett.
Heckenast: A Társulat nagyon sajnálja a történteket, de
hivatalosan sajnálkozását sohasem fogja kifejezni. Háromórás
hasonló stílusú beszélgetés után (melyben Heckenast gyakran
apellált nemcsak a kormányprogramra, s arra, hogy az ilyen
magamfajta emberek bevonását fontosnak tartják, hanem
hazafiságomra stb. is) beadtam a derekamat. »Mondd meg a
Társulat vezetőinek, hogy az ügy és nem a magam személye
miatt felülemelkedem sérelmeimen – és elvállalom a
bizottságban való munkát. De azt is mondd meg nekik, hogy
megvan róluk a véleményem.« Hogy az üzenetet átadta, arról
hamarosan alkalmam volt meggyőződnöm.
Ezután összeült a bizottság: Heckenast elnök, Sereg József
aspiráns, Wittmann Tibor, H. Balázs Éva, továbbá soha meg
nem jelent kültagként Pach Zsigmond Pál, Makkai Laci és
Várkonyi Ágnes. Először is a bezúzott Bocskai-könyvet
tárgyaltuk meg. Én ugyanis kijelentettem: Mai napig nem
győzött meg senki arról, hogy hibák vannak benne, sőt nem is
tudom, mit tartanak hibának. Én tehát ma sem írhatok mást,
mint ami a bezúzott munkában volt. A megbeszélésen (amelyre
mindenki saját bezúzott példányát hozta el) laponkint
végigmentünk a könyvön, de lényeges »hibát« nem tudtak
mondani. A kormányprogram óta mindaz, ami »hiba« volt
benne (»nacionalista«, összefogásra és nem osztályharcra tüzel
stb.) egyszerre megszűnt hiba lenni, s a bírálók vagy
értelmetlenségeket mondtak (Sereg), vagy semmit, vagy
olyanokat, hogy »német sereg« helyett mondjak »császári«-t stb.
Abban megegyeztünk, hogy az utolsó bekezdés elmarad.
Ez a könyv [értsd: az 1955-ös kiadás] tehát lényegében
változatlan szöveget hoz. Különbség, hogy mintegy – 40 oldallal
le kellett rövidítenem, ezért a hadi események rajza teljesen
kimaradt, s ennek következtében bizonyos szerkezeti
módosításokat kellett véghezvinnem. (Viszont a kiadvány
második, nagyobb felében egy válogatott okmánytárat adtam
közre.)
Kezdetben 12 lektort akartak a könyvhöz (a kiadó nagyon
meg volt rémülve), aztán számukat kettőre csökkentették. A
szerződést 1954. június elején kötötték meg velem, a kész
kéziratot augusztus 1-jén adtam le. Közben a Történelmi
Társulat mindenféle ürüggyel (»már nagyon sok könyvet adtak
ki ebben az évben«) visszalépett, nem volt hajlandó könyvemet
kiadványai sorába iktatni. Ekkor vállalta el a TTIT [Társadalmi
és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat], melynek ez
az első ilynemű kiadványa. De a kiadó is úgy félt, hogy csak
2000 példányban merte kiadni. Viszont azzal az indokolással,
hogy ez valójában 2. kiadás, csak az átdolgozásért járó
honoráriumot fizetett.”
Eddig a korabeli följegyzésem. De még idekívánkozik
Heckenast lektori jelentésének néhány mondata: A munka
„bevezetése tulajdonképpen Benda Kálmán néhány évvel
ezelőtt megjelent, majd a forgalomból hibái miatt bevont
Bocskai-könyvének rövidített és javított változata.
Összehasonlítottam a szövegeket és megállapítottam, hogy
Benda az átdolgozás során régebbi munkájának hibáit
kijavította, illetőleg kihagyások révén eltüntette. Különösen
örvendetes, hogy a szerző revideálni tudta a nemzeti
összefogás, Bocskai szerepe és a hajdúk kezdeményezése
kérdésében régebbi téves nézeteit. A bevezetés jelenlegi
formájában alkalmas arra, hogy vezérfonala legyen az ez év
őszén országszerte esedékes számos Bocskai-
megemlékezésnek.” Majd a jelentés végére zárójelben, nyilván
jóindulatból, a következőket írta: „Megjegyzés a kiadó számára:
Ne lepődjék meg a Művelt Nép azon, hogy érdemleges kritikai
megjegyzéseim nincsenek. A bevezetés elkészítése során
állandóan szoros kapcsolatban voltam a szerzővel és
szempontjaimat a szerző magáévá tette.” A jelentés margójára
odaírtam: „Nem voltunk semmilyen kapcsolatban, és nem
tudok róla, hogy szóra érdemes szempontokat vetett volna fel.”
1954. október 15-én Álmosdon, a csata 350. évfordulóján én
voltam az ünnepi szónok.
Most, hogy újra elolvastam Bocskairól szóló életrajzomat,
különös élmény volt találkoznom ötven évvel ezelőtti
önmagammal. Ma már bizonyára óvatosabban bánnék a lelkes
szavakkal, s visszafognám hősöm iránti – egyébként változatlan
– rokonszenvemet, mely a könyvben itt-ott már az elfogultság
határát súrolja. Szembetűnő volt számomra, hogy többnyire
igen röviden intézem el Bocskai politikai ellenfeleinek nézeteit,
s hogy a Habsburg-udvar törekvéseiről sommás és
megfellebbezhetetlennek tűnő ítéletet mondok, többnyire
magamévá téve a fölkelők által hangoztatott nézeteket. Ma már
árnyaltabban látom a magyar nemesség és a Habsburg-politika
közti ellentéteket, s ha az udvar törekvéseinek sem céljaival,
sem megvalósítási módszereivel továbbra sem értek egyet, nem
mondanám, hogy mindennek a magyarság elleni rosszindulat
és gyűlölség volt az indítéka, ahogy a magyar kortársak jelentős
része erről meg volt győződve. Vizsgálnom kellett volna azt a
kérdést, hogy vajon a Habsburg Birodalom érdeke megengedett
volna-e más politikát, s hogy nem az okozta-e az összeütközést,
hogy a birodalmi érdekekkel bizonyos vonatkozásokban nem
voltak összeegyeztethetők Magyarország érdekei.
Ezzel összefüggő kérdés, hogy könyvemből nem derül ki
világosan, mi volt Mátyás főherceg álláspontja a magyarokkal
való megegyezés ügyében. Csak taktikázott, jóindulatot színlelt,
hogy elnyerje a magyar nemesség támogatását bátyja ellen
irányuló trónkövetelő törekvéseihez? Vagy az őszinte
megegyezés híve volt? Azt is vizsgálnom kellett volna, hogy mi
az oka, hogy a Monarchia többi országában, amelyre a
birodalmi, sőt dinasztikus politika negatívumai legalább olyan
súllyal nehezedtek, mint Magyarországra, miért nem mozdult
meg a nemesség a magyar fölkelés során? Arról meg éppen
többet kellett volna mondani, hogy a magyarországi és erdélyi
nem magyar népesség, a szászok, a német városok, a saját
uralkodóosztállyal nem rendelkező nemzetiségek hogyan
viszonyultak az eseményekhez? A nem tárgyalt vagy csak
érintett problémák sorát még folytathatnám.
Igaz, visszaemlékezve a háború előtti magyar történetírásra,
ezek a kérdések akkor részben még föl sem merültek, részben
hiányoztak a kutatások a megválaszolásra. Egy ilyen
visszatekintéskor döbben rá az ember, hogy saját életén belül is
mit változott a történelmi problémafölvetés, és hogy mennyi
mindenben rendelkezünk szélesebb ismeretekkel, mint
évtizedekkel ezelőtt.
Bocskai élete, a XV–XVI. század fordulójának erdélyi és
magyarországi története nem tartozott az elmúlt korszak
központi történelmi kérdései közé, a háború utáni kutatás
azonban itt is számos új eredményt hozott. Ezek egy része
kiegészíti, vagy más megvilágításba helyezi a könyvben
elmondottakat, van, ahol teljesen módosítja az általam írtakat.
Könyvemben úgy adom elő, hogy a bécsi fogságból elengedett
és Biharba visszatérő korábbi Habsburg-barát politikája csődjét
és végzetes volták ugyan már belátta, de nem gondolt arra,
hogy cselekvően a politika terére lépjen. Teljes
visszavonultságban élt bihari birtokain, amikor a kassai
császári főkapitány, az olasz Giacomo Barbiano, Belgiojoso
grófja hazaárulással és a törökkel való cimborálással vádolta
meg, maga elé rendelte, majd katonasággal támadt rá. Mindezt
abból a célból, hogy koholt vádak alapján elítéltesse, birtokait
és minden vagyonát a szűkös helyzetben lévő kincstárnak
szerezze meg. Ahogy idéztem Bocskai egyik későbbi leveléből:
őfelsége, a király, saját ágyúival kényszerítette őt, hogy hűségét
elhagyja. Végső veszedelmében fordult a hajdúkhoz, s
önvédelmi harca szélesedett azután nemzeti fölkeléssé.
A Hadtörténelmi Közlemények 1956. évfolyamában Nagy
László nyomtatásban közreadta Bocskai 1604. évi levelezését,
amelyet az Esterházy család levéltárában talált meg. A részben
Bocskai által írt, részben neki címzett levelekből, jelentésekből
kiderül, hogy a bihari nagyúr 1604 elején kapcsolatot keresett a
török földön élő erdélyi bujdosókkal, az ő közvetítésükkel a
török Portával egy Habsburgok elleni fölkelés támogatása
céljából. A tárgyalásokat egyik bizalmi embere beárulta a
főkapitánynak, aki erre indította meg katonaságát ellene. Ami a
lényeget illeti: a szervezkedés kezdetei megelőzték a főkapitány
katonai támadását. A kezdeményező tehát Bocskai volt, aki
Bécsből hazatérve azonnal cselekedett, s a császár hűségét nem
Belgiojoso fellépésére hagyta ott kényszerűségből. Ez a
magatartás egyébként inkább illett Bocskai korábbi
magatartásához, mint az a föltevés, hogy belenyugodva
politikai törekvései teljes csődjébe, egyszerűen félreállt volna.
 A Nagy László által közreadott iratok tartalmát erősítette meg
a kassai főkapitánynak 1605 januárjában már Prágában
keltezett, a császárhoz írt nagy jelentése is, amelyet a
történetíró Istvánffy Miklós korabeli másolatából Kenéz
Győzővel együtt adtunk ki 1972-ben. Ez az irat egyébként a
császári katonaság támadására, majd csúfos vereségére is több
ismeretlen részletet közölt. A szabadságharc katonai
eseményeinek egész történetét Nagy Lászlónak az Akadémiai
Kiadónál 1961-ben megjelent monográfiája dolgozta fel,
kiterjedt levéltári kutatások alapján kiegészítve és pontosítva
korábbi ismereteinket.
Könyvemben szóltam ugyan Bocskai vallásos ihletésű
küldetéstudatáról, de Eckhart Ferenc egy régebbi tanulmánya
nyomán úgy véltem, sem az ő kijelentéseiben, sem hívei
megnyilatkozásában nincs nyoma a Kálvin által
megfogalmazott ellenállási jognak. Kálvin ugyanis azt hirdette,
hogy a népe iránti kötelességeit semmibe vevő uralkodó letért
az Isten által számára kijelölt útról, és zsarnoki viselkedésével
méltatlanná vált az uralkodásra. Az ilyen zsarnokok ellen az
Isten szabadítót küld, akihez csatlakozni, a zsarnok uralkodót
akár fegyverrel megfékezni és a helyes útra kényszeríteni az
alattvalók számára nemcsak megengedett, hanem hitükből
fakadó kötelesség. Az egykorú leveleket, hivatalos iratokat és
országgyűlési megnyilatkozásokat tanulmányozva arról kellett
meggyőződnöm, hogy Bocskai kezdettől Istentől küldött
szabadítóként lépett fel. Ahogy még Mátyás főhercegnek is
megüzente: „ebben az én mostani cselekedetemben az Isten
indított engem.” A nemesség, az országgyűlési rendek is „az
Úrtól küldött szabadítóként” fogadták, s mint a „magyarok
Mózesét” üdvözölték. (A kálvini tanok hatása a magyar rendi
ellenállás történetében. 1971.)
 Egy olyan korszakban, amikor a vallási tanítás a politikai
magatartást is formálta, a kálvini ellenállási jognak, a Bocskai
isteni küldetésébe vetett hitnek igen nagy jelentősége volt.
Jellemző ebből a szempontból, hogy amikor Bocskai halála után
Rudolf császár-király a vele kötött bécsi béke érvényes voltát
nem akarta elismerni, többek közt az alkotmányos és
vallásszabadságra vonatkozó engedményeket vissza akarta
vonni, a magyar rendek újabb fölkelésre szervezkedtek. Az
1608. februári pozsonyi országgyűlésből felszólították a
Monarchia többi országát, hogy csatlakozzanak az uralkodó
elleni fegyveres akciójukhoz. Azok az országok, ahol a
nemesség vezető rétege református volt, így Alsó- és Felső-
Ausztria, az első hívó szóra csatlakoztak. Az evangélikus vallású
Szilézia, ahol pedig a vallási elnyomás erősebb volt, mint
Magyarországon, kitért a válasz elől. Stájerország evangélikus
rendjei pedig nem tudván eldönteni, hogy mit tegyenek,
Wittenbergába írtak, az egyetem tudós professzorait kérdezve:
mit kell tennie ilyen esetben az igaz lutheránusnak? A válasz
így hangzott: Luther tanítása szerint a vallás tanításával
ellentétes parancs teljesítését meg kell tagadni, de az Isten által
fölkent uralkodóra fegyverrel támadni nem szabad. Ha úgy
fordul, vállalni kell a mártírsorsot is. A stájer rendek megírták:
nem csatlakoznak a szövetséghez.
Az akkor protestáns többségű Magyarországon a politikai
magatartást a kálvini tanítás határozta meg, ez alakította ki a
közgondolkodást, s ez valláskülönbség nélkül érvényesült, a
nem reformátusok is ezt fogadták el. A fölkelők táborában, sőt a
fejedelem legközvetlenebb környezetében voltak evangélikusok
és katolikusok is. Katolikus volt Bocskai kancellárja, Kátay
Mihály is.
Az, hogy a kálvini tanítás értelmében Bocskaiban Isten
küldöttét látták, kiemelte őt a rendi társadalom kereteiből. A
„szabadítóhoz” egyaránt csatlakozhattak a nemesek, sőt
arisztokraták, a városi polgárok, sőt a jobbágy-parasztság is. A
fölkelés során mindvégig jelen lévő társadalmi ellentéteken
felül így alakulhatott ki bizonyos nemzeti egység. Hogy megint
egy példát idézzek a Habsburg-monarchia országainak
történetéből: 1620-ban a protestáns cseh nemesség politikai és
vallási szabadsága kivívására fegyvert fogott II. Ferdinánd
császár ellen. Pfalzi Frigyes személyében királyt választottak. A
küzdelemben a parasztság nem állt mellé, így a fehérhegyi
csatában a felkelők döntő vereséget szenvedtek. A tömegek
szemében Pfalzi Frigyes nem volt Isten küldötte szabadító, a
nem nemesek nem éreztek közösséget a mozgalommal. Mindez
azt mutatja, hogy a felekezeti hovatartozásnak, a vallási
tanításoknak a politika területén is nagyobb figyelmet kell
szentelnünk, mint ahogy azt én is tettem a Bocskai-életrajzban.
A szabadságharc katonai sikereit főleg a hajdúknak
köszönhette. Azt már régebben tisztázta történetírásunk, hogy a
hajdúk a török–magyar harcok során földönfutóvá vált
jobbágyokból, kisnemesekből rekrutálódtak. A már katonai
zsoldban álló királyi hajdúkhoz a hadjárat során nagyszámban
csatlakoztak szabad hajdúk, szökött jobbágyok. Kérdéses
maradt azonban, hogy mely vidékek parasztsága állt be
elsősorban katonának. Voltak, akik úgy vélték, a hajdúk zöme a
Délvidékről származott, egyes vélemények szerint sok volt
köztük a török elől menekült rác.
A háború utáni években többen foglalkoztak a hajdúk
kérdésével. Szabó István, visszanyúlva a XVI. század elejéig, azt
mutatta ki, hogy a korábbi marhahajtó pásztorokból hogyan
alakult ki a fegyveres hajdúság. Rácz István és Dankó Imre a
szomszédos népeknél, szerbeknél, kozákoknál, bolgároknál
található, a magyar hajdúsággal megegyező, vagy hozzá
hasonló társadalmi csoportokra hívta fel a figyelmet, amelyek
mindenütt a török elleni harcnak köszönhették kialakulásukat.
Nagy László harci értéküket vizsgálta. A Debreceni Déri
Múzeum külön konferenciát szentelt a hajdúkérdés
megvitatásának. Én magam a zsoldjegyzékek névsoraiból
próbáltam következtetni a Bocskai-kori hajdúság származási
helyére. Mások a korabeli följegyzések adatait vizsgálták.
Mindezek a kutatások azt bizonyították, hogy a szabadságharc
hajdúinak zöme a Nagykunság és még inkább a 15 éves háború
során futásba kergetett magyar lakosságból került ki, a Körösök
vidékéről. Olyan emberekből állt tehát a sereg, akik csak
nemrég szakadtak ki a paraszti életből, még nem váltak teljesen
zsoldos elemmé, s így visszavágytak a földhöz. Ez a
magatartásuk kényszerítette ki a fejedelem kiváltságlevelét, a
letelepítést.
Ugyanakkor a hajdúvárosi monográfiák megírásakor, az
1970-es években megkérdőjeleződött, hogy a Bocskai
kiváltságlevelében említett tízezer hajdú vitéz teljes számban
letelepült-e. Elsőnek Dávid Zoltán mutatta ki, hogy gyakorlatilag
sem lett volna lehetősége, hogy a családtagokkal mintegy 40–50
ezer főt kitevő hajdúk 8–10 ezer fős településeket hozzanak
létre. Ennek hiányoztak a korban a feltételei, ekkora
lakosságnak élelemmel, ivóvízzel való ellátása megoldhatatlan
feladatot jelentett volna. Gondoljunk csak arra, hogy az ország
akkor legnagyobb városának, Debrecennek sem volt ennyi
lakosa. A hajdúvárosok későbbi összeírásai is jóval kisebb
lakosságról szólnak. A kiváltságlevélben név szerint említett
hajdúkapitányok közül nem eggyel találkozunk a későbbi
harcokban, némelyikük Báthory Gábor vagy Bethlen Gábor
idején külön telepítőlevelet kapott, egészen más vidéken.
Mindezek alapján bizonyítottnak vehetjük, hogy a tízezer vitéz
egy jelentős része nem élt az 1605–1606-os letelepedési
lehetőséggel, hanem tovább folytatta a hajdúéletet. Arra is van
adatunk, hogy a fejedelmi Rákóczi-családból származó Rákóczi
Lajos hajdúgenerális 1608-ban felajánlkozott Rudolf királynak,
hogy több ezer hajdúval szolgálatot vállal a németországi
harcokban, ha jó zsoldot kapnak.
A kutatások arra is fényt derítettek, hogy a hajdúknak adott
kiváltságlevélben néptelen pusztaságnak, „farkasok és medvék
tanyájának” mondott helyek, Szoboszló, Nánás vagy Hadház,
korántsem volt teljesen lakatlan. A régi jobbágy lakosság egy
töredéke átvészelte a pusztulást és megmaradt lakóhelyén, a
hajdúk rájuk vagy melléjük települtek. A szabadparaszti
kiváltsággal rendelkezők és a jobbágysorban élők együttélése
nemegyszer súlyos ellentéteket vetett fel, s évtizedekig tartott,
míg az egységes hajdúváros kialakulhatott. Mindez előtérbe
helyezte a hajdúknak a letelepedéssel megváltozó
életformakérdéseit.
Nem tekinthetem itt most át a korszak kisebb-nagyobb
részletkérdéseivel foglalkozó kutatásokat, bár közöttük sok
érdekes van. Egyet azonban megemlítek, egyrészt mert a
szabadságharc belső politikai ellentéteivel kapcsolatos, és
Bocskai halálának okát is érinti: a Kátay Mihály személye körüli
vitát. Kátay, a vitéz végvári kapitány, egyszersmind művelt
humanista, a fejedelem kancellárja, katolikus volt. Amikor 1606
őszén Bocskai súlyos betegségbe esett, megvádolták, hogy
megmérgezte a fejedelmet. Az egykorú följegyzésekben
olvasható tünetek alapján a mai orvosi szakértők
májelégtelenséget állapítottak meg, hozzátéve, hogy nem
ismernek olyan mérget, amivel ezt előidézhetnék. Bocskai
azonban hitelt adott a rágalmaknak, és Kátayt börtönbe vetette.
Az udvari emberek azt suttogták, hogy Kátay a mérgezést a
császár megbízásából hajtotta végre. A fejedelem halála után az
elkeseredett hajdúk Kátayt kassai börténéből kivonszolták, és a
város főterén meglincselték, karddal darabokra vagdalták.
 Nagy László, akinek a szabadságharc történetével kapcsolatos
munkáit már több ízben említettem, egy 1976-ban megjelent
tanulmányában az iratok alapján arra a meggyőződésre jutott,
hogy Kátayt ártatlanul végezték ki. Nemcsak mérget nem adott
Bocskainak, hanem a császári udvarral sem tartott kapcsolatot.
A kancellár– mondja Nagy László – a végsőkig folytatandó
függetlenségi harc elszánt híve volt, s így útjában állt a császári
udvarral békülni kívánó pártnak, amelynek élén Nyáry Pál és
Illésházy István állottak. Ők találták ki a mérgezés vádját, s ők
biztatták fél a hajdúkat politikai ellenfelük megsemmisítésére.
A jól megírt tanulmány eredményeit legújabban
megkérdőjelezte egy előadásában Ács Pál; erről szóló
tanulmánya sajtó alatt van a Ráday Gyűjtemény Évkönyvében.
Pázmány Péternek egy eddig figyelembe nem vett írása alapján
valószínűsíti, hogy Kátay titkos kapcsolatban állt a Habsburg-
udvarral. A mérgezés ügyében persze Pázmány nem
nyilatkozik, de Ács Pál úgy véli, Károlyi Árpádnak igaza volt,
amikor azt 1606. évi országgyűlés történetében azt írta a
kancellárról, hogy zavaros szándékú ember volt, az is lehet,
hogy titkos érintkezésben volt a császáriakkal.
Mindezek mutatják, hogy ha Bocskai István életrajzát ma újra
írnám, sok vonatkozásban kiegészíthetném, sőt részben meg is
változtathatnám az 1942-ben írottakat.
Meg kell azonban mondanom, hogy a lényegben álláspontom
nem változott.
Bocskai István most kiadásra kerülő életrajza változatlanul
hozza az 1942-ben megjelent szöveget. Csupán néhány mára
elavult kifejezést változtattam meg, és a lényeget nem érintő
kisebb stiláris javításokat tettem.

Budapest, 1993. október 18.

Benda Kálmán
© Benda Kálmán, 1993
© Századvég Kiadó, 1993

A kiadásért felel Gyurgyák János

Műszaki szerkesztő Horváth Andrea
Olvasószerkesztő Tóth Magdolna
A szedés és a tördelés a Books in Print Bt.
rendszerén készült
Felelős vezető Zséli Jánosné
Tördelő Sörfőző Zsuzsa
A nyomdai kivitelezés a Centum Kft. munkája
Felelős vezető Újvárosi Lajos

ISBN 963 8384 40 9

ISSN 1217-2103