KULCSÁR ISTVÁN

Gyilkosság a Magyar Rádióban

Atlantic Press

2017
 „A történet teljes egészében igaz, mivel az elejétől a végéig én
találtam ki.”
(Boris Vian: Tajtékos napok)

I.
A helyszíni szemle

Viszonylag meleg szeptemberi reggel volt, kedd.

Tulajdonképpen nem is reggel volt, hanem kora hajnal. A Magyar
Rádió Bródy Sándor utcai épületének kapuja fölött 4 óra 47 percet
mutatott az óra. Odabent a stúdióépüetben azonban már
megkezdődött a nagyüzem. Az éjféli himnuszt követően a Kossuth
Rádió ügyeletes bemondója nem búcsúzott el a kedves hallgatóktól,
mert a Kossuthon kívül a Petőfi is egész éjjel nyomta a szalagra
rögzített hírekkel óránként megszakított muzsikát, majd a Jó reggelt!
című összeállítást. Hajnal ide, hajnal oda, háromnegyed ötkor még
alig pitymallott.
A kötelező éberségi körútját végző Vajda Tibor rendész halkan
fütyörészve lépkedett lefelé a stúdióépület gyengén megvilágított
lépcsőin, de egyszercsak megbotlott és kis híján elvágódott. A
nagytestű férfiú nem nézett a lába elé, ezért botlott bele a forduló
utáni lépcsőfokokon fekvő valamibe. De még ha az a valami akármi
lett volna… De nem, az a valami egy ember holtteste volt. Ez utóbbi
tény felismerése Vajdának nem okozott nehézséget, mert amikor
lehajolt, hogy félretolja útjából a lefelé haladását gátló valamit,
ragacsos lett a keze. Ekkor vette észre, hogy a több lépcsőfokot
beborító ragacs nem más, mint alvadt vér, amely minden bizonnyal a
megboldogult valamely testrészéből ömlött ki.
A vér láttán a rendész a szívéhez kapott, a lépcsőkorlátba
kapaszkodva tett még néhány tétova lépést lefelé, el is jutott a
földszintig, de ott ájultan elvágódott a padlót borító linóleumon. A
rádiós berkekben Zentuccióként ismert Zentai Péter, aki éppen
kilépett a stúdióból, meghallotta a puffanást és leszólt az emeletről:
– Történt valami?
 Mivel kérdésére nem kapott választ, elindult a lépcsőn a
puffanás irányába. Két fordulót tett meg lefelé a felvonó zöld,
tejüvegből készült fala körül, aztán már csak egyetlen pillantást
vetett a mozdulatlan testekre, és olyan sebesen rohant vissza a
hírszerkesztőség ügyeletes szobája felé, hogy maga is kis hiján
legurult a stúdióépületből a Bródy-épületbe vezető folyosót áthidaló
néhány lépcsőfokon. Egy pillanatig gondolkozott, hogy melyik
telefonon tegyen bejelentést, mivel éjszaka a főszerkesztő K-
telefonját átkapcsolták a 24 órás üzemben működő
hírszerkesztőségbe, de aztán úgy döntött, hogy a gyilkossági ügyek
nem tartoznak a fontos elvtársak illetékességi körébe, így a városi
telefonon tárcsázta a 07-et.
– Azonnal jöjjenek! Két hulla hever a padlón! – hadarta a
kagylóba.
– Miféle hulla és hol? – kérdezett vissza a főkapitányság
ügyeletének bárgyúbbnál bárgyúbb bejelentéseken edződött
munkatársa.
– Meggyilkolt hulla. A Rádióban.
– Kivel beszélek? – kérdezte némi gyanakvással a hangjában
az ügyeletes tiszt.
– Zentai Péter vagyok, az ügyeletes hírszerkesztő.
Zentucció ugyan a szicíliai maffiáról szóló regényeken és
filmeken nőtt fel és olasz szakértőként Itáliában is számos
alkalommal megfordult, mostani izgalmában mégis komoly
nehézséget okozott számára, hogy előadja a tényállást,
elmagyarázza, hogy nem egy rádiókészülékről, hanem a Magyar
Rádióról van szó és megadja a pontos címet.
– Rendben van, intézkedünk. Ne engedjenek senkit a tetthely
közelébe, nehogy összejárják a helyszínt, mielőtt megérkezünk –
instruálta a hatóság a bejelentőt. – Legyenek türelemmel, a
helyszinelők mindjárt ott lesznek.
A hírszerkesztő lecsapta a kagylót és visszarohant a tett
helyszínére. Ott azonban már csak egy hullát talált. A másik ugyanis
idő közben magához tért az ájulásból, feltápászkodott, és éppen a
lépcső élébe ütött medencecsontját tapogatta. Zentuccio
kimeresztette a szemét. Átvillant az agyán, hogy talán a másik halott
sem halt meg egészen. Amikor azonban a vértócsára esett a
tekintete, rájött, hogy rendőrségi bejelentésével csak félig tévedett.
Egy hulla biztosan van. És micsoda hulla! Teljesen szétroncsolódott
koponyájából még mindig csendesen szivárgott valami. Az
elhunytban Zentai rémülten ismerte fel kollégáját, Vörös Janit, akinek
megvolt az a rossz szokása (több más is, de halottról vagy jót, vagy
semmit), hogy éjszakára bent maradt dolgozni a munkahelyén, és
írógépébe ilyenkor kalapálta bele hajszál pontosan kilenc és fél perc
hosszúságú kommentárjait, amelyek másnap este hangzottak el a
Tíz perc külpolitika című műsorban.
***
Az ügyeletes azonnal felhívta a főkapitányt, aki utasította, hogy
értesítse Turóczi Lászlót, az életvédelmi alosztály vezetőjét. Amikor
megcsörrent a telefonja, az alezredes még az igazak álmát aludta.
Annál is inkább, minthogy az elmúlt negyvennyolc órát
Rákosrendezőn töltötte, ahol munkatársaival szünet nélkül, éjjel-
nappal dolgoztak, hogy sikerüljön azonosítaniuk egy szexmániás,
perverz alakot, amíg nem késő. A fickó (nem az alezredes, hanem a
vasúti bűnöző, valószínűleg vasutas, esetleg vasutas egyenruhát
viselő férfi) megerőszakolt, majd megfojtott egy hatvannyolc éves
asszonyt és néhány óra leforgása alatt három másik nővel is
próbálkozott. A forró nyom azonban kihűlt, és ekkor Turóczi
megengedte magának, hogy hazatérjen és néhány órát aludjon.
Eközben érte a központi ügyelet hívása.
– Öregem, ahhoz sincs erőm, hogy kimásszak az ágyból.
Mozgósítsd a Kis-Balogot és a csapatát, meg egy helyszíni
szemlebizottságot, mondjuk Rothweil századosét! Én most alszom
még vagy két órát.
Ezzel Turóczi átfordult a másik oldalára és tovább húzta a
lóbőrt. Az ügyeletes pedig tette, amire kérték. A borzas hajú,
hirtelenszőke Kis-Balogot, akit 2 méter 5 centiméteres termetével
érdemelte ki a Kis előnevet, csak néhány hónapja léptették elő soron
kívül századossá, (korához és szolgálati idejéhez képest elég
korán), és egyúttal kinevezték alosztályvezető-helyettesnek is,
annak ellenére, hogy munkatársai között akadt, aki már arany váll-
lappal, egy csillaggal, tehát őrnagyi rendfokozattal rendelkezett. A
bennfentesek azt is tudni vélték, hogy miért. Azért, mert a KisBalog a
miniszter unokaöccse.
 A hajnali telefonhívás nyomán az alosztályvezető-helyettes –
akár a harci mén a kürtszóra – megrázta magát. Kipattant szeméből
az álom, és alig öt perc alatt összeszedelőzködött. Mindenek előtt
fogat mosott. Erre nagyon adott, hódító mosolyát ugyanis
fogpasztareklámnak is beillő fogazatának köszönhette, s meg is
ragadott minden alkalmat, hogy rávillantsa valakire. A
magasságához arányos termet tartozott, lapát keze és 48-as lába
nem keltett feltűnést. Sikeres volt a nőknél, de már főiskolás korában
kitombolta magát, most meg már évek óta kitartóan udvarolt a
kosárlabda válogatott centerének, egy közel kétméteres szőke
csinibabának.
Olyan gyorsan elkészült, hogy a kapuban állva még nézelődni is
maradt ideje, amíg a Deák Ferenc térről küldött Lada a házuk elé
fordult. Útban a Rádióba tettek néhány kanyart, hogy felszedjék a
Balog-csoport tagjait, és 5 óra 20 perckor a szirénázó Lada
csikorogva fékezett a Bródy Sándor utcai kapu előtt.
Az állítólag harckocsik számára is áttörhetetlen vaskapu előtt az
övékével szinte egyidőben fékezett a helyszíni szemlebizottságot
hozó autó is, amelyből egymás után kászálódott ki a bizottság
vezetője, a fotós, a bűnügyi technikus és a doki. A rendőrök arra
számítottak, hogy a kapuban várják majd őket, de tévedtek. A portás
szerepét betöltő rendész szemmel láthatólag bóbiskolt a fülkéjében
és csak akkor bújt elő, amikor azt látta, hogy hét férfi és egy nő be
akar jutni az épületbe.
– A belépő cédulákat csak nyolckor kezdik kiadni – próbálta
meg visszatartani a nyolc behatolót, de amikor meglátta a felé
lobogtatott rendőrigazolványokat, félreállt az útból. Kiderült, hogy
fogalma sincs róla, mi történt odabent. Amikor pedig a KisBalog
munkatársa, a főkapitányságon bulldog-természetéről ismert Nyeső
főhadnagy a többiektől lemaradva arról próbálta faggatni, hogy az
elmúlt két-három órában ki jött be az épületbe és ki távozott onnan,
bebizonyosodott, hogy arról sincs elképzelése, mert (ezt ugyan nem
vallotta be, de világos volt) aludt az őrhelyén.
– Azok jöttek be, akik a hajnali műsorokban domborítanak, és
azok mentek el, akiknek lejárt a műszakjuk. – A portás csak ennyit
tudott mondani, aztán a homlokára csapva hozzátette: – Idegen
biztosan nem volt közöttük, mert akkor leadta volna az aláírt
belépőcéduláját.
Nyesőnek erős ingere támadt, hogy felképelje a posztján alvó
őrszemet, (jobb helyeken és nehezebb időkben hadbíróság elé
állítják az ilyeneket), de mérgét lenyelve csak azt parancsolta meg
neki, hogy amíg nem mondják, senkit se engedjen be az épületbe,
de onnan ki sem. Az álmosból éberré vált rendész szigorán elsőként
Agárdi Péter akadt fenn. A jeles József Attila-kutatóból a Rádió
elnökhelyettesévé csak nemrégiben előrukkolt férfiút ugyancsak
Zentuccio érezte kötelességének mozgósítani, miután az elnököt
hiába hívta. A gyilkosság hírére a galamblelkű tudós taxiba vágta
magát, úgy száguldott a helyszínre. A rendész azonban a hatósági
parancsra hivatkozva őt sem akarta beengedni.
– Ember, hát értse meg, én a Magyar Rádió elnökhelyettese
vagyok – magyarázta Agárdi, de a rendész egyre csak a fejét rázta:
– A vezető elvtársaknak a Pollack Mihály téri épületben van az
irodájuk, az ottani kapun át közlekednek, azokat én nem ismerem.
Tessék megvárni a nyolc órát, akkortól már az a bejárat is nyitva
lesz, majd arra be tetszik jönni. De akkor is csak ott.
Az elnökhelyettes már percek óta tehetetlenül toporgott a
kapualjban, amikor a rendészetnek a rendkívüli esemény hírével az
ágyából kiugrasztott főnöke a Bródy-portát ellenőrzendő, felbukkant
az udvar felől és utasította beosztottját, hogy haladéktalanul engedje
be az elvtársat. Tirolerné, a főnökasszony (mert asszony, sőt férjes
asszony volt az istenadta, méghozzá több, mint gömbölyű) korábban
a rendőrzenekarnál szolgálta a dolgozó népet, mint gazdasági
előadó. Egy napon azonban történetesen nem is egy, hanem
egyszerre négy zenész nyitott be a hangszerszobába, ahol
Tirolernét teljesen félreérthetetlen helyzetben találták a harsonással.
Az egész zenekar és környéke napokig ezen csámcsogott. A nőnek
volt annyi esze, hogy ne várja meg, amíg a botrány még nagyobb
lesz, és azonnali leszerelését kérte. Ugyanez okból, már tudniillik a
még nagyobb botránytól tartva, elöljárói haladéktalanul hozzá is
járultak ehhez, és mint elbocsátott rendőrségi emberek esetében
néha tenni szokták, kerestek és találtak számára egy másik állást.
Így lett gazdasági előadóból a Magyar Rádió rendészetének főnöke.
***
 A négy nyomozó és a négy helyszínelő eközben már javában
tette a dolgát. Ádám Juci, a fürgén beöltözött fotós több szögből is
készített fotókat a szétvert fejű elhunytról. Vannak színházi, táj-meg
portréfotósok. Ez a nyurga, mindig kócos törzsőrmesterlány azonban
kizárólag erőszakos bűncselekmények halálos áldozatait örökítette
meg a nyomozás és az öröklét számára. Méghozzá – és ebben a
beosztásban ez nem volt közömbös – a rosszullét minden látható
jele nélkül, pedig az ő kuncsaftjain az idegen kéz rendszerint
alaposan rajta hagyta a nyomát. Képei rendszerint még kollégáiban
is mély benyomást keltettek. „Fényképezzen téged a Juci!” – így
gonoszkodtak egymással a főkapon.
A bizottság tagjai eközben még azzal voltak elfoglalva, hogy a
fehér kezeslábasukba és a cipővédőjükbe bujjanak. Jeremiás, a
bűnügyi technikus vette észre, hogy az áldozattól nem messze, a
lépcső aljában egy jókora húsklopfoló hever a földön. Fából a nyele,
rücskös fémmel borítva a véres lapja.
– Alighanem ezzel vágták kupán az ürgét – jegyezte meg
Jeremiás, és az alaposabb laborvizsgálat céljára, gumikesztyűbe
bujtatott kezével egy nejlonzacskóba süllyesztette a corpus delictit,
majd begyűjtött a földről némi alvadt vért is. Nemigen lehetett ugyan
kétség aziránt, hogy a vér az áldozattól származik, de a protokoll így
írta elő.
A doktor abbeli nézetének adott hangot, hogy az áldozatot
hátulról, valószínűleg egy felsőbb lépcsőfokról vágták fejbe, és a seb
méretéből és mélységéből ítélve azonnal meghalhatott. Az elkövető
feltehetően erős ember volt, mert a koponya nem tojáshéj, és aki
tenyérnyi helyen be tudja törni, még ha egy jókora húsklopfolóval is,
az nem lehet holmi nyápic alak.
KisBalog intézkedett, hogy – mint mondta – hermetikusan zárják
el az illetéktelenek elől a bűncselekmény színhelyét, vagyis felülről,
az első emeleten a lépcsőt, lent pedig a felvonó legalsó szintje előtti
térséget. Két rendész tehát elállta a vérszagra gyűlő rádiósok – a
reggeli műsorba igyekvő vagy ott már végzett, illetve a
bűncselekmény hírére odacsődült bemondók, szerkesztők,
műszakiak – útját. Sokan csak be akartak jutni a stúdiókhoz meg a
központi kapcsolóteremhez vezető folyosóra, illetve munkájuk
végeztével szerettek volna kijutni az épületből. A lépcsőn támadt
akadály ezt most meghiúsította, még attól is visszatartották őket,
hogy a liftet használják. Végül a harmadik emeletre gyalog felhágva,
a zenei szerkesztőségek előtt áthaladva sikerült a Bródy Sándor-
utcai épületbe jutniuk, ahonnan az előcsarnok felé távozhattak is.
A nyomozók közben alaposan szemügyre vették az áldozatot.
Vézna, alacsony férfi volt. Testmagasságát 1 méter 63-65 centisnek
becsülték. Zöld-barna kockás zakót és kék farmer viselt, amit az
állami hivatalokban nemigen tűrtek el. A Rádióban azonban már a
korábbi elnök, Hárs István megengedte, hogy a munkatársak
ilyenben járjanak be, és csak akkor öltsenek rendes szövetnadrágot,
ha a pártközpontban, valamelyik minisztériumban vagy legalábbis
egy tudományos intézményben van dolguk. Amikor a technikusok
végeztek, és a nyomozók, megfordítva az áldozatot, átkutatták a
ruházatát, azt tapasztalták, hogy pénztárcája, iratai, köztük a
párttagkönyve, érintetlenül ott vannak a zakója zsebében; nyakán,
de az inge alá rejtve, aranylánc lapul, rajta a medál, egy elég
méretes kereszt.
– Úgy tűnik, nem rablógyilkosság – vonta le a következtetést
KisBalog, majd az orvoshoz fordulva megkérdezte:
– Mikor történhetett?
– Nem több mint két órája. A test még nem hűlt ki egészen, a
hullamerevség még nem állt be. A boncolás után majd pontosabban
megmondom.
– Ismeri valaki az áldozatot? – fordult a nyomozócsoport
vezetője az emeleten ekkor már egymás sarkát taposó rádiósokhoz.
A műsorvezető, Kondor Katalin és az ügyeteletes bemondó,
Csupics Mária szeretett volna mielőbb átjutni a „műveleti területen”,
hogy a stúdió áporodott levegője után az udvaron néhányat
szippanthasson a friss ózonból. Siettek volna, mert csak annyi időre
hagyhatták el a stúdiót, amíg egy hosszú zeneszám fut a magnón,
de hiába, de a magát fontos hatósági személynek vélő ügyeletes
üzemi tűzoltó két könyökével félrelökte őket, így tört utat magának a
tömegben.
– Ez a Janika – közölte ellentmondást nem tűrő hangon.
– Kicsoda?
– Hát a Janika. Mindenki csak úgy hívja. A Vörös Janika, a
politikus.
 KisBalog megvakarta a füle tövét. Az áldozat inkább negyvenöt,
mint negyven évesnek látszott, és mégis Janika? És mit jelent az,
hogy politikus? A tűzoltó erre is készen állt a válasszal:
– Hát, tetszik tudni, én sokszor hallgattam a megboldogultat.
Imperialisták, a három laoszi herceg, a Gorbacsov elvtárs, a Fülöp-
sziget, meg miegymás, egyszóval a Janika külpolitikus. Talán ezért
is engedhetett meg magának olyan dolgokat. Isten nyugosztalja…
– Milyen dolgokat?
– Megmondom én azt őszintén. A Vörös Jani úr nem járt el a
tűzvédelmi oktatásra, csak a jelenléti ívet írta mindig alá. Ő meg a
doktor Domány András úr.
Ez azonban már kevéssé érdekelte Kis-Balogot, minthogy
kollégái közben átvizsgálták az áldozat tárcájában talált iratokat,
amelyek a tűzoltónál is hitelesebben azonosították az áldozatot és
kétséget kizáróan igazolták, hogy a szétvert fejű újságírót valóban
Vörös Jánosnak hívták. Nős (volt), két leánygyermek atyja, a Magyar
Rádió szerkesztője, lakik: Kruspér utca 4/c alatt.
– Ki önök között a rangidős? – fordult a nyomozócsoport
vezetője a bámészkodókhoz.
– Én vagyok az üfő – lépett elő egy szemüveges férfi, és
megigazította a szemüvegét.
– Ufó? – értetlenkedett KisBalog.
– Nem ufó, hanem üfő. Az ügyeletes főszerkesztő-helyettes. De
ennek egy óra múlva vége lesz, mert, hogy világos legyen, üfőnek
lenni nem rang vagy beosztás, hanem állapot. Ebben a pillanatban
én felügyelem a Reggeli csúcsot, de egy óra múlva, amikor a műsor
véget ér, már ismét csupán főmunkatárs leszek abban a rovatban,
ahol Janika is dolgozott.
A nyomozó fejében felködlött, hogy valahol már látta a magát
üfőnek tituláló rádióst. Sebesen végigfuttatta memóriájában az
arcképcsarnokot, mely csakis az ő fejében létezett, s amelyről a
kapitányságon úgy tartották, hogy felér a bűnügyi nyilvántartóval.
Tehát, ki a fene lehet ez az ember? A Szolnok megyei főkapitány,
akire emlékeztet, ugye, nem lehet. Az angyalföldi kéjgyilkos? Nem. A
Dunából májusban kifogott vízihulla sem lehet, mert az meghalt,
pedig piszkosul hasonlít rá. Az a megjegyezhetetlen nevű
gázszerelő, aki a múltkor megjavította a bojlerüket? Á, nem.
Kerecsendi, a futballbíró? Arra is rettentően hasonlít. De nem, az
fiatalabb ennél és teljesen kopasz. Megvan! Ezt a fószert a televízó
szilveszteri műsorában látta. Illetve nem is őt látta, hanem Szuhay
Balázst, a színészt, aki az ajkait ide-oda biggyesztve parodizálta a
pasast. Igen! Most már biztos volt benne: ez Kulcsár, a tudósító, aki
a füles sapkájából kibeszélve mondja, hogy „a Pravda ma is két
kopejka”. KisBalog elégedetten fordult Kulcsárhoz:
– Arra kérem, utasítsa a kollégáit, hogy ne gyülekezzenek itt,
mert zavarják a munkánkat… És még valami. Azt mondta, ugye,
hogy az elhunyttal közvetlenül együtt dolgozott?…
– Igen.
– Nos, az ilyen sajnálatos esetekben a mi feladatunk az is, hogy
értesítsük a családot. Jó lenne, ha ön, mint az elhunyt közeli
ismerőse, elkísérné az ezzel megbízott munkatársunkat. Talán
könnyebben fogadná az özvegy a rossz hírt.
Ám mielőtt még a Reggeli csúcs üfője válaszolhatott volna, egy
kimerültségtől lihegő, őszülő göndör haját hátrafésülő férfiú toppant
elébük. Előre ugró állát felszegte, rántott egyet a pantallóján, mely
éppen lecsúszni próbált sovány termetéhez képest kiugró
pocakjáról, és bemutatkozott:
– Kutas Cseh Rómeó vagyok, Rózsa Ferenc-díjas újságíró,
harminc éve rádiós. Én szívesen elkísérném a gyászhír vivőjét.
Úgyis pont ma akartam behajtani Janikán azt a százast, amelyet a
fizetés előtti napon adtam neki kölcsön a büfében.
KisBalog csak intett Csizmadia főhadnagynak, aki nagyot
sóhajtva vette tudomásul a parancsot. A később általában
beigazolódó megérzéseiről közismert (bár emiatt sokat ugratott)
Csizmadia Gergely volt a csoport legtapintatosabb tagja, s mint
ilyen, alkalmas a kapott feladat végrehajtására. A cégnél ugyanis
nem volt kellemetlenebb, kínosabb feladat, mint azt közölni egy
asszonnyal, hogy e perctől a neve elé kell illesztenie az „özvegy”
szócskát.
– Értettem – suttogta lemondóan a nyomozó, és Kutast karon
fogva távozott.
***
Útban a Kruspér utca felé, a család értesítésének
megkönnyítésére vállalkozó rádiós hosszasan ecsetelte a
nyomozónak, hogy Janika nemcsak neki, hanem másoknak is
tartozott pénzzel. Általában nem sokkal, de sokaknak. Kutas azt is
előadta, hogy legutóbb tulajdonképpen nem is Vörösnek kellett volna
a fegyverzetkorlátozási tárgyalások megnyitójára Bécsbe utaznia,
hanem neki. Igaz, ő nem a külpolitikai rovatban dolgozik, de a
főszerkesztőségben – mint kifejezte magát – ő a Mädchen für alles,
aki három idegen nyelven beszél, (orrhangon – tette hozzá magában
a nyomozó), és egyáltalán… Különben is, Janikát nemigen kedvelik
a Rádió hallgatói. Nem is érti, miért adtak neki januárban nívódíjat.
Csizmadiának egyáltalán nem tetszett, hogy Kutas akkor is
szüntelenül magáról beszél, amikor látszólag más valakiről számol
be, és gondolatban azt is felrótta neki, hogy miközben a meggyilkolt
kolléga teste még ki sem hűlt, ő máris simföli.
Ugyanakkor Kutas hasznos adatokat is kifecsegett útközben.
Elmondta, hogy a család, amelynek tagjaival a gyászhírt közölniük
kell, három emberből áll. Vörösnek az első házasságából van (volt,
javította ki magát) két lánya. Amikor az első felesége meghalt,
Janika úgy döntött, sürgősen megnősül újra, hogy a kislányoknak
legalább mostohájuk legyen, hiszen ő sokat utazik, hetekig nincs
otthon, és különben is vannak dolgok – melltartó, nemi érés meg
ilyenek – amiket ő nem tud elmagyarázni nekik. A Bródy Sándor és a
Szentkirályi utca sarkán lévő közért pénztárosnője, aki mindig is
kokettált a vacsora-zsömle-parizerért hozzájuk leugró rádiósokkal,
lecsapott a megözvegyült Janira, aztán gyorsan össze is
házasodtak. A lányok azóta felnőttek, a nagyobbik a postán
dolgozik, a kisebbiket, aki gyógytornásznak készül, most vették fel a
főiskolára.
A gyászhírvivők hiába csöngettek. Vörösék nem voltak otthon. A
családfő érthető okokból nem lehetett ott,, mivel éppen azokban a
percekben szállították át a Lenhossék utcai hullaházba. Vörösné
nyilván Kőbányán tartózkodott, ahova nemrégiben nevezték ki
üzletvezetőnek a Zalka Máté téri közértbe. Boriska, a nagyobbik lány
ugyancsak a munkahelyén volt, Eleonóra, a kisebbik pedig – Kutas
Cseh Rómeó ezt is előre megmondta – nyilván a főiskolán.
A többszöri hiábavaló csöngetés után a nyomozó a
dolgavégezetlenség bűntudatával álldogált a gangon és már-már a
házfelügyelő felé vette volna az irányt, amikor kísérője a karjára tette
a kezét:
– Nyugi, efhádégyé elvtárs. Bízza csak rám!
Azzal előrántotta újságírói noteszét, és a folyosó
ablakpárkányára könyökölve belefirkantott néhány sort. Ezután
kitépte a lapot a zsebkönyvből és a Vörös lakás ajtóhasadékába
helyezte. Csizmadia főhadnagy már a lépcsőházból visszafordulva
húzta ki a zár mellől a cédulát és egy futó pillantást vetett rá. A
papíron ez állt: „Kedves Mária! B. férje váratlanul elhalálozott.
Részletek nálam. A 338-330 számon bármikor felhívhat, remélem
bent is talál. Üdv. K. Cs. Rómeó.”
A nyomozó nem győzte (persze csak magában) a fejét csóválni,
miközben arra gondolt: ahogyan beszél róla, ennek a Kutasnak akár
még köze is lehet Vörös János meggyilkolásához. Nem valószínű
ugyan, hogy ő maga volt az elkövető, ámbár… Tény, hogy a
közelben tartózkodott, és az, hogy olyan készségesen sürög-forog
az ügyben, akár álcázás is lehet. Mindenesetre felveti a főnöknek.
A főnöke (az adott pillanatban KisBalog) ez alatt azt a két
személyt vette elő, akik felfedezték a bűncselekményt. Mert igaz
ugyan, hogy az okos gyilkos igyekszik minél előbb eltűnni a tett
színhelyéről, csak hát az okos gyilkos ritka, mint a fehér holló.
Zentuccio elmondta, hogy amikor ő a helyszínre ért, Vajda Tibor
már ájultan hevert a hulla mellett. Aki pedig hidegvérrel mások után
settenkedik, hogy egy húsklopfolóval halálos csapást mérjen
valakire, az szörnyű tettének súlya alatt nem szokta elveszíteni az
eszméletét. Vagy mégis?
– Maga mitől ájult el? – tette fel a csalafinta kérdést KisBalog a
rendésznek.
– Nem bírom látni a vért, kérem. Amikor vért vesznek tőlem,
akkor is mindig elfordulok, hogy rám ne jöjjön a rosszullét.
– Ilyen nagydarab férfi, és rosszul lesz a vértől? Na, nem
mondom… Mi volt maga az előtt, hogy rendész lett?
– Hentes és mészáros, kérem.
KisBalog erre olyan pillantást vetett a rendészre, amitől annak
felállt a szőr a hátán.
– Kérem, én ezért hagytam ott a szakmát és álltam be
rendésznek. A felmenőim apai ágon mind hentesek és mészárosok
voltak, a dédapámnak Besztercebányán volt saját üzlete, amíg el
nem kártyázta, csak én lettem ilyen csökött. De tessék elhinni, még
most is reszket a lábam, úgyhogy, ha meg tetszik engedni, elmegyek
a Vereckei dokihoz egy nyugtatóért.
Miután tisztázták, hogy Vereckei doktor a rádió üzemorvosa, a
nyomozó nem tartóztatta a rendészt, (úgyis megtalálják, ha
szükséges), hanem Zentai Pétert vette elő, aki a „két hullát” észlelte.
A gyors beszédéről is közismert hírszerkesztő elhadarta, hogy ő
a legépelt híreket vitte a bemondók szobájába, hogy az ügyeletes
bemondó átfuthassa, mielőtt beolvassa az adásban. Onnan
visszafelé jövet hallotta a puffanást. Valószínűleg nem azt, amikor a
klopfoló lesujtott szegény Janika fejére, hanem azt, amikor Vajda
rendész elájult és végigvágódott a linóleumon. Zentuccio azt is
előadta, hogyan kerülhetett Vörös a lépcsőre, illetve, hogy mit csinált
hajnalban a munkahelyén. A kommentárját csiszolgatta egész
éjszaka a szobájában, nyilván azzal indult lefelé az udvar irányában.
Az volt ugyanis a szokása, hogy miután letudta a dolgát, örömében
ugrándozott egyet a szabad levegőn. Igen, a szó szoros értelmében
ugrott néhányat…
KisBalog még a rendőrtiszti főiskolán úgy tanulta, hogy a
gyilkosságot felfedező személlyel mindig számolni kell, mint
potenciális elkövetővel. Vajda, a rendész esetében ugyan e
tekintetben kétségei voltak, mert mi van, ha az ájulást csak
eljátszotta? De aztán Vajdát egyelőre félretette, mert arra jutott, hogy
a gyilkos nyilván nem várta volna meg a holttest mellett, a vértócsa
közepén, hogy észrevegyék, hanem mielőbb elhúzta volna a csíkot.
No és Zentai, a másodlagos „felfedező”? KisBalog bízott annyira az
emberismeretében, nyomozói tapasztalatában, hogy kevés kétsége
maradjon: ez az ember sok mindenre képes lehet, összecsaphat egy
híradást, megcsalhatja a feleségét, leköpheti házában a közös
képviselőt, de nem gyilkos. A főiskolán ugyan „Virág elvtárs-tétel”
néven azt is tanították a hallgatóknak, hogy „az a gyanús, ami nem
gyanús”, de ebben az esetben még ettől is el lehetett tekinteni: az
elkövető a gyanú szerint igen nagy erejű, termetes ember lehetett,
ami Zentai esetében nem áll fenn.
Zentuccio tehát mehetett vissza híreket szerkeszteni, KisBalog
pedig segédeit hátrahagyva bevágtatott a főkapitányságra, hogy
referáljon az alosztályvezetőjének a történtekről. Ekkor már délelőtt
fél 10-re járt az idő.
***
Amikor a százados jelentkezett, hogy beszámoljon Turóczinak a
fejleményekről, az alezredes nagy vonalakban már ismerte az ügyet.
Hogy honnan, azt nem kötötte KisBalog orrára, de ezt nem volt
nehéz kitalálni. A munkaidő kezdetével már több száz falurádiós és
sportriporter, prózai és zenei szerkesztő, műsorellenőr, bemondó,
adó-és hírturnusvezető, lektor és szuperlektor, forgató és
hangmester, mérnök és technikus, titkárnő, gépírónő,
gépkocsivezető, sajtó-és hangarchivumi dolgozó, takarító, pénzügyi-
és valutaelőadó, rendező és főelőadó, büfés, személyzetis,
osztályvezető és főosztályvezető foglalta el a munkahelyét és
kezdett volna dolgozni, de most szinte valamennyien a folyosókon
és a Pagodában magyarázták egymásnak (mindenki jobban tudta,
mint a másik), hogy mi történt hajnalban a stúdióépület
lépcsőházában. Rajtuk kívül természetesen az egész Bródy Sándor
utca is hallott valamit harangozni.
A környék rendőrautó-szirénára ébredt lakói a járdákat ellepve
cserélték ki biztos értesüléseiket („leszúrták a Rádió elnökét”, „két
rendőr vezette el a levelesládás Miska bácsit, a gyerekek
kedvencét”, „megerőszakoltak egy bemondónőt”). Később, a boltok
nyitása után csatlakozott hozzájuk a Bródy Sándor utcai kapuval
szembeni órás, a trafikos, valamint a vegytisztító-tulajdonos asszony
két lánya. A rádiós alkeszek közeli tanyáján, a Háry borozóban már
ily korai órán is pálinkázgató törzsvendégek morfondíroztak azon,
hogy az éjszakai razzia nem volt véletlen: el lett döntve, hogy
bezárják az egész Rádiót és csak a Televízió marad meg, de az nem
közvetíthet majd képeket.
Rémhírek nélkül ugyan, de a Fehér Házban is értesültek a
történtekről. Egyelőre persze nem a washingtoniban, csak a
Széchenyi rakparton, ahol a mindenható hatalmáról ismert
Pártközpontot illették ezzel a névvel. Ugyanott gondoskodtak arról is,
hogy amit ők tudnak, azt más ne tudja meg. Az APO néven elhíresült
Agitációs és Propaganda Osztályon úgy döntöttek, hogy a Magyar
Távirati Iroda majd csak akkor adjon ki rövid közleményt a
gyilkosságról, amikor befejeződik a nyomozás, elfogják a tettest,
vádat emelnek ellene, majd jogerősen elítélik. Addig pedig marad a
hírzárlat. És mivel ilyen kényes ügyről van szó („magában a Magyar
Rádióban történt a bűncselekmény, ennek pedig politikai konnotációi
is lehetnek”), a sajtó, beleértve magát a Rádiót is, majd csak az MTI
kommünikéjét adhatja le. Amikor lesz olyan. Az APO a Rádió
illetékes elnökhelyettesét külön is figyelmeztette (azért őt, mert az
elnököt csak a napokban iktatták be), hogy a hírzárlat a szombat
délutáni műsorukra, a 168 órára is vonatkozik, amely az utóbbi
időben túl sokat enged meg magának („Mester Ákos azt képzeli,
hogy ők egy hírforrás”.)
Mire a budapesti főkapitány Turóczi alezredest jelentéstételre
magához rendelte, már a belügyminiszter is értesült a rendkívüli
eseményről. Éppen ezért meg is sürgették a boncolást meg a
laborvizsgálatot, hogy ezzel is gyorsítsák a nyomozást. Kora
délutánra megvoltak az eredmények. Eszerint az áldozat az
életkorához képest az átlagosnál soványabb volt, epekövek
kínozták, és egy régebbi vágás nyomait viselte a bal bokája fölött,
egyébként egészségesnek volt mondható. Még a mája is jó
állapotban volt, ami elég szokatlan újságírói körökben. (Legalábbis
így gondolták a rendőrök, akik maguk sem voltak makulátlanok e
tekintetben. A boncolást végző orvos szerint a Vörös Jani mája azért
volt jó állapotban, mert nem foglalkozott belpolitikával.) Az áldozat
halálát a koponya széles felületen történt bezúzása és agyvelejének
szétroncsolása idézte elő. A koponyára mért ütést feltehetően erős
fizikumú személy hajtotta végre. A laborvizsgálat kimutatta, hogy az
áldozat feje körül megalvadt vér tőle magától származik. A gyilkos
fegyver, a húsklopfoló a háztartásokban rendszeresített konyhai
eszköz. Ujj-vagy tenyérnyomot nem tudtak rögzíteni rajta, az öléshez
használt szerszámot a gyilkos korábban gondosan letörölgette, és
gumikesztyűt viselt, amikor a Rádió lépcsőjén lesújtott vele. A
klopfoló nyelén ugyanis a laborvizsgálat során erre utaló
mikroszkopikus nyomokat találtak.
Nesze semmi, fogd meg jól!

II.
 Mondják meg annak a spinkónak!

KisBalog másnap a nyomozás folytatása céljából visszatért a

Magyar Rádióba, de most már a Pollack Mihály téri, vagyis az
elnökségi épületbe, ahol mindenekelőtt a főnökséggel kívánt
találkozni. Az elnök és két helyettese – Agárdi Péter és Ritter Tibor –
fogadta. Szinte semmivel nem tudták kiegészíteni azt, amit KisBalog
már amúgy is tudott. Illetve egy lényeges körülményt mégiscsak
előhoztak: az intézmény több, mint hatvan éves történetében – az
1956. október 23-ról 24-re virradó éjszakát leszámítva – még
sohasem fordult elő, hogy a Magyar Rádió falai között erőszakos
halál ért volna valakit.
A beszélgetésnek ennél a pontjánál nyomult be a szobába dr.
Sárffy László gazdasági igazgató, és haladéktalanul intézkedett,
hogy az ő keretéből hozzanak a százados elvtársnak egy erős kávét.
Egyben közölte: a holttest elszállítása és a helyszínelők levonulása
után, miután erre engedélyt kapott a rendőröktől, intézkedett a
karbantatási és felújítási osztály felé, hogy tüntessék el – mint
kifejezte magát – „a merénylet” nyomait. Ezt azóta végre is hajtották:
a vérnyomokat felmosták, illetve megfelelő tisztítószerek
segítségével eltávolították; a lépcsőn megindult a forgalom, a
felvonó ismét jár.
Egy, a Rádió labirintusában magát csalhatatlanul kiismerő idős
műszaki vállalkozott rá, hogy átkísérje a colos századost abba az
épületbe, ahol néhai Vörös Janika dolgozott.
KisBalog nem véletlenül éppen itt és náluk, a legöregebb
rádiósoknál kezdte a puhatolódzást. Tapasztalatból tudta, hogy
mindig az öreg szakik a legmegbízhatóbb források. Legutóbb,
amikor egy Váci úti üzemben a közutálatnak örvendő műszaki
nagyfőnök szokatlan módon bekövetkezett elhalálozásának a
tettesét kutatta, egy ilyen, negyvennégy éve a gyárban dolgozó
melós hívta fel a figyelmét arra, hogy a kovácsoló műhelyben a
többmázsás „nagykalapács” nem esik le magától, hanem azzal
valaki orvul bár, de nyilván szándékosan lapította össze a
főmérnököt.
Ilyen tiszteletre méltó korú szakinak a Magyar Rádióban egy
Szalóczi Margit nevű hölgy bizonyult, aki bő hatvanvalahány éves
kora ellenére, természetesen már nyugdíjasként, tovább verte az
írógépet a Politikai Adások Főszerkesztőségének különböző
rovataiban. Mancikát – ahogyan kollégái nevezték – valaha
nagybátyja, az állami ítéletvégrehajtó és annak neje nevelte. A
háború vége felé – általa soha meg nem nevezett körülmények
közepette – elveszítette élete nagy szerelmét, egy fényképészt.
Azóta állítólag egyetlen férfit sem fogadott kegyeibe. Mint a Rádó
veteránja, mindenkit ismert, mindenkiről tudott valamit mondani.
Többnyire rosszat. Decens idős hölgy volt, zsabós selyemblúzain
heti váltásban tűntek fel brossgyűjteményének legszebb darabjai:
hétfőn pillangók, kedden szitakötők, majd jöttek a madarak,
csütörtökön hüllőkre váltott, brillszemű gyíkok és kígyók követték
egymást, néha fel-felbukkant egy-egy emlős állat is, kutyák,
macskák, de a csúcs egy csiga volt, azt Margit csak ünnepnapokon
viselte, vagy ha valamiért nagyon jó kedve volt. Szorgos
láncdohányosként a csikkig égetett cigaretta parazsával gyújtotta
meg a következő szivarkát, amelyet egy jellegzetesen férfi-
cigarettatárcából varázsolt elő. Utóbbit viharvert barna bőr
aktatáskájából emelte ki némi kotorászást követően.
– Legyen nyugodt, tőlem csak az igazat fogja hallani, mert én
mindig csak a tiszta igazat mondom, mit csináljak, így születtem –
jelentette ki a nyomozónak, akit az imént mutattak be neki. – Nos,
mit akar tudni?
KisBalog nem kertelt:
– Azt, hogy ki ölte meg Vörös Jánost.
– Ezt nyilván csak az tudja, aki hókon nyomta a szerencsétlent,
amihez nekem például semmi közöm – szívott mélyet a cigarettájába
a hölgy, és fejét félrehajtva, a füsttől hunyorogva nézett a
századosra.
– Jó, akkor úgy teszem fel a kérdést: van-e elképezése arról,
hogy miért ölhették meg Vöröst? Voltak-e ellenségei?
– Töketlen gyerek volt a Janika, de ennyire ki haragudott volna
rá?… No, várjon csak… – csillant fel a mindenki által Mancinak
nevezett vénkisasszony szeme, miközben szabad keze a zsabójába
tűzött szitakötő szárnyát babrálta. - Pár hete valaki megfenyegette.
Erre már KisBalog szemében is felvillant a fény, mint a
vadászebében, amikor már csak méterek választják el az üldözött
vadtól.
– Kicsoda?
– Egy hallgató valahonnan vidékről. Hozzánk, a rovatba
kapcsolták, és én vettem fel a kagylót. Éppen Janika kommentárja
ment felvételről a Tíz perc külpolitikában. Japán súlyosbodó
gazdasági helyzete volt soron, amikor a telefonáló azt üvöltötte a
kagylóba… már bocsásson meg, de szó szerint kell idézem…
„mondják meg annak a spinkónak, hogy ha még egyszer azt mondja
két p-vel, hogy Jappán, én picsán rúgom”.
– Hogy hová rúgja?
– Jól méltóztatott hallani. Tudniillik a Janikának olyan vékonyka
hangja volt, hogy aki nem hallotta a műsor felkonferálásákor a nevét,
nőnek hihette.
– És?
– Nincs „és”. Ennyit mondott és letette a kagylót.
KisBalog lejegyezte a hallottakat, majd elfogadva a felé kínált
tárcából egy cigarettát, bár kocabagós volt, Margittal együtt
rágyújtott. A füst felhőkben bodorodott ki a nyitva álló ablakon.
– Mennyire ismerte maga a Janikát, kedves Margit? –
érdeklődött a százados megnyugtatóan halk hangon, minden kisfiús
báját bevetve, aminek idősödő hölgyek vajmi ritkán tudtak csak
ellenállni. Margit elmosolyodott.
– Én valóban kedves vagyok, de általában Mancinak szólítanak.
Magának is ezt ajánlom… Janikát természetesen ismertem. Eleinte
ő volt P. Szabó mellett a Rádió másik távol-keleti szakértője. Észak-
Korea, Japán (tudja: Jappán) és a Fülöp-szigetek tartoztak hozzá.
Ezek voltak a célországai. Egy külföldi úthoz, legyen bár távol-keleti,
nyugati valuta szükséges. A Rádió ebben fizeti ki neki előre a
meghatározott napra szóló előírt napidíjat. Külön megkapja fillérre
kiszámolva a hotel-költséget. Jár még pluszban nyugtás
elszámolásra a napidíj tíz százaléka, ami azonban sokszor a taxira
sem elegendő. Janika egy-egy útjához, mondjuk, öt napra szóló
napidíjat adott a Magyar Rádió, hármat a Béketanács és kettőt még
valaki, a fene tudja, kicsoda. Kilenc nap pedig már szűkösen
elegendő ahhoz, hogy kóborolhasson azokban az országokban,
interjúkat készíthetett különböző fejesekkel, meg – amint ő szeretett
hivatkozni rá – az utca emberével. Értsd: a taxisofőrrel, aki a
repülőtérről bevitte a városba.
– Mit jelent az, hogy „eleinte”?
– Az úgy volt, hogy Zalka Miklós, az író…nem a Máté, hanem a
Miklós… 1970-ben hazajött Phenjanból és megírta, hogy a koreai
honvédő háború múzeumában némileg meghamisították a
történelmet. Kedvesen megfeledkeztek ugyanis arról, hogy a Li Szi
Man-féle Dél-Korea és az amerikaiak elleni háborújukhoz mekkora
segítséget kaptak a Szovjetuniótól meg a többi szocialista országtól.
Ez egyáltalán nem szerepelt a kiállításon. Erre az észak-koreai
elvtársak berágtak és öt évig egyetlen magyar tudósítót sem
engedtek be az országba. Amikor pedig öt év elteltével Janit mégis
fogadták, a szerencsétlen gyerek egyszer bakizott náluk, és Kim Ir
Szen helyett Li Szin Man elvtársat mondott. Slussz. Janikának
ezután nem adtak többé vízumot és így csak a távolból méltathatta a
nagy vezér vezette Koreai Népi Demokratikus Köztársaságnak a
szocializmus építésében elért sikereit. Azután bukott le a japánoknál.
– Hogy érti azt, hogy lebukott? – kérdezte KisBalog, némileg
fejbe kólintva az idősödő dáma külpolitikai tájékozottságától.
– Úgy, hogy Tokióba szintén többször ment riportútra, de egy
ideje már ott is persona non grata.
– Miért, ott is felségsértést követett el? – KisBalog azt hitte,
hogy valami szellemeset mondott, de kiderült, hogy éppenséggel
célba talált.
– Egész pontosan ez történt. Tavalyelőtt februárban megjelent a
budapesti japán nagykövetségen és a segítségüket kérte egy
interjúhoz. Nagyon szívesen fogadták, hiszen jól ismerték, korábban
is ők állították ki a vízumát, aztán nagyon meg voltak elégedve a
Japánból hozott riportjaival. Janika senkiről nem írt vagy mondott
rosszat. De ez alkalommal nem vízumért ment a követségre, hanem
ahhoz kérte a segítségüket, hogy telefoninterjút készíthessen
Micsiko császárnéval a nemzetközi nőnap alkalmából. Arról akarta
kikérdezni, hogy hogyan harcolnak jogaikért a japán nők. Érti? A
császárnéval akart interjút, méghozzá telefoninterjút készíteni. A
sajtóattasé nyilván továbbította Tokióba a szokatlan kérést, de nem
jött rá válasz. Gondolom, a japán külügyminisztériumban azzal
intézték el, hogy a magyar újságíró megbolondult, és nyilván
utasították a budapesti konzuljukat, hogy többé ne adjon vízumot
Vörösnek. Én csak fél füllel hallottam erről, de valami lehet a
dologban, mert Jani panaszkodott, hogy újabban nem engedik be
Japánba, és kénytelen a régi emlékeire támaszkodva írni róluk. Ezek
után a Távol-Keleten már csak a Fülöp-szigetek maradtak neki.
Onnan is hozott már kétszer riportokat meg interjúkat, de köztünk
legyen szólva, a magyar hallgatókat sem Marcos elnök bukásának
okai, sem a manilai tömegközlekedés megszervezése nem hozza
lázba… Janika most azon töri a fejét…igen, igen…, csak törte
szegény, hogy ha Észak-Korea kosarat adott neki, elmegy Dél-
Koreába. Esetleg a sportriporterekkel együtt, a szöuli olimpiára.
– És miért nem utazott Kínába? – csodálkozott a nyomozó. – Az
is Távol-Kelet.
– Azért, mert az a P. Szabó kizárólagos terrénuma. Valaha ott
volt sajtóattasé, és beszél kínaiul. Oda rajta kívül tőlünk más
nemigen mehet.
A nyomozónak kezdett megfájdulni a feje, de hát nem hagyhatta
abba az esetleg nyomra vezető beszélgetést, és visszatért oda, ahol
elkezdte:
– Vissza tud emlékezni rá, hogy pontosan mikor kapták azt a
telefonhívást, amellyel Vöröst megfenyegették?
– Igen, mert közvetlenül a munkaidőm lejárta előtt történt, és én
siettem az unokanővéremékhez, hogy még ébren találjam a kis
unokáját. Az Erzsike aznap ünnepelte a születésnapját. Július
másodika volt.
KisBalog a beszélgetést megszakítva lerohant a
telefonközpontba. Ördögi szerencséjére éppen az a telefonos
kisasszony volt szolgálatban, aki július másodikán is, mi több, még
arra is emlékezett, hogy akkor este Gyöngyösről hívta valaki
interurbán a külpolitikai rovatot. A százados kiadta az ukázt Nyeső
főhadnagynak: nézzen utána, milyen gyöngyösi számról keresték
július másodikán a Rádiót.
Percek alatt kiderült, hogy azt az interurbán központ nem tartja
számon. Ezen a nyomon nem lehetett elindulni. Közben azonban a
gyanúnak egy halványka szikrája mégiscsak felmerült. Csizmadia
főhadnagy beszámolt Kis-Balognak arról, hogy egyelőre nem sikerült
értesítenie az áldozat családját, és hogy nagyon nem tetszik neki
Kutas viselkedése. A fickó esetleg tud valamit a gyilkosságról, ha
ugyan nem maga követte el, és ezt próbálja álcázni a minden lében
kanálságával.
***
Hogy Kutas valóban a minden lében kanál klasszikus példája,
azt Szalóczi Margit is megerősítette, amikor a Nyesővel és
Csizmadiával folytatott rövid különtanácskozás után KisBalog
folytatta a meghallgatását.
Közben azonban még egy kiszolgált rádióssal kellett
megismerkednie. Csizmadia főhadnagy lökött be a szobába egy
hórihorgas fickót, aki Földvári Géza néven mutatkozott be, de
sürgősen hozzátette: nem akarja, hogy félreértés legyen, a
személyazonossági igazolványában a Lapat családi név szerepel.
– Az engem nem érdekel. Azt mondja meg, hogy maga is ott
volt hajnalban a stúdióépület lépcsőházában? – kérdezte tőle
KisBalog.
– Nem én, kérem. Odahaza aludtam. Csak azután hallottam a
szomorú eseményről, hogy bejöttem a Rádióba – adta elő az
ártatlansága ellenére is megszeppent riporter.
– Földvári kartársnak semmi köze az egészhez – erősítette meg
Csizmadia.– De a barátai arra kértek, hogy mutassam, be neked. Ő
ugyanis szerintük túl magasan hordja a fejét. 1 méter 97 centi
magasan… Jól mondom? Amivel a Rádióban rajta kívül csak egy
bizonyos Csák Elemér versenyezhet. Hadd lássa, hogy van feljebb
is!
– Ne szórakozzatok itt velem! – adta jelét nemtetszésének
KisBalog, zsiráftekintetet vetve a két métert közelítő riporterre, akivel
vajmi ritkán esett meg, hogy valaki felülről pillantson le rá.
Szinte hallani lehetett, amint a jókora kő legördül Földvári
szívéről.
A nyomozó Szalóczi Margittal folytatta. Arra kérte, hogy
mondjon el neki Rómeóról mindent, ami tud. Mancika felsóhajtott:
– Mindent? Akkor estig itt fogunk ülni. Nem bánom, legyen, de
jól nyissa ki a fülét, pubi! Kutas Cseh Rómeónak még a neve sem
eredeti.
– Hogy-hogy? – szakította félbe a nyomozó. – Ez csak a
művészneve?
 Margit sóhajtva újabb cigaretta után nyúlt.
– Egy frászt. Ez áll az igazolványaiban is. Én másra utaltam.
Először is, a mi Rómeónk Spisáknak látta meg a napvilágot és azt
magyarosította Kutasra. Másodszor pedig nemcsak ezzel
gyarapodott a barátunk a személyi igazolványában. 1967-ben,
amikor Guevarát megölték, Rómeó kérvényezte, hogy a Kutas mellé
felvehesse az argentin-kubai hős, Che nevét is. Ami egyébként is
csak a ragadványneve volt Ernesto Guevarának. Ezt az illetékes
hatóság persze nem engedélyezte. Azt tanácsolták Rómeónak, hogy
válassza második családnévnek azt, hogy Cseh. Ez ugyanúgy
hangzik, mint a Che, és ezt engedik. Kénytelen volt ebbe
beletörődni. Tavalyig-tavalyelőttig minden bemutatkozásnál
hangsúlyozta, hogy az ő nevét ugyan Cseh-nek írják, de ő valójában
Che.
– Miért csak tavalyig-tavalyelőttig? – szólt közbe KisBalog.
– A nyomozó úr klasszikus gimnáziumba járt? Nem? Akkor nem
tanult latint? Mindegy, azért ismeheti a mondást, hogy tempora
mutantur.
A százados zavartan pislogott.
– Az idővel van kapcsolatban? – kérdezte óvatosan.
– Hát persze, azt jeleti, hogy változnak az idők. Rómeónak az a
hülye szokása (nem az egyetlen), hogy Rapcsányi Lacit is
felülmúlva, énekelve járja a Rádió folyosóit. (A Rapi főként csak
fütyörészik). Már messziről hallani, ahogy közeledik. Azelőtt
többnyire az Amuri partizánok dalát énekelgette, vagy a „Fel
vörösök, proletárok”-at. Mostanában viszont inkább azt, hogy „Szél
viszi messze a fellegeket”, meg hogy „Mikor megyek Románia felé”.
Világos? Régebben Rómeó büszkén feszített a munkásőr
egyenruhájában, aztán tavalyelőtt leszerelt tőlük.
– Maga mindent tud, Mancika – esett le a KisBalog álla.
– Én nem, az a Bukfenc, aki mindent tud. De ne szakítson
állandóan félbe! El akartam még mondani, hogy a mi Che
Guevaránknak csak a keresztneve valódi. Szegény szülei, úgy
látszik, már a születésekor tudták, hogy micsoda Rómeó lesz az ő
fiuk. Ritka figura. Háromszor vált el. Állandóan szerelmes valakibe,
és a szerelmével üldözi az ügyeletes leányzót. Aki sohasem idősebb
huszonöt évesnél. Ami talán passzolhatott akkor, amikor Rómeó is
annyi volt, de most már több mint a duplája, és az idő múlásával
együtt nem igazán alakult előnyösen a külseje. Ennek ellenére
sohasem fog benőni a feje lágya. Nála, kérem, az infantilitás
észrevétlenül fog átcsapni szenilitásba. Amúgy nem buta fiú, sőt…
Elismerten jó riporter és vagy három idegen nyelven beszél. Éppen
nemrégiben kapott nívódíjat. Csak az a baj, hogy nem azzal szeret
foglalkozni, amihez ért. Újabban az a mániája, hogy újrafordítja a
Marseillaise-t, mert az Illyés Gyula fordítása nem elég pontos neki.
De mostanáig csak addig jutott el, hogy „Előre, haza fia-i-i-i!”, mert a
„fia-i-i-i”-ra nem talál rímet. A végzettségét tekintve jogász. Az
egyetemen vámjogból írta a szakdolgozatát, legújabban mégis az a
mániája, hogy zenei műsorokat állít össze. A zenei szerkesztőink azt
mondják, hogy ezekben szörnyű marhaságok vannak. De hiába,
olyan ember még nem termett a Föld hátán, aki valamiről is le tudta
volna beszélni. Meg még az is a baj vele, hogy amikor másfél,
maximum két perces riportot kérnek tőle a Krónikába, négy perceset
hoz, és ha megvágják, vagy ne adj’ isten nem adják le, úgy ordít,
hogy a másik épületben is hallani. És hát, hogy úgy mondjam,
túlmozgásos. Azt mesélik, hogy amikor az ember keresztülmegy az
udvaron a kapu felé, Kutas jön szembe vele. Aztán amikor a jámbor
rádiós kiér az utcára, ott is ő jön vele szemben. Erre állítólag csak
egyetlen magyarázat létezik: több példány van belőle. De ez talán
nem is fontos… Ha valaki Kutasról akar véleményt formálni, akkor a
kiinduló pont az, hogy egy kerékkel több kattog a fejében. Érti?
Vannak emberek, akikről azt mondják, hogy hiányzik egy kerekük.
Rómeónak viszont eggyel több van. Új szavakat talál ki és aktívan
terjeszti azokat. Ő szülte pédául az „ötletgazdá”-t. Vagy a „pályász”-t.
Na persze, maga nem tanult latint! Aspirálni az magyarul pályázni.
Az „aspiráns”-t tehát Kutas szerint magyarosan úgy kellene
mondanunk, hogy „pályász”.
Kis-Balognak kezdett megfájdulni a feje. Ez már több volt annál,
mint amit hallani akart. Őt most csak a gyilkosság esetleges
motívumai érdekelték. Ha természettudományosan igazolható lett
volna, hogy Kutasból több példány létezik, akkor más lett volna a
helyzet. Kutas egyik példánya tartózkodott volna a gyilkosság
pillanatában az adóstúdió technikai helyiségében (többen
tanúsították ugyanis, hogy éppen ott volt), és egy másik példány
ütötte volna agyon Vörös Janit a lépcsőházban. Csakhogy a
nyomozó, noha valóban olyan gimnáziumban érettségizett, ahol nem
tanítottak latint, azzal a fizikából és a szakmai gyakorlatából jól
ismert ténnyel tisztában volt, hogy egy test egyidejűleg csak egy
helyen tartózkodhat.
Kutas Cseh (régebben: Che) Rómeó tehát le volt írva. Akárcsak
a gyöngyösi telefonáló. Aki pedig állítólag megfenyegette az
áldozatot, tehát nála meglett volna az indíték, csakhogy ő sajnos
nincs meg. Arról nem szólva, hogy az a bizonyos fenyegetés sem
biztos. Lehet, hogy csak a szószátyár gépírónő találta ki az egészet.
Itt tartott gondolatban KisBalog, amikor a rádiós munkatársakat egy
másik helyiségben faggató kollégája, Nyeső főhadnagy szaladt be
izgatottan a szobába és kihívta.
– Áttörés! Megvan a tárgyi bizonyíték.
– Mi ebben az új? – csodálkozott a százados. – A húsklopfolót
még a helyszínen megtaláltuk, és azóta már laboratóriumi
vizsgálaton is átesett.
– Nem arról van szó. A manus nemcsak verbálisan fenyegette
meg Vöröst, hanem írásban is. És megvan az ezt tartalmazó levél, a
borítékkal együtt. A fenyegető valóban gyönyösi vagy legalábbis ott
adta fel a levelet, ottani postabélyegző van rajta.
– Hol az a levél? – élénkült fel KisBalog.
– A Kulcsár azt mondja, hogy üveg alatt, az ő íróasztalán. De
nem az itteni szobájában, hanem a lakásán.
Balog őrnagy általában megbízott a munkatársaiban, de a hír
hallatán most olyan türelmetlen lett, hogy nem bízta rájuk az üveg
alatt őrzött levél kiemelését, hanem maga ültette be a kék-fehérre
festett rendőrségi Ladába a szájgörbítő tudósítót és száguldott el
vele lakására, a Kékgolyó utcába.
Az obsitos külföldi tudósító jókora iróasztalán egy valóságos
kiállítás húzódott meg a vastag (és valljuk meg: nem egészen tiszta)
üveglap alatt. Itt voltak öt gyermekének fényképei továbbá saját
hajdani névjegyei (korreszpongyent Vengerszkogo Ragyio i
Tyelevigyenyija, Moszkva, Kutuzovszkij proszpekt 7/4; permanent
correspondent, Hungarian Radio and Television, New York, New
York, 315 East 86th Street stb.) Ott volt még Judit lányának a nyári
táborban hat éves korában írott levelezőlapja („Kedves Édesapa!
Fogyik a pénzem. Küldél egy százast!”). Hárs István rádióelnök saját
kezűleg (nem a titkárnőjének gépbe diktált) írott rövidke levele,
amelyben gratulált a címzettnek az ötvenötödik születésnapjára. És
végül egy névtelen levél: „Ha még egyszer meghallom, hogy azt
mondod, Jappán, picsán rúglak”, mellette a Vörös Janinak a Magyar
Rádióba címzett boríték. Mindkettő kézírással készült.
– Ezt nem lehetett veszni hagyni! Ez a gyűjteményem éke –
büszkélkedett a századosnak a permanent correspondent. –
Szegény Vörös Janitól kaptam, miután tudta, hogy gyűjtöm az ilyen
vagy hasonló „különlegességeket”.
A névtelen levélíró tehát pontosan azzal fenyegette meg a
kommentárját felolvasó Janit, amit már szóban is közölt a
szerkesztőségi telefont felvevő Szalóczi Margittal. Megvan az indíték
a gyilkosságra? Az, hogy a külpolitikai újságíró két p-vel ejtette a
„Japán”-t, magában természetesen még nem ok arra, hogy meg is
öljék, ez abszurd lenne, de hát lehetett ott más is. A fenyegetés
mindenesetre tény. Egyelőre ebből kell kiindulni. KisBalog tisztelettel
elkérte és kiemelte az ominózus levelet az üveg alól, megivott egy
pohár vizet és távozott.
Mivel az idő közben estébe hajlott, a nyomozó úgy döntött, hogy
csak másnap utazik le Gyöngyösre megkeresni a névtelen levél
íróját. Telefonon referált az alosztályvezetőnek a lehetséges új
nyomról, majd az osztályt hívta, kérte, hogy értesítsék a gyöngyösi
kollégákat az érkezéséről, és kocsit igényelt a vidéki úthoz. Otthon
letusolt, gondosan fogat mosott, majd lehajtott egy felest anyai
nagyapja sompálinkájából (annál többet soha sem ivott), aztán
bezuhant az ágyba.
***
Kis-Balogot a megtankolt kocsi a főkapitányság előtt várta.
Felvette a papírokat és a kulcsot, ellenőrizte az olajszintet, a
gumiabroncsokat és a lámpákat. A nap éppen csak hogy kezdte
felnyalogatni a hajnali harmatot a Deák tér bokrairól, a hűvös
reggelben verebek tollászkodtak rajtuk. A főkapitányság ablakaiból
néhány korán kelő kolléga vigyorgott a szorgoskodó századosra,
ismerték a kocsikkal kapcsolatos háklijait, de őt ez nem érdekelte.
Beállította az ülést, aztán kényelmesen kihúzott a parkolóból.
 A Rákóczi úton hajtott kifelé a városból, a Köztisztasági Hivatal
locsolókocsijai nem sokkal előtte haladhattak arra, a nyitott ablakon
a kora ősz és a friss vízzel megzabolázott por semmihez sem
hasonlítható illata áradt be. Hamarosan kiért az M3-asra, de az első
benzinkútnál megállt hátul a parkolóban, kényelmesen megivott egy
jó kávét a kút presszójában. Amikor megrendelte, szélesen
rámosolygott a presszós lányra. Ez mindig használt, KisBalog soha
nem kapott pocsék löttyöt kávé helyett. Élvezte az utat, ritkán adatott
meg, hogy egyedül indult volna vidékre, most módja volt egy kicsit
kisöpörni az agyát, hogy fogékony legyen arra, ami rá vár. Ha a
kollégáival utazott volna, Gyöngyösig a Vörös-ügyön rágódnának.
Elnézegette a Gödöllői-dombság erdőit, még nyáriasan zöldellt
minden. Eszébe jutott, hogy ezer éve ígérgeti a barátnőjének, hogy
kiviszi erre a környékre sétálni. Meg állítólag van ott nem messze
egy jó étterem is. Észre sem vette, hogy Hatvanhoz ért, balra feltűnt
a Mátra vonulata, aztán a „Gyöngyös centrum” táblánál lehajtott a
pályáról. A városi kapitányságot a gyöngyösiek büszkeségétől, a
sokemeletes toronyháztól nem messze találta.
A gyöngyösi zsaruk kitörő lelkesedéssel fogadták a századost,
mondván, megtiszteltetés számukra, hogy személyesen is
találkozhatnak a pesti kollégával, akiről már annyi jót hallottak.
KisBalog sejtette, hogy mi az a sok jó, amit a gyöngyösi zsaruk
hallottak róla. Főként az – ismerte be magának önkritikusan –, ami
az ő ostoba viccének a folyománya, nevezetesen, hogy ő a
belügyminiszter unokaöccse.
Jó néhány évvel azelőtt, még éppen csak, hogy dolgozni
kezdett a főiskola elvégzése után a BRFK-n, Balatonlellén
„táborozott” a Belügyminisztérium üdülőjében, amelyet a főszezon
előtt, június elején a belügyi KISZ-szervezet rendelkezésére
bocsátottak. Egy napon bejelentették, hogy másnap maga a
miniszter elvtárs keresi fel a KISZ-tábort. Ekkor merült fel az ötlet,
hogy milyen jó hecc lenne, ha valaki úgy fogadná a minisztert,
mintha a rokona lenne és a táborlakók nagy nyilvánossága előtt a
nyakába borulna. Aztán mérnék, hány óra alatt terjed el a táborban,
hogy az illető a miniszter unokaöccse. Balog Laci óriásinak találta az
ötletet, mire az egyik fickó megjegyezte, hogy csak a pofája nagy, de
nem merné ezt az öreggel eljátszani. Szó szót követett, többen
fogadtak Baloggal, hogy vállalja-e a miniszter rokonának szerepét. A
fogadás tétjeként a végén már húszszori fenéken rúgások, bőséges
halvacsorák, megszámlálhatatlan korsó sör ígérete röpködött a
levegőben.
Amikor ebédidőben a miniszter segédeitől kísérve belépett az
étterem nyitott ajtaján a levesüket szürcsölő kiszesek közé, a
tiszteletére felpattanó fiúk-lányok közül kiugrott KisBalog, és karjait
kitárva szaladt a vendég elé. Megölelte, úgy is mondhatnánk, hogy
keblére vonta, (már akkor is 2 méter 5 centi volt, ellenben a miniszter
180 centi körül lehetett) majd hosszasan rázogatta a kezét, előadva,
hogy a táborlakók nagyra értékelik, hogy drága idejéből ennyit
áldozott rájuk, ő pedig személy szerint különösen örül a
találkozásnak. A miniszter, bár nem volt ellenére a szokatlan
fogadtatás, zavarba jött („ki ez a srác, honnan ismerjük egymást?”),
aztán homályosan felrémlett neki, hogy egyik minisztertársának
(vagy a saját másodunokatestvérének?) a fia, és az ölelésből
kibontakozva nem húzta el a kezét, hanem széles mosollyal az
arcán még hosszasan parolázott az ifjúval, érdeklődve szakmai
munkájáról, szülei egészségéről, stb.
KisBalog megnyerte a fogadást. A jelenetnek azok a szemtanúi
pedig, akik nem tudtak az „összeesküvésről”, úgy értelmezték a
történteket, hogy a hosszú fiú a miniszter rokona. Ehhez
hozzájárultak KisBalog baráti körének tagjai is, akik vállukat
vonogatva kérdezték az érdeklődőktől: hogy-hogy, ti nem tudtátok,
hogy Balog Laci a miniszter rokona? Hamarosan az egész cégnél
elterjedt, hogy KisBalog az öreg unokaöccse. Rossz nyelvek szerint
(bár utólag már nem lehetett ezt megállapítani; valószínűleg nem is
volt igaz) a fiatal nyomozót ezért léptették elő egyszer soron kívül, mi
több, ennek köszönhette alosztályvezető-helyettesi kinevezését is.
A százados a névtelen levelet, mint valami győzelmi lobogót
magasba tartva vonult be a gyöngyösi városi kapitányságra. Ott
azonban hamar lelombozódott. A helyi kollégák közül ugyanis
csupán a kézírás alapján senki sem tudta azonosítani a fölöttébb
illetlen célpontra tervezett rúgás szerzőjét.
– Nincsenek nálatok a városban notórius névtelen
levélirogatók? – reménykedett KisBalog.
 – Egy mániákus feljelentgetőnk van ugyan, ő azonban mindig
aláírja a nevét – hűtötte le a reményeit a kapitányság bűnügyi
osztályvezetője. – Ha tudnád, mennyi fejfájást, fölösleges
levelezgetést jelentett már az a hárpia a városnak…
– Részletesebben?
– Egy Korcsmárosné nevű vén szipirtyóról van szó, aki a
Jeruzsálem utcában lakik és mindig fázik. Akkor is, ha 26 fok van a
szobájában. Először az ingatlankezelőtől követelte, hogy
intézkedjenek a távfűtő műveknél: fűtsék fel a lakását éjjel-nappal 28
fokra. Ezt természetesen nem tudták biztosítani. Akkor a városi
tanácselnöknél tett panaszt az IKV-ra, azután a megyei
tanácselnöknél a rajta nem segítő városi tanácselnökre, végül
eljutott a Legfőbb Ügyészségig és a belügyminiszterig. Akkor kellett
nekünk is foglalkoznunk ezzel a marhasággal, mert hozzánk küldték
le a levelet. De mondom, az öreglány mindig gondosan aláírja a
leveleit, és még azt is odabiggyeszti a neve után, hogy „MÁV-
állomásfőnök özvegye”.
Ez tehát vakvágánynak bizonyult, viszont a városi
rendőrkapitánynak ekkor támadt egy használható ötlete:
– Mutasd csak azt a levelet! Én nem vagyok grafológus, de azt
így is látom, hogy ez nem egy tanulatlan ember írása. Tudod, hol
ismerik az ilyeneket? A városi könyvtárban. Próbálkozz ott!
A kapitánynak ördöge volt. A városi könyvtár vezetője ugyan
kijelentette Kis-Balognak, hogy életében először látja ezt az írást, de
hát ő ugyebár csak tavaly került ide a megyei pártbizottságról,
viszont a helyettese már vagy tizenöt éve dolgozik itt, neki talán
sikerül felismernie a kézírást, és így el lehet jutni a levél feladójához.
A könyvtárvezetőnek is ördöge volt. A helyettese csak egyetlen
pillantást vetett a borítékra, aztán elszaladt valahová, majd
diadalmasan tért vissza egy levéllel a kezében.
– Ezt a kettőt ugyanaz a személy írta. Nézze csak meg ezeket a
kacskaringós g betűket! – dugott a helyettes egy másik papírlapot az
őrnagy orra alá.
– És tudják, hogy ki ez? – harapott rá a nyomozó.
– Hogy a fenébe ne tudnánk! Boros Levente egyetemi hallgató.
Minden héten itt van nálunk a kölcsönzésen. Ő írt névtelen levelet a
megyének, hogy ideje volna akadálymentesíteni a könyvtár
bejáratát. Nem tudom, hogy miért nem írta alá, hiszen igaza volt.
Meg is csináltattuk a rámpát, azóta nem panaszkodik.
***
Az Április 4. utcai ház földszinti lakásából egy jó nyolcvanas,
hajlott hátú, Ferenc József-pofaszakállt viselő öregúr csoszogott elő.
Gyanakodva méregette Kis-Balogot, aki felmutatta az igazolványát,
majd ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy Boros Leventét
keresi, de a látogatás célját nem nevezte meg.
– Mit akar az unokámtól? – kérdezte az öreg mogorván, még
mindig az előszoba ajtajában.
– Ha nem haragszik, azt majd neki mondom meg. Bemehetek?
A gondolatban máris meggyanúsított levélíró nagyapja
bevezette a látogatót a szobába és visszavonult. Odabenn félhomály
volt, az ablak zárva, a roló félig leeresztve, állott porszag ülte meg a
helyiséget. A könyvespolcokon sűrűn egymás mellett sorakoztak a
kötetek, balra a sarokban széles heverő terpeszkedett, hosszú
szőrű, piszkosfehér csergével letakarva, mellette az éjjeliszekrényen
folyóirat halom. Az ablaknak háttal álló íróasztalnál egy
kerekesszékben huszonöt év körüli fiatalember ült, és éppen írt
valamit. Orra hegyén fémkeretes szemüveg billegett. Kócos fekete
haja sápadt arcába hullott. Ködös tekintettel nézett fel a váratlan
látogatóra. Vértelen ajka mosolyra húzódott, de a mosolya elakadt,
ahogy a százados az asztalhoz pattant.
– Hohó! Megint fenyegetünk valakit? – csapott le a papírra. –
Balog százados vagyok a budapesti rendőr-főkapitányság
életvédelmi alosztályáról.
– Örvendek. És házkutatási végzést hozott magával? Vagy nem
is akar hipiselni? De mindegy. Üljön le és adja elő, hogy mi a fenét
keres itt.
A következő percekben a nyomozó arról értesült, hogy Boros
szülei már régebben meghaltak. Azóta a nagyapjával él. Korábban ő
gondoskodott a papáról, az utóbbi időben viszont megfordult a
dolog. Tudniillik tavalyelőtt egy nő úgy nekisiklott egy mátrai
síterepen, hogy mindketten óriásit buktak. Az asszony a fejére esett,
sokáig kómában volt, azután meghalt. Ő maga lebénult a derekától
lefelé. Azóta a nagyapja gondoskodik róla. A sérülése után átment
levelező tagozatra, merthogy a budapesti jogi karon tanul.
 Kis-Balogot nem hatották meg a hallottak.
– Maga írta ezt a levelet? – dugta a tárgyi bizonyítékot a
fiatalember orra alá.
– Én.
– Akkor bizonyára azt sem tagadja, hogy telefonon is
megfenyegette Vörös János szerkesztőt.
– Egy nővel beszéltem, nem vele. És igen, figyelmeztettem,
hogy ha a spinkó még egyszer azt mondja, hogy Jappán, én picsán
rúgom.
– Mi oka volt erre?
– Kérem, tőlem az az illető azt és úgy mond, ahogyan akarja, de
a nagyapámnak, amikor meghallotta, vörös lett a feje, annyira dühbe
gurult, hogy attól féltem, megüti a guta. Az öreg a Kúrián volt bíró, és
ott sem tűrte, hogy kerékbe törjék a magyar nyelvet, amire pedig az
ügyvédek nagyon hajlamosak. Hát ezért írtam és telefonáltam.
– De azt ugye tudja, hogy az életveszélyes fenyegetés
bűncselekmény? – kérdezte KisBalog, aki már kezdte sejteni, hogy
nem Vörös János gyilkosa ül előtte.
– No, erre én magának három dolgot mondok. Először is, az
1978-ban módosított büntető törvénykönyv már nem
bűncselekménynek, sőt még nem is vétségnek, hanem csak
szabálysértésnek minősíti az életveszélyes fenyegetést. Másodszor,
életveszélyes fenyegetésnek az minősül, ha valaki olyan
bűncselekmény elkövetésével fenyeget meg valakit, amely saját
vagy hozzátartozója élete, testi épsége vagy egészsége ellen
irányul. Harmadszor pedig be kell látnia, hogy ez nem az az eset.
Még senki sem halt abba bele, hogy seggbe rúgták.
– De maga egy másik testrészt nevezett meg – szakította félbe
KisBalog a jogászjelöltet.
– Bocsásson meg, de mint öntől éppen az imént értesültem, a
jappánozó egy férfi volt, következésképpen nincs olyan testrésze,
amelyet a fenyegetés ért. Megjegyzem, mifelénk, Hevesben a p-vel
kezdődő testrész nem azt jelenti, amire ön gondol, hanem
hátsórészt. Érti? Tomport. Egyébként pedig orvosi igazolással
rendelkezem a tekintetben, hogy deréktól lefelé béna vagyok, és ha
akarnék, sem lennék képes elkövetni azt a cselekményt, amelynek a
kilátásba helyezését ön felrója nekem.
 – De ez akkor is fenyegetés – próbálkozott még mindig a
százados, akinél még nem esett le a tantusz, hogy egy igencsak
felkészült joghallgatóval áll szemben, bár átsuhant az agyán, hogy
mégiscsak hasznos lett volna elvégeznie a jogi egyetemet.
– Kérem, engem semmiféle körülmények között sem lehet
felelősségre vonni a levélért és a szóban elhangzott
figyelmeztetésért – folytatta a százados kioktatását a már-már
gyanúsított fiatalember. – A végszükségből elkövetett
cselekményekről a Btk. harmincadik paragrafusának első bekezdése
rendelkezik. Eszerint „nem büntethető, aki a saját, illetőleg a mások
személyét vagy javait közvetlen és másként el nem hárítható
veszélyből menti, vagy aki a közérdek védelmében jár így el”.
Márpedig, mint az imént méltóztattam felhívni rá a becses figyelmél,
a Japán két p-vel való megismétlése esetleg halálos kimenetelű
stroke-ot idézhetett volna elő a nagyapámnál. Ez végszükség, nem?
– Jól van, kiskomám. Elnézést, hogy zavartalak – adta meg
magát kuncogva KisBalog. – Ha a jövőben segíthetek neked
valamiben, itt a névjegyem, nyugodtan keress meg.

III.

Főbenjáró bűncselekmény

Még mindig viszonylag meleg szeptemberi reggel volt, péntek,

és reménytelenül szakadt az eső.
Rutinszerűen pergett a hajnali műsor. Az adóstúdióban a
műsorvezető, a valamilyen okból mindenki által Gabinak nevezett
Tarnói Gizella és a bemondó, Ulbrich András foglalt helyet. A
technikai helyiségben pedig, tőlük egy üvegfallal elválasztva egy
valódi Gabi, Horváth Gézáné ült a keverőpultnál a hangerőt
igazgatva. Nej György, népszerű nevén Nejlon, a műsor
szerkesztője az ajtó mellett támasztotta a falat. Ja, és a sarokban
Alánszki Babett, alias Alibaba húzta össze magát, miközben
szorgosan fülelt, mert eleve azért jött be hajnalban hogy minél többet
sajátíthasson el a rádiós mesterségből. Gyakorlatilag ő volt most a
szerkesztő asszisztense, bár ebbeli tevékenysége elsősorban a
kávéfőzésben merült ki. Igaz, rendszeresen őt szalajtották a
Krónikába is, ha hirtelenében onnan kellett áthozni valamit.
Most is pontosan ez történt.
– Hogy a rosseb egye meg! – káromkodta el magát Nej, és egy
magnószalagot tartalmazó lapos dobozt csapott az asztalra. –
Megint összekeverte valaki. Ez nem a Kállai Feri bácsival készült
interjú, hanem valami csajágaröcsögei riport. Az interjú meg ott
maradt a szobámban, az asztalon. Ugorj, Alibaba, hozd át, kérlek,
de szaporán, mert a skontróban az áll, hogy az ötórás hírek után az
megy adásba.
Az asszisztens ugrott és már ott sem volt. A műsor csordogált
tovább. Csakhogy Ulbrich már a hírek végefelé tartott, amikor
Alibaba még mindig nem ért vissza a tekerccsel.
– A hírek után nem a Kállai Ferenc-interjú megy, hanem a
Bolgár Gyuri tudósítása. Hadd ismerjék meg még jobban a hallgatók,
hiszen csak most váltotta Csák Elemért New Yorkban. Szóval a
Bolgár-tudósítást indítsátok – utasította a tecnikust Nej, és a
stúdióba is beszólt, hogy Tarnói az eredetileg csak későbbre
tervezett ENSZ-tudósítást konferálja a híradást záró időjárás-
jelentés után.
Aztán lement a New York-i tudósítás, de Alibaba még mindig
nem ért vissza.
– Ennyi ideig nem keresheti. Hiszen mondtam neki, hogy ott van
az asztalomon – csodálkozott a szerkesztő. – Ezzel a lánnyal történt
valami. Talán rosszul lett. Megyek, megnézem.
Alig fél perc múlva Nej György kétségbeesett ordítása verte fel a
stúdióépületet:
– Ide mindenki! Úristen, ez szörnyű!
Tényleg szörnyű volt. A lépcsőház első emeleti fordulójában
betört fejjel, vérbe fagyva, kezében még mindig a magnószalagot
tartalmazó dobozt szorongatva, élettelenül feküdt Alánszki Babett.
Két lépcsőfokkal lejjebb egy véres húsklopfoló képében ott hevert a
gyilkos eszköz is.
***
A főkapitányság ügyeletese tudta, hogy ez megint az az eset,
amikor magát a főkapitányt kell riasztania.
 Így aztán Turóczi alezredest nem az ügyelet, hanem maga a
budapesti főkapitány ébresztette.
– Jól érzed magad az életvédelmi alosztály élén? – érdeklődött
a főnök.
Turóczi rosszat sejtett. A főkapitánynak nyilván megvan rá az
oka, hogy hajnali fél hatkor erről érdeklődjön tőle. De nem tehetett
mást, szabályszerűen válaszolt:
– Jelentem, igen. Jól.
– Hát akkor csipkedjétek magatokat! Fél órával ezelőtt a
Rádióban megint agyonütöttek valakit. Ugyanakkor, és ha jól értem,
ugyanúgy, ahogyan három nappal ezelőtt is. Ez nem lehet véletlen.
Itt valami nagyon nagy disznóság van a háttérben. Ha záros
határidőn belül nem sikerül megfognotok a tettest, elbúcsúzhatsz a
beosztásodtól. Világos?
Mire Turóczi kinyögte a „jelentem, igen!”-t, a főkapitány már a
belügyminisztert tájékoztatta. Negyed órával később a pártközpont
ügyeletese, majd tőle az Adminisztratív Osztály vezetője, attól pedig
az osztályt felügyelő központi bizottsági titkár is értesült az újabb
gyilkosságról.
– Ez főbenjáró bűncselekmény – kiáltott fel az ágyából
kiugrasztott KB-titkár, s ezzel a nem túl eredeti, ám roppant izgatott
kijelentésével megadta az ügy kezelésének alaphangját. A kifejezést
egy amerikai filmben hallotta. A későbbiekben pedig egy, még
alapkiképzésen lévő katonaként hallott kifejezéssel toldotta meg: –
Rendkívüli esemény történt.
Ez Turóczi számára is nyilvánvaló volt. Három nap alatt két
gyilkosság ugyanott, méghozzá nem akárhol, hanem a Magyar
Rádióban, az az álmoskönyv szerint semmi jót sem jelent. Főként
neki nem, hiszen tisztában volt vele, hogy a főkapitány nem tréfált.
És ő egyáltalán nem kívánt távozni a jelenlegi beosztásából. A
maradni akarás óhaja pedig még a hiúságát is felülmúlta. Egy
pillanatra sem volt kétséges számára, hogy KisBalog nem viheti
tovább az ügyet, mert jó képességű nyomozó ugyan, de aligha
képes megbirkózni a feladattal.
Az alezredes őszintén bevallotta magának, hogy valószínűleg ő
sem tudna a végére járni a rádiós gyilkosságoknak. Itt csak
Szomolányi Valér segíthet. Mert színigaz, hogy az őrnagy csupán
beosztott nyomozó, aki még az alosztályvezető-helyettességig sem
tudott felkapaszkodni a szolgálati szamárlétrán, de a Deák Ferenc
téren köztudott volt, hogy az életvédelmiseknél nem az
alosztályvezető és nem is a helyettese, hanem dr. Szomolányi a
legjobb orrú, és – mondjuk ki egyenesen – a legtehetségesebb
zsaru. Jogi diplomával megtámogatott nyomozó őstehetség, aki
eddig minden ügyét pozitív eredménnyel zárta le. Ilyen nyomozó
nem akadt több. Ezt még a Szomolányit rühellő főkapitány is
kénytelen volt elismerni. Ezért Turóczi, még mielőtt a Rádióba indult
volna, telefonált az őrnagynak, hogy rohanjon a helyszínre, mert ő
veszi át a nyomozást Balog századostól, aki más feladatot kap.
Dr. Szomolányi Valért nem az ágyában érte a korai hívás. Az
őrnagynak – legalábbis, ha a saját ágyában ébredt – minden reggel
pontosan háromnegyed ötkor kipattant a szeme, lendületes
mozdulattal ledobta a takaróját és negyed óra hosszat tornázott.
Utána (télen-nyáron egyaránt) jéghideg zuhanyt vett, és a pengével
gondosan kerülgetve a szakállát, lelkismeretesen megborotválkozott.
Ezt még az olyan ünnepnapokon sem hagyta ki, amikor nem kellett
bemennie a munkahelyére és – kivételesen – randevúja sem volt.
Szomolányit igazi férfiszépségként tartották számon, de ez
benne nem tudatosult, ami – szerencséjére – kihatott a
metakommunikációjára. Az őt közelről ismerő férfiakat meglepte,
hogy mennyire nincs tisztában a külső adottságaival, a nők ellenben
úgy gondolták, hogy egyszerűen szégyenlős, édes, kisfiús
viselkedésű pasas. Utóbb persze mindig kiderült, hogy tévedtek. A
középtermetűnél valamivel magasabb, arányos alkatú, latinos
külsejű férfinak meglepően kék szeme volt, amelyre seprős, hosszú
pillák vetettek árnyékot. Arisztokratikusan szép metszésű, kissé
hosszú orra alatt selymes, gondosan nyírt fekete bajusz és szakáll
takarta az arca alsó felét, ami határozottan jól állt neki, arról nem is
szólva, hogy rövid állát előnyösen meghosszabbította. Éppen élete
virágjában volt, májusban töltötte be a negyvenkettőt. A keze is sok
nő érdeklődését magára vonta: keskeny, mégis erős kézfej,
zongorista ujjak, az ingujjból elegánsan előbukkanó csukló.
Szomolányi nagyon hasonlított elhunyt nagybátyjára, az ünnepelt
színművészre, bár markánsabb és valamivel karcsúbb volt a
megboldogultnál, aki élete utolsó percéig szigorú diétát tartott, mert,
ahogy gyakran hangoztatta, tartozik annyival a közönségének, hogy
nem megy ki a formájából.
Ha már megemlítettük, hogy dr. Szomolányi akadályozva volt a
szolgálati előrejutásban, azt is el kell árulnunk, hogy miért.
Elsősorban talán nem is azért, mert többszöri nógatás ellenére sem
sietett belépni a pártba, hanem a szakálla miatt. Mert igaz ugyan,
hogy annak viselésére a legmagasabb helyről kapott engedélyt azzal
az ürüggyel, hogy bőrbetegsége miatt a penge szőrtüszőgyulladást
okoz az állán (ahhoz, hogy a cégnél valaki szakállt viseljen,
magának a belügyminiszternek a hozzájárulása szükségeltetett), a
főkapitánynak ez mégsem tetszett.. („Ezt a piperkőc bakkecskét én
akkor sem nevezem ki alosztályvezető-helyettesnek, ha
bebizonyítja, hogy nem Gavrilo Princip lőtte le Ferenc Ferdinándot” –
jelentette ki több tanú jelenlétében a fővárosi rendőrség feje.)
Göndörödő szakállának és a híres bácsikájára is kiterjedő
ellenszenvnek köszönhette Szomolányi, hogy nyomozói pályafutását
a jogi diplomával együtt is a zsebtolvajlási ügyekkel foglalkozó
alosztályon kezdte, és csak ott, majd az erkölcsrendészeten lehúzott
két év, valamint a lakásbetörések felderítésével eltöltött újabb
esztendő után került az életvédelmire.
A piperkőcség vádja nem csupán a rövid szakállka miatt érhette.
Voltak egyéb különcségei is. Szomolányi őrnagy egy öreg Opellel
(tetszik érteni? nem Trabanttal, nem Wartburggal, mint több
kollégája, hanem egy nyugatnémet gyártmányú gépkocsival!)
közlekedett, belvárosi maszek szabónál csináltatott öltönyökben
flangált, és mindig frissen vasalt ingeibe bele volt hímezve a
monogrammja.
Egy nyomozó illetménye természetesen nem tette volna
lehetővé ezt az eleganciát. Ám mielőtt még bárki is holmi korrupciós
bevételekre gyanakodna, sietve eláruljuk: dr. Szomolányi Valér a
pesthidegkúti villalakással együtt örökölt a nagybátyjától egy igen
gazdag ruhatárat, benne monogrammos ingeket, egy pazar
bélyeggyűjteményt, továbbá több, jókora összegekről szóló
takarékkönyvet is. Gyermektelen bácsikája, aki a rokon borsodi
tanító házaspár éles eszű csemetéjét még gimnazista korában
magához vette és valósággal a saját fiaként nevelte, történetünk
kezdete előtt néhány esztendővel váratlanul halálozott el. Az egész
ország siratta. Szomolányi Vilmos kétszeres Kossuth-díjas érdemes
művész a borsodberényi műkedvelő színkörtől a Nemzeti Színházig
az ország szinte valamennyi színpadán megfordult, és minden nagy
szerepet eljátszott Ádámtól Bánk Bánig, a Lear királytól Tanner
Johnig. Az életét agglegényként befejező érdemes művész a
gyengébbik nem nagy barátja volt. Unokaöccse ebben is követte
példáját. Bár soha sem dicsekedett nőügyeivel, kollégái fülébe azért
eljutott egy és más. Beszélték például, hogy egy primabalerinával
van viszonya, azután egy onkológus professzor, később egy
szakszervezeti főgóré hitvesével hozták hírbe. „Protezséi” között
emlegették egy budai presszó tulajdonosnőjét, és látták egyszer
Mátraházán, amint a szálloda recepciósának csapta a szelet.
(Tévedések elkererülése végett: a recepciós egy fiatal lány volt.)
Szomolányi igényesnek tartotta magát, de nem válogatósnak.
Csupán egyetlen elvhez tartotta magát: házinyúlra nem lövünk. A
cégen belüli hölgyek/elvtársnők ki voltak rekesztve potenciális
repertoárjából. Egyetlen kivétellel.
A minisztériumban dolgozott főelőadóként egy alacsony, vállig
érő szőke hajat viselő, karcsú, szemüveges lány. Ő intézte
Szomolányi csehszlovákiai tanulmányútjának technikai részleteit, s
eközben diszkréten, a visszavonulás lehetőségét is biztosítva
magának, de azért egyértelműen kikezdett vele.
Szomolányi első látásra semmi különöset nem fedezett fel a kis
hadnagynőben, később azonban rájött, hogy a csaj esze, mint a
penge, és a tetejében rendkívül művelt és főként olvasott, betéve
tudja az egész magyar irodalmat. (Na ja, nem is rendőrtiszti főiskolát
végzett, hanem az egyetem bölcsészkarán tanult magyar-német
szakon.)
És meglehet, az őrnagyot általában kevéssé érdekelték barátnői
szellemi képességei, („egy nőben nem az a lényeg, ami a fejében
van”), a Petrovics Tecával lebonyolított néhány légyott után kezdte
feladni ebbeli meggyőződését. Ezzel a nővel nemcsak lehetett, de
érdemes is volt beszélgetni. A liaison mégis rövid életűnek bizonyult.
Egyik alkalommal ugyanis Teca elnézést kért, hogy siet, mert a férje
várja a Zrínyi utcai BM Klubban. És noha Szomolányit az éppen
ügyeletes hölgy családi állapota máskor vajmi kevéssé
foglalkoztatta, most megakadt azon, hogy nemcsak Teca szolgál a
cégnél, hanem – a belügyi klubban kitűzött találkozóból ítélve – a
férjeura is. Vagyis a kis szőke nem is egyszerűen házinyúl, hanem
házinyúl a négyzeten. Ekkor kapta meg Teca az elbocsátó szép
üzenetet.
Hogy miért rajongtak a nők érte? A külsejéről már volt szó, a
pikáns részletekre itt ne térjünk ki. Maradjunk annyiban: az őrnagy
nemcsak azt tudta, hogy az úgynevezett gyengébb nemhez
tartozókat az ajtóban előre kell engedni, hanem azt is, hogy a
vendéglőbe befelé vagy onnan kifelé a férfiember halad elöl.
(Magyarázat: hogy a bent vagy kint hirtelen eldobott kés benne álljon
meg, ne a hölgyben.) Mi több, még azzal is tisztában volt, hogy a
villamosról, vonatról leszállva is a férfi megy elöl és segíti le
partnernőjét. Mielőtt pedig a hölgyemény beülne gépkocsijába, az
autós (adott esetben dr. Szomolányi) szélesre tárja előtte az ajtót,
majd ha beült, becsapja utána. Mindezt a rendőrtiszti főiskolán nem
oktatták, és még az okleveles magyar zsaruk tetemes része sem volt
tisztában ezekkel az egyszerű, de íratlan szabályokkal.
Amikor az őrnagy lakásán megszólalt a telefon, és Turóczi
alezredes utasította, hogy rohanjon a Rádióba, dr. Szomolányi, akitől
kollégái nem egyszer hallották, hogy „nyugi, a hulla nem szalad el”,
.nem siette el a dolgot. Előbb szép kényelmesen befejezte reggelijét,
a két pohár joghurtot két szelet vajas pirítóssal, aztán felöltözött.
Rövid szemlét tartott nyakkendői fölött, (szeretett azzal dicsekedni,
hogy több kultúrmadzagja van, mint magának Pálfy Józsefnek, akin
pedig a tévénézők még egyszer sem látták kétszer ugyanazt a
darabot). Végül kiválasztott egy, az öltönyéhez illőt, gondosan
megkötötte, felvette a zakóját. Még egyszer ellenőrizte magát az
előszobában álló egész alakos tükörben, majd elindult a villa
garázsába, ahol megnyomta a távirányítós kulcsot, mire az Opel,
mintha csak üdvözölné gazdáját, két rövidet villantott.
Mire a Rádióba ért, a helyszínelők által gondosan elzárt és
végigkutatott placc körül már számosan álldogáltak és várakoztak.
Nem csak az életvédelmi alosztály vezetője és helyettese voltak ott,
hanem a Magyar Rádió új elnöke is, akit a legszebb álmából
riasztottak fel. Ezért mérges volt, és ezt leplezni sem próbálta. A
Rádióban még nem ismerték arról a szokásáról, hogy minden
kijelentő mondathoz, mintegy kötőszóként, a szeretkezést jelentő
igét teszi hozzá felszólító módban. Ugyancsak ott voltak a Kossuth,
a Petőfi és a Bartók Rádió reggeli műsorainak azok a munkatársai,
akik néhány perc erejéig otthagyhatták a stúdiókat és a technikai
helyiségeket, továbbá a központi kapcsolóterem dolgozói, és ott
lézengett néhány jelenésre váró bemondó, valamint korai vidéki
bevetésre induló falurádiós riporter is.
A már jóval korábban a helyszínre érkezett kollégái röviden
tájékoztatták az őrnagyot addigi megállapításaikról. Minden szinte
pontosan úgy történt, mint kedden, azzal a nem elhanyagolható
különbséggel, hogy most egy nőt öltek meg, és megint nem
rablógyilkosság történt. Az áldozat ujján a drágaköves gyűrű,
csuklóján az arany karkötő, füleiben a gyöngy fülbevaló, a nyakában
egy ovális medalion egy középkorú férfi fényképével – mindez
érintetlenül a helyén maradt. Alánszki Babetten még halálában,
véresen, félig szétvert fejjel is látszott, hogy gyönyőrű volt. Igaz, a
magas, karcsú lány egyébként fehér porcelánbőrét most vércseppek
szeplőzték, kecses végtagjait a halál furcsa pozitúrába rendezte.
Fitos orrocskája kihegyesedett, majdnem derékig érő, dús, fekete
haja beleragadt kiömlő vérébe. Bőszoknyás fűzöld nyári ruhája
felcsúszott egykor világbajnok combjain.
A bűnügyi technikus felhívta az őrnagy figyelmét arra, hogy a
padlót borító linóleumon az áldozat koponyájából kiömlött alvadt
vérben néhány vastag, barnásvörös szőrszálat találtak.
Szomolányi egyetlen pillantással felmérte a leletet és
kijelentette, hogy ha nem téved, nem a nőtől származik, hanem állati
szőr, valószínűleg kutyáé.
– Majd a labor pontosan megállapítja – jegyezte meg, de a
közelben álló amatőr Sherlock Holmes-ok azonnali eredményt
akartak látni.
– Hívjuk ide Lencsés Juditot, ő nagy kutyaszakértő – javasolta a
vérszagra odagyűlt rádiósok egyike.
Lencsés elsősorban arról volt ismert, hogy kitünő
gépkocsivezető, az egyedüli nő a Rádió söfőrjei között, aki
alighanem még biztosabb kézzel fogja a kormányt, mint férfi kollégái,
és egésznapos vezetés végén, négy-ötszáz kilométer megtétele
után is ugyanolyan friss, amilyen a reggeli induláskor volt. Az állatok,
különösen a kutyák voltak a gyöngéi – útközben szeretett róluk
mesélni utasainak. Most éppen az egyik riporterrel készült Békésbe.
Lihegve érkezett meg a gépkocsivezető-pihenőből, ahonnan a
rádiósok telefonon riasztották.
Judit a holttest látványától majdnem rosszul lett, azt azonban
így is kapásból ki merte jelenteni, hogy a hosszú, véres szőrszálak
szinte biztosan kutyától származnak.
– De azt én már meg nem mondom, hogy milyen fajtától.
Mindenesetre nem rövidszőrű magyar vizslától, az biztos.
– Köszönjük szépen – nyugtázta Szomolányi a „konzultációt”. –
A szakértőink pontosan megállapítják majd, hogy milyen eredetűek a
szőrszálak.
Az őrnagy (miután jól szemügyre vette őket) eltanácsolta a
tetthely közeléből a kíváncsiskodó rádiósokat, nyugtázta, hogy a
helyszíni szemlebizottság tagjai befejezték a munkát, intézkedett a
holttest elszállításáról és adrenalinnal telten munkához látott.
***
A Rádió elnökét, alighogy visszaért a szobájába, máris hívták
telefonon. Sürgősen kérették a pártközpontba, másnéven a Margit
híd pesti hídfőjénél álló Fehér Házba, ahol magának az APO-nak,
azaz az Agitprop Osztálynak az apója állította a szőnyeg szélére. Ez
a szuperapó nagyon szeretett kiabálni, de a médiában azt is tudták
róla, hogy nem kell feltétlenül mellre szívni a fenyegetőzéseit, mert
csak ordibál, de még senkit sem rúgatott ki. Szokása szerint most is
üvöltött:
– Értsd már meg, ez a két gyilkosság nem akárhol, hanem a
Magyar Rádióban történt, ezért főbenjáró bűncselekmény –
visszhangozta vörös fejjel a KB-titkártól elsajátított kifejezést.
– Biztosan, ha te mondod. De kérdem én: mit akartok tőlem?
Egy hete sincs, hogy kineveztetek ide. Különben is, én a műsorokért
felelek, nem a munkatársak életéért, bazmeg.
– Az nem úgy van! Te az egész intézményért felelsz, ahol úgy
látszik, kupleráj van. El tudod képzelni, hogy nálunk ilyesmi
történjen?
A Rádió frissen beiktatott elnökének lelki szemei előtt megjelent
egy drabális alak, aki az éj közepén egy húsklopfolóval a kezében
szaladgál fel-alá a Fehér Házban a politikai munkatársakat
hajkurászva, és alig tudta visszafojtani a nevetését.
 Szuperapó ezután ugyanazt a kérdést tette fel neki, amit nem
sokkal korábban a főkapitány az életvédelmi alosztály vezetőjének,
nevezetesen, hogy jól érzi-e magát a jelenlegi beosztásában.
A Rádió ura állta a sarat.
– Tudhatnátok, hogy én egyetemi docens vagyok, és bármikor
visszamehetek tanítani az egyetemre, bazmeg. Inkább azt mondd
meg, hogy mit közölhetünk a gyilkosságokról! Nem lehet vég nélkül
hallgatni arról, amiről már a fél város beszél.
– Ezt rád bízom. Találjatok valamilyen áthidaló megoldást!
Az elnök ezek után az alábbi közleményt továbbíttatta a sajtó
számára a Magyar Távirati Irodának: „A Magyar Rádió
pártszervezete és elnöksége fájdalommal tudatja, hogy munkatársai
– Vörös János és Alánszki Babett – váratlan hirtelenséggel
eltávoztak. Emléküket megőrizzük, temetésükről később történik
intézkedés.” Fél órával később az MTI javítást adott ki a
közleményhez, amely szerint „eltávoztak” helyett a helyes szöveg:
„elhunytak”.
Ez új mozzanat volt. Egyebekben viszont minden pontosan úgy
történt, ahogyan három nappal azelőtt. A rendőrségi autók tömege
láttán a Bródy Sándor utcai kapuval szembeni járdán a környék
kereskedelmi dolgozói és kisiparosai szörnyűlködtek. A Háry
borozóban már nyolc hulláról beszéltek. A nyomozást irányító
rendőrtiszt pedig nekiállt meghallgatni azokat, akik az újabb
gyilkosság idején a közelben tartózkodtak vagy bármi érdemit
tudhattak a történtekről.
Szomolányi az elnökségi épület negyedik emeletén, a
Műsortitkárság külön az ő részére kiürített szobájában rendezte be
főhadiszállását. Elsőnek a gyilkosság felfedezőjét hallgatta meg, aki
végzettségét tekintve a kollégája volt, bár később járt a jogi karra,
mint ő.
– Sajnálom, de semmivel sem tudom kielégíteni a kíváncsiságát
– közölte dr. Szomolányival dr. Nej, és latin tudását fitogtatva
hozzátette: – A caedes idején nem tartózkodtam a helyszínen, azt
jómagam is csak post mortem észleltem.
Ezzel Szomolányi nem sokra ment. Még pár szót váltott a
szerkesztővel, majd ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőle:
 – Kérem, hogy ha legközelebb hullára bukkan a Magyar
Rádióban, elsőként engem értesítsen.
Az őrnagy ezt a kijelentését persze humornak szánta,
akasztófahumornak, és persze fogalma sem volt arról, milyen közel
jár az igazsághoz. Munkatársai eközben sorra hallgatták meg
azokat, akik a bűncselemény idején a tetthely közelében
tartózkodtak vagy tartózkodhattak. Csizmadia főhadnagy már
előzőleg azt az utasítást kapta, hogy szerezzen vissza a labortól egy
szál kutyaszőrt és sürgősen kerítsen egy ebszakértőt.
Mire a főhadnagy az egy szál kutyaszőrt tartalmazó
nejlonzacskóval a kezében visszatért a Rádióba, már az ebszakértő
is megérkezett. Ez a főhadnagy a rendőrség Dunakeszin lévő
kutyavezető-képző iskolájából motorozott be hihetetlen sebességgel
a Józsefvárosba. Rettentő kíváncsi volt, hogy miért hívatták, mivel
akit a cégnél a kutyák érdekeltek, az általában maga látogatott ki
Dunakeszire, a rendőrségi ebeket és gazdáikat oktató, szakmai
körökben méltán világhírű iskolába.
– Azért kértelek ide, mert te vagy a szakértő a dunakeszi
kutyaiskolából – nyújtotta a kezét Szomolányi. – Szükség lenne a
szakértelmedre.
– Rácz Antal főhadnagy, őrnagy elvtárs – jelentkezett
katonásan, ámbár némileg sértetten a főhadnagy. – Szabadjon
megjegyeznem, hogy állatorvos vagyok, egyébként kinológus.
– Értem, te vagy az én emberem, foglalj helyet – Szomolányit
nem érdekelte a sértett felhang. – Meg tudnád-e mondani, hogy
kutyától származik-e ez a szőrszál, és ha igen, milyen fajtától? –
tartotta Rácz orra elé a nejlonzacskót.
A kinológus elfintorította az orrát:
– Ez a szőrszál piszkos. Ahogyan elnézem, alighanem véres.
– Pontosan erről van szó. Ugyanis egy holttest mellett találták.
Szóval? Kutyától származhat?
A kinológus nagyítóüveget vett elő a zsebéből, de gyorsan
vissza is tette.
– Azt szabad szemmel is azonnal látom: kutyaszőr.
Valószínűleg egy olyan kistestű, vöröses szőrű kutyától származik,
mint például a pekingi palotapincsi. Persze így ránézésre erre nem
esküszöm meg.
 – Nem is várom el tőled – mosolygott Szomolányi. – Egyelőre
ennyi is elég, hogy gyorsan tovább tudjunk lépni. Tehát palotapincsi
lehet?
– Mint voltam bátor mondani, akár pekingi palotapincsi,
helyesebben palotakutya is lehet. A hivatalos besorolása:
Pekingese. Ez a fajta az ókori Kínából származik, Peking városából.
Őse az ázsiai farkas lehetett. Évszázadokon át kizárólag a Tiltott
Városban, a császári palotában volt szabad tartani. Xianfeng
császár…
A kinológust nem lehetett lelőni. Ha már egyszer lélekszakadva
bemotorozott Dunakesziről, mindent el akart mondani, amit csak
tudott. És sokat tudott.
***
Szomolányi munkatársai körbekérdezték a rádiósokat, akik
közül többen is tudták, hogy ilyen kutyát Bagoly Ancsi
vágóasszisztens tart. Jó, jó, de hogy került az állat a Rádióba? Ide a
munkatársak magukkal hozhatják az ölebeiket?
Természetesen nem – magyarázták el az őrnagynak. – Erre
egyedül Kőbán Ritának, a kajakosnak van engedélye, aki
kijelentette, hogy kutya nélkül be nem teszi a lábát a Bródy Sándor
utcába. Márpedig a lány remekül szerepel a nemzetközi
versenyeken, tehát nem lehet nem behívni a sportműsorba. Ezért
neki kivételesen megengedték, hogy magával hozza a kedvencét.
(„Még jó, hogy ez a kajakoslány csak kutyabarát és nem díjugrató –
szellemeskedett valaki. – Akkor lóháton vágtatna végig a Pollack
Mihály téren, és galoppban érkezne a 6-os stódióba.”)
Az őrnagy sürgősen látni akarta a vágót, ám kiderült, hogy
Bagoly Ancsi a hajnali szolgálatát befejezve éppen egy órája
hazament.
– Kerítsétek elő! Látni akarom ezt az Ancsit, de minél hamarabb
– adta ki az ukázt Szomolányi. És bár szolgái – Arany Jánossal
szólva – a határozott parancs ellenére sem száguldottak ország
szerint tova, egy nyomozó azonnal gépkocsiba vágta magát és
elindult Pestlőrincre a pekingi palotapincsi gazdasszonyáért.
Az őrnagynak sehogy sem tetszett ez a kutyaszőr-dolog.
Hogyan került éppen a holttest mellé? Itt valami bűzlik – vélte.
 Ezért addig is, amíg munkatársa visszaér a pincsis lánnyal,
Szomolányi sorra kérdezte róla a kollégáit. Ennek nyomán Bagoly
Ancsiról a következő kép alakult ki. Holtbiztos, hogy semmi köze a
gyilkossághoz. („Az a gyanús, ami nem gyanús” – idézte fel
magában a nyomozó a rendőrségen is oly sokszor idézett „Virág
elvtárs-tételt.”). Ancsinál békésebb lényt még nem hordott hátán a
Föld. Csöndes, halk szavú, minden neki mondott szótól zavarba jön
és elpirul. Árva lány, korán elveszítette a szüleit, állami gondozásban
nőtt fel. Mindezek ellenére, ha nem is színjelesre, de elvégezte a
gimnáziumot, leérettségizett, idekerült a Rádióba, ahol már hat éve
dolgozik vágóasszisztensként. Nagyon megbízhatóan végzi a
munkáját. Mindenki szereti, sőt módjával még anyáskodnak is
felette. Nincsenek ellenségei. De férje, vőlegénye, sőt – amennyire a
kollégái tudják – barátja sincsen, nem is volt. („Állítólag szűz” –
kuncogott valaki.) Egyedül lakik Pestlőrincen, egy a tanácstól kapott
szükséglakásban. Illetve – éppen ez az! – mégsem teljesen egyedül,
mert van egy kócos, csupaszőr kutyusa, egy pekingi palotapincsi. Az
az egyetlen hozzátartozója. Úgy kényezteti, babusgatja, mintha a
gyereke lenne. Ancsi inkább a saját hasán spórolja le („egy
vágóasszisztens-fizetésből nagyon keservesen lehet csak megélni”),
de a kis dögnek minden nap friss kutyakalácsot vásárol.
– Rendben, de minek, és főként hogyan hozza be az épületbe?
A rendészek csak úgy beengednek a Magyar Rádióba egy kutyát?
Ha néhanapján különösen rájön a szeretet, akkor bizony
behozza a blökit, és az csöndben elüldögél a sarokban, amíg Ancsi
vág. Legfeljebb ha éjszaka dolgozik, akkor sétál ki vele néhány
percre a magnóhelyiségből, hogy megjárassa egy kicsit –
magyarázták el Szomolányinak a lány munkatársai. – Hogy hogyan
engedik be a rendészek? Sehogyan. Gőzük sincs arról, hogy mi van
Ancsi nagy, cipzáras kézitáskájában, amikor elhalad előttük.
Természetesen a kutyus lapít benne és kussol.
Szomolányi egyre inkáb gyanította, hogy vak nyomra szaladt –
ez a lány nemigen lehet gyilkos. De talán látott, hallott valamit. És
mégiscsak – tette fel magának ismételten a kérdést –, hogy a
csudába került a holttest mellé, az áldozat fejéből kiömlött vérbe a
kutya szőre?
 Miközben fokozatosan erősödött benne a gondolat, hogy a szőr
Ancsi kutyájától származik, teljességgel azért azt sem veszíthette
szem elől, hogy esetleg mégsem. Az őrnagy már sok véletlennel
találkozott pályája során, és ebből kiindulva nem zárhatta ki, hogy
más rádiósoknak is lehet pekingi palotakutyájuk. Hogy kinek? Erre
nézve mindjárt kapott is néhány tippet.
– Tudja-e, őrnagy elvtárs, hogy a P. Szabó neve elején mi az a
P., amivel a Rádióba kerülése óta megkülönböztetik a riporter Szabó
Józseftől? – kérdezte az egyik önjelölt „tippadója” és rögtön meg is
válaszolta: Pekingi, mert ott dolgozott évekig.
– Jó, de kutyája van?
– Nincsen.
– Akkor engem nem érdekel. Ha egy berni pásztorkuya vagy
mondjuk egy moszkvai dog szőrét találtuk volna meg, akkor most
egy svájci vagy egy orosz tettesre, netán a moszkvai tudósítóra
kellene gyanakodnunk?
Az már valamivel gyanúsabb volt, hogy a Rádió egyik
munkatársának, Trebitsch Péternek kínai a felesége, akit Pekingből
hozott magával. De az őrnagy ezután arról is meggyőződött, hogy ez
sem lehet az igazi Trebitsch, mivel sem ő, sem a neje nem tart ebet.
Nem sokkal később aztán véglegesen bebizonyosodott, hogy az
egész pincsi-ügy vakvágány. A rendőrségi labor előzetes vizsgálata
szerint ugyanis, amelynek eredményét sürgősen közöltek
Szomolányival, a húsklopfoló nyelén megint nem találtak ujj-vagy
tenyérnyomatot, csak gumikesztyűtől származó nyomelemeket. A
szőrszálak kutyától származnak, állapították meg, de már jóval
korábban ott voltak a helyszínen, a lépcsőfordulóban, és az áldozat
rájuk csorgó vérétől később szennyeződtek be.
Az őrnagy húzott egy vonalat a noteszében.
Mire az ijedtségtől halálra vált, falfehér, sápadt Bagoly Ancsit
Szomolányi segédje a Műsortitkárságra (mármint a nyomozás
vezetőjének ideiglenes irodájába) előállította, ez már világos volt. Az
őrnagy elnézést kért a lánytól a zaklatásért és közölte vele, hogy
mivel a kutyával kapcsolatban minden tisztázódott, nincs hozzá
kérdése, hazamehet, illetve ugyanaz a nyomozó, aki idehozta, haza
is viszi kocsin. Azonban Ancsinak volt kérdése:
 – Tessék mondani, és akkor engem most kirúgnak, mert
titokban behoztam a Maókát?
– Kicsodát? – kérdezett vissza értetlenül dr. Szomolányi.
– Hát a Maót. A kutyámat. Én ugyanis ezt a nevet adtam neki,
merthogy pekingi. De megígérem, hogy soha többé nem hozom be.
– Azt csinál, kedves Ancsa, amit akar – nyugtatta meg az
őrnagy. – Én ezennel ünnepélyesen megígérem magának, hogy sem
a Rádió vezetőit, sem a rendészetet nem értesítjük a maga Mao Ce-
tungjáról. De a kollégáiért már nem kezeskedem.

IV.

Kinek lehet érdeke?

Szomolányit gyors egymásutánban ketten is hívták telefonon.

Előbb az alosztályvezetője, akit a budapesti főkapitány, aztán pedig
az országos főkapitány, akit maga a belügyminiszter szorongatott.
Az őrnagy azonban mindkettejüknek kerek-perec megmondta, hogy
ebben az ügyben nem lehet gyors eredményre számítani:
– Egyelőre nem tudok konkrétummal szolgálni az elkövető
személyét illetően. Az elkövetés módjából azonban nyilvánvalónak
tűnik, hogy a két ügyben a tettes egy és ugyanaz a személy. Talán
korai még kijelenteni, de megkockáztatom: sorozatgyilkossal kell
számolnunk, aki ugyanakkor, ugyanott, ugyanúgy csap le az
áldozataira. Még arra is van gondja, hogy az elkövetés eszközét ne
találhassák meg nála, azt a helyszínen, jól látható helyen eldobja. Ez
akár üzenet is lehet nekünk. Gumikesztyűben dolgozik, az ütése a
fejre irányul, felülről lefelé sújt, nagy erővel. Férfi lehet, de nem
zárható ki, hogy erős testalkatú nő az illető. A helyszín egy
lépcsőforduló, naponta százak járnak arra, még éjjel is jönnek-
mennek ott a rádiósok, ezért más jellegű, használható nyomot nem
sikerült rögzíteni. Az áldozatok kapcsolatrendszerére szeretném
fektetni a hangsúlyt. Abból kisülhet valami.
– Már csak egy sorozatgyilkos hiányzott nekünk – sóhajtott az
életvédelmi alosztály vezetője.
 – Nekem nem hiányzik – morogta a kagylóba némiképp
tiszteletlenül az őrnagy.
– Mi lehet a két ügyben a közös motívum? – faggatta a
nyomozás vezetőjét a budapesti főkapitány.
– Jelentem: pontosan ennek a felderítésére törekszem –
hangzott a morózus válasz. Dr. Szomolányi nem vette jó néven, ha
hátráltatták a munkában.
Nem sokkal később a Magyar Távirati Iroda vezérigazgatója
kereste telefonon a minisztert, hogy közölje vele: már a nyugati
hírügynökségek is – mint mondta – felplankolták a Rádióban
elkövetett kettős gyilkosságot, és szűkszavúan bár, de egymás után
számolnak be róla. Nem az ő asztala, de azt hiszi, jó lenne mielőbb
elkapni a gyilkosokat.
– Azon vagyunk. Ami pedig a nyugati hírharangokat illeti,
azokon nem érdemes törni a fejünket. Ki olvassa náluk a Reuterst
vagy a United Press Internationalt?
Az MTI vezérigazgatója nem tudta megállni, hogy bele ne
csípjen egyet a miniszterbe:
– Hát igen, azoknak a jelentéseit főként csak nálunk, a
Naphegyen olvassák. Viszont a gödöllői lehallgató állomásunkról azt
jelentik, hogy a Szabad Európa is óránként olvassa be a rádiós
gyilkosságokról szóló hírt. Azt pedig mifelénk sokan hallgatják,
különösen amióta nem zavarjuk.
Ez meggyőzően hatott. A miniszter újra felhívta a főkapitányt.
– Apait-anyait adjatok bele! Eredményt akarok látni!
A főkapitány vette a lapot, és egyenesen Szomolányinak
telefonált:
– Minden lehetséges segítséget megadunk a nyomozáshoz.
Mire van szüksége?
– Jelentem: emberre. Egyelőre úgy látom, hogy rengeteg
vonalon kell végigmennünk.
– Harminc nyomozó elég?
– Én hatvanra gondoltam – kapott vérszemet Szomolányi.
– Meglesz. Egy óra múlva tarthat nekik eligazítást.
Ezzel a társadalmitulajdon-védelmi, a lakásbetörési, a
zseblopási, a gépjármű-felderítési és az erkölcsrendészeti alosztály
több tucatnyi nyomozója került átmenetileg Szomolányi őrnagy
alárendeltségébe, köztük néhány kimagasló klépességű zsaru.
Hertzmüller Zalán századossal, aki valaha talpas zsaruként kezdte,
az erkölcsrendészeten dolgozott együtt. Nemcsak ő ismert minden
kurvát, aki valaha is megfordult a pesti flaszeteren, hanem az
örömlányok is jól ismerték őt. Ha meglátták, már a távolból
„kezicsókolom, felügyelő úr”-ral köszöntötték. Egyébként valóban
már messziről meg lehetett látni, sőt hallani is. Hertzmüller ugyanis
olyan ódivatú, széles karimás kalapot viselt, amilyent Budapesten
senki más, életlen nadrágja bal zsebében pedig mindig féltucat
kulcsot csörgetett. A zakója jobb zsebében ragacsos
savanyúcukorkák tömege lapult, és ha nehéznek látszó feladattal
került szembe, azok közül kapott ki egyet-egyet és dugta gyorsan a
szájába.
A lakásbetörésiektől Szomolányi többek között a kollégái
körében Lindának becézett Tóth Jolánt kapta kölcsön. Az apró
termetű nyomozónő szabadidejében mindig tűsarkú cipőben és
miniszoknyában járt, amit szolgálatban nem tehetett volna meg.
Szabadidejében esett meg vele az is (randevúról volt hazatérőben),
hogy egy budai villa előtt figyelmes lett egy hórihorgas alakra, akiről
lerítt, hogy az utcát figyeli, miközben társa odabent „dolgozik”. Tóth
Jolán habozás nélkül szolgálatba helyezte magát, és miután közölte,
hogy rendőr, úgy döntött, hogy előállítja a két betörőt. Azok azonban
nem ijedtek meg tőle, és még cicázni is kezdtek vele, ha ugyan így
lehet nevezni azt, amikor egy ártatlan hajadon melle után
nyúlkálnak. Egyikükön, aki hirtelenében kést rántott, az orvosok már
nem tudtak segíteni: kinyomott jobb szemét visszafordíthatatlanul
elveszítette, a bal szeméért még küzdöttek a doktorok. A másik
goromba embernek már a rabkórházban megmondták az orvosok,
hogy sohasem lehet többé gyermeke. De hát honnan is sejthették
volna a hatósággal szembeszálló betörők, hogy az alig
negyvennyolc kilós hadnagylány (azt sem tudták róla, hogy hadnagy,
hiszen civilben volt), a karate fekete öves mestere? A kriminalisztika
története e kis epizódjának híre ment az alvilágban, de annyira, hogy
Linda II-nek még a legkeményebb nehézfiúk előtt is tekintélye lett.
A fent emltett alosztályok „üzletfeleit” természetesen nem
értesítették „gondozóik” új beosztásáról. A bűnözők azonban
hamarosan felfigyeltek rá, hogy róluk egyelőre leszálltak, hogy az ő
területükön a bűnüldözés átmenetileg majdhogynem szünetel. A
lakásbetörések, gépjárműlopások száma rövid időn belül megugrott.
A tömegközlekedési eszközökön utazók közül egyre többen tettek
bejelentést eltűnt briftasnikról. A józsefvárosi örömlányok vérszemet
kaptak, sőt mintegy a pasasokkal űzött alaptevékenységük
melléküzemágaként, zavartalanul művelték a már az ókori Rómában
is űzött mesterséget, a markecolást, vagyis a leitatott balekok
kifosztását is.
Bár a közbiztonság romlása nem volt olyan fokú, amilyennek a
budapestiek vélték és mondták, azért letagadni nem lehetett. A
Rádióban dolgozó asszonyok már addig is irigykedtek
kolléganőjükre, Szél Júliára, mert neki van a világon a legjobb,
legfigyelmesebb férje. Most odahaza nem minden célzás nélkül
mesélgették, hogy a feleségéért aggódó Kalmár Árpád reggelenként
személyesen kíséri Julit a Rádió kapujáig, és délutánonként már
négy óra körül ott téblábol a Bródy Sándor utcai kapu előtt, hogy
mihelyt a neje onnan kilép, biztonságban legyen. (A mintaférj
buzgalmán mit sem változtatott az a körülmény, hogy a legutóbbi
időben a rádiósokra nem az utcán, hanem a munkahelyükön
leselkedik veszély, és az sem fényes nappal, hanem hajnaltájban.)
– A nálunk kialakult hangulat nem egyszerűen egy vagy két
gyilkos tevékenységének a következménye. Ennek még külföldi
háttere is lehet – vélekedett a belügyminiszter, amikor a
legmagasabb helyről kértek tőle felvilágosítást a lakosságot
nyugtalanító gyilkosságokról és a közbiztonság általános romlásáról.
– Elvégre kinek lehet érdeke, hogy destabilizálja a magyarországi
helyzetet? Mert egész biztosan erre megy ki a játék! ’56-ban is a
Rádióval kezdték.
***
Csaknem ugyanerre, a Cui prodest? ősi jogi kérdésére kereste
a választ Szomolányi is. A valóban sebesen destabilizálódó magyar
helyzet őt nem érdekelte. Annál inkább igyekezett rájönni, hogy
kinek lehetett érdeke a Magyar Rádió két munkatársának a
meggyilkolása. Azzal is tisztában volt azonban, hogy erre, ha csak
valami véletlen hozzá nem segíti a gyors megoldáshoz, a két
bűncselekmény felderítése hetekig, esetleg hónapokig tartó
kulimunkát jelenthet. Szakmai pályafutása során szerzett minden
tapasztalata ezt sugallta.
Az őrnagy mindössze egyetlen olyan esetet tudott felidézni,
amikor alig négy órával a gyilkosság elkövetése után már rá is
kattinthatta a bilincset az elkövető csuklójára. De ezt egy percig sem
a saját, hanem Fortuna érdemének tudta be. Mert hiszen nyilvánvaló
volt, hogy a lágymányosi rablógyilkos zsebéből a nyomozók
szerencséjének istenasszonya varázsolta ki és helyezte az átvágott
torkú, kifosztott áldozat mellé a földre az elkövető
személyazonossági igazolványát. Amikor a nyomozók kirobogtak az
abban szereplő címre, hogy házkutatást tartsanak, legnagyobb
meglepetésükre magát a lakás gazdáját is ott találták, saját
ágyában, mély álomba merülve. A gyilkos, aki súlyos
bűncselekményekért már korábban is többször volt büntetve, néhány
hónap múlva a bitófán végezte. Szomolányi nem sajnálkozott ezen,
igaz, nem is volt rá különösebben büszke. Elvégre ő senkit sem ítélt
halálra, senkit sem akasztott fel, csupán a munkáját végezte. Az ő
munkája pedg az volt, hogy az elkövető nyomára bukkanjon és
átadja az igazságszolgáltatásnak.
A két rádiós gyilkosság felderítésén fáradozó nyomozó
mindenekelőtt a bűncselekmények áldozatainak személyét akarta
megismerni. A rendőrségi hierarchiában szocializálódott emberként
ezt Vörös János és Alánszki Babett elöljáróinál kezdte. A rangsor
csúcsát tiszteletben tartva nem hívatta őket a Műsortitkárságon
sebtében berendezett „irodájába”, hanem maga ment le egy egész
emeletnyit és tett meg további húsz lépést a Rádió elnökének
dolgozószobájáig.
– Én egészen friss ember vagyok ezen a poszton – jelentette ki
az elnök. – Még csak most ismerkedem a munkatársakkal. Félek,
hogy nem tudok segíteni önnek. Pedig higgye el, nagyon szeretném,
hogy vége legyen ennek a cirkusznak. Egész nap szól az
asztalomon a K-telefon. Hol a pártközpontból telefonálnak, hol a
Minisztertanácstól. Mintha én öltem volna meg azt a két
szerencsétlent. Ja, és még Bécsből is kaptam egy telefont az
osztrák rádióból, hogy számolnék be nekik arról, mi is történt nálunk.
– És mit mondott nekik? – kíváncsiskodott az őrnagy.
 – Mégsem felelhettem azt, hogy forduljanak ahhoz, aki
hírzárlatot rendelt el, ezért csak annyit árultam el, hogy gyászoljuk a
halottainkat.
Az elnöknél többet a helyettesei sem tudtak mondani az
áldozatokról. Agárdi Péter is viszonylag új fiúnak számított a Magyar
Rádióban, még jobbára csak az Irodalmi Osztály és a Rádiószínház
munkatársait ismerte. Derengett neki, hogy Alánszki Babett a Rádió
KISZ-bizottságán dolgozik. Vagy csak dolgozott? A másik
elnökhelyettes, Ritter Tibor ugyan bő harminc esztendeje lépte át
először a Magyar Rádió kapuját, ám közben elszipkázta az APO,
ahonnan a Fehér Házban lehúzott kis híján két évtized után csak
nemrégiben került vissza, igaz, immár magas beosztásba. Vörösre
ugyan emlékezett a hőskorból, valaha egy főszerkesztőségben
dolgoztak, de mindössze annyit tudott mondani róla, hogy nagyon
szorgalmas embernek, igazi munkabuzinak ismerte. Alánszki
Babettel pedig, ha nem csalódik, személyesen még nem is volt
alkalma találkozni.
Szomolányinak tehát egy-két grádiccsal lejjebb kellett
próbálkoznia. Ekkor jutott eszébe, amit az ügy átadásakor KisBalog
tanácsolt neki:
– Ha megakadsz valahol, csak keresd Szalóczi Margitot! Ő
mindenkit ismer. Amit Vörös Jánosról meg Kutasról elmondtam
neked, azt is alapvetően tőle hallottam.
– Ki a nő? Személyzetis? – próbálta tisztázni Szomolányi.
– Egy frászt. Adminisztrátor. Vén csataló. Azt mesélik, hogy már
akkor is itt volt, amikor Puskás Tivadar feltalálta a telefonhírmondót.
Na jó, akkor még nem. De idestova negyven éve itt rontja a levegőt.
Ha megadod neki a kellő tiszteletet, mindent elmond neked, amit
tud. Még azt is, amit nem tud. Szólitsd Mancinak, azt szereti!
Szomolányi megfogadta a tanácsot és kérette Szalóczi Margitot.
A Rádió mindentudója már öt perc múlva ott volt, kezében a vastag
bőrből készült aktatáskájával, és még mielőtt az őrnagy alátolhatta
volna a fotelt, már rá is gyújtott.
– Vörös Janikáról már mindent elmondtam a kollégájának.
Magát nyilván az a szegény kislány érdekli.
– Igen, Mancika. Ebben szeretném a tanácsát kérni. De hadd
mutatkozzam be. Dr. Szomolányi Valér őrnagy vagyok.
 – Hát akkor nézzen ide, őrnagy úr. – Szalóczi egy színes
fényképet halászott elő a táskájából és a nyomozó kezébe adta. – A
széplaki üdülő kertjében készült tavalyelőtt nyáron. Az ott középen
az Alibaba.
Szomolányi elkerekedett szemmel nézte a képet. Ezt a
szépséget a lépcsőházban alaposan megszemlélt szerencsétlen
fiatal nő holtteste csak sejtetni engedte. A fülig érő mosoly
gödröcskéket csalt az ovális arcra, a japánosan vágott sötét szemek
elevenen csillogtak. A dús szemöldök kissé férfias jelleget adott a
lány külsejének, aki a neve ellenére nem volt egy babaszépség,
inkább egzotikus, friss benyomást keltett. Fejét hátravetette, fehér
bikinije látni engedte tökéletes alakját.
– Nagyon szép lány lehetett – adta vissza a fényképet az
őrnagy.
– …annak ellenére, hogy a KISZ-titkár segédje volt, ezt akarta
mondani? – kérdezte némi éllel a veterán gépíró. – Tudja, őrnagy úr,
vannak kivételek. Ha hiszi, ha nem, a függetlenített párttikár nálunk a
Rádióban hosszú évekig egy elegáns hölgy, kifejezett szépasszony
volt.
– Arra kell kérnem, Mancika, hogy meséljen részletesen
Alánszki Babettről – szakította féle Szomolányi.
– Babett édesapja mentősofőr, az anyukája nővér a Péterfy
Sándor utcai kórházban. A szülei orvost szerettek volna a lányukból
nevelni. De ez a pálya nem vonzotta, ő színésznő akart lenni. A
pöszesége miatt azonban nem vették fel a Színművészeti
Főiskolára, kiesett az első rostán. Előzőleg a gimnáziumban
színjeles tanuló volt, minden tantárgyból csak ötösök sorakoztak a
bizonyítványában. Matematikából és fizikából is. Ezért a tanárai azt
tanácsolták, hogy jelentkezzen a Műegyetemre. Talán fel is vették
volna, de ő félt attól, hogy nem lesz képes elvégezni. Ezért
jelentkezett közbülső megoldásként műszaki főiskolára, a Bánki
Donátba, amelyik ott van, vagy inkább csak volt a Nemzetivel
szemben. Illetve a főiskola még mindig ott van, a színházat azonban
felrobbantották… Minden előadásukat láttam…. Most jut eszembe,
nem rokona maga véletlenül Szomolányi Vilmosnak?
– Az unokaöccse vagyok.
 – Jaj, hát akkor azért hasonlít rá annyira! Ugyanaz a fejforma,
ugyanaz a bársonyos hang, és ha megbocsát: ugyanaz a bársonyos
tekintet. Most már megmondhatom… fiatal koromban szerelmes
voltam belé. Persze csak úgy, a nézőtérről.
– De Mancika, maga még most is fiatal – vetette közbe
Szomolányi.
– Jaj, kedves Valér, ha szabad így szólítanom, legalább ne
hízelegjen ilyen szemérmetlenül egy magamfajta vénasszonynak!
Szalóczi Margitból dőlt tovább a szó:
– Szóval, a Babett a főiskolán is jól tanult, és akárcsak a
gimnáziumban, ott is ő volt a társaság lelke. Azt mesélik, hogy
mindennek őt lehetett a közepén látni: a színjátszó csoportnak, a
nyári diáktábornak, ő szervezte meg az évfolyama prágai
kirándulását. Nem csoda, hogy őt választották meg előbb az
évfolyama, azután már az egész főiskola KISZ-titkárának. Egyébként
onnan hozta magával az Alibaba nevet is. A kerületben is felfigyeltek
rá, és a főiskola elvégzése után bevitték oda – ahogyan ők mondták
– a Nyócker KISZ-bizottságába. Egy év után onnan küldték hozzánk
a Rádióba, a függetlenített, tehát a főfoglalkozású titkár
munkatársának. De azt nem sokáig csinálta. Akárcsak előzőleg a
Vámos Gyuri…
– Az ki, ha szabad kérdeznem? – szakította megint félbe
Szomolányi
– A Gyuri hivatalosan szerkesztőségi titkár a
főszerkesztőségünkben. Őt annak idején függetlenített KISZ-
titkárnak vagy valami ilyesfélének küldték a Rádióba. De gógyis
gyerek lévén rájött, hogy az nem életpálya, mégcsak nem is egy
foglalkozás, és elkezdett műsorokat készíteni, amivel viszont
befutott. Akkor lemondott a mozgalmárságról és belépett hozzánk a
főszerkesztőségbe. Kijelentem, de ez általános vélemény, hogy a
Rapcsányi László meg a Boros János mellett ő állítja ma össze
nálunk a legeredetibb dokumentumműsorokat. Úgyhogy csak a címe
szerkesztőségi titkár, mert valami funkciót ki kellett neki találni, de
valójában szerkesztő. Nem tudom, hogy róla vett példát Alibaba,
vagy maga jött rá, hogy nem hosszú életű dolog az, amit csinál, de ő
is búcsút mondott a kiszes kapufélfának. A Krónikában ripoterkedett,
ha hagyták, mert mint kezdőre csak olyan övenmásodperceseket
bíztak, mint például a szánkázók a Normafánál, csónakázók lepték
el Lágymányoson a Feneketlen-tavat, Budapestre várják a Bolsoj
balettet meg ilyesmi. Ő azonban az életét tette fel erre. Alázattal
tanulta a szakmát a nagyoktól. Ezért vállalta az asszisztenskedést is,
mert olyankor is igyekezett ellesni a szakmai fogásokat az öregektől.
Egyszer elmesélte, hogy már gimnazista korában sem igen nézte a
televíziót, hanem mindig a rádiót hallgatta. Mindenevő volt. Ki nem
hagyott volna egy Szabó családot, meg Hegedüs Géza történelmi
tárgyú hangjátékait szerette különösen. De imádta az Esti Krónikát,
az Ötödik sebességet, sőt még a Van új a nap alattot és a
Törvénykönyvet is. Szombaton már délután fél négykor otthon volt,
hogy meghallgathassa a 168 órát, vasárnaponként a Harminc perc
alatt a Föld körülért lelkesedett. Amikor pedig vizsgára készült, a
Zenei délelőtt szólt halkan a kis hordozható készülékében. Na most
képzelje el, ez a kislány egyszercsak közelről láthatta, sőt többnyire
tegezhette is azokat a nagy embereket, akiknek addig csak a
hangját ismerte: Mester Ákost, Földi Ivánt, Forró Tamást, Ördögh
Csillát, Rangos Katit, Vértes Évát és a többieket. Meg a
bemondókat: Dömök Gábort, Kis Csabánét, Bálint Pirit… (Őt mi,
öreg rádiósok még mindig a lánynevén emlegetjük.) Szóval, Alibaba
a hetedik mennyországban érezte magát nálunk.
Szomolányi figyelmesen hallgatta a kútfőt. Már-már úgy tűnt
neki, hogy Mancika sohasem hagyja abba, amikor információs
forrása egyszercsak belenyomta a cigarettáját a teli hamutartóba és
váratlanul megkérdezte:
– Nem volna kedve egyszer eljönni hozzám, kedves Valér? Úgy
értem, kávéra. Lehet méregerős fekete, de lehet habos kávé is
kuglóffal, ahogyan lánykoromban az még szokás volt.
Szomolányi ugyan feltételezte, hogy ez a meghívás nem
tisztességtelen ajánlat az idősödő hölgy részéről, aki egy kis
jóindulattal az anyja is lehetne, de úgy találta helyesnek, ha nem
nagyon beszél mellé, és megmondja az igazat vagy legalább is a
majdnem igazat:
– Tudja, Mancika, én hihetetlenül be vagyok fogva, jelenleg
például ezzel a bűnüggyel. De ha végzek vele, majd egyszer –
nagyon szívesen. Most azonban lenne még egy utolsó kérdésem.
Azt az irataiból tudjuk, hogy Alánszki Babett hajadon volt. De egy
ilyen csinos, kedves lány biztosan nem élt egész magányosan. Volt-
e vőlegénye, barátja, udvarlója?
Szalóczi Margit gondolkozott egy keveset, aztán szomorúan
ismerte be:
– Ez az, amit még én sem tudok. Itt, a Rádióban biztosan nem
volt. De hogy egyébként… – húzta fel a vállát a kérdezett. – Sosem
hallottam róla. Ez még pletykaszinten sem futott.
***
Szomolányi őrnagy kiadta a feladatokat többszörösére
felpumpált gárdája tagjainak: kérdezzék ki a két áldozat
lakószomszédait, egykori osztály-és évfolyamtársait, mert minden,
első látszatra jelentéktelennek tűnő apróság is fontos lehet.
Nézzenek utána az irodalomban, ha kell, konzultáljanak ez ügyben
akár professzorokkal is, fordul-e elő regényben, elbeszélésben, de
főként rendőrségi jelentésben, olyan jellegű, olyan körülmények
között végrehajtott emberölés, mint ez a kettő. A jó nyomozó – tette
hozzá – sohasem tudja, mi jöhet jól neki, melyik az az utolsó
mozaikkocka, amelyiknek köszönhetően összeáll a kép.
Az őrnagy bizonyos volt benne, hogy a gyilkos(oka)t
megtalálják, mivel tapasztalatból is tudta már, hogy tökéletes
gyilkosság nem létezik. Inkább csak az a kérdés, hogy elegen
dolgoznak-e egy ügyön ahhoz, hogy minden apróságot feltárjanak,
hogy ráleljenek arra a banánhéjra, amelyen az elkövető előbb vagy
utóbb, de okvetlenül elcsúszik. És most, hála istennek – dörzsölgette
gondolatban a kezeit – életében először kellő létszámú csapatot
vezet. Most már csak türelemre, kitartásra van szükség, és a rádiós
gyilkos(ok) kézre kerül(nek). Szomolányi alig kételkedett abban,
hogy mindkét klopfolós emberölést egy ember követte el.
Teljességgel azonban a kriminalisztikából ismert, angolul carbon
copy-nak, azaz indigó-effektusnak nevezett jelenséget sem zárhatta
ki, vagyis azt, hogy valaki, felbuzdulva egy másik bűncselekmény
példáján, igyekszik mielőbb leutánozni azt.
Az Egyesült Államokban például az elnöki testőrségnek, a Titkos
Szolgálatnak éppen elég baja van azzal, hogy minden, az államfő
ellen megkísérelt és meghiúsított merényletet követő egy-két hétben
legalább féltucat őrült próbálja meg eltenni láb alól a Fehér Ház
lakóját. De nem, ebben az esetben Szomolányi ezt nem tartotta
valószínűnek. Attól viszont tartott, hogy hiába lesz ő az embereivel
együtt kitartó és türelmes, odafentről sürgős eredményt követelnek,
és annak hiányában esetleg elmozdítják a nyomozás éléről.
A két áldozat közeli munkatársainak kihallgatását Szomolányi
magának tartotta meg. Különösen Alibaba gyilkosa érdekelte. Talán
mert a jellegét tekintve azonos léptékű és formájú két bűcselekmény
közül – az áldozat személye miatt – azt tartotta súlyosabbnak, talán
(de ezt magának sem vallotta be), mert hatása alá került a holtában
is elragadóan bájos leánynak.
Mindamellett az időrendben első gyilkosság áldozatának
munkatársaival kezdte. A külpolitikai rovatban azonban már a
rovatvezetőnél, a mosolygós, mackószerű Bernát Györgynél elakadt.
– Mit mondjak én önnek? Vörös Janika már akkor itt dolgozott a
rovatban, amikor én ide kerültem. Tudom, hogy halottról vagy jót
vagy sermmit, és nekem most dícsérnem illenék, de megmondom
őszintén: fölöttébb közepes képességű újságírónak tartottuk. Igaz,
hogy nagyon lelkiimeretes volt, amivel sokat pótolt, de akkor is
rengeteget vesződtünk a szövegeivel. Ily módon, ha arra kíváncsi,
hogy voltak-e irígyei, egyenesen kijelenthetem: nem. Voltak-e
haragosai, ellenségei? Tudomásom szerint itt, a rovatban szintén
nem, és szinte biztos vagyok benne, hogy másutt sem.
– Esetleg akkor szerzett ellenségeket, amikor ön nem volt
itthon. Hiszen ha jól tudom, Bernát elvtárs vagy négy évig Bonnból
tudósította a Magyar Rádiót. Apropó, nem tartozik ide, de merő
kíváncsiságból hadd kérdezzem meg: úgy tudom, ön a spanyol
nyelvterületre, Kubára, általában Latin Amerikára szakosodott. Miért
küldték mégis az NSZK-ba?
– Látom, az őrnagy elvtárs nemcsak Janikából, hanem belőlem
is alaposan felkészült. De a magyar sajtó külföldi kiküldetési
gyakorlatából biztosan nem. Nálunk ugyanis jóformán senkit sem
abba az országba küldenek, nem arra az országra állítanak rá,
amelyikből készült. Itt van például a rovatban Ónody György, aki
világéletében a Közel-Kelettel foglalkozott, az arab országok
történetét, politikai viszonyait talán még magánál Chrudinák
Alajosnál is jobban ismeri. És hova küldték állandó tudósítónak?
Nem Kairóba, hanem Párizsba. Vagy vegyük Szénási Sanyit, aki egy
ritka és nehezen megtanulható nyelvből – arabból – diplomázott. És
mit csinál most? Ő sem lett kairói tudósító, hanem a
művelődéspolitikai rovat munkatársaként kulturális riportokat készít,
magyar és más európai hírességeket interjúvol. Jó, szerintem remek
riporter és kritikus, de akkor is… Vagy nézze az MTI-s gyakorlatot!
Baracs Dénest, aki jól beledolgozta magát az olasz ügyekbe, azzal
csábították a távirati irodához, hogy Rómába küldik tudósítónak.
Nos, azóta már dolgozott Pekingben, Párizsban, Brüsszelben, és ha
igaz, most akarják Bukarestbe küldeni, de Róma – nuku. Farkas
József György Indiára szakosodott a moszkvai diplomataegyetemen,
felsőfokú vizsgát tett hindi nyelvből, erre a Televízió Moszkvába
küldte tudósítani. Folytassam? Ami pedig azt illeti, hogy az alatt nem
szerzett-e be Janika ellenségeket, amíg én nem voltam itthon, azt
felelhetem, hogy akkor sem. Hallottam volna róla. Nálunk semmi
nem marad titokban.
Hogy Bernát utóbbi állítása mennyire felel meg a valóságnak,
abban az őrnagy az Ónody Györggyel való beszélgetés során
elkezdett kételkedni. A ragadványnevén Főhercegként közismert
közel-keleti szakértő egy olyan íróasztal mögött ült, amelyen majd’ a
mennyezetig halmozódtak a német, francia és angol nyelvű újságok.
Ónody kitüntetett udvariassággal fogadta a nyomozót, aki azonban
hamarosan kénytelen volt tudomásul venni, hogy beszélgetőpartnere
a szó legjobb értelmében vett úriember, aki még azokat a pletykákat
sem hajlandó megosztani vele, amelyek véletlenül a fülébe jutottak.
Az ő indiszkréciójából legfeljebb csak annyira telt, hogy elárulja: a
palesztin vezért, Jasszer Arafatot, akit neki nemrégiben egy titkos
helyen sikerült mikrofonvégre kapnia, a hívei Abu Ammárnak
tisztelik, „egyébként pedig, köztünk legyen szólva, nem egy Grál-
lovag”. A kollégáiról azonban a Főherceg kizárólag jókat,
pontosabban: köztudott dolgokat mondott el Szomolányinak, akinek
álmában sem jutott eszébe, hogy percekkel később milyen
problémája támad Ónody Györggyel.
Az őrnagy ugyanis mostanra megéhezett. És bár hívták, hogy
ebédeljen velük a Rádió új épületében kialakított étkezdében, ő
inkább kiszaladt a házból, hogy egy közeli önkiszolgáló büfében
kapjon be valamit. A Múzeum körúton Ónody György sétált vele
szemben a Kálvin tér irányából. Igen, a Főherceg, akitől alig öt
perccel azelőtt búcsúzott el a szobájában. Még ha futott volna, akkor
sem juthatott volna el ennyi idő alatt a Kálvin térig. Szomolányi úgy
elcsodálkozott ezen, hogy szó nélkül haladt el a Kutas Cseh Rómeó
módjára megduplázódott közel-keleti szakértő mellett. Különben is,
Kutas esetében csak vicc volt, hogy több példány szaladgál belőle a
világban, a kettéosztódott Ónodyt viszont most a saját szemével
látta. Ebéd után első dolga volt, hogy ismét bekopogjon a
megkétszereződött tudósítóhoz. Ónody ugyanott ült az íróasztalánál,
ahol legutóbb látta.
– Bocsásson meg, nem találkoztunk mi az imént a Múzeum
körúton? – kérdezte a nyomozó, aki még mindig nem tért egészen
magához a meglepetéstől.
– Amióta ön elment, én ki sem mozdultam innen. – Aztán a
megértés kifejezése futott át Ónody György arcán. – Á, nyilván az
ikerestvéremet látta. A megszólalásig hasonlítunk egymásra. Nem
maga az első, akit ez megtévesztett. Annak idején néha még
randevúra is eljártunk egymás helyett.
A nyomozó tovább kutatott. Feletétlenül tisztáznia kellett, hogy
volt-e férfi Alánszky Babett életében. Gyilkossági ügyekben a
házastársak, szeretők kimondatlanul is mindig az első számú
gyanúsítottak között jönnek számításba. Szomolányi mindenekelőtt
az áldozattal egy rovatban dolgozó riportereket és
adminisztrátorokat kérdezte ki, közülük is a nőkkel kezdte, akikkel –
vélte – Alibaba inkább lehetett bizalmas. Sorra hallgatta meg Király
Editet, Kegyes Csillát, Rangos Katalint, Kalocsai Máriát, Békeffy
Katalint, de azok legfeljebb csak annyit tudtak mondani, hogy
nagyritkán egy férfihang kereste a lányt telefonon. Hogy ki az illető,
arról Alibaba sohasem beszélt.
– Pedig biztosan volt valakije – állította Pataki Zsuzsanna, alias
Puszi Zsuzsi, a Krónika-rovat egyik műsorelőadója (ez volt az
adminisztrátorok hivatalos besorolása, mert így valamivel magasabb
fizetést lehetett adni nekik), aki már-már élemedett koránál fogva is
jobban belelátott másoknál az emberi lelkekbe. – Ki van zárva, hogy
egy ilyen fiatal, egészséges és kivételesen vonzó lány ne talált volna
magának valakit!
De ez persze csak logikai úton levezetett feltételezés volt. A
tényközlő azonban biztos volt a maga igazában, és bár a nyomozót
ő sem tudta legalább valamilyen csekély konkrétummal
megörvendeztetni, elégedetten búcsúzott tőle. A Műsortitkárság
ekkorra már „detektív-iroda” néven elhíresült szobájának ajtajából
még vissza is integetett dr. Szomolányinak:
– Puszikálom, őrnagy úr.
Szomolányi hátán ettől felállt a szőr és sürgősen visszaváltott
Vörös Janika hajdani munkatársaira, akiknek körében, mint Bernát
megjegyezte, semmi sem marad titokban. És valóban. A következő
tapasztalt külpolitikus, akinél a nyomozó tapogatózott, a rovat talán
legéleseszűbb tagja, Szécsi Éva volt. Nos, ész ide, ész, továbbá öt
idegen nyelv ismerete oda, az ő esetében beigazolódott, hogy
nincsenek olyan titkok, amelyeket ne ismerne, és ne osztana meg
szívrepesve. Szomolányi nagyjából fél órát szánt a vele való
beszélgetésre. Abból azonban másfél óra is lett, mert az
újságírónőből megállíthatatlanul ömlött a szó. Igaz, megérte a
ráfordított időt, mert a nyomozónak sikerült választ kapnia arra a
nem jelentéktelen kérdésre, hogy volt-e férfi Alibaba oldalán. Szécsi
Éva ugyanis pontosan tudta: volt. A lány hajdani matematika tanára,
azóta már a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Mikulics
Jenő, aki legalább húsz, de lehet, hogy még több évvel idősebb
Babettnél. De ezt kevesen tudták, Alibaba jóformán sohasem beszélt
róla, pedig a férfi az élettársa volt, egy fedél alatt laktak.
– Bocsásson meg, honnan tudja ezt ilyen pontosan? –
igyekezett ellenőrizni a kapott adatot a nyomozó. – Magának beszélt
róla? Barátnők voltak?
– Óh, nem! Már csak a köztünk lévő korkülönbség miatt sem.
Összesen, ha háromszor beszéltem a kislánnyal. Viszont
találkoztam velük egy hangversenyen, és akkor Mikulics
bemutatkozott.
– Értem, de ha egy nő meg egy férfi egyszer együtt megy
hangversenyre, abból még nem következik, hogy élettársak. Lehetett
az szinte véletlen is.
– Ez igaz – hagyta rá az újságírónő. – Én azonban
utánaérdeklődtem az ismerőseimnél, hogy ki is ez a Mikulics. Akkor
tudtam meg, hogy híres tudós. Aztán egy nyáron merő
véletlenségből a bulgáriai Napospart egyik sétányán kart karba öltve
jöttek velem szembe. Gondolom, egyetért velem abban, hogy ha egy
férfi meg egy nő együtt utazik nyaralni külföldre, az már nem lehet
egészen véletlen. Ami pedig az itthoni közös fedelet illeti, a
hazaérkezésem után megint rákérdeztem az ismerősöknél. Akkor
mondta valaki, hogy Alibaba már egy jó éve beköltözött a professzor
Istenhegyi úti lakásába.
Szécsi Éva előtt tehát valóban nem volt titok. Ő azt is tudta, amit
még Szalóczi Manci sem. Arra a kérdésre azonban, hogy volt-e
Alánszki Babettnek ellensége, haragudott-e rá valaki, még ő sem
volt képes válaszolni.
Szomolányi Valér egy buldog szívósságával vallatta tovább a
krónikásokat és a külpolitikusokat. Ennek során értesült arról, hogy
egy külföldi fővárosban dolgozó férjes tudósítónő és a Bródy Sándor
utcában munkálkodó szerelme (egyébként egy jóképű pali)
hétvégente egy közbülső fővárosban találkozgatnak; elpletykálták
neki, hogy egy másik tudósítót az itthoni nyári szabadsága alatt
milyen döbbenetes váratlansággal hagyott faképnél a felesége;
elárulták az egyik kollégáról, hogy meleg; beavatták a nyomozót
abba a titokba, hogy az egyik rovatadminisztrátor zugevő, és amikor
valaki belép a szobájába, egy ügyes mozdulattal sülyeszti a fiókba
az éppen majszolt szendvicset. És így tovább, és így tovább. A
nyomozó kénytelen volt mindezt végighallgatni, mert nem tudhatta,
hogy hol bukkan elő valami olyasmi, ami segít fényt deríteni Vörös
Janika és Alibaba meggyilkolásának hátterére.
Amikor már torkig volt a munkahelyi pletykákkal, Szomolányi
Valér úgy döntött, hogy felüdülésképpen az emberek helyett
átmenetileg a terepet, mármint a Magyar Rádió épületeit fogja
vizslatni. Felidézte, hogy valamikor, még a háború előtti ántivilágban
létezett egy olyan fogalom, hogy műtanrendőri bejárás. Ennek
keretében a próbarendőrök külön tanulták a halott felismerését és az
intézkedési sort, amelynek végállomása a temető volt. Kincstári
nyelven ezt nevezték műtanrendőri bejárásnak.
Én ugyan nem vagyok sem mű-, sem tan-, hanem csak
közönséges rendőr, de bejárom ezt a rengeteget, ha addig élek is –
határozta el magában.
Kiderült, hogy ennek a pokolnak – akárcsak a Dante-félének –
szintén számos bugyra van: szerkesztőségi, iroda-, stúdió-archivum-
és garázsépületek, a Pagodát nem is számítva. A ’80-as évek
végére már ennyi épületet foglalt el a Magyar Rádió. Az intézmény,
amely az ’50-es évekig még az MTI-vel, a Magyar Távirati Irodával
volt kénytelen egyetlen épületen osztozkodni, immár három további
irányba – a Szentkirályi és a Múzeum utca, illetve a Pollack Mihály
tér irányába terjesztette ki csápjait a Bródy Sándor utcából. A
földszintes garázsépületen kívül nyolc egymáshoz kapcsolt épületet
mondhatott kizárólagos tulajdonának, köztük két volt lakóházat,
továbbá két hajdani arisztokrata palotát, és a legjobb úton volt affelé,
hogy egy harmadikat is megkaparintson. Ebben a labirintusban
részben a falakba tört ajtókon, részben három-négy lépcsőfoktól
eltekintve nagyjából egy szinten húzódó vég nélküli folyosókon
keresztül, részben az udvaron át lehetett közlekedni.
Ahhoz, hogy valaki a Bródy-épületből eljusson az elnökségi
épületbe, amely még a föld felszíne fölé kétemeletnyire nyújtózkodó
atombiztos légoltalmi bunkert is magába foglalta, három vagy négy
másik épületen kellett átjutnia – lépcsőn vagy liften fel, lépcsőn vagy
liften le. Az erre vállalkozónak ősszel-télen sem kellett kabátot
öltenie, esernyőt nyitnia, mert mindvégig födém, tető volt a feje fölött.
Azok a munkatársak, akik a Rádió területi gyarapodásának nem
voltak szemtanúi, kortársai, nemigen vállalkoztak arra, hogy ezen a
labirintuson végiggyalogolva érjék el céljukat. Ők – biztos, ami biztos
– inkább az udvaro(ko)n át indultak útnak, ha valamelyik másik
épületben támadt dolguk. Ott nem lehetett eltévedni. Ha meg valaki
a Magyar Rádió Benczúr utcai vendégházába, hűvösvölgyi
óvodájába, kőbányai gépjárműtelepére, netán Akadémia utcai
Tömegkommunikációs Kutatóközpontjába, a Felszabadulás téren
működő Kereskedelmi Igazgatóságára, esetleg az Október 6.
utcában székelő Közönségszolgálatába akart eljutni, annak autóba
kellett ülnie. A kisgyermekes anyáknak volt csak könnyebb dolguk.
Ők a munkaidő végeztével a szomszédos Trefort utcában működő
rádiós bölcsődébe gyalogszerrel sétáltak át. E részletek felderítése
után Szomolányi most értette meg teljes mélységében azt a
mondást, mely szerint nagy az isten állatkertje.
Többen ajánlkoztak, hogy afféle idegenvezetőként, vagy – az
iménti dantei hasonlattal, – holmi vergiliusi ciceroneként
végigkalauzolják doktor Valért ezen, az 50-es évek eleje óta részben
új irodaházakkal gyarapodó, részben Kisgömböcként a szomszédos
épületeket lenyelő épületmostrumon. A nehézségeket kedvelő
nyomozó azonban iránytűjét felmutatva, közölte: maga vág neki a
labirintusnak. De előbb az ősépülettel, a Bródy Sándor utcai
hangyabollyal próbált megismerkedni. Már az sem bizonyult könnyű
feladatnak, tehát azzal kezdte, hogy feltérképezte magának az
épületet. Amikor felfedező útjára elindult, már tudta, hogy a
földszinten működik a telefonközpont, az első és a második
emeleten a Politikai Adások Főszerkesztősége (gazdaságpoliikai,
mezőgazdasági, külpolitikai, művelődéspolitikai, belpolitikai, krónika-,
levelező rovat, tudományos és ismeretterjesztő szerkesztőség,
hírszerkesztőség a telexszel, sajtóarchivum), a harmadikon a Zenei
Főosztály, a kottatár és a sajtóarchivum, a negyediken a könyvtár.
 V.

A hullakamra

Munka után jólesik a nyugalom. A végigdolgozott szombat utáni

éjszakán Szomolányi kivételesen háromnegyed hatig aludt, és csak
azután állt neki elvégezni szokásos reggeli rutinját. Reggelire sonkás
omlettet sütött magának, majd a szokásosnál is hosszabban
válogatott felveendő nyakkendői között. Ez a nap ugyanis premiert
ígért számára. Egy elvált szépasszony, egy színházi titkár hívta meg
ebédre, és az őrnagy nagyon bízott benne, hogy a déli étkezést
követően a hölgy lakásán költi el vacsoráját, de még másnapi
reggelijét is.
Minden a tervek szerint haladt, legalábbis Szomolányi tervei
szerint. Új barátnője ugyanis nem kis sértődöttséggel vette
tudomásul, hogy a deli rendőrtiszt hajnalok hajnalán kiugrik az
ágyból, majd percekkel később faképnél hagyja arra hivatkozva,
hogy szólítja a kötelesség.
Ezt a vasárnapot ugyanis, amely elvben a pihenőnapja lett
volna, a nyomozó a Főkapitányságon töltötte, méghozzá szorgos
munkával. Kora délutánig körmölt: a végzett munkáról, az eddigi
meghallgatásokról szóló jelentését vetette papírra. A délutánja azzal
telt, hogy megnövekedett számú alárendeltjének a jelentéseit
olvasta.
A hétfői napot az őrnagy a nem csekély cinizmussal hősi
halottaknak nevezett rádiósok szeretteinek kívánta szentelni. Noha
semmi különleges oka nem volt rá, hogy őket gyanúsítsa Janika,
illetve Alibaba megölésével, tartotta magát ahhoz az alapvető
szabályhoz, hogy az áldozatok családtagjait alaposan körül kell
szaglászni.
Még mielőtt azonban elindult volna a Kruspér utcába, ahol
Vörös János lakott, gyors szemlét tartott a Rádióban. Azért tartotta
ezt most különösen időszerűnek, mert az első és a második
gyilkosság között három nap telt el, és a mai, hétfői megint csak
három napra a péntek után következett. Ha a gyilkos ebben is
következetes, és valóban sorozatgyilkos, akkor ma hajnalban ismét
meg kellett volna ölnie valakit.
Erre azonban szerencsére nem került sor. Szomolányi magához
rendelte Tirolernét és beszámoltatta a tetthely őrzéséről. Korábban
ugyanis arra utasította (bocsánat: kérte) a rendészet főnökét, hogy
az újabb bajt megelőzendő, hajnalonként küldje egyik emberét a két
gyilkosság helyszínének közelébe, méghozzá rejtve. Miután
nyugtázta, hogy ukázának megfelelően a reggeli műsor kezdetétől
egy éber rendész vigyázza a véres események színhelyét, a
lépcsőfordulót, útnak indult Lágymányosra.
Szomolányi nagyobb szerencsével járt, mint az előző héten
Csizmadia főhadnagy. Otthon találta Vörösnét, ami nem volt
véletlen, hiszen már két nappal korábban értesítette az asszonyt,
hogy hétfőn délelőtt felkeresi. Az özvegy magába roskadva, szinte
mozdulatlanul ült a pamlagon, és amikor a nyomozó a férjéről
kérdezgette, szeméből újra meg újra peregni kezdtek a könnyek. A
lányok nem voltak otthon. Vörösné nem sok újjal tudta meglepni az
őrnagyot. Sőt jóformán semennyivel sem azon kívül, hogy felhívták
az elnöki titkárságról, és tudtára adták, hogy az elhunytat a Magyar
Rádió saját halottjának tekinti, temetéséről az intézmény
gondoskodik. Amire természetesen az után kerülhet csak sor, hogy a
holttestet kiadják a Bonctani Intézetből. Ezen a ponton Vörösné
hangos zokogásban tört ki.
Szomolányit megedzették az életvédelmi alosztályon töltött
évek, és volt gyakorlata az áldozatok hozzátartozóival folytatott
beszélgetésekben, amikor is óvatosan megpróbálta felderíteni az
elhunyt családi, baráti körét. Ilyenkor először mindig részvétét
nyilvánította, most is így járt el, de semmivel sem lett okosabb.
Janikának nem voltak testvérei, az előző házasságából való
esetleges rokonságát az asszony nem ismerte. A lányaiknak senki
sem udvarolt, vagy ha mégis, ő nem ismerte azokat a
fiatalembereket.
Arra a kérdésre, hogy őt magát nem próbálta-e megkörnyékezni
valaki, az asszony – az egész beszélgetés során első ízben –
elmosolyodott.
 – Amióta megismertem az én Janikámat, más férfi nem létezett
számomra – jelentette ki.
Szomolányi megpróbálta teljesen kizárni a féltékenységi
motívumot:
– Értem, de esetleg a szándéka ellenére próbálta valaki csapni
a szelet magának…
– Csak egy öreg, félig vak koldus tévedt be néha a közértbe,
akinek odaadtuk az eladatlanul maradt péksüteményeket. Az
tréfálkozott mindig azzal, hogy ha netán egyszer magamra
maradnék, rá mindig számíthatok, kezét és szívét ajánlja nekem.
Az Alánszki házaspárral folytatott beszélgetés ugyancsak nem
vitte közelebb az őrnagyot az elkövető személyének
megtalálásához. A Népszínház utcai öreg házra, ahol laktak, az
együttérző szomszédok kitették a fekete zászlót. Babett szüleit a
nyomozó egy második emeleti, udvari lakásban találta meg. Elhunyt
lányuk bekeretezett érettségi tablóképe, immár fekete szalaggal
övezve, ott árválkodott a régimódi, zöld varázsszemével a világra
bámuló rádiókészülék tetején, amelyet a kiszolgált komódra
állítottak.
– Én intenzív osztályon vagyok kórházi ápoló, naponta
találkozom a halállal. Megrendít minden egyes alkalommal, de
ekkora fájdalommal, mint a kislányom elvesztése… – csuklott el
Alánszkiné hangja. Az asszony belezokogott a zsebkendőjébe és
kiszaladt a szobából.
– Bocsásson meg, kérem, kikészültek az idegei. Tudja, Babett
az egyetlen gyermekünk volt, és nyolc évet vártunk rá, míg
megfogant – nézett a felesége után a görnyedten ülő Alánszki. – De,
hogy a kérdésére válaszoljak: Babett már több, mint egy éve nem
lakott itthon. Azóta magunk is keveset tudtunk róla. Járt persze haza,
egyszer-kétszer a professzorát is magával hozta, ebédeltek is
nálunk, de azért inkább csak a rádióban hallottuk a hangját. Nem is
nagyon mertük kikapcsolni a készüléket, hátha egyszer megint ő
szólal meg belőle – válaszolt a nyomozó faggatózására Alánszki
József.
Alánszkiné kisvártatva visszatért a szobába, úgy tűnt, közben
arcot mosott. Szomolányi vele többre ment, mint a férjével.
 – Babett jó kislány volt, igazán nem lehetett soha okunk
panaszra. Csak a közösség, az volt a mindene. Akadtak persze fiúk,
akik kísérgették volna, ő azonban nem akart ilyesmibe bonyolódni,
hűvösen kezelte őket, le is léptek hamar. De egyik sem haragudott
rá, haverok maradtak. Aztán jött a nagy szerelem… – Az asszonyból
folyt a szó.
Egy jó óra múlva az őrnagy már az Istenhegyi úton járt. Élete
utolsó évében Babett itt lakott egy egyemeletes villában, ahol a
jobboldali kapuoszlopon mindössze négy csengő sorakozott szépen
egymás alatt. Ezek egyike mellett találta meg Szomolányi műanyag
alá csúsztatva a keresett személy névjegyét, „Dr. Mikulics Jenő
tudományos főmunkatárs”. Becsöngetett.
A kertben, a bokrok mögött egy idősebb asszony jelent meg,
kulcscsomót csörgetve ballagott a kapu felé.
– Mi tetszik? – mérte végig a nyomozót. A látvány bizonyára
elnyerte a tetszését, a választ meg sem várva kitárta a kaput. Miután
tisztázták, hogy doktor Szomolányi Mikulics urat keresi, a nő
felszólította, hogy kövesse. A válla felett hátranézve odavetette: – Én
a takarítónő vagyok.
A félhomályos lépcsőházban nyitva volt egy ablak, beáradt rajta
a friss levegő, behallatszott a madárcsicsergés. A takarítónő a felső
szintre vezette a vendéget, kinyitotta a lakásajtót és az állával előre
bökött:
– A professzor úr bent van a dolgozószobájában. Ha lehet,
tessék vele valamit csinálni, doktor úr, mert olyan állapotban van,
hogy félek, még kárt tesz magában.
Szomolányi nem javította ki az asszonyt, nem először fordult
vele elő, hogy a doktori titulus miatt orvosnak vélték. Körülnézett. A
tekintélyes méretű előszobából sok ajtó nyílt, szemben egy gyönyörű
kétszárnyú tolóajtó, amelynek az ólomüveg berakásain keresztül
áramló fény szines ábrákat festett a műremek parkettára. Az
őrnagynak nem volt meglepő a látvány, ismerte a villalakásokat,
hiszen maga is ilyenben lakott. Nagy belmagasság, egybe nyitható
terek és szeparált zugok.
Amikor Szomolányi bekopogott a tolóajtón, Mikulics Jenő felállt
az íróasztalától, kezet nyújtott az őrnagynak, aztán visszasüllyedt a
forgószékébe. A nyomozó körülnézett. A szobába befért volna
Alánszkiék egész lakása. A falakon körben nyilvánvalóan a villa
építésekor méretre készített könyvespolcok és könyvszekrények
álltak, dugig könyvekkel, a földön körben is könyvhalmok
emelkedtek, az egymásra rakott folyóiratok szétcsúszott kupacai
reménytelenségről árulkodtak. Az ablak zárva volt, az áporodott
levegő sejtette, hogy napok óta nem szellőztettek.
– Tessék, őrnagy úr. Rendelkezésére állok. De egyáltalán
minek? Maga sem képes visszahozni az én Alibabámat.
A tudós pontosan úgy festett, ahogyan a pszichológia
tankönyvekben a depresszióst leírják. Arca megnyúlt, szeme alatt
sötét karikák, görnyedten ült, két karját térdére támasztva.
Nyilvánvalóan napok óta nem evett, nem fürdött, arcán kiütött az
erős borosta. Pizsamájára házikabátot húzott, ennyi telt tőle, hogy
megtisztelje a hatóság képviselőjét. Az egyébként jó külsejű, magas,
barna férfi lábánál üres konyakosüveg hevert felborulva. Courvoisier.
Igen megviselt volt, de már józannak tűnt.
Szomolányi megkérte, mondjon el neki mindent, ami
kapcsolatban lehet a kedvese halálával. Mikulics Jenő felsóhajtott.
Azután még egyszer. Nehezen préselte ki magából a szavakat.
– Bizonyára már értesült róla, hogy a gimnáziumban tanára
voltam Alibabának. Ugye tudja, hogy mindenki így hívta? Én is.
Később is. Nos, akkoriban talán megmozdult köztünk valami, de az
nem volt komoly. Ő felnézett rám, mint a tanárára, és nem tagadom,
nekem is tetszett, de hát kislány volt! A tanítványom. Persze, nem
megy ritkaságszámba, hogy egy diáklány kikezdjen a tanárával,
néha fordítva is megtörténik, de tudja, én soha nem engedtem meg
magamnak, hogy a tanár-diák viszonyon túli kapcsolatom legyen egy
tanítványommal. Meg aztán egy jó huszassal idősebb is voltam nála,
jóformán az apja lehettem volna. Sok évvel később egyszer egészen
véletlenül találkoztunk a József körúton. Beszélgetésbe elegyedtünk,
aztán beültünk egy presszóba, ott folytattuk. Mintha valami
varázsköd ereszkedett volna ránk. Én akkor már sejtettem, hogy az
életem boldogságára bukkantam. Késő este volt már, mire
hazakísértem. Hát így kezdődött a mi kapcsolatunk. De hát önt
bizonyára nem ez érdekli.
– Kérem, folytassa, professzor úr. Engem minden érdekel, ami
vele kapcsolatos.
 – Nem akarok felesleges részletekbe bocsátkozni. A lényeg az,
hogy úgy egymásba bonyolódtunk, mint két tinédzser. Aztán elegünk
lett abból, hogy késő este, hol egy étteremből, hol a lakásomból
kísérjem haza – ideköltözött hozzám. A kollégáim, akik tudtak a
kapcsolatunkról, azt hiszem, megmosolyogtak érte. Vagy irigyeltek.
Vagy mindkettő. De hát igaz is, ő még a huszas éveiben járt, én
pedig már az ötvenhez közeledtem. Alibaba gyönyörű fiatal nő volt,
néha elgondolkodtam azon, hogy mit eszik rajtam, de ha vele
voltam, én is fiatalnak és jóképűnek éreztem magam. Ez tükröződött
a szeméből. Emellett okos volt, mint a nap, ambíciózus, tehetséges.
Szerettem volna tőle gyereket. Ez addig soha eszembe sem jutott.
Azt gondoltam, hogy magányos farkasként fogom letenni a kanalat.
Nem érdekelt, hogy esetleg nevetnek rajtunk. Éppen elhatároztuk,
hogy összeházasodunk, örültem, hogy vén fejjel apa leszek, és
akkor…
Mikulics Jenő nem fejezte be a mondatot, kitört belőle a
zokogás. A korosodó férfi szeméből patakzottak a könnyek.
Szomolányi kivette szivarzsebéből csúcsosra hajtogatott fehér
zsebkendőjét és egyetlen szó nélkül odanyújtotta a professzornak. A
másodperc tört részéig átvillant az agyán, hogy a vele szemben ülő
férfi hátha csak megjátssza a majd’ eszét vesztett szerelmest, de
aztán arra jutott, hogy erre csak egy, még az ő felülmúlhatatlan
bácsikájánál is nagyobb komédiás lenne képes.
A professzor végül letörölte arcáról a könnyeket, de akkor is
csak néhány perc múlva tudta folytatni:
– Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy kizárólag
egymásnak éltünk. Nekem ott volt az intézet, (én még személyesen
ismertem Bubát…Rényi Alfrédot, akinek a nevét az intézetünk
viseli), Alibabának meg a Rádió. Azt hiszem, az neki még fontosabb
volt, mint nekem a munkahelyem. Az volt az álma, hogy riporter lesz,
olyan riporter, aki járja az országot, és bemutat minden jót,
mikrofonvégre tűz minden rosszat.
– Milyen volt a viszonya a menyasszonyának a munkatársaival?
– tette fel a nyomozó az őt leginkább érdeklő kérdést.
– Amennyire tudom, mindenki szerette, legfeljebb egy kicsit
lassan engedték előrejutni. De ő nem haragudott ezért, mert azt
mondta, hogy a Magyar Rádióban nagyon magasra tették a
követelmények lécét, és neki azt kell átvinnie. Azért kérdezi ezt,
őrnagy úr, mert arra gondol, hogy valaki a kollégái közül? Hát én
nem hiszem. Ámbár az is kérdés, hogy ha nem rádiós, akkor hogyan
jutott be az épületbe…
– Mi is ezen törjük a fejünket, de még nem találtunk rá
magyarázatot – ismerte be a nyomozó.
Szomolányi elbúcsúzott a vigasztalhatatlan férfitól. Úgy érezte,
hogy bár nem kifejezetten ezzel a céllal kereste fel, talán mégis
könnyített Mikulics lelkiállapotán, akinek ez a találkozás lehetőséget
adott arra, hogy legalább valamennyire kibeszélhesse magából a
fájdalmat.
***
A kedd is jól indult. Ennek a napnak a hajnalán sem ontotta
gyilkos a rádiós munkatársak vérét. Szomolányi rövid eligazítást
tartott népes csapatának, azután folytatta a „műtanrendőri bejárást”.
A Bródy Sándor utcai épület első emeletén a lifttől elindult abba
az irányba, ahonnan szüntelen kattogás ütötte meg a fülét.
Hamarosan kiderült, hogy telexgépek zaját hallja. Az írógépre
emlékeztető, de billentyűzetnek híján lévő masinák betűkarjai, úgy
tűnt, vég nélkül csapkodtak a papírgöngyölegekre, amelyeken
egymás után álltak össze egésszé a Magyar Távirati Iroda hazai és
külföldi jelentései. Mint a nyomozó megtudta, az ügyeletes
turnusvezető vezérletével ezek alapján készítik el a szerkesztők
azokat a hosszabb-rövidebb anyagokat, amelyeket a bemondók a
híradásokban és krónikákban felolvasnak.
– Más forrásaik egyáltalán nincsenek? – csodálkozott az
őrnagy.
– Az újságoknál is ez a helyzet – magyarázta el Bedő Iván, a
hírszerkesztőség lengő hajú vezetője. – Alapvetően ők is az MTI
emlőin csüngenek. De mi azért némileg megtörtük ezt a
monopóilumot. Saját tudósítóink vannak és saját rádiófigyelő
szolgálattal is rendelkezünk. Ennek a munkatársai (egy turnusban
rendszerint egy-egy ember) hajnaltól késő estig hallgatják oroszul,
angolul, németül, illetve magyarul a moszkvai rádió, az Amerika
Hangja, a BBC, a Deutsche Welle és a Szabad Európa Rádió híreit,
aztán lefordítják, leírják őket. Ha találunk bennük olyasmit, ami az
MTI híreiben nem szerepelt, akkor abból is rádióhírt csinálunk.
 – Akármiről szól az a hír? – csodálkozott Szomolányi.– Ha jól
emlékszem, amikor felrobbant a csernobili atomerőmű, arról a
nyugati rádiók már másnap részletesen beszámoltak, itthon pedig
csak a nagy kuss volt.
Bedő széttárta a karjait:
– Hát igen… Nem akármiről. Vannak bizonyos játékszabályok.
Ilyen például az, hogy ami egy szociaista országban történik, arról
csak az illető ország hírközlő szerveinek a jelentései nyomán
számolhatunk be. De ez maradjon köztünk!
– Természetesen. Lenne azonban még egy maszek kérdésem
is. Mit mondanak a nyugati rádiók a két itteni titokzatos
gyilkosságról?
– Őszintén szólva, többet foglalkoznak az üggyel, mint mi.
Részleteket azonban ők sem tudnak, csak azt, hogy három nap
leforgása alatt egy őrült vagy egy nagyon is tudatos valaki a Magyar
Rádió épületében megölt két munkatársat. De azért ez náluk sem
olyan nagy hír. Afganisztánban naponta tízszer-húszszor ennyi
embert ölnek meg. Viszont ha már „köztünk marad” alapon
beszélgetünk, árulja el nekem, őrnagy elvtárs, mi történik itt? Ki
gyilkolt és miért éppen ezt a két embert?
Szomolányi közel hajolt Bedőhöz és úgy súgta a fülébe mintegy
bizalmaskodva:
– Pontosan ezt szeretné kideríteni az a néhány tucat zsaru is,
aki majdnem egy hete itt nyomoz a Rádióban. – Aztán még jobban
lehalkította a hangját: – De ez is maradjon köztünk, stimmel?
A hírszerkesztőség vezetője értékelte a nyomozás vezetőjének
humorát.
Az őrnagy a hírszerkesztőség folyosójának végén megtekintette
azt a lépcsőt és a stúdióépületbe vezető átjárót, amelyen, mint
emlékezetes, Zentuccio is átsuhant az első gyilkosság felfedezését
követően, majd nekivágott a második emelet feltárásának. Ezen a
szinten is főként egy-két személyes helyiségek voltak: a bel-, a
gazdaság-és a művelődéspolitikai rovat, valamint a tudományos és
ismeretteresztő szerkesztőség munkatársainak a szobái.
Szomolányi itt is kereste a másik épületbe vezető átjárót, de hiába.
– Ilyen átjárót csak ez első és a harmadik emeleten vágtak. Itt a
folyosó végén, az átjárók fölött, illetve alatt a hullakamra van –
világosította fel a nyomozót a szobájából éppen kilépő Irmuska, a
gazdaságpolitikai rovat „műsorelőadója”, maga is régi bútordarab a
Rádióan.
Szomolányinak felcsillant a szeme.
– Miféle hullakamra? Tud róla valami bővebbet?
Irmuska nevetett magában a kopón, aki nyilvánvalóan azt hitte,
hogy valamiféle értékes nyomra bukkant, de udvarias asszony lévén,
magába fojtotta a jókedvét és tárgyilagos hangon elmagyarázta,
hogy hullakamrának egy kis szobát neveznek a folyosó végében. Ez
tulajdonképpen egy zsákutca, ahonnan már sehova tovább nem
vezet út. Áll benne egy vágómagnó, többnyire a művelődéspolitikai
rovat munkatársai montírozzák rajta a riportjaikat. Ez a kis csöndes
helyiség tulajdonképpen mindenkié, aki maga kívánja megvágni az
anyagát és nem akarja, hogy zavarják. Ez előtt vagy ezen át ugyanis
nincs járkálás.
– Értem én. De miért nevezik hullakamrának?
– Fogalmam sincs. Biztosan viccből. Vagy, mert olyan eldugott
helyen van. Időtlen idők óta így hivják a riporterek. – Azután Irmuska
mégiscsak megengedett magának egy szarkasztikus megjegyzést: –
Hullát azonban sohasem tároltak benne. Még vérnyomokat sem
talált ott senki.
Közben Szomolányi is rájött, hogy itt a szónak sem közvetlen,
sem átvitt értelmében nem talál vérnyomot, és nekiállt, hogy
magasabb szintre emelje a nyomozást. Legalábbis a szó fizikai
értelmében: visszament a lépcsőhöz és felhágott a harmadik
emeletre. Noha nem volt valami nagy rádióhallgató, az ajtókon
elhelyezett névtáblákat olvasva azonnal rájött, hogy alighanem itt
készülnek a leghallgatottabb komoly-, könnyű-, nép-és egyéb zenei
műsorok. A Kossuth meg a Petőfi Rádióban léteztek, ha nem is nagy
számban, olyan „negyedórák” meg „félórák”, amelyeknek
felkonferálása után az egész ország egyetlen kattanás volt: a kedves
hallgatók nagy-nagy többsége ilyenkor sürgősen kikapcsolta a
készülékét. Annál inkább kedvelték az emberek a harmadik
emeleten szerkesztett, összeállított zenei műsorokat, amelyek
azután elektromos hanghullámok formájában az adóstúdiók
magnetofonjain vagy éppen az Astoria szállóban, végső soron
Lakihegyen öltöttek testet, ahonnan minden nap, a Déli Krónika után
jelentkezett élőben a Ki nyer ma? – játék és muzsika tíz percben
című vetélkedő. A harmadik emeleten állították össze már az
ősidőkben is a Jó ebédhez szól a nóta című zenei műsort,
elsősorban a vidéki hallgatók számára.
Az őrnagy tekintete tisztelettel siklott végig a Komjáthy György
szobáját jelző táblácskán. Ő volt az Ellencseke – az a zenei
szerkesztő, aki felvéve a kesztyűt, magával a szabadeurópás Cseke
Lászlóval és annak Teenager Party-jával kellett, hogy megküzdjön,
Komjáthy György szerkesztette és vezette a Csak fiataloknak című,
állítólag a nyugati dekadens jellegtől mentes, ám lényegében
ugyanazokból a beatzenei számokból összeállított műsort.
Ahol a zenei szerkesztőségek (mert több is volt belőlük) véget
értek, ott kezdődött a sajtóarchívum. Az első szobában hat vagy hét
nő ült az asztalok mellett, kezükben csak úgy csattogott az olló.
Főként hazai, de kis részben külföldi újságokból is vagdostak ki
cikkeket, rejtélyes számokat írtak rájuk, majd az így kimetszett
lapokat gondosan dossziékba rakták.
Amíg meg nem szólalt és be nem mutatkozott, a vagdosáson
ügyködő hölgyek fel sem pillantottak Szomolányira. Szemmel
láthatóan megszokták, hogy hozzájuk sokan járnak, és ha minden
személy belépésénél akárcsak egy pillanatra is abbahagynák a
munkát, napestig sem végeznének a feladatukkal. Hogy mi a
feladatuk?
Az archívumot vezető elvtársnő, a munkásmozgalom régi
harcosa elmagyarázta az őrnagynak, hogy a tematikus dossziékban
összegyűjtenek minden olyan fontos anyagot, amelyre a Rádió
munkatársainak ma, holnap, vagy akár tíz év múlva is, szüksége
lehet. Sőt még olyanokat is, amelyek talán nem is elsőrendű
fontosságúak.
– Bűnügyi vonatkozásúakat is? – kíváncsiskodott Szomolányi.
– Természetesen. Mindent, ami valamennyire is fontos.
– Tavalyelőtt a Televízió épületében nyomoztam egy rejtélyes
haláleset ügyében. Például arról is lehet önöknél anyagot találni? –
dobta be az őrnagy próbaképpen.
– Ha az újságok írtak róla, akkor feltétlenül – felelte
magabiztosan a sajtóarchívum vezetője. – Bűnügy… Magyar
Televízió… Mártikám, behoznád az X323.25 dossziét?
 Szomolányi leült az egyik hölgy helyére és elmélyedt a dosszié
tartalmában. Korabeli újságcikkek sorakoztak itt, amelyek nemigen
különböztek egymástól. Érdekes volt utólag újra olvasni erről a
históriáról.
Az életvédelmi alosztályon eltöltött évek alatt ez bizonyult az
őrnagy egyetlen olyan ügyének, amelyet nem tudott – legalábbis a
maga számára – megnyugtató eredménnyel lezárni. A Televízió
Szabadság téri épületében egy férfi – külső munkatárs,
segédoperatőr – belépett a hivatalos anyagokban „járószék” néven
futó páternoszterbe, és amikor a második emeletet már-már
elhagyta, kihajolt a fülkéből. Ennek következtében beütötte a
nyakszirtjét a harmadik szint élébe. A páternoszter ment tovább, a
födém azonban természetesen nem mozdult. A nyakszirtjére mért
csapás következtében a férfi azonnal meghalt, és holtteste kizuhant
az emeletre. A balesetnek, bár délelőtt történt, nem volt szemtanúja,
csak azt látta valaki, hogy a földszinten a segédoperatőr még
egyedül lépett be a fülkébe. Hogy azután az első vagy a második
emeleten lett-e utitársa, aki netán az adott pillanatban meglökte
hátulról (és ha igen, miért?), azt nem lehetett teljes bizonyossággal
megállapítani. A nyomozást hivatalosan azzal zárták le, hogy baleset
történt, és az idegenkezűség kizárható. Szomolányi is így gondolta,
de azért nem tette volna érte tűzbe a kezét. Kétségtelen azonban,
hogy bár Budapesten tucatnyi épületben működött páternoszter,
ilyen jellegű baleset sem azelőtt, sem azóta nem történt.
Búcsúzásképpen, mintha csak most jutott volna eszébe,
Szomolányi feltette azt a kérdést, ami miatt tulajdonképpen idejött:
– Nem tapasztaltak az utóbbi időben valami szokatlant?
Mondjuk, hogy valaki nagyon érdeklődik egy téma vagy személy
iránt?
– Pista bácsi mindjárt lejön a fáról, ő az, aki ilyesmire
felfigyelhet.
Szomolányi azt hitte, hogy ugratják. De nem. Az archivum hátsó
helyiségeiben magas vasállványokon sorakoztak a mindentudó
dossziékat hordozó polcok. Ezeken a fémállványokon lógva végezte
kötelező napi gyógytornáját Péterfy István, a részleg esze.
Kivételesen művelt férfiú, aki gyakran a dossziékban megbúvó
kivágásoknál, de még az irodalmi és a zenei lexikonoknál is többet
tudott. Az ő vasállványon lógó pozícióját nevezték a lányok úgy,
hogy „Pista bácsi fent van a fán”.
Az öregúr, akiről közben a hölgyek elmondták azt is, hogy
Péterfy Istvánnak, a híres zenekritkusnak és Basilides Máriának, a
nem kevésbé híres énekesnőnek a fia, a botjára támaszkodva
hamarosan elő is sántikált, és megválaszolta a nyomozót érdeklő
kérdést:
– Az utóbbi időben sokan, mondhatnám feltűnően sokan, kérték
ki a Gorbacsovról és a glasznosztyról szóló dossziékat. Ha kívánja,
meg tudom nézni, hogy kik.
De Szomolányi nem kívánta. Bár a világpolitika csaknem
teljesen hiányzott az őrnagy érdeklődési köréből, Gorbacsov újabb
és újabb meglepő nyilatkozataira, az amerikai elnökkel folytatott
tárgyalásaira azért ő is odafigyelt. Viszont semmi oka sem volt
feltételezni, hogy Vörös János és Alánszki Babett gyilkosa bármilyen
formában is összefüggésbe hozható a szovjet pártfőtitkárral.
A Bródy-épületben ezek után már csak egy emelet maradt, ahol
az őrnagy még nem járt: a negyedik, amelyet csaknem teljes
egészében a könyvtár foglalt el. Valójában a bibliotékának már ennyi
hely is kevés volt. A könyvállomány tekintélyes részét valahol
máshol tárolták, és a munkatársak lobbizásának engedve Sárffy
László gazdasági igazgató már javában ügyködött azon, (neki sem
kellett kétszer mondani), hogy a Magyar Rádió kilenc épülete mellé
még egy tizediket is megszerezzen: a Bródy-épülettel szomszédos,
a Bródy Sándor utca és a Pollack Mihály tér sarkán álló Festetics-
palotát. A könyvtárosok előre dörzsölgették a kezüket: ha sikerül, ők
kapják meg az új épület tekintélyes részét. A gazdasági igazgató
pedig tudta: jók az esélyei. Ha magára a Festetics-palotára még nem
is, a kertjére már sikerült rátennie a kezét. Annak kovácsoltvas
kerítése mögött húzták fel a Magyar Rádió úgynevezett
üzemépületét, amelybe a többi között stúdiókat építettek. De ott
helyezték el a hangarchívum raktárait, és ott működött az ebédlő is.
A munkatársak nemi összetételét illetően a könyvtár csakúgy,
mint a sajtóarchívum, baromfiudvarra emlékeztetett: egy kakas
féltucatnyi tyúkkal. A férfinemet itt a vezető, Jámbor András
képviselte. Szomolányinak igazán nem volt oka arra, hogy a
könyvtárban keresse a kettős emberölés elkövetőjét. Hiszen a
gyilkos, aki egy húsklopfolóval képes betörni egy koponyát, nagy
valószínűséggel férfi, mi több, erős, egészséges férfi kellett, hogy
legyen. Itt viszont nők dolgoztak, és a nyomozónak elég volt
egyetlen pillantást vetnie a főnökükre, hogy felmérje: a könyvtár
vezetője reggelenként nem expanderezik. Az őrnagy lelkiismerete
azonban nem lett volna nyugodt, ha ezt a részleget kihagyja. Itt is
feltette hát a kötelező kérdést: nem tapasztaltak-e az utóbbi időben
valami szokatlant?
És lám, kiderült, hogy de igen. Az elmúlt héten (hogy pontosan
mely napokon, arra a könyvtárosok nem emlékeztek)
munkakezdetkor kétszer is tapasztalták, hogy az olvasórészlegben
valaki cigarettázott. Nyilván éjszaka, mindenesetre a könyvtári órák
után. Pedig a bejárati ajtót a munkaidő végeztével szigorúan
bezárják, és a kulcsot leadják a rendészeten. Az illető kiszellőztetett,
de nem eléggé, és óvatlanságában még csikkeket is hagyott maga
után.
– Azonnal megéreztük a dohányfüst szagát, mert a könyvtárban
szigorúan tilos dohányozni – tájékoztatta a hatóság képviselőjét a
könyvtár vezetője. – Ha valaki nálunk megpróbálna rágyújtani,
azonnal rászólnánk, és kizavarnánk a folyosóra.
Szomolányit kezdte érdekelni a dolog.
– Hol hagyta az illető a csikkeket?
– Hamutartók nálunk nincsenek. A vendégünk nyilván gondosan
eloltotta a cigarettáit, aztán a papírkosárba dobta őket.
– Megvannak a csikkek? – csapott le az esetleges bűnjel
feldezőjére az őrnagy.
– Ugyan már! A takarításkor a szemétbe kerültek.
– Különös – jegyezte meg az őrnagy. – Mármint az, hogy
éjszakának idején valaki csak úgy besétál ide bagózni.
– Mondok én magának még különösebbet – szólt közbe az
egyik könyvtárosnő. – A látogatónk nemcsak bagózott, hanem
olvasott is. Kikereste a katalógusban Szarvas Gábor: A magyar
igékről című, 1872-ben megjelent könyvét, annak alapján megtalálta,
levette a polcról és nyilván olvasta is. Aztán visszatette az eredeti
helyére.
– Honnan tudja ezt olyan biztosan, ha a könyv visszakerült a
helyére?
 – Onnan, hogy a katalógus fiókját az illető kihúzva hagyta, amit
könyvtáros sohasem tesz, és előzőleg az említett könyv kartonjánál
állt meg a keresésben, ott hagyott hézagot.
– És miből gondolja, hogy kézbe is vette a könyvet?
– Ellenőriztem. Beszakadt rajta a csomagolópapír-borító.
– Ezt más olvasó is okozhatta.
– Ki van zárva. Ezt is ellenőriztem. A Szarvas-könyvet 1962-ben
szerzeményeztük egy antikváriumból, de azóta még senki sem kérte
ki.
– Ha éjszakára mindig leadják a kulcsot a rendészetre, akkor
hogyan jutott be ez az „olvasójuk”? – faggatózott tovább Szomolányi.
– Az nem lehetett nehéz – adta meg a felvilágosítást Jámbor
András. – A könyvtár ajtaján nincs keresztvas vagy különleges zár,
csak egy olyan, amilyen minden szoba ajtaján van a Rádióban. Ez
nem bankszéf, hogy érdemes legyen ide betörni. Nem vagyok
szakember, de azt hiszem, hogy az ilyen zárat a legközönségesebb
sperhakni is nyitja.
A nyomozónak már percek óta az járt a fejében, hogy esetleg az
elkövető töltötte itt a gyilkosságok előtt az éjszakáit? Ezt azonban
egyelőre semmi sem támasztja alá. Valószínűbbnek látszott, hogy
csak egy csodabogár hatolt be éjszaka a könyvtárba. De az ügy
akkor is megér egy misét, ha semmi köze a két emberöléshez.
Szomolányi mindenesetre megkérte a könyvtárosokat, hogy addig
semmi esetre se nyúljanak a katalógus szóban forgó fiókjához, amíg
ő ideküldi az emberét, aki majd rögzíti a fiók falán és a kartonlapon
az ujjnyomokat.
Az őrnagynak azonban még ezek után is maradt egy kérdése a
könyvtárosokhoz:
– Jelentették a rendészetnek a behatolást?
– Természetesen. Ott megkérdezték, hogy tűnt-e el valami.
Mondtuk, hogy valószínűleg nem, de ezt biztosan csak egy teljes
leltározás után tudnánk kijelenteni, csakhogy az több hetet venne
igénybe. Erre azt tanácsolták, hogy felejtsük el az egészet. Ha ön
most nem hozza szóba, utólag már mi sem gondolnánk rá.
Szomolányi úgy döntött, hogy zárszakértőt is küld a bejárati ajtó
zárjának ellenőrzésére.
 Későre járt, mire az őrnagy befejezte az aznapra előirányzott
„bejárást”. És akkor még várt rá a jelentésírás a főkapitányságon.

VI.

Három a magyar igazság

Szerdán hajnalban a főkapitányság főügyelete ébresztette dr.

Szomolányi Valért:
– Gratulálok, öregem – mondta kissé csúfondáros éllel a
bemutatkozása után a Deák Ferenc téren főügyelő Simonyi őrnagy.
– Összeállt a trojkád.
– Mi? Hogyan? – Szomolányi még nem tért egészen magához
az álomból, amelyben egy kellemesen eltöltött éjszaka után éppen
aktuális barátnőjét ültette be az Opelbe a pesthidegkúti ház előtt.
– Mondom, félórával ezelőtt egy harmadik pasast is hazavágtak
a Rádióban. Két perce jelentették be.
Simonyi nem akart hinni a fülének. Közlése nyomán ugyanis
Szomolányi olyat káromkodott, amilyet még nem hallottak tőle a
Deák téren. A főügyeletes a biztonság kedvéért ellenőrizte, hogy
biztosan felébredt-e a kollégája, aztán közölte vele, hogy azonnal
riasztja a helyszíni szemlebizottság tagjait is.
– Küldjek érted szirénás kocsit vagy előbb beérsz a saját
tragacsodon? – kérdezte az ügyeteles.
– Jobb lesz, ha küldesz. Amíg ideér, én elkészülök. Befelé a
városba pedig gyorsabban jutok el a kék lámpával.
A zuhany szinte csak jelképesre sikeredett, reggeli tornáról szó
sem lehetett, mi több, ezúttal még a válogatott nyakkendők is
érintetlenek maradtak. Szomolányi éhgyomorra bukott be házuk előtt
a kék fényét forgató rendőrautóba.
Business as usual. Normális üzemmenet. Ez jutott Szomolányi
őrnagy eszébe, amikor a Rádió kapujától lélekszakadva a helyszínre
ért. A helyszín ugyanaz volt: a stúdióépület lépcsőház-fordulója. A
szemlebizottság fehér öltözékbe bújt tagjai összeszokottan, egyetlen
fölösleges szó nélkül dolgoztak az esetleges nyomok rögzítésén. A
vezetőjük röviden jelentette Szomolányinak, hogy az elkövetés ideje
nagyjából, eszköze – a húsklopfoló – pontosan megegyezett az
előző két titokzatos indítékú emberölés körülményeivel. Még a
bűncselekmény felfedezésének módja sem különbözött a
korábbiaktól. Ez alkalommal a hajnali műsor muzsikáját összeállító
Divéky István vette észre a véres fejű halottat a stúdióból a
szobájába tartva. A mindig mosolygós, tréfálkozó kedvű zenei
szerkesztő, mint aki nem hiszi, hogy azt látta, amit látott, most
döbbenten állt egyik lábáról a másikra. A helyszínelők által a
közelből eltávolított rádiósok – a hajnali műsor bemondói,
technikusai, a központi kapcsolóterem munkatársai – is nagyjából
ugyanazok voltak, akik öt nappal azelőtt. Talán csak azzal a
különbséggel, hogy ezen a napon a műsort az idősebb közönség,
valamint a gyengébb nemhez tartozó hallgatók kedvence, Pintér
Dezső vezette, míg a híreket Kerekes András állította össze.
Szomolányi után néhány perccel sorra futottak be azok, akiket
szintén riasztottak e hajnali órán: a főkapitányság életvédelmi
alosztályának vezetője, a Magyar Rádió elnöke, aztán kisvártatva a
rendészet főnöke is. Az őrnagy alaposan megszemlélte az újabb
emberölés színhelyét és áldozatát, majd futólag a helyszíni
szemlebizottság orvosát is meghallgatta. („Egyelőre úgy tűnik, hogy
az áldozat koponyájára háturól mért nagyon erős csapás okozta az
áldozat halálát; az exitus nagyjából másfél-két órával ezelőtt
következett be. Bővebbet majd a boncolás után tudok mondani.”)
Szemtanú azonban – akárcsak az előző két alkalommal – most sem
volt. Az áldozatot, Oláh Győzőt, több, a közelben várakozó kollégája
is azonosította, mint a tudományos-ismeretterjesztő rovat
szerkesztőjét.
– Nem megbeszéltük, hogy figyelteti a helyszínt? – fordult a
rendészet fönökéhez Szomolányi.
– Kérem, őrnagy elvtárs, én ennek megfelelően jártam el –
próbált védekezni Tirolerné. – Már a harmadik alkalommal töltötte
egy emberem az éjszakát a lépcsőfordulótól néhány méternyire álló
böhöm hangszeres szekrényben, amelyből kipakoltuk a
nagybőgőket. Ennél többet nem tehettünk.
– Az egész éjszakát? Egy ember? Nem gondolt arra, hogy egy-
két óránként váltani kellene a megfigyelőket? Ki volt ma éjjel a
szekrényben, amikor az újabb bűncselekmény történt?
 – Gábor Barnabás rendész. Az egyik legmegbízhatóbb,
legtapasztaltabb emberünk. A Néphadsereg főtörzsőrmestereként
vonult nyugállományba. Utána került hozzánk.
– És semmit sem látott, semmit sem hallott? Hol az az ember?
A nyugállományú főtörzset a pihenőből kerítették elő. Sápadt
volt, izzadt, keze-lába reszketett.
– Hogy nézhette el azt, ami történt? – ripakodott rá az őrnagy.
– Nagyon szégyenlem magam, őrnagy elvtárs, de én akkor már
hat órája ültem a szekrényben és nem bírtam tovább. El kellett
mennem vizelni. Az alatt történt.
– Az isten rogyassza magára meg a főnöknőjére is az eget!
Tudja, mi jár azért, ha az őr szolgálatban elhagyja a felállítási helyét?
– az őrnagy szokásától eltérően hangosan kiabált.
– Kérem szépen, én nem voltam igazán felállítva, én inkább
csak ültem a szekrényben egy széken. Csak tetszik tudni, a
prosztatám…
– Tudja, mi maga? Egy balfasz! Vitt volna be magával egy
befőttesüveget!
A szemlebizottság tagjai felkapták a fejüket. Ők már jó
néhányszor dolgoztak együtt Szomolányival, de még sohasem
hallották, hogy az őrnagy felemelte volna a hangját.
A szokott helyen közben halálos csendben hevert a harmadik
áldozat, a vékony testalkatú, harmincas Oláh Győző, akinek
hullámos barna fürtjeit átitatta a vér. Fröccsent belőle kis
kecskeszakállára és kackiás bajszára is. Fehér inget és fekete
posztó mellényt viselt. Szomolányi emlékezetéből egy kép kúszott
elő: egy dagerrotípia, az egyetlen felvétel, amely a nagy költőt, Petőfi
Sándort ábrázolta. Közelebbről is szemrevételezte a férfit,
megállapítva, hogy a hasonlóság igen erőteljes, amire az áldozat
hajviseletével, szakállával és bajuszával, valamint öltözékével még
rá is játszott.
Kisvártatva a budapesti főkapitány bűnügyi helyettese, majd
pedig maga a főkapitány is a helyszínre érkezett a stábjával.
– Szomolányi őrnagy jelentkezem – lépett elé a mindeddig
eredménytelen nyomozás vezetője, ám mielőtt még tájékoztathatta
volna elöljáróját a történtekről, már annak az elöljárója, az országos
főkapitány is a helyszínre érkezett.
 A Bródy Sándor utcát még jobban eltorlaszolták a rendőrautók,
mint az előző alkalmakkor. A Magyar Rádió kapujával szemben
egyre gyűltek a bámészkodók, akik a hatósági járművek nagy
számából könnyűszerrel kitalálhatták, hogy odabent megint
meggyilkoltak valakit.
– Én tegnapra vártam, mert az első gyilkosság is kedden történt
– jelentette ki a trafikos csodálkozva. – És most szerdán? Pedig ma
nincs is ölésnap.
Odabent a két főkapitány csak bámult egymásra.
– Azt hiszem, már délelőtt együtt mehetünk raportra a
miniszterhez – kockáztatta meg az országos.
A fővárosi csak hümmögött, aztán megkérdezte az elöljáróját:
– Van valami külön utasításod a számomra, tábornok elvtárs?
– Nincsen – felelte a megkérdezett némi gondolkodás után. –
Szomolányiék tegyék a dolgukat. Te tudod a legjobban, hogy a
nyomozás jó kezekben van, kár volna idegesíteni őket. Ha pedig
mégsem járnak eredménnyel, a balhét úgyis én viszem el. De ennek
nem adok esélyt!
A Rádió elnöke gyorsan távozott a helyszínről, és mintegy
pótcselekvésképpen átszólt a közvetlen vonalon az MTI-be, hogy
személyesen diktálja le nekik az újabb gyászközleményt, miszerint
Oláh Győzőt, aki tragikus körülmények között elhunyt, a Magyar
Rádió saját halottjának tekinti. A hírügynökség első embere öt perc
múlva visszahívta.
– Ez új fejlemény?
– Micsoda?
– Hogy ez az Oláh tragikus körülmények között hunyt el. Az
előző kommunikében még nem szerepelt a „tragikus” szó.
Egyébként is elkéstetek a közleménnyel. A BBC tíz perccel ezelőtt
számolt be az újabb gyilkosságról, és már a Szabad Európa is
mondja.
– Honnan a jóistenből szagolták ki ilyen gyorsan, bazmeg?
– Gondolod, hogy csak nektek meg nekünk vannak helyszíni
tudósítóink? De jó lesz, ha most már vigyáztok – tette hozzá
gonoszkodva –, mert ha így folytatódik, elfogynak a rádiósok, te
pedig munka nélkül maradsz.
***
 Az APO-t, de magát a miniszterelnököt is talán még magánál a
gyilkosságnál is jobban izgatta, hogy honnan szagolták ki a Szabad
Európások. A történtek – túl a nagypolitikán, a nemzetközi
visszhangon – még külön is érdekelték a kormányfőt, aki valaha a
Magyar Rádió pártbizottságának volt a titkára. Személyesen
utasította a belügyminisztert, hogy a kérdés megválaszolása, illetve
a gyilkosság hátterének kibogozása érdekében minden eszközt
vessen be.
– Értettem – felelte a miniszter katonásan, és a további teendők
megvitatására hívatta az állambiztonságiak vezetőjét, azaz a III.
Főcsoportfőnökség főemberét, egyben saját helyettesét.
A fejeseket persze nem csupán az érdekelte, hogyan került a hír
az országhatárokon kívülre, igencsak izgatta őket a rendkívüli
bűncselekmények háttere is. Az APO-t felügyelő központi bizottsági
titkár igyekezett politikai szempontból megközelíteni a bűneseteket:
– Három rádiós meggyilkolása nyolc nap alatt… Ilyen még nem
volt, amióta világ a világ – Nem lehet, hogy itt nem egyes emberek
halála volt a cél? És ha a tettes és aki mögötte áll, a Magyar Rádiót
akarta elhallgattatni?
– Aligha – szállt vitába főnökével az APO vezetője. – Akkor a
lakihegyi adótornyot robbantották volna fel.
– Az nem megy olyan könnyen. Lakihegyet jobban őrzik, mint a
Bródy Sándor utcai stúdiókat. De mindenképpen egy jelképet
támadtak: a Magyar Rádiót, amely végső soron a Magyar
Népköztársaság hangja – vélekedett a központi bizottság idevágó
titkaiért felelős elvtárs.
A szuperapó azonban, aki valaha maga is rádiós volt, ezt sem
hagyta ellenvetés nélkül:
– Ha a szimbólumra akartak volna csapást mérni, akkor,
mondjuk, Szepesi Györgyöt vagy Bőzsöny Ferenc főbemondót
nyírták volna ki. Ők a Magyar Rádió hangjai és nem ez a három
ismeretlen katona.
És miközben a magyar fővárosban hivatalosan csak annyit
közöltek, hogy tragikus körülmények között ismét meghalt a Magyar
Rádió egy munkatársa, a műsorát Budapesttől sok száz
kilométernyire sugárzó Szabad Európa minden óra elején a hírei
élén adta tudtul, hogy megint gyilkosság színhelye volt a Bródy
Sándor utca, újra vérébe fagyva találtak egy szerkesztőt, akit,
akárcsak a korábbi két esetben, egy húsklopfolóval ütöttek agyon.
Az elnökség Pollack Mihály téri épülete előtt ekkor már tucatnyi
nyugati tudósító téblábolt hírmorzsákra éhesen. De csak az osztrák
APA ügynökség emberének sikerült bejutnia az épületbe, mert a
portán jól ismerték, mint a nem sokkal azelőtt önállósodott Danubius
Rádió főszerkesztőjének, György Gábornak a rendszeres
látogatóját. Amikor azonban a német nyelvű kereskedelmi adó
szerkesztősége helyett a III. emeleten, az elnöki titkárságon kötött ki,
falba ütközött.
– Az elnök elvtárs nem nyilatkozik – állta el az útját mérgesen
egy titkárnő.
– Megértem, asszonyom, de legalább annyit áruljon el, hogy ki
volt ez az Oláh Győző?
A titkárnő megenyhült, és egy pillanat alatt végiggondolva, hogy
nem ad-e ki szolgálati titkot, nagy kegyesen elárulta:
– A tudományos-ismeretterjesztő rovat szerkesztője. De ennél
többet nem mondhatok. És kérem, mondja meg a kollégáinak
odalent, az elnökünk azt üzeni, hogy fölösleges az épület előtt
várakozniuk.
A Pollack Mihály tér sarkán az osztrák beugrott az első
telefonfülkébe, majd néhány perc múlva visszatért az épület előtt
várakozó kollégáihoz, és velük is testvériesen megosztotta az
értesülését. Azok azonban nem mentek vele semmire, mert mire
nekik is sikerült telefonvégre kapniuk budapesti irodájukat, az APA,
meg a világ nagy sajtóügynökségei és rádiói „a Magyar Rádió egy
szóvivőjére” hivatkozva már közölték, hogy a harmadik áldozat, Oláh
Győző a tudományos-ismeretterjesztő rovat szerkesztője volt. A
részletekről, a húsklopfolóról azonban a budapesti tudósítók nem
számolhattak be, mivel arról csak a Szabad Európa tudott, de senki
sem erősítette meg. Az utcai véleményformálók „értesüléseire” („egy
Kalasnyikovból leadott sorozattal végeztek az áldozattal”, „Oláh a
titkosszolgálatoknak volt az útjában, mert tudott valamit, amit nem
kellett volna tudnia”, „maga az egyik elnökhelyettes is gyanúba
került”) nem mertek támaszkodni. Csak a belga hírügynökség
tudósítója engedett meg annyit magának, hogy jelentésében közölje:
„A rémtettektől felbolydult Budapesten különféle megerősítetlen
hírek keringenek a szokatlan színhelyű sorozatgyilkosságról”.
A vérszagra gyűlő külföldi riporterek valószínűleg az ügy
felderítésén dolgozó nyomozókat is megpróbálták volna szóra bírni,
de a kapuban egyetlen – mint ők nevezték – fakabát sem tűnt fel.
Szomolányi őrnagy a Bródy Sándor utcai épület I. emeleti
tanácstermében ült le beszélgetni szokatlanul népesre gyarapodott
csoportja tagjaival, tartott nekik – kincstári kifejezéssel élve –
eligazítást.
– Igyekezzetek, srácok! Rajtunk a világ szeme… – kezdte
mondókáját, de a fegyelmezhetetlen, locsi-fecsi Tóth hadnagy
mindjárt félbe is szakította:
– És rajtam? Rajtam nincs?
– Bocsáss meg, Linda, ha belegázoltam volna a feminista
lelkedbe – csóválta a fejét Szomolányi. – De ha jól értesültem,
fiúsítva vagy. A srác rád is vonatkozik, úgyhogy ne vágj közbe!
Egyébként, hogy a kedvedre tegyek: elvtársnő és elvtársak, hölgyem
és uraim, most többszörösen érvényes az, amiről már beszéltünk.
Nyolc nap alatt három emberölés történt, méghozzá egy színhelyen.
Most már alighanem kimondhatjuk, amire eddig is gyanakodtunk,
hogy sorozatgyilkossal van dolgunk. Elképzelhető, hogy ez az
évszázad bűnügye. És a tetejében, mint elöljáróink sejtetik, még a
nagypolitikához is köze lehet. Ugye, nem kell mondanom, hogy
ennek megfelelően maximálisan lelkiismeretes, alapos munkát kérek
mindenkitől. Az égvilágon mindenre figyeljetek oda. Nincs az az
apróság, amelynek most ne lehetne jelentősége. Világos?
Szomolányi kiosztotta a feladatokat: ki kivel beszéljen, kit
kérdezzen ki, mit vizsgáljon meg alaposan. Maga pedig elment a
tudományos-ismeretterjesztő rovatba, hogy megtudjon valamit a
legújabb áldozatról, akinek holtteste ekkor már a Lenhossék utcai
Bonctani Intézet hűtőkamrájában várt beható vizsgálatra.
A II. emeleten, az ismeretterjesztőknél Szomolányi
mindenekelőtt a szerkesztőségvezetőt kereste. Jöttének hírére
azonban Márton Anna apró szobácskájába sorra szivárogtak be a
munkatársak is: az erősen őszülő Simonffy Géza, továbbá három –
és ami egy tudományos rovatban nem volt meglepő – egyaránt
doktori címmel rendelkező szerkesztő: Eke Károly, Lukácsi Béla és
Mihancsik Zsófia. Egymás szavába vágva sorolták Szomolányinak,
hogy milyen kedves fiú, jó kolléga, nagyszerű, széleskörűen művelt,
nem akármilyen jövő előtt álló fiatalember volt Győző.
Szavaik nyomán az őrnagy előtt kezdett kirajzolódni az elhunyt
portréja. Oláh Győző a romániai Nagykárolyban született egy
vasutas családjában. Ott járt magyar elemibe, majd román líceumba,
ahol osztálytársai és tanárai külön utaztak rá a vezetékneve miatt.
Tizenhét éves volt, amikor – „az őrnagy elvtárs nem érti félre” –
Győzőre rászállt a Szeku, be akarták szervezni, de ő nem állt
kötélnek. Engedélyért folyamodott, hogy kiskorú létére házasságot
köthessen, és amikor Bukarestből megérkezett a hozzájárulás,
elvette feleségül a nála nyolc évvel idősebb másodunokanővérét, aki
Magyarországon született és magyar állampolgár volt. A frigy
kizárólag falból köttetett, és arra volt jó, hogy Győző áttelepülhessen
Mátészalkára, ahol a távoli rokonai támogatták, amíg az ottani Esze
Tamás Gimnáziumban le nem érettségizett. Utána a debreceni
egyetemen tanult magyar-néprajz szakon. A szakdolgozatát, amely
a saját kutatásain alapult, a hortobágyi pásztorbot
fejlődéstörténetének szentelte. Valamennyi gyakorlatát a pusztán
töltötte nomád körülmények között, csikósok, gulyások, juhászok
körében, némelyikükkel életre szóló barátságot kötött. Egyetemista
korában egyébként abból élt, hogy franciára meg románra fordított,
ha kellett, dokumentumokat, ha kellett, ideológiai blablákat, de
egyszer még egy mikrobiológiai tanulmányt is. Remekül tudott
franciául, románul pedig tökéletesen, a legkisebb idegen akcentus
nélkül beszélt. Erre kifejezetten büszke volt, de annál mérgesebben
fogadta, amikor lerománozták, pláne amikor erre még azzal is
rádupláztak, hogy ő még a személyazonossági igazolványa szerint
is Oláh.
Szomolányi megkérte az ismeretterjesztőket, hogy lehetőleg
fogják egy kicsit rövidebbre, mert bár őt természetesen az elhunyt
családi körülményei is érdeklik, de elsősorban mégiscsak arra
kíváncsi, mivel foglalkozott, kivel barátkozott Oláh Győző a
Rádióban.
Kiderült, hogy Győző már az egyetem felsőbb évfolyamain
elkezdett külsőzni a Magyar Rádió debreceni stúdiójában, és az
írásai annyira eredetiek, jók voltak, a kellemes, mély zengésű
hangjáról nem is szólva, hogy Pesten is fefigyeltek rá. Alighogy
lediplomázott, találtak számára egy státust a Bródy Sándor utcában.
Eleinte a mezőgazdasági rovatban, a Falurádióban jeleskedett. Járta
az országot, hozta a riportokat a hektáronként ötven mázsás
búzatermésről, amelyet a régebbi típusú kombájnok már nem is
voltak képesek maradéktalanul betakarítani, a szabolcsi alma
Szovjetunióba irányuló exportjáról, a termelőszövetkezeteknek egyre
nagyobb jövedelmet hozó melléküzemágakról. Aztán egyszer
szüretről tudósított valahonnan a Dunántúlról, de a riportja
alapvetően nem a brigádok szorgos munkájáról, hanem a szüreti
hagyományokról, szokásokról szólt, elhangzottak benne nóták,
tréfás rigmusok is. Ezután Győzőt – egyébként nem alaptalanul – a
népszokások szakértőjének kiáltották ki, és mint ilyent, hamarosan
átvitték a tudományos-ismeretterjesztő rovatba. Ott elsősorban a
magyar folklórral meg a népi ételekkel foglalkozó adásokat
szerkesztett, de ha megkérték rá, még a Tér – Idő című, valamint az
Eke dr. orvosi vonatkozású műsoraiba is készített interjúkat. A rovat
kedvence volt, tréfálkozni mindig kész, vidám fiatalember.
– Mindenki ennyire szerette? Nem voltak ellenségei? –
szakította félbe az őrnagy a rovattagok kollektív beszámolóját.
Igen és nem. Tudniillik igen, mindenki ennyire szerette, és nem,
amennyire tudják, nem voltak ellenségei.
– És mi lett a fiktív feleségével? – érdeklődött tovább
Szomolányi.
– Nem is tudjuk – felelte a fiatalabb munkatársai által csak Anna
néninek szólított rovatvezető. – Sohasem emlegette, hiszen az csak
névházasság volt. Nyilván már régen elváltak. Annál is inkább,
minthogy Győző nősülni készült.
– Győző menyasszonya… vagy hogyan mondjam?… most már
özvegy menyasszonya szegény…. Dorka, nálunk, a beruházási
főosztályon dolgozik, műszaki rajzoló. Tavaly nyáron ismerkedtek
meg a balatonszéplaki rádiós üdülőben. Az volt a tervük, hogy az
idén, még karácsony előtt egybekelnek – mondta el nagyokat
sóhajtva Eke Károly.
Szomolányi végiggondolta, hogy milyen anyagot lehet, és talán
kell is még összegyűjteni Oláhról, de aztán arra jutott, hogy
valószínűleg semmilyent. Tökéletesen nem zárható ki, hogy a Szeku
nyúlt utána bosszúból ( „ámbár ha így van, akkor hogyan jön a
képbe az előző két rádiós megölése?”), de Romániába akkor sem
küldheti el a munkatársait a kérdés tisztázására. Debrecenbe
persze, ahol Győző egyetemre járt, elirányíthat valakit, de az egykori
barátok, évfolyamtársak már régesrégen szétszéledtek, tehát ennek
sem volna értelme. Eszébe jutott viszont valami más:
– Milyen gyakran mentek le a hajnali műsorban Oláh Győző
írásai?
– Csak nagyon ritkán, teljesen véletlenszerűen. Ezek inkább a
mi rovatunk napközben elhangzó műsoraiban futottak, például a Van
új a nap alatt címűben. Éppen ezért nézett most be Győző hajnalban
az adóstúdióba. Ott akart lenni, amikor csúcsidőben hangzik fel a
magnóról a jegyzete – adta meg a felvilágosítást Simonffy Géza.
***
– Egyre nyilvánvalóbb, amit már régen gyanítunk, hogy belső
ember a klopfolós. Csak rádiós munkatárs tudhatott arról, hogy Oláh
tudósítását éppen a szerda hajnali műsorba szerkesztik be – fejtette
ki Szomolányi őrnagy Hertzmüller Zalánnak, aki most nem strichelő
örömlányokra, hanem vele együtt egy gyilkosra vadászott. A
százados nem sokkal a reggeli eligazítás előtt kereste meg azzal,
hogy olyan értesüléshez jutott, amely fontos lehet:
– Képzeld, Valér, alig néhány nappal ezelőtt Oláh Győző a nagy
nyilvánosság előtt felpofozta egy kollégáját. Úgyhogy, ami történt, az
simán lehetett bosszú is. Van a Rádióban egy Kutas Cseh Rómeó
nevű munkatárs, aki szemet vetett Oláh menyasszonyára. A lány a
Rádióban dolgozik, mint műszaki rajzoló. A Kutas, azt mondják,
enyhén lökött figura.
– Erről az alakról vannak bizonyos értesüléseim – szakította
félbe Szomolányi. – Kis-Balognak egyszer már gyanús volt a pasas,
és alaposan utánanézett. De pofozkodásról akkor még nem volt szó.
Tehát: mit követett el ez a Rómeó? Lecsapta Oláh kezéről a
menyasszonyát?
– Csak szerette volna. Beleesett a vén bakkecske (vagy
harminc évvel idősebb a csajnál), és a szó szoros értelmében
üldözte a szerelmével. Kileste, hogy mikor jár ebédelni és
„véletlenül” ő is mindig akkor jelent meg az étkezőben, aztán ha volt
ott hely, az asztalához telepedett. Amikor megtudta, hogy ez a Dorka
operabolond, jegyet szerzett a legfelkapottabb előadásokra és oda
próbálta meghívni a lányt. Mondom, csak próbálta, mert a lány
valósággal menekült előle. A kollégái ugyan tisztában voltak ezzel,
de azért egyre Kutassal ugratták. A lány ettől besokallt, és
elpanaszolta a vőlegényének, hogy Rómeó folyton a nyakára jár.
Ezután tört ki a balhé a rádiós étkezdében. Amikor Oláh legközelebb
bement ebédelni, megint ott találta a hősszerelmest annál az
asztalnál, ahol a menyasszonya ült. Borzasztóan begerjedt.
Felállította a helyéről és azt ordította neki, hogy kitöri a nyakát, majd
nyomatékul pofon vágta. Úgyhogy szabályos pofozkodás nem
alakult ki, egyet azonban tagadhatalanul lezavart neki, aminek
legalább ötven ember volt szem-és fültanúja. A dolognak azért nem
lett következménye, mert mindenki együttérzett Oláhval,
megérdemeltnek tartotta a Kutasnak kiosztott fülest, és úgy tett,
mintha mit sem látott vagy hallott volna. Történetesen a jogi osztály
vezetője ült a szomszédos asztalnál, de neki sem támadt
ingerenciája, hogy fegyelmit kezdeményezzen a pofozkodó vőlegény
ellen.
Ezt az incidenst idézte fel Dorka, az agyonütött szerkesztő
menyasszonya is, amikor Szomolányi felkereste. Az apró termetű,
szőke copfját a feje búbján összetekerve viselő lány semmi olyannal
nem tudta gazdagítani az őrnagy ismereteit, amivel hozzájárulhatott
volna a gyilkos indítékának a megállapításához. Vőlegénye halála
után felajánlották neki, hogy vegyen ki egy hét szabadságot, de ő
visszautasította azzal, hogy könnyebb neki, ha a napi munkáját
végezheti, akkor legalább nem gondol állandóan Győzőre. A
rajzasztala mellett ült, amikor az őrnagy belépett a szobájába. A
szeme ki volt vörösödve, de a nyomozóval folytatott beszélgetés
alatt egyszer sem sírta el magát. Szemmel láthatóan kemény fából
faragták. A nyomozó arról kérdezte, amiről mindenki mást is: voltak-
e a vőlegényének ellenségei?
– Higgye el, őrnagy úr, senkinek sem lehetett oka rá, hogy
megölje Győzőt. Nem voltak ellenségei.
– És Kutas? – szakította félbe Szomolányi.
– Ugyan ki veszi őt komolyan? – kérdezett vissza a lány. – Arról
a jelenetről ott az ebédlőben, arról egyedül én tehetek. Kár volt
említenem Győzőnek, hogy Rómeó nem száll le rólam. Megjegyzem,
ahogyan most kérdi, hogy voltak-e ellenségei, hát nem tudom… Azt
már magának is elmondták, hogy Győző lekent egy frászt a
Kutasnak. De azt nem tudja, hogy mi történt azután.
– Miért? Mi történt?
– A pofon után Győző dühösen kirohant. Mi, akik ott voltunk az
asztal körül, próbáltuk emészteni a történteket. Kutas pedig, mielőtt
fülét-farkát behúzva elsompolygott volna, azt sziszegte a foga között,
hogy „megölöm ezt az ál-Petőfit”.

VII.

Népes város Afrikában

Szomolányi megfontolandónak, de legalábbis nem kizárhatónak

ítélte azt a lehetőséget, hogy a felpofozott sértett állt lesben és ölte
meg Oláh Győzőt. Úgy határozott, hogy maga veszi elő Kutast.
Szándékának megvalósítása azonban számottevő nehézségbe
ütközött. Sokáig képtelen volt megtalálni Kutas Cseh Rómeót. Noha
a szóbeszéd szerint a Magyar Rádióban és környékén több példány
szaladgál belőle, most, amikor szükség volt rá, ezek közül egyet
sem lehetett fellelni. Kereste őt az őrnagy a rovatánál, majd a
főszerkesztőség titkárságán, a Pagodában, a stúdiók környékén, de
a pofon elszenvedőjét mintha csak a föld nyelte volna el. Szomolányi
már ott tartott, hogy az íróasztalán hagy egy cédulát és így szólítja
fel a fazont, hogy adjon hírt magáról, ám amikor benyitott Kutas
szobájába, legnagyobb meglepetésére éppen ott találta. Ezen már
csak azért is csodálkozott, mert a riporter kollégái megmondták neki,
hogy Rómeót kizárólag a szobáján kívül keresse.
Az őrnagy bíztatására Kutas nagyjából ugyanúgy adta elő az
Oláhval támadt konfliktusát, ahogyan arról mások már beszámoltak,
csak éppen két dolgot fűzött hozzá: 1. A szocializmusban a nő nem
magántulajdon, ergo: Győző sem tekinthette volna Dorkát annak. 2.
De még ha, tegyük fel teoretice, kizárólagos joga lett volna a lány
birtoklására, a fizikai értelemben végrehajtott erőszak akkor is a
kommunista erkölcsbe ütközik.
 Szomolányi a legszívesebben úgy regált volna erre, hogy
„haver, hagyjuk a süket dumát”, de mivel ezt nem tehette, csupán azt
kérte Kutastól: árulná el, hol tartózkodott szerdán hajnalban négy és
hat óra között?
Rómeó számára világos volt, hogy a nyomozó az alibijére
kíváncsi.
– Jöjjön velem – ragadta karon –, megmutatom önnek, hol
voltam akkor hajnalban, amikor ezt az urat valaki kiiktatta az élők
sorából.
Emeletről le, lépcsőn fel, átjárókon keresztül Kutas a
stúdióépületnek arra az első emeleti folyosójára vezette az őrnagyot,
ahol a vágó-, más néven montírozó helyiségek sorakoznak.
– Egész hajnalban itt tartózkodtam – lökött Rómeó a hármas (3-
as számú) magnó, vagyis vágóhelyiség ajtajára.
Az őrnagyot az az érzés fogta el, ami a rendőrség Dunakeszin
kiképzett szimatebeit keríti hatalmába, amikor a tettes nyomát
méterről-méterre szaglászva, hosszabb futás után, kutyavezetőjüket
alaposan megfuttatva, a célszemély közvetlen közelébe érnek, és
annak testiségét immár nemcsak kóbor, elszórt molekuláknak
köszönhetően, hanem teljes valóságában észlelik. A 3-as magnó
ugyanis legfeljebb tíz lépésnyire volt attól a lépcsőtől, amelyen alig
néhány fokkal lejjebb Oláh Győző és előzőleg még két rádiós egy
klopfolóval lecsapó, elvetemült gyilkos áldozatává lett.
– Most bemegyünk a hármasba, és ön megláthatja az alibimet.
Az apró helyiségben egy fiatalos, de már itt-ott őszülő nő ült a
magnó előtt, és a bakikat, nyökögéseket, izéket, hogyishívjákokat,
fölösleges szüneteket kiiktatva, olyan sebesen vágta, ragasztotta,
vágta, majd ismét ragasztotta az érzékelő fej előtt elsuhanó
magnetofonszalagot, hogy az őrnagy alig tudta szemmel követni a
keze mozgását.
Mindketten bemutatkoztak. A hölgy Bakos Katalin néven
prezentálta magát.
– Katikám, mondd el, légy szíves, az őrnagy elvtársnak, hogy
miért toltál te le engem szerdán reggel, mint a pengős malacot –
fordult mézes-mázas hangon Kutas a hangtechnikushoz.
– Nézze csak meg, őrnagy elvtárs, hogy miket pingált ez a
marha a falra! – fordult meg a székén és mutatott Katalin az apró
helyiséget a szomszédos, ugyanilyen parányi, levegőtlen
szobácskától elválasztó, alig néhány héttel korábban elhelyezett
furnérlapra.
Dr. Szomolányi Valér odafordult és megdörzsölte a szemét. A fal
szerepét betöltő furnérlapon ugyanis feketén-fehéren, pontosabban:
lila festékkel odapingálva, a következő volt olvasható:
Népes város Afrikában Cotonou,
Mert ott minden lakos lukas kotonú.
Az őrnagy törénetesen tudta, hogy Cotonou Benin fővárosa.
(Vlagyimir Iljics Benin? – huncutkodott agyában a kismanó.) Azt a
logikai láncot is érteni vélte, hogyan függ össze a népsűrűség az
óvszerek selejtes mivoltával. De hogy hogyan lehet ez a bökversike
Kutas Cseh Rómeó alibije, az egyelőre sehogyan sem fért a fejébe.
– Azon a bizonyos hajnalon, amikor a sajnálatos esemény
bekövetkezett, én itt voltam a magnóban, és ennek a költeménynek
a fali megörökítésével voltam elfoglalva. Aközben hallottam kintről a
zajt, előbb Divéky hangját, aztán a többiekét. Hű, de nagy kiabálás
volt.
– Azt akarja mondani, hogy maga egy pillanatra sem hagyta el
azon a hajnalon ezt a helyiséget? – nézett kérdőn az alkalmi
rímfaragóra az őrnagy.
– Úgy, ahogyan mondani méltóztatik. De Kati is tudja igazolni,
aki végig itt volt velem.
– Bocsáss meg, Rómeó, de én többször is elhagytam közben a
magnót. Egyszer, emlékszem, elfogyott a ragasztóm, azért mentem.
Azután pedig, na mindegy… szóval fel voltam fázva, és félóránként
látogattam a toalettet. Éppen onnan jöttem visszafelé, amikor Divéky
fellármázta az emeletet.
– Ehhez mit szól? – kérdezte az őrnagy kajánul Kutast. Kevéssé
hitte ugyan, hogy személyében megtalálta a tettest, de nem tudta
kihagyni, hogy legalább egy kínos pillanatot ne szerezzen ennek a
kellemetlen fickónak. – Lebukott, Kutas.
– Azt csak az őrnagy elvtárs hiszi. Katinak igaza van, most már
emlékszem, hogy gyakorta járkált ki, még én tanácsoltam neki, hogy
igyon meg egy kanna forró teát, az segít ilyenkor. Nekem viszont egy
kézzelfogható bizonyítékom is van arra, hogy egyetlen percre sem
hagytam el a 3-as magnót. Mégpedig ez itten – mutatott a gyanúba
keveredett „költő” a fal szerepét betöltő furnérlemezre. És az őrnagy
értetlenkedő pillantására meg is nevezte a biznyítékot: – Meg lehet
vizsgálni a feliratot. Ha én akár egy percre is abbahagytam volna az
írását, a festék közben máris száradt volna egy kicsit, az eredmény
nem lenne egyenletes, és az most is meglátszana. Nézesse csak
meg egy szakértővel!
Szomolányi kénytelen volt megfogadni a tanácsot, és – megint
csak a biztonság kedvéért – az afrikai város demográfiai helyzetét
vázoló sorokat még aznap megnézette egy szakértővel. A mázolás-
specialista gondos vizsgálata már a helyszínen megerősítette Kutas
igazát, amire később a bűnügyi szakértői intézet vegyésztechnikusa
is rámondta az áment, miután mikroszkóp alatt hosszan vallatta a
falról több helyen lekapart festéket.
Ebből a rendőrségi laborból azonban mást is kézbesítettek
Szomolányi őrnagy kezeihez. Egy olyan szakvéleményt, amely
szerint az Oláh megöléséhez használt húsklopfoló nyelét a tettes
éppen olyan, feltehetőleg ugyanabból az üzemből kikerült, esetleg
még egy szériában is gyártott gumikesztyűben fogta meg, amilyent
az előző két rádiós gyilkosságnál is használtak.
Ezzel a laboreredménnyel azonban nem volt mit kezdeni. Ilyen
kesztyűt Magyarországon naponta százával, ha ugyan nem ezrével
használnak és dobnak ki kórházakban, orvosi rendelőkben, vegyi
laboratóriumokban, takarító vállalatoknál. Egy gumikesztyű alapján
(„Hová a fenébe tehette a tettes? Nyilván elégette”) csak Poirot
volna képes megtalálni egy gyilkost. Dr. Szomolányi Valér
önkritikusan állapította meg magában, hogy ő bizony csak a magyar
rendőrség hivatásos tisztje, nem pedig egy mesebeli belga
magándetektív. Viszont – villant át az agyán – húsklopfolóból
biztosan kevesebb van a világon, mint gumikesztyűből.
***
A következő eligazításon az őrnagy ki is adta a feladatot
munkatársainak: nézzenek utána, ki és hol árusít olyan húsklopfolót,
amilyennel a három rádióst megölték. A tettes valószínűleg
egyszerre szerezte be a három, netán még több konyhai eszközt,
ami ugye, feltűnhetett az eladónak. Ha egy kis szerencséjük van,
megtalálják az illetőt, aki aztán személyleírást adhat a vevőről.
 – Bocsáss meg –, próbált ellenkezni Csizmadia főhadnagy – de
van arról elképzelésed, hogy hány háztartási üzletben árulnak
húsklopfolót, és hogy hány eladó dolgozik egy-egy ilyen boltban?
Most jut eszembe, konyhai eszközöket minden vásárban, búcsúban
is árulnak. Tű a szénakazalban.
– Oké, akkor szedjétek szálaira a szénakazlat!
A megbeszélésen aztán még egy szénakazal napirendre került.
Miután Szomolányi már előzőleg úgy igazította el a csoport tagjait,
hogy a Bér-és Munkaügyi Osztályon kérjék el a Magyar Rádió
dolgozóinak teljes listáját, osszák el egymás között a rajta
szereplőket, és valamenyiükkel beszélgessenek el, kivétel nélkül
mindenkit kérdezzenek ki. Hátha valaki legalább egy aprósággal
hozzá tud járulni a sorozatgyilkosság körülményeinek tisztázásához.
Ennek kapcsán panaszolta most el a jelenlévők helyeslése
közepette Nyeső főhadnagy, hogy a feladat még egy ilyen
szokatlanul nagy létszámú csoport számára is csaknem
megoldhatatlan:
– Háromezer ember dolgozik a Magyar Rádióban.
Utánanéztem, és képzeljétek el, csak Farkasból nyolc van, plusz öt
Farkasné. De az semmi! A Kovácsok és Kovácsnék száma
összesen harmincegy. De még az is semmi! Harmincöt Nagy
dolgozik itt, közülük hatan Lászlók. Ugyanúgy számozzák őket, mint
nálunk, a rendőrségnél.
– Hja kérem, nem lehet mindenki szám nélküli Nyeső… –
gúnyolódott a maga szelíd stílusában Szomolányi. – A te
névrokonaidból viszonylag kevés szaladgál ebben a városban. Nem
is szólva a Hertzmüllerekről – intett fejével az erkölcsrendészetről
átmenetileg kikölcsönzött százados felé. – Nincs mese, elvtársak.
Végig kell menni minden lehetséges nyomon. Ha nem tudnátok, ez a
sorozatgyilkosság, lassan világszenzcióvá válik. És persze az is,
hogy a magyar rendőrség tehetetlen az ügyben. Ezzel van tele a
nyugati sajtó.
– És a hazai mikor fog beszámolni róla? – kérdezte valaki, de
olyan halkan, hogy az őrnagy úgy tehessen, mintha nem is hallotta
volna.
Úgy is tett. Miután pedig kiosztotta az újabb feladatokat és
ellenőrizte a korábbiak végrehajtását, Szomolányi őrnagy elindult,
hogy folytassa a „műtanrendőri bejárást”.
A Bródy-épületből lejövet a portásfülke előtt nem balra, a
páncélkapu, hanem jobbra, az udvar irányába fordult. És amint
kilépett az aszfaltozott udvarra, ott emelkedett előtte, ha nem is túl
magasra, a sajtóban, rádióban, televízióban annyiszor emlegetett,
bemutatott, legendás Pagoda. A stúdióépülethez csatlakozó,
négyszögletes alaprajzú, üvegoldalú, üvegajtajú, emeletnyi magas
doboz tetejét tervezője kissé homorú ívűnek álmodta meg. Élénk
fantáziájú törzsvendégeit ezért egy kelet-ázsiai buddhista szentélyre
emlékeztette. Valójában itt nem égtek füstölők, és a látogatók
garantáltan nem imádkoztak. Fordítva, időnként éppen az
ellenkezőjét tették: káromkodtak, szidták a szerkesztők anyukáját,
vagy éppenséggel a szerkesztők gyalázták a próbákra, felvételre
késve érkező művészek, szakértők felmenőit.
A Pagoda ugyanis alapvetően váróterem volt. Itt találkoztak,
várakoztak egymásra egyrészt a rendezők, dramaturgok, riporterek,
másrészt „ügyfeleik”: színészek, zenészek, egyháztörténeti,
biztonságpolitikai és egyéb szakértők. És mert a várakozás okozta
gyomoridegességet evéssel-ivással lehet a legjobban levezetni, a
Pagodából nyíló bűfében szendvicset, kaszinótojást, kávét, üdítőt
kínáltak a betérőknek, akik aztán mindezzel a kezükben önkiszolgáló
alapon vonultak ki és foglaltak helyet az üvegdobozban felállított
asztalok mellett.
Máskor az ilyen közös helyfoglalás nem a várakozás perceinek
elviselhetővé tételétre, hanem rendezői elgondolások felvázolására,
interjúk előzetes megbeszélésére szolgált. A lehetőség, hogy a
Pagodában napközben harapni is lehet valamit, de főként, hogy a
koffeinéhségben szenvedő munkatárs itt megihat egy kávét, a rádió
saját alkalmazottait is gyakran csábította ide, anélkül, hogy külső
szerzővel, közreműködővel, interjúalannyal találkoztak volna..
Mindemellett a Pagoda a főváros alighanem első számú vicc-és
pletykaközpontja is volt, ahová és ahonnan koncentrikus körökben
terjedve érkeztek és távoztak az állítólagos tuti értesülések, tréfák, a
politika, nem egyszer akár a női és férfi fehérneműk mélyére hatoló
kósza hírek. Ha valaki kiötlött egy poént, és azt délelőtt 10 órakor
elmondta társasága tagjainak a Váci utcai Anna presszóban vagy a
jobb időkben Gerbaud névre hallgató Vörösmarty cukrászdában,
kevéssel dél után már visszahallhatta a Pagodában, mi több, ha
saját viccét itt és ekkor megpróbálta újra elsütni, már gyakran azzal
intették le, hogy „szakállas”.
A Magyar Rádió kacskaringós útjait járva, erre a sokat
emlegetett, agyondícsért és elátkozott helyre állított be most dr.
Szomolányi Valér rendőr őrnagy is. Egy csésze dupla
presszókávéval a kezében lépett ki a büféből, és a bejárattal
csaknem szemben, a Pagoda távoli sarkában telepedett le. Így
szemben ült a percenként nyíló üvegajtóval, rálátása volt az
asztaloknál kávézó vendégekre, ha pedig bal oldalra esett a
pillantása, azt az udvaron álló jókora fügefát láthatta, amelyről
ismeretlen tettesek évente kétszer orvul szedték le a termést. Ha
viszont megfordult, közvetlenül a háta mögött egy könyvekkel
zsúfolásig megrakott pultra figyelhetett fel.
És valóban, dr. Szomolányi figyemét ez a pult és a mögötte
sürgölődő asszony sem kerülte el. Denise-t (azaz Dönizt) a
Rádióban mindenki ismerte, annak ellenére, hogy nem volt az
intézmény alkalmazottja. Könyvkereskedéssel foglalkozott, és ezt a
foglalatosságot a Pagodában űzte. Akinek tehát – munkatársnak
vagy külső vendégnek – a Rádióban könyvre volt szüksége, hozzá
fordult. Ha a keresett mű éppen hiányzott a pultjáról, Denise
másnapra beszerezte. És aki nem azzal a céllal jött a Pagodába,
hogy könyvet vegyen, várakozás közben, jobb híján ugyancsak
megállt a pult előtt, és gyakorta vásárolt is. A Magyar Rádiónak ez a
népszerű szeglete már-már elképzelhetetlen volt Denise nélkül,
hiszen ő ősidőktől fogva terjesztette itt a nyomtatott kultúrát. Ennél
fogva ismert mindenkit (értsd: fél Budapestet), aki itt megfordult.
Szomolányi ennek tudatában igyekezett beszéltetni az
asszonyt, ami az utóbbinak egyáltalán nem esett nehezére.
Csakhogy ez a beszélgetés sem derített fényt a hármas
gyilkosságra,
– Azelőtt pincérek szolgáltak fel a Pagodában – idézte fel
Denise a rádiós presszó múltját. – Egy darabig még szeszes italt is.
Aztán amikor ezt megtiltották, akkor a rumot már úgy kellett
megrendelni, hogy „egy erős duplát kérek” és kacsintani hozzá.
Matyika, a felszolgálónő pedig, mondhatni konspiratív körülmények
között, kávés csészében szervírozta a szeszes italt.
 – Hogy-hogy Matyika? Matyika egy asszony? – nézett nagyot
Szomolányi.
– Ó, igen – nevetett Denise – Matyika a személyi
igazolványában Matildként szerepel.
– Gondolom, a vendégek ezt bőséges borravalóval honorálták –
kockáztatta meg a nyomozó.
– Hajjaj! De akadtak igazi úriemberek, akik akkor sem sajnálták
a borravalót, ha valóban csak egy erős feketét fogyasztottak. Vagy
többet. Ilyen volt például Sipos Tamás, egy egészen kiváló riporter,
dramaturg, rendező, igazi Jolly Joker. Nem is csoda, hogy a
Televízió elszipkázta a Rádiótól. Azelőtt mindig itt lehetett látni a
Pagodában. A lánya, Juli egyébként szintén a Rádióban dolgozik, az
Ifjúsági Főosztályon. Na, szóval a Tomi két dologról híres. Az első
az, hogy nagy lovibolond, a második, hogy rettentően szórakozott.
Bár talán nem annyira, mint ahogy kinéz, mert még rá is játszik. Vele
történt meg itt, a Pagodában, hogy leült egy társasághoz, amelynek
a tagjai éppen a kávéjukat itták. Tamás is rendelt egyet a
felszolgálónőtől, de az megfeledkezett róla. Amikor a társaság
feloszlott, Sipos nagyvonalúan fizetett, még a saját, meg nem kapott
kávéjáért is, mi több, külön megdícsérte, hogy milyen finom volt, és
dupla borravalót adott.
– És kegyed? Amint látom, a fél életét itt tölti a Pagodában…
Ugye nem tévedek, ha azt gondolom, hogy mindent hall és mindent
lát?
– Persze, de nehogy azt higgye, hogy ebben a műfajban én
vagyok az egyetlen. A maga előtti asztalnál háttal ülő urat Szilágyi
Györgynek hívják. Gondolom, hallott már róla. Bár annak idején
Marton Frigyessel együtt ő találta ki a Rádiókabarét, és ő szerkeszti
az Iránytű című műsort, nincs is szobája a Magyar Rádióban.
Merthogy formailag nem is a cég dolgozója. Ennél fogva saját
telefon-mellékállomással sem rendelkezik. De ha kívülről hívják, –
nem fogja elhinni –, a központ habozás nélkül idekapcsolja a hívást
a Pagodába, ahol rendszerint meg is találják.
Szomolányit szórakoztatta a dézsából rázúdított információ, de
úgy gondolta, most inkább átevez Szilágyihoz, akit, ha másként nem
is, de a Hanyas vagy című párbeszédes kabarészöveg szerzőjeként
az egész ország ismert. Ő meg még külön is hallott róla a
nagybátyjától, aki annak idején Szilágyi több jelenetében játszott.
– Hanyas vagy? – próbált stílszerűen indítani, amint
bemutatkozott és átült a jórészt kopasz, és ahol nem, ott erősen
őszülő, bajuszos férfi asztalához.
– Huszonyolcas. És te?
– Én csak negyvenhatos – ismerte be az őrnagy.
– Akkor mi sajnos nem értjük meg egymást félszavakból – adta
vissza a kölcsönt a Pagoda lakója. – Pedig Vili, a nagybátyád a
barátom volt.
– Gyuri bátyám, te biztosan el tudnád sorolni, hogy ki mindenki
fordul meg a Pagodában – próbálkozott Szomolányi.
– Biztosan nem, mert az elmúlt húsz évben annyi dokumentum-
és hangjátékot rendeztek a Rádióban, hogy nemigen van olyan
színész, aki ezek valamelyikében ne szerepelt volna, tehát elő kellett
itt fordulnia. Én még arra is emlékszem, amikor Tőkés Anna ült ott,
abban a sarokban, az udvartartásától körülvéve. Pedig ő már két
évtizede nincs közöttünk. Egy bohó rendező annak idején állítólag itt
mutatott be neki Moli?re néven egy vidéki komédiást, akit Annus
királynői leereszkedéssel fogadott és csak annyit jegyzett meg neki:
„Játsztam a darabjában, kedves. Ugye maga írta A férjek
iskoláját?”… De hogy csak azokat említsem, akik alig néhány éve
mentek el, sokszor láttam itt Bulla Elmát, Márkus Lászlót, Ruttkai
Évát, Major Tamást, Sulyok Máriát. Egy egész mennyei színtársulat
kitelne belőlük. De nézz csak oda – mutatott Szilágyi a Pagodán
éppen keresztülsiető Sinkovits Imrére és Kézdy Györgyre –, ezek is
nyilván felvételről jöttek, akárcsak az a kopasz, szemüveges muki,
aki most jön kifelé a bűféből.
– Őt ismerem – állította meg a szóáradatot Szomolányi. – Az
Bergendy, a szaxofonos.
– Na látod! Mert a zenészek, még a rockerek is itt tanyáznak.
Nincs hét, hogy ne látnám itt Zoránt vagy Kovács Katit, Nagy Feróról
nem is szólva. Feró egyébként nemcsak felvételre jár ide. Neki
állandó heti műsora van Garázs címmel. És hol vannak még akkor a
szerzők? Egyedül Hegedüs Géza több mint száz hangjátékot írt a
Rádiónak. Tudod, hogy száz hangjáték az mennyi? Gézuka
rendszerint itt ült le a dramaturgiai osztály munkatársaival, hogy
elővezesse nekik a következő darabjának a tartalmát. Óriási figura
volt, órákon át tudnék mesélni róla. Gyakran fordul itt elő a két Cini –
Karinthy és Zalatnay –, vagy hogy olyan valakit mondjak, akit te
biztosan ismersz, óraszám üldögél itt az Antal Imrus is. Egyszóval
színésztől énekesig és zenészig, rendezőtől dramaturgig, írótól
költőig, humoristától műfordítóig megfordult itt mindenki, aki
kulturális területen él és mozog. Hárs István két és fél évtizeden át
volt a Rádió első embere, és az alatt működött itt szimfonikus
zenekar, Stúdió 11, énekkar, gyermekkórus, rádiószínház,
rádiókabaré, dal, szerelem, bánat, kutyafüle. Tudod, az olyan pali
volt, hogy már nagyfőnök korában, a hibás lába ellenére is gyalog
meg autóbusszal járt be dolgozni. Csak egy évtized után vett
magának egy Zsigulit, attól fogva azon pöfögött. Amíg az elvtársak
Mercedeseken vitették magukat vadászni, ő a tragacsán indult
horgászni vasárnaponként. No, de téged, a zsarut, nyilván nem ez
érdekel, hanem az, hogy ki ölte meg Kennedyt, már úgy értem, azt a
három szerencsétlent. Én meg is tudom neked mondani, csak azt
áruld el, hogy egy tettest kerestek vagy többet.
Szomolányi felkapta a fejét.
– Nem vagyunk benne száz százalékig biztosak, de minden jel
szerint csak egy elkövetővel van dolgunk – árulta el a nyomozó a
titkot, mely nem is volt igazán titok.
– Tehát az illető három különböző embert tett el láb alól: egy
külpolitikai kommentátort, egy kezdő riportert és egy szerkesztőt. Így
van?
– Így.
– Hát akkor keressetek egy olyan őrültet, aki a Magyar Rádióra
haragszik. De ne a belsősök között keressétek, mert poéngyilkosból
ugyan elég sok tenyészik nálunk, de olyan, aki embereket gyilkol,
aligha akad.
Szomolányi ugyan nem hitte, hogy a Hanyas vagy? Szerzője
valóban meg tudja nevezni az elkövetőt, de azért többet várt ettől a
beszélgetéstől. Arra viszont nem számított, hogy nemcsak ő ismer
többeket a Pagoda törzsvendégei közül, hanem azok is ismerik őt.
Előbb Agárdi Gábor intett neki oda, aki gyakran járt a nagybátyja
házában, azután a helyiségen átlibegő Szalóczi Manci köszöntötte
nagy reverenciával. Már indult kifelé, amikor az egyik asztaltól két
számára ismeretlen asszony bámult rá leplezetlenül, és az egyikük
meg is szólította.
– Megtalálta már a gyilkost, nyomozó úr?
Az ördögbe, lassan már én is híresség leszek itt – könyvelte el
magában az őrnagy, és válaszképpen valami olyasmit morgott
vissza, amit éppen úgy lehetett igennek, mint nemnek érteni.
***
Dr. Szomolányi Valér már igazán sok mindent látott és hallott,
amióta az életvédelmi alosztályon teljesített szolgálatot. Találálkozott
rabló-, sorozat-és kéjgyilkossal, bosszúból és családi perpatvar
közepette ölő állampolgárral, látott érintetlen és széttaposott
tetthelyet, és mindezen tapasztalatai alapján hajlamos volt azt hinni,
hogy őt már nem érheti meglepetés. Tévedett.
Nem csekély csodálkozását most az a gyűrött cédula váltotta ki,
amelyet a Bonctani Intézetből küldtek neki (vissza). A cetlit ugyanis
néhai Oláh Győző fekete posztómellényében találták, a zseb
kiszakadt bélése mögé volt becsúszva. Ezt sajnos persze sokkal
korábban, a helyszíni szemle során kellett volna az őrnagy
munkatársainak megtalálniuk, amikor is – az előírásnak megfelelően
– alaposan kiforgatták az áldozat zsebeit.
A cédulán, amely láthatóan már igen régen ott lapult a bélés
mögött, az idők során kifakult tintával írva tizenegy szám volt
olvasható: 49893567529. Passz! – mondta magának az őrnagy, és a
cédulát a napi jelentéshez mellékelte. Ennek a számsornak a
megfejtése – vélte – nem egy életvédelmi nyomozó feladata. Adják
oda a cédulát egy kódfejtőnek, az talán majd boldogul vele.
Lehet, hogy ha nagyon töri rajta a fejét, sikerült volna a
rejtélynek a végére járnia, de az őrnagy esze most egész máson járt.
Csizmadia főhadnagy az imént számolt be neki arról, hogy a rádiós
munkatársak meghallgatása során neki jutott az énekkar tagjainak
egyike, egy Tahiné Mitrovits Alexandra nevű szoprán (48 éves,
elvált, büntetlen előéletű), aki olyan figyelemre méltó élményt osztott
meg vele, amely esetleg segíthet megtalálni az Alánszki Babett
terhére elkövetett emberölés indítékát.
És mivel a rádióénekkarnak csak másnap volt próbája,
Szomolányi azonnal kocsiba vágta magát és meg sem állt
Budakalászig, ahol Tahiné lakott. Szerencséje volt. Otthon találta a
kórista hölgyet, aki késznek mutatkozott arra, hogy az őrnagynak is
elbeszélje, amit a főhadnagynak már elmondott. Egyedül azt kötötte
ki, hogy a hatóság kezelje diszkréten – amint kifejezte magát –
„szívből fakadóan őszinte vallomását”, mert ugyebár, ahol fültanúkat
ölnek, ott minden megeshet. Neki pedig két kiskorú gyermeke van,
és nem akar mások miatt meghalni. Azt kérte, hogy az őrnagy
esküdjön meg, hogy titokban tartja a nevét és azt, amit elmond.
Szomolányi látta a hölgyön, hogy amit Csizmadiának egyszer
már előadott, most is annyira kikívánkozik belőle, hogy ha semmit
sem ígérne a szoprán szólam e jeles tagjának, ő akkor is
megosztaná vele a titkát. Jószívű, az emberi lelkekben magát
nagyszerűen kiismerő ember lévén azonban rábólintott a kérésre, és
szinte látta, hallotta, amint Tahiné Mitrovits Alexandra szívéről erre
legördül egy fél gellérthegynyi szikla.
– Az úgy volt, – kezdte nagy körülményesen –, hogy tavaly
karácsony és újév között nagy bulit rendeztek a Márványteremben,
amelyre minden rádiós meg volt hívva. – Ezen a ponton Tahiné
balkezével rózsaszínűre festett hajába túrt és felborzolta. Hogy ezzel
ki akart-e valamit fejezni vagy csak rossz szokás volt, arra a
továbbiakban sem derült fény, de bizonyos, hogy az értelmetlen
mozdulatot minden mondat után megismételte.
– Jó volt a hangulat, táncoltunk, meg minden – folytatta az
asszony. (Hajborzolás). – Bőven ivott is a társaság. – (Hajborzolás)
– Amikor már nem bírtam tovább cigi nélkül, kimentem és egy
eldugott sarokban rábagóztam. – (Dupla hajborzolás). – El kellett
bújnom, mert a kórusban senki sem tudja, hogy dohányzom,
tudniillik nekünk az tilos.
A szívől fakadóan őszinte vallomást hallgatva Szomolányi két
dolgon kezdett töprengeni. Az első, hogy az asszony az énekkari
hangversenyeken is ilyen sűrűn és agrsszíven borzolja-e a haját, a
második pedig, hogy hová akar kilyukadni. Azt értette, hogy Tahiné
nem akarja nagydobra verni, hogy énekkari tag létére dohányzik, de
onnan még nagyon hosszú út vezet odáig, hogy az életéért
aggódjon. Pillanatnyi szünet és egy újabb erőteljes hajborzolás után
a szoprán folytatta:
– Nem tudom, járt-e már az Esterházy palotában? Tudja, az a
gyönyörű épület a Pollack Mihály téren, amely egykor az uraké volt,
aztán meg az elvtársaké. Egy időben a köztársasági elnök hivatala
működött benne. Aztán a Rádió kapta meg. A stúdióépületből
közvetlenül át lehet oda járni. Ebben az épületben van a
Márványterem, ahol gyakran tartanak nyilvános hangversenyeket,
de mi is ott szoktunk próbálni. Ha hiszi, ha nem, a Rádió annyi év
alatt sem volt képes teljesen belakni. Az egykori palota folyosóin,
ahol sötét van, mindenféle székek, írósztalok és egyéb bútorok
hevernek egymásra dobálva.
Amikor ideért a vallomásában, Tahiné Mitrovits Alexandra,
immár jobb kezét is igénybe véve, vagy fél percig borzolta a haját, és
csak azután folytatta:
– Ahogyan ott bagózom a sötétben, egyszercsak azt látom,
hogy ketten jönnek ki a teremből: az a kislány, akit most megöltek,
meg egy láthatóan és hallhatóan részeg fiataelmber. Nem ismerem a
srácot, csak azt tudom róla, hogy a lehetetlen sötétzöld színű
ingéhez piros cipőpertli-nyakkendőt kötött. Mondom, nagyon be volt
piálva, és talán csak azért állt még a lábán, mert a Babett támogatta.
Gondoltam, most valami kis szerelmi jelenet következik, amihez én
fölösleges vagyok, de már nem volt időm eltűnni, ezért gyorsan
elnyomtam a cigarettámat és behúzódtam egy bútorhalmaz mögé.
Tíz lépésnyire sem lehettem tőlük, minden szavukat hallottam.
Megvan a motívum. Féltékenység – símogatta meg mesterien
megfodrászolt szakállát a nyomozó, aki anélkül, hogy észrevette
volna, ezzel akaratlanul is a Tahiné kényszerneurózisos
hajborzolását parírozta. Hamarosan rájött azonban, hogy megint
tévedett. Nem a lány és a fiú között szikrázó féltékenység esete
forgott fenn, hanem, ha mondhatjuk így, éppen ellenkezőleg.
– „Egyszer már fel kell tárulkoznom valaki előtt” – idézte a
részeg fiatalembert Tahiné. – Minden szavára pontosan emlékszem.
Azt mondta: „Tudd meg, Alibaba, én meleg vagyok. Érted?
Homokos. Egy rohadt buzeráns! De ezt nem tudja senki. Az Álmos is
csak sejti. Egyszer nem tudtam uralkodni magamon, vagy talán
próbaképpen… Szóval megcirógattam a fenekét. Úgy nézett rám,
hogy azonnal megértettem: ez az a szekér, amelyik sohasem vesz
fel. Azóta csak a távolból merem imádni. Elég, ha belép a szobába,
és nekem máris hevesebben dobog a szívem. Kérlek, ne mondd el
senkinek, mert ha a többiek megtudják, kiröhögnek. Vagy, ami még
rosszabb: gúnyolni fognak. Esküdj meg, hogy nem szólsz róla
senkinek!” A lány ezt szentül meg is ígérte a fiatalembernek, annak
azonban kétségei támadtak. Alighanem már megbánta, hogy kiadta
magát és dühös lett. De nem magára, hanem Alibabára. Azt mondta
neki: „Ha megtudom, hogy valakinek is elmondtad, amit én itt
megosztottam veled, agyonütlek.” Aztán sírva fakadt. Hát kérem,
őrnagy úr, ez a titok. Lehet, hogy az Alibaba tényleg elmesélte
másoknak, és a szerencsétlen homokos fiú ezért ütötte agyon?
– Hogy hívják azt a srácot? – csapott le a lehetséges nyomra az
őrnagy.
– Azt én meg nem mondom magának. Soha azelőtt, vagy azóta
nem láttam. Persze ez nem jelent semmit. Több ezren dolgozunk a
Magyar Rádióban, még látásból sem ismerhetek mindenkit. Azt sem
sejtem, hogy ki az az Álmos, akit a zöld inges pasas imád.
Szomolányi megköszönte a történetet, és mielőtt még az
asszony tovább borzolta volna a haját, sietve távozott.
Máris a következő tennivalón járt az agya: ki kell deríteni, hogy
ki az a rádiós, aki agyonütéssel fenyegette meg Alánszki Babettet.
Elképzelhető, hogy a lánynak eljárt a szája, ezt a pasas megtudta,
és ezért váltotta valóra a fenyegetését? És persze azt sem lehet
kizárni, hogy csak tartott Alibaba indiszkréciójától és úgy vélte, csak
egy mód van arra, hogy egészen biztosan elhallgattassa. Ki tudja?
Csakhogy még a nevét sem tudja az illetőnek. Csoportja következő
eligazításán Tóth Jolán hadnagyot bízta meg annak a kiderítésével,
hogy kit láttak a Rádióban sötétzöld ingben és piros
madzagnyakkendővel.
Linda (mint emlékezetes, a karatés hadnagyot társai csak így
nevezték) feladata a vártnál nehezebb is volt, de könnyebb is. A lány
úgy vélte, hogy a puhatolózást az írógépszerelőnél kell kezdeni,
mivel nyilván rengeteg rádióst ismer, hiszen mindenhova őt hívják,
ha elromlik egy írógép. Sőt annak még csak el sem kellett romolnia
ehhez, mert még a legegyszerűbb szalagcserékért is neki
telefonáltak.
A lassú járású, idős szerelő azonban egy-kettőre leépítette:
– Ugyan már, a nyilasok óta senki sem hord sötétzöld inget! Az
még gyerekkoromban volt, amikor az Andrássy úton, a 60-as szám
előtt ilyenben parádéztak. Sokféle ember rontja a levegőt a
Rádióban, de hogy nyilas nincs közöttük, azért kezeskedem. Ezzel
nem megy semmire.
Noha az intézmény folyosóin valóban nem szaladgáltak
nyilasok, az írógépes mesternek mégsem volt igaza. A rádiósok által
változatlanul a régi nevén, Erhának (vagyis RH-nak, Rövid
hullámnak) emlegetett Külföldi Adások Főszerkesztőségének a
titkárnője ugyanis pozitívan reagált Linda kérdésére, hogy ismer-e
sötétzöld inget viselő munkatársat.
– Hogy a fenébe ne! A Fülöp Tason láttam ilyet a Szülőföldünk
szerkesztőségében. De csak egyszer vagy kétszer viselte azt az
ocsmányságot. Szóvá tettem neki, hogy úgy néz ki benne, mint
Szálasi Ferenc legjobb magyar tanítványa. Ez valamikor még
januárban volt. Azt mondta: nem tudta, hogy a zöld ing egyenruha,
és azóta nem láttam rajta. Pláne, képzelje el, biztos elvtársnő, vagy
hogy a csudába kell magát szólítani… szóval, képzelje el, ahhoz a
hülye inghez még egy piros nyakkendőt is kötött. Azazhogy nem is
kötött, mert az csak egy olyan divat nyakizé volt, egy zsinór, amit a
férfiak szerintem csak úgy lógatnak a nyakukban. Megjegyzem, azt
mostanság is látom néha rajta.
Két ilyen figura nem lehetett a Magyar Rádióban.
Szomolányinak, miután Linda lejelentette neki a titkárnő által
elmondottakat, azon kellett törnie a fejét, mire hivatkozva vegye elő
az Alibabának ittasan gyónó fiatalembert. Semmiképpen sem akarta
megbántani azzal, hogy ismeri a nemi identitását. Ugyanezért nem
próbálta becserkészni plátói szerelmén, Álmoson keresztül sem,
pedig azt nem lett volna nehéz megtalálni. A munkaügyi osztályon
egy-kettőre megmondták volna neki, hogy hány Álmos dolgozik a
Rádióban. Ezért két másik, feltehetően obligón kívüli, heteró
rádióssal együtt kérette „dolgozószobájába” a Számítástechnikai és
Szervezési Osztály programozóját. Jó negyedórán keresztül
kérdezgette össze-vissza mindenről és mindenkiről, ami, és aki a
Magyar Rádióban előfordult. Tas azonban nem harapott rá a
horogra. Szomolányi kénytelen volt direktbe átváltani, és egyenesen
megkérdezte a fiatalembert, hol, milyen körülmények között értesült
Alibaba haláláról.
– Értem én, őrnagy úr, hogy az alibimre kíváncsi – jött rá Fülöp
Tas a beszélgetés tényleges céljára. – A széplaki üdülőben
pihentünk az édesanyámmal, mindig oda megyünk az utószezonra,
amikor egy délelőtt arról értesültünk, hogy Alibabát megölték az
éjszaka. Mindnyájan nagyon szomorúak lettünk. Nagyon-nagyon
rendes lány volt.
Az rendben van, hogy te vidéken nyaraltál, barátom – kezdett
magában párbeszédet a még csak gondolatban gyanúsított
fiatalemberrel az őrnagy –, de Balatonszéplak legfeljebb 120
kilométernyire van Budapesttől, autóval másfél óra, sőt éjszaka még
rövidebb idő alatt megjárható az út. Mondjuk, hogy este látták, amint
a tévéműsor zárásakor aludni mész, másnap ott domborítottál a
reggelinél, de arra nincsen tanú, hogy hajnalban is az ágyadban
voltál.
Vagy mégis? Szomolányi szokásásához híven, egyetlen
halvány lehetőséget sem akart figyelmen kívül hagyni. Ezért, bár
kevéssé bízott abban, hogy hitelesen kideríthető, hol volt Fülöp Tas
Alánszki Babett megölésének éjszakáján, illetve hajnalán, – biztos,
ami biztos – leküldte Tóth Jolánt Balatonszéplakra, hogy mégiscsak
próbáljon utánajárni.
A hadnagynak (aki, szolgálatban lévén, térd alá érő szoknyát és
lapos sarkú cipőt viselt) váratlanul könyű dolga volt. A Balaton
partján, a Duaújvárosi Vasmű toronyüdülője és a Lapkiadónak a
rádiós nyaralóval azonos típusterv alapján megálmodott
háromszintes, panelüdülője között simán rátalált a keresett épületre
és annak gondnokára.
– Jól emlékszem Fülöp Tasra – felelte kérdésére a gondnok. –
Az édesanyjával nyaralt itt, az I. emeleti dupla szobában. Ez
tulajdonképpen egy lakosztály, amelyet a főszezonban rendszerint a
főnökségnek tartunk fenn, de most az övék volt. Egy hajnalban a
fiatalembernek iszonyatos fájdalmai támadtak, és engem keltett fel
az anyukája, hogy hívjak orvost. A siófoki ügyeletről jött ki kocsival a
doktornő, megállapította, hogy Tast vesegörcs kínozza, aztán egy
injekcióval nagyjából rendbe hozta.
– Nem emlékszik rá, hogy ez pontosan mikor volt? – érdeklődött
a nyomozónő.
– Azt nem lehet elfelejteni, mert alig egy vagy két órával azután,
hogy ez történt, jött meg Alánszki Babett tragikus halálának a híre.
 Tóth hadnagynak ez elég volt, de gépiesen tovább kérdezte a
gondnokot:
– Babettre is emlékszik?
– Hogyne. Ő is nyaralt nálunk régebben. De az elmúlt
szezonban nem járt itt.
A nyomozónő tisztában volt vele, hogy Fülöp Tas alibije
tökéletes. A szóban forgó éjszakán és az azt követő hajnalon is
messze volt a munkahelyétől. De mivel Tóth Jolán már kiismerte
Szomolányi őrnagy precizitását és igényességét, meg azt, hogy ezt
tőle is elvárja, Budapestre visszaindultában beugrott még a siófoki
orvosi rendelőbe, és kérte, hogy mutassák meg neki az ügyeleti
naplójukat. A hiteles dokumentumban világosan fel volt tüntetve,
hogy azon a bizonyos napon 04 óra 18 perckor görcsölő beteghez
szálltak ki a Magyar Rádió széplaki üdülőjébe.

VIII.

A „Gatya” fedőnevű művelet

Miközben dr. Szomolányi Valér őrnagy csapata a kriminológia

eszközeinek bevetésével kutatott Vörös János, Alánszki Babett és
Oláh Győző gyilkosa vagy gyilkosai után, velük párhuzamosan
egyes szervek is bekapcsolódtak a nyomozásba.
Amikor Turóczi alezredes, az életvédelmi alosztály vezetője a
napi jelentéssel együtt megkapta Szomolányitól a tizenegy számot
tartalmazó elnyűtt fecnit, az alezredes kihallgatásra jelentkezett
közvetlen elöljárójánál, a főkapitány bűnügyi helyettesénél.
– Itt nekem valami nagyon bűzlik, további eligazítást kérek –
adta elő a budapesti életek védelméért felelős alosztály vezetője.
– Alighanem igazad van – vakarta a tarkóját a főkapitány
bűnügyi helyettese, akitől a cédula ezután a főkapitány vele egy
rangban lévő állambiztonsági helyetteséhez került. A másik helyettes
nagyítóüveggel vizsgálgatta a már-már elmosódó számokat, aztán
lefényképeztette (az eredeti páncélszekrénybe került). A
továbbiakban már csak ez a fotokópia járta tovább a cirkalmas
szolgálati utakat. Az első menetben átpasszolták a Néphadsereg
utcába, a Belügyminisztérium III/II. csoportfőnökségére, azaz a
kémelhárítókhoz. A következő fordulóban a kémelhárításnak az a
tisztje, akire kiszignálták, a kódfejtő csoporthoz fordult segítségért,
azzal, hogy a dolog nem tűr halasztást, az ezredes elvtárs reméli,
hogy maximum három nap alatt kiderítik, hogy mit takar a tizenegy
szám.
A CIA, az MI6 és egyéb imperialista kémszervezetek által
használt rejtjelek kibogozásában meglehetős sikereket elért csoport
vezetője csak egyetlen pillantást vetett a fotokópiára, majd minden
illendőséget félretéve hangosan felröhögött:
– Terjesszetek fel kitüntetésre, mert én nem három nap, hanem
három másodperc alatt, első ránézésre megmondom neked, hogy ez
nem kód, hanem egy telefonszám. Az elején álló 49-esből ítélve
nyugatnémet. Ha vársz egy pillanatot… – vette fel asztaláról a
budapesti távbeszélő névsort és kereste ki belőle a nemzetközi
távhívó számokat –, akkor azt is elárulom, hogy müncheni. Csak azt
ne kérdezd, hogy kinek a telefonszáma, mert azt még én sem
tudom. A többire azonban mérget vehetsz.
A fotokópia folytatta útját. A Néphadsereg utcából külön futár
vitte a Budakeszi útra, a BM Állambiztonsági Főcsoportfőnökség
eggyel kisebb számot (III/I) viselő csoportfőnökségére, azaz a
hírszerzéshez. Ott a nyugatnémet vonal egyik veterán munkatársát
bízták meg a telefonszám gazdájának azonosításával. Budapestről
máris repült a (valóban) kódolt távmondat a bonni magyar
nagykövetségen működő főrezidentúrára, hogy állapítsák meg, kié a
szám.
Hirig, a főrezidens, egyik munkatársát bízta meg azzal, hogy
hajtsa végre a Központ utasítását, mindenekelőtt állapítsa meg,
hogy kié a telefon. A bonni magyar kémrészleg vezetőjének
természetesen volt becsületes neve is. Minthogy azonban
hajdúhadházi származék lévén, a hosszú magánhangzókat is
röviden ejtette, a Központtól érkező hírigények az ő szájából
hirigényeknek hangzottak. Beosztottai ezért nevezték –
természetesen szigorúan csak a háta mögött – Hirignek.
A dekódolt távmondat kézhezvétele után a főrezidens a
nagykövetségi épület lehallgatásbiztos helyiségébe, az úgynevezett
süketszobába invitálta egyik munkatársát, Garai századost, és
megosztva vele a telefonszám rejtélyét, utasította, hogy járjon
végére a dolognak. (Ezt a szobát a nagykövetség épületén belül,
hazulról szállított anyagból, Budapestről kiutazott szakemberek
építették.)
– Tegyél félre minden folyamatban lévő ügyet, és ne húzd az
időt, mert odahaza türelmetlenül várják az eredményt! – kötötte a
lelkére.
Garai százados haladéktalanul felcsapta tar fejére
elmaradhatatlan vászonsapkáját, leballagott az utcára, tovább sétált
néhány sarokkal, majd ott bement egy olyan telefonfülkébe, amelyet
a lehetetlenül hosszű nevű nyugatnémet kémelhárítás, a Bundesamt
für Verfassungsschutz már bizonyára nem hallgatott le. Az
automatából felhívta a müncheni tudakozót, és alig másfél percnyi
várakozás után már értesült is arról, hogy a kérdezett telefonszám
tulajdonosa Prof. Dr. Jörg Müller, akinek lakcíme Stollbergstrasse 10.
Garai ezt szépen feljegyezte, aztán elvonult kedvenc
tartózkodási helyére, a gőzfürdőbe, ahonnan csak este került haza.
Másnap, engedve felesége régi kérésének, beültette az autójukba az
asszonyt és elvitte Kölnbe, ahova az már régen vágyott, mert az
ottani üzletekben, úgymond, sokkal nagyobb a választék, mint
Bonnban. Késő délutánig járták az autópálya melletti Rhein-Center
Köln-Weider bevásárlóközpont ruhaboltjait, vettek az ősz eleji
kiárusításban fél áron kapható két könnyű nyári és egy – sajnos,
nem túl olcsó – koktélruhát meg egy körömcipőt. Közben meg is
ebédeltek, és már jócskán esteledett, mire hazaértek. Harmadnap
reggel Garai százados letette a tizenegy bűvös szám tulajdonosának
nevét és lakcímét tartalmazó cédulát a főrezidens asztalára, és
elégedetten zsebelte be elöljárója elismerését azért, hogy ilyen
gyorsan kinyomozta a müncheni célszemély kilétét.
Ha egyszer ez a Jörg Müller professzor is, doktor is, akkor a
nagykövetség tudományos attaséját állítom az ügyre – határozta el a
főrezidens. Döntését arra alapozta, hogy a műszaki-tudományos
attasé címet viselő munkatársat sem kifejezetten a Bem rakpartról,
vagyis a Külügyminisztériumból szalajtották Bonnba. Dankó
százados, aki a diplomaták listáján másodtitkári rangban díszelgett,
nyomban munkához látott. Bement a városi könyvtárba és
megnézte, hogy jelen van-e a katalógusban Prof. Dr. Jörg Müller. A
tudós nevét, mint terjedelmes monográfiák szerzőjét, négy
kartoncédulán is sikerült felfedeznie. További cédulákon szerepeltek
az Etnografisch-Archäologische Zeitschrift című folyóirat hasábjain
publikált tanulmányai, amelyek közül négy foglalkozott általában a
kelet-európai, kettő pedig konkrétan magyar népi szokásokkal,
viseletekkel.
Ezen kívül azt is sikerült tisztázni, hogy Jörg Müller a müncheni
Ludwig-Maximilians-Universität etnográfus professzora. (Némi
jóindulattal és főként hozzáértéssel persze mindezt egy budapesti
szakkönyvtárban is ki lehetett volna deríteni, de ez sajnálatos módon
senkinek sem jutott eszébe.) A megszerzett adatokat Dankó írásban
rögzítette és átnyújtotta a főrezidensnek, aki ezt az összefoglalót
haladéktalanul továbbította a Központnak. Ehhez azonban
természetesen még arra volt szükség, hogy a főrezidentúra
rejtjelezője az elküldés előtt kódolja a szigorúan titkos jelentés
szövegét.
A rejtjelezőnek és családjának kocertjegye volt aznap estére. A
feleség és két kislányuk nélküle, taxin voltak kénytelenek elmenni a
nevezetes rockegyüttes fellépésére, mert a családfő éjfélig ült bent a
főrezidentúrán, hogy a karlsruhei székhelyű kémelhárítás
munkatársai számára érthetetlen számoszlopokká alakítsa a német
nyelvű és amúgy is lehetetlen etnikai tanulmányok címét és
istentelenül hosszú rezüméjét.
A műszaki-tudományos attasé következő feladata úgy szólt,
hogy tudjon meg mindent Müller professzorról. Dankó úgy gondolta,
hogy ha odahaza volna, a célszemély házfelügyelőjétől szerezné be
a környezettanulmányhoz szükséges adatokat, itt azonban
bizonyára több mint feltűnő lenne, ha egy idegen akcentussal
beszélő személy kérne bizalmas adatokat egy lakóról a kastellantól.
A százados-másodtitkár ezért más utat választott, mégpedig olyant,
amit viszont a Lajtától keletre nem lehetne alkalmazni. Ott ugyanis,
ha egy egyetemi tanszék munkatársát egy nyugatnémet
nagykövetségi ember keresi meg azzal, hogy találkozni kíván vele,
az illető rémülten jelenti ezt feletteseinek, és csak azok engedélyével
áll szóba az NSZK diplomatájával. Dankó kikereste a távbeszélő-
előfizetők jegyzékéből a müncheni egyetem etnográfiai tanszékét és
bátran odatelefonált.
 – Jónapot kívánok. Doktor Öööö beszél – mutatkozott be. Nagy
gyakorlata volt abban, hogy neveket, szavakat értelmetlenül
morogjon el, de olyan valószerűen, hogy aki hallja, annak
kellemetlen legyen visszakérdeznie, hogy mit is mondtak neki. –
Herr dr. Öööö-vel szeretnék beszélni.
– Bocsánat. Nem értettem pontosan. Dr. Hauptmannt keresi?
Máris adom.
Te jóisten! Ez valami vicc – fagyott meg a vér Dankó ereiben,
mivel a Hauptmann magyarul századost jelent. És hát ugye,
nagykövetségi másodtitkárság ide, másodtitkárság oda, alapjában
véve ő is százados volt. De egy pillanat alatt erőt vett magán, és
amikor Privatdozent Hauptmann átvette a kagylót, bemutatkozott
neki:
– Dankó Csaba műszaki-tudományos attasé vagyok a bonni
magyar nagykövetségről. Olvastam az önök tanszékének és
személy szerint önnek a nagyszerű eredeményeiről, és szeretném,
ha személyesen is megismerkedhetnénk.
– Megtiszteltetés a számomra, Herr Danko. De a gyakorlatban
hogyan gondolja ezt lebonyolítani?
– Ó, mi sem egyszerűbb annál, Herr Dr. Hauptmann. Éppen a
napokban készülök Münchenbe. Nem volna kedve velem ebédelni,
mondjuk, holnapután a Piroschka étteremben? Kiváló a konyhájuk
és a boraik is jók. Tudom, hogy önök, bajorok inkább a sört kedvelik,
de higgye el, a tokaji bor sem kutya.
A Privatdozent megtisztelve érezte magát. Jelentek meg ugyan
tanulmányai külföldi szakfolyóiratokban, nem volt ismeretlen
számára a nemzetközi tudományos terep, de életében először
fordult elő, hogy egy diplomata keresse meg személyesen, és ez
kifejezetten imponált neki. Amikor Dankó megismételte az étterem
nevét és az időpontot („csütörökön délben 12 órakor”), az egyetemi
magántanár sürgősen megerősítette, hogy elfogadja a meghívást,
mielőtt a tudományos attasé esetleg meggondolná magát.
Dankó szerdán délután gépkocsiba ült és a kiváló autópályán
egy-kettőre lezavarta a bajor fővárosba vezető utat. A szállodában
bőségesen megvacsorázott, másnap megreggelizett, majd pontosan
délben belépett a Restaurant Piroschka ajtaján. Pár perccel később
Hauptmann is megérkezett, Dankó széles mosollyal sietett elé és a
sarokban álló asztalához invitálta. Némi kölcsönös udvariaskodás,
kézrázogatás után a műszaki-tudományos attasé barackpálinkát
rendelt mindkettőjüknek, majd mielőtt még vendége tiltakozhatott
volna, egy újabbat. Ezután következett az előételnek választott
libamáj roston, amelyet Ujházy tyúkhúsleves, majd Budapest bélszín
követett. A nehéz ételt Szekszárdi Bikavérrel öblítették le. A
Piroschka magyar tulajdonosa gazdag ungarische italkészlettel
rendelkezett. A somlói galuskához Dankó ötputtonyos tokaji aszút
rendelt. A feketekávénál azonban megakadt. Ahhoz ugyanis jobb
helyeken konyakot isznak, viszont a közismerten csapnivaló
Lánchídtól visszariadt, ennyi echte magyarosch étel és ital után
pedig már több, mint stílszerűtlen lett volna VSOP Hennesy
cognacot rendelni. Különben is, vendége már a bikavér stációnál
elázott, és kérés nélkül mesélt mindenről, amit tudott és arról is, amit
csak tudni vélt.
Az attasé alig egy óra alatt körképet kapott a német etnográfia
legújabb kutatási irányairól, beleértve művelőinek bolíviai és
pakisztáni kutatásait, valamint a tudományág jelenlegi és
közelmúltbeli nagyjainak családi életéről, gyakori házastársi
hűtlenségéről és nemi eltévelyedéseiről. Dankó volt annyira profi
(nem a néprajzban), hogy mindezt látszólag élénk érdeklődéssel
hallgassa. Csak egyszer-kétszer állította meg a magántanár
szóáradatát holmi „csakugyan?”, „ez szinte hihetetlen”, „roppant
érdekes, amit elmond, Herr dr. Hauptmann” megjegyzésekkel.
Később azonban átvette a kezdeményezést, és egy ügyes fordulattal
Jörg Müller irányába terelte a beszélgetést.
A Privatdozent itt sem vallott kudarcot. Rövid tízenöt perc alatt
annyi tényt, pletykát préselt ki magából a professzor személyéről,
hogy Dankónak megint csak a profizmusára volt szüksége, hogy –
kivált ennyi szeszes ital elfogyasztása után – a hallottakat
megjegyezze. Megtudta például, hogy Müller azt a müncheni
egyetemet végezte, amelynek most professzora, de a doktorátusát
már a Sorbonne-on abszolválta. Párizsban ismerkedett meg a
feleségével, aki ott német nyelvi lektor volt. Herta egyébként tizenkét
évvel idősebb az uránál, de amikor férjhez ment hozzá, már akkor is
úgy festett, mint egy boszorkány. („Csak a jóisten tudja, hogy mit
eszik Jörg azon a szörnyű banyán. Képzelje, a nyanya elmúlt
hatvan, mégsem átall miniszoknyában járni.”) Azután: a prof
autóbolond. („Tavalyig egy BMW E 2l-el furikázott, de aztán eladta,
és most – tudom, hogy ezen csodálkozni fog – bajor létére stuttgarti
modellre, egy Mercedes limuzinra cserélte.”) Repülőgépre csak
akkor ül, ha a tengerentúlra utazik, európai útjait jobbára gépkocsin
bonyolítja le. És ezt nagyon gyakran teszi. Mivel a kelet-európai
népszokásokra, népi ruházatra, népművészetre specializálódott,
gyakran vesz részt ottani tudományos konferenciákon, nem
utolsósorban azzal a céllal, hogy a román, a magyar meg a
csehszlovák folklór-gyűjteményét kiegészítse. Csakhogy ez nem
olyan egyszerű. Tulceában például vásárolt egy kétszáz esztendős,
gyönyűrűen pingált lipován halas ládát, de a román vámosok a
határon elvették tőle, mert műtárgyat tilos kivinni az országgból.
Debreczin környékén, a pustán sikerült szert tennie egy olyan
kampósbotra, amelyet az ottani juhászok arra is felhasználnak, hogy
kiemeljék a nyájból a kiszemelt állatokat. Ezt szerencsésen haza is
hozta, azóta is ott látható egy vitrinben a tanszéken.
Dankó megköszönte a magántanárnak az együtt töltött kellemes
órákat és fizetett, méghozzá készpénzzel. A számlát az asztalon
hagyta, mivel kollégáival egyetemben úgy volt eligazítva, hogy
gyanús, aki – bizonyára elszámolás végett – zsebre vágja az éttermi
számlát. (Az utasítás Budakeszi úti kiötlőjének fogalma sem volt
arról, hogy a német polgár nagyon is elteszi az üzleti ebédje
számláját, mert a rajta szereplő összeg leírható az adóalapjából.)
Éppen ezért a főrezidentúrán bemondás alapján fizették ki a
beosztottak hivatali ebédszámláit.
A hó végén esedékes elszámolástól azonban még két nap
választotta el Dankó századost, aki ezt a két napot továbbra is
Münchenben töltötte. Este elment egy zenés mulatóba, a következő
napon pedig – a modern művészet kedvelője lévén – élt az
alkalommal és felkereste a a neves képtárt, a Neue Pinakotheket,
ahol hosszan álldogált Vincent van Gogh és Claude Monet
festményei előtt. Ebbeli élményét azonban Bonnba való visszatérte
után sem osztotta meg kollégáival. Egyrészt, mert attól tartott, hogy
a Pinakothekről hallva valami egészen másra gondolnak, hogy hol
és mivel töltötte az idejét, másrészt pedig, mert házi legendája
érdekében időt kellett hagynia magának két további ebédre is.
Ezeket beszámolója szerint Jörg Müller közelebbi megismerése
érdekében kellett még Münchenben lebonyolítania: az egyiket egy
etnográfiai múzeum munkatársával, a másikat a professzor
lakásszomszédjával. A jelzett urakat maga találta ki, hogy az
állítólag a társaságukban elköltött ebédek jókora cechjét
szemrebbenés nélkül kifizettesse magának a főrezidentúrán. De ami
igaz, az igaz: ha nem is három, csupán egy személytől, azért végső
soron minden szükségeset megtudott Jörg Müllerről, a német
etnográfusról, akinek a telefonszámát a meggyilkolt Oláh Győző
zsebében találták.
***
A Központ értékelte a részletekre is kiterjedő jelentést, és annak
alapján utasították a Hajdú-Bihar megyei Rendőr-főkapitányság
vezetőjének állambiztonsági helyettesét, hogy nézzen utána Jörg
Müller nyugatnémet professzor debreceni kapcsolatainak.
Nos, ilyenek voltak is, meg nem is. A tudós két alkalommal járt a
civis városban rendezett nemzetközi etnográfiai konferencián, az
egyiken még előadást is tartott. Könyvei megtalálhatók a Kossuth
Lajos Tudományegyetem könyvtárában, maga küldte el azokat
ajándékba az etnográfiai tanszéknek. Levelező kapcsolatban
azonban az egyetem munkatársaival nem áll, és a munkatársak nem
tudnak róla, hogy külföldi útjaik során közülük valaki is találkozott
volna a professzorral, akit egyébként tudományos munkásságáért
tisztelnek. Arra viszont jól emlékeztek a tanszéken, hogy amikor
majd’ tíz évvel azelőtt Müller professzor náluk járt, nagyon szeretett
volna egy, a hortobágyi pásztorok viseletéhez tartozó úgynevezett
fehírruhát – inget és gatyát – vásárolni. Próbáltak is segíteni neki
ebben, de nem találtak eladó darabot. Sikerült viszont
megörvendeztetniük a tudóst egy, ugyancsak a juhászok
felszereléséhez tartozó kampósbottal. Annak is nagyon örült, de
vágyainak netovábbja továbbra is a hortobágyi pásztorgatya maradt.
– Ha törik, ha szakad, kerül, amibe kerül, kerítsenek egy olyan
gatyát, amilyenre Müller szemet vetett! – kapta meg az ukázt a
megye állambiztonsági főnöke. – A munkatársunk majd azzal keresi
fel, hogy végre sikerült szereznie egyet, és most azért utazott
Münchenbe, hogy megprezentálja vele a magyar nép és
népművészet jeles barátját.
 A megszólított eleinte azt sem tudta, hogy mihez kezdjen, mivel
őt csak néhány hete helyezték Debrecenbe Tolnából, és a saját
gatyáján kívül másfajtát nem ismert. A parancsot azonban
továbbadta, és amikor egyik munkatársa néhány nap múlva
jelentkezett egy ilyen ruhadarabbal, amelyet egy nemrégiben elhunyt
hortobágyi pásztor özvegyétől drága pénzért vásárolt, különfutárral
küldte azt fel Budapestre.
A hírszerzés főnöke személyesen szemlélte meg a fél-lábszárig
érő, négy-öt szélből készült, bő, kékvászon korcos gatyát.
– Ilyet hordtak az őseink is. – Ezt meg most odaajándékozzuk
egy nyugatnémetnek – jegyezte meg bosszúsan.
A gatya leszállítására Bajnóczi Ferenc őrnagyot jelölték ki. Az
őrnagy azzal a legendával utazik majd Münchenbe, hogy a
debreceni egyetem nemrégiben kinevezett adjunktusa, aki
Budapestről, az ELTE-ről igazolt át oda. A tanszéken még
emlékeznek rá, hogy mennyire szeretett volna Müller professzor egy
ilyen, manapság már ritka holmira szert tenni, és most, hogy sikerült
találni egyet, a debreceniek ugyebár ezzel szeretnék viszonozni a
német kolléga irántuk való figyelmét, nekik megküldött könyveit és
folyórat-cikkeinek különlenyomatait.
Bajnóczira azért esett a választás, mert szinte perfekt volt a
német nyelvben, gyönyörű Hochdeutschot beszélt, ha kissé berlini
tájszólással is. Külkereskedő szülők gyermeke lévén ugyanis az
NDK fővárosában járt gimnáziumba, ott érettségizett. Tanulmányait a
győri Közlekedési és Távközlési Főiskolán folytatta, majd két évig a
Radnóti nevű tízezer regisztertonnás tengerjárón kerülgette Európát
és Ázsiát. A kalandos életút a Cégnél, értsd: a hírszerzésnél
folytatódott. A kiképzés és a spanyol tanfolyam elvégzése után
Bajnóczi jó közepes nyelvismeret birtokában a Buenos Aires-i
rezidentúrára került diplomáciai fedéssel. Alig négyéves argentínai
tartózkodása során öt ügynököt szervezett be: egy állatorvost, egy
iskolaigazgatót, egy kisvárosi rendőrfőnök-helyettest, egy
tengerészkapitányt és egy ismert nőmozgalmi vezetőt. Hatodikként
egy kibernetikai kutatóintézet főigazgatóját próbálta
megkörnyékezni, de az átlátott a szitán és feljelentette a magyar
hírszerzőt. Bajnóczinak hetvenkét órát adtak az argentín hatóságok
arra, hogy elhagyja az országot. Idehaza akkor jutott eszébe
valamelyik fejesnek, hogy „de hiszen a Feri ragyogóan beszél
németül”. Így került át a Központban a nyugatnémet vonalra.
Új munkakörében ez volt az első megbízatása: utazzon
Münchenbe a hazai dossziéjában immár Hortobágyi fedőnévvel
megtisztelt Müller professzor teljes feltérképezése céljából. A
magyar szervek ismeretei szerint ugyan az argentín titkosszolgálatok
nem álltak adatcsere-kapcsolatban a NATO megfelelő szerveivel, de
azért – biztos, ami biztos – Bajnóczi nem a saját nevén utazott a
bajor fővárosba. Útlevelét Vadász Zoltán névre állították ki.
– Kár volt a debreceni elvtársaknak felküldeniük a gatyát.
Münchenbe indulása előtt Bajnóczinak még úgyis le kell utaznia
Debrecenbe, maga is felhozhatta volna – jelentette ki a csoportfőnök
helyettese. Egyben utasította az őrnagyot, hogy szánjon két napot
az ottani etnográfusokra, és szaglásszon körül az egyetemen meg a
Hortobágyon. Münchenben ugyanis debreceni néprajzosként kell
bemutatkoznia.
Bajnóczi beismerte, hogy annyit tud a „saját” tudományágáról,
amennyit a Magyar Nagylexikonból kiolvasott, nevezetesen, hogy az
etnográfia, más néven néprajz, a népek leírásának tudománya.
Mivel ezt kevésnek tartotta, lelkiismeretes ember lévén, a
Tudományos Akadémia könyvtárában még Ortutay Gyula: Magyar
népismeret című munkáját is átlapozta, bár aggódott, hogy mivel ez
a mű 1937-ben látott napvilágot, az azóta eltelt fél évszázad alatt a
tudomány túllépett rajta. Ez után utazott le Debrecenbe és egy helyi
kollégája kíséretében bekopogott az egyetem néprajz tanszékére.
Szívesen fogadták, annál is inkább, minthogy az egész társaságot
meghívta vacsorára az Aranybikába, ahol is jónéhány üveg bor
elfogyasztása (innen már vinnie kellett a számlát!) közepette
bőséges ismeretekre tett szert, ha nem is éppen az etnográfia
tudományáról, de legalább az etnográfusokról és hétköznapjaikról.
Őt pedig éppen az utóbbiak érdekelték, hogy szükség esetén
bennfentes pletykákat, információkat oszthasson meg Müller
professzorral.
Így például értesült arról, hogy a tavalyelőtti kijevi szakmai
összeröffenésen a lengyel Kowalski professzor már délelőtt úgy
bevodkázott, hogy az emelvényen összekeverte az előadásának a
lapjait, végül fejből adta elő a mondókáját, de többször is belesült,
végül a „természet követelésére” hivatkozva, sietve hagyta el az
emelvényt. De az semmi! Egy debreceni konferencián a plovdivi
Jordanov kolléga egy olyan beszámolóval állt elő, amelyet („szűk
szakma a mienk, mindenkinek a munkáit olvassuk”) csaknem szó
szerint másolt ki egy osztrák szakfolyóiratből. És így tovább és így
tovább.
Mindezekkel a szakismeretekkel felvértezve „Vadász Zoltán
adjunktus” az ismert telefonszámon már felhívhatta Budapestről Jörg
Müllert, hogy elújságolja neki: a debreceni néprajz tanszék
munkatársainak sikerült szerezniük egy olyan pásztorgatyát,
amilyenre – a kollégák még emlékeznek rá – a professzor áhítozik.
Ezért most, hogy turistaként Münchenbe utazik, megbízták őt azzal,
hogy adja azt át a szakma köztiszteletben álló seniorjának.
A „Gatya” fednőnevű titkosszolgálati művelet ezzel döntő
szakaszába lépett.
***
A nyugatnémet kémelhárítás megfelelő technikai részlegének
automatikája für alle fälle rögzített minden olyan telefonbeszélgetést,
amelyet a kommunista blokkból kezdeményeztek, vagy amely oda
irányult. Az ezeket tartalmazó magnetofonszalagokat – ugyancsak
automatikusan – háromhavonta letörölték. Ezt megelőzően azonban,
ha külön gyanú nem merült fel, bizonyos, már-már számmisztika
alapján, szúrópróbaszerűen belehallgattak egyikbe-másikba.
Véletlenül éppen egy ilyen „kétszázhuszonnyolcadik”
beszélgetésnek bizonyult az is, amelyet Bajnóczi-Vadász folytatott
Müller professzorral.
A beszélgetés lefordított változata komolyan feladta a leckét a
Bundesamt für Verfassungsschutz illetékeseinek.
– Itt valami bűzlik – jelentette ki az al-fő-illetékes.
Egész részlege azon törte a fejét, hogy vajon mi lehet valójában
az a gatya, amivel az utazó személy Münchenbe készül? Öreg
fordítójukat, a tizenhét éves korában Budakesziről kitelepített Herr
Metzgert azzal gyanúsították meg, hogy már elfelejtett magyarul. Az
ugyanis teljes képtelenség, hogy valaki azért utazzon Debrecenből
Müchenbe, hogy egy unterhosét adjon ott át valakinek. Tehát a gatya
értelme itt valami más kell legyen. Ez – vélték felfedezni a német
elhárítók az igazságot – egy kódszó, amely esetleg mérget, gyilkot,
felforgató, provokatív tartalmú iratot, ügynöknek, esetleg szélsőbalos
merénylőnek kifizetendő pénzösszeget – ki tudja, mit? – jelent. Afelől
pedig már kétségük sem volt, hogy a „debreceni tanszéki
munkatársak” fedőnév, de vajon kiket takarhat? A magyar
titkosszolgálatot, a Stasit, a KGB-t? Miután azonban a rejtélyt
többnapi fejtörés után sem voltak képesek megoldani, elszaladtak az
államügyészhez, hogy engedélyezze Jörg Müller professzor
megfigyelés alá vonását.
Vadász Zoltán és a gatya (sőt, legyünk őszinték: Müller
professzor fontossági sorrendjében a gatya és Vadász Zoltán) egy
szeptemberi reggelen érkeztek meg a müncheni Hbf-re, azaz
főpályaudvarra, ahol óriásplakátok, házfalnyi molinókon sárgálló,
stilizált söröskorsók hirdették a közeli Oktoberfestet. A sikeres
konspiráció kedvéért a főrezidentúra részéről senki sem fogadta az
őrnagyot. Az „adjunktus” tehát elfoglalta előre megrendelt szállodai
szobáját és onnan telefonozott Jörg Müllernek. A professzor
melegen üdvözölte és arra kérte, hogy egyetlen perc veszteség
nélkül keresse fel az egyetemen.
Alig huszonöt perc múlva a „Debrecenből érkezett fiatal tudós”,
a sporttáskájában a hortobágyi pásztorgatyával, már ott volt a
professzor előszobájában. Érkezésének hírére Jörg Müller kirohant a
dolgozószobájából, hangos Willkommen in Münchennel üdvözölte
vendégét, keblére szorította, majd – ahogyan egyes kelet-európai
kollégáitól látta – jobbról-balról meg is csókolta. A gyakorlat
hiányából fakadóan az utóbbi cselekmény kissé nyálasra sikeredett,
de Bajnóczi óvakodott attól, hogy letörölje orcáját. Viszont egészen
közelről vehette szemügyre a célszemélyt. A jó hatvanas, magas
termetű, mondhatni gólyalábú professzor orrán az aranykeretes
szemüveg a heves érzelemnyilvánítás hatására félrecsúszott. Barna
pantallójához zöld tiroli zekét és világoskék aprókockás inget viselt,
amelynek mandzsettáját izgatottan rángatta a helyére, miután a
szobájába invitálta a nagyon várt magyart.
Amikor eljött a nagy pillanat, és Bajnóczi előhúzta tárkájából a
hajdan egy hortobágyi pásztor által viselt, majd a közelmúltban a
Patyolatban vegytisztításon átesett gatyát, a professzor
elérzékenyült. Szemüvege bepárásodott, és úgy szorította arcához a
múltban egy egészen más testrésszel érintkező fehérneműt, hogy a
magyar hírszerzőnek immár kétsége sem maradt affelől, hogy
valóban a német tudós szíve vágya teljesült. A professzor
gyengéden forgatta, összehajtotta, majd ismét szétteregette a
gatyát, aztán elrikkantotta magát:
– Kollégák! Az egész tanszék! Mindenki jöjjön ide!
Felhívására vagy tíz férfi és nő tódult be a szobába.
– Bemutatom Vadász Zoltán urat, a Kossuth Lajos
Tudományegyetem adjunktusát, aki magyar kollégáink ajándékát,
egy echte gatyát hozott el Debreczinből a maguk szentimentális
professzorának.. – Jörg Müller ezen a ponton már nem is titkolva
meghatottságát, néhány könnycseppet törölt ki a szeme sarkából. –
A gatya helye ezentúl a kampósbot mellett lesz az
üvegszekrényben. – Azzal kinyitotta az írósztala mögötti vitrint és
ünnepélyes mozdulattal, egyelőre összehajtva, elhelyezte benne a
drága ajándékot.
Bajnóczi közben azon törte a fejét, hogyan maradhatna
kettesben Müllerrel. Esetleg meg kellene ebédeltetni egy jobb
étteremben – gondolta, de a professzor megelőzte:
– Kedves Zoltán… Ugye, szólíthatom így?
– Hogyne, megtisztel vele – nyugtázta Bajnóczi Ferenc, akinek
még szoknia kellett a zoltánozást, és aki nem csekély meglepetéssel
észlelte, hogy Müller helyesen, és nem coltánnak ejti a nevet.
Később azonban meggyőződött arról, hogy a kelet-európai néprajzra
szakosodott professzor más magyar nevek és szavak kiejtését is
megtanulta.
– Tehát, kedves Zoltán – folytatta Jörg Müller – engedje meg,
hogy meghívjam magát a kedvenc sörözőmbe. Igaz, hogy az
ebédhez még egy kissé korán van, de bizonyos vagyok benne, hogy
addig is kellemesen és hasznosan töltjük el az időt. Hiszen annyi
közös szakmai témánk van, nem igaz?
A pár útja a Bayerisch Teufel nevű étterembe vezetett. A kék-
fehér kockás abrosszal takart nagy asztalokon a fonott kosarakban
frissen sült perecek illatoztak, a faborítású falakon vadászjeleneteket
ábrázoló képek lógtak, a fényes délelőtt ellenére égtek a nagyméretű
kovácsoltvas csillárok. Az asztalok körül vidám bajorok itták a
sörüket. Bajnóczi figyelmét azonnal felkeltette egy pirospozsgás arcú
öregúr, akinek a (suvickos) bajsza úgy állt, mint az öreg bika szarva.
Eléggé el nem ítélhető módon ez a diákkorában tanult nóta suhant át
az agyán, amely most különösen illett a szituációhoz, lévén, hogy
Hajdú vármegye alaposan belekeveredett a bajor tudós
mindennapjaiba.
A professzort és vendégét maga az Oberkellner fogadta az
ajtóban mély meghajlással, és személyesen vezette őket egy
asztalhoz a sarokban. Abból, ahogyan a segédje kérdés nélkül hozta
a két korsó sört, Bajnóczi számára világossá vált, hogy vendéglátója
itt törzsvendég, akitől a pincérnek nem kell megkérdeznie, hogy
milyen márkát kedvel. A pincér azonban nemcsak a minőségi,
hanem a mennyiségi igényekkel is tisztában volt, és alighogy a két
korsó kiürült, már hozta is a következő kettőt. A kiszolgált tengerész,
aki a távolabbi és a közelebbi múltban egyaránt inkább rumban,
whiskyben, puncsban dolgozott, kezdte érezni, hogy a szokatlanul
erős sör a fejébe száll. Pedig a java csak ezután, az ebéd mellett
következett. A prof javaslatára, egy remek májgombóc levest
követően, amelyben két akkora májgombóc lubickolt, mint egy-egy
lúdtojás, csülköt ettek káposztával, amely után az egyébként nagy
gourmand hírében álló őrnagy is megnyalta a tíz ujját. A forró
almáslepénnyel, amelyet egy-egy gombóc vanília fagylalttal
koronáztak meg, már alig tudott megbirkózni.
Mindamellett mein lieber Freund, Zoltan keményen tartotta
magát és hegyezte a fülét. A professzor beszédes kedvében volt és
örült annak, hogy több év után végre ismét egy magyar kollégával
beszélgethet szakmai kérdésekről. Bajnóczi szerencséjére a
beszélgetés meglehetősen egyoldalúra sikeredett. Jörg Müller
nemigen kérdezgette a vendégét, inkább a saját magyaroszági
megfigyeléseit és következtetéseit adta elő, amelyekre az
„adjunktusnak” jobbára csak rá kellett bólintania. Ez annál is
szerencsésebb körülménynek bizonyult, minthogy a „debreczini
kolléga” nemcsak a néprajz mélyreható problémáiban volt járatlan,
hanem – mint már menet közben ijedten észlelte – még a
szakkifejezéseket sem ismerte németül. Erre azonban nem is
nagyon volt szüksége, mert a professzor csak úgy köpte magyarul
az olyan szavakat, kifejezéseket, mint a karikás ostor, a kékfestő, a
cifraszűr vagy a racka juh bőréből készült nagybunda.
 A professzor azt is elmondta, hogyan kezdett érdeklődni a
magyar néprajz, és különösen a hortobágyi népszokások iránt.
– Édesapám járt a Hortobágyon, ő mesélt róla. Igaz, nem a
legjobb élményei voltak a magyar pusztáról, de az érdeklődésemet
így is felkeltette iránta.
– Mikor járt ott az édesapja? – érdeklődött Bajnóczi, aki úgy
érezte, hogy neki is illik már valamivel hozzájárulnia a
beszélgetéshez.
– 1944 októberében. Tudja, a foglalkozására nézve az öregem
középiskolai tanár volt, de akkor már harmadik éve katonáskodott a
keleti fronton. A Feldherrnhalle páncélosgránátos-hadosztályban
szolgált főhadnagyi rangban. A hortobágyi páncéloscsatában lőtték
ki az oroszok a Stug III rohamlövegét, aztán csak 1948-ban tért haza
az orosz hadifogságból. De ő már a nagy csata előtt ott töltött
néhány hetet a magyar pusztán, tőle hallottam először a karikás
ostorról. Hát az nagyon megtetszett nekem.
***
A sörözésnek indult, de ebéddé előlépett és ugyancsak sörrel
kísért hosszú beszélgetés harmadik órájában aztán végre szóba
került a rejtélyes módon Oláh Győző kabátbélésébe vándorolt
telefonszámos cédula is.
– Maga még nem régóta dolgozik a debreceni tanszéken, de
arról már bizonyára meggyőződhetett, milyen kiváló kollégái vannak
– adta elő Müller professzor. – Valamennyien nagy tudású emberek.
Az viszont meglepett, hogy mennyire hiányos a nyelvismeretük.
Tisztelet a kivételnek – emelte Bajnóczira a sörös kriglit. – A
csehszlovák meg a lengyel kollégák tűrhetően bírják a németet, a
románok mind kitűnően beszélnek franciául, és többnyire az
oroszokkal is megérteti magát az ember angolul. A magyarok
azonban csak olvasnak németül vagy angolul, esetleg még egy
szakmai előadást is megértenek, de folyamatos párbeszédet
folytatni már alig lehet velük. Az volt a szerencsém, hogy amikor a
Hortobágyra kirándultunk, egy olyan végzős néprajzos hallgató
kísért el és tolmácsolt nekünk, aki szinte tökéletesen beszélt
franciául. Ha jól emlékszem, Victorként mutatkozott be. Nagyon
értelmes fiatalembernek bizonyult. A telefonszámomat is felírtam
neki, hogy ha egyszer felénk jár, vagy ha valamilyen irodalommal a
segítségére lehetek, okvetlenül keressen meg. De azóta sem
jelentkezett.
Hát, ha nem jelentkezett, akkor nem jelentkezett. Bajnóczi ezen
a vonalon nem kutakodhatott tovább. Abból, ahogyan a professzor
jóformán semmit sem kérdezett tőle, és hogy a gatyán meg a
cifraszűrön túl a jelek szerint semmi más nem érdekelte, a hírszerző
mindinkább arra a következtetésre jutott, hogy a tudósnak annyi
köze van a BND-hez, vagyis a nyugatnémet hírszerzéshez, mint a
guruknak a kengurukhoz. A biztonság kedvéért azonban tett még
egy kísérletet, hogy lépre csalja „Hortobágyit”, aki egyébként élete
végéig nem értesült arról, hogy a magyar főváros egyik kies
negyedében egy hivatali épület páncélszekrényében őriznek egy
vékonyka dossziét, amelynek felzetén ő szerepel ezen a fedőnéven.
– És azt tudja-e professzor úr – kérdezte Bajnóczi –, hogy
milyen esemény előzte meg az ön hortobágyi látogatását?
Jörg Müller ezt nem tudta.
– Az az igazság, hogy a Hortobágy egy része zárt terület, amely
gyakorlatilag a Szovjet Hadsereg, pontosabban a légierő
tulajdonában van. Szóval az egy lőtér, vagyis inkább bombatér. Ott
gyakorolják a bombázást, az ott elhelyezett célpontokat lövik a
kunmadarasi és a mezőkövesdi repülőterekről felszálló szovjet
pilóták.
Bajnóczi pontosan tudta, hogy a szovjet katonai repülőterek és
a bombatér helyének közlésével nem árul el valódi titkot, hiszen az
amerikaiak a műholdjaikról legalább egy évtizede fényépezik és a
NATO térképeire is már régen berajzolták azokat. Erről azonban az
etnográfusnak, még ha esetleg a nyugatnémet hírszerzés
szolgálatában állt volna, akkor sem kellett, hogy tudomása legyen.
Ha mégis a német hírszerzés embere lett volna, legalábbis oda
kellett volna figyelnie, amikor ezeket a tényeket egy fecsegő magyar
elővezeti. Müller azonban majdhogynem unottan hallgatta, várva,
hogy mikor kerül sor a hortobágyi népszokásokra. Bajnóczi folytatta:
– Amikor Salamon Ferenc, a Hortobágyi Nemzeti Park
igazgatója, aki a Szovjetunióban végzett agrármérnök lévén kitünően
beszélt oroszul, hírét vette, hogy külföldi tudósok érkeznek a
Hortobágyra, felkereste a szovjet bombatér parancsnokát és
megkérte, hogy látogatásuk idejére szüneteltessék a bombázást. A
parancsnok, egy ezredes megköszönte a tájékoztatást a nemzeti
park igazgatójának, és megígérte, hogy vadászbombázóik a jelzett
két napon még a környékét is elkerülik a Hortobágynak. Ezt az
ígéretét meg is tartotta. Salamonnak azonban, ahelyett, hogy
megdicsérték volna, kellemetlensége támadt az ügyből. A megyei
pártbizottságon alapos fejmosásban részesítették őt azért, hogy a
magyar szervek feje fölött átnyúlva, tanácsokat mert osztogatni a
szovjet elvtársaknak.
A hortobágyi hídivásár és a mátai ménes meghajtása viszont,
amiről Müller szeretett volna részleteket hallani, nem szerepelt
Bajnóczi elbeszélésében, aki most már biztos volt benne, hogy
beszélgetőpartnerét egyáltalán nem érdeklik a szovjet bombatér
hétköznapjai és a magyar kommunisták egymás közötti vitái.
Bajnóczi őrnagy íly módon, ha nem is dolgavégezetlenül, de
kétségkívül eredménytelenül tért vissza Bujdapestre. Jelentése
bekerült a „Hortobágyi” feliratú dossziéba, amelyet soha többé senki
sem vett le a polcról. Ezután már ketten voltak, akik nem tudták,
hogy mit akarnak Jörg Müllertől: a magyar hírszerzés és a
nyugatnémet elhárítás. A magyar titkosszolgálatok egyszer és
mindenkorra leírták a professzort. Ügyét – miután szalagról elejétől
végig visszahallgatták és lefordíttatták maguknak a sörözőben folyt
beszélgetést – a német elhárítás illetékesei ugyancsak ad acta
tettek. Semmi újat nem tudtak meg.
***
Egy gonddal kevesebb – ezzel vette tudomásul a bonni
főrezidens, amikor arról értesült, hogy nem kell többé Müllerrel
foglalkoznia, és munkatársait ebben az ügyben Münchenbe
utaztatnia. Öröme azonban nem bizonyult hosszú életűnek.
Az emberek ugyanis odahaza mind többet beszéltek a Magyar
Rádióban történtekről. Az oly sokak által hallgatott Szabad Európa,
mint kutya a csontot a szájából, nem hagyta kiveszni híradásaiból és
kommentárjaiból a titokzatos gyilkosságokat és fejleményeiket. Vagy
inkább a fejlemények hiányát. Nevezetesen, hogy a magyar
közvéleményt továbbra sem tájékoztatják tisztességesen az
ismétlődő bűncselekények hátteréről. A kommunista blokk
„fellazítására” létrehozott müncheni adó a hatóságok impotenciájáról
beszélt, sőt népszerű kommentátoruk, ha halványan is, de holmi
keleti szálakra is célzott az ügy kapcsán. Értse mindenki, ahogyan
akarja: a szovjet, vagy inkább a román titkosszolgálat húzódik meg a
háttérben.
A magyar külügyminiszter a kormányülésen elmesélte, hogy
bécsi hivatalos tárgyalásai lezárultával, osztrák kollégája, már őt
kisérve kifelé, belekarolt, és barátilag, mintegy unter uns
megkérdezte, hogyan is áll a dolog azzal a hármas gyilkossággal a
budapesti rádióban.
– Nem tudtam neki mást mondani, mint azt, hogy az ügyben
folyik a nyomozás. Viszont maga az érdeklődés mutatja, hogy
mekkora visszhangja van ennek az átkozott históriának Nyugaton.
Még aznap este, a kormányülés után a belügyminiszter szólt az
állambiztonságért felelős helyettesének, hogy megfelelő módon és
eszközökkel időről-időre mérjék fel a rádiós gyilkosságok külföldi
visszhangját, egyáltalán azt, hogy mennyire foglalkoztatja ez az ügy
a nyugati sajtót, közvéleményt, és különösen a politikai köröket.
Mire a kormány, illetve a miniszter érdeklődése eljutott a
Budakeszi úti intézmény megfelelő részlegébe, ott már úgy
értelmezték, hogy a rezidentúrák naponta jelentsék a Központnak,
mit ír országukban a sajtó, hogyan nyilatkoznak nyilvánosan, illetve
hogyan értékelik egymás között a budapesti gyilkosságokat a vezető
politikusok.
Az ennek megfelelő hírigény Bonnba is megérkezett, és ez
újabb, munkaigényes feladatot rótt a főrezidensre, ami úgy kellett
neki, mint púp a hátára. De hát a parancs az parancs. A
munkatársak sürgősen felkeresték különböző szintű kapcsolataikat,
és a következő naptól kezdve csak úgy özönlöttek a Központba a
témába vágó jelentések. „Hans Andreas Beck, az NSZK
külügyminisztériumának tanácsosa elmondta, hogy az ő körükben is
szóba került a téma.” „Birgit Illner, egy forgalmas kölni
szépségszalon tulajdonosa szerint a budapesti horror a Szövetségi
Köztársaság lakóit is izgalomban tartja, mert attól félnek, hogy náluk
is bekövetkezhetnek hasonló esetek.” „Dr. Martin Jäger, a
nyugatnémet vasúttársaság, a Deutsche Bundesbahn egyik
jogtanácsosa értetlenségét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a
magyar rendőrség nem képes a tettes nyomára bukkanni.” „Manfred
Degenhardt, a CSU Bundestag-képviselője párhuzamot vont a
budapesti gyilkosságok és a Baader-Meinhof csoport gerillái által
elkövetett merényletek között.” „Cornelia Kellermeier, a frankfurti
Opernhaus koreográfusa egyáltalán nem hallott ezekről a
bűncselekményekről, mint ahogyan az szerinte a német kulturális
körökben általában nem téma, és senkit sem érdekel az NSZK-ban,
mert Magyarország messze van tőlük.” „Markus Plettenberg, a
kancellári hivatal tisztviselője úgy gondolja, hogy a történtek nem
hatnak ki a nyugatnémet-magyar viszonyra.” „Liviu Croitoru, a
Szabad Európa Rádió stúdiótecnikusa (román disszidens) úgy tudja:
a SZER vezetői olyan utasítást kaptak Washingtonból, hogy a kelet-
európai nyelvű adásokban tartsák napirenden a Magyar Rádióban
elkövetett titokzatos gyilkosságokat.” „Erich Wolf bonni üzletember,
akinek családjában több magas rangú rendőrtiszt is van (anyai
nagybátyja Aachen főkapitány-helyettese), munkatársunk kérdésére
visszakérdezett: eszébe jutott-e már a magyar illetékeseknek, hogy
a gyilkosságokkal a Stasi próbálja idegesíteni a közvéleményt
Magyarországon, ahol nyugtalanítja Honeckeréket a liberalizálás?”
„Bernhard Vogelsangnak, a Frankfurter Rundschau bonni
tudósítójának tudomása szerint szerkesztőségük különtudósítót akar
küldeni Budapestre a Magyar Rádióban történt sorozatgyilkosság
hátterének feltárására.”
A jelentéseket olvasva a Budakeszi úton az elemzők csak úgy
kapkodták a fejüket, hogy az említett vélemények, értesülések közül
melyiket értékeljék első-, és melyeket másodrendű fontosságúnak.
Hátra volt még a német sajtóban megjelenő hírek, cikkek,
kommentárok figyelése, amennyiben azok legalábbis valamilyen
formában érintik a témát. Erre a feladatra Hirig egy másra úgysem
használható munkatársnőjét állította rá.
Kadala Anna Kata valaha az ELTE Bölcsészkarának német-dán
szakán végzett. Már akkor is erősen dundi és meglehetősen magába
zárkózott, sőt kifejezetten barátságtalan lány volt, aki évfolyamtársai
körében nem örvendett túlzott népszerűségnek. Örvendhetett
viszont valami egészen másnak: rokoni kapcsolatainak. Kis-Balogtól
eltérően ugyanis Anna Kata valóban rokona volt, ha nem is magának
a miniszternek, de a feleségének, és ennek köszönhetően az
egyetem elvégzése után a Belügyminisztériumban kapott állást.
Eleinte fordítóként dolgozott, azután (ki tudja, hogy miért és hogyan,
a sors útjai kiszámíthatatlanok) operatív vonalra került. Kadala
hadnagy – alacsony termete ellenére – már akkoriban bő kilencven
kilót nyomott, amikor továbbképző tanfolyamra küldték Moszkvába.
Ahol is (lásd, mint fent: a sors útjai kiszámíthatatlanok) egymásba
szerettek egy tanulótársával, aki az NDK titkosszolgálatának, a
Stasinak a színeiben fejlesztette tovább képességeit a szovjet
fővárosban. Miután mindkét szolgálat áldását adta rá, még ott,
Moszkvában egybekeltek, majd két hónap múlva, még ugyancsak
Moszkvában, szakítottak is. A frigy felbomlása hamarosan hivatalos
formát öltött, és Kadala Anna Kata elvált asszonyként tért haza
Budapestre. A válás nagyon megviselte, búját-baját evésbe fojtotta,
és mire kihelyezték Bonnba, már inkább felülről, semmint alulról
súrolta az egy mázsát, amelyhez évente négy-öt kilót még hozzá is
tett.
Mindenekelőtt azt kellett eldönteni, hogy mely újságokat
figyeljék. A nagykövetnek ugyan több nyugatnémet napilap is járt, de
tőle mégsem lehetett elkérni az egyes példányokat. Hasonló volt a
helyzet a sajtóattaséval is, aki azt mondta, hogy ő többnyire csak
este, odahaza jut hozzá, hogy végigolvassa az újságokat, ezért
inkább csak másnap tudja Anna Kata rendelkezésére bocsátani
azokat, persze félő, hogy akkor már késő. A főrezidens és néhány
munkatársa nap nap után átfutotta a helyben megjelenő General
Anzeigert, és rendszerint belelapoztak két hetilapba, a Der
Spiegelbe és a Sternbe is. Igaz, főként csak azért, hogy az azokban
olvasható politikai pletykákat – többnyire saját forrásra, netán még
ügynökre is hivatkozva – a tulajdon értesülésükként jelentsék haza.
(Ezt ugyan a Budakeszi úton szigorúan büntették, a tettesek azoban
vajmi ritkán buktak le.) Az említett újságokon tehát ők ültek.
Kadala hadnagynak nem maradt más, mint munkába jövet
naponta megvenni a sarkon a Die Weltet, a Buntét, a Frankfurter
Allgemeine Zeitungot, a Süddeutsche Zeitungot, a Tageszeitungot és
még néhány, fontosnak ítélt egyéb Zeitungot, hetenként egyszer
pedig még a Die Zeitet és – saját örömére – a Bild der Fraut is.
Eleinte még talált bennük nagyobb tudósításokat a különös
színhelyű budapesti sorozatgyilkosságról, aztán már egyre
ritkábban, akkor is inkább csak apró híreket. A nyugatnémet
újságoknak – néhány kivétellel – nem voltak saját tudósítóik
Budapesten. Ezért néhanapján bécsi tudósítóik jelentéseit közölték a
magyar eseményekről, többnyire azonban a DPA hírügynökség
anyagait vették át, némileg megszerkesztve. Vagyis saját címmel
látták el, de többnyire megkurtították őket, kiemeltek belőlük egy-egy
részt.
Mivel azonban Kadala Anna Katát nem sajtótudományra
képezték ki, minden egyes cikket az illető lap saját tudósításaként
kezelt. Ezért aztán előfordult, hogy egy hat különböző lapban
megjelent, megszerkesztett, de végső fokon azonos hírügynökségi
jelentés nála úgy szerepelt, hogy „a nyugatnémet sajtóközvéleményt
továbbra is behatóan foglalkoztatja a Magyar Rádióban elkövetett
hármas gyilkosság. Ezt mutatja, hogy ma hat vezető újság is
különtudósításban számol be a fejleményekről, a nyomozás eddigi
eredménytelenségéről”. Anna Kata gyorsan olvasott németül, ennek
köszöhetően már rendszerint délre végzett a lapok átnézésével.
Összefoglalója ebéd után ott volt Hirig asztalán. A főrezidensnek
azonban alapelve volt, hogy semmit sem szabad elsietni, ezért az ő
aláírása (természetesen cégbeli fedőnevén) többnyire csak másnap
került a jelentés alá. Mire a közleményt (lényegében lapszemlét)
rejtjelezték, már öreg délután volt, így a Budakeszi úton csak
harmadnap került a fejesek asztalára, az MTI által a felső vezetés
számára kiadott úgynevezett duplapiroscsíkos kiadvánnyal együtt. A
kisebb fejesek – főszerkesztők, minisztériumi főosztályvezetők,
megyei párttitkárok – azonban a közönséges, más néven az
egypiroscsíkosban már egy nappal korábban olvashatták az MTI
saját tudósítói által leadott nyugati lapszemléket és a hírügynökség
gödöllői állomásán lehallgatott nyugati rádióadás-szövegeket. A
sajtóattasé által összeállított lapszemle pedig rendszerint már a
megjelenés napján, délben ott hevert a külügyminiszternek és a Bem
rakpart más illetékeseinek asztalán. Az a magyar állampolgár
azonban, aki nem sajnálta rá a pénzét, már ezt megelőzően, délelőtt
10 óra tájban megvehette a budapesti Hilton vagy az Intercontinental
újságos standján a Frankfurter Allgemeine és a Süddeutsche
Zeitung aznapi számát.
 IX.

Egy közepes hatóerejű nukleáris szerkezet

Dr. Szomolányi Valér rendőr őrnagy és csapata eközben, mit

sem tudva kémekről és kémelhárítókról, az imperialisták esetleges
cselvetéséről, szorgos aprómunkával folytatta a nyomozást Vörös
János, Alánszki Babett és Oláh Győző gyilkosa után. Azt azonban
nem merték volna állítani, hogy az elkövető nyaka körül mind inkább
szorul a hurok. Naponta több tucat rádiós dolgozóval beszéltek,
újabb és újabb, a bűncselekménnyel a legkisebb összefüggésben
sem álló, kisebb és nagyobb disznóságról – hanyagságról,
visszaélésről, rágalomról, alaptalan gyanúsítgatásról – értesültek, de
egyik sem vitte közelebb őket a Klopfolóshoz. (Az elkövetőt egymás
között már csak így emlegeték a nyomozók.)
Az őrnagy nem emlékezett rá, hogy valaha is lett volna dolga
ilyen nehezen felderíthető bűncselekménnyel, kivált bűncselekmény-
sorozattal. A rejtély megoldása immár olyan mértékben töltötte ki a
gondolatait, hogy éjjel-nappal ez foglalkoztatta. Még éjszaka is,
amikor kellemes pesthidegkúti otthonában magára maradt. Igen,
magára. Ügyeletes barátnőjét, a színházi titkárt ugyanis annyira
elhanyagolta, hogy a sértődött hölgy felmondta a kapcsolatot.
Szomolányinak pedig sem ideje, sem kedve nem volt más nő után
nézni. Sőt már nemcsak a gyegébb nemet hanyagolta („nem olyan
nagy ügy az; mindig akad egy másik tündérke” – vallotta), hanem a
bélyegalbuma is legalább két hete kinyitatlanul hevert. Amire pedig
még munkatársai is felfigyeltek – mert ez végképp példa nélküli volt
– az őrnagy immár harmadik napja ugyanazt a nyakkendőt viselte.
De minden hiába. Magyarországon és külföldön egymást
követték a jelentősnél jelentősebb események, az egy
gondolatcsomóra összpontosító nyomozónak azonban mindezek a
hírek valahol a tudata mellett röppentek el. Hazahozták Amerikából
Bartók Béla hamvait. Hat százalékkal leértékelték a forintot. A
Parlament előtt tüntettek a bős-nagymarosi vízlépcső megépítése
ellen. Magyarország a hatodik helyet szerezte meg a szöuli olimpián.
George Busht választották az Egyesült Államok elnökévé. Csupa
egyszeri, megismételhetetlen szenzáció. És még egy, valamivel
korábbi, de annál szenzációsabb – amihez hasonló utoljára 1946-
ban fordult csak elő: Ronald Reagan elnök Washingtonban fogadta a
hivatalos látogatáson ott tartózkodó magyar kormányfőt.
Szomolányit azonban még az utóbbi esemény sem érintette
meg, és csupán arra figyelt fel, ami sokak számára a fehér házi
látogatásnál is nagyobb szenzáció volt: Grósz Károly, ha már
egyszer Amerikában járt, a kaliforniai Santa Monicában élő anyai
nagynénjénél is tiszteletét tette. Az őrnagy még erről is csak azért
értesült, mert – immár Hertzmüller százados társaságában – éppen
akkor kereste fel harmadik alkalommal a külpolitikai rovatot, amikor a
szerkesztők változatlanul ezen rágódtak.
– Mázlija van Grósz elvtársnak, hogy ez a nénike csak most
bukkant fel – osztotta meg gondolatát az őrnagy kollégájával,
Hertzmüller Zalánnal. – Mert ha mondjuk harmincöt évvel ezelőtt
derült volna fény arra, hogy Grósz Károlynak közeli rokona él az
Egyesült Államokban, biztosan nem vették volna fel a pártba. Akkor
pedig most az MSZMP itt állhatna árván, főtitkár nélkül.
A rosszlányok réme úgy tett, mintha mással lenne elfoglalva, és
nem is hallotta volna a destruktívnak minősíthető kijelentést, csak
magában röhögött egy jót.
Szomolányi pedig folytatta a rádiós dolgozók meghallgatását, de
a sok eredménytelen beszélgetéstől már szédült és – ami azelőtt
sohasem fordult elő vele – reggelenként fejfájással ébredt. Éjjel
ugyanis egyik oldaláról a másikra fordult az ágyában, fel-felriadt, és
a fejében motoszkáló gondolatoktól nem volt képes újra elaludni.
– Ugorj be a dokihoz, majd felír valamit – ajánlotta neki valaki a
munkatársai közül, látva Szomolányi keserves ábrázatát.
Az őrnagy nehéz szívvel fogadta meg a tanácsot. Semmit sem
utált jobban, mint az orvoshoz járkálást, most azonban
rákényszerült. Hogy ezzel se veszítsen időt, nem ment be a
főkapitányságon működő rendelőbe, hanem a legközelebbi
lehetőséget választotta. Két beszélgetés, illetve színhely-felkeresés
közben beugrott a Rádió üzemorvosi rendelőjébe. Vereckei doktort,
az öreg üzemorvost találta ott, aki valaha a visszavonuló hadakkal
munkaszolgálatosként megjárta Verecke híres útját (talán a nevét is
ott szerezte), és évtizedek óta igyekezett gondoskodni a Rádió
dolgozóinak fizikai és szellemi egészségéről.
– Nézze, őrnagy úr, én szívesen meghallgatom a szívét,
megmérem a vérnyomását, de előre megmondom: a stressz okozza
a rossz közérzetét – ültette le a doki a váratlanul beesett pácienst. –
Felírok egy enyhe nyugtatót, amelyik vagy segít, vagy nem. Ha nem,
akkor csak egyet tanácsolhatok: vegyen ki két-három hét
betegszabadságot, utazzon el valahová a Mátrába vagy a Tátrába,
és egyáltalán ne gondoljon a Magyar Rádióra meg a nyomozásra.
– Köszönöm a tanácsát, doktor úr, de nem fogadhatom meg.
Először is, nincs az a rendőrségi orvos, aki kis idegesség meg
álmatlanság miatt kiírja az embert. Ilyen alapon a fél rendőrséget
betegszabadságra lehetne küldeni. Másodszor, és főként pedig, a
tulajdon lelkiismeretem sem engedne el innen, amíg meg nem
találjuk a gyilkost. Ebben maga sajnos nem tud segíteni nekem.
– Valóban nem. De egy dologban talán mégis. Ne a Rádió
dolgozói között keresse a gyilkost! Én mindenkit ismerek ebben a
kócerájban. Sok köztük a fél-, sőt a háromnegyed bolond. Egyik-
másik után talán a Lipót is sír. De gyilkos, aki hajnalban megles
sorban három embert és hidegvérrel megöli – nos, visszaadom a
diplomámat, ha tévedek – olyan itt nincsen.
Hogy téved-e a doktor vagy sem, az majd később kiderül –
gondolta magában Szomolányi az orvosi rendelőből visszatérőben.
Ám amint a hosszúkás udvaron (nem a Pagoda körülin, hanem az
elnöki épület mögöttin) körülnézett, döbbenten észlelte, hogy ő maga
tévedett egy óriásit, méghozzá a beosztottjaival egyetemben. Amikor
ugyanis azt vizsgálták, hol és hogyan juthatott be a Rádió területére
a gyilkos (hacsak nem volt az intézmény alkalmazottja), mindössze
két bejárattal számoltak: a Bródy Sándor utcai kapuval és az
elnökségi irodaépület előcsarnokán át vezetővel. Csakhogy, kapott
észbe, van az intézménynek egy bejárata a Múzeum utca felől is.
Igaz, autós bejárat, de ha valaki felmutatja a rádiós igazolványát, a
behajtást elzáró sorompó mellett gyalogszerrel is bejöhet. Sőt – mint
másnap ravaszul kipróbálta – még rádiós igazolvány sem feltétlenül
kell hozzá. Ismét bizonyítást nyert az az ősi tétel, hogy minden
nagykapu mellett van egy kiskapu.
 Az udvarra vezető utat lezáró sorompó melletti bódéban
álmosan kérődzött a rendész. Ő alapvetően arra volt rendszeresítve,
hogy a rádiós főnökök autói előtt felemelje a vízszintes tilalomfát.
Ezért, ha mégis gyalogos közeledett és felmutatott valami papírt
(amit a bódé piszkos üvegén át nem is lehetett tisztán látni), a
szezám előtte is feltárult. Erről Szomolányi akkor győződött meg,
amikor másnap reggel ennél a bejáratnál a BKV-bérletét húzta elő a
zsebéből, és egy harsány szevaszt odavetve a rendésznek,
szabadon besétált az udvarra. Várta, hogy utánaszólnak, de hiába.
A nyomozás ugyan változatlanul abból indult ki, hogy a
háromszoros emberölés elkövetője igen nagy valószínűséggel a
Magyar Rádió alkalmazottja, aki éjszakára megbújt valamelyik
épületben („például a könyvtárban, ahol megpihent és még olvasott
is” – gondolta Szomolányi őrnagy), hogy azután másnap hajnalban
lecsaphasson ügyeletes áldozatára. Ezt a feltételezést erősítette az
is, hogy az elkövető tudta, ki lesz hajnalban szolgálatban, ki fordul
meg a stúdióépület lépcsőházában, feltéve természetesen, ha nem
egy bizonyos személyre, hanem „általában” egy, vagyis bármilyen
rádiósra vadászott. Mérget azonban erre a variánsra, tehát az
éjszaka megbúvó, belső emberre sem lehetett venni. Végső soron
azonban azt az eshetőséget sem zárhatták ki, hogy mégiscsak
külsős az illető. Egyszóval, a harmadik kapun való bejutás
lehetősége sem volt teljesen figyelmen kívül hagyható. Szomolányi
igencsak röstellkedett, hogy sem ő, az öreg róka, sem fiatalabb
kollégái nem figyeltek fel eddig a Múzeum utcai bejárat létezésére.
***
Ezt a belépős dolgot azért nem ártana végigvizsgálni – döntötte
el magában Szomolányi. Vajon ki adja ki a belépőket és milyen
alapon? Az őrnagy személyesen nézett ennek utána. A Rádió
épületébe való bejutáshoz szükséges cédulákat – természetesen a
„fogadó fél”, vagyis valamelyik osztály titkárságának írásos
megrendelése alapján – a Bródy Sándor utcai épület kapuja melletti
helyiségben állították ki, miután a belépni szándékozó
személyazonossági igazolványával tanúsította, hogy valóban ő az,
akit odabent látni akarnak. A vastag üvegfal mögött üldögélő
rendész nagyon lelkiismeretesen látta el feladatát: az illetékesek
egyetlen olyan esetről sem tudtak, amikor valaki hamis névre
kiállított igazolvánnyal, netán az illetékesek éberségét holmi
álszakállal kijátszva, jutott volna be a Magyar Rádióba.
– Jó, jó, de szerintem nem is annyira a be-, mint inkább a kijutás
lehetőségét kellene vizsgálnunk – fejtette ki csapatának egyik
ügyeletes reggeli eligazításán Szomolányi. – Hogyan jutott ki az
épületből a gyilkosság elkövetése után, pláne hajnalban a tettes,
hiszen a belépőket távozáskor aláírva kell leadni a portán? A
Klopfolós mégsem írathatta alá az áldozataival a cédulát.
Mindenesetre végig kellene nyálazni, hogy ki mindenki kapott, illetve
adott le kilépéskor belépő cédulát a Rádióban a szóban forgó
időszakban.
– Tudnék erről mesélni egyet és mást – igyekezett a rejtély
megoldásán segíteni Csizmadia főhadnagy. – Kulcsár elmondta
nekem, hogyan próbálta megtréfálni a rendészeket.
– Kicsoda?
– Kulcsár István, a volt New York-i tudósító. Az, aki az első
bűntény idején az ügyeletes főszerkesztő-helyettes volt. Olvashattál
róla a KisBalog-féle jelentésben. Hívasd be az ürgét, majd elmondja.
A megbeszélés után az őrnagy belenézett az előzékenyen
rendelkezésére bocsátott rádiós telefonkönyvbe, és már tárcsázta is
a házi vonalon a 8146-ot. Alig tíz perc múlva Szuhay Balázs
modellje, a világlátott riporter már ott is ült Szomolányi
„vallatószékében”.
– Az a helyzet, hogy hozzám elég sokan járnak be. Külpolitikai
szakértők, egy-egy földrajzi térség ismerői, interjúalanyok.
Távozáskor gyakran nekem kell emlékeztetnem őket arra, hogy
adják ide aláírásra a belépő cédulájukat, mert anélkül nem engedik
ki őket az épületből. Egyszer az jutott eszembe, hogy megviccelem a
kijáratnál silbakoló rendészt, de a tréfa nem jött össze. Tudnillik a
saját nevem helyett azt írtam a cetlire, hogy Bartók Béla, a
vendégemet azonban így is simán kiengedték. A rendész ugyanis
csak azt nézte, hogy van-e aláírás a papíron, de hogy kié, azt már
nem vizsgálta. Azóta Csajkovszkij Pjotrtól kezdve egészen Verdi
Giuseppéig tucatnyi zeneszerzőt írtam alá, de valamennyi
vendégem simán kijutott az épületből. Ezért mondom, hogy a tréfa
sikertelen maradt.
 Szomolányi Valér nem minden meglepetés nélkül hallgatta
Kulcsárt, aki újabb meg újabb csínytevéseivel szórakoztatta.
– Tudja, őrnagy elvtárs, a belépők rendszere amúgy is némileg
lyukas. Az úgynevezett adóstúdiók folyosójára még a belsős
munkatársak többsége sem léphet be. Az illetékesek nyilván attól
tartanak, hogy miközben a bemondó a híreket olvassa, tehát élő
adásban, valami őrült beront a stúdióba és elkiáltja magát, hogy
teszem én azt, „ruszkik, haza!” vagy, ami talán még ennél is
rosszabb, azt, hogy „minden kedves hallgatónknak túró a fülébe!”.
Ezért ennek a folyosónak a bejáratánál ül egy külön ezt
megakadályozni hivatott rendész, és még a rádiósok közül is csak
azokat – bemondókat, technikusokat – engedi be oda, akiknek az
állandó belépőjén átlósan még egy külön piros csík is van. Én
rendelkezem ilyennel, de ha az ember külsős interjúalanyt akar
bevinni, az kész tragédia. Akkor ugyanis egy csomót kell szaladgálni
azért, hogy az illetőt is beengedjék erre a folyosóra. Egy alkalommal,
amikor a leszerelési ügyek sorában a vegyifegyverek betiltásának
kérdését akartam szóba hozni, Máté László alezredest hívtam be,
aki a genfi tárgyalásokon a magyar küldöttség szakértője volt.
Gondoltam, megkísérlem különengedély nélkül. Közöltem a folyosó
bejáratánál strázsáló rendésszel, hogy a vendégem alezredes. Talán
elhiszi, hogy a Magyar Néphadsereg főtisztje nem követ el
szabotázst a stúdiórerendezés kárára. A stúdiók éber őre ezt el is
fogadta. Láttam, hogy ez a módszer beválik.
– Attól fogva – folytatta Kulcsár –, amikor vittem magammal
valakit interjúvolni a stúdióba, csak odavetettem a rendésznek, hogy
„az alezredes elvtárs velem van”, és nem volt több probléma, nem
kértek az illetőtől különleges belépőt, de még igazolványt sem. Ezek
között az „alezredesek” között egyébként több olyan megrögzött civil
is akadt, aki talán még egy puskát sem látott életében. Egyszer
aztán, amikor Szentesi György leszerelési és rakétaszakértő volt az
ügyeletes káderem, megint csak annyit mondtam a folyosó
bejáratánál, hogy „az ezredes elvtárs velem van”, de erre az
ügyeletes rendész felkapta a fejét. Nyilván azt gondolta, hogy ez az
alak, mármint én, úgy elszemtelenedett, hogy immár nem is
alezredesnek, hanem ezredesnek titulálja a vendégét, és igazolványt
kért tőle. Peche volt. Szentesit ugyanis nem én, hanem a kormány
léptette elő ezredessé, amit a megfelelő papír felmutatásával igazolt
is. A saját merészségétől megriadt rendész felugrott ültő helyéből és
majdnem tisztelgett. Ettől fogva akár hadseregtábornoknak is
mondhattam volna az interjúalanyaimat, nem merték holmi
igazoltatással zaklatni őket.
– Mindez szép – nyugtázta Szomolányi nevetve. – Lesz miről
elbeszélgetnem Tirolernével. De akármilyenek is a rendészek, az
azért nekik is feltűnne, ha valaki a kezében egy jókora húsklopfolót
lengetve próbálna belépni a Magyar Rádió kapuján.
Kulcsárnak erre is volt egy tromfja:
– Ha lengetné, akkor valószínűleg tényleg megállítanák. Viszont
az aktatáskájában beviheti.
– Azt nem viszgálják át? – csodálkozott az őrnagy.
– Valamikor régen valóban kiadtak egyszer egy olyan ukázt,
hogy a kapun belépő személyeknek, köztük a rádió saját
munkatársainak is, ki kell nyitniuk a táskájukat, amelybe olykor még
bele is turkáltak. Ritter Tibor, aki most elnökhelyettes, és akkoriban
az egyik alapszervezet párttitkára volt, úgy felháborodott ezen a
túlhajtott, megalázó éberségen, hogy elment valahová panaszra,
ahol neki adtak igazat. Attól fogva a rendésznek csak megkérdeznie
volt szabad az épületbe belépő személyeket, hogy mit visznek a
táskájukban. Engem megszállt a kisördög, és amikor másnap a
kapuban feltették nekem az obligát kérdést, hogy „mi van a
táskájában?”, szemrebbenés nélkül, fapofával azt feleltem, hogy
„egy közepes hatóerejű nukleáris szerkezet”. Az éber kapuőr
alighanem azt hitte, hogy az valami újfajta magnetofon
(megjegyzem, a vállra akasztható riportermagnókat is csak külön
papírral lehetett kivinni a házból) vagy egyéb hasznos szerkentyű,
mert szó nélkül tovább engedett, sőt még a lépcsőházba vezető
csapóajtót is kitárta előttem.
***
És Szomolányi makacsul folytatta a Rádióval való ismerkedést.
Felkereste az intézmény legtávolabbi zugában, a Pollack Mihály tér
és a Múzeum utca sarkán meghúzódó, nemrégiben még romos,
úgynevezett Olasz épületet, (amely onnan kapta a nevét, hogy ezt a
hajdani Károlyi-palotát a két világháború között az olasz követség
bérelte; most a hosszú nevű Körzeti és Nemzetiségi Adások
Főszerkesztősége meg a nem kevésbé hosszú nevet viselő
Számítástechnikai és Szervezési Osztály osztozott rajta). Bejárta a
hajdan lakóháznak épült és használt két Szentkirályi utcai házat is,
amelyek a különféle rendű, rangú, műfajű zenei együttesek és
zenészek, valamint a műszakiak birodalmai voltak. Az őrnagy
ugyanis abból indult ki, hogy az egész terepet, vagyis a Magyar
Rádió minden zegét-zugát meg kell ismernie, ha fel akarja deríteni,
hogy honnan jöhetett, hol lapulhatott meg és merre távozhatott a
klopfolós gyilkos. Csakhogy éppen az itt tanyázó Rádiózenekar
honában ismerte fel az őrnagy, hogy miféle sziszifuszi munkára lesz
ehhez szüksége ott, ahonnan brácsások, gordonkások, bőgősök,
trombitások, szaxofonosok, fagottosok egész serege indul naponta
próbára, ahol csupán másodhegedűsből tizenhét fő szerepel a
bérlistán. Valószínűtlennek találta ugyan, hogy például egy
elsőhegedűs húsklopfolóra cserélje a vonóját, arról nem szólva,
hogy ha egy nagybőgős vetemedik fejbevágós merényletekre, ahhoz
a saját hangszere is elegendő.
Az éppen a Külső Közvetítések Osztályára induló nyomozó a
liftbe lépve úgy érezte, hogy egy pillanatra megáll a szívverése.
Amikor ugyanis a negyedik emeleten belépett az ötödikről
aláereszkedő fülkébe, ott egy olyan, jelenségszámba menő lány
nézett rá vissza, akihez hasonlóval saját hosszú és változatos férfiúi
gyakorlatában még nem találkozott. A legmegdöbbentőbb a
hatalmas tömegű, hullámos vörös haja volt, amelynek színe a hulló
őszi lombot idézte. A lány megpróbálta megzabolázni az irdatlan
hajtömeget, kontyot csavart belőle a fejére, de a fürtjei nem tűrték a
rabigát, itt is, ott is kiszabadultak a csatok és gumik szorításából. A
középtermetűnél alig valamivel magasabb, karcsú teremtés tejfehér
bőrét apró szeplők pettyezték, finom csuklóján Szomolányi számára
ismeretlen szürke kövekből készült karkötő csörrent. A szeme pedig
olyan kék volt, amilyet az őrnagy még soha sem látott: igazi
ibolyakék. A blúza nyílásában az őrnagy látni vélte a lány
kulcscsontját, és valami szeretetteli gyöngédség támadt benne.
Óvatlanul végigmérte a leányzó egész termetét, a formás kebleket, a
viruló vádlit, a vékony bokákat és erős szívdobogást kapott.
Már éppen azon törte a fejét, hogyan és mivel szólítsa le a
földiekkel játszó égi tüneményt, ám némi hezitálás után a
hölgyemény maga rohanta le.
– Maga az a Szomolányi őrnagy, aki a sorozatgyilkost keresi,
igaz? Az egész Rádió magáról beszél. Meg kell találnia a fickót!
Ugye egy fickó, nem egy csaj? Mert egyelőre mindnyájan
veszélyben vagyunk. Ha Alibabát megölte, bennünket is agyonüthet.
Bocsásson meg, még be sem mutatkoztam, Székely Ildikó vagyok –
nyújtotta a lány a kezét.
Ildikó kézfogása határozott volt, és Szomolányinak nem
akarózott elengedni a kicsi, de erős kezet. Valamivel tovább is
tartotta a markában, mint illendő lett volna, és ez szemmel láthatólag
nem kerülte el Ildikó figyelmét. Felmosolygott az őrnagyra, az arcán
kis gödröcskék támadtak, mire az őrnagy szíve vad ugrándozásba
kezdett. Agyamra ment a nőhiány – gondolta meglepetten.
A lány mondókája végén már a földszinten, a lift előtt álltak.
Ildikó még csacsogott egy sort, amikor Valér – egy életem, egy
halálom – félbeszakította:
– Bocsásson meg, Ildikó, de mi még nem is beszélgettünk.
– Ezt hogy érti? Hiszen most is beszélgetünk, nem?
– Úgy értem, hivatalosan. Vagy legalábbis félhivatalosan.
Hiszen tudja, a nyomozás érdekében minden rádióst meg kell
hallgatnunk. Csak tudja…
A sokat próbált zsaru úgy érezte, hogy valamiféle köd borul az
agyára. Azelőtt mindig nevethetnékje támadt, ha arról hallott vagy
olvasott valahol, hogy X. Y.-t meglátni és megszeretni egy pillanat
műve volt. Most viszont úgy érezte, hogy másfél percnyi ismeretség
alatt sikerült halálosan beleszeretnie az ismeretlen lányba. Ennek
ellenére a szoknyvadász rutinja most sem hagyta el.
– Mi lenne, Ildikó, ha a beszélgetést nem a Rádióban, hanem
valahol kellemesebb színhelyen bonyolítanánk le? Mondjuk, a
Margitszigeten. Ma este.
– A szigeten? – csodákozott a lány.
– Igen, ott. Nyolc órára foglalok asztalt a Nagyszálló
éttermében. Tizenkilenc negyvenötkor legyen a házuk kapuja előtt.
Eljövök magáért kocsival, csak a címét mondja meg.
Úgy tűnt, Ildikó már nem csodálkozik, vagy legalábis nem
mutatta.
– Oké. Akkor, háromnegyed nyolckor. Hegedűs Gyula utca 15/b.
 Az esti randevú lehetősége úgy mellbevágta az őrnagyot, hogy
eredeti céljáról, a Külső Közvetítések Osztályának meglátogatásáról
tökéletesen megfeledkezve, visszament a szobájába és a három
gyilkosság színhelyét (legalább ötödször) felskiccelve elmélyedt a
jegyzeteiben.
Pontosan a megbeszélt időben, enyhe Miss Dior illatot magával
hozva, Székely Ildikó helyet foglalt az Opel anyósülésén. A
margitszigeti Nagyszállóig vezető út alatt mindössze néhány szót
váltottak. Az előcsarnokban Szomolányinak azt kellett tapasztalnia,
hogy új ismerőse délelőtt óta nem csekély változáson ment át, és ha
az egyáltalán lehetséges, még vonzóbbnak tűnt, mint a
munkahelyén. Hosszú vörös haja frissen mosva repkedett az arca
körül, kivágott, fehér selyemblúzán átsejlett csipkés melltartója. Bő
zöld szoknyát viselt, amelyet derékban széles szürke övvel fogott
össze. Pántos, magassarkú cipője ugyancsak galambszürke volt.
Hóna alatt vitte színben harmonizáló borítéktáskáját. Ékszereit
aranyra cserélte, a nyakában fonott láncon egy stilizált életfa lógott,
a fülében apró gyöngyök, a csuklóján míves karkötő. A vállára egy
ezüstös színű puha stólát kanyarított. Alig viselt sminket, leheletnyi
púdert kent csupán a szeplőire, ajkait narancsos árnyalatúra
színezte, szempillái sötét árnyékot vetettek ibolyakék szemére. Szó,
ami szó, elbűvölő jelenség volt. Valér sötét öltönyben jelent meg,
fehér inget húzott, amit gyűjteményének ékével, egy Milánóból
beszerzett, sötétkék-fehér csíkos selyemnyakkendővel koronázott
meg.
A vacsorát kísérő beszélgetés még annyira sem sikeredett
félhivatalosra, ahogyan azt netán várni lehetett volna. Nemhogy a
sorozatgyilkosság, még a Rádió is csak alig-alig került szóba. A
csevej egyébként folyamatos volt, amit nem kis mértékben segített
elő az aperitívnek felhörpölt fügepálinka, annál is inkább, minthogy
az ital elfogyasztása alkalmából a vacsorázó felek sürgősen
összetegeződtek.
– Ne haragudj, Ildikó – kérte a leányt a feje búbjáig elvörösödve
Valér –, de bort nem rendelhetek. Örülök, ha a vacsora végéig a
három cent pálinka kimegy a szervezetemből. Több mint kínos
volna, ha lebuknék egy szondázásnál.
 Az egy stampedli elfogyasztott ital természetesen meg sem
kottyant a férfinak, de a fehér asztal mellett Ildikóval szemben ülve
mégis valósággal részegnek, de legalábbis kótyagosnak érezte
magát. A következő két óra folyamán aztán az alábbiakat tudta meg
a lányról:
Székely Ildikó huszonnyolc éves, és valóban még lány,
márminthogy nincs és soha nem is volt férjnél. Egyszer ugyan már
eljutott a gyűrűs menyasszonyságig, de három héttel az esküvő előtt
(„pedig már a meghívók is kimentek”) meggondolta magát, mert
rájött, hogy vőlegénye mégsem az ő esete. A férfi, Nyugatra is
exportáló gazdasági társulásának köszönhetően, kőgazdag volt, a
többi között egy csaknem új BMW-vel furikázott, és emeletes villát
mondhatott a magáénak a Balatonon, viszont egy sort sem olvasott
Móricz Zsigmondtól és Maupassant-nak még a nevét sem hallotta.
Ildikó viszont, akinek az apja színházi dramaturg, édesanyja pedig
magyartanár volt, a színház és az irodalom, különösen a francia
irodalom szeretetében nőtt fel. Egyébként csaknem anyanyelvi
szinten beszélt franciául, mert a középiskola négy osztályát
Párizsban végezte, ahol az apja a Párizsi Magyar Intézet igazgató-
helyettese volt. Szomolányinak – megrögzött agglegény létére – az
jutott eszébe, hogy ő habozás nélkül feleségül venné Ildikót, és kész
lenne most rögtön az anyakönyvvezető elé járulni vele. Csakhát
kérdés, hogy a lány mit szólna ehhez, hiszen alig ismerik egymást.
Igaz, talán mégis lehetnének esélyei, hiszen ő nemcsak a Légy jó
mindhaláligot, a Sáraranyt, az Erdély-trilógiát és a Rokonokat
olvasta, hanem A szépfiút és Maupassant több novelláját is.
Ildikó pedig folytatta. Szemmel láthatóan szeretett beszélni,
különösen saját magáról. Szomolányi máskor nem díjazta ezt az –
állítólag nőkre jellemző – tulajdonságot, de most szívesen, szinte
megbabonázva hallgatta a lány kellemes szoprán hangon előadott
történeteit, pletykáit barátairól és ellenségeiről, elevenekről és
holtakról, főként írókról és színészekről. Ez – mármint nem a pletyka,
hanem a kortárs irodalom és színház – volt ugyanis a szakterülete a
Rádió irodalmi osztályán, ahol az egyetem magyar-francia szakának
az elvégzése óta dolgozik. De az irodalmon kívül is mindenről
megvolt a határozott véleménye: a bős-nagymarosi erőmű tervéről
(„esztelenség sík vidéken vízlépcsőt építeni”), a farmernadrág-
divatról („kirándulásra persze én is felveszem, de utálom, amikor
mintegy egyenruhaként mindenki olyat hord”), Jurij Ljubimovról
(„Magyarországon a Koldusoperát még senki nem rendezte meg
olyan nagyszerűen, mint ő”), a melegekről és a leszbikusokról
(„kinek mi köze hozzá, hogy mit csinál két felnőtt ember, ha egyszer
szeretik egymást”).
Amikor Valér a bácsikájáról kezdett beszélni, Ildikó a harmadik
mondat után félbeszakította:
– Jé, hát az öreg a te nagybátyád volt? Persze magamtól is
rájöhettem volna, hiszen a családnevetek sem gyakori, te meg még
nagyon hasolítasz is rá. Érdekes, miket produkál a sors. Kislány
koromban láttam a Nemzetiben Lear király szerepében, és a Sári
bíró alakítására is jól emlékszem a Móricz-darabban, most pedig itt
ülök a Margitszigeten az unokaöccsével. Mialatt Ildikó beszélt,
Szomolányi mindvégig az ajkát nézte, és arra gondolt, hogy
késlekedés nélkül, most azonnal meg kellene csókolnia. De afféle
szerelmes gimnazistának érezte magát, és a lánynak még az
abroszon fekvő kezét is csak kétszer merte megfogni, ám akkor is
csak pillanatokra. A férfi csak a Pestre vezető úton, az Árpád hídon
kezdett ebből az állapotából kijózanodni, és mire a Katona József
utcából befordult a Hegedűs Gyula utcába, már ismét a Klopfolóson
járt az esze.
Ildikó háza előtt lestoppolva azonban ismét elöntötte az agyát a
szenvedély, és a biztonsági öv szorításából megszabadulva jobbra
fordult az ülésen, átölelte és megcsókolta a lányt, aki elernyedt a
karjaiban és forrón visszacsókolta. A szerelmi jelenet azonban nem
folytatódott, mert Szomolányiba – akár a szocreál regények hőseibe
– belevillant, hogy most nincs itt a szerelem ideje, és ha folytatja a
romantikázást, a Klopfolós újabb áldozatokat szedhet.
– Kisfiú koromban láttam a falusi moziban egy szovjet filmet, az
volt a címe, hogy Este hatkor, háború után. Egy tüzér búcsúzik így
szerelmétől, egy óvónőtől. Ha benne vagy, ezt mondom én is. A
sorozatgyilkos elfogása után folytatjuk.
Ildikó (nem lett volna az, aki, ha kihagyja) egyetértően
ráduplázott:
– Majdnem szó szerint így búcsúzott el Vodička is Švejktől, csak
a hat órához ő még hozzátette, hogy „a Kehelyben”. De aztán
igyekezz azzal a nyomozással!
***
A következő napi eligazítás után Szomolányi ismét elindult arra
az osztályra, amelyet huszonnégy órával korábban egyszer már
megcélzott, de most legalább el is jutott oda. Akárcsak a Rádió többi
egységében, a Külső Közvetítések Osztályán is barátságosan,
együttérzően fogadták, hiszen a sorozatgyilkos lefülelése
mindnyájuknak közös érdeke volt. A segítőkészség azonban itt is
kevésnek bizonyult. A Klopfolós személyéről, esetleges
behatolásáról és távozásáról, magának a bűncselekménynek a
motívumáról ennek az osztálynak a diszpécserei, kábelszerelői,
hangmérnökei sem tudtak érdemben többet, mint maga a nyomozó.
– Már volt itt két munkatársa, őrnagy úr. Sorban elbeszélgettek
valamennyiünkkel, de attól tartok, hogy ettől nem lettek okosabbak –
közölte az osztály vezetője.
– Én, mondhatnám, nem is nyomozni jöttem ide. Egyszerűen
végig akarom látogatni a Rádió minden részlegét, szegletét, hogy
képben legyek – felelte erre Szomolányi.
„Ezen ne múljon”-alapon erre elmagyarázták neki, hogyan
szállnak ki a helyszínekre, nagygyűlésekre, stadionokba,
koncerttermekbe, hogy a már-már kisebb stúdiónak is beillő
furgonjukban rögzítsék, vagy kábelen, élőben továbbítsák a
Rádióba, illetve onnan az adótoronyba a futballmeccs-és zenei
közvetítéseket.
– Magukat bizonyára mindenki jól ismeri és maguk is, akik
mindenfelé az országban megfordulnak, mindenkit ismernek –
jegyezte meg az őrnagy.
– Kivéve a perecest – szólt közbe az egyik hangmester, mire a
társai nevetésben törtek ki.
– Miféle perecesről van szó? – értetlenkedett az őrnagy.
– Tulajdonképpen a maga kollégájáról – igyekezett
felvilágosítani a hangmester, aztán megkönyörült a nyomozón, és
elmagyarázta, hogy mire célzott. – Volt régebben egy főnökünk, az
öreg Bakonyi László, aki évtizedeken át irányította a helyszíni
közvetítéseket. Atyának hívtuk. Most már az egekből szervezi a
munkát. Na, őt aztán tényleg mindenütt ismerték. Még a
biztonságiak is megsüvegelték, amikor egy angyalföldi gyárban
elhangzó Kádár-beszéd előtt vagy a Felvonulási téren tartott
rendezvényeken irányította a kábelek kihúzását, a mikrofonállások
kiépítését. Egyszer azonban a „szakemberek” nyilván új utasítást
kaptak, és május 1-én nem engedték fel az Atyát arra a tribünre,
ahonnan a fejesek integettek a felvonulóknak. Az öreg persze
nagyon rossz néven vette ezt, és csöndesen füstölgött rajta egy sort.
Igazán azonban akkor jött méregbe, amikor azt látta, hogy pereces
tálcát tartva maga előtt egy fehér köpenyes ember lépked
akadálytalanul felfelé a lépcsőn a legfőbb fejeseknek fenntartott
tribün-kiszögellés irányában. „Hát ez mindennek a teteje – borult ki
az Atya. – Engem nem engednek oda, az a szar pereces pedig
felmehet?” Mire a Kormányőrség egyik közelben lebzselő embere
csöndesen csak ennyit mondott neki: „Aztán mondja, Bakonyi bácsi,
kérdezte maga, hogy mi a rendfokozata annak a szar perecesnek?”
A nap második részében Szomolányi őrnagy a húsklopfolóval
elkövetett emberölésekről szóló jelentéseket nézte át. A precedens
mindig fontos tényező lehet, sőt az sem zárható ki, hogy a „rádiós
rém” már korábban is ölt embereket ilyen módon. Nem sokkal a
harmadik gyilkosság után az Országos Rendőr-főkapitányság
utasította a megyei főkapitányságokat, hogy küldjenek tájékoztatást
az elmút öt évben a megyéjükben húsklopfolóval elkövetett
emberölésekről. „A jelzett időszakban öt, illetve tulajdonképpen csak
négy megyében fordult elő ilyen bűncselekmény” – állapította meg
az ORFK-ról megkapott kísérő feljegyzés. Az őrnagy most ezeket a
vidéki főkapitányságoktól kapott jelentéseket nézte át. Semmin sem
csodálkozott, semmin sem lepődött meg, csak éppen azt nem tudta,
hogy sírjon-e vagy nevessen.
„Megyénkben az elmúlt öt évben két befejezett és egy
befejezetlen emberölést követtek el húsklopfolóval. Az első esetben
egy étteremben egy részeg vendég, az elsózott gulyáslevest
kifogásolva, berohant a konyhába, kikapta a szakács kezéből a
húsklopfolót, és hirtelen felindulásból egy felülről harántirányban
megvalósított csapással az élettel összeegyeztethetetlen állapotba
(agykiloccsanás) hozta a szakácsot. A második esetben egy
hatvannyolc éves asszony mért klopfolóval halálos csapást
negyvennégy éves élettársa fejére, mert azt hitte, hogy az áldozat
nemileg megcsalta őt. A nyomozás során fény derült arra, hogy a
csalás esete valójában nem forgott fenn. Egy harmadik esetben
ugyancsak szerelemféltésből egy hetvenhét éves nyugdíjas vasutas
akart végezni hetvenöt éves feleségével, az ütés során azonban a
klopfoló fejéből kicsúszott a nyele, amelynek következtében a
csapás lecsúszott a céltestrészről, és az áldozat nem halt meg
egészen, csak súlyos demenciát szenvedett.”
„Megyénkben egy fiatalember egy húsklopfolásra
rendszeresített konyhai eszközzel álmában szétverte özvegy
nagyanyja fejét, hogy hozzájusson az örökségéhez. Az ügyről
felsőbb utasításra nem adtunk ki közleményt, mert az elkövető a
megyei MSZMP-titkár húgának a mostohafia volt.”
„Megyénkben egy garázdaságért és erőszakos nemi
közösülésért többszörösen büntetett, etnikai származású férfi előre
megfontolt szándékkal vásárolt a Népboltban egy klopfoló eszközt,
hogy azzal végezze ki a szomszédos ház lakóját, aki többszöri
felszólítása ellenére is az ő telkén járt keresztül. Tervét tervszerűen
megvalósította.”
„Megyénkben egy asszonyt rendszeresen bántalmazott a férje,
aki egy alkalommal húsklopfolóval akart védekezni, de a családtagjai
megakadályozták az eszköz használatát, ezért eljárást nem
indítottunk.”
Itt azonban csak emberölés kísérletéről lehetett szó – vonta le a
következtetést dr. Szomolányi –, amiért természetesen ugyancsak
eljárást kellett volna indítani. Ezt jelentette tehát az „öt, illetve négy
megyében”. Ez a megye volt az „illetve”. Az őrnagy már indult volna
a titkárságra, hogy valamennyi jelentést leadja az irattárnak, amikor
szeme megakadt az utolsón: „Cs. E., villanyóra-leolvasó
megharagudott három állampolgárra, akik több alkalommal
felszólítása ellenére sem voltak hajlandók megkötni a kutyájukat,
amikor ő kötelességét tejlesítvén be akart jutni ingatlanukba. Ebből
kifolyólag harapásnyomait három ízben a megyei kórházban varrták
össze. Cs. E. ekkor bosszút esküdött ellenük, és elhatározta, hogy
konspiratív körülmények között megöli őket. Külön erre a célra
vásárolt egy húsklopfolót és több hetes igyekezettel kifigyelte, hogy
a három kiszemelt állampolgár mikor jár haza esténként a
kocsmából. Mindegyiküket a házuk közelében, már sötétedés után
hátulról megközelítette és a húsklopfolóval erősen fejbe verte,
aminek köszönhetően nevezettek elhaláloztak.”
Nem zárható ki, hogy ez a mi emberünk – vélte először
Szomolányi. – A módszer ugyanaz, mint a rádiós lépcsőházban, és
a közös motívum is megvan. Másrészt viszont hogyan került volna
egy vidéki villanyóra-leolvasó Budapestre, a Bródy Sándor utcába?
Az őrnagy már kezdett elméleteket is felállítani a rejtély
megoldására, amikor a jelentésnek az utolsó két mondatát is
elolvasta: „Cs. I.-t elfogása után vádemelési javaslattal átadtuk az
ügyészségnek. Később a megyei bíróság a férfit jogerősen
életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélte, amely büntetését jelenleg
Sopronkőhidán tölti.”
A megyei jelentések ezek után valóban az irattárban kötöttek ki,
Szomolányi őrnagy pedig törhette a fejét új elméleteken. Egyelőre
csak annyit szögezett le magában, hogy most már érteni véli,
honnan vannak a rendőrviccek.

X.
Itt a Kosztolányi Dezső tér

A Klopfolós ügyében folyó nyomozás nagy apparátussal,

gördülékenyen halad, csak éppen eredménytelenül. Egyelőre. Ezt
hangsúlyozta Szomolányi őrnagy a budapesti rendőrfőkapitánynak,
amikor az minden közbülső lépcsőfokon átlépve (igaz, ez lefelé nem
tilos, legfeljebb szokatlan), közvetlenül és sajátkezűleg emelte fel a
telefonkagylót, hogy a dolgok állása felől érdeklődjön. Persze nem
szórakozásból tette. Őt közvetlen elöljárója, az országos főkapitány
hívogatta ugyanebben az ügyben csaknem naponta, míg a
rendőrség első emberének jobb kezénél elhelyezett
telefonkészüléken a belügyminiszter tette fel nem csekélyebb
gyakorisággal a kérdést: „Mikor várható eredmény a rádiós
sorozatgyilkosság ügyében?” A sűrűn kíváncsiskodó lánc felső két
szeme a Duna partján székelt: a Fehér Házban (a pártközpontban)
és a Parlamentben, a miniszterelnök irodájában.
 Már csak az hiányzott, hogy a Bajza utcából szóljanak át a
Parlamentbe, hogy aszongya „Csto novogo v gyele vasego ubijci?”
(Mi újság a gyilkosuk ügyében?), de a szovjet nagykövetség
szerencsére hallgatott. Egyelőre. A belügyminiszternek támadt az az
ötlete, hogy nem várják meg, amíg a miniszterelnök asztalán
megszólal a VCS-nek, a Kreml magasfrekvenciás, azaz gyakorlatilag
lehallgathatatlan telefonhálózatának budapesti végződése, ezért a
viharral szembe menve, maga kérette be minisztériuma szovjet
főtanácsadóját.
Húsz-harminc évvel korábban akár csaknem fordítva is
történhetett volna, hogy tudniillik a főtanácsadó veszi elő a
minisztert. A ’80-as évek második felében azonban már másfajta
szelek fujdogáltak a magyar-szovjet belügyi berkekben. A
tanácsadók mind kevesebb magyar aktához, jelentéshez jutottak
hozzá (különösen az őket csaknem kizárólagosan érdeklő
állambiztonsági főcsoportfőnökség részéről), és befolyásuk földrajzi
értelemben is szűkült, itt-ott már helyileg is kiszorultak a belügyi
épületekből.
Artyom Miltoskin vezérőrnagy számára a nyugállományba
vonulás előtti utolsó beosztás volt a protekcióval elnyert budapesti
poszt. A nagy darab, beretvált fejű ember nagyothallott, ezért
jóformán ordított mindenkivel, de ő maga nem vette ezt észre.
Bemutatkozása óta első ízben látta most a belügyminisztert, aki
rendkívül nyájasan fogadta.
Ugye nem haragszik, Miltoskin elvtárs, hogy csak kávéval
kínálom? –mentegeződött a miniszter. – Magam rendeltem el, hogy
hivatali helyiségben, hivatali időben mindenfajta szeszes ital tilos.
Kínos lenne, ha a beosztottjaim azt hallanák, hogy munkaidőben itt
iszogatunk. Szóval, már régen meg akartam keresni, kedves
Miltoskin elvtárs, csak tudja, annyi a dolog, hogy az ember a
minimálisan szükséges lazításhoz is alig jut hozzá. Pedig
mindnyájunkra ráférne, igaz? Apropó, ugye meghívhatom jövő
vasárnapra a Gödöllő környéki vadászatunkra? Annyi vaddisznót
lőhet, amennyit nem sajnál. Na, de nem emiatt kértem, hogy
keressen fel. A tanácsára lennénk kíváncsiak a rádiós
sorozatgyilkosság kapcsán. Nyilván ismeri az ügyet. A nyugati sajtó
tele van találgatásokkal, ám hogy őszinte legyek, egyelőre mi is csak
találgatunk. Önöknek bizonyára ezen a téren is komoly
tapasztalataik vannak.
– Úgy érti, a sorozatgyilkosságok terén?
– Igen.
– Sajnálom, miniszter elvtárs, de téved. A Szovjetuniótól idegen
a sorozatgyilkosság, nálunk ilyesmi nem fordul elő – utasította vissza
a főtanácsadó a tőle megszokottnál is emeltebb hangon. – Viszont
szerintem annak érdemes lenne utánamenniük, hogy ki áll a nemzeti
rádióbizottságnál elkövetett gyilkosságok mögött, mert nyilván ön is
egyetért velem, ugyebár ez nem egy szerelmi dráma, hanem minden
bizonnyal egy politikailag motívált akció, amellyel a magyar dolgozók
szocialista közrendbe vetett bizalmát próbálják valakik megingatni.
A vezérőrnagy intett a tolmácsnőnek, hogy a következő
mondatot nem kell fordítania és magyarul ordította::
– Nem zjorog a khárászt, khá nem fúja á szjel.
A főtanácsadó elégedetten nézett körül, mintha egy egész
teremnyi hallgatóságnak akart volna eldicsekedni a
magyartudásával.
A miniszter viszont értetlenül hallgatta. Fogalma sem volt róla,
hogy mit akart mondani a közmondással a tábornok. Miltoskin
büszkén folytatta, de már az anyanyelvén:
– Látja, miniszter elvtárs, mi a Szovjetunióban még a magyar
közmondásokat is ismerjük. Azt akartam ezzel képletesen kifejezni,
hogy abban a rádióban idegen ügynökök bújhatnak meg. És még
valami. Mi is felfigyeltünk arra, hogy mennyire igyekszik kihasználni
a nyugati propaganda ezt a sajnálatos bűncselekmény-sorozatot.
Úgy tudom, hogy a Szabad Európa Rádió saját, minden bizonnyal
illegális információs forrással rendelkezik Budapesten, amely ellátja
az ügy felgöngyölítésének újabb és újabb részleteivel. Isten őrizz,
hogy megpróbáljak beavatkozni a Magyar Népköztársaság
belügyeibe, de én az önök helyében errefelé tapogatóznék.
A beszélgetés után a miniszter behivatta az állambiztonságért
felelős helyettesét és minden kommentár nélkül elismételte neki,
amit a szovjet főtanácsadótól hallott.
***
A kémelhárításért felelős III/II csoportfőnökség vezetője, miután
megkapta az eligazítást elöljárójától, Sarkadi Tituszt bizta meg azzal,
hogy nézzen utána, miféle idegen ügynökök bújhatnak meg a
Magyar Rádióban. Az erősen kopaszodó alezredes, akit társai csak
Dugovicsnak emlegettek, közismert ember volt a cégnél, amit főként
különleges szenvedélyének, a szkanderezésnek, magyarul:
karbirkózásnak köszönhetett. Már az egyetemen (az állatorvosin
tanult) is szerette kihivogatni évfolyamtársait: na, lássuk, úgymond,
ki a legény a gáton, vagyis inkább az asztalnál, ki szorítja le ádáz
harcban, nagy szuszogások közepette a másik kézfejét, aztán
amikor a Céghez került, edzőterembe is járhatott. Ha Budapesten
tartózkodott, minden áldott nap már korán reggel megjelent a
Vágóhíd utcai sporttelepen és keményen megdolgoztatta az alsó-és
a felsőkarját. Kitartásának, sokszorosan megerősödött izmainak és
veleszületett genetikai adottságainak – hosszú ujjak, nagy tenyér,
vastag csukló – köszönhetőn előbb a belügyi sportklub bajnoki címét
szerezte meg, majd a Magyar Szkanderszövetség országos tornáján
sikerült a második helyen végeznie. De magában a szövetségben is
őt választották meg második embernek, azaz alelnöknek. Sarkadi
alezredes a munkahelyén is szeretett volna gyors szkanderpartikat
lebonyolítani („három perc alatt végzünk, öreg, ne légy már olyan
gyámoltalan” – csábítgatta lépten-nyomon férfi kollégáit), de ezeket
a próbálkozásait vajmi ritkán koronázta siker.
A Szkanderes Dugovics vette a parancsot és a kalapját, kisétált
a Marx térre, felült a 49-es villamosra, és egy fél óra múlva már ott is
volt a Magyar Rádió Személyzeti és Oktatási Osztályán. Ahol is a
kartonokat átlapozva arról értesült, hogy az intézményben jó néhány
külföldi állampolgár dolgozik, mi több, nem egyszerűen külföldi,
hanem NATO-országok állampolgárai, továbbá néhány olyan
személy is, aki hosszabb ideig élt Nyugaton.
Ezeknek az embereknek a többsége a Külföldi Adások
Főszerkesztőségének állományában tevékenykedett. Imre Mátyás, a
főszerkesztő a hozzá forduló Sarkadinak kerek-perec kijelentette,
hogy ő minden beosztottjáért kezességet vállal. Az alezredest
azonban ez nem győzte meg.
– Én elhiszem, hogy itt mindenki jó elvtársnak számít, de a mi
tapasztalataink szerint még egyetlen imperialista kém sem járkált a
CIA-hez, a Secret Intelligence Service-hez vagy a francia DGSE-hez
való tartozását hirdető jelvénnyel a gomblyukában. Az illegális
hírszerzők mindig álcázzák magukat.
Imre megpróbálta legalább félig tréfára venni a dolgot:
– A DGSE ügynöke már csak azért sem dolgozhat nálunk, mert
a francia nyelvű adást már évtizedekkel ezelőtt beszüntettük.
– Miért szüntették be? – csapott le hiúzként a közlésre a
kémelhárító.
– A francia testvérpárt kérte meg a mi pártunkat, hogy
szüntessük meg a francia nyelvű adást, mert kontraproduktív.
Szerintük ugyanis a francia hallgató számára olyan primitív,
leegyszerűsített módon adtuk elő a mondókánkat, hogy azzal éppen
az ellenkező hatást értük el. Ez a nyers igazság, de maradjon
köztünk, jó?
– És milyen adásokat szüntettek még meg? – indult el egy általa
ígéretesnek vélt nyomon Sarkadi.
– Viszonylag nemrégiben például a görögöt. Bizonyára ön is
tudja, hogy a Görög Kommunista Párt kettészakadt, és a két frakció
tagjai kígyót-békát kiabálnak egymásra. Ez érvényesült a mi görög
szerkesztőségünkben is, ahol a diktatúra elől menekült elvtársak
dolgoztak. Hosszú történet, de elégedjen meg azzal, hogy közöttük
sem lehetett ellenséges ügynök. Azok az emberek partizánként,
fegyveresen harcoltak a monarchofasiszta uralom ellen. Dolgoznak
egyébként nálunk török elvtársak is a török szekcióban, de azok is
kipróbált emberek. És hozzáteszem: nagyon jó műsort csinálnak.
Rengetegen hallgatják.
– Törökországban?
– Nem egészen. Inkább az NSZK-ban. Vendégmunkások.
– Azt honnan tudják, hogy hányan hallgatják az idegen nyelvű
műsorokat?
– A beérkező levelek alapján. Onnan tudjuk például azt is, hogy
a törökök Nyugat-Németországban hallgatnak minket és nem,
mondjuk, Isztanbulban.
– Az USA-ból is kapnak leveleket?
– Főként rádióamatőröktől, akik azt kérik, igazoljuk vissza, hogy
eljutott hozzájuk a magyar adás. Mert egyébként Észak-Amerikában
a közelmúltig csak különleges készülékkel és különleges antennával
lehetett venni a rövidhullámon sugárzott adásainkat, azt is csupán
akkor, ha a légköri viszonyok kedvezőek voltak. Pedig egy egész
szerkesztőség dolgozik nálunk a külföldi, köztük az amerikai
magyaroknak szóló, Szülőföldünk műsor szerkesztésén. Azt nevezik
egyébként a disszidensek gúnyosan hazacsábító műsornak.
– És? Csábulnak?
– Biztosan. Nálunk azonban még egyikük sem jelentkezett.
– De Angliáig nyilván eljut az adásuk. Különben nem
foglalkoztatnának itt brit állampolgárokat – húzta elő az aduásznak
vélt lapot az alezredes, aki a személyzeti osztályon már
áttanulmányozta a gyanúsnak tűnő munkatársak dossziéit. –
Önöknél két angol is dolgozik: Scott Leslie Leonard és Charles
Taylor Coutts. Jól mondom a nevüket?
– Jól mondja, de csak Scott angol, Charlie nem az.
– Nem? Hát akkor micsoda?
– Skót.
– Az lehet. Mi ilyen finomságokkal nem foglalkozunk – vágta el
Sarkadi Titusz. – A lényeg az, hogy brit alattvaló. A dossziéjában
láttam az önéletrajzát. Nagyon gyanús dolgok vannak benne. Coutts
beismeri például, hogy a második világháború alatt japán
szolgálatban állt, hidat épített a nácik szövetségesének valahol
Délkelet-Ázsiában.
– A híd és Délkelet-Ázsia stimmel. A többi nem. Charlie a brit
hadsereg katonájaként japán fogságba esett, és mint
kényszermunkás dolgozott egy vasúti híd építésén Thaiföldön.
Alezredes elvtárs nem látta a Híd a Kwai folyón című filmet? Akkor
azt javaslom, hogy sürgősen nézze meg! – tanácsolta Imre Mátyás.
– Abból látni fogja, hogyan szolgálták a brit katonák a japánokat.
A kémelhárításban szocializálódott főtisztnek azonban volt még
egy aduásza:
– A spanyol szerkesztőségben dolgozik egy Nagy Attila nevű
szerkesztő, aki argentin állampolgár vagy legalábbis az volt, miután
az apukája, egy félnyilas református pap a népi demokrácia elől
disszidálva meg sem állt Dél-Amerikáig. Ez a Nagy ott nőtt fel, aztán
egyszercsak hazatért. Vajon miért?
– Ezt önnek kellene tudnia, alezredes elvtárs – vigyorodott el
Imre. – Ne csak nálunk nézze meg a Nagy Attila-dossziét, hanem az
önök hivatalában is, mert ott is kell lennie egynek. Annak a
tartalmáról nekem is csak sejtéseim vannak. Tudja, nem a Magyar
Rádió szöktette haza Uruguayból Attilát közvetlenül azelőtt, mielőtt
lebukott volna ott, mint városi gerilla.
– Hanem? – értetlenkedett Sarkadi.
– Valaki más – tárta szét két kezét a főszerkesztő. – Egy a
mienknél sokkal többre képes szervezet.
***
Sarkadi alezredes nagyon sokáig vakarta a kopasz feje búbját,
amíg a jelentését írta. A főnökség sohasem szerette a negatív
tartalmú irományokat. Már tudniillik az a negatívum, hogy nem
sikerült nyugati behatolásra utaló nyomokat találnia a Magyar
Rádióban. Vagy ez éppenséggel pozitívum? Ez bonyolult kérdés
volt. Mennyivel egyszerűbb a szkanderezésben, ott vagy te nyomod
le az én kezemet, vagy én a tiedet. Az én esetemben – állapította
meg elégedetten Dugovics – többnyire szerencsére az utóbbi.
A jelentést elolvasva a miniszterhelyettes csak legyintett. Ő sem
nagyon hitte, hogy imperialista ügynökök rohasztják belülről a
Magyar Rádiót, és kivált, hogy ott gyilkolnak. Nyilván nem egy és
nem is két olyan eset fordult elő a 20. században, amikor a CIA az
Egyesült Államok számára veszélyt jelentő embereket tett vagy
tettetett el láb alól, de ez nem az az eset – szögezte le magában a
miniszterhelyettes. Ezt a véleményét azonban megtartotta magának.
Ő aktívitást kellett, hogy felmutasson a főnökeinek. Ha a
kémelhárítás üres kézzel kullogott vissza a Bródy Sándor utcából,
akkor vessük harcba a belső ellenséget elhárító III/III-at. Ha azt nem
is sikerül kideríteniük, hogy ki gyilkolássza a a rádiósokat, azt azért
talán felderíthetik, hogy ki tudósítja a nyomozás fejleményeiről a
Szabad Európát. Merthogy az illető belülről ismeri a dolgokat, az
bizonyos. Nosza, szaglásszanak egy kicsit ennek utána!
A Falk Miksa utcai objektumban Saller Ilona százados volt a
Magyar Rádió felelőse. A negyvenes éveinek inkább a második,
semmint az első felét taposó hölgy, aki dolgos életpályáját egy vidéki
színház súgójaként kezdte, mostanában nagyon elfoglalt volt. Nem
mintha az utóbbi években megszaporodott volna a hazai földön
tenyésző ellenséges elemek száma (csak a minőségük változott: a
korábbi kulákcsemeték és vallási szektavezérek helyett liberális
pedagógusok, írók, zugnyomdászok és egyéb Lukács-tanítványok
álltak a csoportfőnökség figyelmének középpontjában), viszont
többször is csökkentették az állomány létszámát. Ebből kifolyólag,
ha azelőtt egy tiszt csak két vagy három intézményt „tartott”, most
hat, sőt hét sem ment ritkaságszámba. Ennek megfelelően nőtt
Saller százados leterheltsége is. Régebben havonta legalább
egyszer be tudta számoltatni a neki alárendelt ügynököket és
különféle más kategóriába tartozó hálózati személyeket, most örült,
ha legalább két-három havonta meg tudta hallgatni többnyire
zavaros beszámolóikat, és át tudta venni írásos beszámolóikat.
Saller százados tulajdonképpen nem is kedvelte a munkáját. Az
egészségét féltette attól az ordítóan nagyszámú dupla feketétől, amit
az ügynökeivel a presszókban lebonyolított találkozóin kénytelen-
kelletlen megivott. Azon kívül a jó hírnevét is féltette. Igaz, „káderei”
nem a valódi nevén, hanem Kovács Erzsébetnek ismerték, de a
rendszeresen felkeresett vendéglátóipari egységek dolgozói –
pultosok, pincérek, felírók, pénztárosok – mind nagyobb
gyanakvással figyelték az idősödő, a legjobb indulattal is legalább
100 D kosaras melltartót viselő asszonyt, amint gyakran fiatal
férfiakkal, nem egyszer a huszas éveik elején járó suhancokkal
összebújva suttogott a presszóasztal mellett. Megvolt róla a
véleményük.
A Televízió, a Magyar Távirati Iroda, a Magyar Újságírók
Országos Szövetsége és az Írószövetség annyira lefoglalták a
százados asszony idejét, hogy mitagadás, az utóbbi időben erősen
elhanyagolta a Rádiót. Most pedig ottani ügynökeivel kellett
sürgősen kapcsolatba lépnie, hogy kiderítse: tudnak-e valami
használható tippet adni arra vonatkozóan, ki és milyen indíttatásból
kólintja éjszakánként fejbe a Magyar Népköztársaság legnagyobb
kulturális és hírközlő intézményének dolgozóit, továbbá, hogy az új
fejleményekről ki informálja a Magyar Rádió aszcendensét, a
Szabad Európa Rádiót?
Saller Ilonának hamarosan azt kellett tapasztalnia, hogy
csaknem úgy járt, mint Kossuth Lajos, akinek elfogyott a regimentje.
Amióta ugyanis legutóbb találkozott rádiós tartottjaival, egy ügynöke
halálos közlekedési balesetet szenvedett, egy másik megnősült és
leköltözött vidékre, egy harmadik átment dolgozni a Televízióba, míg
a legtermékenyebb, a legaktívabb, a legtöbb adatot szállító hálózati
emberét közben olyan magas beosztásba helyezték (egy vasárnapi
magazin főszerkesztésével bízták meg), hogy a régi formában már
nem foglalkoztathatta. Neki most elsősorban olyan informátorokra
lett volna szüksége, akik a három gyilkosság áldozatainak
közelében, velük egy rovatban vagy legalábbis egy
főszerkesztőségben dolgoztak, de a történtek után már nem maradt
ilyen embere.
Ezért csupán egy adminisztratív beosztású női és egy
elhanyagolt külsejű, pénzét és szabadidejét örökösen egy
kártyaklubban kamatoztató műszaki férfi ügynökét tudta
beszámoltatni, de amit kapott tőlük, az a kevésnél is kevesebb volt.
A nő (aki írásos beszámolót is készített számára, egyben kérte:
intézze el fia egyetemi felvételét) alapvetően annyit tudott csak
közölni, hogy a fodrásznál hallotta, amint rémhíreket terjesztettek,
nevezetesen, hogy a rossz termés miatt be fogják vezetni a
kenyérjegyet. A műszaki ember ennél fajsúlyosabb értesüléssel
szolgált: miután a Rádió új súdióberendezést vásárolt Hollandiából,
a főnökség fillérekért túl akar adni a régi, de még használható
technikán, ami értelemszerűen szabotázs és a népvagyon
elherdálása.
Amikor a „ki tudósíthatja a SZER-t?”-re kérdezett rá, Saller Ilona
emberei megkukultak. Először nem is értették, miről van szó, azután
a „tudósító” szón eltöprengve sorolni kezdték az ismert
rádiótudósítókat: Ipper Pált, Vértes Évát, Róbert Lászlót, Csák
Elemért, Keleti Miklóst.
Ilyen nulla eredménnyel a századosnő nem akart visszamenni a
Néphadsereg utcába. Mint a régi iskola követője, gondolta, hogy
jobb híján kiszúr néhány potenciális osztályellenséget a Magyar
Rádióban, és azokat teríti majd az elöljáróinak. Természetesen ő is
ott kezdte, mint Szkander-Dugovics: a személyzeti osztályon, ahol
természetesen ismerték. Nekiállt kartonokat átnyálazni, belelapozott
egy tucat dossziéba és mindjárt talált is néhány gyanús nevet,
amelyekkel kisvártatva bekopogtatott ugyanoda, ahonnan Sarkadi
Titusz csak nemrégiben távozott: a KAF, azaz a Külföldi Adások
Főszerkesztősége vezetőjéhez. Imre Mátyás alig titkolt
ingerültséggel fogadta.
– Dolgozik önöknél egy Gimes György. Igaz?
 – Igaz.
– Milyen rokona ez az ember Gimes Miklósnak, akit a Nagy
Imre-perben végeztek ki?
– Csak a névrokona.
– Jó, és a grófok?
– Miféle grófok?
– Kettőt is találtam. Önök nem tudnak erről a származásukról?
Van a főszerkesztőségükben egy Bethlen gróf meg egy Szentirmay
gróf.
– Egy h fölösleges.
– Ezt hogyan érti?
– Úgy hogy a gróf Bethlenek nevében a t után van egy h betű. A
mi Betlenünkében, a Jánoséban nincsen. Az apja egyébként, aki
mellesleg szintén nem gróf, hanem csehszlovákiai születésű
kommunista volt, hat évet húzott le Buchenwaldban és
Auschwitzban. Kíváncsi még valamire, elvtársnő?
Saller Ilova százados ezután már a gróf Szentirmayra sem
kérdezett rá, hanem távozott.
***
A stúdióépület lépcsőházában elkövetett sorozatgyilkosság
rejtélyének megoldásához ily módon egyelőre sem a kém-, sem a
belső elhárítás nem került közelebb. A labda ismét a III/I, vagyis a
külföldi hírszerzés térfelén pattogott. Az állambiztonságért felelős
belügyminiszter-helyettesnek ugyanis csak ekkor jutott eszébe a
legkézenfekvőbb megoldás. A Cégnek volt beépített embere a
Szabad Európánál, aki a hét hat napján gyalázta az éterben a
Magyar Népköztársaság belső rendjét, a hetediken pedig e
népköztársaság hírszerző szervét informálta munkahelyének, a
müncheni Angol Kertnek, még pontosabban a SZER magyar
szerkesztőségének a belső rendjéről. Ez olyan szigorú titok volt,
hogy biztonsága érdekében még a bonni főrezidentúra sem tudott
róla – a hírszerző közvetlenül a Központtal kommunikált.
„Müncheni emberünk” ezután kapta a hírigényt: derítse ki, hogy
ki és hogyan tájékoztatja a Szabad Európát a budapesti
sorozatgyilkosság újabb fejleményeiről, pontosabban az érdemi
fejlemények hiányáról.
 „A SZER eleinte a nyugati hírügynökségek jelentéseit közölte a
Magyar Rádióban elkövetett gyilkosságokról és arról, hogyan
hallgatja ezt el a hivatalos propaganda a közvélemény elől. A
második héttől kezdve azonban a SZER már saját budapesti
hírforrással rendelkezett és rendelkezik máig is.”
Ezt a jelentést a Központ értékelője egyetlen szóval –
„használhatatlan” – végezte ki, hozzátéve, hogy ezt Budapesten
eddig is tudták.
A következő jelentés már valamivel ténygazdagabbnak
bizonyult:
„A budapesti informátor nagy valószínűséggel a Magyar Rádió
munkatársa, mert részletesen referál arról, hogy a rendőrség
emberei éppen melyik főszerkesztőség, osztály dolgozóinak a
meghallgatásánál tartanak. Előzőleg is több olyan részletet közölt,
amelyről a nyugati hírügynökségek nem szereztek tudomást, például
arról, hogy a pártközpontban hogyan tették felelőssé a történtekért a
Rádió elnökét.”
A Budakeszi úti értékelő, de különösen elöljárói azonban még
ezzel a rejtjeltávirattal sem voltak igazán elégedettek. A Központ
arra sürgette a közel tizenöt éve publicistaként a Szabad Európánál
dolgozó emberét, hogy pontosan állapítsa meg az informátor
személyét és információi továbbításának módját. Fizikai képtelenség
lett volna ugyanis éjjel-nappal lehallgatni valamennyi Nyugatra
vezető telefonvonalat. Egyébként is azt feltételezték, hogy a
„tudósítások” egy NATO-állam Budapesten akkreditált
nagykövetsége, illetve az ottani rezidentúra jóvoltából és
közvetítésével jutnak el egy nyugat-európai vagy amerikai
fővárosba, onnan pedig Münchenbe. Márpedig ezeknek a saját
központjaikkal fenntartott, természetesen rejtjelezett
rádióforgalmazását csak a legritkább esetben sikerült dekódolni.
A „budapesti tudósító” személyének kilétére a hírszerző
továbbra sem tudott fényt deríteni, bár egy lépést azért sikerült
tennie ebben az irányban: „Ismétlem, a jelentések csaknem
bizonyosan a Magyar Rádiónak az intézmény belső életét ismerő,
eseményeit napról-napra nyomon követő emberétől származnak.
Néhány közvetett rákérdezés, illetve véletlenül elkapott
beszédfoszlány alapján azonban állíhatom, hogy pontos kilétét
maguk a magyar szerkesztőség vezetői sem ismerik. Fedőneve
Kosztolányi Dezső, legalábbis úgy szokott bejelentkezni, hogy „Itt a
Kosztolányi Dezső”. Három-négy naponként nemzetközi távhívással
hadarja be telefonon a közleményeit Münchennek, ahol azokat
magnóra veszik, illetve arról leírják. Általában 19 és 19.30 óra között
jelentkezik.”
A magyar és nemcsak a magyar titkosszolgálatoknál bevett
gyakorlat szerint a fedőneveket az illetékesek nem a hasukra csapva
találják ki. Azok rendszerint valamilyen kapcsolatban állnak a
viselőjükkel, valamilyen módon utalnak rá. Richard Sorgénak, a
szovjet hírszerzés tokiói rezidensének a fedőneve Ramzáj volt. Ezt a
nevet azon túl, hogy japánosan hangzik (v. ö. banzáj), eredetileg egy
olyan ember, Hans Gustav Ferdinand von Ramsay viselte, aki német
is volt, utazó is volt – akárcsak Sorge. Radó Sándor geográfus, a
szovjet katonai hírszerzés svájci rezidense ugyancsak a második
világháború idején, Dóra néven írta alá a Központnak küldött
jelentéseit. Ez pedig nem más, mint a családi neve szótagjai
felcserélve.
Ezért nem volt minden logika híján, amikor a Kosztolányi Dezső
név hallatán a csoportfőnök azt feltételezte, hogy a budapesti
informátor, noha nem profi, esetleg az író valamely hősének nevét
használja fedőnévként. Ezért megbízta az egyetemen
irodalomszakot végzett munkatársát, Góré Józsefet, hogy sürgősen
állítsa össze Kosztolányi Dezső hőseinek teljes listáját.
Góré százados bevette magát az Országos Széchényi
Könyvtárba, ahol azzal a meglepő kéréssel állt elő, hogy tegyék ki
neki az asztalra Kosztolányi Dezső valamenyi művét. Az igény
meglehetősen szokatlan, de nehezen teljesíthető is volt, mivel az író
regényei, novellái számtalan kiadásban, összeállításban láttak
napvilágot. Még szerencse – vélték a könyvtárosok – hogy a
rendőrtiszt (mert igazolványa szerint r. százados volt, aki „a
Rendőrség hivatásos állományában teljesít szolgálatot”) legalább
Kosztolányi újságokban megjelent alkalmi jegyzeteire, cikkeire,
tárcáira nem kíváncsi, mert akkor napestig túrhatnák a hírlaptárban a
bekötött évfolyamokat. A főigazgató külön engedélyével Góré még
éjszakára is bent maradt és gondosan tanulmányozta át a
duplikátumok tucatjait. Amikor végzett ezzel a feladattal, a
Kosztolányi-hősök (Esti Kornél, Novák Antal, Moviszter doktor,
Aalberg Cézár stb., stb.) nevei után még két nevet vett fel a
Budakeszi úti főnöknek készült listára. Az első a Szabadkai volt,
hiszen az író abban a városban született – akár ez is lehet a fedőnév
eredete. Kosztolányi életét és munkásságát taulmányozva most
Góré még azt is felfedezte és második lehetőségként a lista végére
odabiggyesztette, amiről a 20. századi magyar irodalmat előadó
professzoruk elfelelejtett az egyetemen beszámolni, hogy tudniillik
az író születési bizonyítványában a Dezső után még két keresztnév
szerepel: István és Izabella. Akár István Izabella is lehetne a
fedőnév birtokosának valódi neve – vélekedett a százados, – ha…
nő lenne. De nem az. Igaz – folytatta a gondolatsort Góré József –, a
legendás Dóra is férfi volt.
A csoportfőnök már éppen azon volt, hogy a biztonság kedvéért
utánanézet, van-e a Magyar Rádiónak Novák Antal, netán Aalberg
Cézár nevű munkatársa, továbbá a biztonság kedvéért minden
Budapesten élő Szabadkait leprioráltat, amikor egyik tapasztalt,
dörzsölt munkatársa, a négyszeres rezidensi múltat maga mögött
tudó Miklósi ezredes a fejére csapott:
– Itt nem az íróról van szó, hanem a térről.
– Miféle térről?
– Hát a Kosztolányi Dezső térről. Tudod, Budán! A Feneketlen-
tó mellett.
– Hogy jön az ide?
– Gondold csak át! Hogyan jelentkezik be a fószer? Nem azt
mondja, hogy „Kosztolányi Dezső vagyok”, hanem azt, hogy „itt a
Kosztolányi Dezső”. Ott van egy nyilvános telefon, amely néhány
évvel ezelőtt megbolondult. A fél város odajárt telefonálni a külföldi
rokonoknak és haveroknak, mert egyetlen érme bedobásával
minden olyan országot lehetett tárcsázni a fülkéből, amellyel volt
távhívó kapcsolat. Ez hetekig tartott. A végén már a postának is
szemet szúrt, hogy milyen hosszú sorok várakoznak ez előtt a fülke
előtt, és akkor megjavították a készüléket. Nyilván ez a telefon
bolondult meg újra, és a barátunk onnan telefonálgat Münchenbe
majdnem gratis.
***
 A főcsoportfőnök-miniszterhelyettes valósággal labdázott az
alárendeltségébe tartozó csoportfönökségek között. Most, hogy a
Szabad Európa informátorának személyét sikerült legalább
körvonalazni, az ügy visszakerült a belső reakciót elhárító III/III-hoz.
Rájuk várt a feladat, hogy azonosítsák ezt az elhárítandó személyt,
és megakadályozzák káros tevékenysége folytatásában. A
csoportfőnök először arra gyanakodott, hogy az informátor a magát
demokratikus ellenzéknek nevező társaság valamelyik tagja, mihelyt
azonban átnézte a figyelők jelentéseit, rá kellett jönnie, hogy téved.
Az elmúlt hetekben sem Demszky Gábor, sem Haraszti Miklós, sem
Rajk László nem járt a Kosztolányi Dezső téren, de még a
környékén sem.
A következő lépés az lett volna, hogy egy figyelőt telepítenek a
tér egyik olyan házába, lehetőleg egy földszinti lakásba, ahonnan
rálátás nyílik a telefonfülkére, és lefényképezik mindazokat, akik
igénybe veszik a meghibásodott készüléket. Ezt a megoldást
azonban el kellett vetniük, mivel az informátor mindig este hét óra
után telefonált a fülkéből, vagyis már sötétben, amikor fotózni csak
villanófénnyel lehet, márpedig ezzel a figyelő leleplezte volna magát.
Ezek után csak egy fölöttébb munka-, pontosabban: munkaerő-
igényes megoldás maradt. Fél tucatnál is több figyelő lebzselt a
helyszín közelében esténként 18.45-től 19.45-ig (mivel az informátor
jöhetett korábban is, vagy a hozzá hasonlóan potyán telefonálók
akár meg is várakoztathatták), azzal, hogy minden, a fülkéből kilépő
férfi nyomába szegődjön egyikük és kövesse a lakásáig, vagy addig,
amíg az illető személyazonossága más módon, de teljes
bizonyossággal meg nem állapítható.
Az első este a figyelők nem jártak sikerrel. A meghibásodott
telefont ugyanis a jelzett időben történetesen csupa olyan szófukar
férfi vette igénybe, aki néhány perc alatt végzett. A figyelők
brigádvezetője ezért 19.16-kor a fülkéből akkor kilépő férfi után már
az utolsó, nyolcadik emberét indította útnak, és több beosztottja a
helyszínen nem lévén, a később érkező telefonálóknak már senki
sem szegődött a nyomába. Ebből kiindulva a következő este
háromnegyed hétkor már tíz figyelő taposta az aszfaltot a
Kosztolányi Dezső téren. Így már biztosra mehettek, viszont a
vaknak is feltűnhetett a szokatlan csoportosulás, amelynek tagjai
mintegy hangsúlyozottan nem ismerték egymást, és véletlenül sem
szólították meg a többieket, még csak tüzet sem kértek tőlük.
Másnap reggel munkakezdetkor az illetékes elöljárók asztalán
ott sorakoztak a jelentések.
„Jelentem, hogy 18.59-től munkahelyéig, a József körúti
Nemzeti Szállóig követtem a célszemélyt, aki 19.22-kor villamoson
érkezett meg oda, és nem szerzett tudomást arról, hogy figyelés alá
vettük. A lekövetett férfit a hotel éttermének főpincére Homics Józsi
zenészként (népi zenekari tagként) azonosította. Zenéjét
konspiráltan hallgatva sikerült megállapítanom, hogy nagybőgős. A
célszemély zárás után, 0 óra 10-kor távozott munkahelyéről és 0 óra
20-kor gyalogosan érkezett meg lakására, amely a VIII. Nagyfuvaros
utca 6/b szám alatt található. 08.00-ig lakásáról nem távozott el.
Kérem havi illetményemet 380 perc túlórapénzzel kiegészíteni.”
A lekövetett célszemélyek között ezen az estén volt még egy
villamosvezető, egy csúcsesztergályos, egy egyetemi hallgató, egy
áruházi eladó, egy röntgenasszisztens, egy minisztériumi
főosztályvezető-helyettes, egy munkanélküli filozófus és egy
kosárlabdaedző. Moór Edvin alezredes, az átmeneti időre felállított
„SZER-informátor”-csoport vezetője valamennyiüket kiadta
lepriorálásra, azzal, hogy a legkisebb gyanú esetén
környezettanulmányt is készíttet róluk. Az utóbbira azonban már
nem került sor, mert a harmadik este az egyik célszemélyre állított
figyelőnek sikerült olyan ténymegállapításra jutnia, amely
valószínűsítette, hogy az illető kapcsolatban áll az informátorral, sőt
esetleg ő maga az.
Ez a célszemély ugyanis munkakörénél fogva reggeltől-estig a
Bródy Sándor utcában, pontosan az 5-7. számmal, tehát a Magyar
Rádió bejáratával szemben tartózkodott, tehát a birtokába juthatott
olyan értesüléseknek, amelyeket a keresett informátor a Szabad
Európa Rádióval rendszeresen megosztott. Az ezzel megbízott
nyomozók anyakönyvi és belügyi iratok, valamint a férfi ismerőseivel,
szomszédaival folytatott beszélgetések alapján összeállították a
teljes életrajzát, szokásait, felvázolták a világképét.
***
Rosenthal Mátyás dohánykisárus (Budapest, VII. Hernád u. 77.
alatti lakos, anyja neve: Feldman Sára, nős Hamiska Lujzával) 1928.
május 31-én született Mátészalkán, ahol atyja szatócsboltot tartott
fenn. Történetesen a tizenhatodik születésnapján deportálták
szüleivel és két kishúgával együtt Auschwitzba, ahonnan egyedül
tért haza, majd nem sokkal később Budapestre költözött a
nénikéjéhez. Szerette volna elfelejteni az egész múltját, még a nevét
is beleértve. Ezért kérvényezte, hogy nevet változtathasson.
Rákosira szerette volna cserélni a Rosenthalt, annál is inkább,
minthogy abban az időben még Rákosi Mátyás nagy tisztelője volt.
Kérését azonban kétszer is elutasították. Először azzal, hogy csak
nagykorúsága után lesz joga nevet változtatni, másodszor, egy év
múlva pedig indokolás nélkül, állítólag csupa jóindulatból. „Gondolja
meg, fiatalember – igyekezett a lelkére beszélni a régi világból
ottragadt belügyi hivatalnok –, miután aláírják a békeszerződést és
kimennek az oroszok, olyan világ jön, amelyben nagyon kellemetlen
lenne magának Rákosi Mátyásként élni. Válasszon valami
magyarosabb nevet!” „Jó – mondta erre mérgesen Rosenthal –,
akkor írjon be Rákóczi Mátyásnak.” Ezt viszont az öreg hivatalnok
már kereken megtagadta, azzal, hogy a Rákóczi védett történelmi
név. Így maradt meg Rosenthal Rosenthalnak.
A fiatalember közben próbálta folytatni a szakmáját (odahaza,
Mátészalkán szűcsinas volt), de ezzel nem volt szerencséje. Végül,
mint volt üldözött, kapott egy trafikengedélyt. Az utóbbitól a
figyelmetlen hatóságok két ízben is elfelejtették megfosztani. (V. ö.
slampos diktatúra). Először 1949-ben, amikor háromnegyed évre
Kistarcsára internálták, mert korábbi nézeteit felülbírálva, több ember
előtt annak a véleményének adott hangot, hogy „a druszám egy
seggfej, de legalább még gonosz is”. A boltot közben a nagynénje
vitte. Három évvel később még rosszabbul járt: akkor már nem is az
ÁVO-val, hanem a bírósággal volt dolga, de a trafikengedélyről akkor
is megfeledkeztek. Négy év hat hónapot nyomtak rá
rémhírterjesztésért (a Szabad Európa Rádióban hallott híreket
mesélgette a trafikja kuncsaftjainak, akik közül valaki feljelentette);
Vácról a Nagy Imre-kormány alatt amnesztiával szabadult. Megint
csak visszatért a trafikossághoz, de új helyre vitte át a boltját,
mégpedig a Bródy Sándor utcába. A kis üzletet 1956. október 23-án
este ripityára lőtték.
 Rosenthal Mátyás életének következő három évtizedét
vizsgálva a részletes környezettanulmány szerzői nem találtak
semmi említésre méltót. A férfi megnősült, de gyermekük nem
született, barátaik sem igen voltak, egyáltalán mindenfajta közösségi
élettől távol tartották magukat. Nem jártak el a zsinagógába, a
Zenekadémiára, nem látogatták az Ismeretterjesztő Társulat
szabadegyetemét, nem léptek be a Magyar-Szovjet Baráti
Társaságba. Két évvel ezelőtt viszont Rosenthal ismét aktivizálta
magát, és – akárcsak sok évvel korábban – megint a Szabad Európa
híreit mesélgette a trafikjába betérőknek, akik között, márcsak a bolt
közelsége miatt is (a dohánybolt pont szemben volt a Bródy Sándor
utcai rádióépület kapujával), nagyon sok a rádiós. Reggel munkába
menet és este munkából jövet hozzá ugranak be cigarettáért és
járatják a szájukat. Cserébe a trafikos híreiért ők arról mesélnek
neki, amit az intézményükben hallanak. Innen Rosenthal csaknem
kimerítő informáltsága. Esténként, miután lehúzza a redőnyt, szalad
a Kosztolányi Dezső térre. Jól értesültségét egyébként nemcsak
Münchennel osztja meg, hanem szomszédai előtt is fitogtatja. Ha
tudja… Mert például a trafikja melletti kis órásbolt tulajdonosa, Feig
Tibor – állapították meg a nyomozók – világosan megmondta neki,
hogy kímélje meg az ilyesfajta dumáktól.
– Ő az. Lám, a vér nem válik vízzé. Ezt a Rosenthalt régi
kapcsolat fűzi a Szabad Európához – vélt a megoldásra rátapintani a
„SZER-informátor” néven ad hoc életre hívott csoportot vezető Moór
Edvin alezredes.
Hogy biztosak legyenek a dolgukban, a trafikosnak a
Kosztolányi Dezső térről előadott beszámolóit az utcai fülke vonalára
nagynehezen rátelepült telefon-lehallgatócsoport rögzítette, majd az
így nyert hangfelvételt összehasonlították azzal, amit az egyik
nyomozó a belső zsebében lapuló magnetofonon rögzített a
trafikban.
Most már kétség sem fért hozzá: Rosenthal Mátyás az
informátor. Az alezredes nem bízta másra, és úgy határozott, hogy
maga beszél a trafikossal. Mint kiderítették, Rosenthal éppen a
napokban adta be az útlevél-kérelmét, mert Bécsbe akar utazni.
Most szabályos idézéssel behívták az útlevélosztályra, ahol a magát
az osztály referensének kiadó alezredes fogadta, aki Rosenthal
külseje láttán meghökkent. Az ugyanis nem szerepelt az
összefoglaló jelentésben, ami a trafikos belépésekor a meglepetés
erejével hatott rá, hogy a nagy keservesen becserkészett férfi
betegesen görnyedt hátú, már-már púpos, tyúkmellű figura,
valóságos Quasimodo.
– Biztos, hogy maga Bécsbe akar utazni? – jónapot helyett
ezzel fogadta az állítólagos referens.
– Naná, a Holdra – felelte Rosenthal, aki aznap ballábbal kelt
fel.
– Lehet, hogy München az igazi úticélja, esetleg bizonyos
tiszteletdíjak felvétele céljából? – próbált egy kevéske, de annál
maróbb gúnyt csempészni szavaiba Moór Edvin.
A trafikos azonban vette a lapot:
– Ja, akkor már értem, honnan fúj a szél. Igen, ha kíváncsiak rá,
megmondom: én küldtem néhányszor beszámolót a Szabad
Európának.
– És nem fél a jogi következményektől, Rosenthal?
– Én már bő két évet ültem Kistarcsán és Vácott. Ha azt
beszámítják, egyetlen percet sem kell újra rács mögött töltenem. De
le is sittelhetnek, ha akarnak. Csakhogy a Kádár, a Grósz meg a
többiek már évek óta azzal dicsekednek, hogy Magyarországon
nincsenek politikai foglyok. Nü, majd pünkt miattam tesznek kivételt?
Ugyan kérem!
– Megígérem magának, Rosenthal úr, hogy megkapja az
útlevelet, csak azt árulja el, hogy miért csinálja ezt?
– Kérem szépen, én egyszer már megszenvedtem a Szabad
Európáért. Ennyivel csak tartozom nekik, nem? Egyébként pedig
maguk tehetnek az egészről. Ha normálisan megírták volna az
újságokban, hogy a Magyar Rádióban megöltek három embert, a
hazai közönségnek nem a Szabad Európából kellene megtudnia az
igazságot. Megjegyzem, erről is maguk tehetnek, hiszen már
évekkel ezelőtt beszüntették a SZER zavarását, és azóta mindenki
szabadon hallgathatja, meg pofázhat is bele. Mondja, hogy nem így
van!
Moór alezredes attól tartott, hogy megsajnálja Rosenthal
Mátyást. Ezt megelőzendő, kinyitotta a kezében tartott mappát,
aztán becsukta, majd halkan elköszönt. Nem volt több kérdezni-vagy
mondanivalója.

XI.
A húsklopfoló mint olyan

– Hogy Julius Ceasart idézzem: a Moór megtette kötelességét,

a Moór mehet – zárta le a szervek feltáró munkáját az
állambiztonsági főcsoportfőnök. – Folytassák az ügyet a zsaruk!
A klopfolós gyilkosságok ügye ezzel teljességgel visszakerült a
rendőrséget felügyelő miniszterhelyettes hatáskörébe. Szomolányi
Valér persze addig sem hagyta abba a munkát. Népes csapatának
tagjai változatlanul ott szaglásztak a Bródy Sándor utca és a
Múzeum utca közötti tömbben. A Pollack Mihály téri irodaépület IV.
emeletén, a Műsortitkárságtól kölcsönvett szobában az őrnagy
vezérletével naponta jöttek össze – kincstári szóval eligazítás névre
hallgató – munkaértekezletre.
Egy ilyen megbeszélésen állt elő Szomolányi egy majdnem új
megközelítéssel:
– Eddig csak az elkövető és az áldozatok közötti kapcsolatokat,
a bűncselekményeket összefűző vagy indokoló motívumokat
vizsgáltuk. Ne feledkezzünk meg azonban az elkövetés eszközéről
sem! Egyszer már felhívtam erre a figyelmeteket. Mit tudunk mi erről
az eszközről?
– Azt, ami a labor megállapított – válaszolta meg a kérdést
kollégái nevében is az erkölcsrendészet által kölcsönadott
Hertzmüller százados –, nevezetesen, hogy az egy közönséges
húsklopfoló, olyan, amilyent háziasszonyok és konyhai dolgozók
használnak. Továbbá, hogy azon a klopfolón, helyesebben a
bűncselekményekhez használt három klopfoló egyikén sem találtak
ujjnyomatot, mert az elkövető gumikesztyűben dolgozott. Kurva egy
ügy.
– Csak annyira, Zalán, mint a te kuncsaftjaid – vágott vissza az
őrnagy. – Ennek tiszteletére Csizmadia emberein kívül, akik eddig is
rajta voltak, a te brigádodat bízom meg azzal, hogy próbáljátok
felderíteni végre, hol vásárolta az elkövető a klopfolókat. Hátha az
eladó emlékezni fog rá, hogy ki vett meg tőle feltehetőleg három
vagy még több darabot. Mert mint már egyszer tisztáztuk, az talán
mégsem mindennapos, hogy valaki egyszerre több klopfolót is
vásároljon. Az ilyen emberre felfigyelnek. Világos?
A következő napokban a VasEdény Konyhafelszerelések Boltja
hálózatának üzletvezetői csodálkozással vegyes ijedtséggel vették
tudomásul, hogy valamilyen oknál fogva a rendőrség látókörébe
kerültek. A Mártírok útjától az Üllői útig, a Baross tértől a Tolbuhin
körútig a főkapitányság nyomozói sorra keresték fel az általuk
felelősen vezetett üzleteket. A vasedényboltok főnökei
kétségbeesetten telefonálgattak egymásnak:
– Rajtatok is valamiféle klopfolókat kérnek számon?
– Nem értem, milyen szabálytalanságot követtünk el. Minden
eladott klopfolóról számlával tudunk elszámolni.
– Egyetlen klopfolót sem hoztak vissza a vevők. Esküszöm,
hogy nem volt köztük selejtes darab.
Két nap múlva Hertzmüller más jelenthette is elöljárójának, hogy
a Vasedény mind a nyolc boltjának vezetőjét, de eladóit is alaposan
kifaggatták, ám semmi gyanúsra sem bukkantak.
Szomolányi azonban alaposabb volt náluk.
– Azt mondod: nyolc boltot? És mi van azokkal, amelyek
üzletközpontokban működnek?
A prostik rémének be kellett ismernie, hogy bizony az óbudai
Flórián üzletközpontról meg a Sugárról elfeledkeztek.
– Pedig „csak egy ugrás a Sugár, hova menjek, ha üres a
kosár?” – idézte gúnyosan a mozireklámot az őrnagy.
– Ilyet én is mondhatok – viszonozta Hertzmüller. –
Komámasszony, hol az olló, kit ölt meg a húsklopfoló?
– Benned egy költő veszett el, Zalán – ugratta öreg cimboráját
Szomolányi.
Hertzmüllerék még aznap kilátogattak a két üzletközpontba, de
ott is csak azt tudták nekik mondani, hogy amennyire emlékeznek,
náluk sem vásárolt senki egynél több húsklopfolót egyszerre.
Szomolányit ez sem nyugtatta meg. A gyilkos eszközöket a
tettes nem feltétlenül a fővárosban vásárolta. Vehette például a
hartai vagy a tótkomlósi Népboltban is. Vagy ami még
megfoghatatlanabb: egy vásárban. Ahol rendszerint maga a
készítője árusítja.
– Apropó, beszélni kellene a gyártókkal, illetve a konyhaeszköz-
készítő kisiparosokkal is, hogy árulják el, ki készít pontosan olyan
klopfolókat, mint az elkövető által használt darabok. Hiszen
bizonyára nem minden húsklopfoló egyforma. Valahova még ez is
elvezethet. Ennek is nézzetek utána! – utasította Csizmadiát és
brigádját a nyomozás vezetője. – És Hertzmüllerék is legyenek rajta.
A százados elismerte, hogy ebben a megközelítésben is sok
igazság van. De ha nem volna, a parancsot akkor is teljesítenie
kellene. Egyébként pedig ki tudja, hátha valóban ezen a nyomon
jutnak el az elkövetőig.
Hertzmüller Zalánt ezután öt napig senki sem látta. Mint utóbb
megjelentette elöljárójának: ezt az időt a húsklopfolók
feltérképezésének szentelte. Az eredmény nem is maradt el. A
nyomozó, aki addig főként csak a Rákóczi tér, valamint a Horváth
Mihály tér szexkisiparosainak tevékenységét tanulmányozta, az
ötnapos nemlétből most mint a húsklopfolók szakértője tért vissza.
Beszámolóját, amely akár egy doktori disszertáció bevezetője is
lehetett volna, e szavakkal kezdte:
– A húsklopfoló, angolul steak hammer vagy meat tenderizer,
oroszul molotok dlja otbivanyija mjasza…
Szomolányi ezen a ponton közbeszólt:
– Már azért is kitüntetésre terjesztelek fel, hogy ezt ki tudtad
mondani. És egyesek még azt állítják, hogy a mi iskoláinkban
rosszul tanítják az orosz nyelvet! Mologyec! Folytasd!
A közbeszólás csak egy pillanatra zavarta meg Hertzmüllert, aki
szerette volna a mondókáját egy szuszra előadni, és máris folytatta:
– Szóval, a húsklopfoló, mint olyan, a hússzövetek lazítására,
roncsolására szolgáló eszköz. Rendeltetése a hús kiklopfolása.
Súlya normális körülmények között 1700 és 3100 gramm között
váltakozik. Két részből áll: fejből és nyélből. Az előbbi fából és
fémből, esetleg csak fémből készül, és két oldala van, az utóbbi
anyaga rendszerint fa. A fej sűrűn tüskézett oldala roncsolja a
hússzöveteket, míg sima oldala inkább a hússzövetek lapítására,
nyújtására szolgál, elsősorban a hátszín és a bélszín esetében,
amelyeknél nem szabad durván megsérteni a hús szöveteit.
 A százados itt végre levegőt vett, ám mielőtt még elöljárója a
részletekbe menő, szakszerű beszámolóért megdicsérhette volna,
könyörtelenül folytatta:
– A húsklopfoló anyagösszetétele élelmiszeripari vegytiszta
alumínium öntvény, vagy rozsdamentes nemesacél, továbbá
lakkozott bükkfa.
– Most már egész biztosan felterjesztelek kitüntetésre, és a
miniszter jutalomképpen alighanem utánad dob egy karórát vagy egy
díszkardot. Már csak azt mondd meg, hogy kinek adtak el ilyen
szerszámból egyszerre több darabot?
Hertzmüller Zalán, jelezve, hogy erre a kérdésre változatlanul
nem sikerült megtalálnia a választ, sajnálkozva tárta szét a karját.
Ezek után a karóra és a díszkard egyelőre ott maradt a
Belügyminisztérium raktárában. Pedig a százados még egy fontos,
az előbbieknél alighanem fontosabb közlendővel is szolgált:
– Rákospalotán, Zalában, Nógrádban, illetve Szabolcs-Szatmár
megyében négy olyan kisiparossal is beszéltem, aki húsklopfolók
készítésével és vidéki vásárokon, búcsúkban való értékesítésükkel
foglalkozik. Amikor megmutattam nekik annak a klopfolónak a
fényképét, amellyel a mi embereinket segítették át a másvilágra,
mintha csak összebeszéltek volna, mind azt mondták, hogy ők ilyet
nem készítenek, sőt tudomásuk szerint Magyarországon sem ma,
sem azelőtt nem gyártottak olyan húsklopfolót, amelynek fején a
tüskék iránya a nyélhez képest a 90 foknál kisebb, azaz
hegyesszöget zár be.
– Eszerint tehát a gyilkos eszköz importtermék – vonta le a
logikus következtetést Szomolányi őrnagy. A következő stációt, a
Vám-és Pénzügyőrséget már maga kereste fel.
– Ha csak három vagy négy húsklopfolóról van szó, aligha
tudunk segíteni – hűtötte le az őrnagy reményeit egy aranyparolis
főfinánc. – Az nem kereskedelmi tétel, és ha az önök embere a saját
maga részére hozta be, akkor nekünk nem volt vele dolgunk.
Legfeljebb annyiban lehetek szolgálatára, őrnagy elvtárs, hogy
megnézzük a külföldi katalógusokban, hol gyártják, illetve
forgalmazzák az ön által mutatott fényképen látható eszközt.
A Vám-és Pénzügyőrség gazdag katalógustárában az ott
dolgozó főtörzsőrmester percek alatt elővarázsolta az idevágó
katalógust. Abból pár perces keresés után kiderült, hogy a keresett
klopfoló-modellt Svájcban, a berni kanton Ostermundigen nevű
községében állítja elő a Kellermeier manufaktúra, amely termékeit a
Német Szövetségi Köztársaságban, Ausztriában, Belgiumban,
Algériában és Portugáliában is értékesíti.
– Azt hiszem, pár hónappal ezelőtt én vámkezeltem ilyeneket
vagy ezekhez hasonlókat – jegyezte meg a Hegyeshalomról csak
nemrégiben Budapestre átvezényelt főtörzs. – Nem volt
kereskedelmi mennyiség, úgyhogy nem foglalkoztunk vele. Csak
azért figyeltem fel rá, mert szokatlan, hogy valaki Osztrákból pont
egy húsklopfolót hozzon be. Pontosabban – és ezért is jegyeztem
meg – egyszerre négyet. De gondoltam, az utas nemcsak a
feleségét, hanem a nővérét, és mondjuk az anyósát meg a
nagynénjét is meg akarja lepni.
Szomolányinak felcsillant a szeme.
– Emlékszik rá, hogyan nézett ki az az utas? Le tudná írni?
– Kérem, nekem egy szolgálat alatt harminc-negyven vagy még
több magyar és külföldi állampolgárral volt dolgom, és a hétnek öt
napján voltam szolgálatban. Tessék ezt összeadni! Ez havi átlagban
ezer főre is felmehet. Nem emlékszem erre az utasra, de talán ha
látnám, felismerném. Persze, ha előre utasítanak, hogy figyeljem,
nem hoz-e valaki Osztrákból négy húsklopfolót, azonnal jeleztem
volna a rendőrség felé. De így?
A néhány pillanatig forrónak látszó nyom ismélt kihűlt.
***
– Na, jó. Legalább annyit tudunk már, hogy az emberölés
eszközéül szolgált húsklopfolókat nagy valószínűséggel Ausztriából,
de mindenesetre külföldről hozta be a tettes. Ezzel persze nem
sokra megyünk – összegezte a történteket a reggeli eligazításon
Szomolányi. – Ezzel harminc évvel ezelőtt lehetett volna valamit
kezdeni, amikor majdhogynem egy kézen meg lehetett számolni
azokat a magyar állampolgárokat, akik a megelőző hónapokban az
imperialista országokban jártak. De ma, amikor boldog-boldogtalan
utazhat Nyugatra…
– Kivéve bennünket, hivatásos rendőrtiszteket, akik nyaranta
csak a bolgár és a román tengerpart, télen pedig a Cseh
Óriáshegység és a romániai síterepek között választhatunk. Mi
boldogok vagyunk vagy boldogtalanok?
Nyeső főhadnagy destruktívnak minősíthető közbeszólását
Szomolányi elengedte a füle mellett. Maga is nem egyszer
töprengett már el azon, hogy miért nem sétálhat végig egy magyar
bűnügyi nyomozó a bécsi Kärntner Strassén vagy miért nem nézhet
le Párizsra az Eiffel-toronyból. Jó, jó, a prágai Károlyhidon már járt,
közelről gyönyörködhetett a Kreml templomaiban, de hát
Hegyeshalomnál nem ér véget a világ.
– A több klopfolóból, már tudniillik, ha az elkövető valóban
külföldről hozott be egyszerre négyet, mindenesetre két dolog
következik. Az első, hogy az emberünk jó előre eltervezte a
bűcselekményeket, másodszor pedig, hogy négy eszközt hozott be,
de eddig csak háromszor csapott le velük. Következésképpen valaki
még szerepel a halállistáján, és ha nem kapjuk el sürgősen, a mi
hibánkból fog még egy ember meghalni – fejtette ki az őrnagy.
– Érdemes felfigyelnünk arra is, hogy a tettes alaposan
felkészült. Az ő helyében más, kevésbé dörzsölt ember, a tett
elkövetése után a táskájában kicsempészte volna a fő bűnjelet,
vagyis az áldozat vérétől csöpögő klopfolót a Rádió épületéből –
vetette közbe Csizmadia főhadnagy. – Ő viszont, akárcsak a profi
bérgyilkosok a füstölgő pisztolyt, a helyszínen eldobta, mert
kiszámította, hogy a klopfolóval nem megyünk semmire. Ha viszont
később megtalálják nála, az csaknem száz százalékos bizonyíték.
– Hogyan vihette volna ki? Azt legfeljebb csak a
gumikesztyűkkel tehette. A véres klopfolóval lebukott volna a be-és
kijáratot őrző rendésznél – vélekedett a megbeszélés egyik
résztvevője.
– Aligha – vonta kétségbe a felvetés jogosságát Tóth Jolán
hadnagy. – Hiszen tudjuk, hogy mindenki zavartalanul hozhat be a
Rádióba vagy vihet onnan ki bármit, ami elfér a táskájában.
– Addig rendben van, hogy bármit, akár még egy véres
húsklopfolót is kivihetett volna a tettes az épületből – mondta
elgondolkozva Szomolányi őrnagy. – Benneteket hallgatva én most
máson kezdtem spekulálni. Az áldozat vére nyilvánvalóan nemcsak
a klopfolót szennyezte be. El tudjátok képzelni, hogyan fröcsköl a vér
az áldozat fejéből, ha egy ilyen nehéz tárggyal súlyos csapást
mérnek rá? Az nem egy kis foltot hagy ám a közvetlenül mögötte
álló, klopfolóval hadonászó ember ruháján, hanem teljesen
összevérezi. Szóval én azon töröm a fejemet, hogyan sétálhat el
valaki tetőtől talpig véres öltözékben a rendész előtt.
A Szomolányi által feltett kérdésre egy köztisztasági dolgozó
éberségének köszönhetően született válasz. A megkeresésre, hogy
a köztisztaságiak jelezzék, ha jelentősen összevérezett ruhaneműt
találnak, két nap múlva kezdtek csorogni a hírek. Ekkor derült fény a
többi között arra, hogy egy ismeretlen személy egy teljesen véres
orvosi köpenytől próbált megszabadulni Sashalmon, méghozzá
olyan kétbalkezesen, hogy az a szemetes kuka legtetejére került.
Erre pedig felfigyelt a kukákat az autó közös tartályába borogató, a
köztisztasági tehergépkocsi hátsó platformján mozgó szolgálatot
teljesítő dolgozó, és annak ellenére jelentette ezt a rendőrségnek,
hogy a szóban forgó kuka addig az ő hibájukból árválkodott napok
óta kiürítetlenül a HÉV-megálló közelében.
A kórházakban az összevérezett, ám egyéb szempontból
kifogástalan orvosi, ápolói köpenyeket többnyire kimossák, és nem
dobják a szemétbe. Ennek tudatában a kerületi kapitányságra
beszállított védőöltözet gyanúsnak nyilváníttatott, így aztán eljutott a
BRFK-ra, onnan a laborba, ahol is csalhatatlanul megállapították,
hogy a rajta talált szennyező anyag a legritkább, az AB negatív
vércsoporttal megvert személy vére. Ilyennel ugyanis nagyjából csak
minden százharmincharmadik ember rendelkezik, tehát ha az illető
vérátömlesztésre szorul, nem könnyű neki donort találni. A köpeny
gazdája vagy az őt erőszakos cselekménynek, esetleg halált okozó
súlyos testi sértésnek alávető személy azonban nyilvánvalóan nem
vérátömlesztést követően dobta ki a köpenyt. Ezzel megerősítést
nyert az eredeti gyanú, hogy tudnillik a talált tárgy jelen állapota
bűncselekményre utal.
Szomolányi, aki a boncolási jegyzőkönyvet szinte betéve fújta,
arra is pontosan emlékezett, hogy Oláh Győző vércsoportja is AB
negatív volt. Könnyen elképzelhető tehát, hogy a köpenyen az ő
vérét találták meg. Ha valóban így van – gondolta tovább az őrnagy
– az választ ad arra a kérdésre is, hogyan távozott a ruháját a
bűcselekmény során óhatatlanul összevérező elkövető az épületből.
A bűncselekmény előtt („talán a könyvtárban, ahol az éjszakát
töltötte” – ötlött fel a nyomozóban) felvette a ruhájára a köpenyt,
amely azután megóvta zakóját, nadrágját attól, hogy öltözékét az
áldozat fejsebe összevérezze. A köpenyt véres állapotában
összehajtogatva, ugyanabban a nagy aktatáskában vitte ki a Rádió
épületéből (a három kapu egyikén keresztül, ahol volt rendészeti
portaszolgálat), amelyben a húsklopfolót bevitte oda.
Most, hogy a bűncselekmény előkészítésének, végrehajtásának
és „utómunkálatainak” valószínű sémáját felvázolta, Szomolányi
őrnagy figyelme ismét arra a nyomozati irányra összpontosult, ahol
az egész felderítő munka elkezdődött: a Magyar Rádióba való be-és
kilépésre.
Egy szempillantásnyi időre ugyan felmerült benne még a
földrajzi tényező – a véres köpeny feltalálásnak színhelye – is, de
aztán arra a következtetésre jutott, hogy Sashalom, ha ugyan
egyáltalán ott lakik vagy dolgozik is az elkövető, az adott esetben
csak a szénakazal lehet, amelyben egy tűt keresnek. A fő csapás
iránya tehát ismét a be-és a kilépés. Mindazonáltal nyomozók járták
végig a sashalmi HÉV-megálló környékét, hogy a véres orvosi
köpeny tulajdonosát felderítsék, de a kitartó kutatás, kérdezősködés
nem vezetett eredményre. Találtak ugyan két ápolónőt, akik HÉV-vel
jártak az Örs vezér teréig, majd onnan egyéb közlekedési
eszközökkel a munkahelyükre, de semmit sem tudtak a köpenyről,
még elképzelésük sem volt, hogy kié lehetett. Ugyanígy
eredménytelen maradt a nyomozók minden erőfeszítése, amikor
végiglátogatva a budapesti munkaruházati boltokat, azt próbálták
kideríteni, hogy emlékeznek-e ott egy olyan személyre (nem
kórházra, nem rendelőintézetre, hanem egy férfire), aki a
közelmúltban több fehér köpenyt vásárolt náluk.
***
Szomolányi őrnagy megintcsak abból az egyre valószínűbb (bár
kétségtelenül nem száz százalékig biztos) feltételezésből indult ki,
hogy a sorozatgyilkosság „szerzője” nem rádiós dolgozó. Ezért ismét
a látogatók személyének megállapítása és ellenőrzése került
napirendre.
Csizmadia főhadnagyra és embereire várt a feladat (egyébként
ez is szinte tű keresése volt a kazalban), hogy átnyálazzák azt a
több száz, ha ugyan nem több ezer belépőcédulát, amelyet a
gyilkosságok előtti hetekben, illetve a három bűcselekmény napján a
portákon leadtak. Igaz, mint tudjuk, ezeknek egy részén Csajkovszkij
és más neves zeneszerzők igazolták aláírásukkal, hogy az illető
elvégezte dolgát a Rádióban és távozhat onnan, de azt így is
mindenképpen tanúsították, hogy a látogató a távozásakor a papírt a
portán ügyelő rendésznek átnyújtotta, tehát biztosan elhagyta az
intézményt. Ezután már csak azt kellett ellenőrizni, hogy valóban
mindenki leadta-e a céduláját, akinek ilyet kiadtak.
Két belépőcédula azonban a kétszeri ellenőrzés után is
hiányzott. Azokkal nyilván beléptek az épületbe, de feltehetőleg nem
távoztak onnan. Az elsőt Kézdy György nevére állították ki. Ezzel
azonban a nyomozók nem foglalkoztak, mivel a napnál is világosabb
volt, hogy a Jászai Mari-díjas érdemes művész nem lehet
sorozatgyilkos. Az ügyeletes rendész bizonyára elfelejtette a
távozásakor elkérni tőle a belépőcédulát. A második le nem adott
papírkát özvegy Kovács Jánosné nevére állították ki. A nő
személyéről, illetve arról, hogyan veszett nyoma belépőcédulájának,
a nyomozók semmit sem tudtak megállapítani azon kívül, hogy
három héttel az első gyilkosság előtt járt a Rádióban. A „kihez
megy?” kérdésre a belépőket kiállító irodán azt felelte, hogy jogi
tanácsot szeretne kérni, mire dr. Kapás Irénhez irányították. A
jogász-újságírónő most úgy nyilatkozott Csizmadia főhadnagynak,
hogy halványan emlékszik ugyan a talpig feketébe öltözött idős
hölgyre, de ez minden. Mivel Kovácsné hosszú-hosszú hetekkel
azelőtt járt az épületben, a nyomozók kizárták azt a lehetőséget,
hogy az özvegyi fátylához ragaszkodó asszony azóta is a Rádióban
bolyong, amióta egy húsklopfolóval galád módon megölte az
intézmény három dolgozóját.
Minden kapu bezárult? Vagy mégiscsak egy rádiós vetemedett
volna arra, hogy három kollégáját eltegye láb alól?
Szomolányi Valér nem adta meg magát. Ismét felkereste a
rendészetet, és azt a kérdést szegezte a vezetőjének: juthat-e be az
épületbe belépőcédula nélkül olyan személy, aki nem áll a Magyar
Rádió alkalmazásában?
– Hogyne – hangzott Tirolerné válasza. – Önnek például
szoktak belépődéculát kiállítani?
 – Nem. Én csak a rendőrigazolványomat mutatom fel a
kapuban.
– Na, látja. A belügyi dolgozóktól mi csak ennyit kérünk.
– De ugye nem akarja azt állítani, hogy egy rendőr a
sorozatgyilkos?
– Isten őrizz! Viszont arra gondolt-e már, őrnagy elvtárs, hogy
nemcsak rádiós alkalmazottnak lehet állandó belépője?
– Hanem kinek még? – kérdezte Szomolányi, aki már kezdte
sejteni, milyen érzés foghatta el Kolumbuszt, amikor „Föld, föld!”-et
kurjantott az árbóckosárban a tengert kémlelő matróz.
– Vannak olyan személyek, akiknek a munkájuknál fogva
naponta, de legalábis nagyon sűrűn kell bejárniuk a Rádióba. Nekik
is van állandó belépőjük.
– Például?
– Például annak a futárnak, magyarán: kifutófiúnak, aki a
pékárut hozza reggelenként a büfébe.
– Kinek lehet ilyen alapon még állandó belépője?
– Azt én nem tudom megmondani. Kérdezze meg a
személyzetiseket! Az állandó belépőket ők állítják ki.
A Személyzeti és Oktatási Osztályon néhány perc leforgása
alatt összekeresték azoknak a náluk felfektetett lapjait, akik bár nem
rádiós dolgozók, fényképes állandó belépővel rendelkeznek. A
legkorábban, több, mint két évtizeddel azelőtt egy bizonyos dr.
Wacha Imrének állítottak ki ilyen igazolványt, és annak
érvényességét azóta is évről-évre meghosszabbították.
Jó, hát akkor lássuk ezeket az embereket! – határozta el az
őrnagy, aki bőven rendelkezett annyi tapasztalattal, hogy új,
potenciális „ügyfeleinek” lekáderezését ne a személyzeti osztályon,
hanem az annál sokkal tájékozottabb Szalóczi Mancinál kezdje.
Szomolányi tudatában volt annak, hogy az ügy érdekében áldozatot
kell hoznia: megígérte a vén szerkesztőségi csatalónak, hogy előbb
vagy utóbb elmegy hozzá habos kávéra. Az őrnagy Sztanyiszlavszkij
szavaival vigasztalta magát: a művészet áldozatokat követel.
Manci örömmel, sőt lelkesedéssel fogadta a maga idejében
bálványozott Szomolányi Vilmos unokaöccsét. A jóképű, kellemes
modorú (az idős hölgy megfogalmazásában: „úri modorú”)
rendőrtiszt akkor is elnyerte volna tetszését, ha történetesen nem a
nagy művész rokona. Az pedig, hogy immár másodszor fordul hozzá
tanácsért, valósággal elbűvölte. Ám még ez a bűvölet is a
kétszeresére gyarapodott, amikor Szomolányi („hadd előlegezzem
meg és viszonozzam máris a habos kávéját, Mancika”) a Pagodába
invitálta egy erős feketére.
Szilágyi György ez alkalommal kivételesen nem volt a helyén,
és az őrnagy a humorista asztalához vezette „informátorát”, ahonnan
az udvaron álló fügefára lehetett rálátni. Erről a második termést is
betakarították már abban az évben, és az elsárgult levelek nagy
része is áldozatul esett az ősznek. Ez megfelelő háttérnek ígérkezett
a beszélgetéshez. Mielőtt azonban Szomolányi belekezdett volna a
csevegésbe, a büfébe sietett, ahonnan egy tálcán két pohár kávét
egyensúlyozva tért vissza.
– Maga persze biztosan még mindig azoknak a csúnya
gyilkosságoknak az ügyében nyomoz, kedves Valér. De én még
csak nem is sejtem ki követte el őket. Habár… – Mancika hirtelen
elhallgatott és mintegy segélykérően körülnézett.
– Habár? Gondol valakire?
– Habár, tudja, van nálunk a Gyermekés Ifjúsági Főosztályon
egy fiatalember, vagy talán nem is olyan fiatal, aki könyvet írt
Vészkijáratbejárat címmel. Tud követni, Valérka?
Szomolányi beismerte, hogy nem.
– No, szóval, én már sokszor, sok helyen elmondtam, hogy aki
ilyen címet ad a regényének, az minden egyéb gazságra is képes.
De ezt ezennel visszavonom, mert ennek a könyvnek a szerzőjénél,
Asperján Gyurinál tiszteségesebb, megértőbb embert, mindenkinek
segíteni kész kollégát még nem hordott hátán a Föld. Neki semmi,
de semmi köze sem lehetett a lépcsőházban történt
szörnyűségekhez.
– Örömmel hallom. Egy potenciális tettessel tehát kevesebb.–
nyugtázta az őrnagy, és kávéját kavargatva, mintegy ötletszerűen
megkérdezte:
– Mit tud mondani, Mancika, Wacha Imréről?
– Azt, hogy a tanár úr sem lehetett a gyilkos.
– Eszembe sem jutott őt gyanúsítani. Egyszerűen érdekel. Miről
nevezetes a derék férfiú?
– Jaj, hát Wacha tanár úr tanítja beszélni a rádiósokat.
 – Tanítja őket beszélni? Miért? A Rádióba talán némákat is
felvesznek? –
fogta tréfára Szomolányi.
– Néma nálunk csak egy van: a krónikás Németh Miklós Attila –
felelte hasonló hangnemben Szalóczi Manci. – A három neve első
betűit összevonva találták ki a kollégák ezt a rövidítést, és mindenki
csak így hívja. De ugye maga az imént Wacha Imréről érdeklődött.
Úgy képzelje el, hogy beszélni ugyan kétéves koráig mindenki
megtanul, de nem úgy, ahogyan ezt a Rádióban elvárják. Ezért
oktatják a szép magyar beszédre a bemondókat, a riportereket,
ugyanúgy, ahogyan a színészpalántákat is a főiskolán. Korábban
Fischer Sándor volt a mestere a beszédtanításnak, bő két évtizede
pedig Wacha Imre foglalkozik a jövendő profi-beszélőkkel, amíg
azok meg nem kapják a mikrofonengedélyt vagy talán még utána is.
– Milyen engedélyt?
– Azt, amelyikkel a zsebükben már megszólalhatnak a
Rádióban.
– Ilyennel rendelkezik minden bemondó, riporter és
kommentátor?
– Na még csak az kellene, hogy mindenki rendelkezzen. A
bemondók rendelkeznek vele. Mindnyájan. A többiek aztán vagy
igen, vagy nem. Mert ha valaki már régen beszél a Rádióban, attól
nem kérik. Meg aztán úgy van ez, hogy az elnök időről-időre kiad
egy ukázt, hogy aszongya, mostantól fogva, irgum-burgum, csak az
szólalhat meg a mikrofon előtt, aki járt már Wacha tanár úrhoz és
van engedélye. Elmúlik egy kis idő, és a következő irgum-burgumig
fokozatosan mindenki megfeledkezik az elnöki utasításról. Ilyenkor
jelennek meg a stúdiókban a hadarók és a cuppogók. Aztán amikor
legközelebb jön az ügyeletes rendelkezés, ők már megszokott
beszélőknek számítanak, és senki sem kéri tőlük azt az engedélyt,
amelynek megszerzéséért mások hónapokig-évekig jártak
beszédórára.
Szomolányi még mindig nem értette teljesen:
– Szóval elvben csak az szólalhat meg a Rádióban, akinek szép
a magyar kiejtése, megfelelő a hangja?
– Jól mondja, Valérka. Elvben. Nézze, vagy inkább hallgassa
meg a mi öreg motorosainkat! P. Szabónak például rekedtes a
hangja, Ónody suttog a mikrofonba, Földi Iván selypít. Megjegyzem,
a hallgatók mindhármukat kedvelik, de nem a hangjukért, hanem az
eszükért. Egyébként volt már raccsoló sportriporterünk is. Pedig még
arra is meg lehet tanítani valakit, hogy ne raccsoljon. Wacha tanár úr
csodákra képes – itt megakadt a szóáradat. Manci a Pagodába
belépett férfi felé intett a fejével. – Úgy mondják, farkast emlegetnek
és a kertek alatt kullog. Az az ember, aki most bejött, az Wacha
Imre. Használja ki az alkalmat, hogy személyesen találkozhat vele.
Rám ne legyen gondja, én visszamegyek a helyemre, sok munkám
van még.
A nyomozó természetesen nem hagyhatta ki az alkalmat, hogy
megismerkedjen a nyelvész-beszédtanárral, aki most éppen a
Denise asztalára kirakott könyveket nézegette.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Szomolányi Valér rendőr
őrnagy.
– Wacha Imre tartalékos honvéd főhadnagy.
– Tessék? – kapta fel a fejét az őrnagy.
– Csak tréfáltam. Illetve nem egészen, mert valóban eddig a
rendfokozatig jutottam el a katonai szamárlétrán, miután valami
nagyokos főkatonának az a beteg ötlete támadt, hogy
magyartanárokat és újságírókat katonai cenzornak képeztessen ki.
Eddig ugyan csak nyelvőrködtem, a harmadik világháborúban
azonban cenzőrködnöm kellene.
Szomolányi alaposabban szemügyre vette a beszédtanárt,
akiben sehogyan sem sikerült katonás vonásokat felfedeznie.
Szemüveget viselő, barátságos, mosolygó férfi állt előtte, akinek
rövidre nyírt, őszülő sörénye úgy meredt az égnek, mintha csak
ventillátor fújta volna alulról felfelé. Egész lénye valamiféle
meghatározhatatlan derűt sugárzott. Az őrnagy, aki még mindig nem
volt egészen tisztában a beszédtanár munkájának lényegével, erről
kezdte kérdezgetni Wachát.
– A rádió és a televízió mukatársainak meg kell tanulniuk tisztán
és érthetően beszélni. És a médiában más beszédtörvények vannak,
mint a hétköznapi életben. De beszélni nem elég. Gondolkodni is kell
hozzá – fejtette ki Wacha Imre.
– Gondolkodni? – kérdezett vissza Szomolányi Valér.
 – Tudja, az ember az agyával, az eszével és a szívével beszél.
De azt a gondolatot, amit a szív és az agy kitermel, azt a száj
közvetíti, és a szájnak, a beszédszerveknek jól kell dolgozniuk.
– Ezt szépen mondja, tanár úr. Nem lehet könnyű a munkája
ebben a rádiós rengetegben.
– Valóban, de én szeretem ezt a munkát, jórészt ez tölti ki az
életemet. Ami meg a rengeteget illeti, hát igen. Újabban néha már
azt hiszem, hogy nem annyira őserdő, amennyire Vadnyugat.
Nagyon megrázott annak a három embernek a halála, különösen a
kislányé.
– Tanította Babettet a tanár úr?
– Van egy kedves önkéntes munkatársam, Mészáros Rudolf, az
új bemondók és riporterek egy része neki van „kiadva albérletbe”, ő
foglalkozik velük. Babett is hozzá járt, ha jól tudom.
– Ez a Mészáros is beszédtanár?
– A diplomája szerint ő is magyartanár, mint jómagam. Csak ő
társadalmi munkában végzi. Próbáltam neki kijárni némi
tiszteletdíjat, de maga Rudi nem tart rá igényt. Azt mondja:
megtiszteltetésnek veszi, hogy azokat taníthatja a szép beszédre,
akik az egész nemzetet tanítják helyesen beszélni. Ha érdekli,
holnap délelőtt ugyanitt, a Pagodában megtalálja. Mindjárt meg fogja
ismerni: vállig érő hajat viselő, mackóforma fiatalember, mindig
Kazinczy-ujjas bocskai öltönyben feszít és télen-nyáron hajadonfőtt,
szandálban jár. Nem vagyok képes lebeszélni erről. A Rádióval sem
tesz kivételt.
***
A következő napon, amikor a Pagodában vadászott rá,
Szomolányi azonnal megismerte az emberét. Wacha leírásához
legfeljebb még annyit tett volna hozzá, hogy Mészáros a közepesnél
valamivel alacsonyabb, de már-már aránytalanul széles vállú,
szembetűnően izmos felsőtestű férfi. Reggelenkét biztosan
expanderezik – gondolta az őrnagy. Odalépett hozzá, bemutatkozott
és meghívta egy kávéra.
Egy perc múlva Mészáros már kedvenc vesszőparipáját adta
elő:
– Tudja, őrnagy úr, nem elegendő a kielégítő artikulációra
összpontosítanunk, a megfelelő hangot is tudnunk kell kiválasztani.
 – De hiszen a magyarban minden betűnek egy hang felel meg,
nem úgy, mint a franciában vagy az angolban – csodálkozott
Szomolányi.
– Éppen az a baj, őrnagy úr, hogy az emberek nagy része
ugyanígy gondolja. Pedig nem így van. Az Egyesült Államokat, ugye,
úgy írjuk, hogy egyesült, de helyesen két gyé-vel kell kiejteni, úgy,
hogy eggyesült. Vagy egy másik példa: úgy írjuk, hogy tud-juk, de
úgy ejtjük, hogy tuggyuk.
– Kádár János mindig úgy beszélt, hogy tud-juk, lát-juk –
jegyezte meg az őrnagy.
– Le is váltották az első titkárságról.
– De nem ezért.
– Na, ja! Vannak persze ellenkező előjelű hibák is. Azt, hogy
tanító vagy Japán, egy t-vel, illetve egy p-vel kell írni, mégis sokan
megkettőzik ezeket a hagokat. Főként egyes dunántúli
nyelvjárásokban, de nem csak ott.
Tűz, tűz! – jutott az őrnagy eszébe a gyerekkorában oly sokszor
játszott tűz-víz, de izgalmát palástolva csak ennyit kérdezett:
– Vörös Jánosra céloz? Tanította?
– Ó, dehogy! Amikor én idekerültem, ő már afféle öreg
bölénynek számított, aki nem szorul beszédoktatásra. Pedig
nagyonis rászorult volna a gazember.
Szomolányinak úgy tűnt, hogy az utóbbi szavaknál valamiféle
dühös fény gyulladt Mészáros szemében, de elintézte magában
azzal, hogy nyilván rémeket lát. Mindenesetre tovább kérdezte
beszélgetőpartnerét:
– Alánszki Babettet tanította?
– Csak egyszer-kétszer jött el az óráimra, azután elmaradt. Úgy
látszik, azt hitte, hogy ő már tökéletesen beszél. Pedig dehogy! Az
ilyen azt sem érdemli meg, hogy száraz kenyéren és vízen tartsák.
Képzelje – itt Mészáros lehalkította a hangját, mint aki valami
szörnyű trágárságot mond –, az a lány rossz helyen képezi a
sziszegő hangokat, mint az s, az sz, a z és a többi. És az r hangja
sincs rendben.
Az őrnagy alig tudta visszafogni magát, hogy azt ne mondja:
„rettenetes!”, de aztán sietve elbúcsúzott a nyilvánvalóan fanatikus,
sőt alighanem őrült Mészáros Rudolftól. Miután az felállt az asztaltól,
Szomolányi egy utánozhatatlan mozdulattal a zsebkendőjébe
csavarva eltüntette az asztalról a poharat, amelyből a beszédtanár
az imént a kávéját fogyasztotta. Fogyóanyag – gondolta magában. –
A büfések hozzáírják majd a kállóhoz. Nekem pedig úgy kell, mint
egy falat kenyér.
Szomolányi ezután összetrombitálta az embereit. A két
főhadnagy – Nyeső és Csizmadia – más-más feladatot kapott. Az
első nézzen körül Mészáros Rudolf lakhelyén, a második az
iskolában, ahol tanít, és ha lehet, kerítsen róla egy fényképet. Ő
maga pedig személyesen vitte be a daktiloszkópiai laboratóriumba a
Mészáros ujjnyomatát örző poharat azzal, hogy állapítsák meg:
azonosak-e rajta az ujjnyomatok azokkal, amelyeket a rádiós
könyvtár katalógusában rögzítettek azt követően, hogy valaki
elszánta magát Szarvas Gábor klasszikus monográfiájának az
olvasására.
Rövid idő alatt kiderült, hogy az ujjnyomatok ugyanattól a
személytől származnak. Délután csaknem egyszerre futott be Nyeső
és Csizmadia. Nyeső közölte: járt a tanár lakhelyén, éspedig
Sashalmon, ahol, mint utánanézett, egy földszintes házban bérel
különbejáratú szobát konyha és fürdőszoba használattal. Megfelelő
végzés híján oda nem mehetett be, viszont beszélt Mészáros
háziasszonyával, aki kedves, udvarias, bár eléggé zárkózott
embernek írta le lakóját. Azt mondta róla, nem iszik, nem hoz nőket
az albérletébe, és valószínűleg nincs is barátnője, mert az éjszakáit
mindig otthon tölti. Egyetlen olyan hétre emlékszik, amikor Mészáros
három alkalommal is kimaradt, még a pontos dátumot is
megnevezte. Azért emlékezett rá olyan pontosan, mert az első ilyen
alkalommal éppen a születésnapját ünepelte a rokonsággal meg a
szomszédokkal, és a lakója is meg volt hívva, de távol maradt, és
valamiért csak másnap délután tért haza. A háziasszony emiatt egy
kissé meg is sértődött „a tanár úrra, aki pedig olyan rendes
fiatalember”.
Csizmadia annak a belvárosi gimnáziumnak az igazgatójával
beszélt, amelyikben Mészáros Rudolf óraadó tanárként működik. A
direktor kissé egzaltált embernek, pedagógiai munkájában eléggé
szélsőségesnek írta le Mészárost. Az iskolájuknak két diákja is
előkelő helyen végzett a Kazinczy Ferencről elnevezett „Szép
Magyar Beszéd” versenyen, amelyre Mészáros készítette fel őket.
Ugyanakkor egy diáklányt a szülei kénytelenek voltak kivenni a
gimnáziumból, mert enyhe dadogása miatt a tanár úgy „rászállt”,
hogy a megrázkódtatástól elkezdett erősen dadogni. Mészáros
különcségei közé tartozik, hogy délutánonként, amikor az iskola már
rendszerint kiürül, besettenkedik a tornaterembe és jó negyedórán át
végez húzódzkodást a nyújtón. A diákok egyébként a Hentes
gúnynevet adták neki, amit nemcsak a nevének köszönhet – idézte a
főhadnagy az iskolaigazgatót, aztán átnyújtotta az őrnagynak
Mészáros fényképét, amelyet a tavalyi érettségi tablóról vett le.
Hertzmüller százados, aki véletlenül ekkor lépett be a szobába,
csak egyetlen pillantást vetett a fényképre, aztán felkiáltott:
– Én ismerem ezt az ürgét!
– Csak nem beszédórára jártál hozzá? – próbált viccelni a
századossal Csizmadia.
– A frászt! Állandó vendég a Józsefvárosban! Találkoztam vele
többször….
– …amikor a csajokat hajtotta – próbálta meg befejezni a
mondatot Szomolányi.
– Nem, kérlek. Azon túl is csinált velük valamit. Valamiért a
nagymamakorúakat kedveli.
Szomolányit azonban ez speciel már nem érdekelte. A
prostituáltak kuncsaftjait a magyar törvények nem rendelik büntetni.
Viszont a fényképpel és a bünügyi nyilvántartóból sebtében
kikölcsönzött hét másik „művészi portréval” elügetett a Vám-és
Pénzügyőrség központjába, ahol szerencsésen megtalálta azt a
főtörzsőrmestert, aki legutóbb szokatlan hegyeshalmi élményéről
beszélt neki. Az őrnagy kiteregette elé a fényképeket.
– Ez a hosszú hajú volt az, aki négy klopfolót hozott be –
mutatott rá szinte azonnal a főtörzs Mészáros képére. – Hogy a
fenébe nem jutott eszembe, amikor kérdezte, pedig olyan jellegzetes
pofa!

XII.
Pácsó és happy end
 Finita la commedia – állapította meg elégedetten dr. Szomolányi
Valér. A közvetett bizonyítékok már így is zárt láncot alkotnak, és
mindenképpen elegendőek Mészáros Rudolf őrizetbe vételéhez.
Hát, még ha a házkutatás során a negyedik azonos típusú
húsklopfoló is előkerül a lakásán! A főnökség tökéletesen osztotta
ezt az álláspontot, és amikor az őrnagy másnap leült a Pagodában,
a zsebében már ott lapult a Mészáros Rudolf nevére szóló
őrízetbevételi határozat. A mellette lévő asztalnál csendesen
kávézgatva Nyeső és Csizmadia foglalt helyet.
A beszédtechnika órára tartó „önkéntes tanár” egy negyedóra
múlva nyitotta rájuk a Pagoda csapóajtaját. Az elé siető Szomolányi
egy beugrató kérdéssel várta:
– Hogy a tegnapi beszélgetésünket folytassam, azt árulja el, mi
nem tetszett magának Oláh Győzőben? Hiszen a kollégái
egyöntetűen állítják, hogy az ő ízes magyar beszédét tanítani
lehetne.
– Tudja, mit hallottam tőle? Azt egyik riportjában azt mondta,
hogy inekció. Érti, őrnagy úr? J hang nélkül. Egy másik alkalommal
pedig, amikor a sonka készítéséről volt szó, egy híres szakács
könyvét idézve pácsó-t emlegetett. Nem pác-só-t, hanem pácsó-t!
Egy hangnak hitte a nyomorult a kétbetűs cs-t.
– Ezért ölte meg?
– Ezért – vágta rá Mészáros gondolkodás nélkül. Szomolányi
lélekben elmosolyodott: bejött a régi trükk.
– Én beismerek magának mindent, mert ha elítélnek is, nekem
tiszta a lelkiismeretem. Én a nyelvünk védelmében tettem, amit
tettem. Magának is be kell látnia, hogy a mi népünk a Kárpát-
medencében, de azon túl is, a Magyar Rádióból tanult és tanul
beszélni. Olyan emberektől, mint Körmendi László, Bőzsöny Ferenc,
Dömök Gábor, Debrenti Piroska, Kis Csabáné. Folytassam? És
akkor jön egy egy jappánozó, egy pösze meg egy pácsós, és egy-
kettőre lerombolja azt, amit a magyar nyelv igaz gyakorlói évtizedek
alatt felépítettek.
– Rendben van, most már tudjuk, hogy miért csinálta. De azt is
mondja el, hogyan – szólította fel vallomása folytatására a szikrázó
szemű Mészárost az őrnagy.
 – El is mondom. Nincs mit titkolnom. A krónikák beosztása ki
van függesztve az I. emeleten. Onnan mindig pontosan tudtam, hogy
azok közül, akiket én elítéltem, ki mikor fordul elő hajnalban. A hely,
a stúdióépület lépcsőfordulója, amely ilyenkor néptelen, adta magát.
Az ítéletvérehajtásaim előtti napokon estefelé jöttem be az épületbe,
az aktatáskámban egy húsklopfolóval. Lötyögtem egy kicsit a
Pagodában meg a folyosókon, majd amikor bezárt a könyvtár,
álkulccsal bementem oda és ott készültem fel lélekben a küszöbön
álló tettre. Hogy hogyan hajtottam azt végre, már maguk is tudják.
Utána a Politikai Adások Főszerkesztőségében vagy a Zenei
Főosztályon húzódtam be egy olyan szobába, amelyet este
elfelejtettek bezárni, később pedig beültem egy kávéra a Pagodába,
ide, ahol most ülünk. Délelőtt megtartottam a beszédfoglalkozásokat,
azután délben vagy kora délután távoztam a Rádióból. A véres
köpenyt a táskámba rejtettem. A kijáratnál felmutattam az állandó
belépőmet és akadálytalanul távoztam. Elég ez magának, őrnagy
úr?
– Tökéletesen. És nemcsak nekem. A tárgyi bizonyítékokkal, a
tanúvallomásokkal és a maga feltáró vallomásával együtt a
bíróságnak is elég lesz – zárta le a beszélgetést Szomolányi. –
Három rendbeli, aljas indokból elkövetett emberölés alapos
gyanújával őrizetbe veszem. A kollégáim előállítják a BRFK
életvédelmi alosztályára. Nem akarunk nagy felhajtást. Ha nem
ellenkezik, csak a kapun kívül bilincselik meg – ajánlotta Szomolányi
a beszédtanárnak.
– Bilincseljenek csak meg itt! Hadd lássa az egész Pagoda, az
egész Rádió, hogyan vernek vasba engem, aki a magyar nyelv
tisztaságáért nemhogy a szabadságát, de még az életét is kész
feláldozni. Azt állítja: aljas indokból? – Mészáros hangja itt
megcsuklott, aztán éles kiabálásba ment át, és valóban, már az
egész Pagoda őt bámulta. – A Magyar Rádió a magyar nyelv
temploma! – harsogta – És az a három ember, akitől én
megszabadítottam a hallgatókat, ezt a templomot szentségtelenítette
meg!
Dr. Szomolányi Valér őrnagyban némi zavar támadt.
Hirtelenében nem tudta volna megjósolni, hogy Mészáros Rudolfot a
bíróság szabadságvesztésre vagy kényszergyógykezelésre ítéli. De
ebben már – gondolta – a pszichiátereké lesz a döntő szó.
Nyeső és Csizmadia főhadnagy két oldalról karon ragadta a
hisztériásan ordítozó Mészárost, és gyors léptekkel kivezette az
épületből. A kijáratnál szolgálatot teljesítő rendész, a helyzet némileg
szokatlan voltát felismerve, nem kérte a beszédtanár állandó
belépőjének felmutatását. Szomolányinak ekkor jutott eszébe
valami, és utánuk rohant. Éppen az autóba ültették az addigra már
megbilincselt Mészárost, és indultak is volna vele a főkapitányságra,
amkor az őrnagy utolérte őket.
– Egyet áruljon még el, Mészáros! Minek kellett magának négy
klopfoló, amikor csak három személyt pécézett ki magának?
– Azt sem titkolom, őrnagy úr. Lett volna egy negyedik is, akinek
a beszédétől mindig felállt a hátamon a szőr, mert óbudai létére
olyan ocsmányul énekelve beszél, hogy a belső Dob utca lakói is
bátran a magukénak ismerhetnék el.
– Akkor mi tartotta magát vissza attól, hogy őt is megölje?
– A távolság, kérem, a távolság. Az az alak egy külföldi
fővárosból tudósítja a Magyar Rádiót. Csak arra vártam, hogy
lejárjon a kiküldetése, vagy legalább hazajöjjön szabadságra, és
akkor rá is sort kerítettem volna.
***
A következő napon Szomolányi már korán bement a Rádióba,
hogy visszaadja az átmenetileg munkahelyévé lett szobát a
Műsorigazgatóság dolgozóinak. Sietett, mert tíz órakor jelenése volt
az országos rendőrfőkapitánynál.
Onnan kijőve előbb vissza szándékozott menni a Rádióba, de
aztán rájött, hogy telefonon is elintézheti, amit akar. Az első útjába
kerülő telefonfülkéből felhívta Székely Ildikót.
– Meghívhatnálak ma vacsorára? – kérdezte a lánytól
bemutatkozás és köszönés nélkül.
A vörös hajú csoda értette, hogy miről van szó, és csak ennyit
kérdezett:
– Este hatkor?
– Eltaláltad. Akkor majd kérdezek is tőled valamit. De tudod mit,
a lényeget már most is elmondhatom. Hajlandó vagy-e feleségül
menni egy rendőr alezredeshez?
 – Aligha, mert én egy őrnagynak vagyok elkötelezve.
– Jobb, ha megtudod, Ildikó. Azt az őrnagyot egy órával ezelőtt
soron kívül alezredessé léptették elő.
***
– Most már ideje lenne a korábbiaknál bővebben tájékoztatni a
történtekről a közvéleményt – utasította a Rádió elnökét az APO,
azaz a pártközpont Agitációs és Propagandaosztályának főnöke,
miután konzultált az őt felügyelő központi bizottsági titkárral és a
belügyminiszterrel.
Így is történt. A Magyar Távirati Iroda, majd nyomában maga a
Rádió is, illetve a napilapok sietve közzétettek egy részletesnek
szánt kommünikét, mely így kezdődött: „A közelmúltban a Magyar
Rádió három dolgozója szolgálata teljesítése közben súlyos
bűncselekmény áldozata lett”. A közlemény a tettest sem nevezte
meg, csak az intézmény egy „súlyos idegbetegségben szenvedő
külső munkatársáról” tett említést mint elkövetőről. Ám még
ugyanezen a napon a valóságos részletek is széles körben
ismeretessé váltak, mégpedig a Szabad Európa Rádióból,
természetesen Rosenthal Mátyás trafikos eredményes
közreműködésének köszönhetően.
A Bródy Sándor utcában, illetve a Pollack Mihály téren pedig
gyorsan napirendre tértek a történtek fölött. A Magyar Rádióban
azóta is zavartalanul dolgoznak beszédhibás, sőt bizonyára
fogalmazásgátlót is szedő munkatársak.

VÉGE
 Köszönetnyilvánítás

A szerző őszinte köszönetét fejezi ki Bíró László rendőr

alezredesnek, Csák Elemérnének, Cselkó Miklósnak, az Információs
Hivatal nyugállományú ezredesének, Domány Andrásnak, néhai
Páva Károlynénak, a Sziget utcai elemi iskola tanítónőjének, Péteri
Teréz nyugállományú rendőr alezredesnek, Szepesi Lászlónak,
Vámos Györgynek és Závoda Endrének, akik megjegyzéseikkel,
tanácsaikkal, szakértelmükkel, visszaemlékezéseikkel vagy más
módon segítették ennek a „kriminek” a megszületését.
 Kulcsár István eddig megjelent művei:

A világűr meghódítói, 1962

Leningrád és környéke (Útikönyv), 1963
Mikrofonnal az Északi-sarkon, 1973
Szovjetunió (Útikönyv), társszerző, 1970
Legország, 1985
Tudósítás Átlagamerikából,1987
A jégfüggöny lehull (Csák Elemérrel), 1990
Távol Európától, 2004
Mitya, 2010
Szexmentes övezet, 2014
Kartársak és kortársak, 2015
Darabont (Mihail Kamjanyicin néven), 2016

Kulcsár István, alias Mihail Kamjanyicin ál-tényregénye feltehetően a

legnagyobb és legsikeresebb bravúr a magyar irodalomban azóta,
hogy Esterházy Péter 1987-ben Csokonai Lili néven megírta a
Tizenhét hattyúkat. A szovjet hírszerzés Darabont fedőnevű ügynöke
1942-től rádión jelenti Moszkvának a magyar politikai és katonai
vezetés legféltettebb titkait. A jóképű, huszonéves fiatalember
divatos fotográfusként tűnik fel Pesten. Nappal eljegyzéseken és
díszebédeken fényképez, esténként a háborúról az utolsó pillanatig
illúziókat kergető felső középosztály sírva vigadó életét éli. Szinte
természetes, hogy jónéhány pesti úrihölgy ágyában is megfordul a
fiatal férfiak javarészétől megfosztott fővárosban, mígnem a
parancsnokság kifejezett tilalma ellenére utoléri az igazi szerelem.
Emberek és hadseregek sorsára kiható értesüléseit Darabont eleinte
a Lipótvárosi Kaszinóban szerzi. Később a híres Arizóna mulató
rendszeres látogatójaként is hozzájut fontos dokumentumokhoz a
doni veszteségekről, Horthy kiugrási próbálkozásairól, a Zrínyi
rohamlöveg fejlesztéséről, továbbá a zsidókérdés „megoldásáról”, a
védelmi építkezésekről. A csellel, pénzzel, zsarolással megszerzett
információk forrásai között van Horthy Miklós hajdani
tengerészcimborája, de van köztük jól értesült aranyifjú, titkos
ügykezelő, hadiüzemi főmérnök is. A szerző kivételesen alapos
kutatómunkájának köszönhetően ez az első magyarul megjelent,
történelmi forrásanyagként is értékes írás arról, hogy 1942 és 1944
között hogyan működhetett nálunk csaknem zavartalanul a szovjet
katonai hírszerzés. “Az olvasó azzal a jóleső érzéssel csukja be
Mihail Kamjanyicin, alias szentmiklósi Miklóssy Ivor romantikus
kalandregénynek álcázott tényregényét, netán tényregénynek
álcázott romantikus kalandregényét, hogy remekül szórakozott, és
még gazdagodott is. Lehet-e bármi fontosabb és több ennél, amikor
egy irodalmi műről ítélünk?”
 Tartalomjegyzék
Címoldal
I. A helyszíni szemle
II.Mondják meg annak a spinkónak!
III. Főbenjáró bűncselekmény
IV. Kinek lehet érdeke?
V. A hullakamra
VI. Három a magyar igazság
VII. Népes város Afrikában
VIII. A „Gatya” fedőnevű művelet
IX. Egy közepes hatóerejű nukleáris szerkezet
X. Itt a Kosztolányi Dezső tér
XI. A húsklopfoló mint olyan
XII. Pácsó és happy end
Köszönetnyilvánítás
Kulcsár István eddig megjelent művei:
Copyright
 Kulcsár István: Gyilkosság a Magyar Rádióban
Atlantic Press Kiadó
Budapest, 2017.
© Kulcsár István, 2017
Szerkesztő: Bokor Pál
Tipográfia, tördelés: Cseszkó Renáta
Felelős kiadó az Atlantic Press Kiadó igazgatója
1114 Budapest, Bartók Béla út 55.
E-mail cím: atlantic.new@chello.hu www.atlanticpress.hu,
telefon: 212-2443
© Atlantic Press Kiadó, 2017

ISBN 978 615 569 318 2

Minden jog fenntartva.