Name: Gabor Gabor

Order: 44604
Köszönjük a vásárlást a szerző és a kiadó, valamint a terjesztő
nevében is. Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az
elektronikus könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális
kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre szélesebb
legyen. Köszönjük, és reméljük webáruházunkban hamarosan
viszontlátjuk.
 ROBERT AUGUSTUS MASTERS

FÉRFI ERŐ
BÁTORSÁG, HŐSIESSÉG,
BÜSZKESÉG, LELEPLEZETT AGRESSZIÓ

ÉDESVÍZ KIADÓ
BUDAPEST
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Robert Augustus Masters / To Be a Man
Sounds True, Inc., USA, 2015

Fordította
Szabó Nóra

Szerkesztette
Barsi Nikoletta

Copyright © Robert Augustus Masters, 2015

Hungarian translation © Szabó Nóra, 2018
Hungarian edition © Édesvíz Kiadó Kft., 2018
Cover design © Édesvíz Kiadó Kft., 2018
Minden jog fenntartva.

A könyv – a kiadó írásos jóváhagyása nélkül – sem egészében, sem részleteiben nem
sokszorosítható vagy közölhető, semmilyen formában és értelemben, elektronikus
vagy mechanikus módon, beleértve a nyilvános előadást vagy tanfolyamot, a
hangoskönyvet, bármilyen internetes közlést, a fénymásolást, a rögzítést vagy az
információrögzítés bármely formáját.

A könyvben olvasható információk csupán tájékoztató jellegűek, nem pótolják

egyetlen egészségügyi probléma diagnózisát, kezelését sem. Nem helyettesíthetik a
képzett egészségügyi szakemberrel folytatott konzultációt. E könyv tartalma
csupán segítséget nyújt egy egészségügyi szakember által előírt észszerű és felelős
kezelési programhoz. A szerző és a kiadó semmiféle felelősséget nem vállal a könyv
tartalmának félreértelmezéséért vagy téves alkalmazásáért.

ÉDESVÍZ KIADÓ, BUDAPEST

Felelős kiadó Novák András igazgató
Főszerkesztő és műszaki vezető Melher Viktor
Tipográfia Alinea Kft.
Borítót készítette Édesvíz Kiadó Kft.

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien
ISBN 978-963-529-867-9 (epub)
ISBN 978-963-529-868-6 (mobi)
 Kedves Olvasó!

Az Édesvíz Kiadó célja megalakulása, 1989 óta, hogy útmutatást,

támaszt, kihívást nyújtson azoknak, akik a tudatos önismeret és
önfejlesztés egész életen át tartó útjára léptek. A Kiadó csapata
azóta is minden nap azon dolgozik, hogy megtaláljuk és
megjelentessük azokat a könyveket, amelyek céljai elérésében
(vagy keresésében) leginkább segítik Önt.
Ahogy az élet minden területén, könyvkiadói hivatásunkban
is a megújulás, az innováció az egyik legfontosabb szempont.
Elkötelezettek vagyunk a nyomtatott és az elektronikus
könyvkiadásban egyaránt. Ezért használjuk ki az ebook kínálta
lehetőségeket is: ezzel a XXI. századi technikával
környezetkímélőbben és az Ön számára is olcsóbban tudjuk
eljuttatni Önhöz azt, amit szeretne, mint a nyomtatott verzióval.
Ráadásul a régi, boltokban talán már nem is kapható
könyveinket digitálisan ismét megtalálhatja.
Az olvasás élménye és szeretete az Édesvíz Kiadó hitvallása:
legyen az nyomtatott vagy elektronikus, megvásárolt vagy
illegálisan letöltött. Lényeg, hogy az Üzenet, a Könyv eljusson
Önhöz.
Ugyanakkor mire Ön ezeket a sorokat olvassa, addigra akár
ezernél is több órányi munkánk és jelentős kiadásaink vannak
a megjelentetésben.
Ezért hálásan megköszönjük, ha könyvünket illegális letöltés
helyett megvásárolja, és ezzel hozzájárul Kiadónk
fenntartásához és további könyvek kiadásához. Cserébe mi
igyekszünk minden kiadványunkat egyre könnyebben és
olcsóbban elérhetővé tenni az Ön számára.
Szívesen fogadunk minden visszajelzést, amelyet megfontolva
még többet tehetünk azért, hogy Ön, kedves Olvasó, elégedett
legyen Kiadónkkal és könyveinkkel.

Köszönjük együttműködését!
Jó olvasást kíván:

Novák András
alapító tulajdonos

Kapcsolat:
szerkesztoseg@edesviz.hu
www.edesviz.hu
 TARTALOM

BEVEZETŐ – Valódi férfias erő

Az ellágyulás nem feltétlenül elpuhulás
A figyelmen kívül hagyott szégyen tönkretesz minket
Szégyen, agresszió, szex
Útban a valódi férfias erő felé

I. RÉSZ – Orientáció és alapozás

1. FEJEZET – Tarzan is sírhat: Férfiasság újragondolva

Arra vágyni, hogy tartozzunk valakihez
Amikor az erő vakvágányra fut
Szex mint beavatás a férfiasságba
Ne állj ellen, de ne is add meg magad a férfias erő sötét
oldalának

2. FEJEZET – Navigációs pontok: Ezekre számíts az úton

Szégyen
Sérülékenység
Empátia
Érzelmi írástudás
Fordulj a fájdalmad felé
A düh megkülönböztetése az agressziótól
Az érzés megkülönböztetése a gondolattól
A szex több, mint amit látsz belőle
 A múlt és a jelen pontjainak összekötése
Tompultságmentesítés

3. FEJEZET – Munka a szégyennel: A megalázottságtól az

alázatig
A szégyen jelei
A szégyen egészséges és egészségtelen kifejeződése
Ismerkedj meg a szégyeneddel
Szégyen és teljesítmény
Szégyen és agresszió
Szereld le a belső kritikusodat
Hogyan dolgozzunk a szégyenünkkel?

4. FEJEZET – Hozd ki az árnyékod a sötétből: Szembesülj azzal,

amit megtagadtál magadban
Szembenézni az árnyékoddal
Gyakorlat: ismerd meg az árnyékodat
Ápolj bensőséges kapcsolatot az árnyékoddal

5. FEJEZET – A kihívás ajándéka: Saját határaid, melyek a

legjobbat hozzák ki belőled
Feszegesd a saját határaidat
Leplezd le az illúzióidat
Kihívás: a kapcsolatok gyakorlata

II. RÉSZ – A hatalom és a modern férfi: Düh,

agresszió és a hős

6. FEJEZET – Harc a hatalomért: Az ellenállhatatlanságtól a

 felhatalmazásig
Harcosok klubja: találkozás a férfiassággal hús-vér
nyersességében
Mélyebb felhatalmazás

7. FEJEZET – Düh: Vigyázz a tűzzel

A düh és az agresszió nem ugyanaz!
Váltás agresszióról egészséges dühre
Reakciós düh
Sérülékenység a dühben
Négy módszer a dühvel való munkához
Gyakorlat: belső düh, külső düh, tudatos düh és szívdüh

8. FEJEZET – Leleplezett agresszió: Ha támadó üzemmódra

váltasz
Az agresszió mint ösztön
Az agresszió mint szociális konstrukció
Az agresszió arcai
Az agresszió ellenszere
Az agresszió integratív nézőpontból

9. FEJEZET – Erőszak: Az agresszió boxergyűrűje

Az erőszak története
Hogyan viszonyulunk az erőszakosságunkhoz?
A háború arcai
Az erőszakossággal való munka

10. FEJEZET – A hős: Bátorság, büszkeség, saját természetes

hősiességed megtestesítése
Hősiesség az Avatarban: Teljes felébredettség
 Bátorság: legyen szíved kitartani, akkor is, ha félsz
Nézz együttérző szemmel a büszkeségedre
A hős jelenléte és fejlődése
Az antihős
A hős mint ember

III. RÉSZ – Bensőséges kapcsolatok

11. FEJEZET – Tisztítsd meg a kapcsolatokat a versengéstől

Előkészület
A sérülékenység és a kapcsolódás kihívásai

12. FEJEZET – Bensőséges kapcsolatok férfiaknak: A

párkapcsolat mint életünk megváltoztatásának
szentélye
A hiteles intimitás alapvető lépései

13. FEJEZET – Mély kommunikáció: Amikor a dinamikus

fogékonyság és a kifejezés együttműködnek
Visszaút a kapcsolathoz
Mély hallgatás

14. FEJEZET – Harcolni a kapcsolatért:

Átmenet a közös erőhöz

15. FEJEZET – Amire a nőknek szükségük van a férfiaktól:

Meghívás a teljes partnerségre

16. FEJEZET – Meleg férfiak: Már nem kívülállók

17. FEJEZET – Mély kapcsolódás: A bensőséges kapcsolat

 alapgyakorlatai

IV. RÉSZ – Szex

18. FEJEZET – Eros magyarázata: Bevezetés a szexualitásba

19. FEJEZET – Leleplezett szex: Megszabadítani a szexet a

kötelezettség alól, hogy jobban érezd magad tőle
A szex mint árucikk
A szex nyelve
Hozd ki a szexet a szekrényből

20. FEJEZET – Eroticitisz: Rögeszmés vagy kényszeres

érdeklődés a szexuális tevékenységek és lehetőségek
iránt
Eroticitisz és szexuális izgalom
Eroticitiszmentes szex

21. FEJEZET – Sérüléseink erotizálása: Régi fájdalmak

megélése szexuális csatornákon keresztül
Miért nem ismerjük fel a régi sebek erotizálását?
Hogyan történik a megoldatlan fájdalmak erotizálása?
Mit dramatizálnak a szexuális fantáziáink?

22. FEJEZET – A pornón túl is van élet: A pornográfia

megértése és kinövése
A pornográfia megvilágítása
A pornografikus tudatállapot rabságának ára
Szembenézni a fájdalommal, ami a pornográfia felé
hajszol minket
 Kinőni a pornográfiát

23. FEJEZET – Felelősséget vállalni szexuális töltetünkért:

Felelősség és szexuális izgalom

24. FEJEZET – A pénisz: Egy érzékeny téma

25. FEJEZET – Mellek: Mammománia

Hogyan erotizálódik a mell eredeti varázsa?
A mellfantáziákról erotizálás nélkül
A mellfixáción túl

26. FEJEZET – Szembenézés a nemi erőszakkal

Minden férfiban lapul egy belső erőszaktevő?
A beleegyezés problémája
Elvágni a nemi erőszak kötelékét

27. FEJEZET – Nyers, eksztatikus intimitás: Megvilágosodott

szex

V. RÉSZ – Összefoglalás

28. FEJEZET – Teljes körű gyógyulás: Szedd össze mindazt, ami

te magad vagy
Ha a múlt bitorolja a jelenedet
A test, a szellem, az érzelem, a lélek és a spiritualitás
egyesítése
A teljesség megtestesítése

29. FEJEZET – Út a hiteles férfiasság felé: A hibáid már

nincsenek útban
FÜGGELÉK – Tudatos kitörés

Köszönetnyilvánítás

A szerzőről
 Diane-nek
Kedvesem, azáltal, hogy veled lehettem,
a legmélyebb gyógyulásra és fejlődésre
találtam, a legteljesebben testesítettem
meg férfiasságomat. Mindennap hálát
adok, hogy veled lehetek. Összekötöttük
az életünket, és így vagyunk szabadok,
mi, az intimitás két ikerlángja.
 Bevezető

VALÓDI FÉRFIAS ERŐ

„LÉGY FÉRFI!”
Ez az elvárás többet árt, mint használ. Hatékonyan felerősíti a
szégyenérzetet, és azt sugallja, hogy mit „kellene” tennünk.
Márpedig férfiaknak a legkevésbé van szükségük még több
megszégyenítésre és degradálásra, hogy nem ütik meg a szintet.
Férfiak – és fiúk –, akik megkapjátok, hogy „Légy férfi!”,
vegyétek észre, hogy aki ezt mondja, annak lenne szüksége a
férfiasságot alkotó bizonyos tényezőkre.
Mi lenne ez a néhány tényező? A gyengeségek rejtegetése;
érzelmi sztoicizmus; agresszió; összeszedettség és a hidegvér
megőrzése, bármi történjék is; lenyelni mindent. (Képzelheted,
a fiúk micsoda büszkeséget éreznek, ha mindez sikerül, főleg,
ha elég „erősek” ahhoz, hogy ne sírjanak, vagy ne mutassák a
sérülékenység semmilyen jelét.)
A férfias kézfogás kemény, sőt acélos. A férfias megközelítés
többek között azt jelenti, hogy érzelmileg nem esünk szét, és
megőrizzük a hidegvérünket. Férfiatlan, ha érzelmileg
„veszítünk” (kivétel a düh), és ezt a megszégyenülést gyakran
vesszük úgy, hogy az erőnk elhagyott minket. (Amikor Abraham
Lincoln nyilvánosan elsírta magát, mert megölték egy barátját,
úgy írta le látható szomorúságát, hogy az „megfosztotta őt
férfiasságától”. Ez az elférfiatlanodás azt jelenti, hogy
látványosan sérülékenyekké válunk, töketlenkedünk
(„kihátrálunk”), legyőz minket a szégyen, megalázkodunk a
domináns másik fél előtt.
Az angol man up, avagy „nőj fel” jelentésű kifejezést
eredetileg a fociban és katonai szövegkörnyezetben használták,
és pusztán azt jelentette, hogy keményítsd meg magad, menj a
csatába; ha láthatóan nem ez történik, az gyakran azzal jár,
hogy lánynak vagy hölgynek titulálnak minket (ami ebben a
kontextusban a lágyság megtestesítője, és ez sok férfi szemében
a gyengeséggel egyenlő). Képzelj el egy maszkulin ikont, egy
híres vezetőt vagy sportolót, akinek nemcsak fátyolos a
tekintete, nemcsak elmorzsol néhány könnycseppet halkan,
vagy nemcsak a könnyeivel küzd, hanem teljesen fesztelenül
sír. A legtöbb férfinak ezt nagyon-nagyon kellemetlen lenne
végignézni, és ez független attól, hogy mennyire érthető a
szomorúság vagy a gyász.
Ha egy férfit arra buzdítunk, hogy legyen férfi, lehet, hogy
azzal válaszol, hogy bekeményít, ádáz és könyörtelen lesz, a
versenyszellem hajtja, nem foglalkozik a megoldatlan
sérelmeivel, és fontosabbá válik számára, hogy „túl legyen
rajta”, mint az, hogy „érezzen valamit”, vagy hogy „bevonódjon
érzelmileg”. De úgy is reagálhat erre a buzdításra, hogy fellázad
a bizonyosság ellen, hogy mi teszi őt férfivá, elrejti a
keménységét és a versengő énjét, és erényt kovácsol a
lágyságából és a „nőies” tulajdonságaiból. Mindkét eset arra
reagál, hogy milyen hivatalosan elfogadott vélekedés lebeg a
szeme előtt a férfiasságról.
Nézzünk néhány más tényezőt vagy tulajdonságot, melyeket
nem tartanak „igazán” férfiasnak – pedig általában véve ez
egyáltalán nem igaz –, ezért ezeket a tulajdonságokat sok férfi
elkendőzi: sérülékenység, empátia, érzelmek leplezetlensége és
érzelmi intelligencia, valamint a bensőséges kapcsolatokra való
képesség. Ezek a tulajdonságok általában inkább a nőiességhez
tartoznak, mint a férfiassághoz.
Ezeknek a „lágy” tulajdonságoknak a látható jelenléte sokkal
több kellemetlenséget okoz a férfiakban, mint a „kemény”
tulajdonságok. De amint kiszabadítjuk, tiszteletben tartjuk és
megbecsüljük őket – amihez bátorság kell –, együtt tudnak
létezni azzal, hogy gyakorlottan fejezzük ki a dühünket,
határozottan irányított tetteket hajtsunk végre, és ez olyan
hatalmat ad nekünk, mellyel mindenkinek jó szolgálatot
tehetünk. A valódi férfias erő a „lágy” és a „kemény”
tulajdonságok dinamikus keverékéből áll össze – mely abban
nyilvánul meg, hogy a fej, a szív és a zsigerek összhangban és
hatékonyan működnek együtt. Amikor a fej (gondolkodás,
racionalitás, elemzés), a szív (gondoskodás, együttérzés,
szeretet) és a zsigerek (eltökéltség, rugalmasság, bátorság)
kommunikálnak egymással és együttműködnek, egy valóban
egészséges férfiasság képes kifejlődni.
Ahhoz, hogy ilyen erő birtokába kerüljünk, szembe kell
néznünk bizonyos kevésbé egészséges erőformákkal, és ki kell
nőnünk azokat. Csodálatos és ünnepelni való, amikor egy férfi
teljesebben áll bele hiteles férfiasságába, és van annak
szépsége, hogy egyszerre kemény és gyengéd, gondoskodó és
ádáz, nyers és finom, és szilárdan áll a saját talaján, bármilyen
viszontagságok közepette is.

AZ ELLÁGYULÁS NEM FELTÉTLENÜL ELPUHULÁS

Sok fiú már fiatalon szembesül a „Légy férfi!” vagy a „Nőj fel!”
követeléssel. Ez a nyomás már a felnőttkor elérése előtt is
megszégyeníthet vagy megkeményíthet egy fiút, még akkor is,
ha jó szándékból fakad. Érzelmileg összemegy tőle, álcázni
kezdi lágyságát, túlértékeli a teljesítményt és azt a látszatot,
hogy „mindent egyben tart”. A sérülékenység kimutatása
gúnyolódást válthat ki, mert nem elég maszkulin. Számtalan
fiúnak kellett kényszerítenie magát arra, hogy megtanuljon
nem sírni, vagy nem kimutatni a gyengédségét és színleleni
annak érdekében, hogy „a fiúkhoz” tartozhasson, és ne
utasítsák el.
A lágyságot ritkán kötik össze a férfiassággal, kivéve talán
felszínes, szigorúan kontrollált módokon. Amivel viszont
összehozzák, az a gyengeség és a nőiesség, és nem csak a
hagyományos maszkulin közegben: a mai mozifilmek vagány,
katonás harci hősei épp annyira kemények és eltávolodtak a
lágyságtól (értsd: gyengeség), mint férfitársaik.
Ha egy férfinak azt mondják, hogy lágy, azt valószínűleg nem
veszi bóknak. A lágyság – vagy amit lágyságnak észlelnek –
normál esetben bukást jelent a férfiak (és fiúk) számára, a
pipogyaság, a gerinctelenség jele, a férfiatlanság kegyetlen
bizonyítéka. Nem csoda, hogy ennyi férfi küzd az ellen, hogy
lágynak látsszon, kivéve néhány eseményt, temetést vagy egy
imádott sportoló nyugdíjba vonulását, ahol észrevétlenül
elmorzsol néhány könnycseppet. A lágyságot egy férfiban
gyakran azonosítják a szexuális sikertelenségekkel, a
merevedés elérésének vagy megtartásának zavaraival – nem
lehet nem észrevenni, hogy nem marad kemény. Számtalan férfi
utal a nemi szervére úgy, mint a férfiassága. Ha valaki nem
képes erekcióra – vagyis lágy –, az könnyen asszociál férfiassága
elvesztésére.
Viszont a férfiaknak szükségük van ellágyulásra, és arra is,
hogy az „ellágyulást” megszabadítsák a negatív konnotációtól.
Igen, egy férfi lehet végtelenül lágy, elhagyhatja az ereje és a
képessége is, hogy kőkemény legyen, de a lágyság teszi lehetővé
a sérülékenységet, az empátiát, az érzelmi írástudást és az
őszinte, mély kapcsolatokat másokkal. A lágyság nem jelenti
feltétlenül a bátorság hiányát! Ha könyörtelenül sérülékeny
vagy, attól nem szűnik meg a férfiasságod, épp ellenkezőleg,
elmélyedsz benne.
Az ellágyulás mélységesen gyógyító lehet, mely kicsit több
helyet teremt a fájdalomnak és a nehézségeknek, gazdagítja a
férfiak képességét a mély kapcsolatokra, rugalmasabbá,
nagylelkűbbé és átjárhatóbbá teszi őket – főleg, ha ez a lágyulás
együtt tud létezni az állhatatossággal és a határozottsággal. Erre
az együtt létezésre az ádáz együttérzés a példa, amikor
egyszerre vagyunk erősek és lágyak, dühösek és gondoskodók.

A FIGYELMEN KÍVÜL HAGYOTT SZÉGYEN

TÖNKRETESZ MINKET

A „Légy férfi!” felszólítás lehet, hogy egyértelmű állításnak

tűnik, pedig különböző mértékű nyomással és elvárásokkal van
megpakolva – és gyakran szemtől szemben elhangzó
megszégyenítés –, mely elidegenítheti a férfiakat alapvető
emberi mivoltuktól is. Ennek az elidegenítésnek fatális
következményei vannak. Ha leválunk – azaz érzelmileg és az
emberi kapcsolatainkat nézve elfásulunk és elveszítjük a
kapcsolatot magunkkal és másokkal –, akkor sokkal inkább
képesek leszünk dehumanizáló cselekedetekre, sokkal inkább
racionalizáljuk az ártó viselkedést, sokkal valószínűbb, hogy
bevonódunk a hatalommal való visszaélés és a nemi erőszak
tetteibe. De semmi nem kompenzálhatja azt, ami már elveszett
a leválás és a fásultság miatt. A saját lelkünkről, individualizált
lényegünkről való leválás a pokol maga, függetlenül saját
kényelmünktől és zavarodottságunktól. Túl sok férfi szenvedi el
ezt, és ilyenkor csak egy kicsit tesznek többet a szükségesnél,
vagy kötelességtudóan „felnőnek”.
Annyi fájdalom van abban a hajtásban, hogy férfivá váljunk,
olyan mély és gyakran visszahúzó erő, bármennyire is
próbáljuk elkendőzni sztoicizmussal, túlzott büszkeséggel,
agresszióval és azzal, hogy sikeresek próbálunk lenni. A
férfiaknak sokkal jobban fájnak a dolgok, mint ahogy
kimutatják, és ezért mindenki megfizet, nemtől, kortól,
nemzetiségtől vagy foglalkozástól függetlenül. A probléma
megszólítására tett próbálkozások nem sok vizet zavartak a
férfiasság hagyományos eszköztárában, ennek fő oka az, hogy
ezek a próbálkozások – bár akaratlanul – megszégyeníthetik a
férfiakat, hogy nem felelnek meg a további, férfiassághoz
szükséges kívánalmaknak.
Amíg ezt a szégyent (illetve a szégyent általában véve) nem
ismerjük fel és értjük meg, addig uralni fogja a férfiak érzelmi
és kapcsolati életét, és akadályozni fogja azt a képességüket,
hogy szembenézzenek a megoldatlan sérüléseikkel, és dolgozni
tudjanak rajta. A kezeletlen szégyen, amit a sötétben hagyunk,
az a szégyen, ami a háttérből irányít és elgyengít minket, és
jobban meghatározza az érzéseinket, mint azt képzelni merjük.
Ha azt mondjuk egy férfinak (vagy egy fiúnak), hogy „legyen
férfi”, az azt a burkolt célzást hordozza magában, hogy nem
elég férfias (vagy hogy nem elég ahhoz, hogy ember legyen),
hogy nem üti meg a szintet. Nemcsak hogy azt mondják neki,
hogy nem felel meg egy standardnak, egy előírt elvárásnak,
vagy annak, aminek lennie „kellene”, de még meg is szégyenítik
ezért, mindegy, hogy finoman vagy indirekt módon.
Ezt a megszégyenítő hatást csak ritkán látjuk annak, ami;
általában kemény szeretetként tekintünk rá (pszichológiailag ez
hasonló ahhoz, hogy „aki a vesszőt kíméli, a fiát nem szereti”),
főleg az autoritás vagy a katonaság közegében. És ez a
megszégyenítés általában belső kritikusként internalizálódik
(egy szívtelenül negatív önértékelés formájában, amely a
gyerekkorban gyökerezik), aki olyan gyakran mutogat ránk
ujjal, hogy megszégyenítése válik normálissá számunkra. Ez a
belső újonckiképző, ez a szeretetet hallomásból sem ismerő,
könyörtelen felügyelő teljesen lefáraszt minket. Büntetjük
önmagunkat, akkor is, ha arra hajt minket, hogy jobbak,
sikeresebbek, férfiasabbak legyünk. És ha ez a belső
megszégyenítés elég harsány, lehet, hogy nagyrészt vagy
teljesen elveszítjük a motivációt, hogy jobbak legyünk.
Depresszióba, apátiába süllyedünk és utáljuk magunkat –
egészen addig, amíg meg nem kérdőjelezzük belső
kritikusunkat, és nem hagyjuk, hogy tovább irányítson minket.
A „Légy férfi!” felszólítás igazából nem más, mint jó
szándéknak álcázott elnyomás. Ez az érzéketlen vagy hamis
motivációs mondat nem más, mint egészségtelen, mérgező
kihívás. Ha a fiúk már fiatal koruktól fogva a nekik megfelelő,
nem megszégyenítő, szeretetteljes bátorítással körített jelentős,
de biztonságos kockázatnak vannak kitéve, első kézből tanulják
meg, hogyan feszegessék és tartsák tiszteletben a saját
korlátaikat, és így szépen fejlődnek. Azok a fiúk viszont, akiket
általában jó szándékú, de túlbuzgó szülők vagy tanárok
sarkallnak túlzott teljesítményre, hogy váljanak „kis férfivá”
(ami gyakran korosztályukhoz mérten túlzott
felelősségvállalással is jár), gyorsan megtanulják, hogy
problémát csináljanak bármiből, ami ellentmond bennük az
ilyen szülői ambícióknak és nyomásnak – mint például a
gyengédségük, az empátiájuk vagy a sérülékenységük.

SZÉGYEN, AGRESSZIÓ, SZEX

Ha egy férfi összetörtnek vagy erőtlennek érzi magát a

megszégyenítés miatt, akkor valószínűleg megpróbál ettől a
lehető legtávolabb kerülni, elmenekülni, például a
kompenzációs erőbe, amit az agresszión keresztül érez. De mi
elől menekülünk? A szégyen elől, mely olyannyira feszengető,
összezsugorító érzelem – főleg, ha nemcsak a viselkedésünkre
irányul, hanem teljes lényünkre. Elég jól érthető, hogy miért
akarunk minél gyorsabban elmenekülni előle, általában úgy,
hogy másfajta állapotokba váltunk, például tompultságba,
túlzott függetlenedésbe vagy agresszióba.
A nők ezt az agressziót általában önmaguk ellen irányítják, a
férfiak általában mások ellen. A férfiak felveszik a harcot a
szégyen okozta összezsugorítás miatt – nem tudják teljesíteni,
amit elvárnak tőlük, ezért önmaguk összezsugorodása miatt
agresszióval próbálják magukat kellően felpumpálni. A
másokkal szemben mutatott passzív, domináns vagy egyéb
agresszióval általában erősebbnek érezzük magunkat, úgy
érezzük, irányítjuk a dolgokat. Milyen más hatékony ellenszert
találhatna egy férfi arra, ha összetörtnek érzi magát, mint azt,
hogy készenléti aktivitása, adrenalinnal feltöltött akarata
megtör másokat (például verbális visszaéléssel vagy fizikai
erőszakkal)?
Az olyan felszólítások, mint a „Légy férfi!” vagy a „Légy eléggé
férfias!”, nemcsak beindítják a szégyent, hanem arra is
ösztönzik a férfiakat, hogy bizonyítsanak – rákapcsolunk, ha a
szégyen átvált agresszióba. A „bizonyító” magatartástól,
amelynek oly sok férfi rabja – és amely már elég fiatal korban
megkezdődik –, nem kellene annyira elragadtatnunk magunkat,
és főleg nem kellene kétkedés nélkül azonossá tenni ezt a
férfiassággal. De ezt nem tehetjük hatékonyan anélkül, hogy
meg ne szólítanánk, és ne dolgoznánk a szégyenünkkel, hiszen
ez található a gyökerénél.
Az agressziótól lehet, hogy jól érezzük magunkat, mert
felturbózzuk a mindennapi önérzetünket: nem lent vagyunk,
hanem fent, vagy közelebb vagyunk a csúcshoz a hierarchikus
rendben. Bár a létra alján vagyunk, néhány kellemetlen ember
alatt, mégis feljebb vagyunk azoknál, akik a hierarchikus
rendben alattunk helyezkednek el. Fantáziálhatunk elég
agresszíven is arról, hogy kikészítjük azokat, akik felettünk
állnak a hierarchiában.
De mi az, amitől jobban érezhetjük magunkat ebben a
rohanásban, főleg, ha nem érezzük annyira jól magunkat a
bőrünkben?
Hát a szextől.
Az a nyomás és szégyen, ami abból alakul ki, hogy egy
bizonyos fajta férfivá próbálunk válni, és minden ezzel járó
szorongás és feszültség gyakran, gyorsan, hatékonyan és rövid
időre enyhíthető szexszel. Ugyanígy enyhíthető az az érzés is,
hogy nincs túl sok erőnk, vagy hogy nem vagyunk túl fontosak.
 Bármi, ami a férfiak szexuális étvágyát növeli, bármi, ami
felerősíti, bármi, ami előtérben és központi helyen tartja azt,
könnyen túlzott hangsúlyt kaphat, ahogy ezt kultúránk túlzott
szexuális fixációja bőségesen illusztrálja is. Milyen egyszerű is a
szexre terhelni azt a kötelezettséget, hogy jobban, nagyobb
biztonságban vagy férfiasabbnak érezzük magunkat!
A pornográfia pokoli járvánnyá vált, rengeteg férfit
beszippantott képi világa és nedves álmai. Rácuppan az agyuk
és a nemi szervük is a drámákra, melyek viszonyokká
alakulnak egy senki földjén, ahol a szexuális izgalom és annak
kisütése uralkodik mindenek felett. Az a hatalom, amit olyan
sok férfi ad a pornográfiának – és annak, amit ígér –, nemcsak
hogy elsorvasztja a képességüket a valódi intimitásra, hanem
elmérgesíti a mélyen gyökerező sebeiket is, pedig gyógyulásra
lenne szükségük. A pornográfia ellaposítja és elgyengíti a
férfiakat, akadályozza a képességüket, hogy mélyebb
férfiasságra tegyenek szert. Ennek ellenére nem vezet
hatékonyabban megoldásra, ha csak a pornográfiát átkozzuk
annál, mint ha túlzottan toleránsak lennénk vele szemben
(mintha bármilyen korlátozás a szexualitásunkban a
szabadságunkat nyirbálná meg). Ki kell nőnünk a pornográfia
„szükségességét”, beleértve azt is, hogy „megoldásnak”
használjuk a fájdalmunkra és a megoldatlan sérelmeinkre.
Egészségtelen formájukban a szégyen, a hatalom és a szex áll
a férfiak diszfunkcionalitásának mélyén, ezek egyszerre
birtokolnak és bénítanak sok férfit. A szégyen, ami megtör és
összehúz, a hatalom (főleg agresszió formájában), ami
felpumpál és dominál, és a szex, ami kompenzál és elvonja a
figyelmünket – ez a nem-szent triumvirátus bitorolja számos
férfi személyiségének trónját, és megakadályozza őket abban,
hogy elinduljanak az integritásuk, a méltóságuk és az igazi
intimitásra való készségük helyreállításának útján.

ÚTBAN A VALÓDI FÉRFIAS ERŐ FELÉ

Számos férfi csatázik – háborúban vannak az élettel, másokkal

és önmagukkal –, és felemészti őket a harc, amit a munkában és
máshol vívnak a győzelemért. Bár nem folyik vér, a harc, az
harc, és a csatatéren olyan fegyverekkel küzdünk, amelyek épp
kéznél vannak. Egy győzedelmes sportpillanat nemcsak teljes
diadalmámorral jár, hanem azt az érzetet is kelti, mintha a
legyőzött csapat felett állnánk a véres csatamezőn. Egész
kultúránkat átjárja a háború nyelvezete: drogok elleni harc, rák
ellen folytatott harc, küzdelem a szegénység ellen. Nemcsak
belehalunk a rákba, hanem elveszítjük a csatát vele szemben. A
háború a szélsőséges ellentétekről szól, ahogy a hagyományos
értelemben vett férfiasság is, a vég nélküli listákkal, amit le kell
győzni. Micsoda teher! És micsoda eltérés emberi mivoltunk
teljességének megtestesítésétől.
Mi lehetne jobban megpakolva izgalommal (pozitív és negatív
értelemben), mint a háború? Végül is óriási drámával és ősi
találkozásokkal jár, nagy a kockázat és a veszély, hatalmasak a
kihívások, valamint szokatlan a bajtársiasság és a pengeélen
táncolás szélsőségessége. Egyszer együtt dolgoztam egy
magasan kitüntetett vietnami veteránnal, aki hosszú időt töltött
a harctéren. Néhány találkozó után, ahogy érzelmi sebeinek
mélyére értünk, és ez megkövetelte tőle a mélységes
sérülékenységet, azt mondta, hogy ez a munka nehezebb, mint
bármi, amit a katonaságban tennie kellett – és hogy nem akarja
abbahagyni. Többet követelt tőle, többet adott neki, jobban
elmélyítette, egy másik fajta harcost hozott elő belőle: valakit,
akinek a sérülékenysége az erő és az intim viszonyok
egyértelmű forrása volt, a gyógyulás áttörésének sarkalatos
pontja.
Valódi férfias erőről akkor beszélhetünk, ha a bátorság, az
integritás, a sérülékenység, az együttérzés, a tudatosság és az
erős tettek végrehajtására való képesség együtt tud működni. Ez
az erő hatékony, de nem agresszív, kihívást jelent, de nem
megszégyenítő, földelt, de nem merev, erélyes, de nem nyomul.
Még egyszer, kell hozzá fej, szív és zsigerek, és hogy ezek
tökéletes összhangban működjenek együtt.
Néha azt mondom a férfiaknak, akik belevágnak a munkába,
hogy hozzáférjenek valódi erejükhöz, hogy ez az út, amin most
elindulnak, nem kevesebb bátorságot követel, mint egy valódi
csata, és hogy azt a harcost hívja majd elő belőlük, aki egyrészt
a gyengédségben és a kapcsolatokra való nyitottságban
gyökerezik, másrészt szembenéz velük, és integrálja a
démonaikat és az árnyoldalaikat is. Ez a valódi hősök
gyógyulásának és ébredésének útja, amely érzelmileg és
intellektuálisan egyaránt összeköti a múltat és a jelent, és
találkozik mindazzal, amik voltunk és vagyunk. Az út során
bensőséges kapcsolatot ápolunk mindazzal, amik vagyunk –
magassággal és mélységgel, sötétséggel és fénnyel, férfiassal és
nőiessel, halállal és élettel –, mindenki javára. Ez az az ősi,
kalandos utazás, amely minden férfi velejében ott pulzál, ha
nekiindul ennek, ha nem.
Hatalmas szükség van arra, hogy elinduljunk ezen az úton, de
nem úgy, mint egy újabb „kellene”, hanem mindenki
szolgálatára. Az a célom ezzel a könyvvel, hogy amennyire
tőlem telik, megvilágítsam és támogassam ezt az utat, és
útmutatást adjak ahhoz, hogy mélyebben beleálljunk saját
hitelességünkbe, és segítsem elmélyíteni a képességünket, hogy
bölcsen tudjunk gondoskodni magunkról és a környezetünkről.
Sok férfit láttam szenvedni attól, hogy elzárják önmaguk elől
saját mélységüket, elbarikádozzák saját magukat attól, ami
lehetővé tenné nekik, hogy teljes értékű kapcsolatokat
alakíthassanak ki – nemcsak az empátiájuktól, a
sérülékenységüktől és az érzelmi írástudás képességétől, hanem
a valódi erejüktől és elszántságuktól, a hitelességüktől, attól a
képességüktől, hogy a valódi integritásban horgonyozzanak le.
Létezik egy mélyebb élet a férfiak számára, egy olyan élet,
melyben a felelősség és a szabadság kéz a kézben jár és
egymásra rétegződik, egy olyan élet, melyben a boldogság
nemcsak abban gyökerezik, amink van, hanem abban, amik
alapvetően vagyunk. Egy ilyen élet megteremtésére szenteltem
ezt a könyvet.
 I. RÉSZ

ORIENTÁCIÓ ÉS ALAPOZÁS

A szégyennel való jelenléthez sokkal nagyobb bátorságra

van szükség, mint ahhoz, hogy agresszióvá változtassuk.
Sem a szégyenben való elmerülés, sem a szégyen elkerülése
nem hozza ki belőlünk a hiteles harcost, aki be tud lépni a
mélységes kihívás tüzébe, és jelen is marad anélkül, hogy
eltompulna vagy leválna az érzelmeiről. Kell hozzá bátorság,
hogy a szégyenünkkel jelen tudjunk lenni. Ezáltal mellesleg
elmélyül a sérülékenységre és az együttérzésre való
képességünk, és így a valóban bensőséges kapcsolatra való
képességünk is.
 1. fejezet

TARZAN IS SÍRHAT
Férfiasság újragondolva

Úgy nőttem fel, hogy azt gondoltam, a férfiasság azt jelenti,

hogy erősnek látszom és kontroll alatt tartok mindent.
Felfegyverkezem az érzelmek kimutatása ellen, melyek
gyengeségemről vagy lágyságomról tanúskodnának, ahogy az
apám példája olyan szépen modellezi. A tévés fegyveresek
mindig nagy példaképeim voltak, főleg azok, akik csak
kényszerhelyzetben öltek. Minden egyes kihívást világos
elhatározottsággal kezeltek, szemük és szájuk rezzenéstelen
volt. Mennyire vágytam kifejezéstelen megoldásaikra a
csapások közepette!
A hősködésemmel nem jutottam tovább annál, hogy lelőjem
Marshal Matt Dillont a tévé előtt, amikor megjelent a Gunsmoke
című westernsorozat nyitó képsoraiban. Álltam a fekete-fehér
képernyő előtt a pipaszár lábaimon jó széles terpeszben,
hunyorítottam, a kezem készenlétben a játékfegyverem felett,
arra várva, hogy elém tornyosuljon a grimaszoló marsall, és
rám szegezze a revolverét. Amikor ez megtörtént – minden
egyes műsor elején –, megragadtam a fegyveremet, éles khhhh
hangot adtam ki, jelezve, hogy elsült a fegyverem. Matt soha
nem esett el, de én tudtam, hogy szétlőttem. Anyám gyakran
megjegyezte, hogy apám hasonlít Matt Dillonra.
De a legfőbb hősöm Tarzan volt. Ő egyszerűen legyőzhetetlen.
Újra és újra fogságba került hatalmas harcok után – amiket
teljesen egyedül vívott a kegyetlen hordákkal szemben –, majd a
gőgös, idegen királynő elé vitték, aki azonnal vonzalmat érzett
iránta. Hogy is ne tette volna? Nem ő volt maga a férfiasság
kifogástalan, fejlett izomzatával? Majd előbb vagy utóbb egy
zsúfolt amfiteátrumban a királynő és faragatlan alattvalói előtt
küzdött meg életre-halálra egy harcos szörnyeteggel.
Könnyedén tépi darabokra a kemény ellenfelet a feje felett –
miközben a királynő levegőért kapkodna –, és a földhöz vágná a
kapálódzó szerencsétlent a stadionban. Tarzan még a
leghatalmasabb gorillával is elbánik. Mindig felülkerekedik a
helyzeten, végtelenül fotogén bájával. Tarzannak nincs mit
szégyellnie – velem ellentétben –, olyan helyzetet teremtett
magának, melyben nem lehetett megszégyeníteni.
Tarzan-imádatom idejében gyakoroltam a fáról fára ugrálást
– kinyújtott karokkal ágról ágra haladtam a tölgyfákon –, és a
csontos kis mellkasomat ütögettem, miközben azt ordítottam,
hogy „Tarzan Tarmangani!” (pont úgy, ahogy Tarzan is tette a
könyvekben). Sütkéreztem nemes tökéletességében, és ebben
izgalmas menedékre leltem. Tarzan hibátlan előadó volt, és
csalhatatlanul hősies. Matt Dillon és Paladin (a Have Gun – Will
Travel című westernsorozat simulékony fegyverforgatója)
majdnem olyan jók voltak, hiszen szinte mindig sikeresen
szétlőtték a gazfickókat, akikkel hétről hétre találkoztak. Ezzel
egy időben valami más is felmerült bennem: titokban a
rosszfiúknak kezdtem drukkolni, hiszen sokan közülük is
éppolyan szenvtelenek, legyőzhetetlenek, keménynek és
férfiasnak tűntek, mint a jó fiúk. A történéseknek nem a morális
tartalma érdekelt, hanem a nyers erő, amivel az eseményeket
ábrázolták – és a vágyam, hogy erősebb legyek apámnál, és
legyőzzem, egyre intenzívebben tört a felszínre.
Tízes éveim elején elkezdtem azon gondolkozni, hogy miért
nem lőtték szét Tarzant soha, hiszen számos epizódban
gátlástalan fehér, fegyveres vadászokkal kellett harcolnia. Hogy
lehet, hogy soha nem találták el ezt a majomembert?
Fokozatosan elkezdtem vágyni a halálára, teflonbevonatú
kifogástalansága egyre terhesebbé vált számomra, és egyre
kevésbé hatott rám ösztönzőleg. Mégis ragaszkodtam ahhoz,
amit megtestesített, és mind intellektuálisan, mint a testmozgás
szintjén rendkívül magas elvárásokat állítottam fel magamnak.
Tarzan élete mítosz volt, amely gazdagított ugyan, de meg is
fosztott önmagamtól. Rajta keresztül nemcsak a szendergő
bátorságommal kerültem kapcsolatba, hanem erénynek tettem
meg a sérthetetlenséget.
Húszas éveim kalandorkodásaiban tesztoszeronexpresszel
utaztam körbe a világot, de Tarzant mégsem tudtam teljesen
magam mögött hagyni. Lekötött, hogy hogyan győzhetem le a
környezetemet, mind kívül, mind belül. Egyre jobban
elmélyedtem a tarzani etika szofisztikáltabb verzióiban, aztán a
húszas éveim végén egy megsemmisítő szakítás olyan erővel
kényszerített térdre – és törte meg érzelmi páncélzatomat –,
hogy változtatnom kellett valamin. Ebben az időszakban került
sor az első csoportos terápiámra is. Újra kapcsolatba kerültem
azzal a gyengédséggel és lágysággal, melytől kisfiúként annyira
reményvesztetten menekültem, újra felfedeztem a szívem
országát, megtaláltam és fokozatosan meg is testesítettem azt az
erőt, amely valami mélyebbet szolgált az egocentrikus
ambícióimnál. Sérülékenynek lenni félelmetes volt, ugyanakkor
élőbbnek éreztem magam, és helyreállt a kapcsolatom
önmagammal. Olyan ajtókat nyitottam ki, melyeket szorosan
zárva tartottam gyerekkorom óta. És bár a páncélom nem tűnt
el, fellazult és vékonyabb lett, és már nem az volt a stratégiám,
hogy elzárom magam, ha fájdalom ér.

ARRA VÁGYNI, HOGY TARTOZZUNK VALAKIHEZ

Tizennyolc éves koromban édesapám talált nekem egy állást a

közigazgatásban, így egy tisztviselő asszisztenseként dolgoztam.
Úgy volt, hogy két hétig a Brit Columbia-i Victoriában dolgozom,
majd két hónapot Kanada távoli, északi részén. Ez volt az első
fizető állásom, ami nem eperszedés volt. Egy kicsit felfújtam a
dolgot – hogy van állásom, azt jelentette számomra, hogy már
sokkal inkább férfi vagyok, vagy legalábbis úgy tűnt. Három
kollégám idősebb volt nálam, és hozzám képest sokkal
világiasabban viselkedtek. Azzal kérkedtek, hogy töméntelen
mennyiségű sört képesek meginni, hencegtek a bámulatos
böfögési képességeikkel – és állítólag temérdek barátnőjük volt.
Rám egyik sem volt jellemző (soha nem volt barátnőm, és
életemben nem rúgtam még be), és megjátszani sem tudtam
egyiket sem. A munka közben tartott szünetekben néha órákon
át borzasztóan éreztem magam, mert nem tudtam, hogyan
kapcsolódjak a portyázásaikról szóló történeteikhez. Féltem,
hogy elítélnek, ha nem veszek részt ezekben a beszélgetésekben
– és amiatt is, hogy számomra kihívást jelentett felfogni is, hogy
miről beszélnek. Kegyetlenül fura alaknak skatulyáztam be
magam, alkalmatlannak és társasági csődnek éreztem magam,
mert hagyom, hogy a belső kör lealázzon.
A kérkedésük és a vihogó megjegyzéseik arról, hogy hogyan
kellene „leimádkozni a csajról a bugyit”, vagy hogy hogyan
„nem rúgnák ki a csajt az ágyukból”, teljesen lebénított. A
mindenütt jelen lévő „csaj” számomra elérhetetlen volt. Nem
tudtam jobban részt venni a munkatársaim világában, mint
amikor középiskolás koromban a barátaim órákig beszélgettek
a karburátorokról, a könnyűfém felnikről vagy hatalmas
motorokról. Csak úgy sugárzott rólam a feszélyezettség, a
kényszeres küzdelem, hogy beilleszkedjek, de ezzel csak olajat
öntöttem a tűzre. Ennek ellenére eltökéltem, hogy kiderítem,
férfi vagyok-e, vagy sem?
Két nappal a kanadai utazásunk időpontja előtt egy
csoportvezető, aki körülbelül kétszer annyi idős volt, mint én,
anélkül hogy rám nézett volna, ezt mormolta: „Lapát.” Mielőtt
bármit is mondhattam volna, sarkon fordult és elment.
Megkérdeztem egy munkatársamat, hogy mit jelent az, hogy
lapát, és megtudtam, hogy azt jelenti, „ki vagyok rúgva”.
Kirúgtak! Teljesen sokkolt a hír, és szégyelltem is magam, ezért
leültem egy közeli park egy padjára. Ott ücsörögtem egy órát, és
próbáltam visszafojtani a szipogásomat. Tízéves korom óta ez
volt az első alkalom, hogy sírtam. „Elbuktam!”, „Elbuktam!”,
pulzált a fejemben légkalapácsként a mondat, és teljesen
lekötötte a figyelmem. Kicsivel később megkerestem a
beosztásomért felelős kormányzati tisztviselőt, aki elmondta,
hogy néhány munkatársam úgy tájékoztatta, hogy nem lehet
kijönni velem.
Mérhetetlenül szégyelltem magam.
Mit mond majd az apám? Előre tudtam, hogy dühöngeni fog,
nem is annyira miattam, sokkal inkább a hivatal miatt.
Akaratom ellenére elment volna a tisztviselőhöz, és
megpróbálta volna visszaszerezni az állásomat, ha még aznap
nem találtam volna egy másik állást. Az ő érdeke nem az én
állapotom volt, hanem az ő büszkesége – valaki, akinek hozzá
köze van, tagadhatatlanul kudarcot vallott. Nagyon
férfiatlannak éreztem magam, utáltam a sérülékenységemet.
Csak évekkel később jöttem rá – amikor már komoly
mennyiségű és mély emocionális munka volt mögöttem –, hogy
a sérülékenységem erőforrás. Tarzan nem ezt tanította nekem,
és az életemben jelen lévő többi férfi sem. Megláttam, hogy
ahhoz is erő kell, hogy elveszítsük a hidegvérünket, hogy
ellágyuljunk, hogy helyet teremtsünk a gyengeségeinknek, és
hogy ezt az erőt érdemes fejleszteni – mert jelenléte erőt ad
nekünk ahhoz, hogy két lábbal álljunk a földön, elérhetők
maradjunk a kapcsolatainkban és ne zárjuk páncélba magunkat
akkor se, ha érzelmileg megrendültünk.

AMIKOR AZ ERŐ VAKVÁGÁNYRA FUT

A férfiakat ritkán tanítják meg arra, hogy beleállni az erejükbe

tulajdonképpen azt is jelenti, hogy beleállnak a lágyságukba és a
sérülékenységükbe, és hogy ez ráadásul központi
komponensként értendő, amely a valódi erőt megalkotja (az
erőn itt a tettrekészség képességét értem). Az erő keresése, főleg
valaki (önmagunk, vagy valaki más) felett, a hagyományos
férfiasság általános jegye – ugyanakkor saját máris jelen lévő
erőtlenségünk bevallása. Igen, gyakran a férfiak űzik el az erő,
a megbízható potencia érzését, azzal, hogy hasonló nézeteket
valló férfiak uralta csoport – legyen az munkahelyen,
hadseregben, politikai szervezetben vagy baráti társaságban –
tagjává válnak. (A csoport nem is feltétlenül jelent fizikai
valóságot, lehet, hogy nem több egy bizonyos ideológiánál,
például radikális, konzervatív, materialista, spirituális,
szofisztikált vagy durva.) Ez a tagság biztonságérzetet és közös
erőt ad. Nagy árat kell azonban fizetni érte – a személyes
integritás általában mellékes a beilleszkedés szempontjából –,
de ez legtöbbször egyáltalán nem számít, legalábbis az adott
időben.
Azok a férfiak, akik becsatlakoznak, „az egyik fiúvá” válnak,
és ez másodkézből is erősíti őket. Ezzel pedig az önmagukért
vállalt felelősség egy részét átirányítják a csoportra, éppúgy,
mint amikor gyerekkorukban a szülői elvárásoknak és
szabályoknak engedelmeskedtek. Tehát attól, hogy „az egyik
fiúvá” válnak, bebetonozzák magukat a fiúságba, amelyből
igazából soha nem nőnek fel. Egy fiúságba, melynek az a
lényege, hogy nagyok vagyunk, illetve úgy teszünk, mintha
nagyok lennénk. Ez a fiúság mentes a szívtől és az empátiától,
elfordul a lágyság és a sérülékenység „férfiatlanságától”.
Húszas éveim közepén Brit Columbia vasútépítő munkásai
közt dolgoztam. Tanítottam egy középiskolában is egy évet (egy
kis bányászfaluban, ahol a meditációs foglalkozásomat
betiltották, mert a szülők rossz szemmel nézték), és valami
teljesen másba szerettem volna fogni. A vasutas banda
vonatkabinokban lakott, és napi átlag tizenkét órát dolgozott.
Csupa férfiból állt a csapat. A munkám, melyet lazán
romantizáltam, egy kőtörő kalapács lengetéséből és
sóderlapátolásból állt.
A legtöbb reggelen a kezem merev, karomszerű görcsbe állt,
mintha egy láthatatlan kőtörő kalapács nyelét ragadnám meg. A
bandát a férfiasság kódjával egyenlő merevség tartotta össze:
panaszkodjunk mindjárt reggel (általában egy órával napkelte
előtt a csípős hidegben), káromkodjunk, amikor csak lehetőség
van rá, beszéljünk kérlelhetetlenül hangosan, lassuljunk le,
amikor a vezetők más irányba néznek, a sérülékenységnek
semmilyen jelét ne mutassuk, a nőkre annyira átszexualizáltan
és brutálisan utaljunk, amennyire csak lehet, legyünk
kemények, nézzünk ki keménynek és beszéljünk is keményen. A
legfőbb sértés az volt, hogy „Kapd be a faszom!”, vagyis
„Engedelmeskedj!”. Ha agresszíven utasítottuk egymást
engedelmességre, az a banda etikájának való burkolt
alávetettséget jelezte. Az alkohol szent volt.
Egyik nap néhány férfi elkezdett kövekkel dobálni egy
medvebocsot, miközben a többiek bátorították őket. Én távolról
figyeltem, mi történik, undorított az egész – de legfőképpen
magamtól undorodtam, hogy nem lépek közbe. Hirtelen
megjelent az anyamedve, számon kérte a férfiakat, és kimutatta
a foga fehérjét. Őrülten menekülni kezdtek, épphogy megúszták
a bosszút, én pedig titokban reménykedtem benne, hogy elkapja
néhányukat.
Emlékszem, hogy gyerekoromban három-négy
fiúbarátommal szintén alávetettem magam a csoportetikának,
és nem léptem közbe az erőszakos jeleneteknél. Egy fiú egy
macskát kínzott, vagy szétverte egy kígyó fejét, mi, többiek meg
átszellemülten néztük. Miközben kétségbeesetten próbáltunk
közömbösnek tűnni, annyira férfiasnak, amennyire csak lehet –
megtanultunk szemlélői lenni a jelen lévő férfias erő borzalmas
megnyilvánulásainak. Azt vártuk magunktól és egymástól is,
hogy ezt a látványt érzelmek kimutatása nélkül kibírjuk –
nevetni vagy viccelődni lehetett, de csak azért, hogy a helyzet
feletti uralmat demonstráljuk. Én csak egyszer vettem részt
ilyesmiben, amikor segítettem megölni egy kígyót. Undort
éreztem, félelmet, bűntudatot, és egy kis borzongást.
Amikor egyedül voltam, néha kinyírtam egy-egy hernyót,
rituálisan a fejüket vertem szét. Azért voltam egyedül ilyenkor,
mert attól tartottam, hogy a barátaim kinevetnének – számukra
a hernyógyilkolászás nem számított férfiasnak, hiszen ezt bárki
megtehette volna. Tinédzserként két-három alkalommal
végignéztem, ahogy egy barátom egereket dobált a traktor járó
motorjába, és nagy keményen röhögött, amikor a gép vért és
húsdarabkákat köpködött. Ezekben a helyzetekben
megtanultam elzsibbasztani magam, és elpalástoltam minden,
nem a kegyetlen műsort támogató érzésemet.
Ha férfiak csoportjai lenéznek, vagy bántanak bármit, ami
kicsi és sérülékeny – néhányan úgy tartják, hogy „ilyenek a
fiúk” –, leleplezik az elfojtást és az elkülönülésüket mindattól,
ami kicsi és sérülékeny saját magukban. De ha ennek ellenére
nem vértezzük fel magunkat, és nem keményedünk meg, az
nem szükségszerűen vezet hiteles férfiassághoz. A New Age-es
férfi (a jó fiú posztmodern vagy spiritualizált verziója), az
érzékeny, kész, empatikus férfi gyakran kovácsol erényt a
lágyságból és gyengédségből, és a versenyszellem ellentétéből,
csakhogy ez éppen annyira bemerevedik, mint az a keménység,
mellyel szembemegy. Intézményesíti az érzékenységet és a
sérülékenységet. Sírhat, nem ellensége a tehetetlenségének,
kapcsolatban van a lágyabb dimenzióival, de elkülönül a nyers
erejétől, az erélyességétől, az erőteljesebb szenvedélyeitől.
Idegenek maradnak a zsigerei.
Az ilyen férfi szívtől felfelé él, felosztja az érzéseit pozitívra és
negatívra. Az idő nagy részében inkább felülkerekedne a
„negatív” érzésein, legyen szó félelemről, irigységről,
szégyenről vagy félelemről, és egyszerűen a „pozitív”
érzelmeire fókuszál. Viszont ettől a szeretete, az öröme és a
humora langyossá válik, stagnál a túltolt jófiúság síkságán,
melyet az erő hiánya foszt meg attól, hogy valóban stabilan bele
tudjon állni a férfiasságba, és ezt a hiányt ő maga erőlteti
magára szívtől lefelé.
Legrosszabb esetben balek lesz, egy kötelezően kedves férfi,
aki a spirituális értékek eszményképének tűnik, és tudatosan
húzza karóba magát magasröptű standardjaira. A férfiasságnak
ez a modellje gyakorlatilag a hagyományos modellre reagál.
Mindkettő szenved a nagy becsben tartott érzelmek
elnyomásától (a düh az „érzékeny” férfi számára, a
szomorúság/gyász az „érzéketlen” férfi számára). Mindkettő fel
van fegyverkezve, az egyik keménységgel, a másik lágysággal.
Mindketten kerülik a szégyent. Mindketten háborúban állnak
önmagukkal: az egyik a környezetére vetíti belső konfliktusát, a
másik megpróbálja átváltoztatni a belső konfliktusát a távoli
háttér biztonságából, úgy bánik vele, mint egy szerencsétlen
implantátummal, és így megtagad bárminemű
felelősségvállalást is.
De a férfiasság nem a lenyomásról szól, nem annak a
leigázásáról, amitől félünk, vagy amit nem szeretünk
önmagunkban, de nem is ezek átlényegítéséről lenne szó. Egy
egészséges férfi nem rejti el és nem is hanyagolja el ezeket a
tulajdonságait. A férfiasságából származó erő nem azért van,
hogy becsmérelje, vagy elnézést kérjen miatta, hanem hogy
megszelídítse, meglovagolja, élvezze és felelősen használja.
Attól, hogy egy férfi igényt tart a teljes erejére, attól nem
kevésbé férfi, pusztán teret hagy annak, hogy valódi természete
megtestesüljön, minden mélységében és vadságában. Az erő
csak egy értő kézre vár, amely úgy fogja a gyeplőt, hogy az
egyszerre laza és feszes, vad és szelíd, bátor és gyengéd, izmos,
de érzékeny.

A SZEX MINT BEAVATÁS A FÉRFIASSÁGBA

Mit jelent férfinak lenni? Ha ezt a felszínesnél alaposabban

szeretnénk megválaszolni, kezdetnek nem árt, ha
megvizsgáljuk, mit tanítottak nekünk erről, és hogy ezt milyen
szinten tettük magunkévá – mert lehet, hogy még mindig ennek
a tanításnak engedelmeskedünk.
Az egyik ilyen elterjedt tanítás, hogy akinek van szexuális
kapcsolata, az férfi – egy felnőtt férfi, aki még szűz, azt a többi
férfi kevésbé látja férfinak (láthatóan nem túl potens, ha arra
lenne szükség). Gondoljunk csak a 40 éves szűz című film
főszereplőjére, egy kedves, de kicsit bolondos srácra, akinek a
barátai szövetkeznek, hogy végre elveszítse a szüzességét –
mintha hatalmas szívességet tennének, segítenek neki a
lúzerséget (vagyis a kasztrált lét divatjamúlt frufruját)
átváltoztatni valódi férfiassággá. Mintha az egyszeri szexuális
kapcsolat hirtelen felruházná őt a valódi férfi minden
tulajdonságával.
1972-ben úton voltam (a színes, nem hagyományos
kalandozás számomra a férfiasságot jelentette akkoriban),
büszkén, egy szál hátizsákkal jártam be a törökországi Göreme-
völgyet. A völgy hömpölygő síkságaiból kőfalloszok százai
meredeztek, sok közülük vagy 30-40 méter magas volt, a
tetejükön egy-egy, az őket tartó oszlopnál nagyobb átmérőjű
ovális fejjel, és mindet a természet alkotta meg. Ez a tolakodó
látkép – merevedések gyülekezete, melyet egy tízmillió éves
kozmikus viagrás öntözés hozhatott létre – az én huszonnégy
éves képzeletem számára maga volt a robbanás, amely
megtermékenyíti az égboltot.
Egy helybéli behívott a házába, hogy megvendégeljen, és a
házban épp egy lakodalom előtti ünneplés zajlott. Csak férfiak
voltak ott. Kezeink egymás vállán, hosszan, durván és hangosan
táncoltunk, hasist szívtunk, tömérdek mennyiségű bort és rakit
ittunk, ami egy ipari erősségű szeszesital. A vőlegény nem volt
több 18-19 évesnél. Velünk ellentétben ő öltönyt viselt. A
menyasszony valahol máshol volt, amíg az ünneplésnek vége
nem szakadt. Mi nem láthattuk, csak a részeg, jó tanácsokkal
ellátott vőlegénye. Amikor eljött a hajnal, azt várták el tőle,
hogy menjen oda a menyasszonyához, és szeretkezzen vele. El
tudtam képzelni a félelmét és a kellemetlenséget, amit
érezhetett. Nekem azt mondták, hogy a lány még szűz. A
vőlegény nem nézett ki olyan rosszul ahhoz képest, hogy
mennyit ittunk, hadonászó kezei viszont olyan nyelvet
beszéltek, melyet senki sem hallott. Gyengédség nemigen volt
körülötte, semmi lágyság, csak bandzsítás, kacsintgatás és
borgőzös hátlapogatás (ugyanúgy, ahogy a 40 éves szűzben a
„tapasztalt” férfiak bátorították társukat).
A vőlegény arcán, részeg hősködésén átsütött egy kisfiú
mosolya. Úgy tűnt, arra vágyik, hogy megfeleljen idősebb
társainak: szeretett volna mindent megtenni azért, hogy
beilleszkedjen a világukba. Végül hangosan felbátorították, és
kibotladozott az ajtón, ahol a menyasszonya már várta.
Én hasonlóképpen részeg voltam az első szexuális
élményemkor – minimális mélységű kapcsolatot tudtam
kialakítani a nővel. Mindenesetre úgy tekintettem magamra,
hogy most már az emberi faj teljes értékű tagja vagyok, így
szóltam magamhoz, mielőtt álomba zuhantam – most már
hozzájuk tartozol, férfivá értél! Hihetetlenül
megkönnyebbültem. Elértem a célomat, melyre annyira
vágytam, és ahogy elértem, olyan győzelmet éltem meg, mintha
valami hatalmas csúcson állnék, és észre sem vettem, hogy még
csak a hegy lábánál vagyok. Az ismeretlen tömegen és a
felejthető épületek között túláradó eufóriával átsétáltam a
reggelbe, miközben egy két lábon járó erekció voltam. A
hatalmas arcom nem tartott túl soká, de jelezte a beavatást,
melynek minden pillanata épp annyira jelentős volt, mint a
lakodalmas ünneplés a török vőlegénnyel. Nem arról van szó,
hogy a tetteink szerethetők voltak – a lényeg az volt, hogy most
már férfiak vagyunk. Vagy legalábbis akkor úgy tűnt.
Valódi férfinak lenni nem olyan egyszerű. Nem annyira a
kulturális standardok és elvárások találkozása, mint ezek
integritásgeneráló, együttérzést mélyítő következménye, egy
teljesen megtestesült út a mintázatok és elvárások között, mely
minden kultúra – és szubkultúra – férfiasságfogalmát
megalapozza és generálja. A férfiasság túl gyakran esik
áldozatul egy csoport etikájának, annak érdekében, hogy „egy
lehessünk a fiúk között” (akaratlanul beszédes kifejezés).
Mindegy, hogy milyen jellegű a meghatározó rituáléjuk, az ilyen
beavatások lezsibbasztják a férfiakat, főleg akkor, ha a
viselkedésükkel ki kell vívniuk a csoport többi tagjának
elismerését. Ha a szex az erőfitogtatásra redukálódik, vagy
jelre, hogy az ember valóban férfi, azzal mindenki veszít,
függetlenül attól, hogy mi áll a viselkedés hátterében.

NE ÁLLJ ELLEN, DE NE IS ADD MEG MAGAD A

FÉRFIAS ERŐ SÖTÉT OLDALÁNAK

Annak, hogy férfiak legyünk, nagyon kevés köze van ahhoz,

hogy próbálunk férfivé lenni, viszont nagyon sok köze van a
jelenléthez, a megbízhatósághoz, a leföldeltséghez és az
átláthatósághoz, és hogy az integritás és intimitás harcosaként
jelenünk meg, és együttérzéssel vágjuk át bárminek a gyökerét,
amely akadályozza a jóllétünket.
Amikor a férfiasság úgy ölt formát, mint egy nagyban
elérzéktelenített, érzelmileg sekélyes konstrukció – egy rakás
előre gyártott, sérthetetlen viselkedésmintázat tárháza –, akkor
az egyetlen hallható hang a sérült kisfiú gyerekkori sírása,
bármennyire is próbáljuk elrejteni a külvilágtól az elcseszett
keménységünkkel. Úgy tűnhet, hogy az ilyen empátiától távol
álló, állig felfegyverkezett férfiak képesek lennének behúzni
egyet, és közben össze sem rándulnak, meg sem érzik – és ez
más, mint amikor valaki durván agresszív. De valójában
borzasztóan szenvednek, hiszen elvágták magukat a valódi
boldogságtól és a kiegyensúlyozott kapcsolatoktól.
Eszembe jutott egy régi álmom: Egy nagy teremben vagyok
sok férfival. Beszélgetnek, cigarettáznak, mászkálnak, nagyon
keménynek néznek ki. Fekete bőrkabát van rajtuk, gúnyos
mosolyuk nem nagyon hagyja el az arcukat. Egyikük az én
cuccaimon terpeszkedik. Amikor megkérem, hogy menjen
arrébb, mormog valamit maga elé. Arrébb lököm, erre azonnal
megtámad. Harcolunk, és a padlóra küldöm azzal, hogy
kicsavarom a karját, és megfenyegetem, hogy eltöröm, ha nem
hagyja békén a dolgaimat. Végül kinyögi, hogy rendben. A társai
fenyegetőn körbeállnak. A levegő megremeg az erőszak
veszedelmétől.
Hirtelen nagyon szilárdnak érzem magam, leföldeltnek és
élőnek. Az együttérzés hullámai áradnak szét bennem.
Belenézek annak a férfinak a szemébe, aki megtámadott, és
nemcsak szándékolt keménységet látok, hanem a távoli
szomorúságát, a gyászt, a félelmeit – gyanakvó tekintetében egy
zavart kisfiú kuporog. Elmondom neki, hogy mit látok, és hogy
mit érzek. Beszélek a saját erőszakra való képességemről és a
tőle való félelmemről, és hogy a félelem jelenlétének
tudomásulvétele hogyan segített kifejezni és használni nem
erőszakos, mégis erőteljes módokon. Miközben beszélek, azt
érzem, hogy a férfi és a haverjai nem igazán értik, hogy miről
beszélek, de tetszik nekik, vagy legalább is tiszteletben tartják
azt, ahogy beszélek. Kilépek a teremből, és az álomnak vége
szakad.
A férfiak keménysége az álmomban nem más, mint a saját
keménységem. Eleinte udvarias vagyok, mint régen, amikor a
gyakran bántalmazó apám engedelmes fia voltam. Aztán
küzdök, ahogy akkor is, amikor túl akartam szárnyalni más
férfiakat, beleértve az apámat is. De ha nyerek, az csak elront
mindent. Mivel észreveszem, hogy szó szerint fogva tart a
helyzet, áttöröm ezt a kontextust, és vagy megadom magam a
többi férfinak, vagy harcolok ellenük, és egyszerűen teljesen
jelen vagyok. A támadóm minden fiúnak és férfinak az
összessége, akit valaha is ismertem, beleértve saját magamat is,
aki nem osztozik a sérülékenységben. Én látom azt, amit ő nem
– a fájdalmát, a szeretethiányát, az elszigeteltségét, a sötétségét.
Amit látok, az a világ pusztasága, melyet a túlzott önkontroll, a
keménység és a megvilágosulatlan erő ural. És ezt csak azért
látom, és csak azért tudok erről beszélni, mert ismerek egy
másik világot, ahol bizalmas viszonyt alakítottam ki olyan
tulajdonságokkal, melyek a hagyományos értelemben nem
számítanak férfiasnak.
Sérülékenységem és gyengédségem nélkül fogyatékosnak
érzem magam, hajótöröttnek egy szigeten, melyet
hipermaszkulin árnyak népesítenek be. Ahogy egyre
mélyebben megalapozom magam a lágyságomban anélkül,
hogy elhanyagolnám nyers, férfias erőmet, és megtalálom az
erőt a sérülékenységemben ahhoz, hogy teljesen önmagam
legyek, annál kevésbé érdekel, hogy bizonygassam magam,
hogy demonstráljam a férfiasságomat a hímnemű érzéketlenség
sötét, belső szentélyében, az álmom fekete bőrkabátjaiban. A
bennem élő csavargó sötét és kemény. Azért küzdöttem, hogy
elutasítsam őt, hogy végezzek vele, és hogy átlényegítsem a
gyengédebb érzelmeim visszaszerzése során.
 Úgy tűnt, a versenyszellemem és az erélyességem gyakran állt
a fejlődésem útjába. De ezek a tulajdonságok, ezek a
„hímnemű” attribútumok éppannyira hozzám tartoznak, mint a
gyengédségem vagy a lágyságom. Könnyű a sötétben tartani
vagy elutasítani őket, felöltöztetni őket fekete bőrkabátba, de
nem olyan egyszerű bizalmas viszonyt kiépíteni velük, behozni
őket a lényem köreibe, visszakövetelni és integrálni az
energiáikat anélkül, hogy az ő nézőpontjukat venném fel.
Döntő fontosságú, hogy találkozzunk a férfiasságnak ezen
dimenziójával anélkül, hogy megfosztanánk a szenvedélytől és
a küzdőszellemtől. Hagynunk kell teljes mértékben
kibontakozni, hagyjuk tovább energetizálni és felébreszteni a
tömény férfit önmagunkban. Durva bájjal kel életre és válik
jelenvalóvá, üdvözli saját erőteljességét, még akkor is, ha
érzékeny marad arra, hogy milyen hatással van másokra és a
környezetére. Anélkül, hogy egy cseppet is felhígulna, ereje
megtisztul az agressziótól, és az együttérzés járja át, és így
olyan, mintha megosztaná önmagát másokkal, vagy mintha
felfedné magát, mintha egy képesítés nélküli igent mondana
férfiasságának látszólag primitívebb aspektusaira. Ez az igen áll
a férfiasság szívében, és támogat bármit, ami szükséges az
integritás, a mélység és a szeretet fenntartásához.
 2. fejezet

NAVIGÁCIÓS PONTOK
Ezekre számíts az úton

Ha útnak indulunk egy erőteljesebb férfiasság felé, segíthet, ha

van némi tudásunk arról, hogy mivel számoljunk, illetve mit
tegyünk, ha eldurvulnak a dolgok, vagy egyenetlenné válik az
út. Ez a fejezet navigációs pontokat kínál – rövid tanításokat –,
amihez visszanyúlhatsz, ha gátakba ütközöl, elakadtál, vagy úgy
érzed, letértél az útról. A szégyennel kezdem, mert ezt gyakran
nem látjuk, és nem ismerjük fel a férfiak életét meghatározó
erőként (ahogy erre a bevezetőben már utaltam). A többi téma
sorrendje nem számít, mind megérdemli az osztatlan
figyelmed.
Most az számít, hogy kezdj el ismerkedni ezekkel az
iránymutatókkal, és legyen valamilyen előzetes érzésed róluk.
Néhányuk viszonylag egyértelmű lesz számodra, mások nem. A
lista elemeit később alaposan és részletesen megbeszéljük.
 SZÉGYEN

William nagyon haragszik a feleségére, aki kedvesen

megkérdőjelezte az adózással kapcsolatos problémájuk
kezelését. Tudja, hogy dühe elérte a maximumot, de úgy érzi,
folytatnia kell. Amint a nő eltávolodik tőle, még dühösebb lesz,
és azt követeli, hogy értsen egyet vele. Nem veszi viszont észre,
hogy ebben a helyzetben a dühe másodlagos, az elsődleges
érzelme a szégyen. Sokszor megszégyenítették gyerekkorában,
amiért nem volt elég kompetens, és most, hogy a felesége is a
hozzáértését kérdőjelezi meg, a megszégyenítés régi sebe
felszakad, hogy nem csinálja jobban a dolgokat. Ebből a
szégyenből hamar düh lett – majd agresszióvá változott –
anélkül, hogy ezt az emocionális váltást észrevette volna. Még
nem jött rá arra, hogy az agressziója nem más, mint
automatikus stratégia a szégyen elkerülésére vagy a kitérésre.

■ A szégyen valószínűleg a legrejtettebb és leggyakrabban

félreértelmezett érzelmünk. Ez motiválja leginkább a
férfiakat a segítségkérés megtagadására – sőt arra is,
hogy belássák, egyáltalán szükség van segítségre, és itt
most a pszichoterápiától vagy a függőségi programokról
van szó. A teljesítménnyel összefüggő feszültség is a
szégyenből táplálkozik, ahogy a túlteljesítés kényszere
is, és a nyomás, hogy felnőjünk. A szégyen gyakrabban
munkál a háttérben, mint gondolnád.
 ■ Egy kis szégyen még egészséges is lehet – aktiválja a
lelkiismeretünket és a lelkiismeret-furdalásra való
képességünket –, de a sok szégyen egészségtelen, sőt
mérgező. Ellaposít és legyőz minket azzal az üzenettel,
hogy defektesek vagyunk, és degradál minket azzal,
hogy nem ugorjuk meg a lécet.
■ Fontos, hogy elég jól ismerjük a szégyenünket ahhoz,
hogy jelen tudjunk lenni vele, amikor előjön, ahelyett,
hogy hagyjuk átváltozni – ahogy ez általában meg is
történik – agresszióvá vagy érzelmi elutasítássá. Az
agresszió és a kapcsolatok elsorvadása egyszerűen a
szégyenünkkel való gyakorlatlan bánásmód eredménye,
hogy elkerülhessük, vagy ne kelljen közvetlenül
éreznünk.
■ Nem az a cél, hogy megszabaduljunk a szégyentől – ez
lehetetlen –, hanem hogy elég bizalmas kapcsolat
alakuljon ki vele, és az intenzitásától függetlenül ne
tudjon megtörni vagy irányítani minket.

SÉRÜLÉKENYSÉG

Allennek néha könnybe lábad a szeme filmnézés közben, de

már sok éve nem sírt. Hallotta, hogy nem tesz jót, ha magunkba
fojtjuk az érzelmeinket, de úgy érzi, kötelessége megőriznie a
hidegvérét, bármi történjen is. A barátai kedves fickóként
beszélnek róla. Csikorgatja a fogait álmában, gyakran álmodik
egy sötét fürdőszobában bujkáló kisfiúról, és azt kívánja, hogy
egyszerűen csak eltűnjön. Allen soha nem beszélt korábban
senkinek erről az álmáról. Amikor kisfiú volt, brutálisan
csúfolták, és ha sírt, még jobban bántották. Eltartott egy
darabig, de megtanulta elzsibbasztani magát annak érdekében,
hogy fenntartsa a sztoikus, barátságos látszatot. Tisztán a
túlélés érdekében. A sérülékenység bárminemű kimutatása
egyenlő számára a veszéllyel, és a gyengeség jeleként éli meg.
Nem látja be, hogy ez hogyan függ össze azzal, hogy nehézségei
vannak a mély kapcsolatok kialakításában.

■ A sérülékenység – védtelen nyíltság – nem feltétlenül

jelent gyengeséget vagy a férfiasság hiányát. A bátorság
jele is lehet. És az erő forrása.
■ A sérülékenységben nyitottság van és önfeltárásra való
képesség, amely segíthet abban, hogy mély kapcsolatunk
alakuljon ki másokkal. Ahhoz, hogy sérülékennyé
váljunk, túl kell lépnünk a komfortzónánkon, de ez
megéri, hiszen nő a mélység, a vitalitás és a kapcsolat.
■ Sérülékenység nélkül nincs intimitás.
■ A sérülékenység nem minden esetben jelenti azt, hogy
tárva-nyitva hagyjuk az ajtót. Például, ha úgy érzed,
hogy nem helyénvaló a fegyvertelenség, de tudod, hogy
amúgy biztonságos lenne, valld be őszintén, hogy
védekezned kell – ez a belátás önmagában a
sérülékenység megnyilvánulása. Ha olyasvalakivel vagy,
akiben tudod, hogy nem bízhatsz, nem kell
 sérülékenynek lenned. Légy józan, ha sérülékenységről
van szó.
■ A sérülékenység kockázatos lehet, főleg érzelmileg, de ha
nem tesszük meg, amit lehet, az még nagyobb kockázat.

EMPÁTIA

Joe együttérző típus. Nem próbálkozik azzal, hogy érzelmileg

„fogjon” másokat, neki ez magától megy. Még azoknak a
helyébe is gond nélkül beleképzeli magát, akiket nem
különösebben kedvel. Könnyen vonzódik emberekhez, és
nehezen válik le másokról, amikor már úgy érzi, hogy
kiszipolyozzák. Nagyon jó hallgatóságnak tűnik, de az osztatlan
figyelem, amit bárkinek megad, aki beszél hozzá, nem
választott tevékenység, sokkal inkább automatizmus nála. Joe
könnyen megnyílik, könnyen szeret, könnyen teremt
kapcsolatot, de a személyes határai egyszerűen hiányoznak.
Nagyon nehezen mond nemet, ezért az „igenjei” nem túl
hitelesek és nem is meggyőzők. Csak azért mond igent, hogy
elnyerje mások tetszését, illetve hogy ne okozzon csalódást
senkinek. Joe feladata nem az, hogy kevésbé legyen empatikus,
hanem hogy egészséges határokat jelöljön ki önmaga számára.

Dave Joe-val ellentétben távol van az empátiától. Ha a felesége

azt mondja neki, hogy megbántotta, és sírni kezd, nagyon
kellemetlenül érzi magát. Dave szerint a felesége túl érzékeny,
és racionálisabbnak kellene lennie. Nem különösebben hatja
meg a neje könnyeinek látványa. Amikor a felesége azt mondja,
hogy szeretné érezni, hogy a férje is érzi őt, fogalma sincs, miről
van szó. Dave azt kívánja, hogy a párja fogadja el a tényt, hogy ő
egyszerűen nem egy érzelmes típus, és gyakran kérdezi tőle azt,
hogy „Miért nem tudsz elfogadni engem úgy, ahogy vagyok?”

■ Empatikusnak lenni azt jelenti, hogy rezonálunk arra,

ahogy a másik érzi magát – máris az ő szemével látjuk a
világot, az ő helyzetét vesszük fel. „Fogjuk” a másikat.
■ Az empátia megszünteti az elszigeteltséget, és
kapcsolatok egész hálózatát hozza létre. Az empátia
felmelegíti a szívünket. Ez teszi lehetővé az együttérzést.
■ De az empátiának is szüksége van egy empatikus határra,
vagyis egy zárható kapacitásra, hogy ne szippantson be
teljesen mások érzelmi állapota, illetve ne azonosuljunk
velük túlzottan – egy kicsit el kell távolodni ahhoz, hogy
a fókuszunk éles maradhasson, és úgy rezonáljunk
mások érzéseire, hogy közben ne veszítsük el
önmagunkat. Ha empatikusak vagyunk, az nem azt
jelenti, hogy elfogadunk minden rizsát, csak mert
érezzük, ahogy mások érzik magukat. Nagyon nehéz
elvonatkoztatni, függetlenül attól, hogy mennyire erős
támogatásra van szükségünk velük szemben.
■ Az empátia segít abban, hogy ne tompuljunk el, illetve
hogy ne függetlenedjünk másoktól túlzottan. Ez pedig a
sérülékenységgel kezdődik, és meg is erősíti azt.
 ÉRZELMI ÍRÁSTUDÁS

Frank nem szereti, ha azt kérdezik tőle, hogy mit érez. Ha

kikényszerítik a választ, általában ezt feleli: „Semmit.” Ha a
barátnője tovább erősködik, vagy csendben marad, vagy azt
mondja, hogy szálljon már le róla. Ha nem érzi jól magát, iszik
valamit, vagy néz egy kis pornót. A barátnője távolságtartó lett,
főleg a hálószobában, így a pornó vonzóbb lett. Mit érez ezzel
kapcsolatban? Azt mondja, nem érdekli, és hogy belefáradt
abba, hogy állandóan az érzéseiről kérdezik. Frank keményen
beszél, keményen cselekszik, valójában viszont szenved.
Amikor kisfiú volt, az apja gyakran ezt mondta neki: „Ne sírj,
különben adok én neked valamit, ami miatt sírhatsz.” Frank
hamar úgy kezdte gondolni, hogy az érzelmeket (a dühöt
leszámítva) jobb elrejteni. Most, hogy többet beszélünk arról,
hogy a férfiak kapcsolatot teremtenek az érzéseikkel (Frank
utálja ezt a kifejezést), szégyelli, hogy nehéz beazonosítania, mit
is érez, de fel sem ismeri, hogy szégyelli magát. Fél bevallani,
hogy érzelmi analfabéta, és attól is fél, hogy tegyen ellene
valamit.

■ Az érzelmi írástudás az érzelmi érzékenység, a megérzés

és az intelligencia keveréke. Azt jelenti, hogy tudod, mit
érzel, amikor érzed, és képes vagy kordában tartani,
vagy ha kell, nyíltan kifejezni az érzéseidet.
■ Az egyik első lépés a nagyobb fokú érzelmi intelligencia
 kialakításában az, ha felfedsz mindennemű szégyent
magadban azzal kapcsolatban, hogy belőled hiányzik ez
a tudás. Sok fiú és férfi tanulta azt – ha indirekt módon
is –, hogy ne induljanak el az érzelmeik megismerésének
irányába, mert az a kislányok és a nők dolga. Sajnos az
érzelmesség még mindig általában a női nemhez
kapcsolódik, a racionalitás pedig a férfiakhoz.
■ Az emocionális írástudatlanság abban gyökerezik, hogy
történeti szempontból az érzelmek az ismerethez képest
mindig is alacsonyabb rangot foglaltak el. A tiszta
gondolkodást gyakran kötik össze az érzelmek
elnémításával. De a racionalitás és az érzelmek együtt
működnek a legjobban.
■ Ahhoz, hogy elmélyítsük az érzelmi írástudásunkat,
fejlesztenünk kell a bizalmi viszonyunkat az
érzelmeinkkel, elég közel kell kerülnünk hozzájuk – az
összeshez! –, meg kell ismernünk őket (és a kezelésüket)
belülről.
■ Minden egyes érzelmed megérdemli, hogy nagyon jól
megismerd – a természetét, a szándékát, a kifejezési
módjait, a határait, az értékét, a közös történeteteket, és
azt is, hogy hogyan használod jól vagy rosszul. (Az
Emotional Intimacy című könyvem mélyen vizsgálja ezt
a témát.)
 FORDULJ A FÁJDALMAD FELÉ

Will egy hónapja veszítette el az állását. Még mindig nagyon fáj

neki. A barátai együttérzőn végighallgatták a sirámait, de már
belefáradtak, és arra bátorítják, hogy lépjen tovább. De ő még
mindig csak belefeledkezve panaszkodik, mert úgy érzi, joga
van ehhez. Újra és újra átrágja magát a problémán, csak erre
tud fókuszálni. Ettől azonban csak nő a fájdalma, hiába
próbálja csökkenteni ivással, vagy azzal, hogy teljesen
kifárasztja magát ezekkel a belső monológokkal. Hiába erősíti
fel a fájdalmat, akkor is távol tartja magát tőle. Soha nem
gondolt még arra, hogy a fájdalma felé forduljon, hogy teljesen
átérezze, és abbahagyja a drámát.

■ Ha a fájdalmadhoz fordulsz, szembesülsz vele, és a

tudatodat fordítod felé. Belülről érzed, hagyod, hogy
valóban érezd, és anélkül vagy vele, hogy próbálnád
leszakítani magad róla. Ez részben azt jelenti, hogy úgy
viszonyulsz a fájdalmadhoz, mint ahogy a felfedező az
újonnan felfedezett területhez.
■ Tegyél különbséget a fájdalom és a szenvedés közt. A
fájdalom alapvetően kellemetlen érzés, az élet
elidegeníthetetlen része, a szenvedés viszont valami,
amit a fájdalommal teszünk: addig dramatizáljuk, amíg
el nem veszünk benne.
■ Ahhoz, hogy megszüntesd a fájdalmad, lépj bele. Ez azt
 jelenti, hogy ismerd meg a gyökereivel együtt, mélyen
fedezd fel, lassan, de biztosan menj végig rajta. Nem
tudsz kiemelkedni a fájdalomból, ha nem merülsz el
benne, és ez azzal kezdődik, hogy felé fordulsz.
■ Együtt kell érezned azzal a részeddel, amely fél ettől,
szorítsd magadhoz, mintha egy félős kisfiú lenne, nem
hagyod, hogy vezesse a kocsit, hanem magad mellé
ülteted, gondoskodsz róla, és megvéded, miközben te
vezetsz.

A DÜH MEGKÜLÖNBÖZTETÉSE AZ AGRESSZIÓTÓL

Amikor Bill dühös, nem szól erről, csak szarkasztikussá válik.

Ha a célpont megsértődik, Bill közli vele, hogy ez az ő
problémája. Nem veszi észre, hogy szarkazmusában a másikat
semmibe veszi. A szarkazmus segít neki egyben maradni,
erősebbé teszi őt, falat húz fel önmaga és a másik közé.
Szarkazmusa által nem dühöt, hanem agressziót fejez ki. Nem
próbál meg eljutni a másikhoz, hanem lekicsinyíti és degradálja
őt. Bármilyen lágyan vagy viccesen is tálalja a szarkazmust, az
akkor is támadás marad.

■ A dühöt és az agressziót gyakran azonosnak tartják,

pedig nem azok.
■ A düh nem támad, az agresszió viszont igen.
 ■ A düh sérülékeny, az agresszió nem.
■ A dühöt gyakran negatív érzelemnek minősítik, el kell
hallgattatni, le kell némítani, mert destruktív. Valóban
bántó vagy negatív a düh? Nem. Viszont amit teszünk
vele, az lehet bántó vagy negatív, például ha agresszívvé
válunk.
■ A kulcs ahhoz, hogy a dühünk ne csapjon át agresszióba
az, ha legalább valamennyire képesek vagyunk
figyelembe venni a másikat akkor is, ha dühösek
vagyunk rá. Ez nem egyszerű, de mindenképpen
megoldható.

AZ ÉRZÉS MEGKÜLÖNBÖZTETÉSE A GONDOLATTÓL

JASON veszekszik a feleségével, azt mondja neki, hogy nem elég

józan, és hogy nem elérhető, amikor szüksége lenne rá. A nő
azzal vág vissza, hogy azt érzi, a férje nem hallja, amit mond. A
férj válasza az, hogy ő hall mindent, de a nő nem hallja őt, ha
hallaná, nem veszekednének. És így tovább. Sokszor van ez a
nézeteltérésük, de még soha nem tudták feloldani, általában
úgy van vége, hogy valamelyikük kiviharzik a szobából. Nem
veszik észre, hogy bár azt mondják, hogy éreznek ezt-azt, azt
tulajdonképpen nem mondják el, hogy mit éreznek. Ha
egyszerűen azt mondanák, hogy „Szomorú vagyok”, „Dühös
vagyok”, vagy „Megbántottál” (olyan állítások, melyekkel nem
lehet vitába szállni), nem pedig elkezdik bizonygatni, hogy
miért éreznek így, több esélyük lenne megalapozni valami
mélyebb szintű kapcsolódásfélét, mint azzal, hogy „ezt
mondtad/azt mondtad”. Mindkettőjük számára fontosabb, hogy
igazuk legyen, mint az, hogy kapcsolódjanak egymáshoz, és így
eltávolodnak a sérülékenységtől. Azt mondani a feleségének,
hogy nem elég józan, sokkal ügyetlenebb, mintha elmondaná
neki, hogy fájdalmat okoz, dühös rá, vagy hogy hiányzik neki.

■ Sokszor, ha elmondjuk, mit érzünk, tulajdonképpen azt

mondjuk el, amit gondolunk. Például az a mondat, hogy
„Úgy érzem, nem hallod meg, amit mondok”, inkább
észlelést vagy véleményt kifejező állítás, ami vitatható,
semmint egy valódi érzés, amelyet nehéz
megkérdőjelezni.
■ Ha azt a szót, hogy érezni, azzal folytatod, hogy „mintha”,
vagy „azt”, akkor inkább gondolatot vagy észlelést
fejezel ki, mint érzést.
■ Ha azt mondod, hogy „Én … érzem magam”, gyakorold,
hogy a valódi érzésről beszélj, arról, amit tapasztalsz.
Mondd egyszerűen azt, hogy „Szomorú vagyok”, „Dühös
vagyok”, és így tovább, majd adj időt a hallgatóságnak
arra, hogy az állításodat teljes mértékben felfogják.
Ezután fejtsd ki részletesebben az érzéseidet. Ha ez
természetesen jön, győződj meg arról is, hogy ne
veszítsd el a kapcsolatodat az érzéssel, miközben
beszélsz róla.
■ Figyelj oda a testedre és a légzésedre, mialatt közlöd,
 amit érzel. Minél inkább tudatában vagy a fizikai
érzeteidnek, annál pontosabban tudod majd
megnevezni, hogy mit érzel. Lazítsd el a felsőtestedet,
főleg a hasadat, és figyeld meg, hogy ez mennyire
megkönnyíti a légzésedet, és le is földel.
■ Gyakorold az érzéseidről való kommunikációt úgy, hogy
ne magyarázkodj, és ne bizonygass, csak adj elég időt
arra, hogy az érzéssel légy, hagyd, hogy te és a másik is
bele tudjon helyezkedni egy érzelmi rezgésbe, mielőtt
belemennétek a részletekbe.
■ Ha nem jössz rá, hogy milyen érzelmet vagy érzéseket
tapasztalsz, akkor beszélj arról, hogy milyen érzeteid
vannak: „Fáj a gyomrom”, „Zakatol a szívem”, vagy
„Feszül a homlokom”.

A SZEX TÖBB, MINT AMIT LÁTSZ BELŐLE

Ed csak akkor jön erotikus izgalomba, ha szexuálisan teljes

kontroll alatt tudja tartani a dolgokat (vagy legalábbis azt
gondolja, hogy teljes kontroll alatt tart mindent), és úgy jár-kel,
ahogy neki tetszik. Ha ezt bármi akadályozza, hamar elveszti az
érdeklődését, és eltávolodik. Nem meglepő, hogy
gyerekkorában erős kontroll alatt tartották, ő pedig azzal
vigasztalta magát, hogy képzeletben uralja a környezetét –
ezeket a fantáziákat senkivel nem osztotta meg. Nagyon sokat
gondol a szexre, a barátai sokat viccelődnek vele amiatt, hogy
állandóan kanos, látszólag állandóan akcióra készen áll. Ed
izgalma viszont csak másodlagosan szexuális jellegű.
Elsősorban az indítja be (gyerekkora óta), ha ő irányít, ha
hatalma van és dominálhat, és ha ez átszexualizálódik, annyira
beindul, hogy úgy tűnik számára, mintha szexuális izgalom
lenne, pedig csak egy régmúlt sérelmet ismétel meg szexuális
közegben. Ironikus, hogy Edet felizgatja, ha kontrollálhat, pedig
gyakorlatilag őt kontrollálja ez az izgalom és annak
szexualizálása.

■ Bármi, ami megoldatlan a múltadban, az valamilyen

indirekt módon meg fog jelenni a szexuális életedben. A
szexualitásod nem válik le az életed többi részéről.
■ Tudatosíts magadban bármilyen nem szexuális jellegű
tényezőt (mint hogy szeretnéd, ha kívánnának, vagy
hogy jobban szeretnéd érezni magad), amely
irányíthatja a szexualitásodat. A megoldatlan
sérelmeink például gyakran ilyenek.
■ Szabadítsd fel a szexualitásodat az alól, hogy ettől
azonnal jobban vagy nagyobb biztonságban érzed
magad. Ha ezt nem teszed meg, túlzottan függővé teszed
majd a jóllétedet a szextől, túlzottan központi helyet
foglal majd el az életedben.
■ Ahelyett, hogy a szextől várnád a kapcsolódást, úgy kezdj
bele a szexbe, hogy már megvan a kapcsolat, és a szex a
kifejezése (az ünneplése) ennek.
 A MÚLT ÉS A JELEN PONTJAINAK ÖSSZEKÖTÉSE

Peter dühöng a tizenhat éves fia miatt, ordítania kell vele

ahhoz, hogy figyeljen rá. Számos példát tud felhozni, amikor a
fia nem törődött azzal, amit mondott, a legutóbbi az, hogy nem
mosta el a tányérját vacsora után, mielőtt betette volna a
mosogatógépbe, pedig már nem először szólnak neki ezért. A
fiú szokás szerint visszabeszél. Peter ettől még idegesebb lesz,
belső kényszert érez arra, hogy alázatra bírja a fiát. A szobában
rajtuk kívül általában mindenki, Peter felesége és a kilencéves
ikerpár is hallgat. Peter egy pillanatra el is szégyelli magát
amiatt, amit tesz, de ezen hamar túllendül. Igen, a fia nem azt
teszi, amiben megegyeztek, és igen, visszabeszél, de Peter
teljesen elvesztette a kapcsolatát a saját szívével, és úgy bánik a
fiával, mintha egyáltalán nem érdekelné, hogy mi van vele.
Peternek nem tűnik fel, hogy ez egy túlzott reakció,
megfeledkezett arról, hogy az ő apja is ordított vele, hogy
figyeljen rá, hogy álljon egyenesen, hogy ne legyen bőgőmasina,
és alázatra kényszerítette. Peter megoldása akkoriban a
hallgatás volt. Azóta nem foglalkozott ezzel, és nem látja át,
hogy annak az időszaknak a dinamikája még mindig átjárja. A
múltja uralja a jelenét, és a családja fizet meg ezért. Nem arról
van szó, hogy nem kellene állást foglalnia a fiával kapcsolatban,
de a dolgok túlreagálásával csak ront a helyzeten. Ha Peternek
sikerül összekötnie a pontokat aközött, amit az apja tett vele, és
amit ő tesz a fiával, sokkal jobb lesz a kommunikáció köztük, és
nem okoz több kárt.

■ A múltad nagy része lehet, hogy még mindig jelen van,

automatikus/reaktív viselkedések formájában, melyek
régen formálódtak benned. Csak mert valami már
megtörtént, az nem szükségszerűen jelenti azt, hogy a
múltban is van.
■ Azokhoz a rögzült cselekvésekhez nyúlunk majd vissza a
jelenben – ahhoz a viselkedéses alaphoz –, amelyekhez
fiatalkorunkban menekültünk, amikor a jelenlegihez
hasonló nehézségek merültek fel.
■ A múltunk jelen marad – és nagyban meghatározza majd
a jövőnket is –, ha nem szembesülünk ezzel, és nem
dolgozunk rajta. Kezdjük el összekötni a pontokat a
múltunk és a jelenünk között mentálisan, aztán
emocionálisan is. Ez nagy segítséget jelent majd a
viselkedéses alap átvágásában. Ha túlreagálunk valamit,
könnyen lehet, hogy egy régi seb került a felszínre.
■ Ahhoz, hogy tudjuk, merre tartunk, fontos tudnunk –
méghozzá zsigeri szinten –, hogy honnan jöttünk.
■ Ha felismered, hogy a múltad támadja meg a jelenedet –
mint amikor reaktívan kezdesz viselkedni –, nevezd
meg. Leplezd le önmagad.

TOMPULTSÁGMENTESÍTÉS
Richard szinte minden alkalommal, amikor veszekszik a
feleségével, egyszerűen kikapcsol, emocionálisan lebénul.
Tudja, hogy mondania kellene valamit, de mégsem teszi. A
légzése felületessé válik, kiszárad a torka, a mellkasa beszűkül –
olyan, mintha lebénulna. Lehet, hogy úgy néz ki, mintha
bekeményítene, de valójában erőteljesen szorongató beszűkülés
történik. Amikor kisfiú volt, ugyanez történt, amikor a szülei
veszekedtek. Rettegett, amikor a harcaik néha fizikaivá váltak.
A hangos, ideges zajoktól még mindig összerezzen. A
feleségének csak annyi a dolga, hogy egy kicsit megemeli a
hangját, amikor nemtetszését nyilvánítja ki, és ő máris elkezd
összemenni. A düh kifejezését a veszéllyel azonosítja, ezért
azonnal túlélő üzemmódba vált, ha szembesül valakinek a
dühével. Nem engedi meg magának, hogy túl sok dühöt
mutasson ki, hiszen akkor befeszül, és ez elég is ahhoz, hogy a
düh energiája átalakuljon a félelem energiájává, még akkor is,
ha eltávolítja magától a benne élő kisfiút – azt a kisfiút, akinek
szeretetre és védelemre van szüksége. Nem veszi észre, hogy ez
mind megoldható, ha felhagy azzal a téveszmével, hogy a
segítségkérés férfiatlan, vagy a gyengeség jele.

■ Az emocionális tompultság vagy leválás tanult

viselkedés. Ez egy túlélési stratégia a korai évekből (vagy
talán egy későbbi trauma hatása), és így is kell rá nézni.
Ne szégyelld magad emiatt, és azt se hagyd, hogy mások
megszégyenítsenek miatta.
■ Az érzelmi tompultságot gyakran férfias erénynek,
tulajdonítják és a keménység jelének tekintik – sok hőst
 ábrázolnak úgy, aki csak kevés vagy semmilyen érzelmet
nem mutat az összeszorított ajkú agresszió vagy a
megvetés kivételével.
■ Ha azt érzed, hogy az érzelmeid kezdenek tompulni,
vedd észre, hogy ez történik, kezdj osztatlan
figyelemmel nézni erre a tompulásra, és juss be mögé.
■ Ügyelj arra, hogy ne tompulj el annyira, hogy nem veszel
tudomást a tompultságodról.

Hamarosan menj újra végig ezen a listán.

■■■

Ahogy haladsz a könyvvel, valószínűleg többet fog mondani

neked ez a fejezet, mint most, az első olvasáskor. Nyugodtan
térj vissza ide. Sok férfi ahhoz köti az önbizalmát, hogy gyorsan
megtanul dolgokat, az eszközök használatát is beleértve. Szánj
időt erre, ne rohanj. Hagyj magadnak elég időt arra, hogy
megemészd, amit olvastál.
 3. fejezet

MUNKA A SZÉGYENNEL
A megalázottságtól az alázatig

A férfiak számára a legerőteljesebb emocionális blokk a

szégyen. Nagy valószínűséggel a legrejtettebb,
legelhanyagoltabb, és ami a leginkább elkerüli a figyelmünket a
férfiakban (és a pszichoterápiában). A sérülékeny érzelmek,
mint a szomorúság vagy a gyász nehezen hozzáférhető és
kifejezhető sok férfi számára, de az ezekkel az érzelmekkel
kapcsolatos idegenkedés nem olyan jelentős, mint a szégyennel
kapcsolatos. „Nőj fel!” vagy „Légy férfi!” – csak kettő a
legmegszégyenítőbb intés közül, amelyeknek a férfiak direkten
vagy indirekten ki vannak téve.
Ahogy a bevezetőben már említettem, a szégyen gyakran és
gyorsan vált át az agresszió különböző formáiba – amely
irányulhat önmagunk és mások felé is – vagy tompultságba,
esetleg emocionális kikapcsolásba. Ezek mind „megoldásként”
szolgálnak, illetve elterelik a figyelmünket a szégyen érzéséről.
(Például: egy nő azt mondja a férjének, hogy legyen férfiasabb,
és ő szégyent érezve rosszindulatúan válaszol: „Szállj már le
rólam!”, vagy teljesen bezárkózik, és még jobban kizárja őt.)
Ráadásul ha a szégyen testet ölt, és még meg is nevezik, akkor
erősen megfejelik valamilyen negatív konnotációval is, mintha
a szégyen valami olyasmi lenne, amit tilos érezni. Mennyi
szégyenkezés a szégyen miatt! A szégyen megtörhet,
megbetegíthet, mérgező lehet – és gyakran ennél többet nem is
látnak bele. De létezik a szégyennek egészséges verziója is,
ahogy látni fogjuk, amely elengedhetetlen az érés
szempontjából.
Tehát először is, mi az a szégyen? A szégyen a
viselkedésünknek – vagy önmagunknak – az a fájdalmasan
öntudatos érzékelése, amely tökéletlenként jelenik meg, azzal
az azonnali eredménnyel, hogy megtorpanunk utunkon. A
szégyen esetében központi helyet foglal el a nyilvános
megbélyegzés, még akkor is, ha a közönség egyetlen tagja a
saját belső kritikusunk. A szégyen lehet relatíve jóindulatú is, de
lehet gyötrelmesen kellemetlen is, és általában
összetéveszthetetlen megalázottsággal és státuszvesztéssel jár,
amely megsemmisítően kasztráló egy férfi számára.
Ha a szégyen felbukkan, nemcsak hogy meghajlunk, hanem
össze is megyünk, és minél erősebben jelentkezik, annál inkább
összezsugorodunk, mintha az lenne a cél, hogy annyira kicsik
legyünk, amennyire csak lehet. A lehető legjobban
lecsökkentenénk a láthatóságunkat a – külső vagy belső –
kritikus közönség számára, hogy ne is lássanak minket.
De ha összemegyünk, ha megalázkodunk, az ellene megy
annak a vágyunknak, hogy férfiként haladjunk, hogy
láthatóbbak legyünk, hogy teret foglaljunk és helyet alapozzunk
meg magunknak, hogy megerősítsük a képességeinket. Nem
csoda, hogy olyan hamar próbálunk szabadulni a
szégyenünktől, ahogy csak lehet! Ha összemegyünk, összemegy
az erőnk is, és hagyjuk, hogy a megaláztatástól való félelmünk
irányítson miket – hacsak nem tudunk ügyesen szembenézni a
szégyenünkkel, ami azzal kezdődik, hogy meg tudjuk
különböztetni az egészséges szégyent az egészségtelentől.
(Megjegyzés: a szégyenről szóló fejezet meglehetősen
terjedelmes, mert a szégyen eléggé eluralkodott az életünkben,
és mégis gyakran siklunk el felette, vagy csak felületesen
vizsgáljuk meg. Pedig ez az érzés nagyon nagy hatással van
ránk személyesen és kollektíven is. Kulcsfontosságú, hogy minél
többen megértsék ennek jelentőségét.)
Minél jobban ismerjük a szégyenünket, annál nagyobb az
esély rá, hogy jól kezeljük.

A SZÉGYEN JELEI

■ Elpirulunk, elvesztjük az egyensúlyunkat, nehéznek

tűnik a koherens gondolkodás, összeakad a nyelvünk.
Ködössé válik a gondolkodásunk és korlátozott lesz a
szókincsünk.
■ Belső kritikusunk veszi át az irányítást, és mi szó szerint
 fogva tartott közönsége vagyunk.
■ Lefelé nézünk, és kényszeresen idegenkedünk a
szemkontaktustól.
■ Ha valaki megkérdőjelezi a képességeinket, gyorsan
visszahúzódunk vagy agresszívvé válunk.
■ Elveszítjük a magunk vagy mások által felállított
standardot, és azt érezzük, hogy teljesen elhagy minket
az erőnk és a jelenlétünk, belülről dőlünk be és
összemegyünk.
■ Akkor is védekezünk, ha nem is vagyunk semmilyen
támadásnak kitéve.
■ Túl hiúak vagyunk.
■ Ostorozzuk magunkat.
■ Nem vagyunk fáradtak, mégis megrogyunk, mintha
gyomorszájon vágtak volna minket. Beesett vállaink
lefelé lógnak a sok „kellene” miatt.

Nagyon sok férfi számára a felfedetlen szégyen emel gátat a

sérülékenység, az empátia és a kapcsolati közelség elé. Olyan
akadályként vagy rétegként van jelen, melyet meg kell
világítani, és amelyen át kell törni, hogy ezekhez a
kapacitásokhoz hozzá lehessen férni. A szégyen mint olyan
sokunk számára a sárkány, ezért természetes, hogy félünk, de
ez nem azt jelenti, hogy távol kellene tartani magunkat tőle.
Lehet, hogy masszív, lehet, hogy görcsbe rándul tőle
mindenünk, lehet, hogy elvörösödünk a tekintetétől, amely
messze van a kedvestől, és úgy tűnhet, hogy eltörpülünk
mellette, de ez csak a felszín, és ezzel a bennünk élő harcos
tisztában van.

A SZÉGYEN EGÉSZSÉGES ÉS EGÉSZSÉGTELEN

KIFEJEZŐDÉSE

Könnyű a szégyent hibáztatni, mintha más sem lenne, mint

megbélyegzendő és megsemmisítendő negatív vagy
egészségtelen állapot. Bármennyire is egészségtelen a szégyen –
amit extrém formájában általában mérgező szégyennek
ismerünk –, az nem egy velünk született érzelem, hanem
valami, amit a szégyennel teszünk, valami, ami dehumanizál.
Ahhoz, hogy a szégyent bölcsen használjuk fel, kulcsfontosságú,
hogy felismerjük a különbségeket az egészséges és az
egészségtelen szégyen között:

■ Az egészséges szégyen a lelkiismeretünket piszkálja, az

egészségtelen viszont a belső kritikusunkat szólítja meg
(amely gyakran a lelkiismeretünknek álcázza magát).
■ Az egészséges szégyenbe beletartozik a lelkiismeret-
furdalás és valamilyen szintű bűntudat bármilyen
ártalomért, az egészségtelen szégyen esetében ez nem
áll fenn.
■ Az egészséges szégyen tettekre sarkall minket, az
egészségtelen szégyen viszont visszahúz. (Az egészséges
szégyen esetében felkavarodunk, és jóvá szeretnénk
 tenni a dolgot, az egészségtelen szégyentől viszont
lefagyunk, és teljesen képtelenné válunk a megfelelő
tettek végrehajtására.)
■ Az egészséges szégyen megnyitja a szívünket – miután
először lezárja –, az egészségetlen viszont lezárja a
szívünket, és zárva is tartja.
■ Az egészséges szégyen hagyja, hogy együttérezzünk
bárkivel, akik megbántottunk, az egészségtelen szégyen
nem hagyja ezt, hiszen minden energiánkat arra
fordítjuk, hogy összezsugorítsuk vagy ostorozzuk
önmagunkat.
■ Az egészséges szégyen jellegzetessége az alázat, az
egészségtelen szégyen jellegzetessége a megalázás.
■ Az egészséges szégyen együtt tud létezni az
együttérzéssel, az egészségtelen szégyen nem, hiszen az
empátiánk kikapcsol, és empátia nélkül nem létezhet
együttérzés.

ISMERKEDJ MEG A SZÉGYENEDDEL

Sok férfi ott rontja el az életvezetést, hogy minimálisra

csökkenti a szégyen felbukkanásának lehetőségét – vagy
annyira letompítják magukat vele szemben, amennyire csak
lehet. Úgy tesznek, mintha a szégyen semmi mást nem jelezne,
csak kudarcot. A szégyen megsemmisítően kényelmetlen, zavart
keltő érzése jelzi a hatalmát, és a kényszer intenzitását, hogy
minél gyorsabban elmeneküljünk előle. Azért használom a
„hatalom” szót, mert a szégyennek hihetetlen hatása lehet az
életünkre. Felhagyunk egy út követésével, amit annyira
szeretünk, mert hiszünk a hangoknak, melyek azt mondják,
hogy nem vagyunk elég jók, hogy abba az irányba menjünk,
vagy hogy egy „jobb” irányba kellene mennünk.
Minél inkább a képességeinkhez, illetve a vélt
képességeinkhez kötődik az önbizalmunk, annál bénítóbb
hatással lesz ránk a megszégyenítés, akkor is, ha tőlünk, és
akkor is, ha másoktól érkezik. Minél inkább ragaszkodunk
ahhoz, hogy kihúzzuk magunkat és összeszedettnek tűnjünk,
annál fenyegetőbb lesz számunkra a szégyen – nem mintha
teljesen szét kellene csapnia minket, de mérgező formájában
(ha a saját lényünk ellen fordul) ez történik. Ezért fontos, hogy
nagyon-nagyon jól megismerjük a szégyenünket és a közös
történetünket. Fel kell ismernünk, hogy nem tudunk
megszabadulni tőle – pont úgy, ahogy az érzelmeinktől sem –,
de a hozzá fűződő viszonyunkat meg tudjuk változtatni.
Az első dolog, amit teszek, ha egy érzelmileg zárkózott férfival
dolgozom, hogy segítek neki – nem megszégyenítően –
felfedezni a szégyenét, a vele való kapcsolatát és a közös
történetüket. Közösen megszólítunk mindennemű szégyent,
amely a gyógyító munkával kapcsolatos. Nem csoda, hogy
ennek a szégyennek sok köze van a tökéletlenség, az
inkompetensség érzéséhez, vagy ahhoz, hogy kevésnek érzi
magát férfiként, mert pszichoterápiára vagy tanácsadásra jár.
Hiszen nem tűnik túl férfiasnak vagy vonzónak, ha segítséget
kell kérnünk, vagy be kell látnunk, hogy van mit csiszolni az
emberi kapcsolatainkon és a személyiségünkön is.
A „összeomlás” megalázó hányadosa – terápiás kontextusban
a férfiak ettől általában jobban félnek – nagyon magas lehet,
függetlenül attól, hogy az eredmény milyen mértékű áttörést
hozhat. A saját tapasztalatom az, hogy eltartott egy darabig,
amíg már nem küzdöttem a feltörő könnyeimmel, nehogy a
másik lásson „szétesni” és „elveszíteni a lábam alól a talajt”, és
ez micsoda szégyen lenne. Gondoljunk csak arra, hogyan
bánnak egy keservesen síró kislánnyal, vagy hogyan néznek rá
egy síró kisfiúhoz képest. A kisfiú összeomlását általában nem
nagyon fogadják el. És ez a különbség felnőttek esetében még
nyilvánvalóbb. Minket, férfiakat általában azért veregetnek
vállon, ha összeszedettek maradunk (ami azt jelenti, hogy
kontroll alatt tartjuk az érzelmeinket), nem pedig azért, ha
letesszük a fegyvert. Ne feledkezzünk meg arról, hogy ha
letesszük a fegyvert, az nem jelenti azt, hogy tehetetlenek
vagyunk.
A ’90-es években egy cég elküldte hozzám néhány férfi
alkalmazottját pszichoterápiára. Mindegyikük ragaszkodott
hozzá, hogy nevezzük el valahogy máshogy, amit csinálunk, ne
hívjuk pszichoterápiának vagy tanácsadásnak – az egyik
kedvencük a „vezetői coaching” volt. Nem arról van szó, hogy a
tevékenységem nem tartalmaz coachingelemeket, de a
találkozóinkon kívül a kezelésük érzelmi és pszichológiai
dimenziójáról nem akartak tudomást venni. Ennek a
tevékenységnek a bevallását, főleg eleinte nagyon zavarba
ejtőnek találták, annak ellenére, hogy mennyivel jobban érezték
magukat attól, hogy érzelmileg szabadabbá váltak, és
tisztábban látták, hogyan épülnek fel pszichológiailag.
Az a legjobb, ha a szégyennek ezt a pszichoterápiával
kapcsolatos fajtáját, melytől sok férfi szenved – leginkább attól,
hogy mások megtudják, terápiára jár –, minél előbb
megszólítjuk terápiás közegben. Ha ezt nem tesszük meg, ha
nem törődünk vele, a terápia folyamata nagy valószínűséggel
sekélyes és túl kognitív marad, leválik a sérülékenységről, és a
„hidegvér elvesztésének” gyógyító jellegétől, mely általában
része a hatékony pszichoterápiának. (Ha a folyamatot azzal
kezdjük, hogy megosztjuk a szégyenérzetünket a partnerünkkel
vagy egy bizalmas barátunkkal, a pszichoterápiát sem lesz
annyira ijesztő megkezdeni.)
Ha egyszer szembesültünk ezzel a szégyennel és megértettük,
a sérülékenység és az empátia elérhetőbbé válik, és ez lehetővé
teszi a férfiaknak, hogy teljességgel megtestesítsék a velük
született boldogságukat és vitalitásukat. Számtalanszor láttam,
ahogy a férfiak a könnyeikkel küszködtek, próbálták
visszatartani vagy megtagadni őket, küzdöttek azért, hogy
„egyben maradjanak”, vagy „lenyeljék” a könnyeket. Ilyenkor
befeszítették a felsőtestüket, amint a fájdalom vagy a
szomorúság elérte a felszínt, mintha ezek a felszínre
bukkanások valami hibát jeleznének a rendszerben. Az előzetes
elképzelésük az volt, hogy ilyesminek nem szabadna
megtörténnie, és nem is történne meg, ha nem lennének
ennyire szétesve. Viszont amikor az ezzel kapcsolatos szégyent
– ez a látható inkompetencia, kudarc vagy összeomlás – nyíltan
megoszthatták, és együttérzőn néztek szembe vele (gyakran
karöltve a megszégyenítéssel kapcsolatos gyerekkori
történésekkel), akkor felszabadult a tér, és elfogadhatóvá vált a
feltörő fájdalom, szomorúság és sérülékenység.
Más szóval, ha egy férfi eléri a gyógyulásnak ezt a szintjét,
akkor már nem utasítja el a benne élő sérült kisfiút, kellő
odafigyeléssel fordul önmaga fiatalabb verziójához, és hagyja,
hogy a fájdalmas érzések kiszabaduljanak. Aztán rájön, hogy
amit ezekkel az érzésekkel tett, az pontosan az, amit azzal a
belső kisfiúval tett, és úgy bánt vele, mintha probléma lenne,
egy kellemetlenség, egy szégyellnivaló valaki, akinek fel kellene
nőnie.

SZÉGYEN ÉS TELJESÍTMÉNY

A teljesítménykényszer könnyen generál szégyent, és a szégyen

jelenléte megnehezíti a teljesítőképességet, amely csak még
több szégyent generál. Részben arra van itt szükség, hogy
ismerjük a teljesítménykényszer eredetét. Számos standard,
amit a férfiak felállítanak maguknak, régi elvárásokból
származik, melyeket szülők, tanárok vagy edzők adtak meg –
ezek az elvárások nyilván jó szándékúak voltak, de gyakran
nem vették figyelembe a fiúk valós szükségleteit vagy egyedi
képességeit.
Számos oka van annak, hogy a férfiak számára a szégyen
miért annyira gyötrelmesen nehéz, kezdve a hidegvér
elvesztésével, amelyet a szégyen kiválthat.
Ez a veszteség, főleg, ha nyilvánosan történik, általában a
kompetencia veszteségét jelzi. A kudarccal azonosítjuk, hiszen
nem hozzuk az elvárt szintet, hangsúlyosan meginogtunk (vagy
orra buktunk). Ez megsemmisítő azoknak a férfiaknak, akikkel
szemben kisfiúkoruk vagy legalábbis felnőtt éveiktől fogva
elvárás, hogy nőjenek fel, váljanak férfivá, ne puhánykodjanak,
ne legyenek érzelgősek, és hogy legyen elég kurázsijuk az
állandó jó teljesítményre minden körülmény közt.
Ha egy férfi teljesítménye nem üti meg azt a standardot, amit
elvár magától, vagy amit a közege vagy a kultúrája elvár tőle, az
„rosszul néz ki”, és a férfi megalázva érzi magát akkor is, ha
nem különösebben mutatja ki. Érzi a kompetencia hiányát, a
fontos személyek csalódását, és kudarc az is, ha „érzelgőssé”
válik, „micsoda megaláztatás”.
Ha valakit kétbalkezes bolondnak hívnak, inkább férfira vagy
nőre gondolunk? Szokás szerint inkább férfi ugrik be
legtöbbünknek. Ugyanez az eset áll fenn a „lúzer” vagy a „fafej”
esetében is, illetve bármivel kapcsolatban, ami teljesítménybeli
inkompetenciára utal. Igen, számos negatív címkét találunk
nőkre is, főleg a megjelenésükkel vagy az intelligenciájukkal
kapcsolatban, de a feladatok elvégzésének minőségét illetően a
férfiakat éri több megaláztatás a nőkkel szemben. Ha magasak
az elvárások, sok férfi elbukik, és mágnesként bevonzzák az
olyan címkéket, mint a „kétbalkezes bolond”, és a többit, amely
a férfiasságukat kérdőjelezi meg.
Ami a lányok esetében a megjelenés vagy a cukiság, az a fiúk
esetében a teljesítmény vagy a keménység. Az a nyomás, hogy
egy bizonyos módon nézzünk ki és öltözzünk fel, nem zárja ki a
gyengédebb érzelmeket és azok kifejezését – de a
teljesítménykényszer, hogy „kis pasik” legyünk számos feladat
elvégzésekor, nagyban kizárja a lágyabb érzelmeket és azok
kifejezését. A sérülékenység hatása emeli egy lány „jó
összképét” (ennek árnyoldala egy leselkedő fogyatékosság), de
ha egy fiú juttatja kifejezésre a sérülékenységét, akkor az túl
gyakran a gyengeség jele.
Egy teljesítmény-központú kisfiú, aki egyértelműen a
sérülékenység jeleit mutatja – remeg, könnybe lábad a szeme,
bizonytalannak látszik, félénkké válik –, nagyon valószínű, hogy
szégyellni fogja magát, amikor csúfolják, mintha elárulta vagy
cserbenhagyta volna a bandát, a fiúkat, a srácokat, a családot, a
törzset, a kultúrát. Milyen intenzív megalázkodást
eredményezhet mindez, micsoda zsugorodást! Micsoda vonagló
fájdalmat, egészen odáig, hogy el akarunk tűnni.
Eltűnni? Igen. Végül is, ha eléggé össze tudom húzni magam,
mások nem láthatnak majd engem. A szégyen gyötrő
szélsőségei során gyakran vágyunk olyan helyekre, ahol elég
sötét van ahhoz, hogy teljesen elrejtsen minket. Az öngyilkosság
gondolata is megfordulhat a fejünkben – bedobjuk a törölközőt
(a kompetencia egy végső kompenzációs aktusa), eltűnünk, már
nem „terhelünk” másokat, nem okozunk csalódást a
nyilvánvalóan szégyellnivaló vagy szégyenletes jelenlétünkkel.
Bármilyen melodramatikusan hangzik is mindez, ez tűnik az
egyetlen „becsületes” opciónak egy férfi számára, aki olyan
kultúrában él, ahol nem tolerálják a szégyent (mintha nem
lehetne kigyógyulni belőle és meggyógyulni általa). Gondoljunk
a kegyvesztett szamurájokra a feudális Japánban, akik rituális
öngyilkosságot hajtottak végre, miután megszégyenítették őket,
miközben olyan kifejezéstelen arcot vágtak, amilyet csak lehet,
miközben a többi férfi is éppolyan merev és kifejezéstelen
arccal nézett, mintha az érzelemmentes fapofa egyenlő lenne a
„becsület” kivívásával, vagy mintha hipermaszkulin kitüntetést
jelentene.
A szégyen a legtöbb férfinak nemcsak az agyát uralja – mint
egy belső kritikus újonckiképzője –, hanem a golyóit is.
Szorítása lehet relatíve gyenge, de bármikor bekeményedhet,
görcsbe rántja a gyomrot, és meghajlítja a felsőtestet. A szégyen
ernyedtsége és pangása, bármennyire próbáljuk kompenzálni
büszke és egyenes gerinccel, mégis uralkodóvá válik a férfiak
esetében, alávetve őket egy láthatatlan gravitációs húzásnak.
Nem csoda, hogy a legtöbb férfi jelentős energiát fektet abba,
hogy elkerülje vagy minimalizálja az olyan helyzeteket,
amelyek felkavarják a szégyenüket, vagy megszégyenítésre
sarkallnak másokat. Ez főleg a párkapcsolatokra lehet romboló
hatással, ahogy a következő példa jól szemlélteti.

Ron rájön, hogy a felesége szeretné, ha jobban kifejezné az

érzéseit, de ő ennek ellenére is inkább olyan tevékenységeket
preferál (mint a tévénézés), amelyek végzésekor nem kell
kifejezőnek lennie, hiszen tudja magáról, hogy „neki nem megy
olyan jól az érzelmek kimutatása”, és a próbálkozásai e téren
csak balul sültek el, mert „nem csinálta jól”. Micsoda szégyen.
Kerülni kezdte a szexet is, mert a felesége szerette volna, ha
„érzelmesebb”, mialatt szeretkeznek, és azt is szeretné, ha a
szemébe nézne ilyenkor, és ez számára nagyon kényelmetlen.
Ezért, bár elég sok mindent szeret a szexben, a nyomás, amit
érez, libidója csökkenéséhez vezetett – legalábbis a feleségével.
Azt állította, hogy a pornó már nem érdekli, de mégis vonzódik
hozzá, és titokban vissza is tért hozzá. A pornográf tartalmak
könnyítenek rajta – hiszen rövid, de mégis kellemesen feltöltő
kikapcsolódást kínálnak a szégyenével szemben –, viszont
elmélyítik a távolságot közte és a felesége közt, és sok energiát
vonnak el attól, hogy szembenézzen szégyenével, hogy nem tud
megfelelni felesége elvárásainak. Így a szégyene érintetlen
marad, beleragad a helyzetbe, de közben fogva tartja a
kényszer, hogy megszabaduljon a szégyentől.

SZÉGYEN ÉS AGRESSZIÓ

Korábban már megemlítettem, sok férfinak az a megoldása a

szégyenre, hogy agresszívvá válik. Ez gyorsan elfedi a
szégyenünket, látszólag kiszorítva azt. Ha az agresszió
célpontjára fókuszálunk, legyen szó egy felháborító másik
személyről vagy helyzetről, az szó szerint lefoglalja a teljes
tudatunkat, és rátelepszik belső valóságunkra. Nem is marad
hely másnak. És az agresszió ismerős dolog. Például partnerünk
jogos kritikát fogalmaz meg a viselkedésünk miatt, mi pedig
azonnal szarkasztikusan visszavágunk. A szégyennel
összehasonlítva az agresszió nagyon sok erőt ad: nem a kudarc
kontextusában robbanunk ki, hanem annak kontextusában,
hogy üldözünk bárkit vagy bármit, akiről vagy amiről úgy
érezzük, hogy megérdemli a dühünket.
A szégyen lelohaszt minket, az agresszió viszont felfúj – ez a
megjelenésének fő része, főleg azok számára, akiknek döntő
fontosságú a csúcson vagy uralkodó helyzetben lenni.
Hétköznapi énünk a szégyent érezve teljesen összemegy. Az
agresszió viszont felpumpálja, felnagyítja, és minél jobban
bedőlünk neki, annál inkább feljogosítjuk – és annál jobban
érezzük magunkat tőle egy rövid időre, amint blokkolja a
szégyenünket.
Ennek a sötét tűznek a hevében úgy érezzük, eltávolodtunk a
szégyenünktől, pedig tulajdonképpen az, illetve az
ellenérzésünk irányít minket. Harcolni könnyebb, mint
sérülékenynek lenni, és mint kapcsolatot teremteni. Könnyebb
haragot tartani, mint együtt gyászolni, könnyebb háborúzni,
mint békét kötni. Könnyebb megtámadni a másikat, mint
nyíltan kimondani, hogy sajnáljuk, amit tettünk.
Könnyebb felfegyverkezni, mint letenni a fegyvert.
„A legjobb védekezés a támadás”, tartja a mondás, és túl sok
férfi teszi magáévá ezt a hitvallást. A védekezés gyakran
valóban olyan, mintha támadás lenne. Sok férfi számára az
agresszió az érzelmi alap akkor is, ha közvetetten vagy
nyugodtan jelenik meg, és ez az elsődleges védekező
mechanizmusuk – és gyógymódjuk – a szégyen ellen.
Tulajdonképpen minél több bennünk a szégyen (akkor is, ha
nem is annak érezzük), vagy minél jobban megszégyenítettek
minket, annál inkább érezzük jogosnak, hogy agresszívvá vagy
erőszakossá válunk. Megvédjük a becsületünket. A háborúkat
gyakran vívják a becsület nevében. Eléggé megszégyenítettél
engem (vagy a törzsemet, a kultúrámat vagy az országomat), és
én most dehumanizállak téged annyira, hogy azt érezzem,
megölhetlek, bármi áron. Ez nem a „jó harc”, hanem a hülyeség
harca, a fekete-fehéré, a térdreflexé, az én vs. te, mi vs. ők
harca, amely elszegényíti és degradálja a résztvevőket.
Azt a sorrendet, hogy az agresszió követi a szégyent – hogy
hagyjuk, hogy a szégyen agresszióvá váltson át –, meg kell törni,
ha a férfi teljes emberiességébe szeretne belépni. Jelen lenni a
szégyennel sokkal több bátorságot igényel, mint agresszívvé
válni. A szégyennel való jelenlét – szemben az abban való
elmerüléssel vagy az elkerülésével – támogatja a benned lévő
harcost, azt, aki benne tud maradni a mély kihívás és a
nehézség tüzében, és jelen tud lenni anélkül, hogy eltompítaná
magát, vagy leválna másokról. Ahhoz, hogy jelen légy, tökösség
kell. Ha ezt teszed, elmélyül a sérülékenységre való képességed,
és az a képességed is, hogy igazán bensőséges kapcsolatokat
tudj kialakítani.
Az agresszió a lelkiismeret-furdalás ellen vonul fel.
Felpumpált igazságossága gúzsba köt és elvakít minket, és
dehumanizálja azokat, akiket célba vettünk. A szégyen – most
az egészséges szégyenről van szó – lehetővé teszi a lelkiismeret-
furdalást, hiszen aktiválja a lelkiismeretet, és elegendő
empátiára ösztönöz minket, hogy helyrehozhassuk azt, amivel
másoknak ártottunk. Az agresszió bezárja a szívet. A szégyen
viszont kinyithatja azt, ha teljesen átérezzük, és nem fordulunk
el előle.
 SZERELD LE A BELSŐ KRITIKUSODAT

Az önmagunk ellen irányított agresszió kulcsfigurája a belső

kritikusunk, a fő kritikus/megszégyenítő hangok kognitív és
energikus összetevője, melyeknek gyerekkorunkban ki vagyunk
téve. Belső kritikusunk szívtelenül negatív önértékelésként
nyilvánul meg. Ez a hang mérgezően megszégyenítő hatású.
Amikor hagyjuk, hogy belső kritikusunk szabadjára engedve
rákezdje, hogy mit „kellene” tennünk, akkor pontosan azt
tesszük magunkkal, mint amit a sikeres megszégyenítőink
tettek velünk: mintha belső kritikusunk lenne a mindent tudó
felnőtt, és mi gyerekek lennénk. Viszont az ereje annyi,
amennyit mi adunk neki.
Az önostorozás nagyon egyszerű (tulajdonképpen azt jelenti,
hogy önmagunkat döngöljük a földbe), ha az életben
nehézségeink adódnak. Mindnyájunknak van belső kritikusa,
de ez nem jelenti azt, hogy hagynunk kell, hogy lenyomjon és
megszégyenítsen minket. Csak akkor keseríthet el bennünket –
például degradálhat, hogy nem ütjük meg a szintet –, ha
kritikátlan füllel hallgatjuk, ha átadjuk neki az erőnket, és
hagyjuk, hogy mérgezve megszégyenítsen minket.
Nem tudunk megszabadulni tőle, de le tudjuk szerelni a
következő lépéseket követve:

■ Pörgesd vissza az időt egészen kiskorodig, és ismerd meg

belső kritikusod történetét. Emlékezz, hogy miért szidtak
 vagy szégyenítettek meg, amikor fiatal voltál, mit tettél
ilyenkor, és mi az, amit még mindig csinálsz.
■ Tanuld meg felismerni belső kritikusod hangját, ismerd
fel a hangnemét és az üzeneteit. Támadó üzenetei
általában nagyon ismétlődőek, mintha beakadt volna a
lemez. Tanuld meg felismerni azt is, hogy a múltadból
mely hangok épültek be a belső kritikusod hangjába.
■ Amint észleled, hogy a belső kritikusod előjött, nevezd
meg, határozottan és hangosan, ha lehet. Mondhatod
például ezt: „Itt az én belső kritikusom”, vagy
választhatsz egy egyszavas nevet is neki, amely illik
arra, amit vele kapcsolatban érzel.
■ Tanuld meg felismerni azt a tendenciát, hogy azonosulsz
vele, vagy gyerekké válsz előtte, és tegyél meg mindent,
hogy ez ne történjen meg. Ha például a belső kritikusod
üzenete egy bizonyos helyzetben az, hogy szánalmas
vagy, inkább mondd azt, hogy „A belső kritikusom azt
mondja, hogy szánalmas vagyok”, mint hogy „Szánalmas
vagyok”. Ha azt érzed, hogy kitartó belső kritikusod
miatt visszafejlődsz egy fiatalkori önmagad irányába,
vegyél pár mély lélegzetet, és képzeld el, hogy
határozottan beállsz fiatalkori önmagad és a belső
kritikus közé.
■ Gyakorold, hogy kapcsolatot alakítasz ki belső
kritikusoddal, vagyis ne úgy beszélj vele, mint egy
kiszolgáltatott kisgyerek, hanem mint aki tiszteletben
tartja a határait. Ne fogadd el igazságként, amit mond,
hanem gondolj rá úgy, mint a magadévá tett, mérgező
 szégyen hangjára. Harcolj, ha kell. Ez azt jelenti, hogy
nemet mondasz a belső kritikusnak, és nem hagyod,
hogy a megszégyenítése átjárjon téged. Ha azon kapod
magad, hogy olyan kérdéseket teszel fel neki, mint
„Miért bánsz ilyen keményen velem?”, változtasd át a
kérdést olyan állításokra, hogy „Utálom, amit művelsz
velem!” vagy „Hagyd abba!”.
■ Ezzel párhuzamosan öleld magadhoz és védd meg azt a
részedet, amely erőtlennek érzi magát belső
kritikusoddal szemben. Képzeld magad egészséges
szülőnek, aki védelmező ölelésben tartja azt a részed, és
megvéd a támadótól. A kezedet is odateheted arra a
részre, ahol a leginkább érzed önmagadnak ezt az
aspektusát, és mondhatsz valami ilyesmit: „Látlak.
Megértem, hogy miért érzed így magad, itt vagyok veled.
Támogatlak.”
■ Ha nagyon kitartó és gonosz belső kritikussal állsz
szemben, nemcsak hogy azonnal meg kell nevezned, és
nem szabad tudomást venned semmiről, amit mond,
hanem a teljes figyelmedet irányítsd a légzésedre
legalább tíz teljes tudatos légzés idejére, közben lazítsd
el a hasadat, és hagyd, hogy a tested szabadon mozogjon
(bármilyen kis mozdulatokat teszel is). Sokan
mozdulatlanná válunk, ha a belső kritikusunk üzen,
lefagyunk mint egy gyerek, aki egy dühös szülő
tekintetével szembesül, ezért a mély, tudatos légzéssel
párosított szabad mozgás nagyon sokat segíthet.
HOGYAN DOLGOZZUNK A SZÉGYENÜNKKEL?

■ Végezd az előző belsőkritikus-gyakorlatokat

rendszeresen, egészen addig, amíg a belső kritikusod
már nem tart uralma alatt téged, amikor megjelenik.
■ Ismerkedj meg a szégyeneddel (az egészségessel és az
egészségtelennel is) és a közös történetetekkel alaposan.
Vizsgáld meg, hogy a szüleid életében milyen szerepet
játszott a szégyen. Számolj a kollektív szégyennel is,
főként a férfivá válás körüli nyomást illetően, amelyek
áthatják a kultúrát.
■ Azonosítsd be a szégyent, ha felszínre tör benned, és
nevezd a nevén (egyszerűen mondd ki, hogy „szégyen”
vagy „itt a szégyen”). Ha lehet, mondd ki hangosan vagy
legalábbis számodra hallható módon. Azonosítsd be azt
is, hogy mit szoktál tenni, ha megjelenik (például
visszahúzódsz, eltompulsz, lekapcsolsz, megnémulsz,
megfelelsz mások elvárásainak vagy agresszívvá válsz),
és nevezd a nevén ezt is, ha lehet, akkor hangosan.
■ Vedd észre, ha a benned feltörő félelem a viselkedésed
és/vagy a lényed ellen irányul. Ha a lényed ellen irányul,
a belső kritikusod támad, és ezt a problémát így is kell
megközelíteni.
■ Kérdezd meg magadtól, hány évesnek érzed magad, ha
ez a szégyen betámad. Ha a válaszod a felnőttkorod
előtti időszakra esik, soha többet ne szégyenítsd meg
 magad ezért.
■ Gyakorold, hogy érzékeled azt a részedet – a sérülékeny
kisfiút –, amelyet a legerősebben érintett a szégyen.
Hívd be a szívedbe amennyire csak tudod, öleld át és
védd meg. Képzeld el, hogy az egyik kezed a szíveden
van, közel tartod őt magadhoz, a másik kezed pedig
magad előtt van, a tenyereddel megálljt mutatsz, és
véded őt.
■ Ha amiatt érzel szégyent, mert megbántottál valakit,
maradj ezzel az érzéssel, amíg a lelkiismereted meg nem
szólal, majd bánd meg a tetted tiszta szívből. Ha
ellenállsz ennek, valld be magadnak, és ne hagyd, hogy
az ellenállás miatt érzett szégyen megakadályozza, hogy
lépéseket tegyél a gyógyulás felé. Például kezdheted
azzal, hogy azt mondod a barátodnak/partnerednek,
hogy „Borzasztóan érzem magam, amiatt, ahogy bántam
veled, de nagyon nehezemre esik erről beszélni”. Ismerd
meg azt a részedet, amelyet egyáltalán nem érdekli az,
hogy bocsánatot kérjen, és hogy ezt sérülékenyen meg is
tegye. Kimondani azt, hogy „Szégyellem magam amiatt,
ahogy bántam veled”, számodra és a másik fél számára
is gyógyító élmény lehet.
■ Ne menekülj el, de ne is veszítsd el magad a szégyen
miatt. Légy jelen vele, érezd a lehető legteljesebben,
figyeld meg, hogy a tested melyik részében érzed
legerősebben.
■ Ne feledd, minél több együttérzéssel és sérülékenységgel
tudsz közelíteni a szégyenedhez, annál nagyobb az esély
 rá, hogy ügyesen tudod kezelni.

■■■

Ha anélkül tudsz a szégyened felé fordulni, hogy elvesztenéd

magad benne és a beszűkültségében, ez lesz életed egyik
legnagyobb és legbátrabb lépése, amit megteszel. Igen,
fájdalmas lesz, de ez a fájdalom másodlagos azzal a
gyógyulással szemben, amit lehetővé teszel a bátorságoddal. A
gyógyulás akkor kezdődik, amikor nem vagy többé áldozat, és
nem tagadod meg többé a szégyenedet. A szégyen meghajlíthat,
megállíthat, és néha lehet, hogy meg is tör minket – például, ha
rosszul bántunk valakivel, vagy arra készülünk –, de ennek nem
feltétlenül kell így lennie.
 4. fejezet

HOZD KI AZ ÁRNYÉKOD A SÖTÉTBŐL

Szembesülj azzal, amit megtagadtál magadban

Élni azt jelenti, hogy van árnyékunk.

Az árnyék fogalma egyre elterjedtebb pszichológiai (sőt
spirituális) kontextusban, mégis homályos marad, főleg
mélységeiben. Pedig elég konkrétan lehet definiálni. Az
árnyékod azon elemeidből és belső tulajdonságaidból áll össze:
■ melyekről leváltál, vagy amelyekkel elveszítetted a
kapcsolatodat
■ melyeket elutasítasz, eltolsz magadtól vagy más módon
tagadsz meg
■ melyeket nem akarsz látni, vagy megpróbálod őket nem
szem előtt vagy a sötétben tartani
■ melyeket olyan kifejezéssel írsz le, hogy „Ez nem én
vagyok.”

Egy személy árnyéka nem egy archetipikus fogalom, hanem

hétköznapi valóság, amely azokat uralja, akik nem vesznek róla
tudomást – és sok olyan embert is, akiknek csak intellektuális
tudásuk van róla. Az árnyékunk olyan dimenziónk, melyen
eluralkodik az, amivel nem tudunk vagy nem akarunk
szembesülni magunkkal kapcsolatban. Ez egy senki földje.
Annak tagadása, hogy van árnyékod, szintén az árnyékod egy
része. (Ebben a fejezetben nem beszélek az aranyárnyékról, ami
a legjobb tulajdonságaink tagadása vagy elutasítása. Az ezekre
a tulajdonságokra való megnyílás, illetve ezek megtestesítése
hozzátartozik ahhoz, hogy el tudjunk mozdulni a valódi férfias
erő felé, amint azt a könyvben később látni fogjuk.)
Sok férfi árnyékába beletartozik legalább néhány a
következők közül: a szégyenük, a sérülékenységük, az erőszakos
gondolataik, érzéseik vagy tetteik, a pornóéhség (vagy hogy mi
irányítja a pornóéhségüket) – bármi, amit titokban tartanak
vagy titokban akarnak tartani. Az árnyékunk általában egy
szemetesláda, ide tesszük mindazt, amit nem szeretünk
magunkban, az alján pedig gyakran a megoldatlan sérelmeink
vannak. Mindegy, mennyire toljuk el vagy helyezzük
látóterünkön kívülre az árnyékunk anyagát, akkor is ez
irányítja viselkedésünk nagy részét – ezért is kell vele
dolgoznunk.
Ha csak egy töredékét ismerjük önmagunknak, és nem
ismerjük az árnyékunkat, megfeneklik az egész folyamat,
beleragadunk a régi mintázatokba, függetlenül attól, hogy mit
értünk el. Íme, két példa:

Johnt nehéz kihozni a sodrából. A felesége gyakran ideges, főleg

akkor, ha a férje kritizálja az idegeskedés miatt. John alig
emlékszik az álmaira, de amikor igen, általában arról szólnak,
hogy hatalmas, agresszív emberek és más lények üldözik. A
dühe az árnyéka része. Elutasítja és megtagadja a dühét, a
sötétben tartja, másokra vetíti, legyen szó az álombeli lényekről
vagy a feleségéről. A felesége nemcsak a maga dühét fejezi ki,
hanem Johnét is.

William nagyon kellemetlenül érzi magát, amikor a hatéves fia,

David sír. Nem mondja Davidnek, hogy hagyja abba a sírást, de
olyankor visszavonul, hogy a saját könnyei ne kezdjenek el
potyogni, és ne veszítse el a hidegvérét. William a sírást tudat
alatt a bajba keveredéssel, a szeretet elvesztésével és a
megszégyenítéssel köti össze, és ezt átviszi a fiára.
Sérülékenységét a sötétben tartja, és a fia számára a sztoikus,
érzelmileg elérhetetlen apa mintáját mutatja.

Ha azon kapod magad, hogy reaktív vagy, és a régi minták

csapdájában vergődsz érzelmileg bezárva, akkor az árnyékod
markában vagy. Bármi, amit a sötétben tartasz, bármi, ami még
nem gyógyult meg benned, ami nem megy el, nem hallgat el, az
azért van, mert nem látod, vagy nem hallod.
Bárhová megyünk, az árnyékunk mindenhová velünk jön. Ha
ellököd vagy figyelmen kívül hagyod, attól még nem válik le
rólad. Lehet, hogy magasan felette repkedünk (mint néhány
spirituális gyakorlat során), de akkor is kötődik hozzánk,
mintha mi egy papírsárkány lennénk, és az árnyékunk
határozottan fogja a kötelet, és újra és újra lehúz minket.
Annál nagyobb az árnyékunk, minél inkább hagyjuk, hogy a
kondicionáltságunk, vagyis az automatizmusaink – főleg a korai
éveinkből származók – vezéreljenek vagy működtessenek
minket. Más szóval, minél kevésbé veszünk tudomást a
kondicionáltságunkról, annál nagyobb az árnyékunk.
Ha (1) tudunk a kondicionáltságunkról, és (2) nem hagyjuk,
hogy vezéreljen vagy diktálja az irányt nekünk, akkor már nem
kategorizálható be árnyékunkként. Bármilyen sok változásra is
van szükségünk azon, hogy miként viszonyulunk a
kondicionáltságunkhoz, akkor is kint van a szabadban,
megvilágítottuk, és egy jelentősen leföldelt tudatossághoz
tartozik.
Ha az árnyékanyagunkon dolgozunk – ha az ő szemén
keresztül nézünk és az ő nézőpontját testesítjük meg –,
általában nem tudjuk, hogy ezt tesszük. Például lehet, hogy
jogosan ítélünk el valakit azért, mert nem figyel ránk
(tulajdonképpen figyelnek ránk, de nem értenek egyet azzal, amit
mondunk), pedig csak nem vesszük észre, hogy mi nem
figyelünk oda rájuk – és hogy általában véve mi magunk
vagyunk rossz hallgatóság. Az árnyékunkban voltaképp a saját
hiányosságainkat vetítjük ki másokra, amit kellő
meggyőződéssel teszünk ahhoz, hogy meggátoljuk magunkat
annak felismerésétől, hogy a hiányosság valójában bennünk
van.
Ne feledjük azonban, hogy csak azért, mert valaki másra
vetítünk egy bizonyos tulajdonságot, például a
meggondolatlanságot, az nem azt jelenti, hogy az illető nem
meggondolatlan! A lényeg az, hogy nem kizárólag arra
fókuszálunk, amit ők tesznek, hanem arra is, amit mi.

Jonathan dühös, amikor a partnere arról panaszkodik, hogy

túlzottan a munkára koncentrál, túl sokat dolgozik. Ilyenkor
nagyon mérges lesz, és azt mondja neki, hogy nem értékeli őt,
amitől a nő érzelmileg teljesen bezárul. Az árnyékának része itt
az, hogy a munkájával kapcsolatos ambícióját a szegénységtől
való félelme motiválja, mely a gyerekkorában gyökerezik,
ugyanis sokat szenvedett a pénzhiány miatt. Képzeld el, hogy
hatna a partnerére, ha sérülékenyen megosztaná a
gyerekkorában átélt fájdalmas szegénységgel együtt a félelmét,
hogy nem gondoskodik róla elég jól.

Meg kell ismernünk az árnyékunkat, és nem csak

intellektuálisan. Minden elemével bensőséges viszonyt kell
kialakítanunk, és vissza kell hoznunk lényünk köreibe,
méghozzá úgy, hogy minket szolgáljon. Felbecsülhetetlen
kincsekre lelhetünk itt, de csak akkor bányászhatjuk elő őket,
ha elindulunk az árnyékunk felé, és nem ellenérzésekkel,
hanem kíváncsisággal és együttérzéssel viszonyulunk hozzá,
illetve tudatos jelenléttel világítjuk be, és nem úgy bánunk vele,
mint egy idegennel.
 SZEMBENÉZNI AZ ÁRNYÉKODDAL

Ha nem nézünk szembe az árnyékunkkal, vagy ami még

rosszabb, tagadjuk a létezését, akkor is megmarad. Bár
radarunk nem észleli, akkor is működik, és különféle módokon
beszüremlik az életünkbe. Olyan, mintha nem mi, hanem valaki
más rángatná a zsinórjainkat.
De ez a valaki, ez az idegen nem más, mint saját magunk,
álruhában. Ezt azonnal felismerjük, amint végigjárjuk az utat
az árnyvilágunkon keresztül a mélybe.
Amikor rosszat álmodunk, jellemzően minél gyorsabban el
akarjuk felejteni. Bár ez általában nem sikerül, akkor is jobb
állapotok után kutatunk. Az ilyen álomjelenetek nagyon
hasonlók azokhoz az állapotokhoz, amikor elfordulunk az
árnyékunktól; az a fontos, hogy eltávolodjunk attól, ami zavar
minket, és nem az, hogy szembenézzünk vele. De muszáj
szembesülnünk vele, ha nem akarunk tovább az árnyékelemek
bábjai lenni.
Ha mélyebben szeretnéd megélni az életed, egyszerűen nem
mehetsz el az árnyékod mellett. És nem engedheted meg
magadnak azt sem, hogy felszínesen közelíts hozzá.

GYAKORLAT: ISMERD MEG AZ ÁRNYÉKODAT

A következőkben egy befejezetlen mondatokból álló listát
láthatunk. Hangosan kimondva fejezz be minden mondatot
olyan spontánul, amennyire csak lehet. Bármilyen hosszan
válaszolhatsz, és írd is le. (Azt javaslom, hogy kezdj el naplót
írni, hogy legyen elég hely, ha esetleg megindulna az írás.)
Ha végigértél a teljes listán, olvasd el az összes válaszodat,
és adj hozzá bármit, ami még eszedbe jut.

Remélem, soha senki nem tudja meg rólam, hogy _____.

Általában túlreagálom a _____.
A következő tulajdonságaimmal kapcsolatban vannak
ellenérzéseim: _____.
Könnyen vetítem másokra a _____.
A következő érzelmeket tartom negatívnak _____.
A következő érzések kifejezése okozza a legtöbb
kellemetlenséget számomra: _____.
Az olyan álmaimban, amelyekben fogságban voltam vagy
üldöztek, különösen erősen próbáltam megmenekülni
előle: _____.
Kapcsolataimban félek nyíltan kifejezni a _____.

Ne aggódj, ha nincs világos válaszod ezekre a

félmondatokra. Bármilyen felszínesen is próbálsz meg
válaszolni rájuk, máris az árnyékod területére érkeztél. A
válaszaid valószínűleg az árnyékod elemeit jelzik, az
árnyékod „ad otthont” ezeknek a dolgoknak, ha csak
részben, de akkor is. Lehet, hogy pocsék a világítás, és a
lépéseid sem túl határozottak, de legalább közelítesz az
árnyékodhoz. Ez is hatalmas lépésnek számít a fejlődésed
szempontjából, mindegy, mennyire kis lépés ez kezdetben.
 ÁPOLJ BENSŐSÉGES KAPCSOLATOT AZ
ÁRNYÉKODDAL

Ha az árnyékunkról van szó, három lehetőségünk van. Az első

az, hogy részben vagy egészben elkerüljük – akár az életünk
nagy részét is le tudjuk élni így! Annyira messze tartjuk
magunkat az árnyékunk jelenlététől, hogy úgy teszünk, mintha
ott se lenne, ugyanakkor látjuk számos elemét másokban, és azt
gondoljuk, hogy velük van a baj, nem velünk! (Amit nem
szeretünk másokban, gyakran erős jelzője annak, hogy mi az,
amit sötétben tartunk önmagunkkal kapcsolatban.)
A második lehetőség az, hogy részben vagy teljesen
egybeolvadunk az árnyékunkkal, és hagyjuk, hogy
felszippantson minket a sötétsége. Ebbe az is beletartozik, hogy
nincs meg az a távolság, hogy világosan lássunk. Például
élhetünk anélkül, hogy rákérdeznénk, miért kerüljük a
bensőséges kapcsolatokat, bebeszélve másoknak és
magunknak, hogy egyszerűen nem így vagyunk összerakva,
ahelyett hogy azon agyalnánk (és felfedeznénk), hogy miért
félünk az intimitástól. Mindkét esetben – az elkerülés és az
egybeolvadás esetében is – az árnyékunk vezérel minket egy
olyan kondicionálás működése alatt, melyre egyszerűen vakok
vagyunk, vagy nem vagyunk hajlandók felelősséget vállalni
érte.
A harmadik opció a legideálisabb az árnyékkezelés
szempontjából, ez pedig az, ha bensőséges viszonyt alakítunk ki
vele. Ez azt jelenti, hogy elég közel kerülünk hozzá ahhoz, hogy
részleteiben érezzük és lássuk, de annyira azért nem közel,
hogy ne lássuk élesen. Tehát ahelyett, hogy elkerülnénk vagy
egybeolvadnánk vele, jól megismerjük.
Mi a célja annak, hogy ilyen közel kerüljünk az
árnyékunkhoz? Az, hogy visszavegyünk mindent: a
megtagadott, elutasított és egyéb módon nemkívánatos
részeinket, hogy üdvözöljük és integráljuk őket is a lényünkbe.
Ha így teszünk, ettől teljesebbek és élettelibbek leszünk, és
mélyebben tudjuk megélni az életünket. Nem kell már tovább
energiát fektetnünk abba, hogy a nemkívánatos vagy
megtagadott elemeket elfedjük. Innentől fogva már nem
irányítanak minket azok a döntések, melyeket a
kondicionáltságunk hoz meg helyettünk – kilépünk az
automatizmusokból.
Ez a fajta árnyékmunka hatással lesz ránk. Ez nem valami
tiszta és rendes folyamat, hanem maga a káosz, és legalább
annyira életteli és bejósolhatatlan, mint egy szülés – és pont
annyira jutalmazó is, hiszen egy újdonsült teljességbe születünk
bele általa. Ez a munka azt a fájdalmat hozza felszínre, amitől
egész életünkben menekülni próbáltunk. Ez az a fájdalom,
amivel ha egyszer ügyesen szembesülünk, segíti a további
gyógyulásunkat. A megnyílás, amit ez a munka katalizál, nagy
áttörések előfutára.

Alex hamar elítéli a férfiakat azért, mert „túl sok helyet

foglalnak el”, és mert kimutatják a dühüket. Nagyon erősen
próbál nyugodt maradni minden helyzetben, eltávolodik saját
dühétől és attól is, hogy figyelemre van szüksége – ahogy ezt
gyerekkorban is tette. Ő volt a legkisebb a négy gyerek között
egy nagyon robbanékony háztartásban. Bármilyen dühöt
fejezett is ki, azzal kivívta a testvérei agresszióját – a szülei
pedig soha nem védték meg. Egy férfiaknak létrehozott
pszichoterápiás csoportban úgy írta le a problémáját, hogy
sérülékenynek és remegősnek érzi magát, ha kifejezi a dühét.
Hozzátette, hogy nem érzi magát túl jól attól, hogy annyian
figyelnek rá a csoportban. A vezető még tovább kérdezgette, és
sokféleképpen segített neki hozzáférni a főleg a testvérei
irányában érzett dühéhez.
Alexnek ez nagyon kellemetlen volt, de annyira remegni
kezdett, hogy ettől hamarosan nagyon begurult, és már nem
érdekelte, hogy „túl sok teret foglal el”. A dühe már nem volt az
árnyékban, és megállíthatatlanul kicsordultak a könnyei. Majd
körbenézett a csoportbeli férfiakon, és érezte az aggodalmukat
és a támogatásukat. Friss szemmel nézett rájuk, már nem
vetítette rájuk a dühét (vagy testvéreit). Megkönnyebbült ettől a
felszabadulástól, és hogy közben biztonságban érezhette magát.

Ha szeretnél bizalmas kapcsolatot kialakítani az árnyékoddal,

akkor az első lépés az, hogy megismered. Vizsgáld meg közös
történetetek korai szakaszait, figyeld meg, hogy mi az, amit nem
vagy csak közvetetten fejezhettél ki (például bizonyos érzéseket
vagy szükségleteket), a személyiségednek mely vetületeit
takarod el (például egy érdeklődési kört, melyet nem
támogattak), milyen dolgokhoz vonzódtál, de nem hagyták,
hogy elmerülj bennük, és így tovább. A második lépés, hogy
felismerd a jeleket, hogy az árnyékod jelen van. A mondatok
befejezése az „Ismerd meg az árnyékodat” feladatban jól
rámutattak ezekre. Ezek közül talán az egyik legáltalánosabb
vagy legszembetűnőbb a túlreagálás, melyet úgy
definiálhatunk, hogy aktiviziált árnyékanyag. Vagyis ha
túlreagálsz valamit (valamire eltúlzottan erős reakciót adsz),
tudd, hogy az árnyékod markában vagy. Figyeld meg, hogy
milyen viselkedés automatikus nálad, főleg azokra a
viselkedésformákra figyelj oda, amiket később megbánsz. A
többi lépés mind arról szól, hogy kiszabadíts mindent, amit az
árnyékban tartottál (a szégyenedet, az agressziódat és így
tovább), és ezzel dolgozz tovább, ahogy ebben a könyvben
leírom.
Ha sikerül bensőséges viszonyt kialakítanod az árnyékoddal,
elkerülhetetlenül olyan helyzetekbe kerülsz majd, melyek
aktivizálják, viszont sokkal nagyobb az esély rá, hogy
ügyesebben kezeled majd a dolgokat, ha ez megtörténik.
Például lehet, hogy összetűzésbe keveredsz a munkatársaddal,
vagy egy csalódás erősen felkavar. Bármi történjék is,
mindenképpen lehetőséget látsz majd a helyzetben, hogy
világosabban lásd az árnyékod, és hogy bölcsen használd.
Ha bizalmas viszonyt alakítunk ki az árnyékunkkal, az
felszabadít minket a kontrollja alól, és hagyja, hogy
megnyíljunk és elfogadjunk mindent, ami vagyunk –
magasságokat és mélységeket, sötétet és világosat, halált és
életet. Ez a nyíltság és mélység, ez a gyógyulás és felébredés, ez
a teljes értékű életteliség és jelenlét elidegeníthetetlen jogunk.
Ez egy életre szóló reklamációs projekt, egy kalandos utazás,
melyben rémekkel, szörnyekkel, földönkívüliekkel, és olyan
idegenekkel találkozunk, akiket nem lehet kellemes társaságnak
nevezni, de fel kell ismernünk őket, hogy ők mi vagyunk, csak
sötét álruhában, és be kell hoznunk őket saját lényünk köreibe.
Ez az út sokat kér tőlünk, felráz és felébreszt minket, egyre
jobban behív minket a keresésbe, a mély árnyékmunka kellős
közepébe: hogy teljességgel megismerjük önmagunkat és
összhangba kerüljünk magunkkal az életünk minden területén.

A mag sötétben kel ki – ahogy mi is.

Nem csak a fény jelent erényt
fordulj hát az árnyék felé
lélegezd be, lélegezz itt
nézz vele szembe
ismerd fel
a tudaton túl,
hogy amit látsz,
nem más, mint sötét álruhás
önmagad

A mag sötétben kel ki – ahogy mi is.

Ne vakítson el minket a fény
bontsd ki az éjszakát
legyen hited, mely túl mély a szónak
egy felismerés, mely túl központi a törésnek
míg a legsötétebb napjaid is
fényesen mutatják az utat.
 5. fejezet

A KIHÍVÁS AJÁNDÉKA
Saját határaid, melyek a legjobbat hozzák ki belőled

A kihívás kihozza a harcost a férfiakból, aki teszteli, élesíti és

finomítja magát a nehéz vagy szokatlan feltételek által. A
kihívás több mint egy tesztoszteronkoktél, adrenalinlöket vagy
a nyomás, hogy nőjünk fel. Több mint egy szégyen által vezérelt
lehetőség, hogy megerősítsük vagy közszemlére tegyük a
férfiasságunkat, és annál is több, hogy valaki más elvárásainak
megfeleljünk.
Amennyire kellemetlen ez a kihívás a férfiak számára,
annyira vitalizáló, elmélyítő is lehet, mivel olyasmit kínál fel
nekik, ami a legjobbat hozza ki belőlük. Olyan határt, melyet
már kisgyerekkora óta ismer, amikor a szülői felügyelet alól
próbálta bármilyen finoman is, kivonni magát.
A kihívás az utunk része, amely multidimenziós izomzatot és
erősen megtestesült jelenlétet tud felépíteni, élesíti a látásunkat,
a hallásunkat, erősíti a tudásunkat és a tetteink kapacitását.
Arra hív minket, hogy elhagyjuk a komfortzónánkat, és
ismeretlen területekre merészkedjünk. Bármennyire próbálunk
is ellenállni ennek a húzásnak – ez az ellenállás természetes –, a
szívünk mélyén tudjuk, hogy olyan kalandra hív, melyet előbb
vagy utóbb be kell vállalnunk.
A kihívás számtalan formát ölthet – a legaberráltabbtól a
legnemesebbekig –, de hogy hívását fogadjuk-e, és ezt hogyan
tesszük, ez a férfiasság alapvető aspektusa. Néha a legnagyobb
kihívás az, hogy nemet mondjunk a kézenfekvő dolgokra vagy
arra, amiről mások azt gondolják, hogy a legjobb nekünk azért,
hogy értékesebb és számunkra relevánsabb kihívásokkal
kerüljünk összhangba.

FESZEGESD A SAJÁT HATÁRAIDAT

A saját határod az a kísérleti zóna, ahol a legmélyebb,

legrelevánsabb fejlődésed történik. Ez a felkavarodás és az
izgalom területe, egy egzisztenciális küszöb, ahol elkezdesz a
félelmeid, a fájdalmad, a bánatod, a szégyened és a kudarcaid
felé fordulni – mindazok felé, amiket az árnyékban tartottál.
Ezek a találkozások a határaidat hozzák napvilágra.
A határod nem feltétlenül olyan hely, ahol a jelentést szálakra
bontjuk, majd újragombolyítjuk, vagy ahol a világod alapvető
változásokon megy keresztül, és a nem is sejtett felismerések új
irányokba indítanak. Ez egyszerűen lehet olyan hely is, ahol
nemet mondhatsz, és hagyhatod, hogy a szíved páncélzata
egyszerűen leolvadjon. Bármi legyen is a határod, tele van
életet adó kockázattal, és a legjobbat próbálja előhívni belőled.
Ez a valódi férfias erő fejlődésének csodálatos tűzpróbája, egy
beavatási közeg, amely teljes részvételt kíván, és a mélyebb
férfiasságba való átváltozásodat szolgálja.
A határainkkal való bensőséges viszony lényeges, ha fel
akarjunk venni a valódi méreteinket, és ha meg szeretnénk
testesíteni azt, akik és amik valójában vagyunk. Nem lehet
ilyesfajta intimitást átélni, ha nem töltünk el némi minőségi időt
a határainkkal.
A határunk az ismeret határát jelenti. Vele való közvetlen
kapcsolatunk megad nekünk minden szükséges útmutatást.
Élénken emlékszem arra a több mint negyven évvel ezelőtti
esetre, ami Törökország távoli, keleti részén történt velem.
Éppen beléptem a buszpályaudvar ajtaján, amikor
meghallottam a partnerem kiáltását nem messze. Néhány
másodperccel később láttam, amint legalább tíz férfi veszi
körül. Mohón méregették és fogdosták, és a kör egyre szűkült
körülötte. Halálosan rémült volt. Megbotránkozva törtem be a
körükbe, és készen álltam a harcra. A legtöbb férfi kést húzott
elő.
Azonnal éreztem, hogy nagy a veszély, és hogy látszólag nincs
kiút. Egy pillanat alatt előtört és elektromos intenzitással
sistergett fel belőlem az agresszió. A gondolatok nem zavartak
be. Nagyon gyorsan végigpásztáztam a körön, minden férfi
szemével találkozott a szemem. Az egyik szempárban kevesebb
erőszakos szándékot láttam, mint a többiekében, ezért
elkezdtem franciául beszélni hozzá. (Nagyon rosszul beszéltem
törökül, de tudtam, hogy Törökország néhány részén beszélnek
franciául). Valamit válaszolt, ezért lassan tovább beszéltem.
Egyre erősebb kapcsolat alakult ki köztünk, és néhány szót
sikerült is kihúznom belőle. Mindez nagyon rövid idő alatt
történt. Ahogy kibontakozott a barátságosabb hangnem, úgy
éreztem, hogy a kör veszít kissé a feszültségéből. Eltették a
késeket, és a férfiak lassan eltűntek. A tüzes, férfias erő
csúcspontján léptem közbe, és azonnal egy veszélyes határon
találtam magam. Az hatott a gondolatnál is gyorsabban, hogy
eléggé el tudtam lágyulni ahhoz, hogy döntő kapcsolatot
alakítsak ki szélsőségesen rövid idő alatt. A határhelyzet hozta
elő belőlem a működőképes megoldást, annyi dolgom volt
csupán, hogy gondolkodás nélkül együttműködjek vele.
Ha nem jelentős a kihívás, akkor nem érkeztünk el a
határunkhoz. Ha nem kell hozzá bátorság, nem érkeztünk el a
határunkhoz. Ez nem azt jelenti, hogy a veszélynek kötelezően
jelen kell lennie, de valami kockázat biztos van benne, legyen
szó arról, hogy elveszítjük a hidegvérünket, vagy kimondunk
olyan igazságokat, melyek radikálisan megváltoztatják az
életünk irányát.
Ha csak annyit kér, hogy gondolkodj pozitívan, akkor nem
érkeztél el a határodhoz. Ha akár csak rövid időre is, de nem
vívja ki az ellenállásodat – olyan ellenállást, amely könnyedén
félrelök vagy sutba vág terápiás vagy spirituális
beavatkozásokat –, akkor nem érkeztél el a határodhoz. Ha azt
gondolod, hogy mély belső munkát végzel, miközben relatíve
érintetlen maradsz, akkor még nem érkeztél el a határodhoz.
Ha könnyű, nem kér tőled semmi különöset, akkor még nem
érkeztél el a határodhoz.
Tudod, hogy elérkeztél a határodhoz, ha azt súgják az
ösztöneid, hogy tovább kell menned függetlenül attól, hogy
mennyire érzed magad kellemetlenül, vagy mennyire félsz. Ez
nagyon különbözik a „kellene” által irányított idióta
kockázatoktól. Egy különösen nagy kihívást jelentő határhelyzet
az, amikor egyik fő sérülésünk megnyílik, főleg, ha elérjük azt a
pontot, amikor teljességgel éreznünk kell, mindenféle „felnőtt”
elkülönülés vagy eltávolodás nélkül. Ha előre elmondják, hogy
ez jót tesz nekünk, nem lesz túl nagy hatással. Ha ilyen
különlegesen sérülékeny útra indulsz, igazán tökösnek kell
lenned.
A határod, mint mindig, hívogat. Néhányan azt mondják, nézz
a lábad elé, mások azt mondják, nézz a lépéseid után, arra
miért nem tér ki senki, hogy amikor lépsz, akkor is figyelj oda?
Érezd a szándékot, hogy egy kicsit közelebb juss a határodhoz,
és lassan lélegezz bele ebbe a szándékba, érezd, amint lassan
tetté alakul át. Az ilyen tettnek nem kell nagynak vagy eget
rengetőnek lennie, másoknak észre se kell venniük, csak az
számít, hogy elkezded megtenni a lépéseket, vagyis ha egyszer
megérzed, hogy itt az idő, ne késlekedj.
Ha megközelítjük a határunkat, az egyre jelenvalóbbá tesz
minket. Nemcsak hogy innen oda visz majd minket, hanem az
itt egy még mélyebb itté alakul, a most egy még mélyebb
mosttá. Ha ez kalandnak tűnik, az azért van, mert az is, belső és
külső kaland. A nehézsége, a sárkányok, melyekkel útközben
találkozunk: önmagunk átstrukturálása. Amin
keresztülmegyünk, az mind ádáz dicsőség, mely élesít, finomít
és mélyít minket, és segít olyan férfiasságot kovácsolni, mely
mindenki számára ajándék.

LEPLEZD LE AZ ILLÚZIÓIDAT

Azzal a meggyőződéssel léptem be a fiatal felnőttkorba, hogy

érzelmileg megnyílni (a dühön kívül) nem érdemes. Még akkor
is kerültem az efféle megnyílást, ha volt valami tapasztalatom,
hogy ez nem feltétlenül van így, és elkezdtem felismerni, hogy a
meggyőződésem csak illúzió. Határhelyzetbe kellett kerülnöm
ahhoz, hogy lazítsak a saját magam „összetartásán”.
Az egyik legnagyobb kihívás az, hogy meglazítsuk azt a fogást,
amiben az illúzióink tartanak minket.
Átvágni azt, amit illúzióként ismerünk fel – főleg azokat,
melyeket központinak gondolunk – nem kis feladat, és sokkal
többre van szükség hozzá, mint józan tanácsra vagy finom
noszogatásra. Tulajdonképpen lehet, hogy egy veszélyes pontra
kell elérkeznünk ahhoz, hogy felhagyjunk az illúzióinkhoz való
ragaszkodással – bármi, ami velőt rázóan tudatja velünk, hogy
sok forog kockán. Most.
Ezt erőteljesen közvetíti az Ösztön című film, amely két
nagyon különböző férfiról szól. Az antropológus Ethan
Powellről azt feltételezik, hogy megőrült, és gyilkossággal
gyanúsítják. A másik főszereplő Theo Calder, egy jó szándékú
pszichiáter, aki megpróbálja meggyőzni Powellt. A két férfit
ellentétes véleményük köti össze: a racionális és az irracionális,
a civilizált és a civilizálatlan, az összeszedett és az
összeszedetlen, a törvénytisztelő és a törvényen kívüli. Az egyik
sarok a merev racionalitás, a másik a nyers ösztön.
Miközben Calder ragaszkodik a racionális eszközökhöz,
továbbra is elszigeteli magát Powell világától, Powell hirtelen
megragadja – egy ablak nélküli börtöncellában vannak őrség
nélkül –, leragasztja a száját, és olyan helyzetben tartja, hogy
könnyedén meg is ölhetné. Calder nagyon fél, egyértelműen
nagy veszélyben van.
Powell letesz egy ceruzát és egy darab papírt az asztalra
Calder elé, és a következőket mondja: „Nos, ez egy egyszerű
teszt lesz. Átmész vagy megbuksz, élet vagy halál… Most írd le a
lapra, hogy mit vettem el én tőled, mit veszítesz el.”
Calder gyorsan ezt írja: „Az irányítást.”
Powell ezt feleli, „Rossz válasz. Soha nem irányítottál. Csak azt
hitted, hogy irányítasz.”
Powell ezután újabb esélyt ad Caldernek. Ezt írja: „A
szabadságomat.” Ez a válasz sem jó.
Calder határhelyzethez érkezett, tudja, hogy az élete forog
kockán. „Ha izzadtan ébredsz – mondja Powell – az éjszaka
kellős közepén, és a szíved zakatol, mi az, ami megkötöz téged,
kis csomócskákkal?”
„Pont olyan voltam, mint te – teszi hozzá Powell. – Oké, utolsó
lehetőség.” És látszik rajta, hogy komolyan gondolja. „Utolsó
próbálkozás – mondja. – Sok szerencsét.”
Calder ezt írja: „Az illúzióim.”
 Ez a helyes válasz.
Nem volt kontrollja, sem szabadsága a hétköznapi életben,
csak azt hitte, hogy van. Hogyan veszíthette volna el ezeket?
Csak egy hajszál választotta el a haláltól – ez egy
egzisztenciálisan nagyon élő pillanat –, és ekkor rájön, hogy
kezdi elveszteni az illúzióit. Mivel kapcsolatban? Mindenféle
dologgal, főleg azokkal kapcsolatban, melyekre adottként tekint
– mint például az, hogy ő a normális, Powell pedig a kevésbé
normális, vagy hogy kontrollálja az életét.
Ahhoz, hogy elkezdjük feladni az illúzióinkat, először is olyan
helyzetbe kell kerülnünk, ahol annak látjuk őket, amik, és ez
gyakran minden, csak nem könnyű vállalkozás. A szemeink
néha akkor nyílnak ki, amikor elérkezünk a határra…
Nagy pillanatok. Különösen élő pillanatok. Időforgácsok,
amikor teljességgel jelen vagyunk, és ami gyakran társul
hatalmas veszéllyel. Vagy egy hatalmas lehetőség. Olyan ajtók
nyílnak ki nagyon rövid időre, amelyeken csak akkor mehetünk
keresztül, ha nem habozunk.
Amikor a kevésbé lenyűgöző időket is hasonlóan éber tudattal
szemléljük, az lehet, hogy éppen annyira lenyűgöző lesz, mint
az ilyen pillanatok megjelenése. Amikor elutasítjuk ezeknek az
időknek a valódi jelentőségét, visszahúzódunk a nekünk
felkínált határvidékről, és megmaradunk valamiféle részleges
elevenségnél, mintha már nem lenne semmi, amit tehetnénk.
Mintha nem határhelyzetben lennénk, nem valami mély
jelentőségű dolog szélén állnánk – hiszen annyira
beszippantanak minket a szokásaink –, ugyanakkor úgy
teszünk, mintha nem játszanánk meg magunkat.
 A határunk ennek ellenére nagyon is jelen van, pillanatról
pillanatra, állandóan arra hív minket, hogy ráébredjünk a
jelenlétére és a lehetőségre, melyet felkínál arra, hogy
teljesebben és hitelesebben élhessünk. Létezésünk mélyén
mindnyájan érezzük a határunkat: azóta közelítünk hozzá,
amióta kúszni tudunk. A valódi határunk volt – és még mindig
az –, bármennyire meggyőzően is cseréltük le kisebb határokra.
Calderhez hasonlóan nem dobjuk el az illúzióinkat
egykönnyen – sőt, fel sem ismerjük őket –, főleg, ha az egész
életünket ezekre építettük fel. Lehet az az illúziónk, hogy
szabadok vagyunk, mert királyok vagy alfahímek vagyunk az
ízlésesen berendezett cellánkban, lehet az az illúziónk, hogy
kontroll alatt tartunk mindent, csak azért, mert rá tudunk ülni
valakire, vagy mert be tudjuk zárni azt a szekrényt, amely a
nemkívánatos részeinket tartalmazza. Lehet, hogy az az
illúziónk, hogy azok vagyunk, akiknek gondoljuk magunkat,
csak mert olyan sokan mások is ezt gondolják. Lehet, hogy az az
illúziónk, hogy minden illúzió, csak mert egy spirituális úthoz
kapcsolódunk, amely azt mondja, hogy ez így van – kivéve
természetesen az adott spirituális irányzatot –, és így tovább. És
persze nehezíthetjük az egészet azzal, hogy felruházzuk az
illúzióvesztést egy negatív konnotációval.
Ha az az illúziónk, hogy szabadok vagyunk, az nem azt
jelenti, hogy a szabadság maga is illúzió. Pusztán annyit jelent,
hogy hihetetlen képességünk van arra, hogy becsapjuk
magunkat, és egy másik épp ennyire lenyűgöző képességünk az,
hogy figyelmen kívül hagyjuk mindazt, ami akadályozza, hogy
tisztán lássunk. Az első képesség, amely a fejlődés minden
szintjén megjelenik, olyan feltételeket teremt, amely katalizálja
a másodikat. Feltételeket, melyek elég szenvedést tartalmaznak
ahhoz, hogy elkapják a grabancunkat. Bármennyire akaratlanul
is, de olyan körülményeket hívunk az életünkbe, melyek
csúcsra járatják az elégedetlenségünket, és egyszer csak az
egész átfordul, és megkapjuk azt a durva dicsőséget, amelyre
szükségünk van.
Ahhoz, hogy szétverjük az illúzióinkat, ki kell ábrándulnunk –
minél alaposabban, annál jobb. Az a legjobb, ha ezt a megfelelő
tempóban tesszük, vagyis kellően meg tudjuk emészteni a
változásokat. Erre van egy halom segítségünk: van
nyugtatótabletta, izgatótabletta, aztán van az a tabletta, amely
felébreszt minket az álmodozás és a tervezgetés közepén.
Ezeket nem kell orvossal felíratni, hiszen az élet elkerülhetetlen
kihívásai nagyszerűen megadják őket nekünk.
A kiábrándultságot általában csalódottságként értjük, mintha
cserbenhagyott volna minket valaki, de a szó felépítése valami
sokkal elementárisabbra utal: megszabadultunk az
illúzióinktól. Ez természetesen néha távol van a kellemestől, a
kiábrándultság sötétebb konnotációi miatt.
A legnagyobb kihívást az jelenti, hogy a kiábrándultságra ne
problémaként vagy negatívumként tekintsünk, hanem ébresztő
erőként használjuk. A kiábrándultság azt jelenti, hogy átlátunk
az illúziókon, és ezzel egyidejűleg megszüntetjük a hatását
ránk. Levesszük magunkról a rontást, már nem irányít minket
tovább a kondicionáltságunk. És így sokkal ügyesebben tudunk
majd közelíteni a határunkhoz. A kiábrándulás ilyen
tekintetben olyan, mint a kijózanodás, a felébredés katalizátora,
és nagyszerű lehetőség.

KIHÍVÁS: A KAPCSOLATOK GYAKORLATA

A kihívások éppen olyan lényegesek fejlődésünk szempontjából,

mint a táplálék, de ez nem azt jelenti, hogy a kapcsolati
kihívások is mindig jó dolgok. Azt mondani egy férfinak, hogy
növessze ki a golyóit, vagyis hogy legyen férfiasabb, nem segít,
még akkor sem, ha ezeknek a felszólításoknak a megszégyenítő
jellege kikényszeríti, hogy megtegyük azokat a lépéseket,
melyeket szerintük „meg kellene” tennünk.
Ha a kihíváshoz nem társul együttérzés, akkor az inkább
kimerít, mint megerősít, és inkább megalázkodást vagy lázadást
generál. Ha túl lágy vagy túl indirekt, akkor nem lesz kellő
hatása, ha agresszív, akkor gyakrabban reagálunk rá
védekezéssel, ellenszegüléssel vagy összeomlással, ami
senkinek nem jó.
Az egyik legnehezebb dolog a kihívásban az, hogy szembesítő
jellegű – nem melodrámai módon, hanem a szembesülés szó
szerinti értelmében, „szemben állni valamivel”. Nincs benne
semmi fondorlatos vagy passzív-agresszív hátulról mellbe
támadás. A konfrontáció azt jelenti, hogy egyenesen
nekimegyünk valaminek, szemtől szemben állunk vele. Sajnos
ez gyakran hordoz negatív jelentést, ellenségeskedést vagy
nyomulást sugall. De az együttérző konfrontációnak nem kell
feltétlenül ellentmondásosnak lennie.
A negatív asszociációkkal ellentétben a konfrontáció lehet
életet felturbózó folyamat, ha erősen megtestesített jelenléttel,
együttérzéssel és világossággal megyünk bele. Ez már
önmagában valódi kihívás, nagyon sokat kér tőlünk, mégsem
olyan sokat, hogy az ne lenne teljesíthető.
Az egészséges kihívás nem támadás. Néha erőteljesen
érvényesít, de nem agresszív, és nem is erőszakos. Nem
szégyenít meg másokat, de az lehet, hogy néha akaratlanul
előhívja az egészséges szégyent a másikban, amely katalizálja a
lelkiismeretét, miközben segít előhozni azt a fajta
sérülékenységet, amely lehetővé teszi a szívből jövő
lelkiismeret-furdalást.
Bármilyen tüzesen nyilvánul is meg, az egészséges kihívás
szándéka nem az, hogy uralja vagy lekicsinyítse a másikat,
hanem hogy egyértelműen megvilágítsa és támogassa az életet
adó lehetőségeket, és megszólítsa a jóllétet akadályozó
tényezőket. A férfiaknak könnyebb ezt megvalósítani, mint
megérteni, így néha a nagyobb kihívást az jelenti, hogy ne
hagyjuk, hogy a kihívásra adott túlzott reakciónk akadályozza a
megnyílást (feltéve, ha ez a kihívás nem bántalmazó).
Az egészséges kihívás nem kéri a passzív elfogadásodat vagy
a puszta alázatodat – mintha egy „jó” katona lennél, aki
kételyek nélkül követi a többieket –, hanem dinamikus, élettel
teli figyelmet és jelenlétet kíván. Valakinek az egészséges
kihívására ellenségesen, szarkasztikusan vagy más módon
tiszteletlenül reagálni nem valódi viszontkihívás, hanem
szemétkedés, bármilyen módon próbáljuk is racionalizálni vagy
létjogosultságot adni a visszavágásnak. Az sem jobb, ha
„kedvesen” vagy „józanul” szemet hunyunk egy ilyen kihívás
felett, vagy elmegyünk mellette, esetleg marginalizáljuk. Igen,
egy egészséges kihívásra felelj hangosan, empatikusan vagy
harcosan, ha kell, de ezt tedd olyannyira tudatosan és másokra
gondolva, amennyire tőled telik, és ne feledd, hogy a kihívód is
ember.
Ha valóban jó szándékkal fogadod a kihívást, de felületesen –
ami néha elkerülhetetlen –, az nem ugyanaz, mintha
kirohannál a kihívód ellen! Amikor létjogosultságot adunk a
kirohanásnak (mint akkor, amikor azt mondjuk, hogy „Szállj
már ki a seggemből”, vagy „Ne próbálj irányítani engem!”),
mintha ez lenne a „mi igazságunk” bármilyen kihívással
szemben, akkor tulajdonképpen önmagunkat csapjuk be.
Amellett döntünk, hogy kiálljunk a saját igazunk mellett, és
ahelyett hogy valami mélyebb felé indulnánk, hatalmat adunk a
bennünk élő túlreagáló kisfiúnak, és védekező felnőttként
viselkedünk.
Ha valakit kihívunk, tényleg fontos tudnunk, hogy mi a
kiindulópontunk, vagyis hogy mi rejtőzik a motivációnk mögött.
Emellett azt is számításba kell vennünk, hogy a másik milyen
kapacitásokkal rendelkezik a fogadáshoz.
Ugyanilyen fontos, hogy ne hagyjuk ki a szívünket abból, ha a
másikat kihívás elé állítjuk, és hogy maradjunk annyira
nyitottak, amennyire csak lehet, akárhogy fogadják is a
kihívásunkat. Nem az a feladatunk, hogy felvértezzük
magunkat azzal, hogy mi állítjuk kihívás elé a másikat – mintha
elbújnánk a kihívás mögé –, hanem hogy átláthatóan jelen
maradjunk, és nem hagyjuk, hogy a szenvedélyünk vagy a
meggyőződésünk elhomályosítsa vagy felhígítsa a befogadónk
irányába mutatott érzékenységünket.
Mi az tehát, amit legjobb esetben átadunk? Tömör, jól
megalapozott intuíciónkat annyira asszertíven és ügyesen,
amennyire csak lehet. És itt gyakran jön elő a sérülékenység
kérdése: az ilyen kihívások néha kockáztatják a másikkal való
kapcsolatunkat, akkor is, ha ez még annál is nagyobb kockázat,
mintha csendben maradnánk.
Az egészséges kihívás lehet harcos és gyengéd is. Lehet
érzelmileg élő és lenémított. De a formájától függetlenül egy
álláspont. Nincs benne semmi szerénység, bágyadtság vagy
védekezés. Ha gyengéden mondjuk ki, akkor is megőrzi
gerincességét, és nem fokozza le, nem gyengíti az üzenetet.
Ezt az álláspontot olyan formában kell átadni, amely a
befogadó érdekeit legjobban szolgálja. Ehhez rá kell
hangolódnunk a másikra, és nem csak feltételezésekből kell
tudnunk, hogy mi kell, hanem intuitív bele-érzéssel, vele-
érzéssel és érte-érzéssel kell eljárnunk. Ha a kihívás rosszul
sikerül (zárt a szívünk és az agyunk), különbségeink
zátonyainak hajótöröttjeivé válunk. Ha elállunk a kihívástól,
állóvízben lebegünk, és leválunk nemcsak a zátonyokról,
hanem a mélységektől is.

Greg régebben kölcsönadta néhány szerszámját a barátjának,

Jacknek. Jack megígérte, hogy két héten belül visszaadja őket.
Már eltelt egy hónap, Jackről és a szerszámokról semmi hír,
Greg pedig dühös Jackre. Íme, három lehetőség: (1) Greg
felhívja Jacket, és dühösen lehordja, amiért ennyire tapintatlan.
Még agresszívebbé válik, ha kiderül, hogy Jacknek nincs más
kifogása, csak az, hogy elfelejtette. Greg követeli, hogy azonnal
hozza vissza a szerszámokat, és leteszi a telefont. (2) Greg
megkeresi Jacket, visszakéri a szerszámokat, és Jack vissza is
adja őket. Greg nem akadékoskodik, kedves, azonban utána
hagyja, hogy kapcsolata Jackkel elsekélyesedjen. (3) Greg
találkozik Jackkel, és elmondja neki egyenesen, de nem
agresszíven, hogy nem tartotta be a szavát a szerszámok
visszaszolgáltatásával kapcsolatban. Jack védekezni kezd, Greg
ránéz, egy darabig nem mond semmit, átnéz Jack védekezésén,
majd a következőt mondja: „Nem akarok összeveszni veled –
csak bánt, hogy ez történt, és remélem, hogy mindez nem áll a
barátságunk útjába.” Megáll és vár, hogy Jack befogadja, amit
mondott. Jack elnézést kér, hogy nem figyelt oda jobban erre a
helyzetre.

Mit tehetsz, hogy jobban menjenek a kihívások? Gyakorolj.

Találj embereket, akikkel több szinten is meg tudod beszélni az
egészséges kihívásokat, akik osztoznak az elköteleződésedben,
hogy mélyebb, tudatosabb és élőbb kapcsolatokat alakíts ki,
akik számára az átláthatóság, az integritás és az érzelmi
írástudás kéz a kézben járnak. És ezt ne csak akkor gyakorold,
amikor ehhez van kedved!
Mások kihívásának nagyszerű gyakorlata az, ha magadat
hívod ki, hogy meglásd, mi történik – mind kívül, mind belül –,
és annyira leföldelten kezeled ezt, amennyire csak lehet. Vedd
észre, hogy mi az, amivel kapcsolatban elutasítod a kihívásokat.
Ne toleráld annyira, hogy halogatod, amit meg tudnál vagy meg
kellene tenned. Élvezd a kanapét, de azt is, hogy leszállsz róla.
Ne csak azt vedd észre, hogy mi az, amit nem szeretnél, hogy
mások lássanak, hanem azt is, hogy miért. Bármennyire
kényelmetlen is ez a folyamat – hiszen bőségesen kínál
lehetőséget arra, hogy kitedd magad különféle nemkívánatos
dolgoknak –, a jutalom mégis hihetetlenül nagy, mert egyre
többet és többet hoz elő az árnyékodból.
Nincs részletes útmutató, melyre következetesen
támaszkodhatunk, amikor kihívunk valakit, vagy mi megyünk
bele egy kihívást jelentő helyzetbe. Minden megközelítésnek
megvan a maga árnyoldala rejtett motivációk vagy kontrollvágy
formájában. Ha erre nem figyelünk oda, akkor könnyedén
belecsúszhatunk valami olyasmibe, ami elkerülhetetlenül
félrevezet minket, és túl lággyá, túl intenzívvé, túl gyengéddé
tesz minket, vagy túl jól akarjuk majd csinálni. Ilyenkor
kérdezzük meg magunktól a következőket: „Nyitott a szívem?
Ha nem, miért nem?”, vagy „Úgy vagyok közvetlen, hogy nem
sértek meg másokat?”, vagy „Milyen hatással vagyok arra az
emberre, akit kihívok?”
Az egészséges kihívás belülről táplál minket. Beindítja a
vérkeringést, megnyitja a testünket, kiélesíti a fókuszunkat,
megértőbbé tesz, megtisztítja és energetizálja a teret köztem és
a másik közt, átlélegzi a lépéseinket, elmélyíti a légzésünket,
véget vet a zsibbadtságnak, aprófát vág a hasznavehetetlen
kapcsolati rönkökből, összehozza a dühöt az együttérzéssel,
felszabadítja a bennünk található harcost, mely potens és
sérülékeny egyszerre.
 Az egészséges kihívás fő tényezői a következők:

■ Legyünk asszertívak, és ne agresszívak

■ Maradjunk kapcsolatban a gondoskodó énünkkel
■ Legyünk közvetlenek
■ Ne szégyenítsünk meg senkit
■ Legyünk érzékenyek arra, hogy milyen hatással van
másokra a viselkedésünk
■ Álljunk két lábbal a talajon anélkül, hogy merevvé
válnánk
■ Ne tegyünk többet annál, mint amit a másik el tud viselni
■ Maradjunk együttérzők anélkül, hogy gyengülne az
üzenetünk
■ Ne reagáljunk túl dolgokat
■ Ne mondjunk se túl sokat, se túl keveset

■■■

Kezdjük el az egészséges kihívást, hagyjuk, hogy kiélesítse a

fókuszunkat, megalapozza a szívünket, ellazítsa a hasunkat és a
vállunkat, lehorgonyozza a lábunkat, elmélyítse a
kapcsolatainkat, valamint felélénkítse és tiszteletben tartsa
egész lényünket. Ha elég sokszor csinálod, akkor a kihívás már
nem olyasmi lesz, amitől rettegni kell vagy túlélni, hanem
egyenesen várni fogjuk majd, és muszáj lesz tisztelnünk,
bármilyen határon dolgozunk is épp.
 II. RÉSZ

A HATALOM ÉS A MODERN FÉRFI

Düh, agresszió és a hős

Ha nem vesszük észre, és valamilyen szinten nem alakítunk

ki bensőséges viszonyt azzal, ami bennünk elembertelenít
vagy bántalmaz másokat - bármilyen „civilizált” vagy
„racionális” is legyen a megjelenése -, akkor nemcsak
magunkat sodorjuk veszélybe, hanem másokat is,
függetlenül attól, hogy mennyire kedvesen viselkedünk
általában. Nem ennek a belső sötétségnek a jelenléte számít
igazán, hanem a vele való kapcsolatunk minősége.
 6. fejezet

HARC A HATALOMÉRT
Az ellenállhatatlanságtól a felhatalmazásig

A harc életem számottevő részét tette ki kezdetektől fogva.

Óvodásként sok időt töltöttem fantáziavilágomban elmerülve,
nagy zajjal csatáztattam egymással a játékaimat,
fáradhatatlanul állítottam szembe őket, hogy szétcsapjam, majd
gyorsan újraélesszem mindegyiket. Végtelen csaták voltak ezek,
ha be kellett fejeznem, az csak szünet volt, majd kezdődött újra
a harc – valójában minden játék azt a küzdelmet tükrözte, amit
az apámmal vívtam. Erőtlennek éreztem magam a dühével
szemben, és amiért megszégyenített, és utáltam, hogy képtelen
vagyok harcolni ellene, főleg, amikor anyámat járatta le (aki
soha nem vágott vissza). Minden vágyam az volt, hogy
legyőzzem, hogy döntő csatát nyerjek ellene, de ezt egészen
tizenéves koromig magamba fojtottam.
Félős kisfiú voltam, hiperérzékeny, álmodozó és agresszív.
Emlékszem, hogy iskola után hét- vagy nyolcéves koromban
mindennap megkergetett két verekedős gyerek. Nem egészen
két kilométerre laktam az iskolától, és legtöbbször alig volt
távolság köztünk, ijesztgettek és üldöztek, kövekkel dobáltak, de
nem igazán tudtak elkapni. (Valószínűleg ez volt a középiskolás
futókarrierem kezdete.) Egyszer mégis sikerült nekik. Még
mindig emlékszem a helyre, egy füves rész volt a helyi bolt
közelében. Az 1950-es évek közepén jártunk. Rettegtem,
éreztem őket magamon, zajos káosz vett körül öklökből és a
rám nehezedő testük súlyából, de harcoltam velük. Teljes
meglepetésemre mindkettőjüket megvertem. Legyűrtem és
alázatra kényszerítettem őket, mintha világéletemben ezt
tanultam volna.
További tinédzseréveim is a harcról szóltak, évente több száz
verekedésben vettem részt. Az iskolaudvari és az iskolán kívüli
agresszió nagyon intenzív volt, és én ezekben a helyzetekben
nagyon otthon éreztem magam. Az iskolában hihetetlen
versenyszellemem miatt töretlen következetességgel a legjobb
jegyeket szereztem meg. Valósággal ujjongtam, amikor évről
évre a legjobb lettem. Bár elég félénk voltam, és a célomat, hogy
kivívjam édesapám elismerését, sosem sikerült elérnem. Az
iskolán kívül a tanulás azonban már nem számított, csak a
fizikai erőnlét volt lényeges, főleg a harcban.
Stílusom nem volt hagyományosnak mondható. A többi fiú
birkózott és öklözött, de én nem használtam az öklömet. Az a
gondolat, hogy arcul üssek egy másik fiút, meg sem fordult a
fejemben, pedig valószínűleg hamarabb véget vethettem volna
így a harcoknak. Ahogy elkezdődött a harc, összekulcsoltam a
másik fiú karjait, vagy elkaptam a csuklóját, lebirkóztam,
fojtófogást használtam, kicsavartam a karját a háta mögött, és
addig szorítottam, amíg azt nem mondta, hogy elég. (Ami
egyértelműen azt jelentette, hogy veszített, és hogy én lazítsak a
fogáson.) Örömemet leltem abban, hogy nyerek, de abban nem,
hogy fájdalmat okozok. Az agresszióm együtt élt valamivel, ami
messze volt tőle, és amit nemhogy nem értettem, de még
gondolni sem tudtam rá. Nem voltam túl empatikus,
mindenkire versenytársként, legyőzendő félként tekintettem,
ugyanakkor nem akartam ártani senkinek.
A legtöbb fiú a harcban való részvételt – nem csak fizikálisan
– könnyen összeköti a férfiassággal. És még ha vannak is a harc
kapcsán vegyes érzelmei valakinek, kiirtja magából a nyomás
miatt, hogy ne gyengüljön el, vagy ne aggódjon az ellenfél miatt.
A általunk vívott csaták kulturálisan kódoltak, és olyan
fogalmak övezik, mint például hogy valaki jó sportember,
ennek ellenére mégis háborúról van szó, és a győzelmet
hangsúlyozzák túl. Ebben a közegben a vereség kudarcot jelent
(amin csak még inkább ront, ha „úgy viseljük, mint férfi”), a
nyereség pedig a hatalmas megelégedést ígérő Szent Grál.
Ennek bárminemű megkérdőjelezése a gyengeség jele,
menekülés a férfiasság elől.
Mire tizennégy éves lettem, lenyomtam a vitában apámat, és
a fizikai erőnlétem is jobb volt az övénél. De számomra ez egy
fura nyereség volt, mivel ahhoz, hogy ezt el tudjam érni, el
kellett távolodnom a bennem élő sérülékeny kisfiútól, és
kamaszkoromra megkeményedett a szívem. Az agresszivitásom
intellektualizálódott, a versenyszellemem magas fokozatra
kapcsolt és felfújt engem, a félénkségem pedig lelohasztott. Csak
ritkán harcoltam fizikailag az iskolában, egy figyelemre méltó
kivétellel: amikor a verekedős szomszéd gyerek, Darryl, egy
hiperagresszív, konfliktuskereső, kiálló állú fiú kihívott egy
bokszmeccsre.
Ő és én egy kisebb, nap szívta mezőn találkoztunk a párás esti
napsütésben, de lehettünk volna a Madison Square Gardenen
is. Az egyik néző az apám volt. Csak nagyon kevés meccsemet
látta, ezért ez kivételes alkalom volt. Kijelentette, hogy a harc
nem helyes (valószínűleg azért gondolta így, mert a tanári
szakma ezt követelte), de négyszemközt arra bátorított, hogy
nyomjam le az engem támadókat. Jelenléte a csatát
látványossággá emelte, nem voltam hozzászokva, hogy
bármiféle figyelmet kapjak tőle. Úgy éreztem, bekerítettek.
Darryl és én felnőtt méretű bokszkesztyűket hordtunk. Ő sokkal
agresszívebb volt nálam. Csendben bokszoltunk, csak a
légzésünket és az ütések puffanását lehetett hallani. A
szünetekben (apám jelentette be a körök elejét és végét)
lihegtünk, a csend besűrűsödött, különös jelentőséget adott a
kétségbeesett kis arénának. Darryl határozott elszántsággal
küzdött, és megpróbált a vadságával megrémiszteni.
De egyikünk sem ismert határokat. Én valahogy képes voltam
megállni a talajon.
Hirtelen úgy kezdtem el küzdeni, mint egy euforikus
álomban: minden ütését szokatlan könnyedséggel védtem ki,
folyékony magabiztossággal ütöttem, ami mintha nem is lett
volna a saját minőségem, de apáméra sem hasonlított.
Álmomban alkalmanként addig harcoltam a támadómmal,
amíg meg nem öltem, vagy amíg át nem alakult egy számomra
barátságos emberré – sőt, amíg én nem lettem belőle. Ez az
álombeli csata könnyű volt, ha egyszer elkezdtem. Darryllel,
mint ahogy ezekben az álmokban is, valami szándékkal
küzdöttem, mégsem a győzelem vagy a vereség járt a fejemben.
Valami olyasmi volt jelen, ami nagyobb volt, mint az agresszióm
– valami, amihez nem tudtam, hogy viszonyuljak. Valahogy
elengedtem az öntudatosságomat, ami rendszerint
megsebesített engem. Apám jelenléte irrelevánssá vált.
Lenyűgöző kegyelem mozgatta a testemet, irányította a
mozdulataimat. Az idő lelassult.
Darryl csak ütött, de én nem hagytam magam. Képtelennek
éreztem magam arra, hogy megváltoztassam az eseményeket,
de nem is akartam. Ha feladja, valószínűleg én is ezt teszem, de
ő erőszakosan küzdött tovább. Éreztem, hogy hamarosan
elérkezik a csúcspont. Ha tudtam volna beszélni, valami
olyasmit mondtam volna, hogy „Ez vagyok ÉN!” Nem a
bokszoló, nem a fájdalommal teli tinédzser, nem a félős kisfiú,
hanem az az energia és jelenlét, amely ezeket életre hívja. Ez az
„ÉN” elég nagy volt ahhoz, hogy magába fogadja a bokszolókat,
az apámat, a vele való drámát, a mezőt, a növekvő árnyékokat
és a környező tölgyfákat.
Darryl végül fáradni kezdett. Ami ezután következett, nagyon
élő emlék számomra: jobbról cseleztem, majd balról húztam be
neki egyet gyomorszájba. Ahogy ezt meg akarta akadályozni, a
jobb kezem a karjai fölé emelkedett, és lefelé lendült. Aztán a
balom a teljes testsúlyommal egyenesen az arcába ütött. Az
üvöltése áttörte a csendet. Hatalmasat zuhant. A két felső foga
megrepedt. (Azt hittem, kitörtem őket.) Egy pillanatra
visszaestem a szokásos személyiségembe, elveszítettem a
kapcsolatomat a szabadsággal, amelyet éreztem. Ez most már
csak egy harc volt, amit megnyertem.
Fogalmam sem volt, mi történt. Mindez olyan volt, mint egy
gyorsan eltűnő álom, melynek gyökereihez nem volt talaj.
Darryl hazafutott. A szülei nagyon haragudtak azért, ami
történt, ezért hamarosan hívták apámat. Nem tudtam, miről
beszélgettek, de tudtam, hogy apám büszkébb volt rám, mint
amennyire kimutatta. Én viszont nem éreztem büszkeséget
amiatt, amit tettem. Győzelem volt, de egyáltalán nem éreztem
magam győztesnek. Szomorúnak és lehangoltnak éreztem
magam, le voltam törve, idegen voltam egy furcsa világban,
nem tartoztam sehová.
Bár ezt akkor nem neveztem volna ennek, de némileg
együttéreztem Darryllel. Nagyon közel voltam a valódi
méretemhez egy rövid időre, de aztán visszatértem a saját
cellámba, beskatulyáztam magam. Az egyetlen vigasz az a
nyeremény volt, amit az agresszióm vívott ki nekem. Serdülő
győzelmeim szalagjai az osztályteremben és a pályán valahol a
homlokom mögött raktározódtak el. Szokásos önmagam
pillanatnyi átlényegülése – amikor az agresszor elhagyja az
agressziót – gyorsan visszahúzódott, és nem jelent meg az
előtérben csak több tíz évvel később, amikor elkezdtem
lebontani érzelmi páncélzatomat, és rátaláltam
sebezhetőségemre mély, szívfájdító terápiás körülmények
között.

Volt egy hosszú, levegőtlen időszak

 amikor egy üres szobában éltem
hang nélkül sírt
fiatal szívem a sötétben
csapdát magamnak én állítottam
egy fiatal srác rémálomordításai visszhangzanak
fájdalma elveszett tudatom megkeményedett dühében

Egy hosszú napon aztán leomlottak a falak, le

titkos vágyam bontotta le
a bent bentje
fájdalmam hozta meg az áttörést és a
megkönnyebbülést

Boldog, boldog vagyok, hogy érzem ezt a kisfiút

így nézem ezt mindennap
megpihen a lépéseim szívében
félénk nyúlánksága mosolyog
szabadon, szélesen
hívja a bennem élő férfit
hogy itt legyek teljesen és teljesen élve
mindegy, az életet épp hol éli

HARCOSOK KLUBJA: TALÁLKOZÁS A FÉRFIASSÁGGAL

HÚS-VÉR NYERSESSÉGÉBEN
Ha agresszív viselkedésen kapjuk magunkat, talán nem tudunk
azonnal kilépni az adott viselkedésből, de a lehetőségünk
megvan rá – és arra is, hogy az agresszió energiáját jobb célokra
használjuk fel. Én ezt még nem ismertem fel, amikor Darryllel
veszekedtünk. De ha már tudjuk, hogy ki lehet lépni az
agresszív viselkedés automatizmusából, onnantól fogva
felelősek vagyunk azért, hogy ezt megtegyük. Nem az a lényeg,
hogy legyőzzük az agressziót (amely szintén az agresszió egy
formája), hanem hogy átcsatornázzuk az energiáit valami
egészségesebbé, valamivé, ami minden érintett javát szolgálja.
Arról van szó, hogy az agresszort kivegyük az agresszióból –
harcos nélküli küzdelem –, és ezzel teret nyissunk arra, hogy
önmagunk jobb verziója kerüljön a kormányhoz. Ez jelentheti
azt, hogy felhagyunk az aktuális tevékenységünkkel, vagy hogy
átváltoztatjuk az agressziót egészséges dühvé, és a megfelelő
asszertivitás kiváltja a vágyott eredményt – anélkül, hogy a
befogadót megsértenénk, megaláznánk vagy megfosztanánk
emberi mivoltától. Itt a vadság és az együttérzés fog össze az
éles elméjű figyelemmel, és ez katalizálja a valódi férfias erőt.
Ha egy húsba vágóan leleplező bepillantást szeretnél nyerni
az agresszió és a maszkulinitás kortárs pszichéjébe, érdemes
megnézned a Harcosok klubja című filmet. A fiatal,
álmatlanságtól szenvedő narrátor a mindennapi
mókuskerékben tölti az idejét. Gyakorlatilag agyhalott, és
érzelmileg kasztrált. Végül támogató csoportokba kezd el járni,
ahol sikerül kapcsolatokat kialakítania, és érzelmileg
valamelyest felszabadulnia. Aztán találkozik Tyler Durdennel
és átél egy mélyebb katarzist.
 Tyler egy vadember, anarchista és spontán, pimasz,
könyörtelenül élő és erőteljesen vonzó a narrátor számára.
Hamarosan puszta kezes véres verekedésbe keverednek
egymással, ahol nem az a lényeg, hogy ki nyer, hanem hogy
mindent – mindent! – beleadjanak ezekbe a találkozásokba. Se
kesztyű, se bíró, se kényszer. Hamarosan több férfi is
csatlakozik hozzájuk, és megalakul a csak férfiakból álló
Harcosok klubja nevű földalatti mozgalom, aminek lényege,
hogy az elemi intenzitású harc során nem tilos semmilyen
fogás. A férfiak nem képzett harcosok, de kegyetlen
elszántsággal vetik bele magukat a küzdelembe. Véres,
erőszakos, lebilincselő, és teljességgel kielégítő a résztvevők
számára, függetlenül attól, hogy őket ütik vagy ők ütnek.
Sok néző elfordítja a fejét ezeknél a jeleneteknél. De nem úgy
kell ezekre tekinteni, mint az ok nélküli erőszak ábrázolására –
nem erről van szó. Sokkal inkább őrjöngően nyers, szemtől
szembe köpött válaszok ezek egy kiherélt kultúrára. Barbár
találkozásaikban a Harcosok klubjának tagjai nem csatázó
ellenségek, hanem szövetségesek, és nem állnak távol attól,
hogy az ellen harcoljanak, amely a férfiakat abba a világba és
abba az életbe skatulyázza be, mely nem olyan régen még a
narrátor élete volt.
A harc annyira túlmegy mindenen, annyira erőszakosan
zsigeri, hogy hagyja, hogy meglássuk – és megérezzük – az
alapját.
Végül az országossá szélesedő, mégis titkos Harcosok
klubjának katarzisa nemcsak felszabaduláshoz vezet, hanem a
Tyler által vezetett Project Mayhemhez. A klubból kultusz lett.
Amikor a narrátor kezdi elveszíteni az irányítást, és ráébred
arra, mi is történik, elborzad. Olyan álláspontot vesz fel, ami
aláássa a korábbit, nevezetesen, hogy a Harcosok Klubja
nagyszerű és megkérdőjelezhetetlen. A szívbajosból barbárrá,
majd birodalomépítőből felébredt álmodóvá vált narrátor
egészen a legbelsőkig szembesíti önmagát.
A Harcosok klubjára alapvetően férfiaknak szóló filmként
tekintenek, de szerintem éppen annyira való nőknek is, hiszen
bepillantást ad a férfiak pszichéjébe. A véres szórakozás nem az
erőszak jóváhagyása, hanem annak közeli, intenzív, karakán
megvilágítása. Keverj össze egy kis posztmodern elidegenedést
és lemeztelenített barbárságot, és kész is a Harcosok klubja,
mely puszta kézzel veri keresztül magát a kortárs kultúra
skizofrén törésvonalain. A Harcosok klubja ezzel a töréssel
szembesít, és kezdi gyógyítani, amely mindent megkövetel a
narrátortól – és tőlünk is.
Meggyógyulhat-e egy férfi anélkül, hogy szembesült,
teljességében átérezte és sérülésmentesen kifejezte saját
elsődleges férfiasságát, bármilyen primitív legyen is az? Nem.
Nemcsak arról van szó, hogy teljes erőnkkel tomboljunk, hanem
hogy szembesüljünk, és megérezzük saját barbárságunkat
anélkül, hogy kiherélnénk vagy megnyomorítanánk. A férfi
feladata nagyrészt abban áll, hogy visszavegye a vitalitását,
vadságának primer hatalmát, anélkül hogy felvenné a
nézőpontját, vagy hogy hagyná irányítani a dolgokat. Ez
megtartóztatást és kontextuális érzékenységet követel, de nem
kell, hogy megfossza a férfit az energiájától.
A vadság és az együttérzés tud együtt létezni – és együtt
kellene létezniük – egy férfiban. A Harcosok klubjából könnyen
Project Mayhem lesz, ha nem jutunk el az őrjöngés szívébe
következetes, együttérző figyelemmel. Igazi férfimunka ezt
életigenlő és éles elméjű módon megtenni, de ez az, ami
hozzásegít minket a teljesen megtestesült, abszolút éber
jelenléthez és a fejlődéshez

MÉLYEBB FELHATALMAZÁS

A hatalom a jelentős változás előidézésére való tettrekészség,

hogy az akaratunkkal jól vagy rosszul hatunk egy (belső vagy
külső) környezetre. Lehet, hogy visszavesszük az erőnket,
beleállunk, elkerüljük, közvetetten, kevéssé vagy rossz célra
használjuk, elutasítjuk, elcsábulunk neki, elherdáljuk,
ragaszkodunk hozzá, elbújunk mögötte, az árnyékban tartjuk,
rajta keresztül határozzuk meg önmagunkat, és így tovább.
Bármit teszünk is vele, bármit hozunk is ki belőle, a
prioritásainkat tükrözi.
Ha a körülmények eltapostak vagy megtörtek, a hatalom
beáramlása feltámaszthat minket. Ez olyan módokon fejleszthet
minket, hogy az javíthat a saját és a körülöttünk élők életén, de
fel is pumpálhatja az egocentrikusságunkat és az önzőségünket.
Semmi nem olyan tisztán leleplező, mint az, hogy hogyan
használjuk a hatalmunkat.
A hatalom sok férfi számára kemény, valami olyasmi, amit
általában megfeszített, domborodó bicepsszel ábrázolnak,
valami, ami azt az ígéretet hordozza, hogy túllép minden
akadályon, amivel szembesül az úton (ez a Harcosok klubjának
hajtóereje). Ez a hatalom a világot egy csatatérre redukálhatja,
arénává, amelyben a többieket le kell győzni vagy a hatalmunk
alá kell vonni – és megadhatja azt az erőt is, hogy megvalósítsuk
a szükséges változást, hogy felrázzuk a status quót.
Létezik egy lágy erő is. Gondolj a kanyonon keresztülhaladó
folyóra, mely a sziklák zászlóaljai körül áramlik, megadja magát
a sziklás folyosónak, mégis megtartja az irányt. Ha elmerülünk
ebben az erőben, túlságosan is beszippanthat minket az
áradása. Elkerüljük a teljes kontaktust, és megbeszéljük
magunkkal, hogy ez az egész nem ér annyit. Nem aggódunk, és
nem hozunk létre túl sok teret olyan erők számára, melyhez
valódi bevetés kell. És hagyhatjuk is, hogy ez a lágyság
mélyebben rányisson minket saját belső lényegünkre, és így a
tetteink nemcsak egy részünkből származnak, hanem a
teljességünkből.
Darryllel való harcom során kemény erővel kezdtem,
nyomultam előre, az öklöm az akaratom meghosszabbítása volt.
Nem mintha ez rossz lett volna – hiszen hagyta, hogy stabilan
álljak a talajon, és túléljek, ne aprózzam el magam. Ahogy a
csata haladt előre, megjelent egy lágyabb, folyékonyabb erő,
ami kiszélesítette a látóteremet. Nem hagytam, hogy ez kivegye
a tüzet belőlem, de nem is láttam csak vöröset tőle. Még egy
lágyulás történt a vége felé, amikor az együttérzésem megjelent
egy pillanatra (milyen ismeretlen volt ez az érzés számomra
akkoriban!), és ez megakadályozott abban, hogy felfújjam
magam. Ennek eredményeként a legyőzött ellenfelem nem
alattam feküdt, hanem úgy állt előttem, mint egy megsebzett
tinédzser, aki nem nagyon különbözik tőlem.
Akkoriban nem láttam át, hogy amire nekem a hatalom
kellett, az egy kapcsolati kontextusban létezett. Megvolt a
hatalmam az ellenfelem felett, és éreztem is az erőt a harc
közben, viszont mindez a kapcsolatunk nélkül, bármilyen fura
is volt, nem lett volna lehetséges. A hatalom a kölcsönösség
terepén jöhet létre – bármilyen kiegyensúlyozatlan is a
dinamika –, ahogy ezt bármely bensőséges kapcsolatban
megjelenő hatalmi harcok is mutatják.
Kisfiúként apám mindig legyőzött. Fiatalkoromban a
félénkségem és a szégyenem győzött le. A húszas éveimben a
szenvedélyem győzött le, hogy mindenben jobb legyek, amit
csinálok. A harmincas éveimben elkezdtem megosztani az
erőmet, elkezdtem élvezni az együttműködést, és teljesen átélni
az érzéseimet. A negyvenes éveimben a hatalom megosztása a
háttérbe szorult, és rengeteg erőt kaptam, annak ellenére, hogy
mennyit dolgoztam magamon. Hagytam, hogy az erősségeim
elhomályosítsák a gyengeségeimet, és másokat bántottam a
folyamat során. Az ötvenes éveimben elvesztettem az
érdeklődésemet a győzelem iránt, mert láttam, hogy a férfiak,
akikre felnéztem, mind arrogánsak és felelőtlenek voltak, és
elteltek maguktól – pont úgy, mint én a negyvenes éveimben.
Azt tettem, amit a harmincas éveimben, csak egy kicsit
érettebben. És örömet okozott az is, hogy erőt adhattam
másoknak, mert elég alázatossá váltam, hogy túl tudjak nőni
azon a vágyamon, hogy hatalmi helyzetben legyek. A hatvanas
éveimben továbbra is úgy álltam a hatalomhoz, mint az ötvenes
éveimben, elmélyítettem a képességemet, hogy ügyesen
használjam, és ezt másoknak is tanítom. Jelenleg minden
korábbi énemet érzékelem magamban, mindegyiket a saját
elhajlásaival, és gyengéd együttérzéssel vagyok mindegyikük
iránt. Nem hagyom, hogy bármelyikük átvegye az irányítást. Az
erőm nagy részét, amivel most rendelkezem, arra fordítom,
hogy segítsek másoknak gyógyulni, felébredni, és bensőséges
viszonyt ápolni mindazzal, akik. (Gyakorlatként azt javaslom,
hogy írd le a hatalommal kapcsolatos történetedet – legalább
néhány oldalban –, és kövesd végig a fejlődését, hogy hogyan
használtad az erődet, és téged hogyan használt az erő.)
Uralkodni valaki felett valaki más vagy mások feletti
irányításról szól. Az egészségtelen férfiasságnak ez az egyik fő
működési módja az uralom alatt állapota mellett (ami azt
jelenti, hogy abban találunk biztos státuszt vagy biztonságot, ha
alárendelten kerülünk összhangba dominánsabb vagy
kiváltságos férfiakkal). Az uralkodni valaki felett és az uralom
alatt két alapvető mintázat sok kapcsolatban, melyből gyakran
alakul ki kettős kultusz – míg a leigázott fél egyszer csak
valóban fellép az domináns fél ellen.
Az erőadás egészségesebb megközelítés a kapcsolatok
szemszögéből: ez egy közös vállalkozás, amely nem feltétlenül
bensőséges, de tiszteletteljesebb kölcsönösségre törekszik, és itt
az uralkodó elképzelés nem az ellentét, hanem a fej-fej mellett
típusú kapcsolat.
Az együttes erő a hatalom leginkább életet adó formája.
Párkapcsolatban ez a fajta közös megerősítés mélyíti el a
partnerek kötelékét, és segít abban, hogy a felek a legjobbat
hozzák ki egymásból. Sokkal inkább van itt lehetőség nyíltan és
sérülékenyen osztozni a kihívást jelentő dolgokban (mint a
félelem vagy a bizalmatlanság). Ilyen esetben a partnerek és a
kapcsolat szükségletei együttérzőn élnek együtt. A hatalom
szövetséges, a partnerek szilárdan állnak egymás mögött,
kölcsönös bizalomban léteznek. Közös hatalmuk mélyíti el a
szerelmüket, és a közös szerelmük mélyíti el az erejüket.
A valódi férfias erő egy szenvedélyes erőadás – egy olyan
hatalom, amely megerősíti mind az autonómiánkat, mind az
együttlétünket, egy olyan erő, amely egyszerre kemény és lágy,
átható és folyékony, finoman fókuszált és panorámaszerű, ez az
erő összehangolja az agyat, a szívet és a zsigereket. Ez az erő az
intenzitásától függetlenül nem bántalmaz, és megvédi azt,
aminek védelemre van szüksége. A legjobbat hozza elő az
emberekből, és támogat, amikor állást kell foglalni, anélkül
hogy hagyná, hogy megfeledkezzünk a szívünkről. A valódi
férfias erőnek nem kell semmit bizonygatnia, egyszerűen csak
támogatja azt, hogy mélyebben éljük meg az életet, hogy
életünk a hitelességről, a gondoskodásról, a szenvedélyről, az
integritásról, a szeretetről és az éberségről szóljon.
 7. fejezet

DÜH
Vigyázz a tűzzel

A düh az emberi létforma velejárója.

A hangja, bármilyen tompa is, olyan, mint egy csatakiáltás. De
mi a csata, és hogyan kezeljük, mi forog kockán? Függetlenül
attól, hogy a kifejeződése viharos vagy elnémított, szívtelen
vagy gondoskodó, destruktív vagy konstruktív, kihívást jelez,
amely előhívja a harcosságunkat. A düh nem múlik el, mert
felnőttünk vagy mert spirituálissá váltunk. Nem az a cél, hogy
kinőjük, hanem hogy azt nőjük ki, hogy diszfunkcionálisan
használjuk. Nem ismerni a dühünket – és nem jól ismerni –
veszélyes választás, sötétben maradunk, és fennáll az a veszély,
hogy ellenségessé vagy erőszakossá válunk dühösség helyett.
A düh felhevült izgalmi állapot, amely vegyíti (1) a
megragadás érzését, hogy bántanak vagy akadályoznak, és (2) a
parancsoló húzást, hogy gondoskodjunk erről.
A düh jelenléte és kifejezése, bármilyen szenvedélyesen is,
nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem vagyunk sínen, vagy hogy
elindultunk lefelé a lejtőn. A düh nagyon jótékony erő is lehet,
egy tüzesség, amely hőt és fényt ad, segít megteremteni az
egészséges határokat – hogy csak egy példát mondjak. Csak
mert könnyen rosszra használjuk a dühünket (hagyjuk például,
hogy rossz szándékká vagy erőszakká váljon), az nem azt
jelenti, hogy negatív vagy egészségtelen érzés.
Bár a dühöt reakciós őrjöngéssé vagy ellenségességgé lehet
redukálni, haragos együttérzéssé is válhat, amely a pozitív
tettek potens ereje a világban. És bár kardot hordoz, a düh
alapvetően sérülékeny érzelem, ami jó esetben nem a
zsigerekből, hanem a szívből árad ki.
A legtöbb férfi számára a dühöt a legegyszerűbb kifejezni. És
egyben ez az az érzelem, amit a férfiaknak leginkább meg kell
tanulni gyakorlottan kifejezni, főleg párkapcsolatban. És ez épp
annyira nem azt jelenti, hogy nyomjuk el a dühöt, mint
amennyire azt sem, hogy merüljünk el benne. A jól kezelt
dühöt, bármennyire tüzes is – vagy kellene annak lennie – nem
érezzük fenyegetőnek vagy veszélyesnek, sőt inkább bizalmat
és biztonságot épít ki, és így elmélyíti az intimitást.
Bármennyire is be lehet fogni a dühöt életet adó célokra,
mégis általában mások legyőzésére, uralkodásra, kontrollra,
ijesztgetésre, érzelmek leplezésére és az ellenfelek kiirtására
használjuk. Felruházhatjuk azzal is, hogy a morális igazság és
az elnyomás megafonja és izma legyen, hogy egy olyan
férfiasságot erősítsen meg, amely pályát tévesztett, félrevezette
az agresszió, az egocentrikus ambíció és az együttérzés hiánya.
De itt nemcsak a dühvel mint olyannal van baj, hanem hogy
mit teszünk vele, vagyis például hogy hagyjuk, hogy az
agresszió különböző formáiba mutálódjon. Hála istennek a
dühöt számos más irányba is elvihetjük, ha hagyjuk, hogy a düh
és a szeretet együtt éljen valamilyen szinten, általában az ádáz
együttérzés formájában. Nincs megszégyenítés vagy agresszió
ebben az együttérzésben, hanem tüzesség karöltve a másikra
irányuló törődéssel. Ez nem egy bevett gyakorlat, hiszen
nagyban beárnyékolja az egészségtelen düh, amely hibáztat,
megszégyenít és támad.
Beszélünk az üss vagy fuss válaszról – melynek az üss részét a
dühvel kapcsoljuk össze, a fuss részt pedig a félelemmel –, de
azt nem vesszük észre, hogy gyakran a düh is menekülés. Mi
elől? A sérülékenység, a szomorúság, a gyász, a félelem, a
fájdalom, a szégyen, a lelkiismeret-furdalás, a felelősség elől.
Például ha valami nagyon fáj, egy hirtelen veszteség miatt
érzett szomorúság tör fel, válhatunk elég dühössé ahhoz, hogy
elfedjük a mélyben maradt fájdalmat. Vagy lehet, hogy némi
szégyent érzünk amiatt, amit egy számunkra fontos ember
mondott nekünk, és olyan agresszív dühöt mutatunk felé, hogy
elfelejtjük a szégyenünket, eltávolodunk a kellemetlenségétől,
mert elmerültünk a dühben.
A dühnek rossz híre van, gyakran kapcsolják össze vagy
azonosítják az agresszióval és az erőszakkal. A dühösen
megemelt hang könnyen válik olyan hanggá, amely készen áll
támadni, törni-zúzni vagy megalázni. Sokan olyan körülmények
közt növünk fel, melyben az erőteljesen kifejezett düh veszélyt,
elutasítást vagy a szeretet elvesztését jelentette, és emiatt
vagyunk hajlamosak összekötni a düh bármely tüzes vagy
erőteljes megnyilvánulását valamivel, ami messze van a jótól.
Lehet, hogy spirituális vagy egyéb tanítások hatására vesszük
egy kalap alá a dühöt negatív konnotációival, mintha a szeretet,
a béke, a jó szándék, a spirituális felébredés és egyéb erények
útjában állna.
Nem nehéz tehát ócsárolni a dühöt, megkérdőjelezés nélkül
beosztani a negatív érzelmek közé, amitől a legjobb, ha
óvakodunk, vagy legalábbis elnémítjuk. Pedig a düh központi
helyet foglal el az önvédelemben, hiszen megvédi a határainkat
és lényünk integritását, a segítségével tudunk stabilan a talajon
állni ártó vagy látszólag ártó erőkkel szemben. Azok, akiknek
nincs kapcsolatuk a saját dühükkel, szinte kivétel nélkül gyenge
vagy porózus határokkal rendelkeznek, és túl könnyen omlanak
össze olyan helyzetekben, ahol szilárd álláspont kell.
A dühben van egy nyers intenzitás, amely a férfiasság
szempontjából központi, és a telivér izmosságban nyilvánul
meg, amely a lábnak stabilitást ad, kiszélesíti a mellkasunkat,
felpezsdíti a véráramot, azonnali ádázságot kölcsönöz nekünk.
A dühétől megfosztott férfi erőtlen. De az a férfi sincs jobb
helyzetben, akit a dühe birtokol, hiszen önmaga és mások
számára is veszélyt jelent.

A DÜH ÉS AZ AGRESSZIÓ NEM UGYANAZ!

A dühnek elég rossz a sajtója, és ez nagyrészt annak

köszönhető, hogy általában az agresszió szinonimájaként
használják. Viszont a düh és az agresszió egyáltalán nem
azonos, jelentős különbség van köztük, a felszíni megjelenésük
hasonlóságától eltekintve.
Sok évvel ezelőtt egy férfi bejelentkezett hozzám egy
alkalomra, csak hogy beszélgessünk. Azt mondta nekem, hogy a
felesége el akarja hagyni a dühössége miatt. Azt mondta, nem
kiabál vele, nem fenyegeti meg őt, még a hangját sem emeli fel
nagyon. Azt is hozzátette, hogy a nő kérte, hogy fejezze ki az
érzéseit, viszont amikor kimutatta a dühét, akkor az nem
nagyon tetszett neki. Mit tegyen? Mialatt beszéltünk, világos lett
számomra, hogy nemcsak dühös a nőre, hanem agresszív is,
leginkább „józan” szarkazmuson keresztül. Ha nem tetszik neki
valami, amit a nő mond, közbevág, és enyhe, de félreérthetetlen
ellenségességet áraszt. Elmagyaráztam neki, hogy a düh és az
agresszió – amit én támadásként definiálok, bármilyen
közvetetten vagy halkan fejezik ki – nem azonos. Már az is
sokat számított, hogy ezt hallotta, és megértette, hogy a
szarkazmus az agresszió egy formája. Nagyon gyorsan
abbahagyta az agresszív viselkedést a felesége irányába, és ez
drámaian pozitív változást hozott a házasságukba.
Hogyan tudjuk megkülönböztetni az agressziót a dühtől? Itt
most az ügyes dühről beszélek, arról a dühről, amely nem
szégyenít meg, nem hibáztat, és nem foszt meg emberi
mivoltunktól, függetlenül a szenvedélyességétől. Az agresszió
támad, a düh nem. Az agresszióban emocionálisan
megkeményedünk, míg a düh során – mindegy, milyen a hőfoka
– valamilyen szinten sérülékenyek vagyunk. Mondhatjuk úgy,
hogy az agresszió mentes a szívtől és a törődéstől, megfosztja a
másikat emberi mivoltától, egészen a tiszteletlenségig, az
elnyomásig vagy az erőszakos cselekedetekig.
Eltekintve a szenvedélyétől, az agresszió nem egy érzelem,
hanem valami, amit az érzelemmel teszünk, nevezetesen a
dühvel. Ha agresszióra váltunk, megfosztjuk a dühöt a szívétől,
és a kifejezését dehumanizáló keménységgel fegyverezzük fel.
Az agresszió egy választás, annak eredménye, ahogy a
dühünkkel bánunk. Nem a düh a probléma, hanem az, hogy
hagyjuk agresszióvá alakulni.
Ha dühösek vagyunk, és szeretnénk megszabadítani
magunkat a vele járó sérülékenységétől – talán azért, mert egy
kicsit szégyellünk kimutatni bármilyen lágyságot a düh mellett
–, menedékre lelünk az agresszió fegyverzetében és
gondolkodásmódjában, sokféle kifejezésmódot találhatunk
benne, egészen a passzív-agresszív viselkedés torz
kedvességétől a szarkazmus tiszteletlen áskálódásain át az
elszabadult erőszakig.
Az agresszió kétkedés nélkül egy puszta „az”-zá redukálja a
támadó embert. Bármilyen törődés, amit éreztünk iránta,
teljesen hiányzik – egyszerűen célponttá válik, mindegy, hogy
szúrunk, ütünk, beverünk, elgázoljuk vagy átverjük. A düh és az
agresszió esetében is mondhatunk egy erőteljes „Nem”-et – de
amíg a düh egy sima intenzív felerősödés, vagy egy szó
hangsúlyos kiemelése, addig az agresszió ellenséges felhangot is
ad hozzá, melyhez néha még egy kis fenyegetés is társul, és ez
szinte belevág a másikba.
Ha hagyjuk, hogy agresszívvá váljunk, megfosztjuk a támadó
másikat emberi mivoltától, könnyen elindul a lavina, és fennáll
a veszélye, hogy erőszakossá válik a viselkedésünk. Ha
elveszítjük a kapcsolatunkat a másik emberi mivoltával, és
létjogosultságot érzünk arra, hogy az agressziónk céltáblájává
tegyük, akkor elveszünk abban, hogy megsemmisítsük vagy
máshogy adjuk meg neki, amit „megérdemel”.
A férfiak nemcsak biológiailag hajlamosabbak agresszióra,
mint a nők, hanem inkább szocializálódnak ebbe az irányba.
Gondoljunk csak bele abba, hogy mennyivel kevesebb hízelgő
címke létezik a nők dühére, mint a férfiakéra. Mivel a férfiak
dühére nagyobb elfogadópecsét jár, mint a nők dühére,
hajlamosabbak vagyunk férfiak esetében rábólintani a düh
olyasfajta meghosszabbításaira, mint az agresszió és az erőszak,
és olyan megjegyzések mögé bújunk, hogy „ilyenek a férfiak”,
vagy „lehet, hogy csak megpróbált valami értelmet beléd verni”
(az erőszakra itt úgy tekintenek, mintha kemény szeretet vagy
altruizmus lenne).
Egy dühös nőre lehet, hogy kevésbé nőies nőként tekintenek a
dühe miatt, egy dühös férfira viszont nem tekintenek kevésbé
férfiasként, sőt inkább valódi férfinak látják, ha dühbe gurul
(jelzik, hogy „tökös gyerek”, „vagány csávó” vagy „nem lehet
vele packázni”). A relatív támogatás vagy szankció, amit a
férfiak a dühükért kapnak, könnyen vált át az agresszió
támogatásába, bármennyire jelentéktelen is a provokáció. Ha
van elég intenzitás – legyen az pozitív vagy negatív – és
valamilyen szintű létjogosultság, átlépünk egy energetikai
küszöböt, és az agresszió egy lélegzetnyire van, akkor beáll a
támadó üzemmód.
 Lehet, hogy az agresszió nem megy tovább a rosszindulatú
viccelődés „játékos” szurkálódásánál, de az is lehet, hogy
egyenesen erőszakba fordul. A düh védi a határainkat, az
agresszió nem vesz róluk tudomást és nem tiszteli őket, az
erőszak pedig teljesen tönkrevág mindent. Az erőszak az
agresszióhoz hasonlóan nem eredménye a dühnek, hanem a
düh rossz használata (azoknak a helyzeteknek a kivételével,
amikor az erőszak egy magasabb rendű jót szolgál, mint a
gyerekünk életének megmentése, vagy egy még brutálisabb
erőszak megakadályozása).

Mark és Jason közt egy régóta tartó vita kezd elmérgesedni.

Mark igyekszik szinten tartani a hangját, míg Jason egyre
hangosabb és hangosabb lesz. Mark önelégülten kezd
mosolyogni, mire Jason agya elborul, melyre Mark megvetéssel
reagál (az undor és az agresszió keveréke). Azt mondja, hogy
Jasonnek ez a bejósolható viselkedése az, ami tönkreteszi a
kapcsolatukat. Jason összeomlik, folynak a könnyei, szégyelli
magát, amiért szétesett. Mark egykedvű marad, nem érzi a saját
felelősségét ebben az interakcióban, és ezt mondja: „Na, már
megint.” Jason megkeményedik. Eltávolodnak. Lehet, hogy
Jason tűnik agresszívnek, de Mark az, aki provokálja és
megszégyeníti Jasont, vagyis ő az agresszívebb, akkor is, ha nem
hangos.

Ha az agresszív viselkedés közepén tudnánk érezni egy kis

törődést a másik irányában, el tudnánk mozdulni az
agressziótól a düh irányába. Lehet, hogy még mindig ki lennénk
akadva, de kiesnénk a támadó üzemmódból. Ez jelentős váltás,
és fontos a gyógyulás szempontjából, hiszen a segítségével
visszakerülünk egy ügyesen kezelt, egészségesen működő
dühhöz, ahhoz a fajtához, ami táplálja az életünk és a kultúránk
szükséges változásait. Az erőszakmentesség nem a düh hiányát
jelenti, hanem annak életet adó használatát, és ez addig nem
lehetséges, amíg hagyjuk, hogy a dühünk agresszióvá
alakulhasson.
A düh és az együttérzés együtt tud élni, az agresszió és az
együttérzés viszont nem. Az agresszióban nincs empátia, és
empátia nélkül nincs együttérzés.

VÁLTÁS AGRESSZIÓRÓL EGÉSZSÉGES DÜHRE

Az agresszióból való váltás nem egy kicsi, pillesúlyú változás.

Ugyanolyan nagyságú, mint az, amikor a félelmünk felé
fordulunk. Egy U alakú fordulat, radikális váltás, egy
életminőséget javító érzelmi és viselkedéses átalakulás,
személyesen és kollektív szempontból is. Lehet, hogy az
agresszióban érzünk egy bizonyos harcosságot, de az
agressziótól a düh felé való elmozdulásban mélyebb, sokkal
egészségesebb harcosság felé mozdulunk el.
Ez az átalakulás nem abból fakad, hogy az agresszió
energiáját le- vagy elfojtjuk, hanem hogy felszabadítjuk a
nézőpontja alól, annak érdekében, hogy szenvedélye és
bármilyen mértékű erőssége együtt élhessen az együttérzéssel.
Ebben a kontextusban a világnak kevesebb dühre van szüksége,
de többre is, olyan fajtára, amely nagy részben a szívből
származik, és mindenki javát szolgálja. Ez a düh kitisztítja az
uzsorások templomát, ez az, ami táplálja a forradalmakat, ez a
düh az együttérzés nyers dühe.
Szükség van a dühre, hogy tovább tudjunk lépni, hogy dobjuk
azt, ami már nem szolgál minket, hogy megfelelően szólítsuk
meg az igazságtalanságot, hogy megvédjük önmagunk épségét –
ez viszont visszaüt, ha a dühünk átvált agresszióba, ha valamit
negatívként vagy egészségtelenként kezelünk, vagy mint ami az
igazi béke útjában áll.
Bár úgy tűnhet, hogy az agresszió, vagyis az agresszió oka
kifogást szolgáltat ahhoz, hogy alacsonyabb rendű vagy
primitív érzelemként kategorizáljuk. Igen, a dühnek van egy
primitív oldala – egy tisztán biológiai lázadás, de sokkal több
primitív jelenségnél a tény ellenére, hogy ahogy használjuk, az
gyakran távol van a civilizáltságtól.
A feladat az, hogy fordítsuk meg a dühtől az agresszió felé
tartó irányt, és az agressziót változtassuk vissza dühvé,
pontosabban olyan dühvé, amely eléggé éber ahhoz, hogy
együtt tudjon élni az együttérzéssel.
A düh lehet nagyon tüzes, nagyon intenzív és mégsem muszáj
átalakulnia agresszióvá. Az igazságtalansággal szemben, akár
személyes, akár kollektív, a düh ráz fel minket, hogy tegyünk
valamit – a hevülete aktivizáló. A düh nemcsak tűz, hanem
morális tűz, a természetéből fakad, hogy megvédi, ami gyenge
vagy sérülékeny, vagy ami összetört bennünk. A düh sarkall
arra minket, hogy olyan ádáz álláspontot vegyünk fel, amilyet
szükséges, hogy megvédjük azt, ami védelemre szorul, saját
lényünk épségét beleértve. Feladatunk, szent kötelességünk
biztosítani, hogy ez nem válik agresszív vagy erőszakos
vállalkozássá, újabb háborúvá, ami beszippanthat minket.
A munka legfontosabb része az, hogy a férfiak különbséget
tudjanak tenni az egészséges és az egészségtelen düh között, és
megtanulják következetesen az utóbbit választani. Ha nem
fejlesztjük ki a düh egészséges kifejezésének készségét, akkor
akadályozzuk a saját fejlődésünket, továbbra is ahhoz az
erődinamikához kötjük magunkat, ami senkinek nem jó, és
hagyjuk, hogy a dühünk ellenségeskedéssé, rosszindulattá és
erőszakká alakuljon, bármilyen indirekt módon is. A jó hír egy
része az, hogy a dühöddel való mély munka azt a fajta harcost
hozza ki belőled, akire annyira nagy szükség van a világban:
erőteljes, tökös, csupa szív, védelmezi azt, ami valóban
védtelen, kifejezi a dühét anélkül, hogy elveszne benne vagy
agresszióvá változtatná.
A felszínesnél kicsit jobban szükséges tudni a különbséget az
egészségtelen (vagy ügyetlen) düh és az egészséges (vagy ügyes)
düh között, főleg, ha olyanok a körülmények, hogy elindultunk
a düh egészségtelen kifejezése irányába.
A következő néhány tevékenység az egészségtelen dühöt
jellemzi:

■ Előszeretettel hibáztatunk másokat – úgy teszünk,

mintha mások hibája lenne, hogy úgy viselkedünk,
 ahogy, és az tuti, hogy nem látjuk be, hogy ez nem így
van.
■ Elveszítjük a kapcsolatot azzal, hogy törődünk a
másikkal, általánosságban megszégyenítünk, elküldünk
másokat, vagy megfosztjuk őket emberi mivoltuktól.
■ Támadunk, ellenségesekké válunk, gonoszkodunk, vagy
más módon leszünk agresszívek.
■ Páncélt növesztünk és felfegyverkezünk, és nem vagyunk
tekintettel másokra.
■ Nem vállalunk felelősséget azért, amit teszünk, és hogy
annak milyen hatása van másokra.
■ Továbbra is reakciós választ adunk, és nem látjuk be,
hogy ezt tesszük (kivéve, ha a másikat hibáztatjuk a
saját viselkedésünkért).
■ Nincs más perspektívánk, csak hogy igazunk legyen.
■ Cseppet sem érdekelnek minket mások határai, úgy
érezzük, nyugodtan átléphetjük őket.
■ Mocskosul harcolunk, és úgy érezzük, van jogunk ehhez,
mintha a másik ezt megérdemelné.
■ Inkább legyen igazunk, mint hogy kapcsolódjunk a
másikhoz.

Az egészségtelen (vagy agresszív) düh gyakran származik a

szégyen, a kritizáltság vagy a tiszteletlenség érzéséből,
bármennyire jelentéktelen vagy képzeletbeli is ez. A
legközönségesebb szinteken ez egy harciasan előremeredő
állban manifesztálódik, amely komiszan ennyit jegyez meg:
„Mit bámulsz?”, vagy „Van valami probléma?” Ez lehet reakció
arra, hogy kisebb vagy valakinél, vagy egy hirtelen feltörő
védekezés a „legjobb védekezés a támadás” szellemében. A
haragos szemek, a felpumpált felsőtest, a nem túl kedves
arckifejezés önmagukban nem problematikusak – hiszen a düh
megjelenése sokszor ádáz –, viszont nagyon gyakran csak az
egészségtelen düh kifejezése során alkalmazzuk.
Képzelj el egy ilyen megjelenést valamilyen szintű törődéssel
vagy sérülékenységgel együtt – olyan szemekkel, amely nem
csak vöröset lát –, és képzeld el magadban, mi történne? Még
mindig fel vagy hevülve, fel vagy spannolva, készen állsz arra,
hogy határozottan cselekedj, de képtelen vagy kitörni vagy
durván beszélni, mert a szíved is beszállt, és többet látsz annál,
hogy valakit széttépj. Látod és érzed a másikat emberségében,
és emiatt nem válsz agresszívvé.
A düh egészséges kifejezése során nem menekülünk az
agresszióba és a megszégyenítésbe sem, nem veszítjük el a
kapcsolatot azzal sem, hogy törődünk egymással, és vállaljuk a
felelősséget azért, amit teszünk, mialatt dühösek vagyunk. Az
egészséges düh sérülékeny, bármilyen erőteljes is, és nem csinál
ebből problémát.

REAKCIÓS DÜH

A legtöbb düh reakciós. (A reakció azt jelenti, hogy

automatikusan ugyanúgy cselekszünk újra és újra.) Az
elnyomáson kívül nem nagyon tudunk mást tenni vele, hacsak
nem vagyunk képesek (1) felismerni a jeleit, hogy reakcióban
vagyunk, és (2) nem játszani tovább az áldozatszerepet ezekre a
jelekre.
Rádöbbenni, hogy reakciós választ adni nem olyan könnyű,
de lehetséges, csak kell hozzá némi gyakorlat. Még nagyobb
kihívás utána változtatni a viselkedésünkön, de kis gyakorlattal
ez is kivitelezhető. Segít emlékezni arra, hogy a reakciós válasz
az aktivizálódott árnyékanyag dramatizálása, mely fogva tart
minket.
A reakciós válasz néhány jele a következő:

■ Eltúlzott válasz, mintha az eset sokkal nagyobb vagy

fontosabb lenne, mint valójában.
■ Bizonyos kifejezések ismétlődő használata – felfigyelsz
arra, hogy nagyjából ugyanazokat a szavakat használod,
mint legutóbb, amikor hasonlóan dühös voltál (például:
„Mindig ezt csinálod”, vagy „Miért nem érted meg
végre?”)
■ Hirtelen kezelhetetlen mennyiségű érzelem beáramlása.
■ Hirtelen fekete-fehérré szűkül a gondolkodásunk.
■ Az önreflexió hiánya vagy elutasítása.
■ Túlzott ragaszkodás ahhoz, hogy igazunk legyen.
■ A gondolatok és érzelmek túldramatizálása.
■ A partner vagy a barátok azt a visszajelzést adják, hogy
reakciós választ adsz, de te elutasítod ezt, és nem is
feltételezed, hogy esetleg igazuk lehet.
Ha egyszer rájössz, hogy beleragadtál a reakciós válaszadásba
(felismered a jeleit), tudsz dolgozni ezen. Mondjuk nagyon
dühös vagy, és tudod, hogy reakciós választ adsz – a dühödnek
csak kevés vagy szinte semmi köze nincs ahhoz, ami miatt
valóban mérges vagy. Kezdetben elég, ha hangosan kimondod,
hogy „Ezt most túlreagáltam”.
Aztán ellen kell állni a kísértésnek, hogy létjogosultságot
adjunk a reakciósságnak. Végezz mély hasi légzést, hagyd
magad ellágyulni, maradj szemkontaktusban a másikkal, és
engedd, hogy ne csak a reakciós válasz szemüvegén keresztül
nézz a másikra. Maradj így, amíg el nem kezded érezni a
kapcsolatot a másikkal. Majd kialakulhat az az érzésed, hogy
együttérzőn kézben tartod önmagad reakciós részét. Ha ez
nehézséget okoz, tudd, hogy nem vagy egyedül. Ez nem egy
egyszerű gyakorlat! Ha a reakciósságod ellenáll, adj teret egy
tudatos kitörésnek. (Olvasd el figyelmesen a Függelékben a
tudatos kitörésről szóló részt, mielőtt próbálkozol vele.)

SÉRÜLÉKENYSÉG A DÜHBEN

Könnyű dühösként keménynek maradni, elkendőzni a

sérülékenységet vagy a fájdalmat, amit talán érzünk. De
nehezebb érezni és kifejezni a dühünket, miközben megtartunk
legalább valamennyit az aggodalomból, amit az iránt érzünk,
akire dühösek vagyunk, és nem hagyni, hogy a dühünk
átalakuljon reaktivitássá vagy agresszióvá. Valószínűleg a
férfiak számára a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy az
egészségtelen dühtől eljussanak az egészségesig, vagyis hogy
tudjanak sérülékenyek lenni düh közben, hagyják együtt létezni
valamennyire a düh hevületét és intenzitását a szívvel, nyíltan
érezzék és kimutassák a dühükkel párhuzamosan felmerülő
érzéseket, mint a szomorúság vagy a gyász.
Ez a sérülékenység nem az összeomlás jele, nem is a
személyes határok bedőlése, nem lekicsinyítése annak, ami
miatt dühösek vagyunk, és nem is elkerülési mechanizmus. Ez
inkább az erő és a kitartás forrása, amely az önmagunk és a
másik iránt érzett együttérzésben gyökerezik.
Ha a düh tűz, amely egyszerre hő és fény, a hője úgy nyilvánul
meg mint erélyessége, energetikai intenzitása és belső nyomása,
vulkanikus képessége. A fénye pedig úgy manifesztálódik, mint
a sérülékenysége és az érzékenysége, lágyabb dimenziói és a
másikról való gondoskodása.
A sérülékenység – ami áttetsző, nyitott, védtelen – lehetővé
teszi az empátiát, és ha az empátia jelen van, a düh nagyobb
eséllyel marad tiszta. A sérülékenység nem veszi el a düh erejét,
de nem hagyja, hogy agresszióvá fajuljon. A sérülékenység
félelmetes vagy kellemetlen lehet, mivel a védelem elhagyása
veszélyesnek tűnhet (lehet, hogy ez így volt, amikor fiatalok
voltunk), viszont ha védekezésben maradunk düh esetén,
megakadályozzuk a másikkal való kapcsolódást, aki így ellenfél
szinten marad.
Hogyan lehetünk tehát sérülékenyek a düh során? Először is,
érezd a kapcsolatot azzal, akire haragszol. Ha ez nem megy,
emlékezz a vele való kapcsolatodra, és emlékezz arra, hogy
aggódsz érte – egyetlen pillanat is eléggé megszűrheti a dühödet
ahhoz, hogy a sérülékenység legalább valamilyen mértékben
előjöjjön. Másodszor, hangolódj rá arra, hogy milyen fájdalmat
érzel ki a dühből, és tartsd a figyelmedet ezen a fájdalmon,
érezz bele bármilyen érzelmi fájdalomba, amely a felszín alatt
megjelenik. És végül, amennyire tudsz, figyelj arra, hogy milyen
hatással van a dühöd a másikra. Ha úgy látod, hogy fél,
elszomorodik vagy aggódik, fogadd ezt be, és ez elég ahhoz,
hogy legalább egy kis empátia felkavarodjon benned.

NÉGY MÓDSZER A DÜHVEL VALÓ MUNKÁHOZ

A legtöbb férfi úgy látja, hogy két lehetősége van, ha dühről van
szó: bent tartani vagy kiengedni. A valóságban viszont négy
lehetőség van, ha a düh előjön.
A belső düh, az első ezek közül, gyakran nem sokkal több,
mint elnyomás – a düh kiirtása vagy elhallgattatása, lehet, hogy
kíséri egy intés is (külső vagy belső), hogy „szívjuk be”. De a
beszívás általában azt jelenti, hogy a düh energiáját
belekényszerítjük a fejünkbe, lehet, hogy egészen addig a
pontig, hogy túlzott fontosságot tulajdonítunk a racionalitásnak,
a logikának és annak, hogy józanok legyünk, és gyakran
agresszív módon alkalmazzuk ezeket a készségeket.
„Le is szívhatjuk”, lekényszerítjük a düh energiáját a
medencetájékra, a genitáliák területére. Ez felerősíti a szexuális
energiánkat, gyakran egészen addig a pontig, hogy túlzottan
erre fókuszálunk – főleg, ha épp valamiféle energetikai
felszabadulásra lenne szükségünk.
Képzelj el egy tubus fogkrémet, és vizualizáld a közepét mint
a napfonatcsakrád és a has felső szakaszát. Képzeld el, hogy
erősen megnyomod ott és látod, amint a tartalma vagy felfelé
mozdul el – a tubus felső része felé, mely a fejedet reprezentálja
–, vagy a tubus alsó része felé, mely a genitális részt
reprezentálja. Vagy képzeld el, hogy úgy nyomod, hogy mindkét
irányban elmozdul a tartalma, összekötve a fejet a
genitáliákkal, köztük pedig nem marad más, mint egy
összenyomott senki földje, amely teljesen elvesztette a formáját,
és már egyáltalán nem felhasználóbarát, hanem egy élhetetlen
zóna.
Ha a dühöt nem fejezzük ki és nem dolgozzuk fel (mert az
érdekeltségét nem szólították meg megfelelően), máshol keres
kimenetet, egy olyan helyet, ahol az energetikai többlet
megjelenhet. Ha felszívjuk, a gondolkodás segítségével – és a
gondolkodásról való gondolkodással – lassan tudunk némi gőzt
kiengedni, de biztosan kimerítjük magunkat a mentális
ismétlődésekkel, a rekonstrukciókkal és a túlzott önbeszéddel.
Ha leszívjuk, lehet, hogy az energiáink egy kicsit felszabadulnak
a szexuális kisülésekben – lehet, hogy azt feltételezzük, hogy
egyszerűen csak nagyon fel vagyunk tüzelve, pedig
tulajdonképpen elég dühösek vagyunk, és vagy kimaszturbáljuk
magunkból a dühnek ezt a töltését, vagy a szexuális
partnerünket a felgyülemlett frusztrációnk ürítőhelyére
redukáljuk.
A külső düh a második gyakori opció, ami a nyílt kifejezést
hangsúlyozza. Ez egy kicsit jobbnak tűnik, mint az elnyomás, de
leggyakrabban épp annyira diszfunkcionális. Azt mondhatnánk,
hogy jó nekünk, ha kisöpörjük a dühöt a rendszerünkből, de a
dühkifejezés módja ronthat a helyzetünkön, és annak sem túl
jó, aki a dühünket tapasztalja, mialatt mi egyszerűen
ürítkezünk, tudomást sem véve róluk. És ha erősen fejezzük ki a
dühünket, az tényleg kiüríti azt a rendszerünkből? Nem. A düh
nem egy valami (egy tömeg vagy egy bennünk élő entitás),
hanem egy vitális tevékenység – inkább ige, mint főnév –,
melybe beletartozik az érzés, az értelem, a kondicionáltság és a
szociális tényezők. A düh energiájának kisütése nem feltétlenül
jelenti azt, hogy a düh maga elhagyta a rendszerünket.
A dühvel való utolsó két módszer kevésbé ismert és
alkalmazott, pedig jóval hatékonyabb.
A tudatos düh a düh jelenlétének és pillanatról pillanatra
alakuló minőségeinek megfigyelésével dolgozik – anélkül, hogy
kifejeznénk. Tudatosan odafigyelünk a dühünkre anélkül, hogy
eltávolodnánk tőle, hagyjuk, hogy belül mozogjon bennünk, és
le nem vesszük róla a szemünket. Ez a meditációs gyakorlat
könnyen átválthat puszta elnyomásba, mintha nem a
dühünkkel ülnénk, hanem rajta – ebben az esetben nem több
mint a belső düh átspiritualizált verziója.
A szívdüh egy olyan megközelítés, amelyben a nyíltan
kifejezett düh együtt él a befogadóról való gondoskodással. Ez a
düh a dühös együttérzés arca, és nem veszíti el a kapcsolatot a
szívvel, függetlenül attól, hogy mennyire tüzesen nyilvánul
meg. A szívdüh a sérülékeny erélyesség kivonata, úgy nyilvánul
meg, hogy senkit nem tapos el közben. Ebből egy szemernyi is
elég, hogy nagyon máshogy alakuljon egy kapcsolat, mert
biztonságot teremt, amely segít áthidalni a kommunikációs
szakadékokat és kapcsolati hágókat. Nem egyszerű, de
mindenképp megéri fejleszteni!

GYAKORLAT: BELSŐ DÜH, KÜLSŐ DÜH, TUDATOS DÜH ÉS

SZÍVDÜH

Helyezkedj el kényelmesen, ahol senki nem zavar a

következő nagyjából húsz percben, és ahol megvan a privát
szférád ahhoz, hogy jelentősen megemeld a hangod.
Telepedj le, és hívj be a tudatodba egy olyan esetet, ami
nagyon feldühített – és ami lehet, hogy még mindig idegesít.
Hunyd le a szemed, és fókuszálj erre az esetre még
közelebbről, képzeld el magad a kellős közepén, és érezd,
ahogy a dühöd egyre inkább a felszínre tör.
Most képzeld el azt, hogy a megközelítésed belső. Amint
teljesen belekerülsz a dühítő esetbe, lassítsd le a légzésedet,
és kezdj el arra gondolni, hogy mit tehettél volna másként.
Emlékeztesd magad arra, hogy a düh kifejezése senkinek
nem tesz jót. Mondogasd magadnak, hogy nyugodj le.
Tegyél meg mindent azért, hogy pozitívak legyenek a
gondolataid. Hozd az előtérbe a benned élő kedves fickót.
A következőkben képzeld el azt, hogy a hozzáállásod
tudatos. Ülj nyugodtan. Figyeld meg minden légzés
mozgását, ahogy áthalad rajtad, érezd, ahogy emelkedik a
hasad (anélkül, hogy ezért te bármit is tennél) minden egyes
belégzéssel, és süllyed minden kilégzéssel. Érezd, ahogy
egyre dühösebb vagy, ahogy szétárad a düh testedben.
Figyeld meg a gondolatokat, melyek ezzel járnak, és ezt
generálják. Ne küzdj azért, hogy eltávolodj a dühödtől, és
lélegezz tudatosan. Ne azonosulj se az érzéseiddel, se a
gondolataiddal. Légy annyira együttérző a dühöd
intenzitásával és hevületével, amennyire csak lehet, és tartsd
bent. Maradj vele, amíg el nem múlik.
Most képzeld azt, hogy a dühöd megközelítése külső.
Lélegezz mélyebben, szorítsd ökölbe a kezeid, és állj úgy,
hogy a térdeid egy kicsit be legyenek hajlítva. Töltsd meg a
tüdődet, feszítsd meg az állkapcsodat, mutasd a fogaid és
mereszd ki a szemed. Hagyd, hogy a szavak kijöjjenek
belőled, cenzúra nélkül, hangosan és tüzesen. Ne fogd vissza
magad. Érezd, hogy az egész tested feléled a dühtől, hagyd
robbanni teljes hangerőn, intenzíven.
És végül képzeld azt, hogy a dühödhöz szívdühvel
közelítesz. Mélyítsd el a légzésedet, húzd ki magad, és
feszítsd meg az álkapcsodat. Hagyd, hogy kijöjjön a dühöd,
de annyira ne erősen, hogy megfeledkezz arról, hogy törődsz
a másikkal, aki támad. Légy tüzes, légy intenzíven élő, légy
erős, de ne válj agresszívé, ne kezdd el kategorizálni a
másikat. Tarts meg egy bizonyos szintű sérülékenységet.
Hagyd, hogy az ádázság együtt éljen az együttérzéseddel.

■■■
Összefoglalva tehát, nem a düh maga a probléma. Ha van
probléma valamivel, az az, hogy mit kezdünk a dühünkkel.
Átalakítjuk agresszióvá, ellenségeskedéssé, rosszindulattá,
utálkozássá, erőszakká? Lenyeljük? Kontrollálásra vagy
manipulációra használjuk? Szarkazmust vagy passzív
agressziót csinálunk belőle? Ha eltoljuk magunktól a dühöt, az
nem segít. De az sem, ha elmerülünk benne. Sőt, még az sem, ha
fölé emelkedünk, vagy úgy bánunk vele, mint valami primitív
ősmaradvánnyal.
A kulcs az, ha az előtörése után olyan hamar ráébredünk a
dühünkre, amilyen hamar csak lehet. Lépjünk egy kicsit hátra –
az energiájától és az átható nézőpontjától –, annyira, hogy
viszonyulni tudjunk hozzá valahogy, és ne távolodjunk el
teljesen. Ez azt jelenti, hogy nem engedjük fellángolni vagy
reaktivitássá alakulni.
Döntő fontosságú tehát, hogy megértsük a dühöt: hogy
megismerjük közös történetünket, azt, hogy milyen módokon
fejezzük ki, annak érdekében, hogy a javunkat szolgáló
módokon tudjuk használni.
Az a férfi, aki bensőséges viszonyt ápol a dühével és ügyesen
tudja kifejezni, olyan férfi, akiben az erőteljesség együtt él a
sérülékenységgel és a szenvedéllyel, aki megérdemli a bizalmat,
és aki képes mély intimitásra.
 8. fejezet

LELEPLEZETT AGRESSZIÓ
Ha támadó üzemmódra váltasz

Van-e olyan tulajdonság, amelyet jobban kötünk a

férfiassághoz, mint az agresszió?
Ha olyan kifejezéseket hallunk, hogy „légy férfi” vagy „nőj
fel”, általában felhívást hallunk, hogy legyünk agresszívek vagy
még agresszívebbek.
Az agresszió kifejezésben több a kakaó, mint az
asszertivitásban, több benne a leplezetlen erőteljesség és a súly,
több benne a megfélemlítő és győzedelmeskedő kapacitás. Az
asszertivitás nem suhogtat pálcákat, az agresszió viszont igen
(nem csak fizikai értelemben), gyakran a „tisztelet” vagy a
territoriális határok fenntartása érdekében. Az asszertivitás
nem mászik bele az arcodba, az agresszió viszont igen, néha
elég durván. Még vigyoroghat is közben, és amikor ezt teszi, a
mosolya inkább egy szublimált vicsornak mondható.
Néhányan úgy tartják, hogy az agresszió nem más, mint út az
erőteljesség felé, melynek a középpontja az akarat, hogy
erőteljesen cselekedjünk. De ebben a könyvben én úgy
definiálom, mint egy szándékolt vagy kiélt támadás, bármilyen
enyhe vagy indirekt módon nyilvánul meg (például
szócsatákban). Ez nem azt jelenti, hogy az agresszió mindig
rossz, hiszen vannak esetek, amikor a támadás helyénvaló,
amikor egyértelműen súlyos beavatkozásra van szükség.
Az agressziót gyakran azonosítják a férfiassággal, és – számos
körben – pozitív konnotációval látják el. Azokat a férfiakat,
akiktől távol áll az agresszió, megszégyeníthetik vagy
nevetségessé tehetik, mert ennyire egyértelműen gyengék, még
nőnek is hívhatják őket. Csak egy példa erre az újonckiképző
vagy a fociedző, aki a rábízottakat „hölgyeim”-nek, vagy
„lányok”-nak hívja. Ez megerősíti azt a képzetet, hogy a férfiak
dominánsak és a nők alalárendeltek – és a dominanciát az
agresszió fokával mérik.
„És ezt te eltűröd?” – ez a kihívás sokkal inkább a férfiakra
jellemző, mint a nőkre, akik ájuldoznak a gyengeségtől. Bár
nagy lépéseket tettünk a nők jogait illetően az utóbbi fél
évszázadban, a női nemet még mindig gyakran kacsolják össze
a gyengeséggel vagy a kevesebb felelősségvállalással – vagyis
kevésbé agresszívak, vagy kevésbé képesek legyőzni vagy uralni
valakit. Viszont a kortárs nyugati kultúrában a nőknek több
lehetőségük van arra, hogy karrierjük kapcsán agresszívek
legyenek. Emlékszem, egy jogásznő mesélte nekem egyszer,
hogy úgy jutott előre a hivatásában, hogy „férfiasabb volt a
férfiaknál”. Milyen érdekes, hogy amint az agresszió mint a
férfiasság kéznél lévő indikátora kezd veszíteni a
népszerűségéből, számos olyan tulajdonság, amit inkább a
nőiességhez kapcsolunk – mint a sérülékenység, a lágyság, az
érzelmi írástudás –, kezd finoman olyan erényekké válni,
melyekre férfiakhoz köthetőként is gondolhatunk, azzal a finom
utalással, hogy a férfiaknak egy kicsit hasonlítaniuk kellene a
nőkre, de vice versa nem.
Vedd el a férfi agresszióját, és elveszed tőle a férfiasságát, a
tökeit, a hihetőségét, a státuszát mint férfi. Ez a nézet elég
abszurdnak tűnhet, mégis komoly súlyt cipel a személyes
növekedésen és spirituális körökön túl. Hiszen itt nem csak a
férfi agressziójának elvételéről van szó. Az agresszióra
vonatkozó képességét is elvesszük vagy törvénytelenítjük: ha
agresszió nélkül van, vagy azt várják tőle, hogy a felszín alatt
tartsa, mi marad belőle? Egy gyáva nyúl, egy tesze-tosza alak,
egy kiherélt figura az élet perifériáján?
Ez a veszteség a legtöbb férfi számára nem túl tetszetős, pedig
tulajdonképpen nem jelzi az erő elvesztését, ha ez azt jelenti,
hogy a férfi meggyőződik arról, hogy bármilyen agresszió, ami
benne van, átváltozik egészséges dühvé, amely élő marad, de
nem támad. Ez a düh inkább szolgálja, mint akadályozza a
kapcsolati közelséget. A támadás távol áll az asszertivitástól.
Sokkal több annál, mint hogy felveszünk egy stabil álláspontot,
vagy hogy kimondjuk azt. A támadásban általában van némi
rosszindulat, ártó szándék, amely segít megszerezni azt, amiről
azt gondoljuk, szükségünk van rá – felfegyverezzük és
felpáncélozzuk magunkat ezzel, visszavonjuk a
sérülékenységünket és a törődésünket, ráállunk a „csata”
üzemmódra, mintha „háborúba indulnánk”.
 Az agresszió csatateret feltételez, ahol összetűzések zajlanak
és csak úgy hemzsegnek a háborús metaforák. Lehet, hogy
lőnek ránk, bombáznak minket vagy kereszttűzbe kerülünk.
Lehetünk a frontvonalban, de lehet, hogy csapatokkal
vonulunk. Lehet, hogy lövészárokban vagyunk, csatatéren
élünk, vagy fegyvert fogunk. A nagy játék kezdetét úgy lehet
megfogalmazni, hogy „bevonulunk”. A hivatásos sportolók
szokták a különösen intenzív meccsekre mondani, hogy
mekkora „csata” volt, vagy hogy „kinyírtuk őket”.
Kulturálisan úgy tűnik, hogy állandóan „háborúzunk” valami
miatt: bűntények ellen, drogok ellen, szegénység ellen,
terrorizmus ellen, graffiti ellen, rák ellen, vallások ellen,
fegyverek ellen, tudományágak ellen, háború ellen küzdünk.
2013 májusában az Amerikai Egyesült Államok szenátusának
vezetője azt állította, hogy felkészült a „nukleáris lehetőség”
bevetésére (ezzel az obstrukcionista reformra utalt). Az atom
elég általános kifejezés lett arra, amikor valami szokatlanul
erős agresszív hatást fejt ki.
És ez így megy tovább, az agresszió csak még több agressziót
szül, és elég a lendülete ahhoz, hogy megtörjön bármit, ami
ellentmond neki. Ellenségét általában kasztráltnak, a gyengeség
megtestesülésének, vagy kétes minőségűnek látja. Ebben semmi
szív nincs, semmi egészséges eltávolodás, semmi együttérzés,
csak elszabadult agresszió, melyet határozottan le kell váltani.
Ez a férfiak lényeges feladata, és azzal kezdődik, hogy a saját
agressziójukon kell dolgozniuk, amíg már nem az irányítja őket,
és megtanulják megtestesíteni az egészséges dühöt, amely
egyszer ádáz, másszor gondoskodó, és képes annyira
megroppantani a status quót, hogy a szükséges változások már
nem csupán jó ötleteknek tűnnek.

AZ AGRESSZIÓ MINT ÖSZTÖN

Az agressziót néhányan ösztönösnek gondolják, mások

társadalmi konstrukciónak, és vannak, akik úgy gondolják,
hogy mindkettő igaz. Kezdjük az ösztönös nézettel, melynek
atyjaként Darwinra és Freudra tekinthetünk.
Darwin úgy látta az agressziót, mint egyszerű reakciót a
fenyegetettségre, avagy önvédő viselkedésként, melyet gyakran
jelez egy jellemző arckifejezés vagy mozdulat – gondoljunk csak
a fogak kimutatására, az orrlyukak kitágulására vagy a
felpúpozott hátra. Úgy tűnik, hogy a túlélés nagyban függ az
agresszióra való képességünktől. Az agresszió értékes
viselkedés, és aki a legagresszívebb, az a legoptimálisabb, mert
ő képes a génjeit továbbadni. (A szex ettől csak egy kicsit több,
mint az agresszió győzelme, erre a szexualitással kapcsolatos
fejezetekben térek majd ki.)
Freud sötétebben látta az agressziót Darwinnál, és erősebben
fókuszált a destruktív és erőszakos tendenciáira. Az ember,
jegyezte meg keserűen, nem sokkal több, mint egy vadember,
aki a társadalmilag elfogadott viselkedés gyenge furnérja
mögött bujkál, és veleszületett agressziója erőszakkal,
háborúval és széteséssel fenyegeti a civilizált társadalmat. Csak
ront a helyzeten, hogy az agresszióra való hajlama
elkerülhetetlenül összefonódik a szexualitás ösztönével. Freud
számára a civilizáció azt jelentette, hogy elnyomjuk az
agressziót és a szexualitást, amit a legjobban úgy érhetünk el,
ha internalizáljuk az agressziót, és a lelkiismeret szolgálatába
állítjuk. Fogalmai szerint a lelkiismeret alkatilag agresszív, és
ennek így is kell maradnia, hogy kontroll alatt tartson minket –
ezzel tudat alatt azonosította a lelkiismeretet azzal, amit ma a
belső kritikusunknak hívunk.
Azzal, hogy jóváhagyott egy belső szégyengeneráló
munkafelügyelőt, és azt is, hogy ez „szükséges” számunkra
(mintha autoriter szülők előtt álló gyerekek lennénk), elérte azt,
hogy nagyon sokan még ma is így élünk, hogy összetévesztjük
belső kritikusunkat a lelkiismeretünkkel (belső morális
érzékünkkel). Ezzel egyszerűen legitimáljuk az önmagunk ellen
fordított agressziónkat, önmagunkat ostorozzuk, kínozzuk
magunkat a bűntudattal, degradáljuk magunkat, miközben az
elvárt standardoknak próbálunk megfelelni. Szeretet nélkül
nincs együttérzés.
Tehát bűnt követünk el – ilyen a természetünk, nyilatkoztatja
ki Freud –, majd befelé vagyunk erőszakosak, és ezért
elgyengítjük magunkat annak érdekében, hogy ne jelentsünk
komoly fenyegetést a fennálló társadalmi/vallási struktúrák
számára. De azzal, hogy úgy próbálunk jók lenni, hogy
elnyomjuk magunkat, csak az árnyékban, a várólistán tartjuk
azt, ami nem olyan jó, amíg előtérbe nem kerül, és a destruktív
erőink egyenesen arányosak azzal, amilyen mértékben
elrejtettük szem elől.
 És itt jön képbe az erotika: az a nyomás, hogy az
agressziónkat elkendőzzük, természetesen generálja a vágyat,
hogy valahol, valahogy kiengedjük, és milyen más gyors
kimenet van a szexen kívül? Ha túl nagy a szorítás az egyik
területünkön, más területek átengedhetők a megkönnyebbülés
biztosítására: az a férfi, akinek a hasizma krónikusan befeszül
attól, hogy agresszíven megszégyeníti önmagát, valószínűleg
túlzott energiát/nyomást érez fejben és/vagy a nemi szervében.
Ha mindkét végződésre kellően odafigyelünk, kényszeresen –
gyakran addiktív módon – összekapcsolódik az észlelés a
szexualitással, ami erőteljes húzást generál főleg a szexuális
megkönnyebbülés irányába, méghozzá a fantáziák és a
pornográfia segítségével.
Amint ezt látni fogjuk, a szex nagy része erotizált agresszió,
kompenzációs megoldás a nem szexuális nyomásra és az
elvárásokra. Az a teher – általában negatív izgalom –, melyet a
megoldatlan sérüléseinkkel és rosszul kezelt szükségleteinkkel
kapcsolunk össze, könnyen erotizálódhat, ami azt jelenti, hogy
kiéljük ezeket a régi fájdalmakat (és egyszerre el is vonjuk a
figyelmünket róluk) a szexuális kontextus miatt (lásd a 21.
fejezetet).
Az elnyomás, freudi vagy egyéb értelemben, nagyon instabil
nyugalmat ad. Nem tesz mást, mint a sötétben tartja az
agressziót – gyakran még a szexualitással is összegubancolódva
–, mely azt eredményezi, hogy nem látjuk a gyökereit, mert
belegabalyodunk a melléktermékeibe, és ez elvonja a
figyelmünket.
 AZ AGRESSZIÓ MINT SZOCIÁLIS KONSTRUKCIÓ

Sokan úgy tekintenek az agresszióra, mint ami nem velünk

született, hanem egy hajlam, melyet a személyes és kulturális
kondicionálás táplál és irányít. A szociális tanulás elmélete
szerint az agresszió tanult, önös viselkedés: azt feltételezzük,
hogy megérdemlünk valamit, és úgy találjuk, hogy meg is
tudjuk ezt szerezni – és néha még annál is többet – az agresszió
segítségével direkt vagy indirekt módon (amikor a másikat
manipuláljuk, hogy a mi agressziónkat élje ki).
Ez már a korai életszakaszban elkezdődik. Kis gyerekek
agresszívvé válhatnak egyszerűen azáltal, hogy látják, hogy
mások agresszióval megkapják, amit akarnak. Nem csoda, hogy
az agressziót gyakran utánozzák, ha indokoltnak érzik. Ez az
indok viszont elég primitív is lehet, nincs szó többről, mint hogy
„Kell nekem, ezért az enyém lesz”. A logika igen egyszerű: ha a
tiéd, de nekem kell, én elveszem tőled úgy, hogy agresszíven
viselkedem veled, és aztán racionalizálom ezt a tettemet, ha
már eljutottam a kognitív fejlődésem azon szintjére, ahol képes
vagyok ilyen gondolkodásra.
A nagyon fiatal gyerekek nemcsak instrumentális céllal
válnak agresszívvé – hogy elvegyék azt a játékot, ami kell nekik
–, de szociális okokból is. Például egy bizonyos játék hirtelen
jobban tetszik attól, hogy egy másik gyerek ugyanarra vágyik.
Amikor a huzavona tárgyát végül megnyeri az egyik, általában
az agresszívebb gyerek, akkor már nem érdekes számára,
elveszti kívánatos státuszát, ha már nem kell harcolni érte. A
hierarchikus vagy státuszkereső viselkedés már nagyon kis
korban elkezdődhet, bármilyen agresszió leutánzásával – és ha
a gyerek szülői vagy társadalmi jutalmat kap ezért a
viselkedésért.
A társadalmi modellek gyakran nagyon fontos szerepet
játszanak az agresszió felmerülésében és kifejlődésében, ahogy
ez a kutatásokból kiderül, melyek rámutatnak arra, hogy aki
fizikai bántalmazást látott a szülei közt, annak nagyobb az
esélye arra, hogy később a saját családján belül keveredik
erőszakos tettekbe, mint annak, hogy őt üti meg az egyik szülő.
Az agresszió dicsőítése – azok imádata, akik feljutnak a csúcsra,
lerohanják az ellenfelet, lefutják a versenyt – az
agressziómentességet szelídnek, laposnak, nem túl élvezetesnek
és nem nagyon férfiasnak állítja be.
A békéért kiálló férfiakat akkor szeretjük a legjobban, ha a
békéért harcolnak, mintha ettől az agressziótól férfiasabbá
válnának. A hátvédet, aki nem mutat félelmet, hogy fellökik,
amikor az utolsó néhány métert lefutja, gyakran jobban
imádják, mint azt, aki lábbal csúszik előre, hogy ne lökjék fel –
ezzel arra utalnak, hogy ő férfiasabb. Az a fiú, aki nem vitatja,
hogy a csapat erőszakoskodik másokkal, általában
elfogadottabb, mint az, aki igen. Az első fiút beveszik a
csapatba, a másodikat valami szélsőséges helyzetbe hozzák,
vagy a csapat kizárja. Sok férfi számára az, hogy „egy lehet a
fiúk közt” – betartja a csapat szabályait (beleértve azt is, ha csak
némán áll köztük) és támogatja az agressziójukat – fontosabb,
mint hogy felemelje a hangját az agresszió ellen, és ezzel
kockáztassa, hogy kizárják.
Az agresszív viselkedés a lányok és a fiúk közt is előfordul
nagyjából hároméves kortól, azután a fiúk agresszívabbá
válnak, mint a lányok. Ennek egy része genetika – gondoljunk a
tesztoszteronra –, nagy része pedig társadalmilag beültetett. A
fiúknak nemcsak hogy nagyobb a hajlamuk az agresszióra, de
több bátorítást is kapnak ebben az irányban, mint a lányok. Az
agresszív fiúkat általában férfiasabbnak tartják, de az agresszív
lányok nem tűnnek nőiesebbnek az agressziótól, és gyakran
nevezik őket fiús lánynak.
Az agresszív férfi, az alfahím, az erőszakos hős, a nőkön
uralkodó csődör, a mezomorf{1}, meztelen felsőtestű fickó a
hatalmas fegyverekkel, a kemény csávó, aki a pillantásával
kinyír mindenkit, a kegyetlen pénzcsináló – ezek különböző
variációkban mind beszüremlenek a fiúk tudatába. Lehet, hogy
nem szándékosan, de beletáplálják azt a képzetet, hogy a férfi
elsősorban azért van itt, hogy küzdjön, akkor is, ha nem véres
csatákról van szó.

AZ AGRESSZIÓ ARCAI

A következőkben csak néhányat sorolok fel az agresszió

számtalan arca közül.

Ellenségesség – Az agresszió legáltalánosabb

kifejezésmódja, a közepesen élestől a vicsorgóig terjed. Az
ellenségesség befogadója valószínűleg nemcsak hogy
kellemetlenül érzi magát, hanem fél is, mert tudja, hogy az
ellenségességet érző célba vett minket, már nem vagyunk a
szívében, és ránk szegezi újratöltésre kész fegyverét.
Szarkazmus – A másik ellenséges lehordása. A szarkazmus
nemcsak szívtelen, hanem kegyetlen is (bármennyire
próbálja szellemességgel álcázni magát). Ezzel valamit
megcélzunk a másikban, hogy lekicsinyítsük vagy
nevetségessé tegyük olyan körülmények közt, melyek
egyáltalán nem viccesek. A szarkazmus nem pusztán
agresszíven gúnyos, hanem megszégyenítő is. Segítségével
úgy próbáljuk felépíteni magunkat, hogy a másikat
lehordjuk, és ezt gyakran még élvezzük is. Bármennyire
rövid életű is, a szarkazmus kapcsolati távolságot teremt, és
később emiatt úgy találjuk majd, hogy a „célpontunk”
valamiféle válaszfalat húzott fel kettőnk közé, akkor is, ha
amúgy kedves velünk. Ez a tett nem megtorlás, hanem
védekező álláspont a másik részéről, főleg, ha nem kértünk
őszintén bocsánatot a felé irányuló szarkazmusunk miatt. A
szurkálódás fájdalmas. Ha nem figyelünk oda, a szarkazmus
megöli a bensőségességet.
Rosszindulat – Ha balszerencsét kívánunk másoknak, azt
egy lépés választja el az utálattól. A rosszindulat olyan
tulajdonságokban manifesztálódik, mint a megvetés, az
irigység, a féltékenység, a káröröm (amikor valaki akkor
boldog, ha mások szenvednek). Ha rosszindulatúak vagyunk
mások iránt, talán nem tűnünk agresszívnek, de így érzünk,
és ezt sugározzuk (bármilyen finoman is). A célpontunkat
lenézzük, nem vesszük emberszámba.
Megvetés – Végy egy rész undort, egy csipet dühöt, egy kis
erkölcsi leereszkedést és némi jeget, és már meg is van a
megvetés. Ez durvább a szarkazmusnál, és agresszívebb is.
Nem pusztán kapcsolati problémára utal a jelenléte, hanem
arra is, hogy az adott kapcsolatnak hamarosan vége lesz.
Minden érzelem közül talán a megvetés a leginkább
dehumanizáló.
Passzív agresszió – Nagyon gyakori viselkedésmód,
általában azok alkalmazzák, akik lenyomják vagy elfedik a
dühüket. Épp annyira indirekt, mint amennyire szándékos.
Általában nem tűnik agresszívnek, de annak érezzük. A
passzív-agresszív viselkedés sokféle módon jelentkezhet,
ezek közül néhány: ha szándékosan lassúak vagy hanyagok
vagyunk, és úgy teszünk, mintha ennyi telne ki tőlünk;
időnként szolgálatkészek vagyunk, de tulajdonképpen
ellenállunk („Megteszem, amint lehetőségem lesz rá”); nem
valljuk be, hogy dühösek vagyunk, amikor tulajdonképpen
ez a helyzet; elutasítóan azt mondjuk, hogy „Rendben!”, vagy
„Tök mindegy”, amikor zavar minket, ami elhangzott;
ártatlan arckifejezéssel azt mondjuk, hogy „Csak vicceltem”,
amikor teljesen komolyan gondoltuk, amit mondtunk.
Szívtelen kritika – Néha építő jellegű kritikának álcázza
magát, hogy azt gondoljuk, milyen segítőkészek vagyunk. De
ez a fajta kritika nagyrészt durva megszégyenítés, melyet
nulla együttérzéssel adunk át, és a befogadó akkor is érzi, ha
fiatal vagy passzív. Gyakran elnézzük, mert a másik úgy adja
elő, mintha „csak kimondaná a saját igazságát”.
Erőszak – Szélsőséges agresszió. (A következő fejezetben
részletesen taglalom.)
Védekezés – Nem mindig agresszív, de gyakran az. Általában
visszavágás, bármennyire is próbáljuk leplezni látszólagos
józansággal és ártatlansággal.
Szigor – Éles kifejezésmód, amely átvált sértésbe. Nyoma
sincs a másikkal való törődésnek. A szigorú tekintet vagy
hangnem akadályozza a kapcsolati közelséget, beleértve azt
is, amikor a befogadó úgy tesz, mintha minden rendben
lenne.
Rosszindulatú vagy megszégyenítésbe hajló ugratás –
Könnyű elfedni és kifejezni az agressziót úgy, hogy
humornak szánjuk. Ha ez másoknak fájdalmat okoz, vagy
zavarja őket, mondhatjuk, hogy csak vicceltünk, és ezzel
arra utalunk, hogy a másiknak nincs humorérzéke, de
ilyenkor amiatt szégyenítjük meg őket, hogy nem veszik a
lapot. Így látszólag kihúzzuk magunkat a pácból, és úgy
teszünk, mintha a másiknak lenne problémája.
Túlzott versenyszellem – Egyáltalán nem törődünk az
ellenféllel, kényszeresen, mindenáron győzni akarunk.
Veszélyesen rövidlátó tulajdonság.
Megfélemlítés – Az a szándék, hogy legyőzzünk valakit,
főleg úgy, hogy a másikban félelmet keltünk. A zaklatás
kapuja.
Utálat – Az agresszió és a mély fájdalom összekötve a
másikra irányuló szívtelen figyelemmel. Ha higgadtan
szemléljük, vagy elsiklunk felette, attól csak befeszülünk és
 szétterjed bennünk. Ha bele- és keresztülmegyünk az
utálatunkon (beleértve a teljes kifejezését a fájdalommal
átitatott magjáig biztonságos, terápiás közegben), anélkül
hogy bántanánk magunkat vagy másokat, mélyen gyógyító
folyamattá válik, mely segít kikövezni az utat az őszinte
megbocsátás felé.

AZ AGRESSZIÓ ELLENSZERE

Az agresszió harcol a bensőségesség ellen, a kapcsolatokat

felszínessé teszi, és távol tart bármilyen jelentős gyógyulástól
vagy elmélyedéstől. Ha eljutunk az agresszió mélyére, és
levesszük a páncélzatát, anélkül hogy megfosztanánk magunkat
a dühünktől, az az önmagunkkal való törődés képessége. Ez a
nagyszerű vállalkozás egyszerre tesz sérülékennyé és ad
hatalmat a kezünkbe. Kötelezd el magad a következő
gyakorlatok felé:

Empátia – Minél empatikusabb vagy a másikkal, annál

inkább megengeded magadnak, hogy valóban érezz, vagy
emocionálisan rezonálj arra, amit a másik érez, és így kisebb
az esély arra, hogy agresszív leszel velük. (Ha kicsi kortól
tanítjuk a gyerekeinknek azt, hogy „Képzeld el, hogyan
éreznéd magad, ha veled bánnának így”, az segít kialakítani
az egészséges empátiát.)
Együttérzés – Ha együttérez másokkal, az nem azt jelenti,
hogy nem kérhetsz rajtuk számon semmit, és azt sem, hogy
nem fejezheted ki a nemtetszésedet azzal kapcsolatban, amit
tesznek. Annyit jelent, hogy nem teszed ki őket a szívedből. A
düh és az együttérzés tud együtt létezni, az agresszió és az
együttérzés viszont nem.
Sérülékenység – A sérülékenység (áttetszőség és
védtelenség) megnyit a másik felé, teret ad az empátiának és
az együttérzésnek, és nagyban csökkenti annak
valószínűségét, hogy agresszívvé válsz.
Bensőséges kapcsolat kialakítása a szégyenünkkel, a
félelmünkkel és a dühünkkel – Minél jobban ismered
ezeket a tulajdonságokat (az agresszió genezisének minden
összetevőjét), annál gyakorlottabban tudod kezelni őket, ha
megjelennek. Például nem hagyod, hogy a szégyen
agresszióvá váljon, függetlenül attól, hogy magad vagy
mások ellen irányul.
Együttérző öröm – Örüljünk a másik sikereinek.
Ne címkézzük fel a másikat – Ez nem azt jelenti, hogy soha
ne káromkodj semmilyen helyzetben, de ne sértegess senkit,
ne rágalmazz, és máshogy se bántalmazz senkit verbálisan.
Ha a most érkezett banki felszólítására mondod azt, hogy „ez
egy rakás szar”, az más, mintha egy másik embernek
mondod ugyanezt.
Gyakorlott düh – A dühöd ne legyen megszégyenítő, ne
hibáztassa a másikat, és a sérülékenység megakadályozza,
hogy agresszióvá váljon.
Tudatos kitörés – Nagyon hasznos gyakorlat, amikor erős
 késztetést érzel arra, hogy agresszívvé válj. (Lapozz a
Függelékhez a részletes leírásért, és olvasd át figyelmesen,
mielőtt kipróbálod.)

AZ AGRESSZIÓ INTEGRATÍV NÉZŐPONTBÓL

Az agressziónak nem csupán a pszichológiához vagy a

társadalmi kondicionáláshoz van köze, hanem biológiai,
pszichológiai és társadalmi tényezők együttes működésének
terméke.
A biológiai redukcionizmus (ami rossz magatartás esetén túl
nagy felelősséget tulajdonít a biológiának és a genetikának) nem
állítja semmiféle kihívás elé azt a szokásunkat, hogy nem
veszünk tudomást az agresszivitásunkat meghatározó
kondicionáltságunk hatalmáról, vagy alulértékeljük azt. Ez
könnyen vezethet oda, hogy túlzottan megbízunk a
gyógyszerekben, ha az agresszió kezeléséről van szó, mintha
csak annyi dolgunk lenne, hogy bevegyünk valami tablettát,
hogy csökkentsük az agressziónkat.
A biológiai redukcionizmus az agresszióra nézve nem lát
sokkal többet egy „kémiai egyensúlybomlásnál” (kérdéses
fogalom, amely alól kezd kicsúszni a talaj), a környezeti
redukcionizmus (ami rossz magatartás esetén túl nagy
felelősséget tulajdonít a külső tényezőknek, mint a család
felépítése és a kulturális kondicionálás) úgy tekint az
agresszióra, mint ami viselkedésmódosítást igényel.
Itt találhatók azok a stratégiák, melyeket a belső düh pártolói
alkalmaznak: nyugtató belső beszéd, az események
újraértelmezése, pozitívabbá válás, konfliktuskerülés és a düh
általános lenémítása (mivel állítólag ez vezet az agresszióhoz).
Ezek értékes lépések, de ha túlzottan megbízunk bennük,
megfosztjuk magunkat a düh szenvedélyétől, érzelmileg
kilapítjuk magunkat, és nagy árat fizetünk azért, hogy
megpróbáljuk az agressziónkat megakadályozni azzal, hogy
elzárjuk a dühünket.
Néhányan azzal érvelnek, hogy az agresszió egy
társadalmilag megformált viselkedés, melyet a frusztráció
hozott létre. Ez azt jelenti, hogy az agresszió jelenléte feltételezi
a frusztráció jelenlétét. De a frusztráció minden esetben
agresszióhoz vezet? Nem. A frusztráló körülmények, melyekre
zavaros elvárások vagy váratlan kellemetlenségek mutatnak rá,
nem mindig vezetnek agresszióhoz, minden csak értelmezés
kérdése.
A frusztráló körülmények – mint a zsúfoltság, a zaj, az
alváshiány – általában valamiféle fizikai izgatottsághoz
vezetnek. De ez az izgatottság, bár negatív vagy kellemetlen,
nem feltétlenül vezet agresszióhoz, hacsak nem az igazolás
kényszerességével párosul (mint amikor szándékosan
provokálnak vagy figyelmen kívül hagynak minket).
Ugyanakkor az izgatottság maga pozitív vagy negatív
értelemben is kiválthat agressziót, főleg, ha elég hosszan tart az
intenzitása ahhoz, hogy elárasszon minket.
Vagyis csak elég izgalom kell ahhoz, hogy kiboruljon a bili. A
rendszerünk egyszerűen túlterhelődik – és az agresszív
viselkedés egy általános reakció és kimenet is ehhez. Gondolj
csak a szélsőséges tömegheccelésre és stimulációra egy
hatalmas sporteseményen. Bármilyen lenyűgöző is, könnyen
átválthat tömeges agresszióba, ha az, amit látunk, nem épp a
népszerű irányba mutat, vagy megzavarja valami, egyszerűen
azért, mert egy máris létező, limithez közel járó küszöbértéknél
vagyunk.
Az ösztönös és a társadalmi konstruktivista táborból is az
hiányzik, hogy az agresszióra olyan megközelítéssel nézzenek,
amely az embert mint egészet fogadja el, és úgy is kezeli –
vagyis az inherens egész kontextusában, a személyes történetük
és körülményeik tükrében látja az agressziót és úgy is dolgozik
vele.
Ebben a megközelítésben a korai és a jelenlegi dühünk és az
agressziónk közt teremtettük meg az egyértelmű kapcsolódási
pontokat, és nem csak az intellektus szintjén. Az érzelmi
dimenziókat is meg lehet tapasztalni. Például:
JOHN dühkezelés-tanfolyamra járt, hogy kordában tudja tartani
az agresszióját. Értelmesnek tartja, amit hallott, de amikor
őrjöng, és a gyakorlatban kellene alkalmaznia, semmi nem
változik. A bátyjával nőtt fel, aki kötekedett vele és
rendszeresen elverte, a szülei pedig nem avatkoztak bele az
ügyeikbe. Így most a megszégyenítés legapróbb jelére ugrik.
Terápiára van szüksége, amely segít leszakadni az agresszióról
ebben a kontextusban – vagyis teljességgel ki kell fejeznie az
agresszióját, ugyanakkor emlékeznie kell emocionálisan a
bátyjára, aki bántalmazta őt. Ennek segítségével (és megfelelő
tudatosságot és integrációt fejlesztő gyakorlatokkal) eljut majd a
belső gyógyuláshoz, beleértve a gyerekkori fájdalmát is, és
egyre kevésbé lesz agresszív. A folyamat során képes lesz
mélyen gyászolni és ennek következtében mélyen gyógyulni,
fokozatosan visszaszerzi majd a gyerekkorban elvesztett
határait, és megtanul az egészséges dühhöz fordulni.

Az agressziót nem lehet pszichológiára vagy viselkedésre

redukálni, de észlelésre és szocializációra sem, hiszen
mindnyájunk esetében ezeknek egy egyedien kiemelkedő
hullámából alakul ki. Az agresszió kellős közepén megvan a
lehetőségünk arra, hogy megtapasztaljuk az ösztönöset és a
kondicionáltat, a reflexívet és a reflektívet, a biológiát és a
biográfiát, amint egyszerre vannak jelen.
Kezdhetünk azzal, hogy szembenézünk az agressziónkkal.
Majd feltárjuk a mögötte lévő dühöt, és egyre bensőségesebb
kapcsolatba kerülünk vele, végül pedig azt érezzük, hogy
teljesen megerősödtünk, egyszerre vagyunk teltek
sérülékenységgel és gyógyító bátorsággal. Ez a munka
tagadhatatlan fejlesztő, és szükség van hozzá éles elméjű
tudatosságra és szenvedélyre, mely összehozza a szívet, a
zsigereket és a fejet, méghozzá olyan módon, hogy az mindenki
javára válhasson.
 9. fejezet

ERŐSZAK
Az agresszió boxergyűrűje

Az agresszió generációról generációra agressziót szül. Nagyon

régi története az eredetünkig követhető vissza, és úgy tűnik,
lendülete kicsit sem hagy alább. Mintha egy megoldatlan és
látszólag megoldhatatlan vérfürdőben ragadtunk volna,
melynek hatalmas hullámai kapcsolnak össze legtöbbünket, és
gúzsba is kötnek törzsek, nemzetek és a bolygó szintjén
egyaránt. Vessünk csak egy pillantást a dél-amerikai
viszályokra: majdhogynem felkacagunk az ilyen szintű
anakronizmus láttán, és értetlenkedünk, hiszen a világot
jelenleg átjáró harcok nem sokkal észszerűbbek, mint a régi
családi ellenségeskedések. Lehet tiszteletről beszélni, de ez
inkább csak olaj az agresszió tüzére, melynek nincs igazán köze
a valódi tisztelethez.
Az erőszak az agresszió boxergyűrűje.
Erőszak esetén nemcsak gondolunk arra, hogy bántunk
másokat, hanem zöld lámpát adunk ennek a gondolatnak,
melynek erélyessége gyakran éppen olyan féktelen, mint
amennyire önigazoló. A bosszú, a vérszomj, a komoly
dehumanizálás, a szexuális bántalmazás, a kínzás, a
szélsőségesen előítéletes tettek bármilyen formája. Az erőszak
féktelen agresszió, mely még jobban táplálja ezt a
tudatállapotot, és még inkább ad egy kétségbe vonhatatlan
nyomatékot az egésznek.
Számos nézet létezik azzal kapcsolatban, hogy miből áll össze,
és mi okozza az erőszakot, viszont az erőszaknak bárminemű
mély megértésébe bele kell tartoznia saját szélsőséges
agresszióra, vagy mások dehumalizálására való
képességünknek, főleg azokkal szemben, akik megtámadnak
minket. Minél bensőségesebb viszonyt ápolunk saját erőszakos
késztetéseinkkel és azok gyökereivel, annál kevésbé válunk
felelőtlenné ezekkel a késztetésekkel szemben, és annál inkább
megértjük mások erőszakosságát. Ez nem feltétlenül jelenti azt,
hogy könnyebben megbocsátjuk, marginalizáljuk az erőszakot,
vagy más irányba nézünk, hanem hogy gyakorlottabban
viszonyulunk hozzá és az eredetéhez, mélyebben megértjük,
hogy hogyan közelítsük meg, vagy hogyan kezeljük.
Bármilyen kényelmetlen is saját erőszakosságunkat vagy az
erőszakra való képességünket kihozni az árnyékból, tartozunk
annyival magunknak – és mindenki másnak –, hogy ezt
megtegyük.
A dühtől az agresszión át az erőszakig, ez egy kitaposott út –
nem nehéz elindulni rajta. Eleinte csak annyira van szükség,
hogy úgy lássuk, a támadó fél nem érdemli meg sem a törődést,
sem a kegyelmet. „Ez” nem érdemel mást, csak azt az
„igazságot”, amit mi (vagy akit mi arra méltónak tartunk)
megfelelőnek gondolunk. Turbózzuk fel ezt a megkeményedett,
gyorsan vádaskodó becsületességet kellő adrenalinnal,
tesztoszteronnal és lendülettel, és az erőszak máris kéznél van,
készen állva arra, hogy acélos ököllé és üss-vagy-megütnek
tudtaállapottá szoruljon össze – és ez elég gyakran nagyon rövid
idő alatt be is következik.
Majd hagyjuk, hogy a tudatunkat leigázzák a bosszúálló,
megtorló, azonnal megsemmisítő fantáziák. Bármilyen fegyvert
felveszünk, amiről úgy gondoljuk, hogy szükséges, harcos
üzemmódban találjuk magunkat, stabilan és kételyek nélkül
összhangba kerülünk a „mi oldalunkkal”. Ezzel begyűjtünk
mindent, és elbarikádozzuk magunkat bármivel, ami
legitimitást ad és megerősíti a mi oldalunkat, kiemelve és
megtámogatva az ellenállásunkat a másik oldallal, „az
ellenséggel” szemben.
Itt nem csak kognitív ütközetről van szó, ez egy szenvedélyes
vállalkozás – és hatalomátvétel. Kevés dolog emészt fel minket
ennyire. Végül is a csata ősi dolog, több évezredes története van,
csak úgy visszhangzanak a gellerek bennünk, amint a vérünk
felforr az elszabadult agresszió puszta gondolatától is.
Ha a túlélésünk forog kockán – vagy legalábbis úgy tűnik
számunkra –, az agressziónk valószínűleg eléri a maximumot,
és ott is marad egy időre. Merev falat húz fel a köztünk és a
támadóink közt húzódó senki földjén. Ha azt látjuk, hogy mások
viselkednek így, le is szólhatjuk őket, mert erőszakhoz
folyamodnak, megfeledkezve arról, hogy ha az ő helyükben
lennénk, valószínűleg hasonlóan viselkednénk. Az élet-halál
üzemmód labilissá tesz minket. Ha az erőszak teszi lehetővé
számunkra, hogy tovább éljünk, a kétségeinktől függetlenül úgy
érezzük, ez nem olyan nagy lépés.
Az erőszakot a negatív konnotációk ellenére nem lehet
egyértelműen és mindig rossznak beállítani. Az erőszak nagy
része legtöbbünk számára iszonyatos – mint a
gyermekbántalmazás vagy a nemi erőszak –, de az erőszaknak
rengeteg olyan formája van, ami megosztja a véleményeket. A
terroristák bizonyos szempontból szabadságharcososok.
Kifejezhetjük sajnálatunkat a civil áldozatok miatt, amikor az
ellenség területét támadjuk, de nem hagyhatjuk, hogy ez a
„sajnálkozás” megakadályozza, hogy kivitelezzük
támadáscentrikus terveinket. Lehet, hogy komolyan
megsebesítünk vagy megölünk másokat azért, hogy
megmentsük a saját gyerekünk életét. És így tovább. Ha az
erőszakról gondolkodunk, számításba kell vennünk az uralkodó
körülményeket, hogy ne nézzük el vagy marginalizáljuk, hanem
jobban megértsük.
Az erőszakot sokan tanult viselkedésnek gondolják, és csak
annak. A gyermekfejlődéssel kapcsolatos irodalom tele van
olyan tanulmányokkal, melyek az agresszív miliőben nevelkedő
kisfiúk viselkedését vizsgálják. Ez a közeg széles körben bátorít
durva és zajos játékra, a gyerekekbe neveli a versenyszellemet
és azt az ösztönt, hogy uralkodjanak és a csúcsra törjenek (lásd
például az „Adj király katonát…” játékot). A fiúk kiskoruktól
fogva megtanulják az önbizalmukat összekapcsolni azzal a
képességükkel, hogy a csúcsra jussanak. Az alfahímek jelentős
presztízsnek örvendenek a legtöbb körben. A győzelem így
túlzottan is fontossá válik. Az együttműködés csak másodlagos
hangsúlyt kap (ahogy ezt a gazdaság tükrözi is), a nyertesek
hatalmas jutalomban részesülnek – a vesztesek meg így jártak.
Jelen esetben azonban nem igazán lehet nyertesekről
beszélni. Előbb vagy utóbb mindenki megszívja, ha máshogy
nem, hát úgy, hogy egy kártékonyan megosztott emberiség
részévé válik. Az ultraerőszakos videojátékok, a nőgyűlölő
rapszövegek, a szegények és gazdagok közti növekvő szakadék,
és így tovább, mind annak a kifejeződései, hogy a kultúra
jutalmazza és felmagasztalja az erőszakot, sőt még profitál is
belőle. A kultúra minimális törődést mutat a kevésbé
szerencsések irányában, marginalizálja a szegényeket, a
munkanélkülieket, a fogyatékkal élőket, a hajléktalanokat, a
poszttraumás stressz szindrómától szenvedő háborús
veteránokat, a kitaszítottakat, a nemkívánatos személyeket,
akiket a kollektív árnyékunk leginkább terhel – akik közül mind
ott keresik a menedéket, ahol erőszak nő, még akkor is, ha az
erőszakmentességről prédikálnak.
Akárhogy vesszük is, az erőszak nemcsak tanult viselkedés,
hanem velünk született képesség. A kisgyermekek közti
ellenségeskedés sokkal gyakoribb annál, mintsem hogy
kizárólag tanult viselkedésként nézzünk rá – általában
ártalmatlan, de csak azért, mert a gyerekek nem számítanak
gyakorlott fegyverforgatóknak, talán a fogacskáikat tudják ilyen
célra használni. A hamar előtörő és támadó puszta agresszió
potenciálja belénk van huzalozva. A magzati agyat már két
hónap méhben töltött idő után elönti a tesztoszteron, mely
összezsugorítja a kommunikáció központját és a hallást, és
megduplázza az agy szexualitásért felelős területének
aktivitását.
Normál esetben nem kell arra bátorítani minket, hogy
erőszakosak legyünk azzal, aki a gyerekünket bántja – ez
általában elég természetesen jön nálunk, függetlenül attól, hogy
mennyire állt távol tőlünk az agresszió az esetet megelőzően. Ez
azt jelenti, hogy agresszióra vagyunk kárhoztatva? Nem. De
magunkban hordozzuk az erőszakra való képességet és
potenciált, és gyakran vagyunk erőszakosak magunkkal belső
vívódásaink során – attól függően, hogy mennyire hagyjuk,
hogy a belső kritikusunk lehordjon minket. Tehát jót tenne, ha
elismernénk a saját erőszakra való hajlamunkat, és olyan jól
megismernénk, hogy nem teljesítenénk a vágyait, csak
szélsőséges helyzetekben (vagyis csak akkor, ha a saját vagy
szeretteink biztonsága forog kockán).

AZ ERŐSZAK TÖRTÉNETE

Ha feltennénk a kérdést, hogy az erőszak hogyan vált ennyire

központi tényezővé a kortárs kultúrában, azt a választ kapnánk,
hogy a filmes és televíziós megjelenésének gyakorisága okozza.
A moziban az erőszak direkt megjelenítése megerősíti és
tükrözi is a feketén-fehéren, egy az egyben hozzáállást,
gondoljunk csak a már említett westernsorozatokra (a Shane és
a Gunsmoke két klasszikus), lövöldözések, mészárlások (például
a Rambo vagy A sebhelyesarcú című filmekben), alvadt vérben
tocsogó borzadályok – semmi bonyodalom, csak néhány
kemény csávó keménykedik gyilkolás ügyben.
És persze vannak kevésbé direkt ábrázolások is. Ezek egy
kicsit komplexebb hozzáállást tükröznek, rámutatnak az
erőszak kialakulására is, és elég részletesek ahhoz, hogy
valamelyest résztvevőkké váljunk, mivel belehúz minket a
kibontakozó bonyodalomba és kettőségbe, melyet a
főszereplőben kifejlődő erőszak hoz létre. A Totál szívás
(Breaking Bad) című sorozat jó példa erre, itt az erőszak nyers
és igencsak távol esik az elragadótól, amit ráadásul a főszereplő
többszörösen rétegzett, meghurcolt karakterén keresztül
látunk. Számos filmes példát hozhatnánk a több szemszögből
bemutatott erőszak ábrázolásra, a Harcosok klubjától (lásd a 6.
fejezetet) a Nincs bocsánaton át egészen az Ütközésekig. Az
egyik legjobb példa pedig a David Cronenberg rendezte
Erőszakos múlt című film, melynek címe is kettős perspektívára
utal: egyrészt bemutatja az erőszak evolúcióját általában,
másrészt egy férfi erőszakossá válásának történetét.
Ebben a filmben nem pusztán sok erőszak jelenik meg, de
miközben nézzük, meg is szólítja saját hamisítatlan – és nem
könnyen elfogadható – konfliktusos vagy egyéb válaszunkat az
erőszakra. A jelenetek arra szolgálnak, hogy bizonyos
reakciókat provokáljanak ki belőlünk, elvárják a feltevéseket és
az együttérzést, a végén pedig a csavar úgy szembesít minket
saját reakcióinkkal, hogy egy váratlan, és gyakran kellemetlen
perspektívába helyezi őket.
 Például egy hihetetlenül erőszakos, teljesen kiakasztó
kamaszt látunk, akit aztán szétvernek – lehet, hogy titkon
vágytunk is egy ilyen kárörömmel átitatott jelenetre. Majd
miután bosszúvágyunk kielégülését másodkézből
megtapasztaltuk, arra kényszerítenek minket, hogy nézzünk
szembe ennek a „győzelemnek” a kellemetlen
következményeivel, annak ellenére, hogy automatikusan és
kukkolóként részt vettünk benne.
Itt áll előttünk kendőzetlenül annak élvezete, hogy olyan
erőszaknak vagyunk tanúi, melyet jogosnak találunk. Ez
annyira nem kellemes, úgyhogy keresgélünk is valamit, amivel
el lehet takarni, amivel újra lehet ezt az egészet keretezni,
valami megerősítő és megnyugtató racionalizálást. Elücsörgünk
egy kicsit kényelmes karosszékünkben, hiszen jobban el kell
gondolkodnunk a látottakon, mint máskor.
Egy másik példa: a film elején a két gyilkost látjuk, akit Tom, a
kisvárosi, látszólag ultra decens főszereplő ölt meg, amint olyan
lazán, lelkiismeret-furdalás nélkül erőszakoskodnak, hogy a
nézőnek fel sem tűnik (sőt lehet, hogy még egy kis kárörömet is
érez), amikor Tom, aki a légynek sem ártana, meglepően biztos
kézzel kinyírja őket. Tom otthon érezhetné magát Norman
Rockwell Közép-Amerikát ábrázoló festményén, épp ezért
csodálkozunk annyira azon, hogy egy ilyen finom modorú
karakter hogyan viselkedhet így. És szinte semmi időnk nincs
arra, hogy megemésszük ezt a tettet. Egyre kényelmetlenebbül
érezzük magunkat, hiszen hamarosan kiderül, hogy hősünk
nem az, akinek mutatja magát. Egy jófiú, aki felnő a feladathoz,
és teszi a kötelességét. Vagy valami másról van szó? És ha ő
valami más, mit gondoljunk akkor a hősiességéről?
Cáfolhatatlan hősiessége, mellyel kinyírja a két gyilkost,
kevésbé nemessé válik, amikor elkezdjük megkérdőjelezni a
karakterét? Egy hősies tett kevésbé hősies, amikor fény derül a
hőssel kapcsolatban valami olyasmire, ami nem tetszik
nekünk?
Az, hogy Tomot és a két gengszterrel szembeni erőszakosságát
eleinte elfogadjuk, kezd kellemetlenné válni, olyan, mint egy
meleg ölelés, ami kicsit már túl hosszan tart. Ahogyan magát
feddhetetlen jófiúként ábrázolja, kezd olyanná válni, mint az a
kép, amit Amerika mutat magáról a világnak –
szabadságszerető, egyenes hely, ahol megvédik az ártatlanokat,
emögött viszont egy annyira nem is gondoskodó ország bújik
meg, tele a nemestől távol álló tulajdonsággal, mint az erőszak,
mely a csomagolás miatt nem úgy tűnik, mintha erőszak lenne.
Az a tény, hogy Tom hőstetteinek megvan a hatalmuk arra,
hogy egyszerre felkavarjanak és elutasítsanak, közelebb visz
minket az igazsághoz, mely egyre kellemetlenebbé válik. Mi
adunk alapot neki ahhoz, hogy azt tegye, amit kell, hogy életben
maradjon? És ha nem, miért nem? Jobban azonosultunk vele –
beleértve azt is, amikor megölte a két gengsztert –, mielőtt
megsejtettük volna, hogy lehet, hogy erőszakos a múltja? És ha
igen, miért?
A végkifejlet lecsupaszított és a végsőkig nyers. Azt mutatja
meg, hogy az emberiség bármennyire vonakodva és
boldogtalanul is, de mégis ajtót nyit az elkerülhetetlen
erőszaknak, és végül leülteti az asztalához, mint egy
családtagot.
 HOGYAN VISZONYULUNK AZ
ERŐSZAKOSSÁGUNKHOZ?

Milyen kapcsolatot választunk a saját erőszakra való

hajlamunkhoz? Beengedjük az életünkbe, vagy a tudatunk
hátsó ketrecébe zárjuk? Foglalkozunk vele, vagy befogjuk a
száját és elnémítjuk? Belefoglaljuk a lényünk köreibe – a
tulajdonságaink családjába –, vagy kirekesztjük?
Néhányan közülünk azt állítják, hogy nincsenek erőszakos
tendenciáink, de ezzel csak bevalljuk, hogy mennyit fektettünk
bele abba, hogy a pacifistát, a békéltetőt játsszuk, egy teljesen
erőszakmentes ember szerepét. Ha a gyerekeinket komolyan
megtámadnák, és csak úgy tudnánk megmenteni őket, ha
erőszakosan bánunk a támadóval, mit tennénk? Még a dalai
láma is beszél „erényes erőszakról”. Az a lényeg, hogy az
erőszakot nem kell felmagasztalni, de kárhoztatni sem kell,
hanem fel kell ismernünk és olyan mélyen meg kell értenünk
magunkban, hogy amikor használnunk kell, csak azt tegyük,
amit kell.
Gondoljunk egy csapat kedves, relatíve nem agresszív
tizenkilenc éves fiatal fiúra, akiket épp most soroztak be az
országuk hadseregébe. Egyiküknek sincs erőszakkal
kapcsolatos története. Elkezdődik a kiképzőtábor, és hamarosan
komolyan megkeményednek – érzéketlenné válnak,
megszégyenítik és megtörik őket, képesek lesznek arra, hogy
megöljenek másokat. Ez egy nagy lépés, egy merőben
dehumanizáló átváltozás, amely felkészíti őket arra, hogy a
nemzeti hadsereg funkcionális tagjaivá válhassanak. Amikor
ezek a fiatal férfiak túl vannak az alapképzésen, és eltöltöttek
egy kis időt valódi csatában, már messze vannak attól, akik
néhány évvel ezelőtt voltak. Azt gondolhatják, hogy már sokkal
férfiasabbak, és nincs tudomásuk arról, hogy emberiességük
milyen nagy részét veszítették el. Ami az emberiességükből
megmaradt, azt a stressz és a poszttraumás stressz szindróma
tünetei bombázzák, és ezt lehet, hogy be sem merik vallani
teljesen, mert akkor kevésbé lennének férfiasak, vagy
legalábbis ők úgy gondolják.
Felmerül tehát a kérdés: a fiatalemberek által birtokolt
képesség, hogy valaki képes parancsszóra embert ölni, tanult
viselkedés? Úgy tűnik. A környezetük egyértelműen kiképezte
őket arra, hogy készen álljanak az erőszakra, de azzal
vitatkoznék, hogy az az erőszak, aminek átadják magukat, már
eredetileg is megvolt bennük. A kiképzésük és a harci
tapasztalataik előhozták az erőszakosságra való képességeiket
és a végsőkig kizsákmányolták őket, ahogy a pornográfia is
megerősíti a szexuális megrögzöttségre való képességünket és
ezt a végsőkig kizsákmányolja.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ha kiéljük az
erőszakosságunkat, az szükségszerűen természetes és
elkerülhetetlen. Az irónia az benne, hogy ha megtagadjuk a
saját erőszakra való képességünket és a sötétben tartjuk, akkor
növeljük az esélyét annak, hogy amikor a felszínre tör, nem
kezeljük majd megfelelően, és bizonyos értelemben erőszakot
teszünk rajta. Az internalizált erőszakot is meg kell említeni
ezen a ponton, mivel annyira nem is más a külső erőszakhoz
képest. Például lehet, hogy a személyiségünk egy bizonyos
részével (az önbizalomhiányunkkal) olyan mostoha módon és
szívtelenül bánunk, hogy számunkra nem más, mint egy
kitaszított „az”, egy értéktelen valami, amitől meg kell
szabadulni, vagy egy ablak nélküli cellába kell zárni.
Ne tagadjuk meg a saját erőszakosságunkat. Ha a sötétben
tartjuk, ha szem elől veszítjük, ha nem világítjuk meg, akkor
megnő az esélye annak, hogy rosszul bánunk vele. Ne vesszünk
el abban a szerepben, hogy a jót játsszuk, akinek nincs
képessége az erőszakra, vagy aki átlényegítette azt. Birtokoljuk
az erőszakra való képességünket, lássuk tisztán, és vállaljuk a
teljes felelősséget azért, hogy mit teszünk vele. Saját
erőszakosságunk elutasításakor vagy megtagadásakor az
erőszakon teszünk erőszakot, önmagunk rejtett szegleteibe
száműzzük, ahol önmaga barbár változataivá alakulhat át, és
túlterjed a szükséges mértéken.
Ha bensőséges kapcsolatot ápolunk a saját erőszakra való
hajlamunkkal – és az erőszakkal kapcsolatos történetünkkel –,
az jelentősen megnöveli az esélyét annak, hogy csak akkor
használjuk, ha valóban szükség van rá (ha nincs más mód arra,
hogy megakadályozzunk egy betörést, vagy hogy megállítsuk,
hogy erőszakot tegyenek egy számunkra kedves személlyel). És
még akkor is a mi felelősségünk, hogy annyit használjunk
belőle, amennyire abszolút szükség van.
 A HÁBORÚ ARCAI

Létezik olyan időszak, amikor valahol a világban nincsen

háború?
Néhány háború olyan sokáig tart, hogy meghúzódik a
háttérben – vagy a radarok alatt – akkor is, ha az áldozatok
száma csak nő, ha felélik a forrásokat, melyekre máshol égető
szükség lenne. A borzalmak ellenére a háború könnyen
normalizálódik, mintha az élet része lenne, az áldozatok számát
nem dokumentálják jobban a legújabb szalagcímekben, mint
egy szekrényfajta használata során fellépő zavarokat. A férfiak
férfiak, a fiúk fiúk, az én bandám a tiéd ellen, az én törzsem a
tiéd ellen, az én országom a tiéd ellen – mindegyikben
szélsőségesen megnyilvánul az agresszió, rábólintunk a
dehumanizációra, és a végsőkig racionalizáljuk. Az ultraerőszak
jobbról, balról és középről is bombáz minket, melyet a háborúk
és a háborús atrocitások visszhangja kísér, ezek pedig
visszanyúlnak a dokumentált történelmi idők előtti időszakra.
A legtöbb háború tömeges őrület, a csoportetika pokollá lesz,
a mi vs. ti zászlók alá sűrítve szervezett erőszakká alakul.
Érezzük a mögöttes őrületet és a brutális logikát, és lehet, hogy
lázadunk is ellene, de a valóságát hamarosan kitoljuk egy
nehezen elérhető helyre, azzal együtt, amit nem néznénk
szívesen annyira közelről. Ahhoz, hogy valóban megérezzük a
háború őrületét, közel kell kerülnünk a személyes és saját
őrületünk, erőszakosságunk, paranoiánk és imperialista
mohóságunk hideg zónájához. És nem túl valószínű, hogy ezt
megtesszük, hacsak nem lesz annyira elegünk az életünkben
felhalmozódott elégedetlenségből, fájdalomból és
kiábrándultságból, hogy nem keresünk még több dolgot, ami
esetleg eltereli a gondolatainkat a szenvedéstől.
A háborút gyakran dicsőítik a résztvevők hősiességének
dokumentálásával (vagy költőien halhatatlanná teszik őket).
Van viszont a kortárs kultúrában egy egyre erősödő cinizmus
ezzel a hősiességgel kapcsolatban, melynek a középpontjában
az a gyanú áll, hogy vagy kitalálták, vagy politikailag retusálták
őket. Mellesleg, ha nem érezzük jól magunkat egy bizonyos
háborút illetően, hogyan érezhetnénk igazán jól magunkat a
résztvevőkkel kapcsolatban, bármennyire is nemesek vagy
önfeláldozók is dokumentált tetteik?
Legtöbbünk számára a háború háttérzajjá vált – talán
haloványan és elszórtan egy-egy robbantás zavar be –, távoli
ténnyé, amely együtt él a többi nem annyira kellemes ténnyel,
mint a munkanélküliségi ráta és a messzi természeti
katasztrófák. Ez a háttérzaj, a háborús doboknak ez a tompa
hangja rezonál a belső háborúnk jelenlétére, személyiségünk
különböző aspektusainak krónikus küzdelmére, mely azzal
fenyeget, hogy a tudatunk robbanófejként előterébe tör, ha egy
bizonyos helyzet előáll. Annyira hozzá tudunk edződni a
háborúhoz, hogy teljesen érzéketlenné válunk vele szemben,
szinte a videojátékok vagy a hírek szalagcímeivé redukáljuk –
kivéve, ha közvetlen az érintettségünk.
Lehet, hogy néhány férfiból a legjobbat hozza ki a háború, de
sokkal több férfiból a legrosszabbat. Eléggé eltompulnak ahhoz,
hogy parancsszóra ölni tudjanak, akkor is, ha nincs is veszély,
és ez távolról sem mondható egészségesnek. Ezt a tompultságot
nem olyan egyszerű kikapcsolni később, és érzékennyé, érzelmi
írástudóvá, sérülékennyé válni, olyan férfivá, aki teljességében
jelen tud lenni egy kapcsolatban. Ha a háborúnak vége, az nem
szükségszerűen jelenti azt, hogy azok számára is vége, akik
harcoltak, ahogy a poszttraumás stressz szindróma tüneteinek
magas jelenléte a veteránok esetében életkortól függetlenül
kimutatható. És ezek csak a dokumentált adatok, könnyen lehet,
hogy sokkal többen szenvednek ettől a betegségtől, csak ez
nincs dokumentálva, mert számos esetben szégyellik bevallani
az ilyen vélt gyengeséget (amely szöges ellentétben áll a katonás
keménységükkel és az érzelmi higgadtságukkal). A háború
okozta mély sérülésekről gyakran nem vesznek tudomást, vagy
csak felszínesen néznek szembe velük (ahogy a mély sebekkel
is, melyet a gyerekkori bántalmazás okoz,) és az elvárások, hogy
„lépjünk túl rajtuk, mint egy igazi férfi”, csak rontanak ezen –
függetlenül attól, hogy ezek a saját elvárásaink vagy másokéi.
Végül is a hőst sem akadályozza néhány durva sebesülés abban,
amit véghez akar vinni…
Ha eljön a háború ideje, mi az, amiért küzdünk? Ki dönti el?
Mi forog kockán ténylegesen? És ebben milyen fajta erőszak
elfogadható, és milyen nem? Ezek a kérdések elsápadnak a
háború véres valóságának láttán, de ha ezeket nem szólítjuk
meg, akkor mélyen belesüllyedünk a tömeges erőszak
mocskába és őrületébe, melyet hullámokban jár át a
szívfájdalom, a sokk, a gyász és a kollektív trauma, melyet
évszázadok óta görgetünk magunk előtt megoldatlanul, és
amely szinte mindent valamiféle csatatérré redukál.
A háborúra úgy tekintettek, mint az átkelés rítusa a fiatal
férfiak számára – és ez sok tekintetben még ma is így van. Az
ikonikus alfahímek jóváhagyásával, akik acélos tekintettel
vizslatják a friss húst, a leendő harcosokat, és fegyverük a
megszégyenítés. Egy-egy villámmosoly azért lehet, hogy kijár
azoknak a tökös gyerekeknek, akik bénázás nélkül
végigcsinálták ezt az átkelést, és szakértelemmel tartják a
fegyvereiket a magasba, egyik oldalukon a kedvesük, a másik
oldalukon egy rakás kitüntetés. Gondoljunk csak az amerikai
hadsereg dalocskájára: „Be all you can be” („Hozz ki magadból
mindent”) – és gondolkodjunk el ennek a vonzerején. Ez maga a
férfiasság ígérete azoknak a fiatal férfiaknak, akiket
megfosztottak az erőskezű mentoroktól, akik szeretnének
valami önmaguknál nagyobbhoz tartozni, valamihez, ami
egyszerre nemes és kihívást is jelent, valamihez, ami segít nekik
kihozni magukból a legtöbbet, ami beavatja őket a vágyott,
cáfolhatatlan férfiasságba.
Gondoljunk a kortárs rituálékra, melyek azt sugallják, hogy
belépsz, vagy beavatnak a férfiasságba: lefeküdni valakivel,
rohadtul berúgni, és igen bátran nagy hülyeségeket csinálni,
elmenni a barátaid mellett egy dögös csajjal kézen fogva,
idősebb fiúk avatnak be, komoly pénzt keresni, saját autó, és
végül, a bevonulás. Gondoljunk csak arra, hogy sok férfinak
mennyire fontosak az autók és a fegyverek. Több ikonikus kép
készült volán mögött ülő férfiakról, mint nőkről: a férfi
büszkén, peckesen ül egy menő autó sofőrülésében, készen a
padlógázra, hogy maga mögött hagyja a versenyt a porban.
Milyen könnyen kötjük össze ezt a képet a szabadsággal! Ahogy
az autókat a lábak, a számítógépeket az agy
meghosszabbításának látjuk – ezért olyan fontos sok férfi
számára, és gyakran van kéznél –, úgy a fegyver hosszú, acélos
erekcióként a pénisz meghosszabbításaként értelmezhető,
amely keményebb a keménynél, és túlmutat minden
petyhüdtségen.

■■■

A háborús áldozatok sok milliós száma összezavarja a

képzeletet. Hogy lehet ezt feldolgozni? Hogy lehet ezt kizárólag
intellektuális módon felfogni? Egy hozzánk közel álló személy
halála is elsodorhat minket, térdre borulunk és egy ideig ott is
maradunk – és ha ez a személy háborúban hal meg, nagyon
sötét határvidéken találhatjuk magunkat, és a gyász legmélyebb
bugyraiban veszünk el. És mégis, ha nagyon-nagyon sokan
halnak meg, de személyesen nem ismertük őket, általában
sokkal kevésbé vagyunk feldúltak – és minél nagyobb a szám,
annál kevésbé tűnünk annak, mert az egész túl absztrakttá
válik számunkra. Saját országunk maroknyi emberének
erőszakos halála jobban meghat minket, mint egy nagyobb
tömeg erőszakos halála egy másik országban. Lehet, hogy nem
ismerjük a hazánk halottait, miért számít a haláluk mégis
jobban? Mert bajtársiasságot vagy szövetséget érzünk velük,
bármilyen felszínesen is. Képzeljük el, hogy minden emberrel
bajtársias a viszonyunk, képzeljük csak el, az milyen lenne?
Mihez kezdenénk egy ilyen helyzetben?
 A férfiak háborús kiképzése – hogy képesek legyenek
parancsszóra megölni másokat – nemcsak arról szól, hogy
megkeményedjenek, hanem arról is, hogy eltompuljanak.
Szélsőségesen el kell mélyíteni az agresszióra való
képességüket, amennyire csak lehet, hinniük kell abban, hogy
az a háború, melyben küzdenek, jó, úgy kell nézniük az
ellenséges harcosokra, mint akik kevesebbek az embernél,
érzelmileg le kell válniuk a másik oldal civil áldozatairól.
A fiúkat gyakran veszi körül a csata, a háború csapdája, túl
gyakran szenvednek el viszonylag kis sérüléseket – mint
például a megszégyenítés vagy az erőszakoskodás –, amely
könnyen illeszkedik a komolyabb erőszakos cselekedetek
folytonosságába. Az élet egy csatatér – mindig van, akit le lehet
győzni, túl lehet szárnyalni, akit le lehet igázni. Sok
videojátékban szerepelnek brutális csaták, gyakran hihetetlenül
sok vérrel. A filmekben és a fiúk kollektív képzeletében az
igazán kemény csávók könnyedén cipelnek magukkal hatalmas
fegyvereket, szétlövik azokat, akik ellenállnak nekik, és ez az
egész nem nagyobb fakszni annál, mintha kivinnék a szemetet.
Csak a szokásos. Nem mintha a fiúk ilyen jelenségektől
válnának erőszakossá, de a már jelen lévő agressziót elfogadják,
és legjobb esetben is megerősítik, dicsőítik és szélsőséges
módon normalizálják. A brutalitásban való helyettesítő
részvétel eleinte stimulál, de később eltompít, kizsigereli azt a
képességünket, hogy valóban érezzük, hogy ami történik, az
pokoli.
A háború izgalmas, a béke unalmas – vagy kortárs
kultúránkban legalábbis így tűnik. Nem arról van szó, hogy a
háború önmagában izgalmas, hanem hogy az izgalmunk, a
nyers vitalitásunk könnyen átcsatornázható a háború vagy a
háborúszerű tevékenységek irányába, és ezzel rákapcsolódunk
egy életnél is nagyobb, veszélyes drámára, mely nem hagy túl
messzire elkalandozni attól az adrenalinsokktól, amit az ilyen
kockázatos határvidékek közelsége okoz. De mi lenne akkor, ha
ugyanezt az energiát a sötétségünkkel való szembenézésre
irányítanánk, a fő sérüléseink meggyógyítására, vagy arra a
kihívásra, hogy valóban bensőséges kapcsolatokat építsünk ki?
Ez nem a legjobbat hozná ki belőlünk? Nem hívna elő belőlünk
egy nem mindennapi bátorságot? Nem járulna hozzá nagyban a
saját és a velünk kapcsolatban állók jóllétéhez direkt és indirekt
módon is?
Azzal nem állítjuk meg a háborút, ha a békéről szónokolunk,
azzal tudjuk megállítani, ha szembenézünk saját belső
háborúskodásunkkal, és lefegyverezzük anélkül, hogy
megfosztanánk a vitalitásától és a sokféleségétől – ez nem
könnyű munka, ebben teljességgel részt kell vennünk, ha
függetleníteni akarjuk magunkat attól, hogy egy külső háborús
eseményben részt vegyünk. A düh felszámolásával – ami
lehetetlen – sem tudjuk megállítani a háborút, csak azzal lehet,
ha annyira bensőséges kapcsolatba kerülünk vele, hogy nem
hagyjuk, hogy ellenállás nélkül átváltozzon agresszióvá és aztán
erőszakká.
Ahogy elkezdünk odafigyelni a belső háborúinkra,
decentralizáljuk a háborút, egyre inkább megfosztjuk a
hatalmától és a vonzerejétől, csak mert felhagytunk azzal, hogy
vonzódjunk a támogatásához és ahhoz, hogy részt vegyünk
benne. Lehet, hogy valahol mindig háború van, de megvan a
lehetőségünk arra, hogy a háborút inkább rendellenességgé
tegyük, mint életünk uralkodó jelenlétévé. Az a dolgunk, hogy
szembenézzünk a belsővé tett háborúinkkal és az ellentétekkel
teli keverékeinkkel, és együttérzőn megfékezzük őket anélkül,
hogy elvesznénk a drámaiságukban. Pártatlanok maradunk,
akármilyen belső háború dúl is bennünk, törődéssel és
tudatossággal mindkét oldalt elfogadjuk. Ha ezt megtesszük – és
azt is, hogy nem kapcsoljuk túlzottan össze a férfiasságot a
harciassággal –, akkor elmozdulunk egy gyógyító integráció
felé, a teljesség érzése felé, amely nem hagyja egyik részt sem
eluralkodni a másik felett.

AZ ERŐSZAKOSSÁGGAL VALÓ MUNKA

Sok aggodalom övezi az erőszakot abból a szempontból, hogy

mi legyen, ha szembesülünk vele? Néha a legjobb, ha mi
magunk is erőszakossá válunk – nem azért, mert barbárok
vagyunk, hanem mert visszavágás nélkül lehet, hogy rosszabb
jövő elé néznénk, mintha harcolunk. Képzeljünk el fél tucat
békés törzset, akik inkább kereskednek egymással, mint
háborúznak évszázadokon keresztül. Majd az egyik törzs
nagyon agresszívvé kezd válni, megtámadja a többieket, elveszi
a földjeiket és szolgasorba kényszeríti vagy megöli a tagokat.
Amit a békés törzsek ebben az esetben tehetnek, hosszas
mérlegelés után is, az a jogos erőszak – övék az erényes erőszak
lehetősége, hiszen nem tesznek többet annál, mint ami ahhoz
kell, hogy helyre tegyék az agresszív törzset. Persze elindulhat a
lavina, a jogos erőszak hulladéka átválthat barbársággá, és
elveszítheti emberiességét útközben.
A nagy mítoszok hősi harcosa emberi és más ellenségekkel
harcol, gyakran az élete árán is. Nem csoda, hogy könnyű a
hősiességet összekapcsolni a harcos készségekkel és a
bátorsággal. Természetesen el tudunk képzelni olyan hőst is,
akinek nincsenek halálos fegyverei, de az a hős, akitől
felkavarodunk, általában fegyveres. Általában épp annyira
hatalmas, mint ahogy kinéz, lehet, hogy nem olyan a bicepsze,
mint egy testépítőnek, de izmossága drámaian túlszárnyalja a
hétköznapi emberekét. Fizikai vitézsége legendás és
lenyűgözően inspiráló. Jól bánik a fegyverekkel is. Jobb, ha nem
szórakozunk vele!
A harcos archetípusa hagyományosan nem mutat érzelmeket,
vagy csak keveset, kivéve az acélos dühöt és egy villámmosolyt
bizonyos kiválasztott nők felé, hiszen az egész lénye az előtte
álló feladatra irányul, le kell győznie számos ellenséget. Minél
kevesebb érzelmet mutat – főleg félelmet –, annál inkább
imádják vagy irigylik. Erőszakossága sötét szépséget hordoz,
hiszen hatalma legyőzhetetlen. Van valami nemesség is az
erőszakosságában, mintha nem tehetne arról, hogy fejeket kell
levágnia, vagy hogy szíveket kell átdöfnie.
Mindnyájunkban él egy egészséges harcos. És lehet
egészséges kapcsolatunk az erőszakkal is. Az erőszakra való
képességünk miatt nem válunk barbárokká. Ha elsődleges
energiáját megfosztjuk nézőpontjától és dehumanizáló
tendenciáitól, az nagyon jótékony hatással lehet rá, segít
mélységében megtapasztalni az életet. Induljunk ki tehát abból,
hogy az erőszak a részünk, bármennyire is inaktív. Mit
tehetünk a saját erőszakra való kapacitásunkkal (és az
erőszakos fantáziáinkkal) – azonkívül, hogy elnyomjuk, vagy
elmerülünk benne –, ami a saját jóllétünket és mindenki másét
is szolgálja?

Munka az erőszakra való képességünkkel

Az első lépés az, hogy vedd észre és tudatosítsd

magadban az erőszak jelenlétét. Amíg az árnyékban
marad az erőszakra való képességed, hajlamos leszel
megtagadni a jelenlétét, vagy úgy bánni vele, hogy csak
növeled az esélyét, hogy ellenségessé vagy erőszakossá válj,
ha haragos vagy. Nem kell kiengedned teljes egészében, de
fel kell ismerned és nevén kell nevezned. Ha ezt megteszed,
valószínűleg meglátod, mi mindent tartottál még a
közelében: a dühöd gyökerét, a szégyenedet, a mások
dehumanizálására való hajlamodat, és hogy racionalizálod,
hogy mindent megteszel, amit tudsz, hogy megszerezd,
amiről azt gondolod, hogy a tiédnek kell lennie. Ha
problémát okoz felismerni az erőszakra való képességedet,
gondolj egy számodra kedves emberre, és képzeld el, hogy
valaki nagyon bántja, és te csak úgy tudod megállítani, ha
komoly sérülést okozol neki, vagy megölöd.
A második lépés, hogy elindulsz felé. Ez azt jelenti, hogy
tudatosabban figyelsz rá, elég közel mész hozzá fókuszált
figyelemmel, meglátod a részleteit, a szándékait, a
történetét, a módokat, ahogy megjelenik az életedben. A
módokat, ahogy megjelenik? Igen, ellenségeskedésen,
rosszindulaton, gonoszkodáson, passzív agresszión és az
empátia hiányán keresztül – bármi idetartozhat, ami bezárja
a szívünket, és ellenállás nélkül hagyja, hogy a másiknak
fájdalmat vagy sérülést okozzunk. Az ilyen tetteken
keresztül nem igazán mutatunk nyílt erőszakot, hanem az
erőszak szellemében járunk el. Tehát irányítsd az osztatlan
figyelmedet az erőszakra való képességedre, és viszonyulj
hozzá valahogy, ahelyett hogy átadnád neki magad, vagy
azonosulnál vele.
A harmadik lépés az, hogy kihozod a sötétből. Ez nem azt
jelenti, hogy hagyjuk elszabadulni vagy elvadulni, hanem
megvilágítjuk és lassan, de biztosan hozzuk ki a fényre,
anélkül hogy felvennénk a nézőpontját, vagy kiélnénk. Ezzel
már nem úgy viszonyulsz az erőszakra való hajlamodhoz,
mint egy távoli valamihez, hanem kezdesz úgy állni hozzá,
mint amit integrálni kell a lényed többi részébe ahelyett,
hogy úgy bánnál vele, mint egy kitaszítottal, vagy mint egy
rendszerhibával. Itt most bensőséges kapcsolatot próbálunk
kialakítani a saját erőszakos hajlamainkkal, annyira jól
megismerjük őket, hogy ne tudjanak ránk mászni, vagy hogy
ne tudjuk végrehajtani a sötét terveiket. (Erősen ajánlom,
hogy kérjünk szakértői útmutatást ezen a területen. ) Ez a
valódi árnyékmunka lényege: kihozzuk az árnyékból azt,
amit megtagadtunk, kizártunk, vagy máshogyan
 utasítottunk el magunkban, integráljuk lényünk többi
részébe, már nem vetítjük másokra. (Olvashatsz még erről a
4. fejezetben.)
A negyedik lépés az, hogy ne veszítsd szem elől. Csak
azért, mert most gyakorlottabban tudsz viszonyulni az
erőszakra való képességedhez, az nem jelenti azt, hogy
hátradőlhetsz és hagyhatod szabadon azt tenni, amit akar.
Érezned kell, amikor megjelenik – már nem csak lappang –,
lehetőleg már az elején, ilyenkor könnyebb kezelni, mint
amikor már teljesen kifejlődött.

A négy lépés gyakorlásának kezdetétől végezd a következő

gyakorlatokat is:

■ Dolgozz mélyen a dühöddel és a szégyeneddel. Döntő

fontosságú szorosabb kapcsolatba kerülnöd azzal, ami
dühít, vagy ami miatt szégyelled magad (kezdve a
gyerekkoroddal). A szégyenből könnyen lesz düh, a
dühből agresszió, amely pedig már karnyújtásnyira van
az egyértelmű erőszaktól. Tanuld meg elfogadni a
szégyenedet és a dühödet, ahogy megjelennek, vita
nélkül ismerd el a jelenlétüket, állj hozzájuk kellő
törődéssel, nehogy kártékony tettekhez folyamodjanak.
Olvasd újra a könyv 7. fejezetét a dühről és a 3. fejezetet
a szégyenről.
■ Tanuld meg hagyni, hogy a düh és az együttérzés együtt
létezzen. Ehhez nagyon sok gyakorlás szükséges, de
kivitelezhető – és kulcsfontosságú, ha az erőszakra való
 képességedet bölcsen szeretnéd használni. Ez néha azt
jelenti, hogy az együttérzésednek tüzes vagy ádáz
természete lesz, ez a hevület segít elmélyíteni az
üzeneted beérkezését. Az együttérzés nagyszerű erő
lehet, időnként nagyon lágy, viszont nem szelíd, máskor
nem olyan lágy, de soha nem keményszívű. Gyakorold
mindkettőt. A gyengédségnek és az erőteljességnek nem
kell kizárniuk egymást.

■■■

Minél bensőségesebb kapcsolatot alakítunk ki az erőszakra való

képességünkkel és a gyökereivel, annál valószínűbb, hogy
felelősen kezeljük, tiszta szemmel nézünk rá, és arra is, hogy mi
táplálja. Ez egy olyan feladat, amiben mindnyájan osztozunk,
olyan munka, aminek teljességgel át kell adnunk magunkat,
kívül-belül, egyedül és együtt is.
 10. fejezet

A HŐS
Bátorság, büszkeség, saját természetes
hősiességed megtestesítése

A legkiemelkedőbb és legkitartóbb férfiak tudatába beépült

alak a hős. A bátrak közül a legbátrabb, aki a legjobban teljesít,
aki feláldozza magát a jó ügyért, és kitart, bármilyen ijesztő is a
kihívás – ez mind a hős sokféle arca. Bármilyen szégyent vagy
kételyt cipelünk magunkkal kapcsolatban, a hős jelenléte
megmarad – lehet, hogy háttérbe szorul, vagy eltakarja a
felhalmozódott hibák szemete, ő mégis ott van és feltámad. Ha
csak fantáziák vagy álmok szintjén is, de ő marad a férfiasság
lényegének irányfénye, akinek horgonya a végtelen bátorság.
A férfiak önmagukon végzett munkájának lényegi része, hogy
felfedezzék a kapcsolatukat azzal, amit számukra a hősiesség
jelent, és hogy ezt a kapcsolatot átváltoztassák olyanná, hogy
segítsen az életük elmélyítésében. Ha ezt valaki megteszi, olyan
férfi fejlődik ki belőle, aki túlmutat a belső hőse irányában
mutatott alázatos és helyettesítő orientációkon, aki nem hagyja,
hogy a csodálat bárminemű önmegszégyenítést,
alkalmatlanságot vagy apátiát tápláljon.

HŐSIESSÉG AZ AVATARBAN: TELJES

FELÉBREDETTSÉG

Az a test, melyen keresztül alvás közben, álomban

megjelenünk, lehetővé teszi nekünk, hogy elnavigáljunk és
interakcióba lépjünk a háromdimenziós álombeli tájjal.
Függetlenül attól, hogy a látvány vagy a kontextus mennyire
bizarr, elég hamar adaptálódunk, mint Jake, az Avatar című
film főszereplője, amikor rájön, hogy a Pandora nevű idegen
világ bennszülöttjeként öltött testet.
Néha álom közben rájövünk, hogy álmodunk. Jake ehhez
hasonló helyzetben találja magát, tudja, hogy „valójában”
emberi formában egy high-tech gubóban álmodik, még akkor is,
amikor a Na’vik világában találja magát, Pandora bennszülöttei
között. Lenyűgözi és magával ragadja a szépség, de nem
teljesen. Először is, leválasztja magát az őt körülvevő
hihetetlenül élénk, pulzáló szépségről, és ragaszkodik a jó
katona szerepéhez. A katona hagyományos értelemben olyan
férfi, aki nem kérdőjelezi meg, amit a felettese mond neki. A
benne élő hős szunnyad, alszik.
Jake eleinte úgy néz Pandorára, mint ami nem több egy
helynél, amit egy magasabb rendű cél (értsd: nagyobb profit)
érdekében zsákmányolnak ki, idővel viszont a Na’vi valóság
(mélyen összekapcsolódott, életerős természetes állapotunk)
valódibbá válik számára a normál állapotánál. Ahhoz, hogy egy
mélyebb, összekapcsoltabb emberi létbe léphessünk, arra van
szükségünk, hogy felébredjünk hagyományos emberi
mivoltunk összezsugorított álmaiból. A benne élő hős elkezdett
felkavarodni.
Az Avatar elég sok nézőt igen mélyen megérintett, nemcsak
azért, mert a film hatékonyan emlékeztette őket saját létezésük
elsődleges értelmére, hanem azért is, mert nyilvánvalóvá tette,
hogy felnőttkorukra mennyire leváltak erről. Sokuk mély
megnyílásról és veszteségérzésről számolt be, egy több mint
intellektuális felismerésről, hogy elvesztették a kapcsolatukat
valami lényegivel, ami egyszerre nyers és felébredett, valami,
amit elönt az összekapcsolódás valóságának megérzése.
Jake minél inkább elengedi a régi létmódját, annál inkább
gyökeret ver a talajban, ami megadja neki azt az alapot, melyről
életigenlő lépésekre szánhatja el magát, és nincs szüksége
lényegi emberiességének megkerülésére. Egy mélyebb és
teljesebb férfiasságba lép, és elkezdi megtestesíteni azt az erőt,
amely nincs elvágva az empátiától és a lágyságtól. Ez az erő a
testközpontú tudásban gyökerezik. Elkezd éledezni benne a hős.
A benne élő harcos nem a fegyverekben bízik, hanem erősen
érzékenyített életteliségen, egyensúlyon és mély kapcsolaton
alapszik. Ez nagy kockázattal jár, de az még nagyobb kockázatot
jelent, ha nem változtatunk. A mechanikus, katonás harcos, aki
korábban volt (az a férfi, aki érzelmileg levált a világáról),
teljesen másik harcossá alakult át: felébredt a hagyományos
férfiasság és a vak katonai szolgálat álomvilágából. A benne élő
hős teljesen feléledt, teljesen jelen van, teljesen felébredett.
Jake legnagyobb repülése kezdetben egy decens kis
szabadesés – nincs más választása, csak a zuhanás –, Pandora
leghatalmasabb, legfélelmetesebb repülő lényére, egy óriási,
vörös sárkánymadárra zuhan, melytől Na’vi lakosai rettegnek.
A hátára kerülve egy Na’vi gyűlésre repül, és annyira meggyőző,
hogy csatába vezeti őket. Ez itt most annak egy újabb verziója –
kérdezhetik néhányan –, hogy a fehér ember a hős, a
megmentő, a férfi egy halom bajban lévő bennszülöttel
szemben? Vagy egy hősi lépés, amely szükségszerűségből
született, egy olyan lépés, mely által Jake átlényegíti szokásos
önmagát, ember és Na’vi is egyszerre? Néhányan sztereotípiát
látnak ebben, én viszont vad, határjáró hősiességet látok, a
csontjaimban érzem, mintha nemcsak hogy én tenném meg a
lépést, hanem benne lennék a lépésben. Teljesen összhangban
vagyok vele. Semmi gondolkodás, csak puszta cselekvés, a
zsigerek, a szív és a látás egyként működnek. A benne élő hős
tiszta cselekvés annak szolgálatában, ami tényleg számít.
Ahhoz, hogy ezt a lépést teljességgel meg tudjuk tenni, hogy
valóban meg tudjunk élni egy ilyen ősi, de mindig megújuló
szenvedélyt, szembe kell néznünk az ellentétével, mélységében
kell találkoznunk vele, és nem szabad a sötétbe taszítani. A
végső harc egy ősi harc, külsőleg újra és újra megjelenik a
mítoszokban, a képregényekben és az ökológiai írástudatlanság
miliőiben. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy elcsépelt vagy
banális ügyről van szó. Hiszen ez a harc, bármilyen kevésbé
fegyveres is, mindnyájunkban jelen van, és nem csak hellyel-
közzel, hanem állandóan.
Sokan azt gondolják, hogy választani kell egyet a két oldal
közül. De mi lenne akkor, ha éppúgy otthon tudnánk érezni
magunkat az őserdőben, mint az irodában? Mi lenne, ha az
ökológiai józanságból csinálnánk nyereséges üzletet? Mi lenne,
ha az ártatlanság lenne természetes, a felébredett ártatlanság,
ahelyett hogy visszaesnénk egy naiv ártatlanságba, vagy hogy
elrejtenénk a cinizmusunkat és az iróniánkat? Mi lenne, ha
olyan mély kapcsolatot alakítanánk ki a környezetünkkel, hogy
már nem tudnánk meggyalázni, vagy eltompítani magunkat
vele szemben. Ha a férfiak egy arénára vágynak, amely a
hősiességüket hívja, hát tessék: figyeljünk fel a bolygó
katasztrófáinak hívására komoly határozottsággal, kitartással
és együttérzéssel. Képzeld el, hogy mindaz az energia, amit a
felfegyverkezésre és a túlzott védelemre fordítunk, inkább a
valós szembenézésre és annak a feltakarítására megy, amit az
otthonunkkal műveltünk – beleértve a belső terepünket is.
Sokan elvesztettük a kapcsolatunkat a Na’vi-szerű
képességeinkkel, nem találunk megfelelő kompenzációt a
kortárs kultúra kínálta legfinomabb nyereségekben sem, és a
saját „szabadságunk”csapdáiba estünk.
Az Avatarban a férfias erő két ellentétes archetípusa jelenik
meg. Kezdetektől fogva jelen van egy mereven felfegyverzett
hímnemű erő (központja a kapitalista militarizmus), mely
tisztában van a missziójával. Ezzel szemben a természetközeli
és összekapcsolódott hímnemű erő (Jake személyében) még
csak most van kialakulóban, nem sokkal több egy embriószerű
lénynél, aki túlélésre is alig képes. Végül az utóbbi erő, mely a
valódi hőst testesíti meg, megérik és burjánzani kezd, képes lesz
szembenézni az ellenfelével.
Az Avatarban dramatizált destruktív erők élősködnek a
világunkon (és sokunkat belülről élnek fel). Itt nem
kompenzációs fantáziára van szükség, Bambira, aki automata
fegyverrel szétlövi az ellenséget, hanem tisztán látó – mi-
központú! – bátorságra, kollektív rettenthetetlenségre,
amelyben elég ádáz együttérzés és hatalom van ahhoz, hogy
hatékonyan szembeszálljon az ökológiai őrülettel, a
mohósággal, a tompultsággal, amely eluralkodott a bolygón. Ez
az álláspont, ha tényleg beleállunk, a valódi hősé.

BÁTORSÁG: LEGYEN SZÍVED KITARTANI AKKOR IS, HA

FÉLSZ

A bátorság a hős központi tulajdonsága.

A bátorság (angolul: courage) szó a latin cor-ból származik,
ami szívet jelent. (A szív franciául coeur.) A bátor emberekre
mondjuk azt, hogy nem szívbajosak, harcos szívről beszélünk,
arra pedig, aki feladta, azt mondjuk, hogy elhagyta a szíve. Ha
bátrak vagyunk, lehet, hogy egy pillanatra megfagy a vérünk,
de aztán tovább áramlik – és ha nem adjuk fel, felmelegszik,
egyre erősebben áramlik, lelkesít és megerősíti a szívünket,
bátorít minket.
 A valódi férfiassághoz sokáig hozzátartozott a bátorság.
Andreia, a bátorság görögül, magában foglalja a „férfiasság” szó
szerinti jelentését. A vir, latin szó „férfit, hőst, bátor férfit”
jelent. Itt pedig az erény (virtue) és a férfiasság (virility) közti
kapcsolat lelhető fel, mindkettő a vir szótőből származik.
Hosszú a története, de átjárja a bátorság, függetlenül attól, hogy
voltak kevésbé nemes megtestesülései is.
Bátorság szembesülni mindazzal, amit félünk megtenni, és
ennek ellenére megtesszük.
Ellentéte a gyávaság, az árnyéka pedig a vakmerőség. A
bátorság nem azt jelenti, hogy nem félünk, hanem határozott
ellenállás azzal szemben, hogy a félelem lebénítson minket.
Szándékosan fordulunk a sárkány felé, és el is indulunk az
irányába, tudatos lépésről tudatos lépésre, aktivizáljuk az
ellenállás akaratát nehéz körülmények közt is. Ez a hősiesség
lényege. A bátorság lehet, hogy tétovázik, és kifullad, de nem
száll ki, hacsak nem ez a legmegfelelőbb, és legbátrabb döntés.
Kockáztatás nélkül nincs bátorság. Félelem nélkül nincs
bátorság. Kihívást jelentő helyzetek nélkül nincs bátorság.
A kurázsi azt jelenti, hogy bátrak vagyunk és kitartunk a
bátorság mellett, a határaink felé mozdulunk el egy bizonyos
helyzetben, és kellemetlen, hogy ezt kell tennünk, de leküzdjük.
Bármennyire hajlunk is meg a kihívás alatt, nem omlunk össze.
Lehet, hogy fel akarjuk adni, de mégsem tesszük. Senki nem
látja, vagy nem veszi észre, hogy küzdünk, továbbmegyünk,
akkor is, ha csúszunk-mászunk. A bátorság nem mindig néz ki
bátorságnak – vagy legalábbis nem úgy, ahogy ábrázolják, de ha
bátrak vagyunk, nem törődünk azzal, hogy hogy nézünk ki.
Csak megyünk, és újra és újra megtaláljuk a megfelelő tempót.
Ha van bennünk kurázsi, nemcsak szívünk van, zsigereink,
belső erőnk és gerincünk is. A kurázsiba beletartozik egy
bizonyos szeretet, az integritásunk szeretete, hogy kiállunk
azért, ami valóban számít. Mindegy, mekkora hatása van a
bátorságunknak, az akkor is kisugárzik, és több dolgot
befolyásol, mint hisszük.
Ha azt akarjuk, hogy bátornak lássanak minket, az sokban
különbözik attól, hogy valóban bátrak is vagyunk. Sok férfinak
van helyettesítő kapcsolata a bátorsággal, főleg a látványos
bátorsággal. Viszont a bátorság a legtöbb esetben messze van a
látványosságtól: olyan tevékenységek formáját ölti magára,
melyek világinak tűnhetnek mások számára, és csupán futó
pillantásra érdemesek.
A bátorság aktivált megoldás a félelmetes vagy fenyegető
körülményekre, az, hogy a félelmünk ellenére megyünk tovább.
Reggel kibújni az ágyból sokunk számára nem jelent problémát,
de néhányan valóban kihívást látnak ebben, számukra ez egy
határhelyzet. Van, akinek az ejtőernyőzés sem nagy dolog,
viszont retteg attól, hogy a partnerével érzelmileg őszinte
legyen. Határai mindenkinek vannak, számos körülmények
közt, ezek bátorságért kiáltanak.
A bátorság lényegi tulajdonság, nélküle más nagyra értékelt
tulajdonságokhoz, mint az együttérzéshez vagy az integritáshoz
hiányozna az erőnk és az elhatározásunk, hogy teszünk
valamit.
A bátorságnak sok fajtája létezik. Íme, néhány:

Fizikai bátorság – Maradj jelen, és ne omolj össze, amikor

fizikai fájdalmad van. A fizikai fájdalom lesújtó, kínzó,
kimerítő és könyörtelen is lehet. Viszonyulj hozzá anélkül,
hogy elvesznél benne, ehhez kell némi állóképesség.
Érzelmi bátorság – Beszélj valódi érzéssel, amikor olyan
lehetséges következményektől tartasz, mint az elutasítás
vagy a nevetségessé válás.
Morális bátorság – Erős ellenállással vagy lehetséges
kiközösítés esetén vegyél fel egy szükséges, értékeken
alapuló álláspontot.
Egzisztenciális bátorság – Nézz szembe a létezés nyers
valóságával, anélkül hogy ragaszkodnál a jelentéséhez. Menj
tovább akkor is, ha már elhagytad az ismerős terepet, és
amikor a személyes identitásod tűnik a legtörékenyebb
szerkezetnek.
Spirituális bátorság – Ébreszd fel valódi természetedet,
anélkül hogy leválnál az emberiességedről, vagy
megtagadnád azt. Hagyj fel a spirituális kerülőkkel (amikor a
spirituális gyakorlatokat vagy hiteket arra használod, hogy
megkerüld a fájdalmas érzelmek vagy a megoldatlan
sérülések kezelését).
Kapcsolati bátorság – Oszd meg, amit félsz megosztani.
Legyen a kapcsolati közelség a saját sebzettséged és elesett
állapotaid tűzpróbája és szentélye. Tartsd életben a
kapcsolatodat azokkal, akik fontosak számodra, és tedd a
kapcsolatokat jó minőségűvé.

■■■
„Lenni vagy nem lenni?” A bátorság a létet választja. A bátorság
nem engedi meg a visszavonulást a nemlétbe, és a maradandó
visszahúzódást sem az elől, amivel szembe kell nézni. A
bátorság igent mond minden szinten, még arra is, ha ő maga
sok dologra mond nemet. Hite az életbe vetett radikális
bizalom, még akkor is, ha nincs semmi jel, ami erre utalna. A
bátorság kitartó, akkor is, ha meg kell változtatni a menetirányt.
A bátorság harcos hozzáállás, amely javít az életminőségen.
Szívközpontú hősiesség, és arról szól, hogy nem hanyagolod el
azt, ami fiatal benned és gyengéd, miközben hagyod, hogy a
bátorság útja megnyilvánul, és te elindulsz rajta. Nem biztos,
hogy tudod, mi a következő lépés, de nincs semmi bajod ezzel a
nem tudással.
A bátorság velünk született adottság. Nagy részét a
hétköznapi hőstettek teszik ki, melyekért nem járnak
kitüntetések vagy tapsvihar. Készíts elő számára annyi helyet,
amennyit csak lehet, alakíts ki bensőséges viszonyt a ritmusával
és az áradásával, lélegezd be a szívedbe, a hasadba és le a
lábaidba is, nézz a szemein keresztül arra, ami előtted áll,
mondj igent arra a szándékra, hogy megteszed a szükséges
lépéseket, és megvéded azt, ami fél benned, miközben haladsz
előre.

NÉZZ EGYÜTTÉRZŐ SZEMMEL A BÜSZKESÉGEDRE

Mások és önmagunk tiszteletének szép része az, ha büszkék
vagyunk arra, amit mi (vagy mások) tettünk. Gyakran
diadalmámor is van ebben a büszkeségben, dagad a mellünk,
de a fejünk nem, ünnepeljük a hőst magunkban és másokban is.
A fiad megnyert egy fontos versenyt, nagyon keményen
dolgozott ezért a győzelemért, és te majd kibújsz a bőrödből a
boldogságtól miatta, meg vagy hatódva és fel vagy dobódva
egyszerre. Büszke vagy rá, és nem érzed azt, hogy szükség lenne
becsmérelni a versenytársait. Vagy komoly sikert értél el a
munkahelyeden, és nem szerénykedsz, hanem megengeded
magadnak, hogy nyíltan büszkélkedj azzal, amit elértél, de nem
merülsz el a felsőbbrendűség érzésében a munkatársaiddal
szemben.
A büszkeség lehet sokkal kevésbé tiszteletteljes érzés is, mely
az arroganciában és a felsőbbrendűségi érzésben gyökerezik.
Ez majdhogynem úgy létezik, mint a szégyen ellenszere vagy
megoldása, amikor úgy magasztalja fel magát az ember, hogy
másokat jelentéktelenné tesz, vagy becsmérli őket. Ha ezt
tapasztaljuk magunkon, a büszkeségünk a narcisztikus
heroizmussal hoz minket egy szintre, melyben egy felfújt „én”
szerepel vezetőként, és ez egy masszívan rövidlátó
individualizmus.
Ami a szégyen számára az inkompetencia, az a kompetencia a
büszkeség számára.
A szégyen nagyon sok férfit ragad meg a golyóinál: a szorítás
erősödik, ha a férfi nem ugorja meg a lécet, vagy ha megtartja
az elvárt szintet. A büszkeség alkalmazható ilyenkor
emlékeztetőként, segítségével felnagyítjuk magunkat,
felfúvódunk, amelyet az ellensúlyoz, hogy összemegyünk vagy
megroggyanunk szégyen esetén. Ilyen esetben az eredeti
szégyent nem szólítottuk meg, hagyjuk rothadni a sötétben, és
ilyenkor a büszkeség árnyékaként létezik.
Ha a szégyen miatt leeresztünk, a büszkeség felpumpál
minket.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a büszkeség feltétlenül
egészségtelen vagy neurotikus dolog. Ahogy a szégyen lehet
egészséges vagy egészségtelen, úgy van ez a büszkeséggel is.
Nagyon szép lehet, ha egy kisfiút sugárzóan feltölt büszkeséggel
az, amit elért, a teljesítmény egy külső szövetsége, mely a
fejlődését ünnepli. Ha büszkék vagyunk valamire, amit elértünk
(az egyértelmű kompetenciánk puszta élvezete!), az nem
feltétlenül alkalom egy egocentrikus vértolulásra, lehet
egyszerűen egy kitörően ragályos tudomásulvétel, egy élettel
teli és látható „igen”, amelyet a puszta öröm miatt osztunk meg.
A szégyen néha arroganciával, macsósággal vagy a
képességeink túlértékelésével keveredik. Felpumpálhat vagy
felfújhat minket annyira, hogy elveszítjük a talajjal való
kapcsolatunkat, mindennapi realitásunk felett pár méterrel
lebegünk, mint egy lufi, a kipukkadás pedig elkerülhetetlen. Ha
tovább csináljuk, kiveszik belőlünk az együttérzés és az
érzékenység utolsó morzsája is, és nem nehéz arra a fajta
büszkeségre találni, amely a kereszténység hét főbűne közé
sorolható. Ez a fajta büszkeség annyira agresszíven énközpontú,
hogy nemcsak átlépünk miatta másokon, hanem befektetünk
még abba is, hogy mindenáron „ott is maradjanak, ahová
valók”.
 A szégyen nyomása gyakran kiveszi belőlünk az életerőnk
nagy részét, mintha a napfonatcsakránkba behúzott volna
valaki egy jó nagyot, vagy mintha egy darabig kényszerzubbony
lett volna rajtunk. Ezzel szemben a büszkeség nyomása élettel
tölt fel minket, olyan, mint egy pumpa, belülről tágítja ki a
felsőtestünket, a büszkeségre jellemző melldagadást hozza létre.
Néha egy kicsit túlzásba is visszük ezt a dolgot.
Sok férfit tart rabságban a szégyen, de a büszkeség is. Nem
könnyű szabadulni belőle, de muszáj kitörnünk belőle. Nem az
a cél, hogy szégyen vagy büszkeség nélkül éljünk, hanem hogy
az egészséges formáikkal kerüljünk összhangba. A férfiak
büszkesége nem tűnik el az érési folyamattal, hanem a
tevékenységben lelt örömének kifejezésévé válik. Örömét leli
abban vagy ünnepli azt, amit elért, és ezzel nem izolálja magát,
és nem is kerül a többiek szintje fölé, viszont mások is a
befolyása alá kerülnek, és őket is tettekre sarkallja. Ez nem a
hét főbűn közé tartozó büszkeség, hanem a hős önképéhez
tartozó erény.
Az egészséges büszkeség nem az egónkat magasztalja fel,
hanem az alapvető individualitásunkat – a lényeget, melyet
megszemélyesítünk. Azt fényezi fel, ami egyedi bennünk,
személyes és kollektív kontextusban is. (Sajnálatos, hogy
néhány befolyásos modern tanítás szerint az ego és az
individualitás egy és ugyanannak számít.)
Az egészséges büszkeség azt ünnepeli, ami a legjobb vagy a
leginkább életet adó a tetteinkben, anélkül hogy pillanatnyi
különlegességeink alapján izolálna minket. Sokan
természetellenesen alázatossá válnak ezzel szemben, tudatosan
lekicsinyítik, hogy milyen jól teljesítettek, mintha a büszkeség
bármilyen kimutatását a lenyűgöző jelleggel kapcsolnák össze.
Igen, az egészséges büszkeség gyakran észrevehető színfolt,
amely egy élettel telt pillanatra kiemel minket, de nem esik
túlzásba. Ilyenkor kihúzzuk magunkat, de nem válunk kevéllyé.
Bármilyen nagynak érezzük is magunkat, mégsem nézünk le
másokat, és éppolyan nyitottak vagyunk arra is, hogy az ő
sikereiket ünnepeljük, mint a sajátunkét. Teret hozunk létre egy
elfogulatlan, boldog és ragályos „igen” számára, mely ilyen
körülmények közt jön elő belőlünk.
Az érettség nem a büszkeség hiányát jelenti – ahogy a szégyen
hiányát sem. Inkább arról van szó, hogy kinőjük az az ego
felfúvódását, és elengedjük azt a szükségletet, hogy mi legyünk
a „kiskirályok”. Már nem érdekes számunkra a sztárság vagy a
szerepmodell státusz. Lehet, hogy mi kormányozzuk a hajót, és
van bennünk némi büszkeség a navigáció vezérlése és a
szakértelem miatt, de nem nézzük le a legénységet, mert a
szívünk mélyén tudjuk, hogy mi és ők ugyanabban a helyzetben
vagyunk. A különlegesség, amely a büszkeség egy központi
eleme, nem homályosítja el azt a tényt, hogy egyszerre vagyunk
különlegesek és semmi különösek, hiszen ugyanabban a
csónakban evezünk.
A büszkeség az érettségünk útjában állhat, persze nem
feltétlenül. A fejlődés során feloszlik a büszkeség? Nem
feltétlenül. Bár lehet, hogy nagyon finommá válik, amikor a
teljesítményeink csúcsán állunk, lehet, hogy alig észrevehető
önhittségben nyilvánul meg a pozíciónk miatt, amit az
emberiség többi részéhez képest elfoglalunk. Amíg az
foglalkoztat minket, hogy valakivé váljunk, addig tapasztalni
fogjuk a büszkeséget, és lehet, hogy akkor is érezzük, ha az a
spirituális ambíciónk, hogy látszólag senkivé váljunk. Még arra
is lehetünk büszkék, hogy nem vagyunk büszkék!
A büszkeség gyakran jár azzal az érzéssel, hogy magasabb
szinten vagyunk, és ezért onnan le is zuhanhatunk. A szégyen
érzésekor ezzel ellentétben általában orra bukunk, mint egy
bohózatban. Minél jobban szégyelljük magunkat, annál
fontosabbá válik számunkra a büszkeség, mind személyes,
mind kollektív szinten. Egy nemzet, amely szégyelli magát,
megittasul a büszkeségtől, és az agressziót hirdeti.
A férfiak feladata, hogy ne hagyjuk, hogy a büszkeség
megragadja a golyóinkat és irányítsa a tudatunkat, és azt se
hagyjuk, hogy a szégyen kompenzációjává vagy elkerülő
mechanizmussá váljon. A kulcskérdés az, hogy büszke vagy-e
valamire, vagy a büszkeséged irányít-e téged?
Ne add meg magad a büszkeségnek, ehelyett érezd, lovagold
meg nyílt természetét és melegségét, de ne hagyd, hogy átvegye
az irányítást. Ádázul együttérző szemmel figyeld. Ne hagyd,
hogy versenyszelleme ellenségességgé alakuljon. Teljes
odaadással játszhatsz le egy teniszmeccset, mindent
beleadhatsz, de nem kell, hogy a játék győztes-vesztes
dinamikája elválasszon téged az ellenfeled iránt érzett
törődésedtől és elismerésedtől. A büszkeséged segíthet
határhelyzetben maradni, de ha egy bizonyos ponton hagyod
feldagadni, átlépheted a határt. (Fontos, hogy ne utasítsuk el az
egészséges büszkeséget, csak mert nem akarunk arrogánsnak
tűnni.)
 Egy egészséges büszkeséggel telt férfi természetesen húzza ki
magát, nem mond ellent a gravitáció húzásának, hanem vele
együtt árad, egyszerre leföldelt és elemelkedett, és úgy
teljesedik ki, hogy nem kizár, hanem befogad másokat. Ez a
fajta büszkeség csendben ünnepli a belső hőst. Az egészségtelen
dühvel telt férfi eltúlozza a peckességét, dagad a
függetlenségtől, annyira tele van magával, hogy már csak az
elvakult hódolóknak van hely.
Az együttérzésmentes büszkeség arrogancia, hübrisz,
beképzelt önfelfújás, egy hiperautonóm buborék, a lenyűgöző
jelleg melegágya. Amikor a büszkeség felbukkan, fogadd el, de
ne hagyd, hogy átvegye a terepet. Tudatosítsd magadban, hogy
a különlegesség érzése a büszkeség velejárója, de ne hagyd,
hogy átvegye a személyiséged trónját, még akkor sem, ha
néhány másodpercig élvezed múló jelenlétét, mint amikor egy
csodálatos színű pillangó ellibben előtted.

A HŐS JELENLÉTE ÉS FEJLŐDÉSE

A hős alakja – kifejezetten bátor, rendíthetetlen és életigenlően

büszke – korán megjelenik a legtöbb fiú pszichéjében, általában
számos mitikus figura és népszerű előadók keverékeként.
Különböző rajzfilmfigurák, mint a Szuperegér vagy Turbo is
felkavarhatta a hőssel kapcsolatos érzéseket a kisfiúkban, az
idősebbekben hasonló hatást válthattak ki az Idegen a
vadnyugatonhoz hasonló filmek (melyben az ikonikus
fegyverforgató egy ámuló kisfiú nézőpontján keresztül jelenik
meg) vagy később a Harry Potter-sorozat. A kamasz fiúk a hőst
sokkal kevésbé egyértelmű alakokban is megtalálhatták,
például Rambóban, Batmanben vagy Rozsomákban, A
fiatalkorú fiúk vonzódása az olyan filmekhez, melyekben a
főszereplő fiatal, és ugyan a gyengébb felet alakítja, mégis győz
bonyolult helyzetekben, megváltozik, és olyan hősökhöz kezd
vonzódni, akik gyakran nem sokkal többek harci gépeknél, és a
videojátékok ikonjaihoz hasonlóan általában hatalmas
izmokkal és fegyverekkel rendelkeznek, gyakran magányosak
és lehetetlen körülmények közt küzdenek, és általában sokkal
több sötétséget cipelnek magukkal, mint emberi elődeik.
Jó példája ennek Spawn, aki az előző évszázad végére és a
mostani elejére is hatással volt. Spawn egy merengő,
megkínzott képregényhős és filmes alak, aki holtából kelt életre
– egy különleges osztaghoz tartozó katona és gyilkos, akit
megöltek –, hogy leszámoljon az emberi söpredékkel, miközben
továbbra is tisztában maradt a jó és a gonosz közti kozmikus
küzdelemmel. Ez egy olyan csata, melyben ő bármennyire
vonakodva is, de kulcsszerepet töltött be. Spawn ultraerőszakos
volt, kegyetlen, és hatalmasabb, mint az emberi ördög, akivel
szembesült. És mégis ember is volt valamennyire, legalábbis
néhány jel utalt arra, hogy van szíve – összetett karakter volt,
aki korunk sötét ellentmondásosságát tükrözte, és ugyan nem
volt világszerte ismert, de valahogy mégis beférkőzött a
tudatunk szegleteibe.
Egyre jobban elbizonytalanító korunkban egy kisfiú számára
a hős még mindig kiemelkedik. Magas, széles a válla, és még
akkor is, ha csak egy műanyag figura, egy stabil alak, egy
ikonikus, maszkulin figura, aki érzelmileg általában épp
annyira higgadt, mint amennyire határozottan jelen van. (Itt
most nem a cuki vagy vicces incselkedő hősről beszélek, hanem
arról, aki csodálatot hív elő egy kisfiúból.) Lehet, hogy tépázza a
szél, izzad a hőségtől, az ellenség száma visszanyomja, de ő
sziklaszilárd, ha elesett, felkel, és egy kicsit leporolja magát,
mielőtt megadja azt az igazságot az ellenfelének, amit
szükségesnek ítél meg. Minél többször kel fel, annál
hősiesebbnek tűnik. Az ellenfél nem tudja túl sokáig
feltartóztatni. Ha laposra verik, börtönbe kerül, bilincsbe verik,
megkötözik vagy máshogyan tartják fogva, megtalálja a módját,
hogy felálljon, elszabaduljon, kiszabaduljon, és lenyűgözi az
oldalról leskelődő kisfiút.
Ez a kisfiú az irigységet hírből sem ismeri, hipnotizálva
hízeleg, felvillanyozza annak tudata, hogy ő a kis fióka, valami
ilyesmivé nőhet majd fel, lehet belőle valami komoly erő, amely
meghazudtolja a kínzó sérülékenységet és a hatalom hiányát,
amit néha érez. Amikor kiskoromban Tarzant utánozva a
mellkasomat ütögettem, nem éreztem azt kicsinek vagy
soványnak – hiába látszottak ki a bordáim is a fotókon –, hanem
nagynak és szélesnek, mint egy masszív dob felülete, és minden
egyes ütés rezonált bennem.
A kisfiúk általában saját akcióhőseiket alakítják kicsiben és
nagyban is. Végül is mi a hős csata nélkül, melyben vitézségéről
tanúságot tehet? Képzeljük csak el Akhilleuszt a trójai háború
nélkül, Muhammad Alit Joe Frazier nélkül, Harry Pottert Lord
Voldemort nélkül, Frodót a gyűrű nélkül, vagy Batmant egy
erőszakmentes Gotham Cityben.
Kisfiú koromban imádtam felsorakoztatni a műanyag
cowboy- és indiánfiguráimat, és hanghatásokat is imitálva
csatáztam velük. A figurák kidőltek, aztán felállítottam őket.
Soha nem feküdtek túl sokáig – függetlenül a képzeletem által
beléjük fúrt golyóktól vagy nyilaktól –, hamar összeszedték
magukat a további akció érdekében. Általános iskola elején is
játszottam még ezt, de már nem használtam a műanyag
figurákat, hanem a jófiút állítottam szembe a rosszfiúval
(gyakran a szabadban) olyan beleéléssel – mindkét szerepet én
alakítottam, mintha a Harcosok klubja gyerekverziója lenne –,
hogy a szomszédok az egészségemért aggódva hívták fel a
szüleimet. (Ez a Gestalt – az ellenfelek közötti drámai oda-vissza
cikázás, fizikális értelemben is – később a másokkal folytatott
terápiás munkám lényegi részét képezte.)
Ezt a csatacentrikus színpadiasságot természetesen erősen
befolyásolta az, amit a tévében láttam, és amit a
képregényekben olvastam (és az apám iránt érzett, elnyomott
dühöm), de úgy gondolom, hogy ezek nélkül is számos
konfliktust így éltem volna ki, fiatalkori dramatizálásiam talán
egy kicsit kevésbé, de mégis elég agresszívek lettek volna.
Ahogy azt korábban már említettem, az agresszió nemcsak
tanult viselkedés, hanem emberi mivoltunk velejárója, és elég
kendőzetlenül meg is nyilvánul, mielőtt elárasztana minket a
sok agresszióra bátorító környezeti hatás. Van agresszívabb
időszak, mint a kisgyerekkor? Kétéves koromban álmodozó
kisfiú voltam, tátott szájjal sétálgattam a szüleim illatozó
kertjében, de állítólag agresszívan viselkedtem a hathónapos
húgommal. (Pusztán a megszületésével kiszorított engem, és
több figyelmet követelt az anyámtól, melyre nekem is
szükségem lett volna.)
A gyerekek individualizálódnak a leválással, nemcsak a
szüleikről, hanem a korábbi önmagukról való leválással is. Ezt
sokféle módon élik ki, beleértve a játékot is. A hős alakok egy fiú
életében segíthetik ezt a folyamatot, világosan megjelölik a
csaták során rosszfiúkkal azt az „ők ellenem” dinamikát, mely a
kisfiúk „ők”-re irányuló szükségletét tükrözi, akik ellenében
definiálhatja saját kialakuló személyiségét.
A hős ezt megkönnyíti, mert ő annyira világosan kiáll az
ellenfeleivel szemben. És annyira jól, olyan teljességgel teszi ezt
– a többi fiúval ellentétben –, hogy őt nem lehet sokáig
megszégyeníteni. Ez pedig azt az üzenetet közvetíti, hogy ha
elég magas szintet érünk el, olyan pozícióba kerülünk, hogy
már nem lehet megszégyeníteni miket. (Részben ez a
magyarázat arra, hogy miért akar annyi fiú és férfi a
tevékenységeik során kiskirály lenni: messze el szeretnék
kerülni a szégyen rájuk mutató ujját.)
A videojátékok megjelenése előtt a hős általában nem halt
meg. Hatalmas magasságokból zuhanhatott le, borzasztó
körülmények közé kerülhetett, de életben maradt, határozottan
kiszabadította magát, ádázul osztva az igazságot azoknak, akik
így mertek bánni vele. A videojátékok megjelenésével a hős
nemcsak hogy átváltozott tökéletes gyilkológépezetté, hanem
újra és újra „meg tudott halni”. Ez a halál nem olyan, mint
amikor a Prérifarkast vagy más rajzfilmfigurákat vértelenül
kilapítanak (akik elég gyorsan visszapattantak az életbe),
hanem a legtöbb esetben véres látványosság, amely nem
átérzett halált jelöl, inkább azt, hogy egy küldetés végzetesen
meghiúsult. „Szerencsére” ez a halál csak időszakos, legtöbb
esetben csak annyi a dolgunk, hogy újrakezdjük a játékot, és a
játékos így újabb esélyt kap arra, hogy átvergődjön az
ellenségen, általában véres káoszt hagyva hősi ébredése után.
Ez igen nagy adrenalinsokkal jár, aki valaha játszott például
Halóval, az tudja.
Sokan aggódnak amiatt, hogy az ilyen játékok – amiből egy
csomó van – még több erőszakot szülnek, de ezt nem igazán
lehet eldönteni. Én inkább amiatt aggódom, hogy ha túl sok időt
töltünk játékkal, az rövidzárlatot okoz a képzeletünkben, kihúz
minket saját magunkból, és olyan területre kerülünk, ahol az
erőszak nézői sporttá redukálódik, mely csak annyit kér tőlünk,
hogy felerősítsük vagy beszűkítsük a figyelmünket. Igen, a
videojátékok elbagatellizálják a halált, de a nagyon is valós
ultraerőszakos tettek is, melyek áthatják az emberiség
mindennapjait, és ez messze van attól, hogy az agresszió
szempontjából optimálisnak mondhassuk.
Korunk hagyományos hőse agresszív (kivéve, amikor
hátrányos helyzetű karakterként tűnik fel, aki annak ellenére
győz, hogy eleinte senki nem hitt benne). Általában fegyveres,
vagy különleges képességei vannak. Kiskorú mintagyerekből
változik át az igazságos erőszak szolgáltatójává gyerekkorának
végére vagy kamaszkorának elejére, a „minél véresebb, annál
jobb” halálosztójává válik, és a felnőttkorát elérve kegyetlenül
hatékonyan túlteljesíti ezt. Általában épp annyira gyors a
szellemeskedésben, mint amennyire hűvös halálos hatalma. Az
agresszió végül lehet, hogy letisztul, és kellő távlatból akár úgy
is tűnhet, hogy így kellett lennie, de a sérülékenységtől továbbra
is megfosztották. (A fiatal fiúk számára mégis van néhány rés a
pajzson, hiszen a népszerű gyerekfilmekben a maszkulin
alakok egyre erőtlenebbek. És egyre több hősnő jelenik meg, és
elvonják a figyelmünket a felelősségvállalás áthatolhatatlan
hímnemű ikonjairól.)
A tinédzser fiú számára a hagyományos hős gyakran egy
dagadó erezetű férfias férfi, állig felfegyverkezve, fotogén
közelségben. Ez a férfi egy tesztoszteronnal átitatott erőmű,
akinek a tulajdonságairól számos tinédzser álmodozik, hogy
ellensúlyozhassa öntudatosságának gyakran gyötrelmes
érzését, és a felnőtt férfivá válás fenyegető nyomását. Számukra
a hős mindent átvág, ami csak az útjába kerül, felfújt
önbizalommal és határozott arckifejezéssel, melyről ők maguk
is álmodoznak. Amiatt, hogy ezeket a tulajdonságokat úgy
jelenítik meg, mint amelyek erősen kötődnek az ipari erőhöz, az
agresszió a felnőtt férfiakat egy nagyon korlátozott férfifogalom
felé szorítja, és ez lecsökkenti annak esélyét, hogy megnyíljanak
egy olyan férfiasságvízió felé, amelybe belefér a sérülékenység
és a gyengédebb érzelmek is.

AZ ANTIHŐS
Korunk mérhetetlenül megbonyolítja a hős fogalmát, miután
már legalább egy éve beléptünk a kamaszkorba, mert nemcsak
a gazemberrel kell együtt léteznie, de az antihőssel is. Mi hát az
antihős? A hős ellentéte? Nem, mert ezt a pozíciót a gazember
már elfoglalja, a rosszfiú, akinek nincsenek ellensúlyozó
erkölcsi tulajdonságai. Az antihős a brutalitástól kezdve a
cinizmuson át az empátia látszólagos hiányáig felvonultat
számos, a gazemberrel társított tulajdonságot, mégis képes a
heroikus cselekvésre, jóllehet jóval kevésbé elbűvölő vagy
csodálatra méltó módon, mint a hős.
Az antihős az árnyékkal átitatott hős, a meggyötört lázadó, a
töprengő látnok, az erkölcsileg összetett forradalmár, a mélyen
hasadt jótevő, sok sérüléssel. Egyszóval zűrös alak. Részben
nem más ő, mint saját szabadjára engedett sötétségünk, amelyet
épphogy csak elégséges fény és törődés övez, és hatalmában
tartja figyelmünket, talán tétova csodálatunkat is.
Az 1950-es éveket megelőzően nagyon kevés antihős ismert,
leszámítva az egzisztencialisták írásait és a byroni költészetet,
amelyek távol álltak a széles körű olvasottságtól. Alapvetően
voltak a jó és a rossz fiúk, a hősök és gazemberek, a kettő között
nagyon kevés szürke árnyalattal. A közönség tudta, kinek kell
szorítania. A hősök világosak és félreérthetetlenek voltak, az
ellenfeleik úgyszintén. Nem csak a televízió volt fekete-fehér. A
rossz fiúk semmi esetre sem voltak hősiesek, csupán azért
léteztek, hogy kiemeljék a hős erényeit. Superman egyszerűen
maga volt az Acélember; Stan Musial volt Stan, a Férfi; Joe Louis
a Bronx Bomber. Az „árnyéknak” szentelt figyelem, néhány
ezoterikus pszichológiai kört leszámítva nem volt számottevő.
Persze voltak töprengő vezető emberek, őszes, már mindent
látott detektívek – talán a leghíresebb ebben a szerepben
Humphrey Bogart volt –, de ők csak névlegesen számítottak
antihősöknek, és nem volt túl nagy felhajtás körülöttük. Az
1950-es években azonban kezdtek megjelenni egyes ikonikus
alakok, akik nem voltak kifejezetten sem hősök, sem
gazemberek, és elegendő karizmával rendelkeztek ahhoz, hogy
sokakat lenyűgözzenek. Ezek a figurák, akiket James Dean
alakjában lehet összefoglalni, beszivárogtak a populáris
képzeletvilágba, tükrözve a növekvő ambivalenciát mindazzal
kapcsolatban, amit korábban megkérdőjelezhetetlenül jónak
tekintettek. A szenvtelen karakter, a kívülálló, az ok nélküli
lázadó, Albert Camus idegenje hanyag könnyedséggel lépett
színre. A vad című filmben megkérdezik a Marlon Brando
alakította szereplőt, hogy mi ellen lázad. „Mi ütött beléd?” –
válaszolja rezzenéstelenül és gorombán fekete bőrdzsekijében,
miközben motorkerékpárja kint várja az ajtó előtt.
A hős nem ülne csak úgy vissza, semmit sem téve, a gazember
sem; az antihős viszont megteheti. Részvételének hiánya, hűvös
vagy közömbös távolságtartása, távolmaradása az elhivatott és
megnemesítő cselekvéstől kiábrándulást tükrözött az iránnyal
kapcsolatban, amelyet a dolgok kulturális, politikai és morális
tekintetben vettek. Ez a kívülállóság, függetlenül attól, mekkora
részben fakadt nemtörődömségből vagy a kerouaci
lemondásból, olyan vallomástétel volt, amelyre sokan
rezonáltak, különösen a tizenévesek és a fiatal felnőttek közül.
A Zabhegyezőben a főszereplő semmilyen szokványos előírás
szerint nem csodálatra méltó, mindazonáltal úgy jelenítette
meg a kamaszkort, amely sokakkal rezonált.
Az 1960-as években az antihős főárammá kezdett válni.
Superman egyre sebezhetőbbé vált. A tekintély egyre inkább
megkérdőjeleződött. Az árnyék koncepciója kezdett
beszivárogni a népszerű tudatosságba. A fekete-fehér
gondolkodás lassan átadta a helyét a színeknek. A kisfiúknak
még mindig túlnyomórészt ugyanazok voltak a hőseik, de az
idősebb fiúk összetettebb hősökre néztek fel, akik sokkal inkább
szakítottak a konvenciókkal, mint a korábbi generációkéi. A
kultúra hőseinek magánélete részletekbe menő érdeklődés
tárgya lett, messze még attól, mint ami ma jellemző, de már
számottevően exponáltabban, mint az 1950-es években. A
tisztán megrajzolt hős kezdte átadni a helyét a vadabbnak, a
kevésbé konvencionálisnak. Gondoljunk csak a kései Ken Kesey-
re. 1962-ben írta meg a Száll a kakukk fészkére című regényét,
nem sokkal azután, hogy egy kormány által támogatott
tanulmány részeként több alkalommal LSD-t fogyasztott.
Néhány évvel később egy harsányan kidekorált busszal
(amelyet Neal Cassady, Kerouac Útonjának legendás
főszereplője vezetett) emlékezetesen körbejárta az Egyesült
Államokat, az LSD-t és a konvencionálistól nagyon eltérő
életmódot népszerűsítve. Tehát volt egy látszólag teljesen
amerikai fickó (olimpiai szintű birkózó, nagyszerű regényíró
stb.), aki az amerikai zászló színeiben pompázó pólót viselt, és
olyan nyelvet beszélt, amely rendkívül vonzó volt az amerikai
fiatalok számára. Hős? Valakinek az. Gazember? Valakinek az.
Antihős? Még többeknek – méghozzá olyan antihős, aki hősiessé
vált, mivel mindannak nagy részével szembement, ami a
tipikus amerikai értékeket jelentette.
Az 1970-es évek elejére az antihős végleg bekerült a főáramba
(ehhez részben hozzájárult a vietnami háborúval szembeni
erős ellenérzés). A „rossz” a jóváhagyás kifejezésévé vált. A
hatalmi tényezőkre való fittyet hányás egyre általánosabbá vált,
egyfajta időben nem korlátozott kamaszkort jelölt. Megjelent
Piszkos Harry. Az antihős lett az új menő, aki gyakran nem csak
a gazember tulajdonságait hordozta, mint a brutalitást és a
törvényenkívüliséget, hanem a hős bizonyos tulajdonságait is,
mint például az elnyomottak melletti kiállást vagy erkölcsi
felháborodást a dehumanizáló viselkedés miatt.
Így hát amikor a fiúk tizenéves korukba léptek, képzeletükre
ellentmondások tömege várt, egy olyan heroizmus, amelyet
nagymértékben a kettősség és a belső konfliktus határozott
meg, egy olyan heroizmus, amely ötvöződött mindazzal, ami
ellen küzdöttek. Talán az egyetlen dolog, ami bonyolítatlanul
megmaradt, az agresszió valósága és vonzereje volt. A filmek
véresebbek lettek, az erőszak pedig sokkal megrajzoltabbá vált,
szünetet biztosítva az élet egyre növekvő morális összetettsége
elől. A Ponyvaregény stílust kölcsönzött az erőszaknak. A hőssel
mint „legjobb” antihőssel szemben egyre inkább teret nyert az
egyszerű és lényegre törő agresszorként ábrázolt hős, aki egyre
izmosabb, szteroidokkal egyre felpumpáltabb lett, felszívta
magát haraggal és megtorló igazságosságérzettel (gondoljunk
Rambóra), ellenfelén pedig olyan metsző könnyedséggel vágott
keresztül, amely kontrasztba került az antihős meggyötörtebb
valóságával (gondoljunk Batmanre vagy Rozsomákra).
Az antihős vonzerejének – nem a főáramra jellemző
függetlenségén túlmenően – sok köze van ahhoz, hogy
mennyire vagyunk olyanok, mint ő. Nem illeszkedik be sehova,
mint mi sem, legalábbis belsőleg. Összetett, ahogy mi is azok
vagyunk. Nem a férfiasság valamilyen távoli és tévedhetetlen
ikonja. Csak egy lélegzetvételre van tőlünk, és ez megkönnyíti
számunkra, hogy öltözékét és hozzáállását egyszerűen
felvegyük. Ahhoz, hogy az antihőst igazán magunkba
integráljuk, magunkévá kell tennünk elkötelezettségét az iránt,
hogy mindenáron önmaga legyen, anélkül azonban, hogy
túlzott felfújt individualitásunkban elszigetelnénk magunkat.
Bármennyire menőnek látsszon is az antihős, valójában
sebezhető marad; ezt nem mutatja kifelé, de érezzük, és
gyakran éppen ez teszi nagyon vonzóvá, többek között sok nő
számára (ami sok férfira ezért még inkább úgy hat, hogy felül
akarja múlni). Az antihős képviseli saját kettősségeinket,
bizonytalanságainkat és bátorságunkat, hogy népszerűtlen
álláspontokat foglaljunk el. Olyan határvidéket mutat nekünk,
amely okosan megközelítve arra sarkall, hogy lényegi
férfiasságunkat testesítsük meg.

A HŐS MINT EMBER

Mi tehát az egészséges és teljes elképzelés a ma hőséről? A hős

meglehetősen összetett karakterré vált: több mint antihős,
messze van a menőtől, kevesebb viszont a régmúlt idők
hatalmas hőseinél, korlátai egyértelműek és szembeötlők. A hős
nem tévedhetetlen, nem mindig győztes, és messze nem
érzelmek nélküli. Árnyékával való viszonya már több futó
ismeretségnél. Integritása rendszerint erősebb az étvágyánál.
Egyaránt tiszteletben tartja a férfiakat és a nőket, és nem néz
másfelé, ha igazságtalanul bánnak velük. Mindemellett nem
patologizálja a férfiasságot.
Bár lehet, hogy nem rendelkezik elegendő heroikus
tulajdonsággal a szélesebb közönség együttérzésének
elnyeréséhez, szívósan kitart, és hibáinak bensőséges ismerete
által nemesül fel. Néha a helyes dolgot teszi, de nem
megfelelően – az erkölcsi kettősség messze nem idegen tőle.
Nem csodálatra méltó tettek higgadt véghezvivője, nem a
személyes fejlődés Amerika kapitánya, nem guru, tökéletes lény
vagy acélember. Látta a hősiesség alakváltozatait megtestesülni
az istentől a félistenen át a szupersztárig, majd az emberig, és
ezt nem hanyatlásnak, hanem egészséges fejlődésnek tekinti.
Nem a kisfiú vagy a serdülő dolgozik benne, de nem is menekül
előlük, hanem azt választja, hogy benső viszonyt ápol
mindazzal, ami saját maga.
A férfiban meglévő hősiesség azt jelenti, hogy mindent
megteszünk azért, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból,
elegendőt arra, hogy bármely adott helyzetben igazodni
tudjunk ahhoz, ami ott és akkor számít. Erről szól az igazi
férfias erő és hatalom.
Amikor egy férfi elég mélyen öntudatra ébred ahhoz, hogy
vérbeli férfiasságát teljesen megtestesítse, anélkül hogy
bármennyire is elszakadna mindattól, ami gyengéd, lágy és
sérülékeny benne, a saját hősévé válik. Egy saját belsejében
lehorgonyzott férfivá, aki az általánostól eltérően megbízható,
bátor és érzelmi írástudó; éppen annyira szilárdan áll, mint
amennyire nyitott; aki nem engedi, hogy hibái útját állják; akit
többé nem kísért a perfekcionizmus vagy a megingathatatlan
kifogástalanság ködképe. Egy olyan férfivá, aki elvégezte – és
folytatja – a munkát, hogy mindez lehetővé váljék.
 III. RÉSZ

BENSŐSÉGES KAPCSOLATOK

Nem minden férfinak kell belemennie tudatos bensőséges

kapcsolatba - hiszen néhányan megfelelő fejlődést és
kiteljesedést találnak más területeken -, de az mindenki javát
szolgálja, ha minden férfi teljes szívét beleadva tanul és
dolgozik azon, hogy ez a kapcsolati közelség létrejöhessen.
 11. fejezet

TISZTÍTSD MEG A KAPCSOLATOKAT A

VERSENGÉSTŐL
Előkészület

Számos férfi érezhet veszteséget, ha bensőséges kapcsolatról

van szó. És rengeteg férfi úgy él, mintha nem sok mindent
lehetne tenni ez ellen, még ha tudják is, hogy ez nem így van,
hajlamosak arra, hogy sokkal kevesebbel beérik, mint ami
lehetne. Miért? Amiatt, amit (1) a többre vágyás – nevezetesen
egy őszintén bensőséges kapcsolat – kérne tőlük, és (2) a
szégyen miatt, amit ez felhozna, hogy mennyire nem képesek
bensőséges kapcsolatra, és hogy ez most közszemlére kerül. A
kompetensség – sőt, a kompetensség látszata – a hagyományos
férfiasság központi eleme, de ha maradunk ennek fogságában,
elkerüljük a szembesülést a kevésbé kompetens területeinkkel,
beszűkítjük magunkat, és annyi mindent kihagyunk.
Ennek a köteléknek az elvágása azzal kezdődik, hogy
együttérzést fejlesztünk ki a saját gyengeségeink felé, és nem
teherként tekintünk rájuk, hanem csiszolatlan gyémántokként.
Gondolj az érzelmi írástudásra, mely az autentikus bensőséges
kapcsolat egy jelentős részét képezi. Tudjuk, hogy ez nekünk
nem megy olyan jól – nem mozgunk túl otthonosan az
érzelmeink világában –, de ha egyszer abbahagyjuk önmagunk
megszégyenítését e hiányosság miatt, és egy kis együttérzéssel
tekintünk rá, elkezdhetünk dolgozni vele, tisztelhetjük
magunkat azért, mert kezdők vagyunk, ahelyett hogy
megszégyenítjük magunkat, hogy nem vagyunk máris
kompetensek ezen a területen. A tanulás részeként, friss
szemmel, érzelmi hozzáértéssel nézhetünk a történetünkre, és
észrevesszük, hogy mennyire nem volt jelentős prioritása sem
otthon, sem az iskolában. Az érzelmeink megismerése helyett
valószínűleg el voltunk foglalva más, látszólag fontos dolgokkal,
mint az akadályfutás, hogy jobb jegyeket szerezzünk, vagy hogy
keménykedéssel hassunk a társaságra.
Annyira sok gazdagság van egy őszintén bensőséges
kapcsolatban – és abban is, amit megteszünk, hogy lehetővé
tegyük.
Ez a munka sokat kér tőlünk, de szeretetmunka, ami olyan
módokon nyit meg minket, hogy az mélységesen szolgál majd.
Egy valóban bensőséges kapcsolat túlárad, nemcsak a rendkívül
mély szeretettől és a kapcsolattól, hanem az átváltozás
lehetőségétől, hogy optimális közeget biztosít ahhoz, hogy
férfiasságunkat teljességgel meg tudjuk testesíteni. Az ilyen
kapcsolatban a teljesség nem potenciál, hanem élő,
megalapozott valóság.
 A SÉRÜLÉKENYSÉG ÉS A KAPCSOLÓDÁS KIHÍVÁSAI

A legtöbb férfinak nem nagyon tetszik, hogy ki kellene fejeznie a

gyengédebb érzéseit vagy sérülékennyé kellene válnia, ez még
egy „kellene” a teendők listájában, még egy szégyent keltő
elvárás, melyet ki kell bírni, még egy akadály, amivel szembe
kell nézni és le kell győzni.
Ha egy férfi nem tudja, hogy hogyan fejezze ki nyíltan az
érzéseit, esetleg vonakodva, vagy meggondolatlanul kísérli meg,
van esély rá, hogy szégyent érez az e területen tapasztalt
jártasság hiánya miatt – ezt a szégyent el lehet fogadni, de fel is
lehet nagyítani, attól függően, hogy a partner hogy áll hozzá
ahhoz, hogy az illető még jobban megnyíljon. Lehet, hogy a férfi
rájön, hogy nincs meg a képessége az érzelmi megnyíláshoz,
lehet, hogy nagy tehernek éli meg, hogy ellenáll a probléma
megszólításának és feltárásának, védekezni kezd és ezt mondja:
„Fogadj el úgy, ahogy vagyok”, és lehet, hogy ezzel arra utal,
hogy a hiba a partnerében van, mert nem fogadja el őt, és ezzel
a figyelmet áttereli a partnerre. (Fontos megjegyezni, hogy
amikor azt mondjuk, hogy „Fogadj el úgy, ahogy vagyok”,
gyakran arra gondolunk, hogy „Fogadd el, amit teszek.”)
Úgy tűnik, mintha ez a védekezés a felelősség elhárítása
lenne, hogy valami lényegi dologgal foglalkozzunk az
egészséges kapcsolatunkat illetően, viszont ami mögötte van, az
egy brutális kettős kötés: (1) az a nyomás, hogy fejlesszük és
fontossá tegyük azokat a tulajdonságokat, melyek lehetővé
teszik a nagyszerű kapcsolatot (mint a sérülékenység, az
érzelmi nyíltság és az integritás) és (2) az ezzel együtt jelen lévő
nyomás, hogy fejlesszük és fontossá tegyük azokat a
tulajdonságokat, melyek állítólag igazi férfivá tesznek miket,
főleg a munkában (mint az agresszió, az érzelmi sztoicizmus és
az irányított teljesítmény). Ha mindkettőt próbáljuk megtenni,
ha mindkét szabványnak próbálunk megfelelni, attól
szétszakadunk, és ezért az erőnk megtörik.
A hagyományos férfias tulajdonságok lehet, hogy az üzleti
életben sikerekhez vezetnek, de otthon nem. Ha a
házasságodban ugyanúgy próbálsz viselkedni, mint ahogy a
munkahelyeden, annak nagy valószínűséggel kudarc lesz a
vége. Ha megpróbáljuk az érzelmek elnyomását és a
sérthetetlenséget behozni a bensőséges kapcsolatba –
próbálunk nem szétesni –, az a biztos bukás receptje. A karrier
előmozdításában talán sikerrel alkalmazott agresszió és a
túlzottan elkülönülő racionalitás nem segít majd sikeres
párkapcsolatot fenntartani. (És érdemes megjegyezni, hogy a
sérülékenység és a kapcsolati közelség képessége egyre több
munkahelyen is értéknek kezd számítani, az agresszió pedig
egyre kevésbé tartozik a munkahelyi erények közé.)
Mit tegyünk ezzel a kettős kötéssel? Távolodjunk el tőle, és a
nyomásától is. Lásd mindkét oldalát, érzékeld, hogy melyikben
mi az érték, mélyítsd el a kapcsolatodat ezzel, és fogadd a
szívedbe annyira, amennyire csak tudod. Semmi kellene.
Semmi kötés vagy kötelesség. A kapcsolódás számodra
legfontosabb tulajdonságai bár közvetetten vagy finoman, de
minden kapcsolatodba behozhatók. Lehet, hogy a
munkahelyeden bizonyos aspektusaidat nem tudod
megmutatni, de attól még kapcsolatban maradhatsz velük,
megengedhetsz nekik egy belső élénkséget, mindegy, milyen
helyzetben vagy.
A sportolók arról számolnak be, hogy megtámadják az előttük
álló akadályokat, a kapcsolati akadályoknak viszont nem kell
támadás, hanem egy olyan hozzáállás, amely sem alá-, sem túl
nem becsüli a magasságot és a szilárdságot, egy olyan
hozzáállás, melynek lépései során nem veszítjük el a
kapcsolatunkat a stabilitásunkkal és a szívünkkel. Ha egy
akadályt egyszer nem sikerült átugranunk, az nem azt jelenti,
hogy okunk van feladni: lássunk ebben lehetőséget arra, hogy
újra összpontosítsunk, és újra készen álljunk. Hangolódjunk rá
a megfelelő időpontra, és tegyük meg a lépést újra.
A férfiak számára fontos, hogy (1) tudatosítsák magukban a
hagyományos értelemben sikeres férfi és a bensőséges
kapcsolatban sikeres férfi kettős kötését, és (2) tegyenek meg
mindent azért, hogy egy másik fajta férfiasságba álljanak bele,
melyben az erő és az ösztön hatékonyan működnek együtt, és
ahol az átláthatóság, a sérülékenység és az érzelmi írástudás
fontos szerepet játszik. Ez a szív, a zsigerek és az agy
összehangolásáról szól – ez részben azt jelenti, hogy az
érzelmek és a racionalitás együtt dolgoznak –, és hogy vesszük a
bátorságot ahhoz, hogy már ne dőljünk be semmilyen
nyomásnak, ami nem arról szól, hogy önmagunk lehessünk.
Ebben mélységes méltóság van, lényünk felszabadító
integritása.
Sokat segít, ha felismerjük, hogy azok a dolgok, melyek a jobb
kapcsolatokhoz kellenek, ugyanazok a dolgok, melyekre ahhoz
van szükség, hogy beindítsd a saját fejlődésedet és evolúciódat.
Az önmagadon való munka részben arról szól, hogy
elérhetőbbé teszed magad egy olyanfajta kapcsolat
kialakítására, melyre a szíved mélyén vágysz. Ez olyan
kapcsolat, melyben történjen bármi, ezt arra tudod használni,
hogy megerősítse és elmélyítse a kötelékedet a partnereddel.
A másokkal való kapcsolat nem ugyanaz, mintha szövetség
lenne köztünk. Ha a partnereddel szövetség van köztetek –
egyezségek és szerződések köré szerveződik –, lehet, hogy
létrehoz egy bizonyos áramlást, de ez messze van attól, hogy
valóban kielégítő legyen, hiszen innen annyi minden hiányzik.
Ahhoz, hogy egy szövetség működni tudjon, általában nincs
szükség sérülékenységre vagy mély feltárulkozásra, bár
valószínűleg akkor működik optimálisan, ha a felek beletesznek
egy kicsit a szívükből is. De ez a bensőséges kapcsolatra
egyszerűen nem igaz. Egy szövetségben lehet, hogy van egy
kölcsönös megegyezés, ami arra vonatkozik, hogy van köztük
rendszeres szex, de mennyire lehet ez kiteljesítő a kölcsönös
sérülékenység, az érzelmi nyersesség vagy meztelen szerelem
nélkül? A férfiaknak nagy szükségük van arra, hogy kifejlesszék
azt a képességet, hogy integrált személyiséggé váljanak – lággyá
és keménnyé, áttetszővé és elszánttá – otthon és a munkában is.
Lehet, hogy a munkában mutatott felszínes önreprezentáció
más, mint az otthoni, attól még nem kell elvesztenie belső
integritását.
Egy férfinak saját fiatalkori önmagával is ki kell alakítania a
bensőséges viszonyt, fel kell ismernie, ha megjelenik, és
együttérzőn kell viszonyulnia hozzá anélkül, hogy elveszne a
világlátásában. Például Charles könnyen reagálja túl a dolgokat,
ha úgy gondolja, hogy megszégyenítik. Gyorsan és magasabb
hangon beszél, mint máskor, nagyon feldúlt lesz – pont, mint
amikor az anyukája összeszidta. Meg kell tanulnia, hogy az
ilyen reakciós harcok során figyelmét a benne élő
megszégyenített kisfiúra irányítsa, hogy behozza őt a szívébe,
amennyire csak lehet, ölelje meg és védje meg, anélkül hogy
átváltozna kisfiúvá (vagy azonosulna vele). Vagyis érzékeli, és
annyira közel kerül ehhez a részéhez, amennyire csak lehet,
miközben megtartja a felnőtt nézőpontot.
Ha ilyen gyakorlatokat végzünk, az nem csak arra lesz jó,
hogy elmélyítsük a férfiak kapcsolatát a gyerekekkel, az intim
partnerrel való kapcsolatra is elmélyítő hatással lesz. Ugyanígy
segít a barátokkal és a munkatársakkal való kapcsolatban, mert
lehetővé teszi a mély látást és a teljesebb kapcsolatot. Még ha
nem akarja is valaki – vagy nincs szüksége rá –, hogy
különösebb mélység alakuljon ki, érzelmi és pszichológiai
állapotuk felmérésének képessége megengedi, hogy ügyesen
folytassa le a velük való interakciót.
Az a férfi, aki apaként tud gondoskodni saját magáról, már
nem szorul egészségtelen apáskodásra sem a saját apjától, sem
más férfiaktól, és arra sem, hogy kultúrájának autoriter
vonatkozásaiból éljen. Jó kezekben van. Alapja stabil és igaz.
Képessé válik mély kapcsolatra.
Ami az értelmes férfi-férfi kapcsolat útjában áll, az az, hogy
az egyik vagy mindkét férfi fenntart egy falat egymás közt – egy
gátat, amely bármennyire lágy, biztosítja őket arról, hogy nem
vesztik el a fejüket, és bármilyen más módon sem tárják fel
magukat a másik előtt. A férfiúi hűség etikáját, hogy megtartjuk
a távolságot a másik szükségleteit illetően, együttérzőn le kell
mezteleníteni a félelmekkel együtt, hogy mi történhet, ha ezt az
etikát lebontják – ezek a félelmek az elutasítástól (ahogy kisfiú
korunkban elő is fordulhatott, ha valaki sérülékenynek
mutatkozott) egészen addig terjedhetnek, hogy
homoszexuálisnak gondolják az embert (mintha a
homoszexualitás azt jelentené, hogy kevésbé férfias
tulajdonságaink vannak).
Csoportmunka során gyakran ültettem le férfiakat kettesével,
hogy szembenézzenek egymással. Kis útmutatással nem tartott
sokáig, amíg megtanulták, hogy ezt jelenléttel, törődéssel és
állandó szemkontaktussal tegyék, és jelentősebb averzió nélkül
foglaltak állást. Nem számított, hogy fiatalok vagy idősek,
instabilak vagy stabilak, hetero- vagy homoszexuálisak,
boldogok vagy szomorúak. Valós kapcsolatot alakítottak ki
egymással, és megkönnyebbültek attól, hogy nem kell energiát
fektetni abba, hogy fenntartsák a falat egymás közt.
Ugyanakkor elég személyes határt tartottak fenn ahhoz, hogy
ne vesszenek el a diádban. Individualitásuk megtestesült
tudatosságában ültek, és ezzel egy időben kiterjesztették a
határaikat annyira, hogy a másikat bevonják. (Ez nagyon
sokban különbözik attól, amikor a határaink leomlanak, vagy
ha elhanyagoljuk a határainkat annak érdekében, hogy közel
kerüljünk a másikhoz.)
Ezt a fajta kapcsolatot természetesnek, egyszerűnek,
kiteljesítőnek és tiszteletteljesnek éreztem. Az, hogy ez
csoportról csoportra ennyire könnyedén megtörténhetett, azt
jelenti, hogy sokkal többször történhetne meg más közegekben,
a különféle helyek dinamikáját számításba véve. Nem az a
lényeg, hogy állandóan szemben üljünk egymással átlátható
nyíltsággal, hanem hogy kihozzuk a férfiak és nők közötti
mélységek és kapcsolati nyíltság lehetőségét az árnyékból.
Ehhez többre van szükség, mint hogy csak ivócimborák
legyetek, ugyanannak a cégnek az alkalmazottjai, üzlettársak,
vagy ugyanannak a politikai pártnak vagy csoportnak a tagjai.
Valami mélyebb interaktivitás kell, valami, amire sok férfi
vágyik másik férfiakkal kapcsolatban, de nem érik el. Nemcsak
hogy megtartanak egy tiszteletteljes határt a találkozásaik
során, hanem érzelmileg és pszichológiai-lag sem közelítenek
egymáshoz, és ez a szakadék gyakran a nőkkel való
kapcsolataikban is jelen van.
Azt remélem, hogy ha alaposan elmerülünk a könyv további
részeiben, az segít majd áthidalni ezt a szakadékot.
Gyerünk!
 12. fejezet

BENSŐSÉGES KAPCSOLATOK FÉRFIAKNAK

A párkapcsolat mint életünk megváltoztatásának szentélye

Talán a legnagyobb és legrelevánsabb kihívás a férfiak számára

az, hogy megtegyenek mindent egy valóban bensőséges
kapcsolat kialakításához. A bensőséges alatt szeretetteljes,
dédelgető kapcsolatot értek, melyben a partnerek nagyon közel
vannak egymáshoz, és nem csak szexuálisan, hanem olyan
módokon, hogy az egyaránt elmélyíti a partnerek kapcsolatát és
az individualitásukat is. Ennek az elköteleződésnek a központja
nem csak az, hogy kapcsolati közelség alakuljon ki – bármilyen
formában –, központi prioritás az is, hogy a partnerek jól
legyenek, és tudjanak fejlődni.
És mi kell ahhoz, hogy egy ilyen kapcsolatunk lehessen? Íme,
egy rövid lista elöljáróban, ezek nagy részéről már volt szó a
korábbi fejezetekben.

■ Lazíts a kondicionálásod szorításán. Ez azzal kezdődik,

 hogy megérted és felfedezed a múltad és a jelened
közötti kapcsolatokat, lásd meg, hogy fiatalkori
életkörülményeid hogyan járultak hozzá jelenlegi
automatizmusaid és reakciós magatartásod
kialakulásához. Nagyon nehéz egyedül elérni, hogy a
kondicionáltságod vezéreljen, legtöbbünknek szüksége
van segítségre.
■ Fordulj a fájdalmad felé, beleértve az érzelmeket is. Ne
hagyd, hogy továbbra is elvonja róla valami a figyelmed.
■ Ne hagyd, hogy a dühöd vagy a szégyened agresszióvá
változzon.
■ Légy sérülékeny.
■ Gyakorold az empátiát és az együttérzést.
■ Szeress, és szeress még mélyebben.
■ Hallgass mélységesen.
■ Fejleszd az érzelmi írástudásod, és légy nyitott.
■ Ne hagyd, hogy az erősségeid elfedjék a gyengeségedet.
■ Legyen a zsigeri őszinteség az alap.
■ Ne hagyd, hogy lenyomjon a belső kritikusod.
■ Ne toleráld se a tiszteletlenséget, se a bántalmazást.
■ Ismerd meg az árnyékodat, és integráld.
■ Állj bele az erődbe anélkül, hogy leválnál a szívedről.
■ Nődd ki a pornót.
■ Szabadítsd fel a szexet a nyomás alól, hogy majd jól érzed
magad tőle.
■ Vállald a felelősséget. Légy következetesen megbízható,
becsületes és hiteles, ne keress kifogásokat arra, ha nem
teljesen egészséges a viselkedésed.
 ■ Légy feddhetetlen. Cselekedj teljességed legbelső
érzéséből. Vállald a teljes felelősséget mindenért, amit
teszel, kívül és belül, legyen a prioritásod a saját és a
másik java, bármilyen kapcsolatban álltok is egymással.
■ Kötelezd el magad amellett, hogy dolgozol magadon – és
a kapcsolatodon –, nem csak intellektuálisan.
■ Közeledj a másikhoz maradandó és egyre mélyülő
érdeklődéssel és szeretettel.

Ezeket ne redukáld arra, hogy „kellene”, de ideálokká se

változtasd őket, melyeket magadra kényszerítesz. (Nem kell
tökéletesre csiszolnod őket, mielőtt bensőséges kapcsolatba
lépsz!) Inkább úgy bánj velük, mint egy utazás fokozatosan
kibontakozó részeivel, melyet a mély gyógyulásra, felébredésre
és a kapcsolati érésre szántál.
Lépj be – és lépj még mélyebbre – a kalandos felfedezés
szellemében, indulj el teljesebben egy olyan férfiasság felé,
amely végül is abban rejlik, hogy bensőséges viszont ápolsz
mindazzal, ami te vagy. Lépésről lépésre megtanuljuk, hogy
mindent hagyjunk – a magasságot és a mélységet, a kellemeset
és a kellemetlent, a sötétséget és a világosságot –, hogy
felébredj, hogy csiszold és hogy fejleszd magad. Ilyen a határ, és
egy nagy kihívás, amely előhívja, tiszteletben tartja és finomítja
a mély férfiasságot.
Nem kis vállalkozás újra és újra gyökeret verni, amíg végül
valóban stabilan állunk, és meghívni az esszenciális
férfiasságunkat – lélekközpontú harcos természetünket –
anélkül, hogy elhanyagolnánk az érzékenységünket, az
empátiánkat vagy a gyermeki oldalunkat. Összhangba hozni
magunkat ennek a hívásnak a felszólító jellegével, a legmélyebb
beidézésével, mérhetetlenül jutalmazó kaland. A teljes
lényünket kiszabadítjuk, és ezzel lehetővé tesszük a
leggazdagabb, leginkább életet adó kapcsolatot.
A bensőséges kapcsolat volt a legjobb tanárom. A legtöbbet
várta tőlem, és nemcsak mély boldogságot hozott, hanem
feltárta a gyengeségeimet, az önzőségem területeit és a
megoldatlan sérüléseimet is, azokat a nem annyira nemes
okokat, amelyek miatt kerestem egy ilyen kapcsolatot. Fiatal
férfiként nem sokat tettem ennek érdekében, csak tudomást
vettem róla terápiás kontextusban. Sok időbe telt, mire
teljességgel értékelni tudtam annak lehetőségét, hogy
gyógyuljak és felébredjek a bensőséges kapcsolat által.
Feleségemmel, Diane-nel való szövetségem nemcsak hogy a
legmélyebb, a leggazdagabb és a legkönnyebb, ami valaha is
volt, de a legnagyobb kihívást jelentette, és tele volt fejlődési
lehetőségekkel. Szeretetének, érettségének, a legapróbb
részleteimben is tényleg engem látó képességének jelenlétében
engedélyt érzek arra, hogy teljesen belépjek legfőbb
sérülésembe, legmélyebb dimenzióimba, és otthon érezhetem
magam, mindegy mennyire vagyok összetörve. Vele azt érzem,
hogy teljesen természetes megnyílni annak, ami én vagyok.
Nemcsak elpihenünk rendkívüli bensőségességünkben, hanem
tovább is merészkedünk új territóriumokra, mint a szép kort
megért öregek. Nem sokkal Diane-nel való megismerkedésem
után végre sikerült elengednem azt az elképzelésemet, hogy el
lehet érni egy olyan pontot, amikor már nem kell dolgoznom
magamon, és ehelyett beléptem abba a boldogan alázatos
felismerésbe, hogy ez egy élethosszig tartó folyamat, melyet
megvilágít az állandóan fejlődő teljes önmagammal kialakított
kapcsolat érzése.
Mindenre, ami a könyvnek ezt a részét megelőzi, úgy
tekinthetünk, mint esszenciális képzésre ahhoz, hogy őszintén
bensőséges kapcsolatokat tudjunk kialakítani másokkal,
különös tekintettel a mélyen elkötelezett kapcsolati közelségre.
Persze nem arról van szó, hogy minden férfinak kötelező
tudatos bensőséges kapcsolatba lépni – hiszen sokan találnak
megfelelő fejlődési lehetőséget és kiteljesedést más területeken,
rendkívül jelentős és/vagy kreatív munkában. De minden
férfinak szüksége van arra, hogy teljes szívvel belekezdjen abba
a tanulásba és munkába, ami lehetővé teszi az ilyen kapcsolati
közelséget, már csak azért is, mert ha ezt megteszi, megtanul
teljességgel és együttérzőn viszonyulni mindahhoz, ami ő maga –
és ezért mindahhoz is, amik mi vagyunk –, végül pedig olyan
mélyen meggyógyítja magát, hogy már nem lesz képes arra,
hogy dehumanizáljon másokat. A kiteljesedett bensőséges
kapcsolat az egyik legerősebb gyógyító út, ami létezik, mert
minden dimenziónkra hat.
A férfiak és nők közti gyógyulásnak – ahogy a férfiak és
férfiak és a nők és nők köztinek is – megvan az a képessége,
hogy jelentős módon megreformálja a kapcsolatot, de csak
akkor, ha elér egy megfelelően mély szintet. Többre van szükség
kozmetikázott váltásoknál és felületes nyereségeknél, kicsit
többre, mint hogy belecsippentünk az önsegítő irodalomba,
vagy hogy részt veszünk valami szemináriumon. Több kell,
mint hogy részt veszünk egy férfiaknak szóló csoportos
foglalkozáson.
A bensőséges kapcsolatban élő partnerek egészségesebb,
mélyebb kapcsolódása nélkül továbbra is a diszfunkcionális
asszociációk fogják uralni a kapcsolat egészét, az apátiától az
erőszakos tettekig terjedő kompenzációs tevékenységgel együtt,
ami elkerülhetetlenül kíséri az ilyen diszfunkciót.
A váltás ahhoz kell, hogy a töredezettségtől eljussunk a
teljességig, a fagyott tegnaptól az áradóan élő jelenig, a
tompultságtól a kiteljesedettségig, az elidegenedéstől az
együttérzésig, a túlreagálástól az érzékeny reakciókig, a nemi
megkülönböztetéstől a kölcsönös tiszteleten alapuló
együttélésig – és így lehetővé váljon a teljes spektrumú
bensőségesség. Nagyon megéri ez a változás, melynek a
követkeményei-vel összhangba kell kerülnie a férfiaknak – és a
nőknek is –, méghozzá teljes szívből és mindenki javát
szolgálva.
Egy egészséges és minden szempontból működő kapcsolat
nem luxus, vagy olyasmi, ami csak néhány kivételnek adatik
meg. Valósággá kell válnia elég ember számára, hogy
befolyásolni tudjuk a többséget.
Ha egy férfi tényleg jó szolgálatot szeretne tenni – és egyre
több ilyen férfival találkozom, nem csak olyanokkal, akik túl
vannak az életük felén –, és a legjobbat akarja kihozni magából,
a legnagyszerűbb tesztközeg, mely egyszerre szentély és
tűzpróba is, a bensőséges kapcsolat.
Az utóbbi fél évszázad előtt a férfiaktól elvárt kapcsolati
követelmények nem voltak annyira jók. Annyi dolguk volt, hogy
megkeressék a kenyérrevalót, biztosítsák a tetőt a család feje
fölé, tudjanak férfiként társalogni, ne verjék a feleségüket, és
hogy számon tartsák, hogy mi van a gyerekeikkel. Ez elég
fekete-fehér képet mutat. Világosan el lehetett választani a jó
fiúkat a rosszaktól, a szótlan hős szemérmesen csókolózott a
naplementénél, aki nem volt ennyire jó (mondjuk szétverte a
feleségét), az pedig nem látszott. A hősök jóvágásúak voltak,
szögletes vállúak, peckesen ültek a nyeregben vagy a
pilótafülkében, és udvariasak voltak a hölgyekkel. Nem volt
kérdés, hogy vajon mit tesznek a csukott ajtók mögött. Ha volt
valami gond – néhány rosszfiú mégiscsak akadt –, az általában
annyira a társadalmon kívülre esett, hogy úgy tűnt, nem sokat
számít.
Manapság minden nagyon más. Nagyon távolinak tűnik ez a
generáció számunkra – Vietnam előtt, a Beatles előtt, a
számítógépek, a feminizmus, az LSD és az internet előtt –, mint
a középkor. Bensőséges kapcsolatot nem csak azért kezdhetünk,
mert már nem vagyunk kamaszok. A nők már nem annyira
szolgálatkészek, már nem akarnak a háttérben lenni, nem
elégednek meg a támogató szereppel. Olyan módon kell
viszonyulni hozzájuk, ami a férfiak számára ijesztő lehet, amely
bizonytalanná teszi őket, és aggódni kezdenek, hogy nem elég
jók. Igen, a nők egyre inkább előtérbe kerülnek kapcsolati
síkon, nekik is megvannak a maguk feladatai – például, hogy
visszaszerezzék a hangjukat, és kialakítsák az egészséges
határaikat. A férfiaknak meg kell tanulniuk az egyre inkább
kifejezett női igényeknek teljességgel megfelelni, és ezt nem
problémának látni, hanem ajándéknak, hihetetlen lehetőségnek
arra, hogy teljességgel megtestesítsék a férfiasságot.
A bensőséges kapcsolat az, ahol a férfiak leginkább
szembesülnek azzal a kihívással, hogy teljességgel önmaguk
legyenek – és ez egyben meghívás is. És méghozzá micsoda
meghívás! Ez a legjobbat hozza ki a férfiakból, de persze a
legrosszabbat is felkínálja, melyben nem szabad elmerülni, és
nem szabad kiélni sem, hanem szembe kell nézni vele, meg kell
gyógyítani, és integrálni kell lényünk többi részébe. Jó példa
erre a rosszindulat, melyről lefejtjük az agressziót egészen
addig, amíg a végén már csak az egészséges düh marad, ami
tüzes lehet ugyan, de tele van felelősséggel és együttérzéssel.

John annyira közel áll a partneréhez, hogy a nő nagyon meg

tudja bántani, és amit mostanában mondott neki, tényleg
fájdalmasan érinti. Nagyon gyorsan elkezd védekezni,
megkeményedik és támadásba lendül. Ahogy elszabadul a
rosszindulata, hirtelen felismeri (az önmagán végzett munka
eredményeként), hogy agresszív a partnerével. Ahogy ezt
észreveszi, és ezt tudatja is a nővel, máris érzi, hogy
kapcsolódnak, agressziója elveszti az élét, és dühvé válik. Még
egy kicsit dühös marad, de már nem próbálja védőpajzs mögé
bújtatni magát partnerével szemben. Hamarosan kölcsönös
törődéssel és kíváncsisággal beszélgetnek arról, hogy mi is
történt, és közelebb érzik magukat egymáshoz, mint korábban.

Meg akarod látni, hogy mit nem akarsz látni magaddal

kapcsolatban? Fel akarod fedezni és szembesülni akarsz azzal,
amit az árnyékban tartottál? Fel akarsz ébredni arra, aki és ami
valójában vagy anélkül, hogy elmennél a nyers emberiességed
mellett? Szeretnéd összhangba hozni az érzéseidet, a
gondolataidat és a megérzéseidet? Ha vonakodva is, de azt
keresed, ami előhozza a teljes énedet? Nem éred be kevesebbel?
Többet akarsz kezdeni azzal, hogy ellenállsz ezeknek a
kérdéseknek (ez az ellenállás amúgy teljesen természetes!),
mint hogy elfogadod vagy racionalizálod őket? Bár közvetetten,
de kalandot keresel, mely teljességgel feltölt élettel, megmutatja
a bensődet, és többet ad, mint amit elképzelni tudsz?
Ha ez így van, válaszd azt, hogy elindulsz a valódi bensőséges
kapcsolat irányába.
Ez nem azt jelenti, hogy a közeljövőben megtalálod az
„Igazit”, hanem hogy – optimális tempóban – belefogsz abba a
munkába, ami ezt lehetővé teszi.
Ha ezt nem teszed meg, nagy valószínűséggel továbbra is a
kondicionálás választja ki a mintázatot számodra. Akaratlan
beleegyezésünkkel megismételjük a mintázatokat, melyek
bebetonoznak minket az énközpontú kötelékekbe. Ide egy kicsit
több mint két megoldatlan sérülés megszemélyesített halmaza
tartozik, melyek összekapcsolják és kontrollálják a kapcsolati
dinamikát. Ha nem merülünk bele az efféle kapcsolati
automatizmusba, az hatalmas lépés a valódi intimitásra való
képességünk kifejlesztésében.
 A HITELES INTIMITÁS ALAPVETŐ LÉPÉSEI

Ismerd meg a kondicionáltságodat kívülről-belülről. Ez

azt jelenti, hogy ismerd a személyes történetedet, ismerd fel
a sérüléseket, amiket cipelsz (és hogy ezeket hogyan
kompenzálod), lásd, hogyan és miben döntött a
kondicionáltságod helyetted, és hogyan és miben irányít még
mindig. Ha megtöröd a fogását, azzal nem törlöd el, de olyan
helyzetbe kerülsz, hogy nem kell majd kegyelemért
esedezned előtte: képes leszel viszonyulni hozzá, és nem kell
elmenekülöd előle. Lehet, hogy szükséged lesz egy jó
terapeutára, hogy ez jól menjen. Kezdetnek válassz egy rád
jellemző reakciós mintázatot, vizsgáld meg objektíven,
kövesd vissza az ezzel kapcsolatos nyers érzéseidet egészen
addig, amikor először jelent meg az életedben, és jegyezd
meg, hogy akkor mi váltotta ki.
Íme, egy példa: Jeffet az édesanyja úgy próbálta rábírni arra,
hogy „viselkedjen”, hogy megszégyenítő módon kritizálta.
Jelenleg, ha a felesége elkezdi mondani, hogy Jeff valamit nem
oldott meg túl jól, még akkor is, ha ezt egy kedves
megfigyeléssel vagy kérdéssel teszi meg, Jeff robban. Őrjöngve
hibáztatja a nőt, hogy pikkel rá vagy piszkálja, és nem veszi
észre, hogy milyen mértékben vetíti az anyját a feleségére. A
régi sebei még mindig érintetlenek, ezeken kellene dolgoznia,
hogy könnyítsen ezen a kritikával kapcsolatban cipelt belső
terhen.
Egy másik feltárandó terület: a múltbeli traumák, melyekkel
gyerekként küzdöttünk meg különböző túlélési technikákkal,
mint az elkülönülés, a tompultság, önmagunk megosztása és így
tovább. Sokunk számára ezek a stratégiák megmaradtak
felnőttkorunkban is, amikor olyan körülményekkel
szembesülünk, melyek hasonlítanak a múltunk
körülményeihez.

Egy példa: Samnek szembesülnie kellett apja őrjöngésével, ezért

megtanult kikapcsolni (úgymond, elhagyni a helyszínt), ami
olyan érzés, mintha néhány lépéssel hátrébb állna a testéhez
képest. Mostanság, ha a partnere csak egy kicsit is megemeli a
hangját, Sam kikapcsol, azonnal ködössé válik a tudata. Ezt nem
tudatosan teszi, és ha a partnere emiatt dühös lesz, még jobban
belemerül ebbe a ködös állapotba. A megoldás egy együttérzőn
vezetett utazás a kikapcsolásba és azon keresztül (a legjobb, ha
egy olyan szakértőt választunk, aki a traumák kezelésében
alapos jártasságot szerzett).

Fordulj a fájdalmad felé. Bár természetesnek tűnik

elfordulni, vagy eltéríteni magad a fájdalomtól, te akkor is
gyakorold nap mint nap, hogy felé indulsz. Amikor a
fájdalom felmerül, vedd észre, amint lehet, és irányítsd rá
osztatlan figyelmedet, nehogy szenvedéssé fajuljon (ami a
fájdalom túldramatizálását jelenti).
Egy példa: Amikor Gerald úgy érzi, nem tud megbirkózni a
munkahelyi feladatokkal és elcsügged, rengeteget néz tévét.
Újabban azt csinálja, hogy amikor tévézni kezdene, megnevezi,
amit érez, kimondja magában („Itt a szégyen”, vagy „Szomorú
vagyok”, vagy „Félek”), és megfigyeli, hogy hol helyezkedik el az
érzés a testében. Kissé elmélyíti a lélegzetét, és egyszerűen
hagyja, hogy az érzéssel legyen. Hozzáveheti még a
testérzeteket, melyeket tapasztal („A hátam felső szakasza
feszül”, vagy „Fáj az álkapcsom”, vagy „Zsibbad a jobb kezem”).
Gerald a fájdalma és a kellemetlensége felé fordul, odafigyel
arra, hogy miért vonzza őt annyira a tévénézés. Azzal, hogy ezt
teszi, elkezdődik az a folyamat, hogy már nem kontrollálja őt
sem a fájdalma, sem az a vágya, hogy elvonja a figyelmét arról,
amit érez.

Ne bánj a sérülékenységgel gyengeségként. Gyakorold a

sérülékenységet (lágyulj el áttetszőn és védekezés nélkül)
biztonságos közegben, ahol az egyetlen „veszély” az, hogy
zavarba jössz az ilyen szintű maszklevételtől. A
sérülékenység lehet az erő forrása is. Például a partnered
mond valamit, ami téged felpiszkál és agresszívvé válsz, és
támadni kezded. De aztán ahelyett, hogy folytatnád a
„védekezést”, bevallod, hogy támadsz, és még azt is bevallod,
hogy fájt, amikor meghallottad a partnered megjegyzését, de
azt azért kerüld el, hogy a partneredet hibáztatod a
fájdalmadért. Ahogy leveted a páncélodat, ellágyulsz.
Fontosabb lesz a partnereddel való kapcsolat, mint az, hogy
igazad legyen. Ez a sérülékenység. Lehet, hogy nem annyira
könnyű, de hatékonyan javítja a kapcsolatodat.
Hozd ki az árnyékodat a sötétből. Az az árnyékod,
ameddig megengeded, hogy a kondicionálásod működtessen.
Ismerj meg mindent, amit megtagadtál vagy elutasítottál,
nagyon mélyen, egészen addig a pontig, hogy az energiái
már nem osztanak meg téged. (Lásd a 4. fejezetet.)
Fejleszd az érzelmi írástudásodat. Tanulmányozd az
érzelmeket, finoman fókuszálj rájuk, de egyszerre lásd is
őket nagyobb képben, és alakíts ki bensőséges viszonyt
velük. Minél mélyebben és ügyesebben viszonyulsz az
érzelmeidhez, annál jobban fog menni a kapcsolaton belül
is.
Különböztesd meg a dühöt az agressziótól. Az agresszió
támadás, bármilyen „kedvesen” is tálalják. A düh nem az. Ha
azt érzed, hogy a dühöd kezd agresszióba váltani, vedd ezt
tudomásul (legalább te legyél tisztában ezzel), és ne hagyd
magad, válaszd azt, hogy együttérzel a másikkal, hiszen ő
védekezni kényszerül. (Lásd a 7. fejezetet.)
Gyakorold, hogy olyan helyzetekben nyitod meg a szíved,
amikor a legkevésbé szeretnéd. Ne veszítsd el a
kapcsolatodat a szeretettel, amikor nem szeretnek, és ezt úgy
tedd, hogy ne süllyedj túlzott toleranciába. Néha ez azt
jelenti, hogy megnyitod a szíved a saját zárkózottságodnak.
A szívünk megnyitása nem mindig jelenti azt, hogy kedvesen
nézel, maga a szándék is hatékony paradigmaváltó.
Szeresd és védelmezd a benned élő kisfiút. Olyan könnyű
félrelökni őt, mintha ez a racionalitás előtti ártatlanság, a
sérülékenység, a lágyság csökkentené a férfiúi státuszunkat.
De az a férfi, aki nincsen kapcsolatban a benne élő kisfiúval,
sok mindentől elvágja magát, ami lehetővé teszi a
bensőséges kapcsolatot.
 Nézz szembe az összes pornóhoz fűződő vonzalmaddal,
és nődd ki őket. Ez azt jelenti, hogy meggyógyítod a
pszichológiai és érzelmi sebeket is, melyek eredetileg
elvezettek a pornóhoz, és még mindig ezt teszik. (Bővebben
lásd a 22. fejezetet.)
Szabadítsd meg a szexualitásodat attól a kötelezettségtől,
hogy jobban kell érezned magad tőle. Amíg a
szexualitásodnak osztod le azt a feladatot, hogy jobban,
nagyobb biztonságban vagy férfiasabbnak kell érezned
magad tőle, addig túlzottan függsz tőle, és ez
megakadályozza, hogy a már jelen lévő szeretet, kapcsolat és
jóllét természetes kifejeződésévé váljon.
Legyen a partnereddel való kapcsolat a legfontosabb. Ha
túlreagálsz valamit és a kapcsolatodat csatatérré változtatod,
akkor valószínűleg marginalizálod vagy elhanyagolod a
partnereddel való kapcsolatodat. Ilyenkor az a legjobb, ha
emlékezteted magad a vele való kapcsolatod fontosságára, és
olyan gyorsan helyreállítod, amilyen gyorsan csak lehet,
megengedve, hogy az autonómiáddal együtt virágozzon.

■■■

Nem kell a leírtak szakértőjévé válnod ahhoz, hogy bensőséges

kapcsolatot tudj kialakítani valakivel, viszont elkötelezettnek
kell lenned, hogy olyan mélyen megtanulod ezeket, amennyire
tőled telik. És persze az is döntő fontosságú, hogy a másik is
hasonlóan elkötelezett legyen, különben a kapcsolatod arról fog
szólni, hogy győzködöd a partneredet arról, hogy „dolgozzon
magán”.
Ha nem sikerül ilyen kapcsolatot kialakítanod vele, azok a
lépések, melyeket megtettél azért, hogy te készen állj, hihetetlen
fejlődést és elmélyülést hoznak majd az életedbe és az emberi
kapcsolataidba is.
 13. fejezet

MÉLY KOMMUNIKÁCIÓ
Amikor a dinamikus fogékonyság és a kifejezés együttműködnek

Talán a leggyakoribb panasz, amivel a párok terápiára

érkeznek, a kommunikáció hiánya. Általában mindkét fél
ellentmondást nem tűrő érvekkel rendelkezik a saját
álláspontjával kapcsolatban, és mindketten ragaszkodnak a
saját igazukhoz. Nem segít, ha felemelik a hangjukat. Az sem
segít, ha megismétlik az álláspontjukat. Elég gyakran
gátlástalanul és egyre kevésbé tisztelik egymást, ez gyakran
szarkazmusban vagy megvetésben nyilvánul meg. Az agresszió
is általános, ahogy az érzelmi leváltság is és az, hogy elfelejtik: a
legfontosabb az egymáshoz való kapcsolódás.

VISSZAÚT A KAPCSOLATHOZ
Az ilyen diszfunkcionális viszályon nem úgy jut túl az ember,
hogy meggyőzőbb pontokat gyűjt be, hanem hogy lemond az
intellektuális bokszról, és megteremti a kölcsönös érzelmi
alapot – és addig marad ott lehorgonyozva, amíg el nem érkezik
az idő a kérdéses probléma megszólítására.
Ez nem feltétlenül jelent érzelmi harmóniát vagy
összeborulást, hiszen lehet szó komoly konfliktusról, ami még
távolról sem megoldott, inkább a kölcsönös érzelmi felismerést,
egymás érzelmi állapotainak nem kognitív ismeretét, és
egymásra hangolódást jelent. Hiszen ami a párban
emocionálisan végbemegy, az a vita tartalmától elszigetelődik.
A nézeteltérést és a vitatkozást félretesszük, előtérbe kerül az,
hogy érzelmileg mi a helyzet, és ez marad a fókuszban egészen
addig, amíg mindketten nem érzik, és tudomásul nem veszik a
másik érzelmi állapotát.
Azzal kezdünk, hogy a partnerek nem arról beszélnek, amit
gondolnak vagy észlelnek, hanem arról, amit éreznek, és semmi
másról. Csak az érzelmeikről nyilatkoznak, mindegy, mennyire
szeretnének többről is beszélni, hogy szeretnének az
álláspontjuknak létjogosultságot adni, és a másikat felelősségre
vonni amiatt, ami történik, és így tovább.
Diane-nel, a feleségemmel vezetünk ilyen terápiákat, ahol a
pároknak szembesülniük kell egymással, tartaniuk kell a
szemkontaktust, és csak arról szabad beszélniük, amit éreznek.
Azok a kijelentések, hogy „Úgy érzem, hogy nem vagy jelen”,
vagy hogy „Úgy érzem, nem hallod meg, amit mondok”, nem
érzések, hanem észlelések vagy vélemények, és ezért
vitathatók. Ha azt mondjuk „Szomorúságot érzek”, vagy „Dühöt
érzek”, akkor érzelmekről beszélünk, melyek nem vitathatók.
Ezek a kifejezések egyszerűen adatok, ezért nem lehet
veszekedni velük. (Ha problémát okoz az érzelmek
beazonosítása, akkor beszélhetünk az egyszerű érzetek szintjén
is arról, hogy mit érzünk: „Feszültséget érzek a hasamban”,
vagy „Fájdalmat érzek a tarkómban”, vagy „Úgy érzem,
felszínes a légzésem”.)
A legnagyobb nehézséget az okozza, hogy ellenálljunk a
csábításnak, hogy miután elmondtuk, mit érzünk, ne mondjunk
még többet. De miután befejeztük a mondatunkat (mely úgy
hangzott, hogy „Én …. érzek”), és beillesztettük a megfelelő
érzelmet kifejező szót vagy szavakat (düh, félelem, szomorúság
és így tovább), ne folytassuk tovább azzal, hogy „mert…”. Ezzel
megadjuk a másiknak a lehetőséget, hogy (1) befogadja azt a
puszta tényt, hogy mi hol tartunk érzelmileg, és hogy (2)
rezonáljon rá érzések szintjén anélkül, hogy a gondolatok
beszippantanák vagy megzavarnák. Ha nyíltan megosztjuk az
érzelmi állapotunkat a partnerünkkel, azzal behívjuk a
partnerünk empátiáját. Az észleléssel vagy a képzetekkel
könnyen lehet vitatkozni, de a nyers adatokkal nem. Ha csak
annyit állítunk, hogy dühösek vagyunk (feltéve, ha valóban
azok vagyunk!), az nem vitatható, bármennyire is idegesíti a
másikat a dühünk, vagy gondolja azt, hogy nem kellene annak
lennünk.

Egy párterápiás ülésen Jason a partnerére, Maryre haragszik, és

állandóan azt ismételgeti, hogy szálljon már le róla. Mary üres
tekintettel néz maga elé, és semmit nem mond. Megkérem
Jasont, hogy írja le, mit érez. A következőt mondja: „Azt érzem,
hogy teljesen rám van állva, állandóan beszélni akar.”
Elmagyarázom neki, hogy ez nem érzés, hanem tapasztalat, és
fordítson egy kis időt arra, hogy tisztázza a különbséget. Így
válaszol: „Nos, azt hiszem, dühös vagyok.” Még tovább
részletezné, de ezen a ponton azt tanácsolom neki, hogy
maradjon a dühével, lélegezzen mélyeket, lazítsa el a hasát.
Amikor ez megtörténik, Mary felderül. „Ez így rendben van, de
én azt érzem, hogy szinte soha nincs jelen.” Megkérdezem, hogy
ő mit érez. Könnybe lábadt szemmel ezt mondja: „Szomorú
vagyok, úgy érzem kudarcot vallottam, és hogy feladom.” Azt
mondom neki, hogy ezt rövidítsük le egyszerűen arra, hogy
„szomorú”, és arra kérem, hogy maradjon ezzel az érzéssel.
Lesz még idő jobban elmélyedni a szomorúságában, mely a
depresszió jeleit mutatja. Egyszerűen hagyom, hogy kimondják,
hogy dühösek és szomorúak, és elvezetem őket oda, hogy
teljesebben megérezzék a másik érzelmi állapotát, elérjük, hogy
rezonáljanak egymásra, belélegezzék a másik állapotát, segítek
nekik, hogy érzelmileg jelen tudjanak maradni. Eltelik néhány
perc. Kevesebb a feszültség köztük. A nő sírni kezd, a férfi
láthatóan elszomorodik. Most lehet elkezdeni hatékonyan
feltárni a kapcsolatuk holtpontját. Mindegy mi a tartalma,
továbbra is megfigyelem az érzelmi állapotukat, és mélyebbre
is megyünk, ha kell.

Befogadóként arra kérnek minket, hogy hallgassunk

emocionálisan, engedjük be a másik érzelmi állapotának puszta
valóságát, ahogy annak egyenes beismerését is – függetlenül a
mi tudati hozzáfűznivalónktól. Nem kell egyetértenünk, és
vitatnunk sem kell, amit beengedünk, nincs miről vitatkozni. Ha
mindkét partner világosan és nyíltan elmondta, mit érez –
semmit nem adtak hozzá, és nem is támadták ezzel a másikat –,
már csak annyi a dolguk, hogy nagyjából egy percig csendben
maradjanak, helyet teremtve ezzel magukban a másik érzelmi
állapota számára. Ez gyakran vált át bizonyos szintű empátiába,
a vitatott problémát pedig nem hagyjuk eluralkodni.
Csak akkor lehet az eredeti problémát – a vita tárgyát –
megszólítani, ha már létrejött valamilyen kölcsönös érzelmi
felismerés. A kölcsönös érzelmi hallgatás alapja és empátia
nélkül a kérdéses problémát csak visszadobozoljuk ugyanabba
a régi oda-vissza veszekedésbe.
Az a lényeg, hogy inkább az érzelemközpontú kommunikáció
legyen a prioritás, mint az intellektusközpontú. Egyértelmű, hogy
mind a kettő fontos, de a kapcsolat áradása és a beszélgetés
jobban működik, ha van legalább egy kis érzelmi rezgés. Ha ez
egyszer helyre került, az ellentétes nézetek kölcsönhatása nem
uralja a kommunikációt.

William és partnere, Frank teljesen belefeledkeztek a

veszekedésbe, mindketten beleragadtak a túlreagálásba,
ugyanazokat a pontokat hangsúlyozzák, amit máskor is hasonló
helyzetben. Minél jobban elmélyednek ebben, annál inkább az
agresszió és a rosszindulat felé veszik az irányt. Rengeteg az
érzelem, de nincs köztük semmi érzelmi kapcsolódás, nincs
empátia, nincs valós figyelem. William aztán végső
elkeseredettségében ezt mondja: „Na, már megint itt tartunk!”,
és máris Franket hibáztatná ezért, amikor eszébe jut az
egyezségük, hogy „a kapcsolódás a fontos”. Megáll, kimondja
ezt, és Frank is megáll. „Annyira elegem van!”, mondja William,
Frank pedig a sírás határán gyorsan hozzáteszi: „Nekem is!”
Mindketten leülnek, néznek egymásra, és nem mondanak
semmit egészen addig, amíg valami érzelmi újrakapcsolódást és
rezonanciát nem éreznek.

Ez a váltás nem mindig következik be ilyen gyorsan – a

túlreagálással való munka időigényes lehet –, de mindig megéri
némi energiát és figyelmet belefektetni, amilyen gyorsan csak
lehet, miután világossá válik, hogy túlreagálásról van szó.
Az a folyamat, hogy kimondjuk, amit érzünk – és ennyiben is
hagyjuk –, a nők számára természetesebb (a kihívást az jelenti,
hogy ne mondjanak többet). De gyakorlás kérdése, és a férfiak
számára is éppolyan természetessé válik. Azt tapasztaltam,
hogy a legtöbb férfi észlel valamiféle megkönnyebbülést,
amikor ráérez erre. Élvezik az ezzel járó, és egyszerre jelen lévő
egyszerűséget és mélységet, főleg, amikor már jobban megy az
érzelmi írástudás is. Ha csak annyit állítanak, hogy milyen
érzések és érzetek vannak jelen elsősorban, az felszabadítja
őket az alól, hogy bekerüljenek egy kognitív csatatérbe. Emellett
elég időt és teret is ad ahhoz, hogy elhelyezkedjenek, és
kialakuljon a stabilitás, mielőtt továbblépnének az aktuális
probléma megoldásához.
A kommunikáció nem működik túl jól, ha az érzelmi
dimenzióiról nem veszünk tudomást, és ezt nem osztjuk meg.
Egy vita lehet nagyon érzelmes, és mégis csak körbe-körbe
haladnak a résztvevők, ami kimeríti és támadóvá teszi őket.
Ilyenkor az érzelmeink energiáját csak arra használjuk, hogy
kihangsúlyozzuk a vitát. Lehet, hogy alulértékeljük a másik
állításait azzal, hogy azt mondjuk neki, túl érzelmes, vagy hogy
nyugodjon le, és ő ettől kikacsol, vagy legyőzzük a másikat saját
érzelmi intenzitásunkkal.
A valóban hatékony kommunikáció épp annyira hangolt arra,
ami érzelmileg történik, mint a tudati tevékenységre.
Empatikusan jelen kell maradni, arra is figyelni kell, hogy mit
mondanak nekünk és arra is, amit nem. Ez az osztatlan
figyelem, a nyitottság, az együttérzés és az őszinte érdeklődés
együttműködéséről szól.

MÉLY HALLGATÁS

Bár a hallgatás lehet, hogy passzív cselekedetnek tűnik,

tulajdonképpen lehet nagyon dinamikus is, csupán éberségre és
könnyedségre van szükség hozzá. Ilyenkor nemcsak a beszélő
szavait fogadjuk be, hanem az érzelmi állapotát, a testbeszédét,
a jelenléte minőségét is.
Hallgatás közben megfigyeljük azt is, hogy mi az, amit a
másik nem mond ki, mégis kifejezi valahogyan. Elmélyülten
rezonálunk a másikra, és törődéssel figyelünk arra, amit
megosztanak velünk. Ez a nonverbális ráhangolódás főleg
akkor értékes, ha a másik elég zavart ahhoz, hogy olyan
dolgokat mondjon, amit könnyen irracionálisnak vagy
abszurdnak könyvelünk el. Ilyenkor a legjobb, ha nem szó
szerint értjük a másik által mondottakat, hanem egyszerűen
jelen vagyunk számára. (Ahogy mondtam, a figyelmes hallgatás
nem azt jelenti, hogy elfogadjuk a bántalmazást vagy a
tiszteletlenséget.)
Jack partnere nagyon dühös a helyzet miatt, amelybe került.
Drámaian ordít Jackkel, hogy nincs értelme ezt tovább csinálni,
és nincs értelme az életének. Jack tudja, hogy a nő nem
hajlamos az öngyilkosságra, és hogy hamarosan egy rakás olyan
dolgot fog felsorolni, amiért érdemes élni, de megáll, ellenáll a
késztetésnek, hogy megpróbálja meggyőzni, és nem is megy át
„majd én megoldom” üzemmódba. A nő könnyeit visszafojtva
csak osztja az észt, és minél intenzívebben teszi ezt, Jack annál
inkább nem mond semmit egy-egy „igenen” kívül, ami a nő
dühének és szomorúságának szól. Jack rájön, hogy ez egy
nagyon átmeneti állapot: már megtapasztalta, hogy a nő így
fejezi ki magát, ha dühös. Mélyen és lassan veszi a levegőt,
ellazítja a hasát, teljes szívvel a nőre figyel, belülről emlékezteti
magát arra, hogy partnerének nem feltétlenül arra van
szüksége, hogy felpattanjon és istápolja őt. Néhány perc múlva
a nő lenyugszik, elcsendesedik fájdalmában, tudatosabbá válik
a jelenléte, szégyelli magát, amiért „elvesztette a fejét” Jack
egyértelmű odafigyelése ellenére. Csak arra volt szüksége, hogy
valaki pont így figyeljen rá.

Nonverbális jelenlétet biztosítani a másiknak, amikor az dühös,

elég nagy kihívás lehet, főleg azok számára, akiknek az az alap
válaszuk erre a gyötrődésre, hogy minél gyorsabban meg
akarják oldani. Túl gyakran vesszük fel a „majd én megoldom”
üzemmódot, nem is annyira azért, hogy segítsünk a másikon,
hanem hogy megpróbáljuk a másikban elmulasztani azt az
érzést, ami számunkra sem túl kellemes. Minél hamarabb
megoldjuk, annál jobban érezzük magunkat ettől – vagy
legalábbis úgy tűnik. De a „segítőkészség” könnyen visszájára
fordulhat, főleg, ha rámutatunk a másik irracionalitására vagy
logikai botlásaira. Lehet, hogy igazunk van, de megpróbáljuk a
másikat kibeszélni egy olyan helyről, ahol neki dolga van, vagy
ahol még egy kicsit időznie kell. Ez egy érzelmi tér, amit látni
kell, át kell érezni, tudomásul kell venni, vele kell lenni és
viszonyulni kell hozzá.
Ha létre tudjuk hozni az együttérzés terét magunkban a
másik ilyen jellegű megnyilvánulásai számára, irracionalitásuk,
logikai bakijaik nem számítanak majd annyira. A másik
általában meg is nyugszik rövid időn belül, ha megérzi, hogy
érzelmileg jelen vagyunk. (Ha ismerjük a partnerünk személyes
történetét, az segít abban, hogy ezt meg tudjuk tenni érte.)
Ha csak jelen vagyunk a másik számára – beleértve az
érzelmi jelenlétet is – amikor gyötrődik vagy túlterhelt, az
hihetetlen segítséget jelenthet. Ha „fenntartasz” egy kis teret a
másiknak, nem parancsoló módon, tanúja vagy annak, amin
keresztülmegy, segítő közeget hozol létre, ahol együtt tudtok
lenni, és együtt át tudjátok vészelni a fájdalmát. Ez a
„fenntartott tér” nem választ szét, nem üres emocionálisan, és
nem is a passzív tanúskodás tere, hanem a jelenlét leföldelt,
empatikus kifejeződése. Határait kiterjesztjük annyira, hogy a
másik is beleférjen. Ha ebben a térben alapozzuk meg
magunkat, bármely ponton megfelelő tetteket vihetünk véghez.
Ezt a képességet a másik ösztönösen megérzi – és ettől
valószínűleg még nagyobb biztonságban érzi majd magát.
Minél nyitottabb, figyelmesebb és kíváncsibb vagy hallgatás
közben, az elméd annál inkább elcsendesedik – nem próbálsz
választ összerakni –, és annál tisztább lesz az intuíciód is. Minél
mélyebben beleereszkedünk ebbe, annál gazdagabb lesz a
„közös terünk” és a másik is, anélkül hogy elveszítenénk az
autonómiánkat.
A figyelmes hallgatáshoz a következőkre van szükség:

■ teljes odafigyelés a másikra, anélkül hogy elveszítenéd a

kapcsolatot önmagaddal;
■ empatikus kapcsolódás a másikhoz, anélkül hogy a saját
határaink elgyengülnének vagy megsemmisülnének;
■ legyünk türelmesek a másikkal, de ne passzívan;
■ legyünk jelen, és legyünk tudatosan a testünkben
(figyeljünk oda tudatosan a testérzeteinkre, a
lélegzetünkre, a testtartásunkra, a szándékainkra, az
energiaszintünkre) a gondolatainktól és érzéseinktől
függetlenül;
■ őszintén érdeklődjünk a másik iránt, a mondanivalóján
túl is;
■ hozzunk létre együttérzőn teret a nehéz helyzetben lévő
másik számára;
■ tudjunk éppúgy figyelni önmagunkra is, mint a másikra.
 ■■■

A kommunikáció akkor működik a legjobban, ha kölcsönös

érzelmi átláthatóság és empátia van jelen, ezenkívül fontos a
megalapozott, erős bizalom. Az ilyenfajta bizalom biztonságos
helyet kínál arra, hogy elengedjük a biztonsági játékot, stabil
szentélyt biztosít a legmélyebb megosztásokhoz (beleértve a
bizalmatlanság megosztását is a megfelelő időpontban),
bármilyen fájdalmas vagy kockázatos is ez. (Az a bizalom,
amiről itt szó van, nem automatikusan adott – mert azt hisszük,
hogy teljesen meg kellene bíznunk a másikban –, ezt ki kell
érdemelni azáltal, hogy tanúi voltunk a másik integritásának,
megbízhatóságának és becsületességének.)
A tökéletesen működő kommunikáció során nincs hatalmi
harc, nem a nyereségbe fektetünk be, nincs stratégiánk arra,
hogy legyőzzük a másikat. Ha valaki nincs sínen, az nem
probléma, hanem lehetőség arra, hogy mélyebb szinten
kerüljünk vissza az útra.
Ha érzelmileg és más szempontból is valódi kapcsolatot
alakítasz ki a másikkal, akkor az érzelmi leválás sem probléma,
mert van elég bizalom és biztonság ahhoz, hogy erről nyíltan
beszéljetek, mely szinte elkerülhetetlenül több
kommunikációhoz vezet, ezért megerősíti és elmélyíti a
bizalmat. Ha egyszerűen annyit mondunk, hogy „Elkeserít, hogy
leváltunk egymásról”, vagy „Hiányzik az az érzés, hogy
kapcsolódunk”, az katalizálja az érzelmi köteléket.
A kommunikáció legjobb esetben olyan, mint amikor az
egyesülés és a kifejezés egyként működik. A kapcsolat
elektromossága akkor áramlik optimálisan, ha az érzelmi
összetevőit megvilágítjuk, tiszteletben tartjuk és teljesen össze
is kapcsoljuk őket.
 14. fejezet

HARCOLNI A KAPCSOLATÉRT
Átmenet a közös erőhöz

Párterápiás praxisunkban Diane-nel gyakran találkozunk olyan

párokkal, akik beleragadtak egy kilátástalan vitába, ahol
mindkét partner szenvedélyesen próbálja kifejezésre juttatni a
helyzetét. Viszont bármennyire is újdonság a verbális vívás és a
reaktív érzelmek keveréke, alapvetően ugyanarról a régi „te azt
mondtad, én ezt mondtam” hatalmi harcról van szó. Ha
kezdetben lefektetjük ezt, és segítünk nekik jobban odafigyelni,
hogy mi történik a beszéd mögött és alatt, lehet, hogy tovább
folyik a harc egy kicsit, hogy kinek van igaza – az ütések és a
védések egy kicsit árnyaltabbak lesznek, de még mindig elég
erősek ahhoz, hogy fennmaradjon a hatalmi harc.
A háború a kontrollért folyik. Újra és újra.
De amint nyíltabban és sérülékenyebben felszínre kerülnek a
mély érzelmek, és engedik az áttetszőséget fontosabbá válni, az,
hogy kinek van igaza, már kevésbé számít ahhoz képest, hogy
kapcsolódjanak és bensőséges legyen a viszonyuk. Az lesz a
fontos, hogy érezzük a másikat – egy emocionális rezonanciát,
amelybe beletartozik a beleérzés, az érte-érzés és a veleérzés –,
és az egyetértés vagy az egyet nem értés másodlagossá válik.
Megnyílni a másiknak és beengedni őt – érzelmileg,
mentálisan, energetikailag – nem hatalomvesztést jelez, hanem
a hatalom felszabadulását, melyben mindketten világosan
osztoznak. A szeretet és a humor visszatér, nagyobb a
világosság a kölcsönös hatalmi harcukkal kapcsolatban, a terük
csendesebb, lágyabb, lazább, már nem uralja a bírósági
taktikázás és az ehhez idomuló gondolatok. Lehet, hogy a
háborúnak nincs vége, de elvesztette vonzerejét.
Nem feltétlenül az a cél, hogy abbahagyjuk a csatát, inkább
az, hogy tisztán harcoljunk – nincs hibáztatás, nincs
megszégyenítés vagy támadás, semmi kategorizálás, nem
veszítjük el kapcsolatunkat a másikkal való törődésünk
szintjén, nem racionalizáljuk a túlreagálást, és nincs bocsánat
arra, hogy ellenségesek vagyunk, vagy hogy fájdalmat okozunk.
Lehetünk tüzesek, ádázak, konfrontálódók, és mégis jelen
maradhatunk együttérzőn, és tiszteletben tarthatjuk a másikat.
Az is fontos, hogy emlékezzünk néha arra, hogy a legtöbb
párkapcsolat küzd – gyakran el is buknak ezen – a hatalmi
harcokkal. Azokban a párkapcsolatokban, ahol látszólag nincs
hatalmi harc, ott az egyik partner mindent ráhagy a másikra. Ez
persze nem megoldás, hanem rezignáció. (És mi a párkapcsolati
rezignáció, ha nem a depresszió egy fajtája, kitérés a kapcsolat
elkerülhetetlen hepehupái elől, azáltal, hogy magunkat simítjuk
ki? Energia kell ahhoz, hogy lent tartsuk magunkat, és ha ezt
elég sokáig tesszük, vagyis megtartjuk a természetellenesen
alacsony energiaszintet azért, hogy kiegyenlítsük vagy
marginalizájuk a partnerünk rondább oldalát, egyszerűen
kimerítjük magunkat, és nem lesz elég energiánk a kihívásokra,
sőt még arra se, hogy kilépjünk a kapcsolatból.)
A felvilágosult intimitás jelenlétében a konfliktus csak trágya,
ami arra vár, hogy komposztálódjon. Megvannak a lapátok:
csak használni kell őket.
A legtöbb pár nem oldja meg teljesen a hatalmi harcait,
megelégszenek egy részleges megoldással, megnyugszanak a
köztük található közös territóriumban, ami már nem a vita
tárgya. Amit nem tudtak megoldani, azt egyszerűen a
perifériára küldik, hogy ne fenyegesse vagy roncsolja a
kapcsolatot. A hatalmi harcuk fennmarad, és vagy az álmok
szintjén, vagy lappangó gyötrelemként megjelenik az egyik vagy
mindkét partnerben.
Hogyan dolgozzuk keresztül magunkat a partnerünkkel a
hatalmi harcainkon? Először is, meg kell látnunk, hogy mi az,
ami miatt tulajdonképpen harcolunk. Hívhatjuk hatalomnak, de
mi az tulajdonképpen? Autonómia? Az, hogy nem állunk útjába
annak, amit szeretnénk? Beleegyezés a másik oldaláról?
Társadalmi hatalom? Állásfoglalás?
Sokféle módon lehet a hatalomra nézni, de a jelenlegi cél
szempontjából mondjuk most azt, hogy a hatalom az a
képesség, hogy hatékonyan cselekedjünk, hogy jelentős
változást érjünk el, és az akaratunkkal változtassunk a
környezetünkön.
És miért van szükségünk arra a hatalomra, amiért küzdünk?
Azért, hogy a csúcson maradhassunk? Hogy ne veszítsünk?
Hogy győzzünk? Hogy halljanak, érezzenek, lássanak,
értékeljenek, szeressenek, ismerjenek?
Bármi, amire hatalom kell nekünk, csak kapcsolati
kontextusban működik. Ahogy a 6. fejezetben már említettem, a
valaki feletti uralkodás hatalom, amit valaki vagy mások felett
gyakorlunk (az is lehet, hogy valami felett, ami bennünk van),
az együttes erő az a hatalom, amit másokkal osztunk meg, az
uralom alatti lét pedig azt jelenti, hogy megtapasztaljuk a
hatalom erősödését valaki vagy mások társaságában, vagy
rajtuk keresztül.
Jet Li Félelem nélkül című filmje jut eszembe. Huo (a
főszereplő) fiatalkora óta rögeszmésen le akarja győzni az
ellenfeleit, bármi áron. Ez a rögeszme onnan származik, hogy
egy fiú megalázta őt azzal, hogy könnyű győzelmet aratott
felette egy harcban. Mindegy, mennyire nagyszerűek most a
győzelmei, nem elégedett. Rögeszméje az uralom valaki felett,
hogy ő legyen a csúcson. Ha egy rivális küzdősportmester
látszólag megbántja, Huo azonnal harcba hívja, és nemcsak a
győzelem a célja, hanem hogy megsemmisítse – az igazi bosszú
hipermaszkulin esszenciája. Csak az ezt követő hatalmas
tragédia tudja ebből kizökkenteni, felismeri a szégyenét, és
rájön, hogy az egész életét meneküléssel töltötte. Új életet kezd,
melyet az egyszerű hétköznapi dolgok és a természetes alázat
jegyében él.
Megtört, fegyvertelen állapotában fokozatosan megtanul
áradni jelen helyzetével, és végül otthonosan is mozog benne.
Véget ért belső harca, így amikor visszatér harcolni – egész más
szándékkal, mint korábban –, már nem a valaki feletti uralom
érdekli, hanem egy olyan megoldás, amely mindenkit
tiszteletben tart. Amennyire élveztem a különböző
küzdősportok harcosainak verekedését, annyira mélyen
felkavart, amikor Huo azért csatázik, hogy visszaszerezze
integritását és spirituális magját. Önmagát teljesen
megtestesítve vesz fel olyan álláspontot, amely nemesebb célt
szolgál, mint hogy kinyírjon másokat.
Az a törekvés, hogy le akarunk győzni másokat bizonyos
körülmények közt, nem hiba, például ha egy teniszmeccsen
ádáz versenyszellemben folyik a küzdelem, a felek mégis
kölcsönösen tisztelik egymást. Az sem rossz, ha néha ujjongunk
a teljesítményeink miatt. De van egy mélyebb játék is, amit
játszhatunk, mely közben sokkal nagyobb a tét, mint az egónk
státusza.
Nem vak becsületről van szó, mely miatt az ember hajlandó
hatalmas áldozatokat hozni egy olyan ideálért, amit soha nem
kérdőjelezett meg és soha nem is vizsgált meg rendesen. Arról
van szó, hogy azt tesszük, ami tiszteletben tartja a lényünket.
Ebben egészséges lemondás van, nem pedig elnyomás, ez egy
olyan „nem”, amely elmélyíti az „igen”-t. Hihetetlen szabadság
is van benne, az a fajta szabadság, amelyet abban találunk meg,
hogy optimális mértékben vesszük hasznát a korlátoknak (mint
a legjobb bensőséges párkapcsolatokban). A film elején Huo
összemegy attól, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy ő
szeretné. Később viszont semmi nincs rá ilyen hatással.
Ez a fajta hősiesség – hívjuk létközpontú hősiességnek –
időtlen, és épp ezért mindig időszerű. Ha valaki megtestesíti,
természetesen meghatódunk, mindegy mennyire kicsi, idős
vagy törékeny személyről van szó. Ramana Maharsi spirituális
tanító ugrik be (ahogy egy 1940-es filmrészletben láttam),
ízületi gyulladásos lábaival sántikál, de egész lényével
mosolyog. Nem azért megható számomra, mert hősies próbál
lenni, hanem mert annyira egyértelműen és teljességgel átadta
magát a végső felhatalmazást adó tettnek, nevezetesen, hogy
felébresszen másokat valódi természetükre.
Vissza a párunkhoz: feladatuk és szent munkájuk nem az,
hogy abbahagyják a veszekedést, hanem hogy küzdjenek
egymásért és a kapcsolatukért. Ez a feladat gyakran alázatot
követel, viszont nem azt kéri, hogy lógassák a fejüket, vagy hogy
felhígítsák az energiájukat, hanem – miután már eléggé
lenyugodtak – hogy együttérzőn nézzenek szembe egymás
sebeivel, méghozzá együtt, azonosítsák be, hogy milyen régi
mintázatok jöttek a felszínre a vita során, és egy csapatként
beszéljék meg, hogy hogyan tudnának a jövőben előforduló
hasonló helyzeteket ügyesebben kezelni.
Ha a hatalmat megszabadítjuk attól a feladattól, hogy
győzedelmeskedjen, vagy hogy kontrollálja a másikat, akkor
megoszlik és olyan hatalommá válik, amely együtt tud létezni a
szeretettel. Ez a mi felelősségünk, a szent kötelességünk. Ettől
nem feltétlenül hagyjuk abba a harcolást, de finomítunk, és
megvilágítjuk a hatalmunkat. Annyira kifinomultan használjuk,
amennyire csak lehet, főleg, ha kapcsolati csatáról van szó. A
kapcsolatért folytatott harc nem az agresszió, hanem a szeretet
nevében végrehajtott cselekedet.
 15. fejezet

AMIRE A NŐKNEK SZÜKSÉGÜK VAN A

FÉRFIAKTÓL
Meghívás a teljes partnerségre

Sok férfi továbbra is félreérti, elhanyagolja vagy nem vesz

tudomást arról, hogy mi működik, és mi nem azokkal a nőkkel,
akikkel kapcsolatban vannak (vagy akikkel ezt tervezik). Nem
csoda, hogy ezek a férfiak összezavarodnak a nőktől! Most
néhány olyan terület leírása következik, amely érdekes lehet
azzal kapcsolatban, hogy a nőknek mire van szükségük a
férfiaktól kapcsolati kontextusban, és hogy melyikkel mit
tudunk kezdeni. Ezzel nem azt szeretném jelezni, hogy a
nőknek nincs dolguk ezeken a területeken, ha el akarják
mélyíteni a kapcsolatukat a férfiakkal. (Megjegyzem, hogy ami
most jön, azzal a feltételezéssel íródott, hogy mindkét fél együtt
szeretne maradni, és a kapcsolatuk nem bántalmazó.)

Hallgasd meg anélkül, hogy megoldást próbálnál találni,

és figyelj rá teljes lényeddel. Nem az a feladatod, hogy
megszerelj valamit, hanem hogy őszintén befogadj, és
rezonálj arra, amit a partnered érez. Maradj élénk, és
teljességgel légy jelen a hallgatásoddal, de ne úgy, mintha ez
lenne a kötelességed, hanem törődőn, a bensőséges
érdeklődés megnyilvánulásaként. Ne légy passzív! Ha lankad
a figyelmed, vagy ha nem jó az időzítés, ne csinálj úgy,
mintha figyelnél. Vagy fókuszálj újra, vagy mondd el neki
nem megszégyenítő módon, hogy szeretnéd a beszélgetést
később folytatni, amikor jobban jelen tudsz lenni. Biztosítsd
arról, hogy nem azért választod ezt a verziót, mert el akarod
kerülni, hogy figyelned kelljen!
Légy érzelmileg írástudó, és légy ráhangolódva. Légy az
érzelmek és az érzelmi kifejezés diákja, szívből tanulj, ne a
jegyekért. Szánj egy kis minőségi időt az Emotional Intimacy
című könyvem olvasására.
Ne add be a derekad semmiféle hiányérzetnek, beleértve
a szexualitást is. Válaszd le a vágyakozásodat a
kétségbeesésről és a manipulatív tendenciákról, egészen
addig, amíg kapcsolatba nem kerülsz a nyers vággyal (és az
emocionális fájdalommal), melyet hagysz hiányérzetté
átalakulni. Ne feledd, hogy a hiányérzet és az érzékenység
nem szinonimák.
Tölts vele több zavartalan és megszakításmentes időt. Ne
hagyd, hogy a rövid találkozó legyen a norma. Ne hagyd,
hogy a teljes figyelmed csak akkor irányuljon rá, amikor
szeretkeztek, vagy amikor szeretkezni szeretnél vele.
Adj neki több valódi és önkéntes elismerést, a kis
dolgokért is. Csak mert nem mond rá semmit, ne vedd úgy,
hogy jól van úgy is, ha nem kap tőled önként elismerést. Ne
hagyd, hogy kérje.
Ne légy bizonytalan. Ha megérinted, ne óvatoskodj, mintha
kérdést tennél fel, vagy mintha a jóváhagyását várnád. Nem
kell tojáshéjon járkálni, de a ló másik oldalára sem kell
átesni (ne légy nyomulós vagy agresszív). Légy jelen az
érintésedben. Ha bizonytalan vagy, mondd ki ezt világosan,
és azt is, hogy mi zajlik benned érzelmileg.
Légy megbízható, add meg neki a biztonságot, de ne
birtokold. Ez nem azt jelenti, hogy mindig tökéletesen kell
viselkedned, de elég mélyen kell dolgoznod magadon ahhoz,
hogy képtelen légy bárminemű árulásra vagy
bántalmazásra.
Ne hagyd, hogy a benned élő kisfiú irányítson, de ne is
utasítsd el. Ismerd meg nagyon jól, és győződj meg arról,
hogy a partnered is jól ismerje. Tartsd közel magadhoz, de
annyira ne közel, hogy az ő hozzáállása a tiéd is legyen. Ha
nem gyógyítod meg vele a kapcsolatodat, akadályozni fogja
az egészséges, felnőtt kapcsolat kialakítására való
képességedet.
Ne kérj elnézést azért, mert hülyén viselkedtél. És ne
szaladj el a szégyen elől sem, amelyet ez generál benned. Ne
hagyd magadra a lelkiismeret-furdalásodat, és békülj ki
minél előbb. Fedezd fel ennek a viselkedésnek a gyökerét
ahelyett, hogy csak megígéred, hogy nem teszel ilyet többet.
Vond be a felfedezéseidbe.
Ne csak hébe-hóba dicsérd meg, vagy törődj vele, lepd
meg. Ne kelljen megküzdenie a vonzalmadért vagy a
törődésedért.
Ölelgesd meg mindennap. Ez részben azt jelenti, hogy ne
vedd evidenciának, hogy veled van. Fejezd ki a háládat
irányában, hogy vele lehetsz, és hogy minden rendben van.
Mondd el neki, hogy érzel.
Lásd őt teljességében. Válaszd azt, hogy úgy nézel rá, ahogy
van, és ez nem a felszínes megjelenését jelenti. Ne húzódj
vissza tőle, ha teljességében fejezi ki magát (tételezzük fel,
hogy ezt tisztán teszi meg).
Hagyd, hogy az egész kapcsolat előjáték legyen, és nem
csak szexuális értelemben. A nőket sokkal jobban
felizgatja az, ahogy beszélnek, és ahogy kapcsolódnak
hozzájuk, mint valami „romantikus” pillanat. Figyelj oda
különösen arra, hogy a válla felett is kapcsolódj hozzá, nézz
a szemébe teljes szívű figyelemmel, érintsd meg az arcát
gyengéden, teljes jelenléttel.
Ne úgy bánj vele, mintha meg kellene javítani, amikor
rosszkedvű. Tedd félre a szerszámaidat, és tegyél meg
mindent, hogy együttérző és leföldelt jelenlétet biztosíts
számára ezekben a pillanatokban. Ne annyira a szavaira,
inkább az energiájára figyelj, legyen stabil, de rugalmas
határ körülötte és körülötted is, miközben az érzései
kiáradnak. Néha csak az a vágya, hogy megöleld.
Ahelyett, hogy a szexualitáson keresztül próbálsz
közelséget teremteni, először teremtsd meg (vagy
teremtsd meg újra) a közelséget, és aztán – ha
kölcsönösen akarjátok – menjetek el a szex irányába.
Legyen a szex a már jelen lévő szeretetteljes kapcsolódás
mélységes megtestesülésének kifejeződése. Legyen a vele
való kapcsolatod az afrodiziákum.
Ne mondd azt, hogy „Fogadj el úgy, ahogy vagyok”, ha ez
tulajdonképpen azt jelenti, hogy „Fogadd el a hanyag
vagy bunkó viselkedésemet”. Hogy elfogad téged, az nem
ugyanaz, mint hogy megbocsát neked, ha tiszteletlenül,
durván vagy hanyag módon viselkedsz.
Kezdeményezd a beszélgetést, ha párkapcsolati
problémákat kell megbeszélni. Ne várd tőle, hogy ő hozza
fel ezeket, osztozz a felelősségben azzal, hogy ezt megteszed.
Ha azt érzed, hogy el vagy vágva tőle, ne őt hibáztasd ezért,
ehelyett sérülékenyen oszd meg az érzéseidet azzal
kapcsolatban, hogy leváltatok egymásról.
Ha tanácsadásra van szükséged, menj magadtól, ne
kelljen neki erőltetnie. Nézz szembe az esetleg ezt kísérő
szégyennel, emlékeztesd magad arra, hogy a terápiához
bátorság kell. És ne csak miatta, hanem magad miatt menj.
Ne feledd, szinte mindenki jól jár azzal, ha valaki jó
minőségű terápián vesz részt, beleértve azokat is, akik azt
hiszik, nincs rá szükségük.
Ne hagyd magukra a megoldatlan sebeidet vagy a
kondicionáltságodat. Dolgozz magadon folyamatosan. Áss
mélyre, érezz többet, éledj fel jobban, tegyél meg mindent a
gyógyulás érdekében.
Ne próbáld gyorsan felizgatni azzal, hogy túlzottan és
kizárólag az erogén zónáira fókuszálsz. Lassíts. Hangolódj
rá az egész nőre. Ne oszd szexi és nem szexi részekre, és ne
úgy tekints rá, mint akin gombok vannak, amiket
nyomogatni kell. Teljes figyelmedet irányítsd a jelenlétére, és
meglátod, hogy az egész lénye erogénné válhat.
Nézz többet mélyen a szemébe, és ne várd meg, amíg ezt
ő kezdeményezi. Ha azt veszed észre, hogy kerülöd a
tekintetét, beszéljetek erről, és fedezzétek fel a lehetséges
gyökereit. Legyen nyílt és közvetlen a tekinteted, és ne
kényszeríts semmit. Mutass ki mindent, beleértve az attól
való félelmedet, hogy elutasít. Figyeld meg, hogy mit
szeretnél elfedni, és ne tedd ezt.
Légy sérülékeny anélkül, hogy elvesztenéd a gerinced.
Légy átlátható, ne védekezz és légy gyengéd – legyen elég
stabilitásod a sérülékenységhez, mely az erőd forrása.
Ne hanyagold a tisztálkodást. A bepállott izzadság-szag
csak ritkán izgató. Ugyanez érvényes a rossz leheletre, a
kajamaradékokra a fogaid között vagy a mosdatlan
testrészeidre. Néhány nő ezt nem hozza fel, mert nem akar
megbántani. Ha nem teszik meg, az ellenérzés megmarad, és
te nem érted majd, hogy miért tűnik elutasítónak, ha a veled
való fizikai érintkezés jön szóba.
Ne hagyd a ruháidat vagy más dolgokat szanaszét, hogy
neki kelljen összeszedni és gondoskodni róla. Nem a
szolgád, és ha mégis úgy kezeled, az nem járul hozzá
túlzottan a köztetek lévő intimitás kifejlődéséhez.
Ne hasonlítgasd őt se az anyádhoz, se a korábbi
partnereidhez vagy szeretőidhez. Az összehasonlítás
bonyolult háromszöghelyzetekhez vezet, és mindkettőtöket
karóba húz.
Ne hangsúlyozd túl a vizualitást a szexualitás
működésében. Ha túlságosan beleragadsz abba, hogy hogy
néz ki, nem tudsz majd rendesen odafigyelni a többi részére.
Mindenképp értékeld a megjelenését, de hangolódj rá az
energiáira is – amely inkább a megérzésről szól, mint a
látásról. Ha fizikailag elhanyagolja magát, együttérzőn
tudasd vele, hogy ez minek lehet a jele (depresszió, mély
fájdalom, hogy nem akar szexuális kapcsolatot veled, és így
tovább).
Ha vannak gyerekeitek, ne gondold, hogy elég besegíteni.
Kerüld el azt a hozzáállást, hogy a gyerek elsősorban az ő
felelőssége, és te csak gyerekfelügyelőt játszol, ha velük
vagy. Légy társ a nevelésben. Lásd meg, hogy mit és mennyit
tesz azért, hogy gondoskodjon a gyerekekről, és vonódj be
jobban anélkül, hogy ő ezt kérné. Ne becsüld alá, hogy
mennyi energiát és figyelmet tesz bele a nevelésükbe. Ha a
gyerekek csecsemők, és még nem tudnak járni, kérnie kell
téged, hogy vigyázz rájuk, hogy el tudjon menni egyet
zuhanyozni? Lehet, hogy te nem gondolsz arra, hogy
megkérdezd, hogy lepihenhetnél-e egy kicsit, vagy hogy
elmehetsz-e zuhanyozni, amíg ő a gyerekekkel van. Neki se
kelljen ezt tennie.
 Nézz rá elég mélyről, hogy többet láss a felszíni
megjelenésénél. Lásd a sérülékenységét, a sebeit, a
bizonytalanságát, a finom jelzéseit. Vedd észre, ha az
arckifejezése és az energiái nem passzolnak össze. Érezd
meg, hogy mi az, amit nem mond ki. Érezd, hogy érzi, hogy
te látod őt.
Ha abban a reményben teszel meg valamit neki, hogy
lefekszik majd veled, valld ezt be – ne csak magadnak,
hanem neki is. Fedezd fel, hogy mi motivál téged erre, és
hagyd abba! Például megmasszírozod, hogy növeld az
esélyét annak, hogy lefekszik majd veled. Ezt ő persze
megérzi, mindegy, mennyire „mentesek” is a nyomásaid,
sokkal kevésbé lazul majd el, mintha csak a szeretet és
törődés jeleként masszíroznád meg. Egy másik példa: egy nő
egy csodálatos vacsorára ér haza, melyet a férje készített
neki, melyet egy különleges fürdő követ, mindent gondosan
és esztétikusan előkészítve. A nő egyre jobban elszomorodik,
mert tudja, hogy azt várják tőle, hogy később
szeretkezzenek. Ne nyomaszd őt a sok elvárásoddal.

■■■

Ne úgy kezeld ezeket a pontokat, mint amit tenni „kellene”, csak

ajánlatként. Alkalmazd a tanácsokat, ne „jó” partner legyél,
hanem teljes, az intimitás harcosa.
 16. fejezet

MELEG FÉRFIAK
Már nem kívülállók

Minden, amit eddig a könyvemben tárgyaltam – a szégyen, a

hatalom, a kihívás, a kapcsolat bensőségessége – egyaránt
vonatkozik a hetero- és homoszexuális férfiakra. Vannak
viszont kizárólag az utóbbiakat érintő problémák. Fontos, hogy
ezeket ne ignoráljuk és ne is marginalizáljuk annak érdekében,
hogy a homoszexuális férfiakat teljesebben lehessen
belefoglalni tényezőként abba, ami a kortárs kultúrában a
férfiasságot jelenti.
A legtöbb dolog, ami egy hetero férfit nyomaszt, a
homoszexuálisokat még jobban bántja.
Vegyük például azt a felszólítást, hogy „Légy férfi”, amely
többször degradálja a férfiakat, mint sem, korosztálytól
függetlenül. A kifejezés arra utal, hogy nem ütjük meg a szintet.
Megszégyenít, mert nem ugorjuk meg a lécet, és ezzel olyan
viselkedésre ösztönözzük őket, amely elidegeníti őket az
emberiességüktől. Azt jelenti, hogy valaki elkerülhetetlenül
alulmarad a férfiasság ikonikus vagy kulturális eszméjéhez
képest, „elárulja” a sérülékenysége, a bizonytalansága és más
tulajdonságok miatt, melyek nem felelnek meg a férfias
sztereotípiáknak. A hetero férfiak a férfiasságnak legalább egy
relatíve jól kitaposott folytonosságán járhatnak – jelentős
támogatásban részesülnek az 1980-as évek óta, így megvan az
esélyük egy egészségesebb férfiasság felé fordulni, ahogy ez
újabban (bár nem általánosságban) a hetero férfiaknál
modelleződni látszik, akik a nőkkel való bensőséges
kapcsolatban a gyógyulás és a felébredés lehetőségét látják.
A homoszexuális férfiak esetében nincs ilyen egyértelmű
irányvonal. Az a felszólítás, hogy „légy férfi”, nemcsak hogy
degradáló számukra, és nagyban megszégyenítő, de sokkal
inkább összezavarja őket, mint a heterókat. A „Nőj fel a
feladathoz” a sportban és pénzkereseti kontextusban legalább
potenciálisan elérhető. A nőkkel való szexuális kapcsolat
sikerességének kontextusában viszont, mely a legtöbb hetero
férfi számára jelentős státuszt jelent, a meleg férfiak esetében
nem pálya, hiszen gyakorlatilag nincs mihez (kihez) felnőni. És
még ha látszólag nőkkel van is, hogy illeszkedjen a
heteroszexuális normába, tudja, hogy hazudik magának, és
ettől csak még inkább megosztja és elgyengíti magát. A hetero
férfiaknak rengeteg idejük van beilleszkedni, de a melegek –
főleg, akik még nem érték el a felnőttkort – még nehezebb
helyzetben vannak, ők gyötrődnek a kívülálló vagy „más”
helyzetük miatt, nem beszélve az önbizalom problémájáról.
Van egyáltalán folytonosság a férfiasság evolúciójában a
melegek esetében? Mit jelent a hímneműség, a férfiasság és az
elég férfias kifejezés egy meleg férfi számára? És mik
lehetnének a bensőségesség harcosának tulajdonságai? Hogyan
lehet megközelíteni a homoszexuális kapcsolatot? Mi jellemzi a
szexualitását? A következőkben ezeket a kérdéseket vitatjuk
meg, azzal a fenntartással, hogy én nem vagyok meleg, és amit
mondok, részben csak arra a munkára tudom alapozni, amit
meleg férfiakkal végeztem az elmúlt harminc évben. Ez a
munka nagyrészt ugyanaz, mint amit a heterókkal csináltam,
egy nagy különbséget leszámítva: a nőkkel való szexuális
közelség nem volt releváns téma, hacsak nem volt nővel
kapcsolatuk, mielőtt nyíltan felvállalták és elfogadták
homoszexualitásukat. (Csak a fejezet célja miatt beszélek külön
kategóriaként arról, hogy valaki meleg vagy hetero, de
számomra úgy tűnik, hogy bizonyos mértékben komplex
kontinuumként léteznek. A szexuális orientációt illetően a
biszexualitás változatos árnyalatai léteznek a homoszexualitás
és a heteroszexualitás között; és a társadalmi nem
kommunikációja szempontjából is tág az androgün jelleg
spektruma a hímnem és a nőnem között.)
A meleg férfiak nyilvánvalóan kívülállók voltak kulturálisan –
és sok tekintetben még mindig azok. A férfiasságukra gyakran
úgy néznek, mint ami valami más, vagy kevesebb, mint a valódi
férfiasság, heteroszexuális szemmel nézve olyan, mintha a
nőiességhez közelebb állna, mint a férfiassághoz. Végül is a
férfiasság semmilyen konvencionális kontextusban nem jelenti
azt, hogy a szexuális vágy más férfiakra irányul. Ha teljességgel
elfogadjuk a meleg férfiak szexuális fókuszát, lehet, hogy akkor
sem fogunk rá a férfiasság vagy a hímneműség összetevőjeként
tekinteni – hiszen a hímnemű szexualitás kifejezése csakis nők
felé irányulhat. Emlékszem, hogy kevésbé éreztem magam
kívülállónak, és inkább kezdtem magam férfinak látni, amikor
lefeküdtem egy nővel, de ha meleg lennék, úgy képzelem, még
inkább kívülállónak éreztem volna magam, ha egy másik
férfival feküdtem volna le – és szigorúan konvencionális
értelemben kevésbé éreztem volna magam férfinak.
Ha a férfiakhoz való szexuális vonzódást azzal azonosítjuk,
hogy ez nőkre jellemző, akkor a meleg férfiak hímneműségét is
inkább a nőies, mint a férfias oldalhoz közelítenénk – miközben
persze talán elég toleránsak vagyunk a meleg férfiakkal és a
jogaikkal szemben. Ez a tolerancia persze jobb, mint az
ellentéte, de egy kicsit meg kell állni, ha meg akarjuk érteni,
hogy mit is jelent melegnek lenni egy alapvetően nem meleg
társadalomban. A homoszexualitás meg fog maradni túl
„másnak” egészen addig, míg nem tesszük emberivé, nem
érzünk empátiát iránta, és nem valami szerencsétlenséget vagy
aberráltságot látunk benne, hanem ahogy a heteroszexualitás
esetében, itt is vannak egészséges és egészségtelen formák. A
bensőséges kapcsolat szintjei – az énközpontútól a miközpontún
át a létközpontúig – túlmutatnak a szexuális orientáción.
Talán a szégyen a legnagyobb akadály, amivel a hetero férfiak
szembesülnek, főleg az azzal kapcsolatos szégyen, hogy nem
érik el a kulturálisan férfiasnak deklarált szintet. Ez az a
szégyen, amitől fiúként megtanultunk a lehető leggyorsabban
eltávolodni – vagy agresszión keresztül (magunk vagy mások
irányában), érzelmi visszahúzódással, túlteljesítéssel,
kompenzációként büszkeséggel, vagy azáltal, hogy olyan
helyzetet alakítottunk ki maguk számára, hogy látszólag ne
lehessen minket megszégyeníteni.
A meleg férfiakra ugyanez vonatkozik, csak még hozzájön egy
extra adag szégyen amiatt, hogy még azt sem érik el, amitől
egyáltalán férfivá válhatnak, sőt még azt a helyzetet sem érik el,
melyben a férfiként való megjelenés lehetséges a szó
hagyományos értelmében, ami más lenne, mint a sportban,
tudományban vagy anyagiakban elért sikerek. És ha el is érnek
ilyen sikereket, kulturálisan és szexuálisan akkor is kívülállók
maradnak. Lehet, hogy szégyellik magukat azért, hogy nem
egyértelmű és világosan elfogadható részei a kultúrának,
egyszerűen azért, mert a kultúra olyan sok tekintetben
kategorikusan elkerüli vagy marginalizálja őket, amiért nem
heteroszexuálisak. És ha egyszer nyilvánosan felvállalják a
homoszexualitásukat, lehet, hogy még akkor is szégyellik
magukat, mert megkönnyebbülést okoz nekik, hogy nem kell
megfelelniük a hagyományos férfiasság szabványainak.
Láttam már hetero férfiakat elkeseredni, gyakran nagy
macsósan, érzelmi keménységgel próbálják ezt leplezni,
elkötelezik magukat, hogy ők aztán nem törnek meg, pedig
belül ordítanak, hogy valaki engedje már ki őket. Amikor végül
felhagynak a sérülékenységük gúzsba kötésével, és már nem
hagyják, hogy a szégyenük és a félelmeik megbénítsák őket,
micsoda megkönnyebbülés, milyen mélyről feltörő könnyek,
micsoda gazdag megnyílás és megvalósítás vár rájuk! Ez a csoda
visszaszerzése, a könnyed jelenlét, annak gyógyító érzése, hogy
tartozunk valahová!
 És láttam meleg férfiakat is elkeseredni. Néha keménykedve,
máskor pedig felpáncélozott lágysággal eltakarva köteleződtek
el amellett, hogy nem hagyják az érzelmi fájdalmat teljesen a
felszínre törni, pedig ez a fájdalom valójában majd’ meghal,
hogy valaki érezze, lássa és szexualitása mögött megismerje.
Mélyebb sérülékenységüket általában könnyebb elérni. Ha már
nem hagyják, hogy a szégyenük és a félelmük megbénítsa őket,
micsoda megkönnyebbülés, milyen mélyről feltörő könnyek,
micsoda gazdag megnyílás és megvalósítás vár rájuk! Mély
gyengédség és együttérzés – és ádáz védelmezés – vár arra a
kisfiúra, akik ők voltak még mielőtt „buzinak” vagy
„homokosnak” titulálták volna őket. És mi van az ő
hovatartozás-érzésükkel? Nem kell feltétlenül csatlakozniuk a
heteroszexuális férfiakhoz megvilágosodott testvériségben –
bár ez is gyakran megesik –, hanem megnyugodhatnak a puszta
lényegiségükben, és már nem kell kívülállónak érezniük
magukat a tiszta lét szintjén, már nem szigetelődnek el
másoktól a szexuális orientációjuk miatt.
A hetero férfiak közt is nagy különbségek vannak érzelmi és
pszichológiai felépítésüket illetően, ahogy a meleg férfiak közt
is, függetlenül a sztereotípiákban gyakran megjelenő kicsattanó,
stílusmegszállott, feltűnően nőies férfi képétől. Néhány meleg
ügyfelem nagyon lágy és áttetsző, finom felépítésű és
kifejezésmódú – és vannak ilyen hetero ügyfeleim is. Amit
gyakran nőies tulajdonságoknak gondolunk, mint például a
sérülékenység, a lágyság, a gyengédség, az empátia, az érzelmi
írástudás, a túláradó beszédesség és ömlengés, sok férfiban
megtalálható, főleg a melegeknél. Minél inkább kifejezik ezeket
a meleg férfiak, a túlzottan is hetero férfiak annál inkább
hajlamosak leminősíteni őket női sorba (vagy még lejjebb),
ahelyett hogy ezeket a tulajdonságokat a férfiasság helyénvaló
kifejezésének látnák, függetlenül attól, hogy hetero vagy meleg
férfiról van-e szó.
És ez az a pont, ahol a meleg férfiak kulturális előnnyel
számolhatnak a heterókkal szemben: inkább engedélyezett
számukra az, hogy nyíltan birtokoljanak és ki is mutassanak
olyan tulajdonságokat, melyeket általában a nőiességgel
kapcsolnak össze – és nagyobb elfogadásra is számíthatnak ez
ügyben. Persze ennek vannak kellemetlen következményei is,
például amikor a homofób férfiak úgy beszélnek a melegekről,
mintha ők kevesebbek lennének a férfiaknál, amiért olyan
tulajdonságokat testesítenek meg, melyek állítólag a nőkhöz
tartoznak. De leszámítva ezt a ronda intoleranciát, ha egy kicsit
több kulturális kapcsolat van az ember szexuális orientációja,
az érzelmi kifejezése és nyíltsága közt, az hatalmas plusz.
Kilépni az érzelmek elnyomásának állapotából – bármilyen
részlegesen vagy korlátozottan is – mégis egészségesebb, mint
érzelmileg leváltnak vagy bekorlátozottnak maradni. Azok a
meleg férfiak, akikkel együtt dolgoztam, jobban készen álltak
arra, hogy átláthatóan fejezzék ki magukat, gyorsabban
feltártuk a belső folyamataikat is, mint a hetero társaik – több
problémát jelentett számukra viszont az, hogy a nyíltságukat
jobban tudják leplezni.
A hetero és a meleg férfiak számára is ismerős terepnek tűnt
a látszat fenntartásának nyomása. Senki nem szereti elveszteni
a fejét, és ez általában megesik, ha a szégyen fokozottan előjön.
A hetero férfiak többsége ahhoz a stratégiához fordul, hogy
megpróbálják elkerülni vagy minimálisra csökkenteni a
szégyent. Ez a stratégia nem hagyja, hogy a szégyen meghajló,
összeomló, felkavaró jelenléte mások számára látható legyen. A
meleg férfiakra ez hatványozottan igaz. Miért? Mert általában
véve nemcsak azt a szégyent cipelik magukkal, hogy nem érik el
a férfiaktól kulturálisan elvárt szintet, de gyakran még azt a
szégyent is, hogy láthatóan alapszinten is hiányosságokkal
küzdenek. Minden eszközük megvan a férfiassághoz kívül-
belül, mégis van egy olyan belső elhajlásuk, ami sok
szempontból leminősíti őket attól, hogy egészséges férfiakként
tekintsenek rájuk (a homoszexualitás társadalomba való
integrálásának hosszú története ellenére világszinten).
A heterókhoz hasonlóan a legtöbb meleg férfi valószínűleg
heteroszexuális szülők gyermekeként nőtt fel, tehát az apjuk és
anyjuk szerepmodellként szolgáltak a bensőséges viszonyra. Ez
adta a kapcsolatokra vonatkozó normát, még ha távol volt is a
funkcionálistól. Bármilyen minőségű volt is a szülők kapcsolata,
kétségkívül érezhető lehetett, hogy létezhet egy annál
egészségesebb forma.
De volt-e modell a barátságos testvériség élvezetein kívül egy
tartós férfi a férfival intim viszonyra? Valószínűleg nem. Lehet,
hogy volt valami sejtés arra, hogy van a homoszexualitás mint
lehetőség, ahogy ez a médiában is megjelenhet, de az a szégyen,
amit implicit módon érez amiatt, hogy ezt komolyan, mélyen a
háttérben kell tartania, arra készteti a fiatal, meleg fiúkat, hogy
titkos találkákba menjenek bele, melyek elég anonimek ahhoz,
hogy érzelmileg gyorsan el lehessen határolódni tőlük, mintha
meg sem történtek volna. A legtöbb esetben nincs hús-vér példa
a férfi a férfival bensőséges kapcsolatra – nem csak szexuális
szempontból –, ezért a meleg kapcsolatok nem szexuális része
senki földje, melyet egy elérhetetlen közelség kísért, bármilyen
szenvedélyes vagy központi helye van a szexnek.
A meleg férfiak nem válogatnak – néhányan titokban, mások
nyíltan –, és ezért általában el is ítélik őket, és ezért
problémásabbak a hetero férfiaknál. De sok hetero férfi épp
ennyire hajlamos nem válogatni, még ha nem is élik ki ezt a
tendenciát annyira gyakran. Egy férfi lehet a feleségével, nem
csalja meg, de pornót nézhet, gyakran a háta mögött. A férfiak
mindkét esetben elkerülik a valódi bensőségességet, akár
névtelen szexuális együttlét alkalmával egy nyilvános vécében,
vagy a számítógép előtt, melyen pornográf képsorok villódznak.
Kulturális kontextusban a hetero férfinak könnyebb a dolga a
szexet illetően, mert őt csak a nők érdeklik (kivétel az olyan
férfi, akik nem azért lépnek szexuális kapcsolatba más féfiakkal
mert melegek; akik gyerekkori szexuális zaklatásos traumákat
élnek ki; vagy akik börtönben ilyen módon jutnak szexuális
megkönnyebbüléshez). Egy nővel együtt lenni még mindig
elfogadottabb, mint egy férfival, függetlenül attól, hogy a
társadalom ma mennyire áll liberálisan a melegkapcsolatokhoz
vagy a melegházasságokhoz. A meleg férfinak ezzel szemben
nehezebb a dolga, mert sokan úgy néznek rá, mint aki valami
természetellenesben, sőt istenellenesben vesz részt. Az a férfi,
aki borzasztóan bánik a feleségével, számukra még mindig
elfogadhatóbb, mint az a férfi, aki törődik férfi szeretőjével. A
homofóbia, ha politikailag korrekt elfogadással párosul, attól
még mindig homofóbia.
A legtöbb férfi retteg a saját homoszexualitásának
lehetőségétől is, az árnyékba kényszeríti, vagy leplezi a
homoszexualitás elítélésének hangsúlyozásával, vagy akár
azzal, hogy undorítónak bélyegzi. Van viszont a férfiaknak (és a
nőknek) egy bizonyos százaléka, akik már úgy születnek meg,
hogy homoszexualitásra hajlamosak. Mihez kezdenek ők, főleg
egy olyan kultúrában, amely még mindig széles körben elítéli a
homoszexualitást? Próbálkozhatnak a megtagadással,
mutathatják a külvilág felé, hogy nőkkel vannak, utánozhatják a
férfias ikonokat, kerülhetik azokat a viselkedésmódokat,
melyeket általában a melegekkel kapcsolnak össze, élhetnek ott,
ahol csak nagyon kevés meleg férfi él. De ez mind nem működik
jobban egy színjátéknál, melyet az egész életünkre akarnak
kiterjeszteni. Azt szoktuk mondani, hogy kijöhetünk a
szekrényből, nem kell egyből a házat elhagyni. A szekrények
általában sötét, zsúfolt helyek, amelyek arra valók, hogy
ruhákat tartsunk bennük, de számunkra ott nincs elég hely. Sok
meleg férfinak, akikkel együtt dolgoztam, volt feleségük,
gyerekeik, nagyszerű karriert futottak be, minden ismerősük
nagyon sikeresnek látta őket – de ők hazugságban éltek, és
végül ez a hazugság kiszakította a szekrényajtót, szégyenükre és
megkönnyebbülésükre.
A modern kor előtti időkben a homoszexualitás gyakran
beletartozott a kultúrába, és nem egyenrangúak között állt fent,
hanem általában egy idősebb és jelentősen magasabb státuszú
férfi és egy kevésbé domináns, nagyrészt fiatalabb és
alacsonyabb státuszú férfi közt alakult ki. A behatolás és a
felelősség általában a dominánsabb fél kiváltsága volt, szexuális
partnerének nem volt más választása, mint alávetni magát,
akármilyen társadalmi következményekkel járt is ez. (Ez a
dinamika megtalálható hímnemű csimpánzok és a gorillák
homoszexuális együttléteinek során is; a nőknél ez a dinamika
más, a szövetség a lényeg, hogy fokozzák a biztonság érzését.)
Akkoriban a homoszexualitás elsősorban a rang
megteremtésében és megtartásában gyökerezett, és így
támogatta a társadalmi rendet, bármilyen barbár megoldás is
lehetett. A behatolás erősen összekapcsolódott a férfiassággal
(ez így van a férfiasság jelenlegi, durvább miliőiben is, például a
börtönökben vagy a bandák hierarchiájában).
A „hátsó bejárat” ma is szó szerint és metaforikusa is a
gyengébb vagy az alárendelt fél területe, velejárója a
lealacsonyodás és a szégyen.
A kortárs homoszexualitás már nem a rangról szól – már
nincs társadalmi rend, amit támogatnia kellene –, hanem egyre
inkább az egyenrangú felek találkozásáról, mindegy, milyen
szinten. Nincs hagyományos értelemben vett skatulyája az ilyen
kapcsolatoknak. És tulajdonképpen a kortárs meleg szcéna
társadalmi fenyegetés sokak számára, hiszen a mindennapi
életbe betör egy bizonyos „másság”. Ahhoz, hogy tényleg
üdvözölni tudjuk a meleg férfiakat a nem meleg világban, úgy
kell üdvözölnünk őket, mint azokat a dolgokat, melyeket
megtagadtunk önmagunkban, és vissza kell hívnunk őket a
lényünk köreibe. Nincsenek kitaszítottak.
Minden élet első kapcsolata egy nővel – az anyával –
kezdődik, és ennek a közös létnek az emlékét nagyon mélyen,
jóban-rosszban megtartjuk. Lehet, hogy nem emlékszünk a
születésünkre és a csecsemőkorunkra a narratív (mindennapi)
emlékezetünkkel, de érzelmileg tudunk rá emlékezni, hiszen az
agynak azon részei, melyek az érzelmi memóriáért felelősek,
teljesen kifejlődnek a születésre. A hetero férfiak, bármennyire
tudat alatt, automatikusan visszatérnek a mélyen ismerős,
primordiális terepre, amikor intim kapcsolatba lépnek egy
nővel. De a meleg férfiak, vitathatóan, nem térnek vissza
automatikusan a primordiális pihenés és a kapcsolódás helyére
az intim kapcsolatokban. Nincs a magzatvízhez köthető vagy
alap nőiség, amiben ki lehet teljesedni, nincs anyai öl, amiben
meg lehet pihenni. Bár ezt a nőiséget be lehet hozni a meleg pár
kapcsolatába is, nemcsak a nyíltszívűség és az együttérzés
fejlesztésével, hanem azáltal is, hogy bensőséges kapcsolatot
alakítunk ki a nőies oldalunkkal, amely minden férfiban
megvan, csak hagyni kell előtérbe kerülni. A valódi intimitás
túlmutat a társadalmi nemen és a szexuális orientáción is.
A nem melegek nem tudják teljességgel megtestesíteni férfiúi
mivoltunkat anélkül, hogy nem vonják be a meleg férfiakat
létezésünk köreibe. Az árnyékban tartjuk kiközösítéssel vagy
marginalizálással. Arra kényszerítjük magunkat, hogy
toleránsak legyünk velük, ha úgy nézünk rájuk, hogy a
férfiasság egy alacsonyabb rendű verziói, ha elkerüljük és a
férfiasság karikatúráivá redukáljuk őket, nem veszünk
tudomást a jelenlétükről és a közös talajról, amit megosztunk
egymással – ezt mind meg kell változtatni, valóban el kell
fogadnunk a homoszexualitást, és az egészségtelen
manifesztációra ugyanúgy itt sincs bocsánat, mint a
heteroszexuális kapcsolatokban. A meleg férfiaknak nem kell az
árnyékunk részeinek lenniük. Az ők és a mi emberiességünket
is el kell fogadni és hagyni kell kibontakozni olyan formában,
amely mindenki számára a legjobb, ennek eredménye pedig az,
hogy nem heterónak vagy melegnek látjuk egymást, hanem
egyszerűen embernek.
 17. fejezet

MÉLY KAPCSOLÓDÁS
A bensőséges kapcsolat alapgyakorlatai

A bensőséges kapcsolat vitathatatlanul a 21. század asramja{2}.

Bár nem menedékhely a hétköznapok elől, de azok kellős
közepén egy olyan központ, ahol lehetőség van átváltozásra és
fejlődésre. Kísérletező kurzusokat kínál, mely során az intimitás
létrejön, vagy elmélyül, és ezek a kurzusok bárki számára
megfelelők, aki erre a terepre merészkedik. Célja nem a
transzcendencia, hanem a teljes spektrumú intimitás, nemcsak
a partnereddel, hanem azzal is, aki te magad vagy – sötét és
világos, magas és mély, kicsinyes és nemes, mély és felszínes.
Ha a változást keresed, nem kell továbbmenned, csak annyi a
teendőd, hogy megpróbálsz teljességgel benne lenni egy ilyen
kapcsolatban. Ez egy hatalmas vállalkozás, mely sokat kíván
tőlünk, és sokkal többet ad vissza annál, mint amit elképzelni
tudunk.
Az út nem túl egyenletes, mert a mi feladatunk az egyengetés,
ahogy mélyülünk el az intimitásunkban. Beleállunk és
elfogadjuk az útmutatás kölcsönösségét anélkül, hogy tudnánk,
merre is tartunk.
Ebben implicit módon benne van egy ritka fajta bizalom, egy
folyamatos, közös szándék, hogy nemcsak a legjobbat adjuk
bele a kapcsolatba, hanem közszemlére tesszük a legrosszabbat
is – nem azért, mert ez a követendő példa, vagy hogy ebben
merüljünk el, hanem hogy ezzel is szembenézzünk, integráljuk
és viszonyulni tudjunk hozzá olyan módon, hogy az a
kapcsolatunkat szolgálja. Egyetlen részünk sem marad ki – ez
hozzátartozik a kapcsolathoz. Erre elég nagy az esély ha –
önmagunk fejlesztése során – a kapcsolatunk szentély és
tűzpróba, a gyógyulás helye, a gondoskodás, egy életet
megjavító kihívás, és egy olyan szeretet, amely mindenünket
átjárja.
Micsoda kaland! És micsoda lehetőség – nem romantizálni,
hanem józanul szembenézni és elfogadni, ott elkezdeni, ahol
vagyunk, amennyire lehet megtestesíteni azt a telivér „igent”,
melyet a megalapozó gyakorlatok segítenek életre hívni. Ez a
kaland nem egyhangú. Én hatvanhét éves vagyok, és nem látom
a végét a bensőségességünk mélyülésének szeretett Diane-
emmel (aki hatvanhárom), és nekem ezzel nincsen semmi
bajom. Mindennap hálát adok azért, hogy együtt lehetünk.
Lehet, hogy már nincs túl sok időnk együtt, de én annak a
kevésnek is örülök. A legmélyebb fejlődést, gyógyulást és
felébredést tapasztaltam meg Diane-nel való kapcsolatomban.
Ezért javaslom mindenkinek teljes szívből, hogy mindent
tegyen meg azért, hogy lépjen bensőséges kapcsolatba, vagy
mélyítse el a meglévőt. A következő alapozó gyakorlatok egy
ilyen bensőségesség kialakulásának reményében születtek:

Ha azt veszed észre, hogy túlreagálod a dolgokat,

azonnal mondd ki hangosan, vagy a bajszod alatt: „Ezt
most túlreagáltam.” Mennyire egyszerűen hangzik, mégis
nagy kihívást jelent áthelyezni a gyakorlatba – főleg, amikor
annak határán vagyunk, hogy teljességében érezzük a
szégyent a túlreagálásra felfigyelve. Ha kimondtad, hogy
túlreagáltad, hagyd abba. Ne mondj semmi mást, mindegy,
mennyire érzel késztetést arra, hogy folytasd a túlreagálást.
Lazítsd el a hasad, mélyítsd el a légzésed, és várd meg, amíg
készen állsz arra, hogy azt mondd ki, amit érzel, és semmi
mást, és amíg a túlreagálás szorítása egyértelműen
szertefoszlik.
Tanuld meg szívből kifejezni a lelkiismeret-furdalásodat.
Ne elégedj meg a sekélyes vagy érzelmileg lapos kifejezéssel.
Ha nem sajnálod, akkor ne is mondd, hogy sajnálod. De ha
valami olyat tettél, amivel a másikat megbántottad, és
megakad a torkodon az a szó, hogy „Bocsánat”, valld be,
hogy nehezedre esik kimondani. Ha nyíltan felvállalod,
akkor egy ilyen vallomás eléggé meglágyít majd ahhoz, hogy
megfelelő hangot találj a lelkiismeret-furdalásodnak.
Próbáld meg egyszerűen elmondani a partnerednek, hogy
szégyelled magad amiatt, amit tettél.
Ha védekezel, és ezt felismered, ne habozz közölni. Ne
várd meg, amíg a másik arra kényszerít, hogy magadra
vállald a védekezést. Áruld el magad, és ne védekezz amiatt,
hogy védekezel!
Ne hagyd, hogy az érzelmi leválás tovább tartson a
szükségesnél. Ha elveszted a kapcsolatot a partnereddel,
állítsd helyre, amilyen gyorsan csak lehet. Ha érzelmileg
levált maradsz azért, hogy ezzel büntesd őt, valld ezt be
mielőbb, bármilyen kellemetlen is.
Mélyítsd el a kíváncsiságodat azzal, ami a
legismeretlenebb magaddal kapcsolatban. Minél jobban
ismered önmagad – és nem csak intellektuális szempontból
–, annál elérhetőbb leszel egy bensőséges kapcsolat számára.
Ne hagyd, hogy a jól működő dolgok elhomályosítsák azt,
ami nem jól működik. Ha kapcsolati konfliktus van, ne
húzd elő a jó pontokat, és ne használd ezeket arra, hogy
megszabadulj a kellemetlen helyzetből. Ne hagyd, hogy az
erősségeid elfedjék a gyengeségeidet.
Soha ne fenyegetőzz azzal, hogy kilépsz a kapcsolatból
azért, hogy érvényesülni tudj, vagy hogy a partnered
könyörögjön, hogy maradj. Ha úgy érzed, hogy
manipulatív vagy, inkább mondd ki, mint hogy megteszed.
Változtasd át a kilépési vágyad valamivé, amit felfedezhetsz,
semmint hogy megteszed. A fenyegetések negatív ígéretek,
és általában hangulatfüggők – ha valóban ki akarsz lépni egy
kapcsolatból, az állandóan jelen marad, függetlenül attól,
hogy jól, rosszul vagy semlegesen érzed magad.
Ne keverd össze azt, hogy elfogadod a másikat azzal,
hogy elfogadod azt, amit a másik tesz. Ha a partnered
zavarón vagy bántón viselkedett, és azt mondja: „Ilyen
vagyok és kész, fogadj el” (lehet, hogy még alibiket is gyárt
hozzá, hogy „Emberből vagyok”, vagy „Soha nem mondtam,
hogy tökéletes vagyok”), ne hagyd, hogy ez félrevezessen. És
te magad is kerüld el ezt a csábítást, hogy mentséget keress
magadnak!
Tanuld meg önmagadat adni anélkül, hogy elvesztenéd
önmagad. Ahogy megnyílsz, és egyre jobban feltárulkozol,
ne hanyagold el a határaidat sem. Ehelyett úgy tágítsd ki
őket, hogy a másikat is beleveszed, miközben megtartod az
autonómiádat.
Ha a belső kritikusod megjelenik a partnereddel való
interakció közben, azonnal nevezd meg. Közvetítsd, hogy
mit mond. Ahelyett, hogy azt mondanád, hogy „Szánalmas
vagyok”, mondd azt, hogy „A belső kritikusom azt mondja,
hogy szánalmas vagyok.”. Ne hagyd, hogy a belső kritikusod
úgy álcázza magát, mintha te lennél az, és azt se hagyd, hogy
legyőzzön.
Tanuld meg felismerni, ha a benned élő gyermek átveszi
az irányítást, és kommunikáld ezt világosan a partnered
felé. Fogadd el és védelmezd önmagadnak ezt az aspektusát
anélkül, hogy felvennéd a nézőpontját. Ha a benned élő
gyermek erősen megjelenik – főleg egy kapcsolati konfliktus
során –, kérdezd meg magadtól, hogy hány évesnek érzed
magad, és oszd ezt meg a partnereddel. Mondhatsz valami
ilyesmit: „Hűha! Itt az ötéves én!”, vagy „Úgy érzem magam,
mint amikor gyerekkoromban az apám lehordott.”
Ne hagyd, hogy a benned élő „kedves fickó” – a
konfrontációfóbiás – megakadályozza, hogy stabilan
beleállj egy helyzetbe. Vedd észre a sérülést, amely
feléleszti benned a „kedves fickót”, és harmóniafüggővé tesz.
Hozd ki ezt a sérelmet a fényre.
Ha úgy érzed, a másik miatt tojáshéjakon kell lépkedned,
hagyd ezt abba, de ne kezdj el nyomulni, ne válj
agresszívvé és tiszteletlenné sem. Találj egy mélyebb
érzékenységet annál, mint hogy túlzottan óvatos vagy a
másikkal. Fedezd fel az érzelmi és pszichológiai
lábujjhegyen járásod gyökereit, beleértve az attól való
félelmeidet, hogy mi történhet, ha felhagysz az óvatossággal,
és ezt nyíltan megosztod a másikkal.
Tanulj meg teljes lényeddel hallgatni, ne hagyd, hogy a
gondolataid megzavarjanak. Ez azt jelenti, hogy tudatosan
figyelsz arra, ami a hallgatáskor felmerül benned, és nem
hagyod, hogy a hallgatás útjába álljon.
Ha érzelmileg túlcsordulsz, teremtsd meg a teret egy
tudatos kitörésre. A Függelékben találod a részletes leírást.
Olvasd el figyelmesen, mielőtt kipróbálod.
Ahelyett, hogy a szexet használnád a kapcsolat
kiépítésére, az legyen a már meglévő kapcsolat teljesen
megtestesült kifejeződése. Ha szeretkezni szeretnél, de
nem érzed azt, hogy kapcsolódsz a partneredhez, irányítsd a
figyelmedet az érzelmi állapotodra, és tegyél meg mindent,
hogy ez a szívedbe kerüljön, beleértve azt is, hogy erről
beszélsz a partnereddel, méghozzá olyan módon, hogy ez
elmélyítse a kapcsolatotokat, bármennyire sérülékenynek
 érzed is magad ettől.
Tanulj meg együttérzéssel nézni mindenre, ami nem
gyógyult még meg benned vagy a partneredben. Ez segít
teret létrehozni – amely egyszerre táplál, de kihívást is jelent
–, mely bárminemű gyógyulás beindulásához szükséges.
Ne feledd, minél mélyebbre merülsz, annál kevésbé
zavarnak majd a feltörő hullámok. Nézz a kapcsolatodra
úgy, mint egy állandóan bontakozó kalandra: lehet, hogy
mélyül is attól, ami történik, bármilyen kellemetlen is. Lehet,
hogy jobban fáj az érés folyamata – mert nyitottabb vagy az
érzelmekre –, de ez kevésbé fog érdekelni.
Továbbra is legyen a legfontosabb prioritások közt, hogy
a partneredhez kapcsolódsz. Legyen ez központi kérdés.
Váljon élővé és bontakozzon ki, ne sajnáld az erre fordított
időt.
Ne vedd a gyakorlatokat úgy, mint amiket „kellene”
csinálni, ezek inkább útmutatók, meghívások és
emlékeztetők. Fektess elég energiát beléjük, és
természetessé válnak – és a befektetett energia megtérül!

■■■

A bensőséges kapcsolat sokat ígér, de csak annyit ad, amennyit

mi magunk belerakunk. Ez nem azt jelenti, hogy itt csak munka
van – egyáltalán nem erről van szó! A legtöbbet abból, amit bele
kell tennünk, amúgy is a világnak kellene átadnunk: a
szeretetünket, az együttérzésünket, az integritásunkat, a
bátorságunkat, a vágyunkat, hogy az életünk mélyebbé váljon.
És micsoda tiszta öröm az, amikor belépünk egy tudatosan
megosztott életbe – közös szív, közös lét, közös fejlődés. Minden,
ami felmerül, mindegy, mennyire fájdalmas, arra szolgál, hogy
a bensőséges viszony még bensőségesebbé váljon.
Micsoda ajándék, ha ennyire közel lehetünk, ennyire mély
kapcsolódásban, kötelékben, hogy nem is tudunk eltávolodni
túl hosszú időre attól, hogy ne szembesüljünk a dolgokkal,
melyekkel amúgy nem is szembesülnénk egyáltalán. A
bensőséges kapcsolat, melybe teljességgel beléptünk, sínen tart
minket.
A bensőséges kapcsolat lehetővé teszi a változást.
 IV. RÉSZ

SZEX

A legmélyebb szex szenvedélye elsősorban nem az erotikus

izgalomtól vagy a stimulációtól jön létre, hanem egy olyan
intimitás jelenléte okozza, amely a mély bizalomban, az
áttetszőségben, a szeretetben, az érzelmi nyersességben és
rezgésben gyökerezik, az intimitásban, amely a
leghatékonyabb afrodiziákum.
 18. fejezet

EROS MAGYARÁZATA
Bevezetés a szexualitásba

A szex hihetetlenül gyönyörű dolog lehet: eksztatikus egyesülés

a húsban, a szeretet és a bizalom túláradása és erőteljes csoda.
A szex mint olyan táplálóan vegyíti a szeretetet, a szenvedélyt, a
hálát és az érzelmi nyersességet, nem kell fantázia ahhoz, hogy
felélesszük. Nem ígér szeretetteljes közelséget, de szeretetteljes
közelséggel kezdődik, inkább egy máris jelen lévő kapcsolat
kifejeződése, mint a kapcsolódás módja. És az afrodiziákuma? A
bensőséges, teljesen átérzett kapcsolat a másikkal.
És mi kell ahhoz, hogy ezt elérjük? A kezdők jó, ha elszántak,
hogy kidolgozzanak magukból mindent, ami még nem gyógyult
meg, vagy amit a sötétben tartanak, vagy bármit, amit a
szexuális aktivitás segítségével próbáltak eltávolítani maguktól.
A fejezet következő részei arról szólnak, hogy felszabadítsuk a
szexualitásunkat a kötelezettség alól, hogy jobban, nagyobb
biztonságban vagy férfiasabbnak érezzük magunkat. Ha ezt
tesszük, attól nem vágjuk el magunkat a szexualitásunktól, nem
„foszt meg minket a férfiasságunktól”, hanem felszabadít
minket, és így belehelyezkedhetünk egy olyan szexualitásba,
mely teljességgel kielégítő és megfiatalító, és ki is fejezhetjük ezt
– a szenvedély egy boldogan megtestesülő táncában,
dicsőségben és egyesülésben, melyben esszenciális
férfiasságunkat ünnepelhetjük.
Mennyire játszik központi szerepet a szex a legtöbb férfi
számára? Nagyon.
A látszólagos kielégülés – bármilyen eszközzel érik is el – a
legtöbb férfi számára olyan, mint a közmondásban a fellógatott
répa: csali, amire azonnal harapnak, és túlzottan is központi
helyet foglal el a tudatukban, függetlenül attól, hogy
szexuálisan mennyire aktívak vagy inaktívak.
Viszont itt sokkal többről van szó, mint vágyról.
A szexualitás biológiai imperatívusza – és hogy felkészültek
legyünk arra, hogy szexuálisak legyünk – nem kéjutazás, és
domináns helyet foglal el a férfi emlősök teendőinek listáján,
amikor elérkezik az idő (vagyis szinte mindig). De ha ez az
ösztön túlhangsúlyozódik, és többről szól szexuális ügyeknél –
mint például az önképünk megtámogatása vagy a feszültség
csökkentése –, akkor a szexuális étvágyához köti a férfit, és a
„vágy” átveszi az irányítást. Nem csak arról van szó, hogy
időközönként elragadja, és ezzel növekszik az esély arra, hogy a
pornográfia tartsa fogva, vagy késztetést érez arra, hogy
megcsalja a partnerét.
A szex számos férfi szabadidős érdeklődése, egy kis
kikapcsolódást ígér életük többi részétől. De a szexnek
tulajdonított felszabadító erő könnyen hozzáköthet minket.
Fontos, hogy ne becsüljük alá a szex erőteljes narkotikus
csábítását: gondoljunk csak arra, hogy a férfiak hányféle
pornografikus kivezetésre csatlakoznak. Ez elég szexuális
töltetet képez ahhoz, hogy látszólag szükséges legyen a
maszturbáció felszabadító ereje, függetlenül attól, hogy épp mit
néznek. Könnyen címkézhetünk szexfüggőnek bárkit, akit
beszippantott a pornó, viszont ekkor elsiklunk a tény felett,
hogy nem is annyira szexfüggőség áll fenn esetükben, hanem
egyszerűen csak az érzelmi és/vagy pszichológiai fájdalomtól
szeretnének szabadulni, amely katalizálja a pornográfiához
való vonzódásukat, és azt, amit ígér.
Ha ezekre a férfiakra gondolunk (beleértve magunkat is, ha
hasonló kötelékben vagyunk), érezhetünk némi idegenkedést,
szégyent, de ahelyett, hogy itt megállnánk, nyíljunk meg az
elkeseredettségükre, a felszín alatt meghúzódó fájdalmukra, a
kapcsolati intimitás elől való menekülésükre. Ez ne csak az
együttérzésünket ébressze fel, hanem a vágyunkat is, hogy
segítsük támogatni a gyógyulásukat. Ha együttérzel a bennük
élő függővel (és a sajátoddal is), az nem azt jelenti, hogy nem
szólítod meg a viselkedésüket (és azt sem, hogy tolerálod a
pornómániájukat), annyi csak, hogy nem veszíted el a
kapcsolatot alapvető emberi természetükkel és a
szenvedésükkel.
Amennyire a férfiak vágynak a szabadságra, néha többre is
értékelik, mint a kapcsolatot – hacsak nem tanulták meg
megtalálni a szabadságot a kapcsolati intimitáson keresztül –, és
nem is találják meg ezt komolyabb szinten, amíg fel nem
szabadítják a szexualitásukat a nem szexuális feladatok alól,
melyeket tudattalanul ők adtak neki.

Amikor John kisfiú volt, a szülei rendszeresen veszekedtek

előtte, néha erőszakosan és szinte mindig megvetően. Nem
voltak közel egymáshoz, és világosan ki is mondták, hogy nem
akarnak együtt maradni. Távolságuk és durvaságuk
megijesztette Johnt, aki úgy segített magán, hogy bement a
szobájába, és elmerült a fantáziavilágában. Tizenévesen kereste
a magányt, és olyan keveset volt otthon, amennyit csak lehetett,
maszturbált, azzal izgatta fel magát, hogy középiskolás lányokat
képzelt el, akik csak rá figyelnek és levetkőznek előtte.
Férfiként erősen beszippantotta a pornó, főként az izgatta fel,
ha olyan férfiak és nők szerepeltek a filmben, akik nagyon
gyengédek és szenvedélyesek voltak a szexuális aktus során.
Erotizálta azt a vágyát is, hogy a szülei szeretettel közelednek
egymáshoz, további izgalmat talált abban, hogy ezt ő
kontrollálja (akkor is, ha csak a háttérből). Ugyanakkor ehhez a
rituáléhoz kötötte magát (ez egy jól bevált stratégiává vált,
amely mindig felizgatta), szexualitását arra használta, hogy
kiélje és kizökkentse magát a megoldatlan gyerekkori
sérülésekből.

Nagyon gyakran használjuk a szexet ilyen célra.

Megkönnyítheti a felnövés folyamatát, de ha ezt tovább
folytatjuk felnőttkorban, komolyan lekorlátozzuk a hiteles
kapcsolat kialakítására szolgáló képességünket – mivel ahelyett,
hogy felelősséget vállalnánk a régi sérülésekért és
gondoskodnánk róluk, továbbra is megéljük őket. Hogyan
alakíthatunk ki bensőséges kapcsolatot a másikkal, ha ilyen
szokásaink vannak – erotizáljuk a megoldatlan sebeinket és
kiéletlen vágyainkat –, ha ez a szexualitásunk alapja (vagy ha ez
az, amitől tényleg beindulunk)?
Ne izoláljuk tovább a szexualitásunkat lényünk többi részétől,
hozzuk ki az árnyékból – bármilyen nem szexuális tényező
járul is hozzá ehhez.
Amit a szexualitásunkban teszünk, az tükrözi az életünk más
területein tett dolgokat. Ugyanaz a kondicionáltság van ott is, és
olyan szinten működtet minket, amilyen szinten nem vesszük
észre, függetlenül attól, hogy mennyire gondoljuk magunkat
szexuálisan felszabadultnak vagy „szexpozitívnak”.
Ha közelebb szeretnél kerülni ahhoz, ami mozgat téged,
világítsd meg a szexualitásodat, és minden tényezőt, ami ennek
része. Vetkőztesd le Erost annyira, hogy meglásd, mi ad neki
életet – ez a lényegi része annak az elvégzendő munkának, ha
teljességében akarjuk megélni a férfiasságunkat és az
emberiességünket, és ezért ez a könyv fő része. Bármennyire is
különböző a kondicionáltságunk, mindnyájunknak megvan a
képességünk ahhoz, hogy ne hagyjuk, hogy tovább irányítson
minket, beleértve a szexualitásunkat is. A következő
fejezetekben megvizsgáljuk:

■ milyen módokon van a szex még mindig a szekrényben

■ melyek azok a nem szexuális feladatok, melyekhez a
szexualitásunkat adtuk
■ az eroticitiszt – mániás érdeklődés a szexuális
tevékenységek, lehetőségek és alkalmak iránt
■ megoldatlan sérüléseink erotizálását és a nem megfelelő
megoldásokat
■ a pornográfát – anatómiáját, vonzerejét, hatását, és hogy
hogyan nőhető ki
■ hogy felelősséget vállalunk, mert feláll – ne játsszuk
tovább a szexuális izgalom áldozatszerepét
■ a péniszünkkel való viszonyt
■ a mellhez való vonzódásunkat
■ a szexuális erőszakot – formai tényezők, miért ilyen
elterjedt, és mit tehetünk ellene
■ hogy minden férfiban van-e egy belső szexuális
bántalmazó
■ a szex felszabadítását az alól a kötelezettség alól, hogy
jobban érezzük magunkat, vagy hogy biztonságban
legyünk
■ a szexet, mely sokkal inkább a kapcsolat kifejeződése,
mint a kapcsolatteremtés eszköze
 19. fejezet

LELEPLEZETT SZEX
Megszabadítani a szexet a kötelezettség alól, hogy jobban érezd
magad tőle

A szex sok szempontból még mindig a sötétben van.

Igen, sokkal kendőzetlenebb, és sokkal többet mutat, mint
ötven évvel ezelőtt, de még mindig nincs igazán felszabadítva,
kivéve a felszínes módokat. Mindenütt jelen van, szemléletesen
kihangsúlyozódik, és kérlelhetetlenül a pornográfiára hajaz
minden, ez viszont elfedi a szexualitás mélyebb vetületeit.
Bármennyire pimaszul explicit vagy beszédtémaként pucér is a
szex manapság, mégis nagyrészt rejtett marad, mélységei
érintetlenek, központja nagyrészt ismeretlen, és
elhomályosítják azok a feladatok, melyeket általában adunk
neki, főleg, hogy jobban vagy férfiasabbnak érezzük magunkat
tőle.
Ahogy az sem hoz minket közelebb a dühünk valódi
megismeréséhez, ha dühösek vagyunk, attól nem leszünk
feltétlenül közelebb ahhoz, hogy valóban megismerjük a
szexualitásunkat, ha nyíltan szexuálisak vagyunk.
Egy alapvető lépés, hogy teljesen kihozzuk a szexet a
szekrényből – nem csak intellektuálisan –, ha felismerjük, hogy
minél többet fektetünk abba, hogy elvonjuk a figyelmünket a
szenvedéstől, valószínűleg annál nagyobb a vágyunk a szexuális
izgalomra és a megkönnyebbülésre.
Minél erősebb ez a vágy, annál nagyobb a valószínűsége
annak, hogy szélsőségesen a szexre irányul a fókuszunk.
Gondoljunk csak arra, hogy a legkisebb utalás a szexre
könnyedén rabul ejti a férfiak tudatát és a szemüket, szinte
odatapad a tekintetük egy-egy előttük elvonuló nő bizonyos
testrészeihez, mintha egy forgatható fejű báb lenne, akit
zsinóron rángatnak, könnyedén foglyul esve a tapasztalt női
vonzerőnek (még akkor is, ha ez a vonzerő szilikonkebleknek
köszönhető).
Ilyen hatalmas megzavaró ereje van a szexnek, ennyire
narkotikus a hatása, ennyire elönt minket a felszabadulás
vágya. A szex más módokon is működhet, de az a hatása, hogy
gyorsan jobban érezzük magunkat tőle, vitathatóan az
elsődleges csábítás, ez a par excellence csali. Hiszen végül is
nem arról van-e szó, hogy az erotikus kaland ígérete csak még
inkább a háttérbe szorítja a fájdalmunkat?

A SZEX MINT ÁRUCIKK

A szex egy árucikk, és mi megvesszük. Csak szedjünk össze elég
embert, akik valakiről azt gondolják, hogy szexi, és máris bent
vagyunk az iparban. Szedj össze elég embert, akiknek
meggyőződésük, hogy egy bizonyos „lenyűgöző” hozzáállás a
szexuális élethez felizgatja a partnerüket, akik újra és újra
vágynak majd rájuk emiatt, és bent vagy az iparban. Annyira
sok minden van, amit várunk a szextől – és hogy is
gondolhatnánk másképpen? A következetes megamarketing
kollektíven és a fantáziánkban is jól működik.
Annyira könnyű a szex számlájára írni a túlzott felszabadító
erőt, főleg, ha egy hatékony, gyógyszeres kezeléstől mentes
megoldást keresünk, amely elvonja a figyelmünket a
szenvedéstől, és még kéznél is van. A szextől gyorsan jobban
érezzük magunkat – vagy legalábbis megkönnyebbülünk tőle –,
és a kultúra ezzel az ígérettel bombáz minket. Érzékeljük ezt, és
lehet, hogy cinikus szemmel nézzük, de gyakran nem látjuk,
mennyi feladatot is adunk a szexualitásunknak: jobban érzem
magam tőle, biztonságban érzem magam tőle, megnyugtat, ez a
bizonyíték, hogy kívánatos vagyok, egésznek érzem magam
tőle, megvigasztal, felszabadítja a személyiségemet,
erőteljesebbnek, férfiasabbnak érzem magam tőle, nem érzem
magam annyira magányosnak. A szex sokat cipel a hátán –
annyi reménnyel és elvárással ruháztuk fel világi vagy
spirituális kontextusban.
De gyengeséget is találhatunk a szexben. Hibáztathatjuk
azzal, hogy rosszra használjuk, például amikor kijelentjük, hogy
tehetetlenek vagyunk a felerősödött szexuális töltetünk előtt: „A
test gyenge”, vagy „Kihozta az állatot belőlem, ezért…”
Piedesztálra is emelhetjük a szexet, amikor bármi, amit
teszünk, azzal egyenlő, hogy a szexuális szabadságunkat
élvezzük. Fel is magasztalhatjuk az ebben való elmerülést
azáltal, hogy valamiféle forradalmi vagy posztkonvencionális,
esetleg tantrikus vagy szexpozitív tettként könyveljük el.
Ha ezt tesszük, elbasztuk – leginkább nem szexuális
értelemben –, mert csak kicsit vagy egyáltalán nem figyelünk
oda arra, hogy mit is teszünk akkor, amikor szexuálisak
vagyunk. Ennek következtében a szexet az alagsorban tartjuk.
Néha lehet, hogy spiritualizáljuk, tantrikus vagy metafizikai
elvárásokkal terheljük, mintha a szuper-tudatnak vagy valami
„magasabb rendű” valóságnak lenne a kapuja. De ezzel a szex
csak a börtönbüntetését tölti, a nem szexuális ambícióink
foglya.
A szex árucikk. És mi továbbra is csak vesszük. A pénz nem
számít, hiszen a lehetséges haszon értékes. Minél több
stressznek vagyunk kitéve, annál diszfunkcionálisabb a
kapcsolatunk, annál bizonytalanabbá válunk, annál több
megoldatlan sérülést cipelünk, és annál csábítóbb lesz
számunkra a szex. Amíg van szexuális életünk – vagy amíg
hagyjuk, hogy a szex fogva tartson minket –, van egy kis
távolságunk attól a káosztól vagy aggodalomtól, amiben
vagyunk.
Ettől persze még inkább hozzáragadunk ahhoz, ami a
legegyszerűbben vagy legerőteljesebben növeli a szexuális
töltetünket; odaragad a figyelmünk bárkihez, akit szexinek
ítélünk meg, különleges fókuszba kerül, ami számunkra a
legizgalmasabb szexuálisan – lehet, hogy egészen a függőségig.
 A SZEX NYELVE

A „baszd meg” kifejezés sokat elmond arról, hogy mi történik

velünk, ha szeretkezünk valakivel. Sokszínű jelentése – melybe
beletartozik a közömbösség, az agresszió, a csalódottság és a
kizsákmányolás – mind annak a bizonyítéka, hogy hányféle
nem szexuális dinamika játszik közre, mialatt szexuálisak
vagyunk. Nem igazán szeretjük bevallani, de lehet, hogy
„megbasznak minket” – megdugnak, szétkúrnak vagy
megrépáznak –, de mialatt a szexszel vagyunk elfoglalva,
amihez persze nem is kell feltétlenül aktus sem, az
integritásunknál is több vész el. Lehetnek olyan időszakaink,
amikor nem baszunk el semmit szex közben, de ez sajnos nem
áll fenn az esetek többségében, és ez a szex gyakran bent is tart
minket olyan kapcsolatokban, melyek amúgy károsak
számunkra, mert adnak nekünk egy kicsit valamiből, ami
fájdalmasan hiányzik a kapcsolatunk többi részéből. A baj
ilyenkor az, hogy túlzottan is bízunk a szexben, hogy majd
megadja, ami kell, és ez csak növeli a nyomást, hogy csináljuk,
ez a nyomás pedig előbb vagy utóbb fordítva sül el, és
elmerülünk annak kellős közepében, aminek a szex az
ellenszere volt. Szembe kell néznünk azzal a távolról sem szexi
következménnyel, hogy amit marginalizáltunk, vagy amire nem
figyeltünk a kapcsolatunkban, a felszínre törhet.
Miért annyira népszerű melléknév az, hogy szexi? Mert a
hangzásában, a vizuális elhelyezésében (például reklámokban)
azonnal arra utalnak, hogy valami attraktív, vonzó különleges
vagy kívánatos, mágneses erővel vonz hozzánk másokat, és
annyira feltűnő, hogy nem lehet átnézni rajta. A szexi lehet,
hogy azt jelenti, hogy „dögös” (ez egy szélsőségesen általános
státuszemelő kifejezés). A szexi és a dögös olyan címkék, melyek
tükrözik és megerősítik a kultúránknak azt a megrögzöttségét –
nem csak a szexszel kapcsoltban –, hogy bármely élvezetes
érzetbe belemerülnünk, csak hogy ne a fájdalmunkra, a
depressziónkra, a feszültségünkre, az apátiánkra, a gyászunkra
figyeljünk.
Hála az égnek van egy inherens elégedetlenség abban, hogy
megpróbáljuk felszabadítani magunkat a mélyben megbúvó
fájdalomtól azáltal, hogy maximalizáljuk az élvezetes érzeteket
– mindegy, mennyire szállunk el, vagy mennyire lesz erős a
szexuális töltetünk, elkeseredünk, az esetek többségében
csökken az energiaszintünk, és valószínűleg egy kicsit több
kiábrándulással térünk vissza a szexuális szokásainkhoz.

HOZD KI A SZEXET A SZEKRÉNYBŐL

A közszemle ellenére, aminek a szex kortárs kultúránkban ki

van téve, nem szexuális pillérei egészen rejtettek maradnak. És
nem azért, mert vakok vagyunk, hanem mert nem nagyon
akarjuk látni őket. És miért? Mert számos esetben, amikor
igazából megláthatnánk, hogy mi történik – amellett, hogy
szeretkezünk –, amikor a szexuális izgalom és aktivitás
agóniájában vagyunk, lehet, hogy valami mást kellene tennünk,
ahelyett hogy csak folytatjuk a szeretkezést. De hát ki akarna
megszakítani, vagy más irányba terelni egy ilyen jóleső (vagy
potenciálisan jóleső) folyamatot? Lehet, hogy levettük a
ruhákat, és nagy az étvágyunk, de lehet, hogy még mindig
lefedünk valamit valamilyen szinten. Mélyebb ruhátlanodásra
van szükség, mélyebb önfeltárásra, és hogy megvizsgáljuk, mi
az, ami arra késztetett minket, hogy a szexualitásunkat
használjuk arra, hogy eltávolodjuk attól, ami még nem gyógyult
meg bennünk, vagy legalábbis egy időre ne arra figyeljünk.
Ha elegen foglalkoznánk azzal, hogy meggyógyítsuk a
sebeinket, és felébredjünk a csapdában tartó álmainkból, nem
lenne pornójárvány. A pornó annyira átható, hogy már
normalizálódott (kivéve a legsötétebb szélsőségeit), és azok,
akik ezt megkérdőjelezik – mindegy, hogy az érettség milyen
szintjén vannak –, gyakran megkapják a prűd, a régimódi, a
szexnegatív, az elnyomó, a konzervatív vagy csak simán „karót
nyelt” jelzőt. De a pornográfia mindent átható jellege és
közhelyes tolerálása azt jelzi, hogy nagy baj van a kortárs
kultúrával. A lényeg az, hogy a pornográfiát nem kell sem
elnyomni, sem elmerülni benne, hanem ki kell nőni. És ez azzal
kezdődik, hogy átlátunk rajta és dehumanizáló hatásán,
meglátjuk nem szexuális gyökereit (beleértve a saját
kiskorunktól jelen lévő megoldatlan sérelmeinket és
kompenzációs viselkedésünket, megvilágítjuk és dolgozunk
rajta).
Megvizsgálhatjuk a viktoriánus kor szexualitását, és
gondolhatjuk, hogy azóta már nagyon sok idő telt el, de sok
valóban fontos dolog nem változott, a szexpozitív támogatástól
függetlenül (nem konvencionális szexualitás kritikátlan
elfogadása) ugyanúgy állunk az úgynevezett nyitott
kapcsolatokhoz az állandóan jelen lévő szexualitáshoz, és így
tovább. Még mindig jelentős mértékben az árnyékban tartjuk a
szexet, a lámpák fényétől függetlenül. A mögöttes nem szexuális
és szexualitás előtti dinamika nem igazán került képbe a
viktoriánus korban és most sem. Igen, sokkal nyitottabbak
vagyunk, ha a szexualitás részleteiről vagy a közeli felvételekről
van szó, és könnyen jutunk hozzá a pornográf tartalmakhoz is,
de hogy ezt a szexuális szabadság megnyilvánulásaként
értelmezzük, az távol áll az igazságtól: ha több a választási
lehetőséged, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy szabadabb is
vagy.
A viktoriánus kor szélsőségesen elcseszett volt a szexualitás
tekintetében. Vegyünk csak egy abszurd, de halálosan komoly
témát: a maszturbációról azt tartották, hogy veszélyes (az
ember megőrülhet, kiszőrösödhet a tenyere, és így tovább). De a
mi korunk is éppen ennyire elcseszett, ha a szexről van szó. Egy
példa erre is: gondolj a kamaszlányok szexualizálásának
általános szentesítésére (mintha a tizenéves lányoknak meg
kellene hogy legyen a „szabadságuk”, hogy úgy öltözzenek és
viselkedjenek, mint a prostituáltak). Olyan, mintha jelenünk és
a viktoriánus kor ugyanannak az éremnek a két oldala lenne. A
viktoriánusok az egyik szélsőséget képviselik, a jelen pedig a
másikat.
Gondoljunk arra, hogy a viktoriánusok szerint a
maszturbáció borzasztó dolog, szerintünk viszont hasznos.
Természetesen nem borzasztó, de valóban hasznos
tevékenység? Ha a maszturbáció, kéz a kézben a vele járó
fantáziákkal követ minket egészen a felnőtt kapcsolatokig, és
megmarad csábítóan központi eljárási lehetőségnek a
partnerünkkel való szex közben, hát milyen életadás az? A
maszturbáció járhat némi megkönnyebbüléssel, de általában
messze van az intimitástól, ha nem másért, hát azért, mert
olyankor annyira magunkra és az erotikus kisülésre
fókuszálunk, hogy a partnerünk nem sokkal több, mint díszlet a
maszturbációnk drámájában. És ha nincs partnerünk, lehet,
hogy túlzottan a szexuális fantáziáinkra hagyatkozunk a
maszturbációs megkönnyebbülés során, és megnehezítheti
majd a közvetlen kapcsolatot a jövőbeli partnereinkkel.
Ahhoz, hogy egy férfi őszinte lehessen a saját szexualitásával,
a következőkre van szükség:

■ fedezd fel, hogy akadsz fel a szexualitás horgára, hogyan

válik rögeszméddé, ismerd fel nem szexuális
dinamikáját, és hogy ez hogyan jelenik meg a
szexualitásban;
■ dolgozz a kondicionáltságoddal (a régi sebeiddel és a
túlreagálással), hogy ne csatornázódjon a
szexualitásodba, és hogy ne ott fejezd ki;
■ légy őszinte abban, hogy milyen nem szexuális
elszámolás történik a szexen keresztül;
■ hívj elő minden szégyent, ami a szexszel vagy a szexuális
működéssel kapcsolatos;
 ■ ne hagyd ki a szívedet, az érzelmeidet és a
sérülékenységedet a szexualitásodból;
■ ne támaszkodj a szexuális fantáziáidra azért, hogy
beindulj, vagy hogy megmaradjon a merevedésed;
■ szabadítsd fel a szexualitásodat a nyomás alól, hogy a
szextől fogod jól érezni magad;
■ ne izoláld a szexualitásodat a lényed többi részétől;
■ ne hagyd, hogy a szexuális „kielégülés” (az orgazmus)
beárnyékolja a partnereddel való kapcsolatodat, hagyd,
hogy a – teljességében és meztelenségében érzett –
kapcsolatod legyen az afrodiziákumod.

■■■

Szexualitásunk mélységeinek felfedezése nem feltétlenül szexi

és dögös kéjutazás, de izgalmas attól még lehet, hogy távol van a
kellemes kalandozgatásoktól. Annak felfedezése, hogy mit is
csinálunk, ha szeretkezünk, sokkolhat is minket, de ez egy
felszabadító sokk, egy nyers felébredés, amely figyelmeztet
minket arra, hogy meg kell gyógyulnunk, fel kell ébrednünk,
integrációra van szükségünk.
Amint a szexet hitelesen kihozzuk a sötétből személyes és
kollektív kontextusban is, fejlődik az emberiességünk, jobban
elmélyülünk az életben, méghozzá úgy, hogy az nem csak a
saját jóllétünket szolgálja. Nem veszítjük el a szexualitásunkat
ebben a folyamatban, hanem elmélyülünk és kiteljesedünk
benne, őszinte bensőségességre leszünk képesek, már nem
terheljük a szexualitásunkat azzal a kötelezettséggel, hogy
jobban, biztonságban vagy egésznek kell éreznünk magunkat
tőle. Csak hagyjuk, hogy csodálatosan élő kifejeződése és
ünneplése legyen a máris jelen lévő örömnek és teljességnek.
 20. fejezet

EROTICITISZ
Rögeszmés vagy kényszeres érdeklődés a szexuális tevékenységek
és lehetőségek iránt

Az eroticitisz, mely alatt rögeszmés vagy kényszeres

érdeklődést értek a szexuális tevékenységek, lehetőségek és
alkalmak iránt, nagyon elterjedt kortárs kultúránkban, és ez
minden, csak nem normális. Gyakran tévesztik össze az
egészséges vagy robusztus szexuális érdeklődéssel vagy erős
libidóval, a férfiasság jelének tekintik, kivéve, ha rosszabb,
egyértelműen szélsőséges bántalmazó formáiról van szó.
Az eroticitisz aránytalanul erősen fókuszál a szexuális
dolgokra, ez a jele, és ez is tartja fent – és hatékonyan el is vonja
a figyelmünket a mögötte megbújó sérülésről, amely katalizálja
„szükségességét”.
Nem az a feladatunk, hogy az eroticitiszünket elnyomjuk,
bármilyen szinten jelentkezik is, hanem hogy ne adjuk be a
derekunkat neki, és alakítsunk ki kellő távolságot ahhoz, hogy
világosan lássuk és viszonyt tudjunk kialakítani vele ahelyett,
hogy leváljunk róla. Ez a feladat, a szerelemmunka nem foszt
meg minket a szexualitásunktól, és nem is nyom el minket,
hanem segít felszabadítani a szexualitásunkat az elvárások alól,
melyekkel mi ruháztuk fel (például, hogy „Hadd érezzem, hogy
férfiasabb vagyok”, vagy „Hadd érezzem különlegesnek
magam”).
Ha valóban felszabadítjuk magunkat szexuálisan, meg kell
értenünk, le kell szednünk róla a csillámot, ki kell nőnünk az
eroticitiszünket.

EROTICITISZ ÉS SZEXUÁLIS IZGALOM

Az eroticitisz a szexuális izgalomnak és annak fokozásának

túlzott jelentőséget tulajdonít, és túlzottan odaköt minket
ahhoz, ami sikeresen táplálja ezt az izgalmat. Ez nemcsak a
belső nyomás érzését erősíti fel (komolyan feltüzeljük
magunkat), hanem az energetikai kisülést is kikényszeríti, a
különleges hangsúly pedig az orgazmus általi felszabadulásra
kerül.
Pedig övezze bármekkora kulturális felhajtás, ez sem nem
eksztázis, sem nem felszabadulás, legjobb esetben csak egy
rövid megkönnyebbülés, és leginkább ahhoz az érzéshez
hasonlítható, mint amikor egy szélsőségesen szűk cipőt végül
leveszünk a lábunkról. Ha ismételten felvesszük ezt a cipőt
annak érdekében, hogy később minél élvezetesebb energetikai
kisülést tegyünk lehetővé, ehhez szükséges az eroticitisz
gyakorlása. Minél tovább van rajtunk a cipő, annál nagyobb
kielégüléssel jár, ha levesszük.
Így nemcsak a megkönnyebbüléstől válunk függővé, hanem a
feszültség felépülésétől is, mely a felszabadulást annyira áhított
céllá teszi. Ez a dinamika nagyon sok férfit elkap a tökénél és az
agyánál is, és így fogva tartja őket a vágy-feszültség-
felszabadulás-vágy-feszültség-felszabadulás ismétlődő
energetikai köre.
Az eroticitisz miatt felhevülünk, és különlegesen elérhetőkké
válunk a szexualizált tevékenységek számára. Van az
eroticitisznek egy kötött ingerültsége, ami elég izgalmas –
felfokozott izgalom –, és ez elvonja a figyelmünket feldagadt
étvágyának kelletlenségéről. Az izgalom maga nem inherensen
problémás, csak az eroticitisz kontextusában válik azzá, mert
egészségtelen, destruktív irányokba hajt minket (például
pornográf kamrákba zárjuk magunkat).
Az eroticitiszt melegen tartja a – szexuális – felszabadulásra
irányuló vágyunk a szorítás és a mögötte megbújó fájdalom alól
(az a seb, ami először vitt minket rá a kompenzációs
tevékenységekre, erotikusakra és egyébre is). Ez pedig további
súrlódásokhoz vezetett – amely néha messze volt a kellemestől
–, melyet az a nyomás generált, hogy még tovább tartsuk fenn a
szexuális izgalmat. Az eroticitisz egy viszketeg pokollá tud
fajulni.
Az eroticitisz során arra vágyunk, hogy megszabaduljunk a
szexuális vágyunk intenzitásától – orgazmus által – akkor is, ha
újra és újra felélesztjük, és ettől olyan helyzetbe kerülünk,
amelyben szükségessé válik valami megkönnyebbülés, valami
orgazmikus kiegyenlítődés, valami élvezetes kisülés és
lenyugvás – amely csak megfoszt minket attól az energiától,
amelyet valóban be kell fektetnünk nyomorunk forrásába. Az
eroticitisz nem vidám dolog.

EROTICITISZMENTES SZEX

Az eroticitisz boldogságot ígér, de a valódi szex boldogsággal

kezdődik.
Az ilyen szex intim játék, spontán és tele van élettel, nincs
szüksége szorongásra az intenzitás miatt, nem kell előre
kialakított vagy mechanikus stimuláció a szenvedélye számára,
nem kell a szűk cipő, nem kell fantázia sem az eksztázishoz,
sem stratégia (tantrikus vagy bármilyen) a mélységhez.
Egy valódi bensőséges kapcsolat is tartalmazhat intenzíven
felfokozott stimulációt, ezt nem stratégiai vagy pusztán
súrlódás segítségével lehet elérni. Ehelyett spontán módon
természetes melléktermékként alakul ki a partnerek már jelen
lévő kapcsolatában és szerelmi játékában. Már jól, könnyednek
és lazának érzik magukat, és nem várják el a szextől – nem is
kényszerítik arra –, hogy attól legyen jó a közérzetük. Nem
nyomják el a lényüket, és nem csinálnak célt vagy Szent Grált a
szexuális felszabadulásból, mivel máris megkönnyebbültek,
máris jelen vannak egymás szeretetteljes, erotikus
kölcsönösségében, már tudatosan és készakarva átadták
magukat szenvedélyük tüzének és fényének.
Ha a vágyban túlságosan is arra fókuszálunk, ami muszáj, az
eroticitisz miatt olcsó lesz a vágyunk, megfosztjuk a természetes
spontaneitásától és értékétől, kompenzációs fantáziákkal töltjük
ki. Mint ilyen, az eroticitisz nem több, mint a képzelőerő rossz
használata.
Ha fantáziára van szükségünk ahhoz, hogy a szex „jó” legyen,
akkor minket nem annyira a szex érdekel, hanem a tudatunk
játékai, melyek főként arra irányulnak, hogy a kellemes érzés és a
megkönnyebbülés maximalizálódjon.
A szexnek nincs szüksége a tudat gondolat- és képgeneráló
tevékenységére azért, hogy jól működjön, tulajdonképpen nem
is fog teljességében, szabadon, szeretettel áradni, ha
megengedjük, hogy a gondolatok és a fantáziák betörjenek és
uralják a terepét.
És mi történik az eroticitisszel, ha már nem hagyjuk, hogy a
tudat beférkőzzön a szex terepére (vagyis hogy nem hagyjuk,
hogy fogalmilag irányítható legyen)? Mi történik vele, ha az
energiát a sérüléssel való szembesülésbe és annak gyógyításába
fektetjük, mely miatt ide kerültünk? Mi történik vele, ha a
szeretet már jelen van, és ha mindkét szerető megnyílik
nyugodt és mély egyesülésben?
Az eroticitisz ekkor elveszti azt a kényszert, hogy a tudatot
irányítsa, és a szexuális vágy és szenvedély játékos kifejeződése
lesz, vágyakozó tekintete – nem egy feszült, ambiciózus vagy
elkeseredett vágyódás, hanem egy átérzett, nyílt tekintetű
vágyakozás – alig várja, hogy megossza mélységeit partnerével
a szexjátékon keresztül, amely épp annyira szeretetteljes mint
amennyire élő, annyira boldogan megtestesült, mint amennyire
bensőséges, annyira finom, mint amennyire erőteljes. Nem az a
cél, hogy megszégyenítsük magunkat azért, mert az eroticitisz
rabjává váltunk, hanem hogy annyi energiát fektessünk a vele
való szembesülésbe, amennyit csak lehet, és megoldjuk, bármi
van is a hátterében.
 21. fejezet

SÉRÜLÉSEINK EROTIZÁLÁSA
Régi fájdalmak megélése szexuális csatornákon keresztül

Minél inkább a sötétben tartjuk, ami nem gyógyult meg

bennünk, annál valószínűbb, hogy az megjelenik a szexuális
életünkben.
A megoldatlan sérüléseink – a szükségleteink, melyeket
rosszul kezeltünk, vagy nem megfelelően elégítettek ki –
elkerülhetetlenül megjelennek a szexualitásunkban, bár
indirekt módon, gyakran egészséges szexuális élet álruhájában,
melynek ismertetőjegyeit szexualitásunk természetes
aspektusainak fogjuk fel. Amit szexuálisan kiélünk,
láthatatlanná válik, nem kap tőlünk mást, mint kritikátlan zöld
lámpát. A szex, mint olyan, dupla feladatot vállal, egyrészt
dramatizálja, ami nem gyógyult meg bennünk, másrészt
letompítja.
George-ot kisfiúként nagyon elutasította az édesanyja. Emiatt
arra következtetett, hogy (1) értéktelen, és (2) ő a hibás azért,
hogy egyrészt nem akarják, másrészt, hogy ő meg azt szeretné,
ha akarnák őt (ez egy kényszerítő elutasítás, amely lehet pozitív
és negatív is). Úgy nőtt fel, hogy elutasítást várt, és azt is
vonzotta be – rengetegszer –, és nagyon vágyott a teljes
elfogadásra. Tinédzserként ezt a felelősséget erotizálta, teljesen
elmerült a maszturbációs fantáziákba, melyekben
egyértelműen szexuális vágytárgyként szerepelt, és az
elutasításnak nyoma sem volt.
Ez a felnőtt éveiben is folytatódott. Szexuális fantáziái
gondosan kidolgozottak, de még mindig arról szólnak, hogy nők
veszik körül, akik majd’ megvesznek érte, olyan nők, akik soha
nem utasítanák vissza. Ő a főnök. Ő választja ki, hogy ki
kaphatja meg őt. Nem oldotta meg magában, amit az anyja tett
vele – viszont van egy hely, ahová őt nem engedi be, annak
ellenére, hogy ezek a vele kapcsolatos megoldatlan problémák
adnak üzemanyagot ahhoz, hogy ez a hely működhessen.
A negatív izgalom és az összezsugorodottság, amit kisfiúként
megélt, amikor elutasították, továbbra is erotizálódik, ezért a
legerősebb szexuális izgalmat az olyan helyzetek okozzák,
melyekben egyértelműen ő irányítja a nőt, akivel van (vagy
legalábbis ezt képzeli), és olyan pozícióba kerül a nővel, hogy
szélsőségesen nehéz a visszautasítás. A fő sérülésével (az
elutasítottság) nem nézett szembe, nem gyógyította meg, hanem
erotizálva éli meg azokat. Továbbra is olyan helyzetben marad,
ahol nem kell nyíltan éreznie a sebet, akkor sem, ha ezt a
viszonzatlan vágyat kergeti (hogy feltétel nélkül vágyjanak rá)
szexuális kontextusban.
Lehet, hogy megkapja, amit akar, legalábbis felszínesen, de
beragad, elfordul attól, ami felé szükséges lenne fordulnia: a
legmélyebb fájdalma, az eredeti sérülése felé. Ha elvonatkoztat
a fantáziái erotikus elemeitől, akkor fogja meglátni a mögöttes
nem szexuális dinamikát, és elkezd gondoskodni arról az
elhanyagolt kisfiúról, aki egykor ő volt – és sok szempontból
még ma is az.

Nagyon gyakori, hogy feltétel nélkül normalizáljuk a szexuális

fantáziákat és eljárásokat, melyek valójában nem is a
szexualitásunk valós kifejezései, hanem a megoldatlan
fájdalmunké és a fő sérülésünké. Ha valaki azt szeretné, hogy
szex közben elfenekeljék, az nem valami ártatlan felnőtt hóbort,
hanem annak erotizálása, hogy – főként gyerekkorban –
megütöttek vagy erőszakkal fenyegettek minket (esetleg
ismételten szemtanúi voltunk annak, hogy a családtagok közt
erőszakos viszony van). Az izgalom (függetlenül attól, hogy
negatív) velünk maradt, csak átfordítottuk a szexualitás
nyelvére.
Ha valaki olyan pornóra gerjed, melyben a nőkkel
borzasztóan bánnak, az nemcsak ártatlan felnőtt izgalom
(„Inkább nézem, mint csinálom, igaz?”), inkább a leleplezetlen
kondicionáltság jele. Valószínűleg (1) a gyerekkorból származik,
amikor azt láttuk, hogy a nőkkel (anyák, lánytestvérek,
iskolatársak) rosszul bántak; (2) túl sok felelősséget éreztünk,
amikor ezt láttuk (valószínűleg megfigyelőként meg sem
tudtunk mozdulni, és földbe gyökerezett a lábunk a sok
adrenalintól), és (3) szexualizáltuk ezt a felelősséget, és kerestük
a megkönnyebbülést (bármilyen rövid időre is) maszturbáció
segítségével, miközben olyan pornográf ábrázolásokat
nézegettünk, melyeken nőket bántalmaznak.
Nem az a lényeg, hogy morálisan igazunk legyen ebben a
témában – ha ezt tesszük, csak még inkább elveszünk a
sötétben, és ez csak még inkább növeli a vonzerejét –, hanem
hogy elég mélyen lássunk bele, lássuk meg a pszichológiai,
érzelmi és társadalmi hátteret. A férfiakkal való munkám során
még egyetlen szexuális fantázia vagy pornográf vonzalom sem
volt, ami ne lett volna direkten és egyértelműen köthető
valamilyen gyerekkori és/vagy kamaszkori dinamikához. Nem
az a nehéz, hogy a pontokat összekössük, hanem hogy tegyünk
is valamit ezen belátások alapján, méghozzá olyan tetteket
vigyünk véghez, melyek elmélyítik az integritásunkat.

MIÉRT NEM ISMERJÜK FEL A RÉGI SEBEK

EROTIZÁLÁSÁT?

Bár a megoldatlan sérüléseink és a kielégítetlen vágyaink

erotizálása fő tényező a szexuális és a pszichológiai zavarok
szempontjából, nem gyakran ismerjük ezt fel. Ennek oka
részben az, hogy sokan nem akarnak beleavatkozni a szexuális
életükbe, hacsak nem az élvezetes lehetőségek növelésének
irányában. Lehet, hogy a szex az egyetlen mentsvárunk egy
amúgy kellemetlen vagy unalmas életben, és nem akarjuk még
ezt is elrontani.
Egy másik indok, amiért a sebeink erotizálásáról kevés szó
esik, hogy sokan félünk attól, hogy nyíltan kritikusak legyünk a
pornográfiával, és bizonyos szexuális gyakorlatokkal
kapcsolatban, mert nem akarunk puritánnak, vaskalaposnak,
régimódinak, szexnegatívnak, konzervatívnak vagy morálisan
elmaradottnak tűnni. Ez a félelem sokunkat túlzottan is
toleránssá tesz, kivéve, ha biztonságos kritikusnak lenni,
például ha úgy tűnik, hogy mindenki más is így érez (mint
például a gyerekpornó elítélése esetében).
Átvágni a beleegyező felnőttek mítoszát döntő fontosságú –
felismerni, hogy sokak helyeslése nem lényük legmélyéről jön,
hanem a sérelmeikből, abból, hogy félnek nemet mondani, vagy
attól tartanak, hogy nem fogadják el, vagy nem szeretik őket. Ha
gyerekként a „nem” szóhoz a veszélyt vagy a szeretetmegvonást
kötjük – és ha ezt nem dolgozzuk később ki magunkból –,
valószínűleg nem mondjuk ezt ki (vagy nem hitelesen mondjuk
ki) olyan helyzetekben, melyekben nem igazán akarunk részt
venni, mégis úgy gondoljuk, hogy bele kellene mennünk (lehet,
hogy az aggodalom miatt, hogy rosszallással vagy elutasítással
fogadnak minket, ha ellenvéleményt fogalmazunk meg).
Lehet, hogy dacból helyeslünk, mintha kontrolláló szülőknek
szegülnénk ellen, és erotizáljuk, hogy az akaratuk ellen
cselekszünk. Van egy olyan „igen” is, ami nem más, mint
felháborodás, ami felülmúlja undorunkat, nemtetszésünket
vagy bűntudatunkat. Egy másik fajta „igen” lehet egy olyan nőé,
aki általában erőtlennek érzi magát, és a szexualitását
használja, hogy legyőzzön vagy kontrolláljon egy férfit, és így
érez valamilyen szintű hatalmat. Döntő fontosságú tudni, hogy
honnan jön az „igenünk” – és a másik „igenje” –, ideális esetben
még mielőtt kiéljük.
Nem az a lényeg, hogy a szexet a halálba elemezzük, hogy egy
érzelemmentes tanulmány számára szétcincáljuk, hanem hogy
eljussunk a mélyére, hogy megismerjük az összes módot, ahogy
rosszul bántunk vele, az összes módot, ahogyan hozzáláncoltuk
azt a feladatot, hogy jobban, kívánatosabbnak vagy nagyobb
biztonságban érezzük magunkat tőle. Nincs jobb mód elkezdeni
ezt a felfedezést, mint ha elsajátítjuk, hogy mi az, hogy
erotizáljuk a megoldatlan sérüléseinket. Hívjuk ezt bevezető
kurzusnak a szexuális írástudáshoz – az érzelmi írástudás
bevezető foglalkozása után szabadon. Ez nagyszerű dolog, és
távolról sem unalmas vagy lapos: valami olyasmibe fektetünk
energiát, ami rendkívül érdekes velünk kapcsolatban.

HOGYAN TÖRTÉNIK A MEGOLDATLAN FÁJDALMAK

EROTIZÁLÁSA?

■ Komolyan bántanak minket – emocionálisan, fizikálisan,

pszichológiailag – fiatal éveinkben megoldás nélkül, és
emiatt sérülünk.
■ Ezt a sérülést magunkkal cipelni felelősség, energetikai
lenyomat, izgalom (pozitív vagy negatív), amely
 beszüremlik az életünkbe, főleg, ha olyan helyzetek
merülnek fel, melyek hasonlítanak arra, amikor először
sérültünk.
■ Ez a felelősség annyira ismerős számunkra – bármilyen
kellemetlen is –, hogy úgy tűnik, ez nem más, mint
természetes részünk.
■ Kamasz és/vagy felnőtt éveinkben ezt a felelősséget – azt
az izgalmat, melyet az eredeti traumánk váltott ki –
szexuális csatornák felé tereljük, ezzel egyrészt
újraéljük, másrészt rövid életű, de nekünk erősen tetsző
felszabadulást találunk.
■ Ez gyakran a függésig folytatódik, amikor ráébredünk,
hogy mit teszünk, és az eredeti traumánk felé fordulunk
együttérzéssel és megfelelő tettekkel.

MIT DRAMATIZÁLNAK A SZEXUÁLIS FANTÁZIÁINK?

Kielégítetlen igényeink és megoldatlan sérüléseink

erotizálásának aktusa nemcsak azt jelenti, hogy szexuális
kontextusban kifejezzük őket, hanem hogy – tudat alatt –
kielégülést keresünk a szexuális fantázia vagy aktivitás által.

Paul azt feltételezi, hogy nagyon szexuális, mert van szexuális

élete és naponta kétszer vagy háromszor maszturbál.
Krónikusan feszült és kiélezett, gyakran érzi úgy, hogy tele van
vagy túlcsordul félelemmel és dühvel. Ahelyett, hogy dolgozna
ezen, érzelmi feleslegét szexualitásába csatornázza, és jelentős
energetikai megszabadulást ér el azzal, hogy az ejakulációs
képességét a nemkívánatos érzelmi energiák kisülésének
szelepeként használja. Ezzel a szexpartnerét is lekicsinyíti egy
vécécsésze szintjére, melybe a feszültség és a düh energiájától
szabadul meg. Röviden: erotizálja azt a szükségletét, hogy
megszabaduljon az érzelmi feszültségtől, mialatt magára talán
büszkeséggel néz, hogy milyen erős szexuális ösztöne van.

Ha megvizsgáljuk sérüléseinkre és kielégítetlen igényeinkre

adott, átszexualizált „megoldásainkat”, az explicit szexuális
részletek általában nem olyan fontosak, mint a „megoldások”
mögötti történeti szál.
Képzelj el egy magányos kamasz fiút, aki intenzív élvezetet
talál abban, ha egy bizonyos lány testének egy részét nézi. Nem
törődik vele, még akkor sem, amikor főszerepet ad neki
maszturbációs fantáziáiban. Amikor a fiú a lányra fókuszál –
pontosabban testének arra a bizonyos részére –, már nem érzi
magát magányosnak, nem érzi úgy, hogy leválik mindenki
másról, vigasztalón elmerül a lány elképzelésének hevületében.
Felnőttként fő szexuális fantáziája az, hogy továbbra is
ugyanazt a részt nézi a nőn, aki nagyjából ugyanannyi idős,
mint az a lány, aki először felkavarta erotikusan. Izgalma
tulajdonképpen csak másodlagosan szexuális, elsődlegesen
katalizátor, amely arra a vágyára irányul, hogy feledje valahogy
a magányát és az elszigeteltség érzését. Valószínűleg nem
kérdőjelezi meg a vonzalmát a nála sokkal fiatalabb nőkhöz, és
a rögeszméjét sem ahhoz a bizonyos testrészhez.
Gyors módszer arra, hogy egy férfi fő sérülését felfedjük – és a
rá kitalált „megoldást” is –, ha részleteiben meghallgatjuk azt a
szexuális fantáziáját, mely a legintenzívebben izgatja fel
(mindegy, hogy jelenlegi-e, vagy sem), és aztán lebontjuk róla az
erotikus elemeket. Ami marad, az annak pontos portréja, hogy
mi a sérülése, és hogy ezt ő maga hogyan kezeli. Ennek
részletezése regényeket is megtölthetne az eredeti kontextusról,
melyből a fantázia született.

Brian kedvenc szexuális fantáziája az, amikor egy idősebb

hölgy csábítja el, miután intenzív és kellemes találkozóban volt
részük. A nő le sem veszi róla a szemét, és lassanként egyre
nagyobb csábításnak teszi ki a férfit, melybe ő boldogan
belemegy. Mi marad, ha lebontjuk erről az erotikát? Egy
idősebb nő, aki egyértelmű érdeklődést mutat felé, teljes
figyelmét rá irányítja, és teljesen megnyílik neki. Kisfiúként
Briant elhanyagolta az apja, anyja pedig csak ritkán figyelt rá
teljesen. Ő tehát olyan teherrel nőt fel, hogy nem akarja, hogy
elhanyagolják – főleg egy idősebb nő ne hanyagolja el. Ez a
teher aztán erotizálódik, fantáziaként manifesztálódik, melyben
egyáltalán nem hanyagolják el. A csábítás helyszíne a
gyerekkori konyhájukra emlékezteti, amely megerősíti a
kapcsolatot az akkor és a most között, ahogy az a tény is, hogy a
képzeletbeli nő gyerekkori anyjára hasonlít.

Martin szexuális fantáziája az erős szexuális dominanciáról

szól, amely csak akkor áll le, amikor már majdnem komoly
erőszakká fajulnak a dolgok. A képzeletbeli partnere nagyon
passzív. A téma egyszerű: legyőzni valakit. Az a tény, hogy a
dominanciát erotizálja, másodlagos. Martint erősen
megszégyenítették gyerekkorában, a puszta létezésért is
kritizálták. Visszavágott, bár ettől a dolgok csak még rosszabbra
fordultak. Ő tehát a legyőzöttség terhével nőtt fel, képzeletben
pedig fordított egyet a dolgok állásán. Későbbi életében ezt a
terhet szexualizálta, és kielégítő kimenetet keresett hozzá. A
legerősebben az a fantáziája izgatta fel, hogy agresszíven
uralkodnak egymás felett a partnerével. Még nem kötötte össze
a pontokat, és még mindig folytatja ezt a tevékenységet, mert
úgy gondolja, hogy a dominanciacentrikus szex – még ha egy
kicsit perverz is – egészséges, és a szexualitását fejezi ki.

Ahogy az álmaink, a szexuális fantáziáink is drámák, melyeket

érdemes feltárni. Olyan mesék, melyek otthont adnak
mindannak, amik vagyunk, fel is ruházzák, de le is meztelenítik
a mögöttes dinamikáinkat. Bármilyen zavarba ejtő is ezeknek a
fantáziáknak a felfedése, ezek mind potenciális kapuk, melyek
elvezetnek a lényünk és a kondicionáltságunk mélyére.
Szexuális fantáziáink dramatizálják mindazt, ami körül az
életünk leginkább forog. Vetkőztesd le őket, bontsd le róluk az
erotikát, és meglátod, mi működteti őket a mélyben. Lásd meg a
forgatókönyvet – és azt az önmagad is, aki először keresett
megkönnyebbülést vagy menedéket egy olyan mély sérüléstől,
mely megváltoztatta az egész életét.
A szexuális fantáziák szélsőségesen ellenállhatatlanok tudnak
lenni, könnyedén rabul ejtik a figyelmünket, egészen addig a
pontig, hogy már nem is viszonyulunk a fantáziánkhoz, hanem
egyszerűen elmerülünk benne. Ha beszippantott minket,
hermetikusan belezár felmerülő dramaturgiájába, és nem is
veszünk tudomást róla. Nem tiszta a nézőpontunk, az álmodó
helyzetében vagyunk, aki nem tudja, hogy álmodik, akiről
elmondhatjuk, hogy azt álmodja, hogy nem álmodik. Ha
ráébredünk arra, hogy mit teszünk a szexuális fantáziáinkban,
attól nem feltétlenül szakad ennek vége. Ha felismerjük, hogy
álmodunk, attól nem feltétlenül szakad vége az álomnak sem –
csak megvilágítjuk, és megvan a lehetőségünk arra, hogy eltérő
választ adjunk rájuk, mint szoktunk.
A szexuális fantáziánkra jellemző ösztönösség vagy
kényszeresség mértéke tükrözi a fájdalmunk intenzitását,
amelyet megpróbálunk kivédeni az ilyen fantáziákban való
mindennapi elmerüléssel. Lehet ezt leplezni néhány fantázia
komplexitásával, de ez a komplexitás gyakran csak arról a
vágyról beszél, hogy sok dolgot szeretnénk rendezni vagy
kontroll alatt tartani, hogy az eredmény, amire vágyunk,
létrejöhessen – egy eredmény, ami nem más, mint megoldás a
fiatalkori életünkre, melyben sok minden volt erősen
rendezetlen és kellemetlenül kontrollálatlan.

■■■

Megoldatlan sebeink és nem megfelelően kielégített igényeink

erotizálása egyrészt menekülés a szenvedésünk elől, és annak
jele is. Ha ezt egyszer felismerjük, útban vagyunk afelé, hogy
valóban megérezzük a szexualitásunkat. Ha abbahagyjuk a
teher erotizálást, melyet még mindig érzünk a korai
életszakaszban átélt fájdalommal kapcsolatban, akkor lehetővé
válik a jelenlétünk ezzel a teherrel – és személyiségünknek
azokkal az aspektusaival, melyek először élték át ezt a
fájdalmat.
Ahelyett, hogy átirányítanánk ezt a terhet, mely
összezsugorította vagy összetömörítette ezt az izgalmat a szex
élvezetes lehetőségeivé, válaszd azt, hogy közelebb kerülsz
hozzá, megközelíted a fájdalmat és a sérülést, mely megbújik
mögöttük. Ez nem azt jelenti, hogy már nincs hatással ránk ez a
teher – nagy valószínűséggel mindig velünk lesz –, hanem hogy
már nem hagyjuk, hogy irányítson minket.
Régi sérüléseket a szívünkbe hozni (ideális esetben szakértői
segítséggel) kalandos és mélyen gyógyító vállalkozás, melytől
teljesebben, életerősebben, belsőnkkel összekapcsolódva
születünk újjá – és képessé válunk arra, hogy a szex akkor jöjjön
képbe, ha a jelenlét és a kapcsolat már megvan, ha már jól
érezzük magunkat, és már nem arra használjuk, hogy elvonja a
figyelmünket a szenvedésről.
A szex egyszerre fejezheti ki a kondicionáltságunkat, és
tarthat minket a sötétben. És a szex a kondicionálatlan
lényegünket és hamisítatlan individualitásunkat is ki tudja
fejezni egy mélyen szeretetteljes és eksztatikusan átlátható
kölcsönösségen. Ez pedig rajtunk áll.
 22. fejezet

A PORNÓN TÚL IS VAN ÉLET

A pornográfia megértése és kinövése

Csak kevesen mondanának ellent annak a kijelentésnek, hogy a

pornográfia járvány méreteket öltött. Többen azzal érvelnének,
hogy ezzel nincs is feltétlenül nagy baj, szemben azokkal, akik
rossznak vagy ördögtől valónak tekintik. A pornográfia
mindenesetre egyre központibb helyet foglal el a kortárs
kultúrában, és nem csak kárhoztatásra vagy túlzottan is
toleráns hozzáállásra van szükség, ha át akarunk látni rajta, és
ki akarjuk nőni. Az a tény, hogy ennyire sok férfi vált függővé –
és épp ezért nem is elérhetők egy egészséges kapcsolat számára
–, azt jelzi, hogy elég mélyen szembe kell néznünk vele, hogy
felismerjük a gyökereit, és kidolgozzuk magunkból azt a
sérülést, amire a pornó a „megoldás”.
 A PORNOGRÁFIA MEGVILÁGÍTÁSA

A pornográfia – szexuálisan explicit tartalom, mely arra szolgál,

hogy katalizálja, felerősítse és kizsákmányolja a szexuális
izgalmat szerelem nélküli, gyakran degradáló kontextusban –
tulajdonképpen a dehumanizálás manifesztálódása az erotika
köntösében.
A pornográfia az eroticitisz üzleti oldala (amely mániás vagy
megszállott érdeklődést jelent a szexuális aktivitások vagy
lehetőségek terén), kizsákmányolja azoknak a vágyát, akik arra
kényszerülnek, hogy erotikus izgalom és kisülés segítségével
vonják el a figyelmüket a szenvedésükről.
A pornográfia erotikus képzelgés, amely nyomorrá válik –
elveszti a kapcsolatát a szerelemmel, az intimitással és az
extázissal. Az izgalmi állapotot csak rituálékkal tudjuk elérni,
amely akadályoz minket abban, hogy teljességgel beleálljunk
emberi mivoltunkba.
A pornográfia soha nem volt ennyire mindenütt jelen lévő és
elérhető. Nemcsak egy nagyon elterjedt internetes jelenség,
hanem a reklámok világában is főszerepet játszik. A szex
árucikké vált, és minél erotikusabb töltettel rendelkezik egy
reklám, annál jobbat tesz az üzletnek, még akkor is, ha ami
megjelenik, degradálja azokat, akik szerepelnek benne, az
erotika gombjainak nyomogatóivá redukálja őket. Ha a
pornográfia még több figyelmet gyűjt magának olyan
reklámokon keresztül, melyek bedrogozott fiatalokat és nemi
erőszakra hajazó jeleneteket mutatnak, akkor fotogenetikusan
ezt nyomják le a torkunkon, és az alakul fő irányvonallá, amitől
már amúgy is függővé váltunk: a szex hatékony megoldás, ami
mindig kéznél van az aggodalmaink ellenszereként. A modern
kultúra elpornósodása annyira megalapozott, hogy már
normálisként tekintünk rá – kivéve a csúnyább szélsőségeit –, és
a reklámok is ezt sugallják. A pornográfia házalóit nem érdeklik
az emberek, akikkel kiszúrnak, csak az üzlet menjen jól.
Mivel a pornográfia túl sok kapcsolatot fertőzött meg –
gyakran ez vált alappá, az erotikus izgalom központi
fűtőrendszerévé –, mélyen el kell gondolkodnunk rajta, a
gyökerein, és annak fontosságán, hogy kinőjük. A pornográfia
főleg az énközpontú kapcsolatokban játszik fontos szerepet.
Annyira elmerülnek benne, hogy úgy tekintenek rá, mintha az
egészséges szexuális életük része lenne. A kapcsolat
miközpontú fázisaiban a túlzott pornográfia nem jellemző és
erősen elnyomott, de lehet jellemző is, túlzottan toleráns
rábólintással. A valóban érett kapcsolatokban a pornográfia
nincs jelen, egyszerűen kinőtték a vonzását.

A PORNOGRAFIKUS TUDATÁLLAPOT RABSÁGÁNAK

ÁRA

Ez egy ördögi kör: a pornográfia pornográf gondolkodásmódot

generál, amely könnyen megmarad alapnak egy férfinál, ha
nem érzi jól magát a bőrében, vagy ha stressz hatása alatt van,
beleértve a párkapcsolatát is. Ez a gondolkodásmód kiszívja a
bensőségességet a kapcsolatokból, a férfiak hús-vér szeretőit
fantáziajelenetekkel helyettesítik vagy rétegezik, melyek
megerősítik a vágy rítusait, és ezzel a férfi a partnerét egy
erotikus dráma epizódszereplőjévé redukálja. A pornográfiának
mindegy, hogy kivel szórakozik, sőt az sem érdekli, hogy nem
érdekli.
A pornográf képsorok hiányosan felöltöztetett vázlatok
alapján mondanak történeteket, melyek a látványt és a nézőt a
szexuális étvágy gyorsan levetkőztetett melegágyán hozzák
össze. Mindegy, hogy van-e tulajdonképpen szex, a lényeg, hogy
mindenkit megdugnak.
Bármi, ami fokozza a szexuális izgalmat, képbe vagy
történetbe kerül, akkor is, ha ez csak a képzelet szülötte. Ez
néha relatíve ártatlan, máskor sötétebb és rondább,
mocskosabb, elmossa a szexualitás és az egyértelmű erőszak
közti határvonalat. A pornográfia rossz színben tünteti fel a
vágyat.
A pornográfia nem korlátozódik az internetes videókra,
pornóújságokra, „felnőtt” filmekre, sikamlós romantikus
regényekre vagy a „forró” reklámokra – ez az elsődleges
stratégia, egy kéznél lévő módszer azok számára, akiknek a
fantáziájukat „kell” beizzítaniuk minden egyes szexuális
együttlét esetén, főleg ha izgalomba akarnak jönni és ott is
akarnak maradni. (Ennek az az alternatívája, ha megtanulunk
teljesen jelen lenni, kimászunk a fejünkből, bele a testünkbe és
a nyers érzéseinkbe, tudatosan kapcsolatban maradunk a
gondolataink helyett az érzéseinkkel, és nem teszünk semmi
olyat, ami elvonná a figyelmünket a partnerünkről.)
Néhányan megkérdezik, hogy mi a probléma azzal, ha szex
közben fantáziálunk. A válasz az, hogy mint olyan, nem rossz,
hanem a felszínen tart minket, elvonja a figyelmünket arról,
hogy mi is történik valójában az együttlétek során, beleértve azt
is, hogy milyen feladatokat adunk a szexualitásunknak – a
legjellemzőbb az, hogy jobban érezzük magunkat tőle. Ha
belemerülünk a fantáziánkba, kikerülünk a bensőséges
kapcsolatból, túlságosan a tudatunk rabjaivá válunk ahhoz, hogy
lássuk a másikat, és hogy vele legyünk.
A pornográfia talán a szexualitás legrosszabb teljesítményéért
járó díj. A szexualitásunkat a gondolkodó elménkhez köti,
túlértékeli az erotikus stimulációt és a fantáziát, és
partnerünket az erotikus drámáink kellékévé redukálja. Észre
sem vesszük, hogy ezzel csak magunkkal szúrunk ki. A szex
valódi élvezete elérhetetlen számunkra, mert nem meztelenül,
jelenléttel és szeretettel lépünk be a területére, hanem erotikus
elvárásokhoz és rítusokhoz túlzottan is ragaszkodva érkezünk,
melyek eredetileg a fájdalmunk megoldásaként merültek fel.
A kamasz fiúk, akik felfedezték, hogy az ejakuláció gyors
örömet és megkönnyebbülést hoz, valószínűleg vizuális
stimulációhoz is hozzájutnak, melyek segítenek fokozni az
izgalmukat. Amint kilépnek a tinédzserkorból, a
fantáziaközpontú erotikus izgalom és a kisütés marad a kéznél
lévő eljárás ahhoz, hogy csökkentsék a stresszt és a feszültséget,
és ha ezt a kondicionáltságot nem kérdőjelezik meg, vagy nem
bontják le, akkor ez így lesz felnőttkorban is, akkor is, ha amúgy
szeretetteljes kapcsolatban élnek. Lehet, hogy megtartják a
lelkük egy szegényesen megvilágított szegletében, de amikor
idő van – amikor tényleg arra vágynak, hogy beinduljanak –,
felélesztik. Lehet, hogy szex közben fantáziálni kezdenek, vagy
pornót néznek, vagy mindkettő.
A pornó, mint minden más üzlet, azért létezik, mert kielégíti a
fogyasztók szükségleteit, mindent megtesz azért, hogy
stimulálja és táplálja a vágyakat. Hívhatjuk kanos
kapitalizmusnak, a lényeg, hogy dőljön a lé, mindenáron. A
reklámiparnak is tejel a pornográfia szemszöge, mert jót tesz az
üzletnek. És a reklámok egyre élesebbek, egyre fiatalabb
modelleket alkalmaznak (akik látszólag alig vannak túl a
pubertáson), és „menő” utalásokat is láthatunk a szexuális
kizsákmányolásra, sőt a majdnem megtörténő szexuális
bántalmazásra is.
Ehhez csak hozzájárulnak a hiperférfias reklámok, melyek
felmagasztalják a nők iránti érzéketlenséget, és a férfiasságot az
erőszakhoz kapcsolják. Ha a pornográfia szélsőségei
felturbóznák az autóeladást, lehet, hogy egy kicsit jobban
belelátnánk, bár ez finoman bele is épül, ott lebzsel a
kocsireklámok sötétebb végén. Ez természetesen érinti a morál
kérdéseit: az erkölcsi magaslatok követelése patthelyzet, mely a
vallási fanatikusok és a „semmi közöd a szexuális életemhez”
hitvédői között áll fenn.
Ennek ellenére sem a pronográfia kárhoztatása („Ez bűn”),
sem a túlzott tolerancia („Szerintem bármi rendben van, amire
két felnőtt rábólint”), továbbá elnyomása és élvezete sem hoz
közelebb minket a szembesüléshez, vagy hogy kinőjük. Az, hogy
lenyűgöz minket és ragaszkodunk a pornóhoz, továbbra is
megmarad, lángoló erővel, amíg rá nem jövünk, hogy mennyire
átszexualizáltuk a nyomorunkat, a megoldatlan sérüléseinket és
az érzelmi fájdalmunkat, és azt várjuk a szextől, hogy elvonja a
figyelmünket a szenvedéstől és a szenvedésünk gyökeréről is.
A pornográfiában való elmerülés okozta energetikai kisülés
nem igazán könnyít rajtunk, hanem csak leszedál és letompít
minket, elgyengíti a motivációt, hogy eljussunk a probléma
szívébe, mely annyira könyörtelenül hajt minket afelé, hogy a
pornóban keressük az izgalmat és a leszámolást.

SZEMBENÉZNI A FÁJDALOMMAL, AMI A

PORNOGRÁFIA FELÉ HAJSZOL MINKET

Ha azt szeretnénk, hogy erotikánknak ne a pornó legyen az

alapja, tudomásul kell vennünk, hogy vonzódunk hozzá, és fel
kell fedeznünk a pszichológiai és érzelmi sérüléseket, melyek
eredetileg a pornográfia területére hajszoltak minket – és még
mindig azt teszik. Ha ezt tesszük, felszabadítjuk a
szexualitásunkat a kétségbeesésből, a mechanikusságból és a
szívtelen, kitaposott utakból.
Ez nem egyszerű folyamat, ahogy a szembenézés és a
függéssel való munka sem az. Sok olyan férfit láttam, akik a
legjobb szándékkal próbáltak szembenézni a sérüléseikkel,
amire a pornó kínált megoldást, és aztán visszaestek a függés
hatalmába, és a szégyen, amit a visszaesés miatt éreztek, csak
még inkább táplálta a pornóban való elmerülésüket. Nem olyan
nehéz ezeknek a férfiaknak elcsábítani magukat erotikus
feszültséggel és az élvezetesen tornyosuló várakozásaikkal, és
már ezzel is elég erotikus izgalmat építenek fel ahhoz, hogy
meggyőzően szükségessé váljon – sőt még legitimizálható is –
valamiféle pornográf kontextusú szexuális megkönnyebbülés.
Ebben rengeteg érintetlen gyász, elnémított izoláció és
elsötétített magány van, ami mind a mélyből kiált, hogy hozzuk
fel, nézzünk szembe velük és fogadjuk el őket ahelyett, hogy
továbbra is elfedjük a függőségig fajult pornófogyasztással és az
azt tápláló izgalmi állapottal.
Mindegy, milyen formában élünk vele, a pornót jobb lenne
kinőni. Ez azzal kezdődik, hogy felismerjük, hogy hogyan
teremtjük meg, és hogyan erősítjük meg a gyötrelmünket,
elővesszük az együttérzés-központú figyelmet, és arra
irányítjuk, amit érzünk és tapasztalunk, mielőtt átadjuk
magunkat a pornográfiának. Ez nem azt jelenti, hogy elnyomjuk
a pornográfiát vagy a vonzalmunkat felé, hanem viszonyulni
próbálunk ehhez a vonzáshoz, ugyanakkor ráhangolódunk
arra, ahol érzelmileg tartunk (és arra is, ahol akkor tartottunk
érzelmileg, amikor először néztünk pornót).
Ahelyett, hogy elnyomnánk a pornó felé hajlásunkat vagy
belemerülnénk, inkább fedezzük fel és lássunk le a mögötte
megbújó fájdalom és sérülés mélyére. Ahelyett, hogy
beleragadnánk a bűntudatba amiatt, hogy vonz minket a pornó,
elkötelezett együttérzéssel szembe kell néznünk vele, és a
vonzódásunkkal is, kapcsolatot kell teremtenünk vele, hogy
nyíltan érezzük a fájdalmat ennek a vonzalomnak a forrásánál,
és vegyük a bátorságot ahhoz is, hogy szakértő segítségét
kérjük, ha szükséges.
Ha relatíve felébredt szexpartnerek mélységesen
megtestesített kölcsönösségben és együttérzésben találkoznak, a
szenvedély és a nyers életerő nem értékelődik le – az ő
kapcsolatuk olyan, melyben a romboló szokásokkal – legyen az
pornografikus vagy más – teljességgel szembe lehet nézni, lehet
vele dolgozni, a kamaszkor ajándékaiként lehet viszonyulni
hozzá, és ki lehet nőni.
Akkor lépj be a szexualitás területére (ha van partnered, ha
nincs), ha nem stresszelsz, ha máris szeretsz, és amikor nem
kell behívnod a tudatodat és a pornográfia kínálta
lehetőségeket.

KINŐNI A PORNOGRÁFIÁT

A pornófüggő férfiak hatalmas lehetőség előtt állnak.

A pornográfia kinövéséhez – tehát hogy ne elnyomják, hanem
kinőjék – pontosan azt a munkát kell elvégezni, amelynek
segítségével beleállhatnak a teljes férfiasságba és
emberiességbe, és ettől nemcsak a pornóról akadnak majd le,
hanem a kondicionáltságuk nagy részéről is (ahogy azt a 20.
fejezetben már jeleztem).
Amilyen mértékben egy férfi a pornográfiával foglalkozik –
beleértve azt is, hogy a gondolkozásmódja is pornografikus –,
éppen olyan mértékben elérhetetlen a bensőséges kapcsolatok
számára.
A pornóellenesség rengeteg akadályba ütközik,
középpontjában általában az a képzet áll, hogy akik ellene
vannak, azok szexnegatívak, merevek, puritánok, becsapják
magukat, beszűkült erkölcscsőszök, félnek a szexuális
kísérletezéstől, és ellenzik a szexuális szabadságot. Akik a
pornográfia mellett vannak, úgy gondolják, hogy a pornó nem
káros, az érveik a következők: „Kinek a pap, kinek a papné”,
illetve hogy tanulmányok kimutatták, a szexuális bántalmazási
arány alacsonyabb azokban az országokban, ahol liberálisak a
pornográfiára vonatkozó törvények. Általában azzal is
érvelnek, hogy a szabad választás jogába beletartozik az is,
hogy jogunk van rosszul választani, és hogy a nők
eltárgyiasítása vagy degradálása a pornográfián kívül számos
más területen is megfigyelhető.
De a pornográfiát nem fogjuk kinőni a pró és kontra
képviselőinek vitáján keresztül: ha betiltanák, akkor is menne
tovább. A pornográfiát csak akkor lehet kinőni, ha világosan
látjuk a gyökereit – személyesen és kulturálisan is –, és ha az
intellektuális szinten túl is foglalkozunk vele. Ez azt jelenti,
hogy a fő sérülésünket és ellenszereinket kell feltárni és
együttérzőn megvizsgálni, egészen addig, amíg már nem
irányítanak minket.
A pornográfia kinövése azzal kezdődik, hogy felismerjük a
szorítását, és hogy milyen hatással van ránk, abbahagyjuk a
racionalizálást, és nem erősítjük meg a további használatát
sem. A következő fontos lépések segítenek ebben:

Dolgozz azon, hogy felébredj a kondicionáltságodból.

Szabadítsd fel, amit a sötétben tartottál, hogy
meggyógyulhasson, és integrálódhasson lényed többi
részébe. Engedd el azt a képzetet, hogy erre egyedül is képes
vagy, és szerezz segítséget, amilyen gyorsan csak tudsz. Ne
teherként fogd fel, hanem lásd meg benne a szakrális kaland
lehetőségét.
Azonosítsd be, hogy mit érzel, amikor azt veszed észre,
hogy a pornográfia iránti vágyad felkavarodik. Maradj
ezzel az érzéssel, lélegezz mélyeket legalább tíz percig,
ahelyett hogy elterelnéd a gondolataidat erről, és újra
hagynád, hogy beszippantson a pornó.
Hangolódj rá arra az önmagadra, aki először érezte ezt.
Vizualizáld és érezd őt, érezd, amint közelebb húzod
magadhoz, szeretettel és védelmezőn átöleled. Maradj ebben
az állapotban függetlenül attól, hogy mennyire erősen vonz
a pornó.
Fordulj a sérülésed felé teljes figyelmeddel és törődéssel.
Ez majd segít meglátni az eredetét és a „megoldásaidat” is.
Írd ki magadból szexualitásod teljes történetét. Beleértve
az útközben felbukkanó nem szexuális dinamikát is
(problémák a szülőkkel, és így tovább). A hangsúly végig
azon legyen, hogy milyen volt az uralkodó érzelmi állapotod
eközben. Írj az erotikus fantáziáidról is. Ha csábít, hogy
kihagyj valamit, ne csak hogy írj róla, még azt is fogalmazd
meg, hogy mi kelti benned azt a vágyat, hogy ne említsd
meg.
Győződj meg róla, hogy érted, mit jelent az, hogy
erotizálod a sérüléseidet. (Lapozz vissza az előző
fejezethez, és olvasd el újra, ha szükséges.)
Ruházd fel emberi tulajdonságokkal a szexuális
fantáziáidban vagy pornográf kontextusban feltűnő
embereket. Engedd meg magadnak, hogy beleláss és érezz a
felszínes megjelenésük mögé, utasítsd el, hogy úgy nézel
rájuk, mint akik nem érdemlik meg az együttérzésedet,
bármennyire kényszerítő is a vágyad.
Tarts kéznél egy kisfiúkori fotót magadról. Vedd elő, és
nézd legalább tíz percig, amikor támad a pornó iránti vágy,
lélegezd be a szívedbe ezt a kissrácot, figyelj rá teljes
figyelmeddel. Ez emlékeztet majd arra, hogy ki voltál,
mielőtt a pornográfia elkapott volna, és eszedbe jut majd az
érzelmi fájdalom eredete is, amely a pornográfia
használatára sarkallt.
Maszturbálj pornó és fantáziák nélkül. Ne csak a szexuális
izgalom testi érzeteire koncentrálj, hanem az érzelmi
valóságodra is. Hagyd ki ebből a tudatodat. Kapcsolódj a
szívedhez, és folytasd, lassíts le, amikor felgyorsítanál.
Legyen fontosabb az, hogy jelen vagy önmagaddal, mint az,
hogy elmenj.
Kösd össze a pontokat a fiatalkori kondicionáltságod és
szexuális fantáziáid nem szexuális dinamikája közt.
Folytasd ezt addig, míg teljesen ki nem fejez téged.
Ne állj némán, amikor a pornográfia a téma. Ha a többiek
 elismerőn nyilatkoznak a pornóról vagy szexuálisan
degradáló kontextusban szólnak a nőkről, szólalj meg, és ne
csak próbálkozz. Emlékezz, hogy a hallgatásoddal
beleegyezel abba, amit ők mondanak.
Tegyél annak érdekében, hogy integráld azt az érzelmi és
pszichológiai sérülést, ami eredetileg a pornográfia felé
irányított, hogy meggyógyíthasd. Nézz erre olyan
kihívásként, amit megéri véghezvinni. Ha ezt megléped,
azzal mindenkivel jót teszel.

■■■

Ahhoz, hogy váltani tudjunk egy valóban egészséges szexualitás

irányába, meg kell tennünk minden szükséges lépést. Ez nem
kis lépés azon férfiak számára, akiket beszippantott a pornó, de
erre a vállalkozásra nagy szükség van, mert a legjobbat hozza ki
a férfiakból, bevonja őket a kondicionáltságuk mélyére, és
elmélyíti egy kölcsönösen megerősítő kapcsolat fenntartására
való képességüket. Minden erre az útra lépő férfi mély
tiszteletet érdemel, hiszen afelé indultak, hogy az életet
mindenki számára egy kicsit jobbá tegyék.
 23. fejezet

FELELŐSSÉGET VÁLLALNI SZEXUÁLIS

TÖLTETÜNKÉRT
Felelősség és szexuális izgalom

Felelős a férfi a saját szexuális izgalmáért vagy töltetéért? És ha

igen, melyik ponton?
Abban a pillanatban, amikor felmerül.
Nem biztos, hogy tudatosan hozzuk létre, mivel gyorsabb,
mint a gondolat, inkább reflex, mint válasz, de ha egyszer
megjelent, a férfi felelős azért, ami történik az izgalmával,
beleértve a felerősödését és a tettekbe való átváltoztatását is.
Úgy tűnhet, hogy nem tehet róla – tornyosuló elvárások,
zúduló étvágy, elsöprően ellenállhatatlan vágy –, de mégis.
Ennek a szexuális töltetnek a kiélése – beleértve a leggyorsabb
fantáziákat vagy vizuális felidézést – az ő tette, az ő választása.
A férfi felelőssége.
Ha egyszer megvizsgáltad, és elkezdtél dolgozni az erotizált
sebeiddel, a pornográfiával való kapcsolatoddal és a médiában
megjelenő szexualitással, elkezdheted birtokolni a szexuális
töltetedet, amint megjelenik – és nem csak kognitív
szempontból.
Kezdettől fogva vállald a felelősséget a szexuális töltetedért.
Bármi, amit teszel vele, azt úgy kell felismerned, mint a saját
választásodat. Ha egy bizonyos nőt levetkőztetsz képzeletben,
azt te teszed, és nem hibáztathatod ezért az ő megjelenését vagy
viselkedését, de még a vágyad intenzitását sem. Lehet, hogy
zöld a lámpa, de ez a te utad, a te jelzőlámpád és csak a tiéd.
Sajnos nagyon sok férfi a nőket okolja, annyiféleképpen
beszélnek arról, hogy ha nem nézne úgy ki, vagy nem
öltözködne egy bizonyos módon, nem fantáziálnának róla.
Lehet, hogy tényleg nem, de ő nem tehet arról, hogy mások mit
tesznek a saját szexuális töltetünkkel.
Könnyű eljátszani a szexuális izgalom áldozatának szerepét,
és azt is, hogy ez az izgalom csak fokozódik, és a másikat tartani
felelősnek minden megkérdőjelezhető viselkedésért. Könnyen
levetjük a felelősséget magunkról az olyan kijelentésekkel, mint
hogy „Mit tehet egy férfi?”, vagy „Nem bírtam magammal”,
vagy „Beindulok tőle” (olyan értelemben, hogy ezt ő okozza).
Ha vállaljuk a felelősséget a szexuális töltetünkért, az nem azt
jelenti, hogy nem kerülünk izgalmi állapotba, beleértve azokat
a pillanatokat is, amikor azt kívánjuk, hogy bárcsak ne
kerülnénk (például egy partin, amikor bemutatják nekünk a
főnökünk feleségét, miközben ő mellette áll, és minket néz).
Nem kell semmi miatt zavarba jönni ebben a helyzetben,
hacsak nem engedjük meg magunknak, hogy ezt az izgalmat
tápláljuk.
 Vannak pillanatok, amikor teljesen rendben van, ha hagyjuk,
hogy az izgalom elhatalmasodjon rajtunk, például, ha a
szerelmünkkel vagyunk szeretetteljes kapcsolatban.
Az számít, hogy mit teszünk ezzel az izgalommal.
Remélhetőleg vannak kéznél opcióink vagy gyakorlataink (lásd
a következő listát), főleg olyan helyzetekben, ahol a szexuális
töltetünk táplálása senki javát nem szolgálja.

■ Tudatosítsd magadban az izgalmi állapotodat, amint

észreveszed.
■ Azonosítsd be, hogy mit érzel, és tartsd ezen a figyelmed.
■ Lásd meg, és arra adj választ teljes lényként, aki felizgat.
■ Ne fixálódj a másik testrészeire, ne izoláld le ezeket a
másik többi részéről.
■ Ne hagyd, hogy az izgalmi állapotod akadályozza a
törődésedet.
■ Figyeld meg, hogy milyen módokon fokozod vagy
erősíted fel az izgalmadat, és ne hagyd, hogy eltérítse a
figyelmedet. Tanulj meg hozzájuk opciókként
viszonyulni. Ha különösen kényszerítők, tereld át a
figyelmedet a légzésre, és amint észreveszed, hogy
előjöttek, számolj legalább egy tucat lélegzetet
(kilégzéssel fejezd be).
■ Ne úgy bánj az izgalmi állapotoddal, mint valami rosszal,
hanem mint valamivel, amit érdemes felfedezni. Érezd a
nyers fájdalmát, a mélyen rejtőző vágyat.
■ Ha azt érzed, hogy támad az izgalom, és el is nevezted
annak, vegyél néhány lassú, mély lélegzetet, lazítsd el a
 hasad, ne tekints a másikra szexuális jelzőtűzként vagy
lehetőségként. Láss át a másikból eredő minden
lehetséges csábító energiát, vagyis te birtokold a saját
izgalmadat, és ne az birtokoljon téged.

A szexuális izgalmad felerősödése csodálatos része lehet

párkapcsolatodnak, de csak ha nem arra használod, hogy elfedd
vele, ami nem működik a kapcsolatotokban. Egy érzelmileg
eltávolodott pár lehet, hogy a szexre bízza, hogy mégis legyen
valami kötődés köztük, de ennek a kapocsnak elég rövid a
szavatossági ideje, mivel csak egy kicsivel ad többet az üres
kalóriáknál. Az álközelség cukorsokkja ez, ami hamar lelohad,
és ezáltal a pár nemcsak hogy visszatér a régi, felügyelet nélküli
érzelmi leváláshoz, hanem még le is szívja azt az energiát,
amire szükség van ahhoz, hogy egy ilyen leválással szembe
lehessen nézni.
A szexuális töltet gyakran mint egy kerékagy, túl központi
kérdése, a legfontosabb része a szexnek. Az izgalom hevében
tapasztalt emelkedett érzeteket gyakran keverjük össze az
érzelmi kapcsolattal, holott lehet, hogy ilyenfajta kapcsolat
nincs is köztünk jelentős mértékben. Ilyenkor úgy tűnhet, hogy
amit érzünk, az nagyon mély, de ennek nagy része annyira nem
is emocionális, egyszerűen arról van szó, hogy a szexuális
izgalom érzetei tolakodón átjárják az egész rendszerünket.
A szexualitás körül forgó szex nem lehet igazán kielégítő. Ha
ez birtokol minket, és érzelmileg és empatikusan leváltunk, az a
másikat szexuális étvágyunk lehetséges tárgyává és
beteljesítőjévé csökkenti, és vakká tesz minket a nem szexuális
dinamikára, mely szintén meghatározza, hogy a szexualitásunk
milyen irányt vesz.
Vállald a felelősséget a szexuális töltetedért. Néha teljesen
helyénvaló, ha zöld lámpát adunk neki. Micsoda öröm, ha az
izgalmi állapot, az érzelmi intimitás és a szerelem mind
szenvedélyes összhangban van! Máskor viszont az a helyes, ha
nem hagyod, hogy a szexuális tölteted elhatalmasodjon.
Micsoda kijózanító öröm van abban, ha integritást lélegzel az
interakcióidba, megtestesítesz egy olyan „nemet”, ami lehetővé
tesz egy mélyebb „igent”. Lélekemelő teljesség járja át azt, aki
szilárdan megtartja a határait egy potenciálisan kizsákmányoló
helyzetben.
A szexuális töltetéért felelősséget nem vállaló férfi még nem
állt bele valódi férfias erejébe.
A szexuális töltetünkért vállalt felelősség a fegyelem olyan
formája, amelyet eleinte korlátozónak érezhetünk, amely féken
tartja a felelőtlenül kalandozó figyelmünket és automatikus
elbambulásainkat. Ezt viszont hamarosan inkább
felszabadítóbbnak érezzük, mint börtönnek, már csak azért is,
mert elmélyíti bennünk a kapcsolati intimitás képességét.
A szexuális töltetnek megvan a helye, és sokkal inkább kell
tisztelni, mint hagyni, hogy szexuálisan irányítson és
fogyasztókká redukáljon minket egy olyan kultúrában,
amelynek rögeszméje a szexuális lehetőség és alkalom. Ha több
férfi vállalna felelősséget a szexuális töltetéért, és feladatuknak
tekintenék megvizsgálni a gyökerét, pszichológiai és
emocionális dimenzióit, a pornográfia iparága nehezen
maradna fenn.
 Ne kapcsold össze túlzottan a szexet az érzetekkel (ahogy a
pornográfia teszi). Ha ezt tesszük, az komolyan lekorlátozza és
kapcsolati szinten kárt okoz, megfoszt minket az intimitástól,
mindegy, mennyire vagyunk erotikusan feltüzelve. Vágyj többre
a pusztán „érzéki” szexnél. Ugyanakkor ne szabályozd be
túlzottan az erotikus izgalmat. A szexuális töltet önmagában
nem pozitív, de nem is negatív, pusztán tudatosan kell
viszonyulni hozzá. A szexuális töltet elkerülhetetlen, az számít,
hogyan bánunk vele.
A szexuálistöltet-centrikus fantáziáknak nincs szükségük
morális dinamitra vagy kritikátlan megerősítésre, sokkal
inkább arra van szükség, hogy együttérzéscentrikusan
felfedezzük, mi áll mögöttük. A szexuális töltetünk vizsgálata –
gyökereinek kiásása – nem fosztja meg az energiáitól, csak úgy
irányítja át őket, hogy a legjobb szolgálatot tegyék.
Ha tudod, hogy felelős vagy a szexuális töltetedért, akkor
nehezebb lesz kizsákmányolnod másokat szexuálisan. Mégsem
arról van szó, hogy elnyomod a szexualitásodat vagy
megszégyeníted magad ezért, hanem hogy egészséges
összhangba hozod egész lényeddel. Ha felelősséget vállalsz a
szexuális töltetedért, elmélyül az integritásod, megbízhatóbb
leszel, képesebbé válsz egy valódi bensőséges kapcsolat
kialakítására.
A mély szex szenvedélye elsősorban nem az erotikus
izgalomtól vagy a stimulációtól jön létre, hanem az ősi intimitás
jelenlétéből fakad, amely a mély bizalomban és
átláthatóságban, az emocionális rezgésben gyökerezik, egy
olyan intimitásban, amely önmagában a legerősebb
afrodiziákum. Ilyen közelség jelenlétében a szexuális töltet
szent üzemanyag.
 24. fejezet

A PÉNISZ
Egy érzékeny téma

A férfiak pénisze általában erősen összekapcsolódik a

férfiasságukkal, fizikai és képzeletbeli síkon is, és sok nő
kiborulna, ha tudná, hogy emiatt milyen mértékben
foglalkoztatja a férfiakat ez a téma. A pénisz mindig kéznél van,
mindig ügyeletes, és lesi az alkalmat: mindig készen áll a
bevetésre.
Freud híres állítása szerint a nők péniszirigységtől
szenvednek. De valójában eltévesztette a nemet. Számos férfi
jelentős időt töltött azzal – legalábbis az életük bizonyos
szakaszában –, hogy péniszüket más férfiakéval hasonlítsák
össze, és különleges státuszt adnak azoknak, akiké nagyobb
vagy hosszabb volt.
Általában azt mondják, hogy a pénisz mérete – az extrém
eseteket kivéve – nem igazán érdekli a nőket, de a legtöbb
férfinak ez nagyon is számít. A férfiak számára legtöbb esetben
fennáll, hogy „minél nagyobb, annál jobb” – a bicepsz, a bevétel,
a társadalmi helyzet, a magasság, a vállszélesség, a pénisz
hossza és vastagsága –, ami rendszeresen arányos az egójuk
felfújtságával is. Ebben az értelemben egy kis péniszt gyakran
kompenzálnak túl olyan területeken, amelyeket a „nagy”
férfiassággal kapcsolnak össze. Ezt leghírhedtebben egy
Napóleonnal kapcsolatos anekdota illusztrálja, akinek állítólag
nagyon kis pénisze volt (melyet 1977-ben szárított formában
eladtak egy New Jersey-i urológusnak), és ez eltörpül hadi
kizsákmányolásainak mérhetetlen jellegéhez képest.
A meredező pénisz – az álló fasz, a bájdorong, az egyszemű
óriás – gyakran nem sokkal több, mint a férfi hiúságának
meghosszabbítása. Kemény, mint egy acélos figyelmű katona,
aki sisakos fejét magasan tartja. Magabiztos. A keménységet
régóta tartják férfias erénynek, és gyakran kacsolják össze az
übermaszkulinitással. Míg a lágyság a férfiakban gyakran
negatív konnotációval jár, szexuális kontextusban a
petyhüdtséggel kapcsolják össze, ha valakinek „nem áll fel”, és
nem kellően kemény, azaz túl könnyen válik érzelgőssé.
Milyen fájdalmasan korlátozó is az, ha az embert két lábon
járó erekcióvá redukálják, egy érzelmileg közömbös valamivé,
ami megkeményedik vagy bemerevedik bármitől, ami
széttörheti a páncélzatát, függetlenül attól, hogy a támadás
kintről vagy bentről érkezik-e. Ebben az értelemben a férfiak
krónikusan résen vannak minden ellen, ami felfedheti a
lágyságukat, vagy megfoszthatja őket az erekciós képességüktől.
Hiszen sokan úgy látják, hogy az a férfi, akinek „nem áll fel”, az
nem is férfi. Részben ez az oka annak, hogy olyan sok férfi
fontosnak tartja tudatni más férfiakkal, hogy szexuálisan aktív,
talán még azt is, hogy nagyon aktív, hiszen ez nem kevés
körben annak a jele, hogy az illető férfias, úgymond tökös
csávó, a nők leigázója, egy lepedőakrobata.
Egy merev pénisznek gyakran méretes az árnyéka is, melyen
gyakran átsiklunk, vagy nem fedezzük fel. És minek ad otthont
ez az árnyék? Egy férfi sérülékenységének és szégyenének. Egy
erekció otrombán látványos. Egy nő tudja leplezni a szexuális
izgalmát, de egy férfi nem, ha akarja sem, mivel a merevedését
nehéz nem észrevenni. Ettől dagadhat a melle, de a szégyene is
felkavarodhat, ha nem akarja túlzottan közszemlére tenni az
izgalmát. Gondoljunk csak egy szégyenlős tinédzser fiúra egy
olyan helyzetben, ahol a beszédes csomag a nadrágjában nem
eltűntethető, és nem is engedelmeskedik a parancsra, hogy
menjen össze.
És a sérülékenység? Az erekció vizualitásával kapcsolatos
aggodalmakon kívül a puszta megjelenését is összekötheti
félelmekkel, hogy mit kell tennie vele, feszültséget kelthet, ha
története van az erekciója elvesztésének (vagy ha csak néha
nem tudja megtartani), amikor a legjobban „szükség” lenne rá,
vagy ha nehézséget okoz ügyesen használnia. És ami csak ront a
helyzeten, ha makacs módon nem beszél erről senkivel,
beleértve a partnerét (aki meg amúgy lehet, hogy megértő és
türelmes). Lehet, hogy újra megkeményedik a sérülékenység, a
szégyen, az elszigeteltség érzése ellenére, és ezzel egy kicsit tesz
csak többet, mint hogy elássa magát, elvágja magát a valódi
kapcsolat lehetőségétől, elfelejti, hogy az erekció elvesztése
teljesen érthető egy csomó körülmény között, beleértve a
stresszes időszakokat is.
A dagadó pénisz a férfi szexuális izgalmi állapotának fő
iránymutatója – lehet azt mondani, hogy önálló életet él. Olyan
viharosan tör előre, hogy mozdulatai diktálják a férfiét, mintha
egy kutya olyan erősen rángatná a pórázát, hogy a gazda csak
úgy lebeg utána. Ez azt a benyomást kelti, hogy a pénisz vérbő
izgalma irányít. Néhány szexuális kifejezésünk alá is támasztja,
hogy nem mi vagyunk a felelősek a szexuális izgalmunkért:
„Elöntött a vágy”, „Feláll rá”. Robin Williams ezt így fogalmazta
meg tömören: „A probléma az, hogy Isten agyat és péniszt is
adott a férfinak, és hozzá annyi vért, hogy egyszerre csak az
egyik működhessen.” Ennek ellenére felelünk a szexuális
töltetünkért, és ugyan általában nem tudjuk megakadályozni a
szexuális izgalom kezdeti megjelenését, de felerősödéséért
felelősek vagyunk.
Ez a pénisz egy bizonyos biztonságot is adhat, még ha csak a
jelenlétével vagy a tagbaszakadtságával is, bármennyire
akkurátusan el lehet rejteni a fehérneművel. Emlékszem, hogy
láttam, amint a hatéves testvérem mozdulatlanul állt a
focipálya egyik sarkában. A csapat többi tagja a pályán
rohangált, ő védő volt, és hátul kellett maradnia. Két keze közé
fogta a péniszét a nadrágján keresztül, látszólag így volt neki
kényelmes. Az apám ezt látva ráordított, hogy fejezze be, de a
testvérem emiatt csak még jobban ragaszkodott a péniszéhez,
még akkor is, ha zavartan nézett körbe emiatt. Ennyi erővel
valamelyik plüssállatát is szorongathatta volna.
Sok férfi beskatulyázza a péniszét (ez sokban hasonlít arra,
ahogy a nők beskatulyázzák a mellüket), izolálják a testük többi
részétől, olyan autonómiát adnak neki, amely teljesen
természetellenes számára. Úgy nézhetnek a péniszükre, mint
ami jelentős módon őket reprezentálja, és úgy bánnak vele,
mintha tőlük független lenne, büszkék rá, ha jól teljesít (kemény
marad szex közben), és elítélik, ha nem (ha nem marad kemény,
vagy csak részben merev). Ami felett elsiklanak, hogy a pénisz
nem működik vákuumban – azt tükrözi, ami a tulajdonosában
végbemegy.
A pénisz nem hazudik.
Ha szex közben válik petyhüdtté (és ennek nincs szervi oka),
általában azt jelzi, hogy bármilyen izgalmi állapot állt is fenn
eredetileg, az komolyan lecsökkent, bármennyire is gondolja a
férfi azt, hogy még állnia kellene.
És ha róla beszélünk úgy, hogy „mereven áll”, az is arra utal,
hogy mennyire azonosul a péniszével – úgy tesz ő is, ahogy a
pénisze. Ha a pénisze feláll, akkor ő is, ha petyhüdt, akkor ő is.
Ha azt mondjuk egy férfire, hogy „játszik magával”, azalatt
általában azt értjük, hogy manuálisan kapcsolatban van a
péniszével, egyesíti „magát” a péniszével. Ennek egy része
szemantika, de mégis arról beszél, hogy önmagunk hímnemű
részét hogyan lehet jelentősen összeolvasztani a pénisszel.
(Ahelyett, hogy azt mondanám, hogy „A péniszem kemény”, azt
mondom, hogy „kemény vagyok”.)
Megismétlem, a pénisz nem hazudik. Lehet, hogy egy férfi
elveszti az erekcióját szex közben (beáll a szélcsend), ha
észreveszi, mi történik az erotikus játékon kívül. Lehet, hogy azt
látja, hogy a szexpartnere érzelmi fájdalmat él át, és próbálja
ezt leplezni, de az is lehet, hogy elszégyellte magát, hogy
kikényszerítette a partneréből a szexet. Lehet, hogy annyira
nem vonzódik hozzá, főleg, ha elkezd kijózanodni, lehet, hogy
egy korábbi partnere brutálisan megszégyenítette, amikor
elvesztette az erekcióját, lehet, hogy felébred a lelkiismerete,
amikor ráébred, hogy a nő, akivel épp lefekszik, házas és
gyerekei vannak.
Úgy tűnhet, hogy a pénisz egy független operátor (mint a
magányos vagy hiperautonóm hős számos férfi fantáziájában),
akit nem terhel sem az empátia, sem a szexuális dinamika
mögött meghúzódó fájdalom. De tulajdonképpen nem annyira
elszigetelt, hiszen bensőségesen kapcsolódik a többiekhez,
bármennyire zsibbadt is ez a kapcsolat.
Néhány férfi el is nevezi a péniszét, mintha tényleg autonóm
részük lenne, egy zsivány félsziget. Ez tükrözi, hogy ezek a
férfiak milyen mértékű elszigeteltséget éreznek a péniszükkel
kapcsolatban, és azt az érzést is, hogy ő egy független erő, egy
önmagában álló entitás, mely saját tudattal rendelkezik. A
férfiak azonosulása a péniszükkel változó minőségű, lehet erős
(„kemény vagyok”), és lehet teljes elkülönülés is („nem tudom,
mi a baja”). Bensőséges kapcsolatot csak ritkán ápolnak vele,
mely olyan tudatos törődést jelent, amikor már nem „az”-ként
tekintenek rá, hanem sokkal inkább megtestesülésük egy másik
aspektusaként, amely már nem jobban és nem is kevésbé
különleges, mint bármely másik testrészük, és tisztelettel
tartoznak neki, bármilyen állapotban van is.
A pénisz nem csak egy fasz, egy fütyi, egy kígyó, egy dákó, egy
pöcörő, egy szerszám, egy péló, egy bunkósbot, egy kolbász, egy
joystick, egy masni, egy fallosz vagy – hogy irodalmi példákkal
éljünk – az ágyék görénye, egy furulya húsból, hosszúpuska,
szerelmi izom, varázsvessző vagy gatyakígyó. A pénisz szónak
valószínűleg több szinonimája van, mint bármely más
főnévnek, és ezek a szinonimák mind hajlamosak elszigetelni a
többi résztől, főleg akkor, ha ez sértésként még meg is
duplázódik. Ki akar egy fütyivel lenni? Ki akar fasz lenni, vagy
ki akarja, hogy baszakodjanak vele?
Egy férfi kapcsolata a péniszével sokat mond az egójához való
viszonyáról. Ha azonosul a péniszével, vele áll fel és vele együtt
petyhüdt lesz, hagyja, hogy a teljesítési képessége túlzottan
lefoglalja, valószínűleg az intellektusával is ugyanezt teszi, és
egyáltalán nem vagy csak kicsit önreflexív. Valószínűleg az
élethez való hozzáállására is a „megdugni vagy megdugatni
magam” jellemző. Ha egy férfi elkülönül a péniszétől, és
független működőként tekint rá, akkor valószínűleg leválik a
testének többi részéről is, és a távolból figyeli. Minden más az
intellektusában állomásozik.
Az a túlzott fontosság, amit általában a pénisznek adunk –
gondoljunk csak a figyelemre, ami a fallikus szimbólumokat
övezi –, háttérbe szorítja a férfi többi szomatikus valóságát,
hacsak nem szexuális potenciára utal (gondoljunk a felpumpált,
erektől erőteljesen dagadó izomzatra). Adhatunk a
péniszünknek nevet, de megtennénk-e ezt a könyökünkkel, a
sarkunkkal, a homlokunkkal vagy a térdünkkel? A kulcs abban
rejlik, hogy mindenhez egyenlő figyelemmel viszonyuljunk,
amik szomatikusan vagyunk, ne hagyjuk, hogy egy részünk
uralja a színteret.
Ha egy pillanatra erősen odafigyelsz bármely testrészedre, az
általában felélénkül, pulzál az érzetektől és a jelenléttől, még ha
csak finoman is. Ha ezt a fókuszt alkalmazzuk a testünkre
(beleértve a szívet is!) lassú, alapos pásztázással, a pénisznek
kisebb lesz a szexuális töltete, (mert bármely különös érzeti
felerősödés egyenlő arányban oszlik el a teljes fizikumunkon),
és így kevésbé áll fenn annak szükségessége, hogy a pénisz
legyen a felerősödött érzetek kisütésének energetikai
terminálja. Ami még ennél is fontosabb, a fizikalitásunknak
egyszerűen egy másik részévé válik, mely megérdemli a
minőségi figyelmünket és a törődésünket, de nem jobban, mint
bármely más testrészünk.
Ha a férfi elfogadja és tiszteli a fizikai adottságait, már
nemcsak tárgyként viszonyul a testéhez, hanem annak
kifejeződéseként, aki, és ami ő valójában. Ebben a kontextusban
találja meg a pénisz a legmegfelelőbb helyét: már nem
rabszolgája annak, hogy meg kell erősíteni a férfi egoizmusát
vagy elbizakodottságát, már nem terheli az a kötelesség, hogy
teljesítsen bármilyen státusz érdekében, nem redukálódik le
fütyire vagy bármi másra, ami negatív konnotációt hordoz.
 25. fejezet

MELLEK
Mammománia

Mellek. Ha elolvasod ezt a szót, milyen képek ugranak be?

Érzékeled, hogy milyen szinten hat ezekre a képekre a kultúra
vizuális vagy egyéb elragadtatása a mellektől és az ehhez
kapcsolódó ügyektől, mint például a mély dekoltázs vagy a
villantások? Semmi más nem kapja el annyira a férfiak
tekintetét, mint a mellek, vagy az arra való utalás, hogy mellek
vannak jelen bármilyen formában. Az ilyen könnyen bevonzott
tekintet csak a vágy után megy, ahogy ezt a későbbiekből látni
fogjuk – viszont mindenképp többről van szó, mint amit a szem
lát, melynek nagy része messze van a szexualitástól.
Kezdjük azzal, hogy felfedjük, vajon mi állhat a
mellimplantátumok inváziója mögött. Az invázió erős kifejezés,
de elég találó, tekintve, hogy mennyire elterjedt az emlők
növelése, az eljárás egyre több és több nőt igáz le.
Szembetűnően egyre több nő számára válik fontossá, hogy
nagyobb és elevenebb mellei legyenek – és lehet, hogy a férfiak
számára még fontosabb – olyan szinten, hogy az ilyen fizikai
változtatás kezd az új normává válni. (És itt most nem azokról a
mellimplantátumokról vagy rekonstrukciókról beszélek, a
fejezet többi részében sem, melyeket masztektómia vagy túlzott
súlycsökkenés miatt vettek igénybe.) A mellimplantátum
manapság a legnépszerűbb szépészeti beavatkozás az Egyesült
Államokban, a zsírleszívás a második (a nők tízszer olyan
gyakran választják ezt a lehetőséget, mint a férfiak, ugyanazzal
az észszerű magyarázattal, ami „a nagyobb a jobb” mellnövelést
indokolja, hogy szexisebben nézzenek ki).
A műmellek mindenhol feltűnnek, vonzzák a tekinteteket és
az erotikus érdeklődést, pedig néha karikatúraszerűen eltúlzott
méreteket öltenek, és ezzel csak megerősítik az amúgy is jól
beépült kulturális megrögzöttségünket az emlők tömegével és
formájával. A szórakoztatóipar mellimplantátum nélküli női
szereplői kisebbségben vannak ebben a szakmában. Egyre több
kamasz is megoperáltatja magát, már érettségi ajándékként is
kapnak mellimplantátumot. Az a tény, hogy ezt nem találjuk
kollektíven bizarrnak, furcsa, de érthető, ha abból indulunk ki,
hogy az egyre inkább retusált kulturális közegünk és a –
bármilyen méretű – mell fogva tartja a férfiak képzeletét.
Képzeld el a következő jelenetet: nők megsétáltatják az
újdonsült melleiket, hagyják, hogy a mellük irányítson, elfedik,
bármilyen fájdalom vagy megoldatlan sérülés táplálta is ezt az
üzletet. Ha jól érzed magad tőle, tedd csak meg – általában ez az
elterjedt „látod milyen toleráns vagyok?” attitűd a
mellimplantátumokkal kapcsolatban (ugyanez a hozzáállás
figyelhető meg a pornográfiával kapcsolatban is). Nem
szentelünk viszont kellő figyelmet azokra a személyes és
kulturális mögöttes motivációkra, amelyek miatt mindenképp
szeretnénk a beavatkozást.
Igen, fontolóra vettük már a bizonytalanságot, hogy a nők
nem érzik azt, hogy elég, ami van, testképzavarral és társadalmi
nyomással küzdenek (értsd: sok férfi a nagyobbat szereti), és ez
motiválja őket arra, hogy implantátumot tetessenek be. Sokan
érzik úgy, hogy szilikon melltartóbetéteket, push-up
melltartókat vagy bármi mást kell használniuk, hogy növeljék a
kosárméretüket – de ez eltörpül amellett, hogy mennyire
növekszik annak az elképzelésnek a népszerűsége, hogy a
feltűnőbb mellek jó megoldást kínálnak a bizonytalanságra és
az azzal kapcsolatos tényezőkre. Végül is nem érzik jobban
magukat a nők attól, hogy olyan a mellük, amilyet szeretnének,
vagy legalábbis amilyet a férfiak szeretnének, hogy a nőknek
legyen, és ami növeli a szexepiljüket?
Lehet, hogy van ebben némi igazság, de ez egy nagyon
felszínes és részleges igazság. A mögöttes bizonytalanság és az
az érzés, hogy nem elég, ami van, megmarad az új mellek
tömegének vonzereje, a kompenzációs hasíték és nyomulás
ellenére, és hogy hatalmukban áll a férfiúi tekintet és a fantázia
tárgyává válni. A cici nem más, mint egy legrosszabb
teljesítményért járó díj, kis időeltolódással, a nem megszólított
fájdalom és bizonytalanság szemet szúró túlkompenzálása
(beleértve a megszégyenítést is a lapos mellek miatt), a
mellmánia máris jelen lévő kizsákmányolása, mely a kortárs
kultúra nagy részét áthatja.
 A mellimplantátum egészségtelen is lehet a nők számára. Egy
2007-es tanulmány például rámutat, hogy az öngyilkossági
arány háromszor magasabb azoknál a nőknél, akiknek
mellimplantátumuk van, mint azoknál, akiknek nincs. Ez
persze nem azt jelenti, hogy a mellimplantátum magasabb
öngyilkossági arányokhoz vezet, hanem azt, hogy van kapcsolat
a mellimplantátumok és az öngyilkosság között – ez pedig
azokra a tényezőkre utal, melyek létrehozzák a vágyat, hogy
valaki mellimplantátumot tetessen be magának. Fontos
elgondolkodni ezen a ponton, hogy azok a nők, akik
megoperáltatták magukat, mit éreztek, mielőtt így döntöttek,
különös tekintettel a nem túl boldog érzésekre.
Ha a férfiak számára nem lenne ilyen nagy százalékban
fontos a nagyobb mell, a nők akkor is bevállalnák a
mellnagyobbítást (vagy más módszerekhez folyamodnának,
hogy nagyobbnak tűnjön a mellük)? A legtöbb esetben nem. De
a férfiak általános elragadtatása – legalábbis a kortárs nyugati
kultúrában – a nagyobb mellekkel (és általában a mellekkel)
kapcsolatban nemigen mutat csökkenő tendenciát, és a média
megrögzöttsége sem szűnik. Van egy természetes vonzódás a
mellekhez (a nők és a férfiak részéről is), de egy kicsit túlzásba
vittük ezt a dolgot, ez már messze túlmutat a természetellenes
vonzalom retusált mélyedésein – ez a vonzalom csak egy
kicsivel több, mint a társadalmilag elfogadható megrögzöttség
és erotizált fetisizmus.
Csöcsök, cicik, cickók, dudák, kancsók, tőgyek, sütik,
kiskutyák, darázscsípések, dinnyék, lökhárítók, ködlámpák,
kézmelegítők, didik, bögyök – és még folytathatnánk a listát,
mely messze túlmutat a keblen, melyet díszes fűző takar. Az a
tény, hogy a mellnek ennyi szinonimája van, azt tükrözi, hogy a
kultúra mennyire áthatja az emlőmirigy képzetét, látványát és
ígéretét. Itt számít a méret – különben hogyan kaphatnának
ilyen irreálisan nagy figyelmet és hírnevet amúgy tehetségtelen
nők hatalmas, feltűnő mellekkel, még akkor is, ha ezek az
„adottságok” köztudottan implantátumok?
A nagy mellek látványa, ha természetesek, ha nem,
automatikusan izgató a férfiak számára. Nem biztos, hogy
különösebben élvezik a műmellek tapintását, de a látvány
mindenért kárpótol. És vajon kinek a szemén keresztül néznek
ezek a férfiak ilyenkor?
A kíváncsian bámészkodó vágy és a „jó lenne, ha meglenne”
fantáziák, melyek beindulnak a duzzadó, gravitációnak
ellenálló kebelcsodák látványától (a nő többi testrésze,
beleértve az arcát is, háttérbe szorul), és ez bizonyos szinten
természetes is a férfiak fejlődése tekintetében – a
kamaszkorban (amely gyakran eltart egészen öregkorig) –, de
nem olyan természetes, ha már nem vagyunk tinédzserek.
Lehet, hogy még mindig nézzük a melleket, de ha már
őszintén megértünk, ugyanúgy nézünk rá, mint egy dúsan
virágzó fára, egy csillogó új autóra, a feltűnően hosszú
szempillákra vagy fülekre – bármire, ami feltűnik a látóterében.
Kíváncsian ráfókuszálunk talán, de nem kellemes izgalommal,
mert már nem tudjuk izolálni a nő melleit a többi részétől. Ha
ránézünk a melleire, akkor is teljességében látjuk, és ha így
látjuk, már nem vonzódunk semmilyen fantáziához, semmilyen
testrészével kapcsolatban.
 Röviden, már nem skatulyázzuk be a nőt. Az, hogy kapcsolatot
alakítsunk ki vele, fontosabb annál, hogy a mell látványának
horgára akasszuk a bennünk élő kanos kamaszt (ha ez az
aspektus még aktív bennünk).
Ha mély kapcsolatban vagyunk, szexuális tekintetünket a
szerelmünknek tartogatjuk: már nem kell elnyomni azt a
kényszert, hogy erotikus érdeklődéssel nézzünk más nőkre,
mert már kinőttük ezt a vágyat. Ez persze nem jelenti azt, hogy
a szexuális szenvedélye alábbhagyott! Egyszerűen nem érez
különösebb vonzást. Nem úgy teszünk, mint azok a férfiak, akik
próbálnak „jók” lenni, mi nem elkerüljük, hogy megnézzük
(megnézzük, nem kacsintgatunk, és nem is bámuljuk) más nők
melleit (beleértve az implantátumokat is), és nem is erotizáljuk
azt, amit befogad.

HOGYAN EROTIZÁLÓDIK A MELL EREDETI VARÁZSA?

Sok férfi nem vizsgálja mélységében a nagy mellek iránti

érdeklődését, mert nem kérdőjelezik meg komolyan, hogy miért
is tetszik nekik a nagy mell. Tipikusan adottnak veszik. De
valóban így van ez? Nem feltétlenül! Valóban szexuális a nagy
mellek megjelenése – vagy bármilyen méretű mellé (vannak
férfiak, akiknek a kisebb mellek tetszenek)? Nem feltétlenül.
A szükségleteink erotizálása, a szexuális keret, amibe
helyezzük őket, azzal egyetemben, hogy keressük a beteljesülést
a szexuális tevékenységek során, általános jelenség (lásd a 21.
fejezetet), és a mellek iránti vonzalom/mánia ebben az
értelemben nem kivétel. Lehet, hogy kifejlesztettünk egy
szexuális töltetet a mellek, és főleg a nagy mellek számára,
mindenféle okokból, melyek a csecsemőkorra vezethetők vissza,
mely egy olyan töltet vagy izgalom, amit végül is mi
erotizáltunk (általában tizenéves korunk körül), és ami még
inkább növelte a mellhez való vonzalmunkat.
Képzelj egy csecsemőt, aki nagyban cumizza az anyukája
mellét, kellemesen és érzékien – és lehet, hogy erőteljesen is
(egy tejjel teli mell nem kis feladat egy csecsemőnek) –, szó
szerint ott van az arcában szükség szerint. De ez hozta létre a
mellmániát, és főleg a nagy mellekhez való rögeszmés
vonzódást? Nem feltétlenül. Valami másnak is történnie kellett.
Lehet, hogy a szoptatás nem olyan időpontban történt, ami
neki megfelelt volna, és túl gyakran maradt még benne az
anyatej iránti vágy. Vagy a szoptatás mindig megtörtént, amikor
a baba éhes volt, de túl korán vége is szakadt az etetésnek,
ahogy ez a Dr. Spock-féle korszakban sokakkal megesett. (Ez a
vágyat csak felerősítette, ha intim közelségbe került az
édesanyjával, de nem volt elérhető számára a melle.) De az is
lehet, hogy nem szoptatták egyáltalán, de mégis megvolt az
ösztöne a szopásra, mint minden kisbabának – nem volt
kolosztrum, sem tej, sem meztelen, meleg mell az arcában, csak
az ismerős szívverés, amikor az anyukája a melléhez közel
tartotta őt.
Ennyi táplálék, ilyen közel, ilyen gazdag melegség és lágy,
édes fogadtatás, anyai nektár különleges flaskában, melyet a
hasíték látványa vagy a mell maga jelez – és ő úgy nő fel, hogy
nem láthatta ezeket a csodálatos forrásokat, ennek ellenére
érezte őket, a ruhák mögött, a melltartó mögött és a „ne érj
hozzá” pszichés-érzelmi fala mögött. És most képzeld el, amint
ezt a teljesen érthető éhséget erotizálja (melyre még rásegít,
hogy egyre inkább feltűnik számára a kultúra mell- és
mellméretmániája, és egyre inkább hozzá is fér), majd ott is
ragad, úgy nő fel, hogy továbbra is arra vágyik, hogy a nők
tegyék ki ugyanazt a dagadó keblet. Néhány férfi menekül előle
(mint Woody Allen, akit az egyik korai filmjében üldöz egy
gigantikus tejet spriccelő mell, mely elé végül egy feszületet is
tart), de mások elvannak vele, teljesed rácuppannak az
erotizált, nagy, kibuggyanó mell iránti vágyukra.
Számos tényező rájátszik a kultúra mellfétisének
kialakulására – mert fétis is lett, könyörtelen tárgyizoláció és
mánia. A fő tényező talán a mély anyai táplálék iránti vágy
akadályozása, mely erotizálódva annyira felerősödött, hogy
teljesen elmerültünk benne.

A MELLFANTÁZIÁKRÓL EROTIZÁLÁS NÉLKÜL

Míg a csecsemők szembesülnek az őket körbeölelő mellel, addig

minket teljesen körbevesz, szemgolyóig elmerülünk benne,
bombáznak minket az ajánlatok, a látvány és a mellről való
fecsegés. A Super Bowl félideji műsorában egy pillanatra látni
lehetett egy híres nő meztelen mellét néhány évvel ezelőtt.
Ennek akkora visszhangja volt a médiában, hogy minden más
hír eltörpült mellette, beleértve a háborús borzalmakat is. Végül
is, egy mellet – egy meztelen mellet! – láthattunk egy
másodpercig, és ez arra kényszerített egy csomó szülőt, hogy
befogja a gyerekei szemét. A mell annyira alapvető ikon:
képzeld el a McDonald’s híres aranysárga íveit, ahogy
meredeznek az ég felé, helyezz két mellbimbóformát a
tetejükre, és nagyjából megérted, hogy mivel állunk szemben –
egy mindent átható etetőőrület álruhában és kellemessé téve,
hogy erotizálható legyen.
A mell iránti vágyunk szexualizálása, pontosabban amit a
mell reprezentál számunkra, drámaian nyilvánul meg a kamasz
fiúk esetében – és hogy is ne lenne ez így, hiszen a mellhez való
hozzáférésük hiánya adott, ami ráadásul kiugró
tesztoszteronszinttel párosul. A mellek, főleg a nagy, dagadó,
hívogató és buján fotogén mellek központi helyet foglalnak el
számos kamasz fiú szexuális fantáziájában – ne feledjük, hogy a
kamaszkor mint stádium sok férfi esetében tovább tart a
tinédzserkornál.
Tulajdonképpen a kamasz fiúk bimbózó pornografikus
gondolkozásmódja könnyen válik sok felnőtt férfi kifejlett
pornografikus gondolkodásmódjává is, a meztelen keblű nők –
akik legalább a képzeletükben akarják őt – kellemesen izgató
megjelenésére túl nagy fókusz kerül az izgalmi állapot számos
stádiumában. Ezeket a nőket nem kell elhívni vacsorázni, nem
kell kedvesnek lenni hozzájuk, nem kell semmi extrát csinálni
velük azért, hogy vágyjanak a férfiakra, mert máris
egyértelműen ez történik. És ez a vágy a feltétel nélküli
elfogadásra irányul, ebből áll össze a szexuális töltetének nagy
része, ez az izgalom forrása, amit már a szexualizáltság előtt
érzünk. Gyere anyucihoz, és anyuci megad neked mindent,
amire vágysz, mindegy, hogy nézel ki, és hogy mit tettél, mert ő,
akit a képedbe nyomott mellek szimbolizálnak, tárva-nyitva áll,
és teljességgel elérhető számodra. Ha ezt egyszer erotizáljuk, ez
válik a mellfétis esszenciájává, amely a legtöbb férfire rá is
telepszik.
Dobjunk be még valamit ebbe a keverékbe: a nagy, dagadó
mellek látványa a mély hasítékkal nőstény páviánok párzási
időszakban kicsattanóan rózsaszínű hátsó fertályára emlékeztet
– az ilyen harsányan prezentált, gömbölyded formák, ráadásul
duplán és hasítékkal, a környék minden kanos páviánja
számára egyértelmű üzenetet hordoznak. Közelíts rá egy ilyen
vöröses halomra, kerülj közéjük, hatolj belé: ilyen a páviánok
operációs dinamikája. Számos férfi is magában hordozza ezt a
dinamikát, belemerül, ha csak fantáziaszinten is, a keblek
mennyországának kerek halmaiba (néhány popó is
odakeveredett a mellek közé?), ami annál vonzóbb, minél
markánsabb a hasíték. (Gondolj csak arra, hogy a hasíték
annyira fontos lett a médiában, hogy az állunk is leesik tőle,
nem beszélve a küzdelemről, amit a nők megtesznek azért,
hogy növeljék.) Ez a szexuális vágynak csak egy kis része, de
erősen felnagyítja, hogy a kultúra mennyire el van ragadtatva a
mellektől és a mellek méretétől.
Sok nő elfogadja, hogy a kamasz fiúk fantáziája áthatja a
kultúránkat, és úgy tesznek, mintha az lenne a dolguk, hogy
valahogy szerepeljenek bennük (vagy legalábbis támogató
szerepet töltsenek be bennük), és megjelenítsék azt a nagy
mellű nőt, aki képes katalizálni vagy előidézni a férfiak
szexuális izgalmát és megkönnyebbülését. Ha viszont lebontjuk
a fantáziákról az erotikus tartalmat, mi marad? Annak drámája,
hogy valaki megetessen minket, vagy valaki akarjon minket,
vagy hogy legyen szabadon elérhető számunkra egy
kielégülésorientált élvezet. A kicsi vagy lógó mellek nem
mennek át a vizsgán az ilyen fantáziákban, és ezért attól
függően, hogy a nők mennyire vágynak arra, hogy a férfiak
vágyjanak rájuk – vagy mennyire vágynak biztonságra,
magabiztosságra, esetleg hatalomra, mely abból adódik, hogy
vágytárggyá válnak –, valamit tenni fognak azért, hogy
kívánatosabbak legyenek, beleértve azt is, hogy kés alá
fekszenek és megnagyobbítják a mellüket.
Az elsősorban énközpontú férfiak tipikusan beindulnak a
műmellekre, mert általában túlzottan fókuszálnak a szexualitás
vizuális részére, gyakran alkalmaznak ilyen képeket az izgalom
elérésnek rítusai során, egyedül vagy akár partnerrel is. A
feltűnő mellek – legyenek műmellek vagy sem – hamar
felizgatják őket. Azokat a férfiakat, akik inkább miközpontú
kapcsolatban vannak (ugyanannyira fókuszálnak a partnerük
és a saját szükségleteikre is), nem győzik meg a
mellimplantátumok, ha beindulnak is rájuk, annyira azért nem
esnek hanyatt tőlük. Lehet, hogy van, aki hitelesen kritizálja is
az ilyen mesterségességet, begyűjt néhány jó pontot, mert
morálisan jó partnernek bizonyul, és egyértelmű érzékenységet
mutat a nők kizsákmányolásának elítélésében. De a
pszichoszexuális illedelmesség mögött lehet, hogy mégis
vágynak azokra a mellekre, melyeket a nyilvánosság előtt
lehordanak (néha még bosszankodnak is ezen).
És mi van azokkal a férfiakkal, akik beleálltak a teljes
férfiasságukba? A mellimplantátumok számukra nem
rendelkeznek erotikus vonzerővel, tulajdonképpen
vágylohasztók. (De a természetes mellek sem vonzzák őket
erősebb erotikus jelentőséggel, hacsak nem a partnerükhöz
tartoznak.) Ha egy ilyen férfi találkozik egy olyan nővel, akinek
implantátumai vannak, a melleire a teljes nő kontextusában
néznek, beleértve azokat az erőket is, amelyek arra késztették,
hogy mellnövelést csináltasson (lehet, hogy megérezzük a
benne élő kislányt, aki először érezte azt, hogy ő nem elég a
férfiak számára, legyen szó a fiúkról, az apjáról, vagy a
férfiakról általában véve). Az ilyen férfiak erotikus vizualitása
elég korlátozott, nincs bennük elnyomás a partnerük
irányában, egyszerűen kinőtték annak szükségességét, hogy a
figyelmük elkalandozzon, vagy erotikus lehetőségek körül
lebzseljen, hiszen a partnerükre fókuszálnak. (És ezzel nem azt
akarom mondani, hogy a szexuális szenvedélyük lecsökkent
bármilyen módon is – ennek pont az ellenkezője igaz azokra
nézve, akik szexuálisan még aktívak.)

A MELLFIXÁCIÓN TÚL
Tiszteljük a teljes nőt: a kislányt, a szűzet, az anyát, a
lánytestvért, a szeretőt, a vezetőt, a kamasz lányt, a harcost, a
királynőt, az idős nőt, a lányt, a szülésznőt, a spirituális
kalandort, a mélységes partnert. Ezekből szövődik össze a teljes
nő valósága, a határtalan nőé, aki úton van afelé, hogy
bensőséges kapcsolatot alakítson ki mindazzal, ami ő maga.
Ez a tisztelet megteremti a helyet a mélyebb együttérzés
számára, beleértve a férfiakat is, akik még mindig tépőzárként
tapadnak a mell vizuális megjelenésére, és akik még mindig
nem jönnek rá arra, hogy hogyan erotizálják a sérelmeiket és a
kielégítetlen szükségleteiket, főleg azt a fájdalmat, hogy nem
jutottak megfelelő táplálékhoz. Ezek a férfiak könnyen
elcsavarhatóvá tették a fejüket, annyira könnyen megadják
magukat a szexuális allűröknek (a tökéletes mell mint a Szent
Grál), annyira könnyen legyőzi őket a női termékenység
látványa (melyet főként a mell szimbolizál), hogy jelentős
százalékuk a hatalmat próbálja kiegyensúlyozni azzal, hogy a
nőkön próbálnak meg uralkodni.
Ha mi, férfiak abbahagynánk a felelősség áttolását a nőkre,
amiért beindulunk tőlük, ha felismernénk, hogy felelősek
vagyunk a szexuális töltetünkért – akkor abbahagynánk azt is,
hogy a nőket kategóriákba soroljuk vagy dehumanizáljuk, és
már nem igéződnénk meg túlzottan a mellüktől (vagy egyéb
izolált testrészeiktől). A végén pedig nem marad más, csak a nő
mély elfogadása, aki teljességében csodálatos megtestesülése
annak, ami túlmutat a nem kérdésén.
 26. fejezet

SZEMBENÉZÉS A NEMI ERŐSZAKKAL

Az egyik legnagyobb probléma a nemi erőszakkal az, hogy az

emberi történelem során számos kontextusban jóváhagyták és
tolerálták, ami még a mai napig is megmutatkozik abban, hogy
elfogadják, sokan pedig teljes tompultságot mutatnak nyers
valósága irányába. Lehet, hogy a rábólintás, a szexuális
erőszakot legitimáló beavatkozásmentesség halovány, mégis
fennáll.
Kezdésként nézzük a jus primae noctist (a latin kifejezés azt
jelenti, hogy „az első éjszaka joga”), amikor a nemesség egy
tagja egy általa választott nővel lefeküdhetett annak esküvője
napján, mindegy, mennyire tiltakozott a nő és a vőlegény sem
tehetett semmit, hogy ezt megakadályozhassa. (Ezt az eljárást
először a Gilgames-eposzban említik meg.) Noha vita tárgya,
hogy a gyakorlatban is alkalmazták-e ezt az eljárást (droit du
seigneurként is ismert, ami a „lord jogát” jelenti), a királyoknak
és a feudális nemeseknek kétségkívül megvolt a hatalmuk
ennek kikényszerítésére, és nem csak az esküvő éjszakáján,
hiszen a rangban alattuk lévő férfiak nem számítottak sokkal
többnek szolgáknál, akiknek a birtokát – beleértve a
feleségeiket is – szinte bármikor elvehették.
Azt is vegyük számításba, hogy nem is olyan régen egy házas
embernek joga volt akkor szeretkeznie, amikor ő azt szerette
volna, a nő ellenállásától függetlenül. A házasságban történt
nemi erőszakot nem olyan régóta nevezik nemi erőszaknak,
függetlenül a súlyosságától. És gondoljunk csak a háború alatti
erőszakolásokra, melynek története azonos a háború
történetével, és a mai napig folytatódik. Az esetekből ugyan
címlapsztorik lesznek, de nem sokat tesznek ellene. A
háborúban az ellenséges nők megerőszakolására úgy
tekintettek – és gyakran még ma is úgy tekintenek –, mint a
férfiak jogára.
És itt most nem csak néhány kontrollt vesztett katonáról van
szó. Nem is olyan régen néhány hadseregben külön táborokat
tartottak fenn nemi erőszak számára a katonáiknak, ahol
ellenséges nők ezreit tartottak fogságban – sokszor nagyon
fiatalt is –, hogy a katonák „szükségleteit” kielégítsék. (Úgy
becslik, hogy csak a boszniai konfliktusban hatvanezer nőt
„háziasítottak”.) A második világháború során több mint
egymillió német nőt erőszakoltak meg orosz katonák. A háború
története részben a nemi erőszak története is, és ezt csak még
szégyenletesebbé teszi, hogy ezt mennyire sikerült
marginalizálni.
A háborús nemi erőszak nem csak az ellenséges nőkkel
történik meg, hadi kontextusban gyakori a saját házunk tájékán
is – és nőket és férfiakat is érint. A Pentagon mostanában adott
ki egy jelentést, mely szerint az Egyesült Államok hadseregében
a nők ellen elkövetett nemi erőszak mutatója 35%-kal
növekedett. Összesen körülbelül 26 000 bejelentett esetet
tartottak számon (14  000 férfi és 12  000 nő) 2012-ben,
összehasonlítva a 2010-es 19 300 esettel. A 26 000 ügy során
összesen 4% élt a nyomozás lehetőségével, és bíróságra ezeknek
az eseteknek mindössze 9%-a került. A Pentagon becslése
szerint a nem bejelentett szexuális bántalmazások százaléka 80-
90 közé esik. Ezenfelül a hadsereg szexuális erőszak
prevenciójával megbízott néhány vezető tisztje maga is
tárgyalásokra jár szexuális bántalmazás gyanújával, és ez még
inkább megkérdőjelezi, hogy a hadsereg valóban komolyan
elköteleződött-e a nemi erőszak kérdéskörével kapcsolatban.
Ez nem valami anomália, hanem egyszerűen azt tükrözi, hogy
a kultúránk hogyan szólítja meg a nemi erőszakot: fél szívvel,
mintha nem lenne több egy kellemetlen statisztikánál, mintha
nem lenne semmi komoly. Becslések szerint ötből egy nőt
megerőszakolnak vagy más módon bántalmaznak szexuálisan
az Egyesült Államokban (a férfiak 2% alatt maradnak). Az
áldozatok fele tesz feljelentést, és az elkövetőknek csupán 3%-át
ítélik el. Az Egyesült Államok államainak több mint a felében
azok az elkövetők, akik teherbe ejtik az áldozataikat, perre
mehetnek felügyeletért és láthatási jogokért. Az Egyesült
Államokban a szexuális bántalmazás áldozatainak 15%-a 12
éves kor alatti. Ezek megdöbbentő számok, és nem elég, ha csak
átfutunk rajtuk.
A nemi erőszak mint a férfiak joga: ez az érzés járja át
valamilyen szinten az erőszakot legitimálókat, nemcsak
háborús kontextusban, hanem azokat a férfiakat is, akik
számára a másik szexualizált legyőzése izgalmat okoz, főleg,
amikor képesek még a másik dehumanizálására, redukálására
is, hogy a másik csak kicsit több a szexuális fantáziákban és a
tettekben megjelenő kelléknél (vagy tulajdonnál). Számos
jelentős hatalmi pozíciót betöltő férfi számára nem ismeretlen
az a dilemma, hogy tényleg komolyan állást foglaljon a nemi
erőszakkal kapcsolatban, csak ahhoz járul hozzá, hogy a nemi
erőszakot rossznak ítéljük meg, de annyira azért mégsem
rossznak.
Ha egy férfi úgy érzi, hogy egy nő legyőzi (abban az
értelemben, hogy a jelenléte erősen felizgatja), lehet, hogy nem
érzi jól magát akkor, ha a nő nem mutat szexuális érdeklődést
iránta, sőt lehet, hogy észre sem veszi. Ha (1) elégé zavarja a nő
„képessége”, hogy ennyire könnyen fel tudja izgatni, és (2) a nőt
teszi felelőssé az izgalmáért, a nő „hozta ki a vadállatot
belőlem”, ahogy ezt meg is tette (bár nem is tudott róla), lehet,
hogy a férfi elkezd fantáziálni arról, hogy „hirtelen lerohanja a
nőt” (végül is mi mást tehet egy vadállat?). Ezzel pedig
bármennyire passzívan is, de belép a büntető logikába és az
erotizált erőszakba, amely központi szerepet játszik a nemi
erőszak esetében. Lehet, hogy soha nem teszi ezt meg egy hús-
vér nővel, valószínűleg lekorlátozza magát a pornófogyasztásra,
melyben a nőket „megbüntetik”, vagy „a helyükre teszik” –
fájdalmat okoznak nekik és eltorzítják őket –, mert szexuálisan
ez vonzza. De ezzel, tudatosan vagy tudat alatt összhangban
van a nemi erőszakkal: úgy bánik a női testtel, mint a hódítás
terepével, mintha egy olyan hely lenne, ahol „bizonyíthat”.
A legtöbb férfi elborzad a nemi erőszaktól, de a többi férfit –
akik amúgy valószínűleg sosem vettek részt nemi erőszakban –
miért nem zavarja hasonlóan? Talán mert valamilyen szinten
tetszik nekik ez a sötéten gúzsba kötő teher, melyet részben a
történelem erősít meg a nemi erőszak kulturális
jóváhagyásával?
Ha átvágjuk magunkat ezen, az nem csak azt jelenti, hogy
leválasztjuk magunkat a bármely „nemi erőszak rendben van”
mentalitásról (ideértve „a fiúk már csak ilyenek” okfejtést is),
hanem hogy a szexuális izgalom mélyére nézünk, melyet a
másik valós vagy képzeletbeli legyőzése felett érzünk – és
megfosztjuk ezt az izgalmat az erotikától, hogy világosan lássuk
a mögötte rejlő alapot. (Lásd még a sérelmeink erotizálásának
leírását a 21. fejezetben.)
Ez nem azt jelenti, hogy aszexuálissá válunk, vagy
kikapcsoljuk a szexuális szenvedélyünket, hanem hogy
megszabadítjuk a régi sérüléseinktől és a kielégítetlen
szükségletektől, melyek miatt szexuális kompenzációra
kényszerültünk.
A nemi erőszak erotizálja a legyőzés, az uralom vagy a
fájdalom vágyát, és meg is teszi ezt a másik személy akarata
ellenére, erőszakot tesz a másikon, vaginális, anális vagy orális
behatolást alkalmaz a péniszével vagy egyéb tárggyal. A nemi
erőszak valószínűleg a legaluldokumentáltabb bűncselekmény.
Az Egyesült Államok Igazságügyi Statisztikai Hivatala szerint a
nemi erőszak áldozatai 91%-ban nők, 9%-ban férfiak, és az
elkövetők 99%-a férfi.
 Néhányan azt gondolják, hogy minden férfi potenciális
erőszaktevő, mintha a nemi erőszak vágya valami velünk
született ösztön lenne. De sok férfi számára a nemi erőszak
nemhogy iszonyú, hanem valami, amiről tudják a szívük
legmélyén, hogy soha nem tudnák megtenni – semmilyen
módon nem tudnának szexuálisan bántalmazni egy másik
személyt, és ezt nem találják sem izgatónak, sem tetszetősnek,
sem megengedhetőnek.

MINDEN FÉRFIBAN LAPUL EGY BELSŐ

ERŐSZAKTEVŐ?

Minden férfiban (és nőben) van egy belső gyermek: egy olyan
képesség vagy hely bennünk, amely sérülékeny, ráció előtti és
messze van a felnőtt vagy a kamasz verziónktól. Önmagunk
olyan dimenziója, amely úgy gondolkozik, cselekszik, érez és
lát, mint egy gyerek? Igen. Lehet, hogy gyereknek címkézzük
vagy gyerekként bánunk vele, de attól még ott van, és néha oda
esünk vissza és vele azonosulunk.
Minden férfiban van egy belső erőszaktevő? Nem. Hadd
magyarázzam meg egy kis háttérinformációval.
Lehet, hogy a legnagyobb kihívást az jelenti számunkra, hogy
bensőséges kapcsolatot ápoljunk mindazzal, amik vagyunk, és
hogy ne hagyjunk ki semmit a lényünkből. Ez a radikális
belefoglalás nem valami fúziószerűség (ez itt nem az egység
kategóriája), nem is mentális gyakorlat vagy filozófiai állítás,
sokkal inkább egy törekvés, hogy teljes szívből éljünk, hogy
teljesen meg szeretnénk gyógyulni, és olyan életet szeretnénk
élni, amelyben a szenvedély, a tudatosság, az integritás és a
szeretet optimális összhangban működik együtt.
Bensőséges kapcsolatban lenni bármivel azt jelenti, hogy nem
hagyjuk, hogy túlfusson rajtunk, hogy birtokoljon, vagy hogy
kontrolláljon minket – nagyon közel kerülünk hozzá,
szélsőségesen jól megismerjük, de annyira azért nem megyünk
közel, hogy elvesszünk benne, vagy hogy eggyé váljunk.
Beletartozhat a lényünk köreibe anélkül, hogy birtokolnánk a
kifejezetten rá jellemző vonásokat vagy tulajdonságokat –
viszonyulhatunk akár elég bensőségesen is ezekhez a
vonásokhoz vagy tulajdonságokhoz, ismerhetjük őket mélyről,
annak ellenére, hogy nem a mieink.
Döntő fontosságú, hogy ne tévesszük össze, hogy ha valami
beletartozik a lényünkbe, az nem azt jelenti, hogy az a bizonyos
dolog a miénk.
Lehet, hogy szőrszálhasogatásnak tűnhet, de ez a lényeges
különbség, amit tisztázni kell, ha el akarjuk kerülni, hogy egy
olyan elfogadásba csússzunk bele, ami olyan toleranciát tesz
lehetővé, hogy olyan dolgokat is megbocsátunk, amiket nem
kellene (például amikor a másik bántalmazó viselkedésére azt
mondjuk, hogy emberi, és hogy ennyi telt ki tőle).
Mindegy, mennyi teret hozunk létre egy bizonyos tulajdonság
számára, az a tulajdonság nem feltétlenül a miénk. Mint olyan,
nem velünk született. Nem lakos, hanem látogató.
Például beletartozhatnak a lényünkbe – kitágíthatjuk a
lényünket annyira, hogy beletartozzanak – azok, akik
valamilyen evészavarral küzdenek anélkül, hogy nekünk
valaha is lett volna ilyen problémánk. Ahhoz, hogy bensőséges
kapcsolatot tudjunk kialakítani valakivel, aki szenved, csak az
kell, hogy hagyjuk, hogy helyet foglaljanak a szívünkben. Lehet,
hogy még nem voltunk soha alkoholisták, de azáltal, hogy
beletartozik egy alkoholista a lényünkbe, emberi formát adunk
neki, bensőségesebben tudunk ráhangolódni, de saját
függőségre vonatkozó kapacitásunkra is.
Diane, a feleségem teljesen beletartozik a lényembe, minden
tulajdonsága bennem van. Ezért elég bensőséges a viszonyom
például azzal, hogy ő imád kertészkedni, de ez a szenvedély
nem az enyém. Szeretem a kertészkedés bizonyos aspektusait,
de határozottan nem a szenvedélyem. Egyszerűen nem az
enyém.
Tehát ha kiterjesztem a lényem körét arra, hogy beletartozz te
is – ennek a gyakorlata az intimitás megtestesülése –, az nem
azt jelenti, hogy aztán én is birtoklom a téged jellemző
tulajdonságokat és képességeket. Ez azt jelenti, hogy ha te
beletartozol a lényembe, attól én nem veszem át a te vonásaidat.
Lehet, hogy jelentős intimitást alakítok ki a vonásaiddal, de
attól azok még nem lesznek az enyéim.
Most megkérdezem újra: Minden férfi belsejében van egy
nemierőszak-elkövető? A válaszom most is az, hogy nem.
De ha egy férfi készen áll erre, beletartozhat egy erőszaktevő
(vagy a nemi erőszak képessége) a lényébe anélkül, hogy
hagyná ezt manifesztálódni vagy létezni saját maga egy
aspektusaként. A benne való jelenléte nem a pszichológiai
felépítésének egy belső része, hanem egy sötét vendég, akinek a
szíve nem lát.
Néhányan érvelhetnek azzal, hogy minden férfiban van egy
belső erőszaktevő, egyszerűen azért, mert férfiak. De akik
ennek az érvnek bedőlnek, elsiklanak a tény felett, hogy nem
minden férfi tapasztalja meg valójában, hogy van benne egy
belső erőszaktevő. Azok, akik elfogadják azt a teoretikus
álláspontot, hogy minden férfi belsejében lakozik egy
erőszaktevő, szem elől tévesztenek egy alapvető dolgot: az
individualitásunkat.
Abban a néhány férfiban, aki megtagadja, hogy van benne
egy belső erőszaktevő (vonzódás a nemi erőszakhoz, bármilyen
passzív vagy indirekt módon), lehet, hogy mégis van, mások
ugyanakkor azért tagadják meg, hogy bennük lenne egy belső
erőszaktevő, mert tényleg nincs. Az a férfi, aki jelentősen
felébredt a kondicionáltságából, és soha nem fantáziált nemi
erőszakról, soha nem is gondolt rá, nem izgatta fel a látvány
filmen, pornográf ábrázoláson vagy a saját képzeletében, abban
valószínűleg nincs is belső erőszaktevő. Kategorikusan azt
állítani, hogy biztos, hogy van benne egy belső erőszaktevő,
csak mert férfi, annak bizonyítéka, hogy félreértik a férfiasság
valódi természetét.
Igen, minden férfinak megvannak az összetevői ahhoz, hogy
nemi erőszakot kövessen el (megvan a képessége az erőszakra,
a dehumanizálásra és a szexuális izgalomra), de nem minden
férfiban van meg ezeknek pont az a kritikus keveréke, melyek
együttesen létrehozzák a nemi erőszak iránti vágyat vagy
késztetést.
 Fontos, hogy ezen a ponton ne ragadjunk le a túlzott
relativizmusnál, és emlékezzünk arra, hogy léteznek általános
fogalmak a belsőnket illetően, mint például a belső gyermek.
Mindenki volt gyerek egyszer, ezért mindenki hordoz a
pszichéjében, az érzelmi felépítésében egy gyermeki oldalt,
mely a megfelelő feltételek közt megjelenik, és lehet, hogy
uralkodni is kezd a viselkedésünkön, függetlenül attól, hogy
hány évesek vagyunk (ez főleg akkor egyértelmű, amikor
nagyban túlreagálunk). A másik ilyen általánosság az erő
képessége, azzal a lehetőséggel együtt, hogy rosszul használjuk
ezt az erőt. Szintén megvan a hajlamunk arra is, hogy
dehumanizáljunk másokat.
Lehet, hogy nem könnyű belátni, hogy megvan a
kapacitásunk az erőszakra, de bizonyos körülmények közt
előjön. Szinte minden szülő ismeri ezt, ha csak elképzeli, hogy a
gyerekét bántják: gondolkodás nélkül komolyan megsebeznék
vagy akár meg is ölnék az elkövetőt, ha ez szükséges ahhoz,
hogy megmentsék a gyerekük életét. Ez a fajta erőszak teljesen
érthető, a szükség hajtja, és önmagában nem romlott, szadista
vagy egyéb módon aberrált.
Viszont ha egy férfi erőszakra, dehumanizálásra és szexuális
izgalomra való képessége kellően összefonódott és hagyjuk,
hogy a pornográfia szempontjából erősítse egymást, akkor
beléptünk a nemi erőszak terepére, ha kiéljük ezt, ha nem. Ha a
nemi erőszak gondolata vagy ábrázolása felizgat valakit, akkor
egy kicsit többet kell tennie annál, mint hogy tudomásul veszi,
hogy van egy belső erőszaktevője, hiszen az ebbe beletett
energia és figyelem – legyen bármilyen enyhe vagy indirekt – a
valódi erőszaktevőkkel teszi egy szintre.
Ha a „belső erőszaktevő” fogalmát diszkriminációmentesen
vagy a pszichoszexuális korrektség égisze alatt használjuk,
fennáll a veszélye annak, hogy trivializáljuk a nemi erőszakot,
és elmegyünk annak nyers, ronda valósága mellett. Döntő
fontosságú, hogy a belső erőszaktevő kifejezést csak akkor
használjuk, ha azokat vesszük számításba, akiknek tényleg van
valamiféle vágyuk arra, hogy erőszakot tegyenek, vagy akiket
legalább felizgat a gondolat vagy az ábrázolás. Bármennyire
egyértelműen is hangzik, tudnunk kell, hogy miről beszélünk
tulajdonképpen, amikor a nemi erőszak kifejezést használjuk.
Ha ezt a kifejezést használjuk más tevékenységekre is, az
csökkenti azt a hatást, amit egy ilyen erőszakos cselekedetnek
bennünk okoznia kellene, és veszélyesen visz a normalizálás
felé.
Megismétlem, az, hogy beletartozik valahová, nem egyenlő
azzal, hogy a miénk. Még egyszer, választhatjuk azt, hogy egy
heroinfüggő beletartozik a lényembe, de ez nem jelenti azt,
hogy ő az én belső heroinfüggőm. A heroinfüggővel való
bensőséges kapcsolatom nem jelent vele egyesülést, pusztán
kapcsolati közelséget, amely lehetővé teszi a tisztánlátást és az
együttérzést. Ha a heroinfüggő felé fordulunk, az nem azt
jelenti, hogy jóváhagyjuk vagy megbocsátjuk ezt a viselkedést,
hanem hogy elutasítjuk azt, hogy kizárjuk őt a szívünkből.
Ehhez nincs szükség saját személyes határaink elhanyagolásra
vagy lebontására, sokkal inkább józan ítélőképességre.
Egy érett férfinak nincs belső erőszaktevője (és ez igaz
néhány kevésbé érett férfira is). Megvan benne minden
összetevő ahhoz, hogy nemi erőszakot kövessen el, de nincs
meg hozzá a keverőtál, vagy a katalizátor hiányzik. Ugyanakkor
tudatosan beletartozik a személyiségébe minden férfitípus,
határozott és néha ádáz együttérzéssel tartja őket, és egyiknek
sem engedi meg, hogy átvegye a trónt, hiszen az az ő lényegi
egyediségének van fenntartva.

A BELEEGYEZÉS PROBLÉMÁJA

A beleegyezés hiánya az erőszak központi eleme, és ezt nem kell

túlhangoztatni ahhoz, hogy igaz legyen. A látható ellenállás
hiánya nem feltétlenül jelent beleegyezést. Vagyis ha valaki nem
tud nemet mondani, az nem feltétlenül jelent igent. És ha igent
mondunk, az sem feltétlenül jelent igent. Sokan csak azért
mondanak igent, mert félnek a „nem” következményeitől. Ez a
félelem lehet, hogy a gyerekkorukra nyúlik vissza, amikor az
engedetlenség bármilyen kis jele is agressziót, cenzúrát, bénító
szégyent vagy szeretetmegvonást hozott magával.
A probléma egy része az, hogy a beleegyezés egészére
általában elég felszínesen nézünk, meg sem fordul a fejünkben,
hogy a másik esetleg nemet mond. Úgy vesszük, hogy az igen
kétségtelenül egy felnőtt igen, amit nem befolyásol a múlt, egy
olyan igen, amit szó szerint kell venni. A beleegyező felnőttek
mítosza gyakori kortárs kultúránkban: gyakran névértéknek
vesszük, mintha azok, akik „leszerződtek”, valódi felnőttként
tették volna ezt. Ennek ellenére lehet, hogy a beleegyezés nem
egy felnőtt helyről érkezett, hanem egy megoldatlan sérülésből,
mintha inkább hamis, felnőttnek tűnő gyerekekről lenne szó, és
nem valós felnőttekről.
Ez azt jelenti, hogy nemcsak azt kell tudnunk, hogy honnan
jövünk, amikor valamire igent mondunk, hanem azt is, hogy a
másik honnan jön, amikor egy ilyen egyezséget megköt. Ebbe
implicit módon beletartozik valamilyen szintű önismeret
mindkét fél részéről, melyhez átláthatóság is párosul. Hogy
tudjuk, honnan jövünk, beletartozik az is, hogy tiszta lapokkal
játszunk a motivációnkat illetően, vagyis hogy tudatjuk a
másikkal, hogy szeretnénk, ha igent mondana – és akkor is
folytatnánk, ha a másik igenjét csak részben érezzük igennek,
vonakodásnak vagy mesterségesnek. Ha a szexuális étvágyunk
vezérel minket, nem sokat számít majd, hogy esetlegesen nem
tartjuk tiszteletben a másik tulajdonképpeni határait, mert
végül is igent mondott, miért ne folytathatnám?
A nemi erőszak a másik szexualitásának határait lépi át a
másik engedélye nélkül – vagy kikényszerített engedélyével. Ez
egy erotizált birtokháborítás, és a lényükön tett erőszak.
Eszköztárába tartozik a fizikai erő különböző kombinációiban,
a fenyegetés, a kényszerítés, a hatalommal való visszaélés, a
manipuláció és az arra való képesség, hogy kikapcsoljuk az
empátiát, és felülírjuk a lelkiismeretet. Az nemi erőszakban az
agresszió és a vágy sötét kényszerítő erőként egyesül, mert
hagyjuk, hogy birtokoljon és irányítson minket, e világi és
sátáni kontextusokban is.
 ELVÁGNI A NEMI ERŐSZAK KÖTELÉKÉT

Ha olyan férfi vagy, akinek nemierőszak-orientált (vagy más

korlátozó vagy erőszakos jellegű) fantáziái vannak, és az ilyen
jellegű pornót preferálod, a következő lépések megtételét
javaslom, méghozzá amilyen gyorsan csak lehet. Ne hagyd,
hogy a szégyened vagy az étvágyad meggátoljon abban, hogy
ezt megtedd.

■ Tudatosítsd magadban, hogy valóban vannak ilyen

fantáziáid, és emiatt, bármennyire is finoman, de
mégiscsak folytonosságba kerülsz a valódi elkövetőkkel.
Ezt nehéz lesz bevallani, de szükséges, ha valóban fel
akarod tárni, hogy van-e valamilyen nemi erőszakkal
kapcsolatban cipelt terhed.
■ Maradj jelen, bármilyen szégyen tör is fel benned, ne
hagyd, hogy agresszióvá vagy más kompenzációs
cselekedetekké alakuljon (beleértve a nemi erőszakkal
kapcsolatos fantáziákat vagy a pronográfiát.) Ez azt
jelenti, hogy nagyon jól meg kell ismerned a
szégyenedet.
■ Ideális esetben egy megfelelő szakértelmű
pszichoterapeuta segítségével tárd fel a nemi erőszakkal
kapcsolatos fantáziáid nem szexuális dinamikáját, és
ennek eredetét. Ez messze túlmutat az intellektuális
vállalkozáson: ha összekötöd a múltad és a jelened közti
 pontokat, azzal világossá válik annak pszichológiai és
érzelmi háttere, hogy miért vonzódsz a nemi
erőszakhoz. Ha ezt teljességgel átérezted és dolgoztál
vele, attól csökkenni fog a fantázia töltete, és összhangba
kerül azzal, ami eredetileg táplálta: egy fiatalkori
dinamika negatív izgalma, melyben erőszak,
legyőzöttség, erős elnyomás stb. is jelen volt.
■ Ha előjönnek ezek a fantáziák, azonnal kérdezz rá, hogy
mit érzel (nem szexuális értelemben). Vagyis, hogy
milyen érzelmek vagy érzelmi állapotok vannak jelen
közvetlenül előtte, és amikor ezek a fantáziák
elkezdődnek. Magány, düh, szomorúság, depresszió,
fájdalom, szégyen? Azonosítsd be ezeket, nevezd meg
őket hangosan, és maradj velük, légy jelen annyira,
amennyire csak tudsz, ismerd meg őket közelebbről. Azt
is kérdezd meg magadtól, hogy hány éves vagy, amikor
ez történik. (Az esetek többségében fiatalkori, lehet,
hogy nagyon fiatal önmagaddal állsz szemben.) Mindegy
mennyire erős vagy kényszerítő a vágyad, maradj az
érzelmi állapotoddal, ne menekülj előle, hanem próbálj
bensőséges kapcsolatot kialakítani vele – és azzal az
önmagaddal is, aki ezt először elszenvedte.
■ Tegyél meg mindent azért, hogy felhagyj a fantáziáidban
szereplők dehumanizálásával. Érezd őket közel
magadhoz, mintha kedvesek lennének számodra,
mintha arra éreznél késztetést, hogy megvédd lényük
sérthetetlenségét. Tegyél meg mindent azért, hogy
empátiát érezz irántuk (elképzelhetsz valakit, aki tényleg
 számít neked, és ezeket az érzéseket rávetítheted a
fantáziádban szereplő emberekre).
■ Vedd tudomásul, hogy ezek a fantáziák valószínűleg
akkor is előjönnek, miután megtetted a kezdeti
lépéseket, viszont amint stabilabb és világosabb lesz a
kapcsolatod velük – csökken az alávetettségük –, a
fantáziák kiélésének vágya egyre inkább csökkenni fog.
Ez nem az elnyomásról szól, hanem arról, hogy átlátsz
ezeken a fantáziákon (világosan felismered gyökerüket,
a nem szexuális tényezőket), és kinövöd őket.
■ Nézz a pornóra is úgy, mint amit ki kell nőnöd (lásd a 22.
fejezetben).
■ Tiszteld azt a tényt, hogy felhagysz egy olyan szokással,
ami a töködnél fogva rángatott, és ezzel rengeteg jót
teszel. Többek között bármilyen indirekt módon is,
segítesz az emberiségnek visszanyerni az emberiességét,
és összhangba hozni a szexualitásukat a szívükkel,
ezáltal sokkal inkább képesek lesznek egy valóban
egészséges kapcsolatban élni.

■■■

Ha egy férfi magán dolgozik, az egyik legfontosabb dolog az,

hogy a nemi erőszakhoz és annak jóváhagyásához való
kötelékeket elvágja – nem csak intellektuálisan. Sokak számára
ez nagy kihívást jelent, mivel azt kéri, hogy a férfi
szembenézzen vele és dolgozzon azon, ami a nemi erőszak felé
vezeti. Nem elég, hogy jól viselkedik, és elnyomja azokat a
késztetéseket, melyben a szex és az erőszak együttműködik.
Valami mélyebb kell, nevezetesen, hogy annyira őszintén és
mélyen dolgozzon ezzel az agresszióval és sérüléssel, hogy
képtelen lesz a nemi erőszakra, és ez mindenki javát szolgálja.
 27. fejezet

NYERS, EKSZTATIKUS INTIMITÁS

Megvilágosodott szex

Ha a szexualitásoddal dolgozol, tudatosabbá, törődőbbé,

kapcsolódóvá teszed azt. Ez a folyamat alapvető előnyökkel jár
– és hatásos – nemcsak neked, hanem mindenki számára.
Túl sok férfi láncolta oda magát egy olyan szexualitáshoz,
amely jelentősen kártékony neki és másoknak is, és elfordultak
attól, ami felszabadíthatná őket. Micsoda ajándék számukra, ha
más férfiak úgy döntenek, hogy megtörik ezt a mintázatot és
nem egy olyan szexualitásért állnak ki, amelynek a gyökere
megoldatlan sérelem, hanem egy hatékonyan megtestesített,
nyílt tekintetű szerelemért. Egy olyan szerelemért, amelyben
lehetetlen a dehumanizálás vagy más rossz bánásmód azokkal,
akikkel szexuálisan együtt vagyunk. Ez a szerelem lehetővé
teszi, hogy szexuálisan váltsunk: az élvezetes érzések
maximalizálásától eljuthatunk az eksztatikusan nyitott
intimitás teljes megtestesítéséig.
 Ha a szexualitásoddal dolgozol, mindennel dolgozol, ami te
magad vagy. A szexualitásodba beletartozik a fizikai, az
emocionális, a mentális, a pszichológiai, az energetikai, a
szociális és a spirituális dimenziód, és ezt mind számításba kell
venni, ha felfedezed. Ez nem kis vállalkozás, de teljességgel
kivitelezhető, és nemcsak szexuális értelemben jutalmaz,
hanem az életed minden területén.
Szexualitásod felszabadítása annak feladata alól, hogy
jobban, nagyobb biztonságban vagy férfiasabbnak érezd magad
tőle, szeretetmunka. Ahogy a szexuális töltetedért vállalt
felelősség is, és az is, hogy kinövöd a pornográfiát. Bármennyire
is sokat kér, sokkal többet ad vissza. Kiszabadítja a
férfiasságodat az eroticitisz fogságából, és az alól, hogy a
szexuális teljesítményed alapján definiáld magad.
Az a szex, amelynek többé már nem az a feladata, hogy
elvonja a figyelmedet a sérüléseidről és a betöltetlen
vágyaidról, az az a szex, amely által kifejezheted a teljes
örömedet, mélységedet, ujjongásodat és egyesülésedet a
szerelmeddel és saját lényed legmélyebb dimenzióival.
Ez a szex örömtelien szétáradó ünneplése a már jelen lévő
könnyedségnek, bizalomnak, érzelmi nyersességnek és
szerelemnek. Ez nem valami egzotikus dolog, melybe bele kell
manipulálnod magad, hanem természetes eredménye annak,
hogy átvágtad magad az összes erotizált seben, és kinőtted a
kultúra áterotizáltságát és pornófüggőségét.
Van valami ártatlanság ebben a fajta szexben, egy felébredt
ártatlanság, melyen keresztül hozzáférsz egy olyan hatalmas
csodához, amelyet néha a hétköznapi önmagad feloldódásaként
élsz meg egy mélyebb önmagadba. És amikor ez megtörténik, az
nem feltétlenül lesz valami olyasmi, amibe az életed többi része
belesápad, hanem valami olyan, ami máris történik az
életedben (bár lehet, hogy annyira nem lenyűgöző módon),
mert már dolgoztál magadon, és ez a munka összhangba hoz
téged esszenciális férfiasságoddal és emberi mivoltoddal.
Az a szex, amely túlmutat az élvezetes érzetek és az orgazmus
maximalizálásán olyan szex, amely valóban kielégítő, és
tobzódik a szerelemben, a hálában, a szenvedélyben. Ez egy
lédús összefonódás, amely megnyitja az észlelés kapuit, mentes
az erotikus őrjöngéstől, ez a szex még sírhat is az örömtől. Ez a
szex lehet lassú, maradéktalanul gyengéd, olvadó, de
szenvedélyesen élő is. Olyan dolgokat leplez le, amiről nem is
gondoltad, hogy létezik, és olyan helyekre repít, melyek
jelentősen megnyitják a valóság jelentőségét.
Ez mind lehet a szex, és lehet teljesen hétköznapi is – nem
fontos, ha egyszer már megszabadítottuk a szexualitásunkat
azoktól az elvárásoktól, melyekkel korábban megterheltük.
Semmi szükség arra, hogy a szex lenyűgöző legyen. Arra sincs
szükség, hogy a szex valami egzotikus helyre repítsen. Nincs
szükség arra sem, hogy a szexet a fájdalmunk vagy a múlt
ragacsos árnyai táplálják. Ez az a könnyedség, amely előbb vagy
utóbb megjelenik a szexualitásunkba fektetett munka
gyümölcseként, és megszabadít minket a szexuális működésünk
mindennemű nyomásától.
Fordulj a szexualitásod felé, szabadítsd fel, amennyire csak
tudod, és vele együtt mindent, ami hozzátartozik. Végezd el a
szexszel kapcsolatos fejezetekben leírt munkát, és tudd, hogy
mindezt nem csak magadért teszed.
Mély tiszteletem minden férfinak, akik ezt bevállalják és
végig is csinálják. A legmagasabb rend harcosai vagytok,
őszintén tisztellek benneteket.
 V. RÉSZ

ÖSSZEFOGLALÁS
 28. fejezet

TELJES KÖRŰ GYÓGYULÁS

Szedd össze mindazt, ami te magad vagy

Meggyógyulni annyit tesz, mint egésznek lenni.

Ennek elkezdése az jelenti, hogy lásd, mi az, ami töredezett,
széttagolt, elnyomott vagy sötétbe rejtett állapotban maradt
benned – és ezt nem hittérítői buzgalommal vagy villámjavítási
ambíciókkal, hanem türelemmel és beleérzéssel közelítsd meg.
A gyógyítás megvilágítja, megnyitja és integrálja mindazt, ami
vagy, beleértve önmagad azon aspektusait is, amelyeket
megtagadtál, száműztél vagy elhanyagoltál. Ez nem rövid távú
folyamat, azt követeli, hogy olyan tempóban menj bele és
haladj, amely nem feszít túl, vagy nem követel indokolatlanul
sokat tőled, olyan ütemben, amely lehetővé teszi a dolgok
megfelelő megemésztését és az asszimilációt. Ha túl gyorsan
mozogsz, túlterheled magad és elveszíted a perspektívát, ha túl
lassan, akkor a lendületed és a folyamat iránti szenvedélyed
veszíted el, növelve annak esélyét, hogy abbahagyod.
 Mozognunk viszont kell, ha meg akarunk gyógyulni – frissítő
pihenőket és szüneteket tartva útközben, és minden tőlünk
telhetőt meg kell tennünk, hogy lassan siessünk, egyszerre
tegyük próbára és tápláljuk is magunkat. Ismerjük el a
gyógyulás szükségének alapvető fontosságát.
A gyógyítás nem jelent szükségszerűen kezelést. Nem arról
van szó, hogy megszabadulj a sötétben tartott vagy kevésbé
egészséges tulajdonságaidtól – mintha egy daganatot metszenél
ki –, hanem arról, hogy felfedezd őket, nyíltan szembenézz
velük és a lehető legbölcsebben használd őket. Ez önmagunk
elfogadásának lényege. Ne hagyj ki semmit. Mindennek megvan
a maga helye. Minél mélyebb a gyógyulásod, annál teljesebb
leszel, és annál inkább képessé válsz arra, hogy gyakorlottan
viszonyulj mindahhoz, ami vagy.
Sokan vannak darabokban úgy, hogy kevés vagy semmilyen
kommunikáció nincs az egyes részeik között. Az idő nagy
részében töredékről töredékre haladunk, azzal azonosítva
magunkat, ami éppen az előteret uralja, és hagyjuk, hogy
elmaszkírozzon minket és úgy beszéljen, mintha mi volnánk
azok. Néhány darabot eltakarunk a szemünk elől, mivel
zavarba jövünk, olykor úgy teszünk, mintha nem
rendelkeznénk velük, vagy minőségeiket másokra vetítjük.
Gondoljunk olyan férfiakra, akik hangosan elítélik a
homoszexualitást, aztán egyszer csak kiderül, hogy
homoszexuálisak. A beállítottságuk miatt érzett szégyent a
homoszexualitással szembeni túlkompenzált, kőkemény
támadásaikkal álcázzák, míg végül sikerül a látszatot
lerombolniuk.
 Ahogy leteszed a poggyászodat, elengedve azt, ami már
semmire sem szolgál, könnyebben utazol, és minél könnyebben
utazol, annál könnyebb belépned a nehézségek középpontjába
és gyakorlottan dolgozni velük. Ebben megtalálod a gyógyulást,
amire a leginkább szükséged van, és ami elvezet a lényegi
bölcsességhez, együttérzéshez, humorhoz és életörömhöz.
A gyógyulás az egész vérbő feltámasztásának tekinthető,
amely tiszteletben tartja minden egyes részének egyediségét,
anélkül hogy átengedné bármelyik résznek a többi feletti
uralmat vagy irányítást.
E felébresztett teljesség elidegeníthetetlen jogunk. Nélküle
belsőleg és külsőleg háborúban, lelkileg és érzelmileg
darabokban maradunk: a körülmények szétforgácsolnak
minket. Ugyanakkor a gyógyulásra való hívás megmarad, a
legnehezebb feltételek közepette is szólít bennünket. Ha
felfigyelünk a hívásra, és valamennyi figyelmet és energiát
lehelünk bele, óriási fordulópont lehet számunkra, hiszen
előcsalja belőlünk a mélyben lakó harcost.

HA A MÚLT BITOROLJA A JELENEDET

A gyógyulás egy része időutazás: pszichológiailag és érzelmileg

(és tudatosan!) visszalépünk eredeti sérüléseink központi
színtereire, azokra a csataterekre, ahol megosztott nemzetté
váltunk, hogy folytatni tudjuk életünket. Ennek során nemcsak
a narratív (vagy mindennapi) emlékezetbe megyünk vissza,
hanem egyben – sőt néha kizárólag – az emocionális
emlékezetbe is visszatérünk.
Ez olyan, mintha a sötétben egy vezérlőasztalra bukkannánk,
amely elegendő fényt és lélekjelenlétet biztosít ahhoz, hogy
némi újrahuzalozást hajtsunk végre, nem azért, hogy
megszabaduljunk fájdalmas emlékeinktől – ami lehetetlen –,
hanem hogy enyhítsünk szorításukon, hogy többé ne ez legyen
a kiindulópontunk, amikor az eredetihez hasonlító
körülmények közt szenvedünk.
Múlt, jelen, jövő – milyen szép, egymásra következő
hármasság, vagy legalábbis így tűnik. Azonban nemcsak a
kvantummechanika tanulmányozása dekonstruálja és
kérdőjelezi meg az idő látszólagos rendjét, hanem életünk
fejlődési dinamikája is. Korai éveink eseményei és
magatartásmintái könnyen meghatározhatják, hogyan
működünk most, és a múlt gyakran gyarmatosítja jelenünket.
Ez kívülről nyilvánvaló lehet, de nem annyira nyilvánvaló
belsőleg. Ha például egy szülő súlyosan megszégyenített
bennünket, amiért nem feleltünk meg az elvárásainak, az ilyen
megszégyenültség még mindig működhet bennünk. Többször
halljuk a hangját, mint amennyit el akarunk ismerni, akár
akkor, amikor olyan partnereket választunk, akik
hasonlóképpen megszégyenítenek, vagy amikor olyasfajta
sikerért dolgozunk keményen, amely látszólag olyan helyzetbe
hozhat minket, ahol nem szégyenülhetünk meg. Ebben az
esetben a szégyenünket magát nem lehet látni, mivel eltakarják
a megoldásaink; de ott kucorog bennünk, orientációnkat
táplálva.
Így a múltunk gyakran nagyon is jelen van bennünk olyan
viselkedések formájában, amelyek elsőként a nehéz
körülményekre adott válaszként keletkeztek, és még mindig –
szinte megfagyva az idővel – felmerülnek, amikor hasonló
nehézségek adódnak.
Az ilyen viselkedések többnyire automatikusak és nagyon
kiszámítható reakciókat mutatnak, függetlenül külső
megjelenésüktől. Megoldatlan sérülésünk elkerülhet szem elől,
de a hozzá társuló viselkedések általában nem. Például erősen
reaktívvá válhatunk valami olyan elenyésző apróság miatt,
mint amilyen egy rosszul működő toll vagy a szokásosnál
valamivel lassabb számítógép. Kiesünk szerepünkből – a
körülöttünk lévők megdöbbenésére –, miközben nem is tudunk
arról, mi is az alapja, és mi kelti életre reaktivitásunkat.
Ha a jelenlegi körülmények egy bizonyos energetikai küszöb
fölé taszítottak minket, a régi, kondicionált válaszok könnyedén
berúghatják az ajtót és átvehetik az uralmat. Nem mintha
szükségszerű lenne, hogy ennek áldozatai legyünk, de keveset
tehetünk azért, hogy az ilyen kondicionálást meggátoljuk
abban, hogy ostromlásunkba kezdjen. Ám ha annak látjuk, ami,
megváltoztathatjuk a menetirányunkat, annak ellenére is, hogy
az ilyen jellegű hatalomátvétel jellegzetes érzései igen erősen
kitarthatnak (ha vitorlát váltunk a vihar közepén, az nem
szükségszerűen tünteti el azonnal a nyugtalanságunkat!).
És nemcsak a mi múltunk képes irányítani vagy megszállni
minket (az engedélyünkkel), hanem másoké is: a partnerünké
is, vagy akár a közös múltunk. Gondoljunk csak arra, hogy
milyen kihívást jelenthet a félelem, és főleg a közös félelem
tényezője a valóságban, nem valami távoliként, valaki másnak a
látókörében, hanem eleven erőként, amely elárasztja az
életterünket, azt az üzenetet hordozva, hogy különféle
módokon fenyegetnek vagy veszélyben vagyunk, függetlenül
attól, mennyire távolodtunk el sötét anyagától.
Egy olyan ember, aki nincs tisztában saját személyes
történetével (a kognitív ismeretnél jobban), egészen addig a
pontig, hogy az többé nem uralja őt, nem lehet teljesen
megbízható, mivel akármi is rejlik arctalanul és
megvilágítatlanul benne, az átveheti a hatalmat, ellophatja a
show-t, és olyan módon működtetheti őt, ami saját magának és
másoknak is nagy károkat okoz.
Sokunk számára a múltunk az árnyékunk fő részét jelenti.
Látszólag elmúltként, ám a valóságban még mindig nagyon is itt
és most élőként, messze jobban meghatározza a
viselkedésünket, mint ahogy azt be mernénk ismerni. Múltunk
jelen marad egészen addig, amíg tudatosan és együttérzéssel
vissza nem visszük a jelent a múltba. Belakjuk azt, amit egyszer
elárasztottak, átmozgatjuk, ami egyszer megmerevedett,
kiszabadítjuk, ami egyszer csapdába esett, a szívünkbe
költöztetjük azt, amit egyszer elutasítottak. Amennyire csak
lehetséges, optimális környezetet biztosítunk mindannak a
gyógyító integrációnak, ami mi magunk vagyunk. Így
megszüntetjük a szétesést, és nem egy bizonyos rész működtet
minket tovább, hanem tudatosan teljessé válunk.
 A TEST, A SZELLEM, AZ ÉRZELEM, A LÉLEK ÉS A
SPIRITUALITÁS EGYESÍTÉSE

A kapcsolatban gyökerező, integratív gyógyítás az összes

dimenziónkat számításba veszi – a fizikait, a mentálisat, az
érzelmit, a pszichológiait, a szexuálisat, a szociálisat és a
spirituálisat –, bensőségességet ápol ezekkel (tehát kapcsolatban
gyökerező), és velünk született teljességünk összefüggésében
dolgozik velük. E megközelítésben egyetlen részünk sem marad
ki, egyik sem marginalizálódik. Mindent figyelembe veszünk a
gyógyulás folyamata során, amik mi magunk vagyunk.
A következőkben némi támpontot és keretet biztosítok arra
vonatkozólag, hogy mit jelent ilyen módon dolgozni a testeddel,
elméddel, emócióiddal, lelkeddel és spiritualitásoddal.

Testi munka

■ A tested nem „odalent” van – a fejed nézőpontját

leszámítva. Fordítsd osztatlan figyelmedet azokra a
testrészeidre, amelyeket a legtávolibbaknak érzel, vagy
amelyekkel érzésed szerint a legkevésbé állsz
kapcsolatban, és tartsd a figyelmedet rajtuk addig, amíg
azt nem érzed, hogy ezek a részek élőbbé, jelenlévőbbé,
világosabban a részeddé válnak, nem pedig „alattad
állóvá”.
■ A tested nem csupán „az”, hanem inkább saját magad
 kifejezése. Ami valójában vagy, az nem testben van,
hanem testként fejeződik ki. Ha emlékezteted magad
erre, az segít felhagyni azzal, hogy testeddel „azként”,
puszta porhüvelyként bánj. (Egy jól megalapozott
meditatív gyakorlat nagyban segíthet ennek közvetlen
tudatosításában.)
■ Hangolódj rá egyszerre tested belsejére és külsejére is.
Légy érzékenyebb a ritmusaira, érzelmi áramlásaira,
váltakozó érzékeléseire. Figyelj rá, mégpedig élesen,
különösen, ha levert vagy, esetleg túlreagálod a
dolgokat. Őrizd meg a testtudatosságodat, amikor
érzelmek vagy gondolatok merülnek fel. Minél
tudatosabban vagy a testedben, annál valószínűbb, hogy
a cselekvéseid is gyakorlottabbak lesznek.
■ A tested nem akadálya a bölcsességnek vagy a spirituális
elmélyülésnek. A tested nem hazudik. Feszültségei,
felépítése, fájdalmai és hajlamai által feltárja a jelenedet
és a múltadat (amint azt gyakorlott testmunkával
felfedezheted).
■ Ha leváltnak érzed magad, fordíts nagyobb figyelmet a
testedre. Lélegezz mélyen a hasadba, és lágyítsd meg.
Lassan, osztatlan figyelmességgel pásztázz végig az
egész testeden. Válj figyelmesebbé arra, amit érzel,
irányíts erre annyi figyelmet, amennyit csak tudsz – és
arra is, hogy mi volt az, ami először vezetett oda, hogy
eltávolodj a testedtől vagy leválj róla. (Ideális esetben
csináld ezt egy testre hangolódó terapeutával.)
■ Végezz rendszeres testközpontú edzést. Vegyíts bele
 aerobikot, terheléses és nyújtó gyakorlatokat. Végezz
verejtékezést elősegítő edzést legalább kétnaponta;
szoktasd magad a kétnapi súlyzózáshoz is, felváltva az
aerobikedzéssel. Az aerobik és súlyedzések után – lassan
és odafigyelve – végezz nyújtást.

Tudati munka

■ Arra gondolni, hogy tudatos vagy, teljesen más, mint

tudatában lenni a gondolkozásnak. Az elméddel való
munkálkodás azt jelenti, hogy tudatosan és osztatlanul
figyelsz bármire, ami felmerül benned – gondolatokra,
fantáziákra, képekre, ítéletalkotásokra,
összehasonlításokra. (Egy jól megalapozott meditatív
praxis nagy segítséget jelent ennek gyakorlásához.)
■ A legtöbb dolog, ami a tudatodban felbukkan, spontán
módon merül fel. A meditáció kezdete ennek
tudatosítása. Megfigyelni, mit csinál az elméd, és néhány
percnél tovább fenntartani e tudatosságot nem könnyű,
de meg kell tanulnod, ha meg akarod szüntetni
automatikus működését, vagy hogy megakassza mindaz,
ami átfut rajta.
■ Megfigyelőként – ahelyett, hogy valamivel azonosulna,
vagy valami teljesen beszippantaná – az elmédnek
egyszerre van szüksége fegyelemre (hosszan tartó
összpontosítás formájában), ellazultságra és
koncentrációra, laza, de viszonylag megingathatatlan
tudatosságra. Ez a meditáció lényege, nemcsak elvonult,
 ülő meditáció alkalmával, hanem a mindennapi életben
is.
■ Amikor az elméd csapong vagy eltompul, helyezd át
tudatosságodat a testedre, különösen a légzésedre és az
érzelmi állapotodra. Amennyire lehetséges, maradj jelen
ezekben, figyelmedet összpontosítsd inkább az
érzékelésre és az érzésre, mint a gondolatokra.
■ Tudatosítsd magadban erősebben a gondolataid közötti
szüneteket. Időről időre összpontosítsd a figyelmedet
ezekre a szünetekre, egyszerre csak néhány percig.
■ Tartsd magad ezekhez a pontokhoz a tudatodnál is
többel. A gondolatok szerelvénye néha elhagyja a
síneket (mindnyájunkkal előfordul!), ne hagyd, hogy ez
eltántorítson mentális kiterjedésed tudatosításának
elmélyítésétől.

Érzelmi munka

■ Légy az érzelmeid kiművelt tudósa. Ismerd meg nagyon

jól minden egyes érzelmedet, és tanuld meg, hogyan
fejezd ki vagy tartsd őket gyakorlottan magadban. Ne
problémákként értékeld őket, hanem vendégekként,
szövetségesekként, bánj velük a kommunikáció
esszenciájaként.
■ Mélyítsd el empatikus képességed. Minél bensőségesebb
viszonyt ápolsz saját érzelmeiddel, annál bensőségesebb
viszonyba kerülsz másokéival, és így empatikusabb
tudsz lenni velük. Empátia nélkül nincs együttérzés.
 ■ Nincsenek negatív érzelmek. Vannak viszont negatív
vagy ártalmas dolgok, amelyeket az érzelmeinkkel
csinálunk (mint amikor a haragunkat ellenségeskedéssé
alakítjuk).
■ Emlékezz rá, hogy az érzelem és az ész akkor működnek
legjobban, amikor együttműködnek.
■ Olvasd el az Emotional Intimacy című könyvemet is.
Tartalmának ismerete (és gyakorlatainak végzése)
segíteni fog elmélyíteni emocionális műveltséged, mind
személyes, mind társas összefüggésekben.

Lelki munka

■ Ismerd meg a személyes történetedet nagyon alaposan,

kösd össze a múlt és a jelen közötti pontokat értelmileg
és érzelmileg egyaránt. Ez segít majd felismerni, mikor
irányít a kondicionáltságod. Jobban megérted a
viselkedésedet, és felelősebbé is válsz, így leszel képes
valóban bensőséges kapcsolatra.
■ Akármilyen traumák értek a múltban, azonosítsd be
ezeket, és dolgozz velük. Ez nem azt jelenti, hogy
egyszerűen gondolkodsz rajtuk, hanem azt, hogy mind
testi, mind érzelmi értelemben kiszabadítod magad
belőlük, és mindenféle segítséget ragadj meg, amire csak
szükséged van ehhez (például keress egy terapeutát, aki
a traumával nemcsak kognitívan, hanem fizikailag és
emocionálisan is dolgozik). Ne gondold, hogy ezt egyedül
kell megcsinálod. Emlékeztesd magad arra, hogy
 segítséget kérni bátor cselekedet.
■ Ismerd meg a szerepeidet – a belső kritikust, a
gyermeket, a serdülőt, az önmagában kétkedőt és így
tovább. Fejleszd ki azt a képességedet, hogy meg tudd
nevezni ezeket a részeket (melyek valójában inkább
igéknek, mint főneveknek felelnek meg, inkább
aktivitások, mint állandóan velünk élő entitások), amint
felbukkannak, miközben nem engeded meg egyiküknek
sem, hogy az én trónját bitorolják. Minél inkább ismered
e szerepeket, annál kevésbé valószínű, hogy maguk alá
temetnek.
■ Ne korlátozd a pszichológiai munkát kognitív
tanulmányozásra. Kapcsold össze a testeddel, az
érzelmeiddel, a lelkületeddel. Ha valamilyen régi
sérüléssel szembesülsz, értsd meg a dinamikáját, menj
bele érzelmileg és fizikailag is, engedd meg, hogy az
egész lényed részt vegyen benne, így tanulva és
gyógyulva.

Spirituális munka

■ A spiritualitás nem a vallásosság szinonimája. A

spiritualitást úgy határozom meg, hogy az nem más,
mint bensőséges viszony ápolása azzal, amit szíved
legmélyén szentnek vagy végsőnek tartasz. Mint ilyen,
nem követel hitet. Egyszerre személyes és
transzcendens.
■ Neveld magad a spirituális kerülőutakkal kapcsolatban,
 és tedd meg a tőled telhető legtöbbet, hogy ne lépj rájuk.
A spirituális kerülőutak alkalmazása olyan spirituális
gyakorlatok és hiedelmek használatát jelenti, amelyek
meggátolják a fájdalmas érzéseket, megkerülik a
megoldatlan sebeket és a kapcsolati kihívásokat. Nagyon
gyakori és általános. (További útmutatásért lásd a
Spiritual Bypassing című könyvemet.)
■ Különböztesd meg a lelket a szellemtől. A lélek alatt én
személyessé vált lényeget értek, egyéniséged benső
vidékét. A szellem meghaladja az individualitást;
egészséges formáiban az efféle meghaladás felöleli, amit
már maga mögött hagyott, és nem követeli meg azt, hogy
távol tartsuk magunkat emberi mivoltunktól.
■ Ne kényszerítsd magad spirituálisan azzal, hogy
„kellene”. Ismerd fel és vesd el a spirituális
„kultuszokat” és korrektséget. Találd meg azt, ami
számodra spirituálisan működőképes, szabd a saját,
egyéni igényeidre, és kitartóan gyakorold. Tedd
lehetővé, hogy saját fejlődéseddel együtt ez is
továbbfejlődhessen.
■ Az egészséges spiritualitás nem elmenekülés az élet
nehézségei elől, hanem azok felébredt elfogadása és
feltöltése fénnyel. Ez a szeretet és a nem fogalmi
tudatosság együttes működése.
 A TELJESSÉG MEGTESTESÍTÉSE

Az igazán hatékony gyógyító munka során az összes lehetséges

dimenziónkat úgy közelítjük meg, hogy az ne csupán a
legoptimálisabb együttes működésüket tegye lehetővé, hanem
egyben megerősítse és elmélyítse teljes egészünket.
Bármi történik is – fizikailag, szellemileg, érzelmileg,
spirituálisan – azzal a velünk született teljesség
összefüggésében találkozunk és dolgozunk. Ez azt jelenti, hogy
nem veszítjük el a kapcsolatot teljességünkkel, amikor
önmagunk sajátos aspektusaival dolgozunk. Az, hogy így
teszünk, megerősíti létezésünk természetes integritását. Egyben
egészséges távlatban tartja a dolgokat – nem önmagunk egy
sajátos aspektusának, hanem létezésünk lényegi, belső
egységének perspektívájában.
Amennyire összetettnek hangzik ez, valójában annyira
egyszerű, hiszen természetes számunkra. Szétesettnek,
elidegenedettnek, leváltnak lenni természetellenes, ez az, ami
szükségtelen bonyolultsághoz és komplikációkhoz vezet, és
megfoszt minket emberiességünk nagy részétől. A teljesség nem
képzelődés; ez a természetes állapotunk.
Szétesett énünk meggyógyítása, szerteágazó és szétszórt
énjeink újraegyesítése, mindannak integrációja, ami vagyunk,
az út a felébredt teljesség felé – ez igazán tiszteletre méltó
munka, olyan munka, amely személyesen és kollektív
szempontból is felszabadít. Tegyünk meg mindent azért, hogy
támogassuk és elfogadjuk ezt.
 29. fejezet

ÚT A HITELES FÉRFIASSÁG FELÉ

A hibáid már nincsenek útban

Micsoda mélyen átalakító utazás a teljes férfiassághoz vezető út

– emelkedő és zuhanó, szárnyaló és vérző, egyre mélyülő.
Bővelkedik lelkesítő kihívásokkal, és első kézből származó
tanításokkal, melyek az áhított gyógyulást és áttörést segítik,
gyökerestől tépve ki újra és újra minket, hogy legigazabb
földünkben végre megállhassunk. Nevezzük vérbő
odüsszeiának az igazi férfierő hátországába, és abba, hogy mit
jelent férfinak lenni.
Végül is csaknem minden olyan, mintha lépcső lenne az
átkeléshez, ahogy a férfiasság konvencionális meghatározása
rommá porlad körülötted, és csak az marad meg a
kőtörmelékben, ami igazán szolgálja kibontakozó
felemelkedésedet.
Egy minőségi küldetésen vagy, afelé haladsz, ami valóban
számít, lépteidhez bátorságot és integritást lélegzel, nem
szégyeníted meg magad az elkerülhetetlen botlásokért az úton.
Ahelyett, hogy megpróbálnál megszabadulni a hibáidtól,
megtanulod, hogy beleérzéssel viszonyulj hozzájuk, és előbb
vagy utóbb megállapítod, hogy nem akadályozhatnak már
téged.
Bármilyen nehéz is volt az út kezdete, most már megvan a
lendületed. És felismered, hogy lágyságod és sebezhetőséged
nem probléma, hanem erőforrás, amely elhatározásoddal,
merészségeddel, tettrekészségeddel és azzal együtt létezik, hogy
cselekedni tudsz, bármi legyen is a kihívás.
A mély gyógyulás, a felébredés és az integráció útjának
vállalása a legjobbat hozza elő belőled: a bensőségesség és
életigenlés tetteinek harcosát, akire oly mélységesen szükség
van, hogy visszasegítsen minket a követendő útra ebben a
gyorsan váltakozó században, az idő e veszéllyel teli
fordulópontján.
Bár ez a könyv véget ér, itt nem áll meg. Remélem, azok, akik
elmélyedtek az olvasásban, továbbviszik lényegi tanításait, és
magukénak érzik őket. Férfiaknak írtam, de nőkhöz is szól.
Mindannyian az ébredő ember bábái vagyunk, és a magunkon
végzett munka által hozzuk világra őt, a munkán keresztül,
amely mindannak lényege, amit ide leírtam.
 Függelék

TUDATOS KITÖRÉS

A tudatos kitörés célja az, hogy megszüntesd a túlterhelt vagy

potenciálisan kártékony reaktivitásodat olyan módon, hogy az
senkinek ne ártson, saját magadat is beleértve.
A tudatos kitörés során teljesen elszalad a ló az érzelmeiddel,
eltúlzod a hangokat, a mozdulatokat, mindez persze egy jól
behatárolt közeg keretein belül – a szabályokon előre el kell
gondolkodni, és tisztázni kell őket. Ez egészen más, mint a
hétköznapi túlreagálásaink. A közeget te adod meg, beszállsz a
ringbe, tudod a határaidat és azt is, hogy semmit nem kell
visszafogni. Az őrjöngés megengedett.
A feladat az, hogy teljesen kiengedd. Ha túl öntudatossá válsz,
vagy csak részben fejezed ki magad, szándékosan túlozd el,
amit érzel. Légy annyira melodramatikus, amennyire csak
lehet, csak a vitalitás számít, de ne hülyüld el – annak ellenére,
hogy a tudatos kitörés néha röhejesen végződik, ha nagyon
belejövünk.
 Ha egy másik személlyel vagy (a partnereddel vagy egy jó
barátoddal), egyezzetek meg a tudatos kitörés paramétereiben
világosan, hogy senkinek ne essen bántódása. Ez olyan, mintha
egy színjátszó körben lennétek, és neked az lenne a feladatod,
hogy érzelmi vulkánkitörést produkálj, anélkül hogy bárkit is
bántanál, és úgy, hogy az eseménynek egyértelmű kezdetük és
végük is van. (Ne feledd: Ha egy bizonyos személyre vagy dühös,
ne szembesülj vele a tudatos kitörés során. Ha nagyon dühös
vagy rá, végezd egyedül a tudatos kitörésedet, vagy valaki
mással. Más szóval, a partnered vagy egy közeli barátod tanúja
lehet a kitörésednek bárkivel vagy bármivel kapcsolatban – de
akiről szó van, az nem.)
A tudatos kitörés bármely nehéz, kimerítő vagy egyéb módon
dühítő állapotban alkalmazható. Íme az instrukciók a tudatos
kitöréshez, ha valóban frusztráltnak, dühösnek,
kétségbeesettnek vagy agresszívnek érzed magad:
Állj egy szoba közepére, ahol van elég személyes tered ahhoz,
hogy hangoskodj. Ha ilyen szoba nem áll rendelkezésedre, állj
bármilyen szoba közepére, ami van, és legyen egy tömött párna
az egyik kezedben. A partnered vagy a közeli barátod lehet
veled ebben a szobában, ha már lefektettétek az előttetek álló
tudatos kitörés szabályait. Ha nincs senki (ha nem lehet veled
senki), aki tanúja lenne a történéseknek, akkor is működik.
Koncentrálj arra, ami zavar. Lélegezz mélyeket, kicsit hajlítsd
be a térdeidet. És most hagyd, hogy a sértettség beszéljen
belőled, beszélj gátlások nélkül – ne udvariaskodj, ne
óvatoskodj, ne próbáld modellezni a tiszta dühöt. Engedd ki!
(Ha nincs lehetőséged ordítani, tarts egy párnát az arcod elé,
hogy teljesen elfedje a szádat, szorítsd a párnát, amilyen erősen
csak tudod, majd engedd el!) Ha van elég önbizalmad, őrjöngj
csak. Ez nem próbafelvétel! Dobbants a lábaddal, szorítsd
ökölbe a kezed, az egész testeddel beszélj, spontán módon. Ha
van miről panaszkodnod, fújd fel teljesen. Ha úgy érzed, nem
volt fair, ahogy bántak veled, rajta, ess neki annak, aki így el
merészelt bánni veled, és így tovább.
Ha elakadsz, mondd azt, amit mondani akarsz, teljes
hangerőn. Ha megváltozik az érzelmi állapotod, kövesd ezt –
lehet, hogy az egyik percben őrjöngsz, a másikban szipogsz.
A beszéded legyen vérbő, drámai, spontán, és tényleg túlozd
el, ha azt érzed, hogy az energiaszinted csökkenni kezd. Adj
magadnak legalább három-négy percet, hogy kiengedj mindent.
Aztán folytathatod még egy kicsit, de hagyd abba, ha már
elszállt a gőz, és feküdj a hátadra, tárd ki a karjaidat, és lélegezz
lassan néhány percig. Végül hagyd, hogy légzésed
normalizálódjon, és kelj fel, ha úgy érzed, készen állsz rá.
A tudatos kitörés lépései összefoglalva a következők:

■ Nevezd meg az uralkodó érzése(i)det.

■ Egy előre létrehozott közegben (ami megfelelően
szigetelt) szabadulj el, fejezd ki, amit érzel. Túlozd el a
beszédet, a hangnemet, a mozdulataidat annyira, hogy
szinte önkívületbe ess.
■ Engedj ki mindent, és csináld ezt addig, amíg
természetesen fáradni nem kezdesz (ez általában
kevesebb öt percnél), aztán feküdj le vagy ülj le
kényelmesen és maradj így, amíg jólesik.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Visszhangozzon a köszönet Tami Simon (a Sounds True

alapítója) és Haven Iverson (a Sounds True tehetséges
szerkesztője) duójának, amiért előálltak azzal az ötlettel, hogy
kellene egy könyv férfiaknak férfiakról, és hogy megkérdeztek
engem, hogy mit szólnék, ha én lennék a szerzője. Azonnal igent
mondtam. Éppen az árnyékos oldalunkról írtam, mert arra
készültem, hogy a következő könyvemnek ez lesz a témája, de
ez a férfikönyv erősebben vonzott. Azonnal elmerültem benne,
az első vázlatokkal elég gyorsan el is készültem. Könnyen ment
az írás, és azt feltételeztem, hogy miután végeztünk a
szerkesztés kötelező köreivel, néhány hónap után el is készülhet
a könyv, és jöhet a következő.
Fél évvel később még mindig nem a következő könyvemen
dolgoztam. A férfikönyv komolyan beszippantott, két kör
szerkesztésen is túl voltunk már, az első egy fejlesztő
szerkesztés volt – mely során gyakorlatilag az egész könyvet
átírtam, mert át kellett rendezni a fejezeteket –, a második
pedig a „normál” szerkesztés, még egy csomó átírással és
tisztázással. A második kör során Diane, a feleségem minden
egyes fejezetet betűről betűre elolvasott, és mindvégig szem
előtt tartotta a könyv összhatását és a központi témákat, és
változtatásokat is javasolt, melyek egyrészt abból fakadtak,
hogy szokatlanul jól ismer engem, másrészt a megérzéséből,
hogy mi az, ami a könyv fő szükségleteit kiszolgálja. Időnként
hevesen ellenálltam, végül elfogadtam a vezetését, és a könyv
előnyére is vált minden, amit javasolt, hajlékonyabb, világosabb
és élettelibb lett. Minden pszicho-spirituális munkát együtt
végzünk, szó szerint egymás mellett, és a könyvet ilyen
bensőséges együttműködésben készre írni nagyon testhezálló
volt számomra.
Mély tiszteletem azoknak a férfiaknak, akikkel együtt
dolgozhattam egyéni tanácsadás, párterápia, tréning vagy
csoportmunka során. A veletek töltött idő a könyvet éltető szív.
És hálám minden férfinak és nőnek, akik elköteleződtek a
gyógyulás, a felébredés és az integráció teljes megtestesítése
mellett. Felbecsülhetetlen, hogy hozzájárultok a könyvemben
leírtak terjesztéséhez.
 A SZERZŐRŐL

Robert Augustus Masters, PhD, kapcsolati szakértő és pszicho-

spirituális tanító és vezető, a pszichológia doktora. Masters
számos könyv szerzője (többek között a Transformation
Through Intimacy, a Spiritual Bypassing és az Emotional
Intimacy című műveké), ezenkívül a Knowing Your Shadow
című audioprogram is az ő nevéhez fűződik.
Egyedi összetettségű, intuíción alapuló munkássága, melyet
az elmúlt negyven évben fejlesztett ki, ötvözi a pszichológia, a
fizikalitás és a spiritualitás aspektusait, kihangsúlyozza a teljes
megtestesítést, a hitelességet, az érzelmi nyitottságot és
írástudást, a mély munkát az árnyékos oldalunkkal, és a
kapcsolati érettség kifejlesztését.
A Férfierő lényegében arról szól, hogy hogyan ápolhatunk
bensőséges kapcsolatot mindazzal, amik vagyunk – magasság és
mélység, sötétség és fény, törött és egész –, miközben mindez a
lehető legmélyebb gyógyulást, a felébredést és az integrációt
szolgálja. További információ a férfiaknak szóló önsegítő
csoportokról: robertmasters.com/masters-mens-work. Nők
számára is kínál professzionális tréningeket, rövid intenzív
terápiákat egyedül és párban is. Weboldala: robertmasters.com
ÉDESVÍZ WEBÁRUHÁZ
AKCIÓK • INFORMÁCIÓK

webaruhaz@edesviz.hu
00-36-1-320-3642
www.edesviz.hu
 ÉDESVÍZ KÖNYVESBOLT
1092 BUDAPEST • RÁDAY UTCA 14.

konyvesbolt@edesviz.hu
00-36-1-266-3778
 ÉDESVÍZ KÖZÖSSÉG
ÉRDEKESSÉGEK • KÖNYVRÉSZLETEK • JÁTÉKOK
A mindennapokra!

ÉDESVÍZ KIADÓ

        
 ÉDESVÍZ + magazin
Cikkek az
EGÉSZSÉG • ÖNFEJLESZTÉS • EZOTÉRIA
témaköreiben
Érdekes információk szerzőkről és könyvekről

Keresd a www.edesvizkiado.hu címen

{1}
A mezomorf testalkattípusú ember általában izmos felépítésű, széles vállú és
keskeny csípőjű – A szerk.

{2}
Spirituális elvonulóhely – A szerk.