Az örvös medve fehér szőrszála

Élt egyszer egy fiatal nő, aki egy fenyőerdőben lakott. Férje, mivel egy háborúban harcolt, sok évet
töltött távol az otthonától. Amikor végre elbocsátották, furcsa szokásokkal tért haza. Nem volt
hajlandó belépni a házba, mondván, hogy csak a köveken tud aludni. Nagyon magának való volt,
éjjelét, nappalát az erdőben töltötte.
Pedig fiatal felesége izgatottan várt rá, amióta megtudta, hogy férje végre hazajön, főzött és
vásárolt, vásárolt és főzött, s ízletesebbnél ízletesebb ételeket készített hazatérő férje számára: tofut,
háromfajta halat, háromfajta tengeri gyümölcsöt, pirospaprikával hintett rizst és nagy, narancsszínű
garnélarákokat.
Félénk mosollyal vitte az ételeket az erdőbe, letérdelt hadviselt férje mellé, és kínálgatta az ízletes,
szép ételekből. Ő azonban felugrott és felrúgta a tálcákat. A tofu kiömlött, a halak levegőbe
repültek, a tengeri gyümölcs és a rizs a porba hullott, s a szép garnélarákok végiggurultak az
ösvényen.
– Hagyj békén – ordította és hátat fordított feleségének. Olyan düh kerítette hatalmába, hogy
felesége megrémült tőle. Végső kétségbeesésében elment a kuruzsló gyógyítóasszonyhoz, aki a falu
mellett lakott egy barlangban.
– A férjem súlyosan megsérült a háborúban – mondta az asszony. – Szüntelenül őrjöng, és nem
eszik semmit. Az erdőben él, és nem akar velem lakni, mint azelőtt. Tudsz-e olyan szert, amitől
megint olyan kedves és gyengéd lesz, mint azelőtt?
– Tudok rajta segíteni – mondta a gyógyító -de egy különleges dologra van ehhez szükségem. Csak
az a baj, hogy nincs itthon egy szál sem az örvös medve szőréből, fel kell hát menned a hegyre, meg
kell keresned a fekete medvét, és el kell hoznod egy szálat a torkán lévő félholdból. Akkor
megkaphatod, amit kértél, s az életed megint jó lesz.
Sok asszony elcsüggedt volna a feladat hallatán. Sokan úgy gondolták volna, hogy végre sem lehet
hajtani. Nem így ez az asszony, mert ő igazán szeretett.
– Nagyon hálás vagyok – mondta. – Olyan jó, hogy mégis lehet tenni valamit.
Felkészült hát az útra, s másnap reggel elindult a hegyhez. “Arigato zaisho”, köszöntötte énekelve a
hegyet, ami valami olyasmit jelent, hogy “Köszönöm, hogy megengeded, hogy felmásszak a
testedre.”
Először az alacsonyabb dombokon kelt át, ahol cipónyi köveken lépdelt. Hamarosan egy erdős
fennsíkhoz érkezett. A fák ágai csillagformájú,leveleikkel függönyként omlottak alá. “Arigato
zaisho”, hangzott fel újra az ének, amivel az asszony most megköszönte a fáknak, hogy felemelték
sűrű hajukat, s átmehetett alattuk. Így kelt át az erdőn, majd újra a hegy oldalán kellett
felkapaszkodnia.
Most már nehezebbé vált az út. Tüskés virágok kaptak bele kimonója aljába, éles kövek hasogatták
fel gyenge kezét. Különös, sötét madarak repültek felé alkonyatkor, s nagyon megrémítették. Tudta,
hogy ők a muen-botoke, a a magányos holtak szellemei, és hozzájuk is énekelt, “Rokonok lesztek.
Pihenést hozok számotokra.”
Továbbmászott, mert szívében szeretet élt. Addig mászott, míg meg nem pillantotta a havas csúcsot.
Lábai hamarosan átnedvesedtek és fáztak, de ő csak egyre magasabbra mászott, mert olyan asszony
volt, aki szeretett. Vihar kerekedett és hó zuhogott szemébe, fülébe. Már nem is látott, de egyre csak
mászott felfelé. S amikor elállt a hóesés, felhangzott az asszony éneke, “Arigato zaisho”, köszönet a
szeleknek, hogy nem bántják már tovább.
Egy kicsiny barlangban húzta meg magát, ahová teste alig fért be. Hozott ugyan magának élelmet,
de nem evett. Levelekbe takarózott, s elaludt. Nyugodt reggelre ébredt, itt-ott még apró zöld
növények is kikandikáltak a hó alól.
– Most pedig lássuk az örvös medvét – gondolta.
Egész nap keresett s szürkületkor, amikor nagy ürülékhalmokat látott, tudta, nem kell
továbbmennie. Hatalmas, fekete medve imbolygó alakja tűnt fel a hófátyolon át, maga mögött
hagyva mancsainak nyomait. Az örvös medve éktelen üvöltéssel belépett a barlangjába. Az asszony
benyúlt a batyujába, és egy edénybe tette az ételt, amit magával hozott. A barlang nyílása mellé tette
az edényt, maga pedig rejtekhelyére futott. A medve megérezte az étel illatát, és imbolyogva
megjelent a barlang nyílásában. Olyan hangosan üvöltött, hogy a kisebb kövek megremegtek.
Körbejárta az ételt, bele-beleszimatolt a levegőbe, aztán egy falással eltüntette, ami a tálon volt. A
hatalmas állat akkor megfordult és eltűnt a barlangjában.
A következő este az asszony ugyanezt tette, étellel töltötte meg az edényt, ám ezúttal nem bújt el kis
odújában, hanem félúton megállt. A medve megérezte az étel illatát, felbukkant barlangjából, s
akkorát üvöltött, hogy a csillagok is megremegtek az égen. Körbejárt, óvatosan beleszimatolt a
levegőbe, végül aztán lenyelte az ételt, és behúzódott barlangjába. Így tartott ez sok éjszakán
keresztül, mígnem egy este az asszony összeszedte bátorságát, és a barlang közelében maradt.
Megint kitette az ételt, és a nyíláshoz állt. Amikor a medve, most már szokás szerint, felbukkant az
étel illatára, nemcsak az edényt pillantotta meg, hanem két kicsiny emberi lábat is. Félrefordította
fejét, és akkorát ordított, hogy az asszony csontjai összezörrentek.
A gyenge teremtés remegett, de nem mozdult. A medve hátsó lábára emelkedett, összecsattintotta
állkapcsait, és akkorát ordított, hogy az asszony megpillantotta vörösbarna szájpadlását, mégsem
futott el. A medve egyre csak ordított, kinyújtotta mancsait az asszony felé, éles körmei megannyi
késpengeként meredeztek feje fölött. Az asszony úgy remegett, mint viharban a falevél, mégis ott
maradt, ahol volt.
– Szépen kérlek, kedves medve – könyörgött -, azért jöttem erre a messzi vidékre, mert gyógyírt
keresek a férjem bajára.
A medve leeresztette a földre mancsait, hogy csakúgy fröcskölt a hó szerteszét,és az asszony riadt
arcára nézett. Egy pillanatig úgy tűnt az asszonynak, hogy egész hegyvonulatokat, völgyeket,
folyókat és falvakat pillant meg a medve ősi-öreg szemeiben. Mélységes nyugalom szállta meg, s
remegése is megszűnt.
– Kedves medve, én etettelek napokon át. Kaphatok tőled cserébe egyetlen szőrszálat torkodat fedő
holdsarló alakú szőrödből?
A medve állt, és azon gondolkodott, milyen finom falat lehet ez a kis asszony. Hirtelen mégis a
szánalom érzése kerekedett benne felül.
– Igaz, ami igaz – mondta, s mancsait megint az asszony feje fölé tartotta -, jó voltál hozzám. Adok
neked egy szőrszálat. De nagyon gyorsan tépd ki, aztán hagyd el ezt a helyet , s térj vissza tiéidhez.
Azzal felemelte hatalmas fejét, s láthatóvá vált a torkát borító holdforma, s az is, hogy hogyan
lüktet mellkasa minden szívdobbanásra. Az asszony a medve nyakára tette egyik kezét, a másikkal
megragadott egy csillogó fehér szőrszálat. Gyorsan kirántotta. A medve hátrahőkölt s felkiáltott,
mintha megsebesült volna. Ez a fájdalom végül némi bosszús zsörtölődésben enyészett el.
– Köszönöm, medve, nagyon köszönöm – hajlongott az asszony. De a medve csak morgott, és
előrelépett egyet. Értelmetlen szavakat ordított a nő felé, melyeket azonban úgy érezte, mindig is
ismert. Megfordult , s olyan gyorsan futott le a hegyről, amilyen gyorsan csak tudott. Rohant a
csillaglevelű fák ágai alatt. S végig az úton azt kiabálta, “Arigato zaisho”, köszönetül a fáknak,
amiért félrehajtották ágaikat. Átbukdácsolt a cipó formájú köveken is, s itt is azt kiabálta, “Arigato
zaisho”, így köszönve meg a hegynek, hogy felmászhatott a testére.
Megtépázott ruhájában, kócos hajjal, sáros arccal lerohant a falhoz vezető lépcsőn, végigfutott a
földúton, keresztül a falun, s meg sem állt a barlangig, ahol az öreg kuruzsló üldögélt, tűzét
élesztgetve.
– Itt van! Megtaláltam! Elhoztam! Megszereztem az örvös medve szőrszálát! – kiabálta a
fiatalasszony.
– Nagyon jól van – mondta mosolyogva a gyógyítóasszony. Közel hajolt, átvette a hófehér
szőrszálat és a fény felé tartotta. Egyik öreg kezével a szőrszál súlyát méregette, a másikkal a
hosszát és felkiáltott:
– Igen! Ez tényleg az örvös medve szőrszála.
Ekkor hirtelen megfordult, és egyenesen a tűz közepébe vetette a szőrszálat, ahol az
összekunkorodott, s élénk narancsszínű lánggal elhamvadt.
– Mit tettél? – sikoltott az asszony.
– Nyugodj meg! Minden rendben van – mondta a gyógyítóasszony. – Emlékszel minden lépésedre,
ami felfelé vitt a hegyen? Emlékszel minden mozdulatra, amivel a medve bizalmát elnyerted?
Emlékszel még, mit láttál, mit hallottál és mit éreztél?
– Igen – mondta az asszony. – Mindenre emlékszem.
– Akkor most menj haza – mosolygott rá a vén kuruzsló gyengéden -, és ezzel a tudással,
mindazzal, amit megértettél, járd végig ugyanezt az utat, s elérsz a férjedhez.
(Clarissa Pincola Estes: Farkasokkal futó asszonyok)