Írta: K. A.

Tucker

A mű eredeti címe: One Tiny Lie (Ten Tiny Breaths Book 2)

Copyright © 2014 by Kathleen Tucker

Fordította: Szujer Orsolya

A szöveget gondozta: Molnár Eszter

A művet eredetileg kiadta: ATRIA Paperback, A Division of Simon &
Schuster, Inc.

A borítót tervezte: Horváth Éva

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a

borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.

© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-7174

ISBN 978 963 437 205 3

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2018-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784

Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139

E-mail: info@konyvmolykepzo.hu

www.konyvmolykepzo.hu

Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok:

Gera Zsuzsa, Réti Attila

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető:

György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva.

Liának és Sadie-nek

Ez csakis a ti életetek, ti formáljátok

Paulnak

Az apu-napköziért

Stacey-nek

A legjobb irodalmi ügynöknek

Elmenekülök.

Elmenekülök a hangok, a kiáltozás, a csalódottság elől.

Elmenekülök a hazugságaim, a hibáim és mindazon dolgok elől,

amiket megbántam.

Elmenekülök minden elől, amivé válnom kellett volna, és amivé nem

váltam.

Mert ez mind hazugság.

ELSŐ FEJEZET

Túl tökéletes

Június
– Livie, szerintem te teljesen el vagy baszva.

Sajttortadarabok záporoznak a számból, és csapódnak neki a

veranda üvegfalának, ahogy fulladozni kezdek a falattól. A
nővéremnek beteges humorérzéke van. Kijelentését rögtön ennek
tulajdonítom.

– Ez nem vicces, Kacey.

– Igazad van, nem az.

Attól, ahogy mondja – azon a nyugodt, gyengéd hangján –, furcsán

görcsbe rándul a gyomrom. Letörlök egy darabka sajttortát az alsó
ajkamról, majd az arcát fürkészem, valami árulkodó jel után kutatva
– valami olyan után, ami leleplezné.

Semmi ilyet nem találok.

– Ugye most ezt nem komolyan mondod?

– De, halálosan komolyan.

A torkom rögtön összeszorul a rémülettől.

– Megint szívsz valamit?

Erre mindössze egy dühös pillantással válaszol.

De ettől még nem könyvelem el, hogy tényleg nem drogozik.

Előrehajolok, hogy jobban lássam az arcát, és árulkodó jelek –

kitágult pupilla, véreres szem – után kutatok, amikről már tizenkét
éves koromban megtanultam felismerni a drogosokat.

Semmi. Semmi, csak a megszokott kristálykék szempár néz vissza

rám. Megengedek magamnak egy kis, megkönnyebbült sóhajt.
Legalább már nem megint abban a hajóban evezünk.
Mivel fogalmam sincs, hogyan reagáljak, idegesen kuncogok egyet,
majd újabb falat tortával húzom az időt. Csakhogy a mochaíz
mostanra valahogy megkeseredett, a torta pedig mintha darabos
lenne. Nagyot nyelve leerőltetem a torkomon.

– Túlságosan tökéletes vagy, Livie. Minden, amit teszel, minden,

amit mondasz, tökéletes. Képtelen vagy hibázni. Ha valaki
felképelne, még te kérnél bocsánatot. Néha el sem hiszem, hogy
nem keversz le nekem egyet bizonyos dolgokért, amiket mondok.
Mintha egyszerűen nem lennél képes dühbe gurulni. Akár még Teréz
anya és Gandhi szerelemgyereke is lehetnél. Te egyszerűen... –
Kacey kis szünetet tart, mintha a legmegfelelőbb szót keresné.
Végül aztán így fejezi be: – Kibaszottul tökéletes vagy!

Összerázkódom. Kacey úgy káromkodik, mint egy kocsis.

Ehhez már évekkel ezelőtt hozzászoktam, ám most minden egyes

káromkodása olyan, mintha orrba vágna.

– Néha azt hiszem, hogy egy nap majd összeroppansz, és totál

átmész itt nekem Amelia Dyerbe.

– Kibe? – húzom össze a szemöldökömet, ahogy az utolsó csepp

csokikrémet is lenyalom a szájpadlásomról.

Kacey legyint, mintha mindez egy cseppet sem számítana.

– Ó, hát az a nő Londonban, aki megölt vagy száz kisbabát...

– Kacey! – nézek rá dühösen.

A nővérem csak a szemét forgatja.

– Mindegy, nem ez a lényeg – motyogja. – Hanem az, hogy Stayner

belement, hogy beszéljen veled.

Hz percről percre egyre nevetségesebb lesz.

– Mi? De... én... de... Dr. Stayner? – dadogom. A nővérem PTSD-
terapeutája? Remegni kezd a kezem. Leteszem a tányéromat a
kisasztalra, mielőtt még elejteném. Amikor Kacey azzal a felvetéssel
nyomta a kezembe, hogy nézzük meg együtt a Miami Beach-i
naplementét a verandáról, azt hittem, egyszerűen csak kedveskedik.
Most már látom, hogy mint valami őrült tudós, agyament közbelépést
szervezett, amire nincs is szükségem. – Nekem nincs PTSD-m,
Kacey.

– Nem is mondtam, hogy van.

– Nos, akkor meg honnan jön ez az egész?

Nem mondja meg az okát. Helyette inkább rögtön bűntudatkeltésre

játszik.

– Jössz nekem eggyel, Livie – mondja egyenletes hangon. – Amikor

három évvel ezelőtt megkértél, hogy menjek el arra a bentlakásos
terápiára, megtettem. Érted. Nem akartam, de...

– Szükséged volt rá! Teljesen szét voltál csúszva! – És ez még

enyhe kifejezés. A szüleink hét évvel ezelőtt meghaltak egy
autóbalesetben, amit egy csapat részeg egyetemista okozott, és
ettől Kacey elindult lefelé a lejtőn, le egyenesen a gödör aljára, ami
drogmámorral, egyéjszakás kalandokkal és erőszakkal volt teli.
Aztán, három évvel ezelőtt, sikerült még ennél is lejjebb csúsznia.
Akkor azt hittem, elveszítem.

De dr. Stayner visszahozta őt nekem.

– Szükségem is volt rá – ismeri be összeszorított ajkakkal. – És nem

is azt kérem most tőled, hogy feküdj be hozzá kezelésre.

Csak annyit, hogy vedd fel a telefont, amikor Stayner hív. Ez minden.
Tedd meg értem, Livie!

Ez teljes egészében irracionális – egyenesen őrült dolog –, mégis

látom abból, ahogy Kacey ökölbe szorítja a kezét az oldala mellett,
miközben az alsó ajkát rágja, hogy nem csak szórakozik velem.
Őszintén aggódik miattam. Ráharapok a nyelvemre, és a part felé
fordulok, ahol a lenyugvó nap utolsó sugarai éppen a vízen
táncolnak. Elgondolkodom azon, amit mond.

Mégis mit mondhatna nekem dr. Stayner? Színötös tanuló vagyok,

felvettek a Princetonra, utána meg majd orvosi egyetemre megyek.
Szeretem a gyerekeket, az állatokat és az idős embereket. Sosem
éreztem késztetést arra, hogy kitépkedjem bogarak szárnyát, vagy
megpirítsam őket nagyítóval. Persze nem túl jól viselem a figyelmet.
És helyes pasik közelében általában erősen izzadni kezdek. És
valószínűleg szélütést fogok kapni az első randimon. Már ha nem
olvadok azelőtt izzadságpocsolyává, hogy valakinek esélye lenne
egyáltalán elhívni valahová.

Ez azonban közel sem jelenti azt, hogy két lépésre állnék attól, hogy
belőlem legyen a következő pszichopata tömeggyilkos. Ugyanakkor
viszont, a furcsaságai ellenére, kedvelem és tisztelem dr. Staynert.
Nem fájna, ha beszélnék vele. Gyorsan le is rendezhetném az
ügyet...

– Hát, gondolom, egy telefonbeszélgetés nem árthat – motyogom,

majd még hozzáteszem: – De beszélnünk kell arról a
pszichológiadiplomáról, amin ügyködsz. Ha vörös zászlókat látsz
repkedni a fejem körül, kénytelen leszek elkezdeni kételkedni abban,
hogy menni fog-e neked hosszú távon ez a meló.

Kacey megkönnyebbül, és ajkán elégedett mosollyal ismét hátradől

a nyugágyban.

És ekkor tudom, hogy helyesen döntöttem.

***

Szeptember

Néha előfordul, hogy az ember olyan döntést hoz, amit utána

megkérdőjelez. Erősen megkérdőjelez. Nem bánja meg igazán.
Tudja, hogy valószínűleg jól döntött, és hogy valószínűleg előnyére
fog válni a dolog. De azért még rengeteg időt tölt azzal, hogy azon
mereng, mégis mi a franc járt a fejében.

Én még mindig azon őrlődöm, hogy vajon miért bólintottam rá arra a

telefonhívásra. Napi szinten ezen jár az agyam. Ebben a szent
pillanatban is.

– Nem arra akarlak rávenni, hogy szerepelj egy Megvadult

diáklányok videóban, Livie. – Stayner máris arra a kellemes,
ellentmondást nem tűrő hangszínre váltott, amivel győzködni szokta
az embereket.

– Mégis honnan tudhatnám? Három hónappal ezelőtt még azt

akarta, hogy trécseljek egyet egy orangutánnal. – Nem vicc.

– Már eltelt volna három hónap? Hogy van az öreg Jimmy?

Ráharapok a nyelvemre, és veszek egy mély levegőt, még mielőtt

kicsusszanna valami otrombaság.

– Ez nem a legjobb időpont, dr. Stayner. – És valóban nem az.

Őszintén. Süt a nap, meleg van, és éppen most tolom keresztül a
rózsaszín bőröndömet és a kaktuszomat egy szinte festői helyszínen
a kollégiumom felé, még vagy úgy ezer összezavarodott diák és
kikészült szülő közt. Ma van a beköltözés napja, és még lehet, hogy
elhányom magamat, hála a nem túl sima repülőútnak. Dr. Stayner
egyik gerillataktika ihlette telefonhívása nem éppen az, amire most a
leginkább vágyom.

És erre tessék, pont vele beszélgetek.

– Nem, Livie. Valószínűleg nem az. Talán szólnod kellett volna, hogy
tegyük át máskorra a terápiás ülésünket, miután tudtad, hogy ma
délelőtt a repülőn fogsz ülni, útban New Jersey felé. De nem szóltál
– mutat rá dr. Stayner teljes nyugalommal.
Körbepillantok magam körül, hogy biztos legyek benne, senki sem
hallja ezt a beszélgetést, majd előregörnyedek, és suttogva így
szólok a telefonba:

– Nem volt mit más időpontra tenni, mert nem járok terápiára.

Oké. Szóval ez nem teljesen igaz.

Már azóta a kellemes, júniusi este óta nem egészen igaz, amikor is a
nővérem letámadott a sajttortával. Dr. Stayner már másnap reggel
felhívott. És jó szokása szerint nem azzal nyitott, hogy: „Szia!”, vagy
hogy: „Jó újra hallani a hangodat”, hanem egyszerűen azt mondta:

– Szóval azt hallottam, kész időzített bomba vagy.

A beszélgetés ezek után már egész simán zajlott.

Elcsevegtünk a kiemelkedő tanulmányi eredményeimről, a szerelmi

életem hiányáról, a reményeimről, az álmaimról, a terveimről a jövőt
illetően. Egy kicsit a szüleimről is beszéltünk, de Stayner nem
erőltette a témát.

Emlékszem, hogy mosolyogtam, miután letettem a telefont, mert

biztos voltam benne, hogy Stayner most el fogja mondani Kacey-
nek, hogy jól vagyok, nincs velem semmi baj, és hogy a nővérem
folytathatja a mentálisan instabil egyedek utáni boszorkányüldözését
máshol.

Amikor a következő szombat délelőttön, pontban tíz órakor ismét

felvillant ugyanaz a chicagói szám a telefonom képernyőjén, eléggé
meglepődtem. De azért felvettem. És azóta is minden szombat
délelőtt pontban tízkor felveszem. Sosem láttam egyetlen számlát
vagy kezelési aktát, de még csak egy pszichológus

rendelőjének

belsejét

sem.
Mindketten

kerülgettük már azt a szót, hogy „terápia”, mint macska a forró kását,
de Stayner ezelőtt még sosem használta. Talán pont ezért nem
vagyok hajlandó elfogadni, hogy mi is dr. Stayner valójában.

A terapeutám.

– Rendben van, Livie. Menj csak! Majd jövő szombaton folytattuk a

csevejünket.

A szememet forgatom, de egy szót sem szólok. Nem lenne értelme.

Annyit érne, mint halottnak a csók.

– Majd igyál egy kis tequilát! A breaktánc is menő. Vagy nem is

tudom, mit csinálnak manapság a fiatalok a regisztrációs héten. Jót
fog neked tenni.

– Most komolyan függőséget okozó anyagokat és életveszélyes

lánclépéseket ajánlgat nekem a jóllétem érdekében?

Már a második telefonbeszélgetésünkkor nyilvánvalóvá vált, hogy dr.

Stayner eldöntötte, úgy fogja „kezelni” az én kínos félénkségemet,
hogy hetente abszurd, gyakran égő, de tulajdonképpen ártalmatlan
feladatokat ad nekem. Sosem ismerte be, hogy ezt csinálja, sosem
adott semmilyen magyarázatot. Egyszerűen csak elvárja, hogy azt
tegyem, amit mond.

Én pedig mindig megteszem.

Talán pont ezért kellene terápiára járnom.

A meglepő dolog azonban az, hogy mindez működik. Idióta feladatok

három hónapon át tartó sorozata valóban segített, hogy

megnyugodjak

a
tömegben,

felszabadította

gondolataimat, és elég önbizalommal ruházott fel ahhoz, hogy ne

kezdjek el rögtön izzadni, amint egy vonzó férfi belép a helyiségbe.

– Tequilát javasoltam, Livie. Nem kristálymetet... És nem, valójában

tequilát sem javasolok, mert te még csak tizennyolc vagy, én pedig
orvos. Rettentő szakszerűtlenség lenne ilyet tennem. Egyszerűen
csak azt javaslom, hogy menj el valahová, és szórakozz, egy kicsit!

Rezignáltan felsóhajtok, de azért mosolyogva válaszolok: – Tudja,

valaha normális voltam. Szerintem maga csinált belőlem klinikai
esetet.

Hangos nevetés üti meg a fülemet.

– A „normális” unalmas. Tequila, Livie. Attól még a petrezselymet

árulók is kivirulnak. Talán még... – a drámai hatás kedvéért még a
lélegzete is elakad – egy fiúval is találkozol!

– Tényleg mennem kell – mondom, és érzem, ahogy elpirulok,

miközben felmászom a lenyűgöző, Roxfort-szerű

kollégium betonlépcsőin.

– Menj csak! Szerezz emlékeket! Ez egy boldog nap számodra.

Valódi győzelem! – Dr. Stayner hangjából elvész a játékos csengés,
hirtelen rekedtessé válik. – Legyél büszke!

Belemosolygok a telefonba; jólesik ez a pillanatnyi komolyság.

– Az vagyok, dr. Stayner. Csak... Köszönöm.

Nem mondja ki a szavakat, mégis hallom őket: Édesapád büszke

lenne rád.
– És ne felejtsd... – Már vissza is tért a játékosság.

A szememet forgatva pillantok a telefonra.

– Vettem. „Az észszerűség határain belül felszabadult diáklány.”

Minden tőlem telhetőt megteszek. – Hallom a kuncogását, ahogy
bontom a vonalat.

MÁSODIK FEJEZET

Vodkabomba

Biztos Hamupipőke is így érezhette magát.

Mármint így érezhette volna, ha ahelyett, hogy kecsesen suhan a

táncparketten a királyi bálon, egy egyetemi házibulin kötött volna ki a
falhoz szorítva, miközben minden oldalról részegek taszigálják.

És ahelyett, hogy mindenkit lenyűgöz csodaszép báli ruhájával,

lopva folyton a tógáját húzogatta volna, nehogy kibuggyanjon valami
rendkívül fontos testtájék.

És ha tündérkeresztanya helyett, aki minden kívánságát teljesíti, egy

idegesítő nővére lett volna, aki folyamatosan zselébe oltott
vodkabombákat nyom le a torkán.

Ja, kész Hamupipőke vagyok.

Az alku az alku! – harsogja túl Kacey a DJ-t, ahogy átnyújt nekem

egy kis műanyag poharat. Egyetlen szó nélkül elfogadom, majd
hátrahajtom a fejemet, és engedem, hogy a csúszós,

narancssárga

cucc

lecsússzon

a
torkomon.

Tulajdonképpen egészen ízlik is. Nagyon is ízlik. Persze ezt be nem

vallanám a nővéremnek. Még mindig dühös vagyok, amiért
zsarolással rávett, hogy az egyetemen töltött első

éjszakám egyben az első lerészegedéssel töltött éjszakám is legyen.

A legeslegelső. Ugyanis vagy ezt választhattam, vagy azt, hogy

Kacey végigsétál a koleszomon, a pólóján az arcommal és azzal a
felirattal, hogy: „Szabadítsuk fel Livie libidóját!” Nem viccelt. Még
meg is csináltatta azt a vackot.

– Ne vágj már ilyen savanyú képet, Livie! Be kell ismerned, hogy ez

egész jó buli – kiáltja Kacey, ahogy átnyújt nekem még két
vodkabombát. – Akkor is, ha éppen ágynemű van rajtunk.

Úgy értem, most komolyan? Ugyan ki rendez manapság tógabulit?

Ő csak mondja tovább, én azonban nem is figyelek rá, helyette

inkább gyors egymásutánban leküldöm a két vodkabombát. Ezekkel
együtt akkor mennyit is ittam az elmúlt egy órában? Jelen
pillanatban egész jól érzem magam. Sőt, kifejezetten el vagyok
lazulva. Azonban eddig még sosem voltam részeg, úgyhogy honnan
is tudhatnám, mi a helyzet? Ez a cucc nem lehet olyan erős. Nem
olyan, mintha tequilát vedelnék.

Az a nyavalyás Stayner! Tudhattam volna, hogy fel fogja bérelni

Kacey-t, hogy végezze el helyette a piszkos munkát.

Stayner egész nyáron mást sem csinált, csak engem piszkált.

Persze nincs semmi megdönthetetlen bizonyítékom arra, hogy a ma

este is az ő műve. De ha Kacey egyszer csak előkap egy üveg
Patrónt, na, akkor az perdöntő lesz.

Nagyot sóhajtva nekidőlök a hűvös falnak, és végighordozom a

tekintetemet a fejek tengerén. Nem vagyok egészen biztos benne,
hol is vagyunk, azt leszámítva, hogy nem messze a campustól egy
tágas pincében, ahol éppen dübörög a buli.

Ráadásul, a látszat alapján egy elég jól megszervezett buli, ahol

még DJ is van a nagy tér közepén, hogy szolgáltassa a zenét a
tömegnek – néhányan táncolnak, de a legtöbben csak dülöngélnek.
A megszokott világítást színes, villogó lámpákra és stroboszkópra
cserélték, amitől a hely jobban hasonlít egy klubra, mint valakinek az
otthonára. Gondolom, a tulajok máskor bútorokat is tartanak itt,
azokat azonban ma estére egytől egyig kipakolták. Nem maradt
benn más, csak egy csomó asztal körbe a teremben, rajtuk piros
műanyag poharakkal, hogy legyen miből inni az , asztalok alatt
megbúvó hordókból töltött sört, és tálcákkal, rajtuk azokkal az isteni
vodkabombákkal, amikkel egyszerűen képtelen vagyok betelni.

Biztos több száz van belőlük. Több ezer. Több millió!

Oké. Lehet, hogy mégiscsak berúgtam.

Egy alacsony, formás test halad el mellettem, és int oda nekem

bizonytalanul, mire rögtön elmosolyodom. Ő Reagan, az új
szobatársam, és az egyetlen olyan személy a buliban – a nővéremet
leszállítva –, akivel már beszéltem. Minden egyes évben
véletlenszerűen osztják ki, hogy melyik diák melyik szobába kerül.
Az elsőévesek esetében ez még a random szobatárs jelentette
bonusszal is jár. Bár mindössze csak ma találkoztunk, máris biztos
vagyok benne, hogy imádni fogom Reagant. Vidám és
társaságkedvelő, és folyamatosan csacsog.

Meg aztán igazi művészlélek. Miután bepakoltunk a szobánkba,

csinált egy táblát az ajtónkra, amire cikornyás betűkkel felírta a
nevünket, majd virágokat, szívecskéket, X-eket és O-kat rajzolt
köréjük. Szerintem nagyon édes. Kacey szerint úgy néz ki, mintha
egy leszbi pár lennénk.

Amint beléptünk ide, Reagan már le is lépett, hogy nekiálljon egy

csapat sráccal csevegni. Annak ellenére, hogy még csak elsőéves,
máris mintha rengeteg embert ismerne. Főleg srácokat. Ő volt az,
aki felvetette, hogy jöjjünk el ide ma este; más esetben a campuson
rendezett rengeteg esemény egyikén kötöttünk volna ki, ahová
szántszándékomban állt elmenni, amíg Kacey bele nem köpött a
levesembe. Mint kiderült, ritka az a princetoni diák, aki nem a
campuson lakik, úgyhogy az ilyen házibulikat vétek kihagyni.

– Rendben van, hercegnőm. Most idd meg szépen ezt! – mondja

Kacey, ahogy előkap valahonnan egy üveg vizet, majd hozzáteszi: –
Nem akarom, hogy hányj az este.

Elveszem az üveget, és beleöntöm a friss, hideg folyadékot a

számba. Elképzelem, ahogy sugárban ráhányom Kacey-re a fajitát,
amit vacsoráztam. Megérdemelné.

– Ó, ugyan már, Livie! Ne légy már dühös rám! – Kacey hangszíne

kezd kicsit nyafogósra váltani, ami annak a jele, hogy tényleg
bűntudata van. Erre meg nekem lesz bűntudatom, amiért miattam
van bűntudata...

Nagyot sóhajtok.

– Nem vagyok dühös. Csak nem értem, miért vetted ennyire a

fejedbe, hogy leitass.

A szüleink egy részeg sofőr miatt haltak meg. Azt hiszem, talán ez
lehet a fő oka annak, hogy egészen eddig minden alkoholos dolgot
kerültem. Általában Kacey is alig nyúl az üveghez. Bár úgy tűnik, ma
este behozza a lemaradását.

– Küldetésem van: el kell érnem, hogy jól szórakozz, és új

emberekkel találkozz. Ez az első egyetemi éved regisztrációs hete, a
bulihét. Ez egy olyan egyszer-az-életben dolog. Úgy illik, hogy
rengeteg alkoholt és legalább egy, a vécé fölött görnyedve töltött
reggelt foglaljon magába. – Erre mindössze csak egy
szemforgatással felelek, de ez cseppet sem szegi Kacey kedvét.

Felém fordul, és a vállamra helyezi a kezét. – Livie. A kishúgom

vagy, és imádlak. Az elmúlt hét évben semmi sem volt még csak
távolról sem normálisnak mondható az életedben. Ma este azonban
úgy fogsz viselkedni, mint egy normális, felelőtlen tizennyolc éves.

Megnyalom az ajkamat, majd így felelek:

Tizennyolc évesen illegális az alkoholfogyasztás. – Tudom, hogy az

érvem semmit sem ér a nővéremmel szemben, de nem érdekel.

– Ó, igen. Igazad van. – Becsúsztatja a kezét a tógája alá, majd

kihúz a rövidnadrágja zsebéből valamit, ami úgy néz ki, mint egy
jogosítvány. – Éppen ezért ma este te a huszonegy éves Patricia
vagy Oklahomából, ha esetleg feltűnnének a zsaruk.

Tudhattam volna, hogy a nővérem mindenre gondolt.

A zene felgyorsul, mire a térdem elkezd együtt mozogni az ütemmel.

– Hamarosan már táncolni fogsz velem! – kiáltja Kacey, ahogy

átnyújt nekem még két vodkabombát. Mennyinél is tartok akkor már?
Kivesztettem a fonalat, és a nyelvem is olyan furán zsibbad. A karját
a nyakam köré fonva Kacey lehúz magához, egymáshoz préselve az
arcunkat. – Oké, készen állsz?

– mondja, ahogy kitartja elénk a telefonját . – Nagy mosoly! –

Hallom, ahogy megvillan a vaku. – Staynernek.

Aha! Bizonyíték!

– Egészségünkre! – Kacey nekiüti a műanyag poharát az enyémnek,

majd hátrahajtja a fejét, és lenyeli a tartalmát, aztán gyorsan
utánaküld még egyet. – Ó, van kék is! Mindjárt jövök!

Akárcsak egy mókust kergető Golden retriever, Kacey megindul egy

srác után, aki egy nagy, kerek tálcát egyensúlyoz a vállán. Közben
észre sem veszi, hányan fordulnak meg utána.

Hála vadító, vörös hajának, gyönyörű arcának és izmos testének, a

nővérem után mindig megfordulnak a pasik.
Szerintem nem is veszi észre. Az pedig hétszentség, hogy nem
zavarja a dolog.

Felsóhajtok, ahogy figyelem őt. Tudom, mit csinál. Mármint azon túl,
hogy próbál leitatni. Igyekszik elterelni a figyelmemet a mai nap
szomorú részéről. Arról, hogy apa nincs itt azon a napon, amikor itt
kéne lennie. Azon a napon, amikor megkezdem tanulmányaimat a
Princetonon. Hiszen ez mindig is az ő álma volt. Büszke volt arra,,
hogy itt végzett, és azt akarta, hogy mindkét lánya ide járjon. Miután
Kacey jegyei mélyrepülésbe kezdtek a baleset után, számára ez a
lehetőség bezárult, így hát csak én maradtam. Úgyhogy most apa
álmát váltom valóra – ami az én álmom is –, ő viszont nincs itt, hogy
mindezt lássa.

Úgyhogy veszek egy mély lélegzetet, és elfogadom, amit a sors

nekem szánt ma estére – és ezalatt a vodkabombákat értem. Annyi
biztos, hogy már sokkal kevésbé vagyok ideges, mint amikor
beléptem az ajtón. És ez a nyüzsgő hangulat tulajdonképpen egész
menő. Itt vagyok az első egyetemi bulimon. Amivel nincs semmi baj,
ahogy azzal sem, hogy élvezem, emlékeztetem magamat.

A kezemben egy kis pohárral becsukom a szememet, és egyszerűen

hagyom, hogy a testemet átjárja a zene dübörgő

üteme. Engedd el magad, és szórakozz! Stayner mindig ezt mondja

nekem. Hátrahajtom a fejemet, megnyomom a műanyag kis pohár
alját, és az ajkamhoz emelem, majd kinyújtom a nyelvemet, hogy a
számba fogadja a rezgő masszát.

Tiszta profinak érzem magam.

Leszámítva egyetlen amatőr hibát: nem lett volna szabad

becsuknom a szememet.

Ha nem csukom be, akkor nem néztem volna ki úgy, mint egy
könnyen megkapható, részeg csaj. És akkor láttam volna közeledni
őt.
A savanykás, narancsos íz éppen csak eléri az ízlelőbimbóimat,
amikor egy erős kar fonódik a derekam köré, és elhúz a falam
jelentette biztonságtól. A szemem kipattan, ahogy a hátam
nekifeszül valaki mellkasának, miközben egy izmos kar öleli körbe a
testemet. A következő pillanatban – miközben a szívem megállt a
rémülettől – egy kéz kapja el az államat és az ajkamhoz szorított
műanyag poharat, majd hátradönti és kicsit oldalra fordítja a fejemet.
Az orromat pézsmás kölni illata csapja meg, majd a srác fölém hajol,
és nyelvét az enyémnek feszíti, megforgatja körülötte és játszadozik
vele egy kicsit, mielőtt kilopná a vodkabombát a számból. Mindez
olyan gyorsan történik, hogy még csak esélyem sincs gondolkodni,
reagálni, vagy visszahúzni a nyelvemet a számba. Vagy leharapni a
betolakodó nyelvét.

Egy pillanattal később már vége is az egésznek, én meg ott maradok

lihegve, pia nélkül, a falba kapaszkodva, remegő

térddel. Kell egypár másodperc, hogy összeszedjem magam, amikor

pedig ez megtörténik, az agyam érzékeli a hátam mögött felhangzó,

győzedelmes

kurjongatást.

Megpördülök

tengelyem körül, és egy csapat magas, izmos sráccal találom

szemben magam – mindegyiken trükkösen tekert tóga, hogy
látszódjon a jól kidolgozott mellkasuk –, akik éppen kurjongatnak, és
úgy veregetik hátba a támadómat, mintha az éppen most nyert volna
meg valami versenyt. Nem látom az arcát. Csak a sötétbarna –
majdnem fekete – loboncát, és hátának kidolgozott izmait.

Nem vagyok biztos benne, meddig is állok ott eltátott szájjal és

kimeredő szemmel, amíg végül az egyik srác a bandában
észrevesz. Lopva a vodkabombatolvajra pillant, majd felém bök a
fejével.

Most mégis mi a francot mondjak? Anélkül, hogy túl feltűnő

lennék, vadul elkezdem a termet pásztázni a nővérem vad vörös

haja után kutatva. Mégis hol lehet? Elment, engem meg itt hagyott,
hogy egyedül... Elakad a lélegzetem, ahogy látom, amint a
vodkabombatolvaj egy lassú, laza mozdulattal megfordul, és
egyenesen a szemembe néz.

Ennek a srácnak a nyelve volt a számban? Ez a srác... ez a magas,

hatalmas Adonisz a hullámos hajával, napbarnított bőrével, és olyan
testtel, ami még egy vak apácát is tévútra csalna... ez a srác
bedugta a nyelvét a számba.

Ó istenem! Már megint izzadok. Ennyit a többhétnyi

villámrandizásról!

Érzem,

ahogy

az

izzadságcseppek

végiggördülnek a lapockáim közt, amint a srác kávészínű szeme

lentről fölfelé fürgén végighalad a testemen, majd végül
megállapodik az arcomon. És aztán a szája egyik sarka megrándul,
és arrogánsan rám mosolyog.

– Nem rossz.

Még mindig nem vagyok biztos benne, amúgy mi lett volna az első
hozzá intézett szavam. De aztán muszáj volt kinyögnie azt a két kis
szót azzal a beképzelt vigyorral a képén...

Úgyhogy lendületet veszek, és egyenesen állkapcson vágom.

Ezelőtt mindössze csak egyetlen embert ütöttem meg. A nővérem
pasiját, Trentet, mert összetörte Kacey szívét. Hetekbe tellett, mire
meggyógyult a kezem. Azóta Trent megtanított, hogyan is kell valakit
rendesen megütni, úgy, hogy a hüvelykujjamat kívülről a bütykeimre
simítom, a csuklómat pedig lefelé fordítom.

Jelen pillanatban egyszerűen imádom Trentet.

Hallom a körülöttünk felhangzó röhögést, ahogy a vodkabombatolvaj

megdörzsöli az állkapcsát, felszisszen, majd előbb az egyik, majd a
másik irányba mozdítja, hogy megnézze, működik-e még. Innen
tudom, hogy fájt neki. Ha nem lennék annyira zaklatott amiatt, hogy
ez a srác éppen az imént franciázott velem az akaratom ellenére,
valószínűleg szélesen vigyorognék. Megérdemelte. Nem csak a
piámat lopta el.

Hanem az első csókomat is.

Tesz felém egy lépést, mire én ösztönösen hátrálni kezdek, amivel

csak annyit érek el, hogy a hátam ismét a falnak feszül. A srác arcán
ravaszkás mosoly terül el, mintha tudná, hogy sarokba szorított, és
élvezné is. Egészen közel lép hozzám, két karját kinyújtva tenyerét a
falnak támasztja az arcom két oldalán, széles válla, fölém tornyosuló
teste, teljes lénye gyakorlatilag ketrecbe zár. És hirtelen nem kapok
levegőt.

Fullasztó a közelsége. Megpróbálok a háta mögé pillantani, a

nővérem után kutatva, de nem látok túl az izmokon. És nem tudom,
hova is nézhetnék, mert bármerre is fordítom a tekintetemet, ő ott
van. Végül megkockáztatom, hogy felpillantsak. Parázsló, éjsötét
tekintet mered rám. Nyelek egyet, miközben a gyomrom egymás
után veti a cigánykerekeket.

– Ez aztán szép kis ütés volt valakitől, aki ennyire... – Az egyik kezét
lejjebb csúsztatja, közelebb a karomhoz. Érzem, ahogy a hüvelykujja
hozzáér a bicepszemhez. – ...lány.
Válaszul kiráz a hideg, miközben egy jelenet elevenedik meg lelki
szemeim előtt: egy reszkető nyuszi, akit sarokba szorított a farkas. A
srác oldalra hajtja a fejét, mire kíváncsiságot látok megvillanni a
tekintetében.

– Félénk vagy... de ahhoz nem eléggé, hogy ne húzz be nekem

egyet. – Egy pillanatra elhallgat, majd ismét megvillant felém egy
arroganciával átitatott félmosolyt. – Bocsesz, képtelen voltam
megállni. Úgy tűnt, nagyon élvezed azt a bombát.

Egyszerűen kénytelen voltam én is megkóstolni.

Nagyot nyelve sikerül felhúznom a karomat, és keresztbe teszem

magam előtt, valamiféle barikádot emelve ezzel a mellkasom és az
övé közt.

– És? – kérdezem jól hallhatóan remegő hangon.

Vigyora kiszélesedik, majd a tekintete a számra siklik, amit olyan

hosszan bámul, hogy már kezdem azt hinni, nem is fogok választ
kapni. Aztán csak megszólal. Bár előbb megnyalja az alsó ajkát.

– És szívesen bedobnék még egyet. Benne vagy?

A testem ösztönösen a falnak simul, ahogy szinte próbálok

beleolvadni, hogy minél távolabb kerüljek ettől a sráctól és a
mocskos szándékaitól.

– Rendben van, elég lesz! – Elönt a megkönnyebbülés, ahogy

közénk csusszan egy kecses kar, egyenesen a vodkabombatolvaj
csupasz mellkasán landol, majd hátratolja. A srác enged, és feltartott
kézzel lassan hátrálni kezd, mintha megadná magát.

Megfordul, és ismét csatlakozik a haverjaihoz.

– Nem is rossz kezdésnek, Livie. Asszem, ez majd egy időre

lenyugtatja Staynert – mondja Kacey, bár annyira nevet, hogy alig bír
megszólalni. Képes nevetni!
– Nem vicces, Kacey! – sziszegem. – Az a srác rám erőltette magát!

Kacey először csak a szemét forgatja, aztán egy hosszú szünetet

követően felsóhajt.

– Ja, igazad van. – Odalép a sráchoz, és egy pillanatnyi habozás

nélkül belecsíp a karjába. – Hé, haver!

A srác összehúzott szemöldökkel, az orra alatt „Bassza meg!”-et

motyogva, és a karját dörzsölgetve fordul felénk. A mogorva grimasz
azonban csak addig tart, amíg meg nem pillantja Kacey gyilkos
tekintetét. Vagy inkább az arcát meg a testét. Amire rögtön visszatér
az az idióta vigyora. Micsoda meglepetés!

– Ha még egyszer ezt műveled vele, akkor beszököm a szobádba,

és letépem a golyóidat, amíg alszol, capisce? – figyelmezteti a
nővérem előretartott ujjal. A fenyegetései legtöbbször magukban
foglalják a herék megcsonkítását.

A vodkabombatolvaj először nem felel. Egyszerűen csak bámulja

Kacey-t, a nővérem meg ugyanolyan intenzitással bámul vissza, egy
cseppet sem megfélemlítve. De aztán a srác tekintete elkezd kettőnk
közt cikázni.

– Ti testvérek vagytok? Hasonlítotok. – Ezt gyakran megkapjuk,

úgyhogy nem vagyok meglepve a kérdésen, bár én nem látom a
hasonlóságot. Mindkettőnknek ugyanolyan világoskék szemünk és
sápatag bőrünk van. De az én hajam koromfekete, és magasabb is
vagyok Kacey-nél.

– Csinos, és még okos is. Jó kis partit fogtál ki magadnak, Livie! –

kiáltja Kacey jó hangosan, hogy mindketten halljuk.

A srác megrántja a vállát, aztán vissza is tér a beképzelt vigyora.

– Még sosem volt dolgom két nővérrel... – kezdi szuggesztíven

összehúzott szemöldökkel.
Ó. Édes. Istenem.

– És soha nem is lesz. Legalábbis ezzel a két nővérrel biztos.

A srác megint megrántja a vállát.

– Nos, talán nem egyszerre.

– Ne aggódj! Amikor a kishúgomat először megdöntik, nem te leszel

az elkövető.

– Kacey! – akad el a lélegzetem, ahogy a tekintetem gyorsan a srác

arcára siklik, miközben magamban azért imádkozom, hogy ugye, a
hangos zene elnyomta a nővérem szavait. Azonban a
vodkabombatolvaj szemében megvillanó meglepetésből tudom,
hogy nem így történt.

Megragadom Kacey karját, és arrébb rángatom. Már menet közben

elkezd a bocsánatomért esedezni.

– Egek, Livie. Sajnálom. Asszem, tényleg berúgtam. Ilyenkor

megered a nyelvem...

– Felfogtad egyáltalán, hogy mit tettél?

– Egy nagy „szűz vagyok” céltáblát festettem a hátadra? – erősíti

meg Kacey szomorúan grimaszolva.

Óvatosan hátrapillantok a vállam felett, és látom, hogy a srác

visszament a haverjaihoz, és éppen kuncogva kortyolgatja a sörét.
Amikor észreveszi, hogy figyelem, odanyúl az egyik haverjához, és
elveszi tőle a vodkabombás poharát. Felemeli, majd jó látványosan
végighúzza a nyelvét a tetején, aztán felhúzza az egyik
szemöldökét, és odatátogja nekem: „Most te jössz!”

Egy hirtelen mozdulattal visszafordulok, és haragos tekintettel nézek

a nővéremre.
– Inkább hagynom kellett volna, hogy felvedd azt a nyavalyás pólót!
– csattanok fel. Lehet, hogy tapasztalatlan és bizonyos szemszögből
naiv vagyok, de nagyon is tisztában vagyok vele, hogy egy ilyen srác
számára felfedezni egy tizennyolc éves szűzlányt olyan, mint
meglelni azt a csalóka üst aranyat a szivárvány végén.

– Sajnálom... – Kacey megrántja a vállát, majd hátrapillant a srácra.

– De azt be kell ismerni, hogy azért szexi a srác, Livie.

Úgy néz ki, mint valami mediterrán fehérneműmodell. Vele aztán

nem kellene attól tartanod, hogy reggel egy bányarém mellett
ébredsz.

Felsóhajtok. Fogalmam sincs, miért vette Kacey ennyire a fejébe,

hogy rávegyen, szabaduljak meg a szüzességemtől. A téma éveken
keresztül egy cseppet sem érdekelte. Sőt, úgy tűnt, még örült is neki,
hogy nem randiztam a gimi alatt. Ám mostanában annak az
elképzelésnek a megszállottja lett, hogy el vannak nyomva a
szexuális ösztöneim. Esküszöm, kezdem meggyűlölni, hogy
pszichológiát tanul.

– Nézz csak rá!

– Nem! – mondok neki ellent makacsul.

– Hát legyen – motyogja, majd lekap négy vodkabombát egy

tálcáról, amit egy skót szoknyába (most komolyan, skót szoknya egy
tógabulin?) öltözött, köpcös srác cipel el mellettünk. – De ha
bármikor is azon gondolkodnál, hogy megszabadulsz a
szüzességedtől, fogadni mernék, hogy ez emlékezetes módja lenne
a dolognak. Biztos vagyok benne, hogy a srác gyorsan segítene
bepótolni mindazt, amiről lemaradtál az elmúlt pár évben.

– Beleértve a gonorrhoeát és egyéb nemi betegségeket? –

motyogom, miközben a kezemben tartott két kék vodkabombát
bámulom.
Hálás vagyok a sötétségért, mivel érzem, hogy az arcomra mély pír
ül ki. Az egyik poharat az ajkamhoz emelem, pont úgy, mint
korábban, és hagyom, hogy a nyelvem végigcsusszanjon a tetején,
miközben gondolatban ismét átélem azt – nem vagyok hajlandó úgy
gondolni rá, mint az első csókomra –, azt a valamit, amit tett velem.

– Fenékig! – Kacey gyors egymásutánban leküldi az övéit.

Én is követem az elsővel. A második vodkabombával a számban

balga módon megkísérlek egy oldalpillantást, azt feltételezve, hogy a
srác időközben továbbállt a következő

gyanútlan áldozatát zaklatni. De nem így történt. Még mindig ott áll,
körülötte pár lány, akik közül az egyik a kezét a srác mellkasán levő
tetováláson nyugtatja. A srác azonban még mindig engem néz. Még
mindig mosolyog. Csakhogy a mosolya most sötét és furcsa, mintha
valami titka lenne.

Azt hiszem, ez így is van. Az én titkomon mosolyog.

Elönt az idegesség, miközben a pohárkám mintha hozzáfagyott

volna az ajkamhoz.

– Az Ashton Henley! – kiáltja valaki a fülembe. Először

összerezzenek, majd megfordulva Reagant találom magam mellett,
az egyik kezében sör, a másikban vodkabomba. Olyan alacsony,
hogy lábujjhegyre kell állnia, hogy elérje a fülemet.

– Honnan tudod, hogy kicsoda? – kérdezem. Szégyellem, hogy

rajtakaptak a bámuláson.

– Ő a princetoni nehézsúlyú evezőscsapat kapitánya. Apám az edző

– magyarázza, miközben a szavai kicsit összefolynak.

Kezével nagy ívet leírva körbemutat a teremben. – Sok mindenkit

ismerek itt.
– Gondolom, ez megmagyarázza, miért ilyen fesztelen. – És azt
hiszem, megakadt rajtad a szeme, szobatárs – teszi hozzá egy
ravasz mosoly kíséretében.

Megrántom a vállamat, és feszesen Reaganre mosolygok; gyorsan

témát akarok váltani, még mielőtt megadnánk Ashtonnak azt az
örömöt, hogy rájön, róla beszélünk. De ahogy körbepillantok a
teremben, és látom a kis lánycsapatokat és azt, ahogy a srác felé
pillantgatnak – néhányan lopva, mások fájdalmasan egyértelműen –,
biztos vagyok benne, hogy Ashton nem szenved figyelemhiányban.

Reagan ezt egy másodperccel később meg is erősíti.

– És ráadásul gyakorlatilag ő a legszexibb srác az egész suliban. –

Kortyol egyet a söréből. – Meg aztán mellette hatalmas seggfej is.

– Erre magamtól is rájöttem – motyogom inkább magamnak,

semmint

Reagannek.

Ledöntöm

vodkabombámat, miközben szándékosan hátat fordítok a srácnak,

abban

reményben,

hogy

ezek

után
ragadozótekintetét majd valaki olyan felé fordítja, aki ezt értékeli is.

– Meg mellette kicsit hímringyó is.

Ez kezd egyre jobb és jobb lenni.

– Biztos vagyok benne, hogy nem esik majd nehezére találni

valakit... akivel ringyóskodhat. – Valakit, aki nem én vagyok.

Nem tudom, hogy hivatalosan is elértem a részegség szintjére, vagy

Kacey egyszerűen valami mágus, aki csak perdül egyet, és rögtön
megjelenik még két vodkabomba a kezemben.

A zene egyre gyorsabb és hangosabb, az egész testemben érzem a

vibrálását, mire a csípőm teljesen magától ringatózni kezd.

– Jó kis buli, nem igaz? – kiáltja Reagan, miközben egyenes,

mézszőke haja ide-oda libben, ahogy karját a magasba emelve ugrál
és rikkantgat. Rengeteg energiája van. Mint egy gyerek, aki be lett
lőve Ritalinnal. – Ez a sok ember, az izgalom, a zene!

Imádom!

Mosolyogva bólintok, ahogy ismét körbepillantok. És be kell

ismernem, tényleg jó kis buli ez.

– Örülök, hogy eljöttem! – kiáltom, ahogy meglököm Kacey-t a

vállammal. – De ne engedd, hogy bármi más galibába keveredjek
ma este! Kérlek! – figyelmeztetem, ahogy mindkét vodkabombát
kivégzem.

Kacey mindössze egy kacajjal felel, majd egyik karját az enyémbe

ölti, a másikat pedig Reagan köré kanyarítja, aki vidáman csatlakozik
a mulatsághoz.

– Hát persze, hugicám! Ma este a Princeton Cleary-stílusban fogja

nyomni a bulit!
Felkuncogok – a nővérem jókedve egy pillanatra minden más
gondolatot kiűz a fejemből.

– Azt sem tudom, hogy ez mit jelent.

Megvillantva felém egyik notórius, gonosz vigyorát, a nővérem így

szól:

– Majd mindjárt megtudod.

HARMADIK FEJEZET
A bestia
Van úgy nagyjából öt nyugodt és áldott tudatlanságban eltöltött
másodpercem azután, hogy kinyitom a szememet. Öt másodperc,
mialatt csak bámulom az arcomtól nem túl messze elterülő fehér
plafont, miközben a szemem hozzászokik a félhomályhoz, az agyam
pedig nyugalomban vár, hogy működésbe lépjenek a neuronok.

Aztán lavina módjára kap el a zavarodottság.

Hol vagyok?

Hogy kerültem ide?

Mégis mi a pokol történt?

Félrefordítom a fejemet, és a nővérem arcával találom szemben

magamat, az enyémtől alig pár centire.

– Kacey? – suttogom.

Felnyög, mire megcsapja az orromat leheletének bűze.

Összerezzenek, és elfordítom a fejemet. Úgy tűnik, ezt túl gyorsan

teszem, mert rögvest erős, szúró fájdalom hasít az agyamba.
Másodjára is összerezzenek.

A kollégiumi szobámban vagyunk. Legalább ennyit ki tudok gyorsan

következtetni a zsúfoltság és a kevéske személyes tárgy alapján. De
nem emlékszem rá, hogy hazajöttem volna.

Egyáltalán mire is emlékszem?

Kezemet erőtlenül az arcomhoz emelem, és jól megdörzsölöm a
szememet, miközben a ködös memóriámban kutatva próbálom
összefércelni az előző éjszaka darabjait...

Homályos képek villannak fel lelki szemeim előtt, amik annyira

haloványak, hogy

még

abban

sem

vagyok

biztos,

megtörténtek-e. Pia pia után. Aztán még több pia.

Narancssárga, kék, zöld... Kacey és én robottáncot adunk elő a

parketten? Felnyögök, majd rögtön fel is szisszenek, ahogy ismét
fejembe hasít a fájdalom. Istenem, remélem, nem. És azután...
semmi. Nem emlékszem semmire. Hogy lehet az, hogy semmire
sem emlékszem?

Kacey ismét felnyög, mire megint megcsap a bűz. Többször is

nyelek, miközben magamban elismerem, hogy az én leheletem sem
lehet sokkal jobb, és hogy jelen pillanatban ölni tudnék egy üveg
vízért. Lassú, koordinálatlan rúgásokkal lefejtem magamról a takarót.

Aztán összehúzom a szemöldökömet, ahogy megpillantom fedetlen

bőrömet. Miért vagyok... ó, igaz is. Az a hülye tóga volt rajtam előző
este. Mondjuk, az nem magyarázza, hogy most miért nincs rajtam
más, csak a bugyim, de túlságosan sajog a fejem, hogy azon
gondolkodjam, hogy... Tök mindegy. Csak a nővérem van a
szobában. Meg Reagan, de ő meg lány.

Kínkeservesen felülök, miközben nyögdécselve beletúrok a csupa

csomó loboncomba, és a halántékomnak szorítom a kezemet, hogy
kicsit enyhítsek a nyomáson. Miért érzem úgy, mintha mindjárt
felrobbanna a fejem?! Azt hiszem, ha most valaki besétálna a
szobába kezében egy bárddal, én önként és dalolva nyújtanám ki a
nyakamat, hogy könnyen oda tudjon csapni.

Már így is borzalmas ízt érzek a számban, amikor elönt a rosszullét.

Vízre van szükségem. Most. Reszkető kézzel és lábbal, lendületből
megfordulok, és leugrom, nem is vesződve a létrával, miközben
remélem, hogy nem lépek rá Reagan fejére.

Csak el kell jutnom a kis hűtőhöz, le kell hajtanom egy üveg hideg
vizet, és máris jobban leszek. Tudom...

Egy pillanattal később, ahogy a lábam Reagan fehér

rongyszőnyegén landol az ágy mellett, szembekerülök a reggel
második sokkélményével.

Egy seggel. Egy pasi seggével. És nem csak egy seggel. Van itt
minden. Egy nagyon nagy és nagyon meztelen pasi fekszik elterülve
Reagan ágyán, az egyik keze és a lábai lelógnak a matrac széléről.
A kócos, mézszőke haj alapján, ami kikandikál a takaró alól a
sarokban, tudom, hogy Reagan is ott rejtőzik valahol.

Képtelen vagyok abbahagyni a bámulást. Ott állok egy szál

bugyiban, forog körülöttem a szoba, a szám olyan, mintha
szennyvizet ittam volna, én meg csak állok ott lemeredve,
tekintetemet az előttem fekvő, meztelen férfira szegezve.

Részben azért, mert ha volt valami, amire nem számítottam, amikor

lemásztam az ágyról, akkor az ő. Részben azért, mert ő

az első meztelen férfi, akit valaha életemben láttam. Részben pedig

azért, mert mindeközben az jár a fejemben, hogy mégis hogy a
pokolba kerülhetett ide.

És... mi az ott a bal farpofájának a felső részén?

Kíváncsiságom legyőzi a döbbenetemet, ahogy teszek előre egy
lépést, habozva, nehogy túl közel kerüljek. Úgy néz ki... mint egy
tetoválás. Vörös és duzzadt. Láttam már fotókat frissen készült
tetoválásokról, azok néznek ki így. Ez még nagyon friss. Maga a
tetkó egyetlen, flancos betűtípussal írt szó: „Ír”. Ír? Összehúzom a
szemöldökömet. Miért érzem úgy, hogy erről a szóról eszembe kéne
jutnia valaminek... ?

A padló megcsikordul, ahogy az egyik lábamról a másikra helyezem

a testsúlyomat, mire ijedten összerezzenek. A hirtelen mozdulattól
forogni kezd körülöttem a zsúfolt szoba. Vizet.

Most. Rögtön. Remegő lábbal, botorkálva megindulok a kis hűtő és

az ajtó melletti akasztón lógó köpenyem felé. Sajnos a kollégiumi
szobák aprók, és lássuk be: idegesen olyan vagyok, mint elefánt a
porcelánboltban. A hátam nekicsapódik Reagan komódjának,
méghozzá elég erővel ahhoz, hogy feldöntsem a rajta álló, halomnyi
parfümös üveget. Visszatartom a lélegzetemet, miközben abban
reménykedem, hogy a hangzavar nem elég ahhoz, hogy felkeltse a
meztelen óriást.

Nincs nekem ekkora szerencsém.

A szívem megáll, ahogy látom, amint a srác oldalra, kifelé fordítja a

fejét. Aztán résnyire nyitja a szemét.

Ó. Édes. Istenem.

A vodkabombatolvaj az. Ashton.

Az emlékek vad hullámokban öntenek el.

Minden az ellopott vodkabombával kezdődik, de nem ott ér véget.

Nem... Csak forog és forog lelki szemeim előtt a tegnap este filmje,
és minden egyes zavaros jelenet megsoroz; a térdem remegni kezd,
a gyomrom összeszorul. Zene és a stroboszkóp villogása és Ashton,
ahogy nekem feszül a táncparketten. Én, ahogy ráordítok, és egy
csattanással letörlöm azt az arrogáns félmosolyt az arcáról. A
kezem, ahogy megütöm a mellkasát egyszer, kétszer... nem tudom,
hányszor. Aztán többé már nem ütlegelem. Kezem a csupasz
mellkasán nyugszik, ujjaim kíváncsian követik a tenyérnyi kelta
tetoválásának vonalait és az izmai domborulatait. Emlékszem, hogy
táncoltunk... gyorsan, lassan... ujjaimat a hajába csúsztattam,
miközben ő meg szorosan fogta a derekamat, magához húzva.

Emlékszem, ahogy a hűvös, éjjeli levegő a bőrömet cirógatta,

miközben a hátam a téglafalnak feszült, ahogy Ashton és én...

Elakad a lélegzetem, és a számhoz kapom a kezemet.

Ashton szeme, amit először csak résnyire nyitott ki, és még így is
hunyorgott a fénytől, most kikerekedik meglepetésében, ahogy
végighordozza tekintetét a testemen, hogy végül a mellkasomon
pihentesse meg. Képtelen vagyok mozdulni. Még levegőt sem
kapok. Ismét azzá a rémült nyúllá váltam, aki két másodpercnyire
van attól, hogy rájöjjön, a farkas fel fogja falni.

Nyúllá, akin nincs más, csak a virágmintás bugyija.

Éppen csak annyira sikerül mozgásra bírnom a testemet, hogy

átöleljem a mellkasomat, elrejtve meztelenségemet.

A mozdulat, úgy tűnik, megtöri Ashton kábultságát, mivel előbb

felnyög, aztán beletúr a sötét hajába. Az már így is szanaszét áll, de
ezzel valahogy sikerül elérnie, hogy még kócosabb legyen. Oldalra
fordítja a fejét, és így megpillantja a takaró alól kikandikáló Reagant,
aki éppen akkor ébredezik, és a tekintetében szépen, fokozatosan
előbb zavarodottság, majd felismerés csillan meg.

– Bassza meg... – hallom Ashton motyogását, ahogy a hüvelyk-és

mutatóujja közé csípi az orrnyergét, mintha fájdalmai lennének. – Mi
ugye nem...? – kérdezi Reagantól szinte suttogva.

Reagan furcsa nyugalommal megrázza a fejét.

– Nem. Túl részeg voltál ahhoz, hogy hazabotorkálj. Úgy volt, hogy a
padlón fogsz aludni. – Reagan kicsit felül, hogy szemügyre tudja
venni Ashton öltözetét, pontosabban annak hiányát. – Haver, mi a
francért vagy meztelen? – Szavai emlékeztetnek rá, hogy valóban,
Ashton még mindig nagyon is meztelen. A tekintetem ismét
végigsiklik hosszú testén, aminek a látványától furcsa érzés ébred a
gyomromban.

Ashton homlokát a párnára hajtja.

– Ó, hála az égnek! – hallom a motyogását; Reagan kérdését mintha

meg sem hallotta volna. Meglepően kecses mozdulatokkal legördül
az alsó ágyról, és feláll. A levegő süvítve halad el a fogam mellett,
ahogy beszívom, kikerekedett szememet pedig az ablak felé
fordítom, bár előtte még premier plánban látok mindent.

– Mi a baj, Ír? – kérdezi kuncogva.

Ír.

Visszakapom a fejemet.

– Minek is neveztél?

Somolyog, miközben kezét a létra egyik fokán nyugtatja; láthatóan

egyáltalán nem zavarja, hogy mindene kinn van.

– Nem sokra emlékszel az előző estéből, igaz?

Attól, ahogy az arcomra szegezi perzselő, sötét tekintetét, a

gyomrom lecsúszik egyenesen a lábamba. Össze kell szorítanom az
izmaimat, még mielőtt elveszítem az uralmat a hólyagom felett.

– Ha az megmagyarázza, hogy miért vagyunk mindannyian a

szobában, és hogy miért vagy meztelen... akkor nem. – Csak úgy
folynak belőlem a szavak, bizonytalanul és úgy két szinttel
magasabban, mint általában.
Ashton tesz felém egy lépést, mire én rögtön hátrálni kezdek,
próbálva bepréselni magamat a fal és a komód közti résbe.

Olyan kábának érzem magam, hogy biztos vagyok benne, mindjárt

elájulok. Vagy hányni fogok. Egyenesen arra a csupasz mellkasra,
amit halovány emlékeim szerint tegnap fogdostam.

Egy egyszerű, fehér lepedő hever mellettem a komód tetején.

A fal felé fordulok, ahogy odanyúlok érte és megragadom, aztán

odahúzom magamhoz, hogy eltakarjam a testemet. Ashton ismét
tesz felém egy lépést, mire én támasztékot keresve nekidőlök a
komódnak, miközben erőnek erejével az arcán tartom a
tekintetemet, bár végig pánikolok. Ha csak egy kicsit is közelebb jön,
akkor az az izé minden valószínűség szerint hozzám fog érni.

– Ne aggódj! Tegnap este megegyeztünk, hogy nem vagyok jó parti

– mondja.

Még erősebben szorítom a mellkasom elé kanyarított lepedőt, majd

makacsul megfeszítem az állkapcsomat.

– Nos, akkor legalább úgy félig koherens voltam.

Képtelen vagyok levenni a tekintetemet meleg barna szeméről. Csak

bámulja az arcomat, mégis van a tekintetében valami
kiolvashatatlan. Kíváncsi vagyok, vajon emlékszik-e rá, hogy
csókolóztunk. Vajon megbánta?

Érzem, hogy még közelebb akar húzódni hozzám. És aztán egyszer

csak képtelen vagyok tovább visszafogni magamat.

– Kérlek, megtennéd, hogy másfelé tartod azt az izét? – fakadok ki.

Hátrahajtja a fejét, ahogy hangosan kacagni kezd, majd megadólag
a magasba emeli a kezét, és hátrálni kezd.

– Reagan, ezt ne mondd el senkinek! Főleg ne apádnak – szól oda

szobatársamnak a válla felett.
– Ne aggódj! – motyogja Reagan az arcát dörzsölve.

– Mi a fasz folyik itt? – hallom Kacey motyogását, ahogy kezd

magához térni. Felül, aztán lepillant Ashtonra, a teljes egészére,
majd tekintete hirtelen rám siklik, ahogy ott álldogálok. – Ó, ne...
Kérlek, mondd, hogy ti ketten nem... – nyögi.

Szorosan ölelem a testemet, ahogy könyörögve nézek a nővéremre.

Nem tudom! Nem tudom, hogy mit tettünk!

– Nem, nem történt semmi! – szól oda neki Reagan.

A levegő kiszakad a tüdőmből megkönnyebbülésemben, aztán

felszisszenek. Már ez elég ahhoz, hogy még jobban sajogni kezdjen
a fejem.

Nem én vagyok az egyetlen, aki megkönnyebbült. A mély ránc a

nővérem szemöldöke közt kisimul.

Most, hogy ezt tisztáztuk, ismét rápillant Ashtonra, jó mélyre

csúsztatva a tekintetét.

– Nem takarnád el a szerszámodat, haver?

Ashton elvigyorodik, és kitárja a kezét.

– Azt hittem, így tetszem neked.

Kacey mindössze csak egy félmosollyal válaszol, miközben

jelentőségteljesen lejjebb engedi a tekintetét.

– Jobb dolgok is várnak rám otthon. – Az ajtó felé int a kezével. Ez

Kacey. Laza és magabiztos, még akkor is, ha egy random pénisszel
találja szemben magát.

Ashton a fejét rázza, de közben azért kuncog.

– Hát, jogos – mondja. Megfordul, és az arcán megfejthetetlen

kifejezéssel egy hosszú pillanatig a szemembe bámul, majd tekintete
a lepedőre siklik, amit úgy szorítok magamhoz, mintha az életem
függne tőle. – Azt hiszem, ez az enyém – mondja, majd ki is rántja a
lepedőt a markomból, ismét felfedve engem. A kezemet rögtön a
mellem elé kapom, és közben végignézem, ahogy négy magabiztos
lépéssel az ajtóhoz megy, lendületesen kinyitja, majd kimasírozik a
folyosóra.

Pont akkor, amikor egy diák és az anyja bőröndökkel a kezükben

elhaladnak az ajtó előtt. Ashton egy cseppet sem illetődik meg a
leesett álluktól, ahogy a lepedőt lomhán maga köré csavarva elhalad
mellettük.

– Hölgyeim – mondja nekik bohókásan tisztelegve. Utána viszont

hallom, ahogy felkiált, elég hangosan ahhoz, hogy vagy a fél emelet
hallja: – Bocsi, de nem vagyok az egyéjszakás kalandok híve, Ír!

Én meg csak állok ott az ajtóban, a cickómat ölelve, miközben

minden erőmmel abban reménykedem, hogy mindjárt átszakítja a
plafont egy zongora, hogy véget vessen életem legszörnyűségesebb
pillanatának.

Ekkor érzem meg a figyelmeztető kavargást a gyomrom mélyén,

ahogy szépen felfelé halad a nyelőcsövemen. Tudom, mi fog
történni. És nincs az az isten, hogy időben elérjek a fürdőig.
Kezemet a számhoz kapom, miközben kétségbeesetten kutatok
valami után a szobában, amibe hányhatnék. Bármibe.

Beleértve a bézs és aranyszínű kaspót, amiben Reagan fikusza

éldegél. Pont abban a pillanatban kapok utána, ahogy az előző

este elfogyasztott vodkabombák a felszínre törnek.

Tévedtem. Ez életem legszörnyűségesebb pillanata.

– Inkább hagynom kellett volna, hogy felvedd azt a nyavalyás pólót!

– nyögöm a homlokomra kanyarított karom alól. Miután
megmérgeztem a lakótársam szobanövényét egy nagy adag
gyomorsavval és egyéb toxikus anyaggal, visszamásztam a felső
ágyba Reagan másnaposság elleni készletével – némi Advillal és
egy gallon izotóniás folyadékkal –, ahol aztán ott is maradtam az
öntudatlanság és önsajnálat között vergődve. Pár órányi alvás
segített a borzalmas fejfájáson. A hányás meg a rosszulléten. A
szégyenen azonban semmi.

Kacey felkuncog.

– Nem vicces, Kacey! Ebből semmi sem vicces! Arról volt szó, hogy
távol tartasz a bajtól! – Testhelyzetet váltok, a mozdulat emlékeztet a
sajgó pontra a hátamon. – És miért fáj a hátam?

– Talán a téglafaltól, aminek Ashton nekinyomott, miközben próbálta

letapogatni a melledet? – motyogja Kacey, arcán ördögi mosollyal.

– Semmire sem emlékszem! – kiáltom, de attól még lángra lobban

az arcom. Gyakorlatilag minden, amire a tegnap estéből emlékszem,
magába foglalja azt, hogy vagy megérintem Ashtont, vagy nekidőlök,
vagy csókolgatom. – Miért ő?! – szakad ki belőlem, miközben a
kezemmel takarom az arcomat, ahogy a szégyen újabb hulláma
ismét vörösre festi az arcomat.

– Ó... Livie csajszi. Ki gondolta volna, hogy pár tucat vodkabomba

szabadjára ereszti a benned élő bestiát?

Livie csajszi... Összehúzom a szemöldökömet, ahogy ismét elfog az

a furcsa, ismerős érzés. Apa hívott mindig Livie csajszinak, de ez
most miért emlékeztet a tegnap este történtekre?

– Tessék... Talán ez majd segít. – Kacey odaadja nekem a telefonját.

Remegő kézzel és összeszorult gyomorral elkezdem átlapozni a

fotóalbumát.

– Kik ezek az emberek? És miért ölelgetem őket?

– Ó, hát ők a legjobb barátaid. Szereted őket – magyarázza Kacey

felhúzott
szemöldökkel,

mintha

mindennek

egyértelműnek kéne lennie. – Legalábbis tegnap este folyton ezt

mondogattad nekik.

– Nem is! – akad el a lélegzetem. Aztán összecsípem az ajkamat a

kezemmel, ahogy újabb homályos emlékképek hulláma áraszt el.
Rengeteg emlékkép. Miért nem ment el egyszerűen a hangom?
Vagy miért nem vágta ki valaki a nyelvemet? A nyelvről aztán
eszembe jut Ashton, mire felnyögök. Vajon neki is azt mondtam,
hogy szeretem? Ezért történt volna minden?

Ismét elkezdem a képeket lapozgatni, ezzel próbálva elfoglalni

magamat, hátha akkor nem pirulok tovább. Van egy kép egy skót
kockás szoknyás srácról, az egyik kezében skót duda, a másikkal
Kacey-t öleli. A következő fotón azt látom, ahogy Kacey, a
szemöldöke kérdőívbe hajolva, elég egyértelműen a srác skót
szoknyájára mutat.

– Mégis mit csinál ez a srác egy tóga... – kérdezném, de aztán a

következő képhez lapozok, és eláll a lélegzetem.

– Ez a hagyományos viselet – magyarázza Kacey.

A szemöldökömet összehúzva és a fejemet rázva továbbhaladok a

képek közt, és érzem, hogy minden egyes fotóval távozik a vér az
arcomból. A legtöbbön Kacey-vel ölelkezünk. Van olyan, ahol mintha
megpróbálnánk elcsábítani a kamerát, a nyelvünket nyújtogatva és
vadul pillázva.

Néha-néha Reagan széles vigyora is feltűnik a miénk mellett.

– Ó, ne... – Vicces, hogy már csak egy fotó is elég ahhoz, hogy
felszínre hozzon egy emléket. És most pontosan ez történik, ahogy
szembekerülök egy képpel, amin éppen egy „Inky’s”

feliratú táblára mutatok. – Ó, édes istenem! – Ezt már legalább

tízszer mondtam ma reggel. – Ó, istenem, ó, istenem, ó, istenem... –
mondogatom kétségbeesve, ahogy átlapozom a következő pár
képet, miközben abban reménykedem, hogy az agyam éppen
csúnya tréfát űz velem. Nem! Még szép, hogy már látom is
magamat, ahogy ott ülök lovagló ülésben egy széken, oldalra tartva
a hajamat és a tógám felső részét, és egy nagydarab, bőrnadrágos
pasas, akinek minden látható bőrfelületét tetoválások takarják, egy
tetoválópisztolyt szorongat a kezében a hátam mögött. Csak
bámulom a képet leesett állal. Ez megmagyarázza, miért is sajog a
hátam. – Mégis hogy hagyhattad, hogy ez megtörténjen, Kacey? –
sziszegem, ahogy lassan eluralkodik rajtam a hisztéria.

– Ó, inkább el se kezdd! – vág közbe Kacey, ahogy kikapja a

kezemből a telefont. Gyorsan kikeres egy videófelvételt, majd
megnyomja a Lejátszás gombot, és visszatolja a telefont a képembe.
A videón szélesen vigyorgok, bár a szám és a szemem egy kicsit
ernyedtnek tűnik.

– Nem fogom a nővéremet, Kacey Clearyt felelősségre vonni a

tetteimért, amikor felébredek! – jelentem ki ünnepélyesen.

Hallom Kacey izgatott hangját, ahogy válaszol nekem a videóban:

– Akkor sem, ha figyelmeztettelek, hogy reggel nem fogsz neki

örülni? És hogy megpróbálsz majd engem okolni? – Az ő

szavai nem folynak össze, amikor részeg.

– Így igaz! – A levegőbe lendítem a kezemet, mire a tetoválóművész

egy pillanatra megáll, hogy visszahúzza a karomat, és rám szóljon,
hogy ne mozogjak. Folytatja a munkát, én pedig mondom tovább a
magamét: – Követelem a tetováláshoz való jogomat, mert én, Olivia
Cleary – mellkason bököm magamat a hüvelykujjammal, mint valami
ősember, mire a tetoválóművész ismét felhagy egy pillanatra a
munkával, és megereszt felém egy nyűgös pillantást – egy igazi
nagymenő

vagyok.

A kezem, amiben a telefont tartom, a matracra hanyatlik magam

mellett, ahogy megdörgölöm a szememet.

– Mégis hogy volt képes az a pasas tiszta lelkiismerettel kitetoválni?

Úgy értem, nézz csak rám! – Kacey arcába nyomom a telefont.

– Részeg voltam! Nem illegális ez?

– Azt nem tudom, hogy illegális-e (bár valószínűleg az), de az biztos,

hogy nem nézik jó szemmel – ismeri be Kacey.

Kiráz a hideg, a gyomrom pedig összerándul.

– Nos, akkor meg mégis hogyan...

– Ashton haverja.

A levegőbe lendítem a karomat.

– Hát ez egyszerűen csodás! Mert ő aztán olyan megbízható!

Mi van, ha piszkos tűket használtak? Kacey! – A szemem

kikerekedik.

– Az emberek ilyen helyeken szokták elkapni a HIV-et meg a

hepatitist! Hogy engedhetted...

– Rendes, tiszta hely. Ne aggódj! – motyogja Kacey azon a nyugodt,

de nyűgös hangján, amit azon ritka alkalmakkor használ, amikor
hatalmába kerít a hisztéria. – Én nem voltam olyan részeg, mint te.
Tisztában voltam vele, hogy mi történik.

– Mégis hogyan? Mindig vodkabomba volt a kezedben, amikor csak

feléd néztem!
Kacey prüszköl egyet.

– Úgy, hogy egy kicsit jobban bírom a piát, mint te.

Megígértem Staynernek, hogy észnél maradok.

– Stayner – megrázom a fejemet. – Mégis miféle pszichiáter sző

gonosz terveket, hogy az egyik páciense annyira lerészegedjen,
hogy tetováltat, és ismeretlenekkel smárol?

– A teljesen újító és ennek folytán zseniális fajta? – feleli Kacey egy

szigorú pillantás kíséretében. A válasza meg sem lep.

A nővérem meg van győződve róla, hogy dr. Stayner még a vizet is
borrá tudja változtatni. – És neki mindehhez semmi köze nem volt,
Livie. Mindössze csak annyit mondott neked, hogy menj, és érezd jól
magad. Minden mást teljesen magadtól csináltál.

– És te tudtad, hogy ma dühöngeni fogok – mondom egy belenyugvó

sóhaj kíséretében.

Kacey megrántja a vállát.

– A tetkód egész csinos. Ígérem, tetszeni fog, amikor meglátod!

Egy pillanatig úgy teszek, mintha a plafonon lévő foltot

tanulmányoznám, miközben makacsul összeszorítom az
állkapcsomat. Eddig még sohasem haragudtam huzamosabb ideig a
nővéremre. Soha.

Talán ez lesz az első alakalom.

– Ó, ugyan már, Livie! Ne haragudj! Ne tegyél úgy, mintha nem

élvezted volna a tegnap estét! Azt mondtad nekem, hogy ez volt
életed legjobb éjszakája. Úgy nagyjából ezerszer. Amúgy meg –
megdörgöli a vállát, és tudom, nincs is tisztában azzal, hogy ezt teszi
– megérdemlünk egy kis közös, ártalmatlan mókát azok után,
amiken keresztülmentünk.
A szemem megakad egy hosszú, keskeny műtéti hegen a karján.
Egy hegen, ami mindent más megvilágításba helyez.

– Igazad van – motyogom, ahogy végighúzom az ujjamat a vékony,

fehér csíkon. – Ez semmiség. – Hosszú szünet következik. – Azt
mondtad, hogy csinos?

Kacey végigteker a többi képen, amíg meg nem találja a befejezett

tetoválásról készült fotót: „Livie csajszi”, áll cikornyás folyóírással a
lapockáim közt. Nem lehet több tíz centi szélesnél.

Most, hogy már túljutottam a kezdeti sokkon, a szívem nagyot

dobban a láttán.

– Csinos – értek egyet, ahogy a szépen kanyarított betűket

bámulom, miközben az jár a fejemben, hogy vajon apának is
tetszene-e.

– Apa imádná – mondja Kacey. Néha esküszöm, úgy érzem, mintha

a nővérem a fejembe látna. Néha pedig mintha pontosan tudná, mit
is kell mondania. Ma reggel most először elmosolyodom.

– Megmostam neked tegnap este. A következő két hétben naponta

párszor le kell takarítanod. Van itt egy üveg Lubriderm. – Lustán az
íróasztal felé int a kezével. – Viselj könnyű anyagból készült ruhákat,
azok nem irritálják annyira a bőrt.

– Ezért ébredtem gyakorlatilag meztelenül?

Kacey prüszkölve felnevet, majd bólint.

Megdörgölöm a szemöldökömet.

– Így már minden világos. – A maga részeges, idióta módján.

Ismét a fotóra fordítom a tekintetemet. – Ilyen vörösnek és

duzzadtnak kell lennie?

– Ja, egy kicsit vérzett is.

Ennek a gondolatára felnyögök, a kezemet pedig a még mindig
háborgó hasamra szorítom.

– Azt hiszem, van ott egy másik kaspó.

Ismét felnyögök.

– Ahelyett ma még majd vennem kell egyet Reagannek.

Egy hosszú pillanaton át csak fekszünk ott némán.

– Hogyan kötöttél ki a felső ágyon, amúgy? Ez elég nagy szívás –

mondja Kacey. Némelyik kollégiumi szobában emeletes ágy van,
mert túl kicsi hozzá, hogy beférjen két külön ágy. Mi pont egy ilyen
szobát fogtunk ki.

– Reagannek tériszonya van, úgyhogy neki adtam az alsót.

Nem bánom.

– Hah... mondjuk, van benne logika. Olyan alacsony. Szinte már

törpe.

Megfordulok, és maró tekintettel a nővéremre nézek. Reagan ott

fekszik közvetlenül alattunk. Éppen alszik, de akkor is ott van
alattunk!

Ezt ismét egy hosszabb szünet követi, mielőtt Kacey folytatná azzal
az ördögi kis mosolyával az ajkán:

– Nos, remélem, nem bánja majd a hihetetlenül aktív és vad

szexuális életedet. Akár még halálos is lehet számára, ha ez az izé
nem stabil.

Hirtelen kuncogást hallunk, amiből rögtön tudjuk, hogy Reagan

bizony ébren van, és hallgatózik.

– Ó, ne aggódjatok! Tudom a szabályokat – szól fel nekünk álomittas

hangon. – Van egy piros zoknim, amit felakaszthatunk a kilincsre, ha
Livie itt hancúrozik Ashtonnal...

Fejemre rántom a takarót, mert tudom, hová fogunk kilyukadni, és az

arcom máris vörösben pompázik. Valahogy sikerült összeszednem a
nővérem kicsi énjét szobatársnak.

Sajnos a takaró nem hangszigetelt, úgyhogy simán hallom, ahogy

Kacey tovább cukkol:

– Nincs arra semmi szükség, Reagan! Livie szereti a közönséget.

– Észrevettem. És úgy hallom, ezzel Ashton is így van. És nekem

ezzel nincs is semmi problémám, mert olyan teste van, hogy képes
lennék eladni érte a lelkemet! Egyszerűen csodálatos mellkasa van.
Egész éjjel tudnám nyalogatni. Pont úgy, ahogy Livie is tette...

Idegesen kuncogni kezdek, mind a rémülettől, mind a helyzet őrült

mivoltától.

– Nem is igaz! Hagyjátok abba!

– Addig nem, amíg be nem ismered, hogy élvezted, ahogy tegnap

eljátszadoztál vele!

Vadul megrázom a fejemet.

– A segge is kemény. Egyszer már letapogattam. Bár nem úgy két

kézzel, mint ahogy Livie tette – folytatja Reagan.

– ELÉG!

Attól, hogy felemeltem a hangomat, Kacey csak még jobban élvezi a

helyzetet.

– Alig várom, hogy először két kézzel megragadja Ashton...

– Rendben van! Élveztem! Nagyon is! Most pedig zárjuk le ezt a

beszélgetést, légyszi! Soha többé nem is akarom látni Ashtont.
– Vagy legalábbis, amíg megint le nem részegedsz.

– Soha többé nem iszom! – jelentem ki.

– Ó, Livie... – Kacey az oldalára fordul, hogy oda tudjon bújni

hozzám.

– Nem, komolyan mondom! Olyan vagyok, mint Jekyll és Hyde,

amikor iszom!

– Nos, apa mindig is azt mondta, hogy a legvisszafogottabb írben ott

bujkál egy kisördög. És ezt az elméletet te aztán lazán igazoltad
tegnap este.

Ír.

– Ashton „Írnek” nevezett. Miért?

– Nem tudom, Livie. Neked kell megtudakolnod tőle, amikor

legközelebb lerészegedtek, és smároltok egy sort.

A szememet forgatom, de nem is vesződöm azzal, hogy feleljek.

Valami azonban még így sem hagy nyugton.

Ír.

Ír.

Hirtelen felpattan a szemem. Lehúzom a takarót az arcomról.

– Ashton készíttetett egy tetoválást a fenekére, amin az áll, hogy

„Ír”?

Hosszú szünet következik. Aztán Kacey hirtelen felül, a szeme

kikerekedik és vadul csillog, a szája pedig tátva marad.

– Arról teljesen meg is feledkeztem! – Aztán hirtelen Reagannel

együtt visítva röhögni kezdenek. – Mégis hogyan felejthettem el ezt?
– Az egyik ujját az arcomba nyomva folytatja: – Te hívtad ki azt a
beképzelt szemétládát! Azt mondtad neki, hogy nem meri!

Olyan vidámsággal tapsikol, amit csak ritkán látok Kacey-től.

De még egy cukortól bepörgött négyévestől is. Felém emeli az egyik

kezét, mire én, némi fáziskéséssel, vonakodva belecsapok a
tenyerébe.

– Azt hiszed, megbántad a tegnap estét? Csak várd ki, amíg rájön,
hogy mitől sajog a segge...

Reagan olyan megállíthatatlanul röhög, hogy biztos vagyok benne,

folynak a könnyei, és ez az állapot fertőző. Hamarosan már az
egész emeletes ágy remeg, ahogy együtt röhögünk az evezőscsapat
gyönyörű kapitányán és az ő kitetovált seggén.

És bármennyire gyűlölöm is, és bármennyire nehéz is beismernem

magamnak... Ja, a tegnap este jó móka volt.

Minden egyes másodperce.

Délután háromra már sokkal jobban érzem magam. Elég jól ahhoz,
hogy a kávé és a friss péksütemények illatától nem fordult fel a
gyomrom, amikor leugrottunk harapni valamit egy édes kis
kávézóba. Mostanra azonban a másnaposság helyét átvette a
melankólia.

Ma búcsút kell vennem a nővéremtől.

Persze majd sms-ezünk, meg hívjuk egymást, meg e-maileket

küldünk, facetime-ozunk, és majd akkor is találkozunk, amikor pár
hét múlva lerepülök a barátaink, Ciklon és Dan esküvőjére, de... az
nem ugyanaz. Emlékszem arra a két hónapra, amit egymástól távol
töltöttünk, mialatt ő dr. Stayner kezelése alatt állt. Olyan érzés volt,
mintha valaki kitépett volna egy darabot a szívemből. Leszámítva azt
a két hónapot, életem minden egyes eddigi napján láttam a nővérem
arcát.
Minden. Egyes. Napján.

Még akkor is, amikor az intenzíven volt a baleset után, akkor is,
amikor teljesen szétcsúszott a drogoktól és az alkoholtól, és amikor
abban az őrült beosztásban dolgozott a Penny’s bárjában, még
akkor is mindig rálestem, ahogy aludt, csak hogy láthassam.
Csakhogy bizonyítsam magamnak, hogy nem halt meg és hagyott
magamra ő is.

A tudat, hogy ez a nap el fog jönni, cseppet sem segít. Ahogy most
itt állok, biztosan érzem, hogy elvesztek valamit. Olyan ez, mintha az
életem egy részének mondanék búcsút, amit már sosem fogok
visszakapni.

– Nos... – mondja Kacey, és felnéz rám kék szemével, arcán egy

feszes mosollyal, ahogy a taxi mellett álldogálunk. A nővérem csak
ritkán sír. Nem számít, hogy mi mindenen mentünk keresztül, sem
az, hogy ő maga milyen hosszú utat tett meg, általában még így is
sikerül némi mocskos humorral leráznia magáról a szomorúság
legkisebb morzsáját is. Most azonban... most látom, ahogy legördül
az arcán egy magányos könnycsepp. – Hugicám – motyogja, ahogy
a karját a nyakam köré fonja, majd lehúz magához, hogy a
homlokunk összeérjen.

– Megcsináltad, Livie.

Elmosolyodom.

– Megcsináltuk. – Egyszerűbb lett volna neki, ha ott hagyott volna

Darla néninél és Raymond bácsinál három évvel ezelőtt. A pokolba
is, az lett volna a logikus. Nem kellett volna nehezítenie a dolgát
még egy éhes szájjal. Azt hiszem, az ő helyében számos idősebb
testvér egyszerűen csak kisétált volna a bejárati ajtón, hogy aztán
soha vissza se nézzen. Kacey azonban nem ilyen. – Hála neked... –
kezdeném, Kacey azonban elhallgattat a szokásos, szigorú
pillantásával.
– Ó, nem. Nekem nem jár köszönet, Livie. Én csak a csődtömeg
nővér vagyok, aki valami csodával határos módon nem tette tönkre a
jövődet a maga szarlavinájával. – Becsukja a szemét, majd suttogva
folytatja: – Én tartozom neked köszönettel. Mindenért. – Szorosan
átölel. – Ne felejtsd el, sosem vagyok túl messze! Csak szólj, ha
kellek, én pedig rögtön itt termek. Oké?

– Megleszek, Kacey.

– Ha pedig mégsem, akkor itt leszek neked, oké?

Mindössze bólintok, mivel nem bízom a hangomban.

Hallom, ahogy megcsörren a telefonom, jelezve, hogy üzenetet

kaptam. Mivel azt hiszem, hogy Ciklon az – mert Kacey-t leszámítva
ő az egyetlen, aki üzenetet szokott küldeni –, ránézek a telefonomra.

Mondd, hogy legalább egy karakteridegen dolgot tettél tegnap este!

– Ez most ugye csak egy vicc! – csattanok fel.

– Mi a baj? – kérdezi Kacey összehúzott szemöldökkel, ahogy

áthajol a vállam felett, hogy meg tudja lesni a képernyőt.

– Mégis miféle orvos sms-ezget a pácienseivel? – Mármint a nem-is-

pácienseivel.

– Úgy nagyjából öt perced van válaszolni, mielőtt felhív. Ezt ugye

tudod? – szól Kacey.

Bólintok. Már megtanultam, hogy dr. Stayner nagyon türelmes

ember... kivéve, ha éppen válaszokat akar.

– Mégis mit mondjak neki?

Kacey megrántja a vállát, majd elvigyorodik.

– Arra a következtetésre jutottam, hogy az ő esetében az a legjobb

stratégia, ha lesokkolod.
– Nos, annyi szent, hogy bőven van hozzá munícióm.

Kacey, kezét ölbe téve, várakozik, amíg gépelek.

Annyi vodkabombát ittam, hogy azzal meg lehetne tölteni egy kisebb
medencét, aztán sikeresen előadtam az emberiség által ismert
összes borzalmas tánclépést. Egy új tetoválás büszke tulajdonosa
vagyok, és ha nem lenne róla videó, ami bizonyítja az ellenkezőjét,
azt hinném, egy sikátorban készíttettem, és hepatitisszel fertőzött
tűket használtak hozzá. Elégedett?

A gyomrom összeszorul, ahogy megnyomom a Küldés gombot.

Mindig azt mondja nekem, hogy használjam a szarkazmusomat,
amiről tudja, hogy ott szunnyad bennem.

Tíz másodperccel később ismét megcsörren a telefonom.

Kezdetnek egész jó. Beszélgettél srácokkal?

Kikerekedett szemmel bámulom a telefonomat, ahogy próbálom

feldolgozni

maradandó

nyomot

hagyó,

kicsapongással töltött éjszakámra adott reakcióját – vagyis annak

hiányát.

Ami lehetőséget ad Kacey-nek arra, hogy kikapja a kezemből a

telefont.

– Kacey, mit művelsz! – Körbekergetem a taxi körül, miközben az

ujjai vadul járnak a billentyűzeten; egész idő alatt úgy kuncog, mint
valami gonosz boszorka. Nem tudom, hogyan képes egyszerre futni
és üzenetet írni, de valahogy összehozza.

Csak miután megnyomta a Küldés gombot, lassít le annyira, hogy

oda tudja nekem dobni a telefont. Én ügyetlenül elkapom, majd
gyorsan megnézem, mit is művelt a nővérem.

Nemcsak hogy beszéltem egy sráccal, de mostanra már láttam két

péniszt is, amik közül az egyik ahhoz a nagyon meztelen pasihoz
tartozott, aki ma reggel a szobámban volt, amikor felébredtem.
Képeim is vannak. Szeretne látni egyet?

– Kacey! – sikoltom, ahogy megütöm a vállát.

Csak egy pillanat telik el, már érkezik is a válasz.

Örülök, hogy máris barátkozol. Szombaton beszélünk.

Ezt pár másodpercnyi csend követi, mialatt az engem ért sokk

minden egyebet elnyom, aztán röhögésben törünk ki, amitől ez az
egész búcsú sokkal vidámabb hangulatú lesz.

– Oké, most azonban indulnom kell, különben lekésem a gépemet –

mondja Kacey, ahogy ismét szorosan megölel. – Menj, és kövesd el
a saját hibáidat!

– Többet, mint tegnap este?

Kacey kacsint egyet.

– Nem láttam, hogy tegnap este bármi hibát is elkövettél volna. –

Kinyitja a taxi ajtaját, majd integet nekem, ahogy beül az ülésre.
Aztán tovább integet a hátsó ablakon át, állát a fejtámlán nyugtatva,
ahogy a taxinak nyoma veszik a sarkon.
NEGYEDIK FEJEZET
Megbánás

Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb lány minden tőle telhetőt

megtenne, hogy összehozzon egy „véletlen” találkát Ashton Henley-
vel, miután részegen smárolt vele egy random utcasarkon.

De én nem vagyok olyan, mint a legtöbb lány.

Az viszont nagyon is a szándékomban áll, hogy teljes mértékben

elkerüljem őt a princetoni pályafutásom fennmaradó része alatt.

Sajnos azonban a sors úgy döntött, hogy mindössze negyvennyolc

órát kapok.

Miután órákig álltam sorban a könyvesboltban, éppen sietek vissza a

koliba, hogy megszabaduljak tízkilónyi tankönyvtől, mielőtt
csatlakoznék a késő délután tartott campusi körsétához.

Ez a kétszázötven éves campus a maga többhektárnyi területet

lefedő lenyűgöző, gótikus épületeivel valódi, megelevenedett
történelem, amit a saját szememmel akarok látni. Nincsen időm arra,
hogy bármi is elterelje a figyelmemet.

Természetesen ez a legmegfelelőbb alkalom a lesből történő

támadásra.

– Mid van neked, Ír? – Egy kéz lendül be a látóterembe, és kapja ki

a kurzuslistámat, amit a mellkasom és a könyveim közé szorítottam.

Hirtelen beszívom a levegőt, és kiráz a hideg, ahogy az ujja a

kulcscsontomhoz ér.
– Semmim – motyogom, de mással nem is próbálkozom, mert nincs
értelme.

Ashton máris a kurzuslistámat tanulmányozza, miközben

elgondolkodva harapdálja nagyon is telt alsó ajkát. Úgyhogy csak
sóhajtok egyet, és csendben várok, kihasználva a lehetőséget, hogy
olyan dolgokat vegyek szemügyre, amiket nem volt lehetőségem,
amikor részeg voltam, és sötét volt. Vagy amikor meztelen voltam,
és sarokba szorított. Mint például azt, hogy a késő délutáni
napfényben Ashton kócos haja inkább tűnik barnának, mint
feketének. És hogy a vastag szemöldöke szépen ki van szedve. És
hogy a barna szemében apró zöld pettyek csillannak. És hogy a
hihetetlenül hosszú, sötét szempillái felkunkorodnak a végüknél...

– Ír?

– Ha? – térek magamhoz a hangját hallva, majd azon kapom, hogy

engem bámul, méghozzá azzal a gunyoros félmosollyal az ajkán,
ami azt jelzi, hogy mondott valamit, amit meg sem hallottam, mert
túlságosan lefoglalt, hogy tátott szájjal bámuljam.

Ugyanis pontosan ez történt.

Megköszörülöm a torkomat, miközben a fülem pont úgy lángol, mint

az arcom minden egyéb része. Szeretném megkérdezni tőle, hogy
miért nevez egyfolytában így engem, de mindössze csak annyit
sikerül kinyögnöm, hogy: – Elnézést?

Szerencsére nem kezd el nyaggatni.

– Hogy van a tetkód? – kérdezi, ahogy lassan visszacsúsztatja a

papírt, ahonnan elvette, miközben az ujja ismét hozzáér a
kulcscsontomhoz. A testem megint megremeg, majd megfeszül az
érintésétől.

– Ó... remekül. – Nagyot nyelek, miközben még jobban a

mellkasomhoz ölelem a könyveimet, a tekintetemet pedig a
kollégium felé fordítom, az épület előtt lézengő diákok irányába.
Bármerre, csak ne a botrányos éjszakám két lábon járó
emlékeztetőjét kelljen néznem.

– Tényleg? Mert az enyém pokolian idegesítő.

– Valóban viszket egy kicsit – ismerem be, ahogy visszapillantok

Ashtonra, és látom, hogy a szája széles vigyorra húzódott, felfedve a
gödröcskéit, amik pont az arca közepén helyezkednek el, és amik
még Trentéinél is mélyebbek. Elég mélyek ahhoz, hogy elakadjon a
lélegzetem. Elég mélyek ahhoz, hogy emlékezzem, hogyan is
csodáltam őket részeges kábulatomban. Biztos vagyok benne, hogy
az egyikbe még az ujjamat is beledugtam. És talán a nyelvemet is.

– Neked legalább a hátadon viszket – mondja szinte már félénken.

Annyira le van barnulva, hogy nehéz eldönteni, de biztos vagyok
benne, hogy egy kicsit elpirult.

Kiszakad belőlem egy kuncogás, még mielőtt vissza tudnám fogni

magamat. Ő is csatlakozik egy halk kis kacajjal. Aztán felvillan
előttem egy emlékkép kettőnkről: egymással szemben állunk és
kuncogunk. Csakhogy az ujjaim a hajába gabalyodva pihennek a
tarkóján, a nyelve pedig az egyik fülcimpámmal játszadozik. Hirtelen
abbahagyom a kuncogást, és ráharapok az alsó ajkamra.

– Az összes hülyeség közül, amit csak tenni lehet – motyogja a fejét

rázva –, ez legalább kicsike.

Még mindig annyira lefoglal, hogy megpróbáljam száműzni a

fejemből ezt az előbbi emlékképet kettőnkről, hogy egyszer csak
azon kapom magam, hogy minden előzetes megfontolás nélkül
egyetértek vele.

– Ja, alig bírtam elolvasni, amíg közel nem hajoltam... – A gyomrom

úgy csapódik a földhöz, mint egy zsák kő, magával rántva az összes
vért is, ami egészen eddig az arcomat pirosította. Ezt most komolyan
kimondtam hangosan? Nem, dehogy. Nem tennék ilyet.
Szemének csillogása azonban elárulja, hogy kétségkívül kimondtam.
Azt hiszem, mindjárt rosszul leszek.

– Én... én nem... tényleg mennem kell. – Már éppen kezdeném

kikerülni, amikor végiggördül az első izzadságcsepp a hátamon.

Ashton követ engem, majd a könyveim felé biccentve így szól: – Jó

sok reálos órát vettél fel.

Ennyit a menekülési tervemről. Mégis mit művel? Miért cseveg

velem? Repetában reménykedik? Vajon tetszene az nekem?

Fürgén végighordozom rajta a tekintetemet. Igen, hajlandó vagyok

beismerni: gyönyörű. Ahogy Reagan is megjegyezte, valószínűleg ő
az egyik legszexibb pasi a campuson. Négy napja vagyok itt, nincs
nagyon viszonyítási alapom, mégis biztos vagyok benne, hogy ez
így igaz. És túlságosan sok arcpirító emlékkép villant fel lelki
szemeim előtt az elmúlt pár napban, hogy megpróbáljam letagadni,
élveztem azt az éjszakát.

De... Nem, nem akarok repetát. Úgy értem, amikor ránézek, minden,
amit csak látok, helytelen. Még csak nem is úgy néz ki, mint egy
princetoni diák. Nem mintha lenne egy kifejezetten „princetoni”
embertípus; mert nincs. Abból, amit eddig láttam, úgy tűnik, a
diákság lenyűgözően sokszínű. Egyáltalán nem az a mellényes,
elkényeztetett majom sztereotípia, amit a nyolcvanas évekbeli
filmekben lát az ember.

De Ashton valahogy mégsem illik bele a Princetonról alkotott

elképzelésbe. Nem tudom, hogy kopott farmerje miatt, ami egy kicsit
túl mélyre lóg, vagy a vékony, szürke felső miatt, aminek az ujját
feltűrte a könyökéig, vagy az alkarjának belső felén elterülő tetoválás
miatt, vagy a csuklóján lévő széles, meggyötört bőr karkötő miatt...
Nem tudom, hogy mi miatt.

– Ír?
Hallom, ahogy a nevemen szólít. Áhh! Ez nem a nevem. Csak az a
név, amin ő szólít. Abból a telt ajkán játszadozó félmosolyból tudom,
hogy megint rajtakapott, amint bámulom, és élvezi a helyzetet.

Megköszörülöm a torkomat, majd gyorsan kinyögöm: – Igen. Csupa

reálos. Egyet leszámítva. – Az az egy egy irodalomóra. Egy cseppet
sem praktikus, és teljes mértékben felesleges az orvosi pályámhoz,
de legalább majd eleget tesz dr.

Stayner „tanácsának”, hogy válasszak egy kurzust, ami fölött amúgy

elsiklottam volna a katalógusban.

– Hadd találjam ki! Orvosnak készülsz?

– Gyerekonkológusnak – bólintok mosolyogva. Számos diákkal

ellentétben, aki képtelen eldönteni, mihez is kezdjen az életével, én
az óta a nap óta pontosan tudtam, hogy milyen karriert akarok
választani, hogy a barátnőm, Sara Dawson belehalt a leukémiába.
Kilencéves voltam. Egész könnyű döntés volt. Sírtam, és
megkérdeztem apát, hogy mit tehettem volna Saráért. Arcán
gyengéd mosollyal apa biztosított, hogy Saráért semmit sem
tehettem volna, viszont elég okos vagyok ahhoz, hogy felnőve orvos
legyek, és megmentsek más gyerekeket.

Annak szentelni az életemet, hogy gyerekeket mentsek meg, elég

nemes feladatnak hangzott. Olyan cél lett számomra, amit egészen
azóta nem kérdőjeleztem meg, és az elhatározásom sem ingott
meg.

Most azonban, Ashton összehúzott szemöldökének látványa alapján

még azt hihetné az ember, éppen azt mondtam neki, hogy az álmom
egy szennyvíztelepen dolgozni. Egy pillanatig egyikünk sem szól,
aztán Ashton teljesen más témára tereli a szót.

– Nézd, ami szombat este történt... Nem tehetnénk úgy, mintha

semmi sem történt volna? – kérdezi, ahogy kezét a zsebébe
csúsztatja.
Az állam leesik egy pillanatra, amíg az agyam feldolgozza ezeket a
szavakat. Azokat a szavakat, amiket én is újra és újra
végigjátszottam a fejemben az elmúlt három napban.

Megtehetném? Szeretném. Minden sokkal egyszerűbb lenne, ha

simán csak megnyomhatnám a Törlés gombot, és
megszabadulhatnék azoktól az emlékfoszlányoktól, amik még
mindig ott lángolnak a fejemben, mire hirtelen elpirulok, a figyelmem
pedig... teljesen szétesik.

– Persze – mondom mosolyogva. – Mármint... ha sikerül rávenned a

nővéremet és Reagant, hogy ők is így tegyenek.

Egyik kezét felemeli, hogy meg tudja dörzsölni a tarkóját, amitől a

mellkasán a pólója eléggé megfeszül ahhoz, hogy lássam az izmai
körvonalát. Azokét az izmokét, amiket a múltkor végigtapogattam.

– Ja, nos, gondolom, a nővéred nem tud túl nagy galibát okozni,
mivel nem itt él.

– Nem, tényleg nem – értek egyet. Nem tud mást tenni, mint hogy
random fotókat küldözget nekem egy kövér, kopasz pasiról, aki
éppen egy tetoválópisztolyt tart a segged felett, mint ahogy tette azt
tegnap is. A képet rögtön ki is töröltem, de biztos vagyok benne,
hogy nem ez volt az utolsó.

– Reagan pedig egy szót sem fog szólni – hallom Ashtont.

Leengedi a karját az oldala mellé, majd elnéz a távolba, miközben

azt motyogja az orra alatt: – Ilyesmiben lehet rá számítani.

– Oké, nagyszerű, akkor hát... – Talán mindezt a hátam mögött

hagyhatom, és lehetek újra önmagam. Livie Cleary. A jövendőbeli
orvos. A jó kislány.

Ashton visszapillant az arcomra, a tekintete pedig egy pillanatra az

ajkamra kalandozik, valószínűleg azért, mert úgy rágom az alsó
ajkamat, mintha mindjárt le akarnám harapni.
Úgy érzem, mondanom kéne még valamit.

– Alig emlékszem rá, szóval... – hagyom a mondat végét lógni a

levegőben, ahogy olyan nyugalommal adom elő neki ezt a
hazugságot, ami engem is meglep. És kicsit le is nyűgöz.

Ahston oldalra hajtja a fejét, a tekintete pedig ismét elkalandozik,

mintha teljesen elmerült volna a gondolataiban.

Aztán egy szórakozott kis mosoly ül ki az ajkára.

– Ezt még sosem mondta nekem egy lány sem.

Az én szám is apró mosolyra húzódik, ahogy lesütöm a szememet,

és az edzőcipőjét kezdem tanulmányozni, miközben úgy érzem,
végre én is szereztem egy pontot. Livie: egy.

Megalázó beszélgetés: egymillió.

– Nos, mindenből van első alkalom, gondolom.

Halk, mélyen, a torkából feltörő nevetése visszacsalja tekintetemet

az arcára, hogy láthassam a csillogó szemét. Úgy rázza a fejét,
mintha valami olyan vicc járna a fejében, amit csak ő ismer.

– Mi az?

– Semmi, csak... – Elhallgat, mintha nem lenne biztos benne, hogy

be kéne-e fejeznie a mondatot vagy sem. Végül úgy dönt, befejezi,
és ezzel egy széles vigyor kíséretében ráteszi a pontot
megaláztatásomra. – Jó sok első alkalmad volt azon az éjjelen, Ír. És
mindegyiket külön meg is jegyezted.

Képtelen vagyok visszafogni a torkomból feltörő furcsa hangot;

olyan, mintha éppen haldokolnék. Ami talán így is van, mivel a
szívem felhagyott a dobogással. Nem tudom, hogy a karom
egyszerűen csak elernyedt-e, vagy valóban a magasba kaptam,
hogy elrejtsem elakadó lélegzetemet, de valahogy, hiába
szorongattam őket eddig úgy, mintha az életem múlott volna rajta,
elvesztettem a fogást a tankönyveimen, és azok összevissza a fűre
potyogtak. Közvetlenül az önbecsülésem utolsó foszlánya mellé.

Gyakorlatilag a földre zuhanok, hogy összeszedjem a könyveket,

miközben vadul kutatok a fejemben. Az a baj, hogy nem igazán
emlékszem rá, hogy nagyon beszélgettem volna Ashtonnal. Arra
pedig végképp nem, hogy megjegyeztem volna az összes...

Az a nyavalyás széf felnyílik az agyamban, pont csak annyira, hogy

kicsusszanjon a résen egy újabb korhatáros emlék. Lelki szemeim
előtt megvillan az a téglafal, aminek nekifeszül a hátam, miközben a
mellkasomnak meg Ashton feszül, a lábam a dereka körül, ahogy a
csípőnk egymásnak nyomódik. Aztán az is felvillan, ahogy a fülébe
suttogom, hogy még sosem éreztem ezt korábban, és hogy
keményebb, mint képzeltem volna...

– Ó, édes istenem! – nyögök fel, ahogy a kezemet a hasamra

szorítom. Biztos vagyok benne, hogy rosszul leszek. Úgy tűnik,
kezdek rászokni a nyilvános rókázásra.

A szívem ismét dobogni kezd – az igazat megvallva vadul dübörög

–, ahogy elérek a megaláztatás egy újabb szintjére.

Pont úgy hangzottam, mint a színésznő Ben szörnyű

videójában, amit Kacey nézetett meg velem a nyáron. Szó szerint.

Egyik este véletlenül pont rányitottam azokra az idiótákra, ahogy a
videót nézték. Kacey kihasználta az alkalmat, hogy lenyomjon a
kanapéra, miközben Trent, Dan és Ben teli torokból röhögött a
lángoló arcomon és a rémült sikoltásaimon.

A nővérem maga az Antikrisztus. Mindez az ő hibája. Az övé és

Stayneré. Meg azoké a hülye vodkabombáké. És...

– Ír! – Ashton hangját hallva felkapom a fejemet. Eltart egy pillanatig,

amíg rájövök, hogy előttem guggol, kezében a tankönyvemmel, és
kíváncsi kifejezéssel az arcán. Megfogja a könyökömet, és segít
felállnom. – Sokszor merülsz el a gondolataidban, nem igaz? – szól
elmélkedve, ahogy átnyújtja nekem a könyvemet.

Nem tudom, hogyan is felelhetnék erre, úgyhogy inkább nem

teszem. Szimplán csak összeszorítom az ajkamat egy pillanatra,
majd csendesen így szólok:

– Vedd úgy, hogy a szombat este el van felejtve.

– Köszi, Ír! – Megdörgöli a homlokát az ujjhegyeivel. – Nem akartam,

hogy kitudódjon. Megbántam. Úgy értem... – Megrándul, ahogy rám
néz, mintha éppen nekem jött volna, és most azt nézné,
megsérültem-e. Hallom, ahogy halkan kifújja a levegő, aztán tesz
pár lépést hátra. – Majd még találkozunk!

Aprót bólintok felé, és megeresztek egy feszes mosolyt. Belül

azonban teljes torokból üvöltök: „Soha napján kiskedden!”

– A francba! – motyogom, ahogy tíz perc késéssel érkezem a

találkozó helyszínére. Körbepillantok, de semmit sem látok, ami a
campusnéző csoportra emlékeztetne. Elmentek, hogy aztán csomó
mindent megtudjanak ennek a kiváló egyetemnek a történelmi
jelentőségéről, miközben én meg itt ragadtam, újra és újra lejátszva
magamban az Ashtonnal lefolytatott beszélgetésemet. Minden egyes
alkalommal, az a szó – az a bizonyos szó – ragad meg az
elmémben.

Megbántam.

Megbánta, ami velem történt. A hímringyó megbánta, hogy velem

szórakozott. Eléggé bánta ahhoz, hogy megkeressen, és megkérjen,
ne mondjam el senkinek. Már attól rosszul érezte magát, hogy
eszébe jutott. Ezt jelentette az a kis összerezzenés.

Az egy dolog, hogy én megbántam, ami vele történt. Úgy értem,

valami bődületes baromságot műveltem, ami ráadásul teljesen
karakteridegen volt számomra. Egy egész halom „első
alkalmat” odaadtam egy srácnak, akit még csak nem is ismerek.

Akinek valószínűleg volt már vagy száz egyéjszakás, részeg

románca, amikor jóval tovább elment a lánnyal, mint velem.

Aki megbánta, amit velem művelt.

Leülök a lépcsőre, és üres tekintettel bámulni kezdem a kezemet.

Testem minden egyes racionális porcikája azt mondja nekem, hogy
ne is gondoljak rá, de egyszerűen képtelen vagyok.

Egymás után többször is nyelek, de a szárazság a torkomban nem

szűnik, ahogy gondolatban végigmegyek az összes lehetséges
indokon, ugyan miért is bánhatta meg a velem történteket Ashton.
Vajon rondának talál? Vajon a vasárnap reggeli ébredés olyan
„bányarémreggel” volt számára, amit Kacey mindig emleget?
Tisztában vagyok vele, hogy rettenetesen nézhettem ki, a hajam úgy
állt, mint egy szénaboglya, a szemem véreres volt, a leheletem
pedig elég büdös ahhoz, hogy virágot hervasszak vele.

Vagy lehet, hogy a „képességeim szintje” volt a probléma?

Persze, tudom, hogy nem vagyok tapasztalt, de... annyira rossz

lettem volna?

Annyira lefoglal, hogy az egómat istápoljam, hogy amikor meghallom

egy srác hangját a közelemben, ahogy azt mondja: „Elnézést!”,
továbbra is csak a földet bámulom, a fülem botját sem mozdítva,
abban reménykedve, hogy valaki máshoz beszél.

Azonban arra, amit ezután mond – nem is amit mond, hanem az,
ahogy –, felkapom a fejemet, és a hang tulajdonosát kezdem kutatni.

– Jól vagy?

Tudom, hogy a szám tátva maradt, ahogy nézem, amint helyet foglal
mellettem a lépcsőn, de nem érdekel. Mindössze csak döbbenten
bólintok, ahogy azt a sötétzöld szempárt és azt a kellemes mosolyt
bámulom.

– Biztos vagy benne? – kérdezi halkan kuncogva. A kuncogása pont

olyan kellemes, mint a mosolya.

– Írországból jöttél? – bukik ki belőlem, mielőtt visszafoghatnám

magam. Becsukom a szememet, úgy próbálom meg kimagyarázni
magamat, belebotolva a saját szavaimba. – Úgy értem... Azt
gondoltam... Olyan az akcentusod... Írnek hangzol.

Tiszta idiótának hangzol, Livie.

– A nevem Connor – mondja. – És igen. Eredetileg...

– Dublinből származol – vágok a szavába, ahogy egyre izgatottabb

leszek.

Ismét bólint, és úgy mosolyog, mintha örülne neki, hogy így

felismertem.

– Tizenkét éves koromban költöztem Amerikába.

A vigyorom kiszélesedik. Nem bírok leállni. Biztos úgy nézek ki, mint
egy idióta.

– És önnek van neve, kisasszony? Vagy inkább csak nevezzelek

Vigyornak?

– Ó, igen, persze. – Összeszorítom az ajkamat, hogy igába hajtsam

az arcizmaimat, majd felé nyújtom a kezemet. – Livie Cleary.

Szemöldöke a magasba szalad, ahogy megfogja a kezemet. Az övé

meleg és erős és... kényelmes.

– Édesapám Dublinban nőtt fel. Az akcentusod... olyan, mint az övé.

– Apa tizenhárom éves korában költözött az Államokba, úgyhogy az
akcentusa sokat finomodott, de attól még ott volt, néha kecsesen
feltűnve, majd elbújva a szavai közt. Pont, mint Connoré.
– Úgy érted, édesapád is szintén sármos és okos?

Kuncogok, és egy pillanatra lesütöm a tekintetemet, miközben a

nyelvembe harapok, nehogy véletlenül rászóljak, hogy múlt időt
használjon. Sármos és okos volt.

Miután alig két perce tart a beszélgetés, nem ez a legjobb pillanat,

hogy felhozzam a halott szüleimet.

Kellemes csend telepedik közénk, majd Connor megkérdezi: – És

miért üldögél itt egyes-egyedül, Miss Cleary?

Legyintek egyet a kezemmel, mintha semmiség lenne az egész.

– Ó, úgy volt, hogy részt veszek a campustúrán, de lekéstem.

Feltartott egy... – A gondolataim visszakalandoznak az előző

beszélgetésemhez, magukkal hurcolva komfortérzetem egy részét. –

Egy seggfej – motyogom elkalandozva.

Connor lopva körbepillant, majd mosolyogva megkérdezi: – Az a

seggfej még mindig itt van a közelben?

Érzem, ahogy elpirulok.

– Ezt nem lett volna szabad meghallanod.

Az óta a hét óta, hogy Stayner rávett, minden egyes mondatba, ami
kicsúszik a számon, szúrjak be egy szitokszót – amiket a nővérem
válogatott ki –, azon kapom magam, hogy a szókincsem, akaratom
ellenére is, színesebb lett. Ez főleg akkor igaz, ha dühös vagy
ideges vagyok, bár hirtelen rá kell ébrednem, hogy jelen pillanatban
egyik sem igaz rám.

– És nem. Remélem, hogy nagyon-nagyon messze van. – Egy kút

alján, egy csapatnyi olyan lány társaságában, akiket nem bánt meg,
hogy ne unatkozzon.
– Nos – Connor feláll, és odanyújtja nekem a kezét –, kétlem, hogy
az általam vezetett túra is annyira ismeretterjesztő jellegű

lenne, de már három éve itt vagyok, ha érdekel.

Még csak nem is habozom, mielőtt megfognám a kezét. Jelen

pillanatban egyetlen olyan dolog sem létezik a világon, amit
szívesebben tennék, mint hogy bejárjam a Princeton campusát
Connorral Dublinből.

***

Mint kiderül, Connor Dublinből meglepően keveset tud a Princeton

történelméről. Ezt a hiányosságát azonban számos kínos,
személyes történettel pótolja. Már fáj az oldalam a nevetéstől, mire
elérünk egy félreeső, középkori stílusú kis udvarhoz a kollégiumom
mellett, aminek a létezéséről még csak nem is tudtam, viszont örülök
neki, hogy felfedeztem, mert tökéletes helynek tűnik a tanuláshoz.

– ...És másnap reggel pont itt találták meg a szobatársamat egy szál
semmiben, leszámítva egy pár fekete zoknit – mondja Connor,
ahogy arcán könnyed mosollyal egy fapad felé mutat.

Valahol a találkozásunk és a jelen pillanat közt elkezdtem értékelni,

milyen vonzó is Connor. Először nem is igazán vettem észre, de ez
valószínűleg azért történt, mert még mindig ki voltam akadva Ashton
miatt. Connor magas, homokszőke haja van – rendezett, de divatos
–, és sima, napbarnított bőre. Szikár testalkatú, de látom abból,
ahogy a vasalt vászonnadrágja áll rajta séta közben, és abból,
ahogy a kockás inge ráfeszül széles vállára, hogy azért izmos.
Gyakorlatilag ő az a srác, akit mindig magam mellé képzeltem,
amikor arról ábrándoztam, hogy egy nap majd ezen a campuson
fogok sétálni.

De azt hiszem, végeredményben Connor mosolya az, ami felé húz.

Széles és őszinte mosolya van. Semmi sem rejtőzik mögötte, egy
csepp megtévesztés sem.
– Mégis hogyan mész át a vizsgáidon? Úgy hangzik, mintha mást
sem csinálnál, csak buliznál – kérdezem, ahogy nekidőlök a padnak,
és felhúzom az egyik térdemet az ülésre.

– Nem bulizok annyit, mint amennyit a szobatársaim szeretnék. –

Már csak a könnyed kuncogásának hangjától is felsóhajtok. – A
buliknak vége, amint elkezdődnek az órák.

Legalábbis a félévközi vizsgák utánig. Persze ezt mindenki döntse el

maga, de én jól kitanítva akarok hazamenni, nem pedig haldokló
májjal és nemibetegen.

Hirtelen felé kapom a tekintetemet meglepetésemben.

– Bocsi! – Az arca kicsit elpirul, de aztán gyorsan visszatér a

vigyora. – Még mindig egy kicsit dühös vagyok rájuk. Tartottak egy
nyavalyás tógapartit szombaton. Még mindig takarítjuk a házat.

A testem rögtön megfeszül. Tógapartit? Ugyanarról a tógapartiról

beszél, ahol lerészegedtem, és Ashtonnal smároltam? Nyelek egyet,
mielőtt feszült suttogással megkérdezném:

– Mit mondtál, hol is laksz? – Fogalmam sincs, hol is volt a parti,

úgyhogy igazából semmit sem számít, ha megmondja a címet. Ami
viszont számít, hogy Connor ott volt-e, hogy szemtanúja legyen a
műsoromnak.

Kicsit visszavesz a tempóból, és arcán kíváncsi kifejezéssel rám

néz.

– Közvetlen a campus mellett, pár másik sráccal.

Közvetlen a campus mellett. Reagan is ezt mondta, amikor

elindultunk a buliba azon az estén. Talán több tógaparti is volt azon
az éjszakán?

– Ó, tényleg? – Próbálok könnyed és nyugodt hangon beszélni.

Ehelyett azonban úgy hangzik, mintha valaki éppen most szívná ki
belőlem az életet. – Pont egy tógapartin voltam szombat este.

Elvigyorodik.

– Tényleg? Akkor biztos nálunk voltál. Manapság már nem igazán

tartanak tógapartikat. – Majd egy szemforgatás kíséretében,
motyogva folytatja: – A szobatársam, Grant. Ő már csak ilyen
gyogyós. Jól érezted magad?

– Öhm, igen. – Oldalvást rápillantok. – És te?

– Ó, én Rochesterben voltam az unokatestvérem esküvőjén –

mondja a fejét rázva. – Kicsit szívás volt, hogy ugyanazon a
hétvégén volt a kettő, de a családom elég komolyan veszi... a
családot. Anyám kinyírt volna, ha kihagyom.

Fájdalmasan lassan eresztem ki a levegőt a tüdőmből, csak hogy

ne

legyen

annyira

egyértelmű,

mennyire

megkönnyebbültem, amiért Connor nem volt ott. Bár valószínűleg ha

ott lett volna, akkor nem beszélgetne most velem.

– De hallottam, hogy eléggé elvadultak a dolgok. Még a zsaruk is

kijöttek.

– Ja, volt pár részeg... – mondom lassan, majd, miután rettenetesen

témát akarok váltani, megkérdezem: – Mi a főszakod?

– Politika. Majd jogra akarok menni. – Fürkésző tekintettel figyel,

miközben beszél. – Remélem, hogy jövőre felvesznek a Yale-re vagy
a Stanfordra, ha minden jól megy.

– Az szép! – bólintok, mivel fogalmam sincs, mi mást mondhatnék.

Aztán azon kapom magam, hogy azt a barátságos, zöld szemét
bámulom, és mosolygok.

– És te? Van már valami ötleted, hogy milyen főszakot választasz?

– Molekuláris biológia. Majd orvosira akarok menni.

Connor, beszélgetésünk alatt talán most először, összevonja a

szemöldökét.

– Ugye

tudod,

hogy

bölcsészkaros

főtárggyal

is

jelentkezhetsz az orvosira?

– Tudom, de könnyen mennek a reáltárgyak.

– Hah. – Connor kíváncsi tekintettel vizslat. – Gyönyörű és még okos

is. Veszélyes kombináció.

Lehajtom a fejemet, ahogy pír terül szét az arcomon.

– Nos, itt vagyunk. – A kollégiumom felé int a kezével. – Gyönyörű

épület, nem igaz?

Hátrahajtom a fejemet, hogy szemügyre vegyem a gótikus épületet.

Normál esetben egyetértenék vele. Most azonban azon kapom
magam, hogy csalódott vagyok, mivel ez azt jelenti, hogy a túrának
és ezzel együtt a mosolygós Connorral töltött időmnek vége. És még
nem állok készen erre.

Figyelem, ahogy kezét a zsebébe csúsztatva hátrálni kezd.

– Örülök, hogy találkoztunk, Livie Miamiból!

Pár másodpercig félszegen piszkálgat egy kilazult követ a cipőjével,

miközben én csak állok ott és figyelem. Aztán, szinte habozva,
megkérdezi:

– Lesz egy kis buli nálunk szombaton, ha lenne hozzá kedved. Hozd
magaddal azt a vadóc szobatársadat, akiről meséltél, ha szeretnéd.

– Azt hittem, azt mondtad, a bulik véget érnek, amint elkezdődnek az

órák – mondom oldalra hajtott fejjel és összeszorított ajkakkal.

Tekintete végigsiklik az arcomon, szeme elgondolkodva megcsillan.

– Kivéve akkor, ha egy buli remek kifogásként szolgál, hogy áthívjak

hozzánk egy gyönyörű lányt. – Aztán elpirul, tekintetét pedig a földre
süti.

És ekkor rádöbbenek, hogy amellett, hogy jól néz ki, Connor

ráadásul hihetetlenül sármos is. Nem tudom, hogyan is
válaszolhatnék, így hát egyszerűen csak annyit mondok: –
Találkozunk szombaton!

– Remek! Mondjuk, nyolckor? – Elismétli az utca nevét és a

házszámot, majd egy utolsó, széles vigyorral az arcán elindul, kissé
kocogva, mintha késésben lenne valahonnan. Nekidőlök a padnak,
és figyelem, ahogy távolodik, miközben azon jár az eszem, hogy
vajon csak kedves akart-e lenni velem. Aztán, éppen ahogy már
eltűnne az épület mögött, lelassít és visszapillant felém. Amikor látja,
hogy még mindig figyelem, csókot dob, majd nyoma vész.
Nekem pedig össze kell szorítanom az ajkamat, hogy ne vigyorogjak
úgy, mint egy idióta.

Ez a nap egész jól végződik.

ÖTÖDIK FEJEZET

Diagnózis

Én megpróbáltam a princetoni campus által szervezett annyi

programon részt venni, amennyin csak lehet, hogy elmerüljek a
hangulatban és a kultúrában, Reagan meg azt döntötte el, hogy
annyi sör-és vodkaközpontú eseményen vesz részt, amennyi csak
létezik. És azt is eldöntötte, hogy ezekre nekem is vele kell tartanom.
És mivel örökmozgó szobatársam kedvében akartam járni, a hét
minden egyes estéjén kollégiumi bulikban kötöttem ki, és minden
reggel ólomnehéz szemhéjjal ébredtem. Meg aztán abban is
reménykedtem, hogy megint összefutok Connorral. Bár valahol
mélyen attól is féltem, hogy megint belebotlok Ashtonba. Ám a
végén aztán a remény győzedelmeskedett a félelem fölött.

Sajnos azonban sosem láttam Connort. Viszont Ashtont sem.

Azonban találkoztam még pár másik elsőévessel, beleértve egy Sun

nevű koreai lányt, akinek éppen annyira újdonság ez az állandó
partizás, mint nekem, és aki, jobb szó híján, valahogy hozzám
ragadt csütörtök este.

Őszintén fogalmam sincs, Reagan hogyan fogja túlélni az órákkal

járó rengeteg tanulnivalót itt. A könyvei egy kupacban hevernek az
asztalán, érintetlenül. Még csak át sem lapozta őket. Lassan kezdem
azt hinni, hogy valójában nem is diák, hanem Kacey és dr. Stayner
beépített embere. Szinte látom is a lelki szemeim előtt, hogy
gonoszul kuncognak, miközben előállnak ezzel a tervvel. Azonban
akár diák, akár nem, örülök neki, hogy Reagan a szobatársam.
Kivéve akkor, amikor a szomorú kiskutya tekintetével rávesz, hogy
menjek el vele inni.
Arra ébredek, hogy valaki rendületlenül kopogtat az ajtónkon.

– Könyörgök, valaki nyírjon ki – nyögi Reagan.

– Én megteszem, de előbb ajtót nyitnál? – motyogom, ahogy

befúrom a fejemet a párnám alá, miközben kinyomom magam alól a
kivételesen éles sarkokkal rendelkező tankönyvet. Tegnap este
sikerült elszöknöm a két emelettel felettünk tartott kollégiumi buliból,
és visszajöttem ide, hogy olvassak egy kicsit.

Az óra hajnali hármat mutatott, amikor legutoljára néztem.

Most hetet. – Biztos téged keresnek, Reagan. Én nem ismerek

senkit sem a campuson – érvelek, ahogy még jobban
összegömbölyödöm az ágyban.

– Shhh... majd elmegy – suttogja.

De a kopogtató nem távozik. Helyette egyre fürgébben és

követelőzőbben kopog, mire kezdek aggódni, hogy a fél emeletet fel
fogja ébreszteni. Ahogy feltápászkodom a könyökömre, készen arra,
hogy kimásszak a fenti ágyból, és ajtót nyissak, hallom, ahogy
Reagan legyőzötten felnyög, és lerántja magáról a takarót. Jelezve,
hogy mennyire nincs ez ínyére, odatrappol az ajtóhoz, aztán halkan
káromkodva és valamiért a sátánt emlegetve felcsapja.

– Ébresztő, hétalvók!

Olyan hirtelen ülök fel, hogy a szoba forogni kezd körülöttem.

– Mit keres maga itt? – kérdezem magas hangon, ahogy

megfordulva azt látom, hogy egy jól szabott öltönyt viselő, kifinomult
külsejű férfi belép a szobába. Két és fél éve nem találkoztam
személyesen dr. Staynerrel. Gyakorlatilag pontosan ugyanúgy néz
ki, mint akkor, csak a haja őszebb kissé, meg aztán úgy alapból
kicsit kevesebb is van belőle a fején.

Megrántja a vállát.
– Szombat van. Mondtam, hogy ma beszélünk.

– Igen, de nem itt. Meg aztán reggel hét óra van!

Összehúzott szemöldökkel lepillant a karórájára.

– Valóban ilyen korán lenne? – Aztán megint megrántja a vállát,

majd magasba lendíti a karját, miközben a szemében őszinte
izgatottság csillan. – Micsoda gyönyörű nap! – Amilyen gyorsan a
magasba emelte, olyan gyorsan le is engedi a karját, majd visszavált
a nyugodt hangszínére. – Öltözz fel! Vissza kell érnem délre a
városba egy konferenciára. Találkozunk a portán fél óra múlva.

Mielőtt sarkon fordulna, és elhagyná a szobát, észreveszi a gyűrött

trikójában és rózsaszín pizsamanadrágjában álldogáló, nyúzott, de
kíváncsi Reagant. Odanyújtja neki a kezét.

– Szia! Én dr. Stayner vagyok.

Szemöldökét kimerülten összehúzva Reagan megfogja a felé

nyújtott kezet.

– Helló! Én meg Reagan.

– Á, igen. A szobatárs. Már sokat hallottam rólad.

Mégis kitől? Nem beszéltem Staynerrel, amióta...

Felsóhajtok. A nyavalyás nővérem. Hát persze.

– Megtennéd nekem, hogy ráveszed Livie-t a szocializációra?

Megvan az a szokása, hogy túlságosan a tanulásra koncentrál.

Csak tartsd őt távol azoktól a vodkabombáktól.

Meg sem várva a reakciómat, pont olyan feszes léptekkel kisétál,

mint ahogy bejött, otthagyva az új szobatársammal, aki engem
bámul.
– Ez meg kicsoda?

Hol is kezdjem? A fejemet rázva lelendítem a lábamat az ágyról,

miközben azt motyogom, hogy:

– Nincs időm most elmagyarázni.

– Oké, de... Valami orvos? Úgy értem, ő a te... – Habozik. – A te

orvosod?

– Valami olyasmi, úgy tűnik. – Nem akarok mást, mint a fejemre

húzni a takarót, és aludni még pár órát, de tudom, hogy ha nem érek
le a portára harminc percen belül, akkor Stayner képes
végigmasírozni a folyosón, miközben teli torokból ordibálja a
nevemet.

– Miféle orvos? Úgy értem... – Hosszú hajának egyik tincsét az ujja

körül tekergeti. Az ideges Reagan ritka látvány.

Már épp nyitom a számat, hogy válaszoljak neki, de aztán eszembe

jut egy ördögi ötlet, és meggondolom magam. Még mindig jövök
Reagannek eggyel azért a feles vodkáért, amit gyakorlatilag
lenyomott a torkomon előző este... Miközben átnyálazom a
szekrényemet egy farmer és egy póló után kutatva, összeszorítom
az ajkamat, hogy elrejtsem a mosolyomat, és nyugodtan így szólok:

– A fő kutatási területe a skizofrénia.

A szavaimat teljes csend követi. Nem nézek oda, de biztos vagyok

benne, hogy Reagannek leesett az álla.

– Ó... Nos, van valami, ami miatt aggódnom kéne?

Megragadom a tisztálkodószeres táskámat, aztán odalépek az

ajtóhoz, de direkt lelassítok, ahogy a kezemet a kilincsre helyezem,
majd felpillantok, mintha mélyen a gondolataimba merültem volna.

– Nem hiszem. Nos, kivéve, ha elkezdenék... – Legyintek egyet,

mintha mit sem számítana. – Ó, ne is törődj vele!
Valószínűleg nem fog megismétlődni a dolog. – Ezzel csendesen
kicsusszanok az ajtón. Nagyjából egy métert sikerül megtennem,
mielőtt kitörne belőlem a kuncogás, elég hangosan ahhoz, hogy
valaki felnyögjön az egyik közeli szobában, hogy fogjam be.

– Ezt még visszakapod, Livie! – kiáltja Reagan a csukott ajtón át,

aztán ő is nevetni kezd.

A humor néha tényleg segít.

– Tudtam, hogy Kacey küldte az üzenetet – mondja Stayner, ahogy

hátrahajtja a fejét, hogy megigya a kávéja utolját, a legnagyobb
pohár kávéét, amit valaha láttam. Én azonban hagytam, hogy az
enyém kihűljön, mivel alig értem hozzá, ahogy dr. Stayner kiszedte
belőlem a campuson töltött első

hetem minden egyes kínos részletét.

Nagyon odavan azért, hogy mindent meg kell beszélni.

Emlékszem, Kacey sokat szidta ezért az elején. A nővérem teljesen

össze volt törve akkoriban. Semmiről sem volt hajlandó beszélni – a
balesetről, a veszteségről, az összetört szívéről.

Azonban az intenzív, bennlakásos kezelése végére dr. Stayner

minden egyes apró kis részletet kihúzott Kacey-ből, amit csak tudni
lehetett róla, ezzel segített neki meggyógyulni.

A nővérem engem is figyelmeztetett erre a szokására, még amikor

elkezdtük a telefonbeszélgetéseinket. Livie, csak mondd el neki, amit
tudni szeretne. Így vagy úgy, de úgyis ki fogja deríteni, úgyhogy
könnyítsd meg a dolgot a magad számára, és egyszerűen csak
mondd el neki. Valószínűleg már úgyis tudja. Szerintem valami jedi
elmetrükköt használ.

Az elmúlt három hónap nem-terápiás ülése alatt egyetlen igazán

kellemetlen beszélgetésem sem volt dr. Staynerrel, semmi olyan,
amit túl fájdalmasnak, túl tragikusnak vagy túl nehéznek találtam
volna felhozni. Igaz, kért tőlem olyan dolgokat, amiktől a mai napig is
felmegy a vérnyomásom, mint például a bungee jumpingozás, vagy
az, hogy egymás után sorban nézzem meg a Fűrész filmeket, amitől
utána még hetekig rémálmaim voltak. De a tényleges
beszélgetéseink – anyáról és apáról, arról, hogy mire emlékszem a
gyerekkoromból, de még arról is, hogy mit tett Raymond bácsi, és
hogy miért hagytuk el Michigant – sosem voltak nehezek vagy
kényelmetlenek számomra. A legtöbb kifejezetten kellemes volt.

Azonban a kétórás eszmecsere a részeges smárolásomról, és arról,

ami azután történt, teljesen kifárasztott, és lángba borult tőle az
arcom. Tudtam, hogy biztos ki fog kérdezni a múlt szombat estéről.
Azt terveztem, hogy majd átsiklom a legégőbb pillanatok felett,
azonban dr. Staynernek megvan hozzá a tehetsége, hogy a
legutolsó részletet is kihúzza az emberből.

– Nagyon nagy utat tettél meg az utóbbi pár hónapban, amióta

együtt dolgozunk, Livie.

– Ez azért így nem igaz – mondok neki ellent.

– Ma este egy sráccal randizol, az ég szerelmére!

– Ez nem is igazán randi. Inkább...

Egyetlen legyintéssel elintézi a tiltakozásomat.

– Három hónappal ezelőtt gondolkodás nélkül lecserélted volna a

srácot egy tankönyvre.

– Gondolom... – Visszatűrök egy hajtincset a fülem mögé, amit az

arcomba fújt a lágy szellő. – Vagy így lett volna, majd ájultan
zuhantam volna a földre.

Dr. Stayner prüszkölve felkacag.

– Pontosan.

Ezt rövid szünet követi, majd oldalvást dr. Staynerre pillantok.

– Ez most azt jelenti, hogy vége a terápiámnak? Úgy értem, nézzen
csak rám! Gyakorlatilag exhibicionista lettem. Ha pedig nem fogom
vissza magamat gyorsan a partizást illetően, hamarosan beírathat
egy alkoholelvonóra.

Dr. Stayner hangosan, szívből jövőn kacagni kezd. Miután

abbahagyja a nevetést, pár másodpercet azzal tölt, hogy csak
bámulja a kávéspoharát, miközben mutatóujját végighúzza a
peremén.

Ettől kezdek ideges lenni. Dr. Stayner ritkán hallgat ilyen sokáig.

– Hagyni fogom, hogy úgy éld az egyetemi életedet, ahogy akarod –

mondja csendesen. – Nincs szükséged arra, hogy megmondjam
neked, mit tegyél, vagy hogyan szórakozz.

Magadnak kell meghoznod ezeket a döntéseket.

Egy megkönnyebbült sóhajjal hátradőlök a padon, miközben

nyugalom önt el. Amilyen gyorsan dr. Stayner belépett az életembe,
most éppen olyan gyorsan ki is lép belőle.

– Azt hiszem, Kacey tévedett – mondom inkább magamnak,

mintsem neki, és ettől a kijelentés olyan súlyt vesz le a vállamról,
amit eddig észre sem vettem.

Ismét lágyan felkacag.

– Ó, a nővéred... – Hagyja, hogy a mondat vége ott lógjon a

levegőben, ahogy elhalad mellettünk egy csapat biciklista. – Amikor
Kacey először a gondozásomba került, sokat gondoltam rád, Livie.
Komolyan. Folyamatosan azt kérdezgettem magamtól, hogyan
lehetsz ennyire sértetlen lelkileg, ennyire normális, mindent
figyelembe véve. Teljesen lefoglalt Kacey és Trent, miközben úgy
tűnt, hogy te szépen haladsz az utadon.

Még akkor is szkeptikus voltam, amikor Kacey előadta nekem az

aggodalmait tavasszal. – Leveszi a szemüvegét, hogy meg tudja
dörgölni a szemét. – Az olyanok, mint a nővéred, azok, akik
egyértelműen össze vannak törve, teszik könnyűvé a munkámat.

Összehúzom a szemöldökömet, mivel a szavai összezavarnak.

– De én nem vagyok olyan, mint ő, nem igaz? – Én is hallom, hogy a

hangom megremeg.

Dr. Stayner fejrázása hamarabb választ ad a kérdésemre, mint a

szavai.

– Ó, nem, Livie. Számos szempontból meglepően hasonlítotok

egymásra, viszont ebben a tekintetben nagyon különböztök.

– Tényleg? Én mindig is úgy gondoltam, hogy szöges ellentétek

vagyunk.

Dr. Stayner kuncogni kezd.

– Mindketten olyan csökönyösek vagytok, mint egy öszvér, és

mellette az eszetek úgy vág, mint a borotva. Persze a nyelved
kevésbé csípős, mint Kacey-é. A nővéred nem rejti véka alá a
temperamentumát, de... – Összeszorítja az ajkát. – Párszor már
megleptél a kifakadásaiddal, Livie. Márpedig engem nem könnyű
meglepni.

Az előbbi biciklistákat figyelem, amint éppen egy másik úton

haladnak végig, miközben, ajkamon egy apró mosollyal,
emésztgetem a szavait. Mindig is én voltam a tanulós,
felelősségteljes testvér. A megbízható. Az óvatos, a nyugodt, a
meggondolt. A nővérem az ördögfióka. Titokban még irigyeltem is
ezért.

Aztán visszagondolok az idei nyárra, ami tömve volt olyan dolgokkal,

amikre nem hittem volna, hogy képes vagyok, és rengeteg olyannal,
amiről korábban eszembe sem jutott, hogy kipróbáljam. Csomószor
Kacey is ott volt velem, előszeretettel hozva magát cikis helyzetekbe
az oldalamon.
– Érdekes volt ez a nyár – ismerem be mosolyogva.

Megfordulok, hogy az őszülő orvosra tudjak nézni, majd felteszem

neki azt a kérdést, amire eddig még sosem felelt, abban
reménykedve, hogy most majd választ kapok. – Miért csináltatta
velem ezeket az őrültségeket? Miről szólt ez az egész valójában?

Összecsücsöríti az ajkát, mintha azt próbálná kifundálni, mit is

mondjon.

– Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy színtisztán csakis a saját

szórakoztatásom végett?

– Talán – felelem őszintén, kicsikarva belőle egy kis kacajt. – Úgy

értem, vágom a gyorsrandit, de nem tudom felfogni, hogy a
countrytánc vagy a folytonos káromkodás hogyan segíthetett nekem.
Én inkább azt gondolnám, hogy ezek pont ellentétes hatást váltanak
ki. Tudja... extrém pszichológiai sérülést.

Dr. Stayner szkeptikus tekintettel vizslat.

– Mégis hogyan tudna neked pszichológiai sérülést okozni a

countrytánc?

Felhúzom az egyik szemöldökömet.

– Járt már maga olyan helyen? A nővéremmel?

Stayner a szemét forgatja.

– Ó, szerintem most egy kicsit túlzásba esel. Nem lehetett olyan...

– Mikrofon volt nála! – fakadok ki. – Megpróbált összehozni egy

rögtönzött aukciót, hogy eladjon egy randira! – Hála az égnek, Ciklon
ott volt, hogy kordában tartsa... Magasba lendítem a kezemet, ahogy
eszembe jut a legjobb rész. – Ó! És aztán alkoholt öntött az
üdítőmbe! – Dr. Stayner kuncogni kezd, ahogy a fejemet rázom.

– Persze rögtön észrevettem. Különben ki tudja, mi történt volna.

– Visszadőlök a pad támlájára, miközben motyogva hozzáteszem: –
Valószínűleg smárolni kezdtem volna egy cowboyjal vagy egy
műbikával, vagy valami ilyesmivel. Talán megbillogoztattam volna a
seggemet...

Dr. Stayner hátrahajtja a fejét, ahogy hangosan kacagni kezd, és pár

pillanattal később már én sem állom meg, hogy ne kuncogjak vele
együtt.

– Ó, Livie... – mondja, ahogy leveszi a szemüvegét, hogy le tudja

törölni a könnyeit. – Sosem arról volt szó, hogy mit kértem tőled.
Hanem a lelkesedésedről, hogy minden egyes feladatot teljesíts. –
Ahogy felém fordul, a tekintetében ámulat csillan, miközben a
hangjában még mindig hallom a kuncogást.

– Végig azt vártam, mikor küldesz már el végre a pokolba, de te

minden egyes alkalommal felvetted a telefont, belementél minden
egyes őrült kérésembe, és mindet csodásan végre is hajtottad!

A fejemet oldalra hajtva vizslatom őt.

– Maga tudta, hogy őrültek a kérései?

– Miért, te nem? – Megrázza felém a fejét, majd egy szomorkás

mosoly jelenik meg az arcán. – Sokat megtudtam rólad az elmúlt
nyáron, Livie. Hála az őrült, értelmetlen feladatoknak és a
beszélgetéseinknek. Erről szólt igazából ez a nyár. Az
információgyűjtésről. – Egy pillanatra elhallgat, hogy meg tudja
vakarni az arcát. – Te vagy az egyik legkedvesebb ember, akivel
valaha is találkoztam, Livie. Olyan érzékenyen reagálsz az emberi
szívfájdalomra. Olyan, mintha magadba szívnád mások fájdalmát.
Hiába a szélsőséges félénkséged, szinte bármit hajlandó vagy
megtenni, hogy ne vallj kudarcot.

Nem szereted elbukni a teszteket, de még ennél is kevésbé szeretsz

csalódást okozni az embereknek. Főleg azoknak, akiket szeretsz és
tisztelsz. – Kezét a szívére teszi, és lehajtja a fejét. – Őszintén meg
vagyok hatva.
Én is lehajtom a fejemet, ahogy elpirulok.

– Arra is rájöttem, hogy bár nyitott és elfogadó vagy másokkal és a

hibáikkal szemben, hihetetlenül kemény vagy önmagaddal. Úgy
gondolom, ha valami hibát vétenél, attól fizikailag megbetegednél. –
Dr. Stayner egy pillanatra egymásnak dönti az ujjait az arca előtt. –
De a legnagyobb felfedezésem? Az, ami miatt személyesen akartam
veled ma beszélni... – Felsóhajt. – Úgy tűnik, mintha egy előre
kitalált életterv irányítana, ami beleette magát a napi rutinodba;
majdnem olyan ez számodra, mint egy vallás. Ez diktálta az összes
eddigi döntésedet, és azokat is, amiket a jövőben tervezel meghozni.
Nem kérdőjelezed meg, nem teszed próbára.

Egyszerűen csak végrehajtod. – Végighúzza az ujját a pohara

karimáján, majd egyenletes hangon, halkan folytatja: – Azt hiszem, a
szüleid segítettek neked létrehozni ezt a tervet, úgyhogy most úgy
ragaszkodsz hozzá, mint ha az életed függene tőle, hogy így
kapaszkodj a szüleidbe. – Egy pillanatra elhallgat, majd amikor
folytatja, a hangja gyengédebben cseng. – És azt hiszem, ez
visszafog abban, hogy a saját személyiséged fejlődhessen.

Egymás után többször is pislogok, miközben próbálom feldolgozni,

hogyan jutottunk el ilyen gyorsan a műbikáktól a visszamaradt
jellemfejlődésemig.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezem; a hangom kissé feszült. Ez

most egy diagnózis lenne? Dr. Stayner diagnózist állítana fel rólam?

– Azt mondom, Livie, hogy... – Elhallgat, a szája nyitva, mintha

mondani akarna valamit, miközben az arcára elmélkedő

kifejezés ül ki. – Azt mondom, itt az ideje, hogy rájöjj, ki is vagy

valójában.

Képtelen vagyok bármi mást tenni, mint az előttem ülő férfit bámulni.
Hogy ki vagyok? Mégis miről beszél? Tudom, hogy ki vagyok! Livie
Cleary vagyok, Miles és Jane Cleary lánya. Érett és felelősségteljes
lány, szorgalmas diák, szerető húg, jövendőbeli orvos, kedves és
tapintatos emberi lény.

– De én... – Nem találom a megfelelő szavakat. – Tudom, hogy ki

vagyok, és hogy mit akarok, dr. Stayner. Ez még csak kérdés sem
volt soha.

– És nem gondolod, hogy ez kicsit furcsa, Livie? Az, hogy

kilencévesen eldöntötted, hogy gyerekorvos leszel, onkológiára
fogsz szakosodni, és még csak soha eszedbe sem jutott, hogy mást
is csinálhatnál? Tudod, én mi akartam lenni kilencéves koromban? –
Mindössze csak egy pillanatnyi szünetet tart. – Pókember!

– Jó, hát nekem reálisabb céljaim voltak. Nincs ezzel semmi baj! –
csattanok fel.

– És abba belegondoltál valaha is, hogy eddig miért kerülted úgy a

fiúkat, mint a pestist?

– Pontosan tudom, hogy miért. Azért, mert félénk vagyok, és mert...

– A fiúk kiszívják a lányok agyát...

– És megőrjítik őket! – fejezem be apám figyelmeztetését szomorú

mosollyal az arcomon. Apa nagyjából akkor kezdte el nekem
mondogatni ezt a figyelmeztetést, amikor Kacey hormonjai elkezdtek
megőrülni. Azt mondta, a jegyeim innák meg a levét, ha én is
beleesnék ebbe a csapdába.

– Úgy hiszem, hogy a másik nemre adott reakciód nem is igazán a

félénkségedből fakad, hanem inkább abból a tudat alatti
késztetésből, hogy nehogy letérj arról az előre eltervezett ösvényről,
amit úgy érzed, követned kell.

Tudat alatti késztetés? Valami kellemetlen érzés úgy kezd tekeregni

a gyomromban, mint egy kígyó, amitől végigfut a hátamon a hideg.
Azt mondaná, hogy Kacey-nek igaza van?
Hogy... szexuálisan el lennék nyomva?

Előrehajolok, az államat a tenyerembe helyezem, a könyökömet

pedig a térdemen nyugtatom, miközben végiggondolom a szavait.

Mégis hogyan találhatott dr. Stayner kivetnivalót abban, aki lettem?

Inkább örülnie kéne! Ő maga mondta! Olyan jól keveredtem ki az
egészből. Tudom, hogy a szüleim büszkék lennének. Nem, nincs
azzal semmi baj, aki vagyok.

– Szerintem téved – mondom halkan, a földet bámulva. – Szerintem

maga direkt olyan dolgokat keres, amikkel diagnosztizálhat. Nincs
azzal semmi baj, aki vagyok, vagy amit csinálok.

Kihúzom magamat ültömben, majd végighordozom a tekintetemet a

minket körülvevő campuson – a gyönyörű, princetoni campuson,
amiért olyan keményen dolgoztam, hogy bekerülhessek –, és érzem,
ahogy elönt a düh.

– Színjeles tanuló vagyok, aki a Princetonra jár, az ég szerelmére! –

Szinte már ordibálok, de nem érdekel. – Mégis mi a pokolért jelenik
meg szombat reggel hétkor, pont, ahogy elkezdtem az egyetemet,
csak azért, hogy elmondja, hogy az egész életem... hogy... – Nagyot
nyelek, hogy megpróbáljak megszabadulni a gombóctól, ami hirtelen
megjelent a torkomban.

Dr. Stayner leveszi a szemüvegét, és ismét megdörzsöli a szemét.

Teljesen nyugodt marad, mintha erre a reakcióra számított volna.
Egyszer elmondta nekem, hogy hozzá van szokva ahhoz, hogy
kiabálnak vele, úgyhogy sose legyen bűntudatom emiatt. Halálbiztos
vagyok benne, hogy nem is lesz azok után, amit most rám zúdított.

– Azért, mert azt akartam, hogy tisztában legyél ezzel, Livie.

Hogy teljesen tudatában legyél a helyzetednek. Ez nem azt jelenti,

hogy abba kéne hagynod, amit éppen csinálsz. – Kicsit elfordul,
hogy a szemembe tudjon nézni. – Okos lány vagy, Livie, és most
már felnőtt is. Új emberekkel fogsz találkozni, és randizni is fogsz.
Keményen fogsz dolgozni, hogy elérd a céljaidat. És, remélem,
szórakozni is fogsz. Csak szeretnék biztos lenni abban, hogy
magadért hozol döntéseket és állítasz célokat, nem pedig azért,
hogy mások kedvében járj. – Nekidől a pad támlájának, majd még
hozzáteszi: – Ki tudja? Talán a Princeton és az orvosi az, amit
valójában akarsz. Talán a férfi, aki egész életedben boldoggá tesz
majd, az, akit a szüleid is választottak volna neked. De az is lehet,
hogy rájössz, nem ez a megfelelő út számodra. Így vagy úgy, de azt
akarom, hogy nyitott szemmel hozd meg a döntéseidet, ne pedig a
robotpilótára hagyatkozz.

Nem tudom, mit is mondhatnék minderre, szóval csendben maradok,

miközben a semmibe bámulok, a vállamat pedig a zavarodottság és
a kétely súlya nyomja.

– Az életnek megvan az a vicces szokása, hogy megteremti a saját

tesztjeit. Csavart labdát dob neked, amitől kénytelen vagy úgy
cselekedni, gondolkodni és érezni, ami szöges ellentétben áll azzal,
amit terveztél, és ami nem hagyja, hogy fekete-fehérben gondolkodj.
– Megpaskolja a térdemet, mintha csak az apám lenne. –
Szeretném, ha tudnád, bármikor felhívhatsz, amikor csak beszélni
akarsz, Livie. Bármikor. Nem számít, hogy szerinted mennyire
triviális vagy butácska is a mondandód. Ha a suliról vagy a pasikról
akarsz beszélgetni, esetleg panaszkodni a nővéred miatt... – Ezt az
utolsót féloldalas mosollyal mondja. – Bármiről. És őszintén
remélem, hogy hívni is fogsz. Rendszeresen. Amikor készen állsz rá,
hogy beszéljünk. Bár, gondolom, jelen pillanatban csak a kávét
szeretnéd a fejemre borítani. – Feláll, nagyot nyújtózkodik, majd még
hozzáteszi: – És természetesen minden beszélgetésünkre áll majd
az orvosi titoktartás.

– Úgy érti, többé már nem fogja bepalizni a nővéremet, hogy

végezze el maga helyett a piszkos munkát?

Az állát dörgölve elmosolyodik, majd mormolva megjegyzi: – Milyen

remek kis talpnyaló vált belőle!
– Gondolom, egészen eddig opcionálisnak tekintette ezt az egész
orvosi titoktartás dolgot?

Felhúzott szemöldökkel pillant le rám.

– Sosem voltál a páciensem, nem igaz?

– Most már azonban az vagyok?

Elmosolyodik, majd kinyújtja felém a kezét, hogy felsegítsen.

– Csak maradjunk lazák. Hívj, ha beszélni akarsz!

– Nem tudok fizetni.

– Egy petákra sem számítok tőled, Livie. – Majd, mintha csak úgy
utólag jutna eszébe, hozzáteszi: – Beérem az elsőszülötteddel.

Egy ilyen viccért normális esetben legalább egy szemforgatást

kiérdemelne tőlem. De nem most. Most nincs kedvem viccelődni. A
súly, amit az elmúlt három hónapban a hátamon cipeltem, ahogy
folyton az járt a fejemben, hogy dr.

Stayner vajon mit derít majd ki rólam, és ami húsz perccel ezelőtt
lekerült rólam, most visszazuhant a hátamra, én pedig
összeroppanok alatta.

Biztos vagyok benne, hogy dr. Stayner téved.

De mi van, ha mégsem?
HATODIK FEJEZET
Ha és amikor

A közel kétórás út a Princeton campusától a Manhattani

Gyermekkórházba bőven elég arra, hogy dr. Stayner
meglepetéslátogatásán és nevetséges diagnózisán agyaljak.

Mire odaérek a portához, hogy bejelentkezzem az első önkéntes

műszakomra, már jobban ki vagyok akadva, mint először voltam.
Ezenfelül meg vagyok győződve róla, hogy dr. Stayner kezdi
elveszíteni varázslatos tehetségét, ami olyan remek pszichiáterré
teszi. Vagy ez a helyzet, vagy az, hogy őrült, csak erre eddig még
senki sem jött rá. Vagy a kettő együtt.

– Dolgoztál már kórházban lévő gyerekekkel korábban, Livie? –

kérdezi Gale nővér, ahogy követem a ringatózó csípőjét végig a
hosszú folyosón.

– Nem, még nem – felelem mosolyogva. Azonban már elég időt

töltöttem kórházakban ahhoz, hogy a csipogó gépek hangja, a
gyógyszerek és a fertőtlenítő keverékének az orromat megtöltő

szaga rögtön visszarepítsen hét évvel ezelőttre, az erőltetett

mosolyok napjaiba, amikor Kacey, akinek a testét kötések fedték, és
csövek lógtak ki belőle, csak üresen bámult maga elé.

– Nos, azt hallottam, a referenciáid csak úgy ragyognak! –

viccelődik, ahogy befordulunk a folyosón, és követjük a játszószoba
felé vezető táblákat, amivel lassan véget ér a gyors körbevezetésem
a kórházban. – Igazi kis gyerekmágnes vagy.

Még azelőtt forgatni kezdem a szememet, hogy megálljt

parancsolhatnék magamnak. Ez nem a nővérnek szól – hanem
Staynernek. Még júniusban, amikor említettem neki, hogy
jelentkeztem egy önkéntes állásra ebbe a kórházba, de még nem jött
válasz, ő lazán megemlítette, hogy van itt pár barátja. A következő
héten felhívtak, és csináltak velem egy rövid interjút, amit gyorsan
egy ajánlat is követett, hogy szombat délutánonként csatlakozzam a
Gyermekélet nevű programhoz, ahol az lesz a feladatom, hogy a kis
páciensekkel játsszak.

Rögvest ugrottam a lehetőségre. Persze, láttam az egészben dr.

Stayner keze munkáját, de ettől csak még jobban értékeltem őt,

mivel tudtam, hogy amikor majd jelentkezem az orvosira, ebből az
önkéntes állásból a jelentkezési lapomon a felvételi bizottság látni
fogja, hogy már évek óta elkötelezett vagyok a gyermekgyógyászat
mellett. Akkor még úgy tűnt, hogy dr.

Stayner egyszerűen csak segít elérnem a céljaimat. Ami mostanra

már ironikusnak tűnik, mivel gyakorlatilag azon a véleményen van,
hogy egy előre beprogramozott drón vagyok, akinek semmi
keresnivalója ezen a helyen.

Ezt a gondolatot azonban jó messzire taszítom magamtól, mert

tudom, hogy mit akarok, és azt is, hogy ide tartozom.

Úgyhogy udvariasan biccentek egyet Gale nővér irányába, majd azt

mondom:

– Szerintem ők is mágnesként vonzanak engem.

A nővér megáll egy ajtónál, majd arcán töprengő mosollyal felém

fordul.

– Nos, csak legyél óvatos, hogy kihez kezdesz el kötődni, hallod,

drágám? – Azzal belépünk a világos és színpompás játszószobába,
benne egy maroknyi gyerekkel és más önkéntesekkel. A vállam
rögtön ellazul, amint meghallom a szinte már ragályos nevetést.
Olyan, mintha Válium keringene az ereimben.

Tudom,
hogy

sosem

voltam

igazán

normális.

Gyermekkoromban mindig én voltam az, aki rohant a tanárhoz, ha

valakinek sebtapaszra volt szüksége, és aki két veszekedő fél közé
állt, hogy kibékítse őket. Kamaszként már előre vártam az
önkénteskedő napjaimat a közösségi központban vagy az
uszodában, vagy a könyvtárban.

Bárhol, ahol ezekkel az apró emberkékkel lehettem. Van valami

annyira egyszerű a kicsi gyerekekben, ami feléjük vonz.

Talán a ragályos kuncogásuk vagy a félénk öleléseik. Talán a brutális

őszinteségük. Talán az, ahogy belém kapaszkodnak, amikor félnek
vagy fáj valamijük. Csak annyit tudok, hogy segíteni akarok nekik.
Mindannyiuknak.

– Livie, ő itt Diane – mondja Gale nővér, ahogy bemutat egy zömök,
rövid, göndör, barna hajú, kedves tekintetű, középkorú nőnek. –
Tagja a Gyermekélet programunknak. Ma ő felügyeli a szobát.

Diane rám kacsint, majd gyorsan körbevezet a játszószobában, és

elmagyarázza, hogy neki mi is a feladata.

Amikor végez, rámutat két kisfiúra, akik egymás mellett, nekünk

háttal ülnek törökülésben, előttük egy halom legó.

Ugyanakkorák, viszont a jobb oldali kicsit vékonyabb. Meg aztán ő

teljesen kopasz is, miközben a bal oldali fiúnak rövid, homokbarna
haja van.

– Ezek ketten a tieid mára. Eric? Derrick? Ő itt Miss Livie.

Két egyforma arc fordul felém.

– Ikrek! – bukik ki belőlem, ahogy vigyor ül ki az arcomra. – Hadd

találjam ki... te vagy Derrick. – A bal oldalira mutatok, amelyiknek
dús haj borítja a fejét.

A kisfiú szélesen rám vigyorog, felfedve hiányzó metszőfogait, amiről

rögtön eszembe jut Ciklon kislánya, Mia.

– Én Eric vagyok.

Drámaian megforgatom a szememet.

– Sosem fogom megtanulni!

Miért érzik a szülők szükségesnek, hogy rímelő nevet adjanak az

egypetéjű ikreiknek? Ezt azért nem mondom ki hangosan.

Mindössze csak mosolygok.

– Derrick a kopasz. Könnyű megjegyezni – erősíti meg Eric egy

vállrándítás kíséretében. – De hamarosan én is kopasz leszek. És
akkor neked annyi.

– Eric – figyelmezteti Diane felhúzott szemöldökkel.

– Bocsánat, Miss Diane. – Eric, arcán szégyellős kifejezéssel,

figyelmét a mellette heverő Hot Wheels kocsira fordítja. A mellkasom
összeszorul kissé. Mindketten?

– Azért vagy itt, hogy játssz velünk? – kérdezi Derrick csendesen.

Bólintok.

– Ha nem zavarok.

Apró arcára egyszer csak ragyogó mosoly ül ki, mire rögtön látom,
hogy neki is hiányzik a két első foga.
Figyelmemet a bátyjára fordítva, aki éppen két kocsit tologat
egymásnak, megkérdezem:

– És te mit mondasz, Eric? Maradhatok?

Eric rám pillant a válla fölött, amit aztán ismét megrándít.

– Persze. Tőlem. – De azért rajtakapom, hogy halványan

elmosolyodik, ahogy visszafordul, amiből kétségkívül tudom, hogy
kettejük közül ő a kisördög.

– Rendben. Csak előbb még át kell beszélnem pár dolgot Miss

Diane-nel, oké?

Teljes összhangban bólintanak, aztán már folytatják is a legózást.

Szememet még mindig rajtuk tartva hátrálok pár lépést, és suttogva

megkérdezem:

– Rák?

– Leukémia.

– Mindketten? Mégis mekkora esély van erre?

Diane csak a fejét rázza, majd felsóhajt.

– Tudom.

– Mennyire... – nyelek egyet, hogy megszabaduljak a torkomban nőtt

gombóctól; nem vagyok biztos benne, hogyan is fejezzem be a
mondatot. – Mennyire súlyos?

Diane keresztbe teszi a karját a mellkasa előtt.

– Remek esélyeik vannak. Nos... – Tekintete egy pillanatra Derrick

felé vándorol. – Jók az esélyeik – javítja ki magát.
Megpaskolja az alkaromat, majd így folytatja: – Sokat fogsz látni,
amíg itt vagy, Livie. Próbálj majd meg nem sokat agyalni rajta. Az
lesz a legjobb, ha csakis az itt és mostra koncentrálsz, a többit meg
ráhagyod az orvosokra meg az imára.

Ahogy odasétálok a fiúkhoz, emlékeztetnem kell magamat, hogy

nem szabad látniuk az összehúzott szemöldökömet.

Leülök a padlóra velük szemben törökülésben, és összecsapom a

kezemet.

– Ki akarja megmutatni nekem, hogy kell megépíteni azokat a menő

házakat?

Úgy tűnik, egyikük sem, mert ebben a pillanatban elkezdenek

kérdésekkel bombázni, egyik kérdés jön a másik után, miközben a
két kissrác egymást váltja, mintha órákon keresztül ezt gyakorolták
volna.

– Mi majdnem hatévesek vagyunk. Te mennyi idős vagy? – kérdezi

Eric.

– Tizennyolc.

– Vannak szüleid? – Derrick hangja olyan halk a bátyjáé mellett,

hogy alig hallom.

Egyszerűen csak mosolyogva bólintok, de nem megyek bele a

dologba.

– Miért jöttél ide?

– Hogy megtanuljak legózni, természetesen.

– Mi akarsz lenni, amikor felnősz?

– Orvos. Olyan gyerekeken akarok segíteni, mint ti.

– Hah. – Eric csak tologatja körbe-körbe a kocsiját. – Én azt hiszem,
vérfarkas akarok lenni. De... még nem vagyok benne biztos. Hiszel a
vérfarkasokban?

– Hm... – Felhúzom a szám sarkát, mintha elgondolkodnék a

kérdésen. – Csak a barátságosakban.

– Hah. – Úgy tűnik, mintha fontolóra venné a válaszomat. – Aztán

lehet, hogy inkább autóversenyző leszek. – Színpadiasan megrántja
a vállát. – Nem tudom.

– Nos, még szerencse, hogy jó sok időd van eldönteni, nem igaz? –
Érzem, ahogy a tudatalattim kicsit belerúg a gyomromba,
figyelmeztetve rá, hogy tereljem másra a témát.

Szerencsére Derrick máris megteszi helyettem.

– Van barátod?

– Nem, még nincs. De dolgozom az ügyön.

Kis kopasz szemöldöke összehúzódik.

– Hogyan lehet azon dolgozni, hogy legyen barátod?

– Nos... – A kezemet a szám elé teszem, hogy ne nevessek fel

hangosan. Lopva balra pillantok, és látom, hogy Diane szorosan
összepréseli az ajkát, ahogy segít egy másik kis betegnek
festegetni. Hallótávolságon belül van, és nagyon azon van, hogy ne
nevessen fel.

– Találkoztam valakivel, aki tetszik, és azt hiszem, én is tetszem neki

– felelem őszintén.

Derrick kicsi feje fel-le jár, ahogy azt tátogja, hogy: „Ó!” Úgy tűnik,
már készen is áll rá, hogy feltegye a következő kérdést, de a bátyja
beelőzi:

– Csókolóztál már?
– Öhm... – Egy pillanatig húzom az időt, mert nem számítottam erre
a kérdésre. – Az ilyen dolgokkal nem szabad hencegni. Ez egy jó
szabály. Legjobb lesz, ha megjegyzitek! – mondom, miközben azon
vagyok, hogy ne piruljak el.

– Ó, én meg fogom. Apa azt mondja, hogy egy nap majd lányokkal
akarok csókolózni, de még csak ötéves vagyok, úgyhogy oké, ha
még nem akarok.

– Apukátoknak igaza van, egy nap majd csókolózni akartok.

Mindketten. – Egymás után mindkettejükre ránézek, és kacsintok

egyet.

– Kivéve, ha meghalunk – mondja Eric nemes egyszerűséggel.

A lábamat a mellkasomhoz húzom, és átölelem a térdemet; ez a

testhelyzet valahogy megvéd a hirtelen a mellkasomba nyilalló
fájdalomtól. Sok gyerekkel találkoztam már, és rengeteg dolgot
hallottam tőlük. A halálról és a mennyországról is sokszor
beszélgettem már. De ellentétben a könnyed, gyermeki csevejjel,
amit a kíváncsiság hajt, Eric szavaitól kiráz a hideg.

Mert igazat beszél. Ez a két kicsi fiú, aki itt ül előttem, talán sosem
fog csókolózni, és nem lesz autóversenyző, és nem fogja megtudni,
hogy vérfarkasok – sem barátságos, sem másfajta – nem léteznek.
Lehet, hogy minden csodálatos dologról le fognak maradni, amit az
élet csak kínálhat, mivel, valami kegyetlen okból kifolyólag, a
gyerekek nem halhatatlanok.

– Összeszorítod az ajkadat, mint ahogy anya szokta – mondja Eric,

ahogy összepattint két legókockát. – Mindig ezt csinálja, amikor a
halálról beszélünk.

Nem vagyok meglepve. Istenem, miket kellhet átélnie annak a

szegény asszonynak, ahogy végignézi, amint nemcsak az egyik,
hanem mindkét kicsi fiába vegyszereket tömnek, nem tudva, vajon
mindez elég lesz-e, miközben végig az járhat a fejében, hogy mit
hozhatnak a következő napok, hónapok, évek?

Már csak attól is, hogy erre gondolok, fájdalmas gombóc nő a

torkomban. De nem járhat ezen az eszem, emlékeztetem magamat.
Azért vagyok itt, hogy elérjem: ők se gondoljanak erre.

– Mit szólnátok hozzá, ha hoznánk egy szabályt – kezdem lassan,

ahogy nyelek egyet. – Játék alatt nem beszélünk a halálról. Csakis
arról beszélünk, hogy mit fogtok csinálni, ha vége a kezelésnek, és
hazamentek, rendben?

Eric összehúzza a szemöldökét.

– De mi van, ha...

– Nem! – rázom meg a fejemet. – Nincs olyan, hogy „mi van, ha”.
Értitek? Egyezzünk meg abban, hogy eszünk ágában sincs
meghalni. Inkább élni akarunk. Rendben?

Egymásra néznek, aztán Eric így szól:

– De azt azért eltervezhetem, hogy sosem fogok megcsókolni

egyetlen lányt sem?

A szobát befedő nagy, szürke fellegnek hirtelen nyoma vész, ahogy

kibukik belőlem a nevetés, miközben a sírás szélén állok, több okból
is.

– Bármit eltervezhetsz, ha az magában foglalja azt, hogy

megöregszel, és ráncos öregember lesz belőled. Kezet rá!

A szemük felragyog, ahogy kicsi kezüket az én feléjük nyújtott

markomba csúsztatják, mintha valami titkos szövetséget kötnénk.
Olyan szövetséget, amire, azt hiszem, nekem éppen akkora
szükségem van, mint nekik.

Segítek megépíteni a fiúknak legóból egy csatahajót, egy repülőgép-

anyahajót és egy kínzókamrát (Eric ötlete). Folyton dumálnak, néha
kicsit összekapnak, pont úgy, ahogy azt ikerfivérektől elvárnám.
Annyira normális ez az egész, hogy majdnem el is felejtem, mind a
két kisfiú kórházban van, mert rákosak. Majdnem. De az a
kellemetlen érzés a mellkasomban nem múlik el – úgy tűnik, nincs
az a kuncogásmennyiség, ami feloldaná.

Meglepődöm, milyen gyorsan elrepült a négy óra, amikor egy nővér

bedugja a fejét a szobába, hogy szóljon a fiúknak, itt az ideje
összepakolni, és visszamenni a szobájukba.

– Máskor is visszajössz majd? – kérdezi Eric tágra nyílt szemmel.

– Nos, azt gondoltam, hogy jövő szombaton visszanézek, ha

szeretnétek.

Eric megrántja a vállát, mintha nem is érdekelné, de egy pillanattal

később már látom, ahogy oldalra pillantva elvigyorodik.

– Hát rendben. – Felállok, és összeborzolom a haját. – Találkozunk a

jövő héten, Eric. – Derrickhez fordulok, aki félénken rám mosolyog,
mire észreveszem, mennyire vörös a szeme körül, és mennyire
előreesik a válla. A négy itt töltött óra teljesen kimerítette. – Jövő
héten találkozunk, Derrick, rendben?

– Igen, Miss Livie.

Búcsúként odaintek Diane-nek, ahogy lassan kisétálok a folyosóra,

ahol egy kócos lófarokba fogott, piszkosszőke hajú nő

vár.

– Szia! – mondja. – Connie vagyok, Eric és Derrick anyukája.

– A tekintete (a szeme alatt sötét karikák éktelenkednek az

alváshiánytól) egy pillanatra a fiúk felé siklik, akik éppen azon
veszekszenek, hogy egy bizonyos darabka legó melyik dobozba is
való. – Figyeltem, ahogy velük játszottál. Én... – Megköszörüli a
torkát. – Hetek óta nem láttam őket ennyit mosolyogni. Köszönöm!
– Livie vagyok! – Kinyújtom felé a kezemet. Az övé kérges és erős.
Észreveszem, hogy pincérnői egyenruha van rajta, biztos éppen
most fejezte be a munkát. Gondolom, rengeteget dolgozhat
mostanában az orvosi számlák miatt. Valószínűleg ezért tűnik
ennyire nyúzottnak, és ezért van az, hogy mindössze egy szomorú,
kimerült mosolyra telik az erejéből. Ennek a gondolatára megfájdul
érte a szívem, de nem hagyom, hogy a hatalmába kerítsen. –
Bájosak a kislegények.

Arcán megjelennek azok a hírhedt, összeszorított ajkak, ahogy az

ablakon keresztül a fiúkat nézi, látszólag teljesen elveszve a
gondolataiban.

– Nekem ők még mindig csak kisbabák – suttogja, miközben látom,

ahogy visszapislogja a szemét hirtelen ellepő könnyeket.

– Megbocsátasz?

Végignézem,

ahogy

besétál

szobába,

keserű

arckifejezésének helyét pedig ragyogó mosoly váltja fel, csupa

reményt és boldogságot sugározva.

– Szóval? – Hallom Gale nővér hangját a hátam mögül. – Milyen volt

az első napod?

– Remek – felelem elmerengve, miközben azt figyelem, ahogy a két

fiú megragadja az anyjuk egy-egy kinyújtott karját.
Connie aprócska nő, mégis elbír mindkettejükkel, szorosan magához
öleli őket. Még akkor sem ereszti, amikor Eric megpróbál kificánkolni
a karjai közül, hanem még öleli őket egy pillanatig, miközben
összeszorítja a szemét. Úgy öleli a fiúkat, mintha sosem akarná
elereszteni őket. Én pedig képtelen vagyok kiverni a fejemből a
gondolatot, hogy vajon minden ölelés olyan érzés-e számára, mintha
az utolsó lenne.

És mi van, ha tényleg az utolsó? Mi van, ha a hétvégén majd arra

jövök be, hogy az egyikük... elment? Nem arról van szó, mintha
vakon jöttem volna ide, nem számítva ilyenekre.

Mostanra azonban már kicsi arcok és hangocskák is tartoznak

ehhez a lehetőséghez. Gondolom, majd sírni fogok. Aztán el kell
fogadnom. És továbblépnem. De ha ezt a munkát fogom csinálni, ha
orvos leszek, vajon még hányszor fogok az ablaknál állni azt
figyelve, ahogy a szülők a gyerekeikbe kapaszkodnak?

Hányszor fogok még olyan egyezségeket kötni, amiket kénytelenek

leszünk megszegni? Vajon valaha is immunis leszek majd erre a
borzalmas érzésre a gyomromban?

Ahogy ott állok, a fejemben pedig ezek a gondolatok kavarognak, a

szemem egyszer csak kikerekedik a döbbenettől.

Ráeszmélek, hogy kilenc éve most először gondoltam arra, hogy

orvos leszek, úgy, hogy „ha”, nem pedig úgy, hogy „amikor”.
HETEDIK FEJEZET
Kicsi a világ

– Na, milyen a Princeton?

– Egy kicsit szédítő – ismerem be egy sóhaj kíséretében. –

Csütörtökön és pénteken is eltévedtem, ahogy az órámat kerestem.
A végén pont a tanár bemutatkozása közben sétáltam be. Majdnem
rángógörcsöt kaptam. – Sosem szoktam késni az óráimról. Tudtam,
hogy a Princeton campusa hatalmas, de egészen eddig nem fogtam
fel, mennyire. A többi órámra már előre megterveztem az útvonalat,
hogy a jövőben elkerüljem az esetleges rohanást.

– Aucs. De ma volt az az önkéntes izéd. Az hogy ment? – Kacey

utolsó szavait elnyomja Mia sikongatása, és úgy hallom, a barátunk,
Ben mániákus kacagása a háttérben.

– Jó volt. Találkoztam két kisfiúval...

– Várj egy kicsit, Livie! – A háttérzaj eltompul, mintha Kacey befogná

a mikrofont a kezével. – Srácok! Livie-vel beszélek.

Úgyhogy légyszi... tűnés! – Egy pillanattal később „Szia, Livie!”

kiáltások töltik meg a vonalat, ahogy elszaladnak Kacey mellett, mire

a szívem nagyot dobban, majd rögvest össze is szorul. – Bocsi,
Livie! – mondja Kacey, ahogy leveszi a kezét a kagylóról.

– Tudod, hogy milyenek a szombat esték.

Vágyakozva elmosolyodom. Igen, pontosan tudom, hogy milyenek a

szombat esték. A tágas konyhában álló, nyolcszemélyes
ebédlőasztal sosem elég nagy, hogy mindenki odaférjen. Mindig ott
vagyunk mi, plusz Trent, meg általában pár barátunk a Penny’sből.
Néha a régi főbérlőnk, Tanner is átjön. Ebben a szent pillanatban
Ciklon valószínűleg éppen az asztalt takarítja, miközben Dan
mosogat – ha nem éppen azzal van elfoglalva, hogy elkapja Miami
bűnözőit. Különcök furcsa kis csapata a miénk... de ez a családom.
Ez az otthonom.

Felsóhajtok, ahogy körbepillantok a kollégiumi szobában.

Tiszta és otthonos, de kíváncsi vagyok, mikor fog elmúlni az

újdonság varázsa – mikor fogom úgy érezni magam, hogy ide
tartozom.

– Szóval, milyen volt a kórházban? Találkoztál két kisfiúval?

– A háttérben szekrényajtók csapódnak, amiből tudom, hogy Kacey-t

befogták pakolni, miközben velem beszél. A nővérem egy valóságos
tornádó, amikor beszabadul a konyhába.

– Igen. Ikrek. Eric és Derrick.

– Most komolyan? – Szinte hallom, ahogy Kacey a szemét forgatja.

Prüszkölve felnevetek.

– Tudom. Amúgy nagyon aranyosak.

– És nekik... – Nem mondja ki. Nem is kell kimondania, a gyomrom

anélkül is fájdalmasan összeszorul.

Nagyot nyelek.

– Jó a prognózis. – Ezt nem tudhatom, mégis ezt mondom, mert

ettől mindketten jobban fogjuk érezni magunkat. A hosszú út haza
lehetőséget adott, hogy egy kicsit leeresszek, és átgondoljam a
dolgokat. Beismertem magamnak, hogy várható volt, hogy a
gyerekkórházban, beteg – és talán haldokló – gyerekek közt töltött
első nap tartogat némi szívfájdalmat.

Persze idővel majd jobb lesz. Valószínűleg akkor is ki fogok akadni,

amikor először kerülök szembe egy hullával az orvosin.
Mindenki kiakad. Ez teljesen normális. Nem azt jelenti, hogy nem ott
van a helyem, vagy hogy nem tudok túllépni rajta. Mire este
visszaértem a koliba, a fejem fölött lebegő viharfelhő szinte teljesen
el is oszlott. Viszont úgy nagyjából tízszer jobban ki voltam akadva
Staynerre, mint reggel.

Kacey felsóhajt.

– Nos, az jó hír.

Hallom a megszokott csikorgást, ahogy kinyílik a sütő alatti fiók, mire

elvigyorodom, mert tudom, hogy most mi következik.

Ahogy arra számítottam is, a következő pillanatban felhangzik egy

hangos csattanás, amit egy sikkantás követ. Kacagok, miközben
Kacey felordít:

– A francba, Trent! – Tudom, hogy Trent elkapta Kacey-t, ahogy

éppen előrehajolt és nem figyelt, és a srác egyszerűen képtelen
megállni, hogy ne csapjon rá játékosan a nővérem fenekére,
valahányszor csak alkalma adódik rá. Pár pillanattal később előbb
hangos cuppogást, majd Kacey kuncogását hallom a telefon mellől.

– Szia, Livie! – szólal meg egy mély férfihang.

– Szia, Trent! – mondom én is, miközben magamban mosolygok

kettejükön, és azon, hogy még mindig mennyire odáig vannak
egymásért, három év után is. Szívet melengető a tudat, hogy két
ember, akiknek ennyire borzalmas múlt áll a hátuk mögött, képes így
kivirágozni egymás mellett. Dannek már többször is be kellett
dörömbölnie az ajtajukon, hogy egy kicsit fogják vissza magukat. Én
ilyenkor általában másnap képtelen vagyok Trent szemébe nézni,
ami végtelenül szórakoztatja Kacey-t.

– Hogy megy a suli?

– Jól. Csak csütörtökön kezdődtek az órák, de eddig tetszenek.

– Valóban? – Rövid szünetet tart. – És smároltál már azóta más
sráccal is?

A lélegzetem elakad, ahogy előbb dulakodást, majd egy hangos

csattanást hallok a vonal túlsó végén, amit Trent távolodó nevetése
követ.

– Bocsi... – motyogja Kacey.

– Hogy mondhattad el neki? – Trent az utóbbi években olyan lett

nekem, mintha a bátyám lenne. Aki mellesleg egy nagyra nőtt
gyerek, és majdnem annyira imád cukkolni engem, mint a nővérem.
És úgy nagyjából százszor égőbb, ha ő csinálja. – Most majd örökké
ezt hallgathatom! És elmondja Dannek is, és mindketten rám fognak
szállni!

– Nyugi, Livie! – szakít közbe Kacey. – Egy szót sem fog szólni.
Mármint azon kívül, amit már mondott. De meg kellett neki
magyaráznom, miért vannak képek a telefonomban egy másik srác
seggéről, nehogy azt higgye, hogy megcsaltam.

– Ó... – mondom, ahogy az ajkamba harapok.

– De ne aggódj! Majd jól kipicsázom ma este a kedvedért – az utolsó

részt jó hangosan mondja, hogy Trent is hallja. Aki jelen pillanatban
valószínűleg szélesen vigyorog.

– Nagyszerű – motyogom a szememet forgatva. A nővérem éppen a

„szexuálisan elnyomott” ellentéte.

– Szóval... összefutottál azóta a sráccal? Mi is a neve?

– Ashton. És igen – ismerem be vonakodva.

– És... hogy ment?

Felsóhajtok.
– Nagyjából olyan jól, mint amennyire jó ötlet egy kád benzin mellett
gyufát gyújtani.

– Azta!

Elmesélem neki, hogyan is zajlott a beszélgetés.

Hangos csörömpölést hallok, ahogy Kacey a mosogatóba hajítja azt,

ami éppen a kezében volt.

– Mekkora

egy

szemétláda!

Legközelebb,

amikor

meglátogatlak, letépem a golyóit, pont, ahogy megígértem.

– Dehogy téped le. Minden rendben. Túl vagyok rajta. Este már el is
megyek valahová Reagannel meg pár haverral. Már csak arra várok,
hogy visszajöjjön a fürdőből, és indulunk is.

– Ó, az jó. Mondtam én, hogy tetszik a csaj. – Hallom, ahogy kinyílik

a veranda ajtaja, majd hirtelen lágy szellő süvít el a mikrofon mellett,
ami után hallom, ahogy Kacey halkan felnyög.

Tudom, hogy éppen most helyezkedett el az egyik napozószékben a

hátsó teraszon. – Nos, remélem, jól fogsz szórakozni.

Mondjuk,

lehet,

kerülnöd
kellene

vodkabombákat, mivel nem vagyok ott, hogy kordában tartsam az

elnyomott bestiát, ha esetleg felütné a fejét.

– Nagyon vicces. – Habozva az ajkamba harapok. Vajon most

egyszerűen be kellene vallanom, amit dr. Stayner mondott nekem?
Nem tudom, Kacey hogy fogadná. Valószínűleg nem túl jól. Nem
akarom, hogy aggódjon miattam, mert nincs semmi, ami miatt
aggódnia kéne. Dr. Stayner téved.

Mielőtt lehetőségem lenne döntést hozni, Kacey ismét megszólal,

méghozzá a tipikus Kacey-stílusban: – De ha a végén esetleg mégis
megint bevadulnál, mondd meg a srácnak, hogy húzzon gumit!

– Jesszusom, Kacey! Úgy beszélsz, mint egy pasi! – hallom Trent

hangját a háttérből.

– Mi van? Csak biztosra akarok menni, hogy az én szűzies

kishúgom ilyenekre is gondol, amikor ismét szabadjára engedi a
bestiát.

– Milyen bestiát? Livie-nek van egy bestiája? – Hallom, ahogy egy

másik férfihang is közbeszól. Ben az, Kacey helyes, kidobóból lett
ügyvéd barátja. – A francba! Látni akarom.

Imádom a bestiákat!

És ezzel hivatalossá vált. Bár vagy ezer mérföldnyire van tőlem, a

nővéremnek még így is sikerült elérnie, hogy azt kívánjam, bárcsak
elnyelne a föld. Felnyögök, majd az arcomat a kezembe temetem.

– Miért vártam az egyetemig, hogy elkezdjek inni, Kacey?

Már évekkel ezelőtt ki kellett volna tombolnom magamat. Miért

engedted, hogy várjak?
– Hé, én mindent megtettem. Emlékszel? Ha az, hogy alkoholt
csempészek a teádba, nem nővéri szeretet, akkor én feladom.

Kinyílik az ajtó, és besétál Reagan, ledobja a cuccát a szekrényére.

Rögvest megkocogtatja a karórája számlapját, aztán int, hogy
megvár a folyosón.

Bólintok, és felemelem az egyik ujjamat, jelezve, hogy egy perc, és

megyek.

– Kace. Mennem kell. Mindenkit puszilok! És mondd meg nekik,

hogy hiányoznak!

– Úgy lesz, Livie. Nekünk is nagyon hiányzol! Nem ugyanolyan itt

nélküled.

Ismét elkap az a furcsa, sürgető érzés, hogy el kéne neki mesélnem,

mit is mondott nekem dr. Stayner, de nem tudom, mit is mondhatnék.
Tudom, hogy nincs igaza, de... mi van, ha mégis? Tudom, hogy
Kacey hinni fog neki. Talán ezért is nem akarom elmesélni. Mert
mégis mit mondana? Mit mondana, mit tegyek? Valószínűleg azt,
amit mindig is: Menj, élj, és engedd meg magadnak, hogy hibákat
véts!

– Hé, Kacey?

Biztos meghallja a komoly felhangot a hangomban, mert az övéből

rögtön nyoma vész a játékosságnak.

– Igen, Livie?

– Hogyan jön rá az ember, hogyan is élje az életét?

A szavaimat hosszú szünet követi. Olyan hosszú, hogy még rá is

pillantok a telefonom képernyőjére, egyáltalán él-e még a vonal.

– Jó sok kudarcba fulladt próbálkozással, Livie. Ez az egyetlen mód,

amit ismerek.
– Elég csendesnek tűnik – mondom, ahogy követem Reagant a
kövezett kocsifelhajtón keresztül az elülső verandához, ami egy
tekintélyes, kétszintes, modern craftsman stílusú házhoz tartozik,
hatalmas tölgyfák körében. Egy héttel ezelőtt pont ugyanezeken a
köveken haladtam végig, és pont ugyanezek a pillangók szálldostak
a hasamban. Csakhogy ezúttal minden más, mivel ismerek is valakit,
aki itt lakik.

Connort. És ezúttal valami furcsa, ideges-izgatott érzés kavarog a

gyomromban.

– Korán van – feleli mindössze Reagan, majd felkocog a lépcsőkön,

mintha már vagy ezerszer járt volna itt. A kilincs után nyúl, és nemes
egyszerűséggel kinyitja az ajtót.

– Reagan! Nem kéne kopognunk vagy...

– Csirpe! – hallom egy srác kiáltását. Átpillantva Reagan válla fölött

látom is, ahogy a hang tulaja megindul felénk a hosszú folyosón,
meztelen talpa csattog a keményfa padlón.

– Ez meg ki? – suttogom magam elé. Emlékszem, hogy Reagan

mondta, sok embert ismer a buliban, de akkor most azokat a
srácokat is ismeri, akik itt laknak? Connort is? Pedig amikor
említettem neki Connort és a meghívását, mindössze csak annyit
mondott, hogy: „Benne vagyok!”

– Mégis hogyan felejthetted el Grantet? – teszi fel a költői kérdést

Reagan elég hangosan, megvillantva széles mosolyát.

Úgy tűnik, a tapintatosság nem éppen az erőssége.

A srác lelassít, ahogy odaér hozzánk, arcára pedig csüggedt

kifejezés ül ki.

– Nem emlékszel rám? – kérdezi, ahogy kezét a mellkasához emeli,

mintha ebbe belefájdulna a szíve.
– Én... ööö... – dadogom, majd dühösen Reaganre pillantok,
miközben lángra lobban az arcom. Mindketten nevetésben törnek ki.

Arcán kisfiús vigyorral a srác felém nyújtja a kezét.

– Szia, Grant vagyok! Örülök, hogy el tudtak jönni, hölgyeim!

Félénken rámosolygok, ahogy megfogom a kezét.

– Livie.

– Te mindig is Ír leszel nekem – kacsint rám, majd sarkon fordul, és

elindul visszafelé a folyosón, ami teljes egészében keresztülszeli a
méretes házat.

Írnek nevezett.

Miért nevezett Írnek?

Nem emlékszem rá.

Miért nem emlékszem rá?

Ó, édes istenem. Látott engem részegen. Biztos ismeri Ashtont.

Vajon tudja, hogy mit műveltem vele? El fogja mondani Connornak,
hogy kész őrült vagyok, amikor iszom?

Vagy már el is mondta? Mi van, ha Connor már nem is akar szóba

állni velem?

Ez kész katasztrófa.

Reagan előbb megragadja, majd megszorítja az alkaromat.

– Livie, még csak nem is pislogsz. Kezded rám hozni a frászt.

– Bocsi! – motyogom. Ez semmiség – mondogatom magamnak.

Követjük Grantet hátra, elhaladva a tőlünk jobbra fekvő

tágas, de éppen üres nappali mellett.

– Reagan örökre elnyerte a szívemet, de hajlandó vagyok

randizgatni, amíg ő kitombolja magát – veti hátra Grant a válla fölött.

– Akkor szerintem addig randizgathatsz, amíg megőszülsz –

figyelmeztetem Grantet, ahogy oldalvást vetek egy pillantást
Reaganre.

Grant megtorpan, hátrafordul, és megvillant egy széles vigyort

Reagan felé.

– Nem semmi a csaj. Kérnek a hölgyek valamit inni?

Mielőtt kérhetnék egy pohár vizet vagy kólát, Reagan két ujját
feltartva már le is adja a rendelésünket.

– A szokásost, Grant. Köszi!

Van egy olyan érzésem, hogy a szokásos abból a sornyi

italosüvegből érkezik majd, amit a konyhapulton látok magunk előtt.
És egyértelmű, hogy Grant jól ismeri Reagant, ha egyszer tudja,
hogy mit szokott inni.

– Neked bármit, Csirpe – mondja Grant, képén egy újabb százwattos

mosollyal, ahogy befordul a sarkon.

Megragadom Reagan karját, hogy ne tudja követni őt.

– Te tudtad, hogy Grant itt lakik, Reagan?

Összehúzza a szemöldökét.

– Ó, ja. Hát persze.

Érzem, ahogy a szemöldököm ívbe hajlik, és biztos vagyok benne,

hogy jelen pillanatban úgy a homlokom közepén lehet.

– Tehát akkor azt is tudtad, hogy Connor lakótársa...

– Aha... – mondja elmélázva, ahogy kiszabadítja magát a
szorításomból, és megindul a konyha felé.

Miért nem hajlandó normálisan válaszolni?

– Szia, Livie! – hallom. Megfordulok, és látom, ahogy Connor jön

lefelé a lépcsőn arcán ragyogó mosollyal. Felsóhajtok. Oké, úgy
tűnik, nem bánta meg, hogy meghívott...

Egy pillanattal később ezt meg is erősíti, amikor körém fonja a karját,
és szorosan megölel, mintha régi barátok lennénk, nem pedig két
ember, aki gyakorlatilag csak most találkozott.

– Úgy örülök, hogy újra láthatlak! – mormolja a fülembe, mire

végigfut a hideg a hátamon.

– Én is örülök – kuncogom, ahogy gyakorlatilag elolvadok a karjai

közt.

Kezét finoman a hátamra helyezi, és bevezet a nagy, hajókonyhára

emlékeztető konyhába, ahol minden sötét fa és rozsdamentes acél.
Itt nem is jártam a buli éjszakáján, mivel akkor hátulról jöttünk be, és
egyenesen lementünk a pincébe.

Enyhén szólva meg vagyok lepődve, hogy egy csapat egyetemista

srác ilyen helyen él. A hátsó falon egymást érik az ablakok, amik egy
rejtett, fákkal teli hátsó kertre néznek.

– Találkoztál már Tavishsel? – kérdezi Connor, és egy zömök, velem

nagyjából egymagas, vöröses hajú srácra mutat, aki a
konyhapultnak dőlve éppen most töm magába egy szelet pizzát.

– Hívj csak Ty-nak! – Megtörli a kezét a farmerébe, aztán odanyújtja

nekem.

– Haver! Ez itt Amerika! Nem vagyunk barbárok! Mosd meg a

kezedet, mielőtt odadugnád a hölgyek orra elé! – motyogja Grant a
szemöldökét rángatva, ahogy átnyújtja nekem az italomat. Nagyon
kellemesen, kedvesen mosolyog.

– Menj, és fó’rald föl a fejedet, ej! – kiáltja oda Ty Grantnek erős skót
akcentussal, amit, gondolom, csak tettet, mivelhogy egy fél perccel
ezelőtt még nyoma sem volt. Fogalmam sincs, mit jelenthet, amit
mondott, de úgy tűnik, volt értelme Grant rendreutasításának, mert
Ty odalép a mosogatóhoz, hogy lemossa a kezéről a pizzazsírt.

– Ha bármikor szükséged lenne egy kisemberre kiltben, Ty-t keresd!

– mondja Connor arcán gunyoros mosollyal.

– Kiltben? – kérdezek vissza magasba szökő hanggal, ahogy

eszembe jut a fotó a nővérem telefonján.

– Ty odáig van a régi tradíciókért. Nem igaz, Ty? – csatlakozik be

Reagan a hátam mögül kuncogva. Ő is végignézte a képeket,
úgyhogy pontosan tudja, mi jár a fejemben.

Ty mindössze egy hangos böffentéssel és egy vigyorral felel.

– Ty, haver, fogd már vissza magadat! – mondja Connor nevetve, és

a fejét rázza. Aztán odafordul hozzám, és még hozzáteszi: – Ty az a
fajta srác, akit csak kismértékben lehet elviselni. Ha viszont abban
az izében mászkál, a legjobb, ha egy az egyben elkerülöd. Hidd el,
nem akarsz a szemtanúja lenni!

Nem szép látvány, higgy nekem!

Reagan hangosan felkacag, ahogy nekem lángra gyúl az arcom,

Connor meg csak mondja tovább, észre sem véve a kis közjátékot.

Connor felhúzza az egyik szemöldökét, és Reaganre pillant.

– Mi olyan vicces, Reagan?

– Ó, semmi. – Egy pillanatra csibészes vigyor villan fel az arcán,

aztán el is tűnik. – Jó téged látni, Connor!
Connor odasétál hozzá, és megöleli.

– Téged is, Reagan! Bár, bevallom, nem vagyok benne biztos, hogy
a Princeton készen áll rád...

Reagan válaszként mindössze csak rákacsint.

Keresztbe teszem magam előtt a karomat, és megkérdezem: –

Szóval, pontosan honnan is ismeritek egymást?

Oldalvást dühösen rápillantok a sunyi kis szobatársamra.

Reagan erre gyorsan bebújik Grant mögé, kerülve a pillantásomat.

– Reagan apja az evezőscsapatunk edzője. Ezt nem mondta neked?

– Kihagyott pár részletet. – Azt tudom, hogy Reagan apja az

evezőscsapat edzője, de azt is elfelejtette megemlíteni, hogy ismeri
Connort, nemhogy azt, hogy a srác is benne van a csapatban. Ismét
elpillantok a vállam felett. Reagan Grantnek dőlve áll, félig elrejtőzve
mögötte, miközben fájdalmas tekintettel vizslat.

– Meg mellette mindannyian tagjai vagyunk a Tiger Inn-nek.

Az egy princetoni étkezőklub. Már hallottál ezekről?

– Olyanok, mint egy diákszövetség, ugye?

Connor megrántja a vállát.

– Itt sokkal lazábbak a dolgok, mint egy diákszövetségben, de azért

nálunk is van eskütétel. Mondjuk, másodév tavaszáig nem tehetsz
esküt, de jó ötlet, ha már most elkezdesz utánajárni a különböző
kluboknak. – Connor megragadja a kezemet, és átvezet egy másik
szobába.

– Szóval akkor benne vagy az evezőscsapatban?

– Igen, mind a négyen benne vagyunk. Gyere! – húz maga után
Connor. – Bemutatlak Ashnek!

Az agyamnak éppen csak elég ideje van arra, hogy felfogja Connor
szavait, miközben a gyomrom máris összeszorul, a térdem pedig
majdnem megbicsaklik, ahogy belépünk a tévészobába. Biztos
vagyok benne, hogy az arcomról döbbenet, szégyen és rettegés
tökéletes elegye olvasható le. Ott ül elterülve egy túlméretezett
fotelben, egyik kezében sör, a másikban távirányító, az a magas,
nyurga srác a sötétbarna szemével és a loboncos hajával, akiről
megfogadtam, hogy kiűzöm az életemből.

Ashton „Megbántam” Henley.

– Ő itt Ashton, a csapatkapitányunk, bár képtelen vagyok rájönni,

miért ő kapta a posztot – mondja Connor játékos hangsúllyal,
miközben láthatólag lövése sincs róla, hogy pontosan tudom, ki is
Ashton, és hogy mindjárt összeesem.

Képtelen vagyok megszólalni, miközben azt az arcot bámulom, és

látom, ahogy az a szempár előbb rólam Connorra, majd az
összefűzött ujjainkra siklik, miközben nagyot kortyol a söréből.

– Ír – mondja teljesen érzelemmentes hangon. Észreveszem, hogy

összeszorítja az állkapcsát. Ez az egész valószínűleg éppen annyira
kellemes neki, mint nekem. A megbánással teli éjszakájának
emlékeztetője – az a lány, akit el akar felejteni – ott áll az otthona
közepén.

– Várjunk csak egy percet... – Connor elengedi a kezemet.

Ó... na, tessék, kezdődik... Connor egy ujjal rám mutat, miközben
oldalra dönti a fejét. Kikerekedett szemmel bámulja a szobatársát. –
Ő az a lány, aki azt mondta, nem mered megcsináltatni azt a
tetoválást?

Becsukom a szememet, és többször egymás után mély levegőt

veszek, miközben némán búcsút mondok az esélynek, hogy valaha
is lehet bármi köztem és Connor közt. Amikor ismét kinyitom,
mindketten engem bámulnak.

– Nézz csak oda! – Connor egyik karját a vállam köré kanyarítja, és

jó erősen magához szorít. – Kész kis híresség vagy itt!

Érzem, ahogy a vér kiszalad az arcomból.

– Híresség? – cincogom. Ugyan miről lennék híres? Arról, hogy egy

robottáncot járó, smárolós, szűzies szeszkazán vagyok?
Megfordulok, és látom, hogy Grant és Reagan odalopakodtak
mögénk. Villámokat szóró tekintettel nézek Reaganre, amiért így
csapdába csalt. Ő erre csak rátapasztja a száját a poharára, és
elbújik Grant mögött.

Visszafordulok, és szembenézek azzal a sráccal, akit le akarok

nyűgözni, és azzal, akit el akarok felejteni, és közben az jár az
eszemben, hogy mégis mitől lehetne még rosszabb ez a nap.

– Ashton. Bébi, el kell indulnunk, ha időben oda akarok érni a

reptérre – hallok meg egy hangot, aztán egy másik ajtón keresztül
belép a szobába egy szőke lány, a kabátja és a táskája átvetve a
karján. Áthajol a fotel támlája felett, és hosszan szájon csókolja
Ashtont.

Connor áldott tudatlanságban odahajol hozzám: – Ő itt Ashton

barátnője, Dana.
NYOLCADIK FEJEZET
Hímringyó

Mostanra eljutottam arra a pontra, hogy már nem is próbálok

megszólalni. Tudom, hogy bármi jönne is ki a számon, az nem lenne
több idióta makogásnál, mert általában úgy beszélek, amikor ideges
vagy döbbent vagy feldúlt vagyok. Most pedig, ahogy itt állok és
bámulom, amint Ashton és a barátnője csókolózik, e három érzelem
elegye kavarog bennem.

Neve hallatára Dana elhúzódik Ashtontól.

– Szia, Reagan! Szia...

– Ő itt Livie – mondja Connor.

Dana szívélyesen rám mosolyog.

– Szia, Livie! Örülök, hogy megismerhetlek.

Megpróbálok visszamosolyogni. Azt hiszem, sikerül is.

Mondjuk, nem vagyok benne biztos; lehet, hogy amit én mosolynak

szántam, jobban hasonlított egy veszett állat vicsorgására.
Túlságosan lefoglal, hogy megpróbáljam lecsillapítani a fejemben
tomboló sikolyokat.

Az a szemétláda megcsalta őt! Méghozzá velem!

A tekintetem Ashton arcára siklik, és azt látom, hogy valami furcsa

arckifejezéssel bámul engem. Ez nem a szokásos arroganciája. És
nem is bűntudat, amit éreznie kellene. Nem, pontosan tudom, mi is
ez: kétségbeesés. Szinte könyörög a tekintetével, hogy egy szót se
szóljak. Nem akarja, hogy a barátnője megtudja. Így már mindent
értek. Ezért akarja, hogy ne tudódjon ki, mi történt kettőnk közt. De
akkor meg... mitől lettem híresség?

Oldalvást Connorra pillantok, és azt látom, hogy rám mosolyog.

Méghozzá kedvesen, nem úgy, mint az a srác, aki tudja és
végtelenül élvezi, hogy kavartam a lakótársával, és éppen most
mutatnak be a szóban forgó lakótárs mit sem sejtő

barátnőjének. Vagy úgy gondolja, hogy nincs abban semmi gáz, ami
történt – ami azt jelentené, hogy egy igazi szemétláda, és baromira
nem az a rendes srác, akinek gondoltam –, vagy nem tudja, mi
történt.

Nem értem. Viszont mindenki engem bámul, és azt várja, hogy

feleljek Danának. Nagyot nyelek, majd minden erőmet
összeszedem, és barátságosan kinyögöm:

– Szia, Dana! Én is örülök!

A mutatvány valószínűleg elfogadhatóan sikerült, mivel Dana

elmosolyodik, felém biccent, majd megragadja Ashton karját, és ránt
rajta egyet.

– Oké, most komolyan, Ash. Emeld már fel azt a gyönyörű

seggedet, és induljunk, különben elkések.

Ashton eleget tesz a kérésnek: könnyedén feláll a fotelből, amitől

rögvest a lány fölé tornyosul. Dana laza hullámai a válla mögé
hullanak, ahogy hátrahajtja a fejét, hogy rá tudjon nézni Ashtonra.
Abból, ahogy csillog a szeme – pont úgy, mint Kacey-é, amikor Trent
a szobában van –, tudom, hogy fülig szerelmes.

Bárhol szívesebben lennék, mint itt, egy szobában ezzel a kedves,

mit sem sejtő lánnyal és a szemét pasijával.

– Connor, merre van a mosdó? – kérdezem, miközben mindent

megteszek, hogy ne remegjen a hangom.
– Az egyik itt van, azon az ajtón túl – feleli balra biccentve a fejével.
– Az első ajtó jobb oldalon a sarkon túl.

– Ó, én azzal várnék úgy egy órát – figyelmeztet minket Grant a

hátunk mögül. – Ty volt ott. Nem való az most hölgyeknek. Meg úgy
a legtöbb emberi lénynek.

– Az a nyavalyás chili tehet róla, amit az anyád csinált! – kiáltja Ty a

konyhából.

– Akkor menj fel az emeletre, a harmadik ajtó jobbról – mondja

Connor, ahogy a fejét rázza a lakótársa irányába. – Szeretnéd, hogy
megmutassam?

– Nem kell, megtalálom, köszi! – Megpaskolom a karját, aztán

megfordulok, és kisietek a szobából.

– Örülök, hogy találkoztunk, Livie! – szól utánam Dana.

– Szintúgy! – felelem hátrapillantva a vállam felett, ahogy felsietek a

lépcsőn. Remélem, nem voltam túl udvariatlan, de egyszerűen nem
tehetek róla. Dana olyan baromira kedves, és ettől ordítani tudnék.

– Várj meg a kocsimnál, öt perc, és jövök – hallom Ashton hangját a

hátam mögül. – Csak átöltözöm, és elteszem a tárcámat.

Követ engem.

A szívem a torkomban dobog. Elkezdem gyorsabban szedni a

lábamat, kettesével véve a lépcsőfokokat, hogy még azelőtt zárt ajtó
mögé juthassak, hogy szembe kelljen néznem Ashtonnal.

Ami össze is jött volna, ha nem akad bele a nagylábujjam a legfelső

lépcsőfok tetejébe, aminek következtében hassal előre elterülök a
keményfa padlón.

Az arcom lángol, ahogy négykézlábra tápászkodom, mivel még

mindig szántszándékomban áll elrejtőzni. Halk kuncogást hallok
magam mögül, ahogy két kéz megragadja a derekamat, és
könnyedén talpra ránt.

– Jesszusom, Ír! – motyogja Ashton.

Összerezzenek, ahogy a keze a derekamhoz ér.

– Innen már megy egyedül is – motyogom dühösen, ahogy kitépem

magamat a kezei közül, és sietve elindulok a fürdő felé.

Ashton követ engem, megszaporázva a lépteit.

– Azt kétlem – mondja, de nem nevet. Amikor elérek a jobbról

harmadik ajtóhoz, Ashton megragadja a csípőmet, és gyakorlatilag
belök a tágas helyiségbe. Megpördülök, hogy be tudjam csukni az
ajtót, de már késő. Ashtonnak sikerült is bemanővereznie magát, és
becsukni maga mögött az ajtót. Amit rá is zár.

– Mégis mit... – kezdem csípős hangsúllyal, de Ashton befogja a

számat.

– Fogd be! – Egészen addig kényszerít hátrafelé, amíg a

farokcsontom neki nem nyomódik a fürdőszobapult gránitlapjának,
miközben kezét végig a számon tartja. Egy pillanatra felmerül
bennem, hogy meg kéne harapnom, de visszafogom magam. Olyan
dühös vagyok, hogy valószínűleg akkora erővel harapnám meg,
hogy a vére is eleredne. Livie, a harapós. Ettől csak még vadabbá
válnának a sztorik, amik már biztos így is keringenek rólam.

Csak áll ott fölöttem, és néz le rám, a tekintete szinte lángol, de a

sötétbarna szempár mintha mégis elmerengve figyelne engem. Az
orromat megcsapja enyhén pézsmás kölnijének illata, amire rögtön
megrohamoznak a múlt szombat emlékei.

Emlékek, amik egyszerűen nem hagynak nyugton.

Elfordítom róla a tekintetemet, miközben a szívem vadul kalapál, és

érzem, ahogy az első izzadságcsepp végiggördül a hátamon. El
akarok innen szabadulni, de nem tudok. Csapdába ejtett. Az egész
helyzet egyszerűen túl sok számomra, és minden erőmre
szükségem van, hogy ne essek össze. Vagy lehet, hogy egyszerűen
Ashton túl sok számomra. Minden, ami ő. Gyors egymásutánban
többször is nyelek.

– Ha elveszem a kezemet, megígéred, hogy csendben maradsz,

hogy megmagyarázhassak valamit? – kérdezi fenyegetően
megvillanó tekintettel.

Összehúzom a szemöldökömet. Mégis mit lehetne itt magyarázni?

Azt, hogy berúgott, és megcsalta a barátnőjét? De ezen a ponton
már mást sem akarok, csak jó messzire kerülni tőle, úgyhogy
bólintok.

Abban a pillanatban, hogy a kezét elveszi a számtól, ismét fellángol

bennem a harag.

– Mégis hogy voltál... – A mondatom félbeszakad, ahogy Ashton

megragadja a derekamat, és körbefordít, hogy szembe legyek a
tükörrel. Már éppen kifordítanám a felsőtestemet, hogy
elszabaduljak tőle, de aztán felpillantok a tükörképünkre, és látom,
hogy sötét tekintete olyan intenzitással figyel, hogy elakad tőle a
lélegzetem.

– Honnan ismered Connort? – A hangja furcsamód nyugodt.

A testem megfeszül, ahogy felemeli a kezét, hogy félresöpörje

hosszú, fekete hajamat, miközben az ujjai végigsimítanak a
nyakamon.

– Egyik

nap

találkoztunk

–
felelem

akaratlanul,

zavarodottan. – Nem említette?

Most meg mit csinál?

– Nem. – Mutatóujjával finoman húzni kezdi lefelé a pólóm hátulját,

eléggé ahhoz, hogy felfedje a tetoválásomat. – Kicsi a világ! –
mormolja, ahogy végighúzza az ujját az íráson. Lassan kifújja a
levegőt, a leheletétől pedig végigfut a hideg a hátamon és a
lábamon, majd az egész testem megfeszül.

Megfeszítem az állkapcsomat.

– Sajnálatos módon.

Az ujjai megállnak egy helyben, ahogy perzselő tekintete találkozik

az enyémmel a tükörben. Amikor visszapillant a tetoválásomra,
látom a kis félmosolyt az ajkán. Ismét elkezdi oda-vissza húzogatni
az ujját a tinta mentén, amitől nem kapok levegőt, az arcom pedig
lángra lobban.

– Most már érted, hogy a múlt szombatnak miért kell kettőnk közt
maradnia?

– Egyáltalán nem is lett volna szabad megtörténnie – mondom meg-

megbicsakló hanggal, ahogy izmos karjával a pulton álló testápoló
felé nyúl, és a tenyerébe nyom belőle egy keveset. Összehúzott
szemöldökkel figyelem, ahogy a krémet a hátamhoz emeli, és a
lehető leggyengédebben elkezdi bekenni vele a frissen tetovált
bőrömet. Becsukom a szememet, ahogy nyelek egyet, megengedve
magamnak, hogy egy pillanatig élvezzem a hűsítő krémet. Az a
nyavalyás izé egész héten majd’

megőrjített. Úgy ápolom, ahogy elő van írva, de be kell ismernem,

hogy amikor én kenegetem, az messze nem olyan jó érzés, mint
amikor ő teszi.

Gyűlölöm beismerni.

– Jó érzés, nem igaz? – mormolja olyan rekedtes hanggal, amitől

lángra lobban az egész testem.

– Igen... – hallom a saját hangomat. Várjunk csak... A szemem

felpattan, és rögtön azt látom, hogy tekintetét a tükörképemre
szegezi. A francba is, mégis hogy csinálja ezt? – Nem! – csattanok
fel, ahogy kiszabadítom magamat a szorításából, és megpördülök a
tengelyem körül. Elindulok az ajtó felé, de Ashton hatalmas keze
elkapja a derekamat. Durván felemel, és felültet a fürdőszobapultra
magával szemben.

– Ne légy már ilyen kibaszottul makacs, és hallgass végig, Ír!

– csattan fel, ahogy megszorítja a derekamat, hüvelykujja pedig

nekifeszül a csípőcsontomnak.

A hangszíne az, amitől összerezzenek.

– Connor a legjobb barátom. Négy éve ismerjük egymást. Jól

ismerem őt. – Pillanatnyi szünetet tart, miközben a tekintete
végigpásztázza az arcomat. – Tudom, hogy nagyon lazának tűnik,
de... Biztosíthatlak, hogy Connor nem repesne az örömtől, ha tudná,
hogy mi ketten kavartunk. Akkor sem, ha egyetlen éjszakáról volt
szó. Akkor sem, ha nem is basztunk. – Elakad a lélegzetem a
durvaságától, de ő bocsánatkérés nélkül folytatja. – Szóval, ha azt
akarod, hogy bármi is legyen köztetek, talán a legjobb lenne, ha
tartanád a szád.

Összehúzom a szemöldökömet.

– Nem értem. Azt hittem, tudja...

– Nem, dehogy tudja – erősíti meg Ashton a fejét rázva.

– Semmit?
Ashton lassan lecsúsztatja a kezét a derekamról a csípőmre, majd
végig a combomon, amit kicsit megszorít, majd végül a térdemen
állapodik meg, ahogy hátrál egy lépést.

– Semmit.

Furcsa melegség önti el a combomat az érintésétől, de én

összeszorítom a fogamat, mivel sokkal jobban foglalkoztat az, hogy
válaszokat kapjak.

– Nos, akkor mitől lettem én a híres Ír?

– Ó! – Lehajtja a fejét, és kuncogni kezd. Amikor ismét felnéz rám,

ajkán rejtelmes kis mosoly játszik. – Mert még sosem ugrottam így
egy kihívásra. – Látva az összezavarodott képemet, még hozzáteszi:
– A tetkó. A seggemen.

Érzem, hogy lángra lobban az arcom, de inkább gyorsan a

kíváncsiságom kielégítésére fókuszálok.

– Akkor meg miért tetted meg?

A hangja lágyan cseng, amikor ismét megszólal.

– Megvolt a magam oka. – Attól, ahogy ekkor rám néz, mintha

valami titok csillanna a szemében, rögtön kiszárad a szám. – És
most arra kérlek ismét, hogy ne szólj egy szót se.

Dana kedvéért. Nem kell fájdalmat okoznunk neki.

Rögtön hallom a lány iránt érzett csodálatát abban, ahogy kiejti a

nevét. Valóban törődik vele. Talán annyira részeg volt, mint én...

– Nem kéne inkább mégis elmondanod neki? Úgy értem, ez azért

elég... – Elhallgatok, ahogy a megfelelő szó után kutatok.

Undorító. Gonosz. Helytelen.

– Ez bonyolult – csattan fel. – És nem is a te dolgod. És ha nem
akarod tartani a szádat Dana kedvéért, akkor tedd meg Connorért.
Már ha azt tervezed, hogy összejössz vele. – Kinyitja az ajtót,
szélesre tárja, és kilép a helyiségből. Aztán hirtelen megáll. – Még
egy dolog... – Hátrapillant rám a válla fölött, mire összeszorul a
gyomrom. – Mondd meg Reagannek, hogy meg fogom nyúzni. – És
ezzel el is indul lefelé a lépcsőn.

– Húzz

sorszámot!

motyogom

kivörösödött

tükörképemnek.

– Nem mondhattam el neked! – nyafogja Reagan nagy, könyörgő,

őzgidaszemmel. – Ha elmondom, nem jöttél volna el!

– Ez nem igaz! – motyogom makacsul. De igaza van. Nem jöttem

volna el. És akkor most nem ülnék itt a hátsó verandán, hogy az
édes, mit sem sejtő Connor kihozza nekem a whiskey-kólámat. Ami
ma este már a harmadik lesz, hála a szétkaszabolt idegeimnek. – És
mi van Danával? – sziszegem. – Nem gondolod, hogy legalább róla
figyelmeztetned kellett volna?

Reagan összerándul.

– Nem tudtam, hogyan is hozhatnám fel a témát, tekintettel arra,

hogy már így is úgy tűnt, mindjárt felrobban a fejed minden egyébtől,
ami azon az estén történt. És ha tényleg bejött volna Ashton, akkor...

– Nem jön be! – csattanok fel, talán egy kicsit túl gyorsan.
Egy pillanatra mintha mosoly villanna az ajkán, de gyorsan ráncba
szedi az arcizmait.

– Az jó hír, mert neked nem menne a „csak szex és más semmi”

felállás, Ashton meg nem alkalmas komoly kapcsolatra.

Mint ahogy azt a mellékelt ábra mutatja.

– Értem én, miért nem mondtad el a múlt hétvégén – motyogom egy

nagy sóhajt követően. – A fejem valószínűleg tényleg felrobbant
volna. De szerinted nem lett volna jó ötlet közölni velem, mi a
helyzet, mielőtt besétáltam ebbe a házba?

Reaganben legalább van annyi méltóság, hogy erre szégyenkezve

összehúzza magát, ahogy üres poharát leteszi a kisasztalra.

– De, valószínűleg... Sajnálom. Amikor mondtad, hogy találkoztál

Connorral, és hogy ma este el akarsz ide jönni, reméltem, hogy
többé már nem fog zavarni. Mármint, ha egyszer már találkoztál
Ashtonnal.

Dühösen meresztem rá a szememet.

– És mire számítottál, mi lesz, ha találkozom a barátnőjével?

– Úgy volt, hogy mostanra már Seattle-ben lesz! – nyög fel Reagan,
ahogy arcát a kezébe temeti. – Sajnálom! Rossz barát vagyok! És
borzalmas szobatárs! Egyszerűen nem tudok mit kezdeni a
kellemetlen helyzetekkel.

– Hát én sem. Főleg nem azzal, amibe éppen most hajítottak vissza.

– Csirpe! – Kinyílik a hátsó ajtó, és kilép rajta a vigyorgó Grant, hogy

odaadja Reagannek az italát. Amikor meglátja a morózus kifejezést
a lány arcán, gyorsan sarkon fordul, és egyetlen szó nélkül
visszamenekül a házba. Szinte látom, ahogy bűntudatosan a lába
közé húzza a farkát.

– Szóval akkor Grant is tudott az egészről?

– Egy szót sem fog szólni. Komolyan. – Könyörgő tekintettel néz
rám. – Kérlek, ne gyűlölj, Livie!

Makacsul összeszorítom az állkapcsomat, és kibámulok a

sötétségbe burkolózó, méretes hátsó kertre, miközben
végiggondolom a helyzetet. Igazából az egész nem Reagan hibája.
Én vagyok az, aki smárolt Ashtonnal. Én vagyok az, aki találkozott
Connorral, és ide akart jönni. Én vagyok az, aki haragszik Ashtonra,
amiért az megcsalta a barátnőjét. Én vagyok az, aki hagyja, hogy
folyamatosan érintések és csókok homályos emlékei lepjék el az
agyát. Abba kell hagynom, hogy ilyen kontextusban gondolok
Ashtonra, és itt az ideje, hogy a gyönyörű, szőke, ír srácra kezdjek el
fókuszálni, aki valóban elérhető. Vele talán képes leszek pár új
emléket kreálni, valamint ezzel egy kalap alatt bebizonyítani, hogy
dr. Stayner téved.

– Nem gyűlöllek, Reagan – sóhajtok fel. – Lehet, hogy meg foglak

ölni álmodban, de szeretettel fogok rád gondolni, miközben
fojtogatlak.

Reagan hangosan kifújja a levegőt.

– De előtte majd figyelmeztess, oké? Mindig is ki akartam próbálni a

tequilakukacot, mielőtt meghalok. Esetleg kerítsek rá sort még ma,
vagy ráér?

Prüszkölve kuncogni kezdek; a vicce eloszlatja a feszültséget.

– Amúgy miért hív téged Grant Csirpének?

– Csirpe egy kitalált karakter az ötvenes-hatvanas évekből –

motyogja Reagan, miközben a fejét rázza a butácska becenevet
hallva. – Tudod, Csirpe felnő, Csirpe férjhez megy. Van egy csomó
könyv meg film róla. Még egy filmsorozat is. Állítólag az író úgy
találta ki a nevet, hogy összerakta a csibe és a törpe szavakat. És,
hát – magára mutat, arcán mindentudó kis mosollyal –, még jó, hogy
nem zavar, hogy alacsony vagyok.
A magabiztosságától halkan felkuncogok. Nagyon üdítő.

– Még meg kell kérdeznem Ashtontól, hogy miért nevez engem

Írnek. De mintha minden egyes alkalommal, valahányszor csak
találkozunk, megkukulnék, ezért nem bírom kinyögni a kérdést.
Szerinted Grant tudja?

Reagan megrázza a fejét.

– Megkérdeztem. Nem tudja. Csakis Ashton tudja.

Ezután egy hosszú pillanatig csend telepszik közénk, ami idő

alatt Reagan ledönti az italát. Fogalmam sincs, hogy az az aprócska

test hogyan képes befogadni ennyi alkoholt. Aztán megszólal:

– Bejössz Connornak.

Elpirulok, majd a vállam fölött átpillantva belesek a konyhaablakon,

ahol látom, amint Connor éppen Granttel és egy új sráccal
beszélget.

– Tényleg?

Reagan bólogat.

– Ó, igen. Látom. Képtelen levenni rólad a szemét.

Valószínűleg éppen az jár a fejében, mit fog művelni veled később.

– Reagan! – rázom a fejemet, miközben a barátnőm elvigyorodik.

Éppen olyan rossz, mint a nővérem.

Ismét hosszan, hangosan kortyol egyet az italából, miközben a

gondolataim akaratom ellenére is visszafordulnak Ashtonhoz.

– Kedves csajnak tűnik.

– Ki?
– Ashton barátnője.

– Ó... – Reagan elhallgat, majd motyogva folytatja: – Ja. Túl jó is

Ashtonhoz. Bűntudatom van, valahányszor csak meglátom.

Ha a srác legalább azt megtanulná, hogyan tartsa a gatyájában...

Várjunk csak...

– Sokszor megcsalja Danát? – Nem csak velem?

Reagan megrántja a vállát.

– Hallok dolgokat. Jó sok dolgot. Nem semmi étvágya van. A szíve

és az agya teljesen külön működik, és nem is áll szóba egymással.
Soha. Szegény, kedves Danának esélye sincs, hogy kielégítse őt.

– Biztos vagyok benne, hogy arra senki sem képes – mormolom,

ahogy magamban száműzöm Ashtont a hímringyó-totemoszlop
tetejére.

Amikor visszamegyünk a házba, már egy tucat új vendéget találunk

a konyhában és a társalgóban, ami a jobb oldalon kap helyet,
szemben a tévészobával. A bejárati ajtó felől még többen
szállingóznak befelé.

– Megvagytok, srácok? – jelenik meg Connor, kezében az italommal.

– Bocsi, ki akartam vinni, de úgy tűnt, valami komoly dologról
beszélgettek.

– Így volt, de... – Rápillantok Reaganre, aki integetve, vállakat

paskolva és mosolyogva halad át a szobán. Grant úgy fél méterre
lemaradva követi, a tekintete a lány tarkójára szegezve, az arcán
idióta vigyor.

Én pedig magamban mosolygok, miközben az jár a fejemben, hogy

vajon Reagannek van-e róla bármi fogalma, hogy Grant megőrül
érte.
– De micsoda?

Connor ír akcentusát hallva ismét felé fordítom a figyelmemet; felé

és a gyönyörű, zöld szeme meg a könnyed mosolya felé.

– Csajos dolog – mondom, ahogy összekoccintom a poharainkat.

Connor mosolya egy pillanatra sem rebben meg, még akkor sem,
amikor rajtakapom, hogy tekintete egy pillanatra az ajkamra vándorol
mielőtt ismét a szemembe nézne, és megkérdezné:

– És milyen volt az első pár tanóra?

Már éppen nyitom a számat, hogy feleljek, amikor felhangzik a zene.

Mindketten pont időben fordulunk meg, hogy lássuk, amint Ty
peckesen végiglejt a szobán a kiltjében, és kezével a kidüllesztett
mellkasát dörzsölgetve vizslatja a tömeget.

– Szereti véletlenül megvillantani a farkát az embereknek, amikor

leül.

Felhúzom a szemöldökömet.

– Véletlenül?

– Nem – ismeri be Connor a fejét rázva. – Gyere! – Megragadja a

kezemet, és visszavezet a hátsó verandára, ahol éppen az előbb
álldogáltam Reagannel; reszketni kezdek a csípős, esti levegőtől.
Connor minden bizonnyal észreveszi, mert egyik karját a vállam köré
fonja, majd odahúz magához, hogy nekidőljek széles mellkasának.

– Így már jobb? – mormolja, miközben a karomat dörzsölgeti. – Oké,

akkor most mondd el, milyenek voltak az óráid!

Egy pillanatig csak állok ott, magamba szívom Connor testének

melegét, miközben kölnijének illata az orromat cirógatja – könnyed
és tiszta illat egy csepp levendulával. És közben végig az jár a
fejemben, hogy mennyire kényelmes is vele lenni.
Mesélek neki a két reálóráról, amim csütörtökön és pénteken volt,
aztán azokról, amik majd a jövő héten lesznek. Aztán meg
beszámolok az önkéntes munkámról a kórházban, és az ikrekről,
felidézve a kis kihallgatásukat.

– Derrick és Eric ikrek?

A szememet forgatva kuncogni kezdek.

– Tudom.

Kortyol egyet a söréből, aztán rögtön ismét körém fonja a karját,

még szorosabban ölelve magához.

– Szóval, miért akarsz gyerekgyógyászattal foglalkozni?

– Már egészen kiskorom óta tisztában vagyok vele, hogy ezt akarom
csinálni. Nem tudom elképzelni, hogy bármi más legyek. – Hirtelen
eszembe jut, amit Stayner reggel mondott, de gyorsan száműzöm is
szavait a fejemből.

– Ez nagyon nemes dolog. És édes is – mondja Connor.

Ahogy kicsit hátrahajtom a fejemet, érzem, hogy ő is felém fordul, az

ajka pedig a homlokomhoz ér, ahogy mormolva folytatja: – És szexi.

Nyelek egyet, és újra lehajtom a fejemet, mert tudom, hogy ismét

lángba borult az arcom.

– És mi van önnel, ügyvéd úr?

Kicsit meglök, ahogy megrántja a vállát.

– Ügyvédek hosszú sorából származom. Igazából én és Ashton is.

Családi hagyomány. A szüleid orvosok?

Az arcomon vágyakozó mosollyal megrázom a fejemet.

– Apa középiskolai igazgató és matektanár volt. Anya pedig
zenetanár.

A szavaimat hosszú csend követi.

– Volt?

Mély levegőt veszek, majd elhúzódom Connortól, csak annyira, hogy

láthassam komoly arckifejezését.

– Igen... volt. – Hosszan kortyolok az italomból. És aztán elmondok

neki mindent: mesélek neki az autóbalesetről, arról, hogy Kacey
majdnem meghalt, és azokról az emberekről, akik valóban
meghaltak azon az éjszakán. Trentről. Mindenről.

Miközben beszélek, érzem, ahogy a karja előbb a vállam köré siklik,

majd megfeszül. Maga felé fordít, másik kezét a fejemhez emeli,
hüvelykujjával pedig az arcomat cirógatja, miközben közelebb húz
magához, mint eddig bármikor, mígnem becsukom a szememet, és
a mellkasára hajtom a fejemet.

Érzem, milyen vadul dobog a szíve, miközben körbeölel a melege.

Védve vagyok.

Egy egész dalon keresztül csak álldogálunk ott egyetlen szó nélkül,
némán ringatózva az ütemre, mígnem Ty, aki láthatóan sokkal
részegebb, mint húsz perce volt, kicsörtet az ajtón.

– Most már emlékszem rád! – kiáltja, ahogy felém nyújtja a kezét, és

hívogatón behajlítja az ujját. – Gyere! Hadd lássam azt a képet!
Látnom kell, hogy biztos jól nézek-e ki rajta!

– Ó, ne... – nyögök fel, miközben hátrahúzódom.

Connor gyanútlanul nevetni kezd, ahogy játékosan lök egyet Ty-on.

Megfogja a kezemet, és visszavezet a házba.

– Hadd mutassam meg a ház többi részét! – Connor végig maga

mellett tart, ahogy a vendégek közt szlalomozva áthaladunk a
házon, és bemutat pár embernek. Azt hiszem, emlékszem
néhányukra. És imádkozom, hogy ők ne emlékezzenek rám. Vagy
legalábbis arra, hogy valószínűleg azt mondtam nekik, hogy
szeretem őket. Azt pedig végképp nagyon remélem, hogy nem
emlékeznek rá, mit műveltem Ashtonnal.

Amikor már az egész földszintet láttam, Connor felvezet az emeletre.

– Ez itt Grant szobája – mondja, fejével balra bökve. – Vele szemben

Ty-é. – Ahogy elhaladunk a fürdő mellett, mormolva hozzáteszi: –
Ezt már láttad. – Erre az alsó ajkamba harapva bólintok, miközben
dühösen fixírozom az ajtót, mintha maga a helyiség követett volna el
valami égbekiáltó bűntettet. – Ez pedig Ashé – mondja, egy lusta
kézmozdulattal a tőlünk balra lévő, nyitott ajtó felé intve, amin
keresztül látni a sötétszürke ágyneművel fedett, hatalmas
franciaágyat. Rögtön elképzelem, amint Ashton elterülve fekszik
azon az ágyon, pont úgy, ahogy azon a reggelen a kollégiumi
szobámban, mire megfeszülnek a hasizmaim.

Connor kinyitja a tőlünk jobbra lévő zárt ajtót, és bevezet egy tágas
hálószobába, ahol egy franciaágy és két hatalmas ablak fogad.

– Ez az én szobám – mondja, ahogy felkapcsol egy kislámpát.

Connor szobájában vagyok. Vajon okkal hozott fel ide?

Tekintetem végigsiklik a helyiségen, és végül egy pillanatra az ágyon

állapodik meg. Vajon azt hiszi, hogy most szexelni fogunk?
Megköszörülöm a torkomat.

– Szép ház – mondom, ahogy körbefordulok, és észreveszem, hogy

az ajtó résnyire nyitva maradt.

Connor a falnak dőlve figyel.

– A szüleimé. Két éve vették, hogy el tudjak szabadulni a campusról

az utolsó két évemre. Errefelé szinte mindenki a campuson lakik, de
nekem az egy kicsit sok volt. A srácok pedig rögvest kaptak a
lehetőségen, hogy összeköltözzenek velem.

Alig fizetnek valamit a szobáért meg a rezsiért, úgyhogy nagyon

megéri nekik. – Előrelép, hogy az egyik tincsemet a fülem mögé
tűrje, majd halkan így szól: – Nyugi, Livie! Mindenféle elvárás nélkül
hoztalak fel ide. – Kezébe fogja az államat. – Mindössze csak egy
kis reményem volt... – Connor lehajol, és ajkát lassan közelíti az
enyémhez, mintha így próbálna gyengéden válaszra bírni. Az egész
olyan biztonságérzetet ad, és melegség önt el tőle, és egyszerűen
annyira kellemes!

Mondjuk, ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok sóbálvánnyá

dermedve a félelemtől, hogy mindent rosszul csinálok, és hogy
Connor is meg fogja bánni, hogy velem kezdett. Amikor elhúzódik
tőlem, az kezd el járni a fejemben, hogy vajon az az egy részeges
éjszakám elég volt-e ahhoz, hogy megtanuljam az alapokat. Amikor
az alsó ajkamba harapva felpillantok, Connor szeme sötétebb
zöldnek tűnik a szokásosnál, és mintha fényesebben is csillogna.

– Én csak... – Összehúzom a szemöldökömet. – Nincs sok

tapasztalatom.

Connor lágy csókot nyom a homlokomra, majd halkan így szól:

– Nincs azzal semmi baj. Az igazat megvallva nagyon tetszik, hogy

más vagy. – Vajon a más azt jelenti, hogy szűz? Miután kapok egy
második csókot is, ezúttal a szemöldökömre, két kezét az arcomhoz
emeli, és suttogva így folytatja: – Haladjunk csak szépen lassan. –
Szépen lassan. Ez meg mit jelent?

– Oké. – Az italomat használva időnyerésre, a számhoz emelem a

poharat, és jó nagyot kortyolok belőle, miközben hálát adok Mr. Jack
Danielsnek, amiért segít nyugodtnak maradnom.

– Szóval, úgy hallom, hogy tetováltattál a múlt hétvégén?

Nagyra értékelem a gyors témaváltást. De természetesen így is
felnyögök, és elkezdem forgatni a szememet.

– Nagyon úgy néz ki. Neked van tetkód?

Connor elhúzza a kezét az arcomtól, és megborzolja a haját.

– Nincs, gyűlölöm a tűket. Ash folyamatosan próbál rávenni, hogy

csináltassak vele egyet, de nem hagyom magamat.

– Menj el inni a nővéremmel, és az este végére összeszedsz egyet,

akár tetszik, akár nem – motyogom szárazon, de közben magamban
leltárt készítek Ashton tetoválásairól, azokról, amiket láttam józanon,
és azokról, amikre valahogy emlékszem: ott van a madár a jobb
alkarja belső részén, a kínai írásjelek a jobb vállán, a kelta
szimbólum a ball mellizmán, az Ír a seggén...

És máris ismét lángba borul az arcom. A francba!

– Mi jár a fejedben?

– Semmi! Akarod látni? – bukik ki belőlem, ahogy azon vagyok, hogy

eltereljem a figyelmét magamról és a mocskos gondolataimról.

– Persze. Úgy értem, ha nem valami olyan helyen van...

– Ja. Úgy értem, nem! Úgy értem, a hátamon van, úgyhogy igen,
megnézheted. – A fejemet rázom a hablatyolásomra, ahogy gyorsan
megfordulok, és oldalra söpröm a hajamat.

Aztán lehúzom a pólómat. – Látod?

– Igen.

Ezt hosszú szünet követi, ahogy szemügyre veszi a tetoválást, de

nem ér hozzá, mire felmerül bennem, hogy vajon szeretne-e.

Ez annyira más, mint amikor Ashton korábban ide-oda rángatott,

mint valami ősember. Gyorsan kezdek ráeszmélni, hogy Connor
nagyon sok szempontból szöges ellentéte Ashtonnak. Nem értem,
hogy lehetnek a legjobb barátok.

– Mit jelent?

– Semmi különöset, csak az apám sokszor nevezett így – mondom

vágyakozó mosollyal az arcomon.

– Nos... – Connor gyengéden megfogja a kezemet, mire a pólóm

visszacsúszik a helyére. Finoman visszaigazítja a hajamat, majd
kezét a vállamra helyezi. Érzem, ahogy előrehajol, egészen addig,
amíg az ajka már majdnem hozzáér a fülemhez. – Gyönyörű –
suttogja.

A hangja rekedtes, hüvelykujjával pedig finoman dörzsölgeti a

hátamat. És bár tudom, hogy Connornak nincsenek elvárásai, azzal
is tisztában vagyok, hogy mi jár éppen a fejében.

Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor a józan eszemnek el kéne

vesznie. Egyszerűen fel kéne szívódnia attól, hogy egy szexi srác
éppen a fülembe suttog. Legalábbis mindig azt gondoltam, hogy
ennek kellene történnie. Amikor az ember először köt ki kettesben a
hálószobában egy vonzó sráccal, aki éppen csak hogy nem mondja
ki hangosan, hogy: „Be vagyok indulva, és a tiéd vagyok”, akkor az
illetőnek nem kéne menekülő útvonal után kutatnia. Hanem inkább
arról kéne agyalnia, hogyan is zárja kulcsra a szobát, hogy aztán
letéphesse a srác ruháit, és egy csomó olyan dolgot művelhessen
vele, amihez nincs szükség a józan eszére.

De az a probléma, hogy én még mindig a józan eszemnél vagyok,

ami azt mondogatja nekem, hogy szeretnék újra nekidőlni Connor
mellkasának, és magamba szívni a teste melegét. Még egy újabb
csókot is el tudnék viselni. Talán. Bár, ha őszinte akarok lenni
magammal, be kell ismernem, hogy valami miatt jelen pillanatban ez
sem hangzik túl csábítóan.

Ez lenne a bizonyíték arra, hogy szexuálisan el vagyok nyomva?

Lehet, hogy megint le kéne részegednem. Talán akkor csábítóbb
lenne az egész.

Vagy lehet, hogy csak időre van szükségem, hogy beleszokjak ebbe
az egészbe.

Vagy lehet, hogy egyszerűen csak most fel kéne adnom, és be kéne
állnom apácának.

A zene hangereje hirtelen megugrik, olyannyira, hogy beleremeg az

ablak üvege. Connor vonakodva, egy hangos sóhaj kíséretében
megfogja a kezemet, és az orra alatt motyogva így szól:

– Sajnálom. Legjobb lesz, ha most lemegyünk. Ty még a végén ránk

uszítja a zsarukat, ha nem teszek pórázt a nyakára.

Érzem, ahogy a vállam előrebukik a megkönnyebbüléstől, az

arcomra pedig elégedett vigyor ül ki, ahogy elhagyjuk a szobáját,
mivel tudom, hogy most megkapom azt az időt, amire szükségem
van. A mosolyom azonban csak addig tart, amíg meg nem pillantom
Ashton szobájának csukott ajtaját, és a kilincsről lógó piros zoknit.
Eszembe jut, mit is mondott Reagan a „kódról”.

– Azt hittem, Dana hazament.

Connor megrázza a fejét, majd vet rám egy mindentudó pillantást a

válla felett.

– Haza is ment.
KILENCEDIK FEJEZET
Játékok

A diákok szinte egyesével szállingóznak be a hideg előadóterembe a

hétfő délelőtti órára, miközben én egyenesen elindulok le, a terem
eleje felé. Az egész első sor üres, de nem érdekel; közel a
professzorhoz foglalok helyet, miközben a gyomrom görcsbe rándul
az idegtől, ahogy felkészülök az előttem álló, egész féléves
megpróbáltatásra. Egy pillanatra felmerül bennem, hogy színtiszta
rosszindulatból leadom ezt az angolirodalom-órát, mivel dr. Stayner
annyira ragaszkodott hozzá, hogy olyan dolgokat csináljak, amit én
akarok, ne pedig olyanokat, amiket mások akarnak, hogy
megtegyek, és tiszta sor, hogy ez a kurzus az utóbbi kategóriába
tartozik.

Mindenki azt feltételezi rólam, hogy kész zseni vagyok, a jó jegyek

pedig csak úgy az ölembe hullanak, mert könnyen veszem az olyan
nehéz tantárgyakat, mint a matematika és a fizika. És az igaz is,
hogy ezek a tárgyak könnyebben mennek nekem, mint sokaknak,
mert ezek egyértelműek, a tanulnivaló fekete-fehér, helyes és
helytelen. Én pedig imádom az egyértelmű választásokat.

Az olyan tárgyak viszont, mint a filozófia és a történelem, vagy

éppen az az angol irodalmi kurzus, amit most készülök elkezdeni...

Ezeket egyszerűen képtelen vagyok megérteni. Ha van egy képlet,

ami alapján meg kell találni a helyes választ, az könnyedén megy.
De az ilyen órákon nem látok mást, mint a helyes és a helytelen
különböző fokozatait, és keményen meg kell dolgoznom azért, hogy
ezeket fel tudjam fedni. A végén persze mindig megkapom az
ötösömet – sohasem kaptam ötösnél rosszabb jegyet, még tesiből
sem –, de annyi szent, hogy nem megy könnyen a dolog.
Kinyílik a tábla melletti ajtó, és belép rajta egy őszülő, fekete garbót
és drótkeretes szemüveget viselő férfi, kezében egy halom papírral
és könyvvel, amiket a tanári asztalhoz cipel.

Elmosolyodom. Végre valami pont olyan a Princetonban, amilyennek

elképzeltem.

– Helló, Ír!

És azzal leül mellém a Borostyán Liga két lábon járó ellentéte.

Magas alakja teljesen elfoglalja a helyét, és még az enyémbe is
betolakszik.

– Te meg mit keresel itt? – szisszenek fel Ashton felé fordulva, aki
éppen sötét farmert és égszínkék pólót visel.

Kezdem felismerni, hogy ez a megszokott stílusa: hibátlan, de úgy,

mintha nem is törődne azzal, mit vesz fel. És jól is áll neki, mert
olyan teste van, amin még egy leopárdmintás harisnya is szexinek
tűnne.

Ashton kihúzza magát ültében, és körbepillant a teremben.

– Ez Dalton professzor angolirodalom-órája, ugye?

– Tudom, hogy milyen órán vagyok! – vakkantok rá, aztán rögtön

vissza is veszek a hangerőből, ahogy észreveszem, amint a tanár
tekintete felénk villan a dobogóról. – De te miért vagy itt?

– Diák vagyok, és azért vagyok itt, mert felvettem ezt az órát – feleli
lassan, komor arckifejezéssel. – Néhányan azért vagyunk itt, hogy
tanuljunk is valamit, Ír. Nem csak azért, hogy bulizzunk.

Dühösen meresztem rá a szememet, miközben úgy kell leküzdenem

a vágyat, hogy képen töröljem. A szeme csibészesen csillog, aztán
rögtön meg is jelenik az arcán az a félmosoly, amiről már tudom,
hogy Ashton kedvenc módja a flörtölésre.
Ami egyértelműen az én esetemben is működött, amikor részeg
voltam, most viszont, amikor józan vagyok, és Ashton az utolsó
idegszálamon táncol, hétszentség, hogy nem fog.

– Végzős vagy.

– Úgy tűnik, sok mindent tudsz rólam, Ír.

Összeszorítom a fogamat, és egyszerűen csak dühösen bámulom,

várva a válaszát. Végül aztán megrántja a vállát, majd jó
látványosan kinyitja a füzetét, és párszor megnyomja a tolla gombját.

– Kellett pár kredit, és ezen a kurzuson volt hely.

– Hülyeség!

bukik

ki

belőlem,

még

mielőtt

visszafoghatnám magamat. Ezúttal a tanár még a jegyzeteiből is

felpillant, és egyenesen ránk néz, mire érzem, hogy az arcom
elvörösödik. Amikor a professzor ismét a jegyzeteibe temetkezik,
visszafordulok Ashtonhoz.

– Nyugi van, Ír! Legalább most már van valaki a teremben, akit
ismersz.

Ebben van valami, fut át az agyamon, ahogy körbepillantok, és

tengernyi ismeretlen arccal találom szemben magamat.
– És gondolom, minden egyes órán mellém fogsz ülni.

– Nem is tudom. Elég heves diáknak tűnsz. Nem vagyok benne

biztos, hogy szeretném, ha a prof gondolatban összekötne veled.

Tudatosan elhúzódom tőle, mire kiérdemlek egy gunyoros

horkantást.

– Tehát akkor annak, hogy láttad az órarendemet, semmi köze

ahhoz, hogy ezt a kurzust választottad? – kérdezem.

– Mi? Azt hiszed, csak azért vettem fel ezt az órát, mert te is itt
vagy? Ugyan miért tennék ilyet? – mondja egyik szemöldökét
játékosan felhúzva.

Jó kérdés. De az ösztöneim továbbra is azt súgják, hogy kétségkívül

azért jött ide, mert én is itt vagyok. Csak éppen azt nem tudom, mi
volt erre az oka.

– Amúgy meg hogyan kerültél be? Azt hittem, várólista van a

tárgyra.

Látom, ahogy oda-vissza húzogatja az ujját a csuklóján lévő, viseltes

bőrpánton.

– Ismerem az egyik hölgyet a tanulmányi irodában.

– Talán azt, aki ott volt nálad szombat este? – bukik ki belőlem,
miközben még mindig magam előtt látom azt a hülye vörös zoknit,
ami bizonyítékul szolgál, hogy mennyire rossz is Ashton.

Egy pillanatra elhallgat, majd egyenesen a szemembe néz, és

oldalra dönti a fejét.

– Csak nem féltékeny vagy, Ír?

– Mégis mire? Arra, hogy egy szemétláda vagy, aki leteszi a

barátnőjét a reptéren, aztán pár órával később máris egy másik
nővel bújik ágyba?
– Nem bújtam én senkivel sem ágyba – mondja védekezőn,
miközben a nyelve hegyét lassan végighúzza az alsó ajkán. Kész
küzdelem, hogy ne azt bámuljam.

– Nem? – sóhajtok fel megkönnyebbülten. És aztán rádöbbenek,

hogy

éppen

most

sóhajtottam

fel

megkönnyebbülten.

Mit

sóhajtozok

én

itt

megkönnyebbüléstől?

Megrázza a fejét, és közben még klikkelget párat a tollával.

– Ágyba nem is. A falnak dőlve volt meg a csaj... meg a zuhany
alatt...

Kikezdem összepakolni a könyveimet, hogy át tudjak ülni valahova

máshova, még mielőtt a tanár elkezdené az órát, de erre Ashton a
kezemre helyezi a sajátját, hogy megállítson.
– Mégis mit számít ez? Te amúgy is Connorral voltál a szobájában,
nem igaz?

– Nem, én... – forróság önti el az arcomat. – Mi csak beszélgettünk –

rázom meg a fejemet. Valóban nem tudom, mit is számít ez.
Szemétség, amit a barátnője háta mögött művel, de igaza van, nem
az én dolgom. A végén úgyis megkapja majd, ami kijár neki. – Nem
számít, Ashton. Csak azt hittem, megbántad, hogy megcsaltad a
barátnődet.

– Azt sosem mondtam – mondja halkan, majd elengedi a kezemet,

és visszacsúszik a saját helyére, ahogy a professzor egy kis
mikrofont csíptet a gallérjára, készen arra, hogy elkezdje az órát. –
Azt mondtam, azt bántam meg, hogy veled kavartam.

Az állam megfeszül, ahogy újabb találat éri a büszkeségemet.

– Akkor ketten vagyunk – motyogom, remélve, hogy meggyőzően

hangzott, és tudva, hogy ettől még nem fogom jobban érezni
magamat.

– Szép szoknya, Ír – mormolja Ashton, miközben a tekintetét elég

látványosan a combomon legelteti. Ösztönösen lesimítom az
egyszerű, fekete szoknya anyagát, miközben azt kívánom, bárcsak
hosszabb lenne.

A következő egy órában annyira lefoglal az, amit Ashton mondott,

hogy kész küzdelem a tanárra figyelnem. Próbálok minél többet
megérteni abból, amit Dalton professzor magyaráz, és néha egész
jól is megy. De aztán Ashton hozzáér a térdemhez vagy a
könyökömhöz, mire ugrok egyet.

Megigazítom a székemet. Mocorgok. Néha még szúrós tekintettel rá

is nézek, de ő vagy nem veszi észre, vagy nem érdekli. És még csak
nem is jegyzetel. Látom, hogy pár sort belefirkant a füzetébe, de
kétlem, hogy azoknak bármi közük lenne a tananyaghoz.
Mire véget ér az óra, már alig várom, hogy kimenekülhessek a
teremből. Vagy hogy lábon szúrhassam Ashtont a tollammal.

– Most már emlékszem, miért nem akartam sosem felvenni ezt az

órát – hallom Ashton motyogását, ahogy a tanár felírja az első házi
feladatunkat a táblára.

– Még van időd leadni – vágom oda neki csípősen.

Ashton jóképű arca gúnyosan rémült grimaszba fordul.

– Hogy aztán ne élvezhessem a társaságodat hetente kétszer, egy

egész szemeszteren keresztül? Egek, szó sem lehet róla!

Rezignáltan megrázom a fejemet.

– Oké, most komolyan, Ashton. Vegyél vissza!

– Vagy mi lesz?

– Vagy... kitálalok Connornak.

– Nem, dehogy tálalsz ki – mondja halkan.

– Miért? Azt hiszed, hogy utána már nem érdekelném? Van egy
olyan érzésem, hogy tévedsz. – Valójában egyáltalán nincs ilyen
érzésem. Sőt, valójában pont az a sejtésem, hogy Ashtonnak van
igaza. Ugyanakkor él bennem a vágy, hogy én kerüljek
lépéselőnybe. Legalább most az egyszer, a pokolba is!

Ashton oldalra dől, egészen addig, amíg a válla az enyémnek nem

feszül, majd halkan így szól:

– Nem azért... hanem mert szerelmes vagy belém.

Valami olyan hang szökik ki a torkomból, mintha éppen

fojtogatnának.

Ennyit a lépéselőnyömről.
A szívem a torkomban dobog.

Őszintén fogalmam sincs, hogyan is felelhetnék erre, de az

ösztöneim azt súgják, valamit felelnem kell, részben azért, hogy
megvédjem magamat, részben pedig azért, mert tudom, hogy szeret
zavarba hozni. Párszor nyelnem kell, mielőtt meg tudnék szólalni.

– Ha az alatt, hogy szeretlek, azt érted, hogy le akarom tépni a

tökeidet, akkor... – felé fordulok, és megeresztek felé egy reményeim
szerint acélos tekintetet. Az arcunk csak pár centire van egymástól,
de nem hátrálok meg. – Akkor igen. Őrülten szerelmes vagyok
beléd.

Kacey olyan büszke lenne rám!

Nem tudom, mégis milyen válaszra számítottam erre. Még soha

senkit nem fenyegettem így meg. Talán arra, hogy összerándul, vagy
arra, hogy elhúzódik attól az őrült nőszemélytől, aki arról dumál,
hogy megcsonkítja a nemi szervét? De semmiképpen sem már
megint arra a nyavalyás félmosolyra. És azt hiszem, időközben még
közelebb hajolt hozzám.

– Imádom, amikor így fel tudlak húzni, Ír. – Megragadja az egyik

könyvemet, és beleír valamit a belső címoldalra, aztán a lapok közé
dug egy összehajtogatott cetlit. – Most jut csak eszembe... egyszer
már végigcsináltam ezt a kurzust három éve.

Lazán ötöst kaptam. Hívj, ha segítségre van szükséged a

beadandókhoz! – mondja, majd fogja magát, felnyalábolja a füzetét,
és feláll. Oldalra fordulok, hogy lássam, ahogy könnyedén felszökdel
a lépcsőkön, még mielőtt a tanár hivatalosan az utunkra engedne
minket, amivel eléri, hogy gyakorlatilag az összes lány és pár fiú is
felé pillantson.

A fejemet rázva kinyitom a könyvemet, és látom, azt írta a

címoldalra, hogy: „Ír szereti Ashtont”, mindez egy nagy szívecskébe
zárva, alatta pedig egy telefonszám.
– A francba! – motyogom. Éppen most szentségtelenítette meg a
kétszáz dolláros tankönyvemet ezzel a becenévvel, amiről még
mindig nem kérdeztem meg, honnan ered. Ami viszont jó hír, hogy
többé már nem fog bejárni az órára.

Mivel kíváncsi vagyok, hogy mit írt a cetlire, kinyitom azt is.

Az egyetlen dolog, amit megbántam, hogy véget ért. És kettőnk

közül én vagyok a féltékeny. Rettenetesen.

A pulzusom egy pillanat alatt az egekbe szökik.

– Szép szoknya – mondja, ahogy a keze felcsúszik a csupasz

combomon, mire elönt a forróság. Előtte állok, miközben ő meg az
ágya szélén ül. És reszketek. Erős ujjak fonódnak a combom
hátuljára, aztán megszorít, veszélyesen közel ahhoz a ponthoz, ahol
még sosem érintettek meg korábban. A testem azonban felel neki. A
szívem vadul dobog, egyre gyorsabban veszem a levegőt, és érzem,
ahogy kezdek benedvesedni. Még magasabbra csúsztatja a kezét,
és beleakasztja a hüvelykujját a bugyim derekába. Aztán lehúzza a
bugyimat addig, amíg már magától is leesik a földre. Kilépek belőle.

– Gyere ide! – Int, hogy másszak bele az ölébe, én pedig

engedelmeskedem, engedve, hogy a térdemet kétoldalt maga mellé
igazítsa, hogy lovagló ülésben üljek rajta, miközben a vállát
szorongatom, és az jár a fejemben, mennyire izmos.

Feltolja a szoknyámat a derekamra, mire rögtön elönt a

szégyellősség. – Nézz rám! – parancsol rám, mire a szemébe
nézek, és látom, ahogy sötét tekintete visszanéz rám, csapdába ejt.
Egy pillanatra sem néz félre. Állom a tekintetét, ahogy egyik kezét a
derekamra csúsztatja. Akkor is tartom a tekintetét, amikor a másik
kezét a belső combomra helyezi.

Elakad a lélegzetem, ahogy megérint.

Egy pillanatra se vedd le rólam a szemedet, Ír! – suttogja, ahogy

belém csúsztatja az ujját, előbb egyet, aztán még egyet...
Elakadó lélegzettel ébredek, a tankönyv pedig, ami addig nyitva
feküdt a hasamon, lecsúszik, és nagy csattanással ér földet.
Óédesistenem! Ez meg mégis mi a pokol volt? Egy álom.

Délutáni szunyókálásom egy mocskos álommal ért véget, aminek

Ashton volt a főszereplője. Óédesistenkém! Felülök és körbepillantok
a szobában. Egyedül vagyok. Hála az égnek, hogy egyedül vagyok!
Valami furcsa, kellemetlen feszülést érzek a lábam közt. Olyan...
frusztráló? Ez lenne az, amiről Kacey és Ciklon mindig beszél?

Bárcsak lenne rá időm, hogy elintézzem! De valaki kopogtat az

ajtón. Biztos, hogy a kopogás volt az, ami felébresztett. Ha nem
szakították volna félbe, vajon lefeküdtem volna álmomban
Ashtonnal? Nem... Az agyam még csak azt sem tudja, hogyan kéne
azt elképzelni.

Talán ha nem lettem volna ennyire nyúzott, belepillantottam volna a

tükörbe. Na, az nem lett volna egy utolsó ötlet.

Csakhogy Ashton, és úgy tűnik, minden, aminek köze van

Ashtonhoz, kész orangutánt rittyent belőlem.

Úgyhogy egyszerűen csak felcsapom az ajtót.

– Connor! – kiáltok fel egy cseppet túl lelkesen, miközben a szemem

kikerekedik a meglepetéstől.

Látom, ahogy a tekintete lefelé vándorol, mire én is lepillantok,

felmérve, hogy éppen a rongyos, Lululemons jóganadrágomat és
apa régi, princetonos pulcsiját viselem, ami úgy három számmal
nagyobb a kelleténél.

– Mit keresel itt? – kérdezem, ahogy lopva megpróbálom lesimítani a

hajamat az ujjaimmal. Nem kell tükörbe néznem ahhoz, hogy
tudjam, úgy áll, mint egy madárfészek.

Connor, arcán könnyed mosollyal belép a szobába, majd a háta

mögül előhúz egy nagy cserépnyi zöld levelet.
Oldalra hajtom a fejemet, ahogy a szemöldökömet összehúzva
szemügyre veszem.

– Lóhere?

– Hogy rám emlékeztessen, miközben itt csücsülsz, és játszod a jó

diákot.

– Azta! – Nagyot nyelek, miközben érzem, ahogy lángba borul az

arcom. Igen, pontosan azt csináltam az előbb is.

Játszottam a jó diákot. – Köszönöm! – Próbálom lassabban venni a

levegőt, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

– És milyenek eddig az órák?

– Mozgalmasak. Angol irodalomból máris annyi feladatot kaptunk,

hogy folyót lehetne vele rekeszteni.

– De amúgy élvezed?

– Nos... érdekes. – Egyik kezemmel öntudatlanul is végigsimítom a

zsebemben lapuló, összehajtogatott üzenetet.

Azt, amelyik mindjárt kettészakad a hajtás mentén, mert már

annyiszor kihajtottam, visszahajtottam, meg huzigáltam az ujjamat a
széle mentén, miközben próbáltam rájönni, mit is jelenthet. Ahogy
próbáltam kiagyalni, miért reagáltam úgy rá, ahogy, hogy miért
vidultam fel tőle, amikor dühbe kellett volna gurulnom miatta. Olyan
ez az egész, mintha az, hogy Ashton bevallotta nekem, nem bánta
meg, ami kettőnk közt történt, engedélyt adott volna az agyamnak,
hogy rémisztő

gyakorisággal villantson meg nekem illetlen emlékképeket arról az

éjszakáról, amitől kiver a víz, szétszórt vagyok, és egyszerűen
képtelen összpontosítani. És ezt még Reagan is észrevette.

– Akkor nem is tartalak fel.

Felsikkantok, ahogy Connor megragadja a derekamat, és feltesz a
felső ágyra. Tekintetbe véve, hogy közel hatvan kiló vagyok, ez nem
kis feladat. Ugyanakkor viszont nem lenne szabad meglepődnöm,
döbbenek rá, ahogy szemügyre veszem a karizmait, amik ott
feszülnek a szürke csíkos felső alatt, amit ma visel. Nem pont olyan
magas vagy széles vállú, mint Ashton, de majdnem olyan jól ki van
dolgozva.

Ashton. .. A gondolataim folyton visszakanyarodnak hozzá.

Connor lecsúsztatja a kezét a derekamról, és a térdemre helyezi.

– Holnap elmegyünk a Shawshanksbe. Az egy helyi bár. Van kedved

velünk jönni?

– Persze – bólintok mosolyogva.

– Biztos vagy benne? Úgy értem, Ty is ott lesz.

– A kiltjében?

– Dehogy. Be sem engednék az ajtón abban az izében – kuncogja

Connor a fejét rázva, mintha éppen eszébe jutott volna valami. –
Legalábbis többé már nem.

– Nos, elbírok Ty-jal.

– Tényleg? És mi a helyzet Ashtonnal?

A gyomrom görcsbe rándul. Mégis mit ért ezalatt? Mit tud Connor?
Mit...

– Tudom, hogy nem vagy éppen jó véleménnyel róla a múlt szombat

után. Láttam az arcodon. Tudod, miután letette Danát a reptéren. –
Hagyja, hogy a mondat vége ott lógjon a levegőben, mintha nem
akarná hangosan kimondani, mi is történt.

– Úgy érted, amikor úgy viselkedett, mint egy hűtlen disznó?

– Nem is tudom, miért mondtam ezt. Talán, mert abban
reménykedem, ha hangosan is kimondom, milyen szemétséget
művelt, azzal emlékeztetem magamat, mekkora bunkó is Ashton, és
hogy el kéne égetnem azt a cetlit, meg hogy meg kéne fenyegetnem
a tudatalattimat, hogy lobotómiát fogok végeztetni magamon, ha
nem marad nyugton. Ráharapok az ajkamra. – Bocsánat. Nem így
értettem. Nem egészen.

Connor kedveskedve megszorítja a térdemet.

– Nos, azért örülök neki, hogy te legalább nem találod őt annyira

vonzónak, mint látszólag minden egyéb nőnemű lény ezen a
bolygón. De azért még nem olyan rossz ember. Csak az a baj, hogy
általában nem az agyával gondolkodik. – Connor fellép a létrára,
hogy egy magasságban legyen velem, majd odahajol és megcsókol.
Ezúttal érzem, ahogy a nyelve elcsusszan az alsó ajkam felett, majd
gyengéden összefonódik az enyémmel. Nem erőltet, nem követel.
Az egész olyan...

kellemes. – Holnap találkozunk, Livie – suttogja. Aztán leugrik a

létráról, megvillant felém egy széles mosolyt, kacsint egyet, és
kisétál a szobából.

A lóherémet szorongatva hátradőlök az ágyamban, és becsukom a

szememet, ahogy Connorra gondolok. Igen, tudom, hogy a szüleim
imádnák őt, dr. Stayner. Nem vagyok vak.

Tudom, ha sorba állítanánk száz pasit, már csak a mosolya miatt is

őt választanák közülük. És nincs ezzel semmi baj.

Connor az a srác, akit választanának nekem. Ő az a fajta srác, akit

minden lány választana magának.

Pittyenést majd kattanást hallok, aztán egy pillanattal később

Reagan belép a szobába, liheg a kocogástól.

– Éppen most mentem el Connor mellett. Vidámnak tűnt.

Csak nem éppen most nyomtatok le egy vad menetet? – heccel két
lihegés közt, miközben az oldalát szorongatja, mintha fájna.

– Connor igazán cuki srác, Reagan. – A hasamra fordulok, és a

tenyerembe támasztom az államat. – Tudtad, hogy ilyen cuki?

– Tudtam. Úgy hallottam, nagyon jól bánik a barátnőivel.

Hah... Nem is tudom, miért, de valami buta okból kifolyólag eddig

még csak eszembe sem jutott, hogy Connornak már mással is
lehetett dolga előttem. Ashtont gyakorlatilag mindenkivel magam elé
képzeltem már, amitől el is öntött a hányinger. De hiszen Connor egy
gyönyörű, okos végzős. Hát persze hogy voltak barátnői. És legyünk
észszerűek, biztosan szeretkezett is már. Valószínűleg sokat.
Kíváncsi vagyok, milyen lassan lesz majd hajlandó haladni velem.

– Szerinted hány barátnője volt már?

– Kettő vagy három, amióta ide jár. – Reagan lerúgja a cipőjét. –

Elsőben végig szingli volt. Egek, hogy én mennyire bele voltam
zúgva! – Grimaszol egyet. – Viszont akkoriban fogszabályzóm és
hájas seggem volt. Így jár az ember, ha alacsony, és vannak idomai.
Ha abbahagynám a futást...

Vigyázz! – Áthúzza a pólóját a feje felett, aztán ledobja a földre egy

kupacba a többi ruhájával együtt. Reagan nem a világ
legrendszeretőbb embere. Mondjuk, ez nem zavar. Jól illik a vad
jelleméhez. – Tudod mit, neked is el kéne járnod velem futni!

– Nem vagyok túl sportos alkat – figyelmeztetem egy grimasz

kíséretében. – Valószínűleg téged is csak felbuktatnálak.

Reagan megrántja a vállát.

– Nem gáz, tudom, hogyan kell jól esni.

– Talán. Majd egyszer.

Talán élvezném a futást. Nem tudom meg, amíg ki nem próbálom.

Addig pedig ügyködhetem azon, hogy lenyugtassam a pillangókat,
amik most, hogy tudom, holnap este találkozni fogok Ashtonnal,
vadul repkednek a gyomromban.

Nem, Connor, dehogyis találom vonzónak a legjobb barátodat. Egy

cseppet sem.
TIZEDIK FEJEZET
Féltékenység

Mindenki ismeri Connort. Legalábbis nagyon így néz ki, ahogy

követjük a pincért a báron keresztül. Tőlem balra odaint nekünk egy
srác. Jobbra egy másik összeüti az öklét Connorral.

Ahogy elhaladunk egy asztal mellett, aminél négy fiatal nő ül, az

egyik odakiált, hogy: „Szia, Connor!” Ő csak megvillant feléjük egy
mosolyt, illedelmesen biccent, majd megy is tovább. Akkor mind a
négy felém fordítja a tekintetét, mire rögtön úgy érzem magam,
mintha az a béka lennék a tizedikes bioszóráról. Az a szerencsétlen,
amelyik a szike alatt kötött ki. Lopva arrébb húzódom, hogy
elkerüljem a tekintetüket, aminek az lesz a vége, hogy nekiütközöm
Connornak.

– Bocsi! – mormolom. De ő csak megvillantja nekem tökéletes, fehér

fogsorát. Nem úgy tűnik, mintha zavarná, hogy a sarkában járok.
Úgy tűnik, ez sosem zavarja.

A vonzó, negyven év körüli pincérnő odavezet minket egy

hatszemélyes asztalhoz, amiről aztán leveszi a kézzel készített
Foglalt táblát.

– Köszönöm, Cheryl! – mondja neki Connor.

A nő vállon paskolja Connort.

– Mit hozhatok nektek?

– Nekem egy Corona sört, Livie-nek meg egy whiskey-kólát.

Ugye, Livie?

Én csak bólintok, miközben összeszorítom a fogamat, és küzdök a

késztetéssel, hogy jó hangosan bejelentsem, még csak tizennyolc
vagyok, és ez a létesítmény jobban tenné, ha nem szolgálna ki
alkohollal. Nálam van a hamis személyi, amit a nővérem adott, de
félek használni. Szerintem el is ájulnék, ha Cheryl megkérne, hogy
vegyem elő.

Cheryl azonban nem ellenőrzi, hogy nagykorú vagyok-e.

Egyszerűen csak bólint, majd elsétál, és menet közben lesüti a

tekintetét, hogy vetni tudjon egy pillantást Connor fenekére.

– Ennek a mai estének jónak kell lennie. Első sorból nézhetjük a

bandát – mondja Connor, ahogy a közvetlen előttünk lévő színpadra
mutat.

– Pedig azt hittem, azt mondtad, hogy itt nem lehet előre lefoglalni
az asztalokat.

Connor lehajtja a fejét, én pedig ismét megpillantom az arcán azokat

a gödröcskéket.

– Jó sok borravalót szoktunk adni Cherylnek, úgyhogy a gondunkat

viseli. Kedvel minket. – Igen, azt tudom, hogy neked melyik részedet
kedveli... Kíváncsi vagyok, hogy Ashton miféle borravalót szokott
neki adni, de az ajkamba harapok, mielőtt kicsúszhatna rajta még
egy hűtlen disznós megjegyzés.

Végül is mégiscsak ő Connor legjobb barátja. És amellett egy hűtlen

disznó.

Leveszem a dzsekimet, és ráakasztom a szék háttámlájára,

miközben körbepillantok a Shawshanksben. A bár egy nagy, nyitott
tér, ahol mindenhonnan sötét fa és ólomüveg néz vissza rám. Az
egyik – csupa tégla – falon összevissza felaggatott festmények
eklektikus gyűjteménye lóg. Hátul egy hosszú bárpult húzódik faltól
falig, amiből legalább húsz réz sörcsap áll ki. A pultos mögötti
négyszintes polc számtalan választási lehetőséget kínál a szomjas
vendégeknek. A terem másik végében – ott, ahol mi is ülünk – egy
színpad és egy táncparkett kap helyet.

– Remek bandákat szoktak hozni – mondja Connor, ahogy

észreveszi, hogy a hangszereket vizslatom.

– Ezért vannak itt ennyien? – Minden asztal foglalt, és a legtöbbnél

egyetemista korúak ülnek.

Connor alig észrevehetően megrántja a vállát.

– Amint igazán beindul a tanév, azért lelassulnak kicsit a dolgok. Az

emberek akkor már a tanulásra fókuszálnak. De azért valahol mindig
van buli, hogy kiengedhessük a gőzt.

Általában az étkezőklubokban. Ma este is a Tiger Innben lennénk,

csakhogy ott most bezárták a bárt, mert szivárog az egyik csap.
Tessék! – mutat rá az egyik székre. – Ülj le ide, mielőtt...

– Tavish ideér... – Ty öblös hangja ott zeng a fülem mellett, ahogy

két komisz kar a derekam köré fonódik, felemel a padlóról, és
megpörget a levegőben, el a közeledő Grant és Reagan mellett,
majd visszatesz a földre, szembe a színpaddal.

Még mielőtt visszanyerhetném az egyensúlyomat, Ty már le is ült a

székre, amit éppen el akartam foglalni. – És elfoglalja a legjobb
helyet a bárban – fejezi be.

– Hé! – vakkant oda neki Connor; a hangjában idegesség csendül,

és ritka, dühös kifejezés csúfítja általában olyan vidám arcát.

– Nincs semmi baj. Komolyan. – A biztonság kedvéért még

nyugtatóan meg is szorítom Connor alkarját, pont, ahogy Grant
odahajol hozzám, hogy puszit adjon, amivel egy időben a másik
kezével meg tockost ad Ty-nak.
– Szia, Livie! – köszön oda Reagan, ahogy ő is leveszi a dzsekijét.

– Szia, Reagan. Hiányoltalak a koliból – mondom, miközben

idegesen nyelek egyet, ahogy Ashton után kutatva, lopva
körbepillantok a teremben. Nem vagyok benne biztos, hogyan is
kellene most viselkednem a társaságában. Arra pedig még csak
tippem sincs, hogy ő hogy fog viselkedni az én társaságomban.

– Nem értem vissza időben, úgyhogy elmentem Granthez, és együtt

jöttünk. – Reagan vet egy kis titkos pillantást Grantre, ahogy leül
mellé.

– Ó, tényleg? – Belülről ráharapok az ajkamra, hogy ne vigyorogjak

túl szélesen, majd megkérdezem: – És milyen volt a politikaórád?

Reagan egy csomó különféle órára jár: már háromszor

beszélgettünk róla, mit akar csinálni a jövőben, és mind a háromszor
különböző választ adott. Egyszer azt mondta, azon gondolkodik,
hogy a politikatudományt választja főtárgyaként, aztán azt, hogy az
építészetet, majd végül, éppen tegnapelőtt azt, hogy a
zenetörténetet. Van egy olyan érzésem, hogy Reagannek halványlila
gőze sincs, hogy mihez akar kezdeni a Princeton után. Fogalmam
sincs, hogy tud éjszaka aludni ilyen bizonytalanság közepette.

– Nagyon politikai – feleli szárazon.

– Hm. Érdekes.

Érdekes, mivel az egyik osztálytársa, Barb, beugrott a szobánkba,

hogy otthagyjon jó két oldal fénymásolt jegyzetet Reagannek, aki
nem ment be órára. Egyértelmű, hogy Reagan hazudik, csak
fogalmam sincs, miért. Van egy olyan érzésem, hogy mindenhez a
mellette ülő langaléta srácnak van köze. Ha esetleg szeretnék
törleszteni neki... ó, mondjuk, mindenért...

akkor mindenki előtt kérdőre vonnám. De nem teszem.

– Ki játszik ma este? – kérdezi Ty, ahogy az itallappal ütögeti az
asztalt.

– Haver, ettől még nem fog gyorsabban kijönni a pincérnő, de azt

eléred vele, hogy mindenki seggfejnek nézzen – motyogja Grant,
ahogy kikapja az itallapot a kezéből.

Azonban úgy tűnik, a dörömbölés mégiscsak működött, mert Cheryl

másodperceken belül megjelenik, és leteszi a rendelésünket az
asztalra.

– És a többieknek mit hozhatok?

Ty olyan szélesen vigyorog, hogy majd’ kettéhasad az arca.

– Mit is mondtál, Grant?

– Azt mondtam, „szép pocak”. Egyél csak még egy csomag csipszet!

Ty-nak még csak a szeme sem rebben, ahogy feleletként rácsap a

hasára. Semmi pocakszerű nincs ott. Kortyolok egyet az italomból,
és közben kíváncsian szemügyre veszem mind a hármukat. Egyik
srácon sincs egy csepp zsír sem, sehol.

Mindhármuk teste nagyon különböző – Ty alacsonyabb és

vaskosabb, Grant magas és vékony, míg Connornál tökéletes
egyensúlyban van a magasság és az izomzat –, de mindannyian
egyformán remek formában vannak. Gondolom, hála annak a durva
edzéstervnek, aminek Reagan apja kiteszi őket.

– Mit isztok, srácok?

Gyűlölöm, hogy a szívem kihagy egy ütemet, ahogy meghallom a

hangját. Gyűlölöm, mert a hangjától általában az is eszembe jut,
milyen érzés volt, amikor a szája az enyémnek feszült. Olyan ez,
mint valami édes utóíz, amitől képtelen vagyok megszabadulni –
még úgy is, hogy Connor ott ül mellettem. Ahogy a fülem mögé tűrök
egy hajtincset, lopva átpillantok a vállam felett, és látom Ashtont,
ahogy tekintetével lassan pásztázza a tömeget, miközben egyik
kezével elmélázva vakargatja a hasát az öve felett. A felsője éppen
annyira felhúzódott, a farmerének dereka pedig éppen annyira
alacsony szabású, hogy pont látom az ágyékából kiinduló V forma
tetejét.

A lélegzetem elakad, ahogy eszembe jut, hogy alig két hete a saját
szobámban láttam ugyanezeket az idomokat. Csakhogy akkor egy
szál ruha nem volt rajta.

– Jól vagy, Ír?

Amint meghallom a nevemet, máris tudom, rajtakaptak, hogy

Ashtont bámulom. Már megint. Lopva Connorra pillantok, és
megkönnyebbülve látom, hogy éppen Granttel cseveg. Ismét
hátradöntöm a fejemet, és Ashton mindentudó félmosolyával találom
szemben magamat.

– Jól vagyok – mondom, majd a számba veszem a szívószálat, és jó

hosszan kortyolok egyet az italomból. Jóféle whiskey van benne, ami
jó hír, mert azt jelenti, hogy a kellemes, meleg bizsergés hamarabb
fog elönteni. Márpedig minden csepp kellemes, meleg bizsergésre
szükségem lesz ma este, ha Ashton is itt lesz. Ezenfelül pedig
hamarosan alkoholista lesz belőlem, ha ez így folytatódik.

– Hé, amúgy miért is kezdtünk el téged Írnek hívni? – kérdezi Ty,

ahogy Ashton gyönyörű teste helyet foglal a mellettem lévő széken.
Térdét behajlítva, combját széttárva ül, és láthatóan egy cseppet
sem zavarja, hogy befurakszik a személyes terembe, vagy hogy a
térde az enyémhez ér.

Jó kérdés. Méghozzá olyan, amire nem feltétlenül tudom a választ.

Már éppen azon vagyok, hogy lenyeljem a számban lévő

italt, és elmagyarázzam, hogy a Cleary ír név, azonban még mielőtt

egy szót is szólhatnék, Ashton közbevág, és olyan hangosan jelenti
be, hogy nem csak a mi asztalunknál, de minden bizonnyal a
szomszédos asztaloknál ülők is mind hallják:
– Mert azt mondta, dugni akar egy írrel.

A karamellszínű folyadék csak úgy spriccel ki a számból, rá az

asztalra, meg Reagan és Grant felsőjére, ahogy fulladozni kezdek.

És közben fohászkodom, hogy meg is fulladjak. Ha pedig ez

mégsem jönne össze, akkor meg abban reménykedem, hogy valaki
némi patkánymérget csempészett az italomba, hogy görcsrohamot
kapjak, és gyorsan túl legyek ezen a rémálmon.

Az imáim azonban nem találnak meghallgatásra, úgyhogy a végén

csak ülök ott lángoló arccal, és hallgatom, ahogy Ty olyan öblösen
hahotázik, hogy a fél bár felénk fordul. Még Grant és Reagan sem
képes fapofával tűrni az eseményeket, ahogy letörlik magukról az
italomat. Képtelen vagyok Connor szemébe nézni. Eddig még egy
szót sem szólt. Mi van, ha elhiszi?

Olyan erősen összeszorított fogakkal, hogy attól tartok, mindjárt

elrepednek, Ashton felé fordulok, készen arra, hogy szimplán a
tekintetemmel karóra tűzzem. Ő azonban még csak rám sem néz.
Túlságosan lefoglalja, hogy az itallapot olvasgassa. És vigyorogjon,
mivel láthatóan büszke magára.

Nem is tudom, mire számítottam tőle ma este, de annyi szent, hogy

nem erre. Ha nem távozom most azonnal, Connor a szemtanúja
lesz, ahogy átvedlek Tarzan női változatába, és felugrom a legjobb
barátja hátára.

– Mindjárt jövök – préselem ki összeszorított fogaim közül, igazából

senkinek sem címezve a szavaimat. A székem hangos, csikorgó
hangot ad, ahogy hátratolom, és kimenekülök a mosdóba.

Amint odaérek, és biztonságban bezárkózom az egyik fülkébe, a

homlokomat nekitámasztom a hűvös ajtónak, és párszor még hozzá
is ütögetem. Ez most már mindig így lesz?

Mégis hogyan fogom elviselni Ashtont? Ahhoz hozzá vagyok szokva,

hogy a nővérem meg Trent meg Dan meg... hát, mindenki más
otthon cukkoljon. Nagyon élvezik, ha el tudják érni, hogy elpiruljak,
mert mindig is kényelmetlenül éreztem magam, ha ilyen dolgok
kerültek szóba. De akkor miért forr fel a vérem, ha Ashton csinálja
ugyanezt?

Talán azt akarja, hogy elveszítsem a fejemet Connor előtt. Ha igaz,

amit arra a cetlire írt, és valóban féltékeny a legjobb barátjára, akkor
ha meggyőzi Connort, hogy bolond vagyok, sikeresen el tudja tőlem
ijeszteni. Nem... ez egyszerűen túl sok melónak tűnik egy olyan srác
számára, akinek nemcsak barátnője van, de mellette még sorba
állnak nála az egyéjszakás kalandok. A francba! Túl sokat agyalok
ezen. Csak elemzem és túlelemzem, és lassan már kezd a
mániámmá válni. Ezért is kerültem el egészen eddig a fiúkat. Csak
megőrjítik az embert.

És ezért is kell abbahagynom azt, hogy Ashtonon jár az eszem, és

„szépen lassan” Connorra kell összpontosítanom.

Szúr a szemem, ahogy kihalászom a telefonomat a táskámból, és

küldök egy üzenetet a nővéremnek.

Ashton egy seggfej.

Kacey szinte rögtön válaszol.

Hatalmas seggfej.

Gyorsan visszaírok neki, azt a játékot játszva, amit már kiskorunk

óta csinálunk – és ami még mindig gyerekes, csak azóta sokkal
színesebb lett.

Hatalmas, leprás seggfej.

Hatalmas, leprás seggfej, aki úgy játszik a farkán, mintha bendzsó

lenne.

A lelki szemeim előtt megjelenő képen kuncogva pötyögöm be a

válaszomat:
Hatalmas, leprás seggfej, aki úgy játszik a farkán, mintha bendzsó
lenne, és közben az „Old McDonald”-ot énekli.

A válaszüzenetben egy kép érkezik, amin Ashton látható, ahogy

éppen a tetoválószék fölé hajol, miközben a művész, kezében a
tetoválópisztollyal, nagyban dolgozik. Ashton arca borzalmas,
eltúlzott grimaszba fordul.

Hangosan kuncogni kezdek, a súly pedig lehullik a vállamról.

Kacey mindig is tudta, hogyan segítsen rajtam. Még akkor is

kuncogok, ahogy bepötyögöm neki a válaszomat, amikor is
meghallom, hogy az ajtó nyikorogva kinyílik. Rögtön a szám elé
kapom a kezemet.

– Láttad, ki van itt? – kérdezi egy nazális női hang.

– Ha most Ashtonról beszélsz... hogy lehetne nem észrevenni őt? –

dorombolja egy másik hang, ahogy a csapból folyó víz zaja megtölti
a helyiséget.

Hegyezni kezdem a fülemet. Megnyomom a Küldés gombot a

Kacey-nek szánt üzenetemnél, amiben megírom neki, hogy
szeretem őt, aztán lenémítom a telefonomat.

– De két lány is ül az asztalnál – folytatja a második hang.

Ez az a pont, amikor már biztosan tudom: az én Ashtonomról

beszélnek. Úgy értem... nem az én Ashtonom, de... Lángra lobban
az arcom. Valószínűleg nem lenne szabad hallgatóznom.

De már túl késő; most már nem mehetek ki. Egyike vagyok azoknak
a lányoknak.

– És akkor mi van? Akkor is egy lánnyal volt, amikor utoljára itt

jártam, és így is vele mentem haza – mormolja gőgösen az első
hang, én szinte látom magam előtt, ahogy előrehajol, hogy ki tudja
igazítani a rúzsát a tükörben. – Egek, hogy az milyen remek este
volt!

Most már egyenesen kényelmetlenül érzem magamat.

Nagyon nem akarom hallani Ashton mocskos üzelmeinek a

részleteit. Kíváncsi vagyok, vajon ezt a lányt is követte-e a
tanterembe, hogy aztán megszentségtelenítse a tankönyvét
szívecskékkel meg a telefonszámával.

A lány vagy nem vette észre, hogy van valaki az egyik fülkében,
vagy nem érdekli, mert folytatja: – Hátul csináltuk a verandán. Kinn a
szabadban. Bárki megláthatott volna minket! – suttogja izgatottan. –
És ismersz engem... elég visszafogott vagyok... – A szememet
forgatom, és megjegyzem magamban, hogy Ashtonnak valószínűleg
nem nagyon kellett kergetnie a lányt. – De vele... Istenem, Keira!

Olyan dolgokat tettem, amit sosem hittem volna, hogy fogok.

Hát persze, te szajha.

Annyira meglep a saját rosszindulatom, hogy rögvest a számhoz

kapom a kezemet, amint felfogom, mi is suhant át éppen az
eszemen. Egy pillanatra még meg is ijedek, hogy talán hangosan is
kimondtam.

De azt hiszem, ez talán mégsem történt meg, mert az orrhangú lány

hozzáteszi:

– Nem érdekel, hogy kivel jött. Ma este akkor is velem fog távozni.

Becsukom a szememet, és magam köré fonom a karomat, miközben

félek, hogy mindjárt tüsszenteni vagy köhögni fogok, vagy hogy túl
hangosan mozdítom meg a lábamat, mert akkor a lányok tudni
fogják, hogy végig itt voltam, aztán meg látni fogják, ahogy ott ülök
Ashton mellett, amikor visszamegyek az asztalunkhoz. És tisztában
lesznek vele, hogy hallgatóztam.
Szerencsére a lányok csak azért jöttek a mosdóba, hogy
megigazítsák a sminkjüket, és Ashton eget rengető szexuális
tudományáról ömlengjenek, úgyhogy hamar távoznak is, és így ki
tudok szökni a fülkémből, és meg tudom mosni a kezemet.

Közben az jár az eszemben, hogy vajon ez a rejtélyes lány sikerrel

jár-e majd. Valószínűleg. A gyomrom görcsbe rándul a gondolatra.

– Hát itt vagy! – vágódik be Reagan az ajtón. Nagyot sóhajtva háton

vereget. – Ashton sohasem fog békén hagyni, ha így reagálsz. El
kell kezdened visszaszólogatni.

– Tudom, Reagan. Tudom. Igazad van. Egyszerűen csak nem

vagyok jó ebben. – Ami azért meglepő, tekintetbe véve, hogy a
visszaszólások királynője mellett nőttem fel. Ha azonban nem
tanulom meg, hogyan is kezeljem Ashtont, „Szépen Lassan”

Connor „marha gyorsan” el fog menekülni tőlem.

– Egyszerűen csak röhögd ki! – Reagan kedveskedve megszorítja a

karomat, ahogy kilépünk az ajtón.

Aztán eszembe jut a kép Ashtonról, amit Kacey éppen az imént

küldött. Tudom, hogy gyerekes, de a bosszú gondolatára
elmosolyodva felemelem a telefonomat.

– Nézz csak ide, Reagan! – Mire visszaérünk az asztalunkhoz, már

annyira nevetünk, hogy potyognak a könnyeink.

Connor zöld szemében a meglepetés és a jókedv elegye csillan,

ahogy kihúzza nekem a széket.

– Mi olyan vicces? – Képtelen vagyok eldönteni, volt-e rá bármi

hatással Ashton korábbi megjegyzése.

– Ó, semmi – felelem lazán, ahogy megiszom ami még maradt az

italomból, aztán magamhoz veszem a teli poharat, amit valaki
rendelt nekem, amíg nem voltam itt, miközben szántszándékkal
semmibe veszem Ashton figyelő tekintetét.

– Mutasd meg neki, Livie! – mondja Reagan, arcán csibészes

mosollyal, majd még hozzáteszi: – Tudod, mit mondanak a
bosszúról...

Vigyorogva felemelem a telefonomat.

Még sosem hallottam három felnőtt férfit úgy vihogni, mint ahogy
Connor, Grant és Ty teszi, amikor megpillantják a képet.

– Ezt fel kell nagyíttatnunk, és kirakni a falra! – kiáltja Ty, ahogy

összecsapja a kezét. Aztán ő is úgy kezd grimaszolni, mint Ashton a
fotón, mélyen nyög egyet, majd rámutat a lakótársára, akinek
fogalma sincs, mi folyik körülötte, mert direkt úgy tartom a telefont,
hogy ő ne lássa.

Egy izmos kar nyúl felém, hogy megragadja a mobilomat, de fel

vagyok rá készülve – gyorsan lezárom a telefont, és bedugom a
zsebembe. A számba dugom a szívószálat, és ráérősen kortyolok
egyet az italomból. A srácok még mindig röhögnek, amikor
visszateszem a poharat az asztalra, a kezemet pedig a térdemre
helyezem. Megkockáztatok egy pillantást Ashton irányába, és látom,
hogy játékos csillogás bujkál a szemében, ahogy az ajkát rágja.
Biztos éppen az jár a fejében, hogyan is egyenlítsen ki, semmi
kétség. Kicsit meg is vagyok rémülve, vajon mit fog most mondani,
mert biztos vagyok benne, hogy teljesen be fog vele égetni.

– Szia, Ashton! – Hátrapillantva a vállam felett egy gyönyörű,

spanyol származású nőn akad meg a tekintetem, aki hosszú
műszempilláit rebegtetve szemléli éppen Ashtont. A hangjáról rögtön
felismerem, hogy ő volt a mosdóban, csakhogy mostanra már
maximumra tekerte a csábító, gyere-haza-velem felhangot.

Ashton nem fordul rögtön felé. Nem siet, lassan fordul meg a székén
ülve, miközben kezét a háttámlára helyezi. Amikor végre
szembekerül a lánnyal, tekintetét végigjáratja annak idomos,
kidolgozott testén.

Én csak a szememet forgatom, miközben nagyon is él bennem a

vágy, hogy adjak neki egy tockost.

– Szia? – mondja végül Ashton kérdő hangsúllyal, viszont nem

tudom eldönteni, hogy ez vajon egy „ismerlek-e” vagy egy „miért
zavarsz” kérdés akar lenni. Biztos a lánynak is ez járhat a fejében,
mert nyelve hegyével idegesen megnyalja az ajkát.

– Mi... találkoztunk tavaly. Ott ülök hátul, ha esetleg lenne kedved

kicsit később csatlakozni egy italra – mutat tőlünk balra, ahogy
flörtölve meglebbenti hosszú, göndör, fekete haját, viszont
észreveszem, hogy a hangja most már egy cseppet kevésbé
csábítóan és egy kicsit bizonytalanabbul cseng.

Ashton lassan bólint, majd illedelmesen – nem flörtölő

félmosollyal – rámosolyog a lányra.

– Oké, köszi! – mondja, majd lecsúsztatja a karját a szék támlájáról,

és ismét az asztalunk felé fordul. Kortyol egyet az italából, miközben
ránéz a telefonjára.

Magunk mögé pillantok, és végignézem, ahogy a lány elsétál, az

exhibicionista egója jóval kisebb, mint amikor odajött hozzánk.

Lehet, hogy sajnálnom kéne. Ashton nem volt éppenséggel bunkó

vele, viszont barátságos sem.

Tudom, hogy sajnálnom kéne.

De nem teszem. Nem akarom, hogy Ashton vele menjen ma este

haza. Vagy bárki mással.

Úgyhogy ahelyett, hogy megsajnálnám a lányt, érzem, ahogy

megkönnyebbülés árad szét a mellkasomban. Amitől olyan
hülyeségek buknak ki a számon, mint például, hogy: – Hallottam,
ahogy rólad beszélt a mosdóban. – Ahogy a szavak elhagyják az
ajkamat, már meg is bánom őket. Mégis mi a francért mondanám el
ezt Ashtonnak?

– Ó, tényleg? – Ashton felém pillant. – És mit mondott? – Abból,

ahogy a szeme mindentudóan csillog, látom, hogy felismerte a lányt,
és hogy van egy jó tippje, hogy mit mondhatott a mosdóban.

Ismét jó hosszan kortyolok egyet az italomból. Ashton tekintete a

számra téved, mire abbahagyom, és feljebb emelem a poharat, hogy
elrejtse az ajkamat. Ashton vigyora kiszélesedik.

Élvezi, ha kényelmetlen helyzetbe hozhat. A pasi olyan baromira

magabiztos, hogy mindjárt rosszul leszek tőle. Eszem ágában sincs
elmondani neki az igazat, hogy azzal még tovább növeljem az
egóját.

– Azt, hogy már volt dolga jobb pasival is.

Ez meg mégis honnan jött? A tudatalattimban lakó, gonosz

ikertestvéremtől?

Azt hiszem, ez volt a helyes válasz, mivel az asztal körül ülők ismét
hangos nevetésben törnek ki. Ezúttal Grant kezdi el hangosan
csapkodni az asztalt, mindannyiunk italát veszélyeztetve. Nem
számít, mennyire próbálkozom, képtelen vagyok letörölni a képemről
a széles, idióta vigyort, amint látom, hogy Ashton arca elvörösödik.

Végre. Lehet, hogy így is bele fogok halni ma este a szégyenbe, de

legalább nem harc nélkül fogok elbukni.

Fogalmam sincs, mire számítsak ezután. A legtöbbször olyan nehéz

bármit is kiolvasni Ashton csillogó szeméből, leszámítva azt, hogy a
dolognak nem lesz jó vége. Úgyhogy amikor megragadja a térdemet,
és felcsúsztatja a kezét a combomon – nem elég magasra ahhoz,
hogy teljes mértékben illetlen legyen, de ahhoz éppen eléggé, hogy
kellemetlen melegség öntsön el –, már érzem, hogy valami
borzasztó lassú kínzás következik, mint például, hogy meztelenül
kikötöz a tömeg elé.

– Tudtam én, hogy megy ez neked, Ír – mondja azonban mindössze.

– Szóval, Connor... – szólítja meg a másik srácot, áthajolva az asztal
fölött. – Mit gondolsz, le tudsz dönteni pár kört anélkül, hogy ma este
a cipőmbe hugyoznál?

Gyorsan Connor felé fordulok, és még pont elkapom, ahogy a

szemöldöke meglepett ívbe hajlik, az arcára pedig rózsaszín pír ül ki.
Megköszörüli a torkát, majd lopva felém pillant, és motyogva így
felel:

– Az Ty volt.

Valaki rácsap az asztalra.

– Én soha, de soha nem vizeltem bele senkinek a cipőjébe! – jelenti

ki Ty dühösen.

– Ó, igen? És mi a helyzet a csizmámmal? – csatlakozik be Grant

hangjában keserű éllel.

– Arról a randa, vörös szőrös izéről van szó? Az megérdemelte.

– Egy hétig nem volt téli csizmám a vizsgaidőszak alatt miattad,

seggfej! Majdnem halálra fagytam!

– Ha már szóba került a halálra fagyás, emlékeztek, amikor egyszer

az edző anyaszült meztelenül, seggel felfelé találta Connort az egyik
csónakban a nagy verseny reggelén? – eleveníti fel Ashton, ahogy
ültében nyújtózkodik egyet, egyik kezét felemelve és a tarkójára
helyezve, ahogy vigyorog. – Majdnem kidobták a csapatból.

– Ó, arról hallottam! – Reagan mindkét kezét az arcához kapja, úgy

próbálja eltakarni eltátott száját. – Haver, apám nagyon ki volt
akadva!
Kuncogva Connorra pillantok, aki még rám is kacsint, mielőtt
visszavágna Ashtonnak:

– Mondjuk, az közel sem volt annyira gázos, mint amikor téged

megbilincselt, levetkőztetett és kirabolt egy transzvesztita
Mexikóban.

Másodjára sikerül megóvnom a többieket, és csak magamat köpöm

le, ahogy ismét gejzírként kitör a pia a számból.

Ashton odahajol, és kikapja a poharat a kezemből; közben az ujja az

enyémhez ér, amitől mintha elektromosság futna végig a testemen.
Minden egyes érintése ilyen hatással van rám.

– Valaki hozzon Írnek egy előkét!

A srácok a következő két órát azzal töltik, hogy felváltva emlegetik

fel részeges kalandjaik fénypontjait – amik a legtöbbször azzal
végződtek, hogy nyilvános helyeken tértek magukhoz meztelenül –,
miközben engedélyt adok magamnak, hogy egy kicsit ellazuljak. És
kezdem azt hinni, hogy a végén talán mégsem lesz olyan
elviselhetetlen Ashton közelében lennem. Mire a banda elkezd
játszani, már mindannyian érezzük az alkohol hatását, és már
minden egyes mocskos szennyes ki lett teregetve – főleg Ashtoné
és Connoré. Egész este úgy tűnt, mintha próbálnák túllicitálni a
másikat.

Nehéz lenne a zene mellett beszélgetni, úgyhogy csak hátradőlünk

és hallgatjuk. Connor a székem támlájára fekteti a karját, és
hüvelykujjával ütögeti az ütemet a vállamon. Ma este egy helyi,
alternatív banda játszik, főleg feldolgozásokat, de azért pár a saját
számaik közül is felhangzik. És igazán jók. Még figyelni is tudnék
rájuk, ha Ashton lába nem érne folyton hozzá az enyémhez. Úgy
tűnik, az egyetlen módja, hogy megszabaduljak tőle, az lenne, ha
Connor ölébe tenném a lábamat.

Amikor a banda elmegy az első szünetre, és ismét megszólal az

unalmas rádiózene, Connor odahajol hozzám, és a fülembe súgja;
– Nagyon sajnálom, de most mennem kell. Holnap korán reggel
órám lesz.

Az órámra pillantok, és meglepetten látom, hogy már mindjárt éjfél.

Nem kevés csalódottsággal magam mögé nyúlok, és megragadom a
dzsekimet.

Connor a vállamra helyezi a kezét, hogy megállítson.

– Nem, neked nem kell jönnöd. Érezd csak jól magad! – Kicsit
összefolynak a szavai.

Körbepillantok az asztalunkon, és látom, hogy mindenkinek teli

pohár van a kezében. Ashton egy papír poháralátétet forgat az ujjai
közt, miközben Granttel és Reagannel beszélget. Nem úgy tűnik,
mintha bárki más is indulni készülne.

Főleg nem Ashton.

A szívem egy szomorkás dobbanással jelzi, hogy én sem akarok

még menni.

– Biztos vagy benne? – Talán egy kicsit az én szavaim is

egybefolynak.

– Ja. Persze. – Puszit nyom az arcomra, aztán feláll, hogy fel tudja
venni a dzsekijét. – Majd találkozunk, srácok!

Vigyázzatok, hogy Livie biztonságban hazaérjen! – Aztán megáll,

mintha eszébe jutna valami. Pont látom, ahogy a tekintete átsiklik a
legjobb barátja felett, majd rajtam állapodik meg. Hüvelyk-és
mutatóujja közé fogja az államat, lehajol, majd ügyetlen csókot nyom
az ajkamra. A tarkóm bizseregni kezd, amiből rögvest tudom, hogy
Ashton figyel. – Csak ne igyál túl sokat! – suttogja Connor a fülembe.
Válaszként megforgatom a számban a nyelvemet, hogy leteszteljem,
mennyire van elzsibbadva. – Biztos nem szeretnél reggel újabb
tetoválással ébredni.
Nézem, ahogy elsétál, miközben végig tökéletesen tudatában
vagyok, hogy Ashton barna szeme engem figyel. Kellemetlen érzés
önt el, mire úgy döntök, valószínűleg jobb lesz most abbahagynom
az ivást, és ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy nem akarok újabb
tetoválással ébredni. Emellett pedig éppen ideje lesz meglátogatnom
a mosdót is. Mostanra már vagy ötvenedszerre.

Pont akkor indulok vissza az asztalunkhoz, amikor a banda ismét

játszani kezd, ezúttal egy lassú számmal nyitnak. A színpad előtti
nyílt tér tömve van emberekkel, néhányan a zene ütemére
ringatóznak, míg mások így próbálnak meg közelebb kerülni a
rettentő trendi kinézetű énekeshez. Ty-t lefoglalja, hogy buján
vigyorogjon Sunra, akivel összefutottam ma este a bárban, és
elkövettem azt a hibát, hogy bemutattam az asztaltársaságunknak.

Úgy tűnik, Ashton megelégszik azzal, hogy csak ül ott, és arcán

furcsa, békés mosollyal hallgatja a zenét, miközben kezét
összekulcsolja a feje mögött.

Aztán látom, ahogy a buja, exhibicionista spanyol csaj ismét az

asztalunk felé közeledik a terem túlsó végéből.

Ha bántotta is az egóját, ahogy Ashton korábban illedelmesen

lerázta, azt mostanra már kiheverte, és megújult erővel készül az
újabb támadásra. Képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy Ashton
biztos valóban nagyon jó lehet az ágyban, ha egy olyan bombázó,
mint ez a lány, aki még magát a pápát is képes lenne elcsábítani,
hajlandó még egyszer nekifutni.

Remélem, Ashton elküldi.

De mi van, ha nem?

A lány már csak pár lépésre van az asztalunktól, amit pont az

ellenkező irányból közelít meg, mint ahonnan én jövök. Nem tudom,
miért, de megszaporázom a lépteimet, hogy még előtte odaérjek,
amitől megbotlom a saját lábamban. Gyorsan visszanyerem az
egyensúlyomat, Ashton azonban velem szemben ül, és látja az
egészet. Szélesen, őszintén rám mosolyog.

– Ír, hová ez a nagy sietség? – kérdezi, pont, amikor a lány flörtölve

végighúzza Ashton bicepszén hosszú körmű ujját.

– Gyere, táncolj velem, Ash! – A csaj ismét maximumra csavarta a

csábítást a hangjában. Azta, ő aztán nagyon biztos a dolgában!
Bárcsak én is ennyire magabiztos lehetnék!

Visszatartom a lélegzetemet, ahogy Ashton szemében felismerés

csillan. Tudom, hogy hallotta a lányt, és azzal is tisztában vagyok,
hogy nem akarom, hogy Ashton bárhová is menjen vele.
Végignézem, ahogy Ashton előhúzza az egyik kezét a feje mögül, és
megragadja vele a csuklómat.

– Talán majd legközelebb – szól oda a válla fölött a lánynak, ahogy

feláll. Még mielőtt felfognám, mi is történik, hatalmas teste máris az
enyémnek feszül, ahogy a táncparkett felé irányít.

Hirtelen adrenalin önti el az ereimet.

Arra számítok, hogy mivel sikeresen lepattintotta a lányt, el fog

engedni, amint beérünk a táncolok közé. Azonban pont úgy, mint
azon a napon a fürdőszobában, ismét könnyedén körbefordít, és
magához húz. Mindkét kezemet megfogja, és a nyaka köré fonja,
majd végighúzza az ujjait a karomon, le az oldalam mentén,
egészen a csípőmig.

A zene elég hangos ahhoz, hogy nehéz legyen beszélgetnünk.

Talán ezért is hajol Ashton olyan közel hozzám, hogy az ajka a

fülemhez ér.

– Kösz, hogy megmentettél! – A hangjától borzongás fut végig a

testemen. – És nem kell folyamatosan idegeskedned a közelemben,
Ír.
– Nem is idegeskedem – hazudom; gyűlölöm, hogy olyan a hangom,
mintha alig kapnék levegőt, de hogyha tovább suttog a fülembe,
akkor én... Nem is tudom mit fogok csinálni.

Ashton megszorítja a csípőmet, és még közelebb húz magához – és

így érzem azt, amit nem lenne szabad most éreznem.
Óédesistenem! Ashton ténylegesen be van indulva. Ez annyira
helytelen. Lecsúsztatom a kezemet, és a mellkasának feszítem a
tenyeremet, mégsem tudom rávenni a testemet, hogy ellökjem
magamtól, mivel az pontosan úgy reagál rá, mint az álmomban.

Tudod, miért hívlak téged Írnek?

Megrázom a fejemet. Eddig azt feltételeztem, azért, mert alkohol

mámoromban beszámoltam neki a származásomról.

Most azonban valami azt súgja, hogy valami ennél több áll a
becenév mögött.

– Nos – mondja arcán buja mosollyal –, ismerd be, hogy kívánsz

engem, és elmondom.

Makacsul megrázom a fejemet.

– Azt felejtsd el! – motyogom. Lehet, hogy azon az éjszakán a

táncparketten hagytam a büszkeségemet, de annyi szent, hogy ma
ezt nem fogom megismételni.

Ashton kissé összecsücsöríti tökéletes, telt ajkát, ahogy perzselő,

elmerengő tekintettel néz le rám. Az egyértelműt leszámítva nem
tudom, mi járhat a fejében. Az egyik felem egyszerűen csak meg
akarja tőle kérdezni. Mindeközben a másik felem azt mondogatja
nekem, hogy idióta vagyok, amiért belesétáltam ebbe a helyzetbe.
Szó szerint. Aztán, amikor Ashton elkezdi a hüvelykujjával
dörzsölgetni a csípőcsontomat, a szívem pedig dübörögni kezd a
mellkasomban, már biztos vagyok benne, hagynom kellett volna,
hogy az a buja exhibicionista azt csináljon vele, amit csak akar, mert
így meg most sikerült bajba kevernem magamat.
Ezért is lep meg az, amit Ashton ezután mond.

– Connor megkért, hogy kedveltessem meg magamat veled –

mondja Ashton könnyedén, ahogy lazít a szorításán a csípőmön, így
az erekciója többé már nem feszül nekem, aminek hála újra kapok
levegőt. A szája grimaszba rándul, mintha valami savanyúba
harapott volna. – Mivel tényleg nagyon bejössz neki.

– Aztán felsóhajt, és elpillantva a fejem fölött hozzáteszi: – És én

vagyok a legjobb barátja – mondja, mintha önmagát emlékeztetné
erre.

Hát persze, Connor.

Nyelek egyet. Connor, és annak az említése, amit irántam érez,

miközben a tenyerem a legjobb barátja mellkasának feszül, annak a
mellkasnak, amit alig két hete összevissza tapogattam, bűntudattal
tölt el.

– Szóval? – Komoly, sötét tekintete az arcomon állapodik meg. –

Hogyan érjem el ezt, Ír? Hogyan kedveltessem meg magamat
veled?

A kérdése már így is rettentő szuggesztív, de amikor azt a hangszínt

használja – azt, amelyikből csak úgy perzsel a vágy –, a szám
rögtön kiszárad. És eszembe jut, pontosan miért is vethettem rá
magamat az első alkalommal. És miért fogom ezt mindjárt újra
megtenni.

Megpróbálom

összeszedni

az

akaraterőmet,

hogy
megforduljak és elsétáljak. Hosszan kifújom a levegőt, majd
visszacsúsztatom a kezemet a nyakára, miközben én is éppen olyan
perzselőn nézek a szemébe, mint ő az enyémbe. Nem tudok szóhoz
jutni. Ráharapok az alsó ajkamra. A tekintete a számra vándorol, és
az ajka egy cseppet szétnyílik.

– Esetleg abbahagyhatnád, hogy folyton zavarba hozol? – bukik ki

belőlem rekedtes hangon, anélkül hogy belegondolnék, mit is
mondok.

Ashton lassan bólint, mintha elgondolkodna rajta. Aztán pár

pillanatig nem szól egy szót sem.

– És mi van, ha nem áll szándékomban zavarba hozni, ám mégis az

lesz a vége? Könnyen zavarba jössz.

Igaza van; elpirulok, és közben a szememet forgatom.

– Csak vegyél vissza.

Ashton kicsit feljebb emeli és hátrébb helyezi a kezét, majd

szétterpeszti az ujjait az oldalamon és a hátamon; a kisujjai olyan
közel vannak a seggemhez, hogy az érintése már az illetlenség
határát súrolja.

– Oké. Mi egyéb? Gyerünk, Ír! Ne kímélj!

Elgondolkodva az ajkamba harapok. Mi mást mondjak? Ne nézz

többé így rám? Ne érints meg így többé? Ne legyél már ennyire
szexi? Ne... Hogy őszinte legyek, mindezen dolgok nem is zavarnak
jelen pillanatban. Valószínűleg azért, mert részeg vagyok.

– Persze, vissza is mehetnénk a szobádba, és...

– Ashton! – Mellkason csapom. – Ne hágd már át folyton a határt!

– Egyszer már áthágtuk a határt. – Hirtelen átölel, és magához

szorít, annyira, hogy minden egyes porcikáját érzem.
Egy pillanatra a testem a beleegyezésem nélkül reagál rá, mintha
elektromosság rohanna végig az idegszálaimon.

Végül az agyamnak sikerül megtörnie ezt a mágneses vonzást.

Belecsípek a vállizmába, elég erősen ahhoz, hogy felszisszenjen, és
engedjen a szorításán.

Azonban még nem áll készen arra, hogy eleresszen; kezét ismét a
csípőmre helyezi.

– Tüzes. Pont, ahogy szeretlek, Ír. És csak vicceltem.

– Nem, nem vicceltél. Éreztem. – Oldalra hajtom a fejemet, és az

egyik szemöldökömet felhúzva vetek rá egy mindentudó pillantást.

Erre ő azonban mindössze nevetni kezd.

– Nem tehetek róla, Ír. A legjobbat hozod ki belőlem.

– Ez határoz meg téged?

– Van, aki azt mondaná...

– Ezért van az, hogy... olyan sok nővel?

Ajkán szórakozott félmosoly jelenik meg.

– Mi az, amit képtelen vagy kimondani, édes kicsi Ír? Hogy ezért
baszok-e meg annyi nőt?

Kíváncsian várom, hogy vajon mit fog felelni.

Furcsa kifejezés jelenik meg az arcán.

– Olyan ez nekem, mint egy menekülőút. Segít elfelednem, amit... el

akarok feledni. Most azt hiszed, hogy már teljesen ki is ismertél –
teszi aztán még hozzá arcán olyan mosollyal, ami nem ér a szeméig.
– Ha valóban az a nagyképű, hűtlenkedő, nárcisztikus seggfej vagy,
akinek gondollak, akkor... igen. – Abba kell hagynom az ivászatot.
Már túlságosan megeredt a nyelvem. A következő

majd az lesz, hogy beszámolok neki a mocskos álmomról.

Ashton lassan bólint.

– Jobban éreznéd magad, ha nem lépnék félre?

– Nos, a barátnőd biztos jobban érezné magát tőle – motyogom.

– Mi lenne, ha nem lenne barátnőm?

Egészen addig nem veszem észre, hogy felhagytam a táncolással,

amíg ő is meg nem áll.

– Te... szakítottál Danával?

– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy igen? Számítana neked az

valamit is?

Miután nem bízom a hangomban, egyszerűen csak megrázom a

fejemet. Nem, a józan eszemmel tudom, hogy mindez mit sem
számítana, mert Ashton ettől függetlenül továbbra is csak bajt jelent.

– Egyáltalán semmit sem? – Tekintete a számra téved, miközben

olyan gyengéden, olyan sebezhetően, már majdnem olyan...
fájdalommal telin teszi fel a kérdést.

A testem önkéntelenül is reagál rá, erősebben szorítom a nyakát, és

közelebb húzom magamhoz, így próbálva megvigasztalni és
megnyugtatni. Pontosan mit is érzek iránta?

A lassú szám véget ért, és már el is kezdődött a következő, gyors

ütemű rocksláger, de mi még mindig ott álldogálunk, egymásnak
feszülő mellkassal.
Tudom, hogy nem lenne szabad megkérdeznem tőle, mégis ezt
teszem:

– Amit abban az üzenetben írtál... Miért?

Egy pillanatra elfordítja rólam a tekintetét, és látom, ahogy

megfeszül az állkapcsa. Amikor ismét rám néz, beletörődés csillan a
szemében.

– Mert te nem egy egyéjszakás kaland vagy, Ír. – Odahajol hozzám,

csókot nyom az állkapcsomra, majd a fülembe súgja: – Te vagy a
mindenem.

Elhúzza tőlem a kezét, és megfordul. Én meg csak állok ott a

torkomban dobogó szívvel, és figyelem, ahogy nyugodtan odasétál
az asztalhoz, és megragadja a dzsekijét.

Aztán kisétál az ajtón.

TIZENEGYEDIK FEJEZET
Vonzalom
Te vagy a mindenem.

Képtelen vagyok kiverni a fejemből a szavait. Nem hagynak nyugton,

amióta csak kicsusszantak azon a tökéletes ajkán.

Egészen hazáig követtek alkoholmámoromban, hogy aztán együtt

bújjanak velem ágyba, és egész éjjel velem maradjanak, majd reggel
abban a pillanatban köszönthessenek, ahogy kinyitottam a
szememet.

Ezenfelül attól az érzéstől sem tudok megszabadulni, ami abban a

pillanatban átvette felettem a hatalmat, hogy kimondta azokat a
szavakat. Mint ahogy attól sem, ahogy egész este éreztem magamat
a társaságában. Még csak szavakba sem tudom önteni, miféle érzés
ez; mindössze annyit tudok, hogy eddig nem éreztem ilyet. És még
mindig itt él bennem, pedig azóta kijózanodtam.

Vonzódom Ashton Henley-hez. Tessék. Beismerem. Nem neki, sem

Reagannek vagy bárki másnak, de azért magamnak beismerhetem,
és megtanulhatom kezelni. Vonzódom a részeges egyéjszakás
kalandomhoz, aki mellesleg egy foglalt hímringyó, és a reménybeli
pasim lakótársa és legjobb barátja.

Várjunk csak! Lehet, hogy nem is foglalt? Nem válaszolt a

kérdésemre. Bár gondolom, egy hímringyó mindig kapható egy kis
kufircra, úgyhogy nem mintha ez az egész számítana.

Azonban, ahogy feküdtem itt az ágyamon a plafont bámulva, azért

egy dolgot kisilabizáltam. A testem fellázadt az agyam és a szívem
ellen, és amikor alkoholt fogyasztok, az olyan, mintha egy halom
kést adnék a kezébe.
Reagan nyögdécselése szakítja félbe a magamat szidalmazó
gondolataimat.

– A whiskey rossz... – Mint általában, most sem fogta vissza magát,

és ha Grant ivott, akkor ő is. Márpedig Grant vagy ötven kilóval
nehezebb nála. – Úgy érzem magamat, mintha egy ló seggéből
rángattak volna ki. Soha többé nem iszom.

– Nem múltkor is ezt mondtad? – emlékeztetem szárazon.

– De most csitt. Legyél jó kis szobatárs, és támogasd az

önámításomat!

Hogy őszinte legyek, én sem érzem sokkal jobban magamat.

– Tényleg az alkohol maga az ördög, nem igaz? – Lehet, hogy az én

vallási fanatikus Darla nénikém mégsem annyira őrült.

– És mégis olyan jó bulikká varázsolja az estéket.

– Nincs szükségünk alkoholra ahhoz, hogy jól érezzük magunkat,

Reagan.

– Úgy beszélsz, mint valami délutáni tiniműsor szereplője.

Felnyögök.

– Felkelni! Talán be kéne vánszorognunk órára.

– Öhm... melyikre?

Oldalra fordítom a fejemet, és így látom, hogy a komód tetején álló

digitális óra vörös számai szerint délután egy óra van.

– A francba!

***
– Még mindig haragszol rám, Livie? – kérdezi dr. Stayner a maga
higgadt és összeszedett módján.

A vonatom felé sétálva belerúgok egy kilazult kőbe.

– Még nem vagyok biztos benne. Talán. – Ez hazugság.

Tudom, hogy már nem haragszom. De ez még nem jelenti azt, hogy
nem is fogok újra dühbe gurulni, mire leteszem a telefont.

– Sosem ment a haragtartás... – Kacey-nek igaza volt.

Stayner tényleg gondolatolvasó. – Hogy vagy?

– Tegnap lógtam az órámról – ismerem be, majd szárazon

hozzáteszem: – Ez nem úgy hangzik, mintha a robotpilótán futó,
nagy tervem része lenne, nem igaz?

– Hmm... érdekes.

– Nos – vallom be a szememet forgatva –, nem annyira.

Elaludtam. Amúgy nem állt szándékomban.

Stayner felkuncog.

– És hogy érzed magadat most, hogy ez megtörtént?

Összehúzom a szemöldökömet.

– Furcsamód egész jól. – Huszonnégy órával a mini-kiborulásom

után, amikor is pánikolva üzenetet küldtem a laborpartneremnek,
hogy adja oda a jegyzeteit, aki aztán legalább ötször biztosított róla,
hogy a tanár észre sem vette, hogy nem voltam ott, már furcsamód
nem érdekel az egész.

– Úgy érted, úgy, mintha az, hogy ellógtál egy óráról, nem lenne a
világ vége? – Már megint halkan kuncog.
Belemosolygok a telefonba, miközben fejet hajtok a könnyedsége
előtt.

– Talán tényleg nem az.

– Helyes, Livie. Örülök, hogy túl fogod élni ezt a borzalmas sérelmet.
És milyen volt az első önkénteskedésed a kórházban?

– Rögtön észreveszem a változást a hangszínében. Jól ismerem.

Akkor használja ezt a hangszínt, ha előre tudja a választ, de azért

csak felteszi a kérdést. – Livie? Ott vagy?

– Jó volt. Aranyosak a gyerekek. Köszönöm, hogy beprotezsált!

– Ez a legkevesebb, Livie. Nagy híve vagyok annak, hogy az

embernek ott kell tapasztalatot szereznie, ahol csak tud.

– Még akkor is, ha nem tartozom oda? – vágok vissza; a szavaimból

csak úgy csöpög a keserűség.

– Ilyet sosem mondtam, Livie, és ezt te is tudod.

Ezt hosszú szünet követi, majd kibukik belőlem: – Nehéz volt. –

Stayner csendben várja, hogy kifejtsem. – Nehezebb volt, mint arra
számítottam.

Úgy tűnik, pontosan tudja, mire gondolok, anélkül hogy ki kéne

mondanom.

– Igen, Livie. Még egy olyan zsémbes vénembernek is nehéz

végigmennie azokon a folyosókon, mint én. Tudtam, hogy számodra
még ennél is nehezebb lesz, hála a gondoskodó természetednek.

– De majd jobb lesz idővel, nem igaz? Úgy értem – mondom, ahogy
kikerülök egy zavarodottnak tűnő nőt, aki megállt a járda közepén –,
nem fogok minden egyes alkalommal ekkora...
szomorúságot érezni, amikor csak ott vagyok, nem igaz? Hozzá
fogok szokni?

– Talán nem, Livie. Remélhetőleg igen. De hogyha nem lesz

könnyebb idővel, és úgy döntesz, hogy egy másik úton akarsz
elindulni, hogy másféleképpen tudj segíteni a gyerekeknek, azzal
sincs semmi baj. Senkinek sem okozol csalódást azzal, ha
meggondolod magad.

Beleharapok az ajkamba, ahogy elgondolkodom ezen. Eszem

ágában sincs semmin sem változtatni, és nem is arról van szó, hogy
Stayner arra biztatna, adjam fel. Tudom. Majdnem olyan ez az
egész, mintha engedélyt adna rá, ha esetleg mégis így döntenék.
Amit amúgy nem fogok tenni.

– Na, most akkor mesélj arról, hogy mi van azokkal a srácokkal, akik
a szerelmükkel üldöznek téged!

Srácokkal? Többes számban? Összehúzott szemmel körbepillantok,

szemügyre véve a körülöttem lévő embereket.

– Maga követ engem?

Vagy tíz másodpercet kell várnom, hogy befejezze a röhögést, mire

ismét szóhoz tudok jutni. Tudom, mit akarok megkérdezni tőle, de
most, hogy valóban beszélgetek is vele, már butaságnak tűnik. Most
komolyan, egy nagyra becsült PTSD pszichológustól kellene
megkérdeznem egy ennyire alapvető dolgot? Egy ennyire csajos
dolgot? Hallom, ahogy dr. Stayner kortyolgat valamit a vonal túlsó
végén, miközben csendben várakozik.

– Honnan tudhatja az ember, hogy valóban bejön-e egy srácnak?

Úgy értem, hogy tényleg bejön neki? Nem csak... – Nagyot nyelek,
ahogy lángra lobban az arcom. Lehet, hogy mindjárt elkezdek majd
fulladozni a saját szavaimtól. – Nem csak meg akarja dönteni?

A szavaimat hosszú csend követi.

– Általában az alapján, amit tesz, semmint, hogy miket mond. Ha
pedig úgy teszi mindezt, hogy közben nem vág fel vele, akkor
tényleg nagyon beléd zúgott.

Te vagy a mindenem.

Csak szavak. Tessék, dr. Stayner éppen most erősítette meg.

Nem kéne ennyire fennakadnom azon, amit Ashton részegen

mondott nekem, mert ezek csak szavak. Nem jelentik azt, hogy
bármit is érezne

Irántam, mindössze csak azt, hogy tombolnak a hormonjai.

Érzem, hogy a szívem kicsit elnehezül a felismeréstől. De legalább

választ kaptam, és már nem kínoz a tudatlanság.

Maradnom kellene Connornál. Mellette érzem úgy, hogy helyesen

cselekszem.

– Köszönöm, dr. Stayner!

– Arról az ír srácról van szó, akivel találkoztál?

– Nem... – Nagyot sóhajtok. – Ashtonról.

– Á, a vodkabombatolvaj.

– Igen. Aki mellesleg Connor legjobb barátja és lakótársa. – Meg

aztán most vagy van barátnője, vagy nincs, de ezt a részt kihagyom.
Már így is elég bonyolult a dolog.

– Nos, nem semmi galibába keveredtél, Livie.

Erre mindössze csak egy egyetértő nyögéssel felelek.

– Hogyan éreznél, ha ez az Ashton gyerek érdeklődne irántad? Úgy

értem, nem csak testi szempontból.
Kinyitom a számat, de aztán rádöbbenek, nem tudom, mit
felelhetnék azon kívül, hogy „nem tudom”. És őszintén fogalmam
sincs. Mert nem is számít. Connor tökéletes és egyszerű. Ashton
messze nem tökéletes. Most már tudom, mire gondol Kacey és
Ciklon, amikor valakit „két lábon járó szexkazánnak” neveznek.
Ashton is pontosan ilyen. Nem ő az én mindenem. Connor az én
mindenem. Nos, legalábbis azt hiszem, ő az én mindenem. Még túl
korai, hogy biztosan tudjam.

– Legalább bevallottad már magadnak, hogy vonzódsz Ashtonhoz?

A francba! Ha most őszintén válaszolok neki, akkor sokkal nehezebb

lesz letagadnom magam előtt. Akkor minden sokkal
valóságosabbnak tűnik majd.

– Igen – morgom végül vonakodva. Igen, vonzódom a majdnem

barátom hímringyó legjobb barátjához. Akiről mellesleg mocskos
álmaim is vannak.

– Helyes. Örülök, hogy ezen túlestünk. Attól tartottam, hónapok

kellenek majd, mire lemondasz arról, hogy ennyire makacs legyél.

A szememet forgatom a mindentudó doktort hallgatva.

– Tudod, én addig is mit tennék a helyedben?

A szám kíváncsi mosolyra húzódik.

– Mit?

– Két copfban hordanám a hajamat.

Legalább öt másodperc eltelik, mire kilábalok a döbbenetemből, és

ki nyögöm:

– Mi van?

– A srácok, akiknek bejön egy lány, nem bírnak magukkal, ha

copfokat látnak.
Nagyszerű. Most már egy pszichiáter is ugrat. A saját pszichiáterem.
Már ott van előttem az állomás, rápillantok az órámra, és látom,
hogy a vonat nemsokára megérkezik. Az a vonat, amelyik a
gyerekkórházba visz, hogy azokra a dolgokra összpontosíthassak,
amik valóban számítanak. Megrázom a fejemet.

– Köszönöm, hogy meghallgatott, dr. Stayner! – mondom.

– Bármikor hívj csak nyugodtan, Livie. Komolyan.

Bontom a vonalat, miközben képtelen vagyok eldönteni, vajon

jobban vagy rosszabbul érzem-e magamat.

– Na, most meg tudsz minket különböztetni? – Eric ott áll a testvére
mellett, aki sápadtabbnak tűnik, mint a múlt héten.

Derrick éppen a kopasz fejét simogatja. Mindketten vigyorognak.

Összeszorítom a számat, nehogy elmosolyodjam, ahogy

összehúzom a szemöldökömet. Tekintetemet egyik fiúról a másikra
fordítom, majd vissza, miközben az államat vakargatom, mintha
tényleg össze lennék zavarodva.

– Derrick? – mutatok Ericre.

– Ha-ha! – Eric a magasba emeli vézna karját, és vicces kis táncba

kezd. – Nem! Én vagyok Eric. Nyertünk!

Hátrahajtom a fejemet, és rácsapok a homlokomra.

– Sosem foglak tudni megkülönböztetni titeket!

– Ma reggel borotváltuk le a hajamat – magyarázza Eric, ahogy

odaszökell hozzám. – Nagyon sima lett. Fogd meg!

Engedelmeskedem, és végighúzom az ujjaimat a halovány

hajvonalon, ami még mindig látszik.

– Tényleg sima – értek egyet.

Eric összeráncolja az orrát.

– Fura érzés. De majd visszanő, ahogy Derrické is mindig visszanő.

Ahogy Derrické is mindig visszanő. A gyomrom görcsösen

összerándul. Hány kezelést szenvedhetett már végig szegény
gyerek?

– Hát persze hogy vissza fog, Eric – mondom, mosolyt erőltetve az

arcomra, ahogy odasétálok az asztalhoz, és helyet foglalok. –
Szóval, mit akartok ma csinálni?

Derrick csendben leül mellém. Lassabb mozgásából látom, hogy

nincs annyi energiája, mint a bátyjának, aki Diane szerint csak a
héten kezdte a kezelést.

– Rajzolni? – veti fel.

– Jó tervnek hangzik. Mit szeretnél rajzolni?

Derrick homloka ráncba szalad, ahogy mélyen elgondolkozik a

kérdésemen.

– Amikor megnövök, rendőr akarok lenni. A rendőrök erősek, és

megmentik az embereket. Rajzolhatok rendőrt?

Mélyen beszívom a levegőt, majd megvillantok felé egy mosolyt.

– Szerintem nagyszerű ötlet.

Ahogy a fiúk munkához látnak, én körbepillantok a játszószobában.

Több más gyerek is van ma itt, köztük egy kislány csupa
rózsaszínben – rózsaszín pizsama van rajta, rózsaszín, bolyhos
papucs, még a valószínűleg kopasz fejét is egy rózsaszín kendő
takarja. Egyik hóna alatt egy rózsaszín plüssmacit szorongat. Valaki
– valószínűleg egy másik önkéntes – végig követi, ahogy a kislány
az egyik játéktól a másikig lézeng, miközben lopva felénk pillantgat.
– Szia, Lola! – köszön oda neki Eric, aztán odahajol hozzám, és a
fülembe súgja: – Lola majdnem négyéves. Egész rendes.

Lány létére.

– Nos, akkor talán szólnunk kéne neki, hogy üljön ide hozzánk –
mondom, ahogy felhúzom a szemöldökömet, és várok.

Eric szeme kikerekedik, amikor rádöbben, azt akarom, hogy ő hívja

ide Lolát. Ajka szégyellős mosolyra húzódik, ahogy a szeme
sarkából figyeli a kislányt.

Végül aztán a bátyja az, aki megfordul, és megszólal azon a halk,

rekedtes hangján:

– Szeretnél ideülni hozzánk, Lola?

Eric sietve leül a mellettem lévő székre, és még egy kicsit közelebb
is húzódik hozzám, miközben sólyomként figyeli Lolát, ahogy az
tipegve odajön, és elfoglalja az Eric és Derrick közti üres széket.

– Fogd meg a fejemet, Lola! – mondja Eric, ahogy előrehajol, és

odadugja a sima feje búbját a kislány orra alá.

Lola kuncogva megrázza a fejét, és kissé rémülten a hóna alá dugja

a kezét.

Derrick azonban nem találja szórakoztatónak a testvére

viselkedését, és dühösen pillant Ericre.

– Ne mondd már folyton mindenkinek, hogy fogják meg a fejedet!

– Miért?

– Mert furi. – Derrick tekintete Lolára téved, mire rögtön kisimul a

dühösen összehúzott szemöldöke. – Nem igaz, Lola?

A kislány csak megrántja a vállát, miközben a szeme folyamatosan a

két fivér között cikázik, azonban egy szót sem szól.
Eric feladja, hogy megpróbálja lenyűgözni Lolát a sima fejbőrével, és
inkább azzal foglalja le magát, hogy lerajzol egy tankot. A bátyja
azonban Lola elé tolja a saját papírlapját, és odanyújtja a kislánynak
a zsírkrétás dobozt.

– Tessék! Szeretnél rajzolni velem valamit?

És ekkor döbbenek rá: Derrick bele van habarodva a kicsi Lolába.

Összenézek a középkorú önkéntessel, aki követte Lolát az
asztalunkhoz. A nő rám kacsint, megerősítve a sejtésemet.

A fiúk és Lola egy órán át színezgetnek, és felhasználnak egy nagy

halom lapot, ahogy mindenféle dolognak lerajzolják magukat, kezdve
a rendőrtől a vérfarkason és a búváron át egészen a rocksztárig, én
pedig egész idő alatt képtelen vagyok levenni a szememet
Derrickről, ahogy a kisfiú teljesen odavan Loláért, segít neki, hogyan
fogja meg rendesen a zsírkrétát, és megcsinálja azokat a részeket a
kislány rajzán, amik bonyolultabbak egy négyévesnek, mint egy
majdnem hatévesnek.

Nézem őket, és közben egyszerre olvadozom, és sajog a szívem.

Az óra végén, amikor Lola önkéntese emlékezteti őt, hogy pihennie

kell, Eric, akit éppen lefoglal, hogy kiszínezze a dömpere kerekeit,
egyszerűen odakiáltja neki: – Szia, Lola!

Derrick azonban megfogja azt a rajzot, amin ő maga látható

rendőrként, és csendesen odaadja Lolának, hogy kitehesse a
szobájába.

Mire nekem el kell fordulnom, mielőtt még észrevennék, hogy

könnybe lábadt a szemem.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Honvágy

– El tudod te ezt hinni? – Kacey a hátam mögött állva a vállamra

helyezi az állát, ahogy együtt nézzük az óceánt, miközben egyforma,
lila selyem koszorúslányruhánk lengedezik a lágy szellőben. – Még
emlékszem, amikor az első randijukra mentek. És most tessék, már
házasok, és mindjárt gyerekük lesz.

Egyszerre fordulunk a hihetetlenül gyönyörű pár felé, éppen ahogy a

fotós lekapja őket a lemenő nappal a háttérben. Lehet, hogy Ciklon
hat hónapos terhes, de leszámítva cuki, kerek pocakját és hatalmas
mellét – ami a vad táncot járó hormonok és a szilikonimplantátumok
keverékének az eredménye –, pontosan úgy néz ki, ahogy mindig is.
Mint egy Barbie baba.

Egy Barbie baba, aki a tündéri kislányával pont akkor lépett be az,
életünkbe, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá.

Vicces, hogy bár egyes kapcsolatokat a színtiszta véletlen szül,

mégis olyan tökéletesek, mintha az égben köttetek volna.

Amikor Kacey-vel leléptünk Miamiba, először egy lepukkant

bérházba költöztünk, ahol a szomszédunk egy csapos/táncosnő

és egyedülálló anyuka volt az ötéves kislányával. Ciklon és Mia.

Mindketten mindenféle fenntartás vagy félelem nélkül befogadtak

minket az életükbe. És emiatt sosem gondoltam úgy rájuk, mint
szomszédokra vagy barátokra.

Valami furcsa módon első perctől kezdve a családom tagjainak

éreztem őket.
Mindannyian a családomhoz tartoznak, döbbenek rá, ahogy
rápillantok a kis tömegre, ami összegyűlt a házunk mellett a
naplementés tengerparton tartott esküvő után. Ez a legsokszínűbb
bagázs, amit csak el lehet képzelni: a régi főbérlőnk, Tanner, éppen
olyan félszeg, mint mindig, ahogy egyik kezével a párjába karol, míg
a másikkal elbambulva vakargatja a hasát; Cain, a sztriptízbár tulaja,
ahol egykor Kacey és Ciklon dolgozott, az italát kortyolgatva figyeli
Ciklont és Dant, miközben ajkán furcsa, büszke mosoly ül; Ben, a
Penny’s egyik volt kidobója, kart karba öltve álldogál egy cuki, szőke
ügyvédnővel, akit a cégénél ismert meg. Be kell vallanom, örülök
neki, hogy végre talált valakit, mivel amióta csak betöltöttem a
tizennyolcat, nem túl diszkréten utalgatott rá, hogy szeretne randizni
velem.

– Bárcsak tovább maradhatnál! – nyög fel Kacey. – Mindenki annyira

elfoglalt volt, alig tudtunk beszélgetni. Úgy érzem, többé már
fogalmam sincs, hogy mi zajlik az életedben.

Mert nem is tudod, Kacey. Semmit sem mondtam neki.

Amennyire ő tudja, északon a helyzet változatlan: a suli remek, és

én is remekül vagyok. Minden remek. Az igazat azonban nem
mondom el neki: hogy egyszerűen össze vagyok zavarodva. Az
egész repülőutat idefelé azzal töltöttem, hogy megpróbáltam
meggyőzni magamat, hogy minden magától meg fog oldódni.

Egyszerűen csak hozzá kell szoknom az új helyzethez, ennyi. És

miközben tart ez a megszokási folyamat, nem fogom elvonni a
figyelmet Ciklonról és Danről a nagy napjukon.

– Kacey! – Trent tölcsért formál a kezéből a szája elé, ahogy odakiált

a nővéremnek.

– Ó, mennem kell! – Ajka csibészes vigyorra húzódik, ahogy

megnyomja a könyökömet. – Ne felejts el negyedóra múlva
visszamenni a házba, nehogy lemaradj az első táncról!
Végig figyelem, ahogy mezítláb átszökell a homokon Trent felé, aki
lélegzetelállítóan fest a méretre szabott szmokingjában.

Az első pár találkozásunk alkalmával még arra is képtelen voltam,

hogy megmaradjak vele egy szobában anélkül, hogy borzalmasan
izzadni kezdtem volna. Egy bizonyos pont után azonban már nem
láttam benne mást, mint a nővérem vicceskedő lelki társát. És most
ezek ketten készülnek valamire.

Nem tudom pontosan, hogy mire, de abból, amit az elsuttogott

beszélgetéseikből elkaptam, a meglepetés részét képezi egy üveg
pezsgő, az ezüst artistakarika a Penny’sből, amit Ciklon régen a
„mutatványához” használt, és egy cikis videómontázs a boldog
párról.

Trent és Kacey tökéletesek együtt.

Remélem, egy nap majd nekem is részem lesz ebben.

Visszafordulok a lenyugvó nap felé, és mély levegőt veszek.

Lassan beszívom, majd kifújom. Lélegzem, és közben elmerülök

ebben a gyönyörű pillanatban, hálát adva ezért a fantasztikus
napért, miközben minden aggodalmamat és félelmemet eltaszítom
magamtól, és rá kell döbbennem, hogy ez nem is olyan nehéz
feladat. A hullámok moraja és Mia kacagása, ahogy Ben kergeti őt,
olyan számomra, mint egy horgony, ami a mosthoz köt.

– Milyen az egyetem, Livie?

A hang meglep, és hideg fut tőle végig a gerincemen.

Megfordulva látom, hogy annak a bizonyos kávészínű

szempárnak a gazdája éppen az óceánt kémleli mellettem állva.

– Szia, Cain! Jó.

Családtag vagy sem, még mindig nem vagyok képes száz
százalékban elengedni magamat a nővérem volt főnökének a
társaságában.

Cain soha semmit sem tett, amivel kiérdemelné a

bizalmatlanságomat; az igazat megvallva ő az egyik
legtiszteletreméltóbb ember, akivel valaha is találkoztam. Ám egy
valódi rejtély. Olyan kortalannak tűnik, egyszerre fiatalos, mégis az
éveit meghazudtoló bölcsességgel rendelkezik. Amikor Kacey
megismerte őt, úgy gondolta, a harmincas évei elején járhat,
azonban aztán egy este Cain véletlenül bevallotta, hogy még csak
akkor töltötte a huszonkilencet. Ami azt jelenti, hogy az első
sztriptízbárját még a húszas évei elején nyithatta. Senki sem tudja,
honnan szerezte rá a pénzt. Senki semmit sem tud a családjáról, a
múltjáról. Mindenki mindössze csak annyit tud, hogy egész jól megél
a szexiparból. Azonban Kacey és Ciklon szerint nagyon úgy tűnik,
mintha Cain mást sem akarna, mint segíteni az alkalmazottainak
abban, hogy talpra álljanak. Sosem lépte át a határt.

Bár a legtöbb táncoslány nem bánná, ha megpróbálná. Nem vagyok

meglepve. Cain nem egyszerűen jóképű; csak úgy árad belőle a
férfias önbizalom – jól szabott öltönyei, tökéletesen beállított, sötét
haja és rémisztő, visszafogott viselkedése csak hozzátesz a
vonzerejéhez. És hogy mi rejlik mindez alatt? Nos, maradjunk
annyiban, hogy azon kevés alkalmakkor, amikor eljött hozzánk, hogy
velünk élvezze a tengerpartot, észrevettem, hogy Trent és Dan
mindig egy kicsit közelebb álltak a párjukhoz. Kacey szerint Cainnak
igazi harcosteste van. Én mindössze csak annyit tudok, hogy hála
lélegzetelállító arcának, kemény izmainak és rengeteg érdekes
tetoválásának, már nemegyszer kaptak rajta, hogy őt bámulom.

– Örülök neki. A nővéred nagyon büszke, hogy ennyi mindent elértél.

A gyomrom összeszorul. Köszi az emlékeztetőt... Megérzem

magamon a tekintetét, mire elpirulok. Nem kell odanéznem, hogy
tudjam, éppen fürkészőn figyel. Cain már csak ilyen. Úgy érzi az
ember, mintha egyenesen a veséjébe látna.
– Mindannyian büszkék vagyunk, Livie. Igazán lenyűgöző

fiatal nő lett belőled. – Kortyol egyet az italából (valószínűleg konyak,

mivelhogy mindig azt iszik), majd még hozzáteszi: – Ha bármi
segítségre lenne szükséged, tudod, hogy bármikor hívhatsz, ugye?
Megadtam a számomat.

Most végül felé fordulok, és látom, hogy arcán őszinte mosollyal néz
rám.

– Tudom, Cain. Köszönöm! – mondom udvariasan. Egy hónappal

ezelőtt, a búcsú bulimon is ugyanezt mondta. Akkor éppen lefoglalt,
hogy a hormonokat megszenvedő Ciklonnal egyetemben úgy
bőgjek, mint az albán szamár. Sohasem fogom majd a szaván, de
attól még értékelem, amit értem tesz.

– Mikor mész vissza?

– Holnap délután – felelem egy sóhaj kíséretében. Ami nem

feltétlenül boldog. Amikor legutóbb magam mögött hagytam Miamit,
bár szomorú voltam, az egyetem által kiváltott ideges izgatottság
segített felszállnom a repülőre. Most azonban már nem pezseg
bennem ez az izgatottság.

Legalábbis az órák miatt már nem.

TIZENHARMADIK FEJEZET
Zuhanás

– Édesapád minden évben megrendezi ezt a bulit? – kérdezem

Reagantól, ahogy fizet a taxisnak a hitelkártyájával, majd kiugrunk a
kocsiból. Ahogy elnézem a kétszintes házat, ami előtt megálltunk,
vagy a Princeton evezőscsapatának edzőit fizetik meg nagyon jól,
vagy Reagan családja valahonnan máshonnan szerzi a pénzét. A
ház kő és tégla keverékéből épült, a tető meredeken emelkedik az
égbe, és hozzá illő, kis tornyocskák díszítik. A gyönyörű, ápolt gyep
monotóniáját angol stílusú virágágyások törik meg, a kocsifelhajtó
pedig egy nagy hurokban végződik a bejárati ajtó előtt. Már úgy egy
tucat autó parkol ebben a körben, beleértve Connor fehér Audiját is.

– Óraműpontossággal. Ez egy amolyan Isten-hozott-újra-itt-per-meg-

fogjuk-nyerni-a-nagy-versenyt-per-kifulladásig-foglak -dolgoztatni-
titeket-a-télen összejövetel.

Követem őt, ahogy megkerüljük a házat, hogy eljussunk a szintén

gyönyörű hátsó kertbe. Ott már úgy ötven jól öltözött ember
cseverészik a kezében itallal, miközben szmokingba öltözött
pincérek kínálgatják az étvágygerjesztőket. A jelenlévők nagy része
hímnemű, de azért pár lányt is látok. A srácok barátnőit, ahogy
Reagantól megtudom.

Ösztönösen lesimítom a szürke ceruzaszoknyámat. Reagan azt

mondta, az esemény dresszkódja „kifinomult és visszafogott”. Nem
sok olyan kifinomult ruhát hoztam magammal, ami megfelel a még
mindig meleg időjárásnak, úgyhogy az egyedüli választási
lehetőségem egy szűk szoknya és egy ujjatlan, lila selyemblúz volt,
a hátán mély kivágással, ami sajnos felfedi az új tetoválásomat.
Reagan biztosított, hogy a szülei nem lesznek rossz véleménnyel
rólam, ha látják, ettől függetlenül azért leengedve hagytam hosszú,
fekete hajamat.
Connor után kutatva gyorsan végigpillantok a jelenlévőkön.

Nem tudom, Ashton eljön-e. Azt hinné az ember, hogy mivel ő a

kapitány, ez elvárás lenne, de... elméletileg az is elvárás lenne, hogy
az ember ne csalja fűvel-fával a barátnőjét, de ő erre sem jött még
rá.

– Ó, Reagan! Hogy vagy? – sikkant fel egy női hang.

Megfordulok, és Reagan egy idősebb verziójával találom szemben

magamat, aki ölelésre tárt karral siet felénk, mire elmosolyodom.
Reagan és az anyja ugyanolyan magasak, ugyanolyan az alakjuk, a
mosolyuk... mindenük.

– Remekül, anyu – mondja Reagan nyugodt hangon, ahogy az anyja

csókot nyom az arcára.

– Minden rendben? Hogy mennek az órák? Eljársz szórakozni? –

kérdezi gyors egymásutánban, szinte suttogva.

Kicsit zaklatottnak tűnik, mintha nem igazán lenne ideje beszélgetni,

viszont mindenképpen ki kéne szednie az információt a lányából.

– Igen, anyu. A szobatársammal. Ő itt Livie – irányítja felém az anyja

figyelmét.

– Ó, igazán örvendek a találkozásnak, Livie! Hívj csak Rachelnek.

Tegeződjünk, rendben? – mondja arcán meleg, udvarias mosollyal. –
Istenem, milyen csinos vagy! És milyen magas!

Forróság csúszik fel a nyakamon. Már nyitom a számat, hogy

megköszönjem a bókot, de addigra már vissza is fordul Reagan felé.

– És milyen a kolesz? Tudsz egyáltalán aludni abban az aprócska

ágyban? Bárcsak nagyobbakra cserélnék őket! Ezeket nem
emberekre tervezték!

Ahogy mondja és mondja, hirtelen akaratlanul is felhorkantok, majd

gyorsan a szám elé kapom a kezemet, és úgy teszek, mintha
köhögnék. Azért a lányod ágyában valahogy ketten is elférnek.

Reagan arcán széles vigyorral felel:

– Nem olyan rossz a helyzet. Igazából kényelmesebb is, mint amire

számítottam.

– Oké, jó. Aggódtam, hogy nem fogsz jól aludni.

– Anyu, tudod, hogy jól alszom. Tegnap beszéltünk. És tegnapelőtt.

És azelőtt... – mondja Reagan türelmesen, de azért kihallom a
hangjából, hogy egy kicsit elege van.

– Tudom, drágám. – Rachel vállon veregeti. – Most mennem kell.

Kell egy kis iránymutatás a pincéreknek. – És azzal Reagan anyja
ellebben, mint egy kis füstfelhő, fürgén, de kecsesen.

Reagan előrehajol.

– Nézd el neki! Egyke vagyok, ő meg egy kicsit túlzásba viszi az

aggódást. Meg túlságosan feszült is. Most szoktatjuk le a
stresszgyógyszerről. – Aztán a következő lélegzetvételével máris
teljesen más irányba tereli a témát: – Éhes vagy? Mert ha igen,
akkor odamehetünk, és...

– Reagan! – szólal meg egy öblös férfihang, félbeszakítva

barátnőmet.

Reagan szeme felcsillan, ahogy megragadja a kezemet.

– Ó, gyere, ismerd meg apámat! – Alig tudom tartani vele a lépést,

ahogy feszes, izgatott léptekkel megindul a ház felé.

Jobban hasonlít az anyjára, mint azt hajlandó lenne beismerni.

Egyedül akkor lassít le, amikor Grant egyszer csak megjelenik a

semmiből, és átnyújt nekünk egy-egy italt.
– Hölgyeim! – mondja udvarias kis főhajtással, majd olyan gyorsan
nyoma vész, amilyen gyorsan felbukkant, bár ahogy sarkon fordul,
azért még kacsint egyet Reaganre. Elég csak belekortyolnom a
pohárba, máris érzem, hogy rengeteg benne a whiskey, mire
fellélegzem. Egészen azóta nem tudtam teljesen megnyugodni,
amióta ma eljöttem a kórházból.

Reagan csak megy tovább, átvág egy csapatnyi srácon – akikre

rávigyorog, ahogy elhaladunk mellettük –, mígnem elér a fedett
verandára a ház mellett, ahol egy hatalmas, gondosan nyírt, ezüst
szakállú és kerek hasú férfi – gondolom, az apja – álldogál, az
oldalán Connorral.

– Szia, apuci! – sikkantja Reagan, ahogy a férfi karjába veti magát.

Az apja kuncogva felemeli őt a földről, ahogy Reagan csókot nyom

az arcára.

– Itt van az én kislányom!

Connor felém nyújtott karjai közé siklok, hogy meg tudjon ölelni,
miközben egy szikrányi irigységgel a mellkasomban Reagant és az
apját figyelem.

– Gyönyörűen festesz – mormolja Connor, ahogy gyengéd csókolt

lehel az ajkamra.

– Köszönöm. Te is nagyon fess vagy. – És ez igaz is. Mindig

ízlésesen öltözködik, most azonban öltönynadrág és ropogós, fehér
ing van rajta. Ahogy rám mosolyog azzal a gödröcskés arcával,
lassan, megkönnyebbülten kifújom a levegőt. Kezdem észrevenni,
hogy sokkal nyugodtabb vagyok, amikor Connor is a közelemben
van. Egyszerűen csak van egy ilyen kisugárzása.

Könnyed, nyugodt, támogató.

Ez így helyes.
– Milyen volt ma a kórházban?

Előbb az egyik, majd a másik oldalra döntöm a fejemet, mintha nem

igazán tudnám eldönteni.

– Jó. Érzelmileg kimerítő, de jó.

Connor finoman megszorítja az alkaromat.

– Ne aggódj miatta! Minden rendben lesz. Remek leszel.

Mosolyt erőltetek az arcomra, ahogy visszafordulok Reagan és az

apja felé; örülök neki, hogy valaki bízik bennem.

– És milyen volt az első hónapod? Remélem, nem műveltél semmi

őrültséget – kérdezi az apja Reagantól.

– Nem, a szobatársam figyel rám. – Reagan megfordul, és rám

mutat. – Ő itt Livie Cleary, apu.

A férfi is megfordul, és rám emeli kedves, kék tekintetét, majd

odanyújtja nekem a jobbját.

– Szia, Livie! Robert vagyok. Tegeződjünk, rendben?

– Jó napot, uram... Robert. Livie Cleary vagyok. – Belegabalyodom a

saját szavaimba. Idegesen felkuncogok, majd megrázom a fejemet.
– Elnézést, Reagan pont most mondta.

Robert felkuncog. Látom, ahogy a tekintete valahova a hátam mögé

fókuszál.

– Ó, köszönöm! – mondja, ahogy kinyújtja a kezét, hogy átvegyen

egy pohár italt.

Egy magas, sötét alak lép oda Robert mellé. Valaki, akinek
hihetetlenül hosszú szempillája és olyan vesébe látó barna szeme
van, hogy a pillantásától a szívem kihagy egy ütemet.
– Szívesen! – feleli az újonnan érkezett udvariasan.

Ashton mindig lélegzetelállítóan fest, akkor is, ha csak éppen

felkapja magára az első dolgot, amit kivesz a szekrényből. Ma este
azonban láthatóan tiszteletben tartotta az edző által előírt
dresszkódot. A haját úgy állította be, hogy rendezett és elegáns
legyen, de így es szexi. Farmernadrág és edzőcipő helyett méretre
szabott nadrágot és félcipőt visel. A szokásos, nyúzott póló helyett
pedig tökéletesen szabott és vasalt, mélykék ing van rajta. Miközben
figyelem, ahogy kortyol egyet az italából, látom a kopott bőr karkötőt
kikandikálni az ingujja alól. Ez az egyetlen dolog, ami arra az
Ashtonra emlékeztet, akit eddig ismertem.

Amúgy viszont teljesen úgy néz ki, mintha éppen most lépett volna le
a GQ magazin címlapjáról.

És nem tudom, hogy az átalakulása miatt van-e, vagy amiért végre

beismertem, hogy vonzódom hozzá, de az a kényelmetlen érzés,
ami eddig mindig elfogott, amikor csak a közelében voltam, kezd
eltűnni – vagy inkább átváltozni valami teljesen mássá, ami
egyáltalán nem kellemetlen. Bár ettől függetlenül éppen annyira
zavaró.

A gondolataimat Robert kedélyes hangja zavarja meg.

– Szinte érzem, fiúk. Az idén miénk lesz a nyertes csapat. –

Hatalmas kezével rácsap kapitánya vállára.

Ashton egy őszinte, végletekig tiszteletteljes mosollyal felel.

Egy olyan mosollyal, amit még sosem láttam korábban az arcán.

– Szóval, Livie – mondja Robert felém fordulva –, te lennél a

Princeton egyik új üdvöskéje, a lányommal egyetemben.

Mielőtt még sikerülne Robert felé fordulnom, a tekintetem összeakad

Ashtonéval, mire a szívem nagyot dobban.
– Igen, uram – felelem, miután megköszörülöm a torkomat.

– És eddig hogy tetszik? – Tekintete a derekamra téved, és ekkor jut

eszembe, hogy Connor a karját lazán a derekam körül tartva áll
mellettem. – Remélem, egyik kis mocsok sem nyaggat téged?

Megvillantok Connor felé egy szégyellős mosolyt, aki erre

ravaszkásan visszavigyorog.

– Nem is mocskok – felelem, ahogy felhörpintem az ital utolját.

Mégis hogyan végezhettem vele ilyen gyorsan? Még mielőtt megálljt
parancsolhatnék magamnak, a tekintetem Ashton felé téved, aki,
látom, a mellemet bámulja. Ösztönösen keresztbe teszem a
karomat, mire ő szélesen elvigyorodik, ahogy az ajkához emeli a
poharát. Talán az egyikük mégiscsak mocsok.

– Helyes. Nagyszerű fiatalemberek – mondja Robert, és még bólint

is egyet, hogy nyomatékosítsa. Aztán meghallunk egy kiáltást, ahogy
Ty ott sündörög a kiltjében hátul, mire Robert még hozzáteszi: –
Talán néha egy kicsit vadócok, ugyanakkor viszont melyik
egyetemista srác nem az? Igaz, Grant?

Esküszöm, Grantnek vagy külön radarja van, ami észleli, ha

valakinek az itala kifogyott, vagy sólyomszemmel figyel minket, mivel
hirtelen megjelenik a hátunk mögül, és átnyújt nekem meg
Reagannek egy-egy teli pohár whiskey-kólát.

– Úgy van, edző!

– Abban a pohárban ugye nincs semmi alkohol, Cleaver? – Robert

dús szemöldöke a homloka közepéig szalad, ahogy felteszi a
kérdést.

– Egy csepp sem – feleli Grant, ahogy idióta vigyorának helyét

megjátszott őszinteség veszi át.

– Hát persze hogy nem, apuci – visszhangozza Reagan édesen.

Robert lepillant odaadó tekintetű lányára, aki jobban elő

tudja adni az ártatlan, szűzies diáklány figurát, mint bármelyik valódi

ártatlan, szűzies diáklány, akivel valaha is találkoztam.

Jobban, mint... nos, mint én, azt hiszem. Nem tudom eldönteni, hogy
Robert hisz-e neki. Igazából elég lenne csak kicsit előrehajolnia, és
beleszagolnia Reagan italába, és máris tudná, hogy több benne az
alkohol, mint az üdítő. Robert azonban nem erőlteti a témát.

– Szóval, milyen főszakot fogsz választani, Livie?

– Molekuláris biológiát.

Abból, ahogy a szemöldöke a magasba szalad, tudom, hogy sikerült

lenyűgöznöm.

– Livie-ből gyerekorvos lesz – szól közbe Connor büszkén.

– Szép kis tervek. És miért választottad a Princetont?

– Apám is ide járt. – A válasz könnyedén perdül le a nyelvemről. Ez

éppen olyan jó felelet, mint bármi más. Az igazat megvallva simán
mehettem volna a Harvardra vagy a Yale-re is.

Mindegyiktől kaptam levelet, hogy felvettek, mivel az iskolai

tanácsadóim ragaszkodtak hozzá, hogy oda is jelentkezzek.

Azonban sosem volt kérdés, hogy végül melyiket is fogom

választani.

Robert bólint, mintha erre a válaszra számított volna.

Gondolom, jó sokszor hall ilyesmit. Nem szokatlan, hogy egy család

tagjai több generáción keresztül is a Princetonra járjanak.

Aztán

összehúzza
a

szemöldökét,

mintha

elgondolkodna a válaszomon.

– Mikor végzett?

– 1982-ben.

– Hm... én ’81-ben. – Megvakargatja a szakállát, mintha nagyon

töprengene valamin. – Mit is mondtál, mi a vezetékneved?

– Cleary.

– Cleary... Cleary... – Ismételgeti újra és újra, miközben a szakállát

masszírozgatja, amiből tudom, hogy éppen az emlékei közt
kutakodik. Ismét hosszan kortyolok az italomból, miközben egy
pillanatra sem veszem le róla a tekintetemet.

Semmi esély rá, hogy ismerte apámat, de jólesik, hogy próbálkozik.

– Miles Cleary?

Az ital félremegy, fulladozni kezdek, a szemem pedig kikerekedik

meglepetésemben.

Úgy tűnik, Robert büszke magára.

– Na, ehhez mit szólsz!

– Komolyan? Ismerte őt? Úgy értem... – Próbálom megzabolázni a

lelkesedésemet.

– Igen. – Lassan bólint, mintha az agyát hirtelen elöntenék az

emlékek. – Igen, ismertem. Mindketten tagok voltunk a Tiger Innben.
Ugyanazokba a bulikba jártunk. Ír fickó, igaz?
Érzem, ahogy a fejem fel-le mozog.

– Barátságos, közvetlen. – Halkan felkuncog, majd mintha egy

pillanatra bosszúság suhanna át cserzett arcán. – Egy darabig
ugyanazzal a lánnyal jártunk. – Megint kuncog egyet, majd ráncos
arca belepirul az emlékbe, ami erről az eszébe jutott. Egy olyan
emlékbe, amit, biztos vagyok benne, nem akarom, hogy megosszon
velem. – Aztán találkozott azzal a szívdöglesztő, sötét hajú lánnyal,
és onnantól kezdve már nem nagyon láttuk. – Egy egészen kicsit
összehúzza a szemét, ahogy az arcomra pillant, és fürkésző
tekintettel vizslatni kezdi a vonásaimat. – Ahogy rád nézek, amondó
vagyok, a végén el is vette. Pont úgy nézel ki, mint ő.

Elmosolyodom és bólintok, majd egy pillanatra lesütöm a

tekintetemet.

– Ez annyira menő, Livie! – sikkantja Reagan az izgalomtól

kikerekedett szemmel. – Át kéne hívnunk őket, amikor legközelebb
erre járnak!

Robert máris bólogat, kifejezve egyetértését a lányával.

– Igen, nagyon örülnék neki, ha újra találkozhatnék Milesszal.

– Öhm... – És ezzel a pillanatnyi izgalomlufimat ki is pukkasztotta a

valóság. Igen, nagyszerű lett volna együtt látni apámat és Robertet.
Idehozni a szüleimet. Hallani apám könnyed nevetését. De ez nem
fog megtörténni. Soha. Érzem, ahogy Connor megszorítja a
karomat, magához von. Ő az egyetlen, aki tudja. Innentől kezdve
pedig mindenki tudni fogja.

– Ő és anya meghalt egy autóbalesetben, amikor tizenegy voltam.

Van egy megszokott „arc”, ami mindig fogadja az embert, amikor

közli ezt a hírt másokkal. Előbb jön a sokk, aztán egy kis sápadtság,
végül a magasba húzódó szemöldök. Általában egyetlen, apró
bólintás. Már vagy ezerszer láttam. Robert arckifejezése pontról
pontra követi ezt a folyamatot, plusz még megereszt
a

lánya

irányába

egy

szúrós

miért-nem-tudtad-ezt-a-szobatársadról pillantást. Ez azonban nem

Reagan hibája. Sosem mondtam el neki, mi történt a szüleimmel.
Nem kerültem a témát; egyszerűen csak sosem került szóba.

– Én... sajnálattal hallom, Livie – mondja Robert rekedtes hangon.

Megpróbálom egy gyengéd mosollyal és megnyugtató szavakkal

vigasztalni.

– Nincs semmi baj. Már régen történt. Én... jól vagyok.

– Nos...

És íme a kényelmetlen csend, ami miatt általában kerülöm, hogy

társaságban megosszam magamról ezt a tényt. Grant, aki még
mindig ott álldogál mellettünk, megmenti a napot, mivel témát vált,
és elkezd a közelgő versenyről beszélni, amivel megszabadít attól,
hogy én legyek a figyelem középpontja. És lehetőséget ad, hogy
amióta csak elkezdtünk a szüleimről beszélgetni, most először
felpillantsak Ashtonra.

A megszokott arckifejezésre számítok, de nem azzal találom

szemben magamat. Helyette azt látom, ahogy mélyen a szemembe
néz, miközben a tekintetében valami felettébb furcsa kifejezés ül. Az
ajkán apró mosoly; a szemében könnyedség játszik.

Nem tudnám másképp leírni, amit látok, csak úgy, hogy...

Békés.
 ***

– Szóval ezért ez a nagy felhajtás.

Connor büszkén vigyorog, megragadja a kezemet, ahogy

végigsétálunk a Prospect Streeten – vagyis „Az Utcán”, ahogy
mindenki nevezi a Princetonon –, majd fel egy lenyűgöző, Tudor-
stílusú épület lépcsőin, aminek az elejét barna lóherék díszítik.
Csütörtök este van. A sor már ott kígyózik a bejárat előtt, Connor
azonban csak megvillantja a tagságiját, és máris gond nélkül
bejutunk. Kinyitja előttem a nehéz ajtót, hogy be tudjak lépni, majd
drámaian körbemutat.

– Isten hozott a legjobb étkezőklubban!

Rögvest zene és nevetés hangja csapja meg a fülemet.

– Gondolom, mindannyian ezt mondjátok a magatok klubjáról –

cukkolom, ahogy áthaladva a termen szemügyre veszem a padlótól
plafonig érő, sötét fából készült lambériát és az antik bútorokat. Múlt
szombaton, miután Robert elmondta, hogy apám tag volt itt, Connor
megígérte, hogy körbevezet.

Azóta nem sikerült lenyugtatnom az idegeimet. – Szép hely.

Mélyen beszívom a levegőt, mintha ez valahogy segíthetne

megéreznem Miles Cleary falak közt ragadt szellemét.

– Még semmit sem láttál! – Connor mosolyogva felém nyújtja izmos

karját. – Az idegenvezetője szolgálatra kész.

Végigvezet a frissen kibővített és felújított klub különböző

szintjein, kiemelve a lenyűgöző étkezőt, a könyvtárt és az emeleti

társalgót. A pincét a legvégére hagyja – a nyitott, homályosan
megvilágított, garázsszerű termet egyszerűen csak „söntésnek”
nevezik.
– Most nem olyan rossz itt a helyzet – mondja Connor, ahogy lefelé
menet a lépcsőn megragadja a kezemet. – De éjfélre már
megmozdulni sem lehet majd. Ez a legnagyobb és legjobb ivó a
Princetonon.

– Elvigyorodik, majd még hozzáteszi: – És ezt nem csak azért

mondom, mert tag vagyok.

– Nem kételkedem benned – mormolom, ahogy szemügyre veszem

az elém táruló látványt. Számos nevetgélő, mosolygó diák – lányok
és fiúk egyaránt – lézeng a teremben, a kezükben sörrel.
Némelyiküknél műanyag kard és díszes álarc is van.

Connor szerint valahol valamiféle jelmezes buli lehetett korábban.

Nem látok más bútort, csak pár nagy, zöld-fehér asztalt, rajtuk a klub
lógójával. Valahogy egyáltalán nem lep meg, hogy az egyiknél ott
látom Ty-t, ahogy éppen odakiált valakinek, miközben egy kancsóból
sört tölt az asztal két oldalán háromszög alakban elrendezett
műanyag poharakba.

– Hé, haver! – Ty szabad kezével vállon csapja Connort.

Aztán fejet hajt irányomba, és ál skót akcentusával odakiált: – Ír! –

amivel kuncogásra késztet. Egyszerűen van valami Ty-ban, ami
olyan... könnyű. Durva, hangos és néha egyenesen perverz, de az
ember képtelen megállni, hogy ne kedvelje. Biztos vagyok benne,
hogy remekül kijönne Kacey-vel. Talán ezért is érzem olyan jól
magamat a társaságában. A maga furcsa, kiltvillantó módján Ty az
otthonomra emlékeztet.

Connor megszorítja Ty vállát.

– Mindannyian szinte mindennap ide járunk enni, de Ty gyakorlatilag

itt él. Tagja az egyetemi polgárőrségnek. Talán éppen ezért ennyire
vad ez a hely. Fogalmam sincs, egyáltalán hogyan képes egyetlen
kurzust is elvégezni.
Ty az arcán megjátszott zavarodottsággal állával egy tankönyv felé
bök, ami nyitva fekszik az egyik közeli széken.

– Nem tudom, miről beszélsz. Itt tudok a legjobban tanulni.

– Ty a padlóra hajítja az üres kancsót, majd felkap két

pingponglabdát. – Készen állsz?

Connor megrántja a vállát, majd rám pillant.

– Benne vagy?

– Mi ez... sörpong? – kérdezem, ahogy vetek egy újabb pillantást az

asztalra és a labdákra.

Ty az asztalhoz csapja söröspoharát, majd csibészes vigyorral

megszólal:

– Egy Beirut-szűz! Imádom! – Felém bök az ujjával. – Sose nevezd

ezt sörpongnak! És ezek után még csak eszedbe se jusson
meghátrálni, mert kirugdalom azt a szép kis seggedet az ajtón!

– Miért van olyan érzésem, hogy ezt nagyon megszívtam? –

dörmögöm, ahogy szemügyre veszem azt a rengeteg pohár sört.

Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy Ty fenyegetéseit nem

szabad félvállról venni, és ha most megpróbálnám menekülőre fogni
a dolgot, az nagy valószínűséggel azzal végződne, hogy
megszégyenítenek az egész klub előtt.

– Te őrült skót! – motyogja Connor az orra alatt, a szeme azonban

jókedvűen csillog. A derekam köré fonja a karját, majd kuncogni
kezd. – Ne aggódj! Jó vagyok ebben a játékban.

Biztonságban vagy mellettem.

Finoman megszorítom az alkarját, mielőtt elengedne, miközben egy

csepp megkönnyebbülés önt el a megnyugtató szavait hallva.
Tudom, hogy biztonságban vagyok Connorral.
Ha Ashton lenne itt velem, akkor teljesen más lenne a dolgok állása.
Ő valószínűleg direkt veszítene, csakis azért, hogy leitasson.
Azonban vagy így, vagy úgy, akkor is a történelem legkisebb kortyait
fogom produkálni.

– Akkor hogy lesz ez, kettő kettő ellen? Hol a partnered, Ty?

– kérdezi Connor.

– Szerinted? – hallom a vidám feleletet egy másodperccel azelőtt,

hogy megpillantanám a himbálózó, mézszőke lófarkat és a széles
vigyort.

– Reagan! Hála az égnek! Ments meg!

– Tehetetlen vagyok, drága szobatárs – lustán megveregeti a

vállamat, miközben a másik kezével átvesz Granttől egy teli pohár
sört, megeresztve a srác felé egy játékos kacsintást.

Örülök, hogy Reagan itt van ma este. Szokatlanul csendes volt a

közelemben a szülei házában történt beszélgetés óta. Lehet, hogy
haragszik rám, amiért nem említettem a szüleimet. Nem tudom
eldönteni, ő pedig azóta nem hozta fel a témát. Ma este azonban
normálisnak tűnik, és ennek örülök.

Mindenki itt van, kivéve... Egy haj tincset a fülem mögé tűrve
diszkréten körbepillantok a teremben egy magas, sötét alak után
kutatva.

– Holnap nagydolgozatot ír – suttogja Reagan mindentudó

félmosollyal az arcán. – Nem jön.

– Ó! – Ezt ennyiben is hagyom, bár nem tudom letagadni magam

előtt a csalódottságot, ami elönt. És aztán gondolatban megszidom
magamat. Connorral vagyok itt. Connorral.

Connorral. Hányszor kell vajon még elismételgetnem a nevét, amíg

végre megragad?
– Oké, Csirpe! – kiált fel Ty. – Gyere csak ide! Lealázzuk Connort és
a szüzet ma este!

Elpirulok, ahogy minden fej felém fordul.

– Még sosem játszottam ezt a játékot! – tisztázom jó hangosan, bár

Ty semmilyen szempontból sem tévedett a megállapításával.

– Ha fej, mi kezdünk – jelenti ki Ty, ahogy a magasba dobja az

érmét. Ők nyerik a pénzfeldobást, miközben gyorsan kisebb tömeg
gyűlik körénk. Úgy tűnik, a Beirut igazi látványosság.

Hamarosan rá kell jönnöm, ez azért van, mert ilyenkor az ember

végignézheti, ahogy mások nagyon lerészegednek.

Méghozzá elég gyorsan.

Connor elmagyarázza az alapszabályokat: ha az ellenfeleid

betalálnak az egyik poharadba, vagy ha teljesen elvéted az asztalt,
iszol. Nos, ezek a szabályok két problémát jelentenek számomra.
Egy: az ellenfeleink hihetetlenül ügyesek, és kettő: én hihetetlenül
ügyetlen vagyok.

Hiába talál bele Connor újra és újra a pohárba, nemsokára Ty és

Reagan már toronymagasan vezet. Amikor pedig az alkohol
kiváltotta ernyedtség szétárad a tagjaimban, a célzótehetségem még
inkább leromlik, olyannyira, hogy a végén már a közönség tagjai
hátrébb lépnek az asztaltól, amikor én jövök, nehogy ágyékon találja
őket a labda.

– Rajtad a gyakorlás sem sokat segítene, igaz? – cukkol Connor,

ahogy belecsíp a derekamba.

Válaszként mindössze csak kinyújtom a nyelvemet, miközben lopva

fürkészem izmos karját és tökéletes hátsó felét, amit most
kivételesen farmerbe bújtatott, miközben ő

eltökélten felméri az asztalt. Szinte már komor, tűnődő az arca.

Kifejezetten vonzó. Elég vonzó ahhoz, hogy kissé felidegesítsen,
amikor egy cuki szőke lány a karjára helyezi a kezét, egy pillanatra
megzavarva őt a koncentrálásban.

– Szia, Connor! – A lány mosolya tagadhatatlanul kihívó.

– Szia, Julia! – Connor megvillantja neki azokat a díjnyertes

gödröcskéket, de aztán rögtön vissza is fordítja a figyelmét a játék
felé, felkészülve a lövésre, miközben láthatóan egy cseppet sem
érdekli a lány. Érdeklődésének hiánya engem megnyugtat, Júliát
pedig, csalódott arckifejezése alapján, elszomorítja.

Mire elérünk az utolsó pohárig – Ty és Reagan nyer –, már feladtam,

hogy kövessem a játék menetét. Egyszerűen csak iszom, amikor
Grant – aki kinevezte magát bírónak – rám ordít, hogy igyák.

Connor csókot nyom az arcomra, majd odasúgja: – Igazi harcos

vagy! De most gyere, szerintem kell neked egy kis friss levegő.

Egyik karját a derekam köré fonva – részben kedveskedésből,

részben pedig azért, hogy két lábon tudjon tartani, ebben biztos
vagyok – felvezet a lépcsőn, majd át az egyik kijáraton egy csendes,
kinti helyre.

– Ez nagyon kellemes.

Beszívom a hűvös, csípős levegőt.

– Igen, kezd forró és izzadós lenni odalent a helyzet – mormolja

Connor, ahogy kisöpri a hajamat az arcomból. – Jól szórakozol?

Biztos vagyok benne, hogy a vigyorom magáért beszél, de azért

rendesen is válaszolok.

– Igen, ez nagyon szórakoztató, Connor. Köszi, hogy elhoztál!

Előbb csókot nyom a homlokomra, aztán megfordul, és ő is nekidől a

falnak mellettem.
– Szívesen. Már nagyon el akartalak hozni ide. Főleg, miután
megtudtam, hogy apád is tag volt.

Vágyakozva elmosolyodom, ahogy hátrahajtom a fejemet.

– A te apád is tag volt?

– Nem, ő a Cap and Gownhoz tartozott. Az egy másik nagy klub.

– Nem akarta, hogy te is ahhoz csatlakozz?

– Ő már annak is örül, hogy bejutottam a Princetonra – mondja

Connor, ahogy ujjait az enyém közé csúsztatja.

– Ja... – Pont, ahogy az én apám is örülne, hogy bejutottam, ebben

biztos vagyok...

Connor mintha nagyon elmerengene valamin.

– Tudod, sosem értékeltem igazán, hogy milyen jó a kapcsolatom

apámmal, egészen pár évvel ezelőttig. – Hosszú szünetet tart, majd
aztán még hozzáteszi: – Egészen addig, amíg nem találkoztam
Ashtonnal.

Annyira lekötött a Beirut és az a lány, aki bepróbálkozott Connornál,

hogy egy rövid időre sikerült teljesen kivernem a fejemből Ashtont.
Erre most ismét feltűnik a gondolataimban, mire kellemetlen érzés
önt el.

– Ezt meg hogy érted?

Connor felsóhajt, majd az arca grimaszba rándul, mintha azon

tűnődne, hogyan is feleljen.

– Láttam, milyen Ash, amikor az apja eljön megnézni egy-egy

versenyt. Teljesen más ember olyankor. Nem tudom, hogyan is
magyarázhatnám el. A kapcsolatuk egyszerűen... feszült.

Legalábbis nekem ez a benyomásom.

Átveszi fölöttem a hatalmat a kíváncsiság.

– Nos, őt nem kérdezted erről?

A horkantásából hamarabb kapok választ, mint a szavaiból.

– Pasik vagyunk, Livie. Mi nem beszélgetünk az érzéseinkről.

Ashton pedig... Ashton. Tudom, hogy szerinted egy seggfej, de

amúgy jó ember, ha éppen az akar lenni. Többször állt már ki értem,
mint azt szeretném bevallani. Emlékszel arra a sztorira, amikor a
csónakban ébredtem? Tudod...

– Seggel felfelé? Igen, emlékszem – kuncogok.

– Szerintem az edző még ki is dobott volna a csapatból, ha nincs

Ashton – vallja be Connor, ahogy arcán szégyellős mosollyal lehajtja
a fejét. – Nem tudom, mit mondott vagy tett, de valahogy elérte,
hogy az edző elnézze az esetet. Tudom, hogy sokat viccelődöm
azon, hogy Ashton vacak egy kapitány, pedig valójában nagyon is jól
teszi a dolgát. Remekül. Az alatt a három év alatt, amióta itt vagyok,
ő a legjobb. Az összes srác tiszteli őt.

És nem csak azért, mert több csajjal bújik ágyba, mint mi együtt
összesen.

Ez a megjegyzés kiérdemel egy szemforgatást.

Napról napra egyre jobban gyűlölöm elképzelni Ashtont bárkivel is –

legyen az a barátnője vagy bárki más –, és ez a komment egy
gyomorforgató képet idézett a lelki szemeim elé, – De sajnálom,
hogy felhoztam Ashtont. Imádom a srácot, de nem akarok róla
dumálni. Beszéljünk inkább... – Megfordul, hogy szembekerüljön
velem, és megragadja a derekamat.

Lehajol, és a számba csúsztatja a nyelvét; ez a csók sokkal

hosszabban tart, mint bármi, amit eddig csináltunk. Azonban azon
kapom magamat, hogy nem bánom. Sőt, kifejezetten élvezem is,
miközben kezemet Connor kemény mellkasán pihentetem. Egek,
neki aztán tényleg remek teste van, és egyértelmű, hogy ezt más
lányok is észrevették. Miért csak most kezdik el ezt értékelni a
hormonjaim?

Biztos a sör az oka.

Vagy talán végre kezdik elfogadni, hogy Connor nagyon is megfelelő

lehet a számomra.

– Én figyelmeztettelek – emlékeztetem Reagant, ahogy a

lábizmaimat nyújtom.

– Annyira rossz nem lehetsz.

Direkt úgy fordulok, hogy lássa az erre válaszként adott

grimaszomat. Leszámítva a kötelező futópályás és terepfutást az
iskolában, és azt az egy alkalmat, amikor dr. Stayner csirkéket
kergettetett velem egy farmon, mindig is kerültem a futás minden
formáját. Egyáltalán nem találom élvezetesnek, és minden
alkalommal, amikor csak futok, általában legalább egyszer sikerül
elbotlanom.

– Gyerünk! – sikkant fel végül Reagan, miközben türelmetlenül

ugrándozik egy helyben.

– Oké, oké.

Határozott mozdulattal magas lófarokba fogom a hajamat, aztán

felállok, majd még egyszer a fejem fölé nyújtom a karomat, mielőtt
követném Reagant végig az utcán. Hűvös, szürke napunk van, az
eső hol szemerkél, hol nem, ami egy újabb ok arra, miért is rossz
ötlet most a futás. Reagan mondjuk esküszik, hogy a helyi
időjárásjelentés szerint egy órán belül sütni fog a nap. Szerintem
hazudik nekem, de nem vitatkozom vele. Még mindig kicsit furcsa a
viszonyunk az apja partiján történtek óta. Éppen ezért, amikor ma
megkérdezte, hogy lenne-e kedvem elmenni vele futni, én rögtön
rábólintottam, csúszós utak ide vagy oda.
– Ha elmegyünk ennek az utcának a végéig, aztán vissza, az két
mérföld. Menni fog? – kérdezi Reagan, majd még hozzáteszi: – Meg
is állhatunk és sétálhatunk, ha lekvár vagy.

– Mi, lekvárok jó sétálók vagyunk – mondom vigyorogva.

Neheztelve szipog egyet.

– Na ja, te valószínűleg attól is fogysz, ha tüsszentesz egyet.

Kell hozzá pár perc, de hamarosan megtaláljuk azt az ütemet,

amivel kényelmesen tudunk egymás mellett kocogni, amikor az én
hosszú, lassú lépteim passzolnak az ő apró, fürge lábához.

Ekkor fakad ki.

– Miért nem mondtad el, mi történt a szüleiddel?

Nem tudom eldönteni, hogy dühös-e rám. Még sosem láttam

Reagant dühösnek. Azt viszont ki tudom olvasni abból, ahogy az
ajkába harap, és összehúzza a szemöldökét, hogy valóban bántja,
amit tettem.

Nem tudom, mit mondhatnék, azt leszámítva, hogy: – Egyszerűen

csak sosem került szóba. Esküszöm. Ez az egyetlen oka. Sajnálom.

Reagan egy pillanatig semmit sem szól.

– Azért nem szóltál, mert nem szeretsz róla beszélni?

Megrántom a vállamat.

– Nem. Úgy értem, nem arról van szó, hogy direkt kerülném, hogy
beszéljek róla.

Nem úgy, mint a nővérem, aki minden érzését egy kriptába

gyömöszölte, és betett melléjük egy lassan égő szál dinamitot.
Egészen az óta a reggel óta, hogy arra ébredtem, hogy Darla néni
kisírt szemmel, a kezében Bibliával ül az ágyam szélén, egyszerűen
csak elfogadtam. Muszáj volt. A nővérem alig élt, és nekem rá, és
arra kellett fókuszálnom, hogy haladjunk tovább.

Í gy hát tizenegy évesen, és még mindig félholtan az influenzától,

ami megmentett a balesettől, kikeltem az ágyból, és elmentem
zuhanyozni. Felvettem a telefont, hogy értesítsem az iskolámat, és
azt az iskolát, ahol a szüleim dolgoztak. Átmentem, hogy szóljak a
szomszédoknak. Segítettem Darla néninek összepakolni a
holminkat, és átköltözni hozzájuk. Segítettem kitölteni a biztosítós
papírokat. Elintéztem, hogy rendesen be legyek íratva az új
iskolámba. Elintéztem, hogy mindenki, akinek tudnia kellett, tudja,
hogy a szüleim meghaltak.

Pár percig csendben futunk, majd Reagan megszólal: – Ugye tudod,

hogy nekem mindent elmondhatsz, amit csak akarsz?

Lemosolygok az én aprócska barátomra.

– Tudom. – Pillanatnyi szünetet tartok. – És te is tudod, hogy te is

bármit elmondhatsz nekem, ugye?

Széles, vidám vigyora – azokkal a tündéri gödröcskékkel – válaszol

helyette.

Úgy döntök, ez a tökéletes pillanat arra, hogy teljesen más téma felé
tereljem a beszélgetést.

– Például abbahagyhatnád, hogy azt tetteted, te és Grant nem

vagytok együtt.

Pont időben sikerül elkapnom Reagan karját, még mielőtt

nekicsapódhatna a járdának. Miután sikerül visszanyernie az
egyensúlyát, rémülettől tágra nyílt szemmel, lángoló vörösre pirult
arccal fordul felém.

– Azt hittem, te immunis vagy a pirulásra, Reagan.

– Egy szót sem szólhatsz! – sziszegi vadul kilengő lófarokkal, ahogy
elnéz előbb balra, majd jobbra, és összehúzott szemmel pillant a
bokrokra, mintha azt hinné, valaki rejtőzik a fa mögött.

– Senki sem tudja, Livie.

– Ezt most komolyan mondod? Szerinted senki sem tudja? –

Hatalmas megelégedettséggel figyelem, ahogy még jobban elpirul. –
Szerintem mindenki tudja. Vagy legalábbis gyanítja.

Connor éppen a minap jegyezte meg, hogy Grant mennyire

hajkurássza már Reagant. Még azt is észrevettem párszor, ahogy Ty
rosszallóan rázza a fejét feléjük, márpedig ha neki leesett, hogy mi a
helyzet, akkor biztos, hogy az egész világ így van ezzel.

Reagan elgondolkodva az ajkába harap.

– Gyerünk! Ne csak álldogáljunk itt egy helyben! – Ismét lazán

kocogni kezdünk. – Asszem, ez már érett egy ideje.

Mindig is bejött Grant, ő meg már egy éve flörtölget velem.

Aztán egyik este összefutottam vele a könyvtárban. Találtunk egy

csendes sarkot. Senki sem volt a közelben... – Megrántja a vállát. –
Egyszerűen csak megtörtént.

– A könyvtárban? – sikkantok fel.

– Csitt! – Kuncogva hadonászik maga előtt a kezével futás közben.

– De... – Érzem, ahogy az arcom grimaszba fordul. – Hol? – Már

rengetegszer voltam a könyvtárban. Egyetlen sarok sem jut
eszembe, ami elég sötét és félreeső ahhoz, hogy ott az olvasáson
kívül bármit is lehessen csinálni.

Reagan csibészesen rám mosolyog.

– Miért? Szeretnél kicsit bevadulni Connorral?

– Nem! – Már csak annak a gondolata is, hogy felvessem ezt
Connornak, elég ahhoz, hogy ferde szemmel nézzek Reaganre.

Ez azonban nem veszi el a kedvét a dologtól. Játékosan felhúzott

szemöldökkel megkérdezi:

– Ashtonnal?

Érzem, ahogy elpirul a nyakam.

– Semmi sincs kettőnk közt.

– Livie, láttalak kettőtöket a Shawshanksben egyik este.

Látom, hogyan nézel rá. Mikor fogod végre beismerni?

– Mit? Azt, hogy a szobatársamnak túl élénk a képzelete?

Ezzel kiérdemlek egy szemforgatást.

– Ugye tudod, hogy minél tovább húzod, ez annál nehezebb lesz?

– Nem, nem lesz, mivel semmi sincs kettőnk közt! – Erre eszembe
jut valami, amire rögtön rá is kérdezek. – Hé, tényleg szakított
Danával?

Reagan megrántja a vállát.

– Semmit sem hallottam, de nála sosem lehet tudni. Ashton olyan,

mint valami széf.

– Ez meg mégis mit jelent?

– Úgy értem, akár lehetne egy tucat testvére, és arról sem tudna
senki. – Reagan megáll, hogy nagyot kortyoljon a vizespalackjából.
A karjával megtörli a száját, aztán folytatja. – Apámnak nagyon
fontos, hogy ismerje a csapatát. Tudod: milyen a családjuk, milyenek
a jegyeik, mi a főszakjuk, mik a terveik az egyetem utánra...
Mindegyikükre úgy tekint, mintha az ő fiai lennének. – Ahogy
visszagondolok a nagydarab, széles vállú férfira, akivel a hétvégén
találkoztam, és arra, hogyan veregetett mindenkit hátba, és hogyan
kérdezgette őket, tudom is, hogy mire gondol Reagan. – Viszont a
kapitányáról alig tud valamit. Szinte semmit sem.

– Huh... kíváncsi vagyok, vajon miért. – Kis vészcsengők szólalnak

meg a fejemben.

– Grant szerint ahhoz lehet valami köze, hogy meghalt az anyja.

Megtorpanok. Egyszerűen csak megállok egy helyben.

Reagan lelassít, majd elkezd egy helyben kocogni.

– Hogyan? – kérdezem, ahogy veszek egy mély lélegzetet.

Olyan emberekkel találkozni, akik elveszítették a szüleiket, mindig is

mélyen érintett. Még tökéletes idegenekből is pillanatok alatt barátok
lehetnek, ha ilyen seben osztoznak.

– Fogalmam sincs, Livie. Ezt is csak onnan tudom, hogy egyszer

kihallgattam Ashtont és apámat, ahogy a dolgozószobánkban
beszélgettek. De ez volt minden, amit apám ki tudott húzni belőle.
Ashtonnak megvan hozzá a tehetsége, hogy kikerülje azokat a
témákat, amikről nem akar beszélni.

Úgy értem... ismered Ashtont. Tudod, hogy milyen.

– Igen, tudom.

Fájdalom nyilall a hasamba, mivel azt is tudom, hogy ha valaki nem

beszél ilyen dolgokról, az általában azt jelenti, hogy ennek megvan
az oka. Valami borzalmas oka.

– Gyerünk! – rácsap a fenekemre, és ismét elindul előre.

Kénytelen vagyok csatlakozni hozzá, bár már semmi kedvem sincs a

futáshoz. Egyszerűen csak le akarok ülni és gondolkodni.
Halványan feldereng, mit is mondott nekem Connor a Tiger Innben,
úgyhogy megkérdezem:

– Találkoztál Ashton apjával?

– Igen, az őszi versenyen. Általában valami nővel szokott jönni.

– A feleségével?

– Az elmúlt négy évben több nővel is láttam. Lehet, hogy a feleségei.

Ki tudja? Végül is Ashton is arról a fáról potyogott le, szóval... –
Reagan felém fordul, és egyenesen rám néz.

– És milyen a pasas?

– Elég normálisnak tűnik. – Apró szünet. – Bár olyan fura érzésem

van, amikor együtt látom a fiával. Mintha Ashton mindig nagyon
ügyelne rá, hogy mit mond vagy tesz.

Tehát akkor nem Connor az egyetlen, aki úgy érzi, valami nincs
rendjén...

– Amúgy meg mi van, ha igen?

– Mi van, ha mi igen? – kérdezek vissza lassan, miután fogalmam

sincs, miről beszél.

– Mi van, ha Ashton szakított Danával?

– Ó! – Lehet, hogy Reagan kerüli a kellemetlen helyzeteket, viszont

annyi szent, hogy a nehéz kérdésektől nem ódzkodik.

Ezt szeretem benne. Bár mondjuk, jelen pillanatban meglennék a

kihallgatás nélkül is. – Nincs semmi. Connorral vagyok. Azt hiszem.

– Ja, ha már itt tartunk, mi is van most veletek? Megvolt már a... –
Szuggesztíven felhúzza a szemöldökét.

Erre mindössze csak megrázom a fejemet, és motyogva így felelek:

– Éppen olyan rossz vagy, mint a nővérem. Nem. Szépen, lassan
haladunk.

– Ez elég unalmasan hangzik, ha engem kérdezel – motyogja az

orra alatt szárazon. – Fogadni mernék, hogy Ashtonnal jó keményen
nyomnád.

– Reagan! – Játékosan lökök rajta egyet, mire kuncogni kezd. Ám a

gyomrom máris veti a cigánykerekeket a gondolattól. Mi lenne, ha
Ashtonnal járnék Connor helyett?

Nem. Az lehetetlen.

– Egyszerűen csak annyira másnak tűnsz, ha Ashton is a közelben

van. Vagy ha csak szóba kerül valami, aminek köze van Ashtonhoz.

Felhorkantok.

– Dühösnek?

Reagan elvigyorodik.

– Szenvedélyesnek.

Nagyon szeretném elterelni magamról a témát, úgyhogy

megkérdezem:

– Szóval akkor te meg Grant együtt vagytok?

Reagan ügyesen átszökell egy pocsolya felett, majd válaszol: – Még

nem vagyok benne biztos. Elég lazán vesszük a dolgokat. Nem
akarom felcímkézni, ami köztünk van. Még. – Arcán halovány,
szégyellős mosollyal lehajtja a fejét. – De megőrülök érte, Livie. Ha
valami másik csajjal látnám, tuti, totál bekattannék, és mindkettejüket
kinyírnám.

Összehúzom a szemöldökömet, és próbálom elképzelni Grantet

valaki mással. De nem megy – hiszen folyton mást sem látok, mint
azt, hogy szerelembe belebetegedett kiskutya módjára követi
Reagant. És aztán eszembe jut, hogy vajon Connor találkozgat-e
más lányokkal is, mert nem címkéztük fel azt, ami köztünk van. Mi
van, ha igen? Vajon a „szépen lassan”

azt jelenti, hogy „nyugodtan randizz csak”? Ha valami másik lánnyal

látnám, vajon én is totál bekattannék?

Hála a lányoknak, akik odamentek bemutatkozni a Tiger Innben,

rádöbbentem, hogy Connor valószínűleg lazán válogathatna a nők
közt, de ez nem igazán zavart. Lelki szemeim előtt hirtelen
megjelenik, ahogy Ashton Danával csókolózik, mire a gyomrom
rögvest összeszorul. Tudom, hogy nem helyes, de most már tudom,
mit is éreztem akkor a sokk mellett. Féltékenységet. Zavart, amit
láttam. És az is zavart, ahogy az a lány beszélt róla a bárban. És az
is, ahogy utána megérintette a karját.

Reagan sóhaja ki rángat a gondolataim közül, vissza a valóságba.

– Akármi is van köztünk, titokban kell tartanunk, amíg Grant befejezi

a sulit.

Ezt hallva összehúzom a szemöldökömet, amiből Reagan rögtön

tudja, hogy nem értem, miért.

– Az apám miatt! Hát nem figyelsz? Ó, Livie. – Vet felém egy

elkeseredett pillantást. – Néha komolyan szeretném tudni, merre
jársz... Apám nincs oda Grantért.

– Miért?

– Szerinte Grant nem veszi elég komolyan az életet. Grant fél, hogy
apa kidobná a csapatból, ha megtudná, mi van köztünk.

– De... hiszen a Princetonra jár. Mégis hogyan lehetne ennél

komolyabb? – kérdezem egy hitetlenkedő horkantással.

– Mondjuk úgy, hogy nem dugja meg az edző lányát a könyvtárban –

motyogja Reagan, ahogy begyorsít.
Ami igaz, az igaz.

Ismét eleredt az eső. Könnyed, hűvös cseppekben szitál, ami hamar

átáztatja a tengerészkék pólómat. De egyáltalán nem bánom. Az
útvonal, amit Reagan választott, egy békés, Pleasantville-re
emlékeztető utcán vezet végig, amit csinos kis házak, gondosan
nyírt gyepek és hatalmas fák szegélyeznek, amiknek a levelei éppen
csak elkezdtek színt váltani. Jó érzés kicsit elszakadni a campustól.
Úgy érzem, mintha hatalmas súly esett volna le a vállamról. Talán túl
sok időt töltök ott, és hagyom, hogy valamiféle védőburkot vonjon
körém. Most a nyugodt környezet körbeölel, miközben élvezem,
hogy kicsit elszabadultam a megszokott helyemtől, és a légzésemre
összpontosítok; meglep, milyen jól tudom tartani a lépést Reagannel.

És közben Ashtonon jár az eszem. Az életére gondolok, a szüleire,

az anyjára. Kíváncsi vagyok, vajon hogyan veszítette el.

Váratlanul érte a halál, mondjuk, egy autóbalesetben? Vagy valami

betegség vitte el, mondjuk, rák? Ahogy visszaemlékszem arra a
beszélgetésünkre az első héten, és a reakciójára, amikor
megmondtam neki, hogy gyerekorvosnak készülök, és onkológiára
akarok szakosodni, van egy olyan sejtésem, hogy rák lehetett.

Még el sem érünk az utca végére, amikor Reagan odakiált nekem:

– Forduljunk vissza! Kezdek fázni, és majdnem egy mérföldnyire

vagyunk a kolitól. – Átmegy az utca túloldalára, hogy a visszautat ott
tegye meg. – Szerinted menne egy kicsit gyorsabban? Szívás ez az
eső.

– Talán többet nem kéne bíznod az időjárás-jelentésben – vetem

oda neki szárazon, ahogy kortyolok egyet a vizemből. A szám
annyira ki van száradva, hogy sajog a nyelvem, de nem akarom
túlzásba vinni az ivást, nehogy begörcsöljek.

– Milyen időjárás-jelentésről hadoválsz? – Hátrapillant a válla felett,

és komiszul rám kacsint, ahogy begyorsítok, próbálva utolérni őt.
Ettől csak elkezd még gyorsabban futni.
Túl gyors számomra, ezért úgy döntök, hogy lemaradok mögötte pár
lépésnyire, és az előttünk elterülő, csendes utcát kémlelem. Az út
hosszú, tele van bukkanókkal és gödrökkel, amiken majd keresztül
kell navigálnunk, úgyhogy most arra kell összpontosítanom,
különben esélyes, hogy elbotlok a saját lábamban.

Az utca túloldalán – azon, ahol az előbb mi is futottunk –

megpillantok egy magányos kocogót. Hát még egy idióta
kimerészkedett ebben az időben. A tekintetem oda-vissza cikázik az
út és a kocogó közt, ahogy megyek tovább előre.

Hamarosan már elég közel kerülök hozzá, hogy lássam, férfi.

Még közelebb, és látom a sötét, bozontos haját.

Ashton az.

Egyenletes

lépteivel,

könnyed

mozdulataival

és

érzelemmentes tekintetével Ashton úgy fut, mint egy jól edzett

sportoló. Akinek a fehér pólója annyira át van ázva, hogy rátapad
mellkasának minden egyes domborulatára. Amitől egyszerűen
képtelen vagyok levenni róla a szememet. A szívem már így is
zakatolt a futástól, most azonban érzem, ahogy adrenalin önti el a
testemet, adva egy kis energialöketet. Úgy érzem, mintha tíz
mérföldet is képes lennék ma futni, mintha álló autókon tudnék
átszökellni, mintha...

Még pont időben kapom magam elé a kezemet, mielőtt az arcom

nekicsapódna a járdának.
Azt hiszem, elég nagy zajt csaptam az eséssel ahhoz, hogy
magamra vonjam Reagan figyelmét, mivel a nevemet kiáltja, és
visszasiet hozzám.

– Jól vagy?

Nagyot szisszenve ülő helyzetbe küzdöm magam, miközben éles

fájdalom hasít a bokámba, és a tenyerem is sajog.

– Ja, meg... – A mondatomat egy újabb szisszenés szakítja félbe,

ahogy megint átjár a fájdalom. – Biztos elbotlottam abban a
bukkanóban a járdán.

Reagan arrébb lép, hogy szemügyre vegye a betont, majd

összehúzza a szemöldökét.

– Arra az aprócska, alig észrevehető repedésre gondolsz?

Káromkodom egy sort az orrom alatt.

– Figyelmeztettelek – motyogom.

– Igaz. Na, most mihez kezdjünk? – Az ajkába harapva kihúzza a

telefonját a kapucnis felsője zsebéből. – Megkérdezem Grantet,
hátha a közelben van, és el tud jönni értünk.

– Ez aztán lenyűgöző volt, Ír! – kiált oda nekünk Ashton két

lélegzetvétel közt, ahogy átjön hozzánk az úton. Reagan
meglepetten néz fel rá, mintha eddig nem vette volna észre, hogy ő
is erre fut. Végignézem, ahogy barátnőm kissé lesüti a tekintetét,
miközben a szeme kikerekedik. Pontosan. Mégis hogy a francba
nem vetted észre őt végigfutni az utcán, Reagan! Szobatársam rám
emeli mindentudó, szúrós tekintetét, amiből tudom, hogy a mocskos
kis szex-a-könyvtárban agya rájött, mi is vezetett az esésemhez.

– Szia, Ashton! – köszönti a srácot játékosan csilingelő

hangon, miközben még mindig rajtam tartja a szemét.

Ashton gyorsan biccent neki egyet, majd letérdel elém.

Miközben megvizsgálja a bokámat, én a nehézkes légzését

hallgatom, mire hirtelen összefut a nyál a számban. Mégis hogyan
futhat össze a nyál a számban? Egy perce még szomjan akartam
halni! Azonban, bár finoman csinálja, felszisszenek, ahogy
nyomkodja a lábamat, ami visszarángat a realitások talajára.

– Fel tudsz állni? – kérdezi; az a gyönyörű, barna szeme tele van

aggodalommal.

– Nem tudom – motyogom, ahogy próbálok feltápászkodni.

A kezét rögtön a derekamra helyezi, hogy segítsen. Rögvest

egyértelművé válik, hogy nem hogy hazakocogni, de még csak
hazasétálni sem fogok. – Szerintem kiment. – Már elégszer kiment a
bokám ahhoz, hogy tudjam, milyen érzés.

– Hívom Grantet! – jelenti be Reagan, feltartva a telefonját.

Hirtelen felemelkedem a földről, és a következő pillanatban már

Ashton erős karjai közt találom magam, ahogy elindul velem
arrafelé, ahonnan jöttünk; a keze valahogy a ruháimon keresztül is
perzseli a bőrömet.

– Nem fogok itt álldogálni az esőben arra várva, hogy Cleaver

ideérjen – vág vissza Ashton.

– Hová megyünk? – kérdezem, tudva, hogy a koli innen úgy egy

mérföldnyire, az ellenkező irányba van.

– Felviszlek magamhoz, Ír – mormolja egyenesen előrenézve.

Abból, ahogy az ajka félmosolyra húzódik, tudom, hogy szándékos
volt a mocskos utalás. Azonban a mosolya gyorsan el is halványul,
majd lágyabb hangon még hozzáteszi: – Tedd a nyakam köré a
karodat! Úgy könnyebb lesz.
Engedelmesen felemelem a karomat, és Ashton nyaka köré
kanyarítom, a kezemet a vállára helyezve, hogy a hüvelykujjam egy
lyuk mellett nyugodjon a gallérja mentén. Érzem, ahogy az izmai
megfeszülnek a súlyom alatt. Kíváncsi vagyok, vajon meddig bír így
tartani.

Reagannek is ez járhat a fejében, mivel sietős léptekkel felzárkózik

mellénk, és kicsit hangosan közli Ashtonnal: – De hiszen az messze
van!

– Legfeljebb fél mérföld. Nyomás! – Előrebök az állával, majd

lekacsint Reaganre. – Nem szeretnéd, hogy Grant azt lássa, megint
hízik a feneked, nem igaz?

A legendás hájas segg említése elég motivációnak bizonyul.

Reagan kinyújtja a nyelvét Ashtonra, és vet rám egy szúrós

pillantást, majd futva elindul végig az úton, még gyorsabban, mint
eddig, egyedül hagyva engem Ashtonnal.

– Bocs az izzadságért, Ír. Pont egy hosszú kör közepén kaptál el –

mormolja, ahogy barna szeme egy pillanatra felém fordul, mielőtt
ismét az útra fókuszál.

– Semmi baj. Nem zavar – mondom recsegő hangon. És tényleg

nem zavar, döbbenek rá, bár tetőtől talpig teljesen át van ázva. Nem
tudom, hogy az izzadságtól vagy az esőtől-e. A haja hozzátapadt a
fejéhez és az arcához, de hajvégei még így is szétállnak a maguk
szexi módján. Látom, ahogy egy vízcsepp lefolyik az arcán, mire
elkap a vágy, hogy odanyúljak és letöröljem, de nem vagyok benne
biztos, hogy az nem lenne-e túl bensőséges, ezért nem teszem. De
a szívem még így is hevesebben kezd el dobogni, mint bármikor,
amikor futottam.

– Ne bámulj már, Ír!

– Nem is bámultalak. – A tekintetemet lesütöm a betonra, miközben

lángol az arcom; szégyellem, hogy rajtakapott. Már megint.
Kicsit meglöki a váltamat, ahogy igazít azon, ahogy tart engem.

– Nem akarsz letenni?

Gunyoros félmosoly jelenik meg az ajkán.

– Hála nyolcévnyi evezésnek, kifejezetten könnyű téged cipelni.

– Azt meghiszem. – Nyolc év. Ez mindenképpen megmagyarázza a

hihetetlenül kidolgozott felsőtestét. – Biztos nagyon szereted.

Ashton felsóhajt, majd lágy hangon így szól: – Ja, megnyugtató kinn
lenni a vízen, és csakis a célvonalra koncentrálni. Könnyű minden
egyébről megfeledkezni olyankor.

Ashton oldalra rántja a fejét. Látom, hogy egy újabb esőcsepp folyik
végig az arcán, mire rájövök, hogy éppen próbálja lerázni magáról,
miután nem tudja letörölni.

– Várj! – mormolom, ahogy felemelem a kezemet, hogy segítsek.

Megvillantja felém dühös, sötét tekintetét, mire rögvest visszahúzom
a kezemet. Biztos félreértelmeztem a jeleket. Nem lett volna
szabad... Azonban hamarosan rájövök, hogy a mérgesen
összehúzott szemöldök nem nekem szól, hanem a tenyeremen lévő
ronda, vörös horzsolásnak, amit esés közben szereztem. A bokám
és Ashton annyira elterelte a figyelmemet, hogy meg is feledkeztem
róla.

– Komolyan el kéne gondolkodnod azon, hogy soha többé nem

futsz, Ír – motyogja.

– Neked meg azon kéne elgondolkodnod, hogy több ruhát vegyél fel,
amikor futni mész – vágok vissza, ahogy egyszer csak, mindenféle
figyelmeztetés nélkül, fellángol bennem a düh, amit követően szinte
rögtön érzem, ahogy egészen a hajam tövéig elpirulok.

– És ugyan miért?
Végighúzom a nyelvemet a fogsorom mentén, hogy nyerjek egy kis
időt, majd úgy döntök, egy az egyben elengedem a kérdését a fülem
mellett.

– Akár meg is várhattam volna Grantet.

– És aztán meg elvitt volna a tüdőgyulladás – vág vissza idegesen,

ahogy ismét igazít egyet azon, ahogy tart. A mozdulattól
megbolygatja a lábamat, amitől persze a bokám is megmozdul,
amitől meg fájdalom hasít a lábamba. Azonban minden tőlem
telhetőt megteszek, hogy ne szisszenjek fel, mert nem akarom, hogy
rosszul érezze magát.

Ashton némán, fürge léptekkel halad tovább előre, tekintetét az útra

szegezve, ami, gondolom, azt jelenti, hogy a beszélgetésnek
ezennel vége.

– Sajnálom, ami a szüleiddel történt. – Olyan halkan szólal meg,

hogy majdnem meg sem hallom.

Rápillantok a szemem sarkából, és azt látom, ahogy egyenesen

előre néz, miközben az arcáról semmiféle érzelmet sem lehet
leolvasni.

Én is sajnálom, ami édesanyáddal történt.

A részvétnyilvánítás már ott van a nyelvem hegyén, de aztán végül

inkább mégis visszanyelem. Végül is Reagan hallgatózott.

Nem lenne szabad tudnia. Nekem sem lenne szabad tudnom.

Hacsak nem mondja el.

Úgyhogy egy szót sem szólok. Egyszerűen csak bólintok, aztán

némán várom, hogy megtegye a következő lépést. Ami azonban
nem történik meg. Újabb baromi hosszú, kényelmetlen szünet
következik, ami alatt egyikünk sem beszél. Ami alatt Ashton csak
néz egyenesen előre, ahogy halad tovább, az én tekintetem pedig az
arca és a fák színes lombkoronája közt cikázik. Ami alatt magamba
szívom testének melegét, és tökéletesen tudatában vagyok annak,
hogy az ő izzadságában úszom. Ami alatt érzem a szívdobogását,
és megpróbálom szinkronizálni vele a sajátomat. És aztán
elismerem, mennyire nevetséges is ez.

Képtelen vagyok elviselni a csendet.

– El sem tudom hinni, hogy Reagan apja ismerte őket – mondom

könnyedén, majd még hozzáteszem: – És hogy felismerte bennem
anya vonásait. Nem is tudtam, hogy ennyire hasonlítunk egymásra.

Ashton szemöldöke közt mély ránc jelenik meg.

– De hiszen emlékszel rá, hogyan nézett ki, vagy nem?

– Emlékszem, de a szüleim minden gyerekkori és főiskolai fotójukat

elveszítették egyszer egy árvíz miatt, úgyhogy sosem fogom látni
anyát annyi idősen, amennyi most én vagyok.

Érzem, ahogy az ujjhegyem meleg bőrhöz ér, mire rádöbbenek,

hogy valamikor a nagy álmodozásom közepette a kezem fellázadt a
józan eszem ellen, és becsusszant Ashton gallérja alá. Látom,
ahogy az ujjaim kis köröket rajzolnak a bőrére, mintha saját akaratuk
lenne. És minekutána úgy tűnik, szokatlanul bátor vagyok ma, és
mivel ez egy kifejezetten ártatlan kérdés valaki olyantól, aki nem
tudja már előre a választ, úgy döntök, hogy könnyed és laza hangon
felteszem: – És mi a helyzet a te szüleiddel?

Egy pillanatig egy szót sem szól.

– Mi lenne velük? – Próbál unott hangon beszélni, de abból, ahogy a

karja megfeszül körülöttem, a nyakán pedig megrándulnak az izmok,
rögtön tudom, hogy érzékeny pontra tapintottam.

– Nem is tudom... – Tekintetemet az út felé fordítva, és könnyed

hangon, mormolva folytatom: – Mesélj nekem róluk!
– Nincs nagyon mit mesélni róluk. – Unott hangszínről idegesre
váltott. – Miért? Mit hallott Reagan?

Tekintetemet továbbra is az előttünk lévő úton tartva veszek egy

mély lélegzetet, és úgy döntök, nem fogok hazudni.

– Azt, hogy édesanyád... elment?

Érzem, ahogy Ashton kifújja a levegőt.

– Így igaz. Elment – jelenti ki egészen tárgyilagosan, jelezve, hogy

ne feszegessem a témát.

Nem tudom, mi vesz rá arra, hogy tovább kísértsem a

szerencsémet.

– És mi a helyzet az apáddal?

– Ő nem ment el... sajnos. – Nem lehet nem észrevenni a megvetést

a hangjában. – Hagyd a francba, Ír!

– Oké, Ashton.

Mire elérünk a házukig, már vagy ötször megkérdeztem Ashtont,

nem akarja-e pihentetni kicsit a karját, ő meg legalább ötször
elmondta, hogy fogjam be, és hogy nem kell letennie.

És ezen kívül semmi mást nem mondtunk.

Ashton egyenesen elmasírozik Reagan – aki frissen zuhanyozott, és

éppen Grant melegítőnadrágját viseli, ami majdnem egészben
elnyeli – és a kíváncsi Grant mellett, fel az emeletre, el a közös fürdő
előtt, be a szobájából nyíló fürdőbe.

Óvatosan letesz a pultra.

A nyögés, ami ekkor felszakad belőle, azt súgja, hogy már jó ideje le
kellett volna tennie.
– Bocsi! – motyogom, ahogy elönt a bűntudat.

Reagan és Grant megjelenik az ajtóban, ahogy Ashton egy újabb

nyögés kíséretében nyújt egyet a karján előbb a mellkasa előtt, majd
a feje fölött is.

– Nézd azokat a nagy, erős karizmokat! – mondja Grant túljátszott

selypítéssel, ahogy odanyúl, hogy megszorongassa Ashton
bicepszét.

– Menj a francba, Cleaver! – csattan fel Ashton, ahogy félreüti Grant

kezét. Lekap egy törülközőt a fogasról, és elkezdi felitatni vele a
vizet a hajamról és az arcomról.

– Mi van? Én mentem volna értetek, de Reagan azt mondta, ti

ketten... – Reagan jól oldalba könyökli Grantet, mire az elhallgat a
mondat közepén.

– Tessék, tea! – Reagan átnyújt nekem egy gőzölgő bögrét.

Elég egyet kortyolnom belőle, hogy tudjam, nem csak tea van
benne.

– Te alkoholt öntöttél egy sérült italába – jelentem ki egyszerűen,

miközben az alkohol végigégeti a torkomat. – Mégis kinek jut eszébe
ilyesmi?

– Ez még mindig jobb, mint amit a lesántult lovak kapnak – feleli

Reagan, ahogy kiköti a cipőmet, és lehúzza a zoknimat.

Összeszorított foggal felszisszenek. – Milyen súlyos? Ne vigyünk el

a kórházba?

Lepillantok, és látom, hogy a lábfejem belső részén lila véraláfutás

jelent meg, a bokám pedig fel van dagadva.

– Nem kell, csak kiment, azt hiszem.

– Még nem vagy orvos, Ír – mormolja Ashton, ahogy ő is odahajol,
hogy szemügyre vegye; a pólója olyan, mintha valami második bőr
lenne: hátának minden egyes vonala, minden egyes izomkötege,
minden egyes porcikája kirajzolódik.

Tökéletes. Bár a mellkasát megvédte a testem, a hátát elég

rendesen elkapta az eső. Azonban ha fázik is, nem mutatja. –
Egyelőre jegeljük, aztán ha rosszabbodik a helyzet, beviszlek a
kórházba.

Bólintok, miközben magamban megjegyzem, hogyan is vette át

Ashton az irányítást, mintha nekem beleszólásom sem lenne a
dologba.

– Ez majd segít. – Grant a magasba emel egy pár mankót.

Látva az összezavarodott képemet, magyarázatként még

hozzáteszi: – Ty-é. Évente legalább kétszer kificamítja a bokáját
valami buliban. Még jó, hogy alacsony. Szerintem nagyjából pont jó
lesz neked.

– Ty-nak nem fog hiányozni?

– Á, novemberig úgysem kell neki. Óraműpontossággal – mondja

Grant, majd lepillant a lábamra. Elmosolyodik.

Hirtelen elönt a szégyenlősség.

– Mi van?

Grant megrántja a vállát.

– Szexi a lábad, Ír. – A szavait követően Reagan szinte rögtön

játékosan odacsap a mellkasára.

– Ne bámuld már a szobatársam lábát!

– Rendben, de akkor hadd bámuljam a tiedet!

– Fúj! – sikkant fel Reagan, majd átbújik a srác karja alatt, és
kiszökik a szobából, Grant siet rögtön utána.

– Hozzatok fel egy kis jeget! – kiált utánuk Ashton, majd az orra alatt
dörmögve még hozzáteszi: – A hülyéjét ki fogják dobni a csapatból.

Végignézem, ahogy átkutatja a fürdőszobaszekrényt, majd a

kezében egy elsősegélycsomaggal tér vissza hozzám.

– Nem, ha az edző nem tudja meg. Boldogok együtt.

Ashton megdermed. Jó négy másodperc telik el, mire ismét

megmozdítja a kezét, és kiveszi a dobozból a sebfertőtlenítőt és a
kötszert.

– Szeretnéd felhívni Connort, és szólni neki, hogy itt vagy?

Connor.

– Ó, igen. – Eddig eszembe sem jutott, hogy felhívjam. Egy kicsit

elfeledkeztem róla... Nem is kicsit. Teljes mértékben. – Éppen azon
az esszén dolgozik a könyvtárban, igaz? Nem akarom zavarni.

Sebesült kezemet a sajátjában tartva Ashton felnéz rám, és

csendesen megkérdezi:

– Biztos vagy benne?

És erre elönt az az érzés, hogy valójában valami egészen más

dolgot kérdez. Talán azt, hogy biztos vagyok-e abban, hogy
Connorral akarok lenni.

A szoba levegője hirtelen valahogy sűrűbbnek érződik, ahogy a

tüdőm keményen dolgozik, hogy beszívja, majd kinyomja azt,
miközben Ashton sötét tekintete az enyémben kutat válasz után.

– Azt hiszem – mindössze ennyit sikerül kinyögnöm.

Kirázza a hideg, mire ismét eszembe jut, hogy teljesen át vannak
ázva a ruhái.

– Át kell öltöznöd. Még a végén megbetegszel! – mormogom,

tekintetemet jelentőségteljesen a pólóján tartva.

Elengedi a sérült kezemet, majd a háta mögé nyúl, és a fején

keresztül lehúzza a pólóját. A ruhadarabot behajítja a sarokba, majd
visszafordul felém, és újra magához veszi a kezemet. És így
egyenesen szembekerülök azzal a mellkassal, amit hetek óta
képtelen vagyok kiverni a fejemből. Azzal a mellkassal, amitől
rögvest elakad a lélegzetem. Azzal a mellkassal, amit még sosem
volt lehetőségem ennyire pofátlanul bámulni józanon.

Márpedig most aztán bámulom. Mint egy őzike a reflektorfényben,

egyszerűen képtelen vagyok elfordítani a tekintetemet, ahogy
szemügyre veszem az izmai kontúrjait.

– Az meg mit jelent? – kérdezem, állammal a szíve fölött

elhelyezkedő tetoválás felé bökve.

Ashton nem felel. Teljesen kikerüli a kérdést azáltal, hogy

végighúzza a hüvelykujját az alsó ajkamon.

– Van itt egy csepp nyál – mormolja, mielőtt figyelmét ismét a

tenyeremen lévő horzsolás felé fordítaná, lehetőséget adva ezzel
arra, hogy vizslató tekintetek nélkül pironkodjak.

– Nem olyan vészes, mint amilyennek látszik – hallom a saját

hangomat, ahogy Ashton a csap felé húzza a kezemet. A szemem
megakad a csuklóját körbefonó bőrpánton, amit mintha sosem
venne le. Soha, de soha. Odanyúlok, hogy meg tudjam kocogtatni a
szabad kezemmel, és megkérdezem; – Ezt meg miért hordod?

– Neked aztán jó sok kérdésed van ma, Ír. – Abból, ahogy megfeszíti
az állkapcsát, tudom, hogy ismét valami olyasmire tapintottam, amire
a választ a széfje mélyén rejtegeti.
Reagannek igaza volt. Semmi személyesről nem hajlandó beszélni.
Nagyot sóhajtva nézem, ahogy lecsavarja a sebfertőtlenítő kupakját,
és kinyújtja a kezemet.

– Ez nem is... – Ezek után annak a szónak kellett volna következnie,

hogy

„fáj”.

Ehelyett

azonban

olyan

káromkodásáradat hagyja el a számat, hogy azzal még egy vén

tengeri rókát is büszkévé tennék. – Mégis mi a faszt csinálsz? A
francba! Ezt nem szokták csak úgy ráönteni, te kibaszott kurafi!

Bassza meg! – Olyan rettenetesen csípi a tenyeremet, hogy

forrongok a fájdalomtól.

Ashtont ez egy cseppet sem zavarja, egyszerűen csak előbb erre,

aztán arra fordítja a kezemet, hogy közelebbről is megvizsgálja.

– Tisztának tűnik.

– Ja, mert éppen most fertőtlenítetted szarrá!

– Nyugi! Egy perc, és már nem is fog csípni. Addig is tereld el a

figyelmedet azzal, hogy engem bámulsz. Úgyis amiatt kerültél ebbe
a galibába... – Jókedvtől csillogó szeme egy pillanatra
összetalálkozik az enyémmel, mielőtt visszafordítaná a tekintetét a
kezemre. – Amúgy szép kis kombó volt. „Kibaszott kurafi?” Most
komolyan?

– A lehető legpozitívabb értelemben értettem – motyogom, de egy

pillanattal később már úgy kell visszafognom magam, hogy az ajkam
ne húzódjon mosolyra. Azt hiszem, ez valóban vicces a maga
módján. Vagy legalábbis az lesz, amint ismét lábra tudok állni...
Miután elhatároztam, hogy nem hódolok be a kísértésnek, inkább
körbepillantok a kis fürdőszobában, szemügyre véve a csempéket az
üveg zuhanyfülkében, a megnyugtató, piszkosfehér falakat, a fehér,
bolyhos törülközőket...

És aztán a tekintetem vissza is kalandozik Ashton testére, mivel,

lássuk be, az sokkal vonzóbb, mint a csempék vagy a törülközők.
Vagy bármi más, ha már itt tartunk. Szemügyre veszem a fekete,
amerikai indián stílusú madarat az alkarja belső oldalán. Jó nagy,
van vagy tíz-tizenöt centi, a kidolgozása pedig nagyon részletes.
Majdnem elég részletes ahhoz, hogy elrejtse az alatta megbúvó,
kiemelkedő bőrrészt.

A heget.

Kinyitom a szám, hogy rákérdezzek, de aztán gyorsan be is csukom.

A vállán lévő, méretes kínai írásjelekre pillantva egy újabb, ügyesen
eltakart nyomot látok. Még egy elrejtett sebhely.

Nyelek egyet, hogy legyőzzem a rám törő rosszullétet, ahogy

eszembe jut az a nap, amikor a nővérem egy hatalmas, öt hollót
ábrázoló tetoválással a combján jött haza. A tetoválás az egyik
durvább heget takarja, amit Kacey azon az éjjelen szerzett. Öt
madár – egy mindenkiért, aki meghalt azon az estén abban a
kocsiban, beleértve saját magát is. Akkor még nem tudtam, mit is
jelent ez. Kacey egészen két évvel ezelőttig nem mondta el.

Nagyot sóhajtok, ahogy a tekintetem ismét a mellkasán lévő

szimbólumra siklik, hogy jobban szemügyre vegyem.

És ott egy újabb, mesteri módon elrejtett heget látok.

– Mi a baj? – kérdezi Ashton, ahogy kicsomagolja a kötszert.

– Elsápadtál.
– Mi...

Elharapom

mondatot,

mielőtt

még

megkérdezném, hogy mi történt, mert úgysem kapnék választ.

Tekintetemet a felsebzett tenyerem felé fordítom, hogy egy kicsit el

tudjak gondolkodni. Talán semmiség az egész.

Valószínűleg semmiség. Nagyon sokan tetováltatnak, hogy elrejtsék

a hegeiket...

Az ösztöneim mégis azt súgják, hogy ez nem csak valami

semmiség.

Figyelem, ahogy bekötözi a sebemet. Az többé már nem csíp, bár

nem tudom, hogy ez az eltelt időnek köszönhető-e, vagy annak,
hogy az agyam teljes gőzerővel dolgozik, összevissza forgatva a
kirakós darabkáit, hogy rá tudjon jönni, azok hogyan is illenek össze.
De túl sok darabka hiányzik. Olyan egyszerű

dolgok, mint például az a bőrszíj...

A bőrszíj.

A bőrszíj.

Ahogy közelebbről szemügyre veszem, rádöbbenek, hogy nem is

egy bőrszíj.
Megragadom Ashton kezét, és magam elé tartom, hogy jól
megnézhessem a vékony, sötétbarna szíjat – az öltéseket a szélén,
azt, ahogy a két vége kis kapocsban találkozik –, és látom, hogy
egykor valószínűleg egy öv lehetett.

Egy öv.

A lélegzetem is elakad, ahogy a tekintetemet a kezéről előbb a

vállára, majd a mellkasára kapom, nem látva mást, csak a tinta alá
rejtett, hosszú hegeket.

És hirtelen megértem.

Dr. Stayner szerint az átlagosnál sokkal érzékenyebb vagyok mások

fájdalmára amiatt, amin keresztülmentem Kacey-vel.

Azt mondja, sokkal intenzívebben reagálok rá. Talán igaza van.

Talán ezért nehezedik el a szívem, fordul fel a gyomrom, és

kezdenek néma könnyek csorogni az arcomon.

Ashton halk suttogását hallva az arcára emelem a tekintetemet;

ajkán szomorkás mosoly játszik.

– Veszélyesen okos vagy, ugye tudod, Ír?

Látom, ahogy az ádámcsutkája fel-le mozog. Még mindig fogom a

csuklóját, azonban nem húzza ki a szorításomból. Még csak a
szemkontaktust sem töri meg. Amikor pedig szabad kezemet a
mellkasára helyezem, rá a tetoválásra, a szíve fölé, még csak össze
sem rezzen.

Annyi mindent akarok kérdezni tőle. Mennyi idős voltál?

Hányszor? Miért hordod még mindig a csuklódon? De nem teszem.

Nem tehetem, mert attól, ahogy magam elé képzelem a kisfiút, aki
összerezzen, amint csattan rajta az az öv, amin a kezem éppen
nyugszik, csak még hevesebben kezdenek el folyni a könnyeim.
– Ugye, tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, Ashton?

Nem árulom el senkinek – hallom a saját reszkető

suttogásomat.

Odahajol hozzám, hogy lecsókoljon az arcomról egy könnycseppet,

aztán még egyet, majd még egyet, a szám felé haladva. Nem tudom,
hogy a pillanat elsöprő ereje tehet-e róla – mivel sajog érte a szívem,
a testem reagál rá, az agyam pedig teljesen kikapcsolt –, de amikor
az ajka a szám széléhez ér, és suttogva azt mondja, hogy:

– Már megint engem bámulsz, Ír. – Ösztönösen felé fordítom a

fejemet, hogy az ajkunk találkozzon.

Ő rögtön felel erre – egy másodpercet sem veszteget, a száját az

enyémre tapasztja, és szétfeszíti az ajkamat. A saját könnyeim sós
ízét érzem, ahogy a nyelve a számba siklik, és összefonódik az
enyémmel. Egyik kezével megragadja a tarkómat, ahogy egyre
hevesebben csókol, egyre csak hátrafelé nyomva a fejemet, hogy
közelebb lehessen hozzám, és mélyebbre tudjon hatolni. Én pedig
hagyom neki, mert közel akarok hozzá kerülni, és segíteni neki
felejteni. Nem aggódom azon, hogyan is csókolom, hogy egyáltalán
jó-e, amit csinálok.

Biztos jól csinálom, ha egyszer ilyen jó érzés.

A kezemet egy pillanatra sem mozdítom el a mellkasáról, a szívéről,

ami dobog hevesen a tenyerem alatt, miközben ez az egyetlen csók
mintha örökké tartana, addig, amíg fel nem száradnak a könnyeim,
addig, amíg az ajkam sajogni nem kezd, addig, amíg az
emlékezetembe nem véstem Ashton mennyei ízét.

És aztán hirtelen elhúzódik tőlem, otthagyva engem, levegő

után kapkodva.

– Te reszketsz.
– Észre sem vettem – suttogom. És tényleg nem. Még most sem
érzem.

Mást sem veszek észre, csak a vadul dobogó szívet az ujjaim alatt,
és az előttem lévő, gyönyörű arcot, és azt, hogy alig kapok levegőt.

Ashton a karjai közé kap, átcipel a szobájába, és letesz az ágyára.

Magabiztos léptekkel odamegy a szekrényéhez, útközben becsukva
az ajtót. Egy szót sem szólok. Még csak körbe sem nézek a
szobában. Egyszerűen csak üres fejjel bámulom hátának kidolgozott
izmait.

Odajön hozzám, és ledob mellém az ágyra egy egyszerű, szürke

felsőt és egy melegítőnadrágot.

– Ezek talán jók lesznek rád.

– Köszönöm! – felelem elmerengve, ahogy teljesen összezavarodva

simogatom a puha anyagot.

Képtelen vagyok megmagyarázni, ami a következő pár

másodpercben történik. Talán mindenről az tehet, ami egy hónapja,
és az, ami épp az imént történt a fürdőben, mivel amikor Ashton rám
parancsol, hogy emeljem fel a kezemet, a testem úgy
engedelmeskedik neki, mint egy lassított felvételként mozgó, jól
kiképzett katona. A lélegzetem elakad, amint megérzem, ahogy
beakasztja az ujját a felsőm szegélyébe, és elkezdi fel és egyre csak
felfelé húzni a nedves anyagot...

egészen addig, amíg az át nem csusszan a fejemen, rajtam pedig

nem marad más, csak a rózsaszín sportmelltartóm. Ashton nem
bámul meg, és még csak valami megjegyzést sem tesz, amitől
kényelmetlenül érezném magamat. Némán széthajtogatja a
mellettem fekvő szürke felsőt, áthúzza a nyakrészt a fejemen, majd
lecsúsztatja a vállamon. A karom még nincs a helyén, amikor Ashton
letérdel elém. Nagyot nyelve figyelem az arcát, ahogy a keze
felkúszik a felső alatt a melltartóm hátuljához, és ügyesen
kikapcsolja, miközben végig a szemembe néz. Kihúzza a felső alól,
és a padlóra hajítja, majd vár, amíg beledugom a karomat a felső
ujjába.

– Állj fel! – mondja lágyan, mire a testem ismét magától felel neki;
egyik kezemet a vállára helyezem, és rátámaszkodom, így kímélve a
sérült bokámat. A felső vagy öt számmal nagyobb a kelleténél, és
egészen a combom közepéig ér. Így hát amikor megragadja a
melegítőnadrágom derekát, és lehúzza rólam, legalább van, ami
takar. Azonban Ashton továbbra is ott térdel előttem, és továbbra is
végig a szemembe néz. Egy pillanatra sem fordítja el a tekintetét.
Akkor sem, amikor a nadrágom a földre hullik. Akkor sem, amikor
ismét felemeli a kezét, és megszorítja a combomat, ahogy az ujjai
beszöknek a felső alá, a bugyim után kutatva. A lélegzetem
másodjára is elakad, ahogy beakasztja az ujját a gumis derékrészbe.
Egész addig lehúzza, amíg végül az magától a földre esik. Élesen
beszívja a levegőt, majd egy pillanatra szorosan lecsukja a szemét,
mielőtt újra kinyitná.

– Ülj le! – suttogja, én pedig engedelmeskedem.

Éppen csak annyi időre töri meg a szemkontaktust, amíg óvatosan

lefejti a nedves ruháimat a sebesült bokámról. Aztán széthajtogatja a
melegítőnadrágját, áthúzza a szárán a bokámat, majd egészen
addig felhúzza a lábamon, ameddig csak tudja.

– Állj fel, Ír! – Azt teszem, amit kért, ismét őt használva támaszként,
ahogy felhúzza a nadrágot a derekamra, és jó szoros csomót köt rá.
Miközben egyszer sem ér hozzám illetlen módon.

Ha pedig megpróbálkozott volna vele, nem hiszem, hogy

megállítottam volna.

Amikor végzett, amikor már fel vagyok öltöztetve, és alig kapok

levegőt, és nem vagyok benne biztos, hogy mi is történt, ám még
mindig ott álldogálok előtte, ő lenyúl és megfogja a kezemet.
Felemeli és egyenesen a szívére helyezi, pont úgy, ahogy tettem én
is korábban. Most azonban ott is tartja, a kezével teljesen befedve
az enyémet, miközben reszket a hidegtől vagy valami mástól, a
szíve pedig úgy kalapál, mint az enyém. Amikor felpillantok, a
tekintete telve van szomorúsággal és lemondással.

– Köszönöm.

– Mit? – kérdezem suttogva, ahogy nagyot nyelek, hogy

megszabaduljak az ideges gombóctól a torkomban.

– Hogy segítettél nekem felejteni. Ha csak egy kis időre is. – Csókot
lehel a kezemre, majd még hozzáteszi: – Ez nem működne, Ír.
Maradj csak Connorral.

A gyomrom összeszorul, ahogy elengedi a kezemet.

Megfordul, és elindul a fürdő felé, a teste merev, a feje előrebukik,

mintha most szenvedett volna vereséget.

Félek, hogy ha nem kérdezem meg most, örökre elszalasztom az

alkalmat:

– Mit értettél azalatt, hogy én vagyok a mindened?

Ashton megdermed az ajtóban állva, egyik keze a kilincsen,

miközben a másikkal az ajtófélfát szorítja, amibe belefeszül a
bicepsze. A teste megindul előre, be a fürdőbe, ami alapján úgy
érzem, nem fogok választ kapni.

– Azt, hogy te vagy számomra a szabadság. – Becsukja maga

mögött az ajtót.

A mindenem. A szabadságom.

Másra sem vagyok képes, mint hogy magamhoz ragadjam az ágyra

készített mankókat, és kibotorkáljak a szobából. Időre van
szükségem, hogy gondolkodni tudjak, márpedig erre képtelen
vagyok Ashton közelében.

Ez nem működne, Ír. Maradj csak Connorral.

Francba. Connor.

El is feledkeztem róla. Már megint.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Bökd már ki!

– Elmentem kocogni. Tudja, kipróbáltam valami újdonságot.

Valami szórakoztatót.

– Ó, tényleg? És jól szórakoztál?

– Mankóval járok, dr. Stayner. Kiment a bokám.

– Hm. Nos, ez nem hangzik túl szórakoztatónak. Mondjuk, a

kocogás sem.

– Nem, a kocogás tulajdonképpen a szórakozás szöges ellentéte.

Hála a jegelésnek, az órákra járásnak és pár kínos zuhanyzásnak

Reagannel, az elmúlt másfél hét kész rémálom volt. Múlt szombaton

még az önkénteskedésem is elmaradt, annyira fájt a lábam. A héten
is kihagytam volna, ha Connor nem ajánlja fel, hogy elvisz kocsival.

– És mi a helyzet minden mással?

– Minden elég... zavaros.

– Melyik srác zavar össze?

– Maga szerint? – motyogom, miközben tekintetemmel Connor fehér

Audiját keresem. Azt mondtam neki, ezen a padon várom, hogy
szimplán csak ide tudjon állni, és behuppanjak.

Még mindig rettenetesen hálás vagyok neki, amiért a kedvemért

egész szombaton sutba vágja a tanulást. Pedig tudom, hogy a jövő
héten kell beadnia egy fontos esszét.
És nem érdemlem őt meg azok után, ami Ashtonnal történt.

A legjobb barátjával.

Az egészet ideiglenes elmezavarra fogtam. Egy gyenge

pillanatomban hozott rossz döntésre, amit Ashton a szívem és a
libidóm ellen indított totális támadása hívott életre.

Miután

elmenekültem

Ashton

szobájából,

Grant

visszafuvarozott minket Reagannel a koliba, ahol aztán felváltva

jegeltem a lábamat, tettem úgy, mintha tanulnék, fészkelődtem
Reagan vesébe látó tekintetének súlya alatt, és játszottam le újra és
újra a fejemben a délután eseményeit.

És aztán gyakorlatilag a következő nyolc napban is ezt csináltam –

és közben még pár órámról el is lógtam. Ashtont messziről kerültem.
Ő sem keresett engem, ami jó, mert képtelen lennék szembenézni
vele, miközben még azzal a lehengerlő szégyenérzettel is meg kell
küzdenem, ami elönt, valahányszor csak Connorral vagyok. Connor
mindennap átjön, hogy megnézze, hogy vagyok, és virágot, muffint
meg „Gyógyulj meg!” plüssmacit hoz nekem. Olyan, mintha lenne
egy hogyan-érjük-el-hogy-Livie-belepusztuljon-a-bűntudatba listája,
aminek egyesével pipálja ki a tételeit. Olyan bűntudatba, amitől
össze kell szorítanom a fogamat, nehogy részletesen bevalljam neki
a félrelépéseimet, olyan bűntudatba, ami arra késztet, hogy folyton
csókolgassam – annyi csókot adok neki, hogy már be is dagadt tőle
az ajkam.
Azonban az a baj, hogy nem számít, hány csókot váltok Connorral,
egyik sem ér még csak a közelébe sem annak az egynek, amin
Ashtonnal osztoztam. Ez az oka annak, hogy majdnem mindent
bevallok.

De képtelen vagyok rá. Túlságosan félek. Túl gyenge vagyok.

Félek, hogy azzal egy nagyszerű dolgot – a legnagyszerűbb dolgot –

dobnék el magamtól egy, a pillanat hevében elcsattant csók
kedvéért, ami sohasem fog megismétlődni. Végül is Connor azt
mondta, hogy „szépen, lassan” haladunk. Ezt akár könnyedén
értelmezhetjük úgy is, hogy „nyitott kapcsolatban vagyunk”. Ha
elégszer mondogatom ezt magamban, talán lassan hinni is kezdek
majd benne.

Vagy akár úgy is tehetnék, mintha az incidens Ashtonnal soha meg

sem történt volna.

Teljesen ki is zárhatnám az agyamból.

– Elmondanád, mi történt? – kérdezi dr. Stayner lazán. – Nem fogok

ítélkezni, természetesen.

– Nem tehetem – motyogom egy sóhajt követően. Félek, hogy ha

beszélni kezdenék, Ashton titkát is kikotyognám.

Márpedig megígértem neki, hogy senkinek sem mondom el.

– Oké... nos, hogyan segíthetek?

– Nem tud. Egyszerűen csak távol kell tartanom magamat tőle.

Szerintem össze van törve. Pont úgy, mint Kacey.

– Értem. Te pedig, miután vagy, aki vagy, érzelmileg kötődni kezdtél

hozzá, még mielőtt felfogtad volna, mi történik.

– Azt hiszem, ez történt... – Amikor a szívem belesajdul,

valahányszor csak rá gondolok, amikor magamban tucatnyi
lehetőséget végigjátszom, hogyan is válhatott Ashton azzá, aki,
amikor le akarom vadászni az apját, és jól leüvölteni a fejét?

Igen, egészen biztos vagyok benne, hogy ez áll a dolgok hátterében.

– Hála ennek, megspékelve azzal, hogy vonzódsz hozzá, gyorsan

és könnyedén kicsúszhat a kezedből az irányítás, főleg akkor, ha
továbbra is ragaszkodsz ehhez a kapcsolathoz a legjobb barátjával.

Szégyenemben lehajtom a fejemet, mivel az én gondolatolvasó

agyturkászom két mondatban ismételten összefoglalta azt, amin már
egy hete rágódom.

– Nem hagyhatom, hogy egy szexi pasi meg a problémái eltereljék a

figyelmemet. Egyszerűen csak el kell őt kerülnöm úgy a következő...
egy évben.

– Az nem lesz egyszerű menet, tekintettel arra, hogy Connorral lakik.

– Még mindig jobb, mint a másik lehetőség – motyogom az orrom

alatt, ahogy a homlokomat dörzsölgetem.

– Hmm... – Ezt hosszú szünet követi, majd hallom, ahogy dr.

Stayner összecsapja a tenyerét. Biztos kihangosított. – Ez az!

Már tudom is, mi legyen a feladatod a héten.

– Micsoda? Csak semmi feladat, dr. Stayner! Azt mondta, nem lesz
több. Azt mondta...

– Hazudtam. Találj öt pozitív tulajdonságot Ashtonban.

– Figyel maga rám egyáltalán?

A rá jellemző módon dr. Stayner elengedi a kérdésemet a füle

mellett.
– Az is része a feladatodnak, hogy mindig azt kell mondanod, ami
éppen a fejedben jár. Az igazat. Ne gondold túl, ne merengj el
minden egyes szavadon. Csak bökd ki! Ha pedig kérdez tőled
valamit, arra őszintén kell felelned.

– Micsoda? Nem. Miért?

– Nevezzük kísérletnek.

– De... nem! – makogom.

– Miért nem?

Mert általában a különböző testrészei járnak a fejemben, amikor

Ashton közelében vagyok.

– Mert... nem!

– Egy hónap múlva várom a részletes jelentést.

– Nem. Ebben a hónapban úgyis alig fogom látni. Vizsgáim vannak.

Elfoglalt vagyok.

– Biztos vagyok benne, hogy azért fogtok találkozni.

– Nem.

– Segíts nekem!

Makacsul megfeszítem az állkapcsomat.

– Mindig is segítettem magának, dr. Stayner. Ezúttal viszont nemet

mondok. Ez egy nagyon rossz ötlet.

– Rendben. Egy hónap.

– Nem kényszeríthet rá.

– Ó, valóban?
Összeszorítom az ajkamat, ahogy hosszan beszívom a levegőt az
orromon keresztül.

– Akár hazudhatnék is magának.

– Én meg akár meg is jelenhetnék a koleszodban egy, a nevedre

szóló kényszerzubbonnyal.

A lélegzetem elakad, és érzem, ahogy kikerekedik a szemem.

– Nem tenné... – Valójában simán kinézem belőle.

– Talán ne derítsük ki, rendben? Egy hónap, Livie. Ismerd meg!

– És mi van Connorral?

– Nem azt mondtam, hogy a szó bibliai értelmében ismerd meg

Ashtont.

Összerázkódom.

– Ó, édes istenkém.

– Bocsi, a főnököm szokta ezt mondani. Nem menő?

– Nincs ebben a beszélgetésben semmi, ami menő lenne, Stayner –

nyögök fel. – Jobb lesz, ha megyek. Connor bármelyik percben itt
lehet.

– Csak bízz bennem ezzel kapcsolatban, Livie! Csak most az

egyszer. Hidd el, jó ötlet!

– A-ha.

Elköszönünk, majd letesszük a telefont. Arcomat a tenyerembe

temetem, miközben az jár a fejemben, mégis hogyan keveredtem
ebbe az egészbe. Nem fogom ezt csinálni.
Nem vagyok hajlandó. Tőlem aztán hozhatja Stayner a
kényszerzubbonyt. Addigra már tökéletesen fog passzolni.

Amúgy az az ironikus, hogy az esetek felében így is olyan dolgok

buknak ki belőlem, amiket magamban kéne tartanom, amikor
Ashtonnal vagyok, azonban ez sosem szándékos. Ha elmondanék
neki mindent...

Megszólal egy kocsi dudája.

Egy fehér Audira számítva felpillantok, azonban egy kecses,

négyajtós, fekete, csillogó, ezüst felnis kocsival találom szemben
magamat. Kinyílik a sofőr felőli ajtó, és kiszáll belőle egy divatos,
őszi bőrdzsekibe öltözött, pilótaszemüveget viselő, magas, sötét
hajú alak, aki aztán megkerüli a kocsit, hogy kinyissa az utasülés
felőli ajtót.

– Beszállás, Ír!

És ebben a pillanatban rádöbbenek, hogy dr. Stayner egy gonosz

varázsló kristálygömbbel, aki az ujjaira erősített zsinórokkal rángatja
a bábjait. Valahogy ő áll e mögött az egész helyzet mögött. És most
biztos, hogy gonoszul nevetgél az irodájában.

Az Ashton kocsija mögött állók dudálni kezdenek.

– Gyerünk! – A hangjában egy csepp idegesség csendül.

– A francba! – motyogom, ahogy megindulok a várakozó kocsi felé,

majd tekintetemet a bézs bőr belső térre szegezve átnyújtom
Ashtonnak a mankómat. Az ujja hozzáér az enyémhez, ahogy
elveszi, mire mintha elektromos töltés futna végig a karomon. Mire
elhelyezkedem az ülésen, és bekapcsolom az övemet, Ashton is
becsusszan a volán mögé, a szívem pedig vadul dobog.

– Hogy van a bokád? – kérdezi, ahogy besorol a forgalomba,

miközben a szeme a lábamra siklik. Rövid, rakott szoknyát vettem
ma fel, mivel a lábam jobban tűri a harisnyát, mint a zoknit és a
nadrágszárat. Most azonban, ahogy lelki szemeim előtt felvillan,
amint a szoknyámat feltűrve, lovagló ülésben Ashton ölébe ülök, azt
kívánom, bárcsak egy egyberészes síruha lenne rajtam.

– Jobban. Már el is kezdtem kicsit járkálni. – A kocsi kész szauna a

kinti, csípős levegőhöz képest, jegyzem meg magamnak, ahogy
lefejtem magamról a dzsekimet. – Csak egy kis ficam. Pont, ahogy
gondoltam.

– Connor azt mondta, hogy bementél vele a kórházba.

Ó, igen, Connor.

– Mit keresel itt? – bukik ki belőlem, majd veszek egy mély

lélegzetet. – Úgy értem, hol van Connor?

Ashton megrántja a vállát.

– Kedden kell beadnia egy esszét, úgyhogy mondtam neki, hogy

majd én elhozlak. Nem baj?

– Ó! Nem, dehogy. Köszi! – És erre most én vagyok a nagy

szemétláda. Ha nem lenne Ashton, még egy hetet kihagytam volna
az ikrekkel. Próbál kedves lenni. Pedig egyszer már be is
bizonyította, hogy képes rá, amikor fél mérföldön keresztül cipelt az
esőben. Most meg elfuvaroz egészen Manhattanig.

– Nem nagy dolog, Ír – mormolja, ahogy követi az autópálya felé

vezető táblát.

Némán eljátszadozom a dzsekim cipzárjával, miközben az jár a

fejemben, hogy vajon Dana mit szólna ehhez az egészhez.

Vajon zavarná? Együtt vannak még egyáltalán? Ashton sosem

erősítette meg vagy tagadta. Vajon meg kéne kérdeznem?

Ashton felé pillantok, és pont rajtakapom, ahogy a mellkasomat

bámulja.
– Az utat figyeld! – csattanok fel hirtelen, ahogy forróság kúszik fel a
nyakamon, és keresztbe teszem magam előtt a karomat.

– Szóval neked szabad engem bámulnod, de én még csak rád sem

nézhetek? – kérdezi olyan mosollyal az arcán, amiből tudom, élvezi
a helyzetet.

– Az más. Én nem vagyok meztelen.

– Én sem voltam az, amikor felnyaltad a betont.

Elfordulok tőle, és kibámulok az ablakon, miközben a fejemet rázom.

Innen hallom, ahogy röhög, dr. Stayner.

– Hé! – Ashton az alkaromra helyezi a kezét. – Sajnálom, oké? Csak

hát... már nem láttalak egy ideje.

Rádöbbenek, milyen jól is esik ez az egyszerű gesztus, és mennyire

hiányzott.

– Az utat figyeld – figyelmeztetem ismét, ezúttal lágyabban, és

sokkal kevésbé idegesen.

Megvillantja felém a szokásos félmosolyát, amit most már inkább

látok játékosnak, mintsem arrogánsnak. Finoman megszorítja a
kezemet, mielőtt elengedne.

– Köszi, hogy feladtad a kedvemért a szombatodat.

– Semmiség – mormolja, ahogy az oldalsó visszapillantó tükörbe

pillantva sávot vált. – Tudom, hogy ez fontos számodra.

– Aztán egy cseppnyi habozást követően még hozzáteszi: – Amúgy

is időpontom van délutánra, úgyhogy alapból felmentem volna
Manhattanbe.

– Milyen időpont?

Mély ránc jelenik meg Ashton szemöldöke közt.

– Zaklatottnak tűntél, amikor felvettelek. Miért?

Kerüli, hogy válaszoljon a kérdésemre. Nagyot sóhajtok.

– Ah, semmiség. Csak volt egy furcsa telefonbeszélgetésem. –

Azzal foglalom le magamat, hogy az ölembe hajtom a dzsekimet.

– Ki az a dr. Stayner?

A kezem mozdulatlanná dermed.

– Tessék?

– Éppen az előbb motyogtad magad elég, hogy: „Innen hallom,

ahogy röhög, dr. Stayner.” Ki az a dr. Stayner?

– Én... öhm... ő... – Hangosan is kimondtam! Máris kikotyogom a

gondolataimat anélkül, hogy észrevenném! Egy madzagon rángatott
bábu vagyok! Ááá! Édes istenkém! Vajon ezt is kimondtam
hangosan! A szemem sarkából Ashtonra pillantok, hogy lássam,
milyen képet vág. Ő az egyik szemöldökét felhúzva a tekintetét
köztem és az út közt járatja.

Nem tudom eldönteni. Abba kell hagynom az agyalást.

Minden agyalásnak abba kell maradnia!

– Nyugalom, Ír! Tiszta őrült a tekinteted. Kezdek kicsit megijedni.

Nem mondhatom el. Nem hiszem, hogy elmondhatom. Nagy

nehézségek árán veszek pár mély lélegzetet, hogy kicsit
lenyugodjak.

– A reakciódból ítélve gondolom, hogy egy pszichiáter.

Kacey-nek igaza volt: több vagy egy csinos pofinál.

– Szerinted csinos a pofim, Ír?

A számhoz kapom a kezemet. Már megint eljárt a szám!

Miután abbahagyja a nevetést, Ashton nagyot sóhajt.

– Szóval... terápiára jársz?

Akarom, hogy Ashton tudjon dr. Staynerről? Egyáltalán hogyan

válaszoljak a kérdésére? Gyakorlatilag nem járok terápiára, de igen,
dr. Stayner pszichiáter. Aki lehet, hogy benne van a gyorshívó
listámban. Akárhogy is adom elő a dolgot, ha elmondom neki, hogy
mi van dr. Staynerrel, és hogy mi történt az elmúlt négy hónapban,
tiszta idiótának fogok tűnni.

– Jó hosszú az út New Yorkba – figyelmeztet Ashton, ahogy ujjaival

a kormánykeréken dobol.

Semmit sem kellene megmagyaráznom Ashtonnak. Semmi köze

hozzá. Neki is megvannak a maga titkai, ahogy nekem is.

De talán ez utat nyithat felé. Talán, ha beszélek neki a

problémáimról, az majd segít, hogy ő is megnyíljon. És tekintettel
arra, mennyi időt töltöttem azzal, hogy rájöjjek, milyen is Ashton
valójában, kell végre valami, ami felnyitja őt előttem...

– Igen, Stayner a pszichiáterem – mondom halkan az utat bámulva.

Képtelen vagyok most a szemébe nézni. Nem akarom látni az
ítélkezést a tekintetében.

– És miért is jársz pszichiáterhez?

– A zabolátlan libidóm miatt?

– Ír... – Attól, ahogy kimondja a becenevemet, kénytelen vagyok felé

pillantani, és még pont elkapom, ahogy kicsit megemeli magát az
ülésben, és finoman ránt egyet a farmerén, mintha így próbálna
kényelmesebben elhelyezkedni. – Mondd el!

Talán ezzel tudok egyezkedni vele egy kicsit.

– Csak akkor, ha elmondod, hogy te meg miért hívsz Írnek.

– Már mondtam, hogy elmagyarázom, amint beismered, hogy akarsz

engem.

Rögtön becsukom a számat. Nem, Ashtonnal nem lehet egyezkedni.

– Most komolyan, Ír. Mesélj nekem a dilidokidról! – Pillanatnyi

szünetet tart. – Vagy akár én is mesélhetek, részletesen, az én
zabolátlan libidómról, és arról, hogyan tudnál segíteni rajta. –
Mindezt olyan érdes hangon mondja, amitől rögtön kiszárad a szám,
és forróság kúszik fel a combomon, ahogy az első éjszaka, a múlt
hét és az álmom felvillanó képei egyetlen kínosan szexi masszává
olvadnak össze a fejemben. A francba Ashtonnal! Pontosan tudja,
hogyan hozzon kényelmetlen helyzetbe. És még élvezi is – halkan
kuncogni kezd, ahogy az arcom elvörösödik. Hirtelen már közel nem
érződik annyira kínosnak, hogy dr. Staynerről beszéljek.

– Senkinek sem mondod el?

– A titkod biztonságban van nálam. – Abból, ahogy az állkapcsa

megfeszül, rögtön hiszek neki.

– Oké, szóval júniusban a nővéremnek volt ez az őrült ötlete... – Az

elején a magyarázatom szinte másból sem áll, csak félbehagyott

mondatokból.

De

ahogy

egyre

jobban

belelendülök, ahogy egyre gyakrabban hangzik fel Ashton cuki

nevetése, miközben elmesélem neki, miképp is töltöttem a nyaramat
Kacey-vel, többek közt azzal, hogy hasast ugrottunk egy hídról, és
egyforma hotdog-jelmezben mentünk el bevásárolni, annál
könnyebben megy a beszéd, annál könnyebben nyílok meg, annál
könnyebben nevetek rajta.

Ashton egyszer sem szól közbe. Nem érezteti azt velem, hogy hülye
vagy őrült lennék. Egyszerűen csak hallgat és mosolyog és halkan
kuncog, miközben vezet. Mint kiderül, remek hallgatóság. Az pedig
pozitív tulajdonság. Egy megvan, még négy kell.

– Ez a pasas tiszta őrültnek hangzik – mormolja Ashton a fejét

rázva.

– Tudom. Néha még az is felmerül bennem, hogy van-e egyáltalán

engedélye.

– Akkor meg miért tartod még mindig vele a kapcsolatot?

– Mert olcsó? – próbálkozom meg egy gyenge viccel. Az az igazság,

hogy ezt a kérdést már én is feltettem magamnak vagy ezerszer.
Mindössze egyetlen lehetséges válasz van, ami eszembe jut. – Mert
úgy hiszi, hogy ez fontos, és mert tartozom neki azért, hogy
megmentette a nővérem életét. Nem értheted, hogy milyen... – A
mondat vége ott lóg a levegőben, ahogy nyelek egyet, hogy
megszabaduljak a torkomban lévő, szúrós gombóctól. – A nővérem
is ott volt a kocsiban, amikor a szüleim meghaltak. Borzalmas volt,
Ashton. Négy másik ember is meghalt. És Kacey is majdnem. – Egy
pillanatra elhallgatok, és lepillantok az ölemben pihenő, összefűzött
ujjaimra. – Bizonyos szempontból meg is halt azon az éjjelen. Egy
évig kórházban volt, mire megerősödött annyira, hogy kiengedjék... –
Nem tudom visszafogni magamat: gunyorosan felhorkantok, és a
fejemet rázom, mivel még mindig dühös vagyok az orvosokra, akik
kiengedték. Elég erős. .. Mégis mihez volt elég erős? Hogy több
pasival bújjon ágyba, mint amiről valaha is tudni akarok?

Hogy a szart is kiverje egy homokzsákból? – A nővérem nagyon

sokáig nem talált magára. Évekig. És aztán dr. Stayner... – Nagyot
nyelek, ahogy a szemem könnybe lábad; próbálom visszatartani
őket. De pár még így is végigcsordul az arcomon.
Megpróbálom gyorsan letörölni, ám Ashton valahogy fürgébb nálam
– hüvelykujjával gyorsan és gyengéden megtörli az arcomat, majd
visszahelyezi a kezét a combjára. – Dr. Stayner visszavezette őt
hozzám.

Ezt hosszú, ám kényelmes csend követi, ahogy kipillantok a

felettünk elterülő kék égre, és a hídra, ami majd Manhattanbe visz
minket.

– Azta, már itt is vagyunk – mormolom elmerengve.

– Ja, végig mondtad a magadét – motyogja Ashton szárazon, de

aztán rám kacsint. – Szóval ezzel a Staynerrel beszélgettél, mielőtt
elmentem érted?

– Ja.

– És mi volt annyira furcsa benne? Miről beszéltetek?

Nagyot sóhajtok.

– Rólad. – Észreveszem, hogy a keze, amivel kormányoz,

megfeszül, ahogy beismerem ezt, mire gyorsan hozzáteszem: –
Nem mondtam neki semmit... arról. – A szemem a csuklóján lévő
bőrszíj felé villan. – Megígértem, hogy nem fogok.

Az ádámcsutkája megrándul, ahogy nyel egyet.

– Nos, akkor meg miért beszéltetek rólam?

Kipillantok az ablakon, és felnyögök.

– Ez annyira égő!

– Még annál is égőbb, mint amit éppen az imént meséltél nekem? –

Ashton teljesen lázba jön, arcán kíváncsi mosollyal előredől az
ülésében.

– Talán.
Elmondjam neki? Azzal húzom az időt, hogy megvakarom a
nyakamat, aztán a fülem mögé tűröm a hajamat, majd megdörgölöm
a homlokomat, amíg végül Ashton megragadja a nyughatatlan
kezemet, és lehúzza a kettőnk közti alacsony műszerfalra.

Megköszörülöm a torkomat, miközben képtelen vagyok nem

észrevenni, hogy még mindig fogja a kezemet. Amikor észreveszi,
hogy ezt nézem, megszorítja.

– Majd elengedlek, ha elmondtad.

– És ha nem mondom el?

– Akkor sok sikert ahhoz, hogy megmagyarázd Connornak, miért is

fogjuk egymás kezét.

– A kézfogás az, ami a legkevésbé aggaszt – motyogom, majd

egyenesen a szemébe nézek, és beismerem: – Találnom kell
benned öt pozitív tulajdonságot.

Az arca ez-lenne-minden? grimaszba fordul.

– Ez meg mitől égő?

– Mert ezenfelül még mindent el kellene neked mondanom, ami csak

a fejemben jár – motyogom a plafont bámulva.

A szavaimat hosszú szünet követi. Ashton fészkelődik kicsit az

ülésben, a csípőjét lentebb tolja, és így egy kicsit jobban
előregörnyed, a lába pedig egy kicsit jobban be van hajlítva.

Aztán pedig széles, csibészes vigyor terül szét az arcán.

– Ez vicces lesz.

Már előre rázom a fejemet válaszként.

– Nem, nem lesz vicces, mert ezt nem csinálom.

– Micsoda? – Ashton kihúzza magát ültében, és kikerekedett
szemmel néz rám. – Muszáj!

– Nem... – Kirántom a kezemet a szorításából, és keresztbe teszem

a karomat a mellkasom előtt. – Nem csinálom.

– Nos, akkor meg hogyan fogod kideríteni, hogy mi az öt legjobb

tulajdonságom?

– Biztos vagyok benne, hogy el fogod mondani – felelem szárazon.

Megrántja a vállát, mintha eltöprengene ezen.

– Igazad van, el is mondhatom. Nézzük csak... – Végighúzza a

nyelve hegyét a fogsora mentén, mire a görcsbe ránduló gyomrom
figyelmeztet, hogy ezt nagyon meg fogom bánni. – Ott van az, ahogy
a nők felsikoltanak, amikor bedugom...

– Fogd be!

Felnyög, ahogy ököllel vállon bokszolom.

– Most komolyan, Ír. Gyerünk! Jó móka lesz! – Ashton szeme csillog,

a mosolya pedig őszinte izgalomról árulkodik.

Még sosem láttam őt ennyire boldognak, én meg egy hajszálnyira

vagyok attól, hogy bármibe belemenjek, beleértve dr. Stayner
őrültségét.

Aztán Ashton megkérdezi:

– Szóval, szoktál rólam álmodni?

Rögtön ráharapok a nyelvemre. Jó erősen.

– Csak tegyél le a kórház előtt, én meg majd kiugrálok – mondom,

ahogy rádöbbenek, hogy készül leparkolni.

Ashton összehúzza a szemöldökét.

– Ó, nem. Bejövök.

– Ó, ide van időpontod? – Ashton beteg? Orvosra van szüksége?

– Nem. Viszont van pár elütni való órám. – Kis szünetet tart.

– Gondoltam, találkozhatnék azokkal a kissrácokkal, akikért képes

vagy ennyit utazni.

– Nem lehet. – Olyan érzés, mintha két világ készülne egymásnak

ütközni, amiket távol kell tartanom egymástól.

– Szégyellsz engem, Ír?

– Nem, úgy értem... – Felé fordulok, és látom a szemében, hogy

valóban bántja kicsit a dolog. Soha. – Nem engednek be csak úgy
mindenkit.

Begurul egy üres parkolóhelyre.

– Egy cseppet se aggódj te amiatt, Ír! Engem be fognak.

– Én, öhm, hoztam magammal valakit. Remélem... – Bambán

bámulom Gale-t. Fogalmam sincs, mit mondhatnék.

Gale rólam Ashtonra pillant, és már rázza is a fejét.

Megkönnyebbülés önt el. Nem hiszem, hogy az érzelmeim kibírnák,

hogy egyszerre legyek kitéve a beteg gyerekeknek és Ashtonnak.

De aztán Ashton megvillantja azt a szexi, féloldalas mosolyát és

azokat a gödröcskéket.

– Helló, Ashton vagyok. Tulajdonképpen az apám nevében vagyok

itt. David Henley, a Henley és Társától.

Akármit is akart Gale mondani, rögtön sutba vágja.

– Az nagyszerű! Nagyra értékeljük az apja hozzájárulását.

Örvendek a találkozásnak! – Gale előbb jobbra, majd balra pillant, és
még hozzáteszi: – Általában nem engedünk be csak úgy látogatókat,
de most az egyszer kivételt tehetek.

– Remek. – Nem olyan remek.

– Az ikrek alig várják, hogy láthassanak, Livie!

– Nekem is hiányoztak. – Lemutatok a lábamra, és hozzáteszem:

– Sajnálom, hogy nem tudtam jönni a múlt hétvégén.

– Ó, ne aggódj miatta! Örülünk neki, hogy ismét mozgásképes vagy.

Érezzétek jól magatokat! – Meglengeti az orrom előtt a mappáit.

– Én meg jobb lesz, ha folytatom a munkát! – És azzal könnyed

léptekkel elindul az ellenkező irányba. Egyszer még visszapillant,
megbizonyosodik róla, hogy Ashton már elfordult, és megindult a lift
felé, majd rám kacsint, és némán azt tátogja, hogy: „Váó!”

Érzem, ahogy kifut a vér az arcomból. Na, most mindenki azt fogja
hinni, hogy együtt vagyunk.

Pont akkor érem utol Ashtont, amikor megnyomja a lift hívógombját.

– Szóval tudtad, hogy ha elejted az apád nevét, akkor be fognak

engedni?

A pár pillanattal ezelőtti sármjának már nyoma sincs; a helyét

megvetés vette át.

– Legalább jó valamire.

– Igazán... kedves tőle, hogy adományoz a kórháznak. – Az alapján,

hogy Gale rögtön tudta, kiről van szó, biztos rengeteg pénzt adhat.

– Leírja az adójából. Meg aztán az imidzsének is jót tesz.

Lepillantok, és látom, hogy az övből készült karkötőjét piszkálja.

Képtelen vagyok visszafogni magamat. A karjára helyezem a
kezemet, és vigasztalóan megszorítom.

Kinyílik a lift ajtaja. Ashton előreenged, és benyomja annak az

emeletnek a gombját, amit mondok neki.

– Amúgy meg vagy ez a megoldás játszott – mormolja halkan –,

vagy az, hogy elviszem a nővérkét a hátsó szobába pár percre, és...

– Ashton! – Rácsapok az alkarjára, aztán összerezzenek a

becsapódástól. Hála az evezésnek, mindene kőkemény. – Az ilyen

megnyilvánulásaid

mindenképpen

pozitív

tulajdonságaid rovására mennek.

– Ó, ugyan már! Ugye nem hiszed, hogy komolyan mondtam? –

kérdezi egy halk kuncogás kíséretében.

– Olyan komolyan, mint a piros zoknit a kilincseden...

Fájdalmas kifejezés jelenik meg az arcán.

– Az azért volt, hogy elfelejtselek. Azt, hogy Connorral vagy –

mondja lágyan. – És azóta nem is csináltam semmi ilyesmit.

Higgyek neki?

– Miért nem?

Ashton izzó tekintettel fordul felém, majd a kezébe fogja az államat,

és hüvelykujjával megcirógatja az alsó ajkamat.
– Szerintem pontosan tudod, hogy miért nem, Ír.

– Még együtt vagy Danával?

Ismét azon a rekedtes hangján szólal meg, amikor egész testemben

kiráz a hideg.

– Mi van, ha azt mondom, hogy nem?

– Én... nem tudom. – Habozok, ám végül mégiscsak megkérdezem:

– Miért mondtad azt, hogy nem működne kettőnk közt a dolog?

Az ajka résnyire nyílik, amiből már azt hiszem, válaszolni fog.

– Remekül néz ki a cickód ebben a blúzban.

Ez nem pont az a válasz, amire vártam.

Kilép a liftből, és nyitva tartja nekem az ajtót, amíg vörös képpel

kibotorkálok. Tipikus Ashton-féle terelés. Ráharapok a nyelvemre, és
figyelemre sem méltatom, amíg el nem érünk a játszószoba
bejáratához.

Az idegesség újabb hulláma rohamoz meg, amitől a mellkasom

ugyanúgy összeszorul, mint mindig, amikor eljövök ezekhez a
gyerekekhez, csakhogy az érzés most sokkal erősebb, mint máskor.

– Oké, van pár alapszabály, amit tisztáznunk kell, mielőtt ezeknek az

édes kisfiúknak a közelébe engedlek.

– Halljuk!

– Először is – a nyomatékosság kedvéért még az ujjammal is

mutatom –, nem beszélünk a halálról. Nem szállunk be a halálról
szóló beszélgetésbe, nem utalunk a halálra.

Ashton ajka összeszorul, a szája sarka pedig lefelé fordul, ahogy

bólint.
– Emiatt nem kell aggódnod.

– Másodszor: ne taníts nekik egy csomó csúnya szót.

– Azokat leszámítva, amiket már úgyis megtanultak tőled?

– Harmadszor – folytatom a szememet forgatva –, legyél kedves

hozzájuk. És ne hazudj! Ők csak kisfiúk.

Mintha egy szürke felleg vonulna el az arca előtt, azonban egy szót
sem szól.

Belépek az ajtón, és az ikreket a padlón találom, legózás közben.

Eric pillant fel először. Megböki a bátyját, mire mindketten
feltápászkodnak, és elém sietnek. Két hét is eltelt, amióta utoljára
láttam őket, és észreveszem, hogy mindketten egy kicsit lassabban
mozognak, és a hangjuk is kicsit kevésbé élénk.

– Hé, sziasztok, srácok! – mondom, miközben alig kapok levegőt a

torkomban lévő ideges gombóctól; remélem, csak a kemó tehet az
állapotukról.

– Mi történt? – kérdezi Derrick, ahogy megmarkolja a jobb

mankómat.

– Elestem, és kiment a bokám.

– Ő a pasid? – kérdezi Eric, Ashtonra mutatva.

– Öhm, nem. Ő csak egy barátom. Ő itt...

– Neked van egy fiú barátod? – vág Eric a szavamba.

Felpillantok Ashtonra, miközben eszembe jut, hogy mi minden

történt már köztünk.

– Igen, azt hiszem.

Ashton lehajol, és kinyújtja a kezét.

– Szólíts csak Ace-nek! A barátaim így hívnak.

Eric és Derrick is kérdőn néz fel rám, mire felkacagok, mivel

eszembe jut, milyen kicsik is valójában, aztán finoman Ashton felé
bökök a fejemmel.

Előbb Eric fogja meg Ashton kezét, majd int neki, hogy hajoljon
közelebb, mintha lenne valami titka, amit a fülébe akar súgni. Persze
az ötévesek nagyjából olyan halkan suttognak, mintha megafonba
beszélnének.

– Mégis mi bajod van? Livie nagyon csinos, lány létére.

Próbálom nem elnevetni magamat. Ashton tekintete felém villan, és

látom, ahogy a szemében csibészen fény gyúl. Hirtelen felüti
bennem a fejét a pánik. Annyiféleképpen válaszolhat erre a
kérdésre...

– Én próbáltam, kishaver. De Livie nem igazán kedvel.

– A barátod, de nem is igazán kedvel téged? Miért nem? – kérdezi

Derrick mély ránccal a homlokán.

Ashton megrántja a vállát.

– Nem tudom. Én minden tőlem telhetőt megtettem, de... – Aztán a

válla kicsit előrebukik, a mosolya pedig elhalványul, ahogy Oscar-
esélyes alakítással előadja a megbántott kisfiú szerepét.

Az ikrek hátborzongató összhangban döntik oldalra a fejüket, és

néznek rám.

– Miért nem kedveled őt, Livie? – kérdezi Derrick.

És ezzel máris én lettem a gonosztevő.

– Jó kérdés. Próbáljuk meg kitalálni, srácok! – Ashton odavezeti őket

a gyerekek asztalához, miközben én odaintek Diane-nek, hogy
magamra vonjam a figyelmét. – Gale azt mondta, hogy jöhet –
szólok oda neki, Ashtonra mutatva.

Diane kacsint egyet, majd vissza is fordul a saját védence felé,

azonban nem kerüli el a figyelmemet, hogy milyen gyakran és milyen
kíváncsi tekintettel pillantgat Ashton felé. Ez ugyanaz a tekintet, amit
Ashton Gale-ből, a női parkolóőrből és két orvosból váltott ki... akik
közül az egyik férfi volt.

A falnak támasztom a mankómat, majd óvatosan odalépek az

asztalhoz, ahol Ashton máris kényelembe helyezte magát, hosszú
lába kinyújtva, miközben a bőrdzsekije a lábfeje mellett pihen.
Megpaskolja a mellette lévő széket, jelezve, hogy üljek oda. Így is
teszek, nem feltétlenül azért, mert annyira mellette akarok ülni,
hanem mert így oldalba tudom könyökölni, ha úgy hozná a szükség.

A srácok odahúznak két széket, és szembeülnek Ashtonnal. A

komoly kis képükből úgy tűnik, meg vannak győződve róla, hogy
mindjárt valami hatalmas probléma nyomára fognak bukkanni.

– Szóval, srácok. – Ashton előredől, és megtámaszkodik a

könyökén. – Van valami tippetek?

– Szereted a kiskutyákat? – kérdezi Derrick halkan.

– Igen.

– Erős vagy? Mint Superman?

– Nem tudom, hogy felérek-e Supermanhez, de... – Ashton

megfeszíti a karját, és még a vékony, sötétszürke felső anyagán
keresztül is látom, ahogy megfeszülnek az izmai. – Ti mit gondoltok?

Mind a két fiú odanyúl, hogy megfogja a karját, majd egyszerre tátják
el a szájukat, és motyogják, hogy: „Azta!”

– Fogd meg az izmait, Livie!

– Ó, nem! – legyintek elutasítóan, de Ashton már el is kapta a
kezemet, és ráhelyezi a bicepszére. Még a felét is alig érem át.

– Azta, jó erős! – bólintok rá, miközben a szememet forgatom

Ashton irányába, viszont azért nem állom meg, hogy ne mosolyodjak
el kissé. Meg persze a pír is felszökik a nyakamon.

– Gazdag vagy? – érdeklődik Eric.

Ashton megrántja a vállát.

– A családom gazdag, úgyhogy azt hiszem, én is az vagyok.

– Mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezi Derrick.

– Tesó, ő már nagy! – Eric oldalba könyökli a bátyját.

– Nem, még nem egészen – feleli Ashton. – Még iskolába járok. De

amúgy pilóta leszek.

Összehúzom a szemöldökömet. Mi van az ügyvédkedéssel?

– Büdös a szád? – kérdezi Eric.

Ashton belelehel a kezébe, aztán megszagolja.

– Szerintem nem. Ír?

– Nem, nem büdös a szája. – Elmosolyodom, majd lehajtom a

fejemet, hogy a fülem mögé tűrjek egy tincset, és elrejtsem a
kipirosodott arcomat. A szájának mentol-és mennyországíze van.
Mentolos mennyország.

– Miért hívod Livie-t Írnek?

– Azért, mert Ír, és mert egy kicsit gonosz, amikor berúg.

A fiúk kuncogni kezdenek. Abból pedig, ahogy Diane prüszkölve

felkacag, amondó vagyok, ő is hallotta.
– Most komolyan! – Az arcomat a kezembe temetem egy pillanatra,
mire a fiúk elkezdenek még hangosabban kuncogni, Ashton pedig
szélesebben vigyorogni, mígnem hamarosan már én is velük
nevetek.

Aztán a kérdések kezdenek egyre komolyabbra fordulni.

– Van anyukád és apukád? – kérdezi Eric.

Ashton nem számított erre a kérdésre. Tudom, mert elakad a szava,

és látom, amint az ádámcsutkája megrándul, ahogy nyel egyet.

– Mindenkinek van anyukája és apukája.

– A tieid hol vannak?

– Öhm... az apukám otthon, a házában, az anyukám pedig többé

már nincs velünk.

– Meghalt? – kérdezi Eric teljesen ártatlanul.

Egy pillanatra fájdalom suhan át Ashton arcán.

– Ne felejtsétek el, hogy miben egyeztünk meg, fiúk! –

figyelmeztetem őket felhúzott szemöldökkel.

– Azt hittem, az csak a mi halálunkra vonatkozik – feleli Derrick nagy

komolyan.

– Nem, ez egy nagyon átfogó szabály, mindenkire vonatkozik.

– Oké, bocsi, Ace – mondja Eric, ahogy lehajtja a fejét.

Ashton előrehajol, és megszorítja a vállát.

– Ne aggódj miatta, kishaver! Livie kicsit szigorúan veszi a

szabályokat, nem igaz?

Eric drámain megforgatja a szemét.

– Arról fogalmad sincs!

A fiúk tovább kérdezgetik Ashtont az ő tipikus, ártatlan, gyermeki

stílusukban, Ashton pedig végig válaszol nekik.

Megtudom, hogy Ashton anyja Spanyolországból származott, onnan

ered a sötét szeme és a barnás bőre. Megtudom, hogy egyke. Hogy
New Yorkban született és ott is nőtt fel. Többet tudok meg róla
ezalatt a röpke, két kíváncsi ötéves által levezetett kihallgatás alatt,
mint azt valaha is lehetségesnek gondoltam volna. Talán többet, mint
bárki valaha is megtudott Ashton Henley-ről.

Végül aztán Ashton feláll és bejelenti:

– Sajnálom, de most el kell mennem, más dolgom van. Menő

volt veletek lógni, srácok. – Kinyújtja ökölbe szorított kezét, hogy a

srácok bele tudjanak bokszolni.

– Ja, menő volt – utánozza őt lazán Eric, ahogy ő és a bátyja is

belebokszol Ashton kezébe; az öklük rettentő kicsi Ashtoné mellett.
Mind a hárman felém fordulnak, mire rájövök, hogy biztos kiadtam
valami elérzékenyült hangot.

Ashton finoman belecsíp a könyökömbe, és így szól: – Három óra

múlva itt leszek, hogy összeszedjelek a főbejáratnál, oké? – És
ezzel távozik is.

Ezután az önkéntes műszak gyorsan rosszra fordul.

Megérkezik Lola, aki még kisebbnek, sápadtabbnak és

törékenyebbnek tűnik, mint amikor legutoljára láttam. Derrick
odasúgja nekem, hogy a kislány egyre ritkábban jön be a
játszószobába. A fiúk csak egy óráig bírják, mielőtt szólnának, hogy
rosszul érzik magukat, mire összeszorul a gyomrom. A műszak
fennmaradó részét más gyerekekkel töltöm – az egyiküknek
autóbalesete volt, és most lábadozik a műtétje után, a másiknak
valami ritka szívbetegsége van.
És közben azon kapom magam, hogy több okból is folyton az órára
pillantok.

Három órával később egy egészen más srác vár a főbejáratnál. Nem
az a játékos, csipkelődő pasi, aki megosztozott egy aprócska
asztalon két beteg gyerekkel, akiket megnevettetett. Nem az, aki
csendes könnyedséggel hallgatta végig a kínos, pszichiáter
inspirálta kalandjaimat.

Nem... a srác, aki mellettem ül, alig szólal meg, alig néz rám, ahogy
magunk mögött hagyjuk a várost. Nem tudom, mi történt, de valami
megváltozott. Valami, amitől az álla megfeszült, a tekintete pedig
üvegessé vált. Valami, ami annyira elkedvetlenítette, hogy abba
belefájdul a szívem. Még annál is jobban fáj, mint amikor kiléptem a
kórházból.

Egy órán keresztül bírom a hallgatást, mialatt a sötétedő eget és az

utcai lámpákat figyelem, vagy egytucatszor a fülem mögé tűröm a
hajamat, újra és újra fészkelődni kezdek az ülésen, majd pedig, nem
sokkal azelőtt, hogy ráfordulnánk a Princetonhoz vezető útra, úgy
döntök, becsukom a szememet, és úgy teszek, mintha aludnék.

– Kifosztottad a kórház Ambien-készletét, mielőtt felvettelek volna,

Ír? – Nem is igazán a kérdése, hanem maga a hangja az, amit hallva
meglepetésemben felpattan a szemem. Felé fordulok, és látom,
hogy egy aprócska mosoly küzdi át magát az arcát borító fellegen,
mire megkönnyebbülten felsóhajtok.

– Sajnálom – motyogom. Pedig nem is sajnálom. Örülök neki, hogy

Ashton kicsit nyugodtabb.

– Milyen volt a műszak, miután elmentem?

– Nehéz. Néha elgondolkodom rajta, vajon valaha is könnyebb lesz-

e. Imádok gyerekek közt lenni, és segíteni akarok nekik, de... –
Könnyek folynak végig az arcomon. – Nem tudom, kibírom-e, hogy
folyton az jár a fejemben, hogy vajon melyikük fogja túlélni.
Ashton egy szót sem szól, ahogy a kezemmel megtörlöm az
arcomat, és szipogok egyet.

– Ezen én is elgondolkoztam, még akkor, amikor mondtad, hogy mi

akarsz lenni – mondja halkan. – Különleges embernek kell lenni
ahhoz, hogy hátra tudj dőlni, és várni, hogy valaki meghaljon, főleg,
amikor semmit sem tehetsz, hogy megakadályozd.

Ez történt veled is, Ashton? Végig kellett nézned, ahogy anyád

meghalt? Ezt nem mondom ki hangosan. Helyette így szólok:

– Nem vagyok biztos benne, hogy én ilyen ember vagyok. – Egy

pillanatra elhallgatok, majd hozzáteszem: – Azta. Ezt még sosem
ismertem be hangosan. Senkinek sem.

– Még az orvosodnak sem?

– Nem! Főleg neki nem. Azt hiszi, hogy már teljesen kiismert –
motyogom.

– Ezt hogy érted?

Megrázom a fejemet.

– Felejtsd el, Ashton! Már így is éppen eleget szedtél ki belőlem egy
napra.

Ujjaival a kormányon dobolva sóhajt egyet.

– Rendben. Hogy voltak az ikrek, miután elmentem?

Elmosolyodom.

– Megkérdezték, nem tudnál-e máskor is jönni – tudatom vele

kuncogva.

Széles mosoly ül ki az arcára.

– Tényleg? Ennyire bírtak?

Megforgatom a szememet.

– Szerintem már jobban kedvelnek, mint engem. Eric azt mondta,

nagyon dühös lehetek, amikor átmegyek írbe, ha egyszer nem
akarsz a pasim lenni.

Mélyről jövő kacagás tör elő Ashton torkából, mire rögtön melegség
önti el a testemet.

– Erre mit feleltél?

– Ó, biztosítottam, hogy még csak nem is kell „írnek”

lennem, hogy jól feldühödjek, amikor veled vagyok.

Ezzel kiérdemlek egy újabb kacajt.

– Imádom, amikor nem cenzúrázod magadat. Amikor csak

kimondod, ami éppen az eszedben van, és nem aggódod túl a
dolgot.

– Akkor te meg Stayner jól kijönnétek egymással...

Elhaladunk a campust jelző tábla mellett, ami jelzi, hogy nemsokára

hazaérünk, és hogy az Ashtonnal töltött napomnak mindjárt vége.
Nem tudom, mikor fogom legközelebb látni. Fáj ez a gondolat.

– Ez igaz. Ki kellene öntened nekem a kicsi szívedet, nem?

– Csak utánad – motyogom inkább csak magamnak, ahogy a

fejemet nekidöntöm az ülés támlájának.

Nem igazán gondoltam komolyan. Ashton rengeteg titkot őrizget, de

tudom, hogy a közeljövőben nem fogja megosztani velem őket. Ám
még így is érzem, ahogy a kocsiban lehűl a levegő.

– Mit akarsz tudni? – kérdezi halkan, szinte már habozva.

– Én... – elakad a szavam. Egy teljesen ártatlannak tűnő

kérdéssel nyitok, a hangom olyan könnyed, amennyire csak képes
vagyok. – Azt mondtad a fiúknak, hogy pilóta akarsz lenni. Miért?

Kifújja a levegőt, majd motyogva így szól: – Azért, mert azt mondtad,
ne hazudjak nekik.

Oké.

– Mi van az ügyvédkedéssel?

– Elleszek ügyvédként, amíg nem lehetek pilóta. – Olyan nyugodtan

és halkan beszél, hogy teljesen ellazulok.

Sebességet váltok, és megkérdezem:

– Mi a kedvenc emléked édesanyádról?

Egy pillanatig nem válaszol.

– Ezt most kihagyom, Ír. – Még mindig halkan és nyugodtan beszél,

de azért hallom a hangjában az élt.

Figyelem, ahogy elmerengve elkezdi piszkálgatni a karkötőjét.

– Mennyi idős voltál?

– Nyolc. – Megbicsaklik a hangja. Becsukom a szememet, majd az

ablak felé fordulok, és figyelem, ahogy elsuhannak mellettünk a
házak fényei, miközben abban reménykedem, hogy ez majd kiűzi a
rémült kisfiú képét a fejemből.

Ashton megfogja a kezemet.

– Csak egyszer veszítette el az önuralmát. Onnan vannak a hegek,

úgy értem. Máskor sosem hagyott sebeket. – Máskor. – A beépített
szekrény volt a kedvence. Órákra is bezárt oda.

Általában leragasztotta a számat ragasztószalaggal, hogy csendben

legyek.
A szabad kezemmel megpróbálom elnyomni a zokogásomat, de
nem megy, és így furcsa, mélyről jövő sírás szakad ki belőlem.

Egy pillanatig egyikünk sem szól, de többet kell megtudnom

Ashtonról. Mindent. Nagyot nyelek, hogy megszabaduljak a
torkomban lévő gombóctól, és megkérdezem:

– Miért hordod?

– Mert a kibaszott életem rabja vagyok, Ír! – Mintha ezzel a hirtelen

kifakadásával többet árult volna el, mint amit akart, összeszorítja a
száját. Elengedi a kezemet.

Felváltva vetek rá lopott pillantásokat, és foglalom el magamat azzal,

hogy lesimítom a szoknyám fodrait, de egy szót sem szólok, ahogy
befordul a csendes parkolóba. Amikor leparkol a sarokban, a parkoló
túlsó végében, arra számítok, hogy leveszi a gyújtást, és kiugrik a
kocsiból, mivel már alig várja, hogy megszabaduljon tőlem. De nem
így tesz. Üresben hagyja a kocsit, miközben halkan szól a rádió,
ujjaival masszírozni kezdi az orrnyergét.

– Valószínűleg azt hiszed, hogy túlzok, ugye? – A hangszíne ismét

feszült. Én csak ülök ott és hallgatom. – Végül is tök jól élek, nem
igaz? Itt van ez az iskola, a pénz, a csajom... ez a kibaszott kocsi. –
Öklével dühösen rácsap a műszerfalra. – Szegény kibaszott én,
ugye? – Kezét összekulcsolja a nyaka mögött, majd a szemét
becsukva hátradől. – Ő irányít engem, Ír. Az egész életemet. És
mindent, ami benne van. Csapdába estem. – Mostanra már nem
lehet nem észrevenni a hangját átitató fájdalmat. Nyers és kínzó, és
összeszorul tőle a mellkasom.

Nem kell megkérdeznem, hogy kiről beszél. Biztos vagyok benne,

hogy ugyanarról a személyről van szó, aki Ashton hegeit okozta.
Annyira meg akarom tőle kérdezni, hogy hogyan és miért esett
csapdába, de nem akarom túlságosan erőltetni.

Azzal valószínűleg csak annyit érnék el, hogy elhúzódna tőlem.

Úgyhogy ehelyett mindössze csak annyit suttogok, hogy: – Hogyan
segíthetek?

– Segíts felejtenem. – Rám néz. Ismét felszínre tört az a fájdalom,

amit egy hete láttam a tekintetében.

– Én... – dadogok. Mégis mire kér most engem? A szexet használja

arra, hogy felejteni tudjon, utalt már erre. De én nem... én képtelen...
Kezdi átvenni felettem az uralmat a pánik, és biztos, hogy ez az
arcomról is leolvasható.

– Nem azt, Ír – suttogja. – Azt nem akarom tőled. Sosem fogom azt
kérni tőled.

Kikapcsolja az övét, majd felém nyúl, hogy az enyémet is kioldja.

Megfogja a kezemet, és a mellkasához húzza.

Mindenféle habozás nélkül és hatalmas megkönnyebbüléssel

elfordulok az ülésemben, hogy a szívére tudjam helyezni a
tenyeremet. Az rögtön reagál a közelségemre, gyorsabban és
erősebben kezd verni, ahogy Ashton kezét az enyémnek szorítja,
átmelegítve azt.

– Amikor itt tartod a kezedet, el sem tudom mondani, milyen

hihetetlen érzés – suttogja arcán vágyakozó mosollyal.

Az ajkamba harapok, ahogy jóleső borzongás fut végig rajtam annak

a tudatára, hogy ilyen jól érzi magát az érintésemtől, hogy ilyen erős
köztünk a kapocs.

Ashton a fejtámlának dönti a fejét, a szemét becsukja, majd halkan

megkérdezi:

– Szoktál rám gondolni, Ír?

– Igen. – A válasz gyorsabban kibukik belőlem, mint akartam, és

érzem, ahogy ezt hallva a szíve kihagy egy ütemet.

– Sokat?
Ezzel a válasszal habozom, miközben próbálom legyűrni a
szégyenérzetemet.

Egyik szemét résnyire kinyitva, Ashton mormolva így szól hozzám:

– Elméletileg egyszerűen csak ki kéne böknöd.

– Oké. – Mosolygok a bajszom alatt. – Igen.

A szíve ismét kihagy egy ütemet.

Egy pillanatig egyikünk sem szól, majd Ashton suttogva megszólal:

– Nem akartam, hogy bőgj miattam, Ír. Már jó régen történt ez az

egész mizéria. Többé már nem árthat így nekem. Persze van más
módja, de...

Reszketve felsóhajtok, majd megvillantok felé egy kis mosolyt.

– Sajnálom. Sokat sírok. A nővérem szeret cikizni is érte.

Meg aztán, azt hiszem, ez alapból egy érzelmileg eléggé túlfűtött

nap volt. Néha egyszerűen csak nehéz megállni, hogy az ember a
rossz dolgokon rágódjon.

Az ajka résnyire nyílik, mintha válaszolni akarna, de aztán újra

összezárja. Kíváncsi vagyok, mi járhat a fejében, de nem kérdezem
meg. Csak figyelem, ahogy nyugodt békesség ül ki az arcára,
miközben a szíve továbbra is vadul dobog.

– Szeretnél segíteni nekem felejteni egy kicsit?

– Én... – Kikerekedett szemem a szája felé villan.

És aztán hirtelen megmozdul, elfordul az ülésében, aztán

visszanyom az enyémbe, majd, még mielőtt felfoghatnám, hogy az
egész testem megfeszült, azt mondja nekem, hogy lazuljak el.
Ashton egy pillanatig sem habozik, száját az enyémre tapasztja,
nyelvét beleerőlteti a számba. A mellkasom egyszerre szabadul fel,
és érzem úgy, mintha hatalmas súly nehezedne rá, a testem pedig
mintha lángolna, ám mintha jeges kádba merülnék. Hirtelen semmi
és senki más nem érdekel, csak saját magam, és az, hogy
Ashtonnal vagyok.

Magamban csodálattal megjegyzem, hogy a nyelve egyszerre

gyengéd és erőteljes, ügyesen siklik az enyém mellé, majd fonódik
köré. A szája pont olyan mentolos és mennyei és ízletes, amilyenre
emlékszem. Olyan ízletes, hogy szinte észre sem veszem, ahogy
hátradönti az ülést. Kényelmes szögben, hogy még üljek, de el
tudjak nyújtózkodni. Száját a fülemhez emeli, hogy végig tudja húzni
a nyelve hegyét a fülem vonalán, majd mély, reszelős hangon
megszólal, amibe beleremeg a bensőm: – Most csinálni fogok
valamit, és bármikor szólhatsz, hogy hagyjam abba.

Élesen beszívom a levegőt, ahogy egyik kezét a combomra helyezi,

és lassan elkezdi felfelé csúsztatni.

– De igazán remélem, hogy nem fogod ezt tenni.

Azt hiszem, tudom, mit akar tenni, és képtelen vagyok elhinni, hogy
ez megtörténik. Engedni fogom, hogy megtörténjen? Az ösztöneim
azt parancsolják, hogy szorítsam össze a térdemet, amit meg is
teszek, de aztán Ashton még az eddiginél is vadabban kezd el
csókolni. A térdem ellazul, mivel éhezem az érintésére; jólesik,
ahogy kezével lassan dörzsölgetni kezd a harisnyámon keresztül.

Érzem, ahogy minden egyes érintésére egyre hevesebben reagálok,

és az jár a fejemben, hogy Ashton vajon észreveszi-e ezt. A
kezemet ösztönösen a tarkójára csúsztatom, ahol sötét haja szexi
kis fürtökben lóg, amikbe belemarkolok, és finoman magam felé
húzom. Erre még mélyebben kezd csókolni, a keze pedig egyre
gyorsabban mozog, amikor pedig felszakad belőlem egy apró
nyögés, az mintha az utolsó csepp önuralmától is megfosztaná.
Ashton áthelyezi a testsúlyát, és a másik kezével is a lábam közé
nyúl. Két ujja közé szorítja a harisnyámat a combom belsejénél, ránt
rajta egyet, majd szakadás hangja tölti meg a kocsit. Talán emiatt
bosszúsnak kéne lennem, de erre esélyem sincs, mert a keze egy
pillanatnyi időt sem veszteget, és rögtön becsusszan a bugyim
szegélye alá.

A lélegzetem elakad, majd elszakítom a számat az övétől, hogy a

szemébe tudjak nézni, miközben az egész testem megfeszül és
reszket.

– Én még soha... – Egy csókkal belém fojtja a szót.

– Tudom, Ír. Emlékszel? A vodkabomba kész kriptonit rád nézve, ha

titkokról van szó.

Becsukom a szememet, és felnyögök, ahogy a homlokomat az

övéhez nyomom, az arcom pedig lángol.

– Valóban elmondtam neked, hogy még soha senki...? – Még arra is

képtelen vagyok, hogy kimondjam.

Mintegy válaszként Ashton lassan belém dugja az egyik ujját.

– Még soha senki mi, Ír? – suttogja játékosan, ahogy még egy ujját
belém dugja. Az erre felelő nyögésemet hallva ismét a számra
tapasztja az ajkát.

Valahol a tudatom határmezsgyéjén tisztában vagyok vele, hogy egy

anyósülésen ülök egy parkolóban. Rémültnek kéne lennem.
Azonban gyorsan meggyőzöm magamat, hogy az ablakok
sötétítettek, és senki nincs a közelben. Hamarosan, hála annak,
hogy Ashton milyen ügyesen mozgatja a kezét, pontosan tudva,
milyen sebesen és mekkora erővel kényeztessen ahhoz, hogy a
testem ellazuljon, a combom pedig szétnyíljon, rádöbbenek, hogy az
sem érdekelne, ha egy éhes zombihorda körözne a kocsi körül.
Egy cseppet sem panaszkodik, amikor rántok egyet a haján, vagy
véletlenül beleharapok az ajkába. Abból, ahogy a légzése felgyorsul,
a csókjai pedig kezdenek egyre vadabbá válni, tudom, hogy ő is
élvezi. Amikor pedig megérzem azt az egyre jobban feszülő szorítást
a hasamban, Ashton keze mintha magától tudná, hogy gyorsabban
kell mozognia, mire mocorogni és rángatózni kezdek alatta.

– Hadd halljam, Ír! – mondja feszült suttogással, pont, ahogy a

testem reszketni kezd a kezének feszülve. Ahogy a száját a
nyakamnak nyomja, én feleletként felsikoltok, a körmeim pedig a
bicepszének nyomódnak, ahogy hullámokban elönt a gyönyör.

– Ez kibaszottul szexi volt, Ír – mormolja a fülembe, a homlokát az

ülésem fejtámaszának döntve. Elpirulok, majd újra összezárom a
combomat. Azonban Ashton még nem húzza el a kezét, és én sem
lököm el magamtól. – Neked segített felejteni?

Az ideges kuncogásom az egyetlen válasz, amit képes vagyok adni

neki. Felejteni? Az agyam teljesen kiürült. Elfeledkeztem a
problémáimról, az ő problémáiról és még a lehetséges
zombiapokalipszisről is. Ha tényleg ez az, amire egy orgazmus
képes, akkor nem tudom, hogy az emberek egyáltalán miért hagyják
el a házukat. Vagy a kocsijukat.

– Asszem, ez egy újabb első alkalom a számodra, amiben benne

volt a kezem – mormolja.

Egy olyan első alkalom, amit sosem fogok elfelejteni.

Finom kis csókot nyom az orromra, majd végre kihúzza a kezét a

lábam közül, és lesimítja a szoknyámat, hogy szalonképesen nézzek
ki. Jelentőségteljesen lepillant magára.

– És azt hiszem, számomra is – mondja kissé szórakozott hangon.

Amikor észreveszi, hogy értetlenül bámulom, halkan kuncogni kezd.
– Ez még sosem történt meg velem.
A szemem kikerekedik a döbbenettől, ahogy a tekintetemet az öle
felé fordítom. Ettől aztán a kuncogása hangos kacagásba fordul.

Pontosan három órába telik.

Három óra kell – amit az ágyamban fekve töltök a plafont bámulva,

miközben a könyveim ott hevernek mellettem –, hogy elüljön az
orgazmus okozta köd az agyamban, és a helyét rosszullét vegye át,
amint rádöbbenek, hogy mi is történt az imént. Hogy mit akartam,
hogy megtörténjen. Hogy mit nem bánok, hogy megtörtént.

Amikor pedig Connor felhív, hogy a bocsánatomért esedezzen,

amiért nem vitt el New Yorkba, és megígérje, hogy kárpótolni fog
ezért, én csak belemosolygok a telefonba, és azt mondom neki,
hogy nincs semmi baj. Sok szerencsét kívánok az esszéjéhez.
Elmerengek, hogy milyen édes, rendes srác is, és hogy mennyire
imádnák őt a szüleim. Elmerengek, hogy véget kéne vetnem a
kapcsolatunknak annak fényében, amit tettem.

Aztán leteszem a telefont.

És sírni kezdek.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Telivérek

– Mégis mi járt a fejedben?

– Semmi, egyértelműen.

Hallom az elkeseredést Kacey hangjában.

– Nem tudom, mi van veled, Livie... Néha pont olyan kecses vagy,
mint egy futóhomokban álló, féllábú flamingó.

A szememet forgatom. A nővérem néha akkora baromságokat talál

ki...
– Csak egy kis ficam. Már majdnem jobb. Már nem is kell mankót
használnom.

– Mikor történt?

– Úgy három hete, azt hiszem. Talán négy. Nem vagyok benne
biztos.

Mostanában mintha az idő egyszerre repülne és vánszorogna.

Egyedül abban vagyok biztos, hogy már két hete nem láttam
Ashtont, egészen azóta, hogy a kolim ajtajáig kísért azon az
éjszakán, jóéjtpuszit adott az arcomra, majd sarkon fordult. És aztán
egészen azóta nem hallottam felőle, hogy másnap reggel küldött
nekem egy sms-t, amiben ez állt: Egyszeri dolog volt. Semmin sem
változtat. Maradj Connorral.

– Három vagy négy hete, és te csak most számolsz be róla? –

Hallom Kacey hangjából, hogy dühös, és hogy megbántottam, mire
a bűntudattól gombóc nő a torkomban. Igaza van. El sem hiszem,
hogy már lassan egy hónapja nem beszéltem vele. Nem meséltem
neki a ficamomról. Nem meséltem neki Connorról.

Ashtonról meg aztán végképp nem.

– Sajnálom. Teljesen lefoglaltak a félévközi vizsgák meg minden.

– Hogy mentek?

– Egész jól, asszem.

Eddig még sosem okoztak problémát a vizsgák, és még egyre sem

mentem be úgy, hogy úgy éreztem volna, nem vagyok felkészülve. A
múlt héten azonban mindegyikről görcsbe állt gyomorral sétáltam ki.
Nem tudom, ez vajon csak az extra stressz okozta idegesség
gyümölcse-e. Azt viszont nagyon is jól tudom, hogy túl sok időt
töltöttem azzal, hogy nem iskolai dolgokon agyaltam, például, hogy
mit is érzek Ashton iránt, vagy hogy mit tenne Connor, ha megtudná,
mi történt. Vajon szakítana velem? Valószínűleg. Még azt is fontolóra
vettem, hogy mindent bevallok neki, hogy aztán szakítson velem,
mert túl gyenge vagyok, hogy magam tegyem meg. Az azonban
problémákhoz vezetne Ashton és Connor közt, azt pedig nem
akarom. Végül is együtt élnek, én meg közéjük álltam.

Koncentrálhatnék az Ashton iránt érzett dühömre, amiért valaha is

hozzám ért azzal a hihetetlenül ügyes kezével.

Hagyhatnám, hogy ez a kis dühöcske valódi, szenvedélyes

gyűlöletté nője ki magát. Aztán a bőröv, a hegek, a tetoválások és
bármi egyéb, amit rejteget, aggódó kavarccá állna össze a fejemben
és a szívemben, kioltva a dühömet, aminek az lenne a vége, hogy
sajogna érte a szívem. És belehalnék, hogy újra láthassam.

Aztán meg megdühödnék magamra, amiért látni akarom, amiért

hagytam, hogy megtegye azt, amit velem tett, amiért túl önző és
gyáva vagyok ahhoz, hogy lezárjam a dolgot Connorral.

Amiért belekavarodtam a helyes és helytelen árnyalataiba ahelyett,

hogy maradtam volna a feketénél és a fehérnél, amit értelmezni is
tudok.

Szavaimat hosszú szünet követi, majd Kacey megkérdezi: –

Asszed?

– Ja. Miért?

– Nem is tudom. Csak... még sosem voltál bizonytalan ezelőtt. –

Újabb hosszú szünet. – Mi folyik odaát, Livie?

– Semmi. Fáradt vagyok. Nem aludtam túl sokat mostanában.

Általában akkor gondolok a legtöbbet Ashtonra, amikor az

ágyamban fekszem. Aggódom érte. Vágyom rá. Újabban nagyon
sokat heverek az ágyamban.

– Beszéltél mostanában dr. Staynerrel?

– Nem – vallom be egy nagy sóhajt követően. Mivel ha beszélnék
vele, akkor hazudnom kéne, és azt nem akarok.

Úgyhogy inkább kerülöm. Reagan tud valamit. Az órára pillantok. –

Húsz perc múlva kezdődik az órám. – Az angol irodalom előadás.
Semmi kedvem bemenni. Amúgy is csak a negyedét olvastam el a
feladott anyagnak, úgyhogy nem is érteném, miről van szó. Az
ágyamra pillantok. Egy kis szundi remekül esne most...

– Nos... hiányzol, Livie.

Az arcomra szomorkás mosoly ül ki, ahogy Ciklon gömbölyödő

pocakjára, Mia tudományos kísérleteire és a nővéremmel az
óceánra néző, hátsó verandán töltött estékre gondolok, mire
fájdalmas üresség tölti meg a mellkasomat.

Bármilyen szép is a Princeton campusa, azért az otthonomnak a

nyomába sem érhet.

– Ti is hiányoztok nekem.

– Szeretlek, húgi!

Már éppen mászom fel a felső ágyba, hogy megejtsem azt a szundit,
amikor megcsörren a telefonomon, jelezve, hogy üzenetet kaptam.

A szobádban vagy? Ash vagyok.

Elönt az izgalom, ahogy begépelem a válaszomat: Igen.

Ashton rögtön válaszol.

Elkísérlek az órádra. Találkozunk pár perc múlva...

Micsoda? Idejön? Most? Kikerekedett szememmel, riadtan

körbepillantok a szobánkban, szemügyre véve Reagan halomban
álló, mocskos ruháit, a rajtam lévő melegítőnadrágot, a sápadt
képemet meg a madárfészekre emlékeztető, fekete loboncot, ami
visszabámul rám a tükörből. Sietve felkapok egy farmert meg egy
pólót, amit Ciklontól kaptam, de még sosem hordtam. Világoskék,
hogy menjen a szemem színéhez, testhezálló, és mélyen kivágott V
nyaka van. Mivel hirtelen úgy érzem, meg kell kísértenem Ashtont.
Aztán nekiesek a hajamnak, nagy nehezen keresztülrángatva rajta a
kefét.

Komolyan olyan, mintha tényleg beleköltözött volna egy

madárcsalád.

Hangosan kopogtatnak az ajtón, mire a szívem ugrik egyet.

Még egyszer rápillantok a tükörképemre, és kenek egy kicsit a

számra Reagan csillogó szájfényéből, hogy legyen egy kis szín az
arcomon. Aztán veszek egy mély lélegzetet, majd az ajtóhoz lépek,
és kinyitom.

Ashton nekem háttal állva szemléli a folyosót. Amikor felém fordul, a

gyomrom szaltózik egyet, pont úgy, mint amikor először pillantottam
meg azokat a mámorító, sötét vonásait.

Csakhogy ez az érzés most még intenzívebb, mivel hozzáadódik az

a mágneses vonzódás, ami mind a testemre, mind a szívemre
hatással van.

– Gondoltam, elkísérlek órára, és ráfogom a sérült lábadra –

mormolja

az

arcán

gunyoros

mosollyal,

miközben

szégyentelenül végighordozza rajtam a tekintetét.

– Köszi! – motyogom szégyellős mosollyal az arcomon, ahogy
elfordulok, hogy magamhoz vegyem a könyveimet és a kabátomat
az asztalról. Az igazat megvallva, a lábam már majdnem tökéletesen
meggyógyult. De hajlandó vagyok visszatartani az igazságot, ha ez
azt jelenti, hogy tehetek egy tízperces sétát Ashtonnal.

Normális, biztonságos dolgokról csevegünk. Kérdez párat a

vizsgáimról; amikor az övéiről kérdezem, válaszol. Érdeklődik az
ikrek felől. Amikor megpillantom az előadóterem ajtaját, a szívem
összeszorul. Nem tíz percet akarok Ashtonnal. Hanem tíz órát. Tíz
napot. Annál is többet.

Ashton azonban nem hagy magamra. Követ be az előadóterembe, le

a lépcsőn, egyenesen az első sorba, ahol leül mellém. Nem
kérdezek rá, hogy miért. Egy szót sem szólok.

Csak figyelem, ahogy kinyújtja azt a hosszú lábát, ismét

bepofátlankodva a magánszférámba. Azonban a testem ezúttal felé
fordul, köszöntve őt. Vágyakozva utána.

– Szóval, hogy állsz a pozitív tulajdonságaim összeírásával? –

mormolja Ashton, ahogy a professzor, kezében a jegyzeteivel, a
pódiumhoz sétál.

Elgondolkodom rajta, mit is akarok neki felelni erre.

– Majd szólok, ha találtam egyet – felelem végül.

A tanár háromszor megütögeti a pódiumot, így jelezve az óra

kezdetét. Ashtont ez persze a legkevésbé sem zavarja. Az ajka a
fülemhez ér, ahogy odahajol hozzám, és azt súgja: – Szeretnéd,
hogy szimplán összeszedjem neked?

Úgy téve, mintha idegesítene, eltolom magamtól az arcát, miközben

a forróság a lábam közt kezd annyira kényelmetlenné válni, hogy
fészkelődni kezdek. Ashton halkan felkuncog, amiből tudom, hogy
észrevette, és hogy pontosan tisztában van vele, mit is tesz velem a
közelsége.
Az egész előadás Thomas Hardyról szól, én pedig egyetlen
nyavalyás szóra sem tudok odafigyelni, mert Ashton kölnijének az
illata ott kavarog az orromban, a térde az enyémhez ér, azok az
ügyes ujjai pedig ott dobolnak az asztalon. Néha rajtakapom, ahogy
leír valamit a füzetébe. Mégis miről jegyzetel? Nem is jár erre az
órára.

Egy ponton a professzor hátat fordít nekünk, hogy igyon egy kortyot.
Ashton kitép egy lapot a füzetéből, majd egyetlen szó nélkül
odacsúsztatja elém. Én összehúzott szemöldökkel lepillantok rá.

Több eszem is lehetett volna. Várhattam volna az óra végéig.

1. Zseniális vagyok.

2. Sármos vagyok.

3. Akkora a farkam, mint egy telivérnek.

4. Felhagytam az egyéjszakás kalandokkal.

5. Rettentő tehetséges vagyok, mint ahogy azt a múltkor

bizonyítottam.

Ui.: Ne bámuld a kezemet! Tudom, mit akarsz, hogy mit csináljak

vele.

A professzor alig másfél méternyire tőlem folytatja az előadást,

miközben a vérem a fejembe, a hasamba és a lábam közé szalad.
Mégis mit művel? Mégis miért írná azt le, aztán csúsztatná oda
nekem az előadás közepén? Ha van valami, amire egyáltalán nem
akarok gondolni, miközben a professzor csak mondja és mondja a
magáét a hülye Thomas Hardyról, az Ashton és az ő keze, és az,
ami múltkor a kocsiban történt...

Ashton megszorítja a térdemet, mire ugrok egyet ültömben.

Ösztönösen kicsapok a könyökömmel, és oldalba bököm Ashtont.

Ez éppen elég ahhoz, hogy magamra vonjam a tanár figyelmét.
– Van valami, amit szeretnének megosztani az osztállyal? – kérdezi
nyugodtan, ahogy vet ránk egy pillantást a szemüvege fölött.

Szinte észrevehetetlenül megrázom a fejemet, miközben úgy hetven

diák előrehajol a székében, tekintetüket a fejem hátuljának
szegezve.

Ez valószínűleg működött volna, a tanár talán békén is hagyott volna

minket. De ekkor muszáj volt letakarnom a könyvemen pihenő
üzenetet, mintha így próbálnám elnyomni a belőle ordító
illetlenséget.

Látom, ahogy a professzor tekintete az üzenetre téved.

A gyomrom egészen az előadóterem padlójáig zuhan.

– Levelezgetés az én órámon, az első padban. Szabad? – Egy

ráncos kéz nyúl ki felém, és a mellettem ülő sráccal való botrányos
viselkedésem bizonyítéka felé.

Kikerekedett szemmel és teljesen ledermedve bámulom azt a kezet,

miközben az agyam rémülten végigfut a lehetőségeimen.

Nincsen sok. A lábam miatt nem tudok kifutni a teremből, úgyhogy

maradt vagy az, hogy a számba tömöm az üzenetet, vagy az, hogy
leszúrom Ashton nagyszerű kezét a tollammal figyelemelterelés
gyanánt. Mind a kettővel bizonyosan elérném, hogy kiküldjenek az
óráról; az egyikhez ráadásul járna egy speckó kabát és egy bonusz
ottalvós buli dr. Staynerrel.

Úgyhogy végül vetek egy szúrós pillantást Ashton irányába, majd

átadom az üzenetet a tanárnak, és közben Istenhez fohászkodom,
hogy ne kezdje el hangosan felolvasni, mert akkor lehet, mégiscsak
a figyelemelterelő módszerhez kell folyamodnom.

– Nézzük csak, mi van itt...

A terem forogni kezd, és elhomályosul körülöttem, miközben mást
sem hallok, csak a fülemben vadul dobogó szívemet.

Biztos vagyok benne, hogy a terem zsong az izgatott suttogástól, a

csoporttársaim úgy várják, mi lesz ennek a vége, mintha csak egy
nyilvános akasztás következne, de én ebből semmit sem hallok. És
még csak Ashtonra sem merek nézni, mert ha somolyog, akkor
biztos, hogy pofán vágom.

– Mr. Henley, javaslom, hogy a tantermen kívül próbálja meghódítani

a hölgyet – mondja végül a professzor, ahogy vet egy szúrós
pillantást Ashtonra, majd apró labdává gyűri az üzenetet, és
beledobja a szemetesbe. Minden levegő kiszökik a tüdőmből. Hát
persze hogy ismeri Ashtont. Mindenki ismeri...

Ashton megköszörüli a torkát, ahogy a halk moraj egyre jobban

felerősödik mögöttünk.

– Igen, uram.

Nem tudom eldönteni, hogy szégyelli-e magát, vagy sem.

Nem vagyok hajlandó ránézni.

Ahogy a tanár visszasétál a pódiumhoz, a termet megtölti a diákok

csalódott kórusának hangja, ahogy a társaim rádöbbennek, ma
elmarad a kivégzés. Azonban mielőtt a professzor folytatná az
előadást, azért még hozzáteszi: – És ha az ifjú hölgy helyében
lennék, én erősen megkérdőjelezném az első pontot.

***

– Tisztában vagy vele, milyen közel álltál ahhoz, hogy ez a toll

keresztülszúrja a kezedet? – A hatás kedvéért még a magasba is
tartom a tollat, ahogy kisétálunk a teremből.

– Unatkoztam. Hardy első alkalommal is vacak volt.

– Nos, attól még nem kellett volna kínos helyzetbe hoznod az
előadás kellős közepén, nem igaz?

– Jobban örültél volna, ha nem jövök el? Csakis az igazat...

azt írta fel a doki.

Összeszorítom a fogamat. Mindennek ellenére végül, egy mosollyal

az arcomon, motyogva kinyögöm:

– Nem.

– Nem, micsoda?

– Nem, örülök neki, hogy eljöttél. Köszönöm.

– Nos, tudom a módját, hogyan mondhatnál köszönetet...

Rácsapok a karjára a könyvemmel, miközben vadul elpirulok.

– Lehetetlen vagy!

– Te pedig csodálatos. – Az alapján, ahogy elakad a lélegzete, sötét

szeme pedig megvillan, nem hiszem, hogy Ashton ezt hangosan is ki
akarta volna mondani.

Úgy kell leküzdenem a késztetést, hogy ne boruljak a mellkasára. A

nyelvemnek azonban nem parancsolok megálljt: – Hiányoztál.

– Nekem is te. – Hosszú szünet. – Ír... – Előbb lelassítja a lépteit,

majd megáll, és az ő perzselő, sötét Ashton-tekintetével felém fordul.
A gyomrom rögtön görcsbe rándul; egyszerre alig várom, hogy
halljam, mit fog mondani, és rettegek is tőle. – Szándékodban áll
felvenni?

– Mit?

– A telefonodat. – Kezével megböki a farmerem zsebét, ahová a

telefonomat dugtam. – Csörög.
Alighogy kimondja, megüti a fülemet Connor egyedi csengőhangja.

– Öhm, igen. – Kikapom a zsebemből a telefont, és a képernyőre

pillantva szembetalálom magamat Connor széles mosolyával és zöld
szemével. Megnyomom a hívásfogadás gombot. – Szia, Connor!

– Szia, kicsim! Éppen órára rohanok, de azért még egyszer meg

akartam kérdezni: jössz jövő szombaton a versenyre, ugye?

– Igen, délelőtt ott leszek. De délután a kórházban kell majd lennem

az önkéntes meló miatt.

Tisztán hallom a megkönnyebbülést a hangjában.

– Remek. A szüleim alig várják, hogy találkozzanak veled!

A gyomrom bukfencet vet.

– Mi? Te meséltél nekik rólam? – A „szépen, lassan” azt jelenti, hogy

„találkozz a szüleimmel’?

– Hát persze. Most rohannom kell. Majd később beszélünk!

– Hallom a kis kattanást, ahogy Connor leteszi a telefont, én pedig

ott maradok Ashtont bámulva, amint elmélázva rugdossa a járdára
hullott leveleket.

Amikor felpillant rám, összehúzza a szemöldökét.

– Mi van?

Rápillantok a telefonomra, majd vissza Ashtonra. Amikor

megszólalok, hallom az óvatos habozást a saját hangomban: –
Connor be akar mutatni a szüleinek.

Tudom, hogy miért mondom el ezt Ashtonnak. Tudni akarom, hogy ő

mit gondol erről.
Ashton megrántja a vállát, majd helyettem inkább a mellettünk
elhaladó szőke lányra fókuszál.

– Hé! – csattanok fel összehúzott szemöldökkel. – Én is itt vagyok!

Ashton lehajtja a fejét, és sóhajt egyet.

– Mégis mit akarsz, mit mondjak, Ír? – Arcán lemondó mosollyal és

alig palástolt fájdalommal, amit a legtöbb ember elől rejteget,
felpillant rám, és így folytatja: – Találkozz a szüleivel! Végül is így
logikus, azt hiszem. – Elhallgat, és összeszorítja az ajkát. – Együtt
jártok Connorral.

Úgy hallom a ki nem mondott szavakat, mintha az arcomba ordította

volna őket: Te meg én viszont nem.

– Mi lenne, ha nem járnánk? Számítana az neked? – Ő is ugyanezt

mondta nekem már többször is. Most rajtam a sor.

Ashton a tarkójához emeli a kezét. Becsukja a szemét, és hátrahajtja

a fejét a hűvös, kék, őszi ég felé. Én pedig csak nézem őt, némán
várakozva, miközben az emlékezetembe vésem torka és nyaka
vonalát, miközben ég bennem a vágy, hogy felé nyújtsam a
kezemet, és megérintsem a mellkasát, hogy ismét megosszam vele
azt a bensőséges pillanatot.

Leengedi a kezét, és a szemembe néz, miközben az állkapcsa

láthatóan megfeszül.

– Nem adhatom meg neked azt, amit akarsz, Ír. – Ismét nagyot
sóhajt, majd még hozzáteszi: – Mit gondolsz, egyedül is vissza tudsz
botorkálni a koliba?

Az alsó ajkamba harapok, miközben szúrós gombóc nő a

torkomban. Lesütöm a tekintetemet a könyveimre.

– Hát persze. Köszi, Ashton!

Kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de aztán be is csukja.
Látom, ahogy szinte észrevehetetlenül megrázza a fejét, mintha
figyelmeztetné magát.

– Majd még találkozunk! – Azzal hátat fordít, és elsétál.

TIZENHATODIK FEJEZET
Középszerű

Hármas alá.

Többször is pislogok, és közelebb tartom a szememhez a lapot,

hogy biztos legyek benne, nem hallucinálok.

Nem hallucinálok. Még mindig ott van, a kémia félévközi vizsgám

tetején a maga ronda, vörös valójában.

Az első egyetemi, félévközi jegyem, és majdnem kettes. Még sosem

kaptam rosszabbat ötösnél.

Soha.

Nyelek egyszer, kétszer, háromszor, ahogy elönt a rosszullét, a

vérem a fülembe tolul, a szívverésem pedig kiesik a ritmusból.

Talán nem vagyok a Princetonra való. Tudom, hogy nem tanultam

annyit, amennyit kellett volna, mivel annyi minden vonta el a
figyelmemet a tananyagról. Apámnak igaza volt. A pasik tényleg
kiszívják az okos lányok agyát. Vagy ez a helyzet, vagy az, hogy az
összes okos agysejtemet kinyírtam az ivászattal.

Nem maradt más, csak a hülye sejtek, akik szeretnek kuncogni, meg
azt, ha jól megfogdossák őket egy kocsiban.

Kisietek az ajtón, el a többi távozó diák mellett, olyan gyorsan,

amennyire csak lehet anélkül, hogy echte rohannék.

Ahogy kilépek az épületből a hűvös, szitáló esőbe, rákényszeríteni

magamat, hogy lelassítsak, mivel a bokámba belenyilall a fájdalom.
Még a végén ismét megsérül, ha nem vagyok elég óvatos.
Mint ilyenkor mindig, megszólal a telefonom. Connor általában felhív
ez után az órám után, mert ő is ilyenkor jön ki az övéről. Nem akarok
beszélni vele, mégis felveszem.

– Szia, kicsim! Mi a baj?

– Megbuktam a kémia félévközin! – Kész küzdelem, hogy ne

lábadjon könnybe a szemem. Nem akarok a campus közepén,
mindenki szeme láttára bőgni.

– Komolyan? Megbuktál? – Egyértelműen hallatszik a hangjában a

döbbenet.

– Nos... majdnem! – dadogom két akadozó lélegzetvétel közt.

– Oké. Lassíts le, Livie – mondja Connor összeszedetten. – Mondd

el, mi történt!

Veszek egypár mély, megnyugtató lélegzetet, majd belesuttogom a

telefonba:

– Hármas alát kaptam.

Connor hatalmasat sóhajt.

– Egy pillanatra rám hoztad a frászt, Livie. Ne aggódj!

Nekem is volt pár közepes jegyem az első évben. Semmiség az

egész.

Összeszorítom a fogamat. Semmiség az egész. Sikítani tudnék. Ez

az első rossz jegyem. A legeslegelső. És ez az egyik legerősebb
tantárgyam! Abból, ahogy összeszorul a mellkasom, sejtem, hogy
éppen egy kisebb szívrohamon esem át, alig tizennyolc évesen.

– Legközelebb majd jobban sikerül, Livie. Okos vagy.

Beszívom az alsó ajkamat, és bólintok egyet.

– Igen, persze.

– Jobban érzed magadat?

Nem.

– Persze. Köszi, Connor!

– Oké, rendben. – Connor befogja a kezével a mikrofont, majd

hallom, ahogy odakiált valakinek: – Elvigyelek? Persze...

– Aztán elveszi a kezét, és ismét hozzám beszél. – Mennem kell.

Lesz ma egy extra edzésünk. Az edző mindenkit megfenyegetett,

hogy aki késik, az futhat tíz mérföldet az esőben.

– Oké.

– Később még beszélünk, Liv – azzal bontja a vonalat.

Nem érzem jobban magamat. Egyáltalán nem. Az igazat megvallva,

még rosszabbul is vagyok.

A fejemet lehajtva elindulok vissza a koli felé, végig a könnyeimmel

küszködve, ahogy a gombóc a torkomban egyre nagyobbra nő.
Connor szinte magától értetődőnek tartja, hisz benne, hogy ez csak
egy egyszeri eset, nem kell túllihegni – mint ahogy mindenki más is.
Hát nem érti, hogy ez a majdnem kettes milyen nagy dolog nekem?
Mi van, ha nem tudok ennél jobbat?

Mi van, ha ez a vég kezdete?

Mire elérek a szobámig, már nem érdekel, hogy ki látja a

könnyáztatta arcomat. Tudom, hogy felhívhatnám dr. Staynert, de ő
mindent levezetne a szüleimhez, és ma nem akarom a robotpilóta-
elméletét hallgatni. Fel kéne hívnom Kacey-t, de...

képtelen vagyok rá. Mindazok után, amit azért tett, hogy segítsen ide
bejutni, nem akarok csalódást okozni neki.
Úgyhogy az egyetlen olyan dologra támaszkodom, amire ebben a
pillanatban tudok: Reagan bontatlan doboz Ben & Jerry Csokiterápia
jégkrémjére a minihűtőnk fagyasztórészében.

Önsajnálatom ünneplése akkor ér a csúcsára, amikor átöltözöm

pizsibe, hátrafogom a hajamat, és bemászom a takaróm alá, hogy
onnan bámuljam azt a padlón heverő, átkozott papírlapot.

Felmerül bennem, hogy elégetem, de úgy hallottam, hogy a tűzjelzők

rettentő érzékenyek.

Még van két doboz jégkrém a hűtőben, ha ezzel végeztem.

Úgy döntöttem, halálra fogom enni magamat. Öt perc múlva már az

első doboz felénél járok – Reagan ki fog nyírni –, amikor valaki
kopogtat.

Elengedem a fülem mellett. Mindenki, akivel most szívesen

beszélnék, éppen evezősedzésen van. Majdnem kikiáltok, hogy:
„Tűnj innen!”, de akkor a kopogtató tudná, hogy a szobában vagyok.
Úgyhogy csak tovább nyalogatom csendben a kanalamat. A
kopogtató azonban nem adja fel. Csak kopog és kopog és kopog,
egészen addig, hogy már biztos vagyok benne, dr. Stayner áll az
ajtóm előtt, aki azért jött, hogy beváltsa az ígéretét, és diliházba
zárjon.

Nagyot nyögve lemászom az ágyról, kanállal a számban és

jégkrémmel a kezemben az ajtóhoz botorkálok, és kinyitom.

Ashton az.

Az állam leesik, a kanál pedig kizuhan a számból. Ashtonnak

azonban gyorsak a reflexei, és még azelőtt elkapja, hogy földet
érhetne.

– Te meg mit keresel itt? – Nem kerüli el a figyelmemet, hogy

melegítőnadrág és edzőpóló van rajta. Edzésen kéne lennie.
Kikerülve engem belép a szobába, majd vet egy jelentőségteljes
pillantást a kezemben tartott jégkrémes dobozra.

– Jöttem, hogy megakadályozzam az elhízásodat.

Becsukom magam mögött az ajtót.

– Neked nincs edzésed?

– De. Te meg mit művelsz?

Visszavánszorgok az ágyamhoz.

– Jégkrémet zabálok pizsamában, az ágyamban. A sötétben.

Egyértelmű – motyogom.

Ashton odasétál az íróasztalhoz, és felkapcsolja a kis olvasólámpát,

ami lágy, barátságos derengésbe vonja a szobát.

– Connor mondta, hogy ki vagy akadva a vizsgaeredményed miatt.

Szavai visszarángatnak a realitás talajára, mire az alsó ajkam

remegni kezd. Még csak ki sem tudom mondani. Úgyhogy
egyszerűen csak arra az izére mutatok a földön, és hagyom, hogy az
a borzalmas jegy magáért beszéljen.

Lehajol, hogy felvegye, mire nekem meg elakad a lélegzetem, ahogy

pofátlanul megbámulom a seggét. Nem érdekel, ha rajta is kap.
Ennyi erővel akár oda is biggyeszthetném a „perverzet” a „csalódás”
alá az engem meghatározó dolgok listáján.

– A francba, azt hittem, hogy te valami szupergéniusz vagy, Ír.

Ez az utolsó csepp. A könnyek elkezdenek patakzani az arcomon,

és én semmit sem tudok tenni, hogy visszatartsam őket.

– Ó, egek, Livie, csak vicceltem! Basszus! – Ashton a hóna alá gyűri

a dolgozatot, aztán két hatalmas kezébe fogja az államat, és két
hüvelykujjával finoman törölgetni kezdi a könnyeimet. – Te aztán
valóban sokat sírsz.

– Jobb lenne, ha most mennél – zokogom, mivel tudom, hogy

mindjárt átkapcsolok randán-bömbölő módba, és inkább temessenek
el elevenen, mint hogy Ashton így lásson.

– Hé! – Két kezével megszorítja a vállamat. – Vegyél csak kicsit

vissza! Nem azért lógtam el az edzést, hogy most meg kidobj. Gyere
ide! – Kiveszi a jégkrémes dobozt a kezemből, és a szekrényre teszi.
Megfogja a derekamat, és felhelyez az ágyamra. – Helyezd magad
kényelembe! – mondja, majd magához veszi a jégkrémet, és
felmászik a létrán.

– Nem hiszem, hogy mindkettőnket elbír – motyogom két

zokogógörcs közt, ahogy Ashton befekszik mellém, a falhoz szorítva
engem.

– Meglepődnél, ha tudnád, mennyit kibírnak ezek az ágyak.

– Titokzatos mosolyából kiolvasom, hogy nem akarom tudni a

részleteket. Úgyhogy inkább csöndben maradok, amíg ő

mindkettőnket betakar a paplanommal, megigazítja a párnákat, hogy

mindegyik alatta legyen, majd a fejem alá dugja a karját, hogy az
oldalához bújjak, a fejem pedig a mellkasán nyugodjon.

Egy szót sem szól. Egyszerűen csak fekszik ott csendesen,

miközben ujjaival lomha köröket rajzol a hátamra, esélyt adva arra,
hogy lenyugodjak. Becsukom a szememet, és hallgatom a
szívverését – lassú és egyenletes és gyógyító.

– Még sosem kaptam hármas alát ezelőtt. Eddig mindig csak

ötöseim voltak.

– Soha?

– Soha. Egyet sem.

– A nővérednek igaza volt. Túlságosan, kibaszottul tökéletes vagy. –
Megfeszülök a szavait hallva. – Csak viccelek, Ír. – Felsóhajt. –
Tudom, hogy nem hiszel nekem, de nem kell tökéletesnek lenned.
Senki sem az.

– Nem vagyok tökéletes, de próbálok... csodálatos lenni –

mormolom.

– Tessék?

Felsóhajtok.

– Semmi. Csak... – Valami, amit apa mondott mindig. – Mi van, ha

ezzel még nincs vége? Mi van, ha rossz jegyet fogok rossz jegy után
kapni? Mi lesz, ha nem jutok majd be az orvosira? Mit fogok akkor
csinálni? Ki leszek akkor? – Kezdek megint pánikba esni.

– Akkor is te magad leszel. És higgy nekem, mindig is csodálatos

leszel. Nyugi.

– Nem megy! – A mellkasába fúrom az arcomat. – Buktál már el

valaha?

– Nem, de csakis azért, mert zseniális vagyok, emlékszel? –

Megszorongat egy kicsit a karjával, hogy jelezze, csak heccel. – Volt
egypár hármasom. Egy kettesem. Az arányos osztályzás néha
szívás. – Belemeríti az olvadó jégkrémbe a kanalat, majd a számba
dugja. – A többi vizsgaeredményedet megkaptad már?

Fel sem emelve a mellkasáról, válaszként megrázom a fejemet.

– Hogy érzed, hogy sikerültek?

– Tegnap még csak egy kicsit aggódtam. De most? – A kezemet a

vállára csúsztatom, így ölelem át, mivel közelebb akarok kerülni
hozzá, és magamba akarom szívni azt a biztonságérzetet, amit
felkínál nekem, ha csak egy rövid időre is. – Borzalmasan.
Rettenetesen. Ha ilyen rosszul sikerült a legjobb tantárgyam, akkor
irodalomból biztos megbuktam.

– Nos.., – Egy újabb adag jégkrémet kanalaz a számba. –

Felkészülés közben volt valami, amit máshogy csináltál, mint
korábban? Tanultál?

– Hát persze hogy tanultam! – csattanok fel.

– Nyugi! – Hallom, hogy nagyot nyel. – Nem... terelte el valami a

figyelmedet?

Becsukom a szememet.

– De igen – suttogom.

Ezt hosszú szünet követi, majd Ashton megkérdezi: – Micsoda?

Te. Ezt mégsem mondhatom ki. Nem Ashton hibája, hogy a

hormonjaim és a szívem háborút indított az agyam ellen.

– Sok minden. – A kezem öntudatlanul is lecsúszik a mellkasán, és

végül a tetoválásán nyugszik meg. Ott, ahol a sebhelye van.

Ashton izmai automatikusan megfeszülnek az arcom alatt.

– Már mondtam, hogy azt felejtsd el!

Hosszú időn keresztül mást sem hallok, csak a szívverését,

miközben előbb csak simogatom, majd dörzsölgetem azt a pontot a
mellkasán, az emlékezetembe vésve a kiemelkedő

heget. Mindez elég, hogy majdnem álomba merüljek.

– Dana apja apám fontos kliense, és ha Dana boldog, akkor az apja

is az.

Dana nevét hallva egy pillanatra megdermed a kezem, ahogy elönt a

bűntudat. Utána azonban rögtön újra mozgásra ösztökélem,
miközben próbálom egyenletesen venni a levegőt.

– És ha Dana apja boldog, akkor ő is boldog. És ha ő boldog...

– Ashton mindezt úgy mondja, mintha teljesen logikus lenne.

Mindebből azt szűröm le, hogy ez az ember (az apja) kicsi

gyerekként is bántalmazta, és még most, felnőtt férfiként is uralkodik
felette.

– Szóval még mindig együtt vagytok... de nem azért, mert így akarod
– suttogom, tovább cirógatva a mellkasát.

– Elrendezett kapcsolat ide vagy oda, azért Dana egészen

nagyszerű. Kedves és csinos. És jó messze lakik. – Már semmit sem
érez az egészből. Hallom a hangján. Beletörődött és tompa.

– Dana tud erről az egyezségről?

Halkan, gunyorosan felhorkant.

– Dana azt hiszi, össze fogunk házasodni. És ha... – Hirtelen

becsukja a száját. De azt hiszem, tudom, hová akart kilyukadni.

Ha az apja azt akarja, hogy Ashton vegye el Danát... Hideg fut végig
a hátamon, le a torkomon és a bordáim körül, mígnem jeges
ölelésként von körbe a rettegés. Istenem, mégis mivel veheti rá
minderre Ashtont?

Ösztönösen hozzábújok.

A fejemet éppen annyira oldalra fordítom, hogy egy kis együttérző

csókot tudjak lehelni a mellkasára. Vagy lehet, hogy ez a csók
inkább a megkönnyebbülésből fakadt? Az aziránt érzett
megkönnyebbülésből, hogy nem teszek tönkre egy boldog
kapcsolatot, mert ez az egész csak egy átverés?

– Nem tudsz elszabadulni tőle?

– Majd idővel. Lehet, hogy hónapok, lehet, hogy évek múlva.

Nem tudom, hogy mikor, amíg meg nem történik. De sokáig egész
jól tűrtem. – Egy pillanatra elhallgat. – Aztán a világ leggyönyörűbb
lánya állkapcson vágott.

Egy kis kuncogás szakad ki belőlem.

– Azt megérdemelted, te vodkabombatolvaj.

Kuncogásának vibrálását egész testemben érzem.

– Azelőtt még sosem értem el, hogy egy lány így remegjen,
miközben teljesen fel volt öltözve, Ír.

– Fogd be, és add oda a jégkrémet! – Felkönyöklök, és a kanál felé

nyúlok, de Ashton karja olyan hosszú, hogy egyszerűen képtelen
vagyok elérni.

– Szerintem már éppen eleget ártottál magadnak egy napra.

– Azt majd én eldöntöm. Amúgy meg miért is vagy itt, és nem

edzésen?

– Mert tudtam, hogy lesz itt egy szexi csaj király dudákkal és csokis
jégkrémmel összekent arccal.

Megdermedek. A tekintetem a pólómra siklik. A kopott, fehér

pizsamafelsőm egy pillanatra sem palástolja a tényt, hogy nincs
rajtam melltartó. És az arcom? Ashton pólójának állapotát
figyelembe véve amondó vagyok, igaza van.

– Milyen rossz a helyzet?

– Tudod, a bohócok hogyan kenik ki az ajkukon kívül is a szájukat

rúzzsal?

Ó, istenkém! A tenyeremet a gyomorszájába vágom, ahogy hirtelen

megpróbálok felülni.
Ashton megragadja a bicepszemet, hogy megállítson.

– Mégis hová mész?

– Megmosni az arcomat.

A pillanat törtrésze alatt könnyedén a hátamra vág, miközben

megragadja a csuklómat, és ránehézkedik, hogy ne tudjak
elmozdulni.

– Hadd segítsek! – Odahajol hozzám, és a nyelve hegyével lomhán

végignyalja a szám külső ívét, a tetején kezdve, balról jobbra, majd
lent, balról jobbra, útközben finoman felnyalogatva a jégkrémet.

Ha van olyan, hogy szűzszajha, na, akkor az én vagyok.

Hogyan is keveredtem már megint ilyen helyzetbe?

Becsukom a szememet, miközben a késztetés, hogy egyszerre

kuncogjak és teli torokból sikoltozzak, majd’ felemészt.

Ma reggel is, mint minden egyes reggel, amióta csak utoljára láttam
Ashtont, úgy ébredtem, hogy azt mondogattam magamnak, el kell őt
engednem, hogy ne is gondoljak rá, hogy maradjak azon az úton,
amin elindultam. A szépen-lassan úton Connorral.

De akkor meg hogy a pokolba kötöttem ki az ágyamban, próbálva

nem lihegni, miközben Ashton csokifagyit nyal az arcomról, és a
saját jedi elmetrükkömet próbálom alkalmazni rajta, hogy repetát
kapjak abból az estéből a kocsiban? Egy szót sem szóltam, hogy
megállítsam, pedig megtehetném.

Mondhatnám neki, hogy hagyja abba. Mondhatnám neki, hogy egy

hímringyó. Mondhatnám neki, hogy miatta magamat érzem
szajhának.

De ezek közül semmit sem teszek, mert nem akarom, hogy

abbahagyja.
Halkan nyöszörgök egyet, ahogy elhúzódik tőlem.

– Már majdnem jobb – mormolja, miközben kapkodja a levegőt.

Aztán az ajkammal folytatja a tisztogatást, balról jobbra végighúzza
a nyelvét a felső ajkamon, aztán az alsón is, balról jobbra. Képtelen
vagyok megállni, hogy ne nyissam résnyire a számat neki. Képtelen
vagyok megállni, hogy ne dugjam ki a nyelvemet automatikusan, az
övé után kutatva.

Ashton ekkor húzódik el tőlem, és néz le rám azzal a szomorú

tekintetével.

Azt hiszem, már előre tudom a választ, de azért csak felteszem a

kérdést, mert az ő szájából is hallani akarom: – Miért jöttél? Az
igazat mondd!

Nagyot nyel.

– Mert még a gondolatát sem bírtam annak, hogy zaklatott vagy.

De... – Figyelem, ahogy becsukja a szemét, majd a feje
előrehanyatlik. – Nem játszhatom veled ezt a játékot, Ír.

Fájdalmat fogok neked okozni.

Kis borostája a tenyeremet csiklandozza, ahogy felemelem a fejét,

hogy ismét a szemébe tudjak nézni.

És aztán nem törődöm semmivel.

A szavait elengedem a fülem mellett. Nem törődöm a gyomromban

ülő bűntudattal, sem a fejemben sikoltozó hangokkal. Figyelembe
sem veszem a belső küzdelmet, ami tudom, ott dúl benne. El
akarom felejteni az életemben növekvő

összes bizonytalanságot, és segíteni akarok neki elfeledni a sötét

szekrényeket és a ragasztószalagot és a derékszíját és a néma
börtönét.
Mindezzel mit sem törődöm, ahogy a kezemet a tarkójára
csúsztatom, majd odahúzom magamhoz, hogy meg tudjam csókolni,
és végighúzom a nyelvemet az alsó ajkán. Ashton lélegzete elakad,
majd érzem az izmait megfeszülni, ahogy habozik, a keze pedig
ökölbe szorul a párnámon a fejem mellett, ahogy küzd mindez ellen.

Nem akarom, hogy tovább küzdjön. Alig várom, hogy ismét

láthassam a sebezhető oldalát. Ismét közel kell, hogy érezzem
hozzá magamat. Azt akarom, hogy jól érezze magát. Azt akarom,
hogy én jól érezzem magam. Egyszerűen csak meg akarok
szabadulni... mindentől.

És pontosan ilyen érzés az, amikor Ashtonnal vagyok.

Mintha mindentől megszabadulnék.

És pontosan ezért nézek egyenesen, rendületlenül a szemébe, és

követelem:

– Segíts felejtenem egy kicsit!

Innentől kezdve nem habozik.

Zabolátlan szenvedéllyel az enyémhez nyomja az ajkát. Én is éppen

ilyen lelkesen fogadom, és úgy csókolom, mintha szükségem lenne
a tüdejében lévő levegőre, hogy éljek. Egy részem fél. Érzem
mélyen belül. Nem tudom, mihez fog ez vezetni, és nem tudom,
hogy készen állok-e rá.

De nem hiszem, hogy meg fogom állítani.

Olyan, mintha képes lenne olvasni a gondolataimban.

Megtöri a csókot, elhúzódik tőlem, majd lenéz rám, és azt suttogja:

– Mi nem... Semmit sem fogok ma elvenni tőled, Ír. Azt nem fogom
megtenni, amíg nem vagyok... szabad.
Nem kerüli el a figyelmemet, hogy nem használja a rá olyan jellemző
„baszni” és „dugni ” szavakat. Ugyanakkor viszont most nem az az
Ashton van itt velem, akit mindenki ismer.

Hanem az, aki mindenki más elől rejtőzködik.

Becsukom a szememet, ahogy száját a nyakamra helyezi, miközben

elcsodálkozom, hogyan is lehet az ajka egyszerre lágy és erőteljes.
Mire elér a kulcscsontomig, a mellkasom már vadul emelkedik és
süllyed. Ashton könnyedén feltolja, majd áthúzza a fejemen a
felsőmet. Ledobja a padlóra, majd eléggé felemeli magát ahhoz,
hogy meg tudja bámulni csupasz mellkasomat, amitől minden egyes
idegszál bizseregni kezd a mellemben.

– Aznap reggel, amikor itt ébredtem... – Egy pillanatra felpillant, és

pont rajtakap, hogy bámulom, mielőtt ismét lefelé fordítaná a
tekintetét. – Készen álltam térdre borulni és könyörögni neked, hogy
fedd fel ezeket.

Felszisszenek, ahogy kezébe fogja és cirógatni kezdi előbb az egyik,

majd a másik mellemet, mintha csak próbálná az emlékezetébe
vésni az alakjukat, a méretüket és a fogásukat.

Hüvelykujját

végighúzza

az

egyik

megkeményedett

mellbimbómon, mire egész testemben megremegek. Halkan

felnyögök, és elakad a lélegzetem, ahogy Ashton a szájába veszi, és
tehetséges nyelvével kényezteti. Képtelen vagyok megállni, hogy ne
fonjam a karomat a feje köré, hogy közelebb húzzam magamhoz,
majd hangosan felkiáltok, ahogy a foga a mellbimbómhoz ér, mire
gyönyör nyilall egyenesen a lábam közé.

Észrevettem, hogy ha ilyen hangokat adok, akár csak önkéntelenül

is, Ashton mindig reagál. Ezúttal annyi időre húzódik csak el tőlem,
hogy lerántsa magáról a pólóját. Abban a pillanatban, hogy levette a
felsőjét, máris dugja be alám a kezét, hogy meg tudja ragadni a
pizsamanadrágom derekát.

Késlekedés nélkül lehúzza rólam a bugyimmal együtt.

Pillanatok alatt teljesen meztelen leszek, ő pedig ismét szopogatni

kezdi a mellbimbómat.

Ismét a feje köré fonom a karomat, a saját fejemet pedig

visszafektetem a párnára, miközben élvezem, ahogy perzselő

bőre az enyémnek feszül, erekciója pedig a combomnak nyomódik.

Él bennem a késztetés, hogy kettőnk közé nyúljak, és köré
kulcsoljam az ujjaimat, de ahhoz meg kéne mozdulnom, és most
túlságosan kényelmesen fekszem. Úgyhogy mozdulatlan maradok,
és közben próbálom elképzelni, milyen érzés is lehetne, ha Ashton
belém hatolna. Ennek már csak a gondolatától is egyszerre lazulnak
el és feszülnek meg a combjaim, miközben a lábam köze kezd
benedvesedni.

És pontosan így fedez fel Ashton keze, amikor lecsúsztatja a

testemen.

– Bassza meg, Ír... – hallom a motyogását, mire még erősebben

szorítom

magamhoz,

miközben

a
fejem

hátrabicsaklik, és felnyögök, valamint némán hálát adok a

tanáromnak a vacak kémiajegyért.

– Ez így nem fog menni... – Ashton hirtelen legördül az ágyról.

Felüti bennem a fejét a pánik. Attól tartok, hogy valamit elrontottam.

Most itt fog hagyni, ilyen állapotban?

– Ülj fel, Ír!

Engedelmeskedem, mire Ashton felnyög, ahogy maga felé fordít, a

lábamat pedig lelógatja az ágy széléről. Egy pillanatra megáll, és
végighordozza tekintetét a testemen.

– Támaszkodj meg a könyöködön!

A lélegzetem elakad egy pillanatra, de azért megteszem, amit kért.

Azt hiszem, tudom, mire készül. Előrelép, miközben egy pillanatra
sem veszi le rólam a szemét, majd kezét a combom tövéhez helyezi.

– Az a helyzet ezekkel az ágyakkal...

A combizmaimban érzem Ashton erejét, ahogy elkezdi szétfeszíteni

a lábamat. Hirtelen sóbálvánnyá dermedve visszatartom a
lélegzetemet.

Tudom, hogy mire készül, és teljesen ki vagyok készülve.

Azonban Ashton továbbra is a szemembe néz, úgyhogy nem

ellenkezem.

– ...hogy nem jók...

Hirtelen ránt egyet rajtam, hogy a csípőm az ágy szélén legyen. Ujjai
végigsiklanak a lábaim mentén, ahogy a vállára helyezi őket. Aztán
most először elfordítja rólam a tekintetét, hogy végig tudja csókolni a
belső combomat, lassan befelé haladva; lélegzetétől várakozó
remegés fut végig a testemen.

– ...ilyen dolgokra.

Elakad a lélegzetem, ahogy a nyelve hozzám ér. Először rettentő

kényelmetlenül érzem magam, ahogy így kitárulkozom előtte. Úgy
értem, az, hogy Ashton arca olyan intimen ott van, nos, az idegtépő.
Ugyanakkor viszont... csodás érzés. És ahogy a zseniális nyelve és
az ügyes ujjai egyszerre dolgoznak, hamarosan elkezdem érezni azt
az ismerős, egyre csak feszülő

érzést, azt, ami kizárja a világ minden más zaját. Hagyom, hogy a
fejem hátrazuhanjon, becsukom a szemem, és egy remegő

sóhaj hagyja el az ajkamat, miközben próbálom az emlékezetembe

vésni, milyen remek érzés is ez. Ez biztos valami jel lehet Ashton
számára, mivel a szája egyre vadabbul és izgatottabban dolgozik
rajtam, miközben a combomat szorítja, ahogy közelebb húz
magához.

Amikor a gyönyör hulláma ismét mindjárt maga alá gyűr, képtelen

vagyok megállni, hogy ne emeljem fel a fejemet, és ne pillantsak le
rá. Ashton egyenesen a szemembe néz, és valami furcsa békesség
sugárzik a tekintetéből.

Amitől hirtelen a nevét kiáltom.

Olyan vagyok, mint egy rongybaba, ahogy Ashton visszaigazgat az

ágyba. Betakargat, aztán rákönyököl az ágy szélére.

– Nem akarod, hogy... – Az ajkamba harapok, ahogy pír önti el az

arcomat.

Kis, rejtélyes mosollyal az arcán elsöpri a hajamat a homlokomból.

– Az utóbbi pár este eléggé elfoglalt voltam, és le vagyok maradva

egy beadandóval. Jobb lesz, ha megyek és nekiállok.
Becsukom a szemem, és úgy élvezem, ahogy hüvelykujjával az
arcomat cirógatja, elmerülve abban a mély, bensőséges
kapcsolatban, ami köztem és Ashton közt kezd kialakulni. Aztán
álomba merülök.

Reagan úgy este tizenegy körül oson be a szobánkba. Egy ponton

újra felöltöztem, de még mindig az ágyban fekszem, arcomat a
párnámba fúrva, amin érzem Ashton kölnijének illatát, és közben
újra és újra lejátszom magamban a vele töltött délután eseményeit.
Két kézzel szorítom magamhoz ezt az eufórikus

utóérzetet,

miközben

elszántan

próbálom

megakadályozni, hogy a bűntudat, a kétség és a zavarodottság

visszaszivárogjon a tüdőmbe, mint valami fekete, fojtogató füstfelhő.

– Szia, Reagan! Hogy vagy?

Lehuppan az ágyára.

– Kidobtak a könyvtárból, mert túl hangos voltam.

Felhorkantok.

– Mit is csináltál túl hangosan? – Végül is Reagan esetében sosem

lehet biztos az ember, hogy tanulni ment a könyvtárba.

– Magamban tanultam. Szívás, mi?

Kuncogni kezdek, mivel pontosan tudom, mire gondol.

Reagannek szokása, hogy hangosan beszéljen tanulás közben.

Szerintem aranyos, bár sokan biztos idegesítőnek tartanák.

– Ó, ha tudnák... – Egy pillanatra elhallgat, majd lazán megemlíti: –

Találkoztam Connorral a könyvtárban.

– Ó, tényleg? – Próbálok könnyednek és ártatlannak hangzani,

miközben a bűnös szűzkurva csápjai a mellkasomat szorongatják.

Az ágy nyikorog egyet, ahogy Reagan fészkelődni kezd alattam.

– Kérdezte, hogy hogy vagy. Tudod, a miatt a vacak félévközi jegy

miatt.

Felsóhajtok.

– Már... jobban vagyok.

– Helyes.

Egy pillanatra elhallgatok, és veszek egy mély lélegzetet.

Aztán egyszerűen csak kibököm:

– Azt hiszem, szakítani fogok Connorral.

– Ó, tényleg? Lehet, hogy várnod kellene vele a hétvégéig. – Megint

fészkelődik egy sort, és hallom, ahogy rángatja a takaróját, mintha
képtelen lenne kényelmesen elhelyezkedni.

Kicsit furcsa, hogy meg sem kérdezi az okát, hogy egy cseppet sem
tűnik úgy, mintha megdöbbentette volna a kijelentésem.

Miért nem? Én meg vagyok döbbenve. Ha leírtam volna egy darab

papírra, hogy szerintem milyen is a számomra tökéletes pasi, aztán
rajzoltam volna egy karikatúrát, akkor gyakorlatilag Connor lenne az
oldalon.

– Be akar mutatni a szüleinek.

Mégis hogyan tehetném most ezt meg? Az anyja tudni fogja!

Az anyáknak kész radarjuk van az ilyen dolgokra. Nyilvánosan ki

fogja teregetni a szennyesemet. Ez lesz a princetoni evezőscsapat
történelmének első megkövezése.

– Hát akkor mutasson be a szüleinek, és aztán szakíts vele.

Ezzel nem teszel neki ígéretet, hogy hozzámész feleségül.

Másként meg baromi kellemetlen helyzetbe hoznád Connort és

magadat a verseny napján. Pedig már így is elég kellemetlen a
helyzet.

– Miért?

– Mert Dana is ott lesz.

Az a név... Olyan, mintha mellkason vágtak volna.

– És mi van, ha ott lesz? Nincs semmi köztem és Ashton közt.

– Hazug, hazug, hazug!

Reagan egy pillanatig nem felel.

– Nos, azt örömmel hallom, mert Ashton holnapra úgyis halott lesz.

– Micsoda? – Elönt a pánik.

– Kihagyta az esti edzést. Apa levadászta. Valószínűleg még mindig

odakinn futja a köröket, márpedig jó hideg van.

Fogalmam sincs, hogyan is kéne emiatt éreznem magamat.

Annyi biztos, hogy bűntudatomnak kéne lennie, mert most ezért

büntetik meg, mert velem volt. De... a kezemet a hasamra szorítom,
ahogy a szívem majd’ belereped az érzelmekbe. Tudta, hogy ez lesz
a vége, mégis eljött.
Reagan még mindig mondja:

– És azt se felejtsd el, hogy aznap este lesz a halloweeni buli.

Tuti nem akarod, hogy szuper kínos legyen. Meg aztán, nem mintha
te meg Connor már ágyba is bújtatok volna... nem igaz?

– De... Dana is ott lesz a bulin?

– Nem. Hallottam, ahogy Ashton mondta valakinek, hogy Dana

Queensbe megy majd, meglátogatni a családját.

Megkönnyebbülve sóhajtok egy nagyot.

– Amúgy meg én azt tanácsolom, hogy várj a jövő hétig, csak aztán
dobd a szépfiút.

Felsóhajtok.

– Ja, azt hiszem, igazad van. – Mi nekem még pár nap forrongó
bűntudat? Mondjuk, tulajdonképpen nem is rossz ötlet ez. Ezzel
büntethetem magamat. Megérdemlem. Az oldalamra fordulok; annyit
járt az agyam, hogy teljesen kimerültem. – Jó éjt, Reagan!

– Jó éjt, Livie!

Egy pillanatig csendben van, aztán ismét megszólal: – Hé, Livie? –

Reagan párszor megköszörüli a torkát, amiből tudom, hogy éppen
próbálja nem elröhögni magát. – Legközelebb légyszi akaszd ki a
zoknit az ajtóra, hogy tudjam, mire számítsak!

– Gyönyörűek!

Összegömbölyödve fekszem az ágyamban, a kezemben egy csokor

lila írisszel, miközben Connorral beszélek telefonon.

Nem érdemlem meg a csokrot. Ahogy téged sem.

– Emlékszem, mondtad, hogy szereted az íriszeket. Ősszel nem is
virágoznak amúgy, tudtad?

Elmosolyodom, miközben könnyek csorognak végig az arcomon.

Apa mindig sötétlila íriszekből álló csokorral lepte meg anyát minden
tavasszal. Csakhogy igazából nem volt semmi meglepetés a
dologban, mivel vagy öt héten keresztül – amíg csak virágzott az
írisz – minden péntek este hozott egy csokorral. Anya arcán
azonban mindig széles vigyor jelent meg, aztán meg legyezgetni
kezdte az arcát izgalmában, mintha apa éppen akkor kérte volna
meg a kezét. Kacey-vel mindig a szemünket forgattuk, utána meg
gúnyolódva leutánoztuk anya túljátszott lelkesedését.

Most pedig a lila íriszek emléke az árulásomhoz kötődik majd.

– Tudom, hogy nem. – Ez azt jelenti, hogy Connor egy kisebb

vagyont költött a csokorra, amit vagy importáltak, vagy üvegházban
növesztettek. – Miért kapom?

– Ó... – Connor elhallgat, és szinte látom magam előtt, ahogy

nekidől a konyhapultnak. – Csak hogy tudd, rád gondolok, és hogy
ne aggódj a miatt a jegy miatt.

Nagyot nyelek.

– Köszi!

Az a jegy. A hármas alá kémiadoga óta megkaptam a többi félévközi

vizsgaeredményemet is. Hármasok. Mindegyik, kivéve az angol
irodalmat, amire négyest kaptam. A tanár még oda is írta a
dolgozatomra, hogy tetszett neki, ahogy megközelítettem a komplex
témát. Mindezt úgy írta le, mintha a négyes jó dolog lenne. Mint
kiderült, az, ahogy megközelítettem a morális dilemmákat, amikkel
az Üvöltő szelek karaktereinek szembe kellett nézniük, imponált a
tanárnak. Talán pont azért tudok érdekes megállapításokat tenni
mások belső vívódásairól, mert többé már képtelen vagyok
értelmezni a saját morális álláspontomat. Úgy érzem magam, mintha
beléptem volna valami furcsa alkonyzónába, ahol minden, amit csak
eddig ismertem, a feje tetejére fordult. Felmerült bennem, hogy
küldök egy sms-t Ashtonnak, hogy szükségem lenne még egy kis
felvidításra, de ellenálltam a kísértésnek.

– A szüleim már alig várják, hogy találkozzanak veled holnap.

– Én is – hazudom összeszorított szemmel.

TIZENHETEDIK FEJEZET
Október 31.

Dr. Stayner egyszer azt mondta, mindenki életében van egy nap,
amelyik meghatározza, hogy ki ő, amelyik befolyással van arra, hogy
kivé lesz, amelyik elindítja a maga útján. Azt mondta, hogy ez a nap
egészen az utolsó leheletéig irányítani vagy kísérteni fogja az
embert. Erre azt feleltem neki, hogy túlzásokba esik. Azt mondtam,
ezt nem hiszem el. Mert ettől úgy hangzik, mintha az ember egészen
addig a napig nem lenne más, mint egy formálható agyagdarabka –
ami csak ül ott arra várva, hogy betegyék a kemencébe, hogy ott
aztán megkeményedhessenek a domborulatai és a ráncai, amik
magukba foglalják az identitását, a stabilitását. Vagy az instabilitását.

Ez egy eléggé valószínűtlen felvetés. Pláne egy pszichiáter szájából.

Azonban lehet, hogy dr. Staynernek mégiscsak igaza van.

Ha most visszatekintek az eddigi életemre, azt hiszem,

kijelenthetem, hogy a szüleim halálának a napja volt az a nap,
amikor betették a kemencébe.

És aztán október 31-e volt az a nap, amikor apró darabokra törtem.

– Úgy be fogok rúgni ma este! – jelenti be Reagan a karját magasba

emelve, a fejét pedig hátradöntve, ahogy a kora reggeli napfényben
sütkérezik. Egy cseppet sem érdekli, hogy a célvonalnál összegyűlt
tömeg közepén állunk, arra várva, hogy a fiúk kimásszanak a
győztes hajóból. Reagan ugyan figyelmeztetett, hogy ez a verseny
nagyon fontos, de még így is meglepődtem, amikor megtudtam,
hogy több mint négyszáz csapat vesz részt a versenyen.

– És ez mégis miben különbözik az összes többi hétvégédtől?

– cukkolom, ahogy összébb húzom magamon a vékonyka
dzsekimet. A három Miamiban eltöltött év alatt elszoktam a csípős,
északi hidegektől, amikben felnőttem. Az pedig, hogy reggel van, és
lenn vagyunk a vízparton, csak ront a helyzeten.

– Nem tudom, mire gondolsz. Ez most teljesen más. Egy hétig nincs
tanítás, és a ma esti buli kolosszális lesz. – Elkezd izgatottan fel-le
ugrálni, miközben megjelennek azok a cuki gödröcskék a szeme
alatt, mézszőke lófarka pedig ide-oda himbálózik. – És beszereztem
a lehető legcukibb szexi nővérke jelmezt.

Csak a fejemet rázom Reagant hallgatva. Már láttam a jelmezét.

Valóban cuki, és kétség sem férhet hozzá, hogy szexi.

És semmi köze sincs a valódi nővérruhákhoz. Grant teljesen be fog

tőle indulni.

– Te pedig szexi diáklánynak öltözöl majd, ugye?

Mint kiderült, a bulin az összes női jelmeznek „szexi ”-vel kell

kezdődnie – ez Grant és Ty ötlete volt. És sajnos biztos vagyok
benne, hogy én lennék a különc, ha nem engedelmeskednék ennek
a szabálynak.

– A diáklány még megy. A szexi nem hiszem.

Reagan látta a rakott szoknyámat, amit akkor viseltem, amikor

Ashton elvitt a kórházba, és eldöntötte, hogy ő majd kiegészíti
nekem a jelmezt. Aztán harisnyatartóval, combfixszel meg vörös
tűsarkúval jött haza. Felsóhajtok. Az igazat megvallva, nem vagyok
benne biztos, hogy el akarok menni.

Minél hamarabb véget ér ez a hétvége, annál hamarabb

szabadulhatok meg a bűntudattól, ami mintha kiszívná a levegőt a
tüdőmből. De Reagan hallani sem akar erről.

Felém fordul, és azzal a kiskutyatekintettel néz rám, amit amúgy

Grantnek szokott tartogatni.
– Ne merészelj cserben hagyni, Livie! Halloween van!

– Én... nem is tudom. Van ez az izé, aztán meg az önkénteskedés...

– Arról nem is beszélve, hogy alig aludtam az elmúlt négy éjjel, mert
az agyam nem volt hajlandó kikapcsolni, a gyomrom meg folyton
görcsben volt. A rettegés, az szakít mindjárt darabokra. Rettegek
attól, hogy találkoznom kell Connor szüleivel, és rettegek attól, hogy
a tündéri és mit sem sejtő barátnőjével kell majd látnom Ashtont.

Rettegek attól, hogy látnom kell Ashton apját.

Azt sem tudom, egyáltalán eljön-e; nem kérdeztem meg. De már

csak annak a gondolatától, hogy itt lehet, rosszul vagyok.

Nagyon kevés dolog van, ami életre kelti bennem az erőszakos

énemet. Az egyik ilyen, ha bántják azokat, akiket szeretek. A másik,
ha bántanak egy gyereket. Ő mindkettőt megtette. Talán, ha
nekiesek Ashton apjának, akkor egy az egyben megúszhatom, hogy
találkozzak Connor szüleivel?

– Nyugi! – mondja Reagan, ahogy meglök egy kicsit. – Csak mondd,

hogy: „Helló, örvendek a találkozásnak, viszlát!” Ennyi.

– És aztán mi lesz, Reagan? Hogyan szakítsak vele? Semmi rosszat

nem tett, amit felhozhatnék ellene.

Ellentétben velem. Savanyú íz tölti meg a számat. Connor szemébe

kell majd néznem, és fájdalmat okoznom neki. Nem kerülhetném el
valahogy ezt a részt? Csak úgy két hónapja vagyunk együtt. Mégis
mi ilyenkor az etikett? Talán szakíthatnék vele e-mailen keresztül...
Kacey biztos tudna nekem ebben segíteni, de tekintetbe véve, hogy
eddig ezt az egész ügyet titkoltam a nővérem elől, ha most előállnék
vele, tuti, hogy Kacey egy délutánra elegendő kérdéskavalkádot
borítana a nyakamba, amivel még nem állok készen szembenézni,
és aztán olyan dolgokat kellene bevallanom, amiket egyáltalán nem
akarok.

– Livie!
Megfordulok, és Connort pillantom meg fehér-narancssárga
trikójában és fekete rövidnadrágjában – ez a csapat meze –, ahogy
arcán széles vigyorral utat tör magának a tömegen keresztül. Éppen
az izzadságtól csillogó testét törölgeti.

Veszek egy mély, megnyugtató lélegzetet. Meg tudod csinálni. Csak

legyél hozzá továbbra is kedves. Csak még pár nap, amíg kitépem a
szívét a helyéről, hogy aztán jól megtapossam.

– Kérsz egy ölelést?

Mosolyogva felhúzom az orromat, és vállból elfordulok tőle.

Ezt tulajdonképpen meg sem kell játszanom. Az izzadt Connor nem

éppen a legvonzóbb dolog a világon. Connor elkuncogja magát, és
ölelés helyett csókot nyom a homlokomra.

– Rendben, akkor talán majd később. Hogy tetszett a verseny?

– Nagyszerű volt! – Az izgalomtól ökölbe szorított kézzel figyeltem,

ahogy a srácok az első helyen beeveztek a célba, teljes
szinkronban, a mozdulataik erősek és elegánsak.

– Valóban. – Végigpillant a fejek tengerén, majd így folytatja: –

Mindjárt visszajövök. Te csak maradj itt, oké? – Halvány ránc jelenik
meg a szemöldöke közt. – Jól vagy? Olyan furának tűnsz
mostanában.

Rögtön mosolyt erőltetek az arcomra.

– Jól vagyok. Csak... az idegesség. – Lábujjhegyre állok, és finom

kis csókot nyomok az ajkára.

Jókedv csillan abban a szép, zöld szemében.

– Ne legyél ideges! Imádni fognak téged. Maradj csak itt!

Számos szempontból nézve ettől jobban aggódom, mint attól, hogy

az anyja majd vádlón rám mutat, miközben több ezer ember előtt
elordítja magát, hogy: „Szajha!”

Mozdulatlanul figyelem, ahogy magas alakja beleveszik a tömegbe.

Aztán megfordulok, és az én hatalmas, gyönyörű emberemet

kezdem el keresni. Szinte rögtön megpillantom. Nem lehet nem
észrevenni. Nedves haját hátratűrte, a tincsei különböző

szögekben hullanak alá az arca körül. Az izmai feszesek az előbbi

megerőltetéstől. Testét vékony izzadságréteg borítja, csakúgy, mint
Connorét. Azonban rádöbbenek, hogy ha róla lenne szó, egy
pillanatig sem haboznék a nyakába vetni magamat.

Egy törülközővel a nyakán, az izzadságát törölgetve sétál fel a víztől.

Ahogy felemeli a fejét, a tekintetünk rögvest összetalálkozik, mire
elakad a lélegzetem. Eltelt pár nap, amióta utoljára láttam, és a
testem ösztönösen hozzá húz.

– Gratulálok! – tátogom, ahogy megvillantok felé egy széles mosolyt.

Bólint.

Aztán megfordul, és elindul a csinos, szőke lány felé, aki egy

csapatnyi emberrel vár rá oldalt. Végignézem, ahogy Dana az arcán
széles vigyorral rögtön az oldalához bújik. Ashton egy pillanatnyi
habozás nélkül átöleli a vállát, és úgy mosolyog le rá, mintha senki
más nem létezne számára a világon. Mintha ott sem lennék, alig hét
méterre tőle, végignézve az egész jelenetet.

Akár valós a kapcsolatuk, akár nem, arra emlékeztet, hogy Ashton

nem az enyém. Hogy sosem volt az.

Talán sosem lesz az enyém.

Egy pillanatra minden levegő kiszorul a tüdőmből.

A szúró fájdalom és a kicsordulni készülő könnyek – könnyek,

amiket nincs jogom ejteni – ellen küzdve nyelek egyet, majd a két
velük lévő, idősebb pár felé fordítom a figyelmemet.
Az egyikről gyorsan megállapítom, hogy biztos ők Dana szülei –
túlságosan hasonlít rájuk, hogy másképp legyen. Aztán a másik pár
felé fordulok, annak is a hölgytagja, egy divatos, talán harminc körüli,
szőke nő felé. Éppen unott képpel bámulja a telefonját, ami arról
árulkodik, hogy úgy rángatták ide, és alig várja, hogy távozhasson.
Egy jól öltözött és vonzó, idősebb férfi áll mellette, a hajában ősz
csíkokkal.

– Az ott Ashton apja – suttogja nekem Reagan, miközben látom,

ahogy a férfi kissé mereven odanyújtja a kezét Ashtonnak. Ashton
rögtön megragadja, de észreveszem, hogy közben lehajtja a fejét.
Nem vagyok benne biztos, hogy ez a tisztelet vagy a behódolás jele-
e.

Fürkésző tekintettel figyelem a férfit, és közben a benne rejlő

gonosz és a fia nyakára zárt béklyó nyomait kutatom. Semmit sem

látok. De tudom, hogy ez nem jelent semmit, hiszen már láttam a
kegyetlensége bizonyítékát. Láttam a hegeket, az övét, a
beletörődést és a fájdalmat Ashton tekintetében azon kevés
alkalomkor, amikor közel engedett magához. És ennek a férfinak a
mosolya nem éri el a szemét. Ezt észreveszem.

Tekintetemet Dana apjára fordítom, miközben az jár a fejemben,

hogy vajon hogyan is zajlottak azok a bizonyos beszélgetések. Vajon
Dana apja tudja, hogy a lányát biztosítékként használják fel?

Reagan megdörgöli a hátamat.

– A pasas egy szemétláda, Livie. Egy nevetségesen szexi, borongós

szemétláda, és nekem is nehezemre esne nemet mondani neki, ha
nálam is elérné, hogy úgy sikítsak...

El kell fordítanom a tekintetemet Ashtonról, ahogy teljesen

belepirulok az emlékbe.

A sorozatos kis csipkelődéséből kikalkuláltam, hogy Reagan pont a

dolgok tetőpontján nyitott ránk. Felsóhajt.
– Semmi érdemleges nincs a felszín alatt. Ő egyszerűen ilyen.

Szeret játszadozni.

Igaza lenne? Nem játszhatom veled ezt a játékot, Ír.

Bedőltem volna Ashton színjátékának? Szívem minden egyes

porcikája azt mondja, hogy nem. De az eszem... Az egész annyira
zavaros, pedig nem kéne annak lennie. Van egy csodálatos pasim,
aki éppen idefelé tart a szüleivel, hogy bemutasson nekik, miközben
én meg mindjárt elbőgöm magam egy olyan srác miatt, akitől minden
önuralmamat, minden józan eszemet elveszítem. Aki fájdalmat okoz
nekem.

– Csirpe! – Grant hangos kiáltása egy pillanatra eltereli a

figyelmemet belső vívódásomról, ahogy hátulról megragadja
Reagant, majd hosszú, inas karját a lány köré kanyarítja, és
szorosan átöleli.

Reagan felsikkant, majd megfordul, és rövid karját a srác nyaka köré

fonja.

– Hagyd abba! Apu itt van valahol a közelben. – Csókot nyom Grant
arcára.

Mintha csak erre várt volna, felhangzik Reagan apjának öblös

hangja a hátuk mögül.

– Grant!

Reagan rögtön elhúzódik tőle, miközben a szeme egy pillanatra

hatalmasra kerekedik.

– A francba! – motyogja, miközben eloldalaz Grant mellől, még pont

azelőtt, hogy Robert hatalmas alakja megjelenne mellette.

– Szép futam volt, fiam! – veregeti hátba Robert Grantet.

– Köszi, edző! – Grant megvillantja jellegzetes, bohókás vigyorát, de
észreveszem, hogy képtelen állni Robert tekintetét, és a szeme
gyorsan a tömeg felé villan.

Ha Robert észre is veszi Grant idegességét, nem teszi szóvá.

– Ty téged keres. – A víz felé mutat, aztán még hozzáteszi: – Ott

lenn. – Jó messze a lányától.

Grant szalutál, majd sarkon fordul, és beleveszik a tömegbe.

– Ifjú hölgy... – kezdi Robert dühösen összehúzott szemöldökkel,

ahogy lepillant aprócska kislányára.

Reagan lendületből átöleli apja méretes pocakját.

– Remek futam volt, apuci! Most megyek, és megkeresem anyát! –

Akárcsak egy kisgyerek a tömegben, Reagan könnyedén
becsusszan két ember közé, és még azelőtt eltűnik, hogy az apja
bármi mást kinyöghetne, miután Robert csak a fejét rázza felé.

– Kíváncsi vagyok, meddig fog még tartani, amíg bevallja nekem,

hogy együtt vannak.

Az állam leesik, és semmi kétségem nincs afelől, hogy a szemem is

kikerekedik a döbbenettől. Most tesztel engem? Arra kíváncsi, hogy
vajon igazolni fogom-e a gyanúját?

– Ó, ne mondd el neki, hogy tudom! – Robert lemondóan megrázza

a fejét. – Amíg azt hiszi, ellenzem, hogy vele legyen, Granttel fog
maradni.

Össze kell szorítanom az ajkamat, hogy ne nevessek fél hangosan.

Már értem, honnan örökölte Reagan a tehetségét a megtévesztés
terén.

– Szóval, hogy tetszett a verseny, Livie?

– Izgalmas volt.
Elmosolyodik.

– Ugye? Na, most majd rendesen meg kell dolgoztatnom a srácokat

télen, hogy készen álljanak a tavaszi szezonra. – A tömegből valakik
az edző után kiabálnak. Robert felemeli a kezét, hogy jelezze,
hallotta, majd sóhajt egyet. – Egy nyugodt percem sincs a verseny
napján... – Ahogy visszafordul felém, látom, hogy a mosolya helyét
komoly arckifejezés vette át. – Még mielőtt elfelejtem... – Belenyúl a
dzsekije zsebébe, és kihúz onnan egy kicsi, dísztelen borítékot. –
Reméltem, hogy ma összefutunk.

Összehúzott szemöldökkel, óvatosan kinyitom, majd kihúzok belőle

egy fényképet. Az előhívás minőségéből egyértelműen látszik, hogy
régi fotó. Egy fiatal pár van rajta, akik éppen egy fának dőlnek, a fiú
karja a lány válla körül, miközben a lány a fiú mellkasán nyugtatja
hollófekete hajjal fedett fejét. Mindketten mosolyogva néznek a
kamerába.

Elakad a lélegzetem.

A szüleim.

Egy pillanatig szóhoz sem jutok. Szabad kezemet a számhoz

kapom, ahogy csak bámulom azt a két arcot, amikre olyan jól
emlékszem, mégis annyira idegenek számomra.

– Mégis honnan... – A hangom elbicsaklik.

– Halmokban állnak a régi, iskolai fotókkal teli dobozok a padláson.

Már évek óta mondogatom, hogy át kéne nézni őket.

Nem jutok szóhoz.

– Sejtettem, hogy talán lehet egy régi képem a szüleidről, de nem

voltam benne biztos. Kellett vagy egy hét, hogy minden át legyen
nyálazva.
– Ezt ön tette? – Felnézek Reagan apjára. – Úgy értem... – A
könnyeim még csak nem is fenyegetnek, hanem egyszerűen csak
elkezdenek potyogni. – Köszönöm. Egy képem sincs róluk az
egyetemi éveikből.

Kinyitja a száját. Észreveszem a pillanatnyi habozását.

– Tudom, Livie.

Mindössze csak egy pillanatra húzom össze a szemöldökömet

zavarodottságomban, mielőtt összeállnának a fejemben a dolgok.

Erről mindössze csak egyetlen ember tudott.

Ashton szólt Robertnek.

– Nem én kutattam át a dobozokat. – Egyenletesen beszél, és

közben a szemöldökét mindentudón a magasba húzza.

Reszketeg lélegzetet veszek.

– Ashton?

Egy pillanatnyi habozás után Robert bólint.

– Rögtön felismerte őket. Nem lehet nem észrevenni a hasonlóságot

közted és édesanyád közt.

Újra lepillantok a képre. Akár én is ülhetnék ott. Ezt Ashton tette?

Ashton egy hetet töltött azzal, hogy átnyálazza valakinek a poros
fotóit, egy olyan kép után kutatva, amiről nem is tudta, hogy létezik-
e. Értem?

– Hiába ismerem már három éve, nem tudok sokat arról a srácról.
De valami azt súgja, hogy az ő esetében semmi sem pontosan az,
aminek látszik. – Úgy összeszorítja az ajkát, hogy a végén csak egy
keskeny vonal marad belőle. – Csak azt tudom, amit látok. Hogy
nagyon törődik a csapattársaival, hajtja őket, hogy mindent
kihozzanak magukból, és hogy bármit megtenne értük. Ezzel pedig
mindenki tisztában is van a csapatban, és tisztelik is érte. Született
vezető, amikor kinn van a vízen. Ezért is ő a kapitány. Szerintem egy
nap remek edző válhatna belőle.

Ha esetleg ahhoz lenne kedve. – A tekintete elfátyolosodik, mintha

elmerengene valamin. – Olyan, mintha... mintha megszabadulna
attól, ami a szárazföldön visszatartja, bármi legyen is az.
Mindenesetre – mondja Robert, ahogy ismét felém fordítja a
tekintetét – megkért, hogy ne mondjam el ezt neked.

Azt mondta, találjak ki valami légből kapott mesét arról, hogyan is

botlottam bele véletlen. – Vágyakozón elmosolyodik. – De úgy
gondoltam, fontos, hogy tudd.

A kezemmel durván letörlöm az arcomról patakzó könnyeket, még

mielőtt az egyik lecsöppenne, és ártana a képnek.

– Köszönöm – suttogom.

Robert rám kacsint.

– Most pedig, ha megbocsátasz, meg kell találnom az én önfejű

kislányomat, és pózolnom kell pár fotóhoz. – Azzal elsétál, a tömeg
pedig utat nyit neki.

A folyó, a tömeg, mindennek nyoma veszik, ahogy bámulom a

kezemben tartott, tízszer tizenöt centis fotót, ahogy végighúzom az
ujjamat a szélén, megérintve a képen szereplő

embereket. Annyira beleveszek, hogy alig veszem észre, ahogy

Connor átöleli a derekamat.

– Jól vagy? – Úgy kell elszakítanom a tekintetemet a szüleim

arcáról, majd felpillantva azt látom, hogy Connor szinte állandó
mosolya megremeg. – Kicsit sápadtnak tűnsz.

– Jól vagyok, csak... – Veszek egy mély lélegzetet, és közben

próbálom feldolgozni ezt a hihetetlenül intenzív érzést, ami elönti a
mellkasomat. Csak mi?

– Azok a szüleid? – Közelebb hajol, hogy jobban meg tudja nézni a

kezemben tartott képet. – Azta, nézd csak anyukádat!

Honnan szerezted?

Megköszörülöm a torkomat.

– Reagan apjától.

– Azta, ez igazán kedves tőle.

– Igen, az – visszhangozom. Nem, nem kedves, Connor. Ez

csodálatos, hihetetlen, lenyűgöző, Connor. Eget rengető. Az én
egem. Megrengett. Amit ismertem, vagy legalábbis azt hittem, hogy
ismerem, nincs többé.

Vajon Connor rászánt volna egy egész hetet arra, hogy átnézze
azokat a dobozokat? Halogatta volna a tanulást, kockára tette volna
a jegyeit csakis értem? A megjegyzés, amit Ashtont tett, hogy le van
maradva a beadandójával... hogy valami lefoglalta az estéit. Hát ez
volt az, ami lekötötte.

Most mást sem akarok tenni, csak Ashtonhoz rohanni, megérinteni,

a közelében lenni, köszönetet mondani neki.

Elmondani, milyen fontos is nekem.

– Gyere! – Connor megfogja a kezemet, ilyen gyorsan lezárva az

egész témát. Mintha semmiség lenne az egész. – Gyere, ismerd
meg a szüleimet!

Többé már nem csak szimplán félek attól, hogy találkozzam Connor
szüleivel; mostanra ez lett az abszolút utolsó dolog, amit csinálni
akarok ezen a földön. De csapdába estem. Nagyot nyelve, hogy
leküzdjem a hirtelen rám törő hányingert, hagyom, hogy Connor
átvezessen a tömegen, és közben az arcomra erőltetem a
legmeggyőzőbb műmosolyomat, amit csak össze tudok hozni, és
imádkozom, hogy ha gúnyosra sikerül is, azt Connor szülei az
aziránt érzett idegességem számlájára írják, hogy a fiuk bemutat
nekik.

Connor megáll egy idősebb pár előtt.

– Anya. Apa. Ő itt – gyengéden a derekamra helyezi a kezét – Livie.

– Szia, Livie! A nevem Jocelyn – mondja Connor anyukája arcán

széles mosollyal. Magamban megjegyzem, hogy Connor tőle
örökölte a szeme és a haja színét. Nincsen akcentusa, de
emlékszem, Connor azt mondta, hogy ő amerikai. Tekintete
fürkészőn végigszalad rajtam, ahogy felém nyújtja a kezét. Az egész
teljesen ártalmatlan és egyáltalán nem kellemetlen, ám mégis úgy
kell megacéloznom magamat, hogy ne rázkódjam össze.

Mellette ott áll Connor apja.

– Szia, Livie! – Pont úgy beszél, mint Connor és mint az apám, de az

ő akcentusa még érzékelhetőbb. Ha nem épp egy hajszál választana
el attól, hogy menekülőre fogjam, mintha lángra kaptam volna, akkor
teljesen odáig lennék érte. – Szintén Connor, az idősebb. Mindketten
nagyon örülünk, hogy megismerhetjük az ifjú hölgyet, aki végre rabul
ejtette a fiunk szívét.

Rabul ejtette a fiunk szívét? Mi történt a szépen-lassannal?

Oldalra pillantok, és látom, hogy Connor elpirult.

– Elnézést, nem akartunk zavarba hozni – mondja Connor apja,

ahogy megveregeti a fia vállát. – De ez az igazság.

Connor játékosan végighúzza hüvelykujját a hátamon, miközben az

idegesség összegyűlik a gyomromban, és összeszorítja a
mellkasomat, hogy már levegőt sem kapok. Ez rossz, rossz, rossz.
Annyira helytelennek érzem.

Felöltöm a tőlem telhető legszebb mosolyomat.

– A fiuk remek ember. Biztos büszkék rá.

– Ó! El sem tudom mondani, hogy mennyire büszkék vagyunk rá. –

Jocelyn ragyogó mosollyal pillant a fiára. – Nagyszerű jövő áll előtte.
Ami éppen most lett nagyszerűbb, hogy már te is benne vagy.

Megőrültek? Alig két hónapja ismerem! Kissé lesütöm a

tekintetemet, és szemügyre veszem a tökéletes kardigánt és
gyöngysort, ami kikandikál Jocelyn tökéletes gyapjúkabátja alól, mire
makulátlanul nyírt gyepek és ölebek képe villan fel előttem – amik
mind részei annak a tudatalattim által összeállított, idealizált életnek,
amit megoszthatnék az éppen mellettem álló sráccal. Akiről egészen
eddig azt hittem, hogy ő

az egyetlen srác. Azzal, aki nem rejti a sebhelyeit tetoválások mögé,

aki nem viseli a sötét gyermekkorának jelképét a csuklóján, akit nem
temetnek maguk alá a titkai, beleértve azt is, hogy hogyan és mikor
halt meg az édesanyja. Aki emellett nem töltene egy hetet azzal,
hogy egy darabka papír után kutasson, ami vagy létezik, vagy nem,
csakis azért, mert azt szeretné, hogy az enyém legyen, nem pedig
azért, mert azt akarja, tudjam, hogy egy egész hetet szánt arra, hogy
megtalálja.

Itt áll közvetlen előttem az az élet, amit azt hittem, a szüleim nekem
szántak. Az egyetlen élet, amibe valaha is bele tudtam képzelni
magamat. Megtaláltam.

És most minél hamarabb el kell menekülnöm előle.

– Nagyon sajnálom, de délután önkéntes munkát végzek a

kórházban. Most mennem kell, vagy le fogom késni a vonatot.

– Ó, természetesen, drágám. Connor mesélte, hogy doktori pályára

készülsz, igaz? – Jocelyn helyeslően bólint. – Mondta, hogy
nagyszerű tanuló vagy.

Igen, csupa hármasom van!

– Rendben van – mondja Connor. – Mára már éppen eléggé zavarba
hoztatok. – Lehajol, hogy puszit nyomjon az arcomra, és a fülembe
súgja: – Köszi, hogy eljöttél megnézni a versenyt, Livie! Te vagy a
legjobb.

Megvillantok felé egy minden bizonnyal erőltetett mosolyt, aztán

görcsösen bólintok, majd sarkon fordulok, és olyan gyorsan,
amennyire csak tudok anélkül, hogy rohannék, elmenekülök onnan.
A tekintetemmel végigpásztázom a tömeget az én törött csillagom
után kutatva.

De már elment.

– Azt hittem, majd’ ki fogtok ugrani a bőrötökből a halloween miatt.

Tudjátok... hogy jelmezbe bújhattok, meg minden. – Picit
megrángatom Derrick cowboymellényét. Ő erre csak megvonja a
vállát, és tovább tologatja a kisautóját előre-hátra, lomha
mozdulatokkal, lehajtott fejjel. Félek megkérdezni, hogyan érzi
magát.

– Nem engedik, hogy túl sok édességet együnk – morog Eric

törökülésben ülve, miközben a kalózos szemkötőjét piszkálja. – És
Gale nővér azt mondta, hogy elveszi a kardomat, ha még valakit
megkergetek vele.

– Hmm. Ez mondjuk valószínűleg jó szabály.

– Te minek öltözöl be, Livie?

– Boszorkánynak. – Szó sem lehet róla, hogy elmagyarázzam egy

ötévesnek, hogy a diáklány miért is elfogadható halloweeni jelmez.
El tudom képzelni, hogy az miféle kérdésekhez vezetne.

– Este buliba megyek – ismerem be vonakodva.

– Ó! – Eric végre leveszi a szemkötőjét, hogy rendesen szemügyre

tudja venni. – Úgy volt, hogy nekünk is lesz ma bulink, de aztán
lefújták.
– Aztán miért?

– Lola miatt.

Lola. A rémület végighúzza jeges ujjait a hátamon.

Mindössze egyetlen olyan indokra tudok gondolni, ami miatt

lefújnának egy bulit, amit egy csomó olyan gyereknek szerveztek,
akiknek mindennél nagyobb szükségük van rá. Nem akarom
megkérdezni.

– Mi van Lolával? – Nem tudom megállni, hogy ne remegjen a

hangom.

Észreveszem, ahogy Derrick egy picit megmozdítja a fejét, mintha

összenézne a bátyjával. Amikor Eric ismét rám pillant, a szemében
szomorúság csillan.

– Nem mondhatom el, mert egyezséget kötöttünk.

– Lola... – Megköszörülöm a torkomat, hogy megszabaduljak a

hirtelen megjelent gombóctól, miközben furcsa zsibbadtság tör rám.

– Livie, miért nem beszélhetünk róla? Azért, mert szomorú leszel

tőle?

Azért, mert szomorú leszel tőle? A pici hangja olyan ártatlan és

kíváncsi. Olyan lényegre tapintó. Jó kérdés, Eric. Vajon ezt a
szabályt az ő vagy az én kedvemért hoztuk? Becsukom a
szememet, mert egy pillanatra vagyok attól, hogy elsírjam magam.
Nem roppanhatok össze előttük, egyszerűen nem.

Aztán aprócska kezek nehezednek a vállamra.

Ahogy kinyitom a szememet, a könnyek fátyolán át látom, ahogy a

két kisfiú ott áll a két oldalamon, és Derrick már összehúzott
szemöldökkel néz tám.
– Nincs semmi baj, Livie – mondja reszelős hangon. – Minden
rendben lesz.

Két ötéves kisfiú, akik mindketten rákban szenvednek, és akik éppen

most veszítették el a barátjukat, engem vigasztalnak.

– Ja. Ne aggódj! Majd hozzászoksz – teszi hozzá Eric.

Majd hozzászoksz. Ezek a szavak kilopják a levegőt a tüdőmből, a

vérem pedig kihűl tőlük, mintha csak belefagyott volna az ereimbe.
De tudom, hogy nem ez történt, mert még mindig élek; még mindig
dobog a szívem.

Ám mindegy is, mert ennek a két szónak, ennek az egy

másodpercnek a hatására valami hihetetlenül fontos éppen most halt
meg bennem.

Nagyot nyelek, majd mindkettejük kicsi kezét megszorítom és

megpuszilom.

– Bocsássatok meg, fiúk! – mondom nekik a lehető

legkedvesebb mosolyommal az arcomon.

Látom a tükörképemet az üvegben, ahogy felállok, és elindulok a

játszószoba ajtaja felé. A lépteim lassúak és biztosak, szinte már
gépiesek, mintha robot lennék. Balra fordulok, és elindulok a
folyosón a nyilvános mosdók felé.

És csak megyek tovább.

Beszállok a liftbe, kiszállok a liftből, elsétálok a porta előtt, aztán

egyenesen ki a főbejáraton.

El a kórháztól.

El az én robotpilótára állított jövőmtől.

Mert soha, de soha nem akarok ehhez hozzászokni.

Egyáltalán mi a francért jöttem el?- kérdezem magamtól, ahogy az
idióta, vörös tűsarkúm sarka végigkopog a házhoz vezető lépcsőn.
Kérdezem magamtól, ahogy elhaladok egy csoportnyi máris részeg
bulizó mellett, akik közül az egyik megpróbál a szoknyám alá nyúlni.
Kérdezem magamtól, ahogy belépek a konyhába, ahol Reagant a
pult szélén ülve találom, az egyik kezében egy szelet lime, a
másikban sószóró, miközben Grant a jól közszemlére tett
dekoltázsába dugja a fejét.

Tequila.

Pontosan ezért jöttem el ide.

Hogy tequilába fojtsam a bánatomat, hogy ne járjon többé az agyam,

hogy eltűnjenek a kételyeim, és hogy a gyomromat görcsbe rántó
bűntudat egyetlen nyamvadt éjszakára békén hagyjon.

És hogy köszönetet mondhassak Ashtonnak a fotóért, és

összeszedhessem a bátorságomat, hogy elmondjam neki, azt
hiszem, szerelmes vagyok belé. Mert van egy egészen aprócska
reményszikra a szívem legmélyén, ami azt súgja, ez jelent majd
valamit.

Mielőtt még Grant kiemelhetné a fejét Reagan dekoltázsából, én

kikapom a feles poharat a kezéből, és felhajtom. Az alkohol úgy
éget, alig bírom ki. Ellopom Reagan lime-ját, hogy végezzek a
borzalmas ízzel, még mielőtt elhányom magamat. Annyi mindent
ihatnék, erre... Gah!

– Livie! – kiált fel Reagan, vadul csapkodva a kezével, sót szórva

minden elképzelhető irányba. – Livie! Livie itt van!

A konyhát hangos örömkiáltás tölti be, amibe rögtön, automatikusan

belepirulok. Fogalmam sincs, hogy kik ezek az emberek, és kétlem,
hogy érdekli őket, én ki vagyok.

– Tudtam, hogy illeni fog hozzád ez a cucc. – Reagan szuggesztíven

a magasba vonja a szemöldökét, majd ujjával egyenesen megböki a
bal mellemet. Talán véletlenül. Talán nem.

– Mennyit ivott már? – kérdezem Granttől. Eleget ahhoz, hogy ne

vegye észre, hogy a szemem még mindig vörös és duzzadt, miután
egy órán keresztül bőgtem.

– Eleget ahhoz, hogy azt mondja nekem, ha valaha is kipróbálná,

milyen a másik csapatban játszani, te jó alany lennél a
kísérletezéshez – feleli Grant, ahogy átnyújt nekem egy újabb felest.
Rögtön felhajtom, bár tudom, hogy utálni fogom.

Ezt a bennem rothadó bűntudatot még annál is jobban utálom.

– Igaza van. Tényleg ezt mondtam! Tudom, hogy mit szeretsz... –

Megereszt felém egy túljátszott kacsintást.

– Reagan! – Leesik az állam, ahogy róla Grantre fordítom a

tekintetemet.

Grant csak a szemét forgatja, majd a magasba emeli a kezét, mintha

megadná magát. Ekkor veszem csak észre, hogy műtősruha van
rajta, amihez még névtábla is jár, az áll rajta, hogy dr.Grant
McTapogat Cleaver.

– Nem bocsátkozott részletekbe. Én meg nem kérdeztem. – Aztán

motyogva még hozzáteszi: – Nem akarom tudni, hogy mi a franc
zajlik ebben a házban.

– Tessék! Ezt kóstold meg! Irtó fincsi! – Mint általában, Reagan most
is gyorsan témát vált, ezúttal egy tál gumimaci felé fordulva. Néha
elképzelem, ahogy egy csapatnyi mókus kergeti a gondolatait a
fejében, mintha mogyorók lennének. Remélem, hogy a szőrös kis
rágcsálók távol fogják tartani a makkjaikat Ashtontól, különben,
amilyen állapotban Reagan van, esélyes, hogy kikotyog valamit.

Felsóhajtok, majd motyogva köszönetet mondok, és beledugom a

kezemet a tálba, miközben a tekintetemmel végigpásztázom a
konyhát és az összes többi helyiséget, ahova csak belátok, Ashton
sötét haja után kutatva, miközben még a lélegzetemet is
visszatartom.

– Ízlik? – csipogja Reagan, ahogy a számban lévő hideg, nedves

gumimacira reagálva összecsücsörítem az ajkamat.

Fura. – Tele vannak rummal! Mint a vodkabombák!

Új kriptonit. Fantasztikus. Ugyanakkor viszont, ha eleget eszem

ezekből, akkor biztos vagyok benne, hogy mindent képes leszek
elmondani Ashtonnak, mindenféle fenntartás nélkül.

– Csirpe! Figyelem! – kiáltja Grant, ahogy felhajt egy újabb felest.

Ezzel éppen annyi időt ad Reagannek, hogy az a foga közé tudjon
venni egy szelet lime-ot, aztán a következő pillanatban Grant már le
is támadja a száját, hogy ki tudja szívni a gyümölcs levét, miközben,
a miheztartás végett, becsúsztatja a kezét barátnőm rövid szoknyája
alá.

Elfordulok a pofátlanul kendőzetlen előjátéktól. Végül is Reagan

megfenyegetett, hogy vissza fogom kapni...

– Azta, Livie! – Ijedten hátraugrok, ahogy egy üveges, zöld szempár

jelenik meg alig tizenöt centire az enyémtől.
A
szívem

összeszorul

csalódottságtól.

Abban

reménykedtem, hogy el tudom kerülni ma este.

– Szia, Connor!

– Ma este Batman vagyok, bébi – jelenti ki, ahogy két karját oldalra
lendítve kifeszíti a köpenyét, a mozdulattal véletlenül kiverve valaki
kezéből az italt. Ezt azonban észre sem veszi, mivel túlságosan
lefoglalja az, hogy végighordozza a tekintetét a testemen. – Remekül
nézel ki. – Karját a derekam köré fonja, és odahúz magához.
Leheletének sör-és töményszaga van, a szavai pedig durván
összefolynak. – Úgy értem... – Két kezét a két farpofámra helyezi, és
úgy megszorítja, hogy ugrok egyet. – Nagyon-nagyon remekül.

Nem rovom fel neki a viselkedését. Részeg, én meg úgy nézek ki

ebben a ruhában, mint a legtöbb srác erotikus vágyálma, úgyhogy,
gondolom, várható volt ez a reakció. Ám még így is olyan
kényelmetlenül érzem magam tőle, hogy, minden bizonnyal
összeráncolt szemöldökkel, elhúzódom tőle. Valahogy sikerül
kiszabadítanom magamat a szorításából, és lassan arrébb
oldalaznom, hogy legyen köztünk egy kis távolság.

– Jó kis buli, mi? – Lazán legyint egyet, úgy nagyjából a tömeg

irányába, én pedig követem a tekintetemmel a mozdulatot, miközben
egy újabb lépést hátrálok.
– Igen, annak tűnik.

– Bár pont lekésted az ünneplést. – És... már megint a

magánszférámban van, a szája közvetlen a fülemnél. Annak a kis
nyugodtságnak, amit két feles tequila és egy maroknyi rumba
áztatott gumimaci adott, nyoma vész.

Összerezzenek, ahogy megrántja az egyik copfomat. Viszont ez

legalább lehetőséget ad arra, hogy játékosan meglökjem kicsit, és
egy lépéssel kikerüljem.

– Nehéz napom volt ma a kórházban. – A jövőképem gyakorlatilag a

szemem láttára hullott darabokra.

– Biztos vagyok benne, hogy holnapra jobban fogod érezni magad. –

Kortyol egyet a söréből, majd oldalra dönti a fejét, hogy jobban meg
tudja nézni magának a lábamat. Én csak a fejemet rázom. Tudom,
hogy nem lenne szabad bármit is komolyan vennem, amit Connor
most tesz vagy mond, mert részeg, de ez akkor is egy tipikus
Connor-válasz volt, alkohol ide vagy oda. Minden rendben lesz.
Okos vagy. Erős vagy. Bla, bla, bla... Olyan semmitmondó és
nemtörődöm válaszok.

Nem tudom, azért van-e, mert láttam felvillanni magam előtt a

jövőmet, amikor találkoztam a szüleivel, vagy Ashton miatt, vagy
mert végigbőgtem az utat vissza a kórházból, ahogy az álmaim
semmivé foszlottak, de úgy érzem, mintha felszállt volna a szemem
elől a köd, és most először tisztán látnám a dolgokat. Connorral lenni
percről percre egyre helytelenebbnek tűnik. Kívülről tökéletes: okos,
kedves, jóképű, sármos. Édes kis dolgokat tesz értem, például
virágot küld, meg napjában többször is felhív, csak hogy hallja a
hangomat. Sosem erőltette rám a szexet, vagy bármit a
csókolózáson túl, ami – most, hogy belegondolok – szimplán fura
egy egyetemista srác esetében.

Talán meleg, és én vagyok a tökéletes álca a szülei számára?

Akármi is az igazság, végtére is jól alakultak a dolgok, hiszen sosem
akartam tovább elmenni vele. Ennek már önmagában intő jelnek
kellett volna lennie.

Nem... A férfi, akit kiskoromban magam mellé képzeltem,

kétségkívül Connor volt. Viszont most már tudom, hogy én nem illek
a képbe.

Ebben a pillanatban Ty berobban a konyhába a kiltjében, kisebb

felfordulást okozva, amiért hálás vagyok, mert a ricsajt hallva Connor
abbahagyja a combom bámulását, és felpillant.

– Sun! – ordítja Ty kipirult arccal. – Hol vagy, napocskám?

Amikor megpillant egy karcsú, ázsiai lányt, aki, azt hiszem,

könyvtárosnak öltözött – egy ostorral kiegészítve –, Ty térdre borul,
és elkezdi énekelni a „You Are My Sunshine”-t erőltetett skót
akcentussal.

Az egész terem üdvrivalgásban tör ki, ahogy Sun elpirul. A kedvem

ellenére nem tudom megállni, hogy kuncogni kezdjek, mert a jelenet
egészen édes, a maga rémisztő módján. Aztán Connor megragadja
a derekamat, és egymásba folyó szavakkal a fülembe suttog, amire
rögtön abbahagyom a kuncogást.

– El tudod hinni, hogy összefeküdnek? Micsoda egy furcsa páros! –

Összerázkódom, de Connor észre sem veszi. – De Ty azt mondta,
hogy a csaj igazi démon az ágyban.

Mi van? Ki ez a srác? Egyáltalán nem kedvelem a részeg Connort.

Kezdem megbánni, hogy egyáltalán eljöttem. Bár eredetileg az volt a

tervem, hogy alkoholba fojtom a bánatom, ez gyorsan átváltott arra,
hogy egyszerűen elmeneküljek Connor elől. De először látnom kell
Ashtont. Csak egy pillanatra.

– Hol van Ashton? – Úgy vagyok vele, hogy ez egy elég ártatlan
kérdés.
– Nem tudom... valamerre. – A sör kilötyög Connor poharából, és
ráfolyik a jelmezére, ahogy kortyol belőle egyet. – Vagy éppen
odafenn dug valakit.

Pórbálok nem összerezzenni a szavait hallva, de képtelen vagyok

megállni. Már csak annak a gondolatától is, hogy Ashton azt teszi
valaki mással, amit velem tett, jéggé fagy a szívem.

Remélem, Connor nem veszi észre.

– Ó, hát persze. – A hangom megremeg. Gyanús. A francba!

Azonban, mint azt a mellékelt ábra mutatja, nem kell azon

aggódnom, hogy Connor bármit is észrevesz a különböző

testrészeimen kívül, miután a tekintete jelen pillanatban a

mellkasomra tapad. Azt kívánom, bárcsak összébb tudnám húzni a
dekoltázsomat, de Reagan sunyi módon leszedte reggel a felső
gombokat.

– Olyan szexi vagy, Livie! Hogyan találtam valakit, aki ennyire

csodás? – Érzem a rám nehezedő súlyát, ahogy félig odadől, félig
rám zuhan, nekinyomva a falhoz. – Édes vagy, tiszta és tökéletes.
És csakis az enyém. – Száját a nyakamhoz nyomja. – Néha nem
akarok mást, csak... – Még közelebb hajol hozzám, ágyékát a
combomnak nyomja, úgy trancsírozva szét a melegteóriámat, mint
egy túlérett paradicsomot. A kéz, ami eddig a hajamat tapogatta,
lecsúszik a mellemre, és elkezdi nyomogatni, mintha csak valami
stresszlabda lenne – durván és egyáltalán nem kellemesen.

Nem hiszem, hogy létezik az a tequilamennyiség, amitől ezt

élvezném.

– Ki kell mennem a mosdóba – motyogom, ahogy kicsusszanok a

teste alól, és kisietek a konyhából. Nem bírok tovább ott lenni.
Képtelen vagyok Connor közelében maradni.
Haza akarok rohanni, hogy lezuhanyozzam, és elfelejtsem, mi is
történt az imént.

Ashtonra van szükségem.

Előhúzom a telefonomat, és gyorsan küldök neki egy sms-t.

Meg sem várva a válaszát, elkezdem szobáról szobára átkutatni a

házat, kétszer is ügyesen kicselezve Connort. Azonban sehol sem
találom Ashtont, és még csak nem is látta őt senki. Gyorsan a
garázsba is benézek, és ott találom a fekete kocsiját.

Tehát Ashtonnak itt kell lennie.

Ami azt jelenti, hogy biztos a szobájában van.

És nem válaszol a neki küldött üzenetekre.

Ennyit arról, hogy ma este nem fogok semmit sem érezni.

Visszatért a rettegés, most vagy tízszer erősebb, mint korábban volt,

és a féltékenység, fájdalom és kétségbeesés örvényeként
szorongatja a gyomromat.

Csak két választási lehetőségem van: távozni, elkönyvelve

magamban, hogy Ashton odafenn van valakivel, vagy felmenni, és
megbizonyosodni róla a saját szememmel.

Karommal szorosan átölelve magamat felmegyek a lépcsőn; minden

egyes lépésem közelebb visz a borzalmas napom mélypontjához,
vagy egy óceánnyi megkönnyebbüléshez. Attól tartok, ha egy másik
nővel találom, belehalok.

Miért teszem ezt magammal? Mert mazochista vagy.

Látom magam előtt a csukott ajtaját. Nincs a kilincsen piros zokni,

vagy bármi más jelzés arra, hogy van benn valaki.

De mégis...
Nem is kell tudatosan visszatartanom a lélegzetemet, mert egy az
egyben felhagyok a lélegzéssel, ahogy a fülemet az ajtóra helyezem.
Odabenn halk zene szól, úgyhogy Ashtonnak itt kell lennie, de
egyébként... csend van. Semmi nyögdécselés vagy női hangok.

Mielőtt még inamba szállhatna a bátorságom, finoman kopogok.

Nem érkezik válasz.

Nagyot nyelek, és újra próbálkozom.

Nem érkezik válasz.

A kilincs felé nyúlok, és óvatosan lenyomom; nyitva van.

Ez a legfurább érzés, ami valaha is a hatalmába kerített: a vérem ott

zubog a fülemben, ahogy a szívem vadul dobog, ám a tüdőm mégis
mozdulatlan. Tudom, hogy ez nem tarthat örökké.

Tudom, hogy mindjárt rám jön a szédülés, és el fogok ájulni, ha nem

döntök gyorsan.

Döntenem kell. Akár ebben a pillanatban sarkon fordulhatok és

távozhatok – magam mögött hagyhatom ezt a házat, mert képtelen
vagyok elviselni Connort –, akkor viszont nem láthatom Ashtont.

Nem érinthetem meg, nem segíthet nekem elfelejteni ezt a

borzalmas napot, úgy, ahogy csak ő tud nekem segíteni felejteni.

Vagy kinyithatom az ajtót, megkockáztatva, hogy valaki mással

találom.

Kinyitom.

A frissen zuhanyzott Ashton az ágya szélén ül egy szál törülközőbe

csavarva, a padlót bámulja, miközben a derékszíjból készített
karkötőt babrálja. A kezében egy pohár, benne borostyánszínű ital.
Ha egy kicsivel is megkönnyebbültebb lennék most, akkor
pocsolyává olvadnék a padlón.

– Szia! – mondom a lehető leglágyabban, ahogy hatalmába kerít az

az erő, ami felé vonz.

– Csukd be az ajtót! És zárd is rá. Kérlek! Ma senkivel sem akarok

találkozni. – Halkan beszél, a hangja pedig olyan üresen cseng. Még
csak fel sem néz rám. Nem tudom eldönteni, milyen is a kedve. Még
sosem láttam ilyennek korábban.

Követem az utasításait, kizárva az emberekkel teli házat, a partit,

Connort. Mindent. Hogy csak mi maradjunk.

Aztán lassan, óvatosan közelebb lépek hozzá. Alig egyméternyire

vagyok tőle, amikor végre rám emeli sötét tekintetét, ami a vörös
tűsarkútól elindul fölfelé, és végül a mellemen pihen meg.

– Nem lenne szabad itt lenned – motyogja, majd kortyol egyet az

italából.

– Miért nem odalenn vagy?

Körbelötyögteti az italt a poharában.

– Szar napom volt.

– Nekem is.

Ashton kiissza az ital maradékát, majd a poharát az éjjeliszekrényre

helyezi.

– Szeretnéd, hogy segítsek felejteni? – A combom rögtön bizseregni

kezd, ami azt jelzi, hogy a testem nagyon is értékelné a dolgot.
Végre az arcom felé fordítja barna tekintetét, azonban egy cseppnyi
jókedvet sem látok a szemében. Nincs ott semmi más, csak rezignált
szomorúság és kevés üveges csillogás. – Abban jó vagyok, nem
igaz? – Valami olyan jelentés bújik meg a szavai mögött, amit
képtelen vagyok megfejteni.
– Tudom, hogy te küldted azt a képet.

Lehajtja a fejét.

Most, hogy itt állok Ashton előtt, a bizonytalanság, amivel hetek óta
küzdők, eloszlik. Amióta csak emlékszem, most először tudom
pontosan, mit is akarok. És egy csipet kétség sincs bennem afelől,
hogy ez a helyes.

– Ma én is adni fogok neked valamit. – Leküzdöm a gyomromban

repdeső pillangókat, miközben végképp, megmásíthatatlanul
eldöntöm, hogy mit fogok tenni, mit fogok adni neki, és kilépek a
cipőmből. Nem tudom, könnyebb vagy nehezebb-e attól, hogy nem
néz rám, de kigombolom azt a négy gombot, amit Reagan
meghagyott, majd hagyom, hogy a szűk blúzom a padlóra hulljon.
Gyorsan kicsatolom a szoknyámon lévő gombokat, és hagyom, hogy
az is lecsússzon rólam.

Mintha eddig próbált volna ellenállni, de elvesztette volna a harcot,

Ashton felém pillant, végighordozza rajtam a tekintetét, majd a szoba
sarka felé fordítja a fejét.

– Jézusom, Ír – motyogja összeszorított foggal, miközben a matrac

szélét markolássza, mintha így próbálná visszafogni magát. –
Képtelen leszek megálljt parancsolni magamnak.

Válaszként mindössze a hátam mögé nyúlok, kikapcsolom a

melltartómat, és azt is a földre ejtem. Ezt rögtön az az idióta
harisnyatartó követi. Hamarosan már a nevetséges jelmezem
minden egyes darabjától megszabadultam, és Ashton még mindig
nem néz rám. Sőt, még a szemét is becsukta.

Nagyot nyelek, ahogy a karja felé nyúlok, és végighúzom az ujjamat

a madaras tetoválásán, direkt kikerülve a sebhelyét.

Lehajolok, és finom csókot lehelek rá.

– Mondd el, hogy ez mit jelent! – Nem kérem. Nem adok neki
választási lehetőséget.

Hosszú ideig egy szót sem szól.

– Szabadságot.

Felcsúsztatom az ujjamat a vállán lévő tetoválásig.

– És ez? – követelem ismét. – Mondd el, hogy mit jelent!

– Szabadságot – mondja kicsit hangosabban.

Válaszként erre is csókot nyomok.

A derekához nyúlva kibontom a csomót a törülközőjén, és

szétnyitom. Némán az ölébe mászom, és lovagló ülésben
elhelyezkedem rajta. Ashton még hozzám sem ért, de legalább már
nyitva a szeme, és valami furcsa, értelmezhetetlen arckifejezéssel
fürkészi a testemet. Majdnem olyan, mint a sokk vagy a csodálat,
mintha képtelen lenne elhinni, hogy ez valóban megtörténik.

Kezemet a mellkasán lévő szimbólumra helyezem, és érzem, ahogy

a szíve ott dobog a tenyerem alatt.

– Szabadság?

Rögtön a szemembe néz, a hangja erősebb, dacosabb, mint eddig:

– Igen.

Azonban nem hagyom, hogy elterelje a figyelmemet, ahogy a

kezemet oda csúsztatom a testén, ahová a nevemet tetoválták.

Nem kell megkérdeznem tőle, hogy ez mit jelent, mivel kétség nélkül
tudom. Már annyiféleképpen elmondta nekem.

– Szabadság – mondja anélkül, hogy felszólítanám rá.

Nincs a birtokomban minden egyes darabka, hogy rendbe hozzam
ezt a gyönyörű, fogságba esett, összetört férfit, viszont egy darabka
nálam van, és ezt odaadhatom neki. Egy éjszakára, minden ezután
lévő éjszakára. Addig, ameddig csak akarja.

Magamat. Teljes egészében.

Tudom, hogy mit kell tennem ezután. Azt viszont nem tudom,
hogyan fog reagálni. Akár jó ötlet, akár nem, meg kell tennem. Végig
a szemébe nézve próbálom elmondani neki a tekintetemmel, hogy
minden rendben lesz, a keze után nyúlok, a bőrpánt után, az azt
tartó kapocs után. Egy pillanatnyi pánik suhan át az arcán, a
nyakizmai pedig megfeszülnek. Ez az a pillanat, amikor felmerül
bennem, hogy talán rossz ötlet. De összeszorítom a fogamat, és
minden dühömet felhasználva, amit az apja iránt érzek, azért, amit
vele tett és még mindig tesz, és közvetve ezzel nekem is árt,
letépem a csuklójáról azt a nyavalyás övét, és a szoba túlsó végébe
hajítom.

– Ma odaadom neked a szabadságodat, Ashton. Úgyhogy

kibaszottul fogadd el!

Egy pillanatra sem bánom meg.

Akkor sem, amikor egyetlen mozdulattal a hátamra vág.

Akkor sem, amikor habozás nélkül a testembe hatol.

Akkor sem, amikor egy pillanatra felkiáltok a fájdalomtól.

És akkor pedig végképp nem, amikor magáévá teszi a szabadságát.

És közben odaad nekem egy darabot a sajátomból.

A sötétben, miközben a háttérben tompán szól a haldokló buli zaja,

Ashton éppen csak annyira kinyitja elméje széfjét, hogy
kicsusszanjon rajta egy emlék, anélkül hogy kérném.
– Mindig ezt a spanyol dalt énekelte nekem. – Ujjaival a hátamat
simogatja, miközben a mellkasán pihentetem a fejemet, a
szívverését hallgatva; még mindig teljesen le vagyok nyűgözve,
hogy mire vagyunk képesek mi ketten együtt.

Egyszerűen... csodálatos volt. Ami köztünk történt, helyesnek

érződik, úgy, ahogy még soha semmi sem érződött helyesnek. –
Nem emlékszem a szövegre, és a mai napig nem is tudom, hogy mit
jelentett. Csak a dallamra emlékszem.

Az arcom beleremeg a halk, dallamos morgásba, ahogy dúdolni

kezd.

– Gyönyörű – suttogom, majd elfordítom a fejemet, hogy

megcsókolhassam azt a tökéletes mellkasát.

– Igen – suttogja egyetértőn. Egyre lassabban simogat. – Amikor

leragasztotta a számat, nem tudtam semmit sem tenni, csak dúdolni.
Úgyhogy órákon át dúdolgattam. Az segített.

Órákon át.

– Ez a legkedvesebb emlékem anyámról.

Felkönyöklök, hogy láthassam az arcát; a szeme sarkából könny

csorog le, végig az arcán. Annyira meg akarom tőle kérdezni, hogy
mi történt az anyjával, de most képtelen vagyok rávenni magamat,
hogy megtegyem. Nem akarok mást, csak lecsókolni a könnyeit.

És segíteni neki felejteni.

Rájöttünk, hogy ha úgy teszünk, mintha nem is hallanánk a

kopogást, a kopogtató pár perc múlva távozik. Már háromszor is
bejött. Most, ahogy itt fekszem, Ashton végtagjai és a puha, fehér
ágynemű közé gabalyodva délben, a testem pedig úgy sajog, mint
korábban még sohasem, abban reménykedem, hogy negyedszer is
bejön majd. Mert nem akarok elköszönni ettől a négy faltól. E között
a négy fal között félretettük minden félelmünket, minden
kötelezettségünket, az életünket. E között a négy fal között
mindketten megleltük a szabadságunkat.

– Hogy érzed magad? – suttogja Ashton a fülembe. – Nagyon fáj?

– Csak egy kicsit – hazudom.

– Ne hazudj, Ír! Nem fogsz jól járni. – Mintha csak az igazát akarná
bizonyítani, nekinyomja az erekcióját a hátamnak.

Kuncogni kezdek.

– Oké, talán ahhoz túlságosan fáj.

Felül, és teljes egészében lerántja rólam a takarót.

Megigazítja a lábamat, majd hosszan és szégyentelenül megbámulja

a testemet; a tűz a szemében minden egyes eltelt másodperccel
egyre jobban izzik.

– Minden egyes négyzetcentiméteredet az emlékezetembe akarom

vésni, az agyamba égetni, hogy aztán ott lángoljon a nap
huszonnégy órájában, a hét hét napján.

– Nem lenne az zavaró? – cukkolom, de nem húzódom el kutató

tekintete elől. Azt hiszem, a testem már kezdi is kívánni.

Az biztos, hogy most már közel sem annyira szégyellős a közelében,

miután tizenkét órát töltött el a meztelen Ashtonnal egyhuzamban.

– Az lenne a lényeg, Ír – mormolja, ahogy hatalmas kezét fel-le

húzkodja a combom külső felén.

– Még a lábamat is? – Vidáman kuncogva felemelem a lábamat, és

megpöccintem az állát a nagylábujjammal.

Megragadja a lábfejemet. Arcán ravasz mosollyal megszorítja, majd

végigfuttatja a nyelvét a talpam mentén. A kezemet a számra
szorítom, hogy ne nevessek fel hangosan, miközben próbálom
kiszabadítani a lábamat, viszont nincs értelme küzdeni. Túl erős.

Szerencsére hamar felhagy a kínzásommal, majd visszafekszik

mellém az oldalára. Kezével kisöpri a hajszálaimat az arcomból,
miközben én végighúzom az ujjamat azon a ponton, ahová tudom,
örökre be lett vésve a nevem.

– Mondd el, hogy miért hívsz Írnek!

– Rendben van, de először is... – Sokatmondón a magasba húzza a

szemöldökét.

– Egek, hogy te milyen makacs vagy! – Nagyot sóhajtok.

Tekintettel arra, hogy éppen meztelenül fekszem mellette, úgy

vagyok vele, hogy akár be is adhatom neki a derekamat, és
bevallhatom az igazat. Összeszorítom az ajkamat, hogy ne vegye
észre a vigyoromat. – Oké. Lehet, hogy kívánlak – motyogom.

– Lehet? – vigyorog rám. – Odajöttél hozzám, aztán gyakorlatilag

letépted a tógámat, ahogy lehúztál magadhoz, azt kiáltva, hogy:
„Csókolj meg, ír vagyok!”

A lélegzetem elakad, a kezemet pedig a számhoz kapom, ahogy a

szavai felszínre hozzák annak az emlékét, hogy milyen döbbent
képet is vágott Ashton abban a pillanatban, meg azt, hogyan csókolt
szájon utána. Az volt az első igazi csókom.

– Ó istenkém, nem hazudsz! – Elpirulok, mire Ashton szimplán

kuncogni kezd.

– Aztán egyszerűen sarkon fordultál, és elmasíroztál táncolni. – A

szeme megcsillan. – Én békén akartalak hagyni, de ezek után... –
Hüvelykujjával kedveskedve megdörgöli az alsó ajkamat. – Szó sem
lehetett róla, hogy ez a száj valaki máshoz érjen.
Végighúzom az ujjam hegyét hangsúlyos kulcscsontja mentén,
miközben elfogadom, hogy mindezt én kezdtem. Az én szabadjára
engedett bestiám valahogy pontosan tudta a kezdet kezdetétől, hogy
mit is akar, jóval hamarabb, mint hogy én elfogadtam volna.

Ashton megfogja a kezemet, majd végigcsókolja az ujjhegyeimet,

miközben a tekintete szinte perzsel, ahogy megállapodik az
arcomon.

– Ugye tudod, miért töltöttem egy egész hetet azzal, hogy

végigtúrjam az edző mocskos padlását?

Ahogy ezt megemlíti, nagyot dobban a szívem. Beledobban abba,

hogy mit is tett értem ez az édes pasi. Nem vagyok benne egészen
biztos, miért is tette, azt leszámítva, hogy boldoggá tegyen. Azt
viszont tudom, hogy mit is jelentett ez számomra.

Segített észrevennem azt az egy dolgot, amiről tudom, hogy én

akarom, azt, ami elbújt egy nagy halom bizonytalanság közt.

– Mert őrülten szerelmes vagy belém? – ismétlem meg, amit az órán

mondott nekem azon a napon egy cinkos kis kacsintással, hogy
tudja, csak viccelek.

Azonban erre Ashton nem egy horkantással, kuncogással vagy

bármi kis vicces gesztussal felel. Mást sem tudok leolvasni az
arcáról, csak őszinteséget, ahogy odahajol hozzám, és apró csókot
nyom az alsó ajkamra.

– Ha már tudod. – És aztán ismét mélyen megcsókol.

Én pedig rögvest visszazuhanok az édes tudatlanságba.

– Talán nem is fáj annyira... – mondom, ahogy egy pillanatra sikerül

kicseleznem telhetetlen, ám gyengéd ajkát. Nyög egyet, majd szája
zarándoklatra indul lefelé a testemen, végig a torkomon, a
mellemen, a hasamon, mire felébred bennem a vágy a tizedik,
századik, ezredik alkalommal, amióta kikötöttünk az ágyában.
És ekkor hangzik fel újra a kopogás.

– Ace, nyisd ki! Tudom, hogy itt vagy benn! – Rövid szünet.

– Nem találom Livie-t! Nem veszi fel a telefont.

A francba!

Connor.

Azóta még csak eszembe sem jutott. Egyszer sem, amióta beléptem
ebbe a szobába tegnap este.

– Ha két percen belül nem nyitod ki az ajtót, használni fogom azt a

nyavalyás kulcsot!

Ashtonnal egymásra nézünk; a kettőnk közt lángoló tűz úgy alszik ki,
mintha csak leöntötték volna egy vödör jeges vízzel.

– Bassza meg! – motyogja Ashton az orra alatt, ahogy körbepillant.

A ruháim szanaszét hevernek a padlón.

Legördülünk az ágyról, és elkezdjük összeszedni őket. Lehet, hogy

Connor részeg volt, de szerintem még így is felismerné ezt a
jelmezt.

– Tessék! – Ashton odaadja a dzsekimet. Hálát adok az égnek, hogy

tegnap este a hosszú, fekete kabátom mellett döntöttem. Ez a
tűsarkúmat és a fekete harisnyámat leszámítva mindent el fog rejteni
visszafelé úton a koliba. – Menj, bújj el a fürdőbe! Én majd lerázom –
suttogja, ahogy lágyan megcsókol.

Pont abban a pillanatban futok be a fürdőbe, ahogy halljuk, amint

Connor nekiesik a zárnak.

– Már jövök! – kiált ki Ashton.

Gyorsan becsukom és rázárom a fürdő ajtaját, majd visszatartott

lélegzettel, némán elkezdek felöltözni. Tökéletesen hallom a két
srácot az ajtó túloldalán.

– Jézusom, Ashton, takard már el a farkadat! Így is mindjárt

elhányom magam – hallom Connor morgolódását, mire elkezdem a
szememet forgatni. A meztelenül flangálás vajon csak Ashton
szokása, vagy minden pasi ezt csinálja? – Mi történt veled tegnap
este, haver?

Hallom, ahogy becsapódik a ruhásszekrény ajtaja, amiből gondolom,

hogy Ashton legalább egy alsónadrágot felvesz. Ettől még a jelenlegi
feszült helyzetben is megjelenik a lelki szemeim előtt egy kép – az,
amint lehúzom róla az alsógatyát abban a pillanatban, hogy Connor
távozik.

– Nem volt kedvem bulizni – mormolja Ashton.

– Te... egyedül voltál idefenn?

– Sajnos.

– Nos, jó kis buliról maradtál le, már amennyire emlékszem.

Pedig nem emlékszem sokra. – Kis szünet. – Azt hiszem, elszúrtam

a dolgokat Livie-vel.

Becsukom a szememet, és veszek egy mély lélegzetet, ahogy elönt

a szorongás. Nem akarom ezt végighallgatni.

– Ó, tényleg? Az szívás. – Ashton remekül adja elő, hogy baromira

nem érdekli a dolog.

– Ja, azt hiszem, túlzásba estem a nyomulással. Korán hazament,

és hiába hívom meg írok neki sms-t, nem válaszol.

– Csak adj neki egy kis időt, hogy lenyugodjon.

– Ja, asszem, igazad van. De azért ma majd átmegyek hozzá.

Tudnom kell, hogy rendben vannak köztünk a dolgok.

Nincsenek, Connor. Soha nem is voltak. Aprót sóhajtok, és
elfogadom a tényt, hogy nem rejtőzködhetem Ashton szobájában
egész további életemben, bár azért a gondolat már nemegyszer
átsuhant az agyamon. Be kell fejeznem az öltözködést, és vissza
kell jutnom a koliba, hogy véget vethessek a dolgoknak Connorral.

És pont most adta meg erre a tökéletes indokot.

Okolhatom Connort a szakításért. Túlságosan erőltette a dolgot.

Tudja, hogy lassan akarok haladni, mégis úgy fogdosott, mint egy
tizenhárom éves kissrác, akit hét perc mennyországot játszva
bezártak egy ruhásszekrénybe egy lánnyal. Tökéletes.

Így nem az én hibám lesz. Azt fogja hinni, hogy az ő hibája.

Majd...

Veszek egy mély lélegzetet, és a tükör felé fordulok: egy fekete

combfixet

viselő

nő

néz

vissza

rám,

éppen-most-vesztettem-el-a-szüzeségemet-és-dugtam-még-egy -
kicsit frizurával, aki éppen a fürdőszobában bujdosik, miközben a
pasija az ajtó túloldalán áll, és éppen az iránta érzett aggodalmát
osztja meg a legjobb barátjával, a sötét és összetört férfival, akibe a
nő őrülten beleszeretett. És ennek a nőnek más sem jár a fejében,
csak az, hogyan kerülje el, hogy be kelljen ismernie, hibázott.

Egyáltalán nem ismerem fel.

Hallom, ahogy Connor mélyet sóhajt, és tudom, éppen most dörgölte
meg a feje búbját. Ez Connor. Kiszámítható.

– Csak... azt hiszem, szerelmes vagyok belé.

Összegörnyedek, mintha gyomorszájon vágtak volna.

Ó istenkém! Kimondta. Hangosan is kimondta. Valahol mélyen, a

tudatalattim mélyén ettől tartottam. Mostanra pedig valósággá vált.
Azt hiszem, rosszul leszek. Most komolyan, két másodpercre vagyok
attól, hogy betámadjam a vécécsészét.

Ez. Össze. Fogja. Zúzni.

Márpedig Connor nem érdemli meg, hogy összezúzzák.

Lehet, hogy nem illik hozzám, de ezt akkor sem érdemli meg. De
nem számít, hogy mivel indoklom meg, hogy őt hibáztatom vagy
magamat, megmondom neki az igazat vagy sem, így is, úgy is
fájdalmat fogok neki okozni. Ebbe bele kell törődnöm, mert nem
számít, mi lesz most, kettőnk közt mindennek vége.

Ashton dühös hangja meglep.

– Te nem szereted őt, Connor. Csak azt hiszed, hogy szereted. Alig
ismered őt.

A tükörképem bólint nekem. Egyetért Ashtonnal. Í gy igaz.

Connor nem ismer engem. Nem úgy, mint Ashton.

– Mégis miről beszélsz? Livie-ről van szó. Úgy értem, őt ugyan

hogyan lehetne nem szeretni? Kibaszottul tökéletes.

Összeszorítom a szememet. Kibaszottul túl tökéletes, Connor.

Csendben belebújok a kabátomba, majd szorosan összehúzom
magamon, miközben Ashton testének melege után sóvárgok.
A srácok beszélgetésébe hosszú szünet áll be, majd hallom, ahogy
megnyikordul az ágy, Ashton mélyen felsóhajt.

– Ja. Biztos vagyok benne, hogy Livie jól van. Szerintem menj, és
nézz körbe a campuson! Lehet, hogy a könyvtárban van.

– Ja. Igazad van. Köszi, haver!

Kiszakad belőlem egy aprócska sóhaj, ahogy nekidőlök a falnak.

– Azért megpróbálom még egyszer felhívni.

A telefonom.

Bassza meg!

Látom, ahogy a tükörből rám visszapillantó lány – ez az idegen nő –

enyhén sápadtból pillanatok alatt falfehérré változik, ahogy a
telefonom halkan játszani kezdi Connor csengőhangját a táskámban.
A táskámban, ami Ashton éjjeliszekrényén pihen.

Csak csörög és csörög és csörög. Aztán elhallgat.

Néma csönd.

Teljes, síri csend. Akkora csend, hogy akár én is lehetnék az utolsó

ember a földön.

Aztán hallom, ahogy Connor lassan megkérdezi: – Miért van itt Livie
táskája? – Hangja valami olyan színt vett fel, amit még sosem
hallottam korábban. Nem tudom, miképp is írhatnám le, de a vérem
mintha jéggé fagyna az ereimben a félelemtől.

– Benézett köszönni, és gondolom, itt felejtette. – Ashton remekül

tud hazudni, de ezt még ő sem tudja hihetően előadni.

A közeledő léptek hangjára elhúzódom az ajtótól.

– Livie?
Összeszorítom az ajkamat, a számra szorítom a kezemet,
becsukom a szememet, és még a lélegzetemet is visszatartom.

És aztán tízig számolok.

– Livie. Most azonnal ki kell jönnöd!

Megrázom a fejemet, mire a mozdulattól kiszakad belőlem egy halk,

elfojtott nyögés.

– Hallak téged, Livie! – Újabb hosszú szünet, majd dörömbölni kezd

az ajtón, hogy a fal is beleremeg. – Nyisd ki a nyavalyás ajtót!

– Hagyd őt békén, Connor! – kiáltja mögüle Ashton.

Erre abbamarad a dörömbölés, a kiabálás azonban nem. A kiabálás

csak egyre dühösebbé válik.

– Miért rejtőzködik a fürdőben? Mi a faszt műveltél vele?

Te... – Tolakodás furcsa zaja tölti meg a szobát. – Mennyire volt

részeg, amikor feljött ide, Ash? Mennyire?

– Nagyon.

Dühösen meresztem a szememet az ajtóra. Micsoda? Nem, nem

voltam részeg! Miért mondja ezt?

Ismét hosszú szünet következik.

– Rákényszerítettél bármit is?

Ashton beletörődőn felsóhajt, majd hallom, ahogy azt mondja:

– Igen.

Úgy érzem magam, mintha valaki éppen az imént dugott volna egy
meggyújtott gyufát a fülembe, ahogy meghallom a szavakat, amik az
én gyönyörű, csodálatos, feledhetetlen, Ashtonnal töltött éjszakámat
egy részegen elkövetett nemi erőszak történetévé változtatják.
Rögtön tudom, mit is művel Ashton. Kifogásokat gyárt nekem.
Önmagát állítja be rosszfiúként. Magára vállalja a felelősséget azért,
amit én követtem el. Amit én akartam.

Kicsapom az ajtót, és kiviharzom a fürdőből.

– Nem voltam részeg, és nem erőltetett rám semmit! – A szavak

egyetlen dühös lélegzetként szakadnak ki belőlem. – Sohasem
kényszerített semmire. Sohasem.

A két férfi felém fordul; a bal oldalon álló mindössze csak egy
melegítőnadrágot visel, és amolyan miért-jöttél-elő módon rázza a
fejét, míg a jobb oldalon álló teljesen le van döbbenve, és alig képes
visszafogni a dühét.

– Sohasem? – Connor ismét egyenletes hangon beszél, de nem

hiszem, hogy ez annak a jele lenne, hogy kezdene lenyugodni. Azt
hiszem, ez annak a jele, hogy mindjárt felrobban. – Mégis hány
alkalomról beszélünk, Livie? És mióta tart ez az egész?

Most, hogy tisztáztam, mi is történt – hogy nem egy bűntett

helyszínén kapott minket rajta –, a dühöm elpárolgott, mire remegni
kezdek, és ismét képtelen vagyok megszólalni.

– Mégis mióta?! – ismétli Connor szinte ordítva.

– A kezdetektől! – fakadok ki, majd összerázkódom, ahogy kiszakad

belőlem az igazság. – Az első pillanattól kezdve, hogy megismertem.
Még azelőtt, hogy találkoztam volna veled.

Connor a lakótársa, a legjobb barátja felé fordul, aki egy pillanatra

sem vette le rólam a tekintetét, és akinek kiolvashatatlan kifejezés ül
az arcán.

– Kibaszottul képtelen vagyok elhinni. Az az éjszaka, amikor

tetováltattál... Már azóta baszod?
– Nem! – kiáltunk fel egyszerre Ashtonnal.

Connor elutasítón megrázza a fejét.

– Képtelen vagyok elhinni, hogy képes voltál ezt tenni velem.

Annyi kurvát hozol ide, aztán meg küldesz el... és most belőle is
kurvát kellett gyártanod.

– Figyelj a szádra! – Ashton teste láthatóan megfeszül, és azt is

látom, ahogy a keze ökölbe szorul, de mozdulatlan marad.

Azonban nem úgy tűnik, mintha Connort mindez érdekelné.

Egy pillanatig összeszorított foggal bámulja a keményfa padlót, és

közben a fejét rázza. Amikor végre ismét felnéz rám, látom
mindennek a lenyomatát az arcán: általában ragyogó, zöld szeme
elveszítette a csillogását, mintha az őrláng végül kialudt volna.

És én vagyok az, aki eloltotta.

– Mi történt azzal, hogy lassan haladunk, Livie? Mi? Úgy voltál vele,
hogy egy ideig elszórakozol velem, miközben azért dugogatsz a
legjobb barátommal? A legjobb barátommal! – ordítja még egyszer,
hogy nyomatékot adjon neki.

Vadul rázom a fejemet.

– Nem így történt. Egyszerűen csak... megváltoztak a dolgok.

– Ó, tényleg? – Tesz felém egy lépést. – És mi más változott még

meg?

– Minden! – kiáltok fel, ahogy letörlök egy hirtelen kibuggyanó

könnycseppet. – A jövőm. A kórház. A Princeton, talán? – Egészen
eddig rá sem döbbentem, de ez a hely... ez minden, amit a
katalógusok, a weboldalak, a hype ígért, és mégsem az, amit
akarok. Ez nem az otthonom. És soha nem is lesz az. Vissza akarok
menni Miamiba, hogy a családommal lehessek. Még nem állok rá
készen, hogy elhagyjam őket. Az egyetlen dolog, amit a Princetonról
akarok, az itt álldogál előttem, a kezét keresztbe téve meztelen
mellkasa előtt, miközben én kiöntöm a lelkemet. – Te és én... mi nem
illünk össze. – Connor összerándul, mintha megütöttem volna, de én
csak mondom tovább. – Szerelmes vagyok Ashtonba. Ő megért
engem. Én pedig megértem őt. – Gyorsan Ashton felé pillantok, és
azt látom, hogy szorosan lezárta a szemét, mintha fájdalmai
lennének.

Valami szánalomhoz hasonlatos ül ki Connor arcára.

– Te azt hiszed, hogy megérted őt, Livie? Most komolyan?

Azt hiszed, hogy ismered őt?

Nyelek egyet, hogy ne remegjen meg a hangom.

– Nem hiszem. Tudom.

– Tudod, hogy mennyi nő fordult már meg ebben a szobában?

Ebben az ágyban? – A hatás kedvéért még rá is mutat.
Megacélozva magamat a magasba emelem az államat, és próbálok
erős lenni. Nem akarom tudni. Nem számít. Most már velem van. –
Remélem, hogy legalább használtatok gumit.

Óvszer.

Azt teljesen elfelejtettem. Egyszerűen túl heves volt a pillanat.

Az arcomból kiszaladó vér mindent elmond.

Connor lehajtja a fejét; egész testében remeg a csalódottságtól.

– Jézusom, Livie. Azt hittem, okosabb vagy ennél.

Ashton egy szót sem szól. Egyetlen szót sem, hogy megvédje magát
vagy minket. Csak áll ott csendesen, és szomorú, rezignált
tekintettel figyeli ezt az egész katasztrófát.
Ott állunk hárman, kacska háromszögben, a levegő feszült és szinte
mérgező, miközben a hazugságok láthatóan kavarognak közöttünk,
miközben az igazság arról, hogy mit is tettünk Ashtonnal, a semmibe
vész.

Dana így talál ránk.

– Itt meg mi folyik?

Ashton arcát egy pillanatra őszinte félelem rántja grimaszba, aztán el

is tűnik, vagy bár három árnyalattal sápadtabbnak látszik utána.

– Te meg mit keresel itt?

– Gondoltam, megleplek – mondja Dana, ahogy olyan óvatos

léptekkel sétál be a szobába, hogy az ember azt hihetné,
taposóaknák bújnak meg a padló alatt.

Connor keresztbe teszi a karját a mellkasa előtt.

– Miért nem mondod el neki, Livie? Gyerünk... Mondd el neki, amit

az előbb nekem is mondtál! – Connor engem bámul.

Ashton engem bámul. Amikor pedig a csinos, kedves Dana is

csatlakozik ehhez az őrülethez, a zavarodottságtól és félelemtől
kitágult szemmel, ő is engem bámul, miközben Ashton karja után
nyúl.

Valami csillogáson akad meg a szemem.

A gyémántgyűrű Dana bal kezén. A gyűrűsujján.

Elakad a lélegzetem.

Mikor kérte meg Ashton a kezét?

Ashton tudja, hogy észrevettem, mert becsukja a szemét, és

szórakozottan elkezdi a csuklóján lévő bőrpántot babrálni.
Ami ismét ott van rajta.

Ashton visszatette a béklyóját a csuklójára. Ami azt jelenti, hogy

feladta azt a szabadságot, amit tegnap este adtam neki.

A Connor arcára kiülő rémült döbbenet alapján ő is észrevette a

gyűrűt, és most ébredt csak rá igazán, milyen súlyos is Ashton
árulása.

– Mondd el neki, Livie! Mondd el neki, mi van közted meg a

jövendőbeli férje közt, ha egyszer már azt hiszed, hogy olyan jól
ismered Ashtont.

Semmit sem kell mondanom. Dana elsápad. Látom, ahogy tetőtől

talpig végighordozza rajtam a tekintetét, majd az ágy felé fordul,
aztán vissza felém. Úgy rántja el a kezét Ashton karjától, mintha az
megrázta volt, majd vagy három lépést hátratántorodik.

– Ash? – A hangja megremeg, ahogy Ashton felé fordul.

Ashton lehajtja a fejét.

– Hibáztam. Csak engedd, hogy megmagyarázzam! – motyogja alig

érthetően.

Dana könnyekben tör ki, majd megfordul, és kirohan a szobából.

Ashton egy pillanatig sem habozik. Dana után szalad, miközben a
lány sikolyai betöltik az egész házat.

Hátat fordít nekem. Nekünk. Annak, ami köztünk volt, bármi legyen
is az. Egy hiba.

Connor szavai csendesek, de fájók, halkak, de halálosak, őszinték,

ám mégis távol állnak az igazságtól: – Ma két szívet is segítettél
összetörni. Biztos büszke vagy magadra. Viszlát, Livie!

Becsapja maga után a hálószoba ajtaját.

És tudom, hogy többé már semmi okom nincs rá, hogy itt legyek.
Ebben a házban, ezen az egyetemen. Semmi okom, hogy ezt az
életet éljem, ami nem az én életem.

Mindent el kell engednem.

Úgyhogy elmenekülök.

Elmenekülök a hangok, a kiáltozás, a csalódottság elől.

Elmenekülök a hazugságaim, a hibáim, és mindazon dolgok elől,

amiket megbántam.

Elmenekülök minden elől, amivé válnom kellett volna, és amivé nem

váltam.

Mert ez mind hazugság.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Elengedés

Az ebédlőasztal körül találom őket. Kacey Trent ölében ül

összegömbölyödve, ujjait a srác hajába fúrja, miközben azon nevet,
ahogy Dan újra és újra megböki Ciklon gömbölyödő

hasát, próbálva rávenni a babát, hogy rúgjon egyet. Ciklon két hónap
múlva van kiírva, és éppen olyan gyönyörű, mint mindig.

– Livie? – A nővérem kristálykék szemében meglepetés és

aggodalom elegye villan, ahogy rám néz. – Úgy tudtam, nem jössz
haza a szünetedben.

Nyelek egyet.

– Nem is akartam, de... változtak a dolgok.

– Azt látom – vet egy szúrós pillantást a ruhámra. Végül vissza sem
mentem a koliba átöltözni. Egyszerűen csak beugrottam egy taxiba,
kivitettem magam a Newarkra, aztán felültem az első Miamiba tartó
gépre, amin volt szabad hely. Tíz órába telt, de itt vagyok.

Itthon.

Ahonnan el sem lett volna szabad mennem.

Senki sem szól egy szót sem, de érzem a hátamon a tekintetüket,

ahogy odasétálok a konyhaszekrényhez. Leveszem az üveg tequilát,
amit Ciklon a felső polcon tart. Vészhelyzet esetére, mindig azt
mondja.

– Igazad volt, Kacey. – Megragadok két feles poharat. – Végig

igazad volt.
– Hiányzott a sirályok hangja – mormolom.

– Azta, te aztán jól ki vagy készülve!

Horkantok egyet, majd meglendítem a kezemet Kacey irányába,

aminek az lesz a vége, hogy arcon vágom. Előző este, a kezemben
az üveg tequilával és a két feles pohárral, némán kisétáltam a hátsó
verandára. Kacey követett, odahúzott egy napozóágyat az enyém
mellé. Aztán egyetlen szó nélkül tölteni kezdett.

Én meg elkezdtem kiönteni a szívemet.

Mindent elmondtam a nővéremnek.

Az utóbbi két hónapom minden egyes kis részletét beismertem, még

a legintimebbeket és legszégyenletesebbeket is. Amint nekiálltam a
történetnek, megállíthatatlan vízesés formájában kezdett ömleni
belőlem az igazság. Biztos vagyok benne, hogy ebben a pia is
segített, de az, hogy a nővéremmel voltam, ennél is többet jelentett.
Kacey csak hallgatott.

Megfogta és megszorította a kezemet. Nem ítélkezett, nem kiabált,

nem sóhajtozott, és nem vetett rám csalódott pillantásokat, vagy tett
bármit, amitől rosszabbul éreztem volna magamat. Azért mondjuk
megszidott, hogy nem használtam gumit, de aztán gyorsan be is
ismerte, hogy nem neki kéne lennie, aki rám veti az első követ.

Aztán együtt sírt velem.

Egy ponton Trent kijött, és ránk terített egy paplant. Egy szót sem
szólt, csak hagyta, hogy részeg kábulatunkban kibőgjük magunkat.
És amire megjelentek a nap első sugarai a horizonton, és bennem
már nem maradt egyetlen érzelem, egyetlen titok, egyetlen
hazugság sem, elaludtam.

– Megnézhetem még egyszer azt a képet? – kérdezi Kacey halkan.

Odaadom neki a tízszer tizenötös fotót a táskámból; hihetetlenül
hálás vagyok, hogy nálam volt, amikor eljöttem.

– Képtelen vagyok elhinni, hogy milyen fiatalok itt – mormolja,

miközben éppen úgy húzza végig az ujját a képen, ahogy én is
tettem. Három évvel ezelőtt Kacey még csak ránézni sem volt
hajlandó a szüleink képére.

Meglengeti előttem a képet, mielőtt visszaadná.

– Itt a bizonyítéka annak, hogy nagyon törődik veled, Livie –

mormolja. – Akkor is, ha a srác amúgy egy kész
tömegszerencsétlenség.

Becsukom a szememet, és nagyot sóhajtok.

– Nem tudom, mit tegyek, Kacey. Nem mehetek vissza. Úgy értem...
menyasszonya van. Vagy legalábbis volt.

Vajon még áll az eljegyzés?

Nem sokkal korábban kaptam egy hol-a-pokolban-vagy sms-t

Reagantól. Miután elmondtam neki, hogy visszajöttem Miamiba,
váltottunk pár üzenetet, de semmi információval nem tudott
szolgálni. Vagy csak nem akarta elmondani nekem, azt leszámítva,
hogy egész nap Grant szobájában bujkált, mert mást sem lehetett
hallani a házban, csak ordítozást.

Ettől csak elkezdtem még jobban aggódni Ashtonért. Mi van, ha

szakítottak Danával? Mit fog tenni vele az apja? Felhasználja majd
ellene, bármi legyen is az, amivel sakkban tartja?

– És a te Ashtonod valóban egy tömegszerencsétlenség – ismétli

meg Kacey. – Rendeznie kell a dolgait, mielőtt bárkivel is
továbbléphetne, és ebbe te is beletartozol.

Ennek már csak a gondolatától is fájdalmasan megfeszül a

mellkasom. Igaza van. Bármi volt is köztünk Ashtonnal, azt el kell
engednem. Bármennyire is tovább akarok próbálkozni, és a
közelében maradni, miközben megküzd a démonjaival, bármik
legyenek is azok, ezt nem folytathatom tovább. Így nem.

Úgy nem, hogy Connor és Dana... uh.

A gyűrű. Görcsbe rándul a gyomrom.

Ez a dolog kettőnk közt – akár szerelem, akár nem – egy önző,

manipulatív barmot csinált belőlem, aki elveszi, amit csak akar, akkor
is, ha közben fájdalmat okoz másoknak. Aki meggyőzte önmagát,
hogy minden rendben volt, amit csak tett, szimplán azért, mert a
férfi, akit akart, törődött vele.

Aki valószínűleg ismét ugyanebbe a csapdába esne, mert annyira

helyesnek érződött, annak ellenére, hogy valójában mennyire
helytelen volt.

– Nem kell visszamenned.

Résnyire nyitom a szememet, és felnézek Kacey-re, majd

összerándulok a hirtelen, erős napfénytől.

– Mi... egyszerűen csak adjak fel mindent?

Kacey megrántja a vállát.

– Én nem mondanám, hogy ezzel bármit is feladsz. Inkább csak azt,

hogy tanulsz a hibáidból. Vagy hogy tartasz egy kis szünetet. Talán,
ha eltöltesz egy kis időt távol Ashtontól és a sulitól, az majd segít új
megvilágításba helyezni a dolgokat.

Vagy lehet, hogy máris új megvilágításban vannak, csak kell egy kis
idő, hogy leülepedjen a por.

– Ja. Talán. – Becsukom a szememet, hálásan azért, hogy

magamba szívhatom az otthonom megnyugtató energiáját.

***
– Biztos vagy benne, hogy nem akarod, hogy itthon maradjak
veled?– kérdezi apa, ahogy kisöpri izzadságtól összetapadt hajamat
a homlokomból.

Válaszként tüsszentek, majd nyögök egyet.

– Oké, ennyi volt. Maradok – jelenti ki apa egy nagy sóhajt követően.

– Ne, apu! – rázom a fejemet, bár nincs semmi, amit jobban

szeretnék annál, hogy engem dédelgessen. – Menj! Csak téged is
megfertőzlek, ha maradsz, meg aztán ez Kacey nagy meccse.

Nagyon kilenne, ha lemaradnál róla. – Az enyhe kifejezés. A

nővérem összetörne, ha apa kihagyná a meccset. – Én majd...

– A mondatom félbeszakad, ahogy ismét hatalmasat tüsszentek.

Apa összerázkódik, és odanyújt nekem egy zsepit.

– Nos, nem fogok hazudni neked, kölyök. Jelen pillanatban eléggé

undorítóan festesz.

Az, ahogy kimondja, hogy „kölyök”, az ő halovány ír akcentusával,

kuncogásra késztet.

– Ne aggódj! Szerintem is eléggé undorító vagyok – mondom két

orrfújás közt.

Apa válaszként kuncog egyet, majd megpaskolja a térdemet.

– Csak cukkollak. Mindig is te leszel az én gyönyörű

angyalkám, zöld takony ide vagy oda. – Apa eligazgatja a

gyógyszereket és az innivalót az éjjeliszekrényemen, miközben én
másik testhelyzetbe helyezkedem. – Mrs. Duggan lenn van a
nappaliban...

– Uh, apa! Nem kell bébiszitter!

Látom a finom változást az arcán, mielőtt még egyetlen szót is
szólna.

– De igenis kell, Livie. Lehet, hogy néha úgy viselkedsz, mint egy
harmincéves, de valójában akkor is csak tizenegy vagy, és a
gyámügy nem nézi jó szemmel, ha az ember egyedül hagy otthon
egy tizenegy évest. Úgyhogy csak semmi vita – mondja
ellentmondást nem tűrő hangon, ahogy fölém hajol, és csókot nyom
a fejem búbjára.

Összehúzom a szemöldökömet, ahogy elkezdek a távirányító után

kutatni. Három epizód egymás után arról, ahogy az oroszlánok
gazellákból lakomáznak a vadonban már túl sok.

Apa nagyot sóhajt, és motyog valamit az orra alatt a makacs

lányairól, majd feláll, és elindul az ajtó felé. De aztán megáll és
visszafordul; kristálykék szeme csillog, ahogy rám mosolyog. A
morcosságom még úgy két teljes másodpercig tart, mielőtt
győzedelmeskedne felettem egy vigyor.

Képtelenség morcosnak maradnom, amikor apa így mosolyog rám.

Egyszerűen van benne valami, ami ezt lehetetlenné teszi.

Apa halkan felkuncog

– Ez az én Livie csajszim. Hadd legyek rád büszke!

Minden este ugyanezt mondja.

És ma este, pont úgy, mint minden egyes este, szélesen

rávigyorgok, majd azt felelem: – Mindig is büszke lehetsz majd rám,
apu.

Végignézem, ahogy kimegy a szobából, halkan becsukva maga

mögött az ajtót.

A késő délutáni ég alatt ébredek, miközben a fejemben ott

csengenek az utolsó szavak, amiket apámnak mondtam. Olyan
egyszerű szavak! Egy aprócska, sokat ismételt mondat. Azonban az
az igazság, hogy már akkor borítékolható volt, hogy amit mondok, az
hazugság. Úgy értem, mégis hogy ígérhet meg bárki ilyesmit? Az
ember nem hozhat mindig csakis helyes döntéseket. Sőt,
némelyiknek egészen katasztrofális lesz a hatása.

Megfordulok, és azt látom, hogy a mellettem lévő

napozóágyon ülő személy nem vörös hajú és nem nőnemű, mint az,
aki mellett elaludtam.

– Szia, Livie! – Dr. Stayner megigazítja röhejes, kétszínű

bowlingingjét. Szinte már majdnem passzol a széles szárú, hawaii

mintás rövidnadrágjához, amit egy korabeli férfinak sem lenne
szabad viselnie. – Hogy tetszik a strandruhám?

– Helló, dr. Stayner. Miért van magának mindig igaza?

– Valóban van egy ilyen szokásom, nem igaz?

– Hála az égnek! Már azt hittem, el kell égetnem azt a széket, ha

nem zuhanyzol le hamarosan.

Játékosan lökök egyet a nővéremen, ahogy végigsétálunk a folyosón

a konyha felé.

– Szóval... Stayner?

Megrántja a vállát.

– Írtam neki tegnap este, hogy végre megtörtél. Mondjuk, arra nem
számítottam, hogy erre majd megjelenik kezében egy bőrönddel.

Mint kiderült, dr. Stayner úgy döntött, hogy eltölt pár kellemes napot
a napfényes Miamiban, a Chez Ryderben. Nos, Ciklon ragaszkodott
hozzá, hogy nálunk maradjon, bár mondjuk, ez azt jelenti, hogy
Kacey szobájában lett elszállásolva, miközben a nővérem vagy
velem alszik, vagy Trentnél. Jeleztem neki, mennyire furcsa és
szakszerűtlen, hogy a családi pszichiáter nálunk szálljon meg. Erre ő
emlékeztetett, hogy dr. Staynerben minden furcsa és szakszerűtlen,
úgyhogy ez az egész tulajdonképpen teljesen logikus.

Ezzel már nem tudtam vitatkozni.

És most dr. Stayner ott áll a mosogatónál Ciklon egyik pöttyös

kötényében, és éppen répát pucol Miával.

– Szerinted tényleg jobban látsz, ha répát eszel, vagy ez csak valami

olyasmi, amit az anyukák mondanak, hogy a gyerekek megegyék a
zöldséget? – Mia pont azt a cuki korszakát éli, amikor még eléggé
befolyásolható, viszont már kezdi megkérdőjelezni a dolgokat.

Karba tett kézzel nekidőlök az ajtófélfának, és onnan figyelem őket

kíváncsian.

– Te mit gondolsz, Mia?

Mia összehúzza a szemét, és úgy pillant Staynerre.

– Én kérdeztem előbb!

Megrázom a fejemet, és felkacagok.

– Ne is próbálkozzon! Mia túl okos magának, Stayner.

Mia nagyot sikkant, eldobja a répát, majd egyenesen a karjaim közé

veti magát.

– Livie! Anya mondta, hogy hazajöttél. Láttad X-et ficánkolni?

Felkuncogok. Úgy tűnik, Mia a kedveskedő „Idegen Baba X”

becenévről szimplán az „X”-re váltott. Működik.

– Nem, de azt láttam, ahogy Dan tegnap este anyud pocakját

bökdöste – mondom egy kacsintás kíséretében.
Mia grimaszol egyet.

– Remélem, Dan nem lesz majd furi, amikor X megszületik.

– Aztán gyorsan témát vált. – Ugye, sokáig maradsz? –

Reménykedve néz fel rám.

– Nem tudom, Mia. – És ez is az igazság. Többé már semmit sem

tudok.

– Ön szerint mi lehet ez?

Dr. Stayner az extra nagy lattéját szürcsölgeti, ahogy egymás mellé

állított napozóágyakban ülünk a hátsó verandán, és azt figyeljük,
ahogy elhaladnak a ház mellett a kora reggeli kocogók.

Ez a rengeteg kávé biztos nem tesz jót neki.

– Még csak tippelni sem merek, Livie. Az biztos, hogy vannak

megoldandó problémái. Úgy tűnik, hogy a nőkkel való fizikális
kapcsolatát használja védelmi mechanizmusként. Úgy tűnik, hogy az
anyja halála túl fájdalmas számára, hogy beszéljen róla.

Úgy tűnik, hogy nagyon is kedves vagy számára. – Dr. Stayner

hátradől a székében. – És ha az apja bántalmazta kiskorában, akkor
teljes mértékben lehetséges, hogy még mindig úgy érzi, nem sok
hatalma van a saját élete felett. Talán így is van. Annyit azonban
elmondhatok, hogy sosem fogsz olyan választ kapni arra, hogy miért
történt ez vele, amit képes leszel megérteni. És ameddig minderről
nem hajlandó beszélni, addig nehéz lesz rajta segíteni. És pontosan
ezért van az, drága Livie csajszi... – Előbb a szememet forgatom, de
aztán elmosolyodom. Valamiért megtetszett neki ez a becenév. – Ki
kell szabadítanod magadat Ashton problémáinak hálójából, legalább
addig, amíg rendbe teszed a saját életedet. Ne felejtsd el, a
nővérednek és Trentnek is erre volt szüksége. Öt hónapba is
beletellett, mire visszataláltak egymáshoz. Az ilyen dolgokhoz
gyakran idő kell.
Lassan bólintok.

Öt hónap. Hol lesz Ashton öt hónap múlva? Hány nőt fog addigra
„elfelejteni”? És vajon én el tudom viselni azt, hogy a Princetonon
legyek, amíg ő rendezi a dolgait? Már, ha egyáltalán megpróbálja
rendezni. A gyomrom kezd megint görcsbe állni.

– Livie...

– Sajnálom.

– Tudom, hogy nehéz, de most egy kis ideig magadra kell

koncentrálnod. Verd ki a fejedből ezt a bolondságot, hogy – ujjaival
idézőjeleket rajzol a levegőbe – „hazudtál” az apádnak.

– De... – Lesütöm a szememet, és a frissen lakkozott lábkörmeimet

kezdem bámulni, amit Ciklon csinált nekem. – Tudom, hogy mit
szeretett volna, mit tegyek, és most pont az ellenkezőjét csinálom.
Ettől meg hogy a francba lenne büszke rám?

Dr. Stayner megpaskolja a vállamat.

– Én soha semmit sem garantálok, Livie. Soha. Azt viszont

garantálhatom, hogy a szüleid büszkék lennének rád és a
nővéredre. Rettentő büszkék. Mindketten egyszerűen...

lenyűgözők vagytok.

Lenyűgöző.

– Akkor is, ha végül összeroppantam? – villantok meg felé egy

szomorkás mosolyt, felidézve Kacey szavait.

Stayner kuncogni kezd.

– Nem roppantál össze, Livie. Inkább azt mondanám, hogy

keresztúthoz értél, és szükséged volt némi útmutatásra. Okos
kiscsaj vagy, aki magától is rájön a dolgokra. Ez minden, amire néha
szükséged van, némi útmutatásra. Nem úgy, mint a nővérednek. Na,
ő összeroppant. – Aztán azt tátogja, hogy „azta”, mire képtelen
vagyok megállni, hogy ne nevessek fel prüszkölve.

– Szerintem idővel minden rendben lesz veled. Viszont most jön a

vicces rész.

Kérdőn felhúzom a szemöldökömet.

– Rájönni, hogy ki is akarsz lenni.

Apró adagokban szoktam hozzá dr. Staynerhez – heti egy óra

telefonon keresztül volt eddig a maximum. Úgyhogy amikor több
nálunk töltött nap után távozik, az agyam ideiglenesen leáll, mint
valami túlmelegedett gépezet. Ennek az időnek a nagy részét a
hátsó verandán töltöttük, eszmecserét folytatva arról, hogy milyen
lehetőségeim is vannak a tanulmányaimat, a jövőbeli pályafutásomat
és a szociális életemet tekintve. Stayner sosem mondta, hogy neki
mi a véleménye. Azt mondta, nem akarja tévútra csalni és
befolyásolni a döntésemet. Egyedül ahhoz ragaszkodott, hogy egy
kis időre fogadjam el a bizonytalanságot, hogy ne ugorjak fejest
valamibe csak azért, hogy döntsék. Utalt rá, hogy – Reagan példáját
követve – mindenféle órát felvenni anélkül, hogy konkrét területre
fókuszálnék, nem is rossz ötlet. Persze azt neki is be kellett
ismernie, hogy minél tovább húzom az időt, annál kisebb az esélye,
hogy a „Princetonon maradni” opció még elérhető lesz számomra,
mert el fogom bukni a félévet.

Azt hiszem, a Princetonra való visszatérésben legjobban nem is

magától a Princetontól félek – már elfogadtam, hogy az az iskola
nem nekem való. És már a kórházat is felhívtam, hogy szóljak, nem
megyek többé önkénteskedni.

Legjobban attól félek, hogy újra szembe kell majd néznem Ashtonnal
és a gyengeséggel, ami hatalmába kerít a közelében.

Egy szimpla érintés vagy pillantás is visszaránthat hozzá, és az

egyikünknek sem lenne jó. Egyszer már elmenekültem. Vajon a
második alkalom nehezebb vagy könnyebb lenne? Vagy lehetetlen...
Az életem tele van bonyolult döntésekkel, viszont van egy, ami
egyszerű: Ashton.

És közben ő az egyetlen dolog, ami nem lehet az enyém.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Döntések

Esküszöm, Reagan az ajtóban várta a nyíló zár hangját, mint valami

lelkes kis házi kedvenc, mert abban a pillanatban, hogy péntek este
átlépem a küszöböt, a nyakamba veti magát.

– Annyira hiányoztál!

– Csak két hétig voltam távol, Reagan – mondom kuncogva, ahogy

az asztalra dobom a táskámat.

Végül csak úgy döntöttem, hogy visszajövök a Princetonra.

Nem igazán azért, mert úgy érzem, ez számomra a megfelelő

hely, hanem mert tanulni akarok, és amíg vagy kirúgnak, vagy

átjelentkezem Miamiba – aminek utána is néztem, amíg otthon
voltam –, addig akár itt is lehetek.

– Szóval, mi történt, amíg nem voltam itt? – kérdezem lazán, ahogy

a fülem mögé tűröm a hajamat.

Reagan összeráncolja az orrát.

– Semmi különös. Nem is tudom. Ashton a szüleimnél húzta meg

magát, de semmit sem tudok kiszedni apámból. Grant sok időt tölt
itt, mert a házban nem éppen kellemes mostanában a légkör.
Connor nagyon odavan. De majd kiheveri, Livie.

Komolyan. Csak kell neki valaki, akit ágyba vihet. – Rá nagyon is

jellemző módon, jó drámaian, az ágyra veti magát. – Ó, és Ty-nak
kiment a bokája. Az idióta.
Felkuncogok, de ettől még egy cseppet sem érzem jobban
magamat.

– Mik a terveid a hétvégére? – Reagan habozik. – Találkozni fogsz

vele?

Tudom, hogy kire gondol, és az nem Connor. Megrázom a fejemet.

Nem... Két hétnél több időre van szükségünk ahhoz, hogy rendbe
tegyük ezt a katasztrófát. Ez az egész még túl új.

Túl friss. Túl fájdalmas ahhoz, hogy bármit is kezdjünk vele.

– Megpróbálok majd felzárkózni, már ha van erre bármi remény. –

Egy egész hétig nem jártam be az órákra, és egy dolgozatról is
lemaradtam. Lassan felmászom az ágyamra, és közben az összes
hozzá kapcsolódó emléket száműzöm a fejemből. – És
meglátogatom a fiúkat a kórházban. – Rendesen el kell tőlük
búcsúznom, már csak azért is, hogy magamban le tudjam zárni a
dolgot.

Úton a kórházba, a vonaton kapok egy sms-t dr. Staynertől.

Egy cím van benne, és a következő üzenet:

Még egy feladat, mivel még jössz nekem eggyel, miután az utolsót
nem csináltad végig. Legyél itt délután kettőre.

Többé már nem kérdezek semmit. A pasas zseniális.

Egyszerűen csak annyit válaszolok, hogy:

Oké.

***

– Szia, Livie – Gale ragyogó mosollyal köszönt a recepciónál.

Amikor Kacey szólt dr. Staynernek, hogy visszamentem Miamiba, ő

felhívta a kórházat, és tudatta velük nagy vonalakban, hogy mi is van
velem. Amikor végül eldöntöttem, hogy többé nem veszek részt az
önkéntes programban, Stayner végig ott ült mellettem, amíg
felhívtam a kórházat. Az ottaniak rettentő kedvesen fogadták a
döntésemet.

– A fiúk úgy fognak örülni, hogy láthatnak!

– Hogy vannak?

Gale rám kacsint.

– Menj, és nézd meg magad!

Észreveszem, hogy többé már nem szorul össze úgy a gyomrom

attól, hogy végigsétálok ezeken a folyosókon, mint korábban.
Tudom, hogy ez nem azért van, mert hozzászoktam volna. Azért
van, mert elengedtem azt a rögeszmét, hogy ennek kell lennie a
jövőmnek.

Az ikrek olyan elevenen futnak oda hozzám, amilyennek már rég

nem láttam őket; belecsimpaszkodnak a lábamba, mire kuncogni
kezdek.

– Gyere! – Mindketten megragadják egy-egy kezemet.

Odahúznak az asztalhoz. Ha dühösek is, amiért úgy hirtelen, szó

nélkül leléptem két hete, nem mutatják.

– Gale nővér azt mondta, hogy elmentél... Nem egészen értettem.

Valamit a... búvárkodást. A lelkedben, vagy mi? És el kellett hozzá
menned a tengerhez? – Eric egy kérdő

szemöldökráncolással zárja a kérdést.

Lélekbúvárkodás. Felkuncogok.

– Igen, úgy volt.

– Tessék! – Derrick egy halom rajzot tol felém. – Gale nővér azt
mondta, segítsünk neked kitalálni, hogy mi lehetnél, amikor nagy
leszel.

– Én mondtam neki, hogy doktor néni akarsz lenni – szól közbe Eric
a szemét forgatva. – De erre Gale nővér azt mondta, hogy jó, ha van
egy B terved.

Előbb az egyikükre, majd a másikukra nézek, a lelkes kis pofijukra,

majd elkezdem átnézni a lapokat, számba véve a lehetőségeimet.

Aztán olyan hangosan kezdek el nevetni, mint már régen nem.

Pontosan kettőkor szállok ki a taxiból egy nagy, fehér, viktoriánus

stílusú ház előtt Newarkban. Az épület előtt álló tábla alapján
valamiféle gondozóotthon. Egész szép, jegyzem meg magamban,
ahogy a bejárati ajtón át egy visszafogott, de elegáns előtérbe jutok,
sötét, mahagónipadlóval, pasztellszínű, csíkos tapétával, és
virágcsokorral a kisasztalokon. Velem szemben egy éppen üresen
álló recepciós pult kap helyet, rajta egy táblával, ami a regisztrációs
könyvhöz irányítja a látogatókat. Felsóhajtok és körbepillantok,
valami nyom után kutatva, hogy most mégis mit kéne tennem. Dr.
Stayner semmi további instrukciót nem adott azon kívül, hogy jöjjek
el erre a címre. Pedig általában eléggé határozott a követeléseit
illetően.

Előhúzom a telefonomat a zsebemből, hogy sms-ben további

útbaigazítást kérjek, amikor odalép hozzám egy fiatal, szőke, kék
nővérruhát viselő nő.

– Biztos te vagy Livie – mondja üdvözlő mosollyal.

Bólintok.

– A 305-ös szobában vár rád. A lépcsőt ott találod a sarkon túl,

balra. Harmadik emelet, és kövesd a táblákat.

– Köszönöm!
Szóval dr. Stayner itt van. Miért is nem vagyok meglepve?

Már nyitom a számat, Hogy megkérdezzem a nővértől, mit tud a

305-ös szobáról, de még azelőtt eltűnik, hogy akár egyetlen szót is
kinyöghetnék.

Követve az útmutatását felmegyek a lépcsőn a harmadikra,

miközben végig követ a kórházi fertőtlenítőszer átható szaga.

Útközben képtelen vagyok nem észrevenni az épületet uraló

rémisztő, síri csendet, amitől csak még hangosabbnak tűnik a
lépcsőfokok recsegése. Leszámítva egy-egy elvétett köhintést,
semmit sem hallani. Semmit sem látok. Olyan, mintha az egész
otthon üres lenne. Az ösztöneim azonban azt súgják, hogy ez
messze áll a valóságtól.

Követve az ajtókon lévő számozást, végül elérek a célomhoz.

Az ajtó résnyire nyitva van. Rendben van, dr. Stayner. Most mivel
készült számomra? Mély lélegzetet veszek, majd bizonytalan
léptekkel befordulok a sarkon, arra számítva, hogy az őszülő
pszichiáteremmel találom szemben magamat.

A rövid, keskeny előtér egy olyan szobába vezet, amit nem látok be
teljesen az ajtóból. Nem látok mást, csak egy sarkot magam előtt, és
egy sötét hajú, barna bőrű, gyönyörű férfit, ahogy összegörnyedve ül
egy széken – könyökét a térdén nyugtatja, kezét összetette és a
szájához szorítja, mintha rettegve várna valamire.

Elakad a lélegzetem.

Ashton rögtön talpra pattan. Az ajka résnyire nyílik, ahogy csak

bámul engem, mintha mondani akarna valamit, de nem tudná, hol is
kezdje.

– Livie – mondja végül, aztán megköszörüli a torkát.

Korábban még sosem hívott Livie-nek. Soha. Nem tudom, hogyan is
érzem magamat ettől.

Túlságosan le vagyok döbbenve ahhoz, hogy feleljek.

Nem számítottam rá, hogy ma látni fogom őt. Nem készítettem fel
magamat.

Tágra nyílt szemmel figyelem Ashtont, ahogy öt fürge lépéssel

odajön hozzám, és megragadja a kezemet, aggodalommal teli,
barna szeme rátalál az enyémre, miközben a keze finoman remeg.

– Kérlek, ne rohanj el! – suttogja, majd halkabban, rekedtesebb

hangon hozzáteszi: – És, kérlek, ne gyűlölj!

Ez kirángat a kezdeti döbbenetemből, viszont belelök egy újabba.

Komolyan azt gondolta, hogy abban a pillanatban elrohanok, ahogy
meglátom? És mégis hogy a pokolba gondolhatja Ashton, hogy
valaha is képes lennék gyűlölni őt?

Bármi van is köztünk, Ashtonnak láthatóan fogalma sincs róla,

milyen mélyek is az érzelmeim iránta. Igen, két héttel ezelőtt
elrohantam. Ez valami olyasmi volt, amit meg kellett tennem.
Magamért. Most azonban itt vagyok, és soha többé nem akarok
elsétálni, elrohanni, vagy bármi olyat tenni, ami elválasztana tőle.

És Istenhez imádkozom, hogy soha ne is kelljen ilyet tennem.

Most meg mi a pokolra készül az én átkozott pszichiáterem?

Lassan hátrálva Ashton némán beljebb vezet a szobába, amíg már

belátom az egész teret. Édes, egyszerű szoba – a falakat
halványsárga tapéta fedi, a plafonon gipszdíszítés fut körbe, a
balkonos ablak előtt pedig számos kúszónövény függ, magukba
szívva a délutáni napfényt. Azonban minden részlet a semmibe
vész, ahogy megpillantom a kórházi ágyban fekvő nőt.
Egy őszes hajú nőt, akinek halovány ráncokkal futtatott arcát egykor
biztos szépnek nevezték, főleg ezekkel a telt ajkakkal.

Amik épp oly teltek, mint Ashtonéi...

És ekkor minden... összeáll.

– Ő itt az anyád – suttogom. Nem kérdés, mert semmi kétségem

nincs a választ illetően. Csak a halomnyi „miértre”

nem tudom még a feleletet.

Ashton egy pillanatra sem engedi el a kezemet, a szorítása egy

pillanatra sem lazul.

– Igen.

– Nem halott.

– Nem, nem az. – Hosszú szünet. – De elment.

Egy pillanatig fürkésző tekintettel figyelem Ashton komor arcát, majd

visszafordulok a nő felé. Nem akarom bámulni, ám végül mégis ezt
teszem.

A nő szeme rólam Ashtonra vándorol.

– Ki... – kezdené, de érzem, hogy nehezére esik beszélni; a szája

mozog, de képtelen bármilyen hangot kiadni. És a tekintetében...
nem látok mást, csak zavarodottságot.

– Ashton vagyok, anya. Ő pedig itt Livie. Meséltem neked róla. Írnek
hívjuk.

A nő végigjáratja tekintetét Ashton arcán, majd lesüti a szemét,

mintha az emlékei közt kutatna valami után.

– Ki... – próbálkozik újra.

Teszek két lépést előre, annyit, amennyit Ashton szorítása enged,
így elég közel jutok hozzá ahhoz, hogy megérezzem azt az enyhe
vizeletszagot, ami az idősek otthonának azon lakóira emlékeztet,
akik minden uralmukat elvesztették a hólyagjuk felett.

Mintha feladná, hogy rájöjjön, kik is vagyunk, a nő feje oldalra

bicsaklik, és onnantól kezdve egyszerűen csak bámul ki az ablakon.

– Gyere, szívjunk egy kis friss levegőt! – suttogja Ashton maga után
húzva, ahogy odalép az éjjeliszekrényen álló kis rádióhoz.
Bekapcsol egy Etta James-lemezt, és feltekeri kicsit a hangerőt. Egy
szót sem szólok, ahogy kivezet a szobából, óvatosan becsukva
maga mögött az ajtót. Némán végigmegyünk a folyosón, majd le egy
másik lépcsősoron, ami az otthon méretes hátsó kertjébe vezet,
csupasz tölgyfákkal és virágágyások közt futó, keskeny ösvényekkel,
amik már rég felkészültek a télre. Sejtem, hogy bájos kis menedék
lehet az otthon lakóinak melegebb időben. Most azonban a gyenge,
novemberi napfényben és csípős levegőben kiráz a hideg.

Ahogy leülünk egy padra, Ashton egy pillanatig sem haboz, hogy az
ölébe vonjon, és körém fonja a karját, mintha így akarna megóvni a
hidegtől. Bennem pedig egy pillanatra sem merül fel, hogy ne
engedjem neki, mert több mint egy okból szomjazom a melegére.
Akkor is, ha ez nem helyes.

Pontosan ez az, amitől tartottam.

Többé már nem tudom, mi a helyes. Mindössze annyit tudok, hogy

Ashton anyja életben van, dr. Stayner pedig ide küldött, kétségkívül
azért, hogy megtudjam az igazat. Mégis honnan tudta dr. Stayner...

Majd később kiderítem.

Becsukom a szememet, és mély lélegzetet veszek, beszívva Ashton

isteni illatát. Ilyen közel lenni hozzá az együtt töltött éjszaka után
nehezebb, mint gondoltam. Úgy érzem magamat, mintha egy szírt
szélén állnék, és az érzelmek vihara – fájdalom és zavarodottság és
szerelem és vágy – mindjárt a mélybe taszítana. Érzem Ashton
vonzerejét, a késztetést, hogy hozzábújjak, hogy a mellkasára
csúsztassam a kezemet, hogy megcsókoljam, hogy elhitessem
magammal, hogy az enyém.

Azonban nem az enyém. Még csak nem is önmagáé.

– Miért, Ashton? Miért hazudtál a haláláról? Miért...

minden?

– Nem hazudtam. Csak nem javítottalak ki, amikor azt hitted, hogy
meghalt.

A miért ismét ott van a nyelvem hegyén, azonban Ashton megszólal,

mielőtt kimondhatnám.

– Könnyebb volt, mint beismerni, hogy az anyám nem is emlékszik

rám. Hogy mindennap arra kelek, hogy azt kívánom, bárcsak a mai
lenne a nap, amikor az anyám meghal, hogy megszabadulhassak az
elcseszett életemtől. Hogy végre békére leljek.

Becsukom a szememet, hogy visszatartsam a könnyeimet.

Béke. Most már tudom, mi volt az a furcsa tekintet azon az estén,

amikor Ashton megtudta, hogy a szüleim meghaltak. Azt kívánta,
bárcsak a helyemben lehetne. Veszek egy mély lélegzetet, majd
suttogva így szólok:

– El kell mondanod. Mindent.

– El fogok, Ír. Mindent. – Ashton feje hátrabicsaklik, ahogy elhallgat,

hogy összeszedje a gondolatait. Szinte látom, ahogy a kőszikla
leesik a válláról, amikor most először megengedi magának, hogy
őszintén kiöntse a szívét. – Anyámnak végstádiumú Alzheimere van.
Nagyon korán alakult ki, korábban, mint a legtöbbeknél.

Rögtön gombóc nő a torkomban.

– A negyvenes évei elején járt, amikor megszülettem. Nem voltam
betervezve, és nagyon nem számítottak rá, hogy anya teherbe fog
esni. Apám pedig egyáltalán nem is akart. Ő... nem szeret
osztozkodni. És mint kiderült, ebbe anyám szeretete is beletartozik.
– Egy pillanatra elhallgat, és szomorkásan rám mosolyog. – Anya
évekig modellkedett Európában, mielőtt találkozott apámmal, és az
Államokba költözött. Megvan pár címlapfotója. Egyszer majd
megmutatom őket. Gyönyörű volt.

Komolyan, lenyűgözően gyönyörű.

A kezemet az állkapcsához emelem.

– Ez ugyan miért nem lep meg?

Becsukja a szemét, és egy pillanatra a tenyerembe hajtja a fejét,

mielőtt folytatná.

– Amikor találkozott apával, még ő sem akart gyereket, úgyhogy jól

működött kettejük közt a dolog. Már tizenöt éve házasok voltak,
amikor megszülettem. Tizenöt évnyi boldogság, mielőtt mindent
elrontottam volna, legalábbis az apám szerint.

– Az utolsó résznél nemtörődöm módon megrántja a vállát, pedig

tudom, hogy nagyon is bántja. Látom az alig palástolt fájdalmat a
barna szemében.

Bár tudom, hogy nem lenne szabad, a mellkasára teszem a

kezemet.

Ashton a kezemre helyezi a sajátját, és becsukja a szemét.

– Azt hittem, már soha többé nem érezhetem, ahogy ezt teszed –
suttogja.

Várok egy pillanatot, majd finoman noszogatni kezdem.

– Mondd tovább! – A kezemet azonban ott hagyom, ahol van, a

mostanra vadul dobogó szíve fölött.
Ashton ajka finom kis grimaszra húzódik. Amikor kinyitja a szemét,
pislog egyet, hogy kilásson a könnyei fátyolán át. Már csak annak a
gondolatára is, hogy Ashton sírjon, összeszorul a mellkasom. Kész
küzdelem, hogy ne zuhanjak össze.

– Még mindig emlékszem arra a napra, amikor anyával a

konyhaasztalnál ültünk egy adag sütivel, amit segítettem neki
megcsinálni. Hétéves voltam. Megcsípte az arcomat, és azt mondta,
hogy álruhába bújt áldás vagyok, hogy nem is tudta, mi hiányzott az
életéből addig a napig, amíg megtudta, hogy terhes velem. Azt
mondta, végre valami a helyére került benne. Valami anyai ösztön,
amitől jobban akart engem, mint bármit ezen a világon. Azt mondta
nekem, hogy olyan boldoggá teszem őt és apámat. – Ekkor végre
lecsordul az arcán egyetlen, magányos könnycsepp. – Fogalma sem
volt róla, Ír. Fogalma sem volt, hogy apám mit művel velem –
suttogja, majd ismét becsukja a szemét, ahogy vesz egy mély,
megnyugtató lélegzetet.

Letörlöm a könnycseppet az arcáról, de addigra már nekem is

elkezdenek patakzani a könnyeim, amiket gyorsan letörlök, mert
nem akarom eltéríteni a beszélgetést.

– Mikor kezdődött mindez?

Ashton megköszörüli a torkát, tágra nyitva az ajtót, hogy mindenféle

fenntartás nélkül megmutassa nekem a csontvázait.

Végre.

– Majdnem hat voltam, amikor először bezárt a szekrénybe.

Azelőtt alig láttam. Sokat dolgozott, amikor meg otthon volt, került.
Nem mintha ez számított volna. Anya folyamatosan babusgatott.
Nagyon közvetlen nő volt. Folyamatosan ölelgetett és csókolgatott.
Emlékszem, a barátai sokszor cukkolták, hogy meg fog fojtani a
szeretetével. – A szemöldöke ráncba szalad. – Visszagondolva, ez
biztos zavarta apát. Nagyon. Előttem övé volt anya osztatlan
figyelme, és... – Ashton hangjában keserű
felhang jelenik meg. – Egyik nap valami megváltozott. Apa elkezdett
otthon maradni, amikor anyának programja volt: egy bababuli vagy
egy parti a barátaival. Azokat a napokat használta arra, hogy
leragassza a számat, és bedugjon a szekrénybe.

Órákra ott hagyott, éhesen, hogy sírjak. Azt mondta, nem akar látni
vagy a hangomat hallani. Hogy nem lenne szabad életben lennem.
Hogy tönkretettem az életüket.

Képtelen vagyok megérteni, hogy lehet Ashton ilyen nyugodt,

hogyan verhet a szíve egyenletes ütemben, mert én, minden
próbálkozásom ellenére, hogy ne zuhanjak darabokra, motyogó
romhalmazzá váltam, ahogy ismét felrémlik előttem az a sötét
szemű kisfiú – aki alig nagyobb, mint Eric vagy Derrick –, ahogy ott
fekszik összegömbölyödve a szekrényben. Alig bírok megszólalni a
torkomban nőtt, szúrós gombóctól.

– És te erről semmit sem szóltál?

Ashton tenyerével letörli a könnyeim egy részét.

– Pár hónappal korábban véletlenül kiengedtem a törpespiccünket a

bejárati ajtón. Egyenesen berohant a kocsik közé... Anya hetekig
siratta azt a kutyát. Apa azzal fenyegetett, azt fogja mondani
anyának, hogy direkt engedtem ki a házból a kutyát, hogy gonosz
kisfiú vagyok, aki borzalmas dolgokat tesz az állatokkal. Rettegtem,
hogy anya hinne neki... – Megrántja a vállát. – Mégis mi a francot
tudtam én? Csak hatéves voltam.

Rövid szünetet tart.

– Úgy egy hónappal a nyolcadik születésnapom előtt történt, hogy

anya elkezdett elfelejteni dolgokat... dátumokat, neveket,
időpontokat. Ez korábban is előfordult, de akkortájt kezdett nagyon
rosszra fordulni a helyzet. – Az ádámcsutkája megrándul, ahogy
nagyot nyel. – Egy éven belül diagnosztizálták. Azon a napon...
Az orrán keresztül mély levegőt vesz, és elkezdi dörzsölgetni a
csuklóján lévő bőrpántot. Ami még mindig ott van, még mindig
béklyóban tartja őt. A folyamatos emlékeztető.

– Azelőtt még sosem használta rajtam az övét. Nem hiszem, hogy

tisztában volt vele, milyen erősen üthet meg anélkül, hogy ne
szakadjon fel a bőröm. És dühös volt. Annyira dühös volt rám.
Mindenért engem okolt. Azt mondta, hogy a terhesség tette ezt
anyával, hogy a hormonok akkor kezdték el pusztítani az agyát,
amikor megszülettem. – Ashton elmerengve megvakarja az alkarját,
ahol az egyik sebhelye rejtőzik. – Rám parancsolt, hogy ne mondjam
el anyának, hogy mi történt, mert a stressztől csak gyorsabban
romlana az állapota. Úgyhogy hazudtam. Azt mondtam anyának,
hogy a biciklimmel vagánykodtam, és úgy szereztem a sebeket.
Azután meg már mindenről hazudtam neki. A véraláfutásokról a
bordáimon, amikor apa megütött, a duzzanatokról, amikor megint az
övét használta, a púpról a homlokomon, amikor nekilökött az
ajtófélfának. Annyira hozzászoktam a hazugsághoz, és anya
állapota olyan gyorsan rosszabbodott, hogy amit apa művelt velem,
egyszer csak... semmiséggé vált. Hozzászoktam.

Ashton lehajtja a fejét.

– Akkor hagyott fel a verésemmel, amikor elhelyeztük anyát egy

menő kutató-és gondozóintézetben. Tizennégy éves voltam.

Akkoriban még mindig reménykedtem, hogy talán majd jobban lesz,

hogy a kezelés majd visszafordítja vagy megállítja a betegséget.
Még mindig nevetett a vicceimen, és énekelte nekem azt a spanyol
dalt... Még mindig ott volt valahol.

Remélnem kellett, hogy képesek leszünk időt nyerni, amíg

megtalálják a gyógymódot. Aznap történt meg először, hogy anya
megkérdezte, ki vagyok. És amikor apa rám akarta vetni magát azon
az estén... A padlóra löktem. Nagy gyerek voltam.

Azt mondtam neki, hogy gyerünk, üssön meg, amilyen erősen csak
tud. Többé már nem érdekelt. De nem tette. Soha többé nem ütött
meg.

Ashton beletörődőn felsóhajt, majd az arcomra emeli a tekintetét,

miközben a hüvelykujjával letörli a könnyek végtelen folyamát.

– Aztán apám talált egy jobb módot arra, hogy megbüntessen azért,
hogy lélegzem. Csak éppen akkoriban még nem jöttem rá, hogy
pontosan mit is jelent ez. Eladta a házunkat, aztán átköltöztünk a
város túlsó felébe, csakis azért, hogy kiragadjon az addigi életemből,
hogy másik iskolába kelljen járnom, és hogy elszakítson a
barátaimtól. Elküldhetett volna bentlakásos iskolába, aztán moshatta
volna a kezeit, hiszen nem kellett volna többé felelősséget vállalnia
értem, de nem ezt tette.

Ehelyett elkezdte megmondani, hogy kivel beszélhetek, kivel

randizzak, mit sportoljak. – Ashton horkant egyet, majd motyogva
folytatja: – Igazából ő volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy
csatlakozzam az evezősökhöz. Ez kicsit ironikus, hiszen az evezés
az az egy dolog, amit imádok csinálni... Na, szóval, egyik este,
tizenöt éves koromban, egyszer csak váratlanul hazaért a munkából,
és rajtakapott, hogy a barátnőmmel, akit nem engedélyezett, ba... –
Sötét szeme az arcom felé villan, ahogy a hátam megfeszül. –
Bocsi... hempergünk. A barátnőmet lekurvázta, és kidobta a házból.
Ekkor elpattant bennem valami.

Lenyomtam a földre, készen arra, hogy a szart is kiverjem belőle. –

Ashton karja megfeszül körülöttem, ahogy közelebb húz magához. –
Ekkor kezdte el az anyámat használni ellenem.

Érzem, hogy a szemöldököm összeszalad értetlenségemben.

– Elkezdett számokkal dobálózni, hogy mennyibe is kerül abban a

drága intézetben tartani, mennyibe fog kerülni, ha még tíz évet él.
Azt mondta, kezdi megkérdőjelezni az egész értelmét.

Anya már nem lesz jobban, szóval miért is pazaroljuk rá a pénzt? –

Ashton végighúzza a nyelvét a foga mentén. – Egy pénznyelő. Ez
lett számára az élete szerelméből. Azóta nem látogatta meg, hogy
anya bekerült az otthonba. A jegygyűrűjét meg már régen levette.
Nem akartam mindezt elhinni.

Egyszerűen képtelen voltam feladni anyát. Ő volt a mindenem, és

apa tudta ezt. Úgyhogy nagyon egyszerű választás elé állított: vagy
élem az életemet úgy, ahogy ő arra engedélyt ad, vagy anya az élete
utolsó pár évét egy szemétdombon tölti, arra várva, hogy meghaljon.
Még régi újságcikkeket is talált ilyen helyekről származó
horrortörténetekről: mulasztás, bántalmazás... Azon a napon jöttem
rá, mennyire gyűlöl engem az apám, amiért megszülettem. És
tudtam, hogy kész beváltani a fenyegetését.

Kifújom a levegőt, amit egészen eddig visszatartottam. Szóval ez

lengett guillotine módjára Ashton feje felett egész idő alatt.

Az anyja.

– Úgyhogy feladtam. Éveken keresztül némán teljesítettem a

követeléseit. – Ashton felhorkant, majd motyogva hozzáteszi: – És
tudod, mi a legrosszabb? Igazából sosem volt okom panaszra. Úgy
értem, nézz csak az életemre! A Princetonra járok, van pénzem,
kocsim, garantált állásom az ország egyik legprominensebb ügyvédi
irodájánál. Nem mintha kínozna engem. Csak hát... – Ashton nagyot
sóhajt. – Csak hát elvette a lehetőségemet, hogy én válasszam meg,
hogyan éljek.

– Nos, az, hogy hozzákényszerít valakihez, igenis ok a panaszra –

motyogom keserűen.

Ashton lehajtja a fejét, a hangja nyers, amikor megszólal: – Az volt

életem legrosszabb napja. Annyira sajnálom, hogy át kellett élned!
És azt is sajnálom, hogy nem szóltam az eljegyzésről.

– Nézz rám! – parancsolok rá, ahogy az álla alá csúsztatom az

ujjamat, és magam felé fordítom a fejét. Annyira meg akarom most
csókolni, de nem léphetem át azt a bizonyos határt. Addig nem,
amíg nem tudom meg... – Mi történt Danával? Hogyan állnak
köztetek a dolgok?
Áll még az esküvő? Az, amit most csinálunk, hogy itt ülünk együtt,
helytelen?

Gyönyörű, barna szeme egy pillanatig az arcomat fürkészi, mielőtt

folytatná.

– Három évvel ezelőtt a cég nyári golfbajnokságán voltam, apámmal

játszottam, amikor odajött hozzám egy új ügyfél a lányával
bemutatkozni. Így találkoztam Danával. Azt hiszem, Dana apja
elejtett valamit, hogy mennyire szeretné, hogy a lánya egy olyan
sráccal járjon, mint én... – Megfeszülnek Ashton nyakán az izmok. –
Apa meglátta a dologban a lehetőséget. Dana apja a cégei jogi
ügyeinek csak egy részét adta oda az irodának, miközben három
másik jogi iroda képviselte a többit. Az iroda nagyot kaszált azzal,
hogy „közel” kerültünk Dana apjához. Több tízmillióról beszélünk,
talán többről.

Úgyhogy apa kiadta az utasítást, hogy érjem el, Dana szeressen

belém. – Ashton közelebb húz magához, ahogy a kulcscsontomhoz
fúrja az arcát, amitől száguldani kezd a pulzusom. Azonban aztán
mondja tovább. – Csinos volt, szőke és nagyon aranyos. Sohasem
éreztem iránta semmi valódit, de nem panaszkodhattam egy olyan
barátnővel, mint ő. Ráadásul az év nagy részét az ország túlsó
végében töltötte, oda járt iskolába, úgyhogy nem is arról volt szó,
hogy nagy kihatással lett volna rá, hogyan élem az életemet.
Legalábbis egészen addig, amíg nem találkoztam veled.

Leküzdöm a vágyat, hogy odahajoljak hozzá. Annyira könnyű

lenne... csak egy kis mozdulat, és a szám máris az övéhez érhetne.

– Három héttel ezelőtt apám felhívott, és azt mondta, kérjem meg

Dana kezét. Azzal, hogy Danával jártam, az apja ügyleteinek egy
nagyobb része került az irodához. Apám úgy volt vele, hogy ha
elveszem, azzal a többit is megszerzi. Nemet mondtam. Másnap
felhívtak az intézetből, hogy feltegyenek pár kérdést

anyám
átszállításáról

egy

philadelphiai

gondozóotthonba. Alig tettem le a telefont, amikor kaptam egy e-

mailt apámtól, benne legalább egy tucat riporttal, ami mind az azon a
helyen történt mulasztásokról szólt. Még egy szexuális zaklatási ügy
is volt, amit valami technikai hiba miatt visszadobott a bíróság. Az a
beteg szemétláda meg csak várt, és képes lett volna megtenni.

Ashton mellkasa megemelkedik, majd visszasüllyed az arcom alatt,

ahogy beletörődőn sóhajt egyet.

– Nem volt más választásom. Amikor két héttel ezelőtt, a verseny

után a kezembe adta a gyűrűt, megkértem Danát, hogy jöjjön
hozzám. Azt mondtam neki, hogy ő életem szerelme.

Nem kockáztathattam meg, hogy nemet mond. Meg akartam győzni,

hogy hosszú jegyességünk legyen, hogy addig ne házasodjunk
össze, amíg nem végzem el a jogi egyetemet. Csak addig kellett
eltolnom a dolgot, amíg anya meghal, és utána szakíthattam volna
vele. – Nem lehet nem kiérezni a hangjából az önutálatot. Gyűlöli,
hogy ezt kellett tennie.

Próbálom feldolgozni ezt az egész helyzetet, de nem megy.

Egyszerűen képtelen vagyok megérteni. Mégis hogyan képes egy

ember ennyire gyűlölni a saját gyerekét? Mégis hogyan találhat
megelégedést abban, hogy teljesen az uralma alá hajtja valaki más
életét? Ashton apja beteg. Már csak annak a gondolatától, hogy
mégis mennyi kegyetlenség férhet a jól szabott öltönyébe és a
sikeres karrierjébe, görcsbe rándul a gyomrom. Nem érdekel, milyen
sötét démonok rejtőzködnek Ashton apjának a múltjában, amitől
ilyenné vált. Sosem fogok elfogadható kifogást találni mindarra, amit
ez az ember tett.
Finoman ellököm magamat Ashton válláról, éppen csak annyira,
hogy ismét láthassam az arcát és a rajta végigfolyó pár
könnycseppet. Fürkésző tekintettel-figyelem arcának minden kis
rezdülését, miközben az övé egy hosszú pillanatig az ajkamon
nyugszik.

– Amikor bejöttél a szobámba azon az éjszakán... – Nagyot nyel, a

homloka pedig ráncba szalad. – El akartam neked mondani. El
kellett volna mondanom, mielőtt... – Ashton arca fájdalmas
grimaszba fordul. – Annyira sajnálom! Tudtam, hogy a vége úgyis az
lesz, hogy fájdalmat okozok neked, mégis hagytam, hogy
megtörténjen.

Nem fogom hagyni, hogy akár csak egyetlen másodperccel is tovább

büntesse magát azért az éjszakáért.

– Én nem bántam meg, Ashton – mondom neki teljes őszinteséggel,

ahogy megvillantok felé egy apró, megnyugtató mosolyt. Ha valaha
is vétettem olyan hibát, amit soha életemben nem fogok megbánni,
az Ashton Henley. – Szóval, mi lesz most? – Kicsit habozok, majd
megkérdezem: – Mi történt Danával?

– Sokat ordított meg sírt. Aztán meg azt mondta, ha megígérem,

hogy ez soha többé nem történik meg, akkor megbocsát.

Összeszorul a gyomrom. Ashton még mindig jegyben jár. Az apja

továbbra is irányítja őt. Nekem pedig nem lenne szabad itt lennem,
ilyen közel hozzá. Becsukom a szememet, hogy így védjem meg
magam a kegyetlen valóságtól, majd felsóhajtok.

– Oké – suttogom.

– Nézz rám, Ír! – suttogja Ashton rekedtes hangon, mintha nehezére

esne kordában tartani az érzéseit.

A könnyeim fátyolán át látom, hogy Ashton arcán apró mosoly ül,

mire zavaromban összehúzom a szemöldökömet.
Kezébe fogja az államat, magához húz, és finom csókot lehel az
ajkamra. A száját sem nyitja ki, és a csók nem is tart sokáig, de még
így is kilopja a levegőt a tüdőmből. És csak még jobban
összezavarodom tőle.

– „Nemet” mondtam – suttogja Ashton.

– De... – Megfordulok, és vetek egy pillantást az anyját gondozó

otthonra. – Akkor apád el fogja őt vitetni innen arra a borzalmas
helyre...

– Ez egy új hely, Ír. Egy hete hoztam át ide anyát.

A furcsa vigyor – a boldogság, a megkönnyebbülés és az öröm

elegye – teljesen átváltoztatja Ashton arcát.

– Én nem... nem értem. – Bár a szívem egy perce még darabokban

hevert, most vadul dobog, és ütemeket hagy ki az izgatott
várakozástól. Tudom, hogy ezzel valami nagyon fontosra utal, de
nem tudom, hogy mire, márpedig tudnom kell, méghozzá most. –
Mondd el, hogy mi folyik itt, Ashton!

Az arcára komor kifejezés ül ki.

– Szakítottam Danával. Rádöbbentem, hogy többé már nem csak az

én életemet teszi tönkre ez az egész őrület. – Ennek az emlékére
egy pillanatra fájdalom suhan át a szemén. – Láttam az ürességet a
tekintetedben, ahogy lesétáltál a lépcsőn, és ki a házból azon a
napon. Teljesen tönkretett. Azután megtettem az egyetlen dolgot,
amit tehettem. Elmentem az edzőhöz. Ő...

Mindig is irigyeltem Reagant, amiért ilyen apja van. Nos, az edző

felbontott egy üveg Hennessyt, én meg elmondtam neki mindent.

Szavai felidézik bennem annak az éjszakának az emlékét, amikor

egy üveg tequila társaságában mindent bevallottam Kacey-nek.
Kicsit vicces, hogy pontosan ugyanazt csináltuk, pontosan
ugyanakkor...
– Az edző ragaszkodott hozzá, hogy pár napot náluk töltsék, amíg
rendezzük a dolgokat. Aztán persze egész hétfő reggel folyton
csörgött a telefonom, apám követelte, hogy rendezzem a dolgokat
Danával, különben... Szereztem egy kis időt azzal, hogy azt
mondtam neki, próbálkozom. Időközben az edzővel elkezdtük
felkeresni apám barátait – ügyvédeket, orvosokat, princetoni
öregdiákokat –, valami megoldás után kutatva, amivel
kiszabadíthatjuk anyát apa jogi befolyása alól, hogy elvihessük
valami biztonságos helyre. Nem úgy tűnt, mintha bármire is tudnánk
jutni ezzel. Biztos voltam benne, hogy csapdába estem. – Ajka
száraz kis félmosolyra húzódik. – Aztán négy nappal később dr.
Stayner megjelent az edző küszöbén.

A szemem kikerekedik a döbbenettől.

– Mi? Hogyan? Négy nappal később... – Ez azt jelenti, hogy

otthagyott engem Miamiban, és egyenesen New Jersey-be repült.

– Mint kiderült, levadászta az edzőt, mert úgy gondolta, így majd

megtalál engem.

Hát persze.

– Én... – Nagyot sóhajtok, ahogy elönt a bűntudat, amiért annyi

mindent

kifecsegtem

dr.

Staynernek

Ashton

magánéletéről. – Sajnálom. Meséltem neki rólad, amikor Miamiban

voltam. Ki kellett adnom magamból. Soha eszembe sem jutott, hogy
majd eljön ide.
Miért nem jutott eszembe, hogy ezt fogja csinálni?

Ashton az ujját az ajkamra helyezi, hogy elhallgattasson.

– Nincs semmi baj. Tényleg. Ez... több mint rendben van.

Sőt, ettől lett minden oké. – Ashton feje megrázkódik, ahogy nevetni
kezd. – Az a pasas aztán nem semmi! Megvan a maga módszere,
hogy kiszedje az infókat az emberből: tudod, hogy éppen kihallgat,
de baromi barátságosan csinálja. Sosem láttam, hogy az edző
bárkinek is úgy behódolt volna, mint Staynernek.

A szememet forgatom, de nem állom meg, hogy ne kezdjek el

kuncogni.

– Pontosan tudom, hogy mire gondolsz.

– Négy óra alatt, nem hazudok, Ír, négy óra alatt a pasas mindent
kiszedett belőlem a múltamról és a jelenlegi helyzetemről. Egy
csomó kollégáját felhívta. – Ashton fejével a ház felé biccent, majd
folytatja. – Ennek a helynek az igazgatója Stayner jó barátja.
Szerzett egy szobát. – Szomorkásan elmosolyodik. – Nem hiszik,
hogy túl sok ideje lenne már vissza.

Talán még egy év, vagy kettő. A korábbi helye szebb volt, de már
nincs sok értelme, hogy ott maradjon, a drága kezeléssel meg
terápiával. Már semmi sem fogja visszahozni. Ezt már elfogadtam.
Csak egy helyre van szüksége, ahol biztonságban van, és ahol jól
érzi magát. Most már csak békesség kell neki.

A „ledöbbent” enyhe kifejezés, hogyan is érzem magamat most.

Annyira telve vagyok érzelmekkel – boldogsággal és szomorúsággal
és csodálattal –, hogy azok mindjárt vulkán módjára kitörnek
belőlem; csodálom az én őrült orvosomat, aki valahogy még egy
szerettemet visszahozta hozzám. Még csak nem is vesződöm azzal,
hogy letöröljem a friss könnyeimet, ahogy összehúzom a
szemöldökömet, mivel még mindig próbálom megérteni, mi is
történik.
– De mégis hogyan érted el, hogy áthozzák anyukádat? Mégis
hogyan ment bele az apád...

Ashton kitörő, hangos nevetése belém fojtja a szót.

– Ó, Ír. Az a legjobb rész. – Letöröl egy könnycseppet az orráról, a

tekintete valahová a távolba réved, ahogy egy pillanatra elmereng
valamin. – Sokkoló, hogy egyes emberek mire képesek, amikor
tudják, hogy megússzák. És még ennél is sokkolóbb, hogy mire
képesek, amikor rájönnek, hogy nem tudják megúszni. Apám
tizenhat éven keresztül megúszta, hogy bántalmazott engem. És
aztán egy nappal azután, hogy Stayner megérkezett, ő, én és az
edző elmentünk egyenesen apa irodájába, hogy mindennek véget
vessünk. Még soha nem féltem ennyire egész életemben. De a tény,
hogy többé már nem vagyok egyedül... – Ashton hangja elbicsaklik,
mire összetörik a szívem.

Olyan szorosan húzom oda magamhoz, amennyire csak bírom.

Hallani akarom a történet végét. Hallanom kell. Most viszont egy
kicsit arra van szükségem, hogy magamhoz ölelhessem Ashtont,
amíg mindezt feldolgozom. Lehet, hogy én évekkel ezelőtt
elvesztettem a szüleimet, de nekem ott voltak a boldog gyerekkorom
emlékei, hogy megbirkózzam a veszteség okozta fájdalommal.
Ashtonnak eközben nem volt mása, csak a sötétség és a gyűlölet.
És annak a súlya, hogy megvédje azt a nőt, aki már nem is
emlékszik arra a kisfiúra, akit egyszer majd’

megfojtott a szeretetével.

– Apám nagyon befolyásos ember. Nincs hozzászokva, hogy bárki is

megmondja neki, mit tegyen. Úgyhogy amikor Stayner beszambázott
hívatlanul az irodájába, és leült apám székébe... – Ashton halkan
felkuncog. – Olyan volt, mintha valami filmet néznék. Stayner
nyugodtan közölte a tényeket: a bántalmazást, a manipulációt, az
egyenesen botrányos zsarolást. Nem merengett el rajta, nem
káromkodott, kiabált vagy akármi.
Biztosra ment, hogy apám tökéletesen tisztában legyen azzal, hogy
mit is tud, hogy az edző mit is tud. És aztán Stayner letett egy cetlit
apám asztalára, rajta ezzel a címmel, és közölte, hogy a szoba
készen áll, és át fogjuk hozatni ide anyámat, és hogy apám fogja
fizetni a számlákat, és hogy anyám nem fogja elhagyni az
intézményt, amíg el nem hagyja ezt a világot.

Az állam leesik, ahogy megpróbálom magam elé képzelni a

jelenetet.

– És aztán mi történt? Mit mondott erre az apád?

Ashton szájának sarka kicsit magasabbra húzódik.

– Megpróbált valami jogi szarsággal vagdalkozni, perrel fenyegette

Staynert, azzal, hogy elveteti az orvosi engedélyét.

Stayner meg csak mosolygott rá. Mosolygott, aztán meg nagyon

részletesen elmagyarázta, hogy mi történne, ha Dana apja
megtudná, hogy miért is törték darabokra a lánya szívét, és hogy
ennek mennyivel rosszabb következményei lennének annál, hogy
egyszerűen elveszít egy fontos ügyfelet. Ez, plusz az, hogy még
mindig megvannak azok az e-mailek a gondozóotthontól – ami
bizonyítja, hogy szándékosan ártani akart a feleségének –, nos,
mindez bőven elég lenne ahhoz, hogy tönkretegye azt a tökéletes
imidzsét, aminek a fenntartásán annyit dolgozott. Talán elég ahhoz,
hogy Stayner egy közeli ügyvéd barátja pár évig ne unatkozzon. Egy
olyan barátja, akinek szokása, hogy bonyolult pro bono ügyeket
vállaljon el, és hírhedt arról, hogy mindig nyer. Stayner elejtett egy
nevet, erre apám teljesen elsápadt. Asszem, vannak New Yorkban
David Henley-nél is rémisztőbb ügyvédek.

Egy pillanatra elhallgat.

– Aztán távoztunk. Hátat fordítottam apának, és kisétáltam.

Azóta nem is láttam.

– Szóval... – Lenyűgözve a házra mutatok. – Apád azt tette, amit
Stayner mondott neki? Csak így egyszerűen?

Ashton arcára furcsa grimasz ül ki.

– Nem egészen... Az átszállítás megtörtént. Két nappal később

elmentek anyáért, és áthozták ide. Aztán négy nappal ezelőtt
megjelent egy küldönc egy halom papírral, köztük egy
szándéknyilatkozattal. Apám engem nevez ki anyám
gondviselőjének. Innentől kezdve én leszek a felelős anyám jólétéért
és vagyonáért. Nálam van minden pénzügyi kivonata.

Ugye emlékszel, hogy mondtam, modell volt?

Bólintok, mire folytatja.

– Volt egy halom saját pénze. Amikor megtudta, hogy beteg,

elintézte, hogy úgy legyen félretéve és befektetve, hogy állja a
kezelését. Az elejétől kezdve gondoskodott róla, hogy mindenre
legyen pénz. Apámnak soha semmit sem kellett fizetnie.

– Szóval, most az apád... egyszerűen csak elenged?

– Az egyetlen feltétel – mondja Ashton, ahogy lassan bólint –, hogy

aláírok egy titoktartási nyilatkozatot a... kapcsolatomról vele. A
múltunkról, Danáról. Mindenről. Ha azt aláírom, akkor ő garantálja,
hogy soha többé nem fogom látni, vagy hallani felőle.

Az arckifejezésem biztos helyettem is felteszi a kérdést, mivel

Ashton így folytatja:

– Alá fogom írni. Nem érdekel. Mindez a múlt. Csakis az érdekel,

ami éppen itt van előttem. – Ashton keze lecsúszik a combomon,
hogy közelebb húzzon magához, a hangja nyers az érzelmektől.

– Nem tehetem meg nem történtté azokat a hibáimat, amiket ellened

vétettem, a hazugságaimat, a fájdalmat, amit okoztam neked. De...
kérlek, nem lehetne, hogy – összeszorítja az állkapcsát – valahogy
mindezt elfelejtsük, és mindent újrakezdjünk?

Ez valóban megtörténik. Valóban itt vagyok, itt ülök Ashtonnal – aki

az egyetlen dolog, amiről biztos vagyok, hogy akarom –, és végre
talán mindez helyes.

Majdnem.

– Nem – csúszik ki a számon.

Látom, ahogy Ashton megrándul ezt az egyetlen szót hallva,

miközben küzd, hogy ne csorduljanak ki a könnyei.

– Bármit megteszek, Ír. Bármit.

Az ujjaim a csuklójára siklanak, arra a borzalmas bőrszíjra, ami,

tudom, még mindig ott van.

Egy szót sem kell szólnom, de Ashton tudja: felhúzza a kabátja

ujját,

felfedve

bántalmazásának

fájdalmas

emlékeztetőjét. Egy hosszú pillanatig csak bámulja az övét.

– Apa kidobta az övét az után az este után. Gondolom, próbált

megszabadulni a véres bizonyítéktól – mondja lágyan. – A
szemetesben találtam, aztán a szobámban rejtegettem évekig.

Ezt a pántot aznap csináltattam belőle, amikor eltüntettem a

hegeimet a tetoválásokkal. Ez az én állandó emlékeztetőm, hogy az
anyámnak szüksége van rám, hogy ki kell tartanom érte.
Felpillant egy ablakra a harmadikon, kétségkívül az anyjáéra, és
vágyakozó mosoly jelenik meg az arcán. A szívem szinte elolvad,
ahogy látom, amint egy ügyes mozdulattal lepattintja a pántot.
Lecsúsztat az öléből, feláll, tesz pár lépést, majd, úgy tűnik, minden
erejét beleadva behajítja apja uralmának utolsó darabkáját egy
facsoport közé.

Hátat fordít neki. A gyönyörű, barna szemében könyörgő

kifejezés ül, ami olyan perzselő szenvedéllyel párosul, hogy

meggyengül tőle a térdem.

Teszek felé egy lépést, a tenyeremet vadul dobogó szívére szorítom,

és közben próbálom az emlékezetembe vésni ezt a pillanatot.

A pillanatot, amikor magamért, és csakis magamért hozok döntést.

Egy döntést, ami helyes, mert helyes számomra.

A szám még azelőtt mosolyra húzódik, hogy elmondhatnám neki az

utolsó feltételemet...

Ashton sosem volt egy türelmes pasi. Azt hiszem, ahogy meglátja a
mosolyomat, a beleegyezésem jelének veszi. Szája rögtön az
enyémre tapad egy mindent felemésztő csókban, amitől
megbicsaklik a térdem, és megduzzad a szívem.

Sikerül elhúzódnom tőle.

– Várj! Még két dolog.

Ashton kapkodja a levegőt, és összehúzott szemöldökkel,

zavarodottan néz le rám.

– Mi másról lehetne még szó? A ruháimat is akarod? – Magasba

húzott szemöldökkel még hozzáteszi: – Azt is szívesen odaadom,
amint egy kicsit melegebb helyre megyünk, Ír. Sőt, ragaszkodom
hozzá.
– Azt akarom, hogy szerezz segítséget! – suttogom a fejemet rázva.
– Valakivel beszélned kell minderről. Fel kell dolgoznod.

Ashton ajka félmosolyra húzódik.

– Ne aggódj, Stayner már így is teljesen rám szállt! Van egy olyan
érzésem, hogy át fogom venni a szombat délelőtt tízes időpontodat.

Elönt a megkönnyebbülés, ahogy kifújom a levegőt. Ha van valaki,

akire rá merném bízni Ashton jóllétét, az dr. Stayner.

– Helyes.

Ashton apró csókot nyom az ajkamra, majd halkan megkérdezi:

– És mi a másik dolog?

Nyelek egyet.

– Azt mondtad, hogy mindent el akarsz felejteni. De... nem akarom,

hogy valaha bármit is elfelejts abból, ami köztünk történt. Soha.

A lehető leggyengédebb mosoly ül ki Ashton arcára.

– Ír, ha van valami, amit sosem voltam képes elfelejteni, az minden

egyes másodperc, amit veled töltök.

EPILÓGUS

– Tudod, már vagy egy éve nem ettem sajttortát – mormolom, ahogy
végighúzom a villát a tányéromon, miközben a kényelmes
napozóágyból nézem, ahogy a júniusi nap lenyugszik Miami Beach
felett. – Azt hiszem, már nem is szeretem.

– Akkor majd én megeszem – motyogja Kacey, akit egy hajszál

választ el attól, hogy tisztára nyalja a tányérját. – Vagy majd Ciklon.
Esküszöm, vagy napi ötvenezer kalóriát benyom, ahogy azt a
bélpoklos gyereket szoptatja.
Emily baba, mintha csak meghallotta volna a varázsszót a
babahordozójában fekve a konyhában, ételt követelve bömbölni
kezd. Már megint. Emily január elején született, rögvest rátapadt
Ciklon mellbimbójára, és azóta is küzd, hogy ott maradhasson. Ez
nem éppen könnyű Ciklon számára, de a helyzetet pont azzal a
türelemmel és szeretettel kezeli, amire, őt ismerve, számítani
lehetett.

Most, hogy ismét itthon vagyok, legalább tud egy kicsit szusszanni.
Emily most már a cumisüveget is elfogadja. Ciklon azt mondja, hogy
én vagyok az ő szerencsetalizmánja.

Végül ott maradtam a Princetonon befejezni a tanévet, és még az

átlagomat is sikerült felhúznom egy biztos négyesre.

Kicsit ironikus, hogy az angol irodalom félévvégi jegyem lett az egyik

legerősebb az első szemeszterben, tekintetbe véve, hogy az
irodalom egyben a legnehezebb tárgy is volt számomra.

Ashton minden kétséget kizáróan nagy szerepet játszott abban,

hogy végül úgy döntöttem, maradok. Amint megszabadultam a
zavarodottságtól, a nyomástól és minden hazugságtól, nem maradt
más előttem, csak meghozandó döntések. Kicsi, nagy, könnyű,
nehéz – és mindent nekem kellett meghoznom. Magamért.

A könnyűekkel kezdtem. Például azzal, hogy eldöntöttem, ott leszek,

ahol akkor láthatom Ashtont, amikor csak akarom. Ez cseppet sem
okozott fejfájást. Kevesebb, mint egy éve volt hátra, amíg princetoni
diplomát szerez, és úgy döntött, végig akarja csinálni, nem számít,
miért is került oda eredetileg. Ráadásul továbbra is elkötelezett
kapitánya maradt az evezőscsapatnak, akiket végigvezetett a
tavaszi szezonon.

Végül aztán Connor, Ashton és én kibékültünk. Nem kellett sok idő,

hogy Connor megértse, nem csak egy egyéjszakás kaland voltam a
legjobb barátja számára. Aztán Connor elkezdett járni azzal a szőke
lánnyal – Júliával –, aki odament hozzá azon az estén az
étkezőklubban. Még egy dupla randira is elmentünk. Furcsa volt, de
azt hiszem, az este végére segített a barátságunkon. Néha még
elkapom, hogy Connor lopva felém pillant, és ebből tudom, hogy
még mindig érez irántam valamit.

Remélem, idővel majd belátja, hogy sosem illettünk össze.

Ashton visszaköltözött a házba a tavaszi félév elején. Sok időt

töltöttem nála. Ez szintén furcsa volt az elején, de ő hamar segített
megfeledkeznem a szorongásomról... és minden egyébről, aminek
nem volt részese.

Az egyik legnehezebb döntés, amit meg kellett hoznom, az volt,

hogy maradjak-e a Princetonon az első év után. Beadtam egy
kérvényt, hogy átjelentkezzek Miamiba, és nem meglepő

módon el is fogadták. Semmi sem volt, ami New Jersey-ben tartott

volna, leszámítva Ashtont. Bár az volt az utolsó éve a Princetonon,
az anyja továbbra is New Jersey-ben volt, Reagan apja pedig
felajánlott neki egy segédedzői állást, amíg kitalálja, mit akar kezdeni
magával. Én hetekig húztam a saját döntésemet, mivel nem voltam
benne biztos, mi tenne engem a legboldogabbá.

Aztán egyik este, ahogy ott feküdtem mellette az ágyban, és éppen

a kelta tetoválását rajzoltam körbe az ujjammal, Ashton azt mondta,
hogy követ engem Miamiba, ha úgy döntök, visszamegyek. Még
hospice-okat is elkezdett keresni Stayner segítségével. Robert pedig
megnyugtatta, hogy a segédedzői állás mindig is ott lesz számára.

A nehéz döntésem ettől hirtelen nagyon könnyű lett. Amiből tudtam,

hogy ez számomra a helyes döntés.

Haza akartam menni.

És haza akartam vinni Ashtont magammal.

Kinyílik mögöttünk a tolóajtó, aztán két erős kéz landol a vállamon.

– Sosem mondtad, hogy ilyen baromi meleg van Miamiban –
morogja az én gyönyörű pasim, ahogy lehajol, hogy lelopjon egy
falatnyi tortát a villámról, aztán megcsókoljon. Felsikkantok, ahogy
egy izzadságcsepp az arcomon landol.

Tekintetem a csupasz mellkasán csillogó, vékony izzadságréteg felé

téved. Amióta leköltözött ide, Ashton rászokott, hogy esténként póló
nélkül kocogjon, ami minden este nagyon rossz hatással van a
hormonjaimra.

– A kölyök majd hozzászokik! – hallom Trent motyogását mögülünk,

ahogy kilép a házból, szintén izzadtan és póló nélkül, egy
törülközővel a nyakában. Nagyjából hat év van Ashton és Trent
között, viszont úgy tűnik, az érettséget tekintve nagyjából ugyanazon
a szinten állnak, mivel remekül kijönnek egymással.

Még nem tudom biztosan, hogy ez mit is árul el kettejükről.

– Mi folyik itt? Izzadtpasas-találkozó? – csatlakozik hozzánk Ciklon

egy kendővel a vállán, hogy diszkréten elrejtse a mellére tapadt
babát, a sarkában egy harmadik félmeztelen, izzadt pasival, Bennel.
Mire a hátsó terasz egyszer csak megtelik élettel.

– Túl gyors vagy, Princeton – motyogja a marconán jóképű, szőke

pasi, ahogy pacsizik egyet Ashtonnal.

Elmosolyodom a becenevet hallva. Mindenki rögtön megkedvelte

Ashtont. Beleértve azt a kisebb hölgykoszorút, amelyik elhalad a
házunk mellett a parton. Minden este ugyanaz a csoport. Rájöttek,
hogy ha nagyjából ebben az időben erre járnak, akkor valószínűleg
találnak egypár kigyúrt, félmeztelen pasit a hátsó verandán időzni.
Az, hogy általában Kacey, Ciklon és én is itt ülünk velük, csak egy
apró kellemetlenség...

– Helló! – Kacey elkezd túljátszva integetni nekik, ahogy teszi azt

minden este; láthatóan élvezi, hogy ezek a nők csorgatják a nyálukat
a pasijára. Trentre mutat. – A tiétek lehet két órára ötszázért! – Aztán
Ashton felé fordul, és még hozzáteszi: – Ő hétötven, mert fiatal.
Hallanotok kéne, hogyan sikít a húgom, amikor együtt vannak!

– Kacey! – csattanok fel, de már túl késő. Mindenki nevet, nekem

pedig lángol az arcom.

Ashton lehajol, és csókot nyom a nyakamra, mintha ezzel

elterelhetné a figyelmemet a szégyenemről. Bármennyire is – hogy
úgy mondjam – a hátam mögött hagytam a szexuálisan elnyomott
énemet, továbbra is szeretem, ha a privát dolgok...

privátok maradnak. Ashton ezt tiszteletben tartja, és nem cukkol

annyira, mint egyesek. Viszont képtelen ellenállni, ha a többiek
belelendülnek. És most már több alapanyaguk is van a cukkoláshoz,
hála az isten-hozott-itthon partimnak, a túl sok vodkabombának és a
vékony falaknak.

– És mi a helyzet velem? Én egy petákot sem érek, Madame Kacey?

– Ben kérdőn a magasba emeli a kezét, miközben jóképű

arcára megjátszott sértettség ül ki.

– Még én fizetnék nekik ötszázat, hogy egy estére megszabaduljak

tőled – nyögi Kacey. De aztán rögtön rá is kacsint Benre.

– Értem én a célzást. Amúgy is éppen a Penny’sbe indultam egy

sörre. Hé, Princeton, biztos nem akarod, hogy szerezzek neked
melót? Jó fizu, jó sok...

– Nem, köszönjük! – vágom rá, mielőtt Ashton válaszolhatna. Szó

sem lehet róla, hogy az én gyönyörű, mediterrán, alsóneműmodell
pasim egy sztriptízbárban dolgozzon. Én nem rendelkezem a
nővérem magabiztosságával.

Ashton megrántja a vállát, és ajkán egy buja mosollyal felém fordul.

– Jól megvagyok itt. Már ez az egy csaj is éppen elég energiámat

leszívja.
– Szerintem még rosszabb is, mint a nővére – teszi hozzá Trent
szárazon.

A srácok ismét felnevetnek, nekem meg megint égni kezd az arcom.

– Mi lenne, ha most szépen mennél, hogy egy jó kis zuhannyal

leszívd a saját energiádat, magadban? – vágok vissza, és a
miheztartás végett még rá is csapok a kemény hasára. És aztán
rádöbbenek, hogy ezzel mire is utaltam, és a tenyerembe temetem
az arcomat, ahogy a többiek nevetésben törnek ki. Már megint.

Az igazat megvallva Ashton nem sieti el, hogy állást találjon.

Végül aztán nem hoztuk el az anyját Miamiba. Április végén,

közvetlen a vizsgák előtt, békésen elment. Éppen Ashtonnal voltam
azon a reggelen, amikor hívták az otthonból. Szorosan magamhoz
öleltem, amíg csendesen sírt – a szomorúságtól éppúgy, mint a
megkönnyebbüléstől, gondolom.

Maradt annyi pénz, hogy azzal Ashton ellegyen egy darabig, amíg
rájön, mihez kezdjen. Semmilyen szempontból nézve sem gazdag,
de rövid távra elegek a készletei. Ciklon ragaszkodott hozzá, hogy
hozzánk költözzön, hogy ne kelljen a lakbér miatt aggódnia. Aztán
máris feliratkozott egy pilótatanfolyamra, és most először ő dönti el,
hogy mit akar kezdeni az életével. Azt hiszem, a folyamat minden
egyes pillanatát a végletekig kiélvezi.

Az elmúlt egy évre visszatekintve alig hiszem el, hogy Ashtonnal

mennyire különböző családból származunk – én csak szeretetet
kaptam az enyémtől, ő csak fájdalmat –, mégis ugyanoda jutottunk,
ráadásul ugyanakkor: most tanuljuk, hogyan hozzuk meg a saját
döntéseinket.

Az egyetlen dolog, amiben teljesen egyetértünk, az az, hogy a másik

végigkísérjen minket az utunkon.

Tudom, mélyen legbelül, hogy nem számít, milyenek is a tanulmányi

eredményeim, az orvosi nem nekem való.
Tartottam a kapcsolatot a gyerekkórházzal, amíg Eric és Derrick be
nem fejezték a kemót, és ki nem engedték őket. És aztán
elengedtem az életemnek azt a részét. Komolyan gondolkodom
azon, hogy szociális munkás legyek. És bár nem lesz könnyű –
némelyik gyereknek rosszabb helyzettel kell szembenéznie, mint
Ashtonnak kellett –, tudom, hogy valami jelentőségteljes módon
szeretnék gyerekeknek segíteni. Szóval dr. Stayner szerzett nekem
egy önkéntes munkát egy nevelőotthonban, hogy lássuk, az
érzékeny természetemmel kibírom-e. És ha nem? Nos...

A hibáiból tanul az ember.

Dr. Stayner és én gyakran beszélünk. Dr. Stayner és Ashton még

annál is gyakrabban. Stayner folyton azon élcelődik, hogy ő

a mi udvari agyturkászunk. Én erre azt mondtam neki, hogy oda

kéne költöznie hozzánk. Még mindig keresem a módját, hogyan is
fejezhetném ki igazán a csodálatot, amit érte és mindaz iránt érzek,
amit értünk tett. És amit továbbra is tesz.

Nekiadni az elsőszülöttemet kezd elég észszerű megoldásnak tűnni.

– Mikor jönnek a barátaid, Livie? – kérdezi Ciklon, ahogy megigazítja

a felsőjét. Emily pufi pofija végre feltűnik a flanelkendő mögül, ahogy
a kislány elégedetten büfizik egyet.

– Holnap délután.

A srácok és Reagan lejönnek egypár napra.

Megdöbbentek, amikor megtudták, hogy Ashton anyja végig életben

volt, de aztán egyszerűen kiálltak a barátjuk mellett azon a késő
áprilisi napon, és aztán vele együtt ünnepelték meg a Tiger Innben
az édesanyja életét, egészen hajnalig. Bár Ashton sosem mondhat
majd el nekik mindent az apjával kötött titoktartási szerződés miatt,
azt hiszem, a srácok így is megértették, hogy a kapitányuk élete
távol állt a tökéletes külcsíntől.
És Reagan? Nos, leszámítva azt a háromhétnyi morcizást, amit el
kellett viselnem, miután elmondtam neki, hogy nem fogok
visszajönni ősszel, Reagan volt a lehető legjobb szobatárs és
legjobb barát, akit csak kívánhattam. Továbbra is őrülten szerelmes
Grantbe. Talán eléggé ahhoz, hogy kicsit megszelídüljön.

– Rendben! Szóval holnap este nagy buli lesz! – mondja Ben

lelkesen, ahogy tapsol egyet. Lehajol és megpuszilja Emily pofiját.

– Bűzlesz! – Ciklon kuncogva és az orrát ráncolva eltolja őt magától.

– Legyen ez a végszó! – Ben ügyetlen csókot nyom Ciklon

homlokára, aztán megindul befelé a házba, miközben hátrakiált a
válla fölött: – Viszlát!

Trent a feje fölé nyújtja hosszú, izmos karját.

– Akkor ma este a Grillbe megyünk?

– Igen! Ki kell mozdulnom! – fakad ki Ciklon, ahogy hirtelen vad fény

gyúl a szemében. Olyan, mint valami ketrecbe zárt állat. Valójában
kicsit az is. – Dan egy órán belül itthon lesz, aztán én és ezek a
tejzacskók lelépnek innen. Hadd ürítsem ki őket! – Aztán egy pillanat
múlva már el is tűnik Emilyvel, hogy pumpáljon.

A srácok követik, miközben azon vitatkoznak, hogy ki mehet előbb

zuhanyozni, mire ismét egyedül maradunk Kacey-vel a teraszon.

Egy hosszú pillanatig csak némán ülünk ott, miközben hallgatom a

sirályokat, és nézem a tenger megnyugtató hullámait.

– Tudod, hogy már majdnem egy év telt el az óta az este óta?

Istenem, minden annyira másnak tűnik! Még mindig önmagam

vagyok. És mégis annyit változtam.

– Hah. – Kacey egy pillanatra elhallgat, ahogy kikapja a tányéromat

a kezemből. – Úgy érted, az óta az este óta, hogy azt mondtam
neked, teljesen el vagy baszva?
Látom, ahogy az ajka apró, vidám mosolyra húzódik, miközben az
utolsó darabka tortámat is befalja.

– Ja, azóta.

A fejem fölé nyújtom a karomat, aztán a fejem mögé dugom.

És elmosolyodom.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Kisebb csoda kell hozzá, hogy az ember rájöjjön, mi is az

álomhivatása, és aztán képes legyen abban el is helyezkedni. Én
még mindig le vagyok döbbenve, hogy most már ez az életem.

És rengeteg ember van, akinek ezt köszönhetem.

Legelőször is az olvasóimnak tartozom köszönettel.

Néhányatok egészen az Anathema óta velem van, nagyon sokan

pedig csak a Tíz apró lélegzet tel fedeztetek fel. Mindegyikőtöket
nagy becsben tartom. Azért lehetek itt ma, mert a kezetekbe
veszitek a könyveimet, értékelitek a stílusomat, és megosztjátok a
nevemet a barátaitokkal és a családtagjaitokkal.

Köszönet a világ legfantasztikusabb bloggereinek – akik a

legszenvedélyesebb olvasók közé tartoznak, akikkel valaha is
találkoztam –, ha ti nem lennétek, most nem írnám ezt a
köszönetnyilvánítást. Esély sincs rá. Külön köszönet az Aestas Book
Blognak, az Autumn Review-nek, a Maryse’s Book Blognak, a Shh
Mom’s Readingnek, a Three Chicks and Their Booksnak, a Tsk Tsk
What to Readnek, a Natasha Is a Book Junkie-nak és a The Sub
Clubnak. Külön-külön köszönet Mandynek az I Read Indie Booksnál
a Tíz apró lélegzet kritikájáért. Azt hiszem, az öszvér megnyerte
magának az olvasókat. Lazán fel tudnék ide sorolni vagy száz
blogot.

Mindannyian egyszerűen csodálatosak vagytok.

Köszönet Heather Selfnek – aki csodálatos író, blogger és barát.
Köszönet a zseniális névadó tehetségedért, a levendulás vodkáért
és a fertőző pozitív hozzáállásodért. Számíts rá, hogy ez a kanadai
egy nap majd feltűnik a te texasi küszöbödön. Állj készen!

Köszönet Courtney Cole-nak – köszönöm, hogy elolvastad a

kéziratot, amikor éppen te is farkasszemet néztél a határidővel.

Imádom, amit a borítóra írtál. Egyszerűen imádom!

Köszönet Kelly Simmonnak az Inkslinger PR-nál – és folytatódik az

út. Sokkal több lettél számomra, mint egy lenyűgöző publicista. Igaz
barát vagy. Csakis nagyszerű

dolgokra számítok tőled.

Köszönet Stacey Donaghynak a Corvisiero Literary Agencynél –

mégis hol is kezdjem? A mai napig mindig azt mondom a férjemnek,
hogy azért vagyok zseniális, mert veled szerződtem. Oké, talán ezt
azért nem mondom. Inkább valami olyasmit szoktam mondani, hogy
én vagyok a legszerencsésebb író a világon, amiért olyan ügynököm
van, mint te. Köszönöm, hogy mindent eldobsz, hogy az utolsó előtti
pillanatban a segítségemre siess, köszönöm az állandó
bátorításodat, köszönöm, hogy a kezdetektől fogva hittél bennem.
És azt is köszönöm, hogy nem hagytad, hogy bármelyik
karakteremet kinyírjam egy Red Bull kiváltotta dühroham folyamán.

Köszönet Sarah Cantinnak – szeretnélek ellopni, a zsebembe

rejteni, és mindenhová magammal cipelni. Te vagy álmaim
szerkesztője. Annyira pozitív, támogató és segítőkész vagy!

Mindig izgalomba jövök, valahányszor csak megpillantom a nevedet

a beérkező üzenetek közt. Kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy
mindig számíthatok rád.

Köszönet Marya Stanskynak – amiért annyit meséltél nekem a

princetoni étkezőklubokról. Köszönöm, hogy elviselted az állandó
kérdezősködésemet, és hogy rengeteg remek háttérinfót adtál,
amivel dolgozhatok.

Köszönet a kiadómnak, Judith Currnak, és a csapatnak az Atria

Booksnál: Ben Leenek, Valerie Vennixnek, Kimberley Goldsteinnek
és Alysha Bullocknak, a nagyszerű munkátokért, amivel segítettetek
eljuttatni ezt a könyvet az olvasók kezébe. El sem tudom mondani,
mennyire tökéletesen illik a borító Livie-hez.

Köszönet a férjemnek – köszönöm, hogy egy hónapon keresztül

oviaput játszottál, hogy elbújhassak a barlangomban, és határidőre
befejezhessem ezt a könyvet. Egy nap majd újra megtanulok főzni.

Köszönet a gyerekeimnek – mert ők a legcukibb, legédesebb

kisördögök a világon.

K. A.TUCKER

hatévesen adta ki első könyvét az iskolai könyvtáros és egy doboz

zsírkréta segítségével. A mai napig telhetetlen olvasó, aki jelen
pillanatban egy Toronto melletti kisvárosban él férjével, két gyönyörű
kislányával és egy csapatnyi kimerítő négylábúval.