Rebel Heir – Lázadó örökös

I összesen The Rush

Vi Keeland & Penelope Ward
Könyvmolyképző (2020)

Címke: chick lit, Romantikus, Erotikus

chick litttt Romantikusttt Erotikusttt

„Volt már veled olyan, hogy csak ránéztél valakire, és tudtad, hogy a
feje tetejére állíthatná az életedet, ha hagynád?”
Hogyan legyen szuper nyarad a Hampton-vidéken:
Csípj meg egy mesés albérletet az óceán partján! √Pipa.
Szerezz munkát egy menő szórakozóhelyen! √Pipa.

Hogyan szúrj el egy szuper nyarat a Hampton-vidéken: Ess bele a

fekete bőrdzsekis, borostás, átható tekintetű fickóba, aki kitűnik a
tömegből! Abba, aki úgysem lehet a tiéd, miután vége a nyárnak.
√Pipa. √Pipa. √Pipa.
Pláne, ha ez a szexi, tetovált isten a főnököd. Pláne, ha nemcsak a
munkahelyed az övé, hanem ő a fél város örököse. Pláne, ha gonosz
veled.
Aztán apránként leomlott a fal, amit ez a kemény pasi maga köré
épített. Nem kellett volna beleszeretnem a lázadó örökösbe, főleg,
miután világossá tette, hogy nem akarja átlépni velem a határt.
Esténként hiába hűlt le a levegő, mégis egyre forróbb lett körülöttünk.
A nyaram sokkal érdekesebb lett, de bonyolultabb is egyben. Egyszer
minden jó dolognak véget kell érnie, nem? Csakhogy én nem ilyen
befejezésre számítottam vele.
Vagy legalábbis úgy tűnt. Egészen addig, amikor egy este rám
parancsolt, hogy üljek be a kocsijába, mert nem akarta, hogy a
sötétben gyalogoljak. Nagyjából így kezdődött a dolog Rushsal.
„Az biztos, hogy imádom, ha Penelope Ward és Vi Keeland összeáll
egy könyvre. Imádtam, hogy amikor elkezdtem ezt a kötetet, gyorsan
magával ragadott a történet.” – Dana Ilie @ goodreads.com
 V I K E E L A N D,
PENELOPE WARD

lázadó örökös
 1. FEJEZET
Gia
– Sex on the beach-et még szó szerint se csináltam, nemhogy
koktélban.
– Van még két másik pultos. Ők segíthetnek, hogy azt is
megcsináld, amit nem tudsz. Lééégysziii! A nővéremnek most folyt el
a magzatvize, és ma este vissza akarok menni kocsival New Jersey-
be, hogy elkerüljem a reggeli csúcsforgalmat. Jövök neked eggyel.
Szinte hallottam a telefonban, ahogy Riley lefelé biggyeszti az
ajkát.
– De ma este írni akartam.
– Azért nem jöttél ki ma a partra, mert írni akartál egész nap. Hány
szót írtál eddig?
Lepillantottam a laptopomra. Hetet. Hét rohadt szót írtam ma.
– Többet, mint tegnap – válaszoltam. Ez a szomorú igazság. –
Most jöttem bele.
– Légyszi-légyszi! Vészhelyzet van, máskülönben nem kérnélek
meg.
– Rendben – fújtam egyet.
– Köszönöm! – sikkantotta Riley. – Ja, és valami kivágottat vegyél
fel, hogy megmutasd a jó nagy lökhárítódat. Senkit sem fog
érdekelni, hogy nem tudsz italt keverni, ha kirakod.
– Szia, Riley!
Belenéztem a tükörbe. A hajam kócos kontyba fogva állt a fejem
tetején. Nem volt rajtam smink, a kontaktlencsémet pedig már
lecseréltem szemüvegre, ami eltakarta fáradt kék szememet.
Felsóhajtottam. Legalább lezuhanyoztam ma.
A lakótársam, Riley pultosként dolgozott az egyik menő Hampton-
vidéki bárban a tengerparton. Az a fajta hely volt, ahová felvágós,
gazdag pasik járnak olyan galléros pólóban, amin apró, hímzett
lovacska díszeleg, és zokni nélkül hordják hozzá a belebújós cipőt. A
nők mind vékonyak, és túl sokat mutatnak a tökéletesen barnított
bőrükből. Miután legutóbb belefutottam ott egy srácba, egyáltalán
nem akartam felhívni magamra a figyelmet. Felkentem egy kis
szempillaspirált, leengedtem a hajamat, de nem vettem a fáradságot,
hogy a kontaktlencsét visszarakjam. Így is megfelel.
A Heights parkolója tele volt. A helynek tetőterasza is van. Innen
kapta a nevét. A bejárat előtt cigiztek, odabent pedig úgy bömbölt a
zene, hogy az ablakok is beleremegtek. Egyszer jártam itt, és
emlékszem, hogy három pult is van… egy a tetőteraszon, egy
odabent, egy pedig a tengerre néző külső részen. Étterem is tartozott
hozzá, ami népszerűnek tűnt, mielőtt átvették az uralmat a bár
vendégei. Nem tudtam, hogy a lakótársam hol dolgozik ma.
Egy hatalmas darab fickó kinyitotta az ajtót, amikor látta, hogy
jövök, így először odabent néztem körül. Riley rögtön kiszúrt.
Kiabálva integetett nekem két kézzel a pult mögül.
– Gyere be hátra! – rikkantotta úgy, hogy tölcsért csinált a kezéből.
– Gyorsan körbevezetlek.
Odasétáltam a hosszú bárpult végéhez, és felemeltem a
csuklópántos részt, hogy bemenjek mögé.
– Ő itt Carly – mutatott rá egy vörös lófarkas lányra, aki a hasát
szabadon hagyó pólót viselt, és integetett nekem. – A kinti pultnál
dolgozik Michaellel. Csak beugrott, hogy csórjon tőlünk egypár
poharat, mert nem szerelkezett fel eléggé a sajátjánál.
– Mindig késésben vagyok – harsogta túl a zenét Carly, és vállat
vonva felemelt egy dobozt.
Riley utána egy alacsonyabb szőke lányra mutatott, akihez képest
Carly alig takaró öltözéke is nyanyásnak tűnt. Egy pillanatra meg is
bántam miatta, hogy nem kaptam fel valami szebbet, vagy legalább
szedtem össze magam egy kicsit.
– Ő pedig Tia. A belső pult bal fele az övé. A jobb az enyém.
Tia is integetett.
– Na, szóval van Budweiser, Stella, Corona, Heineken, Amstel és
Lighthouse Ale, ami helyi sör – zongorázott végig a felső csapokon
Riley. – A helyi sörből nyomj, ha azt mondják, hogy rád bízzák a
választást.
– Oké – bólintottam.
– Minden a legfelső polcon van – fordult a mögöttünk lévő tükrös
polcokhoz. – A legnépszerűbb cuccok, tehát a vodka, a Jack
Daniel’s, a rum, a Fireball és a tequila mind ott van a pult jobb és bal
oldalán, így nem kell annyiszor egymásba ütköznünk. Poharak,
szirupok, mosogató és az üveges sörök hűtői mind itt vannak lent –
mutatott a pult alá Riley. – A piros hűtő tetején ott egy laminált könyv,
amiben bármelyik koktél hozzávalóit megnézheted, ha nem tudod,
hogy kell elkészíteni.
– Piros hűtő. Vettem.
– Mi van még? – tűnődött el a mutatóujját az ajkához érintve. – Ja!
Ha bárkivel bármi gondod lenne, csak füttyents, és Tölgy majd
elintézi.
– Tölgy?
– A kidobó – bökött a bejárati ajtónál álló hatalmas pasasra. – Nem
tudom a rendes nevét. Mindenki csak Tölgyfának hívja. Gondolom,
hogy azért, mert olyan a testalkata, mint egy fáé. Ő a kidobó meg a
beugrós főnök is, amikor a tulaj nincs itt.
Riley kivette a táskáját a pult alól, hogy a vállára kanyarítsa.
– Ami szerencsénkre elvileg ma este is így lesz. Kiakadna, ha
megtudná, hogy egy tapasztalatlan embert hagytam a pult mögött.
– Elvileg? – kerekedett el a szemem. – Mi van, ha mégis
felbukkan?
– Nyugi. A pénzes pöcs ma valami testületi ülésre ment New
Yorkba. Nem fog idejönni.
Riley nyomott egy puszit az arcomra, aztán kiszaladt az ajtón.
– Köszi, hogy megteszed – kiáltotta hátra a válla fölött. – Jövök
neked eggyel!
Az első vendégeim sört kértek. Némi plusz habtól eltekintve – mivel
még nem váltam a csapolás mesterévé – nem volt semmi gond.
Egészen addig, ameddig elő nem került egy négyfős női csapat.
– Egy Cosmo lesz.
– Nekem egy Paloma.
– Nekem egy Moscow Mule.
Hogy micsoda?
– Én egy Coronát kérek szépen.
Legalább az utolsónak, akinek van modora, nem lesz elcseszve az
itala. Lecsapoltam a Coronát, összeráztam egy Cosmót – mivel
véletlenül pont az a kedvencem, tényleg tudom, hogy kell elkészíteni
–, aztán nekiláttam átlapozni a koktéloskönyvet, ami ott volt a piros
hűtő tetején. Csakhogy… nem szerepelt benne sem a Moscow Mule,
sem pedig a Paloma receptje. Odamentem Tiához.
– Figyi, mi kell a Moscow Mule-hoz?
– Ez most komoly? Tőlem még sohasem kérték, de szerintem
hatvan milli vodka, százhúsz milli gyömbér és lime-lé.
– Köszi. És a Palomához?
– Ki a fenét szolgálsz ki? – nevetett Tia. – Hatvan milli tequila, két
deci grépfrútos üdítő és lime-lé. A fura pultosok szeretik a hűtő
aljában tartani a gyömbért meg a grépfrútos üdítőt. Muszáj lesz
turkálnod.
– Értem, köszi.
A pult másik végéhez visszafelé menet megálltam, hogy újratöltsek
egy söröspoharat és pénzt váltsak valakinek. Olyan hangosan szólt a
zene, és úgy elterelte a figyelmemet, hogy az már egy kicsit betett
nekem. Mire fogtam a poharakat, hogy nekilássak a hölgyek italának,
már nem tudtam, jól emlékszem-e a dolgokra.
Vajon gyömbér volt, sör, vodka és citrom? A pult túlsó vége felé
pillantottam. Tia egyik kezével egy shakert rázott, a másikkal pedig
sört csapolt. Kezdett megtelni a hely.
– Megfeledkeztél az italainkról?
A szamárrajongónak volt egy stílusa.
– Már jönnek is.
Csak ne hibáztass, ha szar íze lesz.
A legjobb tudásom szerint összedobtam, amire emlékeztem a
hülye koktélokból, és mindkettőt trendi pohárba töltöttem. Felvágós
pohárból egyébként is jobban ízlik minden. Miután beütöttem a
rendelésüket, folytattam a következő vendéggel.
– Egy sárlavina lesz – mondta a halvány rózsaszín pólóinges srác.
– Ööö… rendben – pillantottam Tia felé. Még mindig nem ért rá.
Nem zavarhattam minden egyes vendég miatt. – Abban van a
Kahlúa, igaz?
A pasas csúnyán nézett rám. Mi ütött itt az emberekbe?
– Lehet, hogy a sarki fagyisnál kellene inkább dolgoznod, ha nem
tudod, hogy készül a sárlavina.
 – Lehet, hogy inkább sört kellene innod egy női koktél helyett –
vágtam vissza.
– A barátnőmnek lesz. Nem mintha lenne hozzá közöd.
– Ó!
Odamentem a receptkönyvhöz. Miért nincsenek ábécésorrendben
ezek az izék? A sárlavina az utolsó előtti volt. Vodka, Bailey’s,
Kahlúa, tej – mind egyenlő arányban.
Két másik vendég is leadta a rendelést, amíg összekevertem a
koktélt. Meg kellett tanulnom, hogy ne nézzek a szemükbe, ameddig
nem állok készen a következő rendelés felvételére. Mivel
megzavartak, kétszert tettem bele a Bailey’st, és elfelejtettem a tejet.
Miközben beütöttem a pökhendi sárlavinás hapsinak az italt, a
korábban kiszolgált női négyes csapat visszatért. Előretolakodtak, és
két poharat lecsaptak a pultra. Szanaszét fröccsent belőlük az ital.
– Ezekkel valami nincs rendben. Nem tudom, mit tettél bele, de
borzasztó az ízük.
– Jó, egy perc, és újrakeverem nektek.
A ribancbrigád élén álló nő forgatta a szemét.
Betettem a sárlavinás fickótól kapott húszdollárost a kasszába, és
visszatértem az öt dollár visszajáróval. Tizenöt dolcsi. Micsoda
lehúzás!
– Tessék!
A pasasnak tejbajusza volt, amikor leeresztette a szája elől, amit
összekotyvasztottam.
– Ez sem stimmel. Tudod te egyáltalán, hogy mi az ördögöt
csinálsz?
– Nem! – rikkantottam vissza védekező álláspontra helyezkedve. –
Egy barátomnak segítek. Nem kell ilyen durván viselkedni.
Megteszem, ami tőlem telik.
Ráérősen újrakevertem mind a három italt, és hagytam, hogy a
nagyzolós kuncsaftok megkóstolják, mielőtt elmennek. Éreztem, hogy
valaki figyel a hosszú bárpult végénél, de odáig még el kellett jutnom
valahogy.
Még két vendéget ki kellett szolgálnom, mire gyors pillantást
vethettem a szempárra, amiről éreztem, hogy követ. Teljesen
ledöbbentem. Egy jó pasi. Eszméletlenül jó pasi, de úgy nézett ki,
mint egy pitbull az uszkárok között. Fekete motoros bőrdzseki,
napbarnított bőr, borostás arc, és olyan hamvasszőke haj, ami úgy
szétállt, mintha az előbb szexelt volna. Egy nagyon jót. Feszült lettem
az átható mélyzöld tekintetétől.
– Mindjárt jövök – mondtam neki.
Bólintott egyet.
Miután végeztem a mellette lévő sráccal, odafordultam a lázadóhoz
a pasztell pólóinges csivavák között.
– Mit adhatok?
– Mi az, amiről tudod, hogy kell elkészíteni?
Istenem, a hangja is olyan volt, mint az arca. Szexi, mély és átható.
Úgy tűnt, hogy egy ideje már ott ül, és rájött, hogy nem én vagyok
a legjobb pultos.
– Sör – vigyorogtam. – Sört tudok csinálni.
Mintha megrezzent volna a szája széle, legalábbis úgy láttam.
– A tulaj tisztában volt vele, amikor felvett, hogy csak egy italnak a
receptjét tudod?
– Igazából nem vett fel. Egy barátom helyett ugrottam be, és
őszintén szólva fogalmam sincs, mit csinálok. Az is lehet, hogy a
legutóbbi fickónak rosszul adtam vissza.
A pasi hallgatott. Mintha engem fürkészett volna, amitől
kellemetlenül éreztem magam.
Nem sok valódi rosszfiút ismertem, ám ez a pasi biztosan az volt.
– Szóval… mit adhatok?
Válasz helyett felállt, és levette a bőrdzsekijét. Nyeltem egyet,
amikor megpillantottam az egyszerű fehér pólója alatt dagadó
izmokat. Mindkét karját tetoválások borították, mintha borostyán
módjára benőtték volna a bőrének minden egyes
négyzetcentiméterét. Eszement késztetést éreztem, hogy közelről
megnézzem őket, és megkérdezzem tőle, melyik mit jelent.
– Mi a neved? – kérdezte úgy, hogy le sem vette rólam a szemét,
mégsem éreztem úgy, mintha stírölne. Egyszerre volt zavarba ejtő és
érdekes.
– Gia.
– Gia – visszhangozta. – Mondd csak, Gia, mit gondolna a tulaj, ha
tudná, hogy te állsz a pult mögött, rosszul adsz vissza, és feldühíted
a vendégeit?
Lehet, hogy szörnyen szexi a srác, ám ez a hirtelen hangnemváltás
megkongatta nálam a vészharangot. Mégsem hagytam ott, és nem is
hívtam Tölgyfát. Csak ott álltam, és válaszoltam, mint egy idióta. Egy
idióta, akiből kibukik a valóság, amikor zavarba jön.
– Gondolom, hogy a tulaj valószínűleg kiakadna. Nem úgy látná,
hogy jót cselekszem egy barátommal, akinek vészhelyzet miatt el
kellett mennie.
– És miért gondolod így?
– Hát… úgy hallottam, hogy egy pöcs.
– Igen – vonta fel a szemöldökét. – Találkoztam vele, és tényleg
egy pöcs.
Habár egyetértett velem, egyáltalán nem úgy hangzott, mintha az
én oldalamon állna. Ki kellett másznom ebből a bizarr
beszélgetésből.
– Szóval… kéred a specialitásomat, egy sört?
– Persze.
– Milyen fajtát?
– Rád bízom – rázta meg lassan a fejét.
Megkönnyebbültem, hogy egy percre elmenekülhetek. Odamentem
a csaphoz, elővettem egy korsót a pult alól, és nekiláttam megtölteni
a helyi sörrel, amit Riley mondott. Még mindig magamon éreztem a
lázadó vendégem tekintetét. A vállam fölött hátrapillantva meg is
győződtem róla, hogy bámul. Még csak annyi illem sem szorult belé,
hogy úgy tegyen, mintha másfelé nézne, amikor rajtakaptam.
– Hat dollár lesz – tettem le elé a teli korsót.
– Nyolc.
– Tessék?
– A sör nyolc dolcsi, nem hat.
Kissé bosszúsnak tűnt.
– Ó… kijavítasz, hogy többet fizethess?
A kidobó-főnökhelyettes-fa odajött a pulthoz, hogy megálljon a
vendégem mellett.
– Az italszállítmány késve érkezett, és hiányzik hat üveg. Számla a
pénzesfiók alatt, főnök.
 Beletelt egy kis időbe, mire leesett, minek voltam a fültanúja.
Elkerekedett a szemem.
– Azt mondtad, hogy… főnök?
– Így van, Gia – meredt rám a rosszfiú. – Én vagyok a pöcs.
Enyém a hely – húzódott olyan mosolyra a szája, ami minden volt,
csak boldog nem. – Most pedig takarodj a francba a báromból, és
mondd meg a barátnődnek, hogy ki van rúgva!
Fenébe!
Tényleg ő a főnök.
Azt hittem, hogy ez a pasas valami vándormadár, aki éppen
átutazóban van itt a motorjával, nem pedig egy egész komplexum
tulajdonosa.
Mindenki engem bámult, miközben küszködve kerestem a
szavakat.
– Ezt nem teheti – váltottam gyorsan magázásra. – Őt nem
rúghatja ki. Ne hibáztassa Riley-t, amiért én akkor sem tudnék
italokat készíteni, ha az életem múlna rajta. Nem ő tehet róla. Ő csak
jót akart, hogy álljak be helyette a családi vészhelyzet miatt. Szó
nélkül is leléphetett volna. Ne őt büntesse a hozzáértésem hiánya
miatt!
Amikor a kidobó megint közeledett, a pöcs felemelte a kezét,
miközben le sem vette a tekintetét onnan, ahol volt, azaz rólam.
– Ne most, Freddie!
– Bocs, főnök! Muszáj szólnom, hogy Elaina most lépett ki.
Egyáltalán nem jön vissza dolgozni. Úgy döntött, hogy New Yorkba
költözik a barátjával. Mindketten meghallgatásra mennek valami
darab miatt. Azt mondta, hogy nagyon sajnálja, de felmond.
A pöcs két kézzel beletúrt a hajába, és összeszorította a fogát
dühében.
– Mi a franc?
Úgy nézett ki, mint aki mindjárt felrobban. Egy mély sóhajtás után
behunyta a szemét, hogy összeszedje magát. Amikor kinyitotta, csak
csúnyán nézett rám.
Nagyon ijesztő volt, de nem hagyhattam, hogy lásson megizzadni.
Állnom kellett a sarat, és kiállni azért, amiről a szívem mélyén tudtam,
hogy igaz.
 Adtam neki néhány másodpercet, hogy feldolgozza a hírt, ami még
jobban felbőszítette, aztán könyörgőre fogtam.
– Kérem… Muszáj újra átgondolnia. Nem megyek sehová,
ameddig nem biztosít róla, hogy Riley nem veszíti el a munkáját
emiatt. Nem lenne fair.
– Kurvára nem vagy jó pultosnak – mért végig tetőtől talpig. – De
az megy, hogy álldogálj, jól nézz ki, leültesd az embereket, és néha
kivigyél egy tálca kaját, ha kell?
– Miről beszél?
– Most mondott fel az éjszakás hostess. Nem fogok tudni
másvalakit találni a helyére a péntek esti csúcs előtt, ami bármelyik
pillanatban elkezdődhet. Ha kisegítesz, akkor felőlem a barátnőd,
Riley megtarthatja az állását. És inkább tegeződjünk.
Fel akar engem venni?
– Az előbb még ki akartál rúgni! Most meg azt akarod, hogy itt
dolgozzak?
– Nos, nem várt körülmények nyomása alatt állok, és volt néhány
percem megemészteni a gyenge kifogásodat. Úgy tűnik, hogy jó
szándékkal akartad kisegíteni a barátnődet, bár a részéről síkhülye
lépés volt, hogy megkért téged erre.
– És mi van akkor, ha nem fogadom el az állást?
– Akkor Riley repül, amiért odarakott valakit a pultom mögé, akinek
nem kellett volna ott lennie. A döntés a tiéd.
Beletelt egy percbe, mire valóban átgondoltam az ajánlatát. Vagy
inkább a zsarolását? Igazság szerint szükségem volt a pluszpénzre.
Elcsesztem a mostani albérletemre a tízezer dolcsit, amit előlegként
kaptam a kiadótól a folyamatban lévő könyvemre. Egyébként is
fontolgattam, hogy keresek valami mellékállást, hogy legyen egy kis
extra bevételem. Akár jól is járhatok ezzel.
– Ez a munkaajánlat csak ma estére szól, vagy addig, ameddig
nem találsz állandó embert?
– Nem tudom. Idáig még nem jutottam el. Benne vagy, vagy nem?
– Elfogadom… de állandó munkát szeretnék. És nem azért, mert
megadom magam a zsarolásnak. Hanem azért, mert tényleg örülnék
egy állásnak, amivel kiegészíthetem a jövedelmemet. Könyvet írok,
és az előleg nagy részét már elvertem, szóval…
 – Könyvet írsz? – hunyorgott. – Remélem, nem Pultos tippek
kezdőknek címmel.
– Nagyon vicces. Nem. Romantikus történet, ami egy nyaralóban
játszódik. Éppen erre lakom egy ilyenben, megosztott nyári
albérletben, és a kiadásaim túllépik a keretet. Ez a munka tényleg
sokat segítene, ha napközben írhatnék, éjjel pedig dolgozhatnék.
– Romantikus történet egy nyaralóban… ez baromi ostobán
hangzik – vett elő egy cigarettát, hogy rágyújtson. Aztán az arcomba
fújta a füst egy részét.
– Tessék? – köhögtem. – Miért ostoba?
– Nem sokat tudok a romantikus regényekről, de ez kurvára
közhelyesnek tűnik.
Köszönöm, Pöcs úr, hogy rámutatott arra, ami nyilvánvaló!
Kur-vá-ra köz-he-lyes.
Pont az a bajom, hogy mivel lehetne eredetivé tenni.
Jól kezdődött. Az első három fejezet elég jó volt ahhoz, hogy
meglegyen a szerződés a kiadóval. Most viszont nem jött semmi
ihlet. Így született a mai fantasztikus hét szó.
– Amúgy negyedóra múlva kezdesz, Shakespeare – pöccintette le
a hamut a földre.
– Mirabelli a nevem. Gia Mirabelli. A papírmunka kedvéért.
– Rush – fújt ki még több füstöt, és biccentett mellé.
Rush? Vagyis siessek?
– Mintha azt mondtad volna, hogy tizenöt percem van. Ne jártasd a
szádat! Nem kell sietnem.
Erre az ég felé nézett, mintha a jóistentől kérdezné, hogy lehetek
ennyire hülye.
– A Rush meg az én nevem, te zseni, és vigyázz a szádra. Én
vagyok a főnököd, rémlik?
Nem tudom, mitől lettem ennyire arcátlan, de hirtelen visszatért
minden bátorságom. Kihúztam magam, és megadtam neki, ami járt.
– Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy nagyobb szükséged van rám,
mint nekem rád. Míg ez az állás nagy segítség lesz nekem,
megtehetem, hogy elfogadom vagy elengedem. Tehát azt mondom,
hogy egyezzünk meg a kölcsönös tiszteletben. Ha tiszteletlenül
beszélsz velem, akkor megint azt fogom mondani, hogy ne jártasd a
szádat. És azt is hozzá fogom tenni, hogy baszki – hajoltam előre.
Felkészültem rá, hogy durván be fog szólni ezért. Helyette viszont
Cheshire macska módjára szélesen elvigyorodott. Megfogta a
karomat, és távolabb vezetett a pulttól, ahol így nem maradt ember.
– Ilyen szavakat csak négyszemközt, a vendégek előtt pedig figyelj
oda, kérlek – suttogta bele a fülembe.
Furcsán fogalmazott. Biztat, hogy beszéljek csúnyán vele?
Borzongás futott végig a gerincemen. Cigarettafüst és kölni illata
csapott meg. Önkéntelenül reagált a testem a közelségére, pedig
leírtam a férfiakat, miután rosszul sült el egy egyéjszakás kalandom
néhány hete. De a Gonosz úrra adott reakcióm emlékeztetett rá,
hogy nemigen választhatja meg az ember, kihez vonzódik fizikailag.
Néha pont ahhoz, akihez végképp nem kellene.
Megköszörültem a torkomat.
– Hogy kapom meg a fizetésemet? – kérdeztem.
– Menj, frissítsd fel magad! Tedd a dolgodat, és én majd
intézkedem, hogy gondoskodjanak rólad.
– Van valami hivatalos betanítás?
– Nincs – fújta ki a füst maradékát, miközben elnyomta a csikket.
– Nincs?
– Nincs. Nem olyan nehéz – mutatott a pódiumra, ahol a
vendégeket fogadó hostessnek kell állnia. – Látod ott azt az asztalt?
Beállsz oda, köszöntöd az embereket, és odakíséred őket az egyik
asztalhoz, ha úgy döntenek, hogy nem valamelyik bárpult felé veszik
az irányt. Ha a személyzet bármelyik tagjának problémája van egy
vendéggel, akkor lehet, hogy hozzád fog odamenni, mert neked lesz
a legkevesebb tennivalód. Kirázod a kisujjadból. Nem kell hozzá
tehetség, ami jó dolog, miután csúnyán felsültél pultosként. Az
emberek egyébként is gyakorlással szoktak tanulni. Nagy híve
vagyok annak, hogy dobjuk be őket a mély vízbe, és ne pazaroljunk
időt arra, hogy próbáljuk elmagyarázni a dolgokat. Vagyis leszámítva
azt, hogy ma muszáj volt elráncigálnom téged a pult mögül, mert
vendégeket veszítettem miattad.
– Egészséges munkakörnyezetnek hangzik.
– Ne felejts el mosolyogni, Shakespeare! – kacsintott rám.
 2. FEJEZET
Rush
Nem igazán volt szerepem a Heightsban. A komplexum
tulajdonosaként nem kellett itt töltenem az idő nagy részét. Erre való
a menedzser meg az alkalmazottak. De mondhatjuk, hogy egy kicsit
irányításmániás vagyok. Ráadásul az összes hely közül, ami az
enyém, ennek kedveltem a legjobban a légkörét. Itt voltam az erőm
teljében. Így ez lett a bázisom.
Ma este viszont a szokásosnál is sokkal jobban kedveltem a
Heightsot, ami dühített. Valahányszor azon kaptam magam, hogy
ránézek az új alkalmazottamra, Giára, fejben szidtam magam. De
nehéz volt nem ránézni. Rögtön kitűnt a hosszú és zabolátlan sötét
hajával, a ragadós mosolyával, amikor megláttam, mert a filigrán
alkatához képest rengeteg volt benne a spiritusz. Ráadásul
szemüveget hordott, amit valamiért rendkívül szexinek találtam.
Nincs túl sok szabály az életemben. Többnyire azt csinálom, amit
akarok – függetlenül a következményektől. Például ott a dohányzás.
Tudom, hogy szörnyen hat rám, mégis csinálom, holott folyton azt
mondogatom magamban, hogy egyszer majd leszokom.
Isten látja lelkemet, baromira megtehetek bármit, amit csak akarok
az életben. Elég durva dolog ezt kijelenteni így huszonkilenc évesen.
A világ a lábaim előtt hevert, így könnyen elszaladt velem a ló, és
elcseszhettem mindent. De megesküdtem rá, hogy nem fogom
elpuskázni a lehetőséget, amikor a nagyapám néhány éve rám
hagyta a birodalma felét. Ez több ingatlant is jelentett itt, a Hampton-
vidéken. Bár sosem voltam a szabályok híve, igyekeztem nem
őrületesen elkúrni.
Az egyetlen nagy szabály, amit tényleg betartottam, hogy nem
szarok oda, ahol enni szoktam. Vagyis inkább nem dugok ott, ahol
dolgozom. Számomra szigorúan tilos volt átlépni a határt egy
alkalmazottal. Még sohasem keféltem meg senkit, akit felvettem. És
azt akartam, hogy ez így is maradjon. Tehát abban a pillanatban,
amikor felvettem Gia Mirabellit, ő is átkerült a tiltott zónába.
 Alapjáraton nem okozott gondot, hogy ne keverjem az üzletet az
élvezetekkel. De amikor az a kis tűzrőlpattant beszólt nekem az
előbb, meg mertem volna esküdni rá, hogy abban a pillanatban
kemény lett a farkam, amikor kiejtette a száján a baszki szót. Senki
sem beszélt velem így, pont ezért tetszett, hogy ő igen. Pláne, hogy a
baszki sokkal szebben hangzik egy szép nő szájából.
Az a hír járta a Heightsban, hogy az emberek mintha tartanának
tőlem. Főleg azok, akik a beosztottaim. Freddie-t, vagyis Tölgyfát
leszámítva szinte féltek tőlem (neki pedig lássuk be, hogy a mérete
miatt senkitől sem kell félnie). Gia viszont nem félt. Ő magasról tett
rám, és ez volt a legüdítőbb dolog, amit az idén átéltem. Vagy talán
valaha.
Amikor este jött egy lazább időszak, leírattam vele az összes
személyes adatát a kifizetéshez. Mit ad isten, kiderült, hogy az egyik
kiadott ingatlanomban lakik. Mivel a nyári albérlők az ingatlankezelő
cégemmel szerződtek, ezért nem tudhatta meg egykönnyen, hogy én
vagyok a tulaj. Elhatároztam, hogy a megfelelő pillanatban majd
elejtem neki az infót.
Nem lepett meg az összefüggés.
Egy csomó ingatlanom van a Hampton-vidéknek ezen a részén. Az
apám és a bátyám – akikkel eltávolodtunk egymástól – leginkább
New York Cityben maradt, onnan viszik a családi vállalkozást. A
Hampton-vidék viszont főleg az én területem, legalábbis működtetési
szempontból.
A Heights napközben egy sima tengerparti bár volt, este azonban
átváltozott inkább klubbá és étteremmé, élő zenével a tetején. Ezen a
péntek estén pedig kívül-belül zsúfolásig megtelt.
Megint azon kaptam magam, hogy Gián időzik a tekintetem.
Igazából baromi jól csinálta ezt a munkát, amit kiadtam neki. Úgy
adtam elő neki a hostess szerepét, mintha nagyon könnyű lenne, de
valójában nem is olyan egyszerű. Olyan széles és lelkes mosollyal
üdvözölte az összes vendéget, mintha ők lennének az elsők, akik
belépnek az ajtón. Azt is magára vállalta, hogy körbejárta az
asztalokat, hogy ránézzen a kuncsaftokra, amikor éppen senki sem
ért rá. Szerencsére úgy tűnt, fogalma sincs róla, hogy figyelem őt.
 Mire mindenki lelépett, már jócskán elmúlt éjfél. Elkezdett esni az
eső, az óceán pedig vadul csapkodott. Éppen kint cigiztem, amikor
Gia egyenesen belesétált a füstfelhőmbe.
– Nem tudtam, hogy még mindig itt vagy – szólalt meg.
– Bocs, hogy csalódást okozok – fújtam ki a füstöt.
– Nem okoztál. Csak… azt hittem, rég elmentél.
– Jól csináltad ma a dolgodat.
– Hűha! – csodálkozott széles mosollyal. – Ez bók volt?
– Azt mondtam, amit láttam. Azt is megmondanám, ha szarul
csináltad volna. Pultosnak akkor se lennél jó, ha az életed múlna
rajta… de hostessnek oltári jó vagy.
– Szinte már bosstess – kacsintott. – Jó, van némi tapasztalatom.
Volt már hostessmunkám New Yorkban.
– Határozottan látszott, hogy nem ez az első köröd.
Tekintetem ösztönösen a hullámzó mellére tévedt, ami feszítette a
hófehér póló alatt látszó fekete melltartót. Nagy nehezen megint
felnéztem.
Találkozott a tekintetünk, ő pedig hirtelen menni készült.
– Na… jó éjszakát! Holnap időben jövök.
Amikor elsétált a parkoló kocsik mellett, rájöttem, hogy anélkül
érkezett. Gyalog.
Így felöltözve? Éjszaka?
Bepattantam a Mustangomba, hogy utolérjem.
– Nincs túl késő ahhoz, hogy egyedül mászkálj? – tekertem le az
ablakot.
– Nem gond. Szívesen sétálok.
– Sötét van, és nincs túl sok utcai lámpa a hazafelé vezető úton.
– Honnan tudod, hol lakom?
Ja, tényleg. Nem tudta, hogy az enyém a kicseszett ház, amiben
él.
– Megadtad a címed, emlékszel? Úgy ismerem ezt a vidéket, mint
a tenyeremet.
– Értem – sétált tovább, miközben lassan gurultam mellette.
– Hazaviszlek.
– Hagyd csak!
 – Nem hagyom. Az alkalmazottam vagy. Nekem dolgoztál késő
estig. Ha történne veled valami hazafelé, akkor részben felelősnek
érezném magam miatta. És nem akarom, hogy ilyesmi száradjon a
lelkemen.
– Hát most éppen nincs kocsim – állt meg csípőre tett kézzel. –
Szóval többnyire gyalog fogok hazamenni este. Ha nem tudsz mindig
hazavinni, akkor most miért zavar?
Nem akartam több időt vesztegetni arra, hogy érveljek neki.
– Kurvára szállj be a kocsiba! – parancsoltam rá.
Tiltakozás nélkül kinyitotta az ajtót, és rám nézett.
– Köszi!
Megcsapott az illata. Felborzolta az idegeimet az érzés, amit keltett
bennem. Fogalmam sem volt, hogy miért váltja ki ezt belőlem egy nő,
akit még csak most ismertem meg.
Ismerősnek tűnt, pedig tudtam, hogy eddig még nem keresztezték
egymást az útjaink.
Sok csajjal kefélgettem már. Annyival, hogy úgy gondoltam,
immunis lettem az ilyen érzésekre. De Gia valamiért más volt, ami
nem fért a fejembe.
Ez veszélyes.
Kellett még egy cigi. Elővettem és rágyújtottam.
– Nem gondolod, hogy itt nem kéne cigizned? – kérdezte.
– Nem. Nem tudok nem cigizni.
Határozottan taplóság volt részemről ragaszkodni a cigizéshez,
amikor szólt, hogy ne tegyem. Körültekintőbbnek kellett volna
lennem, de így, hogy itt volt mellettem a kocsiban, tényleg kellett az a
cigi. Lehúztam az ablakot, és igyekeztem direkt kifelé fújni a füstöt,
hogy őt ne érje.
– Mióta vagy tulaj a Heightsban?
– A családom építette tíz éve. Pár éve én felelek érte.
– Tényleg jó hely. Én eddig még csak egyszer jártam itt, csak volt
egy rossz élményem. Nem is jöttem megint, csak ma.
– Miféle rossz élmény? – kaptam oldalra a fejemet.
– Ó… nem maga a hely vagy ilyesmi.
– Akkor mi volt?
 – Megismerkedtem egy sráccal, és hát… nem lett jó vége. Biztos
hozzákapcsolom a helyet a történtekhez. Ma sem akartam eljönni,
amikor Riley könyörgött nekem.
Forrongott bennem a düh a gondolattól, hogy valaki fájdalmat
okozott neki az én szórakozóhelyemen.
– Bántott téged? – kérdeztem lelassítva.
– Nem.
– Akkor mi történt?
– Hagytam, hogy megdugjon, aztán rossz telefonszámot adott
meg.
Meglepett a nyers válasza. Nem sok olyan dolog létezik, ami után
nem tudok szóhoz jutni. Erre viszont tényleg nem találtam szavakat.
Nem állt össze a kép, hogyan sikerülhet valakinek ágyba vinni ezt a
csajt, hogy aztán kamu számot adjon meg neki.
Sokkolt az őszintesége. Hány nő vallaná be ezt a főnökének?
Giáról bárki mondhat bármit, de az tény, hogy valódi. Talán ez az, ami
vonzott benne. Mert nagyon sok minden felszínes és mű az
életemben. Ennek a lánynak mintha nem lett volna rejtegetnivalója.
– Jesszus, miért mondtam el ezt neked? – takarta el az arcát. –
Néha csak úgy kibukik belőlem az igazság.
– Hát az anyám mindig azt mondta, hogy ne magyarázkodj az
igazság miatt, csak a hazugságokért – pillantottam rá. – Biztos házas
volt a fickó. Sok ilyen nagyvárosi figura megfordul nálunk, aki azt
hiszi, hogy idejöhet dugni a Hampton-vidékre, aztán hazamehet a
feleségéhez Manhattanbe, mintha mi sem történt volna.
– Tudod… szerintem igazad van. Egyáltalán nem az lehetett,
akinek mondta magát.
– Óvatosnak kell lenned – folytattam, mert képtelen voltam
ellenállni a késztetésnek, hogy megdorgáljam. – Nem kéne olyan
pasasokkal hazamenned, akikkel egy bárban ismerkedsz meg.
– Nem vagyok ribanc. Előtte hónapokig nem feküdtem le senkivel.
Magányos voltam, kedvem volt hozzá, és gondoltam, hogy miért ne.
A srác… eléggé összeszedettnek tűnt, jól öltözött, szépen beszélt.
Nem mintha azt ígérte volna, hogy megkéri a kezem, de
végigbeszélgettük az estét, mielőtt felvittem magamhoz. Még
tervezgetett is velem a hétvégére. Nem hittem volna, hogy kamu
telefonszámot fog megadni. Elbűvölő volt, és hülyére vett. Biztos,
hogy visszacsinálnám, ha tehetném.
Megálltam a háza – vagyis a házam – előtt. Hatalmas, öt
hálószobás, zsindelyes tengerparti ház, ami bulizóhelyként szolgált
egy csapat városlakó számára, akik menekülőre fogták Manhattanből
a nyárra.
Leállítottam a motort, de nem moccant.
– Bárcsak ne meséltem volna el neked mindezt! Nem akarom,
hogy elítélj, vagy azt gondold, hogy valaha is megtennék ilyesmit egy
vendéggel.
Ki a franc vagyok én, hogy ítélkezzek? Többször csesztem el
dolgokat, mint kellett volna.
– Hidd el, hogy ha elítélnélek érte, akkor bagoly mondaná
verébnek. Mindannyian követünk el hibákat – feleltem egyszerűen
egy újabb cigire gyújtva. Kifújtam a füstöt az ablakon. – Csak
szeretném, ha óvatos lennél a Heightsban. Az egy húspiac.
– Jaj, nagyon is tisztában vagyok vele. Ma este is folyton rám
mozdultak.
Összeszorítottam a fogamat. Tudom. Figyeltem, és többször le
kellett állítanom magam, hogy ne tartóztassanak le a saját
szórakozóhelyemen.
– Amúgy meg… honnan tudtad, hogy pont ebben a házban lakom?
Még csak a navigációt sem használtad.
– Mondtam már neked. Kívül-belül ismerem a környéket.
– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg némi hallgatás után.
– Attól függ.
– Hogy lettél tulaj a Heightsban? Csak mert olyan fiatal vagy, és…
Habozott.
– És?
– Nem tudom, hogy mondjam, de nem éppen úgy festesz, ahogy
elképzeltelek volna.
– Nem úgy nézek ki, mint aki eljár a helyi kereskedelmi és
iparkamara gyűlésére?
– Lényegében… – nevette el magát.
Tényleg bele akarok menni ebbe?
Baszki.
 – A kérdésedre válaszolva semmit sem tettem azért, hogy az
enyém legyen a Heights meg a többi. Leszámítva, hogy egy nagyon
tehetős ember elkényeztetett gyerekének születtem, akivel még egy
szobában sem bírom ki. Semmi lenyűgöző nincs abban, hogy az
ember vagyont kap, de nem tett érte semmit.
– Rossz viszonyban vagy az apukáddal?
– Ha rajta múlna, akkor jelen sem lennék az életében, nemhogy
osztoznia kellene velem a vagyonán. Amikor a nagyapám rájött, hogy
létezem, amit később egy DNS-teszt is bebizonyított, akkor minden
megváltozott. Úgy döntött, hogy megérdemlem mindazt, amit a
bátyám törvényes gyerekként megkap. Így csöppentem bele a nagy
vagyonba, amire nem igazán álltam készen, és nem is számítottam
rá. De ez csak huszonéves koromban történt meg.
– Hűha. Akkor nem gazdagon nőttél fel?
– Nem. Szerényen éltünk Long Islanden az anyámmal és a
nagymamámmal. Végignéztem, ahogy az anyám küszködve felnevelt
egyedül. Alig volt egy bilim, amibe hugyozhattam. Szóval semmit sem
veszek ebből természetesnek.
A lábára tapadt a tekintetem, ahogy keresztbe tette. Eltűnődtem,
milyen érzés lenne, ha a hátam köré fonná. A kép, ahogy tök pucéran
fekszik alattam, arra kényszerített, hogy még durvábban szívjam
magamba a nikotint.
– Ha csak egy vagy közülünk… akkor miért fél tőled mindenki
olyan rohadtul, Rush?
– Miből gondolod, hogy az emberek félnek tőlem?
Tudtam, hogy van ebben igazság, de hallani akartam a válaszát.
– Hát olyan, mintha mindenki lábujjhegyen járna a közeledben.
Feltűnt nekem ma este.
– Azért, mert tudják, hogy nem tűröm a szarakodást. Látták már,
hogy kirúgok embereket, amiért bénáznak vagy bratyiznak a
vendégekkel. Tudják, hogy én nem szórakozom. Tanulhatnál tőlük.
– És mi ez az állandó homlokráncolás? Amikor kiszolgáltalak a
pultnál, úgy néztél ki, mint aki mindjárt kinyír valakit.
– Mert… azt hittem, téged foglak kinyírni. Mérges voltam a csajra,
aki elüldözi a vendégeimet.
– Ja. Azért egész jól alakult végül, nem?
 – Ez még kérdéses.
Úgy mosolygott rám, hogy láttam: tudja, hogy csak szívatom.
Érezte, hogy biztonságban van mellettem, és akkor sem rúgnám ki,
ha porrá égetné a Heightsot.
Ez az igazság. Elcseszett egy felismerés volt erre rájönni.
– Miért nincs kocsid, Gia?
– Van – mutatott egy fémkupacra a kocsifeljárón. – Csak
pillanatnyilag nincs forgalomban, mert defektes, és nagyon ráfér egy
fékcsere.
– Nincs forgalomban? Úgy néz ki, mintha szét akarna esni.
– Ne is mondd! – nyitotta ki hirtelen az ajtót félig. – Na… köszi a
fuvart.
Szorított a mellkasom a csalódottságtól. Ekkor tudatosult bennem,
mennyire nem akarom, hogy elmenjen. Ekkor ébredtem rá arra is,
hogy milyen rég nyíltam meg valaki előtt akár csak egy kicsit is.
Nyugtalanító volt, hogy mennyire szeretek ennek a lánynak a
közelében lenni.
Megfordult, mielőtt kiszállt. Még mindig a kocsiban volt félig.
– Az volt a benyomásom, mintha élvezted volna, amikor beszóltam
neked…
Igen, baszki.
– Miből gondolod?
– Megérzés. Kurvára köszi a fuvart, Rush. Kicseszett jó éjszakát.
Tessék, már megint. Káromkodott – kétszer is –, egyenesen a
farkamig hatolva, ami meg is rándult tőle.
Már majdnem a bejárati ajtónál volt, amikor hátrafordult.
– És csak hogy tudd, már egyáltalán nem tartok tőled! – kiáltotta.
– Miért? – rikkantottam ki az ablakon.
– Mert akinek angyalka lóg a visszapillantójáról, az nem lehet
annyira rossz arc – nevetett, mielőtt lekocogta a hátralévő távot az
ajtóig.
Miután eltűnt a képből, hagytam, hogy kiüljön az arcomra a mosoly,
amit addig visszatartottam, és a támlának döntöttem a fejemet.
A visszapillantómról lógó angyalka a nagymamámé volt, mielőtt
meghalt. Az ő Buickjában volt, hogy megvédje, amíg ki nem
öregedett a vezetésből. A nagymamám volt a legjobb ember, akit
valaha ismertem, és sokkal többre tartott engem, mint valaha is
megérdemeltem. Az ő szemében nem tudtam hibázni. Az angyalka
emlékeztetett rá, hogy próbáljak ehhez méltó lenni, pedig a
személyiségem valójában inkább az ördögre hasonlított.
 3. FEJEZET
Rush
Másnap este, amíg Gia dolgozott, elmentem hozzá, és három órát
töltöttem azzal, hogy megjavítsam a fostalicska Maximáját.
Háromszor kellett beugranom az autóalkatrész-szaküzletbe, de végül
sikerült megcsinálnom. Azt mondta, hogy fékcsere kell neki, meg egy
új abroncs. Elfelejtette megemlíteni, hogy olyan sokáig nyüstölte a
féket, hogy új féktárcsa és nyereg is kell. Kiderült, hogy nagyobb
feladat, mint amire számítottam, de tudtam, hogy ha nincs kocsija,
annak az lesz a vége, hogy többnyire én hozom haza, ami veszélyes
lett volna.
Így gondoskodhattam róla, hogy biztonságban hazaérjen, és a
farkam is biztonságban maradt a nadrágomban.
Miután megjavítottam a kocsiját, elintéztem néhány megkésett
teendőt, és úgy terveztem, hogy otthonról dolgozom néhány órát az
étterem könyvelésén. Tizenegy körül viszont már be voltam sózva, és
nem tudtam egy helyben megmaradni, így a Heights felé vettem az
irányt. Amúgy is haza kellett hozni Giát.
A konyha hétköznap esténként tizenegykor zárt. Addigra a hostess
nagyjából már elvégezte a dolgát, még ha a pincérnőknek marad is
leszedni való asztal. Mire odaértem, Gia a pultnál ülve beszélgetett a
barátnőjével, Riley-val, aki a túloldalon állt. Most láttam először Riley-
t azóta, hogy majdnem kirúgtam a francba, de végül felvettem a
„helyettesét” is.
Elkerekedett a szeme, ahogy közeledtem. Gia biztos nem vette
észre, hiszen nem fordult meg. Mellette foglaltam helyet, és
rátámaszkodtam a pultra az alkarommal.
– Dolgozik itt valaki, baszki?
Riley ugrott egyet, és nekilátott szárazra törölni egy poharat, ami
már amúgy is száraznak nézett ki. Határozottan idegesnek tűnt.
– Most csendesedett el a hely. Szinte egész este pörögtünk.
Giának viszont szeme sem rebbent a hirtelen felbukkanásomtól.
 – Te azt hiszed, hogy csak azért kel fel a nap, hogy halljon téged
károgni, mi?
A szám elé kellett kapnom a kezemet, és úgy tenni, mintha
köhögnék, hogy leplezzem a vigyoromat.
– Nem azért fizetlek, hogy itt ácsorogj és baromságokat beszélj.
– Igazad van, tényleg nem azért – fordult szembe velem anélkül,
hogy meghátrált volna. – Mert már vége a műszakomnak. Tíz perce
csekkoltam ki Tölgynél. Csak felugrottam a bárba, hogy igyak
valamit, mielőtt elindulok haza – vetett sokatmondó pillantást a
húszdollárosra, ami előtte hevert a pulton. – Vagyis most éppen
vendég vagyok. És őszintén szólva nem tetszik a bánásmód így,
fizető vendég szerepben.
És a farkam már megint! Mi a franc ütött belém, hogy tetszik,
ahogy ez a lány felesel velem?
– Bármikor mehetsz a sarki bárba, ha nem tetszik itt a bánásmód –
ült ki lassan az arcomra a vigyor.
Szegény Riley olyan gyorsan kapkodta a fejét közöttünk, hogy
kezdett egy kicsit elsápadni. Akkorára nyílt a szeme, mint két
kistányér. Ez az! Félj tőlem! Tanítsd meg a kis barátnődnek is
ugyanezt!
Miközben Gia és én egymásra meredtünk, Riley dadogva kereste a
kifogást, hogy elhúzhasson a vérbe.
– Én… ööö… valakinek segítenem kell odaát – mutatott a pult
másik végébe. – Nemsokára találkozunk, Gia.
– Szuper – ráncolta a homlokát Gia. – Most, hogy elijesztetted a
pultost, még egy italt se kaphatok.
Motyogva elkáromkodtam magam, aztán a pult mögé állva
kivettem egy magas falú poharat alulról. Tettem bele jeget, egy kis
gránátalmaszirupot, feltöltöttem 7 Uppal, és végül dobtam rá néhány
koktélcseresznyét. Miután végeztem, Gia felé toltam a poharat.
– Tessék, az italod! Egy Shirley Temple.
– Valami keményebbet akartam – válaszolta.
Én is valami keményebbet akarok adni neked.
Gia ördögi mosolyt villantott rám, majd a szája elé lógatott egy
cseresznyét, és elkezdte szopogatni. Ahogy azok a telt ajkak
összezárulnak az apró cseresznyén, ahogy behorpad az arca,
miközben szívja… jobb előjáték volt ez a látvány, mint a pornó. Még
jó, hogy a pult mögött álltam, mert így nem látszott a dudor a
nadrágomon.
Rohadt életbe! Olyan kanos vagyok, mint az állat.
Meg kellett döntenem valakit. Ez volt a baj. Az egésznek semmi
köze Cseresznyeszopogató Kisasszonyhoz. Másfelé néztem, hogy
ne lássam, ahogy végez a cseresznyével, mire ártatlanul a
lökhárítóján landolt a tekintetem. Ahhoz képest, milyen apró
teremtés, nagyszerűek a mellei. Telt, kerek, több mint egy
harapásnyi. Eszelős késztetésem támadt, hogy a pultot megkerülve
megkergessem, hogy lássam, ahogy fel-le pattog… hogy kiderüljön,
igazi-e. Hangosan felröhögtem, hogy mit gondolna a személyzetem,
ha látnák ezt a szarságot.
Nyilván kezdett elmenni az eszem.
– Min nevetsz? – hunyorgott Gia.
– Semmin. Tényleg semmin – dörzsöltem meg az arcomat két
kézzel. Meg is ráztam a fejemet, hogy magamhoz térjek. Aztán
eldöntöttem, hogy ráírok az egyik ugrásra kész csajra, miután láttam,
hogy Gia épségben hazaért. Minden nyáron akadtak néhányan, akik
kaphatóak voltak egy kis elköteleződés nélküli mókára. A külsőm
miatt a nőknek megvoltak az előfeltételezései. Azzal keféltek, akinek
gondoltak, és ettől úgy érezték, hogy beintenek a gazdag
apucijuknak. Az ilyen nőkre kellett szorítkoznom, és még gondolatban
is távol tartani magamat az ingoványos talajtól az új alkalmazottam
tekintetében.
– Milyen népek voltak ma? Akadt gondod valakivel?
– Semmi olyan, amit ne tudtam volna kezelni.
– Mi a helyzet az írással? Összehoztál ma valamit, Shakespeare?
Gia elővett egy kis jegyzetfüzetet a táskájából, ami a szék támláján
lógott. Belelapozott.
– Hogy tetszik a Cedric név egy férfi főhősnek?
– Egy testes fekete komikusról van szó? – vontam fel a
szemöldökömet.
– Nem.
– Akkor hülye név.
 Előhalászott egy tollat is, és áthúzott egy szót, amiről sejtettem,
hogy a Cedric név lehetett.
– És az Elec?
– Mi a francot jelent az, hogy Elec? Egy elekroműszerész vagy
ilyesmi?
Újabb áthúzás.
– Caine?
– Megöli a regényben az öccsét, Ábelt?
Áthúzás.
– Marley?
– Reggae-énekes?
Áthúzás.
– Simon?
– Szemüveges stréber srác, akit gyakran megvernek?
Gia felsóhajtott.
Kikaptam a jegyzetfüzetet a kezéből, és nekiláttam hangosan
felolvasni a maradékot a listáról.
– Arlin. Aster. Benson. Tile? – eresztettem le a jegyzetfüzetet, hogy
felvonjam a szemöldökömet. – Ez most komoly? Csempének hívni
egy fazont?
Áthajolt a pult fölött, hogy visszavegye.
– Add ide, ha ki akarsz gúnyolni! Ha azt hiszed, hogy ez annyira
könnyű, akkor mondj egypár jó nevet egy olyan főhősnek, aki egyedi
és erős.
– Rendben. Hadd gondolkodjak! – vakartam meg a borostát az
államon, miközben tényleg eltöprengtem a dolgon. Gia úgy festett,
mintha tényleg arra várna, hogy hallja, mivel állok elő. Szegény
ártatlan teremtés.
– Megvan a tökéletes név – csettintettem.
– Mi az? – kérdezte tényleg izgatottan.
– Rush. Nevezd el a szereplődet Rushnak!
– Tapló vagy – hajította át a pult fölött a jegyzetfüzetet, hogy
hozzám vágja.
– Ez neked nem újdonság, szivi – kaptam el nevetve. – Amúgy
meg hogy az ördögbe kezdted el ezt a könyvet anélkül, hogy tudnád
a főhősöd nevét?
 – Az elején még a becenevén fut. De kell neki egy rendes név is –
magyarázta, miközben mintha mázsás súly nehezedett volna a
vállára. – Még a szereplők nevét sem tudom kiválasztani ehhez a
könyvhöz. Hogy fogom megírni az egészet két hónapon belül?
– Tudod, mit gondolok?
– Félek rákérdezni…
– Szerintem túlstresszeled magad. Az anyám festő. Sohasem élt
meg belőle, bár nagyon jól csinálja. Éjszakás pincérnőként dolgozott,
hogy ki tudja fizetni a számlákat, de mindig is a festészet volt a
szenvedélye. Kiskoromban egész nap festett, mosollyal az arcán.
Aztán elkezdte bolhapiacon meg ilyen helyeken árulni a képeket egy
kis pluszpénzért. És eljutott odáig, hogy el kellett volna készítenie egy
adott mennyiséget egy bizonyos dátumra, hogy eladja. Ettől úgy
bestresszelt, hogy képtelen volt festeni. Tudod, mit csinált?
– Mit?
– Néhány napra leállt a festéssel, és mindenféle jó dolgot
műveltünk. Például elmentünk délutáni moziba úgy, hogy megvettük
a jegyet az első vetítésre, utána meg belógtunk a többi filmre. Vagy
elmentünk minigolfozni. Mindig tartott két kis golfütőt meg néhány
labdát a csomagtartóban, hogy ne kelljen pénzért bérelnünk.
– Jaj, szuper anyukád lehet.
– Az. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy néhány napra hagynod
kéne a fenébe azt a rohadt könyvet, hogy kitisztuljon a fejed.
– Lehet, hogy igazad van.
– Nekem mindig igazam van.
– Kaphatok legalább egy italt, mielőtt elindulok haza? – forgatta a
szemét Gia. – Egy rendeset?
– Mit akarsz, Miss Idegbaj?
Erre összecsapta a tenyerét, és úgy kacagott, hogy szinte pattogott
a széken.
Ó, igen. Kurvára igaziak.
– Egy Cosmót kérek.
– Rendben – nyúltam egy martinis pohárért. – Egy punciknak való
ital, máris.
– Muszáj így mondanod? – fintorgott.
– Hogy?
 – Azzal a szóval.
Előrehajoltam a pult fölött, hogy közel legyen az arcom az övéhez,
és fojtott hangon megkérdeztem tőle:
– Nem szereted azt a szót, hogy punci?
– Nem – kapta a szája elé a kezét. – Majdnem annyira nem, mint a
másik kifejezést.
– Azt, hogy pina? A pina szót sem szereted?
Látszott, hogy a keze alatt felfelé görbül a szája széle, hiába
próbált úgy tenni, mintha felháborodott volna.
– Igen, azt sem. Ne mondd ki!
– Oké – kevertem be a Cosmót, és kitöltöttem egy adagot a puccos
pohárba abból a cukros fosból. Félig odatoltam felé a pulton, és
megvártam, hogy érte nyúljon. Ekkor határozottan megfogtam a
pohár szárát. – Ne olyan gyorsan! Ennek az italnak ára van.
– Ja, bocsi! – csúsztatta oda nekem a húszast.
– Nem – ráztam meg a fejemet. – Itt a pénzeddel nem mész
semmire. Van nálam egy szabály. Az alkalmazottaknak nem kell
fizetniük, ha a műszak után megisznak valamit, vagy ha közben
esznek.
– De azt mondtad, hogy ára van – zavarodott össze jogosan.
– Van is – vigyorogtam. – Ki kell mondanod azt, hogy punci.
– Mi? Nem!
– Ha nem mondod ki, nincs pia.
– Neked elment az eszed.
– Figyelj, romantikus könyvet írsz éppen, nem?
– De. És?
– Na, hát mit fogsz írni, amikor elkezdik csinálni? Tedd szét a
lábad, bébi, mert kinyalom a vaginádat? Csak mert van egy hírem a
számodra, Shakespeare. Egyféleképpen tudod tájékoztatni a
csajodat arról, hogy szeretnéd megkóstolni. És az úgy hangzik, hogy
tedd szét a lábad, mert kinyalom a puncidat.
Giának tátva maradt a szája. Elkönyveltem, hogy ez annak a jele,
hogy többet akar hallani.
– Igazából a helyzettől függ, de ha egy kicsit durvább dugás
felvezetéséről van szó, akkor használhatod úgy is, hogy kinyalom a
pinádat.
 – Disznó.
– Nem az én melóm, hogy arról írjak, ahogy az emberek dugnak,
szivi – vontam vállat.
– Add ide az italomat!
Vigyorogva a számhoz emeltem a Cosmót. Szörnyű íze volt annak
a szarnak, de azért kamuztam.
– Mmm… mennyei.
– Add már!
Imádnám jól megadni neked.
– Jól hallottam? Azt mondtad, hogy punci? – kortyoltam bele
megint.
Dühös akart lenni. Átkozottul próbált mérges arcot vágni, de a
csillogó szeme elárulta.
– Ne igyál az italomból!
– Mondd ki!
– Tahó.
– Így kell beszélni a főnököddel? – Ittam még egy kortyot. A hülye
kis pohár már csak félig volt, pedig aprókat kortyoltam belőle.
Mennyivel is húzom le az embereket ezért a négykortyos izéért?
Tizenöt dolcsi?
– Így kell beszélni az alkalmazottaddal? Ilyen szavakkal?
Beperelhetnélek szexuális zaklatásért.
– Tudod, mi a véleményem az olyanokról, akik a bíróságon
harcolnak valami miatt, amit két felnőtt simán elrendezhetne egymás
közt?
– Mi?
– Az, hogy puncik – hajoltam közelebb.
Néhány másodpercig farkasszemet néztünk, aztán mindkettőnkből
kitört a nevetés. Szétröhögtük az agyunkat, amíg Riley vissza nem
jött a térfelünkre.
– Mi olyan vicces? – mosolygott?
– Rush egy punci! – röhögött horkantva Gia.
Levettem egy másik poharat a tartóról, és könnyezve csordultig
töltöttem.
– Tessék, Shakespeare! Megérdemled.
Gia nem tiltakozott, hogy hazavigyem. Talán azért, mert nem biztos,
hogy le tudta volna sétálni a távot. Mindössze két pici Cosmo elég
volt ahhoz, hogy baromi spicces legyen. Akkor jöttem rá, hogy milyen
részeg, amikor megkért, hogy álljak meg a boltnál hazafelé menet.
– Hé, punciiiiiiii – csuklott egyet. – Meg tudnál állni az éjjel-nappali
előtt?
– Persze, kis pinám, boldogan – pillantottam rá nevetve.
Mindkettőnkből kitört a röhögés, miközben a visszapillantómról
lelógó angyalkát piszkálta.
– Honnan szerezted? – kérdezte.
– A nagymamámtól. Amikor meghalt, anya azt mondta nekem,
hogy bármit elvihetek a dolgai közül, amit szeretnék. Ékszereket meg
mindent. Ezt hoztam el – biccentettem az angyalka felé. – Ott lógott a
kocsijában. Nagyon kedves asszony volt. De ha valami zavarta
vezetés közben, akkor olyan folyékonyan káromkodott, hogy még egy
kamionos is belepirult volna. Miután lehiggadt, megcsókolta két ujját,
és megérintette vele az angyalkát. Csak rá emlékeztet – vontam
vállat.
– Szóval a nagyidtól örökölted, hogy vevő vagy a csúnya
beszédre?
– Ez még sohasem jutott eszembe – kuncogtam. – De lehet.
– Hű! – mondta úgy, mintha most jött volna rá valamire.
– Mi az? – pillantottam rá, aztán megint az utat néztem.
– Te férfi vagy.
– Örülök, hogy észrevetted – jegyeztem meg gúnyos félmosollyal.
– Valószínűleg a puncim hiánya árulta el.
– Úgy értem, hogy férfi létedre olyan szépen beszélsz az
anyukádról, és akkora szeretettel emlékszel vissza a nagymamádra.
Mégsem jössz ki jól az apukáddal.
– És…?
– Nálam pont fordítva van. Előttem nincs anyai példakép. Az én
anyám lelépett, amikor kétéves voltam. Igazából nem is emlékszem
rá. Az anyai nagymamámmal nem is találkoztam soha. Apukám
egyedül nevelt fel, az ő anyukája pedig Olaszországban él, úgyhogy
csak néhányszor találkoztam vele, amikor eljött látogatóba. És nem
tudok olyan jól olaszul, ő meg nem beszél angolul.
– Anyukád kétéves korodban lelépett? – álltam meg az éjjel-nappali
parkolójában.
– Aha. Találtam egy levelet, amiben leírja az apukámnak, hogy
hiányzik belőle az anyai ösztön, és nem anyának való. Összepakolta
a cuccait, és lelépett. Soha többé nem hallottam felőle.
– Francba, ez még rosszabb, mint az én seggfej apám.
– Szülők – sóhajtott fel, és kinyitotta a kocsiajtót. – Kérsz valamit?
Két perc, és jövök.
– Nem kérek, köszi.
Néhány perc múlva visszajött a kocsihoz. Kíváncsi voltam, miért
álltunk meg, de gondoltam, hogy talán tamponért vagy ilyesmiért, így
nem kérdeztem rá. Mégis kiderült, amikor belenyúlt a barna
papírzacskóba, és előkapott egy óriási csomag hal formájú
gumicukrot. Úgy bontotta ki, mint aki mindjárt éhen hal.
– Ezért álltunk meg? Gumicukorért?
– Mi másért menne az ember éjfélkor az éjjel-nappaliba?
– Ööö… tamponért, óvszerért vagy sörért. Erre való az éjjel-
nappali.
– Halat? – tolta felém a zacskót.
– Nem, köszi. Nem eszem gumicukrot.
– Micsoda? – vont kérdőre úgy, mintha most vallottam volna be,
hogy kinyírtam valakit.
– Nem vagyok oda az édes dolgokért. Azt sem tudom, hogy bírod
meginni azt a Cosmo fost. Olyan íze van, mintha színtiszta cukor
lenne.
– Pont ettől olyan finom – harapta le egy halnak a fejét.
A fogát bámulva vállat vontam. Biztos rohadt jó érzés lenne, ahogy
a húsomba mélyed. Megköszörültem a torkomat, aztán a vezetésre
figyelve kitolattam a parkolóhelyről.
– Ízlések és pofonok. Nekem nem ez a hóbortom.
Kivett egy újabb halat a zacskóból, és felém lóbálta.
– Mi a te hóbortod? – kérdezte teli szájjal.
– Az enyém?
 – Igen. Mindenkinek van valami rossz szokása. Én édességet
eszem, ha boldog vagyok, vagy ha szomorú. Te mit csinálsz?
– Nem tudom, hogy csinálok-e valamit, amikor boldog vagyok,
vagy szomorú, de ha felmegy az agyvizem, akkor többet dohányzom.
Keményen dugni is szeretek, amikor dühös vagyok. Ez általában
akkor történik, amikor az apám közelében vagyok. De úgy döntöttem,
hogy ezt nem említem, mivel Gia az alkalmazottam.
– Tényleg le kéne szoknod róla. Árt az egészségednek.
– A gumicukor is. Leszoksz róla?
– Lehet… talán fogadást kellene kötnünk, hogy ki tud hosszabb
időre megszabadulni a rossz szokásától.
Megálltam a háza előtt – vagyis az én házam előtt –, és üresbe
tettem a kocsit, de nem állítottam le a motort.
– Ó, igen. Miben fogadnánk? Mit nyerek?
– Hmm… – érintette Gia az ujját az ajkához. – Nem tudom. Hadd
gondoljam ki!
– Nyugodtan – tettem rá az egyik karomat a kormánykerékre.
Erre kinyitotta a kocsiajtót, de mielőtt kiszállt volna, még
hátrafordult.
– Köszönöm, hogy hazahoztál. Az a két ital rögtön a fejembe szállt,
és nem tudom, jó ötlet lett volna hazagyalogolni. De ne aggódj,
remélem, hogy a kocsim nagyon hamar üzemképes lesz, és akkor
nem kell fuvaroznod. Nem mintha két ital után vezetnék – rázta meg
a fejét. – Igazából nem iszom gyakran. De tudod, hogy értem. Ugye,
tudod?
Bártulajdonosként többnyire halálra untatott a részeg hablatyolás,
de Giáét valamiért kurva aranyosnak találtam.
– Igen, Gia. Tudom, hogy érted.
– Akkor jó. M-mindegy. Még egyszer köszi.
Nekilátott, hogy kiszálljon a kocsiból. Ekkor jutott eszembe, hogy
nem szóltam neki a kocsijavításról.
– Várj! Én… ööö…
Akkor nem tűnt furcsának, amikor szereltem. Sőt, éppen
ellenkezőleg: olyan volt, mintha nekem kellene megcsinálnom. Így
viszont, hogy készültem elmondani neki, mit csináltam, most először
döbbentem rá: az a furcsa, hogy úgy éreztem, nekem kell
megcsinálnom a hülye kocsiját.
Gia oldalra biccentett fejjel várta, hogy befejezzem. Befújt a szellő
a nyitott kocsiajtón, és ráfújt egy hajtincset az orrára. Gondolkodás
nélkül odanyúltam, hogy félresimítsam az arcából.
Vajon öt perccel ezelőtt is ilyen kibaszottul telt volt az ajka?
Ahogy bámultam, résnyire nyílt a szája, és a nyelvével megnyalta
az alsó ajkát. Mintha egyre jobban hullámzott volna a mellkasa, a
kocsim pedig egyre szűkösebb lett.
Baszki.
Minden csepp önuralmamra szükség volt ahhoz, hogy kikerüljek a
nem is tudom, milyen rohadt bűbáj hatása alól.
– Mennem kell.
Gia pislogott néhányat.
– Ó! Oké.
Megint elkezdett kiszállni, én pedig végre úgy éreztem, hogy
levegőhöz jutok. Mielőtt viszont becsukta volna az ajtót, lehajolt, és
megmutatta a gödröcskéket az arcán.
– Tudod, nyugodtan megjátszhatod magad, de úgyis tudom, hogy
az előbb meg akartál csókolni. Nem kellett volna puncinak lenned,
csak egyszerűen megtenni. Jó éjszakát, főnök úr! – rikkantotta,
miközben bevágta az ajtót.
 4. FEJEZET
Gia
A következő két nap nem kellett az étteremben dolgoznom. Tegnap
azzal töltöttem az egész napot, hogy próbáltam írni. Szó szerint ott
ültem a laptopom előtt tizenkét órán keresztül – és nem haladtam
semennyit. Írtam pár száz szót, aztán visszaolvastam, és annyira
utáltam mindegyiket, hogy ki is töröltem. Mosás, öblítés, ismétlés. A
nap végére összesen tizenkilenc szót sikerült hozzátennem.
Lényegében jellemeztem az égboltot. Még csak azt se tudtam, hogy
a fenébe hívják a szereplőimet.
Így a második szabadnapomon úgy döntöttem, megfogadom Rush
tanácsát, és elcseszem az egész napot, hátha attól kitisztul a fejem.
A délelőttöt és a kora délutánt a gyönyörű kertben töltöttem, a
süllyesztett medence mellett, és a barnulásért dolgoztam. Miután
elég volt a napozásból, elhatároztam, hogy elmegyek a néhány
várossal távolabbi moziba, ahol külföldi filmeket vetítenek.
Gondoltam, üdítő változatosság lesz feliratokat olvasni, és franciául
hallgatni valamit. De nem volt mivel odajutnom.
Bekopogtam Riley ajtaján.
– Gyere be!
Úgy tűnt, hogy éppen munkába készül.
– Dolgozol ma az étteremben?
– Aha. Átvállaltam Michael műszakját. Miért, mi van?
– Kölcsönvehetném esetleg a kocsidat? Elvinnélek dolgozni, aztán
felvennélek a műszakod végén.
– Persze – vont vállat. – Valami jó helyre mész?
– Moziba megyek egyedül.
– Hányszor hívtak randira az elmúlt egy hétben, amikor a
Heightsban dolgoztál? – rázta a fejét Riley. – Nem kell egyedül
menned moziba.
– Az összes pasi tahó, aki oda jár.
Rám nézett a tükörben, miközben lófarokba fogta a haját.
 – Nem hagyhatod, hogy egyetlen záptojás az egész nyaradat
tönkretegye.
Riley tudott az együtt töltött éjszakámról Harlannal, a szépfiúval,
akivel lefeküdtem, aztán rossz számot adott meg.
Őszintén szólva talán hagytam, hogy a Harlan után maradt rossz
szájíz árnyékot vessen az olyan férfiakkal kapcsolatos gondolataimra,
akik úgy néztek ki, mint ő. De mintha az egész Hampton-vidék
férfinépe Ken baba klónja lett volna. Egyformán néztek ki, egyformán
beszéltek – még az is feltűnt, hogy ugyanolyan az illatuk. Vagyis
egyvalakit kivéve. Rushnak olyan félig fás illata, félig cigiszaga volt.
Kezdtek elkalandozni a gondolataim a két nappal korábbi
beszélgetésünkre a kocsiban. Riley mintha belelátott volna a
fejembe.
Miután végzett a hajával, szembefordult velem.
– Mi volt veletek a múltkor Rushsal? Az egyik percben még ki akart
rúgni mindkettőnket, a következőben meg eszeveszett röhögésben
törtetek ki ti ketten, és káromkodtatok egymásra.
– Semmi. Csak poén vele szívózni.
– Rushsal? Poén? – vonta fel a szemöldökét. – Lehet, hogy túl
sokat napoztál ma a medenceparton, és kisült az agyad.
– Igen, a felszínen tényleg kemény – nevettem. – De ha jobban
megismeri az ember, akkor rendes fazon. Bírom a szarkazmusát és
az észjárását.
– Én nem – vigyorgott Riley. – Szerintem a felszín alatt még
nagyobb seggfej. Mint egy hagyma, aminek az összes rétege alatt is
csak hagyma van. Ezt leszámítva fogadni mernék, hogy bajnok az
ágyban. Az a sok elfojtott düh, az a kemény test… lehet, hogy
seggfej, de baromi szexi.
Hát legalább ebben az egy dologban egyetértünk…
– Mikor kell elindulnod dolgozni? Gyorsan lezuhanyoznék, ha van
még rá időm.
– Öttől dolgozom éjfélig – nézett a telefonjára. – Szóval van húsz
perced, hogy kicsípd magad a nagy mozizásra szólóban.
Miután megnéztem két filmet – egyet franciául, a másikat pedig
olaszul –, tényleg úgy éreztem, hogy új erőre kaptam. Az első egy
nőről szólt, aki a testvére bőrébe bújva élt annak halála után. Maga a
film egy kicsit sivár volt, de megadta nekem a kreativitás szikráját.
Utána még fél órán keresztül ott ültem a teremben, és bepötyögtem a
telefonomba egy rakás jegyzetet: az összes ötletet a könyvemhez.
Ahogy a Heights felé tartottam, hogy munka után hazavigyem
Riley-t, csak úgy jártak a fogaskerekek az agyamban. A könyvem
kezdett filmként összeállni a képzeletemben. Most először láttam a
szereplőim arcát, éreztem a mozdulataikat, és hallottam a közöttük
zajló párbeszédeket. Mintha varázsütésre kinyílt volna egy ajtó, amin
végre beláttam.
Izgatottan vártam, hogy megoszthassam a fejleményeket Rushsal,
hiszen ő javasolta, hogy engedjem el a munkát egy napra. Csakhogy
a pult felé közeledve alábbhagyott az izgatottságom, mert Rush egy
nővel ült ott, aki a tökéletesen belőtt sörényét hátradobva nevetett
valamin, amit tőle halott. Hirtelen gombócot éreztem a torkomban.
Sarkon akartam fordulni, hogy visszamenjek a kocsihoz, és írjak egy
üzenetet Riley-nak, hogy odakint várom. De mielőtt ezt megtehettem
volna, Riley a nevemet kiáltva integetett. Rush felém fordította a fejét,
és egyenesen rám szegezte a tekintetét. Így már nem hátrálhattam ki
elegánsan. Még csak nem is tudtam, mi a fene ütött belém, miért
érzem így magam.
Gyakorlott műmosolyt erőltettem magamra, és odamentem a
pulthoz.
– Még öt percet kérek! – rikkantotta Riley a pénztárgép mögül. –
Hátra kell vinnem a kasszát átszámolni, aztán mehetünk.
Rush a fejét rázva motyogott, ahogy Riley elsétált.
– Bejelenti, hogy hátramegy egy kasszányi pénzzel. Mindjárt jövök.
Hadd szóljak Tölgyfának, tartsa rajta a szemét az irodán, hogy
biztonságban legyen.
Azzal felállt, és ide-oda járatta a tekintetét köztem és a mellette ülő
nő között.
– Shakespeare, ő itt Lauren. Lauren, Shakespeare. Ő itt dolgozik,
amikor éppen nem otthon halogatja a következő remek amerikai
pornóregény megírását.
 Rush eltűnt, és csak esetlenség maradt utána, legalábbis
számomra.
Rámosolyogtam a nőre, s így közelebbről megnézve igencsak
megbántam, hogy kényelmes ruhát választottam, és a fejem tetején
fogtam össze a hajamat. Mert Lauren gyönyörű volt. Dús, szőke haja
olyan tengerparti érzést árasztó hullámokban omlott le, hogy biztos
egy vagyont fizethetett érte egy szalonban. Pánt nélküli babakék
nyári ruhát viselt, ami kiemelte napbarnított bőrét, amin az enyémmel
ellentétben nem látszott semmiféle csík.
Mintha engem fürkészett volna.
– Szóval… te itt dolgozol?
– Aha.
– És író vagy?
– Aha.
– Rush említette, hogy felvett egy új hostesst. Igazából többször is
megemlített téged az egy óra alatt, amióta itt ülünk.
A nő rám mosolygott.
De nem olyan „legszívesebben kikaparnám a szemedet a
féltékenységtől” módon. Persze, ebből azt a következtetést vontam
le, hogy az elmúlt egy órában Rush olyan történetekkel szórakoztatta
rólam, amik alapján idiótának tűnhetek.
– Egy szót se higgy el abból, amit rólam mondott! Egyáltalán nem
vagyok rossz alkalmazott.
– Semmi mást nem mondott rólad, csak csupa jót – mosolygott
tovább oldalra biccentett fejjel. – Ez… nem vall Rushra.
– Ööö… oké. Hát köszi.
Rush visszajött. Rám nézett.
– A barátnőd hígagyú. Nemcsak hogy bejelentette, hogy hátraviszi
a kasszát az irodába, de amikor odamentem, hogy ránézzek, tárva-
nyitva volt az ajtó, és háttal állt neki. Kirúgnám a francba, ha nem
kéne egy hónapig hallgatnom a picsogásodat miatta.
– Nem is picsogok neked – tettem csípőre a kezemet.
– Mennem kell – állt fel a nő, és rátette a kezét Rush bicepszére. –
Nem akarom, hogy a férjem megtudja, hogy itt jártam.
– Gyere, kikísérlek! – bólintott Rush. – Mindjárt jövök.
 Még mindig tátva maradt a szám, amikor néhány perccel később
visszatért a pulthoz. Nem az én dolgom volt, mégsem tudtam
leállítani magam.
– Tudod, nagyot csalódtam benned.
– Bennem? – húzta hátra a fejét. Még volt képe meglepettnek
látszani. – Mi a fenét csináltam?
– Miután az apukád úgy bánt az anyukáddal… Hogy tehetsz ilyet?
– Mi a faszról beszélsz?
– Laurenről. Férjnél van! Bármelyik nőt megkaphatod, amelyiket
csak akarod – lóbáltam meg előtte a kezemet. – Oltári jól nézel ki,
megvan benned az a hülye, szexi, rosszfiús dolog, amit a nők
imádnak, ráadásul mindennek a tetejébe még pénzed is van, bár
nem fitogtatod. Mi a francért kell egy férjes asszonnyal randiznod?
Erre gonosz vigyor ült ki az arcára.
– Szexinek tartasz.
– Ennyit fogtál fel abból, amit mondtam?
Rush lehajolt, hogy a szemembe nézzen. Szinte hozzáért az orra
az enyémhez.
– Lauren tényleg férjes asszony. De a bátyám felesége, nem a
kibaszott randipartnerem.
– Én nem… várj… mit mondtál?
– A bátyám felesége – hunyorgott.
– De miért jött ide? Azt hittem, hogy nem jössz ki valami jól a
bátyáddal.
– Nem is. Pont ezért ugrott be. Próbál rábeszélni, hogy elmenjek
arra a röhejes harmincadik születésnapi partira, amit szervez neki.
Nem bírom a bátyámat, de a felesége aranyos nő. Bár fogalmam
sincs, miért ment hozzá ahhoz a seggfejhez.
– Ó!
– Igen, ó – utánozott engem Rush.
Be kellett vallanom, hogy kicsit nyugtalanító volt a
megkönnyebbülés, amit amiatt éreztem, hogy nem jöttek össze.
Azt vártam, hogy nekem fog esni, amiért feltételezésekbe
bocsátkozva rossz következtetésre jutottam, ehelyett viszont megint
elmosolyodott.
– Szóval… szexinek tartasz.
 – Felejtsd el, hogy valaha is ilyet mondtam!
– Bocs, túl késő – eresztett meg egy gonosz vigyort. – Már
bevésődött ide – mutatott rá a fejére.
– Nagyszerű.
Rush az erős, tetovált alkarjára támaszkodott a bárpulton.
– Mi szél hozott ide egy olyan estén, amikor nem dolgozol? Ennyire
hiányoztam?
Olyan közel volt, hogy éreztem mennyei fás-füstös illatát. Szó
szerint elgyengültem tőle.
– Bocs, hogy kiábrándítalak, de Riley kocsiját hoztam vissza.
Kölcsönvettem mára. De igazából tényleg köszönetet akartam
mondani neked.
– Miért?
– Hát megfogadtam a tanácsodat, és elmentem megnézni két
filmet, hogy kitisztuljon a fejem. Mondtad, hogy az anyukád így
szokta csinálni. Azóta csak úgy árad az ihlet.
– Nos, örülök neki, ha bármi is árad benned miattam.
Éreztem, ahogy felforrósodik az arcom.
– Az ihlet árad.
– Persze – kacsintott.
– Mehetünk? – fordult be a sarkon Riley. Látszott rajta, hogy már
nagyon indulna.
– Gia még marad egy italra – válaszolta helyettem Rush. – Én
majd hazaviszem.
– Hogy főnökösködsz! Ki mondta, hogy maradni akarok egy italra?
– fordultam felé. De aztán ahelyett, hogy folytattam volna a feleselést,
átadtam a slusszkulcsot Riley-nak. – Menj csak nélkülem!
– Okééé – nézett hitetlenkedve egyikünkről a másikra. – Ahogy
gondolod. Helló!
– Mi a csapda, Rush? – kérdeztem, miután kettesben maradtunk. –
Mit kell tennem, hogy kiérdemeljem a ma esti ingyenitalt?
Elővett egy daiquiris poharat alulról, és rácsapta a pultra.
– A ma esti szó a fasz.
– Milyen eredeti – ráztam a fejemet.
Rush összeöntött és kevert valamit, majd elém tett egy piros italt,
amilyet még sohasem láttam. Még egy koktélcseresznyét is tett rá,
kis lila papírernyővel.
– Mi ez?
– Franciacsók – tolta közelebb hozzám.
– Mi van benne?
– Vodka, málnalikőr, Gran Marnier és egy kis tejszín.
Belekortyoltam. Nagyon jó volt.
– Mmm… köszi ezt a fasza koktélt.
– Á! – nevetett. – Ez gyenge volt, de magamnak köszönhetem.
– Attól még számít.
Minden egyes rezdülésemet követte a tekintetével, ahogy a
koktélcseresznyét szopogattam. Valami azt súgta, hogy Rush
részben ezért szeret nekem italokat adni. És mivel szerettem az
őrületbe kergetni, direkt jó lassan csináltam.
– Na, és tetszett a film? – érdeklődött nagyot nyelve.
– Filmek, többes számban. Kettőt láttam. Külföldiek voltak, egy
francia és egy olasz.
– Szólhattál volna. Elmentem volna veled.
– Meg sem gondoltam, hogy szereted a külföldi filmeket –
játszottam a szívószálammal.
– T’as de beaux yeux, tu sais?
Jaj, istenem!
Most tényleg franciául szólalt meg? Így is átkozottul szexi volt, erre
mindennek tetejébe még a szerelem nyelvén is beszél!
– Nicsak, mik derülnek ki. Te tudsz franciául?
– Az anyukám Kanadából származik. Csak tiniként költözött Long
Islandre. Kiskoromban franciául beszélt hozzám, és sok minden rám
ragadt.
– Mit mondtál nekem az előbb?
– Nem árulom el – cukkolt a félmosolyával.
– Hát most már sajnálom, hogy nem hívtalak el a moziba. Neked
még csak a felirat sem kellett volna. Amúgy azt hittem, dolgozol.
– Elfelejtetted, hogy én vagyok a főnök – törölte le a pultot. – Annyi
szabim van, amennyit akarok.
– Örültem volna a társaságnak, de ha elhívtalak volna moziba, az
egy kicsit erős lett volna, nem gondolod? Nem akartam, hogy
félreértsd.
 – Nem randi lett volna – felelte Rush némi habozás után. – Nem
randizom az alkalmazottaimmal. Szóval nem kell aggódnod, hogy azt
gondolom.
Néhány másodpercre rám meredt, aztán folytatta a törölgetést.
Na, hát akkor jó. Köszi a pontosítást!
– Akkor miért akarnál egyáltalán moziba menni velem? – törtem
meg a rövid csendet.
– Mert nagyjából bírom a társaságod.
– Nagyjából?
– Amikor éppen nem cseszed fel az agyamat, akkor ja.
– Nem randizol alkalmazottakkal, csak parancsolgatsz nekik, és
arra csábítod őket, hogy beszéljenek csúnyán veled – nevettem.
– Nem… – rázta a fejét pimaszul vigyorogva. – Csak veled van így.
Te vagy az egyetlen, akitől hallani akarom, hogy csúnyán beszél.
– Mekkora mázlim van! Ugye tudod, milyen fura vagy?
– Sohasem állítottam, hogy normális vagyok. Még a felét sem
tudod, Shakespeare – csapott rá a törlőkendővel a pultra, aztán a
vállára kanyarította. – Amúgy meg te is szeretsz velem lógni. Valld
be! Hazamehettél volna Riley-val. De úgy döntöttél, hogy itt maradsz.
– Ha nem csal az emlékezetem, akkor valójában te hoztad meg ezt
a döntést helyettem.
Mielőtt válaszolhatott volna, megjelent egy magas, barna hajú lány.
Rush megfeszült, amikor megpillantotta. A csaj integetett, és
egyenesen felé indult.
Szűk, csupán mell alattig érő bőrdzseki volt rajta, alatta pedig rövid,
fehér nyári ruha. Határozottan jól nézett ki. Kezdtem ugyanúgy érezni
magam, mint amikor Laurent megláttam.
Tessék, már megint!
– Rush, hát még itt vagy – szólalt meg. – Reméltem, hogy
elcsíplek.
– Rachel… – feszült meg az állkapcsa.
A lány rám pillantott, aztán megint rá.
– Csak erre jártam, és arra gondoltam, hogy beugrom megnézni, itt
vagy-e, és van-e kedved együtt lógni ma este.
Rush az állát vakargatva habozott, mielőtt felelt.
– Ma este dolgom van.
 – Ő kicsoda? – pillantott rám Rachel.
– Az egyik alkalmazottam.
– Gia – mutatkoztam be.
A csaj nem is válaszolt nekem, csak az ajtó felé biccentett.
– Beszélhetnénk egy percet?
Rush dühösnek látszott, de követte őt a sarokba, ahol még mindig
hallottam, miről beszélnek.
– Hiányoznak a dugásaink, Rush. Hogyhogy nem válaszolsz a
hívásaimra?
Összeszoruló szívvel folytattam a hallgatózást.
– Halkabban – szólt rá Rush, aztán odavezette a bejárathoz, ahol
még elidőztek néhány percig. Már nem hallottam őket, de láttam,
ahogy a csaj beletúr Rush hajába. Bár bosszús volt a fogadtatás,
mégis zavart, hogy hozzáér. Nem volt jogom így érezni.
Ne foglalkozz vele, Gia!
Miután Rachel végre elment, Rush visszajött a pulthoz, ahol ültem.
A történtekről tudomást sem véve folytatta a pult törölgetését, pedig
már nem volt rajta törölgetnivaló.
– Szóval ki ez a Rachel?
– Senki – hangzott a gyors válasz.
– Tudod, van fülem.
– És mit is hallottál pontosan azokkal a fülekkel, Minnie egérke?
– Azt, hogy hiányoznak neki a dugásaitok. Ő az egyik kurvád?
– Ejnye, ejnye… – hagyta abba a törölgetést, és felém legyintett a
törlővel. – Több tiszteletet! Szerintem a szexpartner a megfelelő
kifejezés.
– Jaj, bocsi! – csettintettem. – Nem akartam lealacsonyítani.
– Tényleg senki olyan, aki fontos lenne – vont vállat. – Csak valaki,
akivel régen kavartam.
– Régen?
– Amikor megismerkedem valakivel, nagyon világosan közlöm a
tényt, hogy nem akarok kapcsolatot. Nem ígérek semmit. A nők néha
elvárják a folytatást még akkor is, ha az sohasem volt benne a
pakliban. Néha nem számít, mennyire világosan közlöd a
szándékaidat, akkor sem hallják meg.
– Gondolom, ez azt jelenti, hogy végeztél vele?
 – Nincs értelme folytatni.
– De hát hiányoznak neki a dugásaitok – élcelődtem.
– Az ő baja.
– Na, hát ha tényleg ennyire egyenes vagy a nőkkel, az szerintem
tiszteletre méltó dolog. Én is jobban örültem volna, ha Harlan –
vagyis a srác, akivel itt ismerkedtem meg, ha egyáltalán ez a neve –
elmondta volna, hogy csak a szex érdekli, aztán lelépne.
– Dugtál volna vele, ha bevallja? – vonta fel a szemöldökét Rush.
– Valószínűleg nem, de jobban értékeltem volna a brutális
őszinteséget ahelyett, amit velem tett.
– Érezhette, hogy nem vagy az a fajta lány, aki belemegy egy
egyéjszakás kalandba. Tudta, hogy csak úgy fektethet le, ha azzal
áltat, hogy ez valami nagyobb dolog kezdete.
– Honnan tudod ezt rólam…? Hogy nem vagyok az az egyéjszakás
típus?
– Nos, először is elmondtad nekem, hogy bánt, ami történt. Ha
másmilyen lennél, akkor leszarod az egészet. Eszedbe sem jutott
volna elmesélni, amikor még csak most ismerkedtünk meg. De ha
nem mondtál volna semmit, akkor is kiismerlek. Ha belenézek egy nő
szemébe, akkor látom, hogy sok minden van-e a fejében, vagy tök
üres. Ne kérdezd, honnan tudom… egyszerűen csak tudom.
– És te a tök üresre szavazol.
– Az a biztos.
Eltöprengtem rajta, hogy Rush vajon miért tartja távol magát
ennyire határozottan a párkapcsolattól.
– Aggódsz amiatt, hogy a nőket csak a pénzed érdekli? Hogy
üldözni fognak, ha valami rosszul alakul? Ezért vagy olyan, amilyen?
– Nem. Emiatt nem igazán aggódom.
– Azért nem aggódsz emiatt, mert sohasem hagyod, hogy egy
bizonyos ponton túlmenjen a dolog.
– Nagyjából – kapta fel az üres poharamat. – Kérsz még egyet?
– Megint ki kell mondanom, hogy fasz?
– Épp most tetted meg.
– Nem kérek több franciacsókot – nevettem. – Legalábbis kamut
nem – kacsintottam rá. – Tényleg írnom kell ma este, amíg a mai
ötletek még frissen megvannak a fejemben. Ki fogok dőlni, ha még
több alkoholt iszom. A szereplőimnek még sok a mondani- és
tennivalójuk.
– Hát legalább valaki ma este szexelni fog – kuncogott.
 5. FEJEZET
Rush
Tölgy odasomfordált hozzám az esti csúcsban. Akkora a termete,
hogy valahányszor a közelben van, mindig árnyékot vet.
– Jól vagy, főnök?
– Aha – néztem fel rá. – Miért?
– Mostanában olyan szórakozott vagy. Nincs semmi, amit el akarsz
nekem mondani?
– Nem nagyon. Miért kérdezed?
– Nem tudod, miért?
– Nem, nem tudom.
Kuncogott magában, mielőtt felelt.
– Biztosra veszem, hogy bejön neked Gia.
Baszki.
Ennyire nyilvánvaló?
– Elment az eszed? Tudod, hogy nem randizom alkalmazottakkal –
néztem körül, hogy biztosan nem hallgatózik-e senki. – Egyébként
meg miből gondolod?
– Hát nem tudom. Amióta elkezdett itt dolgozni, ki sem teszed a
lábad a Heightsból. Ráadásul úgy figyeled, mint egy héja, amikor azt
hiszed, hogy nem látja senki. Én viszont mindig figyellek téged, ebből
tudom.
– Na, hát nem engem kell figyelned. Az a dolgod, hogy a helyet
figyeld, ne engem.
– Az én dolgom, hogy mindent megfigyeljek. A munkám része,
hogy téged is védjelek.
– Nekem nincs szükségem védelemre.
– Kedves lánynak tűnik, nagyon aranyos mindenkivel. Imádják a
vendégek. Szerintem…
– Tartsd meg magadnak, Tölgy! Nem lesz semmi.
– De ahogy látom, már van valami…
– Átlépted a határt – néztem fel rá. – Elfelejtetted, hogy kirúghatlak
a fenébe?
 – Á, nem fogsz – kacagott mély hangon. – Túl sok szarságot tudok.
– Igen, plusz még óriási is vagy. Nekem annyi lenne. Amúgy meg
szerencséd, hogy bírlak.
– Ne csináld már, Rush! – hagyta abba a nevetést. – Engem nem
tudsz átverni. Rá vagy kattanva Giára. Nincs ezzel semmi baj, ember.
– Rengeteg baj van vele. Először is: az alkalmazottam. Már csak
ezért sem lesz semmi, de ráadásul még… veszélyes is.
– Veszélyes? – hunyorgott Tölgy. – Az a kis teremtés? Honnan
tudod?
Hogy tudnám ezt elmagyarázni?
– Volt már veled olyan, hogy csak ránéztél valakire, és tudtad, hogy
a feje tetejére állíthatná az életedet, ha hagynád… és teljesen
tönkretenne?
– Ó, igen – bólogatott. – Volt már velem ilyen.
– Mit csináltál?
– Megadtam magam, és elvettem feleségül.
Ettől kurvára kirázott a hideg.
– Na, hát erre nem kerül sor Giával, de mással sem.
– És akkor mi lesz? Továbbra is szemmel tartod, és sohasem
mondod el neki, mit érzel?
– Jól mondod. Az érzéseim nem számítanak. Nem járhatok egy
alkalmazottal, de ha más lenne a helyzet, akkor sem lehetnék együtt
senkivel, aki bármit is elvár tőlem.
– Egyszer majd bánni fogod, hogy ennyire elzárkóztál. A rosszfiús
beütés nem lesz annyira szexi, ha majd annyi idős leszel, mint én, és
tök egyedül maradsz.
Mélyet sóhajtottam.
– Romantikus regényeket ír, Tölgy – válaszoltam Gián tartva a
szememet. – Kibaszott tündérmeséket. Ami azt jelenti, hogy a szíve
mélyén ő is egy tündérmesét szeretne. Én pedig nem vagyok
tündérmese. Én egy horrorsztori vagyok. Egy seggfejnek az
elcseszett gazember gyereke, és nagyon valószínű, hogy az alma
nem esett messze a fájától. Sohasem akartam párkapcsolatot, és ez
nem fog megváltozni csak azért, mert átmenetileg rácuppantam a
seggére vagy bármelyik másik testrészére.
Tölgy továbbra is csak bámult engem, mintha nem hinne nekem.
 – Nem tudom, mit csinálok, jó? – folytattam. – Olyan, mintha
védeni akarnám vagy ilyesmi. Fura.
– De legalább tudsz róla, főnök… – veregette meg a hátamat.

Üresben járt a motor, miközben kint vártam rá a Heights előtt. Mintha

szavak nélkül megegyeztünk volna, hogy hazaviszem Giát a
műszakja után. Még mindig nem találtam ki, hogy mondjam el neki,
hogy megjavítottam a kocsiját. Ma este csak úgy elsétált mellettem,
pedig tudtam, hogy baromira lát engem.
– Tényleg fel kell hagynunk ezekkel a találkozásokkal – viccelődött,
ahogy mellette haladtam.
– Szállj be!
Gia továbbsétált.
– Arra gondoltam, hogy ma este sétálni szeretnék.
– Nem biztonságos.
Szökdécselni kezdett. A zabolátlan fekete haját fújdogálta az
éjszakai szél.
– Szerintem megkockáztatom.
Láttam az arcán, hogy csak szórakozik velem.
– Vonszold be a segged a kocsiba, Gia!
Nevetve kinyitotta az ajtót, és elhelyezkedett mellettem az ülésen.
Rágyújtottam egy cigire, aztán kifújtam a füstöt az ablakon.
– Makacs kis picsa – morogtam. Sebességet váltva a kelleténél
gyorsabban hajtottam. Az iskolapéldája annak, amikor a
Mustangomon vezetem le a szexuális feszültséget. Mostanában jól
kijárt neki.
Még egy slukk után ránéztem Giára.
– Haladtál tegnap este valamennyit az írással?
– Aha. A szokásosnál többet, de nem olyan sokat, mint reméltem.
Be akartam fejezni a negyedik fejezetet, addig viszont még nem
jutottam el.
– Mi lesz, ha nem tudod időben leadni ezt a könyvet?
– Akkor megszívtam. Vissza kell fizetnem a tízezer dolláros
előleget, amit már elköltöttem, és a végén elkaszálhatnak
szerződésszegés miatt.
 – Hogy kerültél ebbe a slamasztikába?
– Hát sokak számára álom, hogy szerződést kapjanak a
legnagyobb kiadók egyikétől, nem éppen slamasztika. Nálam ez úgy
történt, hogy megnyertem egy versenyt, ahová a könyv első három
fejezetét kellett beküldeni. Továbbra is csak ezek a fejezeteim vannak
készen. Miután nyertem, mintha lőttek volna az ihletnek. Szar ügy.
– Mit csináltál, mielőtt író lettél?
– Készen állsz a válaszra? – nevetett.
– Ühüm.
A figyelmeztetés alapján támadt néhány ötletem. Sztriptíztáncosnő
volt? Az biztos, hogy a teste megvan hozzá.
– Nem olyan vészes vagy őrült dolog – mondta, mintha olvasna a
gondolataimban.
– Mi volt az?
– Tudod, amikor választasz egy képeslapot, és van benne valami
kis nyálas szöveg… Az lehet, hogy én voltam. Ilyeneket írtam.
– Viccelsz?
– Á, dehogy. Egy ilyeneket gyártó cégnél dolgoztam pár évig. Cuki
és érzelgős dolgokat írtam.
– Szerintem ez elég menő.
– Tudod, mi volt a legnagyobb cumi? Anyák napi képeslapokat írni.
Az tényleg szívás volt.
Fájt ezt hallani, miután Giának lelépett az anyukája, amikor ő még
kicsi volt.
– Biztosra veszem, hogy baromi jól megoldottad, pedig nehéz
lehetett.
– Aha. Próbáltam.
– Miért hagytad ott azt a munkát?
– Hát megkaptam a könyvszerződést, és úgy döntöttem, hogy
teljes munkaidős író leszek. Aztán kiderült, hogy ahhoz nincs meg a
keret. Küszködtem, ameddig egy főnökösködő, tetovált fazon rám
nem szólt, hogy nézzek ki jól, és munkát adott.
– Örülök, hogy segíthettem.
Amikor felrakta formás lábát a műszerfalamra, kis híján
lekormányoztam a kocsit az útról. Gia egy pillanatra elkapta a
karomat, mert majdnem leesett az ülésről.
 – És te? – kérdezte. – Mit csináltál, mielőtt egy hatalmas vagyon
lázadó örököse lettél?
– Mindent is. Autókat szereltem, pincérkedtem, egy darabig
tetoválóművész voltam, és…
– Komolyan? Rám tudnál tetoválni valamit? Gondolkodom rajta,
hogy csináltatok egyet a derekamra azzal az idézettel, hogy…
– Nem. Szó sem lehet róla.
– Miért…? – hunyorgott.
– Gia! Felejtsd el!
Amikor látta, hogy komolyan beszélek, vállat vont.
– Oké. Ahogy gondolod, Morci úr.
Csendben haladtunk tovább, ameddig meg nem szólalt újra.
– Folytasd! Fejezd be a felsorolást, hogy mi mindennel foglalkoztál!
Tetoválóművész voltál, és még?
– Nem számít, mit csináltam. Mindig keményen dolgoztam,
akárcsak most. Csak most sokkal könnyebb pénzt keresni. De ahogy
már mondtam, egyáltalán nem veszem természetesnek.
– Tudom – felelte, aztán egy pillanatra elhallgatott. – Hogy találtál
rá az apukádra?
Hosszan kifújtam a levegőt.
Mit művel velem ez a lány? Rávesz, hogy megnyíljak, ami egy
csöppet sincs az ínyemre.
Végül megadtam magam, és válaszoltam a kérdésére.
– Az anyám évekig titokban tartotta előttem a kilétét. A vagyona
ellenére sem akart tőle semmit azért, ahogy bánt vele. De eljutott arra
a pontra, amikor úgy érezte, hogy tudnom kell, ki az apám. És
szerintem a lelke mélyén úgy érezte, hogy én is megérdemlek egy
szeletet a tortából, még ha neki hányingere is támadt tőle. Engem
végképp nem érdekel a pénz. Sőt, néha azt kívánom, hogy bárcsak
ne is lenne ez az egész, és akkor nem kéne vele foglalkozni. A pénz,
a cégek… csak ezek kötnek össze minket.
– Hogy ismerkedtek meg a szüleid?
– Az apám kettős életet élt. Nős volt, amikor elkezdett járni
anyával. Egy vacsorán szedte fel, ahol pincérnő volt. Eljárt hozzá
Long Islandre, de sohasem hozta el New Yorkba, mert félt, hogy
meglátják őket. Amikor anya rájött, vége lett. Addigra viszont már túl
késő volt. Terhes volt velem, amikor megtudta, milyen pénzes, hazug
pöccsel kavarodott össze.
– Korábban említetted, hogy a nagypapád volt az, aki
gondoskodott róla, hogy örökölj.
– Igen. Akkoriban a nagyapám irányított mindent. Anya fogta
magát, és a tudtomon kívül elment hozzá, hogy szóljon neki rólam.
Még kamasz voltam. Anya nem kért semmit, csak azt akarta, hogy
tudjon a létezésemről. Szerintem a nagyapám felfogta, mekkora lúzer
a saját fia. A DNS-teszt után módosította a végrendeletét, hogy
ugyanolyan arányban részesedjek mindenből, amikor betöltöm a
huszonnégyet. Gondolhatod, hogy a drága apuci meg a nagy tesó
mennyire el voltak ragadtatva tőle.
– A nagypapád jó ember lehetett.
Vettem egy mély lélegzetet, ahogy feltolultak róla az emlékek.
– Az volt. Két éve halt meg. Néha azt kívánom ugyan, bárcsak ne
tudnék a gyökereimről, azért mindig is hálás leszek neki, akár csak
azért a rövid időért, ami jutott nekem vele. Mielőtt meghalt, mindig
figyelt rá, hogy meglátogasson, jól mennek-e a dolgaim.
Megálltam a ház előtt, de még hallgattunk egy darabig.
– Be akarsz jönni? – fordult felém Gia.
Igen.
– Nem.
– Miért nem?
– Tudod, hogy miért.
– Azt hittem, világosan megmondtad nekem, hogy közöttünk soha
nem történhet semmi.
– Pontosan.
– Akkor… mi baj lehet abból, hogy bejössz, ha tudjuk, hogy
hányadán állnak a dolgok? Amúgy messze nem lennénk egyedül.
Ez igaz. Rohadt sok emberrel lakott együtt egy közösen bérelt
házban. Ettől jobban éreztem magam, ugyanakkor nem maradt több
kifogás, hogy miért ne mondhatnék neki igent. Csak pár perc –
győzködtem magam.
Kifújtam magam, aztán leállítottam a motort, és kiszálltam.
Gyönyörű ingatlan volt, meg kell hagyni. Rögtön a parton, óriási.
Minden új volt benne ától cettig.
 Két csaj és egy srác heverészett a nappaliban a tévé előtt, amikor
beléptünk. Néhány pizzásdoboz, sörösüvegek és összegyűrt
szalvéták hevertek itt-ott.
– Rush, ők itt Caroline, Simone és Allan, három lakótársam –
mutatott be engem Gia, aztán rám nézett. – Ő itt Rush.
A tulaj – röhögtem magamban.
– Helló! – méregettem a fazont. Biztosra vettem, hogy láttam már a
városban egy másik fiúval összebújva.
Legalább miatta nem kell aggódnom.
Fel nem foghatom, hogy bírják az emberek ezt a közös albérlet
dolgot. Én sohasem akarnék úgy élni, hogy ennyi idegen van a
seggemben folyton. De tudtam, hogy sokak számára ez az egyetlen
lehetőség, hogy a Hampton-vidéken töltsék a nyarat. Utáltam, hogy
kezdem egy kicsit nehezen venni az ilyesmit, és megfeledkezem
arról, hogy milyen iszonyat csórónak lenni.
Gia biccentett, hogy kövessem. Titkon abban reménykedtem, hogy
a közös nappaliban akar maradni.
– Hová megyünk?
– A szobámba…
Hivatalosan is megszólalt a fejemben a vészcsengő. Kurva szar
ötlet volt Gia hálószobája felé venni az irányt. Arról nem is beszélve,
hogy mögötte haladva ráláttam a seggére abban a szűk fekete
nadrágban. Megkeményedett a farkam. Csak azért mentem bele
ebbe, hogy bizonyítsam az igazamat, hogy nem félek kettesben
maradni vele.
– Üdv szerény szobámban! – ugrált az ágyon. – Mázlim volt, mert
végül lett saját szobám, pedig a többiek szinte mind osztoznak
valakivel.
– Szép – néztem körül a helyiségben, ahol a levendulalila szín
uralkodott.
Tovább ugrált az ágyon, miközben engem nézett. Vele együtt ugrált
a kibaszott melle.
– Feszültnek látszol, Rush.
– Késő van – babráltam az órámmal.
– Gondolkodtál a fogadásunkon? – kérdezte oldalra biccentett
fejjel.
 – A fogadásunkon?
– Tudod… hogy én leszokom a gumicukorról, te meg a
dohányzásról.
Ja, igen.
– Aha, igen.
– És? – hajolt előre elkerekedett szemekkel.
– Miért is foglalkozunk ezzel a fogadással?
– Próbáljuk megmenteni az életed, és megspórolni nekem egy
cukorbetegséget.
– Ja, oké. Szóval, hogy működne ez? – kérdeztem.
– Te egyik pillanatról a másikra leteszed a cigit, én pedig
abbahagyom a gumicukorevést. Aztán ki kell találnunk a
büntetéseket, ha nem tudjuk tartani magunkat a tervhez.
Hirtelen támadt egy ötletem. Azért halogattam a bejelentést, hogy
megjavítottam a kocsiját, mert nem akartam, hogy megkérdőjelezze a
szándékaimat. Ez volt a tökéletes alkalom, hogy közvetett módon
rájöjjön.
– Mi lenne, hogy ha veszítenék, akkor megjavítanám a kocsidat?
– Te jó ég! – csillant fel a szeme. – Az szuper lenne! Gáz, hogy
abban reménykedem, hogy talán botlani fogsz? – vigyorgott.
– És mit kapok, ha részemről sikerül tartani a dolgot? –
érdeklődtem.
– Mi az, amit szeretnél?
Azt, hogy jól bekapd a farkamat.
– Megvan! – szólalt meg. – Ha veszítek, akkor a könyvem
főszereplőjét Rushnak fogom hívni.
Hátravetett fejjel kacagtam fel. Mindegy, mit akart adni jutalomként,
mert egyébként is úgy terveztem, hogy szándékosan veszítek majd.
– Akkor áll az alku.
– Szuper. Azonnali hatállyal életbe lép – jelentette ki.
Követett a tekintetével, ahogy elkezdtem lófrálni a szobájában.
Nyitva volt a szekrénye. Végighúztam a kezemet a benne lógó
ruhákon, és észrevettem, hogy egy szempár néz rám vissza a polc
tetejéről. Aztán egy másik szempár. És még egy.
Ott sorakoztak a legrondább babák, amiket valaha láttam
életemben. Szénakazal volt a hajuk, és néhány közülük egyenesen
deformáltnak tűnt.
– Ez meg mi a lószar itt?
– Az a rondababa-gyűjteményem – felelte. Nem bírta abbahagyni a
nevetést.
– A „ronda” itt enyhe kifejezés. Ezek szörnyűek! Komolyan
versenyre kelhetnének Chuckyval. Te gyűjtöd őket?
– Aha. Ne kérdezd, hogy kezdődött… mert a válasz még
elcseszettebb, mint maguk a babák.
– Hát jó, de tudod, most már muszáj megkérdeznem. Miért kezdted
el gyűjteni őket?
Mély levegőt vett. Felkészült rá, hogy elmesélje nekem a történetet.
– Mielőtt az anyám faképnél hagyta apát és engem… hagyott
nekem egy búcsúajándékot. Egy apró baba volt. Nem volt ronda vagy
ilyesmi, hanem átlagos: szőke haj, rózsaszín ruha. Lulunak hívták.
Mindegy, szóval amikor már elég nagy voltam ahhoz, hogy rájöjjek,
hogy sohasem fog visszajönni… akkor elégettem. Mármint szó
szerint kivittem a hátsó kertbe, amikor apa avart égetett, és
beledobtam a tűzbe.
– Hú, bakker!
– Ja. Hát azonnal meg is bántam. Végül is az volt az egyetlen
dolog, ami megmaradt nekem az anyámból. Így néhány
másodperccel később kihúztam. Teljesen elszenesedett és félig meg
is égett, de valamennyire még felismerhető volt. Nekem jobban
tetszett tökéletlenül. Tükrözte azt, ahogy éreztem magam. Amikor
apa rájött, hogy mit csináltam, próbált segíteni, hogy jobban érezzem
magam. Másnap, amikor hazaért a munkából, nála volt a világ
legrondább babája, mert azt mondta, hogy kell egy barát Lulunak. Ez
volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy ő a világ legjobb apukája. És
ez volt az a pillanat, amikor beleszerettem a ronda babákba.
Rögtön kiszúrtam azt a babát, amelyiket Luluként emlegette.
– Ez az, amelyik megégett, ugye? – emeltem fel.
– Aha. Azóta gyűjtöm a bizarr külsejű babákat. Mindenhová velem
jönnek.
Mintha nem bírtam volna már eddig is ezt a csajt, most fogta
magát, és közölte, hogy beledobott egy játék babát a tűzbe. Az egész
beteg sztoriban volt valami, ami átmelengette megfeketedett
szívemet.
– Ez tényleg elcseszett egy történet… de ugyanakkor kurva jó is
egyben.
– Ilyen az életem, Rush – sétált oda hozzám, mígnem veszélyesen
közel ért.
Baszki, meg akartam csókolni.
Helyette viszont egyszerűen elindultam az ajtó felé, s azt mondtam:
– T’as de beaux yeux, tu sais.
– Már megint franciául beszélsz, mi? – mosolygott.
– Tudni akartad, hogy mit jelent. Azt jelenti, hogy „szép a szemed,
ugye, tudod?”.
– Köszönöm! – pirult el Gia. Rohadt cuki volt.
Ez volt a jel, hogy mennem kell.
– Jobb, ha megyek. Holnap találkozunk.
Nem tiltakozott, amikor kiosontam az ajtón, át a nappalin, végül
elszáguldottam a Mustangommal.
Aznap éjjel ronda babákról szőtt képek kavarogtak a fejemben. És
hiába terveztem úgy, hogy szándékosan elveszítem a fogadást, nem
nyúltam cigarettához.
 6. FEJEZET
Rush
Nem megyek be a Heightsba.
Fel-alá járkáltam egyedül a nappaliban.
Nem megyek be a Heightsba.
Még több járkálás.
Nem tudtam, melyik függőségem nem engedi, hogy nyugton
maradjak a fenekemen ma este. Már kis híján huszonnégy óra eltelt,
amióta nem gyújtottam rá, és még ezen túl egy fél, amióta nem
láttam Giát. Az egyiktől úgy éreztem, hogy pengeélen táncolok.
Biztos a cigi miatt. Fogalmam sem volt, mi a francért nem
gyújtottam rá ma, amikor úgyis el akartam veszíteni azt a hülye
fogadást. Valamiért tudni akartam, hogy képes vagyok-e leszokni, ha
akarok. Tényleg felkúrta az agyam a gondolat, hogy inkább
furikáznék el a Heightsba, mintsem hogy rágyújtsak.
Lehuppantam a kanapéra, és kézbe vettem a telefonomat. Nem
egy rohadt cigire vagy Giára volt szükségem, hanem arra, hogy
szexeljek.
Végiggörgettem a névlistát, hogy van-e valaki olyan, aki érdekel.
Amy. Vörös haj. Atom alak. Szeret a Heightsban lógni, és mindig
próbálja elvonni a figyelmemet. Végképp nem hiányzott, hogy még
valaki elterelje a figyelmemet a munkahelyen.
Blair. Odavan a különös és mocskos dolgokért. Nem mintha
bántam volna, csak az ilyesmihez kell egy hangulat, amit nem
éreztem ma.
Chelsea. Láttam a múlt héten a városban kézen fogva sétálni egy
stréber fejű fazonnal. Nincs túl sok szabály az életemben, de az
biztos, hogy nem nyúlok ahhoz, ami a másé. Törlés.
Darryl. Rám írt május végén, hogy idén nem ér rá augusztusig.
Addig nem bírtam volna ki.
Everly. Baszki! Everly.
Ha bárki is el tudja terelni a figyelmemet a dolgokról, akkor ez a nő
az. Életem legjobb cumija. Néhányszor voltunk együtt múlt nyáron, és
pár hete rám írt, hogy megint itt van. Everlyben az volt a legjobb,
hogy úgy éreztem, ő használ ki engem. Megmondta, hogy pontosan
mit akar, és hogy akarja. Miután pedig végeztünk, felkelt, felöltözött,
és megpaskolta az arcomat, hogy köszi, szia.
Tökéletes. Éppen erre volt szükségem.
Elidőzött az ujjam a neve fölött, amíg fontolgattam, hogy rácsörgök.
Nemsokára viszont ledobtam a telefonomat a kanapéra. Mi a fene
bajom van? Úgy viselkedtem, mintha Everly valami keserű gyógyszer
lenne, amit be kell vennem, hogy túl legyek a náthán. Pedig igazából
semmi bajom nem volt.
Ne viselkedj már úgy, mint egy punci!
Mielőtt folytathattam volna a túlagyalást, megint fogtam a
telefonomat, és gyorsan ráírtam. Miért is ne bízhatnám a sorsra? Ki
tudja, talán megismerkedett valakivel, így már nem lesz benne egy
menetben.

Rush: Szia

Röhögnöm kellett magamon, miután megnyomtam a küldés

gombot. Nagyszerű nyitás. Tíz percig gondolkodtál rajta, hogy előállj
ezzel a szarsággal. Szép volt, Rush. Gyönyörű.
Alig egy perc múlva rezgett a telefonom a válasszal.

Everly: Nálad vagy nálam?

Baszki! Hátrahanyatlott a fejem a kanapéra. Úgy tűnik, a sors is

úgy gondolja, hogy szexelnem kell. Legalább nem jön a számra Gia,
és nem jut eszembe a cigi. Várjunk csak… Nem! Inkább nem lesz cigi
a számban, és nem jut eszembe Gia. Vagy mégsem.
Két kézzel beletúrtam a hajamba. Vettem egy mély lélegzetet, és
hangosan kifújtam a levegőt, mielőtt kimondtam, hogy bassza meg.

Rush: Nálad.

Everly lényegében én volnék női kiadásban. Legalábbis a régi

énem. A végletekig nyers, és két test közötti kölcsönös
örömszerzésként tekintett a szexre. Érzelmek nem tartoztak bele.
 Néztem a táncoló pontokat, miközben pötyögte a választ.

Everly: Legyél itt egy órán belül… vagy elkezdem nélküled.

Megdörzsöltem az arcomat, és elhatároztam, hogy nem szánok

több időt a lelkiismeret-furdalásra. Semmi okom nem volt rá. Gia egy
alkalmazott, és talán barát a szó tágabb értelmében. Nem tartoztam
neki cölibátussal csupán azért, mert szerettem nézni a seggét, és
hazavinni. A rohadt életbe!
Bár tudtam, hogy nem csinálok semmi rosszat, képtelen voltam
megszabadulni a furcsa haragtól. Ez az érzés kísért végig, miközben
kaját csináltam magamnak, és elkezdtem készülődni Everlyhez.
Alapjáraton szerettem bömböltetni a zenét zuhanyozás közben, most
viszont annyira kivoltam, hogy nem jutott eszembe bekapcsolni. Ezért
hallhattam meg, hogy csörög a telefonom a szomszéd szobában.
Először nem foglalkoztam vele.
Másodjára viszont kiugrottam a zuhany alól, és káromkodva a
derekam köré kanyarítottam egy törülközőt.
– Mi az? – ugattam bele a telefonba. Víz csöpögött szanaszét a
csuromvizes hajamból.
– Főnök, itt Tölgy.
– Akármi van is, intézd el! Ma este nem vagyok elérhető. Mindjárt
lépek.
– De Giáról van szó, Rush.
Jézusmária! Nem tudna mindenki úgy tenni erre az egy estére,
mintha nem létezne, hogy békében szexelhessek?
– Akármi van is, intézd el!
– Főnök…
– Intézd el!
Éppen le akartam tenni, amikor folytatta.
– Baja esett, főnök. Közbelépett egy verekedésnél, ami a pultnál
tört ki. Gondoltam, tudni akarsz róla.
Hirtelen zakatolni kezdett a szívem.
– Hol van? Minden rendben vele?
– Rendben lesz. Az irodában ül. De kapott egy jó nagyot a
szemére. Valószínűleg monoklija lesz.
 – Mindjárt ott vagyok.

Mintha még Tölgy is feszengett volna, amikor meglátta az arcomat.

Akár gőz is szivároghatott a fülemből, úgy felforrt az agyvizem.
Egyenesen az iroda felé vettem az irányt. Senkivel sem törődtem, aki
megpróbált beszélni hozzám.
Gia felugrott a székről, amikor benyitottam. Valami leesett a földre,
ahogy a szívéhez kapott.
– Marhára megijesztettél, Rush!
Odamentem, és felemeltem az állát. A bal szeme feldagadt, és már
kezdett is lilulni alatta.
– Mi a fasz történt? Máshol is megsérültél?
– Nem, jól vagyok – rázta a fejét. – Csak a szemem. Nem nagy
cucc. Tölgy leültetett itt hátul, és hozott rá jeget. De jól vagyok. Vissza
tudok menni dolgozni.
Ekkor jöttem rá, hogy mi esett le, amikor bejöttem és
megijesztettem. Letérdeltem, hogy megfogjam a jéggel teli zacskót.
– Biztos, hogy nem fáj sehol máshol?
– Száz százalék.
– Hogy a francba történt ez?
Hiába láttam a saját szememmel, hogy jól van, a szívem mégis
gyilkos tempóban vert. Alig hallottam, mert a pulzusom a
dobhártyámat verte.
– Odafent voltam… – kezdte Gia.
– Ne te – szakítottam félbe, s a nyitott ajtó felé fordultam. – Tölgy!
– kiáltottam.
– Igen, főnök?
Biztos ott várakozhatott az ajtónál.
Behunyt szemmel vettem egy mély lélegzetet. Próbáltam megőrizni
a nyugalmamat. De semmi mást nem láttam magam előtt, mint a Gia
gyönyörű arcába csapódó öklöt. Valaki meg fog fizetni ezért. Jelen
pillanatban az az ember, akit azért vettem fel, hogy ne történhessen
ilyen szarság a szórakozóhelyemen.
– Hogy a picsába történt ez? – mordultam rá.
 A hatalmas pacák egyetlen pillantást vetett az arcomra, és szó
szerint hátrált egy lépést. Bölcs döntés.
– Nem láttam az esetet. Lent voltam, és ez a tetőn történt, a
pultnál. Két pasas között tört ki, mert az egyik vett egy italt a másik
csajának. Gia azért ment fel, hogy hozzon egy üveg Patrónt, mert
fogyóban volt. Megpróbált véget vetni a verekedésnek, és a két fickó
közé került.
Az első mondat után már nem hallottam semmit.
– Nem láttad az esetet? Nem ezért fizetlek? Hogy szemmel tartsd
ezt a helyet?
– Sajnálom – horgasztotta le a fejét Tölgy. – Az én hibám. Ott
kellett volna lennem.
– Nem az ő hibája – vágott közbe Gia.
– Fogd be, Gia! Ezt most bízd rám!
Tölgyre figyeltem, ám a szemem sarkából észrevettem, hogy Giáé
elkerekedik. Ledobta a jegeszacskót a földre, hogy mindkét kezét
csípőre tudja tenni.
– Fogjam be? Te tényleg azt mondtad nekem, hogy fogjam be?
– Gia…
– Ne Giázz itt nekem! Nem teheted meg, hogy csak úgy
beszambázol ide, elkezdesz ordibálni Tölggyel, és közlöd velem,
hogy fogjam be!
Lehajoltam, hogy egy magasságban legyen az arcunk. Kiabálni
akartam vele, hogy ez az én szórakozóhelyem és az én
alkalmazottaim, így kurvára megvan a jogom hozzá, hogy bárhová
beszambázzak, és rohadtul azt csináljam, amit akarok. De megint
megláttam a tekintetét. Az összeszoruló mellkasom emlékeztetett rá,
hogy muszáj kíméletesnek lennem.
– Kifelé! – fordultam Tölgyhöz. – Csukd be az ajtót magad mögött!
Nem kellett neki kétszer mondani.
Miután kettesben maradtunk Giával az apró irodában, vettem
néhány mély lélegzetet, és arra összpontosítottam, ami fontos volt.
– Biztos, hogy jól vagy? – Arcát a két tenyerem közé fogtam.
– Jól vagyok – lágyult el a vonásaival együtt a hangja is. –
Komolyan.
 Gyengéden végighúztam a hüvelykujjamat a szeme alatt, ahol
kezdett megduzzadni. Megvonaglott.
– Elestél?
– Nem, csak hátratántorodtam. Próbáltam elkapni az egyik pasi
karját, hogy ne üsse meg a másikat, és a könyökével szemen talált.
– Öreg hiba – néztem meg közelebbről a szemét. – Soha ne kapd
el egy fickó karját, amikor verekszik!
– Mit kellett volna tennem?
– Neked semmit – néztem vele farkasszemet. – Tölgynek kellett
volna nyakon ragadnia a fazont, vagy odaállni közéjük.
– De Tölgy nem volt ott.
– Azt majd később elintézem – ráztam a fejemet. – Most viszont
muszáj ellenőriznem, hogy ez tényleg csak egy monokli-e. Nincs
kettős látásod?
– Nincs.
– Kövesd az ujjamat! – mozgattam ide-oda a mutatóujjamat, hogy
megvizsgáljam a szemmozgását. – Fejfájás?
– Nincs.
– Bármi vérzés, mielőtt ideértem? Az orrodból vagy ilyesmi?
– Nem volt.
– Szerintem rendben leszel – fújtam ki magam. – Reggelre lesz
egy szép monoklid. De a jegelés segít megelőzni, hogy úgy
bedagadjon, hogy ki se tudd nyitni – emeltem fel a jeget az asztalról.
– Tartsd rajta! Gyere, hazaviszlek!
Amíg Gia elment a táskájáért, beszéltem Tölggyel, és megtudtam,
hogy mindkét seggfej, aki benne volt a verekedésben, monoklit kapott
tőle. Ez a legkevesebb, amit a kidobóm megtehetett.
Amint kiértünk Giával, rágyújtottam egy cigire. A sűrű füst úgy
esett, mintha gyógyír lett volna az égő torkomra.
– Hé, te cigizel!
– Kurva jól látod, igen. A te hibád.
– Az én hibám? Hogy lenne az én hibám?
– Halálra ijesztettél, baszki. Tegyél meg nekem egy szívességet, és
ha mostantól kezdve verekedést látsz, akkor sétálj el az ellenkező
irányba!
Erre úgy elvigyorodott, hogy fülig ért a szája.
 – Mi a faszt vigyorogsz?
– Fontos vagyok neked. Aranyos tőled, hogy megijedtél.
Morogva ledobtam a félig elszívott cigi maradékát a földre. Ahogy
lenéztem, hogy eltapossam, elidőzött a tekintetem Gia lökhárítóján.
Átlátszó blúz volt rajta, és kiemelkedett az anyagon keresztül a
mellbimbója. Erős késztetést éreztem, hogy ráharapjak, hogy
levezessem az összes elfojtott haragomat és tehetetlen dühömet, és
addig szívogassam, hogy állatira fájjanak.
– Én nem vagyok aranyos, hidd el! – néztem ismét a szemébe.
Gia váratlanul a nyakam köré fonta a karját és átölelt. A melle
azokkal a kidülledő bimbókkal együtt hozzápréselődött a
mellkasomhoz. Oltári jó érzés volt. Még mindig hallottam a dübörgő
pulzusomat, és most dél felé vette az irányt a véráram. Adott egy
puszit az arcomra, mielőtt hátralépett.
– Ezt meg miért kaptam?
– Sok mindenért. Azért, mert a kőkemény külsőd lágy szívet takar.
Amiért idejöttél, hogy meggyőződj róla, hogy jól vagyok. Amiért meg
fogod javítani a kocsimat, miután elveszítetted a fogadást. És…
azért, mert hazafelé menet meg fogsz állni az éjjel-nappali előtt, hogy
vehessek egy kis győzelmi gumicukrot.
– Menjünk, Rocky! – kuncogtam a fejemet rázva.

– Mellém feküdnél egy kicsit? – huppant le Gia az ágyra.

– Ez nem jó ötlet.
– De nagyon fáj a szemem – biggyesztette le az ajkát.
– Kamugép vagy, csak próbálod kihasználni az együttérzésemet –
rándult meg a szám széle. – Nem csapom le a labdát, amit feldobtál.
– Nem veszed be, amit eléd teszek? – vigyorgott Gia azon, hogy
lelepleztem.
– Nem kajálom be a főztödet – ráztam a fejemet.
– Nem sétálsz be a kelepcémbe?
– Tedd ezt vissza egy negyedórára! – adtam oda neki a jeget, amit
magammal hoztam. – És nem, nem esek bele a vermedbe.
Rohadt cuki volt a mosolya. Odamentem a rondababás
szekrényhez, és levettem a polcról a prototípust. Az arca bal oldala
elszenesedett ott, ahol a szeme volt. Ugyanazon az oldalon, ahová
Gia is kapott egyet.
– Most olyan, mintha ikertestvérek lennétek – tettem le mellé a
babát az ágyra.
Rezgett a telefon a zsebemben. Akkor is ezt csinálta, amikor éppen
Giát hoztam haza. Csak most, másodjára jöttem rá, hogy
valószínűleg Everly lehet. Én kerestem meg, aztán jól felültettem.
– Nem veszed fel? – nézett Gia a nadrágom zsebére.
– Nem. Most nem.
– Egy nő? – kérdezte oldalra biccentett fejjel, miután egy darabig
fürkészett engem.
– Nem néztem meg, akkor honnan tudjam?
– Egy nő az, ugye? – hunyorgott. – Egy késő esti hívás, hogy
gyere, bébi.
– Igen, voltak terveim a ma estére – bámultam a lábfejemet.
– Ó, értem – felelte olyan fájdalmas hangon, hogy kinyírt vele. –
Akkor talán jobb, ha mész. Nem akarom, hogy miattam ne érezd jól
magad.
A józan eszem, ami elvileg hozzám tartozott volna, azt ordította,
hogy „vedd már jelnek, hogy elmenekülhetsz!”. De valami istenadta
oknál fogva azon kaptam magam, hogy pont az ellenkezője jön ki a
számon.
– Csússz odébb!
Giának felderült az arca, és lelökte a csúnya babát a földre, majd
odébb araszolva az oldalára fordult.
– Így bánsz a nagyra becsült babáddal? – vontam fel a
szemöldököm.
– Ennél rosszabbul már úgysem nézhet ki – paskolta meg az ágyat
maga mellett.
Tudtam, hogy ez rossz ötlet, ám mégis odafeküdtem mellé az
ágyba. Feszülten a plafont bámultam.
Gia mintha sokkal kényelmesebben érezte volna magát, mint én.
Közelebb jött, és a mellemre hajtotta a fejét.
– Hallom a szívverésedet. Olyan, mintha nagyon gyors lenne.
Azért, mert az is. Úgy éreztem magam, mintha nagy, gonosz
farkasként feküdnék Piroska ágyában, és tényleg meg akarnám őt
enni.
Pont akkor pillantottam le rá, amikor felnézett rám azokkal a nagy
szemeivel.
Miért ilyen nagy a szemed?
Hogy a farkasokat őrületbe kergesd?
Ártatlanul mosolyogva közelebb húzódott. Az oldalamhoz nyomta
kemény mellét.
Miért ilyen nagy a cicid?
Hogy tutira elvedd mások eszét?
Gia ásított egy nagyot.
– Úgy elfáradtam hirtelen.
Gondolkodás nélkül odanyúltam, hogy megsimogassam a haját.
Annyira természetesnek és helyénvalónak tűnt.
– Most megy ki belőled az adrenalin. Akkor buzgott, amikor
belevetetted magad abba a verekedésbe, és egy darabig még utána
is.
– Aha – sóhajtotta. – Annyira sajnálom. Egyszerűen csak
megtettem, és nem gondolkodtam. Azt is sajnálom, hogy
keresztülhúztam a ma esti terveidet.
– Semmi baj. Nem fontos.
Néhány perc múlva hallottam, hogy máshogy veszi a levegőt. Azt
hittem, elaludt.
– Rush? – szólalt meg álmosan.
– Hmm?
– Nem is sajnálom annyira, hogy keresztülhúztam a ma esti
terveidet.
– Én sem sajnálom, hogy keresztülhúztad, Shakespeare –
mosolyogtam. – Most pedig aludj egy kicsit!
 7. FEJEZET
Gia
Arra keltem, hogy üres az ágy.
Összezavarodtam, mert nem voltam biztos benne, hogy nem csak
álmodtam az egész tegnap estét. Tényleg úgy aludtam el, hogy Rush
mellkasát használtam párnának?
Felemeltem a fejemet. Ahogy elindultam a fürdőszoba felé,
lüktetett. Egy gyors reggeli pisilés után kezet mostam, és elkövettem
azt a hibát, hogy belenéztem a tükörbe.
Elfintorodtam a tükörképem látványától. Szép lila volt a szemem
körül, a felső szemhéjam pedig úgy megdagadt, hogy csak félig
tudtam kinyitni. Megérintettem a járomcsontomnál lévő rózsaszín
göböt.
– Aú! Francba!
Szerencsére ma nem kellett dolgoznom, így elhatároztam, hogy
visszafekszem. Néhány perccel azután, hogy lehunytam a szemem,
és kezdtem megint elszenderedni, hallottam valami zajt. Felnéztem,
és ott találtam Rusht az ágyam mellett, amint éppen egy zacskóban
matat.
– Mit csinálsz?
– Bocs! Nem akartalak ilyen korán felébreszteni. Úgy terveztem,
hogy elugrom a gyógyszertárba, mielőtt hazamegyek. De mindketten
elaludtunk tegnap este.
– Mi az a sok minden? – könyököltem fel az ágyban.
– Elmentem a patikába, hogy hozzak neked pár alapdolgot.
– Alapdolgot?
– A monoklidra – vette ki a fájdalomcsillapítót meg a C-vitamint,
hogy letegye az éjjeliszekrényemre. – A fájdalomcsillapító a
fejfájásodra, ami valószínűleg beüt ma reggel. C-vitamin pedig a
vérerek erősítésére és a monokli gyógyulásának felgyorsítására.
Megint benyúlt a zacskóba, és elővett egy műanyag dobozt,
amiben… tényleg ananász van?
 – Az ananászban gyulladáscsökkentő enzimek vannak, amik
gyorsítják a gyógyulást – jelentette ki.
– Komolyan?
– Aha.
Az utolsó dolgot is kivette a műanyag zacskóból. Úgy nézett ki,
mint egy kék frottírba csomagolt valami.
– Meleg borogatás a második és a harmadik napra. Ezt tedd be a
mikróba, amíg felmelegszik. Ne legyen forró.
– Oké – nevettem. – Honnan tudsz ennyi mindent az ilyenekről?
– Belekeveredtem egypár verekedésbe, mire felnőttem.
– Ó!
– Mennem kell – hajolt le, hogy megpuszilja a homlokomat. – Ma
szabadnapos vagy, igaz?
– Igen.
– Helyes. Pihenj egy kicsit! Nekem be kell mennem New Yorkba.
– Miért?
– Valami hülye igazgatótanácsi ülésre egy vállalathoz, ahol
résztulajdonos vagyok. A nagyapám rohadt nagy rakás részvényt
hagyott rám, szavazati jogokkal együtt. Tartózkodhatnék a
szavazástól, vagy megtehetném, hogy el se megyek, de kiakasztja a
drága jó öregapámat és a bátyámat, ha ott vagyok. Ezért
kötelességemnek tekintem, hogy mindegyiken marhára ott legyek.
– Azt megnézném – kacagtam.
– Csak óvatosan ma! – érintette meg az orrom hegyét a
mutatóujjával, és sarkon fordult, hogy elinduljon. Egész éjjel itt
maradt, mégsem akartam, hogy elmenjen.
– Várj! – dobtam le magamról a takarót. – Manhattanben lesz az a
vállalati ülés, ugye?
– Igen.
– Merre?
– Az apám irodája a Madison Avenue-n van.
– Hú, az poén. Az ügynököm is ott van. Vonattal mész vagy
kocsival?
– Kocsival. A fenének se hiányzik, de csak egykor kezdődik az
ülés, úgyhogy megvárom, amíg lemegy a reggeli csúcsforgalom.
– Kérhetek tőled egy fuvart?
 – New Yorkba? – ráncolta a homlokát. – El akarsz jönni az
igazgatótanács ülésére?
– Nem. Apukám ott dolgozik. Egy ideje nem találkoztunk, és jó
lenne, ha meglephetném, és vele ebédelhetnék.
– Persze – vont vállat Rush. – Amíg nem nyúlsz hozzá a
rádiómhoz, és nem picsogsz a cigizés miatt…
Kipattantam az ágyból.
Teljesen megfeledkeztem a fejfájásomról és a fájós szememről.
– Mikorra legyek kész?
– Tízre. Elintézek pár dolgot, aztán hazamegyek és lezuhanyozom.
Utána visszajövök érted, és felveszlek.
– Oké!

– Hoztál magaddal váltóruhát? – pillantottam hátra a vállam fölött

Rush kocsijának hátsó ülése felé. Nem láttam felakasztva se
ruhazsákot, se öltönyt.
– Nem tetszik, ami rajtam van?
Őszintén szólva imádtam, ami rajta volt. Szakadt farmer,
magasszárú fekete katonai bakancs, fehér póló és bőrdzseki. Akár
egy életre kelt James Dean, csak szexibb és tetovált változatban.
– Bejön a stílus. De nem pont egy vállalati ülésre való, vagy de?
– Á – felelte, miközben huncut mosoly terült szét az arcán. –
Egyáltalán nem.
– Az apád szólni fog miatta? Jelenetet rendez majd?
– Jobban tisztelném, ha megtenné. Mindig csak annak alapján ítél
meg, hogy kinek gondol engem. Sohasem vette a fáradságot, hogy
megismerjen.
– Hát az az ő baja. Mert én történetesen tudom, hogy a lázadó
külső olyan embert takar, aki nem hagyja, hogy a vadonatúj
alkalmazottja hazáig gyalogoljon, még akkor sem, ha az elcseszte a
vendégeknek kiadott italok felét, és felcseszte az agyát.
– Köszi! De szerintem te a legjobbat látod az emberekben. És ezért
nem állt össze a teljes kép.
– Miről beszélsz?
 – Úgy gondolod, hogy azért vittelek haza, mert jó ember vagyok.
Én nem volnék annyira biztos benne, hogy ez a helyzet. Őszintén
szólva valószínűleg a külsődnek is van köze ahhoz, hogy olyan
rendes fickó voltam, hogy felajánlottam.
– Ezt egy percig sem hiszem. Szerintem bármelyik
alkalmazottadnak felajánlanál egy fuvart hazáig. Csak nem akarod,
hogy ezt tudják rólad. Amúgy meg alig vetted észre, hogy nézek ki
aznap este, amikor megismerkedtünk, és hazahoztál.
Rush rágyújtott egy cigire, és jó mélyen magába szívta a füstöt.
Kifújta az ablakon, aztán felém fordult.
– Fehér V nyakú póló volt rajtad, alatta csipkés fekete melltartóval.
Kék farmer, az egyik térdén megszaggatva. Pontosabban a bal
térdén. Leengedett hullámos haj. Szemüveg.
Leesett az állam.
Tökéletesen felidézte, mi volt rajtam aznap este, amikor
megismerkedtünk… egészen a melltartómig, amiről nem is tudtam,
hogy látszik a póló alatt.
Rush rám pillantva kiszúrta, mennyire meglepődtem.
– A szemüveg amúgy rohadt szexi volt. Gyakrabban kéne
hordanod.
– Szerintem nagyon jó a memóriád – nevettem. – És sokkal
önzetlenebb volt az indítékod, mint szeretnéd, hogy higgyem rólad.
– Ahogy gondolod – fújta tovább a cigit. – De egy farkas áll előtted,
és te mégis báránynak akarod látni.
Rushnak megcsörrent a mobilja. A kijelzőre sandítva elmondta,
hogy az italszállító az, akit már próbált elérni, ezért most muszáj
felvennie. Természetesen megszegte a szabályokat, és a füléhez
tartotta a telefont ahelyett, hogy kihangosította volna. Kifelé
bámultam az ablakon, amíg azon vitatkozott valakivel, hogy hány
rekesz vodka érkezett.
Éppen rátértünk a Long Island-i autópályára, így még kétórás út állt
előttünk. Amikor ma reggel megkérdeztem Rushtól, hogy elvinne-e
New Yorkba, leginkább azt szerettem volna elérni, hogy több időt
tölthessek vele. Most viszont, hogy egyre közeledett a
meglepetésebéd az apukámmal, kezdtem tényleg izgatott lenni
miatta. Legalább két hónapja nem láttam. Néhány naponta
beszéltünk ugyan telefonon, de egyébként nem szokott ilyen sok idő
eltelni anélkül, hogy találkoznánk.
Amikor Rush letette a telefont, még mindig apa járt a fejemben.
– Kiskoromban minden nyáron autós túrára mentünk apával.
– Ó, tényleg? – dobta Rush a mobilját a műszerfalra. – Hová
mentetek?
– Semmi extra – vontam vállat. – Nem volt túl sok pénzünk, de apa
mindig figyelt rá, hogy elmenjünk vakációzni. Néha Pennsylvaniába,
néha Maine-be. Néha még Floridáig is elkocsikáztunk. Végig autós
játékokat játszottunk. Azt se tudom, léteznek-e valójában, vagy apa
találta ki őket.
– Mit? Például azt, hogy szavakat kell kitalálni a
rendszámtáblákból?
– Nem. Történeteket meg ilyesmiket kellett kigondolni. A
szerencsére-sajnos volt a kedvencem.
– Sose hallottam – pillantott rám Rush, aztán megint az utat nézte.
– Az egyik ember mond valamit, ami úgy kezdődik, hogy
szerencsére, aztán a másiknak ki kell hoznia ebből a helyzetből
valami sajnálatos szerencsétlenséget. Ha nem igazán tudsz olyan
szerencsétlen folytatást, ami passzol a szerencséshez, akkor kapsz
egy strigulát. Három strigula után a másik győz.
– Nem értem.
– Például… – bámultam ki az ablakon mutatóujjamat az ajkamhoz
téve, amíg kigondoltam valamit. – Szerencsére Rush ma éppen New
Yorkba megy, így el tud vinni engem. Most te jössz a folytatással, és
a mondatodnak úgy kell kezdődnie, hogy sajnos. Tessék, próbáld
meg! Megismétlem az enyémet. Szerencsére Rush ma éppen New
Yorkba megy, így el tud vinni engem.
– Sajnos Giának eszébe jutott ez a kibaszott hülye játék, és
tönkretette vele az utat – vigyorgott Rush, miközben végig az úton
tartotta a tekintetét.
– Ez az! Így kell csinálni. Csak annyi, hogy tapló vagy.
Rush kuncogott.
– Mondok egy másikat így, hogy már ráéreztél a lényegre –
mosolyogtam. – Szerencsére Rush lemaradt a tegnap esti randijáról,
ami azt jelenti, hogy megspórolt magának egy durva nemi
betegséget.
– Sajnos ezért most Rushnak mindjárt felrobbannak a golyói, így
kénytelen lesz kölcsönvenni a jeges borogatást, amit Gia használt a
tegnap esti verekedés után – rázta a fejét.
– Szerencsére Rushnak jó erős a jobb keze, és könnyebben meg
tudja oldani ezt a problémát, mint amilyen egy nemi betegség
kikúrálása.
– Sajnos Rush farka tudja a különbséget a kiverés és egy nőben
levés között.
– Te tényleg jó vagy ebben! – nevettem. – De olyan perverz
módon.
– Ó, igen? Csak várd ki a végét! Hazafelé mindig én fogom kezdeni
a történetet. És nincs jobb dolgom, mint egész nap ott tespedni az
igazgatótanács ülésén, és mindenféle beteg szart kitalálni, amire
később majd válaszolnod kell.
Miért van az, hogy szinte már vártam?
Ahogy tovább haladtunk, rájöttem, hogy milyen sok időt töltöttem
már együtt Rushsal, de még a vezetéknevét sem tudom.
– Hallod, még sohasem kérdeztem, de mi a vezetékneved? –
fordultam felé.
– Ez elég random kérdés… – feszült meg az állkapcsa.
– Ja, hát most jöttem rá, hogy kicsit fura, hogy nem tudom.
– Nem kell tudnod a vezetéknevemet – fújt egyet.
– Az ágyamban aludtál az éjszaka. Szerintem az a legkevesebb,
hogy elárulod nekem a vezetékneved. Egyébként meg nem mintha
nem kérdezhetném meg bárkitől a munkahelyen.
– Igazából egyedül csak Tölgy tudja. És határozott utasítást kapott,
hogy ne árulja el senkinek. Téged is beleértve, Gia Mirabelli.
– Te jó ég! Ez olyan titokzatos – nevettem. – Miért?
– Mert az embereknek nem kell tudniuk a kibaszott dolgaimról.
– A nevedről van szó! Az aligha bizalmas infó.
– Nekem az.
– Na… – hajoltam előre egy kicsit. Mély, szexi hangon szólaltam
meg. – Halljam!
– Nem – vetette oda.
 – Miért?
Csend.
Még mindig csend.
Már nem is válaszolt nekem. Minden egyes eltelt másodperccel
egyre kíváncsibb lettem. Kieszeltem egy tervet, amiről reméltem,
hogy működni fog.
Amikor elkezdtem integetni a mellettünk haladó kamion sofőrjének,
Rush rám kiabált.
– Mi a fenét csinálsz?
– Ha nem árulod el nekem a neved, akkor cicit villantok annak a
kamionsofőrnek.
A kamionos dudált nekem és mosolygott. Valójában nem úgy
terveztem, hogy megteszem, ám ezt Rushnak nem kellett tudnia.
– Úgysem csinálnád meg – ingott meg egy kicsit a Mustang.
– Jaj, tényleg nem? – kerekedett el a szemem. – Csak figyelj!
Kidülledt a nyakán egy ér, amikor elkezdtem felhúzni a felsőmet.
Láttam, hogy vagy elárulja a vezetéknevét, vagy össze fogja törni a
kocsit. Szinte már teljesen felhúztam, amikor kibökte.
– Úgy hívnak, hogy Heathcliff Rushmore! Baszki – fújta ki magát
káromkodva.
Heathcliff Rushmore?
Heathcliff?
Rushmore?
– Hűha… – kaptam a szám elé a kezemet. – Ez érdekes.
Úgy tűnt, hogy nagyon haragszik magára.
– Most örülsz?
– Igen, tényleg örülök – néztem rá vidáman. – Heathcliff
Rushmore… Heath… Heath Rushmore… hmm.
– A nagypapám után kaptam.
– Akkor ezért használod a Rusht – csettintettem.
– Azta, milyen okos vagy! – színlelt meglepődést.
– Fogd be! – nevettem. – Köszi, hogy elmondtad.
– Nem hagytál más lehetőséget, te hisztérika – mosolygott rám
habozva.
 8. FEJEZET
Rush
– Heathcliff! Jó látni téged, fiam! – veregette meg apám a hátamat,
félbeszakítva vele a beszélgetésemet Gerald Horvathtal, aki a
nagyapám ügyvédje, és az egyetlen arc, aki barátságos velem ebben
a teremben.
– Edward – biccentettem.
Az apám és a bátyám utálták, hogy létezem, ám a látszat fontos
volt nekik. Műmosoly mögé rejtették a megvetésüket, ha valaki volt a
közelben. Pláne, amikor szavazati joggal rendelkező illetőről volt szó,
mint amilyen Gerald is.
A nagyapám ügyvédje éppen most világosított fel a mai ülés
mocskos okáról. A Vanderhausnak egész Manhattanben voltak
kereskedelmi célra használt ingatlanjai, s a mai szavazás egy nagy
ingatlaneladás jóváhagyásáról szólt – úgy, hogy bizonyos dolgokat
nem osztanánk meg a vásárlóval. Az igazgatótanács megoszlott. A
bátyám, Elliott és az apám kezében volt a szavazati jogok
negyvenkilenc százaléka, és mindig egy oldalon álltak. Nálam volt
huszonöt százalék, amit biztos vagyok benne, hogy a nagyapám
előre így gondolt ki. Ha egyénileg nézzük, akkor a bátyámnak és az
apámnak huszonnégy és fél százalék jutott külön-külön, így az én
szavazatom fajsúlyosabb volt az övéknél. Együtt azonban
bulldózerként tarolhatták le sokak szavazatát, és csupán két
százalékot kellett megcsípniük a többséghez. A mai szavazás Dávid
és Góliát harcának tűnt, és még senkit sem sikerült meggyőzniük,
hogy mellettük tegye le a voksát.
– A testvéred és én nagyon örülnénk neki, ha elmesélnéd, mi újság
veled, amennyiben elrabolhatunk Geraldtól néhány percre.
Gerald tudta, hogy mi hárman nem vagyunk túl szoros viszonyban,
ám nagylelkűen fejet hajtott, mint mindig.
– Persze, semmi gond. Hallom is, ahogy a terem túlsó végén egy
túrós batyu éppen engem hívogat.
 Amint Gerald hallótávolságon kívül került, lehullott az álarc a
szerető apámról, és Elliott is csatlakozott hozzánk.
– Mennyibe fog kerülni, hogy mellettünk szavazz?
Apám mindig is azt hitte, hogy én és az anyám odavagyunk a
pénzért. Számára felfoghatatlan, hogy valaki, akinek nincs pénze,
előbbre helyezi az erkölcsöt és az önbecsülést egy gyors kereseti
lehetőséggel szemben.
– Hadd tisztázzak valamit! – kortyoltam bele a palackozott vízbe. –
Megvettetek egy düledező idősotthont, amire óriási szükség volt a
környéken. Gondolom, te voltál az, aki úgy egyezett meg az eladóval,
hogy mindenképpen szeretnétek fenntartani az intézményt, de ez az
ígéret valamiért nem került bele a szerződésbe – mutattam rá
Elliottra. – Aztán ledózeroltattátok a helyet néhány környező házzal
együtt, amit szintén megvettetek. Mindezt azért, hogy legyen hely egy
nyolcszintes plázának, amit egy rakás túlárazott üzletlánc termékeivel
tölthettek meg.
A bátyám tetőtől talpig végigmért. Biztos citromba harapott, mielőtt
csatlakozott volna ehhez a szívélyes társalgáshoz.
– Tudod, mit? Ha mellettünk teszed le a voksodat, akkor elintézem,
hogy kiadjunk egy üzlethelyiséget egy rendes, mérsékelt árú
öltönyboltnak, és megkérdezem tőlük, hogy kaphatsz-e huszonöt
százalék kedvezményt náluk.
Mosolyogva folytattam. Nem vettem a fáradságot személyes
szurkálódásra a pökhendi bátyámmal.
– Még nem értem a végére. Aztán rájöttetek, hogy az épület alatt,
amit leromboltatok, tele van a talaj ólommal meg egy csomó másfajta
méreganyaggal. És legalább egymillió dolcsiba fog kerülni a
kipucolása, nem is beszélve az építkezés csúszásáról meg a
hatósági hercehurcáról. Most, hogy a pláza már kizárt dolog, el
akarjátok adni a telket egy másik idősek otthonát üzemeltető cégnek,
akik új telephelyet szeretnének, és nem tervezitek megosztani a
vevővel, hogy mit tudtatok meg.
– Ne legyél már naiv! – dorgált meg az apám. – Ilyen az üzleti
világ, amiben élünk. Nem holmi tetoválószalon, ahol eldöntheted,
hogy nem csúfítod el egy részeg lány seggét, mert nincs megfelelő
tudatállapotban ahhoz, hogy megkapja a bal farpofájára azt a rózsát,
amit mindig is szeretett volna. Ez „a vevő óvakodjék!” elve, szóval
nincs törvényi kötelezettségünk arra, hogy elkényeztessük a vásárlót.
– Törvényi kötelezettség nincs, de mi a helyzet az erkölcsivel?
– Nevetséges vagy. Tudod, mennyi pénz fog odaveszni, ha
kénytelenek leszünk megtartani ezt a telket, és végigcsinálni a
talajtisztítást?
– A cég hibája, hogy talajvizsgálat nélkül sikerült megvenni a telket.
Tehát a cégnek kell fizetnie érte. Úgy hallottam, hogy az idősek
otthona, amelyiktől megvettétek az ingatlant, csináltatott egy
környezettanulmányt hatvan éve, mielőtt felépítették a helyet.
Semmiképpen sem tudhatták, mi szivárgott a talajba a környező
benzinkutaktól az évek során. És ha megtartottátok volna az idősek
otthonát, ahogy megígértétek, akkor fel sem ütötte volna a fejét ez a
csúf helyzet.
A bátyám begombolta a zakóját, és apánkra nézett.
– Megmondtam neked, hogy időpocsékolás lesz megpróbálni
megértetni vele az üzletet. Kiveheted a tetovált srácot a gettóból, de
a gettót sohasem fogod tudni kivenni a srácból – közölte, majd felém
fordult. – Ezzel a hátránnyal, meg azzal, ahogy bizonyára a többi
céggel is bánsz, amiket nagyapánk parlagon hagyott neked, seperc
alatt azon fogod kapni magad, hogy megint bűnözőket tetoválsz.
– Részegeket nem – kacsintottam rá. – Ne feledd, én vagyok a
becsületes fiú, aki nem akar rózsát tetoválni a seggükre.
Szerencsémre a titkár éppen összehívta az igazgatótanács
résztvevőit a kezdéshez. A következő két órában mindannyian ott
ültünk, és azt hallgattuk, ahogy az apám és a féltesóm mindenkinek
kamuzik. Meg kellett hagyni, olyan jó sztorit nyomtak, hogy egy
pillanatra majdnem azt hittem, hogy mellettük fogok szavazni,
miszerint támogatom a talajszennyezettségről való tájékoztatás
nélküli eladást, mert ez a lakóközösség érdeke.
Tartottunk egy szünetet a hivatalos szavazás előtt, úgyhogy
kimentem rágyújtani egy cigire. Furcsa, de könnyebb volt levegőt
venni, ahogy a nikotinnal telt sűrű füst betöltötte a tüdőmet, mint a
díszes ülésteremben.
Az ülésre visszafelé menet megláttam a féltesómat egy félreeső
folyosón egy nő társaságában. Szinte észre sem vettem, hogy ő az,
mert az egész arcát belefúrta a nő nyakába – aki nem a felesége volt.
Micsoda szarcsimbók!
Az utolsó pillanatban sétált be az ülésterembe a szokásos
önelégült vigyorával, miközben egy igazgatósági taggal csevegett.
Láttam már néhányszor ezt az igazgatósági tagot. Emlékeztem rá,
hogy megörökölte az elhunyt férje vagyonát, és brit akcentussal
beszélt. Maribel a neve, vagy valami ilyesmi. Mindketten elfoglalták a
helyüket – átlósan egymással szemben –, az ülés pedig folytatódott.
Nem néztem meg annyira a nőt a folyosón, de őszintén reméltem,
hogy nem ő az, tehát nem egy igazgatósági tagot kefél Elliott.
– Rendben, essünk túl rajta! – mondta az apám. – Ez egy nyílt
szavazás. A titkárunk laptopján itt van mindenki szavazatának a
súlya, így csak egy igent vagy nemet kell hallanunk az eladásra. Ő
majd összeadja az eredményeket a végén.
A titkár mindenkit név szerint szólított, az emberek pedig
szavaztak.
– Nem.
– Nem.
– Nem.
– Nem.
Miután a negyedik ember is nemmel szavazott, rápillantottam a
féltesómra. Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha aggódna. Amikor én
következtem, apám undorodó pillantást vetett rám, amiért a
lelkiismeretem szerint adtam le a voksomat.
Az összes igazgatósági tag nemmel szavazott, amíg el nem
érkeztünk az utolsó szavazathoz az apámén és a féltesómén kívül.
Már csak az a nő volt hátra, aki Elliott-tal sétált be. Ránézett, mielőtt
leadta a szavazatát. Bakker! Elhomályosult a tekintete, és
közelebbről megnézve látszott, hogy duzzadt az ajka. Tehát ő volt az
a nő a folyosón.
– Maribel Stewart? Az ön szavazata?
– Igen.
Bassza meg!
Mindössze egy emberre volt szükségük, hogy melléjük álljon.
A helyemen maradtam, amíg a féltesómat és az apámat kivéve
mindenki kiment a teremből. Elliott olyan önelégült képet vágott, hogy
legszívesebben átrendeztem volna a vonásait.
– Nem tudom, hogy alszol éjszaka – szólaltam meg.
– Tízezer dolláros ágyam van, még egy király is megirigyelné –
vigyorgott.
– Inkább aludnék a földön, csak a lelkiismeretem maradjon tiszta –
álltam fel.
– Milyen találó, úgyis oda való vagy – igazította meg a
nyakkendőjét rám nézve.

Totál felhúztam magam a beteg családom miatt. Ráírtam Giára, hogy

hol van.

Rush: Hol vagy?

Néhány másodpercen belül válaszolt.

Gia: Az Ellen’s Stardust Dinerben a Broadwayn. Ebédelek. Mennyei náluk a francia

pirítós.

Rush: Odamegyek.

Miután egy parkolóházban hagytam a kocsimat mára, fogtam egy

taxit, hogy eljussak az étterembe. Még mindig az apámmal és az
Eliott-tal való találkozás járt a fejemben, így baromira le kellett
nyugodnom.
Látnom kellett Giát.
Tudtam, hogy tőle majd jobban érzem magam, bár ezt bosszantó
volt bevallani magamnak. Mivel a taxiban nem gyújthattam rá, hiába
szerettem volna, csak letekertem az ablakot, és hagytam, hogy a
hűvös levegő megcsapja az arcomat.
Eszembe jutott, ahogy Gia csapdába csalt, hogy áruljam el neki a
nevemet. A kis boszorkány tudta, mi a gyenge pontom. Tudta, hogy a
féltékenységem nem ismer határokat, és pontosan hogyan tud
befolyásolni ezáltal. Veszélyes egy képesség ez.
De működött, a fenébe is.
Önkéntelenül elnevettem magam.
 Megfogott.
Ügyes húzás, Gia. Nagyon ügyes.
– Valami vicceset látott? – kérdezte a taxis jamaicai akcentussal,
ahogy rám nézett a visszapillantóban.
Lebuktam.
– Á, csak egy nő jár a fejemben, aki egy kissé megőrjít.
– Hát igen, uram. Mint mindegyik.
Kiszálltam, aztán bementem az étterembe, ami retró stílusú volt
piros műbőr bokszokkal és neonfényekkel. Az egyik felszolgáló –
ötvenes évekbeli pörgős szoknyában – az egyik fülke tetején állva
énekelt. Biztos színésznőnek készült a Broadwayn.
Csöppet sem lepett meg, hogy Gia ezt a helyet választotta.
Extravagáns, mint ő maga. Azon viszont meglepődtem, hogy egy
New York-i rendőrfelügyelővel szemben ült. Mielőtt arra a
következtetésre juthattam volna, hogy csinált valami hülyeséget, és
bajba keveredett, észrevettem, mintha mosolyogna és nevetgélne.
Egy zsaruval? Mi a franc?
Ökölbe szorult a kezem. Buzogni kezdett bennem az adrenalin, ám
közelebb érve pusztán a hasonlóság miatt is rájöttem, ki az. Tényleg
mondta, hogy az apjával készül találkozni.
Baszki!
Az apja.
Jó nagy marhának éreztem magam. A Vanderhausnál történtek
után elkalandoztam, és teljesen megfeledkeztem róla, hogy vele
találkozik. Semmiképpen sem jöttem volna ide, ha eszembe jut, hogy
az apukájával van.
Már túl késő volt ahhoz, hogy visszaforduljak. Kiszúrt engem. Az
apja is.
Szólhattál volna, Gia!
Fülig érő szájjal intett, hogy menjek oda. Giát mintha egyáltalán
nem feszélyezte volna a helyzet, én viszont pont az ellenkezőjét
éreztem magamon.
– Szia! – köszöntött.
– Helló! – biccentettem a farmerom zsebébe bújtatott kezekkel.
– Bizonyára Rush az – szólalt meg az apja.
Mesélt neki rólam?
 – Igen, apa. Ő Rush. Rush, ő az apukám – fordult felém. – Tony
Mirabelli.
Az apja jó karban lévő férfinak tűnt, aki ránézésre az ötvenes évei
elején járhatott. Ugyanolyan kék szemük volt, ami elütött a sötét
hajuktól és a kreol bőrüktől.
– Örülök, hogy megismerhetem, uram – húztam ki az egyik
kezemet a zsebemből, hogy felé nyújtsam.
Határozott volt a kézfogása, miközben a tekintete a karomon lévő
tetoválásokra tévedt.
– Ülj ide hozzánk! – biccentett az asztal felé. – És tegeződjünk!
– Köszönöm – feleltem, aztán Giára néztem. – Szerintem majd
visszajövök, ha befejezted a beszélgetést apukáddal. Nem szeretnék
zavarni. Elintézhetek addig egypár dolgot.
– Badarság – válaszolt helyette Tony. – Foglalj helyet!
Egyáltalán nem csevegő hangon mondta ezt. Sokkal inkább rám
parancsolt, hogy „ülj már le, a kurva nénikédet”.
Már nem éreztem úgy, hogy kihátrálhatnék a helyzetből, ezért
megadtam magam, és letelepedtem Gia mellé. Egy óriási tányér félig
megevett francia pirítós volt előtte. Az apja előtt üres tányér állt.
Arra járt egy pincérnő, aki étlapot tett elém.
– Hozhatok valamit?
Egész nap nem ettem semmit, ám nem volt kedvem itt túlzottan
kényelembe helyezni magam.
– Csak egy kávét. Feketén.
Gia apjával találkozott a tekintetünk. Kétségtelenül engem
fürkészett. Valamiért elkezdett a Maffiózók főcímdala menni a
fejemben. Biztos a Tony név miatt. Eszembe jutott a nyitójelenet,
amikor Tony Soprano áthajtott a hídon New Jersey felé menet.
Pontosan ott szerettem volna lenni – áthajtani egy hídon New Jersey
felé –, nem pedig ennek az embernek a képébe bámulni.
Nem sok minden verte belém az ideget. De szemben ülni egy
férfival, aki úgy néz, mintha tudná, hogy a lánya combjai közé akarok
kerülni, hogy kinyaljam… határozottan az olyan helyzetek közé
tartozott, amitől ideges lettem. Pláne, hogy az ürgénél pisztoly is volt.
Összekulcsolta a kezét, és oldalra biccentette a fejét. Hirtelen
komoly arcot vágott. Sőt, inkább dühöset.
 – A lányom azt mondta, hogy behúztál neki egyet.
Elkezdett gyorsabban verni a szívem.
Egy hosszúra nyúlt másodpercnyi csend következett, ahogy ott
ültem némán.
Mit mondott?
Mi a jó kurva élet?
Aztán… Gia felhorkantott. Tony ránézett, és mindkettőjükből kitört a
röhögés.
Ezek szívatnak engem?
– Csak viccelek, fiam – törölgette a szemét. – Poén volt.
Mindketten seggfejek.
Végre helyreállt a pulzusom.
Nem hiszem el, hogy bedőltem!
– Tudja az igazat – tájékoztatott Gia.
– Ha ott lettem volna, hogy szemmel tartsam a dolgokat, akkor
nincs az a monokli – néztem halál komolyan az apjára. – Sajnálom,
hogy baja esett.
Erre csak bólintott.
– Rólad beszéltünk, mielőtt megjelentél – folytatta Gia.
– Biztos azért csuklottam.
– Hallom, hogy munkát adtál Giának, és gondoskodsz róla, hogy
épségben hazaérjen éjszaka – fordult felém Tony. – Sohasem
lelkesedtem az ötletért, hogy kiköltözzön oda teljesen egyedül, és
olyan messzire tőlem, amikor nekem nincs más választásom, mint itt
maradni a munkám miatt. De hát ismered Giát. Megvan a maga
észjárása, nem lehet őt megállítani. Úgyhogy tényleg nagyon örülök
bármiféle segítségnek, hogy biztonságban legyen.
Úgy éreztem magam, mint egy csaló. A Giával kapcsolatos
gondolataim ugyanis távol álltak a „biztonságtól”.
Azért elfogadtam a köszönetet.
– Nem probléma, nagyon szívesen.
– Okosnak és függetlennek neveltem a lányomat – söpört le egy
morzsát a sötétkék egyenruhájáról. – De csak korlátozottan tud tenni
azért, hogy megvédje magát. Aggódom érte, pláne azért, mert pont
olyan forrófejű tud lenni, mint az apja. Az egyik pillanatban még a
saját dolgával van elfoglalva, a következőben pedig le akar állítani
egy verekedést a pultnál.
– Nos, ebben maradéktalanul egyetértünk – kuncogtam. – Giában
tényleg van… spiritusz.
Gia rám kacsintott. Úgy tűnt, hogy élvezi ezt az eszmecserét,
miközben én az órámat lesve vártam, mikor lesz vége.
A pincérnő letett elém egy pohár vizet és egy csésze gőzölgő
kávét. Belekortyoltam a forró italba.
Tony először csak nézett engem. Aztán nagyon váratlanul ért a
kérdése.
– Szóval… ami azt illeti… teljesen komolyan kérdezem, hogy mik a
szándékaid a lányommal?
Kis híján kiköptem a kávét.
Megint végtelennek tűnő másodpercnyi csend következett, mielőtt
egymásra néztek, és kitört belőlük a nevetés. Nagyon egy húron
pendültek. A két mókamester.
– Imádtam az arckifejezésed – mutatott rám hahotázva Tony.
– Ne aggódj! – tette a kezét Gia az alkaromra. – Tudja, hogy nem
érdekellek, és ártalmatlan vagy annak ellenére, milyen veszélyesnek
nézel ki. Igaz, Rush? – nyomta oda a vállát az enyémhez. – Nincs
miért aggódnia, ugye? – rebegtette nekem a pilláit.
– Így van – nyeltem egyet.
Hogy jobban bekaphassalak, drágám!
Mondta a gonosz farkas.
– Rush azt mondja, hogy mivel ő a főnököm, ezért nem járhatunk.
– Nos, azt hiszem, ez bölcs dolog – ivott egy korty vizet Tony. –
Sose baj, ha az ember megtartja a hivatalos kereteket.
– Abszolút egyetértek – néztem csúnyán Giára.
– Habár valószínűleg csak áltatod magad – fűzte hozzá Tony. –
Látom, hogy nézel a lányomra, és őszintén szólva nem biztos, hogy
örülök neki.
Résnyire szűkült a szemem.
Francba!
Biztos látta rajtam az aggodalmat, mert azt mondta:
– Milyen hiszékeny vagy, ember!
 Megint átkúrt. Gia és az apja megint rajtam röhögött. A zsák meg a
foltja.
– Akarod tudni az igazat, fiam?
– Persze… – fújtam ki magam.
– Igyekeztem jó példával elöl járni, ami a lányomat illeti. Próbáltam
megmutatni neki, milyen egy jó, rendes, keményen dolgozó férfi.
Bízom az értékítéletében. Szóval ha Gia úgy érzi, hogy valaki
kiérdemli az idejét és a bizalmát, akkor az nekem elég. Akár
barátságról van szó, akár többről. Az, hogy kivel barátkozik… hát,
már nem rajtam múlik.
– Értem… – bólintottam.
– Ráadásul alaposan utánad jártam nemrég, amikor Gia mesélt
nekem rólad. Nem találtam semmi rosszat – vigyorgott. – Heathcliff
Rushmore. Érdekes név.
Kurvára köszi, Gia!
– A nevem családi örökség… – szorítottam össze a fogamat.
– Apropó, család… az apád Edward Vanderhaus.
Kirázott a hideg attól, hogy kimondta a nevét.
– Tisztában vagyok vele, igen. Ő a vér szerinti apám, de nem ő
nevelt fel.
– Egyszer egy magánrendezvényt biztosítottam a belvárosban,
amihez Vanderhaus kért rendőri felügyeletet. Elég pöcsfej, de ne
vedd sértésnek.
– Dehogy veszem. Hidd el, ezzel is tisztában vagyok – sóhajtottam.
– Mit csinált?
– Nem is az, hogy mit csinált… hanem ahogy az emberekkel
beszélt, tudod? Csak ez volt a meglátásom.
– Aha. Pontosan tudom, mire gondolsz.
– Gia elmondott nekem mindent… az örökségedről. Nem kell
részletezned. Finoman szólva is nagyon érdekes történet.
– Beszéltél ma valami másról is rajtam kívül, Gia? – fordultam felé.
– Bocsi! – vont vállat. – De mindent elmesélek az apukámnak.
– Azt látom – nyugtáztam halovány mosollyal, nehogy azt gondolja,
hogy mérges vagyok rá. Legkevésbé sem érdekelt, hogy mi
mindenről tud az apja. Nem volt semmi rejtegetnivalóm.
 A pincérnő odajött, hogy töltsön nekem még egy kávét, és Tonyét
is megmelegítette.
– Úgy tűnik, hogy a lehető legjobban bánsz mindazzal, amit kaptál,
fiam – jelentette ki, miután beleivott. – A jó meg a rossz oldalával
együtt is.
– A lelkem mélyén még mindig egy Long Island-i munkásgyerek
vagyok. Láttam, hogy küszködött az anyám. Sohasem vártam el,
hogy készen kapjam a dolgokat. Még mindig keményen dolgozom, és
semmit sem veszek természetesnek.
– Nos, ezt egy queensi szegény fiú csodálatra méltónak tartja.
– A kocsimat is megjavítja, apa – vágott közbe Gia.
– Kiismered magad a kocsik terén?
– Igen. Régen egy autószerelő műhelyben dolgoztam.
– Nem semmi… – mondta Tony, mintha lenyűgözte volna a
válaszom.
– Tetoválóművész is volt – tette hozzá Gia. – Megkérdeztem tőle,
hogy rám varrna-e valamit, de visszautasított.
– Mintha tudná, hogy egy kicsit hirtelen vagy. Nagyon helyes,
Rush.
Szinte azt kívántam, hogy bárcsak pöcs lenne inkább Gia apja.
Újabb jó okot adna rá, hogy távol tartsam magam tőle. Tony viszont
teljesen egyedül nevelte fel, és úgy tűnik, hogy oltári jó munkát
végzett. Utáltam kimondani, de Tony baromi király volt. Az a fajta
ember, akit a saját apámnak kívánnék.
– Na, bármennyire szeretnék is itt maradni veletek, hív a munka,
szívem – pillantott rá az órájára. – Vissza kell mennem a
kapitányságra.
– Rendben, apa – biggyesztette le az ajkát Gia. – Örülök, hogy
találkoztunk – állt fel, hogy megölelje.
– Rush… örülök, hogy megismertelek – nyújtott kezet. – Tartsd
távol magad a bajtól! – nézett rám úgy, hogy ez most valamiért
komolynak tűnt.
Tartsd távol magad a bajtól!
Magyarul: tartsd távol magad Giától!
 9. FEJEZET
Gia
Rush megkérdezte, hogy sietek-e vissza a Hampton-vidékre. Mivel
ma este nem dolgoztam, azt válaszoltam neki, hogy nincs semmi,
ami miatt időre vissza kellene érnem.
Miután eljöttünk az étteremből, enni akart valamit, ami elég furcsa
volt, hiszen az elmúlt egy órát egy étteremben töltöttük.
Kiderült, hogy nem arról volt szó, hogy nem akart enni az
étteremben, csak a Gray’s Papayában kapható hot doghoz húzott a
szíve. Egy teli zacskóval jöttünk ki onnan.
Rush séta közben evett.
– Valahányszor eljövök New Yorkba, muszáj ennem egy ilyet –
harapott bele a hot dogba, ami tele volt chilivel és sajttal.
– Egyet? Tízet kértél!
– Nem mind az enyém – mondta teli szájjal.
– Hát kié?
– A barátaimé. Mindjárt találkozni fogsz velük.
Hmm. Találkozni fogok a barátaival?
– Kérsz egy harit? – emelte fel a hot dogot.
– Tele vagyok, köszi.
A város fölött kezdett nyugovóra térni a nap. Gyönyörű este volt.
Nagyjából negyedóra múlva megálltunk egy sikátornál, és rögtön
megtudtam, kik Rush barátai. Néhány hajléktalannak hozta a
zacskót, akik a sikátorban gyűltek össze a fekete szemeteszsákba
tömött holmijaikkal együtt.
– Sziasztok, srácok!
Az egyikük mintha felismerte volna.
– Szia, Rush! Hogy ityeg?
– Mi a pálya? – nyújtotta felé az egész zacskót.
– Semmi. Tudod… csak a szokásos.
– Gondoltam, hátha éhes vagy.
– Éhen halok. Köszönöm – mondta a férfi. – Ki a csinos barátod?
– Ő itt Gia.
 – Helló! – integettem.
Rush ekkor benyúlt a pénztárcájába, és adott egy százdollárost a
férfinak.
– Ígérd meg, hogy nem piára fogod költeni!
– Persze. Megígérem.
– Szemmel tartalak, Tommy – mutatott Rush két ujjal a saját
szemére, aztán a férfira. – Vigyázz magadra, oké?
– Ez nagyon kedves volt tőled – suttogtam, miután elindultunk.
Megvárta, hogy hallótávolságon kívül érjünk a férfitól, és akkor
válaszolt.
– Még régen arra jutottam, hogy jó gyógyír a családom
kapzsiságával kapcsolatos ellenérzésre, ha jótékonykodom.
Eldöntöttem, hogy valahányszor eljövök New Yorkba egy kötelező
üzleti megbeszélésre, mindig segítek valakinek valamiben, mielőtt
hazamegyek. Ettől jobban érzem magam.
– Ez dicséretre méltó.
– Á, megvan rá a lehetőségem. Én ezt meg sem érzem. Akkor
lenne dicséretre méltó, ha áldozatot hoznék érte. Nem az utolsó
gatyámat adom oda az embereknek.
– Ezzel nem értek egyet. Szerintem a szándék a fontos, nem pedig
az, hogy mennyi pénzed van. Te jó ember vagy, Rush. És az utolsó
gatyádat is odaadnád, ha valakinek szüksége lenne rá. Még csak
rövid ideje ismerlek, de ebben nem kételkedem.
Mintha elvörösödött volna a füle. Rájöttem, hogy Rush nem fogadja
könnyen a dicséretet.
– Szeretnél elmenni még valahova, mielőtt visszaindulunk? – állt
meg egy pillanatra.
– Szerintem jobb, ha hazamegyünk – feleltem, mert kezdtem
elfáradni. – Írnom kell ma este.
– Amúgy hogy megy? – érdeklődött, miközben folytattuk a sétát. –
A könyv?
– Mondanám, hogy elmegy a tempó, de nem… – sóhajtottam.
Megrezdült a szája széle, mintha feszült lenne.
– Mi az?
– Azt a szót használtad, hogy elmegy. Egy pillanatra elveszítettem
miatta a fonalat.
 – Elfelejtettem, hogy óvatosan kell bánnom a szavakkal a
közeledben – kacsintottam.
– De most komolyan… Szerinted miért tudsz olyan nehezen
összpontosítani? – kérdezte.
– Folyton kételkedem magamban. Gyakran minden egyes szó után
kétségeim támadnak. Borzasztó.
– Miért nem próbálsz meg úgy írni, mintha senki sem olvasná? –
vakarta meg az állát Rush. – Csak szard le, ne gondold túl! Fogadni
mernék, hogy ha utána visszaolvasnád, amit írtál, rájönnél, hogy nem
is olyan rossz. Jobb, ha sikerül valamit papírra vetni, mintha nem
lenne ott semmi.
– Szóval tegyek úgy, mintha soha nem olvasná el senki… –
fontolgattam a tanácsát.
– Aha. Ha azon kapod magad, hogy túl sokat agyalsz, akkor csak
folytasd, erővel csináld végig. Később majd aggódhatsz miatta. Írd le
az első dolgot, ami eszedbe jut, és bízz az ösztöneidben! Biztos
sokkal negatívabban ítéled meg saját magad, mint ahogy bárki más
tenné. Amúgy meg kit érdekel, mit szólnak az emberek? – bökött
meg a vállával. – Írd azt, amit te szeretnél…! Lefogadom, hogy olyan
lesz belőle, ami másoknak is tetszeni fog.
– Megpróbálom ezt a megközelítést – bólintottam. – De elég
ironikus, hogy ezt éppen te mondod, nem gondolod? – jegyeztem
meg, miután megismételtem magamban a szavait.
– Melyik része ironikus?
– Az, hogy kit érdekel, mit szólnak az emberek. Egy olyan pasitól,
aki nem hajlandó az alkalmazottjával járni, mert fél, hogy mit
gondolnak majd mások.
Lelassított. Kicsit dühösnek tűnt, amiért felhoztam ezt a témát.
– Ez nem arról szól, hogy mit gondolnak mások. Sokkal inkább elvi
kérdés. Tulajdonosként nem jár az ember olyasvalakivel, aki neki
dolgozik. Nem lenne etikus. Ugyanakkor egyenes út a munkaügyi
perhez meg a fejfájáshoz, amikre rohadtul nincs szükségem.
– De az rendben van, ha az ágyamban alszol?
– Nem, nincs rendben – mondta még dühösebben. – Az hiba volt.
– Mi lenne, ha keresnék másik munkát? – bukott ki belőlem a
nyelvem hegyén lévő kérdés annak ellenére, hogy nem tűnt jó
ötletnek. – Akkor változna a helyzet?
Mintha küszködött volna, hogy mit válaszoljon erre. Felkészültem
lélekben, mert tudtam, hogy a válasza eldönt majd mindent. Egyszer
s mindenkorra kiderülnek a valódi érzései.
Rush elővett egy cigarettát a zsebéből, hogy rágyújtson. Úgy tűnt,
hogy nehezen türtőztette magát, hogy ne cigizzen, ameddig muszáj
nem lett rágyújtania miattam.
– Szeretek veled lógni, de nem vagyok neked való, Gia – felelte
szinte fájdalmasan.
– Akkor a főnök dolog csak egy kifogás? Igazából nem az az oka
annak, hogy nem akarsz járni velem.
– Tényleg nem ez az egyetlen probléma. Velem van a baj… nem
veled.
– Nem a te hibád, hanem az enyém… milyen eredeti! – forgattam a
szememet. – Bele kéne írnom a fos könyvembe.

A kis kérdezősködésem valószínűleg jobban feldühítette Rusht, mint

gondoltam, mert a parkolóház felé vezető úton végig hallgatott.
Amikor elindultunk a kocsival, tovább folytatódott a „nem szólok
hozzád”, és egész végig cigizett.
Haragudtam magamra, amiért felhoztam a kapcsolatunk témáját. Ő
már világossá tette a szándékait, nekem pedig el kellett fogadnom.
De még mindig nem voltam biztos abban, hogy tényleg elhiszem-e,
hogy nem akar többet tőlem. Nyilvánvalóan vonzódott hozzám és
óvott engem. Vajon megijedt? Vagy csak nem érdeklem? Nem
számít. Amint elsütötte a jó öreg „nem veled van a baj, hanem velem”
közhelyet, lezártam az egészet.
Már nem bírtam tovább, így megtörtem a csendet.
– Azt mondtad, hogy szerencsére-sajnost játszunk majd hazafelé.
– Ja, de most nincs hozzá kedvem.
Nem foglalkoztam vele.
– Jó, akkor én majd kezdem. Szerencsére egyikünk nem tud
sokáig haragudni, és tudja, hogyan kell megtörni a jeget.
Vetett rám egy sanda oldalpillantást, de aztán meglepett, hogy
belemegy a játékba.
 – Sajnos Gia elhatározta, hogy úgy töri meg a csendet, hogy
eszembe juttatja ezt a hülye játékot – fújta ki a füstöt az ablakon a
fejét rázva.
– Szerencsére Gia nem érzékeny, máskülönben a lelkére vette
volna, hogy lehülyézted a játékát.
– Sajnos Gia szerintem igenis érzékeny, és a lelkére vesz bizonyos
dolgokat, amiket nem kéne.
– Szerencsére Giának nem kell kétszer mondani, így soha többé
nem kell aggódnod, hogy érdeklődni fog a kapcsolatotok állásáról.
– Sajnos úgy gondolom, hogy így a legjobb – gyújtott rá egy újabb
cigire.
– Szerencsére most már tudom, hogy tényleg csak barátok
vagyunk.
Elkomorodott az arca. Beletelt néhány másodpercbe, mire előállt a
válasszal.
– Sajnos bocsánatot kell kérnem, ha a cselekedeteim másra
engedtek következtetni.
– Szerencsére, vagyis a te szerencsédre megbocsátok.
– Sajnos ez azt jelenti, hogy többé nem alhatok az ágyadban.
Csodáltam őt a bocsánatkérésért, ez viszont nem tartott vissza
attól, hogy beszóljak neki.
– Szerencsére most, hogy tisztáztuk, mit érzel, nyugodtan
elfogadhatom a randimeghívást, amit eddig halogattam Rhysszel, a
tetőterasz pultosával.
 10. FEJEZET
Rush
– Vidd fel a hordókat a tetőteraszra – rivalltam rá az irodám előtt
elhaladó emberkezdeményre. Sötét volt a folyosón, de pontosan
tudtam, ki az. Azóta szemmel tartottam a seggfejt, hogy Gia bedobta
róla azt a megjegyzést New Yorkból hazafelé jövet a kocsiban.
– Én? – lépett hátra az iroda ajtajához Rhys. Nem vettem a
fáradságot, hogy felnézzek a papírok közül, amikbe belemerültem a
munkában.
– Mégis ki a faszhoz beszélnék? Van más a közelben? – feleltem.
Továbbra sem néztem fel.
– Ööö… általában Tölgy szokta őket felvinni. Vagy hetven kilót
nyomnak.
Persze, pontosan tudtam a súlyukat, és biztosra vettem, hogy nem
bírja el őket a csontos seggével.
– Azt mondod, hogy képtelen vagy elvégezni a munkádat? –
néztem fel vörös szemmel és megvetően.
– Jaj… nem. Nem. Majd… majd felviszem – állt ott továbbra is, és
csak bámult.
– Mire vársz? – vetettem oda. – Munkára!
– Ööö… igen. Persze, főnök.
Bár ezt mondta a kis nyápic, mégis kővé dermedve állt ott, amikor
látta, hogy felállok és az ajtó felé indulok. Szinte lelkiismeret-
furdalásom támadt, amikor elkerekedett a szeme, s egy másodpercre
azt hittem, hogy menten összeszarja magát. De csak szinte. Rögtön
el is múlt a dolog, amikor a képébe vágtam az ajtót.
Az elmúlt három napban sikerült elkerülnöm Giát. Az egyik
bérbeadott ingatlanom felújítását terveztem, és végre megjött az
engedély az önkormányzattól. Amíg a lebontásra felfogadott csapat
kiürítette az ősrégi konyhát meg a hátsó teraszt, többnyire azzal
töltöttem a napot, hogy alvállalkozókkal találkoztam, és árajánlatot
kértem az átalakításra. Bár megtehettem volna, hogy keresek valakit,
aki menedzseli az ilyen baromságokat, de szeretem magam
irányítani az építkezési projektjeimet. Ráadásul istenemre mondom,
rám fért az a rohadt figyelemelterelés, hogy ne Giát sasoljam itt
egész nap.
Megcsörrent a mobilom, amitől napok óta először ült ki az arcomra
őszinte mosoly.
– Csak nem a szülinapos az? – dőltem hátra, ahogy felvettem. –
Sokáig aludtál? Két órája hívtalak.
– Elugrottam venni néhány kelléket – válaszolta anya. – Akkor
csörgött a telefon, amikor éppen a kocsiban voltam, és nem tudom
kezelni ezt a kihangosítós dolgot. Muszáj megmutatnod nekem a
hétvégén.
– Rendben.
– Vettem új akrilfestékkészletet, meg egypár pluszvásznat.
Remélem, a naplemente pont olyan gyönyörű ott, mint tavaly.
– Elvileg jó idő lesz. Mikor jössz?
– Ma délután, ha nem bánod. Tudom, hogy általában pénteken
érkezem, de most hamar vissza kell érnem, hogy segítsek a
gyülekezeti grillezésen.
– Persze. Gyere, amikor csak szeretnél! Bármikor szívesen látlak,
tudod. Nyugodtan menj be a lakásba, én pedig igyekszem hamar
hazaérni az étteremből! Viszek majd egy finom születésnapi vacsorát
is.
– Igazából arra gondoltam, hogy elmennék az étterembe, hogy ott
fessem meg a naplementét, ha nem zavarlak a nagy munkában vagy
ilyesmi. Nem fogok sok helyet foglalni, csak egy széket a tetőterasz
sarkában. Még csak állványt sem kell vinnem.
– Hozz bármit, amit csak szeretnél! Majd bezárom ezt a fos helyet,
ha lesz valaki a közelben, aki zavarna.
– Heathcliff! Hogy beszélsz?
Úgy éreztem magam, mintha megint tízéves lennék.
– Bocs! Próbálok vigyázni a számra. De vegyél vissza a
heathcliffezésből ott, ahol dolgozom. Senki sem tudja a nevemet,
csak annyit, hogy Rushnak hívnak. Olyan vagyok, mint Madonna,
csak nagyobb a fa… mindegy. Csak kérlek, hogy hívj engem
Rushnak a munkahelyemen, anya!
– Oké, drágám. Pár óra múlva ott vagyok.
Már majdnem öt óra volt, mire kiléptem az irodámból. Utáltam egész
nap az íróasztal mögött ülni. Főleg ezért telt egy egész délutánomba,
hogy bepótoljam az összes papírmunkát, amit halogattam.
Megérkezett a konyhai személyzet, és éppen a vacsoraidő csúcsára
készültek, amikor beugrottam hozzájuk.
– Kell nekem valami, ami nincs rajta a mai étlapon, úgy nagyjából
hét órára.
– Sima ügy, Rush. Mi kő’? – kérdezte Fred, a konyhafőnök. Őt
vettem fel ide először, amikor öt éve átvettem a hely vezetését.
– Lazac Oscar módra. Úgy, ahogy a McCormick & Schmick’snél
csináltad.
– Meglesz – mutatott rám a húscsipesszel. – Bármi, amire csak
kedved szottyan.
– Valójában nem is nekem lesz. De nagyra értékelem. Én
valószínűleg csak egy burgert kérek majd később.
– Szexi randipartner?
– Ma van anyám születésnapja. Nemsokára itt lesz.
– Akkor finomabbra fogom csinálni, mint a McCormick &
Schmick’snél – kacsintott rám Fred.
Gondoltam, hogy felmegyek elkeríteni egy kis részt anyának,
mielőtt ideér, hogy tudjon hol festeni.
Csütörtökönként nagy a forgalom, de vacsoraidő után még
nagyobb. Addigra úgyis rég lemegy a nap, és anya egyébként sem
egy éjjeli bagoly.
Kettesével szedtem a lépcsőfokokat egy kipárnázott beltéri székkel
a kezemben. Aztán a tetőteraszra érve ledermedtem. Még nem
nyitottunk ki, de a személyzet szorgosan rendezgette az asztalokat,
és feltöltötte a kinti bár készleteit. Mindenki serényen készülődött,
kivéve a pultosomat. Rhys! Munka helyett a pultra könyökölve flörtölt
egy nővel. Nem is akárkivel. A vigyorgó seggfej ott állt, és az én
csajommal flörtölt.
Lüktetni kezdett bennem a harag, ahogy néztem őket. Rhys
mondott valamit, amit nem hallottam, Gia pedig hátravetett fejjel
kacagott rajta. Baszki. Olyan gyönyörű, amikor mosolyog!
 Mintha megérezte volna, hogy nézem: Gia felém fordította a fejét,
és találkozott a tekintetünk.
Kihúzta magát, és felszegte az állát. Szinte kihívóan nézett rám,
hogy teszek-e valamit az ellen, amit látok.
Még csak nem is dolgozik ma este! Mi a fenét csinál itt?
Minden csepp akaraterőmre szükség volt ahhoz, hogy ne menjek
oda, és ne húzzak be egyet annak a kis verébnek, akivel
beszélgetett. De valahogy sikerült erőt vennem magamon. Vettem
egy mély lélegzetet, és nem vettem tudomást róla. Helyette csak
tettem a dolgomat. Odahúztam egy asztalt abba a sarokba, ahonnan
a legjobb kilátás nyílik a naplementére, rátettem egy „foglalt” táblát,
majd odaraktam egy kényelmes széket, hogy anyának legyen helye a
festéshez.
Miután végeztem, odakiáltottam a csaposnak, aki mostanra az
elsőszámú ellenségemmé vált.
– Ez az asztal foglalt mára. Ha bárki is ideül vagy elviszi ezt a
széket, ki van rúgva.
Meg sem vártam a választ.
Odalent hasznosan kitöltöttem a dühömet, és ordibáltam a
személyzettel, hogy mozogjanak már, a rohadt életbe. Úgy néztek
rám, mintha időzített bomba lennék, bár olyan eszeveszett haragot
éreztem magamban, hogy talán nem is fogtak mellé annyira.
Muszáj volt lenyugodnom. Odacsörtettem a pulthoz, töltöttem
magamnak egy whiskyt, és felhajtottam, mielőtt kimentem cigizni. A
füst csillapította az égő érzést a torkomban, holott olaj kellett volna,
hogy legyen a tűzre.
Előbb éreztem az illatát, minthogy meghallottam a hangját. Úgy
belefeledkeztem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy Gia
kinyitotta és becsukta mögöttem az ajtót.
– Szia! Hát itt vagy. Minden oké?
– Igen – böktem ki. Megint olyan nagyot szippantottam a cigiből,
hogy a vége élénk narancssárga színben pompázott.
– Nem akartam hátráltatni Rhyst a munkában, ha amiatt húztad fel
magad. Néhány üveg rumot vittem fel, mert tudom, hogy a mai
étlapon van egy italkülönlegesség, amihez kell rum.
– Miért vagy itt? – kérdeztem savanyúbban, mint szerettem volna.
 – Dolgozom ma este. Ezek szerint Carla nem mondta neked?
Elcseréltem vele a szombat estét, mert van valami dolga.
– Nem – feleltem pókerarccal. – Nem mondta. Mi a fenéért szólna
itt nekem bárki is bármiről? Végül is csak én vagyok a tulaj ezen a fos
helyen.
– Látom, rossz kedved van. Akarsz róla beszélni?
– Nem, Gia. Nem akarok róla beszélni. Csak azt szeretném, hogy
az embereim mind a saját dolgukkal törődjenek, és marhára tartsák
távol magukat az enyémtől. Ez olyan kurva nagy kérés?
Pislogott párat. Olyan arcot vágott, mintha szó szerint pofon
vágtam volna.
– Nem. Nem olyan nagy kérés, főnök. Bocsáss meg, hogy túl
messzire mentem, és nem szartam le magasról, hogy úgy nézel ki,
mint aki ki van borulva!
Azzal sarkon fordult, hogy elmenjen, de megállt az ajtóban.
– Többé nem fog előfordulni – tette hozzá.

Anya hatkor jött meg. Éppen a DJ-vel beszélgettem, aki beugrott,

hogy megbeszéljük a közelgő függetlenség napi bulit, amire
felkértem, amikor a szemem sarkából megláttam őt. Mosolygott,
amikor észrevett, mire ma először éreztem úgy, hogy eléggé ellazul a
vállam ahhoz, hogy rendesen tudjak levegőt venni.
– Szia, anya! – üdvözöltem egy jó nagy öleléssel. Anyukám
egészen apró teremtés. Szeretett azzal cukkolni, hogy kis híján
kinyírtam őt a születésemkor a négy és fél kilós seggemmel. A
méretem volt az egyetlen dolog, amit nyilvánvalóan az apámtól
örököltem, mégsem utáltam.
– Boldog ötvenkettedik születésnapot!
– Csitt – mosolygott. – Idén vagyok harmincnyolc.
Komolyan mondom, szeme sem rebbent volna senkinek, ha azt
mondja, hogy harmincnyolc éves. Melody Rushmore remek formában
tartotta magát a napi jógával meg valami transzcendentális
meditációval, amire mindig igyekezett rávenni, hogy próbáljam ki.
Ránézésre senki sem tudta volna megállapítani, hogy nehéz élete
volt. Négy testvér közül a legkisebb egy kanadai faluban, aki a
bántalmazó apja és az alkoholista anyja mellől költözött New Yorkba
mindössze tizennyolc évesen. Huszonkettő volt, amikor
megismerkedett a seggfej apámmal, és bedőlt a kamu dumájának.
Másfél évvel később, amikor két hónapos terhes volt velem, az apám
megmutatta az igazi arcát: követelte, hogy vetessen el engem. Előtte
anyának fogalma sem volt róla, hogy nős. Arról pedig végképp nem,
hogy az apám felesége mindössze fél éve szülte meg a közös
gyereküket. Mivel a drága jó apám nem volt hajlandó a
felelősségvállalásra apasági teszt nélkül, anyának ott kellett hagynia
az álommunkát a művészeti galériában, és keresni egy olyan állást,
amivel jár biztosítás. Sok mindent feladott értem már azelőtt, hogy
egyáltalán megszülettem.
– Az állványod a kocsiban van?
– Igen. De nem kell használnom. Egyszerűen odatehetem a
vásznat az ölembe.
– Ne viccelj már! Hadd hozzak neked valamit inni, aztán behozom
a cuccaidat a kocsiból.
Odakísértem anyát a pulthoz, miközben figyeltem, ahogy a
szomszédos helyiségben egy olcsó öltönyös pöcsfej éppen Gia
fenekét bámulja, aki odakísérte őt az egyik asztalhoz.
Az egész kibaszott világegyetem akarja próbára tenni a türelmem
ma este.
Elkalandozva töltöttem anyának egy pohár bort, ami kis híján
kifolyt.
– Add ide a slusszkulcsod! Mindjárt jövök.
Az olcsó öltönyös még mindig Giát falta a tekintetével. Anya
kocsijához menet odasétáltam az asztalhoz, ami mögé még mindig
nem tette le a seggét.
– Minden rendben? – kérdeztem olyan arccal, mintha magasról
leszarnám a választ.
– Persze – ráncolta a homlokát Gia. – Szükséged van valamire?
– Csak arra, hogy a vendégeid elfoglalják a helyüket, és
folytathasd a munkát – vetettem lesújtó pillantást az olcsó öltönyösre.
– Köszönöm – viszonozta Gia a csúnyán nézést. – Ha segítségre
lesz szükségünk, szólni fogunk.
 Elviharzottam a kocsihoz. Tölgy sokatmondó vigyorral üdvözölt az
ajtóban, ami elárulta, hogy végignézte az eszmecserét az
alkalmazottammal.
– Kurvára ne szólj semmit! – böktem felé az ujjammal. Aztán
kivágtam az étterem ajtaját.
Ahogy a parkoló felé tartottam, hogy megkeressem anya kocsiját,
úgy csikorgott a talpam alatt a murva, mintha ugyanolyan dühös
lenne, mint én.
Felkaptam a festékkészletét, a vásznat, az állványt meg az
ecseteket, majd lecsaptam a Kia csomagtartóját, hogy behunyt
szemmel nekidőljek.
Murvát taposó léptek zaja szakította félbe a lehiggadási
kísérletemet. Gia megint egyenesen felém tartott, és pont olyan
dühösnek tűnt, mint amilyennek én éreztem magam.
– Már megint? – morogtam az ég felé nézve.
– Ez hülyeség – tette csípőre apró kezét.
– Az, hogy kisétálsz az étteremből, amikor odabent kéne
dolgoznod? Rohadtul egyetértek.
– Tudod, miről beszélek – hunyorgott rám.
Elrugaszkodtam a kocsitól, és tettem egy lépést előre.
– Nincs kedvem a pszichoanalitikus baromságaidhoz, Gia. Menj
vissza, és láss munkához!
– Azt hittem, hogy te más vagy, mint a többi hamptoni paraszt. De
az az igazság, hogy csak másfajta álarcot hordasz. Ugyanúgy csak
saját magaddal vagy elfoglalva, és belül ugyanolyan narcisztikus
tökfej vagy, mint az összes többi.
– Én vagyok saját magammal elfoglalva? Mert azt akarom, hogy
csináld a dolgodat, és ne nyomd oda a melledet az embereim meg a
vendégeim szemébe?
Eddig is dühösnek tűnt, de most egyenesen eltorzult az arca a
minden eddiginél lángolóbb haragtól. Úgy elhúzta a száját, mintha
citromba harapott volna, összevonta a szemöldökét, a színe pedig
szép égővörösre változott. Ebben a pillanatban világossá vált, hogy
marhára elveszítettem a józan eszemet, mert miközben dühös
voltam, és legszívesebben az egész világgal ordibáltam volna,
amióta ma megláttam azt a vézna pultost az irodám ajtaja előtt, Gia
forrongása hirtelen megváltoztatta a hangulatomat.
Lefogadom, hogy szuper lenne dühösen megdugni.
Ott állt előttem gyakorlatilag habzó szájjal, én pedig semmi mást
nem láttam magam előtt, csak hogy megragadom a haját, és
keményen meghúzom, miközben hátulról kefélem, újra és újra
rácsapva a seggére.
Baszki.
– Egoista vagy. Nem akarsz engem, de azt sem akarod, hogy bárki
más figyelmet kapjon tőlem.
Rámeredtem. Homályba vesztek a szavai, miközben újabb
vágyképek rajzolódtak ki előttem: az ágytámlához kötözött csuklóval
vonaglik a nyelvemtől. Addig szívogatnám a punciját, ameddig el nem
jut a szakadék széléig, majd felemelném a lábát a levegőbe, hogy a
vállamra tegyem. Ott lenne előttem nedvesen széttárva csiklótól
popsiig, jól bemelegíteném a szűz kis seggét. Utána pedig
szétkefélném az ujjammal, hogy könyörögjön a repetáért.
– Bla-bla-bla.
Legalábbis én ennyit hallottam. Gia megint beszélt, de akkor sem
tudtam kivenni egy átkozott szót sem, ha direkt megpróbálom.
– Figyelsz te rám egyáltalán? – ripakodott rám.
Egyetlen rohadt szavadra sem. De fordulj csak meg, dőlj rá anyám
kocsijára, és minden egyes sikolyt hallani fogok, amit sikerül
kicsikarnom belőled.
Te jó ég, tényleg remélem, hogy még sohasem nyúltak a
seggéhez. Vajon behúzna nekem egyet, ha most rákérdeznék?
Mennyire szarnám le, ha megteszi?
– Mi a fene bajod van? – nézett rám továbbra is úgy, mintha két
fejem nőtt volna.
– Lehet egy személyes kérdésem? – kérdeztem a szám sarkában
bujkáló sötét vigyorral.
– Mi van? – fogyott el a türelme.
Tekintetem a szaporán hullámzó mellkasára tévedt, a dühösen
kidülledő mellbimbóira. Istenem, milyen oltári szexi így kiakadva! A
segglyukstátusza felőli érdeklődés garantáltan csak fokozná a
helyzetet…
 Tettem egy lépést előre, s lehajoltam, hogy az arcunk egyforma
magasságban legyen. Állta a sarat, csak nyelt egyet.
– Használták már bejáratnak a hátsó ajtódat, Gia?
– Tessék? – változott értetlenkedőre a dühös arca. – Az elülső
ajtón jöttem ki. Nem láttad?
– A seggedről beszélek, Gia.
Beletelt egy kis időbe, mire rájött, mi a francra gondolok. De
látszott rajta, hogy mikor esik le neki. Mintha vihar korbácsolta volna
fel a szemének nyugodt tengerkékjét. Hátrált egy lépést, mire azt
hittem, hogy sarkon fordul, és elmegy. Egészen addig, ameddig rá
nem jöttem: csak lendületet vett, hogy lekeverjen nekem egy pofont.
 11. FEJEZET
Gia
Milyen tökösnek képzeli magát!
Szörnyen. Mondjuk, úgyis megtudnám, mennyire tökös, ha egy
gyors rúgással ellenőrizném. Ennek határozottan fenntartottam az
esélyét.
Leültettem egy idősebb párt az asztalukhoz, és a távolból
figyeltem, ahogy az a seggfej a pultnál flörtöl egy nővel. Azóta ott állt,
hogy megint besétált az étterembe a képén a tenyerem nyomával.
Persze, az én szívem jobban fájt, mint az, amit a kezemmel okoztam
neki, mert ő máris nevetgélve flörtölt, és jól érezte magát, miközben
én tovább emésztettem magam.
A nő felállt, és a hátán kötött ki Rush keze. Olyan volt, mintha már
ismerték volna egymást. Biztos az egyik nyári numera. Felvezette a
lépcsőn a tetőteraszra, én pedig a távolból tátottam rájuk a számat.
Kétségtelenül idősebb volt nála. A harmincas évei végén, a
negyvenes évei elején járhatott. A többi nővel ellentétben, akiket
eddig láttam, hogy itt csorgatják rá a nyálukat, ő nem úgy öltözött,
mint egy ribanc. Farmer volt rajta – a bokájánál felhajtva –, és egy
nagy, bő póló, ami szinte a térdéig ért. A lábán egy-egy hatalmas
margarétával díszített papucs a megszokott tűsarkú helyett, amit az
alkalmi bukszái szoktak viselni.
Te most szívatsz engem?
Volt mersze úgy beszélni velem, ahogy odakint tette, most meg
csak úgy továbblép az orrom előtt egy röpke kaland kedvéért?
Nem.
Ilyen nincs!
A vendégek között szlalomozva jutottam el a lépcsőig. Felrohantam
a tetőteraszra, és éreztem, ahogy zakatol a szívem.
Megtorpantam a látványtól, ahogy Rush kihúzza a széket a kedves
barátnőjének, aztán leül vele szemben. Nagyon otthonosan
mozogtak egymás társaságában, ő pedig – ki merem jelenteni – úgy
vigyorgott, mint egy idióta.
 Forrt bennem a düh. Eltökélten figyeltem, ahogy odament a
pulthoz, és rendelt egy pohár bort, amit odavitt az asztalhoz.
Szaggatottan vettem a levegőt. Még mindig ott álltam a bejáratnál,
messziről nézve őket… ameddig el nem borult az agyam.
– Te most szórakozol velem? – csörtettem oda az asztalhoz.
Rush hirtelen felállt, és mindkét kezét felemelte, mintha
szemlátomást próbálná megakadályozni a kirohanásomat.
– Gia, ő…
– Nem! – vágtam rá, mert nem voltam hajlandó meghátrálni. – Ne
haragudj, nem fogom befogni!
– Gia! – kiáltotta hangosabban.
Tele volt a bár, és mintha senki sem figyelt volna oda a
veszekedésünkre, csupán Rush randipartnere, aki rám szegezte a
tekintetét.
Nem foglalkoztam a könyörgéssel.
– Miféle játékot űzöl? – mondtam bele a képébe. – Az egyik
pillanatban még megkérdezed tőlem odakint, hogy seggbe kúrtak-e
már valaha, a következőben pedig már idefent jópofizol valami
nőcskével? Mi ütött beléd?
A randipartnere megvonaglott.
– Hagyd abba! – szorította össze a fogát Rush.
– Nem, nem fogom…
Erre felkapott. Mire észbe kaptam, szó szerint kicipelt onnan.
– Mégis mit képzelsz, mit csinálsz? – ordítottam rúgkapálva.
Nem válaszolt, csak tovább haladt a lépcsőház melletti folyosóig,
ahol letett, és nekinyomott a falnak.
Farkasszemet nézett velem, de nem mondott semmit, miközben a
tetőteraszra igyekvő vendégek elmentek mellettünk.
– Ki az a csaj? – lihegtem még mindig forrongva a féltékenységtől.
Néhány másodpercig csak bámult engem.
– Ő nem egy csaj. Hanem az anyám! – bökte ki végül.
Hirtelen meghűlt a vér az ereimben.
Nem.
Ilyen nincs!
– Szóval a… – köszörültem meg a torkomat. – Hazudsz. Az nem
lehet… hogy ő… én csak… jaj. Ó, jaj. Ne… – temettem az arcomat a
tenyerembe. – Nem igaz, hogy ezt mondtam az anyukád előtt!
– De igen – bólintott. – Kurvára azt csináltad.
– Jaj, istenem! – estem pánikba. – Annyira sajnálom, Rush! Nem
tudtam.
Úgy festett, mint aki mindjárt felrobban.
– Menj vissza dolgozni! – parancsolt rám. – És baromira tartsd
távol magad a tetőterasztól.
– Rush… – könyörögtem.
Dühösen elindult, otthagyva engem a folyosón. Megfordult, és
amikor látta, hogy nem moccantam, még hangosabban rám kiáltott:
– Mozgás!

Nem tudom, meddig révedtem a semmibe, amikor Tölgy kizökkentett.

– Jól vagy, Gia? Sápadtnak tűnsz.
Már majdnem eljött a zárás ideje. Rush nem jött le azóta, hogy
segget csináltam a számból – nem szóviccnek szántam – az
anyukája előtt. Bár legszívesebben hazamentem volna, valahogy
mégis sikerült átvergődnöm a műszakon.
– Elcsesztem, Tölgy… mármint borzasztóan – fordultam felé szinte
sírva.
– Nem akarod elmondani, mi történt? – húzott oda egy széket, ahol
álltam.
– Tényleg nem.
– Hadd találjam ki! Van hozzá köze a főnöknek?
– Honnan tudtad? – forgattam a szememet.
– Csak tippeltem – sóhajtotta. – Fogalmam sincs, mi történt, de
gyanítom, hogy Rush agya ledobta valamitől a gépszíjat.
– Ja, ledobta az agya a gépszíjat, igen.
Tölgy szinte mintha jól szórakozott volna a dilemmámon.
Belekezdett egy történetbe.
– Na, van a kislányom, Jazzy, aki ötödikes, tudod… Nemrég
behívattak az iskolába, mert van egy fiú, aki bántja. Cukkolja,
húzgálja a haját, ilyesmi.
– És?
 – A fiú anyja is eljött. Tudod, mit mondott nekem? Azt, hogy a srác
semmi másról nem beszél otthon, csak Jazzyről. Úgy tűnik, odavan
érte, de furcsa módját választotta annak, hogy kimutassa.
– Mire akarsz kilyukadni, Tölgy? – kérdeztem komolytalanul.
– Szerintem te is le tudod vonni a következtetést – vonta fel a
szemöldökét.
– Hát a mai estének semmi köze Rush érzéseihez vagy azok
hiányához irántam – vörösödtem el. – Ez most száz százalékig az én
hibám volt.
Kifújtam magam, és elhatároztam, hogy elmesélem neki, mi történt.
– Azt hittem Rush anyjáról, hogy a randipartnere. Dühösen kérdőre
vontam odafent, és valami nagyon csúnyát mondtam az anyukája
előtt. Már nem tudom visszaszívni, és biztosra veszem, hogy Rush
most ki akar engem nyírni.
– Aú! Hűha! Hát… először is gyanítom, hogy a főnök sok mindent
akar veled csinálni, Gia, de a kinyírás nem tartozik közéjük –
nevetett. – Amúgy mennyire volt durva igazából? Mit mondtál, ami
olyan borzasztó?
– Meg sem tudom ismételni – ráztam a fejemet. – Ironikus, de más
szavakkal idéztem azt, amit előtte ő mondott nekem. Hányingerem
van.
– Na, egy kicsit hátrébb az agarakkal. A jó hírem az, hogy Melody
nagyon talpraesett nő. Biztos csak nevetett rajta. Nekem nem tűnik
prűdnek. Biztos vagyok benne, hogy Rush mostanra már
elmagyarázta neki a helyzetet.
– Milyen helyzetet? Hogy egy idióta dolgozik neki, aki szexuális
értelemben szókimondó dolgokat kiabál neki a zsúfolt bár közepén…
az anyja előtt?
– Szexuális értelemben szókimondó? A rosseb vigye el! Szar lehet
neked.
– Ja, a rosseb. Tényleg szar.
– Csak viccelek – nevetett.
– Komolyan mondom, fogalmam sincs, mit mondanék az
anyukájának, ha itt állna előttem – sóhajtottam.
– Nos… azt mindjárt megtudod – pillantott át a vállam fölött.
Tessék?
 Lassan megfordultam. Ott állt Rush anyja.
– Ó… jó estét, Mrs… Ms. Rushmore – szorult össze a szívem.
– Kérlek, szólíts Melodynak, Gia! És tegeződjünk!
Tudja a nevemet. De hát Rush ordította, amikor hiába próbálta
megakadályozni, hogy hülyét csináljak magamból.
Te jó ég, nagyon csinos nő. Vállig érő világosbarna frizura ombre
festéssel, szőke hajvégekkel. Ragyogó kék szem. A fiatal Goldie
Hawnra emlékeztetett. És alacsony volt, akárcsak én. Furcsa
belegondolni, hogy egy ilyen apró teremtés nyomott ki magából egy
olyan nagydarab fickót, mint Rush.
– Szia! – mosolyogtam esetlenül.
– Örülök, hogy látom, Miss Melody – üdvözölte Tölgy, akit mintha
mulattatott volna a jelenet. – Ma este is gyönyörű, mint mindig.
– Helló, Tölgy! – üdvözölte Melody.
Tölgy felállt, mintha indulni készülne. Ez nem jó hír, mert csak rá
számíthattam villámhárítóként.
Kérlek, ne menj el!
Tölgy erre elslisszolt, kettesben hagyva engem Rush anyukájával,
aki végül megtörte a pillanatnyi csendet.
– A fiam megtiltotta, hogy bemutatkozzak neked, de
szerencsétlenségére nekem nem a főnököm.
Megnyugodtam a mosolyától.
– Nagyon örülök, hogy megkerestél. Nekem nem lett volna
bátorságom odamenni, mert szörnyen érzem magam. Tényleg
szörnyen szégyellem, amit odafent mondtam neki előtted. Hatalmas
tiszteletlenség volt, és általában nem szoktam ilyen szavakat
használni. Fogalmam sem volt, hogy te vagy az anyukája. Őszintén
szólva… ahhoz túl fiatalnak látszol. Azt hittem, hogy randizik veled,
és… féltékeny voltam.
– Nos, bókokkal bármit el lehet intézni – vigyorgott. – Megértem,
hogy kiborultál. Semmi baj. Mindannyian mondunk és teszünk
dolgokat a pillanat hevében.
Megint mosolygott, én pedig visszamosolyogtam rá.
– Attól még el sem tudom mondani, mennyire megbántam a
szavaimat. Sajnálom, hogy jelenetet rendeztem.
 – Nagyra értékelem a bocsánatkérésedet, de tényleg nem történt
semmi.
– Hol van Rush? – néztem körül.
– Belemerült valami üzleti ügybe… valami italszállítmányról van
szó, aminek holnapra kellett volna megérkeznie, de még nincs sehol.
Kihasználtam az alkalmat arra, hogy megkeresselek. Remélem, nem
bánod.
– Nem, egyáltalán nem.
– Hátráltatlak a munkában? – kérdezte.
– Nem, igazából most járt le a műszakom. Zárunk.
– A fiam mindent megmagyarázott, hogy nem tudtad, ki vagyok, és
hogy valójában ő provokált téged korábban erre a kirohanásra.
Szerintem nekem kellene bocsánatot kérnem tőled az ő viselkedése
miatt.
Meglepődtem, hogy Rush bármennyire is magára vállalta a
felelősséget, és hogy ennyire őszinte volt az anyukájával. Mégis én
vagyok az, aki jelenetet rendezett. Én hoztam meg azt a döntést,
hogy olyan szavakat használjak előtte. Semmiképpen sem
hagyhattam, hogy Rush vigye el az egész balhét.
– Teljes mértékben vállalom a felelősséget azért, amit mondtam.
Nem vall rám az ilyen szabadszájúság, főleg nem egy nyilvános
helyen, és pláne nem a munkában. Néha egy kicsit nagy a feszültség
közöttünk. A fiad… hát… egy kicsit megőrjít.
– Nem irigyellek – bólintott Melody. – Nem könnyű vele, az én
Heathcliffemmel. Mármint Rushsal – hunyta be a szemét egy
pillanatra, miközben a szája elé kapta a kezét. – Ne haragudj! A
szokás hatalma. Meg fog ölni, ha megtudja, hogy kicsúszott a
számon.
– Semmi baj. Tudom, hogy Heathcliff a rendes neve.
– Elmondta neked? – döbbent le.
– Aha, kiszedtem belőle.
– Az igen.
– Szóval… nincs szerencsém, ugye? – szólaltam meg néhány
másodpercnyi esetlen hallgatás után.
– Ezt hogy érted? – biccentette oldalra a fejét.
– Szerelmi téren… a fiad veszett ügynek számít?
 – Nem ezt mondtam. Amikor úgy fogalmaztam, hogy nem könnyű
vele, csak arra gondoltam, hogy nem egyszerű kiismerni. Nem mindig
könnyű rávenni, hogy megnyíljon. A fiamnak nagy szíve van. De ez
nem olyasmi, amit simán látni enged. Bonyolult lélek, és beletelik egy
kis időbe, mire az ember belát a maszk mögé.
– Erre én is kezdek rájönni.
– Rush sok kemény leckén túl van. Olyanok bántották, akiknek
szeretniük kellett volna. Bár úgy tesz, mintha ez nem érdekelné,
kétségtelenül kihat arra, hogyan éli az életét, hogy mindig páncél
mögé bújik.
– Igen, mindent tudok az apukájáról – ráncoltam a homlokomat.
– Odavan érted – fürkészte Melody az arcomat.
– Ezt mondta? – gyorsult fel a szívverésem.
– Nem, nem ezekkel a szavakkal. De mintha nagyon aggódott
volna amiatt, hogy rosszat gondolok rólad. Nem vall rá, hogy minden
nőről beszéljen nekem, akivel barátkozik. A magánélete olyan dolog,
amit mindig megtartott magának. Viszont rólad mesélt egy kicsit
vacsora közben… mondta, hogy író vagy.
– Tényleg?
– Igen.
Jut eszembe…
– Egyébként meg szeretnék köszönni neked valamit. Rush
említette egyszer, hogy amikor elakadtál az alkotásban, néha
elmentél megnézni egy filmet a moziban, hogy kimoccanj abból az
állapotból. Kipróbáltam, és tényleg működött. Utána olyan jó napot
zártam az írásban, mint amilyet régóta nem.
– Ó, ez fantasztikus! Igen, ez az egyik biztos módszerem. Örülök,
hogy neked is működött.
– Gyakran eljössz meglátogatni őt ide, a Heightsba? Még nem
láttalak itt… persze.
– Egy-két havonta elkocsikázom idáig – felelte Melody finoman és
kedvesen. Egyáltalán nem olyan volt, mint a fia. – Meg akartam
örökíteni az óceán fölötti naplementét a vásznon.
– Festettél ma itt?
– Igen. Rush felvitte az állványomat a tetőteraszra.
– Milyen szuper! Megnézhetem, mit festettél?
 – Persze – válaszolta. Mintha izgatottnak tűnt volna, amiért
megkérdeztem.
Szorongva néztem körül, hogy ott van-e Rush, ahogy követtem az
anyukáját a tetőteraszra.
Odavezetett a vászonhoz, ami a sarokban állt a falnak támasztva.
– Nem éppen tökéletes, de azért örülök neki, hogy így sikerült –
emelte fel, hogy megmutassa nekem.
A narancs, a lila és a citromsárga színek összemosásával
gyönyörűen megörökítette a part fölötti naplementét. A festékpacák
pontosan ábrázolták a felhőket az égen. El sem tudtam képzelni,
hogyan festhette ennyire élethűre az óceánt zöld, kék és fehér
árnyalatokkal. Valahogy úgy tűnt, mintha a part felé hullámzana a víz
a vásznon. A kedvenc részem az egész festményen az egyetlen,
aprólékosan megfestett tengeri kagyló volt a barna és fehér
vonalaival. Csak ott hevert a homokban, amit Melody gondosan vetett
vászonra bézs árnyalatokkal. Bár a kagyló kicsi volt, mintha mégis a
középpontban állt volna, minden más pedig háttérként szolgált.
– Ez annyira szép! Komolyan csodálom, hogy képes vagy leülni, és
csak úgy csípőből festeni valami ennyire lenyűgözőt. Mennyi időbe
telt?
Letette a festményt a földre, ahol nekitámaszotta az asztal lábának.
– Nagyjából másfél óra. De tudod, nem mindig megy könnyen.
Talán te is keresztülmentél már ilyenen írás közben, máskor viszont
egyszerűen csak benne vagy, igaz? Érzed, hogy buzog benned a
kreativitás, és muszáj mindent félredobnod, hogy kihasználd a
lehetőséget, amíg ott van. Ezért kellett ma este kijönnöm a
tengerpartra.
Csillogott a szeme a szenvedélytől, ahogy a művészetéről beszélt.
Ez a nő fantasztikus.
– Annyira tudom, hogy mire gondolsz, Melody – válaszoltam neki. –
Régen időről időre így éreztem magam, amikor először eszembe
jutott a könyv ötlete, amit most írok. Az első három fejezet csak úgy
kiáradt belőlem úgy, ahogy volt. Aztán ahogy elkezdtem nyomást
gyakorolni saját magamra, miután megkötöttem a szerződést a
kiadóval, már nem történt semmi.
– Rush mondta, hogy romantikus műfajban írsz.
 Megint meglepődtem, hogy ilyen részletesen mesélt rólam.
– Igen. Kortárs. Már ha valaha is neki tudok állni újra…
– Semmi sem szab olyan gátat a kreativitásnak, mint a nyomás.
Átérzem a dolgot. Néhány festményem megbízásra készült még
régen. Határozottan ott a különbség aközött, hogy a saját szabad
akaratodból alkotsz valamit, vagy pedig kötelességből.
– Pontosan.
– Meg fogod találni az utat… az ihletet, Gia. Eljön majd.
Nem tarthatnám meg őt?
– Köszönöm. Remélem.
Ott álltunk, és egy pillanatig csak bámultuk egymást. Ha nem látom
át jobban a helyzetet, még azt hittem volna, hogy ő is igazán kedvel
engem. Még nem álltam rá készen, hogy hagyjam elmenni. Melody
Rushmore magával ragadott.
– Nagyon örülnék neki, ha egyszer több festményedet is láthatnám
– bukott ki belőlem csak úgy. A válaszát várva reménykedtem, hogy
nem voltam túl tolakodó.
– Hát bármikor eljöhetsz hozzám, amikor csak szeretnél. Van
nálam egy stúdió, tele festményekkel.
– Komolyan? Imádnám!
– Itt meg mi folyik? – jelent meg mögöttem Rush.
Bűzlött a cigitől. Zakatolni kezdett a szívem. Nem tudtam
kifürkészni, mit szól ahhoz, hogy az anyukájával lógok. De lazára
vettem a figurát.
– Elviszel, hogy megnézzem az anyukád stúdióját. Szeretném látni
a festményeit. Az összeset.
– Valóban? – vonta fel a szemöldökét, mintha nem hinné el.
– Aha – fontam karba a kezemet.
– Ha tudtam volna, hogy ti ketten társalogtok, gyorsabban
idevonszolom a seggem – jelentette ki.
– Giában és bennem sok a közös vonás – vigyorgott rá az
anyukája.
– Ja, mindketten olyanok vagytok, mint egy seggbe rúgás – cukkolt
minket rákacsintva Melodyra, aki bizonyára hozzászokott már a
szarkazmusához, mert nem reagált erre a kijelentésre.
Megkönnyebbültem, hogy Rush már nem tűnt mérgesnek.
 – Hazamész ma este? – érdeklődtem.
– Nem, maradok két éjszakát.
– Minden évben elmegyünk a kedvenc palacsintázójába reggelizni
azon a hétvégén, amikor a szülinapját ünnepeljük – mondta Rush.
– Holnap lesz a szülinapod? – fordultam Melody felé.
– Igazából ma van.
– Te jó ég! Boldog szülinapot!
– Köszönöm. Rush különleges vacsorát kért nekem a szakácstól.
Lazacot Oscar módra. Nagyon finom volt.
Szívmelengető volt, hogy Rush mennyire óvta az anyukáját, milyen
kedvesen bánt vele. Imádtam ezt az oldalát. Bárcsak ne lett volna
egyébként akkora érzéketlen pöcsfej!
– Tessék! – nyúlt be a zsebébe, hogy átadjon egy kulcsot
Melodynak. – Vidd el ezt, hogy be tudj menni a lakásba.
– Hazajössz ma este? – kérdezte az anyukája.
Szemlátomást elég jól ismerte a fiát ahhoz, hogy tudja: van rá
esély, hogy a fia nem alszik majd otthon. Biztos sejti, hogy valami
lotyónál fogja tölteni az éjszakát.
– Aha. Csak be kell fejeznem itt pár dolgot. Otthon találkozunk. A
festőcuccodat itt hagyhatod. Majd beteszem a kocsimba, és
hazaviszem.
– Köszönöm. Jól hangzik. Várom már, hogy vegyek egy forró
fürdőt. Gia… – fordult felém, hogy átöleljen. – Tényleg öröm, hogy
megismerhettelek. Szólj majd, hogy mikor szeretnél eljönni
látogatóba! Bármelyik délután a vendégem vagy egy teára.
– Csodásan hangzik, Melody – viszonoztam az ölelését. –
Köszönöm. Tervben van. Úgy örülök, hogy megismertelek!
Elindult, de aztán megtorpant.
– Figyelj, nem szeretnéd megtartani a képet, amit ma festettem?
Nekem olyan sok van már. Nem tarthatom meg az összeset.
– Jaj, istenem! Nagyon szeretném. Biztos, hogy lehet?
– Abszolút. Imádnám, ha a tiéd lenne – ment oda a képhez, hogy
átadja nekem.
– Nagyon szépen köszönöm, Melody. Komolyan mondom, ezzel
feldobtad a napomat. Ki fogom tenni a szobámban.
 Néztem, ahogy a lépcső felé veszi az irányt, és eltűnik. Már túl
voltunk a záráson, így kettesben maradtunk Rushsal a tetőteraszon.
– Fantasztikus az anyukád – néztem a kezemben tartott képet.
– Tényleg az.
Letettem a festményt az egyik asztalra, majd felnéztem Rushra.
– Mi az? – kérdezte néhány másodperc múlva. – Olyan furcsán
nézel.
– Semmi.
– Hadd találjam ki… azon töprengsz, hogy a fagyos szívemmel
meg a rossz modorommal hogy lehetek annyira más, mint a kedves
és gyengéd zen lelkű anyám?
– Nem ezt mondtam – nevettem.
– De erre gondoltál.
– Nem. Nem pont erre gondoltam, mert úgy gondolom, hogy te is
kedves vagy. Most már tudom, honnan örökölted ezt az oldalad.
Nekem már megmutattad. Csak tudod a módját, hogy tedd tönkre a
dolgokat néha – feleltem, és elhallgattam egy pillanatra. –
Szeretném, ha tudnád, hogy bocsánatot kértem az anyukádtól a
korábbi viselkedésemért. Most pedig tőled is bocsánatot kérek.
– Semmi baj. Csak tudod… sokkoltad szegényt, mert most azt
hiszi, hogy a drága kisfia egy seggbetörő.
– Jesszusom! – tört ki belőlem a nevetés. – Seggbetörő?
– Aha. Most rémálmai lesznek – kacsintott.
– Neked elment az eszed.
Mindketten elröhögtük magunkat. Legalább már nem utált.
Miután abbamaradt a nevetés, megszólalt.
– Ne haragudj, hogy odakint elveszítettem a fejemet!
– Nem veszítetted el – hunyorogtam rá.
– Igazad van. Valószínűleg megint ugyanúgy mondanám neked azt
a szarságot.
– Sejtettem.
– Feldühítettél vele, hogy azzal a nyápic pultossal beszélgettél.
Kicsit bekattantam.
– Nos, ha nem akarsz együtt lenni velem, akkor hozzá kell szoknod
az ilyesmihez.
 – Ami nem jelenti azt, hogy örülnöm kell neki. Pláne, amikor az
orrom előtt történik, az én szórakozóhelyemen.
Nem akartam most belemenni ebbe, ezért kifújtam magam.
– Nem felejthetnénk el ezt az estét úgy, ahogy van? Leszámítva
azt a részt, amikor megismerkedtem a menő anyukáddal?
– De – lepett meg a válasszal. – Lehet róla szó. Kérsz egy esti
pohárkával? – ment oda a pulthoz.
– Kocsival vagyok. Elhoztam Riley-ét, így nem kéne innom.
Nem foglalkozott a válaszommal.
– Csak egyet kaphatsz, és gyengére fogom keverni – fogott egy
poharat.
– Mi az ára ma este? Milyen káromkodással érdemelhetem ki az
ingyen italt?
– Bébi… miután a seggbe kúrásra céloztál az anyám előtt,
szerintem egy időre kvittek vagyunk.
Borzongás futott végig a gerincemen. Nem tudtam, vajon a
szégyentől, vagy pedig azért, mert bébinek hívott.
– Jaj, istenem! – kaptam a szám elé a kezemet. – Tényleg
megtörtént a mai este?
– Attól tartok.
Csendben figyeltem, ahogy összedobott valamilyen gyümölcsös
koktélt, majd beletett egy apró papírernyőt, és felém tolta a poharat.
Belekortyolva eltűnődtem azon, hogy rögtön megkedveltem Melodyt.
– Vicces az élet.
– Vicces? – vonta fel a szemöldökét.
– Aha. Csak eszembe jutott, hogy mindketten hasonló dolgokon
mentünk keresztül, csak ellentétes élethelyzetekben. Nekem szuper
apukám van, de nincs anyám. Neked fantasztikus anyukád van, de
nincs apád. Vagyis van, de érted, mire gondolok.
– Igen, sajnos… – támaszkodott a pultra, s egy pillanatra behunyta
a szemét. – Értem, mire gondolsz.
– Mindegy, szóval olyan, mintha lenne bennünk valami közös.
Amikor az anyukáddal beszélgettem ma este, azon kaptam magam,
hogy furcsamód irigyellek, mert beugrott, hogy bármit megadnék érte,
hogy ilyen anyukám legyen. Aztán emlékeztetnem kellett magamat,
hogy te is hiányt szenvedsz.
 Rush eddig a pultot törölgette, de most abbahagyta, és rám nézett.
– Mindegy, nem is tudom, miért mondom most ezt el neked –
folytattam. – Én csak…
– Én is ugyanerre gondoltam, amikor találkoztam az apukáddal.
– Tényleg? – lepődtem meg azon, hogy bevallotta.
– Igen. Emlékszem, hogy az járt a fejemben, hogy nem bánnám,
ha ilyen menő fazon lenne az apám. Szóval nem vagy kattant. Az
irigység természetes dolog. Az ember néha nem is tudja, mi hiányzik
neki, ameddig nincs ott az orra előtt.
– Igen, pontosan – erősítettem meg. Mintha a saját gondolataimat
hallottam volna vissza. – Bonyolult lélek vagy, Rush.
Komolyan azt kívántam, bárcsak itt lóghatnék vele egész éjszaka.
Gyorsan észbe kaptam, mielőtt megint pofára esek. Azon kellett
volna dolgoznom, hogy túllépjek rajta.
– Tényleg mennem kell – álltam fel nagy nehezen.
Rush odajött hozzám a pult mögül, és megállt előttem.
– Vezess óvatosan!
Túlságosan közel volt. Elgyengültem az illatától: cigaretta és
jellegzetes kölnijének a keveréke. Eszembe jutott róla az éjszaka,
amit az ágyamban töltött. El kellett volna indulnom, de nem
moccantam. Bizsergett a mellbimbóm, és hirtelen késztetést éreztem,
hogy megválaszoljam a korábbi kérdését.
– Még sohasem hagytam senkinek, hogy bejáratnak használja a
hátsó ajtómat, de nyitott lennék rá a megfelelő emberrel. Nagyon is
nyitott.
Mielőtt felmérhettem volna a reakcióját, elslisszoltam mellette, s a
lépcső felé vettem az irányt.
 12. FEJEZET
Rush
Merevedéssel feküdtem le.
Merevedéssel keltem.
Totál kivoltam.
Nem tudtam nyugalomra bírni a farkamat, amióta Gia tegnap este
kiejtette a száján azokat a szavakat.
Nagyon is nyitott.
Rohadt életbe!
Össze kellett szednem magam, mert muszáj volt elindulnom
reggelizni az anyámmal.
Egy újabb egykezes menet után a hosszú, hideg zuhany alatt,
végre leértem a földszintre. Egyébként még csak nem is vagyok oda
a kiverésért. Sokkal jobban szeretek benne lenni egy hús-vér nőben,
ám arról fantáziálva, hogy análisan szexelek Giával… Nos, ez a
legjobb, amit kaphattam a hús-vér dolgon kívül.
Anya a konyhában várt rám, amikor végre előkerültem.
– Jó reggelt, álomszuszék!
– ’Reggelt, anya! – töltöttem magamnak a kávéból, amit főzött.
– Azt sem tudtam, hogy lejössz-e egyáltalán.
– Ja, elaludtam. Indulnunk kéne enni. Éhen halok.
Ki vagyok éhezve Gia fenekére.
– Igazából csak meg akartam várni, hogy legyere, de nem tudok
elmenni reggelizni. Haza kell mennem. Teljesen megfeledkeztem
róla, hogy ma délután hozzák az új kanapémat.
– Ó! Hát ez szívás.
– Miért nem hívod fel Giát? Hívd el reggelizni! Nagyon szimpatikus.
– Anya…
– Ülj le, Heathcliff!
Baszki! Sohasem jó jel, hogy anyám leültet, és a nevemen szólít.
Legutóbb akkor ültetett le négyszemközti beszélgetésre, amikor
tizenhét éves voltam, és elmondta, hogy a kutyánk meghalt.
Azért kihúztam egy széket, és letettem rá a seggemet.
 – Tudod, hogy ritkán ütöm bele az orromat a magánéletedbe.
A tegnap esti segges kicsapongás után feltételeztem, hogy ez így
is marad.
– Tudom…
– Még csak nem is szoktál nőkről beszélni. Valójában csak akkor
pillantottam meg a nőket, akikkel… megismerkedtél… amikor láttam
őket kimászni a szobád ablakán az éjszaka közepén, még tini
korodban.
– Tudtál róla? – kerekedett el a szemem.
– Persze – nevetett. – Meg a vízről, amit az italos üvegeimbe
töltöttél az ellopott pia helyére. És az első tetoválásodról, amit
tizenhat évesen csináltattál, de csak akkor mutattad meg nekem,
amikor betöltötted a tizennyolcat. Meg az összes esetről, amikor
kölcsönvetted a ház előtt álló kocsimat estére, mert megtiltottam,
hogy későn gyere haza. Egyébként értékelem, hogy mindig teli
tankkal hoztad vissza, miután elvitted.
– Hogyhogy nem szóltál ezek miatt soha? – ráztam meg a fejemet.
– Mert ez mind a felnőtté válás része, drágám. Rajtad tartottam a
szemem a távolból, hogy ne lépd túl a határt, és ne sodord magad túl
nagy bajba. De muszáj volt hagynom, hogy élj és tapasztalj egy
kicsit, ameddig velem élsz egy fedél alatt. Ha csak az elköltözésed
után kezdesz el ördögfiókaként viselkedni, akkor már nem lett volna,
aki odafigyel rád. Mint azoknál a srácoknál, akik egyetemistaként
isznak először. Ők azok, akiknek gyakrabban esik bajuk, mint
azoknak, akik otthon már megtanulták a leckét.
– Hát… nem is tudom, mit mondjak. Asszem’, bocsánatot kérek.
Amiért lányokat vittem haza, és rossz voltam.
– Erre semmi szükség – mosolygott anya. – Nem azért hoztam fel
ezt a témát, hogy rosszul érezd magad, vagy magyarázkodnod
kelljen. Hanem azért, hogy rámutassak: hiába gondolod úgy, hogy
talán rejtegethetsz előlem dolgokat, nem csinálod mindig olyan jól,
mint hiszed.
– Nem tudlak követni, anya.
– Érzel valamit Gia iránt – nyúlt a kezemért, hogy megpaskolja. –
És ő is irántad. Nagyon is.
Beletúrtam a hajamba.
 – Ő nem csak egy laza nume… – kezdtem, de még időben észbe
kaptam. – Ő nem olyasvalaki, akivel jól érzi magát az ember, aztán
anélkül hagyja ott, hogy fájdalmat okozna neki, anya.
– Akkor miért kellene otthagynod és fájdalmat okoznod neki?
Válaszra nyitottam a számat, de rájöttem, hogy igazából nem is
tudok válaszolni.
– Drágám… – mosolygott rám szomorúan anya. – Néha a
kockázat, hogy valami rossz történhet, megakadályoz bennünket
abban, hogy megtapasztaljuk mindazt a jót, amit az élet kínál nekünk.
Anyám nem az a fajta ember, aki lazán osztogatja a tanácsokat.
Bennem az a legjobb, amit az ő viselkedéséből tanultam. Így egy
darabig eltűnődtem azon, amit mondott. Együtt akartam lenni
Giával… és nem úgy, ahogy egyébként együtt akartam lenni a
nőkkel, ami általában kimerült egy kajálásban és néhány ágyban
töltött órában. A közelében akartam lenni, beszélgetni vele. El
akartam vinni az anyámhoz, hogy lássam, ahogy felcsillan a szeme,
amikor először megpillantja a festményeket. Persze, az is kezdett a
rögeszmémmé válni, hogy benne legyek – és ezt sem csak úgy, hogy
elélvezzen, aztán én is végezzek. Mindenét be akartam tömni annak
az átkozott nőnek. Néhány napja azt álmodtam, hogy adok a lepcses
kis szájának. A tegnapi pedig seggnap volt. Szóval miért is ne adnék
egy esélyt annak, hogy együtt legyünk?
Erre csak egy válasz létezett, ami egyáltalán nem tetszett.
Rohadtul félek.
A felismerés után felnéztem anyára, aki csendben ült ott, és a
teáját kortyolgatva rám várt. Az arcomat fürkészte, mielőtt megint
megszólalt.
– Amikor félsz beleszeretni valakibe, az általában azért van, mert
már kezdesz beleesni, szívem.
Én meg azt hittem, hogy éveken át milyen ügyes voltam, hogy
sikerült mindent eltitkolnom az anyám elől. Megint megráztam a
fejemet.
– Te mindig is ilyen filozófusalkat voltál, csak nem vettem észre?
– Tudod, a szerelemszakértő filozófusok között akadnak olyanok,
akik maguk is kudarcot vallottak a szerelemben – nevetett.
 Szívfájdító volt ezt hallani az anyukámtól. Tudtam, hogy az apám
átkúrta, de sohasem kérdeztem meg tőle, hogy többnyire miért nem
volt barátja, amíg felnevelt engem. Ez már amúgy is egy furcsa
beszélgetés… akkor meg mi a francért ne…
– Hogyhogy nem jártál senkivel kölyökkoromban?
– Az az igazság, hogy nagyon szerettem apádat – sóhajtotta. –
Nem olyan volt velem régen, mint amilyen ma. Legalábbis azt az
oldalát nem mutatta előttem. Vagy én nem akartam látni. De hátulról
mellbe szúrás volt, amikor rájöttem, hogy nős, és abban a pillanatban
megmutatta a valódi arcát. Sokáig tartott, mire helyrejöttem, és
lefoglalt a gyönyörű fiam nevelése… a munka… a festészet. Az
elfoglaltságaimat használtam fel kifogásként, hogy miért nem
engedek közel senkit. Valószínűleg ezt nem akarod hallani, de nem
éltem teljes önmegtartóztatásban, amikor kicsi voltál, habár sohasem
találkoztál senkivel.
– Igazad van. Ezt tényleg nem akarom hallani.
– Nem tekintettem sokkal derűlátóbban a párkapcsolatokra, mint
most te – mosolygott. – Sőt, éppen ezért annyira világos a
számomra, hogy mi zajlik le benned. Sok tekintetben olyan, mintha
az évekkel ezelőtti önmagamat látnám.
– És mégis tanácsot osztogatsz itt nekem. Pedig te magad sem
fogadod meg.
Anya felállt, és betette a bögréjét a mosogatóba, mielőtt visszaült.
– Az a helyzet, hogy én megfogadtam a saját tanácsomat. Van
valakim.
– Ó, tényleg? – vontam fel hirtelen a szemöldököm. Ez kezdett
kurvára érdekes lenni.
– Jeffnek hívják. Kurátor egy művészeti galériában. Már majdnem
egy éve találkozgatunk.
– Egy éve? Miért nem említetted egyszer sem? Vagy hoztad el
magaddal látogatóba?
– Nem tudom. Szerintem az elején azt hittem, hogy ez is csak egy
olyan kapcsolat lesz, mint az összes többi. Nem számítottam rá, hogy
ilyen gyönyörűen fog alakulni.
Hűha! Ez tényleg hűha.
– Te ma aztán tényleg nem kertelsz tovább, igaz?
 Anya nevetve felállt. Hosszú idő után most vettem először
alaposabban szemügyre. Nagyon boldognak tűnt.
– Indulnom kell a kanapészállítmányom miatt. Ha lemaradok róla,
akkor még egyszer ki kell fizetnem a szállítási díjat. Eljöhetnétek
Giával ebédelni a jövő héten valamelyik nap. Megmutatnám neki a
munkáimat, aztán mindannyian elmennénk Jeff galériájába megnézni
a mostani kiállítást, és ennénk valamit vacsorára. Szerintem ideje,
hogy megismerd.
Odajött hozzám, mire felálltam és jól megöleltem. Összeszorult a
szívem, amikor beugrott, hogy Giának nincs anyukája, akivel ezt
megtehetné. Arra késztetett, hogy megosszam vele a sajátomat.
– Majd én bepakolok helyetted a kocsiba.
Néztem, ahogy anya elhajt, és még utoljára integettem neki, amikor
rajtakaptam, hogy visszanéz rám a visszapillantóból. Ott álltam a ház
előtt még egy ideig, és csak gondolkodtam. Ekkor esett le a tantusz.
Én most belementem egy dupla randiba az anyámmal – és egy
nővel, akivel nem is járok?

Úgy tettem, mintha kocsit szerelnék… ilyet sem csináltam még.

Bár nem fogadtam meg anya javaslatát, hogy vigyem el reggelizni
Giát, elhatároztam, hogy a nap hátralévő részét azzal töltöm, hogy
úgy teszek, mintha Gia autóját javítanám. Azt, amelyiket már
megcsináltam, csak soha nem mondtam el neki. Azt, amelyiket már
megcsináltam, aztán elveszítettem egy fogadást, hogy legyen okom
elvégezni a javítást, amin már túl vagyok. Minden, aminek köze van
ehhez a nőhöz, valamiért kurvára agyamentnek tűnik.
Mégis itt voltam, egy magasba emelt Nissan alá fekve, miközben
zenét hallgattam, és úgy tettem, mintha csinálnék valamit.
Bekopogtam Gia slusszkulcsáért, mintha szükség lenne rá, hogy
helyrehozzam a féket és a gumit. Szerencsére a komoly
baromságokról való beszélgetés anyával, meg a reggeli egykezes
futam megóvott attól, hogy szégyent hozzak magamra, amikor Gia
álmosan, mindössze egy apró sortban és atlétában nyitott ajtót,
kicseszett melltartó nélkül.
 Megmondtam neki, hogy azért jöttem, hogy lerójam az
adósságomat, és neki kell látnom a munkának, mert utána kimennék
az egyik építkezésemre. De az az igazság, hogy az építőmunkások
nem is dolgoztak szombaton. Csak ki akartam védeni, hogy behívjon
utána, vagy ilyesmi. Még mindig kavargott a fejem a beszélgetéstől
anyával, így nem voltam megfelelő állapotban ahhoz, hogy Giával
töltsem az időt.
Nagyjából félórányi kamu szerelés után éreztem, hogy valaki
megböki a lábamat, ezért kimásztam a kocsi alól.
Rohadt életbe!
Meg sem próbáltam titkolni, hogy szinte kiesett a szemem. Gia állt
a kocsi mellett citromsárga bikiniben, a kezében pedig mintha két
pohár jegesteát tartott volna. Oltári szexi volt a telt melle, az apró
bikinifelső pedig alig takarta el a bimbóudvarát.
– Mi a fene van rajtad? – morogtam végül.
– Fürdőruha – nézett le. – Szép az idő, úgyhogy kifekszem egy-két
órára a medence partjára, mielőtt nekilátok az írásnak.
– Ez nem fürdőruha, hanem egy miszlikbe aprított fürdőruha
maradéka.
– Azt akarod mondani, hogy nem tetszik? – biccentette oldalra a
fejét.
– Nyilvános helyen is hordod?
– Általában nem. Csak az udvarra szoktam felvenni, mert nagyon
keveset takar. De napozáshoz tökéletes.
– Helyes – kaptam ki kérdés nélkül a teát a kezéből, és fel is
hajtottam. – Köszi a teát! Vissza kéne menned az udvarra, mielőtt
még feljelentenek közszeméremsértésért.
– Tapló vagy – hunyorgott rám.
– Igen. Tudom. Ezt már tisztáztad. Előttem… és az anyám előtt is.
– Örökre piszkálni fogsz emiatt? – biggyedt le a szája.
– Valószínű – vigyorogtam.
Gia rám öltötte a nyelvét. Te jó ég, mennyire szeretném, ha
megnyalná vele a farkam hegyét!
Leülve felkészültem rá, hogy visszafeküdjek, és befejezzem a
kamu autószerelést.
– Ne nyújtogasd, hacsak nem akarod használni, kislány!
 – A medencénél leszek, ha kellek.
– Rendben – másztam be a kocsi alá.
Hát persze hogy még nem volt vége. Elvégre Giáról beszélünk.
– Rush?
– Mi az? – másztam ki megint.
– Csak nem akartam, hogy lemaradj róla, ahogy visszamegyek a
házba – felelte gonosz kis vigyorral. – Mivel mostanában annyira
rabja vagy a fenekemnek.
Mielőtt válaszolhattam volna, megfordult, így megláttam a
fürdőruhája fenékrészét. Pontosabban a fenékrész hiányát. Gián
tanga volt, ami két tökéletesen kerek gombócot tett közszemlére.
Azok a formás kis rohadékok marhára incselkedtek velem, ahogy fel-
le jártak a ház felé menet.
– Jézusmária! – morogtam magamban. Még sohasem gondoltam
bele, hogy ezt a kifejezést miért mondják így egyben. De azután,
hogy az égiek ennyire próbára tették a türelmemet, kétség nem fért
hozzá, hogy kell benne lennie egy nőnek.

– Készen is van.
Giát az udvaron napozva találtam. Nyilván hason kellett feküdnie,
hogy jobban megnézhessem a seggét. Baromi fantasztikus volt. Ahol
álltam, onnan úgy tűnt, mintha egy dundi lefelé fordított szív lenne. Az
elmúlt egy órát azzal töltöttem, hogy úgy tettem, mintha
megszerelném a kocsiját, és elképzeltem, ahogy hátat fordítva
lovagol rajtam: azok a farpofák kocsonya módjára remegtek,
miközben keményen megadta nekem, ami járt. Rá kellett vennem
magam, hogy a szemébe nézzek, és megköszörülni a torkomat.
– Itt a slusszkulcsod. A féktárcsádnak is annyi volt. Máskor ne
furikázz rossz fékkel, mert a kis bajból egyszer csak nagy lesz.
Homlokához emelte a kezét, hogy védje a szemét a naptól, és
hátrafordult, hogy rám nézzen. Még a hasán feküdt.
– Jaj, oké. Köszi! Csináljak neked valamit ebédre? Ez a
legkevesebb, miután órákig dolgoztál a kocsimon.
A segged is rajta van az étlapon?
– Nem, mennem kell.
 Úgy térdelt fel hason fekvésből, mintha jógázna. Alaposan elidőzött
a fenékmutogatással, mielőtt megfordult.
– Biztos? – harapott rá az ajkára. – Közben megjöhetett az
étvágyad.
Most szívat engem? Tényleg volt étvágyam.
– Rohannom kell.
Úgy csengett a hangom, mint egy beakadt lemez, mégis ott álltam
még mindig. Az eszem ki akart jutni a rohadt kertből, az áruló lábam
viszont nem moccant. Még akkor sem, amikor Gia felállt, megfordult,
és szó szerint hozzám dörgölte a fenekét, miközben felemelte a
naptejet.
– Be tudnád kenni a hátam, mielőtt elmész? Nem szeretnék leégni.
Nem.
– Persze.
– Köszi!
Fogtam a naptejet, és nyomtam belőle valamennyit a tenyerembe.
Nagyot nyelve nekiláttam, hogy bekenjem a hátát a fehér krémmel.
Puha és meleg volt a válla, és mintha a legfinomabb pihék borították
volna. A barack jutott eszembe róla. Csorgott a nyálam a gondolattól,
hogy beleharapnék.
– Tudnád egy kicsit lejjebb is?
Kezdtem elgyötörten venni a levegőt, a farkam pedig megduzzadt,
ahogy a kezem lejjebb vándorolt, és már a háta közepénél jártam.
Veszélyes terepre tévedtem.
– Lejjebb.
A rekedtes hangjából tudtam, hogy nem csak én izgultam fel.
Lemerészkedtem egészen a bikinialsó vonaláig, és jól bekentem
naptejjel. Miután befejeztem, elfordult, hogy lássam az arcát oldalról,
amint behunyt szemmel azt suttogta:
– Lejjebb.
Baszki, végem!
Nem tudtam türtőztetni magam. Fogtam a naptejet, és annyit
nyomtam belőle a kezemre, hogy egy méretes ember egész testére
is elég lett volna. Hozzáláttam, hogy bekrémezzem vele a fenekét.
Egy nagyon egyedi szív alakú anyajegy volt a bal oldalán,
tökéletesen szimmetrikus. Végighúztam rajta az ujjbegyemet. Amikor
odakentem egy csomó naptejet felül a fenékvágatához, és lassan
bedörzsöltem a bikinibugyi vonala mentén haladva, a farpofák közé
érve, akkor felnyögött.
Még! Adj még ilyen hangokat!
Csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire szeretném előredönteni,
és megdugni hátulról. A tökéletes vállának minden
négyzetcentiméterén ott akartam hagyni a fogam nyomát, miközben
olyan mélyen elmerülök benne, hogy soha többé ne tudjak kijönni.
Összevissza zakatolt a szívem, amikor hátrált egy lépést, és hozzám
préselődött. De… nem így akartam. Ő nem csak egy röpke numera a
kertben, akivel műsorozni lehet a szomszédok előtt.
– Gia… – próbáltam remegő hangon megakadályozni azt, amitől
két másodpercnyire voltam.
Egy női hang szerencsére áthatolt a vágyködön, amit az enyém
nem tudott szertefoszlatni. Csakhogy nem Giáé volt az. Kábán
hátrafordulva rájöttem, hogy a szobatársa az, Riley, aki nekem
dolgozik.
Baszki!
– Ööö… bocsi! Nem tudtam, hogy van veled valaki – kiáltotta.
Ösztönösen hátraugrottam.
Riley eltűnt a házban, és addig a néhány pillanatig, amíg Gia
hátrafordult, összeszedtem magam.
– Ne haragudj miatta! – mondta. – Akkor elkened a többit?
– Mennem kell – jelentettem ki már harmadjára, ám ezúttal
komolyan is gondoltam. Kis híján átestem a lábam előtt heverő
naptejes flakonon, hogy eltakarodjak.
– Rush, várj! – kiabált utánam Gia.
De nem álltam meg, amíg be nem pattantam a kocsimba.
Fogalmam sem volt, hogy miért rohanok el, mint egy gyáva nyúl, de
úgy éreztem, szívességet teszek vele Giának.
 13. FEJEZET
Gia
Újabb elvesztegetett nap. Semmi írás. Semmi tervezés. Semmi
eredmény.
Ráadásul leégett a fenekem, amiért órákig feküdtem a hasamon
arra várva, hogy Rush besétáljon az udvarra. Soha életemben nem
vettem még fel tangás fürdőruhát. Pont ezért érezte úgy magát a
napszűz hátsóm, mintha meg akarna gyulladni.
Amikor Rush ma reggel megjelent, beosontam Riley szobájába, és
felmarkoltam az egyik apró bikinijét. Még mindig nem hittem el, hogy
volt bátorságom felvenni: alig takarta a mellemet, és közszemlére
tette az egész fenekemet.
De még az sem működött, hogy gyakorlatilag rávetettem magam
meztelenül. Szomorú lettem, és nem kicsit dühös. Riley észrevette,
és odaült mellém a kanapéra.
– Öntsd ki a szíved, pápaszemes!
Ma már ezredjére változtattam ülőhelyzetet: inkább a bal csípőmre
helyeztem a súlyt, mintsem az égett részre, és felvettem a
szemüvegem.
– Fogalmam sincs, hogy tudod hordani azt a bikinit. Nekem
ropogósra sült a seggem.
– Na, ne! Nem kerülgetheted tovább ezt a beszélgetést azzal, hogy
ráfogod a leégett fenekedre a fancsali képedet.
– Ezt hogy érted?
– Mi van köztetek a főnökkel? – vetett rám olyan pillantást, amivel
azt üzente, hogy „engem nem versz át”. – Láttam ma reggel az
udvaron, hogy naptejjel kenegette a seggedet. Úgy nézett ki, mint aki
mindjárt másfajta fehér cuccot fog odanyomni.
– Átjött, hogy megjavítsa a kocsimat. Szó szerint rávetettem
magam. Megint. De nem történt semmi.
– Komolyan mondom, gőzöm sincs, mit látsz benne. Mármint
leszámítva a nyilvánvaló tényt, hogy kurva jól néz ki. De hát akkora
tapló!
 – Igazából nem az – ráztam a fejemet. – Akkor nem, ha jobban
megismeri az ember. Szerintem így akarja tartani másoktól a
távolságot. Biztos, hogy nem enged könnyen közel magához.
– De téged közel engedett?
– Szerintem igen. Van köztünk valami. Tudom, hogy vonzódik
hozzám. Az pedig fix, hogy én is vonzódom hozzá. Ennél viszont
többről van szó. Mégsem érek semmit az egésszel, mert ő nem
engedi, hogy bármi történjen közöttünk fizikailag, bármennyire
próbálkozom is. Nem értem.
– Megválaszoltad a saját kérdésedet – mutatott rám Riley.
– Miről beszélsz?
– Azt mondtad, hogy van köztetek valami, ami több a testi
vonzalomnál.
– És?
– Ez a baj.
– Nem tudlak követni.
– Rush az a fajta, aki elvan a nőkkel, aztán otthagyja őket. Három
éve dolgozom a Heightsban. Megvan, hogy milyen típust szokott
választani.
– Igen. Ribancosat – forgattam a szememet. – Láttam néhányat
beugrani.
– Van valami oka annak, hogy csak egy bizonyos típussal randizik.
– Mi az?
– Nem tudom – nevetett Riley. – De te talán tudod, ha annyira
közel kerültetek egymáshoz, mint ahogy mondod – vont vállat. –
Talán megjárta az egyik exével.
– Nem hiszem, hogy lett volna hosszú távú kapcsolata.
– Jó – tűnődött el a mutatóujját az ajkához érintve. – Az emberek
általában nem magától a párkapcsolattól félnek, hanem a rossz
párkapcsolattól. És ennek többnyire van valami oka az életükben,
például egy ex. De ez talán valami más lesz.
Az apja.
És az, ahogy az apja az anyjával bánt. Ettől aztán tényleg lehet
negatív a szemlélete. Mégsem akartam Rush magánügyeit
megtárgyalni Riley-val, hiába tartottam jó barátnak.
 – Nem tudom. Ha viszont ez a helyzet, és valami korábbi dolog
miatt kerüli a párkapcsolatokat, hogy tudnám ebből kizökkenteni?
– Nem kell, te butus – vágott hozzám Riley egy párnát, amit addig
az ölében tartott. – Megadod neki, amiről azt hiszi, hogy akarja, és
hagyod, hogy természetes módon kialakuljon a kapcsolat. Mondd
meg neki, hogy csak egy szexhavert keresel. Attól majd lelazul az
agya, és nem fog aggódni a párkapcsolat dolog miatt. Kezdjetek el
dugni, aztán ha úgy kell lennie, akkor egyszerűen jön majd utána a
többi, és csak akkor fog leesni neki, amikor már túl késő.
– Nem tudom… ez úgy hangzik, mintha fájdalmat okozhatna
valakinek…
– Igen. Neked. Ha a szexhaverságnak vége, és ő lezárja, akkor
persze hogy fájni fog neked. De most mi jut? Egy fura barátság meg
a cölibátus. Figyelj, ha nyár végén, amikor elmész, úgyis össze leszel
törve, ha nem akarja tartani a kapcsolatot, igaz? Akkor meg miért ne
lenne egy baszott jó nyarad – stílusosan fogalmazva –, ha
szeptemberben amúgy is kileszel?
Úgy tűnt, hogy igaza lehet… csupán egy gond volt.
– De Rush nem úgy néz rám.
– Akkor gondoskodj róla, hogy úgy nézzen.
– Hogy?
– Mennyi időd van a munkakezdésig?
– Nagyjából másfél órám – pillantottam rá a telefonomra.
– Gyere! – állt fel Riley. – Az nem túl sok idő ahhoz, hogy a kedves
pofidat átváltoztassuk ribancossá.

Úgy éreztem magam, mintha Sandy lennék a Pomádéból, miután a

rózsaszínbe öltözött hölgyek szexivé varázsolták a vásznon. A
kocsiból kiszállva még utoljára végignéztem a ruhámon, és vettem
egy mély lélegzetet. Piros kivágott felső, rövid szoknya, és olyan
magas sarkú, amiben kételkedtem, hogy akár egy órát is kibírnék,
nemhogy egy egész estés műszakot. Riley jól feltupírozta a
természetesen hullámos hajamat, és kisminkelt azzal a sok kontúros
dologgal, amit látni szoktam az embereknél a YouTube-on, de
sohasem vettem a fáradságot, hogy kipróbáljam.
 Az ajtó felé menet rápillantottam a tükröződő ablaküvegre. Jól
néztem ki. Szexisen, egy kicsit ribancosan. Sokkal inkább úgy, mint
azok a nők, akikkel Rush randizik.
– Jól nézel ki, Gia – füttyentett Tölgy, amikor kinyitotta előttem az
ajtót.
Elpirultam, de a bókja tényleg dobott egy kicsit az önbizalmamon.
– Köszönöm.
Odabent körülnéztem, és erőt vett rajtam a megkönnyebbülés,
mert a főnöknek nyoma sem volt. Az öltözet csak a terv felét
jelentette. Össze kellett szednem a bátorságomat, hogy odamenjek
Rushhoz, és felajánljam neki… hát, a testemet.
Nekiláttam a vacsora előtti szokásos előkészületeknek. Átnéztem a
foglalásokat, megkérdeztem a konyhán, mik a specialitások, hogy
tudjam, amikor az emberek odahívnak, és megkérdezik – mindig
odahívnak, és megkérdezik –, vittem még néhány üveg italt a pulthoz
abból, ami az aktuális italkülönlegességhez kellett, és segítettem az
asztalok megterítésében. Már egy órája ott voltam, de Rushnak még
mindig nem láttam színét. A kényelem illúziójába ringattam magam,
hátha nem is jön el ma este, és nem lesz lehetőségem felajánlkozni
neki.
Így amikor benyitottam a hátsó irodába, hogy feltegyem töltésre az
egyik vezeték nélküli kézibeszélős telefont, nem számítottam rá, hogy
odabent van.
Összerezzentem, amikor megláttam. Az íróasztala szokatlanul
rendezett volt, ő pedig ott ült a semmibe révedve.
– Rush! Ne haragudj! Nem tudtam, hogy már itt vagy.
Lassan végigmért tetőtől talpig, majd még lassabban alulról fölfelé.
Hosszú másodpercekre elidőzött a tekintélyes dekoltázsomon, mielőtt
belenézett a szemembe.
– Van valami oka annak, hogy ma így kiöltöztél?
Francba!
Éppen most adott egy tökéletes lehetőséget arra, hogy ajtóstul
rontsak a házba.
– Igen – nyeltem egyet. Próbáltam nem fészkelődni.
– Randi? – hunyorgott.
– Talán.
 – Ki a szerencsés fickó? – nézett rám lángoló tekintettel.
Elkezdett zakatolni a szívem. Most fog megtörténni. Ne hátrálj
meg, Gia! Ne legyél gyáva egész tyúkszaros életedben!
Rush felállt az asztal mögül, és megkerülte. Az iroda eleve nem
volt túl nagy, de így, hogy fél méterre tőle kellett kimondanom azt,
amit ki akartam mondani, olyan érzésem támadt, mintha
összezárulnának körülöttem a falak.
– Kinek a kedvéért vetted fel ezt a ribancos ruhát, Gia? – kérdezte
karba font kézzel és megránduló állkapoccsal.
Lepillantottam a lábfejemre, vettem egy mély lélegzetet, aztán
egyenesen belenéztem a szemébe.
– A tiedért. A te kedvedért vettem fel ezt.
Rush közelebb lépett. Pókerarcot vágott, ami nem árult el semmit.
– Szeretsz semmi kis cuccokba bújni a kedvemért, ugye?
Bólintottam.
– Szereted húzni az agyamat?
Izzadni kezdett a tenyerem.
– Nem. Vagyis de. De már nem akarom húzni az agyadat.
– Leállsz azzal, hogy húzd? – biccentette oldalra a fejét.
– Igen.
– De attól még ezt vetted fel?
– Igen.
– Akkor nem vagy tisztában az agyhúzás fogalmával?
Bökd ki, Gia! Bökd már ki!
Vettem egy utolsó mély lélegzetet. Vagy fulladozni kezdek, vagy
végigcsinálom.
– Az agyhúzás az, amikor úgy provokálsz valakit, hogy utána nem
szándékozol továbblépni. Én szeretnék továbblépni – jelentettem ki a
szemébe nézve. – Szerintem neked és nekem… nekünk szexelnünk
kéne.
Most, hogy kiszabadult a szellem a palackból, elkezdett belőlem
ömleni a szó.
– Te nem szeretnél párkapcsolatot. Nyilvánvaló, hogy mi
vonzódunk egymáshoz. Néha jól kijövünk… bár néha veszekszünk is.
De nyár van, és tudod… mindkettőnknek vannak szükségletei.
Szóval miért ne lehetnénk csak szexhaverok?
 Megvonaglottam az utolsó mondattól, mert szerintem úgy hangzott,
mintha ribanc lennék. Vagy Riley. Hát… Riley tényleg sok
mindenkivel lefeküdt. Viszont nem ez a lényeg. Most már nem tudtam
megállítani a szóáradatot a fejemben, a számból meg aztán főleg
nem. Remek. Igazán remek.
– Szexhaverok?
Összezártam a „gyere, és dugj meg”-vörösre festett ajkaimat, és
bólintottam.
– Akkor csak dugni akarsz velem? Semmi többet?
Bólintottam.
– Értem – meredt rám. – Akkor hadd kérdezzek rá, csak hogy
tisztában legyünk a dolgokkal. Nem akarsz járni velem?
– Nem.
– De dugni akarsz velem?
– Igen.
– Akkor mondhatjuk, hogy például munka után beugrom hozzád,
amikor csak szeretnék, és esetleg kinyallak?
– Igen – nyeltem egyet.
– És néha talán le is szopsz?
– Igen.
– És leléphetek a szex után? Nem szükséges semmi összebújás
meg udvariaskodás?
– Így van.
Olyan rohadtul sztoikus képet vágott, hogy fogalmam sem volt róla,
mi zajlik a fejében. Újabb egyperces bámulás után, amitől kis híján
megbicsaklott a térdem, visszament az íróasztal mögé, és leült.
– Mennyi időm van?
– Tessék?
– Eldönteni, hogy mit válaszolok az ajánlatodra.
– Ó… – haboztam, mert ennyire nem gondoltam végig. De nem
gyötörhetem magam örökké. – A ma este végéig – húztam ki magam.
Rush fogott egy tollat, és elővett egy papírt az íróasztala sarkán
heverő csinos kupacból. Elkezdte olvasni.
– Kurvára menj vissza dolgozni, Gia! – morogta anélkül, hogy
felnézett volna.
Az este további része finoman szólva is feszült volt.
Rajtakaptam Rusht, amint munka közben bámult. Nem flörtölt
velem vagy ilyesmi. Sőt, az idő múlásával egyre dühösebbnek tűnt.
Képtelenség volt tudni, mire gondol.
Nem tudtam koncentrálni, így hibát hibára halmoztam. Elfelejtettem
kivinni az étlapot, vagy rossz részre vezettem oda a vendégeket –
mindezt természetesen Rush fürkésző szeme láttára.
Kezdett beütni a felismerés, hogy mit műveltem. Miért öltöztem fel
így? Ez az ember tényleg rá tud venni, hogy idiótán viselkedjek.
Hülyét csináltam magamból előtte – rávetettem magam. Ez sohasem
megoldás, ha egy nő azt szeretné, hogy egy férfi akarja őt. Ez pont
az ellenkezője annak, amit tennie kellene.
Kicsíptem magam, és ribancosra vettem a figurát, holott a lelkem
mélyén tudtam, hogy sohasem az volt a probléma, hogy ne vonzódna
hozzám, hanem az, hogy nem akar velem lenni. Ennyi. Szerette
húzni az agyamat, flörtölni velem, feszegetni a határokat. De igazából
nem akarta meghúzni a ravaszt. Ha akarta volna, mostanra már
megteszi. Összetévesztettem az alfahím szükségleteit azzal, hogy
meg akar védeni engem. Marha nagyot tévedtem. Ennek a pasinak
problémái vannak, és elegem lett abból, hogy én legyek közülük az
egyik.
Egyszer csak, amikor nagyjából egy óra volt hátra zárásig, Rush
odajött hozzám.
– Gyere be az irodámba a műszakod után!
Elsétált, mielőtt válaszolhattam volna, pézsmás cigi- és kölniillatot
hagyva maga után.
Nagyszerű. Ennyi. Most fogja felsorolni nekem az összes indokot,
hogy miért nem akar tőlem semmit.
Tudta, hogy nem vagyok az a „csak szex” típus. Még beszéltünk is
erről, az ég szerelmére! Nem tudtam átverni.
Egyébként is, miért bajlódna olyasvalakivel, akinek érzelmi igényei
vannak, amikor folyton gyönyörű nők hevernek a lába előtt – olyanok,
akik ugyanazt akarják, mint ő? Csak szexet, szerelmet nem.
Milyen ostoba vagy, Gia!
 A műszakom lejártával egyre csak halogattam, hogy bemenjek az
irodájába. Eltűnt a vendégeknek fenntartott részről, így feltételeztem,
hogy ott vár.
Talán faképnél hagyom és hazamegyek. Végül is a működő kocsim
várt rám a parkolóban, hála neki. Semmi okom nem volt rá, hogy
kitegyem magam a visszautasítás gyötrelmének.
Addig időztem, míg végül letrappolt a vendégfogadó részre.
Dühösebbnek tűnt, mint valaha.
– Fél órája zártunk. Mintha azt mondtam volna neked, hogy
találkozzunk az irodámban. Ott vártalak.
– Hát nem kell ugranom csak azért, mert azt mondod – feleltem a
szemébe sem nézve, az étlapokat rendezgetve.
– Gia… – rivallt rám. – Vonszold be a segged az irodámba! –
nézett velem farkasszemet, amikor felpillantottam.
Rush elviharzott, én pedig megadtam magam, és zakatoló szívvel
követtem őt.
Miután becsuktam magam mögött az ajtót, keresztbe fontam a
karomat.
– Oké, mi az?
Rush leült, és felrakta a lábát az asztalra. Kattintgatni kezdte a
tollát, mielőtt megszólalt.
– Gondolkodtam a mai ajánlatodon, és nem hinném, hogy jó ötlet.
Én…
– Hagyd abba! – kiabáltam. Elborult az agyam. – Hagyd már abba!
Nem kell hallanom ezt, jó? Már úgyis tudom, mit akarsz mondani,
hogy nem hiszed el, hogy komolyan gondoltam a barátság extrákkal
dolgot. Hogy sohasem tekintenél rám szexhaverként. Bla-bla,
satöbbi. Kímélj meg, légyszi! Nem muszáj végighallgatnom a
magyarázatot.
Olyan hirtelen pattant fel, hogy a forgószéke nekicsapódott a
falnak. Odacsörtetett hozzám, és alig egylépésnyire állt meg tőlem.
– Befejezhetem?
– Nem – hátráltam az ajtó felé. – Nem akarok erről beszélni.
Idiótán viselkedtem, rád vetettem magam, és ennek nem lett volna
szabad megtörténnie. Igazad van. Nem az a fajta lány vagyok, aki
neked való. Nekem van méltóságom és önbecsülésem, és többet
akarok. Sokkal többet annál, mintsem hogy a játékszered legyek.
Nem érdekel, milyen vonzó vagy azzal a rejtélyes, rosszfiús
hülyeséggel, amit nyomatsz. Végül is olyan ember vagy, aki teljesen
mást akar az élettől, mint én.
– Lehetne, hogy…
– Nem! – szakítottam félbe. – Mennem kell.
Amint megfordultam, éreztem, hogy megragadja a csuklómat.
Szembefordított magával, és nekinyomott az ajtónak.
– Kibaszott makacs vagy – mondta az arcomba olyan közelről,
hogy éreztem a leheletét. – Rá kellene, hogy döntselek az
asztalomra, és jól elfenekeljelek, amiért nem hagysz engem szóhoz
jutni.
Megkeményedett a mellbimbóm a gondolattól. Nyeltem egyet.
– Látod… ilyen vagy. Te…
– Fogd be!
Mielőtt kifakadhattam volna, amiért azt mondta nekem, hogy
fogjam be, rátapasztotta a száját az enyémre, hogy belém fojtsa az
összes kimondatlan beszólásomat. Kis híján összecsuklott a térdem,
olyan erővel csókolt.
Rush beletúrt a hajamba, miközben behatolt a nyelvével a számba.
Kétségbeesetten igyekeztem felvenni a ritmust. Átkozottul jó íze volt,
olyan dohányfüstös és a sajátja. Belenyögtem a szájába, mert
képtelen voltam leplezni, mennyire vágyom a folytatásra. Most már
én is a haját markolásztam, hogy még közelebb húzzam magamhoz.
Nem tudtam betelni a mámorító ízével.
A borostája kicsit horzsolta az államat, ahogy még jobban hozzám
préselődött, és folytatta a szám ellen indított hadjáratot. Végighúzta a
kezét a hajamon, aztán a hátamon keresztül eljutott a fenekemig.
Keményen megmarkolta, mielőtt könyörtelenül nekinyomta a kemény
farkát a hasamnak.
Pont olyan mély hangon nyögött a kéjtől, mint ahogy előtte
elképzeltem. Éreztem, hogy minél tovább fal engem, annál jobban
elgyengülök. Már átázott a bugyim, és tudtam, hogy nekem annyi
lenne, ha megpróbálna itt és most a magáévá tenni.
Rush erőteljesen szívott egyet az alsó ajkamon, mielőtt hirtelen
elhúzódott. Fájdalmas arccal lihegett.
– Beszélnünk kell.
 14. FEJEZET
Rush
Gia úgy nézett rám, miután abbahagytam a csókolózást, mintha
beleszartam volna a vattacukrába.
Ez volt az egyik legnehezebb dolog, amit valaha is meg kellett
tennem. De muszáj volt sort kerítenünk erre a beszélgetésre. Arról
nem is beszélve, hogy nem akartam megdugni az irodámban, amihez
vészesen közel voltunk.
Még néhány másodperc abból a csókból, és nem tudom, képes
lettem volna-e leállni.
– Mit akarsz mondani? – kérdezte levegőért kapkodva.
– Ha két másodpercig hagytál volna szóhoz jutni az előbb –
kezdtem még mindig kőkemény farokkal – akkor kiderült volna, hogy
rosszul gondoltad, mit akarok neked mondani.
Mély levegő.
– Én nem csak dugni akarok… nem csak lefeküdni akarok veled –
helyesbítettem, mert valami fontosat készültem mondani. Kifújtam
magam, mielőtt kipréseltem a hátralévő szavakat. – Szerintem…
nézzük meg, merre haladnak a dolgok.
– Mire célzol? – esett le az állam.
– Amikor ma este besétáltál az irodámba totál kirittyentve, mint egy
kibaszott Betty Boop, éppen a közöttünk lévő dolgon gondolkodtam,
próbáltam kiigazodni az érzéseimen. De nem volt mire rájönnöm
azon kívül, hogy tagadásban voltam. Nem ígérhetek neked semmit,
Gia. Nem ígérhetem meg, hogy nem fogom istenesen elcseszni.
De… meg akarom próbálni.
– Többet akarsz tőlem egy laza dugásnál? – kerekedett el a
szemem az őszinte megdöbbenéstől.
– Aha – léptem hozzá közelebb. Két tenyerem közé vettem az
arcát, és letöröltem a szájáról a rúzs maradékát. – Erre a sok szarra
pedig semmi szükség az arcodon. Kibaszott gyönyörű vagy nélküle
is. Ha még egyszer ezt csinálod, mindet lecsókolom rólad.
 – Ezt vegyem kihívásnak? – pirult el. – Szóval… most mi legyen?
Mi a következő lépés?
A járás fogalomköre nagyon idegen volt a számomra. Nem is
emlékeztem rá, mikor vittem legutóbb egy nőt hivatalos randira. Minél
lassúbb tempót diktálok Giával, annál kisebb az esély rá, hogy
elcseszem a dolgokat. Ez azt jelentette, hogy egy időre el kellett
kerülnöm, hogy kettesben maradjak vele.
– Holnap este nem dolgozol, ugye? – kérdeztem.
– Nem.
– Elmegyek érted.
– Elviszel randizni? – mosolygott gúnyosan.
– Figyelj… nem igazán tudom, hogy megy ez a járás dolog –
kezdett el kalapálni a szívem a gondolattól. – Nagyon régóta nem volt
rendes randim. De igen, érted megyek, és elviszlek vacsorázni.
– Értem jössz. Elviszel vacsorázni. Ez számomra nagyon is
randinak hangzik – cukkolt.
– Jól van, a franc egye meg – forgattam a szememet, de aztán
elmosolyodtam. – Igen, randi.

Mi ütött belém ma este?

Baromi határozatlan lettem. Már a harmadik inget vettem le az
elmúlt öt percben, hogy odahajítsam a szoba sarkába. Mintha még
soha nem vittem volna egy nőt sem vacsorázni.
A kiöltözéshez sem voltam hozzászokva. Végül egy sötétszürke
pólóinget választottam sötét farmerral.
Az az igazság, hogy a megfelelő póló sem tudott megvédeni a
saját önpusztító magatartásomtól. Rohadtul tudtam, hogy nincs
hatalmam afölött, hogyan reagál a testem Giára. Igen, még jobban
meg akartam őt ismerni. Igen, együtt akartam vele lógni. De jobban
hiányzott, hogy megdugjam, mint hogy levegőt vegyek, és aggódtam,
hogy abban a pillanatban, amint egymáshoz érünk ma este, ez a
vágy mindent felborít. El fogom veszíteni a fejemet. Egyszerűen
tudtam.
Egy menő tengeri herkentyűs étteremben foglaltam asztalt,
nagyjából félórányira. Gondoltam, hogy minél hosszabb az út, annál
jobb. Több időt tölthetünk a kocsiban, ahol nem keveredhetek bajba
már az első „randin”.
Éppen kezdett lemenni a nap, amikor megálltam a tengerparti ház
előtt.
Miután becsöngettem, letöröltem a verejtéket a homlokomról.
Vártam, hogy ajtót nyisson. Kuncognom kellett magamban, hiszen
még mindig nem tudta, hogy az enyém ez a hülye ház, amiben lakik.
Gia ajtót nyitott. Olyan jól nézett ki, hogy helyben fel tudtam volna
falni, s ez a gondolat csak megerősítette, milyen durva a fejlövésem.
Mélyen kivágott citromsárga ruha volt rajta – hosszú és légies. Bár
szexi volt, nem tűnt ribancosnak. Hullámokban omlott alá a
leengedett haja. Fényes hajpánt díszelgett a fején, amiről az jutott
eszembe, hogy Kleopátra hordott volna ilyet. Gia eredendően
egzotikus és gyönyörű, így örültem neki, hogy hallgatott rám, és csak
minimálisan sminkelte ki magát. Nem volt rá szüksége.
– Jól nézel ki – mosolyogtam.
– Te is – felelte.
Zsebre vágtam a kezemet, mert nem tudtam, mi a fenét kezdjek
vele. Hirtelen ügyelni kezdtem minden egyes mozdulatomra. Olyan
volt, mintha egyszeriben elfelejtettem volna, hogyan viselkedjek a
közelében. Most, hogy már tudtuk, hányadán állnak a dolgok, és
szabadon megérinthettem, összefostam magam a félelemtől, hogy túl
gyorsan fogok lépni, és csinálok valami olyat, amivel fájdalmat
okozok neki.
– Hová megyünk? – kérdezte a Mustangom felé menet.
– Hallottál már az Oceanside Manorról?
– Igen. Oltári puccos hely.
– Akkor próbálj meg viselkedni! – kacsintottam rá, miközben
kinyitottam neki az ajtót. – Ma este egy bunyónak se akarj véget
vetni!
Amint elhelyezkedett az ülésen, vett egy mély lélegzetet.
– Hiányzott, hogy a kocsidban üljek.
Francba, nekem is hiányzott.
Keresztbe tette a lábát, így megpillantottam, milyen magasan
felsliccelt a ruhája: látni engedte a formás és lebarnult lábát, egészen
a combja tetejéig.
 Basszus, basszus, basszus! Ennyit arról, hogy időt nyerek a
kocsiban, hogy elkerüljem a bajt.
Benyúltam a zsebembe egy cigiért, de rájöttem, hogy elfogyott.
Biztos, hogy nem élek túl egy félórás autóutat Láb kisasszony
társaságában, ha nem gyújthatok rá.
Útközben egyszer csak megálltam egy bolt előtt, mielőtt
felhajtottunk volna az autópályára.
– Mit csinálsz?
– Muszáj cigit vennem. Otthon hagytam.
Gyorsan kipattantam a kocsiból, hogy ne kelljen hallanom Gia
bűntudatkeltő szövegét, amiért még mindig dohányzom. Nem ma
este fogok leszokni.
– Egy Marlborót kérek – mondtam a pénztárosnak.
Amikor beütötte, benyúltam a zsebembe a pénztárcámért, de nem
volt ott. Végigtapogattam a ruhámat, és hamarosan rá kellett jönnöm,
hogy a tárcámat is otthon felejtettem.
Francba!
Úgy lefoglalt, hogy mit vegyek fel, mintha valami punci lennék, így
a legfontosabbról megfeledkeztem.
A pultnak dőlve kifújtam magam, és visszatoltam a cigit a pasas
felé.
– Bocs, haver! Otthon hagytam a tárcámat.
Gia biztos látta rajtam, hogy dühös vagyok, amikor visszaértem a
kocsihoz.
– Mi a baj?
Egy rántással ráadtam a gyújtást, és felsóhajtottam.
– Vissza kell mennünk. Otthon hagytam a tárcámat. Csak
megállunk a ház előtt, és beszaladok érte.
– Ne butáskodj már! – tette rá a combomra a kezét, amitől
mocorogni kezdett farkam. – Fizethetem én a vacsorát.
Kurvára kizárt dolog volt, hogy hagyjam Giát fizetni, még ha
később meg is adom neki. El sem tudnék képzelni annál cikibbet,
mint végignézni, ahogy kinyitja a pénztárcáját, hogy kifizesse a
számlát.
– Á, visszamegyek.
 Az úton egész végig arra készültem, hogyan fog reagálni, amikor
megállunk a ház előtt. Még nem látta, hol lakom.
Végre odaértünk, s ahogy sejtettem, kiguvadt a szeme, amikor
megpillantotta a kéglimet.
– Te jó ég! Itt laksz? Ez lenyűgöző!
Bár én nem szórom a pénzt, mint az apám és a bátyám, az
egyetlen dolog, amit tényleg megengedtem magamnak az örökölt
vagyonból, egy baromi jó lakóhely.
Kétszintes, óceánra néző ház, csupa üvegablak homlokzattal.
Határozottan pöpec ingatlan. Efelől semmi kétség. Egy zárt kis
partszakaszon, elszigetelten – pont úgy, ahogy szeretem.
Éppen be akartam szaladni, amikor Gia megkérdezte:
– Nem bánnád, ha bemennék veled? Nagyon szeretném belülről is
megnézni.
Nem kellett volna meglepődnöm rajta, hogy látni szeretné a házat.
Valójában nekem kellett volna úriembernek lennem, és behívni őt.
Csak nem bíztam magamban annyira, hogy kettesben maradjunk. De
most mit tehettem volna? Mondtam volna neki azt, hogy maradjon a
kocsiban, miután még meg is kérdezte?
– Aha, persze.
Odabent Gia körülnézett, felmérve a modern, de minimalista
berendezést. A bútoraim többsége fekete vagy szürke volt. A fő
lakrészen anyám festményei borították a fehér falakat. Direkt
megkértem rá, hogy fessen különböző holdvariációkat éjszakai óceán
fölött.
– Rush, ez a hely… ez… – ámuldozott Gia.
– Köszönöm.
Nem tartott sokáig, mire észrevette a festményeket. Egyenesen
odasétált ahhoz, amelyiken a legkerekebb volt a hold.
– Anyukád csinálta ezeket?
– Igen – feleltem a nyomában.
– Fantasztikusak – húzta végig gyengéden az ujját a vásznon. –
Ennyire odavagy a holdért?
– Mondhatjuk, hogy bírom a holdat, igen. Mindig ott van nekem, és
van egy pici sötét oldala, ahogy szerintem nekem is. Megkértem
anyát, hogy fessen nekem különböző holdvariációkat az éjszakai
víztükör fölött.
Láttam Gián, hogy járnak a fogaskerekek a fejében, mintha
próbálna rájönni, miért szeretem a holdat. Talán igyekezett valami
összefüggést találni a függetlenség vagy a szeretet iránti vágyammal,
vagy valami hasonló hülyeség.
– Nos, határozottan úgy gondolom, hogy inkább a hold illik hozzád,
mintsem a nap.
– Azért, mert holdkóros vagyok? – vontam fel a szemöldökömet.
– Ja, igen – nevetett. – De a sötét, rejtélyes kisugárzása miatt is.
Gia tovább lófrált a házban, mit sem sejtve arról, hogy én már
nagyon indulni akartam.
– Nem bánod, ha körülnézek az emeleten?
Ebből már nem mászhattam ki, de valahol mélyen éreztem, hogy
mintha több mindent meg szeretnék mutatni neki most, hogy már itt
van az otthonomban. Válasz helyett csak biccentettem, hogy
kövessen felfelé a lépcsőn.
A hálószobámon átszambázva kivágta az ajtót, ami az emeleti
teraszra vezetett. Éppen készült alábukni a nap a szellőfodrozta
óceán fölött. Gia ott állt, magába szívva az esti levegőt és a látványt.
Pompásan nézett ki, ahogy fújta a haját a szél, miközben a vizet
kémlelte.
Mindketten csendben maradtunk egy darabig, a sirályokat
hallgatva, míg végül megszólalt.
– Ha itt laknék, biztosra veszem, hogy sohasem akarnék elmenni.
Eszembe jutott egy kép, ahogy Gia az ágyamhoz bilincselve nem
tud lelépni.
Az ember nem tehet a gondolatairól, igaz?
Amikor felém fordult, valamiért késztetést éreztem, hogy azt
mondjam:
– Nagyon csinos vagy. Ugye tudod?
Ez meg honnan jött?
– Lefogadom, hogy minden lánynak ezt mondod, akit felhozol ide.
Ritkán hoztam fel magamhoz nőt. Általában én mentem hozzájuk.
Vagy azon ritka alkalmakkor, amikor elkerülhetetlen volt, sohasem
hoztam fel őket a saját hálószobámba, ahonnan ez a terasz nyílt. A
földszinti vendég hálószobát használtam „szórakozásra”.
– Te vagy az első, aki valaha is itt állt.
– Ez most komoly? – ráncolta a homlokát.
– Igen. Zárkózott fickó vagyok. Még sohasem hoztam fel ide senkit.
Ez… itt az emeleten… olyan, mintha a szentélyem lenne.
– Akkor engem hogyhogy felengedtél?
– Csesszem meg, ha tudom. Szerintem… csak bízom benned,
vagy ilyesmi.
– Vagy ilyesmi? – vonta fel a szemöldökét.
– Ez olyasmi, amit én sem értek. Elveszítem a fejemet a
közeledben. Abban a pillanatban, amikor először megláttalak, elindult
bennem valami, aminek nem tudok gátat szabni.
– Hát akkor… ne szabj!
Közelebb araszoltam hozzá, hogy a füle mögé simítsak egy
hajtincset.
– Olyan, mintha egyszerre akarnálak megvédeni és letámadni.
Elfuserált egy dolog.
– Nem elfuserált. Aranyos.
– Nem tartanád aranyosnak, ha tudnád, mi jár éppen a fejemben.
– Szerintem van róla némi sejtésem.
Szörnyen meg akartam csókolni, de visszafogtam magam, és
helyette lepillantottam a telefonomra.
– Indulnunk kéne…
– Foglaltál asztalt?
– Aha. Lekéstük.
– Nem bánnád, ha inkább itt maradnánk ahelyett, hogy
odamennénk? – kérdezte habozva Gia. – Igazából nincs túl sok
kedvem étterembe menni. Így is olyan érzés, mintha egy étteremben
tölteném a fél életemet. Imádnám, ha csak kint ülhetnék ezen a
teraszon egy pohár borral. Esetleg rendelhetnénk valami kaját?
Ez pontosan úgy hangzott, mint amit én is szerettem volna, ha nem
vagyok olyan átkozottul betojva attól, hogy kettesben maradjunk.
– Semmi baj, ha inkább nem szeretnéd – folytatta, miután nem
válaszoltam.
– De, rendben – böktem ki. – Maradhatunk itt.
Így sokkal nagyobb kihívássá vált számomra az este.
 15. FEJEZET
Gia
Rush egy Margarita nevű olasz étteremből rendelt kaját, innen az
utcából.
Bort ittunk a padlizsános-parmezános garnéla scampihoz. Sokkal
lazábbnak tűnt, mint eddig.
A terasz brutál jól volt berendezve. Mindketten egy-egy kültéri
nyugágyon feküdtünk. Ő bort kortyolgatva cigizett, miközben borzolta
a haját az esti szellő. Már besötétedett, így jobban világított az égő
cigarettavége.
Jó félméternyi távolságot tartott tőlem egész este. Én viszont azt
kívántam, hogy bárcsak közelebb jönne, mert a tegnapi csókunk járt
a fejemben. Még sohasem csókoltak ilyen erővel és szenvedéllyel. El
tudtam képzelni, milyen lehet az ágyban.
Vacsora közben sok mindenről beszélgettünk, például a
gyerekkorunkról vagy egy kicsit a vállalkozásairól. Témák egész
széles skáláját sikerült lefednünk – kivéve azt, hogy mi is történik
pontosan közöttünk.
Most megint csak az óceánt bámultuk.
– Olyan nyugalmat érzek itt. Annyira békés – szólaltam meg.
– Még sohasem osztottam meg ezt a kilátást senkivel.
– Ezt még mindig nem hiszem el.
– Jó, hogy itt vagy – nyomta el a csikket, aztán a kezemért nyúlt. –
Nagyon jó.
Megszorítottam a kezét, de láttam az arcán, hogy valami miatt
aggódik.
– Mintha ez aggasztana egy kicsit – állapítottam meg. – Mi a baj
vele?
Sokáig hallgatott, mielőtt válaszolt volna.
– Ne tűrj el tőlem semmiféle szarságot, Gia! Rendben?
– Ez meg mit jelentsen?
– Ha rajtakapsz, hogy kezdem elcseszni, akkor tegyél helyre.
 Nyilvánvaló volt, hogy Rushnak mélyről jövő félelmei vannak, hogy
fájdalmat okoz nekem. Talán onnan ered, hogy az apja elhagyta az
anyját.
– Tudod, én is éppen akkora fájdalmat okozhatok neked, mint te
nekem. Jusson eszedbe, hogy egy olyan nő lánya vagyok, aki
elhagyta a férjét és a lányát. Bennem is lehet rossz vér. De nem
fogok aggódni emiatt. És nem félek tőled, Rush.
– Pedig kellene.
– Miért?
– Mert most nagyon rossz dolgokat akarok csinálni veled. Éppen
ezért haza kellene, hogy vigyelek.
– Nem akarok elmenni.
– Akkor mit akarsz, Gia? – kérdezte lángoló tekintettel.
Vakmerően felkeltem a nyugágyamról, odamentem az övéhez, és
lovaglóülésbe helyezkedtem az ölében.
– Ezt – jelentettem ki, mielőtt szívvel-lélekkel elkezdtem csókolni. –
Akarlak, Rush – suttogtam bele a szájába.
Tempósabbra váltott a csókunk, amikor hirtelen felemelt a
nyugágyról, és bevitt az ajtón az ágyához.
Letett, és fölém tornyosult.
– Lassan akarok haladni, Gia, de tényleg meg kell kóstolnom a
puncidat.
Lüktetni kezdtem a lábam között a szavaitól.
Rush lassan felemelte a ruhám alsó részét, és a lábam közé
hajtotta a fejét. Gyengéden csókolgatta a combomat.
Vonaglani kezdtem, mert képtelen voltam kordában tartani a
testem reakcióit.
– Lazíts! – mondta.
Esküszöm, hogy csillagokat láttam, amikor a nyelve hozzáért a
csiklómhoz. Felsikoltottam, és hátrabicsaklott a fejem a gyönyörtől.
Már remegett a lábam.
Közelebb húzott magához egy durva mozdulattal, és elmerült
bennem a szájával. A nyelve a csiklómat járta körül, miközben az
egész szájával kényeztetett.
Behunyt szemmel éreztem, ahogy belém csusszannak az ujjai. A
kezével dugott, és továbbra is falt engem.
 Nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan elélvezek. Már el is
kezdtek összehúzódni az izmaim a szája körül. Összesen egy percig
bírhattam. Nem is emlékeztem rá, mikor használta utoljára egy férfi a
száját arra, hogy örömet szerezzen nekem.
Sikoltva, és Rush hajába markolva jutottam el a csúcsra.
Teljesen elernyedtem, nem találtam a szavakat.
– Alig várom, hogy megdugjalak, Gia – emelte fel a fejét Rush,
hogy levegőt vegyen, és megnyalta az ajkát.
Csak úgy dudorodott elöl a farmerja. Tudtam, hogy feloldozásra
van szüksége, s alig vártam, hogy megadjam neki.
Megragadtam az övcsatját, és megpróbáltam lehúzni a sliccét, de
rátette a kezét az enyémre, hogy leállítson.
– Ma este nem. Tönkretennélek – ugrott fel hirtelen az ágyról. –
Mindjárt jövök.
Hosszú időre eltűnt. Miután előkerülve nyugodtnak tűnt, csak arra
tudtam gondolni, hogy biztos könnyített magán.
– Csússz odébb! – mondta, miközben átölelt.
Életem legjobb orgazmusával ajándékozott meg, most pedig
magához ölelt. Ennél jobb már nem is lehetett volna.
– Hiányzott ez. Hogy melletted aludjak – vallottam be.
– Csak egyszer csináltad, mégis hiányzott? – mormolta a
hátamnak.
– Azóta minden éjjel.
– Nekem is, Gia – csókolta meg gyengéden a hátamat.
Elöntötte a szívemet a melegség. Hihetetlenül biztonságban
éreztem magam a karjaiban. Szerintem jobban, mint életemben
valaha.
Végigsimított a karomon az ujjaival, ahogy ott feküdtünk
összebújva. Ellazulva és boldogan adtam át magam a pillanatnak,
hogy behunyt szemmel belevesszek az orgazmus utáni ködbe, ami
körülvett.
Egyszerre hullámzott a mellkasunk – éreztem az övét a hátamon –,
ez ringathatott álomba. Mert utána arra tértem magamhoz, hogy a
napsugarak melegét éreztem az arcomon, az ágy pedig üres volt
mellettem.
Nekidőltem az ajtófélfának a konyhában. Na, ehhez a reggeli
látványhoz hozzá tudnék szokni.
Rush a tűzhelynél állt, félmeztelenül és vizes hajjal, miközben
sütött valamit, aminek mennyei volt az illata, és zenére mozgott.
Furcsa volt, hogy countryzenét hallgat. Inkább heavy metálosnak
vagy ilyesminek gondoltam volna.
– Csak ott állsz és bámulsz, vagy idejössz adni nekem egy jó
reggelt csókot? – szólalt meg Rush anélkül, hogy megfordult volna.
– Honnan tudtad egyáltalán, hogy itt állok?
– Tükröződik – kocogtatta meg a tűzhely rozsdamentesacél-tetejét.
– Amúgy jól nézel ki abban.
A ruhámban aludtam el, és amikor megláttam Rush tegnapi pólóját
az ágy mellett a padlón, abba bújtam bele, miután megmosakodtam a
fürdőszobában.
– Jó reggelt! – ballagtam oda hozzá, s átöleltem a derekát.
– Jól aludtál? – hajtotta hátra a fejét, hogy meg tudjon csókolni.
– Nagyon jól. Arra sem emlékszem, mikor aludtam el. Nagyon
kényelmes az ágyad.
– Ja – kuncogott. – Az ágyam fárasztott le, nem pedig a szám a
puncidon.
– Mekkora tahó vagy!
Kitette a tojást a serpenyőből a tányérra, a kenyérpirítóból pedig
éppen ekkor ugrott ki egy elkészült szelet.
– Elfelejtettem, hogy itallal kell megvesztegetnem téged, hogy
csúnyán beszélj – kacsintott. – Menj, ülj le! Csinálok neked kávét, és
kitalálom, mit akarok hallani cserébe azért, hogy némi koffeinhez
juss.
Együtt ültünk le reggelizni. Nem tehetek róla, muszáj volt
legeltetnem a szememet Rush testén. Karcsú, mégis erős, izmos
alkat. Kidolgozott mellizmok, kockás has – talán nem is hat kocka
látszott, hanem nyolc… Biztos, hogy alkalomadtán fel akartam
fedezni az összes porcikáját a nyelvemmel. A karja pedig minden
egyes mozdulatnál megfeszült és elernyedt, amikor a kávéscsészét a
szájához emelte. Arról a vékony szőrcsíkról nem is szólva, ami a
köldökétől indulva eltűnt a melegítőnadrágjában.
 – Mi jár abban a flúgos kis fejedben ma reggel? – kérdezte, mert
rajtakapott, hogy bámulom.
– Csak szemügyre veszem az árut.
Erre felvonta a szemöldökét.
– Mi az? Te láthattál engem, mielőtt eldöntötted, hogy elhívsz
randira. Én viszont nem láthattalak téged – érveltem.
– Mikor láthattalak meztelenül? – került helyre a szemöldöke.
– A sárga bikiniben.
– Akkor nem voltál teljesen meztelen. Bár láttam valamennyit a
mellbimbódból, meg az egész fenekedet. Szóval majdnem.
Nem tudom, miért, de Rush közelében olyan vakmerőnek éreztem
magam.
– Nos, nem szeretnék sportszerűtlen lenni – villantottam rá egy
ördögi mosolyt, mielőtt kibújtam a pólóból, és ledobtam a földre. A
melltartómat a ruhámmal együtt otthagytam a hálószobában, így
csupán egy fekete csipketanga volt rajtam.
– Baszki – csattant Rush villája a tányéron. – Nem könnyíted meg
a helyzetet – nyelt egyet.
– Azt mondod, hogy kemény helyzetben vagy miattam? –
biccentettem oldalra ártatlanul a fejemet.
A mellemre szegeződött a tekintete. Szó szerint láttam, ahogy
sötétebb zöldre vált a szeme.
– Gyönyörű a melled.
– Köszönöm – kortyolgattam a kávémat. Igyekeztem
természetesen viselkedni.
– Szeretném megdugni.
Félrenyeltem a kávét, és egy részét ráköptem a tányéromra. Én
kezdtem a dolgot, de Rush kétségtelenül átvette az irányítást.
Hirtelen kiszáradt a szám, így most nekem kellett nyelnem egyet.
– Szeretnéd…
– Megdugni.
– Ööö… oké.
A nyakamra vándorolt a tekintete.
– Imádom a kulcscsontod – mutatott oda. – Olyan finom és nőies.
Tökéletes és bársonyos rajta a bőr.
– Köszönöm.
 – Rá fogok élvezni.
– Tessék?
– Az egész nyakadra. És megdugom a gyönyörű melledet.
– És mikor fog ez megtörténni? – fészkelődtem a széken.
– Amikor csak akarom – nézett rám huncutul csillogó szemmel.
Talán fel kellett volna kapnom a vizet azon, hogy egy pasi, akivel
még csak most kezdtem el járni, a reggelinél közölte velem, hogy
szeretne szexelni a mellemmel, majd a nyakamnál fejezné be, amikor
csak akarja, de a fenébe is… Benne voltam.
Összerezzentem, amikor Rush egyszer csak hátratolta a székét,
hogy felálljon.
Odajött hozzám, és lehajolt, hogy szájon csókoljon.
– Vedd vissza a pólót! Próbálok jó lenni.
Azzal felemelte a földről, és felém nyújtotta.
Fancsali képet vágtam.
– A ciciszexhez kell még legalább egy-két randi – közölte, mielőtt
sarkon fordult, és elindult kifelé a konyhából.
– Hová mész? Még be sem fejezted a reggelit.
– Használd a fantáziád, Gia! Én biztos, hogy használni fogom az
enyémet.

Rush hazavitt. Bár még nem álltam rá készen, hogy elváljak tőle,
tényleg írnom kellett egész nap, mielőtt este dolgozni indultam. Csak
üresbe rakta a kocsit a ház előtt ahelyett, hogy leparkolt volna.
– Ma este dolgozol, igaz?
– Hattól – bólintottam.
– Mi lenne, ha holnap csinálnánk valamit?
– Tizenegytől viszem a villásreggelis műszakot.
– Ismerem a főnököt. Biztos ad neked egy szabadnapot.
– Oké – mosolyogtam. – Mit szeretnél csinálni?
– Arra gondoltam, hogy elmehetnénk látogatóba az anyámhoz. Azt
akarja, hogy ismerkedjek meg valami seggfejjel, akivel jár, te meg
egyébként is látni szeretted volna a munkáit.
– Egy seggfejjel jár? – ráncoltam a homlokomat. – Honnan tudod,
ha még nem is találkoztál vele?
 – Az anyámmal jár – vágta rá Rush pókerarccal.
– És attól már rögtön seggfej, mert az anyukáddal jár? – nevettem.
– Seggfej pozícióból indul, és meg kell dolgoznia az előrejutásért.
Odahajoltam, hogy összeérjen az ajkunk.
– Szerencséd, hogy imádnivalónak tartom a védelmező oldaladat,
mert néhányan tényleg úgy gondolnák, hogy te vagy a seggfej.
– Menj írni, Shakespeare!
Végighúztam az orromat az orrán.
– Talán majd írok egy jelenetet, ahol a főhős a nyelvével dolgozik a
főhősnőn, ha már úgyis olyan szép emlékből tudok ihletet meríteni.
– Szállj ki a kocsimból, mielőtt megint le kell zuhanyoznom! –
mordult fel Rush.
– Később találkozunk, főnök! – nyitottam ki kuncogva az ajtót.
 16. FEJEZET
Rush
Másodjára is ki kellett volna vernem ma reggel.
Mivel életemben először hivatalosan is jártam valakivel, az ember
azt hitte volna, hogy baromira nem kell a saját kezembe venni a
dolgokat. Ki gondolta volna, hogy a járás napi több recskázást jelent?
Rápillantottam Giára az anyósülésen. Királykék selyem
overallszerűség volt rajta, kivágott vállakkal. Kilométer hosszú lába
volt benne, bársonyos bőre vonzotta a szemem. Arra is rá akartam
élvezni.
Beletúrtam a hajamba. Mi a fene üt belém, ha erről a lányról van
szó? Olyan édes és tiszta, én pedig azt akarom, hogy csúnyán
beszéljen, és jól megrontsam. Tegnap este nagyon igyekeztem
megtartani az illő távolságot az étteremben. De amikor lehajolt, hogy
felvegyen egy kupac étlapot, ami kiesett az irodámmal szembeni
raktárból, nem bírtam magammal. Kulcsra zártam az ajtót, és addig
szívogattam azokat a mesés melleit, ameddig azt nem hallottam tőle,
hogy alig várja, hogy érezze köztük a farkamat. És most, még az
anyám felé vezető úton is kurva nehéz volt visszafogni magam.
Gia lerúgta a szandálját, és felrakta a lábát a műszerfalra.
– Szóval anyukád abban a házban lakik, ahol felnőttél?
– Pontosan ugyanabban. Már harmincöt éve.
– Ez azt jelenti, hogy látni fogom, hol aludtál tinikorodban?
– Aha.
– Lefogadom, hogy kamaszként is megérted a pénzed. Lányokat
csempésztél fel a szobádba meg ilyesmi – fintorgott. – Most, hogy így
belegondolok, talán mégsem akarok oda bemenni.
– Ne már! Eljátszhatjuk, hogy megint tizennégy évesek vagyunk.
Letaperolnálak smárolás közben, és nekinyomnám a kígyót a
csípődnek.
– Tizennégy? – nevetett Gia. – Akkor kezdted el taperolni a
lányokat?
 A reakciójából ítélve jobban tettem, hogy nem osztottam meg vele:
inkább tizenkettő volt az.
– Akörül.
– Azta!
– Te hány éves voltál, amikor először letaperoltak?
– Tizennyolc.
Vetettem rá egy pillantást, hogy lássam, viccel-e. Nem viccelt.
– A tizennyolc egy kicsit késő ahhoz, nem?
– Lehet – vont vállat.
– A fiúk biztos loholtak utánad. Gondolom, hogy a késői kezdés
nem a lehetőség hiánya miatt volt.
– Nem. Sokszor hívtak randizni. Csak…
– Csak mi? – pillantottam rá megint.
– Nem tudom. Így visszatekintve szerintem lehet, hogy nem
akartam csalódást okozni az apukámnak. Az anyám felelőtlenül
viselkedett, hogy megszült engem, és lelépett. Apa nagyon sokat
beletett, hogy felneveljen engem. Egyszerűen nem akartam csalódást
okozni neki.
Az összes lány – felnőtt koromban pedig a legtöbb nő –, akivel
dolgom volt, pont az ellenkezőjét tűzte ki maga elé célként.
Bosszantani akarták az apjukat. Mindig is távol tartottam magam az
„apuci kicsi lánya” típusoktól, mert bemeséltem magamnak, hogy
prűdek. Úgy gondoltam, hogy nem tudnék megfelelni az
elvárásaiknak. Giának határozottan nagy elvárásai voltak, amitől
konkrétan összefostam magam.
– Láttam, apukád hogy néz rád, hogy hogyan viszonyultok
egymáshoz. Szerintem kizárt dolog, hogy csalódást tudnál neki
okozni.
– Mindegy – mosolygott. – Az eredeti témához visszatérve…
Egyetlen fiú sem taperolt le a szobájában. De megengedtem Robbie
Kravitnek, hogy benyúljon a pulcsim alá a hátsó sorban a moziban,
amikor végzősök voltunk a gimiben.
– Mennyire durva, hogy most azonnal be akarok húzni egyet
Robbie-nak?
– Hát akkor legalább már tudod, hogy éreztem magam az elmúlt
hónapban – vihogott. – Amikor nők ugrottak be az étterembe, hogy
apró bőrszoknyában felajánlkozzanak neked.
Ebbe bele sem gondoltam.
– Egyiket sem hívtam.
Gia egy pillanatra elcsendesedve kinézett az ablakon.
– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg végül.
– Ha egy nő megkérdezi, hogy kérdezhet-e valamit, akkor az
általában olyasmi szokott lenni, amire nem akarok válaszolni.
Ezen nevetett.
– Voltál valakivel, amióta megismerkedtünk?
– Nem.
Pedig majdnem eljutottam odáig azon az estén, amikor
belekeveredett abba a verekedésbe. De őszintén szólva erőt kellett
vennem magamon ahhoz, hogy ráírjak egy másik nőre, csak hogy
eltereljem a gondolataimat Giáról. Másrészt pedig kétlem, hogy
megtörtént volna a dolog, ha egyáltalán odamegyek.
– Együtt akartam lenni valakivel, mert azt hittem, hogy akkor
lekattanok rólad, de igazából sohasem tettem meg – folytattam.
Bólintott, ám nem szólt semmit. Amitől kurvára paranoiás lettem.
Neki van mit bevallania?
– Te voltál valakivel?
– Nem. Csak egyvalakivel az elmúlt egy évben. És ahogy már
elmondtam neked, óriási hiba volt. Magányos voltam, és bedőltem a
„kedves pasi” dumának, mert hiányzott, hogy közel kerüljek egy
férfihoz. De miután rossz telefonszámot adott meg, rájöttem, hogy a
szex nem adta meg a közelséget, amire vágytam.
– Most már abból a seggfejből is kiverném még a szart is, aki
szórakozott veled – ráztam a fejemet. – Több okból is. Az első, hogy
ő már lehetett benned, én pedig még nem.
Gia rátette a kezét a combomra, amitől kis híján sávot váltottam.
– Ezen változtathatunk, tudod? Nem én vagyok az, aki lassít a
tempón. Épp most mentünk el egy Holiday Inn előtt a legutóbbi
lehajtónál.
– Sírba teszel, te nő! – morogtam.
– Sziasztok! – nyitott ajtót anyám, és már át is ölelte Giát, mielőtt
egyáltalán tudomást vett volna rólam. – Úgy örülök, hogy itt vagytok.
Ők ketten rögtön elkezdtek bókolgatni egymásnak mindenféle
szarság miatt.
Imádom a nyakláncodat!
Nagyon jól áll neked a kék!
Új a frizurád?
– És velem mi lesz? – forgattam a szememet. – Csicskagyász
lettem?
– Óóó… – biggyesztette le az ajkát anya. – Az én kisfiam
elhanyagolva érzi magát? Gyere ide! Öleld meg a mamát!
Na, ez így meg erőltetett. De leszartam, mert az anyukám oltári jó
arc. Szorosan magamhoz öleltem, és baromi jó érzés volt.
Miután kibontakozott az ölelésből, olyan izgatottan nézett Giára és
rám, amilyennek még sohasem láttam. Néhányszor összecsapta a
tenyerét, mert alig tudta leplezni a lelkesedését.
– Gyertek csak, gyertek!
A ház, ahol felnőttem, kicsi volt: tipikus egyszintes épület,
amilyennel tele vannak a Long Island-i középosztály lakta környékek.
Anya viszont megtöltötte élénk színekkel és festményekkel, így
valamiért mindig nagyobbnak tűnt, mint a legtöbb barátom otthona. A
legjobb dolog, ami kisült a nagyapámtól kapott örökségemből, hogy
néhány éve ki tudtam fizetni a hitelt.
– Hűha, imádom ezt a helyet! – nézett körül Gia elkerekedett
szemekkel.
– Kicsit botcsinálta lakberendező vagyok. Folyton variálom a
színeket meg a bútorokat. Amikor Heathcliff még kicsi volt, előfordult,
hogy amikor elindult az iskolába, még bézs volt a fal, az ülőgarnitúra
meg piros, és mire hazajött, kék fal várta, a kanapéra pedig
tűzőgéppisztollyal raktam új huzatot.
– Heathcliff – eresztett meg Gia egy félmosolyt felém. – Olyan
viccesen hangzik, pedig tudom, hogy ez a neve.
– A rokonok közül van, aki Heathnek hívja. De az nekem mindig is
furcsa volt.
– Nem valakinek a tiszteletére kapta a nevét?
 – Az apám után – bólintott anya. – Jó ember volt. Heathcliff viszont
meg sem ismerhette. Meghalt, amikor várandós voltam.
– Részvétem.
– Köszönöm. Tényleg apára emlékeztet. Kemény fickó volt, kicsit
zsémbes néha, de a végletekig hűséges és védelmező.
– Az biztos, hogy a védelmező oldalát már észrevettem –
mosolygott Gia.
– Arra fogadni mertem volna. Gyere, hadd mutassam meg neked a
műtermemet, mielőtt Jeff ideér, hogy elvigyen minket a galériájába!
– Ti menjetek csak előre! – javasoltam. – Pár perc múlva jövök.
Csak kimegyek hátra, hogy gyorsan elszívjak egy cigit.
A két nő felém fordult, és egyszerre ráncolta a homlokát.
– Jobban örülnék, ha leszoknál, szívem – mondta anya.
– Én is – tódította Gia.
– Pont ez hiányzott – morogtam egyikről a másikra nézve. – Mint
két seggbe rúgás.

Jeff egyáltalán nem olyan volt, mint amire számítottam.

Inkább tűnt nagypapának, mintsem olyasvalakinek, akivel az
anyámnak járnia kéne. Habár most, hogy így belegondolok, anyám is
elég idős már a nagymamasághoz. Csak őt sohasem láttam öregnek,
mert nem úgy viselkedik, és annyira fiatalos.
Jeffnek ősz haja volt, napbarnított bőre mély ráncokkal, és
belebújós cipője. Nem is tudtam arról, hogy anya randizik, pláne nem
láttam azt, akivel együtt tölti az idejét, de inkább számítottam egy
menő fazonra, mint olyanra, aki már közelebb áll ahhoz, hogy csak
segítséggel tudjon járni.
– Szörnyen csendes vagy – jött hozzám Gia, amikor úgy tettem,
mintha tanulmányoznék egy festményt Jeff galériájában. Nekem egy
rakás festékpacának tűnt az egész, az árcédulán meg hétezer dolcsi
szerepelt.
– Te kifizetnél ezért hétezer dolcsit? – mutattam a pacára.
– Nekem nincs hétezer dollár a bankszámlámon – kuncogott. – De
ha lenne, nem erre pazarolnám el.
– Mire költenéd?
 – A szeptemberre.
– Szeptemberre?
– Aha – sóhajtotta. – A ház, amit bérlünk, húszezerbe kerül
havonta a nyári hónapokban, de szeptemberben csak a töredékébe.
Most jöttem rá, hogy már csak hat hetem maradt ott. Még nem állok
készen arra, hogy elmenjek – találkozott a tekintetünk.
Ja. Nem is fog elmenni, ha rajtam múlik. Én fenn tudtam tartani azt
az ingatlant a tavaszi és a nyári bevételből. De még túl korai lett
volna megkérni rá, hogy maradjon, és elmondani neki, hogy állom a
cehet.
– Na… és mit gondolsz az anyukád barátjáról? – bökött meg a
vállával.
– Szerintem kurva öreg.
– Melody azt mondta, hogy csak négy évvel idősebb nála –
nevetett Gia.
– Negyvennel látszik idősebbnek.
– Kit érdekel? Szerintem kedves fickó, és úgy tűnik, boldogok
együtt.
Odapillantottam a galéria túlsó végébe. Jeff és az anyám egy
festmény előtt álltak, és a férfi éppen mesélt neki valamit, miközben
rámutatott a műalkotásra.
Anya hátrahajtott fejjel felkacagott, nekem pedig megdobbant a
szívem.
– Igen, tényleg boldognak tűnnek.
– Tudod… – kezdte Gia. – Lehet, hogy az emberek ránk nézve is
úgy gondolják, hogy furcsa páros vagyunk. Te szét vagy tetoválva,
meg van ez a sötét és veszélyes kisugárzásod. Én egy szürke
kisegérnek látszom melletted.
– Te végképp nem vagy egy szürke kisegér – mértem végig tetőtől
talpig. – Talán inkább egy szexi könyvtárosnő, akit a fiúk szeretnének
megdönteni a polcok között. De nem egy szürke kisegér, bébi.
– Azt nem bánnám, ha te döntenél meg a polcok között. Sőt,
szerintem szuper lenne.
Megrándult a farkam.
Nyugalom!
 – Ó, igen? És mit szólnál egy galéria mosdójához, amíg az anyám
és a pasija a szomszéd teremben vannak? Milyen jól megismerheti
már az ember a fiának a barátnőjét, ha hallja a nyögéseit!
– Tapló – bökött oldalba a könyökével.
– Imádod, hogy az vagyok. Fogadjunk, hogy nedves a bugyid.
Meglepett azzal, hogy nyomott egy puszit az arcomra, mielőtt a
fülembe suttogta:
– Tényleg nedves. De nem attól, hogy azt mondtad, hogy meg
akarsz dönteni. Attól ázott el, hogy habozás nélkül a barátnődként
hivatkoztál rám. Tökre beindultam.
– Ó, tényleg? – karoltam át a derekát, hogy magamhoz húzzam.
Fülig érő szájjal bólintott.
– Gyere, barátnőm! Folytassuk ezt a műsort, és vacsorázzunk meg
az anyámmal meg a nagyapóval, hogy hazavihesselek, és a második
randi után eljussunk a második lépcsőfokig!
– A második lépcsőfokig? Mi a fene a második lépcső, ha nálad a
nyalakodás volt az első?

– Hogy haladsz a könyvvel, Gia? – kérdezte anya vacsora közben.

– Most már egy kicsit jobban megy. Mindennap egy kicsit
gyorsabban jönnek a szavak, és kezd kiforrni a szereplők
személyisége.
– Ez remek hír. Nálam gyakran kiderül, hogy egy festményt
elkezdeni a legnehezebb, de amint belevágok, elkap a gépszíj, és
elég gyorsan befejezem.
– Remélem, nálam is ez a helyzet. Baljósan közeleg a határidő.
– A fiam viszont… – mutatott rám anya – gyorsabban el tud
kezdeni egy festményt, mint bárki, akivel valaha is találkoztam. Csak
sohasem fejezi be egyiket sem.
– Te festesz? – kapta felém a fejét Gia.
– Régen – vontam vállat. – De már évek óta nem. Kiderült, hogy
jobban be tudom fejezni mások bőrén, mint a vásznon.
– Nem is tudom, miért nem állt még nekem össze a kép. Az
anyukád művész, te pedig tetoválásokat készítettél. Hát persze hogy
a festéshez is van tehetséged. Megvan valami a régi munkáidból?
 – Valahol a szekrényben.
– Nagyon szeretném látni őket.
– Ööö… – nézett anya egyikünkről a másikra. – Rush művészete
egy kicsit más, mint az enyém.
– Hogyhogy?
– Én nem tájképeket festek – pillantottam rá anyára.
– Na, most kíváncsivá tettél.
– Jeff is fest – tette hozzá anya.
– Már nem olyan gyakran – magyarázta Jeff. – Tizenöt éve vettem
a galériát, amikor visszavonultam a festészettől. De nagy ritkán még
mindig elkap az ihlet, és leülök a jó öreg vászon elé. Bár mostanra
berozsdásodtam egy kicsit.
– Jeff szerénykedik – áradozott anya. Még csak akkor láttam
ilyennek, amikor rólam beszélt. – Fantasztikusan fest. Az egyik képe
ma ki volt állítva a galériában.
– Melyik? – kérdeztem.
– Az a címe, hogy Tintapaca.
Hirtelen találkozott a tekintetünk Giával, és mindketten a szánkhoz
emeltük a poharunkat, hátha sikerül vele leplezni a gúnyos
vigyorunkat.
A vacsora és a kávé után – ami rohadtul kevésbé volt fájdalmas
anyám pasijának a társaságában, mint amire számítottam –
elindultunk kifelé a parkolóba. Anya és Gia még beszélgettek néhány
percig, és anya megígérte, hogy eljön majd egy hosszú hétvégére,
mielőtt véget ér a nyár.
Jeff a szemembe nézve határozottan kezet rázott velem.
– Az édesanyád különleges nő. Rengeteget számít neki a
véleményed. Szeretnélek jobban megismerni. Talán az egyik
hétvégén leugorhatnék golfozni.
– Persze. De nem vagyok túl jó a golfban. Lényegében elütöm a
labdát olyan messzire, amennyire csak lehet, hogy a legnagyobb
távolságot tudjam le.
– Helyes – mosolygott Jeff. – Én is pancser vagyok benne. Egy óra
a gyakorlópályán, és aki messzebbre üti, annak végül nem kell
fizetnie a sörért?
– Szuper ötlet.
 Lehet, hogy nagyapó nem is olyan vészes.
A hazaút mintha örökké tartott volna, mert alig vártam, hogy
kettesben maradjunk, és rátehessem a kezemet Giára. Még mindig
úgy gondoltam, hogy nem kéne előadnunk a fő műsorszámot, de
kurvára nem akartam takarodót fújni anélkül, hogy ne szórakoztunk
volna legalább egy kicsit.
Az autópályáról lehajtva a környékünk felé vettem az irányt.
– Haza akarsz ugrani valamiért?
– Kicsit elbizakodott vagy, nem? – húzódott imádnivalóan gúnyos
vigyorra a szája. – Előre feltételezed, hogy felmegyek hozzád, és ott
maradok éjszakára?
– Marhára lefogadom, hogy igen. Tökéletes úriemberként
viselkedtem egész este. Ennek a szarságnak vége, amint odaérünk
hozzám. Mocskos dolgokat fogok művelni veled, és imádni fogod.
– Jesszusom, Rush… – nyelt egyet Gia.
– Jobban szeretem, ha istenemnek szólítasz. Úgy, hogy jaj,
istenem! Jaj, istenem!
– Mekkora tapló vagy!
– Valóban. De haza akarsz ugrani valamiért? Csak mert balra kell
fordulnom, ha igen.
– Nem, köszi!
– Semmi gyógyszer vagy ilyesmi? – vetettem rá egy oldalpillantást.
– Gyógyszer? – kérdezett vissza, mert eleinte nem értette, mire
gondoltam, de aztán leesett neki. – Ja! Nem, már nem szedek
tablettát. Már több mint egy éve abbahagytam, amióta… tudod, nem
voltam aktív. De gondolom, hogy újra kéne kezdenem.
Újabb ok arra, hogy lassítsunk a tempón. Végképp nem hiányzott,
hogy elcsesszem ennek a lánynak a még csak most kezdődő életét
azzal, hogy felkoppintom. Márpedig biztosra vettem, hogy ha végre
benne lehetek majd, akkora patront kap tőlem, hogy túlcsordulna a
gumin.
– Ha nem bánod, hogy szedd, akkor úgy biztonságosabb lenne.
– Nem, nem bánom. Ráadásul akkor tudunk…
– Fullosan kefélni?
– Azt akartam mondani, hogy akkor anélkül tudnánk szeretkezni,
hogy abba kellene hagyni a gumifelhúzás kedvéért – pirult el. – De
igen.
Megkeményedett a farkam a gondolattól, hogy korlátok nélkül
lehetek majd benne. Padlógázzal tettem meg az út hátralévő részét,
és lényegében odaszaladtam vele a bejárati ajtóhoz, és odabent
ledobtam a kulcscsomómat az asztalra.
– Helyezd magad kényelembe! Gyorsan le kell zuhanyoznom.
– Segítsek? – kapta el a kezemet, mielőtt elrohanhattam volna.
– Te kinyírsz engem – morogtam.
 17. FEJEZET
Gia
Kezdett eluralkodni rajtam az idegesség, amikor meghallottam, hogy
Rush elzárta a csapot a fürdőszobában. Kibújtam az összes
ruhámból, jól bekentem olajjal a mellemet, és elhelyezkedtem az ágy
sarkában, hogy ott várjam. Ez lesz az első alkalom, amikor egy férfi a
dekoltázsomban leli majd örömét, és nem igazán tudtam, milyen
testhelyzet lenne rá a legalkalmasabb. Valami azt súgta, hogy Rush
pontosan tudja ennek a menetét, hiszen már fantáziált arról, hogy
velem csinálja.
Egy törülközővel a derekán jött ki a fürdőszobából, és éppen lefelé
nézett, miközben egy másikkal a haját törölgette. Megdermedt,
amikor felpillantott, és meglátott engem. Pont olyan feszültség áradt a
lángoló tekintetéből, amilyet én is éreztem. Rush tudta a módját, hogy
gyönyörűnek és kívánatosnak érezzem magam – anélkül, hogy egy
szót is szólna.
– Vettem egy kis olajat az éjjeliszekrényről – nyomtam össze a
mellemet.
Sokáig bámult. Olyan érzésem támadt, hogy próbálja magát féken
tartani. A dudorodó törülközőjére tévedt a tekintetem. Egyáltalán nem
sikerült neki. Ösztönösen megnyaltam az ajkamat, és amikor
felnéztem, láttam, hogy engem figyel.
Kis híján elállt a lélegzetem, amikor fogta, és ledobta magáról a
törülközőt a földre.
Jesszusom!
Hosszú.
És vastag.
És fantasztikusan kemény.
Szikrázott a levegő a szobában, ahogy egymásra néztünk.
– Csússz az ágy közepére! – szólalt meg rekedten. – Feküdj a
hátadra!
Miután elhelyezkedtem, odajött az ágy széléhez, és lenézett rám,
miközben megmarkolta a farkát.
 – Épp most élveztem egy hatalmasat a zuhany alatt arra, hogy
elképzeltem ezt.
Lángolt az egész testem. Jobban beindultam a puszta gondolattól,
hogy mi fog történni, mint magától a szextől valaha. Rush felemelte
az egyik lábát, hogy rátérdeljen fölöttem az ágyra. Összenyomtam a
mellemet, hogy felkínáljam neki. Egymás szemébe néztünk, ahogy
egy csípőmozdulattal odatette a farkát a mellem közé.
Behunyt szemmel igyekezett tartani magát egy pár másodpercig.
Aztán elkezdett vadul mozogni. Olyan szorosan összenyomtam a
mellemet, ahogy csak bírtam, miközben oda-vissza járt közte a
hatalmas farka.
– Baszki. Baszki! Őrült jó a melled. Teljesen be foglak teríteni. Azt a
bársonyos bőrt a nyakadon, a gyönyörű kulcscsontodat. Az egész
testedet össze akarom mázolni… megjelölni, hogy az enyém vagy.
Nyeltem egyet. Jézusmária! Imádtam, hogy ennyire birtokolni akar
engem, mintha nem tudna uralkodni magán, és szinte állatias módon
akarná uralni a testemet.
Kinyitotta a szemét, és lenézett.
– Baszki… milyen gyönyörű! Milyen tökéletes.
A látvány, ahogy elragadta az orgazmus, a legfenségesebb dolog
volt, aminek valaha is tanúja voltam. Megvonaglott az arca,
megfeszültek a hasizmai. A nevemet nyögte olyan szexi hangon,
hogy én is közelebb kerültem az elélvezéshez. Pontosan úgy történt,
ahogy mondta: beterítette a nyakamat.

Rush gondoskodása utána is megmutatkozott. Meleg törülközővel

megtisztogatott, aztán újabb nyelvjátékkal viszonozta a szívességet.
Ezúttal viszont nem dőltem ki rögtön a fáradtságtól. Míg Rush elaludt,
én ébren maradtam. Mindenfélén cikáztak a gondolataim: onnantól
kezdve, hogy mi lesz, ha összetörik a szívem, egészen odáig, hogy
vajon milyen lehet vele az „igazi” szex. Az utóbbiról eszembe jutott a
korábbi beszélgetésünk és a ciklusom, hogy mikor kezdhetem újra a
tablettát.
Nem kellett volna már megjönnie?
 Vajon nem lenne-e baj, ha Rush ezen a héten akarna szexelni?
Ebben a pillanatban – az éjszaka közepén, Rush ágyában – jöttem
rá, hogy nem is emlékszem, mikor volt utoljára rendes menstruációm.
A múlt hónapban olyan enyhe, pecsételő vérzés jelentkezett, de
gondoltam, hogy az lehetett a menzeszem.
És most késik.
De mennyire?
Pánikba estem.
Nem lehetett sokkal régebben, mint egy hónapja.
Ugye?
Hirtelen tényleg elkezdtem pánikolni. Egyébként a telefonomon
szoktam vezetni a menstruációs naptáramat. Muszáj tudnom.
Azonnal meg kellett néznem a telefonomat, hogy lássam, mikor írtam
be utoljára.
Rush még mindig húzta a lóbőrt, miután lefejtettem magamról a
karját, és odamentem a földön heverő táskámhoz.
Elővettem a telefonomat, és megnyitottam rajta a naptárat.
Visszagörgettem a napokat, hogy lássam, mikor jegyeztem be
legutóbb a menstruációmat.
A múlt hónapon áthaladva rádöbbentem, hogy akkor nem volt
bejegyzés. Éreztem, hogy gyorsabban ver a szívem, de csak akkor
kezdtem tényleg kiakadni, amikor megállt az ujjam a legfrissebb
bejegyzés fölött. A legutóbbi rendes menstruációm több mint két
hónapja volt.
Nem lett volna annyira aggasztó a dolog, ha nem szexeltem volna
pont előtte – akkor volt az egyéjszakás kalandom azzal a pasival a
Heightsból.

Másnap reggel minden erőmmel próbáltam megőrizni a nyugalmamat

a Rushsal töltött hátralévő időben. Semmi értelme nem lett volna
kiborulni vagy meggondolatlan következtetéseket levonni konkrét
válasz nélkül.
Rush hazavitt, hogy elvileg tudjak írni.
De szó sem volt írásról. Szerintem a szobám falát bámultam
órákon át.
 A naplementés festményre tévedt a tekintetem, amit Rush
anyukája adott nekem. Az a kép korábban olyan sok örömöt jelentett
nekem, most viszont csak színtiszta szomorúságot éreztem miatta:
eszembe juttatta mindazokat a dolgokat, amikből kimaradhatok – egy
egész életnyi lehetőséget, ami talán sohasem valósulhat meg.
Ma este megint találkozom Rushsal, és nem tudtam, hogy fogok a
szemébe nézni, ha nem tudom biztosra. Mégsem bírtam rávenni
magam, hogy elmenjek a boltba, és vegyek egy terhességi tesztet.
Hogy hozhattam magam ilyen helyzetbe, hogy ez egyáltalán
bármilyen szinten is lehetséges? Egész életemben mindent
megtettem azért, hogy józan döntéseket hozzak.
A Harlannal töltött éjszaka azon kevés alkalmak egyike volt, amikor
tényleg elcsesztem. Hiszen még csak azt sem tudom, hogy mi a
vezetékneve, vagy hogy tényleg Harlannak hívják-e. Akkor sem
léphetnék vele kapcsolatba, ha akarnék. Sebezhető és lehangolt
voltam a karrierem miatt, amikor találkoztunk: elterelte a figyelmemet,
és szó szerint lebűvölte rólam a bugyit. De óriási hiba volt.
Felfoghatatlan, hogy egyetlen rossz döntés egész életre szóló
felelősségvállalást jelenthet.
Még magamról is alig tudtam gondoskodni. Nem álltam készen
arra, hogy egyedülálló anya legyek.
Apának megszakadna a szíve.
És ez a fejlemény biztosan véget vetne a kapcsolatomnak Rushsal.
Még így is habozott egy kapcsolattal járó elköteleződés miatt,
nemhogy egy olyan nővel, aki egy másik férfi gyerekét várja. Egy
olyan férfiét, aki eltűnt.
Mindkét kezemet az arcomra téve felidéztem a tegnap estét, hogy
milyen fantasztikus volt Rushsal lenni. Nagyon kezdtem beleesni.
Tudtam, hogy lassabbra fogja velem a tempót, mint amihez
hozzászokott. És ettől csak még jobban kívántam. Nagyon akartam
őt, minden lehetséges módon. Most pedig lehet, hogy egyetlen részét
sem kaphatom meg. Hacsak nem negatív az eredmény, talán
sohasem tapasztalhatom meg, hogy milyen igazán együtt lenni vele.
Muszáj tudnom.
Komolyan tartottam tőle, hogy szívrohamot kapok, ha pozitív az
eredmény. Nem tudtam, hogy képes vagyok-e egyedül megcsinálni a
tesztet. Fontolóra vettem, hogy megosztom a titkomat Riley-val.
Ha most bent van a szobájában, elmondom neki. Ha nincs, akkor
az egy jelzés nekem odafentről, hogy tartsam meg a dolgot
magamnak.
Riley a fésülködőasztal előtt ült, és éppen hullámokat sütött elöl a
hajába, amikor megzavartam.
Ahogy ott álltam az ajtóban, rögtön látta az arckifejezésemen, hogy
valami baj van.
– Történt valami? – tette le a sütővasat.
– Riley, meg kell ígérned nekem, hogy egy szót sem szólsz
senkinek – jelentettem ki határozottan.
– Mi a… Rush csinált valamit?
– Nem, nem. Rush, ő… fantasztikus. Ennek semmi köze hozzá –
ültem le Riley ágyára, hogy rögtön rátérjek a tárgyra. – Emlékszel az
egyéjszakás kalandomra azzal a pasival a Heightsból?
– Aki rossz számot adott meg neked, aha.
– Na, attól tartok, hogy talán nem csak egy rossz számot kaptam
tőle.
– Elkaptál valamit? – kerekedett el a szeme?
– Nem – ráztam a fejem. – Legalábbis remélem, hogy nem.
– Akkor?
– Múlt hónapban pecsételő vérzésem volt, most pedig késik.
– Jaj, istenem! – kapta a szája elé a kezét.
– Félek, Riley – remegett a hangom. – Nagyon félek.
– Rush tudja?
– Persze hogy nem. El sem tudom képzelni, hogyan reagálna.
Teljesen váratlanul érné a dolog. Nagyon közel kerültünk egymáshoz.
Annyira, hogy szerintem én…
Nem tudtam kimondani a szót, pedig a szívem mélyén éreztem.
– Beleszerettél – olvasott a gondolataimban Riley.
Igen.
Könnyek folytak végig az arcomon, és csak némán bólintottam.
Teljesen szétestem.
– Gyere ide! – jött oda az ágyhoz Riley, és átölelt.
– Meg kell tudnom, de félek.
Vett egy mély lélegzetet, és lassan kifújta a levegőt.
 – Oké. Tudod, mit? Te itt maradsz. Próbálj nem pánikba esni!
Elmegyek a boltba venni egy tesztet. Vicces, de amúgy is el kell
ugranom gumiért a ma esti randihoz.
– Rendben – szipogtam.
– Akkor lesz érdekes a dolog, amikor a pénztáros beüti nekem a
gumit és a terhességi tesztet – vigyorgott.

– Attól, hogy bámulod a dobozt, még nem fog megoldódni a helyzet.

Csak egyféleképpen derülhet ki – mondta Riley.
– Tudom.
Feltápászkodtam az ágyról. Kisomfordáltam a fürdőszobába, ahol
kábán kibontottam a dobozt, követtem az utasításokat, és rápisiltem
a tesztre.
Zakatoló szívvel mentem vissza a szobába, ahol Riley várt, és
kifújtam magam.
Odaült mellém az ágyra.
– Csak lélegezz, Gia! – simogatta a hátamat.
– Öt perc – sóhajtottam.
Csilingelt egyet a telefonom. Majdnem betojtam tőle, mert annyira
kiéleződtek az idegeim.
Érte nyúlva láttam, hogy Rush írt.

Rush: Emlékszel, hogy tegnap este együtt akartál velem zuhanyozni… de én nem
engedtelek? Hmm, szerintem ma este kellene rá sort keríteni. Nem megy ki a fejemből
a kép, ahogy beszappanozom azokat a mennyei ciciket, de csak miután megint
közéjük férkőzhetek. Benne vagy?

Ez az üzenet egyébként izgalmat ébresztett volna bennem a ma

estével kapcsolatban. Most viszont elmondhatatlan fájdalom öntött el
helyette. Máris úgy éreztem, hogy keserűséget okoztam neki. Nehéz
volt elképzelni, hogy Rush nincs többé a közelemben. Azonnal
magáévá tette az életem minden mozzanatát, amint
megismerkedtem vele.
Szerintem vissza kéne írnom.

Gia: Máris hiányzol.

 Fogalma sem volt a mondat mélyebb jelentéséről. Máris hiányzott
nekem, pedig tudtam, hogy perceken belül örökre elveszíthetem.
Már eltelt annyi idő, hogy meg lehessen nézni a tesztet. Megvan az
eredmény. Csak nem bírtam rávenni magam, hogy visszamenjek a
fürdőszobába.
– Akarod, hogy megnézzem? – kérdezte Riley.
Idegesen nyeltem egyet, és beletöröltem a combomba a
tenyeremet.
– Igen. Légyszi…
Riley a folyosón keresztül átment a fürdőbe. Mintha ez lett volna
életem leghosszabb fél perce.
Úgy jött vissza, hogy piros volt az arca. Baljósnak tűnt.
Meg sem kellett szólalnia.
Tudtam.
Csilingelt a telefonom.

Rush: Elcsesztél engem, Gia. Megőrülök érted.

Mintha kést döfött volna a szívembe. Nem is írhatta volna

rosszabbkor.
Kábán behunytam a szememet, Riley pedig oldalról átölelt.
Miközben vállára hajtottam a fejemet, tudtam, hogy el kell majd
mondanom Rushnak. De még egyetlen éjszakára szükségem van.
Még egy éjszakára, ami csak rólunk szól Rushsal.
Egy éjszakára, mielőtt biztos, hogy elveszítem.
 18. FEJEZET
Rush
Gia ragaszkodott hozzá, hogy maradjunk itthon ma este. Azt mondta,
hogy nincs túl jól, és szeretné nálam, velem tölteni az időt.
Eszem ágában sem volt tiltakozni. Egy hosszú nap után, amikor
több ingatlanhoz is el kellett ugranom, és foglalkozni az
alvállalkozókkal, semmi másra nem vágytam, mint hogy lazuljak a
csajommal.
Hűha!
A csajom.
Baszki. Tényleg erre gondoltam?
Tényleg.
Gia az én csajom.
Mi ütött belém, hogy igazából odavagyok az elköteleződés
gondolatáért? Vagy inkább a kikötözésért. Mindegy. A lényeg, hogy
sohasem akartam kötődni, amíg ő képbe nem került, és megtanított
rá, hogy egyszer mindennek eljön az ideje.
Hú, a rohadt életbe!
Nem is emlékszem, mikor volt utoljára barátnőm. Biztos a gimiben,
de a kapcsolataim már akkor is rövid életűek voltak. Régen úgy
gondoltam, hogy nem akartam. Most viszont rá kellett jönnöm, hogy
csak nem találkoztam a megfelelő emberrel.
Gia ragaszkodott hozzá, hogy a saját kocsijával jöjjön. Részemről
ez oké, mert így maradt még egy kis időm, hogy készítsek valami
ennivalót kettőnknek. Szarrá tudtam pácolni valami zöldséget meg
húst, ráhúztam őket a nyársra, aztán odalöktem a grillsütőre.
Csináltam mellé piláfot a rizsfőzőben, és bedobtam egy kis
fokhagymás kenyeret a sütőbe. Előtte beugrottam az italboltba, hogy
hozzak Gia kedvenc Moscatójából. Ettől biztos javult egy picit a
faszkalap megítélésem.
Amikor kopogott, letettem a sörömet, hogy ajtót nyissak.
Hullámzó mellkassal állt az ajtóban. Feszültnek tűnt. Piros váll
nélküli ruha volt rajta, a kipirult bőre pedig úgy nézett ki, mintha
versenyezni akarna a ruha árnyalatával.
– Szia! – emelte fel a kezét.
Magamhoz húztam, hogy megöleljem, amiből az lett, hogy
felemeltem a földről, és körém fonta a lábát. Olyan eszelősen
csókoltam, hogy leettem róla az összes áttetsző szájfényt.
Letettem, és kénytelen voltam észrevenni, milyen jó a melle.
Hatalmasnak tűnt, mintha ki akarna buggyanni abból a ruhából.
– Hiányoztál ma – szólaltam meg.
Papucs.
– Te is hiányoztál nekem.
Amikor nagy nehezen végre levettem a melléről a tekintetem, és az
arcára néztem, észrevettem, hogy mintha könnyes lenne a szeme.
– Te… sírsz? – ráncoltam a homlokomat.
– Nem tudom, mi ütött belém – szipogta. – Csak hirtelen
eluralkodtak rajtam az érzelmek. Ne haragudj! Néha megesik velem.
Csak úgy. Jól vagyok – törölgette a szemét. – Igazából nagyon
boldog vagyok. Komolyan.
Nem tudtam, mit gondoljak erről. Csak azt tudtam, hogy megint
meg kell ízlelnem az ajkát. Megsimogattam az arcát, és magam felé
fordítottam a száját.
Gia vett egy mély lélegzetet.
– Valami nagyon finom illatot érzek.
– Sütöttem magunknak egy kis vacsorát. Gondoltam, ideje, hogy
lecsekkold a kolbászomat – kacsintottam.
Miután nem nevetett ezen – sőt, egyáltalán nem is reagált sehogy
–, tudtam, hogy valami még mindig aggasztja. Egyáltalán nem vall
Giára, hogy ne vágjon vissza valamivel.
A derekára tettem a kezemet, hogy lassan közelebb húzzam
magamhoz.
– Biztos, hogy jól vagy?
– Igen – mosolygott.
Végül a teraszon vacsoráztunk meg. Felfaltuk a steakfalatokat, a
gombát, a paprikát, a hagymát és a cukkinit. Gia azt mondta, hogy
nincs kedve borozni, ami furcsa volt.
Úgyhogy megpróbáltam valami mással kínálni.
 De még az sem működött, hogy egy csúnya szót kértem tőle egy
Cosmóért cserébe.
Együtt néztük a naplementét, miközben én bort kortyolgattam, ő
pedig vizet ivott. Kezdett a mi kis időtöltésünkké válni, hogy a
teraszomon időzünk.
Vacsora után Gia a lábam közé ült, úgy bámultuk a sötét óceánt.
– Mindent tudni akarok rólad, Rush – mondta hirtelen, ahogy fújta a
haját a szellő. – Nem akarok kihagyni egyetlen apróságot sem.
– Erre rengeteg időnk van, nem?
– Senki sem tudhatja, mennyi ideje van – fordult hátra egy
pillanatra.
– Oké, Morbid kisasszony – szorítottam magamhoz. – Mit akarsz
tudni? Válaszolok. Bármire a világon. Hajrá!
– Mi a kedvenc színed?
– Fekete.
– Nem lep meg. Illik hozzád – kuncogott. – Ööö… hogyan látod
magad tíz év múlva?
– Ez azért nem kis váltás…
– Tudom. Csak felteszem azokat a kérdéseket, amik eszembe
jutnak.
Elgondolkodtam, mielőtt feleltem volna.
– Tényleg nem tudom, Gia. Tudom, hogy a tipikus válasz, amit
legtöbben adnának, az… házasság, gyerekek, kutya meg ilyesmi. De
én nem olyan vagyok, mint a többség. Én sohasem így láttam az
életemet. Mostanában viszont kezdek rájönni, hogy talán mégsem
azt akarom, amiről korábban gondoltam, hogy akarom. Nincs tiszta
képem arról, hogy mi lesz tíz év múlva, vagy akár holnap –
mormoltam a tarkójának. – Remélem, hogy kibírod mellettem addig.
Megfordult, és szavak nélkül, egy csókkal válaszolt.
– Hány nővel voltál eddig? – bukott ki belőle a kérdés.
Tudhattam volna, hogy ez egyszer előkerül majd.
– Miért akarod egyáltalán tudni?
– Morbid kíváncsiság, asszem’.
Felsóhajtottam.
– Őszintén nem tudom. Sohasem számoltam – válaszoltam, de
mégis mondani akartam neki egy számot, ezért becslésbe
bocsátkoztam. – Ha tippelnem kéne, akkor talán ötven.
– Hűha! Oké.
– Hűha? – utánoztam. – Mondd el, mit gondolsz!
– Tényleg nem tudom, mire számítottam. Azt hittem, hogy akár
még több is lehet ennél.
Nem tudtam, hogy akarom-e hallani a választ, de azért én is
feltettem a kérdést.
– Hány férfival feküdtél le?
– Öttel – mondta habozás nélkül.
Hirtelen úgy éreztem, hogy ki akarok nyírni öt pasast, akikkel még
csak nem is találkoztam soha.
– Az nem olyan rossz.
– Annyi, amennyi. Nem?
– Aha.
Még mindig féltékeny voltam egy kicsit, ami hülyeség.
– Voltál valaha szerelmes? – folytatta némi habozás után Gia.
Az biztos, hogy az összes nagy kérdést nekem szegezte ma este.
Csak egy párkapcsolat volt eddig az életemben, amiben valaha is
közel kerültem a szerelemhez. Mivel ma este úgyis megnyíltunk
egymás előtt, úgy döntöttem, hogy elmesélem neki a történetet.
– Egy Beth nevű lánnyal voltam hozzá a legközelebb. Ő volt
gyerekkoromban a legjobb barátom. Az apja szinte mintha az én
apukám is lett volna. Patnek hívták. Nagyon jó fej fazon volt, és
mindig hozzá fordultam tanácsért, tudod… fiús dolgokban.
Borotválkozás meg ilyesmi. Mindegy, szóval néhány háznyira laktak
tőlünk.
– Hogy nézett ki a lány?
– Barna volt a haja, de nem olyan sötét, mint a tiéd. Csinos volt.
Szemüveget is hordott, mint néha te is. Közel álltunk egymáshoz. De
egyáltalán nem tekintettem rá nőként, egészen kábé tizenhét éves
korunkig.
– Mi történt akkor? – nyelt egyet Gia.
– Bárcsak tudnám, mi volt a fordulópont! Szerintem csak a tini
hormonok tették a dolgukat. Nem igazán gondoltam, hogy ez valaha
is megtörténhet közöttünk. Sohasem akartam odáig jutni vele. Mégis,
egyik este… megtörtént. A szexnél kötöttünk ki, és nagyon
megterhelte a kapcsolatunkat.
– Jaj… – sóhajtott fel Gia.
– Semmiképpen sem álltam készen semmi komolyra. Ő utána
többet akart, én pedig nem tudtam elköteleződni olyan fiatalon. De
tényleg fontos volt nekem. És mindig is bántam, hogy fájdalmat
okoztam neki. Gyerekek voltunk. És ő lényegében családtag. Utána
már semmi sem volt olyan, mint régen.
– Most merre van?
– Miután leérettségiztünk, az apja Arizonában kapott állást. Amikor
az apja és a tesója kiköltözött oda, követte őket, pedig elég idős lett
volna ahhoz, hogy egyedül is megálljon itt a lábán, ha akar.
Szerintem, ha könyörögtem volna neki, hogy maradjon, akkor maradt
volna. De mint mondtam, még nem álltam rá készen. Szóval
elköltözött.
– Azóta beszéltél vele egyáltalán?
– Kapcsolatban maradtunk. Ő már férjhez ment, gyereke is van.
Tehát minden úgy alakult, ahogy kellett.
– Fogadni mernék, hogy még mindig fantáziál rólad – mosolygott
Gia.
– Ó, igen? – húztam magamhoz. – Ezt meg miből gondolod?
– Mert én el sem tudom képzelni, hogy szexeljek veled, aztán
megint csak barátok legyünk.
– Hát emiatt nem kell aggódnod. Egyáltalán nem akarok veled csak
barátkozni, soha többé. Mert maximálisan tisztátalanok veled a
szándékaim, és nem tervezem, hogy ez valaha is megváltozna –
kacagtam.
Megsimogatta a hajamat, aztán feltett még egy kérdést. Olyat,
amelyiktől egy kicsit leesett az állam.
– Hiszel Istenben?
Bonyolult, hogy mit érzek ezzel kapcsolatban. Igyekeztem a tőlem
telhető legjobb módon elmagyarázni, hogyan látom a dolgokat a
spiritualitás terén.
– Igen, hiszek. Legalábbis hiszek abban, hogy egy felsőbb erő
vigyáz ránk. De az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, hogy nem
kell mindent tudnunk. Bárki, aki azt állítja, hogy pontosan érti, hogyan
működik ez az összetett univerzum, egy kicseszett hazudozó. Vagy
csak elhiszi, amit akar. Mindannyian próbálunk a lehető legjobban
boldogulni azzal a tudással, amink van, és van mellé egy kis
vakhitünk is. Mindennap kapunk jeleket, amik elárulják, hogy jó úton
haladunk-e. Elénk teszik az embereket és a lehetőségeket. Ismerős
az érzés, amikor valami nagyon a helyén van az életedben? Mintha
végre jönne egy szerencsés csillagállás? Azt a bizalmat, amikor
érzed, hogy az univerzum pont azt adja meg neked, amire szükséged
van… még akkor is, ha te magad rá sem jöttél, hogy szükséged van
rá?
– Igen.
– Na, nekem ez jelenti Istent.
Gia csöndben maradt, emésztette a válaszomat. Ha már ennyire
megnyíltunk, valamiért késztetést éreztem rá, hogy megosszak vele
valamit, amit még az anyámon kívül senkivel sem osztottam meg.
– Mutathatok neked valamit? – böktem meg gyengéden.
– Aha.
Kézen fogva odavezettem az egyik szobához a ház végében. Az
adott otthont a saját alkotásaimnak és a tetoválógépemnek, amitől
sohasem váltam meg. Még mindig varrtam mintákat, lényegében
szájról szájra terjedt a hírem a barátok között, akik új tetkót akartak.
Gia körbejárta a szobát, és figyelmesen megnézte a képeket a
falon.
– Ezeket én csináltam.
– Ezek… a tieid?
Bólintottam.
Nem mintha szégyelltem volna a műveimet, ám ezek nem olyan
képek voltak, amilyeneket az ember kitesz a nappali közepére.
Tinikoromtól kezdve mániám, hogy gyönyörű nőket festek – de nem
akármilyen nőket, hanem szexi, érzéki nőket, szárnyakkal. Nem
tudtam, hogy képzeletbeli angyalnak vagy tündérnek számítanak-e.
De mindben volt néhány közös vonás: a hosszú haj, a szexi, kéjsóvár
test, az átható tekintet meg a szárnyak.
Némelyik meztelen volt. A többi ruhában. Abszolút megértettem,
hogy az átlagnők talán hátborzongatónak tarthatják ezeket a képeket,
ám feltételeztem, hogy Gia nem. Tudtam, hogy ő nyitott, és
megtalálja bennük a művészi értéket.
– Azt se tudom, miért mutatom meg neked ezeket – szólaltam meg.
– Annyira érdekeltek az anyám alkotásai. Persze, ezek teljesen
mások, mint a… naplementék.
– Igen, mások. Annyira lenyűgözőek… lélegzetelállítóak – állt meg
az egyik sötétebb festmény előtt, amin egy démoninak tűnő lány
szerepelt fekete szárnyakkal és szarvakkal. – Miért döntöttél úgy,
hogy elkezdesz ilyeneket készíteni?
– Bár tudnám – vontam vállat. – Csak szépnek és misztikusnak
tartom őket. De pár éve már nem festettem egyet sem. Ezek elég
régiek. Olyan, mintha feladtam volna az egyiknek a tökéletesítését,
aztán dühömben továbbléptem volna a következőre.
– Szinte féltékeny vagyok rájuk – mosolygott Gia. – Annyira
gyönyörűek. Ez most furcsa?
Na, hát ezt bóknak vettem.
– A nyomodba sem érnek – kuncogtam. – Ők fantáziaképek.
Minden, ami széppé teszi őket… az erő, ami mintha sugározna
belőlük… mindig életre kelt, valahányszor rád nézek, valahányszor
veled vagyok.
Gia mintha megint a könnyeivel küszködött volna. Valami rosszat
mondtam?
Odasétált a tetoválófelszerelésemhez.
– Jaj, istenem! Itt tetoválsz embereket?
– Régen béreltem egy helyet egy szalonban, amikor ebből éltem.
De az összes cuccomat elhoztam magammal. Így van itt egy kis
műhelyem.
A szoba sarkában állt egy asztal, amin a különböző felszerelések
kaptak helyet: egy gőzsterilizátor, tűkészletek, meg néhány lezárt
tároló a sterilitás kedvéért.
– Kérdezhetek tőled valamit?
– Ne kímélj!
– Bármit megtennél értem? – karolta át a nyakamat.
Lehajoltam, hogy megízleljem az ajkát, mielőtt válaszoltam.
– Biztosra veszem, hogy igen. Kivéve, ha azt mondanád, hogy
nézzem végig, ahogy egy másik csávóval dugsz. Az tiltólistás. Nem
osztozkodom.
– Nos, akkor ez a kérés semmiségnek fog tűnni ahhoz képest.
– Mi az?
– Rajzolnál rám valami apró mintát ma este? Szeretném, ha te
választanád ki, mi legyen az. Nem maradandó tetoválást vagy
ilyesmit, csak egy műalkotást a testemre. Akarok valami olyat, amit te
alkotsz csak nekem.
Fújtattam egyet. Tudja, mit gondolok arról, hogy igazi tetoválást
varrjak rá, hogy azt visszautasítottam. Korábban már kérte, és nemet
mondtam. Nem mintha nem akarnám megjelölni őt magamnak. Csak
azt nem akarom, hogy megbánja a változást a tökéletes testén, ha
nem teljesen biztos a dolgában. Ez viszont ártalmatlannak tűnt.
– Tényleg azt akarod, hogy rajzoljak valamit a bőrödre?
– Igen, nagyon szeretném. Kérlek…
Furcsa volt, hogy ennyire sürgető a kérése, ugyanakkor izgatott a
lehetőség, hogy megjelölhetem magamnak úgy, ahogy szeretném,
még ha csak ideiglenesen is.
– Kurvára nehéz eset vagy – cukkoltam.
Felderült az arca, amikor ráeszmélt, hogy beadom a derekam.
– Köszönöm – hálálkodott ragyogó mosollyal.
– Feküdj fel az asztalra, de előbb vedd le a ruhádat! Vegyél le
mindent!
Úgy tett, ahogy mondtam, aztán odament az asztalhoz, amit
felállítottam.
– Milyen pózban szeretnél? – kérdezte anyaszült meztelenül.
– Nagyon sokféleképpen tudnék válaszolni erre a kérdésre –
keményedett meg teljesen a farkam. – Először feküdj a hasadra!
Gia engedelmeskedett, én pedig hirtelen azt bámultam, ahogy a
gyönyörű segge az ég felé mered az asztalon. Gyengéden
megcsókoltam a hátát, és lassan a feneke felé vettem az irányt.
Pontosan tudtam, hol akarom megjelölni, de túlságosan izgatott
voltam ahhoz, hogy egyáltalán elkezdjem. Először muszáj volt egy
kicsit játszanom vele.
A számhoz emeltem az ujjamat, és megnyaltam, mielőtt
becsúsztattam a lába közé, majd a puncijába. Megvonaglott az
érintéstől. Hozzátettem még egy ujjamat, és még mélyebben
beléhatoltam. A hüvelykujjam a fenekén maradt, a másik kettőt pedig
ki-be mozgattam, amitől vonaglott a kezem alatt. Óriási kísértést
éreztem, hogy az ujjaimat a farkamra cseréljem. De mielőtt ezt
komolyan fontolóra vehettem volna, két kézzel megmarkolta az
asztalt, és egy ritmusra mozgatta a fenekét az ujjaimmal. Aztán
éreztem a lüktetéséből, ahogy elélvezett. Gyönyörű látvány volt,
ahogy az arcát az asztalon pihentetve lihegett.
Az orgazmusa után megsimogattam a kérges tenyeremmel a
bársonyos bőrt a fenekén.
– Készen állsz?
Levegőért kapkodva a hátára fordult, miközben hullámzottak a
meseszép mellei.
– Remélem, nem részesíted minden vendégedet orgazmusban,
mielőtt dolgozni kezdesz rajtuk.
– Csak téged, bébi – hajoltam le még egyszer, utoljára, hogy
bekapjam a mellbimbóját. Állati kemény volt, de megígértem neki a
mintát. – Fordulj megint hasra!
Pontosan tudtam, mit szeretnék neki. Elkezdtem rajzolni a
derekára, éppen a fenékvágata fölé. Rég nem csináltam már, de
egyáltalán nem éreztem, hogy berozsdásodtam volna. Lila tollat
használtam – ugyanazt a színt, amit akkor választottam volna, ha ez
egy maradandó tetoválás lenne.
Nagyjából tíz percembe telt.
– Készen állsz rá, hogy megnézd?
– Jaj, istenem! Igen.
Lesegítettem Giát az asztalról, ő pedig odasétált azzal a lenyűgöző
meztelen testével a falon lévő tükörhöz. Elfordította a fejét, hogy
lássa, mit rajzoltam rá.
Ráfókuszált az apró szárnyakra a derekán.
– Szárnyakat adtál nekem – vigyorodott el fülig. – Most már olyan
vagyok, mint a csajaid.
– Nem – húztam magamhoz. – Te vagy a csajom. Már nem kell
fantáziálnom semmin és senkin.
Valahogy sikerült nem elveszítenem a fejemet, miközben az
ágyamban aludt aznap éjjel.
Elszórakoztunk egymással, de nem dugtunk. Ugyanakkor
kétségtelenül tudtam, hogy már nem várhatok tovább. Eldöntöttem,
hogy ha benne van, akkor a következő közös éjszakánkon a
magamévá teszem. Muszáj volt benne lennem.
Giának nem indult a kocsija, amikor próbált elmenni tőlem másnap
reggel. Nem akartam elhinni, hogy az a szar megint meghalt, pedig
nemrég javítottam meg. Így hát boldogan hazavittem a
Mustangommal.
Amikor odaértünk, iszonyúan kellett pisilnem, ezért bementem a kis
fürdőszobába, ami a szobája közelében volt.
Éppen kiráztam az egyszeműt, amikor lenéztem a kukába, és
megláttam egy terhességi teszt dobozát.
Hmm…
Magából a tesztből is volt kettő a szemetesben. Szörnyen kíváncsi
pacák lévén kivettem őket, és láttam, hogy két rózsaszín vonal van
mindegyiken.
Valaki terhes ebben a házban.
De kicsoda?
Három szoba lakói használják ezt a fürdőt. Giának és Riley-nak
egy-egy külön szobája van, a folyosóról nyíló harmadikon pedig két
srác osztozik.
A teszt biztos Riley-é.
Aha.
Csak az övé lehetett.
Giáé ugye nem lehetett. Ezt tudtam. Mert nem dugott senkivel.
Zakatolni kezdett a szívem.
Ugye? Nem lehet az övé.
Nem dugott senkivel.
Kivéve azzal a fickóval a Heightsból.
De biztos védekeztek, nem?
Ahogy teltek a másodpercek, egyre parásabb lettem.
– Minden oké odabent? – hallottam Gia hangját.
– Aha – kiabáltam az ajtó túloldalán.
 Felelevenedett bennem a tegnap éjszaka. Jobban belegondoltam a
különös viselkedésébe.
Az a sok kérdés… ami arra irányult, hogy nincs idő.
A sírás.
A cicik. Atyaég! A melle, ami mintha nőtt volna, amióta legutóbb
láttam.
Nem lehet.
Nem.
Nem.
Nem.
Még mindig a reszkető kezemben tartottam a tesztet, aztán
megfeszülő ujjakkal hagytam, hogy visszaessen a szemetesbe.
Amikor kinyitottam az ajtót, Gia úgy állt ott, mint aki kísértetet látott.
Remegett… ki volt borulva.
Rájött, hogy elcseszte. Hogy ott hagyta a kukában a teszteket.
Szétáradt bennem az adrenalin, ahogy kijöttek a szavak a számon:
– Te terhes vagy?
 19. FEJEZET
Gia
Azt hittem, hogy akkor tört össze a szívem, amikor megláttam a
terhességi teszt eredményét. De nem. Csak megrepedt, mégis
tovább vert. Ez most tudatosult bennem, amikor belenéztem Rush
szemébe, mert ez volt az a pillanat, amikor a repedezett szívem
megadta magát, és ezernyi apró darabra hullott szét. Még csak nem
is tudtam neki válaszolni. Csak álltam ott, és hagytam, hogy a
könnycseppek végigfolyjanak az arcomon. Rush tekintete tükrözte a
kínzó fájdalmat a mellkasomban.
– Baszki! – kiáltotta.
– Baszki! – tépkedte két kézzel a haját.
– Baszki, baszki, bassza meeeeg!
Riley kivágta a szobája ajtaját. Úgy rohant ki, mintha mi
ébresztettük volna fel.
– Mi folyik itt? Minden oké?
Elég volt egyetlen pillantást vetnie ránk, és máris tudta, mi történt.
Bocsánat! – tátogta, aztán visszaosont a szobájába, és halkan
becsukta maga mögött az ajtót.
Rushsal találkozott a tekintetünk.
– Mondd ki, Gia! – szólalt meg olyan nyugodt hangon, mint amilyen
a vihar előtti csend. Tudni lehetett, hogy mindjárt beüt az eszeveszett
szél és a szakadó eső, muszáj volt rá felkészülni.
– Ne haragudj! – suttogtam. – Nem tudom, hogyan történt.
– Nem tudod, hogy a picsába történt?
Eddig némán folytak a könnyeim, de most fordult a kocka.
Rázkódtam a zokogástól, és remegő lábakkal ereszkedtem le a
padlóra.
– Baszki – morogta Rush.
– Baszki.
– Baszki, baszki, bassza meeeeg!
A könnyektől homályosan láttam, hogy megmozdul, és néhány
borzalmas pillanatig azt hittem, hogy elmegy, hogy ott hagy a földön
kuporogva, aztán kisétál az ajtón. De hirtelen a levegőben találtam
magam és Rush karjaiban. Felnyalábolt, és bevitt a szobámba.
Berúgta maga mögött az ajtót, majd gyengéden letett az ágyra.
– Védekeztünk. Esküszöm, hogy védekeztünk. És csak
egyetlenegy alkalom volt. Több mint egy év alatt csak egy emberrel
szexeltem, egyetlenegyszer, erre ez történik!
Rush leült mellém, és csupán bólogatott.
– Ne haragudj, hogy nem mondtam el neked! Csak tegnap tudtam
meg… és még nem tudtam hangosan kimondani.
Hosszú percek teltek el, ő pedig továbbra is ott ült, és bólogatott.
– Mondj valamit, kérlek! – suttogtam a könnyeimet törölgetve.
Rám sem tudott nézni.
– Azt mondtad, hogy még a számát sem tudod a pasasnak.
Lefelé nézve megráztam a fejemet.
– Miféle szarcsimbók az, aki még csak elérhetőséget sem ad egy
nőnek?
– Az a fajta, aki utána nem akarja, hogy utána jelen legyél az
életében.
Rush vett egy mély levegőt, majd kifújta. Aztán végre felém fordult.
– Jézusmária! Gondolkodtál már rajta, hogy mit fogsz csinálni?
– Nem bírtam gondolkodni semmin, Rush. Őszintén szólva annyira
aggódtam, hogy te mit fogsz gondolni, hogy még igazából fel sem
fogtam. De azt tudom, hogy nem mehetek abortuszra. Ha anyukám
elment volna…
– Tudom – fogta meg a kezemet Rush. – Megértem.
Megint csendben ültünk. Végül én szólaltam meg.
– Nem állok rá készen, hogy anya legyek. Egy garzonban lakom
Queensben, egy könyvre szóló szerződésem van egy kiadóval,
amelyik már egy pici előleget is kifizetett, és valószínűleg be kell majd
perelniük engem, ha nem adom le a kéziratot időben. Semmit sem
tudok a kisbabákról, vagy úgy egyáltalán az anyaságról. Még csak
anyai minta sem volt előttem kiskoromban. De a legjobban attól félek,
hogy mit jelent ez ránk, kettőnkre nézve? – fordultam felé, és
felnéztem a szemébe.
– Gia… – túrt bele a hajába már vagy tizedjére. – Nem tudok
válaszolni semmire.
 Nem volt jogom dühösnek lenni a semmitmondó válasza miatt. Én
hoztam magam ebbe a helyzetbe, és nem voltam annyira naiv, hogy
azt higgyem, ez nem változtat majd semmin. De ez nem azt
jelentette, hogy nem fogok összetörni attól, hogy érzem, ahogy
eltávolodik tőlem.
Rushnak pityegett a telefonja.
– Francba! – húzta elő a zsebéből. – Az italkereskedő cég
meghozta a szállítmányt a Heightsba. Asszem’, ott kéne lennem,
hogy átvegyem.
– Menj! – erőltettem magamra egy mosolyt. – Egy szórakozóhely
nem működhet pia nélkül, az én helyzetem pedig sajnos nem fog
egyhamar változni.
– Oké – állt fel. – Rendben. Akkor… később találkozunk.
Rush tett néhány lépést a szobám ajtaja felé, de aztán visszajött
hozzám. Még mindig az ágyon ültem.
– Pihenj egy kicsit! – puszilta meg a fejem búbját. Valahogy sikerült
visszatartanom a könnyeket, amíg kiment, és hallottam, ahogy
odakint beindítja a kocsit. Aztán mindent kiengedtem. Csak sírtam és
sírtam, mígnem végül álomba sírtam magam.

– Mizu, Gia? – biccentett felém Tölgy, amikor a műszakom kezdete

előtt besétáltam a munkahelyemre. Egész nap nem hallottam Rush
felől, és reméltem, hogy itt van, és talán megint beszélhetünk. A
kezdeti sokkhatás talán már csillapodott egy kicsit, és kíváncsi
voltam, hogy érzi magát. Az ő Mustangja nem volt a parkolóban,
amikor Riley kitett, de az én kocsim igen. Biztos sikerült beindítania
valahogy.
Bekopogtam az irodába. Kisvártatva vettem egy mély lélegzetet, és
résnyire benyitottam. Üres. Felgyorsult a szívverésem, ahogy az
éttermi részen cirkálva kerestem. Valahányszor azt hittem, hogy ott
lesz az ajtón túl – a konyhában, a raktárban, hátul –, lélegzet-
visszafojtva kukucskáltam be. Sehol sem volt, amitől egyszerre lett
úrrá rajtam a csalódottság és a megkönnyebbülés.
Az emeletre menet hallottam, hogy megcsörren a telefon.
Elfelejtettem elhozni az irodából, ahol általában Rush íróasztalán
töltődött éjszakánként. A hang viszont az étteremből jött. Valaki ott
hagyta a hostesspultnál a slusszkulcsommal együtt. Felvettem a
telefont, és beírtam egy asztalfoglalást hét órára. Egy bárszék is állt a
pultnál, ami egyébként nem szokott ott lenni, de nem a bárból
származott. Bőrborítású, párnázott, magas és kényelmes hátrésszel.
A hívás után még ott ültem rajta néhány percig, és vettem néhány
mély lélegzetet, mielőtt elindultam a lépcső felé. Rush csak a tetőtéri
bár részen lehetett.
Ám, amikor felértem, Tölgyön kívül senki sem volt ott. Éppen egy
söröshordót cserélt ki a pult mögött. Odamentem hozzá.
– Tölgy, nem tudod, hol van Rush?
– Nem láttam, amióta itt hagyta neked a székedet meg a kocsidat.
Az én székemet?
– Nincs itt?
– Nincs – gyömöszölte be a hordót a szűk helyre, és megtörölte a
kezét. – Azt hittem, tudod. Itt hagyta a slusszkulcsodat, meg azt a
széket, amit vett. Azt mondta, hogy kivesz egy szabad estét.
– Ó! – szorult össze a gyomrom. – Oké. Köszi.
Visszacaplattam a földszintre, és előhalásztam a táskámból a
telefonomat. Nem néztem rá, amióta eljöttem otthonról. Talán Rush
írt, hogy a tudtomra adja, nem jön be ma este. Persze, a lelkem
mélyén – az összeszoruló gyomromból – tudtam, hogy nem lesz tőle
üzenet. De attól még megnéztem.
Mély szomorúság lett rajtam úrrá, amikor bebizonyosodott, hogy
tényleg nem írt. Próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy ez még
nem jelent semmit. Rushnak csak egy kis időre van szüksége, hogy
megeméssze a dolgokat. Kinek ne lenne? Én sem fogtam még fel
teljesen.
Amikor Tölgy megint lejött, kényszerűen lefoglaltam magam. A
munka legalább elterelte a figyelmem. Elintéztem a szokásos nyitás
előtti teendőket, bár lenémítva a zsebemben hagytam a telefonomat
közben, hogy érezzem, ha rezeg, amikor üzenet jön. Bár egyszer
sem rezgett, mégis szüntelenül ellenőriztem.
Tölgy megállt a hostesspultnál, amikor éppen a kinyomtatott napi
ajánlatot tettem bele a műanyag mappába.
– Öt perc múlva nyitunk, Gia.
 – Oké, köszi!
Elindult, de ekkor hirtelen beugrott valami.
– Tölgy?
– Hmm? – fordult vissza.
– Hová rakjam majd ezt a széket, amin ülök? Azt mondtad, hogy
Rush hagyta itt. Az irodába való?
– Nem. Valami olyasmit mondott, hogy a hostesseknek kell valami,
ahol a lábukat pihentethetik – kacsintott. – De biztosra veszem, hogy
csak egy hostess van, akinek Rush nem szarik magasról a lábára.
A szomorúság ellenére, amiért Rush egész nap nem keresett, és
nem jött be ma este – ami szerintem azért volt, hogy elkerüljön
engem –, belekapaszkodtam a ténybe, hogy időt szánt rá, hogy
elmenjen venni egy széket, így legyen hol pihennem, ha szükségem
van rá. Arról nem is beszélve, hogy megjavította a kocsimat, hogy ne
kelljen gyalogolnom hazáig. Még belegondolni is őrültség, de Rush
tényleg nagyszerű apa lenne így, hogy ennyire gondoskodó.
Az étteremben a következő órákban is maradt a nyüzsgés, így
legalább nem ücsöröghettem túl sokat a helyzetemen agyalva. A
munkám nagy részét erőltetett mosolygás és barátságos csevegés
jelentette. De este tízre, amikor lelassult a tempó, és szó szerint
lemerítettem a telefonomat azzal, hogy folyton nézegettem, megjött-e
a soha meg nem érkező üzenet, nem maradt erőm több kamu
mosolyra.
– Jól vagy, Gia? – jött oda Tölgy, mert észrevette.
– Aha. Csak egy kicsit fáradt vagyok.
Nem hazudtam. Kimerült voltam, érzelmileg és fizikailag egyaránt.
– Ühüm… – vonta fel a szemöldökét Tölgy. – A főnök is egy picit
fáradtnak tűnt, amikor beugrott.
– Nem mondott… valamit?
– Ha nem vetted volna észre, Rush inkább fejben játssza le a
dolgokat, mintsem szóban.
Ez a beszólás érdemelte ki tőlem az első őszinte mosolyt ma este.
Tölgy benézett a vállam fölött az étterembe.
– Úgy látom, már csak egy asztalod maradt. Már befejezték?
– Aha, csak kávéznak. A pincérnő kivitte nekik a számlát, de nem
sietnek a fizetéssel, szóval majd én lehúzom a kártyájukat.
 – Menj haza! – biccentett az ajtó felé. – Majd én elintézem a
kártyát. Pihenj egy kicsit! És ha már ott vagy, hívd fel a jóembert, és
mondd meg, hogy megbocsátasz neki, akármilyen baromságot
művelt is.
Bárcsak ilyen egyszerű lett volna!
– Biztos, hogy nem bánod?
– Menj haza! A főnök szétrúgja a seggem, ha megtudja, hogy nem
küldtelek haza, amikor szükséged volt rá.
– Köszi, Tölgy!

Ködben vezettem hazáig. Butaság volt tőlem, és a jövőben

valószínűleg nem kellene ilyen kockázatot vállalnom, ha nem érzem
magam elég ébernek a vezetéshez. Többé már nem csak saját
magamra kellett gondolnom. Megálltam a ház előtt, leállítottam a
motort, és hátradőltem az ülésen. Most először tettem rá a hasamra a
kezemet. Szürreális volt a tudat, hogy valaki növekszik bennem.
– Szia! Én… hát, úgy tűnik, én vagyok az anyukád – simogattam
körkörös mozdulatokkal a köldököm alatt. – Úgy érzem magam,
mintha mostanra már be kellett volna mutatkoznom. De csak tegnap
tudtam meg, hogy létezel.
Istenem, tényleg csak egy nap telt el azóta?
Vettem egy mély lélegzetet.
– Csak szeretném, ha tudnád, hogy csak azért, mert nem
terveztelek, sohasem fogom azt éreztetni veled, hogy ne szerettelek
volna. Apukám szokta mondani, hogy az élet tíz százalékban abból
áll, ami történik veled, és kilencven százalékban abból, amit kihozol
belőle. És te meg én a legjobbat fogjuk belőle kihozni. Pont úgy, mint
az apukám és én.
Befejeztem a különös kis bemutatkozásomat, levettem a telefont a
szivargyújtó töltőről, és kiszálltam a kocsiból. A bejárati ajtóhoz
menet megint muszáj volt megnéznem az üzeneteimet. Végül is a
negyedórás hazaút lehetett a leghosszabb idő, amit ma kibírtam
anélkül, hogy ránéztem volna.
De nem jött semmi. Most sem.
 Éppen az önsajnálatban vergődve, leszegett fejjel haladtam az ajtó
felé, amikor úgy rám ijesztett egy hang, hogy majdnem betojtam.
– Gia!
Összerezzenve kaptam a szívemhez.
Rush állt a sötétben az ajtó előtt.
– Basszus, mióta állsz itt?
– Egy ideje – felelte. – Itt vártalak, amikor leparkoltál. Úgy tűnt,
hogy szeretnél egy kicsit egyedül lenni a kocsiban, ezért nem
akartam odamenni.
– Aha… ööö… – néztem hátra a vállam fölött. Annyira figyelmetlen
voltam, hogy még a kocsiját sem láttam, amikor leparkoltam? De
most sem látom.
– Hol a kocsid?
– Gyalog jöttem.
– Az lehetett pár kilométer.
– Ittam előtte, meg amúgy is szükségem volt egy kis időre, hogy
gondolkodjak – vont vállat Rush. – Jót tett a séta.
– Ó!
– Szeretnél beszélgetni?
– Persze – léptem előre, hogy kinyissam az ajtót, de Rush
megállított.
– Nem bánnád, ha a kertben ülnénk le? Ha esetleg a nyugágyban
beszélgetnénk?
– Jó. Hozzak neked innivalót vagy valamit?
– Nem, köszi! – rázta a fejét Rush.
Oldalra lépett, és intett, hogy én menjek elöl. A hátsó kert
kapujához menet azon töprengtem, vajon miért nem akar bejönni.
Nem akar kettesben maradni velem a szobámban? Gondolta, hogy
kiabálás lesz, és el akart vonulni? Lehet, hogy csak túlagyaltam, és
csak élvezni akarta, hogy szép az idő ma este?
Rush összetolt két nyugágyat, és leült az egyiknek a szélére.
Követtem a példáját, és leültem vele szemben. Idefelé jövet
felkapcsolódtak mellettünk a mozgásérzékelő lámpák, amikor
elhaladtunk mellettük, így a fényüknél megpillanthattam Rusht.
Borzalmasan nézett ki. Mintha egy tivornyán lett volna túl, aztán
meg valaki a szeme láttára elütötte volna a kutyáját. A hajának
szemlátomást további tépkedést kellett kiállnia a reggeli forduló után.
– Hogy érzed magad? – támaszkodott rá a könyökével a térdére,
és lehajtotta a fejét.
– Fizikailag jól vagyok. Fáradtan. De jól.
– Többet kell majd pihenned. Ülj le, amikor csak tudsz!
– Hát most már megtehetem munka közben – mosolyogtam. –
Hála neked.
– Sokat gondolkodtam ma – bólintott Rush.
– Értem…
– Gondolkodtam azokon a dolgokon, amik miatt azt mondtad, hogy
aggódsz. Hogy nem állsz készen. Garzonban laksz. Nincs biztos
munkád, és nem tudod, hogyan kell anyának lenni.
Hűha! Tényleg figyelt.
– Nem akartam rád zúdítani az összes problémámat. Csak
hadováltam összevissza, mert félek.
– Na, most csökkentened kéne a stresszt. Nem pedig növelni
azzal, hogy aggódsz. Ezért segíteni akarok.
– Mire gondolsz? – csillant fel bennem a remény.
– Először is, a queensi garzonod. Van valami, amit nem említettem
még a nyári albérleteddel kapcsolatban.
– Mit?
– Én vagyok a tulaj.
– Te megvetted a házat?
– Nem ma. Úgy értettem, hogy én vagyok a tulaj, akitől kivetted,
vagyis a cégemtől. Ez a ház még két másik környékbelivel együtt a
nagyapámtól kapott örökség része. Volt neki egy csomó, és
elosztotta őket a bátyám, az apám és köztem. Mint sok más üzleti
érdekeltségét.
– Miért nem mondtál semmit?
– Fingom sincs – kuncogott Rush. – Először viccesnek gondoltam,
furcsa egybeesésnek, aztán meg csak elfelejtettem, hogy nem tudod.
– Ez olyan furcsa. Ezernyi ház van itt, és véletlenül pont a tiéd az,
amelyikben albérletet veszek ki nyárra? És véletlenül kapok egy
állást a szórakozóhelyeden?
– Anyám azt mondaná, hogy valaki odafent azt akarta, hogy mi
találkozzunk – bökött a hüvelykujjával az ég felé.
 – Én meg azt mondanám erre, hogy egyetértek vele.
– Mindegy, szóval szeptember első hétfőjéig van kiadva. Többnyire
csak egy-két kóbor bérlő esik be szezonon kívül hétvégére, nem sok
a következő nyárig. Ha jól számoltam, akkor tél végére leszel kiírva.
Maradj itt! Lakj ebben a házban bérleti díj nélkül. Feladhatod a
queensi garzonodat, és félretehetsz egy kis pénzt jövő nyárig.
Hűha! Egyáltalán nem erre számítottam, ugyanakkor ez jóval több
annál, mint amit elfogadhattam tőle.
– Rush, ez nagyon nagylelkű dolog tőled, de…
– Hadd fejezzem be! – szakított félbe a kezét felemelve. – Ez egy
csomó aggályodat megoldja, nemcsak a garzonkérdést. Írni akarsz, a
könyved pedig a Hampton-vidéken játszódik. Te magad mondtad,
hogy örülnél neki, ha sorozat lehetne belőle. Na, jobban meg tudod
írni azt a sorozatot, ha itt maradsz. És szeptember első hétfője után
lényegében búcsút inthetek az egész személyzetemnek. Az étterem
októberben bezár, de a bárt egész évben működtetem. Akkor csak
egy csomó helyi jár ide, akik nem isszák azt a sok hülye szarságot,
amit a nyári pöcsfejek. Szóval megtanítalak elkészíteni egypár italt,
és maradhatsz pultos nálam, ha állandó munkát szeretnél.
– Rush… nem is tudom, mit mondjak…
– Még nem értem a végére – emelte fel megint a kezét.
– Oké – mosolyogtam percről percre több reménnyel.
– Az utolsó dolog, ami miatt aggódtál… hogy nem állsz készen
arra, hogy anya legyél. Ebben én nem nagyon tudok neked segíteni.
De tudok rá egy tökéletes embert, aki tud. Az anyám egyedül nevelt
fel engem. Biztosra veszem, hogy nagyon szívesen idejönne, és
elidőzne veled, hogy megtanítson ilyen anyukás szarságokra.
– Anyukás szarságokra…
– Bármire, amit meg kell tanulnod ahhoz, hogy jobban érezd
magad.
Ma reggel atombombát dobtam erre az emberre, és ahelyett, hogy
feldühödve elmenekült volna az óperencián túlra, azzal töltötte a
napját, hogy igyekezett megoldani helyettem az összes problémámat.
És a többségüket meg is oldotta. Hihetetlenül nagylelkű és figyelmes
gesztus. De a legfontosabb dolgot kihagyta azok közül, amiket ma
reggel mondtam. Vagy mégsem…
 – Rush! Ez a legkedvesebb és legnagylelkűbb dolog, amit valaha is
felajánlottak nekem. És tényleg nagyra értékelem, mint azt valaha is
megértenéd. De…
Nem tudtam, mit mondjak, miután már így is olyan sokat adott
nekem.
– Mi az?
– Tényleg mondtam ezeket. És nem akarom, hogy azt hidd, hogy
nem vagyok hálás mindazért, amit felajánlottál, és azért, hogy ennyit
gondolkodtál ma. De én nem azért mondtam el neked mindezt, hogy
megoldd a problémáimat. Az volt a lényeg, hogy miután elmeséltem
neked, mennyire félek ezektől a dolgoktól…
Vettem egy mély lélegzetet, és farkasszemet néztem Rushsal,
mielőtt a legfontosabb részhez értem.
– Azt mondtam neked, hogy mindezektől félek, mégis az rémiszt
meg a legjobban, hogy… mi lesz most kettőnkkel.
Rush tekintete elárulta a választ, mielőtt megtalálta volna hozzá a
szavakat. Zaklatottnak és szomorúnak tűnt, talán egy árnyalatnyi
bűntudattal. Mély levegőt véve rátette a kezét a térdemre, és
megszorította.
– Sajnálom, Gia! Tényleg. De… még nem állok készen arra, hogy
családom legyen. Azt se tudom, volt-e valaha komoly kapcsolatom,
mielőtt téged megismertelek. Ezért próbáltam folyton lelassítani a
dolgokat. Csodálatos nő vagy, és segíteni akarok neked mindenben,
amiben csak tudok. Ez viszont egy durván komoly helyzet, és már
nem csak veled fogom elcseszni, ha végül… szóval én… nem állok
készen erre.
Azt éreztem, mintha egy húszkilós kő nehezedett volna a
mellkasomra. Alig kaptam levegőt.
– Megértem.
Megint megszorította a térdemet, hogy rá figyeljek. Rush pont
olyan szomorúnak tűnt, amilyen én voltam.
– Maradj a házban! Dolgozz télen a Heightsban! Hagyd, hogy
legalább így segítsek!
A sós íz a torkomban elárulta, hogy már nem sokáig tudom
visszatartani a könnyeimet. Rush így is elég rosszul érezte magát.
Igyekezett jól cselekedni, amennyire tudott. Ezt a terhet nem neki kell
cipelnie. Felálltam.
– Sok mindent át kell gondolnom. De tényleg nagyra értékelem a
felajánlásodat.
– Gia… – állt fel. Kész kínzás volt, hogy most nem nyúlhatok
hozzá, nem érinthetem meg.
– Be kell mennem. Hív a természet!
Hamuszürkének tűnt, de bólintott.
Felszegett fejjel siettem az ajtó felé. Reméltem – csak reméltem –,
hogy bátorságnak tudom álcázni a menekülésemet, így egy kicsit
megkönnyítem Rush helyzetét.
 20. FEJEZET
Gia
Úgy látszik, hogy a reggeli rosszullét nem mindig reggel jelentkezik.
A ma esti ajánlat serpenyőben sült lazac volt fokhagymás
parmezánnal és sült spárgával. Mindig is imádtam a Heights
konyhájának illatát, egészen addig, ameddig be nem sétáltam két
estével később a Rushsal való beszélgetésünk után. Szó szerint ki
kellett rohannom a mosdóba, ahol még az a kevéske is kijött belőlem,
amit sikerült napközben ennem.
A vécé fölé hajolva öklendeztem. Semmi sem maradt már bennem,
de a gyomrom nyilván nem vette az üzenetet. A mosdó ajtaja kinyílt
és becsukódott.
– Jól vagy? – kérdezte halkan Rush.
Öklendeztem, amikor válaszra nyitottam a számat.
– Mit tehetek?
Olyan közelről hallottam a hangját, hogy tudtam: ott áll a fülke
ajtajának túloldalán.
– Tudnál esetleg hozni nekem valami innivalót? Egy kis
koffeinmentes kólát?
– Persze. Mindjárt jövök.
Megint nyílt és csukódott az ajtó, Rush pedig néhány perc múlva
visszatért a női mosdóba.
– Adjam be az ajtó alatt, vagy kijössz?
Felemeltem a kezem, hogy elhúzzam a reteszt, de nem keltem fel
a padlóról. Rush óvatosan benyitott. Letérdelt mellém egy pohár
kólával.
– Tessék!
Habozva ittam néhány kortyot, aztán megráztam a fejemet.
– Köszi! Ne haragudj! Erre nem számítottam. Csak bementem a
konyhába, és szerintem kiütött a szag.
Miután tegnap szabadnapom volt, az első találkozásomnak muszáj
volt ebben a vécéfülkében történnie ezzel a férfival. Újabb bizonyíték
arra, hogy el kéne rohannia az ellenkező irányba.
 – Ne magyarázkodj! – ült le mellém a földre. – Ha a férfiaknak kéne
keresztülmenniük azon a sok szarságon, amin a nőknek, akkor rég
kihalt volna az emberiség.
Elmosolyodtam.
– Jól vagy? – simította félre a hajamat az arcomból.
– Aha. Azért remélem, hogy ez nem lesz túl gyakori. Most mentek
el a takarítók. Megint hányingerem van a gondolattól, hogy azután is
bele kell nyomnom a fejem a vécécsészébe, hogy mások használták.
– Egy pillanat – mosolygott Rush.
Azzal felállt, és eltűnt. Két perc múlva egy papírral és celluxszal jött
vissza. Fogta, és kiragasztotta a papírt a fülkére, ahol továbbra is
ültem.
– Tessék, ez a fülke most már csak a tiéd.
Felnéztem, hogy elolvassam, mit írt a kiragasztott papírra:
„ROSSZ”.
Felnevettem.
– Nem helyezhetsz használaton kívül egy fülkét csak azért, hogy
hátha hányingerem lesz.
– Francokat nem. Az enyém a hely. Van két másik fülke. Ha
valakinek nem tetszik, akkor keressen meg, és elmondom majd neki,
hogy hátul ott az egész óceán. Menjen, hugyozzon bele abba.
Felém nyújtott egy kis ezüstszínű valamit, ami úgy nézett ki, mint
egy imbuszkulcs.
– Mi ez? – kérdeztem.
– Ezzel ki tudod nyitni az ajtót akkor is, ha be van zárva a
retesszel, így nem kell alul bemásznod, hogy használd a tiszta
fülkédet. Csak benyomod a résen és elfordítod. Kinyitja a reteszt.
Meglepődnél rajta, ha tudnád, hány olyan kis ördögfióka jön el a
szüleivel vacsorázni, aki azt hiszi, hogy vicces dolog bemenni egy
vécéfülkébe, bezárni az ajtót, aztán alul kimászni.
Továbbra is megszakadt a szívem a jóságától. Emiatt csak még
jobban akartam őt, miközben már nem lehetett többé az enyém.
– Hát köszönöm. Nagyon hálás vagyok érte.
– Szívesen – felelte, aztán téblábolt egy kicsit, mielőtt folytatta. –
Amúgy… ööö… ha nem bánod, szóltam anyámnak a terhességről.
Szeretné, ha tudnád, hogy bármikor felhívhatod, ha beszélgetni
szeretnél. Majd átküldöm neked az elérhetőségét.
Hűha!
Nem tudtam, mit gondoljak arról, hogy Melody tudja, de valami azt
súgta, hogy muszáj lesz élnem a lehetőséggel.
– Ez nagyon kedves tőle. Köszönöm!

Néhány nappal később egyedül voltam este a szobámban, és valami

olyasmin mentem keresztül, ami pánikrohamnak tűnt. Aznap voltam
orvosnál, aki megerősítette, hogy tényleg terhes vagyok. Adott
időpontot az első ultrahangra és a következő vizsgálatra.
A hivatalos infó nem lepett meg, de attól még nehéz volt hallani,
hogy semmi kétség.
A terhességem miatti sokkhatás kezdett csillapodni, és lassan
felfogtam, hogy ez a valóság. Mintha minden egyszerre esett volna
le.
A tény, hogy anya leszek.
A tény, hogy az apukámnak sem mondtam még el.
Rush elvesztése. Ezt volt a legnehezebb elfogadni. Vagyis talán
könnyebb lett volna, ha teljesen elveszítem. Továbbra is a
közelemben volt, gondoskodott róla, hogy kényelmesen és
biztonságban végezzem a munkámat, és mindent megadott, amire
szükségem volt, holott az egyetlen dolog, amire igazából szükségem
lett volna, az az istenverte szíve.
A közelsége még jobban megnehezített mindent, mert többre
vágytam. Rá. Arra, ami közöttünk volt. Semmi mást nem akartam
jobban, mint azt, hogy magához öleljen éjszaka. Annyira
biztonságban éreztem magam a karjaiban. Most pedig – éppen,
amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá – nem lehetett így
mellettem, tőlem pedig nem volt igazságos, hogy elvárjam ezt.
Így hát Melody gyönyörű naplementés festményét bámulva – ami
most az életemből kiszipolyozott összes reményt megtestesítette –
rájöttem, hogy muszáj beszélnem valakivel. Kétségbeesetten
előkerestem Rush anyukájának elérhetőségét, amit megkaptam
SMS-ben, és egy hirtelen döntéssel elhatároztam, hogy felhívom.
 – Melody? – szóltam bele, amikor felvette.
– Gia?
Tudta, hogy én vagyok az. Rush biztos szólt neki, hogy várja a
hívásomat.
– Szia! Ööö… Rush azt mondta, hogy oké, ha felhívlak.
– Hát persze. Hallottam tőle a hírt. Mondanám, hogy gratulálok, de
emlékszem, milyen érzés volt, amikor az elején ezt mondták nekem
az emberek. Úgy érzi az ember, hogy még nem áll készen, mert még
annyira kételkedik a saját képességeiben – sóhajtott bele a telefonba.
– Minden rendben lesz, Gia. De tudom, hogy most talán még nem
úgy tűnik.
Megnyugtató szavai hatására még jobban eluralkodtak rajtam az
érzelmek. Ilyen, amikor van az embernek egy anyukája, akivel
beszélgethet?
Nem vesztegettem az időt, rátértem a lényegre.
– Nem bánnád, ha elmennék meglátogatni téged… hogy
személyesen beszélgessünk?
– Persze hogy nem. Biztos, hogy elég jól vagy ahhoz, hogy
elvezess idáig? Mert én is mehetek.
– Igazából tényleg jó lenne, ha én mehetnék. Szerintem muszáj
egy kis időre elugranom ebből a városból.

Amikor elmondtam Rushnak, hogy szeretném meglátogatni az

anyukáját, nem volt hajlandó megengedni, hogy a saját kocsimmal
menjek, mert attól tartott, hogy nem jutnék el vele odáig.
Bérelt nekem egy kényelmes Honda CRV-t, pedig győzködtem,
hogy ne aggódjon értem. Az autópályára érve viszont hálás voltam
érte, hogy nem kell végig idegesen szorongatnom a kormányt.
Útközben beugrottam egy koffeinmentes kávéért a Starbucksba, és
egy romantikus hangoskönyvet hallgattam egy ausztrál fickóról meg
egy hülye kecskéről. Tökéletes volt az idő a hosszú autózáshoz, ami
végül nagyon megnyugtatott. Pont erre volt szükségem: hogy egy
kicsit kitisztuljon a fejem, mielőtt találkozom Melodyval.
Éppen kint kertészkedett, amikor megálltam a háza előtt. Lesöpörte
a földet a köpenyéről, és odajött a kocsihoz. Lehúztam az ablakot.
 – Jó időt futottál – mosolygott.
– Igen, alig volt forgalom.
Bementünk a házba. Jó érzés volt megint itt lenni nála, ezekkel az
élénk színekkel és festményekkel körülvéve. Melodynak nagyon
bohém a stílusa, és az egész helyből zen nyugalom áradt.
A konyhában ültünk le, ahol gyümölcs- és sajttállal várt, meg egy
hatalmas kancsó limonádéval.
Összekulcsolt kézzel rákönyököltem az asztalra.
– Köszönöm, hogy fogadtál. Tudom, milyen furcsa lehet ez… A fiad
exbarátnőjével beszélgetni, aki valaki mástól terhes.
Úgy rázta a fejét, mintha alaptalanok lennének az aggályaim.
– Nagyon szívesen, Gia. Kétségtelenül meglepődtem, amikor Rush
elmesélte, és őszintén szólva egy kicsit csalódott is voltam. Nem
benned – fogta meg gyorsan a kezemet, hogy pontosítson. – Csak
amiatt, mert tudtam, hogy mit jelenthet ez rád és a fiamra nézve.
Aha.
Őszintén reméltem, hogy Melody nem fog elítélni azért, mert ilyen
helyzetbe hoztam magam… egy egyéjszakás kaland miatt. Ő
legalább rendes párkapcsolatban élt Rush apukájával, legalábbis a
saját szemszögéből nézve.
– Nem tudom, mennyit mondott el neked Rush… – kezdtem.
– Mindent elmondott. Semmit sem kell elmagyaráznod azzal
kapcsolatban, hogy mi történt. Azt tudom. Ne stresszelj a
magyarázkodás miatt – nyúlt át megint az asztal fölött, ezúttal azért,
hogy rátegye a karomra a kezét. – Hogy vagy?
– Nem túl jól – fújtam ki magam reszketve. – Bűntudatom van,
amiért ennyire szomorú vagyok. Mert egy gyermeknek nem így
kellene a világra jönnie. És félek, hogy a sok negatív energiám
valahogy kihat majd a babára. De tényleg nagyon nehéz boldognak
lenni, amikor az ember úgy érzi, hogy a feje tetejére állt vele a világ.
– Annyira sajnálom – mondta szomorúan. – Viszont biztosíthatlak,
hogy ez csak átmeneti. Mindig javul a helyzet. Nem feltétlenül lesz
könnyebb, de jobb lesz.
– Tudnál nekem mesélni egy kicsit arról, hogy mit éltél át, amikor
megtudtad, hogy terhes vagy Rushsal?
Melody egy pillanatra behunyta a szemét, mielőtt válaszolt.
 – Hát, tudod, az én helyzetem nem sokban különbözött a tiédtől.
Az apjára nem számíthattam. Szerintem az elején pár olyan dolog
volt, ami segített. Megtanultam, hogyan vegyem napról napra az
akadályokat, és megértettem, hogy ennél többet nem is kell tenni.
Igazából ez a kulcs. Olyan nyomasztó az egész, hogy már abba is
bele tudsz bolondulni, ha csak gondolkodsz rajta. Annyi minden van,
amiről úgy érzed, hogy meg kell tenned az előkészületekhez, ám
valójában az egyetlenegy dolgod, hogy levegőhöz juss, és vigyázz
magadra. Nincs rá okod, hogy ne élj át minden pillanatot úgy, ahogy
van. Nem kell mindennel egyszerre foglalkoznod, és végképp nem
kell választ adnod az összes kérdésre.
Kicsit megvigasztaltak a szavai.
– Tényleg megpróbálom észben tartani, de ezt könnyebb
megígérni, mint betartani.
– Kérlek, egyél valamit! – intett Melody a gyümölcstál felé.
Limonádét is töltött nekem, és felém tolta a poharat. – A másik dolog,
hogy teljesen rendben van, ha nem tudod, mit csinálsz, csak
ösztönösen sodródsz az árral. Mindenki elkezdi valahol, és sok lesz
majd a próbálkozás meg a hiba. Az olyasmik, mint a pelenkacsere
vagy a baba megetetése mind magától megy majd, miután belejössz.
De valójában nincs mód rá, hogy megtanuld, hogy kell gondoskodni
egy kisbabáról, csak az, ha tényleg csinálod. És még egyszer
mondom: senki sem várja el tőled, hogy rögtön tökéletesen menjen.
– Helyes. Mert biztosra veszem, hogy béna leszek.
– Meg fogsz lepődni magadon – nevetett Melody, és bekapott egy
szem szőlőt.
Pillanatnyi csend következett, amikor csak nézett rám az asztal
fölött. Nem tudom, miért éreztem késztetést rá, hogy kimondjam:
– Tudod, nekem nincs anyukám.
– Tudom – felelte együttérzéstől csillogó szemmel.
– Nem emlékszem, meséltem-e neked – bámultam a semmibe az
anyai példaképem hiányán töprengve. – Hogy lehetnék jó anya,
amikor nekem nincs is?
– Úgy, hogy ez belülről jön – vágta rá habozás nélkül. – Te egy
szeretetteli, gondoskodó ember vagy, aki minden tőle telhetőt meg
fog tenni a kisbabájáért. Az anyukádnak valószínűleg sohasem volt a
vérében ilyesmi. Te nem vagy egyenlő az anyukáddal.
Őszintén reméltem, hogy igaza van. A szavait emésztve
könnycseppek folytak le az arcomon. Melody mellém húzta a székét,
és átölelt.
Így maradtunk egy darabig, mielőtt adott egy szalvétát, hogy
megtöröljem a szememet.
– Minden rendben lesz – biztatott. – Ezt most még nehéz így látni.
De hidd el nekem, hogy így lesz! – állt fel, hogy elinduljon a
hálószobája felé. – Mindjárt jövök. Mutatni akarok neked valamit.
Nemsokára egy fotóalbummal tért vissza. Letette az asztalra.
– Biztos, hogy Rush megölne, ha tudná, hogy megmutatom neked
ezeket, de nem baj.
Rengeteg fénykép volt benne a fiatal Melodyról a kis Rushsal, aki
kisfiúként meglepően szőke volt. A huncut vigyora és a kifejező
tekintete nem változott. Melody nagyon fiatalnak tűnt, és nagyon
hosszú volt a haja.
Amikor egy olyan sorozathoz értünk, amit profi fotós készíthetett,
Melodynak fülig ért a mosolya.
– Emlékszem erre a napra – kapta a szája elé a kezét, és
rámutatott egy képre, amelyiken a kis Rush ült az ölében. – Jaj,
istenem! Elvittem Rusht a Sears Portréstúdióba. Közvetlenül előtte
lehányta a vadonatúj ruháját. Sírtam, mert a bevásárlóközpont elég
messze volt tőlünk, és nem akartam visszamenni, így a fotós adott
neki egy öltözet ruhát, amit az előző kuncsaftja pont otthagyott.
Látod, hogy egy kicsit nagy rá a kezeslábas?
– Nézd azt a nyáladzó, fogatlan vigyort! – áradoztam.
– Emlékszem, hogy nagyon feszült voltam előtte, de amint a fotós
beállított minket, Rush csak úgy pózolt a kamera előtt. Úgy jöttem el,
hogy nagyon szerencsésnek éreztem magam, pont ellenkezőleg,
mint ahogy besétáltam – révedt a távolba egy pillanatra, mielőtt rám
nézett. – Ilyen az anyaság. Kész hullámvasút. De mindez megéri,
Gia. Hidd el nekem!
Továbbra is csak a kis Rush széles mosolyát bámultam. Olyan volt,
mint a természetes jóság képe, ami ott rejlik az én kemény pasimban.
Az én kemény pasim.
 Még mindig nem vettem az adást, hogy már nem az enyém?
– Mi a baj, Gia?
Melody biztos észrevette, hogy hirtelen kiült az arcomra a
szomorúság. Hülye terhességi hormonok.
Mázsányi tégla súlyával nehezedett rám a felismerés.
– Éppen beleszerettem a fiadba, amikor ez megtörtént. Rush
világossá tette, hogy nem áll erre készen. Nem hibáztatom. Csak
szar érzés, tudod? Mert ő és én… tényleg volt közöttünk valami. De
megértem, miért nem lehet velem. Tényleg.
– Annyira sajnálom. Ha megnyomhatnék egy varázsgombot, amivel
mindkettőtök számára jóra fordul a helyzet, komolyan megtenném.
Annak is örülnék, ha a fiam másképp gondolná. De ha van valami,
amit biztosan megtanultam vele kapcsolatban, az az, hogy nem lehet
megszabni neki, mit gondoljon vagy tegyen. Én viszont kiállok
melletted, és ettől hátha megváltozik majd a véleménye.
Eltöprengtem rajta, vajon komolyan gondolja-e, vagy a lelke
mélyén nem akarja, hogy a fia olyasvalakivel legyen, aki „csomaggal”
jön, holott valószínűleg bárkit megkaphatna, akit csak akar. Sohasem
fogom megtudni, hogy igazat mondott-e nekem, vagy csak azt akarta,
hogy jobban érezzem magam.
Az biztos, hogy semmiképpen sem kezdtem el reménykedni. Most
már túl sok minden forgott kockán ahhoz, hogy az összetört szívem
miatt aggódjak. A bennem dobogó kicsi szívre kellett
összpontosítanom helyette.
 21. FEJEZET
Rush
Lett egy új szertartásom esténként. A Heights előtt álltam néhány
percig a legforgalmasabb órákban. Kint cigiztem, miközben távolról
szemléltem a dolgokat az ablakon keresztül.
Miután leszállt az este, a benti fények tökéletes rálátást
biztosítottak a hostesspultra. A tükröződő ablaküveg gondoskodott
róla, hogy Gia ne láthassa, ahogy őt nézem.
Mostanában túl sok volt nekem, hogy hosszabb ideig odabent
legyek. Ráadásul még többet kellett dohányoznom, mintha az
csillapította volna az érzést a mellkasomban, amit meg sem tudtam
fogalmazni, hogy mi.
Egyik cigit szívtam a másik után. Hol a belépő vendégeknek
biccentettem, hol pedig rápillantottam Giára az ablakon keresztül,
hogy jól van-e, hogy nem áll-e túl sokat.
Minden megváltozott.
És mégsem változott semmi.
Még mindig éreztem iránta mindazt, amit eddig is. Csak annyi volt
a különbség, hogy most már nem cselekedhettem aszerint. Ebbe
kurvára belepusztultam. Belepusztultam, amikor be kellett vallanom
neki, hogy engem nem olyan fából faragtak, amilyenre neki szüksége
van. Belepusztultam abba, hogy milyen szomorú volt a tekintete,
amikor ezt meghallotta. De nem kockáztathattam, hogy csalódást
okozzak egy gyereknek. Ezért húztam meg a vonalat.
Gia majd végül megtalálja az útját, az biztos. Csak segítenem kell
neki, hogy puhán landoljon. Aztán majd biztatom, hogy költözzön
vissza New Yorkba, ha már tudom, hogy rendben lesz – ha már
rendben lesznek. Addig viszont azt akartam, hogy ott legyen, ahol
szem előtt tarthatom.
Kifújtam a füstöt az orromon, miközben hol a vizet kémleltem, hol
pedig Giára pillantottam az ablakon át.
Éppen eltapostam a csikket és kifújtam a maradék füstöt, amikor
felnézve láttam, hogy két férfi időzik a hostesspultnál.
 Megszólalt a vészcsengő a fejemben. Az egyik pasas közel hajolt
hozzá, és szerintem rohadt agresszívan viselkedett, míg a másik
csak egyszerűen részegnek tűnt, és úgy röhögött, mint egy idióta.
Másodperceken belül gyakorlatilag rámásztak, teljesen eltakarták
előlem.
Elég volt.
Ezt nem nézhettem tovább.
Beviharzottam, és odacsörtettem hozzájuk.
– Segíthetek valamiben?
– Nem, mi csak élvezzük a gyönyörű hostess társaságát.
– Nos, ő nem azért van itt, hogy ti élvezkedjetek. A munkáját végzi.
Baromira szálljatok le róla!
– Rush… tényleg semmi baj – szólt közbe Gia.
Nem foglalkoztam a könyörgésével. Megesküdtem rá, hogy nem
tágítok, amíg ezek le nem kopnak róla.
Egyik fickó sem volt hajlandó megmoccanni.
Tettem feléjük két lépést, és ökölbe szorítottam a kezemet.
– Nem hallottátok, mi a lószart mondtam?
– De, hallottam, haver. Csak nem érdekel.
Aztán a barátja elkövette azt a hibát, hogy az arcomba hajolt a
sörszagú leheletével.
– Ki a fasz vagy te, hogy megmondod neki, mit csináljon?
Teljesen elborult az agyam. Elkaptam a fazont, és a nyakánál fogva
teljes erőből kiráncigáltam az ajtón keresztül az utcára. A másik is
követett minket kifelé.
– Az enyém ez a hely, a kurva anyád, és azt csinálok, amit akarok
– köptem bele az arcába, mielőtt eleresztettem a gyilkos szorításból.
Tölgy, aki egész végig a tetőteraszon volt, rohant kifelé.
– Tartsd távol ezeket az ürgéket! – vetettem oda neki, aztán
minden további magyarázat nélkül elmentem mellette.
Minden szem rám szegeződött, amikor megint besétáltam. Nem a
karrierem legprofibb döntése volt. De abban a pillanatban ez érdekelt
a legkevésbé.
Gia ijedten jött vissza, miután néhány vendéget a helyére kísért.
– Nem gondolod, hogy túlreagáltad egy picit?
– Nem – vágtam hozzá. – Most pedig menj vissza dolgozni!
 Az este további részét az irodámban töltöttem, egyedül tépelődve.
Bár nem bántam meg, hogy kidobtam azokat a seggfejeket, az
viszont már emésztett belülről, hogy valójában miért tettem.
Ha távol akarom tartani magam Giától, akkor nem szabad ennyi
mindent éreznem iránta, ilyen rohadt nagy birtokvágyat. Nehéz volt
leszoknom erről.
Éppen zárás előtt voltunk. Hirtelen felugrottam a székről, és anélkül
vágtam át az éttermen, hogy belenéztem volna Gia vagy Tölgy
szemébe.
Egyenesen a parkoló felé vettem az irányt, beszálltam a kocsiba,
rágyújtottam egy cigire, és elővettem a telefonomat. Legörgettem a
nevéig.
Tényleg ezt akarom csinálni?
Muszáj.
Bepötyögtem egy üzenetet.

Rush: A közelben vagy, hogy dugjunk?

Alig néhány másodperc telt el, mire megjött a válasz.

Everly: Miből gondolod, hogy még szóba állok veled a legutóbbi szemét húzásod
után? Felültettél.

Rush: Ez akkor egy „nem”?

Everly: Bárcsak tudnék neked nemet mondani!

Rush: Indulok hozzád.

Everly: Itt leszek.

Kábé száznegyvennel mentem egészen a házáig. Nem az

izgatottság miatt, hogy annyira látni akartam volna. Hanem azért,
mert valahol mélyen túl akartam esni ezen, csak hogy bebizonyítsam,
hogy tovább tudok lépni Gia után. Mert muszáj.
Everly egy szál aprócska farmersortban és melltartóban nyitott
ajtót. Köszönés nélkül elmentem mellette, és egyenesen a hűtője felé
vettem az irányt, hogy kivegyek egy sört, amiről tudtam, hogy mindig
van nála bőven.
– Na, hát neked is szia – nevetett a pultra dőlve, közszemlére téve
a mellét.
Miután felhajtottam a fél üveggel, odamentem hozzá.
– Nagyon örülök, hogy hívtál – karolta át a nyakamat. – Ezer éve…
A régi Rush mostanra már a falnak döntve döngette volna. De most
csak ott álltam, és bámultam rá ledermedve. Nem voltam biztos
benne, hogy végig tudom ezt csinálni.
Olyan érzés volt, mintha megcsalnám Giát. Még soha életemben
nem éreztem hasonlót, ezt kurva őszintén mondom.
– Szörnyen feszült vagy – lépett hátra. – Mi van veled ma este?
Végigjárattam a testén a tekintetemet. Semmi kétség, hogy Everly
pokolian szexi volt. Nem kellett volna ennyire túlagyalnom. De még
csak nem is volt merevedésem, mert olyan rohadtul stresszeltem.
– Szerintem pontosan tudom, hogy mire van szükséged –
ereszkedett térdre.
Elkezdte lehúzni a sliccemet, miközben megnyalta az ajkát arra
készülve, hogy lecumizzon.
Lefagytam.
Kézbe vette a farkamat, és előrehajolt, hogy bekapja. De ekkor
megrántottam hátul a haját, mielőtt hozzám érhetett volna az ajkával.
– Baszki – morogtam, amikor elengedtem, hogy felhúzzam a
sliccemet.
– Mi a franc van veled, Rush? – állt fel, hogy lesújtó pillantást
vessen rám. – Komolyan kérdezem! Te írtál rám. Miféle játékot űzöl?
Tudtam, hogy a mai este és a legutóbbi alkalom után, amikor
felültettem, nagyjából még az esélyét is cseszhetem az értelmetlen
szexnek Everlyvel, ha most kisétálok az ajtón. Ez viszont lószart sem
jelentett a számomra… így elindultam.
Egyszerűen képtelen voltam végigcsinálni.
Ez nem arról szólt, hogy kellett a szex. Egy teszt volt. Amin kurvára
megbuktam.
Az ajtóban megállva azért végül bocsánatot kértem.
– Ne haragudj!
 – Takarodj innen a picsába! És eszedbe ne jusson megint felhívni
vagy írni nekem! – vágta az ajtót a képembe.
Szemem sem rebbent a szavaitól.
Visszamentem a kocsimhoz. Nem indítottam be azonnal, csak
ültem ott a kihalt utcát bámulva.
Eldobtam az agyam a ma esti viselkedésemtől.
Az idefelé vezető úttal ellentétben az átlagosnál is lassabban
hajtottam vissza. Valószínűleg azért, mert a lelkem mélyén tudtam,
hogy nem haza megyek.
Miután leparkoltam, több mint fél órát ücsöröghettem a kocsiban,
hogy becsöngessek-e hozzá vagy ne.
Mi a faszt csinálsz, Rush?
Miért vagy itt?
Pityegett a telefonom.

Gia: Van valami oka annak, hogy a ház előtt állsz?

Rush: Őrjárat?

Gia: Nem veszem be.

Rush: Pizza?

Gia: Akkor már biztos szörnyen kihűlt a pizzám.

Rush: Nem tudom, mit keresek itt.

Gia: Be akarsz jönni?

Rush: Igen.

Gia: De nem fogsz.

Rush: Nem hinném, hogy kéne.

Gia: Oké.

A szavaim ellenére néhány másodperc múlva már az ajtaján

kopogtattam.
 Gia vékony fehér hálóingben nyitott ajtót, amin keresztül látszott a
hatalmas mellbimbója. Erővel kellett felfelé néznem, mert
legszívesebben felhúztam volna róla a ruhát, hogy szívogathassam.
– Hol vannak a lakótársaid? – néztem körül, mert nagy volt a
csend.
– Mindegyikük elment bulizni vagy dolgozni. Ritkán van ilyen.
Élvezem a csendet és a nyugalmat.
Ez nem jó hír. Tényleg le kellenne lépnem.
– Eszel velem egy kis jégkrémet? – lepett meg a kérdéssel.
– Jégkrémet…
– Aha – mosolygott, én pedig elolvadtam a látványtól.
Elég ártatlannak tűnt.
– Attól függ, milyen ízű – cukkoltam.
– Chunky Monkey… mert néhány hónap múlva én is egy dundi
majom leszek.
Ettől a gondolattól szerintem le kellett volna konyulnom, ám az
ellenkezője történt. Imádtam az új vonalait, és azt, hogy még
kerekebb lesz. A teste iránti vonzalmam nagyban megnehezítette a
helyzetemet.
– Az a kedvenc ízem – feleltem.
Leültünk a nappaliban, és ugyanabból a Ben & Jerry’s dobozból
ettünk.
– Mindenki a ma esti kirohanásodról beszélt – szólalt meg végül
Gia. – Hogy kidobtad azt a két fickót, aztán úgy eltűntél a Heightsból,
hogy egy szót sem szóltál senkinek.
– Hát hadd beszéljenek! – válaszoltam teli szájjal. – Nem érdekel.
Most is ugyanazt tenném. Azok a pöcsfejek semmi szín alatt nem
legyeskedhetnek körülötted.
– Hová mentél, miután eltűntél?
Miután abbahagytam az evést és nem mondtam semmit, magától
is levonta a következtetést. Talán rám volt írva a bűntudat.
– Egy nővel találkoztál? – ült ki az aggodalom az arcára.
Hallgattam, így még jobban sürgetett. – Válaszolj!
Még mindig nem akartam bevallani a ma esti hülyeségemet.
– Szexeltél valakivel? – forszírozta tovább.
– Nem – bukott ki belőlem hangosabban, mint szerettem volna.
 – Akkor hol voltál?
Nem akartam hazudni neki.
– Megpróbáltam összegabalyodni valakivel. Felejteni akartam…
elfelejteni azt, ami a Heightsban történt, megfeledkezni rólad.
Nem akartam ennyire nyers lenni. De ő az igazat akarta hallani. Ez
volt az igazság.
Folyni kezdtek a könnyei. Rohadtul beledöglöttem, hogy kiborul
miattam. Miért mondtam el neki az igazat?
– De képtelen voltam rá, Gia.
– Miért? Akár meg is tehetted volna. Nem mintha tartoznál nekem
bármivel is. Akár most is ott lehetnél valami kúróolimpián. Meghoztad
a döntést velem kapcsolatban.
– Ez nem fair.
– Ez az igazság!
– Az, hogy nem lehetek veled, még nem jelenti azt, hogy nem
akarok veled lenni. És nem jelenti azt, hogy készen állok a
továbblépésre, bármennyire is szeretnék. Az, hogy távol tartom
magam tőled, kurvára a legnehezebb dolog, amit valaha meg kellett
tennem.
Mindketten hallgattunk egy jó darabig, csak farkasszemet néztünk
egymással.
– Hiányzol – suttogta.
Te is hiányzol nekem.
Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy magamhoz húzzam.
Belefúrta az arcát a mellkasomba. Összevissza zakatolt a szívem.
Túl sok volt ez az egész: a bőre puhasága, az ismerős illata. A
késztetés, hogy ugyanott folytassuk, ahol abbahagytuk.
Megkeményedett a farkam. Arra nem tudtam rávenni, hogy Everly
kedvéért felálljon, de amint ez a gyönyörű, várandós nő a karjaimba
került, teljesen feléledt a testem. Bárcsak lelombozott volna, hogy
terhes, de még soha életemben nem voltam így beindulva semmitől.
Hiba volt bejönni a házba.
Elengedtem, és letettem a kanalamat a dohányzóasztalra.
– Mennem kell – álltam fel.
Az ajtó felé menet megálltam, mert utánam szólt:
– Holnap lesz az első ultrahangom.
 Ledermedtem. Elkezdett gyorsabban verni a szívem. Fejbe vágott
azt hallani tőle, hogy tényleg egy igazi emberi lény növekszik benne.
– Nagyon félek – folytatta. – Mármint mi van, ha kiderül, hogy
valami nincs rendben… vagy nincs szívhangja… vagy kitör a frász,
amikor meglátom. Tudom, hogy ez őrültségnek fog hangzani, Rush.
De Riley-t leszámítva, aki elutazott erre a hétre, te vagy itt a legjobb
barátom. Még nem szedtem össze a bátorságomat, hogy elmondjam
az apámnak. Mindegy, szóval… eljönnél esetleg velem?
Micsoda?
Mondj valamit!
– Nem tudom, Gia.
– Kérlek…
Hogy tudtam volna nemet mondani? Félt, és a helyzet
bonyolultsága ellenére ez a lány nagyon fontos volt nekem. Ha arra
volt szüksége, hogy fogjam a kezét, akkor muszáj volt felkötnöm a
gatyát, és megtenni a kedvéért.
Kifújtam magam, és bólintottam.
– Oké.
 22. FEJEZET
Rush
– Csak még idegesebb leszek miattad – tette a kezét Gia a térdemre,
hogy hagyjam abba a szüntelen lábrázogatást. Észre sem vettem,
hogy csinálom.
– Bocs!
Egymás mellett ültünk az orvosi váróban, és türelmetlenül vártam,
hogy mondják a nevét. Idegroncs voltam, amióta megálltunk a hülye
parkolóban. Szép kis segítség! Azért jöttem, mert Gia ideges volt,
erre neki kellett megnyugtatnia engem. Fogalmam sem volt, miért
szorongok ennyire, de tíz perccel korábban, amikor megcsörrent a
telefon a recepción, szó szerint kiugrottam a székből. Úgy kellett
tennem utána, mintha muszáj lenne mosdóba mennem. Mi a franc
ütött belém?
– Tegnap este eszembe jutott a régi munkám – jegyezte meg Gia.
– Az a sok képeslap, amire szöveget írtam.
– Igen? Lefogadom, hogy ott nem kaptál saját vécéfülkét.
– Nem – nevetett. – Ott aztán nem. De nem állítottam párhuzamba
azzal, hogy milyen neked dolgozni. Összehasonlíthatatlan, hogy
mennyivel jobban szeretek veled lenni a Heightsban… mármint a
Heightsban dolgozni. Csak azokon a lapokon gondolkodtam, amiket
azért írtam meg, hogy gratuláljanak velük valakinek a terhességéhez.
Akkoriban ezt viccesnek hittem. Most viszont, hogy egy igazi szülész-
nőgyógyász rendelőjében ülök, szerintem némelyik egy kicsit túl
erősre sikerült. Szinte tapintatlan volt, miközben észre sem vettem.
– Mint például?
– Hát van egy, amire különösen emlékszem. Kívül az állt rajta,
„hogyan fér át egy görögdinnye a fánk közepén lévő lyukon?”. Aztán
belül az volt, hogy „nemsokára megtudod”.
– Ez vicces – kuncogtam.
– Mondja egy férfi, akinek nem kell kinyomni a fánklyukán egy
görögdinnyét.
 A recepciós Giát szólította, aki rám nézett. Hirtelen látszott a
tekintetében a félelem.
– Rendben lesz – szorítottam meg a kezét. – Ez a kissrác pont
olyan egészséges és gyönyörű lesz, mint az anyukája.
– Kissrác?
– Milyen kissrác?
– Azt mondtad, hogy ez a kissrác. Szóval úgy gondolod, hogy
kisfiam lesz?
Észre sem vettem, hogy ez csúszott ki a számon.
– Gyere, ne húzd az időt! – álltam fel, hogy gyengéden
meghúzzam a kezét. – És nem gondolom, hogy kisfiad lesz, hanem
tudom, hogy mid lesz.
– Tényleg? – állt fel Gia.
– Hát persze. Egy kibaszott nagy görögdinnyéd – kacsintottam rá.

– Egy kicsit korai még, hogy tudni lehessen a baba nemét. De mielőtt
elkezdem, megkérdezem, akarja-e tudni, hogy látom-e a nemét? –
vett ki egy pár kesztyűt a dobozból az ultrahangot végző nő, és
felhúzta.
– Ööö… – pillantott rám Gia a válaszért. – Nem tudom. Nem hittem
volna, hogy ilyen hamar meg lehet mondani, ezért nem igazán
gondolkodtam rajta. Mi a véleményed, Rush?
– Rajtad áll. Én már úgyis tudom – feleltem gúnyos félmosollyal.
Az ultrahangos nyilván nem tudta, hogy a görögdinnyére gondolok.
Lekapcsolta a villanyt, és odahúzott egy sámlit Gia mellé.
– Szóval apuka máris úgy gondolja, hogy tudja a baba nemét, hm?
Arra tippelek, hogy ez azt jelenti, hogy szerinte kisfiú. A legtöbb
apuka így van vele.
– Ő nem… – pirult el Gia. – Szerinte egy…
– Én nem… ööö… – próbáltam neki segíteni. – Szerintem nem…
A hölgy bizonyára hozzászokott már itt az akadozó nyelvű
emberekhez.
– Tudják, mit? Nem mondom meg a baba nemét, ha látom, de
felírom a kartonra, így bármikor megkérdezhetik akár telefonon is, ha
úgy döntenek, hogy szeretnék megtudni.
 – Oké – fújta ki magát Gia. – Igen, ez így remek.
– Egy kicsit kikötöm a hálóinget, és felhúzom, hogy hozzáférjek a
hasához. Lehet, hogy egy kicsit a nadrágját is le kell húznunk.
– Rendben.
Gia megszorította a kezemet, miközben a hölgy előkészítette.
Lehet, hogy egy beteg állat vagyok, de megrándult a farkam a
bársonyos bőr látványától a hasán. Nem nagyon zavart, hogy az
orvosnál vagyunk, nem pedig egy peep show-n. Az ultrahangos
lehúzta Gia nadrágját egészen a szeméremcsontjáig, nekem pedig
rátapadt a tekintetem a napbarnított bőrére.
Baszki, egy anyát akarok megrépázni.
A hölgy megfogott egy tubust.
– Ez lehet, hogy egy kicsit hideg lesz.
Aztán valami zselét nyomott Gia hasára, de jó sokat.
Ezt én is meg tudnám oldani. Csak az kellemes meleg lenne.
Megráztam a fejemet, hogy szabaduljak a gondolattól.
Baromira nem segített.
Az ultrahangos odahúzott egy guruló monitort a vizsgálóasztalhoz,
és úgy helyezte, hogy mindhárman rálássunk. Én a túloldalon
maradtam, Gia mellett, így mi ugyanabból a szögből láttuk.
Abban a pillanatban, ahogy hozzáért Gia hasához, erőteljes hang
hallatszott a gépből. A hölgy ránézett a monitorra, és elforgatott egy
gombot.
– A kisbabájuknak jó erős szívhangja van.
Giával rámeredtünk a monitorra.
– Gyorsan elmagyarázom a baba anatómiáját, hogy tudjanak
benne gyönyörködni, amíg elvégzem a méréseket, és megcsinálom a
szükséges felvételeket. Az ott a kisbabájuk gerince – mutatott rá
valamire, ami úgy festett, mint egy gyöngyfüzér. Egy kicsit oldalra
mozdította az ultrahangfejet, a másik kezével pedig a kijelzőre
mutatott. A kép szemcsés volt, és fekete-fehér, de ki tudtam venni,
mit mutat, mielőtt egyáltalán kimondta volna. – A feje – mutatta a
körvonalait valaminek, ami szemlátomást egy koponya volt, aztán
végighaladt az oldalnézetben lévő embrión. – Az orra. A szája.
Azt a rohadt…! Szó szerint láttam a kicsi arcának a körvonalait. Bár
ebből a szögből sokkal inkább tűnt úszkáló ufónak, mintsem
gyereknek. De ott volt, egy ember – Gia hasában –, a saját
szívhangjával és profiljával. A hölgy mosolyogva mozgatta az
ultrahangfejet, miközben a monitort nézte.
– Elég aktív. Sokat mocorog.
Amint ezt kimondta, valami nagyon tisztán kivehető módon jelent
meg a monitoron.
– Az ott egy kéz? – szólalt meg Gia.
– Az bizony.
– Hűha!
– Ha a 3D-ultrahang mellett döntenek a várandósság későbbi
szakaszában, ott már nagyon tiszta a kép. De az is igaz, hogy szép
kis műsort kapnak ma annak ellenére, hogy még csak a
tizennegyedik hétben vannak.
A kijelzőtől megigézve teljesen megfeledkeztem Gia hasáról, és
megütött a felismerés, hogy igazából most először vagyok izgatott a
terhesség miatt. Alig vártam, hogy találkozzak a kiscsávóval.
Oké, talán tényleg úgy gondoltam, hogy fiú.
Lenyűgözve tovább bámultam. Kéz- és lábujjakat, ajkakat és egy
hosszú nyakat láttam mozogni, az pedig…
Eluralkodott rajtam az izgatottság.
– Az ott a… – mutattam rá arra, amiről azt hittem, hogy a farka.
– Nem – nevetett az ultrahangos. – Az tulajdonképpen egy egész
lábfej.
Gia felém fordította a fejét, és engem nézett a monitor helyett.
Ragyogott az arca, és olyan gyönyörű volt. Gondolkodás nélkül
előrehajoltam, hogy megpusziljam a homlokát.
– Oké. Lehet, hogy tényleg úgy gondolom, hogy fiú.
A hölgy befejezte a vizsgálatot Gia hasán, és kinyomtatott néhány
képet.
– Az első képek a hűtőre az anyukának – adta oda őket Giának. –
Nekem nem tisztem semmi eredményt vagy ilyesmit mondani, de
minden nagyszerűnek látszik. Amíg felöltözik, szólok a védőnőnek,
hogy ugorjon be válaszolni az esetleges kérdésekre, mivel a mai
alkalommal még nem fog találkozni orvossal. Ezt pedig a zselé
letörléséhez – nyújtott egy csomó papírtörlőt Gia felé.
– Rendben. Köszönöm!
 Az ultrahangos magunkra hagyott minket a szobában. Gia letörölt
néhány könnycseppet, aztán elkezdte letörölni a hasát is. Kivettem a
kezéből a papírtörlőket, és letakarítottam róla a ragacsot. Valahogy
olyan természetesnek tűnt, de miután megtettem, Gia mégis furán
nézett rám.
– Megcsináltam volna.
Kidobtam a papírtörlőket a szemétbe, s mire visszafordultam, Gia
éppen felült a vizsgálóasztalon. A kikötött és felhúzott hálóingje
lecsúszott. Fekete csipkés melltartó volt rajta, amiből szó szerint
kibuggyant a melle. Gia a tekintetemet követve lenézett.
– Eddig másfél kilót híztam, de mintha mind a mellemre ment
volna.
– Határozottan jól áll neked a terhesség – nyeltem egyet.
– Nem várom túlzottan, hogy kövér legyek – tette a kezét a hasára.
Nyilván a megduzzadt mellei vették el az eszemet. Mert a telt Gia
gondolata hatalmas kerek pocakkal, és a feszes melleinek enyhe
megereszkedésével tényleg merevedést idézett elő nálam a
rendelőben.
– Kibaszottul szexi leszel terhesen.
Azt hitte, hogy csak vigasztalni próbálom. A vizsgálóágyról felállva
a mögöttem lévő székre mutatott.
– Muszáj lesz tovább hazudnod nekem, ahogy kezdek egyre
slamposabb lenni. Ide tudnád adni a felsőmet?
Bár pont az előbb csúszott le Giáról a hálóing, most hátat fordított
nekem, hogy átvegye a felsőjét. Általában nem szokott szégyenlős
lenni, amiből azt a következtetést vontam le, hogy tényleg nem tartja
magát vonzónak terhesen.
Kopogtak az ajtón, mielőtt helyre tehettem volna. A védőnő lépett
be, és kezet nyújtott mindkettőnknek.
– Jessica Abbot vagyok. Rendszeresen találkozni fognak velem a
terhesség alatt. Általában az ultrahangvizsgálatok után, vagy én
fogok telefonálni a laboreredményekkel. Éppen most vetettem egy
pillantást az ultrahangra, és a mérések megfelelnek az eredetileg
számított időnek. Úgy tűnik, hogy a kisbabájuk boldog és
egészséges. Van valami kérdésük hozzám most a felvétellel vagy
bármi mással kapcsolatban?
 – Nem hiszem, nincs – rázta a fejét Gia.
– Rendben. Nos, ugyanúgy folytathatja a terhesség előtti
tevékenységeit. Munka, alvás, szex… minden úgy, ahogy lenni
szokott.
Gia rám pillantott, aztán a védőnőre.
– Az normális, ha a terhesség kihat a… libidóra?
– Igen. Nagyon is. Sok nő tapasztal szexuális vágycsökkenést a
várandóssága alatt. Gyakran ez az első trimeszterben történik, aztán
hatványozottan visszatér a vége felé.
– Ó!
Giára pillantottam. Kezdett elpirulni. Szégyellt megkérdezni
valamit… talán azért, mert ott álltam mellette.
– Akarod, hogy kimenjek, és kettesben tudjatok beszélgetni? –
mutattam az ajtó felé.
Gia megrázta a fejét, mielőtt mély lélegzetet vett, majd
visszafordult a védőnő felé.
– Szerintem nálam pont az ellenkezője a gond.
A védőnő elmosolyodott.
– Ó, bocsánat. Félreértettem a kérdést. Igen, abszolút normális a
megnövekedett szexuális étvágy. Minden nő máshogyan éli meg az
adott terhességet. Némelyeknél nagyobb a szexuális étvágy, ami
ingadozik, míg mások az egész várandósság alatt nem kívánják az
együttlétet. De ön fiatal és egészséges, ezért semmi oka nincs rá,
hogy ne érezze jól magát, ha a vágy erősebb a megszokottnál.
Baszki! Gia épp most közölte ezzel a nővel, hogy kancás.
ÁLLANDÓAN.
– Tehát… a szex bármilyen formája rendben van? Nem fog ártani a
babának?
Mi a fenére akar kilyukadni?
– Amíg nem okoz túl nagy fizikai kihívást a dolog, igen. A párja
nem tud ártani a babának, ha ettől tart – pillantott rám, aztán megint
Giára. – Ez gyakori aggály a pároknál. Örülök, hogy megkérdezte, ha
már eszébe jutott.
Gia ráharapott az ajkára. A kezdeti rózsaszínes árnyalat után már
lángoló vörös volt az arca.
 – És mi a helyzet a… partner nélküli szexszel? Mi nem… –
mutatott saját magára és rám. – Az orvosomtól akartam megkérdezni
a legutóbbi alkalommal, de ő férfi és idősebb… és szeretnék
használni egy…
Nekem halványlila gőzöm sem volt róla, hogy Gia mire akar
célozni, ám a védőnő szemlátomást megértette a rejtjeles üzenetet.
– Ó! Bocsánat. Igen, abszolút. Nyugodtan használhat vibrátort,
vagy bármilyen más segédeszközt, amit korábban rendszeresen
alkalmazott. Ez egyáltalán nem probléma. Tökéletesen megértem,
miért esett nehezére megkérdezni ezt dr. Danielstől. Csodálatos
orvos, de megértem. Kérem… hívjon bármikor, ha bármit szeretne
megbeszélni! – nyúlt be a zsebébe, hogy elővegyen egy névjegyet.
Még csevegtek néhány percig, de egy kurva szót sem hallottam
belőle. Teljesen leragadt az agyam a gondolatnál, hogy Gia kancás,
és egy vibrátorral készül elintézni magát.
 23. FEJEZET
Gia
– Minden oké?
Rush egy szót sem szólt, amióta eljöttünk a rendelőből, és már
félúton jártunk hazafelé.
– Persze.
– Kiborultál attól, hogy eljöttél velem? Ne haragudj, ha túl nagy
kérés volt!
– Nem. Örülök, hogy engem kértél meg.
Látva, hogy falfehér bütykökkel markolja a kormányt, és hallva a
rövidre fogott válaszait, egyáltalán nem úgy éreztem, hogy örülne.
Az ultrahangfelvételeket bámulva próbáltam győzködni magam,
hogy feleslegesen parázom, és nincs semmi baj. De úgy éreztem,
nagy hiba volt Rushra támaszkodnom. Nagy kérés lenne ez bárki
felé, és tényleg meg kell tanulnom a saját lábamra állni. Az elmúlt
néhány hétben fontolóra vettem az érveket és az ellenérveket Rush
felajánlása kapcsán, hogy segít nekem. Hogy a házában
maradhatok, miután megszületik a baba. Ma jöttem rá, hogy ez nem
jó ötlet. Nagy szíve van, és úgy gondolom, hogy ez egy őszinte
felajánlás volt tőle, de nem fair egy másik embert terhelnem a
problémáimmal. Szabadon kellett engednem őt. Hiába pusztultam
bele még a gondolatba is, tudtam, hogy ez a helyes döntés. Mint
amikor az embernek van egy sebe, amihez még hozzáérni is fáj, de
elhatározza, hogy ideje letépni róla a tapaszt: jobb minél hamarabb
túlesni rajta. Így amikor megálltunk a ház előtt, vettem egy mély
lélegzetet, és Rush felé fordultam.
– Sokat gondolkodtam mostanában. Bár hihetetlenül gáláns az
ajánlatod, nem fogok itt maradni, miután letelik a nyári albérleti
szerződés.
Rush egyenesen kifelé bámult a szélvédőn, pedig már félreállt az
út szélén.
– Mi? – fordult végre felém. – Miért?
 – Egyedül kell végigcsinálnom ezt, Rush. Ha itt vagyok veled, csak
folyton rád támaszkodom, ami egyikünk számára sem igazságos.
– Én azt akarom, hogy rám támaszkodj – nézett egyik szememből
a másikba.
– Tudom, hogy azt akarod – érintettem meg a karját. – Mert jó
ember vagy, Rush. De ez csak megnehezítené, hogy egyszer majd
továbblépj. Én nehezíteném meg. Emlékezz vissza, mi történt
múltkor, amikor megpróbáltál együtt lenni egy másik nővel! Te vagy a
leghűségesebb férfi, akivel valaha találkoztam. Most már rájöttem,
hogy nem fogsz továbblépni úgy, hogy én itt vagyok, hiába akarsz. És
őszintén szólva én sem fogok – szöktek könnyek a szemembe. –
Szóval szerintem eljött az ideje. Az embernek néha el kell engednie
azt is, ami igazából sohasem volt az övé.
Rush behunyt szemmel lehorgasztotta a fejét, én pedig
kihasználtam az alkalmat arra, hogy kiszálljak a kocsiból, mielőtt
látná, hogy összeomlok.
– Köszi, hogy elvittél ma, Rush.
Az érzéseimmel küszködve eljutottam az ajtóig, de mire betettem
volna a kulcsot a zárba, már homályosan láttam a visszatartott
könnyektől, és leejtettem a kulcsomat. Lehajoltam érte, ám egy
hatalmas kéz hamarabb felvette.
Közelről hallottam Rush hangját a hátam mögött, viszont képtelen
voltam megfordulni.
– Idióta vagyok – szólalt meg halkan és elgyötörten. Csak még
jobban folytak tőle a könnyeim.
– Nem, nem vagy az. Én vagyok idióta.
– Azt mondtad, hogy én vagyok a leghűségesebb férfi, akivel
valaha találkoztál. Ez a legnagyobb félelmem. Hogy nem tudok
megfelelni ennek. Hogy valahol mélyen pont olyan vagyok, mint az
apám. Te úgy látsz engem, ahogy látni szeretnél. Nem egy olyan
férfinak, aki minden nyáron egy tucat különböző nővel dugott, és
sohasem gondol bele, hogy fájdalmat okozhat nekik, amikor másnap
reggel kisétál az ajtón.
Megfordultam, és láttam, hogy Rushnak is könnyes a szeme.
Felemeltem a kezemet, hogy a hüvelykujjammal letöröljem az arcát:
előbb az egyik oldalon, aztán a másikon.
 – Felnőtt emberek voltak, akik szabad akaratukból mondtak igent.
Te nem ígértél nekik semmit, nem tévesztetted meg őket. A hűség azt
jelenti, hogy őszinte vagy saját magaddal és másokkal is. Te mindig
is igazat mondtál arról, hogy mit akarsz tőlük. De amit nekem
mondtál, az is őszinte volt tőled, és mivel ennyire hűséges vagy,
nekem kell annak lennem, aki lép. Te idebent eltökélted, hogy itt
mellettem leszel – tettem a szíve fölé a kezemet. – És ha maradnék,
akkor így is lenne. Ez az oka annak, hogy mennem kell, mert a
hűséged nem engedné, hogy te legyél az, aki lép.
Rush lefelé nézve vett néhány mély lélegzetet. Tudtam, hogy nem
könnyű megmutatnia előttem, mennyire sebezhető, ezért nem
sürgettem.
– Igazából mindig is a tiéd volt – nézett végül egyenesen a
szemembe.
– A hűséged?
Megrázta a fejét.
– Azt mondtad, hogy az embernek néha el kell engednie azt is, ami
igazából sohasem volt az övé. A tiéd volt a szerelmem már az első
naptól kezdve. A tiéd voltam már az első naptól kezdve. Csak túl
nyomi voltam ahhoz, hogy bevalljam.
Elkezdett gyorsabban verni a szívem. Próbáltam megfékezni, mert
féltem abban reménykedni, hogy hátha mégsem azt akarja mondani,
amit szerettem volna hallani. Mégis úgy zakatolt a szívem, mint egy
elszabadult vonat.
– Gia Mirabelli – fogta két tenyere közé az arcomat. – Olyan
kibaszottul szerelmes vagyok beléd, hogy elment a józan eszem.
Rohadtul nem fogom hagyni, hogy elmenj. Akár ebből a házból, akár
a Heightsból. Akár az életemből. Úgy megijeszt ez az egész, hogy
beszarok, de ma jöttem rá, amikor megláttam azt a kissrácot a
monitoron, hogy nem csak téged szeretlek. Hanem azt a kis ufót is,
aki már ott növekszik benned. Mindent akarok. Akarom az elcseszett
babákat a szekrényembe. Tartani akarom a hajad, amikor széthányod
az agyad. Jégkrémet akarok veled enni a dobozból, amikor éjjel
kettőkor meztelenül fekszünk az ágyban. És biztos, de még
mennyire, hogy biztos, hogy én akarok gondoskodni rólad, ha
megnövekedett a szexuális étvágyad.
 Könnyek folytak végig az arcomon. A sok mindenből, amit felsorolt,
valami hülye oknál fogva pont a jégkrémnél ragadtam le. Talán mert a
lelkem mélyén már tudtam, hogy tartani akarja a hajamat és
gondoskodni rólam, de azt hittem, hogy talán megkattant, amiért azt
hiszi, hogy a hónapok múlásával is kívánni fog.
– Nagy és dagadt leszek a sok Chunky Monkey-tól.
– Hajrá! – lépett közelebb, és megsimogatta a csípőmet. – Kábé
húsz kilóval nehezebbnek képzeltelek el az elmúlt néhány napban,
amikor kivertem. Szerintem lehet, hogy a terhesség után is
megtarthatnánk azt a formát.
Nevettem, mert hiába hangzott őrültségnek, tudtam, hogy igazat
mond.
– Szerintem meg egy kicsit kattant vagy.
– Ne haragudj, hogy eltaszítottalak magamtól, és rossz érzést
okoztam neked! – fordult megint komolyra a gyönyörű arca. – De
végeztem azzal, hogy punci legyek. Akarlak téged, az összes
félelmem ellenére, amiknek semmi közük nincs hozzád, és annak
ellenére is, hogy valószínűleg jobbat érdemelsz nálam. Kérlek,
bocsáss meg, és mondd, hogy itt maradsz velem. Ezúttal tényleg
velem.
Nem kellett gondolkodnom a válaszon. Bár talán figyelmeztetnem
kellett volna, hogy a válaszom nem csupán szóbeli lesz. Rush
karjaiba ugrottam, amitől hátratántorodott néhány lépést, és kis híján
elesett, ahogy lebotorkált az ajtó előtti lépcsőn.
– Igen, igen! – csókolgattam a fogát, amikor kinyitotta a száját,
hogy nevessen.
– Most már folytathatjuk odabent? – rázta a fejét. – Szerintem itt az
ideje, hogy feltegyük a pontot az i-re.

– Mi a franc bajod van? – néztem magamat a fürdőszobatükörben.

Megmondtam Rushnak, hogy helyezze magát kényelembe, én pedig
bezárkóztam a fürdőszobába, hogy úrrá legyek az idegességemen.
Voltam már ezzel a férfival. Látott már meztelenül, és odalent is
kalandozott a nyelvével. És alig tíz perccel ezelőtt vallott nekem
szerelmet azzal együtt, hogy szereti egy másik férfi meg nem
született gyermekét is. Mégis szó szerint reszkettem. Fogat mostam,
kiöblítettem a számat, és még egy darabig bámultam a
tükörképemet.
– Azt mondta, hogy szeret. Most meg mire vársz?
– Minden rendben odabent? – hallatszott halk kopogás az ajtó
felől.
– Igen, mindjárt megyek.
Tíz perc múlva, amikor még mindig próbáltam rávenni a lábamat,
hogy kivigyen a fürdőszobából, megint kopogást hallottam.
– Gia?
Mintha rögtön az ajtó túloldalán állt volna. Odamentem, hogy
belülről nekidöntsem a fejem.
– Igen?
– Én is ideges vagyok. Ha ez segít.
– Tényleg? – lazult el a vállam.
– Aha. Úgy megijesztesz, hogy befosok.
Mosolyogtam, de még mindig nem nyitottam ki az ajtót.
– Miért félünk most ennyire egymástól, Rush?
– Mert amikor az ember végre elfogadja, hogy megtalálta a nagy
Ő-t, akkor rémisztő a gondolat, hogy elveszítheti, és aztán soha
többé nem lesz másik.
Szó szerint melegség járta át a szívemet.
– Jaj, istenem! Ez a legromantikusabb dolog, amit valaha is
hallottam bárkitől.
– Ó, igen? Akkor gyere ki, hadd csináljak is veled romantikus
dolgokat, gyönyörűm!
Mély lélegzetet véve kinyitottam az ajtót.
Megremegett a térdem a mosolyától, ahogy felém nyújtotta a kezét.
Elképesztő érzés volt megfogni, mintha a szívemet adnám át neki.
Rush olyan édes volt, olyan őszinte, mégis attól lazultam el a
legjobban, amikor hirtelen megrántotta a kezemet, hogy keményen
magához húzzon. Ez a kis nyers erő annyira az én Rushom volt. Az
én Rushom.
Hozzápréselődtem, ő pedig a hátam mögé tette mindkét kezemet,
és fél kézzel ott tartotta, miközben a másikkal elkapta a tarkómat,
aztán rátapasztotta a száját az enyémre.
 Elállt a lélegzetem, amikor felkapott az ölébe, és odavitt az ágyhoz.
Valahogy sikerült, hogy összeforrva maradjon az ajkunk, ahogy letett
és rám mászott. Az összes félelmet, amit néhány perce még
éreztem, kiszorította belőlem az elsöprő vágy, amit ez iránt a férfi
iránt éreztem. A meleg és gyengéd csók gyorsan forróvá és vaddá
változott. Rush az egyik térdével sürgetett, hogy széttárjam a lábam,
aztán hozzám nyomta a csípőjét. Felnyögtem, ahogy éreztem a
nekem feszülő farka keménységét. Alig vártam, hogy bennem legyen.
Rush a vágyakozásomat érezve kibontakozott a csókból, és
hátrahúzódott. Szó szerint szédültem. Egy pillanatra sem vette le
rólam a szemét, miközben levette a pólóját, és engem is kibújtatott az
enyémből. A melltartómra nézve megnyalta az ajkát, és nyelt egyet.
– Óvatosan szeretnéd, bébi? – nézett megint a szemembe.
Megráztam a fejemet.
– Hála az égnek, baszki – terült szét az arcán egy huncut vigyor.
Rush olyan gyorsan kapta le kettőnkről a maradék ruhát, mintha az
egyik kezével engem vetkőztetett volna, a másikkal pedig letépte
volna a nadrágját. Megint fölém kerekedve odadörgölte a kemény
farkát a lábam közé, majd durván nekinyomta a csiklómnak. Azt
hittem, hogy már ennyitől el fogok élvezni. A csillogó szeme elárulta,
hogy pontosan tudja, mit művel velem. De ketten kellettünk a
játékhoz. Úgy széttártam a lábam, ahogy csak bírtam, és
odanyúltam, hogy megmarkoljam. Rájöttem, hogy nem is tudom
teljesen átfogni, így hálás voltam, amiért ennyire beindított, mert már
készen álltam rá.
Egymás szemébe néztünk, amikor belém hatolt. Előrelendítette a
csípőjét, néhányszor ki-be járva azzal a hatalmas és kemény
farkával. Elállt a lélegzetem, amikor előrebukva mélyen belém hatolt.
Rush megállt, és éreztem, ahogy elkezd remegni a teste.
– Baszki, Gia! A rohadt életbe! Itt akartam lenni, amióta először
megláttalak. Olyan mélyen benned, amilyen mélyen te is vagy
bennem.
A létező leggyönyörűbb csókot kaptam tőle, miközben ki-be járt
bennem, majd megint engem figyelt. A zöld szeme szinte szürkére
sötétedett, ahogy egyre erőteljesebbé váltak a mozdulatai. Szexeltem
már, de ekkor vált világossá a számomra, hogy még sohasem
szeretkeztem. Eggyé vált a testünk, a fizikainál sokkal mélyebben
kapcsolódott össze a szívünk és a lelkünk. Minden más megszűnt
létezni a világon, csak mi ketten voltunk.
Rushnak megfeszült az állkapcsa.
– Mindennap meg akarom tölteni az édes kis puncidat, újra meg
újra – morogta.
Eddig bírtam. Az irányítás maradéka is semmivé foszlott, ahogy
meghallottam a kétségbeesett vágyakozást a hangjában.
Összecsaptak a hullámok. Az egész testem pezsgett a vágytól.
Örömkönnyek szöktek a szemembe. Rush felemelte az egyik
lábamat, hogy még mélyebben belém nyomulhasson. Felnyögtem,
ahogy magával ragadott az orgazmus, Rush pedig egyre
keményebben és keményebben dugott. Morogva bukott előre még
egyszer, utoljára, hogy a lehető legmélyebbre hatolhasson bennem,
amikor elélvez.
Utána gyengéden megcsókolt, és tovább mozgott ki-be.
Elmondta, hogy milyen gyönyörű vagyok, és mennyire szeret.
Rájöttem, hogy én még nem mondtam ki neki. Biztosra vettem ugyan,
hogy tudja, de azért itt volt az ideje.
– Rush? – suttogtam.
– Hmm? – csókolt végig gyengéden a fülemtől a nyakamig, aztán
végig az államat, mielőtt találkozott az ajkunk.
– Én is szeretlek.
– Na, az jó – felelte fülig érő vigyorral. – Mert én is szeretlek. De
nem csak téged – mászott le a hasamhoz, hogy megpuszilja. –
Hanem mindkettőtöket.
 24. FEJEZET
Rush
Imádtam felfedezni őt, miközben mélyen aludt.
Ahogy a mutatóujjammal körüljártam a mellbimbóját, meg mertem
volna rá esküdni, hogy a bimbóudvara nagyobb és sötétebb, mint
amilyen tegnap volt. Napról napra változott a teste, mint egy lassan
nyíló virág. És baszki… Teljesen odavoltam érte. Annyira odavagyok
Giáért.
Így elköteleződni valaki felé olyan ijesztő, hogy beszartam tőle, de
máshogy el sem tudtam képzelni. Az érzéseim elfogadása volt a
legjobb dolog, amit valaha is tettem. Nagyon jó volt, hogy már nem
kellett harcolnom ellenük. A félelem nem múlt el. Az a különbség,
hogy hagytam, hogy ott legyen, és megmondtam neki, hogy kopjon
le, miközben élem az életemet és szeretem ezt a lányt. Bár jobban
féltem, mint valaha életemben, ennél boldogabb sem voltam soha. És
ez minden mást háttérbe szorított.
Lassan végighúztam a kezemet a hasán, mielőtt belemártottam az
ujjaimat. Nedves volt. Giának végtelen volt a libidója, még álmában
is.
Mocorogni kezdett és felém nyúlt.
– Hé… próbálkozol?
– Igen – húztam ki lassan az ujjaimat. – Benne vagy?
Rám mászott, és keményen megcsókolt.
– Azt hittem, hogy talán eleged van belőlem, miután annyiszor
csináltuk éjjel.
– Baszki, dehogy – markoltam meg a fenekét. – Tudtad, hogy
létezik olyan, hogy preggofília?
– Te jó ég, micsoda?
– Ez egy fétis. Rágugliztam, hogy nem tudok betelni egy terhes
nővel, és ez jött ki találatnak. Szerintem lehet, hogy én preggofil
vagyok.
Gia felkacagott.
 – Először azt hittem, hogy csak úgy mondod, de már kezdem
elhinni.
– Ennek higgy! – fogtam meg a kezét, és rátettem a kemény
farkamra.
Gia meglovagolt, és becsúsztatta a farkamat a nedves puncijába.
Semmi máshoz nem hasonlítható az érzés, ahogy behatoltam a
forróságába. Tényleg ilyennek képzeltem el a mennyországot.
Elkezdte mozgatni rajtam a csípőjét. Bármilyen pózban imádtam
vele a szexet, de amikor meglovagolt, mindig mintha még mélyebben
belé nyomulhattam volna. Imádtam nézni, ahogy fel-le jár a melle, és
közben minden porcikájára rátenni a kezemet: felfedezni az arcát, a
csípőjét, a fenekét. Szinte bűntudatom támadt, amiért én
hátradőlhettem, hiszen csak ő dolgozott, csakhogy úgy tűnt, nagyon
szeret felül lenni, szereti, ha nála van az irányítás.
Ja, és mit szerettem még marhára? Azt, hogy gumi nélkül tudtunk
dugni. Előtte még sohasem kockáztattam senkivel, mindig húztam
esőkabátot. Most anélkül szinte már túl jó volt, és folyton le kellett
állítanom magam, nehogy túl korán lőjem el a patront. Szerencsére
Gia olyan kancás volt, hogy sohasem tartott neki túl sokáig, mire
eljutott az orgazmusig. Ez az alkalom sem jelentett kivételt. Ahogy
keményen elélvezett rajtam, a farkamon lüktetve, én is beleengedtem
magam az utolsó cseppig.
– Hogy is lehetek ekkora mázlista? – hanyatlott rá a mellkasomra.
– Én vagyok mázlista – feleltem, miután egy ideig csak simogattam
a haját. Így feküdtünk csendben. Nem tudom, miért folytattam. –
Sajnálom azt a szerencsétlent a Heightsból, akárki legyen is, mert
nem fogja megtudni, miről marad le. Baszki, nem is – fújtam ki
magam. – Nem sajnálom. Örülök, hogy lelépett.
Gia rám hajtotta a fejét, és egy darabig nem szólt semmit.
– Bárcsak a tiéd lenne a baba! Bármit megadnék érte.
Összeszorult a szívem a szavaitól. Persze, én is azt kívántam,
hogy bárcsak így lenne. De felesleges ezen tépelődni. Sohasem
fogunk tudni változtatni azon, hogy nem az enyém.
– Én is azt kívánom, egoista okokból, de tudod… sohasem fogja
úgy érezni, hogy nincs apja. Mindig ott leszek neki, és neked is.
Végül is nem számít, hogy ki volt a spermadonor – szorítottam
magamhoz még jobban. – Úgy vannak a dolgok, ahogy lenniük kell.
Nem találkozol véletlenül idegenekkel. Annak a fickónak le kellett
lépnie, neked pedig találkoznod kellett velem. Az egész meg volt írva
a csillagokban.
– Nem tudtam, hogy ennyire filozófus alkat vagy – emelte fel a
fejét, hogy a szemembe nézzen.
– Nem ismered az anyámat?
– Igaz – kuncogott Gia.
– Mi a baj? – kérdeztem, amikor láttam, hogy leolvadt az arcáról a
mosoly.
– Hamarosan már nem fogjuk tudni ezt eltitkolni – simogatta meg a
hasát. – Hogy magyarázzam meg a többieknek a munkahelyen?
– Lószart sem kell megmagyaráznod nekik. Senkinek sem tartozol
magyarázattal.
– De szeretném, mielőtt még elkezdenek pletykálni. Úgy érzem,
hogy egyszerűen ki kell terítenem a lapokat, hogy nálam legyen az
irányítás, mielőtt még sutyorogni kezdenének, hogy mekkora lettem.
Nem akartam, hogy emiatt stresszeljen, így megesküdtem rá
magamban, hogy elintézem a dolgot.
– Emiatt ne aggódj! Majd én megoldom.

Másnap kötelező megbeszélést hívtam össze a Heights dolgozóinak,

rögtön zárás után. Azt akartam, hogy mindenki ott legyen, így ne
kelljen kétszer elmondanom. Aki éppen nem dolgozott, azt is
behívtam, és kifizettem neki a munkaórát.
Szándékosan Gia szabad estéjére időzítettem, hogy neki ne kelljen
ezzel foglalkoznia.
Mindenki körém gyűlt. A lenti bárrészt választottam a nem hivatalos
megbeszélésünk helyszínéül. Az emberek egyáltalán nem értették.
Azt hitték, hogy talán be akarom zárni a Heightsot, mert nem vallott
rám, hogy megbeszélést hívjak össze.
Miután úgy tűnt, hogy mindenki megérkezett, megköszörültem a
torkomat, hogy rám figyeljenek.
– Rövid leszek. Tudom, hogy mindannyian fáradtak vagytok, és
későre jár, szóval egy perccel sem tartalak fel tovább benneteket,
mint amennyire muszáj – kezdtem bele, aztán vettem egy mély
lélegzetet. – Tudjátok, hogy általában nem szoktam a
magánéletemről beszélni, mert többnyire semmi köze a munkához.
De mivel Gia itt dolgozik, nem akarom, hogy aggódnia kelljen amiatt,
hogy az emberek kibeszélik őt a háta mögött.
Újabb mély levegő után kiböktem.
– Ő és én együtt vagyunk. Ő a barátnőm – folytattam, és tartottam
egy pillanatnyi szünetet. – Szeretem. És kisbabánk lesz. Amennyiben
bármi kérdésetek vagy aggályotok van a hírrel kapcsolatban, hozzám
fordulhattok. De nem akarom, hogy bárki miatt is kellemetlenül
érezze magát, vagy másképp bánjatok vele, hacsaknem azért
teszitek, hogy megkönnyítsétek a munkáját. Nincs több
mondanivalóm – bólintottam. – Jó éjszakát mindenkinek!
Azzal elsétáltam, magam mögött hagyva az embereim
mormogását és sutyorgását. Senkinek sem volt lehetősége gratulálni
vagy akár reagálni. Ami részemről oké volt.
Súlyos lépteket hallottam a nyomomban. Pontosan tudtam, ki az,
még mielőtt meghallottam volna a mély hangot a hátam mögött.
– Hűha! Azta. Azt hitted, hogy teszel egy ilyen bejelentést, és utána
nem lesz dolgod velem? Most vár rád még egy kör!
Tölgy követett az irodámba. Nem tudtam letörölni a képemről a
vigyort, mert tudtam, hogy ki fogja használni az alkalmat a
kérdezősködésre.
– Bocs, hogy nem neked szóltam először – fordultam felé
felsóhajtva. – Meg akartalak keresni előtte, de lefoglalt téged, hogy
leállítsd azt a balhét, aztán csak úgy eltelt az este.
– Ez komoly? – mosolygott.
– Aha. Komoly.
Tölgy jól meglepett, amikor odalépett hozzám, és hatalmas medve
módjára átölelt.
– Ennél jobban nem is örülhetnék nektek, ember. Hol jár a
terhességgel?
Járni kezdett az agyam, hogy olyan választ adjak, aminek
remélhetőleg értelme is van.
– Olyan két hónapos…
Kábé.
 – Akkor egy ideje már együtt vagytok. Jól átvertél. De ez
megmagyarázza, hogy miért voltál olyan kattant.
– Meghúztuk magunkat, ameddig nem tisztázódtak a dolgok.
– Az apaság nagy ajándék – tette rá a kezét a vállamra. – Örülök,
hogy megtapasztalod. Aggódtam, hogy nem fogod, mert olyan
makacs vagy.
– Nem gondoltam volna, hogy valaha is akarni fogom, Tölgy. De
szerintem úgy van, hogy ha találkozol a megfelelő emberrel, akkor
megváltozik minden.
– Baromira így van – rázta a fejét még mindig mosolyogva. – Már
az első naptól kezdve tudtam, hogy egymás mellett fogtok kikötni
Giával. Örülök, hogy végre te is rájöttél.
Este, hazafelé menet készülődtem, hogy rágyújtsak egy cigire.
Most először tényleg megálltam, hogy elgondolkodjak rajta: valóban
le kell szoknom a kicsi miatt. Körülötte nem dohányozhatok, és már
Gia közelében sem tehetem többé. Kidobtam a meg sem gyújtott
szálat az ablakon. Elhatároztam, hogy ezúttal tényleg becsülettel
megpróbálok leszokni. Aztán fogtam a telefont, hogy felhívjam Giát.
– Tudod, volt az a munkahelyi téma, ami miatt aggódtál. Elintéztem
– jelentettem ki egyszerűen.

Néhány nappal később éppen vacsorázni indultunk Giával.

– Nem bánod, ha egy pillanatra megállunk nálam? – kérdeztem.
– Nem, egyáltalán nem. Tudod, hogy imádom, ahol laksz.
Nem kértem meg, hogy költözzön hozzám.
Minden estét együtt töltöttünk, egyszer nálam, máskor nála. De
nem akartam sürgetni a dolgokat. Mégis a tudtára akartam adni, hogy
abszolút benne lennék a dologban, ezért jó sok időt töltöttem a héten
azzal, hogy összedobjak neki egy kis meglepetést.
Miután beléptünk az ajtón, odavezettem a vendégszobához.
– Mutatni akarok neked valamit.
– Oké… – vigyorodott el gyanakodva. Amikor kinyitottam az ajtót,
elállt a lélegzete. – Ne már!
– Azzal töltöttem a hetet, hogy gyerekszobává alakítottam a
vendégszobát. Tetszik?
 Végignézett a frissen berendezett helyiségen.
Anya holdat és csillagokat festett a falra. Én összeraktam egy fehér
kiságyat, s az egész szoba kékben és szürkében pompázott, hogy
passzoljon a falhoz. Egy pelenkázóasztal állt a sarokban. Teljesen
felszerelve. Használatra kész volt a szoba.
– Ez… ez… imádom – sétált körbe Gia, és végignézett mindent. –
Teljesen egyedül tervezted az egészet?
– Talán egy kicsit anya is besegített. Igazából ő festette a falat.
Egész héten itt volt, és még csak nem is tudtál róla. De az ágyneműt
meg a többi holmit én választottam. Gondoltam, elég semleges lesz
így a szürkével együtt… hátha kiderül, hogy kislány.
Gia lényegében szóhoz sem jutott.
– Nem is tudom, mit mondjak. Ez a legcsodálatosabb dolog, amit
valaha is megtett értem valaki.
– Nem akarom, hogy úgy érezd, hogy erőltetem az összeköltözést.
Itt nem ez a lényeg. Ez a szoba a kicsié, akár külön élsz, akár velem.
Ez a te döntésed. De gondoltam, hogy kell majd neki egy hely, ahol
alhat, amikor itt vagy.
Másra sem vágytam jobban, mint hogy Gia hozzám költözzön. Ő
viszont nagyon független teremtés, és nem akartam rá nyomást
gyakorolni. Így is elég változás zajlott éppen. Ugyanakkor tudatni
szerettem volna vele, hogy az én otthonom az övé is egyben.
Gia odament a szoba sarkába, és felemelte a plüssmackót a
hintaszékből. Magához ölelte, és teljesen ledöbbentett azzal, hogy
elkezdett sírni.
– Fura, ha úgy érzem, hogy egyszerűen nem érdemlem meg
mindezt? – törölgette a szemét.
– Miért?
– Néhány hete még úgy éreztem, hogy vége az életemnek, hogy
nulláról kell újrakezdenem, és megint felkapaszkodnom. Aztán
közölted, hogy szeretsz, és elfogadsz engem a kisbabámmal együtt.
És egyszer csak… megint az élet napos oldalára kerültem. Hatalmas
vállalás a részedről, hogy sajátodként fogadod el a gyermekemet.
Úgy érzem, hogy olyan sokat adsz nekem, olyan sok áldozatot hozol,
én pedig semmi mást nem tudok adni neked, csak azt, hogy
szeretlek.
 – Az minden, amire szükségem van – fogtam két tenyerem közé az
arcát. – Csak nagyon kevés embertől kaptam ezt meg az életben.
Alábecsülöd, hogy milyen sokat jelent nekem – vezettem oda a
hintaszékhez, hogy ölbe vegyem benne. – Sohasem tudhatod, Gia,
hogy mikor fordul a kocka, vagy mi fog történni. De azt tudom, hogy
ha tényleg bekövetkezne valami elképzelhetetlen dolog, akkor te
mindent megtennél értem. Mindent. Ami pedig téged és ezt a babát
illeti… igen, óriási felelősségvállalás… viszont az áldozat nem jó szó,
mert inkább megtiszteltetés.
 25. FEJEZET
Gia
A harmadik fekete ruhát próbáltam fel tíz perc alatt. Kibújtam belőle,
aztán ledobtam a földre.
Már semmi sem volt jó rám, de eltökéltem, hogy belepréselem
magam az egyik ruhámba. És muszáj, hogy fekete legyen.
Gyöngyözött a homlokom, amikor Rush besétált a
gardróbválságom közepébe.
– Mi folyik itt?
– Új ruhát kellett volna vennem ma estére. A régiek közül egyik
sem jó. Abban a furcsa szakaszban vagyok, amikor még nem igazán
látszik a dolog, viszont kövérebbnek tűnök, és nem jön rám egyik
ruhám sem.
Nagyon fontos volt, hogy jól nézzek ki ma este, mert Rush
családjával találkozom. Az biztos, hogy nem jött ki velük valami jól,
ettől viszont én még jól akartam kinézni.
Meglepődtem, amikor Rush megkért, hogy kísérjem el az
elidegenedett bátyja születésnapi partijára New Yorkba. Bár
kíváncsian vártam, hogy megismerjem a család hírhedt részét – az
apját és a bátyját –, tartottam is tőle. De Rush megígérte a
sógornőjének, akivel már találkoztam a Heightsban, hogy legalább
benéz.
Rushnak maradt egy tartalék inge a szekrényemben az egyik
közös vacsoránk után, amikor elmentünk egy menő étterembe.
– Figyelj, itt ez az ing! – akasztotta le a vállfát. – Egy próbát megér.
– Viccelsz?
– Nem. Össze kell fogni, de vedd csak fel egy pillanatra. Van egy
ötletem.
Beleburkolóztam a hatalmas fekete ingbe, amit nevetve gomboltam
be magamon. Tényleg elég hosszú volt ahhoz, hogy ruhaként
viseljem, de túlságosan bő.
Rush megfogott egy vastag, piros, csatos övet, ami a
szekrényemben lógott, és a derekam köré kanyarította. Az anyag egy
részét felnyomta az öv fölé, aztán félig felhúzta az ujját és
megigazította a gallért.
Szóhoz sem jutottam, ahogy odasétált az ékszerdobozomhoz, és
kivett egy gyöngysort, ami az apukám anyukájáé volt. Félrehúzta a
hajamat, hogy a nyakamba csatolja.
– Mit gondolsz? – fogta meg a vállamat hátulról.
Az összeállítás tényleg jól nézett ki. Nem akartam elhinni, hogy
kitalálta – hogy ez az ing tényleg elmegy ruhának, sőt még stílusosan
is lehet viselni.
– Imádom. Tökéletes. És egyáltalán nem érzem magam benne
kövérnek. Nem gondoltam volna, hogy divatszakértő vagy.
– Nem is vagyok. Csak jól tudok krízishelyzetben tiszta fejjel
gondolkodni. Az a piros magas sarkú is tökéletesen passzolna, amit
imádok – mutatott a szekrény aljában sorakozó cipőim egyikére.
Megfordultam, hogy átkaroljam a nyakát.
– Te vagy a hősöm ma este, ugye, tudod? Jövök majd egy jó nagy
szívességgel.
– Biztos, hogy még jobban fogom imádni azt, ahogy leveszem
rólad, mint azt, ahogy rád adtam.

Rush dobolt az ujjaival a kormánykeréken New Yorkba menet.

Határozottan feszültnek tűnt, ami érthető is volt.
– Biztos, hogy ezt akarod? – tettem rá a kezemet a térdére. – Nem
muszáj mennünk. Akár máshová is elmehetünk enni.
– Megmondtam a bátyám feleségének, hogy benézek. Hetek óta
könyörög. Rögeszmés, mert azt hiszi, hogy még helyre lehet hozni a
testvéri kapcsolatunkat. Csak a felesége miatt csinálom ezt. Ő mindig
kedves volt velem. De őszintén szólva valahol mélyen csak azért
akarok odamenni, hogy elrontsam a szülinapi bulit, mert akkora
pöcsfej. Szóval ez van.
– Nem kell sokáig maradnunk, ha kiakaszt téged a társaságuk.
– Megleszek. Nagyfiú vagyok már. Tudom őket kezelni az állandó
üzleti megbeszéléseken is. Néhány óra egy partin nem fog kinyírni.
Nem kerülte el a figyelmemet a tény, hogy már nem dohányzik.
 – Szeretném, ha tudnád, hogy annyira büszke vagyok rád, amiért
most nem gyújtasz rá. Tudom, hogy nagyon jó lenne. Amúgy egyik
cigit szívnád a másik után egy ilyen helyzetben.
– Ja. Ne is beszéljünk a cigiről, jó?
– Bocsi! – fintorodtam el.
– Bármi egyéb ötlet, ami oldja a stresszt vezetés közben? –
pillantott rám.
– Tudod, abszolút benne lennék, hogy most rögtön lecumizzalak.
Ne kísérts!
– Á, nem hagynám, hogy kicsatold a biztonsági övet, a drága kis
rakománnyal együtt biztos nem. A bátyám fürdőszobájában viszont
lehet, hogy megengedem, hogy leszopj.
– Bármit, amitől jobban érzed magad.
– Bármit megtennél, hmm? – vonta fel a szemöldökét.
– Amit csak kívánsz.
– Ez az egyik dolog, amit imádok benned, szépségem.
Manhattanbe érve leparkoltunk Rush bátyja házának környékén,
aztán sétáltunk néhány utcányit a luxusépület felé.
Egy ajtónálló ellenőrizte a listán a nevünket, és hívott egy privát
liftet, ami egyenesen a tetőtéri lakosztályba vitt minket.
Amint kinyílt a liftajtó, megcsapott a forróság a zsúfolt helyiségbe
lépve. Pincérek jöttek-mentek tálcákon sorakozó apró falatokkal és
pezsgővel. A város fényei betöltötték a teret a hatalmas, padlótól
plafonig érő ablakokon keresztül. A nappali túlsó végében valaki egy
versenyzongorán játszott.
Rengeteg ember beszélgetett egymással, amitől minden hang
tompának tűnt. Nagyon rám fért volna egy ital. Mindig ideges voltam
egy kicsit attól, ha új emberekkel kellett megismerkednem, így meg
aztán főleg, hogy Rush feszült viszonyban van az apjával meg a
bátyjával.
Rush elment, hogy hozzon nekem egy pohár vizet. Úgy jött vissza,
hogy magának is szerzett egy pohár pezsgőt. Széles mosollyal az
arcán közelített felénk a gyönyörű szőke nő, akire emlékeztem a
Heightsból.
– Rush! Úgy örülök, hogy eljöttél.
 Hosszú, fekete estélyi volt rajta, ami túl elegánsnak tűnt egy
szülinapi bulira, még ha az ilyen puccos is.
– Jó, hogy látlak, Lauren! – felelte Rush.
– Gia, ugye? – fordult felém. – Örülök, hogy újra találkozunk –
villantotta rám a hófehér fogsorát, mielőtt gyorsan végigmért.
Vajon rájött, hogy Rush inge van rajtam?
Lauren úgy nézett ki, mintha éppen most jött volna egy önbarnító
kezelésről. Úgy csillogott, mintha csillámok borították volna a hibátlan
bőrét. Kontyba fogta hozzá az aranyszínű loknijait.
– Én is örülök – mosolyogtam.
– Kérlek, vegyetek egy kis rágcsálnivalót és italt! Később Elliot
kedvenc étterméből, a La Grenouille-ból érkezik majd az étel,
úgyhogy hagyjatok neki helyet.
Aztán jött valaki, aki magával ragadta Laurent egy másik
beszélgetésbe.
– Hol van a bátyád? – fordultam Rush felé.
Felhajtotta a maradék pezsgőjét, mielőtt körülnézett.
– Még nem láttam.
– Gondolod, hogy seggfej lesz veled?
– Nem. Mások előtt előkapja a kamu kedvességet. Veled is olyan
lesz, mert minden nővel flörtöl, aki nem a felesége. Főleg akkor
pöcsarc, amikor senki sem látja – nyomott egy puszit Rush a
homlokomra. – Akarod, hogy hozzak neked egy kis tésztába tekert
virslit, vagy bármilyen szart, amit itt körbehurcolnak?
– Nem, köszi! Igazából émelygek egy kicsit. Nem vagyok annyira
éhes.
Rush felkapott egy baconbe tekert kagylót az egyik tálcáról, és
betömte a szájába.
– Te jó ég, itt szinte érezni lehet a pénz szagát, nem? – pillantottam
körbe.
– Meg a kamuzásét is – nézett a szoba sarka felé Rush. – Apropó,
kamuzás. Ott van Pénzzel Bélelt uraság, a bátyám.
Amikor odanéztem a sarokba, ahová Rush mutatott, egy pillanatra
úgy éreztem, hogy megállt a szívem. Három férfi beszélgetett
egymással elmélyülten. Minél tovább időzött a tekintetem az egyik
fickón, annál biztosabb voltam benne, hogy ismerem őt.
 Csokornyakkendő volt rajta.
Az arcát bámulva másodpercről másodpercre jobban émelyegtem.
Hunyorogva igyekeztem minél tisztábban látni, csak hogy biztos
legyek benne.
Édes istenem!
Összeszorult a torkom. Biztosnak tűnt, hogy… Harlan az.
Harlan, akit soha többé nem kellett volna látnom.
Harlan, aki rossz telefonszámot adott meg nekem az egyéjszakás
kalandunk után.
Harlan, aki teherbe ejtett.
Úgy villantak fel előttem annak az éjszakának a képei, mintha egy
filmet látnék visszafelé. Még mindig az arcát bámultam. Ugyanaz a
szempár. Ugyanaz a szögletes áll. Ugyanúgy oldalt elválasztott haj.
Ugyanazok a makulátlanul fehér fogak. Ugyanaz a megnyerő mosoly.
Az a nevetés.
Ő volt az.
Te jó ég! Ő az!
Összevissza kalapált a szívem, és olyan volt, mintha forogna
velem a szoba.
– Melyik… melyik közülük a bátyád? – sikerült kiböknöm végül.
Rush a fogpiszkálóját szívogatva rámutatott:
– A csokornyakkendős.

Vége…
Egyelőre…
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Végtelenül hálásak vagyunk az összes bloggernek, akik lelkesen
terjesztik a könyveinkkel kapcsolatos híreket. Köszönjük a kitartó
munkátokat, és hogy segítetek nekünk eljutni azokhoz az olvasókhoz,
akik másképp talán sohasem hallanának rólunk.
Julie-nak: köszönjük, hogy mindig mellettünk vagy. Nagyon
szerencsések vagyunk, hogy a barátunknak tudhatunk téged, és napi
szinten támogatsz, biztatsz bennünket.
Elaine-nek: fantasztikus korrektor, szerkesztő, tördelő és barát
vagy. Köszönjük, hogy ennyire figyelsz a részletekre, és segítesz a
lehető legtöbbet kihozni Rushból és Giából.
Lunának: te vagy a jobbkezünk. Hihetetlenül tehetséges vagy, de
ami még fontosabb, hogy elképesztően jó barát.
Erikának: köszönjük a barátságodat, a szeretetedet és a
támogatásodat. A sasszemed is szuper.
Sommernek: jobban megtervezted ezt a borítót, mint arról csak
álmodni mertünk volna. Köszönjük ezt a pompás megjelenést, amit
annyira imádunk!
Daninak: köszönjük, hogy megszervezted ezt a megjelenést, és
mindig csak egy kattintásnyira vagy, ha szükségünk van rád.
Az ügynökünknek, Kimberly Bowernak: izgatottan várjuk az
előttünk álló évet, és hálásak vagyunk, amiért minden lépésnél
mellettünk leszel. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy a
barátunknak tudhatunk téged amellett, hogy az ügynökünknek is.
Végül, de nem utolsósorban az olvasóinknak: folytatjuk az írást,
mert annyira várjátok a történeteinket. Imádunk meglepni titeket, és
reméljük, hogy annyira élveztétek ennek a könyvnek az olvasását,
mint mi a megírását. Mint mindig, most is köszönjük nektek a
lelkesedést, a szeretetet és a hűséget. Odavagyunk értetek!

Sok szeretettel:
Penelope és Vi