A Szellem búcsúszimfóniája. TGM emlékére.

T. Szabó Csaba

Gyász van. A három éve búval és bizonytalansággal, apokaliptikus várakozást kiváltó

eseményekkel ólomsúlyossá lett korunkban talán még nehezebben viseljük az élet rendjét, a
biztos pontok elvesztését, a halált. Különösen nehéz ez akkor, amikor olyan valakit
gyászolnak egyének és közösségek, aki hol váteszként, morális tükörként, politikai
oszlopként, máskor pedig ostorozó idomárként élt közöttünk. Tamás Gáspár Miklós – TGM –
ilyen ember volt. Nagy Szellem, nagybetűs, ahogy ő maga is idézte a XVIII. szellemi és
politikai elődeinek és harcostársainak korszellemét legutolsó, monumentális írásában,
amelyet alig egy hónappal halála előtt közöltek. Nehéz felfogni is, hogy hazájának címzett öt
tanácsa egy súlyosan beteg, megtört testbe szorult lángoló Szellemnek a munkája. Van, ami
örök tehát, még ha a test és a világ meg is törik: TGM szelleme, éles elméje, felfoghatatlan
műveltsége, olvasottsága, éleslátása, iróniája és kemény, súlyos, néha kardként vágó, sokszor
az irrealitásba vesző szavai ilyenek.
Valamivel több, mint hét évtizedet átölelő életének összegzése Kolozsvártól Budapesten át a
nagyvilágig a közeli barátok és a jövőbeli jelenkorászok, filozófiatörténészek, politológusok
szerepe. Nem lesz könnyű dolguk, hisz TGM egy olyan örökséget hagy maga után, amelynek
összegyűjtése, feldolgozása és elemzése sziszifuszi munkának ígérkezik, legyen szó
politikafilozófiai vagy közéleti publicisztikájáról, amelynek csupán egy részét gyűjtötték
össze eddig abban a legalább egy tucat kötetben, amely nevét fémjelzi legalább tizennégy
nyelven. Írásai alighanem egyetemes bevezetők voltak a filozófiába sokaknak, hisz míg
Platónt, Kantot vagy TGM egyik „kedvencét”, Rousseau-t aligha olvas több tizezer, százezer
magyar, TGM írásait nagy kíváncsisággal vártuk. Írásai alkotások, mesterien felépített
konstrukciók: benne van a jelen figyelése, bírálata, részletgazdagsága és a múlt figyelmeztető
árnyéka, bölcsessége és historiográfiája. Ez utóbbi olyan mennyiségben, amit történészként is
nehéz volt követni írásainak hatalmas tudás-lajstromában: nevek, dátumok, események,
intertextualitások sorozata minden munkájában, de elegánsan elrejtve, beépítve a
szövegtestbe, mintha az egy egységes, élő egészként hatna és elevenedne fegyverré, amely
hol kormánypárti, hol ellenzéki, hol magyar, hol a globális neoliberalizmus és kapitalizmus
politikusait bírálta és ritkán ugyan, de néha dicsérte némelyiküket. Az esszéírás régi
mestereinél, a XIX és XX. század első felében keletkezett munkákban láthatjuk csak azt a
színvonalat, amit TGM képviselt. A magamfajta fiatalnak TGM-et olvasni nemcsak szellemi,
intellektuális kaland, politikatörténeti és politikafilozófiai bevezető volt, de kihívás is,
frusztráló szembesülés azzal, hogy az 1960-as, 70-es években indult generáció talán az
utolsó, aki a nagy klasszikus hagyományoknak és mestereinek még közvetlen tanítványai és
utódai lehettek. TGM személye magam számára ebben a szellemi, távoli, parnasszusi
ködösségben lengett 2018-ig, amikor rövid sajtós korszakomban lehetőségem volt vele
interjút készíteni, előadását meghallgatni és a Tranzit.ro egyik vitáján és az azt követő
sörözésen beszélgetni vele. Ekkor a magasröptű, bonyolult és műveltségétől már-már szédítő
értelmiségi ember téveszméje összedőlt és feltárulkozott előttem a valódi személy, Tamás
Gáspár Miklós, a közelebbiek Gazsija, akivel fél óra alatt sikerült olyan nyugalomba kerülni,
ami csak a nagyoknál működik. Laza, fehér-piros csíkos nyári pólója, bohém, szellős haja,
nyugodt hangja és kellemes tekintete pillanatok alatt hessegette el a szavakkal felvértezett,
marcona, hegyméretű értelmiségit és örökkön forrongó forradalmárt és egy olyan tanítót
hozott emberközelbe, aki körül csak úgy zsongtak a kolozsvári fiatalok. Igy járkálhatott
Indiában Gautama Sziddhártha, a Szellem hercegeként, fiatalokat és időseket egyaránt
vonzva, igaz nem sokakat. TGM nem feltétlenül a tömegek hőse volt, de nem is az
elefántcsonttoronyba zárkózott bölcsészek, kutatók etalonja: ő a polgársággal akart állandóan
beszélni. Igaz, nem csak a polgárságról és annak magyarországi és globális múltjáról,
jelenéről és jövőjéről, de az elmúlt két évtizedben marxizmusáról is. Talán haláláig hitte,
hogy az „antikommunizmus a mai polgári társadalom kritikátlan önreflekciója”. Kicsit olyan
volt ő, mint az angol kortársaknak Mark Fisher, de nála sokkal erdélyibb, sokkal magyarabb,
sokkal mitteleurópaibb és németesebb: precíz, pozitivista, klasszikusan művelt, elegáns, a
Szellem arisztokratája. De csakis a szellemé, hisz minden arisztokratizmus, elitizmus távol
állt tőle – ami sokaknak nem tetszett.
A kapitalizmus eszméit – bár nem feltétlenül kortárs, globális szereplőit - nagy erővel
ostorozta, igaz talán nem annyira, mint Orbán Viktort, az illiberalizmust, az autokráciákat és
a nacionalizmus kártékony formáit, mégis halála szinte abszurd módon, egységként
remegtette meg a magyar közvéleményt. TGM ismét hullámot tudott vetni, ismét egységgé
tudta rázni azt a szűk, pár százezres réteget, amit polgárságnak nevezhetünk talán
Magyarországon és Erdélyben együttesen. A „balról” és „jobbról” egyaránt jövő nekrológok
véget nem érő tengere – melyben ez a szösszenet is csak egy kósza csepp most – jól jelzi,
hogy TGM-re figyeltek nemcsak barátai, szociáldemokrata csodálói, újmarxista követői, de
magát nemzeti-konzervatívnak definiáló kormánypártiak és még politikai ellenfelei is.
Meglepően kevesen búcsúztatták a globális neoliberalizmus oldaláról, de ez aligha lep meg
minket, pedig TGM néha sokkolóan elnéző volt velük. Még antitézise, Orbán Viktor is
elbúcsúzott tőle, ami jól jelzi TGM szellemi nagyságát, fontosságát és talán azt is, hogy
Orbán Viktor számára a rivalizálás, a vetélytárs állandó jelenléte lételem: TGM halála
számára szellemi és tőkés veszteség és talán valahol, legmélyén még egykori 1989-es énjének
pislákoló lelkiismeretében, a harcostárs elvesztése is.
Halála talán olyan hangulatot idéz, mint Adyé: a politikai és szellemi kilátástalanság, a
háború borús árnyéka, a gazdasági káosz és Európa jövőjének sötét mivolta egybecsengett
Ady, a nagy publicista és vátesz és most, Tamás Gáspár Miklós halálával is. Csak
reménykedni lehet, hogy az állandó szabadságharcos, lelki és szellemi forradalmár TGM
öröksége fennmarad egy csoportban, amely tovább tudja vinni, adni a lángot, amely halálos
ágyáig égett benne. Pesszimista, de karakánul törődő, emberi láng volt ez és bár magát
internacionalistának mondta, többet aggódott és foglalkozott a haza jólétével, mint sok
nacionalista. Szélmalomharcot vívott egy általa többször megváltozhatatlannak és talán
történelmileg a demokrácia kudarcára determináltnak nevezett Közép-Európában, de a Révay
Gábornak adott interjúja zárszavában azt mondta: „szélmalomharc, igen, de sokkal
realisztikusabb, hogy az ember fölfedez valamit kritikai értelemben, esetleg kidolgoz
valamilyen módszert vagy retorikát vagy utópiát a változás érdekében, mint hogy csak
piszmog a mocsokban. A gondolat szabad, akármint művelnek a földi hatalmak”. Maradjon
ez igy, mindörökké az ő emlékére (is).