Paulo Coelho - A Piedra Folyó Partján Ültem És Sírtam

a_piedra_folyo_partjan_ultemes_sirtam
PAULO COELHO: A PIEDRA FOLYÓ PARTJÁN ÜLTEM, ÉS SÍRTAM

Vakok Elektronikus Könyvtára
Javította, tördelte: Dr. Kiss István; 2006.
És igazoltatik a bölcsesség minden őfiaitól.

Lukács 7, 35 (Károli Gáspár fordítása)
A szerző előszava
Egy spanyol misszionárius találkozott három azték szerzetessel egy szigeten.
- Hogy imádkoztok? - kérdezte a misszionárius.
- Csak egy imánk van - válaszolta az egyik azték. - Azt mondjuk: "Isten, Ti is
hárman vagytok, mi is hárman vagyunk, légy kegyel-mes hozzánk."
- Szép ima - mondta a misszionárius. - De nem ez az a fohász, amit valóban
meghallgat az Isten. Tanítok nektek egy sokkal jobbat.
A pap megtanított nekik egy katolikus imádságot, azután pedig folytatta
igehirdető útját. Évekkel később, amikor visszafelé, Spanyolország felé
hajózott, ismét elhaladt a sziget mellett. A fedélzetről megpillantotta a három
szerzetest, és intett nekik.
Egyszerre mindhárman elindultak felé - a vízen járva.
-Atyám! Atyám! - kiáltotta az egyik, ahogy közeledett a hajóhoz. - Tanítsd meg
nekünk
újra azt az imát, amelyiket meghallgatja az Isten, mert már nem emlékszünk rá!
- Már nem fontos - mondta a misszionárius a csoda láttán. És bocsánatot kért
Istentől, amiért nem értette meg korábban, hogy Ő a világ minden nyelvén beszél.
Ez a történet jól példázza azt, amit el akarok mondani az A Piedra folyó partján
ültem, és sírtam című regényben. Ritkán vesszük észre az életünkben a Rendkívüli
jelenlétét. Holott nap mint nap történnek csodák, Isten jelei mindig megmutatják
nekünk a helyes utat, az angyalok pedig csak arra várnak, hogy meghalljuk a
hangjukat. De mi nem figyelünk oda rájuk, mivel azt tanultuk, hogy az Istennel
való érintkezésnek szigorú keretei és szabályai vannak. Nem értjük meg, hogy Ő
ott van mindenütt, ahová csak beengedjük.
A hagyományos vallási szertartásoknak megvan a maguk jelentősége: segítségükkel

megoszthatjuk másokkal az áhítat és a fohász közösségi élményét. De sohasem
szabad elfelejtenünk, hogy az igazi spirituális tapasztalat mindenekelőtt a
Szeretet gyakorlásából fakad. És a Szeretetnek nincsenek szabályai.
Megpróbálhatunk előírásokat követni, uralkodni az érzéseinken, megpróbálhatjuk
előre eltervezni a cselekedeteinket - de ostobák vagyunk, ha így cselekszünk.
Úgyis a szív dönt, és csakis az ő döntése számít.
Ezt mindannyian tapasztalhattuk már a saját életünkben. Mindannyian mondtunk már

zokogva valami ilyesmit: "nem éri meg, hogy eny-nyit szenvedjek ezért a
szerelemért". Szenvedünk, mert úgy érezzük, hogy többet adunk, mint amennyit
kapunk. Szenvedünk, mert nem ismerik fel a szeretetünk súlyát. Szenvedünk, mert
nem tudjuk a másikkal elfogadtatni a szabályainkat.
Mindig találunk valamit, ami miatt szenvedhetünk, holott valójában nincs okunk
szenvedni: mert a szeretetben rejlik növekedésünk magva. Minél jobban szeretünk,
annál közelebb kerülünk a spirituális tapasztalathoz. Az igazi
megvilágosodottak, akiknek a szívét lángba borította a Szeretet, a kor összes
előítéletét képesek voltak legyőzni. Énekeltek, nevettek, fennhangon imádkoztak,
egyszóval részesültek mindabból, amit Szent Pál "szent őrület"-nek nevezett.
Vidámak voltak: mert aki szeret, az legyőzi az egész világot, és nem fél, hogy
elveszít valamit. Az igazi szeretet a teljes odaadás aktusa.
Az A Piedra folyó partján ültem, és sírtam ennek az odaadásnak a fontosságáról

szól. Pilar és barátja kitalált személyek, de a mi konfliktusainkat
szimbolizálják, amelyek végigkísérnek bennünket azon az úton, amit a Másik
Felünk keresése közben kell megtennünk. Előbb vagy utóbb le kell győznünk a
félelmeinket - hiszen a spirituális fejlődés a sze-
retet mindennapos tapasztalatán keresztül mehet csak végbe.
A szerzetes Thomas Merton azt mondta: "A lelki élet voltaképpen maga a szeretet.
Nem azért szeretünk, mert jót akarunk cselekedni, segíteni akarunk, vagy meg
akarunk védelmezni valakit. Ha így volna, egyszerű tárgynak tekintenénk a másik
1. oldal
embert, magunkat pedig nagylelkűnek és bölcsnek tartanánk. Ennek semmi köze
nincs a szeretethez. Szeretni any-nyi, mint közösséget vállalni a másikkal, és
meglátni benne az isteni szikrát."
Pilar sírása a Piedra folyó partján vezessen el bennünket ebbe a közösségbe.
A legenda szerint minden, ami ebbe a vízbe hullik - a falevelek, a bogarak, a
madártollak -, a folyó fenekén kaviccsá változik. Ó, ha kitéphetném a szívemet a
keblemből, és belehajíthatnám az áradatba! Nem volna többé fájdalom, sem
szenvedés, sem emlékek.
Hideg téli nap volt, és éreztem, ahogy a köny-nyeim lecsorognak az arcomon,
azután elvegyülnek a jeges vízzel, amely a lábaim előtt hömpölyög. Valahol ez a
folyó is csatlakozik majd egy másikhoz, aztán megint egy másikhoz, míg végül -
távol a szememtől és a szívemtől - ez az összes víz beleömlik a tengerbe.
Folyjanak hát minél messzebbre a könnyeim, hogy a kedvesem soha ne tudja meg,
hogy sírtam miatta. Folyjanak minél messzebbre a könnyeim, hogy elfeledhessem a
Piedra folyót,
a kolostort, a templomot a Pireneusokban, a ködöt, és az egész utat, amit
megtettünk.
Hadd felejtsem el álmaim országútjait, hegyeit és mezőit. Álmaimat, amelyek az
enyémek voltak, és amelyekről mégsem tudtam.
Emlékszem a saját mágikus pillanatomra, amikor egyetlen "igen" vagy "nem"
megváltoztathatta volna az egész életemet. Úgy tűnik, mintha réges-rég történt
volna, pedig csak egy hete volt, hogy megtaláltam és újra elvesztettem a
szerelmemet.
A Piedra folyó partján írtam ezt a történetet. A kezeim teljesen átfagytak, a

lábaim pedig folyton elzsibbadtak, és minden pillanatban meg kellett állnom.
- Próbálj élni. Az emlékek az öregeknek valók - mondta.
Lehet, hogy a szerelem idő előtt öreggé tesz, aztán - amikor véget ér az
ifjúságunk - újra megfiatalít. De hát hogyne emlékeznék azokra a pillanatokra?
Ezért írtam le mindent: hogy a szomorúságot nosztalgiává, a magányt emlékezéssé
szelídítsem. Hogy amikor befejezem ezt a történetet, amelyet önmagamnak mesélek,
bedobhassam a Piedra folyóba - mert ezt tanácsolta a nő, aki befogadott és
segített talpra állnom. S talán - ahogy egy szent nő mondta -a víz majd eloltja
azt, amit a tűz írt.
Minden szerelmi történet ugyanarról szól.

Együtt töltöttük a gyerekkorunkat és a kamaszkorunkat. Aztán ő elment, ahogy
minden fiú elmegy a kisvárosokból. Azt mondta, hogy meg akarja ismerni a
világot, mert az ő álmai túlmennek Soria mezőin.
Évekig semmi hírt nem kaptam felőle. Aztán időnként érkezett tőle egy-egy levél,
de ez volt minden: soha nem tért vissza gyermekkorunk színhelyére, az erdőkbe, a
ligetekbe és az utcákba.
Amikor befejeztem a tanulmányaimat, Zaragozába költöztem - és rájöttem, hogy
neki volt igaza. Soria valóban kicsiny város volt, s egyetlen költője is azt
mondta, hogy azért van az út, hogy járjunk rajta. Beiratkoztam az egyetemre, és
eljegyeztem magam egy fiúval. Elkezdtem tanulni, hogy elnyerjek egy állást, amit
végül soha nem pályáztam meg. Eladóként dolgoztam, magam fizettem a
tanulmányaimat, nem sikerült a vizsgám, és otthagytam a vőlegényemet.
Ettől kezdve egyre gyakrabban kaptam tőle levelet, és a különböző országok
bélyegei láttán mindig elfogott az irigység. Számomra ő volt az idősebb és
tapasztaltabb barát, aki mindent tud, aki járja a világot, próbálgatja a
szárnyait - miközben én minden erőmmel azon igyekszem, hogy gyökeret eresszek.
Egy idő után elkezdett Istenről beszélni, és mindig ugyanarról a franciaországi
helyről küldte a leveleit. Az egyikben kijelentette,
hogy be akar lépni egy szerzetesrendbe, és az imádkozásnak akarja szentelni az
életét. Válaszomban arra kértem, hogy várjon még egy kicsit, és élvezze ki a
szabadságát, mielőtt ilyen komoly döntést hozna.
Amikor elolvasta a levelemet, azonnal összetépte: ki vagyok én, hogy
szabadságról és lemondásról merek beszélni neki? Ő tudja, mik ezek, én viszont
nem.
Egy napon megtudtam, hogy előadásokat tart. Meglepődtem, hiszen még fiatal
ahhoz, hogy bármit is tanítson. De két héttel ezelőtt küldött nekem egy levelet,
amelyben azt írta, hogy egy kisebb csoport előtt fog beszélni Madridban, és
örülne, ha én is megtisztelném a jelenlétemmel.
Négy órát utaztam Zaragozától Madridig, csak azért, hogy viszontláthassam.
2. oldal
Hallani akartam a hangját. Be akartam ülni vele egy kávézóba, felidézni azokat
az időket, amikor együtt játszottunk és úgy gondoltuk: a világ túlságosan nagy
ahhoz, hogy be lehessen járni.
1993. december 4., szombat
Az előadás színhelye egyáltalán nem volt olyan kicsi és családias, mint

amilyennek elképzeltem, és sokkal többen voltak rá kíváncsiak, mint gondoltam.
Nem értettem, hogy lehet ez.
"Ki tudja, talán híres lett" - gondoltam. Bár soha nem említett ilyesmit a
leveleiben. Szerettem volna beszélgetni az emberekkel, és megkérdezni tőlük, mit
keresnek itt - de nem volt hozzá bátorságom.
Meglepődtem, amikor megláttam. Egészen másnak látszott, mint az a. fiú, akit
ismertem -de hát mindenki változik, és tizenegy év nagy idő. Sokkal szebb lett,
a szemei ragyogtak.
- Azt adja vissza, ami mindig is a miénk volt - mondta egy nő mellettem.
Furcsának éreztem ezt a mondatot.
- Mit ad vissza? - kérdeztem.
- Amit elraboltak tőlünk. A vallást.
- Nem, nem adja vissza - szólalt meg egy fiatalabb nő, aki tőlem jobbra ült. -
Nem adhat-
ják vissza azt, ami mindig is a miénk volt, és hozzánk tartozik.
- Akkor meg mit keres itt? - kérdezte ingerülten az első nő.
- Meg akarom hallgatni, mit mond. Kíváncsi vagyok, hogyan gondolkodnak most,
hiszen azelőtt máglyára küldtek minket, és ezt bármikor újra megtehetik.
- Ő más, ő csak egy magányos hang - felelte az idősebbik nő. - De megtesz
mindent, ami tőle telik.
A fiatalabb nő arcán gúnyos mosoly jelent meg, majd visszafordult a színpad
felé, jelezvén, hogy a maga részéről lezártnak tekinti a vitát.
- Igazán vakmerő viselkedés egy papnövendék részéről - folytatta az első nő,
ezúttal felém fordulva. Látszott, hogy azt várja: valaki egyetértsen vele.
Én azonban semmit sem értettem az egészből, ezért is nem szólaltam meg, így
aztán hamar letett rólam. A fiatal nő viszont rám kacsintott - mintha a cinkosa
volnék.
Holott én nem ezért hallgattam. Azon töprengtem, amit az idősebbik nő mondott az
imént.
"Papnövendék."
Nem lehet. Mondta volna nekem.
Elkezdett beszélni, és én képtelen voltam odafigyelni. "Csinosabban kellett
volna felöltöznöm" - gondoltam, bár magam sem tudtam,
miért aggodalmaskodom ennyit. Láttam, amint észrevesz a nézőtéren, és próbáltam
olvasni a gondolataiban: vajon milyennek lát? Mi a különbség egy tizennyolc éves
kamaszlány és egy huszonkilenc éves nő között?
A hangja a régi volt. De a szavai nagyon megváltoztak.
Kockáztatnunk kell - mondta. Csak akkor érthetjük meg az élet csodáját, ha

hagyjuk, hogy a váratlan megtörténjen.
Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami
boldogtalanná tesz. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a
pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap,
és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a
mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot
a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem
látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a
pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra
leszünk képesek.
A boldogság sokszor áldás - de általában meg kell harcolnunk érte. A mágikus

pillanat
segít, hogy megváltozzunk, és elinduljunk az álmaink után. Lehet, hogy szenvedni
fogunk, nehéz pillanatokat élünk át, és sok csalódás ér - de ennek egyszer vége
lesz, és nem hagy gy>ógy>íthatatlan sebeket. És amikor túl vagyunk mindenen,
emelt fővel tekinthetünk vissza.
Szerencsétlen, aki nem mer kockáztatni. Lehet, hogy soha nem csalódik, soha nem
ábrándul ki, és nem is szenved úgy, mint azok, akik egész életükben egyetlen
álmot követnek. De amikor visszatekint - hiszen mindannyian visszatekintünk -
meghallja, amit a szíve súg: "Mit csináltál azzal a rengeteg csodával, amit
3. oldal
Isten elhintett a hétköznapjaidban? Mit csináltál azokkal a talentumokkal,
amelyeket rád bízott a Mestered? Elástad mindet egy mély gödörbe, mert féltél,
hogy elveszíted őket. íme hát az örökséged: a bizonyosság, hogy eltékozoltad az
életed."
Szerencsétlen, aki hallja ezeket a szavakat. Mert ettől kezdve már ő is hinne a
csodákban, életének mágikus pillanatait azonban örökre elveszítette.
Amint mondanivalója végére ért, köré sereglettek az emberek. Vártam hát, és

közben még mindig amiatt aggodalmaskodtam, vajon milyennek is lát annyi év után.
Gyereknek éreztem magam: bizonytalannak és féltékenynek, mert nem ismertem az új
barátait, s feszültnek, mert úgy tűnt, hogy a többiekre jobban odafigyel, mint
rám.
Egyszer csak elindult felém. Elpirult - és már nem is az a férfi állt előttem,
aki az imént fontos dolgokat mondott: ismét az a fiú volt, aki egykor elbújt
velem a Szent Saturius kápolnában, és arról az álmáról beszélt, hogy be akarja
járni a világot (miközben a szüleink már a rendőrséget is kihívták, mert azt
hitték, hogy belefulladtunk a folyóba).
- Szervusz, Pilar - mondta.

Megcsókoltam az arcát. Mondhattam volna néhány elismerő szót. Megunhattam volna,
hogy ennyi ember között álldogáljak. Tehet-
tem volna valami tréfás megjegyzést a gyerekkorunkra, és elmondhattam volna,
mennyire büszke vagyok rá, hogy így láthatom viszont, ennyi rajongó tekintet
előtt.
Magyarázkodhattam volna neki, hogy rohannom kell, hogy elérjem az utolsó buszt
Zaragozába.
Megtehettem volna. Soha nem fogjuk föl igazán az ilyen mondatnak az értelmét.
Valójában életünk minden pillanata tartogat valamit, ami megtörténhetne, és
mégsem történik meg. Rengeteg mágikus pillanat van, amit nem is veszünk észre,
mígnem a sors keze - teljesen váratlanul - megváltoztatja az egész életünket.
Ez történt abban a pillanatban is. A helyett a sok minden helyett, amit
megtehettem volna, én egy olyan kérdést tettem föl, amely - egy hét múlva -
elvezetett ehhez a folyóhoz, és leíratta velem ezeket a sorokat.
- Megiszunk egy kávét? - Ezt kérdeztem.

Ő pedig felém fordult, és elfogadta a lehetőséget, amit a sors kínált neki.
- Kell, hogy beszéljek veled. Holnap Bilbaó-ban tartok előadást. Kocsival
vagyok.
- Vissza kell mennem Zaragozába - feleltem, anélkül hogy tudtam volna: ez az
utolsó esélyem a menekülésre.
De egy pillanat múlva, talán azért, mert hirtelen újra gyerek lettem, vagy talán
azért, mert nem mi írjuk életünk legfontosabb jeleneteit, azt mondtam:
- Néhány nap múlva lesz a Szeplőtelen Fogantatás ünnepe, úgyhogy szabad vagyok.
Elmehetek veled Bilbaóba, és legfeljebb majd onnan megyek haza.
A kérdés, hogy tényleg papnövendék-e, már ott volt a nyelvemen.
- Kérdezni akarsz valamit? - mondta, látva arcomon a tétovázást.
- Igen - feleltem. De nem akartam egyenesen feltenni ezt a kérdést. - Az előadás
előtt mellettem egy nő azt mondta, hogy te visszaadod neki, ami az övé volt.
- Nem fontos.
- Nekem fontos. Semmit nem tudok rólad, és meglepett, hogy ennyi ember eljött.
Elnevette magát, és elfordult tőlem, hogy a többiekkel foglalkozzon.
- Egy pillanat - mondtam, és megragadtam a karját. - Még nem válaszoltál a
kérdésemre.
- Nem olyan ez, ami téged érdekelne, Pilar.
- Bármi legyen is az, most már tudni akarom.
Nagyot lélegzett, és elvezetett a terem egyik sarkába.
- Mindhárom nagy egyistenhívő vallás - a ju-daizmus, a katolicizmus és az iszlám
- hímnemű. A papok mind férfiak. Férfiak tartatják be a dogmákat, és férfiak
alkotják a törvényeket.
- És mit akart mondani az a nő? Habozott egy kicsit. Végül azt felelte:
- Hogy én másként látom a dolgokat. Hogy én hiszek az Isten női arcában.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel: tehát az a nő tévedett. Nem lehet papnövendék,

hiszen a papnövendékek nem látják másként a dolgokat.
- Nagyon jól elmagyaráztad, köszönöm -mondtam.
4. oldal
A lány, aki rám kacsintott, az ajtóban várt. - Tudom, hogy mi összetartozunk.
Ugyanazt a hagyományt követjük - mondta. - Brida a nevem.
- Nem tudom, miről beszélsz - feleltem.
- Dehogyisnem tudod - nevetett.
Mielőtt megszólalhattam volna, belém karolt, és együtt mentünk ki. Az éjszaka
nem volt olyan hideg, én meg úgysem tudtam, mit csináljak másnap reggelig.
- Hova megyünk? - kérdeztem.
- Az Istennő szobrához - hangzott a válasz.
- Keresnem kell egy olcsó szállodát ma éjszakára.
- Majd utána megmondom, hol találsz. Szívesebben ültem volna egy kávézóban, a
barátommal, szerettem volna többet beszélgetni vele, és megtudni róla mindent,
amit csak lehet. De nem akartam ellenkezni a lánnyal, s hagytam, hogy
keresztülvezessen a Paseo de
Castellanán. Annyi év után újra láttam Madridot.
Egyszer csak megállt az út közepén, és az égre mutatott.
- Ott van ő - mondta.
A telihold ragyogott a lombtalan ágak között.
- Szép - mondtam.
De meg se hallotta. Széttárta a karját, az ég felé fordította a tenyerét, s így
csodálta a holdat.
"Hova kerültem - gondoltam. - Azért jöttem, hogy meghallgassak egy előadást,
most meg itt sétálok a Paseo de Castellanán egy őrülttel. Holnap pedig Bilbaóba
utazom."
- Földistennő tükre! - kiáltotta a lány csukott szemmel. - Tanítsd meg nekünk,
hogyan éljünk a hatalmunkkal, és add, hogy a férfiak megértsenek minket!
Megszületsz, fölragyogsz és meghalsz, majd újra föltámadsz az égbolton, hogy
megmutasd nekünk a mag és a gyümölcs örök körforgását.
A lány az ég felé nyújtotta a karját, és sokáig maradt így. A járókelők mind őt

bámulták, és nevettek rajta. De ő tudomást sem vett róluk -egyedül én
szégyenkeztem, amiért vele vagyok.
- Ezt azért kellett csinálnom, hogy megoltalmazzon minket az Istennő - mondta,
miután befejezte hódolatát a holdnak.
- Miről beszélsz tulajdonképpen?
- Ugyanarról, amiről a barátod beszélt, csak éppen én igaz szavakkal.
Már bántam, hogy nem figyeltem oda az előadásra, így aztán nem tudtam pontosan,
miről beszélt.
- Mi ismerjük Isten női arcát - mondta a lány, amikor újra elindultunk sétálni.
- Csak mi, nők értjük és szeretjük a Nagy Anyát. Tudásunkért üldöztetéssel és
máglyahalállal fizettünk, de túléltük. És most értjük a titkait.
Máglyák. Boszorkányok.
Csak most néztem meg tüzetesebben a nőt, aki mellettem jött. Szép volt, vörös
haja a háta közepéig ért.
- Amíg a férfiak vadászni voltak, mi ott maradtunk a barlangban, az Anyaméhben.
így tudtuk megfigyelni, miként lesznek a magokból növények, és ezt a tudást
megosztottuk a férjeinkkel. Mi csináltuk az első kenyeret, hogy tápláljuk a
férfiakat. Mi készítettük az első edényt, hogy tudjanak miből inni. És
megértettük a teremtés körforgását, hiszen a saját testünk is a hold ritmusát
követi. Hirtelen megállt: - Ott van ő.
Odanéztem. Egy térre mutatott, amelyet minden oldalról forgalmas utak vettek
körül, s amelynek a közepén egy szökőkút állt. Ennek a kútnak a központi
figurája egy nőalak volt, akinek a kocsiját oroszlánok húzták.
- Ez a Cibele tér - mondtam, hogy lássa: ismerem Madridot. Ezt a szobrot már
több tucat képeslapon láttam.
De nem is figyelt rám. Már az úttest közepén volt, és próbált átjutni az autók
között.
- Gyere, menjünk oda! - kiáltotta, az autók közül integetve.
Úgy döntöttem, hogy utána megyek, de csak azért, hogy megkérdezzem a szálloda
nevét. Fárasztott már az őrültsége, és aludni akartam.
Szinte egyszerre értünk a szökőkúthoz - nekem a torkomban dobogott a szívem, ő
viszont átszellemülten mosolygott.
- Víz! - mondta. - A víz az egyik megjelenési formája!
- Légy szíves, áruld el annak az olcsó szállodának a nevét.
Belemártotta a kezét a vízbe.
- Csináld utánam - mondta. - Érintsd meg
a vizet.
- Én ugyan nem. Nem is zavarok tovább. Megyek, keresek egy hotelt.
5. oldal
- Csak még egy pillanat.
A lány elővett a zsebéből egy kicsiny furulyát, és elkezdett rajta játszani. S a
zenének mintha hipnotikus hatása lett volna: a forgalom zaja egyszerre távolinak
tűnt, és a szívem is megnyugodott. Leültem a szökőkút peremére, hallgattam a víz
csobogását és a furulya hangját, s közben mereven bámultam a holdat a fejünk
fölött. Bár nem értettem pontosan, valami azt súgta bennem, hogy egy kicsit az
én női természetem is ott szunnyad benne.
Nem tudom, mennyi ideig játszott. Amikor abbahagyta, a szökőkút felé fordult.
- Cibele - mondta. - A Nagy Anya egyik megjelenési formája. Ő irányítja az
aratást, ő táplálja a városokat, és ő adja vissza a nőnek papnői rangját.
- Ki vagy te? - kérdeztem. - Miért akartad, hogy veled jöjjek?
Felém fordult.
-Az vagyok, akinek gondolsz. Azok közé tartozom, akik a Földanyát a legfőbb
istenként imádják.
- Mit akarsz tőlem? - folytattam.
- Látom, mi van a szemedben. Látom, mi van a szívedben. Szerelmes leszel. És
szenvedni fogsz.
-Én?
- Tudod, hogy miről beszélek. Láttam, hogy nézett rád. Szeret téged.
Most már biztos voltam benne, hogy ez a nő őrült.
- Ezért hívtalak magammal - folytatta. -Mert ő fontos. Hülyeségeket beszél, de
tud a Nagy Anyáról. Ne hagyd, hogy eltévedjen. Segíts neki.
- Te nem tudod, mit beszélsz. A képzeleted rabja vagy - mondtam, miközben ismét
bevetettem magam az autók közé, és magamban megesküdtem, hogy soha nem gondolok
ennek a nőnek a szavaira.
1993. december 5., vasárnap
Megálltunk, hogy igyunk egy kávét.

- Az élet rengeteg dologra megtanított téged -
mondtam, csak hogy mondjak valamit.
-Arra tanított meg, hogy képesek vagyunk tanulni, és arra tanított meg, hogy
képesek vagyunk megváltozni - felelte. - Még akkor is, ha lehetetlennek tűnik.
Ezzel el is hallgatott. Két órán keresztül, amíg ideértünk ehhez az országúti
presszóhoz, alig szólaltunk meg.
Először a közös gyermekkorunkra próbáltam terelni a szót, de ő csupán némi
udvarias érdeklődést mutatott a téma iránt. Valójában egyáltalán nem figyelt
rám, és állandóan olyan dolgokat kérdezett, amiket már elmondtam. Látszott, hogy
valami nincs rendben. Talán az idő és a távolság vetett minket ilyen messze
egymástól. Lehet, hogy örökre eltávolodott attól a világtól, amiben én élek.
"Mágikus pilla-
natokról beszél" - gondoltam. "Mit érdekelné őt Carmen, Santiago vagy Mária
sorsa? Az ő világa egészen más, számára Soria már csak egy halovány emlék - egy
hely, ahol megállt az idő, ahol az akkori gyerekek még mindig gyerekek, az
öregek még mindig élnek, és ma is ugyanazt csinálják, amit huszonkilenc éve
csináltak."
Kicsit már bántam is, hogy eljöttem vele. Amikor kávézás közben újból témát
váltott, eldöntöttem, hogy nem erőltetem tovább a múltról való társalgást.
Az utolsó két óra Bilbaóig valóságos kínlódás volt. Ő az utat nézte, én a tájat
bámultam, és egyikünk sem próbálta leplezni, milyen kínosan érzi magát. A
kölcsönzött autóban még rádió sem volt, és igen komoly megpróbáltatásnak
bizonyult elviselni a csöndet.
- Kérdezzük meg, hol van az autóbusz-állomás
- mondtam, amint letértünk az autópályáról. -Van egy menetrend szerinti járat
Zaragozába.
Éppen sziesztaidő volt, és alig lézengett valaki az utcán. Elmentünk egy férfi,
aztán meg egy fiatal pár mellett, de ő nem állt meg, hogy útbaigazítást kérjen.
- Te tudod, hol van? - kérdeztem egy kis idő múlva.
- Mi hol van?
Szóval még mindig nem figyelt rám.
Egyszer csak megértettem a hallgatását. Mi mondanivalója lehetne egy olyan
nőnek, aki soha nem látta a világot? Mi élvezet van abban, ha olyasvalaki ül
mellettünk, aki fél az ismeretlentől, és inkább a biztos állást és a szokványos
házasságot választja? Én - szerencsétlen -másról se tudtam beszélni, mint a
gyerekkori barátokról és a jelentéktelen falu poros kis emlékeiről. Ez volt az
egyetlen témám.
-Akár itt is kitehetsz - mondtam, amikor úgy tűnt, hogy beértünk a
6. oldal
városközpontba. Próbáltam a lehető legtermészetesebbnek látszani, de hülyének,
gyerekesnek és unalmasnak éreztem magam.
Nem állt meg.
- El kell érnem a buszt Zaragozába - folytattam.
- Soha nem jártam itt. Azt se tudom, merre van a szállodám. Nem tudom, hol lesz
az előadás. Nem tudom, hol van az autóbusz-állomás.
- Majd megtalálom, ne aggódj. Kicsit lassított, de nem állt meg.
- Szeretném... - kezdte.
Kétszer sem sikerült befejeznie a mondatot. Elképzeltem, mit fog mondani:
szeretné megköszönni a társaságomat, és üdvözletét küldeni a barátoknak, hogy
enyhítse a kínos helyzetet.
- Szeretném, ha velem jönnél ma este az előadásra - mondta végül.
Erre nem számítottam. Talán csak azért húzza az időt, mert jóvá akarja tenni a
kínos csöndet, ami végigkísérte az utunkat.
- Nagyon szeretném, ha velem jönnél - ismételte.
Lehet, hogy csak egy vidéki lány vagyok, akinek nincsenek érdekes történetei, s
akiből hiányzik a nagyvárosi nők csillogása. De a vidéki élet - ha nem is lesz
elegánsabb és műveltebb tőle az ember - megtanítja, hogyan kell meghallani és
megérteni, mit súg a szívünk.
Legnagyobb meglepetésemre azt súgta a szívem, hogy őszintén beszél.
Megkönnyebbülten sóhajtottam föl. Persze eszem ágában sincs itt maradni az
előadáson, de legalább visszakaptam a régi jó barátot, aki engem hív, hogy
kísérjem el, mert velem akarja megosztani a kalandjait, a félelmeit és a
diadalait.
- Köszönöm a meghívást - feleltem. - De nincs pénzem szállodára, és haza kell
mennem tanulni.
- Nálam van pénz. Alhatsz az én szobámban. Két külön ágyat kérünk.
Észrevettem, hogy izzad, pedig hideg volt. A szívem egyre vadabbul vert, de nem
értettem a jelzéseit. Néhány pillanattal ezelőtt talán boldog voltam, de most
teljesen összezavarodtam.
Hirtelen fékezett, és egyenesen a szemembe nézett.
Nincs az az ember, aki képes volna hazudni vagy eltitkolni az érzéseit úgy, hogy
közben a másik szemébe néz.
És nincs az a nő, aki ne tudna olvasni egy szerelmes férfi szemében. Még akkor
is, ha ez a szerelem lehetetlennek tűnik, és a legrosz-szabb helyen, a
legrosszabb időben tör felszínre. Hirtelen eszembe jutott, mit mondott az a
vörös hajú nő ott, a kútnál.
Lehetetlennek tűnt. De igaza volt.
Soha, de soha életemben nem gondoltam volna, hogy annyi év után még emlékszik.
Gyerekek voltunk, együtt nőttünk föl, és kéz a kézben fedeztük föl a világot.
Én szerelmes voltam belé - ha egyáltalán képes lehet egy gyerek megérteni a
szerelem lényegét. De ez nagyon régen történt - egy másik életben, amikor az
ártatlanságunk még nyitva hagyta a szívünket minden olyan dolog előtt, ami jó.
Most viszont felnőttek vagyunk, és felelősek vagyunk a tetteinkért. A gyerekkor
dolgai pedig a gyerekkor dolgai.
Megint belenéztem a szemébe. Nem akartam és nem is tudtam elhinni.
- Már csak ez az egy előadás van hátra, aztán jön a Szeplőtelen Fogantatás
ünnepe. El akarok menni a hegyekbe - folytatta. - Mutatni akarok neked valamit.
A ragyogó férfi, aki nemrég mágikus pillanatokról beszélt, most itt ült
mellettem - és a lehető legrosszabb viselkedést választotta: túl hevesen
közeledett, bizonytalannak látszott és zavaros ajánlatokat tett. Nem volt jó
ilyennek látni.
Kinyitottam az ajtót, kiszálltam, és nekidőltem az autónak. Bámultam a kihalt
sugárutat. Rágyújtottam, és igyekeztem nem gondolni semmire. Csinálhattam volna
úgy, mintha nem érteném: megpróbálhattam volna meggyőzni magamat arról, hogy
valójában egy barát tett ajánlatot a gyermekkori barátnőjének. Talán
túl sokat utazott, és kezdi összekeverni a dolgokat. Vagy talán én túlzom el ezt
az egészet.
Kiugrott a kocsiból, és leült mellém.
- Szeretném, ha itt maradnál az esti előadáson
- mondta ismét. - De megértem, ha nem tudsz.
Hát eddig tartott. A világ tett egy teljes fordulatot, és minden visszaállt a
helyére. Semmi olyasmiről nincs szó, amit gondoltam. Nem erősködik tovább,
hajlandó lenne elengedni. Egy szerelmes férfi nem viselkedik így.
Egyszerre éreztem magam hülyének és megkönnyebbültnek. Voltaképpen miért is ne
maradhatnék, legalább még egy napig. Együtt vacsorázhatnék vele, és egy kicsit
akár be is rúghatnánk: ez az, amit gyerekkorunkban soha nem csináltunk. Legalább
elfelejthetném azt a sok ostobaságot, amit pár perccel ezelőtt gondoltam, és
7. oldal
talán sikerülne megtörni ezt a jeges csöndet, ami Madrid óta kísér minket.
Egy napon igazán semmi nem múlik. Legalább lesz mit elmesélnem a barátnőimnek.
- Két külön ágy - mondtam tréfálkozva. - És te fizeted a vacsorát, mert én még
diák vagyok, és nincs pénzem.
Lepakoltuk a holminkat a szállodaszobában, és lementünk, hogy megkeressük az
előadótermet. Túl korán értünk oda, úgyhogy beültünk egy kávézóba.
- Oda akarok adni neked valamit - mondta, és átnyújtott egy kis piros zacskót.
Azonnal kinyitottam. Egy régi, rozsdás medál volt benne: az egyik oldalán az
Irgalmas Szűz, a másikon pedig Jézus Szent Szíve.
-A tiéd volt - mondta, amikor megpillantotta az ámulatot az arcomon.
Ismét hevesen kezdett verni a szívem: jelzéseket küldött.
- Egyszer - tízévesek lehettünk, és éppen ilyen őszi nap volt, mint ma - ott
ültünk azon a téren, ahol egy nagy tölgyfa van. Már hetek óta akartam mondani
valamit, de amint végre belekezdtem, te megszólaltál, hogy elvesztetted a
medálodat a Szent Saturius remetelakban, és kértél, hogy keressem meg.
Emlékeztem. Jaj, Istenem, emlékeztem.
- Meg is találtam. De mire visszaértem a térre, már nem volt bátorságom
elmondani azt, amin hetek óta törtem a fejem. És akkor megígértem magamnak, hogy
csak akkor adom vissza a medálodat, amikor majd be merem fejezni a mondatot,
amit elkezdtem azon a napon, csaknem húsz évvel ezelőtt. Sokáig próbáltam
elfelejteni, de még mindig bennem van. És nem bírok tovább így élni, ki kell
mondanom.
Letette a kávéját, rágyújtott egy cigarettára, és sokáig bámulta a plafont.
Aztán egyszer csak rám nézett.
- Nagyon egyszerű mondat - kezdte. - Szeretlek.
Néha mindannyiunkat hatalmába kerít valami megmagyarázhatatlan szomorúság, amin
sehogy sem tudunk úrrá lenni - mondta. - Rádöbbenünk, hogy elmúlt a mágikus
pillanat, anélkül hogy csináltunk volna valamit, s az élet többé nem fedi fel
előttünk csodáit.
Meg kell hallanunk a gyermek hangját, aki egykor mi voltunk, s aki még mindig
itt él bennünk. Ez a gyermek észreveszi a mágikus pillanatokat. És a sírását
talán visszafojthatjuk, de a hangját nem némíthatjuk el.
Ez a gyermek még itt van. Boldogok a gyermekek, mert övék a Mennyek Országa.
Ha nem születünk újjá, ha nem vagyunk képesek az életet a gyermek
ártatlanságával és lelkesedésével szemlélni, nincs értelme tovább élnünk.
Rengeteg módja van az öngyilkosságnak. Aki a testét próbálja megölni, az Isten
törvénye ellen vét. Aki pedig a lelkét próbálja meg-
ölni, az is Isten törvénye ellen vét, bár az ő bűne kevésbé látványos az emberek
számára.
Figyeljünk oda, mit mond a gyermek, akit a lelkünkben őrzünk. Ne szégyenkezzünk
miatta. Ne hagyjuk, hogy féljen attól, hogy egyedül marad, és nem hallgatjuk
meg.
Engedjük meg, hogy egy kicsit ő vegye a kezébe életünk irányítását. Ez a gyermek
tudja, hogy minden nap más, mint a többi.
Hadd érezze újból, hogy szeretjük. Tegyünk a kedvére - akkor is, ha ez azt
jelenti, hogy olyasmit kell csinálnunk, amit nem szoktunk, és akkor is, ha ez
mások szemében ostobaságnak tűnik.
Jusson eszetekbe, hogy az emberi bölcsesség Isten előtt őrültségnek bizonyul. Ha
meghalljuk a lelkünkben lakozó gyermek szavát, újra csillogni fog a szemünk. Ha
nem veszítjük el a kapcsolatot ezzel a gyermekkel, az élettel sem veszítjük el a
kapcsolatot.
Egyre harsányabbak lettek körülöttem a színek, éreztem, hogy túl hangosan
beszélek, és túl nagy zajjal teszem le a poharamat az asztalra.
Egy tízfős társasággal az előadás után egyenesen vacsorázni mentünk. Mindenki
egyszerre beszélt, én pedig csak mosolyogtam. Mosolyogtam, mert ez az este más
volt, mint a többi. Évek óta ez volt az első este, amit nem terveztem el előre.
De jó is ez!
Amikor eldöntöttem, hogy elmegyek Madridba, még teljesen tiszta volt a fejem, s
teljes mértékben tudtam uralkodni az érzéseimen és a cselekedeteimen. De
hirtelen minden megváltozott. Egyszer csak ott találtam magam egy városban, ahol
még soha nem jártam, pedig mindössze három órányira van a szülővárosomtól. És
ott ültem egy olyan asztalnál, ahol csak egy embert ismertem, mégis mindenki
úgy beszélt velem, mintha már régóta ismertük volna egymást. Magam is
meglepődtem, hogy képes vagyok beszélgetni, inni és szórakozni velük.
Ott találtam magam, mert az élet váratlanul átadta a helyét az Életnek. Nem
8. oldal
éreztem bűntudatot, félelmet vagy szégyent. Minél több időt töltöttem mellette -
és minél többet hallottam beszélni -, annál jobban meg voltam győződve arról,
hogy neki van igaza: vannak olyan pillanatok, amikor igenis kockáztatnunk kell,
őrült lépéseket kell tennünk.
"Sokszor napokon keresztül csak görnyedek a könyveim és a jegyzeteim fölött, s
emberfeletti erőfeszítéseket teszek azért, hogy megvásároljam saját
rabszolgaságomat" - gondoltam. "Miért is akarom én ezt az állást? Talán jobb
ember vagy jobb nő leszek tőle?"
Nem. Nem arra születtem, hogy életem hátralévő részét egy íróasztal mögött
töltsem, és segítsek a bíróknak minél hamarabb letudni a pereiket.
"Nem gondolkodhatok így az életemről. Még ezen a héten vissza kell zökkennem a
régi kerékvágásba, és mindent ott kell folytatnom, ahol abbahagytam.
Biztosan a bor hatása. Elvégre is, aki nem dolgozik, ne is egyék.
"Ez az egész csak álom. Nemsokára vége lesz."
De vajon elérhetem-e, hogy tovább tartson? Most jutott először eszembe, hogy
tulajdon-
képpen a hegyekbe is elkísérhetném. Végül is a jövő héten munkaszünet lesz.
- Te ki vagy? - kérdezte egy szép nő, aki ott ült az asztalunknál.
- Egy gyerekkori barát - válaszoltam.
- És már gyerekkorában is művelte? - kérdezte.
- Mit?
Ekkor a többiek is lehalkították a hangjukat, majd teljesen elnémultak.
- Hát a csodákat.
- Már akkor is nagyon jól beszélt - feleltem, de nem értettem, mire céloz.
Erre mindenki elkezdett nevetni, még ő is, én pedig nem tudtam, mi a mulatság
tárgya. De a bor annyira fölszabadított, hogy nem zavart.
Elhallgattam, körbenéztem, tettem valami megjegyzést valamiről, amit már a
következő pillanatban elfelejtettem. Aztán megint a munkaszünetre gondoltam.
Jó volt ott lenni, megismerni új embereket. Komoly dolgokról vitatkoztak, közben
néha viccelődtek is, és úgy érezhettem, hogy részt veszek a világ történéseiben.
Végre egyszer nem az a nő voltam, aki csak a tévéből és az újságokból értesül a
világ dolgairól.
Arra gondoltam, hogy amikor visszatérek Zaragozába, bőven lesz mit mesélnem. És
ha még a Szeplőtelen Fogantatás ünnepét is együtt töltöm vele - hát akkor annyi
élményt szerzek, hogy egy évig is megélek az emlékeimből.
"Teljesen igaza volt, hogy nem figyelt rám, amikor Soriáról próbáltam
beszélgetni vele" -gondoltam. És sajnáltam magam: emlékezetem fiókjaiban évek
óta ugyanazok a történetek porosodtak.
- Igyon még egy kicsit - mondta egy ősz hajú férfi, és megtöltötte a poharamat.
Ittam. De közben arra gondoltam, milyen kevés dolgot tudok majd mesélni a
gyerekeimnek és az unokáimnak.
- Számítok rád - mondta, úgy, hogy csak én halljam. - Menjünk el

Franciaországba.
A bortól sokkal könnyebben ki tudtam mondani, amit gondolok.
- Csak ha előbb tisztázunk valamit - feleltem.
-Mit?
- Azt, amit az előadás előtt mondtál. A kávézóban.
- A medálról?
-Nem - feleltem. A szemébe néztem, és megtettem minden tőlem telhetőt, hogy
józannak tűnjek. - Amit mondtál.
- Majd beszélünk - mondta, és másra akarta terelni a szót.
A szerelmi vallomására gondoltam. Nem volt időnk megbeszélni, de úgy éreztem,
meg tudnám győzni, hogy nem igaz.
- Ha azt akarod, hogy elkísérjelek, meg kell hallgatnod - mondtam.
-Nem akarok most erről beszélni. Most szórakozunk.
- Nagyon korán elmentél Soriából - folytattam. - Én csak egy kapocs vagyok, ami
a múltadhoz köt. Rajtam keresztül közelebb kerülsz a gyökereidhez, és ez elég
ahhoz, hogy így gyengéd érzelmeket táplálj irántam. De csak erről van szó, semmi
többről. Ennek semmi köze nincs a szerelemhez.
Csöndben hallgatott. Valaki megkérdezte a véleményét valamiről, és abba kellett
hagynunk ezt a beszélgetést.
"Mindenesetre elmondtam neki, mit gondolok" - mondtam magamban. Ilyen szerelem
nem létezik, csak a tündérmesékben.
9. oldal
Mert a valóságban egy szerelemnek lehetségesnek kell lennie. Lehet, hogy nem
talál azonnal viszonzásra, de csak akkor képes életben maradni, ha legalább van
rá remény - bármilyen távoli is -, hogy meghódíthatjuk a szeretett lényt.
A többi csak ábránd.
Mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, az asztal másik végén fölemelte a
poharát, hogy koccintson velem.
- A szerelemre - mondta.
Egy kicsit ő is be volt csípve. Úgy döntöttem, hogy kihasználom a lehetőséget.
- A bölcsekre, akik megértik, hogy a szerelem néha csak gyermekkori
bolondság -mondtam.
-A bölcs éppen azért bölcs, mert szeret. A bolond pedig azért bolond, mert azt
hiszi, hogy megértheti a szerelem lényegét - felelte.
A többiek, akik hallották ezt a megjegyzést, a következő pillanatban már vidáman

vitatkoztak a szerelemről. Mindenkinek határozott véleménye volt, amit
foggal-körömmel védett, és több üveg bor kellett hozzá, hogy végre
el-csöndesedjenek. Aztán valaki megszólalt, hogy már késő van, és az étterem
tulajdonosa szeretne bezárni.
- Ötnapos munkaszünetünk lesz - kiáltotta valaki egy másik asztaltól. - Biztos
csak azért akarja bezárni az éttermet, mert maguk túlságosan komoly dolgokról
beszélgetnek!
Mindenki nevetett. Csak ő nem.
- Hát hol kéne megbeszélnünk a komoly dolgokat? - kérdezte a másik asztalnál ülő
részeg férfitól.
-A templomban! - kiáltotta a részeg. Most már az egész étterem hahotázott.
Erre fölállt. Azt hittem, verekedni akar, hiszen mindannyian úgy viselkedtünk,
mint a kamaszok, és a kamaszkornak szerves része a verekedés - miként a titkos
találkákon elcsattanó csókok és simogatások, a hangos zene és a száguldozás.
De ő nem csinált semmit, csak megfogta a kezem, és elindult velem az ajtó felé.
-Jobb, ha elmegyünk - mondta. - Későre jár.
Esett Bilbaóban, és esett az egész világon. Aki szeret, annak egyformán képesnek
kell lennie elveszítenie és megtalálnia önmagát. Ő tökéletes egyensúlyban tudta
tartani ezt a kettőt. Jókedvű volt és énekelt, amikor visszatértünk a
szállodába.
Son los locos que inventaron el amor ("Ostobák, akik föltalálták a szerelmet")
Bár még mindig éreztem a bor hatását, és harsánynak láttam a színeket, lassan
kezdtem kijózanodni. Tudtam, hogy uralnom kell a helyzetet, ha el akarok utazni
vele.
Bizonyára menni fog, hiszen nem vagyok belé szerelmes. Aki ura az érzelmeinek,
az az egész világot meghódíthatja.
Con un poema y un trombón a develarte el corazón
"Szeretném elveszíteni az uralmat a szívem fölött" - gondoltam. Ha el tudnám

engedni magam teljesen, még ha csak egyetlen hétvégére is, egészen más íze lenne
az esőnek, ami az arcomba esik. Ha könnyű lenne szeretni, most átölelhetnénk
egymást, és a történet, amit a dalszöveg mesél, a mi történetünk lehetne. Ha az
ünnepek után nem létezne többé a zara-gozai életem, azt kívánnám, bárcsak soha
ne múlna el az ital hatása, és megcsókolhatnám, megsimogathatnám, szerelmes
szavakat suttoghatnánk egymásnak. De nem. Nem lehet. Nem akarom.
Salgamos a volar, querida mia - énekelte. Repüljünk el, kedvesem. Igen,
repüljünk el. De én diktálom a feltételeket.
Ő még nem tudja, hogy igent fogok mondani a meghívására. Miért vállalom ezt a
kockázatot? Azért, mert most éppen részeg vagyok, és elegem van a szürke
hétköznapokból.
De ez el fog múlni. És rögtön vissza akarok majd menni Zaragozába, abba a
városba, amelyet lakóhelyemül választottam. Várnak a tanulmányaim, vár a
köztisztviselői állás. Vár rám egy férj, akit még meg kell találnom, de
bizonyára nem lesz túl nehéz.
Vár rám egy nyugodt élet, gyerekek és unokák, biztos megélhetés és a szokásos
évi nyaralás. Az ő félelmeit nem ismerem, de a magaméit igen. És nem kellenek új
félelmek, elég az, ami van.
Soha nem tudnék beleszeretni egy ilyen férfiba, mint ő. Túl jól ismerem, sokáig
éltünk együtt, ismerem a gyengéit és a félelmeit. Én nem tudom úgy csodálni,
mint a többiek.
Tudom, hogy a szerelem olyan, mint a víz, ami áttöri a gátat. Elég, ha egy apró
10. oldal
rés keletkezik a gáton, amin át tud szivárogni a víz, és egyszer csak átszakad
az egész, és akkor senki nem állhatja útját az áradatnak.
Ha leomlanak a falak, a szerelem mindent eláraszt, és nincs többé lehetséges és
lehetetlen, nem számít, hogy meg tudjuk-e tartani a szeretett lényt: szeretni
annyit jelent, mint elveszíteni a fejünket.
Nem, nem hagyhatom, hogy rés keletkezzen. A legapróbb repedés is végzetes lehet.
- Egy pillanat!
Hirtelen abbahagyta az éneklést. Gyors léptek zaja visszhangzott mögöttünk a
nedves talajon.
- Gyerünk - mondta, és belém karolt.
- Várjon! - kiáltotta egy férfihang. - Beszélnem kell magával!
De ő még jobban meggyorsította a lépteit.
- Nem nekünk kiabál - mondta. - Gyerünk vissza a szállodába.
Pedig csak nekünk kiabálhatott, hiszen senki más nem volt az utcán. Pánikba
estem, és azonnal kiment belőlem az ital hatása. Eszembe jutott, hogy Bilbao
Baszkföldön van, és hogy errefelé mindennaposak a terrortámadások. A léptek
pedig egyre közeledtek.
- Gyerünk - mondta, és még jobban fölgyorsított.
De már hiába. A tetőtől talpig elázott férfialak utolért, és közénk furakodott.
-Álljanak meg, kérem! - mondta a férfi. -Az Isten szerelmére!
Nagyon megrémültem, kétségbeesetten kerestem a menekülés lehetőségét, vagy egy
rendőrautót, ami talán előbukkan a semmiből, mint valami csoda. Ösztönösen
belekapaszkodtam a karjába - de ő eltolta magától a kezemet.
- Kérem! - mondta a férfi. - Hallottam, hogy itt van a városban. Segítenie kell.
A fiamról van szó.
A férfi egyszer csak elkezdett sírni, és letérdelt a földre.
- Kérem! - mondogatta. - Kérem!
Ó nagyot sóhajtott, lehajtotta a fejét, és behunyta a szemét. Pár pillanatig nem
szólt egy szót sem, és nem hallatszott más, csak az eső és a járdán térdelő
férfi zokogása
- Menj vissza a szállodába, Pilar - szólalt meg végül. - Feküdj le. Valószínűleg
csak reggel jövök vissza.
1993. december 6., hétfő
A szerelem tele van csapdákkal. Eleinte, amikor ki akar bontakozni, elvakít a

fénye, és nem engedi, hogy észrevegyük az árnyékokat, amelyeket pedig éppen ez a
fény idéz elő.
- Nézz körül, nézd, milyen szép a táj -mondta. - Feküdjünk le a földre, hogy
érezzük a bolygó szívdobogását.
- Majd később - feleltem. - Nem akarom összepiszkolni a kabátomat: nem hoztam
másikat.
Olajfákkal beültetett dombokon mentünk keresztül. Az előző napi eső után a
reggeli napsütés az álom érzetét keltette bennem. Nem volt nálam napszemüveg:
semmit nem hoztam magammal, hiszen eredetileg úgy terveztem, hogy a madridi
előadás után azonnal visszamegyek Zaragozába. Tőle kellett kölcsönkérnem egy
inget, amiben aludhatok, és vennem kellett egy pólót a szálloda sarkán lévő
üzletben,
hogy legalább este ki tudjam mosni azt, ami napközben rajtam volt.
- Biztos undorodsz már tőlem, mert mindig ugyanabban a ruhában látsz - ugrattam.
Kíváncsi voltam, vajon egy ilyen banális téma vissza tud-e zökkenteni a
valóságba.
- Engem már az is boldoggá tesz, hogy itt vagy.
Azóta, hogy visszaadta a medálomat, egyszer sem hozta szóba a szerelem témáját.
De nagyon vidám volt, úgy nézett ki, mintha újra tizennyolc éves lenne. Ott jött
mellettem, és ő is elmerült a ragyogó reggeli fényben.
- Mi dolgod van ott? - kérdeztem, és a távoli Pireneusokra mutattam.

- A hegyek mögött már Franciaország van -felelte mosolyogva.
- Én is tanultam földrajzot. Azt szeretném tudni, miért kell odamennünk.
Egy darabig nem szólt semmit, csak mosolygott.
- Meg akarok neked mutatni egy házat. Lehet, hogy érdekelni fog.
- Ha el akarod nekem adni, felesleges odamennünk. Nincs pénzem.
Nekem teljesen mindegy volt, hogy egy navarrai falucskába megyünk, vagy
Franciaországba. A lényeg, hogy ne kelljen Zaragozában töltenem az ünnepeket.
"Látod?" - mondta az agyam a szívemnek. "Máris örülsz, hogy elfogadtad a
meghívást. Máris megváltoztál, és észre sem vetted."
11. oldal
Egyáltalán nem változtam meg. Csak végre elengedem magam.
- Figyeld csak a köveket a földön.
Csupa kerek kavics, egyiknek sincs éle, mintha a tenger kavicsai volnának. De
hiszen itt, Navarra mezőin, soha nem volt tenger.
- Ezeket a köveket a munkások, a zarándokok és a kalandorok talpa csiszolta
ilyen kerekre - mondta. - Megváltoztak, akárcsak maguk a vándorok.
- Az utazásaid tanítottak meg mindenre?
- Nem. A Kinyilatkoztatások.
Nem értettem, de meg sem próbáltam komolyabban elgondolkodni rajta. Inkább
elmerültem a napsütésben, a mező és a távoli hegyek látványában.
- És most hová megyünk? - kérdeztem.

- Sehová. Csak élvezzük a reggeli napsütést és a gyönyörű tájat. Hosszú autóút
áll még előttünk.
Egy pillanatig habozott, aztán megkérdezte:
- Megvan még a medál?
- Megvan - feleltem, és fölgyorsítottam a lépteimet. - Erről most nem akarok
beszélni, még elrontaná ezt a derűs és fölszabadult reggelt.
Egyszer csak előbukkant egy falu. Egy kis domb tetejére épült, mint a középkori
városok, így már messziről látni lehetett a templomtornyot és egy vár romjait.
- Menjünk oda - kértem.
Először habozott, végül mégis beleegyezett. Lám, az utamba akad egy kápolna, és
nekem kedvem támad bemenni. Már régen nem tudok imádkozni, de a templomok
csöndje mindig megnyugtat.
"Ne legyen lelkifurdalásod" - mondtam magamban. "Ha szerelmes beléd, az az ő
baja."
A medálról kérdezett. Tudom, hogy azt akarta, hogy folytassuk a tegnapi kávéházi
beszélgetésünket. Ugyanakkor nyilván félt is, hogy olyasmit kell hallania, amit
nem akar hallani. Ezért nem meri ő maga felhozni a témát.
Lehet, hogy tényleg szeret. De talán sikerül átalakítanunk ezt a szerelmet
valami mássá, valami mélyebbé.
"Nevetséges" - gondoltam. "Nincs semmi, ami mélyebb volna, mint a szerelem. A
tündérmesékben a hercegnő megcsókolja a rút varangyot, és az daliás herceggé
változik. A való életben viszont a herceget csókolja meg, aki pedig rút
varanggyá változik."
Majdnem fél óra gyaloglás után megérkeztünk a kápolnához. Egy öregember üldögélt
a lépcsőjén.
Amióta elindultunk fölfelé, ő volt az első ember, akivel találkoztunk - október
vége volt ugyanis, és az ember visszaadta a szántóföldet az Úrnak. Az Úrnak, aki
megáldja és termékennyé teszi a földet, aztán átengedi az embernek, hogy
verejtékes munkájával megszerezze rajta mindennapi élelmét.
-Jó napot - köszöntötte a férfit.
-Jó napot.
- Mi a neve ennek a falunak?
- San Martin de Unx.
- Unx? - kérdeztem. - Úgy hangzik, mintha valami erdei törpe neve lenne!
De az öreg nem értette a tréfát. Kicsit zavarba jöttem, de elindultam a
lépcsőkön. Amikor fölértem a kápolna kapujáig, az öreg megszólalt.
- Nem lehet bemenni. Délben bezárt. Jöjjön vissza délután négykor, ha akar.
A kapu nyitva volt. Be lehetett látni, bár csak homályosan, mert kint túl erős
volt a fény.
- Csak egy percre. Imádkozni szeretnék.
- Nagyon sajnálom. Már zárva van.
Ő is hallotta a beszélgetést, de nem szólt semmit.
- Rendben van, elmegyünk - mondtam. -Nem érdemes vitatkozni.
Ő csak nézett rám, s a tekintete üres volt, távoli.
- Meg akarod nézni a kápolnát, vagy nem? -kérdezte.
Tudtam, hogy nem tetszik neki a viselkedésem. Nyilván gyengének gondolt,
gyávának, amiért nem voltam képes harcolni azért, amit el akarok érni. Még csak
meg sem kellett csókolnia: a hercegnő máris varanggyá változott.
- Emlékszel, mi volt tegnap? - mondta. -Akkor te hagytad abba a beszélgetést,
mert nem volt kedved vitatkozni. Most viszont, amikor én teszem ugyanezt,
leszidsz.
12. oldal
Az öreg közönyösen figyelte a vitánkat. Bizonyára örült, hogy végre történik
valami, mert itt máskor minden reggel, délután és éjszaka tökéletesen egyforma.
- A templom ajtaja nyitva áll - szólalt meg az öreg felé fordulva. - Ha pénzt
akar, adhatunk egy keveset. Meg akarja nézni a templomot.
- Elkéstek.
- Hát jól van. így is, úgy is bemegyünk. Karon fogott, és beléptünk.
Hevesen dobogott a szívem. Az öreg dühbe gurulhat, kihívhatja a rendőrséget,

tönkreteheti az utazásunkat.
- Miért csinálod ezt?
- Mert be akartál jutni a kápolnába - felelte.
De én már nem is tudtam odafigyelni a látványra, ami odabent fogadott: a
vitatkozás - és a viselkedésem - eltörölte ennek a majdnem tökéletes délelőttnek
a varázsát.
Folyton azt füleltem, mi történik odakint: láttam magam előtt, ahogy az öreg
elindul, és a falusi rendőrökkel tér vissza. Illetéktelen behatolók a
kápolnában. Tolvajok. A tilosban járnak, megszegik a törvényt. Hiszen az öreg
megmondta, hogy zárva van a templom, és vége a látogatási időnek! Egy szegény
öregemberről van szó, aki nem tudott minket visszatartani: a rendőrség pedig
annál szigorúbb lesz velünk, hiszen tiszteletlenül bántunk egy idős emberrel.
Már alig vártam, hogy kimehessek, és csak azért maradtam még egy kicsit, hogy
úgy lás-sék, mintha örülnék. Olyan erősen vert a szívem, hogy attól féltem,
meghallja.
- Mehetünk - mondtam, amikor úgy gondoltam, hogy ennyi idő elegendő egy
üdvöz-légy elmondására.
- Ne félj, Pilar. Ne fogadd el a fölkínált szerepet.
Nem akartam, hogy az előbbi összetűzésem az öreggel még kettőnk vitájává is
átváltozzon. Meg kellett hát őriznem a nyugalmamat.
- Milyen "szerep"-ről beszélsz? - kérdeztem.

- Vannak emberek, akik egész életükben veszekednek valakivel, veszekednek
önmagukkal, veszekednek az élettel. Az ilyenek élete egyfajta színdarab,
amelynek ők írják a szövegkönyvét, méghozzá a saját kudarcaik alapján.
- Rengeteg ilyen embert ismerek. Tudom, miről beszélsz.
- De a legrosszabb az, hogy ezeket a színdarabokat nem lehet egyedül előadni -
folytatta. - így aztán más szereplőket is be kell vonniuk a játékba. Az az
öregember ott kint pontosan ezt csinálta. Valamilyen valós vagy vélt sérelem
érhette valamikor, és rajtunk akart bosszút állni. Ha szót fogadtunk volna a
tiltásnak, most csalódottak lennénk. Hagytuk volna, hogy ő győzzön. Az ő
kicsinyes és kudarcokkal teli életének a mellékszereplőivé váltunk volna. Ez az
ember feltűnően durva volt velünk, ezért nem volt olyan nehéz visszautasítani a
szerepet. De vannak olyanok is, akik áldozatnak érzik magukat. Ők állandóan az
élet igazságtalanságáról panaszkodnak, és azt kívánják tőlünk, hogy
helyeseljünk, tanácsokat adjunk, és egyáltalán: vegyünk részt a színjátékukban.
Mélyen a szemembe nézett.
- Vigyázz - mondta. - Ebből a játékból csak vesztesként lehet kikerülni.
Igaza volt. De nekem akkor se volt már kedvem ott bent maradni.
- Már befejeztem az imádkozást. Megtettem, amit akartam. Most már kimehetünk.
Kimentünk. Ahogy kiléptünk a sötétből a napsütésbe, egy pillanatra elvakított az
erős fény. De amikor hozzászokott a szemem, észrevettem, hogy az öreg már nincs
ott.
- Menjünk ebédelni - mondta, és elindult a falu felé.
Ebéd közben megittam két pohár bort. Soha életemben nem ittam ennyit. Kezdek
alkohol-függő lenni.
"Micsoda túlzás."
Beszélgetett a pincérrel. Megtudta, hogy a környéken van néhány román kori
emlék. Próbáltam bekapcsolódni a társalgásba, de nem tudtam leplezni a
rosszkedvemet.
A hercegnőből rút varangy lett. Na és, mit számít? Kinek akarok én bármit is
bizonyítani? Hiszen nem keresek semmit: se férjet, se szeretőt.
"Tudtam, hogy ez lesz" - gondoltam. "Tudtam, hogy megzavarja a nyugodt életemet.
Az agyam előre figyelmeztetett - de a szívem nem hallgatott rá."
Nagy árat kellett fizetnem azért a kevésért, amim van. Annyi mindenről le
kellett mondanom, amit szerettem volna, annyi útról le kellett térnem, amin
tovább mehettem volna!
Föláldoztam az álmaimat egy fontosabb álomért: a lelki békémért. Nem akarom
13. oldal
elveszíteni ezt a békét.
- Ideges vagy - mondta, megszakítva a beszélgetést a pincérrel.
- Igen, az vagyok. Szerintem az az öregember azért ment el, hogy rendőrt hívjon.
Szerintem ez a falu elég kicsi ahhoz, hogy megtaláljanak minket. Azt hiszem,
meggondolatlanság volt idejönni ebédelni, és bármikor véget vethetnek a mi kis
utazásunknak.
Ő nem szólt semmit, csak forgatta az ásványvizes poharát. Nyilván tudta, hogy
nem ez a bajom - hogy valójában szégyellem magam. Miért csináljuk ezt egész
életünkben? Miért mindig csak a porszemet vesszük észre a szemünkben, és miért
nem látjuk meg a hegyek, a mezők és az olajligetek szépségét?
- Ide hallgass: semmi ilyesmi nem fog történni - mondta. -Az az öregember már
rég hazament, és el is felejtette az egészet. Bízzál bennem.
"Nem ettől vagyok ideges, te hülye" - gondoltam.
- Gyakrabban kéne a szívedre hallgatnod -folytatta.
- Erről van szó: a szívemre hallgatok, és el akarok innen menni - feleltem. -
Nincs kedvem itt maradni.
- Ma már ne igyál többet. Nem tesz jót. Eddig a pillanatig még uralkodtam
magamon, de most betelt a pohár. Nem bírtam to-
vább: úgy éreztem, most kell mindent elmondanom, ami a lelkemet nyomja.
-Azt hiszed, mindent tudsz - mondtam. -Azt hiszed, értesz a mágikus
pillanatokhoz, a bennünk lakozó gyermekhez. Nem is tudom, mit keresek itt,
melletted.
Elnevette magát.
- Csodállak - mondta. - És csodálom a küzdelmet, amit a szíved ellen folytatsz.
- Miféle küzdelmet?
- Nem érdekes - mondta.
De én jól tudtam, mit akar mondani.
- Ne ringasd magad illúziókba - mondtam. -Ha annyira akarod, beszélhetünk róla.
Tévedsz az érzéseimet illetően.
Letette a poharát, és rám nézett.
- Nem tévedek. Tudom, hogy nem szeretsz. Ettől még jobban zavarba jöttem.
- De harcolni fogok érte - folytatta. - Vannak dolgok az életben, amikért
érdemes a végsőkig harcolni.
Elakadt a szavam.
- És érted érdemes - mondta. Elfordítottam a fejem, és úgy tettem, mintha
nagyon érdekelne az étterem díszítése. Rút varangynak éreztem magam, és
egyszerre megint hercegnő lett belőlem.
"Szeretnék hinni a szavainak" - gondoltam, miközben egy képet bámultam a falon.
Halászok és csónakok voltak rajta. "Nem változtatnak meg semmit, de legalább nem
érzem magam ilyen gyengének és tehetetlennek."
- Bocsáss meg, ha kemény voltam - mondtam.
Elmosolyodott. Hívta a pincért, és fizetett.
Visszafelé menet megint össze voltam zavarodva. Talán a naptól - de nem, hiszen
ősz volt, s a nap alig melegített. Talán az öregember miatt - de az öregember
már egy ideje kilépett az életemből.
Talán ez a sok új dolog. Az új cipő mindig szorít. Az életben is így van: a sors
időnként beletaszít az ismeretlenbe - akár akarjuk, akár nem.
Próbáltam a tájra összpontosítani, de nem ment. Nem is láttam se az
olajfaligeteket, se a falvacskát a dombon, se a kápolnát, amelynek a lépcsőjén
egy öregember üldögélt. Semmit nem láttam.
Eszembe jutott az esti részegségünk, és a dal, amit énekelt:
Las tardicitas de Buenos Aires tienen este
no sé...
i que sé yo?
Viste, sáli de tu casa, por Arenales...
Miért éppen Buenos Aires, amikor Bilbaó-ban voltunk? Miért éppen ez az Arenales
utca? Mit akart ezzel a dallal?
- Mi volt az a dal, amit tegnap énekeltél? -kérdeztem.

- Balada pára un loco - felelte. - Miért csak ma kérdezed? Hogy jutott ez most
eszedbe?
- Csak úgy, nem fontos - válaszoltam. Nem igaz. Azért kérdeztem, mert tudtam,
hogy ez a dal egy csapda. Azért énekelte, hogy megjegyezzem a szövegét.
Énekelhetett volna valami ismert dalt, amit már ezerszer hallottam - de ő inkább
egy olyat választott, amit nem ismertem.
14. oldal
Ez csapda. Mert így, ha később meghallom ezt a dalt a rádióban vagy egy
diszkóban, azonnal eszembe fog jutni ő és Bilbao és az az idő, amikor
egy hosszú ősz után új tavasz köszöntött rám. Eszembe fog jutni az izgalom, a
kaland és a gyermek, aki újjászületett bennem, Isten tudja, honnan.
Ezt jól kigondolta. Elég bölcs és tapasztalt ahhoz, hogy tudja, hogyan kell
meghódítani a kiszemelt nőt.
"Kezdek megőrülni" - mondtam magamban. "Azt gondolom, hogy alkoholista vagyok,
csak azért, mert két egymást követő napon ittam. Azt gondolom, hogy trükkökhöz
folyamodik. Azt gondolom, hogy irányít és uralkodik rajtam a kedvességével."
"Csodálom a küzdelmet, amit a szíved ellen folytatsz" - mondta az étteremben.
De nagyon téved. Ezt a küzdelmet már régen befejeztem. Már régen legyőztem a
szívemet. És nem fogok beleszeretni az elérhetetlenbe.
Ismerem a korlátaimat, tudom, mennyire tudok szenvedni.
- Mondj valamit - kértem, amikor visszafelé sétáltunk az autóhoz.
-Mit?
- Bármit. Beszélgess velem.
Erre elkezdett mesélni a fátimai Szűz Mária jelenésekről. Nem tudom, hogyan
jutott eszébe ez a téma - mindenesetre a három pásztor története, akik Vele
beszélgettek, el tudta terelni a gondolataimat a problémáimról.
Lassacskán megnyugodott a szívem. Igen, jól ismerem a korlátaimat, és tudok
uralkodni magamon.
Éjszaka érkeztünk. Akkora köd volt, hogy alig láttuk, hol vagyunk. Csak egy kis
teret, egy utcai lámpát és egy kutat sikerült kivennem, meg néhány középkori
házat, amelyeket alig világított meg a halvány, sárga fény.
-A köd! - kiáltotta izgatottan.
Nem értettem.
- Saint-Savinben vagyunk - tette hozzá. Semmit nem mondott nekem ez a név. De
Franciaországban voltunk, és ez izgatottá tett.
- Mért pont ide jöttünk? - kérdeztem.
-A ház miatt, amit el akarok neked adni - válaszolta nevetve. - Ezen kívül
megígértem, hogy visszatérek a Szeplőtelen Fogantatás napján.
-Ide?
- Ide, a közelbe.
Megállította az autót. Kiszálltunk, megfogta a kezem, és elindultunk a ködben.
- Ez a hely teljesen váratlanul lépett be az életembe - mondta.
"Te is az enyémbe" - gondoltam.
- Itt jöttem rá, hogy eltévedtem. Sőt, voltaképpen itt találtam meg újra a
helyes utat.
- Rébuszokban beszélsz - mondtam.
- Itt értettem meg, hogy mennyire hiányzol. Megint elfordítottam a fejem. Nem
tudtam,
miért nem tudok ránézni.
- És mi köze van ennek a helyes úthoz?
- Keressünk szállást, mert ennek a városkának mind a két szállodája csak nyáron
üzemel. Aztán vacsorázzunk meg egy jó étteremben -nyugodtan, és ne gondoljunk a
rendőrségre és arra, hogy mikor kell visszafutnunk az autóhoz. És ha majd a bor
megoldja a nyelvünket, beszélgetünk.
Nevettünk. Most már el tudtam engedni magam.
Útközben rájöttem, mennyi hülyeséget gondoltam. Miközben átkeltünk a hegyláncon,
amely elválasztja egymástól Franciaországot és Spanyolországot, arra kértem az
Istent, hogy tisztítsa meg a lelkemet a félelemtől és az idegességtől.
Elegem volt már abból, hogy én is olyan gyerekes legyek, mint a barátnőim, akik
félnek a lehetetlen, beteljesületlen szerelemtől, holott azt sem tudják, mi is
igazándiból a "lehetetlen szerelem". Tudtam, hogy ha így folytatom, semmi jó nem
marad abból, amit ez a néhány nap adhat nekem.
"Vigyázz" - gondoltam. "Vigyázz, nehogy rés keletkezzen a gáton. Mert ha
átszakad, semmi nem állíthatja meg az özönvizet."
-A Szűzanya oltalma kísérjen minket mostantól - mondta.
Nem szóltam semmit.
- Miért nem mondtad rá, hogy "ámen"? -kérdezte.
- Mert már nem tartom fontosnak. Volt egy időszak, amikor a vallás része volt az
életemnek, de ennek már vége.
Megfordult, és elindultunk visszafelé, a kocsihoz.
15. oldal
- Még imádkozom - folytattam. - Akkor is imádkoztam, amikor átkeltünk a
Pireneuso-kon. De csak megszokásból, magam sem tudom, hiszek-e benne.
- Miért?
- Mert amikor szenvedtem, Isten nem hallgatott meg. Mert valahányszor teljes
szívből próbáltam szeretni, mindig összetörtek, megcsaltak. Ha valóban Isten a
szeretet, jobban kellett volna vigyáznia az érzéseimre.
- Isten a szeretet. De van valaki, aki még nála is jobban ért ehhez: a Szűzanya.
Kitört belőlem a nevetés. De amikor ránéztem, láttam, hogy komolyan beszél. Nem
viccel.
- Szűz Mária megértette a teljes odaadás misztériumát - folytatta. - És mert
szeretett és szenvedett, megszabadított minket a fájdalom-
tól. Ugyanúgy, ahogy Jézus megszabadított minket a bűntől.
-Jézus Isten fia volt. A Szűzanya csak egy egyszerű asszony volt, aki abban a
kegyben részesült, hogy a méhébe fogadhatta őt - feleltem. Szerettem volna
jóvátenni az előbbi nevetésemet, azt akartam, hogy tudja: tiszteletben tartom a
hitét. De hitről és szeretetről nem lehet vitázni, főleg nem egy ilyen szép kis
faluban, mint ez.
Kinyitotta az autó ajtaját, és kivette a csomagjainkat. Amikor el akartam venni
tőle az enyémet, elmosolyodott.
- Hadd vigyem én a táskádat - mondta. "Milyen régen nem viselkedett velem így
senki" - gondoltam.
Bekopogtunk az első ajtón. Az asszony azt felelte, hogy nincs kiadó szobája. A
második háznál senki nem nyitott ajtót. A harmadikban egy kedves öregúr lakott,
aki szívélyesen fogadott minket, de amikor megnéztük a szobát, kiderült, hogy
csak egy franciaágy van benne. Nem akartam.
- Talán jobb volna, ha elmennénk egy nagyobb városba - javasoltam, amikor
kiléptünk a házból.
- Találunk szobát - felelte. - Ismered a Másik-gyakorlatot? Egy történetben
olvastam, amit száz évvel ezelőtt írt...
- Hagyd most a szerzőt, inkább meséld el a történetet - kértem, miközben
átmentünk Saint-Savin egyetlen terén.
- Egy ember találkozik egy régi barátjával, aki minden próbálkozása ellenére nem
vitte semmire az életben. "Adok neki egy kis pénzt"
- gondolja. Csakhogy még aznap este kiderül, hogy a barátja meggazdagodott, és
azért jött, hogy kifizesse az évek során felgyülemlett tartozásait.
Beülnek a presszóba, ahova régen is együtt jártak, és a barát mindenkit meghív
egy italra.
Amikor megkérdezik, hogy mitől lett ilyen sikeres, azt feleli, hogy néhány
nappal azelőtt még a Másik bőrében élte az életét.
- Ki az a Másik? - kérdezik.
-A Másik az az ember, akivé neveltek, de aki mégsem én vagyok. A Másik az az
ember, aki azt hiszi, hogy mindenkinek kötelessége az egész életét arra áldozni,
hogy pénzt gyűjtsön, nehogy öregkorára éheznie kelljen. Addig gyűjtöget, addig
tervezget, míg végül egyszer csak azt veszi észre, hogy nemsokára meghal, pedig
még nem is élt. De akkor már késő.
- És ki vagy te?
- Az vagyok, aki bárki más is lehet, ha hallgat a szívére. Olyan ember vagyok,
aki leborul az élet titokzatossága előtt, aki nyitott a csodákra, aki derűsen és
lelkesen viszonyul mindenhez, amit csinál. Csak eddig a Másik
- aki fél a csalódásoktól - nem engedett kibontakozni.
-De a szenvedés létezik - mondják erre az emberek a presszóban.
-Néha vereséget szenvedünk. De a vereségeket úgysem kerülhetjük el. Ezért aztán
még mindig sokkal jobb, ha az álmainkért vívott harcban veszítünk el néhány
csatát, mint ha úgy szenvedünk vereséget, hogy azt sem tudjuk, miért harcoltunk.
- Csak ennyi? - kérdezik az emberek a presszóban.
- Ennyi. Amikor erre rájöttem, úgy döntöttem, hogy az leszek, aki mindig is
akartam lenni. A Másik ott maradt a szobámban, engem néz, de többé nem hagyom,
hogy beleszóljon az életembe - pedig néhányszor megpróbált rám ijeszteni,
mondván, hogy veszélyes dolog nem gondolni a jövőmre. Attól a pillanattól fogva,
hogy kiűztem a Másikat az életemből, folyamatosan megmutatkozik az Isten
csodatévő ereje.
"Ezt a történetet nyilvánvalóan ő találta ki. Lehet, hogy szép, de nem igaz" -
gondoltam, miközben szállást kerestünk. Saint-Savinben nem volt több harminc
háznál, így hát hamar világossá vált, hogy azt kellett volna tennünk, amit én
javasoltam: elmenni egy nagyobb városba. Hiába volt annyira lelkes, hiába űzte
16. oldal
el réges-rég a Másikat az életéből, Saint-Savin lakói nem tudták, hogy az az
álma, hogy aznap éjjel ott alhasson az ő falujukban, és nem siettek a
segítségére. De az is igaz, hogy miközben mesélt, mintha csak magamat láttam
volna: a félelmeimet, a bizonytalanságomat, azt, hogy nem
merem beleélni magam semmibe, ami jó -mert mi van, ha holnap vége lesz, és
szenvedni fogok.
Az istenek kockáznak, és minket nem kérdeznek meg, hogy részt akarunk-e venni a
játékukban. Nekik teljesen mindegy, ha otthagytad a férjed, a házad, a munkád, a
karriered, az álmod. Egy csöppet sem érdekli őket, ha a te életedben mindennek
megvan a maga helye, és hogy kemény munkával és kitartással minden vágyadat el
tudnád érni. Az istenek nem törődnek a terveiddel, a reményeiddel: csak
kockáznak valahol az univerzum közepén, és egyszer csak éppen rád esik a
választásuk. Innentől kezdve csupán szerencse kérdése, hogy nyersz vagy
veszítesz.
Az istenek kockáznak, és kiszabadítják ketrecéből a szerelmet, ezt az óriási
erőt, amely éppúgy képes építeni, mint romba dönteni -minden attól függ, hogy
éppen merről fúj a szél, amikor kiszabadul börtönéből.
Ebben a pillanatban felőle fúj ez a szél. De a szél éppolyan szeszélyes, mint az
istenek. És éreztem, hogy a lelkem mélyén óriási szélvihar készülődik.
Mintha a sors be akarná nekem bizonyítani, hogy a Másik története igaz történet,
és az univerzum mindig összefog, ha egy álmodozó segítségére kell sietni:
mégiscsak találtunk egy házat - kétágyas szobával -, ahol megszállhat-tunk. Első
dolgom az volt, hogy megfürödtem, kimostam a ruhámat, és fölvettem az új
pólómat. Fiatalnak éreztem magam, és ettől sokkal magabiztosabb lettem.
"Hátha a Másiknak nem tetszik ez a póló" -nevettem magamban.
Miután megvacsoráztunk a házigazdákkal -ugyanis az éttermek is bezártak ősszel
és télen -, kért tőlük egy üveg bort, és megígérte, hogy másnap vesz nekik
helyette másikat.
Felvettük a kabátunkat, megragadtunk két poharat, és kiléptünk a házból.
- Leülhetnénk a kút mellé - mondtam.
Ott ültünk hát, és ittunk, hogy elűzzük a hideget és a feszültséget.
- Úgy tűnik, visszaköltözött beléd a Másik -viccelődtem. - Elromlott a kedved.
Nevetett.
- Megmondtam, hogy találunk szobát, és találtunk is. Az univerzum mindig a
segítségünkre siet, amikor az álmunkért harcolunk, bármilyen hülyeségnek tűnik
is az az álom. Hiszen a mi álmunk, és csak mi tudjuk, milyen áldozatokat követel
tőlünk.
A köd miatt, amelyet sárgára festett a lámpa-fény nem láttuk rendesen a tér
másik végét.
Mély levegőt vettem. Nem kerülgethetjük tovább a témát.
- A szerelemről akartunk beszélgetni -mondtam. - Ne kerülgessük tovább.
Tudod, min megyek keresztül ezekben a napokban! Nekem eszembe se jutott volna.
De most, hogy felhoztad, nem tudom kiverni a fejemből.
- Szeretni veszélyes.
- Tudom - feleltem. - Szerettem már. A szerelem olyan, mint a kábítószer.
Először eufóriába esel, és teljesen átadod magad az érzésnek. Aztán másnap
többet akarsz. Még nem váltál függővé, de annyira jólesett az az érzés, hogy azt
hiszed, ura tudsz maradni a helyzetnek. Ha két percre eszedbe jut a szeretett
lény, hát három órára elfelejted. De aztán szép lassan rászoksz, és teljesen
függővé válsz. Ekkor már három óráig gondolsz rá, és csak két percre tudod
elfelejteni. Ha nincs a közeledben, ugyanolyan rosszul érzed magad, mint a
drogos, aki nem kapta meg az adagját. És ahogy a
drogos képes lopni és megalázni magát, hogy megkapja, amire szüksége van, te is
bármit hajlandó volnál megtenni a szerelmedért.
- Milyen szörnyű hasonlat - mondta.
Valóban szörnyű hasonlat volt, ami nem illett sem a borhoz, sem a kúthoz, sem
pedig a középkori házakhoz a tér körül. De igaz volt. És ha annyi mindent képes
megtenni a szerelemért, jobb, ha tudja, milyen kockázatokkal jár.
- Ezért csak olyan embert szabad szeretnünk, akit mindig a közelünkben tudhatunk
-fejeztem be.
Sokáig némán bámulta a ködöt. Nagyon úgy nézett ki, hogy többet nem fog a
szerelemről beszélni: nem akar ilyen veszélyes vizekre evezni. Kemény voltam, de
nem volt más választásom.
"Ezt az ügyet lezártuk" - gondoltam. Úgy látszik, az együtt töltött három nap -
17. oldal
meg az, hogy mindvégig ugyanabban a ruhában látott - elegendő volt arra, hogy
lebeszéljem magamról. Ez persze sérti a női büszkeségemet, a szívemről viszont
nagy kő esett le.
"De biztos, hogy ezt akarom?"
Mert már ébredezett bennem a szerelem szele, és éreztem a vihar közeledtét.
Észrevettem a repedést a gáton.
Sokáig iszogattunk, és nem beszéltünk komoly dolgokról. A házigazdáinkról

beszélgettünk, és a falu védőszentjéről. Elmesélt néhány legendát a templomról,
ami ott állt a kis
tér másik oldalán - és amit a köd miatt alig láttam.
- Végre elengedted magad - mondta egy idő után.
Valóban, szárnyalt a lelkem. Arra gondoltam, milyen jó lenne olyasvalakivel
üldögélni ott, aki nem kavar föl, akivel fölszabadultan élhetem át ezeket a
pillanatokat, és nem kell attól rettegnem, hogy másnap elveszíthetem. Az idő is
lassabban telne, és csöndben maradhatnánk - hiszen lesz még alkalmunk
beszélgetni életünk egész hátralévő részében. Nem kéne komoly dolgokon, nehéz
döntéseken, kemény szavakon törnöm a fejem.
Hallgatunk - ez jelent valamit. Most először hallgatunk, bár ezt csak az imént
vettem észre, amikor fölállt, hogy hozzon még egy üveg bort.
Hallgatunk. Hallom a lépteit, ahogy jön visz-sza a kúthoz, ahol már több mint
egy órája üldögélünk, iszogatunk, és nézzük a ködöt.
Most először hallgatunk igazán. Ez nem hasonlít arra a kínos csöndre, ami
Madridtól Bilbaóig végigkísért minket. És arra a csöndre sem, amit a félelem
szült a San Martin de Unx-i kápolnában.
Ez a csönd beszél. Ez a csönd azt mondja, hogy többé semmit nem kell
megmagyaráznunk egymásnak.
Megszűnik a léptek zaja. Engem néz - nagyon szép lehet, amit most lát: egy kút
mellett ülő nő az éjszakai ködben, lámpafényben.
Középkori házak, egy 11. századi templom, és csönd.
Már a második borosüveg is félig kiürült, amikor megszólaltam.
- Ma reggel már azt gondoltam, hogy alkoholista lettem. Egész nap iszom. Ez
alatt a három nap alatt többet ittam, mint máskor egy egész év alatt.
Szótlanul megsimogatta a fejemet. Éreztem az érintését, és nem ellenkeztem.
-Mesélj egy kicsit az életedről - kértem csöndesen.
- Nincs benne semmi izgalmas. Tudom, melyik utat kell követnem, és megteszek
mindent, ami tőlem telik, hogy méltósággal végigmenjek rajta.
- És melyik az az út?
- Amelyik a szerelemhez vezet.
Egy pillanatra elhallgatott, és szórakozottan forgatta a majdnem üres üveget.
- És a szerelemhez vezető út nagyon nehéz - tette hozzá.
- Igen, mert ez az út vagy az égbe röpít, vagy a pokolba taszít - mondtam, bár
nem voltam biztos abban, hogy most is rám céloz.
Nem válaszolt erre. Talán újra belemerült a csönd óceánjába, nekem viszont a bor
megoldotta a nyelvem, és beszélnem kellett.
- Azt mondtad, hogy itt, ebben a faluban történt valami, ami megváltoztatott.
-Azt hiszem, igen. De még nem vagyok benne biztos, és ezért akartalak idehozni.
- Ez valami próba?
- Nem. De azt szeretném, ha segítene meghozni a helyes döntést.
- Kicsoda?
- A Szűzanya.
A Szűzanya. Gondolhattam volna. Megható, hogy ennyi utazás, felfedezés és élmény
után még mindig nem szabadult meg a gyermekkor vallásosságától. Ha másban nem
is, legalább ebben sokat fejlődtem a barátaimmal együtt: nem roskadozunk már az
örökös bűntudat súlyától.
- Megható, hogy azok után, amiket átéltél, még mindig nem veszítetted el a
hitedet.
- De elveszítettem. Elveszítettem, majd újra megtaláltam.
- De hát szüzekben hiszel? Lehetetlen, képzeletbeli dolgokban? Nem lehet túl
élénk a szexuális életed!
- Dehogynem. Sok nőt szerettem. Hirtelen belém nyilalt a féltékenység. Ez
meglepett. De most, hogy viszonylag könnyen
sikerült megoldanom kettőnk ügyét, nem akartam újra elbizonytalanodni.
- Egyáltalán: miért hívják Szűzanyának? Miért nem beszélnek Máriáról úgy, mint
egy teljesen normális nőről?
18. oldal
Megitta azt a keveset, ami még maradt a borból. Megkérdezte, akarom-e, hogy
hozzon még egy üveggel. Nem akartam.
- Inkább azt akarom, hogy válaszolj a kérdésemre. Ahányszor belekezdünk egy
témába, te elkezdesz másról beszélni.
- Teljesen normális nő volt. Voltak más gyermekei is. A Biblia szerint Jézusnak
két testvére volt. Jézus szeplőtelen fogantatásának egészen más oka volt: Mária
új korszak kezdetét jelezte. Az isteni kegyelem új megnyilvánulását. Ő a kozmosz
jegyese volt, ő volt a Föld - aki megnyílik az Égnek, hogy az megtermékenyítse.
És abban a pillanatban - mert volt elég bátorsága elfogadni a sorsát - lehetővé
tette, hogy Isten leszálljon a Földre. És ő lett a Nagy Anya.
Nem tudtam követni a szavait. És ő ezt észrevette.
- Ő az Isten női arca. Ő is isteni erővel bír. Nehezen mondta ki ezeket a
szavakat, mintha bűnt követne el.
- Szóval ő egy Istennő? - kérdeztem. Vártam egy kicsit, hátha jobban
megmagyarázza, de nem szólt egy szót sem.
Néhány perccel ezelőtt mosolyogtam a vallásosságán, most pedig istenkáromlásnak
tűnnek a szavai.
- Ki az a Szűzanya? Hogyhogy Istennő? -folytattam a kérdezősködést.
- Nehéz elmagyarázni - mondta. Látszott, hogy kínlódik. - Van nálam néhány írás,
ami erről szól. Ha érdekel, olvasd el.
- Nem olvasok el semmit, inkább azt akarom, hogy magyarázd el - erősködtem.
Az üveg után nyúlt, de már üres volt. Nem is emlékeztünk arra, miért jöttünk
ide, a kúthoz. Érezni lehetett, hogy valami nagy dolog készülődik. Mintha
varázserővel bírtak volna a szavai.
- Folytasd - kérleltem.
- A víz és a köd a legfontosabb szimbólumai. Az Istennő a vízben testesül meg.
A köd mintha megtelt volna élettel és szentséggel - bár még mindig nem értettem
pontosan, hogy miről beszél.
- Nem akarok erről hosszasan beszélni. Ha többet akarsz megtudni erről, olvasd
el a szöveget, amit hoztam. De annyit még elmondok, hogy ez a nő - az Istennő, a
Szűzanya, a zsidó Sekina, Cibele, a Nagy Anya, ízisz, Szófia, aki szolga és úrnő
egyszerre - a föld minden vallásában jelen van. S bár sokszor megfeledkeztek
róla, tiltották és eltitkolták, a kultusza mégis túlélte az évszázadokat, és
máig sem szűnt meg. Isten egyik arca egy női arc.
Ránéztem. Ragyogtak a szemei, s mereven bámulta a ködöt. Láttam rajta, hogy nem
kell tovább noszogatnom, hogy beszéljen.
- Már a Biblia első fejezetében megjelenik, amikor Isten lelke a vizek fölött
lebeg, amiket
aztán a csillagok alatt és fölött helyez el. Ez nem más, mint a Föld és az Ég
misztikus me-nyegzője. És megjelenik a Biblia utolsó fejezetében is:
És a Lélek és a menyasszony ezt mondják:
Jövel!
És a ki hallja, ezt mondja: Jövel! És a ki szomjúhozik, jöjjön el; és a ki
akarja, vegye el az élet vizét ingyen.
- Miért éppen a víz szimbolizálja az Isten női arcát?
- Nem tudom. De általában ebben a formában nyilvánul meg. Talán azért, mert ő az
élet forrása. Végül is az anyaméhben kilenc hónapig víz vesz körül minket. A víz
az asszonyi Erő szimbóluma, azé az erőé, amire egy férfi - legyen bármilyen
felvilágosult vagy tökéletes -soha nem tehet szert.
Egy pillanatra elhallgatott, de rögtön folytatta.
- Minden vallásban és hagyományban megjelenik valamilyen formában. Mivel én
katolikus vagyok, a Szűzanya képében látom megtestesülni.
Kézen fogott, és öt percig se kellett gyalogolnunk, hogy elhagyjuk Saint-Savint.

Az országúton elhaladtunk egy oszlop mellett. Különös kereszt állt a tetején:
Jézus Krisztus helyett Szűz Mária képe volt rajta. Eszembe jutottak a szavai, és
ámulatba ejtett az egybeesés.
Most már semmit nem láttunk a sötétben és a ködben. Megpróbáltam elképzelni
magam a vízben, az anyaméhben - ahol nincs sem idő, sem gondolat. Kezdtem
sejteni, mi a szavainak az értelme. És ez az értelem borzalmasnak tűnt. Eszembe
jutott az a nő az előadáson. Eszembe jutott a lány, aki elvitt arra a térre. Ő
is azt mondta, hogy a víz az Istennő szimbóluma.
- Húsz kilométerre innen van egy barlang -mondta.
- 1858. február 11-én egy kislány két másik gyerekkel tűzifát gyűjtött arrafelé.
Nagyon törékeny kislány volt, asztmás és nagyon szegény: valósággal nyomorgott.
19. oldal
Azon a téli napon nem mert átkelni egy kis patakon: átázhat a ruhája,
megbetegedhet, és a szüleinek szükségük van arra a kis pénzre, amit pásztorként
keresnek.
Ekkor megjelent előtte egy fehér ruhás nőalak, két arányló rózsával a lábán. Úgy
bánt a lánnyal, mint egy hercegnővel, és arra kérte, hogy jöjjön vissza oda
néhányszor, azt is megmondta, hányszor. Azután eltűnt. A másik két gyerek látta,
miként esett transzba a társuk, és nyomban el is híresztelték mindenkinek.
Ettől kezdve hosszú kálvárián kellett keresztülmennie a kislánynak. Elfogták, és
azt követelték tőle, hogy tagadjon le mindent. Pénzt akartak neki adni, hogy
különleges kívánságokat közvetítsen a jelenés felé. Az első napokban a családját
is zaklatták az utcán. Azt mondogatták, hogy a kislány csak azért csinálja
mindezt, hogy fölhívja magára a figyelmet.
A kislánynak, akit Bernadette-nek hívtak, fogalma sem volt arról, hogy mit
látott. A fehér ruhás nőt csak úgy emlegette: "Az". Kétségbeesett szülei a falu
plébánosához fordultak segítségért. A pap azt tanácsolta, hogy a legközelebbi
alkalommal kérdezze meg a nő nevét.
Bernadetté követte a pap tanácsát, de a jelenés válasz helyett csak mosolygott.
"Az" ösz-szesen tizennyolcszor jelent meg neki, és legtöbbször nem szólt egy
szót sem. Egy alkalommal arra kérte a lányt, hogy csókolja meg a földet. Anélkül
hogy értette volna, Bernadetté megtette, amit "Az" parancsolt. Máskor arra
kérte, hogy ásson egy gödröt a barlang talajá-
ba. Bernadetté engedelmeskedett, és a gödör alján sáros vizet pillantott meg -
ugyanis disznót neveltek arrafelé.
- Igyál ebből a vízből - mondta a nő.
A víz olyan mocskos volt, hogy Bernadetté háromszor is kiöntötte a tenyeréből,
mielőtt a szájához emelte volna. De bárhogy undorodott is, végül
engedelmeskedett. És akkor a gödörből forrás fakadt. Arra járt egy vak ember,
aki néhány csepp vizet locsolt az arcába
- és visszanyerte a látását. Egy nő, akinek haldoklott az újszülött fia, végső
elkeseredésében belemártotta afiúcska testét a forrásba
- pedig aznap a fagypont alatt volt a hőmérséklet. S a kisfiú meggyógyult.
Lassan híre ment az esetnek, és ezrek zarándokoltak a barlanghoz. A kislány
továbbra is faggatta a nőt, hogy árulja el a nevét, de az csak mosolygott.
Mígnem egy napon "Az" Bernadette-re nézett, és azt mondta:
- Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás.
A kislány boldogan szaladt a plébánoshoz, hogy elújságolja neki.
- Az nem lehet - mondta a plébános. - Senki nem lehet egyszerre a fa és a
gyümölcs, gyermekem. Menj, és hints rá szentelt vizet.
A pap úgy képzelte, hogy egyedül Isten létezhet a kezdetektől fogva - s az
Isten, minden jel szerint, férfi.
Itt hosszú szünetet tartott. Majd folytatta.
- Bernadetté meghintette szentelt vízzel. A jelenés gyöngéden mosolygott, de más
nem történt.
Július 16-án jelent meg neki utoljára a nő. Nem sokkal ezután Bernadetté
belépett egy kolostorba, anélkül hogy tudta volna, hogy gyökeresen
megváltoztatta a kis falu életét a barlang mellett. A forrás tovább
csörgedezett, s a csodák egymást követték.
A történet először Franciaországban terjedt el, azután bejárta az egész világot.
A faluból azóta város lett, és teljesen átalakult. Kereskedők árasztották el,
szállodák nyíltak benne. Bernadetté úgy halt meg, hogy minderről fogalma sem
volt. Szülőfalujától távol temették el.
Amióta a Vatikán elismeri a jelenéseket, rengeteg ember próbálja félrevezetni az
Egyházat. Mindenféle csodákat találnak ki, amelyeket később lelepleznek. Az
Egyház éppen ezért meglehetős szigorral fogadja az ilyen eseteket: csak az olyan
jelenségeket fogadja el csodának, amelyek komoly orvosi és tudományos
vizsgálatokon mentek keresztül, és igaznak bizonyultak.
De az a forrás ma is megvan, és az emberek ma is meggyógyulnak tőle.
Mintha valami zajt hallottam volna a közelben. Megijedtem, ő viszont meg se
rezzent. A ködnek most már saját élete és története van. A szavai nagy hatást
tettek rám, elgondolkoz-
tattak. És azon töprengtem: vajon honnan tudja mindezt?
Isten női arcán tűnődtem. A férfi, aki mellettem ül, bizonyára komoly
kétségekkel küzd. Nemrég még azt írta nekem, hogy be akar lépni egy katolikus
rendbe, de közben azt gondolja, hogy Istennek van egy női arca.
Nyugodtan ült. Én ismét úgy éreztem magam, mintha az anyaméhben lennék, ahol
nincs se idő, se tér. Szinte láttam magam előtt lejátszódni Bernadetté
20. oldal
történetét a ködben, amely körülvett minket.
Aztán újra megszólalt.
- Bernadetté nem tudott két nagyon fontos dologról - mondta. - Az egyik az, hogy
mielőtt eljutott ide a kereszténység, ezekben a hegyekben kelták éltek - s az ő
kultúrájuk lényege az Istennő tisztelete volt. Nemzedékeken keresztül tudtak az
Isten női arcáról, és részesültek a szeretetében és a dicsőségében.
- És mi a másik? - kérdeztem.
-A másik pedig az, hogy röviddel Bernadetté első látomása előtt a Vatikán
hatalmasai titokban összegyűltek. Szinte senki nem tudta, mi történt azon a
gyűlésen. Lourdes plébánosának mindenesetre fogalma sem volt róla. A katolikus
egyház nagyjai azért gyűltek egybe, hogy eldöntsék, dogmává nyilvánítsák-e a
Szeplőtelen Fogantatást. Az Ineffabilis Deus kezdetű pápai bulla végül is
dogmává nyilvánította, de a nyilvánosságnak senki nem magyarázta el, hogy ez
voltaképpen mit jelent.
- És mi közöd van neked ehhez az egészhez? - kérdeztem.
- Én az Ő tanítványa vagyok. Tőle tanulok -mondta, és ezzel végre ismeretei
forrását is elárulta.
- Te látod Őt?
- Igen.
Visszasétáltunk a térre, és odamentünk a templomhoz. Megpillantottam a kutat, a
lámpafényt, és a kút szélén a borosüveget meg a két poharat. "Mintha egy
szerelmespár járt volna itt" - gondoltam. "Csöndben ültek, miközben a szívük
beszélt. És miután a két szív mindent elmondott egymásnak, együtt élték át a
nagy titkot."
Többet nem beszéltünk a szerelemről. De ez nem érdekes. Éreztem, hogy valami
nagyon komoly dologban van részem, és minden lehetőséget meg kell ragadnom, hogy
megértsem. Pár pillanatra eszembe jutott Zaragoza, a tanulmányaim, és életem
párja, akit meg kell találnom - de mindez most oly távolinak tűnik, mintha
elnyelte volna a Saint Savin-i köd.
- Miért mesélted el nekem Bernadetté történetét? - kérdeztem.
- Magam sem tudom pontosan - válaszolta, de nem nézett a szemembe. - Talán mert
na-
gyon közel vagyunk Lourdes-hoz. Talán mert holnapután lesz a Szeplőtelen
Fogantatás napja. Talán mert be akarom bizonyítani, hogy nem is vagyok olyan
magányos és őrült, mint amilyennek látszom. Mások is vannak, akik olyanok, mint
én. És hisznek abban, amit mondanak.
- Soha nem mondtam, hogy őrült vagy. Lehet, hogy éppen én vagyok az őrült:
életem legfontosabb időszakát könyvek és füzetek között töltöm, és nem teszem ki
a lábam arról a helyről, amelyet megszoktam.
Éreztem, hogy végre megkönnyebbült: látta, hogy megértettem.
Azt vártam, hogy tovább fog beszélni az Istennőről, de ő rám nézett, és azt
mondta:
- Menjünk aludni. Sokat ittunk.
1993. december 7., kedd
Ő rögtön elaludt. Én még sokáig ébren voltam, és töprengtem: a ködre gondoltam,
a térre, a borra és a beszélgetésünkre. Elolvastam a kéziratot, amit ideadott,
és boldog voltam: ha Isten valóban létezik, akkor egyszerre az Atyánk és az
Anyánk.
Aztán eloltottam a villanyt, és a csöndre gondoltam, a hallgatásunkra a kútnál.
Azokban a pillanatokban, amikor nem szóltunk egymáshoz, megértettem, mennyire
közel áll hozzám.
Egyikünk sem szólalt meg. A szerelemről nem kell beszélni, mert a szerelemnek
megvan a saját hangja, és magától beszél. Azon az éjjelen, a kút mellett, a
csönd lehetővé tette, hogy a szívünk közel kerüljön egymáshoz, s hogy
megismerjük egymást. A szívem meghallotta, mit súg az ő szíve, és boldog volt.
Mielőtt lehunytam a szemem, elhatároztam, hogy végrehajtom azt, amit
"Másik-gyakorlatnak" nevezett.
"Itt vagyok ebben a szobában" - gondoltam. "Távol mindentől, amit megszoktam,
egy faluban, ahol még soha nem jártam. Olyan dolgokról beszélgetek, amik azelőtt
soha nem érdekeltek. Miért is ne tehetnék úgy - pár percig -, mintha más
lennék?"
Elképzeltem, milyen jó lenne így élni. Milyen jó lenne vidámnak, kíváncsinak,
21. oldal
boldognak lenni. Minden pillanatot mélyen átélni, magamba inni az életet. Újra
hinni az álmokban. Tudni harcolni azért, amit el akarok érni.
Szeretni a férfit, aki szeret.
Igen, ez az a nő, aki lenni akarok - és aki egyszer csak megjelent, s akivé
átváltoztam.
Éreztem, hogy a lelkemet beragyogja egy Isten jelenléte - vagy egy Istennőé -,
akiben már rég nem hittem. És éreztem, hogy a Másik abban a pillanatban elhagyja
a testemet, és leül az egyik sarokban.
Néztem a nőt, aki addig voltam, és láttam, hogy gyenge, bár próbálja azt a
látszatot kelteni, hogy erős. Mindentől fél, de elhiteti magával, hogy ez nem
félelem, hanem annak az embernek a bölcsessége, aki ismeri a valóságot.
Befalazza az ablakokat, nehogy besüssön a nap a szobájába: kifakítaná a régi
bútorokat.
Láttam, ahogy a Másik a szoba sarkában ül: gyenge volt, fáradt és kiábrándult.
Uralma alá hajtotta és rabszolgaságban tartotta azt, aminek mindig szabadon kéne
szárnyalnia: az érzelmeit. Az eljövendő szerelmet eleve elutasítja az elmúlt
szenvedések miatt.
Pedig a szerelem mindig más. Mindegy, hogy hányszor szeretünk életünkben,
egyszer, kétszer vagy tízszer: az új szerelem mindig ismeretlen. A szerelem vagy
a pokol fenekére taszít, vagy a mennyországba röpít, de egy biztos: valahova
eljuttat. És nem utasíthatjuk vissza, mert létünk alapfeltétele. Ha nem merjük
elfogadni, éhen halunk egy karnyújtásnyira a fától, amely hiába kínálja
gyümölcseit. Mindenütt a szerelmet kell keresnünk, és vállalnunk kell, hogy
esetleg órákig, napokig vagy akár hetekig szomorúak és csalódottak leszünk
miatta.
Mert abban a pillanatban, amikor elindulunk keresni a szerelmet, ő is elindul,
hogy megtaláljon minket.
És megvált.
Amikor kiűztem magamból a Másikat, végre újra megszólalt a szívem. Azt mondta,
hogy a gátat átszakította az áradat, hogy minden irányból süvít a szél, s hogy
boldog, amiért újra hallgatok rá.
Azt mondta a szívem, hogy szerelmes vagyok. És én boldogan, mosolyogva aludtam
el.
Mire fölébredtem, az ablak nyitva volt, és ő ott állt; nézte a hegyeket. Néhány
percig nem szólaltam meg, és felkészültem arra, hogy rögtön becsukjam a szemem,
amint megfordul.
Mintha megérezte volna, mit gondolok, megfordult, és rám nézett.
-Jó reggelt - mondta.
-Jó reggelt. Csukd be az ablakot, mert nagyon hideg van.
A Másik bejelentés nélkül visszatért. Megpróbálta megállítani a szelet,
kifogásokat keresett, hogy azt mondhassa: nem, nem lehet. De ő is tudta, hogy
már késő.
- Át szeretnék öltözni - mondtam.
- Lent megvárlak - felelte.
Fölkeltem, elzavartam a Másikat, és megint kinyitottam az ablakot, hadd süssön
be a nap. Láttam, hogy mindent eláraszt a napfény: a hó borította hegyeket, a
száraz faleveleket a föl-
dön, és a folyót, amelyet nem láttam ugyan, de hallottam.
És engem is elárasztott a napfény, megvilágította a mellemet, a meztelen
testemet, és nem is éreztem már, hogy hideg van, mert belülről fűtött valami:
egy kis szikra, ami ha föllobban, először egy kis lángocska lesz belőle, majd
egyre nagyobb tűz, végül akkora tűzvész, hogy már nem lehet eloltani. Tudtam.
És akartam.
Tudtam, hogy mostantól nincs megállás, és meg fogom ismerni a mennyországot és a
poklot, az örömet és a bánatot, az álmodozást és a kétségbeesést. Tudtam, hogy
nem bírom tovább visszatartani a szélvihart, amely lelkem legrejtettebb zugaiban
támadt föl. Tudtam, hogy mostantól a szerelem irányít - bár voltaképpen
gyerekkorom óta mindig magamban hordoztam. Mert soha nem felejtettem el - bár
nem tartottam magamat méltónak arra, hogy harcoljak érte. Nehéz szerelem volt,
szigorú határokkal, amelyeket nem akartam átlépni.
Eszembe jutott a kis tér Soriában, és a pillanat, amikor arra kértem, hogy
keresse meg az elvesztett medálomat. Tudtam - igen, tudtam -, mit akar mondani,
de nem akartam hallani, mert ő is olyan volt, mint azok a fiúk, akik egy szép
napon elmentek, hogy pénzt keressenek, vagy kalandot, vagy álmokat. Nekem olyan
szerelem kellett, ami elérhető. A testem és a lelkem egyaránt szűz volt még, és
arra várt, hogy egyszer rátaláljon egy elvarázsolt királyfi.
Akkor még nem tudhattam, mi a szerelem. Amikor megpillantottam az előadáson, s
22. oldal
amikor elfogadtam a meghívását, azt hittem, hogy az érett nő majd képes lesz
uralkodni a kislány érzésein, aki annyit küzdött azért, hogy megtalálja azt az
elvarázsolt királyfit. És akkor ő egyszer csak azt mondta, hogy az egykori
gyermek örökké bennünk él - én pedig újra meghallottam a kislány hangját, a
kislányét, aki voltam, s aki nem merte szeretni, mert félt, hogy elveszíti.
Négy napon keresztül próbáltam elhallgattatni a szívem, de az egyre erőszakosabb
lett, és egyre jobban kétségbe ejtette a Másikat. Lelkem legrejtettebb zugában
még élt az igazi énem, aki hitt az álmokban. S még mielőtt a Másik
megszólalhatott volna, elfogadtam a meghívást, beültem az autóba, vállaltam a
kockázatot.
És ezért - a miatt a kevés miatt, ami még megmaradt belőlem - tudott rám találni
a szerelem. Rám talált a szerelem, miután már mindenütt, a világ négy sarkában
keresett. Rám talált a szerelem, hiába próbálta a Másik el-barikádozni magát
előítéletekkel, elvekkel és tankönyvekkel - Zaragoza egyik eldugott utcájában.
Kinyitottam hát az ablakot, és vele együtt a szívemet. A szobát elárasztotta a
napfény, a szívemet pedig elárasztotta a szerelem.
Órák hosszat sétáltunk üres gyomorral, átvágtunk a havon és az országúton, s
végül megreggeliztünk egy kis faluban, aminek már soha nem fogom megtudni a
nevét. De ebben a faluban volt egy kút, a kúton pedig egy furcsa lény szobra:
egy kígyó és egy galamb keresztezéséé.
Elmosolyodott, amikor meglátta.
- Ez jel. A férfiasság és a nőiesség egy alakban.
- Soha nem gondolkodtam még azon, amit tegnap mondtál - jegyeztem meg. - Pedig
logikus.
- "És Isten megteremtette a férfit és a nőt" -mondta, idézve a Teremtés
könyvéből. - Mert a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert, s
ezért teremtett férfit és nőt.
Észrevettem, hogy másképp kezdett csillogni a szeme. Boldog volt, és minden
bolondságon nevetett. Beszédbe elegyedett azzal a né-
hány emberrel, aki szembe jött velünk: a szürke ruhás munkásokkal, akik munkába
igyekeztek, és a tarka ruhás kirándulókkal, akik a hegyek felé tartottak, hogy
megmásszák valamelyik csúcsot.
Én nem szólaltam meg, mert borzalmasan beszélek franciául, de jó volt őt ilyen
vidámnak látni.
Olyan boldog volt, hogy mindenki mosolygott, aki beszélgetett vele. Talán a
szíve elárulta neki, hogy szeretem - pedig én még mindig úgy viselkedtem vele,
mint egy gyermekkori barát.
- Ma sokkal jobb kedved van - mondtam egy idő után.

- Igen, mert mindig arról álmodoztam, hogy itt legyek veled, sétáljunk a
hegyekben, és leszakítsuk a naptól aranyló gyümölcsöket.
"A naptól aranyló gyümölcsök." Ez egy versidézet. Valaki egyszer régen megírta,
s ő most felidézte.
- Más okod is van a boldogságra - mondtam, amikor elindultunk visszafelé.

- Micsoda?
- Tudod, hogy nekem is jó kedvem van. Te hoztál ide, neked köszönhetem, hogy
otthagytam a tankönyvhegyeket, és igazi hegyek között sétálok. Boldoggá teszel.
És a boldogság különös dolog: ha megosztjuk másokkal, megsokszorozza önmagát.
- Megcsináltad a Másik-gyakorlatot?
- Igen. Honnan tudod?
- Mert te is megváltoztál. És mert ezt a gyakorlatot mindig a kellő pillanatban
hajtjuk végre.
A Másik egész reggel a nyomomban volt. Vissza akart jönni. De minden pillanatban
egyre halkabb lett a hangja, és egyre homályosabb lett a képe. Eszembe jutottak
a vámpírfilmek, ahol a szörnyeteg a végén egyszerűen szertefoszlik.
Elmentünk egy oszlop mellett. Ez is Szűz Máriát ábrázolta a kereszten.

- Mire gondolsz? - kérdezte.
-Vámpírokra. Az éjszaka rémeire, akik magukba zárkóznak, és kétségbeesetten
keresnek társat. De képtelenek szeretni. Ezért van az, hogy a legenda szerint
csak úgy lehet őket megsemmisíteni, ha tőrt döfnek a szívükbe. Mert abban a
pillanatban magához tér a szívük, fölszabadítja a szeretet energiáit, és
elpusztítja a gonoszt.
- Ez eddig még nem jutott eszembe. Pedig logikus.
Nekem sikerült beledöfnöm a tőrt a szívembe. S a szívem végre megszabadult a
gonosztól, és magához tért. A Másiknak nem volt többé maradása.
23. oldal
Ezerszer kedvem támadt megfogni a kezét, és ezerszer nem csináltam semmit.
Kicsit zavarban voltam: meg akartam mondani neki, hogy szeretem, de nem tudtam,
hogyan fogjak neki.
A hegyekről és a folyókról beszélgettünk. Eltévedtünk az erdőben, és vagy egy
óráig kóvályogtunk, míg végre megtaláltuk az ösvényt. Szendvicseket ettünk, és
hólevet ittunk. S amikor lement a nap, visszatértünk Saint-Savinbe.
A kőfalakon visszhangzottak a lépteink. Ösztönösen belemártottam a kezem a
szentelt vízbe, és keresztet vetettem. Eszembe jutott, amit mondott: a víz az
Istennő szimbóluma.
- Menjünk oda - mondta.
Elindultunk az üres és sötét templomban. Itt volt eltemetve, a főoltár alatt,
Szent Savinus, a remete, aki az első évezred elején élt. A templom falait
többször is lerombolták, majd újjáépítették.
Vannak ilyen helyek: hiába pusztítja el őket háború, üldöztetés és közöny,
mindig szent helyek maradnak. Mindig akad valaki, aki érzi a hiányát, és
újjáépíti.
Észrevettem a falon egy Krisztus-képet, amely különös érzéssel töltött el: az
volt a benyomásom, mintha mindenhova követett volna a tekintetével.
- Álljunk meg itt - mondta.
Egy Szűz Mária-oltár előtt álltunk.
- Nézd meg ezt a szobrot.
Mária volt, a Kisdeddel az ölében. A gyermek Jézus az égre mutatott. Elmondtam,
mit látok.
- Nézd csak meg jobban - mondta. Figyelmesen végignéztem a faszobor összes
részletét: az aranyozását, a talapzatát, a tökéletesen kidolgozott redőket Mária
köpenyén. De amikor megpillantottam Jézus ujját, megértettem, mire céloz.
Bár a gyermek édesanyja ölében ül, valójában mégis Jézus az, aki Máriát tartja.
Mintha a gyermek égnek emelt karjai felvinnék a magasba a Szüzet. Vissza a
Jegyeséhez.
-A művész, aki ezt a szobrot faragta több mint hatszáz évvel ezelőtt, tudta, mit
akar mondani - jegyezte meg.
Léptek visszhangzottak a kövön. Egy nő lépett be, gyertyát gyújtott a főoltár

előtt.
Egy ideig csöndben voltunk, hogy ne zavarjuk az imádkozásban.
"A szerelem soha nem jön lassan" - gondoltam, amíg ő a Szűzanyát nézte. Előző
nap még nélküle is volt értelme az életemnek. Most viszont szükségem volt arra,
hogy mellettem legyen, hogy meglássam a dolgok valódi fényét.
Amikor kiment a nő, újra megszólalt.

-A művész ismerte az Istennőt, a Nagy Anyát, Isten irgalmas arcát. Egyszer
feltettél egy kérdést, amire még nem tudtam egyenes választ adni. Azt kérdezted:
"Hol tanultad mindezt?"
Igen, valóban ezt kérdeztem, és ő válaszolt is. De nem szóltam semmit.
- Nos, úgy tanultam, ahogy ez a művész -folytatta. - Elfogadtam az égiek
szeretetét. Hagytam magam vezetni. Biztosan emlékszel arra a levélre, amelyikben
azt írtam, hogy be akarok lépni egy szerzetesrendbe. Még nem mondtam el neked,
de végül tényleg beléptem.
Hirtelen eszembe jutott a beszélgetés az előadás előtt. A szívem hevesen kezdett
dobogni. Próbáltam rajta tartani a tekintetem a Szűzanyán. Mosolygott.
"Nem lehet" - gondoltam. "Belépett, de aztán nyilván ki is lépett. Kérlek,
mondd, hogy kiléptél."
- Fiatalkoromban teljes mértékben kihasználtam a szabadságomat - folytatta.
Ezúttal nem hallotta meg a gondolataimat. - Megismertem más népeket, más
országokat. A világ minden táján kerestem az Istent. Sok nőt szerettem, sok
férfinak dolgoztam, mindenféle munkát végeztem.
Újabb tőrdöfés. "Nagyon kell vigyáznom, nehogy a Másik visszajöjjön" - mondtam
magamban, s mereven bámultam a Szűz mosolyát.
- Lenyűgözött az élet titokzatossága, és minél jobban meg akartam ismerni.
Mindenütt kerestem az igazságot, ahol azt mondták, hogy van valaki, aki tud
valamit. Jártam Indiában és Egyiptomban. Megismertem a mágia és a me-
ditáció mestereit. Alkimisták és szerzetesek között éltem. És rájöttem, amire rá
kellett jönnöm: az Igazság mindig ott van, ahol a Hit.
Az Igazság mindig ott van, ahol a Hit. Körülnéztem a templomban: láttam a kopott
köveket, amelyeket annyiszor leromboltak, majd újra a helyükre tettek.
24. oldal
Mi készteti az embert, hogy óriási erőfeszítések árán mindig újjáépítse ezt a
kis templomot - ráadásul egy ilyen eldugott helyen, magas hegyek között?
A hit.
- Igazuk van a buddhistáknak, igazuk van a hinduknak, igazuk van az indiánoknak,
igazuk van a muzulmánoknak, igazuk van a zsidóknak. Mert aki - őszintén - a hit
ösvényén halad, képes lesz egyesülni az Istennel és csodákat tenni.
"De nem elég, hogy erre rájöttem: választanom kellett. És a Katolikus Egyházat
választottam, mert katolikusnak neveltek, s egész gyermekkoromat átitatta ennek
a vallásnak a szellemisége. Ha zsidónak születtem volna, a zsidó vallást
választottam volna. Isten mindig ugyanaz, bár ezer neve van - de mindenkinek
választania kell egyet az ezer közül."
Ismét léptek hallatszottak.

Egy férfi közeledett felénk, és figyelt minket. Aztán a központi oltárhoz ment,
és elvette a két gyertyatartót. Nyilván ő volt a templomszolga.
Eszembe jutott a másik kápolna őre, aki nem akart minket beengedni. De ez a
férfi nem szólt semmit.
- Ma este találkoznom kell valakivel -mondta, amikor kiment a férfi.
- Kérlek, folytasd, amit elkezdtél. Ne válts témát.
- Beléptem egy szerzetesrendbe itt, a közelben. Négy év alatt megtanultam
mindent, amit lehetett. Kapcsolatba léptem a Megvilágosodottakkal, a
Karizmatikusokkal, és még sok más irányzat tagjaival, akik már régóta zárt
kapukat döngetnek. Rájöttem, hogy Isten nem az a kegyetlen hóhér, akitől
gyermekkoromban annyira féltem. S hogy léteznek bizonyos mozgalmak, amelyek a
kereszténység eredeti ártatlanságához való visszatérést tűzték ki célul.
- Vagyis kétezer év után végre rájöttek, hogy Jézust be kéne engedni az egyházba
- mondtam gúnyosan.
- Te most viccelsz, de pontosan erről van szó. Elkezdtem tanulni a kolostor
egyik elöljárójától. Megtanított arra, hogyan kell fogadni a kinyilatkoztatás
lángját, azaz a Szentlelket.
Ahogy hallgattam a szavait, összeszorult a szívem. A Szűzanya még mindig
mosolygott, és a Kisded Jézusnak is derűs volt az arca. Valaha én is hittem
mindebben - de az idő, a kor és az a tudat, hogy én egy logikusan gondolkodó,
gyakorlatias ember vagyok, eltávolítottak a vallástól. Arra gondoltam, milyen jó
lenne újra megtalálni a gyermeki hitet, ami annyi éven át
elkísért. Milyen jó volna újra angyalokban és csodákban hinni. De nem elég
csupán akarni. - Az elöljáróm azt mondta, hogy ha hinnék is abban, amit tudok,
akkor tudnám csak igazán - folytatta. - Elkezdtem magamban beszélni, amikor
egyedül voltam a cellámban. Imádkoztam a Szentlélekhez, kértem, hogy jöjjön el,
és tanítson meg mindenre, amit tudnom kell. Egyszer csak észrevettem, hogy
amikor magamban beszélek, egy bölcsebb hang beszél hozzám.
- Ezzel én is így vagyok néha - vágtam a szavába.
- Hallgatlak - mondta.
De valami megbénította a nyelvemet. Olyan szépen beszélt, és én nem tudtam magam
ugyanolyan jól kifejezni, mint ő.
- Vissza akar jönni a Másik - mondta, mintha kitalálta volna a gondolatomat. - A
Másik fél, hogy valami butaságot mondjon.
- Igen - válaszoltam. De ezúttal megtettem minden tőlem telhetőt, hogy legyőzzem
ezt a félelmet. - Sokszor, ha beszélgetek valakivel, és tűzbe hoz a téma, olyan
dolgokat mondok, amik azelőtt eszembe se jutottak. Mintha ilyenkor egy
magasabb intelligencia beszélne belőlem, ami nem az enyém, és sokkal jobban érti
az életet, mint én. De ez nagyon ritka. Általában nem nagyon szólalok meg,
inkább a többieket hallgatom. Mindig azt hiszem, hogy tanulhatok valami újat, de
aztán hamar elfelejtem az egészet.
- Mi magunk lepődnénk meg a legjobban, ha tudnánk, mire lehetnénk képesek -
mondta. - Ha csak akkora hitünk lenne, mint egy mustármag, már az is elég lenne,
hogy megmozgassuk vele ezeket a hegyeket. Ezt tanultam meg. És ma magam is
meglepődöm, amikor hallgatom a saját szavaimat. Az apostolok tudatlan halászok
voltak, még olvasni sem tudtak. De elfogadták a lángoszlopot, amely lejött
hozzájuk az égből. Nem szégyellték a tudatlanságukat: hittek a Szentlélekben. A
Szentlélek pedig olyan adomány, ami bárkié lehet, aki kész elfogadni. Elég, ha
hiszünk benne, elfogadjuk, és nem félünk, hogy néha hibát követünk el.
A Szűzanya mosolygott. Minden oka megvolt arra, hogy sírjon - de ő csak
mosolygott.
- Folytasd, amit elkezdtél mesélni - mondtam.

25. oldal
- Ennyi - felelte. - Elfogadni az adományt. És akkor az adomány testet ölt.
- A dolgoknak nem ez a rendje.
- Nem érted, mit mondok?
- De értem. Csak éppen olyan vagyok, mint a többi ember: félek. Lehet, hogy ez
nálad így van, lehet, hogy másoknál is, de nálam nem.
- Egy napon majd minden megváltozik. Ha majd megérted, hogy mindannyian olyanok
vagyunk, mint ez a gyermek, aki minket néz.
- De addig mindannyian azt hisszük, hogy közel vagyunk a fényhez, miközben a
saját szik-
ránkat sem vagyunk képesek lángra lobbantani.
Nem válaszolt.
-Nem fejezted be a történetet a szerzetesrendről - mondtam egy kis idő után.

- Még mindig tagja vagyok annak a rendnek.
És mielőtt bármit is mondhattam volna, fölállt, és elindult a templom közepe
felé.
Moccanni se bírtam. Forgott velem a világ, és képtelen voltam fölfogni, mi
történik. Szerzetesrend!
Jobb nem is gondolni rá. A gát darabokra szakadt, a szerelem elöntötte a
lelkemet, és nem tudom már megállítani. Egy megoldás még maradt: a Másik - aki
kemény, mert gyenge, aki hideg, mert fél -, de őt soha többé nem akartam
viszontlátni. Nem bírnék többé a bőrébe bújni, és az ő szemével nézni a világot.
Egy hang szakította félbe a gondolataimat -egy hosszú, éles hang, mintha valami
hatalmas síp szólalt volna meg. Majd' kiugrott a szívem. Aztán még egyszer. És
még egyszer. Hátranéztem, és megpillantottam egy falépcsőt, ami egy ormótlan
emelvényre vezetett, amely sehogy sem illett a kövek harmóniájához és hideg
szépségéhez. Az emelvény fölött pedig egy régi orgonát lehetett látni.
És ott volt ő. Nem láttam rendesen az arcát, mert sötét volt odafönt, de tudtam,
hogy ő az. Fölálltam, de rám szólt:
- Pilar! - mondta különös, érzelmes hangon. - Maradj ott, ahol vagy.

Engedelmeskedtem.
- A Nagy Anya adjon ihletet és erőt - mondta. - Ez a zene legyen a mai
imádságom.
És elkezdte játszani az AveMariat. Úgy este hat óra lehetett, az Angyali
Üdvözlet órája, az az óra, amikor a fény és a sötétség találkozik egymással. Az
orgona hangja visszhangzott az üres templomban, és behatolt a történetekkel és
hittel átitatott kövekbe és képekbe. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy engem
is magával ragadjon a zene, s megszabadítson a félelemtől és a bűntudattól, s
mindig emlékeztessen arra, hogy sokkal jobb vagyok, mint hiszem, sokkal erősebb
vagyok, mint gondolnám.
Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy imádkozzak. Először történt ez meg velem
azóta, hogy eltávolodtam a hit ösvényétől. S bár én egy padon ültem, a lelkem a
Szűzanya lábai előtt térdepelt, a nő előtt, aki azt mondta:
"igen"
amikor azt is mondhatta volna, hogy nem. Az angyal keresett volna mást helyette,
és Mária még bűnt sem követett volna el, hiszen az Úr nagyon jól ismeri
gyermekei gyengeségét. De ő azt mondta:
"legyen meg a te akaratod".
Pedig pontosan tudta, hogy az angyal szavai fájdalmat és szenvedést hoznak az
életébe. A szíve tudta, hogy a fia elmegy otthonról, tud-
ta, hogy az emberek követni fogják, aztán pedig megtagadják, de
Legyen meg a te akaratod".
Még akkor is, ha abban a pillanatban, amely a legszentebb egy nő életében, egy
istállóban, állatok között kell világra hoznia gyermekét, mert így akarta a
Szentírás -
Még akkor is, ha kétségbeesetten fogja keresni a kisfiát az utcán, míg végül a
templomban talál rá. A gyermek pedig kéri, hogy ne zavarja, mert neki fontosabb
dolga van -
Még akkor is, ha egész életében keresnie kell, ha szívét a fájdalom tőre járja
át, ha minden percben az életéért kell rettegnie, tudván, hogy nagy veszély
fenyegeti -
Még akkor is, ha végre megtalálván Őt a tömeg közepén, nem tud a közelébe
férkőzni -
26. oldal
Még akkor is, ha megkér valakit, hogy szóljon a fiának: itt van, de a fiú azt
üzeni neki: "az én anyám és az én testvéreim azok, akik itt vannak körülöttem"
-Legyen meg a te akaratod". Még akkor is, ha a végén mindenki magára hagyja a
fiát, s csak ő marad mellette a kereszt lábánál, meg egy másik nő és egyetlen
tanítványa, s hármójuknak kell elviselni az ellenségek gúnyos nevetését és a
barátok gyávaságát - Legyen meg a te akaratod".
Legyen meg a te akaratod, Uram! Mert Te ismered fiaid szívének gyengeségét, és
mindegyikre csak annyi terhet rósz, amennyit elbír. Te értsd meg a szerelmemet -
mert ő az egyetlen dolog a világon, ami valóban az enyém, az egyetlen, akit
magammal tudok vinni az új életembe. Add, hogy elkerülje a világ minden
veszedelmét és csapdáját, és örökké bátor és tiszta maradjon.
Az orgona elhallgatott, a nap pedig lehanyatlott a hegyek mögé - mintha

mindkettőt ugyanaz a Kéz vezényelné. A zenéje volt az imádsága, s imája
meghallgattatott. Kinyitottam a szemem, s a templom teljesen sötét volt - kivéve
azt a magányos gyertyát, amely megvilágította a Szűzanya szobrát.
Ismét hallottam a lépteit: közeledtek felém. A gyertyafény megvilágította a
könnyeimet és a mosolyomat, amely - bár nem volt olyan szép, mint a Szűzanyáé -
megmutatta, hogy a szívem él.
Ő engem nézett, én pedig őt. A kezem a kezét kereste, és megtalálta. Éreztem,
hogy ezúttal az ő szíve ver hevesebben - szinte hallani lehetett, mert megint
csöndben voltunk.
De a lelkem nyugodt volt, s a szívemben béke honolt.
Megfogtam a kezét, ő pedig átölelt. Ott álltunk a Szűz lábai előtt, és nem
tudom, mennyi idő telhetett el így. Mert megállt az idő.
A Szűz minket nézett. Az a kis parasztlány, aki "igent" mondott a sorsára. A nő,
aki a mé-hébe fogadta az Isten fiát, és szívébe az Istennő szeretetét. Ő mindent
értett.
Nem akartam kérdezni semmit. Ez a néhány pillanat itt, a templomban, értelmet

adott az egész utazásunknak. És ez a négy nap értelmet adott ennek az egész
évnek, amelyben ezen kívül nem történt semmi más.
Ezért nem akartam kérdezni semmit. Kézenfogva léptünk ki a templomból, és
visszamentünk a szállásunkra. Kóválygott a fejem: a szerzetesrend, a Nagy Anya,
a ma esti találkozója...
Rájöttem, hogy - akárcsak ő - azt akarom, hogy a sorsunk összefonódjon. Csakhogy
egyik oldalról ott van egy franciaországi szerzetesrend, másik oldalról pedig
Zaragoza. Összeszorult a szívem. Néztem a középkori házakat, néztem a kutat,
ahol előző éjszaka üldögéltünk. Eszembe jutott a csönd és a szomorú arca a Másik
nőnek, aki azelőtt én voltam.
"Istenem, próbálok visszatérni a hitemhez. Ne hagyj el éppen most, egy ilyen
történet kellős közepén" - könyörögtem, hogy elűzzem a félelmet.
Ő aludt egy keveset, én megint ébren voltam, és az ablak körvonalait néztem a
sötétben. Amikor fölébredt, fölkeltünk, és megvacsoráztunk a házigazdáinkkal,
akik soha nem beszélgettek az asztalnál, aztán elkértük a kapukulcsot.
- Ma későn jövünk haza - mondta az asz-
szonynak.
- Szórakozzanak csak, hiszen fiatalok - válaszolta a nő. - Használják ki a
szünidőt, amennyire csak lehet.
- Szeretnék kérdezni valamit - mondtam, amint beültünk az autóba. - Próbálom

kiverni a fejemből, de képtelen vagyok.
- A szerzetesrend - mondta.
- Igen. Nem értem.
"Nem mintha volna jelentősége bármit is érteni" - gondoltam.
- Mindig téged szerettelek - kezdte. - Voltak más nők az életemben, de mindig
téged szerettelek. Mindenhová magammal vittem a medálodat, és arra gondoltam,
hogy egy szép napon majd visszaadom neked, és összeszedem a bátorságomat,
hogy végre megmondjam: szeretlek. Bármerre indultam is az életben, minden út
hozzád vezetett. Leveleket írtam neked, és minden egyes válaszodat félve
bontottam ki: hátha azt írod, hogy találtál valakit. Aztán megszólalt bennem egy
hang, amely azt súgta, hogy a spirituális utat kell választanom. Illetve
tulajdonképpen nem most hallottam
meg először - hiszen, akárcsak te, gyermekkorom óta jelen volt az életemben -,
de most fogadtam el a hívását. Felfedeztem, hogy Isten túlságosan fontos nekem,
és nem lennék boldog, ha nem teljesíteném a feladatomat. Amerre csak
megfordultam, a világ minden táján, minden nyomorultban Krisztus arcát láttam,
27. oldal
és ezt nem tudtam csak úgy elfelejteni.
Elhallgatott. Úgy döntöttem, nem faggatom tovább.
Húsz perc múlva megállt, és kiszálltunk az autóból.

- Lourdes-ban vagyunk - mondta. - Látnod kéne, mi van itt nyáron!
Nem láttam mást, csak kihalt utcákat, bezárt üzleteket és szállodákat.
- Hatmillió ember látogat ide nyaranta -folytatta nagy lelkesedéssel.
- Engem most inkább valami kísértetvárosra emlékeztet.
Átkeltünk egy hídon. Egy hatalmas, angyalokkal díszített vaskapuhoz értünk,
amelynek az egyik szárnya nyitva volt. Beléptünk.
- Folytasd, amit elkezdtél mesélni - kértem, bár néhány perce elhatároztam, hogy
nem faggatom, de meggondoltam magam. - Beszélj Krisztus arcáról, amit az
emberekben láttál.
Nem mondott semmit, és megértettem, hogy nem akarja folytatni a beszélgetést.
Talán nem alkalmas a hely és az idő. De ha már elkezdte, fejezze is be.
Egy széles úton gyalogoltunk, amelynek két oldalán hólepte mezők terültek el. Az
út végén egy katedrális körvonalai rajzolódtak ki.
- Folytasd - kértem.
- A többit tudod. Beléptem a szerzetesrendbe. Az első évben azért könyörögtem
Istenhez, hogy segítsen az irántad érzett szerelmemet átalakítani az összes
ember iránti szeretetté. A második évben éreztem, hogy Isten meghallgatta
imáimat. A harmadik évben, bár még mindig nagyon hiányoztál, már biztos voltam
benne, hogy a szerelmem átalakult felebaráti szeretetté, imádsággá és
jótékonysággá.
- Akkor miért kerestél meg újra? Miért lob-bantottad újra lángra bennem is a
régi érzést? Miért mesélted el a Másik-gyakorlatot, és miért döbbentettél rá,
milyen szürke az életem? -kérdeztem zavartan és reszketve.
Úgy éreztem, minden pillanatban egyre jobban eltávolodik tőlem, és egyre
közelebb kerül a szerzetesrendhez.
- Miért jöttél vissza? Miért csak most mondod el ezt az egész históriát, amikor
látod, hogy én is kezdek beléd szeretni?
Várt egy pillanatig, mielőtt válaszolt. -Azt fogod gondolni, hogy hülyeség
-mondta.
- Nem fogom azt gondolni, hogy hülyeség. Én már nem félek, hogy nevetségessé
teszem magam. És ezt éppen tőled tanultam.
-Két hónappal ezelőtt az elöljáróm megkért, hogy kísérjem el egy asszony házába,
aki
meghalt, és minden vagyonát a rendre hagyta. A hölgy Saint-Savinben lakott, és
az elöljárómnak leltárt kellett készítenie a hagyatékáról.
Egyre közelebb voltunk már a katedrálishoz. Az volt az érzésem, hogy ha
odaérünk, abbahagyjuk a beszélgetést.
- Ne hagyd abba - mondtam. - Megérdemlem a magyarázatot.
- Emlékszem arra a pillanatra, amikor beléptem a házba. Az ablakai a

Pireneusokra néztek, és a vakító napfény, amelyet a hó ragyogása még jobban
fölerősített, elárasztotta az egész tájat. Elkezdtem összeírni a listát, de pár
perc múlva megálltam. Észrevettem, hogy annak a nőnek pontosan olyan volt az
ízlése, mint nekem. Olyan lemezei voltak, amelyeket én is megvennék, olyan
zenék, amiket én is szívesen hallgatnék, miközben gyönyörködöm abban a
tájban. A polcok tele voltak könyvekkel - néhányat már olvastam, a többit pedig
régóta szeretném elolvasni. A bútorok, a festmények, az apró tárgyak mindenfelé:
mindmind olyan, mintha én választottam volna. Attól a naptól kezdve folyton csak
az a ház járt az eszemben. Akárhányszor átléptem a kápolna küszöbét, az jutott
eszembe, hogy még nem sikerült teljesen lemondanom rólad. Elképzeltem, hogy egy
olyan házban lakom veled, mint az, együtt hallgatjuk azokat a lemezeket, és
együtt nézzük a hótakarót a hegyeken és a tüzet a kandallóban. Elképzeltem, hogy
szalad-
gálnak a gyerekeink a ház körül, és hogy játszadoznak Saint-Savin mezőin.
Bár soha nem jártam abban a házban, pontosan tudtam, milyen. És azt kívántam,
hogy most ne beszéljen tovább, hadd álmodozzak egy kicsit.
De folytatta.
- Két héttel ezelőtt egyszer csak nem bírtam tovább a fájdalmat. Megkerestem az
elöljárómat, és elmeséltem neki, mi történt. Elmeséltem az irántad érzett
szerelmem történetét, és azt, hogy mit éreztem, amikor a leltárt fölvettem abban
a házban.
Elkezdett szemerkélni az eső. Lehajtottam a fejem, összehúztam magamon a

28. oldal
kabátot. Féltem attól, amit most fogok hallani.
-Akkor azt mondta az elöljáróm: "Sokféleképpen lehet szolgálni az Urat. Ha úgy
érzed, az a sorsod, hogy vele élj, menj, és keresd meg. Csak az képes a
boldogságot hirdetni, aki maga is boldog."
"Nem tudom, hogy mi a sorsom" - feleltem az elöljárómnak. "Amikor eldöntöttem,
hogy belépek a rendbe, megtaláltam a lelki nyugalmamat." "Akkor menj, és oszlasd
el a kételyeidet" - mondta. "Választanod kell: vagy kint maradsz a világban,
vagy visszajössz a kolostorba. De döntésedet teljes lelkeddel el kell fogadnod.
Egy kettéhasadt birodalom nem képes megvédeni magát a támadásoktól. Egy
kettéhasadt ember nem képes méltósággal szembenézni az élettel."
Belenyúlt a zsebébe, és elővett valamit. Egy kulcs volt az.
-Az elöljáróm kölcsönadta a ház kulcsát. Azt mondta, hogy még várhatunk egy
kicsit, mielőtt eladjuk a tárgyakat. Tudom, hogy azt akarja, hogy menjek oda
veled. Ő szervezte a madridi előadást is - hogy tudjak veled találkozni.
Néztem a kulcsot a kezében, és csak mosolyogtam. De a szívemben mintha harangok
szólaltak volna meg, s mintha megnyílt volna az ég. Másképpen fogja szolgálni az
Urat: az én oldalamon. Mert harcolni fogok érte.
- Fogd ezt a kulcsot - mondta.
Elvettem, és a zsebembe csúsztattam.
Ott álltunk a bazilika előtt. Mielőtt bármit is mondhattam volna, valaki
észrevette, és odajött hozzánk. Az eső rendületlenül szemerkélt, és nem tudtam,
mennyi ideig ácsorgunk még ott: egyfolytában az járt a fejemben, hogy át fogok
ázni, és nincs nálam több ruha.
Próbáltam csak erre koncentrálni. Nem akartam a házra gondolni: nem akartam ég
és föld között lebegni, a sors döntésére várva.
Odahívott magához, és bemutatott néhány embernek. Megkérdezték, hol szálltunk
meg, és amikor megmondta, hogy Saint-Savinben, egyikük rögtön rávágta, hogy ott
van eltemetve egy szent remete. Mondták, hogy ő fedezte fel a kutat a tér
közepén, s hogy a falu eredetileg azért épült, hogy menedéket nyújtson azoknak a
hívőknek, akik elhagyták a várost, és a hegyekbe mentek, hogy megtalálják
Istent.
-Még mindig ott vannak - mondta egy másik.
Nem tudtam, igaz-e ez a történet, és fogalmam sem volt, kik azok, akik még
mindig ott vannak.
Aztán mások is érkeztek, és a társaság elindult a barlang felé. Egy idősebb
férfi franciául mondott nekem valamit. De észrevette, hogy nem igazán értem, és
akadozva bár, de megpróbált spanyolul beszélgetni velem.
- Maga egy nagyon különleges emberrel jött ide - mondta. - Egy csodatévő
emberrel.
Nem feleltem semmit, de eszembe jutott a bilbaói éjszaka, amikor az a
kétségbeesett férfi megszólította az utcán. Nem mondta meg, hova megy, de ez egy
csöppet sem érdekelt. A gondolataim csak a körül a ház körül jártak, amiről
pontosan tudtam, hogy néz ki. Tudtam, hogy van berendezve, milyenek a könyvei, a
lemezei, és milyen a táj.
Valahol a világban vár ránk egy igazi otthon. Egy hely, ahol nyugodtan várhatom,
hogy hazajön. Egy hely, ahol várhatom, hogy megérkezzen az iskolából egy kisfiú
vagy egy kislány, akinek a nevetése betölti az egész házat, és mindenütt
rendetlenséget hagy maga után.
Csöndben gyalogoltunk az esőben, míg oda nem értünk a jelenések színhelyére.
Pontosan úgy nézett ki, ahogy elképzeltem: egy barlang, egy Mária-szobor és egy
forrás - üveglappal letakarva -, ahol a csodák történtek. Néhányan imádkoztak,
mások némán, csukott szemmel ültek a barlangban. A barlanggal szemben
csörgedezett egy patak, és a víz hangja megnyugta-
tott. Ahogy néztem a szobrot, gyorsan elmondtam egy imát: kértem a Szűzanyát,
hogy segítsen rajtam, mert nem tudok tovább szenvedni.
"Ha fájnia kell, akkor most fájjon" - mondtam. "Mert előttem áll az egész élet,
és a lehető legteljesebben ki akarom használni. Ha választania kell, hát
válasszon hamar. Én várni fogom. Vagy elfelejtem. A várakozás fáj. A felejtés is
fáj. De minden szenvedés közül a legrosz-szabb, ha nem tudjuk, hogy döntsünk."
A szívem mélyén tudtam, hogy meghallgatta a könyörgésemet.
1993. december 8., szerda
Mire a bazilika órája elütötte az éjfélt, már rengetegen voltunk: majdnem

29. oldal
százan, köztük néhány pap és apáca is. Álltunk az esőben, és néztük a szobrot.
- Üdvözlégy Mária, a Szeplőtelen Fogantatás Asszonya! - mondta valaki mellettem,
amint elhallgattak a harangok.
- Üdvözlégy! - felelték a többiek, hatalmas tapsvihar közepette.
Egyszer csak megjelent egy őr, és felszólított minket, hogy ne zajongjunk, mert
zavarjuk a többi zarándokot.
- Messziről jöttünk - mondta egy idős férfi.
- Ők is messziről jöttek - válaszolta az őr, az imádkozó sokaságra mutatva. - És
csendben imádkoznak.
Vártam már, hogy elmenjen ez az őr. Szerettem volna kettesben lenni vele, messze
innen, fogni a kezét, és kimondani, mit érzek. Beszélni akartam vele a házról és
a szerelemről, és
tervezgetni a jövőnket. Szerettem volna megnyugtatni, kimutatni a vonzalmamat,
és megmondani neki, hogy meg tudja valósítani az álmát - mert én mellette
leszek, és segítek neki.
Az őr hamar otthagyott minket, és az egyik pap halkan elkezdte imádkozni a
rózsafüzért. Amikor az egyik imasorozat végéhez, a Hiszekegyhez értünk, mindenki
elhallgatott, és lehunyta a szemét.
- Kik ezek az emberek? - kérdeztem.

- Karizmatikusok - felelte.
Hallottam már ezt a szót, de nem tudtam pontosan, mit jelent. Ezt ő is látta
rajtam.
- Ők azok az emberek, akik elfogadják a Szentlélek tüzet - mondta. - A tüzet,
amelyet Jézus hagyott maga után, s amelynél csak kevesen gyújtották meg a
gyertyájukat. Emberek, akik közel állnak az igazsághoz, amit az eredeti
kereszténység hirdetett, abban az időben, amikor még mindenki képes volt csodás
tettekre. Emberek, akiket a Napba Öltözött Asszony vezet - mondta, és fejével a
Szűzanya felé intett.
A társaság halk éneklésbe kezdett, mintha valami láthatatlan parancsnoknak

engedelmeskednének.
- De hiszen te reszketsz a hidegtől. Nem kell itt maradnod - mondta.
- Te maradsz?
- Én igen. Nekem ez az életem.
- Akkor én is maradok - feleltem, pedig szívem szerint itt hagytam volna ezt az
egész gyü-
lekezetet. - Ha neked ez az életed, szeretnék én is részt venni benne.
A többiek még mindig énekeltek. Lehunytam a szemem, és próbáltam velük énekelni,

bár pocsékul beszélek franciául. Csak mondtam utánuk a szavakat, anélkül hogy
értettem volna a jelentésüket. Gondoltam, talán így gyorsabban telik majd az
idő.
Biztos nemsokára vége lesz. Akkor visszamegyünk Saint-Savinbe, csak mi ketten.
Gépiesen énekeltem tovább. De egyszer csak azt vettem észre, hogy a zene lassan
kezd magával ragadni, mintha életre kelt volna, és hipnotizálna. Már nem is
fáztam, és el is felejtettem, hogy esik az eső, s hogy nincs másik ruhám. A zene
jó hatással volt rám, fölvidította a lelkemet, és elröpített azokba az időkbe,
amikor Isten még közel volt hozzám, és segített, ha kértem.
Éppen amikor kezdtem volna teljesen belefeledkezni, egyszer csak vége lett az
éneklésnek.
Kinyitottam a szemem. Ezúttal nem az őr, hanem egy pap volt az. Az egyik
szerzeteshez igyekezett. Suttogva megbeszéltek valamit, aztán a pap elment.
A szerzetes felénk fordult:
-A folyó másik partján kell folytatnunk az imádkozást - mondta.
Némán átvonultunk a kijelölt helyre. Átkeltünk a hídon, amely majdnem szemben

volt a barlanggal, és átmentünk a másik partra. Ez
a hely szebb volt, mint az előző: fák vettek körül, egy hatalmas mező és a folyó
- amely immár elválasztott minket a barlangtól. Innen tisztán látszott a
kivilágított szobor, és bátran kiereszthettük a hangunkat, nem kellett attól
tartanunk, hogy megzavarjuk mások imáját.
Mindannyiunknak ez lehetett a benyomása, mert most mindenki hangosabban énekelt,
és mosolyogva az égnek emelte esőcseppektől fénylő arcát. Valaki fölemelte a
karját, és a következő pillanatban mindenki fölemelte a karját, és lengette
jobbra-balra a zene ritmusára.
Szerettem volna én is beleélni magam -ugyanakkor figyelni is akartam, mit
30. oldal
csinálnak. Az egyik szerzetes spanyolul énekelt mellettem, és próbáltam utána
énekelni a szavakat. A Szentlelket és Szűz Máriát hívták - hogy jelenjenek meg,
és áldjanak meg mindany-nyiunkat.
- A nyelvek adománya szálljon ránk - mondta egy pap, majd megismételte a
mondatot spanyolul és olaszul is.
Ami ezután történt, azt nem értettem. Mindannyian olyan nyelven kezdtek el
beszélni, ami egyetlen általam ismert nyelvre sem hasonlított. Inkább tűnt
hangzavarnak, mint emberi nyelvnek, mintha a szavak egyenesen a lelkükből
törnének elő, emberi ésszel fölfogható értelem nélkül. Egyszerre eszembe jutott
a beszélgetésünk a templomban, amikor a megvilágosodásról beszélt - hogy minden
bölcsesség a lelkünk mélyéből fakad.
"Talán ez az angyalok nyelve" - gondoltam, és próbáltam utánozni őket, de nagyon
nevetségesnek éreztem magam.
Mindenki a Szűzanyát nézte a másik oldalon, és úgy látszott, mintha transzba
estek volna. Megkerestem őt a tekintetemmel, és láttam, hogy kicsit messze
került tőlem, és ő is égnek emelt karral hadar valamit, mintha Vele beszélne.
Mosolygott, olykor egyetértőn bólogatott, máskor meg elcsodálkozott.
"Ez az ő világa" - gondoltam.
Ettől aztán megrémültem. A férfi, aki mellett élni akarok, azt állítja, hogy
Istennek női arca is van, érthetetlen nyelven beszél, transzba esik, és az
angyalokkal társalog. A kis hegyi házikó egyre elérhetetlenebbnek tűnt, mintha
egy olyan világ része volna, amit ő már régen maga mögött hagyott.
Ez a néhány nap - a madridi előadástól kezdve - mind olyan volt, mintha egy álom
része volna, egy téren és időn túli utazásé. De ennek az álomnak életíze volt.
És kalandíze. Bármilyen keményen ellenálltam az elején, tisztában voltam azzal,
hogy a szerelem könnyen lángra lobbantja a női szívet, s hogy csupán idő
kérdése, és szabadon eresztem a szélvihart, és hagyom, hogy a víz áttörje a
gátat. Bármennyire tiltakoztam eleinte, most már kész voltam bármit megtenni
érte.
Egyszer már voltam belé szerelmes. És azt hittem, hogy egy ilyen helyzetet is
tudok majd kezelni. De amit itt láttam, azzal egyszerűen
nem tudtam mit kezdeni. Ez nem az a katolicizmus volt, amit az iskolában
tanultam. És nem így képzeltem életem párját.
"Életem párja: de furcsán hangzik!" - gondoltam, mert magam is meglepődtem ezen
a kifejezésen.
Ott a barlangnál és a folyónál félelmet és féltékenységet éreztem. Félelmet
azért, mert ez az egész olyan új és ismeretlen volt számomra, és ami új és
ismeretlen, az mindig megijeszt. Féltékenységet pedig azért, mert kezdtem
érteni, hogy az ő szeretete sokkal nagyobb, mint gondoltam: olyan területekre is
kiterjed, ahol én még soha nem jártam.
"Bocsáss meg, Szűzanyám" - mondtam. "Bocsásd meg nekem, hogy kicsinyes vagyok és
önző, és ki akarom sajátítani ennek a férfinak a szerelmét." És mi van, ha
tényleg az az ő sorsa, hogy hátat fordítson a világnak, kolostorba vonuljon és
angyalokkal társalogjon?
Vajon mennyi ideig fog habozni, mielőtt elhagyja a házat, a lemezeket meg a
könyveket, és visszatér a neki kijelölt útra? S ha nem tér is vissza a
kolostorba, nem kell-e túl nagy árat fizetnem azért, hogy feledtessem vele élete
nagy álmát?
Úgy tűnt fel: mindannyian arra koncentrálnak, amit csinálnak, kivéve engem. Én
őt figyeltem, ő pedig az angyalok nyelvén beszélt.
A félelmet és a féltékenységet lassan felváltotta a magány. Az angyaloknak volt
kivel beszélgetniük, én viszont egyedül voltam.
Nem tudom, mi vitt mégis arra, hogy megpróbáljak beszélni a nyelvükön. Talán az
ellenállhatatlan vágy, hogy találkozzak vele, és elmondhassam, mit érzek. Talán
meg kellett hallgatnom, amit a lelkem közölni akart velem: a szívemnek ugyanis
komoly kétségei támadtak, és válaszra várt.
Nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá: rettenetesen nevetségesnek éreztem a
helyzetet. De mindenféle ember volt ott, idősek és fiatalok, férfiak és nők,
papok és világiak, novíciusok és apácák, diákok és nyugdíjasok. Ettől
felbátorodtam, és arra kértem a Szentlelket, hogy segítsen lerombolni a falat,
amit a félelem épített körém.
"Próbáld meg" - biztattam magamat. "Csak szedd össze a bátorságod, nyisd ki a
szád, hadd tóduljanak ki rajta az értelmetlen szavak. Próbáld meg."
Úgy döntöttem, hogy megpróbálom. De előbb azt kértem, hogy ez az éjszaka, ami
egy hosszú-hosszú napnak a vége - olyan hosszú volt ez a nap, hogy már nem is
emlékeztem az elejére -, ez az éjszaka valaminek a kezdete legyen az életemben.
31. oldal
Úgy látszott, Isten meghallgatta az imámat. A szavak egyre könnyebben
szabadultak ki a számból, és lassanként elvesztették a jelentésüket az emberi
értelem számára. Levetkőztem
a gátlásaimat, megnőtt az önbizalmam, és most már szabadon áradt belőlem az a
furcsa nyelv. S ha én magam semmit nem értettem is abból, amit mondtam, a lelkem
számára mégis volt értelme.
Csupán attól, hogy van merszem értelmetlen dolgokat beszélni, eufórikus
hangulatba kerültem. Úgy éreztem, hogy szabad vagyok, s végre nem kell senkinek
magyarázatot adnom a viselkedésemre. És ez a szabadság az egekbe röpített - ahol
egy Nagyobb Szeretet, amely mindent megbocsát, és soha nem haragszik, ha
elfordulunk tőle, visszafogadott.
"Azt hiszem, kezd visszatérni a hitem" - gondoltam, elámulva azon, hogy milyen
csodákra képes a szeretet. Éreztem, hogy a Szűzanya a karjába vesz, betakar a
köpenyével, és felmelegít. A különös szavak egyre gyorsabban áradtak ki a
számon.
Elkezdtem sírni. A boldogság elárasztotta a szívemet. És ez a boldogság erősebb
volt, mint a félelmeim, mint a kicsinyes és földhözragadt elveim, vagy mint az a
törekvésem, hogy életem minden pillanatát kézben tartsam.
Tudtam, hogy ez a sírás az ég adománya, hiszen az iskolában az apácák azt
tanították, hogy a szentek is sírtak, amikor extázisba estek.
Kinyitottam a szemem, és gyönyörködve néztem a sötét égboltot, miközben a
könnyeim elvegyültek az esőcseppekkel. A föld megtelt élettel, mert a víz, amely
föntről jött, lehozta a
mélybe a magasság csodáját. Mi is részesei voltunk ennek a csodának.
- De jó, hogy Isten nő is lehet - suttogtam, miközben a többiek énekeltek. - Ha
valóban így van, bizonyára Isten női arcától tanultunk meg szeretni.
- Imádkozzunk nyolcas csoportokban - mondta az egyik pap spanyolul, olaszul és

franciául.
Ismét elbizonytalanodtam, nem értettem, mi történik körülöttem. Valaki odajött
hozzám, és rátette a kezét a vállamra. Aztán a másik vál-lamat
is megfogta valaki.
Nyolcan összegyűltünk, és egymás vállát fogva körbe álltunk. Aztán
előrehajoltunk, és ösz-szeérintettük a homlokunkat.
Úgy néztünk ki, mint egy sátor. Az eső fölerősödött, de senki nem törődött vele.
Az alakzat, amit alkottunk, egyesítette az energiáinkat és a testmelegünket.
-A Szeplőtelen Fogantatás segítsen a fiamon, és adja, hogy rátaláljon a helyes
útra
- mondta a férfi, aki a jobb vállamat fogta. -Mondjunk el egy Üdvözlégyet a
fiamért.
- Ámen - felelték a többiek. És a nyolc ember elmondta az Üdvözlégyet.
-A Szeplőtelen Fogantatás fénye adjon nekem világosságot, és hozza el nekem a
gyógyulás adományát - mondta egy női hang. -Mondjunk el együtt egy Üdvözlégyet.
Erre megint mindannyian azt feleltük: "Ámen", majd imádkoztunk. És aztán sorra
mindenki kért valamit, és a többiek vele együtt imádkoztak. Magam is
elcsodálkoztam saját magamon, amikor észrevettem, hogy úgy imádkozom, mint egy
gyermek - s hogy, mint egy gyermek, hiszek is abban, hogy kéréseink teljesülnek.
A csoport egy pillanatra elhallgatott. Rájöttem, hogy én következem. Kérnem kell
valamit. Más körülmények között elsüllyedtem volna szégyenemben, és nem is
mertem volna megszólalni. De éreztem, hogy van köztünk még Valaki, és a
jelenléte fölbátorított.
- A Szeplőtelen Fogantatás tanítson meg úgy szeretni, ahogyan ő szeret -
mondtam. - És ez a szeretet indítson növekedésnek engem és azt a férfit, akit
szeretek. Mondjunk el egy Üdvözlégyet.
Ahogy együtt imádkoztunk, megint végtelenül szabadnak éreztem magam. Évekig
harcoltam a saját szívem ellen, mert féltem a bánattól, a csalódástól és a
szenvedéstől. Mindig tudtam, hogy az igazi szerelem mindezek fölött áll, és hogy
még meghalni is jobb, mint szerelem nélkül élni. De azt gondoltam, hogy csak
másoknak van bátorsága hozzá. Most azonban, ebben a pillanatban, rájöttem, hogy
én is képes vagyok rá. Ha csupa szenvedés és csalódás és magány az ára, akkor is
megéri szerelmesnek lenni.
"Most nem gondolhatok ilyesmire, a szertartásra kell koncentrálnom." A pap, aki
vezette a tömeget, azt kérte, hogy oszoljanak fel a cso-
portok, és most mindannyian imádkozzunk a betegekért. Az emberek imádkoztak,
énekeltek, táncoltak az esőben, Isten és Szűz Mária dicsőségére. Időnként újra
elkezdtek furcsa nyelveken beszélni és lengetni a karjukat az ég felé.
32. oldal
- Van köztünk valaki, akinek beteg a menye. Tudja meg, hogy a lány hamarosan
meggyógyul - szólalt meg egyszer csak egy nő.
Ezután megint imádkoztak, és örvendezve énekeltek. Közben időnként újból
megszólalt ugyanaz a nő.
-Van köztünk valaki, akinek nemrég meghalt az édesanyja. Erősödjön meg a
hitében, és tudja meg, hogy édesanyja a mennyek országában van.
Később megtudtam, hogy ez a jövendölés adománya. Hogy bizonyos emberek képesek

megmondani, mi történik egy távoli helyen, vagy mi fog történni a közeljövőben.
S bár ezt akkor még nem tudtam, hittem annak a női hangnak, aki csodákról
beszélt. És reménykedve vártam, hátha egyszer csak megemlíti azt is, hogy van
köztünk két ember, aki szereti egymást. Hátha kijelenti, hogy szerelmükre
áldását adják az angyalok és az összes szentek, az Isten és az Istennő.
Nem tudom, mennyi ideig tartott a szertartás. Az emberek újra elkezdtek furcsa
nyelveken beszélni, énekeltek, égnek emelt karokkal táncoltak, imádkoztak a
szomszédaikért, csodákért könyörögtek, és hálát adtak a teljesített kéréseikért.
Végül a pap, aki a szertartást vezette, azt mondta:
- Imádkozzunk énekelve mindazokért, akik ma vettek részt először ezen a
karizmatikus megújuláson.
Ezek szerint nem én voltam az egyetlen. Ez megnyugtatott.
Mindenki énekelt. Én ezúttal hallgattam, és magamban azért könyörögtem, hogy
szálljon rám az isteni kegyelem.
Nagy szükségem volt rá.
- Fogadjuk el az áldást - mondta a pap. Mindenki a folyó másik partján lévő,
kivilágított barlang felé fordult. A pap elmondott né-
hány imát, és megáldott minket. Akkor megcsókoltuk egymást, "boldog Szeplőtelen
Fogantatás napját" kívántunk egymásnak, azután szétszéledtünk, és mindenki ment
a maga útján.
Odajött hozzám. Sokkal vidámabb volt az arca, mint máskor.

- Bőrig áztál - mondta.
- Te is - feleltem mosolyogva.
Beültünk az autóba, és visszamentünk Saint-Savinbe. Annyira vártam már ezt a
pillanatot, és most, hogy eljött, nem tudtam, mit mondjak. Nem tudtam beszélni
sem a hegyi házikóról, sem a szertartásról, sem a lemezekről és a könyvekről,
sem a furcsa nyelvekről és a csoportos imádkozásról.
Rádöbbentem, hogy két világban él. Ez a két világ valahol biztosan egyesül -
csak azt kell megtalálnom, hogy hol.
De abban a pillanatban semmit nem értek a szavak. A szerelmet csak akkor
találjuk meg, amikor szeretünk.
- Csak egy váltópulóverem van - mondta, amikor hazaértünk a szobánkba. - Odaadom

neked. Holnap veszek magamnak egy másikat.
- Tegyük a ruháinkat a fűtőtestre. Holnapra megszáradnak - válaszoltam. -
Egyébként van még egy blúzom, amelyet tegnap mostam ki.
Pár pillanatig nem szóltunk semmit.
Ruhák. Meztelenség. Hideg.
Végül elővett a kis bőröndjéből egy pulcsit.
- Ebben alhatsz - mondta. -Jó - feleltem.
Leoltottam a villanyt. A sötétben levetettem a vizes ruhámat, kiteregettem a
fűtőtestre, és föltekertem a fűtést a maximumra.
Az utcai lámpa fénye éppen elég volt ahhoz, hogy lássa a körvonalaimat, és
észrevegye, hogy meztelen vagyok.
Fölvettem a pólót, és bebújtam a paplanom alá.
- Szeretlek - mondta.
- Én pedig tanulom, hogy kell téged szeretni - válaszoltam.
Rágyújtott.
- Gondolod, hogy elérkezett a megfelelő pillanat? - kérdezte.
Tudtam, mire céloz. Fölkeltem, odamentem hozzá, és leültem az ágya szélére.
A cigaretta parazsa egy-egy pillanatra megvilágította az arcát. Megfogta a
kezem, és így ültünk egy darabig. Aztán megsimogattam a haját.
- Nem kéne kérdezned - mondtam. - A szerelem nem kérdezhet sokat, mert abban a
pillanatban, amint elkezdünk gondolkodni, elkezdünk félni is.
Megmagyarázhatatlan félelem ez, nem is érdemes megpróbálni szavakba önteni.
Talán attól félünk, hogy a másik megvet, hogy visszautasít, hogy megtörik a
varázs. Lehet, hogy nevetségesen hangzik, de így van. Ezért jobb, ha a szerelem
33. oldal
nem kérdez, hanem cselekszik. Ahogy te is annyiszor mondtad már: kockáztatni
kell.
- Tudom. Azelőtt nem is kérdeztem semmit.
- A szívem már a tiéd - folytattam, s úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna
a szavait. - S ha holnap elmész, akkor is mindketten emlékezni fogunk erre a
csodálatos pár napra, a romantikus szerelemre, a lehetőségre, az álomra. De
hiszem, hogy Isten az ő Végtelen bölcsességében a Poklot a Paradicsom közepén
rejtette el. Mégpedig azért, hogy kénytelenek legyünk mindig résen
lenni.
Hogy akkor se feledkezzünk meg az Úr szigorúságáról, amikor éppen a kegyességét
élvezzük. Végigsimította a hajam.
- Gyorsan tanulsz - mondta.
Magam is csodálkoztam azon, amit mondtam. De ha valamiről úgy gondoljuk, hogy
tudjuk, valóban megértjük.
- Remélem nem gondolod, hogy nehéz eset vagyok - mondtam. - Sok férfival volt
már dolgom. Olyanokkal is szeretkeztem, akiket nem is ismertem igazán.
- Én is - felelte.
Próbált természetesen viselkedni, de ahogy megérintette a hajamat, láttam rajta,
hogy nehezére esik hallgatni ezeket a szavakat.
- De ma reggel csodálatos módon visszanyertem a szüzességem. Ne is próbáld
megérteni, mert csak egy nő tudhatja, miről beszélek. Most kezdem újra
felfedezni, mi is az igazi szerelem. És ez időbe telik.
Elengedte a hajamat, és a kezébe vette az arcomat. Gyengéden szájon csókoltam,
és visz-szafeküdtem az ágyamba.
Magam sem értettem, miért csináltam ezt. Nem tudtam eldönteni, hogy azért
beszéltem így, hogy még jobban magamhoz láncoljam, vagy azért, hogy szabadon
engedjem.
De hosszú volt ez a nap. Fáradt voltam már ahhoz, hogy gondolkodjak.
Végtelenül nyugodt éjszakám volt. Volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, mintha
ébren lennék, pedig aludtam. Egy nő megérintette a vállamat, és az volt a
benyomásom, hogy régóta ismerem, mert úgy éreztem, hogy szeret és vigyáz rám.
Reggel hétkor ébredtem fel, és rettenetesen melegem volt. Eszembe jutott, hogy
feltekertem a fűtést, hogy megszáradjanak a ruháink. Még sötét volt, és
igyekeztem zaj nélkül felkelni, nehogy felébresszem.
De amikor kikászálódtam az ágyból, észrevettem, hogy nincs ott.
Pánikba estem. Azonnal ott termett a Másik, és rákezdett: "Látod? Csak meg
kellett adnod magad, és máris felszívódott. Ahogy az összes többi férfi."
Percről percre nőtt a kétségbeesésem. Tudtam, hogy nem veszíthetem el a fejem.
De a Másik folytatta:
"Még mindig itt vagyok ám" - mondta. "Engedted, hogy megváltozzon a szélirány,
ajtót nyitottál, és a szerelem elárasztotta az életed. De ha gyorsan
cselekszünk, még menthetjük, ami menthető."
Most aztán nagyon kellett vigyáznom. Észnél kellett lennem.
"Elment" - folytatta a Másik. "Jobban teszed, ha azonnal elhagyod ezt az Isten
háta mögötti helyet. A zaragozai életed még érintetlen: siess vissza. Fuss,
mielőtt elveszítesz mindent, amit annyi erőfeszítés árán megszereztél."
"Biztosan megvolt rá az oka, hogy elmenjen" - gondoltam.
"A férfiaknak mindig mindenre megvan az okuk" - felelte a Másik. "De a vége
akkor is az, hogy otthagynak bennünket."
Szóval ki kell találnom, hogyan térhetnék vissza Spanyolországba. Az agynak
mindig szüksége van valamire, amivel elfoglalhatja magát.
"Térjünk a lényegre: pénzre lesz szükségünk" - mondta a Másik.
Nem volt nálam egy fillér se. Le kellett volna gyalogolnom, hogy telefonálhassak
a szüleimnek, aztán meg várni, amíg elküldik a pénzt az útra.
Csakhogy ünnepnap volt, és a pénz csak másnap érkezett volna meg. És addig is
mit
eszem? És hogy magyarázom meg a szállásadóimnak, hogy várniuk kell, mert csak
később tudok fizetni?
"Az lesz a legjobb, ha nem mondasz semmit" - tanácsolta a Másik. Hát igen, neki
van elég tapasztalata, ő tudja, hogy kell viselkedni ilyen helyzetekben. Ő nem
szerelmes kamaszlány, aki elveszti a fejét, hanem felnőtt nő, aki mindig tudja,
mit akar. Valóban: úgy kellene viselkednem, mintha mi sem történt volna, mintha
bármelyik pillanatban visszatérhetne. Amikor pedig megérkezik a pénz,
kiegyenlítem a számlát, és távozom.
"Nagyon jó" - mondta a Másik. "Kezdesz olyan lenni, mint régen. Ne keseredj el:
egy szép napon majd megtalálod az igazit. Azt a férfit, akit kockázat nélkül
34. oldal
szerethetsz."
Leszedtem a ruháimat a fűtőtestről. Megszáradtak. "Ki kell derítenem, melyik az
a legközelebbi település, ahol találok egy bankot, telefonálnom kell, el kell
kezdenem intézkedni." Úgy gondoltam, hogy ha elfoglalom magam, nem lesz időm
sírni és bánkódni utána.
Ekkor megpillantottam egy levelet:

"A kolostorba mentem. Pakold össze a holmidat, mert ma éjszaka visszamegyünk
Spanyolországba. Délután érkezem."
A lap alján pedig ez állt: "szeretlek".
Magamhoz szorítottam a levelet, és hirtelen nem is tudtam, hogy
megkönnyebbüljek, vagy még nyomorúságosabban érezzem magam.
Észrevettem, hogy a Másik összehúzta magát az új fejlemények láttán.
Én is szerettem őt. Minden percben, minden pillanatban egyre nőtt bennem ez az
érzés, és folyamatosan alakított. Ismét hinni kezdtem a jövőben, és - lassacskán
- ismét hinni kezdtem Istenben.
És mindezt a szerelemnek köszönhetem.
"Soha többet nem állok szóba a sötétebbik felemmel" - ígértem meg magamnak, és
ezzel végleg bezártam a kaput a Másik előtt. "A harmadik emeletről lezuhanni
éppolyan életveszélyes, mint a századikról."
Ha már le kell zuhannom, legalább jó magasról zuhanjak.
- Nehogy megint üres gyomorral menjen el! -mondta az asszony.
- Nem is tudtam, hogy beszél spanyolul -feleltem csodálkozva.
- Közel vagyunk a határhoz. A turisták nyaranta elárasztják Lourdes-ot. Ha nem
beszélem a spanyolt, nem tudom kiadni a szobát.
Megkínált pirítóssal és tejeskávéval. Elkezdtem edzeni a lelkem, hogy szembe
tudjak nézni a nap esetleges további kihívásaival. Olyan lassan telt az idő,
hogy minden egyes óra egy évnek tűnt. Abban reménykedtem, hogy a reggeli majd
megnyugtat egy kissé.
- Mióta házasok? - kérdezte az asszony.
- Ő volt az első szerelmem - válaszoltam. Nem kellett tovább magyaráznom.
- Látja azokat a hegycsúcsokat odakint? -kérdezte az asszony. - Az én első
szerelmem ott halt meg, a hegyekben.
- De aztán talált valaki mást.
- Igen, találtam. És újra boldog vagyok. Különös a sors: alig ismerek valakit,
aki az első szerelmével házasodott volna össze. És aki mégis, az mind arról
panaszkodik, hogy valami hiányzik az életéből, hogy nem volt ideje kiélni magát.
Hirtelen elhallgatott.
- Bocsásson meg - mondta. - Nem akartam megbántani.
- Nem bántott meg.
- Gyakran nézem azt a kutat odakint. És arra gondolok: azelőtt senki nem tudta,
hol van a víz - de aztán Szent Savinus elkezdett ásni, és megtalálta. Ha nem
próbálta volna meg, most nem itt lenne a falu, hanem odalent, a folyó mellett.
- És mi köze van ennek a szerelemhez? -kérdeztem.
- Ez a kút csalogatta ide az embereket, akik magukkal hozták az álmaikat, a
reményeiket és a gondjaikat. Élt egy ember, akinek volt mersze víz után kutatni,
s amikor a víz megmutatta magát neki, mindenki köréje sereglett. Azt hiszem,
hogy a szerelem is akkor mutatkozik meg, ha bátran harcolunk érte. S ha elég
bátrak voltunk, és megtaláltuk, végül még több szerelmet vonzunk magunkhoz. Ha
egy valaki minket akar, mindenki minket akar. Ha azonban magányosak vagyunk, még
magányosabbak leszünk. Furcsa az élet.
- Ismeri a Csing című könyvet? - kérdeztem.
- Soha nem hallottam róla.
- Arról szól, hogy akár egy egész város is elköltözhet, de egy kút soha. A
szeretők a kútnál találkoznak, s ott oltják szomjukat, ott építik fel a házukat,
és ott nevelik fel a gyermekeiket. De ha valamelyikük el akar menni, a kút nem
mehet vele. A szerelem ott marad, elhagyatva -hiába van tele ugyanazzal a tiszta
vízzel, mint régen.
- Leányom, hiszen maga úgy beszél, mint egy öregasszony, aki sokat
szenvedett -mondta.
- Pedig nem igaz. Mindig is gyáva voltam. Soha nem ástam ki a kutat. Csak most
kezdtem el, és nem akarok megfeledkezni arról, hogy milyen veszélyek leselkednek
rám.
Ekkor észrevettem, hogy valami nyomja a combomat: valami van a nadrágzsebemben.
Amikor eszembe jutott, hogy mi az, egy pillanatra megdermedtem. Gyorsan
befejeztem a reggelit.
A kulcs. Nálam van a kulcs.
35. oldal
- Volt itt egy nő a faluban, aki nemrég meghalt, és az összes vagyonát a
tarbes-i szerzetesrendre hagyta - mondtam. - Nem tudja, merre van a háza.?
Az asszony kinyitotta az ajtót, és megmutatta. Az egyik középkori házikó volt az
a kis téren. A hátsó ablakai a völgyre és a hegyekre néztek.
- Két pap járt itt majdnem két hónappal ezelőtt - mondta. - És...
Rám nézett, és nem tudta, folytassa-e.
-És az egyik nagyon hasonlított a férjére -mondta végül, hosszas szünet után.
- Ő volt az - feleltem, miközben már indultam is kifelé, és nagyon meg voltam
elégedve magammal, amiért megengedtem a bennem szunnyadó gyermeknek, hogy
csintalankodjon egy kicsit.
Megálltam a ház előtt, és fogalmam se volt, mitévő legyek. Mindent eltakart a
köd, és úgy éreztem magam, mintha valami szürke álomvilágban lennék, ahol
időnként furcsa szerzetek jelennek meg, akik aztán még furcsább helyekre
csalogatnak.
Izgatottan megérintettem a kulcsot a zsebemben.
Ilyen ködben úgysem látnám a hegyeket az ablakból. A házban is sötét lenne -
hiszen nem süt be a nap. És különben is: nélküle az egész ház szomorúságot
árasztana.
Ránéztem az órámra. Reggel kilenc óra.
Valamit kell csinálnom, hogy agyonüssem az időt, amíg megjön.
Várni. Ez volt a legelső lecke, amit megtanultam a szerelemről. A nap iszonyú
lassan ván-szorog, ezer tervet szősz, előre elképzeled az összes lehetséges
párbeszédet, különböző fogadalmakat teszel, megígéred magadnak, hogy
megváltozol - miközben egyre csak várod és várod, epedve és nyugtalanul, míg meg
nem érkezik.
Akkor aztán már nem is tudod, mit mondjál. Az órákig tartó várakozás feszültté
tett, a feszültség félelemmé alakult, a félelem pedig meggátolja, hogy kimutasd
az érzelmeidet.
"Nem tudom, hogy bemenjek-e." Eszembe jutott az előző napi beszélgetésünk. Ez a
ház álmaink szimbóluma.
De nem ácsoroghattam ott egész nap. Összeszedtem hát a bátorságom, előhúztam a
zsebemből a kulcsot, és elindultam az ajtó felé.
- Pilar! - kiáltotta egy hang a ködből, erős francia akcentussal.

Inkább meglepődtem, mint megijedtem. Talán a férfi, akitől a szobát béreltük -
de nem emlékszem, hogy megmondtam volna neki a nevemet.
- Pilar! - kiáltotta ismét, most már közelebbről.
A tér irányába fordítottam a fejem, de mindent beborított a köd. Aztán
észrevettem egy homályos alakot. Szapora léptekkel közeledett felém. Mintha a
köd képzeletbeli figurái egyszerre valósággá váltak volna.
- Várj - mondta. - Beszélnem kell veled.
Amikor odaért, észrevettem, hogy pap. Pontosan úgy nézett ki, mint a vidéki
papok karikatúrái: alacsony, kövérkés, majdnem kopasz fején itt-ott néhány ősz
hajszál.
- Szervusz - mondta, és kitárta a karjait, a száját pedig széles mosolyra húzta.
Meghökkenten viszonoztam a köszönést.
- Kár, hogy ez a köd mindent eltakar -mondta a házra pillantva. - Saint-Savin
hegyek között fekszik, és gyönyörű a kilátás ebből a házból. Az ablakaiból
egyaránt jól látni a völgyet a mélyben, és a fagyos csúcsokat a magasban. De
biztosan te is tudod.
Ekkor jöttem rá, hogy ki lehet: a kolostor elöljárója.
- Mit csinál itt? - kérdeztem. - És honnan tudja a nevemet?
- Nem akarsz belépni? - kérdezte, anélkül hogy válaszolt volna a kérdéseimre.
- Nem. Azt akarom, hogy feleljen arra, amit kérdeztem.
Megdörzsölte a kezét, hogy egy kicsit felmelegítse őket, és leült a
járdaszegélyre. Leültem mellé. A köd egyre sűrűbb lett, és teljesen eltakarta a
templomot, pedig csak húsz méterre volt tőlünk.
Semmi mást nem láttunk, csak a kutat. Eszembe jutottak az asszony szavai.
- Itt van - mondtam. -Ki?
- Az Istennő - feleltem. - Ő a kút.
- Ezek szerint beszélt veled erről! - mondta nevetve. - Hát, én jobban szeretem
Szűz Máriának nevezni. Ezt szoktam meg.
- Mit csinál itt? Honnan tudja a nevemet? -kérdeztem újból.
- Azért jöttem ide, mert látni akartalak titeket. Valaki, aki tegnap éjjel ott
volt a karizmatikus csoportban, elmesélte, hogy Saint-Savin-ben szálltatok meg.
És ez nagyon kicsi falu.
- Ő elment a kolostorba.
36. oldal
A pap abbahagyta a mosolygást, és elkezdte ingatni a fejét.
- Milyen kár - mondta, mintha csak magában beszélne.
- Kár, hogy meglátogatta a kolostort?
- Nem, ott nincs. Hiszen onnan jövök. Néhány percig nem mondott semmit.
Megint elfogott a reggeli pánik. Pénz, intézkedések, felhívni a szüleimet, és
hazautazni. De ígéretet tettem valakinek, és nem akartam megszegni.
Egy pap ült mellettem. Gyerekkoromban mindent megbeszéltem a papokkal.
- Nagyon kimerült vagyok - törtem meg a csöndet. - Nem egészen egy héttel
ezelőtt még tudtam, ki vagyok, és mit akarok. Most viszont mintha valami viharba
keveredtem volna, és csak vergődöm, és tehetetlennek érzem magam.
- Tarts ki - mondta a pap. - Ez a legfontosabb.
Meghökkentett ez a tanács.
- Ne ijedj meg - folytatta, mintha olvasna a gondolataimban. - Tudom, hogy az
Egyháznak új papokra van szüksége, és belőle igazán kitűnő pap válhatna. De túl
nagy árat kéne érte fizetnie.
- Hol van most? Itt hagyott, és visszament Spanyolországba?
- Spanyolországba? Semmi dolga nincs neki Spanyolországban - mondta a pap. - Az
ő otthona az a kolostor, amely néhány kilométerre van innen. Most nincs ott. De
én tudom, hol találhatom meg.
A szavai derűt és bátorságot öntöttek belém: szóval legalább nem utazott el. De
a pap már nem mosolygott.
- Ne örüljön - folytatta, ismét olvasva a gondolataimban. - Jobb lett volna, ha
visszamegy Spanyolországba.
A pap fölállt, és kérte, hogy kövessem. Csak néhány méter távolságra láttunk, de
úgy látszott, ő pontosan tudja, hova megy. Elhagytuk Saint-Savint, ugyanazon az
úton, amelyiken két nappal - vagy öt évvel? - ezelőtt megismertem Bernadetté
történetét.
- Hova megyünk? - kérdeztem.

- Megkeressük - válaszolta a pap.
- Atyám, teljesen összezavar - mondtam, miközben gyalogoltunk. - Szomorúnak
látszott, amikor azt mondta, hogy nincs ott a kolostorban.
- Mennyit tudsz a vallásos életről, gyermekem?
- Nagyon keveset. Hogy a papok szegénységi, szüzességi és engedelmességi
fogadalmat tesznek.
Gondolkodtam, hogy folytassam-e, aztán úgy döntöttem, hogy folytatom.
- S hogy elítélik mások bűneit, holott ők maguk is elkövetik ugyanezeket a
bűnöket. Hogy azt hiszik, mindent tudnak a házasságról és a szerelemről, pedig
soha nem voltak házasok. Hogy a pokol tüzével fenyegetőznek, pedig ők ugyanúgy
vétkeznek, mint mi. És úgy beszélnek Istenről, mint valami bosszúálló lényről,
aki az embert hibáztatja Egyszülött Fiának a haláláért.
A pap nevetett.
- Kitűnő katolikus neveltetésben részesültél, gyermekem - mondta. - De én nem a
katolicizmusról kérdeztelek. Hanem a lelki életről.
Nem tudtam, mit feleljek.
- Nem tudom pontosan - mondtam végül. -Olyan emberek, akik mindent otthagynak,
és elindulnak, hogy megkeressék Istent.
- És megtalálják?
- Ezt atyám tudja, nem én. Fogalmam sincs. A pap észrevette, hogy kicsit
kifulladtam, és
lelassította a lépteit.
- Nem jól fogalmaztál, gyermekem - kezdte. - Aki azzal a szándékkal indul el,
hogy megkeresse Istent, az csak az idejét vesztegeti. Járjon bár ezer utat
végig, és csatlakozzék bár ezer valláshoz és szektához, így soha nem találja
meg. Isten itt van, most is, velünk. Láthatjuk ebben a ködben, ezen a földön,
ezekben a ruhákban, ezekben a cipőkben. Az angyalai vi-
gyáznak ránk, amikor alszunk, és segítenek, amikor dolgozunk. Hogy megtaláljuk
Istent, elég, ha körülnézünk. De nem könnyű ez a találkozás. Minél jobban beavat
minket a titkaiba, annál elveszettebbnek érezzük magunkat. Mert folyton arra
ösztönöz, hogy kövessük az álmainkat és a szívünket, de ez nagyon nehéz, hiszen
egész más életmódot szoktunk meg. De végül - legnagyobb meglepetésünkre -
felfedezzük, hogy Isten boldognak akar látni minket. Mert Isten az atyánk.
-És az anyánk - tettem hozzá.
A köd kezdett felszállni. Megpillantottam egy kis parasztházat, és egy rozsét
gyűjtő asz-szonyt.
- Igen, az anyánk is - helyeselt. - Ahhoz, hogy lelki életet élj, nem kell
feltétlenül belépned egy rendbe, és nem kell böjtölnöd és önmegtartóztatást
gyakorolnod. Elég, ha van hited, és elfogadod Istent. És innentől kezdve minden
37. oldal
út az Ő útja lesz, mi pedig az Ő csodáinak az eszközei.
- Beszélt már nekem atyámról - szakítottam félbe. - És tőle is sokat tanultam
ezekről a dolgokról.
- Remélem, te elfogadod az ég adományait -folytatta a pap. - Mert bizony nem
mindenki fogadja el, amint ezt a történelem is tanúsítja. Oziriszt felnégyelték
Egyiptomban. A görög istenek a földi férfiak és nők miatt viszálykodtak. Az
aztékok elkergették Kecalkoatlot. A viking isteneknek egy nő miatt kellett
elszenvedniük
a valhallai tűzvészt. Jézust keresztre feszítették. És miért?
Nem tudtam válaszolni.
- Mert Isten lejött közénk, hogy megmutassa, mekkora hatalommal bírunk.
Mindannyian az Ő álmának szereplői vagyunk, és Ő boldog álmot szeretne. Ez
azonban azt is jelenti, hogy ha belátjuk, hogy Isten boldogságra teremtett
minket, akkor el kell fogadnunk, hogy ha szomorúak vagyunk, azt csak magunknak
köszönhetjük. Ezért mindig megöljük Istent. Keresztre feszítjük, elégetjük,
száműzzük, vagy csak a szívünkben temetjük el.
- De azok, akik megértik...
- Megváltoztatják a világot. Rengeteg áldozat árán.
A nő, aki rőzsét gyűjtött, észrevette a papot, és futva közeledett felénk.

- Köszönöm, atyám! - mondta, és kezet csókolt a papnak. - A fiú meggyógyította a
férjemet!
-A Szűzanya gyógyította meg - felelte a pap, és meggyorsította a lépteit. - Ő
csak eszköz.
- A fiú volt. Jöjjenek be, kérem.
Azonnal eszembe jutott az előző este. Amikor megérkeztünk a bazilikához, egy
férfi valami ilyesmit mondott: "a férfi, aki maga mellett áll, csodákat tesz!".
- Sietünk - mondta a pap.
-Nem, nem sietünk - szólaltam meg, és majd' elsüllyedtem szégyenemben a francia
ki-
ejtésem miatt. - Fázom, és szívesen meginnék egy kávét.
A nő kézen fogott, és beléptünk. Nagyon kellemes ház volt, de minden fényűzést
nélkülözött: a falai kőből voltak, a padló és a meny-nyezet pedig fából. A
kandalló előtt egy hetven év körüli férfi ült.
Ahogy megpillantotta a papot, felállt, hogy kezet csókoljon neki.
- Üljön vissza - mondta a pap. - Még meg kell erősödnie.
- Már tíz kilót híztam - felelte a férfi. - De még nem tudok segíteni a
feleségemnek.
- Ne törődjön vele. Hamarosan jobban lesz, mint a betegsége előtt.
- Hol van a fiú? - kérdezte a férfi. -Arrafelé láttam menni, amerre mindig -
mondta a nő. - De ma autóval volt.
A pap rám nézett, de nem szólt semmit.
-Adja ránk áldását, atyám - mondta a nő. - Talán atyámnak is van olyan hatalma,
mint annak a fiúnak.
- A Szűzanyának - javította ki a pap.
-A Szűzanyának. Végül is atyám hozta őt ide.
A pap ezúttal kikerülte a tekintetemet.
-Áldja meg a férjemet, atyám - kérlelte az asszony.
A pap mélyet sóhajtott.
- Álljon meg itt, előttem - mondta a férfinak. Az öreg engedelmeskedett. A pap
lehunyta a
szemét, és elmondott egy Üdvözlégyet. Azután
a Szentlélekhez imádkozott, könyörgött, hogy jöjjön el, és oltalmazza ezt az
embert.
Aztán egyszer csak elkezdett nagyon gyorsan beszélni. Olyan volt, mint valami
ördög-űzés, bár nem értettem pontosan, mit mondott. A kezét az öregember vállára
tette, majd lecsúsztatta a karján, egészen az ujjai hegyéig. Ezt többször
megismételte.
A kandallóban egyre hangosabban pattogott a tűz. Talán csak véletlen egybeesés
volt, de az is lehet, hogy a pap járt olyan tájakon, amelyekről eddig tudomásom
sem volt - s amelyek befolyásolni tudták az elemeket.
Az asszony és én mindig megijedtünk, ahányszor csak elpattant egy gally. A pap
egyáltalán nem vett tudomást rólunk: átadta magát a hivatásának - a Szűzanya
eszközévé vált, ahogy az imént mondta. Különös nyelven beszélt. Megdöbbentő
sebességgel áradtak belőle a szavak. A keze most már mozdulatlanul nyugodott az
öreg vállán.
Aztán ugyanolyan hirtelen, ahogy elkezdte, befejezte a szertartást. Megfordult,
és jobb kezével egy óriási keresztet rajzolva a levegőbe, teljesen hagyományos
38. oldal
módon megáldott minket.
-Az Úr lelke költözzön ebbe a házba -mondta.
Aztán felém fordult, és kért, hogy folytassuk az utunkat.
- De még nem kaptak kávét - sopánkodott az asszony.
- Ha most iszom egy kávét, nem fogok tudni aludni - felelte a pap.
Az asszony nevetett, és mormogott valamit, hogy "még csak reggel van". De nem
vitatkozott, hiszen már kint voltunk az úton.
- Atyám, ez az asszony valami fiúról beszélt, aki meggyógyította a férjét. Ő
volt az, ugye?
- Igen, ő volt.
Rosszul lettem. Eszembe jutott az előző napi férfi, a bilbaói eset, a madridi
előadás, az emberek, akik csodákról beszéltek, és eszembe jutott, hogy amikor
nyolcan egymást átkarolva imádkoztunk, az volt az érzésem, hogy van köztünk még
valaki.
Egy olyan férfit szeretek, akinek gyógyító ereje van. Egy férfit, aki segít a
felebarátain, enyhíti a szenvedést, visszaadja az egészségét a betegnek és a
reményt a hozzátartozóknak. Ilyen fontos küldetés nem fér bele egy kis házikóba,
fehér függönyökkel, kedvenc lemezekkel és könyvekkel.
- Ne hibáztasd magad, gyermekem -mondta.
- Atyám olvas a gondolataimban.
- Igen - felelte a pap. - Én ezt az adományt kaptam, és igyekszem méltó
lenni hozzá. A Szűzanya megtanított rá, hogyan merülhetek el az emberi érzelmek
forgatagában, hogy a lehető legjobban tudjam irányítani őket.
- Atyám is csodákat tesz.
- Én nem tudok gyógyítani. De kaptam egy adományt a Szentlélektől.
- Tehát tud olvasni a szívemben, atyám. És tudja, hogy szeretem, és minden
pillanatban egyre jobban szeretem. Együtt fedeztük fel a világot, és együtt is
maradtunk ebben a világban. Mindennap jelen volt az életemben - akár akartam,
akár nem.
Mit mondhattam volna ennek a papnak, aki ott jött mellettem? Soha nem értené
meg, hogy voltak más szeretőim, szerelmes is voltam, és ha hozzámennék
valakihez, bizonyára boldog lennék. Gyerek voltam még, amikor fölfedeztem a
szerelmet, de rögtön ki is vertem a fejemből, Soriában, egy téren.
De - úgy látszik - nem végérvényesen. Elég volt három nap, hogy visszatérjen az
életembe.
-Jogom van boldognak lenni, atyám. Visszakaptam, amit elveszítettem, és nem
akarom újra elveszíteni. Harcolni fogok a boldogságomért. Ha feladom ezt a
harcot, a lelki életről is lemondok. Ahogy atyám is mondja, eltávolodnék
Istentől, és lemondanék női hatalmamról. Harcolni fogok érte, atyám.
Jól tudtam, hogy mit keres itt ez az alacsony, kövér ember. Azért jött, hogy
meggyőzzön, hogy neki sokkal fontosabb küldetést kell teljesítenie, és hogy
rábeszéljen: hagyjam el.
Nem, egy percig sem hiszem el, hogy ez a pap, aki mellettem gyalogol, azt
szeretné, ha összeházasodnánk, és egy olyan házikóban élnénk, mint az a
saint-savini ház. Csak azért mondta, mert be akar csapni, hogy letegyem a
fegyvert, és aztán - kedvesen mosolyogva -meggyőzzön az ellenkezőjéről.
Most is tudta, mire gondolok, de nem szólt semmit. Persze lehet, hogy tévedtem,
és nem is akart becsapni - de hát én nem tudok mások gondolataiban olvasni. A
köd gyorsan feloszlott, és végre megláttam az utat, a hegyoldalt, a mezőt és a
hólepte fákat. Az érzéseim is kitisztultak.
A fenébe is! Ha tényleg gondolatolvasó, hát tudjon meg mindent! Tudja meg, hogy
tegnap szeretkezni akart velem, de én visszautasítottam - és most nagyon bánom.
Tegnap azt gondoltam, hogy ha el kell mennie, akkor úgy őrzöm meg az
emlékeimben, mint egy gyermekkori jóbarátot. De ez ostobaság. Ha a teste nem is
hatolt belém, valami más, ami sokkal mélyebb, belém hatolt, egészen a szívemig.
- Atyám, én szeretem őt - ismételtem. -Én is. De a szeretet mindig butaságokra
késztet. Engem például arra, hogy megpróbáljam eltéríteni a sorsától.
- Ez nem lesz könnyű, atyám. Tegnap, amikor a barlang előtt imádkoztunk,
rájöttem, hogy én is fel tudom ébreszteni magamban azokat az adományokat,
amelyekről atyám beszélt. És arra fogom használni őket, hogy megtartsam őt.
- Bár úgy lenne - mondta a pap, halvány mosollyal az arcán. - Bárcsak sikerülne.
A pap megállt; elővett egy rózsafüzért a zsebéből. Aztán mélyen a szemembe

nézett.
-Jézus azt mondta, hogy ne esküdözzünk, nem esküszöm meg tehát. De annak a
lénynek a színe előtt, akinek léte számomra szent, itt és most kijelentem, hogy
39. oldal
nem kívánom tőle, hogy a hagyományos módon szolgálja az Urat. Nem szeretném, ha
kötelességből lenne belőle pap. Sokféleképpen lehet szolgálni az Istent
- akár a te oldaladon is.
Nehéz volt elhinni, hogy őszintén beszél. Pedig így volt.
- Ott van - mondta a pap.
Odanéztem. Kicsit távolabb megpillantottam egy autót. Azt az autót, amivel
idejöttünk Spanyolországból. - Mindig gyalog jön - mondta mosolyogva.
- De ezúttal azt a látszatot akarta kelteni, hogy messzire utazott.
A hó átáztatta a cipőmet. De a pap lábán csak egy nyitott szandál volt
gyapjúzoknival, így hát nem akartam panaszkodni.
"Ha ő bírja, én is bírom" - gondoltam. Elindultunk fölfelé a hegyre.
- Mennyit kell gyalogolnunk?
- Legfeljebb fél órát.
- Hova megyünk?
- Találkozunk vele. És még másokkal is. Láttam, hogy nem akar tovább
beszélgetni.
Lehet, hogy minden erejére szüksége van a gyalogláshoz.
Némán mentünk egymás mellett. Már majdnem teljesen föloszlott a köd, és
megjelent a nap aranykorongja.
Először láttam teljes pompájában a völgyet: az alattunk csörgedező folyót,
néhány szétszórt települést és Saint-Savint, ami úgy nézett ki, mintha
odaszögezték volna a hegy oldalához. Fölismertem a templomtornyot, egy te-
metőt, amit addig észre sem vettem, és a düledező középkori házakat, amelyek a
folyóra néztek.
Nem sokkal alattunk, ott, ahonnan jöttünk, most egy pásztor vezette a nyáját.
- Elfáradtam - mondta a pap. - Pihenjünk egy kicsit.

Letöröltük a havat egy szikláról, és nekitámaszkodtunk. A pap jócskán megizzadt
- a lábai pedig bizonyára jéggé fagytak.
- Szent Jakab tartson meg jó erőben, hogy egyszer még végigjárhassam az útját -
mondta a pap, felém fordulva.
Nem értettem ezt a megnyilvánulását, és másról kezdtem beszélni.
- Lábnyomok vannak a hóban - mondtam.
- Némelyik a vadászoktól származik, a többi azoké a nőké és férfiaké, akik
folytatni akarják a régi hagyományt.
- Miféle hagyományt?
-Amit Szent Savinus is gyakorolt. Visszavonulni a világtól, idejönni a hegyekbe,
és gyönyörködni Isten dicsőségében.
-Atyám, valamit nem értek. Tegnap egy olyan férfi volt mellettem, aki a vallásos
élet és a házasság között ingadozott. Ma megtudtam, hogy ez a férfi csodákat
tesz.
- Mindannyian csodákat teszünk - mondta a pap. - Jézus azt mondta: ha akkora
hitünk lenne, mint egy mustármag, és azt mondanánk ennek a hegynek: "menj
odébb!", a hegy odébb menne.
- Nincs szükségem hittanórára, atyám. Szeretem azt a férfit, és mindent tudni
akarok róla, hogy megérthessem, és segíthessek neki. Nem érdekel, mire lennénk
képesek, és mire nem.
A pap mélyet sóhajtott. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán elkezdte:
- Egy tudós, aki a majmokat tanulmányozta, Indonézia egyik szigetén megtanított

egy nősténymajmot arra, hogy mossa meg a folyóban a krumplit, mielőtt megeszi.
Az étel sokkal finomabb lesz, ha megszabadítjuk a homoktól és a piszoktól. A
tudós - aki ezt azért csinálta, mert a csimpánzok tanulékonyságáról írt
tanulmányt - álmában sem gondolta volna, mi fog történni ezután. Nagyon
meglepődött, amikor azt vette észre, hogy a sziget többi majma is elkezdi
utánozni a nősténymajmot. Mígnem egy szép napon az összes többi sziget majmai is
elkezdték megmosni a krumplit. De a legmegdöbbentőbb ebben az egészben az, hogy
ezeknek a majmoknak semmiféle kapcsolata nem volt azzal a szigettel, ahol a
tudós a kísérletet végezte.
Elhallgatott.
- Érted?
- Nem - feleltem.
- Rengeteg tanulmány született erről a kérdésről. A leginkább elfogadott
magyarázat az, amely szerint ha néhány ember eljut a fejlődés valamely fokára,
bizonyos időn belül az egész emberi faj követni fogja. Nem tudjuk, hány
40. oldal
ember szükséges hozzá, hogy elindítson egy ilyen hullámot. De az biztos, hogy a
jelenség létezik.
- Mint a Szeplőtelen Fogantatás története -mondtam. - Egyszerre jelent meg a
vatikáni bölcseknek és a tudatlan parasztlánynak.
- A világnak lelke van, és néha elérkezik a pillanat, amikor ez a lélek
mindenben és mindenkiben egyszerre cselekszik.
- Női lelke van.
Nevetett, de nem tudtam meg, min nevet.
-A jelek szerint a Szeplőtelen Fogantatás dogmája nem csupán a Vatikán ügye volt
-mondta. - Nyolcmillió ember írta alá azt a kérvényt, amelyet benyújtottak a
pápának. A világ minden tájáról érkeztek aláírások. A dolog benne volt a
levegőben.
- Ez az első lépés, atyám?

- Mihez?
-Azon az úton, amely elvezet bennünket ahhoz a felismeréshez, hogy a Szűzanya
valójában Isten női arcának a megtestesülése. Végül is azt már elfogadtuk, hogy
Jézus testesítette meg a férfiúi arcát.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Mikor jön el az az idő, amikor elfogadjuk végre, hogy a Szentháromságban a
nőnek is helye van? Mikor ismerjük el az Anya, a Fiú és a Szentlélek
Szentháromságát?
- Menjünk tovább - mondta a pap. - Túl hideg van ahhoz, hogy itt álldogáljunk.
- Nemrég észrevetted, hogy szandálban vagyok - mondta.
- Maga tényleg gondolatolvasó? - kérdeztem.
Nem válaszolt.
- Elmesélek egy részletet rendünk alapításának történetéből - mondta. -
Mezítlábas karmeliták vagyunk, az Ávilai Szent Teréz által bevezetett regulákat
követjük. Télen szandálban járunk: aki képes uralkodni a testén, az a lelkén is
képes. Teréz nagyon szép nő volt, akit azért adott zárdába az apja, hogy előkelő
nevelést kapjon. Egy szép napon, amikor a keren-gőn sétált, megszólította
Jézust, és elkezdett beszélgetni vele. Az elragadtatás pillanataiban olyan erős
és mély extázisba esett, hogy teljesen átadta magát az érzésnek, és hamarosan
megváltozott az élete. Látván, hogy a karmelita kolostorok házasságközvetítő
irodákká züllöttek, elhatározta, hogy alapít egy új rendet,
amely Krisztus és a karmeliták eredeti tanításait követi. Szent Teréznek először
önmagát kellett legyőznie, aztán korszakának nagy hatalmaival - az egyházzal és
az állammal - kellett szembenéznie. De rendületlenül ment előre, mert meg volt
győződve arról, hogy fontos küldetést teljesít. Egy szép napon - amikor lélekben
éppen meggyöngült - egy rongyos nő jelent meg a házban, ahol lakott. Mindenáron
beszélni akart az apácával. A ház tulajdonosa alamizsnát ajánlott neki, de ő
visszautasította, és azt mondta, hogy csak akkor megy el onnan, ha beszélt
Terézzel. Három napig várta kint - étlen-szomjan. Az apáca megszánta, és be
akarta engedni. "Nem - mondta a ház tulajdonosa. - Őrült." "Ha hallgatnék az
emberekre, saját magamat is őrültnek kéne tartanom -felelte az apáca. -
Lehetséges, hogy ez a nő ugyanabban az őrültségben szenved, amelyikben én: a
megfeszített Krisztusért lángol."
- Szent Teréz beszélgetett Krisztussal -mondtam.
- Igen - felelte. - De térjünk vissza a történethez. Az apáca fogadta a nőt. A
nő azt mondta, hogy Granadából való, és Mária de Jesus Yepesnek hívják.
Karmelita novícia volt, de egyszer megjelent neki a Szűzanya, és arra kérte,
hogy alapítson kolostort, amely a rend eredeti regulái szerint él.
"Mint Szent Teréz" - gondoltam.
- Mária de Jesus még aznap kilépett a rendből, és elindult gyalog, mezítláb
Rómába. Két
évig zarándokolt - két évig a szabad ég alatt aludt, hol fázott, hol melege
volt, alamizsnából és az emberek jóindulatából élt. Csoda volt, hogy
megérkezett. De még nagyobb csoda volt, hogy IV Pius pápa fogadta őt.
- Mert a pápa is úgy gondolkodott, ahogyan Teréz és még sokan mások - vontam le
a következtetést.
Ahogy Bernadette-nek fogalma sem volt a vatikáni döntésről, és ahogy a többi
sziget majmai nem tudtak a tudós kísérletéről, Mária de Jesus és Teréz sem
ismerték egymás gondolatát.
Kezdtem érteni, miről van szó.
Egy erdőn haladtunk keresztül. Ahogy a köd teljesen feloszlott, a fák száraz,
hólepte legfelsőbb ágain megcsillantak a nap első sugarai.
41. oldal
- Tudom, mire akar kilyukadni, atyám.
- Igen. A világ időnként elérkezik egy olyan pillanathoz, amikor egyszerre
többen ugyanazt a parancsot kapják.
- Kövesd az álmaidat, változtasd meg az életed, és lépj rá Isten ösvényére. Tégy
csodákat. Gyógyíts. Prófétálj. Hallgass az őrangyalodra. Változz meg. Legyél
harcos, és harcolj boldogan.
- Merj kockáztatni.
Most már mindent elárasztott a napfény. Ragyogott a hó, és a vakító fény már
bántotta a szememet. Ugyanakkor mintha csak megerősítette volna a pap szavait.
- És ennek mi köze van hozzá?
- Még csak a történet hősoldalát meséltem el. Még semmit nem tudsz a hősök
lelkéről.
Hosszú szünetet tartott.

- A szenvedésről - folytatta. - Az átalakulás pillanataiban születnek a
mártírok. Ahhoz, hogy az emberek követhessék az álmaikat, másoknak föl kell
áldozniuk magukat. El kell viselniük, hogy nevetségessé válnak, üldözik őket, és
nem hisznek nekik.
- Az egyház máglyára küldte a boszorkányokat, atyám.
- Igen. A rómaiak pedig oroszlánok elé vetették a keresztényeket. Akik a máglyán
vagy az arénában haltak meg, azok hamarosan ünnepelt hősökké váltak az emberek
emlékezetében - és ez rendjén is van. De ma valami sokkal borzalmasabbal kell
szembenézniük a Fény harcosainak, ami egyáltalán nem olyan felemelő, mint a
mártírhalál. Az ő haláluk lassú és fájdalmas: a szégyen és a megaláztatás
emészti el őket. Ez történt Szent Terézzel is, aki egész hátralévő életében
szenvedett. És ez történt Mária de Jesussal. És ez történt a vidám fátimai
gyerekekkel: Jacinta és Francisco néhány hónap múlva meghalt, Lucia pedig
kolostorba vonult, ahonnan soha többé nem tette ki a lábát.
- De Bernadette-tel nem ez történt.
- De igen. Börtönbe vetették, megalázták, nem hittek neki. Ezt biztosan Ő is
elmesélte neked. Biztosan idézte a Jelenések szavait.
- Csak néhányat - válaszoltam.
-A Szűzanya azon mondatai, amelyeket a lourdes-i jelenései alatt mondott, nem
tölte-nének meg egy fél oldalt sem. De egy valamit
világosan közölt a pásztorlánnyal: "Nem ígérem, hogy boldog leszel ezen a
földön." S hogy miért kellett figyelmeztetnie és vigasztalnia Bernadette-et?
Mert tudta, micsoda szenvedés vár rá, ha elfogadja a küldetését.
Bámultam a napot, a havat és a lombtalan fákat.
- Ő egy forradalmár - folytatta a pap, és hangja megtelt alázattal. - Nagy
hatalma van, a Szűzanyával beszélget. Ha összeszedné az erejét, ott lehetne az
élen, ő lehetne az egyik úttörője az emberiség lelki átalakulásának. A világ
nagyon fontos pillanat előtt áll. Ha azonban ezt az utat választja, sokat fog
szenvedni. Korán világosodott meg. Eléggé ismerem már az emberi lelket, hogy
tudjam, mi vár rá.
A pap felém fordult, és megfogta a vállam.

- Kérlek - mondta. - Óvd meg őt a szenvedéstől és a tragédiától. Nem fogja
kibírni.
- Megértem, hogy szereti, atyám. Megrázta a fejét.
- Nem, semmit nem értesz. Túl fiatal vagy még, nem tudod, milyen gonosz a világ.
Ebben a pillanatban magadat is forradalmárnak gondolod. Úgy érzed, együtt
megváltoztathatjátok a világot, új utakat nyithattok, és a szerelmi történetetek
legendává válik, s nemzedékeken keresztül fönnmarad. Még mindig elhiszed, hogy a
szerelem győzhet.
- És nem így van? Nem győzhet a szerelem?
- De igen, győzhet. Ha majd eljön az ideje. Ha véget értek az égi háborúk.
- Szeretem. Nem hiszem, hogy meg kéne várnom az égi háborúk végét. A szerelmem
győzni fog.
A távolba meredt.
- Babilon folyóvizeinél, ott ültünk, és sírtunk - mondta, mintha csak magában
beszélne. -A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat.
- Milyen szomorú - mondtam.
- Ezek a zsoltár első sorai. A száműzetésről szól, azokéról, akik el akartak
jutni az ígéret földjére, de nem juthattak el. És ez a száműzetés még eltart egy
darabig. Hogy tudnám megakadályozni a szenvedését valakinek, aki idő előtt akar
visszatérni a Paradicsomba?
- Sehogy, atyám. Sehogy.
42. oldal
- Ott van - mondta a pap.
Megláttam. Úgy kétszáz méterre lehetett tőlem. Meztelen felsőtesttel térdepelt a
hóban, s messziről is jól láttam, milyen piros a bőre a hidegtől.
Lehajtott fejjel, imára kulcsolt kézzel térdelt. Nem tudom, hogy az előző esti
szertartás hatása alatt, vagy a rőzsét gyűjtő asszony miatt éreztem úgy, hogy
akit nézek, annak óriási spirituális ereje van. És nem evilági lény: Istennel és
a mennyország megvilágosodott lelkeivel él egy világban. A körülötte ragyogó hó
még erősebbé tette ezt a benyomást.
- Mások is vannak ezen a hegyen, akik azt csinálják, amit ő - mondta a pap. -
Egész nap imádkoznak, eggyé válnak Istennel és a Szűzanyával. Angyalokkal és
szentekkel beszélgetnek, próféciákat és bölcsességeket hallgatnak meg, amelyeket
aztán közvetítenek a hívők egy
kis csoportjának. Ha csak ennyit csinálna, nem is lenne baj. Csakhogy ő nem fog
itt maradni. Be fogja utazni a világot, hogy mindenütt terjessze a Nagy Anya
eszméjét. És az egyháznak ez nem fog tetszeni. A világ pedig kész megkövezni
azokat, akik elsőként hirdetik ezt az eszmét.
- És virágesőt fog szórni azokra, akik később követni fogják őket.
- Igen. De ezt ő már bizonyosan nem fogja megérni.
A pap elindult felé.
- Hova megy?
- Fölébresztem a révületből. Megmondom, hogy tetszel nekem, és áldásom adom
rátok. Itt akarom megtenni, ezen a helyen, amely számára szent.
Émelyegni kezdtem, mint aki fél valamitől, de nem tudja, mi az.
- Hadd gondolkodjak, atyám. Nem tudom, helyes-e.
- Nem helyes - felelte. - Sok szülő azért hibázik, mert azt hiszi, tudja, mi a
legjobb a gyerekeinek. Én nem vagyok az apja, és tudom, hogy helytelenül
cselekszem. De be kell teljesítenem a sorsomat.
Egyre idegesebb lettem.
- Ne zavarjuk meg - mondtam. - Hagyjuk, hadd fejezze be az imáját.
- Nem szabadna itt lennie. Veled kéne lennie.
- Talán éppen a Szűzanyával beszélget.
- Lehet. De akkor is oda kell mennünk. Ha meglát minket együtt, tudni fogja,
hogy mindent elmeséltem neked. Tudja, mi a véleményem.
- De ma van a Szeplőtelen Fogantatás napja
- vitatkoztam. - Nagyon sokat jelent neki ez a nap. Láttam, milyen boldog volt
tegnap éjjel, a barlangnál.
-A Szeplőtelen Fogantatás mindannyiunknak sokat jelent - felelte a pap. - De
most én mondom, hogy nem akarok a vallásról vitatkozni. Menjünk oda.
- Miért most, atyám? Miért most azonnal?
- Mert tudom, hogy most dől el a jövője. És lehet, hogy a rossz utat választja.
Megfordultam, és elindultam lefelé, azon az úton, amelyiken feljöttünk. A pap
utánam jött.
- Mit csinálsz? Nem érted, hogy egyedül te mentheted meg? Nem érted, hogy
szeret, és mindent otthagyna érted?
Egyre gyorsabban mentem, és nehéz volt lépést tartani velem. De a pap csak jött
utánam.
- Pontosan ebben a pillanatban hozza meg a döntést! Lehet, hogy úgy dönt, hogy
elhagy!
- kiáltotta. - Harcolj a férfiért, akit szeretsz! De nem álltam meg. Olyan
gyorsan mentem,
amilyen gyorsan csak bírtam, és magam mögött hagytam a hegyet, a papot, a
választást. Tudtam, hogy a férfi, aki mögöttem lohol, olvas a gondolataimban, és
azt is tudtam, hogy felesleges minden próbálkozás, hogy visszafor-
dítson. De nem adta fel, győzködött, érvelt, harcolt egész úton.
Mígnem odaértünk a sziklához, ahol félórája megpihentünk. Kimerülten lerogytam a
földre.
Nem gondoltam semmire. Szerettem volna elmenekülni, egyedül lenni, szerettem
volna, ha van időm átgondolni az egészet.
A pap pár perc múlva utolért. Őt is kimerítette a gyaloglás.
- Látod ezeket a hegyeket körülöttünk? -kérdezte. - Ők nem imádkoznak, ők maguk
az Isten imái. Mert megtalálták a helyüket a világban, és ott is maradnak. Már
itt voltak, mielőtt az ember fölnézett az égre, meghallotta a mennydörgést, és
feltette a kérdést, hogy ki teremtette mindezt. Megszületünk, szenvedünk,
meghalunk, de ezek a hegyek még mindig itt lesznek. Eljön a pillanat, amikor
majd el kell gondolkodnunk azon, hogy megéri-e eny-nyit erőlködni. Miért ne
lehetnénk mi is olyanok, mint ezek a hegyek: bölcsek, maradiak, helyhez
43. oldal
kötöttek? Minek kockáztatni? Mi értelme megváltoztatni néhány tucat embert -akik
rögtön el is felejtik, mit tanítottunk nekik, és új kalandok után néznek? Miért
nem várjuk meg inkább, hogy bizonyos számú majom-ember magától megtanulja, amit
kell, és aztán ez a tudás szenvedés nélkül terjedjen el a világban?
- Valóban így gondolja, atyám? Várt néhány pillanatig.
- Olvasol a gondolataimban? - kérdezte.
- Nem. De ha így gondolná, nem választotta volna a vallási pályát.
- Sokszor próbáltam megérteni a sorsomat - mondta. - De még nem sikerült.
Beletörődtem, hogy csak egy névtelen katona vagyok Isten seregében, és semmi
mást nem csinálok, csak próbálom megmagyarázni az embereknek, hogy miért van
szenvedés, fájdalom és igazságtalanság a földön. Ez minden. Kérem őket, hogy
legyenek jó keresztények, mire ők mindig azt kérdezik: "Hogy hihetnék Istenben,
amikor annyi szenvedés van a világon?" Én próbálom megmagyarázni azt, amire
nincs magyarázat. Próbálom elmondani, hogy mindannyian egy nagy terv részei
vagyunk. Hogy az angyalok háborúznak egymással, és ebbe a háborúba minket is
bevontak. Próbálom meggyőzni őket arról, hogy ha néhány embernek lesz elég hite,
hogy megváltoztassa a környezetét, az hamarosan az egész emberiség hasznára
válik. De nem hisznek nekem. És nem tesznek semmit.
- Olyanok, mint a hegyek - mondtam. -Szépek. Aki megpillantja őket, nem tud nem
arra gondolni, milyen csodálatos a Teremtés. Az élő bizonyítékai Isten irántunk
érzett szeretetének. De a hegyek sorsa csupán ez a tanúság. Nem olyanok, mint a
folyók, amelyek mozognak, és alakítják a tájat.
- Igen. De miért ne lehetnénk mégis olyanok, mint a hegyek?
- Talán azért, mert bizonyára szörnyű sorsuk van - feleltem. - Kénytelenek
mindig ugyanazt a tájat bámulni.
A pap nem mondott semmit.

- Én megtanultam olyan lenni, mint a hegyek - folytattam. - Mindennek megvolt a
maga biztos helye körülöttem. Köztisztviselőnek készültem, úgy terveztem, hogy
férjhez megyek, aztán továbbadom a gyermekeimnek a szüleim vallását, holott
magam már nem voltam hívő. Ma viszont kész vagyok megváltozni, otthagyni a régi
életemet és követni a férfit, akit szeretek. Milyen jó, hogy már nem vagyok
hegy: nem bírtam volna sokáig.
- Bölcsen beszélsz, gyermekem.
- Magam is csodálkozom. Azelőtt csak a gyerekkoromról tudtam beszélni.
Fölálltam, és indultam tovább lefelé. A pap tiszteletben tartotta a

hallgatásomat, és nem szólt hozzám, amíg le nem értünk az országútig.
Megragadtam a kezét, és megcsókoltam.
- Most elbúcsúzom. De szeretném, ha tudná, hogy megértem a szeretetét, amit
iránta érez.
A pap elmosolyodott.
- Én is megértem a te szeretetedet -mondta.
A nap hátralévő részét azzal töltöttem, hogy a völgyben sétáltam. Játszottam a

hóban, elmentem a szomszéd faluba, ettem egy májkré-mes szendvicset, és néztem,
hogyan fociznak a helybéli srácok.
Egy másik falu templomában gyertyát gyújtottam. Lehunytam a szemem, és
ismételgettem az imákat, amelyeket előző nap tanultam. Aztán értelmetlen
szavakat kezdtem mormolni, miközben mereven néztem az oltár mögötti
Krisztus-képet. Lassan szétáradt bennem a nyelvek adománya. Sokkal könnyebben
ment, mint gondoltam.
Talán ostobaságnak tűnik olyan szavakat mormolni, amelyek nem jelentenek semmit,
és az eszünk nem foghatja föl az értelmüket. De rajtuk keresztül a Szentlélek
szólt hozzám, és olyan dolgokat mondott, amikre szükségem volt.
Amikor úgy éreztem, hogy kellőképpen megtisztultam, lehunytam a szemem, és
elkezdtem imádkozni.
"Szűz Mária, add vissza a hitem! Hadd legyek én is eszköz a kezedben. Add meg a
lehetőséget, hogy a szerelmen keresztül tanuljak! Hiszen a szerelem soha senkit
nem térített el az álmaitól. Hadd legyek társa és szövetségese a férfinak, akit
szeretek. Ő pedig hadd tegye, amit tennie kell - de mellettem.
Már majdnem éjszaka volt, amikor visszatértem Saint-Savinbe. Az autó ott állt a
ház előtt, amelyben a szobát béreltük.
-Hol voltál? - kérdezte, amint megpillantott.
- Sétáltam és imádkoztam - válaszoltam. Erősen magához szorított.
- Már azt hittem, hogy elmentél. És nagyon féltem, mert te vagy nekem a
legdrágább ezen a földön.
44. oldal
- Nekem pedig te - feleltem.
Megálltunk egy településen San Martin de Unx közelében. Az előző napi esőzés és
havazás miatt jóval lassabban keltünk át a Pireneusokon, mint ahogy terveztük.
- Remélem, találunk valami helyet, ami még nyitva van - mondta, miközben
kiszállt a kocsiból. - Éhes vagyok.
Nem mozdultam.
- Gyere már - hívott, és kinyitotta nekem az ajtót.
- Szeretnék feltenni egy kérdést. Egy kérdést, amit egyszer sem tettem fel,
mióta együtt vagyunk.
Azonnal elkomorodott. Magamban nevettem az aggodalmán.
- Nagyon fontos kérdés?
- Nagyon fontos - feleltem, és igyekeztem komolynak látszani. - A kérdésem a
következő: hova megyünk?
Kitört belőlünk a nevetés.
- Zaragozába - felelte megkönnyebbülten. Kiszálltam az autóból, és elindultunk,
hogy
keressünk egy éttermet. Eléggé lehetetlennek tűnt, hogy találunk egy olyat,
amely még nyitva van: késő éjszaka volt.
"Nem, nem lehetetlen. A Másik már nincs velem. Csodák pedig vannak" - mondtam
magamban.
- Mikor kell Barcelonába érned? - kérdeztem.
Nem válaszolt, és komoly lett az arca. "Nem kéne ilyeneket kérdeznem" -
gondoltam. "Úgy tűnhet fel, mintha irányítani akarnám az életét."
Egy darabig csak mentünk egymás mellett szótlanul. A városka főterén
megpillantottunk egy kivilágított feliratot: Mesén El Sol.
- Az ott nyitva van. Menjünk enni. Csak ennyit mondott.
A piros paprika és a szardella csillag alakzatban volt elrendezve a tányéron.

Mellette néhány papírvékonyra szeletelt manchego sajt.
Az asztal közepén egy égő gyertya és egy fél üveg Riója bor.
- Ez egy középkori borospince volt - mondta a fiú, aki kiszolgált minket.
Rajtunk kívül nem volt más vendég a bárban. Egyszer csak fölállt az asztaltól,
és odament a telefonhoz. Amikor visszajött, meg akartam kérdezni, hogy kivel
beszélt - de ezúttal visszafogtam magam.
- Hajnali fél háromig vagyunk nyitva -mondta a fiú. - De ha akarják, hozhatunk
még sonkát, sajtot és bort, és itt maradhatnak a téren. Az ital majd elűzi a
hideget.
- Nem maradunk olyan sokáig - felelte. -Virradat előtt Zaragozában kell lennünk.
A fiú visszament a pult mögé. Újra megtöltöttük a poharunkat. Ismét kezdtem
olyan könnyűnek érezni magam, mint Bilbaóban. A kellemes mámor most is segített,
hogy ki merjük mondani, amit gondolunk, és meg tudjuk hallgatni egymást.
- Fáradt vagy már a vezetéshez, és ittunk is - mondtam, miután lenyeltem egy
nagy kortyot. - Jobb lenne, ha itt maradnánk. Láttam erre egy paradort.
Bólintott.
- Nézd meg ezt az asztalt - szólalt meg. -A japánok ezt sibuminak hívják, ami
annyit tesz: az egyszerű dolgok igazi bonyolultsága. Az emberek fognak egy csomó
pénzt, drága helyekre mennek, és azt hiszik, hogy most aztán különlegesek.
Ittam még egy kis bort. A parador. Még egy éjszaka mellette. A csodálatos módon
visszanyert szüzességem.
- Érdekes, ha egy papnövendék bonyolultságról és különlegességről beszél -
mondtam, és próbáltam másra koncentrálni.
- Igen, ezt a szerzetesrendben tanultam. Minél közelebb jutunk Istenhez a hit
által, annál egyszerűbbnek látjuk. És minél egyszerűbb, annál erősebb a
jelenléte.
Lecsúsztatta a kezét az asztalról.
- Krisztus ácsként kezdte, fát darabolt, székeket, ágyakat és szekrényeket
csinált, miközben a küldetésére készült. Ácsként kezdte, hogy megmutassa:
nem számít, mivel foglalkozunk, mert bármi elvezethet Isten szeretetéhez.
Hirtelen elhallgatott.
- De nem erről akarok beszélni - mondta. -Másfajta szeretetről akarok beszélni.
Megérintette az arcomat. A bor megkönnyítette a dolgát. És az enyémet is.
- Miért hallgattál el? Miért nem akarsz Istenről, Szűz Máriáról és a vallásos
életről beszélni?
- Másfajta szeretetről akarok beszélni - ismételte. - Arról, amit egy férfi és
egy nő érezhet egymás iránt, és ami szintén csodákat tehet.
Megfogtam a kezét. Lehet, hogy ismerte az Istennő titkait - de a szerelemről
csak annyit tudott, amennyit én. Hiába utazott olyan sokat.
45. oldal
És a szerelem nem adja olcsón magát. Nagy kockázatot kellett vállalnia: a
kezdeményezé-
sét. De nekem - mint minden nőnek - még nagyobb kockázatot kellett vállalnom: az
odaadásét.
Sokáig ültünk így, egymás kezét fogva. Láttam a szemében az ősi szorongást, amit
az igaz szerelem ültet belénk, mintha próbára akarna tenni. Láttam a múlt
éjszakai visszautasítás emlékét, az éveket, amelyeket egymástól távol
töltöttünk, és a kolostorban töltött időt, ahol egy olyan világot keresett,
amelyben ezek a dolgok nem történhetnek meg.
Láttam a szemében, hogy rengetegszer elképzelte már ezt a pillanatot: hogy mi
lesz körülöttünk, milyen lesz a hajam, milyen színű ruha lesz rajtam. Szerettem
volna azt mondani, hogy "igen", hogy nem fogom visszautasítani, s hogy a szívem
megnyerte a háborút. Szerettem volna elmondani, mennyire szeretem, és mennyire
kívánom.
De hallgattam. Csak figyeltem, mint valami álmot, a belső küzdelmét. Láttam,
hogy ott lebeg előtte a tegnapi "nem", a félelem, hogy elveszít, a kemény
szavak, amelyeket hasonló pillanatokban kellett elviselnie - mert mindenki
keresztülmegy ilyeneken, és mindenki kap sebeket.
Elkezdtek csillogni a szemei. Tudtam, hogy most legyőzött minden félelmet.
Ekkor megfogtam egy poharat, és az asztal szélére tettem.
- Le fog esni - mondta.
- Pontosan. Azt akarom, hogy lökd le.
- Törjek össze egy poharat?
Igen, törjön össze egy poharat. Látszólag egyszerű, mégis nehéz megtenni, mert
olyan félelmek rejlenek benne, amelyeket soha nem érthetünk meg igazán.
Mit számít az, ha összetörünk egy olcsó poharat? Hiszen mindenkivel előfordult
már -véletlenül.
- Törjek össze egy poharat? - kérdezte ismét. - De miért?
- Magyarázhatnám - feleltem. - De igazából csak úgy; azért, hogy összetörjön.
- Érted törjem össze?
- Dehogy.
Nézte az üvegpoharat az asztal szélén - és aggódott, hogy le fog esni.
"Te azt mondanád, hogy ez egy beavatási szertartás" - gondoltam, és kedvem lett
volna hangosan is kimondani. "Ez a tilos. Az ember nem törögeti szándékosan a
poharakat. Az éttermekben, és otthon is, mindig nagyon ügyelünk arra, hogy ne
tegyük a poharakat az asztal szélére. A világ megköveteli, hogy vigyázzunk a
poharakra, nehogy leessenek a földre.
De amikor véletlenül összetörünk egyet, rájövünk, hogy nem is olyan nagy dolog.
A pincér közli velünk, hogy "semmi baj", és én még soha nem láttam, hogy
valakivel kifizettettek volna egy összetört poharat. A poharak össze-törése
hozzátartozik az élethez, és nem okozunk vele nagy kárt magunknak, az étteremnek
vagy az ismerőseinknek.
Meglöktem az asztalt. A pohár megingott, de nem esett le.
- Vigyázz! - kiáltott fel ösztönösen.
- Törd össze a poharat - ismételtem. "Azért törd össze, mert ez egy szimbolikus
cselekedet" - gondoltam. "Próbáld megérteni, hogy nekem sokkal fontosabb
dolgokat kellett magamban összetörnöm, mint ez a pohár, és most boldog vagyok,
hogy megtettem. Gondolj a lelkedben dúló harcra, és törd össze ezt a poharat."
Mert a szüleink megtanítottak arra, hogy vigyázni kell a poharak - és a testek -
épségére. Megtanítottak, hogy a gyerekkori szenvedély nem teljesülhet be, hogy
nem szabad szerzeteseket elcsábítani, hogy csodák nincsenek, és hogy nem szokás
úgy elutazni, hogy nem tudjuk, hova megyünk.
Kérlek, törd össze ezt a poharat - és szabadíts meg bennünket az átkozott
előítéleteinktől, és a hülye mániától, hogy mindent meg kell magyarázni, és hogy
csak azt merjük megtenni, amit a többiek helyeselnek.
- Törd össze ezt a poharat - kértem még egyszer.
Mereven a szemembe nézett. Majd lassan végigcsúsztatta a kezét az asztalon, és
megfogta a poharat. Aztán egy hirtelen mozdulattal lelökte a földre.
A csörömpölésre mindenki felkapta a fejét. S ő ahelyett hogy bocsánatot kért
volna, csak né-
zett és mosolygott - én pedig visszamosolyogtam rá.
- Semmi baj - kiabálta a felszolgálófiú.
De ő meg sem hallotta. Fölállt, belemarkolt a hajamba, és megcsókolt.
Én is megragadtam a haját, minden erőmmel magamhoz szorítottam, és beleharaptam
az ajkába. Éreztem a nyelvét a számban. Milyen régóta vártam már erre a csókra.
A csókra, amely gyermekkorunk ködében született, amikor még nem is érthettük, mi
az a szerelem. A csókra, ami akkor is mindig ott lebegett a levegőben, amikor
46. oldal
felnőttünk, ami egy medálba zárva beutazta a világot, s ami ott rejtőzött a
tankönyvhalmok alatt. A csók, amelyet annyiszor elveszítettünk, s amelyet most
újra megtaláltunk. Ebben a csókban, amely csak egy percig tartott, évek
sűrűsödtek össze: a keresés, a csalódások és az elérhetetlen álmok évei.
Szenvedélyesen csókoltam. Ha az a néhány ember, aki ott volt a bárban, nézett
minket, bizonyára azt gondolta, hogy csak egy csókolózó párt lát. Nem tudhatták,
hogy abban a csókban benne van az egész életem, az ő élete, és minden ember
élete, aki vár valamire, álmodik, és keresi a helyét a világban.
Abban az egyetlen percben benne volt életem minden boldog pillanata.
Levetkőztetett és belém hatolt - erőteljesen, kétségbeesetten és szenvedélyesen.
Kicsit fájt, de ez egyáltalán nem érdekelt. Ahogy a gyönyör sem érdekelt abban a
pillanatban. Simogattam a fejét, hallgattam a nyögéseit, és köszönetet mondtam
az Úrnak, mert itt volt, bennem, és úgy éreztem, mintha életemben először
csinálnám.
Egész éjszaka szeretkeztünk - és a szerelem összemosódott az alvással és az
álmokkal. Éreztem őt magamban, és magamhoz szorítottam, hogy biztos lehessek
abban, hogy tényleg igaz, s hogy ne mehessen el hirtelen - mint egy kóbor lovag,
aki valaha itt élt, ebben a várban, amelyet azóta szállodává alakítottak. A néma
kőfalak udvarhölgyek történeteit sóhajtották, akik éjjel-nappal az ablak mellett
ültek, és vártak, hulló könnyeiken keresztül néztek a messzeségbe, hátha
feltűnik egy apró jel, hátha megcsillan egy halvány reménysugár.
És megfogadtam, hogy velem soha nem fog ilyesmi történni. Én soha nem fogom őt
elveszíteni. Mindig mellettem lesz - mert miközben az oltár mögötti feszületre
szegeztem a tekintetem, hallottam a Szentlélek szavait, és tőlük tudom, hogy nem
követek el bűnt.
Társa leszek egy életen keresztül, és együtt megszelídítjük a világot, ami új
teremtés előtt áll. Hirdetjük a Nagy Anyát, harcolunk Mihály arkangyal oldalán,
és együtt éljük át az élen járók szenvedését és dicsőségét. Ezt mondták nekem a
szavak - s én visszanyertem a hitem, és tudtam, hogy igazat mondanak.
1993. december 9., csütörtök
Arra ébredtem, hogy a keze az ölemben pihen. Már fényes nappal volt, és
megszólalt egy közeli templom harangja.
Megcsókolt. Még egyszer végigsimogatta a testem.
- Mennünk kell - mondta. - Vége van az ünnepeknek, és biztosan óriási dugó van
az autópályákon.
- Nem akarok visszamenni Zaragozába - feleltem. - Oda akarok menni, ahova te.
Nemsokára kinyitnak a bankok, és a kártyámmal tudok pénzt felvenni, hogy
vásároljak néhány ruhát.
-Azt mondtad, hogy nincs sok pénzed.
- Megoldom valahogy. Könyörtelenül szakítanom kell a múltammal. Ha visszamegyek
Zaragozába, úgy fogom érezni, hogy hülyeséget csináltam, s hogy már úgysincs sok
hátra a vizsgákig, és két hónapot igazán kibírunk egymás nélkül, amíg befejezem
a tanulmányaimat. És
ha sikerül a vizsgám, nem akarom majd elhagyni Zaragozát. Nem, nem mehetek
vissza. Le kell rombolnom az összes hidat, amely ösz-szeköt azzal a nővel, aki
voltam.
- Barcelona - dünnyögte magában.
- Tessék?
- Semmi. Utazgassunk még egy kicsit.
- De neked még van egy előadásod. -Addig még van két nap - felelte. Valahogy
furcsán csengett a hangja. - Menjünk el valahova. Nem akarok rögtön Barcelonába
menni.
Fölkeltem. Nem akartam a problémákkal foglalkozni. Ha valakivel először
szeretkezem, másnap reggel mindig ugyanazzal a furcsa érzéssel ébredek, ami az
ünnepélyesség és a szégyen keveréke.
Odamentem az ablakhoz, résnyire elhúztam a függönyt, és kinéztem a kis
utcácskára. A házak erkélyén ruhák száradtak. Odakint még mindig harangoztak.
- Van egy ötletem - mondtam. - Menjünk el oda, ahol gyerekkorunkban már jártunk.
Azóta egyszer sem voltam ott.
-Hol?
- Menjünk el a piedrai kolostorhoz.
Amikor kiléptünk a szállodából, még mindig kongtak a harangok, és azt javasolta,
hogy térjünk be a templomba.
-Mást se csinálunk - feleltem. - Templomok, imák, szertartások...
47. oldal
- Szeretkeztünk - mondta. - Háromszor berúgtunk. Sétáltunk a hegyekben.
Egyaránt szem előtt tartottuk Isten szigorát és kegyességét.
Már megint hülyeséget mondtam. Hozzá kell szoknom ehhez az új élethez.
- Bocsáss meg - mondtam.
- Csak egy rövid időre térünk be. Ez a harangszó jel.
Teljesen igaza volt, de ezt csak másnap értettem meg. Betértünk a templomba,
aztán anélkül hogy meg tudtuk volna fejteni a titkos jel értelmét, kijöttünk,
beültünk az autóba, és négy órát utaztunk, míg odaértünk a piedrai kolostorhoz.
A kolostor teteje régen beomlott, és a szobroknak hiányzott a fejük - kivéve
egyet.
Körülnéztem. Annak idején bizonyosan erős akaratú férfiak laktak itt, akik
mindig ügyeltek arra, hogy minden egyes kő tiszta legyen, s hogy lehetőleg
minden padot a korszak valamelyik nagy tekintélye foglalja el.
Most azonban csak romokat láttam. Romokat, amelyeket gyerekkorunkban várakká
varázsolt a képzeletünk, romok, amelyek közt any-nyit játszottunk, s ahol
annyiszor kerestem az én kis hercegemet.
A piedrai kolostor szerzetesei évszázadokon keresztül őrizték a saját kis
Paradicsomukat. S mivel a kolostort egy medencébe építették, ingyen jutottak
hozzá ahhoz, amit a szomszédos települések lakói csak koldulással tudtak
megszerezni: a vízhez. A Piedra folyó itt több tucat vízesésre, patakra és tóra
szakadt, így lehetővé tette, hogy buja növényzet alakuljon ki körülötte.
De ha az ember gyalogol néhány száz métert, máris kiér a kanyonból, és a
szárazság és pusztulás látványa fogadja. Maga a folyó is, miután átszelte a
medencét, kicsiny patakként csordogál tovább - mintha minden erejét és
energiáját otthagyta volna.
A szerzetesek tudták ezt, és drágán szállították a vizet szomszédaiknak. A
kolostor történetében egymást követték a csaták a szerzetesek és a falvak
között.
Mindeközben Spanyolország is rengeteget háborúzott, így aztán a piedrai
kolostort át kellett alakítani kaszárnyává. A templom központi hajójában lovak
sétálgattak, a padok között katonák táboroztak, akik pornográf történetekkel
szórakoztatták egymást, és a szomszéd falvak asszonyaival háltak.
Késve bár, de a szerzeteseket utolérte a bosz-szú: a kolostort kifosztották és
lerombolták.
Örökre vége lett a paradicsomi életnek. Most a jogi csaták követték egymást, és
az egyik per során valaki azt mondta, hogy a szomszédos települések lakói
valójában nem tettek egyebet, mint végrehajtották Isten egyik parancsát.
Krisztus ugyanis azt mondta: "adjatok inni a szomjazónak". A papok azonban
süketek maradtak e szavakra, így hát Isten elűzte őket, mert senki sem
birtokolhatja a természetet.
És talán ez az oka annak is, hogy - bár a kolostor nagy részét újjáépítették, és
szállodává alakították - a főtemplom továbbra is romokban hever. Mert a szomszéd
népek utódai máig
sem felejtették el, milyen nagy árat fizettek dédapáik a vízért - amit a
természet ingyen ad.
- Kit ábrázol ez a szobor, amelynek megmaradt a feje? - kérdeztem.
-Ávilai Szent Terézt - felelte. - Neki nagy hatalma van. Hiába minden háború és
bosszúszomj, őt senki fia nem merészelte bántani.
Kézen fogott, és kiléptünk. Sétáltunk a kolostor óriási kerengőjén, felmásztunk

a széles kőlépcsőkön, és megcsodáltuk a belső kertek pillangóit. Minden
részletére emlékeztem gyermekkoromból - mert úgy tűnik, a legrégebbi emlékeink a
legtartósabbak.
Emlékek. Mintha mindaz, ami ez előtt a hét előtt történt, egy másik életemhez
tartozna. Akár csak a múlt hónap is. Legszívesebben örökre el is felejteném ezt
a korszakot, mert nem lengte be a szerelem szellője. Az volt az érzésem, mintha
már évek óta mindennap ugyanígy ébrednék, ugyanazokat a dolgokat csinálnám, és
ugyanazt álmodnám.
Eszembe jutottak a szüleim, a szüleim szülei és a barátaim. Eszembe jutott,
mennyit harcoltam valamiért, amit nem is akartam igazán.
Miért csináltam ezt? Nem találtam magyarázatot. Talán mert lusta voltam más utat
keresni magamnak. Talán mert féltem, mit gondolnak majd a többiek. Talán
túlságosan fárasztó másnak lenni. Talán mert az emberiség arra van kárhoztatva,
hogy mindig az előző nemzedék nyomdokaiban járjon. Mígnem - jutottak
eszembe a pap szavai - néhányan elkezdenek másként gondolkodni és viselkedni.
Akkor viszont az egész világ megváltozik, és vele együtt mi is megváltozunk.
De én már most sem akartam ilyen lenni. A sors visszavette tőlem mindazt, amim
48. oldal
volt, helyettük viszont adott egy lehetőséget, hogy magamtól megváltozzak, és
segítsek átalakítani a világot.
Megint a hegyekre gondoltam és a hegymászókra, akikkel séta közben találkoztunk.
Fiatalok voltak, színes ruha volt rajtuk, hogy észrevegyék, ha valaki elveszne a
hóban, és jól ismerték a csúcshoz vezető utat.
A lejtők már tele voltak alumíniumszegecsekkel: a hegymászóknak csak át kellett
vetni rajtuk kampós végű köteleiket, hogy biztonságban föl tudják húzni magukat.
Azért jöttek, mert egy kis szünidei kalandra vágytak, és hétfőn azzal a tudattal
mennek vissza dolgozni, hogy kihívták - és legyőzték - a természetet.
Pedig erről szó sincs. Csak az elsők voltak igazán bátrak, akik elhatározták,
hogy felfedezik az utakat. Volt, aki félútig sem jutott el, és lezuhant egy
szakadékba. Mások elvesztették az ujjaikat, amelyek elhaltak a fagyban. Voltak,
akik egyszerűen eltűntek. De egy napon valaki eljutott a csúcsra.
És ő pillantotta meg először föntről a tájat, és az ő szíve dobogott föl
boldogan. Mert merte vállalni a kockázatot, és most győzelmével azokat is
híressé tette, akik útközben meghaltak.
Lehet, hogy lent a mélyben azt gondolják az emberek: "Semmi nincs ott fönn, csak
egy táj. Mi olyan jó abban?"
De az első hegymászó tudta, mi a jó benne: elfogadni a kihívást, és menni előre.
Tudta, hogy egyetlen nap sem olyan, mint a másik, mert mindegyik tartogat egy
csodát, egy mágikus pillanatot, amikor az univerzum összeomlik, és új csillagok
születnek.
Az első ember, aki megmászta azt a hegyet, bizonyára ugyanazt kérdezte magában,
amit azok az értetlen emberek a mélyben, amikor megpillantotta a kis házikóikat
füstölgő kéményeikkel: "Ezeknek biztosan minden napjuk egyforma. Mi a jó abban?"
A hegyeket már megmászták, az űrhajósok már eljutottak a világűrbe, s a
tengereken sincs már egyetlen aprócska sziget sem, amit ne fedeztek volna föl.
De hátravan még a lélek meghódítása - és most én is kaptam egy lehetőséget, hogy
részt vegyek benne.
Nagy áldás ez. Az elöljáró nem értett semmit. Ezek a sebek nem fájnak.
Boldogok, akik megtehetik az első lépéseket. Egy napon megértik az emberek, hogy
mindannyian tudunk az angyalok nyelvén beszélni, hogy mindannyian megkaptuk a
Szentlélek adományait, és képesek vagyunk csodákat tenni, gyógyítani, látni a
jövőt és megérteni az élet titkát.
Egész délután a kanyonban sétáltunk, és felidéztük gyerekkorunk emlékeit. Egész

utazásunk alatt ez volt az első alkalom, hogy erről beszélgettünk. Amikor
Bilbaóba tartottunk, úgy tűnt, hogy őt már nem érdekli Soria.
Most viszont részletesen kikérdezett minden barátunkról, tudni akarta, hogy
boldogok-e, és mivel foglalkoznak.
Végre megérkeztünk a Piedra legnagyobb vízeséséhez, amely egyesíti a kis patakok
vizeit, majd így megnövekedve csaknem harminc méter magasból zúdul a mélybe.
Megálltunk a parton, hallgattuk a fülsiketítő robajt, és gyönyörködtünk a
szivárványban, amit a nagy vízesések párájában lehet látni.
- A Lófarok - mondtam, és magam is elcsodálkoztam, hogy még emlékszem a nevére,
pedig nagyon régen hallottam.
- Emlékszem... - kezdte.
- Igen! Tudom, mit akarsz mondani!
Hát persze, hogy tudtam! A vízesés mögött egy óriási barlang rejtőzött.
Gyerekkorunkban, amikor először jártunk ott, annyira lenyűgözött minket a
látvány, hogy napokig másról sem tudtunk beszélni.
- A barlang - mondta. - Menjünk oda!
A lezúduló víz alatt lehetetlen átjutni. Az egykori szerzetesek azonban
építettek egy alagutat, amely a vízesés legmagasabb pontjától indul, és a föld
alatt elvezet a barlanghoz.
Nem volt nehéz megtalálni a bejáratot. Nyáron biztosan ki volt világítva, hogy
lehessen látni az utat, de most mi voltunk az egyedüli látogatók, és az
alagútban koromsötét volt.
- így is bemegyünk? - kérdeztem.
- Hát persze. Bízzál bennem!
Leereszkedtünk a lyukon a vízesés mellett. Noha tökéletes sötétség vett körül,

tudtuk, hova megyünk. És megkért, hogy bízzak benne.
"Köszönöm, Uram" - gondoltam, miközben egyre mélyebbre hatoltunk a föld
gyomrában. "Eltévedt bárány voltam, de Te visszafogadtál. Az életem halott volt,
de Te föltámasztottad. A szívemben már nem lakott szerelem, de Te visszaadtad
nekem ezt az adományt."
A vállába kapaszkodtam. A szeretőm vezette lépteimet a sötétség útjain, és nem
49. oldal
féltem, mert tudtam, hogy megtaláljuk a fényt, és boldogok leszünk. Lehetséges,
hogy lesznek pillanatok, amikor majd fordítva lesz: én fogom őt vezetni,
ugyanilyen szeretettel és biztonsággal,
míg el nem érünk egy nyugodt helyre, ahol megpihenhetünk.
Lassan mentünk, és úgy látszott, soha nem ér véget az ereszkedés. Talán a
mélyben egy újabb beavatási szertartás vár - ami egy olyan korszak végét jelzi,
amelyben semmilyen fény nem ragyogta be az életem. Micsoda időpocsé-kolás volt
egy helyben vesztegelni, és mindenáron azon igyekezni, hogy gyökeret eresszek
olyan talajban, amelyben már nem nő semmi.
De Isten jó volt hozzám, és újra lelket öntött belém, a kalandvágyat és a
férfit, akire -öntudatlanul is - egész életemben vártam. Nem éreztem semmiféle
lelkifurdalást, amiért elhagyta miattam a szerzetesrendet, hiszen számtalan
módon szolgálhatja még az Urat, ahogy a pap is megmondta. És a szerelmünk csak
tovább sokszorozza a lehetőségeket. Hiszen mostantól én is szolgálhatok és
segíthetek - és mindezt neki köszönhetem.
Majd együtt járjuk a világot: ő vigaszt nyújt az embereknek, én pedig vigaszt
nyújtok neki.
"Köszönöm, Uram, amiért segítettél, hogy szolgálhassak. Add, hogy méltó legyek
rá. Adj erőt, hogy mellette lehessek a küldetésében, hogy bejárhassam vele a
földet, és új lelki életet kezdhessek. Hogy minden napunk olyan legyen,
amilyenek ezek voltak: megállás nélkül vándoroljunk, gyógyítsuk meg a betegeket,
vigasztaljuk meg a szomorkodókat, és mindenkinek beszéljünk a Nagy Anya irántunk
érzett szeretetéről."
Hirtelen újra meghallottuk a víz morajlását, a fény elárasztotta az utat, és a

sötét alagút egyszerre a föld egyik legszebb látványosságát tárta elénk. Egy
hatalmas barlangban voltunk -akkora volt, mint egy katedrális. Három fala kőből
volt, a negyedik pedig a Lófarok volt, melynek lezúduló vize a lábaink előtt
csobbant bele a smaragdzöld tóba.
A lenyugvó nap sugarai áthatoltak a vízesésen, és a nedves falak csodálatosan
felragyogtak.
Nekidőltünk a sziklának, és egy szót sem szóltunk.
Azelőtt, amikor gyerekek voltunk, azt képzeltük, hogy ez a barlang a kalózok
rejtekhelye, s itt őrzik kincseiket. Most viszont a Földanya csodája volt. Úgy
éreztem magam, mintha a méhében volnék, tudtam, hogy velünk van, kő-
falai oltalmaznak minket, vízfala pedig lemossa a bűneinket.
- Köszönöm - mondtam hangosan.
- Kinek köszönöd?
- Neki. És neked, hiszen általad adta vissza a hitemet.
Közelebb ment a földalatti tóhoz. Gyönyörködött a vízben, és mosolygott.
- Gyere ide - kérte. Odamentem.
- El kell mondanom valamit, amit még nem tudsz - mondta.
Szavai felizgattak. De a tekintete nyugodt volt, és ez engem is megnyugtatott.
-A világon minden ember kapott valami adományt az égtől - kezdte. - Ez valakiben
magától megmutatkozik, valakinek viszont meg kell dolgoznia érte, hogy
megtalálja. Én négy évig dolgoztam érte a rendben.
Most szerepet kellett játszanom - ahogy ő mondta, amikor összetűzésbe kerültünk
az öreggel. Akkor megmagyarázta, miért nem szabad elfogadni a felkínált
szerepet, de most színlelnem kellett: hogy nem tudok semmit.
"Nem követek el hibát, hiszen ez nem a sikertelen ember színjátéka, hanem a
boldog emberé" - gondoltam.
- Milyen az élet a kolostorban? - kérdeztem, mert egy kis időt akartam nyerni,
hogy jobban beleélhessem magam a szerepembe.
- Az most nem érdekes - mondta. - Az a lényeg, hogy kifejlesztettem magamban egy
ké-
pességet. Tudok gyógyítani, amikor Isten is úgy akarja.
- De jó! - kiáltottam, meglepődést színlelve. - Nem kell többet orvosra
költenünk!
Nem nevetett. Én meg idiótának éreztem magam.
-Azokon a karizmatikus találkozókon fejlesztettem ki a képességeimet, amin
egyszer te is ott voltál - folytatta. - Először meglepődtem. Imádkoztam, kértem
a Szentlelket, hogy jöjjön el, aztán rátettem a kezem a betegre - és az
meggyógyult. Sok embernek adtam vissza így az egészségét. Szép lassan elterjedt
rólam a hír, hogy gyógyítok, és mindennap sorban álltak az emberek a kolostor
kapuja előtt, hogy a segítségemet kérjék. Minden elfertőződött és bűzös sebben
Jézus sebeit láttam.
- Büszke vagyok rád - mondtam.
50. oldal
-A kolostorban nem mindenki nézte jó szemmel, de az elöljáróm támogatott.
- Folytassuk ezt a nemes munkát. Járjuk együtt a világot. Én megtisztítom a
sebeket, te megáldod a betegeket, Isten pedig csodát tesz.
Elfordult, és a tóra szegezte a tekintetét. Az volt az érzésem, hogy van még
valaki a barlangban - ugyanúgy, mint Saint-Savinben, amikor a kút mellett
borozgattunk.
- Egyszer már elmeséltem, de elmondom még egyszer - folytatta. - Egyik éjszaka
arra ébredtem, hogy nagy fényesség támadt a szobámban. Láttam a Nagy Anya arcát
és szeretetet sugárzó tekintetét. Attól kezdve időnként megje-
lent nekem. Én nem tudom hívni, mindig magától jön. Amikor először megjelent,
már tudtam róla, hogy van egy forradalmár csoport, akik meg akarják reformálni
az egyházat. Tudtam, hogy a gyógyítás mellett más küldetésem is van a földön: el
kell fogadtatnom az emberekkel a Nőisten létezését. Hogy a női princípium, az
Irgalom oszlopa újra az égig magasodjon, és a Bölcsesség Temploma újra
fölépüljön az emberek szívében.
Néztem. Az arca, amin eddig feszültség tükröződött, most újra kisimult.
-Ezért azonban nagy árat kellett fizetnem. De kész voltam bármit megtenni.
Elhallgatott. Nem tudta, hogyan folytassa.
- Mit akarsz azzal mondani, hogy kész voltál? - kérdeztem.
- Az Istennőhöz csupán szavak és csodák által is eljuthatnánk. De a világ nem
így működik, és aki erre az útra lép, annak sok szenvedéssel, könnyel és
értetlenséggel kell szembenéznie.
"Ó, az a pap" - gondoltam. "Félelmet akar ültetni a szívébe. De majd én
biztatom."
- Nem fájdalom, hanem a szolgálat dicsősége kíséri azt, aki erre az útra lép -
mondtam.
-Az emberek többsége még mindig nem hisz a szeretetben.
Éreztem, hogy valamit akar még mondani, de nem tud. Gondoltam, talán segíthetek
neki.
- Ezen én is nemrég gondolkodtam - mondtam. - Az első ember, aki megmászta a
Pireneusok legmagasabb csúcsát, tudta, hogy ka-
landok nélkül nem sok értelme van az életnek.
- Mit értesz azon, hogy az élet értelme? -kérdezte, és láttam rajta, hogy megint
ideges. - Az Istennő egyik neve Kegyelmes Miasszonyunk, és minden emberre áldást
szór, aki tudja, hogyan fogadja. Soha nem ítélhetjük meg mások életét. Mindenki
csak a maga fájdalmait és lemondásait ismeri. Lehet, hogy úgy érzed, jó úton
jársz, de soha ne gondold, hogy ez az egyetlen helyes út. Jézus azt mondta:
Atyám házában sok lakás van. A képesség Isten adománya. De nem vagyunk kevésbé
értékesek akkor sem, ha egyszerű, emberhez méltó életet élünk, szeretjük
felebarátainkat, és szorgalmasan dolgozunk. Máriának volt egy földi jegyese, aki
a névtelen munka értékét szimbolizálja. S bár háttérbe szorult, mégiscsak ő
szerzett élelmet és tetőt családja feje fölé. Nélküle sem a felesége, sem a fia
nem teljesíthette volna a feladatát. Az ő munkája ugyanolyan fontos, mint
családjáé, bár erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni.
Nem feleltem semmit. Megfogta a kezem.
- Bocsásd meg a türelmetlenségemet. Megcsókoltam a kezét, és gyengéden az
arcomra tettem.
- Éppen ezt akarom elmondani - felelte, és megint mosolygott. - Hogy amikor újra
találkoztam veled, azonnal megértettem, hogy nem okozhatok neked szenvedést a
küldetésemmel.
Kezdett nyugtalanítani.
- Tegnap hazudtam neked. Ez volt az első és az utolsó hazugságom - folytatta. -
Valójában nem a kolostorba mentem, hanem a hegyekbe, és a Nagy Anyával
beszélgettem. Azt mondtam neki, hogy ha akarja, elhagylak, hogy folytathassam az
utam. Megyek tovább, és állok elébe a nehézségeknek: a betegek hosszú sorának,
az éjszakai utazásoknak, a hitetlenek értetlenségének, a kiábrándultak cinikus
tekintetének. Ha kívánja, lemondok arról, amire a legjobban vágyom az egész
világon: rólad.
Megint eszembe jutott a pap. Igaza volt. Tényleg azon a reggelen készült
döntést hozni.
- De - folytatta - ha megoldhatnám másként is ezt a borzalmas helyzetet,
megígérném, hogy az irántad érzett szerelmem által fogom szolgálni a világot.
- Miket beszélsz? - kérdeztem rémülten. Úgy tűnt fel, mintha meg sem hallotta
volna.
- Nem kell hegyeket elmozdítani a helyükből, hogy bebizonyítsuk a hitünket -
mondta. - Kész volnék szembenézni a szenvedéssel -de egyedül. Nem akarok senki
mást belerángatni. Ha folytatom ezt az utat, soha nem lehet kis házikónk fehér
függönyökkel és szép kilátással.
51. oldal
- Hallani sem akarok arról a házról! -mondtam, és nagyon kellett
uralkodnom magamon, hogy ne kiabáljak. - El akarlak kísérni, veled akarok lenni
a harcban, ott akarok lenni az elsők között. Hát nem érted? Visszaadtad a
hitemet!
A nap odébb vonult, és fénye elárasztotta a barlang falait. De egyre kevésbé
érdekelt a látvány.
Isten a Paradicsom közepén rejtette el a Poklot.
- Te nem tudod - mondta, és szinte könyör-gött a szemével, hogy értsem meg -, te
nem tudod, milyen nehéz és kockázatos ez az élet.
- De te boldog voltál így!
- Én boldog vagyok így. De ez az én életem. A szavába akartam vágni, de nem
hallotta
meg, mit mondok.
-Szóval tegnap arra kértem a Szűzanyát, hogy tegyen csodát - folytatta. -
Kértem, hogy vegye vissza tőlem az adományt.
Nem akartam hinni a fülemnek.
- Van egy kis pénzem, és rengeteg tapasztalatot szereztem az utazásaim során.
Veszünk egy házat, szerzek egy állást, és úgy fogom szolgálni az Urat, ahogy
Szent József tette, a névtelen ember alázatával. Nincs szükségem csodákra, hogy
megmaradjak a hitemben. Rád van szükségem.
A lábaim remegni kezdtek, az ájulás környékezett.
- És abban a pillanatban, amint kimondtam, hogy szeretném, ha visszavenné a
képességemet, elkezdtem beszélni a nyelveket - folytatta. - És a nyelvek ezt
mondták: "Tedd a kezed a földre. Az adomány kiszáll belőled, és visszatér az
Anya ölébe."
Kétségbeestem.
- Ugye nem...
- De igen. Azt tettem, amit a Szentlélek parancsolt. És a köd feloszlott, a nap
pedig fölragyogott a hegyek között. Éreztem, hogy a Szűzanya megért engem - mert
ő is nagyon szeretett.
- De ő követte a férjét! És elfogadta a fia sorsát!
- Mi nem vagyunk olyan erősek, mint ő, Pilar. A képességem átszáll valaki másra
- nem vész kárba, ne félj. Tegnap a bárban Barcelonába telefonáltam, és
lemondtam az előadást. Zaragozába megyünk: te ott sok embert ismersz, nem lesz
nehéz új életet kezdenünk. Hamar találok állást.
Elvesztettem a fejem.
- Pilar! - kiáltotta.
De én már elindultam visszafelé az alagúthoz, és nem érdekelt, hogy nincs kibe
kapaszkodnom. És jöttek utánam a betegek, akik most meg fognak halni, a
családok, akik szenvedni fognak, a csodák, amiket már nem fog véghez vinni
senki, a nevetések, amik nem fogják megszépíteni a világot, és a hegyek, amelyek
most már örökké ott maradnak a helyükön.
Nem láttam semmit - csak a teljes sötétséget, ami körülvett.
1993. december 10., péntek

A Piedra folyó partján ültem, és sírtam. Igen homályos és zavaros emlékeim
vannak arról az éjszakáról. Csak azt tudom, hogy közel voltam a halálhoz - de
nem emlékszem, milyen volt az arca, és hová vitt.
Szeretném fölidézni - hogy kiűzhessem a szívemből. De nem megy. Az egész olyan,
mint egy álom, attól a pillanattól kezdve, hogy kiértem a sötét alagútból, és
kint ugyanolyan sötét világ fogadott, mert már leszállt az este.
Egyetlen csillag sem ragyogott az égen. Homályosan emlékszem, hogy odamentem az
autóhoz, kivettem a kis táskámat, és elindultam, csak úgy, céltalanul. Azt
hiszem, kijutottam az országútra, és stoppal akartam eljutni Zaragozába, de
senki nem vett föl. Végül úgy döntöttem, hogy visszamegyek a kolostor kertjébe.
A víz morajlása mindenütt jelen volt - minden oldalról vízesések vettek körül,
és az volt
az érzésem, hogy bármerre megyek, a Nagy Anya mindenhová követ. Igen, Ő szerette
a világot. Ugyanannyira szerette, mint Isten - hiszen ő is föláldozta egyetlen
fiát az emberekért. De vajon tudta-e, milyen az, ha egy nő szeret egy férfit?
Lehet, hogy szenvedett a szeretettől, de az másfajta szeretet volt. Az ő égi
Jegyese mindent ismert, csodákat tett. Földi jegyese alázatos munkás volt, aki
mindent elhitt, amit az álmai mondtak. Ő soha nem tudta, milyen elhagyni egy
férfit, vagy milyen az, ha minket hagy el egy férfi. Amikor József el akarta
kergetni, mert terhes lett, égi Jegyese azonnal közbelépett, és leküldött egy
angyalt, hogy megakadályozza a tragédiát.
52. oldal
A fia elhagyta. De a fiúk mindig elhagyják a szüleiket. Könnyű a felebarátaink,
a világ vagy a fiunk iránt érzett szeretet miatt szenvedni: hiszen ez a
szenvedés szinte hozzátartozik az életünkhöz. Azt az érzetet keltheti bennünk,
hogy fájdalmunk szép és nemes. És könnyű azért szenvedni, mert szeretünk
valamit, vagy mert küldetésünk van: az ilyen szenvedés csak jobbá tesz minket.
De mi értelme van egy férfi miatt szenvedni? Semmi. És a poklok kínját járjuk,
ahol nincs nemesség és nagyság - csak a gyötrelem.
Azon az éjszakán lefeküdtem a fagyos földre, és rögtön elkábított a hideg. Egy
pillanatra átvillant az agyamon a gondolat, hogy meg is halhatok, ha nem szerzek
valami meleg ruhát -de kit érdekel? Minden, ami fontos volt az életemben, egy
hét alatt történt velem - és egy perc alatt szertefoszlott, még arra se volt
időm, hogy megszólaljak.
A testem remegni kezdett a hidegtől, de nem törődtem vele. Majd csak abbahagyja
- ha már minden energiáját elpazarolta arra, hogy felmelegedjen. Akkor végre
megpihenhet. És magához ölel a halál.
Több mint egy óráig remegtem. És akkor rám köszöntött a mélységes nyugalom.
Mielőtt végleg lehunytam a szemem, anyám hangját hallottam. Egy történetet
mesélt, amelyet gyerekkoromban többször is elmondott, csakhogy akkor még nem is
sejtettem, hogy rólam szól.
"Egy fiú és egy lány őrülten egymásba szeretett" - hallottam anya hangját álom
és önkívület határán. "Elhatározták, hogy eljegyzik egymást. A jegyesek mindig
megajándékozzák egymást, de a fiú szegény volt: minden vagyona az az óra volt,
amelyet a nagyapjától örökölt. Kedvesének szép hajára gondolt, és úgy döntött,
hogy eladja az órát, hogy az árából vehessen egy szép ezüst hajcsatot. A lánynak
se volt pénze ajándékra. Elment tehát a falu legnagyobb kereskedőjéhez, és
eladta a haját. Az árából pedig vett egy aranyláncot kedvese órájára. Amikor
találkoztak, az eljegyzés napján, a lány odaadta a fiúnak a láncot az órára,
amit az eladott, a fiú pedig odaadta a lánynak a hajcsatot, amelyet már nem volt
hova tűzni."
Arra ébredtem, hogy egy férfi rázza a vállam.
- Igya meg! - mondta. - Igya meg gyorsan! Fogalmam sem volt, mi történik velem,
és
nem volt erőm ellenkezni se. Kinyitotta a számat, és beletöltött valami
folyadékot, ami belülről fölmelegített. Ekkor vettem észre, hogy ingujjban van -
a kabátja rajtam volt.
- Igyon még! - mondta.
Nem tudtam, mi történik velem, de engedelmeskedtem. Aztán újra lecsukódtak a
szemeim.
A kolostorban tértem ismét magamhoz. Egy nőt pillantottam meg, aki engem nézett.
-Majdnem meghalt - mondta. - Ha nem talált volna magára a kolostor őre, már nem
lenne köztünk.
Valahogy fölkászálódtam, de nem voltam egészen magamnál. Homályosan fölrémlett,
hogy mi történt előző nap, és azt kívántam, bárcsak ne talált volna rám az az
őr.
De ha már így elszalasztottam a megfelelő pillanatot, hogy meghaljak, sajnos
tovább kell élnem.
A nő elkísért a konyhába, és megkínált kávéval, keksszel és olívaolajas
kenyérrel. Nem kérdezett semmit, és én sem kezdtem el magyarázkodni. Amikor
végeztem az evéssel, ideadta a táskámat.
- Nézze meg, hogy megvan-e mindene -mondta.
- Biztos. Nem is volt semmim.
- De van egy élete, kedvesem. Hosszú élete. Jobban kéne vigyáznia rá.
-Van itt a közelben egy falu, ahol van egy templom - mondtam, és szerettem volna
sírni. - Tegnap, mielőtt idejöttem, bementem oda valakivel.
Nem tudtam, hogyan folytassam.
- Egy gyerekkori barátommal. Már elegem volt belőle, hogy folyton a templomokat
járjuk, de éppen harangoztak, és ő azt mondta, hogy ez egy jel, és be kell
mennünk.
A nő teletöltötte a csészémet, aztán magának is öntött egy kis kávét, és leült,
hogy meghallgassa a történetemet.
- Beléptünk a templomba - folytattam. - Rajtunk kívül nem volt ott senki, sötét
volt. Kerestem, hátha meglátom a jelet, de az oltárokon és a szenteken kívül nem
láttam semmit. Egyszer csak motoszkálást hallottunk az emelvényről, az orgona
körül. Odanéztünk, és megpillantottunk néhány fiút, akik éppen kezdték hangolni
53. oldal
a gitárjukat. Úgy döntöttünk, hogy leülünk egy kicsit, és hallgatunk egy kis
zenét, mielőtt útra kelünk. Nem sokkal később belépett egy férfi, és leült
mellénk. Láthatóan nagyon jó kedve volt, és fölkiáltott a fiúknak, hogy
játsszanak egy pasodoblét.
- De hiszen az a bikaviadalok zenéje! - kiáltott a nő. - Remélem, nem
teljesítették a kérését.
- Nem. De nevettek, és játszottak egy fla-mencót. Én és a gyerekkori barátom
csak ül-
tünk, és hallgattuk a zenét, és úgy éreztük, mintha leszállt volna közénk a
mennyország: a templom, a meghitt sötétség, a gitárok hangja és a mellettünk ülő
férfi vidámsága - mindez olyan volt, mint valami csoda. Lassacskán megtelt a
templom. A fiúk csak játszották a flamen-cót, és aki belépett, mind mosolygott,
és fokozatosan rájuk ragadt a zenészek vidámsága. A barátom megkérdezte, nem
akarom-e meghallgatni a misét, amely mindjárt kezdődik. Azt feleltem, hogy nem,
mert hosszú út áll még előttünk. És elindultunk, de előbb még megköszöntük az
Istennek, hogy ilyen szép pillanatokkal ajándékozott meg. A kapuban láttuk, hogy
rengeteg ember igyekszik a templomba. Tényleg rengetegen jöttek, talán az egész
falu, és arra gondoltam, hogy bizonyosan ez az utolsó igazi katolikus falu egész
Spanyolországban. Talán mert olyan vidámak a miséik. De amint beültünk az
autóba, észrevettük, hogy egy menet közeleg. Egy koporsót hoztak. Valaki
meghalt, és gyászmisét tartottak a lelki üdvéért. Amint a menet odaért a templom
kapujához, a zenészek abbahagyták a flamencót, és elkezdtek játszani egy halotti
zenét.
- Isten irgalmazzon annak a léleknek -mondta a nő, és keresztet vetett.
- Isten irgalmazzon neki - mondtam, és én is keresztet vetettem. - De az, hogy
beléptünk abba a templomba, tényleg egy jel volt. Annak a jele, hogy a
történetek vége mindig szomorú.
A nő rám nézett, és nem szólt semmit. Aztán kiment, majd néhány papírlappal és
egy tollal tért vissza.
- Menjünk ki a levegőre - mondta. Kimentünk. Hajnalodott.

- Lélegezzen mélyeket - mondta. - Hadd járja át ez a friss reggeli levegő a
tüdejét, s hadd fusson szét az ereiben ez az új nap. Ha jól sejtem, tegnap nem
véletlenül tévedt el.
Nem válaszoltam semmit.
-Azt hiszem, nem értette meg a saját története lényegét - folytatta. - Csak a
szomorú végét látta, és elfelejtette, milyen boldog pillanatokat töltött a
templomban. Elfelejtette, milyen érzés volt, amikor leszállt a menny a földre,
és milyen jó volt ezt a csodálatos élményt együtt átélni a ...
Megállt, és elmosolyodott.
- ... a gyermekkori barátjával - mondta és rám kacsintott. - Jézus azt mondta:
"A holtak eltemetését pedig hagyjátok a holtakra." Mert ő tudja, hogy a halál
nem létezik. Az élet már akkor is létezett, amikor még meg sem születtünk, és
akkor is fog létezni, amikor elhagyjuk ezt a világot.
A szemeim megteltek könnyel.
- Ugyanígy van a szeretettel is - folytatta. -Már azelőtt is létezett, és mindig
létezni fog.
- Az az érzésem, hogy ismeri az életemet -mondta.
- A szerelmi történetekben mindig rengeteg közös vonás van. Én is túlestem rajta
valami-
kor. De nem emlékszem rá. Csak arra emlékszem, hogy aztán újra rám talált a
szerelem, de egy új férfi, új remények és új álmok képében. Ekkor átnyújtotta a
papírlapokat és a tollat.
- írjon le mindent, amit érez. Tépje ki a lelkéből, tegye ide a papírra, és
aztán dobja el. A legenda szerint a Piedra folyó vize olyan hideg, hogy minden,
ami beleesik - a falevelek, a bogarak, a madártollak -, kaviccsá változik. Ki
tudja, talán a szenvedést is ott lehet hagyni.
Megfogtam a lapokat. Megcsókolt, és azt mondta, ha akarok, visszajöhetek
ebédelni.
- Ne feledkezzen el egy nagyon fontos dologról! - kiáltotta utánam. - A szeretet
megmarad. Csak a férfiak változnak!
Nevettem, és ő még utánam intett. Sokáig néztem a folyót. Addig sírtam, amíg el
nem fogytak a könnyeim. Aztán elkezdtem írni.
Epilógus
Az egész napot írással töltöttem, azután még egyet és még egyet. Minden reggel
kimentem a Piedra folyóhoz. Esténként megjelent a nő, belém karolt, és bevitt
54. oldal
magához a kolostorba. Kimosta a ruháimat, vacsorát készített, jelentéktelen
dolgokról beszélt, aztán lefektetett.
Egyik reggel, amikor már majdnem kész voltam a kézirattal, autózajt hallottam.
Nagyot dobbant a szívem, de nem akartam hinni neki. Már úgy éreztem, hogy
megszabadultam mindentől, visszatérhetek a világba, és újra részt vehetek benne.
Túl vagyok a nehezén - bár még hiányzik.
De a szívem nem csalt. Föl se kellett emelnem a fejem a kéziratról, felismertem
a lépteit, és éreztem, hogy ő az.
- Pilar - mondta, és leült mellém.
Nem feleltem. írtam tovább, de már nem tudtam odafigyelni. A szívem repesett
örömé-
ben, mintha ki akarna szabadulni a mellkasomból, hogy üdvözölje. De nem hagytam.
Ő csak ült és nézte a folyót, míg én megállás nélkül írtam. így töltöttük az
egész reggelt, egy szót sem szóltunk egymáshoz, és eszembe jutott az a néma
éjszaka a kút mellett - ahol ráébredtem, hogy szeretem.
Amikor már annyira elfáradt a kezem, hogy nem bírtam tovább írni, megálltam egy
kicsit. Akkor megszólalt.
- Már sötét volt, amikor kijöttem a barlangból, és nem találtalak sehol.
Elmentem Zaragozába - mondta. - Aztán elmentem Soriába. Az egész világot
bejárnám utánad. Aztán úgy döntöttem, hogy visszajövök ide, a kolostorhoz, hátha
találok valami nyomot, és találkoztam egy nővel. Ő mutatta meg, hol vagy. És azt
mondta, hogy engem vársz.
A szemeim megteltek könnyel.
- És itt fogok ülni melletted, amíg itt vagy a folyónál. És ha lefekszel, a
házad előtt fogok aludni. És ha elutazol messzire, oda is utánad megyek. Egészen
addig követlek, amíg te magad el nem küldesz. Akkor elmegyek. De akkor is
szeretni foglak életem végéig.
Nem tudtam visszatartani a sírást. És láttam, hogy ő is sír.
-Azt akarom, hogy tudd... - mondta.
- Ne mondj semmit. Olvasd el - feleltem, és odaadtam neki a lapokat, amelyek az
ölemben hevertek.
Egész este néztem a Piedra folyót. A nő hozott nekünk szendvicseket és bort,

mondott valamit az időjárásról, aztán magunkra hagyott bennünket. Többször is
abbahagyta az olvasást, és a távolba meredt, gondolataiba merülve.
Egyszer csak úgy döntöttem, hogy sétálok egyet az erdőben, a kis vízesések és a
hegyek között, amelyek immár olyan sokat jelentenek nekem. Már lement a nap,
amikor visszatértem hozzá.
- Köszönöm - hangzott az első szava, amikor visszaadta az írásomat. - És bocsáss
meg.
A Piedra folyó partján ültem, és mosolyogtam.

-A szerelmed megvált, és visszaad az álmaimnak - folytatta.
Hallgattam, és nem mozdultam.
- Ismered a 137. zsoltárt? - kérdezte. Megráztam a fejem. Nem mertem
megszólalni.
- Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk. ..
- Igen, igen, ismerem - mondtam, és éreztem, hogy lassacskán visszatér belém az
élet. -A száműzetésről szól. Azokról az emberekről, akik a fűzfákra akasztották
a hárfáikat, mert nem énekelhettek olyan dalokat, amelyek a szívükből szóltak
volna.
-A zsoltárköltő sír, mert hiányzik neki a hazája és az álmai, de miután kisírta
magát, megfogadja, hogy soha nem fog megfeledkezni róluk:
Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem, felejtkezzék el rólam az én jobbkezem!
Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad!
Megint elmosolyodtam.
- Én majdnem elfelejtettem. De te emlékeztettél rá.
- Gondolod, hogy visszatér a képességed? -kérdeztem.
-Nem tudom. De mindig kaptam Istentől még egy esélyt. Most te vagy az. És
biztosan segíteni fog, hogy megtaláljam az utamat.
- Az utunkat - helyesbítettem.
- Igen, az utunkat.
Megfogta a kezem, és fölsegített. -Menj, szedd össze a holmid - mondta. -Aki az
álmait követi, az nem tétlenkedhet.
Vége!
55. oldal

Paulo Coelho - A Piedra Folyó Partján Ültem És Sírtam

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Paulo Coelho - A Piedra Folyó Partján Ültem És Sírtam

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

a_piedra_folyo_partjan_ultemes_sirtam

PAULO COELHO: A PIEDRA FOLYÓ PARTJÁN ÜLTEM, ÉS SÍRTAM

És igazoltatik a bölcsesség minden őfiaitól.

A hagyományos vallási szertartásoknak megvan a maguk jelentősége: segítségükkel

Ezt mindannyian tapasztalhattuk már a saját életünkben. Mindannyian mondtunk már

Az A Piedra folyó partján ültem, és sírtam ennek az odaadásnak a fontosságáról

A Piedra folyó partján írtam ezt a történetet. A kezeim teljesen átfagytak, a

Minden szerelmi történet ugyanarról szól.

Az előadás színhelye egyáltalán nem volt olyan kicsi és családias, mint

Kockáztatnunk kell - mondta. Csak akkor érthetjük meg az élet csodáját, ha

A boldogság sokszor áldás - de általában meg kell harcolnunk érte. A mágikus

Amint mondanivalója végére ért, köré sereglettek az emberek. Vártam hát, és

- Szervusz, Pilar - mondta.

- Megiszunk egy kávét? - Ezt kérdeztem.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel: tehát az a nő tévedett. Nem lehet papnövendék,

A lány az ég felé nyújtotta a karját, és sokáig maradt így. A járókelők mind őt

1993. december 5., vasárnap

Megálltunk, hogy igyunk egy kávét.

- Számítok rád - mondta, úgy, hogy csak én halljam. - Menjünk el

A többiek, akik hallották ezt a megjegyzést, a következő pillanatban már vidáman

"Szeretném elveszíteni az uralmat a szívem fölött" - gondoltam. Ha el tudnám

1993. december 6., hétfő

A szerelem tele van csapdákkal. Eleinte, amikor ki akar bontakozni, elvakít a

- Mi dolgod van ott? - kérdeztem, és a távoli Pireneusokra mutattam.

- És most hová megyünk? - kérdeztem.

Hevesen dobogott a szívem. Az öreg dühbe gurulhat, kihívhatja a rendőrséget,

- Milyen "szerep"-ről beszélsz? - kérdeztem.

- Mi volt az a dal, amit tegnap énekeltél? -kérdeztem.

Sokáig iszogattunk, és nem beszéltünk komoly dolgokról. A házigazdáinkról

Kézen fogott, és öt percig se kellett gyalogolnunk, hogy elhagyjuk Saint-Savint.

- Ma sokkal jobb kedved van - mondtam egy idő után.

- Más okod is van a boldogságra - mondtam, amikor elindultunk visszafelé.

Elmentünk egy oszlop mellett. Ez is Szűz Máriát ábrázolta a kereszten.

Léptek visszhangzottak a kövön. Egy nő lépett be, gyertyát gyújtott a főoltár

Amikor kiment a nő, újra megszólalt.

Ismét léptek hallatszottak.

- Folytasd, amit elkezdtél mesélni - mondtam.

-Nem fejezted be a történetet a szerzetesrendről - mondtam egy kis idő után.

- Pilar! - mondta különös, érzelmes hangon. - Maradj ott, ahol vagy.

Az orgona elhallgatott, a nap pedig lehanyatlott a hegyek mögé - mintha

Nem akartam kérdezni semmit. Ez a néhány pillanat itt, a templomban, értelmet

- Szeretnék kérdezni valamit - mondtam, amint beültünk az autóba. - Próbálom

Húsz perc múlva megállt, és kiszálltunk az autóból.

- Emlékszem arra a pillanatra, amikor beléptem a házba. Az ablakai a

Elkezdett szemerkélni az eső. Lehajtottam a fejem, összehúztam magamon a

Mire a bazilika órája elütötte az éjfélt, már rengetegen voltunk: majdnem

- Kik ezek az emberek? - kérdeztem.

A társaság halk éneklésbe kezdett, mintha valami láthatatlan parancsnoknak

A többiek még mindig énekeltek. Lehunytam a szemem, és próbáltam velük énekelni,

Némán átvonultunk a kijelölt helyre. Átkeltünk a hídon, amely majdnem szemben

- Imádkozzunk nyolcas csoportokban - mondta az egyik pap spanyolul, olaszul és

Később megtudtam, hogy ez a jövendölés adománya. Hogy bizonyos emberek képesek

Odajött hozzám. Sokkal vidámabb volt az arca, mint máskor.

- Csak egy váltópulóverem van - mondta, amikor hazaértünk a szobánkba. - Odaadom

Ekkor megpillantottam egy levelet:

- Pilar! - kiáltotta egy hang a ködből, erős francia akcentussal.

- Hova megyünk? - kérdeztem.

A nő, aki rőzsét gyűjtött, észrevette a papot, és futva közeledett felénk.

A pap megállt; elővett egy rózsafüzért a zsebéből. Aztán mélyen a szemembe

- Elfáradtam - mondta a pap. - Pihenjünk egy kicsit.

- Egy tudós, aki a majmokat tanulmányozta, Indonézia egyik szigetén megtanított

- Ez az első lépés, atyám?

Hosszú szünetet tartott.