VILÁGSIKEREK

David Lindsey

NINCS TÖBB ESÉLY

GENERAL PRESS KIADÓ

ALAPÍTVA 1988-BAN
 A mű eredeti címe
An Absence of Light

Published by Bantam Books / Doubleday

Copyright © 1994 by David L Lindsey

Hungárián translation
© GIELER GYÖNGYI és GENERAL PRESS KIADÓ

AZ egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart,
az írott és az elektronikus sajtóban
részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

Fordította
GIELER GYÖNGYI

Sorozatszerkesztő
DR. BORBÉLY SÁNDOR

A borítótervet
GREGOR LÁSZLÓ
készítette

ISSN 1416-7026
ISBN 963 9282 38 3

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

Felelős kiadó: LANTOS KÁLMÁNNÉ
Irodalmi és művészeti vezető: LANTOS KÁLMÁN
Felelős szerkesztő: RÉT VIKTÓRIA
Készült 26,5 nyomdai ív terjedelemben,
53 g-os, 2,4 volumenizált Norbulky papíron
Kiadói munkaszám: 609
 Joyce-nak,
ahogy mindig, ahogy lennie kell

„Mert ahol sok a bölcsesség, sok a bosszúság is, és

aki gyarapítja az ismereteket, gyarapítja a szenvedést is.”

Prédikátor könyve (1:18)

 VASÁRNAP
Első nap

1. fejezet

Panos Kalatis mezítláb sétált át a sötétségben a rövidre nyírt, nedves pázsiton. Az ötven
méternyire lévő Mexikói-öböl felől fülledten meleg szellő lengedezett, és finoman
meglibegtette selyempizsamája nadrágszárát, amelyet lábszárközépig felhajtott. Derékig
meztelen volt, és bár kissé testesebbnek látszott, mint egy-két évtizeddel korábban, az
izmai ötvennyolc éves korára is ruganyosak maradtak. Jóképű férfi volt, és ezt pontosan
tudta is, mindennap súlyzózott, és félórát töltött a tengerparton a napon, hogy kreol bőrén
megmaradjon a barnaság. Mivel a haja kicsit már ritkulni kezdett, hosszabban hordta,
mint régen, őszülő barkóját hátrafésülte, hogy egybevegyüljön a halántékánál deresedő
tincsekkel.
Egy magas poharat tartott a kezében, rum volt benne jéggel. Elindult a mólóra, mely
belehasított a sötét öbölbe. A kis hidroplán felkorbácsolta a vizet, miközben a dokk felé
siklott. Piros és fehér lámpái pislákoltak, a lassuló propellerek zúgása egyre halkabb és
mélyebb regiszterben szólt, ahogy a gép közeledett a két emberhez, akik a mólón
várakoztak, hogy odakötözzék a gépet a kikötőcölöpökhöz.
Panos Kalatis nem látta tisztán sem a férfiakat, sem a gépet, a móló is csak sötétszürke
foltnak látszott a feketeségben. Az éjszaka tiszta volt, a hold nem világított. A hosszan
elnyúló partvonal mentén elszórtan égő lámpák a csillagos égre vetítették fényüket,
amelyet elnyelt a hatalmas, egyetemes sötétség. Kalatis megvakargatta őszülő
szőrszálakkal borított mellkasát, és várt. Hallgatta a víz színéről visszaverődő különös,
mélyen kongó hangokat, ahogy a gép ajtaja kinyílt, és az oldala lágyan nekikoccant a
cölöpöknek, ahogy a víz nyaldosta partot és a mólót, az emberek lábának csoszogását a
dokkban, és halk, suttogó beszélgetésüket.
Kalatis elrágcsált egy darabka jeget a pohárból, és várt. Szerette az öblöt, a
langymeleg éjszakákat, amikor sós illatok szálltak a levegőben, amelyeket távoli
világokból hozott magával a gyors és erős Golf-áramlat. Más sós vizekre emlékeztette
mindez, más partokra és más, régi cselszövésekre.
Pillanatnyilag azonban a legfőbb érzés, amely eltöltötte, a nyugtalanság volt. Pár
lépéssel közelebb ment a parthoz. A szinte teljes sötétségben látta a homokdűnéket a móló
alatt, és ki tudta venni az emberek mozgását. A lábak motozó zajából sajátos ritmusú
lépések váltak ki. Ezekre koncentrált, ahogy egyre hangosabbak lettek, és közeledtek a
mólón. Amint odaértek a lépcsőhöz, rövidebb és kapkodóbb lett a ritmusuk, amikor az
illető lelépkedett a lépcsőkön a pázsit szélére.
– Panos…
– Itt vagyok. – Kalatis halkan szólalt meg a sötétben. Tudta, hogy erős hangja úgy
szól, mint egy ködkürt.
– Szép ez a gép – mondta a férfi kicsit kifulladva, és Kalatis felé közeledett a pázsiton.
Mielőtt odaért volna hozzá, Kalatis hátrált pár lépést a ház felé, így Colin Faebernek is
tovább kellett lépkednie. Kalatis megállt, szembefordult Faeberrel, és megint bekapott egy
szem jeget. Nézték egymást, az arcuk alig volt kivehető a sötétségben. Kalatis nem
mondott semmit. Egy pillanat múlva megfordult, és a házra nézett, amely egy kis
magaslaton állt. Körülötte elszórtan pálmafák nőttek. Alacsony épület volt, széles
teraszokkal, hirtelenjében a brit gyarmati épületek jutottak az ember eszébe. Kalatis látta
Jaelt a teraszon, ahogy fel-alá sétálgatott, karcsú sziluettje szinte lebegett a szürkés
fényben, mely kiszivárgott a magas ablakokból. Még ilyen messziről is látszott, hogy
meztelen. Amikor Kalatis hátrafordult, épp észrevette, hogy Faeber feje megmozdul.
Lenézett a partra, mintha valamit keresne arra a sötétségben.
Faeberen öltöny volt, a zsebében díszzsebkendővel. Valami partin vagy egyéb
társasági eseményen járhatott. Kalatis épp csak ki tudta venni az arckifejezését a ház
ablakaiból odavetülő fényben, amely néhány méterrel odébb elhalt a lankás pázsiton. Mire
odaért hozzájuk a fény, a vízpart közelébe, szinte nem is maradt belőle semmi.
Faeber kínosan érezte magát Kalatis hallgatása miatt. Lenézett a partra, aztán a vízen
pihenő gépre. Nem tudta másfelé fordítani a tekintetét, mint Kalatisra, vagy Jaelra a
teraszon, de arra már nézett, és nem mert még egyszer.
Kalatis figyelte, és pár pillanatig még nyújtotta a csöndet, hogy Faeber hálás legyen,
amikor megszólal. Ivott egy kis rumot, és a vízen kísértetként lebegő gép felé pillantott.
– Úgy egy órával ezelőtt kaptam egy telefonhívást – mondta. – Nem túl jó hír.
Kalatis látta, hogy Faeber megdermed, és arra gondolt, ha most kutya lenne, pontosan
érezné rajta a félelem szagát a víz felől jövő légáramlatokban.
– Mi történt? – kérdezte Faeber.
– Arthur Tisler öngyilkos lett.
Kis hallgatás. – Úristen! – kiáltott fel aztán halkan Faeber.
Kalatis mintha látta volna, hogy megmozdul Faeber bal lába, talán csak hogy
megtámassza magát egy kicsit a lejtős pázsiton.
– De hát mikor… mikor történt? Jézusom… ez hihetetlen! Úristen… Mikor történt?
– Pár órával ezelőtt.
– A rohadt életbe. Arthur Tisler…
– Igen.
– Egyedül volt? Úgy értem, valaki biztos megtalálta… Ki talált rá?
– Az nem számít.
Faeber hallgatott. Kalatis nem zavarta meg. Hosszú évek tapasztalata megtanította rá,
hogy a jó emberek – és Faeber jó ember volt – egészen könnyen befolyásolhatók és
manipulálhatók, és nem nehéz rávenni őket, hogy azt tegyék, amit ő akar.
Faeber megfordult, és lenézett a partra, a fények ívelt vonalára, mintha jobban tudna
gondolkozni, ha nem néz Kalatis arcába. Kalatis a profilját tanulmányozta. Tipikus
amerikai üzletember, az örök kisfiú, aki mindig próbálja megjátszani a férfit, az üzleti
kapcsolataiban is. Kalatis soha nem találkozott még olyan amerikai üzletemberrel, aki ne
próbálta volna azonnal kiszaglászni, mennyi a vagyona. A körülményes beszélgetés során
kiszedte belőle, mi a foglalkozása, hol lakik, milyen kocsija van, milyen kluboknak tagja,
kiket ismer, hová jár nyaralni, és milyen játékszerekkel szórakozik a szabadidejében:
jacht, kocsik, síelés, fegyverek és a többi. Olyan volt, mintha a péniszük méretét vetették
volna össze, gyerekes versengés, csak épp dollárokkal.
Faeber odafordult Kalatishoz. – Szóval telefonon hívtak. Benne lesz a híradóban?
– Nem. Úgy tudom, el lehet intézni szép csöndben. Ebben szerencséjük volt.
 Faeber nem kérdezősködött tovább. Nem volt rá szükség. Meglazította a nyakkendőjét.
– Akkor gondolom, a Seldon-akció most félbeszakad – mondta. Kicsit hallgatott, és
megrázta a fejét. – Öngyilkosság… A fenébe, el tudod ezt hinni? Micsoda esztelen
ostobaság ilyet tenni! Hihetetlen. Nyilván a gyilkossági csoport és az IAD is nyomozni
fog az ügyben. Graver is indít majd vizsgálatot, hogy megbizonyosodjon róla, nem történt
semmi, ami kompromittálná a hírszerző osztályt. Ha tényleg öngyilkosság volt… – Faeber
elhallgatott, és Kalatisra nézett. – Biztosak benne, hogy öngyilkosság?
Kalatis bólintott. – Azt mondják, öngyilkosság.
– Ha tényleg az, akkor nem lesz probléma a gyilkossági csoporttal és az IAD-vel, csak
Graverrel. De ott fedezve vagyunk. Az embereink jók és nagyon óvatosak. Majd rajta
tartom a szemem, és gondoskodom róla, hogy semmi ne derüljön ki.
Kalatis felhajtotta a maradék rumot, és kilöttyintette a jeget a fűre.
– Biztos vagyok benne, hogy mindent kézben fogsz tartani – mondta. – De engem két
dolog aggaszt a történtekben. Nagyon komolyan aggaszt. Tapasztalatom szerint az
öngyilkosság ebben a szakmában mindig bajt jelent. Láttam már ilyet, Mexikóvárosban,
Brindisiben, Montevideóban, Marsalában, Tel-Avivban, Marseilles-ben… – Lassan
sorolta a városokat, egy-két pillanatig habozva köztük, mintha először átgondolná, mi
történt ott, mielőtt kiejtené a hely nevét. – Minden egyes esetben nagy kavarodás lett
belőle, váratlan események következtek. Mások is meghaltak.
Elhallgatott, és meztelen mellkasához simította a hideg, párás poharat. Azt akarta,
hogy Faeber odahallgasson arra, amit mond, és jól gondolja meg.
– Az ilyen emberek – folytatta – nem a szokásos okokból ölik meg magukat, mint
mondjuk anyagi problémák, nőügyek vagy depresszió. Hanem félelemből. Mert azt hiszik,
másképp nem menekülhetnek el valami elől. Vagy talán mert elkövettek valamit, és
tudják, hogy emiatt úgyis megölik őket, és meg akarják előzni a bérgyilkost.
– Lehet – mondta Faeber. – De az ég szerelmére, ez nem a harmadik világ. Itt nem
ugyanaz a helyzet, Panos.
Kalatis türelmesen bólintott. Az amerikaiba olyan mélyen beleivódott a sovinizmus és
a felsőbbrendűség-tudat, hogy semmiképp nem lehetett volna kiverni a fejéből. A víz felől
egy légáramlat belekapott Kalatis bő pizsamanadrágjába.
– Nem, ez nem a harmadik világ, kedves barátom – mondta. A hangja türelmes volt, a
modora udvarias. – De te nem érted, hogy ez nem is az első, és nem is a második. Ha az
ember belebonyolódik ebbe az üzletbe, akkor egy egészen más világba kerül. Próbáltam
már ezt elmagyarázni, emlékszel? Ez a világ a földgolyón mindenfelé ugyanolyan. Higgy
nekem. Ha ezt nem fogod fel nagyon gyorsan, nem fogsz életben maradni.
Faeber Kalatisra pillantott a válla fölött átszűrődő halvány fényben. Kalatis látta, hogy
a tekintete egész kicsit odébb siklik, és a nőt nézi a teraszon. Kalatis magában
elmosolyodott. Már várt erre. A férfiak, még az intelligens férfiak is, sőt talán éppen ők,
kiszámítható állatfajta. Nagyon kevesen vannak, akik meg tudnák állni, hogy ne nézzenek
oda arra a teraszra, ismert olyanokat is, akik ha tudnák, hogy a következő pillanatokban
meg fognak halni, akkor is Jaelt bámulták volna.
Faeber pislogott egyet, és gyorsan visszafordította tekintetét Kalatisra, de a görög a
dokk felé nézett, úgyhogy Faeber nem láthatta rajta, hogy észrevette-e a Jaelre vetett
lopott pillantást.
– Azt mondtad, két dolog aggaszt.
– A másik Graver.
 – Igen?
– Volt időm kicsit alaposabban is utánanézni, többet is kiderítettem róla, mint ami
abban a dossziéban volt, amit adtál – mondta Kalatis. – Ezt az embert nem szabad
alábecsülni. Ha ő vezet egy vizsgálatot, az komoly dolog. Nem lesz könnyű átverni.
– Nem – hagyta rá Faeber. – Azt hiszem, ebben igazad van, de a mi oldalunkon van a
szerencse. Jó az időzítés. Nehéz idők járnak most Graverre. Voltak bőven problémái az
utóbbi időben.
– Úgy érted, a felesége miatt?
– Igen. Ha az ember felesége megszökik egy jól menő orvossal, ez némiképp eltereli a
figyelmét a munkájáról.
– Azért ez nem egészen így volt.
– Régóta viszonya volt azzal az orvossal, aztán elhagyta Gravert, hogy hozzámenjen.
Minden benne volt a lapok pletykarovataiban. Graver pedig nagyon tartózkodó ember.
Nyilván megőrjíti a dolog.
– Igen – bólintott Kalatis. – El tudom képzelni, hogy érzi magát.
Odalent a dokkoknál egy férfi halkan felnevetett, és lábak csosszantak a
deszkapallókon. Kalatis sok éjszakát töltött már életében azzal, hogy a várakozó emberek
hangjának zsongását hallgatta. Cigarettáztak, halkan beszélgettek mindenféléről, a szextől
a halálig, és várták a jeladást, hogy cselekedniük kell. Amikor Kalatis fiatal volt, ő is
közéjük tartozott, de most ő volt az, akire várnak. A világ minden részén vártak rá így
emberek a sötétben, és ő már megtanulta, hogy az éjszaka mindenfelé egészen más: más
Triesztben, mint Prágában, más Limában, mint Lisszabonban, New Orleansban, mint
Milánóban. De a sötétség – a sötétség mindenhol ugyanaz.
– Van valami speciális megbízatás a számomra? – kérdezte Faeber.
– Nincs. – Kalatis meztelen lábujjával beletúrt a nyirkos fűbe. – Csak azt javaslom,
hogy minden lépésedet és mozdulatodat nagyon jól gondold meg kétszer is. Tudod, minek
szabad megtörténnie és minek nem. – Kicsit hallgatott, de Faeber nem felelt semmit. – Jól
van – mondta végül Kalatis.
Füttyentett egy éleset, mire a mormoló hangok elhallgattak. Hirtelen sietős léptek
koppantak a mólón, valami nekiütközött a hidroplán oldalának, aztán a motor köhögve
életre kelt.
– Visszavisznek a Clear-tóhoz, aztán kocsival be a városba.
Faeber hirtelen elbizonytalanodott, habozott, mintha úgy gondolná, valami
határozottabb utasítást kellene kapnia. Kalatis csak némán nézte, tudván, hogy a háta
mögül jövő gyenge fényben Faeber az arcvonásait nem láthatja, csak a sziluettjét.
Egy kínos pillanat után Faeber elfordult, és elindult a lejtőn a móló felé. Kalatis
figyelte, aztán amikor beburkolta a sötétség, hallgatta a lépcsőn koppanó szapora lépteit,
amelyeknek megváltozott a ritmusuk, amikor Faeber a dokkhoz ért, és a gép felé indult.
Kalatis teleszívta tüdejét a Mexikói-öböl illatával, aztán hátrahúzta a vállát, és
megtornáztatta a hátizmait. Ott várt a pázsiton, míg eloldották a köteleket, a motorok
lassan felpörögtek és ismét felkorbácsolódott a víz, ahogy a gép eltávolodott a dokktól. Az
öböl felé siklott, majd felgyorsult, a motorok felbőgtek, és egy pillanat múlva a gép a
levegőbe emelkedett, míg távolodó lámpáit végül már nem lehetett megkülönböztetni az
égen szikrázó csillagoktól. Aztán a hangja is elhalt, ahogy a felvert hullámok is
elnyugodtak az éjszakában.
Kalatis megfordult, és a ház felé nézett. Jael hason fekve hevert a függőágyban, látta,
ahogy lassan hintázik. A függőágy pamuthálója fehér volt. Elképzelte rajta a nő barna
bőrét, és ahogy lágyan belenyomódik a háló háromszögletű mintázata.

2. fejezet

Marcus Graver a szinte teljesen kihalt autópályán haladt, és közben elnézte, ahogy a késő
júniusi zápor elvonul a város nyugati széle fölött. A lassan leszálló estében mind mélyebb
zöld lett a tölgyek, fenyők és magnóliák dús lombja. Az üveges fény egy vékonyka
sugara, amely még megmaradt a nappali világosságból, egy pillanatra felvillant a sodródó,
kékesszürke felhők és az elsötétedő fák között, mintha egy eszméletét vesztett ember
szeme nyílna ki még egyszer, utoljára.
Graver kikapcsolta az ablaktörlőt, és figyelte, ahogy a szem lehunyódik. A távolodó
vihar utolsó csöppjei bepettyezték a szélvédőt. Habár izgatott és türelmetlen volt, ezt csak
azok vették volna észre rajta, akik nagyon jól ismerik. Gyorsan hajtott a dél felé
kanyarodó út feketén csillogó szalagján, a kocsi kerekei felfröcskölték az esővizet, fehér
tajtékot verve. A város fényei kezdtek felragyogni a vasárnap esti alkonyatban.
Soha el nem tudta volna képzelni, hogy épp Arthur Tislerrel történjen ilyesmi. A hozzá
beosztott összes férfi és nő közül Tisler tűnt a legkevésbé figyelemre méltónak és a
legérdektelenebbnek. Arthur Tisler egyike volt azoknak a szinte láthatatlan embereknek,
akik úgy élik az életüket, hogy nem kavarnak örvényeket maguk körül, feltűnés nélkül
halnak meg, és az ismerősök egy idő után már csak azt mondogatják: „Arthur Tisler…
istenem, évek óta eszembe se jutott”.
Az „érdektelen” nem elég jó szó az ilyen visszafogott személyiségek leírására, de
Graver úgy találta, Tisler esetében ez a sápatag, levegőnél is könnyebb jelző különösen
megfelelő. Tisler harmincas éveinek közepén járt, közepes magasságú és közepes
testsúlyú volt. A haja világosbarna, egyenes szálú, selymes, idő előtt ritkulni kezdett a feje
tetején. Szemüveget viselt, szögletes fémkerettel. Szakálla alig nőtt, rövid szempillája volt
és szerény szemöldöke, amely szinte elnézést kért, amiért nem tud nagyobb hatást kelteni.
Kicsi, de meglehetősen hegyes orra volt. Alapjában véve könnyen felejthető arc.
Nemsokára Gravernek már meg kell néznie a fényképét, ha fel akarja idézni a külsejét. De
az is lehet, hogy nem így lesz. Talán azok után, ami ma este történt, nem tudja majd
elfelejteni.
Áthúzódott a jobb oldali sávba, lassított, és Harwinnál lefordult az autópályáról.
Felemelte az állát, hogy kicsit megtornáztassa a nyakát, és magában megjegyezte, hogy
odébb kellene varrni a legfelső gombot az ingén. A héten másodszor jutott ez eszébe, mert
a gallér szorítása is megerősítette, amit a fürdőszobamérleg mutatott az utóbbi
hónapokban. De ez őt nem zavarta. Mindig is úgy gondolta, hogy túl sovány. Ő volt az
egyetlen középkorú férfi az ismerősei közül, aki soha nem törődött azzal, hogy mit eszik.
A Harwin Road hosszú volt, kelet-nyugati irányban húzódott az autópályától
Sharpstownig, a város jobb és kevésbé előkelő negyedein át kanyarogva. Aztán lassan
elfogytak az utcák, átadták helyüket a sötétben szunnyadó, kivilágítatlan, üres
területeknek. A Southern Pacific vasútvonal sínpárja az útra merőlegesen haladt egy
darabig, a Sam Houston Tollwayig, aztán kanyarodott egyet, és párhuzamosan futott
tovább. Nem messze feltűntek az Andrau repülőtér fényei.
Graver jobbra fordult Wilcrestnél, majd azonnal lassított, áthajtott a síneken, letekerte
az ablakot, és balra kilesett a sötétségbe, az üres telkeken át a leszállópálya kihalt vége
felé. A nedves fű és a gyomok szaga elárasztotta a kocsit. Meglepte, hogy nem látja meg
azonnal a járőrkocsik reflektorait. A mező síknak látszott. Pio Tordella pontos
útbaigazítást adott. A gyilkossági csoport nyomozója azt mondta, keressen egy kis
földutat, közvetlenül azután, hogy áthajtott a síneken. Az utat nem jelöli semmi, csak a
keréknyomok barázdája a magasra nőtt fűben.
Graver elindult az út széle mentén, hátha a reflektorok fényében észreveszi, hogy
húzódik valami nyom a sima fűtengerben. Azonnal meg is látta.
Rövidesen a járőrkocsik piros és kék villogó lámpáit is megpillantotta, úgy
százméternyire a nagy feketeségben. Szinte eltakarta őket a magas fű. Úgy látszik, annyit
nem esett, hogy a földút felázzon és így járhatatlanná váljon. Előrehajolt a kormánykerék
fölött, és amennyire tudta, követte a keréknyomokat, közben hallgatta, ahogy a fű
odasúrlódik a kocsi aljához.
A nyomok sekélyen mélyedtek bele a talajba. Egy idő után a repülőtérről odaszűrődő
fényben kirajzolódtak három-négy autó körvonalai. Graver kocsijának reflektorai
mindenféle szemetet világítottak meg a mezőn, szakadt nejlonszatyrokat, papírokat a
gyomok között, egy rozsdásodó fémdarabot, amely úgy nézett ki, mintha egy lökhárító
lenne, távolabb valami csillogó üvegpalackot, üres ládákat, félig a földbe nyomódva
valami bádoglemezt. A mezőt nyilván illegális szemétlerakóhelynek használták, ideszórva
minden hulladékot, amitől a városlakók folyamatosan megszabadulnak, mint saját halott
részeiktől.
Graver kocsija finoman rugózott a barázdákon, miközben közeledett a helyszínhez, és
megállt a legszélső járőrkocsi mellett. A nyomozók civil autóján kívül csak két másik
kocsi volt ott: a helyszínelőké és a halottkémé. És persze volt még egy, amely csak Arthur
Tisleré lehetett, egy elég régi kis Chevrolet. A vezetőülés melletti ajtó nyitva állt. A kocsi
meghatározhatatlan sötét színű volt, talán kék vagy zöld, a nap már kiszívta az eredeti
fényes festékréteget, kicsit kopottas felületet hagyva hátra. Habár ez az autó állt a
figyelem középpontjában, mégis alig észrevehető volt, mint egy fekete lyuk, amely elnyeli
a fényt.
Amikor Graver lekapcsolta a reflektorokat, és kiszállt, két egyenruhás rendőr bukkant
ki Tisler kocsija mögül, épp sárga rendőrségi kordonnal kerítették körbe a helyszínt. A
zömök, fekete hajú Pio Tordella felé gázolt a magas, nedves fűben, amelyet már
letapostak Tisler kocsija körül. Elsétált az egyik járőrkocsi reflektorai előtt, és odament
Graverhez.
– Kapitány úr… – üdvözölte, miközben Graver becsukta a kocsi ajtaját.
Kezet fogtak, és Graver látta Tordella szelíd tekintetű szemén, hogy rögtön felméri,
kivel áll szemben. Graver hat évet töltött a gyilkossági csoportnál, röviddel azután, hogy
rendőr lett, de az azóta eltelt tizennégy évben a CID-nél, a bűnügyi hírszerző osztályon
dolgozott. A karrierje nagy részét hírszerző munkával töltötte, többnyire elemzőként, az
utóbbi négy évben pedig mint az osztály kapitánya. Több mint öt éve nem tette be a lábát
egy bűneset helyszínére.
De Tordella arckifejezése nem ettől lett kissé gyanakvó. A bűnügyi hírszerző
osztálynak elég kétes volt a hírneve. Sokan megvetették, sokan féltek tőle, de mindenki
egyfajta tisztelettel nézett rá. Graver igyekezett sztoikusan elviselni mindezt. Megértette,
hogy az emberek ambivalensen viszonyulnak hozzá. Egy olyan valaki, akiről
köztudomású, hogy abból él, hogy mások titkait gyűjtögeti, nem várhatja el, hogy az
emberek szívélyesen kezeljék. Graver tudta, a felügyelő tisztában van vele, milyen kínos
ügyet küldött az útjába a sors. Ha a titkok gyűjtögetőinek egyike hal meg, az jelentős eset,
és Tordella nem tudta, mire számítson. Ha tőle függ, biztos nem vállalta volna ezt az
ügyet.
– Elég zavaros a helyzet, kapitány úr – figyelmeztette óvatosan Gravert. A hangja halk
volt és dallamos. Tömött bajuszt viselt, amelyet nehéz lehetett kordában tartani, és az volt
a szokása, hogy a csücskét rágcsálta.
Graver körbenézett az autókon, amelyeken gyöngyként csillogtak az esőcseppek. A
forró motorok fémes szaga összekeveredett a nedves fű illatával. Az jutott eszébe, hogy
olyan az egész, mintha egy tanulmány lenne a perspektíváról és kompozícióról: minden
úgy állt, hogy a megfigyelő tekintetét a festmény közepére irányítsa, a nyitott ajtóval álló
kocsira és Tisler lábára, mely mereven kilógott az ajtó alól.
– Vele volt a rendőri jelvénye? – kérdezte Graver.
– Igen – felelte Tordella. – A kabátja zsebében. – Belenyúlt a saját kabátzsebébe, és
előhúzott egy nejlonzacskót, benne Tisler tárcájával és a jelvényével. A zacskó belseje
véres volt.
Gravert egy pillanatra optimizmus fogta el. Talán tényleg öngyilkosság volt.
– Egyébként szerencsénk van – mondta Tordella.
Graver elfordította tekintetét a zacskóról, és a zömök nyomozóra pillantott. – Miért?
– Úgy tíz perccel azelőtt, hogy ez a bejelentés megjött volna, kihívtak minket egy
lövöldözéshez, egy boltba a Kashmere Gardens-nél. Az eladó rálőtt két fickóra, akik
megpróbálták kirabolni, Az egyiket meg is ölte. A másikat megsebesítette, az meg
megölte az eladót, aztán elmenekült, közben összevissza lövöldözött, és az utcán
megsebesített egy nőt. Most épp egy garázsban bujkál, úgy egy saroknyira a bolttól, és
ejtett egy túszt. Elég nagy port vert fel az eset, és minden újságíró odarohant.
Valaki kicsit messzebb felszisszent és hangosan elkáromkodta magát. Graver és
Tordella odanéztek Tisler kocsijára: egy civil ruhás férfi sétált el a nyitott ajtótól, talán a
halottkém, a lábával toporogva és a fűbe törölgetve a talpát. Megint káromkodott egyet.
– Szóval – folytatta Tordella –, ezután jött ez a bejelentés. A srác, aki felvette a hívást
– a fejével az egyik fiatal rendőr felé biccentett –, csak annyit értett, hogy egy nyomozó
holttestét találták meg, és azt közölte a rádión, hogy öngyilkosság történt. Gondolom, ez
elég unalmasan hangzott a Kashmere Gardens-i műsorhoz képest. Szerintem a sajtótól
senki nem is tud erről az ügyről.
– Hm – bólintott Graver –, ez tényleg elég szerencsés. – Megint Tisler kocsijára
pillantott.
– Nyomozó volt, ugye? – kérdezte Tordella.
– Igen.
– Ma este szolgálatban volt?
– Bár tudnám – felelte Graver.
Tordella bólintott. Nagy, fekete szeme fénylett, ami az idegessége ellenére nyugodt
külsőt kölcsönzött neki. – Melyik csoport?
– Szervezett bűnözés. – Graver tudta, hogy Tordella rögtön megérti, mit jelent ez.
Tordella elgondolkozva bólintott. – Az IAD emberei már útban vannak ide – mondta.
 Az Internal Affairs Department, a rendőrség belső ügyeivel foglalkozó osztály
automatikusan vizsgálatot indított minden olyan ügyben, ahol egy rendőr meghalt. Ettől
az ügytől szívrohamot fog kapni Jack Westrate, gondolta Graver.
– És Katz kapitány is elindult – tette hozzá Tordella. Herb Katz Graver kollégája volt a
gyilkossági csoportnál. – Mivel a hadnagy már kiment Kashmere Gardensbe – magyarázta
Tordella.
De ez nem számított, Katz mindenképp idejött volna. És valószínűleg már beszélt
telefonon Jack Westrate-tel, aki mind Gravernek, mind Katznak a főnöke volt. De
Westrate nem fog kijönni ide. Az ő birodalma az események hátterében zajló hatalmi
politika. Nagyon odalesz ettől az ügytől, sőt pánikba is eshet.
– Maga mit gondol?– kérdezte végül Graver. Szerette volna tudni, mi Tordella
ösztönös megérzése, mit tud megállapítani egy tapasztalt nyomozó a helyszín alapján.
– Hát, én is csak nemrég érkeztem – mondta nyomatékosan Tordella, és a fejét
csóválta. – De így, első ránézésre, anélkül, hogy bármit tudnék az ügyről, az az érzésem,
tényleg öngyilkosság volt.
Gravert egy pillanatra megkönnyebbülés fogta el. De egyelőre az átmeneti
megnyugvás is jól jött. Egy percig nem szólaltak meg, csak figyelték a nőt a
helyszínelőktől, aki videofelvételeket készített a kocsiról, minden elképzelhető szögből.
Amikor végzett, Graver megérezte, hogy Tordella ránéz. Elfordult a kocsitól, és
körbepillantott. Tordella táskás szeme érzelemmentes volt, a szája kissé félrebiggyedt, és
a bajusza végét rágcsálta.
– Oké, akkor nézzünk körül – mondta Graver.
Tordella lehajtotta a fejét, és elindultak Tisler kocsija felé. Habár annyi eső nem volt,
hogy nagy sár legyen, azért a föld elég nedves lett ahhoz, hogy Graver cipőjére tapadjon.
Tordella megállította a sárga kordon előtt, melyet a kocsi ajtaja előtt húztak a földön, és a
földbe szúrt pöckök tartottak.
– Még keresgélünk odabent – mondta, és bizonytalan mozdulattal a kocsi belseje felé
intett.
A járőrkocsi reflektorának fényében Graver jól látta Tisler lábát a kormánykerék alatt,
esetlenül, ferdén kilógott a nyitott ajtón, a teste pedig a szomszéd ülésre dőlt. A
reflektorok megvilágították a nyitott ajtó ablaküvegét, és látszott a rozsdavörös vérfolt
meg Tisler agyvelejének néhány odafröccsent darabkája.
Graver begombolta a zakóját, hogy a széle ne érjen semmihez, átugrott a sárga
kordonon, és odament a kocsi ajtajához, óvatosan lépkedve a fűben. A kezét zsebre vágta,
összeszorította a fogát, és benézett. Tisler a volán mögött ült, amikor eldördült a lövés, a
felsőteste az utasülésre dőlt, szétlőtt feje félig az ülés bemélyedésében összegyűlt, sötét
vértócsában hevert. A jobb lába furcsa szögben a kormánykerék alatt, a bal teljes
hosszában kilógott az ajtón. A jobb karja az ülés szélén, alatta a padlón egy automata
pisztoly. Rengeteg vér mindenütt. Graver érezte a szagát, ezt a különös, jellegzetes illatot,
volt benne valami áporodott édesség, mintha valami nagyon régi dolog szaga lenne, amit a
nyirkos pincében tároltak. Ez a szag nem változott az emberi történelem évezredei során,
gondolta, bizonyára ugyanilyen volt, mióta Káin először belélegezte.
Tordella az ajtó kilincsének belső felére mutatott, a kis gombra, amely felgyújtotta a
lámpát kocsiban, amikor kinyitották az ajtót.
– Egy kis faéket tett a gomb mellé, hogy lenyomva maradjon – mondta. – Szerintem itt
üldögélt egy darabig, mielőtt megtette volna, és nem akarta felhívni magára a figyelmet. –
A műszerfal felé intett. – A rádió be van kapcsolva, de a hangot egészen levette. Nem
értem, miért nem kapcsolta ki.
– És az ajtó így nyitva volt?
– Igen, pontosan így. És nézze csak… – Tordella előbbre hajolt Graver előtt, és
rámutatott a nyitott ajtó szélére. – Szerintem a golyó súrolta az ajtót. Épp most keressük a
fűben a töltényhüvelyt.
– Búcsúlevelet nem hagyott?
– Nem találtunk semmit. – Tordella vállat vont, és a bajusza csücskét rágcsálta. – De
még nem kutattuk át teljesen se a ruháit, se a kocsit.
A zseblámpájával végigpásztázta a kocsi belsejét. Hátul, az utasülés mögé akasztva
egy nadrág lógott egy akasztóra terítve, átlátszó nejlonzsákban, egy rózsaszín mosodai
cédula volt hozzácsiptetve. A hátsó ülésen nem volt más, semmiféle szemét, még egy
rágógumi papírja se.
– Ilyen rendes volt mindig? – kérdezte Tordella mutatóujjával a hátsó ülésre bökve.
– Rendes volt – mondta Graver.
– Vagy lehet, hogy valaki kitakarította. Vagy ő maga. Ahogy néha szokták.
Sok mítosz kering az öngyilkosságokról, arról, milyen gondosan megtervezik a
halálukat, és milyen furcsa logika van az őrültségükben. De Graver soha nem találta
különösebben meggyőzőnek ezeket az általánosításokat, mert nem hitt benne, hogy az
öngyilkosok mind egy fajtához tartoznának, meghatározható karakterrel. Követtek el
öngyilkosságot szellemileg megzavarodottak éppúgy, mint intelligens, kiegyensúlyozott
emberek. Gyávák és hősök. Richard Cory éppúgy öngyilkos lett, mint Júdás. Vagy
Szókratész. Graver nem látott semmi általánosíthatót ezekben az esetekben. Mindig
gyanakvással fogadta a leegyszerűsítő, formulagyártó magyarázatokat, az axiómák
idegesítették.
A kifutópályán egy kisméretű, kétmotoros gép gördült feléjük hangos zúgással, aztán
felemelkedett. Olyan alacsonyan szállt el a fejük fölött, hogy Graver érezte a propellerek
keltette dübörgést a mellkasában. Mindenki arra fordult és nézte, ahogy a gép emelkedik a
sötétségben.
– Akkor neki is fogok – mondta Tordella, miközben felhúzott egy gumikesztyűt, és
csattogva eligazgatta a csuklóján. – Gondolom, magának sincs semmi elképzelése, mi
történhetett.
Graver megrázta a fejét. – Sejtelmem sincs. A csoportvezetője Ray Besom. Tőle
megtudhatnánk, hogy Tisler szolgálatban volt-e ma este, de ő épp szabadságon van,
horgászik Port Isabelnél. De azt hiszem, Dean Burtell is tudhatja.
– Burtell?
– Ő az az elemző, aki a legtöbbször együtt dolgozott Tislerrel.
Tordella bólintott egyet-kettőt, gondosan kerülve Graver tekintetét, miközben
összekulcsolta az ujjait, hogy jobban eligazgassa rajtuk a kesztyűt.
– Rendben. Nyugodtan szóljon közbe, ha valamit meg akar nézni közelebbről, vagy ha
bármi kérdése van – mondta, és vetett egy pillantást Graverre. – Figyelembe véve, hogy ki
az áldozat, nagyon alaposak leszünk,
Graver sarkon fordult, és visszasétált a kocsijához, kilépve a reflektorok fehér
fényéből. Pio Tordella csak az első azoknak a hosszú sorában, akik a válla fölött bele
fognak leskelődni ebbe az ügybe. Egy hírszerző halála elkerülhetetlenül gyanút kelt.
Azonnal adódik a feltételezés, hogy a munkájával kapcsolatos a dolog, és hogy valami
esetleg nincs rendben a hírszerző osztályon belül.
Graver nekitámaszkodott az elülső lökhárítónak, és figyelte a rendőröket, ahogy
eljátsszák a modern városi Amerika egyik rituáléját. A futó záporok pár órára lehűtötték
az estét, de már kezdett visszatérni a fojtogató fülledtség, és az éjszaka egyre párásabb
lett. Nem tudta volna megmondani, hogy a bőrére tapadó nyirkosság a magas
páratartalomtól vagy az izzadságtól van-e. A szokatlanul esős tavasznak és korán
beköszöntő nyári hőségnek köszönhetően nyüzsögtek a rovarok a szárba szökkent, nedves
fű között, és egyre sűrűbb felhőkben szálltak fel, szinte elködösítve a járőrkocsi
reflektorfényét, néha szikraként meg-megcsillanva benne.
Miközben Tordella kollégája eltűnt Tisler kocsijának sötétbe burkolózó oldalánál,
Tordella a halottkémmel és a helyszínelőket vezető nővel beszélgetett. A csillogó
bogárfelhőben álltak, Tordella gesztikulált gumikesztyűs kezével, az alakja imbolygó
árnyékokat vetett a mögötte álló kocsi nyitott ajtajára.
Graver megint Tislerre pillantott, ferdén kilógó lábára az árnyakkal terhes sötétségben.
Épp arra gondolt, olyan, mintha az esetlen testtartás valamiféle védekező póz lenne,
mintha abban az istentől elhagyott, legvégső pillanat rettenetében meggondolta volna
magát, és kétségbeesetten küzdött volna ellene, hogy elnyelje az örökkévalóság fekete
torka.

3. fejezet

Herb Katz rágyújtott egy cigarettára. Jogging volt rajta, habár Graver gyanította, hogy
valószínűleg ötven métert se futott le, mióta húsz évvel ezelőtt végzett a rendőrakadémián.
– Westrate mit mondott, amikor felhívtad? – kérdezte Graver.
Mindketten Graver kocsijának támaszkodtak, és figyelték, ahogy Charlie Bricker és
Hodge Petersen, az IAD emberei Tordellával és kollégájával együtt a kocsi belsejét
vizsgálgatják. A járőrkocsi reflektorait már felváltotta egy hordozható lámpa, és a két
helyszínelő épp ujjlenyomatokat vett és anyagmintákat gyűjtött.
– A rohadt életbe – mondta Katz, utánozva Westrate zengő hangját. – Miért nem
hívtad fel te?
– Mert tudtam, hogy te felhívod.
Graver összefont karokkal állt, a lábát bokánál keresztbe téve. Ő és Katz nagyjából
egyidősek voltak, még akkor ismerkedtek meg, amikor a gyilkossági csoportnál dolgozott.
Katz barna bőrű volt és jóképű. Sűrű fekete haja volt, amit a génjeinek köszönhetően
akkor is meg fog őrizni, amikor a legtöbben a kortársai közül már különleges
samponokkal próbálják ápolgatni a megmaradt néhány ősz szálat.
Katznak szeretője volt. Mióta Graver ismerte, mindig volt mellette nő, habár soha nem
hallotta, hogy bárki beszélt volna róla. Katz diszkrét volt és okos. Akadt néhány alkalom
az elmúlt pár évben, amikor Graver pontosan érezte, hogy Katz nagyon szeretné
kideríteni, hogy ő tud-e a kilengéseiről, de soha nem követte el azt a hibát, hogy
megpróbálja kiszedni belőle. Graver gyakran tapasztalt ilyesmit. Mindenkinek a
viselkedésén észrevette, hogy azon tűnődnek, vajon ő mennyit ismer a kis titkaikból.
Azok, akiknek rossz volt a lelkiismeretük, inkább elkerülték. A cinikusok azt feltételezték,
nagyjából mindent tud róluk, és pimasz közönnyel viselkedtek vele szemben. Katz cinikus
volt, és nem az a fajta, aki hagyja eluralkodni magán a bűntudatot.
– Azt kérte, hívjam vissza, amint megtudok valamit – mondta Katz. – Hallottam a
hangján, hogy pánikban van. Azt hiszem, épp valami parti volt nála. A felesége vette fel a
telefont, és hangokat hallottam a háttérben.
A rendőrök próbálták kihúzni Tisler holttestét a kocsiból, hogy alatta is
körülnézhessenek. Mindenki vigyázott, hogy ne vérezze össze magát, de Tisler végtagjai
olyan furcsa szögekben merevedtek meg, hogy ez lehetetlen feladat volt.
– Ha kiderül, hogy gyilkosság – mondta Graver –, Jack kénytelen lesz együttműködni
Lukensszel.
Ward Lukens volt a felelős a belső ügyekért, és Westrate legfőbb riválisa a hatalmi
játszmában, amely állandóan bonyolódott a tíz főkapitány-helyettes között. Ha esetleg
kiderül, hogy a hírszerző osztály egy embere gyilkosság áldozata lett, ez lehetőséget nyújt
Lukensnek, hogy Westrate felségterületén szaglásszon, sőt a rendőrség legtitkosabb
osztályán is. Ami azt jelentette, hogy az egyes osztályok közötti megszokott
ellenségeskedés könnyen nyílt harccá fajulhat.
– Mondd csak, Marcus – Katz a véres kocsi felé intett a fejével –, meglepne, ha
öngyilkosság lett volna?
– Igen, meglepne – bólintott Graver. – De a gyilkosság még jobban meglepne, és
pokolian megijesztene.
– Szóval Tisler nem dolgozott semmi olyasmin, ami esetleg ide vezethetett?
Graver megrázta a fejét. – Nem igazán. Katz megfordult, és ránézett. – Te jóságos
ég… Akkor mi történhetett?
– Nem gondoltam volna, hogy pont vele fog ilyesmi történni, inkább az
informátoraival. Az ember azt gondolná, az informátor, a forrás van veszélyben, nem a
nyomozó.
– Még ha öngyilkosság volt, akkor is elég sok időbe fog telni, míg meggyőzöl
egyeseket, hogy nem volt semmi köze a munkájához.
– Egyeseket?
– Hát, mondjuk úgy, hogy mindenkit.
– Igen, nekem is ez az érzésem.
– Jézusom, piszkos egy ügy – sóhajtott fel Katz.
Nézték, ahogy a halottkém segítői és a nyomozók kiráncigálják Tisler merev holttestét
az első ülésről.
Amikor végeztek, és a halottkém furgonjának ajtaja becsukódott, a négy nyomozó
megállt a lámpafényben a sárga kordonon belül, lehúzták a gumikesztyűjüket, és bedobták
egy papírzacskóba. A magas, vékony Charlie Bricker szólalt meg először, Tordellához
beszélt, lenézve a köpcös nyomozóra. Akármit mondott is, Tordella bólogatott, aztán
megrázta a fejét. Hodge Peterson is közbeszólt. Tordella vállat vont. Aztán mintha ő
mondott volna valamit, részben a kocsi felé fordulva, a válla fölött hátrafelé mutogatva.
Valamit kérdezett a kollégájától, mire a fiatalember megrázta a fejét. Peterson elővette a
jegyzetfüzetét meg egy golyóstollat, és felírt néhány szót. Tordella közelebb hajolt, és
mondott neki valamit. Bricker zsebre vágta a kezét, előre-hátra himbálózott a sarkán, és a
fejét csóválva mondott valamit. A többiek mind helyeslően bólogattak.
– Ez érdekes lesz – mondta Katz.
 Ebben a pillanatban feloszlott a csoport, és feléjük indultak a fűben a rovarok felhőjén
keresztül, melyeket a lámpák fénye vonzott oda.
– Nos… – szólalt meg Tordella, amikor odaértek –, nagyjából mind egyetértünk
abban, hogy nem látjuk semmi nyomát annak, hogy gyilkosság történt volna. – Katzhoz
beszélt, a főnökéhez, aki a kocsi motorháztetejére könyökölve cigarettázott, mintha csak
egy kosárlabdameccset nézne.
– Úgy néz ki, agyonlőtte magát, ennyi – mondta Tordella. – Minden bizonyíték erre
utal. De vannak ujjlenyomatok, amiket még meg kell vizsgálni, hátravan a boncolás, és
esetleg a helyszínelők is rájöhetnek még valamire. Az IAD kéri majd a jelentést.
Charlie Bricker bólintott. Ő tulajdonképpen a kábítószer-ellenes osztályon dolgozott,
de tizennyolc hónapos turnusokban, rotációs rendszerben minden osztály embereit
beosztották az IAD-hez. A legtöbben húzódoztak ettől a feladattól, részben, mert így
rendőrtársaik ügyeiben kellett vájkálniuk, amit senki nem csinált szívesen, másrészt, mert
az IAD-nél nem lehetett túlórázni, ami nem tett jót anyagilag. Az IAD nyomozói gyakran
voltak harapós hangulatban.
– Azt hiszem, a legjobb az lenne – javasolta Bricker, Graverre szegezve a tekintetét –,
ha rövid jelentést készítenének minden ügyről, amelyeken Tisler mostanában dolgozott.
És megpróbálnák megállapítani, melyik lehetett rizikós. Valahogy ki kell derítenünk,
hogy a munkájával kapcsolatos-e, ami történt.
– Majd meglátom, mit tehetek – mondta Graver.
– Bele fogom írni a jelentésembe – folytatta Bricker, egyértelművé téve, hogy nem
hagyja magát lerázni –, hogy információkat kértem a CID-től a nyomozás elősegítésére.
– Értem – bólintott Graver. – Jogos.
Nem okolhatta Brickert, amiért ragaszkodik ehhez. Különben is, Graver
megengedhette magának, hogy engedékeny legyen. Különben sem csak tőle függ a
döntés, hogy megadja-e a kért segítséget Brickernek. Minden rendőri szerv közül a CID
rendelkezik a legkényesebb információgyűjteménnyel, és egy kézen meg lehet számolni,
hányan férhetnek hozzá korlátozás nélkül.
A rendőrség hírszerző osztálya egy lényegi pontban különbözik az összes többi
osztálytól: nem érdeklik igazán a már elkövetett bűnök. A hírszerzés célja a megelőzés, az
a feladatuk, hogy felmérjék az alvilági irányzatokat, információkat gyűjtsenek róluk, és
ezzel segítsék a döntéshozókat. Adatokat gyűjtöttek azokról az emberekről és
szervezetekről, amelyekről tudták vagy gyanították, hogy bűnöző tevékenységet
folytatnak, vagy valamely illegális cselekményt terveznek, szerveznek vagy pénzelnek.
A kulcskifejezés itt az, hogy „gyanították”. Ebből rengeteg baj származott. A gyanú
olyan robbanékony dolog, mint a nitroglicerin. A törvény megadta a hírszerzőknek a
felhatalmazást arra, hogy a gyanúik alapján cselekedjenek, de ebben az a feltételezés is
benne rejlett, hogy felelősen fognak cselekedni. Meglehetősen széles cselekvési teret
kaptak arra, hogy eldöntsék, ki legyen információszerző tevékenységük célpontja.
A rendőrségi hírszerzők gyakran olyan személyekről is gyűjtöttek információt, akikről
első pillanatban nem volt egyértelmű, hogy bűnöző tevékenységet folytatnak. Így a
hírszerző dossziék sokszor tartalmaznak feltételezéseket, pletykákat és mendemondákat,
amelyeket aztán vagy megerősítettek vagy cáfoltak. Az ilyen információkat „nyers
adatoknak” nevezték.
Ebből az okból kifolyólag a dossziék igen kényesek voltak. Ha a begyűjtött nyers
adatok végül beigazolódtak, és az így szerzett információt felhasználták arra, hogy
megakadályozzanak valamely bűncselekményt, akkor egyértelmű siker volt a
tevékenységük, meg volt a létjogosultsága.
Másrészt viszont, ha az adatok tévesnek bizonyultak, akkor az információkat
kitörölték a nyilvántartásból. Az alatt az idő alatt azonban, amíg a feltételezéseket
vizsgálták, fenntartottak egy kétes információkkal tele dossziét olyan személyekről vagy
szervezetekről, amelyek esetleg teljesen ártatlanok voltak. Sokak szemében ez
egyértelműen a személyiségi jogok megsértése, amit nemigen lehet igazolni a más téren
elért sikerekkel.
Éppen ezért a dossziék hozzáférhetetlennek számítottak. Csak azok tekinthettek
beléjük, akik ismerték a kontextust, amelyben az adatokat gyűjtötték. Így kialakult egy elit
réteg, amely hozzájuthatott az információkhoz, akikkel szemben a többiek, mint minden
privilegizált csoporttal szemben, állandó gyanakvással viseltettek.
Marcus Graver arra alapozta a karrierjét, hogy más emberek titkait gyűjtögette. Korán
megtanulta, hogy a legtöbb ember élete furcsa keveréke annak, amit általában jónak és
rossznak tartunk, és nagyfokú leegyszerűsítés lenne bármelyik kategóriába sorolni valakit.
Az ő személyes filozófiája az emberi természetről a legszélsőségesebb cinizmustól az
ellenkezőjéig terjedt. Számtalanszor csalódott már, és számtalan önzetlen jócselekedetet is
látott, míg végül eljutott odáig, hogy egyáltalán nem volt egységes filozófiája. Egyetlen
elmélet vagy doktrína sem adott megfelelő magyarázatot a megdöbbentő sokféleségre,
amely olykor egyetlen egyén viselkedésében is megnyilvánul.
Azt is megtanulta, ha valakinek az a munkája, hogy olyan információkat gyűjtögessen
az emberekről, amiket azok szeretnének titokban tartani, akár jó, akár gonosz szándékból,
akkor el kell fogadnia azt a tényt, hogy ő maga sem szabadulhat soha a gyanú alól. Mások
titkainak ismerete olyan tudás, ami valamiképpen bemocskolja az embert.
Még pár percig beszélgettek, miközben a halottkém furgonja eltűnt a fűtengerben,
aztán megérkezett a vontató, és kampót akasztottak Tisler kocsijára. Graver vállalta, hogy
majd ő értesíti Tisler feleségét. A nyomozók végül elmentek, a helyszínelők is
összeszedték a felszerelésüket és mindent beraktak a kocsijukba. Katz újabb cigarettára
gyújtott.
– Hát, gratulálok, Marcus, ez egy első alkalom – mondta. – Szerintem még soha nem
halt meg a CID egy munkatársa sem olyan körülmények között, ami miatt nyomozást
kellett volna indítani.
– Nem – felelte Graver. – Azt hiszem, nem.
Teljes volt a sötétség, csak a zseblámpák fénye cikázott ide-oda, ahogy a helyszínelők
berakodták az utolsó holmijukat is, és becsukták a kocsi ajtaját. Rövid beszélgetést
folytattak az ottmaradó egyenruhás rendőrrel, aki utoljára hagyja el a helyszínt, aztán
beültek a furgonjukba, és átgázoltak a fűben a keréknyomokhoz, melyek elvezettek az
országútig.
A rendőr elindult Graver és Katz felé, a zseblámpája fénye táncolt a letaposott füvön.
– Rendben van, maga is elmehet – szólt oda neki Katz a sötétségben.
– Értem. Gondoltam, megkérdezem.
– Minden rendben, köszönöm – mondta Katz.
A zseblámpa fénye visszatáncolt a járőrkocsihoz, az ajtó csapódott, felgyulladtak a
reflektorok, a kocsi elkanyarodott és elindult a barázdák felé, amelyet a többiek is
követtek.
A város nagyon távolinak tűnt, mintha semmi köze nem lenne hozzájuk. A
repülőtérről nem szállt fel több gép. Katz cigarettája felparázslott, majd elhalványult,
elnyelte a sötétség, amely összezárult körülöttük. Graver tudta, hogy Katznak van még
valami a begyében, különben elment volna a többiekkel együtt.
– Szeretnék még valamit mondani – szólalt meg Katz a torkát köszörülve, és nagyot
köpött a fűbe. – Én a helyedben vigyáznék, hogy ne kerüljek kereszttűzbe. Szerintem
Lukens nem fogja hagyni, hogy Westrate megússza egy egyszerű „öngyilkosság”
minősítéssel. A pletykák miatt, hogy Hertig visszavonul, az AC-nél mindenki úgy ugrál
egyik lábáról a másikra, mint egy csapat kisfiú, akinek pisilni kell.
Katz imádta a pletykákat. Akár a pokolba is elment volna, ha úgy gondolja, az ördög
tud szolgálni valami szaftos pletykával Szent Péterről. Egyelőre azonban megelégedett
azzal, hogy gyakran körbenézte a megfelelő kocsmákat, és egy jó edzőklubba járt, ahol
mást nemigen emelgetett, mint a Bloody Marys poharakat, a szokásos joggingjában,
mondván, hogy a paradicsomlé egészséges.
– Westrate úgy fel lesz bőszülve, mint egy üzekedő szarvasbika – folytatta. – De
szerintem Lukens legalább ennyire el lesz szánva, hogy távol tartsa ettől az ügytől. Ha
közéjük próbálsz állni, keresztül fognak gázolni rajtad.
Graver, aki eddig a kocsinak támaszkodott, felegyenesedett. – Igen, azt hiszem, igazad
van.
Nem volt kedve belebonyolódni ebbe a beszélgetésbe. Utálta az ilyen rendőrségen
belüli hatalmi játszmákat. Állandóan erre kellett gondolnia, ha csak egy lépést is tett, de
nem szeretett beszélni róla. Bármit mond is erről a témáról, az olyan emberek, mint Katz,
azonnal továbbadják, többnyire jól rátéve még egy lapáttal, és Gravernek erre nem volt
semmi szüksége.
– Sajnálom, hogy kirángattunk ide – mondta.
Katz is felegyenesedett, eldobta a cigarettáját és eltaposta. Hozzá volt szokva, hogy
Graver kurtán véget vet az efféle beszélgetéseknek, közismert volt erről a szokásáról.
Soha nem szeretett kényelmesen hátradőlni, és elpletykálgatni a kollégákkal.
– Ez a Tisler jó nyomozó volt? – kérdezte Katz, és köpött egyet, pont a két lába közé.
– Igen, tulajdonképpen az volt – felelte Graver. Kicsit hallgatott. – De remélem, nem
volt sokkal jobb, mint gondoltam.
Az volt az érzése, Katz úgysem érti ezt a megjegyzést.

4. fejezet

Miközben Graver a Southwest Freeway nyugati, nagy kanyarulata felé haladt, letekerte az
ablakot, habár forró és párás volt az éjszaka. Azzal se törődött volna, ha esik, vágyott a
friss levegőre, méghozzá jó sokra.
Előbb-utóbb mindenképp meg kell majd látogatnia Peggy Tislert, a hírszerző osztály
kapitányaként ez kötelessége. De csak párszor találkozott Tisler feleségével, úgy három-
négy évvel ezelőtt, és nem örült volna, ha neki kellene közölni vele a férje halálhírét. Az
üzenetvivő szerepe sokkal jobban illett Dean Burtellhez.
Burtell valószínűleg jobban ismerte Arthur Tislert, mint bárki más. Ahhoz, hogy egy
információgyűjtő akció sikeres legyen, létfontosságú, hogy a nyomozó és az elemző
között szimbiotikus kapcsolat alakuljon ki. Burtell mint elemző, megkapta a nyomozó
által összegyűjtött adatokat, és az ő feladata volt, hogy átgondolja az egészet, megpróbálja
felmérni a viszonyhálózatokat, felvázolni a lehetőségeket, nemcsak azt, hogy a megfigyelt
egyének miként viselkedhetnek, hanem azt is, hogy a rendőrség hogyan léphetne a
leghatékonyabban, hogy megelőzze őket.
Az elemzőnek ráadásul fontos szerepe van az információgyűjtő folyamat
megtervezésében is. Ha újabb információkra van szüksége, hogy megerősítse vagy cáfolja
a gyanúit, konzultál a nyomozóval. Sokszor hosszú időn keresztül kell együttműködniük,
és együtt dolgoznak ki egy olyan munkatervet, amelyet mindketten elfogadhatónak és
reálisnak tartanak.
Így lépésről lépésre összeáll a dosszié a megfigyelt célpontról, mely folyamat sokszor
éveket vesz igénybe. Ez a hosszú távú munkakapcsolat ritkán sikeres, ha a nyomozó és az
elemző nem tud legalább bizonyos szinten összeillő párost alkotni. A nyomozók és az
elemzők eközben párhuzamosan másokkal is együtt dolgoznak, sokszor egyszerre hat-hét
célszemély ügyében, úgy alakult, hogy az idők során Tisler és Burtell sokat dolgoztak
együtt, és Burtell meglehetősen közel került zárkózott kollégájához.
Burtell a külsejében tökéletes ellentéte volt Tislernek: feltűnően jóképű, magas, több
mint száznyolcvan centi, lelkes kézilabdázó. Elegánsan öltözködött, hullámos fekete haját
elég hosszan, de szépen nyírva hordta, erős szakálla volt, ami még ha borotválkozott is
reggel, délután már sötétlett az arcán. A személyisége is épp az ellentéte volt Tislerének.
Dean Burtell egy olyan ember könnyed modorával rendelkezett, aki soha nem kételkedik
önmagában. Jó társalgó volt, társaságban könnyen feltalálta magát. Habár természeténél
fogva könnyen barátkozott, és szeretett emberek között lenni, annyira azért nem volt
extrovertált, hogy túlságosan magára vonja a figyelmet. Szokatlanul, régimódian udvarias
volt. A régi időkben gavallérnak mondták volna.
Csak két dolog volt közös bennük Tislerrel: ő is harmincas éveinek közepén járt, és
neki sem voltak gyermekei.
Dean és Ginette Burtell egy szép házban laktak, nem messze Woodwaytől, a Houston
Country Club közelében. A környék kissé előkelőbb volt, mint amire az elemző
fizetéséből futotta volna, de Ginette-nek nagyon jó állása volt egy nemzetközi marketing
cégnél, melynek Houstonban volt a főhadiszállása, és jóval többet keresett, mint a férje.
Ginette Burtell jól illett Deanhez, mind külsejét, mind intelligenciáját tekintve, habár jóval
halkszavúbb és visszahúzódóbb volt nála.
Graver bekanyarodott Woodwaynél, és áthajtott a mészkő kapuoszlopok között,
amelyek egy lakópark bejáratát alkották, ahol kétszintes, franciás stílusú házak
sorakoztak. Az épületek az utcától hátrább húzódva emelkedtek, sűrűn sorakozó
tömjénfenyők sorfala mögött, melyek mintha fél lábon ácsorogtak volna a sötétségben.
Graver megállt a járda szélén, Burtellék háza előtt. Megkönnyebbülten látta, hogy még
ég odabent a villany. Bezárta a kocsit, és felsétált a kacskaringós járdán a kőkerítéshez és
a kovácsoltvas kapuhoz. Ahogy benyitott a kapun és belépett, azonnal megcsapta az orrát
a frissen nyírt fű és a rózsák illata, melyeket halványan ki tudott venni az ösvény két
oldalán az ablakból odaszűrődő fényben. Megnyomta a csengőt, és hallotta is valahonnan
a ház belsejéből a tompa csengőszót.
A feje fölött kigyulladt egy lámpa, és miközben azon gondolkozott, ne kérje-e meg
Burtellt, hogy inkább jöjjön ki beszélgetni, nyílt az ajtó, és ott állt Ginette, rózsaszín
sortban, amely alig látszott ki a hosszú, drapp póló alól.
– Á, Marcus – mondta meglepett mosollyal. – Dean nem is mondta, hogy jössz. –
Kilépett, és átölelte Gravert.
– Ne haragudj, Ginette. – A nő nyakán halvány parfümillat érződött. – Dean nem
tudott róla, hogy jövök… Csak pár percre szeretnék beszélni vele.
Ginette arcán egy pillanatra aggodalom futott át. A hírszerzők általában jóval többet
elmondanak a házastársaiknak, mint szabad lenne, de azt is megtanítják nekik, hogy
mindig tegyenek úgy, mintha semmit nem tudnának, így többnyire természetellenesen
közönyösen viselkednek.
– Gyere be – mondta Ginette, és belépett az előszobába. – Kint üldögélünk a hátsó
kertben. Olyan jó hűvös lett az eső után, de már megint kezd meleg lenni. – Becsukta az
ajtót Graver mögött. – Épp iszogattunk. Neked mit hozhatok?
Egész idő alatt, míg a feleségének, Dore-nak viszonya volt, amiről mindenki tudott,
Ginette rendkívül együttérzően viselkedett Graverrel. Később hallotta, hogy az apjának is
volt valami hasonló ügye sok évvel ezelőtt, és így igazán megértette, min megy keresztül.
Amivel végleg megnyerte magának Graver rokonszenvét, és kialakult közöttük valami
kötelék, ami korábban nem létezett, bár régről ismerték egymást. Ginette jóval
alacsonyabb volt Gravernél, a bőre nagyon fehér, a haja rövid, fekete. Az a fajta nő, aki
reggel is frissen és üdén ébred, és egyáltalán nem látszik meg rajta az alvás gyűröttsége.
– Nincs semmi baj – mondta Graver. – Egy perc az egész.
Elindultak át a nappalin, a szobával egy térben levő, nagyon modern, csontszínű
bútorokkal berendezett konyhába.
– Dean kertészkedni akart ma – közölte Ginette –, de az eső jó kifogás volt, hogy
abbahagyja.
– Gondolom, a legkisebb kifogás is elég neki – jegyezte meg Graver.
Ginette nevetett, és a füle mögé simította a haját. – Nem, dehogy, már alig várta.
Ekkor nyílt a kertbe vezető konyhaajtó, és belépett Burtell, mezítláb, farmerben és egy
régi futballmezben, az ujja könyékig feltűrve. A kezében két poharat tartott, és arra
koncentrált, hogy becsukja az ajtót a lábával. Aztán felnézett, és meglátta Gravert.
– Marcus! – Az arcán egy pillanat alatt többféle érzelem futott át: meglepetés,
döbbenet, rossz előérzet, aztán összeszedte magát, és nyugodt mosolyt erőltetett az arcára.
Közelebb lépett hozzájuk, és átadta az egyik poharat Ginette-nek. – Mi újság?
Valószínűleg megérezte Graver rosszul álcázott zavarát, de azért próbált könnyed
maradni, bár nyilván azonnal sejtette, hogy nem baráti látogatásról van szó.
– Ne haragudj, hogy nem telefonáltam előbb – mentegetőzött Graver.
– Semmi probléma – felelte Burtell. – Gyere beljebb, üljünk le itt. – A nappali felé
intett a kezében tartott pohárral. – Kint jó hűvös volt, de nem tartott sokáig. Iszol valamit?
– emelte fel a poharát.
– Nem, köszönöm.
– Ginny – fordult Burtell a feleségéhez –, megnéznéd, hogy nem hagytam-e kint
valamit? Azt hiszem, a rágcsálnivaló még az asztalon van.
Ginette magukra hagyta őket. Leültek, Graver egy fotelba, Burtell a selyemhuzatú
kanapéra. Graver hátradőlt a kényelmes fotelban, a puha háttámla jólesett a gerincének,
amely már kezdett fájni. Burtell előredőlve ült a kanapén, kortyolt az italából, aztán a
térdére könyökölt, lezserül a két kezében tartotta a poharat, és tekintetét Graverre
szegezte.
 – Nem is tudom, hol kezdjem – mondta Graver. – Arthur Tisler meghalt. Úgy néz ki,
öngyilkos lett.
Burtell kezéből kiesett a pohár.
Csak néhány korty volt már benne, mely a krémszínű szőnyegre loccsant, és pár szem
jégkocka is szétgurult.
– A francba – szisszent fel Burtell, a szemét le nem véve Graverről. A hangja tompán
csengett. A káromkodás nem a kiloccsant italnak, hanem a hírnek szólt. Lenézett a foltra –
színtelen volt a folyadék, gin vagy vodka –, aztán lenyúlt és felvette a poharat. Kicsit
ügyetlenkedett a jégkockákkal, aztán sikerült megfogni és visszarakni őket a pohárba.
Kihúzott a zsebéből egy zsebkendőt, és rányomta a nedves foltra. A poharat lerakta egy
asztalkára. Lassúak voltak a mozdulatai, mintha az egyensúlyát próbálná visszanyerni. A
zsebkendőt nézte meztelen lábai között.
– A rohadt életbe – mormolta. Az arca elgyötört volt.
Pár pillanatig egyikük sem szólalt meg, és Burtell csak bámulta a zsebkendőt.
– Odakint voltam ma este a helyszínen, és…
– Odakint? – vágott közbe Burtell, még mindig a zsebkendőt nézve. – Nem otthon
csinálta?
– Nem. Leparkolt egy üres mezőn, az Andrau reptér közelében. Egy járőr egész
véletlenül vette észre, és odament megnézni.
Burtell nem mozdult. – Hogyan történt?
– Agyonlőtte magát.
Csönd.
– A fejébe?
Graver bólintott. Alaposan figyelte Burtellt, aki nagyon jó barátja volt. A munkahelyi
kapcsolatokon kívül egyikük se nagyon barátkozott másokkal, és közelebb álltak
egymáshoz, mint a legtöbb kolléga. Graver úgy érezte, mintha a bátyja lenne Burteltnek,
aki tíz évvel fiatalabb volt nála, és az érzés kölcsönös volt. Mindketten ismerték a másik
észjárását, és mindketten a kelleténél több lelkesedéssel vetették bele magukat a hírszerző
játékba, ami aztán nem tett jót a házasságuknak. Rokonlelkek voltak, és ezt tudták is.
– A szájába?
Furcsa kérdés volt; az öngyilkosság iránti kíváncsiság néha ugyanolyan abszurd, mint
maga a végzetes tett.
– A jobb halántékán. A saját pisztolyával.
Burtell még mindig nem emelte fel a tekintetét a zsebkendőről. – Öngyilkosság… –
mormolta.
Graver hallotta, milyen tompa Burtell hangja, és nagyon furcsának találta, ahogy
egyfolytában a zsebkendőt bámulja. Nagyon sápadt volt, és úgy nézett ki, mintha
hányingere lenne.
– Egyelőre úgy néz ki. Egyelőre nem hivatalos a dolog. Búcsúlevelet nem hagyott,
legalábbis ott mellette nem találtunk. – Graver pár percben elmesélte Burtellnek, mi
történt az este folyamán. Amikor befejezte, Burtell felnézett.
– Peggy tudja már?
– Még nem – felelte Graver. Kicsit habozott. – Nem szívesen kérlek meg rá, de
nagyon hálás lennék, ha te mondanád meg neki.
– Jézusom – sóhajtott Burtell. Felemelte a földről a zsebkendőt, és az asztalra dobta a
pohár mellé. – Hát persze – bólintott, és hátradőlt a kanapén. – Persze, megmondom.
Nekem kell. Tudom. – Graverre pillantott. – Ez minden? Nem tudsz semmi többet az
ügyről?
– Sajnos, nem.
Burtell kételkedve összevonta a szemöldökét, de amikor Graver nem mondott semmit,
elfordította a tekintetét. – Hogy a fenébe juthatott eszébe ilyesmi?
– Azért reméltem, te majd tudsz szolgálni valami magyarázattal – mondta Graver.
Burtell megint Graverre kapta a tekintetét. Meglepettnek látszott.
– Te valószínűleg jobban ismerted, mint bárki más – emlékeztette Graver.
– Nézd, én nem… Én csak… – Burtell elhallgatott, aztán összeszedte a gondolatait,
amihez nagyon értett. – Oké – mondta aztán, magasba emelve tenyérrel kifelé fordított
kezét, és újból nekikezdett. – Az ég szerelmére, Marcus, azért nem álltunk egymáshoz
annyira közel. – Kicsit elgondolkozott, elbámulva Graver mellett, kifelé az ablakon a
sötétségbe, és lassan csóválgatta a fejét.
– Nem is tudom… Nem hiszem, hogy bármi probléma lett volna közte és Peggy
között. A házasságuk… – Burtell megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, egyeseknek
egyenesen unalmasnak tűnt volna. Art soha nem kezdett más nőkkel. A kollégákkal se
nagyon járogatott el. Soha nem hagyta magára Peggyt. Elment a munkába, aztán
hazament. Majdnem mindent együtt csináltak. Nem voltak szemmel látható problémáik,
legalábbis komolyak nem. Art hajlandó volt elmenni Peggyvel a macskakiállításokra, meg
minden ilyen marhaságra. Ez volt legfőbb programjuk, a macskakiállítás.
Burtell elhallgatott, látszott, hogy a gondolatai egy pillanatra szertekószálnak, aztán
összeszedte magát, és megcsóválta a fejét. – Nem hiszem, hogy bármi személyes oka lett
volna, hogy megölje magát. Nem tartott szeretőket, nem volt szexőrült, semmi ilyesmi.
Úgy értem, soha nem láttam semmi erre utaló jelet. Csak azt akarom mondani, hogy Art
és Peggy… egyikükben se volt semmi különös, semmi, amiből baj lehetett volna.
Hátrahajtotta a fejét, és kicsit megtornáztatta merev nyakát. Aztán kiegyenesedett.
– És a tágabb családjuk? – kérdezte Graver. – Semmi komplikáció? Pénzügyek?
Adósságok?
– Családi bajok…? Art apja már meghalt, úgy öt-hat évvel ezelőtt. Az anyja Dallasban
él, egy idősek otthonában, nem messze Art egyetlen húgától. Soha nem hallottam tőle,
hogy bármi baj lenne bármelyikükkel. Azt hiszem, Peggy szülei Corpus Christiben
laknak. Róluk nem tudok semmit. Ami az anyagiakat illeti – Burtell halványan
elmosolyodott –, Art igen konzervatív volt pénzügyekben. Szerintem azt se tudta, mi az,
hogy pazarolni. Egyike volt a néhány embernek az egész Államokban, aki mindig csak
készpénzzel fizetett. Azt hiszem, nincs más vagyonuk, csak a házuk… – Burtell
elhallgatott. – Tisler lett volna az utolsó ember a világon, akiről el tudtam volna hinni,
hogy öngyilkos lesz, ha csak nem azért, hogy bebizonyítsa Peggynek, marhaság volt az
életbiztosítás… Éveken át fizették, mintha az ablakon szórták volna ki a pénzt, neki ez
volt a véleménye. Ostobaságnak tartotta.
– Tehát szerinted nem öngyilkosság volt?
Burtell felnézett. – Nem, nem ezt akarom mondani. Nem célzok semmire, csak… –
Elhallgatott és Graverre nézett, aki nem mondott semmit. – Végig kell gondolnunk,
milyen ügyeken dolgozott, igaz?
– Bármire jutnak is a gyilkosságiak, kell készítenünk egy jelentést a saját
megnyugtatásunkra. Meg kell bizonyosodnunk róla, hogy nincs összefüggésben a dolog a
munkájával, tudod.
 Burtell nyelt egyet, és bólintott. – Persze, tudom.
– Titkolt valami információt? – kérdezte Graver.
Jogos kérdés volt, és ezt Burtell is tudta. A hírszerzés nyomozói sem különböztek
másoktól, ha arról volt szó, hogy néha a tilosban kalandozzanak. Habár egy jól működő
hírszerző szervezeten belül minden tevékenységet rengeteg papírmunkával kell
alátámasztani, és a vezetők keményen kordában tartják az embereiket, nincs olyan
nyomozás, ahol ne fordulnának elő kisebb szabálytalanságok. Számtalan okból kifolyólag
lehetnek olyan esetek, amikor a nyomozók nem írnak be a megfigyelt személyekről
készített jelentéseikbe mindent, amit tudnak. Minden jó nyomozónak voltak olyan
információi, amelyeket megtartott magának, és nem mondott el senkinek, még a
főnökeinek sem. A jó vezetők ezt tudták, és azzal is tisztában voltak, hogy semmit nem
tehetnek ellene. Ebben a szakmában a titok a legfőbb valuta, és mindenki félretett belőle
egy kicsit magának a biztonság kedvéért.
Végső soron azonban hinni kellett benne, hogy a rendszer működik, és a nyomozók
nem tartanak vissza olyan információt, amivel az osztály működését veszélyeztetnék,
vagy amivel vétenének a hivatásuk ideáljai ellen. Végül is, mint mindenben, itt is a
bizalomról volt szó. Graver érezte a dolog iróniáját. Tapasztalatból tudta, hogy azoknak az
embereknek a száma, akikben egy hírszerző megbízik, akár a kollégái, akár a kívülállók
között, mindig két kézen megszámlálható.
– Esküszöm, hogy nem – mondta Burtell. – Te is elég jól ismerted ahhoz, hogy tudd,
nem szokott eljárni a szája. Ha titkolt is valami fontosat, nekem még csak nem is célzott
rá. A Seldon-akcióval volt elfoglalva, ez biztos. Egyre bonyolultabb lett az ügy, de el sem
tudom képzelni, hogy állhatna kapcsolatban a halálával, akár távolról is.
– Dean, szerinted egy ilyen ügy, amiben mérgezőhulladék-lerakás és kábítószer-
kereskedelem kombinálódik, nem rejt veszélyeket?
– De, persze, csak azt akartam mondani, hogy Art ennyire még nem mászott bele. A
közelébe se jutott semminek. Láttad a jelentéseit. Épp csak megkezdte a munkát azzal az
informátorral. A fickóban nagy lehetőségek rejlenek, és Art agyondolgozta magát, hogy
ötről hatra jusson vele. De még semmiképp nem tudhatott annyit, hogy emiatt megöljék.
– Amennyire te tudod.
– Jó – bólintott Burtell. – Amennyire én tudom.
– Más ügyön nem dolgozott, ami esetleg idáig fajulhatott? Burtell megrázta a fejét, és
kibámult az ablakon az éjszakába. – A másik három célpont, akiken dolgozott… – Burtell
hangja elhalt, és a gondolatai mintha máshol kalandoztak volna. Pár pillanatig hallgatott,
aztán folytatta, még mindig kinézve az ablakon. – …velem együtt, épp üresjáratban
voltak. – A tekintete visszasiklott Graverre. – Nem tudom.
Graver nézte Burtellt. Arra számított, döbbent lesz, sőt sokkolni fogja Tisler halálhíre,
de arra nem gondolt, hogy ilyen hatással lesz rá, ennyire felkavarja és összezavarja.
– Jól van – mondta Graver. Eleget hallott. Talán holnap reggel Burtell is másképp látja
majd a dolgokat, és eszébe jut valami. – Lehet, hogy mégis jobb lenne, ha én mennék el
Peggyhez. Vagy veled mehetnék…
– Nem, rendben lesz – mondta Burtell a fejét rázva. – Nekem kell elintéznem. Majd
Ginnyvel megyek. – Belenézett a poharába, mintha arra számítana, még van benne
valami. Aztán Graverre pillantott.
– Holnap lett volna a szabadságom első napja – mondta. – Gondolom, ezt most
elhalaszthatjuk.
 Graver ezt el is felejtette. – Elutaztatok volna?
– Nem, az első héten még nem. Ginnynek még dolgoznia kell. De a második héten
igen.
– Talán pár nap alatt sikerül tisztázni mindent.
– Mi van Besommal? Nem lehet elérni, ugye?
– Nem, de azt hiszem, holnap délután már a városban lesz, habár az irodába még egy
hétig nem kell bejönnie.
– Meg fogja döbbenteni.
– Megpróbálom elérni, amint visszajött.
– Na és Westrate?
– Még nem beszéltem vele – felelte Graver.
– Nagyon be fog szarni.
– Valószínűleg.
Gravert nem lepte meg Burtell kérdése. Jack Westrate állandó nyomás alatt tartotta a
hírszerző osztályt, és ahányszor valami rendkívüli történt, ha valami adminisztratív vagy
költségvetési probléma merült fel, vagy ha egy nyomozás kényessé vált, mindenki rögtön
azon törte a fejét, hogyan fog reagálni Jack Westrate. Senki nem hitt benne, hogy kiállna
mellettük. Westrate mindig magát és a saját érdekeit tette az első helyre. Ha felkavarodott
a víz, az első gondolata mindig az volt, hogy fogja ez befolyásolni az ő kis csónakját.
Arthur Tisler önző, kétségbeesett tette módfelett bosszantani fogja Westrate-et.
Graver figyelte, ahogy Burtell szórakozott mozdulattal felhúzza az óráját. Régimódi
óra volt, az a fajta, amely nem elemmel működik, hanem rendszeresen fel kell húzni.
Burtell babrált a szíjjal. Bőrszíj volt, aranyozott csattal.
Ebben a szakmában ritkán találkozik az ember közvetlenül a halállal, gondolta Graver,
így aztán nem nagyon van alkalma kitapasztalni, hogy reagálnak rá az emberek.

5. fejezet

Miközben visszafelé sétált a kanyargó járdán a kocsijához, Gravernek az volt az érzése, az

éjszakai levegő még fülledtebb és nyomasztóbb lett, mint addig. Rosszul érezte magát.
Kinyitotta a kocsija ajtaját, beszállt, beindította a motort, és Burtell háza felé nézett,
miközben felkapcsolta a reflektort. Nem sokat látott a szálegyenes törzsű fenyők
sziluettjei között, épp csak felvillantak az ablakok fényei a párás sötétségben.
Elindult, és kihajtott a kis zsákutcából. Burtell nagyjából úgy reagált, ahogy számított
rá. Bár bizonyos értelemben mégsem. Megdöbbentette a hír, de a reakciója valahogy
mintha túlzott lett volna. Nem mintha nem megfelelően viselkedett volna, vagy túl
érzelgősen. Burtellnek nem kenyere a melodráma. De valahogy olyan benyomást keltett,
mintha számára más dimenziói is lennének ennek a hírnek, mintha többet tudna, mint amit
Graver elmondott neki. Graver soha nem kételkedett a saját megítélésében. És most
valahogy mást látott, mint amire számított.
Persze lehet, hogy mindez többet árul el saját magáról, mint Burtellről. Talán azért
látta túlzottnak Burtell reakcióját Tisler halálhírére, mert ő maga olyan keveset érzett.
Legalábbis Dore ezt mondta volna. Szerinte Graver „érzelmi nyomorék”. Más talán azt
mondta volna, hogy túl analitikus vagy visszafogott vagy zárkózott. De Dore azt mondta:
„érzelmi nyomorék”, és ez telibe talált. Graver jól emlékezett, mennyire fájt, amikor ezt
mondta. Az is nagyon bántotta, hogy Dore búcsúdöfésnek tartogatta ezeket a szavakat,
miután már beadták a válópert, és amikor már szinte alig beszéltek egymással. Szerette
volna megbeszélni vele a dolgot, még mielőtt az érzelmeket, melyek egykor összekötötték
őket, végleg amputálják, és a helyüket is kiégetik. De már túl késő volt, és ő ottmaradt
egyedül, hogy elgondolkozzon ezen a nem túl hízelgő megjegyzésen. Talán Dore így is
akarta, hogy benne maradjon a fullánk a sebben, és maradandó fájdalmat okozzon.
Lehet, hogy egyáltalán nem volt semmi különös Burtell reakciójában. Végül is hogyan
kellett volna viselkednie? El lehetne képzelni megfelelőbb reakciót? Mi az elfogadható
válasz, ha valaki olyan eseménnyel szembesül, amely kívül esik a valószínűség
birodalmán? Tisler öngyilkossága mindennek ellentmondott, amit csak tudtak róla, és
talán éppen ez váltott ki Burtellből is ilyen meglepő viselkedést
Végül is mindennek megvan a természetes kerete, gondolta Graver, megvannak a
viselkedésformák, melyek egy adott társadalmi csoporton belül az egyén benne elfoglalt
helyéből fakadnak. Az életünket mások elvárásai alakítják, és mindenki azt feltételezi,
hogy mindig úgy fogunk viselkedni, ahogy addig viselkedtünk, hogy a személyiségünk
állandó, a születésünk pillanatától szerzett tapasztalataink egyvelege. Ha valaki eltér a tőle
elvárt viselkedéstől, megijedünk, és később sokkal tisztábban emlékszünk rá, mintha
kiszámíthatóan viselkedett volna.
Azzal, hogy megölte magát, a jóindulatú és jelentéktelen Arthur Tisler átlépte a
paramétereket, amelyek közé mások a személyiségét szorították, és talán szándékosan
tette ezt. Lehet, hogy az utolsó perc a megszabadulást jelentette a számára, lázadó aktus
volt a harmincöt évnyi engedelmes kiszámíthatóság után. Azzal, hogy mások elvárásaival
ellentétesen viselkedett, talán életében először lépett be a korlátlan szabadság
birodalmába, még ha ennek az is volt az ára, hogy véget vessen az életének.
A régi, György-korabeli stílust utánzó ház, ahol Graver lakott, vörös téglából épült,
fehér ablakkeretekkel. Kovácsoltvas kerítés vette körül, melyet a tetején fleur-de-lys
motívumok, díszítettek, de már rég lemállott róluk a festék, és zöldes patina vonta be őket.
A kerítésre, a gyepre és a házra három emberöltő óta ott álló tölgyek lombsátra vetett
árnyékot Úgy tornyosultak, mint hallgatag öreg nagynénik, akik vigyázzák a fiatalabb
nemzedékek jövését-menését, és néha suttogtak egymás között, amikor az öböl felől
lengedező szellő a szárazföld belseje felé lopakodva átsuhant súlyos, vaskos ágaik között.
Graver azonnal megszerette az öreg házat, amikor megvették egy özvegy,
gyermektelen, idős orvostól, aki a tudósok gyakorlatias gondolkozásával úgy döntött,
eladja a házat, amelyben egész felnőtt életét töltötte, és beköltözik egy nyugdíjasotthonba,
amíg még tudatában van, hogy mit tesz.
A ház mérete a legmegfelelőbb volt a számukra, még akkor is, amikor az ikrek,
Natalie és Nathan tinédzserkorba léptek, és a lakás állandóan tele volt a barátaikkal, és
Dore főztjének illata lengte be a tágas szobákat. Éveken át az ikrek és Graver felváltva
nyírták a pázsitot, és tisztították a medencét. A lusta nyarakat felélénkítették a kerti partik
és grillsütések. Dore is ugyanúgy szerette a házat, és az itt töltött tizennyolc évük tele volt
szép emlékekkel. Többnyire legalábbis. Aztán jó pár évvel ezelőtt, miután az ikrek
egyetemre mentek és kollégiumba költöztek, kukac került az almába. Mintha minden apró
ellentét, amelyet Dore és ő addig a családi béke érdekében elfojtottak, a felszínre tört
volna, és egyre inkább legyőzhetetlennek tűnt. Végül aztán minden elromlott. A ház
Graveré maradt, mintegy fájdalomdíjként azért, hogy minden mást elveszített. Az ikrek
egyike most a keleti parton jár egyetemre, a másikuk a nyugatin, mindegyikük házasodni
készül, ő pedig ittmaradt egyszál magában.
Leparkolt a kaviccsal felszórt behajtóúton, bezárta a kocsit, és a kerti úton a
verandához sétált. Elfelejtette égve hagyni a kinti lámpát, úgyhogy a sötétben babrált a
kulccsal, míg végre beletalált a kulcslyukba. Belépett az előszobába, és felgyújtotta a
lámpát. Eltolta a reteszt, levette a zakóját, és elindult felfelé a lépcsőn.
A zakót a bevetetlen ágyra dobta, leült, és lehúzta a cipőjét. Levetkőzött, a ruháit
berakta a szekrénybe, amellyel szemben még ott állt Dore szekrénye. Bement a
fürdőszobába, a fehérneműjét bedobta a szennyeskosárba. Leakasztotta az úszónadrágját a
zuhanyfülke ajtaja melletti fogasról, és felvette, közben nem nézett a tükörbe. Fogott egy
törülközőt, egy úszószemüveget, és egy órát, amelyet a mosdó fölötti polcon tartott.
Levette a karóráját, az ágyra dobta, és lement a lépcsőn. Miközben átsétált a házon,
felkapcsolt minden villanyt, és a hallon meg a konyhán keresztül kiment a hátsó udvarra.
Egyszerű, négyszögletes úszómedence volt a kertben. Graver nem kapcsolta fel
mellette a kerti lámpát, az óra mutatóját látta a házból kiszűrődő fényben is. Az éjszakai
levegő simogatta meztelen bőrét, mint egy meleg lélegzet, miközben odasétált a
medencéhez. Ledobta a törülközőt és leült a medence szélére, a lábát vízbe lógatva, és
felvette a szemüveget. Aztán belecsúszott a vízbe, mely kicsit hűvös lett a futó esőtől.
Többnyire olyan meleg volt, mint az anyaméh, miután reggeltől estig tűzött rá a nap.
Negyven percen át úszott a sötétben, egyenletes hosszakat, oda-vissza, a víz
hullámzása lágy susogást keltett, amelyet elnyeltek a lonc- és jázminbokrok. Annyiszor
csinálta már ezt, hogy óra nélkül is meg tudta mondani, amikor leúszta a megadott időt,
legfeljebb öt percet ha tévedett. Ezen az estén még egy kicsit ráhúzott, hozzáadott még tíz
percet a szokásos félórához, és a tempót is felgyorsította. Amikor végzett, a tüdeje már
égett, és egy darabig meg kellett kapaszkodnia a medence szélén, mielőtt fel tudott
húzódzkodni.
Felment, átöltözött egy lezser nadrágba és régi ingbe, tornacipőt húzott, és leballagott
a konyhába. Már túl késő volt ahhoz, hogy főzőcskézzen, és egyébként se talált semmi
csábítót a hűtőben. Unta, hogy ennie kell, bár úszás után mindig farkaséhes volt. Egy
tálkába müzlit rakott, beleszeletelt egy nektarint, tejet öntött rá, és leült a konyhaasztalhoz.
Nem tudta, mihez kezdjen a gondolataival. Egy darabig nem akart Tislerre gondolni,
megkísérelte kiszellőztetni a fejét, de hiába próbálkozott. Igazi nyugati világnézete volt, és
az elme kiüresítése nem volt könnyű feladat a számára. Az ő meditációi inkább
barokkosan burjánzó eszmélkedésekből álltak.
Befejezte a vacsorát, fáradtan felállt, a mosogatóhoz vitte a tálkát és kiöblítette,
kinyitotta a mosogatógép ajtaját, belerakta a tálat meg a kanalat. Kivett egy poharat a
konyhaszekrényből, teletöltötte vízzel, és a mosogató mellett állva megitta, közben
kinézett a kertbe. Látta a medencét, és a szélétől itt-ott pár méternyire álló pálmák
körvonalait. A szinte teljes sötétségben a tölgyeket is ki tudta venni, melyekről
mohaszakáll lógott, amit még a legboldogabb időszakokban is komor látványnak talált, és
most fájdalmas szomorúsággal töltötte el.
Ekkor megszólalt a csengő.
Önkéntelenül az órájára pillantott: majdnem éjfél volt. Letette a poharat, megtörölgette
a kezét egy konyharuhában, és kisétált a hallon keresztül az ajtóhoz. A kinti lámpa még
mindig égett, és az ajtó mozaikos üvegén keresztül meglátta egy férfi alakjának töredezett
körvonalait. Nem ismerte fel azonnal a kubista sziluettet. A vállára vetette a konyharuhát,
elhúzta a reteszt, és kinyitotta az ajtót.

6. fejezet

Jack Westrate állt odakint, a kezét zsebre dugva, gyűrött, sötét színű öltönyben, kigombolt
gallérral és meglazított nyakkendővel. Vagy tíz centivel alacsonyabb volt Gravernél, de
olyan testalkatú volt, amiről az embernek erőd és bástya jutott eszébe.
– Beszélnünk kell – mondta, aztán összeszorította a száját. Hosszú felső és az alsó ajka
szorosan és határozottan összesimult.
Westrate olyan volt, mint egy erőszakos kóbor kutya, mindig igyekezett a saját javára
billenteni a helyzetet egy azonnali kihívással, már a találkozás első pillanataiban. De
Graver most fel sem vette ezt a kihívást, nem volt olyan hangulatban, hogy együttérezzen
Westrate helyzetével. Nem mozdult, és nem is mondott semmit, csak habozott, elég
hosszú ideig ahhoz, hogy kicsit megingassa Westrate magabiztosságát, aztán lassan
hátrább lépett, és kitárta az ajtót. – Gyere be – mondta.
Westrate már bent is volt a hallban, magával hozva a megszokott arcvíz- és szivarfüst-
illatfelhőt. Jobb felé indult, mert látta, hogy égnek a lámpák a nappaliban, és besétált.
– Ülj le bárhová – mondta Graver, és bizonytalan mozdulattal körbemutatott a
szobában.
Westrate elhaladt a kanapé meg egy magas támlájú fotel között, és leült egy mélyzöld,
bőr karosszékbe egy kisasztalka mellett, amelyen egy kínai lámpa állt. Graver leült az
olvasófoteljébe, a régi mahagóni íróasztal mellé. A konyharuhát az újságtartó réz fogójára
terítette.
– Nemrég beszéltem Katzcal – kezdte Westrate azonnal. – Miután ti elmentetek a
helyszínről.
Előredőlve ült a székben, a karja vaskos térdén nyugodott. Fekete haja már ritkult, de
amúgy is katonásan rövidre nyírva hordta, nem törődött a kopaszodással. A homlokára
egy hosszabb tincs lógott, amelyen időnként végighúzta a kabátzsebében hordott kis,
fekete fésűt. Mint Burtellnek, neki is olyan erős volt a szakálla, hogy mindig meglátszott a
nyoma kerek arcán és harciasan szögletes állán, mintha szénpor borítaná.
Graver nem mondott semmit. Keresztbe tette a lábát, és várt.
– Herb azt mondta, szerintük öngyilkosság volt.
– Ez csak…
– Igen, tudom, előzetes vélemény. Akkor is, nem száz százalékig egyértelmű
gyilkosság.
– Nem.
Westrate idegesen rángatta vaskos vállait, a zakója felgyűrődött vastag nyakánál.
Mindig drága, méretre csináltatott öltönyökben járt, selyem és lenvászon keverék
anyagokból vagy vékony gyapjúszövetekből, amelyek megfeleltek az öböl partja mentén
uralkodó párás, meleg klímának, de egyáltalán nem vigyázott rájuk, úgy tűnt, mintha nem
is lenne tudatában, milyen drágák. Úgy hordta az ezerdolláros öltönyöket, mint Katz a
joggingjait. Gravernek tetszett ez a nemtörődömség, bár nem tudta megmondani, miért.
Nagyjából ez volt az egyetlen, amit kedvelt ebben az emberben.
– Na persze, nem vártam, hogy megmondd nekik, ha te másképp gondolod. Neked mi
a véleményed?
– Semmit nem tudok, Jack. Nem tudom cáfolni, amit ők mondanak, mert a
leghalványabb fogalmam sincs, mi történhetett.
– A rohadt életbe! – Westrate arca mozdulatlan maradt. Próbálta kihámozni a lényeget
Graver válaszából, azon tűnődve, titkol-e előle valamit. A gyanakvása kimeríthetetlen
volt. Westrate valószínűleg úgy jött a világra, hogy Macchiavellit olvasott, és gyanakodott
az anyjára, hogy megcsalta az apját.
– Beszéltem az előbb Dean Burtell-lel – mondta Graver. – Akár gyilkosság volt, akár
öngyilkosság, Burtellnek sincs semmi ötlete, és el sem tudja képzelni, hogy köze lett
volna Tisler munkájához. Fogalma sincs, mi történhetett.
Westrate őszintén meglepettnek látszott. – Hát ezt jó tudni. Megkönnyebbülés. –
Mindig a legrosszabbra számított, mint egy hipochonder. Gravernek az a furcsa érzése
volt, hogy Westrate-nek most kivételesen jó oka van, hogy aggódjon, ha nem is mondja
meg, micsoda.
– Holnap reggel nekikezdünk átnézni, milyen ügyeken dolgozott Tisler az utóbbi
időben, és…
– Igen, az nagyszerű lesz – vágott közbe Westrate. – Épp erről akartam beszélni veled.
Írj majd egy jelentést, valamit, amit tovább tudok küldeni Hertignek, hogy
megnyugtassuk, semmiféle vád nem érheti a hírszerző osztályt emiatt a kínos eset miatt.
Kínos eset. Jézusom, gondolta Graver.
– A lényeg az – folytatta Westrate határozottan –, hogy ne engedjük kicsúszni a
kezünkből a dolgot. Láss neki, oldd meg, aztán ássuk el az egészet.
Graver nem felelt semmit. Westrate-et annyira elvakították a saját érdekei, hogy
semmiféle ésszerű érveléssel nem lehetett volna hatni rá. Kétségtelenül okos játékos volt,
de arra nem volt képes, hogy átlássa a teljes helyzetet, amennyiben az a saját érdekein
túlterjedt. Ez a modern kor hibája: képtelenek vagyunk a személyiségünkön túlterjedő
keretek között gondolkozni. Ebben Westrate korának embere volt. A saját karrierje állt
mindenek felett, semmi más nem számított neki. Sekélyes jellemű ember volt, és
valószínűleg teljesülni is fog minden ambíciója.
Graver elfordult, és a hall padlóját nézte a nappali dupla ajtaja előtt. A bejáratnál
világító magányos lámpa fénye rávetült a fényes parkettára, mint holdsugár a vízre. Volt
valami Westrate viselkedésében, ami többre utalt, mint egyszerű aggodalomra, és
Graverben ez gyanút és óvatosságot ébresztett. Az íróasztalához nyúlt, és fogott egy
jegyzettömböt meg a régi zöld töltőtollat. Lecsavarta a kupakját, és feljegyzett egy-két
dolgot, illetve csak firkálgatott, de ezt Westrate nem láthatta. Lassan csinálta,
aláhúzogatott egy-két szót
– Beszéljük meg, mi lehet a legrosszabb változat – mondta Graver, és felnézett. – Mit
fogsz csinálni, ha mégis kiderül, hogy gyilkosság volt?
Westrate arca elkomorodott a kérdésre. Nyilvánvalóan gondolkozott már ezen.
– A CID irattárához senki nem nyúlhat hozzá – jelentette ki. – Az írásos és szóbeli
hozzájárulásom nélkül.
Westrate faragatlan modora ellenére nem volt ostoba bohóc. Nagyon is értett a hatalmi
játszmákhoz, olyan kifinomultan tudott játszani, mint a legjobbak, és pontosan ezért ült
most itt. A manőverezés második természete volt. Annak ellenére, hogy nem kedvelte,
Graver bele tudta képzelni magát a helyzetébe. Olyan döntéseket kell hoznia, amelyekre
nincsenek egyértelmű precedensek, és ez mindig kínos pozíció egy bürokrata számára.
Tisler halála után bűnügyi nyomozás fog indulni, és természetes, hogy az ügyek,
amelyeken Tisler épp dolgozott, központi fontosságúak lesznek a vizsgálatban. És itt a
bökkenő.
Westrate-nek nemcsak azt kell megfontolnia, hogyan védelmezze meg a CID irattárát
az avatatlanokkal szemben, de nyilván egyéb aggodalmak is gyötrik. Mint a nyomozó
hatóságok helyettes vezetője, nemcsak a CID volt alá beosztva, de a gyilkossági, a
kábítószer- és az autólopási osztály, valamint a bűnügyi laborok is. Így aztán most a jobb
keze, a gyilkossági csoport fogja vizsgálgatni a bal kezét, a hírszerző osztályt, a rendőrség
legtitkosabb részlegét, melynek irattára soha senki előtt nem nyílt meg.
Graver feltette a következő kínos kérdést. – Mi lesz az IAD-vel?
Westrate lassan megrázta a fejét. – Azt majd én elintézem. Már beszéltem Hertiggel,
mielőtt idejöttem.
Gravert ez nem lepte meg.
– Megpróbálod korlátozni őket?
– De még mennyire, hogy megpróbálom – csattant fel Westrate, és harcias pillantást
vetett Graverre, mintha vele kellene szembeszállnia. – Senki nem akarja újra átélni azt a
szarságot, ami a hetvenes években folyt. Nem hagyom, hogy nálam ilyesmi történjen.
– Az egészen más helyzet volt, Jack. Arra használták a CID-t, hogy állítson össze
dossziékat a politikai ellenfeleikről. Ostobaság volt. Számíthattak volna rá, hogy a
dossziék illetéktelen kezekbe fognak kerülni. Senkit nem okolhattak, csak magukat.
– Lehet – felelte Westrate. – De Lukens csak a holttestemen keresztül juthat hozzá a
dossziéinkhoz.
Graver visszacsavarta a töltőtolla kupakját. – Nem biztos, hogy ez jó hozzáállás –
mondta.
Westrate ránézett. – Micsoda?
– Ugyan már, Jack. Egy hírszerző meghalt. Ez bonyolítja a titkosság problémáját. Nem
tagadhatjuk meg, hogy átadjunk a nyomozáshoz szükséges bizonyítékokat. Gondolom,
arra talán lesz mód, hogy némiképp megszűrjük, mit adunk át, de azt nem mondhatjuk,
hogy semmit.
– Ha Tordella úgy dönt, öngyilkosság volt, az remek, a legjobb változat – felelte
kitérően Westrate. – Akkor nem indul hivatalos nyomozás. Az adminisztratív csatározást
majd én elintézem. Te tudj meg mindent Tislerről. – A mutatóujjával Graverre bökött. –
Ha valaki kérdez tőled valamit arról a fickóról, azt akarom, hogy azonnal válaszolni tudj
bármire, lehetőleg dokumentumokkal alátámasztva. Senki ne tudhasson olyat Arthur
Tislerről, amit te már nem tudsz.
Westrate még mindig előredőlve ült, a cipősarka a padlóra simult, a karja a térdén
támaszkodott, az öltönyének válla megroggyant és gyűrött volt, ami jól tükrözte érzelmi
gyűröttségét. A nappaliban nem volt túl jó a világítás, de Graver látta, hogy izzadság-
cseppek csillognak Westrate felső ajka fölött. Sok forgott kockán. Úgy tűnt, Westrate meg
van győződve róla, hogy ki fog törni a botrány. Lélekben már készült a csatára.
– Miért jöttél ide? – kérdezte egy pillanat múlva Graver. – Holnap reggel is
elmondhattad volna.
 – Igen, ez igaz – mondta Westrate. Összefűzte az ujjait, és úgy megszorította, hogy a
csontok fehérlettek a feszülő bőr alatt. – Szerencsénk volt azzal a Kashmere Gardens-i
lövöldözéssel. Hihetetlenül nagy szerencsénk. Szeretném, ha így folytatódna. – Felemelte
és megrázta a mutatóujját. – Az osztályon belül mindenki tudni fogja, hogy nyomozás
folyik Tisler ügyében. De nem akarom, hogy bárki is gyanút fogjon, hogy bármi másról
lenne szó, mint rutinvizsgálatról. Pokolian remélem, sőt imádkozom érte, hogy kiderüljön,
Tisler szerencsejátékos volt, és úszott az adósságban, vagy titokban homoszexuális, vagy
pedofil és négyéveseket rontott meg. Csak azt nem szeretném, ha az derülne ki, hogy
információkkal kereskedett. Azt akarom, hogy valami személyes oka legyen az
öngyilkosságának, ne szakmai.
Westrate már a szék szélén ült, és harcias arccal előredőlt, mintha támadni készülne.
– A lényeg az, hogy még csak ne is feltételezhessék, hogy bármi szakmai dologról van
szó. Nem akarom, hogy bárki is lássa, hogy én bemegyek az irodádba, vagy te az
enyémbe. Mostantól kizárólag biztonságos telefonvonalon kommunikálunk, vagy
személyesen találkozunk valami olyan helyen, ahol nem láthatnak meg. Nem akarom,
hogy meginduljanak a pletykák. Nem akarom, hogy meglássák, ahogy összedugjuk a
fejünket, se a te embereid, se az enyémek. Nem akarom, hogy bármi kiszivárogjon. A
sajtó valahogy mindig kiszimatolja az ilyesmit. Valami kotnyeles titkárnő vagy egy
nyavalyás aktakukac kiszagol valamit, és elmondja nekik. Nem akarom, hogy
meginduljanak házon belül a pletykák. Ezt Kaztnak is nagyon világosan megmondtam.
Graver nagyon jól el tudta képzelni, milyen alaposan kioktathatta Westrate Katzot
arról, hogy mit szabad tennie, és mit nem. De nem tudta eldönteni, hogy Westrate teátrális
viselkedése csak a tőle megszokott paranoia, vagy van valami rejtegetnivalója, amit nem
ártana megtudni. De ha Westrate csak bábuként manőverezik vele számtalan rejtett
játszmája valamelyikében, azt úgysem tudja átlátni, legalábbis egyelőre.
Westrate felállt. – Most mennem kell – mondta. – Ha bármi kétséged vagy kérdésed
van, valami nem világos, valami nem stimmel, azonnal gyere hozzám. Minden érthető?
– Igen, azt hiszem – felelte Graver.
Westrate kurtán bólintott, mintha azt mondaná, jól van, akkor megértettük egymást,
erről ennyit. Sarkon fordult, és kifelé csörtetett a nappaliból, mint egy vadkan. Pár pillanat
múlva már a bejárati ajtónál volt, és kinyitotta. – Hívjál majd – mondta hátra se nézve, és
kisétált.
Graver becsukta utána az ajtót, és megállt a sötét hallban. Nézte a teraszról beeső, tört
fénysugarakat, ahogy átszűrődnek a mozaikos üvegen. Megvárta, amíg Westrate
kocsijának reflektorai kigyulladnak, és lassan eltávolodnak a járdaszéltől, fényüket ferdén
a sötét égboltra vetítve.

7. fejezet

Nem örülök neki, hogy végig akarod nézni – mondta a nő, és a kocsi ablakán át
kipillantott az utcát szegélyező fákra, amelyeknek levelei még mindig csillogtak a
záportól. Az út is fénylett a kora esti esőtől, néha kis párafelhők szálltak fel a járdáról, és
egy pillanatig libegtek a lámpák fényében, mielőtt lassan feljebb szálltak, és beleolvadtak
a sötétségbe.
– Ezt most látni akarom – mondta Kalatis. – Ne gondolj rám. Csak tedd a dolgodat.
A nő negyvenes éveinek elején járt. Vörösesbarna haját lazán hátrafogva viselte,
nagyon jó alakja volt, és sokkal fiatalabbnak látszott a koránál, amit sok fáradozásnak és
az elszántságnak köszönhetett, amivel megvívta a csatát az idővel és a rugalmasság
elvesztésével. Az elszántság jellemezte az egész életét. Az akaratereje kőkemény volt, a
koncentrációra való képessége kivételes, az idegei rendíthetetlenek.
Kalatis szerette őt felbérelni, mert az évek során a nő megtanulta, hogy féljen. A múló
idő tette ezt vele. Az állandó fenyegetettség nem tudta belé oltani a félelmet fiatalabb
korában, amikor Kalatis megismerkedett vele Triesztben, de megtették a lassan múló
napok, hónapok, évek, pedig nem volt bennük semmi fenyegetőbb, mint az óra
mutatójának mozgása. Az idő lassú, elkerülhetetlen múlása megingatta a merészségét. Az
élet, ami régebben nem számított neki semmit, komor jelentőséget kapott. Még mindig
határozott volt, de a cselekedeteinek motivációjába most már az életbenmaradás vágya is
belejátszott. Kalatis szerette látni, hogy fél. Harminc, vagy akár húsz évvel ezelőtt még
attól is felborzolódott a szőr a hátán, ha csak nézhette, ahogy végigmegy az utcán. A nő
lassan középkorú teste megtette, amit se fegyver, se kés, se méreg nem tett meg
fiatalkorában: megtanította félni, és a félelme, habár jól elrejtette, és nem vallotta be,
lerántotta a leplet a mítoszáról. Még mindig maga volt a halál, de most már másféle halál.
Kalatis ránézett a nőre. Krémszínű, hosszú ujjú selyemblúz volt rajta, és egyenes
szabású fekete szoknya. A nyakának bőre, mely kilátszott a blúz legfelső gombjánál,
ugyanolyan színű volt, mint a selyem. Kalatis tizenöt éve nem látta a mellét, és eltűnődött,
milyen lehet. Olyan más, mint Jael… minden módon.
– Nem örülök neki – mondta megint a nő.
Ez a néhány megbízatás, kettő vagy talán három lesz az utolsó, amit elvégez neki.
Kalatis úgy gondolta, többé már nemigen veszi hasznát.
– Mit gondolsz, meddig tudod még ezzel a módszerrel csinálni? – kérdezte. Kegyetlen
kérdés volt, de Kalatis számára a kegyetlenség szórakozást jelentett. A saját érzései már
olyan rég kiégtek belőle, hogy nem törődött a lelki finomságokkal.
– Ezt hogy érted? – kérdezte a nő. Kinyitotta a táskáját, és valamit keresgélt benne.
– A testedet használva csaléteknek. Talán nem ártana kitalálni valami új módszert.
Valami megfelelőbbet.
– Megfelelőbbet? – kérdezte nő, a táskájába nézve. Kivett egy rúzst, és bekente a
száját, tükör nélkül. – Megfelelőbbet – bólintott, és óvatosan összeszorította az ajkait,
kibámulva a szélvédőn.
Kalatis úgy gondolta, a higgadtsága csak megjátszott, valójában nagyon dühös lehet.
Ha több fény lenne a kocsiban, talán látná is a nyakának fehér bőrén a márványos, vörös
mintázatot, amely mindig kiütközött, ha valami felizgatta. Régen, Triesztben, mindig
figyelte ezt a finom pirosságot, amikor ágyba bújtak. A nő annyira fegyelmezett volt,
hogy Kalatis soha nem tudta megmondani, mit érez. A szexben is hideg elszántsággal tett
mindent, ami nem adott helyet az önfeladásnak, egészen az utolsó pillanatig. Eleinte ez
zavarba ejtő volt a férfi számára, mert soha nem tudta, jó-e neki, amit csinál. Egészen
addig, míg fel nem fedezte a titkát, a piros foltokat a nyakán. A nő mindent ellenőrzés
alatt tudott tartani, csak ezt nem.
– Mit követett el ellened? – kérdezte a nő, és óvatosan becsukta a táskáját.
 – Ez az ember?
A nő bólintott.
Kalatis a kormányra tette a kezét, kinyújtóztatta a lábát és sóhajtott egyet. – Nagyon
gazdag. Van neki két repülőgépe. És az egyiket olyan helyen látták, ahol nem lett volna
szabad lennie, ő is tudja, hogy ott volt. És tudja, hogy nem lett volna szabad. – Kalatis
megfordult, és a nőre nézett – Azt hiszem, hűtlen volt hozzám… a maga módján. –
Elvigyorodott.
Hirtelen megcsörrent az autótelefon, még mielőtt a nő válaszolhatott volna. Kalatis
felkapta a kagylót.
– Igen. – Egy percig hallgatott. – Köszönöm. – Lerakta a kagylót. – Két másik férfival
van, de már kérte a számlát.
A nő kinyitotta a Mercedes ajtaját, és kiszállt.
Az exkluzív klub egy régi, vadszőlővel befuttatott téglaépületben volt, fákkal sűrűn
benőtt park közepén. A park bejáratánál lévő kis parkolótól keskeny ösvény vezetett a
bejáratig. Kalatis a bejárat közelében parkolt, a nőnek ötven métert kellett gyalogolnia.
Elhaladt egy lámpa halvány fénytócsájában, és megkerülte a sövényt.
Kalatis nézte a járását, és be kellett ismernie, hogy még egyáltalán nem vesztette el az
alakját és a vonzerejét. Bár ezt soha nem mondta volna neki. Akármennyire fél is az
öregedéstől, még korai, de azért ő szerette látni, hogy fél.
A parkolóban csak hat-hét kocsi állt, ha tele volt, akkor se férhetett el több, mint
kétszer ennyi. A klub rendkívül zártkörű volt. A nő nemrégiben ismerkedett meg ezzel a
férfival, és csak kétszer találkoztak, de ez elég volt, hogy mély benyomást tegyen rá, és ne
felejtse el. Ez a taktika nem vált volna be Kalatis ismerőseinek kilencvenöt százalékánál,
de Toland, mióta középkorú lett, nagyon mohó volt szex dolgában, és teljesen
megbízhatatlan.
A nő egy fa lombjának árnyékába húzódva várt a sötétben a parkoló szélénél, és
amikor látta, hogy nyílik a klub ajtaja, elindult. Kalatis érdeklődéssel figyelte. A nő
megint kinyitotta a táskáját, és úgy tett, mintha keresgélne benne valamit, miközben
közeledett a férfihez a rosszul megvilágított parkolóban. Természetesen a férfi látta meg
őt először, épp, amikor a nő felnézett, és becsukta a táskáját. A férfi mondott valamit, mire
a nő megállt, és úgy tett, mintha csak most ismerte volna fel a férfit.
Kalatis messziről figyelte a testbeszédüket, és ebből is követni tudta a beszélgetést.
Toland kiegyenesedett, és behúzta a pocakját. Hát maga meg mit keres itt? – kérdezhette a
nőtől.
A nő elmagyarázta, hogy itt kellett volna találkoznia egy illetővel, de sajnos, közbejött
valami, feltartották, és nem tudta elérni telefonon, de azért idejött taxival, hátha mégis itt
találja még.
Nem, nincs itt, mondta Toland. A nő csalódottan félrehajtotta a fejét. A férfi kérdezett
valamit, a nő megrázta fejét, és valamit magyarázott. A férfi megint kérdezett valamit, és
a kocsija felé mutatott, amely pár méternyire állt. A nő megint félrehajtotta a fejét, egy
pillanatig gondolkozott, a kocsi felé nézett, aztán hálásan bólintott.
Egy lakóházhoz vitette magát, nem messze onnan, ahol a kocsija ott állt a többi között,
a ház előtti parkolóban. Pontosan megmondta a férfinak, melyik helyre álljon. Addigra
már teljesen megőrjítette, és a férfi akár az öböl vizébe is belehajtott volna a kedvéért.
Kalatis pontosan kidolgozta az egész koreográfiát, de nem vált volna be olyan jól, ha a
primadonna nem ilyen tehetséges. Amikor Kalatis is behajtott utánuk a parkolóba,
lekapcsolt reflektorokkal, Toland észre sem vette, annyira csak a mellette ülő nőt látta.
Kalatis jóval távolabb parkolt le a többi kocsi között, és letekerte az ablakot. Elővett
egy távcsövet és a kormányra támasztotta, aztán megkereste vele Toland kocsiját,
amelynek a belsejét jól megvilágította egy mellette álló utcalámpa, élesen kirajzolva a két
benne ülő alak körvonalait. Pár percig hagyta őket, míg a férfi lehámozta a nőről a blúzt.
Aztán felemelte a telefont.
Négyszer csöngött, aztán látta, hogy a nő eltolja magától Tolandot.
– Igen – szólt bele a telefonba Toland türelmetlen, bosszús hangja.
– Robert, itt Panos Kalatis.
Szünet.
– Kalatis? – Szünet. – Mi a fenének hívsz a kocsimban, ilyen későn?
– Valami azt súgta, hogy épp ott leszel, és fel fogod venni.
– Mit akarsz?
– Itt az ideje, hogy megfizessek neked, kedves barátom.
– Micsoda?
– Tudom, mit műveltél, Toland. – Kalatis hangja nyugodt és józan volt. – Nem vagy
elég ügyes ahhoz, hogy lopni próbálj tőlem. Hogy lehettél ilyen ostoba barom, Robert?
Szünet.
– Azt hiszem, valami félreértés történt… – kezdte Toland megváltozott hangon.
– Igen, szerintem is – felelte Kalatis. – Úgyhogy hadd magyarázzam el neked, mi a
helyzet. – Szemmel tartotta Toland profilját a távcsővel. – A nő, aki melletted ül, meg fog
ölni, a megbízásomból. És én végighallgatom a telefonon, és nézem távcsővel. Robert,
olyan ostoba vagy, hogy az szörnyű…
Kalatis épp csak halk pukkanásnak hallotta a két pisztolylövést, és látta, hogy az ablak
szétrobban Toland feje mellett. Az üvegdarabkák szétszóródtak az úton, mint a
szilánkokra töredezett jég. Az ablak megmaradt részein vöröses foltok kenődtek szét.
Kalatis tizenkettőig számolt, akkor nyílt a kocsi ajtaja, a nő kiszállt, és becsukta maga
mögött. Határozott léptekkel elsétált pár autóval odébb, az egyiknél megállt, kinyitotta az
ajtaját, és beült. Kalatis nyolcig számolt, mire a reflektorok felgyulladtak, és a nő elhajtott.
Kalatis még egyszer hívta Toland számát, csak a szórakozás kedvéért. Máris jobban
érezte magát, sokkal jobban. Elégedetten hallgatta a szaggatott „foglalt” jelzést.

8. fejezet

Graver leoltotta a tornácon a lámpát, eltolta a reteszt az ajtón, és visszasétált a nappaliba.

Leült az íróasztalához, felemelte a jegyzettömböt és megnézte, amit firkálgatott. Jézusom,
micsoda helyzet. Micsoda átkozott éjszaka.
Félredobta a jegyzettömböt. Még mindig nyugtalan volt, nagyon felkavarták az este
eseményei. Elvette az újságtartóról a konyharuhát, és szórakozottan összehajtogatta,
összeillesztgetve a sarkait, közben hagyta, hogy a gondolatai elkószáljanak. Fontolgatta,
hogy úszik még egyet, hogy kitisztítsa a fejét. Megint eszébe villant a sötét mező, Tisler
merev tagjai, melyek még őrizték a haláltusa nyomait. Tislernek sikerült mindenkit
meglepnie, és olyan emberek kezdtek vele foglalkozni, akik soha egyetlen gondolatot sem
szenteltek neki, amíg élt. Ami persze épp a fordítottja annak, ahogyan élni kellene az
életet
De Graver már megtanulta, mekkora tévedés azt gondolni, hogy az életet egy bizonyos
módon „kellene” élni. Mindenki hitt ebben, talán a rég elfeledett platonizmus utolsó
maradványaként, hogy létezik valahol a jóság és tökéletesség ideája, és ha ehhez tudnánk
igazítani önmagunkat vagy a környezetünket vagy a társadalmat, akkor az élet olyan
lenne, amilyennek lennie „kell”.
Talán Tisler öngyilkossága is ezen a téveszmén alapult. Talán úgy érezte, ezzel a kis
húzással a ravaszon eléri a tökéletességet.
Amikor megcsörrent a telefon az íróasztalán, Graver összerezzent. Megborzongott,
amikor arra gondolt, valami újabb komor fejlemény történt Tisler halálával kapcsolatban.
Már majdnem éjjel egy óra volt. Átfutott a fején, hogy nem veszi fel a telefont, bár ezt
soha nem tette meg. Hagyta hatszor csöngeni, egyik kezében még mindig a konyharuhát
szorongatva. Végül kelletlenül felemelte a kagylót.
– Tessék.
– Marcus?
Egy női hang volt, nem Dore-é, de hogy kié, azt nem tudta megállapítani. Keresgélni
kezdett a fejében, a hangok leltárában.
– Igen – mondta, és várta, hogy megint megszólaljon a hang. Kicsit félt, attól tartott, a
nő le fogja tenni.
Aztán egy férfihang szólt bele a kagylóba. – Szervusz, Victor Last vagyok.
Graver azonnal megismerte a hangot, habár vagy nyolc éve hallotta utoljára. Last
hangja feltűnően lágy volt, sőt kedves, és sajátos akcentussal beszélt. A szülei angolok
voltak, hajózási társaságuk volt Veracruzban, és Last ott nőtt fel. A kiejtésében több nyelv
hatása keveredett.
– Micsoda meglepetés, Victor – mondta Graver óvatosan.
– Igen, épp itt vagyok a városban – felelte Last. – Gondoltam, megkereslek.
Graver hallotta, hogy Last befogja a kagylót, míg valakinek odaszól valamit,
valószínűleg a nőnek.
– Szeretnék beszélni veled – szólalt meg újból Last hangja. – Össze tudnánk jönni egy
italra?
– Victor, nagyon rosszkor hívtál. Épp nyakig ülök egy…
– Még ma éjjel lenne a legjobb – vágott közbe Last. A hangja nyugodt volt és
természetes, barátságos, mintha csak Graver hívta volna fel őt, hogy találkozót kérjen.
Ez még óvatosabbá és gyanakvóbbá tette Gravert. A konyharuhát bámulta a kezében.
A franc enné meg, gondolta.
– Oké, hol vagy most?
– Azt hiszem, a régi helyünkön lenne a legjobb – ajánlotta könnyedén Last. Gravernek
feltűnt, hogy nem akarja kimondani a kocsma nevét.
– Még mindig megvan az a hely?
– Persze.
– Késő van, már zárva lesz.
– Ellenőriztem. Nyitva van.
– Hát jó – egyezett bele megadóan Graver. – Húsz perc múlva ott leszek.
– Húsz perc múlva – mondta Last, és a vonal egy kattanással elnémult.
 9. fejezet

A La Cita Cafe csak egy saroknyira volt a kikötő dokkjaitól. Két vaskos törzsű, lógó
levelű pálmafa kókadozott a piszkos, égővörösre festett ajtó két oldalán, a kevéske
földben vertek gyökeret a repedezett járda és a kőépület között. Még mindig
flamingórózsaszín neoncső keretezte a lekerekített ablakokat. A bejárati ajtón kis
ablakocska nyílt, ahol be lehetett látni a félhomályos belső terembe, mielőtt belépett az
ember.
Graver az utca túlodalán parkolt le, és pár pillanatig várt. Szemügyre vette a
környéket, a földszintes kis házakat, amelyek öreg fák alatt bújtak meg. Ablakaik
homályos fénye fel-felvillant a rozsdás drótkerítéseket takaró sövények között. A pálmák
és a banánfák hűvös eleganciát kölcsönöztek az egyébként kopár, elhanyagolt kerteknek.
Nem látott olyan autót az utcán várakozni, amely ne illett volna oda.
Kiszállt, bezárta a kocsit, és átsétált a kocsmához. Az éjszakai levegőben csatornabűz
terjengett, összekeveredett a tenger és a dízelmotorok szaga, idegen kikötők illata meg a
környékbeli házak konyháiból szálló egzotikus aroma. Graver mélyen beszívta az
illatokat, és hagyta, hogy a gondolatai a nyolc évvel ezelőtti emlékeken kalandozzanak.
Benyitott az ajtón, és belépett. A La Cita soha nem számított túl előkelő helynek, de
azért jó kis kocsma volt. A régebben mindig meleg fényekben úszó belső helyiség, ahol
görög és mexikói ételek illata szállt, most félhomályos volt, egy-két neoncső világított
csak, és az áporodott levegőben izzadt testek, elhamvadt cigaretták és avas zsír szaga
terjengett. A bárpult mögött egy mexikói nő üldögélt egy kis lámpa alatt, és valami
magazint olvasgatott. A sarkokban néhány sötét arc. Graver elhaladt mellettük a hátsó
ajtóhoz, és kilépett az udvarra, ahol a piszkos, betonozott táncparkett fölött színes
lámpácskák füzére himbálózott. Itt semmi nem változott. A kertet kőfal vette körbe, a
hátsó falon több kis nyílás volt, melyeken át le lehetett látni a kikötőig, a lassan imbolygó
hajók fényeire. Még mindig megvoltak a vaskos, faragott faasztalok, de ezen a forró nyári
éjszakán csak három-négy asztalnál üldögélt néhány nő és férfi, akik úgy festettek, mintha
soha nem kaptak volna semmi esélyt az élettől, vagy ami még rosszabb, eldobták, és ezt
soha nem tudták maguknak megbocsátani.
Graver az egyik sarokban meghúzódó üres asztalhoz sétált, és leült, úgy, hogy lássa az
ajtót. A háta mögül, a fal egyik ívelt kis ablaknyílásán át hallotta, hogy egy vontatóhajó
halkan nekisúrlódik a rakpartnak. Rendelt egy üveg sört egy fiatal pincértől, akinek
furcsán, féloldalasan horpadt mellkasa volt, amitől a válla is lelógott, és úgy járt, mint egy
rák. Szembetűnő jelenség volt ebben a lerobbant környezetben, de nem a nyomoréksága
miatt, hanem mert tökéletesre fésült, szépen nyírt frizurája volt. Vakítóan fehér kötényt
viselt, ami ezen a helyen szintén piperkőc különcségnek hatott.
Miközben Graver a sörét kortyolgatta, egy harminc körüli, cingár férfi felállt az
asztaltól, ahol egyedül üldögélt, és bedobott néhány érmét a zenegépbe, amely a parkett
túloldalán állt. Visszament az asztalához, és egy pillanat múlva megszólaltak a
harmonikák és a trombiták, miközben a férfi cigarettára gyújtott. Két elnyűtt prostituált,
akik szoros, combtőig érő, lógó hasukon megfeszülő ruhát viseltek, felálltak, otthagyták
férfivendégeiket az asztalnál, és összefogódzva táncolni kezdtek a parketten. Látszólag
nem vettek tudomást a zene tüzes ritmusáról, gyászos lassúsággal ringatóztak, vékony
lábuk néha összeakadt, ügyetlenül egyensúlyoztak a magas sarkakon, a hasuk összeért, a
karjukat átvetették egymás vállán, a homlokuk szomorúan összesimult.
Graver nézte őket, ahogy a vendégeik és a magányos férfi is. A közelben, egy másik
asztalnál ülő férfi és egy nő nem vett tudomást róluk, egy marihuánás cigarettát szívtak
felváltva, amelynek édeskés, lilás volt a füstje. Amikor a zeneszám véget ért, a két nő
visszament az asztalukhoz, és Graver felhajtotta a maradék sörét.
Öt perccel ezután kilépett a kocsma hátsó ajtaján Victor Last, gyorsan körbenézett az
udvaron, és elindult Graver felé, könnyed, lezser lépteivel, amelyek olyan jól jellemezték,
elhaladva a színes lámpácskák alatt. Szalmasárga, jól szabott, hajtásokkal bővülő
lenvászon nadrág volt rajta, gyűrött, hosszú ujjú selyeming, és egy világosdrapp, vékony
sportzakó, rávarrt zsebekkel. Gesztenyebarna haja divatosan hosszú volt, hátrafésülve
hordta, de egy hosszú tincs a homlokába hullott.
Szerényen elmosolyodott, ahogy közelebb ért Graverhez, aki felállt, és kezet ráztak.
– Ülj le – mondta Graver, és a szemben lévő székre mutatott.
Last bólintott, és leült. Graver most már jobban látta az arcát, és meglepetten vette
észre, hogy nehéz évei lehettek. Még mindig vékony volt és szépen lebarnult, a nap
helyenként a haját is szőkére kiszívta, de az arca hihetetlenül ráncos lett, a szeme körül
megszaporodtak a szarkalábak, a szája sarka lefelé biggyedt. Úgy látszott, sok időt
tölthetett erős napon, és a rumhoz meg a tequilához is visszatért. Bármit csinált is az
elmúlt nyolc évben, teljes erővel belevethette magát.
Last elvigyorodott, lezserül hátradőlt a székben, és keresztbe tette a lábát. Gravernek
feltűnt, hogy még mindig milyen fehérek és egyenletesek a fogai.
– Semmit sem változtál – mondta Last. – Biztos alkut kötöttél az ördöggel.
– Tudod, hogy én nem kötök alkut, Victor – felelte Graver. – Az ördögnek is ki kell
várni a sorát.
– A fenébe. – Last szélesen elvigyorodott. Soha nem nevetett. Csak kisebb vagy
nagyobb vigyort engedett meg magának, nevetést soha.
Graver észrevette, hogy Last orra csúnyán eltörhetett. Nem lapult be, hosszú maradt és
keskeny, csak szemmel láthatóan elferdült. Gravernek az volt az érzése, a nők ettől nem
találják kevésbé vonzónak.
– Örülök, hogy megint találkoztunk – mondta Last.
Graver ezt el is hitte neki. Nyolc évvel ezelőtt Last kulcsfontosságú informátor volt
Graver utolsó és legjelentősebb ügyében, amelyen mint a CID nyomozója dolgozott.
Majdnem egy évig működtek együtt igen szorosan, és össze is barátkoztak, habár Graver
úgy sejtette, Last definíciója a barátságról némileg rugalmasabb, mint az övé. Feltűnt neki,
hogy Last szabadkőműves-gyűrűje a gránitkővel, amire olyan büszke volt, eltűnt a
gyűrűsujjáról.
– Meghívhatlak egy sörre? – kérdezte Graver, és a lógó vállú pincér felé intett.
– Persze. – Last a zsebébe nyúlt, és elővett egy doboz cigarettát. Graverre pillantott. –
Még mindig nem dohányzol?
Graver megrázta a fejét. Rendelt magának is egy sört, és egyet Lastnak, aki nézte,
ahogy a pincér elballag a kerti bárpult felé.
Last nagyot szívott a cigarettájából, és visszafordult Graverhez. – El capitán lettél, mi?
– Megint elvigyorodott, a halványabb vigyorával.
– Igen, úgy négy évvel ezelőtt előléptettek kapitánnyá – felelte Graver. Árgus
szemekkel figyelte Lastot.
 – Úgy tudom… azt hallottam, hogy elváltál.
Last arckifejezése együttérzést tükrözött. Graver furcsának találta, hogy szóba hozza
ezt a dolgot. Úgyis mindenki hallott róla. A lapok pletykarovatai bőségesen írtak Dore
készülődő házasságáról.
– Fájhatott a dolog.
– Nem örültem neki – mondta Graver. Nem értette, hová akar kilyukadni Last.
– Nagyon sajnálom.
A pincér kihozta a sört, Last megtörölte az üveg száját és a magasba emelte. Graver is
felemelte a sajátját, és összekoccintották.
– A régi szép napokra – mondta Last. – És a szebb holnapokra.
Last úgy itta a hideg sört, mintha egy pohár víz lenne, nagyokat nyeldekelve. Amikor
lerakta az asztalra, több mint a fele hiányzott. Összeszorította a száját, élvezve az ital
utóízét, és körbenézett a táncparketten.
– Még nem robbant le teljesen ez a hely – állapította meg Last, és nagyot szívott a
cigarettából. – De azért a kurvák jobbak voltak régen.
– Semmi nem változott, Victor. Talán csak a te ízlésed finomodott.
Last elmosolyodott, megint Graver felé fordult, és tovább szívta a cigarettáját. Victor
Last nem mindennapi informátor volt. Sőt nem mindennapi ember. Művészettörténetből
szerzett diplomát, és amikor a bűnözés útjára tévedt, mindig valami, a művészetekkel
összefüggő területen működött. A priusza annyiból állt, hogy eltöltött két évet egy
minimális biztonsági fokozatú börtönben Texasban, mert ritka régi könyveket, botanikai
nyomatokat és metszeteket adott el, amelyeket angol könyvtárakból, múzeumokból és
magángyűjteményekből loptak.
Amikor Graver megismerkedett vele, Last már leülte a büntetését, és folytatta, ahol
abbahagyta, csak épp jóval veszélyesebb játékba kezdett. Már majdnem egy évtizede
Mexikóból „exportált” ősi indián műtárgyakat. És tizennyolcadik századi, gyarmatosítás-
korabeli iratokat is hamisított melléjük. Graver rögtön látta rajta, hogy elsőrangú
informátor válhatna belőle, és így is lett. Graver szemet hunyt Last egyik ügyében, ő
pedig segített Gravernek egy illegális fegyverkereskedő hálózat felgöngyölítésében, ami a
legnagyobb ilyen jellegű hálózat volt, amelyről a CID valaha is információkhoz jutott.
Hamar kiderült, hogy Last kedveli ezt a játékot, tetszett neki, hogy a kémkedéshez
szükség van az eszére, és szerette az állandó izgalmat, ami minden sok pénzt megmozgató
bűnöző tevékenységgel együtt jár. Victor Last született kalandor volt, éppúgy otthon
érezte magát Közép-Amerika dzsungeleiben, mint Houston leggazdagabb embereinek a
lakásán, akik az általa „beszerzett” műtárgyakat gyűjtötték.
– És veled mi van? – kérdezte Graver, és lerakta a sörösüveget.
Last lassan lenyelte a szájában lévő kortyot, és bólintott. Szinte bocsánatkérően
elmosolyodott.
– Eltűntem a szemed elől, igaz? – Megint szívott a cigarettájából, és a táncparkettre
nézett, amely úszott a lágy fényekben. – Kicsit kellemetlen volt az utolsó ügyem. Ideje
volt egy kis szabadságot kivenni. Először Oaxacába mentem, újból kezdtem az
exportüzletemet. De már semmi nem volt a régi. Aztán azt hallottam, mostanában jó piaca
van a régi spanyol gyarmati dokumentumoknak. Utánanéztem, és tényleg fellendülőben
volt az üzlet. Elmentem Madridba, és egy évig azzal foglalkoztam, hogy átnéztem az
ottani levéltárakat. Barlangnagyságú múzeumok és hatalmas magángyűjtemények vannak.
Egyik-másik múzeumban nem is tudják, miket őriznek, hát még az értéküket. Fantasztikus
helyek.
Elhallgatott, és kiitta a sörét. A magasba emelte az üveget, és intett a nyomorék
pincérnek. Ő kérdőn felemelte két ujját, de Graver nemet intett.
Last elnyomta a cigarettáját a hamutartóban. A párás, fülledt éjszaka már átcsúszott a
kora hajnali órákba. Last homlokán és felső ajka fölött apró izzadságcseppek
gyöngyöztek. Előhúzott egy zsebkendőt a zakója zsebéből, és megtörölgette az arcát meg
a száját.
– Majdnem két évig maradtam Madridban – folytatta, és visszagyűrte a zsebkendőt a
zsebébe, a csücskét hagyta kilógni. – Kerestem egy kis pénzt, jó kapcsolatokat szereztem.
De sokkal kedvesebb volt a szívemnek a jó öreg Mexikó. Ott könnyebb vállalkozni. –
Elmosolyodott. – Úgyhogy visszamentem Mexikóvárosba. Elkezdtem keresgélni a
magán-fotóarchívumokban. Meglepően sok van belőlük. Ez még a forradalom előtti
európai befolyásnak köszönhető. Sok régi famíliának hatalmas háza van a város előkelő
részében, és mindenfélét őrizgetnek eldugdosva.
A pincér kihozta Lastnak a sört, és elvitte az üres üvegeket. Last felemelte a hűvös,
borostyánszínű üveget, amelyen már kicsapódott a pára. Odanyomta a homlokához és a
halántékához, aztán jó nagyokat kortyolt belőle.
– Egy kis bajba keveredtem Mexikóvárosban – mondta. – Elég aprólékos törvények
vannak ott az archívumokról meg a műtárgyakról… Nekem semmi kifogásom a
jogrendszerük ellen, tudod, Napóleon törvénykönyvén alapszik… De ha ehhez még
hozzávesszük a virágzó korrupciót, hát így elég nehéz pénzt keresni. Törvényesen
legalábbis. – Vállat vont, és az emberekre nézett a szomszéd asztaloknál. – De azért ennek
ellenére pár évig még csináltam.
Megint belenyúlt a zsebébe, elővett egy újabb cigarettát, és rágyújtott. Hátrahajtotta a
fejét, és a mozdulatlan éjszakai levegőbe fújta a füstöt.
– Úgy hat hónappal ezelőtt – folytatta – Veracruzba mentem, ahol ritka tengerészeti
iratok után kutattam, amelyek állítólag egy ottani család birtokában vannak, akiknek az
ősei voltak a kikötő irányítói még a spanyol uralom alatt. Akkoriban elég jól el voltam
eresztve, épp jó üzletet csináltam egy mexikói forradalomról szóló fotósorozattal,
úgyhogy azzal kényeztettem magam, hogy egy drága kis hotelban szálltam meg, nem
messze a tengerparttól. Ott ismerkedtem meg egy houstoni házaspárral, és három-négy
nap alatt egész jól összebarátkoztunk. Aztán egy nappal azután, hogy visszatértem
Mexikóvárosba, egyszer csak kaptam tőlük egy meghívót egy partira, a houstoni házukba.
Last belekortyolt a sörbe, és egy darabig ízlelgette, halvány szemét Graverre szegezve.
Érezhetően most akart rátérni a lényegre.
– A partin megismerkedtem két párral is, akiket érdekesnek találtam. Az egyik
pasasnak egy galériája van, a másik meg valami üzletember. Hatalmas vállalkozása van,
valami teljesen ártatlan, hétköznapi üzletágban. Amikor kérdezősködtem, az illető egyre
óvatosabb lett, kitérő válaszokat adott. Én ezt furcsának találtam, hiszen végül is teljesen
hétköznapi dologról volt szó. Olyan volt, mintha egy fűszeres nem akarna beszélni a
boltjáról.
Last szívta a cigarettáját.
– Mielőtt folytatnám, hadd kérdezzek meg valamit – mondta.
Graver bólintott.
– Vannak értesüléseid… – Last egy pillanatra összeszorította a fogait és beszívta
köztük a levegőt – …van bármiféle értesülésed arról, hogy a rendőrségen belül korrupciós
ügyek folynak? – Felemelte a kezét a cigarettával. – Úgy értem, a nyomozók körében.
Graver gyomra összeszorult. – Melyik osztályon?
– Nem tudom.
– Tudod, hogy ezt nem árulhatom el neked, Victor.
Last megértően bólintott. – Persze, tudom. – Cigarettázott, és egy ujjal kocogtatta a
barna sörösüveget. Bizonytalan grimaszt vágott, nem tudta, mit csináljon.
– Miért, tudsz valamit? – kérdezte Graver.
– Nem – felelte gyorsan Last. – Nem tudok semmit. Csak gyanút fogtam valami miatt,
amit hallottam. Nem értettem, miről van szó, de az az egyik lehetőség, hogy valami
korrupciós ügyről szól a mese. De más is lehet a magyarázat.
– És hol hallottad ezt a valamit?
– Itt, Houstonban. Egy elegáns partin, úgy három hónappal ezelőtt.
– Három hónapja?
– Azóta más dolgom is volt – mondta Last, magyarázva, hogy miért csak most kereste
meg ezzel Gravert. – De azóta is ott motoszkált az agyamban. – Megkocogtatta a fejét. –
Gondoltam, megemlítem, és te talán tudni fogod, fontos-e vagy sem.
– De hát még nem mondtál semmit.
– Nem, de úgy látom, neked semmit nem mond a dolog. Azt hiszem, tévedtem.
Last hirtelen és rá nem jellemző módon feszengeni kezdett. A pókerarc mindig is a
legfőbb jellemzője volt. Ettől lett olyan jó szélhámos és jó informátor. Az a fajta ember
volt, aki könnyed mosollyal vállal kockázatot, és a legfelháborítóbb dolgokat műveli teljes
lelkinyugalommal, amiről aztán anekdotákat mesélnek még évek múltán is. De most
valahogy úgy tűnt, egyáltalán nem biztos önmagában.
Inni kezdte a sört, szemmel láthatóan azzal a szándékkal, hogy mind kiissza, aztán
elmegy. Graver úgy sejtette, rájött, hogy elszámította magát, és amibe belebotlott,
mégsem az, aminek gondolta.
Odalent a rakparton egy daru emelkedett fel nyikorogva, mintha fájna neki valami, és
ládákat kezdett rakodni a dokkokról.
– Hát, akkor ne haragudj, amiért feleslegesen iderángattalak – mentegetőzött Last. –
Úgy látszik, félreértettem valamit – mondta tétova mosollyal.
– Hogy tudlak elérni? – kérdezte Graver. – Most Houstonban laksz, vagy még mindig
Mexikóban?
– Houstonban – felelte Last, és a szájába dugta a cigarettát, míg a zsebében kotorászott
toll és a notesza után. – Többé-kevésbé – tette hozzá talányosan. Valamit felfirkált a
jegyzettömbre, és letépte a lapot. Átadta Gravernek. – Valószínűleg egy nő fogja felvenni
a telefont – mondta. – Camey a neve. Ő mindig tudni fogja, hol találhatsz meg.
Graver nem kérdezte meg, kicsoda Camey, csak bólintott.
– Majd meggondolom – mondta. – Ha esetleg eszedbe jutna valami érdekes, hívj fel.
Last kiitta az utolsó korty sört, és a belső zsebébe nyúlt a tárcájáért.
– Hagyd, meghívtalak – mondta Graver. – Inkább te tartozz nekem.
Last bólintott, és visszatért csibészes mosolya. – Okos, tipikus rendőri pszichológiai
fogás. – Elnyomta a cigarettát. – Hát, örülök, hogy láttalak, annak ellenére, hogy
melléfogtam. Ha szükséged lenne rám, hívd fel Cameyt.
Felállt, és kezet ráztak az asztal fölött.
– Örülök, hogy hívtál, Victor – mondta Graver. – Vigyázz magadra.
– Viszlát. – Last sarkon fordult, és átsétált a táncparketten, a színes fénytócsákban.
Egy pillanat múlva már nyitotta a kis kocsma hátsó ajtaját, és eltűnt.
Graver is felállt, elővette a tárcáját, és kihalászott belőle annyi pénzt, ami elég volt a
sörökre meg rendes borravalóra, és odarakta Last kiürült sörösüvege alá. Még egyszer
körbenézett a La Cita szánalmas vendégein, aztán átsétált a táncparketten, belépett az
áporodott levegőjű kocsmába, majd ki az éjszakába. A szűk utcácska kihalt volt,
ugyanúgy, mint amikor érkezett. Victor Lastot már nem látta sehol.
 HÉTFŐ
Második nap

10. fejezet

Amikor megszólalt az ébresztőóra, Graver kinyitotta a szemét a szürkés derengésben.

Még meg se mozdult, de már érezte, hogy a nyakában és a vállában görcsösek az izmok.
Miután hajnalban hazaért, még egy órán át csak üldögélt az ágyban, és próbált
jegyzeteket készíteni a másnap reggeli értekezletre. Habár nehezére esett koncentrálni,
addig csinálta, amíg a fáradtság és a hátfájás rákényszerítette, hogy lerakja a ceruzát, és
lekapcsolta a lámpát. Aztán ébren feküdt kora reggelig, és Laston törte a fejét.
Újrajátszotta magában a beszélgetésüket, átgondolt minden szót, amit Last mondott, és
eltűnődött, vajon miért bukkant fel Last a semmiből ilyen váratlanul. Graver óvatosságra
intette magát. Nem most van itt az ideje, hogy elkezdjen hinni a szerencsés véletlenekben.
Végül aztán nagy nehezen elaludt. Az előző tizenkét óra eseményei abszurdan kavarogtak
az álmában.
Amikor megfordult, hogy felkeljen, ott találta a jegyzettömböt és a ceruzát a gyűrött
lepedőn. Ledobta a padlóra, az ágy lábához. Ellenállt a kísértésnek, hogy visszadőljön a
párnára, a padlóra tette a lábát, és egy pillanatig ült az ágy szélén. A feje nehéz volt, a
teste merev. Aztán, lassan felállt, kiment a fürdőszobába, a zuhany alá állt, és kinyitotta a
hideg csapot.
Miután lezuhanyozott és megborotválkozott, felnyalábolta a ruháit, amelyeket egy
fotelba dobott. Elvitte őket beadni a tisztítóba, aztán megállt ugyanabban az utcában egy
kis pékségnél, és vett egy fahéjas tekercset, egy kávét meg egy újságot. A Kashmere
Gardens-i lövöldözés szerepelt a címlapon. A túszokat szedő fegyveres tűzharcban
áldozatul esett, miután lelőtte a túszát.
Graver gyorsan átböngészte az újság többi részét is, de nem talált említést Arthur
Tisler haláláról. Beledobta egy szemetesbe az újságot, és útban a város felé ette meg a
maradék fahéjas tekercset.
A COD egy komor, háromemeletes épület legfelső szintjén kapott helyet, a rendőrség
főhadiszállását alkotó épületkomplexumban, a város északnyugati szélén. Houston
elegáns építészetű belvárosától elválasztotta az öböl mentén húzódó autópálya, a Gulf
Freeway betonszalagjainak labirintusa. A csúnyácska betonépületnek az volt a furcsasága,
hogy egyetlen bejárata nem az épületkomplexum belső udvara felé nyílt, mint a többi
irodaházé. Az ablakaiból jó kilátás nyílt az autópályára, ahol a felüljáró alá benyúlt a
Buffalo-öböl, és a nyári gyomok zabolátlanul burjánzottak a mezőkön.
Graver lerakta a kocsiját a kis parkolóban, az épületet megkerülő behajtóútnál, amelyet
embernagyságú gyom nőtt be. Kiszállt, bezárta az ajtót, és nagyot szippantott a dohos
levegőből, amely az ötvenméternyire lévő öböl piszkos, állott vizéből szállt.
Lara Casares volt mindig az első reggel az irodában. Kivétel nélkül mindig. Ő volt
Graver titkárnője, az első naptól kezdve, mióta négy évvel ezelőtt kinevezték kapitánynak.
Larát a gyorsírók közül emelte ki, ahol csak pazarolta a tehetségét. Csinos volt,
harminchárom éves, latin származású. Az alakja filigrán volt, de nagy mellei voltak és
őrjítő csípője. Úgy hordta a ruháit, ahogy az izmos férfiak a szoros ingeket, tudatosan és
büszkén mutogatva a testét. Habár csak középiskolát végzett, Gravernek az volt az érzése,
az IQ-ja a legfelső határon járhat. Minden tulajdonsággal rendelkezett, amit az ember első
ránézésre nem gondolt volna róla: megbízható volt, diszkrét, az agya úgy működött, mint
egy komputer, és mindig két lépéssel előtte járt Graver minden kérésének. Figyelmes volt,
és józan, mint egy apáca, már ha a munkáról volt szó. Graver fenntartás nélkül megbízott
benne.
Emellett kölcsönösen vonzódtak is egymáshoz, amit mind a ketten elfojtottak, olyan
rég, hogy egyikük sem hitte volna, hogy ez lehetséges. Graver tudta, hogy Lara túl okos
ahhoz, hogy elsőnek vallja be ezt a vonzalmat, amelyről mind a ketten tudták, hogy
rengeteg problémával járhatna. Graverre a tönkrement házassága nem olyan hatással volt,
mint a legtöbb férfira. Nem lett hajlamosabb rá, hogy új kapcsolatokat keressen. Az okán
inkább nem gondolkozott el, de karnyújtásnyi távolságban tartotta magától Larát, habár
most, hogy végleges lett a válás, ennek már nemigen volt értelme. Az igazság az, hogy az
utóbbi időben Lara közelebb állt hozzá, mint bárki más.
Amikor kicsit későn, fél nyolckor besétált az épületbe, odaköszönt a recepciósnak,
aztán végignézett a szűk, kopár folyosón, ahonnan a CID irodái nyíltak: egy sor egyforma
ajtó, amelyek egyre keskenyebbnek látszottak, ahogy a feltűnően hosszú folyosó
távolodott. Sehol nem volt nyilvánvalóbb a város szegényes költségvetése, mint itt. Az
összes iroda épp csak kis zug volt, az övé kivételével. A folyosó jobb oldalán sorakozók
voltak a kellemesebbek, mert ezek az épület homlokzata felé estek, ezért kis ablakuk is
volt. A folyosó másik oldalán csak kis odúk voltak, bevájva az épületbe, mint megannyi
kis barlang. Szinte alig voltak nagyobbak egy koporsónál.
A kommunikációs szoba ajtaja nyitva volt, az egyik printer zakatolva dolgozott. A
leporelló a padlóra folyt, ahol már szétszórva hevertek mindenféle papírok, a hétvégén
beérkezett jelentések. A számítógépek egyfolytában dolgoztak, ide érkeztek be a járőrök
és nyomozók bejelentései a városból.
Graver megfordult, elsétált Lara irodájához, és bedugta a fejét az ajtón. A nő épp
telefonált. Graver a saját irodája felé mutatott, és bement. Mire elhelyezkedett az
íróasztala mögött, és felírt egy-két dolgot, Lara már jött is be, a kezében egy friss kávéval
teli bögre. Odahajolt, lerakta elé, aztán felegyenesedett és lehúzogatta piros blézere szélét.
– Ezt az íróasztalodon hagytad a hétvégén, az aljában kávéval. Ma reggelre
megpenészedett – mondta megrovóan.
Ahányszor Graver reggelente bejött, az íróasztalát szépen rendbe rakva találta, olyan
állapotban, ahogy ő ritkán hagyta. Lara leporolgatta a borostyánszínű asztali lámpát,
amelyet Graver otthonról hozott, hogy ellensúlyozza vele a mennyezeten pislákoló
neonvilágítást. Lara gondoskodott róla, hogy a márványmintás töltőtoll, amit Nathantól
kapott, a kis zöld üvegtálcában legyen, az asztal szélén, és hogy a fehér kávésbögre, rajta
Charlie Chan árnyképével, amit Natalie-tól kapott, tiszta legyen. És a nyitott naptáron ott
hevert a fekete, simára koptatott kis macskakő, amit valamikor, száz évvel ezelőtt Dore és
ő kicsit becsípve és nevetgélve, a Szent Pál székesegyház melletti kis sikátorban ástak ki.
Lara ösztönösen megérezte, milyen fontosak ezek az apró tárgyak, a régi ajándékok a
fiától és a lányától, egy kő, amely emlékeztette nem arra a nőre, aki már nem a felesége,
hanem a lányra, akit egykor elvett.
– Sajnálom – mentegetőzött Graver a bögre miatt, és intett Larának, hogy csukja be az
ajtót. A nő becsukta, aztán visszament és megállt az íróasztal előtt.
– Rossz híreim vannak – mondta Graver. – Arthur Tislert holtan találták a kocsijában,
úgy néz ki, öngyilkos lett.
Lara döbbent arcot vágott, és lassan leült egy székre.
– Te jóságos ég – mondta. – Öngyilkos lett?
– Legalábbis úgy tűnik.
– Úgy tűnik?
– Még épp csak elkezdődött a nyomozás.
– Tudom, de… Uramisten… – Lara nagyra meresztett fekete szemekkel nézett
Graverre.
– Westrate persze rémesen aggódik, és el akarja tussolni az ügyet.
– Még senki nem tud róla?
– Burtell tudja, ő értesítette tegnap éjjel Peggy Tislert.
– Jézusom, szerencsétlen asszony.
Graver szívesen megbeszélt volna mindent Larával, ahogy régebben Dore-ral tette
volna, de erre most nem volt idő. Kelletlenül folytatta.
– Azt hiszem, jó lenne, ha felhívnád a csoportvezetőket, és megmondanád nekik, hogy
kilencre várom őket egy értekezletre. Majd ők elmondják az embereiknek. Ha bárki
keresne ma, nem vagyok bent, kivéve Jack Westrate-nek vagy bárkinek a gyilkossági
csoporttól, illetve az IAD-től.
Röviden elmagyarázta, hogy vizsgálat indul Tisler ügyében, és ez most minden
rutinügynél fontosabb, és mindenhez képest elsőbbséget élvez. Graver úgy ellenőrizte az
egyes csoportok munkáját, hogy állandóan áramlottak hozzá a nyomozásokról szóló
beszámolók, összegzések, hírszerző jelentések, nyomtatványok, dossziék, szerződések,
feljegyzések, listák, körlevelek. Ezeket most mind, a legsürgősebbeket is félre kell rakni,
míg meg nem írja a jelentést, amely tisztázza, hogy Tisler öngyilkossága jelenthet-e
bármiféle veszélyt a CID-re nézve. És Larának segítenie kell, hogy megbirkózzon a
feladattal.
Reggel kilenckor a három csoportvezető bevonult Graver irodájába. Ray Besom lett
volna a negyedik, aki most szabadságon volt, és horgászott valahol. Graver egyenesen
közölte velük, mi történt. Ugyanannyit mondott el, mint előző éjjel Burtellnek, de mivel
közülük egyik sem állt túl közel Tislerhez, nem váltott ki belőlük mást a hír, mint egy-egy
elmormolt káromkodást, csodálkozó szemöldök-összevonást, szájösszeszorítást. Graver
mindent elmagyarázott, elmondta, mit találtak a helyszínen, és ki vezeti a nyomozást a
gyilkossági csoporttól és az IAD-től.
– A saját belső vizsgálatunkat én fogom irányítani – mondta. – Átnézzük, milyen
ügyeken dolgozott Tisler, hogy megbizonyosodjunk róla, mi tiszták vagyunk. – Mindenki
értette, mire gondol Graver. Matt Rostovra pillantott. Szögletes, negyvenes éveiben járó
férfi volt, a kutató és elemző csoport vezetője. – Matt, ha nincs kifogásod ellene,
szeretném erre ráállítani Dean Burtellt és Paula Sale-t. Tudod nélkülözni őket úgy egy
hétre?
Rostov bólintott, és azt felelte, persze.
– Ha visszamentél az irodádba, megmondanád nekik, hogy kicsit később majd
szeretnék beszélni velük?
Rostov megint bólintott.
– Szükségem lesz Casey Neumanre is az OC-től.
 – Az OC emberei tudják már? – kérdezte Lee Stanish.
Stanish négy évvel korábban Ray Besom jelenlegi pozícióját töltötte be, a szervezett
bűnözéssel foglalkozó csoport vezetőjeként. Kitűnő nyomozó volt. Graver áthelyezte a
terroristaellenes csoporthoz, amikor annak a vezetője nyugdíjba ment. Stanishnak az volt
véleménye, Besom egyáltalán nem végez jó munkát az ő régi csoportjával.
– Még nem – felelte Graver. – Ez után fogok beszélni velük. Úgy döntöttem, nem
teszek általános bejelentést. Az ügy nagyon kényes, és még sok minden függőben van.
Úgy gondoltam, jobb lenne minél szűkebb körben tartani.
Mindenki bólintott, mindenki értette, és Graver elbocsátotta őket. Egész idő alatt csak
Bob Penck, a technikai csoport vezetője nem mondott semmit, ami megszokott volt tőle.
Talán, ha egy bomba robbant volna az irodában, legfeljebb akkor szólalt volna meg, de
lehet, hogy még akkor se.
Miután mind kimentek, Graver felállt, és megkérte Larát, hogy küldje be a szervezett
bűnözéssel foglalkozó osztály nyomozóit. Hozott magának egy újabb bögre kávét, aztán
visszaült az íróasztalához, és ott várta őket. Amikor besorakoztak, mindegyikük arra
számított, valami óriási hírt fognak hallani, mert még soha nem fordult elő, hogy Graver
mindnyájukat egyszerre hívatta volna be. Megálltak, körben a falak mentén, egyikük se
akart leülni az íróasztal előtti három székre. Így hát Graver is állva maradt, és nekik is
bejelentette Arthur Tisler halálát, immár negyedszer mesélve el a történetet.

11. fejezet

Nagyon sok dolgunk van, és nagyon kevés időnk – kezdte Graver, és a kezét egy halom
barna dossziéra fektette. Az íróasztala szélének támaszkodott. A három ember, akiket
behívatott az irodájába, komor arcot vágott.
Dean Burtell az ablakhoz legközelebbi széken ült. Annak ellenére, hogy frissen volt
borotválva, és rendes volt a külseje, mint mindig, szokásos vidámságának nyoma sem
volt. Komor volt, és a kialvatlanság meglátszott az arcán. Graver korábban már beszélt
vele röviden,, megkérdezte, mi volt Peggy Tislerrel. A nő érthetően kétségbe volt esve,
Dean és Ginny ott maradtak vele egész éjszaka. Felhívták a szüleit Corpus Christiben,
akik kora hajnalban meg is érkeztek Houstonba, így Deannek és Ginnynek épp volt ideje
hazamenni, lezuhanyozni és munkába indulni. De Burtellen látszott, hogy más is
nyomasztja a kialvatlanságon kívül.
Graver ránézett, aztán kipillantott az ablakon, ahol a felhők gyorsan sodródtak, a
szárazföld fölé, szürkés hátteret alkotva a belváros felhőkarcolóinak. Mivel Graver irodája
délkeleti fekvésű volt, teljes kilátás nyílt innen a város nyugati oldalára. Az autópálya
forgalmának zaja mély dübörgéssel felhallatszott, Graver időnként a rázkódást is érezte.
– Már idehozattam minden ügy dossziéját, amelyen Tisler épp dolgozott. Az eredeti
példányokat adom oda, hátha vannak kézírásos jegyzetek a margón, vagy jelölések a
szövegben, amin megakadhat a szemetek.
A Burtell melletti széken Paula Sale ült. Harminchat éves volt, szociológiából szerzett
diplomát a Rice Universityn, és egyike volt a négy civilnek, akiket Graver Westrate
tiltakozása ellenére felvett a hírszerző osztályra. Hamar kiderült róla, hogy kitűnő elemző.
Egyik hosszú lábát a másikon átvetve ült, egyik kezében egy csésze kávéval, amelyet a
térdén egyensúlyozott. Kritikus, szürke szemeit Graverre szegezte. Vállig érő, világos
gesztenyebarna haját egyenesen hordta, semmi hullám. Az egyenes szabású, bő ruhákat
szerette, amelyeket meglepő eleganciával viselt. Szerette a karkötőket. Három éve elvált,
és hajlamos volt ellenségesen viselkedni a férfiakkal, akik közeledtek hozzá. Határozottan
nem érdekelték a pasik. Graver néha eltűnődött, nincs-e valami kis perverzió abban, hogy
meglehetősen leplezetlen szexualitása ellenére így elriasztja a férfiakat.
– Sajnos, nem tudom megmondani, pontosan mit is keresünk – folytatta Graver. –
Nincs semmi, aminek az alapján elindulhatnánk. Egyetlen tényt tudunk: hogy Arthur
halott. Egyetlen kérdés van: tartalmaznak-e valamit ezek a dossziék, ami hozzásegíthet a
halála okának kiderítéséhez? Szeretném, ha kérdéseket tennétek fel, minél több kérdést.
Minden érdekes lehet. Nem számít, milyen jelentéktelen apróság, ha úgy gondoljátok,
hogy kapcsolatban lehet Arthur halálával, álljatok elő vele és vitassuk meg.
Casey Neuman az ajtó mellett ült. Ő volt a legfiatalabb nyomozó Besom csoportjában.
Újító szellemű volt, gyorsan tanult, és soha nem kellett neki semmit kétszer mondani, sőt
a legtöbbször semmit nem kellett neki mondani. Előre látta a dolgokat, ami
felbecsülhetetlen értékű tulajdonság ebben a szakmában. Sűrű, világosbarna sörény
lobogott a fején, amit kamaszosan hosszan hordott. Casey a kockás ingeket szerette,
amelyeknek a gallérját soha nem gombolta be, és khakiöltönyöket hordott, vagy
sportzakót sportos nadrággal. Inkább visszahúzódó egyéniség volt, de nagyon élvezte, ha
egy nyomozás során meg kellett változtatni a külsejét, vagy valami szerepet kellett
játszani. Egyike volt a néhány férfinak, akivel a csípős modorú Paula jól kijött. Talán mert
olyan fiatal és kamaszos volt, vagy mert soha nem reagált másképp vitriolos
megjegyzéseire, mint szórakozott mosollyal. Paula soha nem tudta felbosszantani.
– Paulának adom annak a négy ügynek a dossziéját, amelyeken Tisler Burtell-lel
együtt dolgozott – mondta Graver, majd felemelte a legnagyobb dossziéhalmot, és
odalépett vele Paulához. A nő lerakta keresztbe tett lábát, és felemelte a kávésbögrét, hogy
Graver az ölébe tehesse a dossziékat
Graver elvette a másik halmot az íróasztaláról, és átadta Burtellnek. – Tiéd a másik
négy ügy, Dean. Ezek Rankin, illetve Derr ügyei. Rajtad kívül csak ezekkel az elemzőkkel
dolgozott együtt Tisler. De nem szeretném, ha beszélnél velük erről.
Burtell átvette a dossziékat, és bólintott. Graver tekintete kicsit habozva megpihent
rajta, aztán Neumanhoz fordult. – Casey, tőled azt kérném, hogy állíts össze egy dossziét
Arthurról, ahogy bármely célszemélyről tennéd. Kezdd a legelején. Mindennek járj utána.
Semmi ne kerülje el a figyelmedet.
Elhallgatott. Casey és Paula józanul rászegezték a tekintetüket. Még mindig nem
fogták fel igazán Tisler halálhírét.
– Lehet, hogy kicsit ízléstelennek tűnik – ismerte be Graver –, de meg kell tennünk.
Darabokra kell szednünk Tislert.
– Ugye, te… te sem tudsz semmit? – szólt közbe Paula.
Azzal a leplezetlen kíváncsisággal kérdezte, amely annyira jellemző volt rá. Tudta a
helyét, és elismerte a hierarchiát, de mesterkéletlenül őszinte is volt és magabiztos, ami
miatt minden kapcsolatában egyenrangú fél lett. Nagyon jól tudta, hogy ha Graver valamit
nem mondana el nekik, arra jó oka lenne. De Paula már csak ilyen volt. Látni akarta
Graver arcát, amikor kimondja a választ.
 – Nem – felelte Graver. – Nem tudok semmit. – Felemelte a bögréjét és belekortyolt a
kávéba. Aznap délelőtt ez már a harmadik volt, és még sok fogja követni. – Tegnap éjjel
még arra hajlottak, hogy öngyilkosság, de ezt csak a helyszínen látottakra és a
megérzéseikre alapozták. Talán még ma délelőtt találnak valami bizonyítékot, amivel alá
is támaszthatják. De egyelőre nincs semmi, ami az egyik vagy a másik irányba mutatna.
Egy pillanatra elhallgatott, és tekintete a felhőkre siklott, amelyek már kezdtek
oszladozni. A ragyogó reggeli nap éles sugarai a magas toronyházak közé hasítottak.
– Mindenkinek világos, mi a dolga? – kérdezte Graver. Mindnyájan bólintottak. – Ha
valami meglepetés vár azokban a dossziékban, vagy kiderül valami Tislerről, azonnal
tudni akarom, rendben?
Megint bólintottak.
– Írjunk külön jelentést minden egyes dossziéról? – kérdezte Paula.
– Nem. Ez jó kérdés volt. Ha úgy gondoljátok, hogy találtatok valamit, először gyertek
ide hozzám, és beszéljük meg.
El akarta bocsátani őket, de aztán úgy döntött, jobb lesz még egyszer hangsúlyozni,
mennyire komoly a helyzet. Összefonta a karjait, és megint az íróasztal szélének
támaszkodott.
– Nyilvánvaló, hogy ha Tisler bármilyen módon rossz célokra használta a CID
irattárát, az nagyon nagy baj – mondta. – Bármi, amit erről az ügyről beszélünk, köztünk
kell hogy maradjon. Nem találomra választottalak benneteket erre a munkára, hanem
azért, mert bennetek bízom a legjobban. – Egy pillanatig habozott, mielőtt folytatta volna.
– Csak nekem tartoztok beszámolóval. Kizárólag nekem. Ha beszélni akartok velem, és
nem vagyok itt, várjátok meg, míg elérhető leszek. Semmit ne írjatok le, a magatoknak
készített jegyzeteken kívül, csak ha megkérlek rá. Amíg le nem zárjuk ezt az ügyet,
állandóan elérhető leszek, soha nincs túl későn, soha nincs túl korán. Mindenki tudja a
személyhívóm számát, bármikor nyugodtan csipogjatok rám. Minden érthető?
Érthető volt, és senki nem kérdezett semmit.

12. fejezet

A Tisler magánéletéről és az adatközlőiről szóló dossziék átvizsgálását Graver maga

végezte. A személyi dossziéjával kezdte.
Miután végzett a rendőrakadémián, Tisler három éven át járőrözött, aztán megfordult
négy osztályon is, a rablással, majd az autólopással foglalkozó osztályon, az
erkölcsrendészeten, és egy rövid ideig a kábítószer-ellenes csoportnál is dolgozott.
Kétszer is vizsgázott, hogy előléphessen őrmesterré, de a pontszámai soha nem voltak
elég magasak. Amikor a CID-hez került, és átvilágították, abból is az derült ki, amit
Burtell mondott róla: hogy Tisler teljesen átlagos ember volt. Az anyagi helyzete
kifogástalan. Tartozásai szinte alig voltak, néhány részlet a kocsijára, egy-két háztartási
gépre, és az új házukra, amely még csak hároméves volt. A munkájáról szóló értékelések
egyáltalán nem voltak kiemelkedőek, a GD-nél töltött első éveiben sem.
Másfél évvel ezelőtt azonban mintha végre magára talált volna, amikor a szervezett
bűnözés területén kezdett dolgozni mint nyomozó. Két hosszú és bonyolult akcióban is
részt vett, melyeket végül az FBI-jal közösen folytattak le, és amely vagy egy tucat
látványos letartóztatást eredményezett. A jelenleg folyó Seldon-ügyben is azt lehetett
remélni, hogy jelentős alvilági személyek kerülhetnek a hálójába. Mindhárom
nyomozásban Burtell volt az elemző.
Graver belenyúlt a dobozba, melyben a dossziék anyagát tartalmazó lemezek voltak. A
szervezett bűnözéssel foglalkozó osztályon tíz nyomozó dolgozott, mindegyikük nyolc-tíz
célpont megfigyelésével volt megbízva. Túl sok ügy ahhoz, hogy mind a fejében tartsa. A
székét elfordítva a számítógéphez fordult, és berakta az első lemezt. A következő két és
fél órában, miközben csak újabb kávékért ment ki, áttanulmányozta Tisler első nagyobb
sikeres ügyét.
Tizenkettő húszkor kiment a mosdóba. Lara épp ebédelni indult a többi titkárnővel,
megkérte, hogy hozzon neki egy hamburgert visszafelé jövet. Adott neki pénzt, aztán
végigsétált a folyosón a mosdóig. Tíz perc múlva már ismét a számítógépnél ült. Berakta a
második lemezt. A második ügy már bonyolultabb volt, mint az első. Amikor Lara
meghozta a hamburgert, Graver a gép előtt ülve ette meg, az asztalra dobva az összegyűrt
szalvétákat. Az irodát megtöltötte a mustár és a hagyma szaga.
Háromnegyed ötkor Lara bekopogott és belépett, egyik kezében kis rózsaszín
cédulákkal, amelyekre a nap folyamán érkezett üzeneteket jegyezte fel, a másikban egy
pohárral és egy üdítővel. Az üzeneteket lerakta Graver elé.
– Jobb lenne, ha átnéznéd őket, mielőtt elmegyek – mondta, és az üdítőt a pohárba
töltötte. – Westrate az előbb telefonált, azt mondta, tíz perc múlva visszahív. – Graver elé
rakta a jeges italt, egyik kezében az üres üveget tartva, a másikat csípőre rakva.
– Ez fantasztikus – mondta hálásan Graver, és kinyújtóztatta a hátát, mely már teljesen
megmerevedett. Az üdítő után nyúlt. – Te olvasol a gondolataimban.
– Na persze. – Lara szemügyre vette a íróasztalt, ahol még mindig ott hevert a
hamburger zsíros papírja. – Túl sokat ücsörögtél itt – mondta, összeszedte a szalvétákat és
kidobta a papírkosárba. Az ablakhoz ment, és kinyitotta, vörösre festett, hosszú körmű
kezét az orrára szorítva. – Szörnyű ez a hagymaszag.
Megfordult és Graverre nézett, aki az üdítőt kortyolgatta, és Larát figyelte.
– Mit pletykálnak? – kérdezte.
– Amire ilyenkor számítani lehet – felelte Lara csípőre tett kézzel. – Art olyan…
jelentéktelen volt, ha lehet így mondani. – Lara kicsit habozott. – Bementem az irodájába
rendet rakni, ahogy kérted. Belepakoltam a holmiját egy dobozba, majd odaadom a
feleségének. Nem volt túl sok személyes dolog. – Szórakozottan egyik lábáról a másikra
állt a magas sarkú cipőben. – Te gyakran megfordultál az irodájában?
Graver megrázta a fejét, és Lara csípőjének hintázását figyelte.
– Az ajtó belső felén, ahová csak akkor látni, ha be van csukva, egy magazin
közepéről kiszedett kép volt. Egy néger lány. És nem a Playboyból, hanem valami
egészen mocskos szexlapból. Teljesen széttárt lábakkal. – Lara elhallgatott. – Otthagytam
az ajtón. Nem hiszem, hogy a felesége erre igényt tartana.
Lara nem gúnyosan mesélte, hanem mintha valami szomorúság lett volna a hangjában
és az arcán, amit Graver nem egészen értett.
– Hálás vagyok, hogy elintézted – mondta. – Dean kicsit nehezebben viseli a dolgot,
mint vártam volna. Nem akartam őt megkérni erre.
– Semmiség – mondta Lara. – Na és te? Te hogy viseled?
 – Jól – felelte Graver az üdítőbe kortyolva.
Lara elmosolyodott és bólintott. Tudta, hogy ezt fogja válaszolni.
– Akkor jó – mondta. Kis szünet. – Van még valami dolgom?
Graver felelni akart, de ekkor megcsörrent a telefon.
– Ez Westrate lesz – mondta Lara, és a mosolya elhalványult, ahogy az ajtó felé indult.
– Én elmentem. Holnap találkozunk.
– Lara – szólt utána Graver.
A nő megállt és visszafordult, a keze már a kilincsen volt.
– Nagyon köszönök mindent.
Lara megint elmosolyodott, melegen és megértően.
– A kávésbögrét öblítsd ki, mielőtt hazamész, jó?
– Értettem – mondta Graver, és felvette a kagylót, miközben Lara kisétált az ajtón.
– Tessék, Graver.
Westrate volt a vonal másik végén, de nem mutatkozott be. – Katz pár perccel ezelőtt
hívott – mondta. – Épp most kapott egy telefonhívást Tordellától, aki még a
halottasházban volt. A halottkém is azt mondja, öngyilkosság volt. – Graver
megkönnyebbülést, sőt majdnem örömöt hallott Westrate hangjában. – Senki nem lát rá
semmi okot, hogy másra gyanakodjunk.
– A feleségével beszéltek már?
– Igen, kora délután.
– Ki ment oda?
– Azt hiszem, Tordella és Petersen.
– És, semmi?
– Gondolom, semmi. Katz csak annyit tudott, elégedettek a nyomozással, és
valószínűleg holnap le is zárják. Csak ennyit akartam mondani.
Graver hátradőlt a széken. Több mint megkönnyebbülés volt, amit érzett, szinte
lebegett.
– De azért kérek tőletek egy jelentést – mondta Westrate. – Meg kell bizonyosodnunk
róla, hogy a CID-nél minden rendben. A felesége már úgyse kaphatja meg az
életbiztosítását. Legalább a valószínű okokról próbáljatok kideríteni valamit. Egy ember
nem öli meg magát ok nélkül.
– Ez bele fog telni egy kis időbe, Jack. Több nap, ha nem akarjuk, hogy úgy látsszon, a
szőnyeg alá próbáljuk söpörni az ügyet.
– Jó, persze, legyen egy hét – mondta Westrate. – Értesíts, hogy megy.
Westrate már le is rakta a kagylót, Graver pedig az ablak felé fordult a székével. A
felhők már a nap elején szétfoszladoztak, és a kék ég szikrázóan ragyogott. Ma nem
voltak zivatarok. Az autópályán egymást érték az autók, lassan araszolgatott előre a
csillogó üveg- és fémtömeg, körbeölelve a várost.
Graver az órájára pillantott. Fél hat múlt öt perccel, és az irodák már kiürültek.
Westrate hívásán gondolkozott. Mindenki megkönnyebbült. Mindenki örült, hogy Tisler
olyan kétségbeesett volt valami miatt, hogy megölte magát. Valami, amiről senki nem
tudott, odáig hajszolta, hogy eldobja az életét, és Dean Burtell kivételével, eddig senkiből
nem váltott ki többet a halála egy szájelhúzásnál.
 13. fejezet

Graver elfordult az ablaktól, és maga elé húzta a dossziékat, amelyek Tisler adatközlőinek
adatait tartalmazta. Összefoglaló néven adatközlőnek nevezték azokat a személyeket, akik
a CID-t információkkal látták el. A velük való kapcsolattartás alkotta a hírszerző munka
gerincét, és két kategóriába osztották őket. A „források” olyan adatközlők voltak, akik
maguk nem folytattak bűnöző tevékenységet. Idetartoztak a rendőrök, szövetségi
ügynökök, szemtanúk, egyszerű állampolgárok, akik erkölcsi kötelességüknek érezték,
hogy megosszák az értesüléseiket vagy gyanúikat a hatóságokkal.
A másik kategóriába az „informátorok” tartoztak, akik maguk is bűnözők voltak; épp
börtönben ültek, próbaidőre vagy óvadékkal szabadlábon voltak, vagy gyanúsítottként
szerepeltek valamely ügyben. Őket többnyire egész más okok késztettek arra, hogy
információkat adjanak át. Gyakran egyszerűen csak pénzért tették. Néha bosszúból vagy
féltékenységből, azért, hogy eltegyék az útból riválisaikat, vagy visszafizessenek valami
kis szívességért, amit a rendőrök régen tettek nekik.
Az adatközlők személye a legszigorúbban őrzött titoknak számított, és rendkívül
fontos volt, hogy névtelenek maradhassanak. Minden adatközlő kapott egy kódszámot,
amelyet a dokumentumokon használtak a nevük helyett. Graver kikereste a számítógépen
a központi indextárat, kikereste Tisler nevét, majd az adatközlőinek névsorát, amely
négyjegyű számok oszlopából állt. Aztán átment az irattárba, és kikereste az ezekkel a
számokkal jelölt dossziékat.
Amikor kinyitotta az első dossziét, azt érezte, amit valószínűleg Paula és Dean Burtell
is érezhetett, amikor kinyitották a dossziékat, amiket reggel adott nekik: most meg mi a
fenét keressek?
– Graver – szólalt meg a háta mögött egy hang.
Összerezzent, de nem lepte meg, hogy a hang a Pauláé.
– Azt hittem, már csak én vagyok itt – mondta Paula az ajtófélfának támaszkodva,
kezében egy barna dossziéval.
– Gyere be – mondta Graver, és visszaült a helyére. Örült, hogy látja Paulát, és
beszélhet valakivel. – Foglalj helyet.
Paula leült az egyik székre az íróasztal előtt, keresztbe tette a lábát, és kibámult az
ablakon. Az öböl felett lenyugvó nap fénye megvilágította a felhőkarcolókat, mintha
olvadt ércoszlopok lennének a kobaltkék égbolt előtt.
Paula összevont szemöldökkel nézte az izzó üvegépületeket, és a gondolataiba merült,
melyekről Graver úgy sejtette, annyira különböznek mindenki más gondolataitól, olyan
egyediek, hogy ha egy antológiában olvasná őket, rögtön felismerné a stílusukról. Paulára
mindennél jellemzőbb volt a vitriolos humor és a szarkazmus, amit nem mindenki kedvel.
De Graver szerette; és tetszett neki a nő is, aki a stílus mögött rejtőzött. Most azonban
rosszkedvet érzett rajta.
– Mit gondolsz erről az egészről? – kérdezte Paula, felemelve a kezében tartott
dossziét. A karkötők megcsörrentek a csuklóján.
– Van egy kis újság – mondta Graver, és elmesélte, mit hallott Westrate-től.
– Komolyan? – vonta össze a szemöldökét Paula.
– Meglepődtél?
 – Nem is tudom, csak… – Paula vállat vont. – Akkor kicsit megkönnyebbülhetünk.
– Igen, de azért meg kell írnom a jelentést. – Graver megdörzsölte a szemét és az arcát,
és az íróasztalára könyökölt. – Hogy én mit gondolok? Átnéztem Tisler ügyeit a
számítógépen. Nekem úgy tűnt, a legtöbb elég rendesen haladt. Kivéve az Alan Seldon-
akciót, az még épp csak beindult, egyelőre nem túl sok eredménnyel.
Paula bólintott, és bár nem mondott semmit, Graver látta, hogy valami jár az eszében.
– Na és te? – kérdezte Graver.
Paula hátrahajtotta a fejét, és a mennyezetre bámult. Mindig spontán viselkedése miatt
néha tíz évvel fiatalabbnak látszott. Nagyot nyelt, aztán felemelte a fejét, kiegyenesedett,
és szembefordult Graverrel.
– Tudod, amikor öt évvel ezelőtt idekerültem, Tisler középszerű nyomozónak
számított – mondta egyenesen, azonnal a tárgyra térve. – Sőt annál is rosszabbnak.
Nagyon vacak eredményei voltak. De úgy másfél évvel ezelőtt minden megváltozott. Volt
két hosszú nyomozása is, egymás után, a Probst- és a Friel-ügy, emlékszel?
– Persze. Kitűnő munka volt mind a kettő.
– Na igen – mondta Paula. – Mindkettő elsöprő eredménnyel járt, amikor végül
átadtuk az akciócsoportnak. És most úgy tűnik, ez a Seldon-ügy is elég jelentős fogás lesz.
– Paula elhallgatott, és egyenesen Graverre nézett. – Tudom, hogy az lett volna a dolgom,
hogy azt az öt függőben levő ügyet nézzem át, amin Deannel dolgoztak, de valahogy nem
tudtam kiverni a fejemből ezt a két régi ügyet, úgyhogy elmentem az irattárba, és
kihoztam az anyagukat. Ahogy átolvastam ezeket, meg a Seldon-ügy kezdeti anyagait is,
újra meg újra felmerült bennem egy kérdés. Hogy a pokolba lehetséges, hogy ez a Tisler
egyszer csak ilyen jó nyomozó lett?
Graver hátradőlt, és a szék karfájára könyökölt.
– Azért nem lett annyira jó. A Probst- és a Friel-ügyben kitűnő adatgyűjtő munkát
végzett, ez kétségtelen, de volt közben nyolc-tíz másik ügye, amikkel egyáltalán nem
haladt túl jól.
– Oké, de szerintem a Probst-, a Friel- és a Seldon-ügy ettől csak még furcsább –
mondta Paula. – Feltűnően kilógnak a sorból.
Graver figyelmesen hallgatta.
– Egész nap ennek a három ügynek a jelentéseit olvasgattam – folytatta Paula. –
Vannak érdekes közös vonásaik: feltűnően gazdaságos és jól megszervezett akcióterv,
kitűnő eredményekkel. Mindegyiknél Dean volt az elemző… és minden adatközlő forrás
volt.
– Mindegyikük?
– Minden fontosabb. Belekeveredett egy-két informátor is, de ők csak jelentéktelen
dolgokkal járultak hozzá az ügy sikeréhez. Gondolj csak bele. Az informátorok nélkül
nem jutnánk semmire, igaz? De azért sokkal jobban szeretünk forrásokkal dolgozni.
Akiknek nincs priusza, ami miatt aztán a tárgyaláson a védőügyvéd kijelentheti, hogy a
tanú nem hitelt érdemlő. Akikkel nem kell alkudozni, hogy elengedjük a büntetésüket,
cserébe a vallomásukért. Akiknek nincs nehezen kezelhető bűnöző személyisége. Hanem
egyszerűen csak jól informált, lelkiismeretes állampolgárok, tiszták és szappanillatúak,
akik alig várják, hogy a hatóságok segítségére lehessenek az információikkal. Így van?
Graver bólintott.
– Hát nekem úgy tűnik, hogy ezekben az ügyekben Tisler zavarba ejtően biztos
forrásokba botlott. A CID-nél töltött évei alatt ez csak ebben a három ügyben történt meg.
A többi ügyeiben meglehetősen vegyes és gyanús informátorokkal dolgozott.
Paula elhallgatott, hogy Graver megemészthesse, amit mondott, aztán lóbálni kezdte
keresztbe rakott lábát. Valami az arckifejezésében is megváltozott, kicsit másképp állt a
szája, egy apró izom megfeszült a szeme sarkában. Kicsit habozni látszott, mielőtt
folytatta volna.
– Az első, kiinduló lépések ezekben az ügyekben ugyan Tisler-től származtak –
kocogtatta meg az ölében heverő dossziét a mutatóujjával –, de aztán szorosan
együttműködtek Deannel. Biztos, hogy Dean irányította a nyomozást, és ő határozta meg,
hogyan gyűjtsék be a kellő információkat. És persze Besom, mint Tisler csoportvezetője,
nyilván mindent lépésről lépésre követett.
Graver kiegyenesedett ültében. Előrehajolt, az íróasztalra könyökölt, fogott egy
ceruzát, és a radíros végével piszkálgatni kezdte az ütött-kopott macskakövet. Érdekelte,
amit hall.
Paula oldalra fordította a székét, aztán odahúzott egy másik széket is. Lerúgta a
cipőjét, a lábát felrakta a szék lábtámlájára, és a combjára fektette a dossziékat. Kinyitotta
az első oldalnál a jegyzettömbjét.
– Először is, fussuk át gyorsan a két ügyet, ahol Tisler olyan remek tippeket kapott a
forrásaitól, jó?
Graver bólintott. Paula teljes megszállottsággal bele tudta vetni magát egy ügybe, ez
volt az egyik tulajdonsága, ami miatt olyan jó elemző volt.
– Itt van a Probst-ügy – folytatta a jegyzeteibe nézve. – Ray Probst egy ideiglenes
munkaerőt közvetítő ügynökséget tartott fenn, bankokra és biztosítótársaságokra
specializálódott. Az odaküldött emberei azonban valójában kémek voltak, akik így
információkhoz jutottak jelentős vagyonnal rendelkező emberekről. Így könnyen ki tudták
deríteni, honnan érdemes lopni, könnyen eladható árukat, számítógépeket, tévéket,
ékszereket, műtárgyakat, ilyesmit. A lopás után a holmit kis, eldugott repülőterekre
szállították, és onnan vitték Mexikóba, ahol aztán eladták a feketepiacon.
Két forrás és egy informátor szerepelt az ügyben. Az informátor hozzájárulása
jelentéktelen. A két forrásnak volt köszönhető minden, de a bíróság előtt nem kellett
tanúskodniuk, mert Tisler és Dean annyi terhelő információt tudott átadni a
nyomozóhatóságoknak, hogy enélkül is elítélték a vádlottat. Az adatgyűjtő folyamat
összehangolása során Burtell valahogy mintha mindig ösztönösen megérezte volna, hová
kell nyúlni információért. És ami még meglepőbb, Tisler forrásai mindig szolgálni is
tudtak velük. Minden kristálytiszta volt, minta értékű nyomozás.
Graver kicsit elfordította a székét, hátradőlt, egyik könyökével az asztalra
támaszkodott, és a macskakővel játszadozott, ide-oda forgatta.
Paula lapozott egyet a jegyzettömbben, csörgő karkötőkkel.
– Aztán itt van a Friel-ügy. Lawrence Friel illegális kábítószerszállítással foglalkozott.
Nem vett és eladott, csak egyik helyről a másikra szállította az anyagot. Betörtek houstoni
teherszállító és fuvarozó cégek számítógépes rendszereibe, és így hozzáfértek a
menetrendjükhöz. Friel emberei speciális mágneses dobozokba csomagolták a kábítószert,
amit aztán titokban odatapasztottak valahová a kamion alvázára. Ettől kezdve nekik hozzá
sem kellett nyúlni. Az emberei kocsival követték a kamiont. Amikor odaértek a célhoz, a
másik fél már ott várta őket, és egy útszéli pihenőnél vagy a raktárnál szépen leszedték a
csomagot, aztán Friel emberei megkapták a fizetséget.
Ezt az ügyet is igen gyorsan felgöngyölítették, mintha csak Tisler és Dean részletes
leírást kapott volna az akcióról. Két forrás, informátor nem volt. A forrásoknak
megintcsak nem kellett a bíróság elé állni, mert annyi információ gyűlt össze, hogy nem
volt szükség a vallomásukra….
Paula Graverre pillantott, és újabb oldalra lapozott. A férfi látta az arckifejezéséből,
hogy azon tűnődik, ő érti-e, hová akar kilyukadni. Nem kellett aggódnia, Graver nagyon is
értette.
– És végül itt van a Seldon-akció, amin most dolgozott. Idáig egy forrása volt. – Paula
a két dossziéra bökött, melyeket Graver íróasztalának szélére fektetett. – De ez az ügy
még folyamatban van. Tisler forrásai szerint Alan Seldon vegyi hulladék lerakásával
foglalkozik. A forrás azt mondja, bizonyítéka van arra, hogy Seldon lefizeti a
környezetvédelmi felügyelőség embereit, és Texas déli részén; Starr County-ban rak le
veszélyes hulladékot egy ranch területén. A ranch állítólag egy olyan ember birtokában
van, aki csak a frontembere egy kábítószer-futár csoportnak, akik együtt vették azt a
ranchet. A forrás azt állítja, pontosan el tudja mondani, hogyan zajlik az egész, de neveket
még nem említett, csak Seldonét. Az illető nagyon ravasz és óvatos.
– Jézusom, ez… – sóhajtott fel Graver.
– Várj még egy kicsit – szakította félbe Paula, az asztalra dobva a jegyzettömböt. –
Van még több is, de mielőtt bármit mondasz, kiszaladok pisilni, és megmosom az
arcomat. És iszom is valamit. Egy perc múlva itt vagyok. – Azzal Paula kisétált az
irodából.

14. fejezet

Graver felállt és az ablakhoz lépett. A felhőkarcolókon tükröződő napfény tompább

árnyalatú, rézvöröses lett, és egy utolsó, lézerre emlékeztető felvillanással lesüllyedt a
horizont mögé, kioltva a ragyogást a több millió négyzetméternyi üvegfelületen, élettelen,
szürke bazaltoszlopokká változtatva a toronyházakat.
Visszanézett az íróasztalán heverő dossziékra. Amit Paula felvázolt, az tele volt
kellemetlennél kellemetlenebb bonyodalmakkal. Az volt az érzése, nem is annyira a
mosdóba kellett kimennie, inkább csak össze akarta szedni magát. Graver attól félt, rossz
hírei vannak, és nem biztos benne, ő hogy fogja fogadni. Maga sem volt biztos benne, és
próbált nem tudomást venni a furcsa, émelygős érzésről, amely a gyomrában kezdett
kavarogni.
– Na, mit gondolsz? – szólalt meg a háta mögött Paula hangja. Az ajtóban állt, és az
arcát és nyakát törölgette egy nedves papírtörülközővel. Mezítláb volt, a cipőjét otthagyta
a szék mellett.
Graver ránézett. – Felkészültem, hogy végighallgassam a többit is – mondta, és
visszaült az íróasztalához.
Paula kicsit meglibegtette magán a ruháját, mintha melege lenne. – Jól van – mondta.
Az összegyűrt papírtörülközőt a szemétkosárba dobta, és leült. Látszott, hogy
megfésülködött. Graver észrevette, hogy pár tincs kicsit nedves is a halántékánál. Paula
megint fogta a jegyzettömbjét.
 – Tehát, mivel minden adatközlő forrás volt, méghozzá új forrás, ez azt jelenti, hogy
nem sokat tudunk róluk.
– Tehát nem ismerjük a történetüket, nem tudjuk, mennyire megbízhatóak – mondta
Graver, aki már látta, mi következik. – Csak annyit tudunk róluk, hogy ebben a bizonyos
ügyben helyes információkat adtak.
– Pontosan – bólintott Paula. – Ami azt illeti, még azt sem tudhatjuk, hogy bárki más
találkozott-e ezekkel a forrásokkal, Tisleren kívül. A dokumentumokon csak Tisler
aláírása szerepel, és Besomé mint csoportvezetőé.
Paula meglepte Gravert, mint mindig. Kreatív elemzői képességei Burtellével is
vetekedtek. Csak csodálni tudta a képességét, ahogy a dolgok mögé lát, annak ellenére,
hogy ami kezdett kirajzolódni, az felért egy rémálommal. Paula ránézett, és kisöpörte a
haját az arcából.
– Ezek az adatok a forrásokról – Paula a Graver íróasztalán heverő dossziékra bökött –
öt hónapja voltak utoljára felfrissítve, januárban, ahogy szokás. Az öt forrás közül kettő
lakást változtatott ebben az évben, kettő pedig tavaly. Minden évben egy-egy a Probst-,
illetve a Friel-ügy szereplői közül.
Paula Graverre szegezett tekintettel folytatta. – Ma délután odatelefonáltam négy
helyre. Az első helyen, Bruce Shecknél csak az üzenetrögzítő volt bekapcsolva. A
második forrásnál, Colleen Synarnál, egy nő vette fel. Azt mondta, hogy Synarral és még
egy másik nővel közösen béreltek lakást, még évekkel ezelőtt, de már két éve nem is
hallott felőle. A másik két számon olyanok vették fel a telefont, akik nem is hallottak a
dossziéban szereplő személyekről. Évek óta van ez a telefonszámuk.
Mereven nézték egymást. Graver próbálta visszanyelni az egyre növekvő gombócot a
torkában.
– A Seldon-ügy szereplőit nem hívtam fel, mivel ez az akció még folyamatban van,
nem akarok elszúrni valamit – folytatta Paula.
– Ki ellenőrizte a jelentéseket? – kérdezte Graver. – Besom?
Paula komoran bólintott. – Ő bizony.
Graver agya nyugodt volt, az a fajta rezzenéstelen nyugalom öntötte el, amit az ember
akkor érez, amikor rádöbben, hogy valami elképzelhetetlen mégis meg fog történni.
– Uramisten… – mondta. Paula pontosan azt tette, ami egy elemző dolga. Kicsit
hátrább lépett a fáktól, és meglátta az erdőt. Arthur Tisler öngyilkossága már nem is tűnt
olyan bizonyosnak, ismét rávetült a kétség árnya. Graver az asztalra könyökölt. – Van
még valami?
Paula vállat vont. – Más nincs. – Most először látszott rajta, hogy kimerült.
– A disznók… – mondta Graver. Szédülés fogta el, és szinte klausztrofób érzés.
– Túl könnyen mentek nekik ezek a nyomozások – mondta Paula, a hangjában furcsán
keveredett az óvatosság és a meggyőződés. – Túl simán. Marcus, ezek a források nem
tiszták. Valami nem stimmel velük. Talán hazudtak, vagy szándékosan mártottak be
valakit. El sem tudom képzelni, mire ment ki ez az egész.
– Nem hazudtak – mondta Graver. Ő is fáradt volt és felkavart. – Minden, amit a
források közöltek, helytálló volt, utóbb megerősítették őket másodlagos és harmadlagos
forrásokból is.
– De Tisler és Burtell valamiért fedezik a valódi forrásaikat. Talán Besom is. De Tisler
biztos, hogy ezt tette… és Dean is.
Az autópályán egy sziréna harsant, és kék fények villogtak az alkonyatban. Graver
kibámult az ablakon, hosszan azután is, hogy a mentőautó eltűnt.
– Jézusom, Paula, ez…
Egyszerűen nem tudta elhinni, és majdnem ki is csúszott a száján, hogy lehetetlen,
hogy Burtell ilyesmit tegyen. Azt, hogy Tisler valami korrupciós ügybe keveredett,
könnyebb volt elfogadni. Végül is ő már halott volt, és Gravert nem fűzte hozzá semmi
személyes kapcsolat. Besom előkelő helyet foglalt el az általa utált emberek listáján,
Westrate haverja volt, aki szándékosan ültette Graver nyakára. De hogy ilyen gyanú
merüljön fel Burtell-lel, egyik legjobb barátjával szemben, ez megdöbbentő volt.
A macskakövet bámulta. Paula elemzése egyértelmű volt. Graver felállt, és az
ablakhoz lépett. Úgy érezte, nem kap elég levegőt, a szíve hevesen vert.
Paula idegesen játszadozott a karkötőivel, ide-oda tologatta őket a csuklóján. Graver
tudta, hogy nyilván, tisztában van vele, ő min megy most keresztül. Ha nem is állt meg a
világ, de hirtelen mintha drámaian lelassult volna a forgása.
– Oké – szólalt meg végül Graver, kibámulva az ablakon, bár nem látott semmit az
üvegen túl. – Mondjuk, hogy fedezik a valódi forrásaikat. De miért tennének ilyet? Mi
lehet a céljuk?
– Talán nem voltak legitimek – mondta Paula. – Esetleg… Mi van, ha az egész mögött
egyetlen forrás áll, aki mindent kívülről irányít valamilyen célból?
– Ez elég merész feltételezés. Nem volt túl sok közös ebben a három ügyben.
– Az nem is fontos. A közös nevező úgyis annak a valakinek a motivációja, aki az
egész mögött áll. Nem valószínű, hogy a mi oldalunkról is meglátjuk az összefüggést.
Graver tudta, hogy Paulának igaza van. Nyilván alaposan átgondolta az egészet,
mielőtt idejött hozzá. És várta, hová viszi a következő logikus lépés.
– Elég hosszú ideje folyhat ez a dolog – mondta Graver, megfordult, és visszament az
íróasztalához. – És jól működött. Nem valószínű, hogy a dokumentációban bármi nyomát
találnánk. Nyilván nem hagytak elvarratlan szálakat.
Pár pillanatig egyikük sem szólalt meg.
– Nem vonhatjuk kérdőre Besomot vagy Deant – mondta végül Graver, és leült. – Az
első célzásra, hogy valamit gyanítunk, azonnal eltüntetnének minden nyomot.
– Besom mikor jön vissza a tengertől?
– Holnapután, szerdán. – Gravernek kezdett fájni a feje. – De még van egy teljes hét
szabadsága. Csak a rákövetkező szerdán kell bejönnie.
– Gondolod, hogy Dean kapcsolatba tud lépni vele?
Graver megvonta a vállát. A követ bámulta, és kényszerítette magát, hogy verje ki a
fejéből Burtellt, és csak Paula felfedezéseinek absztrakt logikájára koncentráljon. Egyre
nyomasztóbb gondolatok tolongtak a fejében arról, hogy milyen következményei lehetnek
mindennek.
– Le kell rövidíteni a Tisler-vizsgálatot – mondta hirtelen.
– Micsoda?
– Be kell fejezni, amilyen gyorsan csak lehet. Nem szánom rá a hetet, amit Westrate
adott. Casey úgyse fog jutni semmire a személyes hátterével. Dean nyilván nem fog
találni semmit. Lezárom az ügyet, megírom a jelentést, és pontot teszünk a végére.
Westrate is ezt akarja, hogy temessük el az egészet. Hát megkapja.
– És akkor? – Paula összevont szemöldökkel hallgatta, nem értette, mit akar ezzel.
– Ha Tisler nem gyilkosság áldozata lett – magyarázta Graver –, akkor az
öngyilkossága nyilván őket is olyan meglepetésként érte, mint minket. Elbizonytalanította
őket, talán aggódnak, hogy hagyott maga után valami árulkodó nyomot, amitől napvilágra
kerülhet az egész összeesküvés. Lehet, hogy az a valami, ami miatt Tisler öngyilkos lett, a
többieket is nyomasztja. Talán valami kiszivárgott, és Tisler nem mert szembenézni a
következményekkel. És az öngyilkossága csak tovább rontott a helyzeten. El akarom
kerülni, hogy megijesszem őket. Jobb lenne, ha úgy tennénk, mintha elhinnénk az
öngyilkosság-verziót, és mintha a lehető leggyorsabban a szőnyeg alá akarnánk söpörni az
ügyet.
– És mi lesz a Seldon-üggyel?
Graver fáradtan megrázta a fejét. – Valakinek át kell venni Tisler munkáját. Folytatni
kell az adatgyűjtést, rutinszerűen, mintha semmit nem gyanítanánk.
– Te jó ég, ezt hogy lehet megcsinálni? Nem folytathatják a munkát egy álforrással!
– Nem. – Graver nyomatékosan megrázta a fejét. – Gondolom, ha nyíltan
megkérdezném Deantől, azt mondaná, hogy a forrás eltűnt a szemük elől. Tisler
öngyilkossága épp elég jó ok arra, hogy elveszítse a bátorságát és felszívódjon. Ez teljesen
logikus lenne az adott körülmények között.
Paula nem mondott semmit, várta a folytatást. Graver egyik kezével megnyomkodta a
tarkóját, ahol egyre jobban feszültek az izmok.
– Találnunk kell valami bizonyítékot, amivel alátámaszthatjuk a gyanúnkat – mondta.
– Nyilván Dean az első védelmi vonaluk, ő tudja meg először, ha valami gáz van. Nagyon
vigyáznunk kell vele. – A szavak szinte megakadtak a torkán. – Lehet, hogy az egészben
más nyomozók is benne vannak. Az is lehet, hogy vertikálisan, fölfelé is futnak a szálak.
Elhallgatott, és megcsóválta a fejét. Hihetetlen volt az egész, személyes szinten pedig,
Burtell miatt, húsba vágóan fájdalmas.

15. fejezet

Ray Besom már tizenöt-húsz perce sétált, amikor végre meglátta a füves homokdűnék
közül kiemelkedni a régi hajóroncs orrát, úgy száz méterrel előbbre. Öntudatlanul
megszaporázta a lépteit, az izgatottság miatt szinte meg is feledkezett a felszereléseit
tartalmazó doboz, a horgászbotok és a csalisvödör súlyáról, amiket már vagy
háromnegyed mérföld óta cipelt, onnan, ahol a bérelt jolle lerakta. Kilenckor fog
visszajönni érte, jóval sötétedés után, hogy visszavigye Port Isabelbe. Boca Chica az
utolsó helység a parton, ennél délebbre már nem lehet menni. Ha gyalogolna még másfél
mérföldet, akkor kiérne a széles homoksíkságra, ahol a Rio Grande beleömlik a Mexikói-
öbölbe, és a túloldalán, talán kétszáz méternyire már Mexikó kezdődik. Egy-egy néha erre
vetődő nyaralótól eltekintve, teljesen elhagyatott vidék volt, és éppen ezért szeretett ide
járni.
Besom az órájára pillantott, aztán kinézett az öbölre. A víz fakó szürkésbarna volt, itt-
ott halvány türkiz foltokkal és még halványabb kék sávokkal a megtörő hullámok taraján.
A Mexikói-öböl nem szép látvány, legalábbis a hagyományos értelemben, ahogy az ember
a tengert elképzeli. De neki ez a jellegzetes, kellemetlen szín, amit a Golf-áramlat kavart,
gyönyörű volt, egzotikus, és semmihez nem hasonlítható a sós szél csípős szaga, amelyet
a kora reggeli órákban, vagy késő este lehetett érezni, amikor Mexikó füstös illatait is
magával sodorta.
Ez volt a hatodik és egyben utolsó napja itt. A sógora, akivel együtt jöttek kocsival
Houstonból, a második napon megbetegedett, és hazarepült. Besom nem bánta. Úgysem
volt túl lelkes horgász, nem szeretett horgászboltokban böngészgetni, amikor a dagály
miatt nem lehetett horgászni. Pedig az ilyen helyeken lehetett jó dolgokat tanulni öreg,
pocakos, napcserzette, fogatlan öreg halászoktól arról, hogy lehet elcsípni szép nagy vörös
márnákat és lepényhalakat. Besom ezért az egyetlen hétért élt az év többi ötvenegy
hetében.
Megint az órájára pillantott, amikor odaért az öreg halászhajó roncsaihoz, amelyeket
hét évvel ezelőtt sodort partra a víz. Pontosan utánanézett, mikor jön a dagály. A nap már
a háta mögött járt, valahol Mexikó fölött. Volt még jó két órája a horgászásra sötétedésig.
De először ki akarta élvezni a pillanatot. A holmiját lepakolta a roncs mellé, és leült a
homokba. Elővett egy cigarettát az inge zsebéből és rágyújtott, aztán belenyúlt a hosszú
szárú gumicsizmájába, és kivett belőle egy üveg sört. Kinyitotta a párás üveget, és
nekidőlt a naptól kifakult roncsnak. Sirályok vitorláztak fölötte az égen, rikácsolva
lebegtek, majd lejjebb buktak, hogy szemügyre vegyék a betolakodót. Ha örökké tartana
ez a pillanat, Besom azt se bánta volna.
Miután elszívta a cigarettát, eldobta a csikket, és a sörösüveg alját beásta a homokba.
Elkezdte felhúzni a gumicsizmát, közben bele-belekortyolt a sörbe, mielőtt
megmelegedne. Felállt, becsatolta a csizmát, aztán felhajtotta a maradék sört, és a
homokba dobta az üveget, a roncs mellé. Fogta a nagyobbik horgászbotot, és ellenőrizte a
csillogó-villogó Ambassador 5500-as orsót. Kinyitotta a dobozt, és szemügyre vette a
műcsalikat, mert már eldöntötte, hogy nem a vödörben úszkáló rákokat fogja használni.
Kiválasztott egy csalit, feltűzte a horogra, és a vízhez sétált.
Belegázolt a vízbe majdnem derékig, kis terpeszben megállt, és bedobta a horgot.
Hihetetlen gyönyörűség volt, jobb mint a szex, ahogy a zsinór sivítva letekeredett az
orsóról, ahogy a lágy hullámzás meg-meglökte, és ahogy lazult-feszült a zsinór.
Már jóval több mint félórája horgászott, de csak egy kapása volt. Valami bekapta a
csalit és elúszott, de aztán ki is köpte, csak játszott vele. Besomnak izgatottan dobogni
kezdett a szíve, képzeletben már látta a hatalmas márnát, amikor hirtelen megpillantott a
parton egy lányt.
A civilizáció irányából közeledett felé a parton. Csak úgy a szeme sarkából pillantotta
meg, amikor épp újból bedobta a horgot. Megint hátranézett a lányra, aki egy kutyával
volt, méghozzá agárral. Besomnak gyerekkorában, amikor Baffin-öbölnél laktak, még
mielőtt kiépült volna a Riviéra Beach, szintén agara volt, sőt a legjobb barátjának is.
Gyakran beszöktek a King Ranch területére, és prérikutyára meg nyúlra vadásztak velük
az elvadult bozótosban, amely egész a Laguna Madre-ig húzódott.
A lány arcát nem tudta kivenni, de a lágy esti fényben úgy látta, hogy hosszú fekete
haja van, és majdnem meztelen. Tenyérnyi bikinit viselt, amely ilyen messziről alig
látszott, csak a melle és a combja villogott. Közeledett felé, és közben eszegetett valamit.
Könnyedén ballagott, hosszú lábai ugyanolyan karcsúak voltak, mint az agáré. A két
kecses alak közeledett a part mentén, pedig Besom azt hitte, rajta kívül a madár se jár erre.
Még néhányszor bedobta a horgot, mire a lány hallótávolságba ért. Megállt a parton és
őt nézte, a fejét kicsit félrehajtva. A kutya ugrándozott körülötte a víz szélénél. Miután
Besom újból bedobta a horgot, megfordult és a lányra nézett. Az rámosolygott. Piros
bikini volt rajta, a teste pedig feszes és napbarnított, olyan, amilyet talán még soha nem
látott.
– Jó a kapás? – kiáltott oda lány. A szél hátrafújta fekete haját, megrázta, hogy
kisimítsa az arcából.
– Nem mondhatnám – kiabált vissza Besom. Kicsit habozott, aztán meggondolta
magát, és visszafordult a víz felé. Megint bedobta a horgot, amilyen messzire csak tudta,
aztán lassan elkezdte visszahúzni. Próbált türelmes lenni, a csalira koncentrálni a szürke
vízben, de sokkal jobban szeretett volna megfordulni, és még egyszer megnézni a lányt.
Érezte, hogy még mindig ott áll.
Amikor a horgot visszatekerte, hátranézett. A lány közben közelebb jött, kicsit
belegázolt a vízbe, és onnan figyelte. Besom rámosolygott.
– Szeret horgászni?
– Szeretem nézni – felelte lány. – Nem harapnak, igaz?
– Még nem.
A lány enyhe idegenszerűséggel beszélt. Nem mexikói akcentusa volt, valami más, de
nagyon vonzó.
Felemelte a kezét. – Kér egy kis narancsot?
Besom végignézett a parton. Sehol egy lélek. Kicsit habozott. Vállat vont, bólintott,
lassan megfordult a vízben, és lány felé indult. A lány közben kicsit hátrált a part felé, már
csak a bokáját nyaldosták a hullámok.
– Mióta van itt? – kérdezte, amikor Besom odaért hozzá.
Besom az órájára pillantott. – Negyven perce.
– Mit szeretne fogni? – kérdezte a lány, miközben elfelezte a megmaradt narancsot, és
odanyújtotta a férfinak.
Besom közelről már látta, hogy húszas éveinek végén járhat. A haja hullámos lett a
párás, sós levegőtől, és látszott a bőrén, hogy egész délután a parton lehetett. Elképesztően
jó alakja volt, Besom nem tudta levenni róla a szemét. A lány egyik kezével hátradobta a
haját a vállára, amitől a melle súlyosan megrezdült az apró bikiniben.
– Vörös márnát – felelte Besom, és a szájába rakta az első gerezd narancsot. A
horgászbotot a bal hóna alá szorította. Tekintete a lány combjainak találkozásánál
kalandozott, a finom domborulaton. Az illatos narancs szétomlott a szájában.
– Vörös márnát? – visszhangozta a lány.
Besom bólintott. – És maga mit csinál erre? – kérdezte. Végre sikerült elszakadnia a
lány testének látványától, és a szemébe nézni.
– A kutyámat sétáltatom. Néha lemegyünk egész a Rio Grandéig. Neki ez semmi,
azokkal a hosszú lábakkal. És engem is formában tart.
Besom a szájába dugta a második gerezdet. Beleharapott. A nő félrebillentette a
csípőjét és rámosolygott. – Ízlik?
Besom a lány mellét bámulta, amikor szétharapta a narancsot, és hirtelen napalm
öntötte el a torkát. A gyilkos gáz azonnal behatolt a szeme mögé, és vörösség öntött el
körülötte mindent. Mindent vörösben látott, a lány bikinijét, a melleit, a köldökét és a
mosolyát, aztán hátradőlt, bele a vörös vízbe, és tudta, hogy meg fog halni. A légcsöve, a
tüdeje és a szíve szinte megolvadt a napalmtól, amit az öböl szürkés vize sem tudott
elmosni.
Az utolsó, amit még érzékelt, az volt, hogy a lány fölé hajol, megpróbálja kinyitni a
száját, de az állkapcsa görcsösen összeszorult.
 A lány dühösen felegyenesedett, egy percig csak állt, és nézte, ahogy a férfi görcsösen
rángatózik. Annyi vizet nyelt, hogy akár meg is fulladhatott volna tőle. Amikor
abbahagyta a rángatózást, a lány lehajolt, megint szétfeszítette a száját, és kihalászta a
narancsdarabkákat, kiöblítette a szájüreget a habzó, véres vízzel, hogy semmi nyom ne
maradjon.
Pár pillanat alatt végzett is, aztán felegyenesedett, és hátrább lépett. Megint lehajolt,
megmosta a kezét a vízben, majd felmarkolt egy kis homokot és jól bedörzsölte vele,
aztán megint leöblítette. Hátrább lépett, és nézte, ahogy a dagály hullámai ide-oda
görgetik a holttestet. Egy-két perc múlva végignézett a parton, abba az irányba, amerről
jött, aztán kiáltott a kutyának, és elindultak visszafelé. Hosszú, barnára sült lábai táncolva
lépkedtek, sűrű fekete haja libegett a tengeri szélben.
A sirályok egy darabig még a holttest mellett maradtak, a víz széle fölött lebegve, le-
lebukva rikoltoztak a szélben. Végül ők is odébbálltak, és egy idő után mind eltűntek, a
lány, a kutya és sirályok is.

16. fejezet

A kocsiban ültek, letekert ablakok mellett. Csak két autó állt a többnyire üres kis
parkolóban, amelyet a hatalmas Memorial Parkból kerítettek el. A park úgy vette körbe
őket, mint valami őserdő. Egy keskeny ösvény vezetett a parkolóhoz, megkerülve egy
elegáns, emeletes lakóépületet, amely a Buffalo Bayou zöldellő partjára nézett. A halvány
alkonyi fényben még látszott egy ívelt kis híd, kovácsoltvas korláttal, úgy ötven méterrel
odébb, amely átvezetett egy kis patakon az öböl északi partja mentén kanyargó
sétányokhoz. Az öböl másik oldalán, a park trópusi növényzetének falától eltakarva, a
River Oaks Country Club smaragdzöld golfpályái terültek el, mögöttük pedig a város
legelegánsabb lakónegyede.
Panos Kalatis halványkék cigarettafüst-felhőt eregetett a száján, amely kilebegett a
kocsi ablakán a párás esti levegőbe. A kormánynál ült. Az ülés annyira hátra volt döntve,
hogy a mellette ülő utas felé fordulhasson, ugyanakkor fejének egészen kis mozdulatával
a hátul ülő férfit is láthassa.
– Gondolom, senki nem sejtett semmit – mondta, és kérdő pillantást vetett Burtellre,
aki hátul ült.
– Nem, semmit – felelte Burtell. – Öngyilkosságról nem lehet előre információt
szerezni – tette hozzá szárazon. Akart még mondani valamit, de inkább lenyelte. Lesz még
idő, hogy elmondja, amit akart.
– Szóval, maga szerint tényleg öngyilkos lett? – kérdezte Kalatis, hátrafelé nézve.
– Igen, szerintem öngyilkosság volt – ismételte Burtell bosszúsan. Nehezére esett
visszanyelni a dühét, és leplezni, hogy mennyire undorítja a két ember, akik az első
üléseken ülnek.
Kalatis bólintott, és elgondolkozva, némán nézte Burtellt.
– Nem gondolod, hogy esetleg tévedtek? – kérdezte Faeber.
– Nem hinném – felelte idegesen Burtell. Faeber nem volt elemében. A kérdés ostobán
hangzott a szájából. Egyszerűen csak utánozta Kalatist, remélve, hogy jó pontot szerez
nála azzal, ha ugyanolyan felesleges kérdéseket tesz fel, mint a görög.
– De ha mégis meggyilkolták, azt a szőnyeg alá söpörnék, nem? – kérdezte Kalatis.
– Úgy érti, hogy elhallgatnák? Semmiképp. Ha egy nyomozót megölnek? Ráadásul a
CID-től?
– Láttunk már ilyet – mondta Kalatis.
– Ugyan már, Panos. – Burtell türelmetlenül megrázta a fejét.
Kalatis nyugodtan bólintott, és újabb füstfelhőt eregetett az alkonyatba. Ebben a
pillanatban két nő jelent meg a kis híd túlsó végén, élénk színű sortban és rövid topban.
Szemmel láthatóan itt ért véget a kocogóútvonaluk. Fel-alá járkáltak, ziháltak, aztán pár
pillanat múlva elindultak át a hídon, a parkoló felé.
Kalatis követte őket a tekintetével, ahogy átvágtak a parkolón, és elindultak a keskeny
kis ösvényen, amely a toronyházhoz vezetett. – A kérdés az – mondta, a szemét le nem
véve a két nőről –, hogy milyen hatással lesz ez ránk?
– És hogy Tisler hagyott-e valamit maga után – tette hozzá Faeber.
Kalatis hátrapillantott. A szeme alatti sötét karikák még a félhomályban is jól
látszottak.
– Ha hagyott is hátra valamit, a saját kis adatgyűjteményét vagy ilyesmit, azt csak
otthon őrizhette – mondta Burtell. – Az irodában nincs erre mód.
– Hogy lehetsz ilyen biztos benne? – vágott közbe Faeber.
– Az a dolgom, hogy biztos legyek az ilyesmiben – felelte nyugodtan Burtell. Utálta,
hogy válaszolgatnia kell Faebernek. Faeber fontos embere volt Kalatisnak, semmi kétség.
Az adatbankja és kétszínű természete egyaránt hasznos eszköz volt neki, és Faeber mintha
élvezte is volna a társaságát. Burtellt bosszantotta, hogy nem tudott továbblépni ebben az
ügyben. Azt gondolta, mostanra sikerülni fog, de Kalatis becsapta előtte az ajtót. Talán túl
nagy ambíciót érzett benne, többet, mint akár Tislerben, akár Besomban; az is lehet, hogy
jobban félt tőle, mert okosabbnak tartotta.
Pár pillanatig egyikük sem mondott semmit. Kalatis ide-oda tologatta a szájában a
cigarettát, ízlelgetve a dohányt. Miután a nők eltűntek, nem volt semmi, ami elvonja a
figyelmét, csak a park bokrain ciripelő kabócákat hallgatta. A késő júniusi melegben késő
éjszakáig zajongtak.
– Nem szeretnék mindent elveszíteni, amit idáig nyertünk – szólalt meg Kalatis.
Burtell nagyon figyelt minden árnyalatra a hangjában. Nem csengett benne fenyegetés,
de volt benne valami enyhe célozgatás. Ebben a szakmában létezik egy külön nyelv, egy
láthatatlan szótár, amit az ember csak a zsigereivel érez. Az egyértelmű kijelentések
közötti szünetek és kihagyások éppen annyit jelentenek, mint amit kimondanak.
– Ez a sok előkészület, a hatalmas tőkebefektetés… – folytatta Kalatis.
Burtellnek meg kellett nyugtatnia. – Marcus Graver már írja a jelentést, amivel
lezárjuk az ügyet. Mindenki azt akarja, hogy úgy nézzen ki, mintha le lenne zárva.
Kalatis kibámult az ablakon a parkra, ahol a fák mélyzöldje lassan koromfeketébe
váltott át. Hatalmasabban és feketébben borultak föléjük, mint a sötét égbolt. Kalatis
megint hátranézett a hátsó ülésre.
– Ez a Graver elég jó ahhoz, hogy rájöjjön valamire, nem?
– Igen, elég jó – felelte Burtell tárgyilagosan. Úgy sejtette, Kalatis ezt már amúgy is
tudja.
– Akkor nem ártana kicsit aggódni miatta.
 – Én nem hiszem.
– Nem hiszi?
– Graver nagyon szorult helyzetben van – mondta Burtell. – Szerintem el kell fogadnia
a gyilkosságiak véleményét. Kénytelen lesz. Ha ragaszkodik az összeesküvés elméletéhez
és a gyanúihoz, Westrate ellenállásába fog ütközni. Westrate hallani sem akar ilyesmiről.
Akármennyire gyanakszik is Graver, nem az a fajta, aki ne tudna szembenézni a
realitással. A gyilkossági csoport azt mondja, öngyilkosság volt. Az IAD is azt mondja,
öngyilkosság volt. Nincs semmi kézzelfogható bizonyítéka arra, hogy Tisler bármi
rendelleneset művelt volna. Akármire gyanakszik is, kénytelen lesz ennyiben hagyni a
dolgot. Igazi empirista.
Kalatis szájából füstkígyó szállt fel. – Empirista, értem – mondta unottan.
Burtellnek az volt az érzése, a görög nem érti, mit akar mondani. A pokolba vele, hadd
törje a fejét.
– Teljesen biztos vagy benne, hogy Tisler nem omlott össze idegileg, és nem hagyott
maga után valamit? – kérdezte megint Faeber. – Az ég szerelmére, valamiért mégiscsak
agyonlőtte magát!
– Colin, te disznó – csattant fel Burtell. – Az a szerencsétlen elmondta nekem, hogy
mit műveltél. – Faeber gyorsan Kalatisra pillantott, aki elfordult, szemmel láthatóan
undorította Faeber gyávasága. – Garanciát akarsz a lojalitásáról?
– Ezt kellett tennünk, amit tettünk – szólt közbe Kalatis. Meglazította a nyakkendője
csomóját, és kigombolta a gallérját. Ahogy sötétedett, a forróság mintha csak fokozódott
volna. Burtell már rég levette a zakóját, és maga mellé fektette az ülésre. Faeber nem vett
le semmit.
– Úgy gondolták, hogy ezt kellett tenniük – helyesbített Burtell. Nem akarta hagyni,
hogy Kalatis olyan könnyen kivágja magát ebből a helyzetből. Faeber lopott pillantást
vetett Kalatisra, hogy lássa, hogyan reagál Burtell kihívására, de Burtell nem törődött
vele. Tovább beszélt. – Bármilyen okból kételkedtek is benne, ostobaság volt. Valaki
túlzásokba esett. Valaki nem tudta, mit csinál. És most itt van egy hulla a nyakukon, és
maga azt akarja, mondjam azt, hogy ez nem jelent semmit. Hát ezt nem tehetem.
– Csak felvetettem, hogy biztosnak kell lennie abban, amit mond – felelte kiszámított
türelemmel Kalatis.
Faeber helyeslően bólintott.
Burtellnek nem tetszett ez a szövetség kettejük között. Nem örült neki, hogy
védekezésre szorul.
– A CID irodáiban nem hagyott hátra semmit – mondta nyomatékosan. – Ha valahol
máshol rejteget valamit, arról én nem tudhatok. Ha ezt tette, azért tette, mert kétségbeesett
volt, úgy érezte, sarokba szorították. – Egy pillanatig elhallgatott a párától nyirkos
sötétségben. – Nem kellett volna így történnie.
Hosszú csönd következett. Kalatis és Faeber félig oldalra fordulva ültek. Kalatis
kinézett az ablakon. Burtellnek gyakran a Minotaurusz jutott eszébe róla. Találó hasonlat
volt: Kalatis is ott állt, szilárdan megvetett lábakkal a sötétség kapujában, őrizve a
hazugságok föld alatti labirintusát.
– Akkor mi lesz Seldonnal? – kérdezte Kalatis. A kezében tartott cigaretta parázsló
végét nézte. – Most mit csinálunk?
– Felejtse el – mondta Burtell. – Kész, vége.
Kalatis lassan Burtell felé fordította a fejét.
 – Ó, én nem hiszem, barátom. Épp az imént mondtam, hogy nem akarom elveszíteni,
amit eddig nyertem.
– De mindent el fog veszíteni, ha megpróbálja erőltetni ezt a dolgot – figyelmeztette
Burtell. – Graverrel nem lehet ujjat húzni. Nem úsznak meg szárazon.
– Ezt hogy érti? – kérdezte halkan Kalatis, és elmosolyodott. – Két éve játszunk vele.
– Két éve hazudunk neki – javította ki Burtell. – Ez kis különbség. Tisler halála, ez
már kiszúrás. Hazudozni bármelyik idióta tud, de ha Marcus Gravert akarja valaki átverni,
ahhoz zseninek kell lenni.
– Szóval, akkor vége? – kérdezte Faeber.
– A Seldon-ügynek igen – felelte Burtell. – Egyelőre mindent felfüggesztünk. Hadd
csituljanak el a hullámok. Megvárjuk, amíg Ray visszajön a szabadságáról, aztán majd
meglátjuk, hogy újra fel tudjuk-e építeni a rendszert.
Kalatis elfordult, és kinézett az ablakon. Innen épp látni lehetett a belváros
felhőkarcolóinak tetejét a fák fölött. Az ablakokban már kigyulladtak a fények.
– Rendben – szólalt meg hirtelen Kalatis nagy sóhajjal. Kidobta a csikket az aszfaltra.
– Majd beszélünk Besommal, ha visszajött. Mikor jön meg?
– Holnap – felelte Burtell.
– Jó. Beszélünk vele, megkérdezzük, neki mi a véleménye. Aludjunk rá egyet.
Gondoljuk át, milyen lehetőségeink vannak. Ha tovább akarjuk folytatni az akciót, hogyan
tegyük. Megéri-e a nyereség a kockázatot? Mit teszünk, ha Graver rájön valamire? –
Burtellre pillantott, majd Faeberre. – Tudja, mire van szükségünk. Majd keresem magát.
Ezzel véget is ért a beszélgetés.
Kalatis visszafordult a volánhoz, és megnyomta az ablakokat irányító gombokat. Az
ablakok felgördültek. Burtell fogta a zakóját. Az volt az érzése, még mondania kellene
valamit, de nem tudta, pontosan mit. Senki nem szólalt meg, úgyhogy Burtell kinyitotta az
ajtót, és kiszállt. Becsapta az ajtót, épp abban a pillanatban, amikor az ablakok is
felgördültek. Kalatis beindította a motort, és bekapcsolta a légkondicionálót.
Burtell egy pillanatig még habozott a Mercedes sötét ablakai mellett állva, aztán
odasétált a saját autójához, kinyitotta az ajtaját, és bedobta a zakóját. Visszanézett a
Mercedesre, amely nem mozdult, csak állt, felpörgetett motorral, bekapcsolt
légkondicionálóval, amelynek halk zúgása egybevegyült a kabócák cirpelésével. Burtell
beszállt a kocsijába, és beindította motort. Kicsit izzadtnak érezte magát. Úgy állította a
ventilátorokat, hogy pont rá fújják a levegőt. Ez a nyavalyás görög elég ijesztő tud lenni.
Mintha valami ősi, bizánci légkör lengte volna körül.
Burtell egyesbe kapcsolt, és kikanyarodott a keskeny útra, amely elvezetett a ház
mellett. A lakásokban már itt-ott kigyulladtak a lámpák. Eltűnődött, hogy a két kocogó nő
vajon ebben a házban lakik-e, vagy valahol messzebb a környéken. Elhajtott Kalatis
kocsija mellett, amely mozdulatlanul és sötéten terpeszkedett, mintha valami élőlény
lenne, néma és ravasz, mint azok a hatalmas csótányok, melyek az öbölparti pálmafák
kérge alatt élnek.
– Mit gondolsz? – kérdezte Kalatis, miközben figyelték Burtell kocsijának lassan
eltűnő hátsó lámpáit.
Faeber óvatosan válaszolt. – Úgy tűnik, biztos magában, és kézben tartja a dolgokat.
– Szerintem fél – mondta Kalatis. – Lehet, hogy nem lesz bátorsága végigcsinálni.
– Végigcsinálni?
– Ha nem fújjuk le. Ha folytatjuk az akciót.
 Faeber hirtelen úgy érezte, mintha kimaradt volna a beszélgetés egy részéből, és
valami nagyon fontosat nem hallott volna. Zavartan próbált rendet tenni a gondolataiban,
de inkább nem mondott semmit. Csak ült, és azon tűnődött, vajon mi zajlik most Panos
Kalatis agyában, a fekete szemei mögött.

17. fejezet

Miközben hazafelé vezetett, Graver újra meg újra átgondolta a felkavaró bizonyítékokat,
amelyeket Paula elé tárt az elmúlt két órában. Kétségtelen volt, hogy valami
szabályellenességet fedezett fel, aminek katasztrofális következményei lehetnek. És a
rossz híreket csak súlyosbította az, hogy úgy tűnt, egy régi jó barátja is belekeveredett, sőt
az is lehet, hogy ő áll az egész középpontjában.
Graver ezt még mindig nem tudta elhinni, habár Paula előtt úgy tett, mintha elfogadná.
Egyszerűen képtelen volt elhinni. Muszáj még végiggondolnia. Mint amikor egy
matematikus előtt ott van egy probléma és a teoréma, de még meg kell találnia a bizonyító
erejű matematikai formulát. Ki kell próbálnia lépésről lépésre, hogy valóban működik-e a
bizonyítás, mielőtt el tudja hinni, hogy Dean Burtell áruló.
A legfogósabb kérdés az indíték volt. Graver úgy ismerte Burtellt, mintha az
édestestvére lett volna, és a legtöbb motiváció, ami ilyesmire szokta indítani az
embereket, egyszerűen nem illett bele az egyenletbe. Kapzsiság? Dean szeretett jól élni,
de a felső középosztálybeli kényelem utáni vágy azért még nem nevezhető pénzéhségnek.
Valami szexuális szenvedély? Graver eleget tudott az emberi természetről ahhoz, hogy
tudja, az ilyesmit akár évtizedeken vagy egész életen át titokban lehet tartani, de a
személyiség más aspektusaiban mindig előbukkan valami árulkodó, erre utaló jel. Dean
Burtellnél azonban soha nem tapasztalt ilyesmit. Bosszú valami képzelt vagy valós
sérelemért? Soha nem hallott semmit Burtelltől, ami erre utalt volna. Előbb-utóbb az ilyen
sértettség is megnyilvánul valamiképpen. Valamilyen ideológiai meggyőződés? Ki van
zárva.
De tegyük fel, hogy Burtell megváltozott, és valamelyik indíték mégis fennáll, valami,
ami elég volt, hogy mindent és mindenkit eláruljon? Akkor észre kellett volna vennie
valami apró változást a viselkedésében. Lehet, hogy egyszer csak Burtell is elkezdett a
jellemével épp ellentétesen viselkedni, ahogy Tisler, és senki nem vette észre a
leghalványabb jelét sem, hogy valami baj van velük?
Graver kénytelen volt beismerni, hogy Paula következtetései mesteriek és
megalapozottak. De mintha az emberi tényezőt nem vette volna figyelembe, aminek a
megérzéséhez külön hatodik érzék szükségeltetik. Valami nem stimmel. A látszat ez
esetben biztos, hogy csal. De hát épp ez a probléma. Graver hirtelen nagyon
bizonytalannak érezte lába alatt a talajt.
Megállt egy tengeri ételekre specializálódó étteremnél. Egy pincérnő egy kétszemélyes
asztalhoz vezette az ablak mellett. Garnélarákot rendelt és egy üveg Pacifico sört, aztán
elővette a noteszát, és feljegyzett egy-két dolgot, amiket Paula mondott, és amit újra át
akart gondolni. Régi szokása volt a jegyzetelgetés, így sokkal jobban össze tudta szedni a
gondolatait.
Amikor megérkezett az étel, félrerakta a jegyzeteit, és rendelt még egy üveg sört.
Miközben evett, hagyta, hogy a figyelme elkalandozzon a többi asztalnál ülőkre, próbálta
kitalálni, milyen viszonyban vannak egymással. Kedvenc játéka volt ez, de most
szándékosan kényszerítette magára, hogy addig se gondoljon Burtellre. Nem járt sikerrel.
Amikor végzett az evéssel, kávét nem kért, gyorsan intett a pincérnek, fizetett, és távozott.
Miközben a kocsija felé sétált, megérezte a személyhívó vibrálását a derékszíján.
Megnézte a számot, aztán sarkon fordult, és visszasietett az étterembe. Csak egy telefon
volt, a mosdók mellett, és épp egy húszas éveiben járó, művész külsejű fiatalember beszélt
rajta. Fekete haját lófarokba fogva viselte, divatosan laza szabású drapp öltöny volt rajta,
kigombolt nyakú fekete inggel. Amikor látta, hogy Graver a telefonra vár, hátat fordított
neki, és tovább beszélt valakivel arról, hogy pár barátjával benéznek egy-két klubba
vacsora után, és mi lenne, ha az illető csatlakozna hozzájuk fél tizenegykor a Tocino nevű
bárban.
Graver végül előhúzta a rendőri jelvényét, és a fiatalember válla fölött átnyúlva, az
orra alá nyomta.
– Csak öt percre – mondta.
A fiatalember összerezzent és óvatos meglepetéssel az arcán, lassan megfordult.
– Mondja meg neki, hogy öt perc múlva visszahívja, addig legalább lesz ideje kitalálni
valamit.
A fiatalember engedelmeskedett, aztán átadta a kagylót.
– Köszönöm – mondta Graver.
Neuman az első csöngetésre felvette.
– Valami baj van? – kérdezte Graver.
– Semmi, csak beszélni szeretnék veled pár percre valahol.
– Hol vagy most?
– Épp egy hamburgert eszem egy Sid’s nevű bisztróban, a Montrose-nál.
– Tudom, hol van. Itt vagyok a közelben, ott tudok lenni tíz perc alatt.
Amikor Graver odaért, Neuman kint ült az autójában, a bisztró előtt. Graver
odahúzódott mellé, Neuman pedig kiszállt.
– Túl kicsi odabent a hely, ott nem lehet nyugodtan beszélni – szólt be Neuman Graver
nyitott ablakán.
Graver is kiszállt, és mind a ketten a kocsijuk ajtajának támaszkodtak. Habár az este
tiszta volt, a levegő nyirkosnak tűnt, és édes jázminillattal volt terhes. A fehér virágok
hatalmas fürtökben nyíltak a bisztró mögött húzódó kerítés mellett.
– Aggaszt valami? – kérdezte Graver.
Neuman a kezében tartotta a kocsi kulcsait, és lazán játszadozott velük.
– Hát először is, utánanéztem Tislernek – mondta. – Jó alaposan. Utánajártam, nincs-e
valami nyoma, hogy szert tett valamiféle titkos jövedelemre. Az egyetlen érdekes, amit
találtam, hogy van neki egy kis háza Sharpstownban, már évek óta, amit bérbe ad.
Ellenőriztem, nincs benne semmilyen üzletben vagy vállalkozásban, nincsenek
bankszámlái. Utánanéztem, nincsenek-e nagy értékű autók vagy hajók a nevén, de semmi.
Peggy nevén is utánanéztem mindennek. A lánykori nevén is. Semmi. Ha volt bármiféle
extra jövedelme, hát akkor nagyon okosan elrejtette valahol.
Graver mondani akart valamit, de Neuman folytatta.
– De nem ezért akartam beszélni veled.
 Graver várt.
– Remélem, nem fogok nagyon mellé, de… – Neuman egyik lábáról a másikra állt. A
zakóját és nyakkendőjét a kocsiban hagyta, az inge gyűrött volt, látszott, hogy hosszú nap
áll mögötte, amit a számítógép előtt ülve töltött. – Eszembe jutott egy nemrégiben történt
dolog, amit akkor elég furcsának találtam, de aztán később megfeledkeztem róla.
Neuman feszengése kellemetlenül emlékeztetett Paula viselkedésére. Gravernek rossz
előérzete támadt. Neuman a kulcsát lóbálta, aztán tovább beszélt.
– Szerintem valami… nem egészen stimmel azzal, ahogy Art és Dean a közös
ügyeiket intézték.
Graver gyomra összeszorult. El sem tudta képzelni, mit fog hallani, de már ebben a
pillanatban tényként elfogadta, ami addig csak rossz előérzet volt. Akármi is derül ki
Tisler haláláról, már tudta, hogy hatalmas felfordulást fog okozni. Olyan biztos volt
benne, mintha öt év távlatából nézne vissza.
– A Seldon-anyagot nem olvastam – folytatta Neuman –, de nagyon szívesen
belenéznék. Dean a Darley-ügyben segített nekem, tudod, az a védelmi pénzekkel
kapcsolatos ügy. Az utóbbi egy hónapban nagyon gyorsan haladtunk, alig tudtam lépést
tartani Deannel, állandóan sürgetett, újabb és újabb információkat kért. Épp ezzel egy
időben indult be Art Seldon-akciója is, és Art meg én egymást váltva szaladgáltunk Dean
irodájába. Ide-oda röpködtek a papírok meg a dossziék. Azt hiszem, kicsit hanyagok is
lettünk a nagy sietség miatt, időnként csak úgy leraktuk egymás íróasztalára a papírokat,
ahelyett, hogy egymás kezébe adtuk volna… Egyszóval nem voltunk a legóvatosabbak.
Neuman elhallgatott, nyelt egyet, és a kulcsokat rázogatta.
– Úgy egy hónappal ezelőtt… vagy inkább három hete történt, hogy az ebédidőben is
dolgoztam, hogy befejezzek egy jelentést, mert aztán fél kettőkor találkozóm volt egy
informátorommal. A dosszié erről az informátorról Deannél volt, ő felírta nekem, hogy
miket kell megtudnom tőle, mire figyeljek oda, mit próbáljak kiszedni belőle.
Tulajdonképpen két informátorral is találkozóm volt aznap, és Dean azt mondta, a
dossziéikat és a nekem szóló jegyzeteket otthagyja majd az íróasztalán. Neki sietnie
kellett, mert a feleségével ebédelt együtt.
Amikor végeztem a jelentéssel, átsétáltam az irodájába. Az íróasztalán óriási
rendetlenség volt. Szépen fogtam a két dossziét, és visszamentem velük a saját irodámba.
Kinyitottam az elsőt, elolvastam Dean jegyzeteit, aztán kinyitottam a másodikat. A
papírok összevissza voltak benne. A legfrissebb jelentéseknek kellett volna legfelül lenni,
és Dean nekem szóló jegyzeteinek. Átlapoztam a gépelt jelentéseket, és Dean kézírásos
jegyzeteit majdnem leghátul találtam meg. De amikor elkezdtem olvasni, kiderült, hogy
nincs semmi értelmük. Egy árva szót se értettem belőle. Egyáltalán nem is egy
beszélgetést előkészítő jegyzetek voltak, hanem utólagos feljegyzések. Hamar rájöttem,
hogy a Seldon-ügyre vonatkoznak.
– Akkor Art kézírása lehetett, nem Deané.
– Nem, Dean írása volt.
– Micsoda? Biztos vagy benne?
– Teljesen. Mindennap látom az írását.
– A kész, gépelt jelentés is ott volt a dossziéban?
– Nem, nem volt ott. – Neuman hangja színtelen volt, és meg kellett köszörülni a
torkát, amitől Gravernek összeszorult a szíve. – És itt a bökkenő. A jobb felső sarokban az
első oldalra Dean felírta a dátumot, alá is húzta és bekarikázta. Mindez csütörtökön
történt. A jelentés péntekre volt datálva… a következő hét péntekére.
– Biztos vagy benne? – kérdezte megint Graver. Nem tudta elhinni, hogy Neuman nem
téved. Hangosan kalapált a szíve.
– Igen, persze. Ott volt a naptár az asztalomon, ellenőriztem mindent. Aztán tovább
olvastam. Utalások voltak olyan eseményekre, amik állítólag a következő hét keddjén és
szerdáján történtek. Az egész múlt időben volt megírva, mintha már megtörtént volna.
– Ez hihetetlen – mormolta Graver.
– Igen – bólintott Neuman. – Elég fura.
Graver elfordította a tekintetét. Egy-egy autó elhaladt mellettük az utcán, mióta ott
álltak, és Gravernek megint megakadt a szeme az egyiken, amely épp abban a pillanatban
gyorsított fel. Lehet, hogy eddig ott állt az utca túloldalán? Vagy csak lelassított,
miközben elhaladt mellettük? Visszafordult Neumanhez.
– És mit csináltál?
– Gyorsan átnéztem a többi iratot a dossziéban. Az én informátorom dossziéja volt,
minden egyéb stimmelt. Ez a papír véletlenül kerülhetett bele.
Neuman a kulcscsomót rázogatta. Graver érezte, mennyire nehezére esik elmondani
mindezt.
– Fogtam a dossziét, és visszarohantam vele Dean irodájába – folytatta Neuman,
miután vett egy nagy levegőt. – Átnéztem az íróasztalán heverő papírokat és dossziékat,
vigyázva, hogy ne forgassam fel nagyon őket. A megérzéseim alapján a legalján kezdtem,
és találtam is egy dossziét. Két számjegyben különbözött a kódszáma az én
informátorométól. A Seldon-ügy egyik dossziéja volt. Meg is találtam benne Dean nekem
szóló jegyzeteit. Gyorsan kicseréltem a másik papírral, a Seldon-dossziét visszaraktam a
halom aljára, ahol találtam, és gyorsan eltűntem onnan.
– Később Dean célzott rá, hogy esetleg észrevett valamit?
– Nem. Nagy szerencse volt, hogy rájöttem, mi történt, és hogy megtaláltam azt a
Seldon-dossziét.
Graver elbámult Neuman feje fölött a bisztró felé. Egyszerű kis étkezde volt, a pultnál
magas székekkel, és néhány asztallal az ablakoknál, amelyek az utcára néztek. Odabent
egy pincérnő épp a pultot törölgette. Megállt, hogy megigazítsa a hajában a csatot, aztán
tovább takarított. Más nem volt odabent rajta kívül, csak egy öregember, akinek hatalmas
krumpliorra volt. Az ablak mellett ült egy újsággal a kezében, de nem olvasott. Kibámult
az ablakon és álmodozott, a tekintete beleveszett az éjszakába.
Graver visszafordult Neumanhez. – Volt időd bőven, hogy átgondold, ami történt –
mondta. – Neked mi a véleményed?
Neuman gyorsan megrázta a fejét. – Nem tudom. Nem értem az egészet. Nem tudom,
Dean a többi ügyben hogy dolgozik, milyen trükköket használ. Még sokat kell tanulnom.
– Kicsit hallgatott. – De… nem tudtam semmi olyat kitalálni, ami igazolná azt, amit
csinált. Nem tudom, mire ment ki ez az egész.
– De igen, tudod – mondta Graver.
Neuman zavarban volt, és kicsit elpirult. A kulcsok megint megcsörrentek a kezében.
Graver mereven nézte.
– Nagyon úgy néz ki, hogy hamis jelentéseket gyártott – mondta végül Neuman.
– Igen – bólintott Graver. – Nagyon úgy néz ki.
Casey Neuman erre nem felelt semmit, csak álltak ott, a bisztró ablakaiból kiömlő
fénytócsa szélén. Graver érezte, hogy Neuman nem is fog mondani semmit.
 – Jól van, Casey – bólintott végül. Már pontosan tudta, most mit fog csinálni. – Akkor
most elég nehéz feladat vár majd rád.

18. fejezet

Graver ült a kocsijában, és figyelte, ahogy Neuman hátsó lámpái eltűnnek a város fényei
között. Fájdalmasan érintette a Dean Burtellre vonatkozó gyanú, de ostoba lett volna, ha
megpróbál valami ártatlan magyarázatot találni, úgysem találna ilyet.
Kiszállt a kocsiból, és a bisztró ajtaja melletti telefonfülkéhez ment. Elővett egy
cédulát a tárcájából, és felhívta a rajta lévő számot.
– Tessék?
Ugyanaz a női hang volt, mint előző éjjel, amikor otthon keresték.
– Victorral szeretnék beszélni.
– Ki keresi?
– Maga, ugye, Camey?
Kis szünet.
– Igen.
– Victor mondta, hogy esetleg maga fogja felvenni a telefont. Én Graver vagyok, és
beszélnem kell Victorral.
– Victor nincs itt.
– Átadna neki egy üzenetet?
– Persze.
– Mondja meg, hogy amilyen hamar csak lehet, beszélni akarok vele. Tudja több
telefonszámomat is, hívjon, míg meg nem talál. Félóra múlva már az otthoni számomon is
hívhat.
– Jó.
Gravernek valamiért az volt az érzése, a nő nem fogta fel igazán, milyen fontos az
üzenet.
– Értett mindent? – kérdezte.
– Igen, persze, értem.
– Köszönöm – mondta Graver.
Visszament a kocsijához, beült, és becsukta az ajtót. Nagyon fájdalmas lesz, ha Burtell
után kell nyomoznia, sok szempontból hasonló ahhoz, amin Dore-ral kapcsolatban ment
keresztül.
A szakmája az, hogy a csalást tanulmányozza, minden lehetséges szemszögből,
teleszkóppal és mikroszkóppal, felboncolja, olvasson róla, írjon róla, gondolkozzon róla,
megfigyelje, tapasztalja, maga is elkövesse; de még mindig nem volt olyan immunis vele
szemben, mint amilyennek lennie kellett volna. Dore-ral átélte ezt a magánéletében. Most
Burtell-lel szakmai szempontból.
De az ember soha nem fásulhat el annyira, hogy immunis legyen minden csalással
szemben. Ha szert akar tenni némi lelki békére, ha nem akarja egyedül élni az életét,
embergyűlölő haraggal eltelve, akkor bíznia kell az emberekben. Meg kell adni nekik azt
a szabadságot, hogy akár júdások legyenek. És az sem helyes, ha túlságosan heves
erkölcsi felháborodással viszonyul a dologhoz, hiszen nem tudhatja, hogy előbb vagy
utóbb nem kényszerül-e rá maga is, hogy ehhez az igen hasznos emberi eszközhöz
folyamodjon.
A csalásnak is megvannak a dimenziói, mint minden másnak. Vannak nagy csalások
és kicsik, triviálisak és súlyosak, olyanok, amelyek rövid ideig fájnak, és amelyekben
tönkre lehet menni. Most, ahogy ott ült egyedül a majdnem üres kis bisztró előtt, már nem
volt olyan biztos benne, hogy valóban akkora a távolság ezek között a dimenziók között.
Úgy érezte, hogy amikor valaki elhatározza, hogy a Sátán legősibb eszközéhez
folyamodik, ezzel azt is elfogadja, hogy eközben fel kell áldoznia egy kis darabot
önmagából. Eleinte talán csak egy kis horzsolás esik rajta, alig észrevehető. De soha nem
múlik el. Aztán minden kis csalás hozzáadódik a régebbiekhez, és egyre mélyebb lesz a
seb, míg el nem kezdi belülről szétrágni az embert. Meddig lehet kibírni ezt a rothadást,
mielőtt eluralkodik az egész személyiségén?
Az ujjaival a hajába túrt, beindította a motort, és elhajtott a bisztró elől.

19. fejezet

Fél órával később megállt a háza előtt. Ahogy megpillantotta a sötétségben, nyomasztóan
komornak találta. Soha nem hagyta égve a villanyt, még akkor se, ha tudta, hogy későn ér
haza, és mindig elfelejtett beszerezni időzítő kapcsolót, amit már hónapok óta akart. Nem
jutott eszébe, csak ezekben a pillanatokban, amikor nagyon szerette volna, ha világosság
várja otthon, még ha ő maga gyújtotta fel, akkor is.
A kocsi reflektorának sugara átsöpört a pázsiton, ahogy végighajtott a salakkal felszórt
behajtóúton, mely olyan széles volt, hogy két kocsi is elfért volna rajta, és a garázsig
gördült, a ház mögötti, téglafallal körbekerített udvarra. Abban a pillanatban, ahogy a fény
végigsiklott a garázs csukott ajtaján, azt is meglátta, hogy megcsillan egy kocsi krómozott
lökhárítója. Az autó az udvarban állt.
Graver lekapcsolta a reflektorokat és megállt. Neuman vagy Paula biztos, hogy a ház
előtt parkoltak volna le. Lassan továbbhajtott a behajtóúton, míg a ház mellé nem ért. Ha
valaki van odabent, és eddig nem látta meg, nem akarta, hogy észrevegye a kocsit, ha
esetleg kinéz az ablakon.
Leállította a motort, kiszállt, és halkan becsukta az ajtót. Nagy levegőt vett a sötétben.
Súlyosan lebegett körülötte a kocsi melletti sziklakertben virágzó narancsfák és a lonc
illata. Valamiért az elnyílt fehér és sárga virágok képe jelent meg előtte, melyek pár hét
múlva beborítják az egész utat, amikor az utolsó virágok is megadják magukat a perzselő
júliusi hőségnek. A derekán pisztolytáskában lógó Sig-Sauer után nyúlt. Vagy tíz éve nem
használta, csak lőgyakorlatokon.
Az oldalához szorította a pisztolyt, és óvatosan a ház sarkáig osont, ahonnan már teljes
egészében látta az udvaron parkoló Mercedest. Némán állt, és körbenézett a sötét udvaron,
remélte, hogy a szeme hamar hozzászokik a sötéthez és az árnyakhoz. Látta a medencét.
A pálmafákat. A kovácsoltvas kerti bútorokat. A tölgyek vaskos törzsét. Hirtelen
cigarettafüst csapta meg az orrát. Tekintete visszasiklott a medencére.
A szíve hevesen verni kezdett, amikor meglátta, hogy valaki ül az egyik kovácsoltvas
széken, a medence közelebbi végénél. Egy férfi volt, és egyenesen rábámult. Graver
feltételezte, hogy az illető látta a kocsijának reflektorait közeledni, de azt nem tudta, hogy
őt magát látja-e a ház sarkánál.
– Graver, te vagy? Láttam a kocsid fényeit.
Victor Last volt az. Gravert egyszerre öntötte el a megkönnyebbülés és a düh. A
magánéletét mindig szigorúan őrizte, különösen az informátorokkal szemben. Lasttal talán
egy kicsit másképp bánt ebben a tekintetben, de akkor is egyértelműen szokatlan és
helytelen volt, hogy így felbukkanjon nála. Vagy talán Last azért gondolta másképp, mert
most már egyedül lakik?
Graver még egyszer körbenézett az udvaron, bár nem számított rá, hogy bárki mást is
megláthat. A pisztolyt visszarakta a helyére, és elindult az udvaron át a medencéhez.
– Mi a frászt keresel itt? – kérdezte, próbálva uralkodni a hangján.
– Öt perccel azután, hogy telefonáltál, Camey szólt nekem, hogy kerestél – felelte
Last. – Azt mondta, félóra múlva itthon leszel, és amilyen hamar lehet, beszélni akarsz
velem. Gondoltam, ha idejövök, azzal spórolok egy kis időt.
Last ezt a legtermészetesebb módon mondta, mintha fel se merülne benne, hogy
Gravernek ellenére lehet, hogy idejött.
Graver leült az asztal túloldalára, a másik kovácsoltvas kerti székre. Az éjszaka borús
volt, egyáltalán nem látta Last arcát a sötétben. Ennek nem örült. Last a hangján sokkal
jobban tudott uralkodni, mint az arcvonásain. Amennyire Graver meg tudta állapítani,
nagyjából úgy volt öltözve, mint előző este. A víz a medencében rezzenéstelenül pihent, a
fény olykor-olykor megcsillant a felszínén, mintha feszesre húzott celofán lenne.
– Szeretnék kicsit többet hallani arról a dologról, amire a legutóbb céloztál – mondta
Graver.
– Á, értem. – Last feje mozdulattan volt, de a hangja éber és óvatos.
– Ne juss elhamarkodott következtetésekre – mondta Graver. – Arra számítottál, nem
fogok visszatérni rá?
– Reméltem, hogy vissza fogsz – mondta Last, a hangjában némi gúnnyal.
– Mennyit akarsz, Victor?
– Kicsit pénzszűkében vagyok – mondta Last az asztal szélére könyökölve,
cigarettafüstöt fújva a levegőbe. – Szeretném visszaállítani a régi munkakapcsolatunkat.
– Ugyanúgy, mint eddig?
– Hát… nem egészen. Ami azt illeti, nagyon pénzszűkében vagyok.
– Mennyit akarsz?
– A dupláját.
Graver Last sziluettjére nézett. A hangja nagyon elszántan csengett. Biztos volt
önmagában.
– Victor, ennyit akkor se adhatnék, ha arra lenne bizonyítékod, hogy a főpolgármester
pedofil. Nincs miről alkudozni. A rendőrségnek is üres a pénztárcája. Egyszerűen nincs
erre pénzünk. Akkoriban, amikor együtt dolgoztunk, a legmagasabban fizetett forrásunk
voltál.
– Ugyan már, Graver – mondta Last enyhe szemrehányással –, annak nyolc éve. Ha
megduplázzuk az összeget, az nem is lenne igazán a duplája, az ég szerelmére. Infláció,
áremelkedések, a gazdasági helyzet…
 – Nem lehet.
Csönd lett. Last némán szívta a cigarettáját.
– Tudok adni húsz százalék emelést – mondta Graver. – Így megint a
csúcskategóriában lennél.
– Ez hízelgő – felelte Last szárazon.
– Ennyit tehetek, sajnálom. De még ennyit se fogsz kapni, ha az információd nem
megbízható.
– Oké, rendben. Mikor tudsz fizetni?
– Előbb hadd halljam a sztorit.
Last megint elhallgatott. Az asztaltól az arcához emelte a cigarettát. Egy rövid
pillanatra vörösen felizzott parázsló vége, ahogy szívott rajta, és egy felvillanás erejéig
megvilágította a szemét és az arca felső részét.
– Igazi gentleman vagy, Graver. Megbízom benned.
Graver megkönnyebbült. Azt tudta, hogy Last bízik benne, nem erről volt szó. Hanem
arról, hogy nem próbált kizsarolni belőle több pénzt. Ha az információja valami megrázó
erejű dolog lenne, akkor ezt tette volna. Lehet, hogy nincs szó másról, csak egy jó
kiinduló nyomról. Nyilván nem olyasmi, amitől le fog esni a székről.
– Oké – mondta Last. Eldobta a csikket az asztal alá, és rátaposott. A karját lazán
lelógatta a szék két oldalán. A hangja nyugodt volt és ráérős, amikor belekezdett a
mondandójába.
– Tegnap éjjel kezdtem mesélni arról a partiról, ami ennek a pasasnak a házában volt,
itt Houstonban…
– Mi a neve? – vágott közbe Graver.
– Majd arra is sor kerül – mondta Last, nem zavartatva magát. – Ennek az embernek
meg a feleségének egészen furcsa háza van. Ami azt illeti, elég ronda modern épület.
Földszintes, minimál-design, több kis átriumos belső udvar köré csoportosuló üvegfalú
szobákból áll, ha el tudod képzelni. Nagyon különös ház. Sok ember gyűlt össze, de nem
volt hangos összejövetel. Inkább olyan beszélgetős. Egy kis halk combo szólt, az emberek
csoportokban álldogáltak, a kezükben itallal. Főleg yuppie-félék, New Age-őrültek és a
mindig mindenhol jelenlévő üzletemberek.
Az este folyamán egyszer a nő, akivel voltam, kiment a fürdőszobába. Amikor
visszajött, nagyon fel volt háborodva. Azt mesélte, hogy a zuhanyozó és a vécé teljesen
egybenyílik az egyik hálószobával, és az egésznek üvegfala van a kert felé, csak a sűrű
növényzet takarja kintről. A ház másik oldalán van egy másik háló- és fürdőszoba, és egy
barátnője azt mesélte, az is ugyanilyen. A barátnőm megkérdezte, járt-e már itt máskor is,
mire a nő nevetve azt felelte, persze. Megkérdezte, nem lehet-e kintről beleskelődni, mire
a nő megint nevetett, és azt mondta, dehogy, nem olyan egyszerű, mint látszik. A kertet
kívülről falak veszik körül, az utcáról nem lehet belátni. Az építészeti tervnek az a
lényege, hogy azt a benyomást keltse, mintha a természetben élne az ember, au naturel.
Kedvem támadt ellenőrizni a dolgot. Az udvarok és szobák úgy helyezkednek el, mint
egy lépben a sejtek. Ha az ember bent áll a szobában, az üvegfalakon és a belső
udvarokon átlát a többi szobába. Egy idő után kisurrantam, mintha cigizni mennék.
Mindenki bent volt, nem akarták otthagyni a légkondicionálást. Nem voltam benne biztos,
nincs-e valaki az udvaron, úgyhogy rögtön rágyújtottam, hogy legyen valami ürügyem,
miért jöttem ki.
Kiderült, hogy nagyon is jól belátni. Minden üvegfalú szobát kívülről sűrűn beültetett
kis kert vett körül, azt pedig fal. A falak tövénél húzódott körbe egy kis kőpárkány, amire
ha az ember fellépett, akkor át lehetett leselkedni a távolabbi szobákba. Locsolócsövek is
voltak ott, gondolom, onnan szoktak locsolni.
Last elhallgatott, és újabb cigarettára gyújtott. Pár pillanatig némán szívta.
– A ház nagyjából hexagon vagy oktogon alakú, majdnem kerek, de egyenes
oldalfalakkal. Kint bóklásztam a pázsiton a bokrok között, és elsétáltam az első
hálószobáig, felálltam a kőpárkányra és belestem. Egy nő épp a vécén ült és mintha
egyenesen rám bámult volna. Reflexszerűen lehúztam a fejem, de aztán amikor megint
odalestem, még mindig ugyanabba az irányba bámult. Nem látott meg, akár integethettem
is volna. Valami bevonat lehetett az üvegen, amitől a külső fele opálosabb.
Elszívtam a cigarettámat, és továbbsétáltam a következő szobához. Átvágtam egy
belső udvaron, aztán be egy szobába, ahol vendégek voltak, és épp kiléptem a következő
udvarra, amikor hangokat hallottam. Megálltam, visszafojtottam a lélegzetemet, és
hallgatóztam. Két férfi hangja volt. Elosontam egy naspolyafáig, és kilestem mögüle. Kért
férfi állt a falnál, a kőpárkányon, és a nőket figyelték, belestek az egyik hálószobába. A
poharaikat a fal tetejére rakták, rákönyököltek, cigarettáztak és beszélgettek.
Last elhallgatott, és szippantott egyet a cigarettájából. Mintha azon gondolkozott
volna, hogyan folytassa. Látszott, hogy élvezi a saját történetét.
– Hallottam, hogy az egyik fickó nagyon határozottan arról beszél, hogy valamit nem
tud elhinni. A másik azt mondta, pedig igaz. Egy ideje már készültek rá, de végül sikerült
megcsinálni. Azt mondta, biztos hozzáférésük van hírszerző információkhoz, és
megbízható a forrásuk, többször próbára tették. Az első férfi megkérdezte, mióta folyik
ez. A második csak annyit felelt, hogy „egy ideje”. Kicsit hallgattak, kortyolgatták az
italukat, és valami nőt figyeltek a vécén. A második férfi lelépett a kőpárkányról,
rágyújtott a cigarettára, aztán megint visszalépett.
A második azt mondta, úgy hallotta, az elsőnek problémái vannak egy üzleti
versenytársával. Megkérdezte, mennyit érne neki, ha eltüntetnék az útjából ezt az illetőt.
Az első azt mondta, ez azt jelentené, hogy harminc százalékkal nőne az üzleti forgalma. A
második megkérdezte, érdekelné-e, hogy eltegyék az útból. Az első azt felelte, ő nem tud
róla, hogy a versenytársa bármi illegálisat csinálna. A másik azt mondta, az nem számít,
így is el lehet intézni. – Last kicsit hallgatott. – Aztán megint felkeltette a figyelmüket
valaki a fürdőszobában, aztán az első megint szóba hozta. Gondolja csak meg, mondta a
másik, aztán majd összejönnek és megbeszélik részletesen. Felhajtották az italukat, egy
pár percig még bámultak valakit, aztán a második azt mondta, jobb lesz bemenni, már
biztos keresik őket. Ennyi. Nekem is el kellett tűnnöm.
Last a szájához emelte a kezét, és a cigaretta vége felizzott, majd elhalványult.
– A rendőrségről ebben szó sem esett – mondta Graver. – Hírszerzési információkkal
ma már bárki rendelkezhet. Üzletemberek, nagyvállalatok.
– De amikor a második pasas megkérdezte az elsőt, akarja-e, hogy eltegyék az útjából
a versenytársát, az első azt felelte, az illető nem csinált semmi illegálisat. Miért mondta
volna ezt, ha nem a rendőrségen keresztül akarták volna elintézni? Ki mást érdekelne az
illegális tevékenység?
Graver megcsóválta a fejét. Nem volt meggyőzve. Nem egészen erre számított. Túl
homályosan hangzott a sztori.
– Jól megnézted ezeket a fickókat?
– Azt hiszem. A profiljukat legalábbis.
 – Az egyikük nem a ház tulajdonosa volt?
– Nem.
– Kié a ház?
Last fészkelődött a széken. – Ez mennyiben segítene neked?
– Nem tudom. De ha nem mondod meg, akkor biztos, hogy nem segít.
– Azt akarod, tudjam meg a két fickó nevét? Ezt megtehetem.
– Valami probléma van?
– Nézd, ez az illető indián műtárgyakat gyűjt. Próbálok eladni neki prekolumbiánus
cuccokat. Nagyon jó üzletet köthetek vele. A piac fellendülőben van, a mexikói piacon is
egyre nagyobbak a lehetőségek. Én egy új ismeretség vagyok az életében. Ha most
egyszer csak odadugják az orrukat az embereid, és a maguk tapintatos módján faggatni
kezdik, akkor azt fogja mondani magában: mi ez a hirtelen érdeklődés irántam?
Kapcsolatba kerültem ezzel a Victor Lasttal, erre tessék, megjelenik nálam a rendőrség. –
Last még egy utolsót szívott a cigarettájából, eldobta és eltaposta. – Graver, ugye, nem
kell magyaráznom, hogy megy az ilyesmi?
– Nem. És, ugye, nekem se kell elmagyaráznom, mennyire érdekes, amit elmondtál
nekem. Roppant szórakoztató, hogy férfiak meglesnek nőket a vécén, de ez nem igazán
nagy fogás mint információ, Victor.
Graver látta a sötétben, hogy Last elvigyorodik.
– Gondolom, attól függ, az ember mire vadászik – mondta. Átcserélte keresztbe tett
lábát. – Te neveket akarsz.
– Hát persze, hogy azt akarok. És nem ártana kideríteni, hogy az információkat,
amikről a második pasas beszélt, a rendőrség hírszerző osztályáról szerzik-e, vagy esetleg
az amerikai húsiparosok szövetségétől.
– Ugyan már, Graver – mondta halkan Last. – Áruld el, hogy beletrafáltam-e
valamibe.
Graver habozás nélkül válaszolt.
– Ha tudni akarod, Victor, az igazság az, hogy nem, nem trafáltál bele semmibe. Ha a
CID-nél folyik valami korrupció, hát ez nekem újság. Ha tényleg felfedeztél valamit,
szeretnék többet tudni róla. De nem vagyok meggyőződve, hogy erről lenne szó.
Last lassan bólogatott. – Oké – mondta végül, és hátratolva a széket, felállt. – Majd
meglátjuk, mit tehetek.
Graver is felállt.
– Még mindig úszol? – kérdezte Last, és zsebre vágott kézzel megállt a medence
szélén.
– Igen.
Last bólintott. – Micsoda önfegyelem. Csodálatraméltó. Tényleg.
A kocsija felé pillantott. Graver átkísérte az udvaron. Amikor Last odaért a
Mercedeshez, megkerülte, az első ajtóhoz ment, kezét a kilincsre tette, és a kocsi teteje
fölött Graverre nézett. – Majd kereslek – mondta.
– Jól van – felelte Graver. – De ide többet ne gyere, Victor – tette hozzá.
Last elvigyorodott, aztán beszállt a kocsiba, és becsapta az ajtót. Graver figyelte,
ahogy végighátrál a behajtóúton az utcáig, és elporzik.
 KEDD
Harmadik nap

20. fejezet

Túl sok minden történt egyszerre, és az alvás ritka kincs lett, Graver nem talált hozzá elég
lelki nyugalmat. Miután Last távozott, már csak pár órája maradt reggelig, amit azzal
töltött, hogy hánykolódott a takaró alatt, és próbálta leállítani zakatoló agyát. Amikor
végre megszólalt az ébresztőóra, egyszerre volt kimerült és szinte hálás. Fájós fejjel kelt
fel az ágyból. Lezuhanyozott, felöltözött, aztán elment otthonról. Fontolóra se vette, hogy
reggelit készítsen magának, inkább megállt útban a belváros felé egy kis kávézónál, leült
egy ablak melletti asztalhoz, felhajtott több csésze méregerős feketét, és miközben a
szalonnás tojást eszegette, elnézte, ahogy a város lassan ébredezik egy újabb forró nap
reggelén.
Mivel nem töltött időt az otthoni reggelikészítéssel, egy órával előbb ért be a irodába,
mint Lara. Aminek örült is, kellett egy kis idő, hogy összeszedje a gondolatait. Az
aktatáskáját lerakta az íróasztalára, és feltett egy kávét. Míg várta, hogy kijöjjön, bement
Lara irodájába, és hagyott egy cédulát az asztalán, hogy szóljon Paulának, Neumannek és
Burtellnek, hogy kilenckor várja őket. És arra is megkérte, hogy addig ne zavarja. Aztán
töltött magának egy bögre kávét, bement az irodájába, és becsukta az ajtót.
Sok mindent kellett átgondolnia, és még reggeli közben meghozott néhány döntést. Az
első az volt, hogy a nap végére mindenképpen befejezi a Westrate-nek ígért jelentést.
A számítógéphez ült, és beírta Last Mercedesének rendszámát. A kocsi egy bizonyos
Camilla Reeder nevén volt, aki Houston nyugati részén lakott. Harmincegy éves volt, a
Laurel Cosmetics képviselője. Priusza nem volt. Úgy látszik, Lastnak sikerült egy tiszta
múltú nővel összejönnie, ami nagy haladás.
Graver ezután tovább keresgélt a számítógépen. Kikérte az adatokat Last utóbbi
időben folytatott tevékenységeiről. Hosszú évek óta nem követte nyomon a karrierjét,
legalábbis nem részletesen. Ideje volt utánanézni, folytatja-e a régi életmódját. E-mailen
információt kért róla a főbb hírszerző és bűnüldöző szervektől. Visszaült az íróasztalához,
és feljegyzett egy-két dolgot Lasttal kapcsolatban, aztán a Paulával, illetve Neumannel
folytatott tegnapi beszélgetéseiről.
Öt perccel kilenc előtt átment köszönni Larának. Megállt az íróasztalánál, és átadott
neki egy listát a feladatokról, amiket el kellett végeznie. Minden egyes pontot megbeszélt
vele, aztán visszament az irodájába.
Újból átnézte a jegyzeteit, és épp néhány utolsó apróságot firkantott fel, amikor
meghallotta a folyosóról Paula hangját és Lara nevetését. Az ajtó kinyílt, és belépett
Paula, Burtell és Neuman, mindegyikük jegyzetfüzettel, dossziékkal és innivalóval
felszerelkezve. Odahúzogatták a székeket az íróasztal köré, és leültek.
Graver igyekezett leplezni a zavarát, amit Burtell jelenlétében érzett, és azonnal a
tárgyra tért. Tudta, hogy Paula és Neuman figyelik, hogy tudja eljátszani, hogy nem sejt
semmit.
 – Legelőször is – kezdte Graver –, tegnap késő délután felhívott Jack Westrate, és azt
mondta, Tisler halála a gyilkossági csoport és az IAD szerint is öngyilkosságnak
minősíthető. Nem találtak semmi gyanúsat.
Casey Neuman belekortyolt a dobozos üdítőbe, amit magával hozott, Paula pedig
szótlanul meredt Graverre. Burtell elfordult, és kibámult az ablakon. Az öt ügy dossziéi,
amelyeken Tisler dolgozott, az ölében feküdtek, rajtuk nyugtatott kezében egy bögre
kávét tartott. Graver nem tudta igazán megállapítani, hogyan fogadja a hírt. Mindenesetre
örült, hogy nem tett rá semmi megjegyzést.
– Ez természetesen jó hír a számunkra – folytatta. – Nem tudom, ti jutottatok-e
valamire, de úgy néz ki, ez nagyban megkönnyíti a helyzetünket. Ennek ellenére kell
készítenünk egy jelentést, amit eltehetnek az irattárba, úgyhogy fogjunk neki. Találtatok-e
bármit a dossziékban, ami gyanút keltett bennetek? – Burtellhez fordult. – Dean, nálad?
Találtál valami érdekeset az anyagban, amit átnéztél?
Burtell visszafordult az ablaktól, es megrázta a fejét. Lenézett az ölében tartott
dossziékra.
– Nem, én nem találtam semmit – mondta. – Semmit, ami akár csak távolról is
furcsának tűnt volna. Art a szabályzatnak megfelelően, rutinszerűen vezette a dossziékat,
de az utóbbi egy évben semmi jelentős nem történt. Minden szempontból érdektelen
ügyek.
Graver várt egy pillanatig, és nézte Burtellt, aki szemlátomást összeszedte magát az
előző napi lelkiállapotához képest. Úgy tűnt, kialudta magát, és rendbe rakta az érzéseit.
Graver figyelte, nem vesz-e észre rajta valamit, természetellenes közönyt, vagy
megjátszottságot a modorában, bármilyen halványát is.
– Rendben – mondta Graver, és Paulához fordult.
– Nem, nálam sincs semmi. De azért annyit szeretnék hozzátenni, hogy csak egy
napom volt átnézni ezeket a dossziékat. Ez azért nem nevezhető alapos vizsgálatnak. Épp
csak futó áttekintés volt. De ennek alapján azt mondhatom, hogy nem találtam semmi
gyanúsat Art nyomozói eljárásaiban.
Burtell egy pontot bámult a levegőben, Graver íróasztala előtt, és a kávéját
kortyolgatta.
– Gondolod, hogy több időre lenne szükséged? – kérdezte Graver.
– Nem hiszem, hogy azután, hogy a gyilkossági csoport lezárta az ügyet, lenne
értelme. Csak nem szeretném, ha a jelentésben úgy szerepelne, mintha valami nagyon-
nagyon alapos vizsgálatot végeztem volna.
– Rendben, értem – bólintott Graver.
Paula szokás szerint kérlelhetetlen szigorral játszotta a szerepét. Graver elhallgattatta
volna, de ki tudja, talán ez volt a legjobb reakció. Ha mindhárman csak bólogatnak,
Burtell esetleg gyanakodni kezdhetne, hogy valamit lepleznek.
– Casey?
Neuman elmondta nagyjából ugyanazt, amit tegnap este, arról, hogy mit tudott meg
Tislerről, bár most kicsit részletesebben. Semmi nyomát nem találta annak, hogy
Tislernek bármiféle anyagi problémája lett volna, és nem látja értelmét további
vizsgálatnak.
Graver bólintott, és a macskakövet kocogtatta a ceruzája radíros végével. Pár pillanatig
senki nem szólalt meg. Neuman az üdítősdobozát bámulta, Paula egyenesen Graverre
nézett, Burtell pedig felemelte a kávésbögrét, és valami papírlapot igazgatott az egyik
dossziéban.
– Jó. Ha senkinek nincs több hozzáfűznivalója, akkor megírom a jelentést, mely
szerint a belső vizsgálat semmi gyanúsat nem fedett fel, és egyetértünk azzal a
végkövetkeztetéssel, hogy Tisler önkezével vetett véget az életének. A vizsgálat lezárva.
Graver megint Burtellre pillantott. – Dean, kapcsolatban maradnál továbbra is Peggy
Tislerrel? Lara majd megmondja, a család mikor kaphatja meg a holttestet. Kifelé menet
nézz be hozzá, és beszéld meg vele. Lara elintézi az öngyilkosság igazolásához szükséges
papírokat is. Tisler biztosítótársasága biztos kéri majd. És van még egy-két apróság, a
temetéssel kapcsolatban.
Burtell bólintott. – Persze, elintézem.
– Akkor a következő dolog, amit szeretnék megbeszélni veletek: hogyan haladjunk
tovább a Seldon-üggyel.
Burtell szeme furcsán megrebbent.
– Nekem úgy tűnt, jó úton volt az ügy, és gyorsan haladt.
– Igen… – Burtell kiegyenesedett, és próbálta leplezni a meglepetését –, úgy van. De
Art volt a nyomozás kulcsfigurája, csak ő tartott kapcsolatot a fő forrásunkkal. Sőt,
tulajdonképpen nem is volt más adatközlőnk, csak ez az egy.
– Eggyel több ok, hogy újból ráálljunk az ügyre. Azt szeretném, ha Casey venné át Art
helyét, és vele dolgoznál tovább. Jobb lenne, ha nem egyedül folytatnád a nyomozást. –
Graver nem tudta eldönteni, mennyire jól játssza a szerepét, és Burtell vajon észrevesz-e
rajta valamit. – Úgy látom, megvan a lehetősége, hogy továbbfejlődjön az ügy, és
szerintem jobb lenne, ha egy nyomozóval együtt dolgoznál rajta. Gondolod, hogy a forrás
bele fog menni?
Burtell futó pillantást vetett Neumanre, aztán visszanézett Graverre. Kényelmetlenül
fészkelődött. – Hát, nem is tudom, Marcus. Az illető már így is elég paranoiás, Art nem
győzte nyugtatgatni. Ha megtudja, hogy Art halott… Nem hiszem, hogy lehet vele
folytatni.
Graver nézte Burtellt, és habozott, mintha nem értené, mire akar célozni.
Burtell tovább beszélt, igyekezve pókerarcot ölteni.
– A fickó nem nagyon hisz benne, hogy titokban maradhat a személyazonossága.
Tudom, hogy ezzel minden adatközlő így van… de ez az illető egy nem mindennapi
forrás.
Egy pillanatra csönd lett.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Graver.
Burtell körbenézett a többieken. Paula és Neuman viszonozták a tekintetét. Gravernek
úgy tűnt, Burtell most értette meg, hogy ebből nem tud kimászni.
– Ezt meg kellene beszélnünk részletesen, Marcus – mondta végül. A hangja hirtelen
elbizonytalanodott. – Négyszemközt.
Neumannek és Paulának mondani sem kellett, szó nélkül felálltak, és kisétáltak az
irodából.

21. fejezet
Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Burtell felállt, és a dossziékat meg a kávésbögrét
lerakta az íróasztal sarkára. Habár próbált higgadtnak látszani, ami többnyire könnyen
ment neki, pontosan érezni lehetett rajta a rejtett nyugtalanságot. Az ablakhoz lépett és
kinézett a városra, mely éles kontúrokkal rajzolódott ki a tiszta reggelben, és összeszedte a
gondolatait.
– Az az átkozott Seldon-ügy elég zűrös volt – kezdte, vállával nekitámaszkodva az
ablaknak, egyik kezét zsebre vágva. – Magad is láttad, hogy alig néhány jelentés van a
dossziéban. Nem sikerült túl sok megerősített információt szereznünk. – Burtell megint
hunyorogva kinézett az ablakon, a keleti égen kirajzolódó felhőkarcolók felé. – Art még
csak háromszor találkozott ezzel a fickóval.
Graver az íróasztalán fekvő nyitott dossziéba pillantott. – Nieson a neve, ugye?
Burtell bólintott, és nem vette magának a fáradságot, hogy leplezze az arcára kiülő
undort.
– Igen, Parnell Nieson. A pasas minden egyes találkozón drága parókát viselt. Art már
az első találkozón gyanította, de még nem volt biztos benne, aztán a második alkalommal
már igen. Niesonnak mindig többnapos szakálla volt, de azért látszott rajta, hogy jól ápolt
üzletemberféle, drága ruhák, Rolex-óra… Kék kontaktlencsét hordott. Art azt mondta,
nem is próbálta leplezni, hogy elváltoztatta a külsejét. Mindig Tisler után érkezett meg a
találkozók színhelyére, és ő távozott először.
– Minden egyes alkalommal?
– Igen, tudom – bólintott Burtell –, ez nem szabályos, mondtam is Artnak, hogy
őrültség hagyni, hogy a pasas diktálja a feltételeket. De Art valami nagy fogást gyanított,
és szerinte ez jelentéktelen probléma volt ahhoz képest, hogy mit szedhet ki belőle. Nem
akarta elijeszteni rögtön az elején, egy ilyen triviális dolog miatt.
Burtell elhallgatott, odalépett az íróasztalhoz, és elvette a kávésbögrét. Belekortyolt, és
visszalépett az ablakhoz. Graver nem használta ki a szünetet, hogy közbeszóljon. Nem állt
szándékában könnyíteni Burtell helyzetén. Hagyta, hadd nyomassza a csönd.
Burtell a szabad kezét még mindig a zsebében tartva, elgondolkozva lehajtotta a fejét,
aztán folytatta.
– Nieson a legelején nyíltan megmondta Artnak, hogy gyűlöli Seldont. Tudta, hogy
Artot érdekelni fogja, hogy milyen indíttatásból cselekszik, és igyekezett „becsületes”
motivációval szolgálni. Versenytársak voltak, ugyanabban az üzletágban, és Seldon
egyszer nagyon csúnyán keresztülhúzta a számításait. – Burtell a nyitott dossziéra bökött.
– A jelentésekből kiderül, hogy Nieson elég sok információt adott át Artnak Seldon üzleti
ügyeiről, olyasmit, amiről tudta, hogy Art ellenőrizheti. Tudta, miről beszél. De neveket
soha nem említett, Seldonén kívül. Soha nem adott meg helyszíneket, a ranch pontos
helyét például, amiből Art kiindulhatott volna. Nem mondott semmit, amit igazán
felhasználhattunk volna. De ha tovább folytatjuk, előbb-utóbb biztos jutottunk volna
valamire.
Graver lapozgatott a dossziéban.
– Na és, mire jutottatok, amikor utánanéztetek a forrás hátterének?
Burtell bólintott, várta ezt a kérdést, és szemmel láthatóan nem örült neki.
– Utánanéztünk. – Kis hallgatás. – Semmit nem találtunk.
– Semmit? – Graver őszintén meglepődött. A Seldon-ügy egyre vérszegényebbnek
tűnt.
– Semmit.
 – Ezt mióta tudtad? – Graver igyekezett hűvös és nyugodt hangon beszélni.
– Az első találkozó után mindent ellenőriztünk, amit Seldon személyéről mondott –
felelte Burtell. – A második találkozó után is sikerült mindent igazolni, amit Seldon üzleti
ügyeiről mesélt. Minden stimmelt, úgy tűnt, remek forrás, és sok hasznát vehetjük, óriási
lehetőségek rejlenek benne, figyelembe véve, hogy mekkora jelentőségű itt Houstonban a
vegyipar. Arról már nem is beszélve, hogy kábítószer-kereskedelemmel kapcsolatos
vonatkozásai is vannak az ügynek. Mindennek utánanéztem, amit mondott, minden
megbízható volt. Őszintén szólva Art és én teljesen fellelkesedtünk.
A harmadik találkozón az illető információkat adott az ügy kábítószer-
kereskedelemmel kapcsolatos részéről. Ezeket is ellenőriztük a DEA segítségével, és
minden stimmelt. De megint csak nem mondott túl sokat, semmit, ami elég lett volna
ahhoz, hogy elinduljunk ezen a szálon. Aztán végül megmondta Artnak a nevét, és egy
igazolványt is mutatott. Ez két héttel ezelőtt volt. Én azonnal utánanéztem. Valóban
létezik egy Parnell Nieson, aki a Rochin and Leeds vegyi üzem igazgatója. De Tisler
forrása nem ő volt. Szereztem róla egy fényképet, a vállalat egyik évkönyvéből, és
megmutattam Artnak, de azt mondta, nem ő az.
– Tisler ezt elmondta a forrásának?
– Igen, négy nappal később. A pasas csak nevetett, azt mondta, sokkal gyorsabbak
vagyunk, mint gondolta.
– És aztán mi történt?
– Art megmondta neki, hogy így nem tudunk vele együtt dolgozni. Nem köthetünk
üzletet, ha nem szilárd alapokon áll a kapcsolatunk. Art kockáztatott, és egyszerűen
otthagyta a fickót, ami elég bátor húzás volt, ha figyelembe vesszük, mennyire érdekelte
ez az ügy. De úgy sejtette, a pasas is legalább annyira akarja az együttműködést, mint mi.
– Ez mikor volt?
Burtell számolgatott magában. – Azt hiszem, tíz nappal ezelőtt.
– Tehát ez volt a negyedik találkozó. Erről miért nincs jelentés a dossziéban?
A kérdés nem volt igazán őszinte. Graver pontosan tudta, mi történt, illetve mi történt
volna, ha amit Burtell elmond, igaz lenne. A szabályzattal ellentétben az elemzők és a
nyomozók a munkájuk során sokszor közös megegyezéssel lazítottak a szabályokon. Ez
különösen gyakran előfordult, amikor egy nyomozás még épp csak beindult, és nem
akartak elriasztani egy vonakodó forrást.
Tisler és Burtell is nyilván több időt akartak a macska-egér játékra, és egyelőre úgy
tettek, mintha az utolsó találkozó meg sem történt volna, és jelentés sem készült róla.
Legalábbis Burtell ezt a forgatókönyvet szerette volna elhitetni. Graver egyre növekvő
viszolygással figyelte Burtell eget rengető hazudozását, de ugyanakkor el is bűvölte. Ha
valóban csak kitalálja mindezt, egy nem létező nyomozás történetét – amiben Graver
biztos volt –, nyilván arra is számít, hogy Graver mint öreg róka, úgyis érteni fog mindent.
A manipuláció mesterműve volt.
– Azt hittük, sikerülni fog – folytatta Burtell. – Art nem akart olyan jelentést írni,
amiből az derül ki, hogy megint üres kézzel jött el a találkozóról. Én beleegyeztem. –
Burtell a kávéjára pillantott, de nem kortyolt bele. Már biztos kihűlt. – Art várt egy hetet,
és a fickó fel is hívta. Azt mondta, hajlandó mindent elmondani. Megesküdött rá. Szombat
estére beszéltek meg egy találkozót.
– Azt tudod, hogy végül tényleg találkoztak-e?
Burtell megrázta a fejét. – Nem.
 – Jézusom, Dean – mondta Graver, csalódottságot erőltetve a hangjába. – És Tisler
volt az egyetlen, aki tudta, hogy néz ki a pasas?
– Úgy van.
Burtell tökéletesen játszotta a szerepét. Nyíltan Graver szemébe nézett, mintha
beismerné a saját hibáját, ahogy férfihoz illik. Graver úgy érezte magát, mintha egy
színjátszó csoport rögtönzésén venne részt. Kíváncsi volt, meddig tudja ezt játszani
Burtell.
– Ray tudott erről a dologról?
Burtell viselkedése kicsit elbizonytalanodott, pedig eddig rezzenéstelen pókerarccal
játszott Látszott, hogy villámgyorsan átgondolja magában, belerángassa-e Besomot.
– Nem, nem tudta. Art és én a saját szakállunkra dolgoztunk.
Graver a macskakövet forgatta az asztalán.
– Abból, amit Art mesélt róla, nem volt olyan benyomásod, hogy ez a Nieson
veszélyes figura? Gondolod, hogy esetleg van okunk azt gyanítani, hogy ő ölte meg
Artot?
– Nem, ezt egyáltalán nem hiszem – felelte Burtell. – Nehogy azt hidd, hogy én nem
gondoltam erre, Marcus. Rengeteget rágódtam rajta. De nem hiszem, hogy ez történt
volna.
Graver mereven bámulta az előtte heverő Seldon-dossziét. Burtell habozás nélkül
elkövetett valamit, amit soha nem hitt volna róla, és ami teljesen ellentétes volt a
jellemével. Belement egy olyan csalásba, amit nem lehet megmagyarázni. Ha volt olyan
pillanat, amikor még kimászhatott volna belőle, az most volt, és ezt neki is tudnia kellett,
és azt is, hogy ehhez Graver lenne a legjobb segítség. De Burtell átlépte a határvonalat,
amely most már elválasztja őket. Graver számára mélyen fájdalmas volt ez a képmutatás,
úgy érezte, mintha Burtell gyomorszájon vágta volna.
– Rendben – mondta végül, és becsukta a dossziét. – Ezt még át kell gondolnom. –
Hátradőlt a székben, és Burtellre szegezte a tekintetét. – Nem lett volna szabad hagynod,
hogy ennyire ne maradjon a kezedben semmi, hogy nyomtalanul eltűnjön az egyetlen
forrás.
Valami egészen mást szeretett volna mondani, de ezt várták tőle. Nézte Burtellt, aki
mintha a testvére lett volna, és erős késztetést érzett, hogy ledobjon magáról minden
tettetést, és véget vessen a játéknak. Legszívesebben megragadta volna Burtell vállát,
hogy jó alaposan megrázza, és megkérdezze, az ég szerelmére, mit művel, és hogy teheti
ezt.
Burtell bólintott, és zavartan elfordította a tekintetét, mintha lenyelné a dorgálást. –
Igen, tudom, eléggé elszúrtam.
Gravert zavaros érzelmek árasztották el. Dühös volt Burtell tettetése miatt, a
hazugságai miatt, amelyek olyan simán és hihetően folytak az ajkáról, hogy ha nem lettek
volna Paula és Neuman felfedezései, minden további nélkül el is hiszi azokat. Dühös volt,
amiért Burtell megjátssza a ministránsfiút, miközben több mint két éve valami rejtett
játszmában vesz részt, amit Graver egyelőre nem látott át. Utálta magát, amiért hagyta,
hogy ez megtörténjen. Megijesztette, hogy még mindig nem is sejti a játszma dimenzióit.
Döbbent volt és kicsit félt is, nem igazán tudta, hogyan kezelje a dolgot. És mélyen
megsebezte az árulás.
– Majd kereslek – mondta végül elbocsátóan, remélve, hogy az arcára nem ülnek ki az
érzelmei. Burtell bólintott, és egy pillanatra Graver úgy látta, mintha tétovázna. De már
nem bízott meg a saját szemében sem. Olyan volt, mintha Dean Burtell meghalt volna a
számára.
Burtell felemelte a dossziékat a székről, és az ajtó felé indult, de megtorpant és
visszafordult. Graverre nézett, és visszament pár lépést.
– Marcus… ugye, nem felejtetted el, hogy szabadságra akartam menni?
– Jaj, ne haragudj, teljesen kiment a fejemből.
– Akkor nem bánnád, ha most elmennék? Az az igazság, hogy rám férne egy kis
pihenés.
– Persze, menj csak. Nem látom okát, minek lennél itt. – Graver félretolta a papírokat
az íróasztalán, és a naptárra pillantott. – Két hét, holnaptól.
Burtell bólintott – Kösz, hálás vagyok. – Megint habozott kicsit, aztán hirtelen sarkon
fordult, és kiment.
Graver hátradőlt, és mereven bámulta a becsukott ajtót. – A fenébe – mormolta
fáradtan.

22. fejezet

Graver kihúzta az íróasztalfiókot, és kivette a kocsikulcsait. Beszélnie kellett Paulával és

Neumannel, de előbb el kellett intéznie még valamit, méghozzá azonnal. Miután bezárta a
fiókot, az iratszekrényt és a széfet, kisétált az irodájából, és szólt Larának, hogy el kell
mennie több órára, valószínűleg csak ebéd után ér vissza.
Lara ránézett, és ahogy összetalálkozott a tekintetük, Graver érezte, hogy a nő
észrevett valamit az arcán. Elfordult és kisétált, anélkül, hogy megmondta volna, hová
megy. Érezte, hogy Lara szeme követi, míg ki nem megy az ajtón.
Az irodától négy-öt saroknyira megállt egy önkiszolgáló benzinkútnál, és tankolt.
Közben rövidet telefonált az állomás előtti telefonfülkéből. Tizenöt dollárt adott a
benzinkutasnak, és mire visszasietett a kocsihoz, a tank épp tele lett. Az órájára pillantott.
Hosszabb ideig tartott odaérni Arnette-hez, mint gondolta. A nő Houston egy régebbi
negyedében lakott, amelyet ugyanolyan etnikai sokszínűség jellemzett, mint a város más
részeit. De Arnette Kepnernek ez tökéletesen megfelelt
Egy, a második világháború idejéből származó, régi házban lakott, amelynek kertje
lenyúlt egészen a folyóig. Amikor Arnette nyolc évvel ezelőtt megkapta a huszonöt évnyi
szolgálat után járó végkielégítést a szövetségi kormánytól, sokáig keresgélt, míg olyan
helyet talált, amely megfelelt a számára: egy közepesen drága környéket, ahol megvehet
három egymás mellett álló házat. Minden megtakarított pénze ráment. A három ház
udvarát átalakították trópusi kertté, a két utca felé eső házat erős bambuszbokrok sorfala
védte. Habár az utcáról nézve úgy tűnt, mintha a három háznak más-más tulajdonosa
lenne, valójában összetartoztak, mindegyik könnyen elérhető volt a közös hátsó udvar
felől, ahonnan eltávolították a kerítéseket, csak a pázsit és a fák maradtak meg. A
feltűnően buján zöldellő kerttől eltekintve, semmi nem különböztette meg a házat a
környék többi épületétől.
A bambuszbokrokon belül egy jól elrejtett biztonsági rendszert szereltek fel, amely
körbevette a három kertet. A legmodernebb technikai berendezés volt. A házak postaládái
oszlopokon álltak a kapuk mellett. Az egyiket teljesen benőtte a vadszőlő, a másikat a
moha és zuzmó patinája borította, a harmadikat majdnem eltakarta a bambusz.
Graver megállt a középső ház előtt, és kiszállt a kocsiból. Tudta, hogy a középső kapu
biztonsági zárja már nyitva vár rá, úgyhogy habozás nélkül benyitott, és belépett a kertbe.
A kanyargó ösvényt tölgyek és ciprusok árnyékolták, melyeken mindenféle madár
nyüzsgött, ami csak előfordulhat egy tengerparti, féltrópusi vidéken. Rikoltozásuk,
füttyögetésük és énekük betöltötte a késő délelőttöt. Ahogy Graver végighaladt a kövekkel
kirakott ösvényen az örökzöld bokrok és pálmafák között, arra gondolt, milyen remekül
sikerült Arnette-nek egy kis Vietnamot idevarázsolni, ahogy akarta.
Kinyitotta a ház elején végighúzódó hosszú, üvegezett veranda szúnyoghálós ajtaját,
épp amikor a ház belső ajtaja is kinyílt.
– Drágám! – mondta halkan Arnette, és rámosolygott. Graver odalépett és megölelte a
vékony, apró termetű nőt. Arnette közel járt a hatvanhoz. Nagy, barna szemei voltak, sűrű,
erős szálú haját hátrafogva viselte, bár a szálak fellázadtak és az őszes fürtök itt-ott
kibújtak. Hátul egy copfba volt fonva, és a bal vállán előrevetve hordta, mint egy fiatal
lány. Karcsú volt, és olyan az arca, mint egy cigánylányé: erős, keskeny orr és fehér
fogak. Otthon mindig magasan záródó vietnami selyemblúzt viselt és nadrágot, most egy
élénk sáfrányszínűt.
– Alig hittem a fülemnek, amikor felhívtál – mondta, Graver karjába kapaszkodva,
ahogy beléptek a nappaliba. – Majdnem egy éve nem láttalak. Hol a pokolban voltál?
– A bürokrácia útvesztőiben barangoltam – mondta Graver. – Eltévedtem a Sötétség
Völgyében.
Arnette értően nevetett, miközben beléptek egy nagy szobába, mely éppolyan
excentrikusan festett, mint maga Arnette. A három ház közül csak azt újíttatta fel teljesen,
amelyikben lakott. A legszembetűnőbb a hatalmas, tágas nappali volt, melyben tikfa
oszlopok tartották a mennyezetet a kivert közfalak helyén. A fény csak a magasan, a
mennyezetpárkánynál elhelyezett kis ablakokon át szűrődött be, szokatlanul lágy
megvilágítást biztosítva, mintha állandó hajnali derengésben úszna a szoba. A kényelmes
fotelek és kanapék melletti asztalkákon kis hangulatlámpák világítottak, és könyvek
hevertek nagy halmokban. A szobát szőttesek és műtárgyak díszítették, melyeket Arnette
Délkelet-Ázsiában és Latin-Amerikában szerzett be, ahol éveken át dolgozott. Az
összhatás olyan volt, mintha az ember egy nomád törzs hatalmas sátrába lépne be.
Arnette még mindig mosolyogva intett Gravernek, hogy üljön le, aztán ő is helyet
foglalt az egyik kanapén. A feje fölött a falon veszélyesnek látszó, fanyelű pengék
gyűjteménye sorakozott. De ezek nem fegyverek voltak, hanem földművelő eszközök,
amelyeket a rizstermesztéshez használt a jeh törzs, amely a Dak Poko-völgyben élt, ahol
Arnette hosszú időt töltött a vietnami háború első éveiben.
A szobában itt-ott üvegezett tárlók voltak elhelyezve, mint egy múzeumban, bennük
prekolumbiánus mexikói szobrocskák Veracruzból, életnagyságú kőmaszkok klasszikus
teotihuacáni stílusban, és mindenféle kisebb kerámia. A többi falon guatemalai szőttesek,
kirobbanóan élénk színekben, amilyeneket csak az indiánok képzelete képes teremteni.
Fekete-fehér bekeretezett fotók is sorakoztak a falon: Arnette egy hídon Bécsben, Arnette
és a barátnője, Mona egy Buenos Aires-i étteremben, egy kávézó asztalánál
Montevideóban, három ember egy nyárfákkal körbevett kunyhó előtt, egy háromlábú
korcs kutya, a nyakában szalaggal.
 Arnette egyik lábát maga alá húzva leült, hátradőlt a kanapén, és mosolyogva nézte
Gravert.
– Úristen, de jó, hogy újra látlak – mondta. – Monának is szóltam, hogy jössz.
Nemsokára átjön, ha nem zavar.
– Nem, dehogy, én is szívesen találkoznék vele – mondta Graver. Mona Isaza Arnette
barátnője volt. Akkoriban ismerkedtek meg, amikor Arnette a hetvenes évek elején egy
évet töltött Mexikó-városban, és azóta is együtt voltak. Mona persze az egyik szomszéd
házban lakott.
– És hogy megy a sorod? – kérdezte Arnette. Látszott, hogy komolyan örül neki.
– Sokat dolgozom – Graver csak ennyit felelt. Elmondott volna mindent, de biztos volt
benne, hogy Arnette úgyis hallott a válásáról, és nem látta semmi okát, hogy belemenjen
ebbe a témába. Ha pedig megemlítené az ikreket, a feleségét viszont nem, az kínos lenne,
tehát úgy döntött, inkább nem mond semmit. – Sokat dolgozom, mint mindenki.
– Mikor fogod abbahagyni? – kérdezte Arnette. – Ha jól számolom, ez a
huszonharmadik éved a rendőrségnél… és tizennégy ebben az átkozott hírszerzővilágban.
– Igen, meg akarom várni a huszonötöt. Jobb a nyugdíj.
– És örülsz neki?
Graver vállat vont. – Nem is tudom, vegyesek az érzelmeim.
– Na persze, ez ezzel jár. Vegyes érzelmek, ez a legkevesebb. Minden valami sebet
hagy.
Graver bólintott.
Arnette egy pillanatig némán nézte, a mosolya elhalványult. Látta, hogy Graver nincs
beszélgetős kedvében.
– Valami aggaszt?
– Segítségre van szükségem.
– Remek.
– Nem hivatalosan.
– Értem.
– Nem nekem, személyesen, hanem az osztálynak, de én vagyok az egyetlen, aki tud a
dologról.
– Ejha. Valami belső probléma?
– Igen, és azt hiszem, elég súlyos.
– Jesszusom.
– Huszonnégy órás megfigyelés alatt kellene tartani Dean Burtellt és feleségét.
Arnette felkapta a fejét, és tágra nyílt a szeme. – Burtellt? A mindenit!
Graver ezután majdnem egy órán át beszélt, elmesélt mindent, ami az elmúlt két
napban történt. Arnette közben felállt, és meggyújtott egy füstölőt. Az illatos füst felfelé
kígyózott a félhomályban. Odakint éles hangon rikoltoztak a madarak.
– A lényeg az, hogy úgy döntöttem, egyelőre nem vonok bele senkit. Nem akarom,
hogy bárki megtudja az osztályon, vagy akár az IAD-től. Nem akarok külső szerveket se
belevonni, az ügyészséget vagy az FBI-t, míg többet nem tudok arról, valójában mi is a
helyzet.
Arnette megint az egyik lábát maga alá húzva ült. A szobát betöltötte a szantálfa illata,
mintha az összeesküvés füstje lenne. Graver eltűnődött, vajon ez az illat jobban
ráhangolja-e Arnette-et a titkokra és a cselszövésekre, ahogy egy mantra meditatív
fegyelmet kényszerít az elmére. Félt, hogy mondani fog valamit Burtellről, de a nő ennél
okosabb volt, és Graver nagy megkönnyebbülésére csak az azonnali teendőkre
koncentrált.
– Attól félsz, téged kizárnának a vizsgálatból?
– Igen, ez elég valószínű.
Arnette egy pillanatig elgondolkodott. – Sajnálom, hogy anyagiakról kell beszélnem,
de… ha ez nem hivatalos, hogy akarsz fizetni? Sok emberre lesz szükség, legalább hatot-
hetet kell ráállítani Deanre, négyet-ötöt Ginette-re. Burtell rég nem dolgozik terepen, de
azért gondolom, észreveszi, ha követik. Nagyon elővigyázatosnak kell lennünk.
– Van egy kis titkos pénzalapom – mondta Graver. – Több hétig tudom fedezni a
költségeket, ha szükséges.

Graver több mint egy évtizeddel korábban ismerkedett meg Arnette Kepnerrel, amikor a
hálózatelemzésről tartott előadást a Georgetown egyetem nagytermében, egy hírszerző-
tanfolyam keretében. Az előadás után Arnette is ott volt azok között, akik még odamentek
a pódiumhoz kérdéseket feltenni és beszélgetni. A nő megvárta, míg mindenki elment, és
meghívta vacsorára. Nagyszerű este kerekedett belőle, és így kezdődött a barátságuk.
Graver megtudta, hogy Arnette majdnem huszonöt évet töltött a kormány
szolgálatában, különböző hírszerző szerveknél. Rengeteget utazott a világban. Először a
hadsereg hírszerzésénél dolgozott, aztán más egyéb szervezeteknél. Azt mondta,
fontolgatja, hogy visszavonul, és Houston jó helynek tűnik a letelepedésre. Az életéről is
mesélt, épp eleget ahhoz, hogy Graver lássa, milyen rendkívüli nő.
Tizennyolc hónappal ezután Arnette felhívta telefonon azzal, hogy itt van a városban,
vett egy házat, és mi lenne, ha meglátogatná. Graver megtudta, hogy Arnette a kormány
szolgálatából visszavonult ugyan, de a hírszerző szakmából korántsem. Már hat hónapja
lakott Houstonban, és annyi munkája volt, hogy alig bírta, pusztán annak köszönhetően,
hogy az ügyfelei továbbadták egymásnak a nevét. Most szabadúszóként végzett speciális
akciókat gyakorlatilag minden olyan szervezetnek, amelyeknek élete során hivatalosan is
dolgozott.
A személyi számítógép megjelenése hatalmas változást hozott a magánnyomozók és a
hírszerzők világában. Most már bárki, aki megengedhette magának, hogy beszerezzen egy
modemet, beléphetett az adatbankszakmába, az információgyűjtők és -árusok földalatti
világába, akik minden elképzelhető kategóriában gyűjtik az adatokat az amerikai
állampolgárokról. Ahányszor valaki kitölt bármilyen nyomtatványt, vagy egy „bizalmas”
kérdőívet egy orvosnál, valószínű, hogy az adatai továbbkerülnek egy
információgyűjtőhöz. Tény, hogy az Egyesült Államokban az egyénnek nincs módja arra,
hogy kontrollálja a róla szóló információk mozgását. Pénzért mindenki magánélete eladó.
A hatalmas információéhségnek köszönhetően a magánnyomozó cégek is fellendültek,
és szinte bárki belefoghatott ebbe a szakmába. Akárki kereshetett eltűnt személyeket,
megvizsgálhatta egy állásra jelentkező személy múltját, megkereshette valakinek a régi
barátnőjét, kinyomozhatta egy üzleti versenytárs anyagi helyzetét, megszerezhette
bárkinek a címét, telefonszámát, bankszámlaszámát, orvosi kartonjait. Az adatokat olyan
könnyű megszerezni, mintha csak le kellene hajolni értük.
Számos ilyen szervezet hatalmas céggé fejlődött, mint például a New York-i Kroll and
Associates, a washingtoni Investigations Group Inc., vagy a nashville-i székhelyű
Business Risk International. Ezek a nagy cégek, amelyeknek éves bevétele tízmilliókra
rúg, gyakran arra specializálódnak, hogy nagyvállalatoknak, vagy akár kormányoknak
hajtsanak be pénzeket.
A nyomozói és hírszerző munka még egy szempontból változott nagyot az elmúlt
néhány évtizedben. Mióta a komputerkorszak beköszöntével igencsak sokat lehetett
profitálni ebből az üzletágból, a magánszervezetek költségvetése jóval meghaladja az
állami bűnüldöző szervekét. A privát szektor jóval nagyobb fizetést tud felajánlani a
tapasztalt ügynököknek és hírszerzőknek, így nagy számban áramlanak át hozzájuk a
DEA, FBI, CIA és más kormányhivatalok volt munkatársai.
Egyes cégek annyira specializálódnak egy bizonyos adatgyűjtő területre, hogy a
bűnüldöző szervek, még a CIA is, hozzájuk fordulnak szükség esetén. Nem örülnek neki,
hogy erre kényszerülnek, és nem hozzák nyilvánosságra, de akkor is megteszik.
Akadt azonban néhány független magánügynökség, mint Arnette Kepneré, melynek
semmi köze nem volt a nagyszabású üzleteléshez. Arnette nagy tapasztalatot szerzett a
nemzetközi hírszerzés világában. Nem dolgozott nagyvállalatoknak vagy külföldi
kormányoknak, csak más hírszerző szerveknek, és a számítógépei, melyek betöltötték a
két szomszédos ház legtöbb helyiségét, tele voltak adatokkal a hírszerző hálózatokról,
ezernyi ügynökről és hírszerzőről, akikről a hagyományos magán– és hivatalos nyomozó
szervek nem tudtak.

Arnette csak bámult Graverre a füstölő halvány füstködén át. Zilált, őszes haja glóriaként
vette körül az arcát.
– Rendben – mondta. Előrehajolt, és kivett egy szálat a külföldi márkájú
cigarettásdobozból, amely a kisasztalon hevert. Rágyújtott, és kifújta a füstöt, amely
egybevegyült a füstölővel. Hátradőlt, egyik karját átfonta a derekán, és a cigarettát tartó
kezét a térdére támasztotta. – Mire lenne szükséged?
– Pontos adatokra minden lépésükről, fényképekre mindenkiről, akivel beszélnek.
Naponta kérek jelentést.
– Az ilyesmihez sok idő szükséges, Marcus. Két hét az semmi.
Graver bólintott. – Igen, tudom. De nincs sok lehetőségem.
Arnette komolyan nézett rá. – Hát jó, majd meglátjuk, mit tehetünk. Mi a cím?
Graver megmondta, és megadta Ginette munkahelyének címét is. Arnette
elgondolkozva bólintott, de nem írt fel semmit.
– Dean holnaptól szabadságon lesz két hétig – mondta Graver. – Azt hiszem, a
felesége ebből az első héten még dolgozik, aztán elutaznak valahová.
– Valakit azonnal rájuk állítok – mondta Arnette –, addig is, míg estig össze nem
szedem a csapatot. Gondolod, hogy esetleg próbál meglógni?
– Nem, azt hiszem, ahhoz még túl korán van, hogy ennyire pánikba essen.
Megpróbálja kiböjtölni a dolgot. Tudja, hogy Westrate és mindenki más is szeretné
eltussolni ezt az ügyet. Szépen megvárja, mi lesz a vége.
– Jó, ma estére mindent elintézek. – Arnette nagyot szippantott a cigarettából, és
komor arccal Gravert tanulmányozta. – El tudom képzelni, mennyire bánt ez az ügy.
Nagyon sajnálom.
Graver nagy meglepetésére megkönnyebbült, amiért Arnette szóba hozta a dolgot.
Úgy érezte, mintha kényszerzubbonyba zárták volna, hol pánik tört rá, hol meg
kétségbeesés.
Megrázta a fejét. – Kemény lesz, az biztos – mondta. – Pillanatnyilag olyan
valószerűtlennek tűnik minden… nem is értem, hogy a pokolba kerülhetett Burtell ebbe a
helyzetbe. Teljesen érthetetlen az egész.
Arnette bólintott. – Sok bátorság kell ehhez, drágám. Nem lesz könnyű neked. Nagyon
fájdalmas lesz, ezt tudnod kell.
Graver nem felelt azonnal. – Csak azt szeretném tudni, miért csinálta.
– És azt hiszed, akkor „érteni” fogod? Nem gondolod komolyan, hogy ez ilyen
egyszerű.
Graver megvonta a vállát.
– Tudod – folytatta Arnette, és az arcát mosoly lágyította meg –, én régóta vagyok
ebben a szakmában. A legtöbb emberről, ha jobban megismered őket, kiderül, hogy van
bennük valami tisztátalan, ilyen vagy olyan szinten. Még a bürokratákban is, akik nem
piszkolják be igazán a kezüket. – Elgondolkozva összeszűkült a szeme. – Valahogy a
titkok miatt van ez, amiatt, hogy titkokkal dolgoznak. Mintha a Szentlélek hatalmával
kereskednének. Olyasmit művelnek, amit embernek nem lenne szabad. Ha valakiben
megvan a hajlam a romlásra, az vonzódni fog ez iránt a szakma iránt, amely a felszínen
tiszteletreméltó ugyan, de lehetővé teszi, hogy mindenféle tisztátalan dolgot engedjen meg
magának, valami magasabb rendű cél érdekében. Teljesen átlagos férfiak és nők
keverednek ebbe a szakmába. Hétköznapi emberek, akikről évekkel később, a
visszavonulásuk után kiderül, hogy ilyen meg olyan fontos kémek voltak. De ha
alaposabban megnézzük, úgy értem, pszichológiailag, nem több az illető egy banális
öregembernél, aki nagyon ravasz, és erénynek tünteti fel a romlottságát.
Arnette kifújta a füstöt, Graver pedig várt, tudta, hogy ez csak a prológus volt. Nézte
Arnette-et, és arra gondolt, milyen extrém ez a szakma, és a logikus lépések milyen hamar
a legborzalmasabb helyekre juttathatják az embert.
– Ez alól te kivétel vagy, Marcus – folytatta Arnette. – Jó ideje ismerlek már,
régebben, mint sokan. De benned soha nem éreztem semmi tisztátalanságot. Márpedig
arra én nagyon figyelek, mindenkiben, akivel bármilyen kapcsolatba kerülök.
Arnette mosolya egészen elhalványodott, szinte alig volt észrevehető. Odakintről
olyan hangos csicsergés hallatszott be, mintha csak madarak népesítenék be a világot.
– Vagy lehet, hogy soha nem találkoztál senkivel, aki ilyen tehetségesen álcázta magát
– mondta Graver.
A megjegyzés cinikus volt, és Graver szinte elhitte, amit mond. Ha az ember önmaga
lelke mélyén kezdi el keresgélni mások cselekedeteinek indítékait, könnyen ilyen
szélsőséges következtetésekre jut.
Arnette nézte, a cigarettafüst felfelé kígyózott cigányos arca előtt a félhomályban.
Egzotikusan hatott a sáfrányszínű ruhában.
– Lehet – mormolta eltűnődve, alig hallhatóan. Aztán megváltozott hangon hozzátette:
– Mindegy. Ez az ügy nagyon rázós lesz, drágám. Remélem, felkészültél rá.

23. fejezet
Mielőtt visszament volna az irodába, Graver megállt egy kis étteremnél, ahol többnyire
üzletemberek étkeztek. Nagyon csöndes és nyugodt hely volt, szinte semmit nem változott
az elmúlt két évtizedben. A nap nem sütött be a sötét helyiségbe, amely italok, cigaretta és
szivarfüst szagával átitatott, súlyos bútorokkal volt berendezve. A pincérnők Heidi-
egyenruhát viseltek fehér, mélyen kivágott, fodros blúzzal. A marhahússzeletek sisteregve
sültek a saját zsírjukban. Csak háromféle salátából lehetett választani, egyik sem volt
alacsony kalóriatartalmú. Az asztalokon csak cukor volt, édesítőszer nem. Minden roppant
egészségtelen volt és nagyon finom.
Egy sarokasztalnál evett, és közben átgondolta az Arnette-tel folytatott beszélgetést Jól
emlékezett rá, milyen kifejezés jelent meg az arcán, mikor elmondta neki, hogy Dean és
Ginette Burtellt akarja megfigyelés alá helyezni. Egy pillanatra olyan arcot vágott, mintha
inkább az ő tisztességében kételkedne, mint Burtellében. Mindenki így reagálna rá, Dean
Burtellt gáncstalan lovagnak tartották, a becsületessége olyan sziklaszilárd volt, hogy
senkinek eszébe nem jutott volna kételkedni benne. Graver tudta, hogy mindenki így érez
iránta. Ő is mindig így érzett.
Megérkezett a steak, a saját levében úszva, mellé sült krumpli, hosszú, vékony
hasábokra vágva, aranybarnára sütve. Miközben evett, próbálta erőszakkal elterelni a
gondolatait a problémáiról. Nem volt sok ideje, hogy a lehetőségein töprengjen, ezzel
tisztában volt. És azt is tudta, a manőverezésre sincs sok helye, a szó hagyományos
értelmében. Mire eltüntette a steak utolsó falatját is, meghozott néhány fontos döntést.
Majdnem fél kettő volt, mire visszaért az irodába. Megállt Lara ajtaja előtt, és bedugta
a fejét.
– Van egy perced?
– Persze – felelte Lara. Felkapott egy ceruzát meg egy jegyzettömböt, és követte
Gravert az irodájába. Graver becsukta az ajtót, Lara pedig megállt az íróasztala előtt.
Graver észrevette, hogy felfrissítette magát ebéd után, megfésülködött, kirúzsozta a száját,
és lesimítgatta a kosztümjét, úgy festett, mint reggel, amikor bejött.
– Ülj le – mondta Graver, és ő is letelepedett az íróasztala mögé. Lara pirosra festett
körmű kezében tartotta a jegyzettömböt, és az ölébe fektette. Várakozó, de nyugodt
arckifejezéssel nézte. Érezte, hogy nem rutinbeszélgetés lesz.
– Lara, szükségem lenne a segítségedre… egy kissé szokatlan dologban – kezdte
Graver.
Lara arckifejezése nem változott, csak sötét szemöldökét vonta össze, amitől árnyék
borult az arcára.
Graver keresztbe tette a lábát, és igyekezett nyugodtabbnak látszani, mint amilyen
volt, habár gyanította, hogy Larát úgysem csaphatja be. Voltak köztük dolgok, amikről
egyikük sem beszélt. Ez volt az egyik furcsasága a kapcsolatuknak: bármit éreztek is
egymás iránt, akár szerelmet, akár egyszerűen barátságot, soha nem beszéltek róla. Ez
persze Graver döntése volt, illetve az utóbbi időben már inkább úgy gondolta, hogy az ő
hibája.
– Egy szívességet szeretnék kérni tőled, olyasmit, ami túlmegy a munkaköri
kötelességeiden. Amit csak egy barátomtól kérnék, közeli barátomtól, olyan valakitől,
akiben megbízom.
Az árnyék elvonult Lara arcáról, de a bizonytalanság azért megmaradt.
– Személyes vagy szakmai dolog? – kérdezte.
– Mindkettő. Épp ez a probléma.
 Graver látta, hogy Lara megmerevedik. – Egy nővel van összefüggésben? – kérdezte
feszült hangon.
– Nem, semmi ilyesmi.
Graver csak most döbbent rá, mennyire számít Larára az eljövendő események
viharában. Kellett valaki, aki mellette lesz, ha a félelmei mitologikus méreteket öltenek,
ha a kételyei erősebbek lesznek, mint a meggyőződései.
Lara megláthatott valamit a félelemből a szemében vagy a viselkedésében, vagy talán
a hangszínében hallotta meg. Az arca meglágyult, és bólintott.
Graver minden további magyarázkodás nélkül elmondott neki mindent a legelejétől.
Többet, mint amit akár Neumannek, akár Paulának elmondott. Többet, mint amit Arnette-
nek. A hangja közben egyre halkabb lett, mint önkéntelenül mindig, ha nagyon lefoglalta,
amiről beszél. Nem titkolta el a félelmeit, a kételyeit, nem keresett kifogásokat és nem
titkolta a fájdalmát, amit az árulás okozott. Próbált a saját elméjének belsejébe bepillantást
engedni, Lara elé tárni az érzelmeit.
Amikor végzett vele, Lara csak némán ült, és nézte. Aztán az ölében heverő kezeire
fordította a tekintetét.
– Ezt nagyon nehéz elhinni – mondta elgondolkozó hangon. – Biztos, hogy…
– Engem is megdöbbentett – mondta Graver.
Lara felnézett. – Igen, el tudom képzelni. – Aztán habozva hozzátette: – Nagyon
sajnálom Dean miatt. Tényleg nagyon sajnálom. El tudom képzelni, mennyire fájhat ez
neked.
Graver kínosan fészkelődött a széken.
– Ugye, érted, milyen kockázatos lesz? – kérdezte. – Ez az egész nem hivatalos. Az
állásodat is kockáztatod, ha segítesz nekem. Nincsenek szabályok, nincsenek hivatalos
eljárások, csak azt fogom tenni, amiről úgy érzem, tennem kell. Csak az
ítélőképességemre támaszkodhatom. Nem akarlak félrevezetni, ezt tudnod kell.
– Igen, értem. Csak… olyan váratlanul jött az egész. – Lara próbált mosolyogni, de
nem nagyon sikerült neki. – Nem is tudom… olyan furcsa, ha az ember közeli ismerősével
történik ilyesmi.
Egyik kezével lehúzogatta a szoknyája szélét.
– Ne haragudj, amiért ilyen nehéz helyzetbe hoztalak, Lara. Nekem is nagyon
kellemetlen, nem könnyű. És őszintén szólva teljesen megértem, ha úgy gondolod, nem
akarsz belekeveredni.
Lara megint csak hallgatott. Graver nem tudta elképzelni, mit érez. Biztos volt benne,
hogy ki tud majd igazodni a reakcióján, olvasni tud a viselkedéséből, az arcából, de nem
így volt. Semmit nem látott rajta. Úgy érezte magát, mint egy szerencsejátékos, aki várja,
hogy megálljon a pörgő kocka. De a lelke mélyén nem tudta elhinni, hogy Lara elutasítaná
a kérését.
– Megteszem – mondta végül, felemelve a tekintetét. – De igazad volt, ez legalább
annyira személyes, mint szakmai szívesség. Mind a kettő, és egyik sem.
A tekintete belemélyedt Graver szemébe.
– Lara Casarestől, a titkárnődtől kérsz valamit, és én örömmel megteszem, nem mint a
titkárnőd, hanem mint Lara. – Kicsit felvonta a szemöldökét, mintha azt kérdezné, hogy
érti-e.
– Én megbízom benned – folytatta aztán. – Feltétel nélkül. Nem vagyok ostoba, eleget
tudok erről a szakmáról ahhoz, hogy tisztában legyek vele, néha szükség van a
hazugságra, az igazság elhallgatására, vagy nevezzük bárhogy. – Lara kis szünetet tartott,
fekete szeme még mindig Graverébe fúródott. – Csak egy kérésem van: soha ne hazudj
nekem. A titkárnődnek hazudhatsz, ha muszáj. De soha ne hazudj Larának. És ha nem
érted a különbséget a kettő között, azt hiszem, akkor ideje most megtudnom.
Elhallgatott és ránézett, majdnem szomorúan. Graver megérezte, hogy e mögött a
kérés mögött egész történet húzódik, annak a története, hogy ki is ő valójában, ami a
számára láthatatlan maradt annyi éven át, egészen eddig a pillanatig. Vagy Lara maga is
nagy mestere a titkolózásnak, vagy ő volt szégyenletesen önző, és nem vette észre a
sebezhetőségét.
– Nekem ez nagyon fontos – mondta Lara. – Ugye, megérted? Közted és köztem nem
lehetnek hazugságok.
Graver bólintott. – Értem – mondta. – Így lesz.
– Hiszek neked. És mindent megteszek, hogy segítsek.
Gravert hatalmas megkönnyebbülés fogta el, ugyanakkor kicsit nyugtalan is volt.
Bizonyos értelemben máris hazudott Larának, vagy legalábbis nem volt egészen őszinte.
Pedig Lara pontosan erről beszélt. Beleegyezett, hogy együtt dolgozik vele ilyen bizarr
körülmények között. Beleegyezett, de azért a maga gyöngéd módján figyelmeztette is.

24. fejezet

Graver először Paulát hívatta be a irodájába, mert ő még nem tudott az előző esti
beszélgetéséről Neumannel. Amikor elmondta, mire jött rá Neuman, Paula rá nem
jellemző módon hallgatott. Bármilyen ragyogóan analitikus elme volt is, az életről való
ismereteit nagyrészt teóriák és paradigmák alkották, és nem tapasztalatokból szerezte
őket. Most szemmel láthatóan nyugtalanította, hogy a hús-vér valóság ilyen élesen és
váratlanul betört az életébe. Egy dolog elméletben foglalkozni a tettetéssel és árulással, és
más dolog rádöbbenni, hogy az ember a valóságban is szembesülhet vele.
Paula kijózanodott, de nem ijedt meg. Azonnal beleegyezett, hogy együtt dolgozik
Graverrel, anélkül, hogy a főnökséget beavatnák. Gravert szinte kényelmetlenül érintette,
hogy ilyen készségesen hajlandó fel nem térképezett területekre kalandozni vele. Másrészt
viszont épp ez a merészség az, amiért Paula alkalmas a munkára, amire készültek.
Graver ezután behívatta Casey Neumant.
– Egyelőre hárman tudunk erről – mondta neki Graver. – Mivel fogalmam sincs, hová
a pokolba vezet ez az egész, jobb lenne, ha így is maradna.
Késő délután volt, már mindenki hazament. Neuman oldalra fordította az egyenes
támlájú széket, úgy ült le Graver íróasztala elé, egyik lábát keresztbe téve a másikon, a bal
karját a szék támlájára támasztva. Miközben Graver beszélt, Neuman egy darab papírral
játszadozott, amit könyvjelzőnek használt.
– Mielőtt beleegyeznél, hogy velem dolgozol, meg kell fontolnod, hogy egy ilyen
ügynek kétféle végkifejlete is lehet. Ha sikerrel járunk, akkor valamikor, akár a jövő
hónapban, akár a jövő évben, esetleg a bíróság előtt kell majd vallomást tennünk a vád
tanújaként. Másrészt az is előfordulhat, hogy minden a fejünkre omlik. Lehet, hogy
felfedezünk valamit, de aztán felelősségre vonnak, amiért a felsőbb vezetés tudta nélkül, a
saját szakállunkra nyomoztunk.
Neuman továbbra is lehajtott fejjel hallgatta, és Graver már arra gondolt, nem beszél-e
túl sokat. A végén még lebeszéli. De nem akarta olyasmibe belerángatni Neumant, amit
nem gondolt végig.
– Előfordulhat, hogy esetleg meg kell majd védened magad a bíróság és a sajtó előtt.
Tegyük fel, hogy egy nap kiszivárog az egész a médiába, és neked számot kell adni a
cselekedeteidről a nyilvánosság előtt. Ezt is meg kell gondolnod, ha úgy döntesz, hogy
belemész. Azért mondom jó előre, hogy ha úgy érzed, ezt nem tudod vállalni, mondd meg
nyugodtan most.
Graver az íróasztalára könyökölt, és a macskakővel játszadozott. Felemelte, és
kocogtatni kezdte vele az asztal lapját. Neuman felnézett.
– A lelked nem az enyém, Casey – folytatta Graver kimért hangon. – Nem nekem kell
megöregedni azzal, amit teszel, és nem nekem kell felelni a lelkiismereted előtt. Nekem
csak a sajátommal kell megbirkóznom.
Neuman mereven ránézett, és Graver nem látta rajta semmi nyomát félelemnek vagy
bizonytalanságnak. Nem tudta, hogy örüljön-e ennek, vagy sem.
– Értem a játékszabályokat – bólintott Neuman. – És azt is értem, hogy te úgy
gondolod, meg tudom csinálni, különben nem kértél volna meg rá.
– Úgy van.
– Akkor készen állok.
– Rendben. – Graver felemelte a telefonkagylót, és benyomott néhány számot. – Paula
– mondta –, hozd be légy szíves a dossziékat.

Miközben Graver visszafelé vezetett Arnette Kepnertől, magában a tennivalóival

birkózott. Szerette volna a nyomozást a legszűkebb körben tartani, a lehető legkevesebb
emberrel. Mivel Burtell most két hétig nem lesz bent, így aránylag könnyű lesz
kommunikálni Neumannel és Paulával. A többi elemzőnek, akikkel Neuman épp együtt
dolgozik, majd megmondja, hogy szüksége van rá egy-két hétre. A hírszerző osztály belső
rutineljárásai az ilyen manőverezést úgyis lehetővé tették. Az emberei hozzá vannak
szokva, hogy időnként nem kapnak magyarázatot dolgokra, ez része a munkájuknak, és a
legtöbbször nekik is csak előnyükre van, ha nem tudnak mindent.
Matt Rostovval már beszélt arról, hogy szüksége lesz Paulára. Habár a Tislerről szóló
jelentést holnap reggel be fogja adni, azért mindenki gyanítja majd, hogy lehet még egy-
két elvarratlan szál az ügyben, aminek utána akar járni. Ray Besom még mindig
szabadságon van. Mindez lehetővé teszi, hogy rendszeresen és nyugodtan találkozhasson
Neumannel és Paulával, anélkül, hogy ez bárkinek különösebben szemet szúrna.
Az első dolga az lesz, hogy befejezi a Westrate-nek szóló jelentést. Ha Burtellen,
Besomon és Tisleren kívül esetleg mások is benne vannak a gyanús ügyekben, hadd
nyugodjanak meg, hadd higgyék, hogy az ügy le van zárva.
Graver belekortyolt a kávéba, amit Neuman hozott be, még mielőtt belekezdtek volna
a beszélgetésbe, és elmondta, mik a tervei Burtell-lel.
– Megbíztam egy külső embert a megfigyelésével – közölte minden teketória nélkül.
Paula és Neuman arcán is megdöbbenés tükröződött. – Senkit nem kérhettem meg rá a
rendőrségtől. Burtell túl régóta van ebben a szakmában, túl sok embert ismer. Különben
is, ha nem hivatalos keretek között akarom tartani a dolgot… nem kockáztathattam, hogy
valami kiszivárogjon.
– Valami ügynökséget bíztál meg? – kérdezte Paula.
– Nem.
– Egy magánnyomozót?
– Nem – felelte Graver határozottan. Nem akart magyarázkodni, és nem akarta, hogy
túl sokat kérdezősködjenek. Azonnal tovább beszélt. – Ahogy hallottam tőlük valamit,
amint van valami eredménye a megfigyelésnek, azonnal elindulunk azon a nyomon. De
addig is sok dolgunk van.
Kinyitott egy dossziét, amelybe Westrate vasárnap esti látogatása óta gyűjtötte a
jegyzeteit.
– Először is – kezdte –, meg kell állapítanunk a Probst- és a Friel-ügyben megnevezett
források személyazonosságát. Tisler és Dean vajon egyszerűen felhasználták valakiknek
az adatait, vagy ezek az emberek tényleg ismerik Probstot és Frielt? Paula azt már
kiderítette, hogy a legtöbbet közülük nem lehet utolérni. Bruce Sheck-ről még nem tudjuk.
Colleen Synart talán megtalálhatjuk. Próbáljuk meg tisztázni, mi a helyzet. De átkozottul
óvatosnak kell lennünk. A saját embereink ellen dolgozunk, akik ismernek minden
trükköt, és tudnak olvasni a legapróbb figyelmeztető jelekből. Ráadásul számítanak is rá,
hogy szaglászni fogunk.
– Ha sikerül megtalálni őket, beszéljünk velük telefonon? – kérdezte Paula.
Graver kicsit habozott. – Nem. Ezzel még várjunk. Csak bizonyosodjunk meg róla,
hogy el tudjuk érni őket, ha kell.
– Mi legyen a Seldon-üggyel? – szólt közbe Neuman. Graver már várta a kérdést.
Végül is Paula és Neuman még nem tudta, mit beszélt Burtell-lel azon a reggelen, miután
ők kimentek. Gyorsan elmondta, Burtell miről számolt be neki a Seldon-üggyel
kapcsolatban.
– Atyaúristen! – kiáltott fel Paula hitetlenkedve. – Ezt el se hiszem. És azt várta, hogy
ezt el is hiszed neki?
– Nem tudom. Talán.
– Micsoda disznóság – Paula megcsóválta a fejét. – Ez felháborító! Ez azt jelenti, hogy
az egész nyomozás elszállt a semmibe. – Tágra nyílt szemmel Graverre nézett. – Na és mi
van Besommal? Vele mit csinálunk? Legalább át kéne kutatni az irodáját. És Deanét is.
Neuman megrázta a fejét. – Nem, az hiba lenne. Nem fognak bizonyítékokat őrizgetni
az irodájukban. És biztos, hogy rájönnének, hogy ott jártunk.
– Amikor Besom elment szabadságra, még nem tudhatta, hogy Tisler meg fogja ölni
magát – vetette ellen Paula, és Graverhez fordult. – Olyan régóta csinálhatják ezt, hogy
nyilván megvannak a rutinmódszereik, és talán már kicsit el is bízták magukat, és
hanyagabbak lettek. – Visszafordult Neuman felé. – Ne felejtsd el, Dean is milyen
figyelmetlen volt az informátordossziékkal.
Graver felállt, és az ablakhoz sétált. A késő délutánban ismét eltompultak a város
színei. Kezdte meggyűlölni ezt az irodát. Túl sok időt töltött el már benne, és rettegett a
gondolattól, hogy mennyit kell még itt lennie, míg véget nem ér ez az ügy.
– Én is gondoltam rá, hogy át kéne kutatni az irodájukat – mondta, félig visszafordulva
–, de szerintem Caseynek igaza van. Nem hiszem, hogy bármi kompromittálót hagynának
itt, ha hosszabb ideig távol vannak.
– De Dean…
 – Igen, Paula, tudom, de Dean nyilván épp dolgozott azokon a jelentéseken, amikor
elment ebédelni, és csak egy órára ment el. Jó, hanyag volt, talán elbízta magát. De nem
hiszem, hogy két hétre is itt hagyna valamit, amíg szabadságon van. Különösen most, a
történtek után. Én Caseyvel értek egyet. Nem érné meg a kockázatot.
Graver visszalépett az íróasztalához, és lapozott egyet a dossziéban.
– Casey, azt mondtad, Tislernek van egy háza, amit bérbe ad.
– Igen, Sharpstownban.
– Ellenőrizted, hogy ki a bérlője?
– Nem.
Graver leült, és a számítógéphez fordult.
– Mi a cím?
– Leiter Street 623.
Graver kikereste a város utcanév-indexét.
– Lewis 0. Feldberg, 555-2133.
Aztán megnézte a nevek indexét. – Négy Feldberg van – mondta. – Lewis 0., Leiter
Street 623… nyugdíjas.
Graver kicsit még kopogtatott a billentyűkön, és belépett a vízművek
ügyfélnyilvántartásába. – Nem nagyon használ az öreg semmit. Minimálisak a számlái. És
úgy néz ki, nem sokkal azután költözött be, hogy Tisler megvette a házat. Feldberg pár
héttel ezután kezdte fizetni a számlákat.
Graver tovább kopogtatott. – Mr. Feldberg soha nem követett el semmilyen
közlekedési kihágást. A választók névjegyzékében utoljára 1956-ban szerepelt.
– Ezt elég nehéz elhinni – mondta Paula. – Nézd meg a központi nyilvántartásban.
Graver még begépelt egy-két dolgot, és kicsit várt. Amikor megjelent a monitoron az
információ, felolvasta. – Lewis 0. Feldberg. A fenébe… Meghalt 1958. augusztus 3-án,
Fort Worthben.

25. fejezet

Már majdnem bealkonyodott, és az utcalámpák kezdtek kigyúlni, mire Graver megtalálta

Tisler házát, egy lerobbant, haldokló negyedben, Beechnuttól nem messze, a Southwest
Freeway belső oldalán. A környék házai úgy festettek, mintha az ötvenes években épültek
volna, de tíz-tizenöt évvel később már valószínűleg omladozni kezdtek. Az utcákon
kisméretű, ranch-stílusú épületek sorakoztak, a tetejükön kátránypapír és aszfalt, a
homlokzatuk téglával kirakva. Megkereste Tisler házát, és egyszer nagyon lassan elhajtott
előtte.
Semmi feltűnő nem volt rajta, ami nem lepte meg Gravert. Tisler nyilván nem vett
volna meg egy feltűnő házat. A kertben egy vén szederfa nőtt, olyan közel a kerti úthoz,
hogy a járda felpúposodott a gyökereitől. Az udvar két oldalán csak hervatag sövény
jelezte a telek határait. Az ajtóhoz egy fakorláttal övezett kis lépcső vezetett fel. A tompa
feketére festett postaláda az egyik oszlopra volt szögezve, amely egy kis tetőt tartott a
lépcső felett.
 Az utca végében Graver megfordult, és visszaindult a házhoz. Épp amikor odaért,
meglátta, hogy az egyik utcára néző ablakban fény gyúlt. Egy pillanatra megijedt, de aztán
gyorsan rájött, mi lehet a magyarázat. Bekanyarodott a ház behajtóútjára, és elment
egészen az utca felé nyíló garázsajtóig.
Mielőtt kiszállt a kocsijából, lehajolt, és kivett az utasülés alól egy feszítővasat.
Percekkel ezelőtt vette egy út menti kis vasáruboltban. Gyorsan bezárta a kocsit, és
megkerülte a garázst. Mögötte drótkerítés és egy kapu kerített el egy kis hátsó udvart.
Kinyitotta a csak retesszel bezárt kaput, és belépett. Még az esti félhomályban is látta,
hogy az udvarra ráférne a fűnyírás, bár ahogy elnézte a sötétlő foltokat és fűcsomókat,
nem is annyira fű nőtte be, inkább gaz.
A ház végéhez csatlakozó teraszra lépett, majd odament a hátsó ajtóhoz. Kívülről
alumíniumborítású volt, mögötte erős faajtó. Graver kivett a zsebéből egy kis zseblámpát,
és rávilágított az ajtókeretre. Nem hitte, hogy Tisler drága riasztóberendezésre áldozott
volna, de ha mégis, nehéz lett volna elrejteni. Megbizonyosodott róla, hogy nincs riasztó,
aztán a szájába vette a zseblámpát, az alumíniumajtó szélére irányította, benyomta alá a
feszítővas vékonyabbik végét, és feltörte. Aztán a faajtót is, ami ugyanolyan könnyen
ment, bár kissé nagyobb zajjal járt.
Kitárta az ajtót, és belépett. Egy kopár konyhában találta magát. Azonnal megcsapta az
orrát a régóta üresen álló házakra jellemző áporodott szag. Asztalok és székek nem voltak,
a konyhaszekrények üresen álltak, csak egy kávéfőző volt, mellette tisztára mosott
kávékiöntő. Egy összehajtogatott konyharuhán lefelé fordított, elmosott bögre. A konyhát
kis pult választotta el az étkezőtől, a mögött pedig Graver látta a halvány fényt, mely az
előbb gyulladt ki. Letette a konyhaszekrényre a feszítővasat, és átsétált az étkezőn, amely
szintén üres volt, csak néhány egymásra rakott kartondoboz tornyosult az egyik sarokban.
Átment a nappaliba. Itt néhány bútordarab állt: egy öreg kanapé, néhány fotel, az egyik
mellett kisasztalka, rajta egy égő lámpa, és néhány magazin rendezett halomba rakva.
Mind a Newsweek régi számai. Megkerülte a kisasztalt, és megkereste a konnektort,
amelybe a lámpa be volt dugva. Ahogy sejtette, megtalálta a kis elektronikus időzítőt,
amely rendszertelen időközökben automatikusan felkapcsolta a lámpát.
A ház meleg volt és fülledt. Graver emlékezett, hogy az ablakok a ház túlsó felén, a
garázzsal szemben lévő oldalon nyílnak. Kiment az előszobába. Szemben egy fürdőszobát
talált. A sötétben tapogatózva megkereste a villanykapcsolót, és felkattintotta. A helyiség
üres volt, csak egy törülköző lógott a mosdó melletti törülközőtartón. A mosdókagyló
szélén egy félig elhasznált, megrepedezett szappan. A mosdó mellett egy felbontott
csomag papírtörülköző. A vécé mellett félig elhasznált vécépapírtekercs. A
faliszekrényben semmi.
Graver égve hagyta a villanyt, kiment a folyosóra, és belépett egy jobbra nyíló ajtón.
Egy üres hálószoba. A folyosó másik végén, bal felé még nyílt egy ajtó. Ez lehet az a
szoba, amelynek az ablakán légkondicionálót látott odakintről. Az ajtóhoz ment, belépett,
és felkapcsolta a villanyt.
Az ablakokon szorosan zárva voltak a reluxák. Az üres szoba közepén egy nagyméretű
számítógépes rendszer állt. Graver aggodalommal vegyes reménykedéssel vette
szemügyre. Felmelegedett műanyag és fém szaga töltötte be a szobát.
A komolynak látszó számítógépek meg a lézernyomtató egy L-alakú, fémből és fából
készült asztalon voltak elhelyezve. Graver odasétált, és megnézte a monitor fölötti polcon
sorakozó könyveket. A számítógép kezeléséhez szükséges kézikönyvek voltak. Vetett egy
pillantást a gépre. Habár nem volt teljesen járatlan a számítógépek terén, annyira azért
nem értett hozzá, hogy csak úgy leüljön egy vadidegen rendszer mellé, és kiokoskodja,
hogyan működik. Már az is szerencse, ha sikerül előhívnia a menüt.
Annyit ránézésre is meg tudott állapítani, hogy meglehetősen bonyolult rendszerről
van szó: egy merevlemez, két lemezmeghajtó, és tartalék szalagok. Graver kihúzta az
asztal alá betolt széket, és leült. A polcon megtalált két szalagot, amiket Tisler használt, és
egy kis spirálos jegyzetfüzetet, amelybe feljegyezte, hogy melyik napon melyik szalagot
használta. Az utolsó bejegyzés a halála előtti napon történt. Graver bekapcsolta a
számítógépet, és várta, hogy megjelenjen valami a monitoron. Aztán kopogtatni kezdett a
billentyűkön. Negyedóra alatt kipróbált mindent, ami eszébe ötlött, de nem jutott
semmire. Egyre inkább az a kényelmetlen érzése támadt, hogy nem kellene tovább
próbálkozni.
Pár percig még keresgélt, megnézte a tartalék szalagok paramétereit, és lemásolta őket.
Talán ezek segítségévei egy másik gépen sikerül majd megnézni a szalagok tartalmát.
Még egyszer ellenőrizte, amit felírt, aztán fogta a régebbi szalagot, és rámásolta a
merevlemez tartalmát.
Míg várt, még egyszer átnézett minden könyvet a polcon, de nem talált semmit.
Sejtette, hogy ha van valami érdekes, az a szalagon lesz, bár nyilván labirintusszerű
titkosító rendszer védelmezi.
Amikor a gép végzett a másolással, Graver kivette a szalagot, és a zsebébe tette, aztán
kikapcsolta a számítógépet. A két szalagon rajta lesz minden, ami a fájlokon volt a Tisler
halála előtti napon, illetve ami a jelen pillanatban a gépben van. Ha a kettő nem azonos, az
azt jelenti, hogy azóta valaki hozzányúlt. Ha nincsenek változások, akkor viszont nem
lehet biztos benne, hogy Tisleren kívül más is hozzáférhet-e a géphez. A kérdés az volt,
nem kellene-e letörölnie, ami a merevlemezen van, hogy senki más ne juthasson hozzá.
Úgy döntött, előbb megvárja, hogy a szalagok használhatók-e. Vetett még egy utolsó
pillantást a gépre. Nem volt biztos benne, nem követ-e el hibát azzal, ha most csak úgy
elmegy, és itt hagyja. Végül leoltotta a villanyt, és kiment a szobából.
Ugyanarra távozott, amerre jött, és mindkét ajtót jól becsukta, habár a zárak fel voltak
törve. Miközben elindult a behajtóútról, odabent újabb fény gyulladt fel, most az üres
hálószobában. Tisler nagyon alapos volt.
Útközben megállt egy telefonfülkénél, és felhívta Arnette-et.
– Szörnyen türelmetlen vagy – mondta Arnette, amikor meghallotta a hangját.
– Nem azért hívlak, hogy megkérdezzem, mire jutottál – mentegetőzött Graver. – Van
itt valami a számodra. – És elmondta, mit talált.
– A paramétereket feljegyezted?
– Igen.
– Nyilván titkosítva van, kell hozzá egy kis idő, míg megfejtjük – figyelmeztette
Arnette. – Manapság ez már nem olyan egyszerű, mint régen.
– Odaviszem neked a szalagokat.
– Gyere, várunk – felelte Arnette.

26. fejezet
Burtell furcsállta a találka helyét, de megvette a háromdolláros belépőjegyet a
Szépművészeti Múzeumba. Megkérdezte, merre található a kortárs izraeli fotókiállítás,
majd felsétált az északi lépcsőházban. Kedd esténként általában nem tartott nyitva a
múzeum ilyen sokáig, de most meghosszabbították a nyitva tartást, mert több speciális
kiállítás is volt. Már csak egy-két látogató lézengett a termekben, amikor Burtell felért a
labirintusszerűen felállított panelekkel teli legnagyobb kiállítóterembe.
Összefont karral sétálgatott, és nézegetni kezdte a fényképeket. Alig öt perc alatt
végigballagott egy panel előtt, és a végénél összetalálkozott Panos Kalatisszal, aki egyik
kezében egy katalógust tartott, a másikat zsebre vágta, és kicsit előrehajolva
tanulmányozta egy kibucban készült sorozat egyik fotóját. Szürke szövetnadrág volt rajta,
halványrózsaszín ing, a nyakánál kigombolva, és sötétkék blézer, a zsebén valami
aranyhímzéses emblémával.
Kalatis tovább nézegette a fényképet, amikor Burtell megállt mellette.
– Az izraeli tengerpart egyes részei Görögországra emlékeztetnek – jegyezte meg
kiegyenesedve, de a tekintetét a fotókon tartva. – A kopársága, az olajfák, a sziklák.
Ezeken a fekete-fehér képeken nem látszik, de a fény is ugyanilyen, főleg késő nyáron.
Továbblépett a következő fényképhez. Egy fiatal pár ment előttük, khakiszínű sortban
és szandálban, halkan beszélgettek. Kalatis nem szólalt meg, míg a pár át nem ment a
panel túlsó oldalára. Burtell megint odalépett mellé.
– Úgy gondoltam, beszélnünk kellene, csak kettőnknek – mondta Kalatis. – Faeber
nélkül. – Közelebb lépett egy fényképhez, aztán gyorsan továbbment a következőhöz. –
Maga nem kedveli őt túlságosan, igaz?
– Nem nagyon – felelte Burtell.
– És miért nem?
– Kicsit túl készséges.
– De hát azért fizetem az embereket, hogy készségesek legyenek.
– És azt akarja, hogy hazudjanak magának?
– Colin Faeber hazudik nekem? – kérdezte Kalatis, és hátrább lépett, hogy jobban
szemügyre vehessen egy fotót, úgy látszott, nem érdekli különösebben a téma.
– Ő javasolta, hogy intézzék el Tislert, igaz? – kérdezte Burtell.
– Talán – felelte Kalatis.
– Rossz tanácsot adott.
– A rossz tanács még nem hazugság.
Kalatis a panel végénél átsétált a következő folyosóra, amely üres volt.
– Gondolom, maga sokat tud a számítógépekről – mondta Burtell.
– A számítógépekről? Nem, nem nagyon. Ezért bérelek fel olyan embereket, mint
Faeber. Akik értenek hozzá helyettem.
– Ha felbérel valakit, hogy kezelje a számítógépeit, az ugyanolyan, mint amikor
felbérel egy ügyvédet vagy egy könyvelőt. Mielőtt a kezükbe adja magát, nem árt
megbizonyosodni róla, hogy megbízhatóak.
– Én megbízom benne – mondta Kalatis. – Mindenkiben megbízom, aki nekem
dolgozik. – Kicsit oldalra hajolva megszemlélte egy fürdőruhás izraeli lány portréját, aki
hunyorogva mosolygott a napfényben.
– Miért? – kérdezte Burtell.
Kalatis elfordult a fényképtől, és Burtellre nézett. – Mert mindegyikük tudja, hogy ha
megpróbál becsapni, négy emberem lefogja, egy meg elvágja a torkát.
 Elfordult, és a következő képhez lépett. Pár ember jelent meg a saroknál, és a képeket
nézegették. Egyikük ivritül suttogott valamit a másiknak. Kalatis megfordult és rájuk
nézett, aztán átsétált a labirintus következő folyosójára. Burtell követte.
– Nem vagyok biztos benne, hogy Colin Faeber ezzel tisztában van – jegyezte meg.
– Ó, nagyon is tisztában van vele – felelte Kalatis. A katalógust hengerré göngyölte, és
kicsit idegesen a nadrágszárát ütögette vele. Burtell ezt örömmel látta.
– Talán elfelejtette – mondta.
– Mi a fenére akar kilyukadni? – kérdezte Kalatis olyan nyugodt hangon, mintha csak
valamelyik fényképre tenne megjegyzést. Tovább nézegette a képeket, de valami kis
feszültség jelent meg az arcán, a válla tartásán.
– Tulajdonképpen magam sem vagyok biztos benne – mondta Burtell. Kicsit
magabiztosabban folytatta, miután látta, hogy Kalatis nyugalmának páncélja kezd
repedezni. – Pár nappal a halála előtt Art odajött hozzám. Azt mondta, szerinte Faeber
figyelteti. Megkérdeztem, ezt miből gondolja, mire azt mondta, észrevette, hogy követik.
Megkérdeztem, honnan szedi, hogy Faeber figyelteti, de nem volt hajlandó elárulni.
Hosszasan beszélgettünk, de nem mondta el. Annyit mesélt csak, hogy kapott egy
borítékot fényképekkel. Nagyon elgyötört volt Azt mondta, Faeber lefényképezte egy
fekete nővel, hogy bebiztosítsa magát. Nem tudtam megnyugtatni. Ez péntek délután volt.
Aztán nem hallottam róla semmit, egészen addig, míg Graver el nem jött hozzám
vasárnap este, hogy elmondja, Tisler öngyilkos lett.
Kalatis mereven nézett egy fényképet, de Burtell érezte, hogy nem látja. Egy nő
felnevetett valahol a kiállítóteremben, a hangja visszaverődött a múzeum falairól és
márványpadlózatáról, aztán elhalt valahol egy távolabbi helyiségben.
– És maga elhiszi ezt? – kérdezte Kalatis.
– Igen.
– Miért akarna Faeber biztosítékot Tislerrel kapcsolatban? Tisler talán meg akarta
zsarolni valamivel? Szintén egy nővel? Faebernek a titkárnőjével van viszonya. Ezt
mindenki tudja. Ez még semmi, ezt nem használhatta volna fel ellene.
– Én ennél többet is kinézek Artból – mondta Burtell.
Kalatis felhorkant, elfordult, és egy másik fényképhez lépett.
Többen is sétálgattak a folyosón. Kalatis elballagott a fal végéig, és nem szólt többet.
Burtell úgy vélte, a gondolatait akarja összeszedni. Elsétált mellette, és befordult a sarkon.
A panelek labirintusa végtelennek tűnt, Burtell már nem is tudta, honnan indultak.
Kalatis is befordult a sarkon, és megnézte az első képet.
– Ezeket már láttam – mondta, és átment a következő folyosóra.
Burtell követte.
– Gondolja, hogy ki tudná deríteni, Tisler miről beszélt?
– Hogy miért akart Faeber biztosítékot?
– Igen, persze – felelte Kalatis kicsit ingerülten.
– Talán.
– Derítse ki – mondta Kalatis. Megállt, és végignézett a fényképekkel borított homorú
falon. – Eleget láttam – mondta. – Nyomasztóak.
Kisétáltak a kiállítóteremből, lementek a lépcsőn az előcsarnokba, és a múzeum északi
kapuján kiléptek a Bissonnet Streetre. Ahogy kiértek az utcára, Kalatis megállt, és
rágyújtott egy cigarettára. Szó nélkül átkeltek a túloldalra, és balra indultak a forró júniusi
estében sétálgató emberek között. A Montrose Streetnél Kalatis megtorpant. Balra nézett,
a három kivilágított szökőkútra. A South Main Street egyenesen húzódott, mindkét oldalát
tölgyek sorfala szegélyezte, a lombjukra lágy fényt vetettek az utcalámpák, melyek a
távolban apró, pislákoló szikrákká halványodtak a sugárúton. Kalatis egy pillanatig
elnézte a látványt, aztán sarkon fordult, és elindult ellenkező irányba, a Cullen szoborpark
felé.
Beléptek a fallal körbekerített parkba, ahol gránitborítású sétautak kanyarogtak a
smaragdzöld pázsitszigetek és szépen nyírt, örökzöld sövények között. Az itt-ott
elhelyezett szobrok lágyan voltak megvilágítva, szinte lebegni látszottak a sötétszürke
estében.
Kalatis nem állt meg azonnal, hogy a szobrokat tanulmányozza. Továbbsétált, bár nem
olyan szaporán, mint eddig, és a kezében tartott cigarettával széles ívben körbeintett.
– Egy csomó modern alkotás – mondta. – Soha nem szerettem az absztrakt dolgokat.
Ugyan, mi a fenét fejez ki az absztrakt? A modern ember összezavarodottságát? A
töredezett pszichéjét? A huszadik század dezorientációját? A modern ember
elidegenedését?
Burtell türelmesen várt. Emlékeztette magát, hogy végül is Kalatis kereste meg őt,
hogy találkozzanak. Néhány kanyar után a görög hirtelen megtorpant egy magányosan
álló kis szobor előtt, amely meleg, ködös fényben fürdött.
– Flore Nue – mondta, a szoborra mutatva, mintha bemutatná Burtellnek. – Aristide
Maillol alkotása. – A francia kiejtése tökéletesen csiszolt volt. A meztelen bronzszobor ott
állt keresetlen egyszerűségében, keze egyenesen lelógott az oldala mellett, egyik lába
kicsit előrehelyezve, a térde behajlítva.
– Ez igazi művészet – jelentette ki Kalatis. – Nézze csak meg a vállainak ívét. A
mellei formáját, a hasát. Az egyszerűségét, ahogy itt áll előttünk.
Burtell a szobrot nézte, aztán lopott pillantást vetett Kalatisra, aki olyan tekintettel
nézte a szobrot, hogy ha így néz egy eleven nőt a férfi, akihez az a nő tartozik, megölte
volna.
– Maillol tudta, hogy kell megformálni egy mellet, és itt igazán jól sikerült neki.
Kalatis még néhány pillanatig tanulmányozta a szobrot, aztán hirtelen elfordult,
eldobta a cigarettáját a sötétségbe, és lassan, lehajtott fejjel elindult.
– Aggaszt valami a tegnapi beszélgetésünkből, amikor Faeber is ott volt – mondta
halkan. – Graver gondolata nem hagy nyugodni, itt motoszkál az agyamban. És ha valami
ennyire jelen van a gondolataimban, akkor kénytelen vagyok odafigyelni rá. Nem vagyok
nyugodt afelől, kedves barátom, hogy Graver hagyja majd a szőnyeg alá söpörni a Tisler-
ügyet.
Pár lépést tovább sétált. – Ez az egyik dolog. A másik: nagyon jól tudom, hogy maga
szeretne, hogy úgy mondjam, kicsit szorosabban együttműködni velem.
Burtell összerezzent. Lehet, hogy ez a szörnyeteg többet tud róla, mint ő gondolta?
Talán elárulta magát valamivel?
– Én mindig éles szemmel figyelem az emberi természetet – folytatta Kalatis. – Ha
tudni akarja, tisztában vagyok vele, hogy Faebernek… megvannak a maga korlátai, de hát
hová lenne a világ az ilyen emberek nélkül? Gondoljon csak bele. Az intelligenciája elég
szűkkörű, de szokatlanul koncentrált. Egy bizonyos célt jól szolgál, és ez a legfontosabb.
A második legfontosabb dolog az, hogy rá kell jönni, ha valami már nem szolgálja az
adott célt, akkor meg kell szabadulni tőle. Ha valami nem hasznos, az ember ne tartsa
meg.
 Kalatis tett még néhány lépést, a katalógus még mindig a bal kezében volt, a jobb keze
a zsebében.
– Egyszóval – mondta, mintha mindent megmagyarázott volna –, biztos akarok lenni
benne, hogy Graver nem kerül a közelembe. Maga szeretne egy kis falatot kiharapni az
üzletemből, hogy sok pénzt kereshessen. Szerintem világos, hogy remekül szolgálhatnánk
egymás érdekeit.
Kalatis elhallgatott, miközben elhaladtak néhány sétáló mellett, akik olyan halk
mormolással beszélgettek, mintha a szobrok nézegetése valami szent cselekedet lenne.
– A következő a javaslatom – folytatta Kalatis. – Azonnal tudni akarom, ha Graver
tudomást szerez a létezésemről a következő öt nap során. Az öt nap letelte után újabb
egyezséget kötünk. Ha ebbe beleegyezik… lehetővé teszem, hogy bőséges nyugdíjjal
vonulhasson vissza.
Ahogy tovább sétáltak, Kalatis belenyúlt a zakója belső zsebébe, kivett egy kis
füzetkét, és átadta Burtellnek.
– Ez egy belgiumi bankszámla a maga nevére. Most még üres. Az öt nap leteltével, ha
megtette, amire kértem, ötszázezer dollár lesz rajta. A világon csak három ember fog tudni
róla: én, a belgiumi banktisztviselő és maga. Miután átutaltam a pénzt, csak egyvalaki
férhet hozzá: maga.
Burtell meg volt döbbenve. Kábultan sétált tovább, érezte a kis papírfüzet súlyát a
kezében, amely olyan nehéz volt, mint harminc ezüst.
– Nem valószínű, hogy ez megtörténne – mondta.
– Micsoda?
Burtell közben rájött, hogy hibázott, de most már ki kellett mondania. – Graver. Nem
valószínű, hogy eljutna magáig a nyomozással.
– Remek, de ha mégis, tudni akarok róla.
Burtell még mindig óvatos volt. Az volt az érzése, még nem látja át teljesen a
helyzetet. Kalatis biztos, hogy ennél többet akar az ötszázezer dollárjáért.
– Ez nagyon sok pénz egy ilyen kis szívességért. Egy telefonhívásért – mondta Burtell.
Kicsit tovább sétáltak, mielőtt Kalatis megszólalt. – Vannak, akiknek a számára nem
kis dolog az árulás.
Burtell arca égni kezdett. Kalatisra vallott, hogy ilyen kegyetlen legyen, és még csak
enyhíteni se próbáljon a megfogalmazáson. Hallgathatott volna, de azt akarta, hogy
Burtell tudja, hogy mit kér a pénzéért. Burtell gyűlölte Kalatist, aki mindent megtesz,
hogy korrumpáljon másokat, elcsábítja őket egy vagyonnal egy pillanatnyi erőfeszítésért,
aztán amikor szégyenkezve bekapják a csalit, akkor hirtelen tükröt tart az arcuk elé. Volt
valami velejéig romlott Kalatisban, sötét életének középpontjában, ami a legrosszabbat
hozta ki azokból az emberekből, akik kapcsolatba kerültek vele. És erre Art Tislernek is rá
kellett jönnie, tragikus következményekkel.

27. fejezet

Graver reflektorainak fénye rávetült az Arnette házához vezető kacskaringós út fölé

boruló lombsátorra. Olyan volt, mintha egy zöld alagútba hajtana be, egy útvesztőbe,
amely a Szibilla barlangjához vezet. Ha valaha is szüksége volt jósnőre, hát most, hogy
felidézzék Tisler szellemét és elbeszélgessenek vele, vagy ha ez nem is sikerül, legalább a
gondolatait előcsalogassák onnan, ahová bezárta őket, időtlen némaságba, egy gépi
memóriába, sokszázezer szót a kis szilikonkoporsóba.
Ez alkalommal Mona Isaza nyitott ajtót. Graver délelőtt nem találkozott vele, amikor
itt járt, úgyhogy most átölelték egymást a sötét előszobában, és Mona megcsókolta a
nyakát. Mint mindig, ételszag lengte körül, hagyma és a kukoricaliszt illata, amit szinte
minden főzésnél használt a tortillához. Mona nagyjából ugyanolyan magas volt, mint
Arnette, bár testesebb, ennek ellenére ő volt a kecsesebb és nőiesebb. Zoque indián volt,
Oaxaca déli részéről származott. Éles kontúrú szája volt, erős szemöldöke és fekete
szeme, amilyeneket oly gyakran látni Francisco Zuniga indián nőkről készített rajzain.
Míg Arnette egy vastag copfba fonva hordta a haját, Mona kettőbe, a vállán előrevetve
lógott dús keblére. Többnyire egyszerű pamutruhákat hordott, amelyek elvékonyodtak a
sok viseléstől, mintha szegény campesino lenne.
– A főnök asszony a másik házban vár – mondta Mona mosolyogva, kigúnyolva az
uralkodói modort, amivel Arnette irányította a neki dolgozó, kissé excentrikus társaságot.
Mona becsukta az ajtót, és beléptek a félhomályos nappaliba. – Borzasztó rég nem láttalak
– mondta halkan. – Sajnálom, hogy tegnap nem találkoztunk.
Graver elcsevegett vele, miközben átsétáltak a nappalin, és a hátsó ajtón kiléptek a
házból a kinti sötétségbe. Mona imádott beszélni, amit ugyanolyan ráérősen csinált, mint
minden mást. Erős akcentussal beszélt, de feltűnően szabatosan, minden szót szépen
elszigetelve a szomszédjától. Habár szívesen játszotta a háziasszonyszerepet, Graver
tudta, hogy egyetemet végzett, és tulajdonképpen olvasottabb, mint Arnette. Mindig
élvezte a társaságát, szerette a hangját, amit most is élvezettel hallgatott, miközben
beléptek egy szőlővel befuttatott lugasba, és átsétáltak a szomszédos házhoz. A tornácon
pár szó és egy búcsúcsók után Mona magára hagyta, és Graver egyedül ment be a ház
hátsó bejáratán.
A szoba, amelybe belépett, drámaian különbözött az eddigiektől. Ragyogó világítás
volt, és fél tucat asztal sorakozott a falak mentén, számítógépekkel. Kettőnél idősebb nők
dolgoztak. A harmadiknál, amely bonyolultabb rendszernek látszott, hatalmas monitorral,
amelyen állandóan változó grafikonok jelentek meg, egy fiatalember ült, aki kis lófarkat
viselt, bajuszt és kecskeszakállt. Fekete póló volt rajta, a hátán tarka, hímzett papagájjal,
khakinadrág és teniszcipő. A jobb lábával idegesen dobolt, hátradőlt a széken, és időnként
bökött egyet-egyet a billentyűkön, miközben kávét kortyolgatott egy műanyag pohárból.
A szoba közepén ott ült Arnette egy hosszú asztalnál, egy szőke lány társaságában, aki
úgy festett, mint egy egyetemista. Túl fiatal ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzon,
gondolta Graver.
– Hello, drágám – mondta Arnette felnézve, amikor Graver belépett. Ő meg a lány,
akin egy fejhallgató volt, a szája elé hajló kis mikrofonnal, épp egy spirálos dossziét
nézegettek. A lány, aki mintás, vállpántos felsőrészt viselt és sortot (bár ezt Graver inkább
csak sejtette az asztal alatt), félrefordította a fejét, és nagyon halkan beleszólt valamit a
mikrofonba, amely az asztal egyik felét elfoglaló adókészülékhez csatlakozott. A bal
kezével néha könnyedén megérintett rajta egy-egy gombot vagy tárcsát. A szobát
betöltötte az elektronikus műszerek halk háttérzúgása.
– Nálad vannak a szalagok? – kérdezte Arnette, a füle mögé dugva a ceruzáját, és
kinyújtotta a kezét.
Graver kivette a szalagokat a zsebéből, és átadta őket, a cédulával együtt, amelyre a
paramétereket írta fel.
Arnette ránézett a jegyzetekre, aztán mindent odanyújtott a lánynak.
– Szólj Corkie-nak – mondta. A lány benyomott egy gombot, és valamit motyogott a
mikrofonba. – Még nem tudok mondani semmit – fordult Arnette Graverhez. – Ginette be
sem ment dolgozni. A kocsija ott állt a házuk előtt, amikor az embereim odaértek négy óra
körül. Telefonáltunk az irodájába. Azt mondták, reggel beteget jelentett. Dean azonban
csak úgy fél órával ezelőtt ment haza.
Graver az órájára pillantott.
– Mikor ment el az irodából? – kérdezte Arnette.
– Úgy három vagy fél négy tájban.
– Akkor nagyjából öt órán át nem tudjuk, hol volt – állapította meg Arnette.
Graver mellkasa összeszorult. Úgy érezte, már az első lépésben vesztettek. Pedig
olyan gyorsan cselekedett, ahogy szükségesnek tartotta. Borzasztóan szerette volna tudni,
hol töltötte Burtell azt az öt órát.
Egy fiatal, ázsiai nő lépett be a szobába, fiúsan rövidre vágott hajjal, férfitrikóban és
stretchnadrágban. Odament a szőkéhez, aki anélkül, hogy hátranézett volna, a feje fölött
odanyújtotta neki a két szalagot. A nő elvette őket, vetett egy pillantást Graverre, és
kiment. Pénisz formájú, piros műanyag fülbevalót viselt.
– Van valami ötleted, hogy mi lehet ezeken a szalagokon? – kérdezte Arnette.
– Nem. Felőlem akár a személyes könyvelése is lehet.
– De úgy gondolod, más nem tudott erről a számítógépről?
– Fogalmam sincs.
Arnette tekintete egy pillanatra megpihent Graveren, aztán a szőke lány felé fordította
a fejét, de a szemét nem vette le Graverről. – Mondd meg Corkie-nak, hogy azt is nézze
meg, senki nem nyúlt-e a szalagokhoz.
A lány megint mormolt valamit a mikrofonba.
– Marcus, én a helyedben lehallgatnám Dean telefonját. Jobb lenne, ha megengednéd.
Nincs sok időd.
Azt persze mind a ketten tudták, hogy nincs felhatalmazásuk a lehallgatásra, de
Arnette Kepner soha nem törődött ilyen formalitásokkal. Rendelkezett a kellő
technológiával, amely nagyságrendekkel jobb volt, mint amit a CID megengedhetett
magának, ami jelentősen csökkentette annak a kockázatát, hogy felfedezik. A lényeg az
volt, hogy bármit csinálnak, ne kapják rajta őket
Graver csak állt, és nézte Arnette-et, aki várta a válaszát. Érezte, hogy izzadni kezd.
Tudta, hogy ha csak nem ad egyértelműen más utasítást, akkor magnófelvételeket nem
készítenek Burtell telefonjairól, csak hallgatják a beszélgetéseit, és így remélhetik, hogy
sikerül egy lépéssel megelőzni. Azt is tudta, hogy a nyomozásnak ezen a pontján már nem
lenne szabad egy ilyen döntés miatt izzadni, ő mégis beleizzadt.
A szőke lány odahajolt Arnette-hez, és súgott pár szót
– A szalagok jók, le tudjuk olvasni őket – mondta Arnette. – Akkor mi legyen? Akarod
a lehallgatást?
Graver bólintott. – Jó, csináljátok – egyezett bele.
 28. fejezet

Graver végig a döntésén gondolkozott, útban Tisler háza felé. Vajon tényleg eleget tud
ahhoz, hogy igazolja vele azt, amit tesz, hogy külső emberekkel végezteti a megfigyelést?
Figyelembe véve Westrate túlzott ambícióit, azt, hogy kik vannak és kik lehetnek
belekeveredve az ügybe, úgy gondolta, igen. Nem szabad azonban elfelejteni azt sem,
hogy végső soron nem Westrate előtt kell majd felelnie a tetteiért. Itt már sokkal több
forog kockán, mint Westrate ambíciói. Ha a konspiráció nem terjed tovább ennél a három
embernél, akik eddig gyanúba kerültek, akkor minél kevesebb embert von be a
nyomozásba, annál nagyobb az esélye, hogy a rendőrség el tudja tussolni az egész ügyet.
Amíg nem jut több információhoz, addig jobb, ha csak azzal a néhány emberrel közli,
amit tud, akikben megbízik. A legnagyobb félelme az volt, hogy ha kiderül, hogy a felső
vezetés is belekeveredett, akkor politikai-hatalmi okokból félre fog siklani a nyomozás.
Látott már ilyet épp elégszer.
Úgy találta, hogy másodszor valamiért sokkal kísértetiesebb belépni Tisler házába,
mint az első alkalommal. Először nem is annyira ideges volt, inkább kíváncsi. Arra
számított, hogy találni fog valamit, bár sejtelme sem volt, mit. Most inkább attól félt, hogy
összefut valakivel.
De az aggodalma alaptalannak bizonyult. Könnyedén bejutott megint a hátsó ajtón, és
a ház túlsó végében lévő szobába sietett, ahol gyorsan bekapcsolta a számítógépet, és
mindent letörölt a merevlemezről. Nagyon remélte, hogy Arnette emberei nem rontanak el
semmit. Most már csak a szalagok maradtak meg Tisler adatgyűjteményéből.
Amikor visszafelé indult a konyhán át a hátsó ajtóhoz, megérezte, hogy vibrál a
személyhívója. Lenyomta a gombot és kikapcsolta, de nem nézte meg a számot, csak
amikor visszaért a kocsijához, és elindult Tisler háza elől. Odatartotta a személyhívót a
műszerfal fényéhez, és látta, hogy Westrate irodai telefonszámát mutatja a kijelző.
Megállt egy autómosónál, és a telefonfülkéből felhívta. Westrate az első csöngésre
felvette.
– Jézusom, hol a pokolban vagy? – kérdezte. Graver megmondta. – Azonnal gyere ide
az irodámba! Történt valami.
Gravernek ennyivel kellett beérnie a következő húsz percre. Ennyi időbe telt, míg kiért
a Southwest Freewayre, aztán leparkolt a központi irodaépület előtt, majd felsietett a
negyedik emeletre. Westrate-et egyedül találta az irodájában, de korábban mások is
járhattak ott. Az íróasztala szélén két műanyag pohár állt, az aljukon kávézaccal, a
hamutartóban csikkek, mellettük Westrate egy félig elszívott szivarja.
Westrate az íróasztal mögött ült, hihetetlenül gyűrött fehér ingben, a nyakkendője
meglazítva, a mandzsettája felhajtva. Vaskos kezével időnként idegesen végigsimított
rövid, tüskés haján. Nem állt fel, amikor Graver belépett, és nem mondta, hogy üljön le. A
szoba bűzlött a dohányfüsttől.
– Ray Besom meghalt – szólalt meg Westrate, összevonva bozontos szemöldökét, úgy
mondta, mintha Gravert okolná valamiért, és azonnal magyarázatot követelne.
Graver agyán hirtelen az az irracionális gondolat futott át, hogy ő a hibás, hogy
valamit rosszul számított, és Besomnak emiatt kellett meghalnia. Burtell jutott eszébe, és
az öt óra, amíg nem tudják, hol járt.
 – Mi történt vele? – kérdezte, úgy érezte, fulladozik.
– Szívrohamot kapott horgászás közben. A víz kimosta a partra, ott találták meg.
– Szívroham?
– Igen, szívroham!
– Brownsville-ben van?
– Igen.
– Ki találta meg?
– A brownsville-i rendőrség. – Westrate előrehajtotta és vaskos kezébe támasztotta a
fejét. A tetején világított a kopasz folt. – Ülj le.
Graver leült az íróasztal elé az egyik székre. Westrate felnézett, és észrevette a két
műanyag poharat. – A fenébe, add ide azokat. – Felállt, egy kézzel összegyűrte a
poharakat, kilöttyintve egy kis kávét, és beledobta az asztal melletti szemétkosárba. – A
francba – horkant fel megint, kihúzott egy fiókot, kivett egy papír zsebkendőt, és feltörölte
a kávéfoltot, nyújtózkodva rövid karjával. Graver látta a göndör szőrszálakat a nyakánál
kigombolt gallérnál. A karját, a kézfejét és az ujjait is göndör fekete szőr borította.
Visszaült a székbe, és a papír zsebkendőt is a szemétkosárba ejtette.
– Tegnap kiment horgászni a kedvenc helyére, egy Boca Chica nevű helyen, Port
Isabel közelében – kezdte mesélni Westrate. – Odamegy minden évben. Valami vén
halász szokta kivinni hajóval. Kocsival nem lehet odajutni. Tegnap délután öt körül ment
ki. Besom felesége szerint ez volt az utolsó napja, ma reggel korán indult volna haza.
Szóval, úgy volt, hogy az öreg este kilenckor érte megy, és visszaviszi. Kilenckor a halász
oda is ment, Besom azonban sehol. Várt egy órát. Másfél órát. Aztán elhajózott arrafelé,
amerre Besom mondta, hogy sétálni fog, és a reflektorral végigvilágított a parton. Besom
sehol. Ezután visszament Port Isabelbe. Kikötött, elment egy kocsmába, iszogatott, és
kicsit aggódott. Elmesélte a barátainak, hogy mi történt. Mire ők azt mondták, ha Besom
vissza akart volna jönni, biztos odament volna a megbeszélt helyre.
Westrate hátrahajtotta a fejét a szék magas támlájára.
– Ezt a brownsville-i rendőrségtől tudom. Az öreg ezután hazament, és egyszerűen
lefeküdt. Mivel sokat ivott, másnap reggel csak tízkor ébredt fel. Vagyis ma reggel. De
nem tudta kiverni a fejéből Besomot. Visszament hajóval, megint végighajózott a part
mentén, és végül meg is találta a horgászfelszerelését egy régi hajóroncs mellett. De
Besom sehol. Visszament, és szólt a bronwsville-i rendőrségnek, mivel Boca Chica
hozzájuk tartozik. A keresésére indultak. Egész délután keresték, de semmi. Aztán végül
megtalálták a holttestét, lejjebb a parton kimosta a víz, teljesen felöltözve,
gumicsizmában. Kicsit megrágták a halak, de nem nagyon. Nem lehetett olyan rég a
vízben.
– Volt vele személyazonossági?
– Nem, semmi, de az öreg emlékezett, hogy azt mondta, Houstonból jött, és egy
brownsville-i motelban szállt meg. Végigtelefonálták a moteleket. Közben a brownsville-i
halottkém elvégezte a boncolást. Szívroham, fulladás. Végül megtalálták a motelt, ahol
megszállt. Kiderítették a holmijából, hogy a houstoni rendőrségnél dolgozott, és
idetelefonáltak.
Westrate hátradőlt a széken, a kezét összekulcsolva a tarkóján. Mereven nézte Gravert,
összeszorított szájjal, kihívó arckifejezéssel.
– Mit tudsz a brownsville-i kórboncnokról? – kérdezte Graver. – Megbízható?
– Honnan a francból tudjam?
 – Besomnak voltak bajok a szívével?
– Nagyon remélem!
– Az IAD tud már róla?
Westrate bólintott. – Épp az előbb beszéltem Katzcal. Pio Tordella meg a társai,
Bricker és Petersen ma este idejönnek.
– Ki tud a történtekről?
– Mindenki. A brownsville-ieknek fogalmuk sem volt, mi ez az egész. Nyavalyás
vidéki tahók! Amikor a helyi sajtó odadugta az orrát, minden további nélkül odaengedték
őket, a tévéseket is. Holnap este benne lesz a híradóban.
Westrate még mindig mereven bámulta Gravert, szinte vádlón, mintha tőle várna
magyarázatot arra, ami történt.
– Újból el kell végezni a boncolást itt Houstonban – mondta Graver.
– Igen, Katz is ezt akarja. – Westrate olyan feszültnek látszott, mintha bármelyik
pillanatban felrobbanhatna. – Megírtad már a jelentést a Tisler-ügyről?
– Ma este akarom befejezni. – Westrate arckifejezéséből Graver látta, hogy valaki már
figyelmeztette, itt valami bűzlik. – A második boncolás kritikai fontosságú.
Westrate csak nézte Gravert, leeresztette a karját és az íróasztalon nyugtatta. A
homloka olajosan csillogott, látszott, hogy nagyon melege lehet.
– Ide hallgass! – mondta komoran. – Engem nem érdekel, mi a boncolás eredménye.
Nekem ez túl furcsa ahhoz, hogy véletlen legyen.
Graver egyetértett, de nem mutatta. Alig tudott odafigyelni arra, amit Westrate mond.
Csak arra tudott gondolni, hogy minél előbb el kell mennie Arnette-hez. Ha Dean Burtell
értesül a történtekről, biztos, hogy tenni fog valamit. Akármi történt is, nem jelenthet jót
Burtellnek.
– Szóval nem hiszel benne, hogy szívroham volt – mondta Graver, igyekezve
egyszerre kétfelé gondolkozni.
Westrate tágra nyitotta a szemét, és lehajtott fejjel, busa szemöldöke alól nézett fel
Graverre. – Szívroham? – A hangjában düh és megvetés keveredett. Graver a kezeit nézte,
melyeket olyan szorosan összekulcsolt, hogy szinte azt várta, szétdurrannak vaskos ujjai,
mint egy túlérett paradicsom. – Az sem érdekel, ha találunk egy szemtanút, aki ott volt
Tisler öngyilkosságánál, és megesküszik a Bibliára, hogy tényleg agyonlőtte magát. Nem
érdekel, ha találunk egy szemtanút, aki látta, hogy Ray Besom horgászás közben a
szívéhez kap és összeesik. Nem érdekel, ha tudjuk, hogyan haltak meg, nekem ez az egész
akkor is gyanús.
Az utolsó szavaknál drámai nyomatékkal bólintott, és szinte sziszegve köpte ki őket.
Az arca kivörösödött, Graver látta, hogy még a fejbőrére is átterjed a pirosság.
– A rosseb enné meg az egészet! – csattant fel Westrate, aztán hátradőlt a széken.
Majd hirtelen felpattant, zsebre vágta a kezét, és elsétált az irodája nyitott ajtajáig,
megállt, és kinézett a sötét előszobába, a zsebében lévő aprópénzt csörgetve.
Graverre nem tett hatást a színpadias jelenet, ő csak Burtellre tudott gondolni, és arra,
milyen fontos lenne, hogy most szemmel tartsák. Bárcsak már akkor lehallgatták volna,
amikor először beszélt Arnette-tel! Az órájára pillantott. Minél előbb el kell szabadulnia
Westrate-től.
– Mit akarsz tőlem, Jack? – kérdezte.
Westrate nem válaszolt azonnal, és amikor megfordult, Graver döbbenten látta, hogy a
harag teljesen eltorzította a vonásait. A szeme alja püffedt volt és táskás, az arca mintha
feldagadt volna, és egészségtelen, szürke foltok sötétlettek rajta. Westrate becsukta az
iroda ajtaját, odament az íróasztal előtti másik székhez, arrébb húzta és leült rá, szemben
Graverrel, rövid lábait széttárva.
– Te mit gondolsz erről az egészről? – kérdezte. A hangja szokatlanul halk volt, és
Graver most először látott az arcán valami halvány sebezhetőséget.
Graver összeszedte magát. Látta, hogy Westrate-nek fogalma sincs, mitévő legyen, és
már kezd sötét felhőket látni a karrierje egén. És azt akarja, hogy beosztottja jelentse ki
először, hogy itt valami nem stimmel.
– Szerintem Tisler igenis öngyilkos lett – mondta Graver. – De nem hiszem, hogy
valaha is megtudjuk, miért. És amíg az újabb boncolás nem bizonyítja az ellenkezőjét, azt
kell feltételeznem, hogy Besom valóban szívrohamban halt meg.
Westrate arca megnyúlt. – Ennyi?
– Én így látom – mondta Graver.
– Szerinted a két haláleset mögött nincsen semmi? – Westrate hangja kicsit
megemelkedett és hitetlenkedve csengett.
– Mivel nincs bizonyíték, ami másra utalna, kénytelen vagyok így gondolni.
– Az a tény, hogy egymást követően történt a két eset, nem kelt benned semmi gyanút?
– De, ami azt illeti, igen – felelte Graver.
Westrate várakozóan felvonta a szemöldökét. – De szerintem óvatosnak kell lennünk,
Jack. A gyanúinkkal szemben is gyanúperrel kell élnünk. Túlságosan is könnyű lenne
belemagyarázni valamit ezekbe az eseményekbe, amit a tények nem támasztanak alá. –
Elhallgatott, és Westrate-re nézett. – Hallottál már Occam borotvájáról?
Westrate kérdőn rámeredt.
– William Occam egy tizennegyedik századi angol filozófus volt, aki az igazság
vizsgálatának módszereivel foglalkozott. Latinul írt. A fő tétele lefordítva így szól: „Ha
nem szükséges, ne tételezzünk fel plurális magyarázatot.” Vagyis a tények magyarázata
soha ne legyen bonyolultabb a kelleténél, és ha több hipotézisünk van valamiről, mindig a
legegyszerűbbet kell előnyben részesíteni. Az „Occam borotvája” azt jelenti, hogy
lenyesegetünk minden olyan feltételezést, amely csak akadályozza a vizsgálódást, és a
tényekkel egybehangzó, legegyszerűbb elmélethez ragaszkodunk.
Westrate arcán bosszús türelmetlenség tükröződött.
– Számos adat áll rendelkezésemre, melyek azt sugallják, hogy Tisler öngyilkos lett –
folytatta Graver. – A legegyszerűbb magyarázat az, hogy valóban így történt. Vannak
adataim, amelyek szerint Ray Besom szívrohamban halt meg. A legegyszerűbb
magyarázat, amely egybevág a tényekkel, hogy tényleg így történt. Tehát, hacsak nem
jutunk újabb tényekhez, amelyek nem konzisztensek ezzel a magyarázattal, addig
kénytelen vagyok a legegyszerűbb feltételezést elfogadni.
– Ugyan már, Graver! – csattant fel Westrate. Az orrcimpái türelmetlenül kitágultak
Graver professzori kiselőadása alatt. – Nekem itt négy osztályt kell irányítanom.
Graver nem egészen találta logikusnak a megjegyzést. Nem volt benne biztos, mit akar
ezzel mondani Westrate, de nyilvánvaló volt, hogy nagyon beleizzadt az egész ügybe. Ha
gyanakszik rá, hogy valami nagyon nagy baj van a CID-n belül, azt biztos nem fogja
kimondani. Ehhez túl körmönfont. Ha kimondaná a gyanúit, aztán kiderülne, hogy Besom
tényleg szívroham áldozata lett, akkor mindenki azt mondaná, hogy vészmadár.
Graver övén megint vibrálni kezdett a személyhívó. Oda sem nézve kikapcsolta.
– Mit akarsz, mit csináljak? – kérdezte.
 – Semmit – felelte Westrate, és gyorsan felállt.
– Hertig tudja már?
– De még mennyire, hogy tudja. Felhívtam.
– Hogy reagált?
– Mit gondolsz? Alig tudta elhinni. Válaszokat akar, mint mindenki más – mondta
Westrate nyomatékosan. Várt egy pillanatig, majd folytatta. – Csak órák kérdése, és a
média is megtudja. A CID is az érdeklődés középpontjába fog kerülni. Megint előadják
majd a szokásos liberális halandzsát kémekről és titkosrendőrségről. Van valami ötleted,
hogy szereljük le őket?
– Igen – vágta rá azonnal Graver. – Az, hogy rád bízok mindent. Úgy intézed, ahogy
akarod.
Westrate felállt, és Graverre meredt. Kotorászott az íróasztalán, megkeresett egy
szivarosdobozt, és kivett egy szivart. A szájába dugta, de nem gyújtotta meg, csak állt.
Nézte Gravert, rágta a szivar végét, a kezét megint gyűrött nadrágja zsebébe dugva.
– Ide hallgass, Graver! – mondta, szája sarkában a szivarral. – Jobban tennéd, ha
szépen megragadnád ezt a helyzetet a szarvánál. Ha van valami a „véletlenek” mögött és
nem jössz rá, csak amikor már késő… – kivette a szájából a szivart, és nyugodtabban
folytatta –, akkor életed végéig bánni fogod.
Ray Besom halála valóban katasztrofális következményeket is rejthetett magában, és
Westrate-nek igencsak össze kell szednie magát, ha intelligensen akarja manipulálni a
médiát De Graver nem tehetett semmit. Úgy gondolta, Westrate és Hertig sajtóreferensei
majd holnap kora reggel összejönnek és kitalálnak valamit, ami hihetően hangzik, és
megakadályozza a pánikot.
– Van még valami? – kérdezte Graver, és felállt.
Westrate megint a szájába dugta a szivart, és leült. – Nincs – mondta, és keresgélni
kezdett valamit az íróasztalán uralkodó felfordulásban.
Graver kisétált a sötét előszobába, megállt egy asztali lámpa mellett, és megnézte a
személyhívóját. Paula számát jelezte. Ezek szerint még mindig bent van.
Graver a lifttel lement az előcsarnokba, ahol nyilvános telefonok álltak. Felhívta
Arnette-et, és elmondta neki, mi történt. Aztán az előcsarnokon és egy hátsó ajtón
keresztül kilépett az útra, amely egyik irányban a garázshoz vezetett, a másikban pedig a
zömök, szmogtól megszürkült épülethez, melynek harmadik emeletét a CID foglalta el.

29. fejezet

Graver belebámult a sötétségbe, aztán elindult a repedezett aszfaltúton az épület hátsó

oldalához. Megrázta Ray Besom halálhíre, bár Westrate valószínűleg nem vette észre
rajta, annyira elfoglalta a saját produkciója. Gravernek nehezére esett elhinni, hogy
Besomnak tényleg szívrohama lett volna, annak a fényében, amit róla és Tislerről tudott.
Nem hitt benne, hogy szívroham lett volna, de ez csak ösztönös megérzés volt. Az esze
ugyanakkor azt súgta, hogy ha a Besom-Tisler-Burtell összeesküvés, bármi volt is a célja,
kezdett szétesni, akkor az bizonyára súlyos lelki nyomást gyakorol a résztvevőkre, és ez
akár szívrohamot is okozhatott.
Megállt a spártai egyszerűségű előcsarnokban, és felhívta Paulát az egyik nyilvános
telefonról. – Lent vagyok a földszinten – mondta. – Kapcsold ki nekem a biztonsági
berendezést, jó?
Paula már várta, mire odaért a portás üvegfalú fülkéjéhez, és miután Graver belépett,
újra bekapcsolta a biztonsági rendszert.
– Már útban voltál ide, amikor kerestelek? – kérdezte Paula.
– Valahogy úgy – felelte Graver, ellépkedett a nő mellett, és egyenesen az irodájába
ment.
Paula követte, megállt az ajtóban, megvárta, míg Graver leül az íróasztalához, és
gyorsan felfirkantott egy-két dolgot.
– Mi történt? – kérdezte Paula.
Graver felnézett. Látta, hogy Paula mezítláb van, a haja hátrafésülve kontyba, bár jó
pár tincs kicsúszott a csatból, amivel összefogta. – Egész idő alatt itt voltál?
– Igen, és Casey is. Az az érzésünk, találtunk valamit.
– Remek. Hívd ide őt is. Van kávé?
– Az előbb főztünk egy egész kannával. – Paula kérdően felvont szemöldökkel nézte
Gravert. Látta, hogy valami baj van.
Kilépett a folyosóra, és odahívta Neumant az irodájából, míg Graver kiment kávéért,
és töltött magának egy fél bögrével. Visszament, levette a zakóját, a fogasra akasztotta, és
leült az íróasztalához. Épp az elsőt kortyolta, amikor Paula és Neuman beléptek. Paula
leült, Neuman azonban összefont karokkal állva maradt, a hóna alól egy jegyzetfüzet
kandikált ki. Eleget ült már egész nap.
– Ettetek valamit? – kérdezte Graver. Úgy érezte, mintha nem működne rendesen a
légkondicionáló. Meglazította a csomót a nyakkendőjén.
– Hoztunk szendvicseket – felelte Paula.
Graver bólintott. – Legelőször is, van két hírem. Tisler házában egy számítógépes
rendszert találtam. Láthatóan nem lakik ott senki, de úgy tűnik, Tisler elég sok időt
tölthetett ott. Elég komoly számítógép. Nem tudtam megnézni, mi van benne, de
lemásoltam a merevlemez tartalmát.
– Te jó ég! – Paula olyan csodálkozó arcot vágott, mintha főnöke azt jelentette volna
be, hogy megtalálta a Szent Grált. – És most hol van?
– Odaadtam valakinek, már dolgoznak rajta.
Paula hitetlenkedve nézett. Valamit mondani akart, de Graver gyorsan közbevágott.
– És van rosszabb hírem is. Ray Besomot holtan találták Port Isabel közelében.
Paula levegő után kapkodott, mintha gyomorszájon vágták volna. Neuman leeresztette
a karját, és az ablakhoz lépett.
– A rohadt életbe – mormolta. Kinézett, aztán visszafordult és visszasétált az előbbi
helyére.
– Szívroham – tette hozzá gyorsan Graver. – A boncolás eredménye szerint Horgászás
közben, a vízben halt meg.
– Te jó ég, Marcus… – Paula a homlokára simította a kezét, csörgő karkötőkkel. – Ezt
nem tudom elhinni. – Leejtette a kezét, és lassan megcsóválta a fejét. – Egyszerűen nem
tudom elhinni.
Graver ránézett.
– Túlságosan sokat tudunk ahhoz, hogy ezt bevegyük – mondta Paula.
 – Lesz egy újabb boncolás – közölte Graver. – Itt Houstonban.
Paula még mindig a fejét csóválta. – Az se számít, ha a főkórboncnok azt mondja,
szívroham volt.
– Várjunk egy kicsit – szakította félbe Neuman. Fel-alá sétálgatott az ablak és az ajtó
között, hol Graverre, hol Paulára nézve. – Ha Besomot esetleg megölték, nyilván
próbálták úgy feltüntetni, mintha a halál természetes okból történt volna, igaz? Ha ez így
van, akkor mindenképp nagyon veszélyes helyzettel állunk szemben, úgy értem… ki
követne el ekkora szemétséget?
– Na és Dean? – kérdezte Paula. – Lehet, hogy ő is veszélyben van.
– Vagy éppen hogy nincs – mondta Graver –, ami még ijesztőbb feltételezés. – Most
már végképp úgy érezte, nem volt túlzott a reakciója, amikor Arnette Kepnerhez fordult
segítségért. Pár pillanatig gondolkozott, majd azt mondta: – Fel kell hívnom Deant.
– Micsoda? – csodálkozott Paula. – Mi a fenének?
– Mert normális körülmények között ezt tenném. Ha nem gyanítanék semmit.
Felhívnám, és elmesélném neki, mi történt Besommal.
– Remélem, jó embereket állítottál rá. Ha Dean ezt meghallja, nyilván megijed, és
valamit csinálni fog.
– Hacsak nem tudja már – tette hozzá Neuman.
Gravert kicsit meglepte ez a megjegyzés, bár úgy vélte, Casey-nek igaza lehet.
Fogott egy ceruzát, és megkocogtatta a macskakövet.
– Akármi folyik is itt, kezd szétesni – mondta.
– Marcus, szerintem lehet, hogy jobb lenne nyíltan kérdőre vonni Deant.
Graver megdörzsölte az arcát. – Az egyetlen előnyünk az, hogy ők nem tudják, hogy
mi a nyomukban vagyunk. Ez nem sok, de nem mondhatunk le erről is.
– El tudjátok képzelni, mi foroghat itt kockán, ha hajlandóak voltak egy ilyen
veszélyes húzásra, hogy Tisler halála után huszonnégy órán belül megöljék Besomot?
Tudniuk kellett, hogy bármennyire is szívrohamnak álcázzák, sokakban gyanút fog
kelteni.
– Mekkora a valószínűsége, hogy Tislert is megölték? – kérdezte Paula.
Graver felnézett rá. – Most már azt hiszem, hogy elég valószínű – mondta. – Sőt
nagyon is. Egyébként miért hívtál, Paula?
– Ja, igen, persze – Paula lenézett a jegyzetfüzetére. Egész meg is feledkezett a
dologról. Mindnyájuk gondolatait elterelték az új hírek. – Történt egy kis előrehaladás.
Úgy tűnik, a Friel-ügyben a forrásokról szóló teljes dokumentáció hamis. Az összes
felsorolt adatközlő ugyanolyan kategóriába tartozik, mint Tisler bérlője, Lewis Feldberg.
A statisztikai hivatal nyilvántartásából szedték őket, teljesen légbőlkapottak.
– És a Probst-ügy forrásai?
– Azok valódi személyek, legalábbis azt hisszük. Bruce Sheck például, az a fickó, aki
a lopott árukat szállította Mexikóba és Közép-Amerikába. Emlékszel, tegnap csak az
üzenetrögzítője válaszolt, amikor próbáltam felhívni. Utánanéztünk, és nagyjából minden
adat stimmel. A fénykép is. A Nassau-öbölnél lakik, a saját nevén lévő lakásban. A
számláit csekken fizeti be, bankszámlája nincs. Közlekedési kihágásai nem voltak, katona
nem volt, a választók névsorában nem szerepel. Harris megyében nem kötött házasságot.
Egy 1993-as Hondája van. Van pilótajogosítványa, és egy gépe, amit a Houston Gulf
reptéren tart, nem messze az otthonától. Meglehetősen visszahúzódó életet él.
– Na és Synar?
 – Róla a világon semmi. Nem szerepel a számítógépes nyilvántartásainkban. Megint
felhívtam a régi lakótársát. Azt mondta, Colleen Synar nem houstoni, úgy tudja, Los
Angelesből jött. Emlékezett rá, hogy emlegette egy New York-i unokatestvérét, akit
szintén Synarnak hívnak. De nem találtam ilyen nevet se a Los Angeles-i, se a New York-
i telefonkönyvben.
– Tudjátok mit? – szólalt meg Neuman, majd odalépett, és elvette Paula öléből az
adatközlő adatait tartalmazó papírt. – Szerintem ez a név teljes marhaság. – Felemelte a
papírlapot, és Colleen Synar fényképére mutatott a jobb alsó sarokban. – És ez nem is
Colleen Synar. Megmondom, mit kéne csinálni. Odamegyünk most azonnal erre a címre,
és beszélünk azzal a nővel, aki állítólag a lakótársa volt. Mi is a neve?
– Valerie Heath – mondta Paula a jegyzeteibe pillantva.
– Beszélünk Valerie Heathtel. Száz dollárba fogadnék, hogy valójában ő Colleen
Synar. Nem tudom, honnan szedték ezt a nevet. Amikor érdeklődtél, szépen megadta
neked az ország két legnagyobb városát, gondolván, hogy ha valahol, ott biztos élnek
Synar nevűek, és amíg mi ott keresgélünk, ő időt nyerhet.
Paula rámeredt Neumanre.
– És nem ártana azonnal utánanéznünk a számítógépes nyilvántartásokban. Az az
érzésem, ugyanúgy nem találunk semmit, mint Sheckről.
– Ez jó ötlet – mondta Graver Paulának. – Szerintem Caseynek igaza van. Ha álnevet
használtak, akkor az, hogy érdeklődtünk utána, figyelmeztetés volt. Tudni fogják, hogy
találtunk egy elvarratlan szálat. Menj, azonnal nézd meg, mi van a számítógépen Heathről.
Graver felállt, és a széfhez lépett. – Casey, menj le a raktárba, és szerezz három rádiót
biztonságos frekvenciával. – Kinyitotta a széfet, és odadobott egy kulcsot Neumannek.
Rájuk nézett. Paula már állt, és aggodalmas arcot vágott. Ijedtebbnek látszott, mint
eddig. Neuman viszont úgy festett, mintha erre a feladatra született volna; készen állt a
vadászatra.
– Utána mind a ketten elmentek Heath lakására, és beszéltek vele.
Paula az órájára pillantott. – Majdnem fél tizenegy van.
– Meddig tart odaérni, félóra?
Neuman bólintott. – Ha sietünk.
– Akkor siessetek – mondta Graver. – Ne felejtsétek el, Deanen kívül ez a nő és Sheck
vezethet el ahhoz, akitől megtudhatjuk a teljes igazságot, már ha van ilyen. Tartsuk a
kapcsolatot. Mindig tudni akarom, hol vagytok, és mit csináltok.
Paula és Neuman szó nélkül kimentek, Graver pedig visszaült az íróasztalához. A
macskakövet bámulta. Semmi mást nem érzett, csak azt, hogy azonnal cselekednie kell.
Pár perc múlva Neuman és Paula vissza is jöttek, és átadták Gravernek az egyik rádiót.
Paula utánanézett Heathnek a számítógépes nyilvántartásokban, és pontosan az lett az
eredmény, amit Neuman jósolt, vagyis nem talált semmit. Valerie Heath is olyan
patyolattiszta életet élt, mint Bruce Sheck.
Összehangolták a rádiók frekvenciáját, és Graver kikísérte őket a folyosót lezáró
biztonsági ajtóhoz. Újra bekapcsolta utánuk a biztonsági rendszert, aztán visszament az
irodájába. Előkereste a számítógépen a jelentést, amit Tisler haláláról írt. Tulajdonképpen
már elkészült vele, de párszor még jó alaposan át akarta olvasni, mielőtt reggel továbbítja
Westrate-nek. Amikor úgy döntött kész, kinyomtatta, egy borítékba rakta, ráütötte a
„Bizalmas” pecsétet, és berakta a fiókba a holnap reggel továbbítandó iratok közé.
Aztán felemelte a telefont, és hívta Burtell otthoni számát. Négyszer csöngött ki.
Graver idegesen várta, mi lesz Burtell reakciója a hírre, és ki tud-e hámozni valamit ebből.
Az ötödik csengetésre Ginette vette fel a telefont.
– Szervusz, Ginny, Graver vagyok.
– Hello – mondta Ginette. Graver meglepően élénknek találta a hangját. Mielőtt
megszólalhatott volna, Ginette folytatta. – Ha Deannel akarsz beszélni, sajnos, nem tudom
adni, épp most ment el.
– Igen, vele szerettem volna beszélni.
– Sajnálom, négy-öt perce ment el.
– Nem tudod véletlenül, hol lehetne utolérni?
– Sajnos, nem. Azt sem tudom, hová ment.
Gravert ez meglepte. Milyen gyakran fordulhat ez elő? Ginette is megérezhette, hogy
meglepődött.
– Valami telefonhívást kapott – magyarázta –, és azt mondta, el kell mennie.
Graver hallgatott.
– Nem szoktam mindig megkérdezni, hová megy – mondta bizonytalanul Ginette.
– Azt sem tudod, mikor jön vissza?
– Nem igazán… Mintha azt mondta volna, pár órára megy el.
Graver meg akarta kérdezni, azt tudja-e, ki telefonált, de nem akarta, hogy Ginette
aztán elmondja Burtellnek, hogy kíváncsiskodott. Ginette tétovázott. – Üzensz neki
valamit, vagy hívjon vissza?
– Igen, légy szíves szólj neki, hogy hívjon fel, ha megjött, akármilyen későn is.
– Jól van, Marcus. Átadom az üzenetet.
– Nagyon hálás vagyok, amiért meglátogattátok Peggy Tislert – mondta Graver. –
Tudom, hogy nem lehetett könnyű. Hálás vagyok.
– Mindenképp megtettük volna. Nagyon sajnáltam szegény asszonyt.
Pár percig még elbeszélgettek, aztán Graver jó éjszakát kívánt, és lerakta a kagylót.
Megint az jutott eszébe, ezen az estén vagy már ötödször, hogy reméli, Arnette emberei
jól felkészültek, és a helyükön vannak. Ellenállt a kísértésnek, és nem hívta fel Arnette-et.
Tudta, hogy abban a furcsa szobában, ahol este járt, most nagy lehet a nyüzsgés. A
célpont elindult, és ők a nyomában vannak.
Fáradtan elkezdett rendet rakosgatni az íróasztalán, és a papírok között talált egy
iratcsomót, faxon érkezett papírlapok, mellékelve egy cédula, Lara írásával: „Ezek 5:00 és
6:15 között érkeztek be egymás után”. Valószínűleg Graver többször is félrelökte a
papírcsomót, miközben a Tisler-jelentést írta, pedig Lara egy piros „Sürgős” cédulát is
ragasztott rá.
Hátradőlt a széken, és fogta a papírokat. Az aznap reggel kért jelentések voltak Victor
Lastról.

30. fejezet

Burtellt abban a pillanatban követni kezdték, ahogy elment otthonról. Négy kocsi állt rá,
kettőben egy ember ült, a másik kettőben ketten. Három autó japán modell volt, a
negyedik amerikai. Mindegyik világos színű, és nem öregebb ötévesnél. Az autókban
Arnette Kepner emberei ültek.
Connie negyvenkét éves volt, régebben nyomozó a chicagói rendőrség szexuális
bűnügyekkel foglalkozó osztályán. Három évvel ezelőtt költözött Houstonba, a férjével és
két középiskolás gyerekével, amikor a férjét a cége, egy építkezési vállalat, áthelyezte az
itteni főhadiszállásukra. Connie-nak mélyvörös haja volt, tipikus ír humorérzéke, és
sziklaszilárd megbízhatósággal intézte a feladatokat, amelyeket Arnette adott neki.
Murray ötvenhét éves volt, négy éve szerelt le a hadseregből, ahol a katonai hírszerzés
több ágazatában is dolgozott. Köpcös volt, de izmos és kisportolt. Teniszcipőben,
farmerban és fehér pólókban járt, amelyeknek rövid ujja alól kilátszott súlyemelőhöz illő
karja. Kopaszodott, világító, kékeszöld szeme volt, és őszülő, rövidre nyírt bajusza, ő volt
a megfigyelőcsoport vezetője.
Remberto harmincnyolc éves volt, bolíviai. Nyolc éve jött az Egyesült Államokba, a
bolíviai rendőrség egy kis, válogatott kontingensének tagjaként, melyet a DEA hívott meg
Virginiába, egy hírszerzési továbbképző tanfolyamra. Remberto gyorsan megtanult
angolul, aztán három évet dolgozott titkosügynökként La Pazban és a Beni folyó
völgyének dzsungeleiben, információt gyűjtve az állandóan változó helyi
kokainültetvényekről, amelyek ellátták a kolumbiai kartelleket. Egy DEA-ügynök lányát
vette feleségül, és most a houstoni egyetem jogi karára járt.
Li huszonnyolc éves volt, ázsiai származású. Az édesanyját Arnette még egyik
vietnami küldetése során ismerte meg. Li anyja 1971-ben meghalt, amit Arnette csak
1978-ban tudott meg, amikor az amerikaiak kivonulása utáni kaotikus viszonyok között
próbálta felkutatni a kislányt. Amikor végre rátalált Lire egy katolikus árvaházban, másfél
évnyi bürokratikus huzavona után örökbe fogadta, és magával vitte az Egyesült
Államokba. Li most a Rice egyetemen tanult művészettörténetet.
A két nő kocsijában utasok is ültek: Li mellett egy Boyd nevű fotós, Connie
kocsijában pedig Cheryl, egy hangspecialista. Murray részletes tájékoztatást kapott a
célszemélyről, de a többiek semmit nem tudtak róla, azon kívül, hogy az illető jól ismeri a
megfigyelési technikákat, ezért nagyon kell vigyázniuk vele.
Burtell kihajtott a lakópark kapuján, és kelet felé fordult a Woodwayen, egy
kanyargós, fákkal szegélyezett úton, amely a Memorial Drive-ba torkollt. Murray, aki egy
szomszédos ház előtt parkolt, megvárta, hogy néhány kocsi kerüljön közé és Burtell közé,
aztán besorolt utána a forgalomba. A másik három autó a szomszédos mellékutcákból
kikanyarodva követte őket. Connie, Remberto, Li és Murray rádión folyamatos
kapcsolatot tartottak egymással.
– Oké, Connie, most menj előre, és előzd meg – adta ki az utasítást Murray. – Ha az
autópálya felé megy, mi követjük tovább, te kanyarodj vissza, ahol tudsz. Ha a belváros
felé tart, akkor a Memorial után fordulj le.
Connie megelőzte Murray kocsiját, aztán Burtellét is, még a következő közlekedési
lámpa előtt, és lelassított, hogy ne csússzon át a zöldön. Aztán elmentek a következő
lámpáig, majd továbbhaladtak a Woodwayen, egészen a Memorial Parkig, ahol a sűrű
fenyőerdőben szinte teljes sötétség honolt, a városi éjszaka fényei nem hatoltak el ide.
Burtell hirtelen lefékezett, és lefordult a Woodwayről, még mielőtt elérték volna a
Memorial Drive-ot, és a houstoni arborétum felé vezető útra kanyarodott.
– Remberto és Li, ne menjetek utána, ez zsákutca – figyelmeztette őket Murray. –
Nem hiszem, hogy ott találkozna bárkivel, csak le akarja rázni, ha követi valaki.
Remberto, kanyarodj le a Picnic Lane-nél, és ha arra kihajtana és a Memorial felé menne
tovább, kövesd. Connie és Li, mi hárman körözünk a parkban. Figyeljétek a kivezető
utakat, és ha valahol előbukkan, kövessétek!
Egy percre csönd lett a rádión. Még aránylag korán volt, és elég nagy volt a forgalom.
Burtell tizenöt percig nem került elő a parkból. Amikor végre megjelent, Li látta meg.
– Megvan, Murray! Közeledik felém a Woodwayen – jelentette.
– Kövesd. Ha az autópálya felé megy, én ráállok, Remberto, te is gyere erre. Connie,
állj le az út szélén, és várd meg, amíg odaér. Ha visszafelé, nyugati irányba indulna a
Woodwayen, és valamelyikőtök meglátja, azonnal szóljatok.
Megint csönd lett egy darabig, majd Murray hangja szólalt meg.
– Oké, megvan, az enyém. Északi irányba halad, a kifelé vezető úton. Az autópályára
megy.
Mindenki követte a megadott irányt.
– A kereszteződés felé megyünk – mondta Murray. – A disznó! Nyugat felé megy.
Elvesztettem. A rohadt életbe, elvesztettem!
– Semmi baj, Murray, én látom – szólalt meg Remberto. – Az I-10-es úton vagyunk,
nyugat felé. Valamelyikőtök itt van mögöttem?
– Mi itt vagyunk öt kocsival mögötted, Rem – jelentette Li.
– Én hárommal Li mögött – tette hozzá Connie.
– Fékezett – figyelmeztetett Remberto – Jaj, ne… Továbbmegy. Balra húzódott és
gyorsít.
– Én a bal sávban vagyok – jelentette Connie –, de túl messze van, nem látom innen.
– Itt van, megint fékez, látni a piros lámpákat.
– Oké, látom – mondta Connie.
– Li, maradj mögöttünk. Az az érzésem, át fog vágni a szélső sávba, és az első
kijáratnál lekanyarodik. Ott megy! A Gessner kijáratnál!
– Látom, megvan – mondta Li.
– Remberto, te maradj az autópályán – szólt közbe Murray. – Lehet, hogy
visszakanyarodik. Connie, itt vagyok mögötted. Li, mit csinál most? Gyerünk, mondd
már!
– Továbbhajtott a lámpa után. Nekem piros, meg kellett állnom. Ott megy… tovább az
I-10-esen. A fenébe, nagyon rákapcsolt.
– Én látom – szólalt meg Connie hangja. – Remberto, ott megy mögötted.
– Igen, maradt a jobb sávban. A szentségit, mindjárt belém jön hátulról!
– Figyeld! A kereszteződéshez közeledik – mondta Murray.
Amikor odaért a kereszteződéshez, Burtell kivágott jobbra, bevette a kanyart, és
áthajtott az autópályáról a Sam Houston Tollwayre, dél felé haladva tovább. Connie-nak
már túl késő volt, nem tudott utánakanyarodni, de Murray és Li könnyedén követték.
Burtell remekül időzített, szakértő manőver volt.
Burtell ezután másfajta játékba kezdett. Az autópálya széles volt, hosszú és egyenes,
és Burtell megpróbálta izolálni magát. Murray mindig is úgy találta, hogy ezzel a
taktikával a legnehezebb megbirkózni. A forgalom gyér volt, az autók nagy távolságban
követték egymást a nemrégiben befejezett úton. Burtell lassított, megvárta, míg elhaladt
mellette egy sor autó, és egyedül maradt egy hosszú útszakaszon. Lassan hajtott tovább,
majd hirtelen jobbra húzódott az egyik kijárat előtt, melyek szabályos rendszerességgel
következtek egymás után. Ha valaki követi, annak tovább kell haladnia. Innen jól láthatta
a következő két kijáratot is, és ellenőrizhette, nem kanyarodik-e le ott a kocsi, amelyikre
gyanakszik.
– Megállt a richmondi kijárat előtti pihenőnél – szólt bele a rádióba Murray. – Kiszáll,
és felnyitja a motorháztetőt. Li, mi továbbmegyünk. Remberto és Connie, hol vagytok?
– Lekanyarodunk Rodgerdale-nél – felelte Connie. Ez az egy mérfölddel előbb lévő
kijárat volt. – Igen, már látom is, ott áll a kocsija mellett, és végignéz az úton. Én
megállok itt a benzinkútnál.
Egy darabig néma csönd volt, míg Burtell továbbra is az utat fürkészte, a következő
két kijáratot figyelve. Végül visszacsukta a motorháztetőt, és beszállt.
– Úgy látom, megnyugodott, visszaült és elindult – jelentette a többieknek Connie. –
Azt hiszem, marad a Parkwayen.
Burtell profi módon csinálta, amit csinált, távol tartotta magától a követőit, akik
mégsem tudták megállapítani, hogy valóban felfedezte-e őket. Minden jel arra mutatott,
hogy egyelőre nem. De azért folytatódott a játék, a város déli negyedein keresztül, több
kereszteződésen át, nyugat, majd észak felé. Burtell hirtelen élesen jobbra kanyarodott a
belváros felé, de aztán visszakanyarodott, és újból az I-10-esre kerültek, majd vissza a
Sam Houston Tollwayre. Aztán mindenki nagy meglepetésére Burtell hirtelen
félrehúzódott ugyanannál a kijáratnál, ahol az előbb, és megint kiszállt.
Connie és Li elhúztak mellette, Murray és Remberto pedig megálltak az előző
kijáratnál. Amikor Burtell ismét visszaült a kocsijába, visszakanyarodott, és megint a
belváros felé indult.
A Richmond felé vezető úton Burtell nem próbált manőverezni. Remekül vezetett,
pontosan a megengedett sebességhatáron, és soha nem hajtott át sárgán. Remberto
megelőzte, Murray pedig mögötte maradt.
– Connie, hol vagy? – kérdezte Murray.
– A Southwest Freewayen araszolgatunk. Ti melyik keresztutcánál jártok most?
– Az Ann Arborhoz közeledünk.
– Ha kis szerencsénk van, Chimney Rocknál találkozunk.
Pontosan így is történt. Ahogy összetalálkoztak, Murray lemaradt, Remberto viszont
maradt Burtell előtt. Öt percig nem történt semmi, Burtell együtt haladt az autófolyammal,
mely egyre ritkásabb lett.
– Balra fordul Sage-nél – szólalt meg hirtelen Connie.
Connie és Remberto egyenesen továbbhajtottak, Li viszont bekanyarodott Burtell után,
jó nagy távolságot tartva, mivel errefelé szinte kihaltak voltak az utak. Előttük egy-két
saroknyira emelkedett a Galleria épületegyüttese, kicsit jobbra pedig a Transco Tower, a
hozzátartozó park és szökőkút. Burtell jobbra fordult, a Transco szökőkúthoz vezető
mellékutcába.
– A fenébe – szólalt meg Murray hangja, aki időközben utolérte őket. – A szökőkúthoz
megy. – Az órájára pillantott. Burtell több mint egy órát szánt rá, hogy megpróbálja
lerázni esetleges üldözőit
A Transco Tower volt a legmagasabb irodaház a belvároson kívül, tökéletesen
szimmetrikus, hatvannégy emeletes épület, a tetején egy hatalmas, körbeforgó reflektorral,
amely mindennap alkonyattól éjfélig világított. Olyan erős volt a fénye, hogy húsz
mérföldről is látni lehetett. A toronyház déli oldalán egy park terült el, lankás pázsittal. A
pázsit végében ott állt a Transco szökőkút: egy több emelet magas és három-négy méter
vastag, félköríves gránitfal, amelynek tetejéről vékony fátyolban ömlött le a víz a sima
köveken, a fal tövében álló lépcsőzetes kőmedencébe. Ha az ember megállt a félkörív
belsejében, mindenfelől körbevette a víz zúgása és a könnyű permet, és olyan érzése volt,
mintha lebegne.
Néhány méterrel odébb egy másik fal emelkedett a szökőkút és a pázsit között,
neoklasszikus homlokzatot formázva, három római stílusú árkáddal, melyeken keresztül
rá lehetett látni a kivilágított szökőkút alsó részére. Esténként a szökőkút környéke
kedvenc helye volt a sétálóknak, frizbizőknek, és a pihenő családoknak, akik engedték a
gyerekeket játszani a füves lejtőkön, amelyet bevilágított a szökőkút lámpáinak ferdén
odahulló fénye.
Burtell kiszállt a kocsijából, és lezserül odasétált a szökőkúthoz, belevegyülve a
sétálgató tömegbe. Murray és az emberei megálltak a parkkal szemben, stratégiai
pontokon, és figyelték Burtellt, aki lassan sétálgatott az emberek között.
– Mindenki maradjon a helyén – adta ki az utasítást Murray. – Sokan vannak a
parkban, de nem elegen. Ahhoz, hogy ne szúrjon ki minket, nagyobb tömeg kéne. Boyd,
Cheryl, hogy álltok?
– Ha nem mennek közel a szökőkúthoz, azt hiszem, jól be tudom fogni őket – felelte
Cheryl.
– Én most jó helyen vagyok – jelentette Boyd.
– Oké, akkor fényképezz szorgalmasan!
Burtell a pázsit szélén körbevezető járdán sétálgatott, a vízfüggöny nyugati szélétől
indulva körbe. Közben kivett valamit a zakója zsebéből, és eszegetni kezdett.
– Mi a fenét csinál? – kérdezte Murray.
– Úgy látom, mogyorót eszik – mondta Boyd.
– Mogyorót?
– Nem is, inkább szotyolát.
– A mindenit, ilyen jó a teleobjektíved?
Burtell körbejárta a pázsitot, itt-ott megállt, és elnézte a füves lejtőkön leguruló
gyerekeket, aztán felnézett a toronyház tetején a reflektorra, és tovább rágcsálta a
szotyolát. Megállt, elnézett a szökőkút felé. Az emberek kavarogtak körülötte, a frizbik a
fejéhez veszélyesen közel suhantak el. Nem beszélt senkivel. Teljesen nyugodtnak
látszott.
– Lát valamelyikőtök bármi érdekeset? – kérdezte a rádión Murray.
Senki nem felelt. Burtell már majdnem visszaért a szökőkút másik végéhez, amikor
egyszer csak csatlakozott hozzá egy öltönyös férfi. Együtt továbbsétáltak pár lépést, a fal
félkörívének belseje felé.
– Hát ez meg ki a franc lehet? – kérdezte izgatottan Murray.
– A fenébe, tudtam… Tudtam, hogy ezt fogják csinálni! – szólalt meg Cheryl.
– Boyd! – kiáltotta Murray.
– Fényképezem őket!
– Be tudom fogni a hangjukat, de a vízzúgás teljesen tönkreteszi – mondta Cheryl. –
Nem tudom kiszűrni. Nem fog működni.
– Hallasz bármit is?
– Épp csak foszlányokat… Várjunk csak… Most épp az oszlopok mögött állnak. Csak
akkor tudom elkapni a hangjukat, ha nyílt területen vannak, az árkádok alatt.
– Boyd, nálad?
– Ugyanaz. Próbálok fényképezni, de folyton kisétálnak a látómezőmből.
 – Hogy néz ki a pasas?
– Öreg.
– Öreg?
– Legalább ötven, sőt ötvenes évei végén járhat.
– Ez neked öreg? – csattant fel Murray. Hallotta, hogy a többiek nevetnek.
Burtell és a társa egész idő alatt fel-alá sétálgattak a szökőkút előtt. Murray figyelte az
órát: harminckét percen át beszélgettek, ide-oda sétálva a szökőkút félkörívének
vízpárájában. Cheryl megállás nélkül káromkodott, Boyd pedig mindig felkiáltott:
„Megvannak!”, ahányszor felbukkantak az árkádok alatt.
Hirtelen, anélkül, hogy bármiféle testbeszéd jelezte volna, hogy véget ért a találkozó,
elváltak, és a szökőkút két vége felé indultak, kifelé a parkból.
– A pasas itt jön, úgy ötven méterrel előttem parkol a kocsija, arra tart – szólalt meg
Li. – Murray, kövessem?
– Erre nem szólt a megbízatásunk. De azért menj utána és nézd meg a
rendszámtábláját. Jól van, emberek. Indulhatunk.
Három perc múlva megszólalt a rádión Li hangja, és jelentette, hogy elvesztette a
célpontot.

31. fejezet

Neuman vezetett, Paula pedig mellette ült, és egy zseblámpával keresgélte a térképen
Valerie Heath lakcímét. Dél felé indultak ki a belvárosból a Gulf Freewayen, a Galveston-
öböl felé. Heath és Sheck is Houstonnak ugyanazon a részén laktak, a város legdélkeletibb
szélén, egy kertvárosban, amely úgy keletkezett, hogy több környező kisváros és a NASA
Johnson Űrközpontja összenőtt Houstonnal a Clear-tó partjánál, amelyet több kis
kanyargós csatorna kötött össze a Galveston- és a Mexikói-öböllel. Az utóbbi néhány
évben a Clear-tó környéke virágzó sport- és szabadidőközponttá vált. A houstoniak közül
sokan kiköltöztek ide a városból a jachtklubok, kikötők, éttermek közé.
Valerie Heath a tóba benyúló kis félszigeten lakott, két nagy jachtklub közelében, nem
messze a Galveston-öbölbe vezető csatornától. A kis félszigetet is csatornák szelték
keresztül-kasul, és minden egyes ház mögött külön kis móló nyúlt a vízbe.
Megtalálták az utcát, amelyet kerestek. Neuman lassított, és végignéztek a járdára
felfestett házszámokon.
– Nem gondoltam volna, hogy két kis titkárnő megengedheti magának, hogy ilyen
helyen béreljen közös lakást – jegyezte meg Neuman, ahogy elhaladtak a gyönyörűen
ápolt gyepek, pálmák és leanderbokrok között.
– Ez lesz az – mutatott Paula egy házra az utca túloldalán. Modern, fehér stukkódíszes
épület volt, agyagszínű cserepekkel a tetőn, kövezett, félköríves behajtóúttal. A ház előtt
néhány pálmafa állt, és egy önműködő öntözőrendszer szórta a vízpermetet, amely
csillogva szállt a levegőben a pázsitot megvilágító kerti lámpák fényében, melyek a
pálmafák tövénél voltak elhelyezve, és megvilágították zöldellő koronájukat. A ház több
ablakában is égett a villany.
 Neuman elment az utca végéig, ott visszafordult, és megállt a szomszédos ház előtt.
– Ezt nézd meg – mondta. – Az utóbbi tíz napban legalább hat-hét centi eső esett.
Beállítják automatára az öntözőrendszert, aztán elfelejtik kikapcsolni. – Leállította a
motort. – Milyen kocsija van a nőnek?
– Egy Dodge furgon.
– Én nem látok ilyet a ház előtt – mondta Neuman. Egy fekete Corvette csillogott a
vízpárában. – És garázs sincs, ott sem lehet.
– Talán a lakótársáé a kocsi.
Neuman kinyitotta a kesztyűtartót, és kotorászni kezdett benne. – Ide világítanál?
Paula felkattintotta a zseblámpát. – Mit keresel?
– Itt tartom az irataimat meg mindenféle vackokat – mondta Neuman, térképek és
borítékok, vitaminos dobozok és zseblámpaelemek között kotorászva, míg végül megtalált
egy bőrtárcát, amelyből kivett valamit. A zsebébe rakta. Levette a nyakkendőjét, és fogta
a sportzakóját, amely mellettük hevert az ülésen. – Na, gyere.
Kiszálltak, és Heath házához sétáltak, óvatosan kikerülve az öntözőberendezés
vízsugarát.
– Ez vadonatúj – mondta Neuman, miközben kikerülték a Corvette-et is. Lehajolt, és
megnézte az autószalon kis táblácskáját a rendszámtábla bal oldalán. – El Pasóban vették.
A kocsi háta mögött a bejárati ajtóhoz sétáltak. Az éjszakai levegő párás volt, az alig
háromszáz méterre lévő Galveston-öböl felől lengedezett a szellő. Valahol a ház
közelében a csatornán felbőgött egy motorcsónak, emberek kiabáltak egymásnak,
barátságos hangok szálltak és egy nő nevetése. A motor zúgása egyre mélyült, ahogy a
csónak elindult a csatornán. Neuman becsöngetett a házba, aztán vetett egy gyors
pillantást a postaládára, üres volt.
– Irtó késő van – jegyezte meg Paula.
Egy negyvenes éveinek elején járó nő nyitott ajtót. Sötét haja rövidre vágva, a
nyakánál kicsit tépettre. Világoskék frottíregyüttes volt rajta. Mezítláb volt, az egyik
kezében fakanál.
– Ön Valerie Heath? – kérdezte Neuman.
– Igen. – A nő várakozóan nézett Neumanre, aztán egy gyors pillantással Paulát is
végigmérte, tetőtől talpig.
Neuman felemelte az igazolványt, amit a tárcából vett elő. – Raymond Shiffler
vagyok, a hölgy pedig az asszisztensem, Gail Aldridge. Az American Universal
biztosítótársaságtól jöttünk, és…
– Az éjszaka közepén? Ugye, viccel? – szakította félbe a nő. – Ennyire nem lehetnek
rámenősek!
Épp be akarta csapni az ajtót, de Neuman a kezével elkapta, és az mondta: – Az
asszisztensem kereste önt tegnap telefonon Colleen Synarral kapcsolatban.
Az ajtó nyitva maradt. A nő arca kicsit megenyhült, és a tekintete Paulára vándorolt.
Kinyitotta a száját, aztán nem mondott semmit
Neuman gyorsan hadarni kezdett. – Hadd magyarázzam el, miről van szó. Miss Synar
édesapja öt héttel ezelőtt elhunyt. Harmincezer dolláros életbiztosítása volt nálunk,
aminek Miss Synar a kedvezményezettje. Meg kell találnunk őt az elkövetkező harminc
napon belül, különben elveszti a jogosultságát. Kötelességünk mindent elkövetni, hogy
megtaláljuk a kedvezményezettet, de őszintén szólva eddig ön a legközelebbi ismerőse,
akihez eljutottunk.
 A nő szája kicsit tátva maradt, nem tudta eldönteni, mit csináljon. A házból valami
sülő étel szaga szállt.
– Nem ég oda valami? – kérdezte Neuman.
– Ó, a fenébe! – A nő sarkon fordult, és az ajtót tárva-nyitva hagyva besietett a házba.
Neuman Paulára nézett. – Az biztos, hogy nem ennek a nőnek a fényképe volt Synar
adatközlő dossziéjában – mondta neki. Aztán bekiabált a lakásba.
– Bemehetünk, Miss Heath? Nagyon szépen köszönjük. – Neuman megint Paulára
nézett, és intett a fejével, hogy kövesse. – Nagyon hálásak vagyunk – folytatta jó
hangosan, remélte, a nő túl elfoglalt ahhoz, hogy tiltakozzon. – Csak egy percig raboljuk
az idejét. Tudja, a baltimore-i kirendeltségtől jöttünk, de már a fél országot bejártuk Miss
Synar után.
– Várjanak már egy kicsit – mondta a nő. A tűzhelynél állt, és hevesen rázogatott
valami serpenyőt. A gáztűzhely egy pult mögött volt, amely elválasztotta a konyhát a
nappalitól. Neuman és Paula megálltak a szoba közepén. A konyha világosságában
Neuman látta, hogy Valerie Heath haja természetellenesen fekete, és bár továbbra is úgy
becsülte, negyvenes éveinek elején járhat, most már azt is látta, hogy elég hányatott
negyven év lehetett.
Neuman gyorsan felmérte a lakást. Nem úgy nézett ki, mintha hosszabb ideje laknának
benne. A falakon néhány festmény, jellegtelen tengeri tájképek. Egészen kevés bútor,
sehol semmi személyes holmi, fényképek, mütyürkék. A házon látszott, hogy bérelt, és
soha senki nem lakik benne elég ideig ahhoz, hogy az otthonává tegye.
Valerie Heath végül nagy csörömpöléssel rendet teremtett a tűzhely környékén, és
odament hozzájuk. A konyhát füst töltötte be. A nő az udvar és csatorna felé nyíló
üvegajtóhoz lépett, és elhúzta. Banánfák álltak a kertben és dézsába ültetett pálmák. A
keskeny csatorna túlsó feléről idelátszottak a többi ház fényei. Pont velük szemben egy kis
kajütös jacht volt kikötve.
– Hát, ide hallgassanak! – mondta a nő feléjük fordulva, csípőre tett kézzel. A
frottíregyüttes jobb napokat is láthatott, ki volt nyúlva, a pántja folyton lecsúszott szeplős
válláról. – Az égadta világon semmit nem tudok Colleen Synarról – mondta. Megigazgatta
csapzott fekete haját, aztán ismét csípőre rakta a kezét. – Neki már elmondtam mindent,
amit tudok – bökött a fejével Paula felé.
– Miss Heath, csak öt percet szánjon ránk – kérte Neuman. – Éjjel-nappal ezen az
ügyön dolgozunk, ezért jöttünk ilyen későn. Borzasztóan szorít a határidő. Ha nem járunk
sikerrel, az rossz fényt vetne ránk, mintha az American Universal nem tett volna meg
mindent, hogy megtalálja a kedvezményezettet.
Valerie Heath csak állt előttük, és nézte őket. Szempillája szinte egyáltalán nem volt,
amitől még kisebbnek látszott jelentéktelen barna szeme. A vonásai egyébként erőteljesek
voltak – széles száj, a jobb sarkában herpeszhólyagocskával, erős arccsontok és férfiasan
határozott orr. Ha szép volt is valaha, a könyörtelen texasi nap a szépségének minden
nyomát eltüntette. Dühös volt, és nem is próbálta leplezni, de Neuman úgy sejtette, hogy
azért kíváncsi is.
– Öt perc – förmedt rájuk a nő.
– Nagyon hálásak vagyunk – mondta gyorsan Neuman, és a magazinokkal és
újságokkal telerakott kisasztalt megkerülve, a kanapéhoz kormányozta Paulát. – Igazán
nagyon köszönjük. – Mind a ketten leültek.
Valerie Heath felkapott egy doboz cigarettát az asztalról, és rágyújtott egy kis
sportkocsit formázó öngyújtóval. Ha megnyomták a hátulját, a kocsi motorházteteje
felpattant, és ott bújt ki a láng.
A nő megfordult, és odahozott egy széket a pult melletti króm és üveg asztal mellől. A
sortjának hátulja kicsit piszkos volt, régi kimoshatatlan foltok csúfították el, és többet
kivillantott a combjából, mint amennyit kellett volna. De ezzel nem törődött. Leült velük
szemben a székre. Nemcsak dühös és kíváncsi volt, de ideges is. Nagyot szívott a
cigarettából, aztán a jobb kezében tartotta, a hasán keresztbe tett másik karján nyugtatva a
könyökét. Neuman észrevette, hogy a körmei rövidek, és a piros körömlakk már
lepattogzott róluk. Időnként megrándult a szája sarka, ahol a hólyagocska virított.
Szemmel láthatóan ideges volt.
– Mennyi ideig lakott önnel Miss Synar? – kérdezte Neuman.
– Két évig.
– Két teljes évig?
– Micsoda? – meredt rá a nő.
– Pontosan két évig, ez biztos?
– Igen – felelte csípős hangon a nő, dühösen, amiért kétségbe vonja a szavát. –
Pontosan két évig.
– A kolléganőm utánanézett Los Angelesben és New Yorkban, de nem talált egyetlen
Synart sem.
Valerie Heath Paulára pillantott és vállat vont, mintha azt mondaná, ez nem az ő baja.
– Hol dolgozott, amíg itt lakott önnel? – Neuman elővett egy noteszt, és úgy tett,
mintha jegyzetelne.
– Maguk nem tudják, hol dolgozott?
– A nyomtatványon a kedvezményezett nevét, címét, munkahelyét, születési dátumát
és társadalombiztosítási számát kell feltüntetni. Ezt a biztosítást nyolc évvel ezelőtt
kötötték, de az adatokat nem frissítették fel évente, ahogy kellene. Így aztán már semmi
nem stimmel a születési dátumán és a társadalombiztosítási számán kívül. Úgyhogy
elölről kellett kezdenünk mindent. És maga is azt mondja, hogy két éve látta utoljára. Ha
esetleg azt tudnánk, hogy régebben hol dolgozott, talán ott találnánk valakit, aki tartja vele
a kapcsolatot.
Valerie Heath keresztbe tette a lábát, és szórakozottan lóbálta. A combja löttyedten
lógott. Ha Neuman jól tippelt, igencsak össze volt zavarodva, és sehogy sem tudta
eldönteni, mit csináljon.
– És idáig sikerült követniük a nyomait – mondta mereven a nő, és nagyot szívott a
cigarettából.
Neuman bólintott.
Heath csak dühös tekintettel bámult rá.
– Ön azt mondta Miss Aldridge-nek, hogy egy harmadik nő is lakott itt akkoriban –
mondta Neuman. – Még mindig együtt laknak?
– Nem.
– Ő hol van most?
– Elköltözött.
– Esetleg nem tudja, hová? Talán ő meg tudná mondani, hová költözött Miss Synar.
– Nem tudom, hol lakik most.
– Hogy hívták?
Ez az utolsó kérdés mintha végképp felbőszítette volna a nőt.
 – A francba, most már tényleg! Azt sem tudom, kik maguk! – csattant fel. – Csak úgy
besétálnak ide és faggatóznak… Hadd nézzem még egyszer az igazolványát!
– Hogyne – mondta Neuman, kivette a zsebéből, és az asztal fölött áthajolva átadta. A
nő most alaposan szemügyre vette a kártyát, amit elsőre nem nézett meg különösebben.
Karnyújtásnyira tartotta magától, és úgy remegett a keze, hogy Neuman el sem tudta
képzelni, hogy képes elolvasni. Neuman közben a térdével megbökte Paulát, és egyik
ujjával megkocogtatta egy magazin címlapját, amelyre kis címkén oda volt ragasztva az
előfizető neve.
Miután egy percig tanulmányozta az igazolványt, Valerie Heath visszaadta
Neumannek.
– Ellenőrizni fogom – mondta fenyegető hangon, remegő szájjal. – Holnap reggel be
fogok telefonálni, és ellenőrizni fogom. És nem válaszolok több kérdésre!
– Miss Heath, kérem, biztosíthatom, hogy…
Valerie Heath talpra ugrott. Majdnem lecsúszott a vállpántja, gyorsan megigazította.
– Tűnjenek el innen – kiáltotta. Reszketett, hevesen pislogott, és a dühébe mintha
valami más is vegyült volna, nemcsak ellenségesség.
Neuman és Paula felálltak. Neuman mondani akart valamit, de Valerie Heath
közbevágott.
– Tűnjenek el! – Az ajtó felé mutatott napcserzette karjával, cigarettahamut szórva
szét.
– Elnézést kérek, ha megsértettük – Neuman végig beszélt, miközben az ajtó felé
tartott –, de fel kellett tennünk ezeket a kérdéseket, ez a munkánk. Ha meg akarjuk találni
a…
Már odakint is voltak, és Valerie Heath becsapta utánuk az ajtót.
– Jézusom – sóhajtott fel Paula kint a kertben. – Azt hittem, meg fog ütni. Komolyan.
– Sokat segített, hogy ott voltál – vigyorgott rá gúnyosan Neuman.
– Nagyokos, legközelebb hagyd, hogy én találjam ki a stratégiát, akkor majd segítek.
Mégis mit vártál tőlem?
Visszasétáltak a kocsihoz a még mindig működő öntözőberendezés permetében.
– Neked mi a benyomásod? – kérdezte Neuman, miközben beszálltak a kocsiba.
– Hát, nem jutottunk semmire. Egyetlen információt sem adott, amit ne tudtunk volna.
– Igen, de arról mi volt a benyomásod, ahogy az egész Colleen Synar-ügyre reagált?
Paula egy pillanatig gondolkozott. – Félt. Igen, úgy nézett ki, mint aki meg van ijedve
és össze van zavarodva.
– Igen, szerintem is – bólintott Neuman, és beindította a motort. – És az is feltűnt,
hogy eszébe se jutott azzal fenyegetőzni, hogy kihívja a rendőrséget, ha nem megyünk el.
– Neuman felgyújtotta a reflektorokat, és elhajtott a ház előtt. Amikor odaért az első
kereszteződéshez, megfordult, és elindult visszafelé.
– Mit csinálsz? – kérdezte Paula. – Csak nem akarsz visszamenni?
– Várj egy kicsit. – Mielőtt odaértek volna a házhoz, Neuman leoltotta a reflektorokat,
és elhajtott a ház előtt, aztán az utca végében megint visszakanyarodott. A járdaszélre
húzódott és megállt, néhány kocsival odébb Valerie Heath házától.
– Szerintem kiugrasztottuk a nyulat a bokorból – mondta Neuman. – El tudtad olvasni
a nevet a magazinon?
– Irene Whaley.
Neuman rádión gyorsan beszólt a központba, és információt kért a Corvette
tulajdonosáról. Paula letekerte az ablakot, és a szoknyájával legyezgette magát a
hőségben. Az éjszaka egyre fülledtebb lett. Néha egy-egy légáramlat erős szagokat hozott
a kikötő felől. Rövidesen visszahívták őket, és kiderült, hogy a kocsi tulajdonosa egy
bizonyos Frances Rupp, aki ezen a címen lakik.
Paula Neumanre nézett. – Mi a fene folyik itt?
Neuman megrázta a fejét, és a házat figyelte. – Fogalmam sincs. Nézd csak, itt van!
Valerie Heath sietősen kilépett a ház ajtaján. Még mindig a kopott frottíröltözék volt
rajta. Idegesen cigarettázott, és egy vállra-akasztós táska volt a kezében. Hallották a kocsi
biztonsági rendszerének csipogását, aztán egy pillanat múlva a nő már be is ült, és
kihajtott az utcára.
– Követjük? – kérdezte Paula.
Figyelték a kocsi egyre kisebbnek látszó hátsó lámpáit.
– Jobb lenne indulni, Casey, különben…
– Nem követjük – mondta Neuman. Levette a nyakkendőjét és a zakóját, és a hátsó
ülésre dobta, aztán feltűrte az ingujját. – Hátramegyek a ház mögé, és elhozom a szemetet.
Te maradj itt és figyelj, ha előjövök, gördülj oda kocsival.

32. fejezet

Amikor már jóval maguk mögött hagyták a Clear-tó köré települt negyedet, de Houston
fényei még épp csak pislákoltak a horizonton, lekanyarodtak a Gulf Freewayről egy
bekötőútra. Neuman ezen addig vezetett, míg letértek egy kis földútra, amely látszólag
nem vitt sehová, csak a sötétségbe, mérföldeken át húzódva a parti síkságon. Még pár száz
métert hajtott, míg a derékmagasságú gaz és a fűcsomók teljesen eltakarták őket az
országút felől.
– Oké – mondta, és leállította a motort. – Ha tartod a zseblámpát, én megcsinálom a
piszkos munkát.
– Ez ellen semmi kifogásom, de miért nem a reflektor fényében csináljuk?
– Mert bele fog telni jó pár percbe, és nem akarom, hogy valaki észrevegye és
kíváncsiskodni kezdjen, mit csinálunk itt.
Kiszálltak a kocsiból, Neuman kivette a csomagtartóból a két teletömött nejlon
szemeteszsákot, és lerakta az útra. Egy dobozból kivett egy gumikesztyűt, felhúzta, és
odament a zacskókhoz.
– Ha nem találunk semmit, nagyon dühös leszek – mondta. Lehajolt, kinyitotta az első
zsákot, és mindent kiborított belőle az út egyik homokos barázdájába. A forró, párás
napok mindent jól átmelegítettek a zsákban, borzalmas bűzt árasztva. Paula befogta az
orrát, és igyekezett olyan irányba állni, amerre nem fújt a szél. Neuman kicsit keresgélt a
fűben, majd odavitt egy botot, aztán lehajolt és kotorászni kezdett a szemét között. A part
felől enyhe szellő fújdogált, de meleg volt és nyirkos, és ahhoz nem volt elég, hogy
elsodorja a szemét szagát. És ahhoz sem, hogy elhessegesse a moszkitók felhőjét, amelyek
hamar rájuk találtak. A tavaszi esőkből hátramaradt pocsolyákban és tavacskákban
milliószámra keltek ki, és percek alatt olyan sűrű felhőben vették körbe őket, mintha köd
lenne. Paula vadul csapkodott és káromkodott, miközben Neuman lassan piszkálgatta
végig a szétteregetett szemetet. Tíz perc múlva abbahagyta és felnézett.
– Paula, ha nem tartod rendesen a zseblámpát, nem tudok dolgozni – mondta, kissé
megemelve a hangját.
– Valami mást kell kitalálnunk, ez így nem megy – felelte Paula, a moszkitókat
hessegetve. – Egyszerűen megesznek!
– Van rajtad kombiné? – kérdezte Neuman.
– Igen.
– Guggolj le, a kombinét húzd le a lábadra, a ruhádat meg húzd fel a fejedre. Valami
résen dugd ki a zseblámpát és maradj nyugton!
Paula engedelmeskedett, és egy-két perc alatt elhelyezkedett ebben a pozitúrában,
leguggolva a két keréknyom közötti füves részen. Végül sikerült egy résen kidugnia a
zseblámpát, és ráirányította a szemétre.
– Remek – mondta Neuman, és folytatta a kotorászást, papírdarabkákat piszkálgatva a
bottal. Néha felvett valamit, ami össze volt gyűrve, széthajtogatta, vagy leszedett egy-egy
odaragadt papírdarabkát egy konzerves vagy gyümölcsleves doboz oldaláról. Ha volt
valami ráírva, elolvasta. A kezével nem akarta a moszkitókat hessegetni, csak időnként
lehajtotta a fejét, és az inge ujjával lesöpörte őket az arcáról. Egyikük sem beszélt.
Szerettek volna a lehető leghamarabb túl lenni ezen.
Az országúton teherautók húztak el dübörögve. Neuman felszedett egy kis
papírcsomót, amelyet az első zsákból tett félre, és berakta a kocsi csomagtartójába. Aztán
odament a második zsákhoz, és kicsit odébb azt is kiborította.
– Egész jól haladunk – mondta. Fogta a botot, és megvárta, míg Paula elhelyezkedik a
zseblámpával.
– Nem falnak fel a moszkitók? – kérdezte a ruhája alól.
– Nem olyan vészes.
Paula a szeméthalomra irányította a lámpa sugarát, Neuman pedig újból kezdte a
keresgélést.
Úgy érezték, már egy örökkévalóság óta csinálják ezt, pedig alig több mint húsz perc
telt el, mióta kiszálltak a kocsiból. Neuman végül azt mondta: – Kész vagyok. – Paula
gyorsan felállt, lehúzkodta a ruháját, és tartotta a zseblámpát, míg Neuman összeszedte a
félretett, érdekesebbnek látszó papírdarabokat, és berakta a többi mellé egy
nejlonzacskóba. Levette a gumikesztyűt, fogott egy újabb párat, lecsapta a csomagtartó
tetejét, aztán mindketten a kocsiajtóhoz siettek, és gyorsan beültek.
– Nagyszerű fogás! – lelkendezett Neuman. – Biztos vagyok benne, hogy érdekes
dolgokat találtam.
– Nagyon remélem – mondta Paula, az ujjával fésülgetve összekócolódott haját. –
Életemben nem láttam még ennyi moszkitót. – Hadd nézzem, mit találtál – mondta, és
felhúzott egy gumikesztyűt.
Neuman odaadta a papírdarabkákat, Paula pedig kinyitotta a kesztyűtartót, és
odafektette az égő zseblámpát. Neuman elővette a jegyzetfüzetét meg egy golyóstollat az
inge zsebéből.
Paula óvatosan megfogta az első cédulát, és a zseblámpa fénysugarába tartotta.
– Kezdjük a legnagyobb darabokkal. Három boríték – mondta. – Az első a Gulfstream
National Banktól jött. Úgy néz ki, számlaegyenleg lehetett benne. Nem tudni, kinek volt
címezve, az a fajta boríték, amin kis ablakocska van, és a benne lévő papíron van a
címzés. A második: Secure Maintenance Services, valami takarítóvállalat, ezt nem postán
küldték. Az elejére golyóstollal az van írva, hogy „Doris W.” Talán valamit hazahozott
benne.
– De akkor miért nem az ő neve van rajta? Lehet, hogy ezen a helyen dolgozik?
– Talán az irodájukban. Casey, én meggyulladok. – Paula az ölébe ejtette a kezét. – Ha
már az ablakot nem tudjuk letekerni, nem kapcsolhatnánk be legalább a légkondit?
Neuman beindította a motort, bekapcsolta a légkondicionálót a legmagasabb fokozatra,
és megint fogta a tollát.
Paula folytatta: – A harmadik az Excell Executive Secretarial Services
titkárnőközvetítő, a külsejére ceruzával „Olivia M.” van írva.
– Ugyanazzal a kézírással?
– Nem úgy néz ki.
Neuman bólintott, és jegyzetelt.
– Oké – folytatta Paula. – Blokkok. – Agyoncsapott a karján egy moszkitót. – A
kocsiban is van egy-két kis dög. – Vadul megvakarta a csípés helyét. – Az első egy
autómosóból a Bay Area Boulevard-ról.
– A Corvette-et ápolni kell – jegyezte meg Neuman.
– Na igen. A második… Ennek örülni fogsz, Casey: Victoria’s Secret fehérneműbolt a
Baybrook Mallon.
– Nagyszerű. Mit vett? – kérdezte Neuman, tovább jegyzetelgetve.
– Négy Chancery Lace melltartó és hozzáillő bugyi, pezsgő, illetve mandula.
– Micsoda?
– Pezsgő és mandula, ezek a színek.
– Nem piros és fekete? – Neuman agyoncsapott egy moszkitót a jegyzetfüzetén.
– Meg még egy-két apróság. – Paula félretette a blokkot. – A következő… egy nyugta
a pázsitot ápoló kertészeti vállalattól. A következő…
Végigmentek az összes papíron, amelyek között volt blokk patikából, a ruhatisztítóból,
egy italboltból, az élelmiszerüzletből, és több lap egy jegyzettömbről, mindenféle
felfirkált megjegyzéssel, köztük három telefonszám, és egy név, „Don C.”, olyan sűrűn
körbefirkálgatva, hogy alig lehetett kivenni.
– Ennyi – mondta Paula, az utolsó cédulát is visszarakva a nejlonzacskóba. A karját
vakargatta. – Tűnjünk el innen.
– Előbb hívjuk fel Gravert.
– Majd útközben. Indulj már.
– Ne nézzünk be még Sheckhez?
– Micsoda? – Paula az órájára világított a zseblámpával. – Az ég szerelmére, elmúlt
egy óra! Szó sem lehet róla. Rettenetesen fáradt vagyok.
– Igen, de kíváncsi lennék, hogy Miss Heath nem oda ment-e véletlenül. Nincs messze
– mondta az országút felé intve. – Nassau Bay…
– Tudom, hol van, Casey.
– Oké, oké. – Neuman agyoncsapott egy moszkitót a fülén, aztán rükvercbe kapcsolt,
és jobb karjával az ülés támlájára könyökölve hátranézett.
– Várj, mi lesz a szeméttel? – kérdezte Paula.
Neuman ártatlanul ránézett. – Én külön gyűjtök otthon minden szemetet, papír, színes
üveg, fehér üveg. Nem veszek műanyag csomagolású dolgokat, ha nem muszáj. A
barátnőm a saját vászonszatyrával jár a szupermarketbe. Nekem tiszta a lelkiismeretem.
 A gázra taposott, és áthajtott a szeméthalmon, vissza az országútra, ahol
továbbrobogtak.
– Engedd le az ablakot – mondta Paulának. – Hadd fújja ki a huzat ezeket a ronda
dögöket. – Nyitott ablakokkal száguldottak vissza a városba.

– Sikerült elcsípni őket – mondta Arnette.

Graver az első csöngésre felkapta a telefont. Nem sokkal előbb beszélt Paulával
rádión, aki elmesélte, mire jutottak, és hogy visszafelé tartanak a városba. De már nem
mennek vissza az irodába, csak Neuman leteszi Paulát a saját kocsijánál a parkolóban.
Másnap kora reggel majd tartanak egy megbeszélést.
– És kivel találkozott? – kérdezte Graver Arnette-től.
– Egy ötvenes éveinek végén járó férfival. Nagyjából biztos vagyok benne, hogy jók
lettek a fényképek, de attól tartok, a hangfelvétel nem túl ígéretes.
– Miért, mi volt a baj?
– A Transco Tower parkjában találkoztak, a szökőkútnál. Megálltak pont a vízesés
közepén, és ott szépen elbeszélgettek félórán át.
– A fene enné meg!
– Hát igen. Nem ostobák. Burtell ráadásul jól megfuttatta az embereimet. Remek a
technikája.
– Ez nem lep meg. Hol van most?
– Úgy néz ki, hazafelé tart. Még az utakon vannak, de nagyon úgy néz ki, hazamegy.
– A lehallgatókészülékeket sikerült elhelyezni?
– Igen, miután elment erre a találkozóra. Elég sok embert kellett mozgósítani erre az
akcióra, nem volt könnyű megszervezni.
– Remek. Nagyon hálás vagyok.
– Nagyon furcsa ez a Besom-ügy – mondta Arnette. – Biztos, hogy lesz újabb
boncolás?
– Nekem azt mondták.
– És te mit gondolsz?
– Mi a fenét gondoljak? Kicsit nehéz bevenni, hogy két ilyen haláleset közvetlenül
egymás után véletlen lenne, de ha megpróbálom elképzelni a többi lehetőséget… hát az
elég szörnyű.
Arnette egy pillanatig nem felelt, aztán azt mondta:
– Marcus, ha próbáljuk megérteni, hogy a gazemberek mit csinálnak, az olyan, mint
amikor a csillagokat bámuljuk az égen. Mire ideér hozzánk a fényük, talán már ott
sincsenek. Csak annak a bizonyítékát láthatjuk, hogy egymillió évvel ezelőtt ott voltak.
Nem várhatjuk meg, amíg a kezünkre játszanak a tények. Használni kell a képzeletedet, ha
túl akarsz járni a gonoszok eszén. Hidd el nekem, amit csak elképzelsz, bármilyen szörnyű
is, már meg is történik valahol. De a legtöbben ezt nem tudják. És a disznók épp erre
számítanak.
Most Graveren volt a sor, hogy hallgasson, és végül nem tudott többet mondani: –
Mikor nézhetem meg a fényképeket?
– Ide tudsz jönni holnap reggel?
– Hánykor?
– Fél nyolcra.
 – Ott leszek.

33. fejezet

– Nem lehet valami nagy biztosítótársaság – mondta Valerie Heath, és a vízbe dobta a
negyedik cigarettát. Az egyik jachtkikötő mólójának szélén üldögéltek a férfival, a lábukat
a víz fölé lógatva. Az öbölben színes villanykörtefüzérek világítottak a hajók árbocain, és
fehér fények a dokkok mentén. – Felhívtam a tudakozót, és nem is hallottak róluk. Nem
lehet jelentős cég.
Előkereste a cigarettásdobozt, és kivett egy újabb szálat.
– Adj egyet nekem is – kérte a férfi. Utálta, amikor ilyen idegesnek látta Valerie-t,
abból mindig csak baj származott.
– Szerintem zsaruk voltak – mondta a nő, kifújva a füstöt az enyhe szellőben.
– Csak azért, mert Synarról kérdezősködtek?
– Ez nem elég? – A nő megfordult, és rámeredt a férfira, akin csak egy farmernadrág
volt, se ing, se cipő. Valószínűleg az ágyból ugorhatott ki. Valerie jobban örült volna, ha
inkább ő ugorhatna az ágyába. – Amikor először telefonáltak, szinte a névre is alig
emlékeztem. Aztán végre rájöttem.
A férfi kifújta a füstöt. – Rémes ez az izé – mondta, és feltartotta a fény felé a
cigarettát. – Ez valami olyan nőknek való vékony cigaretta, mi?
– Most ne ezzel foglalkozz! – A nő bosszús volt. Don bezzeg mindig nyugodt maradt.
Igazi macsó volt. Egyes férfiak csak úgy viselkednek, mintha azok lennének, úgy öltik
magukra a szerepet, mint az arcvizet, aztán a zuhannyal lemossák. De Don soha nem
játszotta meg magát, ő ilyen volt, és mágnesként vonzotta az olyan nőket, mint Valerie.
Volt benne valami primitív, nyers erő, amit épp a nagyvárosi élet hoz ki a férfiakból.
– Biztos, hogy nem mondtál nekik semmit? – kérdezte.
– A világon semmit.
A férfi fújta a füstöt, és lóbálta a lábát a móló szélén. Hallgatta az egyik hajó
nyikorgását a csöndben, kicsit távolabbról az öbölből. Szerette a kikötő zajait.
– Ha zsaruk voltak, el nem tudom képzelni, miért keresnék Synart – mondta. – A
Probst-ügyet több mint egy éve lezárták. Vajon mi történhetett?
– Mi van, ha tényleg létezik egy valódi Colleen Synar?
– Nem létezik – felelte Don. – Faeber emberei erről gondoskodtak. – Magában azért
eltűnődött, hogy mi van, ha mégsem. A görögnek erről értesülnie kellene.
Don megvakargatta a hasát. Valerie csak nézte. A férfi hullámos haja kócos volt,
ahogy felkelt az ágyból, talán csak az ujjával fésülte végig, de még ilyen lomposan is
vonzó volt. Az izmok külön kirajzolódtak a karján és a vállán, és úgy lóbálta a lábát, mint
egy gyerek. Valerie-nak ennyi is elég volt, hogy mellette ülhetett.
– Ne izgasd fel magad túlságosan – mondta Don. – Ha visszajönnének, bár ezt nem
hiszem, ragaszkodj ahhoz, amit eddig mondtál. Úgyse tudnak csinálni semmit, neked nem
lehet bajod belőle, ha nem mondasz többet. Nem várhatják el, hogy ennél többet tudj.
Ez persze a dolog leegyszerűsítése volt, de nem akarta a kelleténél jobban
felidegesíteni a nőt Heath nem tudott semmit a rendőrséggel való összejátszásról és az
egész akcióról. Annak idején csak annyit mondott neki, hogy ha valaki érdeklődne nála
egy bizonyos Colleen Synar után, ennyit mondjon nekik, hogy vele lakott, de már
elköltözött, ő maga az igazi nevén szerepelt. A görög azt mondta, nem lehet semmi baja
belőle, de fontos, hogy végszükség esetén legyen egy valódi személy is, akin keresztül
igazolni tudnák, hogy valós személy áll az információk mögött. És persze bőkezűen
megfizették, amiért engedte, hogy felhasználják a nevét abban a valószínűtlen esetben, ha
szükség lenne rá. Most úgy tűnt, hogy ez a valószínűtlen eset be fog következni. Nem
ártana beszélni azzal a nyavalyás göröggel. Ha nem tud róla, hogy mi folyik, akkor ideje
lenne utánajárnia. Ha pedig tud róla, akkor kíváncsi lett volna rá, hogy őt miért nem
figyelmeztették.
– Én nem tehetek róla, hogy ez a nő nem létezik – mondta Heath.
– Persze, hogy nem. Egyszerűen küldd csak el őket. – Don bedobta a vízbe a vékony
kis csikket.
– Nem is vagyok köteles beszélni velük.
– Egyáltalán nem.
Valerie egy darabig hallgatott, a víz lustán mosta alattuk a móló cölöpjeit.
– Sokáig csak elvettem a pénzt, amit adtak, és nem is gondolkoztam az egészen –
mondta a nő, és ő is a vízbe dobta a cigarettát. – Úgy gondoltam, nem nagy dolog,
kábítószer vagy ilyesmi. És a pénz igazán jól jött, hihetetlenül sokat fizettek. De most már
nem is tudom…
– Miért, mi a baj?
Donnak nem tetszett a dolog. Valamivel több mint két éve dolgoztak együtt, és eddig
minden zökkenőmentesen ment. Soha nem közölt többet a nővel, mint egy hamis nevet:
Don C. Nem tudta, hol lakik, még azt sem, milyen kocsija van. A nő mindig megszerzett
neki mindent, amit kért. Elég okos volt ahhoz, hogy betartsa a biztonsági
óvintézkedéseket, amelyekre megtanította, sőt a saját kis hálózatát is kiépítette. De ahhoz
nem volt elég okos, hogy túlságosan kíváncsi legyen, és ezzel bajt keverjen. Vagy talán
csak túl passzív volt. Egyszer azt mondta neki, hogy a volt férje, akit nem sokkal azelőtt
hagyott ott, hogy vele megismerkedett, sokat verte, háromszor kórházba is került. Donnak
az volt az érzése, a férje kiverte belőle a merészséget. Nem volt nehéz megijeszteni.
– Így utólag belegondolva, ha még egyszer megkérnél, hogy fedezzelek ebben a
Synar-ügyben, nem mennék bele.
Néha úgy beszél, mint egy gimnazista kislány, gondolta Don.
– Nem hibáztatlak érte – mondta.
– Tényleg?
Valerie meglepettnek látszott, amiért megérti. A férfi lenézett a vízre. A lába fehéren
világított a félhomályban, a víz ide-oda hullámzott alattuk. Szerette a móló illatát, a
facölöpök és deszkák szagát, melyek évek óta álltak a sós vízben, halakat dobáltak és sört
öntöttek rájuk, aztán a nap felszárított mindent, és újból elmosta a nyomukat a sós víz. A
világon sehol másutt nem lehet ezt a szagkeveréket érezni. Ahány országban csak
megfordult a tengerparton a mólón, mindenhol ez a szag csapta meg az orrát.
– El sem tudom képzelni, mit csinálnak vele – szólalt meg Valerie.
– Mivel?
– Az információkkal, amiket gyűjtünk nekik.
A férfi kiegyenesedett, és nagy levegőt vett. – Én a helyedben ezt nem nagyon
firtatnám.
– De én szeretném tudni.
– Én nem akarom tudni – hazudta a férfi. – Csak odaadom nekik, átveszem a pénzt, és
befogom a számat. Hadd adjak egy jó tanácsot: ezek nem örülnek, ha megtudják, hogy
kíváncsiskodsz.
– El tudom képzelni, mekkora pénzekről lehet szó – mondta Valerie. – Az ilyen
kishalaknak, mint mi, nyilván csak morzsákat hullajtanak. És ha ez a morzsa… –
Megcsóválta a fejét. – Te jó ég.
– Szerintem inkább azon gondolkozz, hol lennél, ha nem lenne ez a lehetőség.
– Ezt hogy érted?
– Gondold el, mi lenne, ha ez a munka megszűnne.
– Ugyan miért gondoljak erre?
– Ha afelől kíváncsiskodsz, hogy mihez kezdenek az információkkal, amiket
megszerzel nekik, akkor nagyon hamar elveszítheted a munkát.
Ez kijózanította a nőt. Nemcsak azért, mert ez a kilátás valóban kellemetlen volt,
hanem azért is, mert nem is túlságosan leplezett fenyegetés volt benne. Ha megtanult
valamit a két évben, mióta ezt csinálta, az az volt, hogy valaki fantasztikus munkát
végzett, amikor létrehozta ennek a szervezetnek a struktúráját. Az embereit mindig
készpénzzel fizette, és ő is mindig készpénzt kapott, habár elég nagy összegekről volt szó.
Az első dolog, amit Don megtanított neki, az volt, hogyan helyezze el a pénzt bankokban
anélkül, hogy felhívná magára a figyelmet. Az egész akcióban senkit nem ismert, kivéve a
hozzá beosztott embereket, akiket ő szervezett be. A Donnal folytatott beszélgetése során
felcsipegetett dolgokból tudta, hogy talán hat hozzá hasonló ember tartozik a felső
kapcsolatához. El sem tudta képzelni, milyen magasra vezetnek a szálak.
– A lényeg az – szólalt meg Don, félbeszakítva a gondolatait –, hogy senki nem
pótolhatatlan. Egyszerűen beszerveznek valaki mást. Mi csak elvégezzük a munkánkat,
leszállítjuk az anyagot, átvesszük a pénzt, és kész. Ha bajt keverünk, akkor mindennek
vége. Nincs többé Don C, én többé nem létezem. – A szeme sarkából látta, hogy a nő
rápillant. – Csak csettinteniük kell, és megtörténik.
– Jól van, én csak elgondolkoztam – mondta védekezően a nő. – Én nem törődöm
mással, csak a saját dolgommal. Csak a munkámat akarom végezni.
– Helyes – bólintott Don. – Ennél jobban soha sehol nem fogsz keresni, még
drogárusítással se. – Meglóbálta a lábát, mintha ezzel is a témaváltást jelezné. Valahol
nem messze az öbölben egy piros és zöld lámpákkal kivilágított sétahajó haladt el, hallani
lehetett a tajtékzó víz sistergését, ahogy a hajó orra belehasított a vízbe. – Hogy tetszik az
új Corvette?
– Honnan tudod, hogy új kocsim van?
– Láttam, hogy azzal jöttél, szívem – mondta vigyorogva Don.
– Ja, igen. – A nőt nem győzte meg egészen a válasz. Próbált jókedvűnek látszani,
mutatni, hogy nem gondol olyasmire, amire nem kéne. – Olyan vadonatúj szaga van.
Jobban szeretnék olyan új kocsit, aminek a szaga régi.
– Lehet kapni ilyen sprayt az autómosóknál.
– Próbáltam, de nem az igazi.
– Milyen vezetni?
– Soha nem volt még Corvette-ed?
– Nekem nem – felelte vigyorogva Don.
 – Hát akkor nem tudod, miről maradtál le, Donny. Jobb, mint a szex. Vagy legalább
olyan jó.
A férfi hangosan felnevetett, és végigsimított a haján, meztelen karján megfeszültek az
izmok. Valerie életében nem látott még szexisebb pasit.
Épp erre gondolt, amikor Don megszólalt.
– Jobb lenne, ha mennénk.
– Igen, azt hiszem – bólintott Valerie, kizökkenve az álmodozásból.
– Pár nap múlva úgyis találkozunk. Hozol nekem valamit, igaz?
– Igen – mondta Valerie, miközben feltápászkodott. A férfi is felállt, és feszes
farmerja zsebébe dugta a kezét, miközben Valerie a kocsikulcsai után kotorászott a
táskájában. Mindig ő távozott először. – Majd hívlak – mondta.
– Ne aggódj semmi miatt – nyugtatta meg még egyszer Don. – Nem hiszem, hogy
visszajönnének. Fogadni mernék száz dollárban.
– Inkább tartsd meg a pénzed – legyintett Valerie, és elővette a kulcsokat. – Akkor
majd találkozunk.
Sarkon fordult, és visszaindult a hosszú mólón. Ahogy közelebb ért a parthoz, már
látott néhány embert. Egy férfi épp rákot fogott, egy pár csak üldögélt és az öblöt
bámulták. Amikor kiért a partra, Valerie megfordult, és visszanézett. Don még ott állt a
móló végében, de a sötétben is látta, hogy nem néz utána. Mintha a móló szélén állva épp
vizelt volna.

34. fejezet

Mire Paula és Neuman betelefonáltak, nem sokkal Arnette hívása után, addigra Graver
már többször is átolvasta a Victor Lastról szóló jelentéseket és az elemző beszámolókat
olyan esetekről, amelyek hasonlítottak Last utolsó akcióihoz. Nagyon tanulságos
olvasmány volt. Egy-két papírt berakott az aktatáskájába, fogta a zakóját, visszakapcsolta
a biztonsági rendszert, leoltotta a villanyokat, és becsukta maga után az ajtót.
Miközben lefelé ment a zúgó liftben, arra gondolt, Besom halála milyen hirtelen
lendületet adott a nyomozásnak. Neuman, Paula vagy ő maga sem tudott most már másra
gondolni, csak a legrosszabbra. Még mindig úgy érezte, mintha egy rossz álomba
csöppent volna, ha arra gondolt, Burtell milyen szerepet játszhat az egészben. Amikor
Ginette-tel beszélt telefonon az imént, végig érezte, hogy mennyire természetellenes az
arckifejezése. Az egész eltorzult helyzetet olyan bizarrnak találta, hogy egyszerűen nem
tudta, hogyan viselkedjen. A legnehezebb az volt, hogy eldöntse, Dean vajon veszélyben
van-e, vagy épp ő jelenti a veszélyt. Úgy nyomasztotta ez a gondolat, mint valami mázsás
kő.
A gondolatainak zavarossága volt az egyik ok, amiért naplót kezdett vezetni a
nyomozás fejleményeiről, a döntéseinek és cselekedeteinek indokairól. Azt remélte, ha
pontos feljegyzéseket vezet, az segít rendbe tenni a dolgokat. Úgy érezte magát, mint egy
alkimista, aki olyan kísérleteket végez, amelyeket nem is ért igazán, csak reméli, hogy
megtörténik a csoda, és rábukkan a bölcsek kövére és az igazság aranyára.
 A naplót a számítógépen írta, jelszóval védve, a kinyomtatott változatot otthon tartotta.
Eleinte azt gondolta, mindig magánál tartja, de aztán úgy döntött, ez nem lenne okos. Ha
majd a nyomozás kellemetlenebbre fordul, egy harmadik példányt elhelyez egy széfben a
bankban.
Az éjszaka meleg volt és párás, a sár és a gyomok szagába beleolvadt az olajfoltos
aszfalt bűze, amely még ilyen későn is ontotta magából a forróságot. Graver megállt, és a
város felé nézett, az elszórt fénypontokkal tarkított Sierras hegyvonulatra. Az jutott
eszébe, amit Arnette mondott arról, hogy ha a gazembereket meg akarjuk előzni, az olyan,
mint amikor a csillagokat bámuljuk, amelyek talán már ott sincsenek. Arnette a maga
utánozhatatlan módján persze megint jó tanácsot adott. A jelen körülményekhez képest
Graver talán túlságosan is óvatos volt. Az átlagos nyomozások során ahhoz szokott, hogy
bőven van ideje módszeresen információkat gyűjteni, mindent átgondolni. Csakhogy ez
nem átlagos nyomozás, és nagyon úgy néz ki, meg kell fogadnia a darwini bölcsességet:
vagy alkalmazkodik, vagy elpusztul.
Vibrálni kezdett az övén a személyhívója. Félretolta a zakóját, és megnézte a
telefonszámot. Nem ismerte. De egy tucatnál is kevesebb ember tudta a személyhívója
számát, és bármelyikük keresi is, mindenképp beszélni akart vele. Habozás nélkül sarkon
fordult, és visszament az előcsarnokba a nyilvános telefonokhoz. A földre rakta az
aktatáskáját, bedobott egy negyeddollárost, és felhívta a számot. Az első csöngetésre
felvették.
– Graver vagyok.
– Á, Graver! – Victor Last hangja nyugodt volt, mint mindig, de mégis csengett benne
valami halvány izgatottság. – Van valami a számodra. Szerintem ennek örülni fogsz.
Találkozhatnánk most a La Citában?
– Ne ott – felelte Graver. – Hol vagy most?
– A város északi részében – felelte kitérően Last.
– Van egy kis olasz étterem a Montrose Street egyik mellékutcájában, La Facezia a
neve. A Renard Street tudod, hol van?
– Igen.
– Na, azután a kereszteződés után, a Cerano Streeten.
– Megtalálom – mondta Last, és lerakta a kagylót.
Graver bedobott egy újabb negyeddollárost, és hívott egy másik számot.
Amikor Lara a harmadik csöngésre felvette, a hangja rekedtes volt az álmosságtól.
– Szervusz, Lara, Graver vagyok.
Szünet.
– Igen…
– Ne haragudj, amiért felébresztettelek, de szükségem lenne a segítségedre.
– Most?
– Attól tartok, igen.
– Jó, persze. – A nő hangja még mindig kicsit álmos volt. – Kell egy kis idő, amíg
összekapom magam – mondta kicsit éberebb hangon. – Mit vegyek fel?
– Mindegy. Találkozóm van valakivel egy kis étteremben. Neked csak figyelni kellene
bennünket az utca túloldaláról.
– Értem.
– Nem nagy dolog. Csak szükségem van még egy szempárra.
Lara mintha habozott volna. – Jó. Hol vagy most?
 – Az irodában.
– Mire ideérsz, kész leszek.
– Hozz egy nagyobbfajta válltáskát is.
Graver elég hamar odaért, mivel ilyen későn már alig volt forgalom. Amikor
negyedóra múlva megállt Lara lakása előtt, a nő már ott várta a kapuban. Ujjatlan nyári
ruha volt rajta, sötét színű, talán csokoládébarna, a haja simán hátrafésülve, és egy csattal
összefogva. Az egyik kezében egy táska.
– Gyors voltál – mondta Graver, miközben Lara beszállt és becsapta az ajtót.
– Ha egyszer felébredek, akkor már megy.
Valami alig érezhető illat lebegett be vele a kocsiba, nem parfüm, inkább a bőrének
illata. A táskáját kettőjük közé rakta, és miközben Graver elindult, kicsit féloldalasan ülve
felé fordult.
– Remélem, jó ez a ruha. Gondoltam, jobb, ha nem világos színű.
– Pont jó – mondta Graver. A ruha tökéletesen illett Larára, elöl végig gombok voltak,
a derekán szoros öv. Gravert már az is megnyugtatta kicsit, hogy a nő itt van mellette.
– Egész idáig bent voltál? – kérdezte Lara. Kis aggodalom csengett a hangjában,
mintha attól tartana, valami fontos történt, mióta ő délután hazament.
– Többnyire igen – felelte Graver.
– Szóval, mi történt?
Graver időrendben elmondta, mi történt késő délután óta. Elmesélte a találkozót
Neumannel és Paulával, hogy mit talált Tisler házában, a Valerie Heathtel folytatott
beszélgetést, azt, hogy Burtellt követték Arnette emberei, és lefényképezték egy
ismeretlen férfival. Amikor elmondta, hogy Besom meghalt, Lara ugyanúgy reagált, mint
Paula: döbbenten levegő után kapkodott.
Eddig Gravert nézte, de most elfordult és kinézett az ablakon át az éjszakába, és pár
pillanatra a gondolataiba merült. Graver nagyon szeretett volna belelátni a fejébe.
– Ez egyre hátborzongatóbb – szólalt meg végül Lara, még mindig kifelé nézve az
ablakon. Összefonta a karjait. – Persze, te nem hiszed, hogy szívroham volt, igaz?
– Nem hiszem, hogy a boncolásból tényleg minden kiderült.
– Igen, gondolom. És még mindig azt hiszed, hogy az a helyes, ha titokban tartod? Ha
csak mi négyen tudunk mindenről meg Arnette?
– Pillanatnyilag ez az egyetlen, amiben biztos vagyok – felelte Graver. – Ezt biztos,
hogy helyesen teszem, ha mást nem is.
– Gondolom, Westrate nagyon rád mászott.
– Magánkívül van. Tudja, hogy nagyon kényes a helyzet, én meg próbáltam
megnyugtatni, hogy nem fog semmi kiderülni. Érzi, hogy valami bűzlik, és gyanakszik, de
nem tudja, mit tegyen, azon kívül, hogy engem fenyeget.
Graver sávot váltott. Figyelte a visszapillantó tükröt, de nem vett észre semmi
gyanúsat. Ha valaki követné, rég kiszúrta volna a gyér forgalomban.
– Szóval azt hiszed, Besomot meggyilkolták.
– Igen.
Lara megint elfordult, és kinézett az ablakon.
– Ez ijesztő – mondta. – Tényleg nagyon ijesztő.
– Az ijesztő leginkább az benne, hogy nem tudjuk, mi van mögötte. Hogy nem
ismerjük az okokat. Ha tudnánk, miért történt, akkor talán minden helyrezökkenne, és
összeállna a kép. A motiváció ismerete legalább abban segítene, hogy azt kitaláljuk, ők
miben törik a fejüket.
– Ki az az ők?
– Fogalmam sincs.
Elhaladtak a Southwest Freeway felüljárója alatt. Graver mindent árgus szemekkel
figyelt, a keresztutcákat, az éttermek és benzinkutak előtti parkolókat, de közben próbált
vigyázni, hogy Lara ne vegye észre. Hirtelen mindenben gyanúsat látott. Gyanús volt a
kocsi, amelyiket öt sarokkal előbb megelőzött, gyanús volt, amelyik előttük ment, gyanús
volt, amelyik egy benzinkútnál az árnyak között parkolt.
– Nekem mi lesz a dolgom? – kérdezte Lara. – Itt üljek a kocsiban a találkozód alatt?
– Nem, nem a kocsiban. Egy Victor Last nevű emberrel van találkozóm. Last évekkel
ezelőtt volt az informátorom, amikor még nyomozó voltam. Nagyon jó és eredményes
forrás volt, de már vagy nyolc éve nem találkoztam vele. Aztán vasárnap éjjel, amikor
megtalálták Tislert, felhívott otthon, miután Westrate elment. Néha előfordul, hogy így
évek múlva felbukkan egy régi informátor, ha annak idején jó kapcsolatban voltunk.
Lasttal azóta kétszer találkoztunk. Vasárnap éjjel egy kocsmában, aztán meg tegnap éjjel
beállított hozzám otthon.
– Otthon? Te jó ég! És nem tudtad, hogy odamegy?
Graver megrázta a fejét. – Nem. Pedig intelligens ember, ennél okosabb is lehetett
volna. Az, hogy mégis megtette, kicsit aggaszt. Régebben soha nem csinált volna ilyet.
Azt állítja, hogy „véletlenül” információhoz jutott azzal kapcsolatban, hogy a rendőrségen
korrupció folyik. Szerinte a CID-n belül. De a részletek nagyon homályosak voltak. Azt
hiszem, most szeretne többet közölni.
– De már nem bízol benne annyira – mondta Lara.
– Nem. Habár lehet, hogy meg kellene bíznom benne. Csak nehéznek találom elhinni,
hogy véletlenül épp most botlott ilyesmibe.
Dél felé haladtak a Montrose Streeten. Az utakon alig volt pár autó, és bár nem állt
esőre, a levegő olyan párás volt, hogy a lámpák körül ködös párafelhő látszott.
– Szóval, nekem mi a feladatom? – kérdezte Lara.
– Egy La Facezia nevű kis étteremben találkozom Lasttal.
– A múzeumnegyedben? Ismerem azt a helyet.
– Csak azt szeretném megtudni, hogy figyel-e valaki bennünket a találkozó alatt. Ezt
többnyire elég nehéz kideríteni. De az étterem egy kereszteződésnél van, ami kis előnyt ad
nekünk. Az utcák nagyjából K alakban futnak össze. A La Facezia az alsó sarkon van.
Pont szemben az étteremmel egy régi lakóház áll, kétemeletes, biztonsági berendezés
nincs, a kapu mindig nyitva van.
Graver a jobb kezével elengedte a kormányt, és felemelte a távcsövet, amely Lara
táskája mellett hevert. Átadta neki.
– Azt hiszem, belefér a táskádba – mondta. – Éjszaka is használható. Kicsit zöldesnek
látszik benne minden, de majd megszokod.
Lara átvette a távcsövet, és kinézett vele.
– Úgy egy saroknyira az étteremtől kiteszlek. Elsétálsz addig a házig, én majd
figyellek, míg oda nem érsz. Menj fel az emeletre. A másodikon, szemben a
lépcsőfordulóval van egy ablak, ami a kereszteződésre néz. Onnan tisztán rálátni az
étterem bejáratára, és az elé kitett asztalokra. És mindhárom utca elejét is látni lehet.
– Mit figyeljek? – kérdezte Lara, és a táskájába tette a látcsövet.
– Hogy lézeng-e arra bárki, akár gyalogosan, akár autóval. Jegyezz fel minden kocsit,
amit látsz, ha lehet, a rendszámot is. Van nálad jegyzetfüzet? Tartsd nyitva a szemed,
figyelj mindenre.
– És ha valaki kijön valamelyik lakásból, és megkérdezi, mit keresek ott?
– Nyomd az orra alá a CID-igazolványodat, és halandzsázz valamit.
Lara hallgatott. Graver rápillantott.
– Rendben lesz?
– Persze, meg tudom csinálni – felelte Lara nagy levegőt véve.
– De…?
– Nincsen de. Csak… elég fura, hogy ilyesmit művelek. Mintha valami
tűzkeresztségen esnék át, nem?
– De igen – bólintott Graver, és bekanyarodott a fákkal szegélyezett Cerano Streetre. –
Pontosan.

35. fejezet

Graver évek óta járt a La Faceziába, mióta egyszer a tulaj lányától információkat kapott
egy keleti éttermektől védelmi pénzt szedő bandáról. A barátja szüleinek volt egy kínai
étterme. A La Facezia egy régi épületben volt, amely három csöndes, fákkal szegélyezett
utca találkozásánál, a sarkon állt.
Az étterem három nagy ablaka a kereszteződésre nézett. A járdára is kiraktak néhány
asztalt, egy kis lugas alá, ahol hajnali egy óráig bort és kávét szolgáltak fel, de ennivalót
nem. Vacsorázni fél tizenegyig lehetett, de csak a belső teremben, amelyet szárnyas
ajtókon keresztül lehetett megközelíteni. Volt jó néhány étterem ezen a művésznegyednek
számító, antik boltokkal és múzeumokkal teli környéken, de ez olyan jellegzetesen
európai hangulatú volt, hogy ha Graver leült az egyik asztalhoz egy újsággal meg egy
kávéval, szinte arról is megfeledkezett, hogy egy amerikai nagyvárosban van. Az éttermet
családi vállalkozásban működtették. Zene nem volt, csak a vendégek beszélgetésének halk
zsongása, a poharak és evőeszközök csilingelése hallatszott. Az elegáns és gazdag
vendégek máshová jártak, divatosabb helyekre. Graver nagyon szerette ezt a helyet. Mióta
Dore elhagyta, néha hetente kétszer is itt vacsorázott, ha nem volt kedve egyedül lenni.
Hozott magával egy könyvet, az egyik ajtó közelében telepedett le, és két órán keresztül is
elvacsorázgatott.
Most odakint ült le, a fal mellett, melyet sűrűn beborított a felfutó vadszőlő. Itt
nyugodtan beszélgethetnek majd, csak néhány asztalnál ültek vendégek. Rendelt egy
kávét a tulajdonos egyik unokahúgától, és kényelmesen hátradőlt.
Nem kellett sokáig várnia. Tíz perc múlva megérkezett Last, belépett a lugas alá, és
leült Graver asztalához. Ujjaival végigszántott hosszú haján, és elmosolyodott.
– Mindig meglepsz, Graver – mondta körbenézve, és helyeslően bólogatva. – Igazán
remek hely. Fogadni mernék, hogy a törzshelyed, igaz?
– Néha szoktam idejárni – felelte Graver. A pincérnő odalépett, Last bort rendelt.
– Mid van a számomra, Victor?
Last hátradőlt a széken, és elővett egy doboz cigarettát. Miközben rágyújtott, futólag
körbenézett az asztalokon, aztán bepillantott az üres belső terembe. Drágának látszó,
aprókockás vászon sportzakó volt rajta, és egyszerű barna selyeming, a gallérja
begombolva.
– Hát, nem volt olyan könnyű kideríteni a dolgot, mint gondoltam – mondta Last,
lehalkítva a hangját. – De tudok mondani egy nevet. Az árulóét. – Elhallgatott, amikor a
pincérnő kihozta a bort. Megköszönte neki, aztán figyelte, ahogy elmegy egy másik
asztalhoz, szakértő tekintettel követve a csípője ringását. Kihasználta a kis szünetet, hogy
Graver kíváncsiságát is felcsigázza. Aztán visszafordult hozzá. – Arthur Tisler – mondta.
– Felemelte a borospoharát, elvigyorodott, és nagyot kortyolt belőle.
Graver alig tudta leplezni a döbbenetét.
– Tudnád részletezni?
– Nem különösebben – mondta Last, és szippantott a cigarettájából. – Csak annyit
hallottam, hogy információkat adott el a CID irattárából.
Gravert fejbe vágta a dolog. Itt ül vele szemben Last, és a szemébe mondja, amit eddig
csak gyanítottak. Huszonnégy órája ezen rágódott, de egyelőre még minden csak
találgatás volt. Az egyetlen, amiben biztosak lehettek, az volt, hogy Tisler, Burtell és
Besom hamis jelentéseket produkáltak. A többit csak sejteni lehetett. De most Last
feketén-fehéren kimondta.
Last teljesen nyugodtan közölte ezt az elég megdöbbentő információt. Graver azt
gyanította, nem fogja fel igazán, mekkora jelentősége van annak, amit mondott.
– Szóval Arthur Tisler – mondta Graver.
Last bólintott.
– Honnan szerezted ezt a nevet, Victor?
Lehetett valami Graver hangjában, mert Last csodálkozva kapta fel a fejét.
– Miért, mi a baj? – kérdezte.
– Arthur Tisler halott – felelte Graver.
– Micsoda?
– Nem tudtad?
– A fenébe! Persze, hogy nem tudtam. – Last összevonta a szemöldökét. – Mikor halt
meg? Egy éve, tegnap, vagy mikor?
Graver habozott.
– Vasárnap este lett öngyilkos.
Last meglepetten kiegyenesedett. Gravert tanulmányozta, aztán lassan a szájához
emelte a poharat, és belekortyolt a borba, hogy valamivel leplezze a zavarát. A pohár
széle fölött Graverre szegezte a tekintetét.
– Öngyilkos lett? – kérdezte gyanakodva, mintha nem hinné el.
– Igen.
– Elkövetett valamit?
– Én nem hiszem. De úgy látszik, szerinted igen.
Graver látta, hogy Last töri a fejét.
– Én ezt hallottam. Talán épp ezért ölte meg magát.
– Lehet. Milyen információkról volt szó?
– Mi?
– Milyen információkat adott el?
Last megint gondolkozott. Kiegyenesedett, és Graver felé hajolt a kis asztal fölött.
– Te semmit nem tudtál erről az egészről? – kérdezte.
 – Meglepettnek látszol – mondta Graver, aki egyre kínosabbnak találta a beszélgetést.
– Azt hitted, olyat fogsz mondani, amit már tudok? Az miért segített volna nekem?
– Azt hittem, megerősíthetem, amit már tudsz. – Last öreg róka volt, ismerte a
játékszabályokat. Nyilván nem hitte el, amikor Graver előző este azt mondta neki, nem
tud róla, hogy áruló lenne a CID soraiban. – Azt hiszem, nem értem, mi folyik itt –
mondta.
Last szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát, amit Graver nem is bánt. Neki
sem volt könnyű dolga.
– Szóval, ennyit tudsz? – kérdezte. – Tisler információkat adott el, kész?
Last nem felelt. Kortyolgatta a bort és szívta a cigarettát, megint hátradőlve a széken.
Nyilvánvaló volt, hogy helyes információt kapott valakitől, csak nem tudja, az illető
milyen célból közölte vele ezt a dolgot, ami mintha aggasztotta volna Lastot. Graver
borzasztóan szerette volna tudni, mibe botlott bele Last, és próbálta kitalálni, hogy
húzhatna ki belőle többet, anélkül, hogy el kellene árulnia, ő mit tud. Last az egyetlen
kapcsolata ahhoz a valakihez, aki a háttérből mindent mozgat, és aki nyilván
felbecsülhetetlen értékű információkkal rendelkezik.
Last az asztalra könyökölt, és zavartan elmosolyodott.
– Kínos, nem?
– Nekem nem – hazudta Graver.
– Én tényleg azt hittem, hogy te ezt már tudod. – Last elfordult. Jobb kezét a talpas
pohár szárán nyugtatta, és lassan tologatta az asztalon. A kínos mosoly talányos
kifejezésnek adta át helyét az arcán. – Oké – szólalt meg aztán. – Van még valaki más is a
CID-n belül.
Graver várt. Ez érdekes lesz.
Last felnézett. – Egy Besom nevű fickó.
Gravert ez nem lepte meg. Hárman vannak belekeveredve a dologba, és Last
megnevezte azt a kettőt, aki már nem él. Ezzel nem jut semmire. A kérdés az, hogy Last
ezzel tisztában van-e?
Last árgus szemekkel figyelte, próbált kiokoskodni valamit Graver reakciójából.
Graver belekortyolt a kávéba, aztán letette a csészét, és mereven Lastra szegezte a
tekintetét.
– Mielőtt bármit mondanék erre, szeretném, ha elárulnád, hogy tudsz-e még neveket.
Ne harapófogóval kelljen kiszednem belőled, egyenként.
Last Graver szemébe nézett, és ő látta rajta, hogy villámgyorsan forognak az agyában
a fogaskerekek.
– Nem. Nem tudok több nevet – mondta végül. Csodálkozva, kissé aggodalmasan
nézett Graverre, akinek az volt az érzése, Last tényleg nem tudja, mibe botlott, és most
azon tűnődik, nem követett-e el nagy hibát, amiért beleütötte az orrát.
– Oké – bólintott Graver. – Akiről beszélsz, Ray Besom a szervezett bűnözéssel
foglalkozó csoport vezetője. Épp nyaralni volt, Port Isabel közelében önfeledten
horgászott. Ma dél körül holtan találták a tengerparton.
– A rohadt életbe! – Last nagyot nyelt, az arca merev maradt. Nem volt rajta
magabiztosság, könnyed mosoly, ami azt jelezte volna, hogy egy lépéssel előbbre jár.
Graver úgy sejtette, nemcsak hogy nem jár előtte, de valószínűleg valakik egyszerűen
felhasználják, olyan okokból, amiről neki sejtelme sincs, és ami esetleg kockázatos lehet a
számára.
 – A fenébe, és ti semmit nem gyanítottatok?
– Ezt nem mondtam – felelte Graver. – Csak azt mondtam, hogy nem tudtunk róla,
hogy áruló lenne köztünk. – Graver elhallgatott, és hagyott egy kis időt Lastnak, hogy
végiggondolja a lehetőségeit. Figyelte, ahogy belekortyol a borba, és lassan ízlelgeti. –
Nincs sok helyem a manőverezésre, Victor – tette hozzá aztán.
– Értem – bólintott Last, fürkészően nézve Graverre. – Hát ez elég egyértelmű.
Graver nem felelt semmit.
Last körbenézett az asztalokon a lugasban. Nem mintha amiatt aggódott volna, hogy
valaki kihallgatja a beszélgetésüket, inkább zavarában. Megint figyelte a pincérnőt, amint
kávét vitt ki két lánynak, akik az utcához legközelebbi asztalhoz ültek le. Követte idő előtt
megöregedett szemeivel, ahogy visszamegy az étterembe. Amikor eltűnt, a poharába
nézett és meglötykölte benne a bort.
– Azt a pasast, akivel Veracruzban ismerkedtem meg – mondta halkan, lassan és
elgondolkozva –, és akinek a házában kihallgattam azt a beszélgetést, Colin Faebernek
hívják. Egy DataPrint nevű számítógépes cége van. Nem tudok túl sokat arról, hogy mivel
foglalkoznak, üzleti adatokat gyűjtenek cégeknek, amelyek fel akarnak vásárolni más
cégeket, valami ilyesmi. Utánanéztem, hogy sok pénze van-e. Sok. – Last kortyolt egyet a
borból.
– Azoknak a nevét nem tudod, akiknek a beszélgetését kihallgattad?
– Nem. És nem is tudom kideríteni anélkül, hogy ne keltsek vele gyanút. Úgy értem,
Faebert mégse kérdezhetem meg csak úgy. És annyira nem láttam jól őket, hogy az
ismerősöknél kérdezősködjek. Valami azt súgja, hogy ez ostobaság lenne.
– Na és Tisler meg Besom nevét honnan szedted?
Last már várta a kérdést.
– Mindkét nevet az a két férfi emlegette. – Graverre nézett. – Jól van na, nem
hibáztathatsz, amiért kicsit vártam vele.
– És a CID-t is említették?
– Nem. Amikor a nevek elhangzottak, ezeket jól megjegyeztem, Tisler, Besom. Nem
túl gyakori nevek. Sejtettem, hogy rendőrökről van szó, úgyhogy felhívtam a
főkapitányság tudakozóját, és azt mondtam, velük akarok beszélni, aztán, amikor
átkapcsoltak a CID-hez, leraktam a kagylót.
– Tehát határozottan ezeket a neveket hallottad a beszélgetésben.
– Egyértelműen. De mondom, nem tudom, ki volt az a két pasas. Az egészet csak
véletlenül hallottam meg. – Last félretolta a borospoharat, és az asztalra könyökölt. –
Graver, őszintén szólva nekem úgy tűnik, nyakig vagy a szarban. Ha esetleg mégis
meggyilkolták őket, akkor azt hiszem, nekem itt semmi keresnivalóm. Nem akarok
belekeveredni egy ilyen ügybe. Ez nem az én asztalom, tudod.
Graver egy pillanatig némán ült. – Utánanéztem egy-két dolognak, Victor. Azt
hallottam, valaki hamis tizennyolcadik századi spanyol földbirtok-adományleveleket árul
gyűjtőknek Kaliforniában. A Stanford Múzeum közép-amerikai osztályának kurátora
bejelentette, hogy megkörnyékezte egy műkereskedő, aki szerinte lopott jade- és
agyagszobrokat akart eladni. A Kimbell Múzeum kurátora is bejelentette, hogy felkereste
egy kereskedő, azt gyanítja, hamis kőmaszkokkal. – Graver elhallgatott. – Egész listám
van ilyen ügyekről. És még meg sem jött a válasz minden érdeklődésemre, úgy tűnik, az
utóbbi hat-hét hónapban megsűrűsödtek az ilyen ügyek. Felhívtam Alberto Hydert, aki a
mexikóvárosi rendőrség műkincslopási osztályának vezetője. Módfelett szeretnének
beszélni veled.
Last hátradőlt, keresztbe tette a lábát, zsebre vágta a kezét, és józan közömbösséggel
nézett Graverre. Miután elhallgatott, Last színtelen szemei elgondolkozva megpihentek
rajta.
– Szóval, mit akarsz tőlem? – kérdezte végül.

– Semmi? – kérdezte Graver szkeptikusan Larától. Belenézett a visszapillantó tükörbe, és

elindult a ház elől, ahol felvette a nőt.
– Semmi gyanús, semmi olyan, amit mondtál, hogy figyeljek – mondta Lara, és kivette
a táskájából a távcsövet. – Egyébként hihetetlen ez a műszer.
– Mégis mit láttál? – faggatta Graver.
Lara elhelyezkedett az ülésen, elrendezgetve a táskája meg a látcső hosszú szíját, és
lesimítgatta a ruháját.
– Először is végignéztem az embereket a többi asztalnál. Nem voltak túl sokan. Egy-
két fiatal lány, pár pasas. Egy férfi meg egy nő együtt. Egy férfi egyedül. Rá azonnal
gyanakodni kezdtem, de csak ült, és bámulta az utcát, pont felém nézett. Ő ment el
először, elsétált a fák között, aztán elvesztettem szem elől.
– Ezután megvizsgáltam az utcában parkoló autókat. Felírtam az összes rendszámot,
amit tudtam, és megjegyeztem, hol álltak a kocsik. – Elővett a táskájából egy
jegyzettömböt. – Csináltam egy kis vázlatot is. Nem láttam, hogy bármelyik kocsiban
bárki ült volna. Úgy a beszélgetésetek közepe táján a két férfi felállt és elment. Beültek az
egyik kocsiba és elhajtottak. A két lány közvetlenül előttetek távozott, ők is beültek egy
kocsiba, úgy egy saroknyira az étteremtől, és elhajtottak. A többi kocsi maradt a helyén,
újak nem érkeztek. A férfi meg a nő még mindig ott ülnek. – Lara vállat vont, és becsukta
a jegyzetfüzetet.
– Az utcán nem voltak sétálók?
– Nem láttam senkit – ingatta a fejét Lara. – Senkit a világon.
Graver ezen eltűnődött, miközben visszafelé haladtak a Montrose Street felé. Lara
megint a táskájába nyúlt, és kivett több papír zsebkendőt.
– Szörnyen meleg volt abban a rozoga házban – mondta, és megtörölgette az arcát meg
a nyakát. – Na és az a pár? Ők már ott voltak, amikor ti érkeztetek, és maradtak, mikor
elmentetek. Volt elég idejük, hogy rátok állítsanak valakit?
– Jó kérdés. A telefonbeszélgetésünktől addig, amíg odaértünk az étterembe, negyven
perc telt el. Ez elég idő.
– Megnézted őket? – kérdezte Lara. A kezével felemelte tarkójáról a haját.
– Azt hiszem, megismerném őket, ha újra látnám – mondta Graver.
– Gondolod, hogy benneteket figyeltek?
– Lehet.
– Ha így van, az azt jelentené… hogy Lasttól kapták az információt a találkozóról.
– Az is lehet… de az is, hogy Last teljesen ártatlan az egészben. Ha valaki lehallgatja a
telefonját, az is épp elég. Ha így van, vajon honnan telefonált nekem? Kinek a telefonját
hallgatják le?
– Te jó ég – sóhajtott Lara. – El se hiszem, hogy ez milyen bonyolult. – Az arcát
Graver felé fordítva kicsit előbbre hajolt, hogy a légkondicionáló a nyakára fújja a hideg
levegőt. Graver nézte a nyakát. A ruháját és a testét tengerzöld fényben fürdették a
műszerfal lámpácskái.

36. fejezet

– Egyszerűen a gazdasági realitásokról van szó – mondta Panos Kalatis, a kezében tartott
hatalmas kubai szivarral gesztikulálva. Lassan beszélt, mély hangja rezonált a
mellkasában, enyhe akcentusa sajátos kifejezést kölcsönzött neki. – A legjobb kötvények
és befektetések is csak a felét hozzák annak, mint amit a nyolcvanas években. A
részvénytőzsde? Őrültség oda befektetni. A részvénypiac ma már világméretűvé
szélesedett. Ki tudja, mi fog történni az EU-val, vagy Kelet-Európában, vagy a Közel-
Keleten vagy Japánban, ha egy másik politikai párt kerül hatalomra? Ha az ember jól akar
járni a piacon, kétszer annyit kell dolgoznia, mint egy évtizeddel ezelőtt, és még így is
kétszer olyan hosszú időbe telik, míg megtérül a befektetése.
A vele szemben ülő üzletember tudta, hogy amit Kalatis mond, igaz. Ezért volt itt. A
teraszon üldögéltek, amelynek elején leengedték a bambuszrolókat, így a vendég nem
látott mást, csak a teraszt és a ház félhomályosán megvilágított belsejét. Szokás szerint
Houstonban vették fel este, a megbeszélt helyen. Felszállt Kalatis repülőgépére, ahol
bekötötték a szemét. A pilóta ezután több mint egy óra alatt végigrepült az öböl partja
mentén, majd széles ívű, lassú kanyarokkal körözött, és egy órával később szépen
visszatért Houstonba. Összesen két és fél óráig tartott a figyelemelterelő repülés. A
vendégnek nem mondták meg, mi az úti cél, ő azt hitte, valahová Mexikóba vagy Közép-
Amerikába viszik. Kalatis utasította az embereit, hogy csak spanyolul beszéljenek, vagy
ha nagyon muszáj a vendéghez angolul szólni, spanyol akcentussal tegyék.
Miután a gép leszállt, a vendéget végigvezették a mólón, fel a lépcsőn, majd át a
pázsiton a házig, ahol csak akkor vették le a szeméről a kendőt, miután helyet foglalt a
teraszon. Itt bemutatták Kalatisnak, aki ezeken a megbeszéléseken mindig Borman
álnéven mutatkozott be.
Habár éjjel két óra volt, és éjfél óta iszogatták a Cuba Librest és beszélgettek,
mindketten teljesen éberek voltak. Az első egy órában Kalatis a világon mindenről
beszélt, csak épp a találkozó céljáról nem. Ilyen volt a stílusa. Megtanulta a múltban
elkövetett hibáiból, hogy könnyebb becserkészni a zsákmányt, ha előbb kicsit
megnyugtatja.
A második órában aztán szép lassan kezdett közelíteni a fő témához. Néha azt
tapasztalta, hogy az amerikai üzletemberek türelmetlenül fogadják ezt a ráérős
megközelítést. Ők szerettek azonnal rátérni a számokra, és a lényegről beszélni.
De ő ragaszkodott hozzá, hogy mindent a maga módján intézzen. Hosszú távon úgyis
meg fogják látni, hogy mindenben neki volt igaza. És miután ez bebizonyosodott, már
hajlamosabbak mindent elhinni, amit mond. És minél többször bebizonyosodik az igaza,
annál hitelt érdemlőbb lesz a szava. Mindig mindent az ő feltételei szerint csináltak, vagy
nem kötött üzletet. Csak akkor érezhette a kezében az irányítást ebben az eleve nagyon
kockázatos üzletben, ha minden az ő feltételei szerint zajlott.
Habár a mostani vendége egy közös ismerősük ajánlására jött hozzá, akiben megbízott,
Kalatis kötelességének érezte, hogy elé tárja az üzlet minden részletét, már amennyit
bölcsnek tartott. Tudta, hogy milyen kérdések fognak felvetődni. Végül aztán megköttetik
az üzlet, olyan hirtelen, mint ahogy a horog szúrja át a kifárasztott hal kopoltyúját.
Nagyjából már ezen a ponton tartottak. Kalatis érezte a sós szellő illatában, amely az
öböl felől fújdogált; érezte az ízét a sötét színű dohányban, amelyet kézzel sodortak a
forró Vuelta Abajo környékén. De azért lassan tovább beszélt, a hangja lágy volt, az
akcentusa, melyet többnyire gondosan leplezett, egyre jobban kiütközött a beszédén.
Maga volt a megtestesült megbízhatóság, magabiztosság és bölcsesség.
– És amint már mondtam – fejezte be végül a mondandóját –, nem számít, hogy a
Medellín vagy a Cali kartell élén ki jön és ki megy. Nem számít, hogy az Escobarok vagy
a Marquezek vagy az Orejuelasok vannak-e a csúcson, vagy épp a rendőrség kezére
kerültek-e. Ez egyszerűen nem számít… az anyag akkor is a piacra kerül. És a piac stabil.
A tavalyi nagyon rossz év volt Kolumbiában. A rendőrség kokainfogásai
rekordnagyságúak voltak, csak Kolumbiában ötvenöt tonnát koboztak el, és az elmúlt hat
hónapban három vezető kartell főnökét letartóztatták vagy megölték. Az Egyesült
Államokban hanyatlik a kokainfogyasztás, habár ez részben annak tudható be, hogy az
emberek inkább átallnak a heroinra. A heroineladások viszont kirobbanóan növekednek.
A kiadatási egyezmény miatt veszélyesebb a helyzet, mint régebben. A DEA és az
amerikai hadsereg egyre sikeresebb, na és persze a CIA is. Elég rossznak látszik a helyzet
a kokain-bárók szemszögéből, nem igaz?
Lassan megcsóválta a fejét, kis mosollyal az ajkán, szippantott a szivarból, és kifújta
az aromás füstöt a levegőbe.
– Ennek ellenére tavaly közel 1200 tonna kokaint szállítottak Kolumbiából. Nagyon jó
év volt, rekord. És hová megy ez a szállítmány, ha az Egyesült Államokban csökken a
fogyasztás? Nos, sokan nem hisznek benne, hogy a kereslet tényleg hanyatlana. Az elmúlt
öt évben a kartellek terjeszkedési tervei nagyon is beváltak, és az elosztási útvonalakat
szilárdan megalapozták Európában és Japánban is. A világ többi részén lassan olyan a
helyzet, mint az Egyesült Államokban volt a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években. De
ez még nem jelenti azt, hogy Amerika állóvíz lenne. A heroinfogyasztás egyre jobban
terjed a világon mindenfelé. A lényeg az, hogy a kereskedelem nem fog hanyatlani. Ha
nem a kokain vagy a heroin, akkor a szintetikus anyagok lesznek keresettek. És a piac
egyre bővül.
Kalatis elhallgatott, és pár pillanatig csak a szivart élvezte. A vendég nem használta ki
az alkalmat, hogy közbeszóljon. A teraszon derengő fényben kirajzolódott Kalatis alakja.
Erőteljes profilját fordítva a vendége felé, a Mexikói-öbölre nézett, és csöndben
szorongatta Cohiba szivarját, miközben megjelent Jael, mezítláb, áttetsző ruhában, és
újratöltötte a poharakat.
– Meg kell említenem az európai lehetőségeket is – folytatta Kalatis, és fogta az újabb
pohár Cuba Librest. Megint hátradőlt, a nádfonatú fotel széles karfáján nyugtatva a
poharat.
– Nagyszerű befektetési lehetőségek nyíltak ott is, elsősorban a heroin- és
morfiumpiacon. Az európaiak úgy viselkednek, mintha csak most fedezték volna fel a
szert, havonta három-négy tonnát elfogyasztanak. Az utcán eladott áru értéke megközelíti
a kétmilliárd dollárt havonta, és nagyfokú növekedésre lehet számítani, ha leomlanak a
határok. A mákültetvények elsősorban Afganisztánban és Pakisztánban vannak. Ahogy
Dél-Amerikában, a helyzet ott is átalakulóban van. A délszláv háború akadályozta a
megszokott szállítási útvonalainkat, úgyhogy most többnyire hajókat használunk. Ezek
lehetővé teszik, hogy rendszeresen egyszerre három tonnát is szállítsunk. A hajóink
többnyire a pakisztáni Karachi kikötőjéből indulnak, és az iráni-pakisztáni határ
közelében rakodnak be. Átkelnek az Arab-tengeren, onnan kihajóznak a Vörös-tengerre,
majd át a Földközire.
Kalatis kis szünetet tartott, belekortyolt a rumba, és szívott egyet a szivarból.
– Nagyon odafigyelünk arra, amit a hírszerzőink mondanak. Aszerint, hogy ők mit
javasolnak, időnként török kikötőkben rakjuk ki az árut, máskor görögökben. Néha jobb
egyenesen az olasz kikötőkbe menni. A kiadásaink nagy része a hírszerzésre megy el.
Dehát ilyen az üzlet, senki nem akar veszteséget. Nagyon-nagyon gondosan megtervezünk
mindent. Ennek eredményeképp eddig egyetlen egyszer sem buktunk le.
Persze vannak más európai útvonalaink is, ahol együttműködünk az isztambuli
szervezett bűnözés vezetőivel. Másrészt viszont vannak kapcsolataink a kelet-törökországi
kurd szeparatista lázadókkal is. Mostanában figyelmeztető információkat kaptunk róluk a
hírszerzőinktől. A kockázat növekszik az ingatag politikai helyzet miatt.
Kalatis megint elhallgatott. Tudta, hogy az arca árnyékban van, úgyhogy egy ideig
nyugodtan tanulmányozta a vendégét. Sejtette, hogy szívesen hall a biztonsági
intézkedésekről, és arról, hogy milyen komoly hírszerző tevékenység áll a háttérben. Ez
érthető is. A kábítószer-kereskedők rég rájöttek a hírszerzés fontosságára, és magas
szintre fejlesztették az információszerzés művészetét. Kalatis azonban még ennél is
továbbment, stratégiai fontosságúnak tekintette a hírszerzést. Jóval előbbre tartott a
többieknél ebből a szempontból.
A vendég megvárta, míg Kalatis felfrissíti magát a szivarral és a rummal. Ha
érkezésekor még ideges is volt egy kicsit, azóta megnyugodott. Nem érezte szükségét,
hogy a saját erejét bizonygassa. Végül is azért jött, hogy meghallgassa Kalatist.
– De a maga számára természetesen Kolumbia érdekes elsősorban – folytatta Kalatis
zengő hangján. – Kolumbiában létezik egy arisztokrácia, négy-öt nemzedékre
visszamenően, gazdag családok, akik mindent túléltek, amit az elmúlt évtizedek hoztak:
háborúkat, lázadásokat, terrorizmust, idegen megszállást, puccsokat, és végül a
demokráciát és a kapitalizmust is. Ezek a családok mindig ott vannak, ha elbúcsúzik
valami régi, és ha köszönteni kell az újat. Úgy nevezik őket, hogy los hombres de
siempre. „A mindig emberei.” Nekik köszönhető, hogy Kolumbia az egyetlen latin-
amerikai ország, amely minden évben rendesen fizeti az adósságait. Nekik köszönhető,
hogy a gazdasági fejlődés tartósan négyszázalékos. Nekik köszönhető, hogy szilárd,
művelt és egyre növekvő középosztály van, hogy Kolumbia dicsekedhet Latin-Amerika
legjobb egyetemeivel és a legrégebbi alkotmánnyal, amit nemrégiben módosítottak, és a
progresszív politikai felfogás mintapéldája.
Kalatis bágyadt mozdulattal meglóbálta a szivarját. – Bármi is történjék, az ország
működik, és jól működik. És ez nekik köszönhető. Los Hombres de siempre.
A kábítószeripar évtizedek óta bebizonyította a stabilitását, és immár dollár
tízmilliárdok forognak évente, amit nem befolyásol sem a rendőrség harca a kábítószer
ellen, sem a világgazdaság változása. Ezek az egyébként óvatos emberek lassan
beszivárogtak az üzletágba, Escobar, Ochoa, Gacha… Ők voltak az úttörők, a cowboyok.
Kiszámíthatatlanok voltak, egy huligán mentalitása volt jellemző rájuk, habár milliárdok
mentek át a kezükön. De szükség volt rájuk, mert minden új területnek szüksége van
úttörőkre. Csakhogy a kábítószer-kereskedelem ma már nem számít új területnek.
Megszilárdult az üzletág, kialakult egy életmód, az egész világon elterjedt, és ahogy
mindig történni szokott, ha valami új bevetté válik, az úttörők továbbadják a fáklyát a
telepeseknek, az üzletembereknek és a politikusoknak. A változás elkerülhetetlen, és
régóta itt az ideje, hogy érettebb módszerekkel dolgozzunk. Most eljött ez az idő.
Kalatis belekortyolt a rumba. Szívott néhányat a szivarból, és hagyta, hogy a két íz
összevegyüljön a szájában.
– Én négy éve dolgozom együtt ezekkel az emberekkel. Soha semmi problémám nem
volt velük. Üzletemberek, és tudják, hogy a zűrzavar pénzbe kerül. A rend és a
hatékonyság viszont pénzt hoz. És azt is tudják, hogy a publicitás filmsztároknak és
tökfejeknek való, nem igazi üzletembereknek. Rövidesen ők fognak csak megmaradni a
kartellek élén, és aki üzletet akar kötni, annak velük kell tárgyalni.

– Akkor tehát megegyeztünk – mondta végül halkan Kalatis. Csak ketten voltak a
teraszon, és már felhajtották az utolsó korty rumot is. Mindegyikük a nádfonatú asztalra
könyökölt, és halkan, könnyedén, szinte közönyösen beszélgettek. – Ötmillió.
– Készpénzben?
– Hogyne, persze – bólintott elgondolkozva Kalatis.
– Rendben. A pénz részvényekből és értékpapírokból származik, könnyen hozzá tudok
férni.
– De meglesz az ötmillió? Tudnom kell, hogy pontosan mekkora összegről van szó.
– Igen, pontosan ötmillió.
– Legalább négy-öt különböző bankból kérem. És különböző államokból. Ez fontos.
– Már elintéztem.
– Mához két napra.
A férfi bólintott, és nyelt egyet. Kalatis tudta, mit érez. Ismerte ezeket az embereket.
Túlságosan kapkodnak. Vagyont keresett az efféle üzletemberek türelmetlenségéből. De
még az igazi cápák is aggódtak egy kicsit, ha csak úgy ki kellett adni a kezükből ötmilliót.
Nincs semmi biztosíték, nincs szerződés, még csak kézfogás sem. De Kalatis még soha
nem csapta be egyiküket sem, és ezért jöttek mindig újabbak.
– Tehát ez papíron egy törvényes befektetési alap – mondta a vendég, még egyszer
biztosítékot kérve.
– Igen – bólintott készségesen Kalatis. – Az összes befektető houstoni.
Harminckétmillió dollár jött össze. A barátja, aki ajánlotta magát, nyolcmillióval szállt be,
de ezt maga is tudja. Még két másik befektető van. A magáé a legkisebb összeg. A
többiek már régebben is fektettek be nálam. Ugye, megérti, hogy a nevüket nem
árulhatom el. A befektetőim közül sokan ismerik egymást, mivel egymás ajánlására jöttek
hozzám. De a legtöbben szeretnének névtelenek maradni. Ebben a mostani akcióban maga
az egyetlen új ember.
A vendég bólintott.
– Helyes – mondta Kalatis. – Tehát, én garantálom a háromszáz százalékos hasznot.
Hatvan nap múlva telefonon kap egy üzenetet arról, hogy mikor és hol találkozhat a
luxemburgi képviselőmmel. Nyitunk egy számlát a nevére egy ottani bankban,
tizenötmillió dollárral. A képviselőm majd átadja a papírokat. A dolgok mostanában kicsit
bonyolultabbak a bankokkal, de ez csak papírmunka, puszta formalitás.
Kalatis elhamvadt szivarja a hamutartóban pihent. A jégkockák, amelyek még
megmaradtak a rumos pohár alján, lassan langyos vízzé olvadtak.
– Van valami kérdése?
– Megint értem jönnek majd?
– Igen, egy emberem.
– Ugyanazon a helyen?
Kalatis bólintott.
– Rendben van. Mindennel meg vagyok elégedve.
Kalatis felállt. – Én is.
A férfi is felállt, és hirtelen megjelent a terasz szélén Kalatis egyik testőre.
– Most visszaviszik az Államokba – mondta Kalatis. – Örülök, hogy sikerült üzletet
kötnünk.
Az őr közelebb lépett, és megérintette az üzletember karját ő kezet akart nyújtani
Kalatisnak, de a görög közben már elfordult, és épp egy újabb szivarra gyújtott rá.
– Viszontlátásra – szólt oda a kékes füstfelhőn keresztül. – És bonne chance.
Az üzletember csak állt, míg a testőr újból bekötötte a szemét egy kendővel, aztán
levezette a lépcsőn, és átkísérte a pázsiton a mólónál várakozó hidroplánhoz.
 SZERDA
Negyedik nap

37. fejezet

Graver számított rá, hogy nehezen tud majd elaludni, úgyhogy jó későre állította be az
ébresztőórát, épp csak annyi időt hagyva magának, hogy legyen ideje lezuhanyozni,
megborotválkozni és időben odaérni Arnette-hez. A reggelit kihagyta. Ébredés után
félórával már ki is lépett a ház ajtaján. Az autópályát elkerülve, a lassúbb városi utakon
ment, és próbált nem tudomást venni korgó gyomráról. Bármit megadott volna egy
kávéért, de inkább nem állt meg sehol. Öt perc késéssel érkezett meg Arnette háza elé.
Kiszállt a kocsiból, halkan becsukta az ajtaját, és odasétált a kapuhoz. A reggeli
napfény csak itt-ott tört át a fenyők és tölgyek magas koronáján, rézvörös, olvadt
fénytócsákat vetítve a banánfák és a pálmák leveleire. A madarak hangosan csicseregtek a
feje fölött.
Mona várta az ajtóban, mosolyogva, mezítláb, a kezében egy bögre gőzölgő kávéval.
– Te jó ég, Mona, imádlak! – Graver hálásan elvette a kávét, aztán követte Monát
Arnette örökösen félhomályban úszó nappalijába.
– Én is imádlak – nevetett Mona. – A főnök asszony a szomszédban vár – mondta,
aztán reménykedve megkérdezte: – Reggeliztél?
– Ó, persze, köszönöm – hazudta Graver, noha azt kívánta, bárcsak lenne ideje leülni
és elkényeztetni magát Mona fantasztikus reggelijével.
– Hát jó. – Mona sztoikusan vállat vont, mintha azt akarná mondani, az ő baja.
Graver átsétált a lugason a szomszéd házhoz, és a hátsó udvar felől lépett be. A
nagyszoba üres volt, csak egy zilált, vöröses hajú, határozott külsejű nő üldögélt a rádió
mellett az asztalnál. Ugyanaz a fejhallgató volt rajta, mint előző nap a szőke lányon, és
valamit jegyzetelgetett az egyik spirálos dossziéból, amilyenekkel meg volt rakva az
asztal.
Felpillantott. – Maga Graver? – kérdezte.
Graver bólintott.
A nő megnyomott egy gombot, aztán visszatért a jegyzeteihez. Időnként, éppúgy, mint
a szőke, igazgatott valamit a tárcsákon, anélkül, hogy odanézett volna.
Graver körbepillantott a szobában. A számítógépek némák voltak, mindegyiken más-
más monitorpihentető minta vibrált tarkabarka némaságban. Egy ajtóhoz lépett, amelyről
tudta, hogy Arnette könyvtárába vezet. Benézett, és látta, hogy időközben bővült a
gyűjtemény olyan kiadványokkal, amelyek a szövetségi kormány összesen huszonhét
hírszerző szervétől és a nekik alárendelt szervezetektől származnak. Graver sejtette, hogy
a legtöbb dokumentum titkos. Úgy tűnt, Arnette nem vesztette el a régi kapcsolatait. A
térképtár is bővült, főleg a Föld azon területeinek vonatkozásában, amelyekhez az
Egyesült Államoknak komoly érdekei fűződtek.
– Jó reggelt – szólalt meg a háta mögött Arnette, aki egy másik ajtón lépett be a
szobába, a kezében kávéval és egy kis csomaggal, amelyet lerakott az asztalra. A
fejhallgatós nő félretolta a dossziékat. – Tudtál aludni valamennyit? – kérdezte Arnette.
– Egy keveset – felelte Graver, és visszament az asztalhoz.
Arnette egy csomó fényképet vett elő a nagy borítékból, és az asztalra dobta őket.
– A fotós egész éjjel dolgozott – mondta. – Nézzük, hogy megérte-e.
Mindketten leültek, és elkezdték átnézni a fényképeket. Összesen negyvennyolc darab
volt.
– Egyik-másik kicsit szemcsés, ez a szökőkút vízpárájától van – mondta Arnette.
Fogott egy nagyítót, és az egyik fénykép fölé tartotta. – Csuromvizesek lehettek a
beszélgetés végére.
Graver átnézte az összes fotót, és félretette azokat, amelyeken nem szerepelt az
ismeretlen férfi, akivel Burtell találkozott. Amelyiken rajta volt, azokat még egyszer,
alaposabban szemügyre vette a nagyítóval. A fotós nagyon jó munkát végzett, több
szögből és szemből is elkapta a férfi arcát. Ahogy Arnette mondta, ötvenes éveinek végén
járhatott. Alacsonyabb volt, mint Burtell, de testesebb is, bár nem kövér. Öltöny volt rajta,
nyakkendő nélkül, az inggallérja kigombolva. A haja ritkult, de szépen elválasztva és
megfésülve hordta. Habár a képek színesek voltak, nehéz lett volna megállapítani a bőre
vagy a haja színét, mert a szökőkutat megvilágító reflektorok fénye visszatükröződött a
vízfüggönyön és a bézs gránitfalakon, és eltorzította a fénykép árnyalatait. A férfinak
krumpliorra volt, és az egyik fényképen jól látszott egy anyajegy az álla jobb oldalán.
Nehéz lehet ott borotválkozni.
A férfi néha félrenézett, miközben Burtellhez beszélt. Az arckifejezése egyik képen
sem változott. A fotós egyszer elkapta, amikor épp felnézett a szökőkút vízfüggönyére, és
látszott, hogy a feje tetején kopaszodik.
– Mit gondolsz? – kérdezte egy idő után Arnette.
Graver megcsóválta a fejét. – Fogalmam sincs. Egy pasas.
– Ha fél tucat ember között látnád egy szobában, fel sem tűnne – mondta Arnette. –
Úgy néz ki, mintha valamelyik kormányszerv embere lenne.
– Ezt nem tudom elképzelni – csóválta a fejét Graver, még mindig a fényképeket
nézegetve.
Arnette nem felelt. Kortyolgatta a kávéját, és egy fotót nézett.
– Azt nem látták, amikor megérkezett? – pillantott rá Graver.
– Nem. Egyszer csak odasétált a füvön át, és már ott is volt. Ugyanígy távozott.
Próbálták követni, amikor elment, de eltűnt. Jobb esélyük lett volna, ha kiszállnak a
kocsiból, és gyalog próbálkoznak, de ezt nem akarták megkockáztatni.
Graver nézegette a férfit a képeken, és nem is tudta leplezni a bosszúságát. Ez semmi.
Mit kezdjen ezzel? Akármennyi ideig bámulja is ennek az embernek az arcát, nem fog
semmit kiokoskodni belőle. Olyan volt, mintha lenne egy ujjlenyomata, az
ujjlenyomatjegyzék nélkül. Nincs mivel összevetni. Az arcokról sajnos nincs jegyzék.
– Van még egy apróság – szólalt meg Arnette. – Az az érzésem, hogy felfedeztünk
valakit, aki őket figyelte.
Graver csodálkozva felkapta a fejét.
– Komolyan – mondta Arnette. Oldalra fordult, és azok után a fotók után nyúlt,
amelyeket Graver félretett. Gyorsan átfutotta őket, aztán egy bizonyos sorrendbe rakta, és
egyenként Graver elé tolta. – Azért készült ennyi kép a tömegről, hogy kiszúrjuk az
ilyesmit. – Fogott egy ceruzát, és azzal mutogatott. – Ezek a képek akkor készültek,
amikor Dean a füvön sétálgatott. Teljesen körbejárta a pázsitot, és szotyolát rágcsált
közben.
– Szotyolát?
– Igen. Látod itt ezt a párt? Együtt sétálnak, amikor Dean megérkezik.
Graver gyomra összeszorult, ahogy közelebb hajolt a fényképhez. Arra számított, hogy
esetleg ugyanazt a párt látja majd, akiket a La Faceziában. Megnézte a nő arcát, amelyre
Arnette mutatott a ceruzája hegyével. Nem volt ismerős. Aztán a férfit nézte meg. Ő is
idegen volt.
– Dean elindult körbe a szökőkút nyugati végétől – folytatta Arnette. – Itt
összetalálkoznak vele, de elfordulva néznek valamit. Elhaladnak egymás mellett. Dean
továbbmegy a pázsit északi vége felé. A pár megáll a szökőkút nyugati végénél, és a
frizbiző gyerekeket nézik. Innen beláthatják a teljes füves részt, ahol Dean járkál.
Arnette egy másik fényképre bökött a ceruzájával. Graver megint közelebb hajolt és
egy másik szögből is szemügyre vette a férfit és a nőt, de így sem voltak ismerősek.
Megkönnyebbülést érzett, de tanácstalanságot is. Fogadni mert volna, hogy ugyanazok
lesznek, mint akiket a La Faceziában látott.
– Látod, a frizbizők felé fordulva állnak, de a nő valójában Dean irányába néz –
mondta Arnette. – Itt visszafordult a pázsit nyugati része felé. Itt meg a keleti felé. A
pasas itt a szökőkút felé néz. Dean épp az északi szélénél sétál. A pár különválik. A nő az
északi vége felé indul, a férfi a szökőkútnál marad, sétálgatnak, mindkét jó kilátóhelyről
szemmel tartanak mindent. A nő itt úgy tesz, mintha a gyerekeket figyelné a pázsiton.
Dean megjelenik a keleti szélén, és amikor odaér a szökőkúthoz, csatlakozik hozzá az
ismeretlen férfi. A férfi a szökőkútnál ott marad a közelükben. A vizet nézi. A nő
rövidesen csatlakozik hozzá.
Arnette felvett még néhány képet a félrerakottak közül. – Itt nagyon jó közeli képet
sikerült csinálni a fotósnak – mondta, és a férfi bal fülére mutatott a ceruza hegyével. –
Látod ezt? Szerintem egy kis fülhallgató. A többiek nem értenek egyet velem, de
szerintem az. A pár egy darabig ott maradt a szökőkútnál. Egy idő után megint ellenkező
irányba indulnak a pázsiton, és tovább sétálgattak és nézelődtek, míg Dean és az
ismeretlen férfi be nem fejezték a beszélgetést.
Arnette lerakta az utolsó képet meg a ceruzát, kortyolt egyet a kávéjából, és Graverre
nézett.
– A képeken egyszer sem fordul elő, hogy a pár egymással beszélgetne. Nem
heverésznek a füvön, nem ülnek le a padokra, nem mennek egész közel a szökőkúthoz,
hogy megnézzék a vízesést, ahogy az emberek általában szokták. Ez elég fura. De a
legfontosabb, hogy mindig valahová elnéznek a távolba, soha nem arra, ami előttük van.
Graver mozdulatlanul nézte a képeket.
– Mostanában gyakran látunk ilyet – mondta Arnette hátradőlve, a kávésbögrét
szorongatva a két kezében. – Ma már mindenki kémkedik mindenki után.
Kábítószernepperek, számítógépes kalózok, autólopással foglalkozó bandák, üzleti
partnerek… Ha a tét magas, akkor mindenki vigyáz rá, hogy nem figyelik-e.
Graver egy pillanatig nem felelt.
– Gondolod, hogy észrevették az embereidet?
Arnette megrázta a fejét. – Nem.
– Na és a hangfelvételekkel mi van?
– Tegnap késő éjszakáig dolgoztak rajtuk, éjjel kettőig, de semmit nem sikerült
kihozni belőle.
 – Úgy érted, nem sokat, vagy tényleg semmit?
– A világon semmit. Nulla.
– És Tisler tartalék szalagjai?
– Semmi. Mondtam, hogy nehéz lesz feltörni a kódját. A technológia kétélű kard. A
komputerchipnek köszönhetően könnyebb lett a titkosításokat feltörni, csakhogy a másik
oldalnak is könnyebb lett egyre bonyolultabb kódokat tervezni. Állandó a küzdelem, hogy
ki kerekedik felül. Néha ők járnak előbbre, néha mi.
Graver felhajtotta az utolsó korty kávét. Már egészen kihűlt. Burtellt nézte az egyik
képen: szemben állt az ismeretlen férfival, az egyik római boltív alatt, a háta mögött
csillogott a vízfüggöny.
– Meglehetősen nyugodtnak fest, nem?
– Igen, én is így gondoltam. Azt mondják az embereim is, hogy tegnap este teljesen
nyugodtnak látszott. Gondolod, hogy már tudott Besom haláláról, amikor ezek a képek
készültek?
– Remélem, nem – mondta Graver. – Nagyon remélem.
Arnette a kávét kortyolgatta, és hallgatott.
– Westrate magánkívül volt tegnap este – szólalt meg Graver, szórakozottan tologatva
a képeket. – Összeesküvésre és korrupcióra gyanakszik, de nem akarja, hogy ő legyen az
első, aki kimondja. Az az érzésem, a felsőbb vezetésben mindenki így fog reagálni az
ügyre. Mindenki úgy tesz, mintha a császár nem lenne meztelen, hanem gyönyörű új
ruhában feszítene.
– Miért, mire számítottál? Inkább használd ki a helyzetet. Míg ők teljes zavarban
vergődnek, te előrenyomulhatsz. Valakinek meg kell csinálni, és mire ők rájönnek, mi a
valós helyzet, te már jóval előttük fogsz járni. Sok szempontból előnyhöz juthatsz.
Graver eltolta maga elől a fényképeket. – Hát, én nem látok túl sokat ezeken – mondta.
– Lehet, hogy nem veszek észre valamit?
– Nem, én sem látok rajtuk sokat. De abból, hogy figyelték őket, az az érzésem, nem
egyszerű kis helyi bandáról van szó.
– Miért?
Arnette mentegetőzve rázta a fejét. – Sajnálom, Marcus, ez egyelőre csak megérzés,
találgatás. Ahogy felbukkant ez a pasas… A hely, ahol találkoztak… Az, hogy figyelték
őket közben… Nagyon profinak tűnik. – Arnette félretolta a kávésbögrét, és elkezdte
összeszedegetni a fotókat. – Nézd, még csak tizennyolc órája dolgozunk az ügyön. Sok
munka van még vele. Adj nekünk egy kis időt.
Graver bólintott és felállt. – Köszönöm, Arnette.
– Nálad van valami fejlemény?
– Sikerült egy-két nyomot találni tegnap este, neveket. Ma elkezdünk utánuk járni.
– Ha segíthetünk, szólj. Esetleg mi is utánanézhetünk azoknak a neveknek. – Arnette
felállt. – Még túl korai lenne, hogy csüggedjünk. Hosszú munka áll még előttünk, jobb, ha
hozzászoksz a gondolathoz.

38. fejezet
Graver húsz perccel kilenc után ért vissza. A recepciós épp telefonált, amikor elhaladt
mellette, és a folyosón elindult a saját irodája felé. Amikor bepillantott Larához a nyitott
ajtaján, látta, hogy ő is telefonál. Felvont szemöldökkel intett neki, hogy várjon, Graver
pedig belépett az irodájába, épp amikor Lara lerakta a kagylót.
– Nancy telefonált Hertig irodájából pár perccel ezelőtt – mondta, és közben felírt
valamit. – Látni akar, ahogy megjöttél. Nancy azt mondta, szóljunk oda telefonon, mielőtt
elindulsz.
– Na, hála istennek.
– És Paula is beszélni szeretne veled.
– Sürgős?
– Itt volt, amikor Nancy telefonált. Azt mondta, majd a megbeszélés után bemegy
hozzád.
– Jól van. Hívd vissza Nancyt, és mondd meg, hogy elindultam. – Graver sarkon
fordult, aztán megállt és visszafordult. – Egyébként köszönöm a tegnap éjszakai
segítséget.
– Szívesen – mosolygott Lara. – Tudtál aludni?
– Valamicskét. És te?
– Úgy aludtam, mint a bunda. Csak sajnos, alig maradt pár órám.
Graver vigyorogva bólintott, kisétált, és otthagyta a CID-t, anélkül, hogy bement volna
az irodájába.
Amikor odaért Hertig irodájába, nem lepte meg, hogy nem találja egyedül. Westrate
már ott volt, és úgy festett, mint aki két órát is alig aludt előző éjjel. Ward Lukens sem
nézett ki sokkal jobban. Amikor Graver besétált, mindketten megfordultak, de egyikük
sem szólt semmit. Látszott, hogy mind a ketten dühösek, és jó ideje vitatkozhattak az
érkezése előtt.
– Jó reggelt, Marcus – üdvözölte Hertig barátságos mosollyal. Felállt, kijött az
íróasztal mögül, és kezet nyújtott. Az íróasztal terebélyes volt, rajta bonyolult
telefonrendszer, amely elfoglalta az egyik felét, mellette papíroktól duzzadó dossziék,
bekeretezett családi képek, és egy szintén bekeretezett rendőri jelvény, amiről Graver úgy
gondolta, Hertig nyomozó korából származhat. A háta mögött kis fiókos szekrény állt,
úgy megrakva díjakkal, plakettekkel és fényképekkel, amelyeken Hertig különböző
emberekkel szerepelt, hogy alig fért el más, bár hevert ott néhány színes borítójú,
spirálozott jelentés is.
Kezet ráztak.
– Foglalj helyet – mondta Hertig, és egy székre mutatott az íróasztal mellett, Westrate
oldalán. A hatvankét éves Hertig egyike volt azoknak a ritka madaraknak, akik jogi
diplomával kerültek a rendőrséghez még az ötvenes évek végén. Egy időre aztán otthagyta
a rendőrséget, és jogi praxist folytatott, de később visszatért, és végül rendőrfőnök lett
belőle. Magas, vékony, jóképű férfi volt, vöröses, kicsit őszülő hajjal és szelíd,
halványkék szemekkel, amelyek inkább egy tudósra vallottak, mint rendőrre. Hosszú ideje
volt már a szakmában, és nagyon jól tudta, milyen állandó rivalizálás dúl az olyan
emberek között, mint akik most itt ültek előtte.
– Besomról beszélgettünk – közölte azonnal a tárgyra térve, miközben visszaült a
székére. – Illetve Tislerről és Besomról.
– Nézd, ma reggel még arra sem volt időm, hogy leüljek az íróasztalomhoz – vágott
közbe Graver. – Nálunk tud már valaki erről az egészről?
 Hertig Westrate-re pillantott, aki megrázta a fejét.
– Tegnap késő este – folytatta Hertig – Besom holttestét repülővel Houstonba
szállították, és hajnali fél ötkor elvégezték az újabb boncolást.
– Ki csinálta? – kérdezte Graver.
– Stern.
Clay Stern volt a főkórboncnok. Ha ő végezte a boncolást, akkor biztos, hogy
megbízható az eredmény.
– Megerősítette a brownsville-i halottkém véleményét – folytatta Hertig. – Szívroham.
Mrs. Besom és Besom orvosi kartonjai szerint nem volt soha semmi baj a szívével. Ezt a
jelenséget „özvegycsinálónak” szokták nevezni az orvosok. Olyan szívroham, aminek
nincs a világon semmi figyelmeztető előjele, semmi tünete. Aztán egyszer csak
bekövetkezik.
Hertig felemelt néhány papírlapot az íróasztalról.
– Elolvastuk a jelentésedet Arthur Tislerről, és kicsit eltérő a véleményünk.
Graver Westrate-re és Lukensre pillantott. Mindketten Hertigre függesztették a
tekintetüket, mint két vadászkutya. Graver gyanította, hogy azt figyelik, merre hajlik
Hertig. Ward Lukens pár évvel idősebb volt Westrate-nél. Sűrű, drótszerű, barna haja volt,
fantáziátlan fémkeretes szemüveget hordott, és olyan jellegtelen volt a személyisége, hogy
Gravernek mindig nehezére esett beszélni vele. Becsületes ember volt, és szigorúan
ragaszkodott a szabályokhoz, ami miatt természetes ellensége lett a mindig fondorlatokon
mesterkedő Westrate-nek. Graver úgy sejtette, Hertig a legszívesebben megfojtaná
mindkettőjüket.
– A jelentéssel kapcsolatban? – kérdezte Graver.
– Nem, az elég egyértelműnek tűnik. Azzal kapcsolatban, hogy most mit tegyünk.
Hertig ízig-vérig ügyvéd volt; hagyni akarta, hogy Graver magától beszéljen, a lehető
legkevesebb irányítással. Graver viszont nem akart magától mondani semmit, amíg nem
kérdezik. Egyszerűen Hertigre nézett és várt. Hertig is várt. Graver mintha kis mosolyt
látott volna bujkálni halványkék szemében.
– Wardnak az az érzése, hogy a két egymás utáni haláleset, bár látszólag ártatlan
körülmények között történt, nem lehet véletlen – mondta Hertig, Lukens felé intve a
fejével. – Szerinte nem ártana egy átfogó belső vizsgálatot indítani a szervezett bűnözéssel
foglalkozó csoportnál. – Elhallgatott, mereven Graverre szegezve a tekintetét. – Neked mi
erről a véleményed?
– Természetesen a halálesetek minket is megijesztettek – felelte Graver Westrate-re
pillantva, majd vissza Hertigre. – Jack már elmondta nekem, mit gondol. Én nem hiszem,
hogy egy ilyen vizsgálat okos dolog lenne, több okból sem. Először is, nincs semmi
bizonyíték, ami arra utalna, hogy bármi másról lenne szó, mint véletlen egybeesésről.
Másodszor, ha megkezditek a vizsgálatot, az elkerülhetetlenül rontaná a morált.
Lehetetlen lenne csöndben lefolytatni, és ha egyszer kipattan, akkor semmiképp nem
tudjuk elkerülni, hogy ne legyen belőle boszorkányüldözés.
Hertig karját a szék karfáján nyugtatva ült. Az arcán már nem a közvetítő jóságos
kifejezése ült, hanem józan koncentráció.
– Harmadszor: amennyiben újra elvégezzük a belső vizsgálatot Tisler ügyében, az nem
jelent különösebb problémát. Nyolc célszemélyen dolgozott, a legtöbb ügy nyugvóponton
volt, csak a szokásos féléves adatfelfrissítést végezte. Besom azonban tíz nyomozót
felügyelt a csoportjában. Van, amelyikük tíz célszemélyen is dolgozik. Ez több mint száz
ügyet jelent. Ha aggaszt benneteket Besom szerepe, akkor ezeknek mindegyikét meg kell
vizsgálni. Másképp nincs értelme az egésznek. Ezt nem lehet szúrópróbaszerűen végezni.
Graver elhallgatott, és körbenézett a többieken. – Én nem azt mondom, hogy ne
csináljuk, habár személy szerint nem hiszek a szükségességében, csak azt, hogy józan
érvek alapján hozzuk meg a döntésünket.
Hertig Graverre szegezte a tekintetét, és apró fejmozdulatokkal bólogatott. – Jack,
gondolom, ezzel te is egyetértesz – fordult Westrate-hez.
– Igen – vágta rá éles hangon Westrate, érezve, hogy pillanatnyilag neki kedvez a
helyzet.
Hertig ezután Lukensre pillantott. – Ward, neked van valami hozzáfűznivalód?
– De még mennyire – mondta Lukens, határozottan Graverre nézve, majd Hertigre. –
Ez mind nagyon szépen és átgondoltan hangzik. De meg kell mondanom, hogy én akkor
sem veszem be, hogy ez véletlen volt.
Lukens feszült volt, és alig tudott uralkodni a hangján. Harciasan kihúzta magát. –
Graver kiselőadása nagyon szép volt, de mind nagyon jól tudjátok, hogy ha mindig arra
várnánk, hogy lényegi bizonyítékunk legyen, ha egy vizsgálatot akarunk indítani, akkor
akár el is bocsáthatnánk az embereink felét. Ha valami folyik a CID-n belül, a
belekeveredett emberek persze, hogy nem fognak bizonyítékokat hagyni maguk után.
Westrate-hez fordult. – Ennél ugyebár okosabbak az embereitek, nem igaz, Jack?
Aztán visszafordult Hertighez. – Ez abszurd hozzáállás egy nyomozás megindításához.
– Lukens Graverre szegezte a tekintetét. – És nagyon meglep, hogy ezt épp tőled hallom,
Marcus. Egy szót sem hiszek belőle, és szerintem te magad se.
– Ha valami nem stimmel odaát, Charlie – folytatta Hertignek címezve –, nem
hagyhatjuk, hogy egyszerre a fejünkre omoljon az egész. Szerintem valami igenis bűzlik,
és ha ezt nem látjuk be, saját magunkkal szúrunk ki. Ha pedig tévedek, akkor épp azért
kellene vizsgálatot indítani, hogy bebizonyítsuk, tévedek. Vagy beszéljünk a médiáról. Ez
ugyan a legrosszabb ok, ami a cselekedeteinket irányíthatja, de azért ezt is figyelembe kell
venni. Besom halála ma este benne lesz a híradóban, és csak idő kérdése, mikor kell
magyarázkodnunk a riportereknek, akik alig várják, hogy beleüssék az orrukat a rendőrség
ügyeibe. Öngyilkosság? Szívroham? Ha kérdezősködnek, legalább annyit kell
mondanunk, hogy rutinvizsgálatot indítottunk az ügyben.
Graver várta, Westrate mikor csattan fel, de nagy meglepetésére nem így történt.
Westrate inkább ravasz játékos volt, nem forrófejű. Valamit azonban mondania kellett.
Habár az arca szürke volt, a hangja nyugodt maradt.
– Rutinvizsgálat? Hogy indítasz rutinvizsgálatot egy szívroham ügyében, Ward?
Tislerről már készen van a jelentés. Miért ne mondhatnánk annyit, hogy hát igen,
sajnálatos eset, de az egyikük megölte magát, a másiknak meg szívrohama volt. Kész,
ennyi. Ha nem indítunk nyomozást, abból megérthetik, hogy nincs miért nyomozni. Nincs
miről magyarázkodnunk.
– Ez a te értelmezésed, Jack – vágott vissza Lukens. – Mások szemében ez úgy fog
tűnni, hogy leplezünk valamit.
Pár pillanatig mindnyájan hallgattak. Hertig bólogatott, és a naptárt bámulta az
íróasztalán. Graver tudta, hogy nyilván nem szívesen jelentené be a sajtónak, hogy a CID
szervezett bűnözéssel foglalkozó csoportján belül vizsgálat folyik azt követően, hogy
negyvennyolc órán belül két emberük is meghalt. Ez olaj lenne a tűzre. Mintha maga írná
meg az újságok szalagcímeit. Ezt Lukens is nagyon jól tudta, de azért nyilván úgy
gondolta, érdemes kiállni a saját véleménye mellett. Hátha szerencséje lesz. De nem volt.
Hertig előrehajolt, az asztalra könyökölt, és Lukensre nézett.
– Ward, én nem látom értelmét, hogy időt és pénzt pazaroljunk erre. Szerintem be kell
érnünk azzal, hogy mindez balszerencse volt, rossz időzítés, pokoli véletlen. Nem hiszem,
hogy lenne létjogosultsága egy vizsgálatnak.
Ezzel véget is ért a megbeszélés, Hertig elbocsátotta őket. Westrate egyszerűen felállt
és szó nélkül kisétált, habár Graver sejtette, hogy belül fortyog. Nem várta meg Gravert
sem, aki utoljára távozott. Mindegyikük visszament a saját irodájába.
Nehéz volt eldönteni, merre fog billenni a mérleg nyelve. Graver úgy gyanította, a
megszokott kötélhúzás Westrate és Lukens között most Westrate előnyére dőlt el.
Legközelebb lehet, hogy fordítva történik. Hertig pozíciójában néha meg kellett hozni
ilyen döntéseket. Graver eltűnődött, Hertig vajon mennyire nyugodt szívvel hozta meg a
döntését. Nem lepte volna meg, ha kiderül, hogy nincs igazán megelégedve vele.
Graver határozottan frusztráltnak érezte magát. Ő is inkább Lukens véleményére
hajlott, mégis pont az ellenkezőjét mondta. Bántotta, hogy Westrate oldalára kellett állnia.
De ha nem ezt tette volna, a CID-t elárasztják az IAD emberei, veszélyeztetve ezzel a
saját nyomozását. Mindent egybevéve Graver kicsit kellemetlenül érezte magát azért,
ahogy viselkedett.

39. fejezet

A megbeszélés Hertignél alig háromnegyed óráig tartott, negyed tizenegyre Graver már
vissza is ért az irodájába. Az aktatáskáját az asztalra dobta, és épp a zakóját vette le,
amikor besétált Lara, kezében a Charlie Chan bögrével. Becsukta az ajtót, és lerakta a
kávét az íróasztalra, mellé egy papírszalvétát.
– Te jó ég, ez fantasztikus – mondta Graver, leült és maga elé húzta a kávét. – Hertig
nem volt olyan hangulatban, hogy kávéval kínálgasson. Már majd meghaltam érte.
– Hogy ment? – kérdezte Lara, és leült az egyik székre. Egyenes szabású fehér
vászonszoknya volt rajta, és vajszínű blúz, a körme frissen lakkozva, a haja laza lófarokba
fogva. Graver elmesélte neki, mi volt a megbeszélésen.
– Ez elég kínos lehetett – jegyezte meg Lara.
Graver bólintott és belekortyolt a kávéba. – Meglehetősen. De most kivételesen a mi
oldalunkon van a bürokrácia. – Larára nézett. – Elterjedt már a hír Besomról?
– Néhány ember megtudta, míg Hertignél voltál. Idetelefonáltak újságírók
kérdezősködni az ügyről.
– A francba!
– Összeszedtem minden papírt meg nyomtatványt, ami majd Besom családjának kell.
Kezd nyomasztóan ismerős lenni az eljárás. – Lara fürkészően nézte Gravert. – Jól vagy?
– Miért, nem úgy nézek ki?
– Elég fáradtnak látszol.
– Az is vagyok. – Graver kortyolt a kávéból. – Nem fogok kiadni semmiféle
közleményt a sajtónak, úgyhogy ha telefonálnának, nyugodtan rázd le őket. Küldj
mindenkit Westrate irodájába. Ezzel nem vagyok hajlandó foglalkozni.
Pár percig még beszélgettek az előző estéről, aztán Graver elmesélte, milyen fotókat
látott Arnette-nél. A férfiről és a nőről is beszélt, akikről azt gyanítják, hogy Burtelléket
figyelték, és hogy azt hitte, ugyanaz a pár lesz, akiket az étteremnél is láttak.
– És egészen biztos vagy benne, hogy nem ők voltak? – Lara kicsit előredőlve ült a
széken, nagyon érdekelte a Burtell elleni akció. – Nem lehet, hogy álcázzák magukat?
– Nem hiszem. Valahogy még típusban is egész különbözőek voltak. Persze lehet,
hogy nem figyeltem meg őket eléggé a La Faceziában. Nem tudom.
– Olyan felfoghatatlan ez az egész Deanről. Még mindig nehéz elhinni.
– Hát persze. Épp erről van szó.
Graver bólintott, és érezte, ahogy az egész ügy súlya ránehezedik. – Épp erről van szó
– ismételte meg.
– Igen, tudom – bólintott Lara.
– Beküldenél hozzám mindenkit a szervezett bűnözés csoportból?
– Mindenkit?
– Igen, azt hiszem.
Negyedórán belül a kilenc megmaradt nyomozó bevonult Graver irodájába, leültek a
néhány székre, a fal mellett támaszkodtak, ketten leültek a földre. Neuman a szoba túlsó
végében állt. Graver közölte velük, mi történt. Elmesélt mindent, amit tudott, legalábbis
amennyit Westrate elmondott neki, és azzal zárta le, hogy azonnal tájékoztatni fog
mindenkit, ha tudni lehet a temetés időpontját.
Ezután kijelölte ideiglenes csoportvezetőnek. Ted Leucit, akiről Gravernek egyébként
is az volt a véleménye, hogy sokkal alkalmasabb lenne a feladatra Besomnál. Végül azt
mondta, ha bármi kérdésük, problémájuk, javaslatuk van, először hozzá forduljanak.
Hozzátette, tudja, hogy milyen furcsa ez a helyzet, de hát az élet néha ilyeneket produkál.
Elég esetlen megjegyzés volt, de úgy érezte, muszáj mondania valamit a furcsa
véletlenekről. Megkérte Leucit, hogy egy pillanatig még maradjon, a többieket pedig
elbocsátotta.
Megadta Leucinak Besom szobájának biztonsági kódját, és megbízta, hogy menjen be,
szedje össze a személyes holmiját, és rámolja be egy dobozba. Nézze át a feljegyzéseit, és
próbálja átgondolni, mi lesz a dolga. Ha van valami kérdése, vagy ha talál valami
érdekeset a feljegyzések között, jöjjön ide hozzá.
Miután Leuci távozott, Graver felemelte a telefont, és hívta Paulát. Pár perc múlva ő és
Neuman is besétáltak az irodájába.
– Már mindenki tud Besomról – mondta Paula, és gyorsan leült egy székre az íróasztal
elé. A haját szorosan hátrafogta egy csattal. Az egyik csuklója, mint mindig, meg volt
rakva karkötőkkel, amelyek minden mozdulatára csörögtek. Kicsit karikás szemén
látszott, hogy sokáig fent lehetett előző éjjel.
– Igen, tudom – bólintott Graver. – És ti mire jutottatok?
Paula kinyitotta mindig nála lévő jegyzetfüzetét, Neuman pedig leült egy másik
székre, és összefont karral várta Paula beszámolóját. De csak fél füllel hallgatta. Úgy
látszott, foglalkoztatja valami.
– Tizenöt papírcetlit szedtünk ki Valerie Heath szemetéből – kezdte Paula. – Három
borítékot. Az egyik a Gulfstream National Banktól jött, kis ablakkal, úgyhogy a címzett
neve nem volt rajta. Egy a Secure Maintenance Services takarítóvállalattól, erre Doris W.
volt ráírva. Egy az Excell Executive Secretarial Services titkárnő-közvetítőtől, Olivia M.
állt az elején. Találtunk hét blokkot különböző helyekről, élelmiszerbolt, autómosó,
patika, ilyesmi. A hétből öt helyen készpénzzel fizetett, kettőről nem tudtuk megállapítani.
Három jegyzettömbről letépett papírlap, rajtuk telefonszámok: az egyik Phallacy nevű
férfisztriptízbár, a másik egy La Riviera nevű szépségszalon, a harmadik egy bár, a
Maggie’s, nem messze Heath lakhelyétől. Találtunk még egy cetlit, amire a Don C. név
volt ráfirkálva.
Paula felnézett, és idegesen játszadozott a ceruzájával. – Valerie egy új Corvette-tel
jár, nem azzal a kocsival, ami az adatközlő-dossziéjában szerepel. A számítógép szerint a
Corvette Frances Rupp nevén van, aki egy másik lakcímen lakik. Neuman megnézte a
táblán, melyik autószalonban vették, és beszéltünk a pasassal, aki eladta a kocsit ennek a
Ruppnak. A személyleírása pontosan illik Valerie Heathre. Miközben Heathtel
beszélgettünk, Casey mutatott egy magazint az asztalon, rajta volt az előfizető neve: Irene
Whaley. Ellenőriztük, nincs priusza, de a Texasban kiadott jogosítványán másik lakcím
szerepel, nem Heathé.
– A magazinon Heath címe volt?
– Igen. Érdeklődtünk a banknál is. Valerie Heathnek nincs ott számlája. Se Irene
Whaleynek, se Frances Ruppnak. Utánanéztünk a Secure Maintenance Servicesnél, és
megkérdeztük, dolgozik-e ott valaki, akinek Doris a keresztneve és W-vel kezdődik a
vezetékneve. Nem volt ilyen. Ugyanezt megcsináltuk az Excell Secretarial Services nevű
ügynökségnél, ott sem találtunk Olivia M-t.
– Na és a Gulfstream bank?
– Ott sincsenek ilyen nevűek.
– Megkérdeztétek, hogy Heath vagy Rupp vagy Whaley dolgozik-e valamelyik
helyen?
– Igen. Bruce Shecket is kérdeztük, Don C-t is. Semmi.
– Fogadni mernék, hogy Heathnek egy fiókra való hamis személyije van – szólt közbe
Neuman. – Mivel ezek a Dorisnak és Oliviának címzett borítékok az ő szemetében voltak,
csak ő kaphatta.
– Talán lakik vele valaki, és ő használja ezeket a neveket – vetette fel Graver.
– Lehet – bólintott Neuman. – De mennyire valószínű ez, figyelembe véve, hogy
kétszer már rajtakaptuk Heathet, hogy hamis személyazonosságot használt? És mivel a
vezetéknév nem volt kiírva, akiktől kapta azokat a borítékokat, nyilván csak a
keresztnevét és ezt a kezdőbetűt ismerik. Szerintem összekötőként szerepelhet.
– Valami kémkedési ügy lehet – szólt közbe Paula.
– Igen, olyasmi – bólintott Neuman. – Olyan valakikkel áll kapcsolatban, akik ezeknél
az ügynökségeknél dolgoznak, és akik csak ezeken a hamis neveken ismerik őt.
– Lehet, hogy teljesen véletlenül kapták fel valahol ezeket a borítékokat, ami a kezük
ügyébe esett.
Neuman bólintott. – Lehet, de szerintem valószínűbb, hogy valakik, akik ezeken a
helyeken dolgoznak, vagy valahonnan hozzáférnek a papírjaikhoz, átadnak valamit
Heathnek ezekben a borítékokban. Valószínűleg nem személyesen adják a kezébe, mert
akkor mi értelme lenne ráírni a nevét?
– Na és ez a Don C? – kérdezte Paula.
– Ne felejtsük el, hogy jutottunk el idáig – mondta Graver, figyelmeztetően felemelve
a kezét. – Colleen Synar, aki valójában Heath, és Bruce Sheck a Ray Probst-ügy
forrásaiként voltak megnevezve. Don C szerintem nem más, mint Bruce Sheck.
 – Nem tudom elképzelni, hogy ez a nő bármilyen szervezetben kulcsfontosságú
szerepet játszana – jegyezte meg Neuman, szkeptikusan félrebillentve a fejét. –
Valószínűleg egészen alacsony szinten áll.
– Ray Probst ideiglenes munkaerőt közvetítő ügynökséget működtetett – folytatta
Graver. – Azért fizette az embereit, hogy információt szerezzenek a bankoktól és
biztosítóktól, ahol dolgoznak. És honnan származnak ezek a borítékok? Egy
takarítóvállalattól és egy titkárnő-közvetítő ügynökségtől.
– Gondolod, hogy azért buktatták le Probstot, mert a riválisuk volt? – kérdezte Paula.
Graver nem felelt. Bámulta a saját jegyzeteit, és egyik kezével a macskakövet forgatta.
Lassan megrázta a fejét.
– Nem tudom… Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy egy ilyenfajta akcióval
miként lehetne akkora pénzeket keresni, ami elég arra, hogy hírszerzőket fizessenek le.
Akik ezzel kockáztatják a karrierjüket, a lebukást, a börtönt… Nem gondoljátok, hogy itt
azért nagyobb pénzekről kell hogy szó legyen, mint amennyit egy ilyen piti akció hozhat?
És ha ragaszkodunk az elméletünkhöz, mely szerint Tislert és Besomot profi bérgyilkosok
intézték el…
– Igen – mondta Paula Neumanre pillantva –, mi is beszéltünk erről Caseyvel. Ezért
gondoljuk, hogy csak a felszínen kaparászunk. Az a baj, hogy folyton falakba ütközünk.
Ezért gondoltuk, hogy megkérdezzük tőled, te mit gondolsz.
– Ahogy már mondtam – szólt közbe Neuman –, nem hisszük, hogy Heath és Sheck
lenne a főnök. Csak alárendeltek lehetnek, elég kis halak.
Graver nézte Paulát és Neumant, és a macskakővel játszadozott. Úgy gondolta, jó
nyomon járnak. Paula és Neuman még nem tudták, hogy Burtellt lefényképezték egy
ismeretlen férfival előző este, és hogy a találkozót szemmel tartotta egy férfi meg egy nő.
És nem tudtak Arnette Kepnerről sem, akinek az ítélőképességében ilyen ügyekben
Graver jobban megbízott, mint a sajátjában. És ő is azt gyanítja, hogy valami sokkal
nagyobb vállalkozásról van szó, mint a kis akcióról, amit Probst művelt.
– Több információt kellene szereznünk azokról a cégekről, akiknek ezek az
ügynökségek dolgoznak – mondta. – Talán abból kiokoskodunk valamit a dolog
dimenzióiról, a célpontok nagyságáról.
– Előbb vagy utóbb nyíltan beszélnünk kell vagy Heathtel vagy Sheckkel – vélekedett
Neuman. – Úgy értem, nincs túl sok időnk.
– Mire gondolsz? – kérdezte Graver. Az időhiányt illetően igaza volt Neumannek.
Szinte lehetetlennek tűnt miatta a feladat.
Neuman felhajtotta kockás inge ujját. A nyakkendője még meg volt kötve, de begyűrte
az ingének első és második gombja közé, hogy ne zavarja.
– Beszélhetnénk Sheckkel, ahogy Heathtel beszéltünk – javasolta. – Persze lehet, hogy
a nő már szólt neki, és számít ránk. Vele nehezebb lesz elbánni, hacsak nem teljesen
gerinctelen alak. Heath nagyon sebezhető. Szerintem nagyon könnyen ráijeszthetünk.
Elég, ha megvádoljuk a hamis személyik használata miatt. Elhitethetjük vele, hogy többet
tudunk, mint amit valójában, és sarokba szoríthatjuk. Ennek lehet eredménye.
– De megvan a veszélye is – figyelmeztette Paula. – Ha nem tudunk kiszedni belőle
semmit, és nem hajlandó együttműködni, akkor elárultuk magunkat, kiadtunk minden adut
a kezünkből.
– Szerintem ez már úgyis megtörtént – jegyezte meg Neuman. – Nem hiszem, hogy ez
a biztosítási szöveg túl meggyőző volt. – Az órájára pillantott. – Mostanra már nyilván
kiderítette, hogy nem létezik ilyen biztosítótársaság.
Graver a jegyzeteit bámulta, és még párszor megforgatta a macskakövet. Ha úgy
gondolta volna, hogy nem lesz semmi eredménye annak, hogy követik Burtellt és
lehallgatják a telefonját, és nem sikerül megfejteni Tisler titkosított számítógépszalagjait a
következő huszonnégy órában, és a Burtell-találkozó hanganyagából sem sikerül kihozni
semmit, akkor támogatta volna Neuman tervét. De Paulának is igaza van. Ha
megszorongatják Valerie Heathet, az tényleg lehet, hogy csak kavarodást okoz.
– A következőt javaslom – szólalt meg végül Graver. – Bármilyen hihetetlennek tűnik
is, van egy informátorom, akitől megtudtam tegnap este valami fontosat, ami nyomra
vezethet.
Lastról nem beszélt nekik, de elmondta, hogy milyen beszélgetést hallgatott ki Colin
Faeber partiján.
Paula szeme csodálkozva tágra nyílt, és Neumanre nézett, aki csak megcsóválta a fejét
erre a váratlan fordulatra. Graver eltűnődött, ne mondjon-e el nekik többet Lastról és
Arnette-ről, de valami azt súgta, jobb, ha ezt megtartja magának. Szokás szerint nagyon
óvatos volt. Habár az is igaz, hogy ha Paula és Neuman mindent tudnának, nagyobb
hasznát vehetné az elemzőképességüknek.
– Casey, szeretném, ha utánanéznél Faebernek – kérte. – Lehet, hogy a világon semmi
köze ahhoz a két fickóhoz, akiket az informátorom kihallgatott, de nem ártana utánajárni.
Természetesen nincs módunkban megerősíteni, amit az informátorom mondott, de hát
pillanatnyilag nem lehetünk válogatósak.
Graver megdörzsölte az arcát. A nyaka egyre merevebb lett, érezte, hogy feszülnek az
izmok. Megrázta a fejét.
– A fenébe, annyi dolgunk van, hogy egy tucat ember is elkelne hozzá. Paula, nézz
utána, kik vannak a Gulfstream National Banknál. Minden érdekel, a banktisztviselőktől
az igazgatósági tagokig. Ha egy külföldi holding a tulajdonosa, akkor kérj információt a
külügyminisztériumból faxon. Hátha találunk valami innen kiinduló szálat.
Az órájára pillantott. – Keressetek majd. A délután közepére talán én is jutok valamire.

40. fejezet

Graver behívta az irodájába Larát, aki a következő egy órában segített neki átrágni magát
az íróasztalán felhalmozódott papírtömegen. Fontos volt, nehogy feltűnjön valakinek,
hogy megakad nála a papírfolyam. Bármi történt is, nem akarta, hogy Tisler és Besom
halála bármiféle fennakadást okozzon.
Fél kettő után öt perccel rájött, hogy Lara abbahagyta az írást, és csak ül, kezét
összekulcsolva egy csomó dosszién az ölében, és rábámul. Graver felnézett.
– Muszáj ennem valamit – szólalt meg Lara.
Graver az órájára pillantott és hátradőlt. Hasogatott a feje, és ő is majd éhen halt. – Ne
haragudj. Gondolom, milyen éhes lehetsz.
– Ó, épp csak egy kicsit – felelte szárazon Lara, és piros körmű kezével elsöpört egy
hajszálat a nyakáról. – És a fejed is fáj, igaz?
 Graver bólintott.
– Látszik rajtad. Fogadni mernék, hogy nem is reggeliztél.
Graver megint bólintott.
– Jól van – mondta Lara, és a székét hátratolva felállt. – Mi legyen? Mit akarsz enni?
Graver rávigyorgott. – Ha idehozod, én fizetek. Mondjuk, a Las Hermanasból.
– Remek. – Lara felállt, és egy mozdulattal lesimította a szoknyáját.
Graver a háta mögé nyúlt a fogason lógó zakójához, és kivette a zsebéből a tárcáját. –
Én marhahúsos enchiladast kérek és egy tamalét.
– Tamalét?
– Csak egyet – mondta Graver, és egy húszdollárost rakott a dossziék tetejére Lara
golyóstolla mellé.
– És egy sört – tette hozzá a nő.
– Nem rossz ötlet.
Lara elmosolyodott, és felkapta a pénzt. – Húsz perc múlva itt leszek.
Graver nézte, ahogy kisétál az irodából, amikor megcsörrent a telefon. Lara
hátrafordult, de Graver intett, hogy majd ő felveszi.
– Tessék, Graver.
– Ez, ugye, biztonságos telefonvonal? – kérdezte Arnette hangja.
– Igen, az.
– Sikerült valamit kihozni a hangszalagokból. Nem sok derült ki belőlük, de kétszer is
kiugrik egy név. Hallottál valaha is egy Panos Kalatis nevű emberről? – Arnette betűzte a
nevet.
Graver felírta. – Nem, soha.
– Hát én hallottam. Azt hiszem, jobb lenne, ha most átjönnél hozzám, drágám.
Beszélnünk kell.
Gravert hirtelen forróság öntötte el és émelyegni kezdett a gyomra.
– Már indulok is – mondta. Felállt, felkapta a zakóját, és kiment. Larát már nem látta
sehol. Miközben belebújt a zakójába, épp a recepciós üvegfalú fülkéje mellett haladt el.
Beszólt neki, hogy mondja meg Larának, majd telefonál.

41. fejezet

Gyorsan vett egy hamburgert egy zsírszagú kis autósétkezdében, nem messze a
rendőrkapitányságtól, és útközben megette. Közben a Las Hermanasból hozott ebéd járt a
fejében, és hogy Lara milyen dühös lesz.
Arnette a bejárati ajtónál várta, és nagyon hivatalos arcot vágott. Átvezette a
félhomályos nappalin a hátsó ajtóhoz, majd a lugason keresztül a szomszédos házba.
– Panos Kalatis, ez görög név, nem? – kérdezte Graver.
– Igen, görög. – Arnette leszakított egy szőlőlevet, és azt tépkedte, miközben átsétáltak
a lugason. A kabócák fülsiketítőén ciripeltek a kora délutáni hőségben. – Mind a kétszer
Dean említi. Egyszer a beszélgetés elején valami olyasmit mond, hogy szerinte Kalatis
nem fog megcsinálni valamit, aztán később, a vége felé, egy mondata ezzel végződik,
hogy „Kalatis”. Ennyi. Tudták, hogy mit csinálnak, amikor a szökőkúthoz mentek
beszélgetni. Ez nem sok, csak egy név. De ha megtudod, hogy kiről van szó, akkor majd
meglátod, hogy nem kis dolog.
Megérkeztek a másik ház hátsó bejáratához, Arnette benyitott, és pár lépéssel már bent
is voltak a számítógépszobában. A számítógépek megint működtek, de Arnette nem állt
meg mellettük, és az asztalnál se, ahol megint ott ült a szőke lány, hanem a
könyvtárszobába kísérte Gravert, és becsukta az ajtót. Az asztal üres volt, csak egy
számítógépmonitor és egy billentyűzet állt a túlsó végében. Egy üveg hamutartó mellett
egy barna dosszié hevert.
– Magadra hagylak ezzel – mondta Arnette, a dossziéra bökve. – Ha végeztél vele,
menj ki a másik szobába, és kérd meg Quinnt, hogy szóljon nekem. Akkor majd
megbeszéljük a dolgot.
– Quinn a szőke lány a rádióval?
– Igen.
Graver bólintott, Arnette pedig kisétált a könyvtárból. Graver odahúzott egy széket, és
leült. A dosszié hajtókáján egy hosszú, több betűből és számjegyből álló kódjelzés volt.
Maga elé húzta, és kinyitotta. A vastag dosszié egy Yosef Raviv nevű emberről szólt.
Raviv 1936-ban született Athénben, zsidó szülőktől. Az apja lakatos volt a város zsidó
negyedében. 1943-ban Galatasban felszökött a családjával egy hajóra, és a britek által
felszabdalt Palesztinába mentek. Letelepedtek a Földközi-tenger partján, Ashodban, és az
idősebb Raviv csatlakozott az önálló Izrael államért küzdő földalatti Lehi mozgalomhoz,
egy radikális zsidó csoporthoz, amely egy másik, „Irgunists” nevű titkos csoporttal együtt
terrorista cselekményeket hajtott végre a britek és az arabok ellen, hogy ezzel is siettessék
a zsidó állam létrejöttét. Három hónappal azelőtt, hogy 1948-ban kikiáltották a zsidók
függetlenségét, az idősebb Ravivot megölte egy bomba, amit ő szerelt össze, és véletlenül
felrobbant a kezében. Yosef ekkor tizenkét éves volt.
1953-ban, tizenhét éves korában Yosef Raviv beiratkozott a jeruzsálemi egyetemre,
ahol hat éven át tanult nyelveket. Amikor 1959-ben végzett, folyékonyan beszélt
franciául, angolul, olaszul és spanyolul, de elboldogult a némettel, az arabbal és az
orosszal is.
Az egyetem után Raviv belépett az izraeli hadseregbe, a kötelező hároméves
szolgálatra. Ezután 1962-ben felfigyelt rá a Tsomet, a Moszad toborzóirodája, épp
akkoriban, amikor az izraeli külföldi hírszerzés számára új korszak kezdődött. Meir Amit,
a Moszad új igazgatója átalakította a szervezetet, és hangsúlyozta, mennyire fontos olyan
fiatalok beszervezése, akik kimagasló teljesítményt nyújtottak az egyetemen vagy a
hadseregben. Különösen olyanoké, akikre jellemző az „agresszivitás, ravaszság,
kezdeményezőkészség, elszántság és az ellenséggel való szembeszállás vágya”.
Háromévnyi képzés után Raviv 1965-ben került ki az intézetből mint katsa, vagyis titkos-
ügynök.
Ravivot azonnal Marseilles-be küldték, hogy váltson fel egy ottani ügynököt, akinek
arabtudására ekkor Izraelben lett volna szükség. Az összes izraeli hírszerző szerv, a
Moszad, az Amman és a Shin Bet minden erejét összeszedve készült az arabok elleni
háborúra, amiről mindenki úgy érezte, elkerülhetetlen. Raviv még mindig Marseilles-ben
volt 1967 júniusában, amikor a hatnapos háború megrázta a Közel-Keletet.
A Meir Amit irányítása alatt egyre nagyobb jelentőséget nyert a „periférikus
koncepció” politikája. Ennek az volt a lényege, hogy Izraelnek szövetséget kell kötnie –
egyes esetekben titokban – az arab világot körbevevő országokkal. A Moszad eközben
igyekezett erősebb kötelékeket kialakítani a nyugati hírszerző szervekkel is. Az afrikai és
latin-amerikai fejlődő országokkal is diplomáciai kapcsolatba léptek, különböző
segélyprogramokat ajánlottak fel nekik, aztán nagykövetségeket nyitottak, ahol a Moszad
ügynökei dolgoztak diplomatának álcázva magukat, felajánlva szakértelmüket a
vendéglátó ország hírszerző szerveinek, és így a saját tudásukat is gyarapítva az illető
ország biztonsági intézkedéseiről. Egyes országokba állandó izraeli katonai delegációt
küldtek ki. Nyugat-Európában a Moszad szorosabbra fonta kapcsolatait a külföldi
biztonsági szolgálatokkal, azáltal, hogy csatlakozott egy „Kilowatt” elnevezésű titkos
csoporthoz, amelynek a nemzetközi terrorizmussal szembeni harc volt a célja. Minden
lehetséges alkalmat kihasználva gyarapították tudásukat a világ minden táján a hírszerző
és nemzetbiztonsági szervek működéséről.
1969-ben Raviv részt vett egy, az Ammannal közösen folytatott akcióban, ami aztán
meghatározta az egész pályafutása alakulását. A hatnapos háború után a franciák embargó
alá helyeztek néhány repülőgépet és hajót, amelyekért Izrael már fizetett, de még nem
szállítottak le. Az izraelieknek különösen a rakétakilövő anyahajókra lett volna nagy
szüksége. Nem várhatták meg, míg a diplomácia lassan őrlő malmai megoldják a
helyzetet. Raviv utasítást kapott, hogy utazzon Normandiába, ahol a hajókat egy
cherbourg-i dokkban tárolták, és ügynökök segítségével puhatolja ki a hajógyár biztonsági
rendszerének gyenge pontjait, hogy aztán az izraeli haditengerészet emberei
megtervezhessék a hajók megszerzését.
Karácsony estéjén az izraeli haditengerészet tisztjei, akik több héttel korábban
Franciaországba repültek és részletes tájékoztatást kaptak Ravivtól és ügynökeitől,
behatoltak a cherbourg-i hajógyárba, és a Gibraltári-szoroson keresztül kihajóztak az öt
hajóval a Földközi-tengerre.
Ravivot ezután nem küldték vissza Marseilles-be. Jobbnak látták, ha egy időre eltűnik
szem elől. Londonba küldték, hogy keressen valami munkát, és utasították, hogy ne is
próbálja felvenni a kapcsolatot a Moszaddal. Egy évvel később, 1970 decemberében aztán
kapcsolatba léptek vele, és utasították, hogy menjen Párizsba. Itt ismét eltelt három hónap,
mielőtt felkereste a Moszad egy parancsnoka Tel-Avivból, és vele töltött egy hónapot.
Megbízták egy olyan feladat végrehajtásával, ami aztán később a specialitása lett.
A Moszad nagyon elfoglalt volt ekkoriban Franciaországban. A hetvenes évek a
forradalmi terrorista csoportok évtizede volt. Ekkor tűnt fel a Baader-Meinhof csoport
Németországban, a japán Vörös Hadsereg, az olasz Vörös Brigádok, a baszk ETA, az
Action Directe Franciaországban, és öt különböző palesztin szervezet is. Előbb-utóbb
mindegyikük szükségesnek találta, hogy Franciaországban is megforduljon, és eltöltsön
ott némi időt.
Raviv nyelvtudása, valamint az, hogy jobban szeretett egyedül dolgozni,
felbecsülhetetlen fontosságú volt ezen körülmények között. Kivételes képességű
ügynöknek számított még a Moszad mércéje szerint is. Nem voltak alá beosztott
ügynökök, csak egyedül dolgozott, a létezéséről más Moszad-ügynökök sem tudtak. A
Moszadnak három olyan egysége volt, kisebb sejtek a Metsada osztályon belül, amelyek
merényleteket és emberrablásokat hajtottak végre a világ minden táján. Ebben az
időszakban szükségessé vált, hogy természetes okokból bekövetkezőnek álcázott
merényleteket kövessenek el egyes személyek ellen. A célpont három férfi és egy nő volt,
négy különböző nagykövetség diplomáciai testületéből, akiket titkos kapcsolatok fűztek
terrorista szervezetekhez. Egy hagyományos bérgyilkosság, még ha az izraeliek soha nem
is keverednének gyanúba, túl nagy felfordulást okozott volna, ami ártott volna az izraeli
érdekeknek.
Ravivnak tizenkilenc hónapjába telt, mire végzett ezzel a feladattal, amit a felettesei
ideálisnak tartottak. A gyilkosságokra soha nem derült fény.
1975-ben Yosef Raviv visszatért a Moszad főhadiszállására Tel-Avivba. Mint a
Moszad egyik fő terrorizmus-szakértője, a következő évet az intézetben töltötte, és
ügynökjelölteket képzett ki a Moszad európai központjai számára. 1976 végén Raviv
eltűnt.
1978 májusában ismét felbukkant Buenos Airesben, Victor Soria néven, gazdag
barcelonai spanyolként. Habár Argentínáról rég köztudott volt, hogy mind a háború alatt,
mind utána szimpatizált a nácikkal, a hetvenes évek második felében a Moszad segített az
argentin hadsereg titkosrendőrségének kiképzésében, és hírszerző információkat is
megosztott velük az argentínai „piszkos háború” ideje alatt. Fegyverekkel is ellátták őket,
és a nyolcvanas évek elejére az izraeli fegyvereladások már Argentína teljes
fegyverimportjának tizenhét százalékát tették ki.
Az izraeliek azonban a reálpolitikai szükségszerűségek ellenére nem felejtettek. Dél-
Amerikáról köztudott, hogy a náci háborús bűnösök menedéke. A legtöbb embernek olyan
nagy nevek jutnak eszébe, mint Adolf Eichmann, Klaus Barbie vagy Josef Mengele. De
voltak mások is, tucatnyi alacsonyabb rangú német tiszt, akik végrehajtották a nácik
parancsait, a horvát usztasák, a román Legionnaires, az ukrán nacionalisták. Ezek,
éppúgy, mint a nácik, Dél-Amerikába menekültek a felelősségre vonás elől, és a
legtöbben Argentínában kezdtek új életet.
1978-tól 1981-ig Victor Soria Argentínában élt, és együttműködött az argentin
titkosrendőrséggel. De nem ez volt az egyetlen feladata. Egyedül éldegélt Buenos Aires
tizenegymillió lakosa között, de sokat utazott is. Néha hajót bérelt, és felhajózott a Paraná
folyón, megállva Rosariónál, Goyánál vagy Corrientesnél, és onnan a szárazföld belseje
felé utazott tovább, távoli ranchekre a Pampas középső részén, délre Patagonia poros,
kopár olajmezőire, északra a Gran Chaco mocsaraiba. Néha átkelt a Pilcomayon a
Strossner tábornok uralta Paraguayba, máskor a Rio de la Platán át Montevideóba ment. A
Moszadon kívül egyetlen más hírszerző szerv sem volt képes pontos információt szerezni
Soria argentínai munkájáról, de mire Raviv 1981-ben visszatért Izraelbe, már legendának
számított a neve hírszerző körökben.
Az 1981-es év hátralévő részében ismét a Moszad intézetében tanított, véletlen
balesetnek álcázott merényletek végrehajtását.
1982-ben Yosif Raviv egy évet töltött a Moszad mexikóvárosi központjában, majd
ismét nyoma veszett.
1984 elején visszatért Tel-Avivba, és kilépett a Moszad kötelékéből. Ekkor ötvenéves
volt, és tizenkilenc éven át dolgozott az izraeli titkosszolgálat ügynökeként.
Az év vége felé megvett egy házat Bogota elegáns negyedében, Panos Kalatis néven.
A ház nagyméretű, spanyolos stílusú rezidencia volt. Magas kőfalak védték, szögesdrót és
elektronikus biztonsági rendszer. Jóval drágább volt, mint amit egy visszavonult Moszad-
ügynök a nyugdíjából megengedhet magának.
A következő évek során csak annyit lehetett tudni Kalatisról, hogy kikkel állt
kapcsolatban. Egy olyan világ részese lett, amely nagyrészt a nyolcvanas évek terméke
volt. A gyanakvó kormányok harminc év alatt kémek és titkosügynökök egész
generációját nevelték fel, akik a hetvenes évek végére kénytelenek voltak visszavonulni.
Hamar rájöttek azonban, hogy a képességeik és kapcsolataik jól eladhatóak a piacon.
Sokan közülük a saját szakállukra kezdtek dolgozni, annak adva el a szolgálataikat, aki a
legtöbbet fizetett érte: harmadik világbeli katonai juntáknak, fegyverkereskedőknek,
gerillamozgalmaknak, diktátoroknak, rendőrállamoknak, drogkartelleknek, sőt a saját
kormányaiknak, akiknek kényelmes volt, ha nem hivatalosan intézték az ilyen dolgokat,
így könnyebb volt letagadni, ha fény derült valamely akciójukra. A volt ügynökök
csillagászati összegeket kerestek, és ugyanolyan izgalmas akciókban lehetett részük, mint
a régi szép időkben.
Kalatis annyiban különbözött a többiektől, hogy soha nem volt csapatjátékos, és nem
is lett az. Akármit csinált is, arról mindig csak ő tudott. Az Egyesült Államokban és Latin-
Amerikában működött, ezt a két helyet választotta a visszavonuláshoz.
1985 és 1989 között Kalatist a legkülönfélébb figurákkal látták együtt, akik közül
sokan gyanús hírnévre tettek szert a hírszerzés és kémkedés világában. Mike Harari, egy
egykori Moszad-ügynök, aki Noriega jobbkeze lett Panamában. Információkkal,
fegyverekkel és kábítószerrel kereskedett, részt vett a Contra-ügyben. Pessach Ben-Or,
egy milliomos izraeli fegyverkereskedő, aki felfegyverezte Guatemala jobboldali
hadseregét és halálosztagait, és a Contrák felfegyverzésében is segédkezett. Rob Jarmon,
egy amerikai ranchtulajdonos, akinek szoros kapcsolatai voltak a CIA-val, amely
felhasználta a Jarmon ranchének területén lévő leszállópályát, hogy fegyvereket
szállítsanak a Contráknak. Rafael Cesar, egy milliomos mexikói ügyvéd, akinek a
kolumbiai kartellekkel voltak kapcsolatai. Amiram Nir, Shimon Peres terrorizmusellenes
tanácsadója 1985 és 1988 között, és kulcsszereplő az iráni Contra-ügyben. Brod Strasser,
egy dél-afrikai gyáros, akinek volt egy háza Bogotában is, és kávéültetvényei
Kolumbiában a Cordillera Orientalban. Lee Merriam, egy amerikai üzletember, akiről az a
hír járta, hogy fontos vegyi anyagokkal látja el a kartellek kábítószergyártó műhelyeit.
A lista hosszú volt és változatos, de nem vetett fényt magára Kalatisra, arra, hogy ő
tulajdonképpen mit csinált ezekben az években. Arról nem volt feljegyzés, hogy a
felsoroltak közül bárkivel üzleti kapcsolatban állt volna. Csak annyit lehetett tudni, hogy a
társaságukban látták.
Látható jövedelme viszont nem volt, habár bankszámlája volt Svájcban és
Luxemburgban, rajtuk meghatározatlan összegekkel.
A dossziéban utoljára egy „Meg nem erősített”-nek minősített információ szerepelt:
„Állítólag valamikor 1989 körül Kalatis vett egy másik házat Houston környékén. Azóta
valószínűleg ide-oda utazgat Bogota és Houston között, egy Desault Falcon magángéppel,
amely valamikor a pilóta nevén volt, egykori izraeli repülőoktatóén, aki a nyolcvanas évek
közepe óta dolgozik Kalatisnak.”
Ez a látszólag triviális kis információ volt az utolsó bejegyzés. Volt a dossziéban még
egy papírlap, rajta huszonhárom sor titkosírással. És volt még egy nagyalakú boríték.
Graver kinyitotta, és kivette a benne lévő fényképeket. Az elsőn Yosef Raviv volt látható
az izraeli hadseregnél töltött utolsó évében. Egyenruhában volt és napszemüvegben.
Széles vállú fiatalember, csibészes mosollyal, a szája sarkában cigarettával, egy Uzi
gépfegyvert tartott a kezében, egy domb tetején állva. A háttérben kopár sivatag. 1962-
ben készült kép, huszonhat éves korában.
A következő fénykép hátulján annyi szerepelt: „Buenos Aires, 1980”. Raviv egy
kávézó elé kirakott asztalnál ült. Sportzakó volt rajta, nyitott gallérú ing, napszemüveg.
Az eltelt tizennyolc évben kicsit testesebb lett, de feltűnően kisportolt volt. Izmosnak és
fittnek látszott. A fotós profilból kapta el, egyik karjával a kisasztalra könyökölt, a másik
kezében, félig a levegőben egy kávéscsésze, amit épp felemelt vagy lerakott. Egyedül
volt, az asztalon egy összehajtogatott újság hevert.
A harmadik fénykép színes volt, de elmosódott. A hátulján ez állt: „Mexikóváros,
1982”. Raviv egy utcán sétált, egy kőfal mellett. A magas kőkerítés mögül kilátszott egy
piros cseréptetős ház második emelete. Raviv könnyű trópusi vászonöltönyt viselt és
napszemüveget. A falon kihajolt egy bougainvillea bokor. Egyik keze, amelyik a meszelt
kőkerítés felé esett, a zsebében, a másikban egy félig felemelt cigaretta. Épp kifújta, a
füstöt, a ködös füstfelhő foltja jól látszott a szája előtt. Egyedül volt, és egyenesen a
fényképezőgép lencséjébe nézett, bár Graver gyanította, hogy a felvétel rejtekhelyről
készült. Úgy nézett, mint egy farkas, ha megérez valami veszélyt, amelyet az érzékszervei
még nem jeleztek.
Graver lerakta egymás mellé a három fotót, és lassan, egyenként megint végignézte
őket. Aztán visszadugta a képeket a borítékba, összeszedegette és elrendezgette a
papírlapokat, mindent visszarakott a dossziéba, és becsukta.

42. fejezet

Amikor Arnette visszajött a könyvtárba, két bögre kávét hozott magával. Hétköznapi
vietnami öltözék volt rajta, citromsárga, laza szabású, hosszú ujjú selyemblúz magasan
záródó gallérral, és gyűrött fehér selyemnadrág. Szó nélkül lerakta az egyik bögrét Graver
elé, átment az asztal túloldalára és leült, a saját bögréjét is az asztalra rakva, mellé az
elmaradhatatlan külföldi cigarettásdobozt. Ráérősen kivett egy szálat, és rágyújtott. A
dossziéra pillantott, aztán Graverre, és kifújta a füstöt.
– Ez egyre inkább olyan, mint egy rémálom – sóhajtott fel Graver, belekortyolva a
kávéba. Nagy szüksége volt a koffeinre.
– Meg kell mondanom, hogy elég különleges a helyzet – jelentette ki Arnette. – És
egyre komolyabb. Nem tehetünk úgy, mintha nem az lenne.
Graver a dossziéra bökött. – Gondolod, hogy ez a fickó megint a Moszadnak
dolgozik?
– Ezt nem tudhatjuk – felelte Arnette a fejét rázva. – Az ilyesmit soha nem lehet tudni.
– Maga elé húzta az üveg hamutartót. – Csak annyit tudunk, ami a dossziéban van. De
tételezzük fel, hogy már nem a Moszadnak dolgozik. Ez eléggé bele is illik a képbe. És ha
nem áll mögötte egy szervezet, úgy még veszélyesebb. – Arnette a dossziéra nézett, és
megint megcsóválta a fejét. – Egy ilyen ember számára egy szervezet csak terhes
felelősséget jelent. Ha egyedül van, biztos, hogy nem hagy maga után nyomot.
Pár pillanatig némán nézték egymást.
– Gondolod, hogy ő ölette meg Tislert és Besomot?
– Szerintem… – Arnette egy pillanatig eltűnődött a kérdésen. – Igen – bólintott aztán.
– Igen, azt hiszem, nem árt ezt feltételeznünk.
– Jézusom… – Graver elfordult, tekintete végigsiklott a falakat borító
könyvespolcokon.
– Akármit művelhettek együtt, Marcus – mondta Arnette. – Az a két ügy, Probst és
Friel, meg a harmadik, Seldon… Ha Dean hamisította a forrásokat, de mégis jó
információi voltak, akkor valaki, nyilván Kalatis adta neki őket. Kalatisnak belülről kellett
ismernie ezeket az ügyeket, és valamiért az felelt meg az érdekeinek, hogy lebuktassa
ezeket az embereket. Tehát elmondott mindent Dean-nek, ő meg Besommal meg Tislerrel
együtt úgy tett, mintha ők nyomozták volna ki.
– Nem értem, Besom hogy jön bele a képbe – mondta Graver, aztán anélkül, hogy
megvárta volna Arnette válaszát, hozzátette: – Pénzért csinálhatták, nagyon sok pénzért.
– Igen – mondta Arnette –, azt hiszem, igazad van. Itt minden a pénzről szól. –
Kezében a cigarettával Graver felé intett. – Azt mondtam, feltételezhetjük, hogy Kalatis
ölette meg Tislert és Besomot. Szerintem azt is nyugodtan feltételezhetjük, hogy egy
egészen nagyszabású akció legszélébe botlottál. Az emberek, akik ebben a dossziéban
szerepelnek, mind dollárszázmilliókat forgató üzletekben érdekeltek, és egyszerre
legalább fél tucat ilyen üzletet bonyolítanak. Kábítószer, fegyver, információ, ez a három
fő áru. De ahhoz, hogy megkeressék ezeket a százmilliókat, ugyanakkor a háttérben
maradhassanak, egy pókhálóhoz hasonló hálózat kell hogy körbevegye őket,
kisemberekből, akikkel ugyanúgy hajlandóak együttműködni, mint a milliomosokkal,
vagy harmadik világbeli tábornokokkal vagy diktátorokkal. Szükségük van rájuk. Mint
minden okos ember, tisztában vannak vele, hogy nem lehetnek igazán erősek, csak ha
körbeveszik magukat gyengékkel.
Arnette kifújta a füstöt. Ezüstös szálakkal átszőtt, hosszú copfjával, cigánylányos
arcával és egyenes, éles orrával különös jelenség volt, otthonos a titkok világában. A
lényének egy része mindig árnyékban maradt. Olyan régóta játszotta ezt a játékot, hogy az
az arcán is nyomot hagyott, és érződött az őt körülvevő aurán.
– Mivel Kalatis magányos farkas – folytatta –, ezért hozzá aránylag közelebb állnak a
kishalak, akik a piszkos munkát végzik. Én azt tanácsolnám, kapd el valamelyik kishalat.
Addig ne engedd el, míg ki nem szeded belőle, ki a felső kapcsolatuk. Aztán kapd el azt
is, és tőle is tudd meg, ki áll fölötte. Két-három ilyen fogással szerintem elég közel
juthatsz Kalatishoz.
Graver a kávét kortyolgatva bólintott, Arnette-re szegezve a tekintetét.
– És ki lehet az, akivel Dean találkozott a szökőkútnál?
– Ugye, mondtam, szerintem az a pasas úgy néz ki, mintha valami kormányszerv
embere lenne – felelte Arnette, leverve a hamut a cigarettájáról. – Épp ennek igyekszünk
utánanézni. Próbálok fényképeket szerezni esetleg szóba jöhető CIA- és FBI-
ügynökökről. – Rá nem jellemző módon óvatos volt a hangja. – Szerencsére elég kevesen
vannak ezen a területen, nyilván hamar jutunk valamire.
– Ezen a területen?
– A kormány képtelen kezelni az olyan embereket, mint Kalatis. A hírszerző és
bűnüldöző szervek sok területen átfedik egymást Mivel Kalatis esetében egykori
hírszerzőről van szó, tehát a CIA-hez tartozik az ügye. Valószínűleg kábítószerrel
foglalkozik, ez a DEA asztala. Bármit művel is, az Egyesült Államokban csinálja, ez az
FBI hatásköre. Tehát, akkor ki menjen utána? A CIA, a DEA vagy az FBI? Többnyire
mindegyikük külön végzi a maga kis nyomozását. – Arnette elnyomta a cigarettát a
hamutartóban. – És, ugye, tudjuk, mennyire képesek együttműködni egymással.
– Tehát szerinted Dean valamelyik kormányhivatal megbízásából dolgozik?
 – Nem egészen. – Arnette óvatosan elfordította a tekintetét, aztán vékony ujjaival
újabb cigaretta után nyúlt. Kicsit kihúzta a dobozból, és ki-be tologatta. – A kérdés az,
Dean tisztában van-e vele, hogy kivel van dolga? Nem tudom, ki ver át kit. Csak annyit
tudok, hogy ez a pasas a kormány emberének néz ki, hogy Deannek valami dolga van
vele, és hogy Panos Kalatisról beszéltek, ennyi. – Arnette vállat vont. – Viszont így, hogy
Kalatis bekerült a képbe, engem is elkezdett érdekelni ez a dolog. Az, hogy Dean emlegeti
Kalatist, egy éve az első hír, ami felbukkan róla. Ez fantasztikus lehetőség nekem is, hogy
információkat szerezzek. Mindent szeretnék megtudni róla. Most, hogy már
mindkettőnket érdekel, nem kell neked viselned minden költséget. És a szökőkutas
pasasról is nagyon szeretném kideríteni, ki a nyavalya lehet. Amit csak tudok, neked is
átadok a megszerzett információkból.
Graver bólintott.
Arnette a szemébe nézett. – Cserébe elvárom tőled ugyanezt – mondta.
Graver ismét bólintott. – Hogyne, ez természetes. És köszönöm. – Az asztalra
könyökölt, és egy pillanatra a kezébe támasztotta a fejét.
– Lehet, hogy nagy hibát követünk el – mondta aztán, felnézve Arnette-re. – Miért
hinnénk azt, hogy a Tisler álnyomozásai mögött álló információk Kalatistól származnak?
Mi van, ha a szökőkutas pasastól? Valaki ismeretlentől?
– Úgy gondoljuk, Kalatis rendelte el a gyilkosságokat, nem?
– Igen, ennek az alapján – kocogtatta meg Graver a dossziét. – De mi van, ha
tévedünk? Dean megemlíti Kalatis nevét, de nem tudjuk, milyen összefüggésben. Ha nem
hallottuk volna a nevét, ha nem tudnánk, hogy létezik, akkor nem azt feltételeznénk, hogy
a szökőkutas pasas áll az egész mögött? Lehet, hogy ez a dosszié csak tévútra visz minket.
– Vagy épp nyomra vezet – vetette ellen Arnette, kihúzva az újabb cigarettát. – Lehet,
hogy tévesek a feltételezéseink. De mondjuk, hogy mégsem. Dean Kalatisról beszélgetett
az ismeretlen férfival a szökőkútnál. Vajon kérdéseket tesz fel, vagy jelentést tesz róla?
Akárhogy is, Kalatis valamiképp szerepel az ügyben.
Arnette rágyújtott a cigarettára. A komputerszoba háttérzajai behallatszottak a
csöndben, egy telefon csöngése, beszélgetés, néha egy-egy számítógép hangos csipogása.
Graver tudta, hogy Arnette azt várja, hogy mondja el neki, most mit fog csinálni.
– Jól van – mondta végül. – Elmondom, mi mire jutottunk. – Elmesélte Neuman és
Paula beszélgetését Valerie Heathtel, és a neveket, amelyek a szemétből kerültek elő.
Victor Lastot nem említette.
– Ha visszaértem az irodába, megmondom Neumannek, hogy hozza be Heathet. Ő már
korábban is akarta, és ezek szerint te is ezt tanácsolod. Meglátjuk, hogy ki tudunk-e húzni
belőle neveket. Sürget az idő.
– Ha egyszer beszélsz vele, utána már nem engedheted el csak úgy, ugye, tudod?
Graver látta Arnette arcán, hogy egyre jobban érdekli a dolog.
– Igen, tudom – felelte.
– Ez bajos lesz így, hogy ilyen kevés embered van. Megbirkózol vele?
– Igen. – Gravernek ugyan fogalma sem volt, hogyan, de nem akarta Arnette-et
megbízni ezzel a feladattal.
Arnette pár pillanatig nézte, próbálva kitalálni, mi jár a fejében. Aztán azt mondta: –
Jó, ellenőrizni fogom a neveket, amiket mondtál, hátha van róluk valami adatunk.
Graver bólintott, Arnette pedig tovább fújta a füstöt, és a cigarettásdoboz
celofánborításával játszott. Gravernek az volt az érzése, az agyában dolgozó szinopszisok
ugyanolyan statikus sziszegést adnak, mint a celofán zörgése. Valamit nagyon forgatott a
fejében.
Graver övén vibrálni kezdett a személyhívó.
– Mennem kell – mondta, és a széket hátratolva felállt. – Gondolom, Tisler
számítógépes szalagjairól még nincs semmi.
Arnette elnyomta a félig elszívott cigarettát. – Nem, semmi. De ráállítottam a feladatra
még néhány embert. Egyre inkább reménykedem, hogy rengeteg információt őrzött a
számítógépein. Aranybánya lehet.
– Na és Dean? – Graver felállt.
– Egész nap otthon volt, és nem telefonált sehova. Azok után, amit megtudtunk, azt
gyanítom, nem is fog. Ennél okosabb. De ez növeli annak a valószínűségét, hogy
nemsokára megint elmegy valami találkozóra, talán még ma este. Vagy legalább azért el
fog menni, hogy az utcáról telefonáljon. – Arnette is felállt. – Ginette-tel kapcsolatban mi
a megérzésed? Gondolod, hogy tudja? Ő is benne van?
– Nem tudom. Nem látszott olyan zaklatottnak, mint Dean. Az az érzésem, nem tudja,
de… ez csak megérzés.
– Jól van. Akkor fogjunk neki mind a ketten. Előbb-utóbb valahol bele kell botlanunk
valami nyomba.
Arnette megkerülte az asztalt, és kinyitotta az ajtót. A másik szobában teljes gőzzel
folyt a munka, dolgoztak a chipek, lehetővé téve, hogy fél tucat ember ijesztően hatalmas
adatmennyiséget mozgasson meg a másodperc ezredrésze alatt. Graver szinte szédült, ha
belegondolt, milyen csodálatos dolgokat képes az ember megtenni egy kis elektromos
szikrával. De valahogy mégis úgy érezte, az ember itt nem több, mint az alkimista
kisinasa. Kiismerte az Isten technológiájának egy kis részét, de jóval kevesebbet fogott fel
az isteni erkölcsi érzékből, aminek a segítségével bölcsen használhatná fel a technológiát.
A történelem évezredei azt bizonyították, hogy az ember még mindig a fejét használja a
szíve helyett.

43. fejezet

Amikor Graver visszaért a kocsijához, megnézte a személyhívóját. Paula irodai számát

mutatta. Mire visszaért, négy óra múlt. Megállt Lara nyitott ajtaja előtt.
– Ne haragudj az ebéd miatt – szólt be.
Lara abbahagyta a gépelést, és felnézett. – Semmi baj. Amennyit bírtam, megettem. –
Elmosolyodott. – Te ettél valamit?
– Egy borzalmas hamburgert útközben. Bejönnél még hozzám, mielőtt hazamész?
– Persze – felelte Lara, és ránézett kíváncsi fekete szemeivel, remélve, hogy mond
még valamit.
– Kösz. – Graver megfordult és elment. De nem a saját irodájába, hanem elindult a
hosszú folyosón. Ahogy elhaladt a nyitott ajtók előtt, megütötték a fülét a
beszélgetésfoszlányok, telefoncsöngés, a számítógép-billentyűk kopogása. Besom
irodájának ajtaja nyitva volt. Ted Leuci ott ült Besom székén, a padlón előtte egy
kartondoboz. Félig tele volt mindenféle holmival. Besom szerette a mütyürkéket: kis
plüssállatkák, kerámiaházikó ceruzahegyező, egy kis faházikó, aminek ha meghúzták a
kilincsét, tucatnyi darabra esett szét, és hasonlók. Mint egy bolhapiacon.
– Hogy haladsz? – kérdezte Graver.
Leuci hátradőlt, és körbenézett az irodában. – Jól – felelte, kinyújtóztatva a hátát. –
Először túlestem a papírmunkán, hogy ne akadjon el semmi. – Lenézett a dobozba és
megcsóválta a fejét. – Most ezzel vacakolok. Ennyi szart…
Graver bólintott, és továbbment a folyosón. Elhaladt néhány csukott ajtó mellett, míg
elérkezett Pauláéhoz, amely nyitva volt. Megállt. Paula az ajtónak háttal ült, a forgószéket
kicsit hátradöntve, a lábát feltéve az alacsony ablakpárkányra. Az ölébe támasztott
jegyzettömbre írt.
– Van valami híred? – kérdezte Graver.
Paula hátrafordult. – Igen – felelte. Intett, hogy jöjjön be. Graver becsukta maga után
az ajtót.
A lányon szemmel látható volt az egész napi fáradtság. A blúza kihúzva lógott, a haja
kék gumival rendetlenül hátrafogva. A rúzsa órákkal ezelőtt lekopott, és nem volt rajta
cipő. Az arcán mintha bosszúság tükröződött volna. Graver vállával az ajtófélfának dőlt,
és zsebre vágta a kezét. Az egyetlen másik szék a szobában tele volt rakva könyvekkel,
dossziékkal és telefonkönyvekkel.
Paula keresztbe rakta a lábát, és megint hátradöntötte a széket.
– Ellenőriztem a bankot – mondta. – A Gulfstream National Bank tulajdonosa egy
holding, a Gulfway International Investments. Elég sok fáradsággal sikerült megszerezni
faxon a Gulfway adóbevallását. A banktisztviselőkön kívül öt igazgatósági tag van. Kettő
Kaliforniában él. Utánanéztem a helybéli lakosoknak. Az egyik egy olajfinomító társaság
vezérigazgatója. Óriási adományokkal támogatja egy cisztercita kolostor építését Új-
Mexikóban. Fura, nem? Nem hiszem, hogy érdekes lenne. A második a Hormann
műanyaggyár alapítója, Gilbert Hormann. Ez elég gyanús, a Seldon-ügy vegyi anyag
vonatkozásai miatt. A harmadik pedig… Colin Faeber.
– Ejha – kapta fel a fejét Graver. – Neumannel beszéltél már?
– Már hívtam. A bíróságon van.
– Mikor szóltál neki?
– Épp az előbb, egy perce.
Graver az órájára pillantott. – Már nem lehet ott sokáig, pár perc múlva vége a
félfogadásnak. És mit tudsz Faeberről?
– A legminimálisabbat: lakcím, a vállalatának székhelye. Nem nyomoztam utána
tovább, mivel tudtam, hogy Neuman már ráállt. Minek végezzünk dupla munkát.
Úgyhogy inkább Hormann-nal foglalkoztam.
– Jó, remek. Ha Neuman jelentkezne, mondd meg neki, hogy jöjjön vissza, aztán
együtt gyertek át az irodámba. Ki kell dolgoznunk valami tervet.

44. fejezet
Már majdnem fél hat volt, és mindenki hazament, vagy indulni készülődött. Ahogy
Graver elhaladt Lara irodája előtt, a nő épp az íróasztalán rakott rendet. Egymásra
pillantottak. Lara rögtön fogta a jegyzettömbjét, és követte Gravert az irodájába.
– Délután Arnette-nél voltam – mondta Graver. Levette a zakóját, és az íróasztala
mögötti fogasra akasztotta. Feltűrte az ingujját, és kinézett az ablakon. Hátranyúlt a
derekához, és megnyomogatta a merev izmokat. – Arnette-nek vannak új információi,
abból a beszélgetésből, amit felvettek Dean és az ismeretlen férfi között a Transco
szökőkútnál. Dean nyakig benne van az egészben. Mélyebben, mint amennyire szerettem
volna hinni. – Ezután elmondott mindent Panos Kalatisról.
Mire végzett, többször is körbejárta az irodát. Egész idő alatt a derekát masszírozgatta,
és közben a nyakkendőjét is meglazította. Végül leült az íróasztalához. Rákönyökölt, és a
tarkóját kezdte nyomogatni.
Lara pár pillanatig nem szólt semmit. Ült, hátradőlve a széken, egyenes és korrekt
testtartással. A tartásából hatékonyság áradt és precizitás. Olyan elme volt, amelyik nem
hajlik az ambivalenciára, ami Gravert azért vonzotta, mert tőle ez olyan idegen volt.
– Azt hiszem, valami fontosat kihagytam – mondta Lara a blúza legfelső gombjával
játszadozva. – De én nem látom szükségszerűen így.
– Mit, hogy Dean nyakig benne van?
– Jó, biztos, hogy benne van, csak nem hiszem, hogy szükségszerűen bűnös módon,
úgy értem, ha az a pasas a kormány embere, ahogy Arnette gondolja… Lehet, hogy Dean
neki dolgozik. Valami titkos megbízatás egy szövetségi szervnek. Ha ilyet tenne, ezt el
kellene titkolnia előled, nem?
– Ez igaz, ilyesmi előfordul. De nagyon ritkán. Elég ritkán ahhoz, hogy ne vegyük
figyelembe ezt a lehetőséget. Én is szeretném elhinni, de…
– Miért, te mit hiszel, Marcus? Szerinted valójában mit művel Dean? – kérdezte
hirtelen Lara. Gravert kicsit meglepte, hogy a keresztnevén szólította. – Úgy értem, te
mint Marcus Graver, és nem mint Graver kapitány, komolyan kizártad annak a
lehetőségét, hogy esetleg tévedsz?
Graver nem válaszolt azonnal. Csak nézték egymást. Lara arcán nem látszott, hogy
kihívásnak szánta volna, amit mondott; egyszerűen feltett egy őszinte kérdést, és várta,
hogy Graver őszinte választ adjon, neki és saját magának.
– Nem – felelte végül Graver, hátradőlve a széken. – Nem zártam ki. És ez egy nagyon
jó ok arra, hogy esetleg átadjam valaki másnak ezt az ügyet. – Elhallgatott, de Lara nem
szólt semmit. – Tulajdonképpen még magamban sem tisztáztam, mit hiszek. De ha igaz,
hogy Dean bűnös, akkor én akarom elintézni ezt az ügyet. Azt hiszem, valami irracionális
módon ez is része a barátságnak, úgy érzem, mintha gyávaság lenne, vagy egyenesen
kegyetlenség, ha hagynám, hogy valaki más csinálja. Ha rossz vége lesz, akkor is én
akarom kezelni, úgy értem, a pozíciómtól függetlenül, személyes szinten is.
Lara továbbra is mereven ránézett, szinte elmerengő tekintettel. Már nem játszott a
gombbal, a keze az ölében pihent
– Nem tudom, hogy én is végig tudnám-e csinálni, úgy, ahogy te – mondta. – De
értem, hogy te miért akarod.
– Hogy miért akarom?
– Azok után, amiken keresztülmentél… a feleségeddel – Lara egyenesen a szemébe
nézett, mintha azt akarná mondani, hogy többet nem hajlandó kerülgetni a személyes
kérdéseket –, nem lep meg, hogy úgy akarod megoldani ezt az ügyet, hogy a te kezedben
legyen az irányítás.
– Ugyan miért? – Graver érezte, hogy Lara beletalált valamibe.
– Ha átadnád valaki másnak, az olyan lenne, mintha megint hagynál egy emberi
kapcsolatot semmivé foszlani az életedben, anélkül, hogy lenne beleszólásod. Értem,
miért akarsz ennyire részt venni benne, bármilyen fájdalmas is.
Graver nem tudott mit mondani. Ez neki soha nem jutott volna eszébe. Vajon igaz ez?
Lehet, hogy egy ennyire személyes dolog, mint az, hogy Dore elhagyta, hatással lehet
arra, ahogy ezt a nyomozást kezeli? Lara öntudatlanul megint legnagyobb félelmét idézte
fel. Akár Dore-ról és a kudarcba fulladt házasságáról volt szó, akár a barátságáról
Deannel, vagy akár a Larához fűződő viszonyáról, mindig az öncsalás volt a legfőbb
problémája.
Kopogtak az ajtón, Paula lépett be, a nyomában Neuman.
– Elnézést – mondta, ide-oda pillantva kettőjükön. – Azt hittem, már mindenki elment.
– Semmi baj – állt fel Graver. – Gyertek csak be.
Lara nem állt fel, bár Paula úgy nézett rá, mintha ezt várná.
– Lara itt marad – közölte Graver.– Üljetek le, sok megbeszélnivalónk van.
– Á – mondta Paula. Graver látta az arcán, hogy csodálkozik. Óvatos volt és
gyanakvó, és úgy tűnt, nem tartja okos dolognak, amit Graver csinál.
Neuman azonnal átlátta a helyzetet. Bement, és leült Lara mellé. Ettől a pillanattól
elfogadta, hogy ő is a csapat tagja.
Paula kissé feszengve ült le a másik székre, ő már nehezebben adta fel a saját
véleményét.
– Jól van – fordult Graver Neumanhez. – Mire jutottál?
Neuman meglazította a nyakkendőjét, kigombolta kockás inge felső gombját, és kivett
a zakója zsebéből egy jegyzetfüzetet.
– Colin Faeber nős, a második feleségével él, gyerekeik nincsenek. Az első felesége és
a lánya Denverben élnek, elég komoly csekkeket küld nekik. A második felesége egy
gazdag New Orleans-i családból származik, ott járt egyetemre is. Új házuk van, négy éve
épült a Tanglewood negyedben. Kilencszázezer, plusz jelzálog, a Southern Federal
banknál. A házon kívül még négyszázezer tartozása van… Két kocsijuk van, és még egy
házuk South Padre-ban. Utánanéztem a kereskedelmi kamaránál. A cége, a DataPrint hét
évvel ezelőtt indult, kétszázezres tőkével, bankkölcsönből, amit pár év után visszafizetett.
A cég eleinte adatfeldolgozással foglalkozott. Elég szuper számítógépeik voltak, és ha
valami kisebb cégnek olyan adatok tárolására vagy feldolgozására volt szüksége, amit a
saját gépeikkel nem tudtak megoldani, hozzájuk fordultak. Nagyon sikeres vállalkozás
volt.
Úgy három és fél évvel ezelőtt Faeber hirtelen nagymértékben terjeszkedni kezdett.
Új, nagy teljesítményű számítógépeket vett, óriási újabb tőkebefektetéssel. Egy új
befektető is megjelent: Concordia International Investments, méghozzá Buenos Airesből.
– Erről tudunk valamit? – szólt közbe Graver.
– Várj csak… – Neuman visszalapozott pár oldalt. – A CII tulajdonosa egy holding, a
Strasser Industries, amelynek világszerte több tucatnyi cég van a tulajdonában.
– Strasser? – Graver felkapta a fejét.
– Igen. Brod Strasser. Ő a Strasser Industries vezérigazgatója.
Graver Neumanre szegezte a szemét, és közben leült az íróasztalához. Mindenki őt
nézte, ahogy intett Neumannek, hogy folytassa.
 – Hát, ennél sokkal többet nem tudok. De úgy tűnik, pillanatnyilag a CII-nek nagyobb
részesedése van a DataPrintből, mint magának Faebernek. Úgy néz ki, nagyjából
felvásárolták a céget, amikor finanszírozták ezeket a szupermodern új számítógépeket.
– A cég profilja változott? Vagy ugyanazt a fajta munkát végzik, mint régebben?
– A rendelkezésre álló információk szerint ugyanazt, de nem volt időm részletesebben
utánajárni.
Graver bólintott. – Hát én kétlem, hogy ugyanazt csinálnák.
Paula, aki egyre türelmetlenebbnek látszott, folyton fészkelődött, és Graver nem okolta
ezért. Valószínűleg már mind sejtették, hogy sok mindent tud, amit még nem osztott meg
velük, és ideje lenne, hogy elmondja, ha előbbre akarnak lépni a nyomozással.
– Jó, akkor hadd mondjam el, én mire jutottam.
A következő egy órában beszámolt nekik mindenről, amit csak tudott. Az egyetlen,
amit elhallgatott, Arnette és Victor Last neve volt. Miközben beszélt, többször észrevette,
hogy Paula lopott pillantásokat vet Larára. Még mindig nem tudta elhinni, hogy Graver
bevonja egy ilyen kényes nyomozásba, de még jobban meglepődött volna, ha tudja, Lara
mennyivel többet sejt, nemcsak erről az ügyről, de a CID működéséről általában.
– Tehát itt a kapcsolat Kalatisszal, vagyis Ravivval – mondta Graver. – Colin Faeber
szoros kapcsolatban áll velük, és nem hinném, hogy Kalatist vagy Strassert az a fajta üzlet
érdekelné, amivel a DataPrint a hivatalos verzió szerint foglalkozik.
Neuman lassan csóválgatta a fejét.
– Ezek szerint akiket megbíztál Burtell követésével – szólalt meg Paula –,
meglehetősen nagy erőkkel rendelkeznek.
Graver bólintott. Paula csak nézte. Szemmel láthatóan kijózanította, amit hallott.
Megint Larára pillantott, mintha őt is más fényben látná.
– Akkor most mit csinálunk? – kérdezte Neuman.
– Folytatjuk – felelte Graver. – Meg vagyok győződve róla, hogy Kalatis áll az egész
hátterében. Dean nyilván ismeri, elég jól ahhoz, hogy valamit beszélgessenek róla a
pasassal a szökőkútnál.
– Kalatis Moszad-hátterét figyelembe véve, ostobaság lenne, ha nem tételeznénk fel,
hogy az egész akció mögött ő áll. Szerintem Dean valamilyen kapcsolatban áll vele, de
egyre kevésbé értem, milyenben. Mostantól minden erőfeszítésünk egy célra irányul: hogy
eljussunk Kalatishoz.
– Gondolod, hogy Dean… – kezdte Neuman.
– Fogalmam sincs, mi folyik – vágott közbe türelmetlenül Graver. – De azt hiszem,
igazad volt abban, hogy beszélnünk kell Valerie Heathtel. Pillanatnyilag ez az egyetlen út,
amelyen elindulhatunk, hacsak nem akarunk nyíltan konfrontálódni Deannel.
– Akkor mi legyen? – kérdezte Paula. – Mit akarsz csinálni vele? Nem tartóztathatjuk
le, viszont ha egyszer elkapjuk, utána már nem engedhetjük csak úgy el. Ez túl kockázatos
lenne.
– Lara vele fog maradni.
Paula nagy szemeket meresztett. – Hol?
– A lakásomon.
– Az ég szerelmére, Graver!
– Nem látok más megoldást. Rajta kell tartanunk a szemünket, az ő védelme és a
sajátunk érdekében is.
– De miért nem jó egy motel?
 – Erre nincs pénzünk, és nem tudnánk feltűnés nélkül megcsinálni. Ha elvisszük a
lakásomra, úgy sokkal egyszerűbb. Éjszakánként majd váltjuk egymást Larával.
– Gondolod, hogy Heath tényleg veszélyben van? – kérdezte Paula.
– Kénytelen vagyok ezt hinni.
– Na és Lara?
– Mit akarsz, Paula, mit csináljak? – Graver kezdett belefáradni a kérdésekbe. – Ha
tudsz jobbat, halljuk.
– Mikor megyünk oda? – vágott közbe Neuman egy praktikusabb kérdéssel.
– Most – mondta Graver. – Én is veled megyek. – Benyúlt a zakója zsebébe, kivett egy
kulcskarikát, és levette róla a háza kulcsát. Odaadta Larának.
– Előbb menj haza, és pakolj össze egy-két ruhát pár napra. Útközben vásárolj be
ennivalót, nálam nemigen van otthon semmi. Több napra, több embernek. Paula veled
megy. – Elővette a tárcáját, és minden pénzt odaadott belőle. – Ha odaérsz, állj be a
kocsiddal a garázsba, és csukd be az ajtót, hogy ne lehessen belátni az utcáról. Majd ha
Caseyvel odavittük a nőt, megbeszéljük a többit. Sok minden függ attól, mit tudunk
kiszedni belőle.
Graver felállt. – A rádiót mindig tartsátok a kezetek ügyében. Ha az embereim nem
tévednek, Burtell ma este elmegy valami találkozóra. Minden percben kapcsolatban kell
lennünk egymással. Rendben?
A többiek is gyorsan felálltak. Lara egész idő alatt egyetlen szót sem szólt.

45. fejezet

Még mielőtt nekivágtak volna az útnak, Graver beszerzett egy házkutatási parancsot egy
olyan bírótól, akiben megbízott, és akiről tudta, hogy nem fog eljárni a szája, aztán
elindultak Neuman kocsijával a Gulf Freewayen, belevegyülve a csigalassú kocsisorba,
amely esténként a városból araszolgat kifelé.
Graver némán ült, és a forgalmat figyelte. A dugót nagyon megfelelő metaforának
találta a gondolatainak állapotára. Újra meg újra átgondolta a nyomozás elvarratlanul lógó
szálait. Egy ilyen ügyet végigvinni akkor is nehéz lenne, ha egész csapat nyomozó és
technikus dolgozna neki. De titokban, két nyomozóval és nem hivatalos technikai háttérrel
– így csak kihívja maga ellen a sorsot.
Ezen töprengett némán vagy félórán keresztül, aztán úgy döntött, jobb, ha inkább a
közvetlen feladatra koncentrál. Kivette a kesztyűtartóból a térképet, és kinyitotta a kikötő
környékén, ahol Valerie Heath lakott.
– Azt mondtad, van a háza mögött egy kis móló? – kérdezte Neumantól.
– Igen, egy kis keskeny csatornába nyúlik. Két kisebb jacht elfér rajta egymás mellett,
nagyobb hajó nem. – Neuman odanyúlt, és a térképre mutatott. – Megjelöltem egy kék
pöttyel, hogy hol lakik.
– Igen, itt van. – Graver tanulmányozta a környező utcák elhelyezkedését, a mólókat
és a csatornákat. Ismerte ezt a környéket. Meglehetősen drága volt. – A háza előtti utca
zsákutca, ugye?
 – Igen. Úgy a negyedik vagy ötödik házban lakik az utca elejétől számolva.
– Írd le, milyen a ház belseje.
Graver hallgatta Neumant, feltett néhány kérdést, aztán visszamondta, amit hallott,
belülről kifelé haladva, mintha a csatorna felől nézné a házat. Aztán elhallgatott.
Lefordultak az autópályáról, és a Marina Bay Boulevard-on haladtak tovább, egészen a
tópartig, ahol már látták a jachtklubokat és kikötőket. Neuman lassított, amikor a kis
félszigetre vezető hosszú utcába értek. Késő délután volt, a nap már alacsonyan függött az
égen, az árnyékok hosszan megnyúltak.
– Csak annyira hajts be az utcába, hogy lássuk, a kocsija ott parkol-e a ház előtt –
mondta Graver. – Ha igen, fordulj vissza.
Neuman bólintott, és bekanyarodott a kis utcába. Nem kellett sokat menniük, máris
megpillantották a fekete Corvette-et.
– Ott van – mondta Neuman.
– Nagyszerű. Szerencsénk van. Ismerek valakit a közelben, akinek van egy kis hajója.
Neuman Graverre pillantott, de nem kérdezett semmit. Graver útbaigazította, és
negyedóra múlva meg is álltak egy ház előtt, amelynek háta mögött szintén kis móló
húzódott. A szárazföldön több mérföldre volt Heath házától, de a vízen alig pár percre. A
házak errefelé már feltűnően szerényebbek voltak. Inkább banánfák nőttek pálmák helyett,
és a közeli hajójavító műhelyek olajos szaga lengedezett a rezzenéstelen levegőben. Itt-ott
egy-egy partra húzott halászcsónak vagy kis jolle álldogált a nyeszlett leanderbokrok alatt,
amelyek sövényként elválasztották a házak kertjét. A behajtóutakat összezúzott
kagylóhéjjal szórták fel kavics helyett.
Graver az egyik behajtóúthoz irányította Neumant. A kagylóhéj csikorgott a kerekek
alatt. A ház melletti garázst átalakították kis lakássá, ide vezetett a behajtóút. A fal mellett
egy ütött-kopott fűrészbakon hatalmas csónakmotor pihent. Graver kiszállt a kocsiból, és
odasétált az ajtóhoz. Egy öreg mimózabokor árnyékolta be, amely olyan pompásan
virágzott, mintha egy palota kertjében nyílna.
Graver bekopogott a szúnyoghálós ajtó fakeretén. Hallotta, hogy odabent egy papagáj
rikácsol. Léptek csosszantak, megálltak, aztán szaporábbak lettek, ahogy közeledtek az
ajtóhoz.
– A francba… – mormolta egy férfihang. Graver hátrább lépett, ahogy felpattant az
ajtó. Egy hatvanas éveinek közepén járó, köpcös férfi állt ott, és már nyújtotta is
napbarnított karját, hogy kezet rázzon vele.
– Hogy vagy, Ollie? – kérdezte Graver.
– Jól – lépett ki a férfi az árnyékba. – Hát te?
Őszülő haja ritkás volt, a nap foltosra égette a fejbőrét. Khaki vászonnadrág volt rajta,
lábszárközépig felhajtva, kifakult kék teniszcipő, és egy farmering, amit már milliószor
moshattak, hosszú ujja könyékig felhajtva. Az ing be volt tűrve a nadrágba, amit vastag,
kopott bőröv tartott lapos hasán. A férfi rávigyorgott Graverre, ravasz mosollyal, felfedve
erős, szabályos fogait.
– Akarsz valamit, igaz? – kérdezte még szélesebb vigyorral.
– Hát igen – bólintott Graver. – Egy kis szívességről lenne szó.
A köpcös férfi a kocsira és Neumanre pillantott. – Hivatalos?
Graver bólintott.
– És most azonnal?
– El kéne vinned valahová a hajóddal – mondta Graver. – Csak pár percnyire innen.
 – Értem.
– Odaviszel, vársz pár percig, talán negyedóráig. Egy nőt hozunk vissza ide.
– Értem.
– És akkor megint én tartozom neked egy szívességgel – mosolyodott el Graver.
– Remek, ezt már szeretem! – A férfi Neumanre pillantott, aki még mindig a kocsiban
ült. – Na, jöjjön maga is! – intett oda neki vaskos karjával.
Ollie mindig mindenre kapható volt. Éveket töltött taktikai akciókkal a rendőrségen,
mielőtt nyugdíjba vonult. Ha megbízott valakiben, nem kérdezősködött sokat, csak
követte az utasításokat. Tudta, hogy bármiről van is szó, Graver alaposan átgondolt
mindent, és nem kérne tőle olyat, amit nem tud megtenni, vagy amit mástól is kérhetne.
Miközben Neuman kiszállt a kocsiból, Ollie szemügyre vette, aztán sarkon fordult, és
elindult a ház mellett. Graver és Neuman követték. Elhaladtak a gazokkal összefonódott
leanderbokrok mellett egy hátsó udvarra, amely egy kis csatornába nyúló mólóban
végződött. Egy öreg, de jól karbantartott kis kajütös jacht állt ott kikötve.
Ollie habozás nélkül a kabinba lépett, és különféle kapcsolókat kezdett kapcsolgatni és
gombokat nyomogatni, miközben Graver és Neuman is beszálltak a mólóról.
– Hová megyünk? – kérdezte Ollie, miközben rekedtes köhögéssel beindult a motor,
majd mély mormolássá alakult a hangja. Graver elmagyarázta. – Igen, tudom, hol van –
felelte Ollie. Kilépett a kabinból, a partra dobta a köteleket, aztán visszament a
kormányhoz. A hajó lassan elmozdult a mólótól, sima kanyarral megfordult, és elindultak
kifelé, az öböl irányába.
Egy darabig egyikük sem szólalt meg. Az öreg hajó kényelmesen siklott a part mentén,
elhaladva a kis csatornák bejárata előtt. A házak egyre előkelőbbek lettek. Graver figyelte
a fényeket a parton, a keskeny csatornák mentén. A motor bőgése elhalkult, lassú siklással
befordultak egy csatornába, és elhaladtak a házak előtti mólóknál.
– Azt hiszem, a következő lesz az – mondta Ollie halkan.
– Casey, megismered? – szólt oda Graver Neumannek.
– Igen, ez lesz az.
– Ollie, le lehetne oltani a lámpákat? És meg tudnál állni a móló legvégénél? Ne menj
be egészen a házig.
Az öreg bólintott, és engedelmeskedett. Már majdnem teljesen besötétedett, és nem
volt könnyű a feladata. Egy perc múlva érezték, hogy a hajó orra finoman nekiütközik a
mólónak, és Ollie leállította a motort. Gyorsan kilépett a kabinból, a hajó orrához ment, és
kiszállt a mólóra.
– Te menj előre, a ház elejéhez – mondta Graver Neumannek. – Csak csöngess be. Ha
ajtót nyit, és felismer, igazold magad. Azonnal mondd meg, hogy rendőr vagy, és menj be
a lakásba, ha kell, erőszakkal, vedd elő a pisztolyodat is. Ne hagyd, hogy becsapja az
ajtót. Aztán beengedsz engem hátulról. Ha nyitva van a hátsó ajtó, megpróbálok a háta
mögé kerülni.
Graver és Neuman kiszálltak a mólóra, és elindultak a bokrok között a pázsiton. A
házban fények égtek, egy halványabb a konyhában, és egy a hátsó hálószobában. Minden
más sötét volt. A konyhából kiszűrődő halvány fény egészen kis világosságot vetített az
üvegajtó elé és a hátsó udvarba.
Graver bólintott, mire Neuman elindult a ház elejéhez, és eltűnt. Graver a hátsó ajtó
mellé lopakodott, egy pillanatra belesett a konyhába és a nappaliba, aztán hátrább osont,
és a hálószoba falára fektette a fülét. Vízcsobogást hallott. Talán fürdik a nő? Vajon
meghallja a csengőt? Graver az üvegajtóhoz ment, és megpróbálta kinyitni. Szinte
megijedt, amikor nyitva találta. Lassan félretolta, imádkozott, hogy ne legyen
riasztóberendezés, és belépett. Egy pillanatig várt, aztán átsétált a nappalin a kis folyosóra,
melyről úgy gondolta, a hálószobába vezethet. Az ajtónál megállt. Már tisztán hallotta a
zuhanyt. A bejárati ajtóhoz sietett, és beengedte a meglepett Neumant.
– Épp zuhanyozik – mondta Graver.
– Egyedül van?
Graver vállat vont, és bezárta az ajtót Neuman után. Gyorsan ellenőrizték a többi
szobát, hogy nincs-e ott senki, aztán a nappaliba mentek. A zuhany még mindig folyt.
Neuman Graverre pillantott.
– Nem lesz könnyű dolgunk – suttogta Graver. – Jobb lenne elkapni, mielőtt
kikászálódik a zuhany alól. Lehet, hogy van pisztolya, nem adhatunk neki lehetőséget,
hogy elővegye. Lehet, hogy sikoltozni fog. Vedd elő a jelvényedet.
Graver ment előre. A hálószobában óriási rendetlenség uralkodott. Az ágy bevetetlen
volt. Csak a mellette levő kislámpa égett. A fürdőszoba ajtaja nyitva állt. A nő odabent
tüsszentett és kifújta az orrát, aztán köhögött. Szappanillat és forró gőzpára lebegett be a
hálószobába. A szekrény ajtaja nyitva volt, rendetlenül összezsúfolt ruhák lógtak a
meggörbült drótfogasokon. Az aljában összevissza dobált cipők és cipősdobozok. A
csatornára néző ablak alatt egy televízió, a tetején egy piros számjegyekkel világító
digitális óra. Az ágy lábánál odadobált fehérnemű, egy sort meg egy póló. A padlón, az
ágy melletti fotel előtt egy napolaj hevert. A Cosmopolitan egy száma nyitva volt a
cikknél, amit a nő épp olvashatott.
– Megvárjuk, amíg kijön a fürdőszobából – suttogta Graver. – Nem hagyhatjuk, hogy
bezárkózzon. Állj félre, hogy ne lásson az ajtóból. Ha kilépett, én megmondom, ki
vagyok. Ne engedd visszamenni.
Neuman bólintott, és elindult a falhoz, amikor elállt a zuhany. Gyorsan a
fürdőszobaajtó melletti falhoz lapult, Graver pedig elbújt a szekrény mellé.
Mindketten arra számítottak, a nő kis ideig még bent lesz, amíg törülközik, hajat szárít
vagy talán fogat mos, de meglepetésükre azonnal besétált, csuromvizesen és anyaszült
meztelenül, törülköző nélkül. Graver ellépett a szekrény mellől.
– Rendőrség – mondta. – Ne mozduljon!
Abban a pillanatban, ahogy meglátta, a nő azonnal futni kezdett, nem vissza a
fürdőszobába, hanem a hálószoba ajtaja felé.
– Rendőrség! – kiáltott utána egyszerre Neuman és Graver.
– Álljon meg! – Neuman utána vetette magát, mielőtt elért volna az ajtóig, és lelökte
az ágyra, mire a nő sikoltozni kezdett. Neuman azonnal lefogta, és kis birkózás után
leszorította, próbálva befogni a száját. A nő kapálózott és fojtottan nyüszített, a rémület
megsokszorozta az erejét. Graver is odaugrott, és egyesült erővel sikerült megfékezniük.
Neuman hátulról átfogta, Graver pedig melléjük térdelt, befogta a nő száját, és az orra alá
nyomta a rendőri igazolványát. A nő kimeredt szemmel bámulta. Mindhárman ziháltak.
– A fenébe, rendőrség! – sziszegte Graver.
A nő szeme ide-oda járt közte és a jelvény között.
– Megértette?
Szünet.
– Rendőrség – ismételte meg Graver.
A nő hevesen bólogatott.
 – Most elengedjük, öltözzön fel. De ne próbálkozzon semmivel!
A nő bólogatott. Nedves haja Neuman arcába csapódott. Graver elengedte a száját. –
Mondja, hogy megértette.
– Értem – lihegte a nő.
– Most elengedi a társam – mondta. – Ne próbáljon elfutni, oké?
– Oké – motyogta a nő, és felkapta a takarót, miközben Neuman lekászálódott az
ágyról.
Neuman sportzakójának és nadrágjának eleje csupa víz lett. Letörölte az arcát, ami a
nő hajától lett nedves. – Remek – mondta, a ruháját nézve, és a vizet rázogatva a kezéről.
Valerie Heath gyorsan maga köré tekerte a takarót, felült az ágytámlának
támaszkodva, és bámulta őket.
– Tehát megértette, hogy a rendőrségtől vagyunk? – kérdezte még egyszer Graver az
ágy lábánál állva, kinyújtva a jelvényét.
– Igen, meg – motyogta a nő. Neumanre nézett, aki kócos haját fésülgette az ujjaival.
– Emlékszik rám? – kérdezte kicsit lihegve Neuman.
– Igen.
– Sejti, miért vagyunk itt? – kérdezte Graver, a zsebébe rakva a jelvényt.
A nő megrázta a fejét.
– Szerintem nagyon is sejti. – Graver a nőre nézett. – Mondjon már valamit, hogy
tudjam, érti, amit mondok.
– A rohadt életbe, persze, hogy értem! Szemét. – A nő fekete haja nedvesen tapadt a
homlokára. Festék nélkül az arca olyan üres és jelentéktelen volt, mint egy sima papírlap.
– Helyes. Akkor ide figyeljen. Bevisszük kihallgatásra. Nagy bajban van, Miss Heath.
– Graver elrakta a pisztolyát, félresöpörte a haját, és leült az ágy végébe.
– Nézze, őszinte leszek magával. – Igyekezett nyugodtan beszélni, és lehetőleg nem
úgy, mint egy rendőr. – Szerintem nem érti igazán, mibe keveredett. Az emberek, akiknek
dolgozik, megöltek két rendőrt. Nyomozókat. – A nőre nézett a lámpa halvány fényében,
de csak dühöt látott rajta. – Mostantól a maga életéért se adnék sokat. Ha lesz több időnk,
majd elmagyarázom részletesebben. Ha úgy döntenénk, hogy mégsem visszük be, hanem
most szépen elmennénk, és egyedül hagynánk, szerintem a holnap reggelt se érné meg.
Még ha beül a vadonatúj Corvette-jébe, és repeszt vele egész éjszaka, akkor se érné meg a
napfelkeltét. – Mereven a nőre szegezte a szemét. – Nekem elhiheti.
Semmit nem látott a nő arcán.
– Az akciónak már a legvégén tartunk, Valerie, nagyjából lezártuk – folytatta. – Most
próbálunk annyi életet megmenteni, amennyit lehet. Nem akarjuk, hogy több áldozat
legyen. Jó okunk van azt hinni, hogy el akarják tenni láb alól az embereiket. Ha nem segít
nekünk, akkor ezek, akiknek dolgozik, akik a csúcson vannak, el fogják intézni. Üzletet
ajánlunk magának. Mi megmentjük az életét, és ha beleegyezik, hogy együttműködik
velünk, mindent megteszünk azért is, hogy ne kerüljön börtönbe, Végül is magát csak
kihasználták. – Graver kis hallgatás után folytatta. – Nincs értelme, hogy olyasmiért üljön,
amit nem is ért.
Most már látott valamit a nő szemében, aki lassan megnyugodott és gondolkozni
kezdett.
– Ide hallgasson! – folytatta Graver. – A lehető leggyorsabban el kell tűnnünk innen.
Egy hajó vár kint a mólónál. Nem lenne jó itt maradni, öltözzön fel.
– Hadd nézzem meg még egyszer a jelvényét – mondta a nő.
 Graver elővette és átadta. Heath elvette, és megnézte a lámpa fényében, nagyon
közelről. Az ujjai hegyével végigsimított rajta. Aztán visszaadta, és Neumanre pillantott.
– Tudtam, hogy az a nyavalyás biztosítós sztori hazugság volt – mondta.
– Kicsit még gyakorolnom kell – vigyorgott Neuman.
A nő kicsit mintha nyugodtabbnak látszott volna.
– Mi lenne, ha felöltözne? – javasolta Graver, és felállt.
– Igen, az nem ártana – jegyezte meg a nő gúnyosan.
– Egyikünknek néznie kell – mondta Graver. – Ugye, megérti, hogy nem fordíthatunk
hátat. Választhat, hogy melyikünk legyen.
– Ugyan már – csattant fel a nő, félredobta a nedves takarót, és kimászott az ágyból. –
Ez a barom már úgyis összevissza fogdosott, most mit szemérmeskedjek?
Meztelenül a komódhoz sétált, kihúzott egy fiókot és fehérneműt keresgélt. Ráérősen
válogatott, hagyta, hogy szemügyre vegyék lebarnult testét, amin meglátszott a fürdőruha
nyoma.
– Pakoljon be egy táskába több napra való váltás ruhát – mondta Graver a hálószoba
ajtaja felé indulva. Vetett egy pillantást Neumanre, aki égnek emelte a tekintetét, és még
egyszer megtörölte az arcát.

46. fejezet

Mire Valerie Heath felöltözött – egy narancssárga-barna, afrikai mintákkal díszített

szoknyát és ujjatlan fehér blúzt vett fel – és bepakolt néhány holmit egy sporttáskába,
addigra egész jól összebarátkozott Neumannel. Ugyanazok a tulajdonságai, amelyek miatt
olyan jól kijött a csípős modorú Paulával, Valerie Heathre is hatottak.
Graver közben fogott egy kis táskát, amit a másik hálószobában talált, körbejárta a
házat, és összeszedett egy figyelemreméltó gyűjteményt hamis személyikből, és még
néhány papírt és iratot, amelyeket itt és most nem volt ideje elolvasni. Mindent besöpört a
táskába.
Valerie Heath kicsit idegesen fogadta az ötletet, hogy Neuman vezesse a Corvette-jét,
de végül meggyőzték, hogy nem hagyhatják itt a kocsit. Neuman tehát elindult a ház elől a
Corvette-tel, Graver és a nő pedig beszálltak Ollie hajójába, amire Heath megvető
pillantást vetett. Graver nem vette elő a bilincset, csak Ollie házánál, mert félt, hogy a nő
jelenetet rendez. De feleslegesen aggódott, egy kis morgással elfogadta, és önként beült
előre a kocsiba.
Útban a város felé Graver felkészítette, hogy kissé szokatlan helyen fogják őrizetben
tartani. Azt mondta, hogy a két rendőr halála miatt egy speciális, titkos nyomozócsoportot
hoztak létre, aminek ő a vezetője. A rendőrség két táborra oszlott: az egyikük le akarja
csukatni, a másik tábor, ő maga, Neuman és még néhányan, azon a véleményen vannak,
hogy az információkért cserébe futni hagyják. Ha hajlandó az együttműködésre,
egyszerűen elengedik, ha vége lesz az ügynek. Nem lesz szüksége ügyvédre, mert nem
vádolják semmivel, már amennyiben hajlandó a segítségükre lenni. Különben azt
kockáztatja, hogy élete hátralévő részét börtönben töltheti.
 Graver könnyed, csevegő modorban beszélt, úgy magyarázott a nőnek, mintha egy új
állásba vezetné be. Válaszolt a kérdéseire. Könnyedén jöttek a hazugságok. Látta a nő
kérdéseiből, hogy mitől fél, és egy pszichológus ügyességével rájátszott ezekre a
félelmekre. Valerie Heath nem volt túl okos, persze részben azért is került ebbe a
helyzetbe.
Mire elérték a város határát, közölte vele, hogy be kell kötnie a szemét, amit a nő
kicsit bosszantónak talált, de nem furcsállta különösebben. Miután bekötözte a szemét,
Graver többet nem szólt hozzá. Amikor kérdezett valamit, lepisszegte, és nem szólt egy
szót sem, míg le nem lassított a háza előtt. Örömmel látta, hogy a házban ég a villany, és a
garázsajtó csukva van, az utasításai szerint.
Rádión megüzente a mögötte haladó Neumannek, hogy a Corvette-tel álljon be a
másik garázsba. Graver ezután letekerte az ablakot, kihajolt, és úgy tett, mintha egy
odakint álló őrnek mondana valamit, aztán feltekerte az ablakot, kicsit várt, majd behajtott
a hátsó udvarra. Ott állt meg, ahol a múltkor Last.
– Jól van, Valerie, megjöttünk – mondta. – Most bekísérem a házba.
Lara a hátsó ajtónál várta őket. Farmer volt rajta és lélegzetelállítóan szoros póló.
Paula a konyha ajtajában álldogált a háta mögött.
Épp amikor mind besorakoztak a konyhába, Graver személyhívója jelzett. Lenézett rá:
Arnette száma volt.
– Várjatok itt – mondta, és kiment. A többiek némán álltak. A nappaliba ment, és
felhívta Arnette-et.
– Az emberünk megint elindult – mondta Arnette. Graver az órájára pillantott: fél
tizenegy volt. Hallotta a telefonban a háttérben a rádión bejövő hangokat.
– Nem tudsz semmit arról, hogy hová megy?
– Nem. Nem telefonált otthonról, és őt sem hívták. Csak elment hazulról. De úgy néz
ki, végigcsinálja ugyanazokat a manővereket, mint a múltkor.
– Épp most hoztam ide Heathet – mondta Graver.
– Beszélni fog?
– Azt hiszem.
– Helyes. Szedj ki belőle mindent. Ha mondana valami használhatót, meséld el nekem
is. Ha van valami újság, hívlak.
Graver lerakta a kagylót, és pár pillanatig álldogált az íróasztalánál. Megint
ránehezedett a súlyos csalódás Burtell árulása miatt. Soha nem feledkezett meg róla, a
gyorsan száguldó események ellenére sem, de néha újult erővel tört rá, és most ismét úgy
sújtott le, mint legelőször. Sarkon fordult, és visszament a konyhába. Mindenki ugyanott
állt, ahol hagyta őket.
– Akkor most felmegyünk – mondta, és megfogta Valerie Heath karját.
Óvatosan felvezette a nőt a lépcsőn Natalie szobájába. Odabent felkapcsolta a villanyt,
Neuman pedig levette a nő szeméről a kendőt. A bilincset rajta hagyta. Heath pislogott
párat és körbenézett.
– Paulát már ismeri – mondta. A nő bólintott, gúnyos pillantást vetve Paulára. – Ő
pedig Lara – folytatta Graver. Heath megint bólintott, és ugyanolyan gyors pillantással őt
is végigmérte.
– Mi lesz a bilinccsel? – kérdezte, kinyújtva a kezét.
– Még nem vehetem le – jelentette ki Graver, de bővebb magyarázatot nem adott. –
Nem éhes?
 Heath megrázta a fejét, és leült az ágy szélére. – Egy cigarettát kaphatok?
– Itt bent nem dohányozhat – felelte Graver.
– És kávét? Azt remélem, szabad?
– Persze. Paula, segítesz nekem?
Graver a konyhába ment, és feltett egy kávét, miközben Paula a konyhaasztalra rakta a
táskát, amiben a papírokat hozta, kiborította a tartalmát, és elkezdte átnézni. Graver leült
vele szemben. Paula kirakosgatott hat hamis texasi jogosítványt. Mindegyiken Heath
fényképe volt, egyiken-másikon szőke parókában, de más-más nevekkel és születési
dátumokkal. Volt egy jogosítvány Irene Whaley névre is, amely a magazinon is szerepelt,
és Frances Rupp nevére, aki a kocsit vette. Voltak bankkártyák is, mindegyik más névre,
mindegyik más bankban, és mindegyiken volt pénz. Az összes számlán együtt majdnem
háromszázer dollár.
– Ez hihetetlen – mormolta Paula.

47. fejezet

Úgy három évvel ezelőtt ismerkedtem meg Don C-vel – kezdte Heath, összebilincselt
kezeivel szorongatva a kávésbögrét. Az ágy végében ült, törökülésben. Fehér blúza felső
gombjai ki voltak gombolva, mélyen felfedve a dekoltázsát. – Egy bárban találkoztunk.
Én épp egy rossz, de tényleg nagyon rossz házasságból lábaltam ki, depressziós voltam, és
egy fillérem se volt. Donnal szóba elegyedtünk, meghallgatta a történetemet, aztán azt
mondta, tudna használni valakit, aki segítene neki a kis üzleteiben. Így mondta, „a kis
üzleteiben”. Engem nem kellett sokat győzködni, kapva kaptam az ajánlaton.
Heath eltűnődve ingatta a fejét. – Az igazság az, hogy akár ingyen is dolgoztam volna
neki. – Larára pillantott, aki vele szemben ült egy széken, mintha úgy gondolná, ő meg
fogja érteni. – Az a pasas egy izompacsirta, pedig életében nem töltött egy órát sem
edzőteremben. Egy igazi csődör. Na mindegy. – Graverre pillantott, aki az ágy túlsó
végében ült egy magnóval. – Csak annyi volt a dolgom, hogy különböző helyeken,
parkolókban, bevásárlóközpontokban találkoznom kellett emberekkel, és borítékokat
kellett átvennem tőlük. Többnyire nők voltak, de néha férfiak is. Cserébe én is egy
borítékot adtam nekik, amiben pénz volt. Tudtam, hogy csak pénz lehet. Tudtam, hogy
nem kábítószer vagy ilyesmi, ahhoz túl laposak voltak a borítékok. Egyet-egyet
felnyitottam azok közül, amiket átvettem, ami nem volt rendesen leragasztva, és
megnéztem. Mikrofilmek voltak bennük, vagy számítógépről kinyomtatott adatok, vagy
fénymásolatok mindenféle iratokról.
– Milyen iratokról? – kérdezte Neuman, aki a padlón ült, a falnak támasztva a hátát, a
lábát kinyújtva a szőnyegen, és egy jegyzettömbre írogatott.
– A legtöbbször bankszámlakivonatok. Néha vállalatoktól származó iratok,
piackutatási eredmények, termékfejlesztési és eladási adatok, pénzügyi jelentések,
ilyesmi.
– A pénzt mindig személyesen adta át az embereknek?
– Nem, a legtöbbször nem. Eleinte igen, mert Don azt akarta, ismerkedjek össze velük,
de később már úgy volt, hogy Don adott egy kulcsot. Ha a kulcs egy kocsié volt, a
rendszámát is megadta. Megkerestem a kocsit egy parkolóházban, kinyitottam a
csomagtartót, otthagytam a pénzt, és elvittem a borítékot, amit ott találtam. Volt, amikor
repülőtéri poggyászmegőrzőé volt a kulcs, vagy postafióké. Néha egy bankban lévő széfé.
– És mekkora összegeket fizetett ki? – kérdezte Paula, aki egy széken ült, Lara mellett,
idegesen lóbálva keresztbe rakott lábát.
– Néha százakat, néha ezreket. A legtöbb harmincezer volt, a legkevesebb pár száz. De
mindig ugyanazzal az öt-hat emberrel találkoztam, úgyhogy elég szép pénzeket kerestek.
Ez tulajdonképpen egy tréning volt a számomra. Ezt csináltam úgy hat hónapig, aztán
Don elmondta, hogy valójában mit is csinál és hogyan. Van egy megbízója, aki ad neki
egy listát az információkról, amelyekre szüksége van. Don megkereste azokat az
embereket, akik meg tudták szerezni ezt az információt, és kis hálózatot szervezett
belőlük. Aztán egy idő után átadta nekem a hálózat irányítását. Odaadta nekem az
információlistát, én meg továbbadtam a kellő embereknek. Nagyon egyszerű az egész. A
pénz, amit keresek, változó, hol több, hol kevesebb, mert százalékot kapok annak alapján,
amit a forrásaimnak fizetnek, és az összeg attól függ, milyen jellegű információról van
szó. Nem számíthatok ugyanarra az összegre minden hónapban, de mindig készpénzt
kapok, és én is azzal fizetek. Életemben nem kerestem ennyit.
– Mind egy számlán tartja?
– Nem, dehogy. Don megtanított rá, hogy több bankban, több számlán kell elosztani,
és nyolcezernél többet soha ne tegyek be egy helyre. Nyolcezer, ez az aranyszabálya. Nem
akarta, hogy a bankban esetleg gyanakodni kezdjenek, hogy valami kábítószerügy, és
bejelentsék a rendőrségen.
– Tőle vannak a hamis jogosítványok? – kérdezte Graver.
– Igen. A megbízója bármilyen papírt tud szerezni, amilyet csak akarunk.
– De nem tudja, ki ez a megbízó.
Valerie Heath megrázta a fejét. – Nem. Senki nem ismer senkit. Az ég szerelmére,
még Dont se ismerem igazán. Mindig ott találkozom vele, ahol ő mondja, már mindig ott
van, amikor megérkezem, és mindig én megyek el először. Azt se tudom, milyen kocsival
jár.
– Soha nem próbált elbújni, és meglesni őt, amikor elmegy? – kérdezte Paula.
Heath egy-két pillanatig habozott, mielőtt válaszolt volna. – De – bólintott. – Egyszer.
Rajtakapott. Ekkor jöttem rá, hogy ő bezzeg tudja, hogy én milyen kocsival járok. Sokat
tud rólam. Azt mondta, ha még egyszer rajtakap, mindennek vége. – Heath elhallgatott, és
kortyolt a kávéból. – Akkor már majdnem kilencvenezret kerestem évente. Készpénzben,
úgy gondoltam, nem éri meg a kíváncsiskodás, hogy ezt elveszítsem. Ha titokzatoskodni
akar, hát legyen.
– Na és az emberek, akiktől az információkat veszi? Ők ismerik magát?
– Nem, dehogy. Ugyanúgy csinálom, mint velem Don. Mindegyiküknek más
keresztnevet mondok és csak a vezetéknév kezdőbetűjét. Debbie E., Linda M. és a többi.
Mindegyikük más néven ismer.
– Maga ismeri őket közelebbről?
– Nem. Ha valamelyikük valamilyen okból eltűnik (ez elég ritkán fordul elő, és soha
nem tudom, miért), Don összehoz egy újabb ügyféllel, akinek csak a keresztnevét tudom.
Nem ismerem őket, ők nem ismernek engem, én nem ismerem Dont.
– De ő ismeri magát.
 – Igen – bólintott Heath. Lerakta a kávésbögrét a combjai közé, és felemelt kézzel
kicsit megigazgatta a haját.
– És milyen helyeken dolgoznak ezek az emberek? – kérdezte Graver.
– Vannak összeköttetéseim két bankban, néhány ügyvédi irodában, egy
takarítóvállalatnál és egy titkárnő-közvetítő ügynökségnél. A takarítóvállalatos pasas
keresi a legnagyobb pénzeket.
– Hogyhogy?
– Az illető nem egyszerű takarító, hanem számítógépkalóz. A belváros egyik
legnagyobb irodaházában dolgozik gondnokként. Olajtársaságok vannak ott, ügyvédi
irodák, brókercégek, ingatlanügynökségek, nemzetközi vállalatok. Az illetőnek esténként
minden irodába bejárása van, ahhoz fér hozzá, amihez akar. Don tőle szokta a legtöbb
információt kérni.
– És mindegyikük ilyen szakember? – Neuman fel sem nézve tette fel a kérdést,
miközben vad tempóban jegyzetelt. – Úgy értem, mindegyikük ilyesféle munkát végez?
– Nem, épp ez a lényeg. A legtöbbjük meglehetősen alacsony szintű beosztott.
Titkárnők, adatfeldolgozók, adminisztrátorok. Ezért működik a dolog. Mindegyiküknek
kevés a fizetése, és mindig szükségük van a pénzre, viszont hozzáférnek mindenhez.
Számítógépekhez, irattárakhoz. Akármit meg tudnak szerezni. Könnyű lefizetni őket. A
cégükhöz nem fűzi őket semmiféle lojalitás, mert tudják, ha rosszabbra fordulnak a
dolgok, ők lesznek az elsők, akiket elküldenek. A nagykutyák persze az ilyen nagy
cégeknél mindig azt hiszik, hogy az átlagemberek ostobák. Éppúgy, mint a kormány. És
ha az átlagembernek módja adódik rá, akkor kiszúr velük. Ha mást nem is, ezt a legtöbben
megtanulták ebben a szar gazdasági helyzetben. Hogy csak magukkal törődjenek.
Valerie felhajtotta a kávét, és körbenézett, várva a következő kérdést.
– Hallott valaha egy DataPrint nevű cégről? – kérdezte Graver. Valerie Heath egy
pillanatra összeszorította a száját és elgondolkozott, aztán megrázta a fejét. – Nem.
– Egy Bruce Sheck nevű emberről?
A nő megint gondolkozott kicsit, aztán megrázta a fejét – Nem.
– És mi volt ez a Colleen Synar-ügy? – kérdezte Graver.
– Az? Á, semmi. Egy nap Don azt mondta, ha bárki felhívna, és érdeklődne egy
Colleen Synar nevű nő után, mondjam azt, hogy egy ideig együtt laktunk, de rég
elköltözött. Kicsit bosszantott a dolog, mert erről nem volt szó, hogy Don csak úgy
megadja a telefonszámomat akárkinek. És nem magyarázott el semmi többet. Dühös
voltam, de nem mondtam semmit. Nem akartam elveszíteni a munkámat. Akkoriban már
tényleg nagyon jól kerestem. Sokáig aggódtam a dolog miatt, összerezzentem, ahányszor
csöngött a telefon. De aztán soha nem hívott senki, és egész meg is feledkeztem róla…
míg ő nem hívott – intett a fejével Paula felé.
– Ha kapcsolatba akar lépni Donnal, hogy csinálja? – kérdezte Graver az ágytámlának
dőlve.
– Egy telefonszámon. Felhívom, üzenetet hagyok, ő visszahív. A szám négy-öt hetente
változik.
– Mi a jelenlegi száma? – vágott közbe Neuman.
– Nem tudom. Tegnap próbáltam hívni, de senki nem vette fel.
– Gondolja, hogy Donnak több ember is dolgozik úgy, mint maga, információkat
gyűjtve?
– Ó, hát persze. Egyszer elmondta. Vagy legalábbis célzott rá.
 – Mit gondol, hányan dolgoznak még neki?
– Fogalmam sincs. Csak annyit mondott, hogy nagy szervezetről van szó. Nagyon jól
kiépítette a saját hálózatát. És szerintem olyanok is többen vannak, mint Don, mindegyik a
saját kis szervezetével, akik mind ennek a megbízónak dolgoznak.
– Hallotta valaha a Panos Kalatis nevet? – kérdezte Graver.
– Nem. Emlékeznék rá.
– Don soha nem beszélt egy görögről?
– Egy görögről? – Heath összevonta a szemöldökét és megrázta a fejét. – Nem, soha.
Több mint egy órán át beszélgettek Valerie Heathtel. Lara közben kétszer is lement a
konyhába kávéért, egyszer pedig Heath ment ki a fürdőszobába. Lara végig nem szólt
semmit. Paula, Neuman és Graver újra meg újra átvettek mindent, átfogalmazva a
kérdéseket, más és más szögből megvilágítva ugyanazt. Heath soha nem ingott meg, a
válaszai határozottak voltak, és ugyanolyan őszintén felelgetett, mint ahogy ledobta
magáról a takarót Neuman és Graver előtt, úgy tűnt, miután egyszer elhatározta, hogy
beszél, fenntartás nélkül csinálta. Graver úgy érezte, furcsán meg is könnyebbül tőle. És
azt is észrevette, hogy hízeleg neki, hogy a figyelem középpontjában áll.
– Ha beszélni akarnánk Donnal, hogy tudnánk kapcsolatba lépni vele? – kérdezte
Graver. Közben egy dossziéból elővette Bruce Sheck adatlapját, és felmutatta a fényképét.
– Fogalmam sincs – rázta a fejét Heath. – Csak azt a telefonszámot tudtam. – A
tekintete a fényképre esett. Rámeredt, és lassan megváltozott az arckifejezése. Bólintott,
és halvány mosoly játszott az ajkán. – Igen, ő az. Don C. személyesen.

48. fejezet

Graver könyékig feltűrt ingujjal mászkált a konyhában. Felvágottat és sajtot vett ki a

hűtőből, uborkát, olajbogyót és hagymát a kamrából, kenyeret a kenyértartóból. Neuman
kezébe nyomott egy kést, hogy szeletelje fel a kenyeret, közben Paulához beszélt, aki az
asztalnál ülve jegyzetelgetett.
– Próbáljatok meg kiszedni belőle mindent, a legapróbb részletekig – mondta. –
Pontosan milyen cégeknél dolgoznak ezek az emberek, akikről beszélt, milyen
beosztásban, milyen információkat tudnak szerezni. Milyen vállalatoktól akart Don
információkat. A számítógépkalóz milyen cégekről szerzett adatokat, ki a főnöke a
takarítóvállalatnál, mert szerintem neki is tudnia kellett, hogy nem igazán takarítással
foglalkozik esténként. Mindent kérdezz meg tőle, amiről csak gondolod, hogy segíthet
összeállítani a képet.
Kivett egy másik kést egy fiókból, és elkezdte felszeletelni a hagymát.
– Mindent egybevéve, nem volt rossz fogás – ismerte el. – A helyére tettük Shecket, és
egy csomó részletnek utánamehetünk.
– Shecket már kicsit nehezebb lesz elkapni – mondta Neuman, és egy tálcára
rakosgatta a kenyérszeleteket. – Nekem úgy tűnik, nagyon érti a dolgát. Öreg róka lehet
ebben a szakmában.
– Igen, azt hiszem, igazad van. – Graver végzett a hagymával, és a paradicsomot
kezdte szeletelni. – Minden szempontból profinak látszik. Nyilván valamiféle hírszerző
múlttal rendelkezik. És ezzel el is jutottunk Kalatishoz. Biztos, hogy az ő embere.
– Sheck is a Moszadnál lett volna? Szerintem amerikai.
– Nem hiszem, hogy ez manapság már számítana – mondta Graver. – A határok
mindenhol eltűnnek. Az ilyen embereket nem fűzi lojalitás a helyhez, ahol születtek vagy
ahol élnek, a családjukhoz vagy a hazájukhoz. Nem nemzeti zászlók alatt küzdenek, csak
a pénzre teszik fel az életüket, mindegy, hogy dollár, márka, font vagy jen.
A hagymát és a paradicsomot egy nagy tányérra tette az olajbogyóval és az uborkával,
a felvágottat a papírban hagyta, amiben Lara hozta.
– A baj az – folytatta Graver –, hogy az összképpel nem nagyon haladtunk előre. –
Kinyitott egy csomag chipset, aztán megint a hűtőhöz ment, és kivett egy üveg majonézt
meg egy mustárt. – Milyet kértek? Sima mustárt vagy csípőset?
– Simát – mondta Neuman.
– Csípőset – vágta rá Paula.
Graver mind a kettőt az asztalra tette.
– Van sör és üdítő a hűtőben – mondta, és elkezdett csinálni egy szendvicset, míg
Paula elrakosgatta az asztalról a jegyzetfüzeteit és Heath hamis papírjait. Amikor kész lett
a szendvics, ferdén kettévágta, és egy tányérra tette, mellé rakott néhány olajbogyót, és
kivett a hűtőből egy sört. Kinyitotta, egy tálcára tette a szendviccsel meg egy
papírszalvétával, és kiment a konyhából.
Valerie Heath és Lara a padlón üldögéltek és kártyáztak, mint két kislány.
– Ejha! – kiáltott fel Heath. – Micsoda kiszolgálás. Maga csinálta?
– Igen – felelte Graver, és lerakta a tálcát a földre Lara mellé.
– Köszönöm – mondta Lara.
– Nincs felesége? – érdeklődött Heath. – Vagy elvált?
– Biztos, hogy nem kér semmit? – kérdezte Graver.
– Nem, köszönöm.
Graver kisétált a szobából, és az órájára pillantott. Arnette jó egy órával ezelőtt
telefonált. Valami biztosan történt azóta. Ahogy elhaladt a hálószobája előtt, Graver
benézett a nyitott ajtón, és megtorpant. Az ágyán ott feküdt kiterítve Lara fehér
vászonkosztümje. Az ágy végében egy nyitott bőrönd hevert. Odasétált és belenézett.
Kombinék, néhány selyemblúz és fehérnemű. A melltartók egymásba rakva, a bugyik
félbehajtva. Halvány parfümillat, mint minden nő bőröndje körül. Odament Dore
szekrényéhez, és kinyitotta az ajtaját. Három ruha lógott benne. Szinte kongott az
ürességtől. Becsukta, aztán visszament az ágyhoz és megint megállt a nyitott bőröndnél.
Ellenállt a kísértésnek, hogy végigsimítson a csipkés fehérneműk selymén. Elfordult és
gyorsan kiment.
Odalent Paula és Neuman a konyhaasztalnál ülve ettek és beszélgettek, Neuman
tányérja mellett jegyzettömb és golyóstoll. Graver a konyhaszekrényhez ment, és
magának is készített egy szendvicset.
– Elmondom, mire jutottunk – fordult felé Neuman, miközben megtörölte a száját,
fogta a tollát, és jegyzetei fölé hajolt. – Sheck meglehetősen magasan állhat a hálózatban,
akárki is a megbízó, aki az információkat veszi. Elég valószínű feltételezés, hogy Sheck
ismeri Deant, vagy legalábbis Dean ismeri őt, mivel Sheck neve szerepel a Probst-
dossziéban. Kalatis csak úgy került bele a képbe, hogy Dean megemlítette a nevét a
beszélgetésben a szökőkútnál.
 – Úgy van – bólintott Graver. – Egyébként az a telefonhívás az előbb a megfigyelést
végző embereimtől volt. Dean úgy egy órája elment otthonról.
– Bonyolódik a helyzet – jegyezte meg Paula.
– És ott van még Faeber – folytatta Neuman. – Ő Brod Strasseren keresztül
kapcsolható Kalatishoz, aki többségi részesedést vett a DataPrintben, és aki Kalatis
partnereként szerepel a Raviv-dossziéban.
– Egyébként nem hiszem, hogy véletlen lett volna, hogy az informátorom épp Faeber
házában hallgatta ki azt a beszélgetést, amiben szóba került Tisler és Besom neve – tette
hozzá Graver.
Paula lassan, elgondolkozva bólogatott. – És szerintem az sem túl nagy logikai ugrás,
ha feltételezzük, hogy Faeber cége, vagy legalábbis valaki a cégből a megbízó, aki
felvásárolja Bruce Sheck adatgyűjtő hálózatának anyagait.
Graver kinyitott magának egy sört, a konyhaszekrénynek dőlt, és enni kezdte a
szendvicset.
– Ami sokat mond Sheck szakértelméről is – mondta Neuman, miközben a chipset
rágcsálta, és üdítőt kortyolgatott hozzá. Graverre nézett, és megint megtörölte a száját. –
Engem elgondolkoztat ez a dolog az informátoroddal. Biztos, hogy…
– Arra gondolsz, biztos vagyok-e benne, hogy nem szándékosan küldte-e hozzám
valaki? – Megrázta a fejét. – Nem. Habár az időzítés, hogy pont most bukkant fel, kicsit
gyanús, és elég nehéz elhinni, hogy véletlenül épp most hallgatta ki azt a beszélgetést
Faeber partiján. Csakhogy ő maga hozta fel Faeber nevét. Ugyan miért akarták volna
közölni velem bárkinek is a nevét? Főleg egy ilyen kulcsfontosságú szereplőét?
– Azt mondtad, meglepettnek látszott, amikor elmondtad neki, hogy Tisler és Besom
meghalt – szólt közbe Paula. – Talán nem mondtak el neki mindent, akik megbízták.
Lehet, hogy csak az volt a feladata, hogy derítse ki, te mennyit tudsz, és amikor megtudta,
hogy meghaltak, pánikba esett, és kikotyogta Faeber nevét.
– Nem – rázta a fejét Neuman. – Az ilyen emberek, mint Kalatis meg ez a Strasser,
soha nem hagynák, hogy egyszerű kis informátor ilyen közel kerüljön hozzájuk, és nem
kockáztatnák, hogy ilyesmit csináljon. Ez ki van zárva.
– Egyetértek – mondta Graver. – És pontosan emiatt hiszek neki. Valahogy túlságosan
is… ügyetlen a történet, amit előadott. Nem hiszem, hogy szándékosan ilyet találtak volna
ki. El sem tudom képzelni, mit nyerhettek volna ezzel.
– Tegyük fel, hogy igazat mond – szólalt meg Paula. – Kiket hallott vajon beszélgetni?
Shecket valakivel? Gondolod, hogy Bruce Sheck megfordulhat egy ilyen elegáns partin?
Egyikük sem tudta elhinni, hogy egy ilyen fickó, aki Valerie Heathhez hasonló nőket
csíp fel bárokban, megfordulhat egy olyan előkelő tanglewoodi partin, mint amiről Last
beszélt. Elhallgattak. Graver a szendvicset ette, Neuman a jegyzeteit nézegette, Paula a
padlót bámulta. Graver nem tudta, mire gondolnak, de egyre inkább elveszettnek érezte
magát. De hát mire számított, mire fog jutni? Rengeteg ember és bőséges idő kellene egy
ilyen ügy rendes felgöngyölítéséhez. És neki egyik sem állt rendelkezésére. Paula mintha
olvasott volna a gondolataiban.
– Graver – szólalt meg. – Komolyan úgy gondolod, hogy Deanen kívül más rendőr is
benne van ebben az egészben? Erre akarsz rájönni, mielőtt másokat is belevonsz a
nyomozásba?
Graver bekapott egy szem olajbogyót és kettéharapta. Szétáradt a szájában a sós-olajos
íz. Leöblítette egy korty sörrel.
 – Miért kérdezed?
– Mert te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy ez lehetetlen. – Vetett egy pillantást
Neumanre, aztán visszafordult Graverhez. – Mi ezt nem tudjuk megcsinálni. Rengeteg
embert kéne ráállítani erre a Sheck-ügyre. Ez hatalmas feladat. És ki tudja, hányan
alkotják az egész hálózatot? Talán százak is lopnak és adnak el nekik információkat.
Szinte hihetetlen, ha belegondolunk. Sőt, talán még ennél is nagyobb méretekben zajlik.
Hátborzongató volt, amit ez a nő mesélt. Elképesztő belegondolni, milyen információkhoz
juthatnak ezek az emberek, és hogy mire használhatják.
Graver bólintott, és bekapta az utolsó falat szendvicset. Kortyolt a sörből, és
megtörölgette a kezét egy papírszalvétába. Kihúzott egy széket, és leült az asztal mellé.
– Igazad van, nagyszabású hálózat lehet. És abban is igazad van, hogy nem tudunk
megbirkózni vele. Hosszú távon semmiképp. De még csak a kezdet kezdetén tartunk.
Hogy azt gondolom-e, más is belekeveredett a rendőrségtől? Nem tudom, de nehezen
lehet elképzelni, hogy ha ilyen kaliberű alakok állnak a háttérben, mint Kalatis, Strasser
vagy akár Faeber, akkor ne futnának magasabbra a szálak Dean Burtellnél. Egy ilyen kis
elemző ezeknek senki. Lehet, hogy szükségük van rá, hogy felhasználják, de szerintem
ami igazán kell nekik, ahhoz jóval magasabb szinten kell együttműködniük. Dean minden
intelligenciája és tehetsége ellenére itt csak ugródeszka valamihez. Nyilván csak
felhasználják a magasabb céljaik eléréséhez.
Graver Neumanre pillantott, aztán Paulára.
– Tehát kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy óriási pénzekről van szó, mert ilyen
nagy játékosok nem játszanak kis tétekben. Valahol az orrunk előtt egy óriási játszma
folyik, csak nem látjuk át. Ugyan kinek mondhatnám el mindezt a rendőrség vezetői
közül? Nem mintha nem lennének köztük jó emberek, akikben megbízom. Persze, hogy
vannak. De lehet köztük néhány, akiben nem lehet megbízni. Honnan tudjam, hogy kit
vonhatok be és kit nem? Kockáztassam az egész nyomozást?
– Na és az FBI? Ha ilyen nagyszabású ügyről van szó, ez az ő dolguk lenne. Nekik
megvannak hozzá az eszközeik.
– Igen, Paula, egy jól működő, tisztességes világban ez lenne az eljárás.
Ezután elmondta, amit Arnette mesélt a CIA, a DEA és az FBI összefonódásairól a
Kalatis-ügyben.
– Ha ezen a ponton hozzájuk fordulnék, azzal is azt kockáztatnám, hogy az egész ügy
széthullik. Ugye, nem kell elmagyaráznom, miért. Egyelőre szeretnék megtartani
magamnak mindent, amit tudok. Nem akarom, hogy kivegyék a kezemből az ügyet. Nem
akarom, hogy valaki felülről utasítgasson és lekezeljen, nem akarom, hogy a háttérbe
szorítsanak. Én ugyanúgy meg akarom védeni a saját hatáskörömet, mint ők – tette hozzá
kis szünet után. – Tisler és Besom az én embereim voltak. Ez az én felelősségem. Nem
akarom átadni az ügyet senki másnak.
Megint hallgatott kicsit, majd folytatta. – Egyébként a fejlemények alapján az az
érzésem, hogy nekünk ugyanolyan jó esélyünk van, hogy elcsípjük Kalatist, mint
bármelyik nagyobb szervnek. Nem akarok senkivel megosztozni ezen a disznón. Ha
sikerül elkapnunk, nem akarom, hogy kivegyék a kezünkből csak azért, mert fel akarják
használni valamilyen célra Washingtonban vagy Langleyben vagy Quanticóban.
Neuman a jegyzettömbjét bámulta, és firkálgatott. Paula Graverre meredt, de nem
szólt semmit.
– Egyébként – folytatta Graver – nem hiszem, hogy olyan sok időnk lenne emiatt
aggódni. Sok lehetőséget kell figyelembe vennünk. Ha Kalatis valami nagyszabású akciót
bonyolít, akkor úgyis a nyomára jut a CIA és az FBI. Egy pillanatig se hiszem, hogy csak
mi szagoltuk volna ki. Ha Kalatis gyanakodni kezd, hogy veszélyben van, és valószínűleg
többet tud, mint mi sejtjük, akkor nyilván fel akarja gyorsítani az akciót. Nagyon szűk
időkeretek között kell gondolkoznunk.
– Mennyire szűk? – nézett fel Neuman.
Graver vállat vont. – Gondolom, pár nap. Tisler és Besom halálhíre holnap reggel
benne lesz az újságokban. Ha az újságok elkezdenek spekulálni, ha csak céloznak
valamire, Kalatis nyilván megpróbál azonnal felszívódni. Aztán Sheck is rá fog jönni,
hogy Heath eltűnt, és valami nincs rendben… Szerintem rövid időn belül egészen más
helyzettel fogunk szemben állni, mint eddig.

49. fejezet

Bármelyik szoba jó, csak a kikötőre nézzen – mondta a férfi sürgetően. A táskáját lerakta
a recepcióspult elé, a másik karjával átkarolta és magához szorította a fiatal nőt, aki vele
volt.
– Jó magasan – tette hozzá a nő, a férfira pillantva, aztán a recepciósra villantva egy
kacér mosolyt. – Szeretném látni a kivilágított hajókat.
– Értem, magasan – bólintott a recepciós, és a számítógépen keresgélt. A férfi latinos
külsejű volt, nem mexikói, talán inkább kolumbiai, igazi macho, jóképű, kisportolt,
harmincas. A nő húszas éveinek közepén járhatott. Ízig-vérig amerikai, vöröses hajjal,
amit itt-ott szökésre szívott a nap, és fantasztikus mellekkel. A recepciós eltévesztett
valamit, és újból kopogtatni kezdte a billentyűket.
– Na, van valami? – türelmetlenkedett a férfi. – Sietünk.
A recepciós lopott pillantást vetett a lányra, aki ragyogóan rámosolygott.
– Igen, persze. Ez itt jó lesz. Jó a kilátás a kikötőre. Nem a legfelső emelet, de
majdnem. Kettővel lejjebb.
– Remek – mondta a férfi, miközben végre elvette kezét a nőről, és a zakója zsebébe
nyúlt a tárcájáért. Mialatt kitöltötte a bejelentőlapot, a recepciós megint lopott pillantást
vetett a nő mellére, és csak aztán nézett az arcába. Látta, hogy a nő észrevette, de megint
csak rámosolygott, és kihívóan kihúzta magát. A recepciós irigyelte a férfit, és
képzeletben mindenfélét művelt a nővel.
Amikor kitöltötték a bejelentőlapokat, a recepciós csöngetni akart a boynak, de a férfi
megállította.
– Nem kell segítség, köszönjük, csak ez a pár táskánk van. – A nő kis
alumíniumbőröndöt fogott a kezében. – Köszönjük – mondta a férfi. Megfordultak, és
átsétáltak az előcsarnokon a lifthez.
Miután beszálltak a liftbe, Remberto előhúzott a zakója alól egy adóvevőt, és
beleszólt.
– A 1202 szoba. Cheryl kéri, hogy hozzátok fel a másik alumíniumtokot is. Ne a
főbejáraton gyertek, van egy másik bejárat az előcsarnokba a kikötő felől, és egy hátsó lift
is, oda nem látni a recepcióspultról.
Hét perc múlva Cheryl már ott állt a szoba hatalmas ablakánál, és lenézett a kikötőben
sorakozó hajókra. A szobában nem gyújtottak villanyt, a mólót megvilágító lámpák
odalentről beszűrődő fénye derengett csak.
– Nincs ez túl messze? – kérdezte Remberto.
– Nem, tökéletes – felelte Cheryl, lehajolt, és kinyitotta az alumíniumtokot. Kivett egy
szétszedhető háromlábú állványt, és elkezdte összeállítani. Remberto távcsövet vett elő a
táskájából, és a mólónál kikötött hajókat kezdte vizsgálgatni. Hirtelen kopogtak. Cheryl
odament és kinézett a kukucskálón, aztán kinyitotta az ajtót.
Murray lépett be, Cheryl másik, nagyobb alumíniumtokjával, mögötte Boyd, több
táskányi fotós felszereléssel és a hóna alatt egy állvánnyal.
Gyorsan dolgoztak. Murray és Remberto az ablak két szélénél helyezkedtek el a
távcsövekkel, míg Boyd és Cheryl felállították a felszerelésüket középen. Cheryl leült a
parabolaantennával ellátott mikrofon mellé, a fején fülhallgatóval, az ölében a
vevőkészülékkel.
– Oké, fiúk, láttok valamit?
Remberto, aki egy pillanatra sem vette el a szeme elől a távcsövet, bólintott. – Igen.
Látod balról az első mólót? A lámpától számolva a harmadik hajó. Egy kis jacht, kék
szegéllyel. Emberek vannak rajta, beszélgetnek.
Cheryl előbbre hajolt, megkereste a hajót, és valamit tekergetett a vevőkészülék
tárcsáin. Mindnyájan vártak. Eltelt két perc, három.
– Nem hiszem, hogy ők azok – mondta. – Vállalati politikáról beszélgetnek. Valami
Lou nagyobb fizetésemelést kapott, mint ez a fickó, és dühös, mert a Fleming-
szerződésben ő végezte Lou munkájának nagy részét.
– Jól van. Akkor a negyedik mólónál, az első hajó az első lámpa előtt.
Ezután még három hajóval próbálkoztak. Türelemjáték volt, de megszokták már. A
negyedik hajón megtalálták, akit kerestek.
– Ez az – mondta Cheryl, és egyik kezével megigazította a fejhallgatót, a másikkal
pedig bekapcsolta a magnót.

50. fejezet

Én régóta dolgozom ennek a szemétládának – mondta egy férfihang –, és szerintem

valami nagyon bűzlik, úgy értem, komoly baj van, nemcsak valami kis hiba.
– Hány telefonszámon tartja vele a kapcsolatot? – Burtell hangját azonnal felismerték.
– Három szám van, mindig ugyanaz a rendszer. Az első rutincélokra. A második
mindenki más előtt titkos. A harmadik az abszolút vészjelzésre való, csak akkor
használjuk, ha mindent ott kell hagyni és menekülni. Én őt nem tudom elérni, ő viszont
nem hívott engem. Ami pokolian szokatlan.
– Talán le akarja rázni, már nem bízik magában.
– Egy frászt nem bízik. Ezt a módszert még annak idején Buenos Airesben kezdtük
használni. Mindig én intéztem az ügyeit az utca szintjén, mindig rám támaszkodott, hogy
megítélje, milyen a helyzet a neki dolgozó emberek között. Erre való a második szám.
Csak neki és nekem.
Odabent ültek a kabinban. Az asztalon két üveg sör állt, és egy üveg majdnem kiürült
Wild Turkey whiskysüveg. A kabin ajtaja nyitva volt a csendes, párás éjszakában.
Odakint egy üresben járó csónakmotor lusta berregése szállt a víz fölött.
Burtell Sheckre nézett. Bruce Sheck közeledett a negyvenhez, és szinte egész felnőtt
életét erkölcsi senkiföldjén élte le. Abból élt, hogy könnyedén és habozás nélkül
végrehajtott olyan dolgokat, amiért halálbüntetés vagy életfogytig tartó börtön járt a világ
minden országában. Egész élete abból állt, hogy elutasított minden olyan eszmét, amelyek
ragasztóként összetartják a civilizált társadalmakat. Teljes mértékben képtelen volt a
lelkiismeret-furdalásra, és csak a saját érdekeinek élt. Burtellt mindennél jobban
emlékeztette egy hiénára, amelyik a szélbe szaglászva keresi a zsákmányt.
– Ugye, hallott Tislerről? – kérdezte Burtell.
– Igen, persze, hallottam.
– És Besomról?
– Mi van vele?
– Ő is meghalt.
Bruce Sheck torkán megakadt a sör, amit épp kortyolgatott. Lerakta az üveget az
asztalra.
– Meghalt?
– Szívrohamot kapott horgászás közben – mondta Burtell, a szemét le nem véve a
másikról.
– Szívroham? – Sheck arca mozdulatlan maradt, de látszott rajta, hogy a gondolatai
száguldoznak. – Mikor történt?
– Valamikor hétfő délután vagy este. Tegnap találták meg, este hozták vissza a
holttestet Houstonba.
– Mikor beszélt utoljára Kalatisszal?
– Azon az estén, amikor Besom meghalt, bár akkor még egyikünk sem tudott róla –
hazudta Burtell. Shecknek, főleg ilyen részegen, nem kell tudnia az előző esti találkozóról
a múzeumban. – Faeber is ott volt. Azt akarták tudni, indult-e vizsgálat Tisler halála
ügyében, valami boszorkányüldözés a rendőrségen belül. Tudni akarták, nem kell-e attól
félniük, hogy Art valami kompromittálót hagyott hátra.
– Miért, aggódniuk kell?
– Nem tudom – mondta Burtell. – De azt tudom, hogy nem kellett volna
megzsarolniuk. Elszámították magukat.
– Szerette a fekete csajokat, az biztos. Láttam azokat a francos fényképeket.
Burtell elengedte a füle mellett a megjegyzést. Kalatis gyermekei egymást falják fel,
mint a skorpiók. Sheck nyilván tudott róla, hogy kémkedtek Tisler után, talán részt is vett
benne. Burtell eltűnődött, miféle állandó üldözési mániában élhetnek ezek az emberek.
Folyton gyanakodniuk kell, hogy ők lesznek a következők, akiket felfalnak. Kalatisnak
csak egy szavába kerül, és győztesből áldozattá válnak. Hosszú távon ez igencsak
idegfeszítő lehet.
– Huszonnégy órával azután lőtte agyon magát, hogy megmutatták neki a képeket –
mondta célzatosan Burtell.
Sheck vállat vont, kicsit elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. Burtellt feldühítette a
gesztus, nagyot húzott a sörből, hogy magába fojtsa a bosszúságot.
 – Miért hívott? – kérdezte Burtell.
Sheck hátradőlt a párnázott támlájú padon, egyik meztelen lábát feltéve a pad szélére.
A sörösüveget a térdén nyugtatott kezében tartotta a nyakánál fogva, és félrehajtott fejjel
nézte Burtellt. Látszott rajta, hogy mondani akar valamit, de nem biztos benne, hogy
helyes-e elmondani.
– Nem igazán látok bele a kártyáiba, Burtell – szólalt meg Sheck. Már nem
mosolygott.
Burtell szívverése felgyorsult, és elöntötte az izzadtság. Szándékosan nem kortyolt a
sörbe, csak nézett Sheckre. Nem is nyelt, pedig érezte, hogy a nyál összegyűlik a
szájában. Nem szólalt meg. Nem akarta, hogy Sheck bármilyen megingáson rajtakapja.
Ha Sheck akar valamit, neki kell előbb kimondani. Burtellnek nem állt szándékában
megkönnyíteni a dolgát.
– Maga elégedett a pénzzel, amit ebből az akcióból kap? – kérdezte Sheck.
– Miért kérdezi?
– Elégedett?
– Miért kérdezi?
Sheck elvigyorodott, de nem egészen természetesen. Feszültség érződött rajta, a felső
ajkának sarka megremegett, nem tudott uralkodni magán. Kiütközött rajta a stressz, ami
Burtellt jobban aggasztotta, mint bármi, ami eddig történt.
Sheck arcáról eltűnt a mosoly, a lábát lerakta a padlóra, az asztalra fektette a karját, és
kicsit közelebb hajolt Burtellhez. A vigyor teljesen eltűnt, a szája sarka komoran lefelé
görbült.
– Szerintem valami készül – mondta. – Az az érzésem, veszélyben vagyok, és maga is.
– Elhallgatott, hogy megvárja Burtell reakcióját. – Csak azért akartam beszélni magával,
mert szerintem Kalatis valami óriási változtatásra készül, és meg akar szabadulni tőlem.
És nem csak tőlem. Mindent ki akar törölni a múltjából, és új korszakot kezdeni.
Sheck Burtellre meredt, aki érezte rajta a sör és a Wild Turkey szagának keverékét,
amivel Sheck szemmel láthatóan egész este erősítette az idegeit, már jóval Burtell
érkezése előtt.
– Az egész zseniális módon van megszervezve – folytatta Sheck. – Ebben a
rendszerben az információ csak egy irányba áramlik, ezernyi forrásból, egy olyan
ideghálózaton keresztül, amely a csúcs felé közeledve egyre kevésbé komplex. Kevésbé
komplex, ez benne a briliáns. Ha Valerie Heath és a hozzá hasonlók eltűnnének, az
emberek, akik információkat szállítanak nekik, nem tudnának kezdeni semmit. Csak egy
nőt ismertek a keresztnevén meg egy kezdőbetűn, aki pénzt adott nekik a
fénymásolatokért, ennyi. És a nő egyszer csak nem hívja őket többé. Nem tudnak vele
sehogy kapcsolatba lépni. Az egésznek vége. Egyik nap még van egy összekötőjük,
másnap már nincs, ennyi.
Sheck csettintett egyet az ujjaival.
– Aztán itt vagyok én. Ha valami történne velem, akkor Valerie Heath és társai felső
kapcsolat nélkül maradnak. Még ahhoz sem tudnak eleget, hogy kérdéseket tegyenek fel.
Ugyan kitől kérdeznének? Ha senki nem hívja őket többé, az életüknek ez a szakasza
lezárult, kész.
Sheck elhallgatott, felemelte a whiskysüveget és meghúzta. Burtell türelmet erőltetett
magára. Sheck fárasztóan ismételte önmagát. A nyomozó emlékeztette magát, hogy sokat
köszönhet Shecknek. Ő fedezte fel, hogy Kalatis készül valamire, valami bonyolult
akcióra. Burtell tartozott neki, ez volt a legkevesebb, hogy mindig végighallgassa a
nyavalygását amiatt, hogy Kalatis elárulta.
Sheck megtörölte a száját, és újból beszélni kezdett, rekedtes hangon, amely szinte
azonnal tompán elhalt a kabin légterében, ahogy elhagyta a száját.
– A lényeg az, hogy Kalatisnak nincs más dolga, csak el kell tennie az útból négy-öt
embert, nem tudom pontosan hányat, és akkor az egész hatalmas, komplex hálózat, amely
több száz embert foglal magában, felbomlik. – Sheck megint csettintett egyet. – Ennyi.
Vége. Senki nem tudná még egyszer összeállítani. És semmiképpen nem vezethető vissza
Kalatishoz.
Itt Houstonban majdnem négy éve működik már ez a hálózat. Kalatis és Faeber több
adatot tárolnak a számítógépeiken a város legfontosabb embereiről, mint a CIA meg az
FBI együttvéve. Tudják, hol van a legtöbb pénz. Tudják, hol a jövő. És úgy jutottak el
idáig, hogy ennek a hatalmas hálózatnak a segítségével apránként összegyűjtötték az
információkat.
Habár Sheck elhallgatott, és a tekintete lustán megpihent Burtellen, ő nem mondott
semmit. Sheck hívta ide a találkozóra, és a whisky meg a sör igencsak megoldotta a
nyelvét. A legjobb, amit Burtell tehetett, az volt, hogy hagyta beszélni.
– Megmondom, hogy mire jöttem rá – folytatta Sheck nehezen forgó nyelvvel. –
Minden akciónak megvan a maga élettartama. Ezt Kalatis is tudja. Olyan, mint az Isten,
ismeri a kezdetet és a véget, és a kezében tartja mindkettőt. Én csak kis csavar vagyok a
gépezetben, de ha az ember nyitva tartja a szemét meg a fülét, akkor megtanul a jelekből
olvasni, és észrevesz apró változásokat, amikből gyanítani lehet, hogy valami nagy
szarság készül. Mint amikor az ember kiismeri az időjárást, megérzi, mikor lesz eső,
mikor támad fel a szél…
Sheck felhajtotta a sörét, és óvatosan lerakta az üres üveget az asztal szélére. Közelebb
hajolt Burtellhez, és rekedtes hangja még halkabb lett.
– Hát én azt mondom, vihar lesz. A dolgok felforrósodtak. Valami készül.
Elhallgatott. Odakint, egy másik hajón egy rögzítőkötél egy alumínium árbocnak
ütődött, kongó hangokat adva, a móló deszkái meg-megnyikordultak, ahogy az emelkedő
dagály hullámai beáradtak a kikötőbe.
– Valami olyat mondjon, Sheck, amit el is tudok hinni – mondta Burtell kis hallgatás
után. – A puszta megérzései alapján nem tudom felmérni a helyzetet.
Sheck Burtellre szegezte a szemét, és lassan bólogatott.
– Már nem kell olyan gyakran repülnünk Kalatis megbízásából, mint régebben –
mondta –, de még mindig elég rendszeres útjaink vannak, úgyhogy elég jól ismerem a
másik két pilótát. Kalatis szereti, ha senki nem tud többet a kelleténél. Szerinte ez minden
hírszerző munka lényege, ez megakadályozza a rendszeren belüli bajokat, úgyhogy nem
nagyon lenne szabad beszélnünk egymással. Én régebben ismerem ezt a nyavalyás
görögöt, mint bárki. Amikor ez a két másik pilóta dolgozni kezdett neki, hamar rájöttek,
hogy valami nem stimmel, és megkörnyékeztek, hogy kifaggassanak. Meséltek furcsa
dolgokat, és tőlem kérdezték, hogy ez mit jelenthet. Én sok mindent elmondtam nekik.
Nekik nem volt más dolguk, csak a gépeket vezetni. Én viszont részt vettem az akciókban
is, bár nem voltam közel nap mint nap Kalatishoz. A pilóták csak azt látták, hogy kik
jönnek-mennek, de hogy a háttérben mi folyik, arról semmit nem tudtak. De azért elég jól
követni lehetett a dolgokat, és mi pilóták egymás közt mindig mindent megbeszéltünk.
Sheck elhallgatott, kiegyenesítette a hátát, behúzta a nyakát, és hangos böfögés tört fel
a torkán. Kicsit megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani a gondolatait.
– Több mint két éve – folytatta – Kalatisnak van egy export-vállalata Kolumbiában, a
Hermes Exports, amely vágott virágot és kávét szállít az Államokba. Kolumbia a második
legnagyobb virágimporter Hollandia után. A Hermes-akcióban a virág a lényeg. Az itteni
kereskedők imádják a virágaikat, mert valami műanyag habba csomagolva szállítják, ami
miatt hihetetlenül frissek maradnak. A habot egy vegyi üzemben gyártják Bogotában,
aminek Strasser a tulajdonosa. A vegyi anyagokat a gyár számára egy másik Strasser
gyárból szállítják Kolumbiába, aminek Hormann Plastics a neve, ez itt működik
Houstonban. Na már most, a műanyaggyártáshoz nagy mennyiségű kénsavra van szükség,
és savas anhidridekre. Ezeket a cellulóz acetát előállításához használják, ami a
műanyaggyártáshoz nélkülözhetetlen.
– Csakhogy – Sheck felemelte izmos karját, és magasba tartotta a mutatóujját –, ahogy
maga is tudja, a kénsavat a kokaingyártáshoz is használják, az anhidrideket pedig heroin
előállításához.
Elvigyorodott, és szinte csodálattal megrázta a fejét. Akármilyen zaklatott volt is, és
bármennyire féltette az életét, nem tudta nem értékelni a terv zsenialitását.
– Kalatis meg a haverja, Strasser maguk szállítják a kábítószergyártáshoz szükséges
vegyi anyagokat, amik rajta vannak a vámosok és a DEA által leginkább keresett anyagok
listáján, úgyhogy valószínűleg elég magas helyeken kell lefizetniük embereket. A
virágokat tartalmazó csomagolás tulajdonképpen formába préselt kokain, amit beáztatnak
hidrofluorkarbonba vagy mibe, amivel elnyomják a szagát, hogy a kábítószer-kereső
kutyák ne érezzék meg. Majdnem három éve csinálják, és a kutyáknak a szeme se rebbent
egyszer sem.
Sheck elfojtott egy újabb böfögést, és az arcán keserű grimasz futott át. – Az a
nyavalyás görög kidolgozott egy nagyon sikeres rendszert, aminek a révén fantasztikus
pénzmennyiség árad hozzá. Rengeteg houstoni és más texasi befektetőt csábított el, és
bevonta őket az egyre globálisabb kábítószerüzletébe. Megkörnyékez törvénytisztelő
üzletembereket, akik olyan rohadtul kapzsiak, hogy mindenbe belemennek. Átadják a
pénzüket Kalatisnak, aki aztán megforgatja és megháromszorozza nekik. Mindig nyernek
rajta, ezért kezdenek egyre jobban megbízni benne, és egyre nagyobb összegeket bíznak
rá. Most már akkora pénzekkel játszik, amivel óriási mennyiségű kokaint és heroint tud
megmozgatni a világ minden táján. Egész hajónyi rakományokat hozat Afganisztánból, az
Aranyháromszögből, Peruból, mindenhonnan.
A whisky és sör kombinációja kezdett erősen hatni Sheckre, de azért abból, amit
elmondott, Burtell számára kiderült egy-két dolog. Azt eddig is tudta, hogy Kalatis
kezében óriási összeg halmozódott fel, és készül végrehajtani a végső tervét, a nagy
finálét, de eddig azt hitte, a pénz csak az információkkal való kereskedelemből származik.
Most már tudta, hogy nem így van. Habár egész idő alatt gyanította, hogy kábítószerről
van szó, soha nem tudta bebizonyítani, vagy Sheckből kiszedni, egészen mostanáig. Sheck
eddig csak a sztori elejét és végét mesélte el neki, de most a közepét is.
Sheck megint a whiskysüveg után nyúlt. A keze épp az üveg nyakához ért, amikor
hirtelen megdermedt. Burtellre kapta tekintetét, és szaglászni kezdett. Mélyet szippantott a
levegőből. Az arca elfehéredett. – Ez meg mi a fene?

Remberto és Murray mindketten a távcsövön át nézték a kivilágított kabinablakokat,

amikor bekövetkezett a hatalmas robbanás. Az óriási tűzgömb epicentruma az a hajó volt,
amit figyeltek.
A hotelszobában mindhárman ösztönösen felkiáltottak. Remberto és Murray elkapták
a távcsövet a szemük elől. Boyd gyorsan előkapott egy másik fajta fényképezőgépet, és
azzal kattintgatott.
Cheryl lekapta a fejhallgatót, és kibámult az ablakon az őrjöngve lobogó narancssárga
lángokra, melyeknek fénye megvilágította döbbent arcát. A fülében még ott szólt Sheck
rémült hangja.

51. fejezet

Graver ült az íróasztalánál, és döbbent csendben hallgatta, ahogy Arnette telefonon

elmondta, mi történt. Paula és Neuman a kanapéról és a fotelból figyelték. Már rendet
raktak a konyhában, és a nappaliban folytatták a megbeszélést arról, mi legyen a
következő lépés. Amikor a telefon megcsörrent, Graver sejtette, hogy Arnette lesz az, de
erre a hírre nem számított.
– Jól van – mondta végül, és megköszörülte a torkát. – Amilyen gyorsan tudok,
odamegyek. – Letette a telefont. – A rohadt életbe…
Paula és Neuman kérdő pillantásokat váltottak.
– A megfigyeléssel megbízott embereim követték Deant a Clear-tóhoz, a déli parton
levő jachtkikötőig. Dean lement a hajókhoz. A hangspecialista és a fotós kivett egy szobát
a kikötőre néző hotelban. Dean az egyik jacht kabinjában beszélgetett valakivel. Bruce
Sheckkel.
– A mindenit – füttyentett Neuman.
Graver érezte, hogy Paula tekintete rászegeződik. Ő már ösztönösen tudta, hogy
valami rossz történt.
Graver az órájára pillantott. – Alig tizenöt perccel ezelőtt… a hajó felrobbant.
Csönd lett.
– Állítólag pokoli nagy robbanás volt. Talán fél tucat többi hajót is magával vitt, és jó
pár meggyulladt. Azt mondják, meg lennének lepve, ha bármi maradt volna az
áldozatokból, aminek alapján meg lehet majd állapítani a személyazonosságukat.
Paula és Neuman döbbenten ültek, és nem szóltak semmit. A szoba levegője szinte
megfagyott. Gravernek Ginette Burtell jutott eszébe. Nyilván egész éjjel fönt lesz, várja,
hogy Dean hazaérjen, és reggelre már pánikba esik. Elég valószínű, hogy felhívja majd
Gravert. Vagy talán Dean mondott neki valamit, amiből tudja, hol kell érdeklődni utána.
Lehet, hogy többet tud, mint ő gyanítja.
– Ez borzalmas – szólalt meg Paula reszkető hangon. – Elszabadult a pokol.
– Sikerült rögzíteniük valamit a beszélgetésből? – kérdezte Neuman halkan, szinte
suttogva.
Graver bólintott. Nem volt kedve erről beszélni, és nagyon szeretett volna valahol
máshol lenni.
– Úgy néz ki, igen – felelte végül. – De nem tudom, mit. Csak hogy valamennyit
hallottak. A csapat még ott van a hotelszobában, igyekszenek összepakolni a felszerelést
és eltűnni onnan.
– Honnan tudják, hogy Sheck volt az? – kérdezte Neuman.
– Dean a nevén szólította.
– Ez rettenetes. – Paula a kanapé szélén ült, összesimuló térdekkel, a combján
nyugtatva összekulcsolt kezét. Felnézett Graverre. – Azt nem is tudtuk, hogy Shecknek
van egy hajója. Repülőről és kocsiról tudtunk, de erről nem.
Graver megrázta a fejét.
– Lehet, hogy Deané volt – vélekedett Neuman.
– Ezt sem ellenőriztük soha – mondta Paula. – Mit fogsz csinálni Ginette-tel? –
kérdezte Gravertől.
– Semmit – felelte Graver. A legnehezebb szó volt, amit életében kiejtett.
Paula összevonta a szemöldökét, és szinte hátrahőkölt.
– Úgy kell tennünk, mintha nem tudnánk semmit – folytatta Graver. – Ginette-nek be
kell jelentenie, hogy Dean eltűnt. Őrült nagy szerencsénk van, hogy a megfigyelő csapat
időben elcsípte őket, és megvan a hangfelvétel.
Paula döbbenten nézett Graverre. – Meddig bonyolódhat még ez az egész?
Költői kérdés volt, de Graver is folyton ezt kérdezgette magától. Mereven felállt, és
zsebre vágta a kezét. A nappali ajtajához sétált, és a parkettán játszó, lágyan csillogó
fényeket nézte. Képtelen volt másra gondolni, mint a robbanásra, a forróságra, a lángokra,
a tornádószerű pusztításra. Filmen látott csak ilyen robbanásokat. Az áldozatnak nincs
ideje reagálni, mert a tűzvihar minden emberi reflexnél gyorsabb. A másodperc egy
ezredrészéig csak mozdulatlanul áll a lángokban, és ég elevenen, mint a buddhista
szerzetesek, akik a hatvanas években felgyújtották magukat a vietnami háború elleni
tiltakozásul. Egy emberi fáklya. Aztán egy pillanat alatt eltűnik a reszkető tűzfelhőben.
Graver túl zsibbadtnak érezte magát ahhoz is, hogy sírjon, bár a torkát sírás fojtogatta.
Szédelgett, de egyenesen állt, mély levegőket vett, és küzdött, hogy összeszedje magát.
Nem akarta megadni magát semminek. A világon semminek.
Megfordult, kivette a kezét a zsebéből, és megtörölte az arcát. Nagyot nyelt. – Ezt az
esetet pár napig senki nem fogja kapcsolatba hozni a CID-vel, amíg az orvosszakértők
nem jutnak valami eredményre. Talán még akkor se. Először is, Ginette bejelenti majd,
hogy Dean eltűnt. Ha ez megtörténik, akkor jön be a képbe a CID. Ezt most már Jack
Westrate se tudja a szőnyeg alá söpörni, ha egy CID-elemző eltűnik. – Összefonta a
karját, és lehajtott fejjel, elgondolkozva sétálgatott. – És akkor majd elszabadul a pokol.
Ha az újságok írnak Tislerről és Besomról, azt le fogja szorítani a címlapokról a robbanás
híre. Nem tudhatjuk előre, rájönnek-e, hogy van valami kapcsolat a három eset között.
Egyelőre senki nem fogja tudni, kik voltak a hajón. Valószínűleg beletelik egy napba, míg
egyáltalán azt kiderítik, hogy melyik hajó volt a robbanás középpontjában, úgyhogy van
egy kis időnk.
Az órájára pillantott. Egész testét elöntötte a fáradtság, alig bírta egyenesen tartani
magát.
– Ezek után nem lehet más dolgunk, mint minden erőfeszítésünkkel Panos Kalatisra
koncentrálni.
Graver alig tudta elnyomni magában Burtell halála miatti fájdalmát és Kalatis
kegyetlensége miatti dühét. Kényszeríteni kellett magát, egész idegrendszerét, hogy
módszeresen és logikusan tudjon gondolkozni.
 – Paula – folytatta –, te szedj ki mindent Valerie Heathből, ahogy megbeszéltük, még
ma este. Előtte mondd el neki, mi történt, hogy Sheck és a CID egy embere meghalt egy
robbanásban… Nem is, inkább csak annyit, hogy Sheck meg egy másik férfi. Ha végeztél
vele, kösd be megint a szemét, és Larával vigyétek el az ő kocsiját is, tegyétek ki valahol
egy parkolónál, és engedjétek el. Adjátok vissza a kulcsait, és mondjátok meg neki, hogy
sürgősen tűnjön el ebből az államból. Aztán gyertek vissza ide, és várjatok.
Graver pár lépést beljebb lépett a nappaliba, és Neumanhez fordulva folytatta.
– Sheck, ugye, a Nassau-öbölnél lakik? – kérdezte.
Neuman bólintott. – Igen, a tó túlsó partján, szemben a South Shore kikötővel.
– Oda kellene menned, Casey, és körülnézni a lakásán. Szedj össze mindent, ami kicsit
is érdekes lehet. Valószínűleg elég nagy a kavarodás most a környéken, sokan
bámészkodhatnak a túlpartra a robbanás miatt. Ez megkönnyítheti a dolgodat. De legyél
nagyon óvatos. Valószínűleg Kalatis emberei is utána akarnak nézni, nem hagyott-e maga
után valamit. Lehet, hogy már jártak is ott. Vagy akár még mindig ott lehetnek. Esetleg
pont ottkaphatnak. Mindent nézz meg alaposan. Csavarozd le a légkondicionáló rácsát, a
konnektorokat, kutass át minden zugot. És félóránként szólj ide rádión. És ne felejts el
gumikesztyűt húzni.
Neuman lelkesen bólogatott, feszült volt, ugrásra kész.
– Én most beszélek a megfigyelő csapattal, és meghallgatom a hangfelvételt. Ha
végeztem, visszajövök ide. Aztán majd meglátjuk, mit tehetünk. Ne telefonáljatok innen,
és ha csöng, ne vegyétek fel. Majd bekapcsolva hagyom az üzenetrögzítőt. Feltétlenül
maradjunk állandó kapcsolatban, de csak rádión.

52. fejezet

Victor Last a hátán fekve bámulta a mennyezetet, jobb karja lelógott az ágy szélén, a
kezében egy pohár pezsgő. Meztelen volt. A selyem ágyneműhuzat halványsárga volt,
mint a tearózsa. Bal keze Rayner Faeber telt mellén pihent. A nő vörösesszőke hajával a
karja alá simulva feküdt, és amikor lenézett rá, látta a másik mellének rózsaszín bimbóját,
hófehér, telt testét, széttárt lábait és a sötétlő háromszöget a combja tövénél. Fürdőolaj
illata szállt a bőréből. Olyan illata volt, mint egy hangamezőnek. Csak egy kis üzletben
lehetett kapni, a Rue du Bourg-Tibourgon. Last imádta, és mióta elmondta neki, a nő
mindig ezt használta, ha találkoztak.
Last balra pillantott, a hálószoba üvegfalán és a belső udvaron át a szomszédos
nappaliba. E mögött egy másik üvegfal, majd egy újabb belső udvar… Minden a városi
éjszaka halvány fényeiben úszott, mintha Atlantiszon lennének, valami víz alatti házban,
ahol a fény megtörik a sápadt kékségben. A nő mintha maga is áttetsző lett volna.
Rayner mély levegőt vett, amitől megemelkedett és kitelt a melle Last keze alatt.
Szerette ezt az érzést. Rayner igazi hedonista volt. Last még soha nem találkozott ilyen
nővel. És megvolt hozzá a pénze is, hogy kielégítse a vágyait. Az első éjszakán
Veracruzban – Colin szokás szerint egyedül hagyta a feleségét, mert valami üzleti útra
ment Mexikóvárosba – a tengerparton szeretkeztek. Lastot az a különös érzés fogta el,
mintha a nő húsa összeolvadna a vízzel és holdfénnyel.
Rayner is egy pezsgőspoharat fogott a kezében. Felemelte a fejét, és kiitta az utolsó
kortyot. Aztán maga fölé emelte a poharat, és magára csorgatta az utolsó cseppeket. Last
látta a kis csillogó patakocskát a bőrén. A nő leengedte a kezét, és Last hallotta, ahogy a
poharat leteszi a szőnyegre. A következő pillanatban a nő pezsgőspohártól hűvös keze a
lába közé simult. Last gyomra reflexszerűen összerándult.
Rayner hirtelen felült, az arca pont Last elé került. Mivel nem volt kifestve, szinte csak
egy jelenés volt, bár gyönyörű szája és mandulametszésű szemei jól látszottak.
– Ha a világon bármit megkaphatnál, mit akarnál? – kérdezte.
– Colin összes pénzét – vágta rá Last habozás nélkül.
Rayner szája mosolyra húzódott, és Last inkább csak érezte az arcát simogató
leheletén, hogy nevet. A keze a férfi lába közé siklott.
– Szóval Colin összes pénzét – mondta föléhajolva, súlyos melleivel a mellkasára
simulva. – És mit teszel a cél érdekében?
– Nem is tudom – mondta Last, aki nem volt biztos benne, hogy a nő mit akart
mondani ezzel. Elfordította a fejét, felhajtotta a maradék pezsgőt, és lerakta a poharat az
ágy melletti jadezöld márványasztalkára. Megcsókolta a nő homlokát. – Nem vagyok
biztos semmiben a pénzével kapcsolatban – mondta. – De az biztos, hogy pokolian jól
szórakozom a feleségével.
Pár percig szenvedélyesen csókolóztak, ami majdnem valami hevesebbe csapott át, de
Last ügyesen kikerülte, anélkül, hogy elárulta volna, épp az előbb említett célon igyekszik
munkálkodni.
– Ez a vacak pezsgő – mondta, elfordult és felült az ágy szélén. – Muszáj innom egy
kávét. Nem tudok majd hazáig vezetni.
– Nem maradsz itt? – kérdezte a nő felkönyökölve.
– Nem, nem lehet – rázta meg a fejét Last, a haját fésülgetve az ujjaival. – Egyszer
majd rajtakap az ágyadban és agyonlő. Nem lenne jó vég egy ilyen szép kapcsolatnak.
A nő egy pillanatig nem felelt, Last pedig a kezébe hajtott fejjel várt, egy
oldalpillantást vetve rá a szeme sarkából, mintha egy vadász figyelné visszafojtott
lélegzettel az ág roppanását, ami a vad közeledtét jelzi.
– El akarok válni tőle – jelentette ki a nő. – Megőrjít ez az egész.
– Ne butáskodj, szerelmem – mondta Last. – Ennek még nincs itt az ideje. Rájönne. És
agyonlövetne engem.
– Nem tud semmiről. Nem is gyanakszik. – Rayner a férfi hátára tette a kezét, két ujját
végigfuttatva a gerincoszlopán. – Évek óta ügyet se vet rám, azt is alig veszi észre, hogy
ott vagyok-e vagy sem.
– Rayner, ennek az embernek az információszerzés a szakmája. Tud rólunk. Szerintem
már eddig is túlfeszítettük a húrt. Az elmúlt néhány hétben nekem valami gyanús volt.
A nő keze megtorpant. – Mire gondolsz?
– Nem tudom pontosan, de valami zajlik Colin körül. Érzem.
A nő leengedte a kezét és felült. – Fordulj meg. Ezt meg kellene beszélnünk.
Last odafordult, és a hátát az ágytámlának támasztotta. Rayner törökülésben ült, a két
kezével maga mellett támaszkodva, kicsit hátradőlve, a mellét kidüllesztve. Szőkésvörös
haja kócos volt.
– Emlékszel, egyszer megkérdezted, engem miért nem bánt vagy sért, ahogy Colin
bánik velem.
 – Igen.
– És valami kitérő választ adtam.
Last bólintott.
– Az igazság az, hogy amikor veled megismerkedtem Veracruzban, már rég túl voltam
azon, amikor még bármi is bántott, amit csinált. Hallgatnom kellett volna az első
feleségére. Még mielőtt hozzámentem Colinhoz, egyszer meglátogatott. Kedves nő volt,
tetszett, ami elég figyelmeztetés lehetett volna. Aztán, amikor minden kezdett valóra
válni, amit mondott nekem, már tudtam, hogy vége a házasságunknak.
Elhallgatott, és egyik kezével a haját fésülgette, – Nem vagyok szajha – mondta –, és
buta liba sem. Amikor egy-két éve voltunk házasok, már megvolt az új házunk, és hirtelen
Colin üzlete is fantasztikusan beindult, mert Brod Strasser meg egy másik pasas egy
vagyont fektetett be a cégbe.
– Ki volt a másik?
– Egy görög, Panos Kalatisnak hívják. Fura alak, ha engem kérdezel.
– Ezt Colin mondta el?
– Te jó ég, dehogy! – De Rayner nem mondta el, honnan tudta. – Ezek ketten már
ellenőrzik a vállalatot, legalábbis Strasser, egy holdingon keresztül. Szegény Colin
gyakorlatilag már nem több, mint egy fizetett alkalmazott, már nem a saját ura. Colin
nagyon okos, nem mondom, hogy nem az. Csak… nem tudom tisztelni a döntést, amit
hozott.
Miután gyakorlatilag eladta a vállalatot, én elkezdtem gondolkozni, hogy most hol is
állok. Egy olyan férfi a férjem, akinek közömbös vagyok, aki úgy kezel, mint egy ócska
háztartási gépet. Persze ezt eltűrném egy darabig, ha jók az anyagi körülmények. Úgy
értem, ha kivételesen jók.
– De nem azok.
– Nem, hosszú távon nem. Colin ugyan fantasztikus fizetést kap, de nem részese
igazán az üzletnek. A nagy fizetés remek dolog, amíg van az embernek állása. De
akármikor kirúghatják. A nyolcvanas években ez elég gyakran előfordult
vezérigazgatókkal is. De az olyanokat, mint Strasser és Kalatis, a tulajdonosokat senki
nem rúghatja ki. Ha Colin már nem lesz hasznos a számukra, úgy fogják eldobni, mint a
használt vécépapírt. Hajszál választja el attól, hogy mindent elveszítsen. És akkor mi lesz
velem?
A nő fogta az egyik tearózsaszínű selyempárnát, az ölébe vette és átölelte. Egy
pillanatig hallgatott, aztán folytatta.
– Úgyhogy elhatároztam, megpróbálok javítani a helyzetemen, úgy gondoltam, ha ők
tudnak információkat venni, én miért ne. Megbíztam egy elsőrangú magánnyomozót, aki
videó- és hangfelvételeket készített Colinról meg a titkárnőjéről, akivel viszonya van. In
flagranti, ahogy mondani szokás. Meglehetősen erotikus felvétel volt, már ha el tudtam
feledkezni róla, kit látok. Amikor kielégítettem a kíváncsiságomat, elküldtem a nyomozót.
Aztán megkerestem Colin titkárnőjét, és idehívtam egyszer egy délután, amikor Colin
nem volt itthon.
– Leültünk a nappaliban – folytatta Rayner, átnézve az üvegfalon –, és lejátszottam
neki a videofelvételeket. Döbbent és rémült volt. Szégyellte magát, végül lehajtotta a fejét,
nem bírta tovább nézni. Kegyetlenség volt, amit csináltam, őszintén szólva én is
meglepődtem magamon. Addigra már semmi nem kötött érzelmileg Colinhoz, de mégis
valami elégedettséget okozott, hogy így megalázhatom azt a nőt. De végül abbahagytam.
Végül is őt nem okoltam semmiért. Intelligens, kitűnő titkárnő. Tudta, hogy nem vezet
sehová, ha a főnöke szeretője lesz, másrészt viszont a prémiumosztásnál azért csak segít
valamit. És állandóan kapott tőle ajándékokat is. Tudom én, milyenek az ilyen titkárnők.
Én is az voltam. Egy jó titkárnő gyakorlatilag eligazgatja a vállalatot, de senki nem ismeri
el a munkáját, és a fizetése semmi az igazgatókéhoz képest, akik esetleg sokkal
kevesebbet dolgoznak. Mindent tud a főnöke magánéletéről. Ez a nő is tudta, hogy
Colinnal két éve nincs köztünk semmi. Mindent tud a vállalatról, a gyenge és erős
pontjairól, a titkairól. Kinek van hatalma, kinek nincs. És ami a legfontosabb: bármilyen
információhoz hozzáfér.
Rayner elhallgatott, és a kezét bámulta. A körmét piszkálgatta, bár Lastnak az volt az
érzése, nem is látja a halvány, vizes fényben. Aztán felnézett, és tovább beszélt.
– A nő kétségbeesett volt, zokogott. Láttam, hogy azt hiszi, mindennek vége. Én
beszélni kezdtem hozzá, megnyugtattam, hogy a házasságunknak rég vége. Nem azért
voltam dühös, mert még szeretem ezt a férfit, hanem amiért kihasznált. És azt mondtam
neki, szerintem neki is dühösnek kellene lennie rá, mert őt is ugyanúgy kihasználja.
Megmondtam, hogy nem áll szándékomban semmire felhasználni a videofelvételt, és nem
hiszem, hogy bármelyikünk hasznot tudna húzni egy hosszas válási csatározásból.
Megnyugtattam a nőt, hagytam, hadd gondolkozzon el. Aztán azt mondtam, mind a ketten
jobban járnánk, ha összedugnánk a fejünket, és megpróbálnánk kitalálni valamit, hogy
mind a ketten hasznot húzzunk ebből az egészből. Egyikünknek sincs semmi biztosítéka a
jövőre, lehet, hogy holnap az utcán találjuk magunkat. Aztán felajánlottam neki valamit.
Miközben Rayner beszélt, Last hátradőlve ült, és érezte, hogy felállnak a szőrszálak a
tarkóján. Körbevette a kékes-vízszínű fény, és hallgatta a nőt, akit nyolc hónapja
kerülgetett, várva, hogy végre felhasználhassa a saját szerencséjének építgetésében. És
most kiderült, hogy ez a nő egy Mata Hari. A szíve vadul kalapált, mikor arra gondolt,
hogy Rayner esetleg rájöhetett, hogy érdekből csábította el. Úgy érezte, átlát rajta; olvas a
gondolataiban, és akármikor következhet a kegyelemdöfés.
De nem történt semmi ilyesmi. Last tovább hallgatta a történetet arról, hogy a két nő
hogyan gyűjtött információkat a DataPrintről és a hozzá kapcsolódó vállalkozásokról, a
Concordia Investmentsről, a Hormann Plasticsról, a Hermes Exportsról és a Strasser
Industriesról, amivel az életükkel játszottak.
Amikor Rayner befejezte, mind a ketten némán ültek a halványan derengő fényben és
a hangaillatban, és Last életében először nem tudta, hogy örömében vagy félelmében
ordítson. Vagy egy aranybányát fedezett fel, vagy épp a halálos ítéletét hallgatta végig.
– Jézus, Mária, atyaúristen… – mormolta.
Rayner úgy nézte, mintha azt várná, mondjon valamit arról, ő hogy ítéli meg a
helyzetet.
– Rayner, ide hallgass… – Last nagyot nyelt. A szája kiszáradt. – Emiatt meg is
ölhetnek. El sem hiszem, hogy ilyen messzire mentél. Van róla fogalmad, mibe
keveredtél, és mennyire sebezhető vagy? Azzal a nővel együtt.
– Csak az utóbbi néhány hónapban kezdtem félni – mondta Rayner. – Amikor
kezdtünk rájönni a kábítószer-vonatkozásokra. Ettől elég rendesen megijedtünk.
Last a nőre nézett. Most már érezte rajta a félelmet, és nem értette, eddig miért nem
jött rá. Kit csapott be az elmúlt hónap során? Magát vagy a nőt?
– Mióta csináljátok ezt? – kérdezte.
– Kilenc hónapja. Lassan kellett dolgoznunk. Nem akartunk elszúrni valamit.
Apránként haladtunk, mindent többször ellenőrizve, lépésről lépésre.
Last várt egy kicsit, nem akarta, hogy látsszon rajta, mennyire kíváncsi.
– Dokumentációtok is van mindenről?
– Persze, ez a lényeg, nem?
– Na de… A titkárnő tovább folytatta a viszonyt Colinnal?
Rayner bólintott. – Kénytelen volt. Másképp nem működött volna a dolog.
– És még mindig tart?
– Remélem.
Rayner ránézett Lastra. Az arca egészen közel volt, úgy derengett, mintha tiszta vízen
át nézné.
– Addig jutottunk, ameddig tudtunk segítség nélkül – mondta Rayner. Last érezte,
hogy szinte visszafojtja a lélegzetét, remélve, hogy nem követett el nagy hibát, amikor ezt
az egészet elmondta neki. – Van kedved beszállni?

53. fejezet

Neuman már akkor meglátta a South Shore kikötőben lobogó tüzet, mielőtt lefordult volna
a NASA Roadról a Nassau-öböl partján fekvő Swan Lagoon felé. A kocsisor lelassult az
autópályán, az emberek csodálkozva bámulták az öböl fölött csüngő felhőkre vetülő
narancssárga fényeket. Neuman bekanyarodott a csendes kis utcába, ahol Sheck lakott.
Kisebb tömeg ácsorgott a házak előtt, és mindenki a tüzet nézte.
Sheck egy modern, egyemeletes házban lakott, egy kacskaringós, pálmákkal és
pázsittal szegélyezett utcában. Legalább olyan gazdag környék volt, mint ahol Valerie
Heath lakott. Neuman leparkolt a ház előtti behajtóút elejénél, amennyire tudta, elrejtette a
kocsit a leanderbokrok között, és kiszállt. A házak előtt csoportosuló emberek ügyet sem
vetettek rá. Sheck házának hátsó frontja közvetlenül az öbölre nézett, majdnem pont
szemben volt a túlparti kikötővel.
Neuman nem ment oda a bejárati ajtóhoz, hanem könnyed léptekkel megkerülte a
házat, és a hátsó kertbe sétált. Innen jól látszott a kikötőben tomboló tűzvész, a lángok
fénye visszaverődött a felhőkről és az öböl vizéről is, közöttük vakító fénypont világított.
Mintha az egész kikötő lángokban állt volna.
Neuman vetett egy pillantást a ház hátsó frontjára, hogy nem lát-e fényt valamelyik
ablakban, vagy nem áll-e ott valaki, aztán végigosont a sűrű sövény mentén, amely a hátsó
udvart kétfelől elkerítette, megállt a víz szélén a mólónál, és a túlpartra nézett. Hallotta a
szirénákat és a dudákat. A hangzavar idáig szállt a párás, mozdulatlan levegőben az öböl
felett, mintha egy amfiteátrumban zajlana az egész kavarodás. Ahogy ott állt a nyirkos
fűben, képtelen volt elhinni, hogy Burtell ott égett a tűzben. Eltűnődött, milyen szörnyű
halál lehetett.
A tüzet nézte, amely olyan közel volt, hogy a gázolaj és benzin táplálta lángokat is ki
tudta venni. Életében először történt meg vele, hogy egy barátja erőszakos halált halt, és
meglepte, mennyire hidegen és kívülállóként szemléli az egészet. Valahogy egyszerre tűnt
irreálisnak és émelyítően valóságosnak.
 A sövény túlsó oldaláról emberek hangja szűrődött oda, ami kizökkentette a
gondolataiból. A tűzről beszéltek, arról, hogy mi lehetett az oka.
Neuman megfordult, és a sövény mellé húzódva, a házhoz lopakodott. A ház hátsó
frontján több ajtó is volt. Az első a garázs bejárata lehetett. A tóra néző hátsó kertbe
félrehúzható üvegajtó nyílt. Ezután egy beugró következett, sövényekkel körbevett kisebb
kertrész, és innen is nyílt egy ajtó, amely valószínűleg egy külön bejáratú lakrészbe
vezethetett.
Neuman kivette a zsebéből a gumikesztyűt, felrángatta, és egy álkulccsal kinyitotta azt
az ajtót, amelyről úgy gondolta, a garázs lehet. Becsukta maga mögött az ajtót, elővett egy
zseblámpát, és körbevilágított. A garázs üres volt, csak egy motorbicikli állt benne.
Odament és megtapintotta a motort: hideg volt. Nem látott semmit, ami érdekes lehetett
volna. Odament az egyik fal mellett álló kis munkapadhoz, keresett több különböző
méretű csavarhúzót és zsebre vágta őket. Az egyik ajtó egy mosókonyha- és lomtárszerű
helyiségbe nyílt, itt előkeresett a szekrényből egy nejlon szemeteszsákot. Egy újabb ajtón
keresztül belépett a konyhába.
Bruce Sheck háza egy kicsit otthonosabb volt, mint Valerie Heathé, bár látszott rajta,
hogy egy hanyag agglegény lakja. Az utca felé eső nappali szinte alig volt bebútorozva.
Három hálószoba volt. Kettő ugyanolyan, mint a nappali, csak a legszükségesebbel
berendezve. A konyhával egybenyíló nappalin látszott, hogy Sheck itt tölthette a legtöbb
időt. Itt volt a tévé, szerteszórva pornómagazinok hevertek, a szoba közepén ledobva
néhány ruhadarab, mintha most lépett volna ki belőlük, a sarokban az ajtó mellett
horgászbotok, egy pár régi teniszcipő és egy kis hűtőtáska. A konyhaasztalon légitérképek
hevertek, ez volt az első, amiről Neuman úgy érezte, érdemes berakni a nejlonzsákba.
A konyha jobban fel volt szerelve, mint amire Neuman számított, bár Sheck nem volt
nagy ínyenc. A hűtőben félkész ételek sorakoztak és jó pár üveg sör, egy fél görögdinnye,
narancslé, tej, és mindenféle szendvicshez való. A kamrában és a konyhaszekrényben a
szokásos apróságok. A szemetesben két pizzásdoboz.
Neuman átment Sheck hálószobájába. A szekrényében farmerek és sportos ingek
lógtak, néhány sportzakó, három szövetnadrág. A sarokban talált egy drága Weatherby
vadászfegyvert töltényekkel, két rendkívül drága olasz puskát, hozzá négy-öt doboz
töltényt, két kopott bőr vadásztáskát, egy régi vadászkürtöt és egy pár vadászcsizmát. Jól
megvizsgálta a szekrényt, nincsenek-e benne rejtett ajtók vagy fülkék. A szőnyeg alatt is
körülnézett. Az egész lakásban sehol nem talált olyan helyet, ahol Sheck iratokat és
papírokat tarthatott volna, és nem látta semmi nyomát annak, hogy előtte valaki már
átkutatta volna a lakást.
Visszasétált a nappaliba, és az üvegajtón át kilépett a kis udvarra, és az onnan nyíló
ajtóhoz ment. Az álkulccsal kinyitotta. A helyiség, amelybe belépett, úgy festett, mintha
régebben rögtönzött irodaként használták volna, de most már használaton kívül volt. Egy
régimódi, fémből készült íróasztal állt benne, pont olyan, mint a CID irodáiban, egy kis
kanapé, és néhány szék. A kanapé előtti kisasztalon régi magazinok hevertek, a Texas
Monthly, a Commando, az Aviator, és a Sports Illustrated számai.
Neuman úgy látta, ez lehet a legvalószínűbb hely, ahol Sheck olyasmit rejtegethetett,
mint mondjuk, egy titkosírás kódja. Kivette a zsebéből a csavarhúzót, és nekiállt
szétszedni mindent, amit csak lehetett. Először bement a kis mosdóhelyiségbe, mindent
ellenőrzött, aztán onnan haladt kifelé a szobába, módszeresen végigvizsgálva a
berendezést, a légkondicionáló szűrőjét, a kapcsolók és a konnektorok borítását, a lámpák
alját, a kanapé és a kisasztal lábait, a kanapé párnáit. Az íróasztal maga külön munka volt.
Félórát dolgozott vele, de nem talált semmit, és ott állt előtte az ijesztő feladat, hogy
ugyanezt az aprólékos vizsgálódást végig kell csinálnia a ház összes helyiségében is. Nem
rakott rendet maga után. Kiment, és az udvaron át visszasétált a házba. Megállt a
nappaliban, és átgondolta, nem lehetne-e kizárni egyes helyeket. Ha el akarna rejteni
valami felbecsülhetetlen értékű dolgot, valamit, amitől egyszer az élete függhet, biztos
akarna lenni benne, hogy mondjuk, egy betörő nem talál rá a megszokott rejtekhelyeken.
Nem használna olyan tárgyat rejtekhelynek, amit el lehet lopni. A hifitorony, tévé, egyéb
háztartási gépek, a motorbicikli, a szerszámok, a bútorok kiesnek. Tehát csak a ház
szerkezetéhez tartozó helyeket fogja átvizsgálni, a legszemélyesebb helyen, a
hálószobában kezdve. Mindent szétszedett Sheck hálószobájában, de a világon semmi
nem került elő.
Ez csalódás volt, de azért nem érte teljesen váratlanul. Ha Sheck tényleg olyan profi,
mint ahogy gondolják, akkor nem tart semmi fontosat a házában.
Átment a másik két hálószobába, és ott is körülnézett, aztán a termosztátot is
szétszedte az előszobában. Semmi.
Épp kijött a második hálószobából, amikor megtorpant. A fürdőszobák. Nem nézte
meg a zuhanyfejeket. Nem a Sheck hálószobájához tartozó fürdőszobában, mert azt
nyilván rendszeresen használta, hanem a két másik helyen, ahol szemmel láthatóan soha
nem használták a zuhanyt. Visszament a hálószobába, ahonnan épp kijött, és besietett a
fürdőszobába. A zuhanyfej nagyméretű volt, elég nagy ahhoz, hogy el lehessen rejteni
benne mondjuk egy 35 milliméteres filmet vagy valami hasonlót. Lecsavarozta. Semmi.
Átment a másik hálószobába. Ugyanolyan volt a zuhany, de ott sem talált semmit. Csak
állt, kezében a zuhanyfejjel. A fenébe. Lenézett a lába elé. A lefolyó. Lerakta a
zuhanyfejet, kivette a zsebéből a csavarhúzót, és nekiesett a lefolyót takaró kis rácsnak.
Semmi. Visszament a másik szobába, letérdelt, és megnézte a lefolyót. Mintha valami
szösz akadt volna meg a rácson. Közelebbről is megnézte, odadugva a zseblámpát. Nem
szösz volt.
Hirtelen felgyorsult a szívverése. Gyorsan kicsavarozta a két csavart, óvatosan
leemelte a kis rácsot, és meglátta, hogy egy vékony madzaggal rá van kötve valami.
Damil volt, szinte láthatatlan. A szájába fogta a zseblámpát, egyik kezével óvatosan
magasabbra emelte a rácsot, a másikkal megfogta a damilt. Hat-hét centi hosszú volt, és
egy kis vízhatlan műanyag tokocska lógott a végén, úgy tíz centis, az a fajta, amiben
kirándulásokon szoktak gyufát tartani, hogy ne ázzon el.
Neuman szíve hevesen kalapált. El sem hitte, hogy ilyen szerencséje lehet. Egyik
kezével fogta a tokot, kilépett a zuhanyfülkéből, és a fürdőszobaszekrénynek dőlt, Az arca
elé emelte a tokot, és közelebbről is megvizsgálta a zseblámpa fényében. Sötétzöld volt,
az alja és a teteje között gumitömítéssel. Finoman megrázta, de semmi nem zörgött benne.
Nagyon szerette volna kinyitni, de félt, hogy film van benne, és tönkreteszi a nagy
nehezen megtalált bizonyítékot, úgyhogy inkább elfojtotta a kíváncsiságát.
Zsebre vágta a tokot a zsinórral és a ráccsal együtt, aztán kisétált a nappaliba. Az
üvegajtón át pont rálátott a tó túlpartján lángokban álló kikötőre. Maró fájdalmat érzett a
gyomrában, amikor arra gondolt, hogy előző este Sheck talán pontosan itt állt, ahol most
ő, és innen nézte a kikötő fényeit, a hajók villanykörtefüzéres árbocait és a jachtok
kabinjainak világító ablakait, amelyeknek fénye visszaverődött a víz tükréről.
 54. fejezet

Graver Arnette-tel és Cheryllel ült a könyvtárszoba asztalánál. Cheryl épp harmadszor

tekerte vissza a szalagot.
– Akarod még egyszer meghallgatni? – kérdezte Arnette.
Graver megrázta a fejét. Nem valószínű, hogy elfelejtene bármit is abból, amit Dean
Burtell utolsó beszélgetésében hallott. Kísérteties volt a felvétel, az elején kicsit
bizonytalan és visszhangos, de aztán, ahogy Cheryl ráállt a megfelelő frekvenciára, már
megjavult a hangminőség. Bruce Sheck hangja reszelős és elmosódott volt a whiskytől.
Graver könnyen el tudta képzelni, milyen lehet, azok után, amiket Valerie Heath mesélt
róla. Jóképű, kisportolt, és sokkal dörzsöltebb, mint a nő gondolta.
Fájdalmas volt hallgatni Burtell hangját, és tudni, hogy minden kiejtett szótaggal
közelebb kerül a borzalmas véghez. Sheck gyanította, hogy veszélyben vannak, de nyilván
úgy gondolta, tud vigyázni magára, és egyikük sem sejtette, hogy milyen borzalom vár
rájuk. Az egész beszélgetés szinte csak monológ volt Sheck szájából. Úgy tűnt, jó ideje
iszogathatott már, amitől igencsak megeredt a nyelve. Burtell nagyon keveset beszélt, ha
megszólalt, akkor is csak röviden, amiből Graver úgy sejtette, feszült lehetett vagy dühös,
vagy talán csak óvatos.
Graver végül Cherylre nézett. – Köszönöm – mondta. A lány szemében meglepetés
villant, de Gravert nem zavarta, hogy furcsának találja a köszönetet, ő akkor is hálás volt
ezért az utolsó tanúságtételért.
Arnette kis mozdulatot tett a kezével, mire Cheryl kikapcsolta a magnót, aztán felállt
és kiment.
– Hát ez pokoli volt – mondta Arnette, és a cigarettásdobozért nyúlt, amely előtte
hevert az asztalon. – Sajnálom, hogy végig kellett hallgatnod. Szörnyű, ami történt.
Graver gyomra görcsbe rándult a dühtől, és csakúgy tolongtak a fejében a kérdések.
Alig tudta elhinni, amit hallott. Felháborító volt, sőt groteszk. Az elmúlt két nap
eseményei mintha semmi másról nem szóltak volna, mint őrültségről és irracionalitásról.
– Ez nagyon durva volt Kalatistól – jegyezte meg Arnette. – Szerintem ez is azt jelzi,
hogy valami nagy változás készülődik a játszmában.
– Meg vagy győződve róla, hogy Kalatis tette?
Arnette felkattintotta az öngyújtót, a láng fölött Graverre pillantott, aztán rágyújtott, és
az öngyújtót visszatette az asztalra.
– Gondolkozz, drágám – mondta. – Miért, talán tudsz valamit, amit nekem nem
mondtál el?
Graver megrázta a fejét. – Nem. Átkozottul keveset tudok.
– Sheck gyakorlatilag előre elmesélte a saját halálát.
– Na és a szökőkutas pasas?
Arnette olyan arcot vágott, mintha további rossz híreket kellene közölnie.
– Mióta a múltkor beszélgettünk, azóta keressük a fotóját a számítógépeken. De nem
szerepel sehol. Fogalmam sincs, ki lehet. De ez még nem jelenti azt, hogy nem a kormány
embere. Csak azt, hogy talán a forrásaim már nem olyan jók, mint régen. De az is lehet,
hogy benne lesz a következő adatbázisban, amit átnézünk.
– Vagy az is, hogy mégsem a kormány embere.
 – Lehet – bólintott Arnette, és az asztalra könyökölve magasba tartotta a cigarettát.
– Csak azt nem értem, miért használna Kalatis ekkora bombát – mondta Graver. –
Azok után, hogy annyit fáradozott, hogy álcázza Tisler és Besom meggyilkolását… Dean
nyilván úgy gondolta, hogy Tisler a róla készült fotók miatt lett öngyilkos.
– Dean tévedett – mondta Arnette hűvösen. – Nekem efelől semmi kétségem. Tisler
halála lehet, hogy benneteket meglepett, de az biztos, hogy Panos Kalatisnak nem volt
meglepetés. Módszeresen feléget maga után minden hidat, eltöröl minden nyomot.
Eltávolítja magát mindazoktól, akik a piszkos munkát végezték az akcióban. Szerintem
Sheck ezt nagyon jól látta.
– És gondolod, hogy abban is igaza volt, hogy Kalatis valami nagy fináléra
készülődik?
Arnette az üveg hamutartó széléhez kocogtatta a cigarettát.
– Nagyon úgy néz ki – mondta. Olvasott Graver gondolataiban, és megrázta a fejét. –
Nem, felejtsd el. Ugyan mit csinálnál? Elmennél a szövetségiekhez azzal, amit tudsz?
Nincs a kezedben semmi, úgy értem, semmi bizonyíték, amivel akár azt meg tudnák
akadályozni, hogy elhagyja az országot. És ha találnál is valakit, aki felhatalmazást adna a
nyomozás megindításához, Kalatis ügyvédei darabokra cincálnának mindent, és
huszonnégy óra múlva már bottal üthetnénk a nyomát.
Arnette felállt, és összefonta a karját. A cigarettát az arca elé tartva járkált fel-alá a
szobában, aztán megállt az asztal mellett, és lenézett Graverre.
– A helyzet az, hogy peched volt. Belebotlottal egy hihetetlen akcióba, de csak a
legvégén, épp a farkára léptél rá. Lehet, hogy soha nem fogod megtudni, mi történt.
Elvesztetted három emberedet, és ezzel szembe kell nézned. Az egész dolog annyira a
fejed fölött folyik, hogy épp csak bepillanthattál a pokolba, már be is csapták az orrod
előtt a kaput. És szerencsés vagy, hogy megúsztad.
Arnette szippantott a cigarettából, és a kékes füstön át nézte Gravert. Kegyetlen volt,
amit mondott, de valószínűleg igaz, és Graver úgy sejtette, jó oka volt rá, hogy ilyen
nyíltan a szemébe mondja.
– De egyvalamiben jók voltak az ösztöneid – folytatta. – Rejtőzik itt még valaki, aki
nem lépett elő az árnyékból. Szerintem Tisler, Besom és Dean rájöttek, hogy ki ez a
valaki, és ő legalább annyira hasznot húzott a halálukból, mint Kalatis. Lehet, hogy most
már biztonságban van az illető. Hacsak te rá nem bukkansz valamire.
Arnette szippantott a cigarettából.
– Két dolgot csinálhatsz. Titokban tartod az egészet, és tovább küzdesz egyedül, amíg
csak bírod. Vagy megírsz egy részletes, vaskos jelentést mindenről, ami eddig történt az
elmúlt három napban, Arthur Tisler halála óta. Biztos vezettél magadnak feljegyzéseket.
Graver bólintott.
– Nagyszerű. Leírsz mindent pontosan úgy, ahogy történt, hogy mikor mit csináltál és
miért, engem persze kihagyva. Elmesélsz mindent kronologikus sorrendben. Kerüld meg
Westrate-et, és add egyenesen Hertig kezébe. Hadd döntsön ő. Az a dolga.
Arnette mereven nézte Gravert. Ő bezzeg már fiatalon megtanulta, hogy időnként
kemény döntéseket kell hoznia. El kellett döntenie például azt, hogy megmaradjon-e
ebben a szakmában, aminek épp az ilyen döntések adják a lényegét. És csak később jött
rá, hogy a döntéseket nemcsak meg kell hozni, de utána együtt is kell élni velük. Inkább
ebbe öregszik bele az ember. De már régóta nem riadt vissza, ha súlyos döntéseket kellett
hoznia. Meghozta a döntést, aztán megküzdött a lelkiismeretével. Ezek elég csúnya csaták
voltak, ahogy egyszer bevallotta Gravernek. Szembe kellett nézni önmagával, egy
személyben bírónak és esküdtszéknek lenni, és egy nap talán, ha szükséges, hóhérnak is.
– Utánanéztünk a Gulfstream banknak – törte meg Arnette a csendet. – Tudtad, hogy
alig hat éve alapították? Szerintem úgy hét évvel ezelőtt Kalatis csinálhatott egy amolyan
piacfelmérést a déli nagyvárosokban. Nem tudom, milyen kritériumok alapján döntött, de
valószínűleg végül valamiért Houstonra esett a választása, ez felelt meg leginkább a
céljainak. Igazi hosszú távú tervezés. Ha belegondolunk, ez a projekt, amit most lezárni
készül, majdnem egy évtizedet felemésztett az életéből. Ebből is sejtheted, mekkora pénz
forog itt kockán. Kolosszális összeg lehet.
Arnette megcsóválta a fejét, és Graverre nézett, bár a gondolatai máshol jártak.
– Tudod, engem egyre jobban megrémiszt ez az ügy. Az ilyen alakok előtt, mint
Kalatis meg Strasser, nincsenek korlátok. Néha az az érzésem, ez lesz a jövő… Egyre
nagyszabásúbb akciók, egyre nagyobb étvágy, egyre erőszakosabb mohóság… – Arnette
cinikusan elmosolyodott.
– Hermes Exports… – mormolta Graver, mintha oda se figyelne Arnette-re.
– Igen, próbálunk erről a vállalatról is összeszedni mindent. Úgy néz ki, rengeteg
importőrnek adnak el. Valószínűleg az egész országban szétterítik a kokaint.
– Gondolod, hogy nem lehet bonyolult eljárás abból a műanyag habból visszaállítani a
kokaint?
– Gondolom, Strasser vegyészei kiképeztek rá embereket mindenfelé az országban. A
kábítószergyártáshoz nem kell sok ész, egy orangutánt is be lehetne tanítani rá. A
precizitás és a tisztaság se a legfontosabb.
Graver a jegyzettömbjére pillantott. Szerette volna megkérni Arnette-et, hogy nézzen
utána Victor Lastnak, hátha tud róla olyasmit, amit ő nem tudott kideríteni, de aztán
valamiért inkább mégsem hozta szóba.
– Most el lett vágva előtted minden út, igaz? – nézett rá Arnette. – Sheck lett volna a
következő lépés. Ha vele nem jutsz semmire, kikérdezhetted volna Deant. Ez ugyan
merész lépés lett volna, de az egyetlen lehetőség, ha forró nyomon akarsz maradni. –
Arnette szívta a cigarettát, és Gravert tanulmányozta. – Most nincs előtted más kilátás,
mint egy hosszú, nehéz nyomozás. Nincs többé forró nyom, amit követhetsz.
Mozaikokból kell összerakni a képet, a hírszerző munka régi, jól bevált módszerei szerint.
Graver Arnette-re pillantott. A nő az asztal fölé hajolt, és elnyomta a cigarettát a
hamutartóban. A körmei kifogástalanok voltak. Nem voltak lakkozva, csak simára és
oválisra reszelve, kis fehér félholdakkal.
Graver óvatosan megválogatta a szavait. – Tudom, hogy ez már nem az én területem,
és nem is az én súlycsoportom, de pillanatnyilag nem tudok másra gondolni, mint
Kalatisra. Csak ő érdekel, és egy hosszú, nehéz nyomozás nem a legjobb módszer, hogy
elcsípjem.
– Ezt meg hogy érted?
– Egyszerűen csak azt akarom mondani, hogy a türelem és a hosszú távú tervezgetés
itt most szóba se jöhet. Nem vagyok őrült, tudom, mennyire valószínű, hogy Kalatis fog
győztesen kikerülni a játszmából. Ezt pontosan tudom, de most nem állhatok le ezen
filozofálni. – Graver elhallgatott. Mereven egymásra néztek. – Arnette, én nem akarok
mást, csak elkapni ezt a disznót, mindennél jobban.
Arnette-nek szeme sem rebbent. Csak állt a széke mögött, és a támlájába kapaszkodott.
– Akkor jobb lesz, ha nagyon vigyázol rá, hogy a helyén legyen az eszed – mondta
nyugodtan. A tekintete megkeményedett, és olyan arckifejezéssel nézett, amelyet Graver
nem tudott igazán megfejteni. Elgondolkozva az asztalt kocogtatta az ujjával.
– Még nincs elvágva minden út – mondta. – Van egy egyenes utam Kalatishoz…
Colin Faeberen keresztül.
– Ha belevonod Faebert, akkor már nem napok, hanem órák alatt kell elkapnod
Kalatist – figyelmeztette Arnette. – Abban a pillanatban, ahogy Faeber lebukik… –
Csettintett egyet az ujjaival.
– Ha ez az egyetlen módja, hogy ne veszítsem el Kalatist, nem fogok habozni elkapni
Faebert.
– Ez kockázatos lépés.
– Csak kétségbeesett.
Kis hallgatás után Arnette megkérdezte: – Szerinted mennyi időnk van?
Graver a jegyzettömbjét bámulta, és párszor ide-oda tologatta maga előtt az asztalon.
– Westrate időközben már biztos hívott otthon telefonon – mondta. – Vagy Ben
Olmstead, a houstoni terroristaellenes osztály vezetője. Olsmteaden kívül még három
emberünk van ezen az osztályon, akik az FBI-jal együttműködve dolgoznak. Nem a mi
irodánkban, hanem a szövetségiek székházában. Tőlük közvetlenül kapok jelentéseket,
úgyhogy azonnal tudni fogom, ha jutnak valamire a robbantással kapcsolatban.
Gondolom, egy idő után Ginette majd bejelenti, hogy Dean eltűnt. Előbb-utóbb sejteni
fogják, hogy az egyik holttest az övé lehet, de bebizonyítani nem tudják. Dean eltűnése,
Tisler és Besom halála miatt valaki, valószínűleg Ward Lukens követelni fogja majd a
vizsgálatot. És ez az a pillanat, amikor majd kénytelen leszek előállni azzal, amit tudok.
– Tehát akkor van…
– Talán pár napunk. Attól függ, milyen hamar esik pánikba Ginette.
Hirtelen megreccsent az adóvevő, amely Graver kezeügyében hevert az asztalon.
Felkapta.
– Neuman vagyok, a Gulf Freewayről. Találtam itt valamit Shecknél.
– Mit találtál? – Graver kiegyenesedett. Arnette is megdermedt, és rászegezte a
szemét. Graver kihangosította a készüléket, hogy ő is hallja.
– Nem tudom igazán – felelte Neuman. – Találtam néhány légitérképet, és egy kis
vízhatlan tokot, úgy tízcentis, egy damilszállal volt odakötve a zuhanyozó lefolyójába.
– Ejha – suttogta Arnette, és előrehajolva, két kézzel az asztalra támaszkodott.
– Nem nyitottam ki – folytatta Neuman –, féltem, hogy esetleg előhívatlan film van
benne.
– Mondd neki, hogy hozza ide – súgta oda Arnette.
Graver kérdően ránézett.
– Ha téged nem zavar… engem nem zavar, ha idejön.
Graver bólintott.
– Add meg neki a címet.
– Casey, megadok egy címet, gyere ide. Rauer Street 4645.
Neuman elismételte a címet.
– Egy lakóház. Valaki várni fog a kapunál.
– Húsz perc múlva ott vagyok.
Graver kikapcsolta az adóvevőt.
– A zuhanyozó-lefolyóban – mosolyodott el Arnette elismerően. – Ügyesek az
embereid.
 Graver hirtelen reménykedni kezdett. Az utóbbi pár napban annyi adrenalint termelt a
szervezete, hogy csodálkozott, hogy bírják még a mirigyei.
– Sheck nyilván félretett magának valami biztosítékot a nehéz napokra – mondta.
– Igen, ezek a fickók is kiszámíthatóak, mint mindenki más. Csak kicsit másképp
gondolkoznak. De ha az ember egyszer rájön, hogyan, akkor már ki lehet találni, mi jár a
fejükben. – Arnette az asztal túlsó végéhez sétált, aztán vissza Graver mellé. – Kalatis
lehet, hogy meg fogja bánni ezt a robbantást.
– Mindent el fogok követni, hogy így legyen – mondta Graver.
Egymásra néztek. Nagyon jól tudták, hogy mind a ketten másról beszélnek.

55. fejezet

Kalatisnak egyszerre négy gépe volt a levegőben. Kettő az öböl fölött, mindegyik egy
bekötött szemű üzletemberrel, akik azt hitték, hogy Mexikóba mennek, vagy a Nyugat-
indiai-szigetek valamelyikére. Minden üzletfele – az a négy, akiket az utóbbi két napban
hozatott ide, és az a négy, akik a következő két napban jönnek még –, mást-mást hitt az úti
célnak. De mindegyikük meg volt győződve róla, hogy elhagyták az Egyesült Államokat.
Egy kliensét épp most vitték „vissza az Államokba”, egy másik érkezését pedig bármelyik
pillanatban várta. Egy harmadik hidroplán viszont már felszállt húsz mérföldnyire innen,
az öböl vizéről, ahol huszonkétmillió dollárt pakoltak át rá egy jachtról. Ez a gép a Grand
Cayman-szigetre tartott. Egy negyediket már megraktak pénzzel, a parttól távolabb, egy
másik helyen. Ezen huszonnyolcmillió dollár volt, és Panamavárosba repült. A pénzt jól
fizetett biztonsági emberek kísérték, és hozzáértő könyvelők kezébe került, akik majd
gondoskodnak róla, hogy a nyugati féltekén szétterítve, biztonságos, legitim
bankszámlákon helyezzék el tizenöt napon belül.
Kalatis házának az öböl felé néző teraszán álldogált, és egy Cohiba szivart szívott.
Sötét nadrág volt rajta, és lazacrózsaszín ing könnyű selyemből. Már hallotta a következő
gép távoli sivítását a levegőből. Az órájára pillantott. Pont időben. Jael jutott eszébe.
Nemsokára ő is végez a feladatával. Hajnali három körül mindketten túl lesznek a mai
munkájukon, aztán bebújnak az ágyba, és másnap délig fel sem kelnek. Közben az
emberei tovább dolgoznak neki, és életének legnagyobb akciója tovább halad a végkifejlet
felé, feltartóztathatatlanul és egyre gyorsulva, mint a hegyoldalról legördülő kőtömb.
Nézte, ahogy a gép megjelenik az éjszakai égbolton. Pislákoló lámpákkal lassan
leereszkedett az öböl vizére, majd éles kanyarral a mólóhoz közeledett. Csak a lámpákat
látta, és a surrogást hallotta, ahogy a gép súrolja a vizet, aztán a sötétségben megjelent két
fehér tajtékcsík a vízen, amikor a gép talpai vizet értek, és a motorok bőgése halk
morgássá tompult.
Kalatis behúzta a hasát, és a tenyerével végigsimítva megigazgatta a nadrágba betűrt
ingét. Ez a vendége szórakoztatóbb volt, mint a legtöbbjük. Igazán kellemes módja a mai
az este befejezésének. Hátat fordított a mólónak, és várta az árulkodó zajokat. A gép
motorjai mindjárt leállnak, pár métert siklik még a mólóig, aztán felhangzanak a kikötés
zajai, és az őrök egymásnak kiabált utasításai. Az ilyen kaliberű emberek, mint a
vendégei, többnyire a saját testőreiket is magukkal hozzák. Végül lépések koppannak a
mólón, ahogy az emberei felkísérik a bekötött szemű vendéget a pázsiton át a teraszra,
ahol leveszik a szeméről a kendőt.
– Üdvözlöm, Miss Donata – mondta Kalatis, elővéve legszebb angol kiejtését. – Nagy
örömömre szolgál, hogy újból láthatom.
Patricia Donata harminchat éves volt. Jogot végzett a Stanford egyetemen, és
képesített könyvelő volt. A foglalkozását konzultánsként jelölte meg. Kis melle volt, de
nagyon hosszú lába, amit egyáltalán nem takargatott. Az ereiben mintha jeges víz folyt
volna. De Kalatis úgy találta, igen ravasz és hozzértő módon képviseli az ügyfeleit.
Úgy ültette le a nőt a teraszon, hogy inkább a ház belseje felé forduljon, ne az öböl
partja felé. Nem akarta kockáztatni, hogy gyanút fogjon. Kalatis itallal kínálta a vendéget,
és elrakta a szivart. Negyedórán át elcsevegtek, közben Kalatis elfoglalta magát azzal,
hogy a nőben gyönyörködött. Szép arca volt, egy árnyalatnyi ázsiai beütéssel, telt ajkak,
mandarinvörös rúzzsal kifestve. Fekete haja a válláig ért. Kalatis úgy látta, kicsit ideges,
de ennek ellenére jól játszotta a szerepét. Nagyon szexisnek találta, és nem is próbálta
siettetni a megbeszélés végét.
Végül azt mondta: – Tudom, hogy több napja Houstonban várt. Elnézést kell kérnem,
amiért ilyen kényelmetlenséget okoztam, de mivel ez a tranzakció jóval nagyszabásúbb,
mint amiket eddig intéztünk, szükség volt további egyeztetésre. Sok emberrel kellett
beszélnem, és nagyon rövid idő leforgása alatt. – Kalatis a nőre mosolygott. – Sikerült
mindent a megelégedésére elintézni?
A nő lerakta az italt az asztalra, és összekulcsolta a kezeit az ölében.
– Meg kell mondanom, hogy a lehető legjobban csinálta, Panos. A szervezés tökéletes
volt. Sokat enyhített egyes ügyfeleim aggodalmain, amikor embereket küldött, hogy
segítsenek az ő biztonsági embereiknek. Ritkán szoktam harminckétmillió dollár
társaságában utazni. Mindenki meg volt elégedve vele, ahogy az emberei Houstonban
kezelték a dolgot.
– Ezt örömmel hallom – felelte Kalatis. – Én is örülök, hogy sikerült megnyugtatni a
konzorcium egyes tagjait.
– Ha az ember nyolc ilyen különböző üzletemberrel dolgozik együtt, akik mind erős
egóval rendelkeznek, akkor elég sok türelemre és ravaszságra van szükség, hogy
sikerüljön rávenni őket, hogy bármiben is megegyezzenek – mondta a nő, leplezetlen
bókkal kedveskedve saját magának.
Igen, gondolta Kalatis, de végül mégiscsak beleegyeztek, hogy kiadják a kezükből a
pénzt. És végső soron nem Patricia Donata ravaszsága, hanem a mohóság vette rá őket. A
szexuális étvágy semmi a kapzsisághoz képest. Ajánlj fel egy embernek háromszáz
százalékos hasznot a befektetésére, és a pokolba is önként követni fog. Ha elég magas a
százalék, semmi sem szent és semmi sem tilos.
Kalatis megértéssel nézett a nőre.
– Az effajta befektetésnél mindenki óvatos – mondta. – De emlékeztesse az ügyfeleit,
hogy ez alkalommal óriási mennyiségben vásárolunk. Több száz tonnát. Ezért rövidebb a
megtérülési idő. Hatvan nap múlva ott lesz a pénz a számlájukon. Azt hiszem, meg
lesznek elégedve – mosolyodott el Kalatis.
– Sikerült úgy összehozni a konzorciumot, ahogy számított rá? – kérdezte a nő.
Kicsit tolakodó kérdés volt, de Kalatis elnézte a nőnek, ilyen volt az egyénisége.
– Pontosan, ahogy számítottam rá, örömmel mondhatom – Kalatis felemelte egyik
kezét, és az ujjain számolva sorolta a városokat. – Chicago, Atlanta, Seattle, Miami,
Washington, és… – felemelte a másik keze mutatóujját is – New York. Minden a terv
szerint ment. Semmi meglepetés. Majdnem egy teljes év ráment az ügyek intézésére, hogy
mindenki, aki részt akart venni az üzletben, a számára lehető legbiztonságosabb módon
tehesse meg.
– Az összes anyag Afganisztánnak ugyanabból a részéből jön?
Patricia Donata kíváncsi nő volt. Kalatis úgy gondolta, nyilván hízeleg neki, hogy
ilyen fontos szerepet játszhat egy ilyen akcióban, és nagy kalandot jelent már az is, hogy
ilyen szavakat használhat, mint „anyag”. Persze, joggal büszke magára. Összeszedett egy
csomó üzletembert, akik eddig már kétszer Kalatisra bízták a millióikat. És most
harmadszor is megteszik. A vállalkozás komplex tervét ugyan Kalatis dolgozta ki, de a
tárgyalások lebonyolítását ravaszul és kreatívan Patricia Donata végezte. Ami igazán
kiemelkedő teljesítmény egy ilyen fiatal nőtől.
Hatvan nap múlva azonban Patrícia Donata élete pokollá fog változni. Egyik napról a
másikra minden semmivé foszlik.
Kalatis úgy érezte magát, mintha egy nővel beszélgetne, aki azt hiszi, másnap egy
herceghez megy feleségül, pedig valójában a kivégzésére készülnek. Különösen
felcsigázó érzés volt olyan valakivel társalogni, aki a pusztulás előtt áll, de még nem is
sejti. Törékeny és sebezhető lett tőle, amit Kalatis nagyon élvezett. Patricia Donata
nagyon okos nő volt, de még egy kicsit okosabbnak kellett volna lennie.
Kalatis folyékonyan halandzsázott neki mindenfélét a mudzsaheddinekről,
mákültetvényekről és a pakisztáni hegyekből kivezető útvonalakról. Eleget mondott
ahhoz, hogy a nő elhiggye, amit hall. Kalatis gyakran tapasztalta ezt a naivságot
amerikaiaknál, akik az Egyesült Államokban nőttek fel, és soha ki sem tették onnan a
lábukat. Középosztálybeli emberek, akik védett középosztálybeli életet éltek, és a kaland
annyi volt a számukra, ha átköltöztek egyik városból a másikba, egy másik
középosztálybeli negyedbe. Semmit nem tudtak a világról, csak amit az esti híradóban
láttak, hiszékenyek voltak és könnyen becsaphatóak. Még ha műveltek és tanultak voltak
is, mint Patricia Donata, a műveltségüket is magukhoz hasonlók körében szerezték. Mint
egy művelt birkanyáj.
Egy idő után a beszélgetés könnyedebb témákra terelődött Közben egy szobalány kis
szendvicsfalatkákat hozott és újabb italokat töltött. Különböző helyekről beszélgettek,
ahol mind a ketten megfordultak. Odalentről, a mólóról léptek kopogása hallatszott, néha
egy-egy tompa kongó hang, ahogy a gép oldala nekiütődött a mólónak, miközben
átpakolták egy jachtra az utolsó tizenkétmillió dollárt a harminckettőből. Az előző
húszmillió dollárt már kisebb adagokban elszállították az előző pár nap folyamán.
Kalatis igyekezett elfojtani magában az idő előtti győzelemmámort. Végéhez
közeledett a terv, amin kilenc éve dolgozott. Igaz, ezt az akciót csak az utolsó húsz
hónapban szervezte, amikor rájött, hogy az amerikai üzletemberek milyen hihetetlenül
könnyűszerrel rávehetők, hogy törvénytelen dolgokat műveljenek. Fantasztikus
pénzösszegektől voltak hajlandóak minden biztosíték nélkül megválni, abban a
reményben, hogy a háromszorosát kapják vissza. A fogaskerekek kattogva forogtak a
háttérben, minden össze volt hangolva, de egyelőre még több szálon is zajlottak az
események, és Kalatis még nem akart elidőzni a kellemes gondolatnál, hogy mennyit fog
nyerni mindezen.
A gondolatai az előtte álló feladatokon kalandoztak, miközben fél füllel hallgatta
Patricia Donatát, aki valami anekdotát mesélt Vailről. Közben a mólóról elindult sok-sok
millió dollár a nyugati partról a délire, távoli célok felé, melyeket nem ismert senki, csak
Panos Kalatis.

56. fejezet

Gilbert Hormann próbált elfeledkezni Kalatisról, ami percről percre könnyebben ment
neki.
Sokáig dolgozott az irodájában, ami megszokott volt, főleg, ha épp egy szállítmányt
készültek indítani Kolumbiába. Az irodával egybenyíló lakáshoz vezető ajtó nyitva állt.
Félórával korábban már átment, hogy töltsön magának egy italt. Hirtelen megcsörrent a
telefon a lakásban. Hormann átsétált, és felvette. Arra számított, a felesége kérdezi, mikor
megy már haza.
Kalatis volt. Azt mondta, nagyon kell sietnie, épp most kapta meg a kolumbiai
szállításhoz szükséges iratokat, hamisított fuvarleveleket és más nyomtatványokat,
amelyek ahhoz kellettek, hogy nagyobb mennyiségű kénsavat exportálhassanak. Kalatis
azt mondta, szeretné, ha Hormann még ezen az estén megkapná a papírokat, és majd
átküldi valakivel. Hormann tudta, hogy nincs értelme vitatkozni, hiába mondaná, hogy
épp menni készült.
Lerakta a kagylót, és az órájára nézett. Kalatis azt mondta, félórán belül ott lesznek a
papírok. Hormann végzett a munkával ma estére. Lekapcsolta a villanyt az irodában, és
átment a lakásba, melyhez kis konyha tartozott, jól felszerelt bárpult, egy nappali néhány
kanapéval és fotelekkel a vendégeknek, szobanövényekkel, és egy óriási képernyőjű
tévével. Az ablakból gyönyörű kilátás nyílt a Galleria környékére, és kicsit jobbra a
belváros felhőkarcolóinak csillogó körvonalaira. A sarokban egy hálószoba nyílt, onnan
pedig tágas fürdőszoba jacuzzival. Innen is ugyanaz a kilátás tárult fel, mint a nappaliból.
Hormann töltött magának egy újabb italt, lerúgta a cipőjét – a nyakkendőjét már rég
levette –, és elhelyezkedett a tévé előtt. Ide-oda kapcsolgatott, míg meg nem találta a
Playboy csatornát. Negyven perc telt el – közben még több itallal enyhítette az unalmát –,
mire végre megszólalt a kaputelefon. Gyorsan benyomta a gombot, hogy beengedje
Kalatis küldöncét a lifthez.
Öt perc múlva megszólalt az irodaajtónál a csengő. Hormann felállt, és kisétált az
irodán keresztül, kezében az italával. A cipőjét se vette fel. Amikor belépett a recepciós
helyiségbe, majdnem elejtette a poharat. Az üvegajtó előtt ott állt Kalatis küldönce: Jael.
Hormann megtorpant. Egyszerű, mélybordó koktélruha volt a lányon, úgy omlott le a
vállain, mint egy vízfátyol. Hormann el volt bűvölve. Jael felmutatott egy barna borítékot.
Hormann a recepciós íróasztalához ment, és megnyomta az ajtót nyitó gombot.
– Elnézést a zavarásért – lépett be a lány. – Panos, ugye, szólt, hogy jövök?
Hormann bután bólintott, és a lány átlátszó ruháján átütő mellbimbóját bámulta.
– Sajnálom, hogy ilyen későn zavarok. Ismeri Panost – mondta Jael a homlokát
ráncolva, kis vállrándítással. Hormann ötven dollárt adott volna, hogy még egyszer
láthassa ezt a vállrándítást. – Szörnyű nagy a kapkodás. Épp valami üzleti útra készül…
senki nem ért rá átjönni, csak én.
Hormann imádta a furcsa akcentust, amivel a lány beszélt. Nem tudta megállapítani,
milyen, de nem is érdekelte, Mindig úgy gondolta, hogy ő a legfantasztikusabb nő, akit
valaha is látott. Közel-keleti származású lehetett. Fiatal volt és rugalmas, nagy mellű,
fekete hajú, és a szeme, mint egy macskáé. Le sem tudta róla venni a szemét, de már túl
sokat ivott ahhoz, hogy ilyen udvariatlansággal törődjön.
Jael a pohárra pillantott és elmosolyodott. Hormann a borítékért nyúlt, és az volt az
érzése, a lány kicsit később engedte el a kelleténél, amikor át akarta venni tőle.
– Mit iszik? – kérdezte Jael.
– Whiskyt.
Jael bólintott, még mindig mosolyogva, mintha valami pajzán dolgon kapta volna
rajta.
– Megkínálhatom valamivel? – Hormann bizonytalan mozdulattal intett a kezében
tartott pohárral.
Jael felvonta a szemöldökét. – Igyak magával?
És ez volt az a pillanat, amikor Hormann végleg megfeledkezett Panos Kalatisról. A
jelen pillanat minden mást eltörölt. Az ajtó után nyúlt. Csak most vette észre, hogy a lány
a csípőjével megtámasztva tartotta nyitva.
– Tulajdonképpen nem kell visszasietnem – mondta Jael, beljebb lépve. – Úgyis úgy el
van foglalva mindenki. Persze, mire visszaérek, már nem lesznek ott.
– Egyedül jött? – kérdezte Hormann udvarias aggodalommal a hangjában, miközben
átsétáltak a lakásba.
– Persze – felelte a lány. Körbenézett, megcsodálta a kilátást az ablakokból.
– Mit kér? – kérdezte Hormann. A borítékot egy székre dobta, és egyenesen a
bárpulthoz ment.
– Cuba Librest – mondta a lány.
Hormann remegő kézzel kitöltötte az italt, és magának is öntött egy másik whiskyt, bár
máris ködösnek érezte a fejét. Kicsit kilöttyintett a pohárból, amikor odavitte. A nő a
kanapén ült, a tévé előtt, hátradőlve, a keze az ölében, és a képernyőt bámulta: egy férfi és
egy nő épp egy motorbiciklin szeretkezett.
A következő félórában Gilbert Hormann nem kérdezett semmit. Se a lánytól, se
önmagától, se a sorstól, se az Istentől. Egyszer csak ott találta magát meztelenül a kanapén
ezzel a hihetetlen hetérával. Nem kérdezte, hogy kerültek a jacuzziba, csak ölelte a lányt,
miközben a város fényei szédítően kavarogtak a hatalmas, sötét égbolton. Nem kérdezett
semmit, míg egyszer csak azon kapta magát, hogy nyitva tartja a száját, mert a lány
megkérte rá, és a víztől csillogó mellei fölött meglátott a kezében egy szemcseppentőt, a
nyitott szája fölött. De akkor már késő volt.
A szíve azonnal megállt. Kilélegzett, mintha egy láthatatlan kéz kiszorítaná belőle a
levegőt, és fájdalmas vákuum maradt a mellkasában és a tüdejében. Fuldoklott a
fájdalomtól. Érezte, hogy az arca elvörösödik, aztán lila lesz, és a szívében
összeszűkülnek az artériák. Tehetetlenül nézte, ahogy Jael elhúzza a kezét. A
szemcseppentő végén még mindig ott csillogott egy áttetsző csepp.
Jael óvatosan kiszállt a kádból, egy törülközőre lépve, amit jó előre odakészített.
Letérdelt a Jacuzzi mellé, kikapcsolta a vizet forgató pumpát, és leeresztette a vizet.
Megtörülközött, közben figyelte, ahogy lefolyik a víz, míg végül ottmaradt a kád alján a
rózsaszín Gilbert Hormann, mint egy hatalmas, szőrtelen medve.
 Jael gondosan összehajtogatta a törülközőt, a kád lépcsőjére rakta, és odatérdelt. A
zuhannyal leöblítette a holttestet és a kád belsejét. Visszamászott a kádba, átfordította a
holttestet, és mindenhol lemosta, vigyázva, hogy a saját hajszálai ne maradjanak ott. A
férfi száját is kiöblítette, és samponnal megmosta a haját, aztán megint nagyon alaposan
leöblítette a zuhannyal, és visszafordította a hátára.
Amikor elkészült, újra megtöltötte vízzel a kádat, és bekapcsolta a pumpát. A test
esetlenül lebegett a kavargó vízben. Jael letörölgette a kád lépcsőit a törülközővel, amin
térdelt, aztán egy nejlon szemeteszsákba rakta, amit a konyhában talált. Mielőtt felöltözött
volna, még átment a nappaliba, fogta a poharát, elmosta, és visszarakta a bárszekrénybe.
Aztán fogott egy konyharuhát, és letörölgette az asztalt a kanapé előtt, hogy ne látszódjon
meg a poharak nyoma. Fogta Hormann szétszórt ruháit, és a fürdőszobában egy székre
rakta őket, úgy-ahogy összehajtogatva, a cipőt meg a zoknit a szék mellé dobta, mintha a
férfi ott rúgta volna le.
Amikor mindennel elégedett volt, visszament a nappaliba, felvette a ruháját a földről,
és belebújt. Fogott egy magazint a kisasztalról, a Newsweek egy számát, visszament vele
a fürdőszobába, és bedobta a fürdőkádba. Hormann whiskyspoharát is a vízbe lökte.
Minderre persze nemigen volt szükség. Panos alaposan felkészült, és mindennek
utánanézett Hormann orvosi kartonjaiban. Krónikus magas vérnyomásban szenvedett.
Pontosan a megfelelő szert használták, amely a kellő tüneteket kelti. De azért Jael
szeretett mindent rendesen végigcsinálni.
Fogta a borítékot, amit magával hozott, a nejlonzsákot a törülközővel, aztán távozott.
A lakásban égve hagyta a villanyt, de az irodában leoltotta a lámpákat. Kisétált, és
elsietett a folyosón a lift felé.

57. fejezet

Graver és Arnette a sötétkamrában szorongtak Neumannel együtt, aki még mindig nem
emésztette meg igazán, ami a három átlagos külsejű kis házban fogadta a Rauer Streeten.
A szoba hideg, vörös fényében mindnyájan sápadt összeesküvőknek látszottak. A Boyd
kezében lévő műanyag tokocskát bámulták.
– Ugye, nem lehet, hogy valami bomba vagy ilyesmi? – kérdezte Boyd csak félig
tréfásan, miközben csavart egyet a tok tetején. Senki nem felelt.
– Csak azt szeretném tudni, film van-e benne – mondta Graver. – Aztán már itt sem
vagyok.
Boyd hosszasan csavargatta a kupakot, aztán lefektette az asztalra. Nyitott tenyere
fölött tartva kiborította a tokot. Egy szorosan összecsavart, fényes kis fekete tekercs
pottyant a kezébe.
– Film – állapította meg. – Előhívott. – Egyik kezét magasba emelve, a másikat
derékmagasságban tartva, széthúzta a tekercset. – Mikrofilm.
– Jó, nekem ez elég – mondta Graver. – Meddig tart, míg kibogarásszátok?
– Úgy húsz perc múlva meglesz.
Kiléptek a sötétkamrából, Boydot a dolgára hagyva, és átmentek a szomszéd
helyiségbe. Minden számítógépnél dolgoztak, a szoba hangos volt a billentyűk
kopogásától. Quinn a rádiónál ült, jegyzetelt egy füzetbe, és profi unalommal beszélt
közben a ceruzavékonyságú mikrofonba. Neuman gyors pillantással felmért mindent,
próbálta nem túl feltűnően tátani a száját, de szeretett volna annyit látni, amennyit lehet.
Arnette elmosolyodott, és megállt mellette.
– Ő Quinn – mondta Neumannek, de lányt nem zavarta meg, hogy bemutassa. – Épp
jelentéseket kap a South Shore kikötőből. Vannak külső tudósítóink, mint az újságoknak.
Ha valami ilyen esemény történik, tőlük kapjuk a friss információkat. Minden hívásukat
számítógépen rögzítjük, aztán értékeljük az információkat. Nem is hinné, sokszor milyen
érdekes dolgokat tudunk meg így.
Arnette az óramutató járásával megegyező irányban lassan körbesétált a szobában.
– Ez a két nő Tisler számítógépes szalagjain dolgozik. Még elég messze vagyunk a
megoldástól – magyarázta Graverre pillantva –, de egy-két ajtót már sikerült kinyitni. Ott
az a fiatalember azzal foglalkozik, hogy próbálja azonosítani a pasast, akivel Burtell a
szökőkútnál találkozott. Még nem találtuk meg, de felfrissítjük az adatbázisunkat a szóba
jöhető emberekről, ami egyébként is hasznos lesz a számunkra. Már jó ideje nem lett
felfrissítve a fotógyűjteményünk, mert az ilyesmi elég drága dolog, úgyhogy az ember
csak akkor csinálja, ha jó oka van rá.
– Ő Dani – mutatott egy lányra a következő számítógépnél. – Brod Strasser után
nyomoz. Sikerült belebotlanotok az egész szakma legrejtőzködőbb figuráiba. Itt van
például Kalatis. Semmit nem tudunk róla, csak annyit gyanítunk, hogy 1989 táján vett egy
házat Houston környékén. Valószínűleg az idejének mintegy felét itt tölti, de nem tudjuk
semmivel bizonyítani. Az ingatlanüzletben dolgozó informátoraim azt mondják, szerintük
nem igaz az értesülésünk, nem volt olyan jelentősebb ingatlanvásárlás, ahol gyanús lenne,
hogy ki a tulajdonos. Szerintem tévednek, de nem tudom bizonyítani. Van egy
magángépe, egy Desault Falcon. Tudjuk, hogy a pilóta nevén van, aki az izraeli légierőnél
volt repülésoktató. Egyszer, 1989-ben a gép nyomára jutottunk Hobbyban. Ott állt három
napig. Én tudom, hogy azóta visszajött ide, de nem tudjuk bizonyítani. Szerintünk lefizet
egy légiirányítót Hondurasban, Tegucipgalpában. Egy kis Fonseca nevű öböl felett repül
be az országba, átrepül Honduras felett, aztán a Bay szigeteknél hagyja el. A biztonság
kedvéért egy kis magán-leszállópályát használ Houston környékén, nem valamelyik
nagyobb repülőteret. De ezt sem tudjuk bizonyítani.
Arnette elhallgatott. Az utolsó három számítógépen dolgozókról nem mondott semmit.
– És ez így megy, mindig csak futunk utána.
Elindult a könyvtárszoba felé, Graver és Neuman pedig követték. Amikor beléptek,
megreccsent Graver adóvevője, amit az asztalon hagyott. Gyorsan felkapta. Paula kereste.
– Minden rendben van Heathtel – jelentette. – Elment. De ahogy visszaértünk,
beállított Ginette. Hisztérikus állapotban van. Azt hitte, itthon leszel. Azt mondja, attól fél,
Dean halott. Nagyon ki van borulva. Lara vele van.
Graver szíve összeszorult.
– Miből gondolja, hogy Dean meghalt?
– A robbanás miatt. A helyi rádióadók bemondták. Ginette azt mondja, Deannek volt
egy bérelt hajója a South Shore kikötőben.
– Jézusom…
– Azt hiszem, jobb lenne, ha idejönnél. Azt mondja, valamit el kell mondania neked.
Úgy néz ki, Dean az utóbbi pár napban félt valamitől. Ginette azt mondja, van egy üzenete
a számodra, amit a halála esetén kell átadnia. Azt hiszem, nagyon fél. Jó lenne, ha minél
előbb idejönnél.
– Nem csodálkozott, hogy te meg Lara mit kerestek nálam?
– De igen. Azt mondtam neki, nyakig vagyunk valami munkában, és éjjel-nappal
dolgozunk rajta. Akkor gyere, jó?
– Jó, máris indulok.
– Neumantól hallottál már valamit? – kérdezte Paula aggodalmas hangon.
– Itt van velem. Talált valamit Shecknél. Majd elmondom, ha odaértem.

58. fejezet

Amikor Graver hazaért, Ginette Burtellt a nappaliban találta. Lará-val üldögélt, csendesen
beszélgettek, félig egymás felé fordulva, a térdük majdnem összeért. Lara gyöngédebb
egyéniség volt, mint Paula, és Ginette jobban is ismerte, mert elég gyakran találkoztak,
amikor bement Deanhez az irodába. Larának természetes adottsága volt az együttérzéshez,
a modora őszinte volt és számítás nélküli. Ginette-nek pontosan erre az őszinte
együttérzésre volt szüksége. Lara szemmel láthatóan megnyugtatta.
Amikor Graver belépett a szobába, Ginette azonnal felpattant.
– Marcus, hála Istennek! – Nem volt kifestve, a szeme piros volt és bedagadt. Divatos
blúza és szoknyája gyűrött volt, mintha már túl rég lenne rajta.
– Beszélnünk kell – mondta gyorsan, de elcsuklott a hangja. A szája sírásra görbült,
amikor Graver odalépett hozzá, és megfogta a kezét, amivel egy zsebkendőt gyűrögetett.
– Jól van, Ginny, nincs semmi baj – mondta, és leült vele a kanapéra. Lara felállt, és
kifelé indult. – Ginny, ugye, nem bánod, ha Lara is itt marad? – kérdezte Graver.
Ginette megrázta a fejét, a zsebkendőbe temette az arcát, közben kivett egy másikat is
a dobozból, amely a kanapén mellette hevert. Graver Larára pillantott.
– Ginny, tudom, hogy valami fontosat akarsz mondani nekem – kezdte Graver. – Nem
szeretnék semmit elmulasztani belőle. Szeretném behívni Paulát is. Minden segítségre
szükségünk van, és Paula Deannel… dolgozik. – Majdnem kicsúszott a száján, hogy
„dolgozott”. – Neki is hallania kell.
Ginette megint bólintott, és Graver ismét Larára nézett, aki kiment, hogy behívja
Paulát a konyhából. Graver ott találta, mikor pár perce megérkezett, a kezében egy bögre
kávéval. Nagyon nyugtalannak látszott. Graver csak egy pillanatra állt meg beszélni vele.
Paula átadta a cédulát, amelyre felírta, milyen üzenetek jöttek: Westrate és Olmstead
kereste többször, ahogy arra Graver számított is, és Victor Last.
– Kérsz valamit inni? – kérdezte Graver Ginette-et.
– Nem, köszönöm – felelte a nő, és megtörölte az orrát. Minden erejét összeszedve
próbált nyugalmat erőltetni magára. – Ne haragudj… – szipogta.
– Ne butáskodj. Ha próbálnál részletesen elmondani mindent, minden apró részletet,
az sokat segítene, hogy megértsük, mi történt.
Miközben Lara és Paula bejöttek a szobába, és leültek a székekre, Graver azt mondta
Ginette-nek, kezdje el az elején, nem kell sietni, és ne zavarja meg, ha néha közbekérdez.
 – Nem is tudom, hol kezdjem – mondta Ginette. – Láttam a híradóban a South Shore
kikötőbeli robbanást. Van ott egy hajónk, és én azt hiszem… azt hiszem, Dean odament,
amikor ma este elment otthonról.
– Miből gondolod, hogy odament?
– Mert egy találkozója volt… valakivel. Néha a hajót használta ilyen célokra.
– Honnan tudod?
– Egyszer utalt rá. Rendetlenség volt, mikor odamentünk a hajóra, és valamit mondott,
hogy elfelejtett rendet rakni a legutóbbi találkozó után. Láttam, hogy kicsit zavarban van
miatta, úgyhogy gondoltam, hogy a munkájával kapcsolatos dolog, és nem akartam
faggatni. Habár elég nehéz nem kíváncsiskodni…
– De hát rengeteg hajó van a kikötőben – szólt közbe Graver. – Miből gondolod, hogy
Dean hajója robbant fel?
– Az övé volt? – kérdezett vissza Ginette, Graverre nézve. Bátor kérdés volt, és arra
utalt, Ginette gyanítja, hogy Graver tudja az igazságot.
– Még semmit nem tudok a történtekről – hazudta Graver. – Rengeteg bejelentés
érkezett a rendőrségre, de nem hiszem, hogy holnapig bármit megtudunk, óriási a káosz a
kikötőben.
– A hajónk a negyvenkilences kikötőhelyen volt – mondta mereven Ginette.
– Ilyen részleteket még nem tudunk, Ginny. Én is nagyon szeretném kideríteni, mi
történt, és amint megtudok valamit, azonnal szólok neked.
A férfi elhallgatott, Ginette pedig továbbra is mereven nézte. Az volt az érzése, átlát
rajta. Gyorsan tovább beszélt.
– Dean hivatalosan szabadságon van – mondta. – Miért találkozna épp most valakivel?
Ginette ült, és a zsebkendőt bámulta, amit a kezében gyűrögetett. – Már mondtam…
mondtam Paulának, hogy… jaj istenem. – Felnézett az ablakra, és a szeme megtelt
könnyel. – Dean… Dean benne volt valamiben, a munkája mellett… úgy értem, a CID-
ügyein kívül is.
Elhallgatott, nem tudta, hogy folytassa.
– Ezt ő mondta el neked?
Ginette megrázta a fejét.
– Nem, dehogy. Ilyesmiről soha nem beszélt volna. – Vett egy nagy levegőt, mielőtt
folytatta. – Úgy talán egy évvel ezelőtt megint elkezdett esténként eljárogatni otthonról.
Ez megszokott volt azokban az időkben, amikor még nyomozóként dolgozott. Aztán
mikor elemző lett, már nemigen fordult elő. De az utóbbi időben legalább hetente egy este
el kellett mennie valahova. Végül megkérdeztem, mi ez az egész. Arra gondoltam… arra
gondoltam, talán van valakije. Nagy jelenetet rendeztem, ő leültetett, és elmondta, hogy
egy speciális nyomozásban vesz részt, mindenkinek túlórázni kell. Valami nagy projekt,
nagyon bonyolult és hosszú nyomozás, és egy darabig még tartani fog. Figyelmeztetett,
hogy ha veletek beszélek, mondjuk, ha bemegyek valamiért az irodába, soha ne említsem,
hogy sokáig dolgozik esténként, vagy ilyesmi, mert kellemetlen lenne, ha bent
megtudnák, hogy nekem beszélt róla.
Ginette megtörölte az arcát, és félresöpörte homlokából rövid fekete frufruját. Nagyot
sóhajtott, úgy látszik, a beszéd felemésztette minden erejét.
– Vagy négy-öt hónappal ezelőtt Dean megváltozott. Feszültnek látszott. Folyton
töprengett, ingerlékeny lett. Láttam már ilyennek, még nyomozókorában, ha valami nem
úgy ment, ahogy ő tervezte. És akkoriban egy idő után mindig el is mondta, mi bántja, ha
sokat faggattam. De most… – Ginette megrázta a fejét. – Most feldühödött, ha bármit
kérdeztem. Nagyon határozottan közölte, hogy erről nem beszélhet.
Aztán elkezdett még sűrűbben eljárogatni esténként. Néha az volt az érzésem, Arttal
találkozik. Időnként Art jött hozzánk, sokszor csak kint a ház előtt beszélgettek, úgyhogy
tudtam, hogy tényleg a munkájával kapcsolatos a dolog, és nem egy másik nőről van szó.
Deant emésztette valami. Nem tudott aludni. Éjszakánként, ha felébredtem, sokszor nem
volt ott az ágyban, a kertben üldögélt, vagy a nappaliban. Néha csak feküdt és a
mennyezetet bámulta, vagy arra ébredtem, hogy engem néz.
Ginette elhallgatott, nagyot nyelt, és könnyek gördültek végig az arcán. Graver Larára
nézett, aki mély aggodalommal szegezte rá nagy fekete szemeit. Ginette összeszedte
magát, és folytatta.
– Aztán vasárnap este átjöttél, és elmondtad, hogy Art meghalt… Te jó ég, olyan,
mintha egy hónapja történt volna. Miután elmentél, Dean kijött hozzám, és elmondta, mi
történt. És hogy el kell mennünk Peggyhez, és közölni vele a hírt. Aztán kirohant a
fürdőszobába, és magára zárta az ajtót. Hallottam, hogy öklendezik. Nagyon sokáig bent
maradt. Közben én átöltöztem, de ő még mindig bent volt. Rengeteget hányt, hallottam,
hogy csak öklendezik és öklendezik…
Ginette megint sírva fakadt, és eltakarta az arcát a papír zsebkendővel. Lara gyorsan
felállt és odaült mellé. Átkarolta a vállát, a kezébe nyomott egy száraz zsebkendőt, és
valamit odasúgott neki.
Graver tehetetlenül ült, Burtellt látta maga előtt. Paula az íróasztalnál ült, tollal és
jegyzetfüzettel, és elgyötört arccal nézte Ginette-et. Graver látta, hogy egy árva szót se írt
fel.
Ginette csak pár perc múlva tudta folytatni, a hangja vékony volt és erőtlen. Lara
ottmaradt mellette a kanapén.
– Vasárnap este átmentünk Peggyhez, és vele maradtunk. Adtunk neki egy nyugtatót,
és úgy hajnali három körül elaludt. Se Dean, se én nem aludtunk semmit. Amikor reggel
fél hatkor Peggy szülei megjöttek Corpus Christiből, mi hazamentünk. Mind a ketten
lezuhanyoztunk, rendbe tettük magunkat, és elmentünk dolgozni. Aztán a hétfő éjjel
szörnyű volt. Dean egyáltalán nem tudott elaludni. Kedd reggel már teljesen kikészültem
az alváshiánytól, és nem mentem be dolgozni, beteget jelentettem. Dean elment munkába,
szokás szerint. Én átaludtam az egész napot, csak késő délután keltem fel. Dean egy
cédulát hagyott a konyhaasztalon, hogy korán hazajött bentről, mert te elengedted
szabadságra, és hogy elment valahová, majd később jön.
Amikor este kilenc körül megjött, rémesen nézett ki. Egy számítógépes backup szalag
volt nála, azt mondta, majd később elmondja, mi az. Megvacsoráztunk, aztán úgy negyed
tizenegy körül azt mondta, el kell mennie egy találkozóra, pár óra múlva jön. Alig hogy
elment, te telefonáltál. Annyira örültem, hogy hallom a hangodat… Majdnem elmeséltem
neked, hogy mennyire aggódom Dean miatt, de aztán meggondoltam magam. Dean se
akarta volna, hogy neked panaszkodjak, úgyhogy végül nem mondtam semmit. Késő éjjel
jött meg… Ez volt az utolsó éjszakánk… Rögtön lefeküdt, nagyon fájt a feje.
Ma reggel bementem dolgozni, őt hagytam tovább aludni. Később elmondta, hogy
egész nap aludt. Amikor ma délután hazaértem, ittunk egyet-kettőt, aztán elkezdett
beszélni.
Ginette elhallgatott, és nagyot nyelt. – Elnézést – mondta. – Kaphatnék egy pohár
vizet?
 Paula kiment konyhába, és hozott vizet. Ginette jó párat kortyolt, aztán az ölében
tartva a poharat, folytatta.
– Azt mondta, egy olyan nyomozásban vesz részt, amiről te nem tudsz. Hat-nyolc
hónappal ezelőtt gyanakodni kezdett, hogy valaki információkat ad el a CID anyagaiból.
Miután egy hónapja gyanakodott, megbizonyosodott róla, hogy tényleg ez történik, és
elmondta Artnak is, mert megbízott benne, és szüksége volt segítségre. De neked nem
mondta el, mert… mert nem tudta, milyen magasra vezet a dolog.
– Nem volt biztos benne, én nem vagyok-e belekeveredve – tette hozzá Graver.
Ginette bizonytalanul bólintott, és megvonta a vállát. – Igen, azt hiszem.
– Ezt nagyon jól tette, Ginny – mondta Graver. – Helyesen cselekedett. Aztán rájött,
hogy a felettesei is benne vannak?
– Azt mondta, bizonyítéka van rá, hogy Ray Besom információkat ad el.
– Bizonyítéka?
– Igen. Azt mondta, ő és Art felállítottak egy számítógépes rendszert egy házban, amit
Art bérelt, és minden, amit megtudtak, azon rajta van. Előző nap elment Art házába,
munkaidő után, és mindent átírt egy tartalék szalagra, amit aztán hazahozott. Utána
titkosította, ami a számítógépen maradt, egy speciális softverrel. Azt mondta, ugyanezzel
a programmal később meg lehet fejteni, ha szükséges.
– Miért nem törölte le egyszerűen, miután átmásolta? – kérdezte Graver.
Ginette megrázta a fejét. – Nem tudom. Nem mondta.
– Jól van, folytasd.
– Azt mondta, nemsokára el kell mennie egy újabb találkozóra. Azt is mondta, most
már nagyjából biztos benne, hogy te nem vagy benne a dologban, és ha vele bármi
történne, akkor adjam át neked a számítógépes szalagot.
Ginette elhallgatott és ivott a vízből, próbálva visszafojtani kitörni készülő könnyeit.
Graver alig bírta elviselni, hogy ilyennek látja, de muszáj volt mindent kiszednie belőle.
Kegyetlennek érezte, amit csinál, és valami érthetetlen okból képmutatónak.
– Egyszerűen nem tudtam elhinni, amikor ezt mondta. Nagyon dühös lettem, ő
megesküdött… megesküdött, hogy nincs miért aggódnom. Azt mondta, ez ugyanolyan,
mint amikor az ember életbiztosítást köt. Senki nem gondolja komolyan, hogy autóbaleset
áldozata lesz, vagy ilyesmi, de azért mégis felkészül az eshetőségre. Engem nem nagyon
győzött meg. Egy darabig még beszélgettünk, de végül el kellett mennie. Azt mondta,
nem jön későn. Ez úgy fél tizenegy körül volt.
Ginette mélyeket lélegzett, visszanyelve a könnyeit. – Aztán tévét néztem… és aztán
bemondták a hírekben…
– Ginette – Graver megállította, mielőtt megint sírva fakad. – Ginette, nálad van a
szalag?
A nő már zokogott. A táskájára mutatott, amely a kisasztal alatt volt a földön. Graver
felvette, belenyúlt, kicsit keresgélt, és kivette a szalagot.
– Ez az, Ginny?
Ginette zokogva bólintott.
Graver megveregette a nő térdét, felállt, és odament a telefonhoz. Felhívta Arnette-et.
Gyorsan elmondta neki, mihez jutott hozzá. Arnette alig hitt a fülének.
– Nálad van most?
– Itt van a kezemben.
– Ide tudod hozni?
 – Most nem mehetek. Az üzenetrögzítőm tele van üzenetekkel, amik nem várhatnak
tovább. Ha neked is jó így, átküldőm Paulával.
– Persze, küldd csak.
– Mi a helyzet a mikrofilmmel?
– Az első pár oldalt már kinagyítottuk. Részletes feljegyzések arról, hogy épül fel
Faeber adatgyűjtő hálózata. Hatalmas szervezet. El se hinnéd, milyen információkat
vásárolnak. Minden itt van, nevek, dátumok, helyek, kódok… Ez Kalatis műve. Nagyon
jól szervezett az egész, kis sejtekből áll össze. Úgy néz ki, Colin Faeber számítógépei tele
vannak igen komoly adatokkal, ÉS a CID-től származó információkkal is.
– Máris küldöm Paulát – mondta Graver.

59. fejezet

Graver pár percig még beszélgetett Ginette-tel, próbálta megnyugtatni, s olyan dolgokról
társalogni vele, amelyek elterelik a gondolatait annyira, hogy legalább a nyugtató, amit
Lara adott neki, hatni tudjon. Megint megnyugtatta, hogy mindent megtesz, ami tőle telik,
hogy megtalálja Deant, és nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni. Újból megígérte,
hogy amint megtud valamit, azonnal szól neki. Egy idő után Lara felkísérte Ginette-et az
emeletre, Natalie szobájába. Graver rémesen érezte magát, amiért hazudnia kellett. Leült
az íróasztalához, és felhívta Ben Olmsteadet. Több számon is próbálta, a személyhívóján
meg a mobilján, míg végül utolérte a South Shore kikötőben. Olmstead szerint a robbanás
akkora volt, hogy majdnem egy tucat hajót tönkretett, és ugyanennyit felgyújtott. Sajnos a
robbanás épp egy olyan dokk közelében történt, ahol üzemanyagtartályokat tároltak, és
ezek is lángra lobbantak. Az egyik tele volt, ez csak égni kezdett, de a másik majdnem
üres volt, és berobbant, még jobban fokozva az eredeti robbanás erejét.
– Tudnak már mondani valamit a robbanás pontos epicentrumáról? – kérdezte Graver.
– Nem. Most kértük ki a mólóbérlők névsorát a kikötő igazgatóságától. Úgy
egytucatnyi név.
– Telefonhívások nem voltak? – Graver hallotta a háttérben a hangzavart, szirénákat,
emberek kiáltozását, a szivattyúk zúgását.
– Talán öt volt eddig, de nem azoktól a csoportoktól, akik miatt komolyan aggódunk.
– Mindenki a helyszínen van?
– Naná! A robbantásokkal foglalkozó csoport, tűzoltóság, ATF, DEA. Képzeld, a
DEA épp megfigyelt valakit a kikötő túlsó végében. Jól megijedtek a robbanástól, most
nagyon össze vannak zavarodva, nem tudják, az informátoruk nem csapdát állított-e
nekik. Van egy névsorunk azokról a személyekről, akik a kikötőben lévő hotelban szálltak
meg. Épp ezt ellenőrizzük. A hotel biztonsági emberei épp átnézik a biztonsági kamera
felvételeit az utóbbi huszonnégy óráról. – Olmstead egy pillanatra elhallgatott. – Westrate
hívott már?
– Igen, de nem voltam itthon. Most készülök visszahívni – felelte Graver. – Előbb
veled akartam beszélni. Tehát tulajdonképpen még azt sem tudjátok, valóban egy
robbanószerkezet okozta-e? Vagy esetleg véletlen volt? Mondjuk, szivároghatott egy
gázpalack valamelyik kabinban.
– Nem, még nem tudjuk. És elég nehéz lesz kideríteni amiatt, hogy a benzintartály is
felrobbant, az eredeti robbanással szinte egy időben. Egyes szemtanúk azt állítják, két
robbanás volt, közvetlenül egymás után, mások szerint csak egy. És pokoliak a lángok,
úgyhogy szerintem eltelik tizenkét-tizenöt óra, mire bármiféle nyomot tudunk találni.
– Kösz, Ben. Majd még hívlak.
Graver ezután azonnal felhívta Arnette-et, és figyelmeztette, hogy ellenőrzik a hotel
videofelvételeit. Ha az emberei úgy gondolják, esetleg rajta lehetnek, jobb lesz csinálni
valamit.
Aztán felhívta Westrate-et.
– Hol a fenében voltál? – ordította Westrate.
– Épp most beszéltem Olmsteaddel – mondta Graver, elengedve a füle mellett a
kérdést. – Amennyire tudták, megállapították, mi történt.
– Ez meg mit akar jelenteni?
– Megtettek annyit, amennyit tudtak, de amíg el nem oltják a tüzet, nem tudnak
dolgozni.
– Úgy gondolják, hogy valami terrorista akció volt? Vagy kábítószerügy?
– Halvány fogalmuk sincs. – Graver elmondta, hogy a kikötő túlsó végében a DEA
épp valami megfigyelést folytatott.
– Az övék is lehetett volna ez az ügy – jegyezte meg Westrate. – Persze, akkor minket
nem engedtek volna oda a disznók. Most pazarolhatjuk a sok pénzt meg időt, hogy
kiderítsük, amit ők már tudnak, aztán azt fogják mondani: „Ó, ezt az információt mi is
megadhattuk volna”.
Gravernek nem volt kedve Westrate kedvenc témájával foglalkozni.
– Most mennem kell, Jack.
– Értesíts, ha van valami. A francba, jó késő van. Reggel hívj fel, ha csak nem történik
addig valami egetrengető.
– Jól van, Jack.
Graver lerakta a kagylót és hátradőlt. Elöntötte a fáradtság. A napja hét óra körül
kezdődött, amikor átment Arnette-hez, hogy megnézze Boyd fényképeit. Aztán kettő
körül már megint ott volt, és a Raviv-dossziét olvasta. Négykor az irodában Paula
elmondta, hogy megtalálta Colin Faeber nevét a Gulsftream bank igazgatóságában, majd
egy órával később megjött Neuman a hírrel, hogy a DataPrint tulajdonosa a Concordia
International Investment, amely a Strasser Industries leányvállalata. Este fél nyolc körül
mentek el Valerie Heathért, és fél egykor tépte darabokra Burtellt a robbanás. És most itt
van Ginette.
Életében nem volt még része ilyen sebességgel zajló nyomozásban, amit csak még
jobban bonyolított az, hogy nem hivatalos keretek között akarta tartani az ügyet. Nagy
szüksége lett volna rá, hogy rögzítse a legújabb fejleményeket a naplójában, de nem érzett
hozzá erőt.
Leginkább egy pohár borra vágyott, egy selymes, gyümölcsízű Merlot-ra, ami szinte
egy vacsorával is felér, de tudta, hogy ha inna, az energiaszintje végképp a padlóra
kerülne.
Megcsörrent a telefon. Graver összerezzent, és azonnal felkapta a kagylót.
– Tessék, Graver.
– Victor vagyok. Ide hallgass! – Last halkan és kapkodva beszélt. – Csak egy percem
van. Találkoznunk kell holnap reggel. Nem fogod elhinni, mit tudtam meg.
– Mégis miről van szó?
– Le tudom buktatni Faebert.
Graver már egész meg is feledkezett Faeberről, aki az egyetlen összekötő láncszem
Kalatishoz.
– Ezt hogy érted, Victor? Akár törvényesen, a hatóságok előtt is?
– Mit számít az?
– Mikor akarsz találkozni?
– Tízkor. Korábban nem érek oda.
– Hová?
– Abba az olasz étterembe, ahol a múltkor voltunk. Jó a kávéjuk.
A vonal elnémult.
Graver az asztalra könyökölve a kezébe temette az arcát. Idő kellett volna, hogy
gondolkodni tudjon. Minden túl gyorsan zajlott, és nem szerette azt az érzést, hogy
sodorják magukkal az események.
– Graver…
Megfordult. Lara állt az ajtóban.
– Ginette elaludt. Miért nem pihensz te is egy kicsit? Igyál egy pohár bort.

60. fejezet

Leültek egymás mellé a kanapéra, a fejüket hátrahajtva a puha támlára. A cipőjüket

levették, és felrakták a lábukat egy kis zsámolyra, amelyre toszkánai táj volt hímezve.
– Pont erre volt szükségem. Köszönöm, hogy gondoltál rá.
– Őszintén szólva legalább annyira magamért is mondtam. Holtfáradt vagyok. Nagyon
nehéz volt az egész már eddig is, de az utóbbi néhány óra Ginette-tel… Nagyon fájdalmas
volt. Folyton a helyébe képzeltem magam. Rettenetesen sajnálom szegényt, és mégsem
tehetek semmit. – Lara kortyolt egyet a poharából. – Iszonyú kínlódás lehet neki.
– Nagyon jól bántál vele – mondta Graver. – Hálás vagyok. Szüksége volt a
vigasztalásra.
– És te hogy bírod? – kérdezte Lara.
– Megvagyok – felelte kitérően Graver. – Pillanatnyilag jobban érzem magam, mint
régóta bármikor.
Lara egyik meztelen lábával odanyúlt, és megsimogatta Graver zoknis lábfejét. Az a
fajta apró gesztus volt, ami olyan sokat tud jelenteni a kellő pillanatban. Egy darabig
egyikük sem szólt semmit. Graver legszívesebben megcsókolta volna hálából ezért az
egy-két percért, a futó kis nyugalomért, a néma társaságért, a borért, még ha a gondolataik
mérföldnyi távolságra voltak is egymástól. Hajlandó volt csendben elüldögélni vele, és
nem érezte kötelezőnek, hogy beszéljenek. Tetszett neki, hogy nem kosztümben látja,
hanem farmerban. Meztelen lábfeje az övé mellett pihent. Furcsa vigasztalást nyújtott
pusztán egy emberi lény közelsége, aki törődik vele, hogy ő fáradt-e, vagy vágyik-e
társaságra.
 – Mit gondolsz az egészről? – kérdezte Graver Larára pillantva.
A nő nem válaszolt azonnal. Graver nézte a profilját a vörösesbarna hajzuhatag
keretében. Lara a tekintetét előreszegezve gondolkozott.
– Azt gondolom… hogy nagyon kegyetlen ez az ügy – pillantott Graverre. – És
nagyon magába tudja szippantani az embert. Nem is sejtettem, hogy ez ilyen. Az ember
versenyt fut az idővel, hogy felfedje a titkok újabb és újabb rétegét. Nem tudja, mindez
hová vezet, de élvezi a kihívást, a kockázatot. Olyan, mint a szerencsejáték. Fel kell tenni
valami tétet, hogy játszhass. És van benne valami voyeu-risztikus, mintha titokban
figyelnénk embereket egy tükrön vagy a fal repedésein keresztül.
– És neked nem tetszik ez a része. A kémkedés.
– Hát ez jólesett.
– Mi?
– Hogy a nevén nevezted a dolgot, és nem adatgyűjtésnek vagy stratégiai
információszerzésnek, ahogy szokás.
Lara belekortyolt a borba. Graver figyelte a száját a pohár szélén, és ahogy beleömlik
a sötétvörös bor.
– Van valami… van valami kicsit képmutató az egészben. Nem tudom, hogy
fogalmazzam meg – mondta Lara.
Hirtelen mintha zavarba jött volna. Graver még soha nem látott ilyen kifejezést az
arcán. Lara lenézett a poharára.
– Nem egyszerű ügy – mondta Graver, aki nem akarta zavarba hozni a nőt, igazán nem
ez volt a szándéka, amikor megkérdezte.
– Nem tetszett, hogy hazudtál Ginny Burtellnek. Nagyon nehezemre esett
végighallgatni.
– Nekem is nehéz volt.
Lara ránézett.
– Tényleg?
Graver érezte, hogy elvörösödik.
– Nem esett jól végighallgatni, és látni, hogy milyen könnyen megy neked a
hazudozás.
Graver egy pillanatig nyelni sem tudott. Amit Lara most kimondott, lágyan, szinte
gyöngéden, komoly vád volt, és annál inkább kínosan érintette, mert tényleg könnyen
ment neki a hazudozás – vagy legalábbis nem esett annyira nehezére, mint kellett volna.
– Nem fogod neki elmondani az igazat? – kérdezte Lara.
– Ezt nem tehetem.
– Te jó ég, ez szörnyű! Nekem ez az egész eddig mindig csak papírmunka volt.
Tudhattam volna, hogy ilyen zavaros és tisztátalan dolog rejtőzik mögötte. Bizony, ostoba
voltam, hogy soha nem gondoltam bele.
Graver nem tudta megfogalmazni, valójában mit érez, de azt tudta, hogy Lara valami
olyasmit vett észre, amit ő maga soha. Nem az volt a baj, hogy látta, hogy szándékosan
hazudik. Nyilván ő is tudta, hogy magasabb célok érdekében teszi, talán életeket is
menthet vele. Inkább az, hogy azt is észrevette, milyen könnyen jön a szájára a hazugság.
Érezte, Lara várja, hogy mondjon valamit, hogy megmagyarázzon olyan dolgokat, amiket
tulajdonképpen maga sem értett.
A kínos csöndet a telefon berregése szakította félbe. Graver felállt, és felvette.
– Graver, lenne egy javaslatom – szólalt meg Arnette hangja. – Paula most ért ide.
Betettük a szalagot a gépbe, hogy megnézzük, és nem akarunk a szükségesnél több időt
elvesztegetni, ha sikerült megfejteni, azonnal el akarjuk kezdeni feldolgozni az
információkat. Most beszéltem Monával, ő is segít. A te embereid is beleegyeztek, hogy
ők is itt maradnak ma éjszakára. Az én embereim váltják egymást, Paula és Neuman
viszont egyfolytában dolgoznak már mióta, muszáj aludniuk valamennyit, mert nem
bírják. Tehát, ameddig bírunk, dolgozunk, próbálunk három-négy órát aludni, aztán korán
reggel folytatjuk. Jó lesz így?
– Ahogy gondolod, Arnette. Nagyon hálás vagyok. Reggel majd kitalálok valamit
bent, hogy Paula és Neuman miért nem jöttek be dolgozni. Nekem be kell mennem, elég
korán. Ahogy tudtok valamit, szóljatok. És mondd meg Monának is, hogy köszönöm.
Graver lerakta a kagylót, és a homlokát dörzsölgette a hüvelyk- és középső ujjával.
Kortyolgatta a bort, és gondolkozott.
– Paula és Neuman ott maradnak éjszakára Arnette-nél, holnap nem mennek be
dolgozni. Szeretném, ha te itt maradnál, amíg Ginette felébred. Lesz vele egy kis
problémánk. Meg kell próbálnom megértetni vele, hogy egyelőre nem beszélhetünk erről
a dologról senkinek. Nem tudom, ki áll hozzá a legközelebb a családjából. Ide kellene
hívni, hogy vele legyen, amikor megmondjuk neki, hogy Dean hajója robbant fel.
Graver visszament a kanapéhoz, és leült a szélére, kicsit Lara felé fordulva.
– Majd kitalálok valamit, hogy Paula és Neuman miért nem jöttek be, de azt hiszem,
jobb lenne, ha te betelefonálnál reggel, hogy beteg vagy.
Lara bólintott. Graver hátradőlt a kanapén. Last jutott eszébe. Larának köszönhetően
pár percre elfeledkezett róla. Lehet, hogy tényleg valami jelentőset tudott meg, és
komolyan le tudja buktatni Faebert?
– A jó ég tudja, hogy fog ez végződni – mondta Graver a fejét csóválva. – Nem tudom,
meddig tudjuk fenntartani ezt az ad hoc helyzetet.
– Gondolod, hogy valaki tényleg bele van keveredve magasabb szintről?
– Ezt nem tudhatom. – Graver kortyolt a borból. – Néha azt hiszem, egészen biztos.
Máskor azt, csak valami apró helyi hiba csúszott a szervezet működésébe. – Bámulta a
poharában a bort, mely sűrű és vörös volt, mint a vér. – De a legtöbbször tudom, hogy ez
nem igaz. Ezek az emberek nem egy apró hiba miatt haltak meg, hanem azért, mert valaki
beindított egy komplex folyamatot, és az ő érdeke volt, hogy meghaljanak.
– És hol tartunk ebben a folyamatban? Hányan fognak még meghalni?
– Fogalmam sincs. De azt hiszem, Arnette-nek igaza volt, amikor azt mondta, épp csak
az akció legvégébe botlottunk bele. Bármi történik is, nagyon gyorsan történik, és ha
tovább gyorsul a tempó, nagyon hamar vége lesz. Túlságosan is hamar.
– Ezt hogy érted?
– Ha nem találunk azonnal valami használható nyomot, elveszítem szem elől Kalatist.
Jó ég tudja, milyen közel vagy milyen messze van. Mindent ő mozgat körülöttünk. Ha
nem sikerül elkapni Faebert, akkor nem tudom, mennyi reményem maradt arra, hogy
valaha is szemtől szemben lássam Kalatist.
Egy darabig még elüldögéltek, megitták a bort, és az elmúlt négy nap hihetetlen
eseményeiről beszélgettek. Lara még mindig alig bírta felfogni a történteket, és habár
Graver úgy tett, mintha a lehető legsztoikusabban és profihoz méltóan kezelné a dolgot,
valójában ő is felfoghatatlannak találta. Paulának igaza volt, ilyesmi csak egyszer történik
az emberrel.
Gravernek az volt az érzése, ez a kaotikus epizód senki számára nem végződhet jól.
Nagyon valószínű, hogy végül felelősségre fogják vonni, amiért egyedül akart intézni
mindent, és megtartotta magának, amit tudott. Mindenki támadni fogja, megkérdőjelezik
az indítékait. Nyilvánvaló, hogy másképp kellett volna csinálnia. De egyelőre nem tudott
mást tenni, mint várni, és ez volt az egészben a legnehezebb.
Lara felhajtotta az utolsó korty bort.
– Ez jólesett. Tudom, hogy szanaszét hagytam az ágyadon a cuccomat – mondta, és fel
akart állni. – Megyek és elpakolok, hogy lefekhess.
– Ne aggódj miatta. Menj csak fel, és aludj ott, én majd átmegyek Nathan szobájába.
Egy pillanatig egymásra néztek.
– Azt hiszem, most már tényleg nevetséges, amit művelünk – szólalt meg végül
Graver.
Lara gyöngéden elmosolyodott, és Graver megértette, milyen ostoba volt, és mennyire
szerencsés, hogy még mindig megtörténhet, ami történni fog.

Larához menekült az éjszaka hátralevő részében. Soha nem gondolta volna, hogy ezt fogja
majd érezni vele, de ez fejezte ki leginkább, mit érzett ebben a pár órában. Menedéket
talált a felkavartság elől. Minden, amit érintett és ízlelt és szagolt belőle, vigasztalást és
megnyugvást jelentett. Amikor lecsillapodott a szenvedély, rájuk borult a csönd és a
nyugalom, és úgy feküdtek egymás mellett, mintha újból megtalált régi intimitás fűzné
össze őket. Graver sokáig csak ébren feküdt. Remény töltötte el Lara vigasztaló
társaságában.
 CSÜTÖRTÖK
Ötödik nap

61. fejezet

Graver épp csak elaludt, Lara máris gyöngéden felrázta.

– Negyed hét van – mondta.
Graver az oldalán feküdt, háttal Larának, és egy pillanatig úgy érezte, képtelen
megmozdulni. A fáradtság úgy borult rá, mint egy ólomlepel. Lara újból megrázta.
– Marcus, negyed hét van!
Graver óriási erőfeszítéssel megfordult. Lara háttal állt neki. Épp levette a köntösét, és
a szekrényhez ment, ahol a ruhái lógtak. Hátrapillantott meztelen válla fölött. Sűrű, kócos
haja a hátára hullott.
– Megyek zuhanyozni – mondta. – Ébren vagy?
– Igen – motyogta Graver. – Kösz.
Nézte, ahogy Lara eltűnik a fürdőszoba ajtaja mögött. Rég nem volt része ilyen
látványban, és szinte úgy érezte, mintha valaki mással történne az egész.
Felkelt, felrángatta a nadrágját, és mezítláb leballagott a konyhába kávét csinálni.
Amikor odaért a konyhaajtóba, megcsapta az orrát a kávéillat. Lara már odatette, mielőtt
őt felébresztette volna.
Töltött mindkettőjüknek, és visszavitte a bögréket a hálószobába. Lara még a
fürdőszobában volt. Graver lerakta a kávét a fésülködőasztalkára, megállt, és elnézte a nőt
a zuhanyfülke üvegajtaján keresztül. Felemelt karral és lehunyt szemmel épp a haját
mosta. Kicsit hátrahajolt, hogy elhúzza a fejét a zuhany vízsugara alól. Graver észrevette,
hogy csak egy törülközőt készített a zuhanyfülke ajtaja mellé. A szekrényhez ment, és
kivett még egyet. Dore mindig kettőt használt, egyet a hajára, eggyel pedig törülközött.
Lerakta a padra, aztán a mosdóhoz ment és borotválkozni kezdett.
A következő félórában egymást kerülgetve mosakodtak és öltözködtek, olyan
természetes összeszokottsággal, mintha nem ez lenne az első alkalom. Gravernek nagyon
gyógyító hatású volt az egész, mintha helyrezökkent volna valami az életében, ami rég
elromlott.
Lara még bugyiban és melltartóban a haját szárította, amikor Graver már befejezte az
öltözködést, összeakadt a tekintetük a tükörben, és intett Larának, hogy lemegy a
földszintre. Kinyitotta az ajtót, és behozta az újságot. Az öböl partvonala fölött már
szétoszlottak a felhők, tisztának és verőfényesnek ígérkezett a nap. Beköszöntött az év
legforróbb időszaka, könyörtelen hőséggel és párával. Miközben visszament a házba,
széthajtogatta az újságot. A kikötőben történt robbanás a címlapon szerepelt.
Az újságot a konyhaasztalra dobta, és nekifogott reggelit készíteni. Gyorsan csinált pár
szelet pirítóst, elővett egy eperdzsemet a hűtőből, leült az asztalhoz egy újabb kávéval, és
átolvasta az újságot. Nem volt sok érdekes benne, interjúk a hotelban és kikötőben
dolgozókkal, néhány hajótulajdonossal, a tűzoltóparancsnokkal, aki egyelőre nem akart
találgatásokba bocsátkozni, hogy bomba vagy gázszivárgás okozta-e a robbanást, és a
szálloda vendégeivel, akik az emeletről látták a katasztrófát. Sok fénykép volt, és egy
kisebb cikk a kikötő fejlesztéséről, arról, hogy ez kiknek az érdeke: a NASA
munkatársainak, és a gazdagoknak, akiknek nyaralójuk van errefelé. Egy másik cikkben
arról írtak, mekkora kár keletkezett.
Megszólalt a telefon. Graver gyorsan felállt és felkapta.
– Olmstead vagyok. Van néhány érdekes információm.
– Hallgatlak.
– Először is, úgy egy órával ezelőtt sikerült teljesen eloltani a tüzet így volt alkalmunk
közelebbről is körülnézni, és felmérni, mely hajók álltak ott. A robbanás helyéhez
legközelebbi hajó kikötőhelyét egy Max Tiborman nevű pasas bérli. A bérleti szerződésen
megadott cím szerint Lake Charlesnál lakik, Louisianában, de a telefontársaság
előfizetőinek névsorában nem szerepel Tiborman. Szóltunk az ottani rendőrségnek, hogy
ellenőrizzék a címet. Kiderült, hogy egy fuvarozóvállalat telephelye. Aztán ellenőriztük a
hajó regisztrációs száma alapján. Egy bizonyos Mrs. Ginette Sommer van tulajdonosként
bejegyezve.
Olmstead elhallgatott. Graver nem mondott semmit, így aztán Olmstead folytatta.
– A hajó regisztrációs lapján meg kell adni az otthoni lakcímet, de ezen a papíron nem
szerepelt más, csak egy postafiókszám. Nem tudom, ez hogy történhetett. – Olmstead
kicsit hallgatott, aztán folytatta. – Remélem, nem tévedek, de… egész véletlenül tudom,
hogy Dean Burtell feleségét Ginette-nek hívják, és a lánykori neve Sommer. Egyszer egy
karácsonyi partin beszélgettem vele, és…
Olmstead elhallgatott.
– A fenébe – mormolta Graver. – Félelmetes. Hányas kikötőhelyen állt hajó?
– Negyvenkilences.
– A francba. Tud már valaki erről?
– Még nem. Úgy értem… kicsit szokatlan a dolog, és jobbnak láttam, ha egyelőre
tartom a számat. Nem tudtam, mit csináljak. Gondoltam, talán ti épp dolgoztok valami
nyomozáson, és jobbnak láttam, ha legelőször neked szólok.
Graver fejében száguldoztak a gondolatok. Nem hagyhatja, hogy ilyen hamar
kipattanjon, hogy Burtell az áldozat. Valahogy leplezni kell még egy darabig.
– Igen, Ben, van egy ügyünk épp folyamatban – mondta. – Kényes ügy, nagyon
kényes. Hadd lépjek kapcsolatba először a nyomozás vezetőivel, és megbeszélem velük,
most mit csináljunk, kit avassunk be és milyen szinten. Dean épp szabadságon van,
úgyhogy beletelhet egy kis időbe, míg utolérem, de megpróbálom. Nagyon jól tetted, hogy
nekem szóltál, Ben. Ha ez most kipattanna, tönkretehetné az akciónkat, amibe már
rengeteg munkát és pénzt fektettünk. Régóta dolgozunk rajta. Egyelőre ne beszélj róla
senkinek, jó? Majd visszahívlak és megmondom, mi legyen.
– Rendben.
– Áldozatok vannak?
– Még nem tudjuk. A tüzet csak egy órája oltották el, ahogy már mondtam, és még
minden pokolian forró. A gyújtogatással és robbantásokkal foglalkozó osztály emberei
most kezdik átvizsgálni a törmeléket, a hajók roncsait. Még minden csupa füst, a mólóra
se lehet mindenhol rálépni. Lassan fog menni.
– Oké, Ben, kösz. Úgy félóra múlva már bent leszek az irodában. Értesíts, ha van
újabb fejlemény.
– Meglesz. Akkor később beszélünk.
 Graver lerakta a kagylót, és felnézett. Lara a konyhaajtóban állt, és őt nézte.
Valószínűleg végighallgatta az egész beszélgetést.
– Már tudják, kié volt a hajó – mondta Graver. Az asztalhoz lépett, és újabb kávét
töltött magának.
Lara is odament, és ő is öntött magának. Mind a ketten a konyhaszekrénynek dőlve
kortyolgatták.
– Nem találtak semmit? – kérdezte Lara.
– Úgy érted, holttesteket? Nem.
– És most mi lesz?
– Nem szívesen kérlek erre, Lara, de vigyázni kellene Ginette-re, míg le nem
csillapodik a helyzet. – Graver kicsit habozott. – Gondoskodnunk kell róla, hogy ne
léphessen kapcsolatba senkivel a rendőrségtől, ő azt hiszi, mindenki azon dolgozik, hogy
kiderítsék, Dean él-e, közben még arról sem tudnak, hogy eltűnt.
– És a családja?
– Majd megnézem Dean személyi dossziéjában, kik a legközelebbi hozzátartozói.
Felhívom őket, és megkérem, hogy jöjjön ide valaki, amilyen hamar tud.
Lara a kávét kortyolgatta, Graver pedig várta, hogy mondjon valamit.
– Azt akarod, hogy végig itt maradjunk?
– Miért?
– Nincsenek nála például ruhák, haza kellene mennie érte.
– Te jó ég… – Graver erre nem is gondolt, csak a biztonságuk járt az eszében. Vajon
Kalatis Ginette Burtellt is veszélyesnek tartja-e? – Jól van. Csak ne maradjatok el sokáig.
Jobban érezném magam, ha tudnám, hogy Ginette itt van.
Ismét megcsörrent a telefon. Neuman telefonált Arnette-től.
– El akartalak érni, még mielőtt bemész dolgozni – mondta. – Rengeteg anyag van
Sheck mikrofilmjein. Jó sok munka lesz már az is, hogy eldöntsük, hogyan használjuk fel.
Sheck feljegyzéseiben minden benne van az egész hálózatról, a gyökerektől a csúcsig.
Rengeteg részletes adatot közöl. Sheck egy csomó vállalatba és intézménybe behatolt.
Egyébként Faeberről most már eleget tudunk ahhoz, hogy elkapjuk.
– Van bármi adat a mi embereinkről?
– Igen. Úgy néz ki, Besommal kezdődött az egész, pár évvel ezelőtt. Információkat
adott el Faebernek. Faeber többet szeretett volna, Besom egyedül ezt már nem tudta
csinálni, és belevonta a dologba Tislert. Nagyon sokat kerestek vele, Besom az első évben
több százezret. Tisler több mint százezret. Épp most olvasok arról, hogy milyen CID-
információkat kért Faeber. Dean ez idáig nem szerepel sehol.
– Na és Dean biztonsági szalagjai?
– Paula épp dolgozik rajtuk. Dean titkosította, de elég kezdetleges módon, és Arnette
embereinek ma kora reggel sikerült feltörni a kódot, úgyhogy Paula még csak egy órája
olvassa.
– Mi újság Kalatisszal?
– Róla nincs semmi.
Még pár percig beszéltek, aztán Graver lerakta a kagylót. Míg beszélt, Lara pirított egy
újabb szelet kenyeret, és épp azt eszegette az asztal mellett ülve, miközben hallgatta
Graver telefonbeszélgetését
– Haladnak – mondta Graver. – Akkor, ugye, elleszel Ginette-tel?
– Miattunk ne aggódj. Ha neki nem jut eszébe, én nem fogok szólni a ruhák miatt.
Csak nem tudtam, mit csináljak. Minden rendben lesz, ne félj.
Graver felhajtotta az utolsó korty kávét, aztán egymásra néztek. Lara arcát lassan
mosoly lágyította el, látszott, hogy az előző éjszakára gondol. A férfi csak most jött rá,
amit Lara rég tudott: hogy a nő sokkal jobban érti, mint amennyire ő érti saját magát.

62. fejezet

Miután beért az irodájába, Graver fél szemét az órán tartva próbálta valahogy megtervezni
az előtte álló napot, amely meglehetősen zűrösnek ígérkezett. A lehető legrosszabbkor
kellett nélkülöznie Larát. Először is áthozatott egy nőt az adatfeldolgozók közül, és
beültette Lara irodájába, hogy legalább a telefont vegye fel valaki.
Ezután ellenőrizte, hogy az egyes csoportok vezetői teszik-e a dolgukat. A
szervezettbűnözés-csoport nyomozói és elemzői épp azokkal az informátoraikkal
beszéltek, akiknek volt valami közük robbantásos ügyekhez, és ellenőrizték az épp
folyamatban lévő, egymással rivalizáló családokkal vagy szervezetekkel kapcsolatos
ügyeiket, különösen a kanadai, ázsiai és görög, valamint a fekete és latin bandákat,
melyek az utóbbi időben egyre több problémát okoztak. A kutatással és elemzéssel
foglalkozó osztályon a számítógépeken keresték elő olyan emberek és csoportok nevét,
amelyekről tudták, hogy régebben robbantásokat hajtottak végre. A terroristaellenes
osztály ellenőrizte a szélsőséges jobb- és baloldali terrorista csoportokat, melyek illegális
fegyverekkel és robbanóanyagokkal kereskedtek, valamint a rasszista és a radikális vallási
csoportokat.
Gravernek nehezére esett a dolgára koncentrálni. Tudta, hogy szinte semmi esélye,
hogy a lázas sürgés-forgás bármi eredményt hozzon. Nem volt kellemes végignézni ezt a
viharos munkát, amelyről tudta, hogy teljesen felesleges, és rászánni az embereket és
pénzt egy olyan nyomozásra, amely úgyse vezethet sehová.
Miután az utolsó csoportvezetővel is beszélt, Graver felhívta egy kollégáját az FBI-
nál, hogy megkérdezze, ők hogy haladnak. Az FBI emberei már szétszóródtak mindenfelé
az öböl partja mentén, informátorokkal beszéltek olyan politikai és terrorista csoportoktól,
amelyeket a legvalószínűbb gyanúsítottnak tartottak. Eddig nem találtak semmit, és ők is
nagyjából úgy ítélték meg a helyzetet, mint Olmstead.
Ezután Westrate következett. Graver felhívta, elmondta neki, mi történt a reggel
folyamán, és hogy a gépezet beindult. Megnyugtatta Westrate-et, hogy folyamatosan
tájékoztatni fogja, és egyelőre még azt sem tudják, valami baleset történt-e, vagy tényleg
robbanószerkezet okozta a pusztítást. Westrate-et kicsit idegesítette, hogy háttérszereplő
marad egy ilyen ügyben, amely az újságok címlapján virít. Mindenki tudta, hogy a CID-
nek kell, hogy legyen valami elképzelése a lehetséges elkövetőkről, és előbb vagy utóbb a
média hozzá fog fordulni a kérdéseivel. A sztori szerepelt mindhárom tévécsatorna reggeli
hírműsorában, és egyre vadabbak voltak a spekulációk.
Gravert a maga részéről jobban aggasztotta az, hogy mikor fognak előkerülni a
helyszínen az áldozatok maradványai. Ha Burtellt azonosítják, mindennek vége. Az, hogy
a hajó Ginette Burtell nevén van, talán még nem fog kiderülni egy darabig. Graver
Olmstead felettese volt, és így egy ideig még felhasználhatta a befolyását. Hacsak
Olmstead valamilyen okból át nem ugorja a szokásos procedúrát, Graver
magánnyomozása egy darabig még biztonságban van.
Fél tízkor előkereste Burtell személyi dossziéját, és átnézte, mi áll benne Ginette
családjáról. Seattle-ből származott, és a húgát nevezte meg arra az esetre, ha valakit hívni
kellene hozzá. Graver felhívta Ginette húgát, elmondta, hogy kicsoda, és elmesélte, hogy
Deant baleset érte, és meghalt. Ginette ezt még nem tudja, azt sem, hogy őt felhívta, de
úgy gondolja, szüksége lehet rá, hogy valaki mellette legyen az elkövetkező huszonnégy
órában. A nő azt mondta, azonnal jön, a következő géppel.
Graver majdnem kifutott az időből. Épp sietve indult kifelé az irodájából, a Victor
Lasttal megbeszélt találkozóra, amikor megszólalt a rádiója. Felkapta az íróasztala
széléről.
– Paula vagyok. Próbáltunk elérni a biztonságos telefonvonaladon, de egyfolytában
foglalt volt. Vissza tudnál hívni azon? Arnette és én szeretnénk beszélni veled.
Graver felhívta Arnette számát.
– Akkor gyorsan elmondom, mi derült ki eddig Dean szalagjáról – kezdte Paula. –
Úgy néz ki, Besom és Tisler adatokat adtak el a CID dossziéiból Faeber DataPrint nevű
cégének. Már hat hónapja csinálták, mikor Dean gyanakodni kezdett. Nagyjából akkor,
amikor erre rájött, kapcsolatba lépett vele egy Geis nevű pasas a CIA-tól.
– Marhaság – vágta rá Graver. – Szóval Dean ezt állítja? Ő lenne a szökőkutas fickó?
Paula habozott, meglepte Graver ingerültsége. – Igen, de várj egy kicsit, hadd
folytassam.
Graver elhallgatott. Erős és zavaros érzések támadtak benne Burtell iránt. Vajon mit
művelt Dean? Lehet, hogy csak visszamenőleg találta ki ezeket a dolgokat, amik a
szalagon vannak, hogy fedezze saját magát?
– Tehát Burtellt megkereste ez a pasas, aki elmondta, mit művel Besom és Tisler, és
beszélt Faeber és Kalatis kapcsolatáról is. Aztán megadta Deannek nagyjából ugyanazokat
az információkat Kalatisról, mint amik Arnette-nek is megvannak a Raviv-dossziéban.
Úgyhogy Geis valószínűleg tényleg a CIA embere.
– És miért hinnénk el ezt? – vágott közbe hevesen Graver. – Arnette, ott vagy?
– Igen.
– Szerinted miért hinnénk el? Ha neked megvannak ezek az információk, miért ne
szerezhette volna meg más kívülálló is? Nem kellene kicsit szkeptikusabbnak lennünk?
– Miért nem hagyod, hogy Paula folytassa? – kérdezte Arnette. A hangja nyugodt volt
és magabiztos.
– Jó, folytasd. – Graver dühös volt. Úgy érezte, mintha az orránál fogva vezetnék, és
egyre jobban fárasztotta a dolog. Türelmetlen volt, alig tudott ülve maradni a helyén.
– Dean szerint – folytatta Paula – Geis azt mondta, hogy Kalatis valami nagyszabású
akcióra készül a Brod Strasserrel közösen folytatott kábítószercsempész üzletén belül.
Felvázolta ugyanazt a szervezetet, amiről Sheck mesél a hangfelvételen. Ugyanazok az
álcégek, ugyanazok a módszerek.
– A részletek teljesen pontosak, Marcus – szólt közbe Arnette. – Igazad van abban,
hogy más magánnyomozó szervek is rendelkezhetnek azokkal az információkkal, amikkel
én, de te is nagyon jól tudod, hogy az én szervezetem kicsit eltér a többitől. Nem ismerek
senkit, aki olyan dokumentumokhoz férne hozzá, mint én. Ezért voltam olyan izgatott,
amiért közelebb kerülhetek Kalatishoz. Róla tényleg senki nem tud semmit, csak a
legnagyobbak. Nagyon is komolyan kell vennünk ezt a Geist.
Graver nem felelt semmit. Arnette elejétől fogva azt mondta, hogy a szökőkutas férfi a
kormány embere. És most Dean feljegyzései is megerősítik a feltételezését. Graver nem
okolta, amiért hinni akar neki. Paula tovább beszélt.
– Geis azt akarta, Dean próbáljon meg beépülni, és valahogy kipuhatolni, Kalatis mire
készül. Geist igencsak érdekelte volna, hogy Kalatis miben mesterkedik a
drogcsempészeten kívül. Úgyhogy mindent elmondott Deannek, amit tudnia kellett.
Ezután Dean úgy tett, mintha magától felfedezte volna Besom és Tisler ügyködését, és ő
is részt kért belőle, cserébe azért, hogy nem buktatja le őket. Geis segítségével szépen
beépült az akcióba.
– És jó pénzt kapott érte, ahogy a többiek – tette hozzá cinikusan Graver.
– Igen, nyilván – mondta Paula. – Ezt nem is tagadta. Minden itt van. Nagyon sok
pénzt kerestek. Kalatis bőkezűen fizetett.
– És a Seldon-ügy?
– Ahogy gondoltuk, azt is manipulálták. Kalatis el akarta tenni az útból Seldont. Dean
nem írja le, miért, csak annyit, hogy Seldon volt a következő célpont.
– És mit tudott meg Dean Geis számára?
– Nem túl sokat. Hónapokba telt, míg egyáltalán találkozott Kalatisszal, akinek, úgy
tűnik, jobban tetszett, mint Besom vagy Tisler. Rövidesen már Dean bonyolított minden
kommunikációt a CID emberei és Kalatis, illetve Faeber között. Az álnyomozások ötlete
Kalatistól származott, így akarta eltenni az útból a versenytársait. Probst volt az első
célpont, teljes sikerrel. Kalatis nagyon örült neki. Aztán Friel. Aztán Seldon.
Kalatis nagyon óvatos volt, Besom és Tisler soha nem tudtak semmiről, csak a saját
kis akcióikról. Nem tudtak például Sheck hálózatáról, fogalmuk sem volt, Kalatis
mekkora szervezetet működtet.
Dean azonban meglehetősen rámenős volt. Nem titkolta Kalatis előtt az ambícióit, és
hogy szeretne jobban részt venni a dolgokban. Ötletekkel állt elő. Módszereket javasolt az
információgyűjtés kiterjesztésére más hírszerző szerveknél. Geis információkat adott
Deannek, hogy minél megbízhatóbbnak tűnjön fel Kalatis előtt, és csábító javaslatokkal
állt elő, remélve, hogy Kalatis egyre inkább megbízik majd Deanben, és jobban bevonja a
szervezetébe.
– Amit azonban Dean nem sejtett, az az volt, hogy Kalatis nem akar új ötleteket – szólt
közbe Arnette. – Geis azt gyanította, bármit művel is Kalatis, az akció az utolsó
szakaszához közeledik. Ha Dean egy vagy két évvel korábban kerül kapcsolatba vele,
Kalatis talált volna neki helyet. De a játéknak ebben a végső szakaszában már nem volt
szüksége újabb emberekre. Deannek nem voltak lehetőségei.
– De Kalatis összehozta Sheckkel – folytatta Paula. – Így került be Sheck a Probst-
nyomozásba.
– Nagyjából ennyi a történet lényege – mondta Arnette. – Dean egy enciklopédiára
való részletes adatot is megad az akciókról, amiket jól fel tudunk majd használni.
Alaposan ismerte Sheck informátorhálózatát, és ez újabb dimenziót ad Sheck saját
beszámolójának.
– Térjünk vissza az akcióhoz, amire Kalatis készül – mondta Graver. – Pontosan miről
van szó?
– Nagyon érdekesnek tűnik, de nem tudunk róla sokat – mondta Arnette. – Sheck, aki
a pilótatársaival együtt elég sokat tudott az akcióiról, azt gyanítja, hogy Kalatis és Strasser
felajánlanak egy utolsó nagy üzleti lehetőséget a befektetőiknek. Még több pénzt szednek
ki belőlük, mint eddig bármikor, és persze, ennek megfelelően nagy profitot ígérnek. De
Sheck azt gyanítja, Kalatis és Strasser meg akarnak lógni a pénzzel, egyszerűen kereket
oldanak a milliókkal.
– Tehát ugyanazt gondolja, mint Geis.
– Igen, úgy néz ki. És mire ez megtörténik, Kalatis és Strasser már úgy szétzilálták a
szervezetüket, hogy képtelenség lesz a nyomukra jutni. Öreg rókák, és nagyon jól tudják,
hogy kell fedezni a nyomaikat. Valószínűleg meg tudják csinálni.
– És Dean minderről beszámolt Geisnek?
– Igen.
– Jó, és most mi van ezzel a Geisszel?
– Azt nem tudjuk – válaszolta Paula. – Dean megad részleteket arról, hogy szokott
kapcsolatba lépni vele, és hol szoktak találkozni. Megszokott eljárások, vannak
telefonszámok is, Dean mindent leírt. Többször a kikötőben is találkoztak.
– Geis valószínűleg jól megijedhetett, amikor meghallotta a robbanás hírét – folytatta
Arnette. – Nem tudhatta, esetleg nem őt akarták-e tőrbe csalni. Szerintem soha többé nem
fogunk hallani róla. Amikor Kaiatis eltette láb alól Deant, mintha Geist is megölte volna.
Graver egy pillanatig hallgatott. Be kellett ismernie, hogy meggyőzően hangzik, amit
elmondtak. Lehet, hogy Burtell mégsem bűnös. De akkor is dühös volt. Hogy volt képes
Dean Geisben megbízni, egy olyan emberben, akit nem is ismert, miközben benne nem
bízott meg, akivel évek óta a legszorosabb barátságban álltak? Graver nem értette a
dolgot, és még jobban fájt neki, mint eddig bármi. Szinte könnyebb lett volna elhinni,
hogy Burtell bepiszkolta a kezét valamivel, mint azt, hogy nem bízott meg benne egy
ilyen helyzetben.
Persze, alapjában véve nem okolhatta Deant semmiért. Ő maga nem ugyanezt tette?
Amikor először rájött, hogy valami nem stimmel a CID-n belül, és Burtell gyanúba
keveredett, nem a személyes kapcsolatukat figyelmen kívül hagyva, hideg objektivitással
kezdett nyomozni? Mindketten lojálisabbak voltak a hivatásukhoz, mint egymáshoz.
Graver mindig úgy gondolta, az ő csendes, láthatatlan munkája hozzájárul a társadalom
küzdelméhez, amelyet az egyensúly fenntartásáért, a káosz ellen folytat. Nem lobogott
benne misszionáriusi elhivatottság, de soha nem kételkedett abban, hogy amit csinál, az
szükséges és hasznos.
De most úgy érezte, mintha saját magát csapta volna be. Eszébe jutott egy idézet
Aiszkhülosztól, amely egy, a totalitárius társadalmakról szóló könyv egyik fejezetének
mottója volt, amit éveken át használt tankönyvként a kurzusain a Georgetown egyetemen:
„A zsarnokság betegsége, hogy nem bízunk a barátainkban.”
Ironikus volt rádöbbenni, hogy a zsarnokság betegsége azok között is fertőz, akik arra
tették fel az életüket, hogy a zsarnokság ellen küzdjenek. A betegség megtámadta az
orvost is, legjobb szándékai és képességei ellenére.
– Ez így túl szép – mondta végül. Nagyot nyelt, mert gombóc volt a torkában. – Nem
értem, miért közölné mindezt Dean. Miért tálalna ki mindent az utolsó pillanatban, amit
tud Kalatisról és Faeberről, de főleg Geisről? Miért nem maradt lojális a CIA-hoz?
Arnette most először nem tudott mit felelni.
– Az összes elvarratlan szál a helyére került – folytatta Graver –, de kicsit túl későn.
Rekord idő alatt fantasztikus mennyiségű információt szereztünk, de Geisnek nyoma
veszett, és egy lépéssel sem kerültünk közelebb Kalatishoz.
 – Nézd, Marcus – csattant fel Arnette –, nem tudok mit felelni a kérdéseidre Deannel
kapcsolatban, de azt tudom, hogy egy nagyon komoly akció nyomára vezetett minket.
Igaz, a nagy játékosok mind eltűntek. Ehhez értenek. Ez a dolguk. De Deannek
köszönhetően jóval többet megtudtunk, mint eddig. Most nem fogok leállni a dolog
etikusságán lelkizni. Még nem végeztünk, még mindig sok válaszra rá keli jönnünk. Nem
fogom Deant vádolni azért, amiért nem tálalt ki mindent. Lehet, hogy soha nem fogjuk
megtudni, pontosan mi volt a szerepe. Vagy ha mégis, lehet, hogy nem fogsz örülni neki.
De mit számít ez most?
Pár pillanatig néma csönd volt, egyikük sem szólalt meg. Aztán Graver azt mondta:
– Jól van, Arnette. Neked van igazad. De pillanatnyilag továbbra is egy célom van, és
már csak egy lehetőségem, hogy elérjem. Paula, van még valami használható azon a
szalagon?
– Persze – felelte Paula. – Ezernyi részletes adat van, akár hónapokig
elszórakozhatunk velük.
– Arnette, tudom, hogy téged nem érdekel a mi nyomozásunk. De ha sikerül közel
jutni Kalatishoz, számíthatok a te embereid segítségére? Mielőtt válaszolnál, előre
megmondom, hogy fizetni egy fillért sem tudok.
– Már mondtam, nem a pénzért csinálom – felelte Arnette. – Bármikor felhasználhatod
az embereimet. Most már én is nyakig benne vagyok a játszmában.
– Jól van. Remélem, nem fogunk mellé. Pár óra múlva visszahívlak.

63. fejezet

Graver majdnem húszperces késéssel ért a La Faceziához. Fél saroknyira leparkolt,

bezárta a kocsit, és visszasétált a szivarfák lombsátra alatt, amely jóleső árnyat nyújtott a
délelőtti nap tűző sugarai elől. A hőmérséklet máris harminc fok fölött járt.
A lugas alatti asztaloknál sokan üldögéltek ezen a délelőttön, és az étterem
szárnyasajtajai tárva-nyitva álltak az árnyas, hűvös lugas felé. Ahogy Graver gyanította,
Last még nem volt ott. Belépett a lugasba, majd a belső terembe, ahol megmaradt a
barlangszerű hűvösség. Az ajtókon át bevetült valamennyi a lugason átszűrődő ragyogó
napfényből.
Graver egy pillanatra megállt, hogy a szeme hozzászokjon a benti félhomályhoz a kinti
verőfény után. Odabent néhányan ettek, halk beszélgetés és evőeszköz-csilingelés
hallatszott. Az egyik pincérnő elsietett mellette, tálcán kávét és croissant-t vitt egy kinti
asztalhoz. – Bárhová leülhet – szólt oda. Ekkor hirtelen meghallotta Last lágy hangját.
– Itt vagyok, Marcus.
Graver jobbra fordult, és meglátta Last árnyékát, aki kísértetként bújt meg az egyik
kőpárkányos ablak melletti asztalnál. Az ablakot kovácsoltvas rács és a vadszőlő csipkéje
fedte, elválasztva az asztalt a kint ülőktől, mint egy gyóntatófülke rácsa. Graver odament,
és leült.
– Nem jellemző rád, hogy késsél – jegyezte meg Last.
– Nem tehetek róla. Láttad az újságokat?
 – Igen. Gondoltam, hogy sok dolgod lehet.
Az egyik pincérnő odament, és Graver kávét rendelt.
– Akkor halljuk, mit akarsz mondani. – Gravernek nem volt kedve az udvarias
csevegéshez, és szerette volna, ha ezzel Last is tisztában van. Last bólintott.
– Mindabból, amit eddig elmondtam neked, kihagytam valami meglehetősen fontosat.
– Valóban? – Graver nem tudta elfojtani a szarkazmust a hangjában.
– Azt nem mondtam el, hogy viszonyom van Faeber feleségével, az elejétől fogva.
Graver ránézett. – Értem. És?
– A nő nagyon magányos. Ezt tudtam az első pillanattól, ahogy megismerkedtünk. –
Last kicsit hallgatott, míg kortyolt egyet a kávéjából. Közben a pincérnő Graver elé is
letette a csészét. – Láttam, hogy itt jó lehetőségeim vannak. Nekik pénzük volt, nekem
műtárgyaim… Biztos voltam benne, hogy tudunk kötni valami üzletet. Rayner… Mrs.
Faeber elég szexéhes, Faeberben viszont annyi szexuális érdeklődés van, mint egy
fadarabban. Rayner és én hamar megtaláltuk a hangot, még Mexikóban. – Last
elhallgatott, és rágyújtott egy cigarettára. – Ez a nő kielégíthetetlen. Még soha nem
találkoztam ilyennel. Képzeld el, hogy…
– Victor, ezt nem akarom hallani. Tudod, mi érdekel.
Last elhallgatott és Graverre nézett. Graver szeme már hozzászokott a benti
félhomályhoz, és jól látta Last jóképű arcát, rajta a ráncokkal, a nyomokkal, melyeket az
alkohol hagyott rajta és a mexikói bordélyokban töltött éjszakák, az állandó menekülésben
és csalásban leélt élet félelmei, és az, hogy soha nem lehetett biztos semmiben, azon kívül,
hogy a világon semmi sem bizonyos. Last halványan elmosolyodott, egyszerre kisfiús és
kiégett mosollyal.
– Tegnap éjjel Raynerrel voltam. Hihetetlen sztorit hallottam tőle. Szerintem nagyon
fontos lehet.
– Azt mondtad, le tudod buktatni Faebert.
– Még ennél is többről van szó. Azt hiszem, ha ügyesek vagyunk, lecsaphatunk
Kalatisra is.

64. fejezet

Kalatis a hálószoba ajtajában állt, és a teraszon át kibámult a Mexikói-öböl szürkés vizére,

mely fölött izzóan ragyogott a napfény. Csak fehér pizsamanadrág volt rajta. Mezítláb állt,
lebarnult, erős mellkasát büszke daccal düllesztette ki. Az aznapi első szivarját szívta, és
kicsit aggódott.
Jael a háta mögött feküdt az ágyon, barnán és meztelenül, kinyújtóztatta hosszú tagjait
a meleg, késő délelőtti szellőben, amely a terasz felől lengedezett. Néha egy-egy sirály
rikoltozása törte meg a csöndet, különben csak a hullámok zúgása és a pálmalevelek
susogása hallatszott.
Kalatis azért aggódott, mert a biztonsági embereinek vezetője felébresztette délelőtt
tizenegykor, mivel úgy gondolta, nem várhat tovább a hírrel, hogy robbanás történt a
South Shore kikötőben. Habár Sheckkel és Burtell-lel Kalatis már megszakított minden
kommunikációt, az emberei próbáltak újból kapcsolatba lépni velük, mióta meghallották a
robbanás hírét, de nem jártak sikerrel.
– Panos… – szólalt meg mögötte Jael hangja, rekedtesen az álmosságtól.
Kalatis kicsit hátrafordult, és odanézett a válla fölött. Ez a nő egy csoda volt. Nem
tudott volna izgatóbbat elképzelni, mint egy olyan nővel együtt lenni, aki tucatnyi módon
meg tudta volna ölni. Nem tudott betelni vele, úgy tudta nézni, ahogy egy tenyésztő
gyönyörködik egy értékes macskában, a kecsességében, az izmok játékában. A szépsége
olyan természetes és lenyűgöző volt, hogy eltörölte a veszélyérzetet, vagy inkább
átalakította. És szerette, ahogy azt mondta, hogy „Panos”.
De most hátat fordított neki, és hunyorogva kinézett az öböl vakító ragyogására.
Időközben Colin Faeber is próbált kapcsolatba lépni vele. Nyilván ő is hallott a
robbanásról, és pánikba esett. Kalatis úgy döntött, az lesz a legjobb, ha egyszerűen soha
többé nem beszél és nem találkozik Faeberrel. Habár Faeber egyike volt a néhány
embernek, akik jártak Kalatis házában, anélkül, hogy félrevezették volna, de mindig
éjszaka hozták ide, és nem tudta a pontos helyét. Annyit tudott, hogy nem Mexikóban
vannak, hanem egy órányi repülőútra Houstontól. Kalatis nem akart többet találkozni
Faeberrel.
A robbanás megzavarta a pontosan kidolgozott eseménysorozat rendjét, és
valószínűleg tönkretette a tervének hátralévő részét. Most el kellett döntenie, hogy
menthető-e még belőle valami, vagy felejtse el a hátralévő nyereséget. Ez azt jelentené,
hogy le kellene mondania majdnem negyvenmillió dollárról, márpedig ennyi pénzért
megéri kockázatot is vállalni.
Csakhogy a kockázat elég jelentős volt. Az egyik legveszélyesebb tényező az volt,
hogy tovább kellene folytatnia az akciót úgy, hogy nem tudja, ki áll a robbantás mögött.
Lehet, hogy baleset volt? Burtell és Sheck szinte biztosan meghaltak a tűzben, mivel
rendszerint Burtell hajóján találkoztak. Ha meghaltak, lehet-e ez véletlen? Nem, ebben
Kalatis biztos volt. Túl sok összeesküvést szervezett már életében, és túl sokból menekült
meg ahhoz, hogy higgyen az efféle véletlenekben. A véletlen az ostobáknak és
romantikusoknak való elképzelés.
Nagyon kevés ideje maradt. A pénz összeszedésének utolsó napjánál tartott, úgyhogy
nem lett volna értelme komolyabb nyomozásba fogni, hogy kiderítse, mi történt. A
legjobb, amit tehet, az, ha megpróbálja felgyorsítani a pénzbegyűjtést, ami a késő éjjeli és
a hajnali órákban történik, mint mindig. Az emberei épp most léptek kapcsolatba a még
hátralévő három üzleti partnerével, megpróbálnak találkozót megbeszélni velük kora
estére, vagy ami még jobb lenne, késő délutánra. Ez a változtatás meglepi majd őket, és
nyilván el kell intézniük egy-két dolgot, hogy igazodni tudjanak hozzá. Mindezt a
következő három-négy óra folyamán kell megtárgyalni velük. És másnap reggelre Panos
Kalatis eltűnik a föld színéről.
Persze fennáll az a lehetőség, hogy Shecknek, vagy akár Burtellnek olyan ellenségei
voltak, akikről ő nem tud. Nem szükségszerű, hogy a robbanásnak köze volt őhozzá, vagy
a hozzá fűződő kapcsolatukhoz. Nem tudhatta, Sheck kit dühített fel és milyen okból.
Könnyen lehet, hogy az egésznek semmi köze Kalatishoz.
Csakhogy nem azért maradt életben ennyi éven át, mert hitt volna az esetleges
dolgokban. Hanem azért, mert ha a legapróbb megmagyarázhatatlan vagy veszélyesnek
tűnő dologgal került szembe, akkor azonnal eltűnt. Előbb-utóbb többnyire rátalált a
magyarázatra, de ő akkor már biztos helyen volt. Ha nincs ez a hatodik érzéke, rég halott
ember lett volna.
Aztán Graverre terelődtek a gondolatai. Kalatis tudta, hogy Graver jó barátságban van
Dean Burtell-lel, de látott már olyat, hogy a pénz a barátok közé állt, és amikor
felajánlotta Burtellnek az ötszázezer dollárt, szándékában állt megszakítani ezt a
barátságot, és saját előnyére fordítani a helyzetet. Ez kedden este történt. Most csütörtök
reggel volt, és azóta nem hallott Burtellről. Úgy érezte, ez a hallgatás számára jó hír.
Burtellt ugyanolyan megvesztegethetőnek tartotta, mint mindazokat az embereket,
akiknek a lojalitását megfizette. Biztos volt benne, hogy jó befektetést csinált.
De Burtell halála után már nem bízhat ebben. Ha Graver nem tudja máris, hogy
Kalatis kapcsolatban állt az egyik emberével, hamar rá fog jönni. Ideje lenne abbahagyni a
számítgatást, és a tettek mezejére lépni.
Állt az ajtóban, és gondolkozott. Épp csak kicsit rezzent össze, amikor két meztelen
kar átölelte hátulról, és érezte, hogy Jael mellei a hátához simulnak.
– Mire gondolsz? – kérdezte lány.
Kalatis nem válaszolt azonnal. Mindig udvarias volt a lánnyal, sőt kedves, de soha
nem volt gyöngéd. Úgy gondolt rá, mint egy macskára. Az ember jól táplálja és játszik
vele, rendben tartja a bundáját, simogatja és vakargatja, de soha nem barátkozik össze
vele. Soha nem mutatja ki, hogy törődne vele, és soha nem hozna semmi áldozatot érte.
Így hát nem vett tudomást a lányról. Nem akarta, hogy most zavarja. Csak szívta a
szivart, és ingerülten lerázta magáról egy vállrándítással. Jael hátrább lépett, és a
csöndben Kalatis hallotta a matrac halk nyikorgását, ahogy visszafeküdt az ágyra. Most
nem foglalkozhat a lánnyal, magára kell gondolnia. Biztos akart lenni benne, hogy
helyesen cselekszik, hogy tényleg azoktól szabadult-e meg, akiktől meg kellett, és jól
indította-e be a gépezetet.
Semmit nem bánt meg, miután átgondolta az eddigi terveit. Talán csak azt, hogy ott
kell hagynia a bogotai házát, és a gyönyörű, kávébarna bőrű kolumbiai nőket. Ezt bánni
fogja, de a többit csöppet sem. Épp elégszer megtette már ezt életében. Sokszor tűnt el az
évek során, hogy új életet kezdjen, csak mert jött egy telefonhívás, vagy egy háromszavas
üzenetet csúsztattak be az ajtaja alatt, vagy megjelent egy apróhirdetés egy újságban, ő
pedig becsukta maga mögött az ajtót, és elsétált. Soha nem vitt magával mást, csak a
ruhát, ami rajta volt. Ez mind mintha csak jelmezes főpróba lett volna a végső nagy
eltűnéshez, amire most készült. Most magával visz mindent, amit csak lehet. Ez az élet
lesz az utolsó élete. Többször nem kell eltűnnie, és nem kell újrakezdenie a semmiből,
ahogy eddig tette. Milliói vannak szétszórva a földgolyón, tucatnyi rejtekhelyen, titkos
kódokkal védett számlákon. A terv bonyolult volt, és jó pár ember együttműködése kellett
a végső megvalósításhoz, de végül a hosszas kibontakozás után nem marad más, csak ő
egyedül. Egymaga sétál ki az ajtón az új életbe, most utoljára.

65. fejezet

Colin Faeber letette a telefont az irodájában, és érezte, hogy izzadság gyöngyözik a

homlokán. Gilbert Hormann titkárnője épp most mondta el, hogy Hormann szívrohamban
meghalt, az irodája melletti lakásban, valamikor az éjszaka folyamán. A titkárnő találta
meg a holttestet, amikor reggel bement dolgozni. Egyelőre nem tudott többet mondani,
csak hogy óriási a felfordulás. Most vitték el a holttestet. Mindenki nagyon zaklatott.
Faeber mozdulatlanul ült, és magában számolt: Tisler, öngyilkosság. Besom,
szívroham. Burtell valószínűleg meghalt a robbanásban. Shecket sehol nem találta, lehet,
hogy ő is vele volt, gyakran találkoztak a hajón. Hormann, szívroham.
És most hiába próbálta, nem tudta elérni Kalatist a megbeszélt telefonszámon. Talán
vele is történt valami? Mi a nyavalya folyik itt? A kezét az asztalra fektette, mintha egy
ingadozó hajó korlátjánál támaszkodna meg émelyegve. Valami teljesen nyilvánvaló
dolog zajlik, amit neki is értenie kellene? A gyomra kavargott a rémülettől. Tegye meg azt
a szélsőséges lépést, hogy kapcsolatba lép Strasserrel? Azt mondták neki, ezzel soha ne
próbálkozzon. Strasser semmiképp nem szerepelhet a képben, ő csak a pénzét adja.
Egyértelművé tette, hogy távol akar maradni mindentől. A gondolat épp csak átfutott az
agyán, mert ha Kalatistól félt, Brod Strassertől egyenesen rettegett. Összesen négyszer
találkozott vele a három és fél év folyamán, mióta részesedést vett a DataPrintben.
Faeber körbenézett az irodájában, amely modern stílusban volt berendezve: csupa
üveg és króm, műbőr borítású bútorok, egy-két olasz dísztárgy. Felállt az íróasztalától, bár
nem tudta, miért. Nem akart sehová menni. Nem tudta, mihez kezdjen, de nem bírt egy
helyben ülni. Nem volt kész terve ilyen vészhelyzet esetére. Hullanak körülötte az
emberek, és senkivel nem tud kapcsolatba lépni. Vajon ő maga is veszélyben van? Miért
is ne lenne?
Elindult az ajtó felé, kicsit habozott, aztán visszafordult, és megállt az íróasztala
mögötti ablaknál. Nyugat felé nézett, a zöldellő fák lombja közül magasba törő
irodaépületekre. Olyan volt a látvány, mint egy futurisztikus város egy dzsungel borította,
idegen bolygón. Habár számtalanszor állt és álmodozott már ennél az ablaknál, most
újnak és ismeretlennek tűnt a látvány, mintha hirtelen egy idegen világban ébredt volna
fel.
Elfordult az ablaktól, az ajtóhoz ment, és kinyitotta.
– Connie – szólt ki. A titkárnője a számítógépnél gépelt valamit. Azonnal abbahagyta,
és besietett az irodába. – Csukd be az ajtót – mondta neki Faeber.
A nő félig az íróasztal felé fordult, és Faeberre nézett. – Mi történt? – kérdezte.
Colin Faeber, mint sok üzletember a világon, ha nem is szeretett bele a titkárnőjébe, de
szexuálisan vonzódott hozzá. Connie pedig, mint a világon mindenhol a titkárnők, hagyta,
hogy a főnöke kielégítse a vágyait. Könnyű volt és kényelmes egy ilyen viszonyt
fenntartani. Habár a szex többnyire felejthető volt, de a kapcsolattal együtt járó juttatások
nagyszerűek. Faebernek nem volt sok sikere a feleségeivel, és a nőkkel általában.
Egyáltalán nem értette a női nemet. Soha nem is próbálkozott vele, és soha nem jutott
tovább egy kamasz megértési szintjénél.
De éppen ez tette sebezhetővé, hogy nem értette a nőket. Connie-ban türelmesebb
partnerre akadt, mint addig bárkiben, és ezért egyre többet elmondott neki magáról.
Connie meghallgatta, együtt érzett vele, és érdeklődő volt. Sőt úgy tűnt, nemcsak ő
érdekli, de az is, milyen ügyesen irányítja a vállalatot.
Az utóbbi három-négy hónap során Connie többet megtudott a cégről, mint bárki a
vezetőkön kívül. De ők is csak a saját szakterületüket ismerték, Connie viszont átlátta az
egészet.
Minél többet beszélt neki Faeber az üzletről, annál jobban érdekelte. Mintha valami
afrodiziákum lett volna a számára. Néha úgy érezte, unalmas, amit mond, de Connie
mindig hajlandó volt meghallgatni, sőt lelkesedett a témáért.
Nemsokára azt is elárulta neki, mi a vállalat valódi célja: bizonyos információkat
adnak el, de azt nem árulta el, kinek. Beszélt Connie-nak a titkos részlegről, amely
mindössze fél tucat adatfeldolgozót, egy koordinátort és egy titkárnőt foglalkoztatott. A
részleg egész működése és költségvetése is titkos volt, a hivatalos könyvelésen kívül folyt,
és a legitim forgalmuk négyszeresét termelte, készpénzben.
Mesélt neki az egész szövevényes hálózatról, a fizetett informátorokról, akik a város
legkülönbözőbb cégeinél gyűjtik nekik az információkat. Minden a pénz körül forgott,
amiből soha senkinek nincs elég. Bármit meg lehet venni rajta, és a kellő összegért bárkit
rá lehet venni bármire.
Connie erre azt mondta, nem hiszi el, hogy létezik egy ilyen részleg. Így aztán egyszer
késő este, jó néhány vodka és tonik után, miután már mindketten félmeztelenre vetkőztek,
kimentek az irodából. Magukkal vitték a ginesüveget is, és Connie a táskáját, amihez
ragaszkodott. Áthaladtak a kísérteties, fluoreszkáló fényekkel kivilágított folyosókon, míg
megérkeztek egy ajtóhoz, ahol Faeber számokat nyomogatott be a biztonsági zár paneljén.
Beléptek egy irodahelyiségbe. Connie csodálkozva nézett körül. Miközben hagyta, hogy
Faeber kedvét töltse rajta, magában állandóan a számkódot ismételgette, nehogy elfelejtse.
Később Faeber elnyúlt a műanyag szőnyegpadlón, a zümmögő mikroprocesszorok halk
zajában.
Connie gyorsan felfirkantotta a számkombinációt, majd a táskájába rejtett kis
mikrokamerával felvételeket készített a helyiségről. Aztán felrázta Faebert, aki közben
elaludt, és visszatámogatta az irodába.
Ezután az éjszaka után Colin Faebernek nem voltak többé titkai, bár erről ő nem
tudott.
Most, miközben a félelmeiről beszélt, Connie időnként félbeszakította, részletesebben
elmagyaráztatott vele dolgokat. Amikor Faeber végzett, tovább járkált fel-alá az irodában.
Connie, aki azt hitte, már mindent tud, most nem győzött csodálkozni. A „véletlen”
halálesetekről eddig természetesen nem hallott, és most elgondolkozott, hogy valóban
akarja-e folytatni ezt. Már eddig is olyasmit művelt, amiről álmában se gondolta volna,
hogy képes rá, mert felbátorította a pénz ígérete, amit Rayner helyezett kilátásba a
megszerzett információkért. De most Faeber attól fél, hogy megölhetik. Ez már egészen
másfajta játék.
– Nem tudom, mit csináljak – szólalt meg Faeber.
– El sem tudod képzelni, hogy mi lehet ez az egész? – kérdezte Connie.
– Nem. Kalatis bármire képes.
– Azt mondtad, attól félsz, hogy esetleg őt is megölték.
– Nem tudom, talán… De lehet, hogy csak valamiért nem felel.
– És ez mit jelenthet? – Connie nem bánta volna, ha Faeber abbahagyja a fel-alá
járkálást.
– Nem tudom.
Connie sikoltani szeretett volna. Csak nézte Faebert, akin látszott, hogy széthullóban
van. Sápadt volt, a homlokán verejték csillogott. A félelme a nőre is átragadt, mintha egy
kéz szorongatta volna a torkát. De még az egyre növekvő pánik közben is tisztán
tudatában volt, hogy felhasználhatja a férfi félelmét arra, hogy előnyt nyerjen.
Bármennyire meg volt ijedve, igyekezett nyugodtnak látszani. Szilárd pont akart lenni,
amiben a férfi megkapaszkodhat.
– Nézd… – kezdte, bár még maga se tudta, mit fog mondani. – Senki nem tudja, hogy
én hol lakom, igaz? Úgy értem, ezek az emberek.
Faeber megrázta a fejét.
– Akkor menj el a lakásomra, és maradj ott. Én pedig megpróbálom kideríteni, mi
folyik.
– Hogy akarod megcsinálni?
– Add meg a telefonszámokat, amiken kapcsolatba szoktál lépni velük.
Faeber rábámult, és Connie látta, hogy töri a fejét. Lehet, hogy nagy hiba elárulni a
telefonszámokat. Kalatis megfojtja miatta. De ha mégsem téved, és a gyanúi igazak…
akkor nincs vesztenivalója, és így talán megmentheti az életét.
– Mit akarsz csinálni velük? – kérdezte.
– Azt mondtad, nem válaszolt se Burtell, se Sheck. És hogy esetleg a robbanás
áldozatai lettek. Mi van, ha tévedsz? Mi van, ha csak valamiért bujkálnak, vagy ha még
nem is tudják, hogy valami nincs rendben?
Faeber némán állt, és megnyalta kiszáradt ajkát, de hiába, a szája is száraz volt, mint a
homok.
– Inkább nekem kellene felhívnom őket – mondta.
– Gondolkozz. Neked most el kell tűnnöd szem elől. Meglapulni és várni.
Faeber a szekrényhez lépett, kinyitotta az ajtaját, kivette a zakóját, előhúzta a belső
zsebéből a tárcáját, kivett egy kis plasztikkártyát, és átadta Connie-nak. – Ezen vannak az
instrukciók – mondta. – Több számjegy, amiket különbözőképpen kell kombinálni a
dátumtól, illetve attól függően, hogy kit hívsz. Minden rajta van. Olyan, mint egy
öröknaptár.
A nő átvette a kártyát.
– Maradj csak. a lakásomon – mondta kedvesen. – Én majd utánanézek ennek.
Faeber szórakozottan bólintott. A katasztrófa, amit Rayner megjósolt, amikor összeállt
Kalatisszal, most ráomlott. Végeztek vele, végrehajtotta feladatát, és még csak nem is
sejtette, hogy valójában mi volt ez a feladat. Bambán fogta a kabátját, és szó nélkül
kiment az irodából.
Connie a férfi után nézett. Látta, amint kilép a recepciós helyiségbe. Hallotta, hogy a
recepciós mond neki valamit, de Faeber nem is felelt. Hallotta az ajtó halk csukódását,
ahogy kilépett a folyosóra.
Connie az íróasztalhoz sietett, és gyorsan felhívta Rayner Faebert.

66. fejezet

Úgy beszélték meg, hogy a Stouffer hotel parkolójában találkoznak a két nővel, nem
messze a Greenway Plazától. A hely Rayner ötlete volt. Gravert nem érdekelte, hol
találkoznak. Nagyon örült, hogy még ott volt, amikor jelzett Last személyhívója, mert már
a vége felé jártak a beszélgetésnek a La Faceziában, és épp készültek elválni. Ahogy
közeledtek ahhoz a parkolószinthez a rámpán, ahol megbeszélték a találkozót, Last észre
is vette a kocsit.
– Ott vannak – mondta. – A BMW.
Egy hatalmas, sötétkék, füstszínű ablakos BMW állt az egyik parkolóhelyen, orrával
az alacsony mellvéd felé fordulva, így a benne ülőknek jó kilátás nyílt a Galleriára és
Transco Towerre. A déli napfény könyörtelenül tűzött a városra, hőhullámokat árasztva a
fák lombjára, itt-ott megcsillanva az üveg- és krómfelületeken.
Graver is megállt ugyanannak a falnak a mentén, pár hellyel odébb. Miközben
kiszálltak, Last rápillantott a kocsi teteje fölött.
– Ja, igen. Azt mondtam nekik, Gray a neved.
– Gray?
– Igen, Gray.
– Felejtsd el. Nem kell használni semmilyen nevet.
Odasétáltak a BMW-hez. Last intett Gravernek, hogy üljön be a hátsó ülésre, ő pedig
megkerülte a kocsit, és beült a sofőrülés mögé. Graver megvárta, amíg Last kinyitja az
ajtót, csak akkor szállt be.
Miután becsukták az ajtót, Graver ott találta magát két csinos nővel, akik félig
hátrafordulva ültek, és érdeklődve néztek rá szakszerűen kifestett arcukkal. A BMW
halkan berregett, a légkondicionáló hűvös légáramlatot kavart. A kocsi párnázott belseje
hűvös volt, csöndes külön kis világ, mely titkokról és kétes szándékokról mesélt, és
parfümtől illatozott.
– Ő Rayner – mutatott Last az előtte ülő szőkésvörös nőre. – Ő pedig Connie. Ez pedig
az az ember, akiről beszéltem – mondta a két nőnek.
Mindketten bólintottak, és egy hellóval üdvözölték. Rayner úgy nézett Graverre,
mintha legalábbis azt gondolná róla, hogy profi bérgyilkos, amit láthatóan nagyon
érdekesnek talált. Negyvenes éveinek elején járhatott. Telt volt, kivágott ruhája feltárta a
dekoltázsát, amiről Last olyan lelkesen mesélt. Egyik kezén több gyémántgyűrű csillogott,
a másikon egy nagy smaragdkő. Próbált mosolyogni, de nem nagyon ment neki.
Connie sokkal profibb módon viselkedett. Harmincas volt, divatosan vékony alkatú,
vállig érő melírozott hajjal. Kétsoros gombolású, fekete-fehér kosztüm volt rajta, és barna
szemei úgy fúródtak Graver tekintetébe, mintha előre fel akarná mérni, még mielőtt
megszólalna.
– Azt mondta, Faeber megadott pár telefonszámot – mondta Last Connie-nak.
A nő kicsit habozott, még mindig Graverre szegezve a tekintetét.
– Várjunk egy kicsit – szólalt meg Graver. – Azt hiszem, nem ártana először tisztázni
egy-két dolgot. Victor azt mondta, maguk el tudnak érni egy Panos Kalatis nevű embert,
Colin Faeberen keresztül. Nekem egy kis elintéznivalóm lenne Kalatisszal, de
elvesztettem vele a kapcsolatot. Én nem tudom, maguknak mi a célja, és maguknak csak
annyit kell tudni az enyémről, hogy el akarom érni Kalatist. Majd meglátjuk, tudunk-e
kölcsönösen segíteni egymásnak.
A két nő tágra nyílt szemmel bámult, és hallgattak.
– A telefonszámokról már beszéltem neki – mondta Last.
– A többiekről is tud? – kérdezte Connie, le nem véve a szemét Graverről.
– Milyen többiekről?
– Arról a Tisler nevű fickóról. – Connie várt, de Graver nem felelt. – Meg Burtellről. –
Connie megint elhallgatott, de Graver továbbra sem válaszolt – Besomról és Sheckről és
Gilbert Hormannról.
 Az utolsó névnél elcsuklott a hangja.
– Igen – bólintott Graver. – Tudok róluk. Maga honnan tudja?
– Colin mondta el ma délelőtt – felelte reszkető hangon Connie. – Én eddig nem
tudtam erről az egészről.
– Faeber hol van most?
– Azt hittem, magát csak Kalatis érdekli?
– Megegyeztünk, hogy mindent megteszünk, hogy segítsünk egymásnak, amiben csak
tudunk – felelte Graver. – Faeber segíthet nekem eljutni Kalatishoz.
– Már nem – mondta Connie. Aztán elmesélte, mi történt délelőtt. Csak azt nem árulta
el, hogy Faeber az ő lakására ment.
Graver Raynert figyelte, és az arckifejezéséből látta, hogy ő is most hallja először az
egészet. Connie nagyon óvatos volt, érezni lehetett, hogy csak azt mondja el, amit nagyon
muszáj. Rayner és Last többször egymásra pillantottak közben. Graver Connie-n tartotta a
szemét. A nő ideges volt és ijedt.
– Amikor Faeber felhívta azokat a számokat, mi következett utána? – kérdezte
Graver.
– Felhívta, hagyott egy üzenetet, aztán visszahívták.
– Akkor szinte biztos, hogy a számok alapján nem jutunk sehová. Gondolom, valami
digitális kapcsolótáblát használnak, valahol egy bérelt lakásban. Mivel más dátumokra
más számok vannak, valószínűleg több helyen is. A visszahívás is ezeken keresztül zajlik.
Nem találnánk mást, csak egy üres lakást egy fekete dobozzal. És kivel lépett kapcsolatba
ezeken a számokon?
Connie lenézett a kis kártyára, amelyet az ölében tartott, és felolvasta a neveket. –
Panos. Dean. Rick. Bruce. Ray. Eddie.
– Tudja, hogy kicsoda Rick és Eddie?
A nő megrázta a fejét. – Nem, csak azt, hogy pilóták.
– Biztos, hogy pilóták?
– Igen. Ők szokták elvinni Colint Kalatis házába. Colin mesélte.
– Oké, várjanak egy kicsit. – Graver kiszállt a BMW-ből, és a saját kocsijához sietett.
Beült az első ülésre, és felhívta Arnette-et. Aztán visszasétált a BMW-hez, kezében
mobiltelefonnal.
– Mi az? – kérdezte Connie, amikor visszaült.
– Azt mondja, Faebert repülővel vitték Kalatishoz?
– Colin ezt mesélte. Kalatis repülővel odaviteti, ha beszélni akar vele.
– Azt nem mondta, milyen hosszú szokott lenni a repülőút?
Connie Raynerre pillantott, mintha engedélyt kérne, hogy folytassa. Rayner nem
reagált. Connie megint Graverre nézett.
– Egyszer mesélte, hogy mindig gondoskodnak róla, hogy ne láthassa, merre mennek.
Mindig éjszaka viszik. Ha valami kisebb géppel repülnek, mindig háttal ül a
pilótafülkének, és egy fejhallgatót tesznek rá, amiben zene szól, hogy ne hallja, amikor a
pilóta az irányítókkal kommunikál. Azt mondta, úgy egy óráig tart az út.
– Azt nem mondta, milyen típusú géppel repültek?
– Nem, nem ért a repülőkhöz. – Connie egy pillanatig gondolkozott. – De azt mondta,
mindig vízre szállnak le, úgyhogy valami hidroplán lehet. Aztán odasiklanak a mólóhoz,
és onnan vezetik fel a házhoz.
– A ház milyen?
 – Egy nagy fehér ház, tágas terasszal. Előtte pálmafák.
– És Kalatis ott várta?
– Igen, a teraszon. Colin azt mondja, még soha nem mentek be a házba.
– Más is szokott ott lenni?
– Emberek várják a mólónál. A pilóták ott maradnak, ezekkel beszélgetnek és várnak,
míg Colin felmegy a házba.
– Azt mondja, „felmegy”? Valami dombon van a ház?
– Nem, nem hiszem. Csak annyit mondott, hogy a vízpartról fel kell menni a házba.
– Ennyi? Más nem szokott ott lenni?
– De igen, még valaki. Colin azt mondta, néha egy nő is volt ott. Huszonéves, külföldi,
talán közel-keleti. Többször látta bent a házban… meztelenül, vagy alig valamiben… Az
ablakon át látta, amíg ott üldögéltek a teraszon. Néha italokat hozott ki nekik.
– A nevét nem tudja?
– Kalatis soha nem szólt hozzá. Csak intett, ha akart valamit.
Csönd lett. Graver próbálta összeszedni a gondolatait, átgondolni a lehetőségeket,
hogy mit kell tennie, ha a lehető legkevesebb időt akarja elvesztegetni.
– Nézze – szólalt meg Rayner most először, türelmetlen pillantást vetve Lastra. –
Maga tulajdonképpen mit tudna tenni értünk?
Graver a szemébe nézett. – Mit akarnak, mit tegyek?
Rayner rámeredt. Látszott, hogy nem biztos benne, elé tárja-e a terveit.
– Szeretnénk felhasználni a megszerzett információkat arra, hogy meggyőzzük Faebert
és Kalatist, hogy gondoskodjanak az anyagi biztonságunkról. Rólam és Connie-ról. Úgy
gondolom, ez fair.
– Úgy érti, zsarolás.
– Victor azt mondta – pillantott Rayner Lastra –, hogy maga tud valamit ezekről az
ügyekről, és segíteni tudna abban, hogyan védelmezzük meg magunkat az esetleges jogi
komplikációktól.
A nő hangja kicsit ingerülten csengett.
– Hát ezt most már egy kicsit nehéz lesz elintézni – felelte Graver.
Rayner összevonta a szemöldökét. Last kényelmetlenül fészkelődött a helyén.
– Hogy érti azt, hogy most már? – kérdezte Rayner.
– Abból, amit Connie elmondott a férjével folytatott ma délelőtti beszélgetésről,
nekem úgy tűnik, Faeber úgy érzi, összedől a kártyavár, és őt maguk alá fogják temetni a
romok. Úgy néz ki, Kalatis és Strasser lezárni készülnek az akciót, és felégetnek maguk
mögött minden hidat. Tisler, Besom, Burtell, Hormann, Sheck… És ha Kalatis nem öleti
meg a férjét, akkor esetleg börtönben fogja tölteni élete hátralévő részét. Ha a rendőrség
összerakja a mozaikkockákat, rövid időn belül bezáratják a DataPrintet. Attól tartok, kicsit
későn jött ezzel az ötlettel.
– Jézusom… – Connie az ajtónak támaszkodva hátradőlt.
– Az az ostoba tökfej – sziszegte Rayner, megcsóválva a fejét. Félig dühös volt
Faeberre, félig sajnálta.
Senki nem mozdult és nem szólalt meg a kocsi hűvös belsejében. Graver Connie-t
nézte. Látszott, hogy keményebben érintette valami, mint a másik kettőt. Aggodalmas
arccal bámult ki a déli verőfénybe. Rayner viszont gondolkozott, és elég hamar rájött a
nyilvánvaló megoldásra. Last azonban nála is előbbre járt, és a szavába vágott, mielőtt a
nő megszólalhatott volna.
 – Akkor ennyi – mondta. – Jobb, ha útjára bocsátjuk a barátunkat.
– Várjunk csak egy kicsit – szólt közbe Rayner. – Van egy másik tervem is, és
szerintem ő – bökött Graver felé – segíthetne benne.
– Most már nem törődhetünk újabb tervekkel – próbálta leállítani Last. – Beleegyezett,
hogy segít, ha tud, de nyilvánvaló, hogy nem tud. Nem vállalt semmiféle kötelezettséget.
– A másik tervem az – folytatta Rayner Graverhez beszélve, ügyet sem vetve Lastra –,
hogy megkörnyékezzük a legnagyobb klienseket, akik a titkos részleggel üzleteltek. Ezek
nagykutyák, akik sokat fizettek azért, hogy bizalmas információkat kapjanak a
versenytársaikról, politikai ellenfeleikről, emberekről, akiket tönkre akartak tenni, vagy
üzletileg kijátszani, vagy megzsarolni. A listán szerepelnek politikusok, vezérigazgatók,
bankárok. Ha kiderülne róluk, mit műveltek, az tönkretenné a karrierjüket, a hírnevüket,
az üzletüket… Van még egy lehetőségünk, ha sietünk. Ha a rendőrség megtalálja ezt a
titkos adatbázist, akkor vége mindennek, de addig még léphetünk.
Diadalmasan Lastra pillantott. – Odamegyünk hozzájuk, és azt mondjuk: a rendőrség
tíz nap múlva ki fog deríteni mindent. Mi hozzáférünk a számítógépekhez, és aki hajlandó
rá áldozni valamennyit, annak kitöröljük a nevét az ügyfelek névsorából.
Rayner elhallgatott és Graverre pillantott, aztán megint Lastra, aki az ajtónak dőlve ült,
és úgy nézett a nőre, mintha meg tudná fojtani.
– Mi az, mi a baj? – kérdezte Rayner.
Graver Lasthoz fordult. – Ezt most már rád hagyom – mondta, aztán Connie-ra
pillantott. – Megmondaná, hol van Faeber? Talán megtudhatnék tőle valamit, ami hasznos
lehet. Ezzel megszabadulna a felelősségtől. Nem nyomasztaná a lelkiismeretét, ha … ha
valami történne vele.
– Micsoda? – Rayner körbenézett a többieken. Megzavarta, hogy mindenki úgy tesz,
mintha nem is hallották volna, amit mondott.
– A lakásomon van – vallotta be Connie, és megadta Gravernek a címet.
– Colin nálad van? – nézett rá Rayner csodálkozva.
– Kalatis tudja, hogy maga hol lakik?
Connie megrázta a fejét. Sápadt volt, mintha rosszul érezné magát. – Nem. Azért
küldtem oda.
– Ne menjen haza – figyelmeztette Graver. – Se napközben, se este. Majd felhívom, és
szólok, ha már biztonságos. A ma éjszakát töltse egy szállodában vagy egy barátnőjénél.
Holnap reggel szokás szerint menjen be dolgozni, és ha minden rendben, majd hagyok
egy üzenetet az irodában.
A nő bólintott.
– Hé, lehet, hogy lemaradtam valamiről? – szólt közbe Rayner. – Hallotta valaki, amit
mondtam? – Feltérdelt az ülésen és hátrafordult.
– A francba már, felejtsd el az egészet! – förmedt rá Last.
– Micsoda? – Rayner nagy szemeket meresztett.
– Ne tűnj el – mondta Graver Lastnak. – Szükségem lehet rád.
Last idegesen bólintott. Graver kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiszállt. Odament a saját
kocsijához, beült, beindította a motort, és kihátrált a parkolóból. Miközben elindult lefelé
a rámpán, a mobilján benyomkodta Arnette számát. Közben a visszapillantó tükörbe
nézett. A sötétkék BMW nem mozdult. El tudta képzelni, milyen parázs veszekedés
folyhat a kocsi belsejében.
 67. fejezet

Nem, nem akarom elkapni Faebert – mondta Graver a telefonba. Visszafelé tartott a
rendőrségre. Megadta Arnette-nek, hogy milyen címen tartózkodik Faeber. – A Kalatishoz
fűződő kommunikációs vonala megszakadt, úgyhogy nem tudnám semmi hasznát venni.
– Na, de…
– Az a gyanúm, meg fogják próbálni eltenni láb alól. És ki lehetne közvetlenebb
kapcsolatban Kalatisszal, mint a bérgyilkos? Az ilyen megbízásokat nyilván személyesen
adja.
– Gondolod, hogy tudják, hol van Faeber?
– Ha nem, rövidesen rá fognak jönni.
– És azt akarod, csípjük el a bérgyilkost, amikor odamegy.
– Ha meg tudjátok csinálni. Ha vannak erre embereid.
Arnette kicsit hallgatott.
– Igen – mondta végül. – Vannak embereim.
Graver nem mondott többet. Ez komoly döntés volt Arnette részéről. Habár az
embereinek nagy tapasztalata volt efféle akciókban, ő maga mindig távol maradt az
ilyesmitől, ami szakmai szempontból bölcs volt, jogi szempontból pedig elengedhetetlen.
Most ő is átlépett egy határvonalat.
– Azonnal útnak indítom őket, ahogy leraktam a telefont – ígérte Arnette.
Graver megkönnyebbült, de nem mondott semmit, csak megkérdezte: – Sikerült
kideríteni valamit a pilóták vezetéknevéről?
– Neuman most keresi Sheck adatai között, amiket szkennerrel átvittünk egy flopira.
Paula ugyanezt csinálja Burtell anyagában. Pár percen belül biztos találnak valamit.
– Ha megvan a vezetéknevük és a címük, Neuman hívjon fel – kérte Graver. –
Szeretném, ha behozná őket, de előbb beszélni akarok vele.
– Jó, rendben. „Hivatalosan” mi a helyzet?
– Nem hallottam semmit. Szerintem Hormann halála senkinek nem fog mondani
semmit, nem fogják összekapcsolni az eddigi esetekkel. Kalatis tényleg ügyesen csinálja,
megint egy szívroham. Azt hiszem, az egész ügy holtponton marad, míg nem azonosítják
Dean holttestét. Az FBI és a DEA akármennyit nyüzsög is a robbantás körül, nem fogják
összekapcsolni Kalatisszal. Nem is értem, hogy tudott így eltűnni a színről. Azon
gondolkozom, nem rejtőzik-e egy másik szereplő is a háttérben, valaki, akiről még nem is
tudunk.
– Én ezen nem törném a fejem a helyedben – mondta Arnette. – Egyébként tetszenek
az embereid. Nagyon értik a dolgukat. Elismerésem.
– Most le kell tennem – mondta Graver. – Hívjatok, ha van valami.
Majdnem három óra hosszat volt távol az irodából, úgyhogy amikor beért, újból
beszélt minden csoportvezetővel. Nem történt semmi érdekes, és még mindig túl korai
volt, hogy a kikötőben bármire jussanak. Westrate és Hertig is kereste telefonon, de
Graver úgy döntött, nem hívja vissza őket, mert úgysem tudna semmi újat mondani.
Átnézte, milyen üzenetek érkeztek, de mind várhatott. Épp be akarta hívni a kisegítő
titkárnőt, hogy átnézze vele a szükséges papírmunkát, amikor megcsörrent a mobilja.
Azonnal felkapta. Nagy meglepetésére Lara hangja szólalt meg.
 – Marcus, Ginette-tel épp most érkeztünk meg a lakásukra, hogy elhozzunk neki pár
ruhát… Minden fel van forgatva.
– Jesszusom. Biztos, hogy nincs már ott senki?
– Nincs, körülnéztem. Ginette nagyon odavan.
– Gyorsan kapjatok össze pár ruhát, aztán tűnjetek el onnan. Egyébként felhívtam
Ginette nővérét Seattle-ben, már útban van.
– Jó. Ginette most szedi össze a ruhákat. De mi lesz, ha valaki követ minket, amikor
elmegyünk? Vagy ne aggódjak emiatt? Nem tudom, mit kell csinálni ilyenkor.
– Csak menjetek vissza egyenesen hozzám – mondta Graver. – Azonnal odaküldök
egy járőrkocsit, majd visszakísér benneteket. Ha bármi aggasztana, hívj fel.
– Rendben.
– Jól vagy?
– Persze, csak kicsit hátborzongató ez az egész.
– Tudom. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kerültél miattam.
– Nem így értettem.
– Akkor most azonnal szólok az ügyeletes hadnagynak.
– Jó, persze. Megleszünk, ne aggódj. Majd később hívlak.
Graver hívta a járőrkocsit, röviden elmondta, mi lenne a dolguk, de nem magyarázta el
részletesen. Ez volt az egyik előnye annak, ha az ember a CID vezetője: bármikor
megtehette, hogy nem magyarázkodik. Ezt mindenki elfogadta, ha néha kicsit zokon is
vették. Alighogy lerakta a telefont, megint megszólalt a mobilja.
– Casey vagyok. Ha minden igaz, megvan a két pilóta. Sheck anyagában találtuk meg
a nevüket. Két pilótát emleget, csak a vezetéknevükön, Ledet és Redden. Megnéztük a
repülési hivatal jegyzékében, és találtunk egy Richard D. Ledet és egy Edward E. Redden
nevű pilótát. Ledet Atlantában él, ott tartja a gépét egy kisebb repülőtéren. Redden
Seabrookban lakik, pár mérföldnyire Shecktől. Ő egy kis Beechcraft gépet tart egy
hangárban a Gulf reptéren, ugyanott, ahol Sheck tartja az övét.
Utánanéztünk a közüzemi számlái alapján, Redden jelenleg a seabrooki címen lakik. A
telefonszáma titkos. Felhívtuk a Gulf repülőteret, a gépe ott áll a hangárban. Arnette-nek
van valami embere Seabrookban, aki épp most néz körül, hogy otthon van-e, ott áll-e a
kocsija a ház előtt, ilyesmi.
Kiderült, hogy Arnette-nek vannak adatai Ledetről és Redden-ről is. Mind a ketten
szerződéses pilóták voltak a hadsereg hírszerzésénél és a CIA-nél a nyolcvanas években.
Többnyire Tegucigalpa közelében állomásoztak, Hondurasban, de rendszeresen repültek
Kolumbiába is. Nincs katonai hátterük, egyszerűen csak érdeklődni kezdtek a repülés iránt
még főiskolás korukban, megszerezték a pilótajogosítványt, abbahagyták a
tanulmányaikat, és azóta is repülőt vezetnek, bárkinek, bármikor, bárhová, ha jól
megfizetik őket. Elég sokszor együtt dolgoznak. Mind a ketten nőtlenek, harmincasok.
– Fényképek vannak róluk?
– Igen, persze.
– Jól van, Casey, odamegyünk. Kérdezd meg Arnette-et, kinyomtathatod-e, ami a
számítógépen van róluk, ha nem, alaposan olvasd át, mielőtt eljössz, és jegyezz meg, amit
csak tudsz. Én tíz perc múlva indulok innen. Találkozzunk a Gulf autópálya broadwayi
kijáratánál. Egy-két saroknyira onnan van egy postahivatal. Annak a parkolójában várlak.
Graver felkapta a zakóját, szólt a titkárnőnek, hogy pár órára el kell mennie, és szapora
léptekkel végigsietett a folyosón. Nem szerette volna, ha valaki meglátja.
 Úgy sejtette, Arnette nem fogja megengedni Neumannek, hogy bármit kinyomtasson,
úgyhogy tíz-tizenöt percig még biztos olvasgatja az anyagot. Lesz még ideje bekapni egy
szendvicset útközben. Megállt egy barbecue-étteremnél, vett egy marhahúsos szendvicset
sok hagymával meg egy üveg sört. Aztán dél felé indult az autópályán.
Fél kézzel vezetett, a másikkal evett. Időnként lerakta a szendvicset a zsíros papírra az
ülésre, és a déli ragyogásban hunyorogva azon gondolkozott, mi lenne a legjobb módja a
pilóta kifaggatásának. Jobban örült volna, ha ő is átolvashatja Arnette anyagait, de hát már
az is nagy szerencse volt, hogy egyáltalán rábukkantak a fickóra. Próbálta elképzelni,
milyen lehet Redden, de valahogy egyik típus sem volt meggyőző. Mire odaért a
broadwayi kijárat közelébe, úgy döntött, világos bőrű és ír külsejű lehet.
Graver jó negyedóráig várakozott a posta parkolójában, bőven volt ideje megenni a
maradék szendvicset és felhajtani az üveg sört, amikor végre meglátta Neuman kocsiját
közeledni. Graver kiszállt, bezárta az autót, és épp a nyakkendőjét vette le, amikor
Neuman megállt mellette.
– Kinyomtattad? – kérdezte Graver, miközben beszállt Neuman kocsijába.
– Nem – rázta a fejét a Neuman. Kihajtott a parkolóból, kikanyarodott az útra, és
besorolt a forgalomba.
– Redden Texasból származik, Sweetwaterből – kezdte mesélni. – Az apja az ottani
gimnázium igazgatója volt. Gépészmérnöknek készült, de abbahagyta a főiskolát, miután
megtanult repülőt vezetni. Pár évig a mezőgazdaságban dolgozott, aztán egy
chartertársaságnál kapott állást, a Grand Canyon fölé vitt turistákat. Ezt is pár évig
csinálta, aztán belépett a kaliforniai erdészeti szolgálathoz, az erdőtüzeket oltó tűzoltókat
szállította. Legközelebb a Rio Grande völgyében bukkant fel, nem tudni, milyen
elfoglaltsággal, viszont elég jó jövedelemmel, úgyhogy a DEA gyanút fogott, és figyelni
kezdték. Egy éjszaka elkapták Ojinagában, egy rakomány mexikói ópiummal. A
külügyminisztériumnak akkoriban szüksége lett volna néhány pilótára titkos akciókhoz
Hondurasban és Nicaraguában, és rávették, hogy vállalja el. Például fegyvereket szállított.
Hamarosan otthagyta a CIA-t, és függetlenként dolgozott, valószínűleg Kalatisnak. Ezután
nincs róla több adat. Csak annyi, hogy több helyen látták Közép-Amerikában.
– De letartóztatási parancs nincs kiadva ellene?
– Nincs – felelte Neuman. – Szinte el sem tudom hinni mindazt, amit az elmúlt
huszonnégy órában láttam. Nem hiszem el például Arnette-et. Az a hely olyan, mint a
legkomolyabb kormányszerv irodája.
– Na és mit tudunk Ledetről?
– Őt nem néztem meg olyan alaposan, mivel ő Atlantában van.
– Valamire azért emlékszel.
– Louisianában született, Baton Rouge-ban. Az LSU-ra járt. Valamikor akkortájt
ismerkedett meg Reddennel, amikor mind a ketten kábítószert szállítottak át a határon.
Nem hiszem, hogy rá is felfigyelt volna a DEA. Nem sokkal Redden után ő is felbukkant
Tegucigalpá-ban, talán Reddennek köszönhetően. Ezután nagyjából párhuzamos az
életrajzuk. Azt hiszem, elég jó haverok lehetnek.
Graver végignézett a parti síkságon. Már elhagyták a várost. A nap vadul tűzött.
Érezte, ahogy a napsugarak égetik a vállát az ablakon keresztül, mintha lézer lenne. A
légkondicionáló a legmagasabb fokozatra volt állítva. Graver nem szólt többet, csak
kibámult az ablakon.
 68. fejezet

Eddie Redden egy drágának látszó házban lakott. A ház a tengerparton állt, az utca felől
sűrűn növő rózsaszín virágú leander- és pirosan virágzó bougainvilleabokrok
védelmezték. Ha az ember bekanyarodott a behajtóútra, egy nagyméretű, földszintes házat
pillantott meg, majdnem lapos tetővel, jamaicai stílusú zsalugáteres ablakokkal. A ház
hátsó részén széles terasz futott körbe, körülötte pálmafák álltak. A Galvestone-öböl ott
csillogott a smaragdzöld pázsiton túl, amelyet szemmel láthatóan kertész nyírt és öntözött.
A pázsit végében egy móló nyúlt a vízbe, és egy kis kék jacht ringatózott a déli szellőben
a cölöpökhöz kikötve.
A kör alakú behajtóút megkerülte a házat, amelynek egyik oldalánál egy kovácsoltvas,
vadszőlővel befuttatott oszlopok által tartott tető alatt egy fekete Alfa Romeo állt.
Neuman megállt mögötte. Kiszálltak, és odasétáltak a ház bejáratához, a tornác
árnyékába. A ház ajtaja nyitva állt a melegben, és keresztül lehetett látni egészen a hátsó
teraszig. Az öböl ragyogó vizéről ide vetődő napfény hosszú fénysávot vetett a
kifényesített parkettára. Graver gardénia illatát érezte a szellőben.
Neuman megnyomta a csengőt. Először nem történt semmi, a csengő hangját sem
hallották a házból. Megint megnyomta, mire egy női hang odabent azt kiáltotta: „Jövök!”,
türelmetlenséggel színezett udvariassággal. A lépteit nem hallották a parkettán, mert
mezítláb volt. Hirtelen ott állt a szúnyoghálós ajtó előtt, és egy fehér pamut pólóruhát
igazgatott magán, amit akkor kaphatott fel. A hátulról jövő fény átlátszóvá tette,
kirajzolódtak a combjai. Nem volt alatta semmi. Fakó barna haját a füle mögé simította, és
hunyorogva felnézett Neumanre.
– Tessék.
– Hello. Eddie itthon van?
– Ki keresi?
– Joe Dearden.
– Joe Dearden? – A nő úgy kérdezte, mintha ennél nevetségesebb nevet még életében
nem hallott volna.
– Igen, Joe Dearden.
A nő lesütötte a szemét, láthatóan tényleg nem tudta, mit válaszoljon. Nem látszott túl
okosnak. Élesek voltak a vonásai, és rengeteg szeplő borította az arcát a naptól, ami az
öböl mentén nem ritkaság. Viszont jó alakja volt.
– Meg volt beszélve – mondta Neuman.
– Igen? – A nő ismét hunyorogva felnézett rá. Megfordult, és benézett a ház sötét
belsejébe. Neuman gyors mozdulattal odanyúlt, és megpróbálta kinyitni a szúnyoghálós
ajtót. A nő visszafordult. – Nincs itt – mondta.
– Ki az? – szólalt meg odabentről egy férfihang.
– Eddie-t keresik. Valami Joe Dearden.
Hirtelen megjelent a férfi, és megállt félig a nő háta mögött. Csak egy sortnadrág volt
rajta, „Athletic” felirattal az egyik szárán. Neuman azonnal felismerte a fénykép alapján.
– Hello, Rick – mondta barátságos hangon, gyorsan kimondva a nevét, hogy Graver is
tudja, hogy ez Richard Ledet. Aztán Neuman hirtelen mozdulattal feltépte a szúnyoghálós
ajtót.
 Ledet a két tenyerével hátulról jól megtaszította a nőt, neki Neumannek, aki vadul
félrelökte, és Ledetre vetette magát. De a pilóta meztelen talpa jobban tapadt a csúszós
padlón, és három lépéssel előbbre járt. A konyhán keresztül a hátsó terasz felé rohant.
Szerencsére a konyhából a teraszra kivezető szúnyogháló csukva volt, és amikor Ledet
beletenyerelve ki akarta lökni, a háló beszakadt. Az ajtó keresztlécén megakadt a dereka,
és ez lelassította annyira, hogy Neuman el tudja kapni. Hangos nyögésekkel és nagy
puffanással a teraszra zuhantak.
Graver odarohant, és azonnal Ledet halántékának szorította a Sig-Sauerjét, úgyhogy a
fájdalom is odaszegezte volna, még ha nem is kellett volna attól félnie, hogy elsül.
Ledet mozdulatlanná dermedt, Neuman pedig gyorsan felpattant, és visszarohant a
nappaliba. A nő épp akkor tápászkodott fel a földről. Sikoltani akart, mire Neuman
gyorsan befogta a száját.
– Van itt még valaki? – förmedt Graver Ledetre.
A pilóta kicsit habozott, aztán azt felelte: – Nincs.
Graver még szorosabban a halántékához nyomta a pisztolyt.
– Esküszöm – mondta Ledet.
– Tegye a kezét a háta mögé! – Graver a térdével lenyomta Ledet meztelen hátát, és
egy bilincset kattintott a csuklójára. – Jól van, felállhat – mondta, de nem segített a
pilótának, akinek beletelt egy kis időbe, míg feltérdelt. Nehezen ment a háta mögött
összebilincselt kézzel. Amikor felállt, Graver visszakísérte a nappaliba.
– Most elveszem a kezem. Ha sikoltani mer, leütöm – mondta Neuman a nőnek, aki
bólintott. Neuman az ő kezét is összebilincselte, és leültette az egyik kanapéra.
– Azt mondja, más nincs itt – szólt oda Graver Neumannek.
A nappali egyik felén egy kopottas tonettasztal és hozzáillő székek álltak. Az asztalon
egy csomag kártya, pár üres sörösüveg. Graver kihúzta és elfordította az egyik széket, és
leültette rá a pilótát. Egy másik bilinccsel az asztal lábához bilincselte a bokáját. Így
legalább nem tud hirtelen felpattanni és elrohanni.
– Vigyázz rájuk – szólt oda Neumannek, aztán körbejárta a házat. Három hálószoba,
mindegyik külön fürdőszobával, konyha, ebédlő, széles folyosók. Az összes ablak nyitva
volt, hogy átjárja a házat az öböl felől lengedező szellő. Amikor visszaért a nappaliba,
mindenki ugyanott volt, ahol hagyta őket.
Graver kihúzott egy másik széket az asztal mellől, és leült, pár lépésnyire Ledettől. A
pilóta nagyjából olyan magas volt, mint Graver, erős felépítésű, semmi háj, szépen
kidolgozott izmok. Fekete haja volt, és pár napos szakáll sötétlett az arcán. Egyenes,
keskeny orra volt és napbarnította, egyébként is barna bőre. Szép sűrű bajuszt viselt.
Graver egy percig tanulmányozta. Ledet rezzenéstelenül, de nem kihívóan nézett vissza.
Próbált rájönni, mi ez az egész.
– Hol van Eddie? – kérdezte Graver.
– Miről van szó? – próbálkozott Ledet. – Kik maguk?
– Arról van szó, hogy beszélni akarunk Eddie-vel – mondta Graver. Keresztbe tette a
lábát, a kezét a pisztollyal az ölében nyugtatta, és kicsit előbbre dőlt.
– Elutazott.
– Hová?
– Mexikóba, egy chartergéppel.
– Milyen géppel repült?
– A kis Beechcrafttal.
 – Ezt biztosan tudja?
– Igen, biztosan.
– Az előbb elhajtottunk a hangár előtt, és a Beechcraft ott áll – mondta Graver.
Ledet nyelt egyet. – Nekem azt mondta, azzal megy.
– Azt is mondta, hová?
– Hogy Mexikóban hová? Nem, csak azt mondta, hogy valami charterjárat.
– Mikor jön vissza?
Ledet megint nyelt. – Úgy volt, hogy ma.
– Csak úgy volt?
– Nem tudom, hogy megjött-e, még nem hallottam tőle.
– Érdeklődtünk a Gulf repülőtér irodájában. A Beechcraft három napja nem szállt fel.
Ledet értetlenül vállat vont.
Graver a nőre pillantott. – Az ő barátnőjét fektette le?
Ledet összevonta a szemöldökét. – Nem, dehogy.
– Akkor ki ez? – kérdezte Graver, mintha a nő ott se lenne.
– A nevére kíváncsi?
– Igen, jó lenne tudni.
– Alice.
– Csak Alice?
Ledet a nőre pillantott. – Alice… izé…
– Gifford – mondta a nő.
– Ja, igen – mondta Ledet. – Csak tegnap este ismerkedtünk meg, nem emlékeztem…
Graver bólintott. Egy pillanatig gondolkozott. – Mikor jött el Atlantából?
Ledet arcán gyanú futott át, amikor rájött, hogy pontosan tudják, hol lakik.
– Tegnap – felelte, és óvatosan tanulmányozta Graver arcát.
Graver sokszor látta már ezt a gyanakvó kifejezést, amikor az emberek elkezdik
sejteni, hogy rendőrrel állnak szemben, és nem örült neki.
– Az egész dolog nagyon egyszerű – mondta, igyekezve más irányba terelni Ledet
gyanúját. – A kódolt telefonvonalam, amin Panos Kalatisszal tartottam a kapcsolatot, nem
működik. Nem tudom, miért. El kell érnem Kalatist. Rendkívül fontos lenne. Szeretnék a
maga kódolt vonalán keresztül kapcsolatba lépni vele.
Ledetnek leesett az álla, és megint nagyot nyelt. A viselkedése megváltozott, érződött
rajta, hogy rájött, nagy pácban van. Ennek a reakciónak már jobban örült Graver. Ledet
nem felelt semmit. Nem tudta, mit mondjon, rájött, hogy mindenfelől aknamező veszi
körül. Figyelembe véve, hogy mivel foglalkozott az elmúlt egy évtizedben, Graver
sejtette, hogy tisztában van a játszma íratlan szabályaival. Az elmúlt pár percben nyilván
átgondolta, hogy ez a két férfi, aki rájuk tört, meg sem próbálja eltakarni az arcát. Tehát
csak profik lehetnek. Vagy a rendőrségtől vannak, vagy ha az ellenkező oldal képviselői,
akkor talán azért nem érdekli őket, hogy látják az arcukat, mert amikor elmennek, nem
hagynak tanúkat maguk után. Ledet arcán látszott, hogy pillanatnyilag épp ezt a
lehetőséget fontolgatja.
Ledet nem nagyon tudta, mit válaszoljon. Normális körülmények között megjátszotta
volna, hogy soha nem hallott Kalatisról, de ha ez a férfi tud a kódolt vonalakról, akkor ez
a trükk nemigen fog beválni. Valami mást kell kitalálnia.
– Nincs szerencséjük – mondta végül.
– Igen?
 Ledet bólintott. – Eddie az egyetlen, aki ismeri a telefonszámot. Mindig így csináltuk.
– És amikor maga otthon van Atlantában?
– Ha van valami munka, Eddie felhív. Én soha nem beszélek Kalatisszal. Csak Eddie.
– Szóval Eddie felhívja.
– Igen.
– És maga idejön, és elvégzi a munkát?
– Igen. Így működik a dolog.
– Ezek szerint most épp valami munkára számít – mondta Graver. – Azért van itt.
Ledet Graverre meredt, és kelletlenül bólintott.
– Mi lesz a dolga?
Ledet megrázta a fejét. – Még nem tudom. Eddie felhív, azt mondja, Rick, van egy kis
meló, mire én iderepülök. Nem tudom, hogy mi a munka, csak amikor idejöttem, és ő
megmondja nekem.
– De még nem tudja.
– Nem, mert még nem találkoztam Eddie-vel.
– Nem volt itt, amikor maga tegnap ideért.
– Nem.
Graver ezt nem nagyon hitte el. – Annyit tud, hogy egy charterrel Mexikóba ment.
– Igen.
– De abban tévedett, hogy a Beechcrafttal ment volna.
– Úgy látszik. Én csak azt tudom, amit Eddie mond nekem. Nem tehetek róla, ha
meggondolta magát, vagy ha megváltozott a terv.
Graver bólintott és elgondolkozott. Elfordult, és végigsétált a padlóra vetülő
fénysávban a konyhába, aztán a törött szúnyoghálós ajtón keresztül kilépett a teraszra.
Kinézett az öbölre, a ködös, szürke horizontig, ahol a víz és az ég nem tiszta, éles
vonalban találkozott, hanem ködös szürkeségben olvadt egybe. Idehallatszott a sirályok
rikoltozása. A víz felől fújdogáló szél meleg volt, szinte forró, és gardéniaillat helyett az
öböl sós, iszapos szaga szállt. Graver megfordult, és a konyhán át visszament a nappaliba.
Megállt a szék mellett, ahol előzőleg ült, és Ledetre nézett, aztán Neumanre meg
Alice-ra. A nő kővé dermedve ült.
– Tömd be valamivel a száját – utasította Graver Neumant, aki lenyúlt, és a hosszú
póló végét a nő szájába gyömöszölte, felfedve az ölét.
Graver Ledethez fordult.
– Mi itt mindnyájan választhatunk, őt kivéve – mondta. – Hogy mi történik vele, az
csak magától és tőlem függ. – Egy pillanatig várt. Csönd lett. A pillanat ösztönzésére
született rögtönzés volt, de Graver máris érezte, hogy taktikai hibát követett el. – Tudom,
hogy többször is szállította Colin Faebert Kalatis házához. Oda akarok menni.
Ledet felbámult Graverre. Félt, ezt Graver látta rajta, de azt is tudta, hogy aki fél, az
nagyon vakmerő is tud lenni. Ledet az a fajta, aki átlát egy ilyen blöffön. Végül is neki itt
nincs vesztenivalója. Ha bármit rosszul csinál, a nő hal meg, nem ő. Még mindig beszélhet
azután is, ha látta, hogy tényleg komolyan gondolják.
– Tudnom kell, hogy juthatok Kalatis házához – mondta Graver.
Ledet nem felelt, csak ült némán. Graver ebben a pillanatban megértette, hogy ezt
elszúrta. Ha nem hajlandó habozás nélkül agyonlőni őket, akkor nem kellett volna úgy
tennie, mintha nem lenne zsaru. Ha Ledet világához tartozna, akkor vele kezdte volna, és
erre már Ledet is rájött. A pilóta nagyon jól tudta, hogy nem fogja agyonlőni a nőt. Graver
szörnyen dühös volt magára. Ezzel az ügyetlenséggel a kis előnyét is eljátszotta.
Ledet szinte vigyorogva figyelte. Most már pontosan tudta, hogy valami rendőrfélével
áll szemben. Graver sokakat ismert, akik habozás nélkül letörölték volna a vigyort Ledet
képéről, és egy kis józan észt vertek volna belé, de ő soha nem így dolgozott, nem ilyen
volt a stílusa.
A nő közben sírva fakadt, egész testét rázta a zokogás, a homlokát összeráncolta, az
arca eltorzult, a könnyek végigfolytak az arcán. Graver szörnyen érezte magát. A nő volt
az egyetlen, aki szenvedett, és utálta magát, amiért ilyen helyzetbe hozta. Szükségtelen
kegyetlenség volt, okosabb is lehetett volna, mint hogy kitegye ennek.
Ledet a nőre nézett, aztán vissza Graverre. Ő biztosan tudta, hogy Graver rendőr, de
Alice nem sejthette. A zokogások között próbált megszólalni, de csak tompa, könyörgő
motyogás tört elő betömött szájából.
Graver ránézett, aztán intett Neumannek, hogy vegye ki a ruhát a szájából.
– Ne öljenek meg, ne öljenek meg, én tudom, tudom… – tört elő belőle, és fuldokolva,
levegő után kapkodva köhögött.
Graver intett Neumannek, hogy vegye le róla a bilincset is, aztán Ledetre pillantott, aki
aggodalmasan összeráncolt homlokkal nézte Alice-t.
Graver átment a legközelebbi hálószobába, és hozott egy csomag papír zsebkendőt.
Alice úgy kapott utána, mint egy fuldokló. Kifújta az orrát és megtörölte az arcát, aztán
megint az orrát, próbálva uralkodni a hisztérián.
– Mit akart mondani? – kérdezte Graver. – Mit tud?
Alice kisöpörte az arcából a könnyektől nedves, odatapadt hajtincseket, és megint
köhögött.
– Én kicsit értek a repüléshez… – mondta, végre megtalálva a hangját. – Egyszer
jártam egy pilótával… – Elhallgatott és Ledetre nézett, aki aggódva várta, mire akar
kilyukadni. – Te szemét! – kiáltotta a nő, és leköpte Ledetet. A nyakán találta el, a nyál
patakocska lefolyt a férfi mellére.
– Hé, nyugalom! – figyelmeztette Neuman, aki a háta mögött állt, megragadta a nő
vállát, és visszalökte a kanapéra.
Alice olyan vad pillantásokat lövellt Ledet felé, hogy Gravernek az volt az érzése, ha
pisztoly lenne nála, lelőné, mint egy kutyát.
– Tehát? Jobb lenne, ha elmondaná, amit tud.
– Ostoba liba! – förmedt rá Ledet.
– Tudom, hol tartja a navigációs térképeit – jelentette be diadalmasan Alice. – Ha
tudni akarják, hová szokott repülni, nézzék meg a térképeket. Ma reggel találtam meg,
amikor ő még aludt. – Ledetre nézett, és dühösen folytatta. – Amikor tegnap éjjel
elmentél, hogy hozd a kokaint, utánad mentem Eddie szobájába. Úgy el voltál ázva a
whiskytől, hogy se nem láttál, se nem hallottál. Megálltam az ajtóban és figyeltelek.
Láttam, honnan vetted elő a kokaint. Voltak ott pisztolyok is meg golyók. Mindent láttam.
Pornókazetták is vannak.
– Ezek átkozott zsaruk! – ordított rá Ledet. – Eszük ágában se volt lelőni, te hülye!
A nő összevont szemöldökkel Graverre nézett, aztán Ledetre, majd megint Graverre. –
Ez igaz?
– Nagyjából – bólintott Graver. Odament, és megállt a nő előtt. – Hadd mondjak
valamit. Ha igaz, amit mond, ez a fickó börtönbe kerül, és nem fog kikerülni, csak
nyugdíjas korában. Ha mellé áll, maga is lebukhat vele együtt.
 – Hogy érti, hogy lebukhatok?! Nem csináltam semmit, csak szívtam vele egy kis
kokaint, és keféltünk! Miért buknék le?
– Ha tudomása van bűnöző tevékenységről, és leplezi, akkor bűnpártolást követ el –
közölte Graver.
A nő Ledetre nézett. – Tudtam, hogy szemét alak vagy, abban a pillanatban, ahogy
besétáltál abba a bárba. Jobb lett volna, ha szóba se állok veled!
Még egyszer megtörölte az orrát, felállt, lerángatta a pólóruha szélét, elment Ledet
mellett, és megvető pillantást lövellt rá.
A térképek, a kokain, a pisztolyok mind ott voltak, ahol a nő mondta: Redden
hálószobájában az ablakpárkány alatt kiképzett üregben. Akkora szekrényke volt beépítve,
amiben két ember is elfért volna.
Találtak úgy fél kiló kokaint egy műanyag dobozban, három Uzit, egy Sig-Sauert,
ugyanolyat, mint Graveré, két Smith & Wesson M13-ast, és egy Colt Deltát.
Mindegyikhez voltak lőszerek is, szépen elrendezett fadobozkákban. Több kemény
pornófilmet is találtak, és egy kis bőrtáskát.
Graver felemelte a táskát, és felhajtotta a tetejét. Szép rendesen, négyszögletesre
összehajtogatott légitérképek voltak benne. Az egyik elején, piros keretbe foglalva,
golyóstollal írt dátum. A holnapi.

69. fejezet

Connie lakása egy rövid, csöndes kis utcában volt, nem messze a Greenway Plazától, a
város nyolc üzleti központjának egyikétől. Az üveg és acél toronyépületek csoportjai itt-
ott kiemelkedtek az összefüggő zöld lombtengerből, amely beborítja Houston 7500
négyzetmérföldnyi területét.
Nem volt nagy ház, öt lakás helyezkedett el egy ötszög alakú belső udvar körül,
amelyet magas, borostyánnal befuttatott, rozsdavörös téglafal vett körbe, mely kiszűrte az
utca zajait, csak egy bejárat volt, az ötszög tengelyénél, egy keskeny behajtóúttal, mely
megkerülte a középen elhelyezkedő virágágyást, ahol egy hatalmas mimózabokor virított.
Minden lakáshoz garázs is tartozott, bár mindegyik úgy helyezkedett el, hogy a
behajtóútról nem látszott a bejáratuk.
Sok szempontból is jó hely volt a megfigyeléshez. Egy bejárat elölről, hátsó kijárat
nincs. Másrészt viszont nagy kihívást is jelentett, mivel az építész mindent elkövetett,
hogy az egyes lakások bejáratát védje a szomszédok kíváncsiságától. A garázs belsejéből
lehetett átmenni a lakás ajtajához, tehát ha az ember bement a garázsba, és lecsukta maga
után az ajtót a távirányítóval, már biztonságban volt. Az utcára nyíló nagy kovácsoltvas
kapunak elektronikus zárja volt, amelyet csak a lakók kulcsával lehetett nyitni, vagy a
lakásból a kaputelefonnal.
A probléma az volt, hol helyezkedjenek el. A kocsiban ülve nem maradhattak, hogy
onnan figyeljék a lakást. Be kellett jutniuk valamelyik lakásba, lehetőleg egy Connie-éval
szomszédosba. Arnette komputeres nyilvántartását felhasználva, Dani felhívta a
szomszédos lakásokat. Arnette ott állt mögötte, és a válla fölött figyelt. Az elsőben
felvették a telefont, Dani egy kitalált személyt keresett, aztán elnézést kért, és azt mondta,
téves. A másodiknál az üzenetrögzítő szólalt meg. Dani gyorsan utánanézett a
számítógépen, mi a foglalkozása ennek a lakónak. Lawrence Micheson, a Tectronics
Aluminium Fabrications üzletkötője. Felhívta a céget, és kérte Mr. Michesont. Egy
titkárnőhöz kapcsolták, aki közölte, hogy Micheson üzleti úton van Phoenixben, és csak
szombaton jön meg. Dani még utánanézett annak is, hogy nem nős. Úgy nézett ki, jó esély
van arra, hogy a lakás üres.
Úgy döntöttek, Remberto bemegy az udvarra, Murray pedig odakint marad egy
mellékutcában, ahonnan tisztán rálát a kapura, és értesíti, ha valakit közeledni lát.
A délután csöndes volt. Tombolt a hőség, és mire Remberto besétált az udvarra, az
inge már a hátához tapadt. Úgy érezte magát Houstonban, mintha soha el se hagyta volna
Bolíviát. A hőség és pára ugyanolyan volt, mint a Beni folyó mentén, a dzsungelekben.
Persze, ott nincs légkondicionálás. Remberto imádta a jéghideg levegőt.
Eközben Dani felhívta a házban lévő két másik lakást is. A lakók egyikben sem voltak
otthon. Tehát az öt lakásból mind üres, csak a kaputól rögtön jobbra esőben volt valaki, és
Connie-éban Faeber. Rembertónak így nemigen kellett aggódnia, hogy valaki meglátja.
Ahhoz nem volt elég idő, hogy ellenőrizzék, van-e riasztóberendezés, de még ha tudták
volna, hogy van, akkor se lett volna idejük beszerezni az elektronikus berendezést, amivel
ki lehet kapcsolni.
Remberto úgy érezte magát, mintha visszakerült volna a dzsungelbe. Keresett egy
helyet Micheson lakása előtt az udvaron, ahonnan szemmel tarthatta Connie bejárati
ajtaját, úgy, hogy Faeber meg ne láthassa odabentről.
Megkereste a legmegfelelőbb pontot, ami könnyebben ment, mint gondolta. A téglafal,
amely elválasztotta Connie kis előudvarát Michesonétól, húsz centi vastag volt. A falat
kiálló téglákból kirakott mintázat díszítette, amin könnyen fel lehetett mászni. A két lakás
garázsának hátsó fala közös volt, míg az ajtókkal szemben lévő fala alkotta a kis előudvar
falát. Connie udvarában, a garázs fala és a két udvart elválasztó téglafal által alkotott
sarokban egy hatalmas, mexikói legyezőpálma zöldellt. Olyan magasra nőtt, hogy elérte a
fal tetejét.
Remberto felkapaszkodott a kiálló téglákon, leült a fal tetején, hátával a garázs falának
támaszkodott az eresz alatt. A pálma levelei teljesen eltakarták Connie ablakai felől.
Gyorsan felhívta Murrayt.
– Találtam egy jó helyet, a fal tetején, a belső udvarban – mondta. – Itt minden nyugis.
Ha láttok jönni valakit, csak csengessetek rám kétszer.
Remberto elhelyezkedett, és várt. Tudta, hogy esetleg órákig is itt kell gubbasztania,
ami nem lesz kényelmes. Mindkét udvarban zöldellt a növényzet, amitől még nagyobb lett
a pára. A nap valamivel már áthaladt a meridiánon, így a garázs eresze kis árnyéksávot
vetett legalább a fejére, de az árnyék percről percre fogyott. Nemsokára tűzni fog rá a nap
úgy egy óráig, míg a pálma el nem kezd árnyékot vetni. A pálmákról, a leanderbokrokról
és az azáleákról kis felhőkben szálltak fel a szúnyogok Remberto átizzadt ingére, mely
úgy vonzotta őket, mint a méneket a nektár. Az izzadtság végigfolyt a homlokán és a
tarkóján. Persze, ilyenben is volt már része.
A téglafal egy óra múlva már rettenetesen nyomta a fenekét. Másfél óra után úgy
érezte, nem bírja tovább. Ezt nem lehet elviselni öt-hat óra hosszat. Próbált
lovaglóülésben elhelyezkedni, ami kis megkönnyebbülést jelentett, úgy nyolc percig, de
aztán a téglák éle nyomni kezdte a combja belső felét.
 Ekkor kétszer jelzett a rádiója.
Remberto megdermedt, és hegyezni kezdte a fülét. A jelzés csak annyit jelentett, hogy
egy kocsi behajtott a ház udvarára. Lehet bármelyik lakó. Egy perc múlva már hallotta is
egy kocsi motorjának halk berregését, mely Micheson garázsához hajtott. Aztán leállt a
motor.
Kis idő múlva meghallotta, hogy nyílik a kocsiajtó. Ki lehet ez? Micheson barátnője?
A bejárónő? Micheson korábban jött vissza, anélkül, hogy a munkahelyén szólt volna?
Tudta, hogy Murray jól megfigyelte a kocsit, és telefonon már kért információt a
rendszámtábla alapján.
Micheson udvara felől Remberto már nem volt olyan jól elrejtve, sőt minden további
nélkül látni lehetett. A szíve vadul kalapált. Azon törte a fejét, milyen lehetőségei vannak,
amikor hirtelen meghallotta, hogy az ajtó becsapódik, egészen halk kis kattanással, mint
amikor az ember behajtja, hogy ne álljon tárva-nyitva, de nem csukja be rendesen. Ez
gyanús volt.
Lépéseket hallott koppanni a behajtóút betonján, amelyek hamar elhalkultak, nem
pedig erősödtek, ahogy akkor kellett volna, ha az illető Micheson ajtajához megy. Aztán
megint hangosabbak lettek, és Connie ajtajához közeledtek. Egy nő lépései voltak, magas
sarkú cipőben.
A nőnek kulcsa volt. Kinyitotta a bejárati ajtót. Connie lenne az? Rayner Faeber, aki
idejött, hogy beszéljen a férjével? Graver azt mondta Arnette-nek, figyelmeztették a két
nőt, hogy ne jöjjenek ide. Megdermedt. Lehet, hogy valamelyikük nem vett tudomást a
figyelmeztetésről?
Remberto már érezte, hogy hiba volt testhelyzetet változtatnia, kényelmetlenül
feszültek az izmok a combja belső felén. De most már nem mozdulhatott.
Hirtelen megpillantotta a nőt: negyvenes éveinek elején járhatott, vöröses haja volt,
nagyon elegánsan volt öltözve, klasszikus kosztümben. Olyan volt, mint egy, a város
elegánsabb negyedeiben dolgozó ingatlanügynök. Üzleti gyakorlatiasság sugárzott belőle,
a mozdulatból, ahogy a vállára vetette a táskáját, a magabiztosságából, határozott
viselkedéséből.
Egyenesen a bejárati ajtóhoz ment, nem nézett se jobbra, se balra. Egy kulccsal
kinyitotta, és bement. Habozás nélkül, de óvatosan, minden zaj nélkül cselekedett. Ahogy
becsukta az ajtót, Remberto a füléhez szorította a rádiót.
– Murray! Ki a fene ez?
Amikor Murray megszólalt, Remberto összerezzent, ugyanis a hang nem a rádióból
jött, hanem bal oldalról.
– Berto! – Murray lihegve a kapu rácsához nyomta az arcát, hogy lássa Rembertót. –
Nem tudjuk, ki ez. A nő kocsijának rendszáma lopott.
Remberto átvetette a bal lábát a falon. Nem volt elég hely a pálmafa mögött, hogy
leugorjon, inkább a fal felé fordult, és szép lassan leereszkedett a pálmafa törzse és a fal
között. Aztán gyors, bár kissé merev mozdulatokkal végigsietett a fal mentén a kapuhoz.
Murray ott várta, és átdugta a kapu rácsán a pisztolyát Rembertónak, aztán megragadta
a kapu mellett a kerítés felső szélét, felhúzódzkodott, és beugrott az udvarba Remberto
mellé.
– Vajon mi folyik itt? – kérdezte Remberto, és egyik lábáról a másikra állva próbálta
kirázogatni a zsibbadtságot a lábaiból.
– Fogalmunk sincs, hogy a franc enné meg. A számítógép szerint a kocsi
rendszámtáblája lopott, csak ennyit tudunk.
Remberto már indult is a lakás ajtajához, inkább ösztönösen, mint józan ésszel
cselekedve. Ahogy számított is rá, a nő nem zárta be maga után az ajtót, ami rossz jel volt.
Benyitott, és előhúzta a pisztolyát.
Az ajtó egy kis előszobába nyílt, jobbra volt a nappali, szemben lépcső indult fölfelé
az emeletre. Egy pillanatig megálltak és hallgatóztak. Alig hallható hangok jöttek az
emeletről. Szerencsére a lépcsőt szőnyeg borította. Lopakodva elindultak fölfelé,
Remberto elöl.
A lépcsősor tetején kétfelé indult a folyosó, itt megint megálltak és hallgatóztak. A
hangok már erősebbek voltak, és balról hallatszottak. Elindultak a keskeny folyosón,
elhaladtak egy nyitott ajtó mellett, amely balra, egy sötét hálószobába nyílt, aztán egy
fürdőszoba következett jobbra. A hangok a következő szobából jöttek. A nő hangja egyre
erősebb lett. Az ajtónál állt, a napfényes szobába beeső ferde fénysugarak által vetett
árnyéka kivetült a nyitott ajtón. Ha egy-két centivel közelebb áll, látták is volna. Remberto
halkan behúzódott a sötét hálószobába, Murray pedig a fürdőszobába, a folyosó másik
oldalán.
– Minél előbb, annál jobb – szólalt meg a nő hangja. – Ha akarja, megteszem én. Ezért
jöttem.
– Jézusom – zokogta egy férfihang. – Ne… ne! Csak menjen… menjen le a
földszintre.
– Jól van, megyek. – A nő kilépett az ajtón a folyosóra. A bal kezét a bal vállán lógó
táskán nyugtatta, a jobb kezét lelógatta maga mellett. Egy hangtompítós pisztoly volt
benne. Tett pár lépést, aztán megállt, majd visszament az ajtóhoz, és vállmagasságig
felemelte a pisztolyt.
Remberto és Murray egyszerre rontottak ki a folyosóra, és ráordítottak a nőre,
ugyanabban a pillanatban, amikor egy pisztoly dörrenése rázta meg a levegőt a szoba
belsejéből. A nő sima mozdulattal megpördült, a karját továbbra is kinyújtva tartotta, és a
hangtompító halkan pukkant, egyszer, kétszer, háromszor. Az ajtófélfát találta el a folyosó
mindkét oldalán. Remberto és Murray visszaugrottak a szobákba. Egymásra néztek a
szemben lévő ajtókból és vártak, ők voltak előnyösebb pozícióban.
Csönd.
Murray felkattintotta a fürdőszobában a villanyt, és keresett egy kis kézitükröt. Aztán
leoltotta a villanyt, és kidugta a tükröt az ajtón. A nő ott állt, szilárdan megvetett lábakkal,
kis terpeszben, mindkét karját kinyújtva, megtámasztva tartotta a pisztolyt. A hangtompító
megint kis köhögő hangot adott, és Murray tükre darabokra tört.
Csönd.
– Most merre akar menekülni? – kiáltott ki Murray. – Kiugrik az ablakon?
Csönd.
– Kik maguk? – kérdezte a nő nyugodt, szinte csevegő hangon.
– Nem a rendőrségtől vagyunk – mondta Murray. – És nem is Kalatis küldött.
Csönd.
– Nem maga lőtte le, mi tudjuk.
– Számít ez valamit? – kérdezte a nő.
– Nekem igen – felelte talányosan Murray.
Csönd.
– Nem szeretném, ha rossz véget érne ez a dolog – folytatta Murray. – Mit szólna,
ha…
A hangtompító megint pukkant egyet, aztán egy földre zuhanó test puffanása
hallatszott. Murray felkapta a széttört tükör egy darabját, és kidugta az ajtón. Látta benne,
hogy a nő ott fekszik a földön.
– A francba… – mormolta. Egy pillanatra kidugta a fejét, aztán gyorsan visszahúzta.
– Azt hiszem, vége – szólt oda Rembertónak.
Remberto is kinézett, és látta, hogy a szőnyegen vértócsa terül el a nő feje alatt. A teste
majdnem bezuhant a szobába, ahonnan az előbb kijött. A pisztoly kiesett a kezéből, félig
becsúszott a szoknyája széle alá.
– Igen – mondta Remberto. – Vége.
Mindketten kiléptek a folyosóra, és óvatosan megközelítették a nőt. Halott volt.
Remberto átlépett rajta, és bement a szobába. Dolgozószoba volt, íróasztallal,
könyvespolcokkal, egy kanapéval és néhány székkel. Faeber a földön hevert, a lábai egy
felborult széken átvetve, amin ülhetett, szemben az ablakkal. A pisztoly robbanásának
ereje fellökte a székkel együtt.
Remberto visszament a folyosóra. – Faeber is agyonlőtte magát – közölte.
Murray letérdelt, és lehúzta a nő egyik kezéről a gumikesztyűt, amit viselt.
– Tudni akarom, ki ez – mondta. – Nézd meg a táskáját, hátha van nála valami irat
Remberto kinyitotta a nő táskáját, de az teljesen üres volt.
– A francba – káromkodott Murray.
Remberto bement a dolgozószobába, és keresett egy borítékot. Odavitte Murraynek,
aki felemelte a nő kezét, és az ujja végét belemártotta a vérbe. Csinált két teljes sorozat
tiszta ujjlenyomatot, aztán leejtette a nő kezét, és felállt. Kicsit meglengette a borítékot,
hogy megszáradjon.
A két férfi egymásra nézett.
– Micsoda vérfürdő… – szólalt meg végül Murray a fejét ingatva. – Tűnjünk el innen,
de nagyon gyorsan.

70. fejezet

Graver mindenkit átterelt a hálószobába. Ledetet a földre ültette, a bokájánál is

megbilincselve, Alice-t az ágy szélére. A fegyvereket lerakosgatta az ágyra, aztán
felolvasta a sorozatszámokat, Neuman pedig feljegyezte őket. Graver felhívta egy barátját
az ATF-nél, megadta neki a sorszámokat és Redden telefonszámát.
Aztán a tévéhez fordult, amely egy kisasztalon állt a szoba túlsó végében, szemben az
ágy lábával. Bekapcsolta a videót, és berakta az egyik kazettát. Az első néhány kazettán
átlagos, olcsó, profi pornófilmek voltak. Graver gyorsan végigtekerte őket, gyanítva, hogy
nem ezeken lesz, amit keres. A negyedik kazetta otthoni felvétel volt, abban a
hálószobában készült, ahol ültek. A „főszerepben” Eddie Redden – Neuman megismerte –
két lánnyal, az egyik vékony volt, fekete hajú, apró mellű, a másik keskeny csípőjű, szőke,
fekete szeméremszőrzettel és hatalmas mellekkel, mint két felfújt luftballon.
– Te jó ég! – kiáltott fel Alice, és nagy szemeket meresztve, a kezére támaszkodva
előbbre hajolt. – Ez Katie Mayhew meg az az öreg csaj, aki a Remo’s ban szokott lógni.
Mi is a neve…? Deena vagy Reena vagy valami ilyesmi. Ezt nézzék meg!
Graver megint gyorsan előretekerte a szalagot a végéig, Alice végig levegő után
kapkodott az akrobatamutatványok láttán. A következő szalagon ugyanez volt, most Ledet
két nővel, akiket Alice, látható csalódással, nem ismert fel. Az utolsó szalag volt az, amire
Graver számított. Ledet és Redden volt rajta és két másik lány. Ez alkalommal kislányok,
egyértelműen fiatalkorúak, épp a pubertás határán.
Alice megint levegő után kapott, aztán döbbenten a szája elé szorította a kezét, és pár
pillanat múlva undorodó arccal elfordult. Graver kikapcsolta a videót.
Mintha végszóra történne, megcsörrent a telefon. Az ATF-től szóltak vissza. Az összes
fegyvert egy dél-floridai fegyverüzletből lopták el majdnem két évvel ezelőtt.
Graver lerakta a kagylót, megkerülte az ágyat, és leült a szélére, szemben Ledettel.
Egy pillanatig mereven nézte.
– Ha tőlem függne – mondta aztán –, kivinném a tengerpartra és agyonlőném. Soha
életemben nem lőttem még le senkit, de szerintem most nyugodtan meg tudnám tenni.
Sajnos azonban nem tőlem függ, hogy mi történik magával. Lesz ügyész, bíró és ügyvéd.
Kap egy ügyvédet, aki majd mindent megtesz, hogy enyhítő körülményeket találjon a
kokainra, a fegyverekre, a kislányokra. De nem sokat fog elérni.
Graver a fegyverekre pillantott és a videokazettára. Gondolkozott, nem kapkodta el.
– Jobban örülnék, ha nem szorulnék a segítségére – folytatta –, de sajnos, rászorulok.
És ha segít nekünk, azzal saját magán is segít, bár ennek nem örülök. Én személy szerint
úgy gondolom, semmi hasznot nem lenne szabad húznia abból, hogy segít nekünk.
Szerintem a törvénynek kellene erre kötelezni. Halálra kellene ítélni, ha nem segít, és
mondjuk, ha segít, életfogytiglanra. De az ügyvédje ennél ügyesebb lesz… sajnos.
Alice kissé szétnyílt szájjal hallgatta, mintha nem hinné el, hogy mekkora pácba
keveredett, amikor belement ebbe a kis egyéjszakás kalandba.
Graver felállt az ágyról, odament a térképekhez, és megállt Ledet előtt.
– Tehát, akkor megpróbál kicsit könnyíteni az ügyvédje dolgán?

Rick Ledet elmondta, hogy Eddie Redden egyike Kalatis három fő pilótájának. Redden
állandóan magánál hordott egy személyhívót, és a nap huszonnégy órájában készenlétben
állt. Kalatis különböző módokon juttatta el hozzá az utasításait, néha telefonon, néha egy
küldönccel személyesen, néha egy-egy repülőút végén közölte a következő feladatot.
Ledet másodpilótaként vagy asszisztensként kísérte Reddent.
– Milyen feladatokkal repültek? – kérdezte Graver. Megint a nappaliban ültek, a
tonettasztalnál, a légitérképek kiteregetve feküdtek előttük. Neuman jegyzetelgetett, Alice
a hálószobában maradt. Graver úgy döntött, így is épp eleget hallott. Most, hogy már
tudta, a rendőrségtől vannak, engedelmes volt. A telefont kivitték a szobából, de azt
mondták, nézheti a tévét. Aránylag nyugodtnak tűnt, és várta, mi lesz a vége. Nyilván úgy
gondolta, jó lesz majd elmesélni a kalandot a bárban a többieknek.
– Mindenféle feladatunk volt – felelte Ledet. Cigarettázott, mindkét összebilincselt
kezét felemelve, ahányszor szippantott egyet. – De úgy tizennyolc hónappal ezelőtt
Kalatis átszervezte a pilótákat, és attól fogva Eddie meg én kizárólag embereket és pénzt
szállítottunk. Ez volt a fő rakományunk, rengeteg készpénzt vittünk.
– Ez a kábítószerüzletből származott?
 – Eddie azt mondja, egy része igen. A többi más üzletekből. Kalatis és Faeber
valamilyen információkkal kereskedtek.
– Mennyi pénzt szállítottak, és milyen gyakran?
– Úgy havonta egyszer megyünk egy pénzszállítmánnyal. Hogy mennyi lehet? Eddie
azt mondja, milliók. Vastag kartondobozokban szokott lenni. Egyszer az egyik őr
megengedte, hogy belenézzek egybe, tele volt összekötözött bankjegycsomókkal, szépen
sorba rakva. Már meg volt számolva, pontosan tudták, melyik dobozban mennyi van.
Harminc-negyven ilyen doboz fér be a gépbe. Egy doboznyi készpénz elég nehéz ám, jó
súlyos rakomány.
– Tehát úgy havonta egyszer viszik ki a pénzt az országból.
– Nem, csak annyi mondtam, hogy én havonta egyszer viszek ilyen szállítmányokat –
javította ki Ledet, elnyomva a cigarettát a hamutartóban. – Eddie állandóan ezt csinálja.
Én csak akkor kísérem, ha Panamába, a Kajmán-szigetekre vagy Kolumbiába megy. Kell
egy másodpilóta, aki jól beszél spanyolul, ha történne valami a pilótával. Nem akarják
megkockáztatni, hogy odavesszen a rakomány.
– És hová repül Eddie, amikor egyedül van?
– Az öbölben kint várakozó jachtokhoz szállít rakományokat, melyek már kívül
vannak az amerikai felségvizeken. Ezt hetente egyszer, rendszeresen csinálja. – Ledet a
térképre nézett, és megkocogtatta. – Ezek a helyek vannak bejelölve. A jachtok soha nem
ugyanott várakoznak. A koordináták minden héten, minden szállítmánynál változnak.
– Hogy kerülik meg a légiirányítást?
Ledet gúnyos pillantást vetett Graverre. – Ugyan már, légiirányitás? – horkant fel. – A
repülés az egyik legszabadabb dolog a világon. Persze, van egy csomó szabály, de van
fogalma róla, hogy mekkora a légtér? – A fejével az öböl felé intett. – A levegő tele van
olyan gépekkel, amikről senki nem tud, se a DEA, se a parti őrség, se a hadsereg, se az
NSA… A légtér egyszerűen olyan hatalmas, hogy senki nem tudja mindig és mindenhol
ellenőrizni. Egyes légifolyosókat szemmel tarthatnak, persze, de nagyjából a légtér
kilencvenkilenc százaléka ellenőrizetlen. Ez a csempészek paradicsoma. Mint kétszáz
évvel ezelőtt a nyílt tenger. Nem olvasta az újságban, hogy a DEA beismerte, hogy
nagyjából a csempészett kábítószer öt-hét százalékát kapják el? És ez így is van.
Szerencsétlenek a széllel szemben próbálnak pisálni, és ezzel tisztában is vannak. És
amennyi kábítószer bejön, ugyanannyi pénz megy ki. – Ledet elvigyorodott, és
megcsóválta a fejét.
Graver hallgatta, és arra gondolt, érthető, miért száll ki a szakmából annyi rendőr. Sok
évnyi hiábavaló küzdelem után nem bírják tovább. Vagy túl nagy a kísértés, hogy
lefölözzenek maguknak valamicskét. Ha ennyi pénzről van szó, hogy már nem is az
értékét, hanem a súlyát emlegetik, annak elég nehéz ellenállni.
– Szóval úgy gondolja, Redden most is éppen egy pénzszállító úton van?
Ledet kicsit zavarba jött a kérdéstől, habár eddig elég nyugodtan tálalt ki mindent.
Cigaretta után nyúlt, és meggyújtotta egy eldobható műanyag öngyújtóval.
– Azt hiszem.
– Nem mexikói chartergépen.
Ledet megrázta a fejét.
– Halljuk, mondja már, mit tud – förmedt rá Graver türelmetlenül.
– Amikor Eddie felhívott, azt mondta, Kalatis valami nagy húzásra készül. És hogy
szükség lesz rám egy hosszabb útra.
 – Másodpilótaként?
– Igen. De részt szoktam venni másféle utakon is másodpilótaként, nemcsak
pénzszállításban. Kalatis időnként embereket vitet a házához, az üzletfeleit. Ilyenkor is
szükség van másodpilótára.
– Milyen embereket?
– Eddie azt mondta, üzleti partnerek, akikkel a görögnek beszélnie kell. Nem vagyok
biztos benne, milyen üzleti ügyben. Vagy kábítószerrel, vagy az információeladásokkal
van kapcsolatban, nem tudom.
– Tehát úgy gondolja, most is valami ilyen feladata lesz, embereket kell szállítani
Kalatishoz megbeszélésekre?
– Igen. Úgy tudom, a ma este nagyon sűrű lesz. Azt hiszem, az összes pilóta
szolgálatban van.
Graver ezt szerette volna hallani. Tudni akarta a terv részleteit.
– Minden pilóta másodpilótával repül?
– Igen, összesen hatan vagyunk.
– És három repülőgép.
– Igen. Volt már ilyen máskor is. Amikor a végére ér valami nagyobb terv, és minden
szál összefut. Ilyenkor mind a három gép egyszerre szállít embereket, kábítószert, pénzt.
Ez Kalatis legnagyobb erőssége, a szervezés. Nagy akciók, szoros koordinációval, repülők
és hajók, emberek és menetrendek, minden úgy forog, mint a fogaskerekek. És minden
így megy – Ledet párat csettintett az ujjaival. – Mint egy óramű.
– Tehát mind embereket és pénzt szállítanak Mexikóba, Kalatis házához.
– Igen, Kalatis házához – bólintott Ledet, de elfordította a tekintetét.
Graver és Neuman váltottak egy pillantást.
– Ugye, tudja, hogy engem az érdekel, hogy juthatok el Kalatishoz? – kérdezte Graver.
Ledet bólintott, és nagyot szívott a cigarettájából. Keze a tonettasztalon pihent, a
hamutartó mellett. Amelyikben a cigarettát tartotta, reszketett. Úgy tűnt, elérkezett valami
fontos döntéshez, át kell lépnie a saját kis Rubikonját.
– Egy maximális biztonságú börtönbe akarok kerülni, annak is speciális szárnyába –
szólalt meg hirtelen. – Ahová azok kerülnek, akiknek veszélyben van az élete. Csak akkor
árulom el, hol lakik Kalatis. Nem érdekel, akármivel fenyeget is.
Ledet egyenesen Graverre nézett. Az arca megfeszült.
– Ez az ember nem egy egyszerű bűnöző – folytatta Ledet. – Módszeres, és soha nem
felejt el semmit. Ha valaki elárulja, azt elintézi. Hihetetlen helyekre ér el a keze. Akár a
világ másik felére is menekülhet előle, akkor is elkapja. Csak abban reménykedem, hogy
mire kikerülök a börtönből, már nem fog élni.
– Oké – bólintott Graver. – Megegyeztünk. Maximális biztonsági fokozat.
Egyáltalán nem volt rá hatásköre, hogy ilyen ígéretet tegyen. És Ledet szánalmas,
szinte állati félelme cseppet sem indította meg. Egyszerűen csak Kalatist akarta, és
bármilyen abszurd dologba beleegyezett volna, bármit hajlandó lett volna megígérni
bárkinek.
Ledet egy pillanatig tanulmányozta Gravert, mintha gyanús lett volna neki a
készségesség, amellyel beleegyezett a kérésébe. De fáradt szemén látszott, hogy tudja,
nem nagyon van más lehetősége, mint beszélni.
– Kalatis nem Mexikóban lakik – szólalt meg Ledet. – Ha hozzá viszünk valakit,
mindig egy kétórás figyelemelterelő repülőutat teszünk. Azt mondjuk nekik, Mexikóba
megyünk, de csak körözünk az öböl felett, vagy a floridai partok mentén. Kalatis a
Galveston-öbölnél lakik.
– A Galveston-öbölnél? – Graver alig hitt a fülének.
Ledet bólintott, és a középső ujjával megint megkocogtatta az asztalon kiteregetett
térképet. – Igen. Légvonalban úgy harminc mérföldre innen.

71. fejezet

Graver a terasz egyik oszlopának támaszkodott, és kibámult az öbölre. Két teherhajót

figyelt, amelyek lassan siklottak át a Pelican-szoroson. Aztán majd élesen délkeleti
irányba fordulnak, és áthajóznak a Port Bolivár-félsziget és a Galveston-sziget északi
csücske között, ki a nyílt tengerre. A késő júniusi hőség vakító vibrálásában olyan volt a
látvány, mintha délibáb lenne vagy álomkép, kísértethajók, amelyek ismeretlen kikötők
felé siklanak.
Alig egy perce volt a merengésre, Neuman már ki is jött utána, a törött szúnyoghálós
ajtón át.
Graver odafordult. – Nem tud elszökni, ugye?
Neuman megrázta fejét. – Nem. – Hunyorogva nézte a ragyogó öblöt. – Most mi
legyen?
Graver az órájára pillantott. Ellépett a terasz korlátjától, és leült egy tonettfotelba.
Neuman és ő is rég levették a zakójukat és feltűrték az ingujjukat. A pisztolytáska
dörzsölte az oldalát az izzadtság miatt. Nem szokott hozzá, hogy ilyen sokat hordja
magánál a Sig-Sauert. Túl nagy volt és kényelmetlen.
– Elég bizonyítékunk van – mondta a két hajót nézve. Olyanok voltak, mint egy óra
kis- és nagymutatója, alig látszott, hogy mozognának. – De nincs elég időnk.
Mielőtt Neuman bármit felelhetett volna, Graver folytatta. Gyorsan beszélt, inkább
hangosan gondolkodott.
– Elég bizonyítékunk van, ami feljogosítana egy taktikai akcióra, arra, hogy
odamenjünk Kalatis házához, és lerohanjuk. Aztán az elkövetkező napokban-hetekben
mindent szépen felgöngyölítenénk. Biztos vagyok benne, hogy ami rajta van Tisler és
Burtell számítógépén, az bőven igazolná az akció jogosságát. Ez meg a többi, amit
tudunk, több mint elég, akár egy tucatnyi nyomozás megindításához, még ha Arnette-et ki
is hagyjuk a dologból.
– Csakhogy – folytatta, megtörölve izzadt homlokát az inge ujjába – ahhoz nincs elég
időnk, hogy mindazt, amit tudunk, olyan formában adjuk elő az illetékeseknek, hogy
meggyőzzük őket, hogy felhatalmazást adjanak az akcióra. És taktikai felkészülés is
szükséges. Ha jól akarjuk megtervezni…
– Ha Kalatis ilyen pénzösszegeket mozgat – szólt közbe Neuman –, akkor nyilván jó
pár fegyverese van. Nem hiszem, hogy védelem nélkül mászkálna.
– Igazad van – bólintott Graver. – És egy taktikai akció előkészítése is időbe telik.
Valószínűleg felelőtlenség lenne tőlem arra kérni a kommandósokat, hogy ilyen
körülmények között próbálkozzanak egy ilyen nagyszabású akcióval, négy-öt óra
felkészülési idővel. Ha jól akarjuk csinálni, ahhoz hajók kellenek, helikopterek… –
Graver megcsóválta a fejét. – És ki tudja, hány ember.
– Ráadásul halvány fogalmunk sincs, milyen elhelyezkedésű Kalatis háza.
– Hát ez az. Egy rémálom lenne. Őszintén szólva nem is hiszem, hogy a
kommandósok parancsnoka akár csak fontolóra is venne egy akciót ilyen körülmények
között.
Graver türelmetlenül felpattant, és megigazította a derekán a pisztolytáskát. Megint a
terasz korlátjára könyökölt. A teherhajók már más szögben álltak egymáshoz képest,
közeledtek a szoros felé.
Odabent a házban megcsörrent a telefon. Graver megpördült, és berohant a konyhán át
a nappaliba, ahol Ledet a földön ült megbilincselve, és úgy nézte a telefont a
tonettasztalon, mintha egy kobra lenne.
– Ha Redden az, nagyon vigyázzon, mit mond neki – figyelmeztette Graver, egyik
kezét a telefonra téve. – Ha valami marhaságot csinál, esküszöm, hogy végelgyengülésben
fog meghalni a rácsok mögött.
Ledet úgy nézett rá, mintha a Sátánnal került volna szembe. A telefon tovább csöngött.
Ledet bólintott. Neuman letérdelt mellé, és levette a kezéről a bilincset. Aztán felállt, és
átrohant a hálószobába, hogy az ottani készüléken hallgassa a beszélgetést. Graver fogta a
telefont, és lerakta Ledet mellé a földre.
– Oké! – kiáltott át a hálószobából Neuman.
Ledet felvette a telefont, a hatodik csöngetésre.
– Tessék. – Igyekezett hétköznapi, közömbös hangon beszélni, bár az elmúlt két óra
távolról sem volt hétköznapi.
– Hello, Rick!
– Á, Eddie, mi újság?
– Mikor jöttél meg?
– Tegnap úgy fél hat körül. Mi van veled?
– Mindenféle zűr van a barátunkkal. Amikor felhívtalak, még úgy volt, csak egy
rutinmunka van. Munka van ugyan, de egyáltalán nem rutin.
– Valami baj van?
– Nem, nincs baj, csak… komoly feladat.
– Akkor lesz nekem is meló?
– Igen, elég sok. Ide kell jönnöd Las Copashoz, rendben?
– Mikor?
– Sötétedésre, úgy fél kilenc jó lenne.
– Nem tudok menni. – Ledet Graverre pillantott.
– Ezt hogy érted?
– Már idefelé úton problémák voltak a motorral. Csöpög az olaj. Még nem sikerült
megjavíttatni.
– Mi a fenéért nem? Tegnap volt időd, nem? Ott volt az egész nap. Felszedtél valami
csajt, igaz?
– Hát, ami azt illeti…
– A francba! Még mindig ott van?
– Igen – mondta bizonytalanul Ledet, mintha szidást várna érte.
– Jézusom! Hát akkor küldd el a pokolba, Rick! Ez ostobaság volt. Méghozzá nagy
ostobaság!
 – Honnan tudtam volna, hogy speciális feladat lesz? Oké, elküldöm. Akkor mi legyen?
Nem tudsz ideugrani értem és felvenni?
– Nem is tudom. – Redden hangja aggodalmasan csengett.
– Hogyhogy nem tudod? – kérdezte meglepetten Ledet. – Miért, mi van?
– Mondtam, hogy komoly a helyzet. Szoros az időbeosztás, és nem fér bele, hogy
téged felvegyelek, ugye, érted?
Graver felkapta a jegyzettömbjét, valamit felfirkantott rá, és odanyomta Ledet orra elé.
– Hol vagy most? Semmiképp nem tudnál értem jönni?
– Szó sem lehet róla – felelte Redden. – Rick, nem tudnád megoldani azt a
motorproblémát? Mennyire súlyos, az ég szerelmére? Ide hallgass, mindenképp ide kell
jönnöd. Óriási pénzeket szállítunk. Itt valami nagyon készül. Majd elmesélem, ha ideértél.
Hidd el, ebből nem maradhatsz ki. Nem repülhetek másodpilóta nélkül. Nem is tudom,
Kalatis mit csinálna.
Graver leült a földre Ledet mellé, és megint felfirkantott valamit, úgy tartva a
jegyzettömböt, hogy Ledet el tudja olvasni, miközben ír.
– Oké, oké. Megpróbálom valahogy megjavíttatni. És Las Copasból indulunk? Menjek
oda, csöpögő olajjal? Mi lesz, ha…
– Várj egy kicsit, Rick… tartsd a vonalat! – Kis csönd után ismét megszólalt Redden:
– Rögtön visszahívlak.
A vonal elnémult. Ledet ült a földön, és döbbentnek látszott.
– Letette – mondta, felnézve Graverre, kezében a kagylóval. – Gondolja, hogy gyanít
valamit? Rájött, hogy valami nem stimmel?
– Tegye le azt a nyavalyás kagylót! – förmedt rá Graver.
Ledet lerakta. Neuman bejött a szobába.
– Nem hiszem, hogy bármit gyanított volna – mondta. – Szerintem valaki megzavarta.
– Hol van ez a Las Copas? – kérdezte Graver.
– Egy kis leszállópálya, amit Kalatis vágatott az erdőben, a vízparti házától nem
messze, a Chocolate-öbölnél. Titkos, utak nem vezetnek oda, csak repülővel lehet
odajutni. Földes pálya, körülötte mocsár, tavacskák. A pilóták ezt használják
találkahelynek, és néha itt rakodnak át árut a gépekről hajókra. Hetvenöt méternyire van
egy folyóág, ami hajózható, és kivisz az öbölhöz.
– És közel van Kalatis házához?
– Igen. A levegőben tíz-tizenkét mérföld.
A telefon ismét megcsörrent
– Várja meg, mit mond, aztán megint mondja azt, hogy rossz a motor. Azt akarjuk,
hogy Redden idejöjjön – adta ki az utasítást Graver, miközben Neuman átsietett a másik
szobába.
Ledet bólintott. – Halló?
– Én vagyok – mondta Redden. – Jól van, odamegyek érted és felveszlek. Wade-del
beszéltem az előbb. Megint változott a terv. Új menetrend. Így már belefér, hogy érted
menjek. Szerencséd van, te disznó. Mindegy, így egyébként is jobb lesz. Bayfieldnél
tudok üzemanyagot felvenni, és lesz időnk még enni is valamit, mielőtt felszállunk.
– Bayfieldnél? Az hittem, az öbölnél vagy.
– Nem, változott a terv. Nem a Beechcrafttal mentem. Nagy szállítmányunk van. A
PC-vel vagyok, kellett az extra lóerő.
– Értem – mondta Ledet Graverre pillantva. – Jól van. Örülök, hogy akkor sikerült
elrendezni. Mikor érsz ide?
– Most már bőven van időnk. Gyere oda, mondjuk, ötre. Átmegyünk Kemahba, eszünk
valahol egy kis rákot, mielőtt nekifogunk ennek a cirkusznak, amit a görög szervezett
mára. Hosszú esténk lesz, Ricky. Remélem, kipihented magad.
– Oké, akkor ötkor – mondta Ledet, és lerakta a kagylót.
Graverre nézett, hogy helyesli-e, ahogy viselkedett.
– Mi az a PC? – kérdezte Graver.
– Egy Pilatus PC-12-es, turbópropelleres, svájci gyártmány. Nagyon remek kis gép.
– Mit értett azon, hogy extra lóerő?
– A PC nagyon erős gép. Új és modern, olyan erős, mint egy igásló. 2700 légi mérföld
a hatósugara, a sebessége 270 csomó, és akár egy tonna szállítmányt is elbír, embereket,
rakományt, akármit. Attól függ, hogy raknak-e be üléseket, vagy üresen hagyják a
csomagteret.
– Nyújtsa ki a kezét. – Amikor Ledet engedelmeskedett, Graver megint rákattintotta a
bilincset, aztán leült az egyik tonettfotelba, és nézte Ledetet, aki a földön ült.
– Ez jó volt – mondta Neuman, aki közben visszajött a szobába.
Graver bólintott, de a tekintete elkalandozott az odakinti fehéren vakító hőségbe. Senki
nem szólt semmit. Graver csak bámult kifelé. A délutáni nap olyan perzselő volt, hogy
szinte érezni lehetett a hőség szagát. A növényzet, a talaj és az öböl vize is úgy
felforrósodott, hogy furcsa illatot árasztott, amit soha máskör nem lehetett érezni, csak a
legforróbb nyári napokon. Most már a házban is meleg volt, a benti árnyak és az enyhe
szellő sem tudott ellenállni a kinti hőségnek. Az öböl forró lehelete már bántó volt, de
nem tudtak semmit tenni ellene, csak izzadtak, és azt kívánták, bárcsak este lenne.
– Hé, meddig kell még itt rostokolnom? – szólalt meg hirtelen Alice, aki megállt a
nappali ajtajában. Fél kézzel az ajtófélfába kapaszkodott, és fél lábon állt, a másikat
felhúzta a térdhajlatához.
– Már nem sokáig – felelte Neuman.
– Három óra van – közölte a nő.
– Talán még egy órát – mondta Neuman, akinek fogalma sem volt, meddig lesznek
még itt.
– Egy órát? Te jó ég! – Alice bosszúsan sarkon fordult, és visszament a hálószobába.
Graver Neumanre pillantott, aztán felállt, kiment konyhába, és behozta a rádiót.
Visszament a teraszra, Neuman követte. Odakint felhívta Arnette-et.
– Van egy hírem a számodra – mondta Arnette, és elmesélte, mi történt Connie
lakásán. – Az embereim eljöttek. Nem tudtak mit tenni.
– A franc enné meg! – Gravert feldühítették a halálesetek. Nem érezte felelősnek
magát értük, de mégis bűntudata volt. Kalatis két újabb kétségbeesett cselekedete. Ez az
ember a halál angyala.
– Miért nem próbálja Kalatis álcázni a gyilkosságokat? Egy bomba, most meg ez?
– Én már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ő állt mögötte – mondta Arnette.
– Akkor kicsoda? Geis?
– Talán. Nem értem az összefüggéseket. Valami nem stimmel. A robbantás a
kikötőben… Aztán Hormann, szívrohamnak álcázva… Faebert egyértelműen
meggyilkolták. Vagy Kalatis már nem olyan óvatos, mint eddig, vagy belépett a képbe
valaki, akinek nem olyan ügyes a keze.
– Még mindig ragaszkodsz „a kormány embere” teóriádhoz?
 – Nem tudom, mit gondoljak – vallotta be Arnette. – Ha a gyilkosságok hátterében áll
egy másik szereplő is, és az Geis… akkor a kormányszervek kicsit elvetették a sulykot.
– Eddig úgy gondoltam, hogy tévedsz – mondta Graver. – De most az az érzésem,
hogy igazad van. Mindenesetre nagyon remélem, hogy mégiscsak tévedsz.
– Ha nem tévedek, és van egy másik szereplő is, vajon miért folyt bele Kalatis
játszmájába? Úgy értem, Kalatis is nyilván holtan akarta látni Burtellt, Shecket és Faebert.
De miért lép be a képbe valaki, hogy segítsen neki, és miért ilyen durva módszerekkel?
– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy hibát követtem el, amikor nem hozattam be
Faebert. De hát nem számítottam ilyesmire.
– Mi legyen Faeberrel és a nővel? Bejelentsük névtelenül a rendőrségen?
– Ne – vágta rá rögtön Graver. – Az csak még jobban felgyorsítaná az eseményeket.
– Gondoltál rá, hogy az a szerencsétlen titkárnő mit fog találni a lakásán?
– Nem tudok mit tenni – sóhajtott fel Graver.
Arnette kis szünet után megkérdezte: – És mit tudtál meg a pilótától?
Graver elmesélte a beszélgetésüket, és hogy mit fontolgatnak Neumannel.
– Valószínűleg igazad van – mondta Arnette. – Holnap reggelre mindennek vége lesz.
És szerintem azt is helyesen feltételezed, hogy Kalatis arra készül, hogy eltűnjön.
Hihetetlen. Pokoli pár nap volt. Paula még mindig Burtell feljegyzésein rágja át magát.
Nagyon alapos volt. Minden le van írva. Óriási szenzáció lesz, ha egyszer előállsz vele.
– Ezzel még várni kell.
– Mit fogsz csinálni?
– Kalatis után megyek. Megpróbálom nyakon csípni Eddie Reddent – felelte Graver. –
Mi a helyzet Murrayvel és Rembertóval?
– Miért? Szükséged lenne rájuk?
– Szeretném tudni, hogy ki tudnának-e segíteni.
– Miben?
– Még nem tudom. Csak azt szeretném tudni, hogy szükség esetén elérhetők-e.
– Marcus, biztos, hogy tudod, mit csinálsz? Nem akarlak megsérteni, de…
– Nem sértettél meg – vágott közbe Graver. – Ha nem értesz egyet velem, mondd meg.
Én sem tudok többet, csak amit elmondtam neked. Szeretném tudni, hogy
támaszkodhatok-e rájuk, ha a helyzet úgy hozza, hogy kellene még egy-két ember. A
fegyverekkel való hadonászás nem az én stílusom, de azok után, amit Connie lakásán
láttak, tudhatják, hogy mire számítsanak. Szükségem lenne hozzáértő emberekre, akik
azért legalább voltak a lőtéren az utóbbi hat hónapban.
Arnette egy pillanatig nem felelt.
– Talán segítenek – mondta végül. – De nem az emberiség javáért. Dolgoztak már a
kormánynak, és egyáltalán nem fizettek nekik annyit, amennyit megérdemeltek volna.
Már megszolgálták a magukét.
– Én nem tudok fizetni nekik – vágott közbe Graver. – De ha nem tévedek, és sikerül,
amit tervezek, rengeteg pénz kerül a kezünkre. Milliók.
Arnette megint hallgatott, Graver tudta, hogy érti, amit mond.
– Jól van. Megkérdezem őket.
– Ha érdekli őket a dolog, szeretném, ha minél hamarabb idejönnének, még fél öt előtt.
– Megadta a címet. – Ha jönnek, szóljanak előtte ide rádión.
Graver ezután Rayner Faebert hívta. Amikor a nő felvette, Lastot kérte.
– Victor, amit mondok, az csak neked szól.
 Last egy pillanatnyi habozás után válaszolt. – Jó, értem.
– Szükségem lenne a segítségedre. Sok pénzről van szó. Ha be akarsz szállni, azonnal
ide kellene jönnöd. Megadok egy címet.
– Jó, mondhatod.
Graver megadta neki egy benzinkút címét, amely egy-két mérföldnyire volt. Nem
bízott a Faeber házában lévő telefonokban, félt, hogy valaki lehallgatja.
– Négy órára legyél ott.
– Ott leszek.
Graver lerakta a kagylót, és Neumanre nézett. – Szerinted eddig rendben van, amit
csináltam?
– Eddig jó – bólintott Neuman.
Graver megbízott Neumanben, tudta, hogy megmondaná, ha valami nem tetszik neki.
Lastban nem bízott ugyan meg teljesen, ő bizonytalan tényező lesz az akcióban, de tudta,
hogy Murrayre és Rembertóra is támaszkodhat, már ha úgy döntenek, hogy részt vesznek.
Ráadásul sokkal nagyobb gyakorlatuk van az ilyesféle akciókban, mint neki.
– Jól van – bólintott Graver. Jelzett a rádiója, azonnal felkapta.
– Marcus Gravert keresem.
– Én vagyok.
– Remberto vagyok, útban vagyunk.
Graver az órájára pillantott. Tíz perccel múlt három. Egy óra ötven perc múlva Eddie
Redden földet ér a kis leszállópályán, Bayfieldnél.

72. fejezet

Graver a teraszon ült Remberto és Murray társaságában. Mindent elmagyarázott nekik,

áttekintést adott az egész helyzetről, amennyire csak lehetett ilyen rövid idő alatt.
Mindhárman alaposan megizzadtak. Csak jeges vizet ittak, nem akartak semmi erősebbet,
ami akár futólag is megzavarhatja az ítélőképességüket. Neuman elment a benzinkúthoz,
hogy felvegye Lastot. Graver róla is beszélt nekik. Ebben a két emberben fenntartás
nélkül megbízhatott, és szerette volna, ha ők is megbíznak benne. A legjobb ajánlólevél az
volt – amellett, hogy Arnette barátja –, ha mindent nyíltan elmond nekik a játszma
szereplőiről és körülményeiről, bár ezek drámaian megváltozhatnak akár az elkövetkező
néhány órán belül is.
– Mi lesz a nővel? – kérdezte Murray. Egyenesen ült a széken, kezében a pohárral. A
karja és válla olyan izmos volt, mint egy húsz évvel fiatalabb férfié. A pólója nyakához
egy golyóstoll volt odacsíptetve, a farmerja derekába dugva egy Colt-Browning .45-ös. Az
arca egészen simára volt borotválva, a haja tüskés. Egész lényéből profizmus áradt.
Gravernek nem voltak kétségei sem a megbízhatóságát, sem a szakértelmét illetően.
– Úgy gondoltam, Last ittmarad vele, amíg mi elmegyünk elkapni Reddent. Utána nem
tudom, nem gondolkoztam rajta. Nem engedhetem el csak úgy.
– Ennél a Reddennél van fegyver? – kérdezte Remberto.
– Ledet azt mondja, igen.
 Remberto világoskék inge és sportzakója igencsak elgyötörten festett a Connie
udvarában töltött egyórás szauna után. A zakó alatt pisztolytáskát viselt, benne egy Sig-
Sauer, ugyanolyan, mint Graveré. Magabiztosan és kényelmesen nyúlt el a széken, de
fekete szemében koncentráció csillogott.
Mind a ketten Graverre szegezték a tekintetüket, mióta leültek a teraszon. A figyelmük
egy pillanatra sem kalandozott el, egy pillantást se vetettek az öböl felé.
– Én hosszú ideje íróasztal mögött dolgozom – mondta Graver. – Maguk többet tudnak
a dolog taktikai oldaláról, de lenne egy-két javaslatom, hogy lehetne a legbiztosabban
elkapni Reddent. Mondják meg, mit gondolnak.
Az első lehetőség szerintem akkor adódik, amikor Redden üzemanyagot vesz fel.
Ledet azt mondja, Bayfieldnél egy kis tartálykocsiról tankolnak a gépek. Mindig két
ember van a teherautón. Gondoltam, ketten átvehetnénk a helyüket. Vagy ha ez nem
megy, úgy tehetnénk, mintha pilóták lennénk, akik ott lézengenek a parkolónál vagy a
terminálban. A második lehetőség az étterem, ahol Ledettel esznek. Ott nem lenne nehéz
kétfelől bekeríteni, és pisztolyt nyomni az oldalába, még mielőtt bármit észrevenne. Ledet
majd egy olyan asztalhoz ülteti, amit könnyű megközelíteni.
Ebben a második lehetőségben az nem jó, hogy Redden és Ledet együtt mennek majd
kocsival az étteremig. Esetleg túl nagy a csábítás Ledetnek, hogy megpróbáljanak
meglógni.
– Nekem is jobban tetszik a reptér – szólt közbe Murray.
– Nekem is – csatlakozott hozzá Remberto. – De ha valami balul üt ki, és esetleg
tűzharcra kerül sor, baj lehet az üzemanyag miatt.
– Igen, erre én is gondoltam.
– Milyen Redden személyisége?
– Nem tudom, de a telefonbeszélgetésükből ítélve ő a főnök, Ledet csak
engedelmeskedik. És Redden az, akiben Kalatis megbízik. A három fő pilótával
személyes kapcsolatban áll.
– És csak kikérdezzük a fickót, ennyi az egész? – kérdezte Murray.
Graver elmagyarázta, mi kellene ahhoz, hogy hivatalosan is felléphessen Kalatisszal
szemben.
– És amíg a hatóságok ezzel vacakolnának, Kalatis szépen olajra lépne. Nem ő lenne
az első nagy célpont, aki szépen kisétál a hátsó ajtón, míg a bürokraták próbálják
eldönteni, hogy mit csináljanak. Tehát, az a szándékom, hogy kifaggatom Reddent, hátha
ki tudunk találni valamit. Egy hosszan elhúzódó nyomozással nem érnénk el semmit,
legfeljebb azt, hogy elkapunk néhány jelentéktelen kishalat.
– Őszinte leszek magukkal – folytatta. – Megmondtam Arnette-nek, hogy ma este sok
pénzt szállítanak. De engem más nem érdekel, csak Panos Kalatis. Csak azért akarom a
pénzt, mert úgy gondolom, ahol a pénz van, onnan ő se lehet messze. A pénz csak
csalétek.
– Biztos, hogy a szállítmány nem kábítószer? – vágott közbe Murray.
– Ledet azt mondja, csak pénzt vagy embereket szoktak szállítani, kábítószert nem.
Ezek a pilóták soha nem szállítanak kábítószert. Az egy másik csoport dolga.
– Ez aztán a szervezés – jegyezte meg Murray.
– Igen. És úgy gondolom, Kalatis módszeréhez az is hozzátartozik, hogy rendszeresen
átszervez mindent, vagy az utolsó pillanatban megváltoztatja a terveket. És elvárja az
embereitől, hogy ne zökkentsék ki őket a hirtelen változtatások, akár az időpontról, akár a
helyről van szó. Azt hiszem, Redden és a két társa nagyon jól működnek. És mivel náluk
többet nem sokan tudhatnak Kalatisról, szerintem ők a legfontosabbak nekem. El akarom
kapni őket. Felbecsülhetetlen értékű információkat szerezhetnénk tőlük.
A két férfi bólintott, mintha úgy gondolnák, Graver javaslatai ésszerűek, ha kissé
szokatlanok is a módszerei. Graver úgy sejtette, egyébként se kedveli egyikük sem a
bevett módszereket, különben nem lennének itt.
Hirtelen megszólalt Graver rádiója. Neuman jelezte, hogy megérkezett a ház elé
Lasttal.

A Pilatus PC-12-es valóban gyönyörű gép volt, hosszú és karcsú testű. A szárnyainak
vége felfelé állt, mint egy uszony, a Y-alakú farok külön támaszt kapott egy, a tetőre
nyúló egyenes acélbordától. Ahogy közeledett az öböl felől, az északnyugat-délkeleti
leszállópálya felé, úgy csillogott a leszálló nap fényében, mint egy jégszilánk.
Graver a kocsiban ült, az egyik hangár árnyékában, a kifutópálya mellett. Bayfield
egyike volt azoknak a kis repülőtereknek, amelyek még a negyvenes években épültek egy
haditengerészeti állomás kiszolgálására. Aztán a háború után modernebb, jobb
leszállópályák épültek, az egyre terjeszkedő Houstonhoz közelebb. De Bayfield valahogy
mégis használatban maradt. A régi katonai hangárokat kicserélték rozsdás
bádoghangárokkal, melyek hamarosan ugyanolyan réginek tűntek, mint amelyeket
felváltottak. Különféle emberek tartottak itt különböző gépeket az évek során. Egy vastag
szemüveget viselő, egykori pilóta irányította a „tornyot”, amely két helyiségből álló
betonépület volt, egy rádióval és hatalmas ablakkal, szemben a leszállópályával. Mindig
lézengett egy-két ember, akik régi motorokat szereltek, vagy az üzemanyagot szállító
teherautót vezették, ha valaki tankolni akart. Bayfield szinte mindig elhagyatott volt, de
azért néha az is előfordult, hogy hosszabb-rövidebb ideig modern, drága gépek is
várakoztak itt, jöttek és mentek, senki nem figyelt rájuk különösebben.
Graver nézte, ahogy Ledet az Alfa Rómeóval odagördül a leszállópálya mellé, és
megáll a hangár nyitott ajtajánál, ahol Redden a Pilatust tartotta. Neuman odabent a falnak
támaszkodva várt, és figyelte Ledetet, aki hetvenöt méternyire lehetett tőle. Százharminc
méternyire állt a főhangár. Miután megérkeztek, Graver bemutatkozott az ott dolgozó
négy reptéri munkásnak, és elmagyarázta nekik, hogy egy rendőrségi akcióról van szó, és
fontos lenne az együttműködésük. Remberto és Murray felvette a narancssárga reptéri
overallját annak a két szerelőnek, akik a kisebb tartálykocsit vezették. Remberto egy
másik szerelőn tartotta a szemét, aki egy üvegfal túlsó felén állt, a fején fülhallgatóval. A
férfi felemelt hüvelykujjal jelzett valamit Rembertónak.
– Itt van – mondta Remberto, és felhúzta az overall cipzárját. – Épp most kérte az
üzemanyagot.
Murray ezt rádión megüzente Gravernek és Neumannek, aztán Rembertóval beültek a
tartálykocsiba. Murray ült a kormány mögé, és kihajtottak a hangárból. Mögöttük, az
ajtótól jó messze néhány ember ácsorgott – a két vezető, egy szerelő és egy diszpécser –,
és figyelték a jelenetet, mintha valami érdekes látványosság lenne.
A nap megcsillant a Pilatuson, ahogy Redden megfordult a leszállópálya végénél, és a
hangár felé kezdett gördülni.
Ledet, akin napszemüveg volt, kiszállt az Alfa Rómeóból, az elejének dőlt, és figyelte
Reddent, aki egyenesen a hangár nyitott ajtaja felé tartott. Majdnem az ajtóig gördült. A
propeller zaja a hangárban visszhangozva egyre erősebb lett, a motor zúgása
visszaverődött a rozsdás fémfalakról. Aztán kikapcsolta a motort, és a propeller lassú
sivítással leállt.
A bádogfal egy repedésén kilesve Neuman látta, ahogy Redden, akinek arca
kifürkészhetetlen volt a sötét pilótaszemüveg mögött, elkezdi összeszedegetni a holmiját a
pilótafülkében, és készülődik kinyitni az ajtót. Neuman tekintete Ledetre siklott, aki
kiegyenesedett, de nem lépett el az Alfa Rómeótól. A másik oldalról, a gép háta mögül
közeledett a tartálykocsi.
Neuman látta, hogy Redden kimászik a pilótaülésből, aztán nyílt az ajtó.
– Hello, Rick! – kiáltotta Redden, és a fejével intett Ledetnek, hogy menjen oda. Ledet
habozott. A tartálykocsi már közeledett a gép szárnyához, és Ledet nem akart Redden
közelében lenni, amikor esetleg előkerülnek a pisztolyok. Nem mondott semmit
Reddennek, csak rámutatott a tartálykocsira.
Murray megállt, és amikor látta, hogy Ledet rámutat, felkapott a műszerfalról egy
papírlapot, felemelte és meglengette. Redden is a kocsi felé nézett, és látta a vezető
kezében a papírt. Valamit lerakott az utasülésre, leengedte lépcsőt, és kiszállt a gépből.
Homokszőke haja volt és világos, naptól kipirult arcbőre. Habár nem volt különösebben
testes, elég szép sörpocakja volt, amit alig leplezett a laza zubbony, amely remekül
alkalmas a pisztoly elrejtésére is. Cowboycsizmát viselt és kifakult farmert. Egyik szára
felcsúszott, kilátszott alóla a csizma szára, melyen piros háttér előtt egy sas tárta szét a
szárnyait.
Murray és Remberto kiszálltak a tartálykocsiból, és megkerülték a gép szárnyát,
közben Murray megint felmutatta a papírt.
– Azt mondták bent, előbb el kell intézni egy-két formaságot, mielőtt kiadhatjuk az
üzemanyagot – mondta Murray.
Redden Ledetre pillantott. – Mi ez a marhaság?
Ledet vállat vont.
Redden és Murray közelebb léptek egymáshoz, miközben Murray kinyújtotta a
papírlapot, kissé félrefordulva, közben Remberto is megközelítette Reddent, pár lépéssel
távolabbról a másik oldalról.
– Mindent kifizettem, mi a probléma? – kérdezte Redden és megragadta a papírt.
Abban a pillanatban Remberto benyúlt az overall zsebébe, előhúzta a Sig-Sauert, és a
csövét azonnal Redden bal veséje fölé, a húsos pocakba nyomta. Redden megrándult.
Közben Murray is előkapta a .45-ös pisztolyát, Remberto bal keze pedig hátulról
megragadta a bal karját a könyöke felett.
– Egy negyvenötös és egy kilenc milliméteres – mondta Murray, az arcát egész közel
nyomva Reddenéhez. – És van még egy Mac-10 is bent a hangárban.
Miközben Redden óvatosan Ledet felé fordította a tekintetét, Neuman kilépett a
hangárból, a pisztolyát Ledetre szegezve, aki egyszerűen a magasba emelte a kezét.
– Szemét állat – sziszegte Redden. – Jézusom, ezt el se hiszem!
– Jobb lesz, ha elhiszi – vetette oda Murray. Erős kezével hátranyúlt, és
megszabadította Reddent a pisztolytól, amely a nadrágszíjába volt dugva. – Kilenc
milliméteres Beretta – mondta Murray rögtön, még mielőtt kihúzta volna.
Abban a pillanatban, amikor Remberto benyúlt az overall zsebébe, Graver beindította
a kocsit, és gyorsan odahajtott a betonon, megállt Ledet Alfa Rómeója és a gép között.
Kiszállt, és odament Reddenhez, aki még mindig próbálta megemészteni az elmúlt perc
történéseit. Graver átadott egy bilincset Murraynek, aki Redden háta mögé lépett és
megbilincselte.
– Maga meg ki a fene? – kérdezte Redden, sötét szemüvegén át Graverre szegezve a
tekintetét. Az orra hegyes volt, és hámlott a naptól. Látszott rajta, hogy nagyon könnyen
leég.
Graver odanyúlt, és levette róla a pilótaszemüveget. Halványkék szempár villant elő
mögüle, és furcsán bozontos, vöröses szemöldök. Redden hunyorgott az éles napfényben.
– A francba! – csak ennyit mondott.

73. fejezet

Graver hirtelen ötlettől indíttatva úgy döntött, nem viszi vissza Eddie Reddent seabrooki
házába, hanem itt helyben kifaggatja. Leültette az üres hangár közepén, hátrabilincselt
kézzel. Úgy helyezkedtek el, hogy Redden szemben legyen a hangár elhúzható ajtajával,
amely széttárva állt, és így jól ráláthatott imádott gépére, mely ötven méternyire volt.
Graver kicsit odébb állt, úgy, hogy ha Redden hozzá beszél, a gépre is rá kelljen néznie. A
bádoghangárban óriási volt a hőség, reggel óta tűzött rá az öbölmenti nap. Habár az ajtó
nyitva volt, a kis szellő, amely néha besuhant, csak arra volt jó, hogy újabb hőhullámot
sodorjon magával. Olyan volt, mintha egy sütő belsejében ülnének.
Mindnyájan levették a zakójukat, és felakasztották, ahová tudták. Az üres hangár
visszhangozva felerősítette a hangjukat, elég volt egészen halkan beszélni. Odakintről
behallatszott a kabócák és tücskök cirpelése, amit néha félbeszakított egy-egy felszálló
gép motorzúgása. Időnként, amikor elhallgattak beszélgetés közben, hallani lehetett a
hangár bádogfalainak recsegését-ropogását, ahogy tágultak a hőségben.
Eddie Reddennel nehezebb volt elbánni, mint Ledettel. Először is, nem az a fajta
ember volt, aki hagyja, hogy a képzelete befolyásolja. Csak a józan eszére hallgatott. Nem
lehetett meggyőzni semmiről úgy, hogy rájátszanak a félelmeire, mert nem voltak
félelmei. Úgy tűnt, egyfajta texasi sztoicizmussal néz szembe az élettel, amiben nem volt
helye se a melldöngetésnek, se a nyavalygásnak. Az élet néha kitol az emberrel, néha
nem. Ha kitol, akkor nincs szerencséje. Ha nem, akkor szerencséje van. Nem lehet tenni
semmit egyik esetben sem. Ilyesféle lehetett az életfilozófiája, és ennek fényében
igyekezett a legjobbat kihozni a legrosszabb helyzetekből is. Rezzenéstelen nyugalommal
ült, mint egy indián, és csak azzal törődött, hogy úszhatná meg a legkönnyebben a dolgot.
Graver módszeresen és szenvtelen hangon adott elő mindent. Úgy sejtette, Redden
értékeli a lényegre törő beszédet. Úgy sorolta a tényeket, mint egy könyvelő. A
pornófilmek a kislányokkal, a kokain, a lopott lőfegyverek, a heti pénzszállítások az
öbölben várakozó jachtokhoz – mindez bőven elég ahhoz, hogy az előző repülése legyen
élete legutolsó repülése.
Redden átgondolta a hallottakat, közben zihálva szedte a levegőt. Nem volt könnyű a
forró betonon ülni hátrabilincselt kézzel, miközben a túl szoros farmer dereka a pocakjába
vágódott. Alaposan megizzadt, a patakocskák lecsorogtak a homlokán, és sós
esőcseppekként megültek bozontos szemöldökén. Átizzadt ruhája a hátához és a pocakjára
tapadt. A kényelmetlen póztól izomgörcsöt kapott. Kicsit oldalra dőlve próbált könnyíteni
a helyzetén.
Redden nehezen szedte a levegőt, és bámulta a Pilatust. Megcsóválta a fejét, és kicsit
elvigyorodott.
– Hé, Rick – fordult Ledet felé, aki a háta mögött ült, úgy, hogy Redden nem láthatta.
– Üzletet kötöttél ezekkel a fickókkal?
Neuman Ledetre nézett, és megrázta a fejét.
Amikor Ledet nem válaszolt, Redden elvigyorodott és azt mormolta: – Rohadék.
Mióta besétáltak a hangárba, senki nem beszélt, csak Redden és Graver.
– Ha jól sejtem… – szólalt meg Redden, kicsit fészkelődve. Az izzadság lecsöpögött
az orra hegyéről a betonra. – Ha most beszélek, akkor ezentúl vigyáznom kell az életemre.
– Valahogy úgy – bólintott Graver, és megtörölte az arcát a zsebkendőjével. – De ha
nem akar ezzel fáradni, akkor esetleg rács mögött is töltheti élete hátralévő részét.
Redden felhorkant. – Ha tehetek róla, nem áll szándékomban rács mögött tölteni az
életemet. Mondja, tényleg muszáj így megbilincselni? A rohadt életbe!
Graver odalépett elé, leguggolt, és ránézett.
– Dohányzik?
Redden összevonta a szemöldökét. – Igen.
– Akar egy cigarettát?
– Akarok.
Graver Neumanre pillantott, aki odament Ledethez, és kivett az inge zsebéből egy
doboz cigarettát meg egy műanyag öngyújtót.
– Vedd le róla az egyik bilincset – mondta neki Graver. Neuman elvette a kulcsot
Murraytől, és kinyitotta az egyik bilincset. Remberto közben kattintott egyet a Sig Sauer
tárján.
Redden kicsit megrezzent, aztán lassan a zaj irányába fordította a fejét, miközben
átvette a cigarettát Neumantól, és rágyújtott. Aztán Rembertóra pillantott.
– Maguk nem úgy viselkednek, mintha zsaruk lennének – mondta. Nem próbált meg
felállni, de ide-oda fészkelődve kinyújtóztatta a derekát és a vállát.
– Jól van – mondta Graver, még mindig előtte guggolva. – Akkor mondja el szépen,
mire készülnek ma este.
Redden nem volt híve a drámai jeleneteknek, de hosszú szünetet tartott, mielőtt
válaszolt volna. Egyértelmű volt, mekkora nyomás nehezedik rá. Aki Kalatisról kezdett
beszélni, mind úgy viselkedett, mintha a pokol kapuit akarná kitárni, amit az ember nem
tesz meg, csak akkor, ha végképp nincs más választása.
– Kalatis valami nagy üzleten dolgozik – kezdte Redden. – Arról nem tudok semmit,
miről folytat tárgyalásokat, kábítószerügyről van-e szó, információkról, vagy
fegyverekről, de az egész akció ma este ér véget. – Szívott egyet a cigarettából. – Az
üzleti partnereit oda kell szállítani hozzá a megbeszélésekre. Magukkal hozzák a pénzt is,
amivel beszállnak az üzletbe. Többnyire minden éjfél után történik, Kalatis így szereti, a
kora hajnali órákban. Úgy szokott lenni, hogy ha nem houstoniak, akkor a városban
megszállnak egy hotelban, aztán Kalatis emberei értük mennek, és elviszik egy kis
repülőtérre.
– Mindig ugyanoda?
– Rotációs rendszerben mindig más repülőtérre. Találomra hol innen, hol onnan
indulnak. De előbb-utóbb mindegyikre sor kerül. Southwest, Cloverfield, Gulf, Andrau, az
itteni… Hull, Ellington, Hobby, Intercontinental, Hooks, Midwest, Vyeiser…
Tehát az ügyfeleket és a pénzt Kalatis biztonsági emberei elviszik a szállodából a
repülőhöz. Bepakolják a pénzt, és felszállnak. Az illetők azt hiszik, hogy Mexikóba
tartanak. Ezután egy kétórás elterelő út következik. Valamivel elfoglalják őket a kabinban,
hogy ne hallják, amit a pilóták beszélnek, és ne lássanak semmit, aztán leszállnak Kalatis
házánál, már ha hidroplánnal vannak. Ha nem azzal, akkor átszállnak arra egy kisebb
leszállópályánál.
– De Kalatis házához mindig a hidroplánnal mennek.
Redden bólintott. – Muszáj. Kocsival nem lehetne ilyet bonyolítani. Különben is
nagyon fontos része az egész akciónak, hogy mindenki azt higgye, Mexikóba vittük.
– Csak egy ilyen átszállásra használt pálya van, vagy több?
– Csak egy, egy Las Copas nevű hely.
– De ma este másképp fog zajlani a dolog?
– Igen, a ma este más – bólintott Redden, és utolsót szippantott a cigarettából, amely
már leégett a füstszűrőig. Elnyomta maga mellett a betonon. A jobb kezével letörölte az
izzadságot a homlokáról. A lógó bilincs úgy csörgött, mint Paula karkötői.
– Ha egy éjszaka több utast is szállítunk, ugyanarról a reptérről indulnak. Így Kalatis
biztonsági embereinek csak egy hangárt kell szemmel tartani. Az időzítés úgy van
kidolgozva, hogy az emberek egyórás különbséggel érkezzenek, úgyhogy bőven legyen
idő. Ők arról sem tudnak, hogy Kalatis mással is találkozik ugyanazon az éjszakán.
Redden kicsit fészkelődött. – Pokoli kényelmetlen itt ülni – mondta, vetett egy lesújtó
pillantást Rembertóra, aztán megint megtörölte a homlokát. – Ma este mindhárom pilóta
más-más repülőtérről indul.
– Honnan?
– Wade az Andrauról, Maricio a Cloverről. Én a Hobby reptérről.
– És mindez éjfél után történik?
– Nem, most nem – felelte Redden. – Ez is egy változás az eddigiekhez képest. Az
első kliens negyed tizenegykor érkezik. A második tizenegy harmincötkor. A harmadik
éjjel egy óra előtt öt perccel.
– Ezek szerint… – Graver kicsit számolgatott magában. – Egy óra húsz perc van
közöttük.
– Igen.
– Mi az oka ennek a változtatásnak?
Redden a betonpadlót bámulta egy pillanatig, aztán felnézett Graverre.
– Őszintén szólva, ez kicsit minket is aggaszt.
– Minket?
– Engem és Wade-et és Mariciót… a három pilótát. Nagyon úgy tűnik, hogy Kalatis
ma éjjel el akar tűnni a színről.
– Ezt miből gondolja?
– Van egy Sheck nevű fickó, szintén pilóta. Sokkal régebben dolgozik Kalatisnak,
mint mi többiek. Elég sokat beszélgettünk vele. Sheck sokat tud róla. Most is neki
dolgozik, valami titkos akción. Sheck azt gyanítja, hogy Kalatis le akarja zárni több
akcióját, és valami nagy szélhámosság után el akar tűnni. A mai változtatások után én és a
fiúk kicsit idegesek vagyunk. Legalább négy-öt órája próbálok kapcsolatba lépni
Sheckkel, hogy megkérdezzem, szerinte mi folyik, de nem találom sehol.
– Olvasta ma reggel az újságokat?
 Redden kérdőn Graverre pillantott. – Igen.
– Bruce Sheck felrobbant egy hajón a South Shore kikötőben.
Redden arca elfehéredett. – Felrobbant?
– Colin Faebert ismeri?
– Igen.
– Őt ma délután megölték.
– Megölték?
– Gilbert Hormannt?
Redden bólintott. Már tudta, mi következik.
– Őt tegnap éjjel intézték el.
Redden nagyot nyelt. A szeme kimeredt, mintha soha többé nem tudna pislogni.
– És megölték három nyomozómat is, akik ezen az ügyön dolgoztak – folytatta
Graver.
Redden kinézett a hangár nyitott ajtaján. – Shecknek igaza volt. A görög el akar tűnni.
– És mit gondol, Eddie, a pilótákkal mit tervez? Azt hiszi, futni hagyja magukat? Azok
után, hogy ennyit tudnak róla?
– Rohadt szemétláda… – mormolta Redden szinte kábultan.
– Mindegy, úgyis ez volt az utolsó repülése – mondta Graver.
Redden nem felelt semmit. Bámult ki a betonra, mely fölött csak úgy vibrált a forró
levegő.

74. fejezet

Tehát ma este – fordult oda Graver Reddenhez – itt felveszi az utast, aztán elviszi egy
kétórás elterelő repülésre, aztán Las Copasnál átszállnak egy hidroplánra, és azzal
repülnek át a Chocolate-öböl felett, így van?
Redden bólintott. Már csakúgy ömlött róla az izzadság.
– A hidroplán egy folyóágban várakozik? Van ott egy a közelben, igaz?
Redden megint bólintott. – Úgy hetvenméternyire a leszállópályától.
Neuman odahúzott egy gumiabroncsot Redden háta mögé, és leült rá. Murray és
Remberto egy fűrészbaknak támaszkodtak. Mindegyikük izzadt. Érdeklődve követték a
beszélgetést, ahogy Graver apránként kiszedett minden részletet Reddenből.
– Itt lesz valami eltérő a megszokott rutintól?
Redden ismét bólintott, mintha most kezdene derengeni neki valami, mintha a helyére
került volna egy újabb mozaikkocka Kalatisszal kapcsolatban.
– Igen – mondta, és nagyot nyelt. – Általában a pénzt és az utast átrakjuk a
hidroplánba, és átvisszük a Chocolate-öblön. Amikor odaérünk Kalatis mólójához, a
vendég felmegy a házba, hogy találkozzon vele, a pénzt meg átrakjuk egy jachtra.
– És azután?
– A jacht kiviszi a rakományt az öbölbe. A pilóta megvárja a vendéget, és visszaviszi a
túlsó partra.
– A hidroplánt is maga szokta vezetni? Ahhoz nincs másik pilóta?
 – Nem, azt is mi vezetjük. Hidroplán csak egy van. Az első pilóta leszáll Las
Copasnál, mindent átraknak a hidroplánba, átrepül a Chocolate-öböl felett, aztán amikor a
vendég végzett, visszaszállnak a rendes gépre, a hidroplánt meg otthagyják a folyóágban a
következő pilóta számára, ő is ugyanezt csinálja. Az utolsó gép másodpilótája aztán
elviszi a hidroplánt. Egy kis öböl melletti hangárban tartjuk, Kemahban.
– Gondolom, valaki ott marad a gépnél, amelyik Las Copasnál várakozik?
– Persze, Kalatis három biztonsági embere csónakkal odamegy, még a gépek érkezése
előtt. Visznek magukkal egy elektromos generátort, és kivilágítják a leszállópálya szélét.
A fényeket épp csak egy-két pillanatra gyújtják fel leszállás közben. A biztonságiak az
egész akció alatt ott maradnak, segítenek átrakodni a pénzt, és aztán őrzik a várakozó
gépet, amit épp nem használunk.
– Mindig hárman vannak?
– Igen. Kalatis ebben eltér az átlagtól. Összesen hat fegyveres őre van, és nem tizenöt-
húsz. Három Las Copasnál, és három a házánál, a mólónál. Visszafogott fickók. Minden
fegyverük hangtompítós. Az Uzik, a Mac 10-esek, minden. Persze, ezt a józan ész
diktálja. Nem használják a fegyverüket, ha nem muszáj, én legalábbis még soha nem
láttam. De szükség esetén nem haboznának.
Redden ezen kicsit elgondolkozott, aztán megint Graverre pillantott. – Kaphatok még
egy cigarettát?
Neuman kért egyet Ledettől. Amikor Redden rágyújtott, Graver tovább kérdezett.
– Tehát, azt mondja, ez alkalommal másképp fognak zajlani a dolgok?
– Igen. Ma délután volt egy megbeszélésünk Kalatisszal. Mindegyikünk kissé eltérő
menetrend szerint fog repülni. Wade lesz az első. Elterelő repülés nem lesz, egyenesen
Las Copasba megy. Ott minden ugyanúgy történik, mint eddig, az utas és a pénz átkerül a
hidroplánra. De amikor odaért Kalatis házához, csak leteszi az utast és a vendéget, aztán
azonnal visszarepül Las Copasba, nem várja meg az utast.
– Kalatis elmagyarázta, miért?
– Azt mondta, a vendége a jachttal fog kimenni az öbölbe, aztán majd kocsival viszik
vissza Houstonba.
– És most miért nem akarja elhitetni vele, hogy Mexikóban vannak?
– Ezt én is megkérdeztem. Kalatis azt mondta, azért fizet, hogy repülőket vezessek,
nem azért, hogy beleüssem az orrom az ő dolgába. – Redden kínosan elvigyorodott, mint
amikor valaki egy halálos fenyegetésen inkább nevetni próbál, ahelyett, hogy pánikba
esne. – Aztán következik Maricio, ő is egyenesen Las Copasra repül, és…
– Ez az út mennyi ideig tart? – szakította félbe Graver.
– Félóra. Aztán Maricio is elviszi az utasát a hidroplánra, lerakja a pénzt meg a
vendéget, aztán visszarepül Las Copasra. Én leszek az utolsó, mindent ugyanúgy csinálok,
mint a többiek.
A szemben lévő leszállópályán földet ért egy kis repülőgép, és zúgó motorral a hangár
felé gördült. Ez volt az első, mióta itt voltak. Mind odafordultak és megnézték. Aztán
Graver visszafordult Reddenhez. A pilóta a saját gépe orrát bámulta. Graver úgy sejtette,
újra átgondolja, amit elmondott az aznap éjszakáról. Azok után, amit most megtudott a
halálesetekről, nyilván kezdett mindent más színben látni.
– Térjünk vissza a biztonságiakhoz – folytatta Graver. – Amikor az utas kimegy a
reptérre, és felszáll a gépre a pénzzel, kísérik őrök, akik a pénzt őrzik?
– Nem. Kalatis utálja a feltűnősködést, nem akarja, hogy automata fegyverekkel
hadonászó fickók vegyék körül. Attól kezdve, hogy a pénz felkerült a fedélzetre, Kalatis a
felelős érte. Ha az üzleti partnerei nem bíznának meg benne, akkor nem adnák oda a
pénzüket.
– És a repülőtérig vezető úton?
– Azt megengedi az üzletfeleinek, hogy a hoteltől a reptérig két őr kísérje őket. Velük
van Kalatis egy embere is. A gép a hangárban várakozik. Az átrakodást idebent végezzük,
ahol senki nem láthatja. Az utas testőreinek távozni kell, mielőtt mi felszállnánk.
– És akkor ott marad Kalatis embere, aki az úton kíséri.
– Igen.
– Tehát Las Copasnál összesen négy embere van ott.
– Igen. Hárman várnak odalent, egy odarepül a gépen. De az az őr mindig a rakomány
mellett marad, elkíséri Kalatis mólójáig. Az élete függ tőle, hogy minden doboz
meglegyen. Ha egyet is elveszít, az életével fizet érte.
– Gondolja, hogy az őrök rutinjában is változás lesz ma éjjel?
– Erről nem tudok. Nem volt róla szó, amikor megbeszéltük a mai tervet.
– És a menetrendbe belefér az, hogy a hidroplánnal Las Copas-tól Kalatis házáig
repüljenek, aztán vissza? Ez mennyi idő?
– Hát, alig fér bele. Nagyon szoros lesz. Az öböl fölött átrepülni nem probléma.
Inkább Las Copasnál megy el sok idő, a készpénz átrakodásával a hidroplánra. Erre húsz
percünk van, aztán tizenöt perces repülés Kalatis mólójára, tíz perc a kirakodásra, tizenöt
perc vissza Las Copasra, tíz a hidroplán lerakására, vissza a másik gépre, és eltűnni onnan.
Miután az egyik gép távozik, tíz perc múlva érkezik a következő.
– Ez elég kevés idő.
Redden nagyot szívott a cigarettából, aztán megrázta a fejét, és lebiggyesztette a szája
sarkát. – Hát, nem sok. Nem marad idő arra az esetre, ha becsúszik valami gikszer…
Pedig ilyen mindig előfordulhat, főleg, ha egy ilyen ócska kis földes pályáról kell
felszállni, mint Las Copas. Nagyon óvatosnak kell lenni a rádió-összeköttetéssel is.
Őrültség az egész. És az a vacak generátoros kivilágítás… Nem lesz egyszerű.
Graver bólintott, és egy pillanatig elgondolkozva nézte Reddent.
– Van valami terv vészhelyzet esetére? – kérdezte. – Mi történik, ha valami hiba
csúszik be?
– Mindig van egy pótterv. Sőt kettő. – Redden a csizmája szárának kocogtatva leverte
a hamut a cigarettáról. – Ha valami hiba csúszik be, még mielőtt leszállítottuk a pénzt,
felhívunk egy kódolt számot, és elmondjuk Kalatisnak, mi történt. Aztán ő eldönti, mi
legyen. Ha megváltoztatja a repülőteret, koordinálni kell a pénzszállítást is, és értesíteni az
őrt, aki a pénzre vigyáz.
Ha később, a felszállás után csúszik félre valami, van egy előre megbeszélt hely,
ahová mennünk kell. Mindhárom pilótának ugyanaz, annyi embere nincs Kalatisnak, hogy
három különböző helyet tartson fenn.
Graver ránézett. – Úgy érti, akkor mindenki egy bizonyos repülőtéren találkozik?
– Igen. De az időzítés marad.
– Melyik reptéren?
Redden felemelte a kezét a lóbálózó bilinccsel, és mutatóujjával a földre bökött. –
Ahol ülök – mondta.
Graver rámeredt Reddenre. – És kellett valaha is a póttervet alkalmazni?
– Egyszer.
 – És hogy ment?
– Óramű pontossággal – vont vállat Redden. – Itt mindenki profi. Képesek
megbirkózni a vészhelyzetekkel is.
– Megmondta Kalatisnak, hogy kételyei vannak a ma esti szoros időzítéssel
kapcsolatban?
Redden sztoikusan bólintott. – Meg.
– És ő mit felelt?
Redden komor arcot vágott. Utolsót szippantott a cigarettából, aztán elnyomta a
betonon az előző csikk mellett.
– Megduplázta a honoráriumunkat. Már eddig is olyan fizetést kaptunk, mint egy
vezérigazgató, hát most a kétszeresét. – Ledet Rembertóra pillantott, aztán vissza
Graverre. – Ha eleget fizetnek valakinek, az tűzön-vízen át végre fogja hajtani a feladatát.
Minél több a pénz, annál merészebb lesz… még akkor is, ha a kockázat is nő. Nem gondol
másra, csak a remek adómentes keresetre, még ha a poklot kell is megjárnia.

75. fejezet

Öten üldögéltek az öbölre néző teraszon. Pizzás és hamburgeres dobozok hevertek

szétszórva a tonettasztalon, és dobozos üdítők. Graver hátradőlt a széken, és a konyhán át
a nappaliba pillantott, ahol Redden és Ledet a bokájuknál és a csuklójukon megbilincselve
a földön ültek, mintha túszok lennének. Alice-t is megbilincselték, ő a hálószobában volt.
Azt mondták neki, fontos tanú, és még nem engedhetik el egy darabig. Alice ezt szó
nélkül elfogadta, és eszébe se jutott ügyvédet követelni, vagy a jogait hangoztatni. Sokat
segített, hogy ott volt a tévé. Mint kiderült, imádott tévét nézni.
Miután megérkeztek a házba, és gondoskodtak a három fogolyról, kimentek a teraszra,
és szétosztották a pizzákat meg a hamburgereket. Graver elmondta Victor Lastnak, aki
Alice-et őrizte, mi történt. Last végighallgatta, anélkül, hogy sokat kérdezősködött volna.
Aztán nekiláttak az ennivalónak, mielőtt kihűlne, és arról beszélgettek, hogy hangzik
Redden és Ledet sztorija, és mit gondolnak Kalatis biztonsági intézkedéseiről és a ma
éjszakai terveiről. Mindenről beszéltek, csak a legfontosabbról nem: arról, hogy mit
fognak csinálni. Graver némán evett, és csak erre tudott gondolni. A lassan lemenőben
lévő napot bámulta az öböl felett, míg a többiek beszélgettek.
Miután végzett a hamburgerrel, Graver kinyitotta a jegyzetfüzetét. Elkezdte felírogatni
a gépek menetrendjét, hogy mikor indulnak a pilóták Bayfieldről, és mikor érkeznek meg
Las Copasba, mikor érkeznek Kalatis házához, és mikor térnek vissza Las Copasba.
Végiggondolta, Redden hogy fogja végigcsinálni. A terv feszes volt és hatékony. De
valami mégis ijesztően gyanús volt az egészben.
– Jól van – szólalt meg végül, az asztalra könyökölt, és maga elé tartotta a jegyzeteit.
A többiek elhallgattak. Összegyűrögették a zsíros papírokat, és eltakarították az asztalról a
dobozokat meg a zacskókat.
Graver elkezdte felolvasni a gépek menetrendjét, aztán megint hátradőlt.
– Van valakinek valami hozzáfűznivalója?
 Egy pillanatnyi csönd után Murray szólalt meg.
– Igen, egyvalami. – Megtörölte a száját egy papírszalvétával, aztán összegyűrte és
egy papírzacskóba dobta. – Szerintem ennek az egész tervnek hetvenöt százaléka
kivitelezhetetlen marhaság.
Graver szinte megkönnyebbülten elmosolyodott. – Szerintem is. Halljuk részletesen,
miért.
– Először is – mondta Murray –, Kalatis időbeosztása túlságosan szoros. Tudjuk, hogy
Reddennek is ez a véleménye. – A székét kicsit közelebb húzta Graverhez, és egészen
halkra fogta a hangját, nehogy behallatszon a nappaliba.
– Másodszor, Kalatis feladja a trükköt, hogy elhitesse a vendégeivel, hogy Mexikóban
lakik. Pedig hosszú hónapokon át fáradozott rajta, hogy fenntartsa ezt a látszatot. És most
az utolsó pillanatban, amikor begyűjti az utolsó pénzeket, egyszer csak hagyja, hogy
mindenki megtudja, hol lakik? – Murray megcsóválta a fejét. – Ez nem stimmel. Én ezt
nem veszem be. Még ha azt tervezi, hogy kiszáll és eltűnik, akkor sem.
Harmadszor, az utolsó pillanatban megváltoztatja a menetrendet, ami eddig óramű
pontossággal, begyakorlottan működött. Vajon miért kockáztatná, hogy a legnagyobb,
utolsó fogás előtt teljesen új menetrendet dolgozzon ki, ami olyan komplex, hogy szinte
biztos, valahol hiba fog csúszni bele?
Negyedszer, ha én Kalatis helyében lennék, inkább leegyszerűsíteném az utolsó akciót,
hogy biztos ne sikerüljön félre semmi, és nem bonyolultabbá tenném. Vagy hagynék
mindent úgy, ahogy addig volt.
Ötödször, Redden beszámolójából ítélve, ez a Las Copas valahol az isten háta mögött
van. Szerintem az első megálló Las Copasnál ma az utolsó lesz… mindenkinek.
Graver Rembertóra pillantott, aki alig észrevehetően, egyetértően bólintott, aztán
Neumanre nézett, aki döbbenten hallgatott, végül Lastra, aki verejtékező homlokkal
figyelt.
– Igen, én is így gondolom – mondta végül Graver.
– Mindenkit meg akarnak ölni Las Copasnál? – kérdezte hitetlenkedve Neuman. – A
pilótákat… a másodpilótákat?
Graver bólintott. – Igen. Szerintem Kalatist azért nem aggasztja a túl szoros
menetrend, mert tudja, hogy nem számít. Az utasoknak, a pilótáknak és a pénznek csak
Las Copasig kell eljutniuk.
– És szerintem ezt Redden is kezdi gyanítani – tette hozzá Murray. – Nem hülye.
– Na és mi lesz a gépekkel? – kérdezte Neuman. – Négy repülő fog ott állni.
– Csak három – mondta Graver. – A hidroplánra valószínűleg nem is lesz szükség.
Egyszerűen elvitetik majd a gépeket más pilótákkal. De Redden, Maricio, Wade és a
másodpilóták túl sokat tudnak. Egyszerűen felbérelnek majd néhány új pilótát, és annyit
mondanak nekik, hogy el kell vinni onnan egy gépet, ők csak ennyit fognak tudni, és nem
kérdezősködnek majd. Ehhez túl sok pénzt kapnak, ahogy Redden is mondta.
– És akkor minden kész – mondta Remberto, Neumanre pillantva. – Csak három tanú
marad: a biztonsági őrök, akik végrehajtják a gyilkosságokat. Fogadni mernék, hogy ők
majd százalékot kapnak a három gépen szállított pénzből. Az ilyen embereket nagyon jól
meg kell fizetni.
– A kérdés az, mi lenne a legjobb módja, hogy az egészet megakadályozzuk – tűnődött
Graver. – Mi csak öten vagyunk. – Kicsit habozott, majd folytatta. – Szerintem két
lehetőségünk van. Az első, hogy most azonnal elindulunk Las Copashoz. Megtámadjuk az
őröket, amikor megérkeznek a generátorral és a lámpákkal. Kiszedjük valamelyikükből,
hogy mivel kell jelezni a pilótáknak, hogy tiszta a levegő, és leszállhatnak.
De ennek megvannak a kockázatai. Las Copasba csak négyen tudunk odamenni.
Egyvalakinek ott kell maradni Reddennel, aki odavisz minket repülővel. Letesz, aztán
visszajön Bayfieldbe. És ha meg akarjuk előzni az őröket, akkor tényleg most azonnal el
kell indulni. Talán már késő is. Szerintem Kalatis három embere jóval előbb odamegy,
hogy mindent előkészítsenek. – Graver az órájára pillantott. – Alig egy óra múlva
besötétedik.
A második lehetőség: a repülőtereken kapjuk el őket, közvetlenül azután, hogy az utas
saját biztonsági őrei távoztak, miután átrakodták a pénzt a gépre. Akkor csak egy őr lesz
ott. – Graver a jegyzeteibe pillantott. – Ezzel az a probléma, hogy csak egy utast és egy
pénzrakományt csíphetünk el. Ha az első gép, amit Wade vezet, nem ér oda Las Copasba
a menetrend szerint, arról értesíteni fogják Kalatist, ő meg nyilván odaküld valakit, hogy
nézzen körül, mi a baj. És akkor a másik kettőt már nem kaphatjuk el.
És így nem érjük el a célunkat se. Fogadni mernék, hogy Kalatist úgy vonzza az a
pénz, mint a vér a cápákat. Ott fog felbukkanni, ahol a legtöbb pénz van.
– Mi lenne, ha az első repülővel odamennénk Las Copasba? – javasolta Murray. – Az
Andrau reptéren csak egy őrrel kellene elbánnunk, és amikor odaértünk Las Copasra,
lefegyverezzük az őröket, aztán megüzentetjük velük rádión Kalatisnak, hogy minden
rendben megy. Aztán elkapjuk Maricio gépét, amikor megérkezik. Reddennek fel sem
kellene szállnia. És akkor mind a három pénzrakomány ott lenne egy helyen.
– Ez csak akkor jó, ha nem tévedünk abban, hogy mire készülnek Las Copasnál – szólt
közbe Remberto. – Ha tévedünk, Kalatis rá fog jönni, hogy valami nincs rendben,
tizenegy harmincötre, amikor a hidroplán nem érkezik meg a mólójához.
Graver dobolt az ujjaival a jegyzetfüzetén. – És attól is félek, hogy esetleg háromnál
több embert találunk Las Copasnál – mondta. – Akkor csapdába esünk a gépben, talán
kereszttűzbe is kerülhetünk. Ha nem tévedünk, és az a dolguk, hogy mindenkit
elintézzenek a leszállás után, nem tudhatjuk, ezt hogy akarják csinálni. Mindenkit
leszállítanak a gépről, és ott a leszállópályán megölik?
Az alkonyat egyre jobban leereszkedett, a szürkeség lassan elnyelte a horizontot.
Olyan volt, mintha a világ véget érne az öböl felett. A nyári este lassan átolvadt a sötét
kozmoszba. A sirályok rikoltoztak, láthatatlanul a határtalan, időtlen félhomályban.
– Nem tudom, hogy lehetne megcsinálni – mondta végül Graver. Lerakta a
jegyzetfüzetét, és megdörzsölte az arcát. – Nem hiszem, hogy vállalhatunk ekkora
kockázatot. Túl sok az ismeretlen az egyenletben, és túl kevés az időnk. Katasztrófával is
végződhet.
Pár pillanatig nem hallatszott más, csak a sirályok rikoltozása és a hullámok tétova,
halk susogása.
– Ha azt akarjuk, hogy az összes pénz egy helyen legyen, mert az odavonzza Kalatist –
szólalt meg végül halkan, de határozottan Remberto –, akkor szerintem van még egy
másik lehetőségünk.

76. fejezet
Rick Ledet kanyarodott egyet a Cessna 185-össel. Neuman lenézett a pilótafülke ablakán
a nagy feketeségre, amiről Ledet azt mondta, ez már a Chocolate-öböl.
– Látom a leszállópályát – mondta Ledet, és megint a horizonttal párhuzamosra
állította a gépet. Neuman látta a város távoli fényein, hogy ismét egyenes a gép orra. –
Most megint kanyarodunk egyet, és visszamegyünk az öböl felé. Aztán csinálok pár
kanyart, és amikor szólok, maga mindig kilő egy rakétát!
– Oké – mondta Neuman. Többet nem nagyon tudott kinyögni. Furcsa volt, hogy az
éjszakában milyen hamar megszűnik a különbség fent és lent között. A térdei között egy
doboz katonai jelzőrakétát szorongatott, a kilövőpisztollyal együtt. Belerakta az első
rakétát.
– Azt hittem, ha párszor elrepülünk fölöttük, adnak majd jelzést – mondta Ledet. –
Persze, gondolhattam volna, ennél óvatosabbak. Mindegy, épp elégszer szálltam már le
ide. A folyóágat is látom. Oké, gyerünk!
A Cessna nagyot kanyarodott, ugyanakkor lefelé ereszkedett, aztán megint egyenesen
haladtak tovább. Neuman látta maga előtt a félholdat az öböl felett. Gyönyörű látvány
volt, meglepte a szépsége.
– Készen van? – kiáltotta Ledet. – Mehet az első rakéta, hogy észrevegyenek.
Neuman elhúzta a kisablakot, odaszorította a rakétakilövő pisztolyt. Érezte, hogy a
Cessna kicsit lelassul, aztán Ledet azt kiáltotta: – Tűz!
Neuman meghúzta a ravaszt. A dörrenés betöltötte a pilótafülkét.
– Huhúúú!!!! A hétszentségit! – nevetett Ledet.
A rakéta meglepő ragyogással robbant fel az éjszakai égbolton, foszforos fehérséggel
vakítva. A kis ejtőernyő, amely a rakétát tartotta, ingadozva libegett a sötétségben, aztán
lassan ide-oda hintázva lefelé ereszkedett.
– Szeretnék most odalent lenni. Azok a marhák biztos jól beszartak!
Neuman újratöltötte a pisztolyt.
– Oké, mehet a második! – ordította Ledet.
Neuman tüzelt. Az égbolt egy pillanatra ragyogó fehérre változott. Neuman újra
töltött.
– Harmadik!
A Cessna megint nagy ívben kanyarodott. Neuman érezte, ahogy a gép egész teste
megrázkódik. Próbált nem tudomást venni róla, miközben újra töltött és lőtt, aztán még
egyszer. Elvesztette az időérzékét. Fogalma sem volt, mióta tart a manőver, csak azt
érezte, hogy a gravitáció ereje hol erre, hol arra löki. Töltött és tüzelt, és nézte a rakéták
robbanását és az indítótöltetek világító nyomvonalát az égen, a koromfekete sötétségben.
Érezte, hogy megint kanyarodik a gép. A rakéták elfogytak a dobozból. Kinézett az
ablakon, és látta, hogy fél tucat rakéta még ott lebeg az égen. Mintha lángra lobbantották
volna az éjszakát, olyan vakító volt a fény, hogy szinte azt várta, az egész égbolt tüzet fog,
és nappali világosságra vált.

Wade Pace már tizedszer nézte végig a Malibu Mirage műszerfalát, és miután elégedetten
nyugtázta, hogy minden rendben, Houston fényeire pillantott a pilótafülke oldalablakán át.
A másodpilóta is kinézett. Wade hátrafordult, és vetett egy pillantást a jobb válla fölött a
mögötte ülőkre. Az utas kényelmetlenül szorongott az első ülésen, mögötte a második
kettős ülésen Kalatis gorillája ült, aki egyenesen visszabámult rá. Őt bezzeg nem érdekelte
a kilátás. Wade visszafordult a műszerfalhoz.
– Malibu, Malibu! Itt a parancsnokság.
Wade ösztönösen a fejhallgatójához emelte egyik kezét, és meglepetten felvont
szemöldökkel a másodpilótára pillantott.
– Malibu, itt a parancsnokság. Hallanak engem?
– Igen, itt Malibu. Hallgatjuk.
– A célpontot támadás érte – szólalt meg halkan és határozottan Kalatis hangja. – A
második kijelölt helyen szálljanak le.
Wade meglepett pillantást vetett a másodpilótára.
– Malibu, hallanak?
– Itt Malibu, igen, vettük. Indulunk a másik kijelölt célpontra. – Wade kis szünetet
tartott, majd hozzátette: – Ezt meg kellene erősíteni a fedélzeten lévő biztonságiaknak is.
Wade megfordult, és megint hátrapillantott a jobb válla fölött. A biztonsági őrre
nézett, megkocogtatta a fejhallgatót, és intett neki, hogy menjen oda. A férfi nyugodtan
kicsatolta az övét, és felállt. Az arca kifejezéstelen volt, mint mindig. Amikor megállt
Wade ülése mögött, tagbaszakadt alakja szinte betöltötte az egész fülkét.
– Ezt meg kell hallgatnia – mondta Wade, miközben a másodpilóta levette a
fejhallgatóját, és átadta. – A parancsnokság. Először azonosítsa magát – mondta Wade,
ahogy a férfi felrakta a fejhallgatót és megigazította a mikrofont.
– Itt Malibu, a biztonsági főnök vagyok.
Wade az ülésen félig odafordulva figyelte a férfit, aki végighallgatta, ahogy Kalatis
neki is elismételte az üzenetet. Az őr csak annyit mondott: – Értettem az utasítást. A
második kijelölt leszállóhelyre megyünk.
Lekapta a fejhallgatót, visszaadta a másodpilótának, megfordult és visszament a
helyére. Wade égnek emelte a tekintetét és a másodpilótára nézett. Kalatisnak több ilyen
fickó dolgozott. Mind nagyon komolyan vették magukat, és folyton idegesítő katonai
zsargonban beszéltek. De hát sok pénzt kellett őrizniük.
A másodpilóta megadta Wade-nek az új koordinátákat, és hosszú ívben lassan
kanyarodni kezdtek. A fények halmaza, mely Houstont jelezte, lassan eléjük került, és így
is marad, míg még egyet nem kanyarodnak, hogy megközelítsék a leszállópályát. A város
fényei pont a szemük előtt lesznek, a műszerfal fölött. A megváltozott terv miatt
harmincöt perces előnyt nyertek.

Panos Kalatis ing nélkül ült a rádiószobában, mereven bámulta a tárcsákat, és azt
kalkulálgatta magában, mekkora a valószínűsége, hogy sikeres lesz az alternatív terv.
Hirtelen izzadni kezdett, de nyugodt volt, mint egy filozófus. A jelentés, hogy Las Copast
rakétatámadás érte, teljesen váratlanul jött. Azonnal csomagolni kezdtek. Jael most is ide-
oda szaladgált a ház és a kis kétmotoros hidroplán között, amely a mólónál várakozott.
Épp az utolsó holmikat hordta ki. Csak a legfontosabbat viszik magukkal, néhány ruhát és
Kalatis titkos bankszámláinak kódkönyvecskéit. Elérkeztek a végső órák, a vártnál kissé
korábban, de azért erre az eshetőségre is megvoltak a tervei.
Mindig is a legapróbb részletekig megtervezte az akcióit, melyek a lehető legsimábban
zajlottak le, amire nagyon büszke volt. A mai sem különbözik az eddigiektől. A Las
Copasnál lévő három biztonsági őr helyett hat volt szolgálatban. A legmegbízhatóbb
emberei, akik régebben dolgoztak neki, mint bárki más, még annál is régebben, hogy
együtt kezdett dolgozni Strasserral. Mind a hatan képzett pilóták voltak, és bármelyikük el
tudná vezetni a Malibut vagy a Mooneyt vagy a Pilatust. Ami persze része is volt a
tervnek.
De most úgy tűnik, mégsem így lesz, és ami még rosszabb, hajóval már odamentek
Las Copasba. Vagyis gyakorlati célokra nem használhatók. Még ha a rakéták nem is
jelentettek komolyabb támadást, és nem fog történni semmi – amiben Kalatis nem nagyon
hitt –, a hat legmegbízhatóbb embere akkor sem tud idejében visszaérni, hogy segítsen
neki. Kalatis úgy döntött, felgyorsítja az eseményeket. Most már arra a három emberre
kell támaszkodnia, akiket a tervek szerint meg akart öletni. Las Copasnál a három őrt,
akiknek az volt a feladata, hogy idekísérjék a hotelből a repülőtérre az utast a pénzzel. De
Kalatist ez nem aggasztotta. Az őrök nem sejthették, hogy meg akarta öletni őket,
úgyhogy ez nem okoz semmi problémát.
Azon se gondolkozott sokat, ki állhatott a rajtaütés mögött. Feltételezte, hogy Graver.
Eltűnődött, hogy vajon Burtell, ha élne, felhívta-e volna, hogy figyelmeztesse. Most már
ez is mindegy. Csak az számít, hogy valahonnan kiszivárgott az információ a ma esti
akcióról. Mindennél jobban aggasztotta, hogy elveszítheti a negyvenmillió dollárt, amely
nemsokára a levegőben lesz, úton Bayfieldbe. Már kétszer ekkora összeget küldött el a
múlt héten, de hát a száz százalék mindig jobb, mint a két harmad, és Kalatis hajlandó volt
némi kockázatot is vállalni a száz százalékért.
Felkapta a fehér telefont. Először is hívott egy számot La Portéban, és meghagyott egy
kódszámot. Nemsokára megcsörrent a kék telefon. Egy texasi férfi hívta vissza, akivel
1981-ben, még Buenos Airesben került rövid ismeretségbe. 1985-ben a férfi egy
teherautó-kölcsönző vállalkozásba kezdett La Portéban. 1990-ben egyszer beszéltek
telefonon. Azóta Kalatis talán négyszer-ötször felhívta, és mindig bérelt tőle egy
teherautót, amiért busás összeget fizetett.
Kalatis megint felemelte a fehér telefont, és hívta Maricio Landrone kódolt számát.
Pillanatokon belül csörgött a kék telefon.
– Landrone vagyok.
– Maricio, a hangárnál vagy most?
– Igen.
– Valami zűr van az eredeti célpontnál. A második terv lép életbe – Kalatis lassan,
szinte kedélyesen beszélt. Már nagyon régen megtanulta, még a Moszadnál, hogy ha
irányítani akarja az embereit, legelőször a hangján kell uralkodnia. A pánik és a félelem
ragadós. Ha megérzik a hangjában a félelmet vagy a bizonytalanságot, akkor rájuk is át
fog ragadni. A vezető első felelőssége az, hogy soha ne tegye ki az embereit ennek a
betegségnek, még ha ő maga haldoklik is tőle, akkor se.
– Az alternatív célpont marad az, amit megbeszéltünk – folytatta. – De a menetrend
változik. Azt akarom, hogy most azonnal indulj el. A rakomány ott fog készen várni a
hangárnál, amikor megérkezel. Pakolj be, és indulj, amilyen hamar tudsz.
– Rendben, értettem – felelte Maricio.
Maricio két éven át kokaint szállított Kalatisnak, amíg egy évvel ezelőtt átvette a
pénzszállítást. Mindig nagyon jól vette az akadályt, ha utolsó pillanatban kellett
változtatni valamin.
Kalatis megint a fehér telefonhoz nyúlt, és felhívta Eddie Reddent. Szinte azonnal
megcsörrent a kék telefon, és Kalatis neki is megadta ugyanazokat az utasításokat. Miután
lerakta a kagylót, az órájára pillantott Az első rakomány alig több mint húsz perc múlva
érkezik meg Bayfieldre Wade Malibu Mirage gépén. Ha szerencséje van, az utolsó Eddie
Redden Pilatusával valamikor éjjel negyed egy körül fut be. Maricio Landrone útja
kérdéses. Nincs sok különbség a távolságban, amennyit Reddennek és Landronénak meg
kell tennie. Lehet, hogy közvetlenül egymás után futnak be Bayfieldre. Kalatis nem tudta,
ezt hogy tudják megoldani. De nem akart aggodalmaskodni emiatt. Egyelőre megtett
mindent, amit az adott helyzetben tehetett. Mostantól másokon áll vagy bukik, hogy
megszerzi-e a pénzét.
Meghallotta a hidroplán motorját, ahogy sivítva felpörög a mólónál. Zene volt a
fülének, a menekülés útja. Szinte érezte a forró motorokból felszálló benzinszagot, ami
más éjszakai akciókra emlékeztette, a menekülésekre, amikor csak akkor reménykedhetett
benne, hogy életben marad, ha a másik fél is betartja az egyezséget.
– Panos…
Kalatis hátrafordult. Jael ott állt a hálószoba ajtajában. Fehér férfiing és farmer volt
rajta, fekete haja egy vastag fonott copfban lógott a hátára.
– Indulnunk kell – mondta a lány. – A pilóta azt mondja, most kell felszállnunk, ha
még látni is akarunk valamit.
– Jó – felelte Kalatis – Minden megvan?
– Minden, persze.
– Akkor menj le a géphez. Rögtön megyek én is.
A „minden” valójában nagyon keveset jelentett. Szinte semmit nem visznek magukkal.
Kisétáltak a bebútorozott házból, otthagyva a ruhákkal teli szekrényeket, tévét,
hifiberendezést, mindent, amiből összeáll egy ember élete. Kalatis fantasztikusan érezte
magát, mint egy kígyó, amikor levedli a régi bőrét.
Lehajolt az íróasztala alá, amelyen több tízezer dollárnyi elektronikus berendezés
halmozódott, rádiók és telefonok, melyekkel négy éven át tartotta a kapcsolatot az
embereivel. Egy cipődoboz nagyságú kazettán elfordította az időzítő-berendezés tárcsáját.
A doboz valójában egy darab C-4 robbanóanyag volt. Drótok vezettek belőle a házban két
másik helyen elrejtett robbanószerkezethez, óvatosan hallgatta a tárcsa halk kattogásait,
ahogy beállította húsz percre. Mire elér a mutató a nullához, már mérföldekre lesznek kint
az öbölben. Gyönyörű látvány lesz a távolból a robbanás.

77. fejezet

Gravernek elég nehezére esett megnyugtatni a lelkiismeretét amiatt, amit csinál. Bármivel
érvelt is magában, nem tudta elfojtani az aggodalmát amiatt, hogy megkerüli a hivatalos
utakat – azt nem mondhatta, hogy megkerüli a törvényt, mert ezt néha a hivatalos
eljárások során is megtették. Még aggasztóbb volt az a tudat, hogy azért hagyta ilyen
messzire jutni a dolgokat, mert személyes megszállottság űzi Panos Kalatis után. Ha
profihoz méltóan, személytelenül kezelné az ügyet, akkor nem vállalna ekkora kockázatot.
Ha a józan eszére hallgat, beismerte volna, hogy a kockázat és a cél nincs arányban
egymással. Sokkal bölcsebb lett volna kivárni egy olyan időpontot, amikor ő határozza
meg a játszma szabályait, és nem Kalatis. De Graver nem várt.
 Redden szerint a pilóták csak annyi utasítást kaptak, hogy gördüljenek oda a kettes
hangárhoz, és pakolják át a pénzt egy ott várakozó teherautóba. Az utas és az őr a pénz
mellett marad. A pilóták ezután elmehetnek, nekik már nem lesz semmi dolguk.
A hangár hátsó részéből egy kis irodaféleségnek kialakított helyiség volt leválasztva,
alacsony álmennyezettel, mely fölött kis padlástérszerűség alakult ki. Graver, Murray és
Last itt ütötték fel a főhadiszállásukat, és vártak. Az elválasztó falban ajtó nyílt és egy kis
ablak, amelyet vastagon borított a piszok. Por- és olajszag terjengett, ahogy ott ácsorogtak
a használt abroncsok és a régi gépalkatrészekkel teli kartondobozok között. Remberto a
kis hátsó helyiség és hangár fala közötti sarokban bújt meg, régi gumik és egy lapos
fenekű kis alumíniumcsónak között, amely az iroda oldalfalának volt támasztva. A hangár
bádogfalai még mindig nyikorgó hangokat adtak, ahogy lehűltek a nappali forróság után.
Tíz perce sem voltak ott, amikor egy teherautó közeledett a három mérföldnyire lévő
országútról ide vezető bekötőúton. A motor zajából ítélve a sofőrnek sietős volt a dolga. A
motorzúgás egyre hangosabb lett, míg végül a teherautó megállt a hangár ajtaja előtt.
Valaki odament és a zárral babrált. Hirtelen félretolták az ajtót, és egy férfi állt ott a
teherautó reflektorfényében, mely megcsillant a hátsó helyiség piszkos ablakán. Graver és
a többiek gyorsan hátrább húzódtak a sötétségbe.
Gravernek egy pillanatra az volt az érzése, a férfi át fogja kutatni a hangárt, de az csak
sarkon fordult, visszaült a teherautóba, behajtott a hangárba, aztán leoltotta a reflektorokat
és leállította a motort. Megint kiszállt, visszament és eltolta a hangár tolóajtaját, de nem
teljesen, úgy harminc centis rést hagyott. Megállt, és kilesett a nyíláson. Idegesen elővett
egy cigarettát és rágyújtott, kifújva a füstöt a résen a sötétségbe.
Aztán ide hallatszott a távolból egy közeledő repülőgép zaja. A sofőr eldobta a
cigarettát, kicsit jobban eltolta az ajtót, és kilépett. A gép motorja egyre hangosabb lett,
míg közel nem ért, akkor megváltozott a hangja. Egészen mélyre ereszkedett a hangár
fölött, aztán továbbrepült kifelé, az öböl irányába.
A férfi visszasietett a hangárba, az ajtótól jobbra, a falon elhelyezett elektromos
kapcsolótáblához lépett, és felkattintott egy kapcsolót. Az ajtó nyílásán át Graver látta,
hogy a leszállópálya két szélén ritkásan elhelyezett lámpák sora gyullad ki. A
leszállópálya eredetileg nyilván csak nappali használatra készült. A férfi visszament az
ajtóhoz, kilépett, és körbenézett.
Szinte azonnal újból felhangzott a gép zúgása, és a repülő visszakanyarodott, most az
öböl felől közeledve. Graver hallgatta, elképzelte, ahogy alacsonyan suhan a víz felett.
Hallotta, hogy csökken a sebessége, a motor hangja elmélyült, aztán a gép földet ért. Az
ajtó egy résén át látta a fények villanását. A gép közben lassan előbbre gördült, közeledve
a hangár felé.
Ahogy a gép közelebb ért, a teherautó-sofőr elkezdte széthúzni a hangár két ajtaját, és
teljesen kitárta őket. A gép odagördült az ajtónyíláshoz, az orra már majdnem bent volt a
hangárban. A pilóta kikapcsolta a motort, a propellerek lelassultak, majd leálltak.
A sofőr kinyitotta a teherautó rakodóterének ajtaját. Közben kinyílt a repülőgép ajtaja,
mely a törzs közepénél helyezkedett el, és leereszkedett egy lépcső.
Graver fél szemmel leselkedett ki a piszkos ablakon. Egy nagydarab férfi szállt ki
először, sportzakóban, a kezében egy hangtompítós Uzival.
– Minden rendben? – kérdezte, megállva a lépcső alján, és a teherautó hátuljára
pillantott, ahonnan kis lámpa világított, fénytócsát vetítve a sötét hangár betonpadlójára.
– Én készen állok a berakodásra – szólt le a sofőr a teherautóról, bár nem egészen a
kérdésre válaszolva.
Az őr szenvtelenül bólintott, és körbenézett, míg a pilóta – Wade Pace, gondolta
Graver – lelépkedett a lépcsőn. A nyomában egy férfi következett, aki a másodpilóta
lehetett, majd egy öltönyös férfi ereszkedett le bizonytalan léptekkel a keskeny lépcsőn.
Pace a teherautó hátuljához ment, és benézett.
– Nyolc doboz van – mondta.
– Jó, hozzák ide, én majd berakodom.
Pace a biztonsági őrre pillantott, aki a repülő ajtajánál álldogált. Az őr visszanézett.
– Kezdhetik – mondta, fejével a gép lépcsője felé intve.
– Elkelne egy kis segítség – jegyezte meg Pace.
Az őr kelletlenül vállat vont, és ellenőrizte az Uzi hangtompítóját, hogy jól van-e
felszerelve.
Pace kicsit habozott, még mindig az őrre nézve, aztán elfordult, és felfelé indult a
lépcsőn.
– Fel akarom hívni Kalatist, ezt meg kell beszélnem vele – mondta az öltönyös férfi,
aki esetlenül ácsorgott a hangár ajtajánál. Szemmel láthatóan ideges volt. Egyik kezét
csípőre rakta, a másikkal az arcát törölgette. – Soha nem volt még ilyen, hogy kocsival
mentünk volna. Mexikó pokoli messze van innen.
– Nem kockáztathatjuk meg, hogy rádiókapcsolatba lépjünk vele – közölte az őr. – Mr.
Kalatis nagyon ért a biztonsági kérdésekhez, ez a szakterülete. Higgye el, tudja, hogy mit
csinál.
Az üzletember nyilván tisztában volt vele, hogy nincs abban a helyzetben, hogy
követelőzhessen. Ha a pénzét itt és most elveszik tőle, akkor se tudna mit csinálni, és még
örülhet, ha nem lövik agyon. Ha viszont ez egy legitim biztonsági manőver, akkor jobban
teszi, ha befogja a száját és nem húz ujjat azokkal az emberekkel, akiknek az a dolga,
hogy a pénzét védjék.
Pace elkáromkodta magát, és beszállt a gépbe. Pár pillanat múlva elkezdte kiadogatni
a dobozokat a másodpilótának. Az üzletember figyelte őket. Láthatóan eszébe sem jutott,
hogy segíthetne is, vagy ha igen, úgy döntött, ez nem az ő dolga. Senki nem szólt semmit,
míg Pace az utolsó dobozt is leadta a másodpilótának, aki odacipelte a teherautó
hátuljához, és a földre rakta.
– Ennyi – mondta Pace. – Mi már itt se vagyunk.
– Ugye, emlékszik, mi a dolga? – kérdezte az őr.
– Igen, sejtem – felelte Pace, akit dühített az őr fensőbbséges modora.
– Tudja a koordinátákat. Tizenöt mérföldre kirepül a parttól kifelé, a megadott pontig,
aztán azt csinál, amit akar.
– Gyerünk – szólt oda Pace a másodpilótának, aztán lassan elhátráltak a géppel a
hangár ajtajától, beleveszve a sötétségbe.
A teherautó hátuljából jövő gyengécske fényben Graver alig látta, amikor beszálltak és
behúzták maguk után a lépcsőt. Egy perc múlva felpörögtek a motorok, és a gép elindult a
pálya vége felé, majd felemelkedett, és eltűnt az öböl irányába, amerről jött.
Az őr, a teherautó-sofőr és az üzletember álltak a fénytócsa szélénél, és nézték, ahogy
a gép fényei eltűnnek a csillagos égen. Aztán az őr teljesen váratlanul megfordult,
felemelte az Uzit, és lelőtte a másik két férfit.
A két tompa dörrenés meglepő eredménnyel járt. Vér fröcskölt szét a két férfi hátából,
akik azonnal a földre zuhantak.
 Graver érezte, hogy a mellette álló Murray és Last is összerezzennek. Villámgyorsan
eldöntötte, hogy az lesz a legjobb, ha nem csinál semmit. Nem lenne semmi értelme lelőni
az őrt. A két halotton már úgysem segíthet. Ha számítottak volna rá, hogy ez fog történni,
és megakadályozhatták volna azzal, ha lelövik az őrt, akkor jogosult lett volna. De így
több hasznát veszik élve.
Figyelték, ahogy az őr a vállára veti az Uzit, beljebb megy a hangárba, és lekapcsolja a
leszállópálya fényeit. Aztán kiment, fogta az üzletember lábát, és bevonszolta a hullát a
hangár egyik sarkába. Visszament, a sofőr lábát is megragadta, és őt is berángatta. Aztán a
hangár ajtaja mellé lépett, fogott egy összetekert slagot, elfordította a vízcsapot, amire rá
volt kötve, és elkezdte mosni a rengeteg vért a hangár ajtajából, ki a sötétségbe.

78. fejezet

A hatvanöt láb hosszú Sphinx lágyan ringatózott a Golf-áramlat langyos vizén. A

hidroplán már elment. Kalatis és Jael a fedélzeten ültek, távcsővel, a lábukat felrakva a
korlátra, és egy bizonyos pontot figyeltek északnyugati irányban. A terület, amelyet
figyeltek, 15 mérföld távolságban volt a parttól, de akár 1500 mérföldre is lehetett volna.
A nagy semmi közepén volt, tulajdonképpen nem is létezett, míg valaki be nem jelölte a
navigációs koordinátákat egy térképen. Körös-körül nem volt semmi, csak üresség,
sötétség és határtalanság minden irányban.
Kalatis az órájára pillantott, aztán megint abba az irányba nézett, amely be volt jelölve
a térképen. Felemelte a távcsövet. Minden néma volt körülöttük, csak a Golf-áramlat
lágyan susogó hullámai nyaldosták a Sphinx orrát.
Hirtelen egy éles felvillanás látszott, pontosan ott, ahová Kalatis nézett.
– Ott van! – mondta. – A fenébe, közelebb, mint gondoltam. Nem is hallottam a gép
hangját.
Leengedte a távcsövet, és nézte a tűzgömböt, amely akkorának látszott a csillagoktól
pettyezett sötét égbolton, mint egy narancs.
– Milyen messze van? – kérdezte Jael, és ő is a szeme elé emelte a távcsövet.
– Nem tudom – felelte Kalatis. – Talán egy mérföld lehet.
A tűzgömb hamar kihunyt, épp csak halvány világító foltot hagyva az égen.
– Ez Pace gépe volt – mondta Kalatis. – Akkor az első tizenhárommillió már a
teherautón van.

79. fejezet

Az őr visszament a hangárba, és megállt a teherautó hátuljánál. Pár percre kikerült Graver

látómezejéből, de akármit csinált is, nem tartott sokáig. Behúzta a hangár mindkét ajtaját,
és eltolta a reteszt, de a zárat nem zárta be. Megállt odakint, pont ott, ahol az előbb lelőtte
a két férfit, és valamit babrált a fegyverén, ami kis időt adott Gravernek. Ahogy leszáll a
következő gép, már két fegyveressel kell majd szembenéznie. Most itt volt a lehetőség, a
tökéletes pillanat. Viszont, ha most elintézik az őrt, akkor nem tudhatják meg, hogy nem
kell-e valami jelzést leadnia a következő gépnek. És Graver mindenképp azt akarta, hogy
a következő szállítmány is odakerüljön a teherautóra, így hát csak várt.
A forróság a kis helyiségben egyre fullasztóbb lett. Semmi légmozgás nem volt.
Amihez csak Graver hozzáért, a kezéhez tapadt ő is levette a zakóját, mint Remberto,
feltűrte az ingujját, és ahányszor rákönyökölt egy hordóra vagy egy ládára, a por ráragadt
izzadt karjára. Verejték folyt végig a hátán, az ingén sötét foltokat hagyva. A halvány
fényben odanézett Murrayre, aki levette a fehér pólóját, mert túl feltűnő lett volna a
sötétben. Erős mellkasa és karja olyan volt, mint egy gladiátoré. Jobb kezében szorongatta
megbízható .45-ösét, kicsit eltartva magától.
Graver aztán Lastra pillantott, aki épp a homlokát törölgette drága vászonzakója
ujjába. Last eddig jól megállta a helyét. Gravernek titokban fenntartásai voltak azzal
kapcsolatban, hogy pisztolyt adjanak a kezébe és felelősségteljes szerepet bízzanak rá, de
Murraynek és Rembertónak nem beszélt a kétségeiről. A lelke mélyén bízott benne, hogy
vészhelyzetben számíthat rá. Nem volt más választása, mindenképp szüksége volt még
egy emberre és még egy fegyverre.
Az őr újra összeállította az Uzit, aztán rágyújtott egy cigarettára, és a szája sarkában
lógatta. A hangár falához lépett, lehúzta a cipzárat a nadrágján, és odavizelt a száraz fűre a
beton szélén.
Graver már épp azon kezdett tűnődni, valami baj van-e, amikor végre meghallották
Maricio Landrone Mooney gépének zúgását a távolból. Az őr végzett a dolgával, kisétált a
betonra, és felnézett az égre. Ahogy Pace is, Landrone elrepült alacsonyan a hangár fölött,
majd elkanyarodott az öböl felé. Az őr visszasietett a hangárba, a kapcsolótáblához ment,
felvillantotta a leszállópálya mentén a lámpákat, aztán visszament a beton szélére, és nézte
a leszállást.
Miközben az őr erre figyelt, Graver biccentett Murraynek, aki kisurrant a hátsó
helyiség ajtaján, és intett Rembertónak. A hangár két szélére húzódtak, Remberto a
teherautó bal oldalán, Murray a jobb oldalon. Mindketten elrejtőztek, Remberto egy nagy
bádoghordó mögött, Murray pedig egy ívhegesztő generátora mögé guggolt le. Ha valaki
alaposabban körülnézett volna, könnyen rájuk talál, de remélhetőleg ehhez túl gyorsan
fognak zajlani az események.
Graver erőltette a szemét, hogy lásson valamit a hangár félhomályában. Attól a
pillanattól, hogy Murray kilépett az ajtón, az irányítás már nem az ő kezében volt. Arnette
emberei hajlandóak voltak rá, hogy stratégiai kérdésekben engedelmeskedjenek
Gravernek, de ha taktikai döntésekre került a sor, csak magukra támaszkodtak. Ezt
megbeszélték, és megegyeztek benne. Graver a felelős az akció beindításáért, de maga az
akció másodpercről másodpercre, rögtönözve bomlik ki, ezt már nem irányíthatja.
Landrone odagördült gépével a hangár ajtajához, ahogy Pace is tette. Az őr ott állt, a
hangár előtt pár méterrel. A pilóta leállította a motort. A Mooney kisebb gép volt, mint a
Malibu. Az ajtók a pilótafülke mindkét oldalán kitárultak. Landrone és a másodpilóta
szálltak ki először.
– Pace itt volt már? – kérdezte Landrone, az őr felé indulva. Levette baseballsapkáját,
és megtörölgette a karjával izzadó homlokát.
 – Itt volt, már el is ment – felelte az őr. A teherautóhoz fordult, és kinyitotta a
csomagtér ajtaját – Nyolc dobozt hozott.
– Oké. Nálunk is nyolc van.
Az utas és a vele érkezett testőr is kiszálltak a gépből, és a fejüket behúzva, a szárnyak
alatt kiléptek a fénybe.
– Minden rendben – mondta az őr.
A másik bólintott. – Jó, akkor rakodjuk át ezt a vacakot.
Ebben a pillanatban mindkét őr háttal volt Rembertónak és Murraynek. A hangár
belsejét csak a teherautóról jövő halvány fény világította meg. A biztonsági őr állt
Remberto oldalán, a Landronéval érkezett testőr Murray felé.
– Rendőrség, senki ne mozduljon! – kiáltotta egyszerre Remberto és Murray, és
kirontottak a rejtekhelyükről, egyenesen az őröknek, előreszegezett pisztolyokkal. Graver
és Last is kirohantak az irodából, szintén „Rendőrség!” kiáltással, igyekezve olyan hatást
kelteni, mintha az egész hangár tele lenne rendőrökkel.
Csakhogy az őröknek eszük ágában sem volt nem mozdulni, ösztönösen azonnal az
Uzihoz kaptak, amely a vállukon lógott, megpördültek és leguggoltak. Remberto és
Murray nem várták meg, azonnal tüzeltek, háromszor mind a ketten, amilyen gyorsan
csak tudtak, alig hat méterről. A golyózápor azonnal megölte mind a két őrt. Csak a
Murray által célba vettnek sikerült elsütnie az Uziját, de felemelni már nem tudta, a saját
lábát találta el és a betonpadlót, betondarabkákat és vért spriccelve Landronéra, a
másodpilótára és a megdöbbent öltönyös üzletemberre.
Pillanatokon belül a két pilóta és az utas a földön feküdt, megbilincselve. Graver és
Last elvette az Uzit a két halott őrtől.
Graver gyorsan lekapcsolta a leszállópálya fényeit, és odalépett a pilótához.
– El kell tüntetni innen ezt a gépet – mondta. – A kocsink kint áll a jobb oldali
hangárban. A másik két hangár közül üres valamelyik?
– Mind a kettő – felelte Landrone.
Ekkor meghallották Redden Pilatusának zúgását.
– A francba! – káromkodott Murray zihálva. Mind kapkodták a levegőt a hirtelen
cselekvéstől és a szervezetüket elöntő adrenalintól.
Eddie Redden sorsán sokat vitatkoztak pár órával ezelőtt, miközben az akció részleteit
tervezgették. Mind azt akarták, hogy az utolsó pénzszállítmány is megérkezzen, de
Murray azt mondta, a Hobby repülőtéren kellene elkapni, ahol berakodják Redden gépébe.
De ehhez valamelyiküknek el kellett volna menni Reddennel. Murray úgy gondolta, ezt
egy ember is meg tudja tenni, ha a meglepetés ereje mellette áll. Graver ebben nem volt
olyan biztos, és különben is azt szerette volna, ha Redden itt van Bayfielden, arra az
eshetőségre, ha valami váratlan történik. Már Neumant is nélkülöznie kellett, mert ő
elment Ledettel az áltámadást végrehajtani Las Copas ellen.
Graver azt javasolta, hogy egyedül küldjék el Reddent. Hosszas beszélgetést folytatott
kettesben a pilótával, négyszemközt, és biztosította, hogy ha eltűnne, akár a pénzzel, akár
anélkül, a pokolba is utánamegy és előkeríti. Úgy érezte, megéri vállalni a kockázatot
Reddennel. Murray viszont biztos volt benne, hogy soha többé nem fogják látni a képét,
ha engedik felszállni a Pilatusra.
A gép alacsonyan húzott el a fejük fölött, és az öböl felé repült.
– Ezt el sem hiszem – mormolta Murray.
– Most már nincs idő, hogy a másik hangárba vigyük a gépet – kiáltotta Graver.
Gyorsan segített Lastnak és Rembertónak talpra állítani a három embert, és
hátrabilincselték a kezüket. – Vidd őket a hátsó helyiségbe! – kiáltott oda Lastnak, aztán
visszarohant a hangárba, és felkattintotta a lámpákat.
Remberto az egyik őr holttestét vonszolta ki a sötétségbe, Murray pedig megragadta a
másikat. Vér- és földcsíkot hagytak maguk után, mint egy csiga nyoma. Graver a gép
farkához rohant, és megragadta, Remberto és Murray odasiettek a szárnyakhoz, és kitolták
a gépet a betonra. Amikor elég messze volt ahhoz, hogy a szárnyak is megfordulhassanak,
Graver meglökte a farokrészt, és eltolták a könnyű kis gépet a két hangár közötti sötét,
gazos részre, ahol a négy holttest hevert, aztán tovább a hangár mögé.
Graver visszarohant az ajtóhoz, megragadta a slagot, és elmosta a vért. A nedves beton
a hangár előtt nem kelt gyanút.
Graver úgy érezte, mintha egy rémálom lenne az egész. El sem hitte, ami történt.
Hagyta, hogy megöljenek két embert, csak azért, mert van egy halvány kis esélye arra,
hogy elkapja azt, akinek dolgoztak. Miközben a vért mosta, émelyegni kezdett a gyomra.
Keserű ízt érzett a szájában, Nagyot köpött a betonra, és próbálta visszagyűrni a többit. Az
arca forró volt, és nem szűnt a hányinger.
Hallotta, hogy a Pilatus közeledik az öböl felől. Közben Remberto és Murray is
visszajöttek a hangárba.
– Murray! – kiáltott oda Graver. – Az őr, aki Reddennel jön, valószínűleg ismerte a
másik kettőt. – Az egyik Uzit odaadta Rembertónak, a másikat a vállára akasztotta. – Nem
láthatnak meg mást, csak kettőnket, és lehetőleg csak távolról.
– Én elbújok a sarokban – mondta Murray. – Nem tudhatjuk, a gép melyik felén fog
kiszállni, de szeretném elkapni abban a pillanatban, ahogy a lába földet ér. Nem adhatunk
neki túl sok időt, hogy elgondolkozzon.
Ezzel mind egyetértettek, és Murray gyorsan eltűnt a sarokban.
– Nyitva hagyjuk a teherautó ajtaját? – kérdezte még mindig zihálva Remberto.
– Talán az egyiket – mondta Graver, és ellenőrizte az Uzi tárját. – Az őr kinéz majd a
pilótafülke ablakán. Ha esetleg belát a teherautóba, és látni fogja, hogy nincs bent két
rakomány, gyanús lesz neki, hogy nincs elég doboz. De azt talán nem árt, ha látja, hogy
pár doboz azért ott van.
Remberto az egyik ajtót behajtotta, a másik felét, ami a villanykapcsolót is működtette,
nyitva hagyta.
A turbómeghajtású Pilatus magabiztos és hangos zúgással közeledett, a reflektorai is
erősebbek voltak, mint az előző két gépé. Olyan precízen szállt le, hogy se látni, se hallani
nem lehetett, mikor ért földet. Az egyik pillanatban még a levegőben volt, a másikban már
a betonon gördült, mintha semmi különbség nem lenne a kettő között. Minden habozás és
bizonytalanság nélkül szállt le, mintha számítógép vezérelné.
Graver szíve vadul kalapált. Még mindig zaklatott volt a lövöldözéstől. Nagyon félt,
hogy az őr rögtön észrevesz valamit, amitől gyanút fog, és tűzharc lehet belőle.
– Menjünk oda a reflektor fénysugarába – szólt oda Rembertónak. – Hogy láthasson
minket, de azért ne túl jól. – A lába egész elgyengült, csak remélni tudta, hogy nem fog
összecsuklani.
Redden leoltotta a reflektorokat, amikor a hangárajtó elé ért. Az arcukat most már nem
világította meg más, csak a teherautó belsejéből jövő halvány fény.
A Pilatus is úgy két-három méternyire állt meg a hangár ajtaja előtt, aztán Redden
kikapcsolta a motort, és a propellerek is lassan leálltak.
 Egy pillanatig nem történt semmi. Graver minden pórusából ömlött az izzadság. A
Pilatus elég nagy volt ahhoz, hogy a pilótafülke ajtaja mögött külön ajtó nyíljon az
utasoknak, és hátrább még egy szélesebb ajtó a csomagtérbe. A pilótafülkének csak egy
ajtaja volt, az ellenkező oldalon Murrayhez képest.
Az utasajtó nyílt ki először, leeresztették a lépcsőt, az utas megjelent az ajtónyílásban,
és elindult lefelé. Amikor már majdnem a betonra lépett, hirtelen megtorpant és
hátranézett. Ebben a pillanatban Graver négy dörrenést hallott a gép belsejéből, és egy
férfi teste zuhant ki a lépcsőre háttal, majdnem rá az utasra, aki fél lábbal már a betonon
volt.
Az öltönyös férfi felkiáltott és félreugrott. Graver azonnal megragadta, és arrébb
vonszolta a sötétségbe, pár méterrel odébb a holttesttől.
– Én lőttem, Graver! – ordított ki a gép belsejéből Redden. – Muszáj volt. Hall engem?
– Oké, hallom! – kiáltotta vissza Graver. – Dobja ki a fegyverét, és jöjjön le, magasba
tartott kézzel.
Egy automata pisztoly repült ki az ajtón, és a lépcsőn ugrálva leesett a betonra. Ez
persze még nem jelentett semmit, Reddennek lehetett más fegyvere is. De a pilóta rögtön
megjelent az ajtóban, magasba tartott kézzel. Murray az orr alatt átbújva megkerülte a
gépet, és megállt a lépcső tövében.
– Az a szemét gyanított valamit – magyarázkodott Redden, a legfelső lépcsőfokon
állva. – Már az első pillanattól furcsán viselkedett, amikor másodpilóta nélkül jelentem
meg a reptéren. Vigyázzanak az Uzijára – bökött a fejével a betonon heverő holttest felé.
– Nem tudom, ki van-e biztosítva.
– Jöjjön le – mondta Murray, Redden mellkasára szegezve a pisztolyát
A lépcső alján Reddennek vigyáznia kellett, hogy el ne botoljon, amikor átlép az őr
holttestén. Ahogy lelépett a betonra, Remberto már rá is kattintottá a bilincset.
– Nincs más a gépen? – kérdezte Graver.
– Nem, senki. Csak a pénz, tíz doboz.
Graver úgy érezte magát, mintha épp túlélt volna egy robbanást, úgy, hogy egy
hajszála se görbült meg. Alig tudta elhinni, hogy sikerült ép bőrrel megúszni egy ilyen
akciót. Mindhárom pénzszállítmány megérkezett, egyetlen embere sem sérült meg, még
csak rájuk sem lőttek. A három üzletemberből kettő a kezében van, akiktől rengeteg
dolgot lehet majd megtudni Kalatis akcióiból.
De ahogy ott állt a nagy kavarodás utáni csöndben, a megkönnyebbülés ellenére mégis
csalódott volt, amiért Kalatis kicsúszott a kezéből. Bárhogy akart is hozzájutni a pénzhez,
ez most már nem sikerülhet, miután az őrök és a teherautó-sofőr meghaltak. Az
üzletemberek semmit nem tudnak arról, mi lett volna a pénzszállítmány végcélja. Graver
útját Kalatishoz elvágta a közvetítők halála. Még csak nem is láthatta szemtől szemben,
csak fényképeken. Habár tudta, hogy szerencsés volt, mégis csalódottnak érezte magát.
Amit a legjobban akart, kicsúszott a kezéből.
A sötétség ekkor hirtelen lüktetni kezdett körülöttük. Graver gyomra felkavarodott.
Egész mellkasát megrázta a dübörgés. Süvíteni kezdett körülöttük a szél, amit egy karcsú,
fekete helikopter keltett, amely váratlanul megjelent a fák teteje fölött, a kifutópálya
végénél. A csillogó fekete gép alig látszott, ahogy egy helyben lebegett az éjszakai égen,
fényei a csillagokkal egybevegyülve pislákoltak. Halványan világító ablakai úgy pislogtak
rájuk, mint egy óriás sáska szemei. A hatalmas forgólapát szilánkokra hasogatta az
éjszaka feketeségét, és mintha beburkolta volna őket egy láthatatlan homokfelhőbe.
 80. fejezet

Remberto és Murray gyorsan behúzódtak a hangárba, Reddennel együtt, be a sötétségbe, a

teherautó orrához, ahol Last őrizte Landronét és az üzletembert, aki vele érkezett.
Graver visszadugta a pisztolytáskába a Sig-Sauerjét, és a Pilatus szárnyánál állva várt.
Ha Kalatis érkezett, nem szeretett volna tűzharcba keveredni. Máris túl sok volt a hulla,
nem akart még többet. Kalatis viheti a pénzét – de előbb beszélnie kell vele.
A hatalmas Bell Long Ranger helikopter finoman ide-oda ingadozva ereszkedett le a
sötétségben, aztán földet ért, és sugármeghajtású forgólapátjai egyre mélyülő sivítással
lelassultak.
Pár pillanatig nem történt semmi, a forgólapátok már olyan lassan forogtak, hogy
szemmel is követni lehetett a mozgásukat, míg végül teljesen leálltak. Graver várt. Nyílt a
helikopter ajtaja. Gravert az se lepte volna meg, ha maga a Sátán lép ki rajta, feketén,
szőrösen, patákkal és szarvakkal, a halál kénköves bűzét árasztva maga körül.
Leeresztették a lépcsőket, és egy középkorú, középtermetű férfi szállt ki, egyedül.
Világosdrapp öltöny volt rajta, nyakkendő nélkül. Elindult Graver felé. Ahogy közeledett,
Graver észrevette, hogy a feje tetején kopaszodik, és az öltönye gyűrött. Amikor Graver
ellépett a Pilatus szárnyától, és elindult a férfi felé, rájött, hogy ismerős az arca. Amikor
tízméternyire voltak egymástól, felismerte, és megtorpant.
– Geis – mondta halkan.
A férfi is megállt. Nyugodt és komoly arccal nézett Graverre.
– Nagyon jó – mondta. – Szóval rájött.
Graver előtt sorra felvillantak a szökőkútnál készült fényképek. A férfi a szökőkútnál.
Geis. Ahogy Arnette is mondta, a külseje teljesen jellegtelen volt. Olyan átlagos volt a
megjelenése, hogy szinte láthatatlan lett volna, ha az ember az utcán találkozik vele.
Minden szempontból érdektelennek látszott.
– Maga mit keres itt? – kérdezte Graver.
– Az érdekeim szólítottak ide, Graver, az érdekeim – felelte Geis, és rábólintott a saját
szavaira. Fáradtan beszélt, mintha már hosszú nap állna mögötte, de nem akarna
panaszkodni. – Az összes pénz itt van?
Graver kicsit habozott, maga se tudta, miért. Valószínűleg Geis nagyon jól tudja, hogy
itt van a pénz.
– Igen, az összes – felelte Graver.
– Na és mi van Panos Kalatisszal?
– Fogalmam sincs.
Geis felsóhajtott és bólintott. – Tudta, hogy egy órával ezelőtt felrobbant a háza?
– Nem tudtam.
– Hatalmas robbanás volt.
Geis megint bólintott, aztán kicsit félrehajolva elnézett Graver mellett a hangár felé.
Olcsó, rosszul szabott öltönye külön hangsúlyozta keskeny vállait és kövérkés alakját.
Gravernek feltűnt, hogy a zakó ujja túl hosszú, rálóg a kezére.
– Gondolom, odabent vannak az emberei, fegyverrel – jegyezte meg Geis
tárgyilagosan.
Graver nem felelt semmit.
 – Nézze – folytatta Geis kiegyenesedve, és kövérkés kezét gyűrötten lógó nadrágja
zsebébe dugta –, én most magammal viszem a pénzt.
– Hová?
– El, magammal.
– Ezt nem hiszem – csóválta a fejét Graver.
Csönd.
– Mind ott van a hangárban, a teherautóban?
Graver nem felelt.
– Szerintem még nincs mind a teherautóban – mondta Geis, szinte csak magának. –
Még nem volt idejük átrakodni a Pilatusból.
Csönd.
Graver félig a hangár felé fordult, és a válla fölött odakiáltott. – Hívjátok rádión
Westrate-et! Küldjenek egy kommandós egységet. Mondjátok meg, ki van itt.
– Ezt ne csinálja – figyelmeztette Geis gyorsan, de nem kapkodva. – Úgyis eltűnök
innen, mielőtt bárki ideérne. De ha a pénz nélkül kell távoznom, az nagyon kellemetlen
lesz. Szóljon nekik, hogy ne hívják őket. Mindjárt megmutatom, miért.
Volt valami Geis nyugalmában, ami miatt Graver kénytelen volt komolyan venni.
Felemelte a kezét, és a hangár felé fordult.
– Várjatok! – kiáltotta. Aztán visszafordult Geishez. – Ha a CIA-től van, akkor nem
ártana, ha igazolná magát valamivel. Nem hagyom, hogy elvigye azt a pénzt, hacsak nincs
valami nagyon meggyőző felhatalmazása rá. – Kicsit habozott, majd hozzátette: – Ezt a
legkomolyabban mondom.
Geis a helikopter felé intett, anélkül, hogy megfordult volna. – Hadd mutassak valamit
– mondta.
A helikopter ajtaja kinyílt, kiszállt egy férfi, a kezében egy telefonnal, és odaszaladt
hozzájuk. Átadta a telefont Geisnek, aztán pár lépést hátrált, és várt. Geis benyomott egy
gombot a telefonon, egy pillanatig hallgatott, aztán azt mondta: – Magának szól – és
átadta Gravernek.
Graver átvette, és a füléhez emelte. – Halló.
– Neuman vagyok.
– Casey? Hol vagy?
– Nem tudom biztosan.
– Hogyhogy? Mi történt?
– Valahol fogva tartanak bennünket.
– Téged és Ledetet?
– Igen. – Neuman kis szünet után hozzátette: – Larát és Ginette-et is.
Graver majdnem elejtette a telefont. Az izmai úgy elgyengültek, mintha órákat úszott
volna, és semmi erő nem maradt volna bennük.
– Beszélni akarok Larával – mondta Graver.
– Rögtön…
Kis szünet.
– Halló? – Lara hangja ijedt volt, ezt a két szótagból is meg lehetett állapítani.
– Lara, jól vagy? – kérdezte Graver, a tekintetét Geisre szegezve.
– Igen. Igen, jól vagyunk. Betörtek a házba, és… – Lara sírva fakadt, elhallgatott,
aztán összeszedte magát. – Ne haragudj…
Graver torka összeszorult. Megint Neuman hangja szólalt meg.
 – Mind jól vagyunk – nyugtatta meg.
– Senki nem sérült meg?
– Nem, minden rendben, semmi baj.
– Jól van. Ne aggódjatok. Minden rendben lesz. Nyugi! Már dolgozunk rajta.
– Ez a Geis Brod Strasser… – A vonal hirtelen elnémult.
A kövérkés férfi a telefon után nyúlt, elvette Gravertől, és visszaadta a férfinak, aki
elhozta a helikopterről.
– Maga Brod Strasser? – Graver szörnyen ostobának érezte magát. Nem látott bele a
játszmába, mint valami buta gyerek. A váratlan fordulat szinte megbénította. Nagyon jól
tudta, hogy Strasser képes lenne megöletni a túszait, ha kell.
– Sok minden van, amit még nem ért, Graver – jegyezte meg Strasser.
– Ezt nem kétlem. – Graver szinte szégyellte az ostobaságát. Kockára tette mindenki
életét. Hagyta, hogy magába szippantsa az öncsalás örvénye. Ahogy ott állt, szemben
ezzel a nagy hatalmú, jelentéktelen külsejű férfival, hirtelen rájött, mennyire félresiklott
minden, amit csinált.
– Tudja, Kalatis mit művelt? – kérdezte Strasser.
– Gondolom, maguk ketten együtt megint valami sírrablásban ügyködnek.
– Hát ez az. Pontosan ezért vagyok most itt. „Mi” nem csináltunk semmit, csak Panos.
Az egészet magának akarta. Valószínűleg soha többé nem fogom látni. Összesen
negyvenmillió dollár van itt, vagy valamivel több. Az utolsó pénzbegyűjtés eredménye.
Panos a hátam mögött csinálta ezeket az akciókat. Eddig már összeszedett százmilliót.
Ami ugye, a „mi” pénzünk.
Strasser közelebb hajolt, még mindig zsebre dugva a kezét. – Száznegyvenmillióval
lógott volna el, ha nem akadályozom meg. Az érdekeim fölött sokan őrködnek a Föld
minden táján. Néha sikerül nekik hosszú időn át lopni tőlem, mielőtt észrevenném. Panos
jobban csinálta, mint a legtöbben.
– És most felégeti maga mögött a hidakat? Ezért volt a sok halott?
– Nem mindenki. Tisler és Besom igen. Faeber, Gilbert Hormann is. De Burtell nekem
dolgozott, csak rájött, hogy…
– Hogy maga nem a CIA-tól van.
Strasser vállat vont.
– Na és Sheck?
– Ó, Sheck csak rossz helyen volt, a rossz időben, tudja, hogy van ez.
Graver alig hitte, amit hall.
– Kalatis… – Strasser megcsóválta a fejét. – Van ez a burzsoá felfogás, amit még a
legkevésbé burzsoá emberek is vallanak, mint például Kalatis, hogy az embernek nem kell
egész életében dolgozni. Kalatist is ez sodorta bajba, hogy vissza akart vonulni.
– Strasser… – Victor Last hangja szólalt meg, aki Graver háta mögött közeledett a
hangárból, ahol a két pilótát és a két üzletembert kellett volna őriznie. Abban a
pillanatban, amint Graver meghallotta, hogy kimondja Strasser nevét, mintha hideg
légáramlat csapta volna meg. Azonnal megértett mindent. Az árulás mindenhol burjánzik.
– A pénz kétharmada még a gépen van – mondta Last melléjük lépve, zavart pillantást
vetve Graverre.
Strasser barátságosan elmosolyodott. Az arcán most először tükröződött valami
érzelem.
– Jól van, Vic, akkor rámoljuk ki – adta ki az utasítást, és Graverre nézett. –
Gondolom, kicsit meglepődött – intett Last felé a fejével.
– Igen, meglepődtem – mondta Graver, és Lasthoz fordult. – Mióta dolgozol neki,
Victor? Az elejétől fogva?
Last nem tudta, hogy viselkedjen. Legalább annyi tisztesség maradt még benne, hogy
szégyellje magát. Valamit motyogott arról, hogy ez neki „csak üzlet”.
– Nem tudtunk volna arról, hogy itt vannak ma este, ha nincs Vic – magyarázta
Strasser. – Állandóan nála volt egy kis speciális frekvenciájú jeladó készülék. Így mindig
tudtuk, hol vannak. Amikor biztos volt benne, hol lesz a pénz, bekapcsolt egy másik
jeladót, azt követtük ide.
Strasser elfordult, és a helikopter felé intett, mire egy másik férfi ugrott le róla.
Strasser visszafordult Lasthoz. – Hol a másik gép?
– Hátul, a hangár mögött, odatolták. – Last felháborítóan segítőkész volt. Nem nézett
többször Graverre, megbújt Strasser háta mögött. Valószínűleg fog annyit keresni a
közreműködésével, ami bőven biztosíthatja neki a gondtalan nyugdíjbavonulást.
– Vidd ezeket oda – mondta Strasser Lastnak, és közben a második férfi odaszaladt
ahhoz, akinél a rádió volt.
Graver megfordult, és intett Rembertónak és Murraynek, hogy menjenek oda.
Strasserre nézett.
– El kell mondanom nekik, mi történik.
Strasser megértően bólintott.
Amikor Remberto és Murray közelebb értek, látszott az arcukon, hogy felismerik
„Geis”-t.
– Ez itt Brod Strasser – közölte Graver. Remberto és Murray Graverről Strasserre
kapták a tekintetüket, aki úgy állt ott, zsebre vágott kézzel, mintha csak a liftre várna.
– Kalatis el akarta lopni a pénzét – magyarázta Graver. – Állítólag százmilliót már
biztonságba helyezett. Ott negyvenmillió van – mondta, fejével a hangár felé intve. –
Strasser emberei elfogták Neumant, Ledetet, Larát, a titkárnőmet és Ginette Burtellt.
– A hétszentségit – mormolta Murray.
Remberto úgy nézett Strasserre, mint aki látott már ilyet. Épp eleget dolgozott
kábítószer-kereskedők ellen.
– Mr. Strasser! – kiáltott oda az egyik ember, aki Lastnak segített. – Egyszerűbb lenne
odatolni a gépet, egy könnyű kis Mooney. Jó lenne felgyújtani a helikopter reflektorát.
Strasser megfordult, visszasétált a helikopterhez, és szólt a pilótának, hogy kapcsolja
fel a reflektort.
– Beszélt Neumannel? – kérdezte Remberto Gravertől, amikor Strasser odébb ment.
– Igen. A titkárnőmmel is. Ő őrizte Ginette Burtellt a házamban.
– Strasser emberei fogságban tartják őket?
Graver bólintott. – Sajnos, igen.
Ahogy Strasser megindult visszafelé, mind felé fordultak, és nézték a fénycsóvát, mely
a két hangár közé vetült. Látták, hogy a három férfi megfordítja a Mooneyt, és tolni
kezdik feléjük a két hangár között.
– Láttam ott néhány hullát – jegyezte meg könnyedén Strasser. – A biztonsági őrök?
– Igen – bólintott Graver. – Az egyik megölte a…
Hirtelen hatalmas, kettős robbanás dörrent. A bomba és a Mooney tankja egyszerre
robbant fel, gomba alakú füstfelhőjük egybeolvadt, és felszállt a két hangár között. A
lángok elborították a gépet, Strasser két emberét és Lastot, egyetlen narancssárga
fellobbanással. A robbanással a tizenhárommillió dollár is elszállt. A gomba alakú
tűzfelhő néhány másodperc alatt elhamvadt a levegőben. A lebegve sodródó, égő
bankjegyek felhője lassan szállingózott lefelé. Olyanok voltak a tűzben megperzselődött
és összepöndörödött bankjegyek, mint a hulló őszi falevelek.
Mindenki kővé dermedve nézte a lángoló pénzesőt, amely lassan ereszkedett lefelé,
mint egy tűzijáték szikrái.
Strasser felkiáltott: – Hogy az isten verné meg azt az átkozottat! Rohadt szemét állat!
Mindenkinek az agyán ugyanaz villant át: Kalatis biztonsági emberei nyilván minden
gépen időzített robbanószerkezetet helyeztek el. Minden pilóta halálra volt ítélve, miután
lerakták a pénzrakományt, és elrepültek. Kalatisnak majdnem sikerült minden nyomot
eltüntetni maga után.
– A Pilatus! – kiáltott fel Strasser.
Ha az is felrobban, magával viszi a teherautót is. Negyvenmillió esne áldozatul a
lángoknak.
Remberto, Murray és Graver odarohantak Redden gépéhez, megragadták a farkát, és
kezdték elvonszolni a hangártól. Amikor Last és Strasser két embere elkezdték tolni a
Mooneyt, közel került a hangár hátuljához. A hatalmas robbanás beszakította a hátsó falát.
Redden, Landrone, a másodpilóta, és két üzletember, akik a kis irodahelyiségben
tartózkodtak, nemigen élhették túl a robbanást.
Remberto ért oda elsőnek a teherautóhoz, gyorsan felkapaszkodott a vezetőfülkébe.
Rükvercbe kapcsolt, kiszáguldott a hangárból, egészen a helikopterig, melynek már
beindultak a forgólapátjai. Graver és Murray elrohantak a Pilatus közeléből. Közben két
férfi rontott ki a helikopterből, és a Pilatus felé kezdtek szaladni, miközben Strasser
utasításokat ordibált nekik. Elrohantak Graver és Murray mellett, akik megpördültek, és
rémülten látták, hogy a két férfi beszáll a nyitott ajtajú pilótafülkébe, Strasser utasítását
követve. Strasser minden látható érzelem nélkül figyelte, ahogy a két férfi a szinte biztos
halálba rohan a kedvéért. Mintha egy kaszinó játékasztalánál állt volna, csak itt élet és
halál volt a tét.
A Pilatus propellere beindult. Ugyanabban a pillanatban az egyik férfi kimászott a
pilótafülkéből, a kezében egy aktatáskával, amivel eltűnt a sötétségben, miközben a
Pilatus motorja felpörgött, és elgördült az égő hangártól, ki a betonra, a helikopter és a
teherautó közelébe.
Egy pillanat múlva futva kibukkant a sötétségből a férfi. Már nem volt nála az
aktatáska. Rohant, ahogy csak bírt, és már a beton közepén járt, amikor felrobbant a
bomba. Újabb vörös gombafelhő világította be a leszállópályát. Érezték a robbanás
forróságát. Elég távol volt a hangároktól, így nem okozott kárt. A tűzgömb hamar
eloszlott, és a sötétség újból elfoglalta a helyét.
Graver csak ebben a pillanatban vette észre, hogy a két hangár az első robbanás óta
lángokban áll. A másodikban bennégtek az autóik is.

81. fejezet
Graver, Remberto és Murray a betonon álltak, és nézték, ahogy Strasser emberei
kirámolnak a Pilatusból meg a teherautóból, és berakodják a pénzesdobozokat a karcsú,
fekete helikopterbe. Amikor készen voltak, Strasser odasétált Graverhez.
– Ez huszonkétmillió – mondta. – Tudja, mennyi szállt el a robbanásban? Tizennyolc
millió. A legkisebb gépen volt a legnagyobb rakomány. Nem tudom, Panos hogy
gondolta.
– Honnan tudhatom, hogy Neuman és a többiek jól vannak? – kérdezte Graver.
– Jól vannak – felelte Strasser. Felemelte a telefont, amelyet a kezében tartott, majd
megnyomott rajta egy gombot. Egy pillanatig hallgatott. – Én vagyok – szólt bele aztán a
telefonba. – Tizenöt perc múlva induljatok el. Amikor elmentek, mondjátok meg nekik,
hogy hívják fel ezt a számot.
Benyomott néhány számot, aztán még egy gombot, kicsit hallgatott, aztán átadta a
telefont Gravernek.
– Tessék. Tizenöt perc múlva fel fogják hívni. Telefonként nem tudja használni.
Átalakítottam, hogy csak hívni lehessen. – A még mindig lángoló hangárra pillantott. –
Gondolom, valaki már útban van ide. – Fürkészően Graverre nézett. – Pokoli pár nap volt
ez magának, mi?
– Az – bólintott Graver.
– Hogy tudta így megkerülni a bürokráciát?
– Hogy érti?
– Az egész öt nappal ezelőtt kezdődött, amikor Tislert holtan találták. És most itt áll,
és velem beszél. Őszintén szólva, engem ez nagyon meglepett. Nem vagyok beképzelt, de
a fölösleges szerénykedés se a kenyerem, Graver. Tudom, hogy jól csinálom, amit
csinálok. Normális körülmények között öt év alatt se juthatott volna ilyen közel hozzám,
nemhogy öt nap alatt.
– De ezek nem voltak normális körülmények – mondta Graver, és megtörölte
homlokát az inge ujjába, mely csupa piszok, korom és izzadság volt.
– Ez igaz – bólintott Strasser. – De hivatalos úton akkor se cselekedhetett volna ilyen
gyorsan. – Rembertóra és Murrayre nézett. – És nem hiszem, hogy ez a két fickó zsaru
lenne.
– Áruljon el nekem valamit – mondta Graver. – Van még valaki a rendőrségen, akinek
piszkos a keze?
– Fogalmam sincs – vont vállat Strasser. – Ez az egész Panos ügye volt. Nekem nem
volt hozzá semmi közöm, azon kívül, hogy felvásároltam Faeber és Hormann vállalatát.
Én alapjában véve csak a háttérből támogattam Kalatis üzleteit. A részleteket ő dolgozta
ki. Csak azért vagyok most itt, mert ha az embernek egy ilyen valaki az üzleti partnere,
mint Panos, azt nem árt mindig szemmel tartani. Néhányan, akik közel álltak hozzá, de
nekem dolgoztak, figyelmeztettek, hogy valamire készül. Panosnál senki nem érti jobban
a dolgát. Tud róla valamit?
– Tudom, hogy ő Yosef Raviv. Tudok a Moszad-múltjáról.
– Csak nem? – Strasser szinte csodálattal nézett Graverre. – Akkor tudja, milyen profi.
Erről az akcióról sem beszélt senkinek. Ezért fordultam Burtellhez. Ő már gyanakodott
Tislerre és Besomra, úgyhogy mindent elmeséltem neki. Azt mondtam, a CIA embere
vagyok, amivel rávettem, hogy magának ne beszéljen a dologról, és majdnem sikerült is
neki az akció nyomára jutni. De túl okos volt, ez okozta a vesztét. Rájött, hogy ki vagyok,
nagyjából ugyanakkor, amikor arra rájött, mit művel Kalatis.
 Egyszóval Panos a legnagyobb sikertörténet és a legnagyobb kudarc a számomra
egyben. Mint minden nagyszabású üzlet, ez is nagy kockázattal járt. És most le akart lépni
a százmilliómmal.
Strasser összefonta kövérkés karjait, és a helikopterre nézett. A pilóta már beindította a
motort, és felsivított a forgólapát.
– Kérdés, hogy vissza tudom-e szerezni a százmilliót – Strasser megfordult, és
Graverre emelte a tekintetét. – Majd meglátjuk, sikerül-e. Talán.
A Bell forgólapátjai hirtelen felgyorsultak, felkavarva az éjszakai levegőt.
– Indulnunk kell! – kiáltott oda valaki az éles süvítésben.
Strasser, oda se nézve, intett.
– Hány ember égett benn? – kérdezte.
– Két pilóta, két másodpilóta, két üzletember, akik a pénzüket kísérték. Azt se tudom,
kik voltak.
Strasser bólintott, és a két égő hangárt nézte.
– Rosszabb is lehetett volna – mondta, aztán sarkon fordult, és elindult a helikopter
felé.
Strasser bemászott, és becsukódott utána az ajtó. Leült, háttal a pilótafülkének. Graver
látta, ahogy becsatolja az övet, aztán az arcát, ahogy kinéz az ablakon. A forgólapátok
felpörögtek, és a helikopter lassan felemelkedett. Graver alulról nézte, ahogy oldalirányba
kezdett lebegni, az öböl felé, aztán beleolvadt a sötétségbe, fekete a feketébe, és végül
elnyelte az éjszaka.
 AUGUSZTUS

82. fejezet

Augusztus vége felé a lágy szellők, amelyek oly kellemessé teszik Amalfi környékén az
olasz tengerpartot, a hosszú délutánokon erejüket vesztve átadják a helyüket a késő nyári
forróságnak. A sziklás parton, a Salernói-öböl fölött, egy sárgásbarna villa állt, ahonnan
pazar kilátás nyílt Capri-szigetére és a Tirrén-tengerre, egészen Szardíniáig. A kis
ékszerdobozra emlékeztető villa terasza a meredek sziklafal széléig kinyúlt. A tenger
kéksége egészen a horizontig húzódott.
Panos Kalatis meztelenül heverészett egy nyugágyon. A hasán feküdt, a karját
összefonta félrefordított feje alatt. Szépen le volt barnulva, őszülő haja simán hátrafésülve
a homlokából. Öt méterrel odébb egy úszómedence vize csillogott a nap fényében, amely
már áthaladt a meridiánon, és félúton volt nyugat felé.
Jael is meztelen volt, lovaglóülésben Kalatis fölött térdelt. Csokoládébarnára volt
sülve. Nedves haját feltűzte a feje tetejére, egy hosszú acél hajtű tartotta a laza kontyot.
Egyik tenyerébe olajat öntött, és a férfi hátát masszírozta hosszú ujjaival. A
gyógynövények és a napfény illata csiklandozta Kalatis orrát. Az illat éppolyan ősinek
tűnt, mint az egész tengerpart. Ahogy Jael masszírozta, a nap átmelegítette az izmait,
érezte, amint a lány feneke fel-le mozdul, miközben olajos kezével a gerincét simogatja.
Kalatis ellazult és átadta magát a könnyű lebegésnek, az izgató érzésnek, ahogy Jael
combjainak lágy belseje az oldalához ér.
Jael saját árnyékát figyelte a teraszon, aztán hirtelen megtorpant a keze. Felnyúlt, és
kivette a kontyából a hajtűt. Szétrázta a haját, amely a háta közepéig leomlott.
Bal kezébe vette a hosszú tűt, és finoman odaérintette a Kalatis második és harmadik
csigolyája közé, a koponyája alatt. Kicsit felemelte, majd a jobb tenyerével megnyomta a
végét, egyenesen a gerincébe döfve az acéltűt. Aztán a hátára ült, és megvárta, amíg
megszűnik a rángatózás.

83. fejezet

Graver megfordult a medence végében, és nekivágott az utolsó hossznak. Már megvolt a

negyven perc, és mire megtette az utolsó karcsapást, és bal kezével megkapaszkodott a
medence szélében, a szíve már úgy zakatolt a mellkasában, mint egy dízelmozdony
dugattyúja.
Levette az úszószemüveget, és lihegve kapaszkodott a medence szélében. Képtelen lett
volna még egy hosszt végigúszni, de jóleső volt a fáradtság. Miközben pihent, a késő
augusztusi nap nedves feje tetejére sütött, és úgy melengette a vállában az izmokat, mint
egy infralámpa. Megvárta, míg a szíve és a tüdeje megnyugszik, és érezte, hogy a víz
lágyan ringatja a testét, ahogy lassan lecsillapodnak a felkavart a hullámok.
Mélyen beszívta a párás délutáni levegőt, a pálmákat és a pázsitot bámulta, és
gondolatai immár ezredszer tértek vissza az elmúlt idők eseményeire.
Az átmeneti felfüggesztés, amit a vizsgálati időre kapott, tulajdonképpen áldás kellett
volna hogy legyen, lehetőség, hogy kipihenje magát, újra visszanyerje az energiáját, és
gondolkozzon. De nem így történt. Habár a média eleinte csak lassan állította össze a
mozaikkockákat, a bayfieldi események után behozták a lemaradást. A tévé és a sajtó
oknyomozó riporterei rávetették magukat az ügyre, és július és augusztus folyamán már
minden áldott nap előálltak valami „újabb fejleménnyel”.
A média támadásai miatt a CID működése gyakorlatilag megbénult. Az öt forró júniusi
nap alatt történtek komplexitása miatt igencsak hosszú vizsgálat volt várható.
Graver hosszadalmas és rendkívül részletes jelentést nyújtott be a
vizsgálóbizottságnak. Az öt napnak szinte minden órájáról számot adott. Felvázolta a
szereplők viszonylatainak labirintusát, és nem kímélte beosztottjait és saját magát sem,
amiért semmit nem vettek észre abból, ami az orruk előtt folyt, annak ellenére, hogy két
évvel ezelőtt bevezettek egy elhárítóprogramot épp az ilyen esetek elkerülésére. Megadott
minden információt, amelyek lehetővé tették a bizottságnak, hogy lefoglalják a DataPrint,
a Hormann műanyaggyár és a Gulfstream National Bank számítógépeit, Bruce Sheck és
Burtell mikrofilmjeit és számítógépes adatait. Csak az anyagok összegyűjtése két hetet
vett igénybe. Ezután Gravert felfüggesztették, majd megkezdték a hivatalos vizsgálatot.
Akkor kisétált az irodájából, és hazament.
Az egyetlen, ami problémát okozott, Arnette Kepner közreműködése volt. Graver őt
nem volt hajlandó megnevezni a forrásai között, és nagy meglepetésére és örömére
Neuman és Paula is hallgattak róla. A vizsgálat idejére őket is felfüggesztették. A
hallgatásukkal kinyilvánították, hogy Graver mellett állnak.
Mindez majdnem két hónappal ezelőtt történt. Azóta minden nap kétszer úszott. Több
bort ivott, mint amennyit kellett volna, de azért nem túl sokat. Felszedett pár kilót, de nem
többet a kelleténél. Azok a kollégái, akik mellette álltak, rendszeresen tájékoztatták a
mendemondákról, és ha lehetett, a tényekről. Westrate azonnal köpönyeget fordított, és
minden további nélkül hajlandó volt feláldozni Graver karrierjét, hogy meglágyítsa a
főnökeinek szívét, akik felháborítónak találták, hogy ilyen botrány árnya vetült a CID-re.
Nagyon úgy nézett ki, hogy Graver karrierjének vége. Neuman és Paula sorsa még
függőben volt.
Arnette-től egy szót sem hallott azóta. Ez így is volt rendjén. Kemény szakma ez, és
bizonyos dolgokat magától értetődőnek vettek. Azzal, hogy segített neki, Arnette messze
túllépte a játszma megszokott kereteit. A hallgatása nem volt több, mint önvédelem.
Graver is ugyanezt tette volna a helyében, és ezt ő is tudta.
Graver realista volt, és elfogadta az elkerülhetetlent: nem kellett megvárnia a bizottság
ítéletét ahhoz, hogy tudja, fel fogják menteni az állásából. Még szerencse, ha azt
megengedik, hogy a nyugdíjának egy részét megkapja.
Ideje nagy részét azzal töltötte, hogy annak a pár júniusi napnak az eseményein
töprengett. Újra és újra végigjátszotta magában a hibáit, a csalódásokat, a sok
balszerencsét. Nem tudott szabadulni a sok halottól.
Könnyű lett volna mindent másokra kenni, Panos Kalatisra vagy Brod Strasserre, és a
lelkiismeretlen üzletre, amivel olyan mesés vagyonokat kerestek. Faeberre, Hormannra és
a névtelen üzletemberekre, akiknek a mohósága olyan hatalmas és sötét volt, hogy
elnyelte a józan ész és a tisztesség fényét.
De nem okolhatta őket mindenért. A halálesetek egy részét elkerülhette volna, ha
szigorúan tartja magát a hírszerző munkához, ami a feladata lett volna. Egyes napokon ezt
mondogatta magának. Máskor viszont egészen másképp látott mindent. Úgy érezte, hogy
mindenki, aki áldozatul esett, egyébként is meghalt volna, így vagy úgy, függetlenül attól,
hogy ő mit tett és mit nem. A sorsukat már eldöntötte a sötét játszma, amelyet Kalatis és
Strasser tervezett meg és indított be, a játszma, mely már régen folyt, és a végkifejletéhez
közeledett, amikor Graver belebotlott. Így utólag már bármit gondol is arról, hogy mit
tehetett volna, egész idő alatt nem az ő kezében volt az irányítás. Akármit tett volna,
Kalatis akkor is eltűnik a százmillióval, Strasser pedig a megmaradt huszonkétmilliós
morzsával. Mindegyikük folytatja majd tovább a kábítószer-kereskedelmet, ahol
abbahagyták. Körülveszik magukat újabb játékosokkal, és rövid időn belül újból megindul
a zavaros folyam, magával sodorva az útjába kerülő emberek reményeinek és életének
hordalékát.
A két rejtélyes figuráról keveset írtak az újságok. A nevüket is mindössze kétszer
említették, akkor is csak futólag. Graver azt hallotta, hogy pár napig itt volt a városban a
Külügyminisztérium néhány embere, ők is érdeklődtek utánuk, de aztán Kalatis és
Strasser végképp eltűntek a képből, az újságok nem írtak másról, csak Art Tislerről, aki
CID-információkat árult, és akit szexfotókkal zsaroltak. Ez sokkal érdekesebb téma volt.
– Postád jött – szólalt meg Lara, kilépve ház hátsó ajtaján. Fürdőruhában volt, az egyik
kezében egy törülköző és egy nagyalakú boríték.
Graver kimászott a medencéből, lerázta magáról a vizet, odasétált a kovácsoltvas kerti
asztalhoz, és fogta a törülközőjét. Megszárítgatta magát, és közben Larát nézte, ahogy
közeledik felé a füvön. Odaadta neki a borítékot, meglegyintve vele a hasát. Graver
átvette. Lara ledobta a törülközőt az egyik székre, a medencéhez sétált és beleugrott.
Graver megnézte a postabélyegzőt. Houstonban adták fel a küldeményt. Kinyitotta a
borítékot. Három tizennyolcszor huszonhárom centis színes fénykép csúszott ki belőle, és
egyetlen papírlap, rajta néhány kézzel írott sor.

Jael vele maradt, míg sikerült kiszednie belőle a

titkos külföldi bankszámlák számát. Negyvennyolc órával
azután, hogy az utolsót is megtudta, visszaszereztem az
összes pénzt, Jael pedig bevégezte a feladatát.
Hűséges és jó szolgám volt.
Gondoltam, érdekelni fogja.
„Geis”

Graver megnézte az első fényképet. A fotós Kalatis meztelen teste fölött állva
készítette a felvételt. A férfi a hasán feküdt, egy medence melletti nyugágyon, a feje
oldalra fordítva, a karja alatta összefonva, mintha aludna. A tarkójából egy ötcentis,
csillogó acéltű állt ki.
A második kép közelebbről készült, a tű félig kihúzva Kalatis nyakából. Bizonyíték,
hogy valóban beledöfték.
A harmadik olyan volt, mint egy klinikai felvétel, közeli kép a sebről.
Graver visszarakta a fényképeket a borítékba, és Strasser jelentéktelen figurájára
gondolt, ahogy ott áll a betonon, mint egy fáradt utazó ügynök.
– Mi az? – kérdezte Lara. A vízben volt, a medence szélén kapaszkodott, ahol az előbb
Graver, és hátrarázta nedves haját az arcából.
– Csak a nyomozással kapcsolatban valami – felelte Graver. – Még mindig akadtak
elvarratlan szálak.
A levélre pillantott. „Hűséges és jó szolgám volt.” A múlt idő nyilván nem véletlen.
Talán tényleg maga a Sátán lépett ki azon az éjszakán a fekete helikopterből.
Graver hibája az volt, hogy soha nem volt képes elég sötéten gondolkozni ahhoz, hogy
igazán megértse, mivel is áll szemben. Arnette is erről beszélt egyszer. Ahelyett, hogy
kilókra, dollárokra, információkra és adatgyűjtésre figyelt, valami kevésbé
kézzelfoghatóra kellett volna gondolnia. A munkáját inkább úgy kellett volna felfognia,
mint absztrakciók küzdelmét.
Egész pályafutását annak szentelte, hogy fényt vessen a titkokra, hogy megvilágítsa a
sötétséget a tudás révén, még ha az tiltott tudás is. Most úgy gondolta, hogy az évek során
helyesek voltak a célkitűzései, de rossz módszerekkel próbálta elérni őket. És talán rossz
helyen is keresgélte a válaszokat. Nem azzal kellett volna foglalkoznia, hogy az emberek
cselekedeteire vessen fényt, hiszen amikor a fény felvillan, a sötétség lényege
megváltozik: többé már nem sötétség. Úgy érezte, nincs több esélye, túl későn sodródott
bele az események folyamatába. Már soha nem fogja megérteni a sötétség milyenségét, és
hogy mi is történik olyankor, amikor az emberek vágyai a fény távollétében születnek és
öltenek alakot.
 Szedte a TORDAS és TÁRSA Kft.
Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Rt,-ben készült.
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató