LESLIE L.

LAWRENCE

SIVA UJRA TANCOL

I.
Meg nem szamoltam pontosan utana, de azt hiszem,
hogy ezermester vagyok.
Gupta gurkha
Ujra Geldanban
(a jetivel, Nyimaval, Miss Drinkwaterrel es meg jo
nehany istencsapasaval egyutt)
1.
Sosem gondoltam volna, hogy Bhumtang kolostoranak
a konyvtarat elvarazsolt holttestek, azaz
rolangok, vagy rodzsungok latogatjak. Meghozza fenyes
nappal, amikor en is ott vagyok. Ha nem
igy lett volna, akkor mi a csodatol almosodtam volna el
azon nyomban, ahogy felutottem azt a
szent konyvet, amelynek a tanulmanyozasa miatt
erkeztem Bhumtangba.
A konyv jo vastag volt, a terem, amelyben olvasgattam,
kellemesen meleg, jomagam meg
mindig dogfaradt a hosszu utazastol, es az eppen csak
mogottem hagyott tanev viszontagsagaitol.
igy aztan lehet-e csodalni, hogy aldozataul estem a
kellemetlenkedő tulvilagi lenyeknek?
Magam talan ra sem jottem volna, mi az oka annak,
hogy a Buddha beszedeit elemző konyv
kinyitasakor mar hatalmas asitasok kerulgettek – ott volt
azonban Laksmi, aki felvilagositott rola.
Laksmi indiai szarmazasu volt, de gyerekkoratol kezdve
Bhutanban elt, s mara mar tősgyokeres
bhutaninak szamitott. Jobban ismerte a Bhutan teruleten
megbuvo szamtalan kisertet, ordog es
egyeb arto leny termeszetet, mint a legkepzettebb
demonűzők. Szerencsemre megerkezesem utan
roviddel kiszurt maganak az olvasoteremben, es attol
kezdve a legvaratlanabb pillanatokban
bukkant elem, kezeben egy-egy kancso gőzolgő teaval.
S ha mindezekhez hozzateszem, hogy
Laksmi huszonot eves volt, szivdoglesztően gyonyorű,
es nőnemű, elkepzelhetik, hogy nem volt
ellenemre a teazgatas.
Nos, egy ilyen alkalommal Laksmi elmagyarazta, hogy
a rolangok neha ugyancsak idegesitő
jatekot jatszanak a konyvtarban kutakodo jamboraikkal.
Mivel Sakjamuni buddha tananak
elkeseredett ellensegei, igyekeznek minden modon
akadalyozni a tudasra szomjazokat a szent tanok
magukeva teteleben. Peldaul ugy, hogy amint a jambor
erdeklődő kinyitja a konyvet, csalfa es
illetlen almot bocsatanak ra. Vekony selyembe oltozott,
csabito holgyek jelennek meg előtte, s
hivogato mosollyal fele integetnek. Meg belegondolni is
rossz, hogy a tudasra szomjas aldozat mit
almodik ilyenkor a szent konyvek tanulmanyozasa
helyett...
Jomagam nem mondhatnam, hogy pajkosak lettek volna
az almaim, de almok voltak, az
ketsegtelen. Ugy latszott, konnyű ellenfelre bukkantak
bennem a rolangok. Kinyitottam a konyvet,
es mar aludtam is, mint a tej.
Ezen a delutanon talan meg kinyitnom sem sikerult a
vaskos művet. Csupan rapillantottam a
boritolapjara, es mar le is csukodott a szemem. A
rolangok pedig a sarokba bujva vihogtak rajtam.
Hiaba tartod magad olyan nagyra, Blobzang rinpocse,
mi sokkal, de sokkal hatalmasabbak vagyunk
nalad! Bhumtang kolostoranak a konyvtaraban mi
vagyunk az urak!
A piros palastot viselő szerzetes olyan varatlanul
bukkant fel az asztal tulso oldalan, mintha
tulpa, azaz gondolatalak lett volna. Mintha delutani
napsugarakbol, levegőből es a vilagmindenseg
merhetetlen energiaibol gyurta volna Ossze egy erős
akarat. Kicsit meg hullamzott a levegőben,
aztan kisimultak a vonasai es kitisztultak a korvonalai.
Az olvasoasztalra tamaszkodott, mintha meg
nem birnak el a labai a sulyat. Foghijas, rosszkepű
szerzetes volt – biztos voltam benne, hogy aki
keszitette, gonosz indulatokat is ultetett a lelkebe.
Bizonyara elkovette azt a hibat, amit a
tulpakeszitők allitolag gyakran elkovetnek: nem
tisztitotta meg kellőkeppen a gondolatait, mielőtt
tulpa letrehozasara szanta volna ra magat. Szengge
szerint manapsag mar gyanus alakok is
keszitenek tulpakat, ennek koszonhetően aztan nem is
lehet bennuk megbizni.
Az en szerzetes-tulpam, mintha csak ala akarta volna
huzni Szengge feltetelezeset, ram
vigyorgott. Meg ellensegeimnek sem kivanom ezt a
vigyort. Kozben olyan mely hangok tortek elő
a szajabol, mintha a pokol melyseges fenekeről jottek
volna. – Blobzang rinpocse! Blogzang
rinpocse! Hogy az elkovetkező pillanatokat jobban
megertsuk, el kell mondanom meg valamit.
Amikor első alkalommal ultem be a konyvtarba,
nemcsak a rolangok aljas tevekenysege zavart,
hanem a felhomaly is. A hatalmasnak egyaltalan nem
mondhato ablakok előtt vastag
barsonyfuggonyok gyűjtogettek szorgalmasan a
szallongo port es a belopakodni ohajto
napsugarakat. Maskeppen szolva, majd kiesett a
szemem, megsem lattam rendesen a kulonben is
halvany tintaval irott tibeti betűket. Laksmi szerencsere
segitett rajtam. Kezembe nyomott egy
hosszu, horgas vegű farudat, amellyel konnyeden odebb
huzigalhattam a fuggonyt. Amint
befejeztem az olvasast, vissza kellett aztan huzigalnom,
nehogy a konyvek boritoi kifakuljanak a
napsugaraktol. A horgas vegű bot ettől kezdve ott hevert
az asztalom vegeben, hogy a nap
előrehaladtanak megfelelően ide-oda rangathassam vele
a barsonyfuggonyt.
A mely hangu rodzsung-szerzetes ram villantotta
demoni mosolyat, es ismet kitatotta a szajat.
Ezuttal mar nem lattam foghijakat a szajaban;
demonagyarakat viszont annal inkabb. Annyi agyar
volt a szajaban, mint egy egesz vadkankondaban
osszesen.
Nem mondhatnam, hogy nem voltam megszeppenve,
megis felvettem vele a harcot. Amig mely,
alvilagi hangjan a nevemen szolongatott, a fuggonyhuzo
bot fele tapogatoztam.
A demon-szerzetes szerencsere nem vett eszre semmit
belőle; annyira betoltotte a diadalerzet,
hogy csak ugy csillogott a szeme. Meg azt is
megengedte maganak a rohadek, hogy kigunyoljon.
Ahelyett, hogy arra biztatott volna, aludjak csak, es ne
tanulmanyozzam Buddha szent szovegeit,
gunyos hangon surgetni kezdett, hogy ebredjek fel.
Ebredjek fel, ha tudok! Ugyis ő az erősebb,
erőlkodjek csak, nem lesz semmi foganatja! Ugy tettem,
mintha valoban aludnek, ekozben
rafonodott a kezem a fuggonyhuzo nyelere. Gyere csak
kozelebb, te nyomorult fereg!
Mintha valamelyik, szivemnek kedves isten meghallotta
volna a keresemet, a szerzetes felem
libbent. Mintha a szellő fujta volna oda hozzam. Eppen
utőtavolsagra.
Es en utottem is. Harsany, diadalittas orditassal
felragadtam a rudat, megceloztam kopasz fejet,
es nagyot huztam ra. Kisse neheznek tűnt ugyan a bot,
de tisztaban voltam vele: a rodzsung arra is
kepes, hogy mazsas sulyt adjon egy tollpihenek.
Nemcsak en orditottam, hanem a szerzetes is. Ő meg, ha
lehet, nalam is elszantabban.
Orditasunk egyetlen uvoltesse fonodott ossze. Mint
amikor odalent, a bűnosok poklaban a
kegyetlen ordogok rozsdas kest dugnak az elkarhozottak
fenekebe.
Maga az orditas nem lepett meg, az azonban mar annal
inkabb, hogy az asztal hangos
csattanassal felborult, maga ala temetve mindkettőnket.
A szerzetes ram esett, az asztal ra; – mintha
kicsi a rakast jatszottunk volna.
Hogy, hogy nem, egyszerre csak felpattant a szemem.
Amit láttam, őszinte
rémülettel töltött el. Jómagam a padlón ültem,
kezemben a fuggonyhuzo rudat
szorongatva, velem szemben piros palastu szerzetes
obegatott, a feje bubjat tapogatva. Nem kellett
sok esz hozza, hogy rajojjek: en utottem fejbe.
A felbukkano Laksmi maga volt a megtestesult remulet.
Egyik kezevel a szerzetest probalta odebb taszigalni, a
masikkal pedig megkiserelte kivenni a kezemből a
rudat. Csak akkor sikerult neki, amikor vegre
rajottem, hogy csak almodtam az egeszet.
– O jaj, jaj! – obegatta a fiatal szerzetes a fejet
tapogatva. – Kilyukadt a fejem! Betorott a fejem!
Megolt Blobzang rinpocse!
Megprobaltam feltapaszkodni. Mi a fene tortenhetett
velem?
– O jaj, o jaj! – sopankodott tovabb a szerzetes. – Azt
hittem, meghalok.
Laksmi a sarokba hajitotta a fuggonyhuzo rudat.
Szerencsere harmunkon kivul nem volt senki mas az
olvasoteremben. Hatarozottan megragadta a karom, es
felrantott a foldről.
– Alljon mar fel, na!
Felalltam, es kezemet nyujtottam a szerzetes fele. Ő
azonban remulten elhuzodott tőlem.
– Tara anya, segits! Blobzang rinpocset megszalltak a
demonok!
Laksmi gyanakodva nezett ram. – Mar jol van?
– Azt hiszem, igen – morogtam a szememet
dorzsolgetve. – Mi a fene tortent velem?
– Elaludt – mondta a fejet csovalva. – Mint rendesen.
– Meg soha nem tortent velem ilyesmi – szabadkoztam.
– A rodzsungok – bolintott. – Holtbiztos, hogy ők
voltak!
Nem igazan hittem el, hogy elvarazsolt holttestek
jatszadoznanak velem, de nem volt időm
hosszasabban eltoprengeni a dolgon. A lama kidugta
kopasz fejet Laksmi hata mogul, es
gyanakodva felem pislogott.
– Blobzang rinpocse?
– Az vagyok – sohajtottam.
– Biztos? Nem egy megveszekedett rodzsung? Ha nem,
akkor miert akartal megolni?
Korulmenyes magyarazatba fogtam volna, hogy
megnyugtassam, de Laksmi nehany hatarozott
mondattal megkimelt a sok beszedtől.
– Talalkoztal mar valaha rolanggal? – nezett a
szerzetesre.
A lama szivott egyet az orran.
– Egyszer.
– Mikor?
– Amikor Tibetben voltam zarandokuton.
– Mi csinalt a rolang?
– Megette az utravalomat. Majd ehen haltam azutan.
Lattam, amint kihuzta a satrambol, es
megette.
– Nem tudtal ellenallni neki?
– Egy rodzsungnak nem lehet ellenallni. Csak az igen
nagy hatalmu lamak kepesek erre.
– Blobzang rinpocse sem tudott neki ellenallni. Most
pedig beszelgessetek!
Felem taszitotta a lamat, es kezeben a fuggonyhuzo
ruddal eltűnt a konyvespolcok kozott.
2.
Nem torődve a kora delelőtt hidegevel, a legkozelebbi
ablakhoz leptem es kinyitottam.
Megkonnyebbulve szippantottam nehanyat a friss
levegőből.
A lama behuzta ket kezet palastja ujjaba, es meg mindig
gyanakvo tekintettel nezett ram. Bar az
azert alighanem felbatoritotta, hogy Laksmi magaval
vitte a fuggonyhuzo rudat.
Biztaton elmosolyodtam, es lehajoltam, hogy labara
allitsam felborult szekemet. Kerestem egy
szeket a szerzetesnek is, es mutattam, hogy foglaljon
helyet rajta. A lama azonban elharito
mozdulatot tett.
– Inkabb allnek!
Nem volt meglepő, amit mondott. Bizonyara hallotta,
hogy az elmult evben sikerult letennem
legmagasabb szintű egyhazi vizsgamat is, igy nala jo
nehany fokkal magasabban alltam a lamahitű
tudomanyok lepcsősoran. Valoszinűleg igy akarta
tudomasomra hozni, hogy azert meg tisztel, ha
fejbe is vagtam a ruddal.
– Miben lehetek a szolgalatodra, testverem? –
kerdeztem udvariasan.
A lama megvakarta a fejet, es kicsit meg is nyomogatta.
– Padma Gyamco kuldott.
Az első pillanatban nem tudtam hova tenni a nevet.
Ismertem Padma Gyamcot nem is egyet. A
Lotuszok Tengere jelentesű nev nem eppen ritka a tibeti
nyelvet beszelők koreben.
– Padma Gyamco? – ismeteltem osszehuzva a szemem.
– Őszentsege udvozletet kuldi. Arra ker, hogy latogass
el hozza Geldanba.
Egyszerre csak ram tort a megvilagosodas. Padma
Gyamco! Az okos szemű, torekvő szerzetes,
aranyfogakkal a szajaban. Geldan apatja, akit akkor
ismertem meg, amikor a filmesek Siva utolso
tancat forgattak odafent, a hegyek kozott. Alig mult
harom eve, es megis, mintha mar egy egesz
Orokkevalosag telt volna el azota!
– Hogy van Padma Gyamco? – kerdeztem felvidulva. A
kopasz ferfi szomoruan sohajtott egyet.
– Rosszul.
Ettől aztan alaposan meghokkentem. Csak nem tortent
valami az apattal?
– Azt mondod, rosszul?
– Azt – bolintott a szerzetes.
– Es... mi a baja?
A szerzetes arca mozdulatlan maradt, nem tukroződtek
rajta erzelmek.
– Padma Gyamco hamarosan meghal.
– Beteg? – tudakoltam megremulve.
– Meg nem. De az lesz.
Tibetiul beszeltunk, ezert ugy gondoltam, bizonyara a
nyelvtudasommal van baj. Megraztam a
fejem, es tovabb faggattam.
– Nem beteg, de az lesz?
– Igy van – bolintott a szerzetes.
– Es?
– Beteg lesz, es meghal.
– Hm – morogtam hitetlenkedve. – Miert lesz beteg
Padma Gyamco apat?
– Mert... elloptak a tarisznyajat. Eltatottam a szamat a
meglepetestől.
– Tarisznyajat?
– A bőrtarisznyajat.
Ismetelten Osszehuztam a szemoldokomet, es
megprobaltam megfejteni szavai ertelmet.
Eszerint Padma Gyamco azt akarja, hogy menjek fel
hozza, a hegyek koze, Geldanba, es keressem
meg az ellopott... micsodajat is?
– Mifele tarisznyat loptak el tőle? – tudakoltam.
– Mondom, hogy bőrtarisznyat.
– Es mi volt benne?
A szerzetes megrazta a fejet.
– Nem tudom, rinpocse.
– Nem tudod?
– Nem.
Lattam rajta, hogy igazat mond. Valoban nem tudja.
– Mikor loptak el?
– Az sem tudom, rinpocse.
– Honnan tudta Padma Gyamco, hogy Bhutanban
vagyok?
– Talan a mindentudo csintamani dragakő arulta el neki.
Vagy a jos. Ki tudja?
Bar tisztaban voltam vele, hogy a mindentudo
csintamani dragakő valoban sokat tud, megis
valoszinűbbnek tartottam, hogy Padma Gyamco egyhazi
csatornakon at ertesult a jovetelemről.
– Padma Gyamco azt is mondta, hogy te azt fogod
mondani: egy ocska tarisznya miatt nem jossz
fel Geldanba.
Kenytelen voltam elmosolyodni. Padma Gyamco nem
ostoba ember.
– Igaza van az apatnak – mondtam. – Csak emiatt
valoban nem mennek fel.
– Hat feljossz? – kerdezte csillogo szemmel.
– Jovőre – igertem. – Feltetlenul. Akkor majd
elbeszelgetek Padma Gyamcoval a tarisznyajarol.
A szerzetes elegedetten bolintott. – Mondta, hogy
valami hasonlot fogsz mondani. Azt is
mondta, hogy erre en mit feleljek.
– Mit mondott, mit felelj?
A szerzetes kifujta a tudejeből a levegőt.
– Azt mondta, emlekeztesselek ra, hogy nemreg az
egyhazi tanacs előtt alltal. Hogy letedd a
vizsgadat. Emlekszel?
Hogy a fenebe ne emlekeztem volna! Az elmult evben
valoban letettem egy nehez vizsgat az
egyhazi előkelősegek előtt a fővarosban, Timpuban.
Felreertesek elkerulese vegett nem olyan
vizsga volt, amelynek letetele utan magas egyhazi
meltosagra emeltek volna – erre nem is
vagyakoztam. Sokkal fontosabb oka volt, hogy a
bizottsag ele alljak. Ha megfelelek a vizsgan,
jogot kapok arra, hogy a kolostorok konyvtaraiban
kutassak. Meg akkor is, ha a kolostorok
vezetőinek ez nem tetszik. Hany olyan izgalmas konyv
rejtezett a kolostorokban, amelyeket a
feltekeny konyvtaros lamak mindeddig eldugtak előlem!
Hany olyan kolostorba nem jutottam be,
amelyek ajtajat bezartak előttem az apatok! Ez a vizsga
viszont minden ajtot megnyithatott előttem.
– Ott alltam, es letettem a vizsgat – mondtam buszken.
– De voltak nehanyan, akik ellened szavaztak. Nem
akartak, hogy letedd.
– Nem a tudasommal volt bajuk – vedekeztem
onkentelenul is. – Nem akartak, hogy szabad
kezet kapjak...
– Egyetlen szavazaton mulott a sikeres vizsgad.
Egyetlen apat szavazatan. Mivel ez az apat
betegsege miatt szemelyesen nem tudott reszt venni a
vizsgadon, levelben kuldte el a szavazatat.
– Ez valoban igy volt.
– Tudod, ki volt ez az apat?
– Nem – raztam meg a fejem. – Nem mondtak meg.
– Nem is sejted?
Ismet csak vilagossag gyult az agyamban.
– Csaknem...?
A szerzetes bolintott.
– Bizony, ő volt. Ha Padma Gyamco nem szall le
betegagyarol, es nem irja meg a levelet...
– Jol van! — emeltem fel a kezem. – Megertettem az
uzenetet.
A szerzetes meghajolt.
– Mit mondjak Padma Gyamconak?
– Hogy amint lehet, felszedelőzkodom, es...
– Holnap – mondta a szerzetes.
– Az lehetetlen! – tiltakoztam. – Hiszen csak nemreg
erkeztem. Meg kell varnom, amig kisse
akklimatizalodom. Jovő honapban...
– Holnap – mondta a szerzetes.
– Meg ki sem pakoltam igazan.
– Legalabb nem kell bepakolnod.
– Jol van. A jovő heten.
– Holnap – mondta a szerzetes.
– Legalabb a het vegeig varjatok... akkor...
– Holnap.
Szettartam a karom. Ha holnap, akkor legyen holnap.
Ha az ezer buddhak igy akarjak. A
szerzetes elegedetten mosolygott.
– Remelem, megtalalod az utat Geldanba.
– En is remelem.
– A fuggonyhuzo rudat azert ne hozd magaddal!
Meghajolt, felvillantott egy bucsumosolyt, es eltűnt a
polcok
kozott.
Ekkor dobbentem csak ra, hogy mit igertem neki.
Felsohajtottam, es atsetaltam Laksmihoz.
3.
Laksmi maga ele meredve ult az olvasoteremből nyilo
szobaja asztalanal. Csak akkor kapta fel a
fejet, amikor becsattant mogottem az ajto. – Jobban
van?
– Jobban? – hokkentem meg. – Hiszen nem is voltam
beteg.
– Akkor megszallta a rolang.
– Valoszinűleg az sem – nyugtattam meg, bar magam
sem voltam valami nyugodt. – Bizonyara
a magassagtol van.
– Nem hiszem – razta meg a fejet. – Bhumtang alig
ketezer meter magasan fekszik a tengerszint
felett. Maskor is előfordult mar magaval, hogy...
ebredes utan verekedett volna?
– Nem emlekszem ra. Valoszinűleg soha. Laksmi
előrehajolt, es ugy helyezkedett, hogy a
fulembe suttoghasson valamit. En meg ugy
helyezkedtem, hogy belesuttoghassa. Amig suttogott,
nem tudtam levenni a szemem hetyke kis kebleiről,
amelyek ott ringatoztak vekony selyemruhaja
alatt, az orrom előtt.
– Nem maga az első!
Először fel sem fogtam, mit mond. Amikor viszont
felfogtam, eltatottam a szamat.
– Nem en vagyok... az első? Miben?
– Nem maga verekedett előszor a konyvtarban... ebredes
utan.
– Nem? – kerdeztem meg mindig felig tatott szajjal.
– Sajnos, nem. A mult heten peldaul... egy illető.
Bizonyos... Robert McKinley. Nem ismeri
veletlenul? Biztos voltam benne, hogy ez a mai nap a
varazslat napja. Amikor minden
megtortenhet. Meg az is, hogy Robert McKinleyvel
talalkozom Bhutanban.
– Biztos, hogy Robert McKinleynek hivtak? Laksmi
csodalkozva nezett ram.
– Hat hogyne. Kulonben ellenőrizhetem, ha akarja,
hiszen fel kellett jegyeznem a nevet es az
adatait.
– Hogy nezett ki a ficko? – kerdeztem meg mindig
elkepedve. – Nyurga, voros kepű pasas,
hosszu kezekkel-labakkal...
– Ő az – bolintott Laksmi. – Tevedes kizarva.
– Te jo eg! – nyogtem. – Mit akart a maga
kolostoraban?
– Amit on, Mr. Lawrence. Beult az olvasoterembe es
olvasott. Elsősorban a regi, tibeti
tarsadalom szerkezetevel kapcsolatos konyvek
erdekeltek.
– Hogyan?! Robert McKinley megtanult volna tibetiul!?
– Olvasni bizonyosan.
Laksmi ontott egy csesze teat, es kisse felhuzta a
szarijat. Eppen csak annyira, hogy kivillanjon
alola arany bokalanca.
– Vegul is mi tortent McKinleyvel? – tudakoltam
nehany korty utan. – Ő is verekedett, mint en?
– Kicsodaja maganak McKinley? – pislogott ram
Laksmi. – Ismerőse?
– Inkabb a baratom.
– Nos, a maga baratja... hm... ugyanugy jart, mint maga.
Elaludt a konyve felett, majd botranyt
csinalt. Sajnos, akkor tobben is voltak a konyvtarban.
Alig tudtak lefogni.
Kezdett egyre erdekesebbe valni a tortenet. McKinley is
rodzsungot latott volna?
– Hogy tortent a dolog? Laksmi megvonta a vallat.
– Őszinten szolva nem tudja senki. Legkevesbe Ő maga.
Vagy ha tudta is, nem mondta el
senkinek. Olyan piros volt a kepe, amikor felebredt,
mintha... illetlen almot latott volna. Maga olyat
latott?
– Nem emlekszem mar ra – mondtam kiterően. –
Valamit lattam, az biztos.
– Nos... a maga McKinley baratja... hm... igazan furcsan
viselkedett. Felettebb furcsan.
– Azaz? – surgettem.
– Nekiesett az egyik szomszedjanak, egy fiatal
szerzetesnek, es utni-verni kezdte. Szerencsere
lefogtak, kulonben... meg barmi is tortenhetett volna.
Ertetlenul vakargattam meg az orrom hegyet. Ha Robert
McKinley ilyesmire vetemedett, akkor
Bhumtang kolostorat valoban megszalltak a demonok.
Talan jobb is, ha felszedem a satorfamat.
4.
Mielőtt barki is megkerdezne, hogyan lehetseges, hogy
Bhumtangban egy nő, meghozza
csinosabbik fajtaju, vegezte a konyvtarosi munkat, el
kell mondanom, hogy Bhumtang ma mar nem
tartozik a műkodő kolostorok koze. Igaz, van apatja,
vannak szerzetesei – ha nem is nagy szamban
–, szertartasokat is vegeznek benne, elsősorban megis
muzeumkent tartjak szamon, igy nincs abban
semmi meglepő, hogy nehany honappal erkezesem előtt,
Laksmit neveztek ki a kolostori konyvtar
vezetőjeve.
Laksmi ezuttal szemben ult velem, olvasotermi
asztalomnal, es szomoruan nezte, amint
osszepakolom a kezirataimat. A konyvtarterem is
mintha vele szomorkodott volna. Ugy latszott,
nemcsak en szoktam meg őt – indiai fakbol keszitett
boritasat, fapolcait, lakkozott lepcsőfokait,
amelyek egy ugyancsak tikfabol keszitett galeriara
vezettek –, ő is megszokott engem.
– Kar, hogy elmegy – mondta Laksmi valodi
szomorusaggal a hangjaban. – Pedig van meg
nehany azokbol a keziratokbol, amelyeket annyira
kedvel.
Ramosolyogtam, es megigertem neki, hogy nehany nap
mulva visszaterek Bhumtangba. Valami
elveszett tarisznyat kell megkeresnem a hegyek kozott.
Vagy megtalalom, es odaadom Padma
Gyamconak, hadd oruljon, vagy nem talalom meg, es
akkor szegyenszemre visszakullogok.
Nehany nap, es itt vagyok. Ha sejtettem volna, mi var
ram a Himalajaban, ezerszer is
meggondoltam volna, hogy eleget tegyek Padma
Gyamco keresenek.
5.
Főleg, ha tudom, hogy mar a Geldanba vezető ut sem az
az ut, amelyet naszutasoknak
ajanlgatnak segitőkesz utazasi irodak. Geldanba rossz,
razos utak vezetnek, ezernyi hepehupaval,
godorrel, sőt szakadekkal tarkitva az utazast. A godrok
es szakadekok melyen autoroncsok
figyelmeztetik a mar egyebkent is remult kulfoldit, hogy
idefent az istenek az urak, es ha kedvuk
tartja, egyetlen fujassal a szakadekok melyere lokik meg
a legmodernebb gepkocsikat is.
Az enyem sajna nem volt modern, sőt meg gepkocsinak
is alig volt nevezhető. Termeszetesen
berelhettem volna Timpuban, joval megbizhatobbat is,
csakhogy Padma Gyamco ezt kuldte ertem.
Sajat kocsijat a sajat sofőrevel. Oriasi udvariatlansag lett
volna, ha visszautasitom a kedvesseget.
A sofőrt Nyimanak hivtak, ami napot jelent. Olyan
vastag porreteg takarta az arcat, hogy
keptelen voltam megallapitani, fiu-e, vagy lany. Nevet
mindket nemnek adjak, igy az sem arulta el
a kiletet. Sőt, a hangja sem. Olyan reszelős volt, mintha
megkotott volna rajta az ut pora.
Amikor megpillantott, kinyujtotta a nyelvet – az is
poros volt –, ami koztudottan a tisztelet jele. En is
kinyujtottam
az enyemet. Igy oltogettuk egymasra jo nehany percig,
amig meg nem untuk. Ekkor betettem a csomagomat a
kocsi
hatuljaba, es odatelepedtem a vezető melle. Barcsak ne
tettem volna!
Nyima budos volt, mint egy allott pocsolya. A
szagorgiaban, amely azonnal ram tort, amint
melle ultem, meg az izzadsagszag volt a
legkellemesebb. De volt benne benzin bűze, jakvaj
kesernyes szaga, sőt olyasmi is, amire gondolni sem
mertem.
Nyima keresztbe rakta a labait, majd imadkozni kezdett.
Olyan gyorsan hadarta az imaszoveget,
hogy keptelen voltam megallapitani, melyik imat
mondja. Mivel egyelőre esze agaban sem volt
elindulni, ugy gondoltam, szundikalok egy kicsit.
Legalabb azzal is telik az idő.
Nyima imája nem tartott tovább két és fél óránál.
Mindeközben kisebb tömeg
verődött körénk – főleg külföldiek –, s kíváncsian
figyelték, vajon mit
csinálunk. Nyimát nem zavarta a kivancsiskodas, mert
renduletlenul tovabb imadkozott. Engem
sem zavart volna, ha a nap nem indult volna meg lefele.
Amikor beszalltunk a kocsiba, meg az eg
csucsan tollaszkodott, amikor viszont Nyima befejezte
produkciojat, mar ugyancsak lefele
kapaszkodott az egi letran.
Nyima egyszer csak, mint aki mely alombol ebred,
csodalkozva korulnezett, s villamgyorsan
elforditotta az inditokulcsot. Elővigyazatosan az
ajtokilincsbe kapaszkodtam, nehogy a hirtelen
indulastol beverjem valamibe a fejem.
Ovatossagom feleslegesnek bizonyult. Nyima hiaba
forditotta el a kulcsot, a kocsi meg sem
moccant. Megindult viszont az ablaktorlő. Olyan
sebesseggel, mint a helikopter rotorja. Mar-mar
attol tartottam, felszallunk a levegőbe.
A terepjaro azonban nem szallt fel. Viszont el sem
indult. Meg akkor sem, amikor Nyima
ismetelten megprobalkozott az imadkozassal.
– Hat ez nem megy – sohajtottam. Mit mondjak, nem
voltam tulsagosan elkeseredve a kudarctol.
– Ez nem – mondta Nyima.
– Valoszinűleg elromlott – vigasztaltam
megkonnyebbulve. – En most kiszallok, es...
– Nem romlott el – tiltakozott Nyima.
– Akkor viszont kifogyott a benzin.
– Tele a tank.
– Akkor meg mi a fene van vele? – kerdeztem enyhe
turelmetlenseggel.
– Nem imadkoztunk eleget – mondta Nyima, majd
szemrehanyon hozzatette: – Legalabbis te
nem imadkoztal.
– Es?
– Csak akkor indul el, ha Mik Miszang is ugy akarja.
Tudod, kicsoda Mik Miszang?
– Hogyne tudnam – mondtam beletorődve a
valtoztathatatlanba. – A sarkanyok egyik kiralya.
De mi koze Mik Miszangnak Padma Gyamco
terepjarojahoz?
Nyima lekicsinylő grimaszt vagott. Legalabbis annak
lattam, bar a leszallo este es a kepet takaro
vastag por nemikeppen akadalyoztak a megfigyelesben.
– Mik Miszang a gepkocsivezetők vedelmezője. Es a
gepkocsike is. Tudsz Mik Miszangot
dicserő imat?
– Egyet tudok – mondtam megerőltetve az agyam. – Bar
egy kicsit hosszu.
– Nem baj – legyintett Nyima. – Csak gyorsan mondd,
mert leeg az ablaktorlő motorja.
– Talan allitsd le – javasoltam.
– Nem lehet – vonta meg a vallat Nyima. – Csak ha Mik
Miszang is ugy akarja. Elmondod az
imat? Hangosan mondd, hogy veled imadkozhassam.
Mit volt mit tenni, nekilattam az imanak. Mivel nem
volt eleg hely a kocsiban, nem ultem lotuszulesbe,
csupan az
ulesen kuporogtam, mint majom a koszorűkovon.
Kezdetben alig-alig jutottak eszembe a Mik Miszanghoz
intezendő
ima reszletei, kesőbb aztan magam is meglepődtem,
hogy milyen konnyen megy. Ugy bukkantak fel az
imadsag sorai
az emlekezetemben, mint alkonyi egen a csillagok.
Pedig jo ideje mar, hogy nem imadkoztam el őket.
Olyannyira elmelyedtem az ajtatossagban, hogy eszre
sem vettem, amikor megallt az ablaktorlő.
Azert egyszer mindennek vege szakad, igy mi is vegere
ertunk Mik Miszang dicseretenek. Igaz,
Nyimara egy kicsit varnom kellett: befejezesul enekelt
meg nehany lassu strofat az
enekeskonyveből. Amikor aztan ennek is a vegere ert,
elegedetten korulnezett.
Akármeddig is nézegethetett volna, nem volt érdeklődő
a közelünkben. Azok a
jóemberek, akik beszálláskor megcsodáltak bennünket,
mar az alom mezejen jartak
kenyelmes agyaikba suppedve. Vagy Azsia hatarain tul,
ha interkontinentalis jaratra valtottak
jegyet. Nyima megrazkodott, es elegedetten a vallamra
utott:
– Befejezted, rinpocse?
– Be – mondtam tomoren.
– Akkor indulnia kell.
– Es ha nem?
– Az nem lehet. Mik Miszang majd elinditja.
Annyi meggyőződessel mondta, hogy hinnem kellett
volna neki. Belem azonban belem szallt a
kisordog, es ellenkezni probaltam vele.
– Es ha megsem?
– Indulnia kell.
– Tegyuk fel, hogy megsem indul. Akkor mi lesz?
Mivel Nyima meg sem mukkant, magam
valaszoltam a kerdesemre.
– Akkor bizony az lesz, hogy kiszallok a kocsidbol, es
visszamegyek a szallasomra. Te pedig
elviszed a kocsit egy szerelőhoz, vagy visszagyalogolsz
Geldanba, es megmondod Padma Gyamco
apatnak...
– Kapaszkodj! – vezenyelt Nyima. – Indulunk!
Legyintettem, es csak azert sem kapaszkodtam.
Pedig kapaszkodnom kellett volna. Nyima elforditotta
az inditokulcsot, a motor felbőgott, s a
kocsi ugy kilőtt, mint egy tavoli egitesteket fenyegető
raketa.
Termeszetesen hatraestem a nem letező hatulso ulesek
helyere. Valami puhara es budosre.
– Vigyazz a husra, kerlek! – hallottam a duborgesen at
Nyima izgatott hangjat. – A sogorom
vagta a mult heten a birkakat. Fel kell vinnem
Geldanba.
Elmaradt mogottunk a varos, es felkaptattunk a hegyek
koze.
6.
Amig bele nem sullyedtunk a tokeletes sotetsegbe, azon
gondolkodtam, hogy vajon melyikuk a
budosebb: Nyima-e, vagy a birkak. Eppen dontetlenben
egyeztem ki magammal, amikor felbukkant
előttunk a falu. Kis, hegyi falucska volt, ejbe sullyedt
hazakkal. Reflektorunk szepen megvilagitotta
volna az izlesesen epult kőfalakat, ha lett volna. De nem
volt. Sőt, semmilyen vilagitasunk sem
volt. Nyima szerint nem is volt ra szuksegunk, hiszen
amelyik autonak Mik Miszang vigyazza a
biztonsagat, annak nincs szuksege vilagitasra. Nem
tudom, a szembejovők is igy gondoltak-e,
bizonyara igen, mert nekik sem volt lampajuk.
Nyima leallitotta a kocsit egy hazacska mellett, majd
nagy nyogesek kozepette kinyujtozott.
– Kiszallhatsz, rinpocse.
– Pihenőt tartunk?
– Itt alszunk, rinpocse.
– Micsoda?!
– Itt ejszakazunk – ismetelte Nyima. – Feltennel a
vallamra egy birkat?
– Nem akarok itt ejszakazni – makacsoltam meg
magam. – Meg napkelte előtt el akarok jutni
Geldanba.
Nyima megrazta a fejet.
– Nem lehet, rinpocse.
– Miert ne lehetne? Majd en vezetek.
– Nem a vezetessel van baj – mondta Nyima. – Hanem
veluk.
– Kikkel?
– Peldaul a nyenekkel.
Tisztaban voltam vele, hogy a nyenek gonosz
szellemek, akik erdőn-mezőn, sziklak kozott
elnek. Na es az utak mellett is, termeszetesen.
– Mi van veluk?
– Elkaphatnak bennunket.
– Hiszen ki sem szallunk a kocsibol!
– A nyenek nagyon ravaszok, rinpocse. Nem is sejted,
mennyire azok.
– Mennyire?
– Nagyon, rinpocse. Mondok egy peldat. Ha peldaul
elindulnank – csak peldakeppen mondom –,
es ott kocsikaznank a holdfenyben Geldan fele...
– Eppen ezt akarom!
– Vard ki a veget, rinpocse. Szoval, amint mondom, ott
kocsikaznank a holdfenyben, es csak a
tucskok ciripelnenek mellettunk... egyszerre csak
ketsegbeesett bőgest hallasz. Fel tudod ezt fogni,
rinpocse?
– Figyelj ram, Nyima...
– Meg nem mondtam vegig, rinpocse. Amint meghallod
a bőgest, mindjart meg is latod, ki bőg.
Szerinted, ki?
– Egy tehen?
– Bolcs vagy, rinpocse, nemhiaba tetted le a
legnehezebb vizsgakat is. Valoban egy tehen bőg.
Es tudod, miert? Mert csapdaba esett.
– Tehen nem szokott csapdaba esni.
– Ez beleesett. Meghozza egy farkascsapdaba. Amint az
ut mellett legeleszett, belelepett. Most
aztan ott bőg szegeny. Mit tennel, rinpocse, ha
megpillantanad?
– Kiszallnek a kocsibol, es kiszabaditanam. Nyima
terdere csapott oromeben.
– Hat ez az, rinpocse, eppen ez az!
– Mi?
– Hogy te meg a nyenek csapdajaba esnel. Mert a tehen
nem is igazi tehen, hanem egy nyen. A
nyenek gyakran valtoznak csapdaba esett tehenne, hogy
igy csaljak magukhoz a gyanutlan vandort.
Mit szolsz hozza, rinpocse?
Mit szolhattam volna? Nyeltem egyet es hallgattam.
– Vagy vegyuk a ceneket – folytatta Nyima. – A cenek
olyan szerzetesek lelkei, akik valaha letettek a szerzetesi
fogadalmat, csakhogy meg is szegtek. Peldaul ugy, hogy
nem tartottak be rendjuk szabalyait. Hust ettek, vagy
ejszakankent atjartak a szerzetesnőkhoz, ha eppen volt
női kolostor a kozelben.
– Es ha nem volt?
– Akkor lejartak a falvakba. Ezek a cenek talan meg a
nyeneknel is veszelyesebbek. Ha
elkapnak, megnyuznak, es kitomik a bőrod. Vezetőik, a
gyalpok, olyan kiralyok vagy előkelők
szellemei, akik nem torődtek alattvaloikkal, csakis a
sajat javukat kerestek. Ők aztan...
Belattam, hogy veszitettem. Nem kenyszerithetem ejnek
evadjan veszelyes utra. Mi lesz, ha
valoban osszefutunk egy tehenne valtozott nyennel?
– Akkor meg nem beszeltem a mamakrol, a dudokrol,
a...
– Jol van – emeltem fel a kezem. – Maradunk. Nyima
megkonnyebbulten felsohajtott.
– Segitsd a vallamra az egyik zsakot, rinpocse. Igy
maradtunk ejszakara a nevenincs faluban.
7.
Nem mondhatnam, hogy a kutya sem vette eszre a
megerkezesunket. Alig dugtam ki a labam a
jobb sorsra erdemes terepjaro ajtajan, maris elkapta egy
a labam szarat. Szerencsere nem sikerult
beleharapnia a labikramba, csupan a nadragomba
kapaszkodott bele. Mivel odakint sotet volt, a
kutyak meg feketek, fogalmam sem volt rola, hany
olalkodhat a kozelunkben.
– Mi a baj, rinpocse? – kerdezte Nyima, amint
eszrevette habozasomat.
– A kutyak – boktem ki az ablakon.
– Itt egy husang, rinpocse.
Hatranyult, es a zsakok alol kirangatott egy karot –
Fogd, rinpocse!
– Mit csinaljak vele?
– Usd őket, ahol ered! Megereztek a rohadekok a hus
szagat. Ezt meg huzd meg, rinpocse!
Ereztem, hogy uvegfelet nyom a kezembe, amelyből
meg talan a husnal is penetransabb bűz
aradt. Magam sem ertem, mi tortenhetett velem, talan
valamelyik gonosz isten vezerelte a kezem,
mindenesetre azt vettem eszre, hogy ajkamhoz illesztem
az uveg szajat,
es jot huzok belőle.
Az ize mar kozel sem volt olyan borzalmas, mint a
szaga. Egette a torkom, mintha parazsat
nyeltem volna.
– Na? – erdeklődott Nyima. – A sogorom főzte
jaktejből.
A jaktejpalinka visszaadta az onbizalmamat. A fenebe
is, csak nem ijedek meg nehany alattomos
kutyatol?! Ha kell, akar Timpuig kergetem őket!
Gyertek csak, fergek!
Kiugrottam a kocsibol, jobbra-balra kaszalva a
husanggal. Nyima mindekozben rarakott egy
zsakot a hatamra, es talan ra is kototte valamivel, mert
akarhogy is tancoltam a kutyak kozott, nem
esett le rola. – Gyerunk, rinpocse!
Hatamon a zsak budos birkahussal, kezemben a
husanggal, elindultam Nyima nyoman. A kutyak
kozben elmaradtak mogottunk – bizonyara tul budosnek
talaltak a hust.
A hold felhők moge rejtezett, igy alig-alig tudtam
kivenni az ejszakabol a hazak korvonalait. Azt
is csak akkor vettem eszre, amelyikhez igyekeztunk,
amikor mar majdnem nekimentem a falanak.
– Vigyazz, rinpocse! – figyelmeztetett Nyima. –
Uvegcserepet raktak a kerites tetejere.
Nyima a sotetseg melyen megrugdosott valahol egy
kaput, majd megzorgetett egy ablakot.
Nehany pillanat elteltevel lampa gyulladt a haz
belsejeben. A gyenge feny kilopakodott az ablakon,
es megprobalt dacolni a sotetseggel. Ovatosan a hatam
moge neztem, nem latok-e tehenne valtozott
nyent, de csak a sotetseg gomolygott a hazak kozott.
Valaki a szoba melyeről kiszolt valamit Nyimanak, aki
tustent valaszolt is ra. Fogalmam sem
volt rola, miről folyhat a terefere, hiszen egyetlen szot
sem ertettem belőle. Vagy ismeretlen tibeti
nyelvjarasban beszeltek, vagy nem is tibetiul. A benti –
meglehetősen ingerult – hanghoz rovidesen
tovabbi hangok tucatja csatlakozott: ferfiake, nőke,
gyerekeke vegyesen. Bar egyetlen mukkot sem
ertettem abbol, amit mondtak, valahogy nem tetszett a
hanghordozasuk.
Elkaptam Nyima vallat, es megraztam.
– Kik ezek?
– A sogorom – morogta Nyima. – Es a hugom.
– Es a tobbiek?
– Jo baratok. Mindjart beengednek bennunket. Mindig
szeretettel fogadnak, ha meglatogatom
Őket.
Hirtelen kinyilt a fejunk felett egy ablak, es egy szelid
női hang szolt ki rajta.
– Na, latod? – sohajtotta az ismet sotetsegbe sullyedt
Nyima. – Meleg helyen toltjuk az ejszakat.
Őszinten szolva rank is fert volna, hiszen amig a hussal
a hatunkon az utcakat jartuk, ugy
elkezdett zuhanni a hőmerseklet, mintha elromlott volna
a motorja. A nő ismet mondott valamit.
Nyima dormogott, es a kapu fele igyekezett. Nyomaban
igyekeztem en is.
Aztan egyszerre csak furcsa suhogast hallottam. Nyima
felorditott, felreugrott, fedezetlenul
hagyva engem. A kovetkező pillanatban meg talan a
husnal is szagosabb le froccsent a kepembe, a
palastomra, a csizmamra. Arra riadtam, hogy Nyima
megragadja a karom es maga utan rancigal.
– Futas, rinpocse!
Ki tudja, meddig futottunk az ejszakaban. Amikor mar
ugy ereztem, hogy nem birom tovabb,
megprobaltam megszabadulni a zsaktol. Sajnos, az
alattomos Nyima valoban rakototte a hatamra:
akarhogy is hajladoztam, rajtam maradt.
A kovetkező haznal mar ovatosabbak voltunk.
Behuzodtunk a magas kőkerites tovebe, onnan
kiabaltunk fel az első emelet magassagaban huzodo
ablakokhoz. Itt is vilagossag gyulladt, itt is
kinyilott egy ablak; szerencsere itt mar nem ontottek
rank semmit.
Nyima ujra intenziv targyalasba fogott.
Megszagolgattam a palastomat, de mar nem ereztem
rajta budoset. Időkozben fagypont ala sullyedt a
hőmerseklet, amelyben, ugy latszott, megfagytak
az illatok. Attol tartottam, hogy kozvetlenul utanuk en
kovetkezem.
– Gyerunk! – adta ki a jelszot Nyima, amikor nehany
percnyi targyalas utan kitarult előttunk a
kapu. Hatamon a zsakkal atbotorkaltam egy sotet
udvaron – nem lattam belőle semmit –, majd egy
rosszul megvilagitott helyisegben talaltam magam.
Annyira azert nem volt rosszul megvilagitva,
hogy ne lassak nehany kecsket, ket jakot es jo par
szarnyast a falak kozott. Ebből az istalloszobabol
vezetett egy letra felfele, az emeletre.
Valaki szembejott velunk egy halvanyan pislakolo
mecsessel, megfogta a karom, es a letra fele
iranyitott. Mit volt mit tenni, hatamon a dognehez
zsakkal elindultam a letran felfele. Abban
biztam, hogy vegre ejszakai nyugodalmat talalhatok
magamnak.
A latvany, amely elem tarult, nem sok joval biztatott. A
viszonylag kicsi szobaban annyian
zsufolodtak ossze, mint egy videki futballcsapat,
torzsszurkoloival egyutt. Az volt az erzesem, hogy
meg a fal mellett allva is alszanak nehanyan.
Nyima udvozult mosollyal az arcan elcsortetett
mellettem, majd hosszu nyelvoltogetes utan
megszabaditott a zsakomtol. Szinte sajnaltam, hogy mar
nincs a hatamon – ugy ereztem magam,
mint a pupos, akinek egy jo tunder varatlanul
levarazsolta a pupjat.
A kovetkező nehany perc targyalasaibol sem sokat
ertettem, bar ezuttal mar ismert nyelven folyt
a beszed.
Sajnos, a benyakalt jaktejpalinka es a beszelők erősen
hianyos fogazata jelentősen befolyasoltak
a megertesben.
Nehany percnyi tetova alldogalas utan vegre Nyima
megrangatta a palastom ujjat. – Itt alszunk,
rinpocse. – Hol?
Valasz nem erkezett, de ismet felcsapott a hangzavar.
Egy ragyas kepű, fogatlan oregember jart
elol a kialtozasban, aki tobbszor is lefele, az allatokkal
teli istallo fele mutogatott. Nyima viszont
egyre csak a fejet razogatta.
A halvany fenyben vegre alaposabban is korulnezhettem
a szobaban. A falak melle teritett
fekvőhelyekről legalabb husz szempar figyelte, mit
csinalok. Megprobaltam rajuk mosolyogni, de
nem mosolyogtak vissza.
Nyima targyalasai ekozben sikerrel jarhattak, mert az
egyik agyfelere mutatott.
– Azon fogsz aludni.
A meghatarozhatatlan minősegű, szagu es szinű takarok
alol legalabb harom szempar pislogott
ram.
– Ott mar alszanak.
– Nem baj – legyintett Nyima. – Elfersz mellettuk.
– Nem!
Ujabb targyalasok kovetkeztek. Par perc mulva a
kiszemelt fekvőhely takaroja meglebbent,
kimaszott alola egy oregember, egy oregasszony es egy
santa fiu. Szemrehanyo tekintettel neztek
ram, majd eltűntek a szemem elől.
– Lefekudhetsz, rinpocse.
Csak ugy probakeppen a fekvőhelyhez leptem, es
felemeltem a takarojat. Nana, hogy rejtezett
ott meg valaki! Egy meg az előbbinel is oregebb
oregember.
– Nem!
Nyima ketsegbeesve nezett ram. Csak kulfoldiekkel ne
hozza ossze az embert a vegzet! –
sugarozta a pillantasa.
Vegul ez az Oreg is kimaszott a takaro alol. Tulzas
lenne azt allitani, hogy megnyugodtam; arra
gondoltam, hogy legfeljebb a fekvőhelyen ulve toltom
az ejszaka hatralevő reszet.
A sors azonban nem akarta, hogy igy legyen.
Es jol is tette, hogy nem akarta.
8.
Alighogy leultem a fekvőhely szelere, az emeleti
feljarot borito sotetseg melyeből kibukkant
valaki, es felem kozeledett. Azt hittem, az egyik oreg
tert vissza, talan az agyban felejtette az
alsonadragjat. De nem. Az illető vastag jaksubat
hordott, es alighanem kintről jott be, mert
megcsapta az arcom a jakbundaba fagyott jeges, levegő.
A subas megallt az agy mellett, ram pillantott, majd
lelokte magarol a subat. Azt hittem,
kaprazik a szemem. A suba alol egy mezitelen női test
bontakozott ki. Sokaig nem nezegethettem,
mert gyors mozdulattal eltűnt a takarom alatt.
Körbepislogtam, hogy most vajon mi lesz, de nem
keltett különösebb
érdeklődést az esemény. A legtöbb szempár már
becsukódott, az egyik sarok felől
elégedett horkolás hallatszott.
– Na, mi lesz mar? – hallottam Nyima suttogasat. –
Aludj, rinpocse, reggel koran indulunk.
– Ismet van az agyamban valaki – mondtam sohajtva.
Nyima bolintott.
– Tudom. Methog.
– Ki az a Methog?
Gyorsan elmagyarazta, hogy kinek a huga es kinek a
felesege – sajnos nyelvtudasom nem volt
elegendő a bonyolultnak tűnő rokonsagi fokozat
megertesehez.
– Es... mit akar Methog ezen az ize... fekhelyen?
– Aludni – morogta Nyima. – Bar lehet, hogy mast is.
Ettől tartottam en is.
– Nem lehetne... hogy egyedul aludjak?
– Lehetetlen, rinpocse. Ne felj, nem lesz semmi baj.
Mar en is aludtam Methoggal. Methog edes, mint a
vajas
sutemeny, olyan a hangja, mint az olvasztott faggyu,
lagy, mint a friss jaktragya, csilingelő, mint a kolostori
csengők...
Akarhogy is erőlkodott, nem tudott meggyőzni, hogy
bebujjak a takaro ala Methog melle.
Vettem egy mely lelegzetet, es folytatni akartam a
tiltakozast.
Aztan megsem tiltakoztam. Nem maradt ra időm.
Olyan remult, elkeseredett es fajdalmas orditas hangzott
fel odafentről, hogy belem fagyott a
lelegzet.
9.
Ha azt hittem volna, hogy a remuletes orditasokra
megelevenedik a szoba, tevedtem. Nem moccant
semmi, meg az
is visszafojtotta a lelegzetet, aki eddig hallgatodzott. A
mellettem bujkalo Methog vegervenyesen eltűnt a
szemem elől. Nyimanak is csak a csizmaja hegye allt ki
ket pokroc kozul.
A szörnyű ordítozás, nyüszítés tovább folytatódott
odalent. Néhány pillanatig
azt hittem, hogy az állatok verekedtek össze az
istállóban.
Elkaptam Nyima csizmait, es veluk egyutt a gazdajukat
is kirancigaltam az agyabol. Nyima
arcan olyan remulet ult, hogy leirni is nehez. Mintha a
nyenek tamadtak volna ra.
– Mi a fene ez, Nyima? – kerdeztem elszorult torokkal.
– Jaj, jaj, rinpocse! – jajdult fel erre Nyima. – Jaj,jaj!
– Mi a fene ez? A nyenek talan?
– Dehogy a nyenek, rinpocse, dehogy azok!
– Akkor ki?
Nyima szivere szoritotta az olvasojat, amely ki tudja,
hogy kerult a kezebe.
– A jeti, rinpocse!
Azt hittem, rosszul hallok. Vagy Nyima remuleteben
eltevesztette a megfelelő szot.
– Kicsoda?!
– A jeti, rinpocse!
– De hiszen a jeti nem letezik!
– Csak nezz le az istalloba, rinpocse! Engedelmesen
elindultam a letra fele. Alig kaptam el a
veget, Nyima mar el is markolta a palastom szelet.
– Le ne menj, rinpocse, mert megol!
– A jeti nem letezik, Nyima! – ismeteltem.
– Letezik, rinpocse.
– Lehetetlen. Meg nem latta senki.
Nyima az ujragyujtott olajmecses gyenge fenyenel a
sajat szemere bokott.
– En lattam, rinpocse. Ezzel a ket szememmel.
– Hol?
– Peldaul itt a faluban. Ebben a hazban is!
A takaro ala bujt emberek gyorsan megelevenedtek.
Odakusztak hozzam, es bizonygatni
kezdtek, hogy bizony a jeti mar nem előszor latogatja
meg Őket. Valamikor az elmult időben is
rajtuk utott, es elrabolta ket kecskejuket. Sokaig
kovettek a vernyomokat, de a vegen elveszitettek.
Odalent ekozben tovabb tombolt a hangzavar., A
kecskek remult mekegesebe es a tehenek ijedt
bőgesebe mormogo medvehang vegyult. Mintha egy
dremo, azaz kekmedve tamadta volna meg az
allatokat. – Engedj, Nyima!
Mielőtt a letra legfelső fokara tettem a labam,
megkerestem palastom alatt nyugvo 38-as Smith
and Wessonomat. Lattam en mar karon varjut eleget.
Amerikaban is előfordul, hogy az Elnok
maszkjaba oltozott csirkefogok rabolnak ki bankot,
akkor Bhutanban miert ne fordulhatna elő, hogy
valaki jeti alarcot olt a kecskelopashoz. Gyere csak, jeti,
hadd nezzek a szemedbe! Ugy elparolgott
a faradtsagom, mintha nem is letezett volna. Frissnek,
furgenek, es főleg tettre kesznek ereztem
magam. Hogy meglepődik majd a gazember, ha
rafogom a stukkert!
Arra azert vigyaztam, hogy csapdaba ne fussak. Lehet,
hogy neki is van fegyvere. Bhutan kis
orszag, nem jellemzője a bűnozes, gazemberek megis
mindenutt előfordulhatnak.
Leóvakodtam a létrán. Mielőtt az utolso negy-ot fokot
megtettem volna, igyekeztem
korulnezni az istalloban. Bar odalent nem egtek fenyek,
annyira hozzaszokott mar a szemem a
sotetseghez, hogy kivehettem az allatok korvonalait.
A tehenek es a kecskek felismerese nem jelentett
problemat. Ket kecsket lattam az egyik sarokban –
felelmukben osszebujva –, egyet a fal mellett, egyet
pedig a levegőben. Ott, ahol jobb helyeken a
csillarnak kellett volna fuggenie.
Ez a kecske nem volt csillar, megis a levegőben logott.
Meghozza fejjel lefele – ugy mekegett
ketsegbeesetten. Arrol nem lehetett szo, hogy
hirtelenjeben madarra valtozott volna: csak azt
tudtam elkepzelni, hogy az a fekete valaki tartja a
levegőben, aki elfoglalta az istallo majd egesz
hatulso fertalyat.
Ekkor mar kezemben volt a 38-as, es ha mar ott volt, hat
ra is fogtam.
– Fel a kezekkel! – szoltam ra egyelőre angolul,
veszjoslo nyugalommal. – Azonnal tedd le a
kecsket!
A fekete tomeg vagy nem ertett angolul, vagy futyult a
fenyegetesemre. Ahelyett, hogy letette
volna az allatot, meg feljebb emelte.
– Igy is jo – mondtam, de azert mar biztonsag kedveert
tibetiul is megismeteltem: – Kezeket fel!
Ugy tűnt, tibetiul sem ert. Csak tartotta a kecsket
renduletlenul.
Ahogy egyre jobban hozzaszokott a szemem a
sotetseghez, egyre tobb reszletet tudtam kivenni a
lenti vilagnak. Immar jol lattam az allatokat, azt a
valakit is, aki a kecsket tartotta a kezeben, sőt a
betort ablakot is, amelyen bemaszott az istalloba.
Amit lattam, melysegesen megdobbentett. Mar az sem
volt normalisnak mondhato, hogy
latszolag minden erőlkodes nelkul tartotta a levegőben a
jokora bakkecsket, amely testverek kozott
is nyomhatott vagy hetven-nyolcvan kilot. Ami a
dobbenetemet okozta, megsem a kecske volt,
hanem az ablak.
Ahhoz, hogy barki kepet alkothasson a tortentekről,
tudnia kell, hogy ebben a faluban nem
mereteztek tulsagosan szelesre az ablakokat, mint ahogy
altalaban a Himalajaban nem meretezik
arra. A hosszu es nyomaszto tel hidege ellen az a
legjobb vedekezes, ha nem engedjuk be a
hazunkba. Ezert aztan a himalajai ablakokon meg egy
felnőtt ferfi sem igen maszhatna be, nem egy
ekkora monstrum.
És a valami, vagy valaki mégis bemászott. Nem úgy,
hogy kicsire lapult volna
össze, nem, ő másféle megoldást választott. Egyszerűen
kitágította az
ablaknyílást – talán a vállával – elsodorva az utjaban
allo koveket.
Akkor meg nem volt időm eltoprengeni az ejszakai
latogato pokoli erejen, egyelőre furfangos
tolvajt lattam benne csupan. Egy vakmerő fickot, aki
jetiruhaba bujt, hogy megremitse a jambor
falusiakat.
– Nem ertesz a szobol? – kerdeztem meg mindig
hatarozottan. – Ha nem teszed le a kecsket,
lovok. Haromig szamolok. Egy, kettő...
Fele billentettem a stukkert Termeszetesen nem akartam
meghuzni a ravaszt, csupan
megprobaltam megijeszteni.
Ekkor mar azt is lattam, kivel van dolgom. Valoban egy
jeti volt – pontosabban egy olyasfele
ficko, amilyennek a havasi embert elkepzeljuk. Nagy
termetű, mondhatni orias, szőros, es
fenyegető kinezetű. Akarmelyik jetit abrazolo rajzrol
lelephetett volna. Karjai valoszinűleg
hosszabbak lehettek az emberi karnal, es sokkal
izmosabbak is annal. Hogy mi boritotta a testet,
orok rejtely marad szamomra. Talan szőnyeg lehetett,
allatbőr, vagy rongyos agytakaro.
A ficko jol megnezett maganak – akarcsak en őt. Hogy
en hogy tetszhettem neki, fogalmam
sincs rola, ő azonban nem nyerte el a tetszesemet, az
mar biztos. Mintha a Frankenstein doktor altal
Osszeeszkabalt szornyeteg kelt volna eletre a
szemelyeben.
– Ha a harmadikra sem... emeled fel a kezed... –
probalkoztam, es ki tudja, meddig
ismetelgettem volna a fenyegetest, ha hagyta volna.
Ő azonban nem hagyta. Bőgott egy hatalmasat – mar
ettől majd kiejtettem a stukkert a kezemből
–, s egyetlen ugrassal mellettem termett. Meglengette a
kecsket a levegőben, es hozzam vagta.
Kenytelen voltam radobbenni, hogy nem kozonseges
tolvajjal van dolgom. Gyors elhatarozassal
meg akartam huzni a ravaszt, de a kecske
megakadalyozott benne. Nekem repult, es szo szerint
feloklelt.
A tobbire csak homalyosan emlekszem. A revolver
megis csak eldorrent valahogy; golyoja
alighanem el is talalta a fickot, mert minden eddiginel
felelmesebb orditas remegtette meg a falakat,
mikozben ereztem, hogy elzuhanok, s egy hatalmas lab
ram tapos. Igyekeztem ugy forgatni a
fejem, hogy lehetőleg ne lapitsa szet. igy is surolta az
arcom az elefantlab.
Nem tudom, vegul is mitől ijedt meg – ha hizelegni
akarnek magamnak, azt is mondhatnam,
hogy tőlem –, lelkem melyen azonban meg voltam
győződve rola, hogy ha akart volna, megolhetett
volna. A hatalmas leny azonban aligha akart bantani.
Mielőtt szajaban a kecskebakkal kiugrott
volna az ablakon, visszanezett ram. En akkor, ott,
alattomos gonoszsagot veltem kiaradni a
tekinteteből, kesőbb aztan kenytelen voltam beismerni,
hogy alighanem csak a remulet lattatta
velem.
A meg szelesebbre tagitott ablaknyilason at a hold
bekukucskalt a szobaba. Eppen akkor zuhant
le a falrol egy tekintelyes nagysagu kődarab, amikor
feltapaszkodtam.
Odatantorogtam az ablakhoz es kikukucskaltam rajta.
Az utca holdfenyben uszott; csendes volt
minden, mintha csak almodtam volna a kalandot.
Csupan nehany vercsepp emlekeztetett ra, hogy
aligha volt alom a szorny latogatasa.
Ekozben lassan megelevenedett mogottem a vilag.
– Blobzang rinpocse! – hallottam a letra felől Nyima
felenk suttogasat. – Blobzang rinpocse!
Elsz meg?
– Azt hiszem – nyogtem kiszaradt torokkal.
– Hol a... jeti?
– Elment.
– Nem lőtted le?
– Csupan megsebesitettem.
– Az lehetetlen! – hitetlenkedett valaki. – A jetit nem
fogja a golyo.
– Elvitte a bakot! – kezdett jajgatni mogottem egy
oregember. – Elvitte a legszebb bakomat!
Hogy az istenek torjek le a kezet!
A megvadult allatok lassan megnyugodtak. Ekkor
vettem csak eszre, hogy amig a foldon
fekudtem, alaposan megtapostak. Verzett a kezem, az
arcom, a labam. Tragyaban azott palastom
lagyan a sebeimre simult.
Sohajtottam es kisetaltam az utcara. A kocsi ott
almodozott, nem messze tőlem, a holdfenyben.
– Hova mesz, rinpocse? – hallottam magam mogott a
remult suttogast. – Vigyazz, rinpocse,
megol!
Engem azonban nem lehetett feltartoztatni. Nem
allitom, hogy nem aggodtam a jeti miatt, de legalabb
ennyire feltem a fertőzestől. Nem voltam biztos benne,
hogy a jaktragya jot tesz-e a sebeimnek.
Néhány perc alatt lemostam őket fertőtlenítővel, s a
palástomtól is
megszabadultam. Szerencsere volt a taskamban egy
tartalek palast, amit magamra olthettem.
Mivel meg mindig csak az ejszaka kozepen jartunk, es
fagypont korul koborolhatott a
hőmerseklet, kenytelen voltam visszamenekulni a
hazba. Előbb ugy gondoltam, hogy az istalloban
toltom az ejszaka hatralevő reszet, csakhogy ott eppen
olyan hideg volt, mint az utcan. Az ablakon
bearamlo jeges levegő vegul is felkergetett a letran.
Odafent, a jeti latogatasa alatt, erthetetlen modon
megszaporodott a letszam. Mintha ketszer
annyian szorongtak volna az agyakon, mint korabban.
Ezuttal nem aludt senki; valamennyi
szempar tisztelettel tekintett ram, amint felbukkantam a
letra csucsan.
Nyimat akartam szolitani, de meg idejeben eszrevettem,
hogy eppen el van foglalva. Elfoglaltsaga abbol allt,
hogy
korbeadott egy itallal teli uveget, megvarta, amig a
soros megkinalt iszik belőle egy kortyot, akkor elkapta a
szajatol es
tovabbadta. Nemelyikuk tiltakozni probalt, de Nyima
hajthatatlan maradt. igy aztan mindenkinek jutott egy
nyelet,
beleertve a nekem kiutalt agyban meztelenkedő
Methogot is.
Akartam, nem akartam: en voltam az ejszaka
fenypontja. Előbb egy fogatlan, nyalas oregember
rantott a keblere, es halatelt szivvel a hatamat veregette:
aztan egy oregasszony igyekezett a szamba
dugni egy deszkakemenysegű sutemenydarabot,
amelyet vegul is sikerult a padlora kopnom.
Methog is felem nyujtogatta mezitelen karjat.
– Jol megadtad neki, rinpocse! – lelkendezett Nyima. –
Ez Blobzang rinpocse! Most aztan
megismerhettetek!
Ott alltam irulva-pirulva a tomeg kozepen, s csupan arra
kellett vigyaznom, hogy ne nyalazzon
ossze senki, ne dugdossanak tobbszorosen hasznalt
etelmaradekokat a szamba, es semmilyen
mezitelenre vetkőzott nőnemű lenyek ne rangassanak be
a takarojuk ala. Kulonben jol megvoltam,
koszonom szepen.
Miutan magamhoz tertem első remuletemből, felkaptam
a padlorol egy gazdatlan bundat –
alighanem Methog subaja lehetett – es raultem. Hatamat
a falnak vetettem, labam kinyujtottam,
hogy ha valaki meg ki szeretne mutatni a halajat,
szeliden eltanacsolhassam magamtol.
Mivel volt meg időnk bőven reggelig, megprobaltam
kideriteni, ki az ordog lehetett a tamadom.
Bar tisztaban voltam vele, hogy a Himalajaban annyi a
demon es arto leny, mint egen a csillag,
ennyire kozel meg sosem kerultem hozzajuk. Nemcsak
hogy jol lattam, hanem ra is lőttem, ő pedig
viszonzaskeppen megprobalta szettaposni a fejem.
Fertőtlenitőtől egő sebeim is arra
figyelmeztettek, hogy aligha almodtam a dolgot.
– Maskor is meglatogatott mar benneteket a jeti? –
tettem fel a felesleges kerdest:
– Meg, meg! – kialtozta egy oregember az istallo fele
mutogatva. – Maskor is jart mar itt.
– Es? Elvitt valamit?
– Egy kecsket – harakolta az oreg. – Most meg a bakot
vitte el! Oh, nagakigyok kiralya, miert
eppen a bak kellett neki?
– Mikor vitte el az első kecsket?
Ebből nemi vita tamadt, vegul megegyeztek benne,
hogy nem is olyan regen. Tel vegen, vagy
tavasz elejen.
– Miből gondoljatok, hogy jeti volt? – tudakoltam.
– Miert, szerinted mi volt? – kerdezett vissza az oreg.
Na, igen. Ez volt a kerdes.
– Akkor rombolta szet az ablakot – panaszkodott a
fogatlan hazigazda. – Csak ugy potyogtak a
kovek. Meg szerencse, hogy nem csinaltattam meg.
Most ujra szetrombolta volna.
– Mashoz is betort rajtad kivul?
Egymas szavaba vagva felsoroltak jo nehany nevet,
akikhez ugyszinten belatogatott a jeti. Voltak
koztuk falubeliek, de mas, szomszedos falvakbol valok
is. Eszerint a szorny nemcsak Nyima
ismerőseinek a falujat tuntette ki latogatasaival.
– Csak... allatokra vadaszik? – kerdeztem.
– Eddig meg csak azokra. Bar meselik, hogy
nemregiben elkapott egy asszonyt a mezőn. Azzal
aztan jol elbant.
Gyorsan el is meseltek, hogy mit csinalt vele. Hiaba
faggatoztam, nem tudtak megmondani,
melyik faluban tortent. Mindenki, aki hallott rola,
mashol hatarozta meg a remtett helyet.
Ha masra nem is, arra feltetlenul kovetkeztethettem a
meseből, hogy a jetink himnemű. Mar
persze csak akkor, ha egy van belőle.
– Kozoltetek hivatalos szemellyel is a tortenteket?
– Valaki a szomszed falubol – mondta az oreg. –
Timpuban elmondta a rendőrsegen.
– Es?
– Megbuntettek, hogy sokat ivott. Igaz, volt benne egy
kis tejpalinka...
Amig azon vitatkoztak, hogy mennyi ital lehetett a
feljelentőben, es hogy a rendőrseg mennyire
igazsagtalanul bant el vele, ismet lemasztam az
istalloba. Annyira el voltak foglalva a serelmeikkel,
hogy eszre sem vettek. Főleg, hogy Nyima ujra
korbeadott egy uveget.
FelrelOkdostem a kivancsiskodo kecskeket, jakokat, s
kerestem egy kőre hullott verfoltot. Kicsi
folt volt, nagy reszet mar fel is itta a por. Ennek ellenere
lehajoltam, pipaszurkalom lapos reszevel
lekapartam egy kicsit belőle, es a zsebkendőmbe
csomagoltam. Vercsoport es DNS vizsgalatra
eppen eleg.
Addig-addig szoszmotoltem odalent, amig pirkadni
kezdett keleten az eg alja. Eppen felmasztam
volna a letran, de Nyima szembe maszott velem. Egyik
kezevel a letrat fogta, masikkal a penzet
szamolgatta. Vagy az italert szedett sapot a rokonaitol,
vagy a ket zsak hus arat hajtotta be rajtuk.
Mindenesetre elegedett mosoly ult a kepen. Nem
latszott rajta, hogy az ejszaka elethalalharcot
vivtunk egy jetivel.
Nyima ram nezett, es megszivta az orrat.
– Van meg egy kis időnk, rinpocse. Meg kell varnunk a
reggeli teat.
– Majd teazunk utkozben.
– Nem serthetjuk meg a haziakat. Hiszen rokonaim
valamennyien. Hire terjedne, hogy nem
fogadtuk el a teajukat.
– Az a te bajod.
Nyima megvakargatta a fejet.
– Methog is var odafent.
– Hiszen mar reggel van!
– Nem zavar az senkit. A tobbiek majd felreneznek.
– Ide az inditokulccsal!
– Jol van mar, no. Akkor vissza kell adnom Methognak
a penzt.
– Mifele penzt?– sapadtam el.
– Ajandek. Amiert vele aludtal volna. Methog gazdag.
Egy egesz birkat vehetnel erte. Jol van,
jol, mar megyek! Akar indulhatunk is.
Amikor a kocsi elindult, visszaneztem a hazra.
Mintha Methog csalodott tekintetet lattam volna
felvillanni az ablak mogott.
10.
Nyima nehany merfoldnyire a falutol tudott egy
vendeglőt, ahol szerinte haraphatunk valamit.
Igaz, kis kiterőt kell tennunk, de a jakvajas tea karpotol
majd bennunket a faradsagert.
– Ez egy egeszen kivalo vendeglő, rinpocse! –
magyarazta lelkesen. – Sehol nem csinaljak ugy
ajakvajas teat, mint itt.
A vendeglő tiszta volt es vonzo. Egyetlen tereben
frissen lakkozott faszekek es padok vartak a
latogatokat. Az uj idők nem feltetlenul rokonszenves
jelekent Coca-Cola reklamok fuggtek a falon,
nehany imazaszlo tarsasagaban.
A vendeglő tulajdonosa nagydarab, macko mozgasu
ferfiu volt, selyemkopenyt es ez ele kotott
zold kotenyt viselt. Nyima kurta rendelesere nehany
perc mulva előttunk allt egy kanna es ket
csesze. Őszinte meglepetesemre a kanna is es a fuletlen
cseszek is sulyos ezustből keszultek.
– Latod, rinpocse? – mutatta felem Nyima dicsekedve a
kannat. – Latod, hova hoztalak?
A tea izletes volt, enyhen kesernyes. Csak icipicit utott
at rajta a jakvaj pikansan avas ize.
Eppen a masodik cseszenel tartottam, amikor
megcsendult az uj vendeg erkeztet jelző csengő a
bejarati ajto felett. Tobben is johettek egyszerre, mert
mintha egy szazad katona dobogott volna
odakint.
– Ezek meg ki a fenek? – kerdezte csodalkozva Nyima,
aki eppen szemben ult az ajtoval. – Nezd
csak meg, rinpocse!
Megfordultam, es nem hittem a szememnek. Harom
cowboy lepett be az ajton igazi, vadnyugati
szerelesben.
Egyetlen pillanatig nem tudtam hova tenni Őket, aztan
villam gyulladt az agyamban. Siva utolso
tanca! A csengő vidaman csilingelt az ajto felett.
11.
– A fenebe is, ember!– hallottam egy ismerős hangot. –
Hova hoztal bennunket?
– Hova hoztalak volna? John szerint ez hetedhet
orszagon innen a legjobb vendeglő! Csupacsupa
helyi specialitas...
– Es Coca-Cola, mi?
– Nem kell innod, ha nem akarsz!
– En inkabb olyan teat innek, mint harom evvel ezelőtt!
Emlekszel meg, Kicsi?
– Hogy a fenebe ne emlekeznek!
Felig megfordultam, es rajuk pislogtam. Egyelőre meg
nem vettek eszre, pontosabban, nem
ismertek fel. Bizonyara azt hittek, szerzetes vagyok
valamelyik kozeli kolostorbol.
– Gondoljatok, hogy sutnek itt rantottat?
– Ha van tojasuk, biztosan.
– Te jo eg, ember, hiszen eppen erről beszelek.
Hogy van-e erre tojas?
– Mindjart megkerdezzuk. Tyukot lattam az ut menten.
Ahol tyuk van, ott tojasnak is kell lennie.
Bocsanat, uram, tudna nekunk sutni harom adag
rantottat?
– Tudni eppen tudnek – mondta a vendeglős meglepően
jo angolsaggal. – Olyan rantottakat sutok,
hogy csodajara jarnak a nepek.
– Akkor jo helyre jottunk – lelkendezett a legkisebb
termetű vendeg. – Tehat harom rantottat
kerunk.
A vendeglős megrazta a fejet.
– Sajnos, uraim, jelenleg nem szolgalhatok vele.
– Nem? Miert nem?
– Mert nincs tojasom. Nem hoznak a parasztok.
– Nem hoznak? Miert nem hoznak?
– Mert levagjak a tyukjaikat, es megeszik. Azt mondjak,
inkabb ők eszik meg őket, semmint a
jetinek hagyjak.
– Mifenenek?
– Jol hallottak. A jetinek.
A harom cowboy egyszerre rohogott fel. Egymas hatat
csapkodtak jokedvukben. Mintha egy
csapasra megfeledkeztek volna a fustbe ment
rantottarol.
– De hiszen a jeti nem letezik, ember! Azt mi csinaljuk!
A vendeglős elkepedve nezett rajuk. – Maguk?!
– Mi hat! Filmet forgatunk. Tudja, mi az a film?
– Nana, hogy tudom! Van videom.
– Na, mi filmeket csinalunk. Filmesek vagyunk, most
eppen egy jetifilmet forgatunk odafent,
Geldan kozeleben. Van egy szineszunk, aki időről időre
jetinek oltozik, tőle ijedhettek meg a
parasztok.
A vendeglős megrazta a fejet.
– A parasztok nem hülyék. Ők igazi jetit lattak. Megette
a kecskeiket es a tyukjaikat. A
maguk szinesze szereti talan a nyers kecskehust es a
nyers baromfit?
– Fenet szereti. De ki mondta maganak ezt a
baromsagot? Jeti nem letezik! Ilyen leny nincs. Ha
meg is ette valami az allataikat...
– Hatha megis van – fordultam felejuk.
Harom elkepedt arc es harom leesett all csodalkozott
szembe velem. Egyikuk, egy langaleta,
vekony ficko, felig felegyenesedett, es gyanakodva
nezett ram.
– Te, Kicsi – mondta aztan lassan. – Mintha
emlekeztetne valakire ez a pofa. Teged nem?
– Engem igen – mondta a Kicsinek nevezett felcsillano
szemmel. – Hat teged, Kover?
– Engem is, az mar szentigaz!
– Teged peldaul kire emlekeztet?
– Engem? Egy pasasra, aki mindenbe beleuti az orrat.
– Erdekes, engem is. Egy fickora, aki azt hiszi magarol,
hogy ő a vilag kozepe.
– Aki lamaruhaban jar, es a dalai lamanak kepzeli
magat!
– Azert rokonszenves volt valahogy nekem az a pasas...
Hat nektek?
– Megjarja – mondta a Kicsinek nevezett. – Voltak
rokonszenves vonasai, az ketsegtelen.
– Nem emlekeztek ra, hogy hivtak? Kover
megvakargatta a feje bubjat.
– Annyi minden tortent azota velunk, hogy egeszen
kiment a fejemből. Talan Smith lehetett?
A vekony megrazta a fejet.
– Az biztosan nem. Talan... Miller?
– A, az sem. Varjatok csak... mintha L-lel kezdődott
volna...
– Es volt meg ket masik L is a neveben!
– Megvan! – csapott a homlokara Kicsi. – Mar
emlekszem. Harom L: Luis Lars Lowenbruck!
Igy hivtak... vagy megsem?
Tokeletes volt, ahogy csinaltak. Nem hiaba voltak
szineszek, meg ha a nevtelenebb fajtajuak
kozul valok is.
– Megvan! – utott Kicsihez hasonloan a homlokara a
hosszu, vekony. – Valami Lawrence... mi
is?
Egyszerre pattantak fel, toltak hatra a szekeiket, emeltek
fel a fejuket, tartak szet a karjukat, es
hangos enekszoval vilagga kurtoltek a nevem:
– Leslie L. Lawrence!
Aztan elkaptak, es addig-addig szorongattak, amig majd
kiszoritottak belőlem a levegőt.
12.
Nagy sokara azert csak abbahagytak a szorongatast.
Nyima tatott szajjal bamulta, mit művelnek
velem. Egyszer esett csupan a pillantasom az arcara;
nem lattam rajta mast, csupan vakremuletet.
Azt hitte a szerencsetlen, hogy kulonleges ruhaju jetik
kaptak el, es eppen megolni keszulnek.
A harom Morris – mert hiszen ők voltak – helyet foglalt
az asztalunknal. Csak ugy ragyogott a
kepuk az oromtől.
– Ezt aztan nem gondoltam volna – vigyorgott a majd
masfel mazsara hizott Kover Morris meg
mindig a karomat szorongatva. – Ha mas mondana, el
sem hinnem!
– Epp a napokban mondtam Kovernek – hadarta a
vekony, cirka ket meter magas –, hogy nem
lennek meglepve, ha itt talalnank Mr. Lawrence-t.
– En meg azt mondtam, hogy Mr. Lawrence barhol
felbukkanhat! – dicserte magat az alig
szazotven centis Kicsi Morris. – Itt van az esz nalam,
barataim!
– Mi az ordogot keresnek itt, ahol a madar sem jar? –
kerdeztem, amikor mar kiorvendeztuk
magunkat. – Sosem hittem volna, hogy legkozelebb
ismet Bhutanban talalkozunk. Azok utan!
– Kepzelheti, hogy mi sem – morogta Kover Morris.
Ezutan rovid ideig tarto nema csend
kovetkezett. Akaratlanul is a harom evvel azelőtti
esemenyekre gondoltunk; a filmforgatasra, a
gyilkossagokra, a szornyűsegekre, es nem utolsosorban
Siva utolso tancara.
– Az ugy volt, Mr. Lawrence – kezdte Vekony Morris,
megfeledkezve a rantottajarol –, hogy
amikor elhagytuk Bhutant, megfogadtuk: soha tobbe
nem jovunk ide vissza. Nem mintha nem
lenne szep orszag, meg mifene, de akkor elegunk lett
belőle. Tele lett vele a csizmank, na. Hiszen
majdhogynem mi is feldobtuk a talpunkat. Ha maga
nincs ott... de szerencsere ott volt. Igaz, Kicsi?
Kicsi Morris megvakargatta kicsi orrocskajat, es ram
kacsintott.
– Hat akkor bizony a halal kapujaban alldogaltunk. El is
huztunk, amilyen gyorsan csak lehetett. Ket evig, ha
Bhutanra gondoltam, nem kaptam levegőt.
– Mit csinaltak ezalatt? Ujabb filmeket? Kicsi Morris
bolintott.
– Hat persze... nehanyat. Tudja... Mr. Lawrence,
mostanaban valahogy befellegzett a
cowboyromantikanak. Manapsag mar nem amerikaiak
csinaljak a westerneket, hanem a digok.
Nekik meg mi nem kellunk. De nem am!
Lopva vegigneztem rajtuk. Szegecselt, rojtos
bőrruhajukban, szeles karimaju sorabrerojukban
inkabb nevetsegesnek tűntek, mint marconanak. A
harmincas evekben kasszat lehetett volna tolteni
veluk, ma mar inkabb regi idők hajoroncsainak
szamitottak az emlekek tengeren.
– Azert szerepelgettunk itt-ott. – vigasztalta magat Kicsi
Morris. – En peldaul szolga voltam a
Harom testőrben.
– A szolga szolgaja – morogta Kover Morris. –
Negyven masodperc volt a szereped.
– A kis szerep is szerep!
Ezen aztan ossze is kaptak volna, ha kozbe nem vetem
magam.
– Hogy kerultek Bhutanba?
– Mr. Mikeladze hivott bennunket – mondta Vekony
Morris. – Ő legalabb tisztaban van az
ertekeinkkel.
Egyetlen pillanatra elem villant Szergo Mikeladze, a
Siva utolso tanca trukkmesterenek
bajuszos, markansan metszett arca.
– Hogy van Szergo?
– Jol. Hamarosan meglathatja.
– ő is itt van, Bhutanban? – orvendeztem.
– Hogyne lenne itt, persze hogy itt van. Ő az operator.
Kozben szakmat valtott.
– Ujra filmet forgatnak?
– Hiszen egesz idő alatt erről beszeltunk, ember!
– Es... mit?
A harom Morris osszenezett, majd mindharman ram
pillantottak.
– Nem fogja elhinni, Mr. Lawrence.
– Azert csak mondjak.
– Hat... a Siva utolso tancat.
Kozel voltam hozza, hogy valoban ne higgyem el.
Annak idejen jokora port vert fel az ugy, nem
hittem volna, hogy barki is megprobalja ujra forgatni.
– De hiszen akkor... tulajdonkeppen nem Is volt
forgatokonyv... akarom mondani, lepten
nyomon megvaltoztattak.
– Azert csak volt.
– Ugyanazt forgatjak le???
Kicsi Morris megrazta apro fejecskejet.
– Nem ugyanazt. Bar őszinten szolva, nem lattuk a
forgatokonyvet... allitolag egeszen mas lesz a
tortenet. Ezt Mr. Garnes irta.
– Ő kicsoda?
– Neves forgatokonyv-iro es rendező. De azert ebben is
lesz jeti, meg lanyrablas, meg kolostor,
meg minden. Es Siva is tancolni fog. Es mi... hat eleg
nagy szerepet kapunk benne. Mr. Garnes
orult, amikor Szergo beajanlott bennunket. Azt mondta,
kicsit atdolgozza a konyvet, hogy
beferjunk. Harom mutatos cowboyra mindig vevő a
kozonseg.
– Hm. Es hol forgatnak?
– Ott, ahol előszor. Geldan kozeleben. Mar beszeltunk
is Padma Gyamco apattal.
– Engedelyezte a kolostori forgatast? Kicsi Morris
megrazta a fejet.
– Ugy tudom, nem. De ez legyen Mr. Garnes gondja.
Mr. Garnes imadja a hegyeket. Es nagyon
vidam ficko. Majd meglatja. Remelem, meglatogat
bennunket, Mr. Lawrence?
Nyima jelentősegteljesen oldalba bokott, ami azt
jelentette, hogy lassan fel kellene
szedelőzkodnunk. Nekem azonban meg maradt nehany
kerdes a tarsolyomban.
– Mi a helyzet a jetivel? – kerdeztem konnyeden.
Vekony Morris elvigyorodott.
– Csuda muris lesz a jelenet. Mi is szereplunk benne.
Nekunk kell megmentenunk Miss
Travoltat. Miss Nina Travoltat. Mi aztan meg is
mentjuk. Igaz, fiuk?
A masik kettő szorgalmasan bologatott.
– Jo jetimaszkjaik vannak?
– Nem ismeri Mikeladzet? Nem enged senkit kamera
ele, amig nem tokeletes a maszkja.
– Ki jatssza a jetit?
– Mr. Dibdin. Aligha hallhatott meg rola.
Kicsi Morris elkomorodott, mint ahogy elkomorodott a
masik kettő is. Kicsi Morris előrehajolt,
es igyekezett a szemembe nezni.
– Valami gaz van, Mr. Lawrence?
Amig haboztam, Vekony Morris lemondoan legyintett.
– Nana, hogy az van. Mit gondoltok, miert van itt?
Csak nem tortent ismet valami...?
– Egyelőre nem – raztam meg a fejem. – Hacsak az
nem, hogy... – Nyimara pillantottam, aki
feszulten figyelte a beszelgetesunket –, hogy egy jeti
garazdalkodik a kornyeken.
Ugy eltatottak a szajukat, hogy ha szamolos kedvemben
vagyok, megszamolhattam volna a
fogaikat.
– Garazdalkodik? – nyogte Kover Morris. – Mi az, hogy
garazdalkodik?
Nehany szoval elmeseltem nekik az ejszaka tortenteket.
Nyima kozben aggodo pillantasokat vetett ram, hogy
nem teszek-e emlitest rola is, de nem tettem. FŐ a
diszkrecio.
– Te jo isten! – nyogott fel Kicsi Morris, amikor
befejeztem. – Mi a franc ez az egesz?
– Azt en is szeretnem tudni.
Kover Morris szipogott, megtorolgette az orrat, majd
vigasztalon a vallamra vert.
– Ahogy en magat ismerem, azert megtalalja a fickot,
akar jeti, akar nem. Ami meg a forgatast
illeti, jojjon fel hozzank minel hamarabb. Meg kell
unnepelnunk a talalkozasunkat egy uveg
whiskyvel. Mit szol hozza?
Unnepelyesen megigertem, hogy amint időm engedi,
ellatogatok hozzajuk. Beszalltunk Nyimaval a
kocsiba, es elindultunk Geldan fele.
A harom Morris egeszen addig integetett utanunk, amig
bele nem vesztunk az ut felvert poraba.
13.
Ahogy bedocogtunk a hegyek koze, a kocsi szuszogni
kezdett, mint egy kimustralt csatalo, ha megprobalnak
vagtatni vele. Meg hanyta-vetette is magat nagy
igyekezeteben. Nyugtalanul Nyimara pillantottam, aki
azonban nem
vette komolyan a dolgot. Meg akkor sem lattam
aggodalmat a tekinteteben, amikor sűrű, feher
gőzgomolyagok
kezdtek kimenekulni a motorhaztető resein at a
szabadba.
– He! – szoltam ra nyugtalanul. – Mintha felforrt volna
a hűtőviz.
– Felforrt bizony – mondta buszken Nyima. – Mindig
felforr. Ha felerunk a tetőre, lehűl.
– Felerunk?
– Nana, hogy fel! – biztositott Nyima. Olyannyira
elegedett volt onmagaval, hogy nyomban ra is
gyujtott egy notara.
Ahhoz, hogy megertsek, mi kovetkezett ezutan, nehany
szot kell ejtenem a bhutani notakrol. Ugy altalaban
nincs
semmi bajom veluk, szep keleti dallamok, vannak
azonban kozottuk olyanok is, főleg a tibeti eredetűek,
amelyek ahhoz hasonlatosak, mint amikor valaki egy
haldoklo mellkasara lep es kipreseli belőle az
utolso levegőmorzsakat is.
– Úgy énekelsz, Nyima, hogy defektet kapunk tőle –
elégedetlenkedtem. –
Remelem, van potkereked?
– Az minek? – kerdezte Nyima ket dallam kozott.
Szelesre tarta a szajat, hogy minden hajlitas
kiferjen rajta. Csak akkor csukta be, amikor hatalmas
durranas hallatszott a hatunk mogul, s a kocsi
veszedelmesen megbillent. Aggodva pillantottam az alig
masfel meternyire huzodo, legalabb
otvenmeteres szakadekra. Nyima sapadtan nezett ram.
– Rank lőttek, rinpocse?
A kocsi megallt. Egett gumiszagot ereztem. Kiugrottam
Nyima mellől, es megszemleltem a
gumikat. Nem kellett soka keresgelnem, hogy
megtalaljam a bajt. A bal hatso olyan lapos volt,
mint a tavaszt megert őszi jaktragya. Raadasul hianyzott
is belőle egy darab.
– Kereket kell cserelnunk, Nyima – mondtam mely
sohajok kozepette. Arra gondoltam, ha nem
veszem igenybe Padma Gyamco kocsijat, hanem gyalog
vagok az utnak, mar Geldanban lehetnek.
Nyima is kiszallt, a kocsi oldalahoz tamaszkodott,
előhuzott kopenye Obleből egy olvasot, es
pergetni kezdte. Kozben lehunyta a szemet, es mely
hangon imadkozott.
Nehany percnyi turelmes varakozas utan kenytelen
voltam megrazni a karjat.
– Ebresztő – mordultam ra. – Ki kell cserelnunk a
kereket.
– Eppen azert imadkozom – mondta Nyima.
– Miert? – huztam ossze gyanakodva a szemoldokom.
– Hogy jojjon erre valaki, es hozzon egy potkereket.
Kulonben is te vagy a hibas, rinpocse!
– En? Hogy a fenebe lennek en a hibas? – fogott el a
pulykamereg. – En nem hoztam potkereket,
vagy te?
– Nem kellett volna potkerek, ha nem hivod fel a hago
szellemeinek a figyelmet.
– Mire hivtam fel?
– Hogy hogyan baltazhatnanak ki velunk. A
demonoknak nincs sok eszuk, az az igazsag. Latjak,
hogy megy egy kocsi a hagon at, szeretnek megallitani,
es gonosz dolgot művelni a benne ulőkkel,
de nem tudjak, hogyan tegyek. Odalopodznak hat a
kocsihoz, es hallgatoznak. Te meg nem veszed
eszre őket, mert kozben lathatatlanna valtak. Egyszer
csak halljak am, amint Blobzang rinpocse azt
kerdezi meggondolatlanul a derek Nyimatol, hogy van-e
potkereke, es azzal trefalkozik, hogy ha
tovabb enekel, defektet fognak kapni. Mit gondolsz, mit
tesznek erre a demonok, he?
Felbatorodnak, rinpocse! Azonnal rajonnek, hogy mit
kell csinalniuk. Az egyik lehajol, es
beleharap a gumiba. Latod... itt a foga nyoma. Na?
Nyimanak ordoge volt. A gumi valoban ugy nezett ki,
mintha hatalmas szaj harapott volna ki belőle egy
darabot.
– Azert hozhattal volna egy potkereket – mondtam
bekulekenyen.
– Mit ertem volna el vele? – tarta szet a karjat Nyima. –
Ha hoztam volna, azt is megharapdaltak
volna. Most pedig visszamegyek a vendeglőhoz. Te
addig maradj itt a kocsinal. Ne engedd, hogy
hozzanyuljon valaki, mert ha baja lesz, PadmaGyamco
mindkettőnket elevenen megnyuz.
Vegigneztem Padma Gyamco lama feltett tulajdonan.
Ennek a kocsinak mar csak egyetlen baja
van – gondoltam –, hogy eddig valahogy elkerulte az
autobontot. Mar persze, ha egyaltalan van
ilyen Bhutanban.
Letelepedtem egy jokora kőre, es immar ki tudja,
hanyadszor, keservesen megbantam, hogy
vallalkoztam a kalandra. Csak abban remenykedhettem,
hogy egyszer csak erre teved valaki, es
felszed bennunket. Vagy legalabb engem.
Nyima intett, es eltűnt egy hatalmas kőtomb mogott.
Eppen le akartam csuccsenni, hogy ha mar ugy hozta a
sors, meditaljak egyet, amikor eles,
fajdalmas kialtas hasitott a csendbe. Aztan meg egy.
Mint amikor olnek valakit.
Nyima kialtozott ketsegbeesetten valahol.
14.
Szerencsere meg nem merultem el a meditacioban, igy
azonnal rajottem, hol kell keresnem.
Odafent, a domb oldalaban, a nagy kovek kozott. Ugy
latszik, letert az utrol, hogy levagja a
mogottunk hagyott, oriasi kanyart.
Nem messze tőlem ragadozo madar vijjogott. Talan
megzavarta Nyima remult orditozasa.
Szorosabbra huztam magamon a palastomat, es szemem
fole ernyőzve a tenyerem, igyekeztem
eligazodni a kőtombok kozott.
– Hol vagy, Nyima?
Nyima nem valaszolt. Csak a madar vijjogott
figyelmeztetőn.
Benyultam a zsebembe, es kivettem belőle a 38-ast.
Nem tetszett a madar rikoltozasa. Mintha
figyelmeztetni akart volna valamire.
– Hol vagy, Nyima?
Hogy a fenyegetes tokeletes legyen, meg a napot is
eltakarta egy fekete felhő. Nehany masodperc alatt
olyan hideg tamadt, hogy biztos voltam benne, ejszaka
ujra fagyni fog.
– Hol vagy, Nyima?
Valaszul ismet felhangzott a remult kialtozas. Nem
messze tőlem, valahol a domboldalt borito
sziklatombok kozott.
Kezemben a 38-assal felfele igyekeztem. Eszre sem
vettem, hogy mennyire eltavolodtam a
kocsitol. Csak amikor nehany pillanatra abbahagytam a
maszast, hogy levegő utan kapkodhassak,
csodalkoztam ra a mar gyufaskatulyanak latszo
terepjarora.
Tovabb akartam szolongatni, de Nyima magatol is
orditozni kezdett. Ezuttal mar ertelmes
szavakat is ki tudtam venni a hangzavarbol.
– Tűnes innen, te rohadek! Nem megyek egy tapodtat
sem! Huzz el innen... jaj, Vadzsrapani
buddha, segits!
Belem fagyott a remulet, amikor meghallottam a masik
hangot. Mely, brummogo morgast,
amely aligha lehetett embere. Eppen olyan morgas volt,
ahogy a jeti morgott az ejszaka az
istalloban.
Előrenyujtottam a Smith and Wessont Aztan ugy, ahogy
a jobb filmekben szokas, kiugrottam az
előttem magasodo sziklatomb mogul.
Nem volt a sziklatomb előtt senki.
Volt viszont egy masik szikla. Ovatosan odaoldalogtam
hozza, es kilestem mogule.
Ez előtt sem volt senki.
Kovetkezhetett a harmadik szikla. Kidugtam mogule is
a fejem, es ugy is maradtam, mintha
gorcs allt volna a nyakamba. A tomb masik oldalan
hatalmas, szőros ficko acsorgott, vallan
emberformaju csomagot tartva, amely aligha lehetett
mas, mint Nyima.
Nem volt mese, lőnom kellett. Arra azert vigyaztam,
hogy a feje melle celozzak. A revolver
eldordult, a golyo nekivagodott a sziklanak, jokora
darabot torve le rola. A szikladarab megperdult
a levegőben, es a szőros orias arcahoz csapodott.
A kovetkező pillanatban Nyima elindult felem.
Megprobaltam elugrani előle, de nem sikerult.
Ugyanugy, mint ejszaka a kecskebak, elutott es a foldre
kuldott. Ha a hatalmas leny akarta volna,
mindkettőnket jatszi konnyedseggel osszetapos.
Ő azonban nem akarta. Talán a revolver dörrenésétől
ijedt meg, talán a
képének vágódó sziklatörmeléktől, mindenesetre nem
közeledett hozzank. Meg akkor is
ott allt a sziklatomb mellett, arcat tapogatva, amikor
vegre sikerult megszabadulnom Nyimatol.
Akarki is keszitette a maszkjat, kivalo munkat vegzett.
Olyan elethű volt az arca, mintha valoban
egy szuletett havasi emberrel talalkoztam volna.
Megcsovaltam a fejem, es leeresztettem a fegyver
csovet.
– Most mar abbahagyhatja – mondtam neki. – Sikerult
megremitenie bennunket.
Az oriasi ficko csak allt, fejet felrehajtva, mintha
feszulten figyelne a szavaimat. Ket jokora
szeme volt: inkabb vagott, mint kerek. Vekony ajkai
kozul csak ritkan villantak ki sargas fogai.
– Nem tudom, kicsoda maga, es mi a fenet akar tőlunk,
de mi Geldanba igyekszunk Padma
Gyamco apathoz...
Tovabb is mondtam volna, ha a ficko rank nem tamad.
Meghozza olyan gyorsan, hogy
vedekezni sem tudtam ellene. Nem tudtam felreugrani,
lehasalni, vagy akar elsutni a fegyveremet.
A pasas nekunk ugrott, es legazolt bennunket.
A kovetkező pillanatban az volt az erzesem, hogy
repulok. Nehany masodpercig magam alatt
lattam a sziklatomboket, a kocsit, sőt meg az ut mellett
huzodo szakadekba is bepillanthattam.
Aztan valami kemenyre huppantam, es rajta is
maradtam. A nap szembesutott velem, es elvakitott.
Amikor kinyitottam a szemem, nem akartam hinni neki.
Egy sziklatomb tetejen ultem, cirka
harom meter magassagban; nem messze tőlem egy
masik sziklan Nyima jajgatott, az orias pedig
nem volt sehol.
Ovatosan lepislogtam a sziklatombről. Revolverem lent
csillogott a talajt borito kőtormelek
hatan.
Nyima olebe hajtott fejjel ult, es meg sem mert
mozdulni. Sőt, meg a szemet is csukva tartotta
nagy felelmeben.
– Jol vagy, Nyima? – szoltam oda batoritaskeppen neki.
– Te vagy az, rinpocse? – kerdezte meg mindig csukott
szemmel. – A pokolba Kerultunk?
– Iranyat tekintve inkabb a mennyorszagba, de azert
meg eleg tavol vagyunk tőle.
– Jaj, jaj, rinpócse! Megmondtam neked, hogy ne
fecsegj feleslegesen a hágón,
most aztán látod, mi lett velünk? Pedig a faluban
tartoznak nekem némi pénzzel.
Úgy haltam meg, hogy nem is tudtam behajtani a
kintlevőségemet!
– Kinyithatod a szemed.
Nyima annyira meglepődott, hogy kinyitotta. Aztan
gyorsan vissza is csukta.
– Jaj, Odzer Csenpo isten, hogy kerultem ide? Biztos a
demonok...
Mar nem figyeltem ra. Inkabb azon tortem a fejem,
hogyan maszhatnek le a sziklatombről. Ugy
lattam, az lesz a legjobb, ha leugrom. Nemezcsizmam
felfog valamit az eses erejeből, s ha
szerencsem van, nem torom ki a bokam.
Nem is törtem. Sőt még csak ki sem ficamitottam.
Huppantam egyet, es maris
felegyenesedtem.
– Gyerunk, Nyima! – szoltam fel a fejem fole. – Massz
le a sziklarol!
– Nem en! – makacsolta meg magat Nyima. – Honnan
tudjam, hogy nem vagy-e te is demon?
Lehet, hogy a pokolba kerultem, es te egy csalfa ordog
vagy, aki magahoz akar edesgetni, hogy
kidontse a belemet.
Sarkon fordultam, es ugy csinaltam, mintha ott akarnam
hagyni. Alig tettem nehany lepest,
Nyima orditasa utolert, sőt meg is előzott.
– Most meg hova mesz, rinpocse?
– Vissza a kocsihoz. Veszem a csomagomat, es meg
sem allok Geldanig.
– Varj, rinpocse!
Odalepegettem a sziklatombhoz, hogy segitsek neki, ha
kell, Nyima azonban olyan ugyesen
csusszant le a kőtomb oldalan, mintha evek ota ezt
gyakorolta volna. Amikor viszont talajt ert a
laba, becsuklottak a terdei, es osszerogyott. Behunyta a
szemet, mintha haldokolna.
Ekkor jutott csak időm ra, hogy tuzetesebben is
megvizsgaljam. Szo, ami szo: szegeny Nyimat
alaposan kikeszitette a jeti. Arcan hosszu karmolasok
huzodtak; szerencsere nem tulsagosan
melyek. Ruhajan ugyancsak meglatszott, hogy nem a
kolostori szaboműhelyből hozta ki reggel a
szabo lama. Egyik csizmaja szőrenszalan eltűnt, s a
masikban sem lehetett sok orome. Ugy leffegett
a talpa, mintha mindjart meg akarna szolalni.
Magam sem nezhettem ki valami daliasan, de nem
ertem ra torődni vele. Pedig ha magamba
szallhattam volna egy kicsit, elgondolkodhattam volna
ruhataram fogyasanak egyre gyorsulo
utemen. Meg nehany nap, es talan jomagam is jetinek
oltozom.
Leultem Nyima melle, hogy megvarjam, mig ujra
kinyitja a szemet. Amikor kinyitotta, ram
meredt, majd megprobalt elhuzodni tőlem. Aztan csak
legyintett, es a helyen maradt.
– Jol vagy, Nyima? – tettem fel neki ismetelten az
udvarias kerdest.
Nyima azonban egyaltalan nem volt udvarias, es futyult
a tarsalgasi etikettre.
– Nem. Egyaltalan nem vagyok jol – panaszkodott. –
Sőt, rosszul vagyok. Nagyon rosszul.
– Mid faj?
– Mindenem. Es akkor meg keveset Mondtam.
– Mi tortent veled?
Nyima elkeseredetten felemelte a karjat, majd
felszisszent, es mindjart vissza is ejtette.
– Elkapott... a rohadek Kiugrott egy sziklatomb mogul,
es elkapott.
– Meg akart olni?
– Mit gondolsz, rinpocse, talan tancolni akart velem?
– Mondott valamit?
– Lehet, hogy mondott, de en nem ertem a nyelvet.
Nekem morgasnak tűnt. Felkapott, es el akart futni
velem. Ha te nem jossz...
Gyorsan abbahagyta. Rajott, ha tovabb folytatja, a
vegen meg halalkodnia kell nekem.
– De azert a te keped sem akarmilyen. Ugy
megkaristolta, mintha Methog esett volna neked.
Felsohajtottam, felalltam, es felneztem a sziklatomb
tetejere, ahova felhajtott a jeti. Neztem es
amuldoztam. Kozben megerősodott bennem a gyanu,
hogy
nincs elő ember, aki kepes lett volna ket felnőtt ferfit
felhajitani olyan magasra.
Bizony nincs ilyen elő ember.
Akkor viszont kicsoda a ficko?
15.
– Ket eve tűnt fel, vagy mar harom is talan – morogta
Nyima a kőtombomhoz tamaszkodva. –
Előszor a falubeliek panaszkodtak, hogy lopja a
tyukjaikat, es mindjart meg is eszi. Ott hevertek a
tyuktollak nem messze az oltol, a labaikkal egyutt.
– Kinek a labaival? – ertetlenkedtem.
– Ej, hat a csirkek labaival! Kitepkedte őket.
– Mi a feneert?
Nyima szemrehanyon nezett ram.
– En tudjam? Talan nem szereti a combjat. A tobbit
azonban befalta. Persze az is lehet, hogy
megsem jeti, hanem valamelyik demon. Abbol meg van
eleg, tobb is mint kellene. Jo nagy hasa
lehet, ha belefer egy kecske, es az is nyersen.
Eppen hitetlensegemnek akartam hangot adni, amikor
felhangzott a mar ismert mormogo
orditas. Nyima ugy megremult tőle, hogy ugy odabujt
hozzam, mint kisnyul az anyjahoz, ha farkas
lopakodik a feszkuk előtt az ejszakaban.
– Jaj, rinpocse, ez visszajon!
Nehany masodpercig en is azt hittem, ezert felemeltem
a stukkert. A jeti azonban nem jott
vissza, ott orditott valahol az orszaguton.
– Elkapott valakit – mondta Nyima megkonnyebbulve.
– Ha jollakik, talan nem bant bennunket.
Felugrottam, s bar sok kedvem nem volt hozza,
felmereszkedtem egy lapos sziklatetőre,
amelyről ralathattam az utra. Amit lattam, olyannyira
megremitett, hogy belem fagyott a szo.
Nem tudom, Nyima honnan vette a batorsagot, de
pillanatokkal kesőbb mar Ő is ott allt
mellettem. Csak akkor vettem eszre, amikor a karomba
markolt es ketsegbeesetten felorditott: –
Oh, az atkozott! Ne engedd, rinpocse! Megkovulve
bamultam a jetire. A foldonkivuli orias eppen
elhagyott terepjaronknak feszult, es megprobalta lelokni
a szakadekba. A kocsi mar ket kereken
billegett: nem sok hianyzott hozza, hogy leforduljon a
meredek lejtő oldalan.
– Te rohadek! – orditotta ceklavoros keppel Nyima. –
Mit akarsz a kocsitol? Ha tonkreteszed, ad
majd neked Padma Gyamco, merthogy az ove! Addig
imadkozik, amig beled nem vag a villam!
Hogy miert eppen villamokkal fenyegette, Orok rejtely
marad szamomra. Talan mert olyan
kopenyt hordott, amelyre a dordzset, a
villamszimbolumot himeztek gondos kezek.
A jetit azonban nem lehetett holmi villamokkal
megregulazni. Amint Nyima orditozni kezdett,
felnezett rank, es mintha elvigyorodott volna. Biztos
voltam benne, hogy pontosan tudja, mit csinal.
Ő pedig csinalta, amit kellett. Addig emelgette a kocsit,
amig az oldalara nem dőlt. Talan tiz
centimeter, ha elvalasztotta a szakadek peremetől.
Nyima eltakarta a szemet.
– Padma Gyamco megol;.. Es teged is, rinpocse.
– Engem miert?
– Mert te vagy a felelős mindenert. Ha nem...
– Tudom – vagtam kozbe. – Ha nem emlegetem a
defektet, nem lett volna semmi bajunk. De
teged miert Ol meg?
– Mert... meg kellett volna akadalyoznom, hogy
osszevissza beszelj minden ostobasagot. De
amikor
annyira biztam benned! Letetted a legmagasabb szintű
vizsgakat, akkor meg hogy lehet, hogy...
Nem tudta befejezni, mert a jeti felordított. Felemelte a
kocsit és ott
tartotta néhány másodpercig a szakadék felett. Nem
tréfa: a szőrös lény egy
egész terepjárot tartott a kezeben felmeternyire a fold
felett.
– Lődd le, rinpocse!
– Akkor beleejti a szakadekba.
– Azert csak lőj!
Zsebre vagtam a stukkert, leugrottam a kőlaprol, es a
jeti fele futottam. Kozben ugy kiabaltam,
ahogy a szamon kifert.
– Allj! Beszeljuk meg a dolgot! Veszek neked tiz
kecsket es szaz tyukot, ha beken hagyod a
terepjarot! Igyekeztem ugy tekeregni a sziklatombok
kozott, hogy vegig szemmel tarthassam.
Valami azt sugta a lelkem melyen, ha elveszitem szem
elől, ledobja a kocsit a melybe.
Mar-mar celnal voltam – előttem feheredett az ut
ledongolt foldje –, amikor kenytelen voltam
befutni egy jokora kőtomb moge. Akarmerre fordultam,
szuros, tuskes bokrok fogtak kozre.
Egyetlen ut vezetett csupan az orszagut fele: a nagy kő
mogott.
Sohajtottam, es futottam mint a nyul. Sajnos,
barmennyire is igyekeztem, nem tudtam
megakadalyozni a tragediat. Meg a kő takarasaban
voltam, amikor a jeti ujra felorditott. Olyan
duhos es fenyegető hangon, hogy beleborsodzott a
hatam.
– Dogolj meg, te rohadek! – hallottam Nyima
ketsegbeesett jajgatasat. – Taposson
Avalokitesvara buddha a kukacos foldbe, es szuless te is
kukackent ujja! Akkor juss be a nirvanaba,
amikor Namgyal apo Methog agyaba! Lőj mar,
rinpocse!
Ha akartam volna, sem tudtam volna lőni. Ujabb bokrok
koze tevedtem, amelyek ugy
korulvettek, mint hulye Billyt a rendőrok a chicagoi
piacon. Mire kikecmeregtem kozuluk,
elhallgatott az orditozas. Gyanus csend ulte meg a
kornyeket.
Lepislogtam a domboldal széléről, ahonnan már csak
néhány lépés volt az út.
Akárhogy is pislogtam, nem lattam a terepjarot. De a
jetit sem.
Lattam viszont Nyimat, aki nem messze tőlem maszott
ki egy kő mogul, es neman leugrott az
utra. Nem nezett se jobbra, se balra: lehajtott fejjel
kigyalogolt az ut masik szelere, es ott nyomban
le is csuccsent. Elővette az olvasojat, es pergetni kezdte
a szemeit. Kisse uveges volt a tekintete,
mintha eppen elmelyedni keszulne a meditaciojaban.
– Hol van? – kerdeztem tőle mely reszvettel.
Nyima felemelte a fejet. Az azsiai emberek evezredes
szenvedese tukroződott a kepen. Ilyen
lehetett annak az indiai radzsanak az arca is, akinek
kozvetlenul ebredese utan jelentettek, hogy
Nagy Sandor hadai ott allnak a kapuk előtt, azonkivul az
ejszaka elloptak kedvenc feher elefantjat.
– Mi hol van? – kerdezett vissza.
– A jeti.
Nyima legyintett.
– Elment.
– A... kocsi?
– Lelokte a szakadekba.
Megcsovaltam a fejem, es atsetaltam en is az ut tulso
szelere. A kocsi a szakadek melyen hevert, kerekeivel
vadlon
felem mutogatva. Meg szerencse, hogy a sporttaskam
kizuhant belőle, s most ott lebegett egy koron
fennakadva alig nehany meternyire tőlem.
Nyima felkelt, es odabaktatott hozzam.
– Miert nem lőttel, rinpocse?
– Hiszen lőttem.
– De csak egyszer, es akkor is melle. Le kellett volna
lőnod.
– Epp te mondod ezt? Buddha hitet valloknak nem
szabad eletet kioltaniuk!
– Ez az elmelet – mondta Nyima, akinek a szavaiban
neha tobb bolcsesseg rejtezett, mint egy
otvenezer kotetes konyvtarban. – A gyakorlat viszont
az, hogy most itt allunk kocsi nelkul. Lent
van a szakadekban ket zsak hus...
Egyszerre csak ugy mellbe vagott valami, hogy majd
hanyatt estem tőle.
Hiszen a kocsiban volt a verminta is, amelyet a jetitől
szereztem az ejszaka.
Csak nem azert tamadott meg bennunket, hogy
visszavegye?
16.
Padma Gyamco jo nehany lenyeges valtozason ment at
azota, hogy utoljara talalkoztunk. A
leglatvanyosabb talan az volt, hogy eltűntek az
aranyfogai. Kerdeznem termeszetesen nem illett,
miert, ő maga pedig nem tartotta fontosnak, hogy
felvilagositson rola.
Ugyanilyen fontos valtozasnak lattam, hogy az akkor
mindig ideges es gyakran felcsattano
Padma Gyamco ezuttal maga volt a megtestesult
nyugalom. Amikor kozoltuk vele, hogy
megtamadott bennunket egy jeti, kizavart a kocsibol, a
terepjarot pedig lelokte egy szakadekba,
szeme sem rebbent. Bar előadasunk hezagos volt, es sok
ellentmondast rejtett magaban, nem adta
jelet, hogy felfigyelt volna rajuk. Eppen ellenkezőleg.
Mintha nem is erzekelte volna egesz
valosagaban a jelenletunket. Mas szavakkal szolva,
Padma Gyamco apatnak nem volt egeszen ott
az esze, ahol kellett volna.
Amikor befejeztuk a Nyima altal kitalalt zavaros
tortenetet, Padma Gyamco legyintett.
– Jol van. Te elmehetsz – intett Nyima fele.
Nyima feltapaszkodott a szamara kijelolt ulőparnakrol,
es megallt az ajtoban. Padma Gyamco
vart egy kicsit, majd osszeutotte a tenyeret.
– Mondtam, hogy elmehetsz. Nyima ketsegbeesetten
nezett ra.
– Akkor most... mi lesz? Padma Gyamco megvonta a
vallat.
– Mi lenne?
– De hat... nincs kocsim.
– Es?
Nyima kezdett igazan ketsegbeesni.
– Ha nincs kocsi... mit vezessek?
Padma Gyamco tűnődve palastja oblebe nyult, kihuzott
belőle egy tubakosszelencet, kinyitotta,
kivette belőle a vekonyka, nefrit-vegű tubaklapatocskat,
belemeritette a tubakba, majd ralapatolt
egy csipetnyit okolbe szoritott kezfejere.
– Mit vezessel?
Ovatosan előrehajolt, es beszippantotta a tubakot. Joizűt
tusszentett, visszaejtette a lapatocskat a
szelencebe, azt pedig visszadugta a helyere, palastja
oblebe.
– Mit vezessek? – visszhangozta Nyima. Padma
Gyamco meg egyet tusszentett.
– Mi vagy te ebben a kolostorban, Nyima? Nyima
megnyalta a szajat.
– Szerzetes vagyok, rinpocse.
– Igazan? Akkor talan azt is tudod, Nyima szerzetes,
hogy mi a dolguk a testvereknek ebben a
kolostorban, es feltehetően a tobbiben is.
Nyima ram nezett. Annyi szemrehanyas bujkalt a
tekinteteben, hogy talan meg a kiszaradt Araitavat
is meg lehetett volna tolteni vele.
– Imadkozni – mondta lemondo hangon.
– Es intezni a dolgaikat, amelyek koze tartozik peldanak
okaert az adomanygyűjtes is.
– Hoztam ket zsak birkahust – mondta remenyvesztetten
Nyima.
– Hol van? – tudakolta Padma Gyamco.
– Elrabolta a jeti – nyogte Nyima. Padma Gyamco
megvonta a vallat.
– A vilag csak illuzio. Akarcsak a ket zsak husod. Az
egyik pillanatban meg valosag, a masikban
mar csak a valosag tűnő masa. Tűnj el te is vele egyutt!
Azt szeretnem, hajo ideig nem hallanek
rolad. Menj imadkozni, Nyima szerzetes!
Nyima szerzetes meghajtotta a fejet, es ment. Igy
kepzeltem el a francia arisztokratakat, amint a
jakobinus diktatura alatt a nyakazogephez vonultak.
Meltosagteljesen, felelem nelkul, nagy-nagy
sertettseggel a szivukben.
17.
Padma Gyamco megvarta, amig Nyima mogott
becsukodik az ajto, aztan hozzam fordult. Szeme a regi
Padma Gyamcot idezte. Elenk volt es bizalomgerjesztő.
Csak aztan ember legyen a talpan, aki
kitalalja belőle, mit is akar tőle valojaban az apat.
Padma Gyamco tapsolt, az ajto kinyilott, es ket kopasz
szerzetes jelent meg az ilyenkor szokasos
tejes teaval. Jokora ezustkancsoban hoztak, faragott,
serleg nagysagu ezustcseszekkel. Előttunk
rovid labu asztalka terpeszkedett. Alighanem Indiaban
keszithettek, mert meg mindig erződott rajta
a szantal illata. Elefantcsont berakasu asztalka volt; a
berakas azt a jelenetet abrazolta, amikor
Sakjamuni Buddha befejezte harminc evig tarto
meditaciojat a fugefa alatt. A fa vedőn borult
Buddhara, mintha meg akarna ovni a vilag
galadsagaitol. Az immar idősodő Sakjamuni eppen a
szandaljat kotozte fel, hogy vegleg elhagyhassa
meditacioja szinteret.
Padma Gyamco eszrevette, hogy az asztalkat bamulom,
es elegedetten felmordult.
– Tetszik?
– Nagyon szep darab – dicsertem.
– Magam vettem Indiaban. Tengernyi penzt fizettem
erte, de megerte. Sok oromom telik benne.
Remelem, majd benned is, Blobzang rinpocse.
Hallottam, letetted a vizsgaidat.
Kozben sajat kezevel ontott a kannabol a cseszembe. A
tea forro sugara megmelegitette
korulottunk a levegőt.
– Koszonom a segitsegedet – mondtam valoban halas
szivvel.
Padma Gyamco elharito mozdulatot tett.
– Semmiseg. Valoban megerdemelted. Nagy tudasu
ferfiu vagy, Blobzang rinpocse. Buszke
lehet rad a kolostorom.
Annak idejen valahogy nem ezt mondta, de hat
valtoznak az idők, es benne valtozunk mi is.
Szurcsolt egy kicsit a teajabol, aztan osszedorzsolte a
tenyeret.
– Hogy volt az a dolog a jetivel?
Őszinten elmondtam neki mindent. Igyekeztem levenni
a felelősseget Nyima vallarol, es inkabb
a sajatomra rakni. En ugyis elmegyek innen nehany
napon belul, Nyima viszont itt marad.
Padma Gyamco lehunyt szemmel hallgatta a mesemet.
Amikor befejeztem, kisse osszeszorult a
torkom. Kinos lett volna, ha azok utan, hogy segitett a
felső fok elnyereseben, lehulyez, amiert
remeket latok.
Padma Gyamco azonban nem hulyezett le. Lefele
nezett, mogorva tekintettel, mintha a jeti
arnyekat velte volna felfedezni a csizmaja szaran.
– Igen – mondta aztan, amikor befejeztem a
mondandomat. – Valoban a jeti volt.
– Tessek?!
Padma Gyamco ram emelte a tekintetet. – Biztosan a
jeti volt.
– De hiszen a jeti nem letezik!
– Mondod te.
– Nem csak en mondom, hanem az egesz... tudomanyos
vilag.
Padma Gyamco arcan csufondaros mosoly futott at.
– Nem tudom, ki az a tudomanyos vilag, de gyanitom,
hogy nem volt ott, amikor a jeti betort
egy hazba, es elrabolt egy kecsket, tovabba nem a
tudomanyos vilag terepjarojat lokte szakadekba,
hanem az enyemet. Es a tudomanyos vilag nem latta,
amit te lattal. Es amit en lattam.
Leesett az allam meglepetesemben. – Szentseged is...?
– Igen, en is. Es meg sokan masok.
– Jol van – hajoltam előre –, valoban nem lehet tagadni,
hogy itt jar a kozelben egy titokzatos
orias, aki mindenfele csinyeket kovet el, de ez meg nem
bizonyitek arra nezve, hogy a jeti letezik.
– Majd te bebizonyitod.
– En? Ezert hivtal ide?
Padma Gyamco megrazta a fejet
– Nem ezert.
– Hallgatom szentsegedet.
Padma Gyamco sohajtott, es Ontott meg egy csesze teat.
Csak nekem, maganak nem. Ś
– Vigyaznom kell a gyomromra – magyarazta. – Azt
mondta az orvos, kevesebb teat igyak.
Bocsass meg, Blobzang rinpocse, hogy elrabolok egy
kicsit fontos tanulmanyaidra szant idődből,
de... megvan ra az okom. Tudod, hogy minden
kolostorban őriznek egy-egy szent ereklyet, amelyre
nagyon buszkek a lakoi, s amely ontudatot ad a
szerzeteseknek. Bizonyos identitast, hogy ők egy
meghatarozott kolostor szerzetesei, nem egy masike.
Erted, rinpocse?
Hogy a fenebe ne ertettem volna. Kicsit sajnaltam
ugyan, hogy Padma Gyamco olyan apat, aki
ismeri azt a szot, hogy identitas, sőt sok ismerősommel
ellentetben a jelentesevel is tisztaban van,
de hat valtoznak Bhutanban is az idők, az apatok
amellett, hogy egyhazi vezetők, pszichologusok
es menedzserek is egy szemelyben.
– Ertem – biccentettem.
– Nezzuk peldaul Tecang kolostorat. Az ő ereklyejuk
egy elő isten teste, akit arannyal
befuttattak, es most ott őrzik nagy imatermukben, a
lakhangban. Ez az elő isten, aki most mar
termeszetesen halott, maganak Mandzsusri
bodhiszattvanak az egyik megjelenesi formaja. Erted,
rinpocse?
Ezt is értettem, azt azonban egyelőre még nem, hogy
mire akar kilyukadni.
– Vannak aztan egyeb ereklyek is, de az idő rovidsegere
valo tekintettel ezeket most nem
sorolnam fel. Ugy gondolom, szivesen mennel vissza
Bhumtangba, Laksmi melle, hogy folytasd a
kutatasaidat.
Akarmennyire is figyeltem, cseppnyi gunyt sem ereztem
a hangjaban. Meg csak csipkelődest
sem.
– A mi kolostorunknak, Geldannak is megvolt a maga
ereklyeje, amire evszazadokon at buszkek
voltak a szerzeteseink. Geldan neve ugy fenylett
akkortajt Bhutanban, mint egen a legfenyesebb
csillag.
Kezdtem megijedni. Mi a csodat kerhet tőlem az apat?
– Tudod, mi volt az az ereklye?
Ekkor eszembe otlott a voros suveges szerzetes. Mintha
valamilyen tarisznyarol beszelt volna.
– Egy... tarisznya? Padma Gyamco meghokkent.
– Mifele tarisznya?
– Hat... nem is tudom. Mintha a kuldoncod mondott
volna valamit. Hogy elveszett a tarisznyad,
es te...
Azt akartam mondani, hogy belebetegszel, es belehalsz,
ha nem kerul vissza hozzad, de meg
idejeben elharaptam a mondat veget.
– O, a kuldonc bizonyara osszevissza beszelt! Nem
egeszen normalis, de nem volt keznel mas.
Azt meselte a bolondja, hogy eltortel a fejen valami
fuggonyhuzo rudat. Hat nem ostoba ember?
Hummogtem valamit, mire Padma Gyamco folytatta.
– Geldan kolostoranak az ereklyeje egy graszta volt.
Tudod, mi az?
Hogyne tudtam volna. A graszta szent fejsze, amely arra
szolgal, hogy a szerzetesek elvagjak
vele azt a koteleket, amely az embereket arra
kenyszeriti, hogy időről időre visszaterjenek a
vilagforgasba, azaz ujjaszulessenek. Csak ha ezektől a
kotelekektől meg tudunk szabadulni, leszunk
kepesek kiszakadni a szenvedesek lancolatabol, es
elerni a megvilagosodast es a nirvanat. A fejsze
bronzbol keszul, elulső resze – maga a fejsze teste –
repulő madarhoz hasonlatos, hatulso reszen ket
dordzse, azaz villamszimbolum lathato.
– Tudom – bolintottam.
– Ez a graszta nagyon regi volt. Tudod, ki hasznalta
eredetileg? Allitolag maga
Padmaszambhava. Ő forgatta a demonok elleni
harcaban.
Padmaszambhava mester, az az istenkent tisztelt
szerzetes volt, aki Buddha vallasat elhozta
Indiabol a ho foldjere, Tibetbe.
Sohajtottam, es arra gondoltam, hogy a graszta akkor
lehetett Padmaszambhavae, amikor az
enyem. Csak hat az a szep a legendakban, hogy nem
igazak.
– Evszazadokig itt őriztek Geldanban a szent grasztat,
amikor is... egyszer csak eltűnt. Elloptak.
– Elloptak?
– El bizony. Tolvaj jart Geldanban, es ellopta.
– Ki volt akkor a főlama?
– Nem mindegy az? Egyik elődöm. A grasztát végül is
sosem találták meg, pedig
soká keresték. Úgy gondolom, hogy végre meg kellene
talalnunk. Geldan ismet
visszanyerne regi pompajat, ha visszakerulne hozzank a
szent graszta.
Igaz, ami igaz: Geldanra valoban rafert volna egy kis
pompa. Nem volt meg teljesen lerobbant
allapotban, de minden resze tatarozas utan kialtozott.
Talan csak Padma Gyamco lakosztalya volt
kivetel ez alol.
– Es mi lenne az en feladatom? – kerdeztem rosszat
sejtve.
Az apat szettarta a karjat.
– O, igazan nem sok. Mondhatni, semmiseg. Nem is
zavartalak volna vele, ha nem tudnam,
hogy ez neked annyi, mint masnak megfogni egy legyet.
Elkapod a legyecsket, es mar mehetsz is
vissza a tanulmanyaidhoz. En is segitettem rajtad... te is
segits rajtam.
– Mi az a semmiseg? – kerdeztem teljesen feleslegesen.
Padma Gyamco felemelte a cseszejet.
– Igyunk nehany kortyot, rinpocse.
Ittunk. Kozben Padma Gyamco jelentősegteljesen
bamult ram. Amikor letettuk a cseszet, melyet
sohajtott.
– Az lenne a keresem, Blobzang rinpocse, a
legmagasabb tudomanyok doktora, hogy keresd
meg nekem azt a grasztat, es hozd vissza Geldanba!
Bar előre tudtam, mit fog kerni tőlem, megis
felugrottam, es felemelt karral tiltakozni kezdtem.
– Te nem tudod, mit beszélsz, rinpócse! Hogy keressek
meg egy grasztát,
amelyet soha nem láttam? Meg sem tudom
különböztetni a többitől. Ha elém teszel
két grasztát...
– Egy bhumpa kepe van ravesve.
A bhumpa viztarto edeny, amelyből unnepi szertartasok
alkalmaval a szentelt vizet szorjak.
Tobbnyire egy pavatollat meritenek bele, azzal hintik a
tartalmat a vilag tiz taja fele.
– Ezernyi grasztan lehet ezernyi bhumpa.
– Csak ezen az egyen van. A grasztakra altalaban nem
szoktak bhumpat vesni.
Visszaroskadtam a helyemre, es anelkul, hogy kulon
felszolitott volna ra, felvettem a kannat,
ontottem egy csesze teat, es gyorsan meg is ittam.
Padma Gyamco nem latszott megneheztelni erte.
– Nos?
– Mikor loptak el? – kerdeztem elhalo hangon. Padma
Gyamco elegedetten elmosolyodott. Bar a
mosolya kesernyes volt, nem megkonnyebbulten vidam.
– Cirka harminc evvel ezelőtt. Ha nagyon akarod,
kinyomozhatod a pontos datumot is. Talan el
meg valaki a kolostorban, aki emlekszik ra.
Mivel belattam, hogy minden tiltakozas felesleges, nem
is tiltakoztam. Termeszetesen
megtehettem volna, hogy szedem a satorfamat, es
hagyom a fenebe Geldant az elveszett
grasztajaval egyutt, de valahogy nem vitt ra a lelek. A
ravasz Padma Gyamco pontosan tudta, mit
kell tennie, hogy behalozzon.
– Honnan loptak el? – tudakoltam megtorten. – A
lhakang oltararol?
– A kincstarbol – mondta Padma Gyamco.
– Nem is tudtam, hogy Geldannak van kincstara.
– Akkor volt. Ma mar nincs. Eppen azert volt kincstar,
hogy a szent grasztat őrizzek benne. Ugy
egyebkent, egy kozonseges kolostori cellabol alakitottak
at.
– Meg tudod mutatni, melyik volt az? Padma Gyamco
sajnalkozva razta meg a fejet. Ittam meg
egy kis teat, aztan ugy dontottem, nem teszek fel neki
tobb kerdest.
Akarmit is kerdezek tőle, ugysem mondja meg az
igazsagot.
Merthogy nem azert hivott Geldanba, hogy a
fantomgrasztat keressem meg neki, abban biztos
voltam.
18.
Indultam volna, hogy talaljak valakit, aki emlekszik
meg a harminc evvel ezelőtti szep időkre, de a
főlama visszatartott.
– Hova sietsz, Blobzang rinpocse? Nem izlik talan a
tea?
Meghokkenve roskadtam vissza az ulőparnaimra.
Eszerint tartogat meg valamit a tarsolyaban.
Padma Gyamco elegedetlenul nezett ram.
– Azt meg sem kerdezed, hogy miben volt a graszta?
Igyekeztem felfogni kerdese lenyeget.
– Hogyhogy miben volt?
– Ejnye, Blobzang rinpocse! Neked, aki letetted a
legmagasabb szintű vizsgakat, tudnod kell,
hogy egy olyan szent targyat, mint a graszta, nem lehet
csak ugy bevagni a sarokba. Vagy azt
hiszed?
– Nem, nem hiszem – mondtam, feszulten figyelve
hangjanak minden rezdulesere.
– Akkor meg miert nem kerdezed meg, miben volt a
graszta?
– Miben volt a graszta?
– Latod, latod, Blobzang rinpocse, megiscsak bolcs
ember vagy te, bar ketsegkivul kellett egy
kis segitseg hozza, hogy lerakhasd a vizsgaidat.
Mindenesetre leraktad, es ez szep teljesitmeny. A
graszta egy tarisznyaban volt.
Ovatosan megnyaltam a szamat. – Miben?
– Egy tarisznyaban – ismetelte turelmesen.
A fenebe is, ismet ez a tarisznya! Hiszen a hozzam
kuldott szerzetes is ezt emlitette. Kesőbb
aztan Padma Gyamco legorombitott ugyan erte, de
megiscsak fontos lehet, ha ismet előbukkant.
– Volt valami kulonos jelentősege a tarisznyanak? –
kerdeztem tűnődve.
Padma Gyamco elforditotta a fejet, es a teaskanna
mintait kezdte vizsgalgatni.
– Nem hiszem – mondta aztan rovid szunet utan. – Mi
lenne? De ezt neked kell kinyomoznod. Azt azonban jo,
ha
tudod, Blobzang rinpocse, hogy a graszta es a tarisznya
egyutt kepeznek egy egyseget. Ha csak az egyik
kerul meg... fele annyit sem er, mint a kettő egyutt.
– Jol van – igertem. – Ha a grasztat keresem, keresni
fogom a tarisznyat is. Remelem, nincs tobb
keresnivalom? Esetleg nehany elveszett gomb vagy
csizmasarok?
Padma Gyamco elkeseredett kepet vagott.
– Igazad van, Blobzang rinpocse, csak trefalkozz az
oreg Padma Gyamcon. A fiatalok mind
ilyenek. Azt hiszik, az oregek egytől egyig hulyek, es
konnyen tuljarhatnak az eszukon,
kigunyolhatjak őket...
– Eszem agaban sem volt kigunyolni szentsegedet –
vonultam vissza.
– Jol van, elhiszem. Keresd meg nekem a tarisznyat es a
grasztat. Mindkettőt!
– Es a jeti?
– Mi van vele?
– Mintha azt mondta volna szentseged, hogy a jeti
letezik.
– Ugy latszik, hogy valoban letezik.
– Ez lehetetlen!
– Nem te mondtad, hogy belelokte a kocsimat a
szakadekba? Ha nem ő volt, akkor ki lokte bele?
Te, vagy Nyima?
– Az valoban a jeti volt... akarom mondani... Felemelte
a kezet, es legyintett egyet.
– Ne mondj semmit. Ha a tudomanyos vilagra
hivatkozol, mindig megfajdul a gyomrom, mintha
erős teat ittam volna. A multkoriban olvastam egy
tudomanyos cikket – a te tudomanyos
kozvelemenyed irta –, hogy talaltak valahol, alighanem
Uj-Zelandon egy szarvast, amelyről ez
idaig azt hittek, hogy sok szaz evvel ezelőtt kihalt. Egy
reggel egy farmer felkelt az agyabol,
kinyitotta az ablakat, a szarvas meg benezett rajta. Nem
is egy, hanem harom. A te tudomanyos
vilagod meg paff volt, es el nem tudta kepzelni, hol
bujkalhatott harom akkora allat szaz evig ugy,
hogy senki nem vette eszre. Akarsz meg kerdezni
valamit?
– Mi lesz Nyimaval?
– Mi lenne? A cellajaban a helye.
– Szuksegem lenne ra.
Padma Gyamco megsimogatta kopasz fejet.
– Mi a feneert?
– Segit eligazodni, ha kimozdulok a kolostorbol. Nem
ismerem a kornyeket.
– Mar elfelejtetted, hogy harom eve itt jartal?
– Jobb lenne, ha Nyima mellettem lenne.
– Hat csak vidd. De vigyazz vele! Nyimaban egy roka
ravaszsaga bujt meg.
– Eppen ezert lenne ra szuksegem.
– Vidd. Szolok valakinek, hogy mutassa meg a celladat.
Bekoltoztem Geldan kolostoraba.
19.
Amig Nyima elő nem kerult, a lhakangban
elmelkedtem. Kellemesen langyos volt az idő
idebent, a fustolők edes illata betoltotte a levegőt.
Elfogott a kisertes, hogy melyedjek el a
gondolataimban, aztan lassan probaljak meg kilepni
belőluk, de tudtam, hogy felesleges az
igyekezetem, hiszen Nyima barmelyik percben ertem
johet. Igy csak uldogeltem, es a fejemet
tortem.
Nem akartam feljonni Geldanba, de most, hogy mar itt
voltam, nem bantam, hogy itt vagyok.
Mintha megelevenedett volna korulottem a mult. Lattam
a filmeseket, amint elkeseredetten
győzkodik Padma Gyamcot, hogy engedelyezze a
filmforgatast a kolostori epuletekben. Magam
előtt lattam Mohncsicsit, azaz Mohn hadnagyot, Judy
Brucknert, Mikeladzet, valamint a ket
gyilkost, Watermant es Curtist. Lattam a forgatas kepeit,
a szerencsetlensegeket, a gyilkossagokat,
a szornyűsegeket. Keptelen voltam megerteni, hogy
vetemedhet arra ket emberi leny, hogy artatlan
tarsai hullain atgazolva szerezze meg az annyira ahitott
penzt. Mert Waterman es Curtis ezt tettek.
Kalandfilmet forgattak, filmbeli gyilkossagokkal,
amelyek aztan a forgatas soran valosagga valtak.
Azt akartak, hogy filmjuket, mint csemeget, milliok
nezzek meg, milliokat fizessenek a kopiakert a
filmszinhazak, milliokat a sztoriert az ujsagok.
Csakhogy itt voltam en es Jondon. Azota Curtis
halott, Waterman pedig bortonben ul... Arra riadtam,
hogy Nyima all mellettem.
– Elbambultal, rinpocse? Padma Gyamco rinpocse a
gondjaimra bizott. Bar letetted a vizsgakat, azert ő
atlat rajtad. Tudja, hogy bolcs ferfiu vagy, de azzal is
tisztaban van, hogy idegenul mozogsz ebben
a vilagban. Nem tudtad, hogy at kell lepned a kuszobet?
Kenytelen voltam megallapitani, hogy Nyima jo
megfigyelő. Valoban, amikor beleptem Padma
Gyamco lakosztalyaba, ratapostam a kuszobre, ami
jovatehetetlen vetek, hiszen ezzel feltehetően
verig sertettem az alatta lako szellemet. Mentsegemul
szolgaljon, hogy nem szandekosan tettem, es
ezt a szellemnek is tudnia kell. Abban a pillanatban
ugyanis, ahogy felemeltem a labam,
megcsusztam valamin – talan egy lepottyantott
vajdarabkan. Ha nem akartam hanyatt esni,
kenytelen voltam a kuszobre lepni.
– Jova fogom tenni – igertem Nyimanak. –
Fustolőszalat gyujtok a kuszob mellett:
– En mar gyujtottam – mondta Nyima. Kerekre tagult a
szemem a csodalkozastol.
– Gyujtottal?
Nyima bolintott.
– Egy imazaszlot is feltűzok a folyoso falara.
– En mar feltűztem.
– De egy imakonyv lapjat is...
– Mar odatettem.
Nyima elegedetten vakargatta meg az orrat.
– Mire mennel nelkulem, rinpocse? Latod, kivel van
dolgod? Ezert ajanlok neked egy ragyogo
uzletet... olyat, amilyet a legszeretettebb ismerősenek
ajanlhat csak az ember. Mondjuk, az
occsenek. Olyan vagy te nekem, mintha az ocsem
lennel. Nem is ajanlanam fel masnak, csak
neked.
– Hm. Es mi lenne az az uzlet? – kerdeztem aggodva.
Nyima bizalmaskodva a vallamra utott.
– Majd elmondom, rinpocse. Most nem akarlak
feltartani vele. Megyek es berendezem a
celladat. Te addig setalj at az imaterembe.
– Hiszen itt vagyok.
– A masikba. Van ott valaki, akit erdemes lenne
megnezned. Igyekezz, rinpocse, mert a
kolostorokban nem szokas lustalkodni.
Rarogyott egy hatalmas karosszekre, amelyen
unnepelyes alkalmakkor vagy a főlama vagy mas
kolostorok meghivott előkelői szoktak terpeszkedni,
lecsukta a szemet, es nehany masodperc mulva
mar hangos szuszogasa jelezte, hogy tokeletesen
sikerult eltavolitania a lelket a testetől.
Atballagtam a kettes szamu imaterembe.
20.
Kinyitottam az ajtajat, es abban a pillanatban mar meg
is torpantam. Kozvetlenul szemben
velem, a Negy Vilagtaj Onzőinek a szobrai előtt egy
olyan csinos lany acsorgott, hogy a foldbe
gyokerezett tőle a labam. Azonnal eszrevettem, hogy
nő, pedig a testet borito selyemkontos nyaktol
bokaig elfedte az alakjat. A megfelelő domborulatokat
azonban nem tudta elfedni. Szerencsere.
Csak alltam, hatam mogott a nyitott ajtoval, es a lanyra
bamultam. Jo sokaig bamulhattam, mert
egyszer csak felkapta a fejet es ram nezett.
– Nem erzi, hogy huzat van? – kerdezte lagy, selymes
hangon. Mintha tavaszi szellő simogatott
volna meg.
– Bocsánat – mentegetődztem, és behúztam magam
mögött az ajtót. A szép, barna
szemű lány megcsóválta a fejét, és a legközelebbi,
ember nagyságú istenszoborra
mutatott.
– Latja?
Előredugtam a fejem. A szobor Nampargyalt abrazolta,
a Keleti Irany Őrző Buddhajat. Ő az, aki
kelet fele fordulva vigyazza a kolostort, nehogy arto
demonok mereszkedjenek be a falai koze.
Kezeben husangot tart, amelyen jokora tuskek
meredeznek. Jaj annak a demonnak, amely
megismerkedik veluk! Az alvilag istenei napokig
huzogathatjak ki a husaba furodott tuskeket.
– Latom – mondtam. – Nampargyal.
Jartam mar mas kolostorban is, de ott nem ugyanezek
voltak a Negy Vilagtaj őrzői.
– Jo szeme van – dicsertem meg. – Mas talan eszre sem
vette volna. Epitesz vagy
műveszettortenesz?
– Egyik sem – mosolygott. – Es az a harom?
– Csikjilja, Tamgrin...
– Jol van, itt akar abba is hagyhatja! Ugysem tudom
megjegyezni a nevuket. Hogy van az, hogy mas
kolostorokban mas őrizŐk ulnek a bejaratnal?
Elkezdtem magyarazgatni neki, hogy minden kolostor
szabadon valaszthatja meg, milyen
istenekkel őrizteti az imatermeket es az
epuletbejaratokat. Van Őriző isten eleg – lehet valogatni
kozottuk.
A selyempalastba oltozott szepseg bologatott, meregette
az istenszobrokat, latszott rajta, hogy
kedvet leli bennuk. Pillantasa azonban mindegyre
visszatert Narnpargyalra. Szajaba vette a
huvelykujjat, es ugy nezte elmerulve. Egyszerre csak
felem fordult, es lathato rosszkedvvel az
istenre mutatott.
– Maga is azt latja, amit en? Zavartan megkoszorultem a
torkom.
– Maga mit lat?
– Ez az isten... ize... hogy is hivjak?
– Nampargyal.
– Nincs egyedul, hogy finoman fejezzem ki magam.
Bizony, bizony, Nampargyal, a szeges husangot
szorongato
marcona isten valoban nem volt egyedul. Ult az oleben
valaki, s a szepen kivitelezett női hat azt
mutatta, hogy nem himnemű leny az illető.
– Nincs.
– Kicsoda az a nő?
– Chagszkjuma.
– Nem annyira a nevere, mint inkabb a statusara vagyok
kivancsi. A kedvese talan?
– Bizonyos ertelemben igen.
– Csak bizonyos ertelemben?
– Nem csak ugy, ahogy maga gondolja.
– Honnan tudja, hogy en hogy gondolom?
– Sejtem.
– Tartsa meg a sejteseit maganak. En sem kerdeztem,
hogy maga mit sejt, maga se kerdezze.
Oke?
– Oke.
– Tehat, ki az a nő?
– A saktija – mondtam. – Ez a helyes kifejezes.
– Meg sosem hallottam.
– Nyilvan nem tanult szanszkritul.
– Miből jott ra?
– A sakti az istenseg női megfelelője. Kettőjuk
egyesulese hatalmas energiakat szabadit fel.
– Na ne mondja!
– Kozmikus energiarol van szo. Bizonyos iranyzatok
szerint ez az egyesules... hm... kozelebb
viszi a yab-yumot vegzőket a megvilagosodashoz es a
tokeletesedeshez.
– Stop! – emelte fel a kezet. – Ha jol ertem, a yab-yum,
az az ize... szoval, tudja mi. Itt igy
nevezik?
– Ebben az ertelemben igen.
– Maga azt allitja, hogy egy jo... ize... yab-yum tetszik
az isteneknek, es... kozelebb visz a
mennyorszaghoz?
Mivel belattam, hogy soha nem tudom megmagyarazni
neki a kozmikus egyesules lenyeget,
bolintottam. Elvegre nekem egy szent baltat kell
megkeresnem a hozza tartozo tarisznyaval, jobb
ha a vallasfilozofiai oktatast Padma Gyamcora hagyom.
A szepseg csufondarosan nezett ram.
– Maga is ennek az iranyzatnak a hive?
Eleresztettem a fulem mellett a kerdest. Jobb ha a
baltara es a tarisznyara koncentralok.
A holgy nezegette meg egy kicsit a yab-yumba sullyedt
istenparost, aztan varatlan mozdulattal
felem nyujtotta a kezet.
– Augusta vagyok. Augusta Drinkwater. Meghajoltam,
es igyekeztem vidaman mosolyogni.
– En pedig Lawrence. Leslie L. Lawrence. A lany
biccentett.
– Tudom.
Meghokkenve bamultam ra.
– Honnan tudja?
– Hat a főnokomtől. Mr. McKinleytől. Mond maganak
valamit a neve?
– Nana, hogy mond! Hol a főnoke?
– Most eppen Padma Gyamcoval targyal. Hogy legyen
szabad bejarasunk a konyvtarba.
– Maga... maguk itt laknak?
– Itt – biccentett. – Miert, maga hol?
– Ami azt illeti, en is itt.
– Akkor miert csodalkozik?
– Azon nem csodalkozom, hogy Robert, azaz Mr.
McKinley itt telepedett le, mert ferfi, on
viszont, ha jol latom...
– Alaposan megnezett maganak?
– Mit tagadjam...
– Padma Gyamco is ezt tette. Aztan arra kotelezett,
hogy ebben az izeben kell jarnom ejjel-nappal. Es nem
szabad ot meternel kozelebb mennem egyetlen
szerzetesehez sem. – Kopenye zsebebe nyult es egy
merőszalagot huzott ki belőle. – Ezzel merem a
tavolsagot. Mit szol hozza?
Gyonyorű volt, az ketsegtelen, csak eppen mintha a
szaja szegleteben rejtezett volna egy nem
odavalo, durcas ranc, es a szeme villogott volna
fenyegetőbben a kelletenel.
A nyelve pedig elesebb volt, mint az a szent balta,
amelyet meg kellett keresnem.
– Maga is ferfisoviniszta, mi?
– Semmifele soviniszta nem vagyok – tiltakoztam.
– Ez egy ferfisoviniszta vallas! – mutatott vadlon a
szerencsetlen Nampargyal szobrara. – Mi
csak arra kellunk maguknak, hogy... kimondjam?
– Nem feltetlenul szukseges – tiltakoztam. – Sejtem, mit
akar mondani.
– Maga nem lat semmi megalazot abban, hogy ez a nő,
sakti, vagy micsoda, a hatuljat mutatja felenk?
Akaratlanul is megszemleltem Nampargyalt es a
saktijat. A sakti arca valoban nem latszott, a
hata azonban nagyon is vonzo női hat volt. Sőt, meg
lejjebb is latszott belőle jo darab. Labai pedig,
amelyeket Nampargyal dereka kore font igazi, vonzo,
szep vonalu női labak voltak.
Megvontam a vallam.
– Nem en. Semmi megalazot nem latok benne.
– Ez a kulonbseg kettőnk kozott. Latja ennek a fickonak
a kepet?
Nampargyal fizimiskaja valoban nem volt vonzo
ferfiarc, de hat neki nem is az a dolga, hogy
vigyorogjon rank, mint hulye Billy a pisztacias
sutemenyre. Nampargyal haragvo isten: az a
feladata, hogy elriassza a demonokat a kolostortol, ha
pedig maguktol nem akarnanak elhuzni,
megmagyarazza nekik a buzoganyaval, hogy semmi
dolguk erre.
– Latom – mondtam.
– Es mit lat rajta? Milyen kifejezest?
– Vicsorgot.
– Ez a ficko vicsorog. Akozben. Es tudja, miert?
– Nem, de az az igazsag, hogy nem is akarom...
– Akarja, nem akarja, meghallgatja. Azert, mert meg
arra sem meltatja ezt a szerencsetlen
hogyishivjakot...
– Saktit.
– ...hogy ra mosolyogjon. Ez akar csaladon beluli
erőszaknak is felfoghato. Undorito. Es ez
maganak tetszik, mi?
– Meg soha nem neztem rajuk ilyen szemmel.
– Ez is jellemző. Előttem leszerepelt.
– Nampargyal?
– Ő is, es maga is. Hagyjon engem beken, jo?
Szerencseje, hogy a főnokom a baratja, kulonben
megjarna.
– Nem tudja, mikor vegez a főnoke?
– Remelem, hamarosan. Akkor nem kell tovabb
tarsalognom magaval.
– Igy sem kell.
– Le akar razni?
– Nem akarom, csak vegezze a munkajat, ha van ilyen,
en meg elsetalgatok itt a szobrok kozott.
– Ez is jellemző. Kozben meg elvezkedik, mi?
– El sem tudja kepzelni, hogy egy ferfiembernek mas
gondolatai is tamadhatnak egy
kolostorban, mint amire maga gondol?
– Tudja, mit? Nemigen. De csak menjen es setalgasson,
ahol akar.
Megtorolgettem a homlokomat. Ezer tunhuangi
buddhak, hat mit vetettem, hogy Geldanba
kuldtetek?
21.
Augusta Drinkwater szerencsere felszivodott az
imaterem hatulso fertalyaban. Hogy aztan ő mit
nezegetett, fogalmam sem volt rola. Jomagam
mindenesetre leroskadtam egy jokora szobor moge,
es a homlokomat torolgettem. Remeltem, hogy itt nem
talal ram.
Fel oranal is tobb mulhatott el a nema csendben, amikor
ovatos szoszmotolest hallottam az ajto
felől. – He! Leslie! Itt van valahol? Ahogy az első szot
kiejtette, maris tudtam, hogy ő az. Ez a
kamaszosan mutalo hang csakis Robert McKinleye
lehet. Az ove, es ilyen is marad, amig csak
vilag a vilag.
Mint ahogy ő maga sem változott. Éppen olyan volt,
mint amikor utoljara
talalkoztunk... hol is? Alighanem ket eve mult, hogy
Osszefutottunk Papua Uj-Guinean, vagy talan
Barbadoson? Szettartam a karom, es fele siettem. –
Keblemre, ember!
Robert McKinley elvigyorodott. Mintha
megvilagosodott volna az imaterem pulykatojas
mosolyatol. A voros hajszalak vigyazzba vagtak
magukat a feje tetejen.
Miutan alaposan meglapogattuk egymast, Bob ovatosan
korulkemlelt.
– Hol van?
– Miss Augusta Drinkwaterre gondol?
– Szoval mar bemutatkozott... Hm. Beszelgettek?
– Mar ossze is vesztunk. Bob melyet sohajtott.
– Nem csodalom. Jojjon, tarsalogjunk egy kicsit.
– Itt nem jo?
Robert jobbra-balra forgatta a fejet.
– Biztos, hogy nincs itt?
– Hat, hogy őszinte legyek...
– Gyerunk ki az udvarra!
Csak a szamtalan belső udvar valamelyikeben mert a
szemembe nezni. Ekkor lattam csak, hogy
azert nem egeszen az a helyzet vele, mint odabent
gondoltam. Bar valoban pulykatojas volt a kepe
es voros a haja – mindkettő a regi szep napokat idezte –,
megszaporodtak a homlokan a rancok. Es
a szemeben is szorongas ult.
– Hogy van, Bob? – tettem fel neki a szokasos kerdest.
Bob McKinley sohajtott es belem karolt.
– Beszelni akarok magaval. Meghozza nagyon
komolyan. Talan eletemben nem akartam meg
ilyen komolyan beszelni magaval.
– Volt idő, amikor sehogy sem akart beszelni velem –
figyelmeztettem rosszmajuan.
McKinley pontosan tudta, mire celzok. Hosszu
ismeretsegunk soran nemegyszer előfordult mar,
hogy velemenykulonbseg alakult ki koztunk egyes
tanitvanyait illetően – hogy finoman
fogalmazzak. Gyakran megesett, hogy tanulmanyutjaira
egy-egy csinosabb hallgatonőjet vagy
kolleganőjet is magaval vitte – akik aztan valamilyen
rejtelyes oknal fogva felkeltettek a
figyelmemet. A nagyobb problemat megis az jelentette,
hogy en is felkeltettem az oveket. Nem,
Robert McKinley nem volt feltekeny – szamara a
tanitvanyok es kolleganők tabunak szamitottak –,
ugyanakkor rossz neven vette, hogy hatraltatom a
kutatomunkajukat. Ezert esetenkent ingerult
szavakat valtottunk egymassal, amelyeket kesőbb
mindketten megbantunk. Most, ahogy itt allt
szemben velem, kisse ketsegbeesetten, rancokkal az
arcan, megsajnaltam szegenyt. Bizonyara azt
hiszi, az lesz az első dolgom, hogy kikezdek Augusta
Drinkwaterrel. Hat nem! En is megvaltoztam,
nemcsak ő. Mindennel fontosabb szamomra Padma
Gyamco apat harminc eve elveszett tarisznyaja.
– Most viszont akarok – mondta elszantan.
– Nyugodjek meg, Bob – duruzsoltam a fulebe. – Nem
kell idegeskednie. Minden rendben lesz.
Batoritaskeppen meg a kezemet is a karjara tettem. Bob
gyanakodva nezett ram.
– Mi lesz rendben?
– Figyeljen ide, Bob – sohajtottam nemi zavart mosoly
kisereteben. – Nagyon megbantam
azokat a regi ugyeket.
Bob ertetlenul huzta ossze a szemoldoket.
– Mifele ugyeket?
– Ami egy-egy tanitvanya es koztem tortent.
McKinleynek annyira tele lehetett valamivel a feje,
hogy fel sem tudta igazan fogni szavaim ertelmet.
– A tanitvanyaimrol beszel?
– Es a kolleganőiről.
– Mi a fenet akar maga tőluk?
– Hat, amikor peldaul Papua Uj-Guinean...
– Ki a francot erdekel Papua Uj-Guinea? Most itt
vagyunk Bhutanban.
– Ez igaz, csak... na, mindegy. Egyet azert unnepelyesen
megigerek maganak.
– Mit akar nekem megigerni?!
– Hogy... nem kozeledem Miss Augusta Drinkwaterhez.
Bob McKinley ugy elsapadt, mintha csak most vette
volna eszre, hogy megiscsak elloptak kedvenc
zseborajat, amelyet biztonsag kedveert a cipőjebe rejtett.
– Mit beszel, maga eszelős?
Ez mar a regi Bob volt! Istenem, mennyire hianyzott ez
a hang az elmult ket-harom ev soran!
– Unnepelyesen megismetlem: ezuttal nem fog csalodni
bennem. Nem kozeledem Miss
Drinkwaterhez.
Bob a karomba kapaszkodott. Olyan sullyal huzott
lefele, hogy biztos voltam benne; ha nem
tartanam, lezuhanna a foldre.
– A francba a hulye eskudozeseivel! – tamadt ram. –
Ugyis megszegi valamennyit!
– Ezuttal nem – igertem. – Kellemesen csalodni fog
bennem.
– Larifari! – mutalt idegessegeben a hangja. – Csalodni
fogok, meg nem fogok csalodni... Kit
erdekel a hulye szovege? Kulonben meg ne tegyen
konnyelmű igereteket.
– De amikor be fogom tartani!
– Nem fogja betartani!
– Miert olyan biztos benne?
– Mert en kerem meg ra. Erti? Eltatottam a szamat
meglepetesemben.
– Nem.
McKinley ismet lopva korulnezett, majd magahoz
rantott.
– Figyeljen ide... kedvel maga engem?
– Hogy kerdezhet ilyet? – hokkentem meg. – Persze
hogy kedvelem. Ezert nem akarnek
fajdalmat okozni maganak.
– Francba a fajdalommal! Ha kedvel egy kicsit is,
elcsabitja Miss Drinkwatert.
– Tessek?!
– Jol hallotta – mondta mogorvan. – Csabitsa el, es...
tegyen rola, hogy ne maradjon fikarcnyi
szabad ideje se.
– Na, alljunk csak meg egy pillanatra! – emeltem fel az
ujjam. – Attol tartok, rosszul ertek
valamit. Maganak eddig mindig az volt a problemaja,
hogy en es a munkatarsai...
– Jol van, jol van, eleg ebből, emlekezni sem akarok ra.
Tettem en valaha is szemrehanyast erte?
Pedig tehettem volna. De most megvaltozott a helyzet.
Vakarja le rolam ezt a nembert!
– Miss Drinkwatert gondolja?
– Őt gondolom.
– Mi a baja maganak Miss Drinkwaterrel? Bob beleturt
a hajaba, es ingerulten felnevetett.
– Hogy mi a bajom? Igazabol csak ket bajom van vele.
Az egyik, hogy megszuletett, a masik,
hogy nalam akar kulturalis antropologiat tanulni.
– Es ez olyan nagy baj? Marmint a tanulas?
– Nagyon nagy – biccentett Bob McKinley. – Ez a nő az
idegeimre megy. Egyszerűen
megőrulok tőle. Egy harcos feminista. Egy kekharisnya.
Egy ferfigyűlolő szornyeteg! Es en marha,
mindezt csak akkor tudtam meg, amikor mar keső volt.
Most aztan itt ul a nyakamon, es sirba visz
a harcossagaval. Nos, Leslie?
– Mi az a nos?
– Segit rajtam?
– Segitenek, de hogy csinaljam? Azt azert nem
kivanhatja tőlem, hogy vegyem felesegul!
– Miert ne? Mas a halalba megy a barataiert.
– En nem vagyok,az a tipus.
– Nem is azt kerem magatol. Csak foglalkozzon vele
egy kicsit. Ahogy a tobbiekkel tette.
– Mi a baja maganak Miss Drinkwaterrel? Azon kivul,
amit az iment emlitett?
– Beszelt vele, nem? Az a nő egy merges tuskebokor,
egy vipera, egy boszorkany, es egy halalos
csipesű, ausztral meduza kevereke.
– Akkor mi a feneert tanitja?
– Mert a rektor ram parancsolt. Politikus nagykutya
az apja, ha nem vallalom az oktatasat, kirug az
egyetemről. Pedig szeretek ott lenni. De ez meg
nem minden: ide is magammal kellett hoznom. Csak
maga menthet meg tőle.
– Nem!
– Ertse meg, nekem itt rengeteg dolgom van. Tavaly
talaltam a konyvtarban legalabb tiz
konyvet, amelyek fenyt derithetnek az ősi Bhutan
tarsadalmi tagozodasara, kulonos tekintettel a
nemesseg es a tibeti eredetű, bevandorolt pasztorok
viszonyara. Direkt ezert tanultam meg a tibeti
irott nyelvet...
– Nekem is van dolgom eleg.
– O, maganak csak egy nyomorult tarisznyat kell
megtalalnia! Bar... roppant erdekes tema. Egy
elveszett ereklye, es a mogotte meghuzodo tarsadalmi
problemak. Kivalo doktori disszertacios
tema.
– Honnan tudja maga egyaltalan, hogy egy tarisznyat
kell megkeresnem?
– Termeszetesen Padma Gyamcotol. Annyira, de
annyira megbizik onben. Ő is jovahagyta a
dolgot.
Ereztem, hogy viharfelhők gyulekeznek a fejem felett,
emellett meg egy hatalmas pok is szovi a
halojat a sarokban, es csak arra var, hogy az első
egzengesre beleessek.
– Milyen dolgot? – nyogtem rosszat sejtve.
– Hat ezt az, ize... disszertacio temat. Na, ne kapja fel
feleslegesen a vizet!
Ereztem, hogy megszorongatja valami a torkom. Talan
valamelyik ferfigyűlolő női demon
lehetett.
– Figyeljen ram, Bob – figyelmeztettem –, lassitson egy
kicsit. Az elmult napon kizarolag
tibetiul beszelgettem; lehet, hogy kozben elfelejtettem
angolul. Milyen disszertaciorol beszel?
McKinley ovatosan elhuzodott tőlem.
– Hat, amit mar emlitettem. Egy eltűnt ereklye, es a
mogotte meghuzodo tarsadalmi problemak.
– Milyen baromsag ez? Mifele tarsadalmi problemak
huzodhatnak meg egy elveszett tarisznya
mogott?
– Ne feledkezzek meg a baltarol! – figyelmeztetett. –
Majd Augusta kideriti.
– Ki az az Augusta? – formedtem ra megfeledkezve a
tanitvanyarol.
– Hat Miss Drinkwater!
– Mi koze a maga szornyetegenek az elveszett baltahoz?
– Hat.., egyutt keresik majd meg! Viszonzaskeppen
szerepelhet a disszertaciojaban!
Kenytelen voltam felkacagni. Bevallom, kisse hamisan
csengett a kacagasom. Attol feltem,
valami megmasithatatlan tortent, amelyen keptelen
leszek valtoztatni.
– En es Miss Drinkwater? Maga megbuggyant, Bob!
– Ne legyen mar olyan hajlithatatlan – kerlelt Bob. –
Maganak semmiseg az egesz. Ez egy
nagyon tehetseges lany, Leslie. Sokat tanulhat
magatol... Kulonben orulok, hogy Osszefutottunk.
Gyakran fogunk meg beszelgetni. De most mennem
kell. Talalkoznom kell Joannal. Ő a masik
tanitvanyom.
– Neki nem mutat be?
– Majd ha megőrultem! – kiabalt vissza mar az udvar
kapujabol. – Maga csak Augustaval
torődjek. Mostantol maga a tudomanyos vezetője. Sok
sikert.
Ugy otthagyott, mint lama kutyaja a lepisilt imamalmot.
Leroskadtam egy felbehagyott kerites tovebe, es azon
toprengtem, hogy tudnek ugy elmenekulni
Geldanbol, hogy senki ne vegyen eszre.
22.
Hogy a szamtalan csapas, amely az utobbi orakban ert,
meg kiegeszuljon eggyel, Nyima is felbukkant az udvar
vegeben, sőt maga Augusta Drinkwater is. A
szomszedos udvarbol jottek, vagy inkabb meneteltek
felem. Nyima
szemeben retteges vibralt. Kezeben hatalmas, pottyos
parnat tartott, azon egy kisebbet, a hatat pedig egy
ugyancsak
pottyos paplan boritotta. Megrendulve bamultam ra,
mert nem olyannak ismertem a
szerzetesgepkocsivezetőt,
aki pottyos takarokkal takarodzik.
Nyima ram nezett. Megrendulesem csak tovabb
fokozodott. Nyima szemeben olyan felelem ult,
mintha ismet csak felbukkant volna a jeti az orra előtt.
Kisse hatrasanditott, aztan remegő hangon megszolalt.
– Viszem a... az agyneműt, rinpocse.
Hogy ferfiasabbnak tűnjek, kivettem a zsebemből a
pipam, es a fogam koze szoritottam.
– Vidd! – mondtam kurtan, csizmam orrara bamulva. –
Mi kozom hozza?
– A te... celladba viszem, rinpocse.
Majdhogynem lenyeltem a pipamat. Pedig kar lett volna
erte, hiszen egeszen kulonleges
gyokerekből faragtak Del-Afrikaban a busman
pipafaragok. Ndebele allitasa szerint ebből a pipabol
jo, ha otvenet keszitenek szaz ev alatt.
– Az en cellamba? Nekem nem kell sem parna, sem
kisparna, sem paplan. Ilyen izlestelen
pottyos pedig vegkepp nem. Nem tudom, hova tette
Padma Gyamco a jozan eszet?
– Nem neked lesz, rinpocse.
Biztos, ami biztos, kivettem a pipam a szambol. –
Nem... nekem? Ez rendben is... van. De
mintha ugy hallottam volna, hogy az en cellamba
viszed.
– Azt is mondtam, rinpocse.
Most aztan mar vegkepp nem ertettem semmit.
– Nem nekem, de az en cellamba? Ha jol tudom, az en
cellamban csak en lakom.
– Rosszul tudod, rinpocse.
– Hogyhogy rosszul tudom?
Nyima lesutotte a szemet es hallgatott. Miss Augusta
Drinkwater ekkor felretolta Nyimat, es
elem allt. Szerencsetlen modon korabban ismet csak a
szamba kerult valahogy a pipa.
Miss Drinkwater ranezett, es elfintoritotta az orrat.
– Nem venne ki azt a szemetet a szajabol? Maguk
ferfiak azt hiszik, hogy roppantul macsok tőle,
es mi azonnal sirva a keblukre borulunk, ha sikerul
abbol a nyomorultbol kipreselniuk egy-egy
rosszul sikerult karikat.
Mivel meltosagomon alulinak tartottam volna pipakrol
es fustkarikakrol vitatkozni vele,
kivettem a szambol es zsebre vagtam. Nem erdemli
meg, hogy nezegethesse.
Miss Drinkwater elegedetten nyugtazta, hogy uresen
maradt a szam. Beszivta a tudejebe a
levegőt, majd győzelemittasan ki is fujta.
– En matol kezdve a maga tanitvanya vagyok, vagy
mifene. Őszinten szolva nem sok okossagot
nezek ki magabol, de hat Mr. McKinley ohaja. A
professzor ur szerint a tanitvanynak a tanara
cellajaban kell laknia. Ez valami ősi, keleti szokas, vagy
mifene. Szerintem hulye szokas, de
mindegy. Ha Keleten jar az ember, alkalmazkodjek a
keletiekhez. A tema, amit kaptam, kulonben
eleg erdekes. Kar, hogy maga a mesterem. Bar, maguk
vegeredmenyben mind egyformak.
– Kik azok a maguk?
– Hat maguk! Ferfiak!
Ha a kezem ugyeben lett volna, megfojtottam volna
McKinleyt, es minden bizonnyal Padma
Gyamcot is.
Akkor aztan okafogyotta is valt volna a
tarisznyakereses.
– Egyaltalan nem kell a cellamban laknia – mondtam
előkelő kezmozdulattal. – Engedelyezem,
hogy a szomszed cellaban verjen tanyat.
Augusta ram villantott egy lenező mosolyt.
– Begyulladt?
– Ugyan mitől?
– Hat tőlem. Kemeny ellenfelet lat bennem, mi?
– Mi a csodarol beszel?
– Ugy olvasok magaban, mint a nyitott konyvben. Be
van csinalva, mert rajott, hogy engem nem
fog csak ugy berangatni az agyaba.
– Maga nem tudja, mit beszel!
– Jol tudom en, biztos lehet benne. Egy verdeső
madarka van a szive helyen. Es kulonben is, a
professzor ur azt mondta, ha nem tartom be a Keleten
szokasos szabalyokat, nem lesz semmi a
disszertaciombol. Pedig en akarom, hogy legyen! Egyre
jobban tetszik ez a varazstarisznya, es
benne a szent balta, vagy mi a frinc-franc. Maga szerint
ezek a joemberek itt a kolostorban, hisznek
benne, hogy amit elloptak tőluk, az valoban
varazstarisznya es varazsbalta volt? Szerkesztek egy
kerdőivet, es megkerdezek minden szerzetest, hogy mit
gondol roluk?
Először láttam élénk csillogást a szemében. És valahogy
meg is szépült tőle.
– Ha nem lennél az, aki vagy, bombázó lehetnél –
gondoltam magamban, de gyorsan
el is hessegettem magamtol a gondolatot. A szepseg es a
szornyeteg nem minden esetben
kulonallo kategoriak.
– Varj, Nyima! – parancsoltam ra a megfelemlitett
gepkocsi nelkuli gepkocsivezetőre. – Addig
ne csinalj semmit, amig nem beszeltem Padma
Gyamcoval.
Biztam benne, hogy a lakosztalyaban talalom, de
csalatkoznom kellett. Padma Gyamco a titkara
szerint
eltűnt, es csak nehany nap mulva jon vissza. Allitolag
be kellett utaznia Timpuba.
Estébe hajlott az idő, amikor végre találtam valakit, aki
már akkor Geldanban
lakott, amikor elloptak a hires-nevezetes baltat a
kolostorbol.
23.
Dera fogatlan, oreg szerzetes volt, felig suket es felig
vak. Jo darabig azt hitte, hogy Padma
Gyamco beszelget vele, csak amikor otvenedszerre
mondtam el neki, hogy Blobzangnak hivnak,
tett le rola, hogy megcsokolja a kezem.
– O, o, Blobzang rinpocse! – hajlongott, ahogy csak
oreg dereka birta. – Miert akarod tudni,
hogy mi volt akkoriban?
– Meg kell talalnom az ellopott baltat!
– Burgonyat mondtal? Nem, burgonyat akkor meg nem
kaptunk.
– Baltat mondtam.
– O, azok a favagasok! Akkor fajdult meg a kezem. Alig
tudta az orvos lama meggyogyitani.
Vegul azert csak dűlőre jutottunk valahogy.
– Ott logott a graszta egy tarisznyaban a kincstarban. De
ott am! Szep graszta volt, en is lattam.
A bhumpa volt ravesve.
– Nem tudod, ki lopta el?
Hirtelenjeben nem tudtam mast kerdezni tőle. Hiszen
mar az is oriasi szellemi teljesitmeny volt,
hogy egyaltalan visszaemlekezett a reges-regi
esemenyre.
– De. Tudom – mondta varatlanul tiszta hangon az
Oreg. – Vagy legalabbis sejtem.
– Ki?
– Az allomasrol. Azok.
– Milyen allomasrol beszelsz?
– Hat akik a jeget olvasztjak.
– Jeget olvasztanak?
– Josolnak belőle. Csak nem előre, hanem visszafele.
Mar harminc evvel ezelőtt is itt voltak.
Mondtam is az apatnak – na, hogy is hivtak, mar
elfelejtettem –, hogy ne eresszen be mindenkit a
kolostorba. Ő azonban szerette ezeket a jegvizsgalokat.
Megmutattak neki a jeget, es visszafele
josoltak belőle.
Folyt a verejtek a homlokomrol a megfeszitett
figyelemtől. Mi a jo fene lehet az a visszafele
josolas?
– Tudod, hogy csinálják? – kérdezte az öreg. – Nekem
elmondták. Először is
fúrnak egy nagy lyukat a jégbe, és ami a lyukban volt,
azt kihuzzak. Olyan jeget huznak
ki a tobbi jeg kozul, mint egy vekony oszlop.
Erted?
Erteni ertettem, bar csak nehezen tudtam leforditani
magamnak az oreg szavait.
– Es?
– Megvizsgaltak ezt az oszlopot, es megmondtak, hogy
sok-sok evvel ezelőtt milyen volt az idő.
Azt mondtak, volt olyan, hogy nem is volt tel errefele,
es hogy tigrisek futkaroztak a hegyek kozott
meg pavak. En azert nem hittem el ezeket, rinpocse.
Ugye jol tettem, hogy nem hittem el?
Megnyugtattam, hogy jol tette, es tovabb faggatoztam.
– Mikor koltozott el az allomas a hegyekből? Az oreg
ertetlenul nezett ram.
– De hiszen... nem koltozott el. Ott van az, ahol regen.
Csak mar nem jarnak at olyan gyakran
hozzank. Padma Gyamco megfogadta a tanacsomat, es
nem enged be a kolostoraba nyaklo nelkul
idegeneket. Azt hiszem, ők loptak el.
– Miből gondolod?
– Hát... voltak köztük néhányan, akik érdeklődtek a
dolgaink iránt. Egyre az
imatermekben tébláboltak, mondtam is a hampónak, az
apátnak, már nem jut
eszembe, hogy hívták, hogy baj lesz belőle. Na, hat lett
is!
– Nem emlekszel egyetlenegy nevre sem azok kozul,
akik annak idejen itt jartak az allomasrol?
Az oreg megvakargatta kopasz fejet.
– Emlekszek en, csak nem tudom kimondani őket. Pedig
itt vannak a nyelvemen. Varj csak,
rinpocse.
Feltapaszkodott, a ladajahoz ment, kinyitotta, es
hosszasan kotoraszott benne. Mar-mar azt
hittem, megfeledkezett rolam, es az imakonyvei kozott
turkal, amikor hirtelen visszafordult, es egy
kis papircetlit nyujtott felem.
– Olvasd csak el, rinpocse.
A ceruzaval irt nev mar erősen megkopott, de azert meg
jol kivehető volt minden betűje. David
Ostrowsky – allt a papiron. Talan ezzel mar kezdhetek
valamit.
24.
Nyima ugyan elmagyarazta, hova kell mennem a
vacsoramert, de valahogy nem volt kedvem a
kasahoz. Arra gondoltam, inkabb kibontok egy
konzervet a tartalekjaimbol.
Mivel egeszen megfeledkeztem Miss Drinkwaterről,
nem tudtam hova tenni, hogy zarva talalom
a cellam ajtajat. Azt hittem, Nyima zarta be, es mar
indultam volna, hogy megfeddjem erte, es
elkerjem tőle a kulcsot, amikor csengő női hang szokott
ki a kulcslyukon.
– Ki az?
Egyetlen pillanatig azt hittem, idegen cella ajtajan
probalkozom, aztan hirtelen radobbentem,
hogy mi a helyzet. Szobatarsam van, meghozza nem is
akarmilyen.
– En vagyok az– morogtam.
– Ki az az en?
– A kenyszerű cellatarsa.
– Kicsoda?
Legszivesebben akkorat rugtam volna az ajtoba, hogy
kiforduljon a sarkabol. Szerencsere meg
idejeben turtőztettem magam. Nem akartam kart okozni
Geldan kolostoranak – eppen eleg baj neki,
hogy elloptak a varazsbaltajat –, azonkivul nem
szerettem volna rossz szinben feltűnni a
szerzetesek előtt. Marpedig, aki cellaajtokat rugdos,
nem feltetlenul nyeri el a lamak baratsagat.
– Lawrence vagyok. Leslie L. Lawrence – mondtam
fogcsikorgatva.
– Kicsoda? Nem hallom jol.
Meg egyszer elismeteltem. Es ha lehet, kozben meg
erősebben csikorgattam a fogam.
– Ja, maga az? Varjon egy kicsit, mindjart beengedem.
Vartam. Legalabb ot percet. Eppen ismet meg akartam
razni a kilincset, amikor vegre kinyilott
előttem a cellaajto.
– Jojjon be, Mr. Lawrence.
Ezekben a pillanatokban aligha rolam mintaztak volna
meg a mosolygo szerzetes szobrat.
– Valami baj van? – kerdezte Miss Drinkwater tagra
nyitva a szemet.
En viszont a szamat tatottam ki – ki tudja, hanyadszor
azota, hogy betettem a labam ebbe az
elatkozott kolostorba –, s csak nagy sokara sikerult
valahogy becsuknom. Miss Drinkwater, vagy
aki előttem allt, nem az a Miss Drinkwater volt, akivel
korabban talalkoztam. Ez a Miss Drinkwater
vilagoskek bluzocskat viselt, alatta a nagy semmivel, s
mivel a bluzocska meglehetősen atlatszo
volt, csak a nagy semmit kellett volna latnom alatta.
Csakhogy en mast is lattam.
Ahogy lejjebb csuszott a pillantasom, eszrevettem, hogy
a bluzocska parja is rajta van, egy
hasonlo szinű also resz kepeben. Hogy ez milyen volt,
meg sem kiserlem leirni.
Miss Drinkwater eszrevette megdobbenesemet, es
ertetlenul nezett ram.
– Mi a fenet bamul, mi?
Mivel meg mindig lefele neztem, ő is lehorgasztotta a
fejet. Aztan vidaman felnevetett.
– O, hat maga azt bamulja? Nincs rajta semmi
bamulnivalo.
– Aaaa... eeeen... – nyogtem, es igyekeztem felemelni a
fejem.
– Meg nem vagyok kesz vele – mondta. – Ha az ember
a vilag vegen jar, nehezebb a vele valo
foglalatossag, nem igaz?
Őszinten mondom, megszedultem. Valahogy nem erre
szamitottam, amikor feljottem Geldanba.
– Nezze, kisasszony... – nyogtem.
– Hivjon csak nyugodtan Augustanak, ha mar egy fedel
alatt lakunk.
– Nezze, Augusta...
– Varjon, hadd fejezzem be. Gondoltam, amig maga
tavol van, csinositgatom egy kicsit. De meg
nem ertem a vegere. Megengedi, hogy folytassam?
Akarom mondani, folytatom. Elvegre ez a cella
kettőnke, nem igaz? Kulonben hamarosan befejezem.
De ne bamuljon feltűnően ram, mert ideges
leszek, es elrontom a fazonjat.
, Egyre nehezebben kaptam levegőt.
– En talan... majd... kesőbb...
– Fenet kesőbb! Uljon le, es imadkozzon, vagy amit
akar.
Elkapta a karom es berantott a cellaba. Itt ert a masodik
meglepetes.
25.
Agyaink egymas mellett alltak, bar Nyima igyekezett
tavolsagot tartatni veluk. A cella
szűkossegere valo tekintettel azonban csak mersekelt
sikerrel jart. igy is cirka egy meter valasztotta
el őket egymastol. Ez azonban nem akadalyozta meg
Miss Drinkwatert, azaz Augustat, hogy
telepakolja az enyemet is uvegekkel es tegelyekkel.
Mintha egy kozmetikus vagy gyogyszeresz
koltozott volna ossze velem. Sőt meg az egyetlen
faszekre is kerult ket vagy harom ecset es kefe.
– Csinaljon maganak helyet. Kulonben bamulhat is, ha
akar. Ugyis meg kell szoknunk egymast.
Bar, a fene se tudja, hogy fogom megszokni magat.
Rohadt nehez egyutt lakni azzal, akit nem
kedvelunk.
Mintha ott sem lettem volna, felpattant az agyara, es
felhuzta a labat.
– Csak arra kerem, maradjon csendben, mert ha fecseg,
zavar az alkotasban.
Behunytam a szemem. Mielőtt azonban vegleg
becsukodott volna, lattam, hogy kinyujtja a kezet
egy kis ecsetecske fele.
– He! – mordult ram baratsagosan. – Nem adna oda az
ecsetemet? Maga lesz az ok, ha elszurom
az egeszet. Pont a legrosszabbkor kopogott.
Ebben egyetertettunk.
Eppen ismet be akartam csukni a szemem, de ismet csak
nyitva maradt valahogy. Igy aztan jol
lattam, hogy bedugja az ecsetet egy kis uvegbe,
megkavargatja, majd elkezdi rakenni az uveg
tartalmat az egyik labujja kormere. Kozben meg a
nyelvet is kidugta nagy igyekezeteben.
– igy ni. Harommal mar kesz voltam, amikor
kopogtatott. Maguk ferfiak nem is sejtik, hogy a
labkorom lakkozasa milyen műveszi erzeket kivan. A
maguk gyenge agyaval keptelenek felfogni,
hogy mi, nők,
hetente, vagy akar naponta megismeteljuk Leonardo
vagy Murillo teljesitmenyet. A mi
tevekenysegunk a hetkoznapok műveszete. Maguk csak
azt kivanjak... – hahh, mit kivanjak?! –
kovetelik szerencsetlen sorstarsaimtol, hogy kikenve-
kifenve jelenjunk meg a szemuk előtt, amit
aztan egy lenező mosollyal vesznek tudomasul. Sőt
neha meg azt kapjuk jutalmul, hogy erre kellett
neked ez a sok idő? Ilyenek maguk, ferfiak!
Most, hogy kisse megnyugodtam, jobban is
megszemleltem a munkajat. Nos, Miss Drinkwater
mintakat rajzolt a kormere. Kis korocskeket,
csillagocskakat, vonalkakat, mit tudom en miket.
Olyan ugyesen forgatta az ecsetjet, mintha valoban a
festeszet valamely oriasa szuletett volna ujja
benne.
Kenytelen voltam megallapitani – bar minden sejtem
tiltakozott e megallapitas ellen –, hogy
Miss Drinkwater egy bombazo. Sőt azok kozott a
bombazok kozott is az első helyek egyiket
foglalhatta volna el, akikkel valaha szorosabb
kapcsolatba kerultem. Csakhogy a feje... illetve, ami
benne volt!
– Most azt varja, hogy megkerdezzem magatol, tetszik-
e? – kerdezte felpislantva ram.
– Nem tudom, mit varok magatol – mondtam őszinten.
– De én nem kérdezem meg. Egyszerűen nem érdekel a
véleménye. Nem magának
festem ki magam, remélem, ezzel tisztaban van?
– En is remelem.
– Sajat magamnak akarok tetszeni. Sajat magam miatt
csinalom. Engem nem fog holmi
hizelkedessel levenni a labamrol, mint annyi
szerencsetlen aldozatat.
– Ezt meg honnan veszi?
– Leri magarol. Adja vissza a holmimat!
Bar nem en hanytam szet az agyamon egy fel
kozmetikai szalont, engedelmeskedtem. Igy aztan
hamarosan megszabadultam a felesleges kacatoktol.
Miss Drinkwater elegedetten nezegette a kormeit,
egyaltalan nem torődve vele, hogy mast is
mutogat, nemcsak az ujjacskait. Jomagam tobbszor is
igen hatarozottan becsuktam a szemem,
csakhogy a termeszet ezen a napon ellenem eskudott.
Amig Nyimaval a kolostor fele kozeledtunk,
akkora homokvihar kapott el bennunket, hogy
kenytelenek voltunk egy kis erdőcskeben menedeket
keresni ellene. Ugy hullott a fejunkre a homok, mintha
az angyalok ezen a delutanon homokozost
jatszottak volna odafent. Ennek aztan az lett az egyenes
kovetkezmenye, hogy most, amikor
becsuktam a szemeimet, a belehullott homokszemcsek
birizgalni kezdtek a szemhejamat.
Kenytelen voltam hat nyitva tartani őket, ha akartam, ha
nem.
Miss Drinkwater, azaz Augusta egy nagy, sasbol fonott
taskaba rakta az uvegcseit. A legutolsot
felemelte, es az ablak fele tartotta. Nyilvan azt akarta
megnezni, mennyi lehet meg a csodaszerből.
A nap ezekben a percekben bukott le a hegyek mogott.
Bucsuzo sugarai belopakodtak a szobaba.
Eppen azon voltam, hogy lehuzzam a csizmaimat,
amikor Augusta halkan felsikkantott, es a szaja
ele kapta a kezet. Nem gondolhattam masra, mint hogy
most jott csak ra: egyik labujjat kifelejtette
a festegetesből.
– Valami baj van? – kerdeztem kajanul. Augusta
tanacstalan keppel nezett ram.
– En azt hiszem... nem is tudom...
Gyorsan az ablak fele pillantottam. A halvanysarga
sugarak bucsut intettek Geldan kolostoranak.
– Valaki... benezett az ablakon.
Tekintettel arra, hogy cellank az első emeleten
helyezkedett el, valoszinűtlennek tűnt, hogy barki
is bebamuljon hozzank. Erre azonnal figyelmeztettem is
Miss Drinkwatert.
– Én mégis láttam valamit – erősködott a lany.
– Mit latott? – sohajtottam.
– Hat... az az igazsag, hogy csak futolag lattam. Egy
nagy... szőros pasast! Akkora feje volt,
mint egy medvenek. Es... olyan furcsan csillogott a
szeme.
Egyetlen ugrassal az ablaknal termettem. A delutanra
felmelegedett időnek koszonhetően
Augusta nem zarta be az ablakot, hanem nehany
ujjnyira nyitva hagyta.
Ezuttal nem a szepsegesen szep naplementeben akartam
gyonyorkodni, hanem meg akartam
győződni rola, valoban latogato erkezett-e hozzank.
Ameddig a szemem ellatott – legalabb ot belső udvart
tudtam attekinteni ebből a magassagbol –
nem eszleltem semmi gyanusat. A harmadik udvarban
lezengett ugyan nehany szerzetes – voros
kopenyben es sarga sapkaban –, egyikuk sem volt
azonban szőros, es a fejuk is normalis
nagysagunak tűnt.
Az viszont nyugtalanított, hogy közvetlenül az ablakunk
előtt mintegy fél
méter széles deszkaperem futott. Az építő szándéka
szerint az emeleti tetőrész
faragványait tartotta. Mintegy húsz-harminc
centiméternyire az ablakunk alatt
húzódott – ha valaki nagyon akarta volna,
vegiglopakodva rajta, benezhetett volna a cellankba.
– Mi a helyzet? – kerdezte mogottem Augusta.
– Semmi. Bizonyara csak arnyekot latott.
– Dehogy lattam arnyekot! En egy embert lattam.
Vagy valami hasonlot... De engem nem erdekel! Ha
kukkolo, hat legyen kukkolo! Ilyenek maguk,
ferfiak! Ilyen sekelyes a lelkivilaguk. Kepesek
felmaszni a haztetőre, csakhogy kilessenek egy
felmeztelen nőt. Betegek maguk valamennyien!
Meg egyszer kineztem az ablakon. A nap mar ott
billegett a horizonton – keszen ra, hogy
lebukfencezzen moge. Bucsuzo sugarai megvilagitottak
a deszkaperemet. Es rajta az evek alatt
felgyulemlett vastag porreteget.
Ez meg onmagaban nem is lett volna baj, hiszen nem
zavart a por. Ha feltamad a szel, ugyis
becsukom az ablakot.
Ami ennel sokkal jobban aggasztott, az a nehany,
emberenel jo par szammal nagyobb, mezitelen
labnyom volt, amely a porba nyomodva varta az
ejszakat.
Osszeszoritottam a szamat, es becsuktam az ablakot.
26.
Miss Drinkwater, ahogy meghallotta a halk csattanast,
felkapta a fejet.
– Mit csinal?
– Becsuktam az ablakot – mondtam.
– Miert csukta be?
– Ejszakara altalaban becsukjak az ablakokat a
Himalajaban.
– Hat en nem csukom be! Maganak sem art egy kis friss
levegő. Remelem, nem ijedt meg a kukkolotol?
Az első pillanatban valoban felelmetes volt... eppen
ugy, mint Indiaban.
– Mi tortent Indiaban? – kerdeztem egyre az ablak fele
pislogva.
– Nyomomba szegődott egy szőros Mikulas. Egy jogi,
vagy micsoda. Nem tudom, mit akart
tőlem, nem mondta meg. Valahanyszor talalkoztunk,
viragot dobott felem. Egyszer meg a kezemet
is elkapta. A professzor ur alig tudta ellokdosni tőlem.
Ott egy bungaloban aludtunk, tudja, olyan
kis foldszintes vityilloban, kepzelje, egy reggel arra
ebredtem, hogy a pasas ott szobrozik a
szobamban. Szerencsere meg a szunyoghalon kivul volt,
es csak bamult ram mozdulatlanul.
Akkorat sikitottam, hogy fel Bombay osszeszaladt. Az
en emberem erre kamforra valt. Kesőbb
megtudtam, hogy nem akart bantani, csupan egy regen
halott asszony ujjaszuletesenek tartott. Vagy
azt hitte, istennő vagyok. Hatha ez is azt hitte?
– Azert megiscsak jobb lenne, ha becsuknank az
ablakot.
– Nem es nem. Egyszerűen keptelen lennek ugy aludni.
Most pedig, bye-bye!
– Hova megy? – ugrottam fel az egyetlen szekről.
– Mosakodni.
– Varjon, elkiserem.
Miss Drinkwater lebiggyesztette a szajat.
– Abbol, hogy maga a mesterem, meg nem kovetkezik,
hogy meg is moshatja a hatam. Nyima mar elintezett
mindent. A folyoso vegen van meleg viz egy hordoban,
ott a WC is. Csak csicsikaljon, es keszuljon fel a
holnapra. Meg kell talalnunk a tarisznyat, es el kell
meselnie, hogy mi rejlik e mogott a graszta
mogott. Elvegre meg kell irnom valamiből a
dolgozatomat!
Felkapott egy sporttáskát az ágya mellől, es kilibegett a
szobabol.
Valami azt sugta a lelkem melyen, hogy sok bajom lesz
meg Augusta Drinkwaterrel.
27.
Szerencsere nem recsegett odakint a cellak előtt huzodo
folyoso padloja, igy eszrevetlenul a
nyomaban maradhattam. Miss Drinkwater nem sokat
torődott az ablakan beleső ismeretlennel,
valoszinűleg mar meg is feledkezett rola. A folyoso
falan gyengen pislakolo villanykortek egtek.
Bezzeg, amikor utoljara jartam itt, meg nem volt
bevezetve a villany. Vagy igen? Vagy akkor meg
sajat aramfejlesztője volt Geldannak? Akarhogy is
erőltettem az agyam, nem tudtam
visszaemlekezni ra.
Miss Drinkwaternek nem kellett messzire mennie. A mi
cellanktol szamitott tizennegyedik ajto
mogott rejtezett a sebteben berendezett furdőszoba.
Amikor Augusta mogott becsukodott az ajto, a falhoz
dőltem, es gondolkodni probaltam. Mi az
ordog kozepebe cseppentem mar megint?
Mar az sem tetszett, hogy Bhumtangban rosszul lettem,
vagy mi a fene, es majd szettortem a
fuggonyhuzo rudat egy szerencsetlen szerzetes fejen. Az
pedig igazi nyugtalansaggal toltott el,
hogy megkozelitőleg ugyanigy jart McKinley is. Ket
ennyire hasonlo eset nem lehet a veletlen
műve. Mindketten ide igyekeztunk: Geldanba. Csak
nem akart valaki megakadalyozni bennunket,
hogy feljojjunk a hegyek koze. De ki, es miert? Aztan itt
van ez a jeti. Ha masvalaki probalta volna
beadni, ami velunk tortent, kinevettem volna. Csakhogy
velem esett meg a dolog, es egyaltalan
nem almodtam a kalandokat... Kinyujtottam az ujjaimat,
es alaposan belecsiptem a karomba.
Amikor vegigfutott rajtam a fajdalom, biztos voltam
benne, hogy nem almodom. Es kabult
allapotban sem vagyok. Persze, az azert előfordulhat,
hogy almodom, mikozben azt almodom, hogy
nem almodom.
Megraztam a fejem, es visszatertem a jetihez.
Mindeddig meg voltam győződve rola, hogy nem
letezik. Elkepzelni is nehez, hogy az alatt a nehany ev
alatt, amit a Himalajaban toltottem, ha
letezne, ne futottam volna Ossze vele. Vagy ne
talalkoztam volna olyannal, aki kozelről is latta.
Csakhogy egyetlen, hitelt erdemlő tanut sem tudtam
felhajtani soha. Csupan reszeg pasztorok
fecsegtek rola, de ők is annyifelekeppen irtak le,
ahanyan csak voltak.
Akkor viszont ki a fene tort be Nyima rokonainak az
istallojaba, ki emelte magasba a dognehez
kecskebakot, ki ragadta magaval, ki tamadott meg
bennunket, es ki lokte be a szakadekba a
terepjarot?
Itt tartottam, amikor a benti zajokbol arra
kovetkeztettem, hogy Miss Drinkwater hamarosan
felbukkan a folyoson. Gyorsan elloktem magam a faltol,
es visszakocogtam a cellankba.
Miss Drinkwater ude volt, mint egy harmatos rozsaszal.
Meg dudoraszott is valamit, amint
atlepte a kuszobot. Megtorpant, vegignezett rajtam,
majd elhuzta a szajat.
– Maga ruhastol szokott aludni?
– Miert aludnek ruhastol? – kerdeztem.
– Mert valahogy nem akarodzik levetkőznie.
– Gondolkodtam.
– Igazan? Megtudhatnam, min?
– A tarisznyan es a grasztan.
– Rajott valamire?
– Egyelőre semmire. Most pedig szives engedelmevel
en is megfurdok.
Elismerőn csovalta meg a fejet.
– Ki gondolta volna? Mikor szokott furdeni? Hetente? A
statisztikai adatok szerint a ferfiak
kevesbe vonzodnak a vizhez, mint a nők. Talan ugy
gondoljak, hogy a szag is olyan ferfias dolog.
Olyan macsos.
Megkerestem a torulkozőmet, es nagy-nagy
onuralommal neztem ra.
– Zarja be mogottem az ajtot, es ha lehet, az ablakot is.
– Nem fel, hogy nem engedem vissza?
– Ez a cella az enyem is, nemcsak a magae. Azonkivul
ha mar megfurodtem.,.
– Jo, jo, csak menjen. Nem fogom megszaglaszni, biztos
lehet benne!
Osszeszoritottam a fogam, es bevonultam a botcsinalta
furdőszobaba.
Termeszetesen a tortentek ellenere sem zarta be az ajtot,
es mire visszaertem a cellankba, mar
aludt, mint a tej.
Felrantottam magamra a pizsamamat, es lefekudtem en
is.
Attol tartottam, hogy megneheziti majd az ejszakai
nyugodalmamat, ha ott szuszog a
kozelemben. Bar visszataszito egy perszona...
megiscsak olyan valaki, aki kepes megkavarni az
ember gondolatait.
Főleg, ha ugy oltozik, akarom mondani, vetkőzik, es
ugy festi a kormet, hogy kozben mindene...
Elaludtam.
28.
Sok mindenre ebredtem mar eletem soran, ami durvan
kirantott az alom olelő karjaibol. Ebredtem vonatfuttyre,
kutyavonitasra, kakaskukorekolasra, reszegek enekere,
sőt arra is, hogy eg felettem a tető. Sikoltasra is
ebredtem, de
olyan elesre es ketsegbeesettre, mint amilyet Miss
Drinkwater produkalt, meg soha. Igy aztan ugy
beleragadtam tőle az agyba, mintha lekvarban fekudtem
volna.
Első ijedtségemben a lányt kerestem, de nem találtam
sehol. Ágyán himalájányi
pettyes ágyneműt láttam feltornyozva, ő azonban nem
volt közöttuk. Csak a sikolya
keringett a cellaban.
Annyira azert nem voltam nyeretlen keteves, hogy
teljesen varatlanul ert volna az incidens.
Mielőtt elaludtam volna, parnam ala dugtam a 38-as
Smith and Wessont. Ha mar az ablakot nem
csukhattam be.
Megmarkoltam a 38-as nyelet, es kiugrottam az agybol.
Ez aztan sulyos tevedesnek bizonyult.
Az a megtermett alak, aki atrohant a szoban, elkapott, es
felrelokott.
Onmagaban veve meg nem lett volna baj, ha olyan
erővel lok felre, mint ahogy mi szoktuk
felrelokdosni embertarsainkat. Csakhogy a fekete
arnyek nem volt kozonseges embertars. Az ő
lokese korulbelul ahhoz volt hasonlatos, mint amikor
egy gőzdugattyu lok mellbe valakit.
Megrenditő volt, es ellenallhatatlan. Ereztem, hogy
valami betakar, lefogja a labam, es a fejemre
borul.
Addig kapaloztam, amig ossze nem talalkoztam
valakivel. A valaki emberi leny volt – meleg es
illatos. Sőt, nemcsak a negy vegtagja es a feje jelezte,
hogy emberrel van dolgom, hanem egyeb
testreszei is. Hogy megszabadulhassak a ram borulo
valamitől, kenytelen voltam ezeket is
vegigtapogatni.
Itt ert a masodik megrenditő utes. Pontosan a szemem
alatt. Valaki kisiklott a kezeim kozul, es
orditott, mint a faba szorult fereg. – Segiiiitseg! Szatiiir!
Kozben dolgozott a kezevel is es a labaval is. Nem
szamoltam, de az alatt a masfel perc alatt,
amit az agyaban toltottem, kaptam vagy otven pofont, es
legalabb szaz rugast. Ez utobbiak kozul
nehany kulonosen fajdalmasnak bizonyult.
Ekkor mar nem tudtam, ki elől is kellene menekulnom
valojaban. Az elől a fekete, arnyekszerű
valaki elől-e, aki ott futkosott a cellaban, es amikor
leestem az agyrol, meg ram is taposott, vagy
Miss Drinkwater elől. Ugy ereztem magam, mintha egy
ruhaval megrakott szekreny dőlt volna ram.
Szerencsere hamar leugrott rolam, es az ablak fele
igyekezett. Hatalmas csorrenest hallottam, es az
ablak tokostol-uvegestől eltűnt a semmiben.
Nem tudom, emlitettem-e mar, hogy Geldan
kolostoraban ugyan bevezettek a villanyvilagitast –
minden cellaba jutott is egy-egy gyengen pislakolo
korte –, este tiz utan azonban csak ritkan
vilagitottak. Ha valakinek az ejszaka sotetjeben
halaszthatatlan dolga tamadt, kenytelen volt
zseblampahoz vagy olajmecseshez folyamodni.
Volt nekem zseblampam, hogy is ne lett volna, csak
eppen a taskam melyen rejtezett nehany nagymeretű
konyv alatt. Az olajmecses viszont itt varakozott a
kezem ugyeben, az agyam mellett. Leterdeltem,
es remegő kezzel gyufa utan tapogatoztam. Az ablak ele
akasztott selyemfuggony ugy lebegett,
mintha kintről fujtak volna.
Nagy nehezen megtalaltam a gyufat, es fellobbantottam
a lampa langjat. A sarga, felenk feny
ovatosan futott vegig a romokon. Akarki is volt a
tamadonk, nem sok erzeke lehetett a
lakberendezeshez. Mindent felboritott, amit csak talalt,
de semmit nem tett a helyere.
Eppen a szeket allitottam a talpara, amikor a pottyos
agynemű–tenger alatt megszolalt egy
vekonyka hang.
– Van itt valaki?
Ellenőriztem, hogy nem tort-e ki a szek laba, aztan
racsuccsentem.
– He! Kerdeztem valamit! – mondta a hang, meg mindig
felenken, de mar joval erőszakosabban,
mint korabban.
Megtapogattam magam es megkonnyebbulve
nyugtaztam, hogy nem tort el semmim. Zuzodasok
dolgaban azonban mar kozel sem lehettem ennyire
bizakodo.
– Ne kozelitsen! – figyelmeztetett a hang immar
hatarozottan. – Ha kozelebb jon hozzam,
magaba szurom a kesem!
– Nem megyek kozelebb magahoz, nyugodt lehet –
nyogtem, meg mindig a kepemet tapogatva.
– Eszem
agaban sincs.
– Jol megkapta, mi?
– Ha ez Oromet okoz maganak, bevallhatom: jol.
– igy jar az, aki masra tamad. Es ez meg csak a kezdet.
Erőszakert eletfogytiglan jar. Nezzen ki az
ablakon es bucsuzzon el a Himalajatol. Kulonben
nemcsak kes van nalam, hanem revolver is.
Nem tréfált, valóban volt nála egy kis csillogó-villogó
revolverecske.
Játékfegyvernek tűnt, de közel sem volt az.
– Ugye, most meglepődott? Latja, mennyi eszem van?
Tizszer tobb, mint barmelyik ferfinak.
Pontosan tudtam, mire szamithatok. Ha egyszer elontik
a maguk agyat a buja gondolatok...
Ebben a pillanatban megkopogtattak odakint az ajtot.
Felalltam es kinyitottam. A folyoson
McKinley allt a remulten toporgo Nyimaval a hata
mogott. McKinley sotetkek treningruhaba bujt,
a Nyima mellett alldogalo szőke, hosszu labu, kek
szemű lany zoldbe. Nyima szerzetesi oltonyben
pompazott, csupan a sarga suveg hianyzott a fejeről.
– Itt... sikoltott valaki? – kerdezte Bob bekemlelve a
vallam felett a szobaba. – Mintha... Miss
Drinkwater hangjat hallottam volna.
Miss Drinkwater ebben a masodpercben maszott ki az
agyabol. Legnagyobb meglepetesemre
nem valami ennivalo kis haloingecskeben, hanem
ugyancsak zold treningruhaban, revolverrel es
kessel a kezeben.
– Elvagom a torkat, maga gazember!
– Megbolondult, Miss Drinkwater? – kialtotta
vasvillaszemeket meregetve a lanyra Bob. – Mi az
ordogot csinal, meg tudna magyarazni?
– Hat hogyne – mondta lihegve Augusta. – Lelepleztem
egy szatirt. Az on baratjat. Sejtettem,
hogy on nem tud rola, professzor ur.
McKinley ram nezett, megcsovalta a fejet, es belepett a
cellaba. Első pillantasa arra a kis fapadra
esett, amelyre este nehany konyvet tettem. A konyvek a
foldon hevertek, a fapad pedig forgacsaira
hullva beteritette a szobat. Bob ismet ram villantotta a
szemet. Azt olvastam ki belőle, hogy csak
nyugalom, ő majd rendbe tesz mindent.
– Mi tortent, Miss Drinkwater? – kerdezte hivatalos
hangon a lanytol. – Kepes osszeszedni a
gondolatait, vagy reggelig varjunk ra?
– Persze hogy kepes vagyok – mondta Miss Drinkwater.
– Nem gondolja, hogy egy ilyen
pasas... egy ilyen... de szamitottam ra, ezert le sem
vetkőztem. Megis... elaludtam valahogy. Arra
ebredtem, hogy... ez a ficko, Mr. Lawrence, lehuzza
rolam a takarot, a ruham ala nyul, es tapogat.
McKinley elvorosodott. Szinte langolt a feje a pirtol.
Mintha egyetlen pillanat alatt oriasi
pipaccsa valtozott volna.
– Jol van, nem szukseges reszleteznie. Igaz ez,
Leslie?
Szemem sarkabol lattam, hogy a masik lany irigykedve
bamul Augustara. Neki talan nem lett
volna kifogasa az ejszakai kaland ellen.
– Termeszetesen nem – tiltakoztam. – Miss Drinkwatert
egy jeti tamadta meg. ő maga is latta.
– Igaz ez, Miss Drinkwater? Augusta megnyalta a
szajat.
– Korabban egy szőros fickot lattam benezni az
ablakon, az ketsegtelen.
Bob hozzam lepett, es a vallamra tette a kezet.
– Mi a helyzet, Leslie?
Komor kepet vagtam. Mar csak azert is, mert luktetett
minden tagom, mintha hernyotalpak alol
masztam volna ki.
– Nem tudom, Bob.
– Nyima elmeselte a kalandjaikat. Eppen a vegenel
tartott, amikor meghallottuk Augusta
kialtozasat.
– Hm. Es mit szol hozza?
– Fogalmam sincs rola, ki lehet a ficko. Maga elhiszi,
hogy egy igazi jeti...
– Dehogy hiszem!
– Akkor viszont meg kell keresnunk a fickot.
– Holnap majd megkeressuk.
Megfordult, es kivonult a szobabol. Joan batoriton ram
kacsintott. Nyima mar koraban lelepett,
nyomat sem lattam a folyoson.
Becsuktam mogottuk az ajtot.
29.
Oriasi szerencsenkre ejszakai latogatonk nem tette
tonkre az ablakkeretet, csupan kiszakitotta a
helyeről. Ott hevert nem messze az ablaktol, a
faparkanyon. Eppen ra akartam lepni a deszkara,
amikor remult hang csattant a hatam mogott.
– Most meg hova megy?
– Az ablakkeretert – mondtam mogorvan.
– Ne... segitsek?
– Majd megoldom valahogy magam is – mondtam, es
lehuppantam a deszkaparkanyra. Mintha
recsegest hallottam volna magam mogott. Biztos voltam
benne, hogy Miss Drinkwater az, es csak
remelni mertem, hogy nem akar lelokni a haztetőről.
Kinyujtottam a labam, elkaptam vele a keretet, es
megprobaltam magam fele kotorni. Mar-mar
sikerult volna, amikor Augusta elesen felkialtott.
– Nezze! Jezusom! Nezze!
Mivel csak előrenezhettem, azonnal eszrevettem a
hatalmas, fekete alakot, amely ebben a
pillanatban bukkant fel a harmas szamu belső udvarban.
A megtermett, vaskos leny gornyedt
tartassal futott, s ugy latszik, tisztaban lehetett a kolostor
alaprajzaval, mivel egyenesen a negyedik
szamu udvarba atvezető ajto fele igyekezett.
Megbabonazva bamultam ra. A ficko mintha csak
megerezte volna, hogy nezik, megtorpant, es
felkapta a fejet.
– Hooooo! – szakadt ki belőle az orditas. – Hooooo!
Megrazkodott, es atmenekulve a szomszed
udvarba, eltűnt a szemunk elől.
Miss Drinkwater halkan szipogott a hatam mogott.
30.
Arra ebredtem, hogy nagyot csorren valami a fulem
mellett. Első pillantasom Miss Drinkwaterre esett, amint
zold
treningruhajaban eppen parancsszavakat kialtozott
valakinek. Kisse felemeltem a fejem, hogy
meggyőződjek rola, nem
almodom-e. Az, akinek a kialtozas szolt, Nyima volt. A
gepkocsivezető lama sertődott keppel eppen egy vodor
vizet locsolt szet a cellaban.
– Igy, ni! – vezenyelt Miss Drinkwater. – A bacilusok
minden kis repedesben megbujhatnak.
Oda is a fertőtlenitővel!
Olyan szag csapta meg az orrom, hogy majd elajultam
tőle.
– Geldanban nincs is bacilus! – ellenkezett mogorvan
Nyima. – Meg sosem lattam egyet sem.
– Mert azokat nem is lehet latni. Tudod, hogy miert all a
Negy Vilagtaj Őr a bejaratnal?
– Persze hogy tudom – nyogte Nyima. – Hogy elriassza
a gonosz szellemeket.
– Leteznek gonosz szellemek egyaltalan? – kerdezte
alnokul a lany.
– Persze hogy leteznek – biccentett Nyima.
– Lattal mar egyet is kozuluk?
– Szerencsere nem. De azert leteznek. Csak eppen
tobbnyire lathatatlanok.
– De azert leteznek?
– Most mondtam.
– Akkor a bacilusok miert ne letezhetnenek?
Nyima duhosen morgott valamit, es csak sikalta tovabb
a padlot.
Hogy vegre engem is eszrevegyenek, megkaristoltam a
torkom. Eppen akkor fedeztem fel, hogy
Miss Drinkwater csomagjai osszepakolva varakoznak az
ajto mellett.
Vad orom toltotte el a szivem. Vegre, vegre
megszabadulok tőle!
– Felebredt? – kerdezte a lany, megallva az agyam
mellett. – Eleg rondan nez ki, Nyima majd
ken magara valamit.
Szerencsere nem lattam magam. Eleg volt az, hogy
ereztem. Mintha ezernyi apro tű szurkalta
volna a bőrom.
– Jol van, Nyima – hallottam nemi csiszikolas utan a
lany hangjat. – Elmehetsz.
Nyima morgott es ment. Csak a fertőtlenitő szaga
maradt utana.
Augusta szomoru szemekkel nezett ram.
– Latom, elmegy – mondtam a taskakra mutatva. –
Okosan teszi. A jeti bizonyara ram vadaszik.
A sajat cellajaban nyugodtabbak lesznek az ejszakai.
Miss Drinkwater lehajtotta a fejet.
– Haragszik?
Igyekeztem palastolni az Oromomet.
– Dehogy haragszom. Nagyon bolcsen teszi, ha
visszakoltozik az eredeti cellajaba. En a maga
helyeben...
Miss Drinkwater azonban nem engedte, hogy
vegigmondjam.
– Hajnalban beszeltem a professzor urral. Feljott, hogy
megnezze magat. Nagyon aggodik maga
miatt. Azt mondta... ram bizza a dontest.
– Jol dontott – mondtam a bepakolt taskakra sanditva. –
En majd csak meguszom valahogy. Van
mar nemi himalajai tapasztalatom. Miattam ne
aggodjek.
Nem tudom meg, kicsoda a ficko, de megtudom.
Doktori tema meg annyi hever errefele, mint kő a
domboldalakon. Ha egy-ket napot var, talalok en
maganak megfelelőt...
– Felesleges – mondta Miss Drinkwater megragadva az
első taskat. – Mar talaltam.
– Igazan? Hat akkor... en mar nem is kellek maganak.
Kellemes himalajai tartozkodast, Miss
Drinkwater.
– Koszonom – mondta a lany. Megemelte a taskajat, es
a tartalmat az agyara ontotte.
Ugy megremultem, hogy mellenyeltem. Jo fel percig
kohogtem, mig vegre magamhoz tertem.
– Mit csinal, Augusta? Az isten szerelmere...
– Hiszen mondtam – nezett ram ertetlenul. – A
professzor ur ram bizta a dontest.
– De hiszen maga ugy dontott...
– Ugy dontottem, hogy maradok.
– A disszertacioja...
– Megkedveltem valahogy ezt a temat. Bhumpa a
grasztan, es ami mogottuk van. Nagyon
izgalmas.
– De hat maga nem kedvel engem!
– Nem mindig valogathatja meg az ember a mesteret.
Latott mar kung-fu-filmeket?
– Volt szerencsem, de hogy jon ez ide?!
– Latta a fiatal, feltorekvő, kung-fu-nemzedekek
mestereit? Valamennyien ven, kopasz, fogatlan
fickok.
– Azert en talan megsem...
– Es megis sokat lehet tőluk tanulni. Ezek a kung-fu-
palantak is megerőltettek magukat, es
mesterek lettek. Majd osszeszoritom a fogam, es
kibirom magaval valahogy.
– De amikor nem kellene kibirnia! Azonkivul
eletveszelynek teszi ki magat.
– Nem vagyok en olyan ijedős, mint az ejszaka
mutattam. Szegyellem is magam erte. Kulonben
a professzor ur is helyeselte a dontesemet.
Ezen nem csodalkoztam.
Felemelte a masodik szamu taskat, es annak a tartalmat
is raontotte az agyara.
– Akkor miert pakolt ossze? – kerdeztem
ketsegbeesetten.
Miss Drinkwater vidaman felnevetett.
– Hogy az az utődott Nyima nehogy elaztassa a
holmimat. Jon reggelizni, vagy marad?
Levonultunk az etkezőbe.
31.
A delelőttom nagyjabol azzal telt, hogy megprobaltam
talalni valakit, aki jobban vissza tud
emlekezni a harminc evvel ezelőtt tortentekre, mint
Dera szerzetes. Munkamat sajnos keves siker
koronazta. Egyetlen oreget talaltam csak, aki akkor mar
itt elt, de ő sem volt jobb szellemi
allapotban Deranal. Azt megiscsak megtudtam tőle,
hogy a kutatoallomasrol valaki egyszer
ajandekozott egy ezusttalat a kolostornak – ott kell
lennie a lhakangban, az imateremben. Mivel
Padma Gyamco meg mindig Timpuban tartozkodott,
nem volt kitől engedelyt kernem a vizsgalatra.
Ugy dontottem, rovidre zarom a dolgot, es leballagtam
az imaterembe. Rovid szemlelődes utan
rajottem, hogy az az imaterem, amelyet az idős
szerzetes megjelolt szamomra, inkabb mar csak
raktarkent műkodik. Voltak ugyan benne oltarok,
istenszobrok is nehanyan – meg a Negy Vilagtaj
Őrei is ott alltak fenyegetőn a bejaratnal – megis a
bomlas es romlas jeleit mutatta minden. A
vitrinek uvegen vastagon szaradt a kosz, a
falfestmenyek alaposan kifakultak, s a tetőről lecsungő
templomi zaszlok sem ragyogtak regi fenyukben.
Sohajtottam, es vegigjartam az oltarokat.
Termeszetesen nem talaltam meg az ezusttalat,
amelyre az idős szerzetes utalt. Őszinten szolva meg is
lepődtem volna, ha megtalalom.
Nezelődtem meg egy kicsit, meggyujtottam egy
fustolőpalcikat, megvartam, amig izzani kezd,
aztan mar indultam is a kijarat fele. A Negy Vilagtaj
Őrei előtt jartam, amikor megcsillant valami a
terem egyik tavoli sarkaban. Befele jovet nem vettem
eszre, mivel felhomaly uralkodott idebent, a
fustolő parazsa azonban megvilagitotta meg a
legeldugottabb sarkokat is.
Az a valami, ami a szemembe tűnt, egy hatalmas
bhumpa volt. Valoszinűleg nagyobb unnepek
alkalmaval hintettek belőle az ajtatoskodokra es az
istenszobrokra szenteltvizet. Szepen vesett
darabnak latszott; nem is ertettem, miert kerult a
sarokba. Aztan megertettem. Ahogy kezembe
vettem, feltűnt, hogy repedt az oldala; a repedesen at
kiszivargott volna belőle a szenteltviz.
igy mulik el a vilag dicsősege – gondoltam magamban,
es mar-mar visszatettem volna a helyere,
amikor eszrevettem, hogy alatetje is van. Az alatetet
ebben az esetben egy lapos, viragvesetekkel
diszitett, ezustszerű tal jelentette. A karimajara vesett
viragok kozott egy hosszu versenycsonak
ringatodzott, felette felirat: Az 1961-es regatta hőseinek;
Fulham szenator. Latszott, hogy a feliratot
kesőbb megprobalta eltavolitani valaki – reszelgette egy
kicsit, valoszinűleg smirglivel – aztan
belatta, hogy nem megy olyan konnyen, mint gondolta
volna, ezert hagyta a fenebe az egeszet.
Mivel a tal melyen es a vesetek redőiben feher por ult,
előbb lefujtam, es csak aztan forditottam
meg. Ahogy remeltem, a hatoldalan is talaltam egy
feliratot. A felirat ugyancsak angol nyelvű volt.
Geldan kolostoranak halas tisztelettel. Vincent Frenak.
Akarhogy is kerestem, nem talaltam rajta datumot. A
veset alatt azonban rabukkantam egy
masik, sokkal halvanyabb es vekonyabb karcolatra. Ugy
tűnt, hogy hegyes szoggel karcoltak bele a
fembe. Ez a felirat mar nem angolul, hanem tibeti
nyelven hirdette, hogy a talat Vincent Frenak
adomanyozza a kolostornak.
Tanacstalanul a levegőbe emeltem a trofeat. Nem volt
eleg nehez ahhoz, hogy tiszta ezust
lehetett volna. Ez volt talan az oka, hogy valaki
berejtette a felreeső sarokba, hogy aztan nehany
evtizedre megfeledkezzenek rola.
Ovatosan visszatettem a helyere es rahelyeztem a
bhumpat. Volt idejuk osszebaratkozni a
hosszu evek alatt, miert szakitsam el őket egymastol?
Annyit mindenesetre elarult a titkaibol, hogy
egy Vincent Frenak nevű pasas ajandekozta a
kolostornak.
Vajon ki lehetett ez a Vincent Frenak?
32.
Visszamentem a cellamba, hogy mielőtt felsetalnek a
hegyoldalon a kutatoallomashoz, cipőt
csereljek. Ugy gondoltam, konnyebben mozgok
sportcipőben, mint a csizmamban.
Kinyitottam az ajtót, és azon nyomban kővé is
dermedtem a meglepetéstől. Miss
Drinkwatert es Nyimat osszebujva talaltam Miss
Drinkwater agya tetejen, es ha nem tartottam volna
lehetetlennek, akar rosszra is gondolhattam volna.
Pedig felesleges lett volna barmi helytelenre
gondolnom. Nyima es Augusta egy tibeti nyelvű
konyv felett bujtak ossze, s olyan lelkesen magyaraztak
egymasnak, hogy egyszerűen
megdobbentem tőle. Nyima, akinek fel lelke lezuhant a
terepjaroval egyutt a szakadekba, vidaman,
felrehuzott szajjal mutogatott valamit Augustanak, aki
eppen nehany tibeti szot ismetelgetett.
Hosszu masodpercekig megkovulve bamultam rajuk, es
csak akkor koszorultem meg a torkom,
amikor rajottem, hogy akar delutanig is elalldogalhatnek
igy az ajtoban, eszrevetlenul.
A torokkoszorulesre felkaptak a fejuket. Miss
Drinkwater arcarol akkor sem olvadt le a mosoly,
amikor ram nezett. Termeszetesen nem vontam le belőle
azt a teves kovetkeztetest, hogy az elmult
orak soran megkedvelt volna, inkabb annak tudtam be a
mosolyat, hogy valami kellemes, simogato
elmeny erte. Bar el nem tudtam kepzelni, hogy fugghet
ez ossze Nyimaval.
Rovidesen megtudtam. Nyima lecsusszant az agyrol, es
se szo, se beszed, kicibalt a folyosora.
Ott aztan megragadta a karom, es ragyogo arccal nezett
ram.
– Blobzang rinpocse! Ez egy csindamani!
A csindamani a minden kivansagot kielegitő mesebeli
dragakő, bar ebben az esetben Nyima
nyilvan csak egyszerű dragakovet ertett alatta.
– Micsoda? – kerdeztem tetovan.
– Hat Miss Drinkwater!
– Hogy erted azt, hogy csindamani? – kerdeztem
gyanakodva. Ha egy lama azt mondja valakire,
hogy csindamani, akkor annak meg is van az oka.
Marpedig semmi okot nem lattam, amely Miss
Drinkwater eseteben a hizelgő cimet indokolta volna.
Nyima ram mosolygott.
– Tudod, hogy mielőtt Padma Gyamco szerzetese es
gepkocsivezetője lettem volna, Timpuban,
a szerzetesi iskolaban tanitottam?
– Nem tudtam – mondtam az igazságnak megfelelően.
Kissé elcsodálkoztam ugyan,
hogy a minden hájjal megkent Nyima tanár volt valaha,
de a szemem sem rebbent.
– Pedig igy volt. Kulfoldieket tanitottam tibetire meg
Sakjamuni hitere. Sokat tanitottam,
bizony.
– Ennek orulok.
– De egyetlen egy sem volt kozottuk olyan, mint Miss
Drinkwater! – mondta mely
meggyőződessel.
– Igazan?
– Rinpocse, ez a nő kesz csoda! Hallottad, hogy ejtette a
tibeti szavakat?
– Valahogy elmulasztottam felfigyelni ra.
– Kar. Nezd, rinpocse, te igazan jol beszeled a
nyelvunket, sőt fordulatosan is, es a szavak kozott
is tudsz valogatni, a kiejtesed is megfelelő, de Miss
Drinkwater.
– Azt akarod mondani, hogy jobban tud tibetiul, mint
en?
– Nem, dehogy, meg ne sertődj erte, rinpocse, de majd
jobban fog! Olyan ennek a lanynak az
agya, mint a sigacei agyag.
– Az milyen? – tudakoltam.
– Az olyan – magyarazta Nyima –, hogy ha egyszer
belemesz a gepkocsiddal, orokre benne marad a kereke
nyoma.
A sigacei agyag megtartja a nyomot, aztan jon a hideg
vagy eppen meleg szel, es kiszaritja. A nyom orokre
belevesődik
az agyagba, kirobbantani sem lehet belőle. Igy van Miss
Drinkwater agyaval is. Ha elmondok neki egy szot,
beleragad, es nem jon ki tobbe belőle. Fel ora alatt
haromszazat tanult meg. Es milyen kiejtessel,
rinpocse!
Nem vagyok az a kifejezetten irigy tipus, de borus
tekintettel nezegettem cellank nyitva hagyott
ajtaja fele. Vajon milyen pozitiv vonasait leszek meg
kenytelen elviselni Miss Drinkwaternek?
– Folytathatom... az orat, rinpocse? – kerdezte Nyima
turelmetlenul. – Megigertem Miss
Drinkwaternek.
– Miss Drinkwater velem jon – mondtam ellentmondast
nem tűrő hangon. – Ahogy te is.
– Hova, rinpocse? – kerdezte meghokkenve a lefokozott
gepkocsivezető.
– Felmegyunk a kutatoallomashoz a hegytetőre –
mondtam. – Van ellene kifogasod?
– Mi lenne, rinpocse? – tarta szet a karjat Nyima. –
Utkozben is megtarthatom az oramat.
Kesőbb tudtam meg, hogy Nyima lelkesedese nem
csupan Miss Augusta Drinkwater ketsegkivul
nem mindennapi kepessegeinek szolt, hanem annak az
igeretnek is, amelyet a lany tett neki.
Nevezetesen, hogy ha megtanitja tibetiul ket het alatt,
otszaz dollar uti a markat.
Annyi penzert pedig Nyima meg egy nema pekingi
kacsat is megtanitott volna.
33.
Mielőtt elindultunk volna, lesetaltam a konyhaba, hogy
nemi etelt vetelezzek az utra. Nem kis
meglepetesemre Bobot talaltam az egyik
ebedlőasztalnal felig szunyokalva. Amikor berontottam,
felkapta a fejet, es alomittas szemekkel nezett ram.
Koszontottem, es gyanakodva odasetaltam hozza.
– Csak nincs valami baja, Bob?
McKinley megtorolte az orrat a zsebkendőjevel.
– Ni... incs – mondta bizonytalan hangon. – Azt hiszem.
– Rosszul erzi talan magat?
Bob McKinley gyerekarcan arnyek futott at. Gyakran
langolo szeplői most eppen a kialvas
allapotaban voltak. Ritkan lattam ilyen kedveszegettnek,
ezert meg is hokkentem tőle. Bar ugy
egyebkent neheztelnem kellett volna ra, egy csapasra
megfeledkeztem rola, hogy a nyakamba
varrta Miss Drinkwatert.
– Tenyleg, mi a baja? Robert megcsovalta a fejet.
– Valahogy... mindig kiakadok, ha olyan jelenseggel
talalom szemben magam, mint ez a jeti.
– A jeti miatt buslakodik?
– Reszben. Ertse meg, en racionalis tudomany művelője
vagyok, A tarsadalomkutatas es a jog
nagyon is racionalis dolgok.
– Eeeegen.
– Ez akkor is igy van, ha maga nem ert egyet vele.
Eppen ezert, nem hiszem el, hogy a jeti
letezik.
– Emiatt nem kell elkeserednie: en sem hiszem el.
– Akkor mivel magyarazza mindazt, ami odalent, a
faluban tortent magaval es Nyimaval?
Kenytelen voltam megvakarni a fejem bubjat.
– Meg nem tudom. De egyszer meg fogom magyarazni.
– Es azt mivel magyarazza, ami az ejszaka tortent a
cellajukban?
– Erre sincs meg konyhakesz magyarazatom. – Augusta
elmondott mindent. Előszor azt hitte,
hogy maga akar bebujni a paplana ala...
– Nem is mertem volna. Attol feltem, hogy maga
fasirtot csinal belőlem, ha ertesul rola.
– Na latja, ebben nagyon is teved. Mindenesetre az a
valaki, aki meglatogatta magukat... nagyon
ugy nez ki, hogy nem normalis, foldi ember.
– Hat nem az, ez ketsegtelen.
– Es ezt maga csak igy mondja?
– Azon vagyok, hogy megtudjam, kicsoda a ficko.
Latszott rajta, hogy mondani akar meg
valamit, de aztan becsukta a szajat; Csak hosszas
vivodas utan nyitotta ki ismet.
– Leslie... maga nem tegnap ota ismer engem, igaz?
– Igaz.
– Akkor tanusithatja, hogy en mindig... hogy is
mondjam csak... kellő tisztelettel viseltettem a
tarsadalmi egyutteles szabalyai irant.
Olyan ketsegbeesetten nezett ram, hogy megsajnaltam.
Főleg, hogy hianyzott a szemeből az a
lelkes, gyerekes csillogas, amely annyira kedvesse tette.
– Tortent valami velem Timpuban, ami... egyszerűen
felfoghatatlan.
– Mi a fene?
Bob sohajtott, es elmeselte, amit Laksmitol mar
hallottam. Hogy a konyvtarban, almabol
ebredve verekedni kezdett.
– Kepzelheti, hogy... teljesen ki vagyok borulva –
nyogte, mikozben őszinte megdobbenesemre, konnyek
csillogtak a szemeben. – Ez egyszerűen...
elviselhetetlen. Joan es Augusta szemeben en vagyok az
őrult professzor... aki mindenre kepes. Igy pedig... nem
lehet elni!
Atkaroltam a vallat, es baratsagosan oldalba taszitottam.
– Akkor hallgassa meg az en tortenetemet. Elmeseltem
neki, hogy kergettem meg Padma
Gyamco kuldottet a konyvtarban, es hogy tancoltattam
meg a fejen a fuggonyhuzo rudat.
Kozvetlenul azutan, hogy almombol ebredtem.
McKinley ugy eltatotta a szajat, hogy szinte az asztalt
erte az also allkapcsa.
– Ez... ez... hihetetlen! Mi tortent velunk, Leslie?
– Meg ezt sem tudom – mondtam sohajtva. – De ezt is
meg fogom tudni. Mikor tortent magaval
a baleset? Kozvetlenul azelőtt, hogy feljott volna
Geldanba?
– Ket nappal azelőtt.
– Laksmi tudta, hogy maga Geldanba keszul?
– Persze hogy tudta, hiszen elmondtam neki. Csak nem
arra az őrultsegre gondol, hogy Laksmi...
– Egyelőre nem gondolok semmire. Csak megprobalom
feldolgozni magamban a tortenteket.
– Es... maga... hogy...?
– En is azelőtt ugraltattam meg a botot a lama fejen,
hogy feljottem volna ide. Es en is
elmondtam Laksminak, hova utazom. Apropo... szokott
maga Laksmival teazni?
– Termeszetesen szoktam. Naponta tobbszor is. – Ismet
eltatotta a szajat. A sok-sok szeplő
kigyulladt az arcan a felhaborodastol. – Ez... lehetetlen!
Maga mindig csak... ilyen ostobasagokra
gondol! Vegye tudomasul, hogy az egy nagyon rendes
lany, es... es... nem tűrom, hogy ilyesmiket
gondoljon rola!
Most mar tetszett a ficko. Kezdte egyre inkabb
megkozeliteni a regi Bob McKinleyt. Es a hangja
is felhaborodottan mutalt, mint egy kamasze.
– Az az ize... borzaszto magaban, hogy... vegig kell
hallgatnom az oktalan... gyanusitgatasait,
es...
Szoval, kezdett kiborulni. Sietősen leleptem volna, ha
nem lettem volna biztos benne, hogy van
meg valami a tarsolyaban. Ismertem, mint a tenyeremet,
tudtam, hogy rejteget meg valamit előlem.
Azt is tudtam, hogy szivesen megszabadulna a hallgatas
terhetől, csak a felelem visszatartja tőle.
Vartam egy kicsit, es eppen azon toprengtem, hogy
fogjak neki a kerdezőskodesnek, amikor
varatlanul ismet kirobbant.
– Ez... ez... egyszerűen tűrhetetlen magától! Maga nem
mérlegel... Ahogy
megtörténik valami, már ki is mondja az ítéletet,
ahelyett, hogy megrágná a
dolgokat.
Ez termeszetesen nem volt igaz, ezt ő is tudta, csak
valami nagy-nagy megrazkodtatas mondatta
vele az igaztalan vadakat.
– Maga... nem ismeri Joant! – rikácsolta, mutálta égő
szeplőkkel az arcán. –
Maga nem ismeri őt, és azonnal... nyomban gyanúba is
fogna. Ezert nem lehet magara
bizni semmit!
Megutődve bamultam ra. Mi a csodat akarok en Joanra
fogni? Hiszen joszerevel meg nem is
ismerem.
– Ha elmondanam, maga bizonyara... bizonyara... Az
pedig igazsagtalan es tűrhetetlen lenne!
– Mi a feneről obegat itt? – dorrentem ra.
– Hat ez az! – mutalta ketsegbeesetten. – Ez az, amiről
beszeltem. Mar hiszteriazik, mar kiabal,
mar piros az arca...
Tokeletes kepet adott sajat magarol, pedig nem is volt
tukor a kozelunkben.
Nyeltem egy nagyot, es megfogtam a karjat.
– Probaljon megnyugodni, Robert!
– De hiszen, a fene vigye el magat, en nyugodt vagyok!
Maga hiszteriazik, magaval nem lehet
beszelni, magagyanusitgat...
– Jol van – adtam meg magam. – Adjon ket percet es
megnyugszom. Igerem, nem fogok
hiszteriazni, nem fogok kiabalni, es a gyanusitgatasoktol
is eltekintek.
Tenyerembe hajtottam a fejem. Kozben azert az ujjaim
kozott az arcat lestem. Csak akkor
hagytam abba a leskelődest, amikor lattam, hogy
elhalvanyulnak a szeplők a kepen, es valamelyest
konszolidalodnak a vonasai.
– Na? – kerdezte meg mindig vibralo nyugtalansaggal a
hangjaban. – Megnyugodott?
– Meg – mondtam. – Tokeletesen.
– Akkor elmondom... illetve, nem is tudom.... El tudja
maga kepzelni, hogy Miss Joan... ize...
szoval... meggyilkoljon valakit?
Mintha a Himalaja dőlt volna ram.
– Mit csinalt? Meggyilkolt valakit?
– Hat nem most mondtam... hogy maga... – eh! –
beszelhet maganak az ember! Kepes ilyet
gondolni erről a szegeny lanyrol... Hiszen annyira
kivan, hogy... alig mertem magara hagyni. Ha
nem kuldott volna ki a cellajabol, eszembe nem jutott
volna, hogy...
Lassan, de biztosan elkezdett forogni korulottem az
etkező. Kenytelen voltam arcomra szoritani
a tenyeremet, hogy megallitsam.
– Mi tortent Miss Joannel?
– Hat nem az iment mondtam?
– Nem hallottam jol.
– Mi a fene van magaval, megsuketult? Meg egyszer
elmondom, de utoljara... Nem is tudom, jol
teszem-e, de elmondom... Szoval, bent jart a jeti a
cellajaban!
Ereztem, hogy hideg futkarozik a hatamon.
– Mikor?
– Mikor? Mikor? Nem tud mast kerdezni?
– Tudnek, de most ezt kerdezem.
– Reggel. Kora reggel. Talan meg... hajnal előtt.
– Es... mi tortent...
– Hat... Szoval, Joan nagyon ki van akadva. Sajnos en
nem hallottam semmit, es az sem tűnt fel,
hogy nem jon... nem akar reggelizni.
– Mi tortent, nyogje mar ki!
– Szerencsere... nem bantotta.
– Hat mit csinalt?
– Semmit.
– Hogyhogy semmit?
– Ahogy... mondom. Csak allt, es... nezte. Joan pedig...
szolni sem tudott a remulettől. Akkor a
jeti odament hozza, es... megsimogatta a hajat.
– Te jo eg!
– Es... de nem ugy olte meg. Ajandekba kapta tőle, vagy
mi a fene.
– Tessek?
– Joan... ralőtt.
– Es?
– Ne turelmetlenkedjek... ne turelmetlenkedjek mar...
kulonben is... – Mivel lőtt ra?
– Gazpisztollyal.
– Es?
– A jeti... elmenekult. Az arcahoz kapott, es...
elmenekult.
Felsohajtottam. Eszerint rosszul ertelmeztem a
gyilkossagot. Gazpisztollyal nemigen lehet
megolni senkit.
Joan bizonyara azert aggodik, hogy megolte a fickot.
Kar aggodnia, azt a pasast legfeljebb
aknavetővel lehetne elpusztitani.
– Nem ő olte meg!
– Nyugodjon már meg – ütöttem a vállára. – Nincs is itt
semmiféle gyilkosság.
Ha a jeti volt nála – márpedig ki más lett volna ? –,
akkor nyugodtan alhat. Még
csak meg sem perzselte a szőrét a gázpisztoly. A jeti
vígan éli a világát, ha
erre gondol.
– Dehogyis erre gondolok! – tiltakozott mutalva Bob. –
Ki beszel itt a jetiről?
Ismet meg kellett tamasztanom a fejem a tenyeremmel.
Mi az ordogről fecseg ez itt?
– Akkor kiről beszelunk?
– A fickorol... a zsakban!
– Milyen fickorol, milyen zsakban?
– Jojjon gyorsan!
Felpattant, es olyan gyorsan szedte a labat előttem, hogy
ugyancsak igyekeznem kellett, ha a
nyomaban akartam maradni.
34.
Atfutottunk egy folyoson, majd felszaladtunk egy
lepcsősoron. Nehany perc mulva ott alltunk
Miss Joan Hasselbank cellajanak ajtaja előtt.
Bob halkan megkocogtatta az ajtot.
– En vagyok az, Joan. Kerem, nyissa ki az ajtot.
Leptek csosszantak odabent, es kinyilott az ajto. Az a
zold treningruhas lany, aki szembenezett velem, csak
nyomaiban emlekeztetett arra, akivel tulajdonkeppen
meg meg sem ismerkedtem. Bob mindeddig
sikeresen akadalyozta meg, hogy osszeismerkedjunk.
Bizonyara attol rettegett, hogy Miss
Drinkwater helyett őt tuntetem majd ki a figyelmemmel.
Szoval, Miss Joan Hasselbank szeme beesettnek tűnt,
sotet karikak huzodtak alatta, mintha
ebren toltotte volna az ejszakat. Ket, kisse puffadt orcaja
arrol arulkodott, hogy csak nemreg
hagyhatta abba a sirast.
– Magammal hoztam Mr. Lawrence-et – mondta
konnyeden Bob. – Ne feljen, nem lesz semmi
baj. Ő mar tudja, hogy nem maga volt.
A lany nem szolt semmit, csak szelesre tarta előttem az
ajtot.
Nem is kellett mondania, hogy mit keressek. A cella
hatulso reszeben, felig kilogatva az
ablakon, egy csomag fekudt. Ha jol lattam, egy cipzaras
halozsak, es benne valami.
– Ez... az? – kerdeztem kozelebb lepve hozza.
– Mondtam Joannek, hogy... hagyja el a cellajat, es... ne
maradjon itt vele... de ő nem akarta. Azt
mondta... akarki is, megerdemli, hogy ne hagyja
egyedul... es nem ő volt, Leslie. Joan eskuszik ra,
hogy csak gazpisztollyal... ugye, Joan?
Immar nem torődve veluk, kozelebb leptem a
halozsakhoz. A benne fekvő valami egy ember
formajat mutatta. Lehetett volna alvo ember is, ha nincs
teljesen behuzva a cipzar.
Anelkul hogy engedelyt kertem volna ra, a halozsak fole
hajoltam, es megrantottam a huzozarat.
A zar kellemetlenul hersegett, ahogy a sűrű csendben
leszaladt vagy felmeternyit.
Hatratantorodtam, amint megpillantottam a zsakban
fekvőt. Lattam mar halottat eleget, nem
kulonoskeppen rendulok meg tőluk, ettől viszont
megiscsak megrendultem. Nem mintha
elviselhetetlen lett volna a latvanya; eppen ellenkezőleg.
A zsakban nem egy eltorzult arcu,
meggyilkolt emberi leny fekudt, hanem egy mumia.
A mumifikalodott halott szőke, hosszu haju ferfi volt
eleteben. Arcara raszaradt a bőr, akarcsak
vekony karjara, amelyet mintha vedekezőn tartott volna
maga ele. Testet barna, szakadozott,
műanyag ruha takarta. Jo nehany evvel ezelőtt meg
narancssarga szinű lehetett.
Bobnak nemigen akarodzott kozel jonni a zsakhoz, a
lany azonban szorosan mogem allt. Csak
icipicit remegett a hangja, amikor megszolalt.
– Nem en... tettem. En csak... ralőttem... Sohajtottam, es
rahuztam a cipzarat a halott arcara.
– Tudom.
– Nem Joan... volt a tettes! – mondta biztos tavolsagbol
Bob.
– Azt sem tudom, kicsoda – sohajtotta a lany. Felejuk
fordultam, es letoroltem a verejteket a
homlokomrol.
– Hajlandok segiteni nekem?
Bob gyanakodva pislogott ram. Olyan magasra kuszott
fel a hangja, hogy szinte karcolta a
csendet.
– Mit akar tőlunk?
Amikor megmondtam, keptelenek voltak tiltakozni.
Aztan Joan bolintott, es elfutott, hogy
megkeresse Nyimat.
35.
Nyimaban nem lehettem biztos, de vegul is kellemesen
csalodtam benne. Joan utkozben
elmondhatott neki egy s mast, mert komor volt a kepe,
amikor belepett a cellaba.
– Itt vagyok, rinpocse.
Meg sem kellett kerdeznem tőle, hogy latott-e mar
halottat. Ha szerzetes, akkor naponta
talalkoznia kellett haldoklokkal odalent a falvakban.
Hiszen a lama kotelessege a haldoklok fulebe
suttogni a Halottak Konyvenek megfelelő passzusait,
hogy a szegeny lelek ne bolyongjon
ketsegbeesetten a bardo, az elet es a halal kozti allapot
tekervenyes labirintusaiban, hanem amilyen
gyorsan csak lehet, talaljon ra a megfelelő ujjaszuletes
vilagos Osvenyere.
Sohajtottam, majd a halozsakra boktem.
– Egy halott van benne, Nyima.
A szerzetes kisse megrazkodott, de egyeb jel nem
mutatta, hogy megrendult volna.
– Segitesz nekem egy kicsit?
– Segitek, rinpocse.
– Huzd le a cipzarat.
Nyima a zsakhoz lepett, es lerantotta a huzozarat.
Megszemlelte a mumiat, majd nehany tantra-mondast
morzsolt
szet a fogai kozott. Tetovan ruhaja oble fele
tapogatodzott, hogy elővegye az olvasojat – eppen
emiatt aggodtam –, de szerencsere feluton megakadt a
mozdulata.
– Ismered? Nyima nemet intett.
– Honnan ismernem, rinpocse?
– Talalkozhattal vele valahol. Akar a varosban, akar a
falvakban.
– Mumiak nem maszkalnak sem Timpuban, sem a
hegyek kozott.
– Arra gondoltam, amikor meg elt.
– Akkor en meg gyerek voltam, rinpocse.
Joan ekkor kezdte csak felfogni, hogy a halott mar
nagyon regota halott, es hogy nem Ő lőtte le.
Mint kesőbb kiderult, azt hitte, hogy a jeti, vagy az, aki
a jetialcat magara oltotte, nem egyedul
erkezett, hanem tarsa kisereteben. A gazpisztolybol
leadott lovedek aztan ezt a tarsat talalta telibe.
Hogy mikeppen kerult a teste a halozsakba, azon meg
nem torte a fejet Mindenesetre, ahogy
kezdett szamara is nyilvanvalova valni, hogy a lovese
nem tett kart senkiben, vegervenyesen
megnyugodott.
A ferfi europai ember volt, ketseg sem ferhetett hozza.
Bar az elmult idő es a mumifikalas
eltorzitottak a vonasait, ugy gondoltam, hogy
negyvenevesnel nem lehetett idősebb, amikor
meghalt.
– Mumifikaltak? – kerdezte Joan.
Ez volt az első kerdes, amelyre valaszt kellett
keresnunk. Es ehhez kellett Nyima.
Nyima pontosan tudta, mit akarok tőle. Nézte egy
darabig a ferfit, aztan megrazta a
fejet.
– Biztosan nem. Erre nem szokas. Csak előkelő
lamakkal teszik meg neha, de azokkal sem igy.
– Hat hogy?
Nyima megvonta a vallat.
– Tobbnyire aranybevonattal latjak el őket. Ismerek
olyan kolostort, ahol az elhunyt főapatot
aranymazzal vontak be. Ha nem kap levegőt, sokaig
elall. Olyat is hallottam, hogy vajban vagy
olajban tartositjak őket... bar ez inkabb tibeti teruleten
szokasos. Az az igazsag, rinpocse, hogy
manapsag a hatosagok beleszolnak az egyhaz dolgaba,
nem lehet csak ugy eltenni a halottakat, mint
ahogy a befőttet teszik el a nepali asszonyok. Vege a
szep, nyugodalmas időknek.
– Eszerint ezt nem ugy tettek el?
– Biztosan nem, rinpocse.
– Akkor mi tortenhetett vele?
Nyima elgondolkodva nezegette a halott, semmibe
meredő ures szemgodreit.
– Csak egyet tudok elkepzelni, rinpocse. Hogy
szerencsetlenseg aldozata lett.
– Espedig?
– Szerencsetlenul jart a hegyek kozott. Belezuhant egy
szakadekba.
– Halozsakostol?
– Hat ez bizony problema, rinpocse.
– Kivesszuk a halottat a zsakbol – vezenyeltem. Joan
meghokkenve meredt ram.
– Kivesz... szuk?
– Ugy gondoltam, hogy mi harman.
– Jezusom... en talan inkabb kimennek.
– Erre szerettem volna kerni.
– Azaz... megsem mennek ki. Ez olyan...
megfutamodasfele lenne. En pedig... nem vagyok
gyava.
Nyima felemelte a zsakot, es megprobalta kirazni belőle
a ferfit. Szerencsere meg idejeben
sikerult megakadalyoznom benne.
A mumia fagyos volt, de bizonyos helyeken mar
gyanusan nedves cseppek utottek ki a bőre
felszinen. Nem maradt habozasra valo idő, ezert
oldalara forditottam a csomagot, es egyszerűen
felvagtam a kesemmel. A halozsak nem ellenkezett;
engedelmesen megadta magat a sorsanak.
Nyima biccentett, es leteritette a padlora a kopenyet.
– Oda, rinpocse!
Par pillanat mulva a mumia Nyima palastjan fekudt.
– Uramisten! – motyogta Bob osszeteve a kezet. –
Uramisten! Hogy kerult ez ide?
Engem azonban egyelőre mas foglalkoztatott.
Centimeterről centimeterre haladva
vegigvizsgaltam a testet es a ruhajat – mar amennyi
megmaradt belőle. A hata kozepeig nem is volt
semmi baj, arra a ket hatalmas lyukra azonban, amely
hajdani dzsekije hata kozepen latszott, s
amely a testebe vajodott, nem szamitottam. De megis ott
voltak.
– Talalt valamit? – tudakolta mellem hajolva Bob. – Mit
talalt?
Szo nelkul a ket lyukra mutattam.
Bob eltatotta a szajat, majd olyan kepet vagott, mintha
azonnal ossze akarna esni. Szeplői vadul
ugraltak az arcan.
– Ez... ez... lehetetlen! – nyogte. – Ezt az... embert... ezt
az embert...
– Mi tortent vele, professzor ur? – kerdezte remegő
hangon Joan.
Bob McKinley felemelte a fejet, es a lanyra nezett.
– Ezt az embert... meggyilkoltak, Joan!
36.
Ez volt a helyzet, feheren feketen. Fogalmunk sem volt
rola, kicsoda a ferfi, abban azonban
holtbiztosak lehettunk, hogy meggyilkoltak. Valamikor.
Intettem Nyimanak, hogy reszemről befejeztem a
vizsgalatot, es visszapakolhatjuk az aldozatot.
Nehany perc mulva mar becsomagolva az
ablakparkanyon pihent.
– Most... mit tegyunk? – tudakolta Bob. –
Termeszetesen jelentenunk kell Padma Gyamconak.
– Őszentsege feltehetően Timpuban van.
– Akkor utana kell mennunk!
– Hova siet?– erdeklődtem.
– De hiszen ez egy... gyilkossag! Itt meggyilkoltak egy
embert!
– Ez igaz – biccentettem. – Csak eppen nem most.
Lehet, hogy harminc evvel ezelőtt.
– Honnan veszi ezt?
– A szerencsetlen allapotabol. Nyima? Nyima
megsimogatta az allat.
– Azt hiszem... valamelyik barlangbol kerult elő,
rinpocse.
– Milyen barlangbol?
Nyima elmagyarazta, hogy odafent, ezer-ketezer
meterrel feljebb barlangok huzodnak, amelyek
kepesek konzervalni a halottakat. Egyszer, valamelyik
hegyvideki faluban latott nehany mumifikalt
kutyatetemet. A falusiak gyakran igy tartositjak
kedvenceiket.
– Milyen messze vannak azok a barlangok, Nyima?
– Nincsenek tul messze, rinpocse. Csak sajnos felfele
kell mennunk. Meredeken felfele. Ott mar
a jeg es a ho az ur, rinpocse.
– Onnan kerult... ide? – nyogte Miss Hasselbank. –
Vajon ki lehetett a szerencsetlen?
Erre bizony egyelőre nem tudtam valaszt adni. Pedig
gondosan megvizsgaltam, nincs-e nala
igazolvany vagy valamilyen papir. Nem volt.
– Talan egy alpinista – talalgatta Bob. – Szakadekba
zuhanhatott.
– Es a golyonyomok?
– Talan nem is golyo nyomai. Talan jegcsapok furodtak
a hataba.
– Es ez?
Amit fele mutattam, egy puskagolyo volt. Szep, hegyes
golyo. Akkor hullott a tenyerembe,
amikor a ruhajaban matattam a hata kozepen.
– Uristen!
– Ezt az embert ketszer hatba lőttek. Aztan bedugtak a
halozsakjaba, es elrejtettek valahol.
– Jezusom! – roskadt Miss Hasselbank az agyara. – Ki
tehette ezt a szornyűseget?
Ezzel a kérdéssel egyelőre nem foglalkoztam. Sokkal
jobban izgatott, hogy
hogyan került Miss Hasselbank szobájába. Ezt a kerdest
aztan fel is tettem nekik.
Bob, aki lassan megszokta a mumia kozelseget, hirtelen
mutalo hangon felkialtott.
– Mar mondtam, hogy a jeti hozta ide! Vagy az, aki
jetiruhat oltott.
– Igazi jeti ez! – tiltakozott Nyima.
McKinley pontosan azt mondta, amire en is gondoltam.
Csak ugy kerulhetett Miss Joan
cellajaba, ha a jeti idehozta. De mi a feneert hozta volna
ide?
Bob erre is megadta a valaszt.
– Vannak olyan torzsek... primitiv torzsekre gondolok,
ahol ha egy ferfi meg akar hoditani egy nőt,
ajandekokkal
halmozza el. Hasonlot figyeltem meg az amazoniai
torzsek kozott, de az oceaniai szigetvilagban sem
ismeretlen a
szokas. Ugy tortenik a dolog, hogy a ferfi ejszaka
elmegy vadaszni, es amit sikerul elejtenie, azt leteszi a
lany hazanak
a kuszobere, valami kis ismertetőjegy – esetleg egy-egy
szalagocska kisereteben. Ha a lany szeretettel fogadja az
ajandekot, azaz a csalad megeszi, a ferfinak van
remenye, hogy elnyerje imadottja kegyeit... Ha nem,
akkor az elejtett
allatot kidobjak az utcara a kobor kutyaknak. Nehany
evszazaddal ezelőtt,.. Papua Uj-Guinean vagy
a Tonga-szigeteken, a lanyt ohajto vadasz gyakran
ellensegei fejet vagy holttestet helyezte szive
holgye kuszobe ele. Ronda szokas volt, de eredmenyes.
– Mire gondol, professzor ur? – hokkent meg Joan.
– Talan ez a holttest is... ilyesfele aldozat. Maga
megtetszett a jetinek, Joan. Igy akarja elnyerni a
kegyeit.
– Professzor ur... en mindjart elhanyom magam.
– Nem ajanlom, mert errefele nem konnyű kitakaritani
egy cellat.
– Hogy gondolja, Bob? – kerdeztem kivancsian. Bob
McKinleynek kigyulladtak a szeplők az
arcan.
Olyan lelkes magyarazatba fogott, mintha nem is fekudt
volna a szerencsetlen halott alig
karnyujtasnyira tőlunk.
– Megoltek es elrejtettek valahol. Ki tudja, mikor. A
barlang vagy szakadek vagy akarmi
mumifikalta a testet. A jeti – egyelőre nevezzuk igy –
megtalalta, es elhozta ajandekat Joannek.
– Te jo isten! – nyogte Miss Hasselbank. – Vajon mi
lesz a kovetkező lepese? En is szerettem
volna tudni.
37.
Jo ket orat gyalogoltunk a vakitoan eles napfenyben, es
ugyancsak eles levegőben, mire felertunk annak a
hegynek
a ketharmad reszere, amelyre a kutatoallomas epult.
Innen aztan sokaig elgyonyorkodtunk a mogottunk
hagyott
Geldanban. A lapos tetejű, emeletes kolostor, kunkori
kiugroival, mellekepuleteivel, a korulottuk huzodo
manifallal a
bhutani epitőmesterek otletesseget dicserte. Meg ilyen
tavolbol, a nagy hegyek kozott is feltűnő volt a kolostori
epuletek massziv tombje. S ez talan nem is volt veletlen.
Ugy keszitettek, hogy a feleje kozeledő vandor meg
lehessen győződve rola: a kolostor es a benne lakozo
szerzetesek kepesek megvedeni a hagokon
garazdalkodo szellemektől, demonoktol, gonosz
istenektől.
A tavoli, hofodte csucsok baratsagosan integettek
felenk. Mintha hivogattak volna, hogy gyere,
vandor, gyere, pihenj meg kozottunk, csodalj
bennunket. Csakhogy azzal is tisztaban voltam:
hivogatasuk csalfa, es csak a legkepzettebbek elhetnek
vele. Aki elhamarkodottan enged a
csabitasuknak, gyakran halozsakba csomagolva erkezik
vissza, mint a mi emberunk.
Az ismeretlen ferfi ugy bukkant fel a kozelunkben,
mintha a foldből nőtt volna ki. Valoszinűleg
az egyik elefant nagysagu kőtomb rejtette el eddig
előlunk. Voros szakallu, lapos orru ficko volt,
kek anorakban, szurke vaszonnadragban. Fonott kosarat
tartott a kezeben, amelyet vidaman felenk
lengetett.
– Udv az erkezőnek! Kik jarnak erre, ahol a madar sem
jar?
Angolul beszelt, de erződott rajta, hogy nem ez az
anyanyelve.
– Udv a kosaras embernek! – integetett vissza Joan
mosolyogva. – A nagymamahoz indult?
– Es a farkassal talalkoztam – vigyorgott a pasas. –
Kulonben Larsson vagyok. Bo Larsson.
Sorra bemutatkoztunk neki mind az oten. Larsson
kedvtelve nezegette a jeansbe es műanyag
dzsekibe oltozott holgyeket.
– Hű, de meg lesznek lepve a tobbiek! Hozzank
keszulnek? Mar azt hittuk, meg sem tisztelnek
bennunket a latogatasukkal. Pedig mi egyre ott
olalkodunk maguk korul. Annyi csinos lanyt meg
Europaban sem latni egy rakason.
A ket lany tanacstalanul nezett ossze, en azonban
ertettem a dolgot.
– Maga filmeseknek nez bennunket? A pasas
meghokkent.
– Hat nem azok? A ket holgy szinesznő – le sem
igen tagadhatnak.
Augusta es Joan szinte elolvadt a gyonyorűsegtől. A
ferfigyűlolő Augusta ugy furdott Bo
Larsson rajongo pillantasainak tuzeben, mint kiskacsa a
toban.
Bob azonban nem volt valami barátságos hangulatban.
Valószínűleg nem tudta
még kiverni a fejéből a jeti ajandekat.
– Teved – mondta mogorvan. – Mi nem szineszek
vagyunk.
Bo Larsson ugy meghokkent, hogy majd elejtette a
kosarat.
– Nem-e? Pedig eskudni mertem volna ra.
– A kisasszony Joan Hasselbank, a kulturalis
antropologia kivalo kutatoja, a masik holgy, Miss
Augusta Drinkwater ugyszinten.
A pasas szivere szoritotta a kezet.
– Oh, Istenem, ez aztan mar minden kepzeletet
felulmul! Szoval, nemcsak szepek, hanem
okosak is. Es mindez a Himalajaban. Ha mas mondana,
nem hinnem el.
Bo Larsson a skandinavokrol alkotott feluletes
megallapitasokkal ellentetben nem volt szofukar, sőt!
Egesz uton csak ugy omlott belőle a szo.
– Mr. Hewitt bizonyara nagyon fog orulni a
joveteluknek. Tudjak... meglehetősen elzarva elunk
idefenn. Termeszetesen bejarhatunk Timpuba, nincs is
messze, alig nehany ora kocsival. Amikor
idekerultunk, gyakran befurikaztunk, aztan lassan
meguntuk. Mi a fenet csinaljunk odabent?
Annyira unalmas, mint egy norveg falu. Ja, hogy miert
van nalam kosar? Kovet gyűjtok, ez a
hobbim. Persze nemcsak hobbi, kicsit tobb annal... az az
igazsag, hogy imadom a koveket, pedig
legkorfizikus vagyok. Talan az apamtol orokoltem, aki
nem volt ugyan geologus, viszont minden
kovet ismert, ami csak előfordult a skandinav
videkeken.
– Mi volt a kedves papa foglalkozasa? – kerdezte
udvariasan Joan.
– Pap – mondta Larsson. – Lelkesz. Amolyan mindent
gyűjtő ember volt. Figyeljek csak!
Mindjart meglatjak az allomast! Egy, kettő, harom!
Most!
A feher falu, ketemeletes kutatoallomas ugy bontakozott
ki előttunk a semmiből, mint korabban
Larsson. Talan azert nem lattuk meg messzebbről, mert
feher falan vakitoan ragyogtak a
napsugarak. Ha Larsson nem figyelmeztet ra bennunket,
sziklafalnak neztuk volna.
– Na? – kerdezte buszken Larsson. – Mit szolnak
hozza?
– Csinos — morogta minden meggyőződes nelkul
Augusta. – Egeszen csinos.
Pedig nem volt az. Kutyakozonseges betonepulet volt,
feherre festett betonfallal korulkeritve.
Annyi fantazia sem volt benne, mint egy disznoolban.
Aki epitette, nemigen torődott a festői
kornyezettel, egyedul az lehetett a celja, hogy olyan
epuletet epitsen, amely nem azik be, dacol a
viharokkal, es jol lehet fűteni. Meg azokban az időkben
emelhettek, amikor a funkcio volt minden,
a latvany meg semmi.
– Hat itt elunk mi – morogta Larsson. – En mar
harmadik eve. Jovőre vegleg hazamegyek.
Hacsak meg nem gondolom a dolgot, es meg nem
hosszabbitom a szerződesemet.
Az epulet es a kerites hatarolta keskeny udvarban
nehany feher kopenyes munkatars setalgatott
elmerulten beszelgetve. Jottunkre felkaptak a fejuket, es
felenk integettek. Ugy latszott, őket nem
nyomasztja a csunya epulet.
– Be vannak jelentve Mr. Hewitthoz? – kerdezte
Larsson. – Az az igazsag, hogy nemigen jarnak
mifelenk latogatok, inkabb mi megyunk, peldaul a
szineszekhez. Hogy azok mi mindent csinalnak,
uramisten! Halalra rohogtem magam, amikor legutoljara
naluk voltunk. Van ott harom fura ficko,
valami Morrisok, hat azokon el lehet ajulni. Szoval,
nincsenek bejelentve? Gondolom, az allomast
ohajtjak megtekinteni. Arra kerem onoket, foglaljanak
helyet itt egy padon, en bemegyek Mr.
Hewitthoz es ertesitem az erkezesukről. Holtbiztos,
hogy fogadja onoket.
Mr. Hewitt maga jott a fogadasunkra egy nyurga,
szemuveges ferfi kisereteben. Mindketten
kezet csokoltak a holgyeknek, a mi kezunket pedig
baratsagosan megraztak. Nem ugy neztek ki,
mint akik kepesek hatba lőni valakit, es elrejteni egy
barlangban. Csak hat azzal is tisztaban
voltam: a kulső neha nagyon jol elleplezi a belsőt.
Tiz perccel kesőbb Mr. Hewitt elegansan berendezett
dolgozoszobajaban ultunk egy kerek,
uveglapu asztal korul. Mr. Hewitt lathatoan oda volt az
oromtől, hogy meglatogatta valaki őket.
Ebből viszont arra kovetkeztettem, hogy a szineszek
nemigen pocsekoljak az idejuket a
kutatoallomas megismeresere.
Teaztunk, kekszet ragcsaltunk, beszelgettunk, mikozben
a letszamunk egyre szaporodott.
Rovidesen cirka tizenoten szorongtunk az asztal korul.
– Ritka madar nalunk a vendeg – ismetelte Mr. Hewitt,
ki tudja hanyadszor. – Őszinten szolva,
nincs is nalunk semmi latnivalo. Hacsak a kilatas nem,
amely az epulet lapos tetejeről tarul a
szemunk ele. Ha ohajtjak, felmehetunk.
Egyelőre eleresztettem a fulem mellett az ajanlatot.
Sokkal inkabb erdekelt, hogy mit hallok
idebent.
Igyekeztem ugy terelgetni a beszelgetest, hogy a
munkajuknal lyukadjunk ki. Mivel
ingerszegeny kornyezetben eltek, nem is igen tudtak
masrol beszelni. Mr. Hewitt elmondta, hogy a
kutatoallomast nemzetkozi szervezetek hoztak letre, ők
is finanszirozzak, beszamolniuk pedig az
ENSZ Kornyezetvedelmi Bizottsaganak kell. Eves
jelenteseket keszitenek, amelyekben ertekelik a
Himalaja kornyezetvedelmi helyzetet. Termeszetesen
arrol sem feledkeznek meg, hogy egyeni
kutatasokat vegezzenek az időjarasi viszonyok jelenlegi
es multbeli allapotat illetően. Mr. Gustav
Kirchener peldaul jegmintakat vesz, amelynek
segitsegevel bepillantast nyerhetunk az elmult
evszazadok, sőt evezredek időjarasi viszonyaiba.
Emellett rendszeresen merik, hogy a
kornyezetkarosito anyagok – szilardak, cseppfolyosak
es legneműek egyarant – mennyire
veszelyeztetik a Himalaja elővilagat.
– Miota műkodik a kutatoallomas? – tettem fel a
kerdest, miutan Mr. Hewitt befejezte
nemikeppen hosszura nyult tajekoztatojat.
– Eppen harminc eve – felelte Mr. Hewitt. –
Rendeztunk is a mult honapban egy kis unnepseget.
A hosszu folyoso falan lathatjak mindazok kepeit, akik
itt dolgoztak a kutatoallomason. Sajnos az
alapitok kozul ma mar senki sem el. Kiveve egy
tudomanyos segederőt: ő azt hiszem,
Spanyolorszagban lakik. Rohan az idő, Mr. Lawrence.
Gyors elhatarozassal Bob mellenek boktem a
mutatoujjamat.
– Az a helyzet, Mr. Hewitt, hogy McKinley professzor
egy cikket szeretne irni onokről.
Őszinten szolva ezert jottunk.
A meglepetes tokeletes volt. Mintha bomba csapott
volna kozenk.
– Rolunk? – kepedt el Mr. Hewitt.
– Rolunk? – kepedtek el valamennyien.
– En? – kepedt el Bob.
– Ő? – kepedtek el a kiserőim.
Egyedul en nem kepedtem el. Csak mosolyogtam, mint
piros alma a haztetőn.
Mr. Hewitt csukta be előszor a szajat.
– Nahat! – nyogte. – Ez aztan a meglepetes!
– Ez aztan az! – nyogtek a tobbiek.
– A francba is! – nyogte Bob, de mast nem mert
mondani, mert alaposan bokan rugtam az asztal
alatt.
– Ezt nem is mondta, professzor ur! – kerekedett ki a
lanyok szeme.
Nyima tekintete rezzenetlen maradt. Biztos voltam
benne, hogy ugy olvas a gondolataimban,
mint a nyitott konyvben.
– McKinley professzor az elzart kozossegek
szociologiai problemaival foglalkozik – mondtam
nagy komolyan. – Bizonyara sajat bőrukon tapasztaljak,
hogy az elzartsag komoly problemakat vet
fel az emberi kapcsolatok teren.
– Igen. Ezt sajnos tapasztaljuk – biccentett Mr. Hewitt.
– Nap nap utan. Neha morcosak es
ingerlekenyek vagyunk. Ilyenkor szerencsere kezebe
kaparint bennunket a doktor, es rendbe hozza
a szenankat.
Erre nem szamitottam.
– Maguknak... kulon orvosuk is van?
– Termeszetesen. Hiszen barmikor megbetegedhet
valamelyikunk.
– Kicsoda?
– En – mondta az asztalnal ulők kozul egy női hang.
Ekkor vettem csak eszre a kisse koverkes,
csokoladebarna arcu holgyet, aki mindeddig
semmivel sem vetette eszre magat. Egyetlen
mukkanassal sem.
– Udvozlom, doktornő.
– En is, Mr. Lawrence.
Mivel kenytelen voltam raebredni, hogy ingovanyos
talajra tevedtem, hadovaltam meg valamit McKinley
kutatasairol, aztan igyekeztem visszatancolni. Nemigen
mertem remelni, hogy a doktornő nem lat at a szitan.
Igaz, kisse koverkes a kepe, es almodozo a tekintete, de
lattam en mar ilyen almodozo tekintetű
nőket, akiknek ugy vagott az agya, mint a borotvapenge.
– Mire lenne szuksege a professzor urnak? – kerdezte
vegul Mr. Hewitt Bobra mosolyogva.
Robertnek ekkor mar csak ugy langoltak a szeplők az
arcan, voros kefehajanak minden szala az
egnek allt. Akkora felhaborodas dolgozhatott benne,
hogy attol tartottam, előbb-utobb kitor belőle.
Szerencsere Mr. Hewitt feloldotta a feszultseget. Felallt,
karon ragadta Bobot es ismet
felajanlotta, hogy felvisz bennunket a tetőre, ahonnan
kivaloan latni a Csomolhari csucsat.
Mindenki Orult az ajanlatnak, s en sem utasitottam
volna vissza, de mielőtt feltapaszkodhattam
volna, az almodozo szemű doktornő Mr. Hewitt-hoz
fordult.
– Megengedi, főnok, hogy visszatartsam Mr. Lawrence-
t?
Mr. Hewitt meghokkent.
– Csak nem lat valami betegseget rajta? Vigyazzon, Mr.
Lawrence, Ruthnak rontgenszeme van!
– Igazan nem erről van szo – mosolygott az almodozo-
rontgenszemű doktornő. – Van egy kozos
ismerősunk, rola szeretnek szot valtani vele.
– Sajnalhatja, Mr. Lawrence – mosolygott tovabb Mr.
Hewitt. – Bar ha az on koraban lennek,
talan jomagam is elcserelnem a vilag valamennyi szep
kilatasat Ruth egyetlen mosolyaert. Hat csak
beszelgessenek nyugodtan. A kilatast majd kesőbb is
bepotolhatja.
Egyedul maradtam Ruth doktornővel.
38.
A koverkes, csokoladebarna arcu, gondor haju doktornő
lecsuccsent velem szemben egy szekre.
Tenyerebe ejtette az allat, es elgondolkodva nezett ram.
– Sokat olvastam magarol – mondta. – Kivancsi is
voltam ra, hogy milyen lehet a valosagban.
– Csalodott? – kerdeztem feszulten mosolyogva.
– Tulajdonkeppen nem. Bar... ketsegkivul masnak
kepzeltem. Azt irjak az ujsagok, hogy maga
roppant energikus es celtudatos ficko. Igaz ez?
– Mondjak.
– Eszerint annak is van valami celja, hogy meglatogatott
bennunket? Csak azt ne mondja, hogy
az a szerencsetlen pasas valoban tanulmanyt akar irni
rolunk, Majd lenyelte a nyelvet remuleteben,
amikor meghallotta, hogy maga mit hadoval
Osszevissza. Aztan ugy felhaborodott...
– ő mar csak ilyen.
– Egyeztetniuk kellett volna.
– Akkor jutott eszembe a dolog. Illetve... nehany
masodperccel azelőtt.
– Jol van – mondta Ruth doktornő. – Kezdjuk
ismerkedessel a tortenetunket. – Felallt, icipici
pukedlit csinalt, es felem nyujtotta a kezet. – Ruth
White doktornő vagyok. Mellesleg pszihiater is.
Jomagam is felalltam, es kezet csokoltam neki.
– A nevem Lawrence – mondtam mosolyogva. – Leslie
L. Lawrence.
39.
Ruth White doktornő visszault a helyere, es
rontgenszemeivel kivancsian nezett ram.
– Akkor hat meselje el, hogy miert jottek hozzank, Mr.
Lawrence. Ahogy az ujsagokbol tudom,
on furcsa ficko. Mindig beleakad valamibe. Most is
beleakadt talan?
Leultem en is, es szomoruan bolintottam.
– Bele.
– Elmondhatja, mibe?
– Azt hiszem, igen. De talan forditsuk meg a sorrendet.
Ha felel nehany kerdesemre, megigerem,
hogy a vegen mindent megtud, amit csak ohajt.
A doktornő szettarta a karjat.
– Kerdezzen.
– Az első, amit nem is igazan tudom, miert teszek fel:
valoban csak azzal foglalkozik a
kutatoallomas, amit Mr. Hewitt felsorolt?
A doktornő kisse meghokkent.
– Miert, mi a fenevel kellene foglalkoznia? Kedves Mr.
Lawrence.
– Leslie.
– Jol van, Leslie. Tehat: az allomas kizarolag kornyezeti
kutatasokkal foglalkozik. Nem keszitunk
kabitoszert, ha erre gondol. Bhutanban ez eleg nehez is
lenne. Es bakteriumbombat sem allitunk
elő. Kizarolag a kornyezetet vizsgaljuk.
– Mr. Larsson peldaul koveket gyűjt.
– O, hat valamennyiunknek van valami bolonderiaja,
kulonben meg is őrulnenk ebben az
elzartsagban. Ami Bo Larssont illeti, lehetseges, hogy a
kovei kozott lapul nehany nagyon erdekes
asvany is, amire hazaterte utan fel fogja hivni valakinek
vagy valakiknek a figyelmet – erről
termeszetesen nem tudhatok –, de őszinten szolva meg
ezt sem hiszem. Tisztak vagyunk, Mr.
Lawrence. Ha bűnozőket keres koztunk...
– Nem erről van szo.
– Remelem is. Kulonben abban a szerencseben van
resze, hogy jol ismerem a kutatoallomas
tortenetet. Mondjuk, hogy nekem meg ez a hobbim.
Lehet, hogy en valoban irok majd egy konyvet
rola, es a pszichiatriai megfigyeleseimről is.
– Remek – dicsertem. – Tehat ismeri az allomas
tortenetet. Remek.
– Igazan? Es miert olyan remek?
– Mert talan tud nekem segiteni.
– Segiteni? Miben?
Hatradőltem, es nagy komolyan neztem ra.
– Egy regi gyilkossag felderiteseben, Miss... Ruth.
40.
Ruth White mintha icipicit elsapadt volna, bar ezt egy
kakaobarna arcon nem konnyű
eszrevenni.
– Gyilkossagot mondott?
– Arra gondolok. Ruth előrehajolt.
– Mikor tortenhetett?
– Tobb evvel ezelőtt. Lehet, hogy sok evvel ezelőtt.
Talan nem sokkal a kutatoallomas
megalapitasa utan.
– Honnan veszi... hogy gyilkossag tortent?
– Megvan ra az okom.
Azt hittem, erőskodni fog, hogy tobbet is szeretne tudni
kerdezőskodesem okarol, de nem ezt
tette. Helyette felallt, es megragadta a kezem.
Jó sokáig húzott maga után; többször is befordultunk
egy-egy mellékfolyosóba,
végül egy egyenes szakasz előtt állapodtunk meg.
Amerre a szemem ellatott, plakat
nagysagu kepek foglaltak el mindket falat. A kepek
arckepek voltak; minden bizonnyal az
allomason valaha dolgozott kutatokrol keszultek.
Ruth szeme vegigfutott a kepeken, aztan rantott meg
kettőt rajtam, majd megalljt parancsolt.
Ahol megalltunk, felmutatott a falra.
– Rola van szo?
A kepről lenyalt haju, sotet kepű, baratsagos ferfi nezett
rank. Carlo Cinquanta, hirdette a kep
ala szegezett femtablacska.
– Ő az aldozat? Nemet intettem.
Erre tovabb rangatott. Mar a folyoso kozepe fele
jarhattunk, amikor ismet megtorpant. – Ő?
Ez sem a mi emberünk volt. Kopasz, kissé kidülledő
szemű pasas figyelt
bennünket gunyoros tekintettel. Mintha azt kérdezte
volna a mosolya, hogy mi
van, kollégák, még halálomban sem hagytok béken?
– Ruiz Costa professzor – mondta a lany. – Talan ő?
– Ő sem.
– Es ez itt?
A szőke, vekony arcu ferfinak mintha nem tetszett volna
az erdeklődesunk. Kisse pokhendi volt
a nezese, mintha jelezni akarta volna vele, hogy
mindenkivel azert nem hajlando szoba allni.
A kep ala szegezett tablacskara pillantottam.
Vincent Frenak professzor, arulkodtak a bevesett betűk.
Aki az ezustozott talcat ajandekozta Geldan
kolostoranak.
S akinek mumiava aszalodott testet Ugyancsak Geldan
kolostora fogadta a falai koze.
41.
Ruth turelmesen megvarta, amig elhelyezkedem a
szekemen. Azt is megvarta, amig jo nehany
hosszu masodpercig azon toprengek, mit mondhatnek el
neki.
– Jol ul? – kerdezte vegul mosolyogva.
– Az a helyzet, hogy talaltunk egy holttestet – mondtam
minden tetovazas nelkul.
Egyszeriben lehervadt a mosoly a keperől.
– Gondoltam. Hol?
– Mondjuk, egy barlangban. Veletlenul bukkant ra, aki
rabukkant. De lehet, hogy barlang helyett
inkabb szakadekot kellene mondanom.
– On talalt ra?
– Nem en, de ennek nincs jelentősege. Az illető behozta
Geldanba, majd lelepett. Fogalmunk
sincs rola, hol talalta, ez az igazsag.
Ugy dontottem, hogy egyelőre nem szolok neki a jetiről.
Sokkal fontosabb, hogy rajojjek, miert
olhettek meg az aldozatot. Es mellesleg, kik.
– Ez annyit jelent, hogy... a fagy megőrizte a testet?
Vagy mumifikalodott... inkabb?
– Ez utobbi.
– Meg... felismerhető?
– En felismertem.
– Frenak... professzor?
– Ketsegkivul ő.
Ruth osszekulcsolta a kezet, es maga ele meredt. Vegul
felnezett ram. Ha talan nem is volt
rontgengep a szeme, okos nezese volt, az ketsegtelen.
– Emlitettem, hogy alaposan attanulmanyoztam a
kutatoallomas tortenetet, igaz?
– Emlitette.
– Nos... a kezdetektől idaig majd haromszaz ember
dolgozott itt. Termeszetesen tortentek idefent
rendkivuli esemenyek, előfordultak betegsegek,
elmezavar,
sőt meg keseles is, ezek dokumentacioja meglehetősen
reszletes.
– Hm. Akkor mi a nem reszletes?
– Az első harom eve. Furcsa modon erről alig talaltam
valamit. Kiveve az alapito okiratot es mas
hivatalos papirokat. Mintha valaki... eltuntette volna az
egyeb feljegyzeseket.
– Gondolom, letezik hivatalos naplo, vagy ilyesmi?
– O, az meg is van. Olyan, mint egy... regi evkonyv.
Nehany mondat egy-egy naprol, es mas
semmi.
– Mire celoz?
– Arra, ami nem talalhato a feljegyzesekben. Mi lehet a
mogott peldaul, hogy nehanyan orokre
eltűntek egy ejszakan. A hivatalos verzio szerint lavina
sodorta el őket.
– Mikor tortent ez?
– Huszonnyolc evvel ezelőtt. Mr. Ed Norman mutatott
is egy ujsagcikket roluk.
– Ki az az Ed Norman?
– Egy munkatarsunk. Őskovulet.
– Ezt hogy erti?
– Ugy... hogy ő mar akkor is itt volt az allomason,
amikor az a dolog tortent. Az ő elmondasa
alapjan irtak a cikket. Mr. Norman es Mr. Harris nem az
első csoporttal jott, ket evvel kesőbb
kovettek csak az alapito atyakat.
Nem is tudtam hirtelenjeben, mibe nyultam.
Darazsfeszekbe-e, vagy egy aranybanya első roge
akadt a kezembe.
– Mondjon valamit Frenakrol! Miből gondolja, hogy
gyilkossag aldozata lett?
Rovid habozas utan elővettem a Frenak testeből kiesett
golyot a zsebemből, es az asztalra tettem.
Ruth doktornő csak nezte mereven, rezzenestelen
tekintettel, de ovakodott hozzanyulni.
– Hol... talalta?
– Frenak professzorban. Ket lyuk van a hatan. Ez pedig
ket golyot jelent.
– Te jo isten!
– Ezert gondoltam, hogy felnezek ide magukhoz.
Tulajdonkeppen csak a halottat szerettem
volna azonositani.
A doktornő rontgenszeme ismet celba vett.
– Van meg valami, amit nem tudok?
– Frenak professzor egy ezustozott talat ajandekozott
Geldan kolostoranak.
– Es?
– Megtalaltam a talat.
– Gratulalok. Honnan veszi, hogy Frenak ajandeka?
– Bele van vesve a neve.
– Es... mire kellene ebből kovetkeztetnem?
– Frenak bejart Geldanba. Sőt... gyakran jart oda.
Beszélgetett a szerzetesekkel, és... talán tanult is tőlük.
– Mit?
– Ez az, amit nem tudok. Sajnos mar csak ket szerzetes
el azok kozul, akik mar akkor is
Geldanban eltek, huszonvalahany evvel ezelőtt, de nem
emlekeznek semmire. Aztan talaltam meg
egy nevet. Ezt a ket idős szerzetes egyike adta at nekem.
Azt hiszem, maga a nev viselője irta fel
neki. Talan azert, hogy a szerzetes megtanulhassa. Mar
nem emlekszik ra, az az igazsag.
Zsebembe nyultam, es kitettem az asztalra Dera cetlijet.
Ruth doktornő ehhez sem nyult hozza, csak elolvasta.
– David Ostrowsky? – kerdezte megnyalva a szaja
szelet. – Te jo Isten! Hiszen őt is elsodorta a
lavina! Gondolja, hogy... őt is... mind a negyet?
– Fogalmam sincs rola, mire gondoljak.
Ruth valoban okos nő volt. Kinyujtotta a kezet, es
elkapta a csuklom.
– Ki vele! Miről van szó?
Ugy gondoltam, elenekelhetem neki az igazsag egy
reszet.
– Az a helyzet – mondtam –, hogy Geldan apatja
megkert valamire. Pontosabban szolva, egy
lehetetlen feladattal bizott meg. Nehany evtizeddel
ezelőtt – akkoriban, amikor ez a szornyűseg
tortent – Geldanbol eltűnt egy nevezetes ereklye. Egy
balta.
– Balta?
– Egy szent graszta. Allitolag meg a nagy vallasalapito,
Padmaszambhava mestere volt.
– Allitolag?
– Bizonyitek nincs ra. Kulonben Padmaszambhava
baltajat annyi helyen talaltak mar meg, mint Krisztus
keresztjenek a szilankjait. Es vele egyutt tűnt el egy
tarisznya is, egy bőrtarisznya, amelyben a
graszta volt. Bar ennek aligha van jelentősege. A graszta
a fontos.
– Ugy gondolja... Frenak es Ostrowsky professzorok
elloptak a grasztat, s ezert kellett
meghalniuk? Mondja, mennyit erhet egy ilyen balta?
– Nem sokat. Csak itt van erteke, ahol vallasi kultusz
targya.
– Hm. Az anyaga?
– Bronz.
– Ha Europaban vagy Amerikaban arveresre bocsatana,
mennyit kaphatna erte?
– Valoszinűleg fel se vennek a listajukra. Talan
valamelyik kis regisegkereskedes fizetne erte
valamit. A himalajai kegytargyaknak kozel sincs akkora
piaci ertekuk, mint teszem azt az
egyiptomi vagy az antik emlekeknek.
– Akkor mivel magyarazza a lopast?
– Egyelőre sotetben tapogatodzom.
– Hatha nincs is koze a gyilkossagnak a grasztahoz?
– Ez is meglehet.
– Vegul is mit var tőlem?
– Hozzon ossze Mr. Normannel es Mr. Harisszel. White
doktornő biccentett.
– Ezt megtehetem. Csak talalja ki, hogy miert jon fel
hozzam mondjuk holnaputan.
– Majd azt mondom, hogy szerelmes vagyok magaba.
Trefasan maga ele kapta a kezet.
– Ne rongalja a tekintelyemet, jo? De azert csak jojjon
nyugodtan.
Eppen akkor fejeztuk be a beszelgetest, amikor
visszatertek a tobbiek.
Ketten is olyan vasvillatekintettel neztek ram, hogy ha
valodi vasvillava valtozott volna a
nezesuk, akar meg is suthettek volna rajtuk rablohusnak.
Baratsagosan elbucsuztunk a kutatoallomas
munkatarsaitol, es elindultunk Geldan fele.
Sejtettem, hogy nehez ut var ram.
42.
Azt viszont nem sejtettem, hogy milyen nehez. Alig
tettunk nehany lepest a kolostor iranyaba,
Bob McKinley ram tamadt. Felkapott a foldről egy
gyermekfej nagysagu kovet, es olyan, messze
hajitotta duheben, mintha a Rekordok konyvebe akart
volna bekerulni vele. Ugy tancoltak a
szeplŐk az arcan, mintha voros festek froccsent volna a
kepere, haja egnek allt, nyakan kidagadtak
az erek – szoval, ki volt akadva rendesen.
Szerencsere mar tudtam, mi a teendő. Ha ellenkezem
vele, vegem. Kizarolag a minel
tokeletesebb bűntudat menthet meg a haragjatol.
– Ez... ez... egyszerűen elkepesztő! – rugott duheben a
foldbe. – Utalom a maga... maga...
elkepesztő modszereit! Se szo, se beszed, rendkivul
kellemetlen helyzetbe hoz... Nem vagyok
taknyos kolyok, ezt vegye tudomasul! Professzor
vagyok, vagy mi a fene, van bizonyos erkolcsi
tartasom... a francba is, miert nem szolt előre?
– Kenytelen voltam rogtonozni – rebegtem foldre sutott
szemmel.
– Ordog vigye el a rogtonzeseit! Elegem van belőluk,
mint ahogy magabol is elegem van. Meg hogy
rogtonzes! Fel
sem otlott az agyaban, hogy en mit erezhetek kozben?
Hogy csorog rolam a veritek, mert hazudnom kell? Es
egy ilyen
ostobasag miatt... Elkepesztő! Legalabb figyelmeztetett
volna ra! En meg csak toporogtam, es marhasagokat
beszeltem. Megerdemelne, hogy elkapja egy demon a
hagon, es lenyuzza a bőret!
Tenyleg fel volt haborodva. Lattam a szemen, hogy
aligha bocsat meg jo darabig... ha csak ra
nem szedem.
– Szuksegem volt magara – motyogtam.
– Eh! Ezt mar hallottam. Maganak mindig mindenkire
szuksege van. Azzal meg nem torődik,
hogy mas mit szol hozza. Maga mindenkit felhasznal a
sajat erdekeben...
– Megsem mondhattam, hogy Nyima akar szociologiai
targyu cikket irni roluk.
Bob megtorpant, es Nyimara nezett. Nyima lesutotte a
szemet, mint aki szegyelli, hogy ő bizony
aligha lenne kepes akar csak nyulfarknyi cikket is irni a
kutatoallomasrol.
Bob szivott egyet az orran, es lemondoan legyintett.
– Hat Ő tenyleg nem... de azert talan letezett volna mas
megoldas is.
– Miss Joanre gondol?
– Peldaul. De Miss Augustara is gondolhatnek.
– Tul fiatalok meg. Nincs eleg tapasztalatuk.
Bob elhallgatott, es komoran maga ele bamult.
Ugy turaztatta az agyat, hogy szinte hallottam a
motorzajt.
– Talan meg jomagam johettem volna szoba, mint a
legtapasztaltabb, legokosabb,
legratermettebb... Bob ram nezett, es eltatotta a szajat.
– Kiről beszel maga? Felvillantottam egy szereny
mosolyt.
– Hat, istenem... sajat magamrol.
Erre ugy elkezdett kacagni, hogy mar azt hittem, hanyatt
esik a nagy vidamsagtol.
– Uristen, hogy el van telve Onmagatol! Meg hogy
okos, tapasztalt, meg mit is mondott meg?
– Azt hiszem, a ratermett szot hasznaltam.
– Rosszul hasznalta! Legalabbis onmagaval
kapcsolatban. Egyedul en vagyok az, aki ilyen
feladatra alkalmas lennek. Mit gondol, ha azt allitotta
volna, hogy maga akar cikket irni a
kutatoallomasrol, bevettek volna? Merget vehet ra, hogy
nem. Azonnal kiszurtak volna, hogy hatso
szandekai vannak. Erre csak en lennek kepes, egyedul
en –, ha lenne hozza kedvem. Most pedig
menjunk, hogy a fene vigye el, mert belefajdul a fejem
ebbe a sok hulyesegbe! Szerencseje, hogy
ram kente a dolgot! igy legalabb elhittek. Magam is igy
gondoltam valahogy. Joan mosolygott, es
cinkosan felem kacsintott. McKinley arcan kisimultak a
barazdak. Haragja nagyja ugy elparolgott,
mint a tavaszi viztocsa, ha rasut a nap.
Hogy, hogy nem, Bob valahogy előresietett Joannel es
Nyimaval, magam pedig kisse
hatramaradtam, hogy ne zavarjam a meg benne fortyogo
indulat csillapodasat. Bar ha jobban
meggondolom, inkabb az ehseg fortyoghatott benne,
mint az indulat. Mr. Hewitt szoval ugyan jol
tartott bennunket, arrol azonban megfeledkezett, hogy a
szellemunk mellett a testunket is taplalja
valamivel.
– Most jol erzi magat? – kerdezte csipősen Augusta,
ahogy kettesben maradtunk.
– A lehetősegekhez kepest. Miert kerdi?
– Merthogy beugratta szegeny professzoromat.
– Nyomozok. Ennyi az egesz.
– Es az a szerencsetlen lany?
– Milyen lany? – hokkentem meg.
– Az a doktorlany. Ruth.
– Mi van vele?
– Mit akar tőle?
– Semmit. Azaz..,
– Na ugye!? – csapott ram diadalittasan. – Valamit
megiscsak akar! Nem lennek meglepve, ha
mar randevut is megbeszelt volna vele!
– Es ha igy tortent?
– Majd en felvilagositom.
Erre meg jobban meghokkentem.
– Mi a feneről?
– Hogy ne alljon szoba magaval! Hat nem latja, hogy az
egy nagyon... tisztesseges lany? Nem
valo magahoz, igerget majd neki mindenfelet, az a
szerencsetlen fruska pedig...
– Ruth doktornő szereny becslesem szerint is legalabb
harmincot eves.
Ugy tamadt ram, hogy meg mellbe is lokott.
– Mit mondott? Mit mondott maga... maga...
– Mit mondtam? – tettem egy ovatos lepest hatrafele.
– Hogy szereny becslesem szerint. Igaz?
– Es?
– Tudja mire szoktak mondani? Ha egy lovat akarok
megvenni, arra mondom, hogy szereny becslesem
szerint
hateves. Egy emberre... egy nőre... tilos ilyet mondani!
Ilyen csak onhitt, ferfisovinisztak szajan esik ki, akik
szamara a
lo es a nő ugyanaz. Csak az oromeiket szolgalja, semmi
mast. Menjen innen, es ne probaljon hozzam szolni!
Tűnjon el a kozelemből!
Igyekeztem elparologni. Mivel nem volt hova –
korulottunk jobbra-balra jokora sziklak
emelkedtek –, megiscsak a nyomaban kellett maradnom.
Nehany lepes utan megfordult, es szuros szemekkel ram
nezett.
– Felmegy... hozza?
– Kihez? – adtam az artatlant.
– Hat... a doktornőhoz!
– Fel.
– Szanalmas figura! – kialtotta felem, megfordult, es
futasnak eredt, hogy utolerje a
professzorat.
Megcsovaltam a fejem, es tovabbballagtam Geldan fele.
43.
Kozvetlenul vacsora utan lesetaltam a lhakangba, es
ismet csak megnezegettem az ezustozott talat. Hiaba
erőltettem
azonban a szemem, semmi olyat nem tudtam felfedezni
rajta, amiből barmire is kovetkeztethettem volna. Ujra
elolvastam a tibeti feliratot is. Akarki is irta, tokeletesen
ismerte a nyelvet. Arrol termeszetesen fogalmam sem
lehetett,
hogy Frenak professzor tudott-e tibetiul, de ha nem,
akkor is megvolt a magyarazat a nyelvi tokeletessegre.
Bizonyara
valamelyik kolostorbeli ismerősevel iratta le a
mondatot, talan eppen Deraval. Felotlott az agyamban,
hogy
ismet csak beszelnem kellene a ket oreggel, de egyelőre
nem volt sok kedvem hozza. Kicsit
kimeritett a nap, ideje volt nyugovora ternem.
Abban reménykedtem, hogy Miss Drinkwatert pöttyös
ágyneműjének Himalájája alatt
talalom, de meglepetesemre az agya tetejen ult kormet
lakkozva. Cseppet sem izgatta, hogy mit
szolok a szerelesehez.
Pedig akar regenyeket is irhattam volna rola.
Hosszabbakat mint a Haboru es beke. Annak
ellenere,
hogy a ruhaja maga rovid volt, mint a juliusi ejszakak
Izlandon. Nadragja feltehetően hosszu
szaru volt valaha; csak a gazdaja duheben levagta a
szarat. Arra azonban mar nem maradt ideje,
hogy be is szegje, igy mindket szaracskajabol hosszura
nőtt szovetszalak logtak lefele. Kicsit arra
hasonlitott, mint amikor a buggyant Giovanni bacsi
spagettit eszik. A bluzat helyettesitő
mellenykejeről viszont hianyoztak a spagettiszalak:
olyan kicsire szabtak, hogy alig fert volna ra
kettő-harom. Az is csak a vekonyabbik fajtabol.
Begombolni sem tudta volna rendesen, ezert aztan
meg sem probalta. Csupan egyetlen gombjat erőltette be
a lyukaba. Ez is ugy billegett minden
mozdulatara, hogy biztos voltam benne, előbb-utobb
leszakad, es hosszu repulőutra indul a
cellankban.
Sokaig acsoroghattam az ajtonal, mert Miss Drinkwater
vegul is felemelte a fejet, es furcsan
nezett ram.
– Ja, itt van? Nem is vettem eszre.
Ez utobbi nemigen lehetett igaz, hiszen jo nagyot
csattant mogottem az ajto.
– Most meg mit all ott? Csinaljon valamit, ne
acsorogjon az ajtoban. Ja, hogy nem tud leulni az
agyara? Fel ora es kesz vagyok. Annyit meg kibir, nem?
Leultem a szőnyegre, es magam ala huztam a labam.
Lenézett rám, majd dühösen lerakta az ecsetjét a párnája
szélére, a
fekvőhelyemhez lépett, és osszekapkodta szetszort
holmijat.
– Jol van, nem kell cirkuszolnia, ertek en a szobol.
Keptelen egy kicsit is alkalmazkodni a
masikhoz... No de ugy kell nekem, miert fogadtam el
McKinley professzor ajanlatat...
– Meg valtoztathat rajta – mondtam remenykedve.
– Abbol nem eszik. Mar raharaptam a temara. Az az
erzesem, hogy ezt a rejtelyt en fejtem meg,
nem maga.
Visszault az agyara, es folytatta a kenyes lakkozasi
műveletet.
– Maga a doktornőből probal kiszedni valamit, en meg
masbol.
– Nem lenne jo, ha Osszekavarna nekem a dolgokat.
Felkapta a fejet, es ismet csak vasvillatekintettel nezett
ram.
– Feltekeny? Azt hitte, hogy csak ferfiak kepesek
kenyes ugyeket megoldani? Vegye tudomasul,
hogy erek annyit, mint maga. Szagot kaptam, ha tudni
akarja. Most pedig ne faggasson, ugysem
mondok tobbet. Es ne bamuljon, nem vagyok a maga
esete, akarom mondani, maga nem az en
esetem. Es ha megprobalna kozeledni hozzam... ha
megprobalna...
– Legyen nyugodt, nem probalok meg.
– Ezt el is varom. Kulonben...
– Tudom. Lelő, es egy dzsungelkessel elvagja a torkom.
– Az a minimum.
Kivonultam a zuhanycellaba, visszajottem, es duhosen a
fejemre huztam a takarot.
Arra ebredtem, hogy mellettem fekszik az agyamban, es
visit, mintha nyuznak.
44.
Ezuttal eltekintek tőle, hogy reszletesen leirjam, hova
kapkodtam remuletemben. Legyen eleg
annyi, hogy vegul is valoban egy dzsungelkes akadt a
kezembe.
– Itt a kesem! – orditotta a fulembe. – Szurja bele!
Szurja bele a rohadekba!
Oriasi csattanast hallottam, valami vegigvagodott a
padlon, aztan lassan csend lett. Mintha a tetőn
hallottam volna meg elhalo csortetesfelet.
Kiugrottam az agybol, es az ablakhoz rohantam. Az
ablaktok a foldon hevert, a zsaner
kifordulva, es nemikeppen meggorbulve.
Kozelebb akartam lepni, hogy kihajoljak rajta, de
megbotlottam valamiben. Talan a szek
lehetett, amelyet az ejszakai latogato felboritott.
Miss Drinkwateren ekkor tort ki az igazi remulet.
Odaugrott hozzam, es ugy a hatamhoz tapadt,
mint egy hatizsak.
– Istenem, istenem, szurja le, olje meg, vagja darabokra!
Istenem, en... en...
Mit mondjak, kellemetlenebb hatizsakot is cipeltem mar
eletemben. Arra gondoltam, hogy bar
nem tulsagosan kedvelem, elhordoznam egy darabig a
hatamon – mondjuk Timpuig es vissza –, de
most nem volt itt az ideje a sportrekordoknak.
– Ki volt az? – kialtottam hatra, mikozben
megprobaltam lerazni magamrol.
– Ki lett volna? - visitotta. - A jetiiiii!
– Biztos benne?
– Hiszen lattam!
– Nem akarna leszallni a hatamrol?
– Csak ha megolte.
– Sajnos, elmenekult.
– Es ha visszajon?
Nem volt mit tennem, az agyahoz vittem, es szepen
racsusztattam a pottyos takarora.
Ismet az ablak fele fordultam. Sohajtottam, es eppen
lehajoltam volna, amikor Augusta felterdelt
az agyan, es ujra sikitott egy jo nagyot.
– Jaj istenem! Hol a kesem?
– A kezemben.
– Mit akar vele?
– Semmit. Maga nyomta a markomba.
– En? Jaj istenem, ez nem igaz! Azonnal adja vissza!
Vagy ne is adja vissza! Hivja McKinleyt,
vagy inkabb ne is hivja...
Felkattintottam a villanyt. A kapcsolo nyekkent egyet,
de maradt a sotet.
– Felgyujtom az elemlampamat – figyelmeztettem. –
Lehetőleg ne verje ki a kezemből.
A lámpa fénysugara először az ablakra kúszott. A keret
a földön hevert, hol
másutt is heverhetett volna? Hallottam, hogy Miss
Drinkwater lecsusszan mögöttem
az ágyáról, papucsaba dugja a labat, es felem csoszog.
– Betor... te az ablakot?
– Ne menjen oda! – kialtottam ra, megprobalva elallni
az utjat. Kozben az ablakkeretre is
figyelnem kellett.
– Hova... ne menjek? – kerdezte.
– Az ablakhoz.
– Miert ne? Mert... visszajohet?
– Ma mar nem jon vissza. De azert ne menjen oda.
– No de en...
Ekkor vette eszre, hogy valami nem stimmel nalam.
Nevezetesen, hogy fel labon allok, es ugy
ingadozok, mint egy szelfutta kalasz.
– Mi van magaval... megsebesult?
– Maradjon a helyen!
Miss Drinkwater azonban nem engedelmeskedett.
Tovabbi lepeseket tett az ablak fele.
Egeszen addig, amig bele nem botlott valamibe. A
valami kek halozsak volt, s kirajzolodtak
belőle egy fekvő emberi test korvonalai.
Annyi időm maradt csak, hogy a fülemre szoritsam a
tenyeremet.
Miss Drinkwater a keblemre vetette magat, ugy
sikoltozott.
Ugy tudtam csak megszabadulni tőle, hogy a berohano
McKinley lerangatta rolam.
45.
Fel ora mulva mar valamennyien megnyugodva
bamultuk a halozsakot. Ez a nyugalom azonban nem a
lelki
elegedettseg, sokkal inkabb a beletorődes nyugalma
volt. Beletorődes a valtoztathatatlanba.
Miss Drinkwater idegnyugtato cukorkat szopogatott, es
tobbszor is felem nyujtotta a dobozkat.
Ram is fert volna egy kis idegnyugtato, megsem kertem
belőle. Nem mindig előnyos, ha tulsagosan
is nyugodt a mutatoujjunk a 38-as ravaszan.
– Szoval... ismet itt volt – morogta Bob, sortehajat
simogatva. Szemuveg volt rajta, ami a regi
szep napokat idezte, amikor meg nem hasznalt
kontaktlencset.
– Ugy tűnik – morogtam.
– Hogy vette eszre.,. Augusta?
– Egy... festekes tegelyem leeshetett a padlora, mert
ralepett, es eltorott... A reccsenesre
ebredtem fel.
– Biztos, hogy ő volt?
– Felismertem.
Nem is kellett volna kerdezőskodnie, anelkul is biztos
lehetett benne, hogy a jeti volt a
latogatonk. A kitepett ablakkeret onmagaert beszelt.
McKinley a halozsakra bamult.
– Ebresszuk fel Nyimat?
– Azt sem tudjuk, melyik a cellaja. Kulonben is
felesleges.
– Meg... nezzuk?
Bolintottam.
Bob megkoszorulte a torkat, es a ket lanyra nezett.
– Megkerhetnem a holgyeket, hogy faradjanak at Joan
szobajaba?
Legnagyobb meglepetesemre Augusta felkapta a fejet,
es vadul tiltakozni kezdett.
– Nem es nem! Nem megyek at!
– No de... miert nem?
– Engem nem lehet lerazni. Maguk persze most azt
hiszik, hogy keptelenek vagyunk elviselni a
latvanyt. Mi gyenge nők, igaz? Legalabb annyira
kepesek vagyunk ra, mint maguk. Csak ne
legyenek annyira bekepzeltek. Igaz, Joan?
– Igaz – mondta nem sok meggyőződessel a szőke lany.
Bob megvonta a vallat, es a halozsak fole hajolt.
– Kezdhetem?
– Kezdje!
A cipzar nehany erőtlen probalkozas utan lecsusszant a
halott arcarol.
Akarmennyire is szamitottam ra, hogy mi fog tortenni,
megiscsak hatrahőkoltem, amikor
kibontakozott előttem a halott mumifikalodott feje.
A kepek alapjan nem volt nehez azonositanom.
Ruiz Costa professzor volt az aldozat.
Ő nem a hataba kapta a golyot.
Egyenesen a szive kozepebe.
Halott a halozsakban
(nem is egy, hanem tobb!)
1.
Zord volt a reggel, amint az a Himalajaban meg
nyaridőben is gyakran megesik. A korulottunk
emelkedő, egig erő
csucsok ugy magukra huztak a hobundajukat, mintha
jomaguk is faztak volna a harci riadot harsogo jeges
szelben. Az
ablakunk alatt csattogo imazaszlo majdhogynem
leszakadt a koteleről. A kolostort korulolelő manifal
kovein dermedt hannatcseppek ultek.
Alig tettunk meg tiz metert, Miss Drinkwater megallt, es
megfujdogalta a kezet.
– Elszurtam az eletemet – sohajtotta. Normalis
korulmenyek kozott nem hallottam volna meg a
suttogasat, de a szel elkapta a szavait, es a fulemhez
vagta.
Odaleptem hozza, es gyengeden oldalba utottem.
– Meg kijavithatja a hibajat! – bomboltem a fulebe. –
Valasszon maganak masik disszertacios
temat!
– Engem ez erdekel! – bombolte vissza.
– Akkor meg miert szurta el?
– Mert nem afrikanistanak mentem. Ha Afrika
erdekelne, sosem kerultem volna ilyen rohadt
hidegbe.
– A Szaharaban sincs mindig meleg.
– Legalabb az vigasztalna, hogy maga nincs ott.
Most pedig lenne olyan szives kisse eltavolodni tőlem.
A vegen meg azt hiszik, hogy gyenged
erzelmekkel viseltetek maga irant.
Nem tudom, Nyima mennyit ertett orditozo
csevegesunkből, de ugy vigyorgott, mintha
tevedesből dupla adaggal kapott volna a reggelioszto
lamatol.
Tovabbi tiz lepes utan azt vettem eszre, hogy lehullik az
orrom ele valami, majd a hatamon
puffan egy kődarab.
.Villamsebesen megfordultam. Miss Drinkwater eppen
akkor akart hozzam vagni egy ujabb
kavicsot.
Felvettem a kovet a labam elől, es alaposan
megszemleltem. Az om merni padme hum felirat
latszott rajta, gondos munkaval belevesve.
Miss Drinkwatert lathatoan nem erdekelte a vesett
kavics, sokkal inkabb az, hogy eszreveszeme.
Egy nagy lapos sziklan ult a csizmajat huzogatva.
Sohajtottam, es odaballagtam hozza.
– Most vette eszre, hogy forditva huzta fel a csizmajat?
– kerdeztem udvariasan.
Konnyekkel a szemeben nezett fel ram. Ambar a
konnyei ezuttal a szeltől szulettek, nem a
haragtol.
– Belement egy kő.
– Egy kő?
– Suket maga? Mondtam, hogy egy kő! Kulonben is
maga az oka!
Kirazta a szilankot a csizmajabol, es duhosen elhajitotta.
– En?
– Maga, maga! Ha nem beszel ra erre a hulye labbelire,
nem lenne semmi bajom.
– Maga mondta, hogy vekony a tornacipője talpa, fajna
a laba a kavicsoktol.
– Nem gondoltam, hogy ilyen idiota csizmat szerez.
Minimum ot szammal nagyobb, mint a
labam.
– Jobban tenne, ha felkelne, mert felfazik.
– Egyem a szivet, hogy aggodik ertem!
– Kulonben is egy om mani padme hum feliraton ul.
– Es?
– Jol nevelt lany nem teszi a feneket egy szent feliratra.
– Uramisten! Maga beszel nekem itt jolneveltsegről?
Nyima komoly keppel a lanyra nezett, es rosszallon
megcsovalta a fejet.
– Baj lesz belőle, Miss Drinkwater.
– Miből lesz baj?
– Hogy a manikövön ül. Minden manikőnek megvan a
maga szelleme. Ha
megsértődik, jaj maganak!
– Ne nevettessen, Nyima. Kulonben is, mit csinalna
velem az a bizonyos sertődős szellem?
– Peldaul elrabolja. Felkapja a hatara, es elviszi. Miss
Drinkwater ravigyorgott.
– Ferfi szellemre gondol, mi? Legyen nyugodt, ha el is
rabolna, nehany perc mulva visszahozna.
Arrol kezeskedem!
Azert csak felkelt valahogy, es utanunk botladozott.
Ugy gondoltam, barmi is tortenik vele, nem
allok meg tobbe a forgatas helyszineig.
De azert megis csak meg kellett allnom.
2.
Masfel kilometerig nem is volt baj, akkor azonban ismet
kialtozni kezdett.
– He, alljanak meg mar!
Gyaloglas kozben kellemetlen, sűrű kod ereszkedett
rank. Furcsa, lyukas kod volt, amilyet eddig
meg csak a Himalajaban lattam. A lyukas kodnek az a
sajatossaga, hogy sűrű es athatolhatatlan,
ugyanakkor olyan lyukak vannak benne, mint a sajtban,
vagy mint a feregjaratok a fantasztikus
regenyekben. Az egyik pillanatban meg sűrű kulimasz
fog korul, a masikban pedig megnyilik
előtted egy alagut, amelyen at kilometerekre is
ellathatsz. Nehany masodperc mulva ismet bezarul a
nyilas, hogy ujabb varatlan helyen bukkanjon fel.
Nyima megfordult, es szipogva a kodbe bamult.
– Ismet kiabal – figyelmeztetett.
– Es?
– Biztos leult, rinpocse. Kavics mehetett a csizmajaba.
A kod korulfogott bennunket; sulyos es fullaszto volt,
mint a fejre huzott gyapjutakaro.
– Hol a feneben lehet?
– Egy sziklakő mellett, rinpocse. Nekivetette a hatat,
es...
Valami nem stimmelt a koddel. Szamtalanszor kerultem
mar lyukas kodbe a Himalajaban, s
eddig mindig a hegyek illatat ereztem rajta. Ezen a
kodon azonban nem erződott semmi.
Lattam, hogy Nyima is ugy szimatol, mint a kutya,
amelyik szagot keres.
– Mi a baj, Nyima?
– Nem tetszik a kod, rinpocse.
– Mi nem tetszik rajta?
– Meg... sosem ereztem ilyennek.
Ez aztan meggyőzott rola, hogy akarhol is van, meg kell
keresnem Miss Drinkwatert. Nem
hagyhatom csak ugy magara egy nem mindennapi
kodben.
– Varj itt, Nyima – parancsoltam a szerzetesre. Azzal
akartam folytatni, hogy megkeresem
Augustat, es ha kell, a nyakamban hozom le a
domboldalon. Nyitottam volna a szamat, de ekkor
eles sikoltas hasitott a kodbe.
– Segiiiitseeeg! Lesliiiii! Segiiiitseg! Megtorpantam, es
Nyimara neztem. Nyima vissza ram.
Mindkettőnk arcara rafagyott a remulet.
– Segiiiiiitseg! Les...
Miss Drinkwater elhallgatott. Meghozza olyan hirtelen,
mintha valaki megszoritotta volna a
torkat.
– Gyerunk, Nyima!
Nem tudom, a kod meghallotta-e a keszulődesunket,
vagy egy joakaratu isten fujt utat előttunk
benne, mindenesetre feltűnt az orrunk előtt egy lyuk,
amely eppen Miss Drinkwaterig ert.
– Jaj, rinpocse... jaj... te is latod?
En is lattam. Miss Drinkwatert, amint a jeti karjai kozott
kapalodzik, es kialtozni probal. A
szornyeteg azonban a szajara tette a tenyeret, amitől
Miss Drinkwater nemcsak kialtozni nem tudott
tovabb, hanem joszerevel levegőt sem kapott. Csak
hanykolodott szegeny a szőros, vastag karok
kozott, mint hal a haloban.
Előkaptam a 38-ast, es celba vettem vele a jetit.
3.
Nem nagyon akarodzott, megis lőnom kellett. Arra azert
vigyaztam, hogy ne sebezzek meg
senkit. Se a jetit, se Miss Drinkwatert, de meg a sziklat
sem, hiszen nem tudhattam, nincs-e rajta
szent felirat.
A jeti meg is uszta, Miss Drinkwater is, a szikla
azonban nem. Veletlenul sikerult eltalalnom a tetejet,
ahonnan apro
szilankok felhője zaporozott rajuk.
– Lesliiiii! Jaaaaaj!
Ismet rank borult a sűrű kod.
– Hol vagy, rinpocse? – hallottam kozvetlenul
mellettem Nyima hangjat.
Kinyujtottam a karom, es elkaptam a palastja ovet.
Nyima ettől ugy megremult, hogy azonnal
kitepte magat a kezemből.
– Nyima! – orditottam, es ismet kinyujtottam a karom,
hogy neki ne menjek valaminek – Merre
van az a rohadt kő?
Nyima alaposan eltavolodhatott tőlem, mert nem
hallottam tobbe a szavat. Hallottam viszont
egyeb hangokat. Fogalmam sem volt rola, milyen
messzire lehetnek tőlem: lehettek akar
ketmeternyire, de sokkal messzebb is. Felteteleztem,
hogy a kod rejtett jarataiban uszkalnak, mint
akvariumban a vizibolhak.
– Te, itt lőtt valaki – mondta egy megszeppent hang. –
Öregem, ez egy 38-as
Smith and Wesson volt.
– Honnan a feneből tudod?
– Ez a szakmam, vagy mi a fene.
– Es akkor mi van?
– Az van, hogy elessel lőttek.
– Ne rohogtesd ki magad, Steve. Mi az, hogy elessel
lőttek? Ki lőtt volna elessel?
– Gőzöm sincs róla, de egyben megnyugodhatsz: valaki
ideporkolt egy Smith and
Wessonnal.
– Csak ez a rohadt kod ne lenne! Most mit csinaljunk?
– Bujjunk be egy kő moge.
– De hiszen azt kell figyelnunk, hogy nem esik-e baja
valakinek.
– Hat eppen ez az oregem, eppen ez az. Ha behuzodunk
a kő moge, legalabb nekunk nem esik
bajunk.
– Hol lehetnek azok ketten?
– Ki a franc tudja? Mar az is lehet, hogy lefujtak az
egeszet. Nem hallottal valamit?
– Nem en.
– Akkor csak dekkoljunk. Azt sem hallottad, hogy
kiabal a spine?
– Nem en.
– En mintha hallottam volna valami nyavogast.
– Te, hogy az milyen hulye egy tyuk!
– De azert megvan mindene, elol is meg hatul is, mi?
– Hat, oregem, ha rajtam mulna, azt hiszem,
vegigkiabalna egy egesz ejszakat!
Iranyt vettem a hangok fele, majd nagyot koppantam
egy sziklafalon. A kod becsapott; nem
arrol hozta a beszedjuket, ahonnan szamitottam.
Megeresztettem nehany diszkret orditast, de sem
Nyimatol, sem Miss Drinkwatertől nem
erkezett valasz. Aztan egyszerre csak ismet kiabalast
hallottam. Pontosan a hatam mogul, ahonnan
jottem.
– Maga az, ize...
– En vagyok.
– Nem mondana meg, hol a francban van Dibdin?
– Nem tudom, kisasszony.
– De itt kellene lennie, nem igaz?
– Nem tudom, kisasszony. Az en feladatom az, hogy
soporjem el a havat...
– Es hol a ho?
– Sajnos...
– Azt kerdeztem, hol a ho?
– Nem tudom, kisasszony – ismetelgette a remult
ferfihang.
– Akkor figyeljen ide, Mr. Salzman...
– Zuckerman.
– Jo, hogy figyelmeztet ra. Szoval, maga is azt latja,
hogy nem latja itt Dibdint, vagy csak en
nem latom? Maga is azt latja, hogy nem lat itt havat,
vagy csak en nem latok? Mi?
– Hat... en sem latom egyiket sem.
– Akkor jo. Nagyon jo. Akkor mar csak azt kerdezem
magatol, kedves, kicsi Salzman, hogy hol
a jo feszkes francban van Dibdin es a ho? Tudja, mi
tortenik itt velem? Megmondom. Ludtalpat
kapok az alldogalastol, belem fagy a pisi, le sem merek
guggolni. Csak allok ennek a nagy francnak
a kozepen, es senki nem jon ide, hogy Miss Sinclair, ez
meg ez a helyzet...
A kod elvitte es szetszorta a sziklak kozott a
felhaborodasat. Addig tapogatoztam, amig ismet
neki nem mentem egy kőnek.
– He! – hallottam egy komor ferfihangot, alig nehany
meternyire tőlem. – Csinaljuk tovabb,
vagy hagyjuk abba?
– Fogalmam sincs rola. Kerdezd meg telefonon.
– Annyi tererő sincs itt, mint egy elefant seggeben.
Kulonben is mar csak harom kodgyertyank
maradt.
– Sajnalod őket?
– Sajnalja a franc, de ha elfogy es meg kellene,
lekutyagolhatunk erte a hegyoldalon. Van
kedved ebben a rohadt kodben setafikalni?
– Nekem akkor sincs, ha nincs kod.
– Vigyazz, jon valaki!
Sokaig – legalabb ket-harom percig – csend volt, majd
egyszer csak meghallottam egy
elkeseredett, zihalo hangot.
– Hagyja mar abba Rafaela, ugysem latja senki.
– Ki a fene az a Rafaela?!
A hang gyanus volt; mintha Miss Drinkwatere lett
volna.
– Miss Rafaela – mondta a ferfihang gyanus
nyugalommal. – Kerem, ne rugdossa a vesemet, ha
lehet.
– Jaj, istenem... vigye el innen a mocskos kezet!
Kicsoda maga?
– Rafaela, kerem, ha tovabb rugdos, kenytelen leszek
lehajitani.
– Segiiiitseg!
– Nem birom tovabb, Miss Rafaela, nagyon sajnalom.
Tompa puffanas hallatszott, majd Miss Drinkwater
felhaborodott kialtasa.
– Ledobtal, te rohadek? Nesze, nesze! Behunytam a
szemem. Jol el tudtam kepzelni, mi tortenik
a kod melyen.
– Ez bedilizett! Eskuszom, elment az esze!
– Fel a kezekkel, te mocsok!
Futottam volna a hangok iranyaba, de ismet
nekimentem egy sziklanak.
– Kicsoda maga?
– Maga kicsoda?
– Istenem, hat mar arra sem meltatnak, hogy felhivjak a
figyelmemet a valtoztatasra. Hogy kerul
maga ide?
– Maga kicsoda?
– Hogyhogy ki vagyok? En vagyok a...
– Tartsa fel a kezet, es ne mocorogjon! Ket hullat hozott
nekunk ajandekba, igaz?
– Miről beszel... maga? Ket... hul... larol? Mifele hullat
vittem en maganak? A jo istenit neki,
valaki ideeresztett egy bolondot...
Ketsegbeesetten probaltam meg kikeveredni a
sziklatombok kozul. Egyszerre csak Nyima
bukkant fel az orrom előtt. Remulten az arca ele kapta a
kezet, amikor aztan rajott, hogy en allok
vele szemben, akkora sohajtas szakadt ki belőle, mintha
a Himalajat dobta volna le a hatarol.
– Jaj, rinpocse, a rolangok elvarazsoltak bennunket.
Mindent hallok, de semmit sem latok. Hol
van Miss Drinkwater?
Ebben a pillanatban ket pasas bukkant fel az orrunk
előtt. Az egyik pocakos, alacsony ficko volt,
a masik hajlott hatu, magasabb. Mindketten fules sapkat
viseltek, olyasfelet, amilyet az indianok az
Andokban.
Amikor megpillantottak bennunket, megtorpantak.
Egyikuk a kezeben tartott papirlapra nezett.
A masik csipőre tette a kezet, es megcsovalta a fejet.
– Kik a francok maguk, es mit keresnek itt?
– Miss Drinkwatert keressuk – mondta Nyima.
A pasas hosszasan nezegette a papirjat, majd
megcsovalta a fejet.
– Itt nincs. Es nem is kellene itt lennie. Ha nem lenne ez
a kurva kod, nem zavarodott volna
ossze minden. Mi a manot keresnek itt? Es kulonben is,
kicsoda maga?
– Lawrence – mondtam osszehuzva a szemem. A magas
pasas szeliden nezett ram.
– Maganak nem kellene itt lennie!
– Hat hol kellene lennem?
– Tőlem kerdi? Hat mi vagyok en itt, hogy mindent
tudjak? Az isten? Az Mr. Garnes. Ezen a
papiron nincs semmifele Lawrence. Maga osszevissza
koborol, baratom: ez pedig nem jo.
Kovalyog, mint golyafos a levegőben. Ha Mr. Garnes
nem talalja ott, ahol lennie kellene... Maga
meg ki a franc? Csak most veszem eszre, hogy lama.
– Az vagyok – mondta ontudatosan Nyima.
– De hat lamanak sem kellene itt lennie. Mi a turo van
itt, emberek? Osszevissza setalgatunk,
mint hulye Billy az autopalyan? Ugy latszik, ma meg
van zavarodva mindenki. Az előbb Dibdin
jon nekem, hogy hol a csaj, aztan a csaj, hogy hol van
Dibdin? Ilyet meg nem pipaltam, pedig
akkor is en terelgettem ezt a csurhet, amikor kitort a
polgarhaboru, mar a franc se tudja, melyik
orszagban... Harom allo napig lőttek rank, mi meg
vaktoltennyel vedekeztunk. Oregem, az volt a
franko. Ismerted Colionet? Ugy harcolt egy
vaktoltennyel toltott kalasnyikovval, mint John Wayne,
es jol meg is szorta őket. Maga meg egy lama, mi? Hol
a francban vannak a gurkhak? Maganak
gurkha katonanak kellene lennie, nem lamanak.
Valamelyik hulye rossz ruhat adott magara?
Uramisten, es hogy nez ki a kepe? Pont egy ilyen alakot
kuldtek ide nekem...
Ki tudja, meddig mondta volna, ha fel nem bukkan
előttunk egy csinos, szőke holgy. Cirka
huszeves lehetett, es olyan lehetetlen ruhat viselt, mint
amilyenben Jane szokott pompazni a
Tarzan-filmekben.
Se szo, se beszed a magasabb ferfinak rontott, kirantotta
kezeből a papirt, es lehajitotta a foldre.
– Dögöljetek meg valamennyien! – rikácsolt dühtől
lángoló arccal. – Köpök rá,
hogy mi lesz ezzel a nyomorral, fogom magam és
lesétálok a táborba. Aki ma
hozzám mer szolni, annak lerugom az orrat, es kiszurom
a szemet. Dibdinnek meg mondjatok
meg, hogy legalabb egy hetig ne keruljon a szemem ele,
mert kicsipkezem a kepet. Itt szobrozok
jegcsappa fagyva ennek a kicseszett kodnek a kozepen,
es azt hiszitek, odajon valaki is hozzam,
hogy Dibdin meghalt, eltemettek, ne varjak tovabb ra
odafent...
– Na, vegre! – hallottam a hatam mogott egy ujabb
felhaborodott hangot. – Csakhogy itt
vagytok! Hol a francban van Rafaela?
– Itt vagyok, te nyomorult! – mondta a szőke holgy
veszjoslo nyugalommal. – Te hol voltal?
Ekkor bukkant ki a kodből egy ujabb valaki, akiben
Miss Drinkwaterre ismertem.
– Megfenyegettek – mondta a pasas. – Ez a nember, itt!
– Jol tette – mondta Rafaela. – En is azt teszem.
Odamegyek hozzad, es kikaparom a szemed.
– Miert, Miss Rafaela?
– Mert nem jottel, te szemet. Hagytal acsorogni.
– De hiszen en mentem – panaszkodott a pasas. –
Mentem en, eppen akkor, amikor kellett.
– Ne mondd, hogy jottel, amikor nem jottel!
– Jottem, de ebben a rohadt kodben eltevedtem.
Eppen azt gondoltam.
– Kuss!
– Jo, jo, en csak... Szoval, azt hittem, on az, es
felkaptam ezt a nembert...
– Ha meg egyszer ezt mondja, maga nyomorult
ferfisoviniszta, szetlovom a golyoit!
– Ez tisztara Őrult. Azt hittem, on az, Miss Rafaela.
Felkaptam, hogy elvigyem, ahogy kellett, ez
meg elkezdett hulyere verni. Lattam, hogy leszall a kod,
es abba akartam hagyni a jelenetet, de ez a
nem... akarom mondani, nő, nem szallt le rolam. Es
most se szall le! Konyorgok, szabaditsatok meg
tőle!
– Allj! – kialtotta Rafaela a kozeledő Miss
Drinkwaterre. – Maga kicsoda?
– Augusta Drinkwater vagyok.
– Statiszta?
– Vegzős hallgato.
– Szóval még statiszta sem? Akkor meg mi a francot
keresel itt, aranyom, ahol
a madár se jár? – Fenyegető léptekkel megindult Miss
Drinkwater fele. – Adok en
neked elszurni mas melojat...
– Ne kozeledjen, mert lovok!
Mielőtt kozbelephettem volna, Rafaela Augusta fele
ugrott. Augusta kezeben eldordult a
revolver, s a golyo valahol egy sziklafalnak csapodott.
Egyszerre vagtuk magunkat hasra valamennyien.
Mintha lekaszalt volna bennunket egy jol
iranyzott sorozat.
– Ez... megőrult! – jajgatott Rafaela, foldhoz szoritva az
arcat. – Tedd mar le azt a stukkert, te
dilis!
Ki tudja, mi lett volna a dolog vege – Augusta
szemeben olyan fenyeket lattam csillogni, hogy
joggal szamithattam ra: ujabb lovesek kovetkeznek –,
amikor mely, oblos hang reccsent rank. Ki
tudja, honnan jott – talan egyenesen a Csomolhari
tetejeről. Mintha valamelyik haragos isten
elegelte volna meg a jatszadozasunkat.
– Fegyvereket eldobni! Mindenki tartsa fel a kezet!
Korul vannak veve! Itt az FBI!
A valoszerűtlen fenyegetes megtette a hatasat. Előbb
Miss Drinkwater hajitotta el a stukkeret, s
emelte fel a karjat, aztan a tobbiek.
A legkozelebbi, vaskos szikla mogul egy kozeptermetű
ferfi alakja bontakozott ki a kodből.
Kezeben hangszorot tartott, es amikor meggyőződott
rola, hogy sikerult megijesztenie bennunket,
meg egyszer beleuvoltott:
– Mindenki maradjon a helyén, vagy lövök!
Természetesen megkérdezhettem volna
tőle, hogy ugyan mivel, amikor a hangszoron kivul nem
volt semmi mas nala, de eszem agaban
sem volt.
A hangszoros, bajuszos pasas odasetalt hozzam, es
megallt előttem.
– Udvozlom, Mr. Lawrence! Hogy sikerult belefutnia
ebbe a diszes tarsasagba?
Szergo Mikeladze volt, a Siva utolso tanca
trukkmestere.
4.
Basil Gillmore meg akkor is alig kapott levegőt a
rohogestől, amikor mi, tobbiek mar
megnyugodtunk. Megnyugvasunkban ketsegkivul
szerepet jatszott az a nehany dupla whisky is,
amelyet sikerult a nagy ijedtsegre leguritanunk.
Az egyik kellekes satorban szorongtunk mind a
huszvalahanyan. Ladakon, tabori szekeken,
fabol acsolt padokon ucsorogve. Előttunk tarka
abrosszal letakart, ugyancsak deszkaasztalokon
frissen sutott pogacsak, pizza es sajtos rudak kinaltak
magukat.
– Reg nem rohogtem ilyen jot! – torolgette a szemet Mr.
Gillmore. – Hogy volt az... Rafaela?
Maga csak vart-vart, a ficko meg nem jott? Hogy jott
volna, amikor...
A felcsapo nevetes belefojtotta a szot. Lattam, hogy
valamennyien, beleertve Miss Drinkwatert is, jol
szorakoznak első, felreertesekkel teli talalkozasunkon.
Mosolyogtam en is, es a mellettem
csendesen eszegető Mikeladzehoz fordultam.
Orulok, hogy ujra latom, Szergo.
– En is orulok, Leslie.
– Olvastam, hogy operatőr lett, es sokat forgatott az
utobbi időben. Mintha valamelyik lapban
irtak is volna magarol egy cikket.
– A National Geographicragondol?
– Stimmel. Hol is jart? Az Eszaki-sarkon?
– A Delin.
– Ha jol emlekszem, pingvineket fenykepezett.
Mikeladze bolintott.
– Egy ketoras termeszetfilm kesziteseben vettem reszt.
En voltam az egyik operatőre.
– Hogy kerult vissza ismet a jatekfilmhez? Mikeladze
megvonta a vallat.
– Elni is kell valamiből.Nagyon elveztem azt a munkat,
csak eppen veget ert. Mehettem volna
Afrikaba zsirafokat fenykepezni, es lehet, hogy megyek
is. Egyelőre sajnos megfelelő tamogatas
hijan csuszik a dolog, ezert addig is elvallaltam ezt a
melot.
– Ez milyen?
Szergo ketteharapott egy sajtos rudat.
– Őszinte valaszt akar? Szemet. Olyan, mint az a masik.
– A Siva utolso tanca?
– Meg szerencse, hogy megsemmisult a kopiaja.
Amikor vege lett a dalnak, es Watermant sittre vagtak,
azt hittem,
mindorokre vege ennek az őrultsegnek. De nem. A
baromsagok orok eletűek. Ha valami fatalis veletlen
folytan el is
pusztulnak, mindig akad egy eszelős, aki ujjaszuli Őket.
– Eszerint most erről van szo?
– Pontosan erről. Éppen csendes, munkátlan napjaimat
élveztem egy kis
szigeten, Key West környékén, amikor beállítottak
hozzám az ajánlattal. Azt
hittem, rosszul hallok. Már-már sikerült
megfeledkeznem Siva utolso tancarol, a
gyilkossagokrol es Bhutanrol is – nem akarom
megserteni Leslie, tudom, hogy onnek ez a szive
csucske, de en valahogy megvagyok nelkule. Szoval,
Bhutanrol is sikerult megfeledkeznem,
amikor felkeresett Mr. Gillmore es Mr. Kirkpatrick.
– Ő melyik?
Mikeladze egy lapos orru, palacsintakepű ferfira
mutatott.
– Korabban javorszarvas-tenyesztő volt, vagy micsoda.
Holtbiztos, hogy eszkimo ver is folyik
benne. Ő a masik producer. Fene se tudja, hogy sikerult
Osszekerulnie Mr. Gillmore-ral.
– Csinaltak mar valaha filmet?
– Mr. Gillmore igen. Elegge ismert figura. Amolyan
masodosztalyu producer. Masodosztalyu
filmekhez hajtja fel a penzt, de igyekszik első osztalyu
profitot kivenni belőluk.
– Hm. Es sikerul?
– Mikor hogy. Nem ugyetlen a ficko. Peldaul A halalon
is tul egeszen jol jovedelmezett.
– Maga is dolgozott benne?
– En nem, de egy haverom igen. Raadasul konnyű
munka volt, dontően negy fal kozott vettek
fel a jeleneteket. Meg a temetőt is diszletekből epitettek.
Szoval, felkerestek es munkat ajanlottak.
Meghozza nem is rossz penzert. En meg
meghuzogattam a bajszom veget, es rovid toprenges
utan
azt mondtam, hogy miert is ne? Elvegre azert vagyok
operatőr, hogy fenykepezzek. Afrika ugyis a
levegőben log, ki tudja, lesz-e belőle valami. Most aztan
itt vagyok.
– A film?
– Arra kivancsi, hogy milyen? Nem olyan, mint a Siva
utolso tanca, de megis olyan.
– Vilagos megfogalmazas.
– Megmagyarazom. Előszor arrol volt szo, hogy ujra
forgatjuk az egeszet. Csakhogy Mr.
Kirkpatricknek nem tetszett az emlekezetből osszetakolt
regi forgatokonyv. Azt mondta, nincs se
fule, se farka.
– Maga szerint van?
– Tudja maga, hany olyan film kapott mar rangos,
nemzetkozi elismerest, amelynek ugyancsak
nem volt? De ne menjunk bele műveszeti kerdesekbe.
Nem tetszett a palinak, es kesz. Erre
Gillmore ujra iratta.
– Tehat Mr. Gillmore ezuttal Mr. Kirkpatrick penzetől
fugg.
– Jol latja a helyzetet, Leslie.
– Eszerint uj a forgatokonyv.
– Termeszetesen. Csak azt ne kerdezze, milyen. A Siva-
tanc mindenesetre ebbe is belekerult.
– Jezusom! Ismet tancol majd Siva?
– Tancol bizony. Egy sokkal modernebb Siva, mint az a
masik volt. Van egy kivalo
munkatarsunk, Kari Brenner, Ő tervezte, es Ő is epitette
meg. Azt hiszem, egyedul ő elvezi a
forgatast.
– Mi van a szineszekkel?
Mikeladze lopva korulnezett, es a fulemhez hajolt.
– Nem sokkal jobbak, mint a masik filmben. Talan csak
fiatalabbak.
– Olyanok, akikből meg lehet valami? Mikeladze
megrazta a fejet.
– Isten csodaja lenne.
– Ki a női főszereplő? Rafaela Sinclair?
– Csodat. Ő csak ket nagy mell es egy kerek fenek. A
lanyrablas Otlet megtetszett
Kirkpatricknek, s azt mondta Gillmore-nak – eppen
jelen voltam –, hogy figyelj Basil, kell ide ket
nagy mell es egy kerek fenek. Igy esett a valasztas
Rafaela Sinclairre. Valami szappanoperaban
jatszott, bizonyara nem egyetemi tanarnőt. Szorgalmas
szegenykem, de ennyi. Azt hiszi, mindenki
feltekeny ra, es szandekosan tesznek neki keresztbe,
pedig ez olyan csapat, hogy csupa jo
szandekbol is osszekutyul mindent.
– Kicsoda az a szőke, lofarkas lany?
– Simone Boyd. Az ismeretlenseg homalyabol kerult
elő.
– Ő a hősnő?
– Csak mellekszereplő. Elraboljak es megolik.
– A jeti?
– Nem fogja elhinni; a nepali gurkhak.
– De hiszen nem Nepalban vagyunk!
– Mit szamit az? A tortenet szerint Lord Bannistert, aki
meghalt felesege emleket felejtendő
kirandul a Himalajaba, gurkha katonak kiserik. igy
kerulnek kepbe a gurkhak.
– Es... miert olik meg?
– Mert... hogy is van csak? Ja, azert, mert van egy Oreg
gurkha... aki Lord Bannister
szolgalataban toltott hosszu időt, majd visszatelepult
Nepalba, de azert figyelemmel kiserte a
Bannister–csalad sorsat. Kulonosen Lady Bannistert
kedvelte. Sokkszerűen erte az oreget Lady
Bannister halala, es talan meg is buggyant benne
valami. Ugy gondolta, nincs melto nő, aki
elfoglalhatna Lady Bannister helyet Lord Bannister
mellett, ezert megbizta a fiat, aki Lord
Bannister őrsegeben teljesitett szolgalatot, hogy ha barki
is kozel ferkőzne – marmint hogy női leny
– Lord Bannisterhez, olje meg. Az ifju nem tudvan
ellenallni az apai parancsnak, megoli Simone
Boydot, pedig Lord Bannister nem is vele akarta potolni
Lady Bannistert.
– Ahhoz kepest eleg vidam lany.
– Na ja, mert meg nem oltek meg. Van nehany kemeny
napja, aztan mar nem kell jatszania, csak a napidija
ketyeg. Mehet novenyt gyűjteni.
– Hova?.
– Miss Boyd megszallott novenygyűjtő. Tele van
mappaval a satra. Ha nem forgat, a
hegyoldalakon csaszkal, es viragokat keres, hogy
lepreselhesse őket.
– Hm. Es az a kis fekete?
A kis fekete nem volt kimondottan afrikai tipus, inkabb
delolasz, de holtbiztos, hogy felmenői
kozott igazi feketek is akadtak.
– Ő a főhősunk. Nina Travolta.
– Csak nem rokona John Travoltanak?
– Ugy vette fel a nevet. Nem tudom, Travolta mit szolna
hozza, bar a csaladnevek nem
copyrightosak.
Ő csavarja majd el Lord Bannister fejet, ami altal
halalos veszelynek teszi ki magat.
– A gurkha Őt is meg akarja olni?
– Erről szól a film. De van még benne egy indiai pap is,
aki viszont őt
akarja megkaparintani magának. Nem, Ő nem megölni
akarja, hanem... szóval,
elvinni magával Indiába. A pap álruhában érkezik ide,
vándor indiai kereskedőnek
hiszik, jámbor férfiúnak, ő viszont egész nap Miss
Travolta után koslat, és meg
akarja ölni Lord Bannistert. Vannak aztán hűséges
gurkhak, es Lord Bannister arulo
inasa...
– Maga kiismeri magat ebben, Szergo? Mikeladze
lemondoan legyintett.
– Dehogy ismerem ki. Meg sem probalom. Eleg, ha a
rendező a fejeben tartja a dolgokat.
– Apropo, ki a rendező?
– Mr. Tom Garnes.
– Az meg ki?
– Latja azt a dulledt szemű fickot a bőrkabatban?
Őaz.
– Hallanom kellett volna mar rola?
– Szereti a karatefilmeket?
– Mikor hogy.
– Karatespecialista. Be is akart rakni a filmbe nehany
karatejelenetet, de a producerek leintettek.
Azt mondtak, mas jellegű mozit szeretnenek.
– A Morrisok? Mikeladze ismet legyintett.
– Beszelt veluk?
– Ket napja futottunk ossze.
– En hoztam ide őket.
– Megerintette a nosztalgia szele?
– Azok az emberek... kozel alltak az ehhalalhoz, Leslie.
– Hogyan? – hokkentem meg.
– Jo ket eve nem volt munkajuk. Ha megkerdezi tőluk,
nem fogjak elarulni onnek, de ez az igazsag. Egy
szineszotthon lakoi voltak, es szocialis segelyekből
tengettek az eletuket. Amikor felkertek ennek a
zagyvaleknak az
operatőri munkajara, rajuk is gondoltam. Ugy vallaltam
a feladatot, ha ők is johetnek. Mr. Gillmore es Mr.
Kirkpatrick
majd hanyatt estek a remulettől, amikor megpillantottak
őket. Azt kerdeztek tőlem, hogy eszemen vagyok-e?
Hogy
tudnanak bepreselni ebbe a filmbe harom dilis cowboyt?
Mondtam nekik, hogy ez az ő dolguk – ha nem lesz
benne harom cowboynak hely, en sem vallalom. Vegul
csak benyomtak őket valahogy.
– Ők... tudnak erről?
– Még csak az hiányozna! Meg vannak győződve róla,
hogy filmes körökben
istenekként tisztelik őket. Különben minden rendben
van veluk. Dolgoznak, mint a
megszallottak. Szerencsere nem lathatjak a
forgatokonyvet.
– Miert szerencsere? Mikeladze ismet a fulemhez hajolt.
– Mert nincsenek benne.
– Nincsenek?
– Nincsenek. Amikor az Ő ugynevezett jelenetukre
kerul sor... nem teszek filmet a gepbe. Csak
ugy csinalok, mintha forgatnek. De nem forgatok.
– Es ha rajonnek?
– Nem jonnek ra. A ket producer meg tartja a szajat. A
sajat erdekeben. Az en gazsimbol
kanyaritanak le egy darabot, amit aztan kiosztanak
kozottuk.
– Mi lesz, amikor bemutatjak a filmet?
– Majd azt mondom, hogy a barmok kivagtak őket. A
legjobb szineszekkel is előfordul, hogy
kinyesi őket az ollo.
Majdhogynem elerzekenyultem attol, amit hallottam.
– Maga jo ember, Szergo – mondtam neki.
Mikeladze ingerulten nezett ram. – Dehogy vagyok az!
Es kerem, ne is terjesszen ilyeneket
rolam, mert a vegen nem kapok majd munkat. A
filmszakma nem a jo emberekről szol. Csak
eppen... talan a Kaukazusbol hoztam magammal a
genjeimben, hogy az elesetteken segiteni kell. Es
en segitek is. Tudja, miert? Mert abban a hiu remenyben
elek, hogy amikor majd en leszek elesett,
rajtam is segit valaki. De eleg is a nyavalygasbol! Nem
szerezne meg egy nyelet whiskyt?
Szereztem. Kiszurtam magamnak a Gillmore előtt
arvalkodo uveget, es a kezembe
kaparintottam.
– He! He! Csak aztan hagyjon benne valamit! –
rimankodott a pirospozsgas producer. – Egy
skot, whisky nelkul olyan, mint a locsolatlan virag!
Ontottem az uvegből ket poharral, majd visszavittem
Gillmore-nak.
Nem sokkal ezutan Szergo feltapaszkodott az asztaltol,
es kisetalt a satorbol. Eppen arra
gondoltam, hogy ideje lenne nekunk is visszaterni a
kolostorba, amikor a pirospozsgas Basil
Gillmore mellem telepedett.
– Megengedi?
Odebb huzodtam, hogy kenyelmesen elferjen a padon.
Gillmore felem nyujtotta a kezet.
– Azt hiszem, meg hivatalosan be sem mutatkoztam.
Basil Gillmore vagyok, ennek az
allatseregletnek az istallomestere. Orulok, hogy
megismerkedhettem onnel, Mr. Lawrence.
Kellemesen vilagoskek szeme volt, es kellemesen
pirospozsgas arca. Videki postamesterre
emlekeztetett inkabb, mint filmproducerre.
– En is orulok.
– Mr. Mikeladze meselte, hogy on is tagja volt annak a
csoportnak, amely a Siva utolso tancat
forgatta.
– Hat eppen tagja nem voltam – tiltakoztam. – Csupan
itt teblaboltam a kozelukben.
– Egyszer jo lenne elbeszelgetni magaval. Vegul is
maga szemtanu volt. Hatha lenne nehany
hasznalhato otlete a filmunkkel kapcsolatban.
Latogasson meg barmikor: szivesen, es nehany
poharka whiskyvel fogadom.
Ment volna, de meg idejeben sikerult megallitanom.
– Egy pillanatra, Mr. Gillmore. Kerdezhetnek magatol
valamit?
Meglepődve pislantott ram.
– Hat persze. Csak tessek.
– Lehet, hogy indiszkret lesz a kerdesem. Gillmore
elvigyorodott.
– Akkor azonnal valaszolok is ra. Egyikukkel sem, es
egyszer sem. Sajnos, mar nem vagyok
abban a korban, hogy kikezdjek a szinesznőimmel. Az
is eleg nekem, ha ram mosolyognak.
– Nem erről van szo – vigyorogtam vissza. – Valami
mas erdekelne.
– Espedig?
– Miert vettek elő a Siva utolso tancat? Gondolom, lett
volna egyeb temajuk is eppen eleg.
Gillmore az asztalra tenyerelt, es megvakargatta
kopaszodo feje bubjat.
– Jo kerdes, Mr. Lawrence. Az az igazsag, hogy nem is
ezt akartuk. En peldaul meg csak nem is
hallottam a maguk kalandjarol. A fenebe is... eszembe
jutott valami! De hogy a kerdesere
valaszoljak, a tarsam, Mr. Kirkpatrick emlitette meg a
dolgot. Ami a szovegkonyvet illeti, hat nem
ujjongtam, amikor elolvastam. Akkora marhasag, hogy
ha felmaszik a tetejere, lilara festheti rola a
Himalajat. Es megis van benne fantazia. Tudja, miert?
Mert sokan hallottak arrol a szerencsetlen
forgatasrol. Es ha meg tudjuk lovagolni az abbol fakado
erdeklődest – a szerencsetlensegekre
mindig vevő a jonep –, maris siker koronazza azt a
kinlodast,
ami itt filmforgatas cimen folyik. Egyszoval, abban
bizunk, hogy jovendő nezőink meg kepesek
visszaemlekezni a soha be nem mutatott első verzio
tragikus tortenetere, es megnezik helyette ezt a
masikat. Valoszinű, hogy aztan elcsigazottan
tantorognak ki a mozibol, es megfogadjak, hogy
ezutan inkabb a baptista gyulekezet istentiszteletere
jarnak mozi helyett, de mi akkor mar eladtuk a
jegyeket, es harom televizio is megvette a vetites jogat.
Tudom, nem szep, amit mondok, de a mi
szakmanknak farkastorvenyei vannak. Ha profitot
akarsz, mindent meg kell ragadnod, tovabba, a
szarbol is lehet aranyat mosni. Akarja, hogy mondjak
meg nehany hasonlo bolcsesseget?
– Kosz, mara ez is eppen eleg.
– Igy gondolom en is. Hat akkor viszlat.
– Azt mondta, eszebe jutott valami...
– Meg gondolkodom rajta, aztan majd szolok onnek.
Oke?
Megfordult es elvonult.
Elővettem a pipam, hogy megtomjem, es a levegőbe
eresszek belőle nehany karikat. Eppen a
dohany utan tapogatoztam, amikor ram esett valakinek
az arnyeka. Felemeltem a fejem. A szep,
szőke szinesznő, Simone Boyd allt mellettem, kezeben
szepen metszett whiskyspoharral.
– Ideulhetek?
– Foglaljon helyet – biccentettem. – Nem zavarja
a pipafust?
A lany ram mosolygott.
– Kifejezetten imadom. Edes es kellemes az illata.
– A meztől van – magyaraztam.
– Igazan? – kerekedett ki a szeme. – Mezet tesz a
dohanyba?
– Eppen csak annyit, hogy megedesitse a fustot. Ezuttal
peldaul nepali mezet kevertem bele.
– Nepalban is van... mez?
– Hogyne lenne! A nepali mez egyenesen vilaghirű.
Nem hallott meg a Himalaja sziklain
megtelepedő mehekről?
Miss Boyd elgondolkodva nezett ram.
– Meg nem. Pedig erdekes lehet.
– De meg mennyire, hogy az! Neha egy-egy mehcsalad
otszaz kilo mezet is termel egy szezonban. Csak eppen
nem konnyű hozzajutni.
– En meg novenyeket gyűjtok – mondta Miss Boyd. –
Mi ketten valahogy... Osszetartozunk,
nem erzi?
– Mi... ize... ketten?
– Hat persze. Engem a viragok erdekelnek, magat a
mehek. A kettő nem lehet meg egymas
nelkul. Szepen mondtam, igaz?
– Mit tagadjam.
– Komolyan erdeklődom a viragok irant. Tobb ezer
viragom van odahaza lepreselve. Mar itt is
gyűjtottem vagy szazat. Nincs kedve egyszer velem
jonni? Maga a meheket kergeti, en meg a
viragokat. Igy aztan gyorsabban megy az idő. Mert
kulonben csak vanszorog. Itt vagyok mar harom
hete, de meg egy centit sem forgattak velem.
– Ez igazan kellemetlen.
– Meg nem kerultem sorra. Addig meg csak
gyűjtogetem a viragokat. Kepzelje, meg fogok halni
a filmben.
– Ezt őszintén sajnalom.
– Hat meg en! Azutan meg tovabbi harom hetig itt kell
maradnom anelkul, hogy egy percet is
dolgoznek. Arra gondoltam, hogy talan setalgathatnank
neha-neha a hegyekben. Eljohetne hozzam
teazni, reggel hazamehetne...
Miss Boyd első osztalyu zsakmany volt – el kell
ismernem. Ugyanakkor megsem az a fajta,
akivel szivesen mentem volna meheket gyűjteni.
– Hallom, belecseppent a forgatas kozepebe. Azok a
barmok mar megint elcsesztek valamit.
Rossz fustgyertyat vagy mit gyujtottak be, es akkora
kod tamadt, hogy Mr. Mikeladze inkabb A
Bagdad bombazasahoz keszithetett volna felveteleket. A
műho meg egyszerűen nem jott ki a
tubusbol. Latta Rafaelet? Te jo isten, hogy micsoda egy
hulye tyuk! Tetszik maganak?
– Meg nem volt időm...
– Ne tevessze meg a latszat. Ket nagy mell es egy kerek
fenek – semmi egyeb. Es hiszti, hiszti,
hiszti. En ezzel szemben...
– Nincs nagy melle es kerek feneke? Felhaborodva
nezett ram.
– Mar hogy a fenebe ne lenne! Mindenből eppen akkora
van, mint amekkora kell.
Megmutassam? Na jo, majd ha viragot gyűjtunk.
Szoval, ezek olyan hulyek, hogy meg egymast
sem talaltak meg a kodben. Majd megpukkadtam a
rohogestől, amikor meghallottam, mi tortent.
Az a barom Dibdin Rafaela helyett a maga baratnőjet
kapta fel.
– Nem a baratnőm.
– Hala istennek. Nem szeretek kapcsolatokat feldulni.
– En sem.
– Nyugodt lehet, nincs semmifele kapcsolatom. Akkor
hat ne feledkezzek meg rolam! Ha
magatol nem talalna meg, valaki majd megmutatja a
satramat. Azert lehetőleg ne Rafaelatol vagy
Travoltatol kerdezze, mert azok a sajatjukba csaljak.
Inkabb azt ajanlom...
Sosem tudtam meg, mit akart ajanlani.
Abban a pillanatban ugyanis, ahogy meg akarta
magyarazni, hogy juthatok be minel kevesebb
feltűnessel hozza, kivagodott a sator ajtaja, es egy verző
arcu ferfi jelent meg a satornyilasban.
– Dibdin! – orditotta, bugyborekolta, feneketlen duhvel
a hangjaban. – Hol vagy, te szemetlada?
Megfoglak es megollek!
Aztan terdre esett, felenk nyujtotta a kezet, majd
vegigfekudt a padlora teritett szőnyegeken.
Csend volt idebent, mely es sűrű csend.
5.
De nem sokaig. A csendet a Teli Palota ostromara
emlekeztető csatazaj valtotta fel. Szekek es
padok borultak, ferfiak orditoztak, nők sikoltoztak,
valaki nekem ugrott, es ugy meglokott, hogy
majd a szőnyegen heverő ferfi melle estem.
Megkapaszkodtam valakiben, aki megingott, majd
felem utott. Eppen csak el tudtam kerulni a csapasat.
Megprobaltam kirangatni zsebemből a 38-ast,
de ekkor meg valaki egyszerűen a labamra ult. Hogy
minel konnyebben megszabadulhassak tőle,
kileptem a csizmambol, es a sorsara hagytam. Majd
megkeresem, ha helyreall a vilagbeke.
Nem egyhamar allt helyre. Csak akkor, amikor Mr.
Gillmore es Mr. Kirkpatrick harsany
orditozassal rendet teremtett. Mr. Gillmore-nak meg
vorosebb volt az orra, mint eddig, Mr.
Kirkpatrick egyebkent is keskeny vagasu, eszkimo
szeme olyannyira osszeszűkult, hogy arra
gyanakodtam, valaki a hadonaszas kozben megprobalta
kiverni.
– Csend! – orditotta Mr. Gillmore egy szeken allva. –
Legyen mar csend, a kutya mindenit neki!
Lassan elcsendesult a csatazaj. De Mr. Gillmore meg
ekkor sem szallt le a szekről. Ugy
orditozott fentről lefele, mintha egy tortenelmi film
felvetelen a romai legiok tamadasat iranyitana.
Tobben is a verző kepű emberhez ugrottak es
feltamogattak.
– Jim! – szolt ra kemenyen Gillmore. – Mi tortent
veled?
A veres arcu fiatalember eltolta magatol a segitő
kezeket.
– Hagyjatok – morogta szegyenlősen. – Mar nincs
semmi bajom. Csak egy kicsit...
megszedultem. – Megtorolgette az arcat, mialtal sikerult
elmazolnia rajta a vercseppeket es
osszekennie a kezet. – A fenebe is, meg a szemembe is
belement valami. Nem latok... egeszen jol.
Itt vagy, Zuckerman?
– Itt vagyok – mondta egy kis kopcos pasas a hatterből.
– Itt van nalad a szamuraj kardod? – Itt.
– Add ide!
A pasas tanacstalanul nezegetett korbe.
– Jo–jo, de miert kell neked szamurajkard? Tudod, hogy
pokolian eles. Meg megsebzel vele...
valakit.
– Eppen arra kellene.
– Mit akarsz csinalni vele... Jim? – tudakolta a kis
bogyos, sotet haju Nina Travolta is.
A Jimnek nevezett, verző kepű ficko a lany fele nezett.
– Le akarom fejezni vele... Dibdint.
Ismet csak a nema csend uralma ala sullyedtunk. Jo par
masodperc mult el, mire Nina Travolta
meg merte torni.
– Miert akarod levagni... ize... Dibdin fejet? A ferfi az
arcara mutatott.
– Latod ezt, Nina?
– Latom hat. Mar akartam is kerdezni...
– Ő csinalta.
– Dibdin?
– Ő.
Ismet csak a nema csend.
– Es... hogy csinalta?
– Megtamadott a rohadek. Nekimentem, vagy mi a
franc. Epp a satram mogul leptem ki, amikor
egyszerűen nekimentem. Leselkedett, vagy mi a fene.
Meg mondtam is neki, hogy mi a nyavalya
van, Dibdin, talan kukkolo lettel, vagy mi, erre se szo,
se beszed, elkapott, bemazolt ket nagy
rohadek pofont... aztan feldobott a sator tetejere. Meg a
whiskysuvegem is eltort, pedig nektek
akartam hozni. Nezzetek a kezem, tele van
uvegszilankkal!
– Feldobott a sator... tetejere?
– Fel a szemetlada! Fogalmam sem volt rola, hogy
ekkora erő lakik benne. Ezert is kell a
szamurajkard. Lecsapom vele a fejet, es kesz. Raadasul
jetijelmezben volt a barom. Azt hitte, nem
ismerek ra.
Valami riadot dobolt a halantekomon.
– Azt vettem eszre, hogy repulok. Felszalltam ket meter
magasba, aztan lecsorogtam a ponyvan.
Mire felocsudtam, mar nem volt sehol.
– Biztos, hogy Dibdin volt? – hitetlenkedett Rafaela
Sinclair előbukkanva Mr. Kirkpatrick hata
mogul. – Akkor viszont nem ertem...
– Mit nem ertesz, edes kis Rafaelam?
– Ezt az egeszet. Dibdin ugyanis mar levetkőzott, vagyis
atoltozott... Lattam, amint lehuzta
magarol a jetiruhat.
– Akkor visszahuzta.
– De hat miert?
– Hogy elintezzen engem, aztan... mit tudom en!
– Miert akart volna elintezni?
– Honnan tudjam? Az ekkora barom emberekben neha
bekattan valami, aztan ki akarjak irtani a
vilagot. Hat ez is ki akarja, csak azt nem ertem, mert
eppen velem kezdte, amikor olyan szeles itt a
valasztek. Ez a rohadek...
Harsany nyikorgas kozepette kinyilott a nemezzel
boritott deszkaajto.
Az ajtoban hatalmas termetű ficko allt. Lapos orru,
karfiolfulű, szeles arcu. Legalabb ket meter
lehetett, es szazotven kilo.
Ő volt az a pasas, aki Miss Drinkwatert akarta magával
cipelni a füstköd
mélyén Rafaela Sinclair helyett.
6.
Mr. Dibdin kezeben whiskysuveg lapult, az arcan szelid,
baratsagos mosoly. Belepegetett az
ajton, majd ovatosan becsukta maga mogott. Aztan
megtorpant, es gyanakodva rank bamult. A
melytenger melysegű csend gyanakvasra kesztette.
– Hello, fiuk, hello, lanyok! – lengette meg az uveget. –
Whiskyt hoztam. Rafaela mondta, hogy
hazibulit tartunk. De mi ez a csend? Meghalt talan
valaki?
– Te fogsz, Dibdin! – mondta a csendet megtorve,
veszjoslo nyugalommal Jim, akiről kesőbb
kiderult, hogy Countrymannek hivjak.
– Hogyhogy en? Mi a szar ez? Es milyen a keped, Jim?
Osszeverekedtetek?
Jim Countryman, Lord Bannister megformaloja ekkor
szamurajkardot forgatva a feje felett,
Dibdinnek ugrott.
– Levagom a fuled, Dibdin!
Orommel nyugtaztam, hogy a fejlevagasbol szerencsere
mar csak fullevagas maradt.
Jim Countryman előreszegezte a kardot, es Dibdin fele
csapott vele.
– Veged, Dibdin!
– Istenem, istenem! – tordelte a kezet mellettem Miss
Boyd. – Ez a marha tenyleg megoli! Vegyetek el tőle a
kardot!
– Hagyjatok a fenebe! – legyintett Tom Garnes. –
Nem...
– Dehogy hagyjuk! – sikitotta Miss Boyd. – Hiszen
megoli! Levagja a kezet a karddal!
– Azzal ugyan nem – nyugtatta meg Garnes. – Csak a
tokja van nala.
Erre Countryman is rajohetett, mert foldhoz vagta a
kardhuvelyt.
– Hat ez nem az en napom.
Dibdin ovatosan atkarolta Countryman vallat.
– Mi a franc van veled, Jim?
Countryman igyekezett ellokdosni magatol az
emberhegyet.
– Ne nyulj hozzam! Tobbe az eletben ne nyulj hozzam!
Dibdin csodalkozva szemlelgette Countryman veres
arcat.
– Mi tortent veled, Jim?
– Mintha nem tudnad!
Dibdin ertetlenul tarta szet a karjat
– Mit kellene tudnom?
Lassan azert csak megtudta. Nem volt konnyű dolga,
mivel osszevissza lefetyelt mindenki, arrol
nem is beszelve, hogy szegeny Dibdin nem volt az a
kimondott langesz.
– En? – kapta ketsegbeesetten a mellehez a kezet,
amikor vegre megertette, mivel vadoljak. –
En, Jim? Dehogy tudnek en kezet emelni rad! Itt
dogoljek meg, ha...
Ismet kitort a hangzavar. A percekig tarto kialtozasnak
az lett a vege, hogy Dibdint kellett
vigasztalni, aki sirva-zokogva az egyik deszkabol acsolt
asztalra borult. Jim Countryman
tanacstalanul toporgott mellette: latszott rajta, hogy
legszivesebben magahoz olelne az
emberhegyet.
Nehany meterről lopva megnezegettem az arcat. Par
karmolas latszott csupan rajta, es az orra
verzett. Tovabba az eltorott whiskysuveg szilankjai
megsebeztek a kezet.
Amig Countrymant vizsgalgattam, ismet csak
megcsikordult az ajto, es egy vekony,
baratsagtalan nő lepett be rajta.
– Itt van a kellekes? – kerdezte ingerult, turelmetlen
hangon. Talan azert volt kiborulva, mivel
nem hivtak meg a buliba. Gyanitottam, hogy jo paran
vannak meg a stabbol, akik hasonlo cipőben
jarnak.
– Mi a baj, Linda? – kerdezte egy hang a sator
hatuljabol. – Magat is megtamadta Dibdin?
A csontkeretes szemuveget viselő, szigoru tekintetű
asszony megvető pillantast vetett ra.
– Engem nem tamadott meg senki. Nem az a fajta
vagyok, akit meg szoktak tamadni. Szoval,
jojjon Ted, es csinaljon valamit a cuccaival, mert a
kutyak ide-oda huzigaljak. Honnan a feneből
kerult ide ez a sok rohadt dog?
– A falubol – mondta valaki. – De a kolostorbol is
jonnek.
– Eleg baj az, szetcincalnak itt mindent. Mi az a csomag
Miss Travolta satranal?
Miss Travolta meghokkenve nezett ra.
– Csomag? Az en satramnal?
– Valaki otthagyott valamit – mondta egyre novekvő
ingerultseggel a Lindanak nevezett
csontkeretes szemuveges nő. – Egy halozsakot, vagy mi
az ordogot. Be van huzva a cipzarja, es ha
nem tudnam, hogy lehetetlen, azt mondanam, hogy egy
ember alszik benne. Legalabbis olyanok a
korvonalai. Lehet, hogy valamelyik dog kihuzta a
kelleksatorbol?
Nyima ketsegbeesett pillantasaval talalkozott a
tekintetem. A nagy kavarodasban egeszen
megfeledkeztem rola. A lefokozott gepkocsivezető a
sarokban ucsorgott, es szendvicseket
majszolgatott. Lattam, hogy tobbszor is szot valt a Ted
nevű pasassal, aki mint kiderult, a nagy
kellektar vezetője.
Bar nem voltam biztos a dolgomban, igyekeztem
megakadalyozni a katasztrofat.
– En megneznem – ajanlkoztam. – Kimegyek, es...
A baratsagtalan nő megvető pillantast vetett ram.
– Maga kicsoda?
– Lawrence vagyok.
– Nekem a kellekes kell. Nem vallalhatok felelősseget,
ha eltűnik valami. Ram van bizva a ket
satorsor...
– Jol van, Linda – mondta a Tednek nevezett ficko. –
Kimegyek, es...
Linda ekkor vette csak eszre Countrymant.
– Magaval meg mi tortent? Mar mondtam maganak,
hogy nem agyban, parnak kozott fogja
vegezni, az biztos.
Countryman remulten feleje bokte ket ujjat.
– Tavozz tőlem, satan!
Nyilott az ajto, es egy Lindahoz kisertetiesen hasonlito,
csontkeretes szemuveges holgy dugta be
rajta a fejet.
– Itt vagy, Linda?
– Itt vagyok.
– Vigyazz az ajtobol! Linda ovatosan oldalra lepett.
Ami ezutan kovetkezett, barmelyik remfilm
legidegborzolobb jelenete lehetett volna. Az ajto
nyitva maradt, s a kettes szamu szemuveges nő egy
jokora csomagot rangatott be rajta. A csomag
halozsak volt, amelyből egy alvo ferfi korvonalai
bontakoztak ki.
A nő megallt az ajtoban. Eles, kellemetlen hangja
betoltotte a satrat.
– Én vagyok a felelős a rendért, nem igaz? Én és Linda.
Márpedig én nem
tűröm, hogy összevissza hajigálják a szemetüket a
sátrak között. Ha
valamelyiküknek huncutkodni támad kedve éjszaka,
teszem azt, valaki másnak az
ágyában, kimegy a sátrak közé, belebotlik egy elhagyott
csomagba, hasra esik,
eltörik a lába, és nem lesz képes forgatni, Mr. Gillmore
engem fog elővenni,
hogy képtelen voltam rendet tartani. Igy van, Mr.
Gillmore?
– Igy, Beata – mondta savanyu keppel a piros orru
Gillmore.
– Tehat: ezt a cuccot elveszitette valaki. Ki hagyta a
satrak kozott?
Nem volt jelentkező. En lettem volna csupan, de valami
egyszerűen belem fojtotta a szot.
– Igy is jo – mondta Beata. – Odakint mar
megkerdeztem mindenkit. A nepaliak kozul sem
hianyzik senkinek semmije.
Nema csend.
– Oke – bolintott Beata. – Akkor kibontjuk a
csomagocskat. Megnezzuk, mi van benne. Linda!
Huzd le a cipzarat!
Ekkor jott csak meg a hangom. Es Miss Drinkwatere is.
Ő visitott egyet, en csak kialtottam. –
Ne!
Linda keze megdermedt a huzozaron. – Mit ne?
– Ne nyissa ki, kerem!
– Aztan miert ne?
– Mert...
– Maga talan tudja, mi van benne? Kenytelen voltam
biccenteni.
– Mi?
– Vagy Carlo Cinquanta, vagy David Ostrowsky
professzor.
Linda a zsakra mutatott.
– Ebben? Egy professzor? Mit keresne benne?
– Igazabol nem is ők... hanem valamelyikuk hullaja.
Erre kitort a rohoges.
– Hallod, Kari? – bőgte Kirkpatrick. – Azt mondja a
pasas, hogy egy hulla van a csomagban.
Mr. Lawrence, onnek aztan van erzeke a
dramaturgiahoz! Nem lenne kedve egyszer
forgatokonyvet
irni? Gyerunk, Linda, mutassa mar, mi van abban a
rohadt zsakban!
Linda bolintott, es egyetlen, gyors mozdulattal lerantotta
a cipzarat.
A kitorő orditozas es sikoltozas megemelte a satrat.
Csak remenykedhettem benne, hogy nem hajitja fel a
Csomolhari csucsara.
7.
Jo oraval kesőbb mar csak nehanyan ultunk a satorban.
A halozsak magara hagyatva hevert a
sarokban. Gillmore mar a ki tudja hanyadik whiskyjet
itta, ami kezdett lassan meglatszani rajta.
Szaja szele lefittyedt, homlokan elmelyultek a rancok.
Orra egyre inkabb egy hoember bohokasan
voros orrara emlekeztetett. Medford Kirkpatrick ezzel
szemben egyre inkabb eszkimova valt.
Jaromcsontjai kiugrani latszottak az arcabol, szeme
olyan keskeny volt, hogy talan meg egy
vastagabb tű sem fert volna at a resen.
– Ez... hihetetlen! – motyogta lefittyedt szájjal Mr.
Gillmore. – Ez
egyszerűen... lehetetlen! Felhajított... a sátor tetejere?
– Fel – mondta a nyugalmat visszanyert Mr.
Countryman. – Elkapott, es felhajitott.
Mr. Gillmore ram nezett.
– Maga azt allitja, hogy egy... igazi jeti maszkal
korulottunk?
– Kenytelen vagyok vele.
– De hiszen... jeti nem letezik!
– Ezt gondoltam idaig en is.
– Meg most is... ezt gondolja?
– Nem tudom. Talan mar nem.
– Esez... itt?
A sarokban fekvő halottra mutatott, de ranezni mar nem
mert.
– Minden valoszinűseg szerint Cinquanta professzor.
– Ebbe bele kell dilizni. Szoval ez a pasas itt nehany
evtizede halott. Mi is vitte el? Lavina?
– Azt mondjak.
– Es maga szerint... a jeti idehozta Ninanak ajandekba?
– Nincs jobb otletem.
– Es van meg ket tovabbi hullajuk a kolostorban.
– Nem a mi hullaink, akarom mondani... Mr. Gillmore
nagyvonaluan legyintett.
– Ne lovagoljunk a szavakon. A hulla aze, aki
megtalalja. De nekem nem is a.hulla kell, hanem
maga.
– En? – hokkentem meg. – Ezt hogy erti?
– Varjon egy pillanatra! Eszerint bujkal meg egy
negyedik hulla is valahol Tudja, kicsoda?
– Bizonyos Ostrowsky professzor.
– Ember, ez oriasi!
– Ez az – biccentett a keskeny szemű Kirkpatrick is.
– Amennyiben? – kerdeztem megutődve.
– Figyeljen ide – bokte felem a mutatoujjat Mr.
Gillmore. – Mit szolna tizezer dollarhoz?
– Fognam, es elfutnek vele.
– Akkor figyeljen... Itt van ez a remek anyag... a jeti,
akiről azt hittek, hogy egy eszelős szinesz,
de nem, mert egy igazi jeti, aztan van egy masik eszelős
szinesz, akit a jeti felhajit a sator tetejere...
– Na, alljon csak meg a menet! – emelte fel tiltakozva
az ujjat Countryman. – Miert vagyok en
eszelős?
– Ezt csak ugy mondtam. Szoval vagy te, aztan van
harom hullank, mindharom halozsakban,
akikből kvazi negy is lehet. Mit szol mindehhez, Mr.
Lawrence?
– Mihez? – kerdeztem ertetlenul.
– Hat, amit mar korabban is el akartam mondani
maganak, csak meg erlelgettem volna egy kicsit.
Az esemenyek azonban athuztak a szamitasomat.
Kimondom kerek perec: kap tőlem tizezer dollart,
ha osszeut ezekből a remsegekből egy hasznalhato
forgatokonyvet.
Hapogtam, mint a jegre tevedt kacsa. Jo idő mulva
kaptam csak annyi levegőt, hogy beszelni is
tudjak.
– De hat... hogy kepzeli?
– Egyszerűen – mondta Gillmore. – Van egy Mont
Blanc golyostollam. Senkinek nem adnam
kolcson, de maganak odaadom. Kap tőlem egy bőrbe
kotott jegyzetfuzetet is. Esze az van, es azt
kulonben sem tudnek kolcsonadni; nekem is annyi
maradt csupan, amennyiből hatralevő eveimben
szűkosen kijovok valahogy. Leul egy kőre,
vegiggondolja a dolgokat, osszerakja a megfelelő
tenyeket, es kiegesziti a Siva utolso tanca
forgatokonyvet az ujonnan felbukkant
izlestelensegekkel.
Termeszetesen nem kell egeszen uj konyvet irnia,
csupan a regit atfazonirozni. Nos?
Tiltakozni akartam, de oriasi megdobbenesemre, Miss
Drinkwater feltartotta a kezet.
– Az ajanlat elfogadva. Majd en segitek neki.
Mr. Gillmore osszehuzta a szemet, es megprobalta
fokuszalni őket. Ugy latszik, Miss
Drinkwater kepe valahogy elhomalyosulhatott előtte,
mert remegő hangon megkerdezte.
– Maga kicsoda?
– Mr. Lawrence munkatarsa vagyok.
– Franko – mondta Gillmore. – Akkor megegyeztunk.
Mikor akarja felvenni a penzet? Most,
vagy holnap is jo lesz? Addig gondolkozzanak, amig
vissza nem terek, mert most ki kell mennem.
Nagyon... kell; Majd... jovok.
De nem jott vissza.
8.
Vartunk vagy negyedorat, aztan erte kuldtunk valakit. A
statiszta azzal jott vissza, hogy Mr. Gillmore a satraban
hortyog. Mr. Kirkpatrickkel ekkor ugy hataroztunk,
hogy feloszlatjuk a spontan unnepseget. Jomagam is
faradt voltam;
legszivesebben mar az agyamban pihentem volna.
Csakhogy tisztaban voltam vele: olyan messze vagyok
meg tőle, mint hulye Billy Ohioban a San Franciscoban
felejtett szendvicsetől.
Amitől tartottam, be is kovetkezett. Alig tettem ki a
labam a satorbol, a ket csontkeretes holgyre
bukkantam: Lindara es Beatara. Olyan mozdulatlanul,
egyenes tartassal vartak ram, mint ket
szobor. Amikor feltűntem a sator ajtajaban,
megmozdultak, es hozzam siettek.
– Mr. Lawrence – mondta Linda. – Beszedunk van
magaval.
Kozben olyan vekonyra huztak ossze az ajkukat, hogy
kenyeret lehetett volna szeletelni vele.
– Allok rendelkezesukre, holgyeim – udvariaskodtam.
Linda szivott egy nagyot a friss, hegyi levegőből.
– Arrol lenne szo, hogy on tobbet tud arrol a pasasrol,
aki jetit jatszik, mint mi. Ezt gondoljuk.
– Rosszul gondoljak – tiltakoztam.
– A mi feladatunk az, hogy biztositsuk a forgatast, es
kapcsoljunk ki minden zavaro korulmenyt.
– Komoly feladat. Lindanak a szeme sem rebbent.
– Azt szeretnem megkerdezni ontől: ugye, ez csak trefa?
– Micsoda? – hokkentem meg.
– A jeti.
– Hogy erti, hogy trefa?
– Ugy, hogy On meg akarta trefalni a fiukat. Hiszen
nehanyat mar korabban ismert kozuluk.
Peldaul Mikeladzet, az operatőrt, a Morisokat, es meg
talan masokat is.
– Meg mindig nem ertem...
– On ugy gondolta miutan meghallotta, hogy ismet
leforgatjak Siva utolso tancat, hogy...
megtrefalja a stabot. Hasznaljuk ezt a szot. De akar azt
is hasznalhatnam, hogy el akar ijeszteni
bennunket innen.
– En?!
– Termeszetesen on, Mr. Lawrence.
– Mi a feneert tennem?
– A konkurencia megbizasabol, peldaul.
– Mifele konkurenciarol beszel?
– Ne tegyen ugy, Mr. Lawrence, mintha nem tudna rola.
– Nyogjek mar ki, miről van szo! Linda sohajtott, es
Osszenezett Beataval.
– Jo, ha igy akarja. Nem beszelt onnek Mr. Gillmore
Mr. Hartwigrol?
– Biztosithatom, hogy ki sem ejtette ezt a nevet a szajan.
– Nem is tudja, kicsoda Mr. Hartwig?
– Fogalmam sincs rola.
– Mondja On. Mi viszont meg vagyunk győződve rola,
hogy nagyon is jol tudja.
– Hm. És mit kellene tudnom erről a bizonyos Mr.
Hartwigrol?
A ket csontkeretes ismet Osszenezett.
– Ne higgye, hogy mi nem vesszuk a lapot. Annyira
vesszuk, hogy elmondjuk onnek: Mr.
Hartwig is erdeklődott a Siva utolso tanca irant.
Meglepődott, mi?
– Meg.
– Csakhogy... Mr. Hartwig nem kapta meg ra az
engedelyt. A forgatokonyv joga ugyanis Mr.
Mikeladze tulajdonaba ment at. Kapiskalja?
– Nem.
– Jol csinalja, eskuszom, nagyon elethűen. Mivel a
jogtulajdonos Mr. Mikeladze, Mr. Hartwig
tehetett neki egy szivesseget. Erti? Erre mar nem is
valaszoltam. – Tudjuk, hogy Mr. Hartwig
napokig uvoltozott, amikor radobbent, hogy nem tudja
megszerezni a forgatokonyvet. Ekkor
megprobalta megvenni Mikeladzetől, de az nem adta el
neki. Na? Tovabb hallgattam.
– Mr. Hartwig elhatározta, hogyha ő nem csinálhatja
meg a filmet, mas sem fogja.
Mas szoval, hadat uzent a mi forgatasunknak. Amikor
Mr. Gillmore ezt megtudta, bizonyos ceghez
fordult, ahol kemeny fiukat es lanyokat kolcsonoznek ki
olyanoknak, akiknek pont ilyenekre van
szukseguk. Ezek az ugyes lanyok es fiuk tobbnyire regi
motorosok; olyan palyakon tanultak
motorozni, mint a CIA es az FBI, hogy mast ne
mondjak. Ezek a lanyok es fiuk nem ijednek meg a
sajat arnyekuktol.
Mintha lang lobbant volna az ejszakaban. – Ugy ertsem,
hogy maguk... Linda mosolygott, es a
satrak koze mutatott. – Latja azt a varjut?
Odaneztem, ahova mutatta. A satrak kozott, egy simara
csiszolt farud tetejen fekete madar
gubbasztott mozdulatlanul. Barki igazi varjunak nezte
volna, de nem volt az.
A varju jegeső-elijesztő varju volt, amilyen minden
tibeti vagy bhutani falu szelen megtalalhato.
A lamahitű mitologiaban egyedul a varju kepes arra,
hogy elűzze a jegverest hozo demonokat.
Bizonyara nem a buddhista hitvilagbol kerult Bhutanba,
hanem mar akkor itt volt, amikor
buddhizmus meg csak az eszakra vezető kapukon
kopogtatott Indiaban. Valoszinűleg a lamahitet
megelőző bon-vallas allatistene lehetett.
A fabol fűreszelt es feketere festett varju ott
gunnyasztott az oszlop tetejen, es mintha bennunket
figyelt volna.
– Latja azt a varjut? – kerdeztek meg egyszer.
– Latom – bolintottam.
Ekkor valami olyasmi tortent, amire nem szamitottam.
A ket holgy ugyanis baranybőr bekecset
es hosszu, meleg, zseb nelkuli nadragot viselt. Bekecsuk
zsebe olyan kicsi volt, hogy aligha
rejthettek volna el nagyobb targyat benne. Es megis a
kezukbe kerult valahonnan a ket 45-os
Magnum. Hogy honnan, azt talan csak a tunhuangi ezer
buddhak tudjak, ha egyaltalan hajlandok
olyan profan dolgokon torni a fejuket, mint a modern
tűzfegyverek. Mindenesetre, mire egyet
szusszantam, a ket csontkeretes, regi motoros kezeben
mar ott lapult a ket Magnum.
De meg ha csak lapult volna! A ket pisztoly ugyanis
zenelni kezdett – azt a szimfoniat
jatszottak, amelyet a fegyverek altalaban jatszani
szoktak: a halal szimfoniajat.
Csak oriasi erőfeszitessel voltam kepes a helyemen
maradni. Legszivesebben bevetettem volna
magam a satrak koze. Jozan eszem azt sugta, hogy
onnan, ahonnan ket csontkeretes szemuvegű
boszorkany Magnumokkal lovoldozik, el kell huzni a
csikot. Meghozza minel előbb.
Isten csodaja volt, hogy nem huztam el. Talan az is
kozrejatszhatott benne, hogy egyszerűen
foldbe gyokerezett a labam.
A Magnumok zeneltek, majd olyan gyorsan eltűntek,
mint ahogy előkerultek. Mire felocsudtam,
mar nem voltak sehol. Linda es Beata viszont
baratsagosan mosolygott ram.
– Nezze meg a varjut, Mr. Lawrence.
Nem kellett kozelebb mennem a fekete madarhoz; innen
is jol lattam, hogy lyukas szegenyke,
mint az ementali sajt.
– Mit szol hozza?
Elismerően huztam el a szamat.
– Nem semmi.
– Csak azt akarjuk hangsulyozni, hogy nekunk
mindenaron biztositanunk kell a forgatas rendjet.
Nem szeretnenk, ha felreertene bennunket, Mr.
Lawrence. Csak egy kis bemutatot rogtonoztunk
onnek, hiszen csupa unalom errefele az elet. Tudja, mire
kerjuk ont?
– Mire? – kerdeztem kivancsian.
– Beszeljen a jetivel. Mondja meg neki, hogy tetszik,
amit csinalt, de ne csinalja tobbe. Ugye,
megertett bennunket?
Csipőre tettem a kezem, es megcsovaltam a fejem.
– Gondolom, semmire nem mennek vele, ha azt
mondanam, hogy eletemben meg csak nem is
hallottam Mr. Hartwigrol; fogalmam sem volt rola,
hogy Mr. Mikeladze vette meg a forgatas jogat;
tovabba gőzom sincs rola, ki a jeti, sőt azt sem tudom,
hogy normalis emberi leny-e egyaltalan?
Linda bolintott.
– Valoban nem menne vele semmire, Mr. Lawrence.
– Akkor hat csak annyit mondok, hogy megertettem az
uzenetuket.
Mindketten egyszerre hajtottak meg a fejuket.
– Koszonjuk, Mr. Lawrence.
Kenytelen voltam belatni, hogy Linda es Beata valoban
regi motorosok, es barmilyen palyan is
tanultak motorozni – akar a CIA, akar az FBI palyajan –
gyerekszobajuk azert volt.
Ami, sajnos, szemernyivel sem tette konnyebbe a
helyzetemet.
9.
Keső este volt mar, amikor elhagytuk a tabort. Nyima
valami ismerősevel kotendő uzletre
hivatkozva elhuzott a falu iranyaba, de előtte azzal
ijesztgetett, hogy lefekves korul visszater.
Jokora kerek hold ragyogott az egen, csillagokkal
koszoruzva. Erre indulasunk utan azonnal fel is
hivtam Augusta figyelmet, ő azonban meg csak nem is
valaszolt. Igazan kivancsi lettem volna ra,
ezuttal eppen miert utal.
Nem sokaig kellett varnom a valaszra. Alig tettuk meg
az ut otodet, duhosen ram formedt.
– Alljon meg! Kavics ment a csizmamba. Sohajtottam,
es megalltam.
Augusta leult egy lapos kő szelere, lehuzta a csizmajat,
majd kirazott belőle valamit. Akarmi is
volt, nem hallottam, hogy lepottyant volna a foldre.
– Teljesen kinyiffan a labam ebben a rohadt labbeliben!
– duhongott. – De maganak ez persze
mindegy!
– Mar hogy lenne mindegy – ellenkeztem. – Nem
kedvelem, ha a tarsasagomban levő ifju
holgyeknek kinyiffan a laba.
Augusta vasvillaszemeket meregetett ram.
– Oh, ez a guny! Ez a tipikus ferfi felsőbbrendűsegről
tanuskodo duma. Ifju holgy! Egyenesen
remisztő.
– Nem szantam annak.
– De igenis annak szanta! Hat nem erzi, akaratlanul is
mennyi lebecsules van a hangjaban?
– Valoban nem erzem.
– Maga a velejeig romlott. Azt hiszi, nem vettem eszre?
– Ezuttal mit?
– Hogy milyen szemeket meregetett arra a lanyra!
– Milyen lanyra?
– Miss Boydra.
– Szemeket meregettem? Csupan csak udvariassagbol
megneztem magamnak.
– Hahaha! Tudja, milyen volt a nezese?
– Na milyen?
– VetkŐztető. Maga egyszerűen levetkőztette azt a
lanyt.
– Nem is vettem eszre.
– Megbeszeltek valamit?
Furcsan, idegesen hangzott a kerdese. Kisse maskeppen,
mint az előző mondatai.
– Mi koze hozza?
– Nagyon is sok. Nem szabad hagynom, hogy az a
szegeny lany a maga karmai koze keruljon.
Alig tudtam elfojtani a kitorni keszulő nevetest. Annak
a szegeny lanynak tobb elettapasztalata
van, mint szazotven Miss Drinkwaternek, ha van
egyaltalan vilagszerte annyi ebből a műfajbol.
– Az az igazsag, hogy nagyon szivesen elkoltoznek
magatol.
– Mi tartja vissza?
– A disszertaciom. Es meg az is... hogy talan sikerul
megvaltoztatnom magat. Persze erre
nagyon keves a remenyem. Kulonben szoltam
Nyimanak, hogy huzza tavolabbra az agyam a
magaetol. Es meg valami mast is elhataroztam.
– Ne kimeljen.
– Tudja, mivel alazzak meg legjobban magukat a nők?
– Erre igazan kivancsi vagyok.
– Azzal, hogy ha peldaul egy szobaban laknak egy
ferfival, mint maga velem, kinosan ugyelnek
ra, hogy a jobbik oldalukat mutassak.
– Igazan? Es maga szerint hogy mutatjak a jobbik
oldalukat?
– Peldaul ugy, hogy... tekintettel vannak arra a
nyomorult ferfira. Peldaul... nyakig
bebugyolaljak magukat, mert nem akarjak provokalni.
Akaratlanul is a szemem ele libbent a kep, ahogy semmi
kis ruhacskajaban az agyan ulve keni a
kormeit, s valahogy nem az volt az erzesem, hogy
egyszer is tulbugyolalta volna magat.
– Ezt vegyem ugy... hogy...
– Ugy viselkedem eztan, mintha maga ott sem lenne.
– Ennek orulok.
– Nem lesz sok orome benne. Ha valami
meggondolatlansagra szanna ra magat, lelovom.
– Igazanjo terv.
– Akkor most egy ideig ne szoljon hozzam.
Gondolkodni akarok.
Felrantotta a csizmajat, es csak ult a sziklan elmelazva,
mintha el sem akarna mozdulni onnan
tobbe.
Vartam egy kicsit, majd megvontam a vallam, es
elindultam a kolostor fele.
Alig leptem harmat-negyet, maris utanam kialtott.
– Most meg hova megy?
– Aludni.
– Nem akar... meg maradni egy kicsit? Latja a holdat?
Csupa feny itt minden, es... csillagok...
es...
– Nem – mondtam. – Aludni megyek.
– Hat csak menjen! – szallt utanam a hangja. – Mit
torődik maga velem? Magaban annyi
romantika sincs, mint egy svabbogarban! Azert is itt
maradok!
Néhány lépés után eltakarta előlem egy szikla.
Természetesen eszem agaban sem
volt egyedul hagyni, csupan surgetni akartam egy kisse.
A mozgalmas nap megviselte az idegeimet,
szivesen lenyujtoztattam volna mar a derekamat is.
Aztan egyszerre csak meghallottam a mar jol ismert
visitast.
– Jezusoooooom! A jetiiiiiii!
Megfordultam es futottam, ahogy a sportcipőm engedte.
Az pedig sajnos nem engedte, hogy a
koves talajon vilagcsucsot dontogessek.
– Jaaaaaj! A jetiiiii!
Amikor kibukkantam a szikla mogul, Miss Drinkwater a
foldon fekudt, es ugy rugdalodzott,
mint a hatara forditott bogar.
– Segiiiitseg! – visitotta. – Hagyjon, maga rohadek! Ot
percembe kerult, amig felfogta, hogy
nem en vagyok a jeti. Akkor aztan elkapta a karom, es
magahoz rantott.
– Itt... volt.
– Hol?
A legkozelebbi, elefantnyi sziklara mutatott.
– Ott.
– Biztos benne?
– El is kapott– Latja?
Kordbarsony kabatkajanak valoban hianyzott az egyik
ujja. Szerencsere rovid keresgeles utan
megtalaltam a szikla toveben.
– Letep... te – nyogte Augusta. – Ideugrott hozzam, es...
letepte.
A kemeny talajon nem latszott semmifele labnyom.
Akar mese is lehetett az egesz.
Megcsovaltam a fejem, es a sziklahoz setaltam. Ott sem
lattam nyomot a foldon. Aztan
egyszerre csak megpillantottam valamit a kő oldalan.
Odahajoltam, hogy jobban megnezhessem.
Mivel a holdfeny nem volt eleg erős, elővettem a
zseblampamat, felkattintottam, es a valamire
vilagitottam.
Barna szőrcsomo volt, valoszinűleg a jeti szőreből.
Ovatosan az ujjaim koze csippentettem, es
megszagoltam.
Eppen olyan szaga volt, mintha egy vadallatbol hullott
volna ki.
Amikor kibujtam a sziklatomb mogul, Miss
Drinkwaterre esett a pillantasom. Ismet egy lapos
kovon ult, de ezuttal mar nem a csizmajabol razogatta ki
a koveket, hanem a stukkerjat szorongatta,
es reszketett, mint a nyarfalevel.
– Jojjon – mondtam fele nyujtva a kezem. – Nincs a
szikla mogott senki.
Miss Drinkwater lehajtotta a fejet.
– Nem hisz nekem?
Kenytelen voltam felmutatni a szőrcsomot. Előszor nem
latta jol, amikor aztan megmondtam
neki, micsoda, meg jobban elsapadt.
– Mit akarhat tőlem ez az átkozott?
Azt hiszem, nagyon csunyan nezett volna ram, ha
megmondom neki.
10.
Miss Drinkwater felment a cellankba, en pedig
levonultam az imaterembe, a lhakangba. Augustanak
ugyan azt
mondtam, hogy imadkozni akarok, valojaban csak a
gondolataimat akartam kifesulni. Olyan gubancosnak
ereztem őket, mint a hurrikanbol szabadult kutya a
bundajat.
Az istenszobrok a sarkokbol nagy szemeket meregettek
ram. Keptelenek voltak felfogni, hogy
lehet egy emberi leny ennyire ostoba. Hogyhogy nem
lat az orranal tovabb? Mert en bizony nem
lattam. Fogalmam sem volt rola, kicsoda a jeti – egy
valosagos, regmult időkből itt maradt
csodaleny, vagy egy ravasz, mindenre elszant gazember,
aki akar valamit. De mi a fenet, es kitől?
Miss Drinkwater – mig en az imateremben a fejem
tortem – feltelepedett az agya szelere, miutan
mint egy kirakodovasaron, szetpakolta az uvegcseit a
fekvőhelyemen. Ezuttal mar nem
figyelmeztettem terjeszkedesenek hataraira. Szo nelkul
felemeltem a takaromat, es leraztam rola az
uvegeket.
Szőnyegre estek, nem törtek el. De azert szepen
csilingeltek, ahogy egymasnak koccantak
odalent.
Miss Drinkwater gunyosan nezett ram.
– Ez aztan jellemző magara. Mondhatnam, tipikus.
– Ugy gondolja?
– Ugy bizony. Maga keptelen meg a legelemibb
udvariassagra is. Mi lett volna, ha szol, hogy szedjem le
a
cuccaimat? Es kulonben is, mi lett volna, ha kibirja azt a
kis időt, amig vegzek?
– Ha jol latom, meg el sem kezdte.
– Na es? Nem vagyok szazlabu, hogy orakig
elvacakoljak vele. Masfel ora alatt kesz lettem
volna.
– Ejszakara felesleges belakkoznia a kormeit.
– Jezusom, maga aztan nem akarmilyen ficko!
Maga akarja megtanitani nekem, hogy mit kell
csinalnom a kormeimmel? Ez aztan a
ferfisovinizmus teteje! A vegen meg majd azzal jon elő,
hogy jobban tudja, mi kell egy nőnek, mint
ő sajat maga. Megnyugtathatom, nem azert
szepitkezem, hogy ejszaka barki is megbamuljon.
Egyszerűen levezetem vele a feszultsegemet.
– Miert? Feszult talan?
– Eltalalta. Az vagyok!
– Hm. Es miert?
Miss Drinkwater lecsavarta egy uvegecske kupakjat, es
munkahoz latott. Legalabb akkora lelkesedessel, mint az
elmult evszazadok nagy, klasszikus festői. Huzott egy
csikot az egyik kormere, majd kinyujtotta a nyelvet, es
megszemlelte a művet. Tette ezt egy olyan aprocska
pizsamanadragban, hogy megallt a szivveresem tőle.
Csak miutan kiigazgatta egy kicsit a csikot, vette
maganak a faradsagot, hogy ismetelten szoba
elegyedjek velem.
– Hogy miert vagyok feszult? Azt hiszem, csaladi
orokseg. Genetika, vagy mi a fene.
– Szoval, maga egy feszult csaladbol szarmazik? Miss
Drinkwater lenező mosollyal nyugtazta
szellemessegemet.
– Ma valahogy gyenge a szovege. Kulonben csak akkor
vagyok feszult, ha komoly szellemi
erőfeszitesek előtt allok.
– Most az előtt all?
– Ahogy mondja.
– Megtudhatnam, hogy mi az?
– Persze hogy megtudhatja, hiszen maga is erintett
benne.
Kezdtem megbanni, hogy leraztam az uvegeit a padlora.
Valami azt sugta a lelkem melyen,
hogy veszelyes ellenfelet talaltam a szemelyeben.
– En? – kerdeztem rosszat sejtve. – Mennyiben?
– Annyiban, hogy maga helyett kell dolgoznom.
– Miert kellene maganak helyettem dolgoznia? –
csodalkoztam. – Elkapom a jetit maga nelkul
is.
– Most nem a jetiről van szo – dunnyogte. – Kulonben
abban sem vagyok olyan biztos. Egyelőre
csak lovoldozik ra, de meg el sem talalta.
– Egyszer eltalaltam.
– Nyima szerint annyi ver sem jott ki belőle, mintha
agyoncsapott volna egy vegetarianus legyet.
A fene egye meg, erről jut eszembe, hogy vissza kell
varratnom a kabatom ujjat. Nincs valami
otlete?
– Nincs.
– Maga nem ert veletlenul a varrashoz?
– Nem.
– Kar. Akkor Nyimahoz kell fordulnom. Ereztem, hogy
veszely leselkedik ram, de meg
fogalmam sem volt rola, hogy micsoda.
– Azt mondta, hogy helyettem kell dolgoznia. Miert
kellene maganak helyettem dolgoznia? –
tudakoltam ovatosan.
– Hogy kaphasson otezer dollart. Azert.
Reg megfeledkeztem mar Mr. Gillmore ajanlatarol, igy
nem is ertettem, miről beszel. Miss
Drinkwater azonban emlekeztetett ra.
– Az csak trefa volt! – haborodtam fel. – Mr. Gillmore
nem gondolta komolyan.
– Nagyon is komolyan gondolta! – bologatott Miss
Drinkwater, mikozben nekilatott a masodik
szamu kormenek.
– Maga megbolondult!
Ismet vasvillava valtozott a tekintete.
– Ezt ne mondja meg egyszer, mert magara ontom a
lakkot, es megiszom a lemosojat.
– Jol van, nyugodjek meg – intettem nyugalomra őt is,
es vele egyutt magamat is. – Maga nem
ismeri a trefat. Nem ismeri a Himalajat, es nem ismeri
az embereket sem.
– Mert maga olyan jol ismeri őket, mi?
– Jobban, mint maga.
Megingatta a fejet, es szomoruan nezett ram.
Kinyujtotta a karjat, a parnaja ala nyult, es felem
mutatott valamit. – Latja?
– Mi az?
– Egy golyostoll. Egy Mont Blanc toll. Mr. Gillmore
golyostolla. Mielőtt visszaindultam volna a
taborbol, bekopogtam a satraba.
– De hiszen Mr. Gillmore csontreszeg volt!
– Kicsit mar kijozanodott. Ő bizta ram a tollat. Ez egy
jegyzetfuzet. Ez pedig egy csekk tizezer
dollarrol. Most hallgasson egy kicsit, mert figyelnem
kell a csikra. Ha elgorbul, kezdhetem elolről.
Azt hittem, szétrobbanok a méregtől, de kénytelen
voltam visszafogni magam.
Nem tehetem meg neki azt a szivesseget, hogy
duhongeni lasson.
Azert nem lehettem valami nyugodt, mert amikor
befejezte a csikot, aggodva lesett ram.
– Jol van?
– Jol, hogy a fene vigye el!
– Engem?
– A jetire gondoltam.
– Akkor jol sejtettem, hogy ha elmondom maganak,
duhongeni fog. A magafajta ferfiak nem
szeretik, hogyha a nők segitsegere szorulnak.
– En nem szorulok senki segitsegere! – tiltakoztam. –
Miert szorulnek ra? Nem irom ala a
szerződest. Ezzel az ugy elintezettetett.
– Gondolja?
– Igenis gondolom!
– Ne duhongjon, nagyon kerem.
– Nem duhongok.
– Mielőtt meg egyszer ezt mondana, nezzen a tukorbe.
Kulonben is, ledobalta az agyarol az
uvegeimet, mi ez, ha nem duhonges? Maga megigerte,
hogy elvegzi a munkat. Az igeret is lehet
jogi kategoria. Ha egy ugyes ugyved kezebe veszi a
dolgot, a gatyajat is lehuzza, Mr. Gillmore
pedig tele van ugyes ugyvedekkel.
Lassan, de biztosan szedulni kezdtem. Holnap reggel az
lesz az első dolgom, hogy felkeresem
McKinleyt, megmondom neki, hogy most azonnal...
– Szoval megcsinalja a forgatokonyvet tizezerert vagy
sem?
– Nem csinalom meg! Sem tizezerert, sem tizmillioert.
– Biztos voltam benne, hogy ez lesz a vege.
– Akkor kenje csendben a kormeit, es hagyjon aludni.
– Csakhogy a tortenetnek ezzel meg nincs vege. Ha
maga nem akarja megirni, megirom en.
Mintha tőrt szurtak volna az oldalamba. Felultem az
agyamon, es elhűlve bamultam ra.
– Maga?
Akkora szemeket meresztett ram, hogy ha belejuk estem
volna, akar meg is fulladhattam volna.
– Miert? Nem nezi ki belőlem, hogy meg tudnam
csinalni? A diakkorben egesz jo dolgozatokat
irtam. Egyszer peldaul egy pizzafutar helyebe kellett
belekepzelnunk magunkat. Meg a tanarnőnk is
sirva fakadt, amikor arrol irtam, hogy szegeny kis
pizzafutar mit erzett, amikor leejtette a
kiszallitasra varo legszebb pizzajat, es egy arra tevedt
kobor kutya megette.
– Te jo isten!
– Ugye borzalmas? Magam is sirtam, amikor irtam. De
ez meg mind semmi. Szegeny kis
pizzafutarnak egy igen gazdag holgyhoz kellett volna
kivinnie a pizzat. A kutya viszont megette.
– Ezt mar mondta.
– El is pusztult tőle.
– A kutya?
– Nem is a pizzafutar! He, figyel maga egyaltalan ram?
Szoval, a kutya elpusztult. Tudja, miert?
Mert az uzletasszony konkurense igy akarta eltenni az
utjabol a nőt. Amikor az uzletasszony
megtudta, hogy a pizzafutar megmentette a biztos
halaltol, fiava fogadta. Mert mi, nők, tudjuk, mi a
hala, ellentetben magukkal, ferfiakkal! Nos, mit szol a
tortenetemhez?
– Levegőt sem kapok tőle.
– Na látja! Szóval, előttem az éjszaka. Megírom maga
helyett a
forgatókönyvet. Csak egyben adjon segítséget.
Brutálisra vagy kisse erzelmesre
vegyem Lord Bannister figurajat? Maga szerint mi
lenne a jobb?
– Az, ha hozza sem kezdene.
– Akkor mi lesz az otezer dollarjaval?
– Tizről volt szo, nem?
– Jo-jo, en a maga reszere gondoltam. Otezer
termeszetesen az enyem, hiszen amint
hazaerkeztem, ki kell fizetnem nehany aprosagot.
Aludjon csak nyugodtan, majd ha valahol
megakadok, felrazom. Azt hiszem, reggelig le sem
hunyom a szemem.
En viszont lehunytam. Ot perc mulva megfeledkezve
jetiről es halott emberekről a
halozsakokban, aludtam, mint a bunda.
11.
Masnap eppen ebed idejen erkeztem meg a
kutatoallomasra. Az epulet udvaran nehany feher
kopenyes, talcat cipelő nővel es ferfival talalkoztam,
akik udvariasan mosolyogva koszontottek.
Akkor jottem csak ra, hogy minek szol a mosolyuk,
amikor beleneztem a bejarati ajto uvegebe.
Nagy sietsegemben megfeledkeztem rola, hova megyek,
es magamon hagytam a szerzetesi ruham,
amelyet reggel oltottem fel. A talcaval igyekvők nyilvan
azt hittek, hogy Nyima tert vissza.
Ruth doktornőnek is kikerekedett a szeme, amikor
megpillantott.
– Ez az uj divat? – kerdezte mosolyogva. – Na, jojjon be
a szobamba.
Ott aztan leultetett, es kivancsian nezett ram.
– Ebedelt mar?
– Tegnap.
– Fő az egeszseges eletmod. Tudja mit, meghivom egy
ebedre.
– Nem tiltakozom ellene.
– Jol lesz itt, a szobamban?
Eltűnt nehany percre, majd ket teli talcaval tert vissza.
– Szereti a halat? Ma eppen halnapunk van. Kozben
beszelgethetunk.
Ettunk es beszelgettunk. Szegeny White doktornőnek
majd a torkan akadt a szalka, amikor
elmeseltem neki, hogy a jeti jovoltabol ket ujabb
peldannyal gyarapodott halozsakba csavart
mumiagyűjtemenyunk. Mar csak Ostrowsky professzor
hianyzott kozuluk.
Kár volt mondanom. Ettől a pillanattól kezdve úgy
eltűnt az étvágya, hogy meg
sem probalta visszacsalogatni.
– Te jo isten! – nyogte. – Mi az ordog tortenhetett
idefent?
– Mind a harmat tűzfegyverrel oltek meg – mondtam.
– Meg mindig nem tudja... honnan kerultek elő?
– Fogalmam sincs rola.
– A... jeti?
– Ki mas?
– Mit akar csinalni?
– Szivesen elbeszelgetnek Ed Norman es Harris
professzorokkal.
White doktornő szettarta a karjat.
– Allnak rendelkezesere.
– Tudjak, miert keresem őket?
– Azt mondtam, hogy anyagot gyűjt valamihez.
Nem volt sok időm, ezert gyorsan turaztatni kezdtem az
agyam. Mire Ed Norman professzor
szobajahoz ertunk, sikerult kiagyalnom valamit. Nem
volt nagy otlet, de sokszor előfordult mar,
hogy a vaktolteny nagyobbat durrant, mint az igazi.
Ed Norman professzor magas, vekony, ősz haju ferfi
volt; hatvanas eveinek elejen jarhatott. Meg
itt, az isten hata mogott is kifogastalanul vasalt oltonyt
viselt, mintha a szabojat is magaval hozta
volna Londonbol. Mondanom sem kell, hogy a feher ing
es csokornyakkendő sem hianyozhatott a
szereleseből. Az a leereszkedő udvariassag pedig,
mellyel helyet mutatott, ugyanugy
hozzatartozott, mint a krokodilbőr cipő.
Amint bemutatkoztam, felem villantott egy
tavolsagtarto mosolyt.
– Mr. Lawrence? Azt hiszem, hallottam mar magarol –
mondta. – A lanyom kulonoskeppen
kedveli ont.
– Ismernem kellene a kedves lanyat? – erdeklődtem.
– Szemelyesen nemigen. Olvasta nehany cikket a serpak
hitvilagaval kapcsolatban. Azt mondta,
onnek tul nagy a fantaziaja.
– Ezt dicseretnek vagy korholasnak vegyem?
– Vegye nyugodtan dicseretnek. Kedvelem a
fantaziadus embereket. Miben lehetek a
szolgalatara,
Mr. Lawrence?
Most kellett eldurrannia a vaktoltenynek. Nyeltem
egyet, es maris kezdődhetett az előadas.
– Az a helyzet – kezdtem némi hatásszünet után –, hogy
könyvet írok Geldan
történetéről. Ismeri a kolostort?
– Hat hogyne – mondta osszekulcsolva az oleben a
kezet. Ekkor mar kenyelmes bőrfotelekben
ultunk, egymassal szemben, egy sudar szobapalma alatt.
White doktornő surgős teendőire
hivatkozva magunkra hagyott bennunket. – Korabban
magam is gyakran lejartam Geldanba. Mara
azonban alabbhagyott a lelkesedesem.
– Van valami oka?
– Oka mindennek van. A regi apat, Rincsenodzer a
baratom volt. Ott voltam a temetesen is...
Valoban ugy ereztem, hogy egy jo baratot veszitettem el
vele.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy Padma Gyamcot
nem kedveli?
– Attol tartok, ő nem kedvel engem. Nezze, Mr.
Lawrence, az emberi termeszet mar csak olyan,
hogy ezt kedveli, azt meg nem. Kenytelen vagyok
belenyugodni az istenek akarataba. Mondott
talan rolam valamit?
– Nagy tisztelettel beszelt Onről. Tulajdonkeppen ő adta
a tanacsot, hogy keressem fel. Hiszen
on regebbről ismeri Geldant, mint ő maga.
– Igen, ez igy is van. Egyebkent jol teszi, ha konyvet ir
rola. Errefele minden kolostornak olyan
regenyes a tortenete, hogy iro tollara kivankozik.
– En valojaban tudomanyos konyvet szeretnek irni.
Persze, szemelyes elmenyekkel fűszerezve.
Ezek adjak az ilyenfajta művek savat-borsat.
– Ezek szerint elmenyeket var tőlem?
– Ha nem haragszik meg erte.
– Miert haragudnek meg? Csupan nem hiszem, hogy
segiteni tudnek onnek. Semmi olyan
elmenyem nincs Geldannal kapcsolatban, amit
felhasznalhatna. Azon kivul, hogy egyszer majdnem
kitortem a labam a mani falnal.
– Latja, ez peldaul erdekes.
– Magam reszeről nem talalok benne semmi izgalmasat.
Sotet volt, jottem hazafele a
kolostorbol, elbambultam, belefutottam a manifalba, es
akkorat estem,
hogy meg Liverpoolban is foldrengest jeleztek a
keszulekek.
– Nem is olyan rossz – mondtam magam ele
mosolyogva. – Tegnap az egyik lhakangban egy
ezustozott talat
talaltam. A belevesett feliratbol kiderul, hogy egy
bizonyos Frenak professzor ajandekozta Geldan
kolostoranak. Tud erről valamit?
Mintha megvillant volna valami a szemeben. Egyetlen
ezred masodpercre csupan, megis
eszrevettem.
Norman professzor megvonta a vallat.
– Konkretan semmit. De nincs benne semmi meglepő.
Vincent gyakran jart a kolostorba.
– Tudja, miert?
– Ket okbol is. Az egyik alighanem az, hogy szerette a
csendet. Bevette magat a lhakangba, es
ott ucsorgott. Talan meg imadkozott is, bar szerintem
inkabb az idegeit nyugtatta. Tudja, akkoriban
felfokozott idegallapotban eltunk. Nem tudtuk, hogy
folytathatjuk-e a kutatasainkat, mivel az
ENSZ megfelelő szervei es a bhutani kormany nem
jutottak kozos nevezőre, hogy finoman
fejezzem ki magam. Kockan forgott az allomas lete.
Aztan megoldodtak a dolgok, es Frenak
homlokan is kisimultak a rancok.
– Jol ismerte őt?
Norman professzor megrazta a fejet.
– Nemigen allt szoba velem. Tudja, Ők kezdtek a
munkat az allomason: tizenketten. Ugy hivtak
magukat, hogy a piszkos tizenkettő.
– Nofene! Miert?
– Allitolag sajat kezukkel epitettek az epuletek jo reszet,
es mivel akkoriban meg nem volt
errefele viz, keveset mosakodtak. igy lettek a piszkos
tizenkettő. Affele kemeny mag voltak, nem
volt konnyű a kegyeikbe ferkőzni. En jo harom evvel a
kutatoallomas elkeszulte utan jottem fel ide,
s az ő szamukra zoldfulű voltam, amiben volt is nemi
igazsag. Bar... semmivel sem voltam
kepzetlenebb naluk.
Sertődottseg bujkalt a hangjaban, amit meg is jegyeztem
magamnak.
– Szoval, semmi furcsat nem latok abban, hogy Vincent
Frenak valami talat vagy micsodat
csinaltatott Geldannak.
– Vajon hogy juthatott az eszebe? – tűnődtem.
– Mr. Lawrence, on jobban ismeri ezt a vilagot, mint en.
Nem kell onnek magyaraznom, hogy
mindazok, akik felkeresik a kolostorokat, nem mennek
ures kezzel. Ki ezt visz a szerzeteseknek, ki
azt. Itt az ajandek az elet fontos resze. Egy idő utan
mindenki, aki a kolostor korul surgolődik,
kotelessegenek erzi, hogy megajandekozza a
lamakozosseget.
– On is megajandekozta?
– Termeszetesen.
– Csak nem egy ezusttallal?
– Eszem agaban sem volt. En egyszerűbb megoldast
valasztottam. Szoltam egy bhutani
segedmunkasnak, hogy vegyen tiz birkat a piacon,
hajtsa fel a kolostorhoz, es mondja meg
Rincsenodzernak, hogy en kuldom. Amit az apat aztan
meg is koszont, es a szerzetesek hosszu
imakat mondtak jovendőbeli kedvező
ujjaszuleteseimert. Azt hiszem, nem csinaltam rossz
uzletet.
– On pontosan mivel foglalkozik, professzor ur?
– Nem mondta el White doktornő? Nos, a savas esők
hatasat vizsgalom.
– Hm. Es mi a helyzet veluk?
– Semmi jo. Lassan a Himalajat is elerik. Mar
eszlelhetők a nyomaik. Harminc evvel ezelőtt
meg a folyok mergezettsegi fokanak vizsgalata volt az
egyik feladatom. Hallott a DDT-ről?
Akkoriban kimutattuk, hogy mar megjelent a Himalaja
havaban is. Szerencsere DDT mar nincs,
van viszont helyette mas. Sziszifuszi munka ez, Mr.
Lawrence. De azert remenykedjunk. Az
emberiseg egyszer talan raebred, hogy micsoda
baromSagokat csinal, es megprobalja jovatenni a
majdnem jovatehetetlent.
– Frenak professzor mivel foglalkozott?
– O, az ő dolga mas volt. Ő azt vizsgalta, hogy milyen
időjarasi viszonyokra lehet kovetkeztetni
a gleccserek jegmintaibol.
Nem feszegettem tovabb a dolgot, hiszen
megkerdezhette volna, vajon miert erdekel mindez,
mikor Geldan tortenetevel foglalkozom.
– Milyen ember volt Frenak professzor? Csak azert
erdekel, mert az ezusttalca...
– Mondom, hogy nem ismertem valami jol. Zarkozott,
es kicsit ratarti is talan. Igazi tudos.
– Hallottam, szerencsetlenseg erte.
– Igen. Sajnalatos szerencsetlenseg. Bizonyara azt is
hallotta, hogy nemcsak ő halt meg, hanem
masik harom is. Elsodorta Őket egy lavina.
– Gyakran van erre lavina?
– Akkor meg volt. Ma mar kiepitettek bizonyos
vedműveket, es a riasztasi rendszer is
tokeletesebb. Akkor bizony előfordult, hogy elemi
erővel zudult le a hegyoldalakon a ho.
– Munka kozben kapta el Őket?
– Igen. Egy gleccseren.
– Mit csinaltak a gleccseren, ha szabad kerdeznem?
– Jegmintakat vettek.
– Hm. Amint hallom, nem talaltak meg a holttestuket.
– Pedig kerestuk. Csak hat ki tudja, hany ezer kobmeter
ho csuszott rajuk. Azt sem tudtuk
egeszen pontosan, hogy hol kaphatta el őket. Csak
sejtettuk.
– Miből?
– Találtunk egy pár kesztyűt és síléceket. A kesztyű
Cinquanta professzoré
volt, a síléc pedig Frenake.
– Meddig kerestek őket?
– Vagy ket napig. Aztan feladtuk. A bhutaniak nem
mutattak hajlandosagot, hogy segitsenek
nekunk.
Nagy volt a lavinaveszely, es kulonben is Tara rank
villantotta a mosolyat.
– A micsodajat?
– Tudja, kicsoda Tara?
– Hogyne tudnam. Istenasszony.
– Az itteniek azt tartjak, hogyha Tara elmosolyodik,
oromukben megrazkodnak a hegyek, es ide-oda
dobaljak
magukon a havat. Neha varatlanul hogorgetegek
indulnak meg roluk, es elsodornak mindent, ami az
utjukba kerul.
Pedig nincs olvadas, nincs szel, semmi sincs, csupan
megindulnak a gorgetegek Tara istennő
mosolyatol. Azok negyen azota is ott vannak a ho alatt –
nyugodjanak bekeben.
– Maga... egyikuket sem kedvelte, igaz? Norman
professzor megvonta a vallat.
– Elviselhetetlen fickok voltak. De jo tudosok. Nem
szerettem Őket, de nem is gyűloltem. Csak a
dolgom tettem mellettuk.
– Annak idejen, vagy harminc eve Geldanbol eltűnt egy
graszta. Tudja, mi az?
– Graszta? Mintha remlene. Valami kegytargy... igaz?
– Szent balta. Egy bhumpa, azaz korso volt a fejebe
vesve. Egy tarisznyaban őriztek.
Norman professzor megrazta a fejet.
– En biztos, hogy nem loptam el! Es az is valoszinűtlen,
hogy kozottunk kellene keresnie a
tettest. – Hirtelen a homlokara csapott, es
elmosolyodott: – Most mar ertem! On azt hiszi, hogy
Frenak professzor ellopta a szent targyakat, majd
kesőbb, lelkifurdalastol kinozva keszittetett egy
ezusttalat, es ezt ajandekozta Geldannak helyettuk?
– Mit tagadjam, megfordult a fejemben.
– Felejtse el. Azok az emberek tiszteltek a lamakulturat,
semmikeppen nem vetemedtek volna ilyesmire.
Magam reszeről biztos vagyok benne, hogy nem Frenak
emelte el. Kulonben is, megtalaltuk volna
a holmijai kozott.
– Hacsak nem juttatta mar ki az orszagbol.
– Hova gondol? Frenak nem volt gazember! Sertett
kifejezes koltozott az arcara, ami azt jelezte,
hogy ideje visszavonulnom. Mindazonaltal feltettem
neki meg egy – szandekaim szerint – utolso
kerdest.
– Maga hisz a jetiben, professzor ur?
– A jetiben? – kepedt el. – Termeszetesen nem hiszek.
Ha letezne, talalkoztam volna mar vele.
Elvegre harminc eve elek a Himalajaban.
– Es ha megis?
– Kizart dolog. A jeti nem letezik. Felalltam es kezet
nyujtottam neki.
– Koszonom a szivesseget, professzor ur. Meg Harris
professzorral kell beszelnem...
Norman idegesen kapta fel a fejet.
– Harisszel is beszelni akar?
– Szeretnek.
– Mi a feneert?
– Hatha megtudok tőle is valamit Geldannal
kapcsolatban.
– Harrist nyugodtan kihagyhatja – legyintett. – Nem tud
semmivel sem tobbet, mint en.
– Azert en megis beszelnek vele.
– Felesleges – morogta rosszkedvűen – Harris ilyenkor
mar tobbnyire hasznalhatatlan. Azt
tanacsolom, hogy kerulje el.
Ugy gondoltam, nem fogadom meg a tanacsat.
12.
Harris professzor eppen az ellentete volt Normannek.
Kicsi volt es kopcos, raadasul reszeg, mint
a csap.
– Mi? He? – kerdezte, amint megprobaltam
megmagyarazni neki, hogy ki vagyok, es miert
jottem.
– A doki neni... hehehe... valoban emlitett valamit. Ki a
fene is maga? Lawrence? Iszik egyet, Mr. Lawrence?
Kellemes whiskyillat toltotte be a szobat. Az illat a hona
alatt szorongatott Uvegből jott. Felemelte,
meglengette a tiszteletemre, aztan csak ugy kortyolt
nehanyat belőle.
– Iszik egyet?
Meg a falaknak is whiskyszaguk volt. Valamint a
szekeknek, az asztalnak, ő maganak, es kockas
zakojanak is.
Koszonettel visszautasitottam a kinalasat. Nem vette
rossz neven: jot huzott helyettem is a
palackbol.
– Kicsoda is maga?
Ujra megmondtam, ő meg ujra felem nyujtotta az
uveget Mar-mar arra gondoltam, hogy
feladom, amikor mintha nemi jozansag koltozott volna a
tekintetebe.
– Azt mondja, Lawrence? Volt itt egy ilyen nevű pasas,
mikor is? Csak az... kover volt. Nos, Mr.
Lawrence, mit is akar tőlem... es kicsoda is...?
Magam sem tudom, miert, de nem azt mondtam, amire
felkeszultem, es amit normalis esetben
mondtam volna.
– Entomologus vagyok – valaszoltam a kerdesere. –
Rovarokkal foglalkozom.
Harris professzor osszecsapta a kezet.
– Ne mondja! Mint Wilkins. Nem ismerte?
– Sajnos, nem.
– Ő is itt volt, amikor az a balhe tortent. Tudja, amikor
elsodorta őket a lavina.
Egyszerre csupa ful lettem. Meg talan a whiskyjet is
megittam volna, ha ismet megkinalt volna
vele. Szerencsere mar nem kinalt meg.
– De ez mar... majd harminc evvel ezelőtt tortent.
– Mr. Norman nem emlitette.
– O... Ed nem szeret rosszat mondani a kollegairol.
Erre... itt vagyok en.
– Ki volt az a Wilkins?
– Wilkins professzor, ember! Rovarokat keresett, es
talalt is. Persze ne cserebogarra gondoljon,
hanem olyan kis izekre, amik az olvado hőleben elnek.
Jokepű ficko volt. Azert is zugott bele Edna.
– Ki az az Edna?
– Laborans volt.
– Volt?
– Hat... mar nem tudom, micsoda. Amikor kitort a
haborusag kozte es Frenak kozott, Edna ugy
erezte, hogy le kell lepnie. Főleg... hogy Frenak
megfenyegette. Nem iszik egyet?
– Kosz, inkabb nem. Frenak megfenyegette Ednat?
Mivel?
– Hogy elvagja a torkat. Es Wilkinset is. Es meg is tette
volna, ha Edna... nem lep le. Kar, hogy
lelepett, mert arra gondoltam, hogy hatha en leszek a
nevető harmadik. Hihihi. igy mondjak, mi?
De nem lettem sehanyadik. Edna egy ejszaka fogta a
cuccat, es lelepett.
– Eltűnt?
– Hazament. Felmondott a cegnel, ha jol emlekszem.
Frenak meg fenyegetődzott, hogy vegez
Wilkinsszel, es aztan magaval is. Alig tudtak lefogni a
haverjai.
– Hm. Es kik voltak a haverjai?
– Nem tudja...? Nem iszik egyet? Ugyis jo. Hat
Ostrowsky, Cinquanta es Ruiz Costa. Frenak
nagyon bele volt zugva abba a lanyba. Aztan nehany
nappal azutan... jott a lavina. Ha lavina volt
– Miert? – hajoltam előre. – Lehet, hogy nem az volt?
Harris ivott egyet, aztan ram nezett. Nem voltam biztos
benne, hogy lat-e.
– Lehet – mondta lassan. – Lehet, hogy nem lavina volt.
– Hat mi?
– Lehet, hogy Wilkins nyirta ki őket.
– Miert tette volna?
– Mert ha nem nyirja ki őket, ők nyirtak volna ki őt.
Tiszta sor, nem? Iszik egyet?
– Ha kinyirta volna őket... meglenne a holttestuk, igaz?
Harris elvigyorodott. Reszeg, de furfangos volt a
mosolya.
– Maga nem ismerte Wilkinst. Annyi esze volt, mint
valamennyiunknek egyuttveve. Megsugom
maganak, hogy eltűnt vele egyutt a tavcsoves puskaja is.
Lavinat meg lehet csinalni. Nagyon is
konnyen.
– Lehet, hogy Wilkins is meghalt? Harris vigyorgott.
– Azt mondjak.
– Ki mondja?
– Peldaul Ed. Hogy akkora lavinat csinalt, amelyik őt
magat is elsodorta. De en tudom, hogy
nem igy volt.
– Hat hogy volt?
Intett, hogy huzodjak kozelebb hozza.
– Lattak. Sonja latta Glasgowban. Wilkins el. Mar
vissza sem jott a cuccaert, csak megpattant.
– Mekkora ficko volt ez a Wilkins?
– Hat... marha nagy. Ketmeteres. Es erős, mint egy
elefant. Na, francba is... mit zagyvalok itt
ossze... iszik egyet? Tulajdonkeppen mit is akar maga
tőlem?
Elmondtam neki világos és érthető tőmondatokban,
hogy találtam egy ezusttalat
Frenak alairasaval, es szeretnem tudni, hogy kerult
Geldanba. Tovabba, hogy tud-e valamit egy
ellopott grasztarol, amelyre egy bhumpa van ravesve.
Harris csak hunyorgott, es ugy kapkodta a fejet, mintha
tulerett cseresznyefa alatt ucsorgott
volna.
– Bhumpa, graszta, mifrancok ezek?
Ket perc mulva radobbentem: nem kellett volna
hagynom, hogy igyon. Olyan homalyosak
voltak mar a szemei, mint az ablakok fagyos alaszkai
reggeleken. Amikor eljottem tőle, előttem allt
egy kerek kis tortenet. Frenak szerette Ednat, Edna
viszont nem szerette Frenakot. Hogy kit
szeretett, azt nem tudtam kiszedni Harris professzorbol,
de talan nem is volt lenyeges. Lehet, hogy
Wilkinst szerette, mindenesetre ez utobbi rahajtott a
lanyra. Frenak, aki rendkivul erőszakos ficko
lehetett, megfenyegette a lanyt is es Wilkinst is. A lany
erre felelmeben lelepett, Wilkins pedig
hogy meg ne oljek, lepett egyet, es ő olte meg őket,
majd előidezett valahogy egy lavinat, amely
betemette a holttesteket. Aztan ő is felszivodott.
Ezutan kovetkezett, amit nemigen ertettem. Ha Wilkins
a jeti, akkor mi a feneert asta ki a
halottakat a ho alol; miert akarta, hogy feny deruljon
halaluk titkara, amikor jol megvoltak ott a ho
alatt, es ő is megvolt ott, ahol rejtőzkodott. Talan a
lelkiismerete nem hagyta nyugodni, jetive
maszkirozta magat, es előhuzigalta volt kollegait?
Akarhogy is igyekeztem, nem tudtam meggyőzni
magam, hogy biztosan igy tortent a dolog. Mar
csak azert sem, mert nem igazan hittem benne, hogy
Wilkins lenne a jeti.
Akkor viszont ki az ordog?
13.
Annyira elmerultem a gondolataimban, hogy fel sem
tűnt a kornyezet megvaltozasa. Csak
amikor az első szellokesek hatba taszitottak, ebredtem
ra, hogy amig a kutatoallomason harminc
evvel ezelőtti torteneteket hallgattam, ősziesre fordult
idekint a vilag. Fekete felhők gyulekeztek a
csucsok korul, s felő volt, hogy a keső nyar ellenere is
rank tor egy hovihar.
Behuztam a nyakam, es jokora csizmaimban a kolostor
fele igyekeztem. A kover, voros nap
megprobalt megkapaszkodni a sziklaszirteken, de nem
igazan akart sikerulni neki. Mindig egy picit
odebb gordult rajtuk – egeszen addig a pontig, ahonnan
mar nem volt visszaut.
Az első szellokesek meglepeteskent ertek. Hat meg
amikor a szel kavicsokat kezdett
felkapkodni, es a mellettem emelkedő, elefantnyi
sziklak oldalaihoz csapdosta őket. Osszefogtam a
kopenyemet, es szorosabbra huztam sarga
selyemovemet. Ahogy huztam, a legkozelebbi sziklara
esett a pillantasom. Ebben a masodpercben vagodott egy
szeltől felkapott kavics az oldalanak, es
majd tenyernyi darabot tepett le belőle.
Eppen elcsodalkoztam volna a termeszet iszonyu erejen,
amikor hirtelen a foldon talaltam
magam. Reflexeim gyorsabban dolgoztak, mint az
eszem. Az eszem a termeszetet csodalta,
reflexeim ugyanakkor mar tisztaban voltak vele, hogy a
lemallo kődarabnak annyi koze van a
szelhez, mint hulye Billynek a felesege gyerekehez.
Nem volt kellemes erzes radobbenni, hogy
alighanem tavcsoves puskaval lőnek ram.
Mar a foldon fekudtem, amikor ismet levalt egy
tenyernyi darab a sziklarol.
A szel figyelmeztető dalt muzsikalt a fulembe. Azt
zenelte, hogy vigyazz, Lawrence, a pasas a
puskaval csak arra var, hogy felemelkedj.
Hat en nem emelkedtem fel! Ott fekudtem
mozdulatlanul egeszen addig, amig a nap bele nem
hullott abba a szakadekba, amelynek a peremen eddig
bukdacsolt. Amikor a sziklakat borito voros
takaro vegre feketere valtozott, felalltam, es meg mindig
a sziklak takarasaban, arrafele
kukucskaltam, ahonnan a golyok erkeztek.
Akarki is volt a merenylőm, mar messze jart. A sziklak
felett kiterjesztett szarnyu ejszakai
madar suhant
tova; labam előtt egy mokusfele allat futott el, megallt
nehany meternyire tőlem, felagaskodott,
es mintha imadkozna, osszetette mindket labacskajat.
– Om mani padme hum! – morogtam szerencses
megmenekulesem oromere.
Talan a mokus is az imadsagot mormolta; mindenesetre
ahitatosan felrehajtotta a fejecskejet, es
megmozgatta ket bojtos vegű fulet.
Baratsagosan odaintettem neki, es elindultam a kolostor
fele.
14.
Azt hittem, erre a napra befejeződtek a
megprobaltatasaim, pedig a neheze meg hatravolt. Ha
tudtam volna, mi var ram, talan odakint toltom az
ejszakat a nagy imahengerek toveben. Meg akkor
is, ha ugy ereztem, hogy ennek az ejnek mar foga lesz.
Lassan kozeledik az ősz, teldemon kisertetei
ott gyulekeznek a Himalaja eldugott volgyeiben, hogy
erőt meritsenek a mindent legyőző, nagy
tamadashoz.
Olyannyira az elmult orak esemenyein tortem a fejem,
hogy egeszen megfeledkeztem Miss
Drinkwaterről, sőt meg Nyimarol is. Ki tudja, melyik
kolostorba kepzeltem magam – mindenesetre
egy olyanba, amelyikben nem kell megosztanom a
cellamat senkivel. Sajnos, Geldan nem almaim
kolostora volt. Mit sem sejtve nyitottam ki cellam
ajtajat, aztan majd hanyatt estem
meglepetesemben. Miss Drinkwater az agya tetejen ult,
ha lehetseges, meg az eddigieknel is kisebb
nadragocskaban, es a valtozatossag kedveert a kormeit
lakkozta. Termeszetes, hogy fekvőhelyem
ezuttal is tele volt uveggel, tegellyel, ecsettel, es meg ki
tudja, mivel. Egyben biztos voltam: az
inkvizicio tobb szaz eves műkodese alatt sem hasznalt el
annyi kinzoeszkozt, mint amennyit Miss
Drinkwater felvonultatott sajat tiz labujjanak
sanyargatasara. S ezek mind az en takarom tetejen
gyulekeztek.
Amikor megalltam a kuszobon tul, es megprobaltam
erőt gyűjteni a hapogashoz, Miss
Drinkwater felnezett ram, es felhuzta a szemoldoket.
– Maga az?
– Kire szamitott? – kerdeztem, meglazitva az ovemet.
– Peldaul a jeti is johetett volna.
– De nem ő jott.
– Szerencsejere – mondta Miss Drinkwater.
– Ezt hogy erti? – kerdeztem gyanakodva.
Miss Drinkwater abbahagyta nagylabujja festeset, es az
ablak fele bokott.
– Latja, mi az ott?
Kimeresztettem a szemem, hogy lassam, mire mutogat.
Aztan ugy elkepedtem, hogy majd razuhantam az
agyamat
borito csecsebecseire. Az ablak előtt hatalmas fahordo
allt, mellette egy vastargy hevert, amely
leginkabb egy szigonyra emlekeztetett.
– Mi a fene ez?
– A jeti elleni vedelem eredmenyes eszkoztara. Ostoba
kepet vaghattam, mert gyors
magyarazatba kezdett.
– Nyimaval otoltuk ki. A hordoban viz van – ha akarja,
megnezheti –, ha a jeti bejon az ablakon,
es beleesik a hordoba, maga a tűzpiszkalo vassal szepen
leszurja.
– Miert nem Nyima?
– Hogy szurhatna le Nyima, amikor ejszaka nem alszik
itt, azonkivul pedig ő szerzetes, nem
olhet előlenyt.
– Akkor szurja le maga!
– En sem szurhatom le – magyarazta Miss Drinkwater.
– Mivelhogy a maga oldalan van az
ablak.
– Akar agyat is cserelhetunk.
– Ez sem megy, mert en a jobb oldalamon alszom a fal
fele fordulva. Kulonben nem nagy dolog
az egesz! Fogja a vasat, es beleboki. Ha mar a
lovoldozessel nem sokra ment idaig.
Levetettem a kopenyemet, es a vallamra vetettem egy
torulkozőt, hogy keressek magamnak
odakint egy kis vizet. A jeti hordojaban azert megsem
akartam megfurdeni.
– He! Most hova megy? – kerdezte Miss Drinkwater
lerakva az ecsetjet az agya szelere. – Nem
felejtett el valamit?
Osszehuztam a szemoldokom. Mi a csodat felejthettem
volna el?
– Csak erőltesse meg magat. Kulonben milyen volt a
kicsike?
– Kire gondol?
– Arra a csinos kis doktornőre a kutatoallomason.
– Nem vele beszelgettem.
– Azt akarja, hogy ezt el is higgyem? Maga nem az a
tipus...
Tettem egy lepest az ajto fele.
– Alljon meg mar! – kialtott ram. – Na, nem felejtett el
valamit?
– Nyogje mar ki, mit?
– Peldaul megkerdezni, hogy mire mentem a
munkammal?
Hirtelen belem hasitott a remulet. Hiszen, amig a
kutatoallomason kutakodtam, Miss Drinkwater
forgatokonyvet irt. Villamgyorsan korbeforgattam a
fejem: szerencsere nem lattam papirokat sehol.
– Nem birkozott meg vele? – tudakoltam nemikeppen
megkonnyebbulve.
Miss Drinkwater ram mosolygott. Nem sok jot igert a
mosolya.
– Eppen ellenkezőleg! – rikkantotta. – Befejeztem!
Akarja latni?
Ha akartam, ha nem, latnom kellett. Kirantott a parnaja
alol egy fuzetet – amelyet Mr. Gillmoretol
kapott –, es a markomba nyomta.
– Fel kezzel mosakszik, fel szemmel pedig a
forgatokonyvemet olvassa! Mire visszajon, tudni
akarom, hogy tetszik!
Kitantorogtam az ajton. Tunhuangi ezer buddhak, hat
mit vetettem en nektek?
Előbb megmosakodtam, es csak aztan olvastam el Miss
Drinkwater alkotasat. Es jol is tettem,
hogy igy tettem. Ha megfogadom a tanacsat,
valoszinűleg beleestem volna a mosdovizembe
remuletemben.
Miss Drinkwater tokeleteset alkotott. Egy tokeletesen
kaotikus forgatokonyvet, amelynek nem
volt se eleje, se vege. Pokoli zűrzavarban valtoztak a
jelenetek; amikor a vegere ertem, mar
fogalmam sem volt rola, ki kicsoda, es mit csinalt. Nem
mondom, lattam mar hasonlo
forgatokonyvekből keszult filmet nem is egyet –
csakhogy azokat ugynevezett uj hullamos
műveszek keszitettek, es nem is az volt a celjuk vele,
hogy barki is megertse az alkotasukat.
– Na? – kerdezte Miss Drinkwater, amikor kezemben a
fuzettel visszatantorogtam a cellankba. –
Mit szol hozza?
Mar odakint a folyoson elhataroztam, hogy eszem
agaban sem lesz megmondani neki az
igazsagot. Mondja meg Gillmore, ha akarja. Nagyon
nem szerettem volna, ha engem bokdos meg a
jeti szurkalasara beszerzett nyarssal.
– Erdekes – mondtam ovatosan. – Bar...
– Bar? – huzta fel ennivalo kis orrocskajat.
– Tulajdonkeppen semmi – morogtam. – Talan nem
artana kicsit csiszolni egyes szereplők
jellemen.
– Kire gondol? – kerdezte. – Onmagara?
– Hogyhogy ram? – hokkentem meg.
– Ne akarja azt mondani, hogy eszre sem vette? –
csattant fel. – Maga az egyik főszereplő!
Nem mertem megkerdezni, melyik. Gondolatban
vegigfutottam mindazokon, akiket kepes
voltam megjegyezni a takolmanyabol. Rovid toprenges
utan arra a nem eppen hizelgő
megallapitasra jutottam, hogy csakis az egyik rossz
ember lehetek.
– Gillmore nem fogja elfogadni – mondtam
meggondolatlanul.
Miss Drinkwater magara huzta a takarojat es mintegy
mellekesen megjegyezte:
– Mar elfogadta. Megfordult velem a vilag.
– Micsoda?!
– Mr. Gillmore azt mondta, hogy csodalatos, uj
tehetseget fedezett fel a szemelyemben. Meg azt
is mondta, hogy mutassam meg maganak. Hat
megmutattam. Most pedig jo ejszakat.
Leroskadtam az agyamra, es en is magamra huztam a
takaromat. Mi a fene tortenhetett
Gillmore-ral? Annyira berugott, hogy azt sem tudta, mit
olvas?
Sokaig nem toprenghettem, mert Miss Drinkwater
felkonyokolt, es felem nezett.
– He! – suttogta. – Alszik mar?
– Most mar nem – sohajtottam. – Pedig majdnem
sikerult elaludnom.
– Besut a hold az ablakon.
Valoban besutott. Ettől feher lett minden a cellaban,
mintha porcukorral ontottek volna le.
– Istenem, csoda szep!
Valoban az volt. Es meg csodaszepebb lehetett volna, ha
nem Ő forgolodik mellettem a
szomszed agyon.
– Maganak... nem szoktak furcsa gondolatai tamadni
ilyen gyonyorű holdfenyben?
Meghokkenve konyokoltem fel en is. Csak nem tort ra
Miss Drinkwaterre a romantika?
– Nem vagyok holdkoros – mondtam.
– Istenem, hogy beszelhet ilyen kozonsegesen?
– Bocsasson meg, de nem tudom, mire akar kilyukadni.
Maga szerint ferfisoviniszta vagyok,
akit arra sem erdemesit, hogy feloltozzon, ha bejon a
cellaba. Uvegnek nez, ha jol ertettem.
– Nem tudna kisse elvonatkoztatni ezektől?
– En igen, de maga tud-e?
– Azt hiszem... igen. Megkerdezhetem, hogy volt mar
olyan eset... amikor... maga es egy lany...
holdfenyben... ugy ertem... talan...?
– Volt – mondtam.
– Es... erdekes volt?
– Erdekes? Hm. Bizonyara az volt, de en nem ezt a
jelzőt hasznalnam ra.
– Hat melyiket?
– Az maradjon az en titkom.
– Szoval maga... hm... szoval... volt ugy, hogy maga...
megcsokolta azt a lanyt az, ize...
holdfenyben?
– Előfordult.
– Es... olyan is volt, hogy... mondjuk... nem csak
megcsokolta, hanem... hiszen tudja.
– Mit tudok?
– Ej, hat ne tegyen ugy, mintha buggyant lenne! Azt
akarom kerdezni, hogy olyan volt-e,
amikor... tulajdonkeppen... nem csak megcsokolta,
hanem... mondjuk... egyutt aludtak egy agyon.
– Olyan is volt.
Ez aztan melyen megdobbentette. Olyannyira, hogy azt
hittem, el is aludt a dobbenettől. Pedig
nem aludt el.
– Megkerdezhetem... hogy milyen... volt?
Ez aztan mar tobb volt a soknal! Felultem, es duhosen
rakiabaltam.
– Mi a fenet akar tőlem? Ilyesmiről nem beszel
uriember. Jo, tudom, hogy en a maga szamara
nem vagyok az, de akkor sem illik ilyet kerdezni. Maga
beszelne a hasonlo elmenyeiről? Na, ugye
hogy nem?
Miss Drinkwater hallgatott, aztan nagyon halkan,
banatosan megjegyezte:
– Nekem... nem voltak meg ilyen... elmenyeim.
Azt hittem, rosszul hallok. Megprobaltam az arcaba
nezni, hogy leolvassam rola, vajon nem
akar-e atejteni.
– Tessek? – kerdeztem, – Mijei nem voltak?
– Hat ilyen... elmenyeim.
– Varjon csak, varjon! – emeltem fel az ujjam. – Azt
akarja mondani, hogy maga meg soha nem
csokolt meg senkit holdfenyben?
– Meg... nem – vallotta be.
– Es holdfeny nelkul?
– O, azt mar igen! – derult fel. – A hazmester fiat. Majd
hanyatt estem az agyamon. Az pedig nem lett
volna szerencses dolog, mert az agyon valo hanyatt eses
a tibeti joskonyvek szerint nem jo jel,
azonkivul Ossze is dőlhet tőle egy gyengen osszetakolt
kolostori fekvőhely.
– Hany eves volt maga akkor? – kerdeztem rosszat
sejtve.
Lattam, hogy elpirul, es meg az arca ele is kapja
takaroja szelet.
– Hat vagy... tizenegy.
– Es ő? Marmint a hazmester fia? Mit csinalt... amikor...
– Elszaladt.
– Es... azota?
– Meg nem... de mar gondoltam ra.
– Olyan sem volt, hogy maga meg egy ferfi...
holdfenyben, egy agyon, egy takaro alatt...?
Ugy ult fel, olyan gyorsan, hogy csak ugy surrogott a
takaroja a felhaborodastol.
– Mit kepzel maga rolam? Mi? Ilyen is csak maganak
juthat az eszebe! Hogy en es egy... ferfi...
egyszerűen elkepesztő!
– Maga kezdte a kerdezŐskodest – emlekeztettem. – En
csak folytattam.
Hosszu ideig tarto csend borult rank. Mar-mar kezdtem
volna elaludni, amikor ismet megszolalt.
– Most, hogy,., eppen holdfeny van... arra gondoltam,
hogy talan vegezhetnek egy bizonyos...
tanulmanyt... mert hiszen hogy harcolhatok ugy az
erőszakos ferfiak ellen, ha meg ki sem
probaltam... nem igaz?
Nem tudtam, sirjak-e, vagy nevessek.
– Mit akar kiprobalni?
– Arra gondoltam, hogy... itt van ugye a holdfeny, es...
megcsokolhatna. Persze ez nem valami
szerelmi csok meg ilyesmi lenne, inkabb olyan...
tanulmanycsok. Nem tudom, erti-e, mire
gondolok? Semmi erzelem meg minden, csupan tudni
szeretnem... hogy megy ez. Es eppen
holdfenykor... szoval, megteszi?
Sok mindenre gondoltam ebben a percben, de vegul az
az enem kerekedett felul, amelyik arrol
probalt meggyőzni, hogy mivel egyetemi tanar vagyok,
pedagogus, ha ugy tetszik, kotelessegem
kellő tudassal latni el a tudatlanokat. Bar a lelkem masik
fele mast mondott, en megis az első
tanacsat fogadtam el.
– Meg – mondtam.
– Hat... jo. Koszonom. Akkor... most en mit csinaljak?
– Maradjon ott, ahol van – utasitottam.
– Az agyamban?
– Ott. Majd en odamegyek.
– Varjon csak egy pillanatra! – hallottam remult
suttogasat. – En csak,.. szoval, azt nem akarom,
hogy idebujjon mellem, vagy ilyesmi, arrol nincs szo,
en csak azt szeretnem, ha... szoval...
– Tudom, mit szeretne – mondtam. Felkeltem, es
odasetaltam hozza. A hold valoban szepen
sutott, es csoda romantikus volt minden.
Miss Drinkwater, amikor melle ultem, behunyta a
szemet.
– Mit kell csinalnom?
– Amit a hazmester fiaval – mondtam.
A kovetkező ot perc nema csendben mult el. Egyszer
aztan Miss Drinkwater felkialtott.
– Azt nem... engedem! A pizsamafelsőt... nem
engedem! Ugy is lehet, hogy az... rajtam van.
Kulonben is... vegye el a kezet! Mar be is... fejeztuk.
Kenytelen voltam szegyenszemre visszakullogni az
agyamhoz. El is hataroztam, hogy
legkozelebb csalogathat, meg sem moccanok. Szerezzen
mas pedagogust maganak, ha akar.
Hosszu hallgatas utan ismet csak Ő torte meg a csendet.
– Azt hiszem... a hazmester fiaval... egeszen mas volt.
Majd talan holnap... ha szepen sut a
hold... talan...
Masik oldalamra fordultam, es elaludtam.
15.
Reggeli utan leballagtam a domboldalon a filmesekhez.
Gillmore-ral es Mikeladzeval akartam
beszelni. Gillmore-ral főleg arrol, hogy mi a feneert
fogadta el azt a szornyűseget, amit Augusta
osszetakolt.
Amint a satrak kozott bandukoltam, megszolalt egy
hang az egyik mogott.
– He, fiuk, jon valaki!
A hang fele fordultam, de nem lattam a satortol a
gazdajat.
– Nem is akarki – mondta egy masik hang. – Eppen ugy
hangzik, mintha lamacsizmakban
kozeledne a ficko. Talan a kolostorbol jott.
– Furcsan lepeget – tűnődott az első hang. – En mar
hallottam valahol ezeket a lepteket.
– En is – mondta a masik.
– Es en is – tette hozza a harmadik.
– Vajon ki lehet?
– Csak nem maga Blobzang rinpocse?
A sator mogul termeszetesen a harom Morris rajzott elő
szokasos cowboy szerelesukben. Elol Hosszu
Morris jott, mogotte Kover Morris, mig Kicsi Morris
leghatul botladozott.
Megveregettuk egymas hatat, aztan leultunk egy
deszkabol acsolt padra.
– Remelem, nem zavarom magukat a munkajukban –
udvariaskodtam.
Kicsi Morris levette a kalapjat, es meglegyezte vele az
arcat. Ezen a napon valahogy koran
felmelegedett a levegő.
– A, csak egy jo ora mulva kezdődik a forgatas –
mondta. – Van meg eleg időnk. Eppen a mi
jelenetunk kerul sorra. Meg akarja nezni?
– Mit csinalnak, ha szabad kerdeznem?
– Futunk – mondta Kover Morris.
– Hova futnak?
– Le a domboldalon.
– Csak ugy?
– A jeti kerget bennunket. Mi meg futunk, es kozben
lovoldozunk ra. De nem talaljuk el.
– Ennyi?
– Ennyi hat. De ezt is lehet műveszi modon csinalni. El
sem tudja kepzelni, Mr. Lawrence, hogy
hanyfelekeppen lehet menekulni. Csak kettőt mondok.
Tehetsegesen es tehetsegtelenul. Mi harman
tehetsegesen menekulunk.
– Feltetlenul megnezem magukat – igertem. – Most
viszont Mr. Mikeladzeval szeretnek
beszelni.
– Akkor a legjobb helyen jar – mutatott Kover Morris a
mellettunk emelkedő satorra. – Ez az
ove. Kopogtassa csak meg az ajtokeretet, maris
beszelhet vele.
Gyerunk, fiuk, felkeszulunk a menekulesre. Viszlat, Mr.
Lawrence.
Elkacsaztak a satrak kozott. En meg bekopogtam Szergo
Mikeladzehoz.
16.
Mikeladze eppen egy mosdotal előtt allt, es derekig
meztelenre vetkőzve mosakodott. Jo fule
lehetett, mert kicsit koszorultem csak meg a torkom,
maris rajott belőle, ki vagyok. Anelkul, hogy a
szemet kinyitotta volna.
– Jojjon csak be, Mr. Lawrence – mondta a kepet
torolgetve. – Lat valahol egy kenyelmesnek
nem mondhato faszeket: uljon ra nyugodtan. Ha jol
sejtem, kopenyben van, az tompit valamit a
kemenysegen. Szoval, mi szel fujta hozzam?
– Szeretnek magatol kerdezni valamit.
– Hat csak rajta. Nem zavarja, ha kozben főzok egy
teat? Kivalo gruz team van. Ker egy
cseszevel?
– Masra sem vagyom hajnal ota, mint egy csesze kivalo
gruz teara.
– Megkapja. Nos, ki vele! Miről van szo? Elmeseltem
neki, hogy Gillmore előszor engem akart
megbizni a forgatokonyv felfrissitesevel, aztan amikor
en haboztam, Miss Drinkwater lepett a
helyembe – immar a sajat neveben.
Mikeladze vizet ontott egy kannaba.
– Es?
– On a jogtulajdonos, ha jol hallottam.
– O, mar ezt is kinyomozta? Nem is tudom, miert is
nem emlitettem tegnap. Bizonyara
megfeledkeztem rola. De van ennek valami jelentősege?
– Ha onnel van a forgatokonyv joga, hogy bizhatott meg
Mr. Gillmore barkit is az on
megkerdezese nelkul?
Mikeladze elem tette a cseszet.
– Előszor is, nem a forgatokonyvet vettem meg. Nem is
tehettem volna, mert allando konyv nem
is volt. Bizonyara emlekszik ra, hogy naponta ujrairtak.
Amikor befejeződott az a remtortenet,
amelyet egyutt eltunk meg, nem talaltuk sehol a
forgatokonyvet. A legutolso valtozatrol beszelek,
mert a megelőzőeket mindig megsemmisitettek. Szoval,
nem talaltuk a legutolsot. Talan a
tűzveszben egett el. Ezert aztan nem is a
forgatokonyvet, hanem az Otlet jogat vettem meg. Es le
is
vedettem. Ha a Miss Drinkwater altal leirtak kicsit is
kovetik az otletet, nyugodtan megirhatta.
– Latom, ont egyaltalan nem izgatja, hogy milyen film
lesz a konyvből.
Mikeladze bolintott.
– Hat ezt eltalalta, Leslie. Nem izgat.
– Miert nem izgatja?
– Mert... mindegy, hogy mit forgatunk. Amikor
megvettem a jogot, azert vettem meg, hogy a
Morrisoknak munkat
adhassak, ha lesz egyszer egy őrult, aki ujra le akarja
forgatni. Hat lett. En lefilmezem, az operatőri munkaval
nem lesz
gond, az meg, hogy mekkora baromsag, kit erdekel?
Azert a rendező es a producerek felelnek.
– Ennyire cinikus, Szergo? Mikeladze megrazta a fejet.
– Egyaltalan nem vagyok az. Mindjart meglatja. Csak
eppen ez a forgatas nem erdekel. Egy
masik viszont annal inkabb.
– Es mi lenne az?
– Varjon egy pillanatra. Azt szeretnem, ha maga is reszt
vallalna benne.
Mit tagadjam, megfordult velem a vilag. Mi a fene
tortenik itt, hogy mindenki engem akar
berangatni a filmszakmaba. Elfogytak volna
Hollywoodban a nagymenők?
– Ezt nem mondja komolyan, Szergo. Mikeladze felem
villantott egy igazi, kaukazusi mosolyt.
Amilyet csak egy bajuszos, hajlott orru gruz tud
produkalni.
– Bizony, hogy komolyan mondom. Csak eppen nem
egy jatekfilm főszerepevel kinalnam meg.
– Akkor meg mivel?
Szergo erre olyan izgalomba jott, mintha en mondtam
volna neki valami igereteset.
– Figyeljen ide, Leslie. Maga igazabol nem tud sokat
rolam. Annyit tud csupan, hogy... nem
cseng rosszul a nevem a filmszakmaban.
– Ne szerenykedjek, Szergo.
– Jol van, trukkmesterből valoban jo nevű operatőrre
kepeztem at magam, akivel meg a
nagymenők is szivesen dolgoznak. En azonban nem
mindig dolgozom szivesen a nagymenőkkel.
Harom evi forgatas utan – amelyek nagy resze
baromsagokat eredmenyezett – nemreg ugy
dontottem, hogy a sajat labamra allok. Ez pedig azt
jelenti, hogy vegre elkezdhetem azt, amire a
szivem mindig is vagyott – olyan dokumentumfilmeket
szeretnek csinalni, amelyeknek en vagyok
az operatőre es a rendezője is. Ert engem?
– Ezt ertem, de hogy jovok en ide?
Mikeladze mintha meg sem hallotta volna. Csak mondta
a magaet csillogo szemmel.
– Mindig is irigyeltem azokat az operatőr-rendezőket,
akik gyonyorű dolgokat fenykepeztek:
halakat a tenger alatt, ősregi romokat, piramisokat,
csillagokat – ugy, ahogy ők akartak. De mit
fenykepeztem en? Hiszterikakat, magukat kellető
bajgunarokat, agyatlan izomcsőszoket, allatokat,
novenyeket – ugy, ahogy masok kivantak tőlem. No de
ennek veget vetek. Meg ez a film, aztan
mas kovetkezik. Mit szol hozza?
– Gratulalok.
– Meg sem kerdezi, micsoda?
Nem kellett soka torni a fejem, hogy rajojjek a
megoldasra.
– On a Himalajarol es a lamakolostorokrol akar filmet
forgatni, igaz?
Kisse kedvetlen lettem az otlettől. Hogy magyarazzam
el neki, hogy az altalam eddig latott
hasonlo temaju filmek tobbsegukben bargyuaknak, es
hozza nem ertőknek bizonyultak?
Szergo Mikeladze azonban legnagyobb meglepetesemre
nemet intett.
– Nem, Leslie. Engem a rejtelyek izgatnak. Megoldani
egy rejtelyt. Az a valami.
– Konkretan?
Szergo felem hajolt. Ugy sugdosott a fulembe, mintha
attol tartott volna, hogy valaki
kihallgathat bennunket.
– A jeti! Azt akarom elkapni!
Mit tagadjam, meghokkentem tőle. Orrlyukai kitagultak,
ami egy kaukazusi orr eseteben nem
semmi.
– A jetit? – kerdeztem hitetlenkedve.
– Ugy van – bolintott. – A jetit.
– De hiszen a jeti nem letezik! Szergo elmosolyodott.
—Eppen on mondja ezt? Aki szemtol szemben allt vele?
Beszeltem Nyimaval es Miss
Drinkwaterrel is. A jeti letezik.
Nem lett volna ertelme ellenkezni vele. Ha egyszer egy
gruz a fejebe vesz valamit, nem konnyu
kiverni belole.
– Hogy kepzeli a dolgot?
– Nagyon egyszerűen – mondta Mikeladze. –
Befejezzuk ezt a baromsagot, aztan alakitunk egy
kulon kis stabot. A jeti nyomaba eredunk, es elcsipjuk.
On lenne a szakertőm, Leslie.
– Hm. Es mit kellene tennem?
– Egyelőre annyit, hogy beszelje ra Padma Gyamcot:
engedjen be bennunket a kolostorba.
Nagyobb a valoszinűsege, hogy ott inkabb sarokba
szorithatjuk, mint itt a szabadban.
Meghökkentő volt, amit mondott. Mielőtt azonban
határozatlan hümmögés
kíséretében leléphettem volna, Szergo elkapta a
konyokomet.
– Tehat?
Haboztam egy kicsit, aztan a vallara vertem.
– A magae vagyok, Szergo. De előbb fejezze be ezt a
forgatast.
– Ennek igazan orulok – dorzsolte ossze a tenyeret. –
Nagyon orulok.
Mielőtt otthagytam volna, azert meg megkerdeztem,
hogy tortent-e valami Cinquanta professzor
holttestevel.
Mikeladze szettarta a karjat.
– Amennyire en tudom, Gillmore bevitette Timpuba
Lindaval es Beataval. Meg valamit, Leslie?
Lassan mennem kell.
Elkoszontem tőle, es iranyt vettem a satrak kozott a
forgatas helyszine fele.
17.
Alig tettem husz lepest, Rafaela Sinclairbe botlottam.
Alighanem a satra előtt uldogelhetett, de
amikor előbujtam az emlitett lakoalkalmatossag mogul,
mar ott allt uresen hagyott szeke mellett,
baseballutőt szorongatva a kezeben. Olyan riadalom ult
az arcan, mintha egy amerikai nagyvaros
legendasan rossz hirű negyedeben lopakodott volna
ejnek idejen a taxiallomas fele.
– Meg egy lepes, es...!
Felemelte az utőt, keszen ra, hogy fejbe kolintson vele.
Villamgyorsan lekaptam a suvegem a fejemről, es
igyekeztem baratsagosan mosolyogni.
Rafaela azonban nem mosolygott vissza.
– Lawrence vagyok – emlekeztettem. – Leslie L.
Lawrence.
Rovid habozas utan leeresztette az utőt.
– Nem emlekszem magara valami jol.
– Pedig egyszer mar bemutatkoztam.
– Persze, maga az a pasas a kolostorbol. Csak hat akkor
kivoltam egy kicsit. Azt hittem, megint
szivatnak.
– Nem lehetett konnyű napja, az ketsegtelen.
A lany visszault a szekere, es egymasra rakta formas
labait. Tehette, hiszen ragyogo volt az idő,
mar semmi sem figyelmeztetett bennunket a lopakodo
őszre.
– Hát nem – mondta a lány behunyva a szemét, –
Ráadásul ez a hulla is! Nem
tudom, ki lehetett az az elmebeteg, aki idehozta. Valami
jetiről beszélnek a
tobbiek. De lehet, hogy ezzel is csak engem akarnak
szivatni. Itt mindenki engem szivat.
– Hm. Es miert szivatjak?
– Mert a rendező, Tom Garnes embere vagyok. Ő hozott
be a buliba.
– Es ez baj?
– Ezeknek az. Egy masik csajt akartak helyettem, de
Mr. Garnes ragaszkodott hozzam. Ne ertse
felre, nincs semmi kozottunk, csak eppen egyutt
dolgoztunk nehany reklamfilmben. Ugy gondolta,
en vagyok alkalmas erre a feladatra. Es alkalmas is
vagyok. Ezek meg idehoztak volna valaki mast.
Garnes megmondta nekik, hogy vagy en jatszom el ezt a
szerepet, vagy senki. Erre kenytelenek
voltak beadni a derekukat. Mr. Garnes sok penzt tett
bele a filmbe. Ha bukunk, a vagyona banja.
– Eszerint Mr. Garnes is finanszirozza a filmet?
– Nem most mondtam? Harman dobtak ossze a zsozsot:
Mr. Garnes, Mr. Kirkpatrick es Mr.
Gillmore.
– Es Szergo Mikeladze?
– Az ove az otletjog. Megvettek tőle... bar azt hiszem,
nem keszpenzzel fizettek erte, hanem Mr.
Mikeladze reszesedik majd a forgalmazas szerinti
bevetelből. Valahogy igy. Az az igazsag, hogy
nem erdekelnek kulonosebben a penzugyi izek. En fix
gazsit kapok, es ez a lenyeg. De azt meg ne
kerdezze, mennyit, mert ugysem mondom meg.
Kulonben is titkos, vagy mi. Ala kellett irnom egy
papirt, hogy befogom a szamat.
– Nem probalom meg kivallatni, ne aggodjek –
mosolyogtam baratsagosan. – Egy azonban
biztos: maga eppen ilyen filmbe valo.
Rafaela szeme felcsillant.
– Ugy talalja? Maga egy jo szemű ember!
– En is azt hiszem. Sőt ha rajtam mulna, maga lenne a
hősnő Miss Travolta helyett.
Kinyujtotta a karjat es megsimogatta a kezem.
– Draga szivem. Maga az a tipus, aki eszreveszi a
hamuban a gyemantot, igaz?
– Azt mondjak rolam.
– Latja, ezek meg csak szivatnak. Azt hiszi, nem vettem
eszre, hogy utaznak ram? Kulonosen
Travolta es a tamogatoi. Felnek, hogy lejatszom a
vaszonrol. Tegnapelőtt is azt hittem, hogy Dibdin
szandekosan csinalja. Hagy fagyoskodni abban a rohadt
kodben. Azert meg mindig nem vagyok
tokeletesen meggyőződve rola, hogy nem volt-e egy kis
szivatas is a dologban. Ezektől minden
kitelik. De vegul is mar mindegy. Hallom, a baratnője
besegit a forgatokonyvbe. Irjon nekem meg
valami kis jelenetecsket. Ugye, megteszik? Nem lennek
halatlan erte.
Nem tudom, mi lett volna a beszelgetesunk vege, ha fel
nem bukkan a kozelunkben a hatalmas
termetű James Dibdin.
James Dibdin valoban oriasi ficko volt. Ezuttal nem
oltozte tul magat, csupan jeanst es csikos
trikot viselt. Olyan hatalmas bicepszek ugrandoztak a
karjan, hogy el tudtam kepzelni: egy vekony,
filigran fickot, mint Jim Countryman, meg fel is tudna
hajitani a satrak tetejere.
Lapatnyi markaban ezuttal egy csokor mezei viragot
tartott. Amikor eszrevette, hogy en is ott
vagyok Miss Rafaela Sinclair mellett, meghokkent, es a
hata moge rejtette a csokrot.
– Jo reggelt, Miss Rafaela – morogta zavartan. – Jo
reggelt, Mr. Lawrence.
Mielőtt leleptem volna, azt azert megfigyeltem, hogy
meglendul a keze, es a csokrot a lanynak
nyujtja.
Ekkor leptem le.
De nem mentem messzire.
18.
Gyermekkoromban arra tanitottak, hogy nem illik
kihallgatnunk masok beszelgeteset. Sajnos,
arrol nem vilagositottak fel, hogy mit csinaljak akkor,
ha lamacsizmaban jarok a Himalajaban,
beszelgetest hallok egy sator mogott, el akarok menni
onnan, hogy ne halljam, miről tarsalognak,
de nem tudok, mivel kenytelen vagyok a csizmaimat
igazgatni. A lamacsizmak ugyanis olyanok,
hogy neha kenytelen megigazgatni Őket az ember, ha
egyaltalan jarni ohajt bennuk. Hat tehetek en
rola, hogy eppen akkor erkezett el a csizmaigazgatas
ideje, amikor Miss Sinclair es Mr. Dibdin a
sator mogott beszedbe elegyedtek egymassal.
– Jezusom, Miss Sinclair! – nyogte Dibdin. – Hogy
maga milyen gyonyorű ma...
– Igazan? – hallottam Rafaela elnyujtott hangjat. –
Mennyire?
– Hat... nagyon.
– Csak nem nekem hozta a viragot?
– De bizony, onnek, Miss Sinclair.
– Mi lenne, ha Rafaelanak szolitana?
– Hat ez nagy megtiszteltetes... Rafaela.
– Koszonom a csokrot. Nagyon szep. Majd vazaba
teszem.
– Miss... ize... Rafaela, azert jottem, hogy
megmagyarazzam a tegnapelőtti napot. Nekem eszem
agaban sem volt... vagy lett volna... szoval szandekosan,
ugye, erti?
– Ertem.
– En valoban eltevedtem abban a rohadt kodben. Ott
volt valaki a kozelben... ahol onnek kellett volna allnia...
egy masik holgy... en azt hittem, on az... erre felkaptam
őt, es csak akkor jottem ra...
– Jol van, James – nyugtatta megenyhult hangon
Rafaela Sinclair. – Spongyat ra. En meg azt
hittem, hogy azok szivatnak.
– Kik?
– Tudja azt maga jol.
– En a vilagert sem tennek ilyet... Rafaela. En inkabb...
barmit megtennek... onert. Csak szoljon,
vagy futtyentsen, es barmit megteszek.
– Barmit?
– Barmit.
Rafaela Sinclair hangosan felnevetett.
– Aruljon el nekem valamit. Tenyleg maga intezte el
Countrymant?
– Őt nem... Rafaela... de onert...
– Ha maga tette, James, jol tette, eleg tenyerbe maszo a
ficko, es azokkal tart. Csak hajigalja fel
maskor is a satrak tetejere, hajolesik.
– Es... onert...?
– Hogy ertem mit tehet? Tudja, mit? Nyirja ki Nina
Travoltat. Akkor en leszek a főhős. Mast hirtelenjeben
ugysem
talalnanak a szerepere. Ennek a kis Boydnak annyi
tehetsege sincs, mint egy torott labu voroshangyanak.
Vagy
legalabb Kari Brennert nyirja ki. Ha kettesben
maradunk, tapogatni akar, arrol nem is beszelve, hogy ő
is az Ő
emberuk.
Veget ert a csizmaigazgatas, es kulonben is jott valaki,
igy aztan igyekeztem kamforra valni.
19.
Furcsa egy hely egy satortabor, az mar szentigaz.
Kulonosen all ez a Himalajaban felvert
satortaborokra. Aki lakott mar ilyenben, tudja, miről
beszelek. A satortaborokban mas fizikai
torvenyek uralkodnak, mint teszem azt, a teglaepuletek
kozott. Maskeppen jar a szel, maskeppen
viszi a hangot. Igy aztan, alighogy eltavolodtam Miss
Sinclairtol es DibdintŐl, ismet csak
beszelgetest hallottam.
– Felek – mondta egy női hang, akiben Miss Travolta
szopranjara ismertem. – En nagyon felek.
– Mi a fenetől? – duhongott mellette Gillmore. –
Egyaltalan, mi a fenetől?
– Hat ettől az egesztől. Ami tegnapelőtt tortent.
– De hat mi tortent tegnapelőtt?
– Talaltunk egy hullat, peldaul.
– De a jo istenit neki, Nina, ez nem egy friss hulla. Ez
egy pasasnak a hullaja, aki harminc evvel
ezelőtt elt itt. Olyan, mintha mumiat talaltunk volna.
– En a mumiatol is felek.
– Hat majd legyőzod a felelmedet.
– Es ha... nem birom?
Szinte lattam, hogy Gillmore megtorpan, es csipőre
teszi a kezet.
Ś– Mi az istent akarsz tőlem, Nina? Mondd meg, mit
akarsz tőlem? Hát nem te
akartál ide jönni? Csaposlány voltál Minnesotában,
amikor Kirkpatrick rád
bukkant. Ő segített, hogy gogo görl legyél. Ott táncoltál
egy szál bugyiban egy
rúdba kapaszkodva, és boldogan vigyorogtal, ha a
pasasok nehany dollart dugtak a labad koze.
Igy volt, vagy nem?
– Igy, de...
– Kuss, Nina! Nem en tehetek rola, hogy ez a barom
Kirkpatrick beled esett es magaval vitt. Jol tudod, hogy
nekem
mas jeloltem volt, de ez a barom Kirkpatrick nem adta
volna a penzt, ha nem te leszel a főszereplő.
Kenytelen voltam beleegyezni, hogy a fene vitte volna
el, amikor beadtam a derekamat. Pedig azt a
Jordan lanyt neztem ki. Azt a voroset. Maga a
mennyorszag a csaj, nekem elhiheted.
– Es en milyen vagyok? Akkor azt mondtad, hogy en is
maga vagyok a mennyorszag.
– Jo jo, nem is tagadom, hogy első osztalyu a műsorod,
de a Jordan jobban jatszik. Ne hisztizz,
azert te kaptad a főszerepet, es te sem vagy rossz az
agyban. Csak azt nem ertem, hogy most mit
akarsz? Kimosdattunk a szarbol, megkaptad a szerepet,
lefekudtem veled, mit akarsz meg?
– Talan nem kellett volna idejonnom. Felek, Basil.
– Figyelj ram, kislany. Figyelj ram, Nina Travolta.
Figyelj ram, te kis senki! Ha elcseszed nekem a munkat,
en megollek. Egyszerűen kitekerem a nyakad. Te nem
fogsz itt szorakozni velem! Azt csinalod, amit mondok!
Velem nem lehet viccelni. Ha penzről van szo, en sem
viccelek
senkivel. Csinalod, amit mondok, vagy veged! Azt a
mumifikalodott pasit pedig felejtsd el. Mar Timpuban
van, nem
kell torődnod vele.
– Es a jeti?
– Mifele jeti?
– Ne tagadd, Basil, hogy egy jeti bujkal a kozelunkben.
Ő kotorta elő valahonnan a mumiat.
– Hogy mondhatsz ilyen marhasagot, Nina? Van neked
egyaltalan elkepzelesed rola, hogy
milyen lenyek elnek a Himalajaban?
– Hat... nincs.
– Na latod? Mert nekem van. Jeti nincs a Himalajaban,
arra merget vehetsz. Csak Dibdin van.
Felveszi a jetiruhat, es akkor ő a jeti.
– De nem Dibdin talalta meg a mumiat.
– Hagyd mar azt a mumiat, mert eldobom magam.
– Attol felek, en is.
– En tőled dobom el magam. A nyavalygasodtol. Na,
figyelj ide, kislany. Nincs a Himalajaban
jeti, csak medve. Kek medve. Ez egy specialis medve,
amely alkalmazkodott az emberekhez, es itt
el a kozelunkben. Ő a jeti. A kek medve.
– Ő kaparta elő az, ize... mumiat?
– Ahogy mondod, cicabogyo. Ő kaparta elő az ize,
mumiat.
– Es ő hajitotta fel Jimet a sator tetejere? Ő vagta
szajon?
– Ő, cicabogyo. Csakis ő.
– Basil... meg mondanek valamit.
– Csak gyorsan, cicabogyo, mert itt a forgatas ideje.
– Szedd le rolam ezt a Brennert. A fenekemet fogdossa.
– Zavar ez teged, Nina? Őszinten mondd meg, zavar?
Azok utan, hogy amikor gogo gorl voltal,
masodat is megfogdostak?
– Csakhogy ott gogo gorl voltam, itt meg szinesznő
vagyok.
– Jol van, majd szolok neki. Kulonben Kari a haverom.
A szemem es a fulem. Kell valaki, aki
figyelje ezt a csűrhet. Meg valami?
– Nyugtalan vagyok, Basil.
– Hiszen egesz eddig azt pofaztam...
– Ugy vagyok nyugtalan.
– Ne csinald, Nina. Ket napja volt, hogy egyutt toltottuk
az ejszakat.
– En megis nyugtalan vagyok. Ha pedig nyugtalan
vagyok, nem tudok forgatni. Kell valaki...
tudod.
– De csak fel orank maradt...
– Annyi eppen eleg.
Basil Gillmore akkorat sohajtott, hogy megremegett a
mellettem emelkedő sator kotele.
– Akkor gyerunk gyorsan! Szedd a labad, cicabogyo!
Na igyekezz!
Belattam, hogy nem kellett volna megigazgatnom a
csizmamat. De mit csinaljak, ha mar
megigazgattam?
20.
Jim Countryman kellemes arcu fiatalember volt, lagy,
finom vonasokkal. Megjelenesen meg az a lehetetlen
ruha
sem rontott sokat, amelyet rahuztak. Kisse furcsan
lepegetett ugyan benne, s minden harmadik lepes utan
hatrafordult,
hogy meggyőződjon rola, nem veszitette-e el valamijet.
Merthogy Jim Countryman ruhazata ezer darabbol allt.
Engem
leginkabb egy Verneregeny illusztraciojara
emlekeztetett. Ezesez kapitany baratjara, ezesez tudosra,
aki ismeretlen
foldreszre mereszkedik, hogy bebizonyitsa a Kiralyi
Foldrajzi Tarsasagnak az igazat. Az ilyen tudosok
aggattak
magukra ket evszazaddal ezelőtt tengernyi cuccot –
tavcsovet, iranytűt, kulacsot, tucskot-bogarat –
hogy aztan ugy nezzenek ki tőluk, mint a karacsonyfa.
Akarki is oltoztette be Jim Countrymant
Bannister lord szerepebe, biztos, hogy sok Verne-
konyvet olvasott.
Jim Countryman szo nelkul elcsorompolt volna
mellettem, ha ra nem koszonok. Akkor felem
fordult, es alaposan megnezegetett maganak.
– Maga... ize... szerzetes? – kerdezte osszehuzva a
szemet. – Beszel angolul?
Mondtam neki, hogy ki vagyok, es hogy tegnapelőtt este
mar megismerkedtunk.
Jim Countryman kelletlen kepet vagott.
– Hat persze. Akkor tamadott meg valaki. Majdnem
kiverte az a barom a szemem. Meg mindig
kek a helye, de szerencsere mar lekentek. Nincs valami
otlete, ki tehette? Előbb Dibdinre
gyanakodtam, de ő nem lehetett. Dibdin nem tenne ilyet
velem. Es azt hiszem, fel sem tudna
hajitani a sator tetejere. Maga is azt hiszi, hogy a jeti
volt?
Kaptam Basil Gillmore-tol egy hasznalhato tippet, es ezt
mindjart fel is hasznaltam.
– Biztosan nem a jeti volt. A jeti nem letezik. Vagy
legalabbis nem ugy ahogy hiszik.
– Igazan? Akkor ki lehetett?
– Talan egy kek medve.
Elmagyaraztam neki, hogy a kek medvek neha
megbolondulnak, megtamadjak az embereket, meg
ilyesmi. Es
szivesen eszik a taborok hulladekat. Ilyenkor, ha valaki
megzavarja Őket, porul jarhat.
Countryman hallgatta-hallgatta, aztan megrazta a fejet.
– Mondhat, amit akar, nem tetszik ez nekem. Es a hullat
hogy magyarazza? Ha az a medve
annyira ehes volt, megette volna. Kulonben, maga
szerint, jo vagyok igy?
– Azt hiszem, megfelelő.
– Allitolag ma is megkerget egy jeti. Csak tudnam, hogy
mi a feszkes feneert kellett ilyen koran
felkelnem? He, emberek, tudja valaki egyaltalan, hogy
milyen jelenetet veszunk fel?
Eltűnt egy sator mogott, es en is kerestem volna
magamnak egy jo helyet, ahonnan latom a
forgatast, de jott Miss Simone Boyd, es felboritotta a
tervemet.
21.
Miss Boyd valamivel sotetebb szőke volt, mint Rafaela
Sinclair. Hajat ezuttal ket copfba fonta;
tarka rakott szoknyajaban leginkabb egy alpesi fogado
kenyereslanyara emlekeztetett. Amikor
eszrevett, kitarta a karjat, es ram nevetett.
– Gruss Gott, mein Herr!
Annyira meglepődtem, hogy en is nemetul
koszontottem. Akarki akarmit mond, eleg furcsa
talalkozas volt ez: egy lama es egy alpesi kenyereslany
futott ossze narancssarga satrak kozott –
akarmelyik Keleten jatszodo nagyoperett legszebb
jelenete lehettunk volna.
– Maga tud nemetul? – kaptam ossze nehany
masodpercnyi csodalkozas utan magam.
– Buszken jelenthetem, hogy mindossze tiz szo a
szokincsem – tisztelgett trefasan Miss Boyd.
– Akkor mi ez az ize magan?
Simone Boyd rosszallon nezett ram. – Tőlem kerdi?
– Hat kitől kerdezzem?
Simone megcsovalta a fejet.
– Ne akarja azt mondani, hogy nem tud rola? Kulonben
meg vagyok elegedve Miss Drinkwaterrel. Kisse talan
tulzasnak tűnik, de ebbe a műfajba minden belefer.
– Mi fer bele? – hokkentem meg.
– Hat Grete. A csaloganytorku alpesi tunder.
– Az ki?
Miss Boyd megigazgatta magan zold mellenykejet,
amelynek a csatja oriasi erőfesziteseket tett,
hogy le ne pattanjon a kebleről.
– Hat en! Na, ne vagjon mar ilyen pofat! Hiszen Miss
Drinkwaternek koszonhetek mindent.
Tarsalgasunk kezdett foldontuli dimenziot kapni.
Mintha ufokkal probaltam volna meg szot
erteni.
– Mit koszonhet neki?
– Hogy en lehetek a csaloganytorku Grete.
– Neki koszonheti? Nincs itt valami tevedes?
– Hogy lenne, amikor ő irta bele a forgatokonyvbe.
Gillmore azonnal raharapott. Csak eppen
nem volt keznel alpesi ruha, igy egesz ejszaka varrta
szegeny Michelle. De azert jol sikerult, nem?
Behunytam a szemem. Talan megsem kellett volna
hagynom, hogy Miss Drinkwater
belekostoljon a forgatokonyvirasba.
– Hat... egeszen jol – nyogtem.
Simone megfogta a kezem, es huzni kezdett maga utan.
– Jojjon, keresek maganak egy helyet, ahonnan jol
lathatja a forgatast. Allitolag rovidesen
kezdunk. Addig viszont kicsit elbeszelgethetunk. Maga
ismeri a lamakat, ezert meg szeretnem
kerdezni magatol...
Alighogy elindultunk a satortabor mogott huzodo zold
mező fele, hosszura nőtt, viritosarga haju,
vekony nő bukkant elenk. Amint eszrevette Simone
Boydot, keresztet vetett, majd megragadta a
karjat.
– Istenem, Simone, mar azt hittem, kepes vagy igy
kiallni a kamerak ele. Gyerunk, edesem, a
hajad sincs megigazgatva, mit gondolsz, mit kapok
Gillmore-tol, ha eszreveszi? Elzavar a
fittyfenebe, hogy nem vegzem jol a munkam. Ki ez a
nyarimikulas itt? Jaj, Simone, istenem, csak
nem akarod osszeszűrni a levet egy lamaval? James
szerint nem jo kikezdeni ezekkel a fickokkal,
mert olyan praktikaik vannak, amikről a mifajtank meg
csak nem is hallott. Lattad azokat a
szobrokat, amikor bent lotyogtunk a kolostorban? Arra
gondolok, amikor egy nő egy pasi oleben
ul. Ez naluk valami vallasos ritus, vagy mi a fene. James
mondta, hogy van a vallasuknak egy olyan
iranyzata, amelyben majdhogynem kotelező.
– Es ez baj?
– Az meg nem olyan nagy baj, aranyom, egyaltalan
nem, de James azt is mondta, hogy ezek a fickok a
varazserejukkel kepesek elerni, hogy akar egy hetig is...
szoval, ott ulj egy ficko oleben. Etlen-szomjan. Amikor
aztan a
pasas megunja a ritualis ucsorgesedet, te mar hulla
vagy, szivem. Hat csak ovatosan veluk. Most pedig,
kedves lama ur,
akar akarja, akar nem, elviszem magatol ezt a bajos
szuzet. Keressen talan odalent a faluban valakit a
ritusaikhoz.
Gyere, cicam, mielőtt a ficko meg meghipnotizalna
bennunket.
Miss Boyd szaja ele kapta a kezet, de ereje mar nem
maradt, hogy megmagyarazza a helyzetet.
Legyintett kettőt, levegő utan kapkodott, aztan elhuzta a
csikot.
Levettem a suvegem es meglegyeztem vele az arcom.
Kezdett egyre melegebbe valni az idő.
22.
Ha abban biztam, hogy legalabb a delelőtt hatralevő
reszeben nem er mar ujabb meglepetes,
tevedtem. Meghozza eleg latvanyosan.
Eppen azon toprengtem, hogy mikeppen tudnek
legkonnyebben kijutni a satrak kozul, amikor
furcsa hang szolalt meg mogottem.
– Hello, Sir! Hello, Sir!
Villamsebesen fordultam hatra. Aztan ugy
megdermedtem, mintha az istenek odaragasztottak
volna a csizmam talpat a foldhoz.
Kozvetlenul mogottem, ket sator kozott, egy torpe allt.
Olyasfele, mintha Walt Disney
valamelyik orokbecsű filmjeből lepett volna elő. Cirka
egy meter magas lehetett; voros, szűk,
sujtasos nadragot es hasonloan sujtasos mentet viselt.
Mintha egy melynovesű zsoke lett volna a
kiralyi garda unnepelyes lofuttatasahoz oltozve.
Ha ehhez meg hozzavesszuk hosszu, majd derekaig erő
feher, hullamos szakallat, es nagy,
felfele penderulő vegű orrat, ketseg sem ferhetett hozza,
hogy Ő is kisminkelt szinesz, akarcsak
Miss Boyd.
– Hello! – mondtam en is mosolyt erőltetve a kepemre.
– Hogy van, uram?
A kis ficko lepett nehanyat előre, majd oromteli
mozdulattal kitarta a karjat.
– Hello, Sir! Hello, Sir! Udvariasan fele nyujtottam a
kezem.
– Lawrence vagyok. Leslie L. Lawrence. Onben kit
tisztelhetek?
A kis ficko tovabb vigyorgott.
– Hello, Sir! Hello, Sir!
Furcsa gyanu kezdett befeszkelődni a szivembe. Valami
nincs rendben a torpevel. Akkor pedig,
amikor ismet tett egy lepest felem, es ujra elkezdte a
Hello, Sir!, Hello, Sir! mondogatasat, mar
pontosan tudtam, kivel van dolgom.
Elvigyorodtam, es jobban korulneztem. A szomszedos
sator bejaratanal egy ferfi allt a sator
ajtofelfajahoz tamaszkodva. Kivancsian felem nezett,
mintha azt figyelte volna, meddig birom a
torpevel folytatott egyoldalu tarsalgast.
Felemeltem a kezem, es baratsagosan odaintettem neki.
– Maga veszitette el? A ficko is mosolygott.
– Hogy tetszik?
– Megjarja. Csak nem szerepel Ő is a filmjukben?
– Egyelőre meg nem irtak neki szerepet. Nem is
biztos, hogy irnak. Magammal hoztam, mert a
szivemhez nőtt. Ő a kedvencem. Igaz, Arthur?
Arthur bologatni kezdett, mintha megertette volna a
kerdest.
Mivel az ismeretlen ferfi lathatoan nem ohajtotta
elhagyni az ajtofelfa kornyeket, magam
setaltam oda hozza.
– Leslie L. Lawrence vagyok.
A pasas melegen kezet razott velem.
– Tudom, kicsoda. Tegnapelőtt mar talalkoztunk.
Akarhogy is erőltettem az agyam, nem
gyulladt feny benne.
– Bizonyara nem emlekszik ram, mert jo nehanyan
szorongtunk bent a kelleksatorban.
Ekkor mar tisztaban voltam vele, hogy kicsoda. Nem is
tevedtem. Tett nehany gyors lepest
előre, es a hona ala kapta a torpet.
– Brenner vagyok. Kari Brenner. En csinalom itt a
csodakat, es ha lehet, meg egy kicsit tobbet
is. En vagyok a produkcio trukkmestere, pirotechnikusa,
szive-lelke.
– Jo foglalkozas.
Brenner lebiggyesztette a szaja szelet.
– Gondolja? En nem latom valami rozsasnak a
munkamat. Főleg itt nem.
– Mashol rozsasabb?
– Nana, hogy az! Egy menő produkcioban, ahol
dezsabol ontik a penzt, a pirosok es a trukkosok
csak ugy lubickolnak a boldogsagban. Itt azonban meg a
gyufaszal sem biztos, hogy meggyullad.
Nem is beszelve a tegnapelőtti kodgyertyakrol.
– Azok legalabb meggyulladtak.
– Csak eppen nem akkor, amikor kellett volna. Es tudja,
miert? Mert lejart a szavatossaguk. Ujra
meg nincs penzunk. Ekkora koltsegvetessel, amivel mi
dolgozunk, tizperces rovidfilmet sem
lehetne rendesen elkesziteni. De azert nem
panaszkodom. Amit tudok, megteszek. Akarja latni?
– Mit? – hokkentem meg.
– A nagy művet. Amiert tulajdonkeppen itt vagyok.
– Hm. Es mi lenne az?
– Jojjon, nezze meg.
Mielőtt beleptem volna a satorba, kivulről is
megszemleltem. Ekkor vettem csak eszre – ami
korabban nem tűnt fel –, hogy a sator maga akkora,
hogy ot-hat normal meretű sator is beleferne.
Raadasul olyan csucsos, hogy akar egy himalajai fenyőt
is beallithattak volna a kozepebe.
Előre akartam engedni Brennert, Ő azonban udvariasan
felrehuzodott.
– Menjen csak maga. Igy nagyobb lesz a meglepetes.
Mosolyogtam, es atleptem a kuszobot. Odabent afrikai
sotetseg uralkodott, ezert ket tovabbi
lepes utan megtorpantam.
Kattant valami, majd halvany, voros feny ontotte el a
sator belsejet.
Ereztem, hogy ugy Osszeszorul a szivem, mintha egy
gonosz isten a markaba kaparintotta volna.
Mar maga a belső ter is impozans volt. Kivulről nem is
lehetett megbecsulni a sator tagassagat;
itt belul azonban ugy ereztem, mintha egy katedralisba
kerultem volna.
A legimpozansabb azonban az a hatalmas, hatkaru
figura volt, amely betoltotte csaknem az
egesz teret. Nem kellett hindu papnak lennem hozza,
hogy felismerjem benne a tancolo Sivat, azaz
Siva Nataradzsat.
Pedig ez a Siva masmilyen volt, mint amelyik porig
egett, nem is messze ettől a helytől, nehany
evvel ezelőtt. Ehhez kepest az a masik meghaladott,
mult szazadi technikat kepviselt. Amarrol
lesirt, hogy mesteremberek raktak ossze fabol,
kemenypapirbol, deszkakbol, es meg ki tudja, miből,
ezen csupan az latszott, hogy monumentalis, gyonyorű
es elettel teli.
– Na, mit szol hozza?
Egyelőre nem szoltam semmit. Aztan azt allapitottam
meg magamban, hogy ez az uj Siva
bizony tul tokeletes. Tokeletes es edeskes. Mintha
Bambi Őzikepartnerenek mintazta volna az
alkotoja. Meg a mosolya is szirupos volt: nem ereztem
benne szemernyi fenyegetest sem. A
korabbi Siva sokkal jobban kifejezte Siva isten
időnkenti rombolo lenyet.
– Szep – mondtam, hogy mondjak valamit.
– Akkor figyeljen tovabb!
Siva mintha megunta volna a tetlenseget, felenk
villantotta a szemet. Voros sugarak indultak ki
belőle, es kivancsian pasztazni kezdtek bennunket.
– Latja?
– Latom.
– Tetszik?
Nem valaszoltam. Kisse vasarinak tűnt az egesz.
– Es most?
Siva kezei megmozdultak. Nem lattam a sotetben, hogy
eddig mi volt bennuk, de ebben a pillanatban mar csak
keseket szorongatott. Hat hosszu pengejű tőrt.
– Nos?
Siva olyan gyorsan kezdte mozgatni a karjait, hogy alig
lattam valamit belőluk. Kinyujtottam a
nyakam, hogy jobban megfigyelhessem, mit csinal a
kesekkel – arra gondoltam, talan egyik
kezeből a masikba dobalja őket, mint a vasari
kesdobalok –, de ebben a pillanatban Brenner a
nyakamba esett, es a foldre rantott.
– Hasra!
Ugy hevertem a padlora teritett szőnyegen, lesunyva a
fejem, mint amikor odakint a sziklak
kozott ram lőttek. Inkabb ereztem, mint lattam, hogy
elsuhan valami felettunk, es a sator oldalanak
csapodik.
– A fenebe is! – hallottam magam mellett Brenner
meglepett krakogasat. – Hat te meg mit
csinaltal, kincsem?
Siva ekkor mar mozdulatlanul, de meg mindig sugarakat
lovellve acsorgott a sator kozepen.
Mire felocsudtam, Brenner mellettem terdelt, es
elkeseredetten nyomkodta a taviranyitojat.
– A fenebe is! – duhongott. – Vajon mit szurtam el?
Talan rosszul nyomtam meg?
Letette a taviranyitot a foldre, es ugy nezegette, mintha
furcsa, sosem latott bogar maszott volna
ele.
– Mi a fenet csinaltal, te nyomorult?
Erre lettem volna kivancsi jomagam is. Siva egyik
elhajitott kese ott hevert tőlem nehany
centimeternyire. Felvettem, es megprobalgattam az elet.
Nem volt elesre koszorulve, megis, ha
eltalal, alaposan felserthette volna a bőrom.
– Nezze! Ezt nezze!
Nem volt sok kedvem hozza, megis visszatert a
tekintetem Sivara. A mosolygo, hetyke bajuszu
isten vidaman emelgette a labait. Mivel minden keset
elhajitotta, egeszen artalmatlannak tűnt.
Egyszerre csak eles fenyek gyulladtak a satorban. Siva
ugyanabban a masodpercben megallt. A
sugarak kialudtak a szemeben; immar inkabb
szanalomra melto volt, mint felelmetes.
– Na? – kerdezte Brenner. – Mit szol hozza? Nem
lattam igazi oromot az arcan.
– Megjarja – mondtam. Brenner lemondoan legyintett.
– Csupa selejtes arubol csinaltam. Csak arra jutott penz,
hogy besurranjak a regi filmek
kellekraktaraba, es ellopjak, amit tudok. Az Őrok
nehany dollarert hajlandok voltak felrenezni. Hat
ez jott ki belőle.
– Es a taviranyito?
– Magam fabrikaltam. Neha meg vannak vele gondok.
De mire elerkezik a nagy jelenet,
műkodni fog.
– Hm. Es mi lesz a nagy jelenet? Brenner meghokkent.
– Tőlem kerdi? Ugy tudom, bedolgozik a
forgatokonyvbe. Tobbet kell tudnia rola, mint nekem.
– Es a kesek? – kerdeztem. – Mi van, ha eltalaltak
volna?
– Hat az bizony sajnalatos baleset lett volna – morogta
Brenner. – Talan meg is kekult volna
kicsit a helyuk. Eredetileg a pengek becsusztak a
nyelbe.
– Eredetileg?
– Az az igazsag, hogy most mar nem mindegyik csuszik
bele. Megrozsdasodtak, vagy mi. Ezert
kaptam őket fel aron. Kulonben sem lett volna szabad
elhajigalnia őket. Valami osszeakadhatott a
taviranyitoban.
Elerkezettnek lattam az időt, hogy felszivodjak a
napsutesben.
23.
Kikerultem az ajto mellett szobrozo torpet, aki ezuttal
mar nem ohajtott megismerkedni velem.
Csak allt szomoruan, mindenkitől elhagyatva, mint egy
rakas szerencsetlenseg. Atvergődtem az
otletszerűen felvert satrak sokasagan, es maris kitarult
előttem a Himalaja egyik legszebb volgye.
El kellett ismernem, akarki is valasztotta ki a helyszint,
nem valasztott rosszul. A domboldal,
amely előttunk huzodott, ugy vonzotta a szemet, mint a
magnes.
Pedig ugy egyebkent kozonseges domboldal volt, ha
nem szamitjuk hozza a hatalmas
sziklatomboket, amelyek oriasi szurke egerekkent
hevertek a zold fűben. Kisse feljebb torpefenyők
sora latszott. Meg feljebb, es joval tavolabb, Geldan
hatalmas tombje emelkedett. Masik iranyban,
nehany ezer meterrel tavolabb, a falu huzodott.
– Szep, mi? – kerdezte tőlem valaki. Mikeladze volt,
nehany szakadozott szelű dobozzal a hona
alatt.
– Ideje elfoglalnom az allasomat – mondta. – Velem
jon, vagy keres maganak egy jobb helyet?
– Mikor kezdődik a forgatas? – kerdeztem az oramra
pillantva.
– Rovidesen. Mr. Garnes mar a szineszeket hajszolja.
Ha nem akar velem jonni, menjen kisse
feljebb, kabe addig a szintig.
Valaszolni akartam, de mar nem volt időm ra.
Valahonnan, az eger-sziklak kozul, felhangzott
egy megafon bőgő hangja.
– Vege a dalnak, aranyifjusag! Kezdődik a munka.
Mindenki menjen a helyere. Van valaki, aki
nem tudja, mi a dolga? Hajtsatok el innen ezt a hulye
jakot, mert elragja a kabeleket! Kerek
tovabba nehany gurkhat... de ne ide jojjenek, hanem
keruljek meg az első szamu pontot, es
maradjanak ott.
Kerestem magamnak egy vedett helyet a legkozelebbi
sziklatomb labanal, es fejemet hűvos
oldalahoz dontve, gondolkodni probaltam.
Vajon mi az ordogre mehet ki a jatek?
24.
Annyira elmelaztam, hogy nem is vettem eszre, amikor
megkezdődott a forgatas. Csak nagyjabol
sejtettem, hogy hol lehet a kamera es Garnes. Mintha az
egyik jokora szikla tetejen femes csillogast
lattam volna. Feltetelezhetően ott epitettek fel a
kameraallast.
– Rafaela! Hol vagy, szivem?
– Hol lenne? – felelt a megafonnak egy masik megafon.
– Szoljatok, ha indulhat!
– Varjatok meg egy kicsit. Szergo, minden rendben?
Mikeladze valoszinűleg valaszolt, de hogy
mit, azt
nem hallottam.
– Akkor oke! Otig szamolok! Rafaela, figyelsz? Te csak
atmesz a szinen. Nem csinalsz semmit,
csak atmesz! Kozben nezel ide, nezel oda, meg
szokdecselhetsz is egy kicsit. Gyerunk, Rafaela!
Nem kellett nagyon megerőltetnem a szemem, hogy
felfedezzem a lanyt. Nem messze tőlem, a
kovek kozul bukkant elő. Amint elindult, akkorat
botlott, hogy majd hasra esett. Meg akart allni, de
ebben a pillanatban mar harsant is Garnes hangja.
– Mi a fene ez, Rafaela? Ez neked szokdecseles? Igy
szokdecselt a brunei szultan harci elefantja,
amikor kezigranattal dobtak oldalba. Ne botladozz,
hanem szokdecselj, es ne allj meg, mert nem
vesszuk fel a kedvedert meg egyszer. Gyerunk,
szokdecselj!
Rafaela ekkor szokdecselni kezdett. Nem csinalta
rosszul, bar nem lehetett konnyű dolga.
Hosszu, kek kopenyeben ugyancsak meg kellett neznie,
hogy hova lep. Raadasul a kopenyenek a
szelere is vigyaznia kellett. – Na, ez mar mas! – dicserte
meg Garnes. – Csak igy tovabb, tunderem!
Most fordulj meg egy kicsit, emeld fel a fejed, mintha
neznel valamit. Valamit hallottal is, de nem
vagy biztos benne, hogy valoban hallottad-e. Felemeled
a fejed, s a szemed fole ernyőzod a kezed.
Ne felem nezz, hanem oda, ahova mutattam! Rafaela, ne
akard bedumalni, hogy nem jegyezted
meg a sziklat! Most mar jo. Pislogj a sziklara, kezed a
szemed fole, es vagj gyanakvo kepet. Ne
ilyet, mert abbol, ahogy nezel inkabb arra lehetne
kovetkeztetni, hogy nincs rendben a
belműkodesed. Igy mar jobb... Gyanakodj, hogy a csoda
vinne el! Arra kell gondolnod, hogy hatha
a jeti lopakodik mogotted. Most mar remult kepet is
vaghatsz.
Ebben a pillanatban meghallottam Rafaela Sinclair
hangjat.
– Nem talalom a sziklat, Garnes.
– Most mar ne torődj vele. Igy eppen jo leszel. Csak
aggodj, szivem, aggodj. Dibdin!
– Itt vagyok! – hangzott a sokadik hangszorobol a
szinesz hangja.
– Ott vagy a szikla mogott?
– Itt vagyok.
– Hany lepessel ersz oda Rafaelahoz?
Dibdin valoszinűleg kilesett a sziklaja takarasabol.
– Egy perc alatt ott vagyok... illetve ott lennék, ha nem
távolodna tőlem.
Mondjátok meg neki, hogy lassítson, mert nem lesz jeti,
aki elkapja.
– Rafaela! Tedd kettesbe magad. Ne siess, mert Dibdin
sosem er utol.
– Nem tudtatok volna egy fiatalabb jetit talalni?
Kulonben is, azt hiszem, kificamodott a bokam.
– Remek, Rafaela! Nagyon faj?
– Ha nem fajna, nem mondanam.
– Ez meg jol johet majd nekunk. Egyelőre lassits. Nezz
aggodva magad moge. Igy ni! Most
lassan megfordulsz... nem arra, hanem forditva, a jobb
kezed fele. Istenem, Rafaela, hany jobb
kezed van? Gyerunk, fordulj! Oke! Most aztan mar ne
nezz hatra, mert elcseszed az egeszet!
Szepen botladozzal lefele! Dibdin!
– Induljak?
– Indulj!
– Mikor kapjam el?
– Nem kell elkapnod.
Dobbent csend tamadt, majd Dibdin hitetlenkedő hangja
hallatszott.
– Nem ertettem jol.
– Mondom, hogy nem kell elkapnod.
– Akkor mi a fenet csinaljak vele?
– Egyszerűen csak atfutsz a volgyon. Rettenetes pofakat
vagsz, es atfutsz.
– Nem fog menni, Mr. Garnes. Ez a volgy testverek
kozott is legalabb masfel merfold szeles.
Hacsak nem akarnak doglott jetit fenykepezni...
– A helyzet a kovetkező, Dibdin... Rafaela megy lefele,
es rossz erzesei vannak...
– Az hetszentseg! Ugy kiment a bokam, hogy csak na!
– Fogd be a szadat, Rafaela, majd szolok, ha
beszelhetsz. Szoval, Dibdin, neked most csak annyi
a feladatod, hogy Rafaela mogott atfutsz a volgyon...
Fuss husz metert, aztan megallhatsz. A lenyeg
az, hogy lassak Rafaelat, amint remult keppel
hatranezeget, de nem vesz eszre, te meg ott
vicsorogsz mogotte.
– Tegnapelőtt azt mondta, hogy valami szovegem is
lesz.
– Majd az is lesz, de nem most. Most csak vicsorogsz.
Gyerunk, Dibdin, vicsorogj!
Dibdin jott es vicsorgott. Ketsegkivul volt valami jetis a
megjeleneseben. Egeszen olyan volt,
ahogy a londoni vagy bostoni mozilatogatok a jetit
elkepzelik.
– Jol van... szaporazd meg egy kicsit, Dibdin. Nem
egeszsegugyi setat vegzel a hegyoldalban,
hanem el akarod kapni a lanyt. Te is kapcsolj ra,
Rafaela! Most jo! Nyomas, gyerekek!
Dibdin atfutott a szinen. Bar a futasa azert hagyott maga
mogott nemi kivannivalot. Tobbszor is
az volt az erzesem, csak oriasi erőfeszitessel tudja
megakadalyozni, hogy le ne essen a nadragja.
– Jo! – hallottam mintegy ot perc mulva Garnes hangjat.
– Felvetel leall! Egeszen hasznalhato
anyag. Hogy van a labad, Rafaela?
– Szarul. Meg van dagadva.
– Mutasd meg Lindanak vagy Beatanak, majd tesznek
ra valamit. Dibdin? Mit csinalsz?
– Eppen a tudőmet kopom ki, főnok.
– Csak gyorsan kopd, es lehetőleg utkozben. Vissza kell
menned a sziklahoz.
– Jezusom, de hat az legalabb haromszaz meterre van
tőlem!
– Na es?
– Felfele, főnok! Ebben a ritka levegőben!
– Igazitsd meg a gatyad, es nyomas vissza! Simone,
keszulj, aranyom!
– Itt vagyok.
– Dibdin, a csucsos szikla fele kerulj, nehogy besetalj a
kepbe.
– De hat ez kerulő!
– Igyekezz, mert rank koszont az ejszaka. Kesz vagy,
Simone?
– Azt hiszem, igen.
– A ruhad?
– Rendben.
– Nem varjuk meg, amig Dibdin visszaer a helyere.
Dibdin!
– Mi van, főnok?
– Most a kettes számú szikla mögül indulsz. Nem jössz
ki a nyílt mezőre,
csupán a sziklák között mozogsz. Vigyázz, csak akkor
kerülj takarásba, ha
szólok. Figyelem, felvétel indul! Gyerunk, Simone!
Simone Boyd egy gleccser vajta melyedesből kerult elő.
Ha nem tudtam volna, hogy Bhutanban
vagyunk, es ha nem logott volna be a szemem alkotta
kepernyő jobb felső sarkaba Geldan
kolostoranak a tombje, azt is hihettem volna, hogy az
Alpokban forgatunk. Hatha meg
csaloganytorku Grete eneket is hallottam volna!
Csaloganytorku Grete eneket azonban senki nem
hallotta, mivel nem enekelt. Sőt meg a szajat
sem nagyon nyitogatta, ezert aztan meg is kapta a
magaet Garnestől.
– Simone kerlek, tatogj, mert neked enekelned kell. Az
utoszinkronnal megőrulnek, ha ugy
osszezarod a szad, mint gyerekkorodban, ha az anyad
spenottal akart megtomni. Nyitogasd csak,
csillagom, mint a doktor bacsinal. Mondd szepen, hogy
aaaa! Grete, a hetszentsegit neki, tatogj,
mert kezdhetjuk ujra az egeszet!
Grete valoszinűleg tatogott, mint a partra vetett hal,
mert Garnes elegedetten felkuncogott.
– Így már más. Idejön majd az Edelweiss-dal. Mellé egy
kis jódli... nagyon
frankó lesz. Most szép lassan leülsz egy kőre.
– Nem latok sehol kovet.
– Akkor letelepszel a foldre. A francba, emberek, hat
nem megmondtam, hogy legyen ott egy
kő, amire Simone le tudja tenni a segget? Hiaba
pofazok, senki nem hallgat ram. Nyugi, Simone,
csuccsenj a fűre. Van ott valami pup, vagy micsoda?
– Valami van, de azt gyanitom rola, hogy jakszar.
– Abba ne ulj bele.
– Talaltam egy kovet. Csak kicsit elesnek latszik.
– Ulj ra nyugodtan, majd Linda es Beata bekenik utana
a fenekedet. Ezert a gazsiert, kicsim, a
borotvapenge elere is raulhetnel.
– Rohogtetsz, Garnes?
– Csak nyugalom, es ne feszkelődj. Tatogass, mert itt
jon a nagy eneked. Feszitsd ki a
mellecskedet, mintha tetszeni akarnal nekem.
– Akkor inkabb behuzom.
– Gondolj arra, akire akarsz. Az sem baj, ha lepattan a
mellenykedről egy gomb. Es pihegj,
kincsem, pihegj. Vissza tudsz meg emlekezni ra, hogyan
pihegtel, amikor eletedben előszor...
– Kuss, Garnes!
– Jol van, en csak segiteni akartam. Szoval, pihegj es
omolj el. Legy elomlo es kivanatos. Hol a
kosarad? Emberek, hol a francban van Grete kosara?
– Nekem nem szolt senki, hogy kosaram is lesz –
mentegetődzott Simone.
– Jol van, akkor nem lesz kosar. Simone!
– Mi van?
– Ugy be vagy takarozva, mintha egy mesefilmet
forgatnank. Hol a terded?
– A helyen.
– Eppen ez a baj. Ki veluk a szoknya alol!
– Le kene mosnom őket, mert az egyik zold.
Terdreestem a satrak kozott.
– Annal jobb, csillagom, annal jobb. Dibdin! A
helyeden vagy?
– Itt vagyok, főnok! Most kopom ki a tudőmet.
– Fejezd be, mert indulnod kell. Most sem kell egyebet
csinalnod, csupan atfutsz a szinen.
Ezuttal kisse lejjebb... Ugy, hogy Simone ne lathasson
meg.
– Nem lat meg, ha nem nez ram.
– Ne hulyeskedj, Dibdin. Nyomas!
Dibdin ismet nekivagott a domboldalnak. Szokdecselve,
karjait logazva, mint egy igazi jeti. Es kozben
bizonyara remitő kepeket vagott. Ha nem erőltettem
volna magam, hogy marpedig ha a fene fenet
eszik is, vegignezem a mai forgatasi napot, mar reg
megfutamodtam volna.
Simone ult es enekelt. Kidomboritott keblekkel,
felhuzott szoknyaval.
– Vege! – hallottam egyszer csak Garnes hangjat. –
Nem hibatlan, de hasznalhato. Dibdin!
Vissza a helyedre!
– Jezusom, mar megint? Legalabb pihenjunk egy kicsit.
– Majd pihensz, ha visszamentel a szikladhoz. Most jon
a neheze. Elkapod Miss Travoltat es
becipeled a sziklak moge.
– Tegnap mar becipeltem.
– Becipeled meg egyszer. Kisse megvaltozott a
forgatokonyv.
– Jezusom!
– Szoval, visszamesz, es elkapod Ninat. Felveszed a
hatadra, es...
– Hat ebből elegem van! – hallottam valahonnan Nina
Travolta felhaborodott hangjat. – Tiszta
kek es zold folt vagyok a tegnapitol is.
– Mondtam mar, Dibdin, hogy ne nyomorgasd annyira a
művesznőt!
– Mit csinaljak, Mr. Garnes, ha folyton le akar esni a
vallamrol. Ha meg odanyulok neki, le akar
ugrani. Valahol csak meg kell fognom!
– Az, hogy a valladon vagyok, Dibdin, meg nem ok
arra, hogy fogdoss!
– Eszem agaban sincs fogdosni magat, Miss Travolta,
de hat valahol megiscsak meg kell
fognom. Az a helyzet, hogy rohadtul csuszik ez a
jetibőr. Nekem is mindegyre le akar esni a
nadragom.
– Kit erdekel a nadragod, Dibdin? Ha fogdosol, a
kezedre utok.
– Jol van, majd megoldom valahogy.
– Hova kell mennem? – erdeklődott Miss Travolta.
– Sehova – sohajtotta Garnes.– Majd csak Dibdin hatan
bukkansz fel.
– Hol van Dibdin?
– Itt vagyok a csucsos szikla mogott. Integessek?
– El ne kodorogj valahova!
Amig az atrendeződes tartott, csend honolt a kornyeken.
Magam ele kepzeltem a csapatot, amint
feszulten, munkajara koncentralva vegzi a dolgat.
– Mehet? Nema csend.
– Azt kerdeztem, mehet? Csend.
– Nina? Mi a fene van veled? Miert nem valaszolsz, ha
kerdezlek? Csend.
– Dibdin! – probalkozott ujra Garnes. – He! Dibdin!
Nyogj mar bele a mikrofonodba!
Csend.
– A fenebe is, hat mi tortent, emberek? Megsuketult a
vonal? Masok hallanak? Szoljon mar bele
valaki.
– En hallom – dormogte egy ismerős hang.
– Kicsoda maga?
– Brenner.
– Hol van, Brenner?
– Itt, egy szikla mogott. Feljottem nehany tukorrel.
– Nem latja Dibdint?
– Az előbb bujt be egy szikla moge.
– Szolna neki, Kari?
– Azonnal lemaszom hozza. Csend.
– Mi van, Kari? – turelmetlenkedett Garnes. – Mi folyik
ott?
– Nem talalom – mondta egyszer csak Kari Brenner.
– Hogyhogy nem talalja? Es Nina?
– Őt sem latom.
– Megall az esz!
– A nyomaik itt vannak. Varjon csak... Dibdin is itt van.
A hetszentsegit neki!
– Mi van, Kari? – surgette Garnes. – Mondjon mar
valamit!
– Baleset tortent Dibdinnel.
– Mi tortent, Kari?
– Itt fekszik a foldon. Azt hiszem... nincs maganal.
– Hat hol van?
– Elajult, vagy mi. Verzik a feje. Eskuszom, leutottek!
Felemelkedtem, es a sziklak fele figyeltem. Fogalmam
sem volt rola, melyik mogott rejtőzhet
Brenner, es hol fekhet Dibdin. Amig figyeltem, nehany
ferfi ugrott ki a gleccser vajta mederből es
osszevissza futkosott, mint a riadt hangyak.
Legszivesebben en is futottam volna, de meg idejeben
visszafogtam magam. Semmi ertelme, ha
beallok kozejuk. Egyelőre jobb, ha tavolrol figyelem az
esemenyeket. Annyit azert megtettem,
hogy előhuztam a zsebemből a 38-ast, es a markomba
szoritottam.
Ebben a pillanatban harsany visitas csapott ki a
hangszorobol. Bar nem konnyű
megkulonboztetni a visitasokat, Rafaela Sinclairre
tippeltem.
Es valoban ő is volt. Kibukkant egy szikla mogul, es
rohanni kezdett lefele a domboldalon.
Kitart karral futott; a szembefuvo szellő elkapta kek
kopenye szelet, es ugy lebegtette, mintha
szarnyai nőttek volna. Miss Sinclair ezekben a
percekben hatalmas, vilagoskek pillangora
hasonlitott.
Azzal a kis kulonbseggel, hogy a pillangok altalaban
nem sikitanak.
Ő viszont visitott, ahogy a szajan kifert. Futott es
sikoltozott. Egeszen addig, amig csak meg
nem botlott valamiben, es el nem hasalt. Nem messze
attol a helytől, ahol egyszer mar megbotlott
egy kőben.
– Segíííítség! – visította immár a fűről. – Segíítség,
ajeti! Megööööööl a
jetiiiiii!
Felkaptam a stukkert, hogy ha kell, ralőjek az
uldozőjere. Tudtam, hogy előbb-utobb ki fog
bukkanni valaki a sziklatombok kozul, es utana ered.
Jol is szamitottam. Nem sokkal azutan, hogy az első
visitas a felhőket hasogatta, valoban
felbukkant valami a sziklak kozott. Nem valaki, hanem
valami! Egy lapos targy, es iszonyu
sebesseggel uldozőbe vette Miss Sinclairt.
Mit tagadjam, eltatottam a szamat meghokkenesemben.
Kialtani akartam, figyelmeztetni a lanyt,
de hat hogy hallhatta volna meg ilyen tavolsagbol a
szavam?
Valaki azert megis figyelmeztette. Valoszinűleg
Brenner volt, bar a nagy zűrzavarban lehet,
hogy osszetevesztettem valakievel a hangjat.
– Vigyazz, Rafaela! – hallottam a kialtast. – Ott van
mogotted!
Nem mondta, hogy mi – valoszinűleg ő sem tudta. A
valami egyre novekvő sebesseggel
robogott Rafaela Sinclair utan.
– Mi a szar ez itt? – orditotta Garnes. – A maga kutyuje,
Kari?
– Vigyazz, Rafaela!
Rafaela felpattant a fűről, futott, Visitott, es mindegyre
hatratekintgetett. Megprobalt kiterni a
furcsa szerkezet elől, de valamiert nem sikerult neki.
Pedig a valami nem valtoztatta meg az utjat,
nyilegyenesen repult fele a domboldalon. Eleg lett volna
Rafaelanak csak egyet lepnie oldalra, es
maris elrobogott volna mellette.
Rafaela azonban nem tette meg ezt az egyetlen lepest.
Csak futott nyilegyenesen az Őt uldoző
fantom előtt, es visitott.
Behunytam a szemem. Aztan kinyitottam. Eppen ebben
a pillanatban talalta el a valami Rafaelat.
A lany megperdult a tengelye korul, majd felemelkedett
a levegőbe. Ott is perdult nehanyat, aztan
mennyekből lehajitott bukott angyalkent visszazuhant a
fűre.
A valami is felroppent, parat bukfencezett, majd ő is a
fuvon landolt.
Csend volt, dobbent csend.
Felemelkedtem, es futni kezdtem Rafaela Sinclair fele.
25.
Mivel alighanem en voltam a legmesszebb az
esemenyektől, barmennyire is igyekeztem, mire a
helyszinre ertem, mar.jo nehanyan ott surgolődtek
Rafaela korul. A lany, ahhoz kepest, hogy min
ment keresztul, es hogy mekkorat esett, nem is volt
olyan szornyű allapotban. Hosszu, kek kopenye
megvedte a horzsolasoktol, es talan tompitott valamit a
zuhanas erejen is.
Amint odaertem melle, eppen a sziklak fele mutogatott.
– Ott! Ott... tamadott meg bennunket.
– Kicsoda? – kerdeztem. Rafaela ram nezett.
– Egy jeti – mondta remegő szajszellel. – Egy jeti.
– Dibdin? – kerdezte valaki.
– Dehogy Dibdin! Őra is rarontott. Eppen... Ninat
kereste, amikor nekunk esett.
– Kicsoda?
– Mondom, hogy egy jeti! Nem tudjak megerteni? Egy
rohadt, kicseszett jeti!
Ekkor mar Mr. Garnes is ott szorgoskodott mellettunk.
Atkarolta Rafaelat, es megveregette a
vallat.
– Jol van, kislany, probalj megnyugodni. Azonnal
utananezunk, mi tortent. Menjenek fel
nehanyan a sziklahoz, es nezzek meg, mi van Dibdinnel.
De csak ovatosan. Van valakinel fegyver?
– Nalam egy vasrud – mondta valaki. – Ezzel meg egy
bivalyt is letaglozok.
– Majd en előremegyek – ajanlkoztam, előhuzva a
kopenyem ujjaban rejtegetett 38-ast. –
Kerem, maradjanak mogottem.
– Valodi? – kerdezte valaki. – Vagy csak kellek?
Biztositottam, hogy ennel valodibb mar nem is lehetne,
es eppen indulni akartam felfele a
domboldalon, amikor Rafaela kiszakitotta magat Garnes
olelő karjaibol, es hozzam tantorgott.
– Magaval... megyek.
– Jobban tenne, ha itt maradna.
– Latni akarom... Dibdint.
– Most akkor kellek, vagy nem kellek? – erdeklődott a
vasrudas ficko. Alacsony, fekete bőrű
emberke volt, nagy lapatkezekkel.
– Jojjon – mondtam. – Fegyverből sosem eleg.
– Igy gondolom en is. Ha en egyszer fejbe utom vele,
nem lesz kedve viccelődni.
– Azert csak vigyazzon.
Rafaela a vallamra dőlt, es akkorat sohajtott, hogy majd
leesett a suvegem a fejemről.
– Eskuszom, hogy egy jeti volt. De nem Dibdin.
Uristen, mi lehet ez?
Abban biztam, hogy rovidesen megtudjuk.
26.
A sziklak előtereben csend honolt, csupan egy ragadozo
madar kerengett felettunk. Szerettem
volna nehany percre helyet cserelni vele, a madar
azonban nem sok hajlandosagot mutatott ra:
meglebbentette a szarnyait es tovabbvitorlazott. Ugy
latszik, nem erdekelte kulonosebben, hogy
koborolnak-e jetik a Csomolhari kornyeken.
Negyedoraba tellett, amig felkapaszkodtunk a sziklahoz.
Immar ott fekudt alig karnyujtasnyira
tőlunk.
A kis fekete pasas a vasruddal, Osszerancolta a
homlokat, es a szikla fele nezett.
– Maga szerint mi a franc rejtőzhet mogotte? – fordult
aztan hozzam.
– Ha tudnam, mar reg elarultam volna maganak.
– Lehet, hogy egy igazi... jeti?
– Miss Rafaela azt allitja.
– Amit Miss Rafaela allit, az nem feltetlenul fedi a
valosagot. Volt, amikor azt allitotta, hogy
honapok ota nem ivott egyetlen kortyot sem, mikozben
alig allt a laban.
– Miről karattyolsz, Ferdinand? – kerdezte gyanakodva
a lassan magahoz terő Rafaela. – Mi a
feszkes fenet karattyolsz te itt Osszevissza?
– Csak Mr. Lawrence-szel beszelgetek, művesznő.
Szerencsere elertuk a sziklat, igy felbeszakadt a
tarsalgas. Akaratlanul is lesunytuk magunkat a
fűre, es a sziklatombot meregettuk.
Jomagam szivesebben maradtam volna csendben, de a
tobbiek maskent gondoltak. Ahogy
lekushadtunk, mar nyitogattak is a csőruket, mint a
vadlibak, ha kozeledik az este.
– Dibdin! Hol vagy, Dibdin? – kialtozta mellettem Miss
Sinclair. – Valaszolj, Dibdin! Dibdin
azonban nem valaszolt.
– He, fiuk, lanyok, mi a kutyaszar van veletek? –
hallottuk egy foldontuli hangszorobol Mr.
Garnes hangjat. – Kideritettetek mar valamit?
– Eddig meg csak azt, hogy a sargarepa valoban sarga –
morogta Rafaela a mikrofonjaba.
– Ne szellemeskedj, Rafaela. Az az erzesem, hogy nem
fogtad fel a dolgot teljes valojaban. Nincs
időnk ezzel a micsodaval szarakodni. Kulonben oriasi
voltal, kicsim.
Rafaela gyanakodva tette csipőre a kezet.
– Mi voltam?
– Oriasi, kincsem. Oriasit alakitottal. Vegig filmeztunk
mindent. Te, kicsim, hogy te mekkora flikfiakot
csinaltal a levegőben! Nem tornasztal te valaha?
– Dogolj meg! – mondta Rafaela, akinek a
felhaborodastol visszaterni latszott a batorsaga. –
Akkor hat mi lesz? Megkeressuk Dibdint, vagy itt
ejszakazunk?
Az en batorsagom azonban meg nem tert vissza.
Egyelőre meg az ovatossag lakott a hazaban.
A kis pasas, aki feltehetően anyamasszony katonajanak
tartott bennunket, hirtelen kirobbant
kozulunk, es a sziklahoz lapulva elkezdte megkerulni a
monolitot. Nehany szempillantas, es mar el
is tűnt előlunk.
– Ez kinyirja! – mondta Rafaela nyugodtan. – Akarki is
az, Ferdinand kinyirja.
Ami azutan kovetkezett, masodpercek alatt jatszodott le.
Előszor furcsa, trombitalasszerű
orditast hallottunk, mintha a szikla mogott egy
konkurens ceg Tarzan-filmet forgatott volna. A
sziklatomb megremegett, majd felbukkant mellette egy
hatalmas, tetőtől talpig szőrrel boritott,
emberhez hasonlito alak. A napsugarak megbicsaklottak
a domboldalt borito fű harsogo zoldjen,
igy nem lathattuk kifogastalanul a korvonalait. Az
azonban biztos volt, hogy jokorara nőtt – talan
ket meternel is magasabbra.
– Jezusom! – nyogte Miss Sinclair. – Jezusom!
A ficko orditott egy hatalmasat, megverte a mellkasat,
mint a gorillak, ha el akarjak űzni a
kivancsiskodokat a szomszedsagukbol. Aztan mielőtt
meg celzasra emelhettem volna a
revolveremet, ujra visszabujt a szikla moge.
– Jezusom! – nyogte, ki tudja hanyadszorra Rafaela. –
Hol van Ferdinand?
Ha Ferdinand nem is, de a vasbotja felbukkant a
szemunk előtt. A szikla felől erkezett, mintha
szellemkez hajitotta volna el. Annyi időnk maradt csak,
hogy hasra vagjuk magunkat. A vasrud
elszallt felettunk, es a zold fűbe furodott.
Ismet a szikla fele fordultam, immar celzasra emelve a
stukkeromat. Eppen azt latolgattam
magamban, hogy Ferdinand utan ugrom az
ismeretlenbe, amikor valaki felkialtott mogottem.
– A francba is, emberek! Ezt nezzetek! Onkentelenul is
hatrakaptam a fejem. Egy utanunk
lopakodo statiszta, felemelt kezeben a vasrudat tartva,
felenk mutogatott.
– Ezt nezze meg, Mr. Lawrence! Ez nem lehet igaz!
Pedig igaz volt. A majd masfel meter
hosszu vasrud, amely nem lehetett vekonyabb fel
huvelyknel, csodalatos atalakulason ment at.
Vasrudbol kigyova valtozott. Es eppen ugy is tekeredett
ossze, mint a kigyok.
– Te jo isten! – suttogta valaki. – Akarki csinalta...
– He! – hallottuk ismet Garnes hangjat. – Mi van
veletek, edeseim? Ugy tanakodtok, mint anyjat
vesztett szopos malacok. Megvan a ficko? Bizzatok Mr.
Lawrence-re a dolgot, es gyertek vissza.
Hamarosan szuksegem lesz ratok.
Elkaptam Rafaela vallat, es lenyomtam a fűre.
– Maradjon itt! Azonnal visszajovok.
– Ne menjen oda, nagyon kerem. Latja, mit csinalt ezzel
a rohadek ruddal?
Mondott meg Valamit, de ezt mar nem hallottam.
Beugrottam a sziklatomb moge.
27.
Előretartottam a stukkert, mikozben elszantam magam
ra, hogy ha megpillantom, lovok. A labat
probalom majd eltalalni, hogy ne tudjon tovabbmenni,
de kulonosebb kar se essek benne.
Szerencsere nem volt szukseg lovoldozesre. Csak
Dibdint talaltam a szikla mogott. Amikor
felbukkantam a szeme előtt, vidaman felem integetett.
– Hello, Mr. Garnes! Jol sikerult a felvetel? Vidam
mosoly ult az arcan, mikozben olyan piros
volt az arca, mint a Voros-tenger naplementekor. Szaja
szelen elegans kis verpatak csergedezett.
– Miert nem mondta meg nekem, mi? Korbeforogtam,
de nem lattam senkit. Kozvetlenul a
sziklatombunk mogott egy masik sziklatomb
emelkedett, a mogott egy harmadik, es igy tovabb. Ha
erzeseim nem csalnak, a jeti mar messze jar...
– Mit kellett volna megmondanom maganak? –
kerdeztem anelkul, hogy ra figyeltem volna.
– Hogy ket jetivel dolgozunk. Istenemre, meglepett a
dolog. Hat akkor, jo ejszakat, Mr. Garnes.
Megkerhetnem, hogy csukja be a satram ajtajat?
Mint aki jol vegezte dolgat, lehajtotta a fejet a fűre,
becsukta a szemet, es elaludt.
Dibdin mozdulatlan teste felett rogtonzott haditanacsot
tartottunk. Ekkor vettem csak eszre,
hogy kozben csatlakozott hozzank Kari Brenner is. A
riadtan teblabolok arnyekaban allt csipőre tett
kezzel, a kornyeket furkeszve.
– Latott valamit, Kari? – tudakoltam tőle.
– Csak amit maguk is. Dibdin... jol van?
– Nincs eletveszelyben, de azert alapos orvosi
vizsgalatra lesz szuksege.
– He, emberek, kapjuk fel Dibdin művesz urat es vigyuk
le!
Az emberek felkaptak, es cipelni kezdtek lefele.
– Latta azt a valamit, ami elutotte Rafaelat? – kerdezte
Brenner, amikor mar feluton jartunk a
tabor fele.
– Lattam.
– Maga szerint mi lehetett az?
Toprengtem egy kicsit, aztan arra gondoltam, hogy
miert is ne mondanam el neki a
balsejtelmeimet? Elvegre az ő bőrukre megy a jatek.
Vagy az ovekere is.
– Alighanem egy... femkeretes halozsak.
– Uramisten... en is erre gondolok. Azt hiszi...
– Azt – bolintottam. – Egy halott van benne.
– Azt is tudja... kicsoda?
– Nagy valoszinűseggel.
– Elarulja, ki?
– Miert ne arulnam el? Egy Ostrowsky nevű professzor.
Cirka harminc evvel ezelőtt tűnt el.
– A jeti meg megtalalta, mi? Azert olalkodik
korulottunk, hogy felhivja a figyelmunket a
csomagokra. Jezusom, de hat ebből egy egeszen
epkezlab kis forgatokonyvet lehetne irni! Negy
pasas meghal, nem talaljak meg a holttestuket, ez aztan
olyannyira nyugtalanitja a
szerencsetleneket a masvilagon, hogy egyikuk jetive
valtozik, megkeresi foldi porhuvelyuket, es
ugy intezi a dolgokat, hogy megtalalhassak, es
tisztesseggel eltemethessek őket. Mit szol hozza?
– Meselje el a producereknek. Hatha vevők ra.
Ők talan valoban vevők is lettek volna ra. Csakhogy a
valosag neha messze tultesz a fantazian.
Mint ebben az esetben is.
28.
A satortaborban izgatott zsongas fogadott bennunket.
Mint felajzott darazsak futkostak a
forgatas resztvevői satorrol satorra. Igaz, hogy a
darazsak inkabb repdesnek, mint futkaroznak – a
hasonlat megsem esik tavol a valosagtol.
Előszor Mr. Kirkpatrick bukkant fel előttunk. Kiroppent
egy satorbol, hogy egy masikba
roppenjen be. Kozben rank nezett, es vidaman felenk is
intett.
– Csakhogy megvannak! Basil mar varja magukat.
Menjenek be hozza, en is azonnal ott leszek.
Egyaltalan nem latszott rajta, hogy megviseltek volna az
esemenyek.
Elkoszontem Brennertől, aki motyogott valamit, hogy
mielőtt meg bemenne Gillmore-hoz, meg
akar mosakodni. Eppen azt kutattam, hogy vajon melyik
lehet Mr. Gillmore satra, amikor
Mikeladze bukkant fel előttem. Majd a foldig logott az
orra banataban. Amint megpillantott,
felcsillant a szeme.
– Maga az, Leslie? Eppen magat keresem.
– Akkor szerencsevel jart. Itt vagyok.
– Lattam magat, illetve lattam, hogy mi tortent odafent.
Szornyű. Itt meg euforiaba estek tőle.
– Micsoda?!
– Garnes utasitasara filmre vettem az egeszet. Megvan a
jeti, Leslie!
En valahogy mar kozel sem tudtam annyira orulni neki.
– Es?
– Mi az, hogy es!? Itt a bizonyitek a havasi ember
letere. Ha utana eredunk, olyan
dokumentumfilmet keszithetunk rola, hogy csodajara jar
majd a vilag. A maga szakertelme es az en
kepessegeim...
– Hogy van Rafaela?
– Jol, csak a labat fajlalja.
– Dibdin?
– Linda es Beata gyogyitjak. Allitolag borzalmas sokk
erte. Akarcsak Ferdinandot.
– Nem latta valahol Miss Travoltat?
Ugy elviharzott, hogy meg csak el sem koszont tőlem.
En pedig egyre jobban sajnaltam azt a Szergo
Mikeladzet, akit a Siva utolso tanca forgatasanal
ismertem meg. Akkor joval higgadtabban viselkedett.
Nagy sajnalkozasom kozben Jim Countrymanbe
botlottam.
A karcsu, jokepű ficko egy baseballutőt forgatott a
kezeben. Mintha valakit eppen fejbe akarna
utni vele.
Amikor eszrevett, leeresztette az utőt, es kivancsian
nezett ram.
– On az, Mr. Lawrence? Igazan irigylem magat.
– Engem? Miert? – hokkentem meg.
– Hat, hogy kozelről lathatta a fickot:
– Ami azt illeti, eleg kozelről latta on is.
– Ez igaz, csak eppen mielőtt alaposabban szemugyre
vehettem volna, mar utott is. Te jo eg,
lehet, hogy bekerulunk a lexikonokba? Nem csodalom,
hogy Gillmore es Mikeladze annyira fel
vannak dobva. Mit gondol, mit fizetnek majd erte, ha
előjonnek a felvetelekkel? Igazan szerencses
fickok. En viszont okos vagyok. Lehet, hogy hamarosan
megirom a kalandomat. Talalkozasom a
jetivel. Mit szol hozza?
Mit szolhattam volna?
Countryman kozben jobbra-balra pislogott, majd
turelmetlenul az orajara nezett.
– Uristen, hogy miert vagyok en mindig pontos?!
Masok meg kopnek az időre.
– Var valakit?
– Ninat. Megbeszeltuk, hogy atveszunk egy jelenetet.
Ambar fogalmam sincs rola, hogy van-e
ertelme. Itt ugyis rosszul mennek a dolgok. Nem
maganak integetnek?
Nekem integettek. Meghozza ketten is egyszerre. A
satrakbol alkotott utca vegeben Linda es Beata allt
mereven, mint ket szőlőkaro. Es valoban nekem
integettek.
Countryman megszoritotta a karom.
– Legyen ovatos veluk. Olyanok, mint a kigyok. Simak
es sziszegnek, maga meg elalszik tőle.
Aztan nincs tobbe ebredes. Na, viszlat, mielőtt meg
engem is behaloznanak.
Belepett ket sator koze, es mar nem is volt sehol.
Odaballagtam Lindahoz es Beatahoz.
29.
Amint felejuk kozeledtem, kenytelen voltam elismerni,
hogy Countryman nem valasztott rossz hasonlatot,
amikor a kigyokkal rokonitotta őket. Vastag keretes
szemuvegevel Linda papaszemes kobrahoz,
mig Beata korallkigyohoz hasonlitott. Linda ruhazatat a
feher es szurke szinek uraltak, Beataet az
elenkebbek. De kigyo volt mindkettő a javabol!
Megalltam előttuk es elegansan meghajoltam.
– Kellemes delutant, holgyeim.
Ra kellett dobbennem, hogy ez a delutan a csodak
delutanja. Ahogy mosolyogtam, mintha
kiderult volna az eg. Linda es Beata is mosolyogni
kezdett – csupa-csupa feny es derű szinezte a
Csomolhari kornyeket.
Linda belem karolt, es istenemre mondom, meg hozzam
is simult egy icipicit.
– Velunk jonne, Mr. Lawrence?
Ereztem, hogy Beata is hozzam simul a masik oldalon.
– Velunk jonne?
Sok minden felotlott az agyamban, meg csintalan
dolgok is, bar ez utobbiakat azert nehezen
tudtam volna elkepzelni roluk.
Meg mindig csupa mosoly es derű volt a szivem. A nap
ezekben a pillanatokban billent a
horizont fele. Meg messze volt tőle, meg fenn
pavaskodott az egen, de mar lefele tartott a palyaja a
Csomolhari otthont ado bercei fele.
– Hova, holgyeim? – mosolyogtam galansan. Vidaman
es szeliden mosolyogtak vissza ram.
– Egy kis hullaszemlere, Mr. Lawrence.
30.
A halott ott hevert az egyik kelleksatorban nehany
falada es ismeretlen rendeltetesű bala
tarsasagaban. Ugyanabban a furcsa, femkeretes
halozsakban nyugodott, mint a masik harom. A
femkeret ezuttal a szankotalp funkciojat toltotte be, mig
kisse maskeppen igazitva fel lehetett vele
tamasztani a halozsak fejreszet.
A satorban rajtunk kivul Mr. Gillmore, Mr. Kirkpatrick
es Mr. Countryman tartozkodott.
Amikor beleptem az ajton, mindharom megbiccentette a
fejet.
– Sajnalom, Mr. Lawrence – morogta Mr. Gillmore. –
Azt szeretnem, ha... itt lenne, amikor
felnyitjuk a zsakot.
– Itt vagyok – mondtam a sator oldalanak dőlve.
Mozgas tamadt az ajtonal, majd besetalt rajta Linda es
Beata. Linda szorosan mellem allt,
mintha attol tartana, hogy amint meglatom a halott
arcat, megprobalok megpattanni.
Tulajdonkeppen nevetnem kellett volna a ki nem
mondott feltetelezesen. Meg hogy en?
Hullanak kell lennie a talpan, akinek a latvanyatol
megprobalnek megpattanni.
Kar volt annyira magabiztosnak lennem: bizony nagy
kar.
Husz masodperc mulva legszivesebben valoban
megpattantam volna.
31.
Gillmore nagyvonaluan Mr. Kirkpatrick fele intett.
– Kerlek, Medford, te mint a forgatocsoport hivatalos
vezetője...
Kirkpatrick maga ele kapta mindket tenyeret, es vadul
tiltakozni kezdett.
– Semmi esetre sem! En csak a hivatalos vezető vagyok,
a gyakorlati kerdesekert te vagy a felelős,
Basil. Nekem kulonben is szividegessegem van, mar az
is sok neki, amit eddig kibirt.
– Jol van – sohajtotta Gillmore. – Van itt egy
fiatalember, Jim, aki...
– En nem – mondta hatarozottan Countryman. – Amiota
Tajvanon ledobott a lo, csak nehezen kapok
levegőt. Ha izgalmi allapotba kerulok, azonnal fulladni
kezdek. Ugy erzem, hogy gomboc van a
torkomban. Ha elem bukkanna egy mumia feje, itt
fulladnek meg a karjaitokban. Ezt akarjatok?
Termeszetesen nem akartuk, hogy Mr. Countryman a
karunkban fulladjon meg.
Linda es Beata mozdulatlanul alltak a sator falanal. Ők
bizonyara megtettek volna a huzozaron a
megfelelő mozdulatot. Gillmore azonban valamiert nem
akarta, hogy ők tegyek meg.
– Mr. Lawrence... Ki is ez a ficko?
– Egy David Ostrowsky nevű professzor. A
kutatoallomason dolgozott, es... allitolag lavina
sodorta el.
– Allitolag?
– Nem voltam ott.
– Na igen. Megtenne, hogy...
Tiltakozhattam volna, de nem lett volna semmi ertelme.
Ha en nem nyitom ki, kinyitja mas.
Mielőtt a halottat rejtő halozsak fole hajoltam volna, a
sator falanal szobrozo Linda es Beata fele
neztem. A ket holgy kezeben ekkor mar fegyver
csillogott: egyikuk stukkerenek a csove engem, a
masik a halozsakot vette celba.
Sohajtottam, es lerantottam a huzozarat.
Aztan hatraugrottam, es oriasit orditottam.
Lindanak es Beatanak ketsegkivul helyen volt a szive.
Ha en vagyok a helyukben, alighanem
szitava lőttem volna a satrat remuletemben.
Nem a mumiatol feltem, hiszen lattam mar a masik
harmat – ugyan miert remultem volna meg
eppen a negyediktől?
Csakhogy ebben a halozsakban nem mumia fekudt.
Egy roviddel ezelőtt meggyilkolt nő holtteste hevert a
kek selyemszovetbe csomagolva.
Nina Travoltae.
32.
Olyan melysegesen mely volt a csend, hogy talan meg
atomtengeralattjaroval sem lehetett volna
leereszkedni a fenekere. Ki tudja, meddig tartott; lehet,
hogy csak masodpercekig, de mivel nem
ereztuk az idő mulasat, akar orak is elmulhattak a nagy
nemasagban. Arra riadtam, hogy Linda
odalep hozzam, jol megnezi maganak Nina Travoltat,
aztan felhuzza a cipzarat. Azt hiszem, ennek
a hersegesere tertunk magunkhoz valamennyien.
– Te jo isten! – suttogta Mr. Gillmore egy faladara
roskadva. – Te jo isten! Ez Nina...
Medford Kirkpatrick nem szolt semmit, csak az inge ala
nyult, es a szivet masszirozgatta.
Countryman ezzel szemben ugy kapkodta a levegőt,
mintha barackmag akadt volna a torkan.
Beata elallta az ajtot – hogyha valamelyikunknek
menekulni tamadna kedve, ne menekulhessen.
– Rendőrseg! – kezdett el csuklani Jim Countryman. –
Azonnal hivni kell...
Gillmore ram nezett, mikozben nema szemrehanyas
csillogott a tekinteteben. Majd felemelte a
karjat, es felem bokott a mutatoujjaval.
– Maga..–. nem ezt... igerte! Azt mondta... egy mumia
van benne! De ez nem... mumia!
Valoban nem az volt.
– Most... mi legyen? – masszirozgatta a szivet
Kirkpatrick.
Megraztam magam, es megkisereltem legyűrni azt az
uresseget, amibe eppen belehullani
keszultem. Nem hagyhatom, hogy magaval sodorjanak
az esemenyek.
– Ertesitenunk kell Timput! – mondtam hatarozottan.
– Es a... tobbieknek... mit mondjunk?
– Nem hallgathatjuk el előluk az igazsagot. Mar csak
azert sem, mert jobb, ha ezutan vigyaznak
magukra.
Gillmore leugrott a ladajarol, es ismet felem bokdosott.
– Maga az oka! Egyedul on tehet rola! Amig fel nem
bukkant a kornyeken, nem volt semmi
bajunk. Magat kovette ez az atkozott ficko... a jeti,
vagy... micsoda! Marpedig ezert valakinek
felelnie kell!
Meg a szaja is habzott duheben es remuleteben.
Beata kezeben injekciostű csillant. Szurke szemet Mr.
Gillmore-ra szegezve lassan fele indult.
– Kerem, Mr. Gillmore...
– Mi a franc ez?
– Egy kis nyugtato.
Gillmore elcsuklo hangja a mennyezetet ostromolta.
– Nem keeeell! Neeeem kell! Vigye a francba a hulye
nyugtatojat! Es menjen maga is...
Beata csak allt, kezeben a szurival. – Mr. Gillmore!
– Nem... kell. De miert is... kellene, nem igaz? En
tokeletesen magamnal... vagyok, es mar
ideges... sem vagyok.
A szurke szemekből kiindulo lathatatlan, szurke sugarak
csak nem hagytak beket neki.
– Mr. Gillmore...
Mr. Gillmore feje a mellere csuklott.
– En... nem... Jol van... akkor hat... adja azt a nyugtatot.
Beata odalepett hozza, es beadta neki. Amikor kesz lett,
sarkon fordult, es visszahuzodott a sator
bejaratahoz.
– Ker meg valaki?
Nem kertunk.
Beata csukaszurke tekintetetől minden bajunk egy
csapasra elmult.
Talan meg a halott Nina Travolta is jobban erezte magat
a halozsakban.
33.
Az ejszakai imateremben ragyogott a holdfeny: a kitort
uvegű ablakon at lopakodtak be a
sugarak. Onkentelenul is elmelaztam rajta, hogy
micsoda pokoli hideg lesz itt telen, ha a szelek
zavartalanul suvithetnek be a lhakangba. Onkentelenul
is visszaszalltak a gondolataim a Bajkal
nyugati partjara, ahol ket allo honapot toltottem egy
kolostorban. Ket szep, teli honapot. Utana
harom tovabbi honapig dolgozott rajtam a cicikeri
saman, amig valahogy rendbe rakta fagyott
labaimat.
Itt szerencsere egyelőre nem kellett ilyesmitől tart
tanom. Most eppen lagy, tavaszias szellő
lengedezett odakint; inkabb a nyar, mint a tel uzenetet
hirdetve. A holdsugarak is regmult, tavaszi,
himalajai ejszakakat juttattak az eszembe.
Nem messze tőlem Tara istenasszony szobra hivogaton
mosolygott ram. Sőt, meg a kezet is
felemelte, hogy felem intsen. Gyere csak, Blobzang
rinpocse, ulj ide a labamhoz, beszelgessunk
egy kicsit! Nekem, sajnos, nincs modom gyakori
csevegesre, pedig mi, nők, igencsak szeretjuk
csip-csup dolgainkat megbeszelni egymassal. Persze,
valaha en is udvarholgyekkel voltam
korulveve, kisebb-nagyobb istennőkkel, csakhogy
minden elmulik egyszer: az a vilag is a semmibe
veszett. Most itt allok egyedul, beszelgetőtars nelkul,
ebben a regi lhakangban, ahova meg a
szerzetesek is csak ritkan kukkantanak be. Ha jonnek,
akkor is csak azert, hogy vagyodo
pillantasokat vessenek ram. Gyere, Blobzang rinpocse,
meseld el, mi bant.
Odalepegettem az istennő szobrahoz, es felneztem ra.
Nem tudom, ki lehetett a szobrasz mintaja,
de abban biztos voltam, hogy olyan nő, aki utan
mindenki utana fordult. Telt keblei magukhoz
vonzottak meg a legtartozkodobb ferfitekinteteket is,
szelid, es megis hatarozott pillantasa a
mennyorszag igeretevel biztatott.
Labahoz ultem, es a tenyerembe hajtottam a fejem. Nem
neztem ra – anelkul is megnyugtatott a
kozelsege. Mintha valaki egyfolytaban az arcomat
simogatta volna.
Amig Tara labanal ultem, megprobaltam ertelmet
lehelni abba a kusza tortenetbe, amelynek a
megoldasat oly nagyvonaluan ram bizta Padma
Gyamco.
Mielőtt meg elmelyedtem volna a szetszort
mozaikkockak osszerakasaban, kihuztam kopenyem
obleből nehany fustolőpalcikat, kerestem egy doboz
gyufat a szomszedos oltaron heverő aldozati
targyak kozott, meggyujtottam, es beleszurtam a
palcikakat a mar malladozo, rizslisztből keszitett
aldozati sutemenybe, tormaba. Nehany pillanat mulva
kellemes szantalillat toltotte be az imatermet.
Visszaultem az istenasszony labahoz, es tovabb tortem a
fejem. Adva van egy ellopott tarisznya,
amelyben az ugyancsak eltulajdonitott szent grasztat
tartottak ugy harminc evvel ezelőtt. A
tolvajlassal – okkal ok nelkul – egy Frenak nevű
professzor gyanusithato. Frenak fent dolgozott az
ENSZ altal alapitott kutatoallomason, mintegy masfel
merfoldnyire Geldantol es mintegy
haromnegyed merfolddel magasabban. Ő ajandekozott
egy ezusttalat Geldannak, amelyre ravesette
a nevet. Talan azert ajandekozta, hogy lelkifurdalasat
csillapitsa a szent graszta eltulajdonitasa
miatt. Lehetseges mindez? – tettem fel magamnak a
kerdest.
Termeszetesen lehetseges – volt a valasz ra –ť csak
eppen az olyan fickok, akik műkincseket
lopnak, nemigen szoktak lelkifurdalast erezni a tettuk
miatt.
Ezutan Frenakot es harom tarsat szerencsetlenseg erte:
eltűntek a Himalaja orok hava alatt.
Jobban mondva, orokre el kellett volna tűnniuk, Ők
azonban harminc evvel kesőbb elkezdtek
visszaszivarogni az elők koze.
Sohajtottam, es a jetire gondoltam. A jeti nem letezik.
Nem letezik, mert nem letezhet.
Teljesseggel kizart, hogy olyan nagy termetű előlenyek,
amekkora a feltetelezett havasi ember is,
kepesek voltak ugy atveszelni az ev tiz- vagy
szazezredeket, hogy senkinek soha egyetlen peldanyt
sem sikerult elejtenie vagy elfognia belőluk. A jeti
eppen olyan legenda, mint a lochnessi szorny.
Igen am – folytattam a toprengest –, csakhogy a jeti
megiscsak letezik – erről jomagamnak
tobbszor is sikerult meggyőződnom. Letezik, meghozza
teljes fizikai valosagaban. Nem lehet tulpa,
nem lehet gonosz szellem. Miert is? Mert nem, es kesz.
Akkor viszont micsoda? Alruhas ember?
Akkora ereje, mint a jetiknek nem lehet embernek.
Arrol nem is beszelve, hogy emberek manapsag
mar nemigen szoktak nyers hussal taplalkozni. Kiveve
talan az angolokat, vagy tagabb ertelemben
a briteket, csakhogy ők nem himalajai istallokban faljak
fel nyersen a szarnyasokat, hanem szepen
feldiszitett ettermekben vagy klubokban a veres
marhaszeleteket, amit ugy egyebkent beafsteaknek
neveznek.
Szoval, a jeti igy–ugy, megiscsak letezik. Raadasul nem
is csak letezik, hanem azzal szorakozik,
hogy galans ajandekokkal halmozza el a kornyezeteben
levő holgyeket. Azoknak a mumiaival, akik
a kutatoallomas professzorai voltak, s akiket magaval
sodort a mar emlitett lavina...
Az sem elhanyagolhato teny tovabba, hogy miutan
felmentem a kutatoallomasra, hogy a regi
idők utan tudakozodjak, visszatertemben valaki
megkinalt nehany golyoval. Ha nem vagyok
szerencses, akar ugy is jarhattam volna, mint a lavina
aldozatai. Bar a lavina aldozatai annyira
voltak a lavina aldozatai, mint en lettem volna, ha eltalal
a golyo. Az ő eletuket is puskagolyok
oltottak ki. Vajon miert? Talan mert Frenak
professzortol Wilkins professzor elszerette Ednat?
Akaratlanul is felemeltem a fejem. Tara szanakozon es
megis szeretetteljesen mosolygott ram.
Mintha azt sugarozta volna a pillantasa, hogy miert ez a
nagy erőlkodes, Blobzang rinpocse, az elet
ugyis veges; inkabb azzal torődj, hogy kiszabadulhass a
szenvedesek lancolatabol, a vilagforgasbol.
Mit ersz vele, ha megtudod, hogy melyik gyarlo emberi
fereg irtotta ki a masikat. Inkabb azon
igyekezz, hogy kiold magadbol a vagyakat. Erzed a
fustolő bodito illatat? Ha elő asszony lennek,
nem szobor, megizleltetnem veled a mennyei
boldogsagot, amellyel meg a nirvana sem er fel.
Nem tudom, ez utobbi mondatot valoban az
istenasszony sugallta-e – gyanitom, hogy nem –, de
ha ő tette, alaposan ellentmondott vele a buddhista
filozofianak.
Megraztam a fejem, es visszatertem a valo vilagba. Az a
feladatom, hogy megtalaljam a grasztat.
De hol a feneben lehet? Ha Frenak lopta el, valoszinűleg
mar Amerikaban vagy Europaban rejtőzik
valahol.
Tettem egy nagy ugrást, és a színészeken kezdtem törni
a fejem. Itt forgatnak
a Himalájában egy meglehetősen ostobácska történetet,
semmi közük
kutatóállomáshoz, jetihez... De álljunk csak meg itt egy
pillanatra! Hiszen a
táborukban is megjelent a jeti, méghozzá több
alkalommal is. És ajándékot is
hozott. Igaza lehet Bobnak, hogy így akarja
megszerezni egynémely nőnemű lény
jóindulatat?
Es Miss Travolta meggyilkolasa?
Ez volt az a sokk, amely olyannyira megrazott, hogy
alig tudtam magamhoz terni belőle.
Igyekeztem elrejteni a tobbiek elől az erzelmeimet, Tara
istenasszonynak azonban be kellett
vallanom, hogy melyen meg vagyok rendulve. Hiszen a
jeti mind ez idaig nem olt, csupan
halottakat hozott ajandekba. Olyan lenne, mint egy
artatlan virus, amely bizonyos korulmenyek
kozott mutalodik, es ezzel gyilkossa is valik? Vajon
miert kellett megolnie Miss Travoltat?
Felneztem az istenasszonyra, aki mintha ketkedőn
nezett volna vissza ram.
Hiaba mosolyogsz! – vitatkoztam vele. – Miss Travoltat
nem lőttek le, nem keseltek meg,
hanem kitortek a nyakat. Ha ugy lőttek volna le, biztos
lehetnek benne, hogy nem a jeti tette. Igy
azonban nagy a valoszinűsege, hogy ő volt. Tudod,
miert? Mert Miss Travolta kicsi, de erős, izmos
lany volt – valoszinűleg nem ijedt meg a sajat
arnyekatol. Az ilyenek pedig nem engedik olyan
konnyen megoletni magukat. Egyeb kulserelmi nyomot
nem lattam rajta, tehat az sem all, hogy
előbb leutottek, es csak aztan tortek ki a nyakat. Ez
pedig azt jelenti, hogy egy rettenetesen erős,
mondhatni emberfeletti erejű valaki kapta el, es vette el
az eletet.
Tara csak mosolygott, mintha nem tartana megfelelőnek
a bizonyitekomat.
Jol van – adtam meg magam –, ketsegkivul van valami,
ami melletted szol. Te nem lattad a
masik harom halozsakot, en viszont igen. A Miss
Travoltat rejtő zsak nem harminceves, de nem
am! Eppen olyan, mint a forgatocsoport tagjainak a
halozsakjai. Nem lennek meglepve, ha a
raktarbol emelte volna el a gyilkos.
Tara istenasszony tekintete hirtelen megvaltozott. Mar
nem biztatott, nem akart rabeszelni
semmire. Talan figyelmeztette valaki – egy meg nalanal
is nagyobb hatalom –, hogy jobb, ha
megszakitja velem a kommunikaciot. Talan
megharagudtak ram az istenek?
A fustolő parazsa felizzott. Friss fuvallat tort az
imaterembe, felszitva a langjat. Egyetlen, rovid
eletű langocskat, amely azonnal ki is aludt.
Nem tulajdonitottam nagyobb jelentőseget neki, hiszen
a kolostor udvarain szinte mindig
mozgott a levegő.
Pedig kellett volna.
34.
Talan el is bobiskolhattam egy kicsit, mert amikor
meghallottam a csorompolest, nem tudtam, hova
tegyem. Nem
voltam biztos benne, hogy a valosagban is hallottam-e,
vagy csak abban a masik dimenzioban, amelyet akar
alomnak is
nevezhetunk. Tara istenasszony arca megmerevedett.
Szemet a lhakang sotetben furdő melyere szegezte,
mintha figyelmeztetni akart volna valamire.
A masodik csorompoles a lhakang ama ejszakaba
merult hatulso fertalyabol hallatszott, az
osszecsavart imazaszlok, falikepek – thankak –
nyugdijba helyezett kancsok, imahengerek es
homokzsakok kozul. Ez utobbiakban a mandala
keszitesehez szukseges homokot taroltak.
Amikor a harmadik csorrenest is meghallottam, mar
markomban volt a 38-as Smith and Wesson. Nem
mintha az
imatermekben illett volna pisztollyal fenyegetőznom,
ezuttal megis rakenyszerultem az onvedelemre.
Nem szerettem volna kovetni Miss Travoltat az
orokkevalosagba.
– Van ott valaki? – kerdeztem az istenasszony oldalahoz
huzodva.
Senki nem valaszolt, csupan a szellő sziszegett az
ablakkeret reseiben.
A fustolő ismet megajandekozott egy rovid eletű
langgal. Ezuttal mar biztos voltam benne, hogy
valaki – talan a tulvilagrol – figyelmeztetni akar a
fenyegető veszelyre.
– Van ott valaki?
Ismet a halk, szokatlan csorrenes.
Az Otodik csorrenest en okoztam. Ahogy eltavolodva az
istenasszony vedelmet nyujto testetől, a
sotet sarok fele lepegettem, belebotlottam valamibe.
Ovatosan lehajoltam, hogy megnezzem, mi az.
Szemem sarkabol termeszetesen a sotetseget is
figyeltem.
Az akadaly, amit ismeretlen kezek tettek az utamba,
jokora uvegedeny volt. Lehetett vagy
hetven centi magas es harminc szeles. Oldalaibol
csőrszerű vegződesek turemkedtek ki. Egyikuk
feluletet voros por szinezte: egy valamikor piros, azota
mar szetporladt gumicső maradvanya. Ugy
lattam, hogy az edeny egy nagyobb rendszer resze
lehetett.
Akarcsak a masik. Majdnem ugyanolyan volt, mint az
első, am valahogy megis mas. Leginkabb
egy kozel-keleti vizipipara hasonlitott.
Ismet megcsorrent valami a sotetseg melyen. Ez mar
masfele csorrenes volt; mintha fem Utődott
volna femhez. Mintha valaki hangtompitot szerelt volna
fegyvere csovere, s vigyazatlansagaban
egymashoz utotte őket.
Ugy ereztem, ennek mar a fele sem trefa. Kinyujtottam
a karom, es az egyre sűrűbb sotetsegbe
orditottam.
– Kezeket fel, ember! Jol latom magat! Kezeket fel,
mert lovok!
A kovetkező pillanatban felem roppent valami. Mielőtt
meghuzhattam volna a ravaszt, nekem
ugrott, es lekuldott a padlora. Ereztem, hogy kemenyen
vegigtapos rajtam – a nyomaban felszallo
jajgatas alighanem a sajat hangom volt. A revolver
kihullott a kezemből, es Tara istenasszonynak
vagodott.
Amilyen gyorsan csak tudtam, felterdeltem, es a
fegyverem utan tapogatoztam. Csak akkor
hagytam abba, amikor megpillantottam a jetit.
Ő volt, ketseg sem ferhetett hozza. Ott toporgott a
holdsugarak megvilagitotta negyszog kellős
kozepen, mintha kessel vagtak volna ki a korvonalait a
holdfenyből.
A jeti valosagos orias volt, talan ket meternel is
magasabb. Gornyedt tartassal allt Tara
istenasszony mellett, szemet a szemembe furva.
Ott terdeltem előtte a foldon; barmelyik pillanatban
osszetaposhatott volna, vagy kitorhette
volna a nyakam. Am ő megsem tette. Felem nyujtotta a
karjat, es a szememet furkeszte a szeme.
Ekkor elkovettem egy oriasi hibat. Ahelyett, hogy
tavolrol probaltam volna meg szot erteni vele,
feltapaszkodtam, es kozelebb leptem hozza.
Az orias felorditott, es ugy kepen vagott, hogy
visszazuhantam tőle a padlora. Megdongette a
mellkasat az oklevel, majd kivetette magat az ablakon.
Beletellett vagy ket percbe, amig ismet feltapaszkodtam.
Odakint vakitoan vilagitott a hold,
ennek ellenere nem lattam sehol. Vagy a holdfeny szivta
fel, vagy az arnyekok.
35.
Ugyet sem vetve luktető arcomra, osszeszedtem az
uvegcserepeket es az epen maradt uvegeket.
Amikor keszen lettem a gyűjtogetessel, lecsuccsentem
Tara istenasszony ele, es nem tudtam hova
lenni a csodalkozastol. Tizenot epsegben maradt
uvegedeny allt előttem, es legalabb
ugyanennyinek a maradvanyai.
Megvakargattam a fejem, és megpróbáltam legalább
egyről megállapítani, hogy
micsoda. Az az edény, amely leginkább a vízipipára
emlékeztetett, különösen
felkeltette az érdeklődésemet. Hiába próbáltam azonban
elhitetni magammal, hogy
valóban vízipipát tartok a kezemben – még ha fura
formájút is –, valami azt
súgta a lelkem melyen, hogy az uvegedeny akkor volt
vizipipa, amikor en majomgondozo a
bangkoki allatkertben. Akkor viszont mi a fene lehet?
Onkent adodott a valasz, hogy a jeti egy hajdani,
kabitoszert előallito laboratoriumra bukkant.
Ahogy kezdett meggyokeresedni bennem ez az
elkepzeles, mar előttem is allt a rejtely gyors
megfejtesenek a lehetősege. Ezek szerint a negy kutato
– Frenak, Ruiz Costa, Cinquanta es
Ostrowsky professzorok – hangyaszorgalommal vegzett
nemes munkajuk mellett kabitoszer
keszitessel foglalkoztak. Berendeztek maguknak a
hegyek kozott egy laboratoriumot – mondjuk
egy barlangban –, ahol zavartalanul vegezhettek a
heroingyartas felelőssegteljes munkajat. Amint
azaztan lenni szokott, halalukat is a kabitoszernek
koszonhettek, osszevesztek a dilerekkel, vagy a
nagybani szallitokkal, s fizetsegkeppen golyot kaptak a
zoldhasuak helyett. Gyilkosaik eltuntettek a
holttestuket, es ha a jeti nem assa elő Őket, meg most is
zavartalanur nyugodnanak az egig erő
csucsok szomszedsagaban.
Termeszetesen tudtam, hogy elmeletem ezernyi sebből
verzik, egyelőre megsem talaltam jobbat
nala.Mert mi is volt a hibaja a feltetelezesemnek?
Előszor is az, hogy honnan a feneből szereztek
volna az alapanyagot. Nyersanyag hijan pedig...
Leptem egyet, azaz atleptem a probleman, es magukat a
professzorokat tettem vizsgalat
targyava. Azt meg csak el tudtam volna kepzelni roluk,
hogy napi munkajuk melle nemi
fizeteskiegesziteskeppen kitanultak a kabitoszer-
keszitest, abban azonban egyre inkabb
ketelkedtem, hogy a dilerek vagy megrendelők oltek
volna meg őket. Ha megoltek volna, megettek
volna a tyukot, amely az aranytojast tojja nekik.
Kezembe vettem nehany uveget, es ismet
megnezegettem őket. Bar nem ertek a
kabitoszerkesziteshez,
valoszinűtlennek tűnt, hogy az edenyeket
heroingyartasra hasznaltak volna. Valami azt
sugta a lelkem melyen, hogy aligha kabitoszerről van itt
szo. Akkor viszont mi az ordogről?
Addig-addig toporogtam Tara istenasszony előtt, amig
raleptem valamire. Lehajoltam es
felemeltem. Kis bőrtaska volt; kopott, szakadt,
megviselt. Olyan, mintha harminc evig egy
elhagyatott barlangban pihent volna.
Mivel egyetlen csattal lehetett bezarni, es a csat
megrozsdasodott, kenytelen voltam egyszerűen
leszakitani a bőrről. Aztan ahelyett, hogy belenyultam
volna, kiboritottam a tartalmat a hajopadlora.
Hogy miert boritottam ki? Talan azert, mert annak
idejen tanuja voltam, amikor szegeny Lord
Raispell belenyult az ajandekba kapott aktataskajaba,
hogy megtapogassa, valoban kettős feneke
van-e, amint azt az ajandekozo igerte. Valoban az volt.
Erről Lord Raispell nyomban meg is
győződhetett. Amikor kihuzta a kezet a taskabol,
kezfejen egy merges pok ult, csupancsak azert
egyedul, mert a titkos rekeszben szundikalo korallkigyo
mar nem fert ra. Szegeny, jo Lord Raispellt
harom honapig apoltak, amig vegre olyan allapotba
kerult, hogy kiengedhettek a korhazbol. Azota
Lord Raispellnek nincs aktataskaja, a pokoktol pedig ki
tudna szaladni a vilagbol. A kigyokrol mar
nem is beszelve.
Az altalam felfedezett taskaban szerencsere nem kigyo
rejtezett, nem is pok, hanem fogalmam
sem volt, hogy micsodak. Az a legegyszerűbb, ha azt
mondom,
hogy szerszamok Fogok, csipeszek, reszelők es hosszu,
csőszerű alkalmatossagok. Nemelyikuk
meg fenyesen csillogott, nemelyikuk foltos volt az
elmult időtől, tobbseguket viszont vastag, barna
rozsdareteg fedte.
Meggyujtottam egy fustolőt, odaszurtam az előzőek
melle a tormaba, es hosszasan imadkoztam
az istenasszony szobra előtt.
Arra kertem, hogy kimelje meg az eletemet.
36.
Abban remenykedtem, hogy Miss Drinkwater mar
felszamolta a mindennapi kirakodovasart az
agyamon, es ma talan nyugodtan lefekhetek.
Szerencsere nem tevedtem nagyot. Eppen nehany
konyvlapot szedegetett le a takaromrol, amikor
beleptem az ajton.
Augusta ezen az esten is megőrizte azt a jo szokasat,
hogy akkora halomicsodaba oltozott,
amekkora meg egy tengerimalacnak is kicsi lett volna.
Amikor megcsikordult az ajto,
hatraforditotta a fejet, es zavartan ram mosolygott.
– Bocsanat Mar kesz is vagyok.
En is kesz voltam. A latvanyatol. Aztan arra gondoltam,
ha nem lenne mellettem, talan mar
hianyozna is.
– Kulonben ezer bocsanat.
Volt valami a hangjaban, ami nem tetszett nekem.
– Miert ker bocsanatot? – kerdeztem gyanakodva.
– Az a helyzet... – kezdte zavartan –, hogy Nyima irni
tanitott.
– Naes?
– Tussal es ecsettel.
– Es?
– Hat... a maga agyan gyakoroltunk.
– Oriasi megtiszteltetes az agyamnak.
– Csak eppen tortent valami. En ugyan megprobaltam
elkapni... de nem sikerult.
– Mit akart elkapni?
– Az uveget.
Egyetlen ugrassal az agyamnal termettem. Ott aztan ugy
megtorpantam, mintha mellbe vagtak
volna.
Nemreg meg mersekelten feher lepedőm fekete volt,
mint a korom, takarom ugyszinten,
parnamrol mar nem is beszelve. Mintha egy
kemenyseprő hentergett volna rajtuk.
Se kopni, se nyelni nem tudtam remuletemben.
– De hat... mi tortent? – nyogtem ketsegbeesetten. Miss
Drinkwater felult az agyan, es egyutterzŐn nezett ram.
– Sajnos, egy meggondolatlan mozdulat, es kesz.
De nem en vagyok a hibas!
– Hat... ki?
– Aki az uveget keszitette. Nyima szerint legalabb
haromszaz eves. Maga nem is sejti, mennyire el volt
maradva a
formatervezes itt, Keleten, haromszaz evvel ezelőtt.
Nem gondoltak ra, hogy egy uvegecske milyen
konnyen felborulhat. Pedig gondolniuk kellett volna.
Felfele szűkulő format kellett volna
tervezniuk, jo szeles talppal.
– Szoval... felborult az uveg tus... Attol meg nem...
kellett volna ennyire... ennyire... Szavam
szakadt a nagy felindulastol. Miss Drinkwater erre csak
legyintett.
– A, csak segiteni akartam maganak.
– Segiteni?!
– Gondoltam, hogy kimosom. Mivel a lepedőjere es a
parnajara is rahullott egy-egy cseppecske,
megprobaltam egyutt kimosni mind a harmat. Hat...
talan ezt nem kellett volna. Sajnos az a helyzet,
hogy osszefogtak egymast. Nincs eleg gyakorlatom az
irotussal szennyezett agyneműk mosasaban.
Olyan nyilallások feszegették a halántékomat, mintha
nagy sebességű, mágneses
vihar közeledett volna.
Megtapogattam az agyneműmet. Nemcsak fekete volt,
hanem nedvesen ragados is.
– Talan szereznie kellene egy uj agyneműt – javasolta
Miss Drinkwater.
– Most?!
– Akkor kell agyneműt szerezni, amikor szukseg van ra.
– Csakhogy ez nem szalloda, hanem kolostor! Itt nem
allnak a nap minden perceben a vendegek
rendelkezesere!
Miss Drinkwater sertődott pillantast vetett ram, aztan
megvonta a vallat.
– En csak jot akartam. Ha nem, hat nem. A vege majd
az lesz, hogy engem hibaztat erte.
Erre mar elfogott a pulykamereg. Főleg, mert ugy
ucsorgott az agya tetejen, hogy kint volt
mindene.
– Nem takarna be vegre magat?! – rivaltam ra. Miss
Drinkwater ajka megkemenyedett.
– Erről nem ohajtok vitat nyitni. Maga nekem levegő.
Marmint ugy mint ferfi. Nem ohajtok
alkalmazkodni magahoz. Ha egy ferfi ulne az en
helyemen alsonadragban, ra bezzeg nem rivallna
ra.
– Maga egyaltalan nem erzi kellemetlennek a helyzetet?
– Egyaltalan nem! Sőt kifejezetten jol erzem magam.
Egyetlen szempont lebeg csupan a szemem
előtt. Kivaloan vegezni a munkamat. Legyen szo
grasztarol vagy forgatokonyvirasrol, egyre megy.
Ismet megtapogattam az agyneműmet. Ragacsos volt,
mintha zselevel kentek volna be.
Miss Drinkwater megfujdogalta a kormeit, pedig most
nem is festette be őket.
– He! Ide figyel?
– Mit akar?
– Elalhat mellettem. Reggel majd kicsereli az
agyneműjet.
– Inkabb a deszkan alszom.
– Maga tudja.
Anelkul hogy levetkőztem volna, lehajigaltam az
agyneműt a hajopadlora, es rafekudtem az
agyam favazara. Alig fekudtem rajta nehany percig,
olyan zsibbadast ereztem a vallamban, hogy
menten fel kellett ulnom. Ez termeszetesen nem kerulte
el Miss Drinkwater figyelmet. Aggodva
nezett ram a belopakodo holdfenyben.
– Kellemetlen, mi?
– Ahogy mondja.
– Nem gondolta meg a dolgot?
– Lassan arrafele haladok. Felrehuzodott, hogy helyet
adjon maga mellett. Nem mondanam, hogy
kellemetlen volt Miss Drinkwater tarsasagaban. Sőt. Bar
igyekezett elhuzodni tőlem, nemigen
sikerult neki. Ahhoz tulsagosan is keskeny volt az agy.
Igyekeztem ugy helyezkedni, hogy minel kevesebb
helyen erjek hozza. Sajnos, ez sem sikerult.
– Jol van? – kerdezte rovid hallgatas utan.
– Mondjuk.
– Azert... az embernek a sajat agyaban megiscsak mas,
nem igaz?
Arra gondoltam, hogy nem lesz konnyű ejszakam.
Kesőbb meg arra, hogy jobban tennem, ha
megiscsak visszamasznek a sajatomra. Legfeljebb
fekete leszek nehany napig. Jobb alruhat el sem
tudnek kepzelni magamnak.
– Mondhatok valamit? – kerdezte rovid feszkelődes es
forgolodas utan Miss Drinkwater.
– Mondjon.
– Amikor tegnap ejszaka... vagy este... itt volt, es... azt
csinaltuk...
– Mit csinaltunk? Nem emlekszem semmire.
– Tenyleg?
– Tenyleg.
– Hat, amikor... elmondtam maganak, hogy en meg
soha... csak a hazmester fiaval... emlekszik?
– Csak nagyon halvanyan. Nem szoktam mindenre
visszaemlekezni.
– Jo maganak. Az az igazsag, hogy... en sem hittem
volna... hogy ennyire felkavar a dolog...
Pedig csak... artatlan jatszadozas volt, nem igaz?
– Ahogy mondja.
– Maga csak... megcsokolt.
– Csak.
– Meg kell hogy valljam... azert is, mert nem akarok
eltitkolni maga elol semmit... nem lenne
melto hozzam, elvegre maga nekem uveg... illetve, nem
egeszen, de az azert megiscsak megalazo,
hogy a maga ferfisovinizmusa miatt hazugsagra
kenyszeruljek...
– Ne kenyszeruljon ra. Mit akar mondani?
– Hat... hogy... amikor azt csinaltuk, amit a hazmester
fiaval... hat az nagyon jolesett.
Kisse elhuzodtam tőle. Sajnos, jobban nem lehetett. –
Es az is... amikor...
– Csak őszinten.
– Amikor... hozzam ert.
– Erre sem emlekszem.
– Pedig en... magara kiabaltam. Mert maga... le akarta
venni felul... meg alul... es en nem
engedtem.
– Mar emlekszem.
– Az is... jolesett. Es ha maga is ugy gondolja...
megprobalhatnank meg egyszer... de csak ugy,
mint a hazmester fiaval... nem tovabb... He! Mit csinal?
– Atkoltozom a sajat agyamba – mondtam hatarozottan.
– Nem akar... mellettem...?
– Nem.
Mielőtt meg meggondolhattam volna a dolgot,
kimasztam az agyabol, es visszakapaszkodtam a
sajatomra.
Mar felalomban voltam, de meg mindig hallottam, hogy
Miss Drinkwater almatlanul forgolodik
a takaroja alatt.
Fejemre rantottam a kopenyemet, es magam ele
kepzeltem egy hofeher lotuszviragot sok-sok
szirommal. Olembe vettem a viragot, leteptem az egyik
szirmat. Feldobtam a levegőbe, es
figyeltem, ahogy elfujja a szellő. Leteptem meg egyet,
felhajitottam – ezt is magaval ragadta a szel.
Az otodik sziromnal aludhattam el. Mielőtt vegkepp
atleptem volna az ebrenlet es az alom hatarat,
megutotte a fulem Miss Drinkwater elegedetlen
mormogasa.
Bizonyara a hazmester fiaval almodott.
A jeti ajandekai
1.
Reggel arra ebredtem, hogy valaki a vallam veregeti.
Biztos voltam benne, hogy a jeti, ezert nem
is tetovaztam. Előkaptam fejem ala gyűrt puloverem
alol a 38-ast, es az allatemberre fogtam. Bar
fogalmam sem volt rola, hogy ert-e emberi nyelven,
orditottam egy hatalmasat:
– Fel a kezekkel, mert lovok!
– Jol van – mondta valaki tibetiul. – Feltartom, csak ne
lovoldozzon.
Villamgyorsan kitisztult a szemem. Meglepődve lattam,
hogy nem a jeti szorgoskodik a
cellamban, hanem egy jokepű, zakoba-mellenybe
oltozott fiatalember all az agyam vegeben, s
lassan felemeli a kezet.
Felultem az agydeszkakon, de meg mindig nem
eresztettem le a fegyvert.
– Kicsoda maga?
A jokepű pasas azonban nem ram – fenyegetőjere –
nezett, hanem Miss Drinkwaterre, aki
megprobalt kikaszalodni a takaroja alol. Előbb kidugta
mind a ket labat, sőt meg kisse feljebb is,
aztan amint megpillantotta a latogatonkat, nyomban
vissza is rantotta.
A pasas sajnalkozva vette tudomasul Miss Drinkwater
visszavonulasat, es melyet sohajtott.
– Mit kerdezett?
– Hogy kicsoda maga?
A pasas a zsebebe nyult, de a szemet meg mindig nem
forditotta felem. Hogy is tehette volna, amikor Miss
Drinkwater ismet kinyujtotta az egyik labat a takaro
alol. A pasas ugy bamult ra, mint a
kigyobűvolő a kosarabol kikecmeregni keszulő kigyora.
A jokepű ficko matatott kicsit a zsebeben, aztan
kihuzott belőle egy zsebtukrot, es felem
nyujtotta.
– Tessek!
Elvettem es beleneztem. Nem volt varazstukor, nem a
delszigetek kiralynőjet, nem is a rettegett
boszorkanyt, hanem sajat magamat lattam benne. De azt
is minek? Torődott volt a kepem, es olyan
gyűrott, mint a lepedő naszejszaka utan. Meg tudtam
erteni Hofeherke mostohajat, aki erős
felindulasaban foldhoz vagta a tukret.
Megnezegettem a hatuljat is, de azon sem volt semmi
kulonos; mindossze egy Los Angeles-i
tukorlerakat cime viritott rajta nagy, zold betűkkel.
Megvontam a vallam, es meg egyszer beleneztem.
Ezuttal sem voltam kivanatosabb benne.
– Mit csinaljak vele? – tudakoltam.
A keskeny szemű bhutani ferfi remenykedve leste Miss
Drinkwatert, vajon ismet kidugja-e a
masik labat is.
– Olvassa!
– Mar elolvastam. Lehet, hogy ha arra jarok, magam is
veszek egyet.
A pasas vegre oriasi erőfeszitessel elszakitotta a szemet
Miss Drinkwater labarol, es ram nezett.
Kozel sem volt olyan erdeklődes a tekinteteben, mint
ezredmasodpercekkel előtte.
– Mit mond? – vonta ossze a szemoldoket. Fele
nyujtottam a tukrot.
– Fesűje is van hozza?
A pasas elvette tőlem, es zsebre vagta.
– Nem ezt akartam megmutatni.
Matatott egy kicsit a zsebeben, majd előhuzott egy
igazolvanyfelet es elhuzta az orrom előtt.
– Ezt akartam.
Az igazolvany a bhutani rendőrsege volt, s azt igazolta,
hogy Rupel Szengge hadnagy a bhutani
rendőrseg tisztje.
– Orvendek, hadnagy – mondtam lerugva magamrol a
kopenyemet. A hadnagy Osszerancolta a
homlokat.
– Miert alszik deszkakon? – kerdezte kivancsian. –
Aszketa?
– Nincs agyneműm – mondtam.
Rupel hadnagy vegignezett a falnal szarado matracokon
es agyneműkon, majd ertetlenul felejuk
bokte a mutatoujjat.
– Es ezek?
— Rajuk borult egy uveg tus.
Rupel hadnagy a parnamhoz lepett, es megtapogatta a
fekete, egyre inkabb fenylo foltokat a
tetejen.
– Mar megszaradtak – mondta. – Nyugodtan rajuk
fekhet. A kisasszony nem ohajtana felkelni?
Miss Drinkwater lenező mosollyal mustralta vegig.
Azutan engem is kituntetett egy meg
lenezőbb mosollyal. Szep lassan ujra kidugta a takaroja
alol az egyik labat, majd a masikat,
legvegul sajat magat. Rupel hadnagyban megallt a
lelegzet. Ugy bamulta a lanyt, ahogy az okori
halaszok bamulhattak a kagylobol szulető Venuszt.
A hadnagy udvarias kiserletet tett, hogy a fal fele
forduljon, de meg idejeben megallitottam.
– Felesleges. Miss Drinkwatert nem zavarja a jelenlete.
– Nem... zavarja?
– Nem. Miss Drinkwater harcos feminista.
– Ez nem igaz! – tiltakozott a lany.
– Ne lovagoljunk a szavakon. Uvegnek nezi a ferfiakat.
– Minek? – ertetlenkedett Rupel.
– Ablakuvegnek.
– Ertem – mondta Rupel. – Sajnalom.
Miss Drinkwater felvette vegre a furdőkopenyet, es rank
sem pillantva, kilibegett a cellabol.
Rupel megvakarta az allat.
– Ő tehat Miss Drinkwater. Nem lehet konnyű vele.
– Hat nem – sohajtottam.
Rupel ovatosan leereszkedett az agyam szelere.
– Maga Mr. Lawrence, ha nem tevedek.
– Nem teved, hadnagy.
– Azert jottem, hogy rendet csinaljak.
– Az bizony jo lesz – orvendeztem. – Rank is ferne
vegre egy kis rendcsinalas. Timpubol jott, ha
nem tevedek?
– Erintőlegesen – mondta.
– Ez... mit jelent?
– Igazabol Los Angelesből. Ott eltem idaig. Ott
vegeztem a rendőrakademiat.
– Megkerdezhetem, hogy mikor?
– Ket honapja. De oriasi gyakorlatom van mar, Mr.
Lawrence.
– Eeeegen. Es miert eppen ont kuldtek ide?
– Talan epp a tapasztaltsagom miatt. A tobbiek
jelentektelen csempeszek utan kutatnak. Azt
mondtak... magyarazzak meg onoknek egy-ket dolgot.
Magamra vettem a kopenyemet, es varakozva neztem
ra.
– Hallgatom, hadnagy.
Rupel hadnagy megkoszorulte a torkat.
– Mr. Gillmore bekuldte egyik emberet Timpuba. Ő
aztan minden ostobasagot osszefecsegett.
Maguk tipikus amerikaiak; nem ugy nezik a Keletet,
ahogy kellene.
Nem tiltakoztam ellene, hogy amerikainak nez, elvegre
az is lehettem volna.
– Ugy ismerem az amerikaiakat, mint a tenyeremet –
mondta. – Tizenot evig eltem onok kozott.
Egyebkent furcsa a kiejtese. Melyik allambol valo?
– Nagy-Britanniabol.
– O, eszerint europai? Tokmindegy. Onok elkepzelnek
valamit, mondjuk a Himalajarol, akar letezik ez a
valami,
akar nem, aztan idejonnek, es ha nem letezik, akkor is
megtalaljak. Egy amerikainak meg kell
valositania az almait. Ha torik, ha szakad. Nincs kudarc,
mert az egyenlő a halallal. Ert engem?
– Nagyjabol.
– Tehat: idejonnek, es megtalaljak az almaikat. Ha nem
letezik, akkor is. Maguknak olyan teremtő a
fantaziajuk, hogy kepesek belőle megalkotni azt, ami
soha nem is volt. Ert engem?
– Igyekszem.
– Akkor mire gondoltam?
– A jetire?
Rupel hadnagy elegedetten becsukta a szemet.
– Okos. Nagyon okos. Maguk azt hiszik, hogy a
Himalajaban jetik laknak, ezert idejonnek, es mar
latjak is Őket. Ert engem?
– Ertem.
– De az a jeti, akit maguk latnak, nem valosagos. Csak
illuzio. Latjak, mert latni akarjak. Ert
engem?
Kisse zavart ez az allando ert engem?, de igyekeztem jo
kepet vagni hozza.
– Eszerint a jeti nem letezik? – kerdeztem.
– Hogyne letezne – biccentett Rupel hadnagy. – A
fantaziajukban.
– Na es a honfitarsai? – kerdeztem. – Ők is
fantazialnak?
– Beszeltem veluk az ejjel – mondta elegedetten
megsimogatva az allat. – Elbeszelgettem veluk.
Megmondtam nekik, hogy vagy őszintek lesznek
hozzam, vagy lecsukatom őket. Na, meg is lett az
eredmenye. Bevallottak, hogy nem lattak ők semmifele
jetit, kizarolag onok miatt terjesztettek rola
torteneteket. Hogy maguk, turistak, meghallgassak, es
fizessenek erte nehany zoldhasut. De engem
nem lehet atverni. Kulonben megneztem a hullakat is.
– Es?
– Harom oke. Szerencsetlenul jartak. Betemette őket a
lavina.
– Nem kukkantott veletlenul a halozsakjuk ala?
– Csak nem kepzeli, hogy ejnek evadjan holmi
szazeves mumiakkal bibelődom?! Kulonben is, ebben
profi vagyok.
– Marmint miben? – erdeklődtem.
– Abban, hogy a halottak arckifejezeseből
megallapitsam a halaluk okat.
– Hm. Es mit allapitott meg az arckifejezesukből?
– Hogy almukban erte őket a halal. Csak nagyon
kevesek kepesek erre; ami nagyfoku
koncentralo- es empatikus kepesseget igenyel.
– Hat ez nagyszerű.
– Sajnos, az a fiatal holgy...
– Vele mi a helyzet?
– Veletlen baleset.
– Baleset?
– Munkahelyi baleset.
– Ezt hogy erti?
Rupel hadnagy ravasz kepet vagott.
– Mondtam mar maganak, hogy evfolyamelső voltam,
es engem nem lehet atverni?
– Nem mondta, de kitalaltam. Latszik magan.
– Ugye? Szoval... beszeltem a filmkeszitőkkel. Ot perc
utan ugy olvastam bennuk, mint a nyitott
konyvben. Es tudja, mit olvastam ki a szemukből? Hogy
pontosan tudjak, mi tortent Miss Izevel.
– Travoltanak hivtak.
– Mar emlekszem. De azert koszonom. Szoval, az a
szegeny lany eppen forgatott. Olyan helyen,
ahol nem lett volna szabad.
– Hol? – tatottam el a szamat.
Rupel hadnagy megvonta a vallat.
– Mit tudom en! Talan egy szikla szelen. Ott, amely
helyre szigoru munkavedelmi szabalyok
vonatkoztak volna. Csak eppen a forgatocsoport kopott
a munkavedelmi szabalyok szigoru
betartasara. Tudja, mit valaszoltak, amikor
megkerdeztem, hogy ki a munkavedelmi felelős a
csoportban? Hogy mi az? Raadasul a szakszervezet sem
műkodik. Szoval, az a szegeny lany
rogzitetlenul allt a szikla szelen, ahova pedig ki kellett
volna kotniuk. De nem kotottek ki, mert
koptek a munkavedelemre. Le is esett szegeny, es a
sulyos belső zuzodasai kovetkezteben
elhalalozott. Ezt is sikerult egyetlen pillantassal
megallapitanom. Amikor eszrevettek, megijedtek,
es krealtak egy remtortenetet, Azt hittek a
szerencsetlenek, hogy ezt valaki is beveszi Bhutanban.
Hogy aztan meg hitelesebbe tegyek a hazugsagaikat,
olyasfele halozsakba csomagoltak a testet,
mint amilyenekbe a mumiak fekudtek. Apropo,
megfordultam a kutatoallomason is. Hallom, on is
tudakozodott a korabbi esemenyek irant.
– Csak erdeklődtem egy kicsit.
Rupel hadnagy ram mosolygott.
– Lekotelezne, ha a jovőben nem tenne. Az ugyet
kulonben megoldottam. Vadat emeltetek Mr.
Kirkpatrick es Mr. Gillmore ellen. Munkavedelmi
feltetelek be nem tartasa, hanyag munkavegzes,
vagy valami hasonlo jogcimen. On peldaul miert
tartozkodik itt Geldanban, Mr. Lawrence?
– Meg kell keresnem valamit – mondtam. Rupel
hadnagy ram mosolygott.
– Megkeresnie? Mit?
– Allitolag elloptak innen egy grasztat. Rupel hadnagy
meghokkent.
– Mit?
Elmagyaraztam neki, hogy mi a graszta. Aztan azt is,
hogy nincs kulonosebb erteke.
– Hat igen – sohajtotta Rupel a halantekat nyomkodva.
– Mindig akadnak gazemberek, akik kegytargyakra
hajtanak. Mit tudnek en meselni maganak a Los
Angeles-i multambol...! Es mikor tűnt el az az ize?
– Harminc eve.
Rupel hadnagy sajnalkozva a vallamra utott.
– Magat atvertek, baratom. Az az ugy mar reg elevult.
Kulonben... en mar olvastam magarol,
Mr. Lawrence. A honlapjan.
– Nagy megtiszteltetes szamomra.
– Ugye, nem haragszik meg erte, ha azt mondom, hogy
az on ideje... hm... kezd lejarni. Nem
akarom megbantani, de ezek az osdi modszerek... 38-as
Smith and Wesson, pipa es mas... hm...
nevetseges kulsősegek. Most mar mas vilag jarja, Mr.
Lawrence... Mar nem erunk ra
hosszadalmasan vizsgalgatni egy hullat. Eppen csak
rapillantunk, es megmondjuk, miben hunyt el.
Lerovidult az idő, Mr. Lawrence. Most mi jovunk... az
uj generacio. Persze azert meg onokre is
szuksegunk lesz. A regi tapasztalatokbol is lehet tanulni.
Legfeljebb azt, hogy mit es hogyan nem
szabad csinalni. – Felem nyujtotta a kezet. – De azert
nincs harag?
– Ugyan mar – mosolyogtam. – Miert lenne?
– Jart mar őserdőben? – kerdezte aztan meg mindig
mosolyogva. – Azt olvastam, hogy jart.
– Nehanyszor – bolintottam.
– Akkor tudnia kell, hogy minden ragadozonak megvan
a maga vadaszterulete. Es ha mas, akar
ragadozo, akar kivancsiskodo odateved, a ragadozo
kegyetlenul elbanik vele. Ez az elet rendje.
Szoval, ez a videk itt az en vadaszteruletem. Ugye
ertjuk egymast, Mr. Lawrence?
Amikor elment, kesernyes kolniszag maradt utana. Nem
tudtam, sirjak-e vagy nevessek?
2.
Mr. Gillmore meghokkent, amikor megpillantott
bennunket, majd a satrak kozott felenk
kacsazott. Szeles, voros orra alatt ugy hintazott rovid,
zomok bajuszkaja, mintha vele
egyensulyozott volna.
– Csakhogy latom ont, Mr. Lawrence – tarta szet a
karjat. – Remelem, nem orrolt meg, amiert
tegnap onre kiabaltam?
– Egyaltalan nem – mosolyogtam.
– Kerem, bocsasson meg, ha tud. Meg kell ertenie, hogy
szornyű idegallapotban voltam, es
vagyok meg most is. Egyszerűen elkepzelhetetlen, ami
tortent. Neha megallok es belecsipek a
karomba, hogy meggyőződjek rola, nem almodom-e.
Ninat megoltek! Hihetetlen! Ez az atkozott
jeti! Raadasul hajnalban itt volt egy bhutani zsaru...
valami Reped, vagy micsoda...
– Rupel. Annyi mint teknősbeka.
– Felőlem az is lehet. Tudja, hogy vagyok ezekkel az
itteni nevekkel? Sehogy.
Hát ez aztán alaposan megfenyegetett! Azt mondta,
valami munkavédelmi szabályok
súlyos megsértése miatt ülni fogok. Érti maga ezt?
– Ne aggodjon miatta– Megfogom maganak a gyilkost.
Gillmore megcsovalta a fejet.
– Megprobalok megnyugodni, de nem megy. Tudja,
mire gondolok en?
– Mire?
– Hogy valaki... nem akarja, hogy elkeszuljon ez a film.
Nem tudom, miert, de nem akarja.
– Mr. Hartwigra celoz? Ismeri a fickot? Gillmore
megrazta a fejet.
– Meg sosem lattam. Hallottam, hogy megprobalta
megvenni Mikeladzetol az otletjogot. Ő
azonban nem adta. Akkoriban az a szobeszed jarta, hogy
megeskudott; soha nem fog elkeszulni a
filmem. Ha ő nem keszitheti el, mas sem fogja.
– Van valaki a forgatocsoportban, aki ismeri vagy latta
mar Mr. Hartwigot?
Gillmore megrazta a fejet.
– Hallott mar Hughesrol, a titokzatos milliardosrol? Hat
ez a Hartwig is ilyen. Senki nem latta
meg szemtől szembe.
Hiaba tortem a fejem, nem ugrott be semmi. Vagy
majdnem semmi. A sűrű homaly mogul azert
megiscsak előbukkant vegul valami. Mintha nemreg
olvastam volna, hogy egy Hartwig nevű
műgyűjtő vitt el egy sok szazezer dollar ertekű
egyiptomi szarkofagot a Sotheby's valamelyik
arveresen. Termeszetesen nem szemelyesen licitalt a
műtargyra, hanem megbizottja reven.
– Miert akarna Mr. Hartwig megcsinalni a filmet?
Gillmore szettarta a karjat.
– Ki tudja buggyant milliardosok helyebe kepzelni
magat? Marpedig Mr. Hartwig egy buggyant
milliardos. Mr. Lawrence... ha valoban ő all a
hatterben... lesz itt meg nemulass! Az a ficko egytől
egyig kinyirat bennunket. Nem lennek meglepve, ha a
jetit is Ő kuldte volna rank. Lehet, hogy nem
is valodi a szornyeteg. Olyan, mint a mi Sivank. Mar
emlitettem is Brenner-nek, hogy
gondolkodjek el a dolgon.
– Ki jatssza a tovabbiakban Miss Travolta szerepet?
– Feltehetően Miss Boyd.
– Kepes lesz ra?
Gillmore keserűen felkacagott.
– Persze hogy nem lesz kepes! Miert is lenne!? Az a
lany szep meg minden, de annyi tehetseg
sem szorult bele, mint egy beszelő papagajba.
– Akkor miert ő jatsza?
Mr. Gillmore egnek emelte a tekintetet, ami nagyjabol
azt jelezhette, hogy eleteben nem
talalkozott meg olyan hulye fickoval, mint amilyen en
vagyok.
– Azert – mondta turelmesen –, mert nincs mas. Nincs
senki mas, aki eljatszhatna.
– Es Rafaela Sinclair?
– Elment az esze?! Rafaela meg a szoveget sem kepes a
fejeben tartani. Pedig mindennap csak
ot mondatot kellene megtanulnia.
Mr. Gillmore hirtelen elsapadt.
– Miert kerdezi?
– Csak ugy – probaltam kiterni a valasz elől. Mr.
Gillmore azonban nem volt hulye.
– Maga nem csak ugy kerdezte! – mondta szemembe
melyesztve a szemet. – Ugye, nem csak
ugy kerdezte?
Jelentősegteljesen hallgattam.
Mr. Gillmore ekkor ram bokott a mutatoujjaval.
– Maga... akart valamit ezekkel a kerdesekkel.
Megmondjam, mit akart? Azt akarta... megtudni,
hogy kinek allhatott erdekeben megolni Ninat. Jezusom,
maga azt hiszi, hogy Miss Boyd... hogy
Simone... Jezusom, maganak elment az esze!
Most sem szoltam egyetlen szot sem.
– De hat... hogy olhette... volna meg? Mit mondott...
hogy halt meg... Nina?
– Minden valoszinűseg szerint kitortek a nyakat.
– Na latja? Simone keptelen lett volna ra. Nem csak
lelkileg, hanem fizikailag sem lett volna
kepes...
– Es mas?
– Arra gondol, hogy... de hiszen ez ostobasag!
Egyszerűen elkepzelhetetlen! Dibdin nem az a
fajta.
– Milyen volt a viszony Dibdin es Simone Boyd kozott?
Gillmore megvakargatta az allat, Remegett a keze,
ahogy vakarta.
– Platoi.
– Valoban?
– Nezze, Mr. Lawrence... Dibdin szerelmes Miss
Boydba – ezt mindenki tudja. Mint ahogy
altalaban szerelmes a szinesznőkbe.
– Feltetelezhető, hogy kepes lett volna megolni Nina
Travoltat, csakhogy főszerephez juttassa
imadottjat?
– Nem lett volna kepes!
Olyan hatarozottan mondta, hogy hinnem kellett volna
neki.
Csakhogy en megsem hittem.
3.
Miss Boyd kek jeansevel, feher bluzaval es hatrakotott,
simara fesult hajaval kapraztatott el. A
delelőtti napfenyben Marilyn Monroe-ra emlekeztetett.
Arra gondoltam, ha csak fele annyira lenne
tehetseges, mint nagynevű elődje, aligha Bhutanban
forgatna ostobacska torteneteket.
Ahogy kilepett a satrabol, nyujtozott egyet es
ramosolygott a kornyezetere. Nem trefa:
mindenkinek jutott a mosolyabol – a fűnek, a
szomszedos satraknak, es a fejunk felett futo
felhőknek egyarant.
Na es nekem is, termeszetesen.
Miss Boyd nem lepődott meg, amikor meglatott.
Mosolygott, es felem intett.
– A szabadban ohajtja, vagy a satramban?
– Micsodat? – tettem fel az ostoba kerdest.
– Beszelgetni ohajt velem, nemdebar?
– Inkabb a szabadban – mondtam.
– Hala istennek, hogy azt valasztotta – orvendezett
mellem lepve. – Elegem volt a satrambol.
Nem fogja elhinni, de... jokat sirdogaltam benne az
utobbi időben. Csak ot perc, es maris viragok
kozott vagyunk.
Valoban ott voltunk. A domboldal legaljan. Amelynek a
tetejehez kozel megoltek Miss
Travoltat, es lecsusztattak a holttestet a taborig. Nem
tudtam szabadulni a gondolattol, hogy Miss
Boyd nem veletlenul hozott ide.
Hat nem is. Alighogy leultunk a fűben, felmutatott a fel
merfoldnyire emelkedő sziklatombokre.
– Ott oltek meg.
Elfutottak a szemet a konnyek. Megprobaltam kitalalni,
valoban sajnalja-e Ninat, vagy csak
nekem jatszik, de hamar letettem rola, hogy rajojjek az
igazsagra. Elvegre szinesznő – aki akkor
pityeredik el, amikor csak akar.
– Bocsasson meg – mondta, megtorolgetve a szemet. –
Csak... valahogy elerzekenyultem.
– Annyira sajnalja?
Simone Boyd megvonta a vallat.
– Persze, hogy sajnalom. Egeszseges, fiatal lany volt.
Az egeszseges, fiatal lanyok pedig nem
erdemlik meg, hogy meghaljanak.
– Szerette?
Miss Boyd megutődve nezett ram.
– Dehogy szerettem! Hiszen nem is ismertem. Csak
sajnalom. Az pedig nem ugyanaz.
– De azert elviseltek egymast?
Miss Boyd kinyujtotta a labat, hatradőlt a fuvon, es
behunyta a szemet. Nehany masodpercnyi
hallgatas utan kinyitotta, es ram nezett.
– Kedves Mr. Lawrence, kérem, ne kerülgesse a forró
kását. Ön azt akarja
megtudni tőlem, hogy én gyilkoltattam-e meg Ninát,
csak azért, hogy a helyére
kerülhessek. Merthogy én kaptam meg Gillmore-tól a
szerepét, ami a konkurencia
ismeretében nem is olyan nagy dicsőség. Csak Rafaela
jöhetett volna szóba, de
akkor már inkább a maga barátnője. Hogy is hivjak?
– Nem a baratnőm.
– De az lesz. Ra van irva az orrara.
– Az Overe vagy az enyemre?
– Mindkettőjukere. Nos, Mr. Lawrence, keszseggel
elismerem, hogy en lehetnek az első szamu
gyanusitott. Eltuntettem a főszereplőt, hogy a helyebe
lephessek. Ez a feltetelezes mar eleg alapot
szolgaltat a gyanura, nem igaz?
– Ketsegkivul.
– Hogy tovabb menjek: on bizonyara feltette magaban a
kerdest, hogy vajon hogyan tudta ez a
nem tulsagosan erős fizikai felepitesű Miss Boyd
megolni Ninat? Gondolom, eltoprengett rajta?
– Eszembe jutott, nem is vitas.
– Remelem, rajott a megoldasra?
– Mire gondol?
– James Dibdinre, a jetire. Mindenki tudja, hogy Dibdin
szerelmes belem, es ha megkertem
volna ra, hogy olje meg Ninat, talan meg is tette volna.
– De maga nem kerte meg ra.
– Nezze, Mr. Lawrence, ha hiszi, ha nem: nem vagyok
gyilkostipus. Mit tagadjam, jol jott nekem ez a szerep,
de
annyit azert nem er, hogy valaki meghaljon miatta. Mar
csak azert sem, mert egyaltalan nem biztos, hogy egy
komolyabb filmguru felfigyel majd ra. A filmguruk
nemigen nezdegelik az ilyen filmeket. De a lehetőseg
azert fennall. Szoval, hogy vilagos legyek: nem oltem
meg, es nem olettem meg Miss Travoltat.
– En is igy gondoltam – mondtam. – Van valami Otlete,
hogy ki tehette?
– Hat persze – mondta. – A jeti. Nem a Dibdin alkotta
figura, hanem az igazi jeti.
– Maga hisz a letezeseben?
– Fene se tudja, hogy miben hiszek. Ha a szememnek,
akkor azt mondom, hogy letezik a ficko.
Marpedig en hinni szoktam neki. Es ennek megfelelően,
a latszat ellenere rettegek is a
szornyetegtől. Hatha en leszek a kovetkező aldozata.
Ugy gondoltam, forditok egyet a beszelgetes iranyan.
– Hallott valamit arrol a bizonyos Mr. Hartwigrol, aki
szinten le akarta forgatni a Siva utolso
tancat?
Miss Boyd bolintott.
– Nem csak hallottam, hanem beszeltem is vele.
– Maga... beszelt vele?
– Most mondtam.
– Es... miről?
Miss Boyd sohajtott egyet.
– Nem filmről, ha erre gondolt. Bar volt bizonyos koze
a filmhez. Onnek bizonyara fogalma
sincs rola, hogy rokoni szalak fűznek a
megboldogultOliver Hardyhoz. Tudja, ki volt ő?
Hogyne tudtam volna. Aradit század húszas-harmincas
éveinek nagy nevettetője,
aki Stan Laurellel orokre beirta a nevet a filmtortenetbe.
– Hogyne tudnam – bolintottam.
– A dednagybatyam volt. Volt egy bizonyos targy a
birtokomban, amit tőle orokoltem.
Akkoriban nagyon meg voltam szorulva, meg a szobam
berletet sem tudtam kifizetni, ezert
feladtam egy hirdetest, hogy eladnam Oliver Hardy
kemenykalapjat. A kalap hiteles, a belsejebe
varrt markajelzes hatuljan ott lathato az alairasa. Nehez
szivvel valtam meg tőle, hiszen megiscsak
csaladi ereklye, es ha orokoltem valami kis tehetseget,
az bizonyara Oliver bacsiebol csoppent ram.
Szoval, meghirdettem a kalapot, es a sok jelentkező
kozott ott volt Mr. Hartwig is.
– Hm. Mekkora osszeget ajanlott?
– Akkor meg nem tudtam. Kocsit kuldott ertem, amely
kifuvarozott a villajahoz San Diego
melle. Ott el a sivatagban.
– Szemelyesen talalkozott vele?
– Igen is, meg nem is.
– Ezt hogy erti? – kerdeztem meghokkenve. Abban
biztam, hogy Miss Boyd elarulja, eszrevettee
errefele lopakodni a titokzatos milliardost.
– Csak a labat lattam – mondta Miss Boyd. – Abbol is
csak annyit, amennyi az iroasztal alol
kilogott. Egy hatalmas teremben fogadott, amelynek a
vegen monumentalis iroasztal allt. Ő
mogotte ult. Sotetben. Ugy voltak beallitva a lampak,
hogy ne lathassak belőle semmit.
Ketlepesnyire tőle harsogtak a fenyek, ő viszont az
ejszaka kellős kozepen ucsorgott. Hamar
megegyeztunk. Feltett ket-harom tajekozodo jellegű
kerdest Oliver bacsival es a kalapjaval
kapcsolatban, aztan intett, hogy rendben, es akkora
osszeget mondott, hogy beleszedultem. Az uzlet
hamarosan megkottetett. Ennyi, Mr. Lawrence.
– Nem szolitana Leslie-nek?
– Szivesen, Leslie.
– Mindeddig fogalmam sem volt rola, hogy Mr. Hartwig
ekkora műgyűjtő. A nevet is alig
hallottam.
– Azt hiszi, en igen? Mindenesetre, amint hazaertem,
felutottem internet-konyvtaramat, es
megallapitottam, hogy Mr. Hartwig a negyvenedik a
leggazdagabb emberek soraban. Jo nehany
milliardocskaja van. Harminc eve is elmult, hogy
utoljara kep jelenhetett meg rola az ujsagokban.
Legalabb annyira irtozik a nyilvanossagtol, mint
Hughes. Es valoban műgyűjtő. Elsősorban a
szineszettel es a szineszekkel kapcsolatos relikviakat
gyűjti. Allitolag csodalatos Monroe-, Presleyes
James Stewart-gyűjtemenye van.
– Van valami otlete, hogy miert hajtott ra a Siva utolso
tancara?
Simone megrazta a fejet.
– Gőzom sincs rola. Nem hallottam, hogy barmikor is
filmet finanszirozott volna. Nem tudom,
mi uthetett bele.
Valami azt sugta a lelkem melyen, hogy a jeti es Mr.
Hartwig kozott lennie kell valamilyen
kapcsolatnak.
Volt is.
4.
Miutan elvaltam Miss Boydtol, Szergo Mikeladze satra
fele vettem az utam. Mindenkeppen
beszelni szerettem volna vele, hatha kideritett valamit a
gyilkossaggal vagy a jetivel kapcsolatban.
Mielőtt azonban megtalaltam volna a satrat, Mr.
Countrymanbe botlottam. Jim Countryman ugrott
egyet, amikor meglatott, es ovatosan maga ele tartotta a
kezet.
– Remelem, nem akar meggyilkolni?
– Egyelőre nem – mondtam. Fele mutattam a tenyerem,
hogy nincs benne fegyver.
– Megnyugtatott – sohajtotta Countryman. Kisse
sapadtabb volt a szokottnal, es sotet karikak
huzodtak a szeme alatt. — Vigye el az ordOg,:egesz
ejszaka ebren voltam. Keptelen voltam
egyetlen percre is lehunyni a szemem. Ha csak
megreccsent a sator oldala, kiugrottam az agybol,
mert azt hittem, ertem jott a ficko..
– A jetire gondol?
– Csak ő olhette meg Ninat, nem? Őszinten szolva,
korabban Dibdinre is gyanakodtam, de
teljesen osszeomlott a ficko.
– Nocsak.
– Biztos vagyok benne, hogy mindenki őt gyanusitja.
Tudja, miert? Mert szerelmes Miss
Boydba, es most azt hiszik, igy akart neki segiteni.
Csakhogy en ismerem Jamest. Meg egy legyet
sem lenne kepes megolni, nemhogy egy embert.
Tisztelte Ninat, kicsit talan felt is tőle, de soha,
soha nem emelt volna ra kezet. Ez holtbiztos.
– Mondja, Mr. Countryman, ismeri on Mr. Hartwigot?
A milliardosra gondolok.
Azt vartam, hogy azt mondja: nem. Őszinte
meglepetesemre azonban nem ezt mondta.
Lehajtotta a fejet, es csak ennyit tudott kinyogni:
– Ó, hát már ezt is tudja? Maga előtt aztán tenyleg nincs
titok.
Dehogynem volt. Olyannyira, hogy fogalmam sem volt
rola, miről beszel.
– Jok a kapcsolataim – dunnyogtem.
– Megbűnhődtem erte – morogta a vallat vonogatva. –
Talan az a meggondolatlansagom is
kozrejatszott benne, hogy ide jutottam, ezek koze.
Remelem, azert latszik rajtam, hogy sokkal
tobbre lennek hivatott?
– Elmondana azt a dolgot reszletesebben is? Jim
Countryman szettarta a karjat.
– Főiskolas voltam, es nem volt penzem. Szolgaljon
mentsegemul, ha lehet. Egyutt forgattam
Gregory Peck-kel. Mar ez is nagykepűseg, persze,
merthogy en csak egy cowboy voltam az uldozői
kozul, Peck pedig az isten. A főhős, egy nyugalmazott
tengereszkapitany, aki Nyugatra vetődik.
Egyszer csak kaptam egy telefont. Maga Mr. Hartwig
keresett. A jo isten tudja, honnan szerezte
meg a telefonszamomat, es hogy miert eppen engem
szurt ki maganak. Mindenesetre tett egy
ajanlatot. Azt mondta, gyűjti a nagy filmek es a nagy
szineszek relikviait, es hogy ha ellopom neki
Gregory Peck csizmajat, kapok erte otezer dolcsit.
Otezret! Egy egesz kis vagyont. Kicsit
szabadkoztam, aztan raalltam a dologra.
– Ellopta?
– El.
– Nagy balhe lett belőle, mi? Countryman sohajtott egy
nagyot.
– Hat az lett, nem is vitas. Amilyen rohadt pechem volt,
eppen forgatni akartak, s amikor
szegeny Peck nem talalta a csizmajat, kitort a balhe. En
pedig szepen lebuktam.
– Hogyhogy eppen magara gyanakodtak?
– Nem gyanakodott senki ram. Csupan az tortent, hogy
nehany nappal azelőtt belopakodott a
forgatas helyszinere egy csapat tinedzser, hogy
elvigyenek, amit latnak. Nekik is emlektargyak
kellettek: parokak, cipők, ruhak, minden. Loptak is
rendesen, csakhogy a rendeszek elkaptak őket,
es mindent vissza kellett adniuk. Masnap kijott egy
pasas, es valami porral szorta be a cuccokat.
Ennek az a lenyege, hogy lathatatlan, s aki hozzanyul,
raragad a kezere nehany porszemecske. Ezt
aztan egy kis hordozhato rontgengep azonnal ki is
mutatja. Nekem termeszetesen fogalmam sem
volt a dologrol; meglovasitottam a csizmat, leadtam a
megfelelő helyen, felvettem az otezret, es
eppen boldog voltam, amikor bejott ket ruhasszekreny a
lakokocsimba egy kis dobozkaval, es
szepen megkertek, hogy dugjam bele a kezem. Sorba
mentek, kocsirol kocsira, nem csak engem
tuntettek ki a figyelmukkel. Maguk is meglepődtek,
amikor ugy vilagitott a mancsom a dobozban,
mint ezer szentjanosbogar. Lett nagy ribillio,
termeszetesen azonnal kirugtak – annak ellenere is,
hogy a nagy Gregory szolt ertem nehany jo szot. A
producer es a rendező azonban hajthatatlan volt.
Raadasul meg etikai bizottsag ele is ideztek, es harom
evre eltiltottak a munkatol. igy kerultem
kapcsolatba Hartwiggal.
– Latta valaha is szemtől szembe?
– Még az anyja sem látta. Azt mesélik, hogy amikor
megszületett, azonnal
hátat fordított a körülötte legyeskedőknek, beleértve az
anyját is, aki azután
csak sötétben merte szoptatni. De félre a tréfával: soha
nem láttam, és nem is
bánom, hogy így történt a dolog– Gondolja, hogy az ő
keze van a dologban? Eddig
még soha nem folyamodott erőszakhoz. Istenem,
hallotta, mi lesz velem? Miss
Boyddal kell lejatszanom a nagy jeleneteimet. Hat ez
nem valami biztato.
– Nem tartja tehetsegesnek?
– Ez a legkevesebb. Itt a tehetseg nem szamit. Az a
helyzet, hogy Ninaval imadtam csokolozni.
Neha ugy belemelegedtunk, hogy ugy kellett
szetrangatni bennunket. Ez a Simone meg ugy csokol,
mintha nem merne kinyitni a szajat a fogszabalyozoja
miatt. Annyi erzes sincs benne, mint egy
aranyhorcsogben. Ahogy azt az alpesi lanyt jatszotta...
Az osztrakok hulyere rohogik majd magukat
rajta.
Legyintett es magamra hagyott. En pedig ugy
gondoltam, hogy Szergo helyett inkabb Miss
Rafaela Sinclairt keresem fel.
5.
Alig negy-ot meterre lehettem mar csak a satratol,
amikor nekem repult valami. Előszor azt
hittem, csupan egy szellokest ereztem, de amikor
megpillantottam a turistabakancsot a labam előtt,
mar tudtam, hogy aligha a szel szorakozik velem. A
Rafaela satrabol kihallatszo perpatvar pedig
vegkepp meggyőzott rola, hogy semmi koze a szelnek a
dologhoz.
– Tűnj innen a fenebe! – hallottam Miss Rafaela
Sinclair felhaborodott hangjat. – Huzz el innen,
mielőtt meg kikaparnam a szemed!
– Jol van, megyek mar – morogta a rendező, Mr.
Garnes. – Felesleges ekkora hisztit csapnod.
– De amikor megigerted!
– En csak azt mondtam, hogy lehetőseg szerint.
Tisztaban vagy, bebi, a legalapvetőbb nyelvtani
kategoriakkal? Tudod egyaltalan, hogy mit jelent az,
hogy lehetőseg szerint?
– Ide figyelj, Garnes, menj te a jo budos francba a
nyelvtani kategoriaiddal egyutt! Amikor
lehuztad a bugyimat, nem a nyelvtani kategoriaid huztak
le, hanem te. Akkor bezzeg en voltam a
vilag legtehetsegesebb csaja.
– Hat tehetsegesnek valoban tehetseges voltal. Es
vagyis.
– En a szineszetről beszelek, te Okor! Garnes bolcsen
hallgatott.
– Szoval, nem?
Garnes nagyot nyogott.
– Nem tudom elintezni, bebi. Emlitettem nekik, de
Gillmore es Kirkpatrick hallani sem akar
rola.
– A rohadekok!
– Talan mondd meg nekik te.
– Neked mondom, de neked is utoljara. Most pedig
tűnes innen, egyedul akarok maradni. Huzz
el innen, Garnes. Es ha ezutan felgerjed benned az
indulat, hat fordulj Miss Boydhoz.
Garnes kiosont a satorbol. Oldalra fordultam, hogy ne
lassa, ki vagyok. Aztan rajottem, hogy
foroghatok, ahogy akarok, ugyis rajon, kit rejt a sator
arnyeka, hiszen mas nem jar errefele
szerzetesi ornatusban.
Garnes azonban nem akart beszelni velem, vagy talan
eszre sem vett. Ugy suhant el mellettem,
mint az arnyek.
Lehajoltam, felvettem a bakancsot, es odalepkedtem
Miss Sinclair ajtajahoz. Mivel csak felig
volt elhuzva a ponyva, bedugtam a fejem a nyilason.
– Bejohetek?
Miss Rafaela Sinclair samliszerű ulőalkalmatossagon
kucorgott, es bőgott. Nem nagyon, csak
eppen annyira, hogy megessen rajta a szivem.
Ram nezett, es elmazolta a konnyeket a kepen a
szemfestesevel egyutt.
– Jojjon.
Bementem. Miss Sinclair helyet mutatott egy masik
samlin.
– Maga mindig ebben az izeben jar? – kerdezte, amikor
lecsuccsentem.
– Nem mindig.
– Nem idegesiti?
– Ellenkezőleg. Nagyon kenyelmes. Azert jarok benne.
– Engem idegesitene. Engem most minden idegesit.
Meg ez a rohadt sator is idegesit.
– Gondolom, en is idegesitem?
– Maga sem kivetel.
– Talan mert nagy a szarazsag. De hamarosan jon majd
egy kis lagy eső.
– Lagy eső? Honnan a feneből veszi ezt? Előhuztam a
hatam moge rejtett labbelit.
– Alacsonyan repkednek a bakancsok. Erre aztan
elmosolyodott.
– Ne marhaskodjek! – utott a kezemre. – Dobja csak le a
foldre. Volt egy kis nezetelteresem Mr.
Garnes-szel.
– Nem akarja, hogy maga jatssza az elhunyt Miss
Travolta szerepet?
– Akarna ő, de a tobbiek nem hagyjak. Garnes vegul is
jelentektelen, szar alak. Pedig hogy
eljatszanam! Es helyettem az a kis ribanc jatssza majd
el. Ha csak ki nem nyirjak.
– Gondolja, hogy... megtortenhet?
Miss Rafaela csucsoritett egyet ennivalo szajaval.
– Miert ne? Ha Travoltat kinyirtak, őt is kinyirhatjak.
– Ha maga jatszana, magat is.
– Tudja, mit? Vallalnam a kockazatot. A francba is...
vegul is mit akar tőlem? Megvigasztalni?
Maskor szivesen hagynam, de most nem vagyok abban
a hangulatban.
– Kerdezni szeretnek magatol valamit.
– Nosza!
– Volt dolga valaha egy Mr. Hartwig nevű fickoval?
– Arra a fantommilliardosra gondol?
– Ra.
– Nem fogja elhinni, de volt. Majdnem sittre kerultem
miatta. Tudja, ki volt Lucy Winterstorm?
– A tancosnő?
– A vilag legnagyobb tancosnője, baratom! A
legeslegnagyobb! Akkor eppen Parizsban
tancoltam, a Moulin Rouge-ban.
– Maga? – kepedtem el, – A Moulin Rouge-ban?
– Miert olyan elkepzelhetetlen? Igenis ott tancoltam!
Igaz, csak hatul, de megis a szinpadon. Ezt
nemigen tudja itt senki, de nem is lenyeges. Szepen
indult a palyam... amit ez a szornyeteg szurt el.
– Garnes?
– Dehogy Garnes! Akkor meg nem is ismertem.
– Mr. Hartwig talan?
– Nana, hogy ő! Megkeresett egy fenyes ajanlattal, ami
vegul is a karrierembe kerult. Amikor
kesőbb megprobaltam kieszkozolni egy talalkozot tőle,
a kozelebe sem engedtek.
– Mi volt az a fenyes ajanlat?
– El kellett lopnom Lucy Winterstorm legyezőjet es
tollruhajat. Abban tancolt ugyanis az egyik
jelenetben. Otezer dollaros ruha volt, strucc es
paradicsommadar tollakbol. Mr. Hartwig tizezret
igert erte.
– Magameg ellopta, mi?
– El en! De lebuktam. A ruhat ugyan atadtam neki, es a
penzt is megkaptam, de ezzel veget is ert
tancosnői karrierem. Őszinten szolva mar nem nagyon
banom, mert ugysem termett volna baber
nekem azon a palyan. Ha hiszi, ha nem, ket evvel
ezelőtt nőni kezdett a fenekem. Elmentem az
orvoshoz, aki azt mondta, hogy ez nalam normalis
folyamat. Csaladi orokseg, vagy mi. Nem leszek
hustorony, meg ilyesmi, de rendes kis koffert hordok
majd a hatam alatt. Ez pedig kizarja, hogy
első osztalyu tancosnő lehessek. De azert utalom azt
arohadekot!
– Hogy bukott le?
– Be volt kamerazva az Oltoző. Apropo, maganak
mennyi itt a hatalma?
– Gyakorlatilag nulla – mondtam.
– De hiszen maga is ugykodik a forgatokonyvon!
– Csak a munkatarsam, Augusta.
– Nem tudnak elintezni valahogy, hogy en keruljek
Travolta helyere? Nem lennek halatlan erte.
Ugy nezett ram, hogy pontosan ertsem belőle,
menynyire nem lenne az.
– Sajnos... nem igerhetek semmit.
– De megprobalja?
– Szolok Kirkpatricknek.
Bolintott, hatat forditott, en pedig kioldalogtam a
satrabol.
Mindketten tudtuk, hogy a jatszma mar lefutott. Miss
Boyd fogja eljatszani Miss Travolta arvan
maradt szerepet.
Hacsak a jeti kozbe nem szol.
6.
Mr. Brenner a kelleksatorban tartozkodott, es komor
keppel egy kis kepernyőt nezegetett.
Amikor odahajoltam hozza, a jetit lattam rajta a
sziklatombok kozott futkosni. Kiugrott ket szikla
kozul, futott egy darabig, karjait logazta, aztan eltűnt
egy harmadik sziklatomb mogott.
Brenner szettarta a karjat, majd mintha ott sem lennek,
tenyerebe temette az arcat.
– Jezusom!
Rovid piheges utan kifujta a levegőt a tudejeből, es ram
nezett. Kisse voros volt a szeme az
almatlansagtol, fejere simulo vorosesszőke hajan
megcsillantak a napsugarak.
– Mi ujsag, Mr. Lawrence?
– En kerdem inkabb Ontől.
Kari Brenner maga ele bamult, mintha azt latolgatna,
hogy elmondja–e, ami foglalkoztatja.
Vegul ugy dontott, hogy elmondja.
– A jetit nezegettem, Mr. Lawrence. Fel ejszaka azokat
a felveteleket bamultam, amiket Szergo
keszitett rola. Szerencsere, amikor felbukkant, sem Mr.
Gillmore,
sem Mr. Garnes nem veszitette el a lelekjelenletet.
Utasitottak Szergot, hogy vegye fel a fickot.
Ezt nezegettem.
– Es?
Brenner megvakargatta a kepet.
– Előszor meg voltam győződve rola, hogy elő ember,
olyan mint James. Valami nagy marha,
akit radumaltak, hogy jatssza meg az eszet. Hogy miert,
azt most ne feszegessuk. Csakhogy... ez a
pasas feldobta Countrymant egy satortetejere, es ugy
leverte Dibdint, mint majom a fogmoso
poharat... Aztan meg... arra tippeltem, hogy robottal van
dolgunk.
– Egy trukkmester-zseni altal előallitott robotra gondol?
– Ez megmagyarazna a pokoli erejet. Kivul szőr, belul
acelhuzal. Es a legfejlettebb elektronika a
fejeben.
– Lehetsegesnek tartja ezt?
– Elmeletileg termeszetesen igen. Ha nincsenek ezek a
felvetelek, meg mindig annak tartanam.
– Konkretan mitől valtoztatta meg a velemenyet?
Brenner a szemere bokott.
– Ettől.
– Ugy erti, a szemetől?
– Pontosan. Megneztem a felveteleket, es lattam
valamit, ami nem tetszik nekem. Nevezetesen a
figura mozgasa. Tegyuk fel, hogy elkeszit egy figurat.
Minden olyan tokeletes rajta, hogy
megszolalasig hasonlit az eredetihez. Tudja, min bukik
meg a csinalmanya? A mozgasan. Ha
elkezd mozogni, On,azonnal eszreveszi, hogy nem
előlennyel van dolga. Mai ismereteinkkel meg
keptelenek vagyunk utanozni az előlenyek finom
mozdulatait – barmit is teszunk; a robotok
mozgasa darabosnak tűnik. Es akkor most, tessek!
– Tessek?
– Azt akarom mondani, hogy megvizsgaltam a
felvetelen a jeti futasat. Előbb szabad szemmel, aztan
elővettem a
műszereimet – itt vannak a laba mellett – es tobbszor is
megmertem az ugrabugralasat. Es tudja, mit allapitottam
meg?
Hogy a jeti mozgasa nem darabos. Meg kicsit sem. Meg
icipicit sem. Eppen olyan, mint az előlenyeke. Mi
kovetkezik tehat ebből? Hogy a jeti előleny. Nem robot.
Na, ezt kapja ki!
– Akkor mi a fene?
– Honnan tudjam? Az en tudomanyom itt veget er.
– Hat ez bizony nem jo hir.
– Ki tudja? Talan az. Ha robot lenne, es arra
programoztak volna be, hogy pusztitson el bennunket,
lehet, hogy nem is tudnank megallitani. El kellene
menekulnunk innen. Ha viszont előleny, mas a
helyzet. Egy előleny mindig megallithato.
– Stoptablara gondol? – kerdeztem rosszmajuan.
– Puskagolyora gondolok. Kulonben nem akarja
megnezni?
– Mit?
– Forduljon csak hatra!
Hatrafordultam. Az oriasi Siva szobor ugy magasodott
folem, mint a Himalaja. Hirtelen megmozdult a bajusza,
es
lehajtotta a fejet. Eppen ram nezett, mikozben felemelte
a labat. Jo magasra, eppen a fejem fole. Cirka masfel
negyzetmeter lehetett a talpa; ha ram lep, palacsintava
lapultam volna tőle.
Es Siva ram lepett. Vagy legalabbis akart.
Amikor megmoccant a taviranyito Brenner kezeben,
oldalra ugrottam. Kozben beakadt valamibe a labam, es
elterultem a sator kozepen. Siva pontosan oda taposott,
ahol nehany masodperccel azelőtt alltam.
Ha a helyemen maradok, halalra tiport volna.
En is orditottam, Brenner is orditott, mikozben vadul
nyomkodta a taviranyito gombjait. Sivat
nemigen izgatta a gombnyomkodas, mert ahelyett, hogy
engedelmeskedett volna a trukkmester
akaratanak, egyre felem nyujtogatta az egyik kezet.
Szerencsere ezuttal nem volt semmi benne, bar
a puszta Okle is eppen eleg lett volna ahhoz, hogy
atkuldjon a masvilagra.
– Vigyazzon! – orditotta Brenner. – Vigyazzon!
Anelkul is megprobaltam vigyazni magamra, hogy
kulon felszolitott volna ra. Villamgyorsan ki
akartam gurulni a satorbol, de mielőtt elerhettem volna
az ajtot, Siva mar kozenk tette a labat.
– Josagos Uristen! – hallottam Brenner ketsegbeesett
kialtasat. – Mi tortent ezzel a doggel?!
Mivel Siva meggatolt benne, hogy az ajton keresztul
huzzak ki a szabadba, mas utat
valasztottam. Elkezdtem az ellenkező iranyba gurulni,
hogy a ponyva alatt lephessek le.
Siva azonban ezuttal is megelőzott. Ereztem, hogy
hatalmas erő emel a magasba, es a sator
oldalahoz hajit. Nagyot koppant valami a fejemen –
alighanem Siva keze.
– Allj mar meg, te nyomorult! – kialtozott szunet nelkul
Brenner. – Te jo isten, hat mi a fenet
akarsz? Megallitalak es darabokra vagdallak! – Ki tudja,
mi tortent volna, ha Siva hirtelen be nem
dobja a torulkozőt. Eppen a sator oldalponyvajarol
csorogtam le, jo iranyban ahhoz, hogy vegre
halalra taposhasson, amikor elerte a fulemet Brenner
megkonnyebbult kialtasa.
– Na vegre! Csakhogy hallgatsz a jo szora, te hulye!
Nagyot nyekkentem a foldon, majd azonnal fel is
ugrottam. Ekkor kaptam a legmegrenditőbb
csapast. Akkorat, hogy visszahullottam tőle a padlora. A
hatalmas talp eppen a fejem felett
sotetedett. Egyetlen pillanat, es vegem.
Behunytam a szemem, hogy legalabb ne lassam a
kozeledő vegzetet, mikozben azert
megprobaltam oldalra gurulni. Tudtam, hogy mar csak
ezredmasodperceim lehetnek hatra, de meg
mindig kuzdottem az elkerulhetetlen ellen. Egeszen
addig folytattam a kilatastalan harcot, amig
valaki a honom ala nem nyult, es fel nem rantott.
– Jezusom... nem esett baja?
Egyetlen pillanat alatt megfordult a vilag. Immar a
talpamon alltam, es szembebamultam
Sivaval. Akarom mondani, majdnem szembe. Az isten
ugyanis jokora magassagi folenyben volt
velem szemben. Ugy nezett le ram, mint egy kozteri
lovasszobor.
Őszinte csodalatomra nem lattam rosszindulatot a
tekinteteben. Inkabb mintha orult volna, hogy
kikeveredtem a talpa alol. Mint a gepkocsivezető, aki
megkonnyebbulve nyugtazza, hogy nem
utotte el az előtte atszalado kutyat. Vekony, divatos
bajusza elegedetten mocorgott az orra alatt,
pirositotol fenyes arcan megtortek a satorba lopakodo
napsugarak. Siva vidam volt es elegedett:
meg a pirosito is elegedetten fenylett a kepen.
Egyaltalan nem ugy nezett ki, mint aki meg akart
volna gyilkolni.
Csak hat a talpa... Siva tancos laba meg mindig ott
lebegett a levegőben feluton a padlo es a
satortető kozott. Ha ram taposott volna, időm sem lett
volna bucsuimat rebegni az istenekhez.
– Jezusom! – nyogte Brenner, miutan osszevissza
tapogatott. – Egyben van?
– Remelem – nyogtem en is. – Mi... tortent?
– Bedoglott a taviranyito – panaszkodott. – Mindig a
legjobbkor doglik be. Eppen akkor, amikor
meg akarom mutatni valakinek a fickot.
– De hat... hogy csinalja?
– Mit tudom en! – duhongott Brenner. Lattam rajta,
hogy legszivesebben a foldhoz vagna a
szerkentyűt. – Szar anyagbol van, ennyi az egesz.
– Miert nem hasznal jobbat?
– Mert nincs ra penz. Azert. Sporolni kell: ez egy ilyen
forgatas. Szarbol kellene aranyat
csinalnom. Neha megy, neha nem. Pedig azt hittem,
hogy ezuttal sikerult. Mi a fene tortent veled,
he?!Siva csak mosolygott rejtelmesen.
– Mi tortent volna, ha ram lepett volna? – kerdeztem a
monstrumra pislogva.
– Engem biztos, hogy becsuktak volna – legyintett
Brenner, megtorolgetve vekony, fekete
keretes szemuveget. – Ha csak nem sikerult volna
kifognom egy jo Ugyvedet.
Nyeltem egyet, es Sivara neztem. Termeszetesen
ugrasra keszen.
– Mire kepes ez a szornyeteg?
– Hogy mire? – csillant fel Brenner szeme. –
Legfontosabb funkcioja a tanc. Mondhatnam, az a
dolga. Latja, hogy all a laba? Ez egy tanclepes. Jokora
erő kell hozza, hogy megmozgassam a
vegtagjait. Ott vannak az akkumulatorok a sarokban. Ha
lenne ertelme, beszelni is megtanitanam.
Egyelőre sajnos fontosabb dolgom van, az, hogy
feltetlen engedelmessegre szoktassam. Neha meg
fittyet hany a parancsaimnak es onallo eletet el. Na,
lassuk csak, mit is csinaltal?
Szorosan Siva melle allt, es tovabb nyomogatta a
taviranyito gombjait.
Megfordultam, es csendben leleptem.
Utkozben azon tortem a fejem, vajon nem Brenner
alkotta–e a jetit is?
Hatha engedelmesebb szornyet is tud kesziteni, mint a
rakoncatlan Siva.
7.
James Dibdint kint talaltam a satra előtt egy kis szeken.
Behunyt szemmel, meztelen felsőtesttel
ucsorgott; a napsugarak elegedetten siklottak vegig
barna bőren, s valoszinűleg megcsodaltak a
tetovalasait is. Mert azokbol aztan volt bőven.
Gyanitottam, hogy felsőteste csupan bevezető az
igazi tetkokiallitashoz. A legfeltettebb figurak bizonyara
a ruhaja alatt rejtőzkodnek, s csak avatott
szemek tekinthetik meg őket.
Alig lehettem néhány lépésnyire tőle, amikor Dibdin
felemelte a fejét.
Összerezzent, ahogy meglatott – nyilvan lamaoltozekem
hokkentette meg –, aztan maris mosoly
koltozott az arcara.
– On az, Mr. Lawrence? Mar azt hittem, a kolostorbol
valaki.
– Csak nem fel tőluk? – kerdeztem, letelepedve melle a
fűre. – Ideulhetek?
– Hat persze. Csak tessek. Hogy felek-e tőluk? Nem,
csak nem kedvelem őket. Fene se tudja, mi
a szandekuk. Ezeknel a ferde szeműeknel sohasem lehet
tudni. Csak neznek rad es mosolyognak,
mikozben lehet, hogy mar gondolatban a kest elesitik,
amit majd a hatadba szurnak.
– Ez a magunkfajtajuakkal is megesik.
– Ez igaz, csak a magunkfajtajunak kiolvasom a
szemeből a rossz szandekot.
– Szep tetovalasai vannak.
– Ugye? – buszkelkedett Dibdin. – En is kedvelem őket.
– Hol jutott hozzajuk?
Dibdin egyetlen pillanatra elkomorult. De csak egyetlen
pillanatra.
– Tobbsegukhoz a sitten – mondta minden kulonosebb
zavar nelkul. – Ott csinaljak az igaziakat.
– Azt hittem, a szalonokban.
– Fenet. Az igazi, belevalo tetkok a sitten szuletnek. A
szalonokban csak selyemfiuk dolgoztatnak. A sitten
keszult
tetkok talan nem olyan művesziek, de van bennuk
bizonyos nyers erő, amely a szalontetkokbol
hianyzik.
Meglepetten neztem ra. Nem gondoltam volna, hogy
ennyi esze van.
– Csak kerdezze meg nyugodtan – mondta. – Nem
sertődom meg erte.
– Mit?
– Hogy miert voltam sitten.
– Miert volt sitten?
– Garazdasag miatt. Haromszor.
– Megvert valakit?
– Csodat. Szetvertem harom kocsmat. Ripityara.
Berugtam es megbantottak. Akkor meg ittam.
Nem tul sokat, de eppen eleget ahhoz hogy sertődŐs
legyek tőle. Valaki beszolt, en meg
megsertődtem, es a berendezes banta.
– Hm. Es hogy lett szinesz? Dibdin elvigyorodott.
– Sehogy. Jeti lettem, felszemű kaloz lettem, meg hoher
lettem, inkvizitor lettem, de sajnos
szinesz az nem lettem. De hogy a kerdesere valaszoljak,
valaha bunyos voltam. Szazadosztalyu.
Sajnos uvegből van az allam. Tudja, mi az?
– Nem birja az allra mert uteseket.
– Ja. Egyaltalan nem birom. Amikor rajottem, es masok
is rajottek, nekem befellegzett. A fene
se tudja, hogyan keveredtem oda egy filmforgatashoz.
Ott alltam es neztem, amint a pasasok
diszleteket epitenek. Egyszer odajott hozzam egy
vezetőfele es megkerdezte, hogy nincs-e kedvem
gerendakat cipelni. Erődot kellett epiteniuk, mert valami
indianfilmet forgattak. Fogtam egy
gerendat, es mentem erődot epiteni. Amikor keszek
lettunk, tartottam a markom. A vezető pasas
megkerdezte, hogy nem lenne-e kedvem csatlakozni
hozzajuk, mert egy ilyen markos fickora
mindig szukseguk lehet. Igy kerultem bele egy filmgyari
kompaniaba. Aztan egyszerre csak
megindult a karrierem felfele.
– Ne mondja!
– En sem gondoltam volna. Eppen ujra csak gerendat
fuvaroztam a hatamon, amikor harom
pasas ment el mellettem. Nagyfejűek, akik meg csak
vissza sem koszonnek a gerendacipelőknek.
Hallom am, hogy az egyik azt mondja a masiknak:
latod, ize, ilyen pasas kellene nekunk a
verekedeshez. Erre a masik odajott, es megkerdezte,
nincs-e kedvem verekedni. Mondtam neki,
hogy nincs, en nem az a fajta vagyok. Nagyon jol erzem
magam itt, gerendaval a hatamon. Erre azt
mondta, hogy ne szarjak be, nem bergyilkost keres,
hanem szineszt, meghozza eppen ehhez a
filmhez, amihez a gerendat cipelem. Kepzelheti, majd
hanyatt vagtam magam. Mindjart meg is
kerdeztem, hogy kit kellene helyettesitenem, Gregory
Pecket vagy Marion Brandot, mire a ficko azt
mondta, hogy allati jo a humorom, de talan inkabb
tartsam meg magamnak, vagy ha hazamegyek,
szorakozzak a hazmester kutyajaval. Arrol van szo,
hogy szet kellene vernem nehany tarsammal
egyutt egy kocsmat. Egy filmbeli kocsmat. Ha vallalom,
ennyit meg ennyit kapok. Csupan az a
kerdes, hogy kepes vagyok-e elethűen csinalni.
Mondtam neki, hogy ebben nem lesz hiba. Hat igy
kezdődott. Szetvertem a kocsmat, felvettem a penzt, es
mentem vissza gerendat hordani. Egy napig
hordtam, amikor is jott egy ficko, hogy hallottak mar
rolam egy masik produkcioban is, es hogy
kellene oda valaki, aki el tudna jatszani egy felszemű
kalozt. Szovegem az nem lenne, viszont
leszurhatok nehany embert gumikarddal. Hat igy tortent.
Azota James Dibdin neve fogalomma valt.
Akarcsak az one, Mr. Lawrence.
– Maga ismer engem?
– Olvastam magarol, es nehany cikket at is
tanulmanyoztam. Kulonben imadom a rovarokat.
Amit a saskakrol irt, az egyenesen csodalatos.
Lecsuccsentem volna meglepetesemben, ha mar eddig is
nem ultem volna.
– Maga... entomologiai cikkeket olvas?
– Nehanapjan. Ha nem cipelek gerendat, vagy nem
vagyok jeti. Most pedig forditsa fel a
kartyait, Mr. Lawrence!
– Tessek?
– Mondja meg, hogy mit akar tőlem. Valami oka csak
van, hogy beszedbe elegyedett velem.
– Hat... van – ismertem be. – Szeretnem tudni, ki a jeti,
es hogy ki olte meg Miss Travoltat.
– Azt en is szeretnem – mondta Dibdin megsimogatva
karfiolfulet. Bar nem emlitette, biztos voltam benne,
hogy
viharos elete soran a birkozassal is megprobalkozott.
Ekkor vettem csak eszre, hogy kisse melyen
ulő szemei vannak es magas, rancos homloka.
– Maga benn volt a dolgok legkozepeben.
– O, hat engem gyanusit?
– Eszemben sincs.
– Pedig megtehetne. Ha en lennek az on helyeben,
bizony az oreg Dibdint gyanusitanam.
– Hm. Es mi lenne ra az inditookom?
– Peldaul az, hogy nem kedveltem Miss Travoltat.
– Ha mindenkit megolnenk, akit nem kedvelunk...
– Kedvelem viszont Miss Boydot.
– Es?
– Annyira kedvelem, hogy esetleg megolom Miss
Travoltat, csakhogy ő lehessen a főszereplő. Ezzel is
segitem a karrierjet. Mit szol hozza?
– Maga felt Miss Travoltatol – mondtam neki. Dibdin
meghokkent. Most lattam rajta előszor,
hogy
varatlanul erte egy kijelentesem.
– Honnan veszi ezt?
– Es Rafaelatol is fel. Lattam, ahogy rajuk nezett.
Dibdin beharapta a szaja szelet. Rovid ideig
hallgatott, aztan a szemembe nezett.
– Lehet, hogy igaza van. Utalom a hisztis nőket. Rafaela
eseteben inkabb... magamtol felek.
– Hogyan?
– Attol felek, hogy egyszer csak kiakadok tőle, es
megfojtom. Vasbol vannak az idegeim, de nem
konnyű azt a lanyt elviselni.
– Mi a helyzet Miss Travoltaval? Dibdin megcsovalta a
fejet.
– Tőle nem feltem. Őt tiszteltem. Ő volt az egyeduli
szinesznő kozottuk. A tobbi dilettans.
– Miss Boyd?
– Ő is.
– Maga megis...
– Azt hiszem, szerelmes vagyok bele. A szerelem pedig
mindent legyőz. Komolyan azt hiszi,
hogy en oltem meg Ninat?
– Megfordult a fejemben.
– Higgye el, rossz uton jar. Csak az idejet vesztegeti
velem. Inkabb a jetit kapja el.
Magamban igazat adtam neki. Valoban ezt kellene
tennem. Ha a jeti hagyna magat.
8.
A sikoltas, amely a kozeli satrak valamelyikeből tort
elő, megrengette a vilagot. Nem tulzas:
valoban oriasi panikot okozott. A mellettunk csipegető
galambcsapat peldaul remulten felroppent a
levegőbe, tett egy tiszteletkort a tabor felett, majd
elsuhant a kolostor iranyaba.
A masodik szamu sikoltast fajdalmas jajgatas, zuhanas
es hangos ferfikaromkodas kovette.
A satortabor megbolydult. Előbb Dibdin pattant fel es
vagtatott el mellettem, majd Rupel
hadnagy futott felem. Kivont pisztolyt tartott a kezeben,
es osszevissza hadonaszott vele.
– Alljanak mar meg! Ki a fene tudja, mi tortent? Egyre
tobben futkaroztak a satrak kozott, es
egyre tobben kerestek a sikoltozas gazdajat.
– Rafaela volt! – kialtotta valaki. – Rafaela, hol vagy,
Rafaela!
– Ne bombolj mar, Jose, itt vagyok melletted.
– Simone! – orditotta Mr. Garnes. – Ez csak Simone
lehetett. Hol a satra?
Simone azonban nem a sajat, hanem a nagy
kelleksatorbol tantorgott ki. Tett nehany kosza
lepest felem, aztan Osszeesett.
Odaugrottam hozza, de Dibdin megelőzott. Ugy kapta
fel, mint egy tollpelyhet.
– Menjenek innen! – vicsorgott rank. – Mr. Brenner!
Kinyilt a kelleksator ajtaja, es Kari Brenner szedelgett
ki rajta. Arcara rafagyott a remulet. Keze-laba
reszketett, mintha csak az iment menekult volna meg
egy sulyos szerencsetlensegből.
– Jaj... istenem! – nyogte. – Jaj... istenem!
– Mi a fene tortent, Kari? – orditotta Mr. Kirkpatrick
levegő utan kapkodva. – Mi tortent, Kari?
Brenner a hata moge mutatott.
– A taviranyito... nem jol műkodik. Pedig megjavi...
tottam.
– Mit akar ezzel mondani?
– Meg akartam... mutatni neki... Sivat...
– Simone-nak?
– Neki.
– Es?
– Hat... Siva tancolt, es... hirtelen nem tudom, mi
tortent.
– Mondja mar, mert lelovom!
– Ralepett. Megzavarodott, es... ralepett. Hiaba
nyomkodtam a gombot, hogy alljon le.
– Mire lepett ra?
– Simone labara.
Siva valoban rataposott Miss Boyd labara. Olyannyira,
hogy ra sem tudott allni. Linda es Beata megallapitottak,
hogy valoszinűleg csontrepedese es szalagszakadasa
van.
Szamara befejeződott a forgatas.
9.
Mintegy masfel oran at tokeletes zűrzavar uralkodott a
Csomolhari labanal. Gillmore
halalsapadtan tantorgott satorrol satorra, Mr.
Kirkpatrick pedig feltehetően a hajat tepte volna, ha
lett volna neki. Az a par szal, ami meg a koponyaja
tetejen billegett, aligha volt erdemes a
kitepesre; az első komolyabb szellő is lefujhatta volna.
Mindkettőjuk arcan ott ult a ketsegbeeses:
ha nem sikerul leforgatniuk a filmet, amelynek az
előkeszuleteibe beleoltek a penzuket, gyakori
vendeg lesz naluk a vegrehajto.
Legalább húszan tartózkodtak már a nagy
kelléksátorban, amikor jómagam is
beoldalogtam. Néhányan Siva körül kuporogtak – még a
lábára is jutott belőlük.
Siva úgy magasodott folenk, mint a Himalaja. Ovatosan
a sator fala melle huzodtam, hogy ha a
megbizhatatlan isten ismet csak rakoncatlankodni
kezdene, idejeben kimenekulhessek a szabadba.
Maga Gillmore is gyanakodva bamult a monstrumra.
– Itt van valahol, Brenner?
– Itt vagyok, Mr. Gillmore – valaszolta Siva sarka
mogul a trukkos.
Gillmore a felhők kozott mosolygo Sivara bokott.
– Biztos, hogy jo helyen vagyunk?
– Legyenek nyugodtak – igyekezett bizalmat kelteni
maga irant Brenner. – Kezemben a
taviranyito.
– Eppen ettől tartok. Nem adna oda nekem?
Brenner megvonta a vallat, es odanyujtotta a
producernek a fekete dobozkat. Gillmore
megnezegette, majd zsebre vagta. Sivanak nemigen
tetszhetett a dolog, mert mintha arnyek futott
volna at a kepen.
– Azert gyűltunk Ossze – kezdte a szoveget Gillmore,
miutan a taviranyito eltűnt a zsebeben –,
hogy megprobaljunk kiutat talalni abbol a szarbol,
amibe bekerultunk. Valamennyien ertesultek
Simone sajnalatos baleseteről...
– A francba is! – kialtott kozbe Countryman. – En
mindig is mondtam, hogy ezek az
elektronikus szarsagok tokeletesen megbizhatatlanok.
Nem lennek meglepve, ha felkapna a labat,
es rank taposna!
Onkentelenul is felpillantottunk a tancoslabu istenre.
Siva mind a hat karjaval azt mutatta, hogy
esze agaban sincs bantani bennunket.
– De hat mi a fene tortent? — ertetlenkedett Garnes. –
Nekem meg senki nem mondta el. Es hol
van Miss Boyd?
– Beata apolja.
– Itt... vagyok.
Az ajtoban Simone allt Beata vallara tamaszkodva.
– Hogy van, Miss Boyd?
Simone rank emelte nedves szemet. Mert meg mindig
potyogtak belőle a konnyek. Legordultek
az orra mellett az allara. onnan pedig a foldre.
– Ongyilkos leszek! – zokogta szettarva a karjat. –
Nincs valakinek egy jo eles kese, hogy
magamba szurhatnam?
– Csillapodj, Simone! – lepett hozza Kirkpatrick. – Faj
meg a labad?
– Mit gondolsz? – sziszegte a lany. – Hiszen elrepedt a
csontom. Nekem ezzel annyi! Es
mindennek ez az őrult az oka!
Hogy ne kételkedjünk benne, kiről lehet szó, Brennerre
mutatott. Brenner
elvorosodott, es olyan kicsire huzta Ossze magat, mint
egy egerke.
– Ha ez az őrult nem akarta volna mindenaron
megmutatni ezt a nagy barmot, nem tortent volna
semmi. Pedig en ovatos voltam, es szabadkoztam, hogy
majd maskor, raadasul meg is kerdeztem
tőle, hogy nem lesz-e belőle baj. Ez meg csak
vigyorgott, es azzal etetett, hogy Mr. Lawrence-t
ugyan majdnem eltaposta, de az ilyen csinos nőkre, mint
en, vigyaz Siva. Hat nem vigyazott! Pedig
idekuporodtam a ponyva melle, hogy minel messzebbre
legyek tőle. Ez az őrult megnyomott egy
gombot a taviranyiton, mire Siva tancolni kezdett.
Eppen ugy, mint egy medve. Rohogni tamadt
kedvem, hiszen tenyleg ugy riszalta magat, mint egy
lestrapalt vasari macko. Aztan... – elkomorult
az arca, es a keblere szoritotta a kezet – egyszerre csak
megvadult. Ugrandozni kezdett, es en hiaba
akartam kimenekulni a szabadba, a labamra taposott.
Most aztan itt vagyok... nyomorekon.
A forgatocsoport tagjai vasvillaszemekkel meregettek
az egyre kisebbre toporodő Brennert.
– Mr. Brenner?
– Nem tudom, mi tortenhetett vele – nyogte vervoros
keppel a trukkmester. – Előtte Mr.
Lawrence volt nalam, es... őt is... hm... azt nem
mondom, hogy megtamadta, mert nincs tudata...
csak eppen...
– Ezek utan maga meg kepes volt a satorba invitalni
Miss Boydot?
– Hiszen megjavitottam! Eskuszom, megjavitottam!
Amint Mr. Lawrence elment, ellenőriztem
mindent, es ra is jottem a hibara. Kiegett egy rele, igy
akadalyozva volt az informacio aramlasa...
– Hagyja a suket dumat! – orditott ra Countryman. –
Maga veszelybe sodorta a forgatast a
konnyelműsegevel, es ezzel valamennyiunk penzet!
Megerdemelne, hogy kihereljuk.
Miss Boyd szaporan bologatott. Bizony, bizony, az aki
megfosztotta egy olebe hullott
főszereptől, megerdemli, hogy elveszitse a micsodajat.
– Istenem, istenem! – bőgte aztan Beata vallara borulva.
– Az olembe hullott egy főszerep. Nem
akartam, es megis az olembe hullott. Es akkor tessek!
Mar ki is hullott belőle!
– Jezusom! – nyogte Gillmore. – Mi lesz most?
– Biztos, hogy nem tudod eljatszani, Simone? –
kerdezte Countryman. – Amennyire tudok,
segitek. Bar futni nem tudok helyetted, az ketsegtelen.
– Megoltek! – sirta Miss Boyd. – Meggyilkoltak! Nincs
valakinel egy kes?
– Beata, kerem, vezesse el Miss Boydot – kerte a
szemuveges őrangyalt Kirkpatrick. – Es
lehetőleg ne engedje, hogy kes keruljon a keze ugyebe.
Miss Boyd tavozott, mi pedig ott maradtunk Siva
tarsasagaban.
– Nagy baromsagot csinalt, Kari – mondta Brenner-nek
Gillmore. – Most aztan itt allunk
megfurodve. Mi a csoda utott magaba?
– Talan csak... dicsekedni akartam vele. Elvegre... en
csinaltam, neha szuksege van az embernek
egy kis sikerelmenyre.
– Miert nem nekem szolt? – dormogte Garnes. –
Reggelig simogattam volna a fejet. Tenyleg, mi
a fene lesz most? Ha jol szamolom, egyetlen nőnemű
leny maradt csak, aki kepes lenne arra,
hogy...
– Nem! – tiltakozott Kirkpatrick. – Ez lehetetlen!
– En csak mondtam valamit. Rafaela az egyetlen, aki...
– Nem es nem! Itt van Rafaela?
Szerencsere Rafaela nem volt a satorban. Talan mar Ő
maga sem hitte, hogy valaki is őt fogja
javasolni a Siva-film főszerepere.
– Nincs. Hala istennek. Az a helyzet, emberek, hogy
Rafaela szinvonalat mar az is meghaladja,
amit eddig csinalt.
– Majd feltuningoljuk egy kicsit.
Meglepődve fedeztem fel Mr. Garnes arcan egy
leheletfinom kis mosolyt. Ugy tűnt, mintha
valamit tartogatna a tarsolyaban..
– Maga megőrult, Garnes – nyogte Gillmore. – Rafaela
tehetsegtelen, mint... mint – aztan csak
legyintett egyet. – Azonkivul hogy gondolja? Rafaela
jatssza az osszes női szerepet? Mint a kabuki
szinhazban, vagy a kinai operakban? Ha igy megy
tovabb, emberek, nem talalunk forgalmazot, aki
atvenne a takolmanyunkat. Mr. Garnes megsimogatta az
allat.
– Mit szolnatok Renata Bellamyhoz? Gillmore duhosen
legyintett.
– Ne ostobaskodj, Tom! Renata Thaifoldon forgat.
– Mar befejezte. Eppen tegnapelőtt fejezte be.
– Honnan tudod?
– Beszeltem vele telefonon. Veletlenul tudom a szamat.
– Es?!
– Hajlando elvallalni a szerepet.
Mely csend hullott rank. Mintha azt hallottuk volna,
hogy Selma Hayek van uton hozzank, vagy
maga a nagy Jennifer Lopez.
– Te... honnan... hogyan? – nyogte Gillmore Garnesre
bamulva.
– Mikorra lenne itt? – tudakolta Osszehuzva eszkimo-
szemet Kirkpatrick. – Minden masodperc
szamit.
– Holnap reggel megfelelő lesz?
– Egy nap alatt ideer Thaifoldről?
– Mar itt is van. Ismet dobbent csend.
– Ho...ol?
– Timpuban. A szabadsagat tolti.
Gillmore felallt, Garneshez lepett, es cuppanos puszit
nyomott a homlokara.
Garnes annyira meglepődott, hogy meg vedekezni sem
tudott. Meg a masodik is varatlanul erte, a
harmadik elől azonban mar ugyesen eltancolt.
– Ez a hala? – nyogte. – Kezem-labam kitorom, hogy
sikeruljon, amit elterveztunk, s akkor meg
buntetest is kapok erte?
Gillmore felnevetett, es Oromeben tobbszor is a
combjara utott.
Ez volt az, amit nem kellett volna.
A kovetkező pillanatban megmozdult felettunk az eg.
Dallamos indiai muzsika hangzott fel –
valoszinűleg templomi zene –, Siva pedig tancolni
kezdett mellettunk. Felemelte az egyik labat, es
leejtette a foldre; felemelte a masikat, es azt is melle
ejtette. Ugy mozogtak a kezei, mint a
szelmalom lapatjai.
Remult orditas es visitas toltotte be a satrat. Menekult
mindenki, amerre latott. Engem azonnal
levertek a labamrol, megtapostak, de szerencsere ki is
sodortak a szabadba. Eppen elterultem
odakint a fuvon, amikor Brenner ketsegbeesetten
kialtozni kezdett.
– Ne nyomkodja a taviranyitot, Mr. Gillmore! Adja ide
gyorsan! Ne dobja el, konyorgok, ne
dobja el! Jezusom, vigyazzon, mert magara lep!
Eppen vissza akartam rohanni a satorba, de hirtelen
elcsendesedett odabent a kialtozas. Ugy
latszott, Siva megelegelte a tancot es megpihent.
Legszivesebben ezt tettem volna en is.
Csakhogy az istenek maskeppen dontottek.
10.
Eppen szedelőzkodtem volna, hogy nehany kek folttal
gyarapodva visszaterjek Geldanba,
amikor Mikeladze utanam kialtott.
– Bejonne hozzam egy pillanatra, Leslie? Lattam
valamit az arcan, ami nem tetszett nekem.
– Mi ujsag, Szergo?
– Jojjon csak be a satramba, kerem.
Azt hittem, bizalmasan akar velem beszelni, ezert
engedelmeskedtem. Ahogy beleptem hozza, nyomban
meg is
torpantam. A sator kozepen majd masfel meter magas,
furcsa szerkezet allt porral vastagon beboritva.
Felső resze egy Uveghengerből es szakadozott
gumicsovekből allt, az also femtartalybol.
Mikeladze megallt az ajtonal, es szettarta a karjat.
– Maga szerint mi ez?
Az első pillanatban dobbenet hullamzott at rajtam, aztan
megnyugodtam.
– Fogalmam sincs rola. Hogy kerult ide?
– En is szeretnem tudni.
– Csak azert kerdezem, mert jomagam is kaptam
hasonlot.
Mikeladze tagra meredt szemmel nezett ram.
– Mi a fenet akar ez jelenteni?
– Fogalmam sincs rola.
– Eletemben nem pipaltam meg ilyet! Forgattam mar
Afrikaban, Oceania bennszulottei kozott,
az azonban...
Nem fejezhette be, mert Mr. Gillmore dugta be a fejet
az ajton. Mondani akart valamit, de
hirtelen ram esett a pillantasa, majd a szerkezetre a sator
kozepen. Eltatotta a szajat, es Szergora
bokott.
– Maganak... is?
Negyedora mulva kiderult, hogy majd valamennyi
satorba hozott hasonlo ajandekot az
ismeretlen Mikulas.
Ideje volt visszaternem a kolostorba.
11.
Geldanban semmi nem valtozott, amig tavol jartam.
Padma Gyamco meg mindig ismeretlen
helyen tartozkodott, de ha mar visszatert volna, sem
tudott volna segiteni rajtam. Meg akkor sem,
ha akart volna.
Mire leertem a lhakangba, szurkebe valtott a delutan. Az
imaterem sarkaban sotet foltok ultek: a kozeledő
ejszaka hirnokei. Nem kis meglepetesemre Dera
szerzetest lattam odabent buzgon imadkozni
Mahakala isten szobra előtt.
Gondoltam egyet, es magam is melle ultem. Dera
csukott szemmel imadkozott; talan eszre sem
vette, hogy en is ott vagyok mellette.
Mahakala azonban eszrevette. Ahogy lecsuccsentem
Dera melle, lelapult a szerzetes
fustolőjenek a fustje – mintha az isten ezzel jelezte
volna, hogy felfigyelt az erkezesemre.
Felemelkedtem, kihuztam egy fustolőpalcikat a
zsebemből, es Dera fustolőjenek a parazsanal
meggyujtottam. Amint izzani kezdett, Dera fustolője is
felragyogott. Ugy latszik, Mahakala
szivesen fogadta az aldozatunkat.
Mahakala, vagy ahogy a tibetiek nevezik, Nagpo-
cshenpo hatalmas isten; ha megnyered a
joindulatat, nem ferhetnek hozzad a Tan ellensegei. Ezt
bizonyitja az az elefant is, amelynek a
hatan all. Mahakalanak is hat karja van, mint Sivanak, s
mindegyikben rettenetet keltő targyakat
tart: koponyat, purbut, dardat es egyeb
gyilkoloszerszamokat. Testet lenyuzott, verző emberbőr
fedi, szajabol langot lovell – az egyszerű halandonak, ha
csak megpillantja, citerazni kezd tőle a
terde. Mahakala ennek ellenere nem gonosz isten.
Azokkal kifejezetten joindulatu, akik a szent
Tanban hisznek, a Tan ellensegeinek azonban jaj, ha
megharagszik rajuk!
Magam is buzgo imaba melyedtem Mahakala előtt.
Ezzel egyutt egyetlen pillanatra sem
veszitettem szem elől Derat. Arra gondoltam, ha mar
Mahakala ide vonzott a lhakangba,
kihasznalom az alkalmat, es valtok nehany szot az idős
szerzetessel.
Dera nem sokaig ajtatoskodott. Meg be sem fejeztem az
imamat, varatlanul felpattant, es az ajto
fele igyekezett. Utana vetettem volna magam, de az ajto
előtt elkanyarodott, tett egy kunkort a
teremben, es az egyik sarokhoz ballagott. Amikor
megfordult, szenteltvizet tartalmazo kanna volt a
kezeben, es egy kopott pavatoll. Majdhogynem olyan
oreg lehetett, mint Ő maga.
Derat az sem zavarta, hogy nem volt viz a kannaban.
Belemeritette a kopott tollat, es ugy tett,
mintha vizet szorna a tiz vilagtaj fele. Ovatosan a falhoz
huzodtam, nehogy megzavarjam a
szertartasat. Amikor kesz lett a művelettel, gondosan
visszahelyezte a bhumpat a sarokba. Ekkor
jottem en.
– Üdvöz légy, Dera szerzetes – hajoltam meg előtte.
Dera úgy meghökkent, hogy
majd leejtette a kezeben felejtett pavatollat.
– Udvozollek... Mahakala! Oh, nagy isten!
Le akart borulni előttem, de meg idejeben elkaptam a
karjat, es nem engedtem.
– Nem Mahakala vagyok, rinpocse.
Dera ram pislogott. Halyogos es konnyes volt a szeme –
nem voltam biztos benne, egyaltalan
latja-e az arcomat.
– Nem? – nyogte. – Akkor ki?
– Blobzang rinpocse.
– Kinek az ujjaszuleteset tisztelhetem benned?
– Itt lakom, Geldanban.
Mintha valami megmoccant volna Dera agyaban.
– A kulfoldi... rinpocse?
– En vagyok.
– Mit akarsz... tőlem?
– Segitenel nekem, rinpocse? Dera ijedten pislogott
ram.
– Oreg ember vagyok, rinpocse.
Mielőtt tovabb tiltakozhatott volna, előkaptam a
zsebemből a jegyzetfuzetemet es egy
golyostollat. Gyorsan rarajzoltam a legfelső lapjara egy
bhumpat. Olyat, amilyet epp az iment tett
vissza a sarokba.
– Mi ez, rinpocse? Meg tudod nekem mondani? Dera
csodalkozva nezett ram.
– Ez egy bhumpa, rinpocse. Szenteltviztarto. Hogyhogy
nem ismered?
– Bar magam is rinpocse vagyok, azert meg sok a
tanulnivalom. Es ez?
Rarajzoltam a kovetkező lapra egy Ihunbzedet, azaz
olyan adomanygyűjtő talat, amit a
szerzetesek hasznalnak, ha ennivalot kernek a kolostor
szamara.
– Adomanygyűjtő tal. Ihunbzed – mondta Dera. – Ezt is
ismerned kellene.
– Es ez?
– Katvanrcegszum – mondta az oreg. – Harom aga azt a
harom bűnt jelenti, amelyet le kell
győznod ahhoz, hogy valaha is belephess a nirvanaba.
Ez a harom a gyűlolet, a vagy, es az
elvakultsag.
A haromagu szigony utan rajzoltam egy langnyelvet is.
– Es ez?
– Dkoncogszum – morogta az oreg. – A harom dragakő
jele. A harom dragakő Buddha, a Tan es
az Egyhaz. Itt a langnyelv kozepen talalsz harom
korocsket... azt is rajzold oda!
Odarajzoltam, majd mellefirkantottam azt az
uvegedenyt, amelyet Mikeladze satraban lattam.
Azt hittem, Dera gondolkodik majd rajta, hummog,
hasonlitgatni probalja, de a szerzetes
azonnal ravagta a valaszt.
– Kavefőző.
Eltatottam a szamat.
– Micsoda?
– Az az ember... Frenak rinpocse hozta, Regen, nagyon
regen. Azt mondta... ezzel lehet jo kavet főzni. En akkor
ittam eletemben előszor kavet. Emlekszem, kikoptem.
Frenak rinpocse csak nevetett, es cukrot
szort bele. igy mar jobb lett. Akkor megszerettem a
kavet. Te is szereted?
– En is szeretem – mondtam.
– Cukorral?
– Mit mondott meg Frenak rinpocse?
– Mit is mondott? Hogy ez a kavefőző... nem igazan
kavefőző. Csak ő csinalt belőle azt.
– Azt nem mondta, hogyha nem kavefőző, akkor
micsoda?
– Mondott valamit, de már nem emlékszem rá, mit. Te
miért imádkoztál Mahákála
előtt? Ó... Mahákála! Ó, Mahákala!
Leborult, fejet a fapadlora fektette.
Ugy gondoltam, megtudtam nehany erdekes dolgot,
egyelőre jobb, ha megelegszem ennyivel.
Talan egy masik alkalommal tobbet is megtudhatok
tőle.
Meghajoltam az isten előtt, es tavoztam.
Abban remenykedtem, hogy nem talalok kirakodovasart
az agyamon, hogy Nyima nem tart
ejszakai tibeti orat, es hogy a jeti sem leselkedik az
ablakunk alatt.
Ha mindez osszejon, es Miss Drinkwater sem probalja
megzavarni lelkem nyugalmat, ma
ejszaka vegre kialhatom magam.
Mahakala azonban nem akarta, hogy igy legyen.
12.
Talan emlitettem mar, hogy Geldan kolostora az estek
bekoszontevel jotekony felhomalyba
sullyedt. Igaz, hogy ujabban mar villanyvilagitassal
buszkelkedhetett: a szomszedos kisvarosbol
kapta az aramot. Ott viszont meglehetősen szűkmarkuan
adagoltak a kolostornak a fenyt. Tiz oraig
meg csak-csak vilagitottak a villanykortek a folyosokon,
tiz utan viszont mar alig pislakoltak. A
cellakba meg ennyi sem jutott a vilagossagbol. Nem
tudom, hogy csinaltak, de a mennyezetre
szerelt poros villanyegők fittyet hanytak a fizika
torvenyeire: hiaba ment belejuk az aram, vaksin
hunyorogtak, mint hulye Billy a tűzijatek alatt.
Kezemet előrenyújtva botladoztam a sötétségbe fulladt
folyosón, a felé a
pislákoló pontocska felé igyekezve, amely nem lehetett
más, csak egy haldokló
villanykorte. Ugy gondoltam, ha ezt elerem, mar nem
lehet nagy baj. Befordulok jobbra... aztan
balra, ujra jobbra, es... megkeresem a cellamat.
Befordultam jobbra, aztan balra, es ismet jobbra
akartam fordulni, amikor egyszerre csak sotet arnyek
emelkedett
fel mellettem. Azt hittem, a jeti, es eppen nagyot
akartam orditani, amikor valaki befogta a szamat.
Egy vekony, de megis izmos női tenyer.
– Ne orditson, kerem!
Ezzel egyutt valami a derekamnak nyomodott. Nem
kellett nagy fantazia hozza, hogy kitalaljam, micsoda.
Valoszinűleg nem főzőkanal nyelet nyomott a bordaim
ala az ismeretlen.
– Megigeri, hogy nem ordit?
Volt valami a hangjaban, ami arra kesztetett, hogy
bolintsak– Ekkor elvette a tenyeret a szamrol,
de a stukkert nem vette el a bordaimtol.
– Megkerhetnem, hogy setaljon ki velem az udvarra?
– Mi a fenet akar tőlem? – kerdeztem halkan, mikozben
akkorara nőtt a fulem, mint az elefante.
Megprobaltam rajonni a hangjabol, ki lehet az ejszakai
tamadom.
Meg javaban talalgattam, amikor kicsit megbirizgalta az
oldalamat a fegyvere csovevel. – Na?
– Tessek?
– Kitalalta mar, ki vagyok?
– Adjon ket percet, es rajovok.
– Ne strapalja magat. En vagyok az, Linda.
– Mire jo ez a cirkusz, Linda?
– Biztos akartam lenni benne, hogy nem veri fel a
kolostort.
– Nem verem fel.
– Koszonom. Nem szeretnem, ha Padma Gyamco apat
kerdőre vonna bennunket, amiert
engedelye nelkul bemereszkedtunk a birodalmaba.
– Hol van Beata?
– Ne aggodjek, talalkozni fog vele. Kerem, jojjon
velem!
– Hova menjek?
– Csak ide, az egyik udvarba. Beata mar varja.
– Nem venne el az oldalamtol a stukkerjat?
Mutatta, hogy merre menjek. Nem hiaba volt korabban
az FBI, a CIA vagy a Moszad embere,
kitűnően kiismerte magat a belső udvarok
labirintusaban. Azonkivul ugy latott a sotetben, mint a
macska. Gyorsan haladtunk, de nem mentunk neki
semminek. Ha eltevesztettem az utat, megfogta
a konyokomet es helyrebillentett.
Nehany percnyi gyalogtura utan kijutottunk egy tagas
udvarra. Hogy eppen melyikre, fogalmam
sem volt rola. Akkor, az első forgatasnal ugy ismertem
Geldant, mint a tenyeremet; csakhogy azota
harom ev telt el, ezalatt szamos kolostorban
megfordultam, s ezek annak rendje es modja szerint
osszekutyulodtak a fejemben.
Az udvar szokatlanul csendes volt: sehol sem lattam
setafikalo, diskuralo szerzeteseket. Ebből arra
kovetkeztettem, hogy a legszelső udvarban lehetunk,
kozvetlenul a demonfal mogott.
– Vigyazzon, ott a kijarat.
– Hova megyunk, mondja mar meg!
– Majd meglatja.
Ebben a percben bukkant fel a hold az egen. Meg nem
vilagitott erősen, de a sotet arnyak maris
fejvesztetten menekultek előle. Atugorva a szeles
kőkeritest, megbujtak a fű kozott rejtező
mormotalyukakban.
A szabadba vezető kapu tárva-nyitva állt – lakatnak se
hire, se hamva. Talan nem is
zartak be a szerzetesek, talan Linda es Beata nyitottak
ki.
Abban biztam, hogy rovidesen vissza is setalhatok rajta.
13.
Beata ott vart bennunket a kolostortol a Csomolhari
lejtőjeig huzodo zold mező kozepen.
– Jo estet, Beata – udvozoltem.
– Jo estet, Mr. Lawrence – biccentett.
Ekkor fedeztem csak fel, hogy kozvetlenul mellette meg
all valaki pokroccal letakarva. Előszor
gyereknek hittem, aztan rajottem, hogy aligha előleny
rejtőzhet a takaro alatt.
Linda mogem allt, es bizonyara intett Beatanak, mert
Beata egyetlen mozdulattal lerantotta a
takarot a rejtőzkodőről.
Ha nem keszulok fel lelekben valami vaskos kis
meglepetesre, talan fel is kialtottam volna. Igy
azonban meg idejeben megakadt a hang a torkomon.
A mező kozepeben ugyanolyan ismeretlen rendeltetesű
szerkezet allt, amilyet Mikeladze
satraban lattam, s amelyet magam is lerajzoltam Dera
szerzetesnek.
– Latja, Mr. Lawrence? – kerdezte Beata.
– Latja, Mr. Lawrence? – tudakolta Linda. – Latom–
mondtam en.
Linda ujra a bordaim koze nyomta a stukkerja csovet.
Nem tul kimeletesen, sőt meg meg is
forgatta kozottuk.
– Ki vele! Mi a fene ez?
Ez mar masfajta hang volt. Nem olyan, amilyet idaig
hasznalt. Turelmetlen es ideges. En pedig semmit sem
utalok
jobban, mintha turelmetlen es ideges nők hangtompitos
pisztoly csovevel birizgaljak a bordaimat.
– Mi a fene ez? – visszhangozta Beata.
Sohajtottam, es szettartam a karom.
– Fogalmam sincs rola.
– Nincs?
– Nincs.
– Nem lepődott meg, amikor megmutattuk maganak.
– Mar lattam ilyet.
– Hol?
– Peldaul Szergo Mikeladze satraban. Ott talalta a satra
kozepen.
Idegesen neztek ossze. Ugy latszik, nem tudtak rola,
hogy Mikeladzet is meglatogatta a Mikulas.
– Tehat mar latott ilyet, de nem tudja, mire valo.
– Ugy van.
– Akkor miert rajzolta le az oreg szerzetesnek?
Akaratlanul is palastom Oblehez kaptam. A
jegyzetfuzet ott lapult a helyen.
Ekkor elkovettem egy nagy hibat. Talan azert, mert
yidam-vedőszellemem szabadsagot vett ki
maganak; elhagyta a lelkem melyet, igy nem volt senki,
aki figyelmeztessen a helyes utra.
Letagadtam, hogy barmit is rajzoltam volna Deranak.
– Semmit nem rajzoltam le semmilyen oreg
szerzetesnek.
Mar akkor rajottem, hogy hibat kovettem el, amikor
kimondtam az utolso szot. Mi lesz, ha
megnezik a jegyzetfuzetemet?
Ők azonban nem neztek meg. Linda csak mosolygott,
elvette a stukker csovet a derekamrol, es a
masik kezevel az orrom ala dugott egy papirt.
– Akkor mi a fene ez?
Majd fenekre ultem meglepetesemben. Egy levelezőlap
nagysagu fenykep volt nala; a kepen en
latszottam, amint eppen a furcsa szerkezetet rajzolom le
Deranak. Valoszinűleg infrakameraval
keszulhetett nagy tavolsagbol.
Lassan kezdtem belatni, hogy igazi profikkal van
dolgom.
– Helyesbitek – mondtam. – Valoban en rajzoltam le az
oregnek. De nem tudom, mire valo.
Linda nem kerdezte meg, hogy miert hazudtam. Intett
Beatanak, majd megbirizgalta a
bordaimat.
– Alljon melle!
Ketsegem sem volt rola, hogy azt akarja: alljak a
keszulek melle. Vajon mi a fenenek?
Mire felocsudtam, mar a keszulek mellett alltam, alig tiz
centimeternyire tőle. Szemben velem Linda
es Beata, kezukben egy-egy megtermett pisztollyal.
Szemuveguk elrejtette a szemuket; ugy
festettek a csillogo holdfenyben, mint frissen erkezett
foldonkivuliek.
– He! He! – emeltem fel a kezem. – Mit akarnak
csinalni?
– Mr. Lawrence – csovalta meg a fejet Linda. –
Csalodtunk onben.
– Bizony, nagyot csalodtunk – tette hozza Beata.
– Miert... csalodtak? – vedekeztem. – En csak...
– On jol tudja, mire valo a keszulek, de nem mondja el
nekunk.
– Elmondom. Frenak professzor kavet főzott benne.
– Ki az a Frenak professzor?
Eppen bele akartam kezdeni a mesedelutanba, de Linda
leintett.
– Nem vagyunk kivancsiak a hazugsagaira. Nekunk az a
velemenyunk, hogy ez olyan valami,
amivel megzavarhatna a forgatasunkat. Igazam van?
– Nincs – tiltakoztam. – Az az igazsag, hogy fogalmam
sincs rola...
– Mr. Lawrence. Mi egyszer mar figyelmeztettuk ont.
Emlekszik a varjura?
– Persze hogy emlekszem, de...
– Ugy latszik, nem tanult belőle. Sajnaljuk, nagyon
sajnaljuk. Bucsuzzon el tőle, ha akar.
– Kitől? – kerdeztem dobogo szivvel.
– Peldaul ettől a valamitől. De barmitől elbucsuzhat. Es
kerem, ne probalja előrangatni a
stukkeret, nincs semmi ertelme. Linda!
Beata biccentett, es feljebb emelte a fegyveret.
– Ne! – orditottam a foldre bukva. – Neeeee!
A pisztolyok dorogni kezdtek. En meg ide-oda
gordultem a fuvon, hogy elkeruljem a golyokat.
Tudtam, hogy minimalis az eselyem, de akkor is tennem
kellett valamit.
A golyok ott vertek fel mellettem a fuvet. Oklomnyi
darabokat szakitottak fel belőle, es a kepembe
vagtak. Orditottam, ahogy a szamon kifert, es a
figyelmeztetes ellenere is a 38-as utan kapkodtam.
Termeszetesen nem volt nalam.
A felhangzo csorompoles azt bizonyitotta, hogy a furcsa
targyat sem kimelik. Eppen fel akartam
ugrani, hogy cikcakkban futva megprobaljak elinalni
előluk, amikor a hirtelen beallott csendben
meghallottam Linda hangjat.
– Ez volt az utolso figyelmeztetesunk, Mr. Lawrence.
Ezutan mar on kovetkezik.
A hang ott forgott korulottem, majd beleveszett a
holdfenybe.
Akarcsak Linda es Beata.
14.
Miss Drinkwater ezuttal egy szurke csikos
pizsamafelsŐben ucsorgott az agyan. Alul viszont
nem volt semmi rajta. Csak ahogy jobban odalestem,
ahova ugy egyebkent nem lett volna szabad,
vettem eszre, hogy azert valami megiscsak takarja a
rejtegetni valot.
Igazan kivancsi lettem volna ra, vajon van-e meg ennel
kisebb nadragocskaja is, de jelen
helyzetemben ovakodtam kerdeseket feltenni neki.
Kulonben is a mikrokozmosz vegtelen: nincs
olyan kicsi, amelynel ne lenne meg kisebb.
Miss Drinkwater vegignezett rajtam, es elhuzta a szajat.
– Hat maga meg hol jart?
– Setaltam... a mezőn – nyogtem.
– Ugy nez ki, mint akit megkergettek.
– Boldogga tenne, ha... leulhetnek az agyamra.
– Nem ulne inkabb a szekre?
– Tele van... uveggel.
– A fenebe is! Tudna addig allni egy kicsit, amig ezt az
ujjamat befejezem?
Legyintettem, es lecsusztattam magamrol a palastomat.
Aztan kisetaltam a folyosora, hogy keritsek magamnak
legalabb egy vodor vizet. Mire megkerestem Nyimat,
vizet szereztunk es megmosakodtam, ejfelre jart az idő,
Nyima is eszrevehette, hogy nincs valami rendjen
velem, mert előbb csak ovatosan nezegetett,
aztan halkan meg is jegyezte:
– Csak nem demonnal talalkoztal, rinpocse?
– Ugy nezek ki?
– Meg ugyabbul. En nezhettem igy ki, amikor Methog
ferje megkergetett.
– Nocsak. Methognak van ferje?
– Tobb is. Egeszen pontosan negy. Bar a mai torvenyek
szerint nem lehetne. Csakhogy arrafele
futyulnek a torvenyre, Hmpu meg nemigen avatkozik a
dolgokba.
Eppen mosakodtam, igy hagytam, hadd beszeljen.
– Az a helyzet, hogy Methognak eredetileg ket ferje
volt. Egy első ferje, aztan ennek az occse.
Ez igy szokasos; Nem hallottal meg rola?
– De – mondtam szűkszavuan. – Ez a tobbferjűseg.
– Methog első férje hirtelen meghalt. Lecsuszott egy
szakadekba. Mire lementek erte, mar
halott volt. Igy aztan Methognak csak egy ferje maradt.
A halott occse. Erted, rinpocse?
– Ertem.
– Ő meg nem tudta eltartani Methogot. Fiatal is volt
meg... ezert hozzajarult, hogy Methog
felesegul menjen az ocs unokatestverehez. Erted?
– Ertem.
– Csakhogy... annak is volt ket testvere. Igy Methog-nak
ezzel negy ferje lett. Egyszer betertem
hozzajuk – egy kis uzleti ugyem volt veluk –, őszinten
mondom, nem tudtam melyikuk a ferje es
melyikuk a masfele rokon. Na, amikor eljott az este,
Methog mutatta, hogy fekudjek melle az
agyba, mert csak ott jutna nekem hely. Ferfiember ekkor
eppen nem volt a kornyeken, csak
asszonyok meg gyerekek. Tenyleg nem volt mashol
hely, rinpocse, igy ha nem akartam az utcan
tolteni az ejszakat, le kellett fekudnom Methog melle.
Azt tudnod kell, hogy mivel szerzetes
vagyok, nem erinthetek asszonyt, ezert csak az alvas
kedveert fekudtem oda. Komolyan mondom,
rinpocse. El is aludtam gyorsan, majd arra ebredtem,
hogy raznak. Negy ferfiember allt az agyam
felett baltaval. Meg szerencse, hogy tudok olvasni a
szemekből, rinpocse. Nos, en akkor azt
olvastam ki belőluk, hogy jobb lesz, ha ugrok egy
nagyot. Egyenesen ki az ablakon. Hatalmasat
estem, rinpocse, de legalabb az eletemet megovtam. A
szomszed faluig kergettek azok az
eszeveszettek. Pedig egyfolytaban kialtoztam, hogy
artatlan vagyok! Ők meg csak kergettek. En
nezhettem ki akkor igy, mint most te, rinpocse.
Fel oraba telt, amig egeszen megnyugodtam.
Nyugalmamnak meg is lett a jutalma. Mire visszatertem
a cellamba, Miss Drinkwater mar fejere
huzott takaroja alatt pihent. Uvegei egytől egyig
eltűntek az agyamrol.
Úgy gondoltam, öt perc múlva már alszom is, de a
tunhuangi ezer buddhák nem
akarták, hogy könnyű legyen az éjszakam.
Mint ahogy Miss Drinkwater sem akarta.
15.
Ismet csak a szent lotuszvirag kihuzigalt szirmait
szamlaltam, hogy elaludjak, amikor megszolalt
Miss Drinkwater. Remuletemre olyan friss volt a
hangja, mintha delutan harom lett volna. –
Alszik?
– Mar majdnem – mondtam.
– Szoval meg nem. Tudja, mi tortent a mai napon?
– Micsoda? – sohajtottam, belenyugodva a
valtoztathatatlanba. Ugy latszik, ezen az ejszakan is
tarsalognom kell vele.
– Szinesznő lettem.
– Gratulalok.
– Most gunyolodik?
– Egyaltalan nem. Valoban gratulalok. Es kit alakit, ha
szabad kerdeznem?
– En leszek az a nő... akit elrabol a jeti. Mert ismet
elrabol valakit. Nem a főszereplő leszek, de
azert ez is szerep. Maga szerint... meg tudok majd
felelni az elvarasoknak?
– Szerintem meg.
– Szerintem meg nem.
– Miert ilyen kishitű?
– Mert... nincs semmilyen tapasztalatom.
– Milyen tapasztalatra gondol?
– Hat... peldaul... mielőtt a jeti elrabolna, van egy
jelenetem Mr. Countrymannel. Erdekes
jelenet.
– Igazan? Es mit kell csinalnia?
– Hat eppen ez az. Csokoloznom kell vele.
– Menni fog.
– Nem fog menni.
– Miert ne menne?
– Mert.;. hiszen tudja. Ezert azt kerdezem magatol...
– Nem!
– Hiszen meg nem is tudja, mire akarom megkerni.
– Sejtem.
– Csak arra, hogy... gyakoroljuk egy kicsit. Csak
technikailag gondolom. Felek, hogy Mr.
Countryman eszreveszi rajtam, es... szoval nem
szeretnek leegni.
– Sajnalom, Augusta – mondtam hatarozottan. – Nem
megy.
– Es ha... kicsit tovabb is mennenk?
– Mennyire tovabb?
– Kicsit.
– Konkretan?
– Hat tudja... amikor utoljara... maga mindenfele
nyulkalt, es... szoval, en nem engedtem, maga
meg megsertődott. Emlekszik?
Nana, hogy emlekeztem! Lehet azt elfelejteni?
– Mit akar ezzel mondani?
– Hogy most... de igazan csak az ugy erdekeben, kisse
engedekenyebb is lehetnek.
– Annyira fontos maganak, hogy eljatszhassa azt a
nyulfarknyi szerepet?
– Azt hiszem, igen.
– Meg tudna mondani, miert?
– Mert... ez a disszertaciom resze. Meg akarom mutatni,
hogy egy kutato, amilyen en is vagyok,
bizonyos helyzetekben hogyan viselkedik. Ez egy...
szociologiai problema.
Akarhogy is turaztattam az agyam, nem tudtam felfogni,
miert jelentene az amatőr szinjatszas
szociologiai problemat, de nem volt időm hosszasabb
fejtoresre, mert Miss Drinkwater folytatta a
puhitasomat.
– Nem gondolta meg?
– Nem.
– Es ha... szepen megkernem ra?
Kidugta az egyik labat a takaroja alol. A holdfeny eppen
rasutott, en meg veletlenul eppen arra
neztem. El akartam fordulni, de akkor meg arra
gondoltam, hogy esetleg megsertenem vele.
Miss Drinkwater kidugta a masik labat is. Sőt kisse meg
oldalra is huzta a takarojat.
Ismét csak szemembe tűnt a tenyérnyi, alig ruhadarab.
Behunytam volna a
szemem, de valami nem engedte. Mintha egy gonosz
isten füstölőpálcika-véget
dugott volna a szemhéjam alá. Akárhogy is
probalkoztam, keptelen voltam leereszteni a
pillaimat.
Miss Drinkwater vart egy kicsit, aztan amikor nem
moccantam, duhosen lerugta magarol a
takarojat.
– Jol van. Ha a hegy nem megy Mohamedhez,
Mohamed megy a hegyhez.
Mielőtt meg elgondolkodhattam volna szavai mely
ertelmen, kicsuszott a takaroja alol, es –
hipp-hopp! – mellettem termett
– Igy ni! – mondta hozzam simulva. – Dobjon ki, ha
tud.
Onkentelenul is elhuzodtam tőle. Yidam-
vedőszellemem ekkor felebredt a lelkem melyen mely
szundikalasabol. Felriadt, es oromteli hangon kialtozni
kezdett. Nem tudtam, milyen nyelven
kialtozik, talan a vedőszellemek nyelven, mindenesetre
azt veltem kierezni a hanghordozasabol,
hogy ne keslekedjek megragadni a kedvező alkalmat.
Miss Drinkwater mindekozben tovabb nyomult, es
megsimogatta az arcom.
– Ugye, megteszi?
Olyan kedves szeretetremeltosaggal kerlelt, hogy igazan
udvariatlansag lett volna
visszautasitanom.
– Figyeljen ide – suttogta. – Tegnap... amikor
megcsokolt... az nagyon tetszett nekem. Nem
lehetne ugyanugy?
Eppen szemben velem egy kezzel festett thankarol,
tekercskepről, Congkapa, a nagy
vallasreformer nezett le rank. Ő volt az a
kompromisszumot nem ismerő, elv-hű szerzetes, aki a
lamavallas addig gyakorolt, ugynevezett voros suveges
valtozatat alaposan megreformalta. A voros
suvegesek tobbnyire varazslok voltak, azonkivul ugy
jartak le-fel a nőnemű lenyek a
kolostoraikban, mint a kobor kutyak a piacon. Hogy
aztan ejszakankent mik tortentek a szerzetesi
cellak melyen, arrol leginkabb a ma mar tobbnyire
romokban heverő regi kolostorok epsegben
maradt falai tudnanak beszelni. Mindenesetre a
kemenykezű Congkapa rendet vagott a gazban:
szigoru regulat alkotott, melynek ertelmeben tilos a
szerzeteseknek nőnemű lenyekkel barminemű
kapcsolatot is fenntartaniuk.
Nos, Congkapa, ez a szigoru szerzetes, mintha batoriton
ram kacsintott volna a thankarol.
Miss Drinkwater bajos mosolya mellett ez volt az utolso
csepp a poharban. Ugy dontottem, hogy
nem utasitom el a kereset. Elvegre Bob McKinley azert
bizta ram, hogy tanitsam.
Miss Drinkwater kivalo tanitvanynak bizonyult. Addig a
pontig konnyeden eljutottunk, ahova az
elmult alkalommal. Itt sokaig el is időztunk – joval
tovabb, mint szerettem volna. Jo nehany perc
elmultaval aztan elerkezettnek lattam az időt, hogy
valamelyest tovabb is lepjunk.
Nem tudom, emlitettem-e mar, hogy Miss Drinkwater
ezuttal szurke csikos alig pizsamat huzott
ejszakara– Ugy gondoltam, hogy a hirtelen melegre
valtott idő feleslegesse teszi meg ezt is.
– He! Mit csinal? – kerdezte megszeppenve, amikor
kiserletet tettem a csikos felső
eltavolitasara.
– Maga mondta, hogy kisse... tovabblephetunk.
– No de ilyen... gyorsan?
– Hamarosan reggel lesz.
– Jezusom... en akkor is tul gyorsnak talalom. Nem
pihenhetnenk egy kicsit? Egyebkent nem ertem, miert..,
kellene... kellene... levennem? Latja, mar... el is szakadt.
Inkabb kibujok belőle... Most meg mit
csinal...?
– Maga mondta, hogy.
– En mar nem is tudom, mit mondtam... Azt hiszem,
vissza kellene lepnem a tovabbi...
kivancsiskodastol. Jaj, Istenem... azert ezt nem
mondtam... komolyan... egyaltalan nem mondtam...
komolyan... Hihihi...
– Mit nevet? – hokkentem meg.
– Csak az... idegessegtől van... Es csiklandoz is egy
kicsit... Nem lehetne, hogy csak ugy, mint
az előbb...
– Nem.
– Jol van, nem akartam megbantani... csak olyan
furcsa... en meg soha... nekem meg soha... es mindjart
leesem az
agyrol... Muszaj az alsot is? Nem tudom, miert
ragaszkodik hozza... Vigyazzon, kitori a labam... jaj, mit
csinal, jaj...
mit csinal... jaj... ennyire... azert nem akartam... de most
mar... meg ne sertődjon nekem... jaj, meg ne
sertődjon!!! Mindent meg szeretnek tanulni... mindent!!!
Hat ha mindent nem is, de azert sokat tanult ezen az
ejszakan.
16.
Hajnal fele arra ebredtem, hogy fazik a labam. Miss
Drinkwater ugy becsavarodott a takaromba, hogy
nekem alig hagyott belőle valamit. Gyengeden
kicsavargattam – persze egyedul es kizarolag az volt
vele a celom, hogy hozzajussak vegre a takarom
felehez.
Igyekeztem nagyon ovatosan mozogni, de mindhiaba –
igy is felebredt. Remulten nezett ram,
majd amikor eszebe jutott az ejszaka elmult resze,
elegedetten ram mosolygott.
– Koszonom – mondta utanozhatatlan bajjal. – Ez meg
hianyzott a tapasztalataimbol. Most mar
nyugodtan eljatszhatom a szerepemet.
Meg akartam fordulni, de olyan szorosan simult
hozzam, hogy felresikerult a hadművelet.
– Mondanek valamit – suttogta a fulembe.
– Mondd – morogtam rosszat sejtve.
– Tudod, hogy miből all egy tudomanyos ertekezes?
Hajnal fele kozeledtunk, amikor altalaban nem szokas
tudomanyos ertekezesekről beszelgetni.
Főleg az agyban.
– Miből? – kerdeztem.
– Nem is sejted?
– Holnap majd eszembe jut.
– Keső. En most megmondom neked. Bevezetesből,
targyalasbol es befejezesből.
– Ugy van – mondtam. – Mar emlekszem.
– Vegyuk ugy, hogy amit te... meg en... ize... az
egy tudomanyos ertekezes volt. Bizonyos gyakorlati
elemekkel illusztralva.
– Jol van, vegyuk ugy.
– Ugy gondolom, hogy a szigoru szerkezetnek
megfelelően az a resz... amin... hm... tulestunk, az
volt a bevezetes. Te mit gondolsz?
– Nem is tudom – dunnyogtem.
– Marpedig igy van. Ez pedig annyit jelent, hogy a
targyalas meg hatravan. Es a befejezes is.
– Nem lehetne... mondjuk, elosztani a harom reszletet?
– Elosztani? – csodalkozott. – Hogyan?
– Mondjuk, holnap kovetkezne a targyalas, holnaputan a
befejezes...
– Szo sem lehet rola! – csapott a takaronk tetejere. – A
tudomanyos ertekezeseket egyszerűen le
kell rohanni!
– Te ezt honnan tudod?
– Olvastam. Ha halogatja az ember... kijon a
gyakorlatbol, es soha nem keszul el vele. Eppen ezert
azt
javaslom, hogy mielőtt meg a gyakorlati munka karara
menne a sok habozas... kovetkezhet a
targyalas!
Es kovetkezett.
A voros hajnal első sugarai a manifal tetejen ultek mar,
amikor befejezest nyert a tudomanyos
mű.
Volt bevezetes, targyalas es befejezes.
Ez utobbi kisse kesőbb, mint kellett volna.
17.
Kozvetlenul reggeli utan elvaltak az utjaink. Miss
Drinkwater lesetalt a filmesekhez, hogy megtudakolja,
mikor
folytatodnak a felvetelek. Joan es Bob bevettek magukat
a konyvtarba. Jomagam ugy dontottem, hogy Nyima
tarsasagaban meglatogatom a kutatoallomast. Nyima
nem mutatott kulonosebb lelkesedest: lattam rajta,
szivesebben
venne, ha a forgatocsoport korul lebzselhetne.
Mindazonaltal szorgalmasan cipelte azt a pokrocba
csavart edenyt,
amelyet a jetitől kaptam.
Ruth White doktornő orommel fogadta az erkezesunket.
Amikor leultunk vele szemben a
szobajaban, nagyot sohajtott, es a naptarara nezett.
– Fogalmam sincs róla, hogy fogom kibírni a hátralévő
időt. Életemben nem
lattam meg ilyen egeszseges tarsasagot. Neha mar azon
kapom magam, hogy azt kivanom: barcsak
betegedne meg valamelyikuk, hogy gyogyithassam.
Apropo... nincs valami baja?
Magam helyett Nyimat ajanlottam. Szegeny Nyima
majd osszecsuklott remuleteben, amikor kozoltem vele,
hogy a doktornő meg kivanja vizsgalni. Vad
tiltakozasanak csak az vetett veget, hogy Ruth
unnepelyesen megigerte: nem nyul hozza.
Eme kis kozjatek utan kicsavartam a pokrocbol az
uvegedenyt, es feltettem ele az asztalkara.
A doktornő hatrahőkolt, amikor megpillantotta.
– Mi a fene ez?
– Ezt szeretnem megkerdezni magatol.
– Tőlem? Miert eppen tőlem?
– Gondoltam, hatha tudja, micsoda. Ruth doktornő
megrazta a fejet.
– Meg sosem lattam hasonlot. De miert ilyen koszos?
– Mert... lehet vagy harminceves. Ruth doktornő nem
volt ostoba.
– Lehetseges, hogy koze van a negy professzor
halalahoz?
– Lehetseges.
– Nem valami bőbeszedŰ, hallja-e!
– Mondanek en tobbet is, ha tudnek.
– Hogy kerult magahoz?
– Ahogy a mumifikalodott tudosok. Valaki nekunk
ajandekozta.
– A jeti?
– Ki mas?
Meg egyszer megnezegette a furcsa szerkezetet. Olyan
alaposan, hogy neha meg az orrat is
odaertette az uveggombhoz. Vegul csalodottan megrazta
a fejet.
– Fogalmam sincs rola, micsoda. Egy biztos: folyadek
keringett benne. Latja itt ezt a tartalyt?
Tegyuk fel, hogy egy hőforrassal melegitettek...
– Milyen hőforrasra gondol?
– Talan benzinnel vagy petroleummal taplaltak egy
egőt... Elektromos aram akkor meg nem volt
errefele. Azonnal meg is győződhetunk rola.
Dicsertem az eszem, hogy felhoztam hozza a
keszuleket. Magam bizony aligha gondoltam volna
arra, amire ő. Bar azt meg mindig nem tudtam, hogy mi
lesz akkor, ha tobbet is megtudunk rola.
Ruth doktornő kihuzott a zsebeből egy papir
zsebkendőt, es a legalso uveggomb ala dugta.
Huzogatta rajta egy kicsit, majd felem mutatta. A
zsebkendő szurke lett a portol.
– Latja?
– Piszkos – mondtam.
– Nem az a fontos. Latja a koromszemcseket is? Ahogy
jobban megnezegettem a szurke port,
valoban fekete szemcseket fedeztem fel benne.
– Es ez... mit jelent?
– Hogy helyes volt a feltetelezesunk. Ez alatt a gomb
alatt egy femtartaly helyezkedhetett el,
amelyet alulrol melegitettek. Az uveggombre raragadt
nehany koromszemcse a langbol.
– Hm. Es mi kovetkezik mindebből?
– Hogy ezt a szerkezetet hasznaltak valamire. Nem csak
ideszallitottak, hogy majd esetleg
kiserleteket vegezzenek vele, hanem hasznaltak is.
– Jo lenne tudni, hogy mire.
– Majd Mr. Hewitt megmondja.
Mr. Hewitt azonban nem mondta meg. Sőt Bo Larsson
sem tudta megmondani, pedig ő nezegette
legtovabb. Abban viszont mindketten egyetertettek,
hogy kemiai vagy biologiai laboratorium resze
lehetett.
– Legalabb tiz-tizenot ekkora keszulek volt meg abban a
laboratoriumban – mondtam az
osszetort, szetlőtt, darabjaira hullott szerkentyűkre
gondolva.
– Mennyi? – hokkent meg Hewitt. – Abban az esetben...
tekintelyes nagysagu labor műkodhetett
itt valahol.
– Gondolja, hogy ebben az epuletben? Mr. Hewitt
megrazta a fejet.
– Itt biztosan nem. Bar nem ismerem reszleteiben az
akkori munkat... elkepzelhetetlennek
tartom. De vegul is miert erdekli ez magat?
– Azt gondoltam, hogy az onoke, es esetleg... el
szeretnek helyezni valamilyen muzeumban.
Bo Larsson, aki mindeddig a keszuleket nezegette,
megcsovalta a fejet.
– Fogalmam sincs rola, micsoda. De van egy ismerősom
Svedorszagban, biologus az illető.
Egyszer meglatogattam a laboratoriumaban. Ott lattam
hasonlo keszulekeket.
Kiderult, hogy nincs senki a kutatoallomason, aki
konyitana valamit is a biologiahoz.
Bo Larsson tovabb csovalgatta a fejet.
– El sem tudom kepzelni, hogy mi a fenet csinalhattak
itt azok, akike ez az akarmi volt. Az
ismerősom peldaul csirketapok előallitasaval
foglalkozott. Az volt a dolga, hogy minel
hatekonyabb csirketapot fejlesszen ki.
– Csirketenyesztes a Himalajaban?
Bo Larsson szettarta a karjat, majd tavozott. Lattam
rajta, hogy a rejtely nem hagyja nyugodni.
Abban remenykedtem, talan sikerul valamit
kiokoskodnia.
Nekem sikerult. Felkerestem Ed Norman professzort.
18.
Ahogy a professzor megpillantott, udvarias mosoly ult
ki a kepere.
– Faradjon be, Mr...
– Lawrence – segitettem neki.
– Faradjon be, Mr. Lawrence, es foglaljon helyet.
Ezuttal miben lehetek a szolgalatara?
Csak akkor fordult borusra a kepe, amikor Nyima is
felbukkant mogottem a pokrocba csomagolt
talannyal.
Intesemre ugyesen kiszabaditotta a szerkentyűt a
burkabol. Ed Norman szemet ugy vonzotta a
furcsa formaju uvegedeny, mint a madaret a kigyoe.
Egyszerűen nem volt kepes elforditani rola a
tekintetet.
– Mi az... ordog ez?
– Azert jottem magahoz, hogy megtudjam. Norman
professzor idegesen pislogott ram.
– Miert eppen hozzam?
– Mert... ez egy regi keszulek. Lehetseges, hogy mar
sehol sem dolgoznak ilyennel. Norman
savanyuan elmosolyodott.
– Ez az oregseg atka. Jo, hogy mamutcsontokat nem
hoz. Egyebkent fogalmam sincs rola,
micsoda. Minek kellene lennie?
– Talan egy biologiai laboratorium reszenek.
– Hol talalta?
– Veletlenul jutott hozzam.
– Csak ez az egy?
– Ez az egy – fullentettem.
Norman professzor mintha megkonnyebbult volna.
– Hogyhogy veletlenul?
– Valaki... belebotlott, majd nekem adta. Itt, a Himalaja
toveben nem tul gyakran talal hasonlot az
ember. Arra gondoltam, hogy harminc evvel ezelőtt a
maguke lehetett.
– Badarsag! – legyintett a professzor. – Mi soha nem
hasznaltunk ilyet.
– Biztos benne?
– Na hallja! Ha hasznaltunk volna, tudnek rola. Most
pedig, ugye megbocsat, Mr. Lawrence...
Intettem Nyimanak, hogy csavarja vissza a pokrocba a
keszuleket.
Norman professzor megkoszorulte a torkat.
– Mi a szandeka... vele? – kerdezte mintegy mellekesen,
a pokrocra bokve.
– Meg nem tudom – vontam meg a vallam. – Lehet,
hogy megtartom– Erdekes darab. Elviszem
Europaba, hatha meg tudjak mondani, micsoda.
– Arra gondoltam, hogy... itt hagyhatna nekem.
– Onnek? – csodalkoztam. Norman zavart kepet vagott.
– Meg nem emlitettem maganak, de gyűjtom a regi
laboratoriumi eszkozoket. Szep
gyűjtemenyem van belőluk odahaza... Ilyen meg nincs...
es tulajdonkeppen tetszik nekem a
formaja. Esetleg... ha ugy gondolja, fizetnek is erte. A
regisegpiacon biztos meger nehany dollart.
Ugy tettem, mintha merlegelnem az ajanlatat.
– Megtisztel, professzor ur, es onnek is ajandekoznam...
csak eppen furdal a kivancsisag, hogy
mi a fene lehetett?
Norman elvorosodott a meregtől.
– Nem mindegy az maganak? A formaja a lenyeg, nem
az, hogy mit kotyvasztottak benne!
– Engem megis erdekelne. Tudja mit, megkerdezem
Harris professzort is. Hatha...
Ekkor varatlan dolog tortent. Ed Norman felugrott, es
megprobalta kirantani Nyima kezeből a
csomagot.
– Adja mar ide! A fenebe is, adja mar ide! Mi az
ordogert akar maga mindent tudni!
Nyima nem adta, igy aztan jo kis huzakodas kezdődott.
Egyelőre nem avatkoztam bele. Vartam,
hogy mikor ter magahoz Norman.
Ez aztan gyorsan be is kovetkezett. Nehany sikertelen
kiserlet utan feladta a harcot. Lehajtotta a
fejet, es megtorolgette gyongyoző homlokat.
– Bocsásson meg, kérem – mentegetődzött leroskadva
egy székre..–.
Rettenetesen fel tud bosszantani az emberi...
makacsság... Sajnos, nincsenek
rendben az idegeim. Jó néhány évet töltöttem a
Himalájában, illő, hogy lassan
szedjem a satorfamat. Higgye el, Mr. Lawrence, Harris
professzor sem tud tobbet nalam.
Azonkivul... azt hiszem, kisse tobbet is ivott a
kelletenel.
Ez utobbit keszseggel elhittem neki. Ugy dontottem,
ezuttal eltekintek a Harris professzorral
folytatando egyoldalu tarsalgastol.
19.
Megkertem Nyimat, hogy vigyazzon az udvaron az
edenyre, jomagam pedig visszasetaltam a
doktornőhoz. Ruth White a vizsgaloszoba egyetlen
agyan ult, es almat evett. Amikor megpillantott,
elegedetlenul megcsovalta a fejet.
– Mondja, miert hergel maga engem?
– En hergelem? – hokkentem meg. – Mivel?
A doktornő behajitotta az almacsutkat a szemetkosarba,
es szomoruan felsohajtott.
– Hat a jelenletevel, kedvesem! Ha csak magara nezek,
felforr bennem a ver. Csak egy nadragot
latok magam előtt, amit gyorsan le lehet vetni.
– Hat ez nem valami hizelgő ram nezve – huztam el a
szamat.
– Ha nem lennek olyan, amilyen vagyok, elkapnam,
berangatnam az agyamba, es egy jo hetig ki
sem eresztenem belőle. Csakhogy, sajnos, en egy
regimodi, hulye tyuk vagyok. Nekem erzelmek
nelkul nem megy. Ahhoz meg tul keveset talalkoztunk,
hogy beleszeressek magaba. Ambar... lehet,
hogy ugy sem menne. Maga nem az esetem.
– Miert, milyen az esete?
– Inkabb arrol beszeljen, mit akar tőlem, ha mar a
nyomomba szegődott?
– Szeretnem hasznalni az internetjet.
– Csak egy vonalunk van. Hewitthez kell fordulnia.
– Onnek is?
– Nekem nem.
– Akkor mi lenne, ha maga hasznalna?
– Tűnjon el, maga gonosz csabito! Vagy varjon csak...
inkabb en tűnok el. Cirka egy ora mulva
visszajovok. Addig azt csinal itt amit akar. Na, viszlat.
Ő elment, en munkahoz lattam.
Amikor visszajott, mar az agyan ultem, es azt az almat
eszegettem, amit a szekrenyeben
talaltam.
Kozben pedig egyfolytaban dicsertem az eszem, amiert
az internethez fordultam.
20.
Az internetről nyert ertesuleseim szerint Norman es
Harris professzorok regtől fogva ismertek
egymast – egeszen pontosan egyetemista koruk ota.
Baratsaguk pedig minden bizonnyal a
bortonben szuletett. Merthogy Harris es Norman
egyetemi eveik alatt tobbszor is sittre kerultek.
Nem kozonseges bűnozőkkent, hanem a
termeszetvedelem, a globalizacioellenesseg, es ki tudja
meg, minek a megszallottjaikent. Első – nehany napos –
elzarasukat egy, a Kereskedelmi
Vilagszervezet napolyi ulese idejen tartott tuntetesnek,
majd az ezt kovető randalirozasnak
koszonhettek. Nem kis erőfeszitesek aran sikerult
megtalalnom a vallomasukat is. A fiatal Ed
Norman azt a kijelentest tette a birosag előtt, hogy csak
azert lett egyetemi hallgato, mert majdani
tudasat a vilag reakciosai ellen kivanja forditani. A biro
kerdesere, hogy kit tart annak, felsorolt
nehany intezmenyt: ipari uzemeket, kereskedelmi
szervezeteket, hirlapokat. Ket nappal kesőbb
Harris ugyanezt tette. A birosag figyelmeztetesben
reszesitette Őket, es kitiltotta Olaszorszagbol.
Ezutan elszabadult a pokol. A ket fiatalember mintha
megvadult volna. Tortek-zuztak,
gepkocsikat gyujtottak fel, Molotov-koktelokat
hajigaltak, rendőroket dobaltak meg kővel.
Mindezekert tizennyolc alkalommal csuktak be őket.
Termeszetes, hogy felkerultek valamennyi
biztonsagi hivatal listajara, s a legtobb forro helyre be
sem engedtek őket. Legutolso, emlekezetes
hőstettuk egy atomhulladekot szallito vonat elleni
tamadas volt. Odalancoltak magukat a sinekhez,
es csak erőszakkal sikerult eltavolitani őket.
Mindezeken kivul elleneztek az abortuszt, a klonozott
novenyszaporitast – ugy altalaban mindent, ami a
termeszet ugynevezett megerőszakolasat
jelentette volna.
Összesen tizennyolc börtönbüntetésüket öt év alatt
sikerült összeszedniük.
Ezután viszont mintha megszűntek volna létezni. Soha
többé semmilyen erőszakos
cselekmény nem volt a terhukre irhato. Mindketten
elvegeztek az egyetemet –
kornyezetvedelem es biologia szakon –, majd allast
vallaltak. A Himalajaba palyazat utjan kerultek.
Amikor White doktornő visszatert, mar csak az almara
koncentraltam.
– Nos? – kérdezte a doktornő. – Széna vagy szalma?
– Megtalaltam, amit kerestem – mondtam.
– Szamomra is kereshetne valamit – fintorgott. – Ha
mar megette az almamat.
– Keszseggel – ajanlkoztam. – Mit ohajt tőlem? Mit
keressek maganak?
A doktornő melyet sohajtott.
– Leginkabb egy szexpartnerrelenne szuksegem. De
gyorsan. Most pedig tűnjon el, mert nem
allok jot magamert!
Eltűntem.
Amig a kolostor fele lepegettunk, nem tudtam
szabadulni a gondolattol, hogy őserdei
lianokkozekeveredtem, amelyek a labam kore fonodtak.
Mintha valami azt sugta volna a lelkem
melyen, hogy talan nem is egyretegű az ok, amely a
gyilkossagokat kivaltotta. Arrol mar voltak
elkepzeleseim, hogy a negy professzort miert Oltek
meg, de hogy miert kellett meghalnia Nina
Travoltanak, el sem tudtam kepzelni. Hacsak...
Intettem Nyimanak, hogy szedje a labat, majd jo
tizpercnyi gyaloglas utan behuzodtunk egy
sziklatomb moge. Nyima aggodva figyelte a mintegy
kilometernyire fekvő kutatoallomast, es a
fejet csovalgatta.
– Vesd le a palastodat, Nyima! – szoltam oda neki.
Nyima nem volt ostoba: pontosan tudta, mit akarok
csinalni. Amig lehuzta magarol, en is
levetettem az enyemet. Szerencsere, nem messze a
sziklatol, nehany halalra itelt, alacsonyra nőtt
bokor dacolt az időjarassal. Levagtam roluk a kesemmel
nehany hosszabb agat, es az egyikuket
Nyimanak nyujtottam. Nyima bolintott, es elegedetten
felvihogott.
Nekem mar kozel sem volt ilyen vihogos a kedvem, de
azert csak tettem a dolgom. Megprobaltam az agak
segitsegevel azt a latszatot kelteni, hogy en magam
vagyok a koponyegben. Bar a koro agai nemigen voltak
alkalmasak egy nehez kaftan elviselesere, egyelőre meg
nem tortek le. Lassan, ovatosan kidugtam a
takolmanyt a sziklatomb mogul. Nyima ugyanezt tette a
masik oldalrol.
Bar fogalmam sem volt rola, mit lathatnak odafentről,
remenykedtem benne, hogy nem tul sokat.
Talan csak kopenyeink elenk szinet. Es a fejfedőinket,
amelyeket ugyancsak kidugtunk a szikla
mogul. Arra gondoltam, hogy aki felulről nez
bennunket, azt hiheti: a szikla oldalahoz dőlve
pihenunk. Ezen a terepen ritka a levegő, gyakrabban
meg kell pihennie a vandornak.
Nem kellett soká várnunk. Alighogy elhelyezkedtünk a
szikla mögött, olyasféle
zajt hallottunk, mintha egy megbuggyant harkály esett
volna neki a kőtömbnek.
Nyima bólintott, és még kisebbre húzta össze magat.
– Lőnek, rinpocse – mondta megszeppenve. – Ezek rank
lőnek, rinpocse!
Ez volt a helyzet feheren feketen.
Valoban rank lovoldoztek.
Jo lett volna tudni, hogy kik.
21.
Odalent a domboldalban allt a bal. Alighogy Nyima
kisereteben beleptem a satrak koze, maris
nekem rontott valaki. Meghozza hattal. Az egyik
satorbol penderult ki, mintha kidobtak volna.
Ahogy leperdult rolam, nekiesett a sator falanak, majd
onnan a foldre hullott.
– Ezt meg megkeserulod! – kialtotta duhosen. – Fogom
a bőrondom, es mar itt sem vagyok!
Velem ne szorakozzon senki! Maga meg vegye le rolam
a csizmajat! Te joszagu uristen, mit
keresnek ezek a fickok a taborunkban?
Jim Countryman volt a beketlenkedő. Lehajoltam hozza,
es felemeltem. Countryman hordult
egyet, majd baratsagosabb kifejezest varazsolt a kepere.
– Koszonom, szentatyam. Nem mondtak meg maganak,
hogy ez itt maganterulet? – A kepembe
bamult, majd nyogott egyet. – A fenebe is, maga az?
Azt hittem, valamelyik haverja a kolostorbol.
Mi a fenenek taposott ram?
– Eszre sem vettem – vedekeztem. – Valahogy a
csizmam ala kerulhetett a keze.
– Ilyen az en sorsom – panaszkodott a hősszerelmes. –
Előbb az elet tapos meg, aztan maga. Aki
szerencsetlen, azt az ag is huzza.
– Magat peldaul most miert huzza?
– Renata Bellamy miatt.
– Az ki?
Abban a pillanatban, ahogy kimondtam, mar meg is
vilagosodott az agyam. Ő fogja Nina
Travoltat helyettesiteni.
– Kapiskalja mar?
– Ő lesz a partnere.
– Hat ez az! Eppen ez az!
– Nem tetszik talan a dolog?
– Neki nem tetszik.
– Micsoda?
– Inkabb kicsoda. Egeszen pontosan en. Vegigneztem
Jim Countrymanen. Jokepű, izmos
srac volt, nem az a selyemfiu–fajta. Igaz, szokott
nyavalyogni eppen eleget, de hat nem ebben a
kornyezetben szuletett. Annak, aki megszokta a napi
tobbszori meleg furdőt, nem konnyű
hozzaszoknia, hogy legfeljebb egy dezsa all a
rendelkezesere, s abbol is előbb ki kell kotornia a
doglott egereket.
– Mi nem tetszik magan?
– Peldaul, hogy magasabb vagyok nala.
– Azt hittem, hogy a nők azt szeretik, ha a ferfiak
magasabbak naluk.
– De nem Renata Bellamy. Istenem, miert kellett
szegeny Ninanak meghalnia?
Jo kerdes volt, sajnos egyelőre meg nem tudtam
valaszolni ra.
– Miert baj az, ha magasabb a kisasszonynal? –
tudakoltam tovabb.
– Mert utalja, ha kisebbsegi erzese van. Ra ne hajoljon
senki csokolodzas kozben. Ezt mondta.
igy aztan meg kell fogyasztanom magam.
– Megrogyasztani?
– Vagy en rogyok meg, vagy ő all ra valamire. Tiszta
rohej. Azonkivul meghatarozta, hogy
hanyszor es mikor kell fogat mosnom.
Ez mar Nyimanak is sok volt. Felrefordult, mikozben
razta a rohoges.
– Nincs itt a papir, amit kaptam tőle – szetteptem
duhomben –, de kivulről tudom; ha akarja,
felmondom. Ekkor es ekkor fogmosas, johet az első
proba, aztan fogmosas, a masodik proba, aztan
igy tovabb. Eskuszom, dilis a csaj.
– Azt hittem, ismeri.
– Dehogy ismerem! Most latom eletemben előszor.
Remelem, egyuttal utoljara is. De ez meg mind semmi.
Lenyelte a szovegem felet.
– Lenyelte?
– A, ezt csak ugy kepletesen mondom. Kozolte, hogy
nem lehet tobb szovegem, mint neki. A maga baratnője
most eppen azon dolgozik, hogy annyi legyen az egyik,
mint a masik. Eskuszom, nem
beszamithato!
– Mit fog tenni ezek utan?
– Maga mit tenne a helyemben? Fogok egy taxit, es
lelepek. Nem hagyok hulyet csinalni
magambol.
– Errefele ritka a taxiallomas.
Jim Countryman egnek emelte a karjat, es talan azt
akarta mondani, hogy megvarja, amig
letesitenek egyet a domboldalon, de abban a pillanatban
kinyilt annak a satornak az ajtaja, amelyből
kihatralt, es felbukkant az ajtonyilasban Mr. Gillmore
feje.
– Gyere be, Jim.
– Eszem agaban sincs.
– Kerlek, gyere be. Targyaljuk meg a dolgot. Te is
engedsz, mi is engedunk. Meglatod,
megegyezunk.
– Jol van – mondta hirtelen tamadt engedekenyseggel
Countryman. – Nekem nem erdekem,
hogy lealljon a forgatas, vagy hogy szart csinaljatok
nelkulem. Szaz dollar minden kihuzott szo.
– Huszonot. Countryman legyintett egyet.
– Lasd, kivel van dolgod. A francba is, de faj a kezem!
Nem tudott volna egy kicsit vigyazni?
Szemrehanyo pillantast vetett ram, majd eltűnni keszult
a sator melyen.
Mentem volna tovabb, de Countryman hirtelen
visszafordult, es a satrak gyűrűje fele intett.
– Mr. Lawrence... valaki az ejszaka bemaszott hozam.
– Latta, hogy ki volt? – huztam Ossze a szemem.
– Eppen ez az, hogy nem lattam. Ejszaka aludni
szoktam. Bar most, hogy ez az eszeveszett tyuk
ide keveredett, gyakran lesznek almatlan ejszakaim.
Reggel, ahogy felkeltem... hm... talaltam
valamit a satram kozepen. Lindanak es Beatanak mar
meg is mutattam, de talan nem teszem
rosszul, ha onnek is szolok rola.
– Mit talalt? – kerdeztem elszorulo torokkal.
– Azt csak a jo isten tudna megmondani.
Tulajdonkeppen egy uveggombot. Előszor azt hittem,
foldgomb, regen csinaltak ilyet, egyszer jatszottam is
egy filmben, azt hiszem, a Grant kapitany
gyermekeiben, abban nezegettek ilyen foldgombot.
Beleraktak egy lampat, es ha felkapcsoltak,
vilagitott az osszes orszag. Előszor azt hittem, ez is
ilyen, de nem, erre nincs felfestve semmi.
– Atlatszo?
– Eredetileg az volt, mara azonban fortelmesen
osszekoszolodott. Ettől ki is vagyok egy kicsit.
Csak nem akarnak engem is kinyirni? A rendőr, Rupel,
vagy hogy hivjak, biztositott ugyan rola,
hogy valoszinűleg ostoba trefa aldozata vagyok, vagy
valamelyik helyi rajongom akart
megajandekozni vele... bar fel nem foghatom, mi az
ordogot csinalhatnek egy ilyen uveggel? Hat
csak ezt akartam mondani.
Becsukodott mogotte a sator ajtaja.
22.
Kotelessegemnek ereztem, hogy meglatogassam Miss
Boydot. Utkozben megszabadultam Nyimatol, ami nem
ment
nehezen, hiszen ő is szeretett volna megszabadulni
tőlem. Eszrevettem, hogy a jambor szerzetes, eles eszű
kereskedő es
elcsapott sofőr egyre nagyobb erdeklődessel viseltetik a
filmműveszet irant. Amikor aztan felajanlottam neki,
hogy
menjen, es keressen maganak egy jo kis helyet, ahonnan
figyelemmel kiserheti a rovidesen
megkezdődő forgatast, elvigyorodott, es mar csak a
hatat mutatta felem.
Simone Boyd a satraban pihent, felpolcolt labbal,
elkeseredett keppel.
– Jojjon csak, jojjon! – kialtott ki a ponyvan keresztul,
miutan en is a ponyvan keresztul szoltam
be hozza. – Ki tudja nyitni az ajtot?
Addig matattam, amig kinyitottam.
– Hogy van? – kerdeztem lecsuccsenve melle.
– Ebesont beforr – sohajtotta. – Legalabbis remelem.
Nezzen csak oda!
Arra neztem, amerre mutatta. Vegul eszrevettem a sator
falahoz tamasztott helyes kis mankot.
– Brenner ajandeka. Sajat kezűleg faragta. Nem
akarmilyen ficko.
– Nagyon ki van utve? – kerdeztem kezembe fogva a
kezet.
Miss Boyd a vallamra hajtotta a fejet, es sirni kezdett.
– Istenem, hat persze, hogy ki vagyok utve! Hiszen ez
egy oriasi buli lett volna. En kaptam meg
Travolta szerepet. En! Erti? En! Madarat lehetett volna
fogatni velem, amikor megtudtam. Tudom...
nem illik ilyet mondani, de hat nem en oltem meg!
Azzal is tisztaban vagyok persze, hogy engem is
veszely fenyegetett.
– Miből gondolja?
– Istenem, hat vannak olyan barmok, akik a műveszekre
utaznak. Miert Oltek meg John
Lennont, miert oltek meg nehany rap-sztart, miert
uldoztek es fenyegettek Bo Dereket? Mert
valakikben megbuggyant valami, es... mit tudom en! Az
eletemet is odaadtam volna azert a
szerepert. Micsoda rohadt szerencseje van ennek a
Bellamynak! Alomszerep Thaifoldon,
alomszerep Bhutanban. En meg itt rohadok, mert meg
haza sem tudok menni. Raadasul mar felek
is. Amig a szerepalomra gondoltam, nem sikerult
felszinre bukkanniuk a felelmeimnek, most
azonban, hogy lőttek a szerepnek, felek.
Igazan vonzo jelenseg volt, ahogy ott panaszkodott a
vallamon. Szűk treningruhaban volt, amely
alol kidomborodtak gombolyű idomai.
– Ne feljen, de legyen ovatos.
Lekapta a fejet a vallamrol, viszont tovabb szorongatta a
kezem.
– Kerem, Leslie, nem akarna velem aludni? Kicsit
megfordult velem a vilag. Miss Drinkwater
utan ő is?
– Ne ertsen felre – hűtotte le arcom pirulasat. – Nem
arrol van szo. Egyelőre tulsagosan faj
ahhoz a labam, hogy tornamutatvanyokra gondoljak.
Arrol van szo, hogy ha egy ejszakat itt toltene
velem, talan megnyugodnek. Meg mindig előttem van
Nina Travolta arca. Miert kellett meghalnia
annak a lanynak? Es tudja, mi a legmegdobbentőbb?
Hogy itt mar mindenki elfelejtette. Ket napja
tortent, ket napja meg itt jart kozottunk, de ma mar
senki nem beszel rola. Mintha nem is lett volna,
vagy tiz evvel ezelőtt oltek volna meg. Arra gondolok...
hogy igy vedekezunk valamennyien. Ha
nem gondolunk ra, talan meg sem tortent a szornyűseg.
Pedig Nina Travoltat megoltek. Es lehet,
hogy engem is meg akartak olni. Leslie kedves, szornyű
kimondanom, de valaki... talan a jeti,
rendszeresen bejar a satramba.
– Honnan veszi ezt?
– Lattam az ejszaka.
– A jetit?
– Csak az arnyekat. A sator falan. Erősen sutott a hold,
es egyszer csak felbukkant a satorfalon.
– Milyen volt?
– Tisztara a King-Kong. Nagy fej, szeles vall, hosszu
karok.
– Szornyű lehetett.
– Az is volt. Villámgyorsan bebújtam a takaróm alá.
Arra gondoltam, reggel
lemegyek a gurkhákhoz, és megkérem őket, hogy
őrizzék a sátramat. Tudja, a
nepáli katonákra gondolok. Le is bandukoltam
hozzájuk, de amikor öt méterre
megközelítettem a táborukat, meggondoltam a dolgot.
Ott ültek a fickók egy
kupacban a tábortüzük körül, és engem figyeltek.
Feléjük botladoztam, majd
többször is elestem, de egyiküknek sem jutott eszébe,
hogy felálljon a mellől a
rohadt tűz mellől, és segítsen rajtam. Csak ültek és
figyeltek. Olyan kifejezestelen
volt az arcuk, mintha alarcban lennenek. Nem
mosolygott egyikuk sem, csak neztek, es ultek a
kicseszett tuzuk korul. En meg sosem lattam ilyen
fickokat. Ezeknek nincsenek erzelmeik?
– Bizonyara vannak, csak nem mutogatjak őket.
– Hat jol el tudjak rejteni, az biztos! Brenner szerint
meg ma is a brit hadsereg legfelelmetesebb
katonai. Igaz ez?
– Igaz.
– Ezek is... katonak?
– Mar leszereltek.
– Tudja, ahogy ott alltam, es neztem őket, arra
gondoltam, hogy... talan meg jobban is felnek, ha
veluk őriztetnem magam. Igy aztan szo nelkul
megfordultam, es visszajottem a satramba. Akkor
mar inkabb a jeti.
– Ott hagyta abba, hogy felbukkant a havasi ember
arnyeka a sator oldalan, maga meg bebujt a
paplana ala. Ezzel vege is lett a kalandnak?
Miss Boyd szomoruan megrazta a fejet.
– Bejott hozzam.
– Jezusom! Mikor?
– Amikor a paplan alatt voltam. Es... itt hagyott valamit.
Nezzen csak be abba a sarokba!
Felalltam, es a szemkozti sarokhoz leptem. Nem kellett
soka keresgelnem benne, hogy
megtalaljam a jeti ajandekat.
Ugyanazt a ki tudja, mire hasznalhato uveggombot, amit
Jim Countryman alig tiz perccel ezelőtt
irt le nekem.
Ez is piszkos volt, mintha evtizedek ota nem hasznaltak
volna.
Lehet, hogy eppen harminc eve?
23.
Gillmore olyan ideges volt, hogy attol tartottam,
jelenletemben uti meg a guta. Meg nem lattam
embert, akinek ugy forogtak volna a szemei, mint az
ovei. Raadasul verben forogtak. Kenytelen
voltam feltetelezni, hogy szemernyit sem aludt az
ejszaka.
Amikor meglatott, felem tarta a karjat.
– Jojjon, ember, es vigasztaljon meg! Sosem volt meg
nagyobb szuksegem egy barati hangra.
Eppen Countryman volt nalam. Akar egy whiskyt?
Mire felocsudtam, mar ket pohar allt előttunk, szinultig
toltve.
Gillmore ugy eresztette le a torkan, hogy meg csak meg
sem mozdult kozben a gigaja. Jomagam
mar ovatosabban bantam vele: megszagolgattam,
megizlelgettem, es csak aztan ittam egy kicsit
belőle. Ismeretlen marka volt, meg sosem ittam ilyet,
pedig a felirata szerint Skociaban keszitettek.
Gillmore-nak feltűnt, hogy alaposan megnezegetem az
uveg cimkejet.
– izlik?
Valoban izlett. Kellemes volt, jo aromaju, erzett rajta a
tolgyfahordo zamata, amelyben erleltek.
– Nem ismerem ezt a markat – mondtam.
– Meghiszem azt – bolintott Gillmore. – A rokonaim
keszitik.
– Rokonai elnek Skociaban?
Gillmore elegedetten simitotta kette a bajuszat.
– Az egesz pereputtyom ott el. Az egyik
nagybatyamnak van egy kis whiskyfőző uzeme. Ezer
palacknal nem csinal tobbet evente. Annak is en viszem
el a javat. Vannak haverjaim, akik mar
nem is isznak masfelet.
– Jo a haverjainak.
– Van egy felesleges uvegem. Elviszi?
Ezzel aztan a pirospozsgas, ősz bajuszu Gillmore be is
lopta magat a szivembe.
– Uristen! Mekkora faba vagtam a fejszemet, amikor
elhataroztuk Medforddal, hogy ujra
forgatjuk a Sivat! – csovalta meg a fejet a producer. –
Pedig szamitanom kellett volna ra, hogy nem
megy konnyen a dolog. Csupan birizgalo kalandnak
fogtam fel a dolgot. Na es, termeszetesen, egy
kis beveteli forrasnak. Tudja, hogy az emberek mar nem
borzonganak semmin? Csinaltam jo
nehany horrort: nekem elhiheti. Regen, ha csak
megjelent egy nyulfogu vampir a kepernyőn, az
egesz mozi osszeszarta magat – bocsanat a profan
kifejezesert –, de ez az igazsag. Ma meg mar az
sem izgat senkit, ha premier planban trancsiroznak fel
egy kis arvat motoros sovenyvago fűresszel.
Tudja, mi hergeli fel manapsag az embereket? Aminek
valosagszaga van. Azert aratnak ezek az
idiota valosagshowk is. Mert a hiszekeny, aranyos nező
azt hiszi, valoban a valosagot, es nem
megrendezett komediat lat. Ezert gondoltunk arra –
Kirkpatrick es en –, hogy ha meg egyszer
leforgatjuk a filmet, mindenkinek eszebe jut a mogotte
meghuzodo, szo szerint veres valosag, es
todulni fognak a verlesők a mozikba.
– Meg todulhatnak.
– Hat persze... csak eppen tul kell a forgatast elnem. Ha
cinikus es erzeketlen rohadek lennek, meg azt is
mondanam, hogy tulajdonkeppen jol jott nekunk Nina
halala. Csak sajnos... megsem jott jol. Tudja, mi var
rank
odahaza? Vizsgalatok tomege. Merthogy itt megiscsak
gyilkossag tortent, akar megtalaljak a tettest, akar nem.
Bar,
ahogy azt a Rupel hadnagyot elnezem... Na, mindegy.
Pokolian sajnalom Ninat, uvolteni tudnek a fajdalomtol.
Es a
felelemtől is, hogy vajon ki kovetkezik? Mert valami azt
sugja a lelkem melyen, hogy folytatasos filmet
forgatok; a masodik reszt, amelyben megismetlődnek az
első resz borzalmai. Bar akkor legalabb
nem rohangalt a forgatocsoport korul ez a feleszű jeti a
meg feleszűbb ajandekaival. Ezt nezze
meg!
Az asztal ala nyult, es előkotort valahonnan egy
peneszes bőrtokot. Nagyon ugy nezett ki,
mintha tavcső tokja lett volna.
– Latja?
– Hogy kerult magahoz? Gillmore szettarta a karjat.
– En is szeretnem tudni. Feltehetően ez is a jeti
ajandeka. Ma reggel talaltam az agyam mellett.
Ez pedig azt jelenti, hogy a bestia szuntelenul itt koszal
korulottunk. Barmikor megolhet barkit.
– Miert nem rendeli ki a tabor őrzesere a gurkhakat?
– Mert nem vallaljak. Azert.
– Es ha megfizeti őket?
– Akkor sem. Felnek a jetitől, ez az igazsag. Latta
azokat a fickokat? Ha akarja, nezze meg őket.
Azt hinne az ember, hogy az ordogtől sem tartanak.
– Hanyan vannak?
– Harmincan. Valamennyien egy falubol. Tapasztalt
partizan- es terroristavadaszok. Szamtalan
rossz embert megoltek mar, es szamtalan tuszt
szabaditottak ki. De a jetivel nem kezdenek ki.
Allitolag odahaza nekik is megvan a maguk jetije.
Felnek, hogy az ő jetijuk megtudja, es bosszut
all a szeretteiken.
– Nepal messze van.
– Szo szerint azt mondtam en is nekik. Tudja, mit
valaszoltak? Hogy a jetik nagy tavolsagbol is kepesek
beszelgetni
egymassal. Ha ennek a jetinek az akarata ellen tesznek
valamit, a jeti szetkurtoli a hirt, a nepali jeti megtudja,
es betor a
falujukba. Elhurcolja az allataikat, talan meg a
kisgyerekeiket is. Ezert ejszaka nem mozdulnak el a
tuzuk mellől, es ha
latjak is a jetit, ugy tesznek, mintha nem latnak.
Hozzajuk tehat nem fordulhatok. Egyet termeszetesen
megtehetnek:
feladom a harcot, es veget vetek a forgatasnak.
Csakhogy nekem akkor vegem, Mr. Lawrence.
Nemcsak, hogy
tonkrementem, hanem be is csuknak. Maximum a
borton belsejeről forgathatnek filmet. Akkor meg
inkabb a halal. Ezt
mondja kulonben Medford is. Nem akar belenezni?
Beleneztem a peneszes tokba. Valoban tavcső
volt benne. Uvegen vastagon ult a por es a penesz. Attol
tartottam, ha kihuzom belőle, darabokra
hullik a bőrtok.
– Ez a fickó akar valamit tőlünk. Talán azt, hogy
menjunk innen a fenebe.
– Ha ő a tettes.
– Ki mas? Mar arra is gondoltam; ha nem sikerul
leforgatnunk a filmet, osszeszedem az
ajandekait, es regisegboltot nyitok belőluk. Csakhogy
ahhoz meg nem eleg regiek.
– En is hozzajarulok valamivel a boltodhoz, Basil.
Medford Kirkpatrick allt az ajtoban, vallan
egy hosszukas tokkal, amely minden bizonnyal egy
lőfegyver tokja volt.
A tok szurke volt a penesztől, akarcsak Kirkpatrick arca
az idegessegtől.
Nem kellett mondania semmit.
Szavak nelkul is tisztaban voltunk mindennel.
24.
A harom Morris ugy viharzott at a satrak koze ekelődő
kis terecsken, mint a himalajai szelek.
Amint megpillantottak, korbefogtak, es Osszevissza
kialtoztak, mintha megutottek volna a bhutani
lotto főnyeremenyet.
Ezt kulonben aligha tehettek volna, leven, hogy
Bhutanban kozismerten nincs lotto.
– Olyan boldogok vagyunk, Mr. Lawrence! –
lelkendezett Vekony Morris, aki pedig a
legszofukarabb volt valamennyiuk kozott. Meg hosszu
hajtincseit is a kalapja ala gyűrte nagy
oromeben. – On aztan szerencset hozott nekunk!
– Igazan? – csodalkoztam. – Miben?
– Komolyabb szerepet kaptunk, mint eddig. Miss
Drinkwater felismerte a kepessegeinket.
Szerinte tobbre vagyunk hivatva, mint amit rank biztak
idaig.
– Es... mit kell csinalniuk? – kerdeztem gyanakodva.
– Kimentenunk a vizből Miss Bellamyt. Hallotta, hogy
hajnalban megerkezett?
– Mifele vizből? – hokkentem meg. – Hiszen itt nincs is
viz!
– Van a patakban – mondta Kicsi Morris, furcsa
grimaszokat vagva. – Utalom a vizet, de nincs
mas megoldas. Mindharmunknak be kell ugranunk a
patakba.
– Melyik patakba?
– Amelyik a falu mellett folyik. Ahol legutoljara
forgattunk.
– Oda bizony – bologatott Kover Morris is. – Meg
bizonyos vigjateki elemeket is beleviszunk a
mentesbe. Egesz ejszaka ezen dolgoztunk.
– Kiveve, amikor a fickot kergettuk – tette hozza Kicsi
Morris.
– Mifele fickot? – bamultam le ra.
– A szőroset. A jetit.
– Maguk... a jetit kergettek?
– Ja. Kergettuk.
– Es... miert kergettek?
– Mert benezett a satrunkba. Es be is dobott valamit.
– Ja – helyeselt Hosszu Morris. – Bedobott.
– Mit dobott be?
– Egy baltat.
– Baltat? – tatottam el a szamat.
– Ja. Egy baltat.
– Magukra tamadt vele?
– Azt eppen nem – mondta Kover Morris megigazgatva
a hasan vastag bőrovet. – Csak bedobta.
A sator kozepere.
– Meddig kergettek?
– Fel a hegyoldalon. Ott aztan eltűnt a szőrmokja. Erről
jut eszembe, hogy Dibdint is ki kell
huznunk a vizből.
– Ez is a forgatokonyv resze?
– Ez nem. Őt azert kell kihuznunk, mert ha nem
huznank ki, belefulladna. Dibdin nem tud uszni.
Tovabb folytattuk volna a csevegest, ha fel nem tűnik a
kozelunkben a bicegő Miss Boyd. A
harom Morris egyszerre kapta le szeles karimaju
westernkalapjat.
– Jo reggelt, Miss Boyd.
– Jo reggelt, fiuk.
– Hova-hova, Miss Boyd?
Ekkor vettem csak eszre, hogy Miss Boyd sarga szinű
mappakat szorit a hona ala. Miss Boyd
szomoruan rank mosolygott. – Megyek novenyeket
gyűjteni. Tegnap nehany... nagyon erdekes
darabot... lattam. Azokat...
Szeme ele kapta a kezet, amitől a mappak lepotyogtak a
fűre. A harom Morris egymast
tullicitalva kapkodta fel. Nekem mar csak egyetlen egy
jutott belőluk. Mire felemelkedtem, Miss
Boyd mar Kover Morris vallan sirdogalt, aki ovatosan a
hajat simogatta.
– Azert ez meg nem a vilag vege, Miss Boyd. Az a
fontos, hogy nem esett komolyabb baja a
labanak. Legkozelebb majd on kapja a főszerepet.
Miss Boyd halas pillantasokat vetett rajuk, majd
mindegyiket arcon puszilta.
Ram is ram nezett hivogato tekintettel, de en nem
mentem kozelebb hozza.
Attol tartottam, ha kozelebb megyek, novenyt gyűjteni
is elmegyek vele.
Igy hat mozdulatlan maradtam, es ugy tettem, mintha
nem vettem volna eszre szemrehanyo
pillantasait.
Miss Boyd megtorolgette a szemet, es elsantikalt.
Ugy latszott, nem ohajtja megtekinteni a forgatast.
Ezen egyebkent nem csodalkoztam.
25.
Alighogy a harom Morris elviharzott, Mr. Garnes
bukkant fel a satrak kozott Dibdin
tarsasagaban. Mr. Garnes egyfolytaban mondta a
magaet. Dibdin viszont csak bologatott es
hallgatott. A rendező cirka tiz masodpercenkent turt
szőke, gondor hajaba, es tett olyan mozdulatot,
mintha messzire akarna hajitani a kezeben szorongatott
forgatokonyvet.
– Ha mas mondana, nem hinnem el! – hallottam mar
messziről a hangjat. – Ha mas mondana,
kirohognem erte. A kuplerajos madam allasa nyugalmas
munka az enyemhez kepest. Maga latja,
Dibdin, hogy mi tortenik velem?
– Latom – dormogte Dibdin.
– Tegnap odajon hozzam Mr. Kirkpatrick, hogy Tom,
az a helyzet, hogy valtozott a
forgatokonyv. Jol van, mondom, ha valtozott, hat
valtozott. Ket ora mulva jon Mr. Gillmore, hogy
sorry, Tom, ismet valtozott a forgatokonyv. Jol van;
mondom, ha valtozott, hat valtozott. Ma reggel
ismet jon Mr. Kirkpatrick, hogy valtozott a
forgatokonyv. Erre foldhoz vagtam a papirjaimat, es azt
mondtam, hogy igy nem lehet dolgozni. Tudja, hol
forgattunk volna?
– A domboldalban – mondta Dibdin.
– Es tudja, hol forgattunk volna a ma hajnali
ertesulesem szerint?
– Azt nem – mondta Dibdin.
– A sziklak kozott, joval feljebb.
– Ertem – mondta Dibdin.
– Es tudja, hol forgatunk jelen ertesuleseim szerint?
– Hol? – kerdezte Dibdin.
– A patakban. Vagy folyoban. Vagy folyamban. Mar
telepitik is oda a gepeket.
– Folyo... ban? – hokkent meg Dibdin.
– Mit van ugy oda tőle?
Dibdin elsapadva vakargatta meg karfiolfuleit.
– En nem tudok uszni.
– Majd megtanul – legyintett Garnes. – Van meg fel
oraja. Az a lenyeg, hogy csak egyre kell
vigyaznia.
– Mire? – nyogte Dibdin.
– Hogy mindig maga legyen felul, a viz meg alul. Akkor
nem lesz baj. Ha megis az lenne, a
Morrisok kihuzzak a partra a holttestet. Felirom, ha
akarja, hogy hova keri a temeteset. Mellem is
lehet. Mert en meg infarktusban dobom fel a talpam,
nem is vitas. Ez a Miss Drinkwater tonkretesz
bennunket. Naponta irja at a forgatokonyvet. Es tudja,
mi a feneseg, Dibdin?
Dibdin annyira megremult a kozeljovőtől, hogy talan
meg sem hallotta a kerdest.
– Hogy egyre jobb lesz. Ezt kenytelen vagyok
beismerni. Az a lany erti a dolgat.
– Nem lehetne megiscsak a parton? – dadogta Dibdin.
Garnes meghokkent.
– Mit?
– Hat, hogy en a parton... maradjak. Megteszek
mindent, csak a vizbe ne kelljen mennem.
– Beszeljen Miss Drinkwaterrel. Gyerunk, ember, mert
nekem meg kameraprobat kell tartanom!
Ugy mentek el, hogy szerencsere nem vettek eszre.
Vagy nem akartak eszrevenni.
26.
Kora delutanba hajlott az idő, mire megkezdődhetett a
forgatas. Szerettem volna beszelni
Augustaval es Brennerrel, de barhol is kerestem őket,
csak a labnyomukat talaltam. Meghozza szo
szerint. A majd terdig erő fűben jol latszottak a folyo
fele haladok nyomai. Egyedul Nyimat sikerult
elkapnom, aki egy szikla toveben eppen az igazak almat
aludta. Leultem melle, hogy megvarjam,
amig magatol felebred. Dolgom nem volt, akar magam
is elszundithattam volna, ha nem feltem
volna tőle, hogy ataluszom a forgatast.
Alig uldogelhettem tiz percig a keklő egre bamulva,
amikor hirtelen akkorat orditott valaki
mellettem, hogy azt hittem, megall tőle a szivem.
– Jaaaaj! A jetiiiii! Mahakala segits!
Szerencsere csak Nyima orditozott. Felriadt almabol, es
amikor megpillantott, azt hitte, a jeti
ucsorog mellette.
– Jaj, de megijesztettel, rinpocse! – nyogte. – Akkor
ijedtem meg ennyire utoljara, amikor
Methog agyaban arra ebredtem, hogy ott allnak a ferjei
baltaval felettem.
Nyima szerencsemre mindennel tisztaban volt. Amig en
a szineszekkel beszelgetve megprobaltam rajonni, miert
olhettek meg Miss Travoltat, ő a forgatasi helyszineken
csellengett, es mindent az eszebe vesett,
amit aztan hajlando volt megosztani velem.
– Miss Drinkwater egy zseni – mondta rajongo keppel.
– Előszor is, gyorsabban tanul tibetiul,
mint te.
– Honnan tudod, hogy en milyen gyorsan tanultam? –
kerdeztem nemikeppen megsertődve.
– Ne haragudj, rinpocse, de meg most is ejtesz hibakat.
Nem gyakran, de neha ejtesz.
– Na es Miss Drinkwater?
– Ő nem. Amit egyszer megtanul, azt nem felejti el.
Egyetlen ilyen embert ismertem eletemben,
rinpocse!
– Hm. Es ki volt az?
– En, rinpocse. Egyetlen nap alatt kepes voltam kivulről
megtanulni egy vastag konyvet.
– Ezen kivul meg miben zseni Miss Drinkwater?
– Ugy megirta a forgatokonyvet, rinpocse, hogy
mindenki fenekre esett tőle. Mr. Garnes szerint Buddha
is
forgatokonyvironak teremtette. Ezert aztan at kellett
rendezni a helyszineket. Lattad volna, hogy a harom
Morris
rinpocse milyen boldog volt, hogy kihuzhatjak Miss
Bellamyt a vizből. Mikeladze rimpocse duhongott
ugyan egy
kicsit, de vegul ő is megbekelt. Mar fel is epitettek az
allvanyt a patak mellett. Megnezzuk a
forgatast, rinpocse?
Aggodva csengett a hangja, mivel attol tartott, hatha
kitalaltam valamit, ami miatt nem tekintheti
meg a nem mindennapi latvanyossagot.
– Megnezzuk, Nyima.
– Rendben van, rinpocse. Olyan helyet keresek neked,
hogy meg az isteneknek is kedvuk telne
benne.
– Honnan tudod, hogy az istenek kedvelik a
filmforgatasokat? Lehet, hogy tul profan nekik.
Nyima, a felszentelt lama, erre csak legyintett.
– Ne feltsd te, rinpocse, az isteneket. Szeretik Ők a
latvanyossagot... es a szep lanyokat is.
– Ezt meg honnan veszed?
Nyima felemelte a kezet, es szamolni kezdett az ujjain.
– Előszor is... itt vannak peldaul az ujevi unnepek, vagy
Padmaszambhava mester, a lamahit
tibeti elterjesztőjenek az unnepe. Ilyenkorkerulnek sorra
a csam tancok, amint azt te is tudod. A
szerzetesek alarcot tesznek a fejukre, es tancruhakba
Oltoznek, hogy megjelenitsek a mestert, amint
a demonokkal harcol. Mi ez, ha nem latvanyossag? Ami
pedig a szep lanyokat illeti... ki kell
mondanom, rinpocse, hogy maganak Buddhanak, azaz
Sziddharta hercegnek, mielőtt Buddha lett
volna, jo nehany felesege es agyasa volt. Vagy nezzuk a
yab-yumot gyakorlo isteneket.
Mindegyikuknek megvan a női megfelelője, akikkel...
hm... bizonyos ritualis gyakorlatok
kisereteben felszabaditjak a bennuk rejlő szent erőt.
Tehat biztos lehetsz benne, rinpocse, az
isteneknek nem lesz ellenukre a forgatas.
Nyima ugy ismerte a helyszint, mint a tenyeret. Addig-
addig kanyarogtunk a vegtelennek tetsző
mezőn, az elefantnyi sziklak kozott, amig vegre
megtalaltuk a helyunket. Egy, a talajszintből
kiugro, mintegy tiz-tizenot meter szeles es ugyanilyen
hosszu, lapos sziklabol allo plato feheredett
a zold hegyoldalon. Valamikor regen, a foldtorteneti
korok valamelyikeben, egy kőlemez ugy
gondolhatta, jobb helyet keres maganak, mint ahol
eddig pihent. Talan egy vulkan kesztette a
kalandra, vagy a kőzetlemezeket tologato hatalmas erő–
mindenesetre addig izgett-mozgott, amig
sikerult megindulnia. Talan egeszen a hegy labaig
csuszott volna, ha meg nem fogja valami. Egy
meg nala is hatalmasabb kőlemez lephetett a
tyukszemere. Ennek a kalandos kedvű lemeznek a
vegen jelolte ki a leshelyunket Nyima.
– Meg vagy elegedve, rinpocse?
Meg ha akartam volna sem agalhattam volna a hely
kivalasztasa ellen. Majdnem kozvetlenul
alattunk latszott a forgatas helyszine; szemben velunk,
ot-hatszaz meternyire a felvevőallvany, azon
tul egy kis sinpar. Lakokocsik helyett satrak fogadtak
magukba a forgatashoz keszulődő
szineszeket.
Nyima benyúlt palástja öblébe, és két darab szárított
sajtot húzott elő
belőle. Az egyiket nekem adta, a másikat rágni kezdte.
Kellemesen kesernyés ízű,
valószínűleg jaktejből készített sajt volt, csontkeményre
szárítva. Vigyáznom
kellett, ha nem akartam egy óvatlan harapás
következtében búcsút mondani néhány
fogamnak. Nyima nem törődött a fogaival, mert
vidáman rágta a sajtot. Közben
egyre magyarázott, a forgatas helyszinere mutogatva.
– Latod, rinpocse, ott a patak. A jeti a sziklak kozul
jon... Miss Bellamy a patak partjan ul, majd
megfurdik. Volt egy kis vita, hogy miben furodjon.
Miss Drinkwater előszor azt irta, hogy
meztelenul... de aztan megiscsak a furdőruha mellett
dontottek. Garnes rinpocse akarta igy. Azt
mondta, hogy akkor a gyerekek nem nezhetik meg, es
ez sok penzveszteseget jelentene. Ott
leselkedik majd Countryman rinpocse, aki előbb csak
nezi, majd vele furdik... Ekkor jon a jeti. Mr.
Countryman elmenekul, vagyis elfut a puskajaert, Miss
Bellamy beleesik a vizbe, az ar elragadja,
de a harom Morris kimenti, majd uldozni kezdik a jetit.
Mr. Countryman meg is sebesiti a
puskajaval. Ezutan kovetkezik.
Mondta volna tovabb, de a tabor felől felhangzott a mar
ismert hangszorobeli hang.
– Hallo, fiuk, hallo, lanyok, megkezdjuk a mai napot.
Mindenki kesz van?
A rovid csend arra utalt, hogy a valaszokat hallgatja. –
Akkor jo... Aki veletlenul nem lenne meg
a helyen, kerem, csipkedje magat egy kicsit! Hol vagy,
Jim?
– Itt vagyok.
– Renata?
– A helyemen.
– Jol van. Renata indul. “OE
Es az altalam meg sosem latott, hires-nevezetes Renata
Bellamy indult. Kisetalt a patak partjara. Annak
ellenere,
hogy hajnalban erkezett Timpubol, nem latszott
faradtsag a mozgasan. Ilyen messziről nem lathattuk jol
az
arcat, de biztos voltam benne, hogy boldog mosoly ul
rajta. Milyen is lehetett volna, amikor a vilag
legszebb helyen keszult pancsikalni.
Renata leért a vízpartra, majd megtorpant. Kezét a
csípőjére tette, és a vizet
furkeszte.
– Jol van – hallottuk Garnes hangjat. – Hajolj a viz fole,
es nezz bele.
– Mi a szart nezzek benne? – kerdezte egy hangszoro.
– Csak nezz bele, edes. A vizet nezd... hogy tiszta-e.
– Annak latszik.
– Jol van, edes. Dugd bele az ujjad.
– Melyiket?
– Valassz egyet a tizből.
– Bedugtam. Hideg.
– Csak egy kicsit kell majd belecsobbannod. Emeld fel a
fejed. Ugy... Vigyazz, megy a kocsi!
A kis kocsi megindult a sinen. Mikeladze ult az egyik
kameranal, es egeszen kozelre furikazva a
lanyhoz, az arcat filmezte.
– Jol van. Eleg, Szergo.
– Most mit csinaljak?
– Megfordulsz, es vagyakozva vegigsimitasz magadon.
A csipődon, a labadon, a kebleden.
Ezzel azt akarod kifejezni, hogy minden porcikad
vagyakozik egy kis furdes utan.
– Jol van, vagyakozva simogatom magam.
Miss Bellamy valoban elkezdte simogatni magat. Tul
messze voltam ahhoz, hogy melegem
legyen tőle.
– Jim, oke?
– Oke.
– Renata, most visszamesz a sziklahoz, ahonnan
elindultal. Vigyazz, hogy kint legyen a fel feneked.
Majd
mondom, hogy mikor van kint. Az a lenyeg, hogy a
nezők a felvillano bőrodet lassak, de ugy
egyebkent ne lassanak belőled semmit. Vedd fel a
bikinidet, oke? Jim, indulj!
Countryman is feltűnt a parton. Először oda bámult,
ahol korábban Renata
Bellamy nyujtogatta az ujjat a patakba, aztan vagyodo
pillantasokat vetett a szikla fele.
– Dibdin! Nyomas!
Es jott a jeti is. Elhuzott Countryman mogott ugy, hogy
az nem vehette eszre. Megallt, oklevel
megveregette a mellkasat, majd ő is eltűnt egy
sziklatomb mogott.
– Renata! Johetsz!
Feszulten figyeltem a sziklatombot, hogy kilatszik-e
mogule Renata fel feneke, de nem lattam
semmi ilyesmit.
– Renata! Befejezted az oltozkodest?
A szikla mozdulatlanul lihegett a tűző napfenyben.
– Lipinsky, felvetted?
– Minden rendben volt, főnok – dormogte a
segedoperatőr. – Kivillant a bőre, meg minden. Aztan
visszabujt a szikla moge.
– Renata! Gyere mar!
Renata vegre feltűnt a kepen, csakhogy nem a szikla
mogul bukkant elő, hanem uszva kozelitette
meg a helyszint. Ott lebegett a patak kozepen
zsakruhaban.
– Renata, mi a jo istent csinalsz? Nem most kell usznod,
hanem ot perc mulva. Jezusom, csak
nem irtuk at megint a forgatokonyvet? Renata, hallasz
egyaltalan? Gyere ki a vizből, edes!
Renata azonban nem hallgatott a jo szora. Csak csorgott
szepen lefele, majd egyre sebesebben
tavolodni kezdett a forgatas helyszinetől.
– He! Renata! Mi a joszagu szentseget csinalsz?
Szabadsagot vettel ki magadnak, vagy mi?
Renata!
– Tom! – hallottam egy reszkető kialtast valahonnan
tavolbol, mert szinte alig jutott el hozzam a
hang. – Tom, itt valami baj van!
– Ki vagy, joember?
– Scarletti.
– Hol vagy, Scar?
– Fent egy szikla tetejen. Nekem kell ertesitenem a
Morrisokat.
– Hol a feneben bujkalnak?
– A kanyaron tul.
– Varj egy kicsit! Renata... rosszul vagy, szepsegem?
Ne csinald ezt velunk, Renata! Gyere ki
kincsem a vizből!
Renata azonban nem jott ki. Csak lebegett
szetterpesztett labbal, szettart karokkal, raadasul
arccal lefele.
Előkaptam a revolveremet, es szeles szaju, nehezen
mozgo csizmaimban rohanni kezdtem a
patak fele.
27.
Az első, akit megpillantottam, Kover Morris volt. Ott
rogyadozott a patak partjan, es csak ugy
kopkodte a szajabol a vizet. Ha nem mozgott volna
hozza, es ha nem tudtam volna, kicsoda, akar
kőből faragott vizkopőnek is hihettem volna. Kalapjat
elveszitette, hosszu, vallig erő haja
csapzottan tapadt az arcara. Most tűnt csak fel, hogy
bizony Kover Morris felett is eljartak az evek:
őszbe csavarodott, festett furtjeiről lekopott a festek,
mint regi kepek kereteről az aranyfust.
Amikor meglatott, terdre esett, es mintha csodat latna,
felem nyujtotta a kezet.
– Jaj, Mr. Lawrence! Istenem, Mr. Lawrence!
Nem a fuvon, hanem egy szaraz, szurke kőlapon terdelt,
s ahogy felem nyujtogatta a kezet,
lassan kirajzolodtak a kovon terdenek nedves
korvonalai.
– Mi tortent, Kover?
– Jaj, Mr. Lawrence! Istenem, Mr. Lawrence! Becsukta
a szemet, es nyogdecselt, mint egy megszigonyozott
oroszlanfoka. S hogy a hasonlat meg tokeletesebb
legyen, megtorolgette hosszu bajuszat, amelynek ket
hegyeről
vizcseppek hullottak a kőre.
A patak kanyarulatan tul voltunk, ahonnan mar nem
lattuk a forgatas helyszinet. Csupan egy
fickot lattunk
egy elesen egre torő sziklacsucs tetejen, jo masfel
merfoldnyire tőlunk, kezet a szeme fole
ernyőzve. Alighanem ő volt Scar, akivel Mr. Garnes
beszelgetett az iment.
– Hol van?
Kover Morris feltapaszkodott, mikozben jo pintnyi vizet
kopott ki a fűre.
– A... parton.
– Hol az a part?
– Arra!
Megkerultunk ket sziklat, es maris a keresett helyen
talaltuk magunkat. Nehany meternyire tőlunk Kicsi
Morris ugrandozott, ketsegbeesetten integetve a
karjaval. Talan Scarnek integetett a szikla tetejen.
Kicsi Morris mondani akart valamit, de félretoltam.
Lefutottam az enyhén
lejtős folyóparton. Közvetlenül a víz partján zsákruhába
öltözött női alak
feküdt mozdulatlanul. Vékony Morris éppen felette állt,
kalapjával legyezve az
arcát. A kalap karimájáról vízcseppek hullottak a
fekvőre, aki nem emelte fel a
kezét, hogy védekezzen ellenük, pedig az egyre
hűvösebbe valo szelben aligha eshetett
jol neki a permet.
– Mi tortent, Vekony?
Vekony Morris felem tarta a karjat. Az őruletet lattam
csillogni a szemeben.
– Maga az... Mr. Lawrence? Jaj, istenem, hat őt is...
A zsakruhaba oltozott lany arcat zoldes hinar boritotta.
El nem tudtam kepzelni, hogy szedhette
magara, hiszen sehol nem latszott hinar a vizben.
Odaleptem Morrishoz es valla felett a lanyra neztem.
– Meghalt?
Vekony Morrisnak nem volt ereje, hogy valaszoljon.
Csak bolintani tudott. Azt azonban abba
sem akarta hagyni. Ha nem kapom el a fejet, es nem
szoritom magamhoz, talan meg ma is ott
bologatna a patak partjan.
Nehany masodpercnyi szorongatas utan eltoltam
magamtol, es a lanyhoz hajoltam.
Szegeny Miss Bellamy. Eljott meghalni Thaifoldről a
Himalaja tovebe.
Melyet sohajtottam, es lesoportem az arcarol a
bekalencset.
Aztan akkorat kialtottam, hogy ha lettek volna capak a
patakban, holtbiztos, hogy a partra
ugrottak volna remuletukben.
A halott lany nem Miss Bellamy volt.
Rafaela Sinclair fekudt a patak partjan, Miss Bellamy
ruhajaban, holtan.
28.
Csak akkor tertem egeszen magamhoz, amikor a tobbiek
is odagyűltek korenk. Lehet, hogy mar
percek ota ott beszelgettek korulottem, en azonban nem
erzekeltem a jelenletuket. Arra sem
emlekszem, hogy kerult ismet a kezembe a stukkerom.
Arra riadtam, hogy Beata megveregeti a
vallam.
– Nem akarna eltenni a fegyveret? Engedelmesen a
palastom oblebe dugtam. Kozben Augusta is
előkerult valahonnan, es a keblemre vetette magat.
– Te jo isten, Leslie! – zokogta. – Ez egyszerűen...
egyszerűen... nem lehet igaz!
Pedig igaz volt. Rafaela Sinclairt megoltek. Egyszerűen
kitortek a nyakat.
Megraztam a fejem, es Mr. Gillmore-t kerestem a
szememmel. A patak partjan ult Mr.
Kirkpatrick tarsasagaban, es a vizre bamult. Olyan
keppel, mintha azon toprengene, hogy
beleaztassa-e a labat vagy sem.
Magam sem ereztem valami fickosan magam, de azert
odaultem melle.
– Jol van, Mr. Gillmore?
Mr. Gillmore-nak enyhen uveges volt a szeme, ahogy
ram nezett.
– Nem vagyok jol. Sőt... kimondottan rosszul vagyok.
Olyannyira, hogy mindjart belehanyok a
vizbe.
Mr. Kirkpatrick nem szolt semmit, de szurke abrazatan
lattam, hogy maga sincs maskeppen
vele.
– Hol van Miss Bellamy? Gillmore szettarta a karjat.
– Nem tudom.
– Nincs itt valahol?
– Nincs.
– Honnan tudja?
– Mert mar kerestuk. Eltűnt.
– Talan a taborban van.
– Ott sincs. Linda most jott vissza.
– Hogy kerult Miss Sinclairre Miss Bellamy ruhaja?
Gillmore tehetetlenul razta meg a fejet.
– Nem tudom.
– Nem latta valaki, hogy atoltozott?
– Miss Sinclairt senki nem latta. Csak mar a vizben.
Megtorolgettem a homlokomat, es
megprobaltam vegervenyesen magamhoz terni.
Odaballagtam Kicsi Morrishoz, aki szemet
torolgetve egy fűcsomon ucsorgott.
– Beszelhetnek magaval, Kicsi?
– Csak rajta, Mr. Lawrence – mondta kemeny hangon,
de a szeme tele volt konnyel.
– Hol voltak, amikor megkaptak az utasitast, hogy
huzzak ki a vizből Miss Bellamyt?
Kicsi Morris a kozeli nadasra mutatott.
– Itt. A szelen.
– Hallottak Mr. Garnes hangjat?
– Hallottuk, Mr. Lawrence.
– Mit gondoltak, amikor meghallottak?
Kicsi Morris majomkepe furcsa grimaszba torzult.
– Azt hittuk, megint elszurtak valamit. Mert ez a nagy
elszurasok forgatasa. Azt hittuk, Miss
Bellamy beljebb mereszkedett a vizbe, mint ahogy
megbeszeltuk, es elragadta az ar.
– Ar? – csodalkoztam.
– Ugy ertem... a fősodor. Tudja, bar nem tul mely a
vize... a kozepe tajan erős az aramlas. Direkt
megbeszeltuk Miss Bellamyval, hogy hogyan kell
viselkednie. Arrol volt szo ugyanis, hogy amig
Mr. Countryman a jetivel kuzd, Miss Bellamy beugrik a
vizbe. Az ar elragadja...
– Elragadja?
– Ugy kellett volna tennie, hogy elragadja, de nem lett
volna szabad bemereszkednie a patak
kozepebe, nehogy bekeruljon a fősodorba. Az sem
veszelyes, csakhogy Miss Bellamy gyenge uszo,
es...
Legyintett egyet, es elhallgatott.
– Mit csinaltak, amikor meglattak?
– Megijedtunk. Mindharman bevetettuk magunkat a
vizbe es kihuztuk.
– Mikor vettek eszre, hogy...
– Csak a parton. Addig azt hittuk, megutotte magat vagy
elajult az ijedtsegtől. Esetleg ivott egy kicsit.
– Nem gondoltak, hogy megfulladt?
– Az lehetetlen. Ennyi idő alatt nem fulladhat meg.
Legfeljebb... szivgorcsot kaphatott volna.
Kihuztuk a vizből, es... Vekony vette eszre, hogy
valami... furcsa dolog tortent. Hogy nem Miss
Bellamy fekszik a parton.
Mr. Gillmore kozeledett felenk. Megallt nehany
lepesnyire tőlunk, es Kicsi Morrisra nezett.
– Felhoznak a taborba?
Kicsi bolintott, es tolcsert csinalt a tenyereből.
– Vekony, Kover, gyertek ide!
Megfordultunk, es felballagtunk a satrakhoz.
Vege az első resznek.