Kitörési kísérletek Jaldabaoth börtönéből

Az elmúlt esztendők folyamán rendkívül sokszor fogott

el az aggodalom, és éreztem döbbenetesen erős szorongást és
félelmet, amelyeknek okát főként abban a számomra
véghetetlennek és végtelenül szomorúnak látszó anyagi,
szellemi és spirituális hányattatottságban és kilátástalanságban
véltem felfedezni, amely jelenleg a világunkban tapasztalható,
és amely megülni látszik lassacskán szinte minden lakójának
szívét-lelkét. Alkalmam nyílott több gondolattal is találkozni
azzal kapcsolatban, hogy miközben korunkban gyakorlatilag
mindeddig sohasem tapasztalt intenzitással virágzik az ezotéria
és a spiritualitás, irányzatok, tanítók, mesterek és guruk szinte
véget nem érő ármádiája ajánlja fel számunkra és nyújtja
felénk a megváltást, szabadulást, megvilágosodást, teljességet,
boldogságot, gazdagodást és biztonságot ígérő tudást, az
emberiség zöme mégis egyre kétségbeesettebb és
kilátástalanabb helyzetbe kerül, mindenféle értelemben.

Érző és értelemmel rendelkező lényekként kutatni

próbálunk az életünk mélyebb értelmének megértése után, a
világban betöltött helyünk felismerése és tudatosítása okán,
illetve a Végtelennel, a Mindenséggel, a Minden Tapasztalaton
Túlival való kapcsolatunk elmélyítése céljából. Ezen
intellektuális-spirituális keresés során folyamatosan válaszokra
vágyunk, amelyekkel kapcsolatban olykor kénytelen-kelletlen
szükségesnek bizonyul belátnunk, hogy talán nem is léteznek
ilyenek, vagy legalábbis még nem született a világra
olyasvalaki, aki ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban hiteles és
minden helyzetben igaznak bizonyuló válaszokkal szolgálhat
számunkra.
 A keresés során sokan a különféle vallásokban keresnek
vigaszt, támaszt, otthont és menedéket, amelyek világos
hitrendszerükkel, dogmatikájukkal, szertartásrendjükkel és jól
áttekinthető hierarchiájukkal képesnek bizonyulhatnak arra,
hogy követőik számára pontos, tiszta és egyértelmű
válaszokkal szolgáljanak az élet mindenfajta területén
felmerülő megannyi kérdésre, a legelvontabb filozófiai-
teológiai fejtegetésektől kezdve, egészen a mindennapok
leghétköznapibb jelenségeit érintőket is belefoglalva. Jól
átlátható, követhető és bejósolható erkölcsi és
normarendszerükkel világosan körülhatárolják a jó és rossz,
helyes és helytelen fogalmát, illetve egyértelmű utasításokkal
szolgálnak arra, hogy mi a megengedett és a tiltott. Minthogy a
legtöbb vallás világosan összefoglalt és megfogalmazott
elképzelésekkel rendelkezik a Tapasztalatokon Túli
természetéről, szándékairól, és a teremtett világegyetem (benne
az emberrel) céljáról, a vallásos emberek számára egyenes,
szűkre szabott és jól belátható életutakat és élethivatásokat
kínálnak, amelyek egy egész életre kijelölik a számukra előírt
teendők körét. Tudvalevő ugyanis, hogy kevesebb
alternatívából és lehetőségből mindig könnyebb választani,
mint a szinte beláthatatlan és végtelen számú ösvénytengerből.
Az emberek számára néminemű bizonyosságot és biztonságot
nyújt, hogy pontosan láthatják, mit is vár el tőlük közösség és a
vallásuk, mi a feladatuk az életben, mit kíván tőlük az Isten és
pontosan hol is van a helyük a világban. Egy vallásos
hierarchia egyértelműen kijelöli az egyes személyek helyét és
feladatát a közösségen belül, fellebbezésnek és lázadásnak
ezzel szemben pedig nem biztosít helyet és lehetőséget, így a
közösség tagjait voltaképpen olyan környezetbe helyezi, ahol a
jól belátható keretek, szabályok, határok és feladatok között
létezve biztonságban érezhetik magukat. Hitük szerint ugyanis
amennyiben képesek megfelelni ezeknek a követelményeknek,
és ellátni a reájuk szabott feladatot, életükben és azon túl
elnyerik a vágyott jutalmakat, amelyeket sajnos sok esetben
földi létük során nélkülözniük kell.

Mások ezzel szemben egyénibb utakra lépnek, és

valamelyik divatos keleti, vagy nyugati ezoterikus irányzaton
belül kutakodva egy-egy elérhető, vagy legalábbis könyvei
által olvasható, vagy hanganyagok segítségével meghallgatható
szerző, tanító, vagy guru vezetése alá helyezik magukat. Őket
látva azonban felvetődik a kérdés, hogy sok esetben vajon
miért is ugyanolyan kétségbeesettek, megkeseredettek,
kisszerűek és gyarlók ezek az emberek is, mint amennyire ez a
társadalom nagy egészére nézve általánosnak mondható. Sok
esetben azt tapasztalom, hogy a spiritualitás egy-egy személy
számára az élet apró-cseprő tennivalói, és mindennapi
világának dolgai mellett egyfajta saláta, vagy desszert szerepét
tölti be, amelynek célja, hogy mintegy megédesítse, betetőzze,
vagy legalábbis valamiféleképp egészségesebbé,
kiegyensúlyozottabbá tegye a mindennapokat. Az úgynevezett
„spirituális úton járó” ember legtöbbször ugyanúgy küzd a
fogyasztói társadalom által mézesmadzagként előttünk elhúzott
anyagi javak megszerzéséért, ugyanúgy eltapossa a másikat a
jobb pénzkereseti lehetőségért, és ugyanúgy feláldozza életét a
megélhetés, karrier és siker oltárán, mint az ilyen utat életében
nem taposó társai. A különbség sok esetben csupán annyi, hogy
az ilyesfajta „ezoterikus”, vagy „spiris” ember legalább képes
valamiféle megfoghatatlan, ellenőrizhetetlen, és mások
számára bölcsnek, haladottnak és emelkedettnek látszó
spirituális szólammal önigazolást biztosítani önmaga számára,
és önmegerősítést nyerni akkor, amikor a másik ember
megítélése kerül előtérbe. Az ilyen mentalitás sokszor csupán
arra elegendő, hogy az ember képes legyen „egót”, „illúziót”,
„poklot”, „karmát”, „hiúságot” kiabálni és „alázatra” inteni
akkor, amikor a többiek viselkedését próbálja helyteleníteni,
önmaga torzulásaira, és a maga számára jogosnak tartott
törekvéseire pedig előszeretettel alkalmaz olyan mentesítő
szólamokat, mint „önmegvalósítás”, „szükségletpiramis”,
„önmagam kiteljesítése”, „a saját önvalómhoz vezető út”,
„isteni rendelés”, vagy ilyesfajta egyéb, kimondottan jól
hangzó, ámde a legtöbb esetben meglehetősen üres és
semmitmondó kifejezések.

Úgy tapasztaltam, hogy a Gnózis után való kutakodás

korántsem számít vonzó útnak és előszeretettel választott
ösvénynek, legalábbis abban az esetben biztosan nem, amikor a
valódi Tudásról és Ismeretről, nem pedig a különféle ezoterikus
divatirányzatok által definiált gnózisról beszélünk. Azt
gondolom ugyanis, hogy utóbbi esetében nagyjából ugyanaz
mondható általánosan bevett és alkalmazott gyakorlatnak, mint
amiről az előző bekezdésben írtam, a „spirituális úton járók”
kapcsán. Én olyan gnóziskeresésről beszélek itt, ahol nem
létezik olyan, hogy az „én gnózisom”, vagy a „te gnózisod”, de
még az „igazi gnózis” sem, hanem azokról az egyéni, egyedi és
individuális életutakról, amelyeken az egyes személyek
sokszor minden más vagyonukat és birtokukat feladva képesek
csak járni. Arról az Útról, amely nem meleg, biztonságot és
bejósolhatóságot nyújtó, szénaillatú akol, és nem is a
háromfogásos ebédet megkoronázó édesség, vagy az
egészségesség illúzióját biztosítani hivatott saláta, hanem
bizony sötét tenger, végtelen óceán, mélységes örvény,
amelyben alámerülve sokszor nem igazán számíthatunk másra,
mint a látásunk, pontosabban a korábban látásnak hitt észlelési
mód elhomályosulására, a korábban valóságnak hitt formák
elhalványulására, és a korábban otthonunknak tartott világ
álcalepleinek lehullására. Ahogyan elhagyjuk az eddig jól
megszokott és megismert világunk bejósolhatóságot,
biztonságot, statikusságot, stabilitást, változatlanságot és
időtlenséget sugárzó markáns oszlopcsarnokát, és kilépünk a
határtalanság, kendőzetlenség, árnyékolatlanság, fedetlenség és
takarástól való mentesség terére, a kellemes tudatlanság és
feledékenység félárnyékához szokott szemünket pedig életünk
során először éri el szűretlen és kendőzetlen formájában a
Végtelen Fényességből származó napsugár, néhány pillanat
erejéig rácsodálkozhatunk mindarra, amelyet a keleti
misztikusok aghorának, azaz a felejtés és tudatlanság árnyleple
felhasadásának neveznek.

Ez a fajta élmény a Gnózis beáramlásának első jele,

találkozás egy olyan tapasztalással, amely nem tanítható, nem
adható át a maga teljességében, és ami talán még ennél is
sokkalta jelentősebb fontossággal bír, nem vásárolható meg a
manapság dívó ezoterikus irányzatok összessége által felépített
és működtetett piactéren. Egyetlen tanfolyam, elvonulás,
avatás, szentelés és egyéb gesztus (bár némelyikük
hasznosságát és jelentőségét én sem vitatom) sem alkalmas
arra, hogy egyik pillanatról a másikra átadjon nekünk valami
olyasfajta dolgot, amellyel korábban nem rendelkeztünk. El
kell felejtenünk, hogy létezik olyan lehetőség, amely a „most
még nem rendelkezel vele, de ettől a dologtól majd fogsz”
elvén hatva képes lehet minket mintegy „elteleportálni” a Valós
Tudáshoz. Erre egyetlen szertartás, gesztus, vagy szentelés sem
képes, és nem létezik olyan hatalom, amely egyik pillanatról a
másikra kezébe adható valakinek is, legalábbis spirituális síkon
gondolkodva bizonyosan nem. Hamarosan nagy bajban lesznek
azok, akik megvásárolható beavatásokkal, párnapos
tanfolyamokon pénzért elsajátítható tudással, vagy emberi
kézrátétel által átadható hatalommal, tekintéllyel, titulusokkal,
vagy jogosítványokkal kecsegtetnek, mint ahogyan azok is,
akik a tudásukért cserébe hosszú távú anyagi, erkölcsi és
szellemi elköteleződést követelnek. A Gnózisra találás ugyanis
folyamat, méghozzá meglehetősen hosszas, sok-sok-sok
kitartást, állhatatosságot, erőt, türelmet és bátorságot, mindezek
mellett pedig nem kevés kudarctűrési képességet, lelki
viharedzettséget és frusztráció-toleranciát megkívánó folyamat,
amely egyáltalán nem a lelki örömökre, kiegyensúlyozottságra,
egészségre, harmóniára és elégedettségre való eljutásról szól. A
Gnózis kíméletlenül szembesít saját árnyoldalainkkal,
félelmeinkkel, szorongásainkkal, komplexusainkkal, hamis
beidegződéseinkkel és hibás vélekedéseinkkel, azaz leplezetlen
őszinteséggel rántja le a leplet azokról a rejtett démonokról,
amelyek a homályból szervezkednek ellenünk, illetve
gondolataink, érzéseink, véleményeink és döntéseink
befolyásolása által hatnak ránk és környezetünkre. Önmagunk
legsötétebb árnyoldalával szembesülni kétségkívül minden,
csak nem kellemes, örömteli és emelkedett élmény, elvégre a
világon semmi olyan nincsen benne, ami élvezetesnek és
megelégedésre okot adónak lenne nevezhető, és igazándiból
egyáltalán nem is kell, hogy rendelkezzen ilyesféle vetülettel.

A gnóziskeresés sok esetben a kívülállás, elszigetelődés,

kirekesztettség, meg nem értettség, lenézettség és megvetettség
élményét magával és magában hordozó útirány, amelynek
hamisítatlan, eredeti és autentikus képviselői nem véletlenül
nem tömörülnek semmiféle irányzatba, tradícióba, vagy
vallásba. Véleményem szerint mindez ugyanis éppen azzal
járna, hogy a Gnózis menthetetlenül elveszítené azt az alapvető
jellegzetességét, amely definíciójának leglényegét adja. A
Gnózis Útja egyéni út, amelyet nem lehet úgymond felülről
„leszervezni”, dogmatikába önteni, teológiát húzni rá,
hitrendszer béklyóiba kényszeríteni, avagy éppenséggel önző,
hatalomvágyó és megalomán hierarchák kezébe adni. Az ilyen
törekvések gazdái ugyanis menthetetlenül és rövid úton azon
kapják majd magukat, hogy minél erősebben szorítják össze a
markukat a Gnózis megragadása, önmaguk és követőik
számára való kisajátítása, kontrollálása, és a vele való üzleties
üzérkedés céljából, annál sebesebben és kérlelhetetlenebb
gyorsasággal peregnek ki ujjaik közül a Gnózis Szent
Homokszemcséi. Minél önzőbben próbálja valaki kisajátítani,
lefoglalni, behatárolni, és a saját egoisztikus törekvéseinek
szolgálatára fogni a Gnózist, az annál határozottabban és
fürgébben menekül előle, míg végül az ilyesféle törekvő éppen
azt veszíti el, amit megragadni, elvenni és uralni vágyott.

Ha a Gnózis keresésére indulunk, azt tehát egyáltalán

nem önmagunkon kívül, nem valamilyen tradícióban,
közösségben, szervezetben, vallásban, felekezetben, egyházban
vagy avatási rendszerben kell keresnünk, hanem éppen
ellenkezőleg, önmagunk legmélyére, a saját szívünk és lelkünk
legrejtettebb tárnáiba és kazamatáiba kell, hogy leszálljunk érte
még akkor is, ha ez a legsötétebb örvények és viharok szemébe
történő közvetlen betekintéssel jár. Nem zárhatjuk ki, nem
vehetjük semmibe, nem gyorsíthatjuk meg, nem
hanyagolhatjuk el, és ami a legfontosabb, nem spórolhatjuk
meg azt az Utat, amely Önmagunk legbelsőbb lényegéhez
vezet el bennünket, és amelyet rajtunk kívül senki be nem
járhat. Utunk során nem kizárt, hogy találkozhatunk olyan
emberekkel, akik számára már megadatott az Út teljes
bejárásának élménye, így visszatekintve képessé válhatnak
arra, hogy bizonyos útszakaszokon kalauzunkká szegődjenek,
azonban semmi esetre sem szabad beleesnünk velük
kapcsolatban semminemű kultusz, vagy hazugság bűvöletébe.
A valódi Gnózishoz jutott személy ugyanis rettenetesen és
fájdalmasan ritka, így bármekkora vehemenciával,
magabiztossággal és önbizalommal, avagy éppen ellenkezőleg,
a hamis alázat és színpadias szerénység álarcai mögé bújtatott
módon állítja valaki is, hogy eljutott a tudásra, egységre,
megvilágosodottságra, életszentségre, esetében már csupán
ezen létállapotok ritkaságszámba menő voltából fakadóan is
erősen megkérdőjelezhető a valódiság. Paradox helyzet áll
tehát elő. Az önmagát a Gnózis birtokosának nevező személy
szinte bizonyosan nincsen birtokában ennek a Kincsnek, a
Ritka Kevesek körébe tartozók pedig a világért sem állítanák
magukról, hogy eljutottak már a céljához ennek az Útnak.
Marad tehát a magányos, sokszor meglehetősen
kilátástalannak, reménytelennek és fénytelennek,
értelmetlennek és borzasztóan nyomasztónak ható utazás,
amelynek során csupán igencsak kevesek részeltetnek abban az
ajándékban, hogy igaz társakra lelnek, akikkel terheiket,
örömeiket, félelmeiket, kétségeiket és bánataikat
megoszthatják.

Miért érdemes tehát mégiscsak a Gnózis keresésére

indulni? Én magam amondó vagyok, hogy erre a kérdésre nem
lehet, és talán nincs is értelme válasszal szolgálni. Valószínű
számomra, hogy a Gnózis valamiképpen maga választja
azokat, akiket a saját, közvetlen keresésére hív, nekik pedig
saját belátásuk szerint jogukban és szabadságukban áll döntést
hozni arról, hogy végső soron felkerekednek-e, avagy sem.
Ezzel a gondolatommal azonban egyáltalán nem azt akarom
mondani, hogy gnóziskeresőnek lenni egyfajta elitklub tagsági
kártyájának birtoklását jelenti, hanem éppen ellenkezőleg, azt
gyanítom, hogy amennyiben valaki a Gnózis keresésére való
elindulásra kezdi el érezni szívében az elhívatást, annak forrása
kétségtelenül a Mindenségnek, a Tapasztalatokon Túlinak, az
Isteni Jelenlétnek a lélek legmélyéből szóló, halk suttogása. E
nélkül a halk suttogás nélkül ugyanis alapvetően senki sem
bizonyulna hajlandónak és képesnek arra, hogy kiszakadva a
jól ismert, biztonságot, melegséget és bejósolhatóságot nyújtó
(ugyanakkor ezzel egyúttal az illúziók csalfa lidércfényébe
vontan derengő) fészekből a spirituális vadon feltérképezésére
induljon, elvégre ennek az Útnak menthetetlenül részét képezi
a saját, személyes pokloknak legmélyére történő alászállás is.