Lesley Pearse

Titkok

A tizenkét éves Adele Talbot családját szörnyű tragédia éri.

Édesanyja belerokkan a történtekbe, a megrettent kislány élete
pedig egyszeriben pokoli rémálommá válik. Árvaházba kerül, ahol
gyermeki szerelemmel közelít nevelőjéhez, de újabb megaláztatások
érik. Reménytelenségében, egy régi borítékon talált cím alapján
nekivág az éjszakának, és viszontagságos úton megtalálja azt az
embert, aki vigaszt és reményt adhat neki. Új életet kezd, de a múlt
árnyai, családja eddig fel nem fedett titkai ide is elkísérik, és
törékeny boldogsága ismét veszélybe kerül.
 Fordította: László Nóra

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2009

A fordítás alapjául szolgáló mű: Lesley Pearse: Secrets

Copyright © Lesley Pearse, 2004

Hungarian translation © László Nóra, 2009
© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2009 ISBN 978 963 254 200 3
 I. RÉSZ
1. FEJEZET

1931. január

Szúrt az oldala, úgy szaladt Adele, hogy idejében odaérjen a

Euston Roadra. Pameláért, nyolcéves húgáért rohant, akinek
zongoraórája volt a forgalmas főút túloldalán, és ő késésben volt.
Már esteledett, s a szokásos hatórás csúcsforgalmon túl az átkelést
még az előző esti havazásból visszamaradt jégtócsák is
nehezítették.
Adele Talbot tizenkét éves volt; kis növésű, vékonyka, sápadt arcú
kislány. A több számmal nagyobb, elrongyolódott gyapjúkabátban,
lecsúszott zokniban és kötött kapucniban – mely alól kilógott
fésületlen haja – úgy festett, akár egy lelenc. Fiatal éveit
meghazudtolóan felnőttes aggodalom ült barnászöld szemében,
ahogy türelmetlenül topogott a járdaszélen. Izgatottan figyelte az
alkalmas pillanatot, amikor átszaladhat a másik oldalra a tömött
kocsisorok között. Igazából apjának kellett volna munka után
fölvennie a kishúgát, de elfelejtette, s Adele-t rémülettel töltötte el,
hogy a kicsi lány esetleg elunja a várakozást, s egyedül vág neki a
hazafelé vivő útnak. A járdaszegélyen egyensúlyozva hirtelen
megpillantotta Pamelát az út másik oldalán. Lehetetlen volt
összetéveszteni az utcalámpák fényében kirajzolódó hosszú, szőke
haját és élénkpiros kabátját. Adele legnagyobb döbbenetére a
kislány jobbra-balra tekingetett, hogy egymaga menjen át az úton.
– Maradj ott! – kiáltott Adele, s veszettül integetett. – Várj meg!
Több busz is elhaladt a szeme előtt, ezért nem tudta, hogy
kishúga észrevette-e őt, de egyszeriben iszonyatos fékcsikorgás
szakította meg a forgalom sodrását. Szíve hevesen verni kezdett, s
egy busz meg egy teherautó között hirtelen szökelléssel ott termett
az út másik oldalán. Már a felezővonalról meglátta, hogy
legszörnyűbb félelme vált valóra: Pamela kitekeredve hevert egy taxi
és egy személygépkocsi között.
Adele fölsikított. A forgalom hirtelen leállt, a gyalogosok
megtorpantak a rettenettől, s minden szem a kis, kicsavarodott testre
meredt.
– Pamela! – rohant felé Adele. Hangjában félelem, hitetlenkedés
és döbbenet keveredett. A hatalmas, pocakos taxisofőr kiugrott az
autójából, s az első kerekek között fekvő kislányra meredt.
– Egyszerűen kilépett elém! – magyarázta megértő pillantásokat
fürkészve a tömegben.
– Nem tudtam mit tenni!
Az emberek egyre gyűltek a helyszínen, s Adelenek keresztül
kellett fúrnia magát a tömegen, hogy a húgához jusson.
– Ne érj hozzá, kicsim! – mondta valaki figyelmeztetően, mikor
Adele kétségbeesetten a húga mellé térdelt.
– De ő az én kishúgom! – zihálta Adele, s könnyek patakzottak
szélfútta kis arcán. – Itt szokott várni, amíg érte nem jövünk. Ugye,
meggyógyul?
De mire megformálta a kérdést, ösztönösen maga is érezte, hogy
Pamela meghalt. Kék szeme tágra meredt, arca rémisztő volt,
némán és mozdulatlanul feküdt előtte. Adele hallotta, hogy valaki
mentőt hív, majd egy férfi lépett mellé, megvizsgálta a kislány
pulzusát, de visszaengedte a kis kezet, levette kabátját, s lemondó
ábrázattal ráterítette. A körülötte állók döbbent arckifejezése is
megerősítette szörnyű félelmét. Üvölteni szeretett volna, s a
taxisofőrt akarta okolni, de valahogy nem hitte el, hogy Pamela nincs
többé. Mindenki szerette, olyan okos és vicces volt, s még túl kicsi
ahhoz, hogy meghaljon.
Kishúga fölé hajolva hátrasimította szőke haját, s keserves
zokogásban tört ki. Szőrmekucsmát viselő nő lépett oda hozzá,
derékon ragadta s elvonszolta Adele-t.
– Hol laksz, angyalkám? – kérdezte a nő magához húzva s
ringatva a síró kislányt. – Az anyukád és az apukád otthon van?
 Adelenek fogalma sem volt róla, hogyan tudott válaszolni, mert
ebben a pillanatban egyetlen dolgot érzékelt: azt, hogy a nő kabátja
dörzsöli az arcát, s hogy mindjárt rosszul lesz. Azért bizonyára
képes volt felelni a nő kérdéseire, mielőtt még a padkára hányt
volna, mert amikor a mentő és a rendőrautó megérkezett, hallotta,
amint ugyanez a nő elmagyarázza, hogy az elütött kislány testvérét
Adele Talbotnak hívják, és a Charlton Street 47. alatt lakik. A mentők
megérkezéséig azonban elhomályosult előtte a világ. Nem látta az őt
körülvevő emberek arcát, nem jutott el a füléig, hogy mit beszélnek
hozzá, s azt sem érezte, hogy a metsző, hideg szél kicsípi az arcát.
Az utcalámpák aranyló fényében a szőke haj tincseket bámulta,
melyeket föl-fölkapott a szél a nedves útról, s tudatába beszűrődött a
türelmetlen autósok tülkölésének hangja.
Euston az ő kis külön világuk volt Pamelával. Másoknak talán csak
egy szutykos és veszélyes londoni kerület, amin át kellett kelniük,
hogy a város szebb és biztonságosabb részeibe eljuthassanak, de
Adele számára ez a rész mindig is olyan békés volt, mint egy park. A
Charlton Street épp a Euston és a St. Pancras között húzódott, s a
két pályaudvar várakozó utasai az ő saját kis színházát alkották.
Sokszor hozta ide Pamelát, különösen amikor hideg és nedves volt
az idő, s az előttük elvonuló emberekről kitalált történetekkel
szórakoztatta kistestvérét. A bőröndöket cipelő hordár előtt lépkedő,
bundát viselő nő volt a bárónő. A szenvedélyesen csókolózó pár
megszökni készült. Néha egyedül utazó gyermekeket is láttak,
akiknek címe a kabátjukra volt tűzve, s ez Adele-t arra indította, hogy
hihetetlen történeteket találjon ki gonosz mostohákról, skóciai
kastélyokról és megrakott pénzesládákról.
Otthon mindig furcsa volt a légkör. Anyjuk órákon át ült néma
csendben, tudomást sem véve családja jelenlétéről. Mindig is ilyen
volt, ezért Adele elfogadta a helyzetet, de megtanulta felismerni a
közelgő veszélyre figyelmeztető jeleket, amelyek anyja dühkitöréseit
előzték meg, s amelyek elől gyorsan el is iszkoltak Pamelával
otthonról. Ezek a kitörések ugyanis nagyon félelmetesek voltak, mert
anyjuk mindenféle szitkokat szórt rájuk, a keze ügyébe kerülő
tárgyakat vagdalta a fejükhöz, s Adele-re szinte minden alkalommal
rátámadt. Adele minden erővel győzködte magát, hogy anyja haragja
csak azért irányul rá, mert ő az idősebb, de lelke mélyén érezte,
hogy anyja igazából ki nem állhatja.
Pamela is érezte ezt, s mindig megpróbálta valahogy kiegyenlíteni
ezt az igazságtalanságot. Ha kapott egy kis pénzt az anyjától, mindig
megosztotta Adele-lel, s amikor karácsonyra szép, új, piros kabáttal
ajándékozták meg, nővére pedig semmit sem kapott, nagyon
szégyellte magát. A maga egyszerű módján nevetéssel,
vidámsággal és nagylelkűséggel próbálta meg Adele életét
elviselhetővé tenni.
Adele pedig most kistestvére holtteste mellett vigasztalhatatlant
sírva azt kívánta, bárcsak a karjába venné egy felnőtt, s azzal
vigasztalná, hogy csak elájult, nem halt meg; s azt is tisztán érezte,
hogy ha kishúga valóban eltávozott az élők sorából, akkor neki is
jobb lenne meghalnia.
Jól megtermett, fiatal rendőr fogta kézen Adele-t, amikor Pamela
holttestét beemelték a mentőautóba. Ahogy ráfektették a hordágyra,
s a takarót a fejére is ráterítették, Adele számára végérvényessé vált
húga halála.
– Nagyon sajnálom – mondta gyöngéden a rendőr, s lehajolt
hozzá, hogy egy szinten legyenek. – Mitchell hadnagy vagyok –
folytatta. – Én és az őrmester nemsokára hazaviszünk. Be kell
számolnunk a szüleidnek a balesetről, s közben neked is el kell
mondanod, hogy pontosan mi is történt.
Adele ekkor kezdett el remegni. Attól a pillanattól fogva, hogy
meghallotta a fékcsikorgást, egész lényét Pamelára
összpontosította. Érzelmei csak vele foglalkoztak, csak az ő földön
heverő testére s egymáshoz való viszonyukra irányultak a
gondolatai. Szülei említése hallatán azonban halálra rémült.
– N-n-n-nem mehetek haza – dadogta a félelemtől, s erősen
megmarkolta a rendőr kezét. – Azt fogják mondani, hogy mindenről
én tehetek!
– Dehogy fogják azt mondani! – csitította Mitchell hadnagy
hitetlenkedve, s a kislány apró kezét hatalmas markába szorította. –
Balesetek mindenkivel történhetnek, s te magad is gyerek vagy még.
– Csak egy kicsit gyorsabb lettem volna! – sírta el magát ismét
Adele.
 A rendőr kedves, megnyugtató arckifejezése csak még inkább
megerősítette benne, hogy a szülei menynyire nem törődnek vele.
– Rohantam végig, de mire odaértem, már ott állt az út szélén!
– A szüleid meg fogják érteni! – simogatta meg a rendőr a kislány
arcát.
A mentőautó ekkorra elhajtott, s a tömeg oszlani kezdett. Egyedül
a taxisofőr maradt még ott a két rendőrrel. Minden olyan hihetetlenül
gyorsan visszarendeződött. Autók hajtottak ott, ahol néhány perccel
azelőtt még Pamela feküdt, a kíváncsiskodók elszivárogtak a közeli
kocsmákba, vagy beálltak a buszmegállóba. Számukra ez az egész
csak egy szerencsétlen eset volt, amit el is felejtenek, mire
hazaérnek.
Adele már kiskora óta érezte, hogy a Euston hatalmas
egyenlőtlenségek színtere. A pályaudvar az óriási, pompás
épületeivel katedrálisként magasodik ki a környező házak közül.
Emberek százai dolgoznak itt, hogy azoknak, akik elég tehetősek az
utazáshoz, megteremtsék a kényelmet és a szórakozást.
A vasutasok a környező lepusztult, mocskos utcákban laktak. A
hordár ugyan köpte- vágta az összes állomást Londontól Edinburgh-
ig, s minden egyes nap feszült izmokkal pakolta-rakta le s fel a
nehéz poggyászokat, maga azonban sohasem fordult meg ezeken a
helyeken. Ha csak egy napra el tudta vinni a családját a
tengerpartra, már szerencsésnek mondhatta magát. A
szobalányoknak pedig, akik az utazók ágyneműit cserélték a
szállodákban, nem volt se tiszta lepedő az ágyukon, se benti
vécéjük, se rendes fürdőszobájuk.
Adele számtalanszor megfigyelte a szegények és gazdagok
találkozását. A rókabundát viselő elegáns hölgy féllábú, rongyos
obsitostól vásárol virágot. Egy úr fényesre mosott autójából
türelmetlenül dudál az újságot áruló törpére. Adele tudta, hogy a
törpe a vasúti felüljáró alatt él. Látta azt is, amint az öreg katona
lekapja fejéről a sapkáját, és mosolyog a vevőire, pedig teljesen
átfagyva bukdácsol mankójával. Amint az üzletemberek elhagyták
irodájukat, hogy hazatérjenek zöldövezeti otthonukba, előkerültek a
szegények, hogy feltakarítsanak utánuk.
 Adele mégis mindig azt mondogatta Pamelának, hogy az élet
valami sokkal jobbat tartogat számukra. Történeteit úgy forgatta,
hogy végül London valamelyik előkelő negyedében kötnek majd ki, s
egy szép napon végiglátogatják azokat a helyeket, amelyeket a
vasútállomások tábláin kiírva láttak. Most azonban arra várva, hogy
egyedül, húga nélkül vigyék haza, egyszerre minden álma és vágya
örökre szertefoszlott.

A taxisofőr beszállt az autójába, s egy pillanatra úgy nézett Adele-

re, mintha szólni akarna hozzá. Talán őt is túlságosan megrázta az
esemény ahhoz, hogy beszélni tudjon, ezért némán elhajtott, amikor
a két rendőr visszatért Adele-hez.
– Induljunk! – szólt Mitchell hadnagy, majd erősen megszorítva a
kislány kezét, elkísérte a rendőrautóig.
Adele még sohasem ült autóban, s ez most megint Pamela
emlékét idézte föl fájdalmasan. Az volt a kedvenc játékuk, hogy két
széket egymás mögé állítottak, s ez volt az autó. Adele vezetett,
Pamela pedig hátul ült, ő mondta, hogy merre menjenek.
Három piciny szobából álló lakásban élt a Talbot család egy
sorház legfölső emeletén, a Charlton Streeten. Manningék laktak
alattuk négy gyerekükkel, Petersonék pedig három csemetéjükkel a
földszinten. Mint a környék legtöbb házában, a bejárati ajtó itt is
közvetlenül a járdára nyílt, de ellentétben a többi épülettel, itt csak
három család lakott, sőt a házban volt egy közös fürdőszoba és
belső vécé is.
A bejárati ajtó zárva volt a hideg miatt, ezért Adele benyúlt a
postaládába, hogy kivegye belőle a kulcsot. Mielőtt elfordította volna
a zárban, hátrapillantott a rendőrökre. A fiatalabbik, aki megígérte,
hogy hazaviszi, s aki Mitchell hadnagyként mutatkozott be,
tenyerébe lehelt, hogy ujjait melegítse. Az idősebbik, akit
őrmesternek szólított, kicsit hátrébb álldogált, s fölfelé nézett.
Mindkettőjük arcán aggódó kifejezés ült, ami csak még jobban
növelte Adele félelmét.
Ahogy mentek fölfelé a lépcsőn, Adele olyannak próbálta látni az
épületet, amilyennek a rendőrök látják, s elszégyellte magát.
Mindenütt kosz volt, és bűz terjengett, a falépcsők festetlenek, a
falakon mállott a vakolat, a festés elsárgult. Mint mindig, iszonyatos
zaj volt; Manningék kisbabája ordított, s a többi gyerek is visongott
körülötte.
A legfölső lakás ajtaja tárva-nyitva, nyilván azért, mert szülei
hallották a férfiak lépteit a lépcsőn. Adele anyja, Rose, lefelé nézve
várt, de arca eltorzult, amint megpillantotta a két egyenruhást Adele
társaságában.
– Hol van Pammy?! – üvöltötte. – Nehogy azt mondják, hogy
valami történt vele!
Adele mindig azt gondolta, hogy anyja gyönyörű még akkor is,
amikor rosszkedvű és elviselhetetlen. De ebben a pillanatban a
nappaliból kiszűrődő fényben olyannak látta, amilyen valójában volt.
Nem aranyszőke, homokóratestű bombázó, hanem fáradt, kiélt,
harmincas nő, akinek a teste már megereszkedett, arca hamuszürke
és haja kócos. A kötény, amelyet szoknyája és pulóvere fölött viselt,
pecsétes és lyukas volt; barna mamuszából pedig kikandikáltak a
lábujjai.
– Bemehetünk, Talbot asszony? – kérdezte az őrmester. –Tudja,
sajnálatos baleset történt.
Rose vonatfüttyhöz hasonló sikolyt hallatott. Apja abban a
pillanatban az ajtóban termett, s magyarázatot követelt. Az alsóbb
lakásokban is kinyíltak az ajtók, s a lakók kíváncsian figyelték, hogy
mi zajlik fölöttük.
– Meghalt, ugye? – kiáltotta anyja, szemét lehunyva. – Ki tette?
Hogy történt?
A rendőrök szinte benyomultak a lakásba. Mitchell hadnagy maga
előtt tolta a kis Adele-t. A szoba konyhaként és nappaliként is
szolgált. Égett zsír és száradó ruha szaga terjengett a tűz körül, az
asztal pedig teához volt terítve. Az őrmester leültette Rose-t, és
szelíd hangon magyarázni kezdte, mi történt.
– De hol volt Adele? Neki kellett volna érte mennie – szakította
félbe Rose, és a szeme villámokat szórt idősebb lányára. – Miért
engedte, hogy Pammy átszaladjon az úton?
Adele számított rá, hogy őt teszik majd felelőssé, mert amúgy is őt
szokták hibáztatni mindenért. Titkon mégis remélte, hogy egy ilyen
horderejű ügyben talán nem a szokásos szöveggel állnak elő.
 – Rohantam végig, hogy odaérjek időben, de mire a Euston
Roadra értem, már megpróbált lelépni a járdáról! – üvöltötte Adele
kétségbeesve, könnyáztatta arccal. – Átkiabáltam neki, hogy álljon
meg, de nem hiszem, hogy meghallotta.
– És egy autó ütötte el? – kérdezte Rose az őrnagyra nézve,
szemében azzal a kérlelő pillantással, amire nemleges választ
remélt. – És meghalt? Az én gyönyörű, kicsi Pammym halott?!
Az őrmester bólintott, s kétségbeesetten nézett Jim Talbotra. De
az belesüppedt székébe, s fejét a kezébe hajtotta.
– Mr. Talbot! – Az őrmester Jim vállára tette a kezét.
– Nagyon sajnáljuk. A mentő perceken belül ott volt, de már
hiába.
Adele figyelte, amint az apja kiegyenesedik székében. Rátekintett,
s egy percig azt hitte, odahívja magához, hogy megvigasztalja. Arca
azonban eltorzult, és üvölteni kezdett.
– Túl későn! – ordította, s ujjaival felé mutogatott. – Túl későn
értél Pammyért! A rohadt piszmogásod miatt halt meg!
– Ugyan már! – torkollta le az őrmester. – Nem Adele hibája, hogy
Pamela maga akart átmenni az úton! Baleset volt. Ne őt
hibáztassák, hisz még maga is gyerek, ráadásul rettenetes sokkot
kapott!
Adele az ajtóban ácsorgott. Annyira le volt sújtva, hogy az sem
jutott eszébe, le kellene ülnie. Kívülállónak érezte magát. Olyan
érzése támadt, mintha épp csak cukorért ugrott volna át a
szomszédból, aztán valamiért ott ragadt. Ez az érzése csak
erősödött, amikor meghallotta, hogy a rendőrtisztek keresztnevükön
szólítják szüleit vigasztalásképp, mintha csak régi ismerősök
volnának. Mitchell hadnagy elkészítette a teát, s töltött
mindegyiküknek. Az őrmester pedig kezébe vette Pamela fényképét,
és megjegyezte, hogy milyen aranyos kislány volt. Ez a mozdulata
szóáradatot fakasztott a szülőkből, akik egymás karjába borulva
dicsérték Pamelát, amit a két rendőrtiszt sűrű bólogatások
közepette, nagy egyetértéssel hallgatott.
Csak Adele-ről feledkezett meg mindenki. A hadnagy ugyan neki
is adott egy csésze teát, de ettől eltekintve senki nem szólt egy árva
szót sem hozzá. Csak öt-tíz percig állhatott így az ajtónak
támaszkodva, mégis egy örökkévalóságnak érezte. Olyan volt, mint
egy színdarab, amelyben a színészek nem veszik észre őt a vakító
reflektorok miatt. Adele látta, hallotta, érezte őket, csak az ő
fájdalmáról nem vett senki tudomást.
Annyira szerette volna, ha erősen megöleli valaki, akinek
elmondhatná, hogy az egész nem az ő hibája volt, s hogy minden
egyes alkalommal elmondta Pamelának, soha ne menjen át egyedül
az úttesten.
Idővel aztán leült egy kis sámlira az ajtó mellé, s fejét a térdére
hajtotta. Minden felnőtt háttal volt neki. Tudta, hogy ez a székek
elrendezése miatt van, valahogy mégis azt érezte, hogy szándékos.
Egyetértett ugyan mindazzal, amit szülei a kishúgáról mondtak: hogy
milyen szép és okos, hogy mennyire szerette mindenki, s milyen
vidám természetű és különleges gyerek, mégis az volt az érzése,
hogy szülei ezzel azt akarják hangsúlyozni, hogy ő meg épp az
ellentéte, s hogy micsoda igazságtalanság, hogy a kishúga halt meg,
s nem ő.
A sírás és a beszéd váltakozva folytatódott tovább. A hisztérikus
kitörések és a néma csend a két rendőrtiszt nyugodt, kimért
hangjával váltakoztak. Bármennyire fiatal és tapasztalatlan volt is
Adele, megérezte a rendőrökben a gyászolókkal alkalmazott
hangnemet, amellyel szép lassan el tudták fogadtatni szüleivel
lányuk halálát.
Adele ugyan meghatódott a rendőrök együttérzésétől, de közben
magában őrlődött, és szerette volna elmondani nekik, hogy Jim
Talbot leggyakrabban csak annyit mondott mindkét lányának: „Pofa
be!” S hogy ráadásul aznap neki kellett volna elmennie Pameláért,
csak egyszerűen elfelejtette. Az is eszébe jutott, hogy vajon a
rendőrök akkor is ekkora együttérzést mutatnának-e, ha tudnák,
hogy anyja olyan mogorva szokott lenni reggelenként, hogy ki se kel
az ágyból, s hogy Pamela reggelijét is mindig ő készítette el, sőt
maga is vitte iskolába a kishúgát.
– Szeretnék, ha elkísérnénk önöket Pamelához? –kérdezte az
őrmester kis idő múltán.
Rose még mindig megállás nélkül zokogott, de már nem olyan
hisztérikusan, mint korábban.
 – Hivatalosan azonosítani kell, és talán megkönnyebbülnének, ha
látnák, hogy azonnal meghalt, hogy nincsenek külső sérülései.
Adele mindeddig magába roskadva ült kis sámliján, most azonban
rögtön fölugrott.
– Én is mehetek? – kérdezte izgatottan. Egyszerre mindenki
rámeredt. A két rendőr csak meglepetten, mert teljesen
megfeledkeztek róla; szülei szeméből viszont gyűlölet áradt.
– Mit akarsz, te kis kígyófajzat, ez nem cirkuszi mutatvány! A mi
kismadarunk miattad halt meg! – robbant ki az anyja, mintha neki
akarna támadni.
– Nem, nem, Rose! Adele nem úgy gondolta, biztos vagyok
benne! Szegény, ő is nagyon el van keseredve – próbált az őrmester
a kislány és anyja közé állni.
Mike Cotton őrmester azt kívánta, bárcsak sose kellett volna a
Charlton Street 47.–be jönnie. Húszéves rendőri szolgálata alatt
számtalanszor kellett halálhírt közölnie, s ez mindig nagyon szomorú
kötelessége volt. De amikor egy kisgyermek hunyt el, arra nem
voltak vigasztaló szavak. Nem lehetett magyarázatot találni arra,
hogy miért kell minden előzetes ok nélkül elmennie egy egészséges
kisgyereknek. Ez a mostani ráadásul minden korábbinál szörnyűbb
volt, mert abban a pillanatban, hogy Rose Talbot ajtót nyitott, s a
kislány nem vetette magát a karjába, tudta, hogy ebben a családban
valami nagyon komoly baj van.
Egész idő alatt, míg a baleset részleteiről beszélt, tudta, hogy
Adele az ajtóban ácsorog. Annyira szerette volna az ölébe venni s
megvigasztalni, de ez mégiscsak az apja feladata lett volna.
Egyébként is az apjának kellett volna a kislányért mennie a sötét,
hideg januári estén, hiszen a Euston Road nem az a hely, ahová
ilyen kicsi lánykák biztonságban kimehetnek egyedül. Mindenféle
népség fordul meg ott: koldusok, prostituáltak és stricijeik, kiéhezett
férfiak, mindenre elszánt zsebtolvajok. Az őrmesternek el kellett
ismernie, hogy a Talbot család egy kicsit jobban áll, mint a
környezetükben élő népek. Ismerte ezt a környéket nagyon jól. Volt,
hogy egyetlen szobán nyolc vagy akár tíz ember is osztozott, s a
család megélhetése attól függött, az anya elég ravasz-e ahhoz, hogy
férjéből pénzt csaljon ki, mielőtt a férfi az egész fizetését a
kocsmában hagyja. Olyanokat is ismert, akik állati körülmények
között, mocsokban éltek, s ahol a gyerekeket az anyjuk éjjelre
kicsapta az utcára, míg maga lábát széttárva kereste a betevőt.
Talboték lakása is lepusztult volt, de tiszta, fűtött, és a vacsora is ott
rotyogott a tűzhelyen. Az apának az egész országba begyűrűző
gazdasági válság ellenére még mindig volt munkája.
Az őrmester úgy vélte, hogy Rose Talbot minden bizonnyal
középosztálybeli. Kiművelt nyelven beszélt, s még ha szavaiba
belekevert is egy kis londoni szlenget, viselkedése kifogástalannak
tűnt. Feltűnt neki, hogy a borzalmas hír ellenére azonnal lekapta
kötényét és megigazította haját, mintha szégyellné, hogy nem illően
fogadja a látogatókat. Ruházata egészen biztosan piaci kacat, de
halványkék színe kiemeli gyönyörű szemét, és valami döbbenetesen
elegáns megjelenést kölcsönöz neki. Jim viszont a társadalom
legaljáról érkezett. Magassága és sudársága ellenére volt benne
valami enyhe görnyedtség, ami a londoni munkásosztályt jellemzi.
Londoni tájszólását erős orrhangja még kifejezőbbé tette. Rossz
fogaival, ritkuló hajával, őszes halántékával és savószínű szemével
jó középkorúnak látszott, bár valójában csak harminckét éves volt.
Azt sem lehetett ráfogni, hogy rendkívül eszes volna, mert amikor a
hadnagy megkérdezte tőle, hogy menynyire biztos az állása, úgy
tűnt, nem is érti, hogy mire irányul a kérdés. Vajon egy olyan vonzó,
jó családból származó hölgy, amilyen Rose, miért ment hozzá egy
ilyen férfihoz?
Ha a szülők között nagy különbség látszott, akkor ez még
szembeszökőbb volt abban, ahogy a két gyerekkel bántak.
Pameláról számos kép volt a kredencen, s még egy rajzát is kitűzték
a falra, Adele jelenlétének ellenben semmi nyomát nem lehetett
fölfedezni. Az őrmester azt is megfigyelte, hogy Pamela egy picit
duci volt, finom, meleg kabátot és kesztyűt viselt. Adele ellenben
nagyon sovány, sápadt arcú s rongyokba öltöztetett kislány volt.
Lámpafénynél nyomban látszott, hogy alultáplált, hogy kócos, zsíros
haja teljesen fénytelen, s kabátjához hasonlóan sötétkék tornacipője
is nagy rá.
Megjelenése nem volt különösebben kirívó egy olyan
környezetben, ahol kislányok százai jártak hasonlóan rongyos
ruhában, s ahol a meleg vacsora ünnepszámba ment. Az őrmester
mégis érezte, hogy még az iszákos, prostituált anyák is több
szeretettel fordulnak gyermekeik felé, mint a Talbot-ház asszonya.
Teljesen értetlenül állt az anya viselkedése előtt, aki nem képes
félretenni egyetlen percre sem a gyászát, hogy egy kis időt az
erősen sokkos állapotban levő gyerekkel töltsön.

Adele szinte megkönnyebbült, amikor szülei végre elmentek

otthonról, őt pedig ágyba parancsolták. De abban a pillanatban, hogy
befeküdt a jéghideg ágyba, amelyet mindig Pamela meleg testével
összebújva melegített föl, keserves könnyekre fakadt. Soha többé
nem fogja érezni húga hozzábújó kicsi testét, soha többé nem
suttoghatnak egymásnak titkokat az éj leple alatt, nem
nevetgélhetnek lámpaoltás után; s egyáltalán: elvesztette az
egyetlen személyt, akitől valamiféle szeretetet kapott.
A Pamela születése előtti időből szinte semmilyen emléket nem
tudott fölidézni. Halványan emlékezett egy bölcsőre, amely túl nehéz
volt, hogy ringassa; egy pólyában fekvő kisbabára, aki sokkal
izgalmasabb volt, mint bármelyik játék baba. Máshol laktak
akkoriban, úgy rémlik, mintha valami pincelakás lett volna, és mintha
azért költöztek volna mostani lakásukba, mert Pamela járni kezdett,
s neki kellett vigyáznia, hogy a kislány le ne guruljon a lépcsőn.
Emlékek hulláma öntötte el, és az ágyban fekve, remegve,
összegubózva rázta a zokogás. Eszébe ötlött, hogyan hintáztatta
kishúgát, hogyan rajzolt képeket, hogyan mondott mesét neki, s
tanította ugróiskolázni az utcán.
Mindig tudta, hogy szülei Pamelát sokkal jobban szeretik, mint őt.
Nevettek, amikor csúnya szavakat mondott, beengedték maguk közé
az ágyba, s mindig nagyobb adag ételt kapott. Pamelának szinte
sohasem voltak használt ruhái, Adele-nek meg egyáltalán nem
jutottak újak.
Pamela zongoraórája volt az egyetlen, amire Adele őszinte szívből
irigykedett. Megtanulta elfogadni az egyenlőtlen bánásmódot, mert
Pamela volt a kicsi, a kedvenc, akit ő is nagyon-nagyon szeretett. De
a zongora, az valami különleges dolog volt. Pamela soha semmiféle
érdeklődést nem mutatott a muzsikálás iránt. Mindig azt mondogatta,
hogy lovagolni vagy úszni szeretne, de a zene hidegen hagyta.
Bezzeg Adele! Bár sohasem mert volna nyíltan előhozakodni vele,
számtalanszor utalt rá, hogy mennyire szeretné.
Adele elégszer hallotta már, hogy Anglia a gazdasági válság
nehéz időszakában van. A munkáért sorban állók sora hétről hétre
hosszabbodott. Adele már látott igazi szegénykonyhát a King's
Crosson, s szemtanúja volt annak is, hogy családokat utcára
tesznek, mert nem tudják kifizetni a lakbért. Apjának ugyan még volt
munkája, de tudta, hogy bármelyik pillanatban elveszítheti, ezért
aztán komolyan át sem futott az agyán, hogy olyan luxust, mint egy
zongoraóra, a család megengedhetne magának.
Egy nap aztán anyja váratlanul azzal állt elő, hogy Pamela
keddenként zongoraleckét fog venni Mrs. Bellingtől a Cartwright
Gardenen.
Adele érezte, ez csak azért van, hogy őt bosszantsák. Mi másért
is lehetne, ha a húga egyébként nem akar zongorázni? Épp néhány
héttel ezelőtt említette, hogy utálja az órákat, és Mrs. Belling is
mondta, hogy reménytelen úgy megtanulni, ha otthon nincs saját
zongorája, amin gyakorolhatna. Most pedig meghalt miatta. ..
Adele később hallotta, hogy szülei hazaérkeznek. Hallotta a
hangjukat, de nem értette, hogy mit beszélnek. Csak anyja
szipogását és keserű sóhajait meg apja dühös hanghordozását és
asztalcsapkodását tudta kivenni.
Úgy gondolta, hogy szülei bizonyára isznak, ami azért is aggasztó,
mert tudta, hogy ez rendszerint komoly szóváltással végződik. Ki
akart menni vécére, de nem mert, mert ahhoz át kellett volna vágnia
a nappalin.
Kíváncsi volt, hogy vajon elküldik-e reggel iskolába. Tudta, hogy a
legtöbb gyerek otthon marad, ha haláleset történik a családban, de
náluk semmi sem úgy történik, mint normális helyeken szokás.
Néha Adele-t büszkeséggel is eltöltötte a különbség, mert anyját
sok szempontból felsőbbrendűnek tartotta. A szomszédokkal
ellentétben nagy gondot fordított a külsejére, soha nem
hangoskodott vagy káromkodott az utcán, tisztán tartotta a lakást, és
minden este meleg étellel várta őket haza, nem úgy, mint a legtöbb
helyen, ahol csak zsíros kenyér volt vacsorára. Adele azonban
szívesebben vette volna, ha az állandó takarítás helyett anyja
kedvesebb és boldogabb, ahogyan más gyerekek anyukái. Alig
nevetett, s szinte sohasem beszélt. Soha nem járt el otthonról, még
nyáron sem ment ki a Regent's Parkba. Úgy tűnt, mintha
szántszándékkal tenné magát boldogtalanná, hogy mások életét
megkeserítse.
Mostanra viszont már annyira ki kellett mennie, hogy úgy érezte,
ha nem kel föl nyomban, össze fogja pisilni az ágyat. Nagyon
óvatosan lenyomta a kilincset, s titkon remélte, hogy észrevétlenül
tud leosonni a lépcsőn.
– Mit akarsz itt? – förmedt rá Rose.
Adele elmondta, s válaszra sem várva továbbiszkolt a bejárati ajtó
felé. Mezítláb, egy szál hálóingben nagyon hideg volt a
lépcsőházban. A mellékhelyiség már megint bűzlött, amitől
öklendezni kezdett. Anyja mindig sápítozott, mert Mrs. Manning
mindig kimaradt a sorból, pedig úgy vélte, hogy neki kétszer annyit
kellene takarítania a vécét, mert kétszer annyi gyereke van. Amikor
a legutóbb erről veszekedtek, Mrs. Manning megfenyegette az
anyját, hogy beveri a fejét. Azt is mondta, hogy szerinte anyja egy
pökhendi tyúk, aki azt gondolja, hogy az ő szara nem büdös.
Amikor visszatért a lakásba, Adele elbizonytalanodott. Szülei a tűz
mellett ültek, kezükben ital, s olyan szomorúan néztek maguk elé,
hogy úgy érezte, mondania kell valamit.
– Borzasztóan sajnálom, hogy nem értem hamarabb oda. Pedig
futottam egész úton! – mondta elcsukló hangon.
Először apja nézett föl.
– Nem lehetett semmit tenni! – mondta szomorúan. Adele egy
röpke pillanatra azt hitte, hogy mindketten jobb belátásra jutottak, de
csúnyán tévedett. Váratlanul üres sörösüveg repült felé, egyenesen
a homlokába csapódott, majd szilánkokra törve szétszóródott a
linóleumon.
– Tűnj el a szemem elől, te kis rohadék! – üvöltötte az anyja. –
Soha nem akartalak, s most még a kicsi angyalkámat is megölted!
 2. FEJEZET

– Nem akarom, hogy ott legyen a temetésen! – kiáltotta Rose

Talbot a férjének.
Jim riadtan nézett föl a cipőpucolásból. Érezte, hogy Rose kiabálni
fog vele, amiért az asztalon fényezi a cipőjét, ezért előtte gondosan
leterítette újságpapírral. Azt viszont egyáltalán nem gondolta volna,
hogy kevesebb mint két órával a temetés előtt Rose valami sokkal
komolyabb mondandóval áll elő.
– Miért? – kérdezte Jim idegesen. – Mert túl kicsi? Rose
egyszerűen az idegeire ment Pamela halála óta.
A gyászával teljesen azonosulni tudott; nagyon sokszor maga is
úgy érezte, hogy jobb volna meghalnia, annyira nehéz elviselni ezt a
folytonos belső kínt. Az igazságügyi orvosszakértő véleményére két
hetet kellett várni, ami még jobban elhúzta a temetés előtti gyász
mérhetetlen fájdalmát, de azt egyáltalán nem értette, hogy Rose
miért viselkedik olyan durván Adele-lel.
– Ha a korára hivatkozol az emberek előtt, hát tedd azt, nem
bánom! – válaszolta félvállról Rose. – De egyáltalán nem ez az igazi
ok. Egyszerűen nem akarom, hogy ott legyen.
– Hát ide figyelj! – kezdte Jim arra gondolva, hogy ha most
keményen viselkedik, az egész vitát még azelőtt be tudja rekeszteni,
hogy parttalanná válna. – Pammy a testvére volt, ezért kell ott
lennie. Az emberek különben pletykálni fognak!
Rose megfordult, s hosszú, jeges pillantást vetett rá.
– Csak pletykáljanak! Nem érdekel! – kiabálta harciasan.
Jim a szokásos módon reagált Rose kitörésére. Legyintett, s
magába fojtott dühvel addig kefélte a cipőjét, míg tükörfényesen nem
ragyogott. Talán keményebbnek kellene lennie, de tudta, hogy Rose
egyáltalán nem szereti őt annyira, amennyire ő az asszonyt, s nem
mert vele szembeszállni.
– Hát, ha így akarod! – szólalt meg bizonytalanul rövid hallgatás
után.
 Rose berontott a hálószobába, mert attól tartott, ha még egy
percet férje társaságában kell töltenie, nem áll jót magáért. Dúlva-
fúlva kihúzgálta a csavarókat a hajából, s leült a fésülködőasztalhoz,
hogy rendbe rakja a frizuráját. A tükörbe nézve azonban teljesen
dühbe gurult. Minden megereszkedett rajta. Táskás volt a szeme,
teste pedig löttyedt. Az emberek szemében még csinosnak tűnt, de
ő már csak szirmait hullató túlnyílott rózsának látta magát. Ujjaival
kifeszítette a bőrt az arcán, s elmerengett fiatalságán. Tökéletes
alakja, telt ajka, gyönyörű szőke haja láttán a férfiak mind
megfordultak utána az utcán, s ha sikerült volna jól férjhez mennie,
talán még ma is így volna.
De a sors folytonosan keresztbe tett neki. Az összes férjnek való
fiú elment a háborúba, amikor tizenhárom esztendős volt, s akik
visszajöttek, vagy elkötelezettek voltak, vagy rokkantak, mint az
apja.
Harmincévesen ugyan még nem volt öreg, de sem éveinek, sem
ráncainak számát nem tudta csökkenteni. A jobb élet felé vezető út
ezzel pedig le is zárult.
Kétségbeesésében ment hozzá Jimhez. Adele-lel a szíve alatt a
házasság ideiglenesen jó megoldásnak tűnt, s abban reménykedett,
ha majd a gyermek világra jön, talán jelentkezik egy jobb kérő. Jól
kigondolt terve azonban dugába dőlt.
Amikor Pamelával négy év után teherbe esett, rövid időre
megváltozott a hozzáállása a házassághoz, bár a gyermekvállalás
gondolatától irtózott. Abban a pillanatban azonban, hogy karjába
vette a kicsit, aki a megszólalásig hasonlított rá, valami különös
gyöngédség áradt szét benne. Ez a váratlan érzés egy időre még a
házasságát is elviselhetővé tette.
A sok romantikus regény alapján, amelyeket lánykorában lázasan
olvasott, teljes szívvel kellett volna szeretnie Jimet, de az érzés
valahogy sohasem jött. Lassan megszokta, hogy mellette él, de
lelkében titokban dédelgette sorsa jobbra fordulásának reményét.
Pamela nélkül azonban semmi sem lehetséges. Ugyanott áll, ahol
minden baja okozójával, Adele-lel kezdte, megtetézve azzal, hogy
egy olyan férfival él együtt, akit nemhogy nem szeret, de még csak
nem is tisztel.
 Adele éppen az ágyon ülve stoppolta koszos zokniját, amikor
Rose belépett. Föltekintve a munkából ámulatba esve megdicsérte a
ruháját. Anyja rögvest nekitámadt, hogy micsoda ízléstelenség egy
gyászruhára megjegyzést tenni, pedig a fekete szín nagyon jól állt
neki, s szépen kiemelte szőke fürtjeit.
– Már indulni kell? Épp most varrom el a szálat. Csak föl kell
húznom a zoknimat, és kész vagyok.
– Ne fáradj, te nem jössz velünk! A temetés nem gyerekeknek
való.
Adele hirtelen nagyon megkönnyebbült. Két hete, amióta kishúga
meghalt, merő rettegésben élt a temetés miatt. Pamela mindig is
nagyon félt a temetőktől, s tudta, hogy folyamatosan kísértené a
földbe leeresztett koporsó látványa.
– Van valami tennivaló, míg elvagytok?
Adele ugyan tudta, hogy nem terveznek semmiféle tort a temetés
után, mivel egyetlen rokon sem jön el, de azt hitte, talán néhány
szomszéd átjön utána teára.
Válasz helyett hatalmas pofon cserdült az arcán.
– Mit mondtam? Marhára nem érdekel, mi? Kis kurva! – ordította
zavarodottan az anyja.
– Dehogynem érdekel. Én legalább annyira szerettem őt, mint te!
– felelte Adele dühödten, és sírva fakadt.
Anyja felbőszült tekintettel az arcába hajolt, úgy üvöltötte:
– Senki sem szerette őt úgy, mint én! Senki! Azt szeretném, ha te
feküdnél ott, a koporsóban, és nem ő! Amióta megszülettél, csak baj
van veled!
Adele egy percre azt gondolta, anyjának elment az esze, azért
kiabál ilyen gorombaságokat, de bármenynyire félt kimondani,
kiszaladt a száján az őt régóta gyötrő kérdés.
– Akkor meg miért lettem én egyáltalán?
– Tudja isten; elég sokat küszködtem, hogy megszabaduljak
tőled. Ott kellett volna hagyjalak egy küszöb előtt!
Anyja beszéd közben úgy vicsorított, mint a támadni készülő
kutya. Az ajtó ekkor fölpattant, s apja rontott be.
 – Hát itt meg mi folyik?
– Csak egy kis tisztázás. – Azzal Rose kipenderült a szobából,
Jim pedig utánarohant.
Adele teljes zavarodottságban ült az ágyon még egy darabig.
Szerette volna hinni, hogy anyja a mérhetetlen fájdalomtól beszél
összevissza, s nem gondolja komolyan, amit mond, de be kellett
látnia, hogy ilyen súlyos szavakat még ebben az állapotban sem
lehet mondani. Még mindig meredten bámult maga elé a
szobájában, amikor meghallotta a zárzörgést. A szülei búcsúzás
nélkül indultak a temetésre. Adele szobája nem az utcára nyílt, ezért
amikor a két ember lépteinek zaja elcsitult, előreszaladt a szülei
hálószobájába, hogy a függöny óvatos félrehúzásával, észrevétlenül
kikukucskáljon az ablakon. A ház előtt már ott állt a halottaskocsi.
A Charlton Streeten senkinek sem volt autója, az is
eseményszámba ment, ha az utcán megállt egy. A fiúk köréje
sereglettek, s megbámulták, a felnőttek pedig rögtön találgatni
kezdték, hogy kié lehet a jármű, s vajon mi célból látogat az utcába.
A halottaskocsi, az más volt. A temetésre készülő emberek kis
csoportokban gyülekeztek mögötte, s a fekete gomolyagból alig
lehetett az arcokat kivenni. Az asszonyok a küszöbről bámulták a
menetet; a járókelők levették a kalapjukat; az otthon maradt
gyerekeket beparancsolták vagy csendre intették.
Adele-nek megnyugtató érzés volt, hogy húga ugyanabban a
tiszteletben részesül, mint egy felnőtt, mégis elviselhetetlennek
érezte a gondolatot, hogy a fényes koporsóban fekszik.
Pamela külön szám volt. A hihetetlenül életvidám és cserfes
kislányt az utcában mindenütt alaposan ismerték. Kíváncsi
természetű volt, vicces és olyan szeretnivaló, hogy még a
legmegkeseredettebb öregeket is mind elbűvölte.
Virág mégsem volt sok a koporsón. A szomszédok összeadták a
pénzt, s közösen vettek egy koszorút. Ezekben a nehéz időkben s
különösen a téli hónapokban nehezen vagy csak nagyon drágán
lehetett virághoz jutni, ezért a nélkülöző szomszédok koszorúja
főként örökzöldekből állt. Pamela iskolájának sárga párnára
emlékeztető koszorúja ennél jóval nagyobb volt, s Mrs. Belling, a
zongoratanár is küldött egy szép csokrot.
 A szülei takaros kis koszorúja tele volt rózsaszínű rózsákkal.
Nagyon szépen mutatott, s Adele biztos volt benne, hogy Pamelának
is nagyon tetszene.
Bámészkodás közben felfigyelt rá, hogy a szülei egyszer csak a
halottaskocsi mögé állnak. Őket követték Pattersonék a földszintről,
majd sorban mögéjük sorakoztak a többiek is.
A halottaskocsi lassan megindult az úton a templom felé. A menet
pedig lehajtott fővel ballagott utána.
Most, hogy már nem volt több látnivaló, Adele-nek eszébe jutottak
anyja gyalázkodó szavai, s elsírta magát. Az anyja tényleg képes lett
volna otthagyni egy küszöbön? Elbizonytalanodott, hogy vajon
tényleg minden anya szereti-e a csecsemőjét.

Két hónappal később, egy márciusi napon Adele kimerülve

cammogott hazafelé az iskolából. Pamela halála óta minden egyes
nap kínszenvedés volt, de ma röplabdázás közben Mrs. Swift, a
tanárnője, kihívta, s az egész osztály előtt kérdezte meg tőle,
honnan szerezte a zúzódásokat a vádliján.
Adele azt válaszolta, hogy fogalma sincs. Mrs. Swif-tet persze
nem lehetett átvágni, s ugyan nem firtatta Adele válaszát, de
tekintete elárulta, hogy vannak elképzelései a sebesülések
eredetéről.
Az igazság az volt, hogy Rose szombat reggel megütötte a
piszkavassal. Azért ragadta kezébe és suhintott vele a térdeplő
Adele-re, mert tűzrakás közben hamu került a szőnyegre. Aznap
még alig bírt mozogni, de hétfőre már elviselhetővé vált a fájdalom, s
tornaruhája is elég hosszú volt, hogy eltakarja az ütés nyomát. Csak
arra nem gondolt, hogy a röplabdázáshoz térdnadrágra kell majd
vetkőznie.
Ha Mrs. Swift négyszemközt kérdezte volna meg, hogyan szerezte
a zúzódásokat, talán elmondja neki, de így az egész osztály előtt
lehetetlenség volt bevallani. Osztálytársai közül többen is laktak a
Charlton Streeten, s egyáltalán nem akarta, hogy a lányok iskola
után hazarohanjanak, s azt meséljék szüleiknek, hogy Rose Talbot
megőrült.
Adele azt is tudta, hogy ez nem lenne túlzás, mert az utóbbi
időben többször is saját fülével hallotta, amint apja ugyanezt
mondogatja. Rose nemcsak őt, hanem az apját is megütötte, amikor
ivott. Mostanában pedig egyfolytában ivott, és a helyzet csak romlott.
Már egyáltalán nem takarított és mosott; a vásárlást is
elhanyagolta, és sohasem főzött. Amikor Adele hazament ebédelni,
sohasem volt otthon, aztán pedig egész délután alkoholmámorban
aludt.
Adele vállalta magára a takarítást, és vacsoráért is őt küldte el az
apja, amikor hazaért a munkából. Ha apja panaszkodni mert a
vacsora miatt, anyja vagy elsírta magát, vagy dühbe gurult, és
elrohant a kocsmába. Ilyenkor Jim ment érte, hogy hazahozza.
Mindez kibírhatatlan volt. Adele anyja mogorva, magába forduló
természetével nőtt fel; viselkedését olyan természetesnek vette, mint
az iskolába járást, vagy a szennyes cipelését a sarki nyilvános
mosodába. De Rose most már nem volt csendes. Ordítozott és
káromkodott, sőt néha tárgyakat is hozzájuk vágott.
Az eddig mégoly csendes Jim viselkedése is elviselhetetlenné
vált. Anyja eddig csak egyszerűnek nevezte, de mostanában azzal
bőszítette föl, hogy ostoba és közönséges, amitől Jim éppoly
zavarodottá vált, mint Rose. Egyik éjszaka is egy vasdarabbal
támadt az anyjára.
Adele tudta, hogy apja valóban kicsit lassú, csak a legegyszerűbb
szavakat tudja elolvasni, s ahhoz, hogy fölfogjon bizonyos dolgokat,
mindent többször el kell neki magyarázni. Viszont az alapvető
dolgokkal tisztában volt, s nagyon dühítette, hogy Rose mennyit költ
italra. Adele egyszer kihallgatta, amikor elmesélte anyjának, hogy
kevesebb fizetést fog kapni, mert a főnöke nem tud elég munkát
szerezni. Azt is mondogatta, előfordulhat, hogy ki fogják rúgni az
állásából, de az otthoni helyzeten ez sem változtatott semmit.

Abban a pillanatban, hogy Adele becsukta az utcafronti ajtót, Mrs.

Pattersonék ajtaja kinyílt, s a benne megjelenő asszony
összeszorított ajkából és csípőre tett kezéből látni lehetett, hogy
rettenetesen dühös. S ekkor valami teljesen szokatlan szaladt ki a
száján.
– Az anyád már megint azt művelte! Nagyon sajnálom a
kishúgodat, de már nagyon elegem van a viselkedéséből.
 Mrs. Patterson nagyon kedves asszony volt. Három gyermek
édesanyjaként is mindig gondot viselt Adele-re és Pamelára.
Régebben sokszor behívták őket egy teára, ha anyjuknak valami
dolga akadt. Kicsi, inas, kontyos, ébenfekete hajú nő volt, s a
lányokat nagyon izgatta, vajon milyen hosszú lehet a haja, ha
leengedi. Pamela biztosra vette, hogy egészen a bokájáig leomlik.
– De mit művelt? – kérdezte Adele.
– Kiabált a lépcsőn Ida Manninggel. Azzal vádolta, hogy ellopta a
teli kosarát, amit kinn felejtett a feljáróban. Anyád életében nem volt
még zöldségesnél. Az egyetlen hely, ahova jár, a kocsma.
– Nagyon sajnálom – mondta Adele elhaló hangon. Tudta, hogy
Mrs. Patterson türelme fogytán, ha neki tesz szemrehányást, hisz
mindig annyira kedves vele. De egy percig sem mert tovább
maradni, mert tudta, hogy anyja elevenen megnyúzza, ha rajtakapja,
hogy a szomszédokkal cseveg.
– Az már nem elég. Apád is mindig ezzel jön! Ez a ház tele van
gyerekekkel. Nem akarjuk, hogy mindenféle részegesek itt
randalírozzanak. Mindannyian segítségére voltunk Pamela halála
óta, de csak ezt kapjuk cserébe.
– Én nem tehetek semmiről! – mondta Adele, és sírva fakadt. Úgy
érezte, nem bírja tovább a támadást. Attól viszont, hogy
hazamenjen, még jobban irtózott.
– Jaj, kicsim, ne sírj! – szólt megenyhülve Mrs. Patterson. – Te jó
kislány vagy, nem ezt érdemled. Beszélj az apáddal! Ha nem
változik meg valami nagyon hamar, mindannyiatokat kidobnak innen.
Adele egyedül ült a nappaliban, amikor apja hazaérkezett a
munkából.
– Hol van anyád? – kérdezte.
Elment úgy fél órával ezelőtt – válaszolta Adele, és elsírta magát.
Anyja a hálószobában aludt, amikor hazaért az iskolából, ezért
békén hagyta. Később bevitt neki egy csésze teát, amiért egy nagy
pofon volt a köszönet. – Nincs semmi itthon, talán azért ment le,
hogy hozzon valamit! – tette hozzá.
Apja mélyet sóhajtott, és kabátostul belesüppedt a karosszékbe.
 – Már nem is tudom, mit csináljak! – legyintett lemondóan. – És te
se sokat segítesz azzal, hogy mindig kiborítod.
– Én már egyáltalán nem szólok és nem teszek semmit! – fakadt
ki Adele. – Ezt mind ő maga csinálja!
Olyan éhes volt, hogy szédült, de még egy darab kenyér sem volt
otthon. Amíg jobban érezte magát, elviselte, hogy apja mindenért őt
okolja, de most egyszerűen nem bírta tovább. Dühödten elmondta,
amit Mrs. Pattersontól hallott, s kérlelte apját, hogy tegyen valamit.
Gondolta, most mindjárt elcserdül egy nagy pofon, de legnagyobb
meglepetésére Jim csak nagy bánatosan bámult rá.
– Soha nem figyel arra, amit mondok – válaszolta fejét lassan
ingatva. – Úgy viselkedik, mintha minden bajának én volnék az
okozója.
Adele-t nagyon megérintette ez a mélyről feltörő hirtelen fájdalom
és szomorúság apja hangjában. Jim-ről nem lehetett azt mondani,
hogy mintaapa, nem ő irányította a házat, s olyan észrevétlenül járt
fel-alá, mintha bérlő volna. Nem beszélt sokat, ritkán mutatta ki
érzéseit, s Adele csak nagyon keveset tudott róla, mert legtöbbször
figyelemre se méltatta idősebbik lányát. Összehasonlítva azonban
más apákkal, Jim Talbot nem volt rossz ember. Lehet, hogy
faragatlan volt, és lassú észjárású, de nem ivott vagy kártyázott, és
mindennap tisztességesen elment dolgozni.
Pamela halála s az űr, amit maga mögött hagyott a családban,
egyre inkább apjára terelte Adele figyelmét. Nem bírt egyetérteni
anyja rágalmazó szavaival még akkor sem, ha azok lényegében
igazak voltak; hiszen nem az apja hibája, hogy a legelemibb
problémákkal sem tud megküzdeni. Jim az igazat megvallva még
mindig egy nagy gyerek volt, ezért Adele mély szimpátiával
viseltetett iránta, hiszen tapasztalatból tudta, milyen az, ha valakit
folyton kigúnyolnak.
– De mégis, hogyan lehetnél te az oka anya bajainak? – kérdezte
ámulva Adele.
– Fogalmam sincs – tárta szét a karját értetlenkedve Jim. –
Mindig megtettem mindent, amire kért, de ez a nő rejtély. Fogalmam
sincs, mi jár a fejében.
 Amikor Rose kilenc körül végre hazaért, Adele már ágyban volt.
Apjával egy zacskó kétszersültet ettek a teájuk mellé, mert Jimnek
nem telt többre. Adele még mindig elviselhetetlenül éhes volt, s
tudta, hogy apjának éppúgy korog a gyomra, mint neki. A lefekvés
az éhség elfojtásán túl ahhoz is jó szolgálatot tett, hogy Adele
elkerülje anyja szokásos esti jeleneteit.
A veszekedés pedig abban a pillanatban kirobbant, ahogy Rose
átlépte a küszöböt. Jim mormogott valami olyasmit, hogy egy tíz órát
dolgozó férfi nem éri be egy fél zacskó kétszersülttel. Ez olaj volt a
tűzre, és vérben forgó szemmel egymásnak estek.
Jó ideig csak a szokásos dolgokat üvöltötték egymásnak. Rose
azt, hogy sokkal jobbat érdemelne, mint hogy Euston poros
negyedében sínylődjön; Jim pedig azt, hogy ő mindent megtesz érte.
Ekkor azonban olyasvalami ütötte meg Adele fülét, hogy fölült tőle
az ágyban, és fülelni kezdett.
– Az átkozott szegényházban végezted volna, ha én nem vagyok!
– Mi másért mentem volna hozzád? – kiáltotta dühödten Rose. –
Azt hiszed, hogy a közelembe engedtem volna egy magadfajtát, ha
nem vagyok nagyon megszorulva?
Adele megrémült anyja kegyetlenségétől.
– De én szerettelek téged! – válaszolta Jim bánattól elcsukló
hangon.
– Hogy szerethetsz valakit, akit nem is ismersz? – vágott vissza
Rose. – Soha nem érdekelt, hogy én mit akarok, te csak meg akartál
szerezni engem!
– Helyesen cselekedtem – válaszolta Jim méltatlankodva, a sírás
határán –, neked gyerekkel a hasadban szükséged volt egy férfira.
– És te férfinak nevezed magad? – vetette oda Rose becsmérlőn.
– Soha rád sem néztem volna, ha nem vagyok terhes, és te tudtad
ezt. Ne tegyél úgy, mintha bármennyire is érdekelt volna a gyerek!
Egyetlenegy dolgot akartál: ágyba bújni velem!
Éles csattanás hangzott, s Adele rögtön tudta, hogy Jim megütötte
Rose-t.
– Te rohadt kurva! – ordította fékevesztett dühvel. –Ha rajtad
múlik, Adele fattyúként egy árvaházban végezte volna!
 Adele-t annyira megrázták e szavak, hogy párnáját a fejére húzta,
nehogy véletlenül többet halljon.
Tudta, hogy a kisbabák anyjuk hasában nőnek, s azt is, hogy az
apjuk teszi őket oda.
De ha őt nem Jim tette oda, abból egyenesen következik, hogy
anyja prostituált!
Adele számára nagyon is ismerősen csengett a prostituált
kifejezés, vagy ennek gyakrabban használt formája, a prosti, hiszen
a King's Cross és a Euston környéke teli volt velük. Tízéves koráig
azonban nemigen tudta, hogy mivel foglalkoznak. Egy idősebb
iskolatársa magyarázta el neki, hogy pénzt kapnak, amiért engedik a
férfiaknak azt, amitől a gyerek születik. Iskolatársa azt is elmondta,
hogy a férfiak megőrülnek azért, hogy gyereket csináljanak, de mivel
feleségük nem akar otthon egy egész óvodát, eljárnak a
prostituáltakhoz.
Adele-t mindig is nagyon érdekelte, vajon hol van a sok kisbaba,
mivel soha nem látott egyetlen prostituáltat sem babakocsit tolni.
Abból, amit apjától hallott, úgy tűnt, hogy mind árvaházba kerülnek.
Apja viszont elvette anyját, hogy megmentse őt az árvaháztól.
Adele nem tudta, hogy szerencsésnek gondolja-e magát, amiért
elkerülte e sorsot. Ha anyja azt állítja, hogy tönkrement az élete,
talán mégis inkább szeretett volna prostituált maradni?

Úgy gondolta, hogy szülei bementek a hálószobába, mert bár

hallotta, hogy vitatkoznak, már nem tudta pontosan kivenni a
szavaikat. Azt viszont annál inkább hallotta, hogy lentről Manningék
seprűnyéllel kopogtatnak a plafonon, akkora zajt csapnak a szülei.
Egyszerre hatalmas csörömpölés hangzott a konyhából. Olyan
volt, mintha valaki egyszerre az összes fazekat ledobta volna a
földre. Ezután anyját hallotta teli torokból üvölteni.
Adele ösztönösen kipattant az ágyból, és a nappaliba rohant. Ám
ahelyett, hogy azt látta volna, Jim üti az anyját, azt vette észre, hogy
apja vérben úszva hever a hálószoba küszöbén. A fazekakat tehát
Rose vágta földhöz – még néhány összezúzott tányér is hevert a
kövön –, s kezében markolta a konyhakést.
Adele látta, hogy ez most más, mint a szokásos összezördülések.
Látta Jim rémületét, és érezte, hogyan árad a gyűlölet a levegőben.
Rose megállás nélkül ordított, mint akinek elment az esze, s elborult
tekintettel irányította a kést Jim felé.
– Elég! – sikoltott föl Adele.
Rose a hang irányába fordult, s rémisztő tekintetét Adele-re
szegezte. Szeme teljesen kiguvadt, arca kivörösödött, szája
remegett, s a széle habzott.
– Elég?! – hördült föl az anyja, miközben a késsel hadonászott.
Érezni lehetett, hogy ha bárki a közelébe merészkednék, abba
gondolkodás nélkül bele is vágná. – Még el se kezdtem!
– Adele félve szólalt meg: Ki fogják hívni a rendőrséget! Ki fognak
lakoltatni bennünket! – Miközben ezt mondta, azon gondolkodott,
hogyan tudna kimenekülni a lakásból.
– Azt hiszed, hogy egy cseppet is érdekel? – hadarta anyja
kitágult orrcimpával. – Gyűlölöm ezt a helyet, gyűlölöm Londont,
gyűlöllek mindkettőtöket!
Adele számtalanszor látta anyja dühkitöréseit, amelyek rendre
azzal fejeződtek be, hogy hirtelen lerogyott egy székbe, s levegő
után kapkodott. A mostani azonban más volt. Tekintetében olyan
vadság ült, mintha gonosz lélek szállta volna meg. Adele
megdermedt a rémülettől, s feszült izmokkal készült a veszélyre.
– Megölted az én kicsi Pamelámat! – fröcsögte anyja gyűlölködő,
eltorzult ábrázattal. A kést Adele-nek szegezve feléje tántorgott. – Ő
volt az egyetlen, akit szerettem, és te megölted!
Adele megdermedt, annyira félt. Érezte, hogy most futnia kell,
vagy le a lépcsőn, vagy be a szobájába, de egyre csak a kés
megvillanó pengéjére meredt, s egyszerre azt érezte, hogy a combja
között valami meleg folyik végig.
– Te kis rohadék! – sikította Rose, s egyik kezével megragadta
Adele haját. A másik kezét magasba emelte, hogy lesújtson a
késsel.
– Ne, Rose! – kiáltotta Jim, s hátulról megragadta a csuklóját.
– Takarodj! – üvöltötte Rose, de Jim olyan erővel szorította a
csuklóját, hogy a két centire Adele arcától tartott kés megremegett a
kezében. Másik kezével azonban még mindig szorította a kislány
haját.
Adele azt hitte, perceken belül meghal. Nem tudott szabadulni
anyja markából. Érezte arcán Rose forró és büdös leheletét, látta
rámeredő, eszement tekintetét. Hangosan fölsikoltott, s megpróbálta
eltolni magától Rose-t. A kés végighasította az arcát, majd a földre
hullt.
Jim próbálta legyűrni Rose-t, s hogy minél jobban eltávolítsa a
kislánytól, a hátánál fogva kezdte húzni. A görcsösen markoló kéz
azonban egy csomó hajat tövestül kirántott Adele fejéből.
– Az isten szerelmére, takarodj innen! – kiáltotta Jim, miközben
sikerült hátracsavarnia Rose karját.
Adele megpróbált megmozdulni, de a falhoz szorult, s anyja
térdével erősen gyomorszájon rúgta. Mire Jim-nek sikerült végre
megfékeznie Rose-t, Adele görcsbe rándulva a fájdalomtól a földre
rogyott.
– Tönkretetted az életemet! – hallotta anyja távolba tűnő hangját.
– Ha te nem vagy, jó életem lehetett volna! Apád hazug fráter volt, s
tizenkét éve az ő arcát kell látnom, amikor rád nézek!

Jim megpróbálta eltávolítani Rose-t Adele közeléből, amikor

fölpattant az ajtó, és berontott Stan Manning és Alf Patterson, a két
szomszédjuk.
– Teljesen megőrült – kiáltotta Jim, miközben megpróbálta
megfékezni Rose-t, aki káromkodva és köpködve kapálózott a
karjában. – Meg akarta ölni a gyereket. Segítsenek, aztán egyikük
szaladjon orvosért!
 3. FEJEZET
Alf Patterson csak addig maradt, amíg Jim és Stan segítségével
sikerült megfékeznie Rose-t. Leszorították egy székre, kezét sállal
hátrakötötték, majd bőrszíjjal oda is rögzítették a támlához. Azzal Alf
elrohant orvosért.
Alf alacsony növésű, erős testalkatú, sörpocakos, kopaszodó,
önmagával elégedett harmincas volt. Szeretett a vasútnál dolgozni,
rendezett házban lakott, és olyan odaadó felesége volt, hogy bárki
megirigyelhette.
Annie-vel friss házasként költöztek a 47-es szám alá úgy nyolc
évvel ezelőtt, majd nem sokkal később Tal-boték követték őket. A két
pár sohasem került szoros barátságba. A férfiak, ha úgy hozta,
fizettek egy-egy sört egymásnak, ha összefutottak a kocsmában.
Rose és Annié pedig néha együtt teázott, de ennél több nem történt
– közös témájuk a gyermekeik voltak. Alf idősebb fia, Tommy csak
egy évvel volt fiatalabb Pame-lánál, s Adele vitte mindkét gyereket
iskolába. Ez Adele alsó tagozatos korában alakult ki, s azóta is így
maradt.
Annié sosem tudta, hányadán áll Rose-zal. Egyik nap harapós és
goromba, másnap viszont édes, mint a méz; különösen, ha akart
valamit. Ha nincs Adele – akit különösen kedvelt –, ügyet sem vetett
volna az anyjára. Amikor Pamela meghalt, Annié hiába próbálta
vigasztalni, Rose rendre visszautasította. Annie-t nyugtalanította
Rose italozása, és azt is gyanította, hogy nem bánnak jól Adele-lel,
ezért megkérte férjét, hogy beszéljen Jimmel. Alf azt hitte, hogy
felesége túlreagálja a dolgokat, s majd minden szépen rendeződik.
Annak fényében viszont, aminek épp most tanúja volt, érezte, hogy
komolyan kellett volna vennie felesége vészjósló szavait. Rose
Talbot veszélyes őrült.
Amikor befordult az utcába, ahol Biggs doktor lakott, hangosan
dörömbölt az ajtón.
Néhány perc múlva maga a doktor fogadta pizsamában és
hálóköntösben.
A doktor alacsony, kopaszodó ember volt, akit legalább annyira
ismertek jó kedélyéről, mint orvosi szaktudásáról.
 – Sajnálom, hogy zavarnom kell, doktor úr. Rose Talbotról van
szó, a felső szomszédomról. Megőrült. Megtámadta Jimet, aztán
nekiment a lányának a konyhakéssel. Jimmel meg kellett kötöznünk,
annyira nem bírtunk vele.
Egy perc gondolkodási időbe telt, míg az orvosnak bevillant, hogy
kiről is beszél Alf, de aztán eszébe jutott, hogy Talboték lányát ütötte
el nemrégiben egy autó.
– Várjon csak! Egy perc, és készen vagyok. Hadd öltözzem fel!
Felkapom a táskámat, és mehetünk is? – mondta a doktor. – Van
valami ötlete, hogy mi okozhatta Mrs. Talbot furcsa viselkedését? –
kérdezte az orvos, amikor néhány perc múlva sietve lépkedtek
visszafelé az úton. Annié és Alf Pattersont jól ismerte, mert
mindhárom gyermekük nála született, s mielőtt a legkisebbik a
világra jött, Annié takarította a rendelőjét.
– Fogalmam sincs – válaszolta Alf. – Azóta, hogy a kislányát
elütötte az autó, elég furcsa állapotban van. Rengeteg veszekedést
hallottunk tőlük, de Jim nem említett semmi különöset.
Dr. Biggs alig ismerte Talbotékat, de meglátogatta Rose-t a
temetés után, hogy megnézze, hogyan viseli a tragédiát. Rose be
sem engedte, azt mondta, minden rendben van. Pedig egyáltalán
nem festett jól; mély, sötét karikák húzódtak a szeme alatt. A doktor
nem is kérdezett többet, de kérte, hogy egyszer látogassa meg a
rendelőjében, aminek Rose sose tett eleget. Ő pedig hívás nélkül
alig tehetett többet.
Mire a 47. szám alá érkeztek, már egész kis tömeg gyűlt a ház
elé, s mindenki a kivilágított emeleti szobából kiszűrendő zaj
irányába fordult.
– Menjenek haza, kérem! Nincs itt semmi látnivaló – szólt Biggs
doktor határozott hangon.
– A zaj zavar minket, doki! Mintha valakit itt be kellene zárni –
vágott vissza egy férfi. Biggs doktor válaszra sem méltatta, hanem
bement a házba, és odabiccentett Annié Pattersonnak, aki egy
másik nővel ott állt a lépcső alján. Bentről a kiabáláson kívül
olyasféle zaj is hallatszott, mintha valaki valamivel erősen karistolná
a parkettet.
 Dr. Biggs utasította Alfot és nejét, hogy maradjanak lenn, ha
szükségük lesz rá, majd leszól. Azzal fölszaladt a lépcsőn.

Amikor az orvos belépett az ajtón, rendkívül megrázó kép fogadta.

Rose-t odaszíjazták egy székhez. Lekötözve is mozgott, ide-oda
himbálózott, s karistolta a padlót, úgy vonszolta magát a szobában.
Közben folyamatosan szitkokat szórt a férjére, s kiguvadt szemmel
próbált szabadulni. A vérző fejű Jim Talbot tétován nyugtatgatta.
Egy másik férfi, akit az orvos nem ismert, a kislány mellett térdelt,
s törölgette az arcáról csorgó vért. A kislány hálóruhában volt, s az
orvos rögtön észrevette, hogy a vérfoltok mellett vizelettől is nedves
a ruhadarab. A nappaliban mindenfelé fazekak, lábosok és törött
tányérok hevertek.
Dr. Biggs azonnal tudta, hogy ez nem egy szokásos otthoni
veszekedés maradványa. Rose nem fog megnyugodni tea és
beszélgetés mellett. Úgy vélte, hogy mind az apa, mind a lánya
veszélyben forog, ha otthon marad. Az egyetlen lehetséges
megoldásnak az tűnt, hogy nyugtató injekcióval elkábítja a nőt, s
beszállíttatja az elmegyógyintézetbe, még mielőtt akár másban, akár
magában kárt tehetne.
– Mi a baj, Mrs. Talbot? – kérdezte gyöngéden, miközben
közelebb lépett.
– Basszátok meg! Takarodjatok ki innen mindannyian! – visította
fogait vicsorítva Rose, s egyre hevesebben himbálózott a székben,
bár Jim próbálta lefogni.
A szitokszavak olyan áradatát zúdította a jelenlévőkre, hogy még
az orvos is hátrahőkölt egy pillanatra.
– Mitől lett ilyen? – kérdezte Jim szánalmas arccal. – Semmi
rosszat nem tettem ellene.
– Úgy tűnik, hogy a lányuk halála ideg-összeroppanást váltott ki
nála – válaszolta az orvos szakszerűen. Közben nyugtatóampullát
és injekciót vett elő a táskájából. – Korábban is viselkedett furcsán,
vagy csak ma este? – kérdezte, miközben megkocogtatta az
ampullát.
Jim bólintott.
 – Már hetek óta nagyon furcsán viselkedik. Mindenbe beleköt,
semmi se jó neki.
Egyfolytában csak iszik.
Ha Jim akart volna még valamit hozzátenni, nem tudott, mert Rose
félbeszakította:
– Te aljas tetű, rohadék gazember! – ordította torkaszakadtából. –
Miattad van minden, csakis miattad!
– Most pedig, Mrs. Talbot, adok valamit önnek, amitől
megnyugszik, mert nagyon ki van borulva – mondta barátságos
hangon az orvos, kezében az elkészített injekcióval.
Ránézett a másik férfira, aki épp felkelt Adele mellől, s rémülten
ácsorgott.
– Kérem, segítsen Jimnek tartani!
Rose úgy ficánkolt, mint egy betöretlen csikó, de Jim és Stan
együttes erővel le tudta fogni annyi időre, amíg az orvos beledöfte a
tűt.
– Néhány másodperc múlva hatni kezd – mondta az orvos,
amikor kihúzta a tűt. – Egy pillanatra majd el kell mennem, hogy
szerezzek neki kórházi ágyat, de először hadd vessek egy pillantást
a gyerekre!
– Szemétláda! – köpött felé Rose. – Ne engem küldj a diliházba, a
kis szaros miatt lettem ilyen!
Egy percen belül hatni kezdett a gyógyszer, s mind a rángatózás,
mind a kiabálás alábbhagyott. A doktor ezért most már odamehetett,
hogy megvizsgálja a kislányt, aki magánál volt, csak szemlátomást
sokkot kapott. Arcán csúnya vágás, feltehetően ugyanattól a késtől,
amely az apját is megsebesítette. Szerencsére nem volt mély,
inkább csak karcolás. Amikor az orvos rákérdezett, hogy vannak-e
egyéb sérülései is, Adele szó nélkül a hasára tette a kezét.
– Kérem, segítsen bevinni a hálószobába! – szólt oda Jimnek, aki
végig figyelte, ahogy a felesége feje lassan előrecsuklik.
– Nincs értelme! Úgysem maradhat itt, ha az anyját kórházba
viszik – válaszolta félvállról.
 – Meg kell vizsgálnom! – mondta kurtán az orvos. Arra gondolt,
Jim arra céloz, hogy egy ilyen korú gyerek nem maradhat otthon
egyedül, amíg ő a feleségével a kórházban van. – Nincs semmi
szükség rá, hogy eljöjjön a kórházba a feleségével. Hacsak a kislány
sérülései nem indokolnak további kezelést, itthon maradhat
magával.
– Ő nem az én gyerekem – válaszolta Jim olyan jéghideg hangon,
mintha kutyát idomítana. – Akár sérült, akár nem, engem nem
érdekel, azt akarom, hogy tűnjön el innét még ma este!
Biggs doktor büszke volt arra, hogy nem jön egykönnyen zavarba,
de most leesett az álla.
– Később még visszatérünk erre – válaszolta katonásan. – Most
viszont nem szándékozom a kislányt a kemény, hideg padlón
megvizsgálni, ezért nagyon hálás lennék, ha segítene fölemelni! Ha
végeztem, telefonálok a felesége ügyében.
Miután végre sikerült a kislányt bevinni a hálószobába, az orvos
megkérdezte a nevét, s megkérte rá, hogy mesélje el, mi történt.
Adele elmondta, hogyan rúgta hasba az anyja, s amikor fölhúzta a
hálóingét, ennek nyomát az orvos rögtön meg is pillantotta. Azt is
észrevette, hogy a kislány testét számtalan régebbi zúzódás borítja,
ami azt bizonyítja, hogy folyamatosan verték. Bár sokkos állapotban
volt, nem tört el egyetlen csontja sem, és az arcát végigszántó
karcolást sem kellett összevarrni. Ezért úgy döntött, hogy nem küldi
kórházba.
– Most megyek és telefonálok édesanyád ügyében – magyarázta,
miközben lehúzta róla a nedves hálóinget, és bebugyolálta egy
pokrócba. – Te csak maradj itt, nemsokára visszajövök!

Rose Talbot olyan erős nyugtatót kapott, hogy semmiféle

ellenállást nem tanúsított, amikor a két mentős levitte a hordágyon.
Dr. Biggs épp akkor érkezett vissza a telefonálásból, amikor a
mentőautó megérkezett, ezért már nem tudta ellátni Jim sebeit, és
Adele-lel sem tudott újra beszélni. Amikor a mentőautó elhajtott,
visszament a házba, mert látta, hogy Annié Patterson aggódva vár
az előszobában.
 – Rendbe fog jönni? – kérdezte. – Tudok valamit segíteni Jimnek
vagy Adele-nek?
– Mrs. Talbot feltehetőleg hosszabb ideig kórházban marad –
jelentette ki az orvos visszafogottan. Tudta, hogy Annié Patterson
rendes asszony, és nem pletykálkodik, mégsem tudta rászánni
magát, hogy bevallja, valójában elmegyógyintézetbe küldte Rose
Talbotot. –De van itt még egy probléma. Adele valószínűleg nem
maradhat a házban. Megtenné, hogy elszállásolja ma éjszakára?
– Természetesen – válaszolta Annié habozás nélkül. – Szegény
drágám! Egy ilyen kislánynak nem lenne szabad ilyen
szörnyűségeket látnia! Hozza le, kérem, ha szükséges! Igaz, hogy
csak a díványra tudom fektetni, de nagyon szívesen látjuk. Hozzon
le, kérem, pokrócokat is, ha tud!
– Maga nagyon jó ember – mosolyodott el Biggs doktor. – A
kislánynak nagy szüksége van egy kis gondoskodásra. Az az
érzésem, hogy mostanában nem sok törődésben volt része.
A fenti lakásban egyedül Jim maradt. A konyhában ült, csak
bámult maga elé, és szemlátomást tudomást sem vett a földön
szerteszét heverő tárgyakról. Még arra sem figyelt fel, hogy az orvos
belép az ajtón.
– Jól van, Jim. Hadd vessek egy pillantást a sérüléseire! – mondta
az orvos meleg hangon. Forró vizet öntött egy tálba, s a táskájából
elővett gézzel megtisztította a férfi arcát. – Csak felületi sérülés,
örömmel mondhatom, nem kell összevarrni – jelentette ki kis idő
múlva.
Ellátta, majd bekötözte a sebet. Aztán leült az asztalhoz, s
komolyan Jim szemébe nézett.
– És most remélem, részletesen elmeséli, hogy mi folyik itt.
– Nincs igazán sok mondanivalóm – válaszolta egykedvűen Jim.
– Rose nem volt jól, mióta Pamela elment. Minden egyes nappal
rosszabbodott az ivás is, meg minden. Maga is láthatta, hogy milyen;
mint akinek teljesen elmentek otthonról.
– Egy gyermek halála épp elég ok, hogy egy anya
összeroppanjon. Már sokkal előbb kellett volna szólnia nekem, még
mielőtt így elfajultak a dolgok – mondta az orvos vádló hangon.
– Nincs pénzem orvosra. Most csökkentették a fizetésemet. Rose
meg különben sem engedte volna magát a közelébe – válaszolta
Jim.
– Miért vádolta Adele-t? – kérdezte az orvos.
– Hát azért, mert miatta történt az egész. Ha jobban iparkodott
volna, időben odaér, s akkor nem gázolták volna el Pamelát.
– Egy közúti baleset felelősségét mégsem terhelhetik egy
gyerekre! – kiáltott fel az orvos hitetlenkedve. –Adele-t valószínűleg
így is egész életében gyötörni fogja a lelkiismeret-furdalás. A
balesetek így hatnak az emberekre. De a szülei nem okolhatják érte!
– Mondtam már magának, Adele nem az én gyerekem! –
válaszolta Jim ingerülten. – Az enyém pedig… miatta… meghalt. Az
anyja meg bedilizett. Hallania kellett volna, hogy mikkel vádolt meg
engem! Nagyon elegem van mindenből! Mindent megtettem érte és
a gyerekéért éveken keresztül, és ez a hála! Úgyhogy már látni sem
akarom egyiküket se. Viheti magával a gyereket is rögtön!
A doktort megdöbbentette a férfi kegyetlen viselkedése Adele-lel,
de biztos volt benne, hogy közös lányuk halála óta Rose folytonosan
ezt szajkózta Jimnek. A férfi szintén sokkhatás alatt volt, s holnapra
talán egészen másképp fogja látni a dolgokat, de minthogy Adele a
szomszédos szobában feküdt, s feltehetőleg az egész beszélgetést
végighallgatta, jobbnak látta, ha leköltözteti legalább erre az
éjszakára Annié Pattersonékhoz.
– Holnap elviszem Adele-t – mondta határozottan. – Nem a maga
érzései miatt, Mr. Talbot, hanem azért, mert a kislány súlyosan
sokkos állapotban van, és nagy szüksége van a gondos, ápoló
kézre. Holnap visszajövök, és akkor újra beszélünk. Remélem,
akkorra megnyugszik, és belátja, azzal, hogy elvette Rose-t, törvényi
és erkölcsi kötelezettségei vannak a kislánnyal szemben is.
– Holnap dolgozni kell mennem – válaszolta Jim.
– Jó, akkor este hét körül jövök – jelentette ki erélyesen Biggs
doktor. – Remélem, addig lesz elég ideje, hogy egy kicsit
elgondolkodjon a kislány igényeiről is.
 Annié Patterson rögtön a szárnyai alá vette Adele-t, ahogy
megérkezett az orvos oldalán.
– Szegény kicsikém! – suttogta, miközben szorosan magához
ölelte. – Nagyon sajnálom, hogy nem tudok rendes ágyat adni
neked, de egy ilyen kis madárka el tud aludni a kanapén is.
Az egyetlen tiszta hálóing, amit az orvos talált, a halott húgé volt.
Alig takarta Adele térdét, s a lány a vállára borított takaróval meg a
karcolással az arcán igazán megrendítő látványt nyújtott.
– Nagyon kedves öntől, Annié! – mondta az orvos, majd letette a
párnát és a takarót. – Igazán csak átmeneti megoldásról van szó.
Holnap beszélek Mr. Talbot-tal, ha megnyugszik.
Adele mindeközben egy árva szót sem szólt. Nem kérdezősködött
sem anyja után, sem arról, hogy mi lesz vele. Biggs doktor azt
remélte, hogy azért nem, mert nem egészen fogta föl, hogy mi
történt odafenn.
A remény azonban elszállt, mert amint menni készült, Adele
hirtelen kifakadt.
– Nem maradhatok soha többé apával! Nem szeret engem se ő,
se a mama!
– Ez nem igaz! – fakadt ki Annié Patterson. – Anyukád beteg,
apukád meg azt se tudja, hol áll a feje!
Adele segélykérőn az orvosra nézett. Még mindig nem tudta
fölfogni, hogy anyja megpróbálta megölni, és azokat a borzalmas
szavakat sem értette egészen. Bármennyire fiatal volt, ma este
szembesülnie kellett anyja valódi érzéseivel. Talán azzal lehetne
leginkább leírni, amikor az ember kiont egy üveg tejet. Föl lehet
ugyan mosni, de már nem lehet visszaönteni az üvegbe. Teljes
bizonyossággal tudta, hogy a pofonok, a csúnya beszéd és
viselkedés mind anyja növekvő gyűlöletének jelei voltak. Ma este
pedig minden túlcsordult.
Egyszerűen nem értette, hogyan tehette tönkre anyja életét a
puszta világrajövetelével, de nem hitte, hogy anyja valaha is
másként érez majd iránta. Azt is érezte, hogy se az orvosnak, se
Mrs. Pattersonnak nincs ereje további beszélgetésre aznap este. Így
nem maradt más hátra, mint követni az utasításaikat, szépen ledőlni
a kanapéra és elaludni. Ha még egyet szólna, talán még őket is
maga ellen fordítaná.
– Sajnálom, hogy problémát okozok – mondta elhaló hangon,
tekintetét egyik felnőttről a másikra vetve. – Mindent megteszek,
amit csak kérnek!
– Milyen jó kislány! – mosolygott Mrs. Patterson, és kedvesen
megsimogatta az arcát.
– Reggel mindent másként fogsz látni, majd meglátod! És jó
sokáig alhatsz, hiszen holnap szombat.

Mrs. Patterson főzött még egy kakaót neki, mielőtt lefeküdt, sajgó
hasára pedig forró vizes palackot tett, de Adele-nek csak nem jött
álom a szemére. A holdvilág a mosogató fölött besütött az ablakon,
és megvilágította a széktámlákat az asztal körül. A kanapé, amelyen
feküdt, valójában párnázott, műbőr huzattal ellátott pad volt, amely
az asztal melletti ülőhelyként szolgált.
Pattersonék lakása volt a legnagyobb a házban, bár egy kicsit
sötét. A konyha és az első hálószoba között nagy dupla ajtó nyílt. E
mögött aludtak a Patterson szülők egyéves Lily lányukkal. A
konyhától folyosó vezetett a négyéves Michael és a hétéves Tommy
közös hálószobájához. A folyosó végén lévő ajtó a hátsó kertre nyílt.
Mi lesz most vele? Hallotta, hogy apja mit mond az orvosnak, s
bizonyos volt benne, hogy komolyan is gondolta. Úgy tudta, hogy az
árvaházakat csecsemőknek és kisgyerekeknek tartják fenn, de még
sohasem hallott olyat, hogy valaki tizenkét éves korában került be
egy ilyen intézetbe. Addig pedig nem tud munkát vállalni, hogy
eltartsa magát, amíg be nem tölti a tizennégyet.

Valamikor bizonyára mégiscsak álomba szenderült, mert egyszer

csak arra riadt, hogy Mrs. Patterson fölteszi a tűzhelyre a
teáskannát.
– Jaj, drágaságom, nagyon sajnálom, hogy fölébresztettelek! –
mondta vidáman. – Jól aludtál? – Odalépett Adele fekhelyéhez, és
hátrasimította a kislány haját.
Az asszony leengedett haja egészen a derekáig ért. Hálóruhája
olyan szakadozott volt, hogy majdnem lefoszlott a testéről.
 – Köszönöm, jól – válaszolta Adele. Hasa kicsit fájt még, s az
arca lüktetett, de egyébként jól érezte magát.
– A férjem mindjárt indul dolgozni. Lustálkodj még egy kicsit! Ha
megszoptattam Lilyt, főzök neked teát. Aztán beszélgetünk is egy
kicsit.
Adele hosszan a fekhelyén maradt, s alvást színlelve fülelt
Pattersonék reggeli készülődésére. Takarója alól kikukucskálva
nézte, hogyan adja oda Mrs. Patterson a férjének a szendvicseket, s
hogyan csókolja homlokon, amikor a férfi útra kel. Aztán nézte,
hogyan szoptatja, majd fürdeti meg a mosdóban a kicsi Lilyt. A
kisbaba pelenkája bűzlött, de nagy gyönyörűség volt hallgatni
gügyögését és lubickolását a vízben. Később Michael és Tommy is
fölébredt, s anyjuk pirítóst meg teát készített nekik.
Valami olyan nyugalom és derű áradt a család mindennapi
teendőiből, amilyet Adele még soha nem tapasztalt. Mrs. Patterson
szeretettel megpaskolta a gyerekek fenekét, megsimogatta a fejüket,
s néha csak úgy futtában csókot nyomott az arcukra. Mindig
nyugodtan és nagy figyelemmel hallgatta a gyerekeit. Adele csak
anyja folytonos zsörtölődéséhez szokott hozzá.
– Mit szólnál egy csésze teához? – kérdezte Mrs. Patterson,
amikor a fiúk elmentek a szobájukba öltözködni.
A kis Lily egy földre terített pokrócon játszott a fajátékaival, és
boldogan mászkált föl- alá négykézláb.
Adele nagyon óvatosan kelt fel az ágyból, mert tudta, hogy
Pamela hálóinge rövid rá, s előző nap nem jutott eszébe, hogy ruhát
hozzon magával.
Mrs. Patterson olvasott a gondolataiban.
– Később fölmegyünk, és hozunk le egypár holmit. Úgy hallottam,
hogy az apukád ma korábban megy dolgozni. Ez jó jel, legalább nem
gubbaszt otthon magában.
– Nem hinném, hogy megváltoztatná, amit rólam mondott –
válaszolta a lány, mert azt hitte, Mrs. Patterson arra céloz, hogy
őróla gondolkodik otthon. –Tudja, még csak nem is az apám. A
mama mondta tegnap este.
Mrs. Patterson a szája elé kapta a kezét, és komoly arcot vágott.
 – Összevissza beszélt mindenféléket, de nem volt tudatában
annak, amit mond, kedvesem, mert teljesen ki volt borulva.
– Mégis igaz, mert a papa ugyanezt állította a doktornak- mondta
Adele csendesen, s közben lehajtotta a fejét, úgy szégyellte magát.
– A mama mindenféle rondaságot vágott a fejemhez mostanában.
Azt is mondta, hogy meg akart tőlem szabadulni, s hogy én voltam
az egyetlen ok, amiért hozzáment a papához. Tegnap este pedig
meg akart ölni.
Mrs. Patterson csak állt némán, s Adele tudta, hogy azért nem
szól egy szót sem, mert nem tudja, mit mondjon.
– Úgy gondolom, hogy árvaházba kell mennem, igaz? – kérdezte
Adele percekkel később, miközben figyelte, hogyan ügyködik az
asszony a teakészítéssel. –Nincs más út.
Abban a pillanatban érezte a nő szorosan ölelő karját magán.
– Kedves, kicsi galambom! – kiáltotta Mrs. Patterson szorosan a
keblére szorítva, amelyből tej és pirítós szaga áradt. – Ez borzasztó
dolog, de remélem, hogy ha anyukád kipiheni magát a kórházban,
minden jobbra fordul!
Adele boldogan lubickolt az ölelésben. Szerető biztonságban
érezte magát, úgy, ahogyan korábban sohasem. Mégis úgy
gondolta, figyelmeztetnie kell ezt a kedves asszonyt, hogyan érez az
anyja iránta.
– Nem hinném, hogy akarna, még akkor sem, ha meggyógyul –
szólalt meg.
Kis időbe telt, míg el bírta mondani, hogy mennyire rosszra fordult
a sorsa Pamela halála óta, s hogy tulajdonképpen előtte is csak
hideg közöny vette körül otthon.
– Most már láthatja – fejezte be végül –, nincs értelme abban
reménykednem, hogy ha jobban lesz, minden rendbe jön majd.

A napot Adele végtelennek érezte. Mrs. Patterson nem tartotta

túlságosan jó ötletnek, hogy fölmenjenek a lakásba, ezért inkább a
maga holmijából kölcsönzött Adele-nek egy köpenyt. Piros-fehér
kockás volt, s majdnem olyan hosszú, mint amilyen széles, de övvel
összefogva majdnem úgy festett, mint egy pongyola. Adele próbálta
elterelni gondolatait a jövőről, s ezért inkább beállt segíteni. Fájó
gyomra azonban folytonosan emlékeztette az előző estére. Amikor
véletlenül megpillantotta magát Mrs. Patterson fésülködőasztalának
tükrében, sírva fakadt. Szeme körül fekete monoklik voltak, az arca
pedig felduzzadt a vágástól.
Hét óra tájban megérkezett Biggs doktor is, de Jim ekkorra még
nem ért haza.
– Biztosan beugrott a kocsmába – jegyezte meg Adele.
Dr. Biggs fölsóhajtott, és ránézett Mrs. Pattersonra azzal a
pillantással, amiben benne volt, hogy ő maga is valami hasonlót
gondol. Mrs. Patterson betessékelte az orvost az első hálószobába,
s gondosan becsukta maguk mögött az ajtót.
– A mi apukánk is eljár a kocsmába – mondta Tommy fölnézve
egy régi magazinból, amelyben akkurátusan bajuszt rajzolt minden
egyes képre.
Adele születésük óta ismerte a Patterson fiúkat, és igen szerette is
őket, bármily mulatságosan festettek is sápadt arcukkal, égbe
meredő, fekete hajukkal és mindig sebes térdükkel. Pamela Tommyt
ismerte a legjobban, mert őt vitte mindig iskolába Pamelával;
pimasz, hangoskodó és néha durva fiú volt, de nagyon szeretnivaló.
Ma pedig mindent megtett, hogy megnevettesse Adele-t. De Adele
most nem volt vicces kedvében, s fülét az ajtó mögött zajló
beszélgetésre hegyezte.

Mindkét felnőtt megpróbált nagyon csendben beszélni.

– Sajnos jelentenem kell a hatóságoknak – mondta az orvos
szomorúan. Attól tartok, hogy Jimnek nem áll szándékában gondját
viselni Adele-nek, ez az állapot pedig tarthatatlan. Tud esetleg
valami családtagról, nagyszülőről, nagynéniről?
– Úgy tudom, Jimnek van egy nővére valahol északon, de
sohasem látogatja. Ha Rose- nak van is családtagja, itt bizony még
nem láttam egyet se.
– Nem élnek a szülők?
– Nem tudok róla. Csak annyit tudok, hogy Rose Sussexben, a
tengerparton nőtt fel.
 – Megérdeklődöm Jimtől, ha sikerül vele találkoznom. Ha a szülei
még élnek, talán befogadják – reménykedett az orvos.
– Nagyon remélem. Borzasztóan elszomorít, hogy egy ilyen
kedves kislány árvaházba kerülhet – mondta Annié Patterson
elcsukló hangon.
– írok egy levelet Jimnek, amit Adele fölvisz majd, ha ruhát hoz le.
– Afelől is kétségeim vannak, hogy tud-e egyáltalán olvasni –
mondta Annié megvetően. – Nem valami észlény, azt, ugye, tudja?
– Tudom – bólintott rá a doktor.
Előző éjjel a felesége beszámolt neki a környéken keringő összes
pletykáról. Úgy tudja, Jim családja So-mers Townból származik, s
tagjait mind megátalkodottnak tartják. A köztudatba az
ezerkilencszázas évek elejétől kerültek be. Nők és férfiak egyaránt
mindenre elszánt gonosztevők, gazfickók és banditák, de tudni lehet,
hogy a Talbot szülők elvetemültségben még a gyerekeiken is
túltesznek. Jim a legfiatalabb a nyolc gyerek közül, s mindenki
visszahúzódó természetűnek ismeri. 1917-ben, tizennyolc évesen
besorozták, s mindenki úgy hitte, hogy három bátyjával együtt
elesett Franciaországban, mert sohasem tért haza. A szülőket az
otthon maradt két lánytestvérrel az 1919-es spanyolnátha vitte el.
Mindenki megdöbbenésére Jim Talbot négy évre rá fölbukkant
Somers Townban. Nemcsak az volt bámulatra méltó, hogy túlélte a
háborút, amelyben oly sok fiatal férfi veszett oda a környékről,
hanem hogy oldalán egy csinos, jó családból származó fiatal nő
lépdelt, karján pedig egy négyévesforma kislány ült. A környék lakói
ámulatból ámulatba estek, mert a felesége nem kurva volt, mint Jim
családjának nőtagjai, és ráadásul Jimnek még tisztességes munkát
is sikerült szereznie a fatelepen.
Abból ítélve, amit dr. Biggs előző éjjel hallott, úgy tűnt, hogy Rose
Talbot egyedül azért ment hozzá Jim-hez, mert egy másik férfitól
állapotos lett. Hosszú éveket töltött egy olyan férfi oldalán, akit
sohasem szeretett, és aki mellett igencsak szűkölködött. Ez nyilván
megkeserítette az Adele-hez fűződő viszonyát is.
Az orvos mégsem tekintett különösebb szimpátiával erre a nőre,
aki egy ártatlan gyermeket okolt saját felelőtlenségéért vagy
balsorsáért. Jim iránt viszont egy kicsit megenyhült a szíve, mert a
férfit már születése óta űzte a balszerencse. Mostanra már nyilván
kibeszélte munkahelyén az Adele-kérdést, és az orvosnak semmi
kétsége nem volt afelől, hogy társai biztatására el fogja taszítani
magától a kislányt. Ezzel a tettével valószínűleg Rose előtt is
bizonyítani akarja, hogy elege van az olyan eltartói szerepből,
amelynek fejében lábtörlőnek használják.
– Akárhogyan is, én azért írok egy levelet neki – jelentette ki végül
az orvos. – Holnap este még egyszer eljövök, hátha akkor otthon
találom.

Adele minden ízében irtózott attól, hogy visszamenjen az

otthonába, de a doktor levelét neki kellett fölvinnie. Rettegett attól,
hogy belépjen a lakásba, mert a helyszín felidézte benne azt a
szörnyű képet anyjáról, amint felé sújt a konyhakéssel. Minthogy
apja egyáltalán nem jelentkezett, az is nyilvánvalóvá vált, hogy tőle
sem várhat segítséget. Kétségbeesésében azt kívánta, bárcsak ő
halt volna meg Pamela helyett.
Öklendezni kezdett abban a pillanatban, hogy belépett az ajtón.
Amikor fölkapcsolta a villanyt, elébe tárultak az előző esti dulakodás
nyomai. Mindenütt edénydarabok hevertek a konyhakövön; alvadt
vér ragadt az abroszba, s ott feküdt a véráztatta konyhakés is. Az
egész lakásban émelyítő szag terjengett: alvadt vér bűze keveredett
állott dohány, olcsó alkohol és apja szennyese szagával. Sarkon
akart fordulni, hogy elszaladjon és soha vissza ne térjen, de
megkeményítette magát, s elindult a szobája felé, hogy kevés kis
holmiját összeszedje.
Iskolai egyenruháján kívül csak egy ünneplő szoknyája és egy
pulóvere volt, amit összepakolhatott. Az összes holmi könnyedén
belefért az iskolatáskájába, de amint sebesen tömködte befelé a
ruhadarabokat, eszébe jutott, hogy szülei hálószobájában van egy
kis bőrönd a szekrény tetején.
A szülők szobájába lépve ismét öklendezni kezdett, olyan szag
áradt a bevetetlen ágyból.
A párnák vérfoltosak voltak, s a koszos ágynemű mosdatlanságtól
bűzlött.
 Egy pillantást vetett az öltözőasztal tükrébe: ocsmányul néz ki.
Nem is csoda, hogy senki nem kér belőle. Az arcán végighúzódó
vágás előtt sem volt túlságosan csinos. Rakoncátlan, homokszínű
haja, egészségtelen, pergamenszerű bőre és seszínű, zöldes szeme
volt, amit anyja egyszer a csatorna vizéhez hasonlított. Nem is lehet
hát csodálkozni anyja elkeseredésén, hogy nem a csúnyácska,
hanem a bájos arcú lánya halt meg.
Fölkapaszkodott a szekrényhez támasztott székre, és pipiskedve
sikerült lehúznia a porlepte utazótáskát. Rátette az ágyra, s
körbetörölgette a lepedő sarkával.
Néhány megsárgult levélen kívül semmi sem volt benne, de
amikor megmarkolta a papírköteget, hogy kivegye a bőröndből,
eszébe jutott, hogy az orvos érdeklődött lehetséges rokonai felől.
Gyorsan leült az ágy szélére, és átlapozta a borítékokat. Egy kéztől
származott mind, s mindet apjának címezték. Egyet kíváncsiságból
kinyitott, s megnézte a feladót. Apja Manchesterben élő nővére írta.
Csalódottan markolta föl a kupacot, de a keze közül kihulló borítékok
között észrevette, hogy az egyiket más írással címezték. Gyorsan
fölkapta a földről a borítékot, amelyet Miss Rose Har-risnek küldtek.
Ez anyja leánykori neve, s a címzése is egy egészen más, Adele
fülének ismeretlenül hangzó helyre szólt. Ekkor bevillant neki, amit
Mrs. Patterson mondott anyja szülőhelyéről. A kezében tartott levelet
pedig a Curlew Cottage-ba, egy sussexi címre küldték. Mivel anyja
sohasem tett említést a szüleiről, Adele biztosra vette, hogy már
nem élnek. Mégis kíváncsi volt, hogy ki írhatott anyjának, ezért
kihúzta a levelet a borítékból, és olvasni kezdte. 1918. július 8-án
keltezték Tunbridge Wellsben. Rose lassan és figyelmesen olvasott.

Kedves Rose!

Olyan izgatott lettem, amikor bosszú hallgatás után végre hírt

kaptam Felőled. Annyira hiányzol, amióta elmentél, és minden lány
azt kérdezgeti, van-e valami hírem Rólad.
Azt hiszem, elég unalmas lehet ott, vidéken, de szerintem
mostanában, hogy mindenki csak a háborúról tud beszélni,
mindenütt éppoly unalmas. Az iskolában sok lány elvesztette az
apját vagy fivérét, és én boldognak mondhatom magam, hogy
apámnak nem kell bevonulnia, a kisöcséim pedig túl fiatalok.
Remélem, a Te édesapáddal is minden rendben van.
Téged is folyton nyaggat az édesanyád, hogy kössél zoknit meg
kesztyűt? Mert az enyém egyfolytában. Már hányingerem van a
szürke gyapjútól.
Ma délután teniszeztünk, és Muriel Stepford azt mondta, hogy
megpróbál beállni nővérnek. Azt mondja, azért, mert nagyon sajnálja
a sok sebesült katonát, de szerintem egyszerűen fél, hogy nem fog
elkelni, mert olyan kevés hasonkorú férfi maradt talpon.
Kérlek, írj minél hamarabb, s számolj be a napjaidról! Tényleg
csirkét nevelsz és zöldséget termesztesz? Vagy ez csak vicc? Nem
tudom Rólad elképzelni, hogy bekoszolnád a kezedet.
Szeretettel Alice

Adele háromszor is elolvasta a levelet, olyan izgalomba jött, hogy

megtudott egy keveset anyja leplezett múltjából. Ez az Alice nevű
lány jó barátnője volt anyjának? A nagyszülei vajon a háború miatt
költöztek el Tunbridge Wellsből? Lehetséges, hogy a nagyszülei
máig a Curlew Cottage-ban laknak?
A levél tizenhat évvel ezelőtt íródott; pontosan négy évvel azelőtt,
hogy ő megszületett. Azt, hogy anyja hány éves, sohasem tudta
pontosan, ezért azt sem tudta kitalálni, hogy a nagyszülei milyen
idősek lehetnek. Eszébe jutottak viszont a doktor szavai, aki azt
mondta, hogy Jimtől érdeklődni fog a rokonok felől, ezért odarakta a
levelet a többi közé. A bőröndbe belegyömöszölte csekély holmiját,
és kulcsra fordítva a zárat elhagyta otthonát.
A következő reggelen, amikor még a vasárnapi misére hívó
harangok zúgtak, beállított dr. Biggs. Patterson-ékhoz is beköszönt
egypár percre, s Adele hogyléte felől kérdezősködött. Azt is
elmondta, hogy fölhívta a kórházat, ahol anyját ápolják, s biztosított
mindenkit, hogy az asszony már sokkal higgadtabb, mint volt.
– Mit gondol, meddig tartják benn? – kérdezte Mrs. Patterson.
– Ebben a pillanatban nem tudom megmondani – válaszolta az
orvos kissé hivatalosan.
 – Most pedig fölmegyek, és meglátogatom Mr. Talbotot.
Az orvos nem túl sok időt töltött apjánál, s amikor visszajött,
nagyon dühös és paprikás hangulatban volt.
– Vidd ki, kérlek, a gyerekeket az udvarra játszani? –irányította
Adele-t Mrs. Patterson a hátsó ajtó felé.
Adele ki is ment, de csak a szobából. Az ajtó mögött hallgatózott.
Tudni akarta, vajon mivel dühítette föl az orvost ennyire az apja.
Nem kellett sokáig várnia, mert az orvos majd felrobbant a dühtől.
– Az az ember olyan süket, hogy úgy éreztem, mintha a falnak
beszélnék! Makacsul állítja, hogy nem ő Adele apja, hiszen
megismerkedésükkor Rose már terhes volt. Azt is mondta, hogy erre
bizonyítékkal is szolgálhat, mert találkozásuk előtt ő
Franciaországban volt.
– De azzal, hogy elvette Rose-t, valamiféle felelősség terheli a
kislányért, akár ő az apja, akár nem. Nem így van? – kérdezte
hitetlenkedve Mrs. Patterson.
– Elvileg igen. Rávehetjük ugyan, hogy viselje gondját Adele-nek,
de arra nem kényszeríthetjük, hogy normálisan fel is nevelje –
magyarázta az orvos. – Hogyan merjük egy bosszúszomjas,
elkeseredett ember kezébe adni ezt a kicsi gyermeket? Bármi
megtörténhetne.
– Akkor most mitévők legyünk? – kérdezte széttárt karral Mrs.
Patterson.
– Indítványozni fogom Adele gondnokság alá helyezését. Higgye
el, nincs más választásom. Rose elmebeteg, még abban sem
vagyok biztos, hogy valaha egyáltalán felépül. Hosszú távon ezt
vélem a legjobb megoldásnak. Attól tartok, a kislányt évek óta
bántalmazzák. Ha sikerül kiszakadnia ebből a környezetből, talán
még megmenthető.
– Megkérdezte Jimtől, hogy élnek-e a nagyszülők?
– Azt mondta, igen, de nem tud róluk semmit. Azt mondta, Rose
már jóval a találkozásuk előtt annyira összeveszett az anyjával, hogy
megszakított vele minden kapcsolatot.
 Lily ekkor hangos üvöltésben tört ki. Olyan keservesen sírt, hogy
Adele-nek a beszélgetés többi részéből már egy szót sem sikerült
kivennie.
Kicsit később visszament a nappaliba. Biggs doktor rámosolygott.
– Épp azt mondtam Mrs. Pattersonnak, hogy talán jobb volna, ha
pár napig nem mennél iskolába. Addig szépen begyógyul a seb az
arcodon. Nincs most szükséged arra, hogy fölösleges kérdésekkel
zaklassanak.
Adele felváltva nézett a két felnőttre. Érezte, hogy valami tervet
forralnak ellene. Már egyáltalán nem értette, hogy miért szidják a
felnőttek hazudozásért a gyerekeket, amikor ők is épp ugyanazt
teszik.
 4. FEJEZET

Másnap reggel Adele a konyhában kanalazta a zabkásáját,

miközben Mrs. Patterson Tommy fia nyakkendőjével bajlódott.
– Már épp ideje, hogy egy ekkora fiú megtanulja egyedül
megkötni a nyakkendőjét! – mondta, s kedvesen megcsavarta a
kisfia fülét.
– Szeretem, ha te csinálod! – vágott vissza Tommy, s kedvesen
megsimogatta anyja tokáját.
Az egymás iránti törődés bensőséges megnyilvánulásai
fölkavarták Adele-t. Összeszorult torokkal figyelte a család életében
a szeretet apró jeleit, s alig bírta sírás nélkül, olyan erővel tolultak fel
előtte saját életének eseményei, amelyekben nyoma sem volt
semmiféle gyöngédségnek. Egyik szülője sem közeledett hozzá még
jó szóval sem, s mivel Pamelát gyakran babusgatták, azt a
következtetést vonta le, hogy őt bizonyára nem lehet szeretni.
– Adele elkísér az iskolába? – kérdezte Tommy útra készen.
– Dehogy – válaszolta Mrs. Patterson Adele-re pillantva, aki még
mindig az asztalnál ült. – Nagyfiú vagy már. El tudsz menni egyedül
is.
Tommy kérőn nézett Adele-re.
– Kérlek!
– Adele még nincs teljesen jól, pihenésre van szüksége! –
utasította rendre anyja.
– Nagyon szívesen elviszem az iskolába, Mrs. Patterson! – ugrott
föl Adele, akit meghatott Tommy ragaszkodása.
Mrs. Patterson elbizonytalanodott.
– Kérem, Mrs. Patterson, nagyon szeretnék elmenni vele! –
kérlelte Adele.
– Na, jól van. De aztán rögtön gyere haza! A doktor azt mondta,
hogy pihenned kell! Adele nem gondolta, hogy az úton oly sok
eleven emlék tolul fel a gondolataiban.
 Pamela halála óta ez volt az első alkalom, hogy Tommyt iskolába
kísérte. A kisfiú éppoly szertelenül viselkedett, mint korábban. Hol a
padkán egyensúlyozott, hol előreszaladt, majd karját széttárva futott
vissza hozzá. Pamela mindig szépen, kézen fogva lépkedett
mellette, s folyton megjegyzéseket tett Tommy szerepléseire. Adele-
nek egyszeriben nagyon hiányzott a puha, meleg kis kéz, a kritikus
nézés és a gyöngyöző kacaj, amikor Tommy grimaszolt neki.
Az iskola kormos falú, háromemeletes épület volt, amelynek egyik
részében az óvoda, a másik részében az iskola kapott helyet két,
teljesen külön bejáratú játszótérrel.
– Este találkozunk! – kiáltotta vissza Tommy, ahogy szaladt befelé
a kapun.
Adele megállt egy pillanatra, s a kerítés mögül nézte, hogyan
vegyül el a többi fiú között Tommy. Az alsós kislányok az udvar hátsó
részében gyülekeztek, s Adele azon kapta magát, hogy Pamelát
fürkészi közöttük.
Épp e képek miatt nem merte Tommyt többé iskolába vinni. Most,
hogy Pamela halála után először állt ezen a helyen, nagyon furcsa
érzések járták át, valamiképp mégis megnyugtató volt hallgatni a
kétszáz gyerek ricsajozását. A fiúk játékos birkózásában s a
kislányok páros ugrándozásában Pamela halála ellenére is érezte az
élet folytonosságát.
Eszébe jutott az első nap, amikor kishúgának iskolába kellett
mennie. Rettenetesen félt, ezért meg is kérdezte Adele-től útközben,
vajon igaz-e, hogy a nagyobbak az újak fejét benyomják a
vécécsészébe. Adele megvigasztalta, hogy ez csak egy buta
történet, amit a kicsik ijesztgetésére találtak ki, s különben is ő ott
van a felső osztályban, vigyázni fog, hogy Pamelának ne essék
semmi bántódása.
Adele nagyon büszke volt csinos kishúgára. Még akkor is sokkal
aranyosabb és kedvesebb volt osztálytársainál, amikor kipotyogtak a
fogai. Eszébe jutott, amikor az udvaron játszott, s aranyfürtjei
repkedtek az ugrándozástól. Néhány osztálytársa teljesen elkülönült
kisebb testvéreitől. Nem így Adele; ő mindig mindenkinek büszkén
mutogatta Pamelát.
Tavaly szeptemberben, amikor Adele-nek kellel i középiskolába
mennie, Pamela is megkérdezte tőle, hogy fél-e. Miközben lépkedtek
végig az utcán, fölajánlotta Adele-nek, hogy elkíséri. Nagy bátran azt
is kijelentette, hogy ő majd megmondja a nagylányoknak, legyenek
kedvesek a testvérével, amiként Adele is ezt mondta annak idején
az ő osztálytársainak.
Adele persze kacagásban tört ki, mert elképzelte, hogy milyen
vicces lenne, ha egy nyolcéves kislány parancsolgatna a nagyoknak.
Pamela gondoskodása valahogy mégis elviselhetőbbé tette az első
nap rémületét.
Ott állt egy darabig, és nézte, ahogy a többi gyerek játszik. Várta,
hogy valaki egyszer csak megszólítja. Egyrészt szerette volna, ha
valaki magához venné, mert az a kétségek végét jelentené;
másrészt rettegett, mert valami olyasmi történne, mint amikor
középiskolába ment; csak ott legalább ismert néhány gyereket az
általánosból. A legtöbbjük ráadásul az utcájukban lakott. Most
viszont akárkik veszik majd magukhoz, azok biztosan vadidegenek
lesznek.

– Értem jönnek ma? – szaladt ki Adele száján, miközben a hátsó

udvaron teregette a ruhákat Mrs. Patter-sonnal.
Amikor hazaérkezett, teáztak, de Annié folytonos fölugrálásából,
nyughatatlanságából és folytonos tevés-vevéséből érezte, hogy
valami készülődik. Az asszony rémült arckifejezéséből azt is
kiolvasta, hogy valamit hazudni fog neki.
– Úgy tudom, hogy valaki érkezik – mondta, és szúrós tekintettel
Adele-re nézett –, csak azt nem tudom, hogy melyik nap.

Annié Patterson abban a pillanatban megszerette Adele-t, hogy

Talboték beköltöztek a házba. Emlékezett, hogy nagyon esett az eső
aznap, s míg Jim és Rose cipekedett fölfelé a lépcsőn a holmikkal,
az akkor újszülött Pamela teli tüdőből elkezdett ordítani. Annié
fölajánlotta, hogy vigyáz mindkét gyerekre, amíg a szülők pakolnak.
Éppen abban az időben vette észre, hogy maga is állapotos
Tommyval, ezért különös érdeklődéssel fordult a kicsik felé.
Adele már négy-öt éves formán is furcsa kis szerzet volt;
gyanúsan jól nevelt s szinte ijesztően felnőttes gondolkodású.
 – A mama nagyon fáradt – mondta nem sokkal azután, hogy
Annié kiemelte a kocsiból a kisbabát, és csitította. – Sokat szoktam
ringatni a bölcsőjét, de a kis Pammy nem nagyon szereti, inkább azt
akarja, hogy a mama vegye a karjába.
Annié arra is emlékezett, mit felelt Adele arra a kérdésre, hogy mit
gondol a kistestvéréről.
– Nagyon aranyos, amikor nem sír – válaszolta komolyan. – De
majd ha megtanul járni, mindenfelé elfogom vinni, s akkor a
mamának lesz egy kis ideje pihenni.
És ez pont így történt. Hatéves korában Adele már babakocsiban
tolta az utcán a kistestvérét. Annié emlékezett rá, hogy elképedve
nézte a gyerekeket az ablakból. Föl nem tudta fogni, hogy lehet egy
anya annyira felelőtlen, hogy egy ilyen kicsi lányra bízza a
kisbabáját. Az utcában egyébként szokásban volt, hogy a nagyobb
gyerekek vigyáznak a kicsikre, de Rose jobb neveltetésűnek látszott
annál, hogy ennyire gondatlan legyen.
Hamar kiderült azonban, hogy van valami Adele-ben, amitől
zsenge kora ellenére is meg lehet bízni benne. Amikor Annié
Michaellel volt várandós, kiengedte Tommyt a parkba Adele-lel és
Pamelával, hogy egy kicsit fölpolcolhassa megdagadt lábát. Mindig
örült, ha a kislány átjött hozzájuk, mert Adele felolvasott a fiának,
játszott vele, vagy vigyázott rá. Úgy viselkedett, mint egy pöttöm,
gondos anyuka.
Az évek során többször is látott Adele testén zúzódásokat, de
olyan jó kislány volt, hogy föl sem merült benne: anyja veri. Az utóbbi
két-három évben kezdett gyanakodni. Megfigyelte, hogy Pamelát
sokkal szebb ruhákban járatják, hogy Pamela majd kicsattan az
egészségtől, míg Adele-nek zörögnek a csontjai, s folytonosan
betegeskedik. Rose-t gyakran látta Pamelával az utcán, s egy idő
múlva feltűnt neki, hogy Adele-lel viszont sohasem. Az elmúlt nyolc
év során egyetlenegyszer sem látta, hogy Rose megcsókolja vagy
megöleli nagyobb lányát, míg Pamelát folyton kényeztette.

Annié elszégyellte magát. Kétszeresen hagyta cserben Adele-t:

egyrészt nem hallgatott az ösztöneire, amelyek pedig már régóta
jelezték, hogy baj van. Másrészt pedig összeszövetkezett Biggs
doktorral a gyámhatósági végrehajtással kapcsolatban.
Belenézett a kislány furcsa színű szemébe, s érezte, hogy nem
hazudhat neki.
Fölsóhajtott, s végül kimondta:
– Igen, kedvesem. Valaki érted jön még ma.
– Árvaházba visznek? – kérdezte Adele.
– Nem, ha Biggs doktornak sikerül közbenjárnia – mondta Annié
őszintén. – A doktor úgy véli, jobb sorsod lenne egy magánháznál.
Egy családnál, ahol kisgyerekek vannak, és ahol besegíthetnél
vigyázni a gyerekekre. Ez elég jól hangzik, nem?
Adele egészen biztos volt benne, hogy nem lesz ott jó neki,
különben Mrs. Patterson már említette volna korábban. De nem
akarta megbántani, ezért bólintott, és megpróbált jó képet vágni a
dologhoz. Tudta, hogy választási lehetősége amúgy sincs, s nem
akart Mrs. Pattersonnak lelkiismeret-furdalást okozni.
Röviddel dél előtt barna tweedzakóba öltözött, tanárkülsejű nő
érkezett.
– Miss Sutch vagyok – rázott kezet Mrs. Patterson-nal, s közben
Adele-re mosolygott.
– Adele, vonattal elutazunk vidékre. Találtunk egy nagyon
barátságos helyet neked addig, amíg édesanyád felépül.
Fölemelte Lilyt, s megjegyezte, hogy milyen aranyos kisbaba,
majd megkérdezte Michaeltől, hogy hány éves, és mikor fog iskolába
menni. Aztán asztalhoz ült, mintha régi barátnő volna.
Amíg teáztak, Adele végigmérte a nőt. Úgy gondolta, talán
negyvenes. Nem öreg még, de már öregedő. Magas és vékony, arca
pedig csupa-csupa szeplő. Amikor levette a kalapját, előtűnt
aranyvörös, göndör haja, amelyet rövidre vágva viselt. Mrs.
Patterson teljesen odavolt a frizurájától. Miss Sutch végigsimította a
haját.
– Higgye el, rémes ez a haj! – mondta nevetve. – Ha
megnövesztem, semmit sem tudok kezdeni vele. Kiskoromban
mindig sírtam, amikor a dadám megpróbálta kifésülni. Azt hittem,
hogy a göndör haj átok.
 Adele úgy gondolta, hogy Miss Sutch kedves nő, egyáltalán nem
komoly és leereszkedő modorú. Tetszett neki vidám nevetése, s
különösen az, hogy nem fintorogva néz rá. Még Lilyt is megölelte, és
saját zsebkendőjével törölte meg az orrocskáját, mintha csak rokon
volna. Legfőképpen viszont őszinte érdeklődést mutatott Adele
helyzete iránt, és igyekezett sorsát jobbra fordítani.
– Találtunk neked megfelelő helyet a Firsben – mondta mélyen
Adele szemébe nézve.
– Ez a családi birtok Kentben van. Mr. és Mrs. Makepeace már
évek óta vesz magához gyerekeket. Leginkább olyanok kerülnek
hozzájuk, mint te, akiknek csak átmeneti időre kell otthon. Te leszel
most a legidősebb.
Kis szünetet tartott, és meggyőzően mosolygott.
– Nagy szerencséd van, hogy épp most van helyük. A szobákban
sok a könyv és a játék, az udvaron pedig hinta is van. Mrs.
Makepeace gyakran viszi piknikezni a gyerekeket. Nyáron még a
tengerpartra is elmennek! Nagyon fog tetszeni neked!
– És hová fogok iskolába járni? – kérdezte Adele idegesen.
– Mr. Makepeace tanár, így legalábbis egyelőre ő fog neked
órákat adni – válaszolta Miss Sutch. – Nos hát hogy hangzik?
– Jól – mondta Adele őszintén.
– Akkor minden rendben, indulhatunk is! Összepakoltad már a
holmidat? – kérdezte Miss Sutch.
– Az nincs sok neki – válaszolta helyette Mrs. Patterson, s
előhúzta bőröndjét a kanapé alól. – Szüksége lesz egy pár új cipőre,
mert a régi már lyukas.
– Mrs. Makepeace majd gondoskodik róla – jegyezte meg
vidáman Miss Sutch. – Akkor búcsúzzunk el Mrs. Pattersontól, és
keljünk útra!
Mrs. Patterson szorosan átölelte Adele-t.
– Legyél jó kislány! – mondta, és homlokon csókolta. – írd majd
meg nekem, hogy érzed magad! Meglátod, minden jóra fordul!
 – De a papa és a mama tudni fogja, hol vagyok? –kérdezte
suttogva Adele.
– Hát persze, majd megtudják! Dr. Biggs intézett mindent,
kedvesem. Ő fog utánad is, utánuk is érdeklődni.
Adele megcsókolta a kisbabát, és megsimogatta Mi-chael fejét,
mert a fiú sosem engedte meg, hogy arcon csókolja.
– Köszönöm, hogy gondomat viselték! Adja át üdvözletemet
Tommynak is! – búcsúzkodott Adele.
Kissé furcsán érezte magát, amikor a földalatti felé gyalogolt Miss
Sutchcsal. Amióta az eszét tudta, itt lakott, s eltekintve attól, hogy
egyszer kirándult a vasárnapi iskolával Southendbe, még sohasem
hagyta el Londont. Bármennyire rossz volt otthon, Pamela jóságos
emléke oda köti, s nem volt biztos benne, hogy ettől is meg akar-e
válni.
– Tudod, ide mindig visszajöhetsz – mondta Miss Sutch, mintha
csak Adele gondolataiban olvasna. –Magam is visszamegyek néha a
szülőfalumba. Körbesétálok, emlékezem a jó meg rossz emberekre,
és egyszeriben rájövök, milyen boldog vagyok, hogy már nem ott
lakom. Tudod, a különböző élmények megváltoztatnak bennünket.
Ami ma megfelelt, holnap már nem fog.
Adele legnagyobb meglepetésére a vonat Tunbridge Wellsbe vitte
őket; ugyanarra a helyre, ahonnan a levél érkezett anyjának. Adele
meg akarta említeni ezt az érdekességet Miss Sutchnak, de
mégsem tette, mert a nő feszült lett, amikor megérkeztek. Folyton az
órájára pillantott, s azt mondogatta, hogy taxit kell hívniuk, mert neki
fél hétre vissza kell érnie Londonba.
Amit a városból a vonatablakon keresztül megfigyelhetett,
érdekesnek tűnt. A házak ugyan itt is öregek voltak, de egyáltalán
nem látszottak olyan elhanyagoltnak, mint a londoni pályaudvar
körül. Amíg a taxi felé siettek, Miss Sutch elmesélte, hogy az
ezernyolcszázas évek elején kezdtek az emberek Tunbridge Wellsbe
áramlani. Adele a település neve alapján úgy képzelte, hogy a
városnak van egy forrása, ami gyógyító hatással bír. Többet is
szeretett volna megtudni, de Miss Sutch ekkorra már a fuvar
részleteit tárgyalta a taxisofőrrel.
 Amikor a vonat elhagyta Londont, útjuk a vidéki Anglián vezetett
át. Adele-t elbűvölték a mezőn legelő bárányok, a vágányok mentén
integető pipacsok és a rendezett házak, amelyek olyanok voltak,
mint a mesekönyv illusztrációi. De amint a taxival elhagyták
Tunbridge Wellst, útjuk keskeny, kanyargós, bozóttal övezett úton
folytatódott. A vidék kietlenné vált, s Adele-t rossz előérzet szállta
meg.
Az eső is hevesen eleredt, s az ég annyira elsötétült, hogy a fák
ágai kísérteties figurákká váltak.
– Jó messze leszünk a bolttól! – jegyezte meg Adele.
– Miért, mi szükséged boltra? – csattant fel Miss Sutch. – Mr. és
Mrs. Makepeace mindent előteremt, amire szükséged lehet –
mondta kioktatóan.
Adele nem merte bevallani, hogy egyszerűen fél, mert fogalma
sincs, merre járnak. Ha ezt elmondaná, biztosan hálátlannak tűnne
és gyanút ébresztene Miss Sutchban, ezért kiegyenesedett, s
fürkészte a tájat, hogy kevésbé érezze magát elveszettnek.
A taxi egyszer csak sáros, göröngyös ösvényre fordult. Erősen
kellett kapaszkodniuk, s még így is ide-oda dülöngéltek a csúszós
hátsó ülésen; a sofőr pedig folyamatosan szitkozódott.
– Ha így esik tovább, nemsokára teljesen járhatatlanná válik az
út. Úgyhogy nagyon kérem, ne várakoztasson sokáig! – szólt hátra
figyelmeztetően a sofőr.
– Csak beadom a kislányt, és már jövök is! – biztosította Miss
Sutch, és megpaskolta Adele vállát. – Nagyon sajnálom, angyalkám.
Itt akartam még maradni teára, hogy elrendezzem a dolgaidat, de
beláthatod, hogy ez most nem fog menni. De hidd el, minden
rendben lesz! Mrs. Makepeace nagyon kedves teremtés!
Ebben a pillanatban eléjük tárult úti céljuk. Szeme előtt
sokkéményű, egyszerű, piros téglás ház állt, amelynek egyik oldalán
borostyán futott végig, oldalában pedig fenyőfák sorakoztak. A hely
is róluk kapta a nevét. A ház egymagában állt a vidéken, s még a
legközelebbi szomszéd is nagyon messzire volt innen.
– Milyen gyönyörű épület! – szólalt meg Miss Sutch elégedett
sóhajjal. – Nagy kár, hogy nem napsütésben látod először, de még
előtted az egész nyár! Sofőr! Kérem, várjon itt! Hamarosan itt leszek.
Miss Sutch ígéretéhez híven tényleg nem sokat időzött, mert
amikor a csöngetésére egy nagydarab, őszes hajú, virágmintás
szoknyát viselő nő ajtót nyitott, szabadkozni kezdett.
– Ez itt Adele Talbot. Azt hiszem, már vártak rá. Sajnálom, de
nem maradhatok tovább, és a sofőr is elég ingerült, mert fél, hogy
bennragadunk a kátyúban.
– Mrs. Makepeace vagyok, kicsim – mondta a nő mosolyogva, s
átvette Miss Sutchtól az utazótáskát. –Kerülj beljebb, és ismerkedj
meg a többiekkel! Nemsokára uzsonnázunk.
Adele-t nagyon elkeserítette, hogy Miss Sutch ilyen sietősen
elrohan, s úgy érezte, hogy érdeklődése a Charlton Streeten talán
nem is volt igazi. Mrs. Makepeace annál kedvesebb teremtésnek
tűnt. A ház ugyan nagyon messze van mindentől, legalább a többi
gyerek társaságában lehet.
– Viszlát! – fordult Miss Sutch után. – Köszönöm, hogy elhozott!
– Csudára jól nevelt kislány! – vetette még oda Miss Sutch. –
Ezzel aztán nem lesz baja, Mrs. Makepeace! Most rohanok.
– Hát, erre bizony ráférne egy kis nevelés, én mondom! –
morogta Mrs. Makepeace, amikor becsukta a bejárati ajtót, s Adele-t
az előszobába vezette. – Mindig is ilyen volt. Úgy rohan, mint egy
veszett állat. Sokszor elgondolkodom, vajon a főnöke tudja-e, milyen
gondatlan alkalmazottja van. Persze fogalma nincs, milyen az, ha az
embernek se családja, se otthona. A szerencse mindig a tenyerén
hordozta. Na, kicsim, menjünk be a konyhába, ismerkedj meg a
többiekkel! Mi itt egy nagy család vagyunk, nem kell semmitől sem
félned!
Az előszoba elég üres volt. Fényes parketta borította, és az
egyetlen bútordarab egy tálaló volt. Ezen viszont egy nagy csokor
nárcisz díszelgett, s az egész helyiség levendulától illatozott.
Adele első benyomása a konyháról és az új „családjáról” az volt,
hogy mindkettő nagy. Amikor Mrs. Makepeace kinyitotta az ajtót,
hatalmas asztal tárult a szeme elé, amely körül legalább egy tucat
gyerek ült, s mind feléje fordult.
 – Ez az új barátnőtök, Adele! – mutatta be Mrs. Makepeace.
Hellyel kínálta, bőröndjét pedig a kredenc mellé helyezte. – No,
akkor kezdem a legfiatalabbnál! Mary, Susan, John, Willy, Frank –
mutatott rá minden egyes gyerekre az asztalnál. – Lizzie, Bertie.
Colin, Janice, Freda, Jack és Beryl. Na, gyerekek, mit mondunk az új
jövevénynek?
– Isten hozott! – kiáltották kórusban.
– Nagyon helyes, isten hozott! – mosolygott szélesen Mrs.
Makepeace Adele-re. – Beryl mellett találsz szabad helyet. Gyorsan
főzök egy kanna teát, és már neki is láthatunk.
Adele biztos volt benne, hogy soha nem fogja megjegyezni az
összes gyerek nevét. Két név ragadt meg benne: az egyik Mary,
mert még kisbaba volt. A másfél éves kislány etetőszékben
majszolta a kenyérhéjat. A másik Beryl, aki úgy tizenegyéves-forma
lehetett. A többiek három és tíz év közöttiek voltak. Egyikük sem volt
említésre méltó, de mind ugyanolyan szakadtan voltak öltözve, s
ugyanolyan alultápláltak voltak, mint ő.
– Most pedig mondjuk el az asztali áldást! – szólította fel a
gyerekeket Mrs.
Makepeace, miközben a teáskannát letette az asztalra.
Maryn kívül minden gyerek nyomban fölpattant, s összekulcsolt
kézzel, lehajtott fejjel megálltak betolt székük mögött.
– Aki nékünk ételt, italt adott, annak neve legyen áldott! Ámen –
mondta előre Mrs.
Makepeace.
A kórusban kiáltott ámenre már csikorogni is kezdtek a széklábak.
– Oszd ki a kenyeret, Beryl! – utasította Mrs. Makepeace.
A margarinnal vékonyan megkent kenyérhegy szemvillanás alatt
eltűnt. Adele látta, hogy az első két szeletet magában kellett a
gyerekeknek elfogyasztaniuk, a harmadikra pedig kaptak egy kis
lekvárt. Negyedik szelet nem volt, mert a tál kiürült. A tea gyenge és
cukrozatlan, a hozzá kapott szelet süti pedig teljesen jellegtelen,
száraz mazsolával gyéren megszórt valami volt.
Adele mégis jóllakott tőle, mert a vonaton kapott egy almát és egy
csokis kekszet Miss Sutchtól. Észrevette, hogy a többi gyerek
valószínűleg még mindig nagyon éhes, mert amikor ő még bele sem
harapott a sütibe, a többiek már rég leküldték a sajátjukat, és
vágyakozó tekintettel nézték, vajon ott hagyja-e az övét a tányéron.
Mindannyian szótlanul ültek. Ha Mrs. Makepeace föltett egy
kérdést, arra válaszoltak, ettől eltekintve egy szót sem szóltak
egymáshoz.
Mérete ellenére a konyha elég otthonos volt. A tűzhely jó melegre
fölfűtötte, és az egyik falhoz nagy kredencet állítottak, amely telis-
tele volt mindenféle edénnyel, dísztárggyal és fémdobozzal. A
plafonról fregoli lógott, amit teleaggattak száradó ruhákkal. A
halványzöld falakon a királyi család bekeretezett képe, növények és
állatok fényképei, valamint mindenféle újságból kivágott képek
lógtak. Az ablakpárkányon virágok díszelegtek, s a tűzhely mellett
nagy, kövér macska heverészett.
Uzsonna után is elmondták az imádságot, majd Freda, Jack és
Beryl, a legidősebb gyerekek visszamaradtak mosogatni, míg Janice
megmutatta Adele-nek a játszószobát.
– Te majd csak holnaptól leszel beosztva – mondta Miss
Makepeace. – Beryl majd mindent elmesél neked, amikor
megmutatja az ágyadat. Most pedig menj szépen, és ismerkedj meg
a kicsikkel!
Janice, aki megmutatta Adele-nek a játszószobát, nyolcéves volt.
Szakszerűen megtörölgette konyharuhával a kis Mary kezét és
arcocskáját, majd kikapta az etetőszékből, ölébe vette, s a többiek
kíséretében átvitte a játszószobába. Egy kis kéz nyúlt Adele
tenyerébe, s amikor lenézett, látta, hogy Susan az, a második
legkisebb. A kislány háromévesforma lehetett; kancsal, kócos hajú,
szőke és feltűnően érdes tenyerű kis teremtés. Amikor Adele később
megvizsgálta a kezét, észrevette, hogy sebek és bőrkeményedések
borítják.
A játszószobában is finom meleg volt, amelyet öreg, széntüzelésű
kályha árasztott. A tűz mellett vénséges, kopott huzatú kanapé állt,
de több, szintén ócska kinézésű karosszék is volt még a
helyiségben. A nagy asztalon szanaszét egy befejezetlen kirakós
játék, több könyv és néhány játék is hevert.
Az egész sokkal kedélyesebb volt, mint Adele képzelte. A nagy
üvegablakokon a kertbe lehetett kilátni, ahol egy hinta is függött. Az
esőtől kicsit elhanyagoltnak látszott, de minthogy Adele-nek még
sohasem állt módjában csak úgy kimenni egy kertbe, el volt
ragadtatva. Az is nagyon tetszett neki, hogy a legtöbb gyerek kicsi.
Susan még mindig belekapaszkodott, s ettől úgy érezte, hogy
igazából befogadták.
– Hová valósi vagy? – kérdezte Janice Maryvel az ölében.
– Londonba – válaszolta Adele, s egy széket közelebb húzva
letelepedett mellé, a kályhához. – Jó itt lenni?
– Frank! Ne nyúlj ahhoz a kirakóhoz, különben Jack elvágja a
torkod! – kiáltotta oda Janice az egyik kisebb fiúnak, majd ránézett
Adele-re, és szélesen elmosolyodott. – Jack imádja a kirakós játékot,
és ki nem állhatja, ha valaki hozzányúl, míg be nem fejezi. Elég jó itt,
de jobb lenne hazamenni az anyukámhoz!
Janice Adele-t egy kicsit Pamelára emlékeztette. Nem volt olyan
szép, mint ő: a haja fakóbarna, s a fogai is csempék, de ugyanolyan
korú volt, és ugyanolyan magabiztos tekintettel nézett rá, mint a
kishúga.
– Ezek szerint neked van anyukád? – kérdezte Adele. Janice
bólintott.
– A legtöbbünknek élnek a szülei. Az enyém megbetegedett, és a
nagynéném csak a kisbabát tudta befogadni, ezért kerültünk ide
Willyvel. Ő ott a testvérem, Willy – mutatott egy vörös hajú legényke
felé. – Most négyéves. Ha az anyukánk nem épül fel hamarosan,
valószínű, hogy átraknak innen minket egy másik helyre.
– De miért? – kérdezte Adele. Janice megvonta a vállát.
– Ide csak átmenetileg kerülnek a gyerekek. Mr. Makepeace dönti
el, hogy mi legyen velünk később.
– És ő hol van most? – Adele meg is feledkezett róla, hogy felnőtt
férfi is van a házban.
– Fogalmam sincs. Sokszor elmegy. Van, hogy napokig nem is
látjuk – válaszolta Janice.
Ez a megjegyzés megütötte Adele fülét, s érdeklődve
megkérdezte, hogy ilyen esetben mi van a tanórákkal. Janice
elmondta, hogy nem sok órájuk van. Elmondta, hogy az olvasni
tudóknak általában önállóan el kell olvasniuk egy fejezetet egy
könyvből, aztán a saját szavaikkal le kell írniuk a tartalmát.
– Egy héten egyszer Mr. Makepeace fölír a tanterem táblájára egy
csomó összeadást – folytatta Janice. – Addig kell ott ülnünk, míg
mindegyiket helyesen meg nem oldjuk. De általában nagyon
könnyűeket ad fel, igazán nehezeket soha. Aztán szoktunk
helyesírásból is dolgozatot írni. Ha valaki elront valamit, addig kell
újraírnia, míg biztosan nem megy.
Adele arra is kíváncsi volt, vajon ad-e Mr. Makepeace külön
feladatokat az olyan idősebb gyerekeknek, mint ő. Számtanból és
helyesírásból ő már elég jó volt, de szeretett volna továbbfejlődni.
– Különben mivel töltitek az időt? – érdeklődött.
– Vannak feladatok, amiket el kell végeznünk – nézett Janice
értetlenkedve Adele-re, s szinte megbotránkozott, hogy Adele ezzel
nincs tisztában. – Ha szép az idő, kinn játszunk az udvaron. Nem
nehéz itt az élet. Nem pálcáznak, hacsak nem teszel valami igazán
rosszat. Én mégis inkább haza szeretnék menni!
Kint már besötétedett, mire Beryl visszatért a konyhából, és
megmutatta Adele-nek az ágyat, amiben aludni fog. Csak egy évvel
volt fiatalabb nála, de a sötét hajú kislány mindentől rettenetesen
aggódott.
Adele a tízéves Fredával került egy szobába. A szoba hideg volt, s
két vaságyon, a hozzá tartozó szekrényen és mosdótálon kívül nem
volt benne egyáltalán semmi. A babaszobába nyílt, ahol Mary,
Susan és John aludt.
Úgy tűnt, hogy a nagyobb lányoknak kell a kicsik gondját viselni
éjszakánként.
– Mrs. Makepeace nagyon mérges, ha fölébresztjük – mondta
csendesen Beryl, és fekete szemét körbejártatta a szobán, mintha
azt képzelné, hogy valaki kihallgatja őket. – Freda sohasem ébred
föl, ezért mindig nekem kell fölkelnem hozzájuk. Ugye, segítesz
nekem?
Adele rögtön megígérte, hogy fölkel vele. Beryl továbbvitte a többi
szobába. Lizzie és Janice külön szobában aludt, s mindkét
szobában volt még két-két üres ágy. A maradék öt fiú – köztük
Janice négyéves öccse – egy szobán osztozott a tízéves Jack
felügyelete alatt.
– Bertie és Colin igazi vadóc – sóhajtott föl Beryl. –Mindig valami
rosszban sántikálnak; vagy ételt próbálnak fölcsempészni a
konyhából, vagy párnacsatáznak. Jack nem nagyon bír velük.
Tudod, ő nagyon visszahúzódó fiú, ezért ha halljuk, hogy valami baj
van, nekünk kell közbeavatkoznunk.
Mire ágyba kerültek, Adele előtt világossá vált, miért olyan
aggodalmaskodó Beryl. Mrs. Makepeace minden egyes feladatot
szétosztott a gyerekek között, s Adele érkeztéig Beryl volt a
legidősebb, következésképp ő volt felelős mindenért. Beryl nem
mondott túl sokat, de nem is volt szükség rá, mert szomorú
szeméből, bánatos hangjából Adele látta a hasonlóságot saját
otthoni helyzetével.
– Itt nem olyan rossz, mint az előző helyen – válaszolta Adele
együgyű kérdésére, hogy rosszul bánnak-e a gyerekekkel. – Az
előző helyen folyton vertek minket, és alig adtak enni. Jól figyelj Mrs.
Makepeace utasításaira, és hajts is végre mindent, különben pórul
jársz!

Mr. Makepeace Adele ottlétének első hetében távol volt, s az első

két nap után Adele azt hitte, hogy félreértette Beryl szavait, annyira
nyájas, gondoskodó és jóságos volt hozzá Mrs. Makepeace. Adele
kérdésére, hogy mikor kezdődnek a tanórák, csak nevetett.
– Amiatt ne fájjon a fejed! – Azzal beletúrt a ruhásszekrénybe, s
előhúzott egy kék kockás szoknyát meg egy fakókék blúzt. Átadta
Adele-nek, hogy viselje őket. – Borzasztó dolgokon mentél keresztül,
s hogy jobban érezd magad, kicsinosítalak.
Maga mosta meg Adele haját, kifésülte, majd két copfba fonta.
Még a ruházathoz illő kék szalagot is kötött bele.
– Így, ni! Most már sokkal jobban nézel ki – csipkedte meg
barátságosan Adele arcát. – Ha begyógyul az a csúnya seb, és újra
pirospozsgás lesz az arcod, egészen új lány lesz belőled!
Olyan jólesett, hogy törődnek vele, hogy megoszthatja valakivel
azt a sok szörnyűséget, amiket anyja mondott neki. Adele belátta,
hogy valóban majd minden ház körüli munkát a gyerekekkel
végeztet el Mrs. Makepeace, de ezt egyáltalán nem bánta, hiszen
hozzászokott, hogy otthon is mindent neki kell megcsinálnia; itt
legalább megdicsérték érte.
A harmadik nap reggelén azonban rá kellett döbbennie, hogy Mrs.
Makepeace-nek van egy alattomos és kegyetlen oldala is.
Colinnak aznap reggel ki kellett mennie a tyúkólba, hogy
összeszedje a tojásokat. Mivel zuhogott, szaladt befelé a megrakott
kaskával, de a nedves füvön megcsúszott, és két tojás összetört.
Keservesen sírt, amikor belépett, mert nagyon megütötte a térdét,
de Mrs. Makepeace ahelyett, hogy megvigasztalta volna, még
inkább megríkatta.
– Teljesen használhatatlan vagy! – üvöltötte. – Elég nekem ennyi
szájat betömni akkor is, ha nem pazaroljátok az ételt. A te
ostobaságod miatt Bertie és Lizzie ma nem kap tojást a reggelijéhez.
Remélem, megbosszulják majd rajtad!
Adele-t megdöbbentette, milyen kegyetlenséggel eteti meg
Colinnal a két kislány előtt a tojást, amelyet ők miatta nem
kaphatnak. Colin szenvedő arcából kiolvasta, hogy boldogan
lemondott volna a tojásról akár három étkezésnél is, csak hogy ne
okozzon kellemetlenséget a társainak. Mrs. Makepeace még
heccelte is a két kislányt, mert a reggeli folyamán többször is
gúnyosan megkérdezte tőlük, hogyan ízlik a margarinos kenyér tojás
nélkül. Azt is sugalmazta nekik, hogy egész nap ne szóljanak
Colinhoz.
Ugyanazt a jéghideg, manipulatív kegyetlenséget tapasztalta itt is,
mint otthon. Eszébe jutott, hogy Pamelának mindig kétszer szedtek
a pudingból, ő pedig sohasem kapott. Vagy amikor Pamelának
illegetnie kellett magát új ruhájában, pedig ő már rongyokban járt.
Pamelát azért nem gyűlölte meg mégsem, mert egy idő után
pontosan tudta, mire mennek ki anyja játékai.
Sajnos Bertie és Lizzie naivan követte Mrs. Makepeace tanácsait.
Egész nap csúnyán viselkedtek Colinnal. Lefekvésre a kisfiú teljesen
magába fordult, s Adele saját élményei alapján tudta, hogy az utolsó
féregnél is alávalóbbnak érzi magát.
Ettől fogva Adele szemmel tartotta Mrs. Makepeace különböző
szeretetmegnyilvánulásait. A becéző szavak, simogatások,
szeretetteljes paskolások jutalmazottjai mindig valamilyen külön
feladat elvégzésével hálálták meg a megkülönböztetett figyelmet. De
hamar kiderült, hogy szolgalelkűségük se vezet semmire, mert akár
félelemből, akár szeretetéhségből próbálkoztak is Mrs. Makepeace
kegyeibe férkőzni, ha csak egy apró vétséget elkövettek, azonnal
kegyetlen megtorlásban részesültek. Mrs. Makepeace a megalázás
és nevetségessé tétel nagymestere volt; tökéletesre fejlesztett
módszerrel találta el a gyerekek sebezhető pontjait.
Adele arra is rájött, hogy az ötévesnél idősebb gyerekeket
gondosan kiválogatták. Egyetlenegy utcagyerek sem volt például
közöttük. Mindannyian olyan széthullott családból érkeztek, ahol a
kisebb testvéreket valahol másutt gondozták. Mindannyiuknak
hiányoztak a testvéreik, ezért a kisebbek ideális gondviselőivé
váltak. Adele minden egyes gyerek életében ráismert a maga
sorsára.
A napok múltával újra és újra azt kellett hallgatnia, hogy Mrs.
Makepeace negédes szavakkal hajtogatja a gyerekeknek: minden
egyes ruha, amit viselnek, a játék, amivel játszanak, és az étel, amit
esznek, mind-mind tőlük van. Ez például alávaló hazugság volt, mert
Adele egyik nap rájött, hogy a Firs alapítványi intézmény, s a
házaspár csak alkalmazott benne.
Ezt a felfedezést akkor tette, amikor Mr. Makepeace
dolgozószobájában takarított. Egy tájékoztató füzetet talált az
asztalon, amelynek címlapján mostani otthona állt, s nem bírta ki,
hogy bele ne lapozzon. Azt olvasta, hogy az adományokból
fenntartott házat a szerencsétlen sorsú gyermekek számára hozták
létre azzal a céllal, hogy biztonságos környezetet teremtsenek a
gyermekeknek, amíg családi körülményeik rendeződnek, vagy
végleges megoldást találnak számukra. Adományokat a háztartási
kiadásokra, illetőleg a két gyermekfelügyelő, a Makepeace házaspár
bérére gyűjtenek. Azt is írták még, ha elég pénzt sikerülne
összegyűjteniük, akkor több gyereket láthatnának el, illetve jobb
tanulási és szabadidős lehetőséget tudnának teremteni a
gyermekeknek.
Bármit gondolt is Adele Mrs. Makepeace-ről, nagyon szerette az
otthont. Napi háromszori étkezést kapott, gyerekek társaságában
lehetett, s az is rettentő boldoggá tette, hogy egy reggel sem kell úgy
ébrednie, hogy anyja ordít vele, vagy meg is pofozza egyszerűen
azért, mert rá mer nézni.
Amikor Mr. Makepeace végre hazatért, Adele összes addigi
kétsége is eloszlott. Látta, hogyan rohannak felé a gyerekek, s mint
csüngnek rajta. Azt is látta, hogy egyenként a magasba dobálja a
kicsiket. Mindez meggyőzte Adele-t, hogy a férfi valóban szereti a
rábízott gyerekeket.
Mr. Makepeace magas férfi volt sűrű, barna hajjal, hetyke
bajusszal és a legmelegebb barna szemmel, amit Adele valaha
látott. Azt hitte, protézise van, mert fogai olyan fehérek és
rendezettek voltak. Amikor azonban mosolygott – s ezt készséggel
megtette bármikor –, ínyén nem látszott, hogy pótfogsora volna.
Pocakos férfi volt, de olyan jól öltözött, hogy az öltönye alatt mindig
viselt mellényben ez szinte nem is látszott.
– Adele, milyen gyönyörű neved van! – mondta, amikor a
felesége bemutatta őket egymásnak. – Te magad is gyönyörű vagy!
Megszoktad már az ittlétet?
– Igen, minden nagyszerű – mondta szemlesütve Adele, mert
zavarba jött, hogy valaki gyönyörűnek nevezi, amikor nem is az.
– Mrs. Makepeace nemcsak azt mondta el rólad, hogy nagyon
csinos vagy, hanem azt is, hogy nagyon okos. – A férfi, miközben ezt
mondta, barátságosan Adele álla alá nyúlt, és fölemelte a fejét. – Jó
olvasó, gyöngéd a kicsikhez és első osztályú krumplipucoló. Mennyi
tehetség! De szerintem te nem gondolod magadról, hogy csinos
vagy.
– Nem, uram – suttogta Adele.
– Pedig nagyon tévedsz! – mondta a férfi mélyen a szemébe
nézve. – A szépség belülről jön, s én látom ezt benned. Még néhány
év, egy kis gyarapodás, és gyönyörű leszel!
Hangja olyan lágy és mély volt, hogy a lány önfeledten
rámosolygott.
– Látod csak! – vigyorgott a férfi. – Ez a mosoly minden szívet
megolvaszt. Most pedig gyere velem egy kicsit a dolgozószobámba,
hogy megbeszéljük a tanóráidat!
 Helyet foglalt az íróasztalánál, Adele-t pedig maga mellé ültette.
Levett egy könyvet a polcról, s arra kérte Adele-t, hogy olvasson fel
belőle egy fejezetet. A könyv egy George Eliot-regény volt, A
vízimalom című, amelyet nem sokkal Pamela halála előtt olvasott.
Nagyon szerette ezt a könyvet, és talán ez volt az oka, hogy
egyáltalán nem izgult, és nem bakizott egyet sem.
– Kitűnő! – mondta a férfi. – Nem sok gyerek fordul meg nálunk,
aki ennyire tehetséges, mint te. Most pedig meséld el nekem
részletesen, hogy miket tanultál az iskolában, mielőtt ide kerültél!
Olyan könnyedén lehetett vele beszélgetni, hogy azon kapta
magát, sokkal többet mond, mint amennyit a férfi kérdez. Elmesélte,
mennyire szeret olvasni, s hogy osztályelső volt számtanból, de a
történelmet nem szereti, a földrajzról pedig úgy véli, neki nincs
szüksége rá.
– De ha majd egy szép napon utazni fogsz – mondta mosolyogva
a férfi –, honnan fogod tudni, melyik országba akarsz menni, ha
egyáltalán semmit sem tudsz róluk?
Adele-nek ez a megközelítés még nem jutott eszébe, de még
soha nem is beszélt olyan emberrel, aki annyit tudott volna, mint ez
a férfi. Még azt is tudta, hogy miért került ide, s rákérdezett, hogy jól
érzi-e magát náluk.
– Tetszik itt, csak attól tartok, hogy lemaradok a tanulással –
válaszolta szégyellősen.
– Mrs. Makepeace nem tanár – mondta a férfi enyhe feddéssel a
hangjában –, és a legtöbb itt lévő gyerek nem tud úgy haladni, mint
te, meg persze sokuk nem is marad itt hosszú ideig. Ezért csak a
legelemibb dolgokat tanítjuk, az írást, olvasást, összeadást és
helyesírást, mert a legtöbbjük számára ezek a legszükségesebbek.
De ha van itt egy kislány, aki többet akar tanulni, én nagyon
szívesen segítek neki!
A Mr. Makepeace hazatérése utáni napokban Adele úgy érezte,
mintha fél méterrel a föld fölött járna. Már nem figyelte a férfi
feleségét, és Beryl folytonos aggodalmaskodását is elengedte a füle
mellett. A lány ugyanis azt állította, hogy nagyon kihasználják, pedig
életében most először érezte, hogy különlegesen bánnak vele, s ezt
Mr. Makepeace-nek köszönhette.
 A második napon Mr. Makepeace beszólította a kertből, ahol épp
a gyomlálásban segédkezett, hogy felmérje számtantudását. Amikor
befejezte, Mr. Makepeace megdicsérte, mert minden feladatot
hibátlanul oldott meg. Hétvégére házi feladatként Dickens Két város
regénye című művét kellett elolvasnia, amiről a rá következő hétfőn
majd beszélgetni fognak.
Ahogy olvasta a könyvet, Charles Darnayt Mr. Makepeace
személyében képzelte el, amitől a könyv sokkal izgalmasabbá és
életszerűbbé vált. Hogy boldogsága még teljesebb legyen, Mrs.
Makepeace felmentette minden hétvégi feladat alól. Így amíg a többi
gyerek dolgozott, s még az aprók is gyomláltak kint a kertben, ő
elnyújtózott a játszószoba kanapéján, és belefeledkezett a nagy
francia forradalom eseményeibe.
Vasárnap késő este fejezte be a könyvet, s amikor fölment a
hálóba, Berylt ébren találta. A lány elítélő ábrázattal a következőt
mondta:
– Ne hidd, hogy te vagy az első lány, akit kitüntet a figyelmével! –
jegyezte meg csípősen. – Gyakran tesz így, aztán ha ráun a
lányokra, elzavarja őket.
Adele-nek nem volt kedve Berylhez. Mindig panaszkodott valami
miatt, most pedig úgy érezte, hogy egyszerűen féltékeny rá.
– Engem nem fog elküldeni, mert engem szeret – válaszolta
büszkén.
–
 5. FEJEZET

Mr. Makepeace kivette a szájából parázsló pipáját.

– Adele, mondd csak, mennyi ideje is vagy már nálunk?
Épp földrajzórát tartott a tanteremben. A szoba kevéssé
emlékeztette Adele-t a megszokott osztálytermekre, mert kicsi volt,
egyetlen ebédlőasztal állt a közepén, s e köré helyezték a székeket.
Az oktatáshoz használt kevés tankönyv szamárfülesen, salátára
olvasva hevert az ablakpárkányon. Az egyetlen, amitől a helyiség
igazán tanterem lett, a falon függő tábla volt. Erre akasztották most
fel a világtérképet. Mr. Makepeace különböző országokra mutatott a
pálcájával, Adele-nek pedig le kellett írnia a nevüket a fővárosukkal
együtt. Ha bárki bepillant az ablakon, úgy vélhette volna, biztosan
büntetésben van a lány, mert olyan gyönyörű tavaszi nap volt, hogy
az összes többi gyerek kinn játszott a kertben. Bár a ricsajuk
beszűrődött a tanterembe, Adele-nek semmi kedve nem volt kinn
lenni velük. Repesett a boldogságtól, hogy tanára ismét órát tart
neki.
– Több mint egy hónapja, uram – válaszolta.
– Boldog vagy itt?
Kissé meglepte a kérdés. Felnőttek nem szoktak ilyesmit kérdezni
tőle.
– Igen, uram – felelte vidáman.
A tanár az ablakpárkánynak támaszkodott. Pipájának füstje
hamarosan elnyomta a kaszált fű kintről beáradó friss illatát. Ma
nyitott nyakú, fehér inget viselt szürke flanelnadrággal. Ebben az
öltözékben nem volt olyan fess, mint a sötét öltönyben, viszont
sokkal megközelíthetőbbnek, apásabbnak tűnt.
– Csak egy egyszerű „igen”? Semmi magyarázat, hogy miért vagy
boldog itt, és semi „de”? – fűzte hozzá a lányt ugratva.
Adele zavarában olyan fintort vágott, hogy tanára elnevette magát.
– Végtére azt is mondhattad volna, hogy nagyon szeretek itt lenni,
de még mindig utálom a földrajzot – magyarázta pipájával
hadonászva.
– De már egyáltalán nem utálom – válaszolta a lány hevesen –,
amióta ön tanítja nekem!
– Ez tehát azt jelenti, hogy miattam vagy boldog? Adele pontosan
tudta, hogy így van, hiszen imádta a tanárát, és csak az óráknak élt,
de nem merte bevallani. Kicsi gyermekkorában megtanulta, az a
legbiztonságosabb, ha az ember senkinek semmiről nem mutatja ki
igazi érzéseit.
– Minden miatt! Szeretem a házat, a többi gyereket és a kertet is
– válaszolta védekezve.
– És engem? – kérdezte a tanár.
– Igen, önt is – válaszolta szelíden Adele.
– Nagyon jó, mert te is minden egyes nappal különlegesebb vagy
a szememben – mondta a férfi, s fölkelve a székéből odahajolt
Adele-hez, hogy megcsókolja a haját.
Adele érezte, hogy a boldogság egész testét átjárja. Attól a
pillanattól fogva, hogy meglátta, rajongott a férfiért; csüggött a
szavain, és boldogtalan volt, ha nem láthatta. Azt viszont sohasem
gondolta, hogy a férfi ugyanígy érez iránta. Ő csak szürke kis egér
volt, akin mindenki keresztülnézett.
– Örülsz neki, hogy ennyire fontos vagy nekem? –kérdezte a férfi,
letérdelt Adele széke elé, majd hirtelen átölelte.
Hangja mély volt és gyöngéd. A hajából áradó levendulaillat, a
pipadohány szaga és a hátát simogató ujjak finom érintése teljesen
elbódította Adele-t.
– Igen – suttogta –, mert a tanár úr is nagyon fontos nekem.
Mr. Makepeace olyan mélyen a szemébe nézett, hogy teljesen
zavarba jött, és lehajtotta a fejét.
– Csókolj meg, Adele! – suttogta lágyan.
A lány kissé zavarba jött, és gyors puszit nyomott a tanár arcára.
A férfi azonban a kezébe vette Adele arcát, és olyan közel vonta
magához, hogy a lány a lehelete melegét érezte a bőrén, majd így
szólt:
 – Az ajkamat! – suttogta. – Azok, akik szeretik egymást, így
csókolnak.
Adele-t annyira elbűvölték tanárának szavai, hogy gondolkozás
nélkül átkulcsolta a nyakát, és szájon csókolta. A férfi bajsza
azonban olyan furcsán csiklandozta az ajkát, hogy kacagásban tört
ki.
– Viccesnek találsz? – kérdezte sértődötten a férfi.
– Egyáltalán nem, csak a bajsza olyan szúrós – válaszolta
gyorsan a lány.
A férfi fölkelt mellőle, s Adele egészen megrémült, hogy
megsértette. A legnagyobb meglepetésére azonban fölemelte a
székről, ahová ő maga ült le, és az ölébe ültette.
– De ha levágnám, újra megtennéd?
Furcsa kétely ébredt Adele-ben. Nagyon kívánta, hogy megöleljék,
de ami kettejük közt történt, az valahogy nem volt helyes. A férfi
egyik kezével átkarolta, de a másikkal a combját fogta.
– Mennem kell, segítenem kell uzsonnát készíteni – mondta
gyorsan Adele, s közben megpróbált kibújni a tanár öleléséből.
– Még nem kell. Mrs. Makepeace elment a városba a szokásos
pénteki bevásárlására. Nem eszünk addig, amíg vissza nem ér.
Rengeteg időnk van még. Nem akarsz az én nagyon különleges
kislányom lenni, s egy kicsit megölelgetni?
Olyan elkeseredettnek tűnt, barna szeméből olyan szomorúság
áradt, hogy Adele úgy érezte, jó szorosan magához kell vonnia a
férfit.
– Most már sokkal jobb – mormolta a fülébe Mr. Makepeace. –
Olyan vagy, mintha a kislányom volnál. Hadd tartsalak a karomban!

Aznap este, miközben Adele a kicsi Maryt törölgette egy sámlin,

Beryl Susant és Johnt mosdatta Mary fürdővizében. Adele számára
ez volt a nap fénypontja. Mary pufók, kiegyensúlyozott baba volt, aki
minden csiklandozásra és játékra édes kacajjal válaszolt. Susan és
John is boldog kicsi gyerek volt. Már attól is nagyon vidámak lettek,
hogy pancsolhattak a vízben. Beryl is sokkal felszabadultabb volt
fürdetéskor, s Adele ezt annak tudta be, hogy Mrs. Makepeace
sohasem jött ide ellenőrizni őket.
Adele nagyon szeretett volna igaz barátságba kerülni Beryllel.
Csak egy év korkülönbség volt közöttük, és rengeteget voltak együtt,
Beryl mégsem kezdeményezett beszélgetést vele egyetlenegy
alkalommal sem. Alig nevetett, és úgy tűnt, hogy teljesen elvész a
saját, külön kis világában.
Persze az sem túl sokat segített rajta, hogy Mrs. Makepeace
állandóan a nyomában volt. Adele gyakran látta, hogy Beryl milyen
tanácstalan és elveszett, s a fürdetés volt az egyetlen alkalom,
amikor bármiféle életöröm megjelent az arcán.
– Kicsit megégett a nyakad – jegyezte meg Adele, amikor Beryl a
babakád fölé hajolt.
– Nagyon fáj?
– Igen, nagyon – húzta el a száját Beryl, és megérintette a pirosra
sült bőrt. – Mondtam Mrs. Makepeace-nek, de azt mondta, ne
panaszkodjak annyit.
– A fél lábad kéne levágni, hogy odafigyeljen egy kicsit rád –
mondta Adele megértően. – A minap láttam a szekrényben egy égés
elleni kenőcsöt. Ha lefektettük a kicsiket, fölhozom neked.
Beryl keskeny kis arca hálásan földerült.
– Köszönöm. Ez az egy nagyon hiányzik itt nekem. Anyukám
mindig észrevette, ha leégtünk vagy megütöttük magunkat. A tied is?
Adele csak a fejét rázta.
– Tényleg nem? És apukád?
– Azt se vette volna észre, ha lángra gyúlok. Akkor sem vigyázott
rám, amikor az anyukámat kórházba vitték.
Egy hónappal ezelőtt ilyen dolgokat harapófogóval sem tudtak
volna belőle kihúzni, de most sokkal fontosabb volt, hogy
beszélgessen valakivel, mint hogy védelmébe vegyen egy olyan
embert, aki látni sem akarja őt.
– És a te apukád milyen?
– Ha épp nem iszik, nagyon rendes – válaszolta Beryl bánatosan.
– Azért kellett minket elvinni otthonról, mert amikor az anyukánkat
kórházba szállították, utána is megállás nélkül vedelt.
Adele konkrét kérdéseket szeretett volna föltenni Beryl apjáról,
csak nem tudta, hogy fogjon bele.
– Az apukád gyöngéd veletek? Beryl összeráncolta a
szemöldökét.
– Mire gondolsz? Hogy megölel-e meg ilyesmi? Adele bólintott.
– Persze, mindig. Még akkor is, ha iszik.
A beszélgetésnek hirtelen vége szakadt, mert Susan-nek szappan
ment a szemébe, és éktelenül elkezdett ordítani. Mire kimosták a
szeméből a szappant, megtörölgették és pizsamába bújtatták,
Adele-nek semmi nem jutott az eszébe, amivel újraindíthatta volna a
beszélgetést.
Pedig igazán tudni akarta, vajon Berylt szájon csókolta-e az apja,
mert Mr. Makepeace már megint ezt tette vele, miután hosszan a
karjában tartotta. Szinte megkönnyebbült, amikor az óra végre
befejeződött. Azóta pedig egyfolytában attól retteg, hogy Mr.
Makepeace nem fogja többé szeretni, ha nem csókolja ismét szájon.
Arra gondolt, bárcsak tudná, hogy a normális apák miképp
viselkednek a leánygyermekükkel; akkor talán nem is találná olyan
furcsának tanára közeledését. Nem volt túl jó érzés Jim Talbotot
fölidéznie, aki bizonyára kiskorában sem csókolta meg őt; de arra
emlékezett, Pamelát mindig magasba dobálta, hogy megnevettesse.
Egyáltalán, hogyan tudná megfejteni, hogy milyenek a normális
apák? Itt egyetlen gyerek sem érkezett normális családból,
legalábbis nem olyanból, amilyenekről a könyvekben olvasott. Ha
jobban belegondolt, a könyvek sem adnak pontos leírást arról, hogy
milyen egy igazi apuka. A kislányok mindig apjuk kitárt karjába
futnak, aki megöleli és megcsókolja őket, s az igazat megvallva Mr.
Patterson is valahogy így bánt a gyerekeivel; de Mr. Pattersont
mégsem lehet összehasonlítani Mr. Makepeace-szel, hiszen Mr.
Patterson a vasútnál dolgozik. Kemény és nyers ember, akit nem
lehet egy tanárral összehasonlítani.

Két héttel később, uzsonnaidőben egy Ruby Johnston nevű lány

érkezett az otthonba. Fredával egykorú volt. Betegesen vézna és
sápadt volt, ruhái pedig több számmal nagyobbak rá. A haját
majdnem kopaszra nyírták. Rémülten pillantott körbe, amikor Mrs.
Makepeace bevezette a konyhába, s egyszerre minden szem
rászegeződött. Adele nagyon megsajnálta, mert eszébe jutott, hogy
ő maga is pont ilyen szerencsétlenül érezte magát az első napon.
– Adele, te fölmész a padlásszobába, hogy helyet csináljunk
Rubynak! – mondta Mrs.
Makepeace, miután mindenkit egyenként bemutatott.
Adele Berylre pillantott, s tekintetéből kiolvasta, hogy ő sem örül a
hírnek. Beryl fejében most biztosan az jár, hogy megint egyedül
kelhet fel a kicsikhez. Ő maga szintén nem nagyon lelkesedett a
változásért, mert azt jelentette, hogy egyedül kell aludnia a ház
legfelső szintjén.
A padlásszoba kicsi, koszos helyiség volt, amely évek óta
használatlanul állt. Mivel az ereszek megrongálódtak, még a
madarak is berepkedtek. A falak nedvesek, a vakolat málladozott; a
földre csiszolatlan deszkákat szegeztek, s a helyiségnek még
világítása sem volt.
A kicsit butácska Beryl és Freda nem volt valami jó társaság; a
beszélgetés mindig egyhangúan folyt velük, de Adele-t jobban
zavarta, hogy a két lány egyfolytában retteg mindentől. De már
annyira megszokta őket. Ha éjjel fölébredt, hallotta a szuszogásukat,
s ez megnyugtatta. Viszont ha egyedül kell aludnia, azzal még
inkább kiszakad a társaságból. Az, hogy ő a legidősebb, már eleve
kirekesztette őt a többiek közül, s ráadásul még ott voltak a
magánórái is. Erre ugyan soha egyikőjük sem tett megjegyzést, de
csak azért nem, mert valószínűleg inkább büntetésnek, mintsem
kitüntetésnek tartották.
Mostanában Mr. Makepeace már minden órán ölelgette és
csókolgatta Adele-t, s gyakran az is előfordult, hogy egyáltalán
semmit nem tanított neki. A lányt teljesen összezavarta, hogy azt az
ölelést, amely azelőtt a leghőbb óhaja volt, már egyáltalán nem
kívánta. Az idegenkedése állandósult. Ösztönösen érezte, valami
nincs rendben azzal, ahogyan tanára végigsimítja a combját,
megsimogatja a karját, beletúr a hajába, vagy szorosan magához
öleli. Nem tudta, mi az a kényelmetlen érzés, amit kivált belőle, de
érezte, hogy véget kell vetnie ennek az egész dolognak.
 Tanára folyton arról áradozott, hogy milyen csodálatos lány ő, s az
általa kiváltott különleges érzés készteti arra, hogy megérintse. Azt is
mondogatta, hogy még soha nem érzett ilyen különlegesen egyik
gondozottja iránt sem. Ha most azt felelné, hogy nem esik jól neki,
ha tanára hozzáér, ő ezt úgy értené, hogy nem szereti.
– Adele!
Adele Mrs. Makepeace felé fordult. Annyira elmerült a
gondolataiban, hogy sem azt nem vette észre, hogy hozzá
beszélnek, sem azt, hogy a többiek már befejezték az uzsonnát.
– Bocsánat. Mondott valamit, Mrs. Makepeace? –kérdezte
bűntudattal.
– Igen, hozzád beszélek már egy ideje! – pattant föl Mrs.
Makepeace. – Vidd fel Rubyt, mutasd meg a fekhelyét, és készíts
fürdőt! Keress neki hálóinget és tiszta váltóruhát! Aztán vesd meg a
magad ágyát is a padláson. Ma este Freda segít Berylnek lefektetni
a kicsiket.
Adele érezte, hogy Ruby még jobban reszket, amikor elhagyják a
konyhát, s elszégyellte magát, amiért nem volt szívélyesebb vele.
– Honnan jöttél? – kérdezte, hogy valamelyest enyhítsen a
helyzeten. – Londonból, mint én?
– Deptfordból – felelte Ruby elhaló hangon.
Adele bólintott. Tudta, hogy Deptford valahol London déli részén
fekszik, de fogalma sem volt, hogy milyen a városrész.
– Az anyukád beteg?
– Meghalt – mondta Ruby egykedvűen.
Adele nem tudta, mit válaszoljon. A felnőttek ilyenkor részvétüket
nyilvánítják, de Ruby hangjából azt érezte, hogy ez most nem lenne
helyénvaló.
– Itt most már minden rendben lesz – válaszolta, miután
megtalálta azt a mondatot, amellyel Beryl vigasztalta őt első este. –
Mrs. Makepeace nem ver minket meg ilyesmi, a többi gyerek pedig
nagyon kedves.
Megnyitotta a kád csapját, s megkérte Rubyt, hogy vesse le a
ruháit, s tegye be őket a szennyestartóba. Ruby olyan gyorsan
ledobált magáról mindent, mintha attól félne, hogy megbüntetik.
Adele megpillantotta a kislány testét borító friss és már fakulóban
lévő zúzó- dásokat. A bántalmazás nyomai mély együttérzést
váltottak ki belőle.
– Fürdés után segíthetsz kiválogatni az új ruháidat, ha akarod! –
mondta gyorsan, szót sem ejtve a zúzódásokról. – Sok szép dolog
van ám a szekrényben!
Ruby mosolyogni próbált, de sehogyan sem sikerült neki. Bár
sápadt és vézna, gyönyörű, nagy, szürke szeme van, és hosszú
szempillája. Ha megnő a haja, biztosan nagyon szép lesz.
– Te vagy itt a legidősebb? – kérdezte.
– Igen, de csak egy évvel vagyok idősebb Berylnél – válaszolta
Adele örömmel, amiért Ruby kissé megnyugodott. – Majd látni
fogod, Beryl azt hiszi, hogy ő felel mindenért, mert amíg ide nem
jöttem, sokáig ő volt a rangidős.
– Olyan furcsán nézett rám! – mondta Ruby összeráncolt
homlokkal. – Nem fog bántani?
– Beryl? – kacagott föl Adele. – Képtelen volna bárkit bántani, ő
maga gyáva nyúl.
Senki sem fog bántani itt téged, Ruby! Ha mégis, csak szólj
nekem!
Ruby rémült tekintettel, lassan becsúszott a kádba. Adele sejtette,
hogy még sohasem fürdött rendesen. A kislány pucéran olyan
sovány volt, hogy meg lehetett számolni a bordáit, s Adele azon
tűnődött, hogy Mrs. Makepeace vajon több ételt ad-e neki, hogy
kicsit kikerekedjen.
Adele végig csacsogott, míg Ruby fürdött. Mesélt a többi
gyerekről, s elmondta a napi feladatokat is. Amikor érezte, hogy
Ruby kissé megnyugodott, megkérdezte, hogy ki vágta le ilyen
rövidre a haját.
– Anne néném – felelte Ruby mélyet sóhajtva. – Ő nem az igazi
nagynéném, csak egy nő, akit apám kúrogatott. Szerinte csak így
lehetett megszabadulni a serkéktől a hajamban. Egyébként nem
ezért csinálta, hanem azért, mert ki nem állhatott.
 Adele gyorsan leült a sámlira, úgy megdöbbent azon, hogy egy
tízéves kislány ilyen szavakat használ. Már hallotta ugyan a
kifejezést nagyobb lányoktól, s nagyjából azt is tudta, hogy mit jelent:
a férfiak ezért mennek a prostituáltakhoz. Ezt azonban nem mondta
el Rubynak, még úgy sem, hogy tudta, a nő kegyetlenül bánt vele.
– A hajad meg fog nőni, ne aggódj! A zúzódások is hamar
elmúlnak. Én rögtön jobban éreztem magam, amikor bekerültem ide,
s meglásd, te is jobban leszel egypár napon belül!
– Te is úgy érezted, hogy senkinek a világon nem vagy fontos? –
kérdezte Ruby mély fájdalommal a tekintetében.
Adele bólintott. Úgy megsajnálta a kislányt, hogy összeszorult a
torka.
– Itt vigyázunk egymásra, és biztonságban vagyunk, mert senki
sem bánt minket.
Később, már új fekhelyén Adele Rubyról gondolkodott. Az után,
amit a lánytól később hallott, már egyáltalán nem bánta, hogy
egyedül kell aludnia a padlásszobában. A vaságy nyikorgott, a
matrac horpadt volt a sok fekvéstől, de tiszta ágyneműben alhatott,
nem volt éhes, nem is bántalmazták, s a fény jólesően beszűrődött a
lépcső felől.
Ruby elmondta, hogy apja elment munkát keresni, ezért ott hagyta
őt Anne nénjénél egy pincelakásban, ahol Anne négy gyerekével is
együtt élt. Azt nem tudta, hogy Anne egyszeriben miért vált olyan
utálatossá, de gyanította, hogy apja nem küldött neki pénzt. Akármi
volt az igazi ok, egy napon Anne kivonszolta a szenespincébe,
aminek a bejárata a házon kívül volt, és a járda alatt terült el. A
pincében fogcsikorgató hideg és sötét fogadta. Éjszakára csak
néhány egymásra terített zsákra tudott lefeküdni, és takaró híján egy
ócska kabátot terített magára. Anne minden reggel kirángatta, hogy
várja a postást. Ha a postás nem hozott semmit az apjától, Anne jól
elverte, majd egy csupor vízzel és néhány szelet kenyérrel
visszazárta a pincébe.
Ruby nem is tudta pontosan, mennyi ideig lehetett bezárva. Csak
azt tudta, hogy apja február elején ment el, s rá úgy három héttel
került ki a pincébe. A tanára és a szomszédok valószínűleg azt
gondolták, hogy az apja érte jött és elvitte magával, mert senki sem
érdeklődött utána. Egy véletlen folytán talált rá egy szerelő, aki az
alagsorban meghallotta a sírását, s rögtön hívta a rendőrséget.
Adele-nek végigfutott a hátán a hideg e borzalmas történet
hallatán. Ruby testét a zúzódások mellett még számos égésfolt is
tarkította. Elmesélte, hogy Anne leszorította egy székre, s égő
cigarettát nyomott a bőrébe, hogy kihúzza belőle, merre van az apja.
– De hidd el, fogalmam sem volt, hogy hová tűnt az apám! Csak
egy dologban voltam biztos: meg fogok halni abban a hideg
pincében – mesélte Ruby könnyben úszva. – Mindennap azért
imádkoztam, hogy apa visszajöjjön értem, de Anne néném azt
mondta egyszer, hogy a férfiakat nem érdeklik a gyerekeik. Csak az
érdekli őket, hogy a farkukat berakják egy nő muffjába, de ha a nő
úgy marad, szépen el is tűnnek. Azt hiszem, Anne nénémnek ebben
igaza volt.
Adele megpróbálta leplezni megdöbbenését azon, hogy egy
tízéves ennyivel többet tud nála, s milyen trágár módon fejezi ki azt,
ami férfi és nő között végbemegy. Adele annyit már tudott, hogy a
baszás a házassághoz és a gyerekszületéshez kapcsolódó szó, de
Ruby szemléltető leírása az aktusról undorral töltötte el.
Ám Ruby megrázó történetét hallgatva nagyon szerencsésnek
kezdte érezni magát. Attól a naptól fogva, hogy anyját elvitték, egy
percre sem kellett éheznie vagy fáznia. Az orvos elintézte, hogy egy
szép otthonba kerüljön, ráadásul még a Makepeace házaspár is
szereti. Igazán szerencsésnek gondolta magát, ha összehasonlította
helyzetét a Rubyéval.

A Ruby érkezése utáni napokban Mr. Makepeace ismét üzleti útra

indult. Minthogy tanára mindig a nappaliban étkezett, és egyébként
is gyakran ment el reggelenként fekete autójával, Adele nem is
gondolt rá a délutáni különóra kezdetéig.
– Visszajön az úr órakezdésre? – kérdezte Mrs. Makepeace-t.
– Nem, nem jön – pattant föl az asszony. – Elment egy időre. Te
viszont segíthetsz addig a kicsiknek az írás-olvasásban.
– Ma? – kérdezte Adele.
– Ma és mindaddig, amíg nem rendelkezem másként – volt a
kurta válasz. – Csak ne állj itt ilyen szájtátin! Ha valóban olyan okos
vagy, mint a férjem állítja, akkor simán meg tudod csinálni. Kezdd a
középső csoporttal, addig a nagyok segítenek nekem!
A középső csoport a hat-nyolc éves korosztályból, Frank-ből,
Lizzie-ből, Bertie-ből, Colin-ból és Janice-ből állt. Mindannyian
szerették, ha mesél nekik, de ők maguk csak alig-alig tudtak olvasni.
A hatéves Frank még a betűket is alig ismerte, s amikor korábban
Adele néhány kísérletet tett arra, hogy megtanítsa, mereven
elutasította.
Adele épp azt készült kifejteni, hogy milyen nehézségekbe
ütközne Frankét összerakni a többiekkel, amikor megpillantotta Mrs.
Makepeace arcán azt a vészjósló kifejezést, amiből soha semmi jó
nem sült ki. Csak egy rossz szót szól, és máris repül a pofon. Ezért
inkább szó nélkül elhagyta a helyiséget, s kiment a kertbe
összeszedni az öt gyereket.
Az óra sokkal jobban sikerült, mint képzelte, bár egy kis trükköt be
kellett vetnie. Megígérte nekik, hogy ha mindegyikük fölolvas egy
bekezdést egy tetszőleges könyvből, és legszebb kézírásával hat
sort kimásol belőle, míg ő Franknek segít, akkor az óra végén
fölolvas nekik egy szép történetet.
Mrs. Makepeace akkor lépett a szobába, amikor épp az írásbeli
munkánál tartottak. Egy pillanatra körbenézett, Adele pedig folytatta
az egyszerű szavak leírását Frankkel. Az asszony meg lehetett
elégedve, mert rövid idő múlva sarkon fordult, és szó nélkül elhagyta
a termet.
A nagyobbakkal később sem volt problémája, mert azok úgyis
untak kinn játszani, s élvezték, hogy van valami feladatuk. Még Jack
is erősen próbálkozott, pedig nem sokkal jobban olvasott, mint a
hétévesek. Az írás gyakorlásához Adele krétával mondatokat írt a
táblára, amelyekből kihagyta a mellékneveket. Ezeket a
gyerekeknek tetszőlegesen kellett behelyettesíteniük.
Alig bírta visszatartani a nevetését Jack próbálkozásán. Jack
magas, esetlen, nyálas szájú fiú volt, elálló füllel és olyan ostoba
tekintettel, hogy Adele addig ügyet sem vetett rá. Ez a mostani dolog
azonban elszórakoztatta.
A következő mondatot adta föl a tanulóknak: „Ezen a(z) … napon
Mrs. Jones az udvaron teregette ki a ruhákat.”
 A többiek olyan szavakat illesztettek be, mint szép, szeles, nyári,
de Jack azt írta oda, hogy átkozott.
– De miért átkozott, Jack? – kérdezte Adele, és próbált komoly
arcot vágni.
– Mert anyám minden hétfőn azt mondogatta: „Átkozott
nagymosásnap!”
A feladat végeztével fölolvasta nekik A kincses sziget első
fejezetét, s amikor a foglalkozás végét jelentő uzsonnacsengő
megszólalt, boldogan nyugtázta, hogy mindkét óra sikeresen folyt le.

Ez volt azonban az egyetlen nap, amikor sikerült mindkét csoport

figyelmét felkeltenie. Ahogy teltek a napok, úgy romlott a gyerekek
viselkedése is. Hétvégére már hangosan lármáztak a tanteremben,
és Mrs. Makepeace természetesen Adele-t vette elő.
Adele egyszerre azon kapta magát, hogy teljesen kirekesztették,
mert a gyerekek Mrs. Makepeace kémének tekintették; nem szóltak
hozzá, és a játékokból is kihagyták. Még a legkisebbek is
eltávolodtak tőle. Egyszer az ágyban fekve meghallotta, hogy az
alatta levő szobában nagy vihogás közepette róla beszélnek a
lányok. Másrészt viszont egyfolytában Mrs. Makepeace
szarkasztikus megjegyzéseit kellett nyelnie. Ha bármi problémával
hozzáfordult, az asszony csak ennyit mondott:
– Oldd meg magad, te vagy az okos lány!
A következő hónap teljes kitaszítottságban telt el. Adele egyre
jobban magába fordult, Mrs. Makepeace pedig olyan hisztérikusan
viselkedett, hogy Adele attól rettegett, a férje talán örökre eltűnt. Úgy
érezte, belepusztul a magányba, hacsak a férfi hamarosan vissza
nem tér.
Egyik reggel, krumplipucolás közben megpillantotta a ház felé
közeledő fekete autót. Nem mert persze elé rohanni, de szíve
hevesen verni kezdett. A függöny mögül leste, amint a férfi kiszáll a
járműből.
Szürke öltönyben és kalapban Adele szemében olyan volt, mint
egy igazi filmsztár. Adele-t rögtön észrevette, s olyan szélesen
rámosolygott, hogy napsütötte arcában világítottak fehér fogai. Mrs.
Makepeace ebédkor feltálalta az ételt a gyerekeknek, majd
rendreutasította őket, s a maga meg a férje adagjával eltávozott a
nappaliba. Csak egy óra múlva tért vissza, amikor Adele már épp
befejezte a mosogatást. A többi gyerek már rég kinn játszott, Beryl
pedig Maryt próbálta elaltatni a babakocsit tologatva.
– A férjem látni akar a tanteremben, ha ezt befejezted! – mondta
kurtán Mrs.
Makepeace, s nagy csörömpöléssel lerakott elé egy
mosogatnivalóval megrakott tálcát. Adele csak bólintott. Ismerte jól
ezt az arckifejezést, s inkább nem szólt egy szót sem.
Amikor végre végzett minden munkával, rohant a tanterembe, ahol
Mr. Makepeace az ablakpárkányra támaszkodva, füstöt eregetve
várakozott rá. Adele gondolkodás nélkül felé rohant, és hosszan
átölelte.
– Olyan elviselhetetlenül sokáig volt távol! Majdnem belehaltam! –
mondta Adele odaadóan.
A férfi csendesen elnevette magát.
– Lehet, hogy gyakrabban kellene elutaznom, hogy mindig ilyen
fogadtatásban legyen részem – válaszolta évődve.
– Annyira hiányzott már! – mondta sírásra görbült szájjal, s
elmesélte tanítási kudarcát és az abból fakadó kirekesztődését.
A férfi leült egy székre, és ölébe vette Adele-t.
– Biztosan nem volt olyan rettenetes – mondta, míg
zsebkendőjével fölitatta Adele könnyeit.
– Dehogynem! Alig bírtam már.
A férfi szorosan magához ölelte a kislányt, és a karjában ringatta.
Te is hiányoztál nekem, de egyszer-egyszer el kell mennem
bizonyos ügyeket intézni. Adele annyira örült a tanár
hazajövetelének, hogy egyáltalán nem ellenkezett, amikor ő
simogatni és csókolgatni kezdte. Azt súgta a fülébe, ha majd egy
kicsit idősebb lesz, magával is viszi ezekre az utakra.

Amikor egy óra múlva kilépett a tanteremből, a folyosón ólálkodó

Berylt pillantotta meg.
– A tanár babája! – sziszegte a fogai közt.
 – Csak féltékeny vagy? – vágott vissza Adele. – Nem tehetek
róla, ha szeret, mert én vagyok itt az egyetlen, aki akar valamit
tanulni.
– Nem emiatt szeret, ezt elhiheted! – feleselte Beryl megvetéssel.
– Minden olyan lányt szeret, aki megengedi, hogy belenyúljon a
bugyijába.
Adele döbbenten torpant meg társa szavai hallatán.
– Undorító, amit mondasz! – zihálta.
– Mert ez undorító ember! Minden nagyobb lánnyal próbálkozik.
Julié is azért szökött meg – tette hozzá hevesen.
Adele fintorogva távozott. Nem hitt Berylnek, s még a látszatát is
kerülni akarta, hogy a lánynak esetleg sikerült megsértenie. De még
az uzsonnakészítéskor is egyfolytában Beryl szavain rágódott.
Megkente a kenyereket, föltette a teavizet, és megterítette az asztalt,
de csak nem nyugodott meg. Eszébe jutott, hogy nem sokkal az
otthonba érkezése után Mrs. Makepeace szétcsapott a gyerekek
közt, mert azt mondták, hogy egy Julié nevű társuk elmenekült. Mrs.
Makepeace kijavította őket, s azt mondta, nem elmenekült, hanem
elment, mert betöltötte a tizennegyedik évét, és munkába állt.
Adele meg volt róla győződve, hogy Beryl Ruby segítségével
sütötte ki a történetet. Az új lánynak nagyon mocskos volt a
fantáziája, Beryl pedig csüngött minden szaván.
– Mi az ördög van veled?
Adele összerázkódott Mrs. Makepeace dühös hangjára.
– Hogyhogy? – kérdezte.
– Nézd, mennyi margarint kentél arra a kenyérre? –mondta az
asszony, és egy kanállal fenyegette Adele-t.
Adele lepillantott, s látta, hogy tényleg jó vastagon kente meg a
kenyeret.
– Sajnálom, elgondolkodtam valamin.
– Akkor fejezd be a gondolkodást! – csattant föl a nő. – A
magadfajta lányoknak nem tesz jót a gondolkodás. Tanulj meg
inkább minél gyorsabban dolgozni!
 Adele az éj derekán a lépcső nyikorgására ébredt. Fölült az
ágyban, és az ajtó felé nézett, de nem látott semmit, mert a lámpa
már nem égett a folyosón.
A lépcső még egyet reccsent, s ekkor hatalmas, sötét alakot
pillantott meg az ajtóban. Torkaszakadtából kiáltani akart, de hirtelen
megcsapta az orrát a levendulaolaj ismerős illata.
– Maga az, uram? – rebegte.
– Igen, kedvesem – suttogta a férfi. – Egy szót se szólj! Ugye,
nem szeretnénk, hogy valaki fölébredjen?
– Mi a baj? – kérdezte Adele suttogva, amikor a tanár becsukta
maga mögött az ajtót.
– Semmi baj nincs, csak veled akartam lenni – válaszolta Mr.
Makepeace.
Amint Adele szeme hozzászokott a sötéthez, észrevette, hogy a
férfi pizsamában van.
Az ágy megcsikordult, amikor leült mellé.
– Elraboltad a szívem, Adele! – ragadta meg az egyik kezét, és a
tenyerébe szorította. – Folyton csak te jársz az eszemben!
Adele nem tudta, mit feleljen. A férfi is elrabolta az ő szívét, de
mégsem találta helyesnek, hogy az éj közepén, egy szál
pizsamában itt üljön az ágya szélén, s ilyeneket mondjon neki.
– Idefekhetek melléd? – kérdezte a férfi. – Csak egy kicsit a
karomba szeretnélek venni.
Adele beljebb húzódott, de az ágy nagyon keskeny volt, ketten
nem fértek el rajta.
– Nem volna szabad itt lennie! – fakadt ki zavartan, mert hirtelen
eszébe jutott, amit Beryltől hallott.
– Miért, kedvesem? – kérdezte, s magához húzta Adele-t. – Az
apukáddal soha nem feküdtél egy ágyban?
– Soha – válaszolta a lány villámgyorsan. – Nem volt szabad.
– De szeretted volna?
Adele előtt felrémlett, hogy Pamela gyakran bemászott a szülei
ágyába. Ő mindig nagyon irigykedett a húgára. Maga is
bemerészkedett párszor szülei hálószobájába öt-hat éves kora körül,
de anyja mindig visszazavarta az ágyába.
– Igen, nagyon szerettem volna, de magával egészen más –
vallotta be.
– Miért volna más?… Ugyanúgy szeretlek, mintha a saját lányom
volnál.
Ez elképzelhetőnek tűnt, s Adele kicsit meg is nyugodott tőle. Már
nem félt annyira, s a szoros ölelésben csakhamar el is szenderedett.
Később arra ébredt, hogy egyedül van az ágyban. A felkelő nap
első sugarai besütöttek az ablakon. Először azt hitte, csak álmodta
tanára éjszakai látogatását, de a hajolaj párnából szivárgó illata
bizonyította a férfi jelenlétét.
Később, a csoportos órán Mr. Makepeace lopva rámosolygott; óra
után pedig megkérte, hogy maradjon a teremben egy percre.
Miután a többiek kimentek a teremből, odalépett Adele-hez, és
finoman végigsimított a haján.
– Elaludtál, mielőtt elmondhattam volna, hogy miért látogattalak
meg. Tudod, sajnos nem folytathatjuk a magánórákat.
– Miért? – kérdezte Adele rémülten. A férfi vállat vont.
– Mert több időt kell a többiekkel töltenem.
Adele-nek összeszorult a gyomra. Ez vajon azt jelenti, hogy már
nem is jelent semmit a tanárnak? A kérdést nem merte föltenni, de
nagyon elkeseredett képet vágott.
– Ne nézz így rám! Nem tehetek róla! A többieknek nagyobb
szükségük van rám, mint neked.
Adele szeméből kicsordult a könny, melyet tanára a hüvelykujjával
gyöngéden elmorzsolt.
– Ez nem azt jelenti, hogy már nem szeretlek. Egyszerűen más
alkalmat kell keresnünk, hogy együtt legyünk.
Adele szíve erre nagyot dobbant, s könnyeit megkönnyebbülten
letörölte a ruhaujjával.
– Így ni, most már sokkal jobb! – nevetett a férfi csendesen. – Ez
a mi kis titkunk marad. Nem szabad elmondanod senkinek.
Megígéred?
 Adele boldogan bólintott.
– Jó kislány. Most menj szépen a többiek után! Később
találkozunk.
A következő napok növekvő bizonytalanságban és aggodalomban
teltek, mert az otthonban valami gyökerésen megváltozott. Mr.
Makepeace utazása előtt semmilyen szigorú napirendjük nem volt, a
napi teendőket mindig Mrs. Makepeace hirdette ki annak
megfelelően, hogy mit kellett elvégezni. Ez rugalmas egyezség volt,
amelyet leginkább az idő, Mrs. Makepeace hangulata s az határozott
meg, hogy épp ki van büntetésben. Az asszony reggeli alatt
általában az ebédlőben ült újságot olvasva Mary mellett, míg az
idősebb gyerekek elvégezték kijelölt feladataikat: a mosást, a
sepregetést és a fölmosást.
Most pedig ott függött a napirend a konyha falán. Minden
ötévesnél idősebb gyereknek részt kellett vennie a tanórákon. Mrs.
Makepeace gorombán jegyezte meg róluk, hogy mindannyian lusta
semmirekellők, s épp itt az ideje, hogy észrevegyék, nem nyári
táborban vannak. Azt is bejelentette, hogy ha valaki rosszul
viselkedik az órákon, vagy nem végzi rendesen a munkáját, akkor
aznapra megvonja tőle a délutáni játékot.
A középső csoportnak rögtön reggeli után be kellett vonulnia a
tanterembe. Ez idő alatt a legidősebbek elvégezték a mosást és a
takarítást. Mrs. Makepeace sem ücsörgött már újságot olvasva,
hanem felhergelt darázsként zúgott föl-alá, és mindenkivel kiabált,
akiről úgy látta, nem dolgozik elég keményen. Ha a kicsik útjában
voltak, szörnyen kiabált velük.
Az ebédet pontban tizenkettőkor kellett fölszolgálni, és néma
csendben kellett elfogyasztani. Délután a legidősebbeknek volt
órájuk, de Mr. Makepeace legalább olyan ingerlékeny lett, mint a
felesége. Adele alig hitt a szemének, amikor meglátta, milyen durván
bánik Jackkel és Fredával. Lehülyézte őket, s ráncigálta a fülüket
csak azért, mert egy összeadást elvétettek. Ócsárolta Berylt és
Rubyt, ha akadoztak olvasás közben.
Adele-nek a délutánok végtelennek tűntek, mert a tanórákat a
legtehetségtelenebbekhez igazították, s olyan témákkal foglalkoztak,
amelyeket ő már évekkel ezelőtt megtanult. Mr. Makepeace néha a
kezébe nyomott egy könyvet, vagy külön matekpéldát adott föl neki,
de legtöbbször figyelemre sem méltatta a tanteremben.
Gyakran hosszasan bámult kifelé az ablakon, figyelte a szélben
reszkető faleveleket, s azon tűnődött, vajon mi történhetett. Úgy
érezte, ő a felelős mindenért, csak azt nem tudta megmagyarázni,
hogy miért.
Uzsonna után a többiek kimehettek az udvarra, de neki benn
kellett maradnia Mrs. Makepeace-szel varrni. A lyukas zoknik és
leszakadt gombú ingek olyan hatalmas kupacban álltak, hogy Adele-
nek az az érzése támadt, Mrs. Makepeace még a régi ruhákat is
előbányássza a szekrényekből, csak hogy őt elfoglalja.
Az egész lassan kezdett nagyon emlékeztetni az otthoni helyzetre.
Őt bélyegzik meg és büntetik folyamatosan. Mrs. Makepeace soha
nem egyenesen hozzá beszélt. Egyszerűen ledobta a dolgokat elé,
és parancsszavakat ordítozott. Adele ugyanúgy szó nélkül hajtotta
végre az utasításokat, mint annak idején otthon.
Könnyeit visszafojtva, némán dolgozott, és alig várta, hogy vége
legyen a napnak, s jól kisírhassa magát az ágyban.
Egyik este is épp párnájába fúrt fejjel sírdogált, amikor Mr.
Makepeace beosont a szobájába. Észre sem vette, hogy bejött,
amíg le nem ült mellé.
– Mi a baj, kedvesem? – kérdezte.
– Ez az egész olyan rettenetes – szipogta a lány –, hogy nem
bírom tovább! Ezen az éjszakán ismét mellébújt a tanár, s karjába
szorítva csitítgatta.
– Mindenről én tehetek – mondta. – A feleségem féltékeny, mert
észrevette, hogy milyen sokat jelentesz nekem. Úgy kell tennem,
mintha tévedne. Nagyon sajnálom.
Később ismét elaludt, s reggel csak hűlt helyét találta a férfinak.
Most azonban jobban érezte magát, mert a férfi megígérte, hogy ha
nagyobb lesz, elviszi magával az otthonból, és saját lányaként neveli
föl.
Még e hét szombatján nagy, fekete autó érkezett a házhoz, hogy
elvigye a középső csoportos gyerekeket a tengerpartra. Gyönyörű
idő volt aznap; a köd még nem szállt fel teljesen, amiből arra lehetett
következtetni, hogy rekkenő hőség lesz. Adele, miközben az autó
körül izgatottan tolakodó gyerekeket nézte, úgy érezte, bármit
megadna, hogy velük mehessen.
– Szerencsés kölkök! – jegyezte meg Ruby. – Ki az a nő, aki
elviszi őket?
– Valami egyházi ember – válaszolta Adele, és le sem vette a
szemét a testes nőről, aki rózsaszín ruhájában az ajtóból irányította
a viháncoló gyerekeket. – Remélem, egyikük sem fog hányni,
különben soha többé nem visz el senkit!
– A magunkfajta nagylányokat már úgyse akarja senki – jegyezte
meg Ruby lemondóan. – Ide leszünk láncolva, amíg be nem töltjük a
tizennégyet, aztán mehetünk a gyárba dolgozni.

Adele-nek egész álló nap Mr. Makepeace járt a fejében. Még az

ágyban is róla gondolkodott, mert az alváshoz amúgy is túl meleg
volt. Mégis összerezzent, amikor meghallotta, hogy recseg a lába
alatt a lépcső. Ezúttal azonban valami nagyon szokatlant fedezett föl
a férfi viselkedésében. A szokásos levendulaillat helyett most
alkoholszagot árasztott, és befogta a száját, amikor ő valamit
mondani akart a gyerekek tengerparti kirándulásáról.
A férfi nem beszélgetni akart vele, mert nedves ajkával
folytonosan a száját csókolgatta. Váratlanul fölhúzta a hálóingét, és
be akart nyúlni a lába közé.
– Ne, kérem! – tolta el Adele a kezét. – Ez nem jó!
– Dehogynem, édesem! – mondta a férfi, s ismét próbálkozott. –
Akik szeretik egymást, mind ezt csinálják.
Adele igyekezett eltolni magától a férfit, aki egyre félelmetesebben
közelített. Beryl és Ruby szavai hirtelen új értelmet nyertek, s ő a
rémülettől sírva fakadt.
– Ne légy buta! – mondta Mr. Makepeace, s a kezét megragadva
maga felé húzta. Adele teljesen megdermedt, amikor valami kemény
és meleg, bot formájú dologhoz ért.
Egy szemvillanás alatt ráeszmélt, hogy mi lehet, amit a kezében
tart. Eddig csak kisfiúk puha, lógó fütyijét látta, ami alig volt nagyobb,
mint a hüvelykujja.
– Ne! – kiáltott fel undorodva, s próbált elhúzódni a férfitól.
 De nem tudott menekülni, mert a férfi nekinyomta a falnak, s a
kezét rászorította arra a nagy, félelmetes dologra.
– Tartsd szépen! – dünnyögte a férfi kásás, elcsukló hangon. –
Érzed, milyen nagy és kemény? Nagyon jó neki, ha a kezedben van.
Megszorította Adele kezét, s föl-le húzgálta a hímvesszőjén.
– Hallgass! – mondta, s másik kezével befogta Adele száját,
amikor ő kiabálni próbált.
– Mrs. Makepeace nagyon mérges lesz, ha fölébreszted, pedig a
mi kis titkunknak nem szabad kiderülnie!
Adele birkózni próbált a férfival, de az erősen szorította. Mr.
Makepeace egyre hangosabban és hevesebben zihált, s egyre
erősebben szorította a kislány kezét. Végül ráborult Adele-re, és
megpróbálta a lábát szétfeszíteni. Adele érezte, hogy mire készül a
férfi, s egyre keményebben küzdött, hogy lerúgja magáról.
– Nem sürgetlek, édesem! – mondta a férfi rekedt hangon. – Csak
szeretni akarlak!
Kérlek, engedd meg!
Adele egész testében remegett. A férfi alkoholos lehelete
émelyítette, izzadságcsöppek hullottak az arcára, s a gerince
minden egyes lökésnél hozzáütődött a kemény ágykerethez.
Ordítani akart, de tudta, ha Mrs. Makepeace idejönne, biztosan őt
okolná, ezért csak hánykolódott tovább, hogy az a nagy, kemény
dolog ne jusson be oda, ahova akar.
Ereje fogytán épp kezdte föladni a harcot, amikor tanára mélyről
jövő hörgést hallatott, s valami meleg és ragacsos folyadék ömlött a
kézfejére meg a hasára.
– Szálljon le rólam! – dadogta, amikor a férfi levette a szájáról a
kezét. – Hánynom kell!
Amikor öklendezni kezdett, a férfi olyan gyorsan fordult le róla,
mintha leprás volna.
– Szaladj gyorsan a mosdóba! Ha valaki jön, azt mondom majd,
hallottam, hogy kiabálsz.
Adele épp idejében ért le a fürdőszobába, hogy az egész
vacsoráját kihányja a vécékagylóba.
 Nem tudta, meddig térdepel ott a vécékagylót szorítva, de hosszú
óráknak tűnt. Egyszer még hallotta, hogy a férfi az ajtóból suttog, de
elzavarta. Újra és újra öklendezni kezdett, amikor megérezte magán
a férfi szagát, vagy a száradó folyadéktól ragadós kezére pillantott.
Később csak meredten üldögélt a hűvös kövön, s még ahhoz is
erőtlen volt, hogy sírjon.
Csak ürességet érzett.
Zaj már nem hallatszott. A férfi valószínűleg lefeküdt. Elképzelte,
ahogy bekúszik a felesége mellé, s olyan düh tört rá, hogy puszta
kézzel képes lett volna megfojtani.
Később alaposan lemosakodott, és visszament a szobájába.
Amikor belépett, tudta, hogy ebbe az ágyba már soha többé nem fog
lefeküdni. A férfi szaga még ott terjengett a szobában. Mr.
Makepeace ott volt alatta, a földszinten, s Adele tudta, amint
lehetősége lesz rá, megint följön hozzá. Most kell elmenekülnie
ebből a házból, amíg még lehet.
Magára kapta a ruháját, és megállt egy pillanatra az ablaknál.
Rettegett attól, hogy kimenjen a sötétbe, de attól még jobban
rettegett, hogy maradjon. Nincs pénze, nincs hova mennie, s még
abban sem volt biztos, hogy visszatalál Tunbridge Wellsbe. Ennél a
helynél viszont még az országút is biztonságosabbnak tűnt.
 6. FEJEZET

Adele reszketett, ezért begombolta a kardigánját, miközben a

kapu felé lépdelt. A konyhai óra kettő óra húszat mutatott. Egy
papírzacskóba tömte a maradék kenyeret, a darab sajtot és a két
almát, amelyeket a kredencen talált. A hátsó ajtó nyikorgott, amikor
kilépett rajta, s egy pillanatra összerezzent, mert félt, hogy valakit
fölébreszt. Ahogy azonban visszanézett az otthonra, látta, hogy a
Firs épülete teljes sötétségben áll.
Egyáltalán nem volt hideg, sőt igen kellemes nyári éjszaka borult
rá, csak a megrázkódtatástól vacogtak a fogai. Amikor elindult az
úton, ismét sírva fakadt.
Hogyan képes valaki, aki azt állítja, hogy szereti, ilyen mocskos
dolgot csinálni?
Úgy érezte, mostantól már sohasem lesz tiszta, és senkiben sem
bízhat többé. A legelviselhetetlenebb az volt, hogy úgy érezte, erről
csak ő tehet. Amikor először megcsókolta a férfi, résen kellett volna
lennie. Megint rájött az émelygés, ezért meg kellett állnia egy percre,
hogy vegyen néhány mély lélegzetet. Az éjjeli jelenet megmutatta,
hogy a hízelgő szavak, az ölelések és csókok mire mentek ki. Ha
nincs olyan keservesen kiéhezve egy kis gyöngédségre, fölvetődött
volna benne, hogy egy ilyen férfi miért épp egy magafajta átlagos
külsejű lányt tüntet ki a figyelmével.
Bár elég félelmetes volt a fákkal övezett, keskeny utakon sétálni,
szeme lassan hozzászokott a sötéthez. A fák lombjai rettentő
alakokat formáztak, a sövényből recssenő zajok hallatszottak, s
egyszerre fújtató hang dermesztette meg. Futásnak eredt ijedtében,
pedig csak egy borjú emelte föl álmában a fejét. A Mr. Makepeace-
szel szemben érzett végtelen undora és az éjszakától való félelme
rendkívül éberré tette. Londonba nincs visszaút; ha visszaszökne
Mrs. Pattersonhoz, újból árvaházban kötne ki, ami esetleg még
ennél is gyűlöletesebb hely. Egyetlen megoldás maradt: elmenni
Rye-ba, fölkeresni a nagyszüleit.
A címük – Curlew Cottage, Winchelsea Beach – bevésődött az
emlékezetébe, amióta azt az anyjához írott levelet olvasta. Nem
sokkal azután, hogy megérkezett az otthonba, megkereste a
települést a tanterem falán függő térképen. Úgy látta, ha képzeletbeli
vonalat húz London és Rye között, akkor Tunbridge Wells épp
félúton fekszik. Még a köztük lévő két település nevére is
emlékezett: Lamberhurst és Hawkhurst. Ha bármelyik városba
eljutna, az azt jelentené, hogy jó irányba megy.
Persze azzal is tisztában volt, hogy a nagyszülei talán nem is
élnek már, s ha élnek is, akkor sem biztos, hogy ugyanabban a
házban. Szintén nem volt nagy esélye arra sem, hogy szívesen
látják. Ha semmi nem jön össze, legfeljebb a rendőrségtől kér
segítséget.
Pirkadatkor megpillantott egy útjelző póznát, amelyen ez állt:
Lamberhurst, 6 mérföld.
Majd kiugrott a bőréből örömében.
Még éjjel elhaladt egy útjelző mellett, ami teljesen megzavarta,
mert Lamberhurstöt jobb felé, Tunbridge Wellst pedig bal felé
mutatta. Sokáig mélázott a tábla előtt, hogy kitalálja, vajon melyik a
helyes irány. Végül a jobbra mutató táblánál állapodott meg, s bízott
a jó szerencséjében. Az út végig olyan kanyargós és elhagyatott
volt, hogy azt hitte, körbe-körbe járkál.
Eddigi útja során egyetlen autóval sem találkozott, de vasárnap
lévén ez elég természetesnek tűnt. Úgy okoskodott, hogy ha autózajt
hall, rögtön elrejtőzik. Mert ha egy felnőtt találna rá az éjszakai
sötétségben egyedül az országúton, biztosan megállna, s kérdőre
vonná, hogy merre tart. A felnőttekben mostantól pedig már nem
bízhatott. Meglehet, hogy nem mind olyan gonosz, mint Mr.
Makepeace, mégis előfordulhat, hogy akarata ellenére visszacipelik
az otthonba.
Adele kezdett elpilledni a sok gyaloglástól, de jókedvre derült attól,
hogy végre jó irányba megy, és a nap is kisütött. Miközben
ütemesen szedte a lábát, kitalálta, hogy délig még folytatja az utat, s
ha a nap magasan jár, keres a mezőn egy árnyékos helyet, ahol
megpihen egy kicsit. Biztos volt benne, hogy estig elér Rye-ba.
A tizenegy órás harangkondulásra azonban már olyan fáradt és
kimerült lett, hogy alig vonszolta a lábát. Cipője hólyagosra törte a
sarkát, a nap égette a bőrét. S ha körbenézett, a végeláthatatlan
vadon terült előtte.
 A vidéket neki az iskolai kirándulás alkalmával meglátogatott
Hampstead Heath jelentette nyugalmat árasztó, illatos ligeteivel. De
itt a fák sűrű erdőt alkottak, a bozótban gonosz emberek verhettek
tanyát, s lesben állva várhatták, hogy lecsaphassanak a gyanútlan
vándorra. A mezők üde zöldje messziről bársonyosnak látszik, de ha
belegázol az ember, kiderül, hogy tele van tehénlepénnyel, sárral,
szúrós csalánnal és csípős bögyökkel.
Korábban átvágott egy Lamberhurst felé tartó gyalogösvényre, de
egy drótkerítés megvágta a lábát, a következő legelőn pedig egy
egész marhacsordán kellett átvágnia. Amikor a békésen legelésző
állatok közé lépett, azok egyszerre feléje fordították fejüket, s
támadóan elindultak. Adele lélekszakadva futni kezdett, de egy
tehénlepényen elcsúszott, s most mindene attól bűzlött. Napfelkelte
óta alig fél tucat embert látott a távolban; házakat is csak hébe-hóba.
Az üde, zöld fűben való heverészéstől, amelyre oly nagyon vágyott
eddig, egyszeriben elvette a kedvét a sok veszélyes állat és
ürülékük.
Izzadt markában szétmállott a papírzacskó, ezért kénytelen volt a
kenyeret és a sajtot az egyik almával megenni, bár még egyáltalán
nem volt éhes. De alighogy lenyelte az utolsó falatot, öklendezni
kezdett, s az értékes étel visszajött belőle. Rosszul érezte magát; fájt
a feje és a hasa.
Csak a kemény elhatározás tartotta vissza attól, hogy leüljön az út
mellé, és sírva fakadjon. Tudta, hogy még egy kicsit mennie kell.
Számolni kezdte a lépteit, s azzal biztatta magát, hogy ha ötezerig
jut, leül egy kicsit. Mire háromezerhez ért, tudta, hogy nem fogja
teljesíteni a távot. Megpillantott egy bársonyos zöldnek tetsző mezőt,
állatokat nem látott rajta. Átmászott a kerítésen, leült a fűbe, és
lehúzta a cipőjét. Sarkára a stoppolt zoknitól hatalmas vízhólyag
nőtt, amely úgy lüktetett, hogy elsírta magát. Szipogva összetekerte
a kardigánját, a feje alá rakta, s elheveredett a gyepen.
Arra ébredt, hogy vacog. Bizonyára órákig alhatott, mert a nap
már lement, mire kinyitotta a szemét. Amikor föltápászkodott,
észrevette, hogy karja, lábszára és egész arca csúnyán leégett.
Bőre úgy megkeményedett, hogy alig bírt lépni. Ezen a helyen nem
maradhatott, mert reszketett a hidegtől, és szomjazott is nagyon.
Nagy nehezen fölhúzta a zokniját, sziszegve belebújt a cipőjébe, s
átlódulva a kerítésen nekivágott az országútnak.
Minden bátorságát összeszedve elhatározta, hogy az útjába eső
első tanyára bekopog egy pohár vízért, de rettegett attól, hogy
kérdéseket tesznek föl neki, ezért inkább mindig odébbállt. Végül
meglátott egy vályút, mellette kúttal. Sikerült hát kínzó szomját
eloltania, mielőtt a nap végleg lebukott a dombok mögött. Ivás után
megpillantotta a pajtát is, csendesen beosont, s ott töltötte az
éjszakát.
Az éjszaka egy örökkévalóságnak tűnt. Volt szalma, amire
fekhetett, de elviselhetetlenül szúrta égett bőrét. Az egerek
neszezésétől rettegett. Csak a kardigánját tudta magára teríteni.
Egész testében reszketett, leégett bőre lángolt. Nagyon
megnyugodott, amikor a nap sugarai beszűrődtek a deszkák résein
át. Fölhúzta a cipőjét, és visszasántikált az országútra.
Mivel megkezdődött a munkahét, több gépkocsi és teherautó
haladt el mellette az úton. Reménykedve nézett mindegyik után,
hátha valamelyik megáll, s elviszi egy darabon. Ez sajnos csak vágy
maradt, s egy idő után már abban is kételkedett, hogy valójában jó
úton jár-e. Ekkor azonban meglátta a „Hawkhurst, 4 mérföld” feliratú
táblát. Az úton sem kellett már sokáig egyedül kullognia, mert
munkásemberek karikáztak el mellette, s asszonyok fonott
kosarakkal igyekeztek a dolgukra. Később kurjongató, nevetgélő
iskolásokkal is találkozott. Hawkhurst határában még egy tömött
busz is elhagyta.
A városka boltjai ekkor nyitottak ki, s a pékségből áradó kenyérillat
fájón megkordította a gyomrát. Néhány percig ácsorgott a pékség
bejárata előtt azon morfondírozva, hogy gyorsan lekap egy
péksüteményt, és eliszkol vele, de tudta, hogy ezzel a hólyagos
lábbal úgysem jutna messzire, s a boltos különben is figyelni kezdte,
mintha csak tudná, hogy rosszban sántikál. Ezért hát tovább
botorkált. Néhány csavargó ücsörgött egy kőfalon, s rájuk nézve
tudta, hogy éppoly kétségbeesettek és éhesek, mint ő maga.
Úgy látta, ha nem volna halálosan kimerült, éhes és hontalan,
Hawkhurstöt érdekes helynek találná. Szép, régi és rendezett
kisváros volt. A házak előtt rengeteg virág, s a csinos kis üzletek
íves ablakai éppen olyanok voltak, mint amilyeneket a naptárakon és
csokoládésdobozokon látni.
Amióta az otthonban lakott, egyszer sem volt városban, s
meglehetősen hiányzott neki a nagyváros forgataga, a sok üzlet,
mozi és nyüzsgés. Hawkhurst csak álmos kicsi városka volt, mégis
elég ember forgott az utcán ahhoz, hogy ne érezze magát olyan
egyedül. Egy szusszanásra megállt a játékbolt kirakata előtt, és
elmerengett a porcelánfejű babák, játék evőeszközök, ólomkatonák
és játék vasutak sokaságán. Eszébe jutott, hogy Pamela milyen
ámulattal nézegette az ilyen kirakatokat, s azt játszotta, hogy
rengeteg pénzük van, amiből az összes játékot megveszik. Ha neki
most sok pénze volna, inkább a szemközti kávézóba térne be, s
rendelne egy hatalmas adag rántottát vajas pirítóssal meg teával.
Aztán megkérdezné a pincértől, hogy megy-e busz Rye-ba, nehogy
még egy lépést kelljen tennie.
Hawkhurst határában meglátta a póznán, hogy Rye még
tizennyolc mérföld. Ez annyira lesújtotta, hogy eleredtek a könnyei.
Már azt hitte, majdnem odaért, de most a maradék ereje is elhagyta.
Az út mentén kis patak csordogált. Leült mellé; lehúzta cipőjét
meg zokniját, és fáradt lábát belelógatva a vízbe, azon tűnődött,
mitévő legyen. Lába dagadt és hólyagos volt; erre ugyan még
egyszer föl nem tudja húzni a cipőt! Az arca húzódott a leégéstől, és
a délelőtti nap egyre erősebben sütött. Erezte, hogy nemsokára
elviselhetetlenül fájni fog a bőre.
„Ha már egyszer eddig eljöttél, tovább kell menned! – mondogatta
magában. – Ha elmész a rendőrségre, csak visszacipelnek az
otthonba.”
Mr. Makepeace arcának felidézése elég volt ahhoz, hogy maradék
erejét összeszedve továbbinduljon. Amikor lábfeje már jól
elgémberedett a hideg vízben, gyorsan fölhúzta a zoknit, majd
belelépett a cipőjébe, és útnak indult. Ekkor úgy gondolta, hogy már
nem is fáj annyira a lába, de alig egy mérföld után kezdte magát
nagyon rosszul érezni. Feje lüktetett, látása elhomályosult, s minden
tagja fájt. Az útjelző tábla szerint még tizenöt mérföld volt hátra. A
feliratot elolvasva megtántorodott, s meg kellett kapaszkodnia a
táblában, mert majdnem elesett.
 Meredek hegy lábánál állt. Az út szikrázott a forróságtól, s Adele
érezte, hogy ebben a hőségben nem lesz ereje fölkaptatni a
hegytetőre. Szeretett volna leheveredni az első fa tövébe, de tudta,
ha most lepihen, soha többé nem kel föl.
Hatalmas kétségek közt vergődve egyszerre motorzúgásra lett
figyelmes. Öreg teherautó közeledett, s mivel vesztenivalója nem
volt, ernyedten integetett neki.
A jármű nagy csörömpölve megállt mellette, s egy zsíros kalapú,
öreg férfi nézett ki belőle.
– Elvigyelek egy darabon? – kérdezte.
– Igen, köszönöm! – válaszolta a lány, s felszisszenve bicegett a
teherautóhoz. – Rye- ba megy?
– Pontosan – felelte a férfi. – Ugorj be!
Adele ahhoz is fáradt volt, hogy örüljön e szerencsés
fejleménynek. Felkészült az öregember kérdésáradatára, de a férfi
egész úton meg sem szólalt. Lehet ugyan, hogy úgyse értették volna
egymást a zajos járműben.
Valószínűleg elalhatott, mert amikor egyszer kinyitotta a szemét, a
semmi közepén voltak, a következő alkalommal pedig már egy olyan
kisváros látványa tárult elé, amilyennél öregebbet még nem látott
életében. A nap állásából ítélve öt-hat felé járhatott.
– Hová mész? – kiáltotta az öregember.
– Winchelsea Beachbe – felelte a lány, s maga is meglepődött,
hogy ilyen jól eszébe véste a címet.
– Akkor jobb lesz, ha itt kiszállsz! – mondta a férfi, s a következő
kereszteződésnél félreállt. Olajos kezével előrefelé mutatott. – Csak
pár mérföld arra!
Adele megköszönte a fuvart, megvárta, míg az autó eltűnik a
kanyarban, s csak azután vágott át kimerülten az úttesten.
A városka utcáiban apró házak álltak sűrűn egymás mellett.
Bejárati ajtajuk mind az utcára nyílt. A főutcából sikátorok futottak
szét, amelyek házai még a főutcán állóknál is régebbinek tűntek. E
keskeny kis utcák mind a templomdombra vezettek.
A helység nem volt szívderítő látvány. A düledező házak a King's
Cross legrosszabb részére emlékeztették. Néhány ház előtt feketébe
öltözött idős asszonyok ültek sámlin, akik furcsállva méregették,
amikor elbotorkált előttük.
A főút egy rakpartba torkollott, ahol egymást érték a kocsmák.
Adele elidőzött itt egy kicsit, mert bármily kimerült volt is, a látvány
nagyon felvidította. Sok hajó állt a kikötőben. Volt közöttük kis
halászhajó, de látott néhány nagyobb teherhajót is, amelyekbe épp
berakodtak. A tengert nem látta, de az orrát megcsapó sós
levegőből érezte a közelségét. Tucatnyi halász javítgatta a hálóját
ládákon ülve, körülöttük cigarettázó munkások ténferegtek.
Úgy vélte, munkanélküliek. Felismerte tekintetükben azt a
keserűséget, amelyet előző évben oly sokszor látott London utcáin.
Az út egy folyó fölött átívelő hídon futott tovább. Ahogy mendegélt,
jobb oldalon meglátott egy szélmalmot. E mellett pedig ott állt egy
útjelző tábla, amely Winchelsea-re mutatott. Ezután már egy házat
sem látott. A vidék csupa ingovány, eltekintve az út mellett kanyargó
folyótól. Amint továbblépdelt, a messzeségben Rye kicsinyített
mását vette észre. Ez a település is a lápból kiemelkedő dombra
épült. Ameddig a szem ellátott, zöld fű borított mindent, s az állandó
széltől elhajlott fákon kívül csak legelésző birkákat látott.
Egyre nehezebben vonszolta magát. A forróság és a hideglelés
váltakozva tört rá, lába pedig annyira sajgott, hogy úgy érezte,
menten összeesik. Próbálta magától elhessegetni a gondolatot, hogy
mi lesz, ha nagyszüleit mégsem találja ott az út végén. Minden testi
és lelki erejét a következő lépésre összpontosította.
Egy jó mérföld távolságban az út nagy ívben jobbra kanyarodott,
és bevezetett abba a kisvárosba, amelyet a domb tetejéről már
régóta látott. Balról azonban elhanyagolt, keskeny út kanyargott a
tenger felé. Adele úgy gondolta, talán a bal oldali viszi el majd
Winchelsea Beachbe, de nem tudott dönteni. Ott ácsorgott az
elágazásnál tehetetlenül és elgyötörve. Ekkor megpillantott egy
kerékpárost, aki a domb tetejéről száguldott lefelé.
A biciklin ülő öregember mókás, kockás térdnadrágot és ütött-
kopott, állán megkötős sapkát viselt. Adele integetni kezdett a
robogó férfinak.
– Segíthetek valamiben, kisasszony? – kérdezte a férfi lefékezve
kerékpárját.
 – Ismeri a Curlew Cottage-t Winchelsea Beachben? – érdeklődött
Adele.
– Kit keres ott? – kérdezte nagy, kék szemét meresztve a férfi.
Adele elmerengett a kérdésen.
– Mr. és Mrs. Harrist keresem – válaszolta.
– Mr. Harris vagy tíz éve meghalt – mondta önelégült mosollyal az
öreg.
A férfi nagyon furcsán formálta a szavakat; beszéde egyáltalán
nem hasonlított a londoniakéhoz.
– És Mrs. Harris? – kérdezte izgatottan Adele.
– Ö ott lakik, de nem szereti a látogatókat. Adele elkeseredett.
– Ezért tettem meg ezt a hosszú utat Londonból! Az öreg
krákogni kezdett, amit Adele valami nevetésfélének vélt.
– Akkor jobb, ha most rögtön visszafordul! Az itteni gyerekek úgy
tartják, hogy Mrs.
Harris boszorkány.
Adele e kijelentéstől teljesen összetört. Lábából kiment az erő, de
alig hallhatóan így szólt:
– Csak mutassa meg az utat, kérem! Nem mehetek vissza, amíg
nem találkozom vele!
– Arra, fölfelé az úton! – mutatott egy ösvény felé a férfi, majd
felült a biciklijére, s azon nyomban továbbhajtott.
Adele-t elfogta a rémület. A táj kietlen volt, ameddig csak a szem
ellátott, s legelésző birkáknál, kiégett fűnél nemigen látott egyebet.
Rye egészen a látóhatár szélére került, de a dombon álló falucska is
jókora távolságra volt. A csípős szél átfújt a ruháján, összeborzolta a
haját, és irritálta napégette bőrét.
Ez a táj egészen más volt, mint a délelőtt látott üde zöld legelők. A
terméketlen síkságon még a birkák is horpadt hassal, egykedvűen
legelésztek. Az emberek, akik ezen a vidéken letelepedtek,
valószínűleg éppoly ridegek, mint a táj, és ő szomorú szívvel arra
gondolt, hogy bizony, itt sem mesekönyvbe illő, kedves,
vendégszerető öreganyó várja majd tárt karokkal.
 De most már nem fordulhatott vissza. Csak vonszolta magát
tovább lepusztult tanyák mellett, amelyek alig voltak nagyobbak egy
kunyhónál. Aztán egyszerre meglátta a Curlew Cottage-t.
Ugyanolyan kátránypapírral borított, zsindelytetős, földszintes ház
volt, amilyeneket Rye kikötőjében látott. Az apró ablakok kövezett
verandára nyíltak, amely előtt sódert szórtak szét. A kéményből füst
gomolygott, de az épület nem volt hívogató.
Rögtön megértette, miért mondják, hogy boszorkány lakik benne.
A ház olyan dacosan emelkedett ki a pusztaságból, mintha azt
akarná üzenni az elemeknek, hogy legyőzhetetlen. Ilyen helyre
épeszű ember biztosan nem költözne. Eszébe jutott anyja vonagló,
lekötözött teste, s ettől könnyedén el tudta képzelni, hogy az ajtó
egyszer csak kivágódik, és egy szörnyű banya lép elő a házból.
Se kerítést, se kaput nem látott, s az ajtóhoz vezető ösvényre is
csak korhadt deszkákat raktak le. Egy kicsit habozott, hogy végig
merjen-e menni rajta, de már nem volt visszaút, ezért minden
bátorságát összeszedve az ajtóhoz ment, s bekopogtatott.
– Ki az? – csattant fel egy éles hang odabent.
– Az unokája vagyok! – kiáltotta Adele egy lépést hátrálva.
Arra számított, hogy a csikorgó ajtón egy bibircsókos orrú,
csontsovány kezű banya kandikál majd ki, s igencsak meglepődött,
amikor egy szürke férfinadrágba bújt, bő inges, csizmát viselő nő állt
előtte. Arca Adele-t kiszáradt vadgesztenyére emlékeztette, mert
bőre éppoly barna és ráncos volt. Ezüstszürke haját szorosan
hátrafogta, de élénk, gyönyörű kék szeme éppúgy világított, mint
Adele anyjáé.
– Mit mondtál, ki vagy? – kérdezte az asszony vértelen ajkát
megfeszítve.
– Adele Talbot vagyok, az unokája – ismételte meg a lány. –
Rose, az anyám beteg, ezért jöttem el magához.
A nő olyan hosszasan méricskélte, hogy Adele úgy érezte, mintha
három feje volna. Tekintete azonban már nem sokáig állta az
asszonyét, mert zúgni kezdett a füle, s egyszeriben megfordult vele
a világ.
Arra eszmélt, hogy valaki vízzel locsolgatja az arcát, s amikor
kinyitotta a szemét, a hátán feküdt, az asszony pedig fölé hajolva
egy csészéből itatni próbálta.
– Igyál! – utasította.
Adele fölemelte a karját, hogy elvegye a csészét, de annyira
remegett a keze, hogy az idős nőnek át kellett vennie a csészét, s
maga tartotta oda Adele ajkához.
– Elájultál – mondta kurtán. – Na, és most mondd el nekem újra,
hogy ki vagy. Adele megismételte a nevét.
– Az anyámat Rose-nak hívják. Most Talbot, de a leánykori neve
Harris.
Az idős asszony ajka megremegett, de hogy ez az érzelmi
felindulástól vagy a kortól van-e, azt Adele nem tudta eldönteni.
– Miután bevitték a kórházba, találtam egy levelet a dolgai között,
amin ez a cím állt.
Maga a nagyanyám?
– Hány éves vagy? – szegezte neki a kérdést az asszony az
arcához hajolva.
– Tizenkettő – mondta Adele. – Júliusban leszek tizenhárom.
Az asszony ugyanazzal a mozdulattal vájt a homlokába körmeivel,
amelyet Adele oly jól ismert az anyjától. Néha az volt az értelme,
hogy „most nem tudok ezzel foglalkozni”, máskor meg az, hogy
„takarodj az utamból, míg nem késő!” Ez a mozdulat nagyon rossz
előjel, de Adele most nem volt abban a helyzetben, hogy
elmeneküljön.
– Beraktak egy otthonba! – bökte ki. – Szörnyű dolgok történtek
velem, ezért megszöktem, és nem volt hova mennem!
Az asszony összehúzott szemöldökkel, kérdőn meredt Adele-re.
– Miféle szörnyű dolgok? És hol van az apád? Hangja hűvös és
gyanakvó volt, s Adele nem bírta tovább. Fuldokolt a sírástól, és
hirtelen minden fájdalma kifakadt belőle.
– Nem akar engem, azt mondja, nem is az apám! Mr. Makepeace
pedig mocskos dolgokat művelt velem!
– Az isten szerelmére, hagyd már abba ezt a bőgést! – mondta az
asszony keményen. – Kelj fel, és gyere be!
Adele épphogy bepillantott a házba, nyomban elájult megint.
 Honour Harris rémülten bámult a földön fekvő gyerekre, s nem
tudta, mitévő legyen. Szíve hevesen vert, rég elfojtott érzések
bugyogtak föl benne, amelyek most kitörni készültek. Az ajtó felé
nézett, hogy segítségért szaladjon, de mivel nem volt szokása
segítséget kérni, lehajolt a kislányhoz, nagy nehezen fölemelte ájult
testét, és a kanapéhoz cipelte. Feltámadt benne a természetes
ápolási ösztön. Az ájultan fekvő Adele bőrét hólyagosra égette a
nap, teste mocskos volt, haja kusza, de amikor lehúzta a cipőjét,
akkor állt el igazán a lélegzete. A kislány lábfejét az eleven húsig
földörzsölte a cipő, s látszott, hogy hatalmas utat tett meg idáig.
Rövid vizsgálat után Honour rájött, hogy unokája nem beteg, csak
a kimerültségtől esett össze. Ez kis megnyugvással töltötte el, mert
az orvost ki sem tudta volna fizetni.
A tűzhelyen forrt a víz. Ebből mert egy lavórba; elővett egy
mosdókesztyűt és egy törülközőt, levetkőztette unokáját, s alaposan
végigmosta a testét.
Honour ötvenkét éves volt, és a lápvidéken töltött kemény évek
megtanították, hogy csak a jelenre gondoljon. Bár tudta, hogy a
gyerek, ha tényleg az, akinek mondja magát, kényszeríteni fogja,
hogy visszatekintsen életének arra az időszakára, amelyet örökre el
akart felejteni, most nem törődött vele.
Miután befejezte a mosdatást, bement a hálószobába, s hozott
magával leégésre való kenőcsöt, amivel alaposan bekente Adele
kezét, arcát és nyakát, de felsebzett lábát kihagyta.
– Most aludj szépen! – mondta, s betakargatta egy puha takaróval.
– Mire fölébredsz, főzök neked valamit!
Honourt nagyon zavarta a gyerek jelenléte. Kérdések törtek elő
belőle, s folytonosan oda kellett mennie a kanapéhoz, hogy
ránézzen az unokájára. Bár a gyerek békésen aludt, ő mégis olyan
izgatott volt, hogy a vacsorára az asztalra kikészített karéj kenyérhez
és darab sajthoz hozzá sem ért.
A Curlew Cottage-ba már évek óta egy látogató sem tévedt, s
Honour csak csendesen szuszogó unokája jelenlétében döbbent rá,
hogy a hosszú évek alatt felgyűlt tárgyaktól mennyire összeszűkült a
szoba. A pótmatrac a könyvespolcnak támasztva, porcelántárgyak
bedobozolva szerteszét, könyvhalmok a földön, minden üreg
teletömve soha nem használt dolgokkal. Míg Frank élt, otthonos és
rendezett volt ez a szoba; de halála után már egyáltalán nem figyelt
oda rá. Egyszer, amikor kilyukadt a csatorna, és Rose régi szobája
elázott, ő lánya minden holmiját kipakolta ebbe a szobába. Aztán
amikor a hibát megjavította, már nem volt kedve visszapakolni, mert
úgy érezte, hogy az összes holmit egy lendülettel ki kellene dobnia.
A sok régi tárgy között azonban ott hevertek házassága elejének
szép emlékeket idéző dolgai, amiktől nem volt szíve megválni. Nem
is értette, hogy miért nem adtak el mindent, mielőtt beköltöztek ide.
Ki tudja, mi mindent tudtak volna venni az árán, de Frank makacsul
ragaszkodott hozzájuk. Férje váltig állította, hogy fölvirrad még az ő
napjuk, s akkor szükségük lesz mindre.
Honour fölkászálódott a székből, s a tűzhelyen lobogó vízbe
apróra vágott csirkehúst, répát és vöröshagymát tett. Már
alkonyodott, ezért meggyújtotta a kanapé végében álló olaj lámpát.
A kislány lámpafény világította arca döbbenetesen emlékeztette a
gyermek Rose-éra. Kicsit meg is rökönyödött magán, hogy ezt
mosdatás közben nem vette észre.
Rose tizenhat éves korára hihetetlen változáson ment keresztül.
Jellegtelen kislányból gyönyörű nővé alakult át. Csak csodálta
karcsú, rugalmas testét, vad, kék szemét, telt ajkát és gyönyörű,
szőke haját. Amikor olyan idős volt, mint most a lánya, semmi
különösebben szépet nem lehetett rajta észrevenni. Férje nevetve
mondta is mindig, hogy úgy fest, mint egy nagy szemű bogár. Nem
tudta felidézni, hogy milyen színű Adele szeme, de a kislány erős,
csúcsos álla, keskeny orra és telt ajka szakasztott az anyjáé. Honour
csak remélte, hogy anyja elviselhetetlen természetét azért nem
örökölte.

Éjféltájban elbóbiskolt a székben, de nem mert lefeküdni, mert félt,

hogy ha a kislány netán fölriad álmából, nem tudná, hol van, s
megijedne.
Egyszer mocorgást hallott, s amikor kinyitotta a szemét, látta,
hogy Adele az ágyon ül.
– Na, végre fölébredtél! – mondta keményen. – Tudod, hogy hol
vagy?
 Adele körbenézett, majd magára pillantott, s látta, hogy nincs rajta
ruha. Megérintette az arcát, hogy ég-e még, ezután válaszolt.
– Igen, ön Mrs. Harris! – mondta végül. – Nagyon sajnálom, ha
gondot okoztam. Honour felhorkant. Meghatódott, hogy a kislány
első gondolata valaki másra irányult.
Ő viszont nem olyan ember volt, aki kifejezi az érzelmeit, vagy
egyáltalán bármi kedveset is mondana a másiknak. Megkönnyebbült
attól is, hogy Adele a nevén s nem nagymamának szólította. Erre
még nem volt felkészülve.
– Szerintem már biztosan kell pisilned. Hogy ne kelljen kimenned
a sötétbe, betettem a mosókonyhába egy bilit – mondta nyersen az
asszony, és a kamra felé mutatott.
Észrevette, hogy a kislány összeszorítja a szemét, amikor
megpróbál ráállni a lábára, de nem panaszkodik, és nem biceg.
Amikor visszatért, Honour asztalhoz ültette, és letett elé egy
tányér levest meg egy pohár vizet.
Amikor a lány az egész pohár vizet egy hajtásra megitta, az
asszony eltűnődött, vajon mennyi ideje lehet étlen-szomjan.
Megvárta, míg Adele a leves felét bekanalazza, aztán újból töltött
vizet neki.
– A víz nagyon jó az égésre – mondta, s letette a poharat az
asztalra. – Most pedig meséld el, hogyan kerültél hozzám!
Adele zavarba jött. Nem emlékezett rá, hogy kopogott volna, s
hogy valaki ajtót nyitott. Rémlett neki, hogy megmondta a nevét, de
az egész álomszerűén ködlött fel előtte, és nem tudta pontosan
eldönteni, hogy mennyit mondott már el.
– Kezdd az elején! – csattant fel az asszony. – Mondd meg az
egész nevedet, hogy hogyan találtál rá a címre, és honnan jöttél
pontosan!
Adele teljesen összezavarodott. Ez a nő olyan goromba és furcsa,
hogy nem lehet a nagyanyja. Ha nem vette volna észre a bilin ülve,
hogy megfürdette, s bekente valami kenőccsel, azt hitte volna, hogy
az asszony menten kidobja.
Úgy kezdett bele a történetébe, mint a leckét föl-mondó diák.
Elmondta részletesen, ki ő, hogyan őrült meg az anyja, s miért vitték
kórházba, miután kishúgát elgázolták. Azt is elmondta, hogy Jim
Talbot miért nem akarta magánál tartani, s végül azt is, mi módon
talált rá a levélre, s hogyan került az otthonba.
– Tunbridge Wellsbe? – kiáltott fel Mrs. Harris. –Pontosan hová?
Adele elmondta, hogy nem tudja az otthon pontos címét, de
közelebb van Lamberhursthöz, mint gondolta.
– És miért szöktél meg?
– Mr. Makepeace miatt – suttogta Adele, s a szégyenletes emlék
felidézésétől ismét sírva fakadt.
– Na, nehogy már megint bőgni kezdj! – mondta Mrs. Harris
türelmetlenül. – Erről majd később beszélünk. Most azt mondd el
nekem, hogy miből él ez a Jim Talbot!
Adele meghökkent a kérdésen. Ez talán az egész történet
leglényegtelenebb pontja, de úgy vélte, helyesebb, ha az asszony
minden kérdésére válaszol.
– Egy hajóépítő műhelyben dolgozik. Amíg a mama meg nem
őrült, s meg nem támadott mindkettőnket, azt hittem, hogy ő az igazi
apám. Anyám azzal vádolt, hogy én öltem meg Pamelát, és
mindenféle ocsmányságot kiabált rám, de aztán hallottam, hogy apa
azt mondja az orvosnak, hogy én nem az ő lánya vagyok, s hogy
többé hallani sem akar rólam meg az anyámról.
Adele megijedt, amikor nagyanyja hirtelen felpattant a székről, és
némán föl-alá járkálva a tárgyakat kezdte el igazgatni. Még Mrs.
Makepeace is együtt érző volt vele, amikor elmesélte e
szörnyűségeket. Adele erősen gondolkodott, hogy mit mondhatna
még, amitől a nagyanyja észrevenné, hogy nem egyedül van a
szobában.
– Rose tizenhét éves korában tűnt el, szó nélkül – csapott öklével
az asztalra Mrs. Harris. – Az apja betegen jött haza a háborúból, s a
szívtelen dög akkor lépett le, amikor a legnagyobb szükségem lett
volna rá. És most azt várod, hogy gondját viseljem a gyerekének,
akinek a születéséről még csak fogalmam sem volt?
Adele görcsbe rándult a félelemtől. Ennek az asszonynak
ugyanolyan a szeme, mint az anyjának! És lehet, hogy ugyanolyan
őrült is.
 – Nagyon sajnálom. Velem se törődött egy cseppet se – suttogta
szemlesütve.
– Hosszú évekig azt sem tudtam, él-e. Az apja rengeteget
kérdezgetett róla a halálos ágyán, s azzal vádolt, hogy én dobtam ki.
Soha nem hitte volna, hogy a lánya milyen kacér lett, miután ő
elment a háborúba. Rose volt az ő kicsi szeme fénye, a legféltettebb
kincse. Abban a tudatban halt meg, hogy én üldöztem el itthonról a
gyerekét, s miattam nem jön haza meglátogatni az apját. Tudod te,
hogy milyen érzés ez?
Adele újra zokogásban tört ki. Nagyon is jól tudta, milyen érzés, ha
mindenért az embert okolják. Most egyszerre úgy tűnt, hogy még az
anyja viselkedéséért is neki kell felelnie.
– Most már tényleg fejezd be ezt a bömbölést! – kiáltott rá a
nagyanyja. – Te állítottál ide hívatlanul azzal, hogy a lányom
megőrült. És most azt akarod, hogy befogadjalak. Inkább nekem
kellene sírnom!
Adele érezte, hogy kitörni készül belőle a düh. Egy villanásra
átfutott az agyán az összes ellene elkövetett igazságtalanság:
Pamela halála, anyja kegyetlensége, nevelőtanára megrontási
kísérlete. S most még egy felnőtt, aki tisztességtelenül bánik vele!
Nem bírta tovább, és kifakadt:
– Akkor hívja a rendőrséget, és vitessen el! Én nem tettem semmi
rosszat maga ellen azon kívül, hogy azt reméltem, talán menedéket
nyújt majd az unokájának! De most már látom, honnan van anyám
kiállhatatlan természete! Magától!
Azt hitte, az asszony azon nyomban lekever neki egy pofont.
Kezét védekezőn a fejére szorította, amikor az asszony feléje lépett.
De ahelyett, hogy megütötte volna, a vállára tette a kezét, és
csendesen így szólt:
– Jobban tennéd, ha szépen visszafeküdnél arra a kanapéra, és
megpróbálnál elaludni!
Túlságosan sokat voltál a napon, és mindketten nagyon
kimerültünk.
 7. FEJEZET

– Mi a csudát kezdjek most ezzel a helyzettel? – morogta

magában Honour, amikor magára húzta a takarót, mert maga is
nyugodni tért.
A gyertyaláng imbolygott az ablakrésen befújó széltől, és a paplan
alatt reszkető Mrs.
Harris furcsa árnyait festette a falra.
Rettenetes sokként érte, amikor ajtónyitáskor egy lelencet látott
maga előtt. Az utóbbi tíz évben mindent megtett, hogy kiirtsa Rose
emlékét is a tudatából. Kis híján elemésztette a keserűség és harag,
amelyet lányával szemben érzett. Ha néhanapján mégis eszébe
jutott a lánya, úgy képzelte, hogy nagy gazdagságban él valahol egy
úriember oldalán. Soha eszébe sem jutott, hogy gyerekei is
lehetnek.
Ha a hírek más forrásokból érkeznek, talán érzett volna valami
torz elégedettséget, de teljesen kiborította, hogy egy kislány szájából
hallotta ezt a sok szörnyűséget.
Honour levette Frank fényképét az éjjeliszekrényről. A kép 1915
tavaszán készült, röviddel mielőtt besorozták. Boldog, ragyogó és
elképesztően jóképű volt ezen az egyenruhás képen. Két év múlva
pedig lelki és testi roncsként tért vissza Franciaországból. A
lövészárkokban fiatalemberek milliói éltek át a Frankéhez hasonló
szörnyűségeket.
Sokuk soha nem mondhatta el élményeit szeretteinek, mert meg
sem érte a hazajövetelt. Az asszony nemcsak a borzalmat képzelte
el, amelyet bajtársaik halála láttán éltek át, hanem a hasonló
végzettől való rettegésüket is. Mély együttérzéssel gondolt a
katonákra, akiknek az árkokban patkányokon és tetveken kívül nem
volt egyéb társaságuk. Frank története azonban minden
elképzelhető borzalmat felülmúlt, mert őt elevenen eltemették. Egy
comblövéstől összeesett a lövészárokban, ahol több, halálos sebet
kapott bajtársa is rázuhant. Vagy három napon át feküdt a hullák
alatt, mire rátaláltak. Elvesztette az eszméletét, míg bajtársai
vérében fuldokolt.
– Mit tegyek, Frank? – suttogta a fényképnek. – Az után, ahogy az
anyja bánt velünk, nem bírom elviselni, hogy itt van!

Honour gyermekkorától ismerte Frankét. Apja, Ernest Cauldwell

igazgatta a Tunbridge Wells-i iskolát. Frank apja, Cedric pedig a
városka legjelentősebb csemegeboltját vezette. A Harris pompás
üzlet volt, amelyet fehér és gesztenyeszínű márvánnyal borítottak. A
polcok a plafonig teli mindenféle érdekességgel. Honour emlékezett,
hogy gyerekként milyen gyönyörűséggel nézegette a pultokra
kirakott fácánokat és nyulakat. Anyjának vissza kellett fognia,
nehogy megsimogassa a salátaágyra fektetett tetemeket.
Frank és fivére, Charles, csak nyolcéves korukig maradtak a helyi
iskolában, aztán beadták őket egy bentlakásos intézménybe. Azért
barátok maradtak, s minden nyári szünetben meglátogatták Honourt.
Mindkét fiú besegített apjuk boltjában. Frank szállította a zöldséget a
kerékpárjára erősített kosárban. Amikor arra vitt az útja, mindig
megállt az iskola előtt, és beköszönt Honournak. Gyakran el is vitte
biciklizni a vázra ültetve.
Amikor tizenhét évesen végleg hazajött az iskolából, hogy együtt
vigye a boltot apjával, Honour már kiválasztotta magának a nyúlánk,
csillogó kék szemű, bozontos üstökű, szőke fiút. Frank nem volt
igazán jóképű, de kedves, vidám természete mellett jó volt a
humora, és szerette nemcsak a zenét meg a könyveket, hanem a
természetet is. Honour nem találhatott nálánál jobb barátot.
Honour tizenhét éves lett, mire mindkét család nagy
megelégedésére elkezdtek hivatalosan is együtt járni. Cauldwellék
nem voltak olyan jómódúak, mint Har-risék, de családjuk
köztiszteletben állt. Frank gyakran mesélte Honournak, hogy apja
folyton nyaggatja, vegye el feleségül, mert olyan jó esze van, hogy
fellendítené a családi vállalkozást.
1899-ben házasodtak össze, amikor Honour húsz, Frank pedig
huszonkét éves volt. A bolt fölötti lakásba költöztek, amely már egy
ideje üresen állt, mert a szülők vettek egy házat Tunbridge Wells
szélén. Honour emlékezett, milyen hihetetlenül boldog volt, hogy
ilyen gyönyörű otthona lett. Férje szülei nagyvonalúan
megajándékozták őket bútorokkal, textíliákkal és edényekkel. Még
cselédet is tartottak a nehezebb munkák elvégzésére. S minthogy
Frank volt a bolt üzletvezetőhelyettese, egész nap ki-be járkált, ezért
Honour sohasem érezte magát egyedül, mint sok más férjezett
barátnője.
Honour mindig tudta, hogy férje érzékeny, művészi hajlamú
emberként nem nagyon kedveli az üzletet. Kertész vagy gazda is
szívesebben lett volna, mint hogy egész álló nap cukrot
méricskéljen, húst és sajtot szeljen, de az atyai elvárás, hogy az
idősebb fiú vigye tovább az üzletet, kötelezte. Amikor nagyon elege
lett az egészből, azzal nyugtatgatta magát, hogy a bolt megy
magától is, apja olyan jól betanította az alkalmazottakat.
Csendesebb időszakban gyakran leült rajzolni, vagy kisétált a
természetbe, s gyakran mondogatta feleségének, hogy ő a világ
legszerencsésebb embere.
Két évvel később megszületett Rose, a pufók, szeretni való, szőke
baba, s érkezésével a szülők boldogsága beteljesedett. Alig néhány
héttel a gyermek születése után Cedric Harris olyan súlyos szélütést
kapott, hogy lebénult, és tolókocsiba kényszerült. Tisztában volt vele,
hogy sohasem fog teljesen felépülni, ezért a bolt vezetését Frankre
bízta. Addig a pillanatig, míg nem mindent egyedül kellett intéznie,
Frank nemigen gondolt bele, mekkora munka az üzletvezetés.
Egyszeriben azon kapta magát, hogy számoszlopokat ad össze,
rendeléseket ellenőriz, lót-fut egész nap. Nem maradt egy perc
szabad ideje; kedves időtöltéseivel végleg fel kellett hagynia, s még
kislányát is csak ritkán látta.
Honour sem sokat enyhített a helyzeten állandó
elégedetlenkedésével. Naphosszat csak unatkozott a baba mellett;
fiatal volt, felelőtlen, s vágyott korábbi szabadsága után.
A rá következő évben Frank nagyon kitett magáért, hogy felesége
folytonos zsörtölődésének elejét vegye. Egy hastingsi nyaralással
lepte meg Honourt. Ugyanabba a szállodába akart helyet foglalni
kibővült családjának, ahol a mézesheteiket töltötték. Csalódnia
kellett azonban, mert már az összes szobát kiadták arra az
időszakra. Vonakodtak a kisbabával ismeretlen szállodába menni,
ezért amikor egy jómódú vásárlójuk fölajánlotta rye-i nyaralóját,
boldogan elfogadták.
 Rye elbűvölte őket szinte abban a pillanatban, hogy leszálltak a
vonatról. Az egykor jelentős kikötő a maga girbegurba, macskaköves
utcácskáival nagyon a szívükhöz nőtt. Frank mindent lerajzolt, amit
csak látott; a pipázó öreg, hálófoltozó halászokat, a régi épületeket,
a vadregényes vidéket. Honour pedig imádott a tenger illatára
ébredni a füstölt páclé és a sajt szaga helyett.
Boldog volt, hogy férje minden figyelmét neki szenteli, s életében
először tökéletesen szabadnak érezte magát.
Rye-ban nem volt pezsgő kulturális élet, se esti korzózás a mólón.
Lakóinak java sohasem jutott tovább a szomszéd falu határánál. Az
itteniek kemény, dolgos emberek voltak, akik vagy földet műveltek,
vagy halásztak, vagy hajót építettek. Egyszerű, barátságos népek
lakták e kietlen vidéket, akik a kemény munkával is nehezen
tartották el népes családjukat, s így nemigen maradt idejük a világ
dolgaira.
Honour hamar felismerte, hogy Rye-ban nem törődnek azokkal a
szigorú társadalmi előírásokkal sem, amelyekre őt gyerekkora óta
következetesen nevelték. Itt például nyugodtan végigtologathatta a
babakocsit kesztyű nélkül, födetlen fővel, és senki rá se hederített. A
betelepülők pedig hozzájuk hasonló emberek voltak. Különféle
művészemberek, festők, írók és zenészek, akiket elbűvölt a városka
szépsége és békés hangulata. Frank, miközben nézegette a
vásznuk előtt szorgoskodó festőket, elhatározta, hogy maga is vesz
egy házacskát Rye-ban.
Hazaindulásuk előtt két nappal hallottak egy kiadó házról,
amelynek Curlew Cottage volt a neve. Frank látatlanban ki akarta
bérelni. Honour megpróbálta lebeszélni, mondván, hogy túl messze
van Rye-tól, és víz sincs benne, de férje hajthatatlan maradt. A
bérleti díj alacsony volt, tetszett neki a környék, ezért elhatározta,
hogy megszerzi.
– Kell nekünk egy otthon, ami csak a miénk? –mondta lázasan
csillogó tekintettel. – Tunbridge Wellsben minden az apámé. A bolt,
a lakás, a vevők. Olyan, mintha levetett dolgok között élnénk, de
mindezt el tudnám viselni, ha tudnám, hogy van egy hely, ami csak
az enyém, s ahová néha-néha elmenekülhetnék.
Honour nem tehetett egyebet, rábólintott. A férfi úgy gondolta,
nagyszerű lenne ilyen vadregényes tájon nyaralni. Vennének
kerékpárt, és fölfedeznék a környéket. Megmártózhatnának a
tengerben, s kirándulhatnának a lápvidéken. Ha Rose nagyobb lesz,
biztosan nagyon élvezi majd ezt a helyet, mert otthon a bolt mögött
nincs kert, ahová kimehetne játszani. Honour pedig izgalomba jött a
gondolattól, hogy a lepusztult kis házikóból igazi otthont varázsolhat.
Honour ma is elmosolyodott, ha visszagondolt első nyarukra a
házban. Olyanok voltak, mint a gyerekek. Frank fehérre festette a
falakat, Honour olcsó vásznakat aggatott az ablakra függönynek.
Délutánonként sétálni vitték Rose-t, közben gyújtóst gyűjtöttek
éjszakára. Bútorzatuk egy helyben vásárolt ócska ágyból és két
székből állt. Ruháikat falba vert szögekre aggatták. Az éjjelre nyitva
hagyott ablakokon beszűrődött a mocsári madarak éneke, a szél
susogása és a tenger moraja. Eletük legboldogabb időszaka volt ez.
Rengeteget kacagtak, míg megtanultak szabad tűzön főzni, rendbe
hozni a zsindelyt, és kertet építeni a köves talajon. Forró napokon
beültették Rose-t egy kád vízbe, aztán Frank festegetett, Rose pedig
könyvvel a kezében pihent a napon.
A következő nyáron vettek kerékpárokat. Frank a vázra erősített
egy gyerekülést, s így indultak el hármasban, hogy felfedezzék a
környéket.
Később, miután az üzlet csődbe ment, Honour gyakran vádolta
magát. Ha nem szorgalmazza mindig, hogy menjenek Rye-ba,
valahányszor Franknek elege van, ha maga is besegít az üzletbe,
talán mindez nem történt volna. Frank akkor is mindenért csak
magát okolta.
Azt mondogatta, hogy a bolt azért virágzott Cedric Harris idejében,
mert apja szerette a kereskedést. Remek üzleti érzéke szolgalelkű
viselkedéssel párosult, s úgy behízelegte magát vevőinél, hogy azok
állandó megélhetést jelentettek neki. Fiát azonban más fából
faragták. Ő ugyan nem hízelgett senkinek azért, hogy leadja a heti
rendelését. Nem tartotta túl fontosnak, hogy húszféle kekszet és tíz
különféle teát tartson a boltban. Dühítette, hogy a vevők éreztetik
vele: ő van értük s nem fordítva.
Röviddel halála előtt egyszer be is vallotta, hogy elég tudatosan
hagyta kicsúszni az üzletet a keze közül. Rettegett ugyanis, hogy
szülei példáját követve józan és szűk látókörű emberré válik, aki
minden vasárnap megjelenik a templomban, és szigorúan betartja a
társadalmi normákat. Ő maga szenvedélyt akart, veszélyt, hogy
érezze, valóban él.
Honour elmosolyodott, amikor a férjére gondolt. A benne lobogó
tűz még életük nagy nehézségei közepette sem hamvadt ki. Frank a
közvetlen életveszélyt a háborúban ismerte meg, de új otthonukban
már korábban megtapasztalhatta az élet gyötrelmeit. Volt, hogy
nagykabátban ültek télen a fűtetlen szobában, és éheztek, annyira
rosszul ment a soruk.
Bárcsak tudta volna, hova jutnak, akkor biztosan nem követi olyan
vakon Frank ábrándjait!
Cedric Harris hirtelen távozott az élők sorából az 1904-es
esztendőben, s gyászoló családja legnagyobb megdöbbenésére alig
hagyott hátra valamit. Miután kifizették a hiteleket, csak néhány száz
font maradt a családi kasszában. Ezt a pénzt Frank Charles
öccsének ajánlotta fel, miután ő vette gondjába anyjukat.
A két fivér között feszülő rejtett ellentétek hamarosan felszínre
törtek. Charles aggódva figyelte bátyja üzleti manővereit. Frank úgy
viselkedett, mintha szántszándékkal akarná tönkretenni a boltot. A
kellemetlen dolgokról nem akart tudomást venni. Ha Charles bármit
szóvá tett, sértődötten menekült el feleségével és lányával a vidéki
kis házba. A Curlew Cottage tulajdonosa épp ebben az időben vette
fontolóra, hogy megválik a háztól, s Frank kapva kapott az alkalmon:
jelképes összegért gyorsan megvette az ingatlant, ahová ettől
kezdve mind gyakrabban járogatott. Állandó felügyelet híján a bolt
szép lassan csődbe ment. A legjobb vevők lassacskán
elmaradoztak, s az áruk rájuk romlottak. A fiatal házaspár nem
figyelt föl a veszélyre addig, amíg a dolgok visszafordíthatatlanná
nem váltak. Túlságosan lekötötte őket szabad életük a lápvidéken.
Rose tizenegy éves volt, mikorra a boltnak végleg befellegzett.
Egyik reggel Frank arra toppant be, hogy feldühödött beszállítók
gyülekeznek az üzletében. Már hónapok óta nem fizetett nekik, s a
pénzüket követelték. Frank kifizette a tartozását, de arra már nem
bírta rávenni őket, hogy hitelbe hagyjanak árut nála.
A bolt nyolcévnyi elhanyagolást is túlélt, de abban a pillanatban,
hogy elterjedt az adósság híre, végleg tönkrementek.
Honour most, tizenkilenc év múltán is élénken emlékezett rá,
ahogyan Frank utolsó nap fölkaptatott a lépcsőn. Harmincöt éves
volt, sudár, mint egy suhanc.
– Nem számít! – mondta szélesen vigyorogva. –Eladjuk az
épületet, és végleg elköltözünk a Curlew Cottage-ba!
Feleségét meggyőzte róla, hogy az élet ott csodás lesz, mert a
bolt értékesítéséből származó összeg kamataiból fönn tudják majd
tartani magukat.
Honour mélyet sóhajtott. Akkoriban ugyanolyan naiv volt, mint
Frank. Bele sem gondolt igazán, hogy milyen lesz majd az élet télen
a semmi közepén, vagy hogy Rose- nak meg kell válnia a barátaitól,
s ott kell hagynia az iskolát. Az sem jutott eszébe, hogy a
nagyszülőknek nagyon fog majd hiányozni féltve szeretett unokájuk.
A valódi szegénységről sem volt halvány fogalma addig, míg
vagyonuk szép lassan el nem apadt.
Arra pedig végképp nem számított, hogy kitör a háború Nagy-
Britannia és Németország között, s a férjét is be fogják sorozni. Ha
valaki azt mondja neki aznap, amikor lelakatolták a bolt ajtaját, hogy
hat év múlva nyomorúságában azt kívánja majd, váltsa meg a halál
a mindennapos szenvedéstől, biztosan hangosan kinevette volna az
illetőt.
A gyertya csonkig égett, míg Honour a múltról elmélkedett.
Rettenetesen fájdalmas volt az emlék még ennyi év után is. Ha nem
kergetnek álmokat, milyen szép életük is lehetett volna! Ha Frank
megtartotta volna a boltot, talán be sem sorozzák, s még ma is élne.
Ha Tunbridge Wellsben maradtak volna, Rose élete is bizonyára
másként alakul. De a múltat már nem lehet megváltoztatni, s
fölösleges arról elmélkedni, hogy mi lett volna, ha…
Honourt ebben a pillanatban a jelen aggasztotta leginkább. A mai
napig élete, bár sokszor igen nehéz, csendes és elviselhető volt.
Eléldegélt a tojás, a lekvár és a nyulak eladásából, ezenfelül nagyon
szerette otthonát és a vidéket. Nem akart sem változást, sem
szívfájdalmat, sem további felelősséget vállalni; különösen nem egy
gyerekért. A kislány egyfolytában saját lányára s a fájdalomra
emlékeztetné, amit Rose okozott neki. Nem tudja s nem is akarja
magánál tartani.

Adele-t a kakas kukorékolása riasztotta föl, s egy percre úgy

rémlett neki, hogy még mindig az otthonban van, s az egész
fáradságos gyalogutat csak álmodta. Lüktető lába, égő arca és fájó
háta azonban ráébresztette, hogy nem csupán rosszat álmodott.
Még nagyon korán lehetett, mert a függönyön beszűrődő fény
szürkés volt, s a hajnali madárcsicsergés nagyanyja horkolásával
vegyült. Adele rögtön látta, hogy érzékei nem csalják meg, mert a
szoba, amelyben fölébredt, tükrözte nagyanyja természetét: különös
és furcsa volt.
A kanapé, amelyen aludt, régi tűzhely mellett állt. A tűz már nem
égett benne, ezért nagyanyjának be kellett gyújtania. Fektében
körbepillantott a szobán. Szemben a bejárati ajtót látta, maga mögött
a kamrát, nagyanyja hálószobája pedig a tűzhely mellett nyílt.
Még sohasem látott ekkora rendetlenséget. Kartondobozok
föltornyozva, egy régi tálalószekrény tetején pedig egy fiókos
szekrény gubbasztott. Egy vitrinben hosszú farkú, barnás-vöröses
tollú, kitömött madár állt egy nagy, fából faragott barnamedve
mellett, amely úgy festett, akár egy kalaptartó fogas. Még egy
matrac is támasztotta a falat.
Lehet, hogy a nagyanyja épp költözni készül? A kitömött madár, a
medve és az ülőalkalmatosságok drá-
ga holmiknak tűntek. A kanapét is bársony borítja. Ez a környezet
valahogy nem illett egy olyan nőhöz, aki férfiruhában jár, és még
áram sincs a házában.
Adele-nek ki kellett mennie vécére, de amikor föl akart kelni, nem
tudott. Nagyon gyengének érezte magát, és félni kezdett, mert
eszébe jutott nagyanyja ellenséges viselkedése. Nem mert kiáltani,
inkább becsukta a szemét, és megpróbált elaludni.
Bizonyára el is szundított, mert egyszer csak arra riadt, hogy
nyikorog az ajtó, és a szemébe süt a fény. Nagyanyja lépett ki a
hálószobából flanel hálóingben, vállára terített kendővel.
– Ki kell mennem vécére – bökte ki Adele hosszas habozás után.
– Próbáltam felkelni, de nem ment.
– Miért? – kérdezte a nagyanyja gyanakvó pillantással.
– Nagyon fáj mindenem – válaszolta Adele.
– Valószínűleg csak elgémberedtél. Hadd segítsek! A segítség
abból állt, hogy erőteljesen fölrántotta Adele-t az ágyból, akinek
össze kellett szorítania az ajkát, nehogy felordítson a fájdalomtól.
Hólyagos lábára csak nehezen tudott ráállni. Nagyanyja belékarolt, s
Adele kínlódva, minden lépésnél felszisszenve elvonszolta magát a
mosókonyháig.
– Nesze, bújj bele ebbe! – utasította Honour, és egy ócska
papucsot rúgott felé. – Már nem kell sokat menned.
Amikor a hátsó ajtó kinyílt, olyan csodálatos látvány tárult elé,
hogy egy pillanatra még a fájdalmáról is megfeledkezett.
Hullámzó, virágokkal tarkított mező terült el a szeme előtt. Jobb
kéz felé ott magasodott az a kastélyrom, amelyet idefelé látott az út
mentén, s a végtelen mezőben egy ezüstösen csillogó folyó
kanyargott. Adele észrevette, hogy egy csapat kecsesen keringő
madár száll le az égből a víz felszínére.
– Vadkacsák! Vagy tizenkét különböző fajuk él errefelé –
magyarázta a nagyanyja. Adele nagy nehezen elbicegett a nagy,
piros virágú bokor mögött rejtőző árnyékszékig.
Amikor néhány perc múlva visszafelé sántikált, látta, hogy
nagyanyja kinyitogatja a nyúlketreceket.
– Szeretem a nyuszikat! – kiáltotta, amikor megállt előtte két
barna nyúl égnek meresztett füllel és buzgón szimatoló orral.
– Ezek nem simogatni való háziállatok! A húsukért meg a
prémükért tartom őket.

Délutánra Adele teljesen összetört, s meggyőződésévé vált, hogy

nagyanyja valóban boszorkány, mert ebben a pillanatban úgy érezte,
hogy ő a leggonoszabb személy, akivel valaha találkozott. Csak
vissza akart feküdni az ágyba, hogy aludjon egyet, de nagyanyja
ráparancsolt, hogy üljön le.
Adele ruháját kimosta, és ráadta a kislányra egyik saját, öreg
ruháját. Közben folyamatosan kérdésekkel bombázta, de Adele
egyszerűen túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy válaszoljon.
Hőhullámok kínozták, amit nagyanyja nemigen vett észre, mert
folyvást a dolga után rohangált. Azon is feldühödött, hogy Adele
vacsorára csak néhány kanál levest evett, majd egy tálcán kirakós
játékot tett elé, hogy azzal foglalkozzon, ne a semmibe bámuljon.
Adele nagyon szerette a kirakós játékokat, de most szédült,
amikor a darabokra nézett. Sírni szeretett volna, s megmondani,
hogy mennyire betegnek érzi magát, de tudta, ha bevallaná, azzal
még inkább fölbőszítené a nagyanyját.
Bárcsak sohase jött volna ide! Biztosan jobb lett volna, ha mégis
megpróbál Mrs.
Pattersonhoz visszamenni.
– Idd ezt meg!
Adele idegesen pislogott fölébe hajló nagyanyjára, aki egyik
kezében teáscsészét, a másikban egy szelet gyümölcstortát tartott.
– Na, gyerünk, ne finnyáskodj! A tejszín senkinek sem árt. Most
elmegyek, és veszek még tejet; olyan gyorsan megsavanyodik
ebben a melegben.
A gyümölcstorta Adele nagy kedvence volt, amit otthon csak igen
ritkán kapott.
– Maga készítette? – kérdezte ártatlanul.
– Dehogy, a szakácsom! – válaszolta a nagyanyja. Adele, bár
nagyon rosszul érezte magát, hallotta a gúnyt nagyanyja
megjegyzésében. – Viselkedj rendesen, amíg odaleszek! Ne
kutakodj mindenütt!
Adele értetlenül nézett a nagyanyjára; fogalma sem volt, hogy
miről beszél.

Honour nagy boldogan kerékpározott Winchelsea-be, a bolt felé.

Örült, hogy egy kis időre maga mögött hagyhatja a házat és a
kislányt. Olyan ostobának tűnik szegény gyerek. A legegyszerűbb
kérdéseire is alig bír felelni. Félúton le kellett szállnia, mert az út
nagyon meredek volt, s az erős napsütéstől teljesen átizzadta a
ruháját, mire a bolthoz ért. Ekkor döbbent rá, hogy a kislány
valószínűleg napszúrást kapott. Eszébe jutott, hogy egyszer neki is
volt, amikor Frankkel és Rose-zal a Camber Sand-i tengerparton
jártak, s utána napokig nem volt jól.
Hirtelen elszégyellte magát, hogy erre eddig nem gondolt. Hiszen
a gyerek két teljes napon át a tűző napon volt! Ha pedig így van,
nem csoda, hogy nem tudta megenni a levest.
Gondolta, megkérdezi a patikust a napszúrás kezeléséről, de
amikor bepillantott az ajtón, látta, hogy több nő is sorban áll, és nem
akarta, hogy meghallják a kérdését, ezért továbbment. Megvette a
tejet, amiért elindult, föltette egy kosárba, a bicikli kormányára, és
gyorsan hazahajtott.
Nyitva hagyta a bejárati ajtót, hogy járjon egy kicsit a levegő.
Rögtön megakadt a szeme a kanapé mögül kilógó lábakon.
Berontott, s a kanapé előtt, hányásában fekve találta eszméletlen
unokáját. Azonnal fölrakta a kislányt az ágyra, oldalára fektette, és
kitörölte a száját. Adele pulzusa nagyon gyenge volt, s amikor
megérintette a homlokát, az szinte lángolt.
Honourt évek óta először rettenetes félelem fogta el. A kislány
első szava reggel az volt, hogy fájdalmai vannak, de ő nem figyelt rá.
Még ágyba se dugta! Pedig nyilvánvaló, hogy nagyon beteg. Kellene
hívni egy orvost, de hogyan hagyja itt egyedül a kislányt?
Nagyon meleg volt a nappaliban, ezért ölbe kapta a gyereket, és
bevitte a saját hálószobájába.
– Adele! – szólongatta, erősen megcsipkedve a kislány arcát. –
Hallasz engem?
Adele nem válaszolt. Olyan ernyedt volt, mint egy rongybaba.
Honour reszketett a félelemtől. Mi lesz, ha véletlenül meghal a
gyerek? Hogyan magyarázza ki magát? Az emberek már így is a
szájukra vették, mert tudták, hogy Rose gyanús körülmények között
tűnt el. Még az is lehet, hogy azt gondolják, ő maga ölte meg a
kislányt, vagy egyszerűen hagyta meghalni.
– Megvan! Hideg víz! – mondta hangosan, önmagát is nyugtatva.
– Le kell hűteni, és meg kell itatni.
Amikor levetkőztette a gyereket, meglátta a kékesvöröses
ujjnyomokat a combján.
Ekkor fakadt sírva.
Egyszeriben nagyon elszégyellte magát, hogy egyfolytában Rose
felől faggatta a gyereket, s végig sem hallgatta, hogy miért szökött
meg az otthonból.
„Ocsmányságokat művelt velem!” – zengett a fülében. Oda kellett
volna figyelnie rá!
De nem figyelt, mert csak magára és nyugodt, visszavonult életére
gondolt.
Adele szemhéja megremegett, amikor a szivaccsal lemosta a
testét. Egy kis szünetet tartott, hogy föltámassza a kislányt, és
megitassa vízzel.
– Innod kell! – kérlelte. – Csak pár kortyot, kérlek!
Honour mindig büszke volt rá, hogy bármilyen helyzetben megállja
a helyét. Gondosan ápolta Rose-t, amikor skarlátos volt, majd
tüdőbajos férjét is egészen haláláig.
Össze tudta illeszteni egy madár törött szárnyát, le tudta vágni a
csirkét, és meg tudta nyúzni a nyulat. Ha elmozdult egy cserép a
helyéről, fölmászott a tetőre, és maga rakta vissza. Adele mellett
viszont gyengének és esetlennek érezte magát. Lemosdatta
szivaccsal, megitatta, és tartotta elé a lavórt, amikor mindent
visszahányt.
Sikerült annyira lehűtenie, hogy a kislány reszketni kezdett;
szépen betakargatta, de perceken belül újra felszökött a gyerek láza,
és ő kezdhette az egészet elölről.
Közben besötétedett, ezért lámpát gyújtott. Figyelte és
nyugtatgatta Adele-t, aki lázas álmában kishúga és valami Mrs.
Patterson után kiáltozott. Egyik percben vacogott, a másikban újra
átforrósodott, s közben any-nyit hányt, hogy a végén epét
öklendezett föl.
Honour pedig egész idő alatt le nem vette a szemét az Adele
combján levő ujjnyomokról, s dühöngött, hogy egy férfi ilyet képes
tenni egy gyereklánnyal.
Mire elmúlt éjfél, kétszer is ki kellett cserélnie Adele alatt a
lepedőt, annyira átizzadta. Kinyitotta az ablakot, hogy
kiszellőztessen egy kicsit, de a berepülő éjjeli lepkék olyan
hangosan koppantak a lámpához, hogy inkább becsukta. Végül
lefeküdt a kislány mellé, s bár halálosan kimerült, egy percre sem
merte lehunyni a szemét.
Ha rápillantott Adele kivörösödött és égéstől feldagadt arcára,
mérhetetlen haraggal gondolt Rose-ra és Makepeace-re is, akik ilyen
méltatlanul bántak a kislánnyal.
Hajnali négykor Adele vizet kért. Honour azonnal fölpattant, és
szégyellte magát, hogy elszenderedett.
Egy szemvillanás alatt föltámasztotta unokája fejét, és szájához
emelte a poharat. Adele-nek sikerült egy fél pohár vizet lenyelnie,
majd visszahanyatlott az ágyra. Honour gyorsan maga elé kapta a
tálat, s várta, hogy a gyerek visszaöklendi a vizet, de percekig nem
történt semmi. Megfogta Adele homlokát, ami még mindig tűzforró
volt. Ráterített egy nedves ruhát, hogy kicsit lehűtse. Valami belső
ösztön azonban azt súgta, hogy a nehezén már túl vannak.
Amikor az első hajnali fény felderengett a szobában, elfújta a
lámpát. A hátsó ablakhoz ment, és kinyitotta. Az ég kékes rózsaszín
volt, ami esőt jelent, de ennek most nagyon megörült. A zöldségei is
nagyon szomjúhoztak már, és a hűs levegő Adele-nek is jót tesz.
– Adele-nek hívják – morogta magában rosszallóan.
Fölkönyökölt az ablakpárkányra, kibámult a lápvidékre, és azon
morfondírozott, hogy Rose vajon miért ezt a nevet adta neki.
– Csak nem francia volt az apja?… Különben nem mindegy? –
kérdezte magában. – Úgyis elküldöm, ha jobban lesz!
 8. FEJEZET

– Megerőlteted a szemed ebben a fényben! – dorgálta Honour

Adele-t. Még alig alkonyodott odakinn, de a szakadó esőtől homály
borult a szobára.
Adele vonakodva letette a könyvet, amelybe belemélyedt. Nagyon
szerette volna, ha nagyanyja fölcsavarja az olajlámpát, de tudta,
hogy az asszony sohasem gyújt világot a szobában addig, amíg kinn
teljesen be nem sötétedik, pedig addig még sokat kell várnia.
Honour említette, hogy a következő napon már két hete lesz a
házában, ami föl sem tűnt Adele-nek, hiszen betegsége alatt
egyszerűen megszűnt az időérzéke.
Egészen megborzongott, amikor ébredéskor a nagyanyja ágyában
találta magát. Honour ott feküdt mellette, s elmesélte neki, hogy már
három napja fekszik teljesen öntudatlanul. A legutolsó éles emlékkép
az volt a fejében, amint nagyanyja megkínálja teával, és elé teszi a
gyümölcstortát, majd elmegy otthonról. A tea nem ízlett, a torta pedig
száraz és ehetetlen volt. Hirtelen elkezdett émelyegni, ezért
megpróbált kimenni a vécére. Ennyit tudott fölidézni. Ami ezek után
történt, teljesen kiesett az emlékezetéből.
Abban biztos volt, hogy nagyon beteg lehetett, mert nagyanyja
nagy gyöngédséggel viselte gondját. Ö ültette rá az éjjeliedényre,
maga mosdatta, fésülte, és kanalazta belé az ételt.
Amikor már nem aludt egész álló nap, nagyanyja fölültette az
ágyban, s megengedte, hogy olvasson. Ez egészen
megdöbbentette, mert eszébe jutott, hogy anyja mennyire csúnyán
bánt vele, amikor lebetegedett, s nem tudott iskolába menni. Minden
játékot és könyvet elvett tőle mondván, hogy ha játszani tud, akkor
akár föl is kelhet, s csinálhat valami hasznosat is. Anyja sohasem
kedveskedett neki könnyű ételekkel, amikor beteg volt.
Nagyanyjának bezzeg eszébe jutott, hogy könnyen lenyelhető
dolgokkal táplálja! Gyümölcsjoghurtot készített, amit ő néhány
étkezés után nagyon megkedvelt. Máskor lágy tojással,
rizspudinggal vagy húslevessel kedveskedett neki.
 Adele mindezeken túl a könyvekért volt a leghálásabb. Úgy bele
tudott feledkezni az olvasásba, hogy se anyja, se Pamela halála, sőt
még az otthonban történt borzalmak sem jutottak eszébe. Nem is
akart még igazán felépülni, annyira élvezte, hogy beleélheti magát a
szereplők kalandjaiba.
Amikor lassan kezdett felépülni, s nagyanyja megengedte, hogy
felkeljen az ágyból, a fotelból ülve azt figyelte, hogyan telnek Honour
mindennapjai. Nagyanyja nyúl- és csirketartásból élt. A zöldséget-
gyümölcsöt maga termesztette a kertjében, s minden évben jókora
adag lekvárt is főzött.
Látástól vakulásig dolgozott, amitől Adele kínosan érezte magát, s
alig várta, hogy nagyanyja továbbadja valakinek, hiszen épp elég
baja van hívatlan vendégek nélkül is.
Adele még nem volt biztos benne, hogy maradni szeretne-e
hosszabban a nagyanyjánál, vagy sem. Ez nem is volt olyan eget
rengetően fontos dolog, hiszen a felnőtteket úgysem érdekli
sohasem, hogy mit akar egy gyerek. Azt viszont rövidesen
megtapasztalta, hogy nagyanyja a legkülönösebb, legzavarbaejtőbb
személy, akivel életében találkozott.
Amikor nagyon beteg volt, gondosan ápolta, ami nyilván azt
jelenti, hogy van benne gyöngédség és kedvesség. De most, hogy
kicsit jobban lett, folyamatosan gorombáskodott vele. Nagyanyja
beszéde választékos volt, ami sehogyan sem illett össze igénytelen
ruháival s egész életvitelével.
Nem sokat beszélt, de ha megszólalt, mindig kérdések özönét
zúdította Adele-re, akinek válaszai viszont minden egyes alkalommal
elkeserítették. Adele egyre azon törte a fejét, mit mondhatna, amivel
kicsit felvidítaná.
Ha nagyanyja valami kedvességgel lepte meg, mindig úgy tett,
mintha nem is ő lett volna.
Ilyen volt például a külön hálószoba. Amíg nagyanyja azt nem
mondta, hogy odavitte a matracát, s mos-
tantól kezdve ott alszik, Adele a szoba létezéséről sem tudott.
Betegsége alatt nem felejtette el a rumlis nappali képét, ezért
amikor végre kikelhetett az ágyból, igen elcsodálkozott a
megváltozott szobán. A fölstószolt dobozok eltűntek, a kitömött
madár kirepült a vitrinből, s most a tálalón állt. A medvét formázó
fogas a bejárati ajtó mellé költözött, a székek pedig lekerültek az
ebédlőasztal köré, amelyen még egy csokor virág is állt. A falakon
képek lógtak, a polcokon pedig rendben sorakoztak a könyvek és az
apró dísztárgyak.
Valószínűleg a matrac torlaszolta el a harmadik szoba bejárati
ajtaját. Adele úgy gondolta, biztosan ugyanolyan sivár és üres, mint
az otthoni szobája volt, különben miért kellene takargatni.
Legnagyobb meglepetésére azonban egy zöld tapétás, függönyös
szobába lépett be, amelyben a faragott fejtámlájú ágy mellett még
egy fésülködőasztal s egy teli könyvespolc is helyet kapott. Az egész
érthetetlen volt. Vagy csak hallucinál egész idő alatt? Nem merte
megkérdezni, holott nagyanyja folytonosan kérdésekkel zaklatta.
Nagyanyja ugyanis nem szerette, ha faggatják, Adele ezért csak
megjegyezte, hogy nagyon otthonos a szobája.
A titokra akkor derült fény, amikor egyszer véletlenül kihallgatta
nagyanyja beszélgetését a postással. A postás ugyanis
megkérdezte Honourt, hogyan sikerült a tapétázás, és fölajánlotta
segítségét a bútortologatásban. Adele előtt minden világossá vált. A
szoba már évek óta használaton kívül állt; talán azóta nem lépett
oda be senki, hogy Rose elmenekült otthonról. A szoba bútorzatát
pedig valamilyen oknál fogva kihordták. A nagyanyja pedig, míg
Adele lázasan feküdt, valami soha ki nem mondott, különös oknál
fogva rendbe tette.
A tatarozás befejeztével pedig nekifogott, hogy hálóinget varrjon
unokájának. A sok lom közül előásott egy jókora darab flanelt,
amelyet maga szabott ki és varrt össze. Aprólékos műgonddal
dolgozta össze a darabokat, de Adele kérdésére csak annyit vetett
oda félvállról, hogy csak azért készíti, mert az övé olyan nagy, hogy
az unokája csak orra esne benne.
A rendbe rakott szoba és az új hálóing azt juttathatta volna eszébe
Adele-nek, hogy nagyanyja magánál akarja tartani, de tapasztalatai
alapján egyszerűen csak arra tudott gondolni, hogy Honour mégsem
küldené el egy szál hálóing nélkül egy gyerekotthonba. Azt kívánta,
bárcsak lenne elég bátorsága, hogy megkérdezze, ennek mikor jön
el az ideje. Persze ugyanúgy nem mert vele előhozakodni, mint
korábban az olajlámpa meggyújtásával.
 A másik rendkívül furcsa dolog nagyanyja viselkedésében az volt,
ahogyan Rose-hoz viszonyult. A lányáról feltett kérdéseire kapott
válaszok közben rendszeresen kirohant a kertbe, rá se hederítve a
válaszok végére. Egyetlenegyszer hallgatta végig Adele-t, mégpedig
akkor, amikor ő Pamela halálának történetét mesélte.
Amikor azonban Adele arról beszélt, hogy mennyire hiányzik neki
a kishúga, kurtán csak annyit felelt, hogy ez így van rendjén.
Adele mocorgott a székben. Dolog nélkül rettenetesen unatkozott.
Olyan jó lett volna rádiót hallgatni, de nagyanyjának még rádiója sem
volt. Két nap óta azt is megengedte neki, hogy néhány órára kiüljön
a kertbe, ahonnan csodálatos kilátás nyílt az öreg kastélyra, a
folyóra s az égen szálldosó madarakra. Ennyi sok szépség láttán
ugyanúgy nem tudott a fenekén maradni, mint odabenn.
Legszívesebben rögtön nekivágott volna a vidéknek.
Honour elnézte a kislányt, aki mostanra sokkal szebbnek tűnt,
mint amikor mocskosan, leégve, kiéhezetten betoppant hozzá. A
gondos ápolás, pihenés és alapos mosdatás csodákat tett Adele
külsejével. Arca kikerekedett, a lehámlott bőr helyén finom,
pirospozsgás lett az ábrázata.
Az utóbbi napokban londoni életéről faggatta unokáját, akinek
mesélőképességétől tátva maradt a szája. Adele minden erőlködés
nélkül, gazdag képzelőerővel, olyan érzékletesen mutatta be egykori
otthonát, családját, a szomszédokat, hogy egy-egy pillanatra maga
Honour is odaképzelte magát a helyszínekre és eseményekbe. Nem
mintha mindenről tudni szeretett volna.
Rettenetesen fájdalmas volt egyszülött lányát züllött
alkoholistának látnia, aki hozzáment egy faragatlan, együgyű
emberhez, és egy nyomortanyán tengődött vele. Azt sem értette,
hogy Adele, aki nagyon értelmesnek tűnt, miért nem gyűlölködik
vagy szomorkodik anyja minősíthetetlen viselkedése miatt.
Az olyan gyerek, aki szeretet nélkül nőtt fel, talán nem is tudja
valójában, mi az?
Adele történetdarabkáiból Honour azt a következtetést vonta le,
hogy Rose valószínűleg egy házasemberrel szűrte össze a levet,
akivel akkor ismerkedhetett meg, amikor a George Szállóban
dolgozott Rye-ban.
 Rose boldogtalan volt, amiért el kellett költöznie Tunbridge
Wellsből, ahol az összes barátja lakott. Jó ideig meglehetősen
durcásan és elviselhetetlenül viselkedett, de lassacskán
hozzászokott új lakhelyéhez. Négy évig nem is volt különösebb
probléma vele. Amikor azonban megkapta szállodai munkáját,
szégyenkezni kezdett életkörülményei miatt.
A George előkelő szálloda volt, ahová gazdag emberek jártak.
Rose ezentúl már csak a vendégekről beszélt otthon. Hosszasan
ecsetelte, milyen ruhát viselnek, mit esznek, s hogyan néznek ki.
Rose, ha valamilyen esti rendezvényen kellett kisegítenie, gyakran
még az után is benn aludt a munkahelyén, hogy Frank hazatért a
háborúból. Honour egyáltalán nem feszegette ezeket a
kimaradásokat; azt sem kérdezte, kap-e értük valamilyen bért a
lánya, annyira lefoglalta férje ápolása. Néha azonban elgondolkodott
azon, vajon a lányának van-e valakije, mert annyira szétszórtan és
szertelenül viselkedett, ráadásul feltűnően sokat foglalkozott a
külsejével.
Ha független férfi az illető, bizonyára beszélt volna róla, vagy
bemutatja a szüleinek.
Honour kétségesnek találta, hogy valaha megtudja az igazságot
lánya szökésének körülményeiről s az azt követő időszakról. Talán
jobb is, ha soha nem tudja meg, hogy egyetlen lánya miért kötött ki a
nyomornegyedben egy olyan férfi oldalán, aki mindenben
különbözött tőle. De akármi legyen is az ok, azt az egyet nem volt
képes fölfogni, hogy Rose miért nem védelmezte a lányát. A nők
mindenféle okból hozzámennek olyan férfiakhoz, akiket nem
szeretnek: pénzért, társadalmi helyzetért vagy másért, de
gyermekeikhez mégis szenvedélyesen ragaszkodnak. Rose is
szerette Jimtől fogant lányát, Pamelát.
Amikor Honour megtudta, milyen szörnyűségeket élt át Adele
Rose elhurcolásáig, jelentéktelennek látta a fájdalmat, amelyet lánya
neki és férjének okozott. Nem elég, hogy Rose nem szerette a
kislányt, nem óvta, védelmezte, de még kishúga szerencsétlen
halálának felelősségét is gyönge vállára rakta.
Honour érezte, hogy valahogyan neki kell leemelnie e súlyos
terheket unokája válláról, de még nem tudta, hogyan fogjon hozzá.
Honour soha nem volt beszédes; fejben mindig mindent ragyogóan
megfogalmazott, de amikor ki kellett mondania, valahogyan mindig
sután jöttek a szavak a szájára. Már fiatalkorában is gorombának és
érzéketlennek tartották ezért. Ő maga nem így gondolta, de
egyszerűen képtelen volt kimutatni az érzéseit. Idővel egyre inkább
elszigetelődött, s minél több időt töltött egyedül, akaratlanul is annál
harapó- sabbak lettek a megjegyzései.
Frank volt az egyetlen, aki ismerte a páncél mögött rejtőző finom
lelket. De ők olyan lelki harmóniában éltek, hogy akár szavak nélkül
is megértették egymást. Ha Frank most itt volna, tudná, hogyan
segítsen Adele-nek. Férjének megvolt az a képessége, hogy kivárja
a megfelelő pillanatot, s úgy szólt az emberekhez, hogy azok rögvest
a bizalmukba fogadták.
Ám Frank most nem volt vele, s Honournak sejtelme sem volt,
hogyan kell egy ilyen kényes helyzetet kezelni. Ösztönösen a
megszokott módon reagált, sutba dobta a problémát, nem vett róla
tudomást. Érezte, hogy most egy gyerek élete a tét, s nem tehet úgy,
mintha nem tudna róla.
Ezért tervet készített. Az első, amit ki akart deríteni, az volt, hogy
mi is történt valójában az otthonban. Ha a gyerekek felügyeletét egy
ferde hajlamú nevelőtanárra bízták, akkor ennek mihamarabb véget
kell vetni.
– Megcsinálom én a kakaót. Maga egész nap lótottfutott,
bizonyára nagyon kimerült! – szakította félbe ábrándozását az
unokája.
Honour nagyot nyelt, hiszen Adele érzékenysége további
bizonyságul szolgált arra, hogy egész életében mások
engesztelésével törődött. Amikor ő volt tizenkét éves, eszébe nem
jutott volna, hogy egy felnőtt ember fáradt is lehet!
– Nem, nem. Majd később megcsináljuk. Most inkább azt
szeretném, ha elmesélnéd, miért is szöktél meg végül az otthonból –
mondta nyersen.
– Nem szerettem ott lenni – felelte kitérően Adele.
– Ennél azért többről van szó, ezt te is tudod! – jegyezte meg
Honour csípősen. – Mondd csak el szépen, add ki magadból!
– Nem tudom!
 Honour észrevette, hogy Adele a kezét tördelve, szé-gyellősen
lehajtja a fejét.
– Tudom, hogy nehéz ilyen kényelmetlen dolgokról beszélni, de
tudnom kell az igazságot! Így is, úgy is el kell mennem a
rendőrségre – jelentette ki határozottan Honour.
Adele riadtan fölnézett.
– Miért? Én nem tettem semmi rosszat!
– Tudom, hogy nem, de a szökésedet Mr. Makepeace bizonyára
jelentette a rendőrségen. Már valószínűleg kutatnak utánad, és ha
én nem mondom meg nekik, hogy itt vagy, én magam is bajba
kerülhetek. Azt is el kell mondanom, hogy miért szöktél meg, nehogy
visszacipeljenek ugyanoda.
– Nem vihetnek oda vissza! – kiáltott föl Adele.
– Dehogynem. Bár én vagyok a nagyanyád, a hatóságok
Makepeace-ék gondjára bíztak, nem az enyémre.
Itt maradhatnék? – kérlelte Adele félelemtől tágra nyílt szemmel. –
Kérlek, nagyi! Honour tudta, hogy ez a megszólítás csak nyelvbotlás,
mert a kislány, amióta nála van, következetesen Mrs. Harrisnek
szólítja. Ez a távolságtartás kényelmes volt, mert így érzelmileg nem
kötődött olyan erősen hozzá. A szoros rokoni kötelék említése
azonban mélyen megindította.
– Nem hinném, hogy nálam maradhatnál – mondta még mindig
nyersen. – Körülnéznek ezen az áram és fürdőszoba nélküli
nyomortanyán, s azt fogják mondani, hogy jobb lesz neked abban a
nagy házban, a többi gyerek között.
– De itt biztonságban érzem magam! – felelte rögvest Adele.
Honour pontosan tudta, hogy a kislány kérése két héttel ezelőtt
semmit sem jelentett volna neki. De a félelem, hogy a kislány a keze
között hal meg, a róla való gondoskodás és a gyerek kedves,
közvetlen természete meglágyította a szívét.
Honournak még mindig kétségei voltak afelől, hogy képes-e
gondját viselni egy fiatal teremtésnek, tud-e annyi pénzt szerezni,
hogy ellássa kettejüket, de Adele már beférkőzött az életébe.
Hacsak valaki elő nem áll azzal, hogy az övéinél megfelelőbb
körülmények közé helyezi a kislányt, akkor küzdeni is képes lenne
azért, hogy maga mellett tartsa.
– Az, hogy biztonságban érzed magad, azt jelenti, hogy bízol
valakiben. Te bízol bennem?
Adele bólintott.
– Ha bízol bennem, elmondhatod, mi történt. Várt. Adele csak
ráncolta a homlokát, mintha nem tudná, hol kezdje. Néha fölnézett a
nagyanyjára, de mikor szóra nyitotta volna a száját, elhagyta minden
ereje, s nem mondott semmit.
Honour olyan feszült lett, hogy rá akart kiáltani, de erősen arra
összpontosított, hogy mit tenne most a helyében Frank, s csendben
maradt.
– Kezdd azzal, amit nagyon nem szerettél! Ha azon túl vagy, a
többi már nem lesz olyan szörnyű – javasolta.
– Bebújt az ágyamba – bökte ki gyorsan Adele, de nem bírt
tovább beszélni, mert elsírta magát.
Honour gondolta, kisegíti a kislányt, ha kimondja helyette a
kulcsszót, de átgondolta, hogy tizenkét éves korában még ő sem volt
tisztában a nemi erőszak fogalmával, ezért inkább tovább hallgatott.
Eszébe jutott, hogy amikor férje hazajött a háborúból, elmesélte,
hogy csak úgy tudja földolgozni az átélt borzalmakat, ha kibeszéli
őket. Talán ha Adele- nek is sikerül saját szavaival elmondania, hogy
mi történt vele, az segítene rajta.
– Gyere ide, ülj le mellém! – szólt, és tenyerével megérintette a
díványt.
Adele villámgyorsan mellette termett. Honour megszánta a
szeretetre éhes gyermeket, és szorosan átölelte.
– Csak beszélj nyugodtan! Figyelek – suttogta.
– Fölhúzta a hálóruhámat, és hozzám nyúlt – szipogta Adele, fejét
Honour mellére hajtva. – Azt mondta, ő így tudja kimutatni, hogy
mennyire szeret. Rám feküdt, és megpróbálta belém rakni azt.
– És be tudta rakni? – tette fel Honour óvatlanul a brutális
kérdést.
 – Nem, mert nagyon nagy volt, és próbáltam szabadulni, ezért
arra kényszerített, hogy markoljam meg.
– És? – kérdezte Honour izgatottan.
– Mondtam, hogy hánynom kell, amikor kijött belőle az a váladék.
Mondta, hogy fussak a vécébe, és én úgy is tettem. Újra és újra
elhánytam magam. Ő pedig egyszerűen otthagyott. Azt hiszem,
visszafeküdt az ágyába.
Honour lehunyta a szemét, és mélyet sóhajtott a
megkönnyebbüléstől, hogy végül is nem történt erőszak.
– S a történtek után mikor hagytad ott az otthont?
– Még aznap éjjel – válaszolta Adele. – Egyszerűen nem
maradhattam ott.
Megmosakodtam, fölöltöztem, és már indultam is.
Honour csak most nyugodott meg igazán.
– Nagyon helyesen cselekedtél – mondta unokája haját
simogatva. – Amit ez a férfi veled művelt, az borzalmas, de te bátran
és okosan viselkedtél. Most pedig igyunk egy csésze kakaót, és
meséld el, hogy milyennek találtad Mr. Makepeace-t, amikor az
otthonba kerültél!

Honour még mindig reszketett, amikor föltette a tejet forrni.

Meggyújtotta az olajlámpát, és behúzta a függönyöket. Adele
kucorogva feküdt a kanapén, s bár köny-nyei elapadtak, nagyon
szánalmas látványt nyújtott.
Honour eltűnődött, vajon helyesen tette-e, hogy kényszerítette
Adele-t a történtek feltárására. Nem tudna megbocsátani magának,
ha megint megbetegedne vagy rémálmokat látna a szegény gyerek.
Kakaóivás közben Adele elmesélte, milyen kapcsolatban volt a
tanárával, s a magánórák ecsetelése során Honour előtt
nyilvánvalóvá vált a naiv gyermek ragaszkodása. Különösen azért
rázta meg a történet, mert felnőttként átlátta, hogyan csalta tőrbe a
férfi a szeretetre éhes kislányt. Dicsérte Adele eszét és különleges
természetét, s azzal próbálta vigasztalni, hogy ha valaki annyira
nincs hozzászokva a törődéshez, mint ő, az nehezen tudja
megkülönböztetni az őszinte érdeklődést a helytelen viselkedéstől.
Azzal, hogy a férfi elkülönítette a többi gyerektől, Adele még
kiszolgáltatottabbá vált. Bizonyára arra gondolt, hogy sikerült
teljesen a hatalmába kerítenie.
Honour arról is meg volt győződve, hogy ha Adele azon az éjjelen
nem menekül el, mostanra a férfi már bábként használná aljas
céljaira.
– Az én hibám volt? – kérdezte Adele egy kicsit később.
– Természetesen nem – válaszolta Honour kissé éles hangon,
mert már annyira kimerült. – Ő volt a gonosz. De most már jó
kezekben vagy. Mindennek vége.
– És mi lesz, ha a rendőrség azt mondja, hogy vissza kell
mennem az otthonba? – kérdezte félénken Adele.
– Abba nekem is lesz némi beleszólásom! – mondta Honour
harciasan. – Mostantól én döntök a sorsodról.
– Ez azt jelenti, hogy itt maradhatok, Mrs. Harris?
Honour ránézett Adele-re, aki olyan rémülten tekintett vissza rá,
mint egy foglyul ejtett állat. A lány szeme könnyben úszott, ajka
remegett. Ha levágná és fényesre kefélné a haját, ha rendesen
táplálná, hogy megvastagodjon az a pálcikalába, és megnyugtatná a
lelkét, akkor valami nagyon értékeset tenne az életben.
– Úgy gondolom, jobb lenne, ha mostantól nagyinak szólítanál! –
mosolyodott el Honour. – És a sok veled töltött álmatlan éjszaka után
a felépülésedig senkinek nem ajánlom, ha megpróbáljon elvinni
innen!
 II. RÉSZ
9. FEJEZET

1933

Adele gondolataiba merülve szedte a rekettyebokor virágát a

lápon. Nagyanyja bort készített belőle, amelyet Rye-ban értékesített
egyéb portékáival, saját készítésű lekvárjával, a tojással és a
nyúlprémmel együtt. A nagy, fonott kosár már majdnem tele volt, bár
közben Adele kezét összevissza karcolták a tövisek. Rá se
hederített vérző kezére, s a hideg tavaszi széllel sem törődött. A két
év, amit nagyanyjánál töltött, megedzette ezekre a dolgokra.
Adele egy csomó változást észlelt magán azóta, hogy halálosan
kimerülve megérkezett a Curlew Cottage-ba. Nőtt vagy tíz centit, s
bár még most is karcsú volt, combja meghúsosodott. Haja dús és
fényes lett, arca ragyogott, egyedül duzzadó mellével nem volt
kibékülve.
Ha bárki megkérdezte volna tőle, hogy mi a legnagyobb változás,
ami két év óta végbement életében, minden bizonnyal azt válaszolja,
hogy a testmagassága. Holott a szíve mélyén tudta, hogy a
boldogság.
Pedig az élet nagyanyjánál, különösen télen, igen kemény volt, s
egy csöppet sem hasonlított ahhoz az álomképhez, amelyet
gyermekként festett magának a meleg otthonról. Lassacskán
azonban megszerette ezt a küzdelmes létet is. Nagyanyja továbbra
is nyers és furcsa maradt, de ezekben a tulajdonságaiban legalább
állandó. Adele-nek soha nem kellett tartania hirtelen dühkitörésektől
vagy becsmérlésektől, igyekezetét pedig nagyanyja mindig értékelte.
Szerette volna ugyan, ha egyszer elmondja neki, hogy min
vesztek olyan végzetesen össze Rose-zal, hogy vajon hol van most
az anyja, s az állapota javult-e. Azt is szerette volna megtudni, hogy
anyja akar-e már tudni róla, s hogy vajon Mr. Makepeace elnyerte-e
már méltó büntetését azért, amit vele tett.
Nagyanyja nem volt túl bőbeszédű, különösen ha kényes volt a
téma. Adele látta, hogy ennek ellenére rendkívül bölcs és őszinte; s
tudta azt is, hogy ha majd eljön az ideje, mindent szépen elmesél
majd, mert azt is érezte, hogy a zord külső mögött érzékeny lélek
lakozik.
Télen csak úgy engedte el Adele-t iskolába, hogy a kabátját
megmelegítette a kályhánál, és megetette meleg étellel. Forró nyári
napokon pedig már az elkészített kaskával várta otthon, amelynek
tartalmát egy jó nagy fürdőzés után a tengerparton fogyasztották el.
Ha éjjel vihar tombolt, Honour mindig bement hozzá megkérdezni,
hogy nem fél-e. Mindig nagy érdeklődéssel faggatta Adele-t, hogy
mit tanult az iskolában, és általában a tanárnál sokkal érthetőbben
magyarázta el az anyagot.
Az itt töltött első nyáron Adele értékrendje teljesen megváltozott.
Londonban a pénz uralt mindent. Szülei veszekedéseinek is rendre
ez volt az indítékuk: hogyan fizessék a lakbért, miből vegyenek ételt,
jut-e kocsmára. Adele azt gondolta, hogy a pénz teszi az embereket
boldoggá.
Nagyanyjának ebből pedig nagyon kevés jutott. Nagyon gondosan
beosztotta azt a kicsit, amije volt, pedig csak alapdolgokra kellett
költenie, lámpaolajra, lisztre, teára és cukorra. Minden mást maga
állított elő vagy gyűjtött be. Maga szedte össze és aprította a tűzifát,
zöldséget termesztett, és dagasztotta a kenyeret. A közlekedést
gyalog vagy biciklivel oldotta meg. Az éppen érő gyümölcsökből
lekvárt főzött, mivel a bodzabogyóért vagy szederért egyáltalán nem
kellett pénzt kiadnia. Semmit nem dobott ki. A régi ruhákat átszabta
szoknyának vagy blúznak, a háztartási hulladékot komposztálta.
Nagyanyjának mindez nem jelentett problémát. Szerette a vidéki
életet minden nehézségével együtt, így lassacskán Adele is
megkedvelte.
Kezdetben a kislány azt gondolta, soha nem fogja megszokni a
vidéki életet, és vágyott vissza Londonba. Ábrándozott a villamosról,
hiányzott neki a nagyváros forgataga, a mozi, a sok szép üzlet. Az
otthonban majd meghalt egy kis sült halért és hasábburgonyáért. Az
itt töltött első nyáron, amikor már elég erős volt ahhoz, hogy elhagyja
a házat, nagyanyja körbevezette a vidéken. A lápon olyan új,
csodálatos világot fedezett fel, amilyenről eddig még csak álmodni
sem mert.
Egyáltalán nem kietlen és elhagyatott vidék volt ez, mint ahogyan
először látta, hanem csodálatos lakhelye olyan különleges
növényeknek és állatoknak, amelyek létezéséről eddig nem is tudott.
Rőzsegyűjtés közben nagyanyja megismertette a különböző
madarakkal. Minden fajt fel tudott ismerni röptéről és hangjáról.
Azonosítani tudta a legkülönfélébb gyógy- és gyomnövényeket.
Lassacskán Adele is belemerült ebbe a csodavilágba, és nagy
felfedezőtúrákat tett egymagában, élvezve a békés, szemet
gyönyörködtető vidéket.
Visszaemlékezett a londoni kókadt, porral és korommal borított
falevelekre, a csatornaszagra, a rothadó szemét átható bűzére.
Eszébe jutottak a forró nyári éjszakák, amikor ragacsosra izzadt, és
álmatlanul forgolódott ágyában a forgalom szüntelenül beszűrődő
lármája, az emberek kiabálása miatt. Itt csupa megnyugtató zajt
hallott kintről: báránybégetést, bagolyhuhogást, a tenger morajlását.
Nagyanyja nem engedte iskolába szeptemberig, de legnagyobb
meglepetésére egyáltalán nem érezte magát egyedül. Volt egy
csomó könyv, amit olvashatott. Rajzolhatott, akár festhetett is, vagy
ha kedve úgy hozta, kötött egy kicsit. Nagyanyja megtanította úszni
és biciklizni is.
Ma is elmosolyodik, ha eszébe jut az első alkalom, amikor
nagyanyját fürdőruhában látta. Divatjamúlt, királykék fürdőruhát
viselt, piros csíkkal a mellén. Az egész olyan volt, mint egy
rugdalódzó, mert leért egészen a térdéig, és a könyökét is takarta. A
nevetséges ruhadarab ellenére is csodálatosan festett. Korát meg-
hazudtolóan karcsú és feszes volt az alakja, lába pedig még mindig
nagyon formás. Ráadásul úgy úszott, mint a hal. Úgy vetette magát
a habokba, mint egy gyerek. Elmesélte, hogy őt az apja ötéves
korában tanította meg úszni, bár abban az időben még egyáltalán
nem illett egy lánynak ilyesmit csinálnia. Dédapjának ugyanis volt
egy húga, aki belefulladt a folyóba, s ettől kezdve az öregnek
mániájává vált, hogy a gyereknek meg kell tanulnia úszni, mert a víz
vonzza.
 Honour rendkívüli tanár volt. Hallatlan türelem és elapadhatatlan
lelkesedés jellemezte. Mindegy, hogy éppen mit magyaráz; hogyan
kell lekvárt készíteni vagy kenyeret sütni, hogyan lehet a gazt
megkülönböztetni a haszonnövényektől, vagy hogyan kell biciklizni.
Éppen annyit mondott, hogy Adele-nek legyen valami fogalma, aztán
a háttérbe vonult, és hagyta, hogy maga fedezze fel a dolgot.
Adele olyasmiket sajátított el, amiket Londonban soha nem
tanulhatott volna meg. Úgy nyúzta a nyulat, mint a nagyanyja,
megtanult főzni és tüzet rakni. Szakszerűen tudott csirkét kopasztani
és fát aprítani is.
Miközben a rekettyebokor virágait szedegette, a jövőjéről
ábrándozott. Három hónap múlva, júliusban betölti a tizennégyet, s
akkor abbahagyhatja az iskolát, és elmehet munkát keresni.
A nagy gazdasági válság azonban Rye-ba is begyűrűzött. Adele,
bár újságot nemigen olvasott, ha végigment a városka utcáin, a
szorongó arcokon látta, hogy nagy a baj. Munkára váró férfiak
csoportosultak a kikötőben, arcuk beesett a kétségbeeséstől és a
nyilvánvaló éhezéstől. Látta asszonyaikat, ahogy vágyakozó
tekintetük a kirakatokra tapad. A szegényebb utcák gyerekei olyan
sápadtak és elesettek voltak, hogy Adele szégyellte magát, amiért
mindennap elegendő ennivalóhoz jut.
Nagyanyjának igen határozott álláspontja volt a szegényekről, bár
magát nem sorolta közéjük. Rettenetesen feldühödött az
úgynevezett szegénységi küszöbön, mert azt úgy határozták meg,
hogy ha a családok segélyhez akartak jutni, el kellett adniuk a
bútoraikat és egyéb ingóságaikat. Erkölcstelennek találta, hogy a
gazdagok továbbra is autót és egyéb drága holmit vásárolnak,
külföldre utaznak nyaralni, míg a személyzetüket éhbérért
dolgoztatják. Amikor hírét vette, hogy két férfit letartóztattak, mert
éhező családjuknak elloptak egy birkát a lápon legelésző nyájból,
dühödten bevonult Rye-ba, és kiosztotta a rendőröket. Azzal érvelt,
hogy ha a két férfit lecsukják, családjuk helyzete még rosszabbra
fordul. És mit számít egy birka annak, aki azt sem tudja, mekkora a
nyája?
Adele-nek részleges ismeretei voltak a világ eseményeiről. Rye-
ban az egyik újság címlapján tiltakozó munkásokat látott, akik
munkáért álltak sorba; szegénykonyhát az Egyesült Államokban;
egymást gyilkoló gengsztereket Chicagóban, és egy Hitler nevű
ember előretörését Németországban.
Néha szégyellte magát, amiért a valóságnál jobban érdekli a
nagyanyjával megnézett hollywoodi filmek álomvilága. Olyan
nagyszerű volt nézni ezeket a gyönyörűen táncoló, éneklő
embereket, akik csodálatos ruhákat viselnek a filmvásznon, s
bepillantani egy olyan világba, ahol mindenki palotában lakik,
hatalmas autóval jár, bundát visel, és saját uszodája van.
Nagyanyja büszkén ismételgette, hogy Hollywood az elnyomott
nép ópiuma. Valószínűleg igaza volt, Adele azért mégis úgy
gondolta, ha egyszer kapna rendes munkát, ő is megengedhetne
magának egy-két szép ruhát. Akkor a nagyanyjának sem kellene
olyan keményen dolgoznia, s biztosan nagyon büszke lenne rá.
– Elnézést!
Adele fölugrott a váratlan hang hallatán, s hátrafordulva egy
biciklis fiút pillantott meg.
– Sajnálom, nem akartalak megijeszteni! – mondta a fiú
bűnbánóan.
Előkelő hanghordozása és szép ruhája elütött a helybéli fiúkétól,
akiket Adele látásból ismert már. Tizenhat éves lehetett, üde arcú,
magas és karcsú, sötétbarna hajú.
– Nem hallottam, hogy itt vagy – pirult el Adele mérgében, mert
tudta, hogy az olyan ember szemében, aki élére vasalt nadrágot és
tweedzakót visel, ő csavargónak látszik.
Iskolaidőben rendes ruhában járt, mint a többiek; sőt talán jobban
is öltözött, mint az osztálytársai, mert nagyanyja nagyon ügyesen
varrt. Volt egy szép kötényruhája, blúza pedig semmivel sem múlta
alul a boltban kaphatókat. Iskolán kívül azonban praktikus ruházatot
kellett viselnie, ezért nagyanyja varrt neki egy nadrágot, amelyet a
gumicsizmájába tűrve hordott egy igen elnyűtt, tengerészkék
pulóverrel. Egyik lány az iskolában gúnyosan meg is jegyezte, hogy
pont úgy néz ki, mintha nagyanyja kicsinyített mása volna.
– A szél miatt van. Úgy süvít, hogy nem lehet mást hallani – tette
hozzá idegesen.
 – Csöngetnem kellett volna! – mosolyodott el a fiú. – De nem
akartam udvariatlan lenni. Csak azt szeretném megtudni, hogy
eljutok-e Rye kikötőjébe ezen az úton.
A fiúnak gyönyörű mosolya és mélykék szeme volt. Jó modora
különösen tetszett Adele-nek, hiszen a legtöbb fiú, akit ismert,
faragatlan volt.
– Nehéz lesz végigtekerni. Sok helyütt vagy ingoványos a talaj,
vagy köves. Nagyon szép séta, de biciklivel egyszerűbb a műúton
menni.
– Csak felfedezem a környéket – mondta a fiú, és kíváncsian
tekingetett a kosár tartalmára. – Miért szeded ezeket a virágokat?
– Bort készít belőle a nagyanyám – válaszolta Adele. A fiú
meghökkent.
– Milyen bor lesz belőle?
– Nem tudom, nem engedi, hogy megkóstoljam – válaszolta
Adele vigyorogva. – Azért egyszer megkóstoltam. Édeskés az íze,
és olyan az illata, mint a virágnak. Azt mondják, egy pohártól be
lehet rúgni, két pohártól meg kiüti magát az ember teljesen.
A fiú elnevette magát.
– Akkor a nagyanyád folyton részeg?
– Egyáltalán nem. Ő csak árulja – mondta Adele kioktatóan. Az
elmúlt két évben nagyon sokszor csúfolták a nagyanyja miatt, ezért
aztán mindig kész volt a hárításra.
– Csak vicceltem. Még sosem találkoztam senkivel, aki bort
készít. A szüleim egy kereskedőtől vásárolják. Vehetnék egy üveggel
belőle?
Adele-nek fogalma sem volt, mit válaszoljon a kérdésre.
Nagyanyja az összes borát egy kereskedőnek adta el Rye-ban. A
kereskedő adta az üvegeket, és ő értékesítette a bodzaborral meg a
pitypangból és egyéb növényekből készült borokkal együtt.
– Meg kell kérdeznem a nagymamámat. Nyaralni jöttél?
– Nem egészen. A nagymamám nemrégiben halt meg, és azért
jöttünk a szüleimmel, hogy segítsünk a nagyapámnak a temetés
megszervezésében. Ő Winchelsea-ben lakik.
– Csak nem Mrs. Whitehouse-nak hívják a nagymamádat?
Tegnap mesélte a nagymamám, hogy meghalt. Ha ő az, őszinte
részvétem.
– Igen, ő az. Hetvenen túl volt, és már sokat betegeskedett, ezért
nem volt váratlan a halála. Nem nagyon ismertem. Anyám hordott
ide minket a bátyámmal, amikor gyerekek voltunk, de szerintem a
nagyszüleim nem bírtak velünk. A tavaszi szünet utáni
iskolakezdésig maradunk.
– Iskola?! – kiáltott föl Adele gondolkodás nélkül. Mindenki, akit
ismert, tizennégy évesen befejezte az iskolát, ez a fiú pedig sokkal
idősebbnek tűnt.
– Hát, igen – gondolkodott el a fiú Adele értetlenkedésén. – Miért,
te már nem jársz iskolába?
– Dehogynem, de ezen a nyáron befejezem. Amikor idejöttél,
éppen azon gondolkodtam, hogy mihez kezdek majd.
A fiú hosszasan végigmérte, és Adele-nek átfutott az agyán, hogy
elnyűtt ruhája és a borkészítés nem teszi őt valami jó társasággá
egy ilyen jómódú fiú szemében.
– Azt hiszem, nem lesz könnyű errefelé munkát találnod – szólt
végül a fiú, de hangja nem volt leereszkedő, inkább együtt érző. –
Tegnap délután Rye-ban jártunk, és a szüleim megjegyezték, hogy
errefelé bizony nagyon nyomorgatja az embereket a gazdasági
válság. Miféle munkára gondoltál?
– Bármire, ami fizet – felelte a lány, és maga is megdöbbent, hogy
hangja ugyanolyan nyersen szól, mint a nagyanyjáé.
Adele azt hitte, erre a kijelentésére a fiú egyszerűen otthagyja és
továbbteker, de ő csak ledöntötte a kerékpárját, és beállt mellé
virágot szedni.
– Michael Bailey vagyok, és ha segítek, akkor gyorsabban végzel
– mondta elmosolyodva. – Ha végeztünk, megmutatod az utat Rye
felé? Mármint ha nincs más dolgod.
A fiú mosolya olyan őszinte és meleg volt, hogy Adele kénytelen-
kelletlen visszamosolygott rá.
 – Adele Talbotnak hívnak – válaszolta. – De haza kell vinnem
ezeket a virágokat, mielőtt elszáradnak.
– Ezt vegyem udvarias elutasításnak?
Adele eddig nem sok kapcsolatot ápolt fiúkkal, ezért nemigen volt
fogalma arról, milyen a kitérő válasz. Azt mondta, amit gondolt, mert
a virágokat haza kellett vinnie. Talán hozzá kellett volna tennie, hogy
előbb. De most, hogy a fiú szavain elgondolkodott, már nem is volt
benne biztos, hogy illendő-e egy vadidegennel csak úgy sétálgatni.
– Miért akarna a magadfajta velem sétálni? – kérdezte
védekezve.
A fiú oldalra billentette a fejét, és szúrósan Adele-re pillantott.
– Mit jelent az, hogy a magamfajta?
– Csak nézz magadra! – mondta elpirulva a lány. –Igazi úriember
vagy. Ha a rokonaid meglátnának velem, biztosan dühösek
lennének.
Michael összehúzta a szemöldökét.
– Nem értem, miért. – Válasza úgy hangzott, mintha tényleg nem
értené, mire céloz Adele. – Miért ne sétálhatnánk együtt, vagy akár
lehetnénk barátok? Te nem érzed magad nagyon egyedül itt?
Adele megrázta a fejét. Lehet, hogy furcsa teremtés volt – ezt
egyik iskolatársa tudomására is hozta –, de a lápvilágban soha nem
érezte magát egyedül, sőt imádott ott lenni!
– Túl sok látnivaló van itt ahhoz, hogy egyedül érezze magát az
ember – vonta meg a vállát. – Nézegetem a vadkacsákat, az
újszülött bárányokat, vadvirágot gyűjtök. Sokkal magányosabbnak
érzem magam a városban, ahol emberekkel vagyok körülvéve.
Várta, hogy majd Michael arcán is megjelenik a szokásos elítélő
arckifejezés, de amikor rápillantott, a szemében egyetértést és
elfogadást látott. Másodszorra is elbűvölte a fiú tekintete.
– Én is sokszor érzem magam magányosnak az emberek
társaságában. Sokszor még a családommal is. A nagyapánál pedig
teljesen komor a hangulat. Egyfolytában a temetésről beszélnek.
Ezért is jöttem el otthonról ma reggel. Nem ismerem a lápot.
Fogalmam sincs, mit érdemes itt megnézni. Kérlek, mutasd meg
nekem!
Miután teleszedték a kosarat, hazacipelték. Adele néhány szót
váltott a nagyanyjával, és már rohant is vissza Michaelhoz. Elképedt
magán, mert általában, ha meglátott valakit a mocsárban, rögtön a
másik irányba vette az útját. Amikor ideérkezett, a nagyanyja azt
mondta, hogy a lápi embereken viccelődnek a városiak. Legenyhébb
esetben is bogarasnak találják, de már azt is hallotta, hogy
bolondoknak nevezik őket. Adele számtalanszor megtapasztalta,
hogy ez a gondolkos-dámód széles körben elterjedt, éppen ezért
kerülte a városiakat. Még az osztálytársai is sokszor felsőbbren-
dűen viselkedtek vele. Michael viszont nem volt környékbeli, s talán
ezért nem voltak előítéletei.
Michael letette a biciklijét, Adele pedig végigvezette őt a Rye
kikötőjéhez vezető ösvényen. Az út során át kellett ugorniuk néhány
vizesárkon, végig kellett menniük egy patak fölé helyezett palánkon,
és ki kellett kerülniük a fűzfából készült menedékeket, amelyeket
nyájaiknak fontak rossz idő esetére a juhászok.
Pár perc múlva Adele már tökéletesen fesztelenül érezte magát
Michael mellett, mert érezte, hogy a fiút valóban érdekli a
mocsárvilág. A fiú lelkesedése eszébe juttatta, milyen csodálatos
érzésekkel indult ő is első felfedezőútjára.
Több tucat újszülött bárányt láttak remegő lábakon, és Michael
széles mosolyából Adele biztosra vette, hogy a fiú most lát életében
először ilyen kicsi bárányokat.
– Azzal ott mi történt? – kérdezte Michael egy véres, furcsa
báránykára mutatva.
– Nincs semmi baja – felelte Adele. – A juhász csak egyszerűen
rákötözte egy másik bárányka bőrét.
– Miért?
– Mert elpusztult az anyja. Az ellés során néha elpusztul egy-egy
anyaállat meg néhány bárány is, ilyenkor aztán a juhász az
elpusztult újszülött bőrét lenyúzza, és rátekeri egy másik, árván
marad kisbárányra, hogy az anyaállat felismerje a szagáról, és
elkezdje szoptatni.
Michael eltátotta a száját.
 – Én mindig azt hittem, hogy a juhászok az elárvult bárányokat
cumisüvegből táplálják.
Az is előfordulhat egy farmon, ahol csak néhány birka van, de itt
százával vannak a nyájban, és nehezen lehetne megoldani, hogy a
sok kis báránynak üvegben hozzák ki a tejet naponta ötször!
Emellett sokkal jobb a báránykáknak, ha nyájban nőnek fel, mert ha
kis kedvencek lesznek belőlük, felnőve nagyon nehezen lehet őket
kezelni.
– Szeretnél egy bárányt magad felnevelni? – kérdezte Michael
egy anyja után bégető állatot figyelve.
Adele elmosolyodott.
– Jaj, igen! Annyira aranyosak! Tavaly tavasszal minden reggel
kijöttem ide, hogy megnézzem őket. Reménykedtem, hogy találok
egyet, amelyiket hazavi-hetném. A nagymamám biztosan nem
haragudna érte, mert ő is szereti az állatokat. De a juhász sajnos
mindig ideért előttem. Bár a felnőtt birkák már nem olyan aranyosak,
mint a kicsik, úgyhogy nem is bánom.
Aztán elmesélte Michaelnak, hogy van egy Köd nevű nyula, akit a
nagyanyjától kapott ajándékba, s aki nevét a halványkék, hajnali
párára emlékeztető színű szőréről kapta.
– Nagyon szelíd, és mindig beugrál a házba, hogy odakucorodjon
a tűzhely mellé.
Egyszerűen imádnivaló!
– A nagyanyád ezek szerint nyulakat tart? – kérdezte Michael.
Adele bánatosan bólintott.
– Igen, a prémükért és a húsukért tenyészti őket. Először nagyon
kegyetlennek tartottam, hogy megöli őket, de aztán rájöttem, hogy
az aranyos nyuszik és a kevésbé aranyos csirkék levágása
hozzátartozik az élethez. Ebből van a bevételünk.
Michael ezután afelől érdeklődött, hogy Adele miért a
nagymamájával él. Adele ugyanazt a történetet mesélte el neki is,
amit mindenkinek: hogy anyja beteg lett, apja meg úgy találta jónak,
ha idehozza addig.
Michaelt azonban nem elégítette ki a magyarázat, s ahogy
folytatták útjukat a camberi kastély felé, tovább kérdezősködött.
Megkérdezte, hogy anyjával mi történt, az apja milyen gyakran
látogatja, s ha az anyja beteg, miért nem jött maga is ide.
Adele hízelgőnek találta, hogy egy olyan kedves ember, mint
Michael, érdeklődést mutat iránta, de nem akarta előtte fölfedni az
igazságot, éppen ezért mindent megtett, hogy más témára terelje a
beszélgetést. Michael azonban kitartó volt, újra és újra visszatért az
eredeti kérdésekhez, talán csak egy kicsit átformálta őket.
– Miért nem mondod el nekem az igazat? – kérdezte végül, amikor
odaértek a kastélyromhoz. Komolyan ránézett Adele-re. – Annyira
rossz a helyzet?
Adele tudta, hogy nagyon nyomasztó lenne, ha elmondaná az
egészet. Mégsem ezért nem fedte föl családja titkát Michael előtt.
Nagyanyjához való ragaszkodása miatt érezte úgy, hogy nem teheti
meg. Ő befogadta, amikor senki az égvilágon nem törődött vele.
Most nem mondhatja azt, hogy Honour egyetlen lánya felelőtlen
anya, és eszement is. Nagyanyja viselkedését Adele úgy értelmezte,
hogy bizonyos családi titkokat meg kell tartani. Fenn kell tartani a
méltóság látszatát még akkor is, ha szakadt ruhában járunk, és
nagyanyánkat is bogarasnak tartják.
Adele lassanként csodálni kezdte nagyanyja bogarasságát.
Honour Harris mindenkit egyformán kezelt. Nem tett különbséget a
borát felvásárló kereskedő és a rendőr, városi ismerősei és az útról
hozzá betérők között, akik nyaranta megálltak házánál egy pohár
vízért. Büszke, hűvös és a hízelgésre érzéketlen nő volt. Adele kaján
örömmel vette észre, hogy a legtöbb emberben már egy rövid
találkozás után is nagy tiszteletet vív ki.
Portékáival úgy vonult be Rye-ba, mintha mindenki másénál jobb
minőségűek volnának. Nem várakozott alázatosan a
bolttulajdonosokra. Ha azok nem ejtettek ki mindent azonnal a
kezükből, amikor ő belépett, egyszerűen odébbállt. Az egyik üzlet
tulajdonosa egyszer azt mondta róla Adele-nek, hogy igazi jellem.
Nagyanyjának csakugyan igen különleges természete volt. Kemény,
energikus, szókimondó, de mindig tisztességes, őszinte és
hihetetlenül nagyvonalú. Mindig adakozott a koldusoknak, különösen
a rokkant obsitosoknak. Ha tudomására jutott, hogy egy család
anyagi nehézségekkel küszködik, soha nem feledkezett meg róla,
hogy jó adag zöldséggel és egy pár csirkével vagy nyúllal
megsegítse őket.
– A tettek beszélnek! – mondogatta mindig, s erre Adele-nek
bizonyítékai is voltak. Amint ugyanis a nagyanyja megtudta, hogy mit
tett Mr. Makepeace Adele-lel, intézkedni kezdett. Soha nem fecsegte
ki, hogy mi történt, amikor elment a rendőrségre, és bejelentette,
hogy az unokája nála van. Hónapokkal később azonban közölte,
hogy most már ő hivatalosan is Adele gyámja. Fel is mutatott egy
erre vonatkozó hivatalos papírt, de Adele-nek ennél is sokkal
fontosabb volt, hogy nagyanyja soha, egy percre sem mutatta, hogy
megbánta volna döntését.
– Mennyire ismered Rye-t? – kérdezte Adele Mi-chaeltól, amikor
beléptek az omladozó camberi kastélyba, csak hogy kicsit más
irányba terelje a beszélgetést.
– Kiismerem magam a környéken – mondta nevetve a fiú. –
Nagyon különös település, és szerintem arra is kíváncsi vagy, hogy
ismerem-e a város történetét, ugye?
– Azt hiszem, igen. A nagyanyám jó ismerője a településnek.
Körbevezethetne téged, és minden érdekességet elmesélne a
hajóépítésről, a csempészésről és a helyi dolgokról. Legalább
annyira szenvedélyesen érdekli a téma, mint a láp élővilága.
– Nagyapám mesélte, hogy Rye és Winchelsea egykoron sziget
volt, csak a tenger visszahúzódott, és ezt a mocsárvidéket hagyta
maga után. Sajnos ennél többet nem tudok – felelte Michael.
– Ennél sokkal fontosabb, hogy Rye egyike volt az úgynevezett
Öt Kikötőnek, ezt a kastélyt pedig VIII. Henrik építtette ide – mondta
Adele kioktatóan. –Néhányan azt állítják, hogy Boleyn Annát akarta
ide elzáratni, de szerintem ez nem igaz, mert egyszerűen védelmi
erődként szolgált tengeri támadás esetére. Ez a kedvenc helyem.
A kastélyrom elhagyatott kőtömegnek tűnt, Adele azonban
csodálatosnak és misztikusnak találta, ahogyan a növényzet
eluralkodik a maradványokon. Bokrok sarjadtak a vastag falakból,
vadszőlő kapaszkodott föl a lépcsőkön, a kastélyudvaron pedig
buján nőtt a fű és a vadvirág. Adele még télen is gyakran elsétált ide,
és ha belépett a csípős tengeri széltől védett falak közé, mindig leült
egy kicsit ábrándozni.
A kankalin és a mocsári gólyahír itt borult virágba legkorábban az
egész lápon, madarak fészkeltek itt, és ha mozdulatlanul ült egy
keveset, még a nyulak is előugráltak üregeikből.
Elképzelte, amint VIII. Henrik lóháton bevágtat ide nemesei
kíséretében, hermelinprémmel díszített bársonypalástjában, a
szolgák pedig sürgölődnek, hogy mindent idejében előkészítsenek.
Néha olyan éles volt az ábrándkép, hogy valóságnak tűnt.
A kastélyba menekülhetett a világ elől, ha magára akart maradni a
gondolataival. Az itt eltöltött néhány magányos óra rendbe tette a
lelkét.
– Gyönyörű hely! – mondta végül Michael körbetekintve. – De én
inkább rólad szeretnék többet megtudni – tette hozzá, s megérintette
Adele vállát.
– Ha majd több időt eltöltesz nálunk, megismered a lápi
embereket. Azt mondják, hogy van egy kis huzatunk az állandó szél
miatt. A gyerekek boszorkánynak tartják a nagyanyámat – mesélte
kuncogva Adele.
– Nem hiszem, hogy valaki boszorkány meg nagymama lehet
egyszerre! – nevetett föl Michael. – A boszorkányok nem
házasodnak. Van a nagyanyádnak fekete macskája?
– Nincs, nem szereti őket, mert megeszik a madarakat. De
szerintem tudna néhány átkot szórni, ha akarna – mosolyodott el
Adele.
– Kérd meg rá, hogy bűvölje el mondjuk a családomat! – mondta
Michael, és leült a fal tövébe. – Igazi csoda lenne, ha fölvidulnának.
Adele döbbenten nézett a fiúra. Ugyan csak néhány órája
találkoztak, de úgy képzelte, hogy Michael fényűző életet él egy
olyan helyen, ahol minden tökéletesen működik.
A fiú gunyoros mosolyra fakadt, amint meglátta Adele hüledező
arcát.
– Tudtam! Azt gondoltad, én kiváltságos fiú vagyok, aki
magániskolába jár. A valóság az, hogy anyámnak rendszeres
dühkitörései vannak, amik után napokig csak fekszik az ágyban.
Apám ingerült vele, és ez csak ront a helyzeten. Ha egy kicsit többet
lenne otthon, és többet foglalkozna vele, talán megváltozna! De az
apám pont olyan kegyetlen, mint amilyen dilis az anyám. Mindig
reménykedve várom a szünidő végét, hogy visszamehessek az
iskolába.
Adele előtt egyszeriben világossá vált, miért akart a fiú sétálni
vele. Kis időre ki akart szakadni nyomasztó környezetéből. Mint
amikor ők Pamelával elmentek a vasútállomásra embereket nézni.
Egyfajta menekülés a valóság elől.
Az élet furcsa fintorának találta, hogy Michael éppen vele
találkozott össze. Ki más érezhetné át jobban a fiú problémáját, mint
ő?
– Az apád veled is rosszul bánik? – kérdezte óvatosan. Szíve
meglágyult az együttérzéstől.
– Néha igen, de inkább anyámmal vannak gondok. Nagyon
követelőző, gyanakvó és rendkívül nehéz természetű – mondta
kisvártatva, és elfintorodott. – Egy dührohammal tönkretette a
nővérem esküvőjét. A sógornőm nem hajlandó eljönni hozzánk, mert
úgy beszélt vele. Apám mindig azzal védekezik, hogy gyengék az
idegei, és gyógyszerrel kezelteti. Szerintem ettől még zavartabb és
rémültebb. – Újra elhallgatott, de már nem is próbált mosolyogni,
csak nézett maga elé szomorúan, s a szemébe könnyek szöktek. –
Azt hiszem, legtöbbször csak arra volna szüksége, hogy szólhasson
valakihez – tette hozzá mélyet sóhajtva.
Adele észrevette, hogy a fiú egyszerre támadja és védi az anyját,
amiből arra következtetett, hogy mindkét szülővel probléma van.
Miközben hallgatta Michael szavait, eszébe jutott, anyja is gyakran
panaszolta, hogy senki se figyel rá.
– Anyám is gyakran panaszkodott, hogy az apám nem figyel oda
rá – bökte ki Adele, és elfogta a kísértés, hogy ez egyszer
megszegje titoktartási fogadalmát.
– Szerintem nem sok házasságban kommunikálnak a felek –
mondta a fiú szomorúan, miközben térdét felhúzta a mellkasához, s
fejét a térdére hajtotta. – Elnézem a barátaim családját, és szinte
ugyanazt a problémát látom mindenütt, mint otthon. Nyilvános
helyen mind nagyon udvariasak, fölveszik a mintacsalád álarcát, de
otthon, ahol csak a gyerekek vagy a személyzet tagjai vannak,
egészen megváltoznak. Vagy észre sem veszik egymást, vagy
gúnyos és bántó megjegyzésekkel mérgezik az otthoni légkört.
– Ez tényleg így van? – kiáltott föl Adele. Mindig úgy képzelte,
hogy a gazdag embereknek mindenük megvan, amit kívánnak, még
a boldogság is.
Michael bólintott.
– Ralph bátyám és Diana nővérem is kezd ilyenné válni.
Kizárólag a társasági életükkel vannak elfoglalva. Az az egyetlen
gondjuk, hogy kiket hívjanak meg, melyik versenyt nézzék meg,
hová menjenek koncertre és színházba. Néha az az érzésem, félnek
kettesben maradni a házastársukkal. Amikor Ralph első fia
megszületett, elutazott üzleti útra. Nem volt nagyon fontos dolog, el
is halaszthatta volna. Egyébként is mi lehetne fontosabb annál, mint
hogy megosszunk egy ilyen fontos pillanatot a feleségünkkel?
Adele még sohasem találkozott senkivel Rubyn kívül, aki első
találkozáskor ennyit mesélt volna a családi életéről. Ezért hát nem is
tudta, hogy gyanakodjon-e Michael viselkedésére. Ösztönösen
érezte, hogy a fiú máskor nem ilyen nyitott. Talán nagyon megrázta a
nagyanyja halála, talán megérzett Adele-ben valamit, ami bizalmat
ébresztett benne.
– Ahol én éltem azelőtt, ott az volt a szokás, hogy a férfiak
elmennek a kocsmába a gyerek születésekor – mondta Adele
bizonytalanul. – Az körülbelül ugyanolyan súlyú dolog, nem?
– Dehogy. Ünneplik az újszülöttet! – válaszolta dühödten a fiú.
Adele elmosolyodott.
– Lehet, hogy így mondják, de én úgy láttam, hogy a legtöbb
munkás azért iszik, hogy elmeneküljön a valóság elől. Nem akarnak
rágondolni, hogy még egy szájat etetniük kell, vagy hogy miből
fizetik a lakbért, és mi lesz, ha a következő héten utcára kerülnek.
– Úgy látszik, ugyanazt a problémát két oldalról látjuk – jegyezte
meg Michael elmosolyodva. – Te találkoztál már olyanokkal, akik
szerelemből házasodtak, és úgy is maradtak?
– A nagyanyámmal például. A nagyapám a háború után néhány
évvel halt meg. Néha- néha mesél róla, s akkor az arca mindig
kisimul. Van néhány festménye, amit a nagyapám itt festett, hogyha
azokat nézi, olyan, mintha őt látná.
– Ezek szerint festő volt a nagyapád? – kérdezte Michael teljesen
elképedve.
– Igen, ráadásul egészen tehetséges, csakhogy megsérült a
háborúban, s azt követően már nem festett többé. Amikor friss
házasok voltak, Tunbridge Wellsben laktak. Szerintem ott egészen
más életük volt. Olyasmi, mint a tied, gondolom.
Michael érdeklődve fordult Adele felé.
– Ezek szerint nem is bennszülött lápi emberek? –kérdezte
mosolyogva. – A nagyapád azért jött ide, hogy fessen? Milyen
romantikus!
Adele is nagyon romantikusnak találta nagyszülei ideköltözésének
történetét. Szerette hallgatni, hogyan érkeztek meg a drága bútorok
egy szekéren. Elképzelte a medvés fogast, a kitömött madarat és a
kredencet a szekér hátulján, amelyen még ott ülnek nagyszülei is a
kisbabával az ölükben.
– Nagyi nemigen szokott a múltról beszélni, de egy-egy elejtett
félszavából azért össze lehet rakni a képet. Ő maga nagyon
művelt… az apja iskolamester volt… és van még néhány igazán
értékes bútora. Nagyapám pedig nem közkatona, hanem tiszt volt a
háborúban.
– Nagyon érdekes… – mondta Michael elgondolkodva. – Te
magad is az vagy, Adele.
Kislányos az arcod, de a gondolkodásod nagyon érett. Mitől van
ez?
– Biztosan a mocsári szél teszi – viccelődött Adele kicsit félve,
hogy túl sokat kiad a családjáról. – Na, gyerünk, induljunk! Ebben a
tempóban soha nem látjuk meg a kikötőt.
Hat óra is elmúlt, mire Adele hazaért. Még visszamentek arra a
helyre, ahol Michael délután a biciklijét lerakta, majd ki-ki az otthona
felé vette útját. Adele, amikor belépett, rögtön a tűzhelyhez rohant,
mert úgy átfázott. A tűz fölé tartva dörzsölgette a kezét, közben a
piruló kenyér és a fortyogó leves illatát szimatolta.
– Jaj, de éhes vagyok! Mindjárt éhen halok!
 – A fiatalember nem hívott meg teára? – kérdezte epés gúnnyal a
nagyanyja. Adele csodálkozva nézett felé.
– Honnan tudod, hogy egy fiatalemberrel voltam?
– Mert van szemem – vágta vissza rögtön Honour. – A láp sík
terület, kilométerekre el lehet látni. Ha el akartad rejteni előlem a fiút,
akkor lebuktál.
Az ilyesféle csípős odamondogatás jellemző volt a nagyanyjára.
Kimondott mindent, amit gondolt, nem kertelt, nem szépítgetett, de
nem is várt magyarázatot.
– De hát miért kellett volna rejtegetnem? Megszólított, miközben
gyűjtögettem a rekettyevirágokat, szóba elegyedtünk, aztán pedig
megmutattam neki az utat a kikötő felé.
– Adele nagyon ostobán érezte magát. Tudhatta volna, hogy
nagyanyja úgyis észreveszi mellette a fiút.
– És hogy hívják a fiatalembert?
– Michael Bailey – válaszolta Adele. – Azért jött ide, mert meghalt
a nagyanyja, Mrs.
Whitehouse, akiről a minap beszélgettünk.
A nagyanyja bólintott.
– Akkor ő biztosan Emily fia. Whitehouse-éknak volt két fiuk is, de
mindketten elestek a háborúban.
– Ezek szerint ismered az édesanyját? – kérdezte Adele. Honour
grimaszolt egyet.
– Persze hogy ismerem. Rémesen undok lány volt; bár lehet,
hogy azóta kinőtt belőle.
Időtlen idők óta nem láttam.
Adele szerette volna megtudni, hogy nagyanyjának miért van ilyen
rossz véleménye Michael anyjáról, de úgy érezte, hogy a történet,
amelyet hallana, nagyjából megegyezne azzal, amit délután már a
fiútól is hallott.
– Michael viszont nagyon kedves – felelte Adele a benne bujkáló
kérdés helyett. – Nagyon tetszett neki a láp is, és szerintem még
életében nem látott újszülött báránykát.
 – Ilyenek a városi emberek – tette hozzá fintorogva a nagyanyja.
– Emlékszem, Emily valami szörnyű arrogáns férfihoz ment hozzá,
aki nagyon el volt telve magával. Örülök, hogy a fiú nem rá ütött.

Adele furcsának találta, hogy nagyanyja nem tett föl több kérdést
Michaelról. Az iskolatársai szülei mindig nagyon aggódtak, ha
lányaik körül valami fiú legyeskedett. A nagyi azonban ismeri
Michael szüleit, talán ezért nem is kell kérdeznie többet. Azon meg
végképp elámult, hogy amikor megkérdezte nagyanyját, elengedi-e
hétfőn a fiúval biciklizni, Honour habozás nélkül beleegyezett.
Egyetlenegy dolgot tett hozzá, mégpedig hogy ne menjenek túl
messzire, mert az időjárás áprilisban kiszámíthatatlan.

A nagyi jóslata bevált. Alig értek el Camber Sandsig, eleredt az

eső. Egy fa alá húzódtak be a szűnni nem akaró felhőszakadás elől.
A szomorú idő azonban csak nem akart javulni, ezért elhatározták,
még ha eláznak is, elindulnak. Bár bőrig áztak, a nap mégis
fantasztikusan telt. Michael csodálatos társaság volt, akivel bármiről
lehetett beszélgetni. Mesélt az iskolatársairól, hampshire-i
otthonáról, s arról a titkos vágyáról, hogy egyszer majd pilóta lesz. –
Apám rosszallóan néz rám minden alkalommal, amikor megemlítem
neki, hogy repülőgépet szeretnék vezetni. Ö ügyvéd, és azt
szeretné, hogy én is az legyek. Egyszer már a fejéhez vágtam, hogy
Ralphot már úgyis behúzták a csőbe, minek kell még engem is, de
apám váltig állítja, ha majd Oxfordba járok, megváltozik a
véleményem.
Adele már el is határozta, hogy Mr. Baileyt egy cseppet sem fogja
kedvelni. Michael elmesélte, hogy apja folyton panaszkodik a
nagyapjára, s ha tehetné, még a temetés napján elutazna
Winchelsea-ből. Adele úgy vélte, nem véletlen, hogy egy ilyen
szívtelen alak mellett Mrs. Baileynek tönkrementek az idegei.
– Biztosan amiatt aggódik, hogy pilótaként majd nem fogsz
megélni – vélekedett Adele.
– Abban lehet némi igazsága – húzta el a száját Michael. – De
engem nem érdekel a pénz. Amikor először közelről megláttam egy
duplafedelű repülőgépet, valami rabul ejtett. A repülő egyik barátom
apjáé volt, aki fel is vitt magával sétarepülésre. A sorsom ekkor dőlt
el.
– Szerintem fantasztikus, hogy céljaid vannak. Abban viszont
igaza lehet apádnak, hogy Oxford sok mindent megváltoztat majd
benned.
Adele tudta, hogy Michael tizenhat éves, és még van két éve az
egyetemig. Arra gondolt, a fiú elég okos ahhoz, hogy Oxfordban
tanuljon tovább, de Michael azt hajtogatta, hogy ő csupán átlagos
képességű fiú, és ha nem jelenlegi iskoláján, hanem saját
képességein múlna, biztosan nem kerülne be. Az egyetlen ok, amiért
mégis hajlandó Oxfordba menni, az az egyetemi repülős
szakosztály.
Mrs. Whitehouse két nap múlva esedékes temetésére a rokonok
csak a szertartás napján érkeztek meg. Adele elhatározta, hogy
elmegy Winchelsea-be, és mintha épp arra lenne dolga, elsétál a
templom előtt. Nagyon kíváncsi volt Michael családjára, de amikor
nagyanyja meghallotta az ötletét, kijött a sodrából.
– Ilyesmit nem lehet csinálni! Légy már egy kis tekintettel a
gyászolókra! Micsoda dolog egy ilyen fájdalmas eseményen
kíváncsiskodni!
– Csak meg szeretném nézni őket! Olyan sokat hallottam már
róluk.
– Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Biztos vagyok benne, hogy a
fiú meglátogat, ha vége lesz az egésznek. Szerintem épp időszerű is
lenne, hogy meghívd ide, szeretném jó alaposan megnézni
magamnak!
Adele-nek rossz előérzete támadt a látogatással kapcsolatban. Azt
viszont nem tudhatta, hogy Michaelnak mennyire megnyerő a
modora. Csak két nappal a temetés után jelent meg, akkor viszont
egy öl fával a karján kopogtatott be hozzájuk.
– Remélem, nem tartja tolakodásnak, Mrs. Harris, de ezek az
ágak ott hevertek a folyópart mentén, és jöttömben összeszedtem
őket, mert úgy gondoltam, itt biztosan hasznukat veszik – mondta
Honournak az ajtón belépve.
 – Milyen figyelmes! – válaszolta a nagyanyja. – Bár nem vagyok
benne biztos, hogy a szüleid jó néven veszik a látogatásodat. Gyere
csak beljebb! Szörnyű ez a nyirkos idő!
Adele zavarban volt, s kicsit szégyellte magát az otthona miatt.
Kinn, a lápon egyenlő felek voltak, de itt, ebben a víz és áram nélküli
viskóban nagyon is érezte a közöttük tátongó társadalmi
különbséget.
Honour nyájas viselkedése azonban gyorsan föloldotta a
feszültséget. Megkérdezte Michaeltól, hogy milyen volt a temetés, s
a nagyapja hogyan viseli a gyászt. Hallomásból tudta, hogy a fiú
kitűnően sakkozik, s efelől is érdeklődött. Michael pedig
készségesen válaszolt minden kérdésére, és szemlátomást
fesztelenül csevegett, miközben a teáját kortyolgatta.
Honour aznapra tervezte a gyömbérsör palackozását. Az
élesztőből, gyömbérből és cukorból álló keverék már múlt hét óta
érlelődött a tűzhely mellett.
– Segíthetek? – kérdezte Michael, amikor meghallotta, mi készül.
Az üvegek, amelyeket Honour meg akart tölteni, még mosatlanul
álltak az udvaron. Honournak nem kellett kétszer mondani, máris
talált elfoglaltságot a fiúnak. Beküldte a mosókonyhába egy
üvegmosóval meg egy tál forró, szappanos vízzel, s rábízta a
címkék lekaparását meg az üvegek kitisztítását.
Adele kétségbeesett. Mi lesz, ha a fiú megelégeli a munkát, s
egyszerűen faképnél hagyja őket? Michael azonban szorgosan
sikálni kezdte az üvegeket, s mire leszűrték az élesztős folyadékot,
addigra ő minden üveget ragyogó tisztára mosott. Már csak annyi
maradt hátra, hogy citromot adjanak hozzá, fölöntsék a sűrítményt
vízzel, s neki is foghattak a palackozásnak.
– És mikor lehet belőle inni? – faggatta Honourt Michael, míg
fölemelte a nehéz fazekat, hogy töltögetni kezdje a lét a tölcsérrel,
amelyet az asszony tartott szorosan az üveg szájához.
– Néhány hétig érlelődnie kell az üvegben – válaszolta. – Nagyon
finom. Adele majd ad kóstolót abból, ami már kiforrt. Ez nem
alkoholos, mint a bor, de azt mondják, a gyömbér kitűnő a
vérkeringésre. Erre én vagyok az élő példa. Nekem szinte sose fázik
a lábam.
 – Akkor én is mihamarabb rászokom! – mondta Michael Adele-re
kacsintva. – A hideg kéz és láb tipikus pilótabetegség.
Adele-t megdöbbentette, hogy a fiú milyen hamar a nagyanyja
bizalmába férkőzött. Az asszony szívélyesen megköszönte, hogy fát
hozott, s hozzátette, ha ideje engedi, látogassa meg őket máskor is
otthonukban.
Michael ezt követően mindennap látogatást tett náluk, s mielőtt
Adele-lel elmentek kirándulni, minden egyes alkalommal
megkérdezte Honourt, hogy miben tudna a segítségére lenni. Volt,
hogy fölmászott a tetőre, és megigazított egy elmozdult cserepet;
máskor fát gyűjtött, vagy segített gyomlálni a zöldségágyás-ban.
Egyetlenegyszer sápadt el kissé, amikor Honour levágott néhány
nyulat, de a jószágok nyúzásánál már beállt segíteni.
Honour mégsem ezek miatt kedvelte. Szerette a fiút úgy, ahogy
volt. Michael nem viselkedett leereszke-dően, hanem őszintén
érdeklődött Honour életmódja iránt, sőt csodálta az asszony
leleményességét és találékonyságát.
– Nagyon rendes ez a fiú! – mondta az asszony egyik este Adele-
nek a kakaóját kortyolva. – Soha nem gondoltam volna, hogy Emily
Whitehouse ilyen normális gyereket képes szülni.
– Abból ítélve, amit Michael mesélt nekem, az anyjának kissé
gyengék az idegei – jegyezte meg Adele vigyázva, nehogy túl sokat
eláruljon a fiú őszinte vallomásából.
– Már a nagyanyjának is problémái voltak az idegeivel! – felelte
Honour gunyoros mosollyal. – Egyszer mondtam is neki: állj ki a
jogaidért, ne hagyd, hogy Cecil lábtörlőnek használjon! Erre nyafogni
kezdett valami baromságot a férjek természetes zsarnokságáról.
Adele elhűlt a csodálkozástól.
– Nem is tudtam, hogy ilyen jól ismerted Michael nagyanyját! –
kiáltott fel.
– Barátnők voltunk – válaszolta Honour azzal a fintorral az arcán,
amely rendszerint annak kifejezésére szolgált, hogy nem kíván a
dologról többet mesélni. –Persze sokkal idősebb volt nálam, de ettől
még nagyon jóban voltunk. Ez akkor változott meg, amikor a háború
elején elkezdtem nála takarítani. Nem volt más választásom, nagy
szükségem volt a pénzre. Néhány alkalommal akkor is segítettem
neki, amikor Emily hazamenekült a gyerekeivel a férje kegyetlen
bánásmódja miatt.
– Miért nem mondtad el mindezt Michaelnak? –kérdezte Adele.
Nagyanyja egy ideig hallgatott, majd hátborzongatóan
elvigyorodva Adele-re nézett.
– Nehezemre esne bevallani, hogy takarítónő voltam, különösen
úgy, hogy egy barátnőmnél kellett dolgoznom. Másrészt nem
hiszem, hogy jó lenne, ha megtudná, hogy bármilyen kapcsolatban
voltam a családjával.
– De miért? Szerintem nagyon örülne neki.
– Persze, bizonyára. Ő olyan fajta. Ráadásul nagyon nyitott, s
elképzelem, amint lelkendezve meséli otthon, hogy kivel találkozott.
Ezt egyáltalán nem szeretném. Emlékeimben mindkét szülő
hihetetlenül rátarti emberként él. Szerintem helytelenítenék, hogy
veled barátkozik.
Adele magától is belátta ezt. Tudta, hogy a lápi emberek nem
vegyülnek a Winchelsea nagy házaiban lakó polgárokkal.
– De te azért nem helyteleníted a barátságunkat? –kérdezte
Adele.
– Ugyan, dehogy! – válaszolta hevesen a nagyanyja. – Én is pont
olyan jó családból származom, mint ők, és nagyon örülök, hogy ilyen
helyes barátod van. Csak arra szeretnélek emlékeztetni, hogy
hamarosan visszautaznak Hampshire-be, és nem hinném, hogy a
szülei túl gyakran látogatják meg az öreg Cecilt. Lehet, hogy soha
többé nem fogtok találkozni.
Adele éjszaka, miközben az ágyában fekve hallgatta a szél
zúgását, nagyanyja szavain töprengett. Borzasztóan elszomorodott,
mert maga is érezte, hogy hamarosan talán örökre véget ér ez a
barátság, pedig annyira szeret Michael társaságában lenni. Nagyon
sokat nevetnek, bármiről tudnak beszélgetni, s igazából azt kívánta,
hogy Michael maradjon örökre mellette. A valóságban azonban
tudta, hogy a fiú soha nem is barátkozott volna vele, ha talál más
társaságot. Ha visszamegy az iskolába, nagyon gyorsan el fogja
felejteni. Neki borzasztóan fog hiányozni a fiú, de nem fog utána
áhítozni, mint a szerelmes regények könnyező leánykái.
Az előző héten végig gyönyörű idő volt, s így együtt töltötték
minden szabad idejüket. Visítva futottak be a hideg tengerbe,
ágakból hidat építettek a patak fölé, s azon versenyeztek, hogy ki
tudja tovább szopogatni a nyalókát. Adele még sohasem evett
ekkora édességet, mivel nemigen volt pénze ilyesmire, de Michael
megajándékozta, s elmagyarázta, az a különleges ebben a
nyalókában, hogy miközben szopogatja, elszíneződik a nyelve.
Adele-t egyfolytában megnevettette, amikor kinyújtatta vele a
nyelvét, hogy megnézze, milyen színű lett.
A köves parton is versenyeztek, miután Adele megtanította
Michaelnak, hogyan kell lefutni a meredeken az egyensúlyt felváltva
egyik lábról a másikra helyezve. Adele megmutatta a fiúnak az
angolnaivadékokat a patakban, és ő cserében megtanította őt tízig
számolni franciául. Valójában nem is az volt fontos, hogy mit
csinálnak, hanem az, hogy együtt csinálják. Néha egyszerűen csak
egymás szemébe néztek, és a semmin is elnevették magukat.
Egyik nap éppen akkor toppant be hozzájuk a fiú, amikor
befejezték a reggelit.
– Nem akarok zavarni, Mrs. Harris – mondta udvariasan –, csak
azért jöttem, hogy köszönetet mondjak a szíves vendéglátásért. –
Azzal átnyújtott Honournak egy csinos kis bádog teásdobozt.
– Milyen kedves tőled, Michael! – ragyogott fel Honour arca,
miközben a dobozkát nézegette.
– Neked pedig hoztam egy könyvet – nyújtott át Adele-nek egy
csomagot. – Remélem, még nem olvastad.
Adele kibontotta, s elolvasta a címet: Lorna Doone, avagy az
elveszett ékkövek titka.
– Nem, még nem olvastam – válaszolta elragadtatva a
meglepetéstől. – Köszönöm, Michael! Már ma este nekifogok.
– Itt maradsz egy teára? – kérdezte a nagyanyja. Michael
megrázta a fejét.
– Nem tehetem. Már csak rám várnak, és indulunk is.
 – Akkor kísérd el az útig Michaelt, Adele! – bökte oldalba a
nagyanyja. – Viszlát, Michael! Remélem, még hallunk felőled!
Michael az út mellett hagyta a biciklijét. Most fölállította, s ránézett
Adele-re.
– Hiányozni fogsz! – mondta búsan. – Válaszolsz, ha írok?
– Persze hogy válaszolok! – felelte Adele. – De számolj ám be
részletesen mindenről!
De most indulj, ne várakoztasd a szüléidet!
Figyelte, ahogy a fiú egyre távolodik. Felült a biciklire, s
erőteljesen tekerni kezdett.
Amikor ráfordult a Winchelsea felé vezető útra, még intett egyet
búcsúzóul.
Adele még mindig szorongatta a kezében a könyvet. Kinyitotta, s
megpillantotta a belső lapra írt üzenetet:

Kedves Adele!
Ez a könyv egy fiúról szól, aki a lápvidéken találkozik egy lánnyal,
akit soha többé nem tud elfelejteni. Én sem feledlek el Téged soha.
1933 húsvétján
Sok szeretettel Michael Bailey
 10. FEJEZET

1935

– Szerintem már soha az életben nem találok normális munkát! –

mondta Adele lemondóan, amikor lekucorodott nagyanyja széke
mellé, a fűbe.
Már majdnem augusztus vége volt, s majd két éve, hogy befejezte
az iskolát, de még mindig nem sikerült állást találnia. Néhány alkalmi
munkát ugyan már kapott egypár hétre: dolgozott egy mosodában a
turistaszezonban, kaszált szénát egy tanyán, takarított egy
halüzletben s így tovább. Már minden cégnek írt levelet Hastingsben
is, és időről időre el is buszozott oda, de egyetlenegy ember sem
akarta fölvenni.
– Mindegyik ugyanazt mondja: olyan embert keresnek, akinek
már van tapasztalata. De hogyan szerezzek tapasztalatot, ha senki
nem ad lehetőséget, hogy bemutassam, mit tudok? – panaszkodott
Adele.
– Nehéz időket élünk! – mondta a nagyanyja, s megsimogatta a
fejét.
Adele tisztában volt vele, hogy az emberek milliószámra kerülnek
az utcára, és sok férfi véget vet az életének, mert nem tudja eltartani
a családját. Alig telt el hét, hogy egy munkanélküli ne kopogtatott
volna rájuk élelmet kérve. Honour mindig megkínálta őket egy tál
levessel és egy karéj kenyérrel. Még Frank régi ruháit is szétosztotta
közöttük. Ezek az emberek nagy többségükben Anglia középső és
északi részéről érkeztek, bár ezen a környéken is irtóztató volt a
szegénység.
Egy ilyen forró nyári napon talán nem volt olyan szembetűnő, de
télvíz idején Adele számtalanszor látott rongyos, mezítlábas
gyerekeket a főutcán koldulni. A kikötő környékén is egyre több
elcsigázott férfi gyülekezett alkalmi munkára várva. Voltak olyan
családok, amelyeknek minden bútorukat el kellett adniuk, hogy enni
tudjanak, s akadtak olyan öregek is, akik megfagytak, mert nem
tudták fűteni otthonukat.
– Lehet, hogy el kell mennem Londonba – mondta Adele
komoran. – Összefutottam a városban Margaret Forsterrel, azt
mondta, hogy irodai munkát kapott a Mavis Plantnél.
– Túl fiatal vagy még ahhoz, hogy Londonba menj – jelentette ki
határozottan a nagyanyja. – Nem akarom, hogy egy albérletben ki
legyél téve mindenféle ember kényének-kedvének. Biztos vagyok
benne, hogy előbb-utóbb itt is akad majd valami.
– Az újságok azt írják, hogy most már van munka azoknak, akik
akarnak dolgozni, de ez hazugság – mondta Adele mérgesen.
Sajgott a lába, melege volt, és teljesen kimerült. Az sem sokat
segített, hogy Margaret Forster dicsekedett új munkájával a boltban.
Villogott új, rózsaszín ruhájában, és azt mondta, hogy aznap este
moziba megy a barátnőjével. Adele összesen kétszer volt moziban
az előző évben.
Legjobban az dühítette, hogy azért nem kap meg egy állást sem,
mert a lápvidéken lakik. Bemutatkozásai rendre jól mentek addig a
pontig, amíg meg kellett mondania, hogy hol lakik. Adele okos volt,
vonzó, szépen beszélt, és jó volt a modora. Miért bélyegzi meg
mindenki a lakhelye miatt?
– Semmi sem történik, ha még egy évig nem találsz munkát –
mondta az asszony nagy lelki nyugalommal. – A segítségeddel
kétszer annyit tudok megtermelni, mint egyedül, és az áraimat is
emelni tudom.
– De én nem bírom elviselni, hogy olyan keményen dolgozol! –
fakadt ki Adele.
Amióta nem járt iskolába, alaposan megfigyelhette nagyanyját, aki
szinte egy percre sem ült le napközben. Csirke- vagy nyúldarabolás,
lekvár- és borkészítéskor egy pillanatra sem pihent meg.
– Lassan könnyítenem kellene a terheiden, és nem többletmunkát
elvárnom tőled!
– Azért dolgozom keményen, mert én így látom jónak! – vetette
oda Honour keményen. – Szeretem a munkámat, nem vagyok
mártír. Most menj, mosakodj meg, igyál valamit, és ülj le az árnyékba
fél órára. Holnap megint új nap lesz, és ki tudja, mit hoz.
– Semmi sem fog történni! – motyogta magában Adele, amikor
kezet mosott a kamrában. A víz hirtelen elfogyott, és ez már több
volt a soknál. Ivóvizet a kerti fúrt kútból vettek, de az esővíz a ház
melletti gyűjtőmedencébe folyt, s ez táplálta a mosókonyha csapját.
Már hetek óta egy csepp eső sem esett, ezért a tankból kifogyott a
víz.
Ebben a házban mindenért annyira meg kellett küzdeni. A
tűzhelyet mindennap be kellett gyújtani a gyűjtött fával. Ha fürödni
akartak, nagy fazekakban kellett vizet forralniuk, s telitölteniük a
bádogkádat, amelyet persze ki is kellett önteniük a fürdés
végeztével.
A mellékhelyiség sem volt vízöblítéses, s ezért néha be kellett
szórni mésszel, hogy ne bűzölögjön annyira. A házban nem volt
áram, csak gyertya és petróleumlámpa. De még egy rádiójuk sem
volt otthon!
Amióta abbahagyta az iskolát, Adele-nek volt módja megfigyelni,
hogy mások hogyan élnek. Nem irigykedett azokra, akik már
bevezették a gázt meg az áramot, akiknek volt rádiójuk és
gramofonjuk, vízmelegítőjük és villanyvasalójuk; mégis úgy érezte,
hogy nem tisztességes, hogy valakinek mindene van, valakinek meg
semmije sincs. Ő osztályelső volt, mégsem sikerült munkát
szereznie, míg Margaret Forster, aki teljesen ostoba, már ott
dolgozik a fűszeresnél. A legtöbb nagyanyja korabeli nőnek van
ideje a karosszékben olvasgatni, míg az ő nagyanyjának nyulat kell
nyúznia, hogy kiegészítse kevéske özvegyi nyugdíját. Ráadásul
ezekből a nyúlprémekből azoknak készülnek bundák, akik az
égvilágon semmit sem csinálnak egész nap.
Fölkapott egy zománcozott vödröt, s dühödten telihúzta vízzel a
kerti kútból. Miközben cipelte befelé a teli vödröt, azon merengett,
hogy a nagyanyja hogy fogja bírni ezt a sok nehéz munkát, ha majd
megöregszik, s mi lesz vele, ha már nem lesz elég ereje fát vágni és
vizet húzni.
„Majd én gondját viselem!” – mondta magában, de ettől a
gondolattól bizony sírva fakadt. Mert hogyan viselhetné valaki más
gondját, amikor még magát sem tudja ellátni?
 Honour belépett a házba, s észrevette, hogy Adele sír.
– Hát te meg minek itatod az egereket? – kérdezte szokásos
nyers modorában.
– Mert minden olyan istenverte nehéz! – bökte ki Adele.
– Nekem ne merj káromkodni ebben a házban, különben
szappannal mosom ki a szádat! – vágta oda a nagyanyja. – És elég
az önsajnálatból, emberek milliói élnek nálad sokkal rosszabb
helyzetben!
Adele berohant a szobájába, s bevágta maga mögött az ajtót. Az
ágyra vetette magát, és keservesen sírt. Bár tudta, hogy Honour
éppen teát készít, nem mozdult. S amikor észrevette, hogy
nagyanyja semmi részvétet nem mutat, sőt enni sem hívja, még
hangosabban zokogott.
Tudta, hogy érthetetlen a viselkedése, és egy kicsit most sajnálja
magát, aminek egyáltalán nem a vezetékes víz vagy az állandó
munka hiánya az oka. Szerette ezt a helyet, s azt se igen bánta,
hogy nincs pénze mozira. Nem is a nagyanyját sajnálta, mert azért
tudta, hogy az ő dolgos kezétől növekedtek az eladásra szánt
készletek.
Lehet, hogy Michael miatt ilyen zsémbes?
Két évvel ezelőtti elválásuk óta nemigen fűzött hozzá reményt,
hogy újra találkoznak, de Michael rendszeresen írt, s a legutóbbi
levelében azt a hírt közölte, hogy júliusban ellátogat Winchelsea-be
a nagyapjához.
Három csodálatos héten keresztül mindennap találkoztak. Úsztak
a tengerben, bicikliztek, és hosszú sétákat tettek a lápon. Egyik nap
busszal elmentek Hastingsbe, s Adele először evett sült halat
hasábburgonyával, mióta Londonból eljött. Michael lőtt neki a
céllövöldében egy bolyhos kutyust. Fagyit ettek, és csigát vettek egy
bódéban. Életének legszebb napja volt ez, s ezt Michael is így
gondolta.
Mindkettejük nagy sajnálatára azonban Michaelnak vissza kellett
térnie Hampshire-be, Adele-nek pedig munkát kellett keresnie. Bár
Michael folyton írt, bevallotta, nem tudja, miképp oldja meg, hogy
megint eljöjjön Winchelsea-be, mert a nagyapja nem szívesen fogad
látogatókat.
 A karácsonyi szünetre mégis eljött egy kis időre. Testvérével,
Ralphfal elküldték őket, hogy nézzék meg a nagyapjukat. Michael
ellátogatott hozzájuk, s hozott neki egy gyönyörű, kék sálat hozzáillő
kesztyűvel, a nagyanyjának pedig egy doboz drága csokoládét. De
be sem jött a házba, mert a testvére várt rá a nagyapjuknál.
Februárban meghalt Mr. Whitehouse. A bejárónője a fotelban talált
rá, amikor visszajött a délutáni pihenőjéből. Szívroham vitte el.
Adele szégyellte magát, amiért szinte örül a hírnek. Ez azt
jelentette, hogy Michael meg fogja látogatni. A fiú ugyan eljött a
temetésre, de a szertartást Hamp-shire-ből szervezték, s a család
csak a temetésre utazott le, s még aznap vissza is ment.
Michael megírta, hogy miért nem tudta meglátogatni Adele-t, de
megígérte, hogy visszatér az év folyamán, amikor ki kell ürítenie a
házat. Azt is megírta, hogy sokat gondol Adele-re, s mennyire bánja,
hogy nem laknak közelebb, mert akkor többet találkozhatnának.
Michael kitartóan küldözgette a leveleit, s júliusban, a tizenötödik
születésnapjára még egy ajándékkal is megörvendeztette. Egy topáz
nyakláncot küldött azzal az üzenettel, hogy annak színe emlékezteti
őt Adele napban megcsillanó szőke hajára. Adele életében először
nem pusztán barátként gondolt Michaelra.
Egész nyáron reszketve várta, hogy mikor jelentkezik Michael, aki
végül augusztus végén toppant be. A szüleivel érkezett, s míg
elrendezték a nagyapja házát, néha el- elszabadult, hogy
találkozzon Adele-lel.
Valami bizony változott benne. Nemcsak megnőtt, s a hangja is
mélyebb lett, de az együttléteik is megváltoztak. Meg akarták
ismételni azokat a dolgokat, amelyeket azelőtt olyannyira szerettek,
de mostanra kialakult közöttük valami furcsa szégyenlősség, amitől
néha hosszú hallgatásba burkolóztak. Adele észrevette, hogy
Michael túlságosan hosszan nézi őt. Amikor pedig megkérdezte,
hogy miért, a fiú elpirult, és nem szólt semmit. Adele megérezte
Michael férfiasságát a fiú közelében. Nézte hosszú szempilláit, szép
ívű ajkát, s amikor fürdőruhára vetkőztek, látta, hogy a nyurga fiúból
izmos férfi lett.
Ebben az évben nem is tudtak annyi időt együtt tölteni, mint az
előző nyáron. Michaelnak adott időre vissza kellett érnie
Winchelsea-be. Egyszer azonban mégis sikerült piknikezniük a
tengerparton, a camberi kastélyba is elmentek, az utolsó nap pedig
elsétáltak Rye-ba, s Michael meghívta Adele-t egy teaházba
süteményt enni.
Adele ugyanúgy szeretett Rye-ban lenni, mint kinn, a lápon. A
macskaköves, szűk utcák meg a régi házak mindig elbűvölték.
Michael kedvence a fegyverkert volt az Ypres- torony tövében, amely
eredetileg börtönnek épült a napóleoni háborúk idején.
Lefényképezte Adele-t egy ágyún ülve, s azzal ugratta, hogy olyan,
mint egy modell.
Hazafelé menet életében először megfogta Adele kezét. A fiú
bőrének érintése is kellemes borzongással s végtelen boldogsággal
töltötte el Adele-t.
Amint odaértek a Curlew Cottage felé leágazó úthoz, megálltak, s
Michael azt mondta, hogy innen már nem kíséri tovább, aztán
megcsókolta.
Nem szenvedélyes, szerelmes csók volt ez, hanem érzéki
ajakérintés.
– Bárcsak minden másképp volna! – mondta Michael
aggodalmaskodva. – De talán jövőre majd másképp lesz, ha
elmegyek Oxfordba. Ugye, vársz még addig rám?
Akkor Adele egyszerűen úgy gondolta, hogy nem lesz másik
udvarlója. Természetesen azt válaszolta, hogy várni fog Michaelra.
Csak az után gondolkodott el alaposabban a fiú kérdésén, hogy
elváltak. Érezte, hogy a fiú sokkal többet akart mondani, de nem
szerette volna megbántani.
Adele tisztában volt vele, hogy amíg csak barátkoztak, nemigen
számított, hogy ő a lápon él, és szedett-vedett ruhákban jár. De ha
Michael őt barátnőként képzeli el, rögtön problémákba ütközik majd.
Adele arra gondolt, a fiú biztosan arra célzott, hogy mire Oxfordba
megy, neki sikerül olyan lánnyá válnia, akit Michael családja és
ismerősei is elfogadnak. Talán arra is gondolt, hogy Adele
dolgozhatna Oxfordban, s akkor nem lenne köztük távolság.
Adele hosszasan méregette magát a tükörben azon az éjszakán, s
pontosan látta, mi miatt nem fogják elfogadni Michael körei. Annyira
lesült az állandó kinti munkától, hogy úgy festett, mint egy cigány.
Keze érdes volt, s rágta a körmeit. Haját kiszívta a nap, míg a városi
lányok kalapot viseltek, és göndörítették a hajukat. Még zöldesbarna
szeme is azt sugallta, hogy vadóc. Túlságosan büszke volt a
pillantása, és szinte sohasem pirult el vagy kuncogott, mint volt
iskolatársai.
Azon merengett, vajon egy új frizura és néhány ruhadarab olyan
elegáns nővé varázsolná-e őt is, mint amilyeneket a filmeken látott.
Ebben erősen kételkedett. Még ha valami csoda folytán pénzhez
jutna is, az a járását, a tekintetét, az egész lényét nem változtatná
meg. Ilyenné lett attól, hogy e vad vidéken nőtt fel. Teste izmos a
kemény munkától, az állandó szaladgálástól és a favágástól. Semmi
sem tudja érzékeny, üvegházi virággá változtatni.

Michael vagy két hónapig egy sort sem írt. Adele arra
gyanakodott, hogy a fiú jobb belátásra tért, s felhagyott azzal, hogy
egy ilyen tökéletes lányról ábrándozzon. E feltevését látszott igazolni
az a levél is, amelyet végre kézhez kapott tőle. Michael ebben
beszámolt arról, hogy épp autóvezetést tanul, s hogy apja vesz neki
egy autót, ha jól teljesít a vizsgán. A levél olyan visszafogott
hangnemben íródott, mintha címzettje egy nagynéni volna, nem
pedig az a lány, akit megcsókolt s arra kért, hogy várjon rá.
Ezután egyáltalán nem írt többet. Karácsonyra küldött
mindkettejüknek egy-egy üdvözlőlapot, de ennyi volt az egész.
Adele ezért nagyon meglepődött, amikor májusban ismét beállított
hozzájuk a fiú. Gyönyörű, kék sportautóval érkezett, és elegáns
öltönyben feszített. Azért jött, hogy néhány okiratot elhozzon
nagyapja rye-i ügyvédjétől, de aztán indul is rögtön haza.
Egy csésze tea mellett arról mesélt, hogy ősztől Oxfordba jár;
együttérzését fejezte ki, hogy Adele-nek még mindig nincs állandó
munkája, érdeklődött Honour bora és lekvárjai felől, s egészében
véve nagyon hivatalosnak és felnőttesnek tűnt. Később
megkérdezte, hogy van-e kedvük egy kis kocsikázáshoz Hastingsbe.
Honour azt válaszolta, hogy sajnos rengeteg tennivalója van, de
biztatta Adele-t, hogy menjen el Michaellal.
A fiú csak akkor kezdett feloldódni, amikor sétálni indultak
Hastingsben. Akkor viszont egyszeriben kiömlött belőle minden
keserűség.
Az egész a nagyapa háza miatt van. Apám el akarja adni, de úgy
tűnik, hogy nagyapa letétbe helyezte anyámnak, s apám anyám
beleegyezése nélkül nem tud lépni. Anyám persze nem akarja eladni
a házat, s ezen most egyfolytában veszekednek. Ha hazamegyek az
iskolából, mindig ezzel találom szembe magam. Rémes. Arra
gondoltam, hogy a nyári szünetben elmegyek Európába, mert nem
hiszem, hogy kibírnám ezt a csatározást egy teljes nyáron át.
Később elautóztak Fairlight Glenbe, ahol ismét sétáltak egyet, s
közben Michael megkérdezte Adele véleményét a tervéről.
– Szerintem talán helyesebb volna, ha visszaadnád apádnak az
autót, és szereznél munkát nyárra, jó mesz-sze a szüléidtől –
mondta kissé élesen a lány. – Amíg tőlük kapod a pénzed,
elvárhatják, hogy mindig a rendelkezésükre állj.
Michael erre elnevette magát, és beletúrt Adele hajába.
– Micsoda bölcs kislány vagy te! – mondta gyöngéden. – Még be
sem töltötted a tizenhatot, s te mondod nekem, hogy ne éljek a
szüleim nyakán!
– Nem így értettem! – válaszolta hevesen Adele. –Nincs jogom
elítélni téged, hiszen én is a nagyanyámra szorulok. Csak
egyszerűen arra gondolok, a munka sokkal jobb kifogás lenne, hogy
ne kelljen a szüléiddel egy fedél alatt lenned. Ha elutazol, az olyan,
mintha elmenekülnél.
– Igen, azt hiszem, igazad van – válaszolta eltűnődve a fiú.
Többet nem mondott a problémáiról, s visszatértek legelső
találkozásuk fesztelen hangneméhez. Amikor hazaérkeztek, Michael
elköszönt Honourtól, Adele-nek pedig azt ígérte, hogy továbbra is
tartják a kapcsolatot.

Adele elvette az éjjeliszekrényről a levelet, amelyet Michael

néhány nappal a látogatás után küldött neki. Olvasni kezdte:

Kedves Adele!
Csak megszeretném köszönni, hogy teljes odaadással figyeltél a
problémáimra. Te vagy a legfigyelmesebb hallgatóság az összes
ismerősöm közt, ami talán annak köszönhető, hogy Te és a
nagymamád harmóniában éltek a természettel.
 Irigyellek ezért az életért; én mindenféle, magáról sokat gondoló
emberrel vagyok körülvéve, akik nagy hangon beszélnek, és akiket
csak az anyagiak érdekelnek. Hiányzik a láp csendje és
komolysága. Mindig sokra fogom becsülni az időt, amelyet együtt
töltöttünk, s ha nem fogadom is meg feltétlenül a tanácsodat, hanem
mégis elmegyek Európába, egy részem itt marad Veled.
Te soha nem fedted fel előttem a titkaidat, pedig biztos vagyok
benne, hogy vannak, különben hogyan is érthetnéd meg mások
problémáit?
Talán sokkal fájdalmasabbak annál, hogy felfedhetnéd őket. Ha
így van, akkor engem biztosan nagyon gyengének tarthatsz, hogy
egyfolytában az otthoniproblémáimmal terhellek.
Remélem, mihamarabb találsz munkát. Nagyon sokat fogok
gondolni Rád, bármit teszek is a nyáron.
Sok szeretettel Michael

Adele-nek mindig kicsit összeszorult a torka, amikor ezt a levelet

olvasta; ma pedig különösen nehéz szívvel futotta át újra, mert
nagyon egyedül érezte magát. Mindenfélével próbálkozott, hogy
kitörölje agyából a Michaelt érintő romantikus gondolatait. Tudta,
hogy haszontalan időpocsékolás az egész, mégsem tudta
elhessegetni e gyönyörű ábrándokat.
Michael természetesen nem fogadta meg a tanácsát, de ezt Adele
tudta előre. Három képeslapot kapott tőle a nyáron: egyet Párizsból,
egyet Rómából és egyet Nizzából. A rövid üdvözlő szavakon kívül
semmi személyes nem volt bennük. Adele erősen kételkedett benne,
hogy Michael a világ e lenyűgöző helyeit látván még egyszer
visszavágyna a Romney-láphoz.
Michael nagyapjának háza, a Harrington House elhagyatott volt,
amióta az öregember meghalt. Adele időről időre eltekert oda, hogy
megnézze, van-e valami változás a ház állapotában. A ház jó
kétszáz éves, vöröstéglás, kétbejáratú, impozáns épület volt, de
ablakait belepte a por, a följáróján pedig halmokban gyűlt a szél
kavarta szemét.
„Semmi értelme ábrándozni róla! – gondolta szomorúan. – Ha
még munkát sem tudsz szerezni, miből gondolod, hogy
megtarthatod a barátságát?”

Másnap reggel, amikor fölébredt, észrevette, hogy véres a

hálóinge. Rögtön tudta, mi történt, mert nagyanyja két évvel ezelőtt
mindent elmesélt neki a női dolgokról. Iskolatársai már évek óta
menstruáltak, ezért azt gondolta, hogy vele biztosan valami nagy baj
van. Bizony, nagyon megkönnyebbült, amikor rájött, hogy minden
rendben.
– Hát, ez megmagyarázza a tegnap esti viselkedésedet – mondta
nagyanyja szárazon, amikor ő beszámolt a nagy eseményről. – Én is
mindig teljesen magam alatt voltam fiatalkoromban ebben az
időszakban. Amikor nővé válik az ember, változnak az érzései is. A
múltban már szereztél keserű tapasztalatokat arról, hogy mire képes
egy férfi, ezért talán szükségtelen figyelmeztetnem, hogy mindig
résen kell lenned, ha férfival kerülsz össze.
Adele rákvörösre pirult a döbbenettől, s olyan zavarba jött, hogy
inkább kiszaladt a nyúlketrechez.
Tudta, hogy nagyanyja a maga nyers modorával azt szeretné a
tudomására hozni, hogy mostantól képes gyereket szülni, de teljes
sokként érte, hogy az otthon-beli szörnyűségeket hozza fel
példaként. Eddig egyetlenegyszer sem említette ezeket, még futólag
sem.
Adele nagyon küzdött, hogy elfelejtse a történteket, de az emlékek
a legváratlanabb helyeken és időkben törtek föl. Talán ezért is
kezdett csak oly sokára vérezni. Még mindig rettegett a férfiaktól,
különösen ha nagyon megnézték. Michael volt az egyetlen kivétel,
akinek jelenlétében sohasem érezte magát kényelmetlenül vagy
fenyegetve. Tudta, ha Michael még egyszer megcsókolná, az
nagyon jólesne. Azt viszont nem tudta elképzelni, hogy ennél több is
történhet kettejük között. Rettegett fölidézni a Mr. Makepeace-szel
történt eseményeket.
Kiengedte az összes nyulat, szedett nekik friss pitypanglevelet,
majd fölemelte Köd nevű nyulát, és cirógatni kezdte.
Nagyanyja nem engedte össze Adele nyulát a többiekkel, mert
tudta, hogy unokája nagyon csalódott lenne, ha levágná a kicsinyeit.
Adele gyakran ábrándozott arról, hogy milyen jó lenne a nyula
helyében. Akkor őt is csak simogatnák, etetnék, s megvédenék a
szaporodás mocskos aktusától. Máskor azt gondolta, hogy azért ez
mégsem lenne olyan jó, mert akkor vénlány maradna gyerekek és
unokák nélkül.
Kezében a nyúllal az élet nagy kérdésein gondolkodott, amikor
hirtelen autózúgásra lett figyelmes. A ház körül túl sűrű volt a
növényzet, eltakarta a kilátást, ezért elindult az oldalösvény felé.
Legnagyobb megdöbbenésére Michaelt látta kiszállni egy nagy,
fekete autóból.
– Micsoda meglepetés! – kiáltotta fülig elvörösödve és
bosszankodva, hogy még meg sem fésülködött, s szakadt
munkásruha van rajta, holott Michael sötét öltönyben és
nyakkendőben toppant elé. – Én meg azt hittem, hogy még mindig
utazgatsz!
Michael kipréselt egy mosolyt, de nagyon erőlködött.
– Vissza kellett jönnöm – válaszolta elfintorodva. –Az istenit, nem
is tudom, hol kezdjem!
Honour ebben a pillanatban lépett ki az ajtón. Bizonyára hallotta,
amit Michael mondott, mert rögtön azt kérdezte, anyjával minden
rendben van-e.
– Nem, anyám sajnos nincs jól, Mrs. Harris – válaszolta a fiú. –
Beszélhetnék önnel?
Vagy nagyon elfoglalt?
– Nem annyira, hogy ne szánhatnék rád egy kis időt. Na, kerülj
beljebb! – invitálta a nagyanyja.
Adele izgatottan, hogy Michael visszatért, de aggódva, mert nem
túl jó állapotban, gyorsan visszatette kedvencét a ketrecbe, s
bement a házba.
– Anyám és apám szétköltözik – bökte ki Michael. –Anyám idejön,
a nagyapám házába. Fogalmam sincs, mi történt, de nagyon
örülnék, ha senkinek nem szólnának a történtekről.
– Elég jól ismersz már ahhoz, hogy ilyet ne is feltételezz rólam! –
válaszolta Honour szúrósan. – El is hoztad anyádat, vagy csak
magad jöttél?
– Nem, együtt jöttünk. Tegnap hoztam ide. Szállodában aludtunk,
mert túl sok lett volna neki rögtön odamenni. Nagyon kiborult.
 Adele szíve egy percig hevesebben vert. Persze nem örült, hogy
Michael szülei különváltak, de úgysem voltak már boldogok együtt.
Így viszont gyakrabban láthatja majd Michaelt.
– Természetes, hogy nagyon kiborult – jegyezte meg a nagyanyja
megértően. – Már nagyon sok éve házasok. Nagyon sajnálom, ez
biztosan nagyon fölkavar téged, különösen hogy épp most készülsz
Oxfordba. De biztos vagyok benne, hogy mire el kell utaznod, anyád
rendbe jön egy kicsit.
– Ez az igazi baj – válaszolta Michael. – Azonnal vissza kell
mennem Altonba, hogy visszaadjam apámnak az autóját. Nem
maradhatok itt vele, és nem tudom, hogyan fog egyedül boldogulni.
Még soha életében nem kellett magára gondot viselnie!
– Még szép, hogy el tudja látni magát! Anyád felnőtt nő! – felelte
Honour elutasítóan.
– De még sohasem kényszerült rá? – bizonygatta Michael. –
Mindig volt körülötte személyzet, és ők ellátták a háztartást. A
Harrington House-ban nincs egy lélek se. Se egy szakácsnő, se egy
szobalány, senki. Nekem pedig fogalmam sincs, honnan kerítek
személyzetet. Ezért is jöttem magához. Mit tegyek, Mrs. Harris?
Nem mehetek el úgy, hogy itt hagyom őt egyedül!
– Pedig talán ez lenne a leghelyesebb. Nagyon gyorsan
megtanulná ellátni magát – válaszolta Honour.
– De nagyi! – szólt rá Adele. – Michaelnak elég problémája van a
te undokoskodásod nélkül is.
Michael hálálkodva nézett Adele-re.
Rettenetesen aggódom. Hoztunk magunkkal egy doboz ételt, de
abban sem bízom, hogy képes lesz valamit összeütni belőle. Már
elmeséltem, hogy milyen, amikor ki van borulva. Egyszerűen
lefekszik az ágyba, és képes napokig fel sem kelni. Egyszer a
házvezetőnőnk vette a bátorságot, és szólt neki, hogy keljen fel, és
szedje rendbe magát, de csak annyit vetett neki oda, hogy addig
marad az ágyban, amíg éhen nem hal.
– Lárifári! Az emberek pontosan tudják, meddig mehetnek el.
Lehet, hogy egypár napig majd sajnálja magát, de egyszer csak
megéhezik, s akkor magától felkel az ágyból. Nem duzzogó kislány
már, hanem háromgyerekes családanya. Épp ideje volna, hogy
elkezdjen felnőttként viselkedni.
– Valószínűleg igazad van, nagyi, de Michael nyugtalan lesz, ha
elmegy. Mi lenne, ha magam mennék oda segíteni?
– Ezt nem várhatom el tőled! – vetette közbe gyorsan Michael. –
Nem ezért jöttem ide. Csak arra gondoltam, Mrs. Harrisnek talán van
fogalma arról, hogy honnan szerezhetnék egy szobalányt vagy
házvezetőnőt.
– Ide figyelj, fiam! Hát úgy nézek én ki, mint aki házvezetőnőt
tart? – kérdezett vissza gunyorosan Honour. – Már sok éve nem úgy
élek. Feladhatnál akár egy hirdetést is az újságban! Olyan sok
ember keres állást manapság, biztosan gyorsan találsz valami
alkalmazottat.
– Igen, de az időbe kerül. Abban sem vagyok biztos, anyám tudja-
e, hogyan kell alkalmazottat fölvenni. Közben pedig nagy
valószínűséggel szörnyű rendetlenséget csinál maga körül. Tudna
ajánlani valakit Rye-ban vagy akár Winchelsea-ben, aki alkalmas
lehetne?
– Nem tudok senkit, Michael – rázta meg a fejét Honour. – De
talán megkérdezhetnéd Winchelsea-ben a fűszeresnél! Vagy a
szomszédoktól.
Michael elhúzta a száját.
– Nem fog sokat segíteni a helyzeten, ha híre megy, hogy egy
kicsit… hogy is mondjam… gyenge idegzetű.
Honour egyetértően bólintott.
– Ebben igazad van. Csak azt nem értem, miért nem apád hozta
ide, és miért nem rendezte a háztartását. Tudom, hogy semmi
közöm hozzá, de mégiscsak az ő dolga volna gondját viselni! Ő
dobta ki, vagy anyád szökött el?
Michael lehajtotta a fejét, és nem válaszolt. Adele és Honour
egymásra nézett.
– Válaszolj! – utasította Honour. – Ebből a szobából semmi sem
fog kijutni.
 – Egy csomó dolgot nem értek. Egész évben a nagyapa háza
miatt veszekedtek. Nagyapám anyámra hagyta, de apám
kényszeríteni akarta anyámat, hogy adja el. Én Európában voltam,
amikor az egész kirobbant, anyám pedig még semmit sem mondott
el nekem.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy apád megfenyegette
anyádat, hogy ha nem írja alá az eladást, akkor el kell mennie
otthonról? – kérdezte Honour.
– Azt hiszem, így volt – válaszolta Michael könnyes szemmel. –
Ráadásul a testvéreim, Ralph és Diana, szintén anyámat okolják.
Talán van még valami, amiről én nem tudok. Tegnapelőtt arra
érkeztem haza Franciaországból, hogy apám utasítja a szobalányt,
pakolja össze anyám holmiját.
– Értem – mondta eltűnődve Honour. – Azt hiszem, a ház körüli
segítségen kívül anyádnak szüksége lesz egy jó ügyvédre is!
– Apám is ügyvéd. Idefelé végig azt hallgattam anyámtól, hogy
apám összes ügyvédbarátja apám pártjára fog állni, és senki nem
fogja az ő érdekeit képviselni.
– Ez badarság! – jelentette ki Honour elutasítóan. –Az édesapja,
a te nagyapád, köztiszteletnek örvendő ember volt a környéken.
Ugyanakkor nagyon okos és előrelátó is. Ha ő kizárólag az anyádra
hagyta a házát, annak jó oka volt. Anyádnak fel kellene keresnie
nagyapád ügyvédjét Rye-ban. Elmúltak már azok az idők, amikor
egy nő vagyona fölött automatikusan a férje rendelkezett.
Adele csendesen figyelte, miket mond a nagyanyja Michaelnak.
Érezte, hogy nagyanyja szimpatizál a nővel, s Michael kétségeit el
akarja oszlatni anyjával kapcsolatban.
– Tudnék anyádnak segíteni! – szólalt meg hevesen. – Fogalmam
sincs, mit kell egy cselédnek csinálnia, de tudok főzni és takarítani.
– Ezt nem kérhetem tőled – mondta Michael, de reménysugár
csillant meg a szemében.
– Nem te kéred, én ajánlom föl! Aztán nagyanyjára nézve így
folytatta:
– Ugye, nem bánod, nagyi?
 – Ha igazán szeretnéd, nem; de az a kikötésem, hogy csakis
átmenetileg – válaszolta Honour határozottan.
– Akkor ezt el is intéztük. Megyek – mondta Adele Michaelra
mosolyogva. – Ha felfogadsz.
– Felfogad? – hűlt el a nagyanyja a kijelentéstől. –Érezze magát
megtisztelve a nagyságos asszony! Sokkal többre vagy hivatott
annál, mint hogy valakinek a cselédje légy!
– Ez bizony igaz! – mosolygott Michael Adele-re. –De csak annyi
időről van szó, amíg nem találok állandó személyzetet.
– Most beszéljünk a fizetésről! Nem engedem, hogy
rabszolgaként gürcöljön! – jelentette ki Honour keményen.
– De nagyi!
– Mrs. Harrisnek igaza van. Tudom, hogy Altonban a
házvezetőnőnek két fontot fizetünk hetente, de a férje is nálunk
dolgozik, és van egy szolgálati lakásuk a birtokon. Ha mondjuk két
font tíz shillinget fizetnék neked hetente, az megfelelne?
Adele-nek ez valóságos vagyon volt. Tudta, hogy sok család ennél
sokkal kevesebből tengődik, de mielőtt válaszolhatott volna,
nagyanyja közbevágott:
– Le kell szögezned Mrs. Baileynek, hogy Adele-t nem
házimunkára szántuk, mert évfolyamelső volt az iskolában! Ha be
kell költöznie, minden délután pihenőt kell kapnia, és egy teljes
szabadnapot hetente. Nem szabad megütnie vagy egyéb módon
bántalmaznia. Anyádnak azzal is tisztában kell lennie, hogy ez csak
átmeneti állapot. Adele csak hüledezett nagyanyja arcátlanságán.
– Közvetíteni fogom az álláspontját, Mrs. Harris? –mondta
Michael, s Adele észrevette, hogy közben jól mulat magában. – És
te, Adele, biztos vagy benne, hogy akarod ezt a munkát?
– Nagyon szívesen csinálnám! – mondta Adele, aki nagyon
izgatott lett a hírtől.
A Harrington House nagyon kedves, ódon épület volt, s
bármennyire nehéznek mondták Mrs. Bailey természetét, Adele
egyszerűen nem hitte el, hogy nehezebb lesz, mint a tanárával vagy
akár a nagyanyjával kijönni. Ugyan nem tudott sok mindent főzni, de
nagyanyja mindig azt mondogatta, hogy aki tud szakácskönyvet
olvasni, az tud főzni, ezért magabiztosan vágott bele új munkájába.
A Harrington House-ban biztosan van világítás meg gáz is!
– Most rögtön indulunk?
Michael válaszra várva Honourra pillantott, aki egyetértően
bólintott.
– Ha neked is megfelel, ez lenne a lehető legjobb! Akkor én
magam mutathatnálak be anyámnak, és körbevezethetnélek a
házon.
– Jó – válaszolta Adele. – Csak rendbe szedem magam, és már
indulhatunk is!
Amíg Adele a nagyanyja tanította száz húzást el nem végezte a
kefével, s kontyba nem fogta a haját, Honour Michaellal tárgyalt.
– Adele nagyon rendes, őszinte, szorgos lány. Tudom, hogy
megállja a helyét – mondta komoly és aggódó arccal. – De amint
tudomást szerzek róla, hogy nem bánnak vele jól, elhozom a házból.
Magyarázd ezt el nagyon érthetően anyádnak, Michael!
– Megígérem! És amilyen hamar csak tudok, visszatérek. Még az
is lehet, hogy mire visszamegyek Alton-ba, apám belátja, hogy
helytelenül bánt anyámmal.
– Próbálj meg a végére járni az ügynek! – mondta Honour. – Meg
kell tudnod pontosan, mi folyik itt! Kérdezd meg a testvéreidet is, ők
mit tudnak!
Michael felsóhajtott.
– Ők apám befolyása alatt állnak. Mindegy, hogy mit csinál,
mindig a pártját fogják.
– Próbálj meg pártatlan maradni! – mondta Honour megenyhülve.
– Segíts anyádon mindenképp, mert ez egy fiú feladata, de eközben
érzékeltesd vele, hogy neki is segítenie kell magán! Nem te tartod el
őt.
Michael szégyenlősen elmosolyodott.
– Megteszek minden tőlem telhetőt.
 Adele az utat bámulta, míg Michael vezetett. A legtisztább ruháját
öltötte magára, egy kék pamutruhát fehér gallérral, amelyet a
nagyanyjával közösen varrtak azzal a céllal, hogy ez lesz majd a
munkaruhája. Adele úgy vélte, ez most tökéletes alkalom, hogy
fölvegye. Hirtelenjében nagyon elkezdett aggodalmaskodni.
Nemcsak amiatt, hogy Mrs. Bailey mit fog tőle elvárni, hanem azért
is, mert meg akart felelni Michaelnak.
Ez a munka most mindent megváltoztat közöttük. Ha Michaelra
gondolt, mindig a lápon együtt töltött idő jutott az eszébe.
Kerékpározásaik, hosszú sétáik, a piknikek, amelyeket még sokszor
szeretett volna megismételni a jövőben.
Most, hogy az anyjánál lesz alkalmazásban, mindezekről le kell
mondania. Arról fogalma sem volt, hogy a felsőbb osztályokban
miként vezetik a háztartást, de azt biztosan tudta, hogy úriemberek
nem barátkoznak cselédekkel.
– El fogja nekem mondani Mrs. Bailey, hogy mit vár el tőlem, vagy
egyszerűen csak tegyem a dolgomat? –kérdezte kissé idegesen
Adele.
Michael csak bámult maga elé aggodalmas képpel.
– Fogalmam sincs – mondta nagyot sóhajtva. – Al-tonban a
házvezetőnő felügyeletével mindenki végzi a kijelölt munkáját. Azt
sem tudom, hogy anyámnak kellett-e egyáltalán utasításokat
osztogatnia a házvezetőnőnek. Egyetlenegy alkalomra emlékszem,
amikor ott ült az íróasztalánál, és leveleket írogatott vagy virágot
rendelt. Persze lehet, hogy sokkal többet is kellett ennél tennie, de
én ezt sohase figyeltem.
– Azt legalább el fogja mondani, hogy mit szeret enni, és mikor
szeret étkezni?
– Jaj, Adele, fogalmam sincs! Szerintem tégy érzésed szerint.
Főzz azt, amit szeretnél, mert anyám többnyire alig eszik egypár
falatnál többet.
Lassan kiderült, hogy Adele-nek egy elkényeztetett, túlkoros
gyerekre kell majd gondot viselnie. Győzködte hát magát, hogy lesz,
ami lesz, a legrosszabb esetben egyszerűen kisétál az ajtón, és
hazamegy. Végül is nem lakik messze, ezért úgy állapodtak meg,
hogy kezdetben minden este otthon alszik a nagyanyjánál. Adele azt
gondolta, hogy a napi munkát legkésőbb este hétig mindenképpen
be tudja majd fejezni.
Amikor megérkeztek a ház elé, Adele észrevette, hogy az ablakok
még mindig nagyon koszosak, s hogy a bejárati ajtó kilincsét sem
fényesítették már jó ideje. Eltűnődött rajta, ha ilyen a ház kívülről, mit
talál majd benn. Hirtelen gyötrő félelem fogta el, s azt kívánta,
bárcsak ne ajánlotta volna föl olyan lelkesen a segítségét.
– Minden rendben lesz, meglásd! – mondta nyugtatóan Michael,
mintha csak a gondolataiban olvasna. – Anyám nem egyszerű eset,
de nagyon kedves is tud lenni. Csak mutasd neki, hogy segíteni
akarsz rajta, azt biztosan nagyra fogja értékelni.
Michael belépett a házba, s kérte Adele-t, hogy kövesse.
– Anyám! – kiáltotta a hallba lépve. – Hoztam magának
segítséget!
A tágas hallból hosszú tölgyfa lépcső vezetett az emeleti
szobákhoz. Néhány rémes kép függött a falon, s a kőpadló mocskos
volt. Egyáltalán nem tűnt olyan impozánsnak, amilyennek Adele
képzelte.
Ekkor megpillantotta Mrs. Baileyt a lépcső tetején. Az alacsony,
karcsú, finom vonású nő halványzöld ruhát viselt. Gyönyörű,
vöröses-szőkés haja göndör fürtökben omlott a vállára.
Harminc év körülinek látszott, pedig tudta, hogy nagyanyjánál is
idősebb néhány évvel.
Ha a szeme körül nem lettek volna vörös karikák, elmehetett volna
filmsztárnak is.
– Nem találok vállfát – mondta türelmetlenül. –Utasítgatsz itt,
hogy rakjam ki a ruháimat, de ha nincs mire rátenni, mit csináljak?
– Ne foglalkozzon most azzal! Jöjjön le, hadd mutassam be
magának Adele Talbotot, aki majd a segítségére lesz!
Az asszony nem mozdult egy percig, csak bámult Adele-re. Bőre
makulátlan fehér és sima volt, akár egy gyereké. Adele-nek úgy tűnt,
hogy egész lényében van valami gyermeki; ahogy szégyentelenül
bámul rá, amilyen szeszélyesen viselkedik.
– Cseléd? – kérdezte, amikor elindult lefelé a lépcsőn. Nagyon
elegáns volt a mozgása, s Adele azt is megfigyelte, hogy
halványzöld cipője tökéletesen illik a ruhájához. – Hol találtad?
Vannak ajánlólevelei? –kérdezte, mintha Adele ott sem volna.
Adele úgy döntött, a legjobb az lesz, ha nagyanyja tanácsai szerint
viselkedik. Rögtön a tárgyra térve mondja el, hogy miért jött, s ha
Mrs. Baileynek ez nem tetszik, akkor nagyon sajnálja, de továbbáll.
– Nem vagyok cseléd – kezdte. – Michael barátja vagyok, aki
elmondta nekem, hogy szüksége van valakire a
berendezkedéséhez, s én felajánlottam a segítségemet. Tudok főzni,
mosni, takarítani. Ha szüksége van a segítségemre, maradok, ha
nem, elmegyek.
– De még szinte gyerek vagy! – kiáltott fel az asszony tetőtől
talpig végigmérve Adele- t, majd Michael felé fordult. – Honnan
ismered ezt a lányt?
– Két évvel ezelőtt találkoztam vele, amikor itt jártunk. Adele
Winchelsea Beachben lakik, és azért mentem el ma hozzájuk, hogy
megkérdezzem, nem tudnának-e valakit, aki segítene neked. Adele
nagyon kedvesen felajánlotta a segítségét. Nagyon ügyes és
megbízható lány.
Mrs. Bailey nem szólt semmit, csak legyintett. Adele rögtön látta,
hogy olyan ember, aki képtelen bármiben döntést hozni.
– Tudom, hogy nem tud rólam semmit, asszonyom, de a
nagyanyámat az egész környéken jól ismerik. Ő javasolta, hogy
jöjjek ide ideiglenesen kisegíteni. Ha jól tudom, ebben a pillanatban
nincs más segítsége.
– Valóban nincs. De Michael, nem tudtál volna egy felnőtt nőt
hozni? – kérdezte Mrs.
Bailey.
– Mégis honnan? Az nem úgy van, hogy bemegy az ember egy
boltba, kiválaszt magának egy embert, aki azon nyomban be is áll
dolgozni!
– És a nagyanyád nem jöhetne? – kérdezte Mrs. Bailey. – Vagy
már nagyon öreg?
Az asszonynak az a feltételezése, hogy egy füttyszóra a
munkásosztályból valaki kezét- lábát törve rohan a segítségére,
rettenetesen fölháborította Adele-t.
 – A nagyanyám nem fog senkinek sem dolgozni? –válaszolta
kihívóan. – Vagy én, vagy senki! Nem akarok faragatlannak tűnni, de
ha úgy gondolja, hogy alkalmatlan vagyok, mondja meg, és már itt
sem vagyok.
– Eléggé felvágták a nyelvét! – jegyezte meg Mrs. Bailey
Michaelra nézve, de hangja kissé megremegett.
– Én bízom benne – válaszolta Michael. – Jöjjön, anyám, nekem
mindjárt el kell indulnom, és nem akarom magát egyedül hagyni.
Adjon Adele-nek egy lehetőséget, hogy bebizonyítsa, milyen
rátermett. Higgye el, nagyon szerencsés lesz ezzel a lánnyal!
– Szeretnék veled négyszemközt beszélni! – mondta az asszony
a fiának. – Gyere be a dolgozószobába!
Michael türelmet kért, s eltűnt anyjával az ajtó mögött.
Adele hallotta a hangjukat, de nem értette, mit beszélnek. Tőle
balra nyílt az ebédlő egy hatalmas asztallal és nyolc székkel.
Porlepte és elhanyagolt volt a helyiség, de már jó ideje nem járt a
házban senki. Adele egykét lépést tett előre, s megpillantotta az
ebédlő mögött a konyhát. Kiábrándítóan ódivatú látvány fogadta; ő
azt hitte, ha valaki ekkora házban él, annak biztosan többre telik.
Csak reménykedett benne, hogy legalább rendes fürdőszobájuk van,
mert Mrs. Bailey olyannak tűnt, mint aki fél napokat képes a kádban
ücsörögni, s Adele-nek nem volt nagyon ínyére vödörszámra hordani
a vizet.
Úgy negyed óra múlva Michael egyedül, diadalittas tekintettel
megjelent az ajtóban.
– Anyám észhez tért végre. Általam kér bocsánatot a támadó
viselkedéséért.
Beleegyezett a feltételekbe, és amíg lepihen egy kicsit, magam
vezetlek végig a házon.
Először a konyhát mutatta meg Adele-nek, s rögtön megjegyezte,
hogy fogalma sincs, hogyan kell begyújtani a tűzhelyet. Csak annyit
tudott, hogy szénfűtésű, és állandóan ég. Adele megvizsgálta, s úgy
találta, pont ugyanolyan, mint az otthoni, csak újabb és nagyobb.
– Ezt be tudom gyújtani – mondta.
 Úgy tűnt, hogy a tűzhely melegíti a vizet is, mert Adele nagy
megkönnyebbülésére vízcső futott az emeleti fürdőszoba felé.
Emellett volt még egy kis villanytűzhely is, amelyen bármikor lehet
főzni, ha a nagy tűzhely nincs megrakva. Adele nagyon megörült,
amikor megpillantotta a méretes kamrát, mert nagyanyjánál a
legnagyobb probléma az élelem nyári tárolása volt.
A dobozban, amelyet magukkal vittek, talált egy nagy darab
sonkát, ezt gyorsan föl is akasztotta. Úgy vélte, hogy bárki állította is
össze a csomagot, bizonyára gyakorlott háziasszony lehetett, mert
minden alapvető élelmiszert megtalált benne, sőt még néhány
finomságot, teakekszet és süteményt is.
– Mrs. Bailey fog bevásárolni? – kérdezte Adele.
– Ő nem szokott vásárolni – válaszolta Michael. –Szerintem rád
fogja bízni.
– S ad majd pénzt a vásárlásra?
– Szerintem havi elszámolásra – mondta Michael.
– Nem tudom, hogy itt nyitnak-e számlát, de ezt el kellene
intézned, mielőtt visszamégy! – közölte Adele.
Ilyen és hasonló kérdéseket zúdított Michaelra, míg körbementek
a házon. A fiú nem nagyon tudott választ adni rájuk, s egy idő után
Adele már szinte sajnálta Michaelt, aki egyre zavartabbnak tűnt.
Adele nem tudta azzal nyugtatni, hogy minden rendben lesz, mert
erős kétségei voltak afelől, hogy tényleg minden rendben alakul-e
majd Mrs. Bailey házában. Honnan kellene tudnia, hogy a gazdagok
milyen gyakran cserélnek ágyneműt, vagy mit esznek reggelire?
Csak remélte, hogy nagyanyja tudja a válaszokat.
Az egész ház csupa por volt, ráadásul minden szobában annyi
tárgy állt, hogy egy jó napba telne egyet is alaposan kitakarítani.
Viszont talált vállfát Mrs. Bai-leynek. Az ágyak alatt bedobozolva
százszámra álltak.
Szükség is volt erre a mennyiségre, mert Mrs. Bailey az egész
hálószobát teledobálta a ruháival.
– Most már indulnom kell – mondta Michael, amikor visszaértek a
hallba. – Őszintén szólva nem tudom, mi lett volna, ha nem ajánlod
föl, hogy eljössz velem, Adele! Soha nem kértelek volna erre
magamtól. Remélem, nem gondoltad, hogy azért mentem hozzátok,
mert titkon a segítségedben reménykedtem!
Adele elmosolyodott. Tudta, hogy Michael nem tenne ilyet.
– Ne aggodalmaskodj, Michael! Nem is biztos, hogy beválok
házvezetőnőként, de azt ígérhetem, hogy anyád tiszta otthonban fog
élni, és mindig lesz mit ennie! Ennyit megígérhetek.
Michael benyúlt a zsebébe, s előhúzott belőle egy nyomtatott
kártyát.
– Ez az otthoni címem és telefonszámom, ha bármi probléma
lenne. Ha nem lennék otthon, kérd Mrs. Wellst, ő a házvezetőnőnk.
Ő nagyon szereti anyámat, s biztosan segíteni fog. De majd magam
is hívlak.
– Még sohasem telefonáltam! – vallotta be Adele. –Hogyan kell?
– Ha csörög, csak vedd föl a kagylót, és mondd azt, hogy
Harrington House. Ha neked kellene engem hívnod, akkor is csak
emeld föl a kagylót, és kérd meg a telefonos- kisasszonyt, hogy
kapcsolja a kártyán található számot. Helyi hívásnál, például ha
orvos kell, egyszerűen csak tárcsázd a számot, és várj, míg valaki
fölveszi. Mindig nagyon óvatosan beszélj, mert a telefonos-
kisasszonyok bele szoktak hallgatni a beszélgetésekbe.
– Remélem, meg bírom jegyezni ezt a sok dolgot? –mondta Adele
aggódva.
– Nemsokára belejössz, ne aggódj! Most viszont lassan
elbúcsúzom, mert még anyámtól is el kell köszönnöm, mielőtt
elindulok. Fantasztikus vagy, Adele!
Míg Michael búcsúzkodott, Adele bement a konyhába, és
kipakolta a maradék élelmiszert a dobozból. A tűzhely tiszta volt,
ezért csak vett egy darab papirost, összegyűrte, föléje gyújtóst
rakott, és meggyújtotta a tüzet. Amikor meghallotta a bejárati ajtó
csukódását, odaszaladt az ablakhoz, és kinézett. Michael épp
beszállni készült az autóba, de arcára annyira kiült az aggodalom,
hogy Adele-nek összeszorult a torka. Ez a fiú még túl fiatal ahhoz,
hogy a szülei problémáit megoldja.
„Mindannyiunknak föl kell nőnünk egyszer! – tűnődött a távozó
autót figyelve. – Csak nézz magadra! Tegnap ilyenkor még hisztis
kislány voltál, ma reggelre nővé váltál, és néhány órára rá már
dolgozol is!”
Éppen a tűzhely előtt térdepelt, és darabonként dobálta bele a
szenet, amikor betoppant a konyhába Mrs. Bailey.
– Itt a tízórai ideje – mondta. – Kávét kérek keksszel tálcán, mert
beviszem a dolgozószobába!
Adele még soha életében nem főzött, sőt nem is ivott kávét. Csak
egy amerikai film egyik jelenetében látta, hogy a szereplők kávét
isznak.
– Nagyon sajnálom, asszonyom, de nem tudom, hogyan kell
kávét főzni. Készíthetek magának egy csésze teát, ha beizzítottam a
tüzet.
Az asszony szeme elkerekedett a hitetlenkedéstől:
– Nem tudod, hogyan kell kávét főzni?
– Nem, asszonyom – válaszolta Adele, s nagyon ostobának
érezte magát. – Maga tud?
– Nekem nem is kell tudnom! – csattant fel felháborodottan Mrs.
Bailey. – Az ember azért tart cselédet, hogy ezeket a dolgokat
elvégezze helyette.
– De én nem vagyok igazi cseléd! – mondta Adele kertelés nélkül.
– Csak addig segítek magának, amíg talál igazit. Most viszont az
egész ház csupa por, a tűzhely még nem melegedett be eléggé, és a
maga ruhái szanaszét hevernek a hálószobában. Azoknak el kell
tűnniük onnan, különben nem tudok megágyazni. Ma csak a
legszükségesebb dolgokra lesz időm, ezért kivételesen tea lesz
tízóraira, holnapra pedig megtanulok kávét főzni.
– Hát, ennél kevesebb pimaszságért is rúgtam már ki cselédeket!
– bökte ki Mrs.
Bailey.
Adele megrándult.
– Csakis azért vagyok itt, mert Michael aggódott magáért –
válaszolta Adele, maga is elcsodálkozva merészségén. –Azt hittem,
segítek magának berendezkedni, de azt egy percig sem gondoltam,
hogy mindent magam csinálok, míg maga kávét kortyolgat a
dolgozószobában. Miért nem rakja el például a ruháit? Egy egész
doboz vállfát tettem be a szobájába.
Mrs. Bailey kivonult a konyhából; csak enyhe gyöngyvirágillat
lengedezett a nyomában. Adele elmosolyodott, s folytatta a tűzhely
izzítását. Erős kétségei voltak afelől, hogy egy hétnél tovább
maradhat ezen a helyen, mert valami hiányzott belőle ahhoz, hogy
igazi szolgálóvá váljék.
Már dél felé járt az idő, mire a tűzhely fölforrósodott annyira, hogy
a teáskanna vizét fölforralja, mert az elektromos tűzhelyről közben
kiderült, hogy működésképtelen.
Készített egy kanna teát, amit a cukorral, tejjel és szűrővel egy
tálcára helyezett, s szépen fölvitte Mrs. Bailey hálószobájába.
Legnagyobb megdöbbenésére a szobát még nagyobb
rendetlenségben találta, mint korábban. Cipők és ruhák hevertek
szanaszét mindenütt, Mrs. Bailey pedig az ágy szélén ülve
pityergett.
Adele rögtön arra gondolt, hogy a kávé miatt itatja az egereket.
– Igazán nagyon sajnálom, hogy nem tudtam magának kávét
főzni, de hoztam finom teát!
– Nem tudok rendet rakni! – szipogta Mrs. Bailey. –Molly, a
szobalányom, mindig maga rendezgette a ruháimat. Szépen, szín
szerint rakta el őket, és a hozzá való cipőket alájuk rakta. Én
képtelen vagyok megcsinálni!
Adele, akinek a ruhatára abból állt, amit épp viselt, valamint az
otthoni munkásruhájából, egy blúzból, egy szoknyából és egy
kardigánból, ezt nem tekintette nehéz feladatnak. Azt viszont nem
tudta elviselni, ha valaki sírt mellette, és megsajnálta Mrs. Baileyt,
akinek most biztosan nagyon nehéz, mert el kellett jönnie otthonról.
– Csak üljön szépen ide, és igya meg a teáját! – szólt Adele,
miközben a tálcát az ablak mellett álló kisasztalra helyezte. A hozzá
tartozó karosszék igen megviselt volt; biztosan az öreg Mr.
Whitehouse üldögélt benne sokat, és a járókelőket bámulta.
– Majd én elrakom a ruháit! – Azzal karon ragadta Mrs. Baileyt,
odavezette a kisasztalhoz, s teát töltött neki.
Mrs. Bailey még mindig szipogott, amikor Adele rendezgetni
kezdte a ruhákat. Szerencsére a szekrény hatalmas volt, cipőtartóval
az alján. Néhány percen belül több zöld színű ruha máris a
szekrénybe került, majd gyorsan bekerült egy rózsaszínű és egy kék
darab is.
– Magának gyönyörű ruhái vannak, Mrs. Bailey? –mondta Adele
elragadtatva.
– Legtöbbjük már rég kiment a divatból! – sóhajtott fel Mrs. Bailey,
s újra sírva fakadt.
– Ilyen rövid ruhákat a húszas években viseltünk, de a divat most
annyira más! Fogalmam sincs, mihez kezdjek.
Adele nem tudta, mit feleljen erre. Különben sem hitte, hogy
errefelé Mrs. Baileynek egyáltalán szüksége lesz ezekre a ragyogó
ruhákra. Mostanában a legtöbb ember egyszerű gyapjúruhában járt.
– Vannak itt régi barátai? A házassága előtti időkből? – kérdezte
Adele.
– Egynéhány talán – szipogta Mrs. Bailey, s orrát csipkés szélű
zsebkendőbe törölgette.
– De nem tudom, mit mondjak nekik. Azt nem mondhatom meg,
hogy szétmentünk a férjemmel!
– De miért nem? – kérdezte Adele.
– A szégyen miatt, természetesen – kiáltott fel Mrs. Bailey.
– Biztos vagyok benne, hogy mindannyian nagyon megértőek
lesznek – mondta Adele.
– Egyre többen válnak mostanában.
A kijelentés igazságtartalmáról nem volt tökéletesen
megbizonyosodva, de nagyanyjától gyakran hallotta, hogy valóságos
válásjárvány van mostanában. A nagyi valójában azt gondolta, hogy
ez méltatlan dolog, mert az ember egy életre elkötelezi magát a
házassággal még akkor is, ha utóbb kiderül, hogy a férj tetű.
– Soha nem fogok elválni tőle! – fakadt ki hirtelen Mrs. Bailey. –
Elzavarhat az otthonomból, ellenem fordíthatja a gyerekeimet, de
soha nem teszem meg neki azt a szívességet, hogy elvehesse azt a
lotyót!
 – Szóval erről van szó! – gondolta magában Adele. –Egy másik
nő.
Mire eljött a hét óra, Adele úgy érezte, hogy pontosan megérti Mr.
Baileyt, amiért meg akar szabadulni a feleségétől. Az asszony olyan
követelődző volt, amilyennek Michael a legelső napon lefestette.
Mindenre megjegyzést tett, semmi sem volt jó neki, s mindig Adele
sarkában lihegett. Ha Adele éppen súrolt, feltétlenül kérnie kellett
tőle valamit, amit maga is könnyedén elvégezhetett volna.
Eleinte Adele rohant, hogy elővegyen mindent, amit Mrs. Bailey
parancsolt. Készségesen vitte a papucsot, kardigánt, könyvet vagy
amit az asszony kért. De amikor Mrs. Bailey azért csöngetett a
dolgozószobából, hogy egy pohár vizet kérjen, mialatt ő a
fürdőszobát sikálta, Adele elvesztette a türelmét.
– Egy pohár vizet? – kiáltott fel. – Magának is van lába, nem
igaz? És azt is tudja, hol a csap!
Mrs. Bailey szeme kiguvadt a döbbenettől.
– Csak nem arra célzói, hogy nekem magamnak kell elintéznem?
– Nem célzok rá, hanem mondom – vetette oda Adele. – Ha ez a
ház tiszta lenne, maga pedig mozgásképtelen, biztosan hoznék
magának egy pohár vizet, de az egész ház mocskos, és maga pont
olyan egészséges, amilyen én vagyok. Ha volna magában
büszkeség, maga szedné rendbe a házát, megpróbálná
kicsinosítani, és nem itt ülne tétlenül, mint egy rohadt zsarnok.
– De téged azért fizetlek, hogy teljesítsd a kéréseimet! – vágott
vissza az asszony fennhéjázva. – Különben is, hogy merészelsz így
beszélni velem?
– Magától még egy szent is dühbe gurulna és szitkozódni
kezdene! – válaszolta hevesen Adele. – Abban egyeztünk meg,
hogy csak addig maradok, míg szakképzett személyzetet nem
találnak. Azt hittem, hogy főznöm kell, takarítanom, beágyaznom és
tüzet raknom. Ehelyett kardigánért szaladok, meg egy csomó olyan
fölösleges dolgot csinálok, amit maga is el tudna végezni.
Hamarosan már az orrát is én fogom megtörölni!
– Még sohasem beszéltek velem ilyen hangnemben! Takarodj a
házamból! – ordította Mrs. Bailey.
 – Nem, még nem megyek – csökönyösködött Adele. – Még nem
takarítottam ki a fürdőszobát, és nem főztem vacsorát. Ha ezekkel
végzek, elmegyek, de előbb nem, mert megígértem Michaelnak,
hogy hétig maradok. Holnap reggel megint itt leszek, és az azt
követő reggel is jövök mindaddig, amíg rendes személyzetet nem
találnak, ha tetszik, ha nem. És tudja, miért? Mert a fia meg van róla
győződve, hogy ha egyedül maradna, föl sem kelne az ágyból, és
éhen halna.
Azzal Adele sarkon fordult, fölment a fürdőszobába, és folytatta
munkáját. Megfőzte a vacsorát, fel is tálalta Mrs. Baileynek.
Csak sokkal később, úton hazafelé döbbent rá, hogy mennyire
pimaszul viselkedett. Ahogy bandukolt, s fölidézte magában a nap
eseményeit, egyetlenegy szavát sem akarta visszavonni. Tudta,
hogy nagyon sok munkát elvégzett aznap, és azt mondta magában,
hogy senkinek, se gazdagnak, se hatalmasnak nincs joga úgy bánni
egy másik emberrel, mint a rabszolgával.
Nagyanyja néhány héttel ezelőtt mesélte, hogy amikor ő kislány
volt, egyáltalán nem dolgozhatott. Apja iskolaigazgató volt, de nem
voltak tehetősek, Honour napjai mégis hímzéssel, olvasással és
zongorázással teltek. Nagyanyja azt is mondta, hogy az ő
fiatalkorában a kislányok fiúkkal csak felnőtt nő jelenlétében
beszélgethettek.
A háború kitörése 1914-ben azonban mindent gyökeresen
megváltoztatott. Ezek az elzárt nők egyszeriben ápolónőkké váltak,
mentőkocsit vezettek, teát vittek a harcba indulóknak a
vasútállomásra. S miután megérezték a szabadság ízét, már nem
akartak bezárkózni otthonukba, s várni a megfelelő férjjelölt betop-
panására. Különösen, hogy alig maradt épkézláb férfi.
Nagyanyja azt is elmagyarázta, hogyan szabadította föl a háború
a munkásosztálybeli lányokat a szolgai engedelmesség és a lélekölő
munka alól. Hirtelenjében számos munkalehetőség nyílt a gyárakban
vagy hivatalokban, ami sokkal vonzóbbnak tűnt, mint tüzet rakni,
vasalni, főzni és takarítani a gazdagokra.
Az biztos, hogy mostanában nincs túl sok munkalehetőség, de
Adele tudta, nem kell hálásnak lennie azért, hogy Mrs. Baileyt
szolgálhatja.
 Folyamatosan tudatosítania kell magában, hogy szívességet tesz
neki. Emellett tapasztalatot gyűjthet arról, hogyan élnek a gazdagok.
Abban a pillanatban, ahogy kap egy igazi állásajánlatot, már megy is
innen!
 11. FEJEZET

1936

Adele átment a szalon másik felébe, hogy megnézze, hogyan

sikerült feldíszítenie a karácsonyfát. A több mint két méter magas fát
a kandalló melletti alkóvban állította föl, s az edényt, amelyben állt,
krepp-papírral fedte be.
Elégedetten mosolyodott el. A dekoráció tökéletes volt. Az
üveggömböket sikerült egyenletesen elosztania a fán, s mindegyik
mellé gyertyát is állított. Mrs. Bailey egyik magazinjából vette az
ötletet, hogy fényüket visszaverjék a gömbök. A szúrós ágakba
kapaszkodva, egy széken pipiskedve végül nagy nehézségek árán
az angyalkát is sikerült feltennie a fa tetejére.
Nagyon bízott benne, hogy ez a karácsony boldogabb lesz, mint a
tavalyi, mert az előző évi ünnep gyászosan telt el. Mégis úgy érezte,
hogy a Mrs. Baileynél eltöltött tizenhat hónap alatt sok mindent elért.
Nemcsak megtanulta, hogyan kell háztartást vezetni, hanem
alaposan kiismerte kenyéradó gazdáját, s megtanult olvasni a
vészjósló jelekből, amelyek a hamarosan kitörő vihart előzték meg.
Nagyanyja szerint ostobaság volt Adele részéről, hogy egy hétnél
tovább maradt Mrs. Baileynél; azt viszont, hogy mindeddig nem
hagyta ott, merő képtelenségnek tartotta. Ebben talán igaza is van,
mert Mrs. Bailey a világ legnehezebben kezelhető, legönzőbb és
legidiótább asszonya. Gyönyörű, Adele értékrendje szerint gazdag
is, és nagyon kedves, ha éppen úgy hozta kedve, ami nem gyakran
fordult elő vele.
Adele már nem is tartotta számon az asszony dühkitöréseit.
Mielőtt belépett a házba, minden egyes alkalommal meg kellett
győznie magát arról, hogy kibírja az előtte álló napot.
Az első hetekben Mrs. Bailey gyakran falhoz vágta az egész
vacsoratálcát. Adele arra lépett be másnap reggel a házba, hogy a
szalonban törött edénydarabok, ételmaradékok s az esetleg eltalált
dísztárgyak cserepei hevernek szanaszét. Mrs. Baileyt felettébb
dühítette, hogy senki sem tünteti el utána a nyomokat.
Adele minden áldott nap rendbe hozta a szalont, mígnem egy nap
elege lett, s ott hagyta az egész mocskot. Éppen aznap jött
látogatóba Mrs. Bailey ügyvédje, s Adele szántszándékkal bevezette
a szalonba, hadd bámulja a romokat, míg ő az asszonyáért szalad.
– Hogyan engedhetted be ezt a fontos látogatót ebbe a
felfordulásba? – ordította Mrs.
Bailey, miután az ügyvéd eltávozott. – Azt sem tudtam, hogy
magyarázzam meg.
– Helyesebb lenne, ha azelőtt gondolkodna, hogy porcelánnal
meg étellel dobálózik! – vágott vissza Adele, aki rég nem törődött
azzal, hogy egy ilyen kijelentés esetleg az állásába kerül. –
Merthogy én többet el nem takarítom maga után, az egyszer biztos!
Ha pedig itt marad a szalonban, hamarosan megjelennek a
patkányok, amik majd biztosan örülni fognak a finom lakomának.
Visszatekintve ez volt a legkézenfekvőbb megoldás a problémára,
ugyanis Mrs. Bailey rettegett nemhogy a patkányoktól, de még az
egerektől is. A tányérdobálás ezzel örökre abbamaradt. Más
alkalommal viszont az összes ruháját kihajigálta a szekrényből, s
Adele- re hagyta a rendrakást. Irracionális dolgokat követelt; tüzet
rakatott a ház valamennyi szobájában, bár egyáltalán nem használta
őket. Kinyitotta a csapot a fürdőkádban, aztán megfeledkezett róla, s
a víz addig folyt, amíg az egész helyiséget elárasztotta. Ott állt a
csörgő telefon mellett, és meg sem mozdult, amikor Adele épp az
udvaron teregetett, aztán pedig panaszkodott, hogy a lány nem vette
föl a telefont. Néha annyit ivott, hogy Adele eszméletlenül,
hányadékában fetrengve talált rá a hideg kövön. A legrosszabb
dolog azonban az volt, hogy egyszerűen nem bírta fölfogni: azok az
idők, amikor egy sereg szolga ugrott minden kívánságára, örökre
elmúltak.
Jacob Wainwright, egy rye-i ügyvéd elintézte, hogy John Sneed,
aki annak idején Mrs. Bailey szüleinél dolgozott, visszatérjen s
rendbe rakja a kertet, valamint elvégezze a nehezebb karbantartási
munkákat. Mr. Wainwright talált egy bizonyos Mrs. Thomast is, aki
hetente kétszer elvégezte a nagymosást és az olyan
vesződségesebb házimunkákat, mint amilyen a padlósúrolás. Adele-
re maradt minden más, de ő elfogadta, miután Mr. Wainwright
elmondta, hogy Mrs. Bailey nem engedhet meg magának nagyobb
személyzetet.
Adele szerette Mr. Wainwrightot. Hatalmas, jóságos ember volt, a
portói odaadó szeretete miatt borvirágos orral. Az ügyvéd együtt
érzett Adele-lel; dicsérte, hogy a házat visszaállította régi
pompájába, de különösen azért csodálta, hogy nagyon szigorú
határvonalat húzott a munkaadója elé. Azt állította, rendkívül fontos,
hogy Mrs. Bailey néhány dolgot megtanuljon egyedül is elvégezni,
mert lehet, hogy eljön az idő, amikor ennél jóval kisebb otthonba kell
költöznie, és ott majd egyáltalán nem engedheti meg magának, hogy
személyzetet tartson.
E kijelentés Adele előtt világossá tette, hogy Mrs. Bailey pénzügyi
lehetőségei nem korlátlanok, ezért ahol tudott, megpróbált
takarékoskodni. Szerencsére ezt nagyon jól megtanulta a
nagyanyjánál. Ha megkérdezte az asszonyt, hogy mit enne
vacsorára, a válasz mindig bárány, hátszín vagy valami drága étel
volt. Ezért aztán Adele egyszerűen leszokott róla, hogy
megkérdezze, mit enne, inkább főzött, amit jónak látott, az asszony
pedig mindent zokszó nélkül megevett.
Adele már egy éve a Harrington House-ban lakott. Nem volt más
választása, mert Mrs. Bailey egyáltalán nem tudott magára vigyázni.
Az egyre súlyosbodó alkoholproblémái mellett borzasztóan
feledékeny is volt. Rendre elfelejtette a védőrácsot a tűz elé rakni,
mielőtt lefeküdt, s a parketta telis-tele volt égésnyomokkal a
kipattanó szikráktól. Csak idő kérdése volt, hogy mikor gyullad föl
egyszer az egész ház.
Hiába volt fürdőszoba és benti vécé, Adele utált a házban lakni.
Amíg esténként el tudott szabadulni, s nagyanyjával megbeszélhette
Mrs. Bailey aznapi rémségeit, amelyeken gyakran jót derültek, még
elviselhető volt a helyzet.
Most csak a szabadnapján tudott hazamenni. Ekkor Mrs. Thomas
helyettesítette.
Szép napokon délutánonként elmentek a nagyanyjával sétálni és
fát gyűjteni. Néha bementek Rye-ba teázni és megnézni egy filmet.
Ha pedig hűvös volt, egyszerűen otthon beszélgettek a kályha
mellett.
Honournak mindig voltak javaslatai a fölmerülő problémák
megoldására. Adele ezekből tudta meg, hogy nagyanyja milyen
életet élt, mielőtt a Curlew Cottage-ba költözött.
Nagyanyja mindent pontosan tudott a háztartás vezetéséről.
Tudta, mennyi keményítőt kell tenni a vízbe, hogy az ágynemű
ropogós legyen, melyik poharat milyen italhoz használják, különböző
alkalmakra mit kell vacsorára főzni, sőt az etikettben is igen járatos
volt. Mindig megkérdezte, hogy mi újság Michaellal.
Michael minden héten telefonált, s ha Mrs. Bailey éppen nem volt
otthon, akkor beszélgettek is. Michael ígérete szerint belépett az
egyetemi repülőszakosztályba. A repülőgyakorlatokról, a barátairól
és a krikettről mindig nagyon szívesen beszélt. Lányokat viszont
sohasem említett, de Adele tudta, hogy ezzel őt szeretné kímélni. S
bár biztos volt benne, hogy a fiúnak van barátnője, mindent megtett,
hogy meggyőzze magát, őt ez hidegen hagyja.
Michael a rendszeres hívások ellenére összesen háromszor
látogatta meg anyját: karácsonykor, húsvétkor s egyszer nyáron, de
sohasem maradt egy éjszakánál tovább. A család többi tagja pedig
egyetlenegyszer sem jött el megnézni az asszonyt.
Adele megértette őket, mert Mrs. Bailey viselkedése pont olyan
elviselhetetlen volt, mint az ő anyjáé. A szeretetet egy idő után
egyszerűen kioltják a kegyetlenkedések és a folytonos sértegetések.
Amikor Mrs. Bailey valami miatt leteremtette, ő Rose-ra gondolt.
Elmélázott rajta, vajon hol lehet, mit csinálhat, de egy percig nem
gondolt arra, hogy szívesen látná viszont. Belátta, hogy a Bailey
gyerekek valószínűleg ugyanezt érzik anyjukkal kapcsolatban.
Mrs. Bailey talán novemberben került a mélypontra, amikor
napokig egyszerűen nem volt hajlandó felkelni. Mosdatlanul és
fésületlenül egész álló nap csak sírt az ágyban. Végül a hírre, hogy
Michael meglátogatja karácsonyra, összeszedte magát. Annyira
nekifogott a készülődésnek, hogy még néhány gyerekkori barátját is
meghívta szentestére. A karácsony mindig nagy csalódás volt Adele-
nek. Emlékezett rá, hogy milyen izgalomba jöttek Pamelával, amikor
az üzletek kirakataiban kigyúltak a karácsonyi fények. Az iskolában
betlehemeztek, az Üdvhadsereg pedig karácsonyi dalokat játszott a
Euston pályaudvaron. Az öröm és reménység az ünnep közeledtével
egyre nőtt bennük. A karácsony azonban mindig katasztrófába fúlt.
Apjuk minden egyes ünnepen későn és teljesen elázva érkezett
haza a munkából. Anyjuk ettől teljesen elkomorodott. Adele rendre
elvitte kishúgát sétálni, mert az utcán még mindig több vidámságot
láttak, mint otthon.
A nagyanyjával töltött idő enyhített valamicskét e keserű
emlékeken. Honournak nem volt sok megtakarított pénze, de a
karácsonyi ünnepekre mindig nagyon gondosan készült. Kis
meglepetéseket és ajándékokat vásárolt. A házat fagyönggyel és
papírfüzérrel díszítette föl, és megosztotta gyerekkori élményeit
Adele-lel. Amikor merengve mesélni kezdett a hatalmas fenyőfán
égő sok-sok gyertyáról, az ezüsttel terített asztalról és csilingelő
kristálypoharakról, a közös éneklésekről a zongora mellett, a
játékokról, mindig könnybe lábadt a szeme. Adele érezte, hogy
ilyenkor saját szüleire, a férjére és a gyermek Rose-ra emlékezik
vissza. Azt is bevallotta egyszer, hogy Frank halála után
búskomorság lett úrrá rajta, ezért tudomást sem vett az ünnepről, és
karácsonykor egyszerűen fel sem kelt az ágyból. Adele érkeztéig ez
a szokása nem is változott.
Adele számára a családban bekövetkezett szomorú események
hatására vált oly fontossá a karácsony. Hatalmas lelkesedéssel
vetette bele magát a Harrington House ünnepi előkészületeibe. Piros
szalaggal átkötött fagyönggyel díszítette föl az egész házat, fényesre
törölgette a legszebb poharakat, és órákon át bíbelődött a
karácsonyi puding, kolbászkák és egyéb finom falatok
elkészítésével. Emellett még elintézte a karácsonyi nagybevásárlást,
és megfőzte az ünnepi vacsorát is.
Michael késő délután érkezett meg, de Adele alig találkozott vele,
annyi dolga volt a konyhában. Röviddel hat óra előtt azonban a fiú
kétségbeesve futott ki hozzá a konyhába. Elmondta, hogy anyjára
megint rájött a dühroham, mert nem tudja eldönteni, hogy mit vegyen
fel estére.
A vendégek hét órára voltak hivatalosak, ezért Adele rögtön
fölrohant az asszony szobájába. Mrs. Bailey néhány nappal
korábban bejelentette, hogy az ezüstszínű koktélruháját akarja
viselni, amelyet Adele ezért alaposan kivasalt és vállfára téve
fölakasztott a ruhásszekrény ajtajára, a hozzá illő ezüstcipőt pedig
szépen alákészítette. Adele szerint a választás tökéletes volt. A ruha
a divatnak megfelelően a lábszár feléig ért, derékra simult, és
széles, fekete csipke futott rajta az egyik válltól a mell vonaláig.
Tökéletesen állt Mrs. Baileyn.
Alighogy belépett a szobába, észrevette a készülő vihar jeleit. Az
asszony egy szál szatén fésülködőköpeny-ben ült kócos hajjal,
ruhatára a szekrényből kidobálva szanaszét hevert a szobában, az
ezüstruha pedig darabokra szaggatva feküdt az ágyon.
– Ezt meg mi az ördögért művelte? – kérdezte Adele
hitetlenkedve, miközben tudta, hogy neki kétévi teljes bére rámenne
egy ilyen ruhára. – Ez a ruha annyira gyönyörű, s olyan jól állt
magán!
– Szürkítette a bőrömet! – ordította Mrs. Bailey, s elindult Adele
felé, mintha meg akarná ütni. Adele fölemelte a kezét, hogy elhárítsa
az ütést, s amikor megfogta a nő karját, megérezte a leheletén, hogy
ivott.
– Majd én beszürkítem a bőrét, ha elkezd itt nekem drámázni! –
válaszolta Adele haragosan, s lenyomta az asszonyt egy székre. – A
barátai minden percben itt lehetnek; azt akarja, hogy azt higgyék,
megőrült?
Adele talált egy sötét kreppruhát, s ráhúzta a nőre. Megfésülte a
haját, egy-egy csatot rakott bele mindkét oldalon, majd bepúderezte
az arcát, és kirúzsozta az ajkát. Ám abban a pillanatban, ahogy
lehajolt egy pár fekete cipőért, Mrs. Bailey olyan erősen fenékbe
rúgta, hogy fejjel nekiesett az ágytámlának. Csak Adele sajgó feje
mentette meg Mrs. Baileyt attól, hogy a lány visz-szakézből
lekeverjen neki egyet.
– Maga egy undorító állat! – sziszegte. – Ebben a pillanatban
hazamennék és itt hagynám, hogy boldoguljon, ahogy tud, de nem
hagyhatom cserben Michaelt.
Valahogy sikerült Mrs. Baileyt kifestenie, fölaggatta rá az
ékszereit, és lecipelte a szalonba, ahol az asszony azon nyomban
töltött magának egy újabb adag whiskyt.
Michael figyelte anyja lépteit a szalonban, s elsápadt a
kétségbeeséstől.
 – Mit tegyek? – suttogta Adele-nek. – Talán az lenne a legjobb, ha
rögtön elküldeném a vendégeket, amint megérkeznek. Rettenetesen
fog viselkedni, már látom előre.
– Karácsony este ezt egyszerűen nem teheted meg. Biztos
vagyok benne, hogy észhez tér, amint meglátja a vendégeket.
Az elején úgy tűnt, hogy Adele-nek igaza lesz. Mrs. Bailey bájosan
és meleg szavakkal üdvözölte a vendégeket. Mindenkinek bemutatta
a fiát s Adele-t is, amint a lány hellyel kínálta a jövevényeket a
kanapén.
Összesen öt pár volt jelen, amelyek közül kettőt Adele is ismert
látásból, mert Winchelsea-ben laktak. Úgy tűnt, hogy mindenki
egyöntetű szimpátiával tekint az elhagyott Mrs. Baileyre, s nagyon
segítőkésznek mutatkoztak az egyedül élő asszonnyal.
Michael végre kicsit elengedte magát. A tűz pattogott, a szalon és
az anyja ragyogóan festett. Az asszony szorongatta a kezében az
italt, de szemlátomást nem ivott belőle. Amikor Adele néhányszor
rápillantott, látta, hogy vidáman cseverészik, s életében először
boldognak látta.
Kilenc óra tájban Adele épp egy újabb tálca kolbászkával jött
visszafelé a konyhából, amikor hatalmas csö-römpölést hallott a
szalonból. Berohant, s látta, hogy Mrs. Bailey a földön fekszik, ruhája
a harisnyakötőjéig felcsúszva. Valószínűleg megbotlott a
kisasztalban, és az összes pohár csattanva esett le róla.
A vendégek mind döbbenten álltak mellette.
Adele feléje sietett, hogy felsegítse, de Michael megelőzte.
– Már megint ez az ostoba cipő! Nem megmondtam, hogy dobd
ki, mert mozog a sarka?! – magyarázkodott Michael.
Adele tökéletesnek találta a frappáns kifogást. Nyilvánvaló volt
azonban, hogy Mrs.
Bailey a szobájában egyfolytában vedelt, mert a cipőnek semmi
baja nem volt.
– Ö kényszerített, hogy ezt vegyem föl! – válaszolta az asszony
meglehetősen kásás hangon, s Adele-re mutatott. – Mindent
megtesz, hogy kínos helyzetbe hozzon, ráadásul a férjem fizeti!
Mindenki Adele-re meredt, akit annyira megrázott ez a kijelentés,
hogy megbillent a tálca a kezében, és a kolbászok lepotyogtak róla.
 – Ugye értik, miről beszélek? De mit is várhat az ember egy olyan
cselédtől, aki a lápról jött!
Adele berohant a konyhába, és keserves sírásra fakadt. Mindent
megtett, hogy a házat szépen kicsinosítsa, órákat töltött az ünnepi
ételek előkészítésével, mert annyira szeretett volna Michaelnak egy
szép estét szerezni, s elfeledtetni a fiúval az állandó aggodalmat. De
kudarcot vallott, s nem fog köszönetet kapni a sok munkáért sem.
A vendégek nagyon gyorsan elhagyták a házat. Adele hallotta,
hogy Michael mindannyiuktól bocsánatot kér az incidensért,
miközben felsegíti a kabátjukat. Azt hitte, miatta magyarázkodik,
amitől csak még jobban kellett sírnia.
Hallotta, hogy a fiú visszamegy a szalonba, s ekkor határozta el,
hogy veszi a kabátját, és örökre elhagyja a házat. Ám abban a
pillanatban, amikor kilépett a konyhából, szembetalálkozott a tálcát
cipelő Michaellal.
– Nagyon sajnálom, Adele! – mondta remegő ajakkal a fiú. –
Rettenetes volt, amit anyám a fejedhez vágott. Természetesen
részegen hever egy karosszékben. Fogalmam sincs, mit gondolnak
most a vendégek, de biztos vagyok benne, hogy holnapra híre megy
a dolognak az egész vidéken.
Michael visszahúzta Adele-t a konyhába, s leültette egy székre.
Arca sápadt volt, pillantása feszült, de azért szépen letörölgette
Adele könnyeit egy zsebkendővel, majd homlokon csókolta.
– Nem lett volna szabad téged kitenni ennek? –mondta. –
Korábban is viselkedett már így veled?
Michael olyan zaklatottnak látszott, hogy Adele-nek nem volt szíve
elmondani az igazságot. Nem akarta elrontani a karácsonyát azzal,
hogy elmeséli, milyen fertelmes nőszemély az anyja.
– Hát, vannak szörnyű pillanatai… – Mindössze ennyit bírt
kinyögni, majd lassan levette a kabátját, mert tudta, hogy ilyen
állapotban nem hagyhatja ott a fiút az anyjával.

– De mindez tavaly történt! – mormolta Adele magában, amikor

fogta a karácsonyfadíszek üres dobozát. –Ebben az évben minden
másképp lesz!
 Az előző évben oly sok minden történt a világ színpadán, hogy
még az önző Mrs. Bailey is észrevette, nem csak egyedül neki
vannak problémái. Januárban meghalt György király, s az egész
ország gyászba borult. Alig csitultak el a hírek az uralkodó haláláról,
máris történetek kaptak szárnyra Edward királynak a férjezett
amerikai nővel, Wallis Simpsonnal folytatott viszonyáról. Júliusban
polgárháború tört ki Spanyolországban, Mussolini világuralomra tört
Itáliában, s Németországból is aggasztó hírek érkeztek. Eközben
kétszáz ember gyalogolt egy petícióval Jarrow-ból Londonba a
városukban állandósult hetvenöt százalékos munkanélküliség miatt.
Néhány héttel ezelőtt pedig Edward király hivatalosan bejelentette,
lemond a trónról, hogy feleségül vehesse szerelmét, Wallis
Simpsont. A hír botrányt és heves vitákat váltott ki országszerte.
Adele kételkedett benne, hogy Mrs. Baileyt valóban érdekelnék az
ország vagy a nála szerencsétlenebb sorsú emberek ügyei, az
asszony mégis határozottan nyugodtabb lett az elmúlt év során.
Dührohamai, hisztijei és berúgásai ritkultak. Lassan beleszokott az
elhagyott feleség szerepébe is, mert idővel átalakíttatta a szalont és
az ebédlőt. Adele-nek nem nagyon tetszett az ebédlő vörös színe,
mert nagyon komor volt nappali fénynél, de a szalon zöld és
rózsaszín kombinációja gyönyörű lett. Mrs. Bailey még arra is
rászánta magát, hogy néhány ismerősével közösen önkéntes
munkát végezzen, sőt- tavasszal egy gyerekkori barátnőjével
elutazott egy hétre Franciaországba is.
Még mindig voltak időszakok, amikor napokig fel sem kelt az
ágyból, s a lány kemény munkáját sem igen értékelte, de Adele
tizenhetedik születésnapjára megajándékozta egy ezüstlánccal,
amelyen egy kis lakatot ábrázoló medál függött. Az ajándékot egy
„boldog születésnapot” kíséretében adta át, de Adele úgy vélte, hogy
az asszony Honourhoz hasonlóan nem tudja kimutatni az érzéseit.
Michaelnak végül sikerült meggyőznie testvérét, Ralphot s annak
családját, valamint az apját, hogy látogassanak el anyjához
karácsonyra. Másnap estére voltak hivatalosak, s Adele kíváncsian
várta, vajon a család észreveszi-e a Harrington House-ban
végbement változásokat.
– Nem reméltem, hogy látlak ma! – kiáltott föl Honour a
meglepetéstől, amikor Adele másnap délután belépett a házba.
 Adele lerázta az esőt a kabátjáról.
– Csak látni akartalak! – mondta.
– Mi a baj? – kérdezte nagyanyja, fölállva a székről.
– Semmi – válaszolta Adele. Föltett az asztalra egy kosarat, s egy
gyönyörűen csomagolt ajándékot vett elő belőle, egy tálban
pudingot, néhány mandarint és egy bádogdobozt vett elő. – Csak
szerettem volna, ha ezeket még ma megkapod.
– Nehogy azt mondd nekem, hogy holnap nem jössz haza! –
mondta csalódottan Honour, s hangjából Adele kihallotta, hogy az
asszony nagyon magányosnak érzi magát.
– Természetesen jövök délután – simogatta meg Honour arcát. –
Még akkor sem hagynálak magadra karácsonykor, ha maga Wallis
Simpson hívna föl, hogy nekem ajándékozza néhány megunt
ruháját.
Honour szerint Wallis Simpson sátáni figura volt, akit egyenesen a
pokolból küldtek, hogy szétrombolja a monarchiát. Bár
szenvedélyesen gyűlölte a nőt, azt azért sohasem felejtette el
hozzátenni, hogy a ruhái elképesztően gyönyörűek.
– És mi van a dobozban? – kérdezte Honour, miközben
kinyújtotta a karját, hogy kinyissa.
– Karácsonyi torta – válaszolta Adele elmosolyodva. – Saját
kezemmel sütöttem és vontam be cukormázzal!
Adele figyelte, ahogy nagyanyja fölemeli a doboz tetejét, de a
szokásos szúrós megjegyzések helyett, hogy például a máz nem
sikerült elég puhára, egy könnycsepp gördült ki a szeméből.
– Nem vettem el az alapanyagokat, hanem magam vásároltam a
boltban, de abban semmi kivetnivalót nem találtam, hogy egyszerre
két tortát tegyek be a sütőbe.
– Ez egyszerűen gyönyörű! – mondta meghatódva a nagyanyja.
Letörölte arcáról a könnyeit, és elmosolyodott. – Nagyon hosszú utat
tettél meg azóta, hogy öt évvel ezelőtt befogadtalak. Az volt életem
legfontosabb tette.
Adele beleborzongott nagyanyja szeretetteljes szavaiba.
 – És még egy puding is! – kiáltott föl a nagyanyja. –Nehogy aztán
teleedd magad a háznál, mert nem lesz hely a pocakodban a holnap
esti vacsorának!
– Most mennem kell! – mondta Adele. – Az ajándékot csak reggel
bontsd ám ki! Nagyanyja bólintott.
– Jó, megvárlak vele. Úgy legalább biztosan nem fognak sokáig
ott tartani.
Miközben a szakadó esőben bandukolt vissza Winchelsea felé, kis
imát mondott azért, hogy karácsony végén Mrs. Bailey azt mondja
neki, visszautazik a férjével Hampshire-be. Már nem akart
cselédlány lenni, mostanra pontosan tudta, hogy milyen is a munka.
Néhány évvel ezelőtt még azt gondolta, egyszerűen pénzt keres
azzal, hogy valakinek a gondját viseli. Ugyanolyan volt, mint az,
hogy az ács egy másik ember feje fölé fedelet húz, vagy hogy a
hentes húst árul.
A szolgálók társadalmi helyzete a Bailey család megérkezésével
vált nyilvánvalóvá. Mr. Bailey kezébe nyomta a kalapját és a
kabátját, majd bevonult a szalonba. A többiek szó nélkül követték a
férfit, s Adele úgy állt ott a csomó kabáttal a kezében, akár egy
fogas.
Michael óvatos mosolyt vetett Adele-re. Végül maga akasztotta fel
a kabátját, de aztán ment a többiek után, s becsukta maga mögött a
szalon ajtaját.
Michael annak idején ott ült a nagyanyja konyhájában, és
gyömbérsört iszogatott, segített nyulat belezni, fát gyűjtött, mintha
maga is a családhoz tartozna. Adele pedig kimosta a fiú anyját a
saját hányadékából, enni adott neki, mosta és vasalta a ruháit, s
még ott is aludt vele, nehogy magára gyújtsa az otthonát, mégsem
beszélhetett Michaellal a családja előtt. Boldog ünnepeket
kívánhatott neki, elkérhette a kalapját, de nem kérdezhette meg tőle,
hogyan érzi magát Oxfordban.
A család szemében ő a konyha tartozéka volt a fazekakkal és
lábasokkal egyetemben. Ha a ház más részében dolgozott, elvárták
tőle, hogy csendben és láthatatlanul közlekedjen, érzések és jogok
nélkül. E pillanatban benn ülnek a jó melegre fűtött szalonban;
bámulják a karácsonyfát, és készítik a gyomrukat a holnapi
libapecsenyére meg szilvapudingra. Tudta, hogy egyikük sem
gondol bele abba, mekkora fáradságába került az alapanyagokat
beszerezni, mindent gondosan előkészíteni, hogy a karácsony
tényleg boldog ünnep lehessen.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy továbblépj! – mondta magában a
Harrington House felé lépkedve. – Ezt mindig is csak átmeneti
munkának szántam!
Amint Adele kinyitotta a bejárati ajtót, Mr. Bailey állt vele szemben
a hallban. Mindig olyannak képzelte, amilyen Michael: magas,
nyúlánk, sötét hajú. A valóságban azonban épp az ellenkező látvány
fogadta. Mr. Bailey alacsony, köpcös ember volt, kopaszodó, őszes
fővel.
Adele tudta, hogy az ötvenes éveit tapossa, s olyan ember, aki
szereti a gyomrát. Ez hatalmas pocakjáról és fényes, kipirosodott
ábrázatáról rögtön látszott. Kedvessége és türelme nem volt nagy.
Pattogva adott ki több utasítást is, míg Adele az ebédet szolgálta föl.
– Á, hát itt vagy? – mondta gúnyosan, miközben Adele a lábát
törölte. – Csöngettem, és senki nem jött.
– Délutánonként mindig van egy kis szabadidőm. Ezt nem
mondta magának Mrs.
Bailey? – kérdezte csodálkozva Adele.
– Éppen szunyókál – felelte a férfi. – De elvárjuk, hogy mindig
elérhető légy, amikor vendégek vannak a házban!
Adele-t nagyon bántotta ez a hangnem, de mosolyt erőltetett
magára.
– Csak leveszem a kabátomat, s már megyek is megnézni, hogy
mire van szükségük – válaszolta nyugodtan.
– Teát kérünk a gyerekeknek – mondta Mr. Bailey vörösen az
ingerültségtől. – Aztán ott maradnak veled a konyhában lefekvésig.
Adele-nek majdnem kiszaladt a száján, hogy ő ugyan nem
gyerekfelügyelő, s két rohangászó gyerek mellett nem lehet vacsorát
készíteni, de tudta, ha most felesel, Mr. Bailey vagy a feleségén,
vagy a fián tölti ki a dühét.
Várakozásával ellentétben Anna és James egyáltalán nem okozott
gondot. Valójában egész gyerekkorukat cselédek társaságában
töltötték, és sokkal felszabadultabban viselkedtek a konyhában, mint
a szalonban. Anna hat-, James négyéves volt, s mindketten nagyon
hasonlítottak szőke, kék szemű anyjukra.
Tea, szendvics és süteményevés után Adele odaadott a
gyerekeknek egy gombos dobozt, hogy azzal játsszanak.
– Kiválogathatjátok őket szín szerint, és figurákat rakhattok ki
belőlük – mondta a gyerekeknek, s egy tálcára kiöntötte a doboz
tartalmát. Először maga rakott ki egy virágot, hogy a gyerekeknek
legyen mintájuk, aztán odatett mindkettő elé egy tálcát, hogy arra
rakodjanak, nehogy a gombok leszóródjanak a földre.
Amint a gyerekeket sikerült elfoglalnia, Adele a szalonban
megterített. Mrs. Bailey levest kért vacsorára hideg hússal és
savanyúsággal, s miután a hús már készen volt, Adele úgy vélte,
hogy még rengeteg ideje van a holnapi töltött libát előkészíteni. Úgy
tervezte, hogy a gyerekeket fél hétkor lefekteti, s hétkor
könnyűszerrel tálalja a vacsorát.
Nagyon furcsának találta, hogy Laura Bailey föl sem jön, mikor ő
levetkőzteti a gyerekeket, de belátta, hogy a csinos kis szőke
ugyanabból a fajtából való, mint az anyósa, aki életében egymaga
még sohasem csinált semmit.
– Olvasol nekünk, Adele? – kérdezte Anna, amikor Adele
betakargatta őket.
– Sajnos most nem tudok. Tálalnom kell a szüleiteknek a vacsorát
– válaszolta Adele. – Egyébként is gyorsan kell elaludnotok,
különben a télapó nem rakja tele a zoknitokat!
A két, nagy, piros zokni, amelyre ráhorgolták a gyerekek nevét, az
ágy végén lógott. Bárcsak neki és Pa-melának kiakasztották volna
apjuk zokniját, akár kevéske kis ajándékkal is!
– Olvass nekünk egy mesét! – kérlelte Anna. – Megígérjük, hogy
utána rögtön elalszunk!
A kislány olyan édes volt rózsaszín hálóingében, hogy Adele
engedett.
– De csak egy rövidet, aztán megyek! – egyezett bele.
A hálószobában nem volt óra, s Adele annyira beleélte magát a
varázspálcáját elvesztő boszorka történetébe, hogy észre sem vette,
mennyire elszaladt az idő.
Amikor szépen betakargatta őket, jó éjszakát kívánt, és leszaladt a
konyhába, döbbenten vette észre, hogy már rég elmúlt hét óra.

– Mégis mikorra remélhetjük a vacsoránkat? – hangzott fel a

gúnyos kérdés a háta mögött, amint épp a levest kavargatta. Mr.
Bailey állt a küszöbön csípőre tett kézzel.
– Csak néhány perc, uram! – Magyarázni kezdte, hogy miért futott
ki az időből.
– Nem akarok kifogásokat hallani! – fojtotta bele Adele-be a szót
a férfi.
Ha Mrs. Bailey mondta volna mindezt, ő azt válaszolja, hogy hétig
tart a munkaideje, de Mr. Bailey egész lénye félelmet keltett benne.
Gyorsan az asztalra tette az előre kitálalt húst, meggyújtotta a
gyertyákat, kiszedte a krumplit a sütőből, s gyorsan betette a helyére
a kenyeret, hogy megmelegedjen.
Amint a leves fölforrt, megütötte a vacsorára hívó gongot. Miután a
család leült a terített asztalhoz, beleöntötte a levest a felmelegített
tálba.
Ralph Bailey éppen mondott valamit az éjféli miséről, amikor
Adele belépett. A forró tállal a kezében éppen azon tépelődött, hová
tegye, amikor hirtelen megcsúszott, a tál kiesett a kezéből, nagy
csattanással leesett, a forró lé a lába elé ömlött, a zöldségek pedig
szerteszét gurultak a padlón.
– Te szerencsétlen hülye! – ordította Mr. Bailey fölpattanva a
székről. – Mi a fenét művelsz?
Adele megrémült a balesettől. Jobb karját megégette, s amikor
lenézett és megpillantotta a szétfröcscsent levest meg a gombot,
amin elcsúszott, sírva fakadt.
– Nagyon sajnálom! – kiáltotta kétségbeesetten. –Megcsúsztam
egy gombon.
Rögvest négykézlábra ereszkedett, és rémülten hozzáfogott a
cserepek meg a szétszóródott zöldségek összegyűjtéséhez.
– Egy gombon! – mondta becsmérlő hangon Mrs. Bailey. – De mit
keres egy gomb a földön?
 Adele a földön térdepelve próbálta elmondani, hogy a gyerekek
játszottak vele, s az egyik nyilván elgurult. Laura Bailey tett egy
gúnyos megjegyzést arra, hogy Adele a gyerekekre akarja kenni a
saját ostobaságát. Mr. Bailey semmirekellőnek nevezte, Ralph pedig
azt kérdezgette, hogy most mit fognak vacsorázni.
– Most már elég legyen! – csattant fel Michael. –Adele nem tehet
semmiről! Véletlen baleset volt, semmi több! Egyrészt már rég lejárt
a munkaideje, másrészt van itt az asztalon egy csomó étel, amit
ehetünk.
Michael megkerülte az asztalt, fölsegítette Adele-t, s megvizsgálta
égett karját.
– Menj szépen, és tartsd hideg víz alá! – mondta gyöngéden,
szemében csupa együttérzéssel.
– Egyedül csak te vehettél föl egy ilyen agyalágyultat cselédnek!
– hallotta Mr. Bailey kirohanását. Ralph is bekapcsolódott a
becsmérlésébe, és felháborodva mesélte, hogy sem az ő, sem a
felesége bőröndjét nem csomagolta ki a cseléd.
– Anyám, most már tényleg hozzáértő személyzetet kellene
fölvennie!
Michael néhány perc múlva utánament a konyhába, kezében
levessel átitatott terítő.
– A nagyját föltöröltem ezzel a ruhával, amit a szekrényben
találtam – mondta. – Remélem, nem családi örökség?
– Nem, csak közönséges terítő – mondta, miközben átvette
Michaeltól a ruhát. – Ki lehet mosni. Ez nem olyan szörnyű, mint
anyád sok részeg okádéka, amit eddig takarítottam.
Tudta, hogy nagyon kegyetlenek a szavai, de ma este mindenki
más nagyon kegyetlenül viselkedett vele.
– Menj, edd meg a vacsorádat! – mondta elfordulva Michaeltól,
hogy ne kelljen látnia a fiú döbbent ábrázatát. – Figyelj, nehogy
elcsússz a maradékon, ha befejeztétek a vacsorát, majd fölmosok!
Miután Michael visszatért a szalonba, Adele kinyitotta a csapot, és
a hideg víz alá tartotta a kezét. Amíg folyt a kezére a víz, az emberi
szívtelenségen gondolkodott. Úgy látta, hogy az egész Bailey család
nagyon érzéketlen, s szenvedélyesen kívánta, bárcsak valami rossz
dolog történne mindegyikükkel, hogy tanuljanak egy kicsit belőle.
Később a széknyikorgásból hallotta, hogy befejezték a vacsorát,
rövidesen pedig csöngettek a szalonból. Rá se hederített, csak
megragadott egy vödör vizet, és elindult, hogy fölmossa a padlót.
Amikor körbepillantott a szobán, mérhetetlen harag gyúlt benne.
Még arra sem voltak képesek, hogy kikerüljék a szétgurult
zöldségeket, ezért az egész helyiséget ellepte a széttaposott répa,
borsó és egyéb zöldség. A széthordott étel látványa nem nagyon
vette el a Bailey család étvágyát, mert a többi fogást az utolsó falatig
elfogyasztották.
Adele épp a padlót takarította, és szedegette a cserepeket az
asztalról, amikor belépett Mr. Bailey.
– Süket vagy? Csöngettünk kávéért! – mondta dühödten.
– Én hétkor végzek – válaszolta Adele a férfi szemébe nézve. –
Csak azért maradok itt feltakarítani ezt a mocskot, mert karácsony
van.
– Ha így állsz hozzá, máris mehetsz! – mutatott kifelé kövér
ujjával Mr. Bailey.
Adele tudta, milyen nehéz munkát szerezni, s egész jól
hozzászokott már ahhoz is, hogy saját pénze van, de épp amikor
bocsánatot kérni készült, eszébe villant, ha most meghátrál, elveszti
minden méltóságát, ami sokkal fontosabb volt, mint maga a pénz.
– Részemről rendben! – felelte, majd hirtelen mozdulattal
leoldotta a kötényét, és egy szék támlájára dobta. – Sokkal
szívesebben főzök ünnepi ételt a nagyanyámnak, aki legalább
értékeli a munkámat.
A férfi egyszerre úgy fölfújta magát előtte, hogy azt hitte, menten
szétrobban.
– Hogy merészeled? – sziszegte fojtott dühvel. – Dobálod az
edényeket, aztán meg nem jössz a csöngetésre. Milyen cseléd vagy
te?!
– Felmondó cseléd! – válaszolta a lány nekibátorodva. – Elegem
van a sértegetéseikből! Egyszerűen nem szolgáltam rájuk.
 – Te arcátlan kis fruska! – kiáltotta a férfi. – Mondta a feleségem,
hogy igencsak fölvágták a nyelved, és most magam is látom az
igazságot, hogy mennyire visszaéltél az áldott természetével.
– Miféle áldott természetével? – vágott vissza Adele, aki teljes
fegyvertárával felkészült a küzdelemre. – Maga pontosan ugyanúgy
tudja, mint én, hogy milyen a természete; nem ezért dobta ki az
otthonából? Ha én nem vagyok, förtelmes körülmények között
veszett volna éhen!
– Takarodj a házamból! – mutatott az ajtó felé a férfi izgatottságtól
remegő ujjal.
– Már megyek is! – válaszolta a lány a konyha felé indulva, hogy
fölvegye a kabátját. Megállt a bejárati ajtónál, grimaszolt egyet a
férfira, majd elmondta, hogy a másnapi liba sütésre kész, s reggel
hatkor, közvetlen tűzrakás után kell betenni a sütőbe. A töltelék, a
zöldség és a puding pedig a kamrában van. Azzal boldog karácsonyt
kívánt.
Ezzel ugyan nem sokra ment, mert Mr. Bailey hatalmas pofont
kevert le neki.
– Még soha nem találkoztam ilyen arcátlansággal? –ordította
torkaszakadtából. – Hogy mersz ilyen hangon beszélni velem? Mit
képzelsz te magadról?
– Nem képzelek semmit, de tudom, ki vagyok – válaszolta a lány
égő arccal. – Annyi biztos, hogy én sokkal jobb ember vagyok
magánál!
A férfi megragadta a karjánál Adele-t, aki felkészült az újabb
támadásra, de Mr. Bailey nem ütötte meg, hanem egy mozdulattal
kipenderítette a bejárati ajtón.
– Takarodj innen ebben a minutában! – kiáltott rá, s még az sem
érdekelte, hogy szakad az eső, s Adele-en nincs kabát.
– Akkor viszont jobban teszi, ha a feleségét hazaviszi magával,
mert ezen a vidéken egyetlen lelket sem fog találni, aki úgy
teljesítené minden kívánságát, ahogy én!
De az ajtó becsapódott mögötte, még mielőtt befejezhette volna a
mondatot.
 Egyszerre nagyon eleredt az eső, s Adele azon kapta magát, hogy
cuppog a cipője, és ruhája a fehérneműjéig átnedvesedett. Eső- és
könnycseppek áztatták az arcát, de ezek nem a megbánás, hanem a
harag dühödt könnyei voltak.
– Adele, várj meg!
Adele megfordult, s Michaelt pillantotta meg maga mögött az
utcán.
– Adele, borzasztóan sajnálom! – kapkodott levegő után a fiú,
amikor végre beérte.
– Nekem kellene téged sajnálnom! – válaszolta keményen Adele.
– Apád leírhatatlanul kiállhatatlan ember.
– Tudom – mondta a fiú lihegve a futástól. – Nem találok
mentséget a viselkedésére.
– Megütött, aztán kirúgott! – mondta a lány felbőszülve. –
Egyszerűen nincs hozzá joga, hogy így bánjon velem. Minden tőlem
telhetőt megtettem az anyádért. Lassan kezdem megsajnálni, mert
már látom, miért olyan tébolyodott.
– Kérlek, gyere vissza! Anyám teljesen belesápadt a hírbe, hogy
elmész. Tudja, hogy nem lesz képes nélküled helytállni.
– Jó – válaszolta Adele harciasan. – Akkor legalább az egész
családod együtt fog szenvedni, mind megérdemlik!
– Én is? – kérdezte Michael, és megragadta Adele karját.
– Nem, te nem – válaszolta a lány lerázva a fiú kezét. – Sokáig
azt hittem, hogy csak engem vert meg a sors kegyetlen anyával.
Most már látom, hogy a te szüleid sem különbek, s ezért
együttérzést érdemelsz. Most pedig menj haza, és hagyj engem
békén!
– Ha azt hiszed, hogy hagylak ebben az esőben és sötétben
hazagyalogolni, hát nagyon tévedsz!
– A nagyanyám nem lesz kíméletes veled, arra készülj fel,
Michael!
 – Vállalom a kockázatot! – mondta a fiú. – Bocsánatot kell kérnem
tőle!
Ezután már nem is váltottak több szót, mert a lápon a szél olyan
erősen tombolt, hogy nemcsak egymás hangját alig hallották, hanem
nehezen tudtak haladni is. Az eső pedig jéghidegen zuhogott rájuk.
Honour már nyugovóra tért, mire megérkeztek, ezért Adele-nek
kocogtatnia kellett a hálószoba ablakán, hogy engedje be őket.
Nagyanyja gyertyával a kezében, vállkendő vei takart hálóingben
nyitott ajtót nekik.
– Mi történt? – Látta, hogy Adele-en nincs kabát, ezért azon
nyomban behúzta a házba, majd ráförmedt Michaelra, hogy miért
bőrig ázva hozza haza az unokáját.
Amikor végre beljebb kerültek, Adele-ből minden fölgyülemlett
feszültség egyszerre ömlött ki.
– És te, Michael, miért nem álltál ki mellette? – kérdezte Honour,
miközben meggyújtotta az olajlámpát.
Michael elmagyarázta, hogy a végkifejletnél nem volt jelen.

– Nem hittem, hogy apám így fog viselkedni! Egyfolytában azt

kérdezgette, hogy ugyan miért nem jön a csengetésre ez a lány. De
amikor le akartam menni megnézni, mi történt, megparancsolta,
hogy maradjak a helyemen. Amikor meghallottam apám üvöltését, a
bátyám visszafogott, s azt mondta, hogy ne avatkozzam bele.
Annyira szégyellem magam, hogy nem avatkoztam közbe akkor!
– Elég gerinctelen dolog volt, de azt hiszem, érthető, hiszen téged
is egész életedben piszkált – mondta Honour.
Adele-t gyorsan betuszkolta a hálószobába, s meghagyta, hogy
azonnal vessen le minden nedves holmit.
Michael lehorgasztott fejjel állt a konyhában, az esőcseppek pedig
a hajáról a kövezetre hullottak.
– Néha szembe kellene szállnod apáddal! – mondta Honour. – A
zsarnokoskodás megfélemlít másokat, én mégsem hiszem, hogy
teljesen gyáva volnál, ha egyszer volt bátorságod Adele után jönni
és szembesülni velem. Most mégis jobb lenne, ha hazamennél, s
levetnéd ezeket a vizes ruhákat!
 – Nagyon sajnálom, Mrs. Harris! – mondta Michael. Honour
észrevette, hogy a fiú reszket a hidegtől és a sokktól.
– Nem kell bocsánatot kérned az apád miatt? –mondta csitító
hangon. – Természetesen intézkedni fogok, de hogy holnapig
fenntartsuk a rend látszatát a házban, kérlek, ne mondj többet annál,
hogy hazakísérted Adele-t!
– Annyira szégyellem magam! – mondta Michael. –Nem akarok
olyan családhoz tartozni, amelyik ilyen szörnyen bánik a
személyzettel. Ralph majdnem olyan gonosz, mint apám!
– Nem változtathatsz azon, hogy hová születtél? –mondta Honour
szelíden. – És most menj szépen haza, Michael!
 12. FEJEZET

Honour mosolyogva nézte a kanapén szundikáló Adele-t. Látta,

hogy a karácsonyi vacsora alatt végig küzd az álmossággal, amely
most végül legyőzte.
Elbűvölve nézte összekucorodott, formás testét, arcába omló
haját, kipirult orcáját. A sötét rózsaszín kosztüm oly tökéletesen állt
rajta, hogy Honour maga is elcsodálkozott varrónői képességein.
Ehhez a ruhához még új szabásmintát is vásárolt, mert a nála lévők
már mind kimentek a divatból. Ez viszont igen anyagigényes volt,
mert keresztbe kellett vágni a drága kelmét, s így majd tízméternyit
kellett vásárolnia belőle.
Amikor Adele fölpróbálta, azon viccelődött, hogy úgy fest, mint
Wallis Simpson. Honour egyáltalán nem látta Adele-ben a Mrs.
Simpson csontsovány, madárijesztő testalkatát, de a ruha modelljét
kétségkívül tőle kölcsönözte. A ráncolt derék, a szűkre szabott,
háromnegyedes ujj és a csípőre simuló szoknyarész Mrs. Simpson
védjegye volt. Honour persze úgy vélekedett, hogy Adele-en sokkal
jobban mutat a ruha, mert az alakja tökéletes, és a lába is nagyon
formás.
– Kellene egy pár magas sarkú cipő, egy kalap és egy szép
kabát! – morfondírozott magában, amikor unokaján végignézett.
Egészen megdöbbent, hogy menynyire megváltozott a
gondolkodása. Éveken át egyetlen szempont vezérelte a
ruhakiválasztásban: a praktikum. Most egyszeriben hihetetlenül
fontos lett, hogy Adele jól öltözött legyen.
– Azt hiszem, ez Michael miatt van – mormolta.
Amikor három évvel ezelőtt először megpillantotta Michaelt, tudta,
hogy van valami különös vonzalom a két kamasz között. Honour
rögvest megkedvelte a fiút egyenes viselkedéséért, jólneveltségéért,
nyíltságáért és őszinte érdeklődéséért.
Rettenetesen aggódott, hogy azok után, amiket Adele átélt az
otthonban, minden férfi közeledését el fogja utasítani. Michael
lényében azonban nem volt semmi fenyegető; volt benne viszont
valami megmagyarázhatatlan tisztaság, mely nyíltsággal és meleg
szívvel párosult. Titkon reménykedett benne, hogy barátságukból
egyszer szerelem fakad.
Amikor Michael elment Oxfordba, és Adele beállt az anyjához
cselédnek, Honour úgy hitte, hogy a románc kihűlt, s nagyon
elszomorodott. Este azonban, amikor látta a két bőrig ázott,
kétségbeesett fiatalt, megbizonyosodott felőle, hogy a láng még
mindig lobog. Michael olyan gyöngéd és óvó tekintettel nézte az
unokáját, hogy biztosra vette, nagyon megrázta a fiút, ahogyan a
családja bánt Adele-lel.
Sajnos amire most Honour kényszerült, az nem a tűz eloltása volt,
hanem épp a szítása, mert egyszerűen nem engedhette meg, hogy
bárki is bántsa vagy megalázza az unokáját.
Fölkelt a székről, átvágott a szobán, rendbe rakott néhány dolgot,
megnézte, hogy milyen mélyen alszik Adele, majd kendőt kötött, s
remélve, hogy unokája nem ébred föl, míg vissza nem tér, elindult a
hideg éjszakában.
Előbb még gyorsan megnézte magát a hálószoba tükrében. Kora
már szembetűnő volt, ráncai mélyültek, s bajusza is nőtt. Egykor
gyönyörű gesztenyebarna haja most acélszürkén simult a fejére.
Tengerészkék, horgolt ruhája volt a legjobb darabja, de már az is rég
kiment a divatból, mert még a Frank halála előtti évben csináltatta.
Szerencsére a molyok nem rágták meg, az ő alakja pedig semmit
nem változott az évek során, így még most is csinosan állt rajta.
Adele épp a minap említette, hogy mennyire szereti ezt a ruhát, mert
arra a nagyon boldog időszakra emlékezteti, amikor nagyanyja
először vitte el az iskolába. Attól a jeles alkalomtól eltekintve csak
karácsonykor és vasárnaponként viselte.
Honour kontyba fogta a haját, kicsit bepúderezte az orrát, majd
fölvette kis karimás kalapját, amely szintén kék volt. Adele egyszer
azon viccelődött, hogy milyen félelmetesen fest benne; most pedig
pontosan ez a cél.
Kabátja bársony nyakrésze már szinte teljesen kikopott, de ezt
ügyesen eltakarta egy rókaprémmel. Ezt még Frank vásárolta neki a
nászútjukon, mert úgy vélte, igényes nő ruhatárából nem hiányozhat
a róka-prém. Nemigen tetszett neki a nyakában fekvő két döglött
róka, amelyeknek üvegszeme túlságosan is valóságosnak tűnt, de
jól mutattak a kabáton.
Ezután felhúzta legszebb cipőjét. Nem nagy kedve volt ebben a
szűk lábbeliben végigcaplatni a hosszú úton, de ha az embernek az
ellenséggel kell szembenéznie, pontosan úgy kell festenie, mint ők,
nem pedig öregedő, elhanyagolt lápi özvegyként.

Metsző északi szél fújt Honour arcába, miközben lépdelt az úton.

Az ég ólomszínű volt, s úgy tűnt, nemsokára havazni is fog. A Brede
folyó annyira megáradt az előző napi esőzéstől, hogy egészen a gát
tetejéig ért a víz. Még szerencse, hogy elállt az eső, különben
mostanra már át is bukott volna a gáton.
Az ilyen napokon bizony nemigen szerette Honour a lápot. A táj
komornak és kietlennek látszott, ahol a vadmadarakon és birkákon
kívül más élőlény nem tud megélni.
A Harrington House bejárata előtt megigazította a kalapját és a
prémjét, nagy levegőt vett és becsöngetett.
Gyereksírást hallott fentről, s beletelt egy kis időbe, míg
meghallotta a léptek zaját a lépcsőről. Az ajtót kisírt szemű,
rendezetlen hajú, szőke, fiatal nő nyitotta ki, Adele elmondása
alapján Honour rögtön ráismert benne Mrs. Ralph Baileyre.
– Mr. és Mrs. Baileyvel szeretnék beszélni! – mondta Honour, s
gyorsan átlépett a küszöbön, mielőtt a fiatalasszony kitessékelhette
volna.
Laura Bailey elbizonytalanodott.
– Ez nem éppen a legalkalmasabb idő! – mondta, miután újabb
üvöltés hallatszott föntről.
– Nekem viszont alkalmas, ezért javaslom, hogy menjen föl a
gyerekéhez, míg én bemegyek. Ismerem a járást – válaszolta
Honour.
Azzal sarkon fordult, s rögvest a szalon felé vette útját, ahova
azon nyomban be is nyitott.
Adele olyan érzékletesen írta le a család minden tagját, hogy
Honour azonnal fölismerte mindegyiküket. Emily a tűz mellett ült a
kanapén fiával, Ralphfal. Myles Bailey szemben ült velük egy
karosszékben. Mindhárman döbbenten néztek az érkezőre, s a
levegőben lévő feszültségből érezni lehetett, hogy Honour épp egy
veszekedés kellős közepébe toppant be. Szerencsére Michael nem
volt jelen. Honour remélte, hogy nem is jön be, amíg ő ott van.
A szobában teljes volt a fölfordulás. Feltépett csomagolópapír-
darabok és otthagyott játékok hevertek szanaszét. Honour
megpillantotta a karácsonyfát, s őszinte elismeréssel nézte unokája
munkáját.
– Ki maga? – fakadt ki Ralph fölpattanva a kanapéról. – És hogy
képzeli, hogy csak úgy hívatlanul beállít ide?
Honour kitalálta Mrs. Bailey kérdő pillantásából, hogy nem ismerte
fel benne anyja egykori barátnőjét.
Honour végigmérte Ralphot, aki apja szakasztott mása volt.
– Nem változtál semmit! – mondta élesen. – Fiatal kölyökként is
pontosan ugyanilyen bárdolatlan voltál. Mrs. Harris vagyok, elhunyt
nagyszüleid barátja és Adele nagyanyja.
Myles fölpattant székéből.
– Na, hát jól figyeljen arra, amit mondok! – kiáltotta. – Egyszerűen
nem volt más választásunk, mint hogy megváljunk Adele-től.
Rendkívül arcátlan lány, s ha maga most azért jött, hogy
visszavegyük, akkor már most megmondhatom, asszonyom, hogy
hiába vesztegeti az idejét!
– Nem könyörgök én senkinek! – válaszolta harciasan Honour. –
Azért jöttem, hogy elmondjam, mit gondolok magukról, és hogy
összeszedjem az unokám holmiját meg elkérjem a jussát!
Emily döbbenten nézett rá.
– Mrs. Harris! – kiáltotta zaklatottan, és kezét a fejéhez kapta,
mert hirtelen rádöbbent, hogy anyja régi barátnőjével áll szemben. –
Ezer éve nem láttuk egymást! Miért nem mondta Adele, hogy a
maga unokája?
– És ha mondja, akkor nagyobb tisztelettel és figyelemmel bánt
volna vele? – kérdezte Honour gunyorosan, fél szemöldökét
felhúzva. Közben eltűnődött azon, hogy a múló évek mennyivel
kegyesebben bántak Emilyvel, mint vele. Emily haja még mindig
ragyogott, arca, mint a porcelán. De Adele megjegyzése, hogy úgy
fest, mint egy játék baba, teljesen illett rá. Kék szeme üvegszerű
volt, s tekintetéből üresség áradt.
Honour úgy gondolta, hogy Emily kétrészes ruhája a nyakfodorral
mégsem illő viselet egy ilyen korú nőhöz, pedig cseppet sem
változott azóta, hogy 1913-ban fiatalasszonyként utoljára látta.
– Szégyellned kellene magad, Emily! – folytatta Honour. – Adele a
segítségedre sietett, amikor senki más nem akadt, ugyanúgy, ahogy
én segítettem annak idején anyádnak. Nem képzett házvezetőnő, és
csak any-nyit tud a háztartásról, amennyit tőlem tanult, mégis
nagyon szépen helytállt, és rendesen vezette ezt a házat. Diszkrét
volt, hűséges és jó hozzád. Te mégis eltűrted, hogy a férjed
bántalmazza, és kidobja az utcára a szakadó esőben!
– Hát ide figyeljen! – vágott közbe Myles. – Egyszerűen nem
törhet be hozzánk, hogy megzavarja a karácsonyi ünneplésünket! A
lány tűrhetetlenül modortalan volt. Csak a jóisten tudja, miket vágott
már a feleségem fejéhez! Egyszerűen nem volt más választásom,
mint hogy elbocsássam!
– Ehhez egyszerűen nem volt joga. A felesége alkalmazásában
állt, nem a magáéban.
Adele egyszerűen csak megvédte magát. Maga, Myles Bailey,
erőszakos ember!
Ekkor hosszas és kínos felsorolásba kezdett a sérelmekről,
amelyek Adele-t a Harrington House-ban érték. Amikor Myles és
Ralph megpróbált közbevágni, még jobban nekik támadt. Emily sírva
fakadt, erre Honour őt vette célba.
– Úgy van, nagyon helyes, sírj csak! Ez az egy, amihez értesz!
Adele etetett, takarított, főzött, mosott rád, kivasalta a ruháidat, és
még ide is költözött, hogy állandóan vigyázhasson rád.
Egyetlenegyszer nem pletykálkodott a szomszédoknak rólad, nem
lopott el tőled semmit, nem használt ki semmilyen módon. Nézz csak
arra a fára! Ö díszítette föl egyedül, te egyetlen díszt nem aggattál
rá! Amellett megfőzte az ünnepi ételt, és szépen előkészítette a
házat a rokonaid érkeztére. És mit kapott cserébe? Semmit! Se egy
apró karácsonyi ajándékot, de még köszönetet se! És te képes voltál
elereszteni a szakadó esőbe csak azért, mert összetört egy
levesestálat!
 Honour látta, milyen hatással van mindhármukra. Emily teljesen
elsápadt és remegett, Ralph hitetlenkedett, hogy valakinek van
bátorsága a szüleivel ilyen hangon beszélni, Myles pedig vörösödött
a dühtől. Honour annak tudatában, hogy elég keserves lesz nekik az
ünnep személyzet nélkül, reménykedett benne: jövetelével s
támadásával sikerült elérnie, hogy ez legyen a Bailey család
legrémesebb karácsonya. De még egyáltalán nem végzett velük.
Forrt a vére, s követelte, hogy adják elő Adele ruházatát, valamint
kétheti bérét a felmondás miatt.
Myles úgy tekintett körbe a szalonon, mintha bíróságon volna, s
olyan gunyoros pillantást vetett Honomra, mintha bizonyítékai csupa
hazugságok volnának.
– Ezt az egész jelenetet elképesztőnek találom, Mrs. Harris.
Mondja meg nekem, Mrs. Harris, ha Emily cselédjének olyan
szörnyű volt a sora, ahogy azt most maga nekünk lefestette, akkor
ez a cseléd miért nem távozott saját akaratából?
– Mert vannak a világon olyan emberek, akikben az együttérzés
erősebb a megfontolásnál – válaszolta Honour fensőbbségesen. –
Adele nagyon aggódott, hogy mi lesz Emilyvel, ha magára hagyja,
ezenfelül pedig nem akarta, hogy Michael idegeskedjen, vagy akár
megszakítsa a tanulmányait.
– Hát itt van a kutya elásva! – pattant fel Myles maró gúnnyal a
hangjában. – A kisasszony szemet vetett a fiamra!
– Micsoda rágalom! – vágta vissza Honour. – Évek óta barátok
már, jóval azelőtt megismerkedtek, hogy Adele beállt ide. Valójában
barátságból vállalta el ezt a munkát. Amióta azonban beköltözött
ebbe a házba, alig találkoztak, és ezt Emily is meg tudja erősíteni.
Úgyhogy ne merje nekem azt állítani, hogy az unokám bármiféle
viszonyba keveredett volna a fiával, különben velem gyűlik meg a
baja!
A férfi arca elvörösödött, előrántotta a tárcáját, kihúzott belőle
néhány papírpénzt, s Honourhoz vágta.
– Fogja ezt a pénzt meg az unokája gönceit, aztán takarodjon a
házamból! – kiáltotta.
 – Először is bocsánatkérést követelek! – mondta Honour a pénzt
elvéve, de állva a sarat. – És ígéretet arra, hogy Mrs. Bailey jó
ajánlólevelet ír az unokámnak!
– Hát persze hogy írok neki ajánlólevelet! – szólalt meg Emily
zavartan, könnyáztatta szemmel. – De jobban örülnék, ha Adele
visszajönne dolgozni. Fogalmam sincs, mihez kezdjek nélküle!
– Nem jöhet vissza, maga eszetlen! – vágta oda Myles. – Majd
találok magának valaki mást!
Honour megvető pillantást vetett a férfira. Semmi sem mentette a
viselkedését: erőszakos volt, fafejű, s annyira eltelt önmagával, hogy
csaknem elszállt.
– És a bocsánatkérés? – nézett a szemébe kihívóan Honour.
– Jól van. Sajnálom, hogy kicsit elragadtattam magam – dörmögte
a férfi az orra alá, rá se nézve Honour-ra. – De kérem, most
távozzon! Ez életünk legrettenetesebb karácsonya. Az unokáim és a
menyem kétségbe vannak esve, ráadásul Michael sem volt itthon
egész nap.
Honour érezte, hogy megnyerte a csatát.
– Milyen más lenne minden, ha Adele-t emberszámba vették
volna! – mondta halkan. – Most nem zavarom magukat tovább, csak
a kabátját viszem el a konyhából. Biztos vagyok benne, hogy
Michael holnap elhozza majd a többi holmit.
– Michael biztosan nem! – vágott vissza rögtön Myles. – Nem
akarom még egyszer a fiamat a maga közelében látni! Ralph vagy
magam dobom be magukhoz.

Miközben Honour hazafelé botorkált a szűk cipőben, karján Adele

kabátjával, mindenféle dolog járt az eszében. Nevetnie kellett, ha
arra gondolt, hogy milyen állapotban van most a Harrington House
konyhája. Mosatlan edények tornyosulnak benne ételmaradékokkal.
Megérintette a tűzhelyet, ami épphogy meleg volt. Nyilvánvalóan
egyiküknek sem jutott eszébe, hogy fát rakjon rá, ezért már csak
néhány zsarátnok volt benne. Ma este bizony senki nem fog forró
fürdőt venni a házban, de még holnap reggel se! És vajon ki fog
nekiállni, hogy rendbe tegye a konyhát?
 De az örömbe, amelyet azért érzett, hogy Adele távozása
gyászosabban érintette a családot, mint az unokáját, vegyült egy kis
üröm is. Michael olyan remek férfi, nem volna szabad karácsonykor
egyedül bóklásznia, s azon gyötrődnie, hogy kinek a pártját fogja!
Másnapra még hidegebbre fordult az idő, s a nap sem sütött ki.
Olyan erősen tombolt a szél, hogy Honour alig bírta kinyitni a
nyúlketrecet etetéskor. Aztán megpróbált zsákokat erősíteni a
ketrecekre, hogy egy kicsit védje az állatokat a metsző hidegtől.
– Na, én aztán még egyszer ki nem megyek ma? –mondta,
amikor belépett, s kezét a tűzhely fölött melengette. – Valószínűleg
öregszem, mert még sohasem zavart a hideg.
Kicsit kényelmetlenül érezte magát, s nem tudta, hogyan mesélje
el esti kalandját a Bailey családdal. Unokája mélyen aludt, amikor
hazaért, s mire fölébredt, Honour a székében olvasott, mintha mi
sem történt volna. Meg kellene mondania, hogy végül megszerezte a
neki járó pénzt, s valaki elhozza majd a lány holmiját is, de nem volt
szíve bevallani, hogy Michaelt már soha többé nem látja.
– Szerinted lehetne belőlem ápolónő? – kérdezte Adele hirtelen.
– Ápolónő? Azt hittem, eleged van abból, hogy az emberek
folyton rángassanak.
– De az nem ugyanaz, mint a cseléd! Az igazi munka, aminek van
értelme. Tudom, hogy csak nyáron töltöm be a tizennyolcat, de azért
érdemes lenne körülnézni.
Honour gondolkodott egy darabig, s örült, hogy elterelődött a
figyelem a Bailey családról, majd így válaszolt:
– Szerintem nagyon jó ápolónő lennél. – És ezt így is gondolta.
Adele türelmes, együtt érző, nagyon értelmes, emellett erős és
önálló is. Mindezzel tisztában volt Honour, de nem volt szokása,
hogy a gondolatait megossza másokkal.
Adele ennek ellenére nagyon elégedett volt a válasszal.
Elmagyarázta, hogy mit gondolt ki éjszaka. Elmondta azt is, hogy
tanulónak szeretne jelentkezni Hastingsbe, a kórházba. Úgy tűnt,
már mindent át is gondolt, például azt is, hogy ha felveszik, akkor
tanulóként a nővérszálláson kell majd laknia.
 – Mi volt ez? – vágott közbe Honour, fölfigyelve egy kintről
hallatszó neszre. Fölkelt, s kinézett az ablakon. Ralph Bailey
távolodó hátát látta az úton. – Hát ez várható volt! Még ahhoz se volt
mersze, hogy bekopogjon.
Adele fölugrott.
– Miről beszélsz? – kérdezte.
– Ralph Bailey járt itt. Ideosont a dolgaiddal, ledobta őket az ajtó
elé, és elsomfordált.
Az autót biztosan lent hagyta az úton, különben hallottuk volna,
hogy jön.
Adele az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Ott állt a kis bőrönd,
amelyben a Harrington House-ba vitte a holmiját.
– Jaj, Istenem! – sóhajtott föl, majd becipelte a bőröndöt a házba.
– Nem hozták vissza a kabátomat. Biztosan megfeledkeztek róla!
Honournak erre mégiscsak el kellett mesélnie, hogy mi történt.
– A kabátod a szobámban van. Tegnap este elhoztam.
Adele szó nélkül végighallgatta nagyanyja nagy vonalakban
előadott elbeszélését. Csak ült a tűzhely mellett kifejezéstelen
arccal.
– Még tíz fontot is kihúztam belőle! – mondta végül Honour. –
Csak kétheti bért kértem, de aztán nem mondtam, hogy ez egy kicsit
sok.
Adele még mindig nem szólt egy szót sem, csak fölállt, hogy
kinyissa a bőröndöt. A ruhák tetején talált egy borítékot.
– Ajánlólevél! – mondta elképedve, miután elolvasta.
Elmosolyodott. – Mi az ördögöt mondtál nekik, amivel észre
térítetted őket?
– Felolvasnád? – kérdezte Honour.
– Tisztelt címzett! – kezdte Adele. – Adele Talbot
házvezetőnőként dolgozott nálam az elmúlt tizenhat hónapban.
Őszinte, szorgalmas és nagyon jó munkaerő. Nagy sajnálattal válok
meg tőle körülményeim változása következtében. Őszinte tisztelettel
Emily Bailey.
 – Nahát, te hitted volna? – kiáltott föl Adele. – Micsoda fordulat!
Te kényszerítetted rá, hogy megírja, nagyi?
– Kényszerítettem?! Dehogy! Mondtam ugyan neki, hogy kellene
adnia egy ajánlólevelet, de a hangvételből úgy gondolom, nagyon
bánja, hogy otthagyod.
– Remélem, minden rendben lesz – sóhajtott föl Adele. – Tényleg
nem tudja ellátni magát!
– Hát ide figyelj! Egy percet se gondolj többé arra a nőre! Ki mint
vet, úgy arat. Tudom, hogy a férje erőszakos vadállat, de ettől még
ágyazhatna vagy főzhetne. A családjának kell vele foglalkoznia, nem
neked.
– Szerintem senki sem foglalkozik vele, csak Michael! – mondta
Adele elhaló hangon.
– Az is az ő hibája! – válaszolta Honour keményen.
– Akkor ezek szerint az a te hibád, hogy Rose nem foglalkozott
veled? Honour fölhorkant.
– Rose minden szeretetet megkapott tőlem – mondta kelletlenül.
– Ő egyszerűen el volt telve magával.
– Miért nem mondtad még el soha, hogy mi ment tönkre
köztetek? – kérdezte Adele.
– Ennek semmi köze hozzád – mondta védekezően Honour.
– Szerintem pedig épp hogy mindenhez köze van? –válaszolta
Adele kissé ingerülten. – Hatással volt arra, ahogy Rose velem
anyaként viselkedett, úgyhogy kérlek, meséld el!
Honour mélyet sóhajtott. Már régen tudta, hogy eljön az idő,
amikor beszélnie kell Rose-ról Adele-nek, s talán ez a mostani
alkalom kedvező is erre. Adele már majdnem felnőtt, de
mindenesetre elég érett, hogy megértse ezeket a dolgokat.
– Már mondtam neked, hogy a nagyapád gránátnyomással
érkezett haza a háborúból. Nem lehet igazából elmagyarázni, hogy
mik a tünetei, magadnak kell látnod, hogy megértsd. Frank egész
napon át abban a székben üldögélt, ahol most te. Csak bámult
csendesen maga elé. Egy-egy alkalommal rettegve rázni kezdte a
fejét, mintha gránát süvített volna el a feje mellett. Ujjai folyamatosan
mozogtak. Piszkálta a gombjait, vagy tépdeste a szálakat a
ruhájából. Volt, hogy véresre kaparta az arcát. – Elhallgatott egy
pillanatra, mert nem tudta eldönteni, hogy elmondjon-e minden
részletet, vagy őrizze meg Frank méltóságát. – Az egész annyira
igazságtalan volt – folytatta hevesen. – Frank azelőtt folyton
nevetett, tele volt vad ötletekkel, s mindenről lehetett vele
beszélgetni. De az az ember, akit úgy szerettem, örökre eltűnt. Egy
visszahúzódó, ideges, gyakran félelmetes idegent kaptam vissza, aki
néha olyan nehéz feladatok elé állított, hogy úgy éreztem, nem
bírom tovább türelemmel, és föladom. Adele megértően bólintott.
– Azon a napon, amikor Rose-zal minden olyan rosszra fordult,
végre valamicske változást véltem fölfedezni a férjemben. 1918 késő
tavasza volt, s a harcok még javában folytak Franciaországban.
Délután elmentünk egy rövid sétára, és Frank elheveredett a földön,
mint régen. Segítség nélkül megivott egy csésze teát, alig öntött ki
belőle, és azt mondta, hogy szeret. Nekem ez mindennél többet
jelentett, mert ebben az időben szinte alig szólalt meg, ha pedig
beszélt, csak a háború borzalmait emlegette. Legtöbbször meg sem
ismert.
– És hol volt eközben Rose? – kérdezte Adele.
– Dolgozott a szállodában. Miután este végzett, vártuk, hogy
jöjjön. Nagyon vártam, hogy megérkezzen, és elmondhassam neki,
mi történt az apjával. Úgy gondoltam, hogy még ünnepélyesebbé
teszem az alkalmat azzal, hogy átadom a ruhát, amit titokban
varrtam neki.
Honour félig lehunyt szemmel hátradőlt a kanapén, s Adele
észrevette, hogy mesélés közben újra átéli az esemény fájdalmát.
– Már alkonyodott, amikor kilépett a szobájából az új ruhában –
folytatta az asszony. Honour előtt úgy pörögtek az események,
mintha csak tegnap történtek volna.
Az asztal vacsorára volt terítve, Frank pedig a szokásos helyén ült
a tűz mellett. Én meggyújtottam az olajlámpát, amint Rose kilépett a
szobából. Azt vártam, hogy majd kacagva körbeforog, s illegeti
magát az új ruhában. Szőke hajával, csinos pofijával és gyönyörű
alakjával mindenben jól mutatott, de azon az estén egyszerűen
elképesztően nézett ki, mert a ruha anyagának kékje nagyon szépen
kiemelte a szeme színét. Nagyon büszke és elégedett voltam, hogy
a sok munka ilyen szép eredményt hozott. Rose azonban se nem
örült, se nem köszönte meg a ruhát, hanem hisztizni kezdett. „Ez
egyszerűen rettenetes!”, tartotta el magától a szoknyarészt, mintha
csak koszos zsákból készült volna.
„Hogy képzeled, hogy én ezt a rongyot egyszer is fölveszem? Úgy
nézek ki benne, mint egy vénkisasszony!” A döbbenettől elállt a
szavam. Mióta Frank hazaérkezett, Rose fizetéséből tengődtünk. Az
anyagot is csak úgy tudtam megvenni, hogy eladtam a gyöngyös
kitűzőmet. Sokkal értelmesebb lett volna élelmiszerre költeni, vagy
kifizetni a doktor számláját, de tudtam, hogy milyen rossz érzés egy
fiatal lánynak nap mint nap ugyanabban az ócska ruhában járni.
Talán a magas nyak és a derék szegése nem a legutolsó divat
szerinti volt, de háborús időket éltünk, s a ruháknak vidéken
praktikusnak kellett lenniük. Ezt Rose-nak is be kellett látnia.
Megpróbáltam a legjobbat kihozni belőle. Nagyon bántam már, hogy
ezért eladtam a gyöngyös kitűzőmet, amit a szüleimtől kaptam
nászajándékba, s ami az egyetlen emlékem volt tőlük. Azt mondtam
neki, hogy inkább örülnie kellene, hiszen a legtöbb lány mindent
megadna azért, hogy új ruhája lehessen. Ezt talán egy kissé
hevesebben mondtam, mert Frank a vitától rohamot kapott. Dobálta
magát, rázta a fejét, és rémisztő torokhangokat hallatott.
Odarohantam hozzá, hogy megnyugtassam, de Rose csak
megvetéssel és undorral nézte. „Az is elég megalázó, hogy a
szegénységünk miatt ilyen rongyban kell járnom, de még ennél is
szörnyűbb, hogy apám a falu bolondja.”

Adele levegő után kapkodott, mert a történet, amelyet nagyanyja

megosztott vele, fájó emlékeket idézett fel a gyerekkorából.
– Mégis mit tettél? – kérdezte.
– Abban a pillanatban annyira megdöbbentett a kegyetlensége,
hogy teljesen lebénultam. Később már bántam, hogy legalább nem
pofoztam meg, vagy nem kényszerítettem arra, hogy végighallgassa
a rémtörténeteket, amiket Frank elborult pillanataiban mesélt. Akkor
talán megértette volna azt a mérhetetlen áldozatot, amit ezek a
férfiak a királyért és az országért hoztak.
– És mi történt azután? – kérdezte Adele.
– Reggelre eltűnt – válaszolta Honour jéghidegen. –Úgy osont ki
a házból, mint egy tolvaj. Minden pénzünket és értéktárgyunkat
magával vitte. Itt hagyott minket éhen halni.
Adele percekig nem tudott megszólalni. Soha nem gondolta, hogy
anyja melegszívű vagy érzékeny lehet, de rettenetes élmény volt
hallani, hogy már tizenhét évesen képes volt ilyen becstelenségre.
– Értem – szólalt meg végül. – Azért elmondhattad volna mindezt
már ezelőtt is! Honour hunyorgott.
– Ha nem osztottam meg veled valamit, annak oka volt. Amikor
idejöttél hozzám, nagyon beteg voltál. Rettenetes dolgokon mentél
keresztül, és csak az ösztöneimet követve tudtalak meggyógyítani.
Anyád miatt is nagyon szenvedtem, és az egész gyötrelmet csak
úgy voltam képes földolgozni, hogy kizártam őt a tudatomból. Azt
hiszem, öntudatlanul téged is erre késztettelek.
– De ez nem így működik, nagymama! A ki nem mondott dolgok
csak rontanak a helyzeten. Most már értem, miért voltál olyan
keserű, amikor Rose-t említetted, és teljes szívemből meg is értem,
de ez még mindig nem magyarázza meg, hogy ő miért volt velem
olyan kegyetlen.
– Nem, Adele, valóban nem – bólintott egyetértően Honour. –
Csak feltételezéseim vannak erről.
– Mire gondolsz?
– Rose itt még nem lehetett terhes. Nem stimmel az időpont.
Szerintem vagy egy férfival szökött meg, vagy rögtön elment
Londonba, hogy szórakozzon egy kicsit, és ott ismerkedett meg a
leendő apáddal. Akárhogy volt is, a férfi bizonyára elhagyta Rose-t,
amint kiderült, hogy gyereket vár, és ez minden nőt rendkívül nehéz
helyzetbe hoz.
– Ezért ment hát hozzá Jim Talbothoz, hogy elkerülje a
dologházat, vagy hogy szégyenszemre haza ne kelljen jönnie.
Honour elhúzta a száját.
 – Kétlem, hogy egyáltalán mérlegelte volna a hazajövetelt. Tudnia
kellett, hogy milyen sebeket ejtett az eltűnésével. Szerintem félt,
hogy sohasem bocsátanánk meg neki.
– Meg tudtatok volna bocsátani neki? Honour fölsóhajtott.
– Igazából nem tudom. Éktelen haragot éreztem. Frank teljes
ellátásra szorult, és alig volt valami pénzünk ételre. De ha hazajön
veled, meglágyult volna a szívem. Őszintén szólva nem tudom. Te
meg tudnál neki bocsátani, ha holnap betoppanna? Adele agyán
végigfutott a lehetőség.
– Erősen kétlem – válaszolta hosszas hallgatás után. – De ugye
nem fog többé idejönni? Tudja, hogy most már ketten vannak ellene.
Gondolom, megmondták neki, hogy itt vagyok.
– Meg, amikor aláírtam a papírt, hogy törvényes gyámod leszek –
válaszolta Honour.
Adele ezen elmélázott egy kicsit, s eszébe jutott, hogy akkoriban
nagyanyja rengeteget levelezett.
– De ez évekkel ezelőtt történt. Akkor még az
elmegyógyintézetben volt?
– Igen, egy észak-londoni intézetben, aminek Friern Barnett a
neve.
Honournak már kezdett elege lenni a témából, de tudta, hogy
Adele addig nem nyugszik, míg minden kérdésére választ nem kap.
– És még mindig ott van? Honour elbizonytalanodott.
– Igen vagy nem? Ha már nincs ott, biztosan meggyógyult.
– Nem, már nincs ott – vallotta be végül Honour. –Megszökött.
Adele nagyot nyelt.
– És ezt képes voltál előlem eltitkolni? – kérdezte
felháborodottan. – Hogyan és mikor szökött meg?
– Nem sokkal az után, hogy aláírta a nyilatkozatot, amiben
lemondott rólad. Kilenc hónappal az után, hogy idejöttél – válaszolta
Honour szemlesütve. – Úgy tűnik, annyira megbíztak benne az
ápolók, hogy néha-néha kiengedték az udvarra. Valószínűleg egy
szállítókocsiban rejtőzött el, senki sem tudja pontosan.
 – Ha erre képes volt, akkor bizonyára sokkal jobban van már! –
mondta Adele elgondolkodva.
– Valószínűleg – válaszolta Honour. – Legalábbis remélem.
Annak idején az volt a meggyőződésem, hogy a lemondónyilatkozat
miatt szökött meg, s rövidesen megjelenik itt.
– De nem jött! – Adele hosszan, megkönnyebbülten sóhajtott.
Honour nem tudott nyelni a torkában lévő gombóctól. Átérezte
Adele fájdalmát, de fogalma sem volt, hogyan enyhíthetne rajta.
– Nem, soha nem jött ide, de talán úgy gondolta, hogy boldogabb
leszel nélküle. Adele önkéntelenül összerázkódott.
– Pontosan annyira hiszem, hogy törődik a boldogságommal, mint
amennyire a jó tündérek létezésében hiszek – mondta gúnyosan. –
De ha már ilyen szépen feltárjuk a titkokat, elmondanád, hogy mi
történt Mr. Makepeace-szel?
Honour hátán a hideg futott végig. Hogyan mondja el Adele-nek,
hogy a rendőrségen nem hitték el, amit mond, amikor feljelentette a
fajtalankodó tanárt? Jobb lenne, ha Adele megtudná, hogy bár
számtalan levelet írt az intézményt fenntartó alapítványnak,
nemhogy fölfüggesztették volna állásából a nevelőtanárt, de még
csak ki sem vizsgálták az ügyet?
Az egyedüli győzelem, amit az első évben elkönyvelhetett, az
Adele hivatalos gyámság alá vétele volt. Ha belegondol, ez sem volt
igazi győzelem, mert a hatóságok egyszerűen örültek, hogy nem kell
foglalkozniuk többet a kislánnyal.
– Följelentettem – mondta őszintén. – A rendőrségen és az
alapítványnál is. Soha nem mondták meg, hogy mi történt vele.
Honour megkönnyebbült, mert Adele nem tett föl több kérdést.
Talán azért, mert még elég tapasztalatlan volt ahhoz, hogy úgy
higgye, ha valakit följelentenek, azt automatikusan meg is büntetik.
Fölkelt a székről, megragadta a bőröndjét, bevonult a szobájába
és kipakolt. Az ajtóból visszafordulva azonban bánatosan
megszólalt:
– Nem hinném, hogy még egyszer az életben találkozom
Michaellal! Úgyhogy ismét ketten maradtunk, nagyi! Te meg én!
 Honour a könnyeivel küszködött. Rápillantott Frank falon függő
képére a falon, amely a camberi kastélyt ábrázolta az előtte
kanyargó folyóval. Ott festette, ahová gyakran jártak piknikezni.
Frank mindig nagyszerűen ki tudta fejezni az érzéseit mind
szavakban, mind képekben, s Honour most úgy érezte, ez a pillanat
nagyon alkalmas arra, hogy elmondja unokájának, mennyire szereti
és milyen nagyra becsüli őt.
– Szeretlek, Adele – bökte ki esetlenül. – Átformáltad az egész
életemet. Bárcsak tehetnék valamit, hogy helyrehozzam a dolgokat
Michaellal! Szeretnék valami olyasmit mondani neked az anyádról,
ami megvigasztalna egy kicsit, de nem tudok egyebet, mint hogy
nekem te vagy a legfontosabb a világon!
Adele néhány másodpercig döbbenten nézett a nagyanyjára,
aztán harsány nevetésben tört ki.
– Jaj, nagyi! – mondta könnyes nevetéssel. – Nem nagyon
hiszem, hogy szeretnélek érzelgősnek látni. Az nem te vagy!
Honour csak elmosolyodott.
– Tudod, hogy mi a baj veled, te lány? – kérdezte. Adele
megrázta a fejét.
– Na, mondd!
– Túlságosan szeretsz engem.
 13. FEJEZET

1938

– Talbot nővér! Mrs. Drew kötését ki kell cserélni? –kiáltotta oda

neki MacDonald nővér, amikor elhaladt a mosdató mellett, ahol
Adele éppen egy ágytálat ürített ki.
– Igen, nővér! – válaszolta Adele, s amint MacDonald nővér kiért
a látóteréből, fityiszt mutatott a basáskodó kolléganőnek, aki
vasszigorral vezette a női sebészetet.
Január 1-je volt, s a kórházban minden osztályon híján voltak a
személyzetnek, mert épp kitört az influenzajárvány. Adele sem
érezte túlságosan jól magát. Nem mintha elkapta volna az influenzát,
de együtt ünnepelte a szilvesztert a többi tanuló nővérrel, s megivott
néhány pohár olcsó sherryt. Biztosra vette, hogy MacDonald nővér
fülébe jutott az eset, s most egész nap a nyomában volt.
Gyakornoki idejét a hastingsi Buchanan Kórházban kezdte meg
áprilisban. A fizetés csupán tíz shilling hetente, a munkaidő nagyon
hosszú, de szép szobában lakott a nővérszálláson, napi háromszori
étkezést kapott, és rengeteg új barátra tett szert. Angéla Daltry, a
szobatársnője, kedves, kelekótya lány volt Bexhillből, akivel szinte
mindig egy műszakba kerültek, ezért szabad idejük javát is együtt
töltötték.
Az ápolást Adele egyáltalán nem ilyennek képzelte. Minthogy
gyakornoksága kezdetéig még életében nem járt kórházban, elég
romantikus elképzelései voltak a betegápolásról. Segítő angyalnak
látta magát, aki lázas homlokokról törölgeti az izzadságcseppeket,
lázat mér, és virágot rendel. Azt nem tudta, hogy az emberek
hánynak, véreznek, ágytálba ürítenek, de mindez nem izgatta volna
annyira, ha tanulóként nem neki kell elvégeznie az összes piszkos
munkát. Arra sem gondolt soha, hogy ilyen sok szabályt kell majd
betartania. A betegek ágyára nem volt szabad leülnie, s arra is
ügyelnie kellett, nehogy egyetlen hajszál kihulljon keményített
fejfedője alól. MacDonald nővér rendkívül kínosan ügyelt a rendre, s
még hátul is volt szeme. Rögtön az első napon irgalmatlanul letolta,
mert az osztályon elszopogatott egy karamellát. Az egyik betegtől
kapta, de abból, ahogyan a nővér ordítozott vele, mindenki azt
hihette, hogy egy egész zacskó cukorkát ellopott, amelyet ott
helyben betömött a szájába.
Minden nehézség ellenére nagyon szerette a munkáját. Jó érzés
volt látni, hogy a betegek egyre jobban érzik magukat műtét után, s
bár tudta, hogy ő nagyon kicsi fogaskerék csak a kórházi
gépezetben, munkája mégis nélkülözhetetlen. A betegek hálásak
voltak a törődéséért, a többi nővérrel pedig nagyon vidáman telt az
élete.
Amikor visszatette a kimosott ágytálat a helyére, megragadta a
kötözőkocsit, és elindult Mrs. Drew felé. A beteg határozott, őszülő,
negyvenes nő volt, aki majdnem belehalt a vakbélgyulladásba, s akit
Adele nagyon megkedvelt.
– Mrs. Drew, ki kell cserélnem a kötést! – mondta, amikor elhúzta
a nő ágya melletti függönyt.
–Jaj, már megint! – sóhajtott föl Mrs. Drew, s letette a kezéből a
magazint, amelyet épp olvasott. – Néha az az érzésem, hogy maga
vadászik azokra az emberekre, akik szép kényelmesen fekszenek,
aztán hirtelen lecsap rájuk!
– Természetesen, ez a dolgunk – mondta nevetve Adele. – Be
kell bizonyítanunk, hogy megdolgozunk a hatalmas pénzért, amit
keresünk.
Lehúzta a takarót a nőről, majd fölemelte a hálóingét, hogy
szemügyre vehesse a kötést. Óvatosan levette, majd megjegyezte,
hogy szépen gyógyul a seb.
– Szerintem hamarosan haza is mehet.
– Nem sietek sehová! – válaszolta Mrs. Drew mosolyogva. – Itt jó
meleg van, és igazi élvezet, hogy végre lógathatom a lábam. Ha
otthon leszek, megint rám zúdul az egész család gondja.
Mrs. Drew-nak hat gyereke volt, akiknek életkora tizennyolctól
hároméves korig terjedt. Hasi fájdalmaival hónapokig egyáltalán nem
törődött, mert nem jutott ideje magára, és az orvost sem tudta volna
kifizetni.
 – A nővér majd elmondja nekik, hogy mit szabad csinálnia.
Komoly műtéten esett át, Mrs. Drew, nem szabad megerőltetnie
magát, ha hazamegy. Nem szabad cipekedni, szenesvödröt vagy
gyereket emelgetni. Egy darabig vagy a férjének, vagy a nagyobb
gyerekeknek kell mindent csinálniuk.
Mrs. Drew gyászos pillantást vetett Adele-re.
– Kicsi rá az esély. Mire hazaérek, az egész ház úgy fog kinézni,
mint egy szemétdomb. Ha van egy kis esze, nővérke, soha nem
megy férjhez! Ha a mézeshetek véget érnek, már csak lefelé vezet
az út.
Amióta munkába állt, Adele már sok olyan bölcs asszonnyal
találkozott, mint Mrs. Drew. Mindegyikük a férjét és a gyerekeit
helyezte előtérbe, a saját igényeikkel egyáltalán nem törődtek.
Legtöbbjük nagy szegénységben, rettenetes körülmények között
nevelte föl a gyerekeit, de valahogy mindegyikük megőrizte
humorérzékét. Mrs. Drew humora különösen szarkasztikus volt.
Férjét, Ericet egyszerűen Disznónak nevezte, mert inkább röfögött,
mint beszélt vele. Bevallotta, egyszer elszánta magát, hogy lerakja a
gyerekeit egy nevelőotthon bejárata elé, hátha akkor lenne végre
egy kis nyugalma. De amikor Eric bement hozzá látogatóba, széles
mosollyal üdvözölte, s minden egyes gyerekének külön levélkét írt,
mert őket nem engedték be az osztályra.
– Fogadni mernék, ha mindent újra kezdhetne, akkor is Mr. Drew-
hoz menne feleségül!
– mondta Adele, miközben tisztította a sebet.
– En is azt hiszem, de jól felpofoznám, mielőtt elkezdene röfögni!
– vihogott Mrs.
Drew. – Neked van udvarlód?
Adele tagadólag rázta a fejét.
– De azért csak kiszemeltél már magadnak valakit?
Adele kuncogott. Micsoda nő az, aki folyton azt hajtogatja, hogy a
házasság és a gyerekek a balekoknak valók, mégis mindenkit
összeadna mindenkivel.
– Azt hiszem, van már választottam – vallotta be Adele Michaelra
gondolva. – De sajnos nincs sok reményem. A szülei sohasem
fognak elfogadni.
– Én úsznék a boldogságban, ha az én Ronnie fiam horgára egy
ilyen helyes lány akadna, mint te! – mondta lelkesen Mrs. Drew. –
Okos vagy, csinos, és szépen beszélsz. A szüleinek is be kell ezt
látniuk!
Adele visszahúzta a hálóinget, és betakargatta az asz-szonyt.
– Én magam is gyakran gondolok rájuk – mondta rákacsintva. –
Most pedig pihenjen!
Semmi kószálás és pletykálkodás a többi beteggel!
Miközben tolta visszafelé a kötözőkocsit, azon gondolkodott, vajon
Michael hol lehet most. Lement-e Winchelsea-be karácsonyra, hogy
meglátogassa az anyját? Adele karácsonykor végig dolgozott, ezért
nem tudott hazautazni. Holnaptól viszont lesz két szabadnapja, s
nagyon remélte, hogy nagyanyja sok-sok pletykával várja majd
otthon.
Michael tavaly januárban írt, hogy elnézést kérjen a szülei
viselkedéséért. Nagyon furcsa levél volt. Érezte benne a mérhetetlen
bánatot és a sok-sok kimondatlan szót. A sorok közt olvasva
megvilágosodott előtte, hogy apja megfeddte miatta a fiút, s egészen
biztosan utasította, hogy soha többé ne lépjen vele kapcsolatba.
Michael valószínűleg úgy érezte, hogy engedelmeskednie kell apja
parancsának, s talán maga is belátta, hogy semmi értelme folytatni a
kapcsolatukat, de mivel Michael kedves ember, ilyet soha nem
mondana ki, mert nem akarná további sebekkel tetézni a bajt.
Adele várt egypár hetet, aztán írt egy nagyon vidám választ
Oxfordba. Megírta, hogy jelentkezett ápolónőnek, s hogy ne érezze
magát rosszul, mert minden nagyon jól alakult. Megírta, hogy nem
neheztel egyik családtagjára sem, s reméli, hogy Mrs. Baileyvel
minden rendben van.
Majd három hónap telt el, mire a fiú válaszolt. Azt írta, mélyen
meghatotta, hogy ápolónő lesz Adele-ből, mert az ő szemében az a
legfontosabb munka, amit ember végezhet. Azt is írta, hogy szerinte
Adele született ápolónő. Megkérdezte tőle, hogy találkozhatnának-e,
ha Hastingsben jár, bár azt nem tudja pontosan, hogy mikor jön. A
szülei kibéküléséhez fűzött reményei szertefoszlottak.
 A levél hátralévő részében a repülésről írt. Nagyon örül, hogy
végre pilóta vált belőle, s azt is hozzátette, komolyan fontolgatja,
hogy beáll a Királyi Légierőhöz, ha befejezte a tanulmányait.
Gyakornokként Adele-nek nem sok ideje maradt Michaelról
ábrándozni. Rengeteget kellett tanulnia, s minden héten dolgozatot
írtak. Esténként és szabadnapokon egyfolytában tanult. Májusban
megkoronázták VI. Györgyöt, s Adele-t beosztották, hogy dekorációt
készítsen a kórházban. Néhány ápolónő elutazott Londonba, hogy
megnézze a ceremóniát, de a gyakornokoknak mind bent kellett
maradniuk a kórházban, hogy segédkezzenek a teáztatásnál.
Némelyek felszolgáltak, mások pedig a járóképes betegeket
kísérgették. Adele számára nagy esemény volt ez, mert egyszerre
megismerkedhetett a kórház valamennyi dolgozójával: a többi
ápolóval, orvosokkal, karbantartókkal és egyházi személyekkel.
Ezen a napon világosodott meg előtte az is, hogy Anglia
valószínűleg ismét háborúra készül. Az Adolf Hitler németországi
felemelkedéséről szóló hírek oly mindennaposak voltak, hogy Adele
már nem is törődött velük. Természetesen elszörnyedt azon, ahogy a
zsidókkal bánnak, de most egy beszélgetésből megtudta, amit már
Michael is említett egy levelében, hogy a diktátor világuralomra tör, s
ő hirtelen rádöbbent, hogy ez mit jelent.
Azt az embert meg kell fékezni, és ez azt jelenti, hogy a Michael-
féle fiatalemberek háborúba mennek. Végigfutott a hideg a hátán,
ahogy elnézte Raymondot és Alfot, a két fiatal portást, akik mindig
ugratták a nővéreket. Nekik is el kell majd menniük, ahogy a legtöbb
orvosnak is, minden barátnője apjának és fivéreinek, s minden
ugyanolyan lesz megint, mint az első háború idején, hogy a nőknek
kell a férfiak munkáját végezniük, miközben folytonosan attól
rettegnek, nehogy szeretteik nevét ott találják az elesettek listáján.
Egyszeriben azt is megértette, hogy miért vették fel olyan
egyszerűen a nővérképzésre. Eddig naivan azt hitte, hogy a
bemutatkozó elbeszélgetésen bemutatott különleges képességei
miatt. Ám Angliának, ha kitör a háború, százával lesz szüksége
ápolónőkre, s akárki, aki képes rá és akar, ápolónővé válhat. Kicsit
elkeserítő volt, hogy nem olyan különleges, mint gondolta, de e tudat
még jobban ösztökélte, hogy bizonyítsa képességeit.
 Michael hosszú nyári vakációja kezdetén előzetes bejelentés
nélkül meglátogatta. Néhány napot töltött az anyjánál, mielőtt
elutazott volna Skóciába, s remélte, hogy Adele szabadnapos lesz.
A szerencse mellé szegődött, mert Adele épp szabadnapot kapott,
de szokásához híven nem ment haza a nagyanyjához, hanem a
nővérszállón maradt tanulni.
A többi nővér, aki látta Michaelt az előtérben, gonoszul ugratta
Adele-t. Úgy gondolták, hogy annak, aki elmegy a kedveséhez a
szállóra, komoly szándékai vannak. Adele-nek a lányok
pletykálkodása mellett még arra is számítania kellett, hogy a
felügyelőnő folyamatosan szemmel tartja majd.
Ömlött az eső, ezért Michael egy teázóba vitte. Adele a kezdeti
lelkesedés fázisában volt, mert az elméleti oktatás után, egy hete
került fel az osztályra, ezért teázás közben egyfolytában a kórházról
beszélt. Michael pedig épp ilyen lelkesedéssel beszélt skóciai
nyaralásáról. Nagyon gazdag embereknél fog lakni egy igazi, tóparti
kastélyban, s a családnak van saját repülőgépe, amelyet majd
vezethet. Egyikük sem említette a lápot. Mintha mindketten
megpróbálnának más emberré válni.
Michael elragadóan festett a nyári zakójában, s gyakran használt
olyan kifejezéseket, amelyeket Adele meg sem értett. Sokat változott
a külseje is. Megférfiasodott. Haja hosszabb lett, arca keskenyebb, s
miközben rendelt, ő elnézte arcélét, s hirtelen valami különös vágy
gyúlt benne a fiú iránt.
Bármennyire csodálatos volt is Michaelt újra látni, Adele-ben az az
érzés bujkált, hogy a fiú méricskéli, és kevésnek találja. Nem is
okolta ezért; olcsó pamutruhájában, harisnya nélkül, hőmérőkről,
mosdatásról s egyéb, nem túl fennkölt témákról csacsogva eléggé
érdektelennek tűnhetett.
Tudta azt is, hogy Michael Oxfordban és a barátai révén rengeteg
lánnyal ismerkedhet meg. Úgy képzelte, hogy ezek a lányok mind
szörnyen jól neveltek, kellemes beszédűek, és a divatlapokból
öltözködnek.
Miért érdeklődne továbbra is egy olyan lány iránt, akit a szülei
sohasem fogadnának el? Hiszen számtalan olyan lánnyal van
körbevéve, akik csinosabbak, okosabbak s kevésbé problematikusak
nála.
 Michaelnak hétre vissza kellett érnie anyjához, s amikor
visszavitte őt a nővérszállóra, arcon csókolta.
– Ha legközelebb jövök, majd jó előre megszervezünk mindent,
hogy több időt tölthessünk együtt! Szeretnélek elvinni vacsorázni és
táncolni is.
Adele nagyot sóhajtott, mielőtt válaszolt. Nagyon kívánta Michaelt.
Remegett tőle a lába, hevesebben vert a szíve, s az idők végezetéig
tudott volna hatalmas, kék szemében gyönyörködni. De belátta,
hogy az öt évvel ezelőtti találkozás óta nagyon különböző irányba
indultak, s ezek az utak nem kereszteződnek. Ha Michael szülei nem
elleneznék a kapcsolatukat, az akkor is problémás lenne, s Adele
nem akarta, hogy a fiú úgy érezze, hogy hálával tartozik neki.
– Nem, Michael! – mondta határozottan. – Ne vigyél se
vacsorázni, se táncolni! Küldj nekem néhanapján egy levelezőlapot,
hogy tudjam, mi van veled!
Azt remélte, hogy a fiú megkönnyebbül, sőt el is viccelődik azon,
hogy ő nem szokott le a szókimondásról, de legnagyobb
döbbenetére a fiú meghökkent, és le is állította az autót.
– Már nem kedvelsz engem? – kérdezte. Egyik tenyerét Adele
arcára rakta, hogy a lány ne fordíthassa el a fejét, s mélyen a
szemébe nézett.
– Persze hogy szeretlek, te buta! – válaszolta a lány, s
megpróbált nevetni. – Mindig is nagyon jó barátom maradsz, de ez
nem azt jelenti, hogy időről időre ide kell jönnöd és kedveskedned
kell velem azért, mert az apád olyan cudarul bánt velem.
– Azt hiszed, ezért jöttem ide? – kérdezte a fiú.
– Igen, azt hiszem. Lehet, hogy nem erre gondoltál, de én tudom,
hogy ezért. Egyáltalán nem kell magad rosszul érezned! Már van
munkám, és az anyádnál eltöltött idő segített hozzá. Nincsen
semmiféle rossz érzésem se veled, se az anyáddal szemben.
Michael a másik kezét is Adele arcához érintette, hogy tenyerében
tarthassa a fejét.
– Nagyon rosszul látod! Nem azért akarok veled vacsorázni, mert
bűntudatom van, hanem azért, mert azt szeretném, ha a barátnőm
lennél!
 – Ezt te se gondolod komolyan! – mondta elhaló hangon Adele,
aki teljesen elgyengült a fiú érintésétől. – Hogyan illenék én bele a te
világodba?
Csak nézz magadra! – mondta gyöngéden a fiú. –Gyönyörű vagy,
Adele, erős és mindenre képes! Akárhol megállnád a helyed! De én
nem akarom, hogy beilleszkedj bárhova, én azt akarom, hogy az
maradj, aki vagy, és ott maradj, ahol vagy! Szeretem a lényedet, a
kedvességedet, a szerénységedet! Nagyon kedvellek, Adele!
Mielőtt Adele megszólalhatott volna, Michael megcsókolta. Nem
röviden és bizonytalanul, mint két évvel ezelőtt, hanem igazi,
szenvedélyes csókkal. A fiú ajka sokkal puhább volt, mint gondolta, s
karja szorosan körbezárta. Nyelve hegyével szétnyitotta Adele ajkát,
s ekkor megértette, hogy a szerelmesek miként képesek órákon át
csókolózni a pályaudvarokon vagy a boltok kirakata előtt. Úgy
érezte, hogy megszűnik a külvilág, bánja is ő, ha a felügyelőnő nézi
az ablakból! Örökre Michael karjában akart maradni.
Akkor most már eljössz velem? – kérdezte a fiú. Még mindig
szorosan ölelte Adele-t, s orrát játékosan a lány orrához dörzsölte.
Mi mást felelhetett volna ő, mint igent? Amikor kiszállt az autóból,
olyan boldognak érezte magát, hogy legszívesebben berohant volna
a nővérszállóra, s körbekiabálta volna: Michael Bailey azt akarja,
hogy ő legyen a barátnője. Mégsem hozta nyilvánosságra a hírt,
mert valahogy úgy alakult a dolog, mintha a kapcsolat el volna
átkozva. Skóciából visszafelé eljött hozzá Michael, de Adele aznap
éjszakás volt, s csak arra maradt idejük, hogy néhány órát
sétáljanak. Szeptemberben, amikor jó előre megbeszélték Michael
látogatását, lerobbant a fiú autója. Miután megjavították, mégis útra
kelt, de már csak egy gyors vacsorára maradt idejük, mert Adele
éjszakás volt aznap. Reggel ott várt rá Michael a kórház előtt, de
Adele olyan fáradt volt, hogy elaludt az autóban, úton a
reggelizőhely felé.
Októberben Michaelnak vissza kellett térnie Oxfordba, s mivel
utolsó éves volt, szinte minden idejét tanulással töltötte. Azért
minden héten szorgalmasan küldözgette a leveleit, melyekben
rendre arra kérte Adele-t, hogy legyen még egy kis türelemmel, és
ne szeressen bele semmilyen fiatal orvosba.
 Adele csak nevetett e kijelentéseken. Olyan hosszú volt a
munkaideje, hogy mire végzett, már egyedül csak az ágyára tudott
gondolni, a maradék szabad idejében pedig folyton tanult. Emellett
az ápolónőknek szigorúan tilos volt orvosokkal barátkozni. S ha még
megengedték volna is, egyetlenegy sem ért fel Michael-lal.
Rengeteget ábrándozott Michaelról. Felidézte a csókjaikat, az
udvarlását, a bolondozásaikat. De nem engedte meg magának, hogy
teljesen elmerüljön az álmodozásban, mert Mr. Bailey határozott
ellenkezése mellett most még fenyegetőbb veszély közeledett: a
háború.
A hírekben már naponta latolgatták az esélyeket. Mr.
Chamberlain, a miniszterelnök, nyugtató beszédeket mondott, de
már senki nem hitt abban, hogy ki lehet maradni ebből a háborúból.
Michael egyre többször emlegette a légierőt a leveleiben. Adele-nek
néha az az érzése támadt, hogy a fiú titkon készül a háborúra. Azt
állította, hogy ebben a háborúban a küzdelem az égben dől el, nem
a lövészárkokban, mint az előzőben, s mindezt nagy izgalommal
adta elő.
Hogyan tervezhetné a jövőt, amikor a szerelme a lehető
legveszélyesebb hivatást választotta?
Adele-nek a buszon hazafelé menet folyton előrebukott a feje a
fáradtságtól. Amikor hozzáért az arca a hideg ablakhoz, hirtelen
fölriadt. Ismerte már az utat, ki se kellett néznie, hogy merre járnak
épp. Csukott szemmel is felismerte a kanyarokat, a meredek
dombokat vagy a le- és felszálló utasokat. Guestling mellett volt egy
disznótelep, amelynek a szagát már jó előre érezte.
Minden egyes alkalommal, amikor befordultak Winchelsea-be,
összerándult a gyomra, s minden áldott alkalommal jól megnézte
magának a Harrington House-t. Nagy meglepetésére villanykörtékkel
díszített karácsonyfát pillantott meg a szalonban. Rögtön kiment az
álom a szeméből, s azt kutatta, vajon Michael autója is ott van-e.
Michael ugyan nem volt otthon, de látott egy alakot, aki épp Mrs.
Bailey hálószobájában húzta be a függönyt. Valószínűleg az új
házvezetőnő volt, aki nyáron érkezett. Nagyanyja tudni vélte, hogy
özvegyasszony és nagyon vallásos. Adele kíváncsi volt, vajon mit
kezd Mrs. Bailey alkoholproblémáival.
 Amikor a busz elhagyta a Landgate-et, és legördült a völgybe,
Adele meghúzta a csengőt, és előrement, hogy leszálljon.
– Vigyázzon, kisasszony, nagyon jeges az út! – figyelmeztette a
kalauz.
Adele összehúzta magán a sálját, amikor ott maradt egyedül az éji
sötétben. Jéghideg volt, amin csak rontott a tenger felől érkező
metsző szél. De bármilyen hideg volt is, a tökéletes csend
csodálatos érzéssel töltötte el. A kórházban állandóan zaj volt.
Hirtelen eszébe jutott az első itt töltött tele. Az iskolából hazamenet
borzasztóan félt. A szélfúvásról azt hitte, hogy szellemek járnak, s
egyfolytában az volt az érzése, hogy a bokrokban rejtőzködik valaki,
aki csak arra vár, hogy lecsapjon rá.
A nagyanyja gyógyította ki ebből a félelméből.
– Ne légy nevetséges! Ha egy férfi a bokorban fekve várakozna
egy elhaladó lányra, az nyilván olyan helyen bújna meg, ahol nincs
ilyen hideg, s néha ember is jár arra. A szellemek, ha egyáltalán
léteznek, miért jönnének a semmi közepére, mikor Rye tele van
öreg, kísérteni való házakkal?
„Nagyanyám nem fél semmitől!” – gondolta Adele, miközben
óvatosan lépdelt előre a jeges úton. Ő maga nem hitte, hogy
öregségére szeretne egyedül élni egy ilyen elhagyatott helyen, de
amint megérezte a tűzifa gomolygó füstjét, és látta a fényt az
ablakban, megfeledkezett a fáradtságáról, éhségéről és a hidegről.
Olyan jó megint otthon lenni!

– Ez aztán remek volt! – sóhajtott föl elégedetten Adele, amikor

az utolsó falatot is eltakarította a tányérjáról. A menü sült csirkéből,
roston sült krumpliból, fehérrépából és kelbimbóból állt. – Senki sem
tud olyan jól főzni, mint te, nagyi!
– Nem nagy ügy, ha vannak friss alapanyagaid! – válaszolta
Honour, de nagyon örült a dicséretnek. – Szerintem a zöldségek,
amiket a kórházban adnak, nem frissek.
– És agyonfőzik őket! – tette hozzá Adele. – Mindennek
ugyanolyan az íze. De hagyjuk! Meséld el az itthoni pletykákat!
 – Hát mikor találkozom én bárkivel is, akivel pletykálkodni
lehetne? – kérdezte Honour. – Ha te nem vagy itt, alig van
szükségem valamire a boltból, úgyhogy nem tudok a Bailey
családról semmilyen hírrel szolgálni. Még azt sem tudom, Michael
hazajött-e karácsonyra.
Adele elpirult. Nem vette észre, hogy ennyire átlátszó.
– Nemsokára visszatér Oxfordba – mondta Adele –, de ezt küldte
nekem. Belekotort a kardigánja zsebébe, és kivett belőle egy ovális
aranymedált. Honour közelebb lépett, és megvizsgálta.
– Ez igazi arany! – kiáltott fel. – Biztosan egy vagyonba került!
– Tudom – mosolyodott el Adele. – Minden lány nagyon
irigykedik. Ki is lehet nyitni, egy arckép pont elfér benne. Szeretném
az ő képét beletenni.
– Tudják a szülei, hogy még mindig találkozgattok? – kérdezte
Honour a szemöldökét felvonva.
– Nem hinném! – válaszolta Adele.
Honour nagyot sóhajtott, de nem szólt egy szót sem.
Másnapra még hidegebbre fordult az idő, s az állatok etetésén
kívül ki sem mozdultak a házból. Ott ücsörögtek a tűzhely körül
egész álló nap. Adele egy előadás jegyzetét másolta, Honour pedig
kötött. A rá következő napon még mindig nagyon hideg volt, de
Adele látta, hogy nincs elég tűzifa, neki pedig este vissza kell
mennie a kórházba, ezért felajánlotta, hogy elmegy egyedül fát
gyűjteni.
Nagyon jól érezte magát a szabadban, újra a régi ruhájában. Csak
húzta maga után a kocsit, és élvezte a friss levegőt. Hastingsben
nem sokat sétált, de nagyon hiányzott az egyedüllét, és állandó
nosztalgiával gondolt vissza régi életére.
Egy órán belül telirakta a kocsit, mert az elmúlt hetek erős szelei
rengeteg fát sodortak a partra. Épp az utolsó öl fát cipelte a kocsira,
amikor a távolban Michael alakja bukkant fel.
Rye felől jött, fejét lehajtotta a heves szél miatt. Nem lápi sétára
öltözött. Csak vékony kabát volt rajta, s fedetlen fővel sétált.
– Michael! – kiáltotta Adele, de a szél túl erős volt, hogy a fiú
meghallja a hangját. Adele gyorsan odaszaladt a kocsihoz, rádobta a
maradék fát, s futásnak eredt Michael után. Már jó darabot szaladt,
amikor Michael fölnézett, és észrevette.
– Adele! – kiáltotta örvendezve, s futni kezdett felé. – Nem hittem
volna, hogy találkozunk! Azt hittem, dolgozol.
Elmesélte, hogy karácsonyra érkezett, de tönkrement az autója és
ott kellett hagynia a szerelőnél. Anyja egyik szomszédja vitte vissza,
de kiderült, egy alkatrész annyira tönkrement, hogy újat kellett
rendelni, s még mindig várni kell egy teljes napot, hogy elkészüljön.
– Az úton kellett volna hazamennem! – nézett le szomorúan sáros
cipőjére. – Ezt a cipőt nem kirándulásra tervezték, de eszembe jutott
az első alkalom, amikor megmutattad nekem az utat a kikötő felé, s
úgy éreztem, végig kell mennem rajta. És egyszer csak itt vagy!
– Beköszöntél volna hozzánk, ha nem találkozol velem? –
kérdezte a lány arra gondolva, hogy jobb lett volna előbb
hazarohanni, szép ruhát venni, s várni, hogy Michael betoppanjon.
– Nem hiszem. Gondoltam rá, de mindig úgy éreztem, nem
vagyok elég bátor ahhoz, hogy találkozzam a nagyanyáddal.
– De miért? Nem neheztel rád, s tudja azt is, hogy találkozgatunk.
Tegnap megmutattam neki a medált, amit tőled kaptam, s nem
mondott rá semmi rosszat. Egyébként nagyon köszönöm. Kedves
vagy, de nem kellett volna ennyi pénzt rám költened!
Széthúzta a kabátja gallérját, hogy megmutassa a fiúnak a
nyakában viselt medált.
– Nekem is van ám egy meglepetésem! Nem olyan értékes, mint
ez, de vártam vele, míg visszautazol Oxfordba, hogy ott vehesd a
kezedbe.
Michael rámosolygott Adele-re.
– Istenem! Milyen gyönyörű vagy ebben a kötött sapkában a
kipirult arcoddal! Adele elvörösödött.
– Inkább ijesztőnek mondanám – válaszolta szégyel-lősen. –
Miért épp akkor kell találkoznunk, amikor nem vagyok szépen
felöltözve?
– Szerintem akkor sem lehetnél szebb annál, amilyen most vagy,
ha órákig piperézkednél! – mondta Michael hosszasan
elgyönyörködve kedvesében. Adele állta a tekintetét, és lesütötte a
szemét. – Tudsz róla, hogy reménytelenül beléd szerettem?
Adele hallotta Michael szavait, de azt hitte, a fiú viccel. Ez
egyszerűen nem lehet igaz! De amint fölpillantott rá, a fiú
tekintetéből áradó gyöngédség és vágy határozottan megerősítette a
kijelentését. Ott állt vele szemben széltől kifújt arccal, enyhén tátott
szájjal, s lélegzet-visszafojtva várta Adele reakcióját.
– Te most komolyan beszélsz? – kérdezte Adele elcsukló hangon.
– Soha életemben nem voltam komolyabb! – válaszolta Michael.
– Folyamatosan győzködtem magam, hogy csak beképzelem, de az
érzés csak nem múlt el.
Azzal hirtelen megcsókolta a lányt. Hideg ajkuk felforrósodott a
szenvedélyes érintéstől. Adele egyszeriben mindenről
megfeledkezett: a lápról, a hidegről, a fás kocsiról, s hogy a
nagyanyja hazavárja. Teljesen elmerült ebben a csodálatos
pillanatban.
– Gyere, menjünk a kastélyhoz! – mondta Michael, karon ragadta
Adele-t, s már húzta is magával, mielőtt a lány egy szót szólhatott
volna. – Ott védve leszünk a széltől.
A kastélyba egy birkanyáj húzódott be a szél elől, s Michael
nagyon megnevettette Adele-t azzal, ahogy szétugrasztotta az
állatokat.
– Ez igazán nem volt szép tőled! Ez az ő otthonuk? –mondta
tréfálkozva Adele.
– Nem, ez a mienk! – ölelte meg Michael a lányt. –Idehoztál
aznap, amikor megismerkedtünk, s itt panaszkodtam ki magam a
szüléimről. Emlékszel?
Adele bólintott. Még mindig pontosan föl tudta idézni, hogyan
érezte magát azon a napon. Rögtön megkedvelte a fiút, aki bizalmat
ébresztett benne, de tartott is tőle, hogy túl sokat kiad magából.
Boldogan nézett körbe a kastélyban, amelyben oly sok órát töltött.
A porladó falak védelmezték őket a heves széltől, s bár az ég olyan
szürke volt, mint a kőfalak, e szélvédett helyen a fákon már fakadtak
a rügyek. A falak menedékhelyül szolgáltak számos élőlénynek, s
most védelmükbe vették Adele-t és Michaelt is.
 – Te viszont sose mondtad el nekem a titkaidat? –morgolódott a
fiú Adele-nek, akit egy füves dombra ültetett le. – Most már
nyugodtan megoszthatod velem, hiszen szerelmet vallottam!
Adele nem nagyon törődött a titkokkal, a szerelem kérdése
nyugtalanította.
– Ezt nem gondolhatod komolyan, Michael? –mondta, és a fiú
arcát két tenyerébe fogta. – Gondoltál már arra, hogy mit szólnak
hozzá a szüleid?
– Igen, gondoltam, és egyáltalán nem érdekel. Ezen a nyáron
betöltöm a huszonegyet, bevonulok a légierőhöz, és azt tehetek az
életemmel, amit csak akarok. Nem tartozom nekik semmivel.
– Dehogynem tartozol, Michael! – figyelmeztette Adele. – Ők a
szüleid, akik iskolába járattak és eltartottak, míg be nem fejezted az
egyetemet. Ha megszakítanák veled a kapcsolatot, nagyon szomorú
lennél!
– Biztos vagy benne? – húzta föl a szemöldökét Michael. –
Apámat egyáltalán nem érdeklem. Lehet, hogy megdob egy kis
pénzzel, de ezzel sakkban is tart. Anyám szeret ugyan, de soha nem
figyel arra, hogy mit szeretnék. Mindig csak magára gondol.
Természetesnek találja, hogy támogatom, harcolok érte, és közben
büszkélkedhet az ő okos kisfiával.
Adele világosan látta a helyzetet, s nem is talált igazán érveket
Michael kijelentéseivel szemben, mégis foglalkoztatta a kérdés, hogy
egy lápi lány hogyan tud beilleszkedni Michael családjába.
Ekkor Michael lefektette a fűbe, s olyan szenvedélyesen kezdte
csókolni, hogy egyszeriben minden kételyéről, gyötrelméről
megfeledkezett, csak élvezte a perc gyönyörét.
Abban a pillanatban azonban, amikor a fiú keze óvatosan a
kabátja alá csúszott, s finoman megérintette a mellét, egyszeriben
kijózanodott.
Mr. Makepeace képe ötlött fel benne, s fájón emlékeztette, hogy a
férfiak bármit megígérnek, csak célba érjenek.
– Haza kell mennem! – ült föl Adele, és lesöpörte magáról a fiú
kezét. – Az ebéd mindjárt kész. Az ötórás busszal indulnom kell, és
előtte egy kis időt még a nagyival kell töltenem.
 Michael felkönyökölt, s kérdőn nézett Adele-re.
– De én nem tudom, mikor jöhetek megint!
– Akkor keríts rá időt! – ugrott föl dühösen a lány. –Nem
hempereghetek veled a fűben, amikor csak kedved tartja! Nekem
kötelességeim vannak!
– Most miért vagy mérges? – kérdezte fölállva a fiú. – Mit
csináltam rosszul?
Adele-nek bevillantak a Mr. Makepeace-szel kapcsolatos kételyei.
Benne is megbízott annak idején, de a férfi visszaélt ezzel a
bizalommal. Honnan tudná, Michael csak azért mondta-e, hogy
szereti, hogy végül a magáévá tegye, vagy tényleg szereti, és az
érintése a szerelem megnyilvánulása?
Kolléganői történeteiből már hallotta, hogy a férfiak miket
művelnek a találkákon. A mellüket simogatják, a feneküket
markolásszák, s néha a szoknyájuk alá is benyúlnak. Az ápolónők
mindig elmesélték, hogy a randevú alkalmával meddig engedték
elmenni az ud-
varlójukat. Egyfajta játék volt ez, amelynek a szabályai minden
egyes alkalommal lazultak. Adele azonban nem akart játszani. Ő
pontosan tudni akarta, hogyan állnak. De kínos lett volna ezekről a
dolgokról beszélni.
Michael kézen fogta, miközben baktattak visszafelé a kocsihoz, de
nem szólt egy szót sem. Adele néhányszor rápillantott, s megpróbált
a gondolataiban olvasni.
– Nagyon sajnálom! – törte meg végül az elviselhetetlen csendet.
– Egy kicsit megijedtem.
– Attól féltél, hogy megerőszakollak? – kérdezte a fiú, s amikor a
lány a szemébe nézett, látta, hogy arca megfeszül a dühtől. – Én
szeretlek téged, Adele! Soha nem próbálnálak olyasmire
kényszeríteni, amit te nem akarsz! Reméltem, hogy ezt te is tudod!
Adele nagyon ostobának érezte magát, miközben még mindig
rettegett. Azt hitte, hogy a Makepeace-ügy már soha többé nem
fogja fölkavarni, hiszen vagy hét évvel ezelőtt történt, s az utóbbi
években már egyáltalán nem gondolt rá. Úgy érezte, hogy
magyarázattal kell szolgálnia; elviselhetetlen látvány volt a fiú
csalódottsága. Úgy összezavarodott, hogy a sírás fojtogatta a torkát,
mert azért zavarta, hogy Michael hozzáért a melléhez.
Amikor odaértek a kocsihoz, Michael megragadta, s húzni kezdte
hazafelé. Adele elnézte, ahogy Michael elegáns öltözékben húzza
az ócska, összeeszkábált kocsit, s görcsbe rándult a gyomra a
köztük lévő hatalmas társadalmi szakadékra gondolva.
– Kérlek, ne! – mondta hisztérikusan, és kivette Michael kezéből a
rudat. – Majd én!
– Most már a kocsidat sem érinthetem meg? – kérdezte
gunyorosan Michael.
Adele erre elsírta magát, s szinte futva húzta a göröngyös talajon
az ócska kocsit. A zötykölődéstől lepotyogott néhány fadarab, ezeket
Michael szedte össze Adele után kullogva, s értetlenkedve a lány
viselkedésén. Nem akarta elvenni tőle a kocsit, a lány mégis úgy
kapaszkodott a rúdba, mintha ökölharcot is vívna érte.
Michael ennek ellenére követte Adele-t. Úgy tervezte, hogy
ledobja a ház elé az összegyűjtött fát, s megy is a dolgára. Éhes volt
és fázott, fájt a lába, s rendkívül csalódottnak érezte magát, hogy a
nem várt találkozás ilyen csúfosan ért véget.
Amikor a ház közelébe értek, Mrs. Harris jelent meg az ajtóban.
Adele még gyorsabban lépdelt, s az erős széltől Michael nem
hallotta, hogy mit beszél a nagyanyjával. A lány kinn hagyta a kocsit,
és berontott a házba. Mrs. Harris céltudatos léptekkel indult Michael
felé.
– Mivel ríkattad meg ezt a lányt? – kérdezte Honour komor arccal.
– Nem is tudtam, hogy sír! – mondta Michael őszintén, majd
ledobta a fát, és leporolta a kabátját. – A rye-i kikötőből sétáltam
hazafelé, amikor összefutottunk.
Fölmentünk a camberi kastélyba egy kicsit, és egyszer csak
fölpattant, hogy neki haza kell jönnie. Fogalmam sincs, mi a baja.
Jobb lenne, ha maga kérdezné meg! Magával talán még hajlandó
beszélni! Honour szigorúan nézett a fiúra.
– Amikor elindult itthonról, még tökéletesen rendben volt!
– Akkor biztosan az keserítette el, hogy szerelmet vallottam neki!
– mondta kurtán Michael, és elindult.
 – Egy tapodtat se, Michael Bailey! – mennydörögte Honour. –
Gyere vissza rögtön! Michael nem mert ellenkezni, s visszafordult.
– Nézze, Mrs. Harris! Én tényleg nem tudom, hogy mi ütött belé!
Mondja meg neki, hogy este fölhívom a nővérszállón. Az autóm
elromlott, ezért nem tudom elvinni Hastingsbe.
– Holnap ezek szerint még itt leszel? – kérdezte Honour. Michael
bólintott.
– Akkor gyere el! Azt hiszem, van itt egy-két dolog, amit jobb
volna négyszemközt megbeszélnünk.
Honour integetett a busz után, de a hátsó ülésre lehuppanó,
keserű ábrázatú unokáján látta, hogy egész úton zokogni fog.

Álldogált még egy darabig a busz után nézve, amelynek

fényszórói megvilágították az ódon Landgate-et. Majd mélyet
sóhajtva hazafelé vette útját. Mindig is gyűlölte a januárt. Gyűlölte,
mert hideg, és korán esteledik, s gyűlölte azért is, mert ebben a
hónapban halt meg Frank. Ma még magányosabbnak érezte magát,
mint máskor. A postás reggel hozta a hírt, hogy gázmaszkokat
osztanak az iskolásoknak.
Rettenetes volt belegondolni, hogy a kormány félté- • telezi, a
németek harci gázt vetnek be a polgári lakosság ellen, de még
szörnyűbbnek látta Adele állapotát. Unokája természetesen nem
vallotta be, hogy mi történt délután, de Honournak nem voltak
kétségei a dolog természetét illetően.

Michael másnap reggel röviddel kilenc után megjelent Honournál,

aki azonnal betessékelte, s teával kínálta.
Michael aggodalmas ábrázattal ült a szobában, amiből Honour
arra következtetett, hogy a fiú nagy fejmosásra készül.
– Beszéltél tegnap Adele-lel? – kérdezte szelíden.
– Nem. Azt mondták, a szobájában senki nem veszi föl a telefont
– válaszolta Michael.
Honour elgondolkodott egy percre. Tudta, hogy Adele biztosan a
szobájában volt, de nem akart a fiúval beszélni.
 – Nagy kár! – válaszolta végül. – Reméltem, hogy sikerül
tisztáznotok, ami köztetek történt!
– Én megpróbáltam! – válaszolta ingerülten a fiú. –De egyszerűen
fogalmam sincs, hogy mivel bánthattam meg ennyire.
– Tegnap azt mondtad, hogy szereted. Ezt igazából is így
gondolod? – kérdezte Honour.
– Hát persze! Nem mondanék olyasmit, amit nem gondolok
komolyan! – válaszolta Michael őszinte felháborodással. – De
szerintem ő nem érzi ugyanezt irántam.
– Miből gondolod?
A fiú lehajtotta a fejét, és a kezét bámulta.
– Nem is tudnám pontosan megfogalmazni…
– Lehet, hogy Adele sem tudja a saját érzéseit megfogalmazni.
Én például biztosan nem tudom. Könnyű virágokról, állatokról és
hasonlókról beszélni, de az érzésekről nagyon nehéz – magyarázta
Honour.
A fiú nem szólt semmit, csak ült, és nézett maga elé.
Emlékeztetlek, hogy amikor Adele beállt hozzátok dolgozni, nálad
jóval alacsonyabb szintre került – kezdte Honour, hogy megnyerje a
fiú bizalmát. – Ő cseléd volt, te pedig minden szempontból az ura.
Tisztában van vele, hogy a szüleid sohasem fogják veled
egyenrangúként kezelni.
Michael mélyen megsértve nézett Honourra.
– Mondtam neki, hogy nem érdekel, mit gondolnak a szüleim! Az
én szememben ő egyenlő velem! Csak gondoljon bele, Mrs. Harris!
Maga itt él a lápon, mégis sokkal különb az anyámnál, és maga
nagyon jól tudja ezt!
– Én igen, de én egy iskolamester lányaként rendes nevelésben
részesültem, és jó családba is mentem férjhez. Az ilyen háttér
öntudatot kölcsönöz egy lánynak, és ezt a körülmények változása
sem ingatja meg. Adele-nek viszont nincs meg ez az öntudata. Ö a
munkásosztályban nőtt fel, és csak olyan dolgokat tapasztalt,
amelyek megerősítik a kisebbrendűségi érzését. Michael kérdően
nézett rá.
 – Most a múltjáról szeretne mondani valamit?
– Nem az én feladatom, hogy meséljek róla – válaszolta Honour,
mert hirtelen ráeszmélt, ha Adele engedélye nélkül beszél az
életéről, a lány sosem fogja neki megbocsátani. – De ha igazán
szereted Adele-t, meg kell nyerned a bizalmát, hogy érezhesse,
beleavathat!
Michael gyanakvó arcot vágott.
– Az anyjáról van szó, ugye? – kérdezte. – Amikor először
találkoztunk, azt mondta, hogy azért jött ide lakni, mert az anyja
beteg, de azóta se említette az anyját egy árva szóval se. Hol van az
anyja? Miért nem látogatja Adele?
– Nem tudjuk, hol van az anyja – válaszolta tárgyilagosan Honour.
– Engem nem is érdekel. Cserbenhagyott bennünket, amikor az apja
nagyon súlyos beteg volt. Arról sem tudtam, hogy van unokám, amíg
nagyjából hét évvel ezelőtt Adele meg nem jelent itt.
Michaelnak elkerekedett a szeme, az álla is leesett.
– Nem mondhatok ennél többet! – szólt Honour határozottan. –
Adele-től kell megtudnod az egész történetet. Csak arra kérlek, hogy
légy vele nagyon gyön-
géd, mert egész életében bántalmazták, és nagyon érzékeny!
Főzött még egy kanna teát, s míg ezzel ügyködött, figyelte
Michaelt. A fiú elmerült a gondolataiban, s ha lehet, még
zavartabbnak tűnt, mint amikor megérkezett.
Este még veszekedett volna vele, s megfenyegette volna, ha egy
ujjal is hozzáér az unokájához, megemlegeti. Reggelre azonban
ráeszmélt, hogy nem lett volna bölcs dolog elijeszteni a fiút. Azt is
átlátta mára, hogy Adele valószínűleg egyszerűen túlreagálta a fiú
közeledését. Michael érzékeny, nagyon intelligens fiatalember, és ha
valaki egyáltalán meg tudja ismerni s gyógyítani Adele sérült lelkét,
az nem lehet más, csak ő.
– Most pedig meséld el nekem, kérlek, mi is ez az egész dolog a
légierővel? – kérdezte vidáman, amikor a teát az asztalra tette.
 14. FEJEZET

– Hagyd abba, ez borzasztó! – kiáltott föl Adele megragadva

Michael kezét, amelyben a fiú egy fűszálat tartott. Eastbourne
közelében süttették magukat a tavaszi tengerparton. Amikor Adele
egy kicsit elszunyókált, Michael fűszállal csiklandozta az orrát.
– Jó, de akkor ébredj fel! – mondta széles vigyorral.
– Beszélni akarok veled!
Húsvét volt, s eltelt már egypár hónap az újévi események óta.
Michael külön utat szervezett, hogy meg tudja beszélni Adele-lel a
történteket. Adele könnyezett, miközben bocsánatot kért érthetetlen
viselkedéséért. Michael elvitte vacsorázni, s amint Adele ismét
nyugodtnak tűnt, megígértette vele, hogy mindent elmesél az
anyjáról és londoni éveiről.
Rettenetes volt hallani, hogy miken ment keresztül szegény lány,
mégis az szomorította el legjobban, hogy ha életének egy ilyen
fontos részét elhallgatta előle, akkor még mindig nem bízik benne
teljesen. Miután Adele befejezte élete szomorú eseményeinek
számbavételét, megkönnyebbülten sóhajtott fel. Most, hogy végre
megosztotta a fiúval gyermekkora rémségeit, Michael sok korábbi
kételye tisztázódott.
Nehezére esett aznap este egyedül hagynia Adele-t, mert látszott,
hogy nagyon fölkavarta a dolog, ő pedig még azt sem tudta biztosan,
hogy mikor találkozhatnak legközelebb. Amint visszaért a táborba,
megírta Adele-nek, hogy milyen sokat jelent neki a lány s az, hogy
most már nincsenek köztük kimondatlan titkok. Amikor néhány nap
múlva fölhívta Adele-t, újra a lány régi, vidám hangját hallotta. Adele
kérlelte, hogy ne aggódjon érte, mert semmi baj sincs vele, s ismét
bocsánatot kért szeszélyes viselkedéséért. A vacsora óta nem látták
egymást, de a telefonban úgy tűnt, hogy ismét minden a legnagyobb
rendben van közöttük.
– Miről akarsz beszélni? – kérdezte hasra fordulva, s felkönyökölt,
hogy a fiúra nézhessen. – Pontosan tudom! Arról például, hogy
milyen észveszejtőén nézel ki az egyenruhádban.
Michael elnevette magát.
– Nem, azt már tudom, sőt azt is, hogy én leszek a világ legjobb
pilótája.
– Hát akkor igazán nem maradt sok téma! Hacsak nem akarsz
mosdatásról, hőmérőzésről és hasonló érdekes dolgokról beszélni!
Michael az egész húsvéti szünetet anyjánál töltötte, hogy
felkészüljön a záróvizsgáira. Adele-nek sikerült három nap
szabadságot kivennie, hogy együtt lehessen a szerelmével, de
azután már új munkahelyén, a nő-gyógyászaton kellett dolgoznia.
Derült, szokatlanul meleg áprilisi nap volt, s Michael, akit épp most
vettek föl a légierőbe, rettenetesen izgatott volt, s nem is bírt másról
beszélni.
– Azt gondoltam, hogy beszélhetnél nekem egy kicsit a Firsről! –
mondta Adele fölé hajolva, s megcsókolta a homlokát. – Az az
érzésem, hogy valami rettenetes dolog történhetett ott veled, amiért
gyalog megtetted azt a hosszú utat Rye-ig.
Michael ráébredt, hogy kapcsolatuk nagy része telefonálásra és
levélváltásra korlátozódik, ami lehetetlenné teszi a komoly, elmélyült
beszélgetéseket. Napi dolgokról, barátokról, semmiségekről
csevegtek, de Michael még többet szeretett volna tudni Adele
gyerekkoráról, s amikor végiggondolta, hogy miket mesélt eddig a
lány, eszébe jutott, hogy a Firs nevű otthont Adele egy árva szóval
sem említette. Nyilván szörnyűséges hely lehetett, ha rászánta
magát, hogy egy vadidegenhez meneküljön. Michael úgy gondolta,
hogy a legtöbb ember jól kiszínezné a rossz dolgokat, hogy igazolja
magát. Persze néha megtörténhet, hogy olyan sokk éri az embert,
amelyről nem tud beszélni.
Még mindig foglalkoztatta, hogy miket mondott Mrs. Harris Adele
múltjáról. Amikor visszarendelte magához, hogy elbeszélgessen
vele, Michael meg volt győződve róla, hogy eltiltja majd az
unokájától. Nyilván minden szülő ezt tenné, ha kiderülne, hogy a
lányát megpróbálják elcsábítani.
Mrs. Harris ezzel szemben nyugodt volt, s nem is vádolta
semmivel. Az egész helyzet olyan volt, mintha ő próbálná megtudni
Michaeltól, hogy az unokája mit fedett föl a múltjából.
 Amikor Adele nagy nehezen elmesélte, hogy anyját
elmegyógyintézetbe vitték, Michael megnyugodott, hogy ez a lány
féltett titka. Csak sokkal később kezdett el gyanakodni. Miért félt
annyira, hogy megossza vele? Michael anyja is épp elég bolond,
ezért a fiú biztosan nem hökkent volna meg különösebben a hírtől.
Kell valami másnak is lennie, s elhatározta, hogy akárhogyan is, de
végre kihúzza a lányból.
Michael nem nagy lelkesedéssel időzött anyjánál; ha több napot
együtt kellett vele töltenie, már nagyon kínlód ott. Elég nehezen
sikerült úgy intéznie, hogy arra a három napra menjen haza, amikor
Adele-nek is szabadnapja volt, ráadásul mindennap valami indokot
kellett kitalálnia, hogy eltűnhessen otthonról. Ezért összeszorította a
fogát, és elvitte az anyját vásárolni, végiglátogatta vele régi barátait
annak reményében, hogy ha majd el kell mennie otthonról, anyja
nem fog hisztériázni. Szerencsére anyja egy cseppet sem
gyanakodott, amikor bejelentette, hogy el kell mennie Brightonba,
hogy megvegyen egy könyvritkaságot. Sem akkor, amikor azt
mondta, hogy egy oxfordi barátjával ebédel a közelben. Sőt még a
mai kimenőt is nyugodtan fogadta. Lehet, hogy anyja legalább
annyira unja az ő társaságát, mint Michael az anyjáét. Csak abban
az egyben reménykedett, nehogy véletlenül a fülébe jusson, hogy
Adele-lel találkozik, mert az biztosan kiborítaná.
A kettős öröm, hogy Adele társaságában lehet, s hogy sikerült
bekerülnie a légierőhöz, még egy kissé elodázta a komoly társalgást.
Az elmúlt két napban csak a repülésről meg a háború kitöréséről
tudott beszélgetni. Latolgatta az esélyeket. Adele-t valószínűleg
áthelyezik egy katonai kórházba vagy egy londoni közkórházba; ő
maga nem tudja, melyik támaszpontra fog kerülni. Az idő azonban
egyre fogy, s a mai nap után júliusig valószínűleg megint nem
találkozhatnak.
– Na gyerünk! Beszélj nekem az otthonról! – kérlelte.
– Nem akarsz te arról a helyről hallani! – válaszolta elutasítóan a
lány. – Nem valami érdekes, és nem is voltam ott sokáig.
– Nagyon is érdekes, mert megszöktél! – feszegette a témát
Michael. – Miért szöktél meg?
 – Már mondtam. Meg akartam tudni, hogy élnek-e a nagyszüleim.
Egyszerűen csak tovább tartott az út, mint gondoltam. Most gyere
szépen, és mondd, hogy szeretsz!
Hanyatt feküdt, s kitárta karját. Michael egyre csak gyönyörködött
a szépségében. Arca kipirult a naptól, haját összekócolta a szél,
szeme ragyogott, mint a borostyán. A legtöbb lány a hollywoodi
sztárokat utánozta. Göndörítették a hajukat, vékonyra szedték a
szemöldöküket, s gyakran annyi festéket kentek magukra, hogy
sokkal idősebbnek látszottak a koruknál. Adele ezzel szemben, ha
éppen nem dolgozott, mindig kibontva viselte a haját, s a napban
csillogó, ugrándozó fürtjei folyamatosan vonzották Michael kezét.
Adele nem púderezte az arcát, s nem is hordott fűzőt. Olyan
természetesen kecses volt, akár a hattyú. Michael úgy érezte, hogy
élete végéig szeretni fogja.
– Szeretsz? – kérdezte mellédőlve, s arcát Adele arcához
érintette.
– Persze hogy szeretlek! – kacagott hosszú szempilláit rebegtetve
a lány.
– Akkor mondd ki! – parancsolta a fiú játékosan.
– Szeretlek, Michael! – válaszolta a lány halkan, kicsit
szégyellősen.
– Mennyire bízol bennem?
Erre Adele összehúzta a szemöldökét.
– Mondjuk, rád bíznám az életemet. Az megfelel?
– Akkor azt is elmondhatod, hogy mi történt az otthonban!
– Semmi se történt. Egyszerűen nem szerettem ott lenni.
– Nem mondasz igazat! – mondta határozottan Michael. – Mondd
el az igazat! Ha nem mondod, ez egész életünkben problémát okoz
majd közöttünk!
Michael olvasott a lány tekintetéből. Adele el akarja mondani, de
nem meri. Aztán a fiú egy kicsit összehúzta a szemét, úgy
gondolkozott.
 – Minden részletet újragondoltam az újévi találkozásunk után.
Megpróbáltam megfejteni, hogy mi változtatott meg olyan hirtelen.
Aztán egyszer csak beugrott. Amikor megfogtam a melledet.
Adele arcára rémület ült ki, s egyszeriben nyilvánvalóvá vált
Michael előtt, hogy helyes volt a megérzése. Eddig nem gondolt rá,
hiszen Adele annyira gyakorlatias volt, s olyan természetesen,
minden szégyenlősség nélkül tudott beszélni a test működéséről.
Viszont minden egyes alkalommal, amikor ő szenvedélyesebben
csókolta, megdermedt. Nem simult hozzá, mint a többi lány, akikkel
randevúzott.
– Emlékeztetett téged egy férfira, aki bántalmazott az otthonban?
– kérdezte a fiú, de maga is annyira elszörnyedt a gondolattól, hogy
könnyek szöktek a szemébe.
– Igen – mondta Adele levegő után kapkodva –, de kérlek, ne
kérdezz többet róla!
Michael lefeküdt mellé, és szorosan magához ölelte úgy, hogy a
lány fejét a vállára húzta.
– Nem kérdezek többet! – mondta kedvesen. – Csak meséld el,
hogy mi történt!
– Nem tudom! – válaszolta a lány, s Michael érezte, hogy
megrándul a teste, és sírva fakad.
– El akarlak venni feleségül, Adele! Azt szeretném, ha örökre
együtt maradnánk, és gyerekeink lennének! De hogyan éljünk együtt
egy ilyen kimondatlan szörnyűséggel?
Várt egy pár pillanatot, majd folytatta.
– A nagyanyád tud róla, ugye? Nyilván elmondtad neki, amikor
beállítottál hozzá. Ő akkoriban idegen volt neked. Én nem vagyok
idegen, már öt éve ismerjük egymást! Nemcsak a szerelmem,
hanem a barátom is vagy!
– A felügyelő tanár volt… – kezdte a lány, s kezét az arcára tette.
– Azt gondoltam, hogy csodálatos ember, mert különös figyelemmel
fordult felém. Addig soha senki nem törődött velem!
Amikor végre belekezdett, az egész szörnyűséget szinte egy
szuszra hadarta el, de arcát mindvégig eltakarta. Michael nem vágott
közbe, hagyta, hogy minden kijöjjön belőle. Amikor befejezte, egyre
csak sírt Michael ölelő karjában.
Michaelt szörnyen megrázta a történet. Egyszerűen nem tudta
fölfogni, hogy egy olyan férfi, akinek a gondjaira gyerekeket bíznak,
hogyan tehet ilyesmit. Az esemény viszont magyarázatot adott Adele
furcsaságaira is. Amikor először találkoztak, úgy tűnt, hogy
nincsenek barátai, pedig nagyon kedves a természete. Michael
túlságosan érettnek találta a korához képest, de hiába volt érett,
egyszerűen nem lehetett megközelíteni.
Michael visszatekintve biztos volt benne, hogy az első pillanatban
beleszeretett Adele- be, mert folyton rajta járt az esze, de Adele
furcsa viselkedése, saját tapasztalatlansága és a körülmények
megakadályozták, hogy barátságnál több alakuljon ki közöttük. Most
szégyellte magát, hogy míg ő Európában utazgatott, majd Oxfordba
járt, élte vidám diákéletét, kocsmázott és lányoknak udvarolt, addig
Adele ilyen szörnyű titkot cipelt. Még azt is megengedte neki, hogy
az anyja szolgálatába álljon, ami nemcsak további bántalmazásokat
eredményezett, de meggátolta a lányt abban is, hogy a saját életét
élje. Most pedig, akár valami botcsinálta lélekgyógyász, talán még
nagyobb sebet ejtett Adele így is elég sérült lelkén.
– Most még több fájdalmat okoztam? – suttogta a fülébe,
miközben tehetetlenül nézte a lány elkeseredett arcát.
Adele fuldokolva zokogott. – Azt hittem, már rég túl vagyok rajta.
Soha nem gondoltam rá többé.
– De visszajött minden, amikor megérintettelek? –suttogta a fiú
könnyes szemmel. – Annyira sajnálom, kedvesem!
– Ne sajnáld! – mondta a lány alig hallhatóan. – Te se tudhattad,
ahogy én se. Engem is meglepetésként ért a dolog, és egyszerűen
nem tudtam kezelni.
Ekkor fölült, kifújta az orrát, és letörölte a könnyeit. Michael felé
fordult, s megpróbált mosolyogni.
– Gondolom, már megbántad, hogy annyira ki akartál faggatni!
– Igen. Nem. Vagyis fogalmam sincs – mondta a fiú bánatosan. –
Azt hittem, jobb, ha nincsenek közöttünk titkok, de ezentúl majd nem
merek hozzád érni!
 – Ne mondj ilyet! – mondta Adele, majd megfogta a fiú kezét, és
csókolgatni kezdte az ujjait. – Mostantól minden másképp lesz! A
múltkor váratlanul ért, de most már megszabadultam tőle, kiadtam
magamból, vége.

Egymás kezét fogva ücsörögtek egy darabig. Olyan tiszta volt az

ég, hogy kilométerekre el lehetett látni a mezőn. Hallgatták, ahogy
mögöttük a tenger hullámai a sziklafalhoz csapódnak, a fejük fölött
pedig sirályok köröztek. A nap melegen sütött, s a lágy szellő
simogatta az arcukat. Ahogy ültek némán, Michael érezte, Adele
mennyire megkönnyebbült, hogy végre megszabadulhatott ettől a
nyomasztó tehertől.
– Olyan kedves vagy, Michael! – mondta hirtelen, s tenyerét
Michael álla alá csúsztatta. – Olyan türelmes és megértő! Ha tudtam
volna, hogy ilyen jó érzés lesz utána, már rég elmondtam volna.
Michaelt meghatotta e vallomás.
– Mindent a maga idején! Talán nem értettem volna meg, ha
korábban mondod el. Az irántad érzett szerelmem sok mindent
megértetett velem, még a szüleimmel kapcsolatban is.
Adele bólintott.
– Most már értem, hogy a nagyszüleim miért számoltak föl
mindent, hogy a lápra költözzenek. Régente sokat nézegettem a
nagyi holmiját, és elképzeltem, hogy milyen lehetett az életük
Tunbridge Wellsben.
Sokszor haragudtam is, hogy már nem így él. Most már azonban
egyáltalán nem így gondolom, mert az az érzésem, hogy ő és Frank
olyan szerelemben élt, amilyenre mindannyian vágyunk.
– Ez a baj a szüleimmel – mondta Michael elgondolkodva. –
Szerintem ők sohasem szerették egymást. Anyám gyönyörű és
sokak által csodált nő volt, apám pedig gazdag, törekvő és ravasz.
Azért házasodtak össze, mert mindenki úgy gondolta, hogy szép pár
lesznek. Szerintem egy percet nem gondolkodtak a házasságuk előtt
azon, hogy semmi közös nincs bennük!
Előző nap elmondta Adele-nek azt is, hogy semmi sem oldódott
meg a szülei között. Mindketten makacsok. Amikor Emily
megbizonyosodott róla, hogy Myles szeretőt tart, nem vált el tőle,
hanem arra kérte a férjét, hogy kéthetente látogassa meg
Winchelsea-ben, nehogy a barátok észrevegyék, hogy nincs minden
rendben a házasságukkal.
Myles belement ebbe a kis játékba, mert rettegett tőle, hogy Emily
esetleg botrányt rendez, ami tönkretehetné az ügyvédi karrierjét.
Michael lemondott mindkettejükről, mert már nagyon elege volt
abból, hogy ő áll szülei párbajának kereszttüzében.
Adele tudta, ha a Bailey szülők tudomására jutna, hogy ők
Michaellal nemcsak találkozgatnak, hanem közös jövőt is terveznek,
kitörne a botrány. A szülők egyszeriben összefognának, és együttes
erővel próbálnák megszakítani a fiuk számára kedvezőtlen
kapcsolatot. Mindez azonban Michaelt egyáltalán nem érdekelte.
– Komolyan gondolod, hogy elveszel feleségül? –kérdezte Adele.
– Természetesen! – nézett rá a fiú, és meghökkent azon, hogy
Adele megkérdőjelezi a szándékát. – De meg kell várnunk, míg
befejezed az ápolónői képzésedet!
– És megtakarítok egy kis pénzt! – kacagott fel Adele.
– De addig is eljegyezhetjük egymást! – mondta lelkesen a fiú. –
Ezen a nyáron, amikor betöltöd a tizenkilencet.
Adele fölpattant, és örömében széttárta a karját. Alig húsz méterre
voltak a Beachy Head sziklacsúcsától. A felhőtlen, kék ég, a tenger,
a sok fehér szikla és a dús, zöld fű mind oly gyönyörűnek tűnt, hogy
Adele-nek elszorult a szíve.
– Üvölteni tudnék a boldogságtól!
– Kérlek, ne tedd! – szólt rá aggódva Michael, mert megpillantott
néhány feléjük közeledő kirándulót. –Még azt hihetik, hogy le akarsz
ugrani a szikláról.
– Ha leugranék, repülnék – mondta a lány, s kitárt karral futni
kezdett a fövenyen.
Ez már Michaelt is megnevettette. Megkönnyebbült, hogy végre
fény derült a nagy titokra, boldog volt, hogy egyetemi napjai meg
vannak számlálva, s hamarosan pilótaként keresheti a kenyerét.
Megvárta, míg a kirándulók a közelükbe érnek, s akkor ő is tárt
karral futásnak eredt. Remélte, a kirándulók azt hiszik majd róluk,
hogy szökött bolondok.

Két hónappal később, júniusban, Honour csészemosogatás

közben hallgatta a hatórás híreket. Az új, telepes rádiót Michael
hozta néhány héttel korábban. Azt állította, hogy egyik társa
Oxfordban kidobta, de Honour nem hitt neki, olyan újnak látszott.
Bárhonnan érkezett is, nagyon megkedvelte. Az esték ettől fogva
repültek a különböző rádiójátékok és műsorok hallgatása közben.
Leült a székére, s elővette a kötését. Azon gondolkodott, hogy
megfogadja Michael tanácsát, és bevezetteti az áramot. A
petróleumlámpa és a gyertya nagyon jó szolgálatot tesz esténként,
de már nem ad elegendő fényt gyengülő szemének.
A hírek mostanában elkeserítőek. A legfrissebb hír Ausztria
bekebelezése volt, meg az, hogy az osztrák zsidókat két héten belül
elbocsátják az állásukból. Épp az előző héten volt Adele-lel moziban,
ahol látták Adolf Hitlert a híradóban. Honour természetesen már látta
a diktátor arcát az újságok címlapján, de így, mozgóképen
szemügyre véve ráébredt, hogy milyen komoly veszélyt jelent a
világnak. A film egy nagygyűlésen készült, ahol kiguvadó szemmel
ordított, karjával pedig úgy hadonászott, mint egy eszement. Honour
nem is értette, hogyan követhet bárki egy ilyen apró, torz embert.
Ráadásul azok a nevetséges karlengetések! Ha Honour
Németországban volna, valószínűleg valami nagyon ocsmány
gesztussal válaszolna.
Adele, amikor hazaértek, színházat játszott. Egy fekete
gyapjúdarabot az orra alá biggyesztett, s azzal járkált föl-alá a
szobában, utánozva a diktátor mozdulatait. Honour remekül
szórakozott az előadáson, de rettegett az újabb háború kitörésétől,
noha a kormány folyamatosan azt hangoztatta, hogy nem üzen
hadat Németországnak.
A legutolsó hír végre valami örvendetes esemény volt. A Regent's
Parkban új állatkertet nyitottak, amely a hírek szerint a legnagyobb
és legszebb a világon. Arra gondolt, hogy elmenne megnézni. Talán
Adele-lel elvonatozhatnának a nyár végén Londonba.
Ábrándozásait kopogás szakította meg. Nagyon meglepődött,
mert ilyen esti órán általában már senki sem kereste föl.
 – Ki a fene lehet az? – motyogta magában. Nagyon felháborodott,
hogy valaki zavarni meri, amikor már kényelembe helyezte magát.
Kinyitotta az ajtót, s egy szőke nő állt előtte. Igazi repedtsarkúnak
látszott. Túl szűk, csillogó kék ruhát viselt, agyonrúzsozta az ajkát, s
magas sarkú cipőjéhez nem vett harisnyát.
– Igen? – kérdezte Honour elcsodálkozva, hogy egy ilyen nőcske
mit keres ezen a vidéken.
A nő kihívóan mosolygott rá, s Honournak egyszer csak nagyon
ismerősnek tűnt.
– Ismerem magát? – kérdezte.
– Azt hiszem, eléggé! – válaszolta a nő. – A lányod vagyok!
Honour meghátrált a döbbenettől, mégis hitt neki, mert az egyedüli
ember, akinek ilyen vakító, kék szeme van, az Rose.
– M-m-mit keresel te itt? – dadogta szinte ájultan.
– Azért jöttem, hogy lássalak, anyám! – válaszolta Rose, s az
utolsó szót gúnyosan elhúzta.
– De én nem akarlak látni! – válaszolta gyorsan Honour
összeszedve magát. – Azon a napon, amikor elloptad mindenemet,
és eltűntél, minden jogodat elvesztetted ahhoz, hogy meglátogass.
– Azt hittem, megenyhültél, mikor Adele-t befogadtad! – mondta
Rose, s mielőtt Honour észbe kaphatott volna, belépett a házba. –
Hol van Adele?
Honour sohasem gondolt rá komolyan, hogy egy napon Rose
esetleg visszatér a szülői házba, s most, hogy ez valósággá lett,
megrémült.
Az a Rose, aki húsz évvel ezelőtt elszökött innen, bár kihívó volt,
szívtelen és érzéketlen, mégis szépen beszélt és ismerte a jó
modort. Ez a Rose faragatlan volt mind beszédében, mind
viselkedésében, ami a rettenthetetlen Honourt életében először
meghátrálásra késztette.
– Dolgozik! – mondta lányának azzal az arckifejezéssel, amellyel
egykoron sarokba szorította. – És egyáltalán nem enyhültem meg!
Nem is tudom, honnan veszed a bátorságod, hogy ide gyere! –
dörögte.
 Rose csak gúnyos mosolyra húzta a száját, komótosan kinyitotta a
retiküljét, és kivett belőle egy doboz cigarettát.
– Semmi sem változott! – jegyezte meg, míg rágyújtás közben
körbejáratta tekintetét a helyiségen. – Te, a ház, a bútor. Olyan,
mintha megállt volna itt az idő. Azt hittem, hogy már ráncos
öregasszony leszel, de egyáltalán nem nézel ki rosszul.
Honour megdermedt lánya pimaszságától. Érezte, hogy növekszik
benne a félelemmel vegyes düh.
– Tűnj el! Takarodj a házamból! Nem akarlak itt látni!
– Majd elmegyek, ha mindent elvégeztünk – válaszolta Rose,
miközben lassan eregette a cigarettafüstöt. – Jogom van idejönni és
a lányom után érdeklődni.
– Egyáltalán nincs jogod! – vágott vissza Honour. Szokatlan volt,
hogy tart valakitől, s nem tudta, hogyan kezelje ezt az érzést. Még
akkor sem vesztette el hidegvérét, amikor nincstelen, mindenre
elszánt emberek kopogtattak be hozzá élelemért. Érezte, hogy Rose
valami gonoszságra készül, mert ha valóban csak Adele-t szeretné
látni, akkor nem fenyegetően, hanem alázattal érkezett volna hozzá.
Úgy látta, lánya még mindig mutatós ahhoz képest, hogy már a
harminchetedik évét tapossa. Sokkal testesebb most, mint tizenhét
évesen, de az alakja így is pompás, és a szeme is gyönyörű.
Vonásai azonban megkeményedtek, bőre elszürkült, fogai már nem
épek, s szőke haja is elvesztette selymes fényét.
Adele-ről abban a pillanatban mondtál le, amikor beszállítottak az
elmegyógyintézetbe – mondta Honour összeszedve magát. – Ha
tudtam volna, hogyan bántál vele kiskorában, már régen magamhoz
vettem volna. Úgyhogy egy percig se képzeld, hogy egyszer csak
betoppansz az életébe, s tönkreteszed azt a sok jót, amit vele
tettem!
– Ki beszél itt arról, hogy részt akarnék venni az életében? Csak
tudni szeretném, hogy mi van vele! – vágott vissza rögtön Rose.
– Megszöktél az intézetből. Onnan hová mentél? – kérdezte
számonkérően Honour.
Rose keresztbe tett lábbal leült a kanapé karfájára, s a cigaretta
hamuját a tűzhely mellé pöckölte, de elvétette.
 – Londonba.
Honour kikapta a cigarettát a kezéből, és bedobta a tűzbe.
– Miből éltél?
– Csináltam ezt is, azt is – válaszolta Rose félvállról. – Megéltem
valahogy.
Kijelentése, amelyet öltözéke is megerősített, nagyon úgy
hangzott, hogy utcalányként kereste kenyerét.
– És a férjed, Jim Talbot? Ő hol van? Rose vállat vont.
– Honnan tudnám? Eltűnt, amikor elvittek. Most pedig mesélj
Adele-ről! Van róla fényképed?
– Nem, nincs – csattant fel Honour. – Ápolónőnek tanul. Boldog.
Most pedig kifelé innen, és ne is gyere vissza!
– Van udvarlója? – kérdezte Rose olyan nyugodtan, mintha nem
is hallotta volna, mit mondott az anyja.
– Igen, van egy nagyon helyes barátja. És nyugodj meg, nem
fogom megmondani, hol dolgozik, úgyhogy ne is fáradj a kérdéssel!
Az utolsó, amit jelen helyzetében kívánna, hogy felkeresd.
– Honnan tudod olyan biztosan? – próbálgatta anyja türelmét
Rose. – Biztosan őt is fojtogatod a jelenléteddel, mint engem annak
idején. Tudod, azt nem nagyon szeretik a kislányok!
– Én nem korlátoztalak semmiben! – emelte fel a szavát dühösen
Rose.
– Dehogynem! Azt kellett ennem, amit elém raktál, azt kellett
tennem, amit mondtál, oda kellett mennem, ahová parancsoltad.
Soha semmiben nem dönthettem. Elrángattál a szép otthonomból és
iskolámból ide! – Rose szeme félelmetesen villogott. – „Vidéken
fogunk élni; nagyon nagy kaland lesz, meglásd!” – mondta Rose
Honour hangját utánozva. – Vidék! Egy kibaszőtt mocsár, ahol
állandóan süvít a szél, és kilométereken át nem lehet emberrel
találkozni! Kaland! Pokoli volt. Milyen anya voltál?
– Nagyon szerettél itt lenni, amikor nyaralni jöttünk! – mondta
Honour védekezően. – Talán nem minden sikerült úgy, ahogyan
apád és én terveztük, de amikor elvesztettük az üzletet, nem volt
más választásunk.
– Hogyne lett volna! A nagymamánál is lakhattunk volna! – vágott
vissza Rose, és fölényesen vigyorgott, mintha pontot nyert volna a
szócsatában. – Emlékezz csak vissza! Akkor már tizenegy éves
voltam, nem kisbaba! Hallottam és láttam dolgokat, és pontosan
tudtam, hogy mi folyik otthon. Te és az apám talán nagyon boldogok
voltatok rokonok és barátok nélkül, de én nem! Miért nem tudott az
apám elmenni dolgozni, mint más?
– Tényleg azt hiszed, hogy jogod van bírálni apád döntéseit
azután, ahogyan Adele-lel bántál? Tizenkét éves volt, amikor
meghalt a húga, s te az egész felelősséget rátoltad. Később még
meg is akartad ölni. Amikor belépett ide, olyan beteg volt, hogy azt
hittem, meg fog halni. Azt hittem, hogy azok után, amiken
keresztülment, egy életre tönkrement. Ezt mind te tetted vele, pedig
te születésedtől fogva csak szeretetet kaptál!
Honour csak annyi időre hallgatott el, hogy levegőt vegyen.
Tudom, mire megy ki a játék, Rose! Azt akarod velem elhitetni,
hogy Adele szándékos elhanyagolása is az én hibám, és hogy én
most tartozom neked valamivel! Hát ez nem fog menni! Te voltál az
az önző kis dög, aki kirabolta a szüleit, és elszökött egy
csirkefogóval! Amíg apád haldoklott, végig utánad sírt, és ezt
sohasem bocsátom meg neked!
– Mikor halt meg?
– 1921 januárjában. Az után, hogy elmentél, visszanyerte a
tudatát. Sokszor azt kívántam, bárcsak maradt volna öntudatlan,
akkor legalább nem érzékeli, hogy mit tettél velünk! A háború
összetörte a lelkét, de a szívét te zúztad porrá!
Ebben a pillanatban Rose felhagyott hadakozó és flegma
viselkedésével.
– Amikor elmentem, pénzt akartam küldeni nektek, de semmi sem
úgy sikerült, ahogy terveztem. Nem tudod, hogy min mentem
keresztül.
– Hogyne tudnám! – válaszolta Honour. – Elszöktél egy gazdag
emberrel, mert azt hitted, feleségül vesz. Persze meghátrált, amikor
kiderült, hogy terhes vagy. Hozzámentél Jim Talbothoz, hogy ne
kerülj a dologházba. Ezek után Adele-nek egész gyerekkorában
fizetnie kellett a vétkeidért.
Látta Rose arckifejezéséből, hogy igaza van.
– Bármit megtehetsz ebben az életben! De van egy bökkenő! A
következményekkel számolni kell! Senki mást nem tehetsz felelőssé
a saját vétkeidért.
– Csak mondd el, hogy van Adele, és már itt sem vagyok –
mondta Rose mogorván. – Csak ennyit akarok. Semmi többet. Jó
tanuló volt az iskolában?
– Igen, legalább olyan okos lány, mint te voltál – válaszolta
Honour komoran. – Nagyon nehéz időszak volt, amikor befejezte az
iskolát, mert sehol sem talált munkát, de aztán elszegődött
házvezetőnőnek, most pedig már egy éve ápolónőnek tanul. Nagyon
szereti, született nővérke.
– És hogy néz ki?
– Magas, világosbarna a haja, és nagyon helyes – mondta
Honour némi büszkeséggel a hangjában. –Nem olyan elragadóan
szép, mint te voltál, de az emberek szeretik, mert kedves,
barátságos, szorgalmas lány. Ha mégis tenni szeretnél valamit érte,
akkor tartsd magad távol tőle!
Legnagyobb meglepetésére Rose nem pimaszkodott tovább.
– Most elindulok – mondta fölállva. – Sajnálom, hogy kihoztalak a
sodrodból.
Honour bólintott, s ajtót mutatott neki. Nem mert megszólalni, még
ahhoz sem volt bátorsága, hogy megkérdezze, Londonba megy-e
vissza.
Rose szó nélkül elment. Tűsarkú cipője kopogott a köves úton.
Honour, amikor becsukta az ajtót, átment a hátsó ajtóhoz, és onnan
figyelte, ahogy a lánya megy az úton. Megállt egy pillanatra,
cigarettára gyújtott, majd továbbment. Honour csak akkor mert
föllélegezni, amikor lánya a főúthoz ért. Lába remegett, egész teste
elgyengült és izzadságban úszott, szíve pedig hevesen vert.
Sírva fakadt. Még soha életében nem félt, és nem érezte magát
ilyen szörnyen egyedül.
 15. FEJEZET

Az út végén fekete Ford parkolt a folyó mellett. Johnny Galloway a

lehúzott ablakban könyökölt. Rose odasétált az autóhoz, s beszállt
mellé.
– Találkoztál a lánnyal? – kérdezte Johnny.
– Csak anyámmal találkoztam – felelte gyászosan Rose. – Adele
dolgozik.
Johnny Galloway dél-londoni pióca volt, aki ragyogóan élt
másokból. Menyétarcát brillantinozott, fekete haja keretezte, s
előszeretettel hordott feltűnő, kockás zakót. Szívós férfi volt, aki
Rose mellé a jobb élet reményében csapódott, s a nő minden
szeszélyében cinkosságot vállalt.
Úgy három hónappal ezelőtt találkoztak a Grapes nevű helyen a
Sohóban, közel ahhoz az étteremhez, ahol Rose pincérnőként
dolgozott. Rose tudta, hogy a férfi nagy gazember, de szinte
mindegyik férfi az volt, aki a Grapesbe járt. Johnny ugyan
írástudatlan volt, de elég ravasz ahhoz, hogy piszkos ügyleteit egy
pár ro-therhithe-i törvényes üzlettel leplezze. Az első este leitatta
Rose-t, s folyvást azt hajtogatta, hogy ő ilyen gyönyörű nőt még
életében nem látott. Aztán taxit rendelt Rose-nak, s hazavitette.
Abban, hogy a férfi nem akaszkodott rá az első este, Rose kiváló
lehetőséget látott.
Rose lelkifurdalás nélkül ágyba bújt minden férfival, ha
megszimatolta, hogy a végén nyílni fog a pénztárca. Johnnyról
viszont már néhány ital után kiderült, hogy más, mint a többiek. Az a
ragadozó típus, aki mindent belead az udvarlásba. Pénzt és időt
szán a nőkre, Rose pedig mindent megtett azért, hogy a férfinak
izgalmas legyen a becserkészés. Szenvedélyesen csókolta, majd
leállította mondván, addig nem mehetnek tovább, míg meg nem
bizonyosodik a férfi szándékairól. A randevúkon néha alig szólt
hozzá, néha pedig úgy ragyogott, mint a gyémánt.
Tudta, hogy felkavarja a férfit. Mások már sokszor megjegyezték,
hogy ő tökéletes kombinációja az úriasszonynak és a kurvának.
Választékosan beszélt, tudott társaságban viselkedni, és
elképesztően érzéki volt. Johnnynak az elrontott szépasszony
szerepét eszelte ki.
Azzal nyerte meg az együttérzését, hogy egyik alkalommal elejtett
egy mondatot, mely szerint a férje elmegyógyintézetbe záratta, mert
rá akarta tenni a kezét a pénzére. Amikor nevetve elmesélte
szökését, ravasznak és bátornak állította be magát. Johnny úgy
gondolta, hogy Rose alkoholproblémái egyik lánya korai halálából és
a másik lánya gondozásba vételéből erednek.
Egy dolgot azonban Rose nem vett számításba: Johnny lágyszívű
volt. Arra az elhatározásra jutott, ha Rose újra összekerülne a
lányával, az eltörölné a múltbéli szenvedéseket. Rose minden
elképzelhető ellenvetést felhozott; többek között hogy az anyja
biztosan teletömte a lánya fejét mindenféle ostobasággal a
személyét illetően. Johnny azonban nem adta fel. Kitalálta, hogy ha
előzetes bejelentés nélkül, egyszer csak ott teremnek az ajtóban,
Adele maga is láthatná, hogy mit tett vele a nagyanyja.
Rose hirtelen kényelmetlen helyzetbe került. Rettegett az anyjától
való találkozástól, és Adele sem igazán érdekelte azon kívül, hogy
milyen nő lett belőle. Ha viszont nem teszi meg, amit Johnny
kitervelt, a férfi még ráeszmél, hogy felültette, Rose pedig nem
akarta elveszíteni. Johnny szép ajándékokat vett neki, és jóltartotta.
Ezért amikor az egyik reggel azt javasolta, hogy autózzanak le Rye-
ba, Rose nem tehetett mást, mint beleegyezett a dologba.
Amikor a házhoz ért, természetesen visszafordulhatott volna, s azt
mondhatta volna a párjának, hogy senkit sem talált otthon, de valami
megmagyarázhatatlanul furcsa okból kényszerítette magát, hogy
végigcsinálja. Nem tudta megmondani, hogy a puszta kíváncsiság
indította-e rá, vagy a halvány remény, hogy anyja örülni fog, ha
viszontlátja.
– Rendes volt veled az anyád? – kérdezte Johnny, és meggyújtott
két cigarettát, amelyek közül az egyiket Rose-nak nyújtotta.
– Dehogy! Anyám igazi sárkány! – válaszolta Rose, és gyorsan
mélyet szívott a cigarettából, mert még mindig remegett a
kínvallatástól. – Mindig is őrült mérges volt, amiért apám rám hagyta
a pénzét, és nem rá. Szerintem azt sem hitte el, hogy Jim lelépett a
pénzzel, miután rábíztam. Adele-t pedig merő rosszakaratból
rejtegeti előlem. Elfelejti, hogy nyomortanyán élek, és halálra
dolgozom magam, csak hogy valami pénzt küldhessek nekik.
Johnny megfogta a vállát, s mély együttérzéssel nézett Rose-ra.
– Ne vedd a szívedre, aranyom! – mondta. – Legalább
megpróbáltad. Ha a lányod hazajön és meghallja, hogy ott jártál,
nagyon boldog lesz.
– Nem hinném, hogy a vén szatyor elmondja neki! – válaszolta
Rose morcosan. – Tudtam, hogy hülyeség odamenni, nem kellett
volna hallgatnom rád!
– Ne add még fel! Rossz formában találtad. Az én mamókám
mindig leharapta a fülemet, amikor hazamentem. Engem okolt
mindenért, ami rosszul ütött ki az életében. Aztán aludt rá egyet, és
a következő nap már kenyérre lehetett kenni. Ha most itt töltenénk
az éjszakát, holnap reggel, amikor már átgondolt mindent, vissza
tudsz menni hozzá. Lefogadom, hogy holnap minden rendben lesz!
Rose Johnny vállára hajtotta a fejét, és sírást mímelt, mert anyja
ellenségességével szemben szükségét érezte a férfi megértő
szavainak. Természetesen számított rá, hogy anyja majd ráront, de
ez legalább igazolta a szívtelenségéről régen kialakított képet.
Azt azonban nem hitte, hogy ő összezavarodik.
Minden olyan szépen összeállt, mielőtt átlépte anyja küszöbét.
Megerősítést akart látni arról, hogy gyermekkori otthona valóban egy
viskó; hogy a gyerek, akit sohasem szeretett, nem is szeretnivaló;
hogy élete sokkal rosszabb lenne, ha nem menekül el otthonról.
A ház azonban nem viskó volt. Való igaz, hogy nagyon egyszerű,
minden kényelmet nélkülöző otthon, de ragyogott a tisztaságtól. A
szobában szappan és bútorviasz illata keveredett, az asztalon
virágcsokor állt, s az egész háznak volt valami bájos, rusztikus
hangulata. Rengeteg rég elnyomott emléket idézett fel benne. Adele-
t pedig valamiért nagyon megkedvelhette az anyja, különben miért
küzdene érte, mint egy anyatigris?
– Na, na! – nyugtatgatta Johnny. – Menjünk el Hastingsbe, és
keressünk egy fogadót éjszakára? Elmehetnénk a mólóra is, hogy
szórakozzunk egy kicsit. Has-tings nagyon jó hely, sokat jártam oda
sráckoromban.
 Rose nem akart Hastingsben mulatozni Johnnyval, s főként nem
akart vele egy ágyban aludni. De ha erősködik, hogy menjenek
vissza Londonba, akkor a férfi csalódott lesz, sőt talán még gyanút is
fog. Jobbnak látta, ha úgy tesz, mintha mérlegelné a lehetőséget,
hogy újra elmegy anyjához, bár ez egyáltalán nem állt szándékában.
Szipogva törölgette a szemét.
– Nem tudom, lesz-e elég bátorságom, hogy újra megpróbáljam.
De talán reggel majd másként érzem magam.
Johnny felvidult.
– Ez a beszéd! Akkor vessük bele magunkat a hastingsi
éjszakába?
– Elég, ha Winchelsea-be megyünk – mutatott Rose a domb felé.
– Szerintem a fogadóban lesz szabad szoba. De Mr és Mrs.
Gallowayként kell bejelentkeznünk!
A férfi ragyogott; gombszeme szinte eltűnt, úgy vigyorgott.
– Nagy öröm ez nekem, édesem! – ujjongott.
Kevesebb mint fél óra múlva Rose és Johnny már a Bridge fogadó
bárjában ültek. Johnny sörözött, Rose pedig egy nagy rumos kólát
szopogatott. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért itt akart
megszállni, de valószínűleg előjöttek gyerekkori emlékei, amikor
apjával itt ücsörgött délutánonként. Frank sörözött, neki pedig
limonádét rendelt. A szoba Rose szintjéhez képest luxuslakosztály
volt a maga rózsaszín felületeivel és hatalmas, puha ágyával.
Egyetlen dologra volt szüksége: néhány italra, hogy élvezni tudja
majd a nagy ágyat Johnnyval. Ezért gyorsan helyrehozta a sminkjét,
megfésülködött, és már indult is a bárba.
– Nehogy túlságosan felönts a garatra, én helybéli vagyok! –
súgta Johnny fülébe, amikor leültek az italokkal. – Nem akarom,
hogy Adele fülébe jusson, egy férfival láttak itt!
– Rendben! – válaszolta Johnny, bár egy kicsit furcsának találta a
dolgot. – És mi lesz, ha valaki felismer?
– Az nem nagyon valószínű. Szinte még gyerek voltam, amikor
elmentem. Ha netán valaki mégis megszólítana, csak csináld, amit
mondok!
 Valójában senki, még a kövér pohárszedő lány sem szólt hozzájuk
egész este.
– Mégis Hastingsbe kellett volna mennünk! – szólalt meg Johnny
a negyedik söre után. A kocsma olyan csöndes volt, akár egy
templom. Az öregemberek barátságos némaságban üldögéltek.
Csak a dominók koccanása, egy-egy krákogás vagy halk üdvözlés
törte meg néha a csendet. Még a gazdájuk lábánál heverő kutyák is
némák voltak.
– Ehettünk volna sült halat, és sétálhattunk volna a mólón. Ez itt
nem valami nagy szám!
Ezzel Rose is egyetértett, s bár Winchelsea furcsa hely volt,
gyerekként csodálatosnak látta. Az egész település egyetlen utcából
állt, ott volt a kocsma is meg a városka néhány üzlete, de az öreg
házak mind másmilyenek voltak, a kertek pedig nagyon szépek; az
ember mindig biztos lehetett benne, hogy valaki megállítja
beszélgetni.
Felidézte, hogy amikor néhányszor elküldték ide, milyen
csodálattal nézte a boltot, amelynek polcai a plafonig tele voltak
mindenfélével. Nagyon sötét volt bent, de a fonáltól kezdve a
felmosórongyon át az édességig mindent árultak. Volt, hogy több
mint egy órán át vizsgálgatta a különböző édességes üvegek
tartalmát, míg végre el tudta dönteni, hogy mire költse az egy
pennyjét.
Sokszor azt álmodta, hogy az egész bolt az övé, s ő méri le a
rézmérlegen és önti a papírzacskóba az édességet.
Azt is nagyon szerette volna, ha odaköltöznek. Szeretett volna ő is
a kertkapuban ácsorogni, és beszélgetni az arra járókkal. Anyjának
volt egy helybéli barátnője, akihez néha eljöttek látogatóba, s akinek
a háza nagyon emlékeztette őt nagyanyja Tunbridge Wells-i házára.
Mostanra az egészből annyira emlékezett, hogy volt egy zongorájuk
és egy nagyon szép kertjük. Elgondolkodott, vajon felismerné-e a
házat, ha végigmenne az utcán. Mindketten berúgtak egy kicsit, mire
a zárást jelző csengőt megrázták. Miközben lépdeltek fölfelé a
szobába, Rose azt eszelte ki, hogy úgy tesz, mintha teljesen kiütötte
volna magát, s akkor nem kell lefeküdnie Johnnyval.
 Johnny szegény, annyira felizgult, amikor befeküdt Rose mellé az
ágyba, hogy még a behatolás előtt elment. Rögvest ezután mély
álomba merült, Rose pedig megkönnyebbülten felsóhajtott.
Fáradt volt, részeg, és az ágy is nagyon kényelmes volt, mégsem
tudott elaludni. Túlságosan nagy volt a csend. Az egyetlen zajt a
függöny csapta, amelyet az ablakon befújó lágy szellő lebbenteti
meg néha. Ez a zaj felidézte benne gyermekkorának nyáréjszakáit.
Eszébe jutott, apja hogyan osont be hozzá, mielőtt anyjával
nyugovóra tért.
Szépen betakargatta, homlokon csókolta, és becsukta az ablakot,
ha erősen fújt a szél vagy esett az eső.
Rose rájött, hogy apja már meghalt, amikor a gyámságba vételi
papírokat aláíratták vele az intézetben, mert csak anyja aláírását
olvasta rajta. Akkoriban apja halála nemigen érintette meg, mert
emlékeiben úgy élt, ahogyan utoljára látta: szánalmas roncsként, aki
egyáltalán nem bírja ellátni magát. Akkoriban nagyon boldog volt,
hogy sikerült ebből a nyomorúságból elmenekülnie.
Most, ahogy a hely a régi emlékeket felidézte benne, s eszébe
jutottak anyja dühödt szavai, iszonyatos bűntudatot érzett. Eszébe
jutott a Franciaországba induló apja a vasútállomáson. Mosolygott a
vonatablakból kihajolva, s csókokat dobott feléjük. Sohasem volt
távolságtartó vagy komoly ember, mint mások szülei. Melegszívű,
vibráló és szeretni való személyiség volt. Rendkívül intelligens és
jóindulatú ember, aki az életet a maga teljességében akarta élvezni.
„A két legdrágább kincsem!” – mondogatta, amikor megölelte őket.
Rose-t szomorúság járta át a gondolatra, hogy apjának élete utolsó
éveiben fogalma sem volt, merre jár és mit csinál a lánya.
– Ma mihez volna kedved? – kérdezte Johnny reggeli közben.
A fogadósné megterített egy asztalt a bárban, ahová most besütött
a nap. Johnny nagyon meg volt elégedve magával. Ha volna farka,
most biztosan csóválná. Reggel természetesen újra nekiesett Rose-
nak, aki túl fáradt volt ahhoz, hogy kifogást keressen. Meglepetésére
egészen élvezetes volt a szex, sőt a múlt fájó emlékeit is kisöpörte
az agyából. A reggeli hancúrozás után már nem is tűnt olyan
szörnyűnek, hogy az egész hétvégét a férfival töltse.
 – Nem hinném, hogy előbbre jutnék, ha visszamennék az
anyámhoz! – mondta Rose, miközben a maradék tojássárgáját is
kitunkolta egy darabka pirítóssal. –Inkább írnék neki. Menjünk el ma
Hastingsbe! Olyan gyönyörű az idő, használjuk ki!
– Ez a beszéd! – mondta Johnny széles vigyorral. –A
céllövöldében bemutatom neked, micsoda mesterlövész vagyok!
– Azt hiszem, szeretnék előbb egy kicsit sétálni? –mondta Rose
elgondolkodva. – Csak körülnéznék egy kicsit, hogy mi változott!
– Akkor menj egyedül! – válaszolta a férfi. – Én itt maradok,
kifizetem a számlát, aztán kiülök a napra, míg oda leszel. Hacsak
nem szeretnéd, hogy elkísérjelek.
– Nem, inkább egyedül szeretnék menni! – jelentette ki Rose.
Egy dolgot nagyon szeretett Johnnyban. A férfi mindig megérezte,
amikor egyedül akart maradni. Azt sem erőltette, hogy vele menjen
az anyjához, mint mások tették volna. Rose gyakran arra gondolt, ha
a többi férfi is megértené benne ezt a vágyat, akkor a kapcsolatai
sokkal tartósabbak lennének.
Olyan érzés volt végigmenni a főutcán, mintha időutazáson venne
részt. A színes rózsák a házak előtt, a sütkérező macskák az
ablakpárkányokon, a nyitott bejárati ajtók mind ugyanolyanok voltak,
mint gyerekkorában. Rye mindig éber város volt, zsúfolva
emberekkel, nyüzsgéssel és zajokkal. Winchelsea pedig az ő álmos
szomszédja, ahol még egy ilyen szombati napon is alig-alig lehet
embereket látni az utcán. Egy-két nő ment el mellette
bevásárlókosárral s egy idősebb ember sétapálcával. Egy nyitott
ablakból rádió hangja szűrődött ki, gyerekek ricsajoztak a kertekben,
de az egész város olyan csendes volt, hogy még a madarak csicser-
gését és a rovarok zümmögését is hallani lehetett.
Rögtön felismerte a házat, amelybe egykoron anyjával járt. A
Harrington House kopottas felirata más emlékeket is felidézett
benne. A ház asszonya gyakran adta oda anyjának kislánya kinőtt
ruháit. Rose emlékezett egy bordó ruhára, amelyet különösen
szeretett, de csak nagy ritkán tudott fölvenni, mert kinn a lápon nem
nyílt rá alkalom.
 Az egyetlen dolog, ami megváltozott a városban, a forgalom volt.
Biztosan akkor is járt már néhány autó a városban, amikor ő gyerek
volt, de nem tudta pontosan fölidézni. Most viszont több autót is
látott, s egy nagy fekete épp a Harrington House előtt parkolt.
A Harrington House asszonyát Mrs. Whitehouse-nak hívták. A
nevét, amely fehér házat jelentett, anyja előtt mindig viccesen Mrs.
Redhouse-zá, azaz Pirosházi asszonysággá változtatta a ház vörös
téglái miatt.
Átment az utca másik oldalára, s elgyalogolt a postahivatalig, hogy
cigarettát vásároljon. Az üzlethelyiségben kiábrándító látvány
fogadta: az édességes üvegek és fonalak még mindig ott
sorakoztak, de a bolt már egyáltalán nem nyújtott olyan zsúfolt
látványt, mint emlékeiben élt.
Vásárolt egy doboz Woodbines cigarettát s a régi szép idők
emlékére egy Winchelsea-t ábrázoló képeslapot.
– Meghozta a napsütést! – mondta mosolyogva a pult mögött álló
eladó. – Azt mondják, pár napig ilyen is marad az idő!
Az eladónő Rose-zal egykorú, kövér, vidám, pirospozsgás
asszonyság volt, aki fekete haját szorosan lesimítva hordta. Nem
sussexi dialektusban beszélt, ezért Rose biztos volt benne, hogy
nem lehettek iskolatársak.
– Gyerekkoromban jártam itt utoljára, de minden pont
ugyanolyan, mint akkoriban volt – osztotta meg az élményt Rose az
eladóval.
– Errefelé ugyan nem sok minden történik! – válaszolta a nő
enyhe grimasszal, mintha a helyet szidná.
– A férjemmel tíz évvel ezelőtt vettük meg ezt az üzletet, s
mondhatom magának, hogy itt helyben föl tudnám magának sorolni
az azóta történt jelentős eseményeket! – nevetett vidáman. – De
magának még az is rém unalmas lenne, mert egy-két születésen és
halálhíren kívül semmivel sem szolgálhatok.
Rose-nak kedve támadt egy kicsit elidőzni a nővel, s megtudni
egyet s mást azokról az emberekről, akiket valaha ismert.
– A Harrington-házban lakott egy hölgy, Mrs. Whitehouse. Még
mindig ott lakik? – érdeklődött.
 – Nem. Ő és a férje is meghalt néhány évvel ezelőtt. Most a
lányuk lakik a házban.
Rose ráeszmélt, hogy a nő a bordó ruha egykori tulajdonosa, s ez
felkeltette az érdeklődését.
– És hogy néz ki? – kérdezte. – Én gyönyörű és elegáns nőként
emlékszem rá, de az már nagyon régen volt.
– Még mindig ugyanolyan, mint volt – mosolyodott el a nő
sokatmondóan –, csak egy kicsit bolond.
– Milyen értelemben? – érdeklődött Rose.
Az eladónő rákönyökölt a pultra, s nagy boldogan belefogott a
pletykálkodásba.
– Mindenki tudja, hogy különvált a férjétől, de a nő úgy tesz,
mintha minden a legnagyobb rendben volna közöttük. A férfi csak
minden páratlan hétvégén látogatja meg a feleségét, de szerintem
azt is csak a látszat kedvéért teszi.
Rose arra gondolt, ha még néhány érdeklődő kérdést föltesz a
nőnek, mindjárt megtudhat pár dolgot az anyjáról és Adele-ről is.
– Egy nyilvánvalóan szétment párnak mi szüksége van annak
látszatára, hogy együtt van? – kérdezte Rose.
– Mert Mr. Bailey ügyvéd – válaszolta az eladónő. A név
említésére Rose-nak végigfutott a hideg a hátán.
– Azt hiszem, hogy az úr fél a botránytól – folytatta a nő. – Úgy
hallottam, a befolyásos emberek nagyon kényesek arra, hogy a
magánéletüket ne szellőztesse senki.
– Mit is mondott, mi a férj neve? – kérdezte Rose.
Ez bizonyára nem az a Bailey, akit ő ismer! Az a férfi is ügyvéd,
aki említette, hogy vannak rokonai Winchelsea-ben.
– Bailey, Myles Bailey! – igazította ki magát az eladónő, de Rose
elsápadó arca láttán elpirult. – Istenem! A férjem is mindig mondja,
hogy gondolkodjam, mielőtt beszélek. Csak nem ismeri véletlenül az
urat?
– Nem, dehogy! – válaszolta Rose sietősen. – Ismertem a
környékről egy másik Baileyt, de az biztosan nem ez a család. Most
mennem kell, várnak rám.
Amikor kilépett a napra, émelyegni kezdett. Elrohant a kocsmáig,
leült egy padra, s remegő kézzel, idegesen cigaretta után kutatott a
táskájában.
A Bailey gyakori név errefelé, de a Myles egyáltalán nem.
Biztosan ő az! Bár amikor megismerkedett vele, valahol Hampshire
környékén élt. Amikor a férfi azt mondta, hogy vannak rokonai
Winchelsea-ben, Rose azt gondolta, hogy biztosan nagyon távoliak.
Ha belegondol, egy olyan férfi, aki épp elcsábítani készül egy fiatal
pincérlányt, biztosan nem fog azzal dicsekedni, hogy ezek a rokonok
az anyósáék, mint ahogy azt sem vallotta be, hogy házas.
– Hát megjöttél! – kiáltotta Johnny a kocsma ajtajából. Rose úgy
elmerült a gondolataiban, hogy fölugrott a padról. – Jó volt a séta?
Rose csak bólintott, mert még mindig nem bírt megszólalni.
– Jól vagy, kislány? – lépett közelebb a férfi, és Rose arcát
fürkészte. – Teljesen sápadt vagy!
– Egy kis hányingerem van. Az a nehéz, zsíros reggeli a tegnapi
ivászat után kicsit fölkavarta a gyomromat. Hoznál egy pohár vizet?
 16. FEJEZET

Honour a mosókonyhában tüsténkedve csak mosolygott

magában. A kertben Michael és Adele egy pokrócon ücsörgött, az
almafa alatt. Úgy nézte, hogy a kicsi doboz, amit Michael épp átnyújt
az unokájának, eljegyzési gyűrű lesz.
Jó előjelnek tűnt az is, hogy Adele tizenkilencedik születésnapjára
kisütött a nap. Mióta júniusban feltűnt Rose, folyton esett. Az idő
Honour hangulatára is rányomta a bélyegét, de legfőképp az ejtette
kétségbe, hogy lánya esetleg újra feltűnik.
Nagyon szerette volna tudni, hogy miért és hogyan jutott el hozzá.
Biztosan autóval jött, mert a busz már korábban elment, s ilyen
magas sarkú cipőben képtelenség lett volna Rye-ból idegyalogolni.
Mit akart egyáltalán? Megbocsátásért jött, vagy sokkal sötétebb
szándék hajtotta?
Ha megbocsátást akart, nem sokat tett, hogy elérje. Lehet, hogy
egy férfival éppen erre vitt az útja, s úgy érezte, be kell köszönnie?
De értelmes ember elmenne oda, ahol nem látják szívesen?
Mivel nem tudta mivel magyarázni lánya megjelenését, nem is
számolt be róla Adele- nek. Lánya látogatása mégis állandóan
kifakadó sebként volt jelen a mindennapjaiban.
Rose valószínűleg nem gondolt komolyan arra, hogy újra
találkozzon a lányával, mert akkor legalább a születésnapjára küldött
volna egy képeslapot.
Mindezeket végiggondolva helyesnek találta, hogy nem szólt a
látogatásról Adele-nek. Adele örömkönnyei azonban Honour
gyászos gondolatait is félresöpörték. Látta, amint Michael a
pokrócon térdepel új egyenruhájában, s unokája ujjára húzza a
gyűrűt, Adele pedig meghatottan áll előtte rózsaszín és fehér,
nyomott mintás ruhájában.
Honour a kötényével elmorzsolt egy könnycseppet. Az ő
eljegyzési gyűrűjét margarétából fűzték, mert Franknek, mielőtt az
igazi gyűrűvel eljegyezhette volna, ki kellett kérnie szülei
beleegyezését. Teniszpartin voltak aznap, s Honour felügyelőjét
eleresztették egy kis időre. Ha kiderül, hogy egész délután a fűben
hemperegtek, nagy bajba kerültek volna.
Forró vággyal kívánta Frankét az első csók óta. Csak a nehezen
kivitelezhető találka akadályozta meg, hogy ne szűzen menjen
férjhez. Honour látta, hogy Michael és Adele között is valami hasonló
szenvedély lobog. Erezte a köztük lévő vibrálást. Folytonosan
egymáshoz értek, s amikor mentek, nagyon egymásba
kapaszkodtak. Nehéz lesz kibírniuk a hosszú j egyességet, de a
háború fenyegető közelségében talán nem lenne ésszerű gyorsan
összeházasodni.
– Nagyi! Gyere ki, és nézd meg ezt! – kiáltotta Adele. Honour
ellenőrizte az arcát a kicsi tükörben, s megpróbált nemtörődöm
arckifejezést vágni.
– Dolgom van! – tettette magát, amikor kilépett a hátsó ajtón.
– Nem lehet annyi dolgod, hogy ezt ne nézd meg? –mondta
Adele izgatottan. – Michael megkérte a kezemet, és ezt a gyűrűt
vette nekem!
A gyűrű gyönyörű, zafírköves, apró gyémántokkal berakott ékszer
volt, amelyről rögtön látszott, hogy egy vagyonba került. Már
majdnem kiszaladt Honour száján, hogy bölcsebb lett volna az árát a
bankba tenni nehezebb időkre, de Michael elbűvölt arca láttán nem
volt szíve lehangolni a fiút.
– Valóban gyönyörű! Kívánom, hogy örökre maradjatok ilyen
boldogok együtt, mint most!
– Ezek szerint nincs ellenvetése? – kérdezte Michael aggódva. –
Talán magától kellett volna előbb megkérnem, csak nem tudtam,
hogyan.
– Akkor sem lehettem volna boldogabb! – válaszolta Honour, aki
egy kicsit megszédült a váratlan érzelmi kitöréstől. – Nagyon jó férje
leszel az unokámnak, s magam sem választhattam volna jobbat
nálad.
Michael mindent előre megtervezett. A kocsi hátuljában még egy
üveg behűtött pezsgőt is elrejtett igazi pezsgőspoharakkal. Honour
ezt kicsit talán soknak találta, de ismerve a fiút tudta, hogy titokban
már hetek óta készülődik az eseményre, s mindent megtett azért,
hogy Adele különlegesnek érezze.
A pezsgőt a kertben fogyasztották el, s Adele nagyon hamar
kuncogni kezdett, mert az ital rögtön a fejébe szállt.
– Nem akarom elvenni a jókedveteket, de mikor mondod meg a
szüleidnek, Michael? – kérdezte kisvártatva Honour.
– Holnap – válaszolta határozottan a fiú. – Apám lejön hétvégére
az egész családdal. Soha nem lesz jobb alkalom a bejelentésre. Azt
is javasolni fogom, hogy amikor legközelebb mindannyian itt lesznek,
anyám hívja meg Adele-t, hogy formálisan is megismerkedhessen
mindegyikükkel.
Honour megrémült, pedig Michael nagyon eltökéltnek látszott.
– Nagyon jól teszed! – válaszolta kételyeit elnyomva. Adele arcán
azonban a kétségbeesés jelei tűntek fel.
– És mi lesz, ha?… – De magába fojtotta a kérdést. Michael
megfogta a lány kezét.
– Nem érdekel, ha nem egyeznek bele – mondta határozottan. –
Az ő veszteségük lesz, nem az enyém, ha nem fogadnak be a
családba. Ez esetben megszakítom velük a kapcsolatot.
Honour csodálta a fiú eltökéltségét, s ezt meg is mondta neki.
– De azért ne kapkodd el a dolgot! – figyelmeztette. – Beletelik
egy kis időbe, míg a szülők el tudják fogadni, hogy a gyerekeik
felnőttek, és ők választanak párt maguknak. Bölcsebb lenne, ha
hagynád, hogy rágódjanak egy kicsit a dolgon, mielőtt előállsz azzal
a kéréseddel, hogy hívják meg Adele-t!
– A nagyinak igaza van! – értett egyet Adele. – Nem tudnék
elmenni oda, amíg biztos nem vagyok benne, hogy mind elfogadnak.
Jobban örülnék, ha először csak anyáddal találkozhatnék újra!
– Anyámmal minden rendben lesz! – mondta Michael, és
végigsimította Adele arcát. – Néhány hete elmeséltem neki, hogy
udvarolok neked.
– Ez nem lehet igaz! – kiáltotta Adele hitetlenkedve. Michael
elmosolyodott.
– Miért, te mindent elmondasz nekem? Adele elfintorodott.
 – Csak az unalmas dolgokat hagyom ki. Ez például nem volt az!
És mit szólt hozzá?
– Nem sokat, de nem ölte magát a tengerbe!
– Az apád viszont biztosan nem így látja majd a dolgot. Csak arra
fog emlékezni, hogy én voltam a házvezetőnő, és pimaszkodtam
vele.
– Az könnyen lehet, de apámnak helyén van az esze. Tudja, hogy
már nem a viktoriánus korban élünk, közeleg a háború, és minél
inkább ellenzi a döntésemet, én annál hajthatatlanabb leszek.

Michael magabiztosnak érezte magát a szombat esti családi

vacsorán. Szülei jó hangulatban voltak, testvé-
rei is kellemesen érezték magukat a családjukkal, és Mrs.
Salloway, a házvezetőnő is nagyon kitett magáért. Vesével töltött
lepényt készített, körítésként a kertben frissen szedett zöldségekkel.
A gyerekekkel mindannyian kimentek a tengerpartra délután, de a
kicsiket már megetették a konyhában, s le is fektették őket. A
gyertyafényes asztal, a csillogó evőeszközök, az ablakon át befúvó
lágy, tengeri szellő megfelelő hangulatot teremtettek az esemény
bejelentéséhez.
Michaelt nem nagyon érdekelte, hogy mit fognak szólni a
döntéséhez. Az Oxfordban eltöltött három év s a légierőnél szolgáló
vegyes társaság meggyőzte arról, hogy egészen jól el tud boldogulni
a családja nélkül is. Sőt sokszor csak ürügyet keresett, amivel
elhatárolódhatott családjától, nevetséges játszmáiktól, de ezt a
játszmát most Adele miatt végig akarta játszani. Nem akarta, hogy a
jegyese kisebbrendűnek vagy megalázottnak érezze magát. Adele-
nek sokkal jobb természete volt, mint egész családjának együttvéve,
s a puszta gondolattól, hogy esetleg lenézhetik, dühbe gurult.
Körbejáratta tekintetét. Apja az asztalfőn a sokadik pohár
vörösbort kortyolgatta, mintha az ivástól gyorsabban telne a hétvége,
s hamarabb visszatérhetne a szeretőjéhez. Diana mellette ült, s az
ételt piszkálta. Ő anyja finom vonásait örökölte, de sajnos benne volt
apja tudálékossága is.
Diana mellett férje, Dávid ült. A férfi jelentéktelen figura volt. Diana
nem csapott vállába, keskeny állába s ritkuló, homokszínű hajába
szeretett bele, hanem családja vagyonába.
Ralph felesége, Laura, Michael mellett ült. Göndör, szőke haját
becsavarta, de mivel mostanában rengeteget szedett föl, úgy festett,
mint egy puttó. Michael szerette Laurát. Az asszony lusta volt,
különösen a gyerekekkel, de jó ember. Mindenképp jobb férjet
érdemelt volna a gorombáskodó Ralphnál.
Ralph Laura jobbján ült. Már vagy harmadszor szedett a tálból, és
úgy tömte magába az ételt, mint aki még életében nem evett.
Feleségéhez hasonlóan ő is jól meghízott az utóbbi időben. És
Ralph nemcsak az evésben volt mohó, hanem az élet minden más
dolgában is.
Anyja apjával szemben ült. Megjelenése tökéletes, mint mindig.
Haját elválasztotta, szorosan hátrasimította, s két fülénél kerek
tárcsaszerűségbe fogta. Bár úgy festett, mint egy telefonos-
kisasszony, Michael biztosra vette, hogy ez most a legújabb divat,
mert anyja állandóan a divatmagazinokat bújta. Bő ujjú, orgonaszínű
ruhát viselt. Michael észrevette azt is, hogy apja látogatásai
alkalmával anyja mindig fiatalos és törékeny képet mutat magáról.
Viszont szerencsére ma este nem ivott, mert Myles egész nap
normálisan viselkedett vele.
Michael nem tudta elképzelni, hogy Adele bárkivel is kijöjjön az
egész társaságból, az egyetlen Laurát kivéve.
Mrs. Salloway belépett a szalonba, s összeszedegette az üres
tányérokat. Michael nagyon meg volt elégedve a munkájával.
Kitűnően főzött, visszafogott és kellemes természete volt, s
mindezek mellett jól kezelte anyja hangulatait.
– Fantasztikus volt a vacsora, Mrs. Salloway! – dicsérte meg a
házvezetőnőt Michael.
Mindig nagy gondot fordított rá, hogy kimutassa, mennyire
elégedett az asszony szolgálataival, mert ez senki másnak nem
jutott eszébe.
– Milyen különlegességet kapunk desszertnek?
Az asszony elmosolyodott, egyszerű, ráncos arca felvidult.
– Az egyik kedvenc nyári pudingomat készítettem el. Remélem,
hogy ízleni fog, mert a fekete ribizli hamarosan leérik.
– Biztos vagyok benne, hogy fenséges lesz – biztatta Michael.
 Amikor a házvezetőnő kiment a szalonból, Ralph gúnyosan
odaszólt neki.
– Te meg miért nyalsz mindig a személyzetnek? Fizetséget
kapnak a munkájukért!
– Az embereknek arra is szükségük van, hogy elismerjék őket,
nemcsak a pénzre! – Michael próbálta nem kimutatni, hogy mennyire
felbőszíti bátyja érzéketlensége. – Ha Mrs. Salloway felmondana,
anyánk nehéz helyzetben találná magát. Nem könnyű jó
személyzetet találni.
– Ez igaz! – szólt közbe apjuk. – Lehet, hogy kénytelen lenne
beérni egy olyan lánnyal, mint az a visszataszító kis mocsári béka
volt.
– Egyáltalán nem volt visszataszító! – vágott vissza Michael,
nehogy további bántó szó essék Adele-ről, mielőtt bejelentését
megtenné.
– Tényleg nem volt az, Myles! – szólalt meg anyja is. – Nagyon
hiányzott nekem, amikor elment. Okos volt és vidám, emellett
jószívű. Lehet, hogy Mrs. Salloway jobb gazdasszony, de nagyon
búskomor.
Michael gyorsan gondolkodott. Bár anyja Adele melletti kiállása
biztató volt, tartott tőle, ha azonnal bejelenti házassági szándékát,
esetleg mégis ellene fordul. Ha azonban halogatja a bejelentést,
azzal Adele iránti szerelmét hazudtolná meg. Ezért aztán mély
lélegzetet vett, és belevágott.
– Bejelentésemmel várni kívántam a vacsora végéig, de jelen
körülmények között úgy tartom helyesnek, ha most rögtön
megosztom veletek a hírt. Tegnap megkértem Adele Talbot kezét, és
ő igent mondott.
– Ki az az Adele Talbot? – kérdezte Diana olyan fintort vágva,
mintha orrfacsaró bűzt érezne.
– Nem más, mint a visszataszító lány a mocsárból – jegyezte meg
Ralph lekicsinylően.
– Jó ég, Michael! Te szórakozol velünk!
 – Csak nem a mama régi cselédjéről beszélsz? – kérdezte
hitetlenkedve Diana. – Ugye, nem, Michael?
A fiú körbenézett, s minden szempárban megrökönyödést látott.
Még Laura is, akiről azt gondolta, hogy a szövetségese, leírhatatlan
szörnyülködéssel nézett rá. Anyja pedig megdöbbent.
– Már rég ismertem Adele-t, mielőtt anyámhoz jött kisegíteni –
szólalt meg nagyon figyelve arra, hogy hangja ne remegjen meg. –
Tizenhat éves koromban találkoztam vele. Akkoriban még csak
barátok voltunk, és szerintem mindannyiunknak hálásnak kell
lennünk, amiért gondját viselte anyánknak. Miután elment innen,
ápolónőnek tanult. Továbbra is tartottam vele a kapcsolatot, és
barátságunk szerelemmé alakult. Ő most már a jegyesem, és akár
beleegyeztek, akár nem, elveszem feleségül!
– De olyan egyszerű teremtés! – tiltakozott ajkát elhúzva Diana.
– Én nem nevezném egyszerűnek – szólt közbe anyja, és elítélő
pillantást vetett a lányára. – Nagyon is különlegesnek mondanám.
Anyám nagyon sokra tartotta a nagyanyját, Honourt. Anyám mindig
mondogatta, hogy a neve, ami becsületet jelent, nagyon is illik rá.
Majd Michael felé fordult.
– Mégsem támogatom a házasságotokat. Semmi kifogásom nincs
a személye ellen, de a te háttereddel és képesítéseddel ő
egyszerűen nem megfelelő parti.
– Nagyon köszönöm, anyám! – szólt Michael kemény gúnnyal a
hangjában. – Amit ti nem megfelelőnek gondoltok, az nekem semmit
sem jelent. Az alkalmas nő az én szememben olyasvalakit jelent,
akit szeretek, becsülök, és akivel közös célokat tudok
megfogalmazni. A családomban senkivel sincsenek közös céljaim.
Sőt igazi szeretetet sem látok magunk között!
– Te bolond vagy, fiam! – ordította el magát Myles. – Elveszel egy
törekvő kis lápi libát, aztán egész életedben bánhatod! Szép karrier
áll előtted, de ő vissza fog húzni.
– Hogyan húzna vissza? – kérdezte Michael. – Olyan olvasott,
mint én, választékosan beszél, rendesen eszik késsel-villával.
Nagyon kedves, jóravaló és gyönyörű teremtés. Ezt sajnos a
jelenlévők közül senkiről sem állíthatnám. De nem fogok veletek
tovább vitatkozni. Elveszem Adele-t a hozzájárulásotok nélkül is. Ha
nem tudjátok elfogadni, hogy ő az a nő, akit szeretek, akkor nincs
több mondanivalóm.
Ebben a pillanatban lépett be Mrs. Salloway a pudinggal. Kint
nyilván nem hallotta a veszekedést, mert mosolygott. Michael érezte,
hogy itt már nincs mit tenni, ezért felkelt az asztaltól, és elindult a
bejárat felé.
– Hová mész, fiam? – kérdezte anyja fölállva a székéről.
– El innen! – mondta élesen. – Olyan emberekkel akarok együtt
lenni, akiket érdekel a boldogságom.
Fölrohant a szobájába, bedobálta a holmiját egy bőröndbe,
fölkapta az egyenruháját, és már rohant is a bejárati ajtó felé. Anyja
útközben elkapta, s megállította.
– Ne menj el, Michael, kérlek! – könyörgött könnyes szemmel. –
Te vagy mindenem!
– Ez nem igaz! – mondta élesen a fiú. – Van még rajtam kívül két,
boldogtalan házasságban élő gyereked és négy unokád!
– De tudod, hogy te mindig is különleges voltál nekem! Nem
bírnám ki, ha elveszítenélek!
– Ha meg akarsz tartani, akkor el kell fogadnod Adele-t. Tudasd
velem, ha majd képes leszel rá! – Azzal sarkon fordult, s otthagyta
zokogó anyját.

Mire leért a Landgate-hez, érezte, hogy nem lesz képes elvezetni

Biggin Hillig. Vacsora előtt megivott két gin-tonikot, evés közben
pedig borozott. Nem rúgott be, de nagyon csalódott volt, s úgy
érezte, nem éri meg azt kockáztatni, hogy esetleg balesetet
szenved.
Egyszer csak eszébe jutott, hogy elmegy a Curlew Cottage-ba.
Nem akarta, hogy Adele megtudja, mi történt az este, de a lány már
visszautazott Hastingsbe a nővérszállóra, s úgy gondolta, Mrs.
Harris nem fogja elutasítani, és szállást ad neki éjszakára.
A petróleumlámpa még égett a nappaliban, amikor megállt a ház
előtt. Honour hallgatta a rádiót, s ő nem akart ráijeszteni, ezért
hangosan kiabált, miközben kopogtatott.
– Én vagyok az, Michael! Nagyon sajnálom, hogy ilyen késői órán
zavarom. Honour hálóingben nyitott ajtót.
– Adele ma reggel visszament Hastingsbe! – mondta
csodálkozva.
– Tudom – válaszolta a fiú. – Bemehetek?
Michaelnak rögtön feltűnt, mennyire másként kezeli a dolgokat
Honour Harris, mint az ő családtagjai. Egész elbeszélése alatt
nyugodt maradt, nem vágott közbe, s még amiatt sem sopánkodott,
hogy a család nem találta Adele-t megfelelő feleségnek.
– Nagyon sajnálom! – fejezte be Michael. – Nem kellett volna
mindezt elmesélnem!
Nagyon szégyellem magam, hogy ilyen a családom.
– Erről nem tehetsz, mint ahogyan Adele sem tehet róla, hogy
honnan jött – mondta Honour nyersen. –Természetesen nem vagyok
meglepődve a reakcióikon, valami ilyesmit feltételeztem magam is.
Azt is elmondhatom, ha Tunbridge Wellsben maradtam volna,
valószínűleg én is megbotránkozom, ha a lányom a mi társadalmi
rétegünknél alacsonyabb sorból származó fiúval áll össze.
Felkelt, fölrakta a kannát a tűzhelyre, és felizzította a tüzet.
– Természetesen itt maradhatsz éjszakára, Michael. Alhatsz
Adele ágyában. Nagyon csodálom a bátorságodat és kitartásodat,
de azért azt ajánlom, gondold át még egyszer, mielőtt minden
családi köteléket elvágsz.
– De nekünk lesz majd saját családunk! Itt van nekünk maga!
Nem akarok mételyező elveikkel és elferdült nézeteikkel együtt élni.
– Most talán ezt gondolod, de amikor gyerekeid lesznek, majd
másként látod a dolgot. Nekem nem voltak testvéreim, de néha úgy
éreztem, hogy megfosztottam Rose-t a nagyszüleitől és a
társaságától, amikor ideköltöztünk.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy Adele-nek és nekem nem
kellene összeházasodnunk?
– kérdezte Michael elhűlve. – Egyszerűen nem tudom elhinni,
hogy valaki, aki olyan erős és egyenes, mint maga, képes bedőlni
nevetséges előítéleteknek!
– Az a legerősebb fa, amelyik hajlik! Nem azt mondom, hogy ne
vedd el Adele-t, hanem azt tanácsolom, hogy légy óvatos, és ne
égess föl magad után mindent!
– Mit akar ezzel mondani? Talán megenyhülnek? Honour a fejét
rázta.
– Sokkal több mindenre kell gondolnod, mint a családod
nézeteire. A háború most már biztosan kitör. Te pilótaként a
legveszélyesebb helyen leszel. Mi történik, ha véletlenül lelőnek, s
Adele megözvegyül, esetleg már gyereke is van? Az utolsó
leheletemig segíteni fogom, de jövőre már hatvanéves leszek, és én
sem élek örökké.
– Akkor most mit tanácsol? Nem bírom elmondani Adele-nek,
milyen gyűlöletesen viselkedtek. Az is biztos, hogy nem megyek
vissza hozzájuk könyörögni!
– Legelőször iszunk egy csésze teát! – Honour eltűnt a
kamrában, hogy csészéket és tejet hozzon.
Miután kitöltötte a teát, s szelt Adele születésnapi tortájából, leült a
fiú mellé, s komolyan ránézett.
– Mondd meg Adele-nek, hogy beszéltél a családodnak a
szándékodról. Elmondhatod, hogy nem voltak túl lelkesek, ezt nem
is várja tőlük. Eközben írj mindkét szülődnek levelet! írd meg, hogy
mennyire elszo-morít a hozzáállásuk, és kérd meg őket, hogy
adjanak egy lehetőséget Adele-nek. Az eljegyzésedet hivatalosan
tedd közzé az újságban! Az esküvőt elég akkorra tervezni, amikor
Adele befejezi a tanulmányait. Így mindenki előtt kinyilvánítod
elhatározásod és szándékod komolyságát.
– Es ha még ez sem segít? – kérdezte Michael.
– Akkor egyszerűen feleségül veszed, és kibékülsz a helyzettel,
hogy én leszek az egyetlen rokonod.
 17. FEJEZET

1939. január

Michael rápillantott Adele-re, amikor lelassított a bayswateri

Clarendon Szálló előtt. A lány harapdálta a szája szélét, és idegesen
tekingetett a szálloda épületére.
– Miért félsz annyira? Én szerelmeskedni akarok veled, nem
bántani téged! Adele idegesen vihogott.
A hotel impozáns látványt nyújtott. Márványlépcsők vezettek föl a
bejáratig, az utcaszinten pedig fekete acélkorlát futott végig. A
szálloda London egyik előkelő negyedében állt, öt perc sétányira a
Kensington Gardenstől.
– Nem tőled félek, hanem a szálloda személyzetétől. El fogják
hinni, hogy férj és feleség vagyunk?
– A szállodatulajdonosokat ez nem érdekli – hajolt oda Adele-hez
a fiú, s megcsókolta.
– Különösen nem Londonban. Sok katonatársam megfordult már
itt, és mind azt mondják, hogy a tulajdonos már fél lábbal a sírban
van.
Immár hat hónapja jártak jegyben. Ez idő alatt viszont alig
találkoztak, mert vagy Adele-nek kellett dolgoznia, amikor Michael
eltávozást kapott, vagy Michael kimenőjét vonták vissza az utolsó
pillanatban. A fiú néha levezetett Biggin Hillből, és várt, míg Adele
befejezte a műszakot, de csak néhány órácskát tölthettek együtt,
mert a lánynak vissza kellett mennie a nővérszállásra. Lassan
elviselhetetlenné kezdett válni a helyzet, és mindketten vágytak rá,
hogy egy meleg és kényelmes helyen kettesben lehessenek. Nyáron
még csak-csak elücsörögtek Michael autójában egy mellékúton, de
télen nehézkesebb volt a dolog. Még a karácsonyt sem tudták együtt
tölteni, mert Adele dolgozott. Karácsonyeste ezért Michael levezetett
Hastingsbe, hogy átadja az ajándékát, s egyben megkérte a lányt,
töltsenek együtt egy éjszakát, amikor Adele januárban szabad
hétvégét kap.
Azt mondta, nem akarja sürgetni, csak több időt szeretne vele
kettesben eltölteni. Adele tudta, hogy ezt Michael komolyan
gondolja. Azt is tudta, hogy bármennyire várni akarnak, míg
összeházasodnak, minden egyes alkalommal egyre nehezebb
megálljt parancsolni a szenvedélyüknek. Érezte, hogy eljön a
pillanat, amikor egyszerűen nem bírják tovább megtartóztatni
magukat, és a dolog egyszerűen megtörténik.
Ezért bölcsebbnek gondolta, ha előre megtervezik első
együttlétüket, hogy nyugodt, bensőséges körülmények között töltsék
el első szerelmes éjszakájukat, s ne kelljen utána külön-külön
hazamenniük.
– Felkészültél? – kérdezte Michael, s jéghideg kezével
megcirógatta Adele arcát. Adele bólintott, belecsókolt a fiú
tenyerébe, és a nyelve hegyével meg is csiklandozta.
– Igen, kész vagyok, de ha továbbra is itt ácsorgunk, jégcsappá
fogok fagyni!
Michael elintézte a formaságokat a recepción, Adele pedig a
háttérben várakozott, és megpróbált természetesen viselkedni.
A szálloda hatalmasnak tűnt. Az előtér szokatlanul magas
mennyezete s az impozáns lépcső teljesen olyan volt, amilyet a
filmekben látott. A dekoráció az öregedés jeleit mutatta: a festék
elszíneződött, a lakkozás pattogzott, a szőnyeg pedig megkopott. Az
egész épületben enyhe penész- és ételszag terjengett.
– A legfelső szinten leszünk, kedvesem! – mondta Michael
emelkedett hangon, amelyet akkor szokott használni, ha nagyon
felnőttesnek és műveltnek akart tűnni. Fölkapta a két kicsi bőröndöt,
s mutatta az utat Adele-nek.
Kifulladtak, mire fölértek a negyedik emeletre, és Adele nem tudta
elfojtani a nevetését annak láttán, hogy a szobalány mint figyeli
hangos porszívójával kezében a kulccsal bíbelődő Michaelt.
A tetőtéri szoba elég sötét volt, kicsi ablakain épphogy csak ki
lehetett kukucskálni. A franciaágyat mélykék ágytakaró borította, a
komód és a szekrény sötét fából készült.
 – Hát, ez… – kiáltott fel Adele, de magába fojtotta a szót, mert
nem tudta pontosan kifejezni, hogy mit érez.
– Rémes? – segítette ki Michael.
– Nem, nem rémesnek mondanám, inkább nagyon egyszerűnek.
– De legalább van benne villanykandalló! – Azzal leguggolt, hogy
bekapcsolja az egykori kandalló helyére beállított elektromos
készüléket.
Adele nagyon kényelmetlenül érezte magát. Erre a pillanatra várt
azóta, hogy Michael közölte vele, lefoglalta a szobát. Nagy gonddal
állította össze a ruháit az útra. Az új teveszőr kabátjában érkezett,
amit Michael-tól kapott karácsonyra. A legszebb barna, magas sarkú
cipőjét viselte, s elegáns, széles karimájú kalapot vett fel, amelyet az
egyik nővértől vásárolt.
A vonaton végig arról ábrándozott, hogy milyen lesz majd az első
együttlétük. Elképzelte, hogy abban a pillanatban, amint belépnek a
szobába, minden simán fog menni, s a romantika egyből
szenvedélybe csap át.
Ehelyett azt érezte, mintha Michael idegen volna, nem az a férfi,
akit már oly jól ismer. Michael közzétette az eljegyzésüket a Times
egyik július végi számában. Apja szerette magát liberálisnak
beállítani, s ha a barátok meg a rokonok megkeresik, nem
mondhatja majd, hogy nem ért egyet a fia döntésével, és idővel majd
meg is nyugszik, gondolta ki Michael.
Úgy tűnt, hogy Michael terve bejön, mert röviddel a hirdetmény
megjelenése után Mrs. Bailey meghívta Adele-t teára. A meghívó
hűvös hangvételéből Adele ugyan arra következtetett, hogy az
asszony majd megpróbálja rábírni, szakítson a fiával, de nem így
történt. Mrs. Bailey meglepően kedves volt, s elmondta Adele-nek,
ha tudta volna, hogy mire készül a fia, biztosan felkészültebben áll
mellé.
Nem adta áldását a házasságra, mert meg volt róla győződve,
Michael még túl fiatal ahhoz, hogy megállapodjon, különösen, hogy
a háború kitörése fenyeget. Azt is hozzátette, hogy a légierőnél nem
nagyon szeretik, ha a fiatal pilóták megházasodnak, s az is
előfordulhat, hogy Michael felettese nem ad majd engedélyt a
házasságra.
 A hosszú jegyesség viszont nem volt ellenére, s hozzátette, hogy
neki minden megfelel, ami Michael boldogságát szolgálja.
Adele jól ismerte Mrs. Baileyt, s tudta, hogy az asszony mennyire
önző. Biztos volt benne, fia boldogságánál sokkal fontosabb neki,
hogy Michael mellette álljon, mert nélküle egyszerűen képtelen
irányítani az életét. A teázás azért mégiscsak az első lépés volt,
mert Mr. Bailey még mindig nagyon ellenségesen viselkedett.
Michaellal minden kapcsolatot megszakított. Nem írt neki, nem
látogatta meg, és nem is hívta telefonon. Michael azt állította, hogy
nem érdekli, de Adele tudta, hogy ez nem teljesen igaz. A fiú szereti
az apját – azt ugyan nem tudta megérteni, hogy miért, de belátta, ő
még túl keveset találkozott a férfival ahhoz, hogy véleményt
alkothasson róla.

– Most már jobb – mondta Michael, ahogyan a kandalló kezdte

befűteni a szobát. – Mihez volna kedved?
Adele nagyot nyelt. Bárcsak tudná, hogy a nők hogyan
viselkednek ilyen helyzetekben!
– Nem tudom – válaszolta elhaló hangon.
– Mi a baj? – kérdezte Michael, s közelebb lépett hozzá.
– Én magam sem tudom – mondta fejét lehajtva a lány. – Csak
valahogy olyan furcsán érzem magam.
Michael még közelebb lépett, s egyik ujjával fölemelte Adele fejét.
– Egy kis hiszti? – kérdezte Michael szemöldökráncolva. –
Menjünk, sétáljunk egyet a parkban. Aztán ebédelhetnénk is valamit!
Adele bólintott. Michael magához húzta.
– Én is kicsit furcsán érzem magam – vallotta be. –Lehet, hogy ez
az egész nem is olyan jó ötlet.
– Nagyon jó ötlet – mondta Adele. – Kettesben akartunk lenni, és
így is lett.
Elmúlt négy óra, s kint már alkonyodott, mire visszaértek a
szobába. Körbejárták a Kensington Gardenst, ittak valamit, a
Queenswayben megebédeltek, majd a szálloda közelében
lefényképeztették magukat egy műteremben. Az alkohol oldotta
Adele idegességét, s mivel kezdett nagyon hideg lenni, alig várta,
hogy visszamenjenek a szobába.
Amíg oda voltak, bekapcsolva hagyták a fűtést, így finom meleg
szobába léphettek be. Amíg Michael behúzta a függönyt, Adele
levetette a kabátját meg a cipőjét, s ugrándozni kezdett az ágyon,
amely irgalmatlanul nyikorgott alatta. Erre elnevette magát, és
lehuppant.
– Szerinted vannak még itt ugyanolyan párok, mint mi? Michael
kigombolta és levetette a kabátját.
– Úgy érted, hogy rendkívül intelligens, fantasztikusan szép és
reménytelenül szerelmes emberek?
– Mi ilyenek vagyunk? – kerekedett el Adele szeme.
– Sőt! – mondta Michael, és letelepedett Adele mellé. – Fogadok,
hogy akik szembejönnek velünk az utcán, megfordulnak utánunk.
Adele elnyúlt az ágyon. Azt a rózsaszín szövetruháját viselte,
amelyet nagyanyja akkor varrt neki, amikor ő otthagyta a Harrington
House-t. Már agyonhordta, de olyan csinosan és elegánsan állt rajta,
hogy nem bírt tőle megválni.
Michael fölébe hajolt, s kiszedegette a hajából a tűket.
– Olyan a hajad, mint az évszakok – mondta végigsimítva Adele
haján. – Szőke tincsek nyáron, vörösarany ősszel, most
gesztenyebarna, aranyfénnyel. Ha egyszer megházasodunk,
szeretném, ha mindig kibontva hordanád!
– Túl hosszú és egyenes ahhoz. Egészen a hátam közepéig leér.
– Annál jobb! – mondta a fiú, majd fogott egy tincset, az orrához
húzta és megszagolta.
– A gondolat, hogy ráborul a meztelen válladra, felizgat.
Adele kuncogni kezdett.
– Én úgy hallottam, hogy a férfiakat a mell és a láb izgatja föl! A
hajat még nem említette nekem senki.
– A hajadra emlékszem leginkább az első napról. Olyan vad és
kócos volt a széltől.
Mindig arról ábrándoztam, amikor visszamentem az iskolába.
 – Pedig úgy néztem ki aznap, mint egy koldus! Abban a szörnyű
nadrágban voltam, meg a nagyi pulóverjében. Nem is értem, miért
nem tekertél tovább!
– Teljesen egynek tűntél a láppal. Olyan természetesen beleillettél
a környezetbe, mint a virágok vagy a madarak. Azt hiszem, rögtön
beléd szerettem, de legalábbis biztosan éreztem, hogy nagyon
fontos része leszel az életemnek. Te is ezt érezted?
Azt hiszem – mondta Adele, és felidézte, milyen boldognak érezte
magát akkor. A Michaellal való találkozás olyan fordulópontot
jelentett az életében, amely után már kezdte érezni, hogy ő is ér
valamit. – Te voltál az első fiú, akivel először rendesen
beszélgettem, és volt benned valami, amitől rögtön el tudtam lazulni.
Természetesen nem mertem többre gondolni, mivel te annyira más
közegből jöttél.
– Szeretném, ha végre felhagynál azzal, hogy mindig lekicsinyled
magad! – mondta a fiú mélyen Adele szemébe nézve. – Nagyanyád
attól, hogy nyulat tart, és férfiruhában jár, éppen ugyanolyan
úriasszony, mint az anyám. Te pontosan ugyanilyen vagy. Van
benned valami egészen fenséges. Nem tudom, hogy ki az apád, de
biztos vagyok benne, hogy előkelő származású.
– Néha szeretném újra látni az anyámat! – mondta Adele
elgondolkodva. – Annyi minden van, amit ki szeretnék deríteni,
például hogy ki az apám. Az osztályon mindennapos esemény, hogy
a családtagok csak akkor mutatják ki igazi érzéseiket, amikor a
betegágynál állnak. De az embereknek, hogy megbocsássanak
egymásnak vagy kimondjanak bizonyos dolgokat, nem kellene addig
várniuk, míg a szerettük súlyos beteg lesz vagy meghal!
– Te kész lennél megbocsátani anyádnak? – kérdezte Michael
komolyan. – Vagy csak el akarod neki mondani, hogy mit gondolsz
róla?
– Talán kész lennék megbocsátani, hogy olyan ocsmányul
viselkedett velem, ha valami értelmes magyarázattal állna elő –
magyarázta Adele elmélázva. – Egészen biztosan nem akarok
egész életemben neheztelni rá, mint a nagyi.
 Michael felkönyökölt, és Adele-re nézett. Tudta, hogy a lánynak
fogalma sincs, milyen fantasztikus a természete is, a külseje is. Üde
és sima a bőre, mint egy gyereké, szeme pedig valami nagyon
különleges zöldesbarna, hosszú pillákkal. Michaelt mégis az
emberekkel való együttérzése vonzotta leginkább. Imádta Adele-
ben, hogy munka után gyakran felkeresi azokat a betegeket, akiknek
nincs látogatójuk. Gyümölcsöt, édességet és magazinokat vitt nekik.
Az ő vállán a kolléganői is mindig kisírhatták a bánatukat.
– Szeretlek, Adele! – mondta Michael elérzékenyülve. – Mindig
szeretni foglak! Megcsókolta és szorosan magához ölelte a lányt.
Megszűnt körülöttük a külvilág.
Adele előre félt, hogy mi történik majd, amikor meztelenül állnak
egymás előtt. A ruháktól azonban oly természetesen szabadultak
meg a csókok hevében, hogy végül a lány csak Michael kezének
érintését érezte izzó testén. Csodálatos volt, amikor a tengerparton
megcsodált mellkas hozzátapadt a melléhez. Felsikoltott a kéjtől,
amikor a fiú ujjai a lába között kutakodtak.
Érezte, hogy Michael kicsit aggódik, nehogy bántsa vagy
megrémítse, ezért biztatásul a fülébe súgta, hogy mennyire kívánja,
s milyen jólesik neki az érintése. Adele tudta, hogy az igazi
vízválasztó a fiú hímvesszőjének megérintése lesz. Egyedül ez
idézheti föl benne a múlt rémképeit.
De akár a vetkőzés, ez is természetesen történt, s a férfi kéjes
sóhajai Adele maradék kételyeit is eloszlatták.
Néhány szabad szájú nővér s egy-két nőbeteg szívesen beszélt a
testi szerelem részleteiről. Leggyakoribb panaszuk mindig az volt,
hogy a férfiak túl hamar akarnak behatolni. Michael azonban nem
ilyen volt. Mindent megtett, hogy tökéletes gyönyörhöz juttassa
kedvesét.
Leoltották a lámpát, de a villanykandalló arany fénybe vonta a
plafont. Ebben a derengésben még éppen látta Michael gyöngéd
arckifejezését, vörös ajkát s hófehér fogait. A látvány most
másodrendűvé vált, a gyönyörkeltésben is jobban vezették ujjai, mint
a szeme. Bőrén érezte a férfi bőrének szaténpuhaságát, érezte
magán a férfi leheletét, hallotta kedveskedő szavait, s egész testét
átjárta a férfi szerelme. Szagolgatta Michael testét, amelynek illata a
parfüm, izzadság, szappan és cigaretta különleges keveréke volt.
Hatalmas élvezettel harapdálta és nyalogatta a fiú sós bőrét.
Végül segített Michaelnak a behatolásban. Úgy érezte, tüzel a
teste, s rettenetesen kívánta a közösülést. Michael matatott egy
kicsit az óvszerrel, s Adele elfordította a szemét a hirtelenjében
hatalmasnak és kőkeménynek tűnő hímvesszőről.
Felkészült a fájdalomra, amely azonban elmaradt. Volt egy
pillanat, amikor úgy érezte, hogy szétfeszül, de ez az érzés gyorsan
elmúlt, s helyét az összeforrás kéje váltotta föl.
– Jó neked? – kérdezte suttogva a fiú, s ajkát a nyakához
érintette.
– Csodálatos – mormolta élvezettel Adele. – Szeretlek, Michael!
– Jaj, kedvesem! – suttogta a fiú egyre hevesebben zihálva. –
Annyira jó! Olyan csodálatos! Nagyon szeretlek!
Most egyszerre minden tagja megfeszült, s mozdulatlanná
dermedt. Adele úgy érezte, mintha ottfelejtették volna egy
sziklafalon, de ahogy érezte Michael forró, remegő testét a karjában,
s látta, hogy a fiú a vállára borulva sír, megértette, mi történt.
– Néhány srác azt mondja a táborban, hogy a repülés
izgalmasabb a szexnél – suttogta Michael. – De én istenemre
mondom, még soha nem volt részem ilyen izgalmas repülésben!
Adele csendesen nevetgélt.
– Neked is jó volt? – kérdezte aggódva a fiú, s Adele szemébe
nézett.
A lány csak bólintott. Annyira eltelt az érzésekkel, hogy nem tudott
megszólalni, ezért inkább magához húzta a fiú fejét, hogy
megcsókolhassa.
Később fölkeltek, megmosakodtak, majd elindultak vacsorázni.
Már kilenc óra volt, túl késő mozihoz vagy színházhoz, ezért Michael
elvitte Adele-t egy közeli étterembe, amelyet a barátai ajánlottak.
Hatalmas étvággyal vacsoráztak, s a grillezett húst egy egész üveg
vörösborral öblítették le.
– Szeretném, ha most rögtön összeházasodhatnánk! – szólalt
meg váratlanul Michael. – Mindent megadnék azért, hogy esténként
hozzád mehessek haza!
 Adele megfogta Michael kezét.
– Nagyon jól tudod, hogy ezt most nem lehet. Engem kirúgnának,
mert az ápolónők nem házasodhatnak. A légierőnél éppígy nem
szeretik, ha a fiatal pilóták megházasodnak.
– Az igaz, de ettől még ábrándozhatom róla! Még azt se tudom,
mikor tölthetünk el megint egy hétvégét együtt!
Adele Michael elbeszéléseiből tudta, hogy a fiatal pilótáknak
fogalmuk sincs arról, mi az a háború. A repülés a szenvedélyük, s a
gyakorlórepülések közben fociznak, rögbiznek vagy kriketteznek.
Máskor kocsiba ülnek, s elszáguldanak a legközelebbi kocsmáig,
ahol tivornyáznak. Megtréfálják egymást, bizarr beavatási
szertartásokat eszelnek ki az újoncoknak. Az irányításban azért nem
nézték jó szemmel a házasságot, mert az megzavarhatná a pilóták
bajtársiasságát. Annak ellenére, hogy Biggin Hillben az élet csupa
móka és kacagás volt, az újságokat sem igen forgatták, a politizálás
pedig egyenesen tabutémának számított, Michael tökéletesen
tisztában volt a Németországgal szemben kialakult politikai
helyzettel.
Az átlagpolgárok talán hittek Neville Chamberlain békeígéretében,
de Michael látta, hogy a kormány hatalmas pénzeket költ
fegyverkezésre, látta a toborzó hirdetéseket, s figyelte az újabb és
újabb harci repülőgépek érkezését a támaszpontjukra. Ringathatta
volna magát abban az ábrándban, hogy a pilóták feladata a
felderítés és a bombázás, mint az előző háborúban volt, de
kiképzéséből tudta, hogy a mostani háborúban nekik meghatározó
szerep jut majd.
Közelharcra tanították őket, meg kellett tanulniuk lőni, gyakorta
hajtottak végre ejtőernyős ugrást, amit az előző háborúban még nem
alkalmaztak. Adele-nek az egészből annyi derült ki, hogy a légierő
kulcsfontosságú szerepet fog betölteni a háborúban. A fiatal pilóták
csak legyintettek a repülés veszélyeire, de ez a szeretkezés
felnyitotta Michael szemét. Belátta, hogy nem is feltétlenül a szülői
beleegyezés lesz házasságuk akadálya, hanem a halál.
Adele hátán a hideg futott végig. Nemrégiben a különböző
sebesülések és égési sérülések ellátásával foglalkozó tanfolyamon
kellett részt venniük. Tudta, hogy hatalmas készleteket halmoznak
fel gyógyszerekből, kötszerekből és műszerekből. Eddig azonban
olyan volt az egész, mint a tűzriadó, ami lehetséges veszély, de
bekövetkezése igen valószínűtlen. Most maga is rádöbbent, milyen
ostobák voltak, hogy nem vették komolyabban az egészet.
– Akkor használjuk ki jól azt a kevés időt, amit együtt tölthetünk! –
mondta Adele, s kényszerítette magát, hogy jókedvet és derűt
árasszon. – Előttünk az egész éjszaka és a holnapi nap. Gondoljunk
most egyszerűen csak erre!

Rose kiszállt a Temple földalatti-megállónál, s egy percig

nézegette a térképet. Február első hete volt, s az előző nap leesett
hó még ott fehérlett a házak tetején és a fák ágain. Fogcsikorgató
hideg volt, a járdákon a csapadék fekete jéggé fagyott.
Rose divatosan, de nem az évszaknak megfelelően öltözött fel.
Ezt most bánta, mert a magas sarkú cipőben a lába jéggé fagyott, és
attól félt, hogy el fog csúszni. Johnny vett neki egy új, sarkiróka-
prémmel díszített sötétkék kabátot még az ősszel. Akkor elég
melegnek tűnt, de most érezte, hogy átfúj rajta a szél. Ha kalapját
nem tűzi sok tűvel a hajához, már a földalattiban lefújta volna a
fejéről a huzat.
Szeretett volna taxit hívni, de a hét végéig már csak tíz shillingje
maradt. Ha viszont ma minden a terv szerint alakul, akkor soha
többé nem kell busz után futnia.
Óvatosan tapogatózott előre, falaknak támaszkodva és korlátokat
markolva, de végül elért az InnerTemple-hez. Ezt a részét egyáltalán
nem ismerte Londonnak, ezért meglepte, hogy az egész negyed
telis-tele van régi házakkal, amelyek mindegyikében legalább egy
tucat ügyvéd dolgozik.
Adele és Michael Bailey eljegyzési hirdetését egészen véletlenül
látta meg az újságban. Az étteremben, ahol dolgozott, a vendégek
rendszerint otthagyták az újságot, ő pedig összegyűjtötte és
halomba rakta őket a raktárban, s felmosás után azokkal takarták le
a konyhakövet.
Rose az elmúlt év novemberében felmarkolt egy csomó lapot, és
hazavitte gyújtósnak. Ahogy ült az asztálnál, kedvet kapott, hogy
beleolvasson a hirdetésekbe. Amikor a Times „Születés, halál,
esküvő” rovatát meglátta, eszébe jutott az anyja, aki mindig elolvasta
ezeket a hirdetéseket, hátha talál ismerőst.
Rose unottan nézegette a neveket, de amikor az „Eljegyzés”
szekcióban meglátta a Bailey nevet, alaposabban megvizsgálta a
hirdetést. Legnagyobb döbbenetére a következőt olvasta: Michael
Bailey, a hampshire-i Altonban lakó Myles Bailey ügyvéd fia
házastársául kérte s eljegyezte Adele Talbotot a sussexi
Winchelsea-ből.
Azt hitte, menten szívrohamot kap. Érezte, hogy szíve hevesen
ver, s izzadság ül ki a homlokára. Innia kellett egy pohár brandyt,
hogy helyrejöjjön.
Rose gyakran gondolt Myles Baileyre azóta, hogy Johnnyval
Winchelsea-be látogatott. Miután túltette magát a sokkon, hogy a
férfi – ez alkalommal ugyan teljesen véletlenül – újra feltűnik az
életében, jól meg akarta táncoltatni. A férfi azt sem tudta, hogy Rose
hol él, mert sohasem mondta el neki pontosan. Amikor azonban a
felesége Winchelsea-be költözött, a férfi emlékezhetett volna rá,
hogy fiatal szeretőcskéje a környéken lakik. Talán tartott is tőle, hogy
miután elhagyta a lányt, ő visszaköltözik a környékre.
Rose nagyon jól elszórakozott a gondolaton, hogy Myles aggódva
látogatja meg a feleségét, mert fél, hogy véletlenül összefut régi
szeretőjével. Még az is eszébe jutott, valami kódolt üzenetet küld
neki a Harrington House-ba, hogy a férfi érezze, nem veszítette
szem elől.
Aztán mégsem tett semmit. Az egész dolog olyan régen történt,
hogy nem volt kedve gonoszkodni a férfival.
Az előtte heverő hirdetést azonban egy cseppet sem találta
szórakoztatónak. Nem hagyhatja szó nélkül, hogy Myles fia elveszi
az ő lányát. Meg kell állítania őket, hiszen testvérek!

Rose számos levelet írt anyjának, amelyben elmagyarázta a

helyzetet, s kérlelte, hogy vessen véget a kapcsolatnak, de végül
mindegyiket széttépte, mert eszébe jutott anyja elítélő tekintete a
látogatása alkalmával. Anyja soha nem hinné el, hogy erkölcsi
megfontolásból ír neki. Biztosan úgy vélné, hogy ez ismét valami
csel, hogy tönkretegye lánya szépreményű házasságát.
 Rose se nem evett, se nem aludt, egyfolytában azon járt az esze,
hogyan lehetne a legjobban megoldani a problémát. De mint mindig,
amikor problémái voltak, most is többet ivott a kelleténél, s nem volt
képes tisztán gondolkodni. Hetek teltek el úgy, hogy csak elment
dolgozni, majd leitta magát a sárga földig. Johnny faggatta, hogy mi
baja, de miután nem mondta el neki, egy idő után felhagyott a
látogatásaival. Johnny ajándékai s pénze nélkül még rosszabbul
érezte magát, s egyre többet ivott. Elmaradt a lakbérrel, aztán pedig
kis híján kirúgták az állásából. A legrosszabb az volt, hogy maga is
érezte, ugyanarra a szintre süllyed vissza, amelyen Pamela halála
után volt.
Karácsonykor eszébe jutott, hogy föl kellene keresnie Mylest. A
férfi majd megoldja az ügyet; s hogy Mylesnak is ugyanolyan
álmatlan éjszakákat okozzon a probléma, mint neki, arra alaposan
rászolgált. Rose elment a könyvtárba, és föllapozta a Ki kicsoda?
című kiadványt, amelyben megtalálta Myles otthoni és irodai címét
is.
Az után, hogy meglátta a férfi nevét ebben a vaskos, bőrkötéses
könyvben, ráeszmélt, hogy Myles mostanra sikeres és fontos
emberré lett. Ha ezt szembehelyezi azzal a sok szenvedéssel, amit
a férfi neki okozott a múltban, a szenvedés ára – minden erkölcsi
megfontolást félretéve – készpénzre váltható.
Ez a felismerés azonnal kijózanította, és új erőt adott neki.
Alaposan végiggondolta az esélyeket és lehetőségeket, majd a
megvalósításra összpontosított. Január elején abbahagyta a
vedelést. Többletmunkát vállalt az étteremben, hogy lakbérhátralékát
ki tudja fizetni, elmehessen fodrászhoz, s vehessen magának
néhány új ruhát.
Végül mára összehozott egy találkozót Mylesszal.
Az összes közül ez volt a legnehezebb. Mrs. Fitzsimmons néven
jelentkezett be, s egy hamis kensingtoni címet adott meg. Azt
mondta a titkárnőnek, hogy az apja ingatlanával kapcsolatos és
nagyon kínos örökösödési ügyről van szó, s hogy egy jó barátja
ajánlotta Mr. Baileyt.
Rose megtalálta az ügyvédi irodát, s a kapubejáraton el is olvasta
Myles aranybetűkkel kiírt nevét az ügyvédek sorában. Olyan hideg
volt, hogy nem bírt odakint várni, s tíz perccel korábban érkezett, bár
pontosan akart megjelenni.
Az épület kora még nyilvánvalóbbá vált, amikor fölment a lépcsőn.
A fokokon mélyedések voltak a milliónyi lábtól, amely végigtaposott
rajtuk. Az egész épületben régi könyvek és papírok penészes szaga
terjengett. A lépcső tetején félig üvegezett ajtó nyílt, amely fűtött
váróhelyiségbe vezetett.
Szemüveges, középkorú nő üdvözölte mosolyogva a pult mögül.
– Mrs. Fitzsimmons vagyok! Négy órakor van megbeszélésem Mr.
Baileyvel.
– Kérem, foglaljon helyet! – mondta a nő fölállva. –Szólok Mr.
Baileynek, hogy megérkezett.
Rose leült, s visszafogta magát, nehogy lerúgja a cipőjét, s
megmelegítse a lábát a tűznél. Nagyon izgatott volt, s rettenetesen
kívánt egy pohár italt, de inkább elővette a púderét a táskájából, s
megigazította a sminkjét.
Úgy látta, jól fest. A rókaprém és a kalap kiemelte szép arcát, s a
rövid fátyol, amely a szemöldökéig ért, hangsúlyozta a szemét.
Kíváncsi volt, vajon Myles fölismeri-e rögtön.
Alighogy eltette a púdert, a recepciós meglepetésszerűen elé állt,
hogy Mr. Bailey kész fogadni. Fölállt a székből, végigsimított a
kabátján, s követte a nőt a keskeny folyosón, amelyből végig kis
helyiségek nyíltak, ahol az emberek olyan csendben dolgoztak,
mintha könyvtárban volnának.
Rose megdöbbent, amikor meglátta Mylest. Emlékezetében
magas és vonzó férfi élt. Az ügyvéd viszont, aki előtte állt, totyakos,
vörös arcú, inkább középtermetű, kopaszodó ember volt. A szeme
viszont semmit sem változott. Zöldesbarna szeméről az utcán is
bármikor fölismerte volna, mert ugyanez a szem nézett visz-sza rá
Adele arcából is. Borzasztó volt minden egyes nap szembesülni
élete megrontójának emlékével.
– Mrs. Fitzsimmons! – üdvözölte Myles barátságosan, és gépiesen
kezet nyújtott, de nem nézett a szemébe. – Kérem, fáradjon be! Az
apja egyik ingatlanjával van valami problémája, ha jól értettem,
ugye?
 Rose azt hitte, a férfi rögtön felismeri majd. Arra számított, hogy
hátrahőköl, és döbbenten ejti ki a nevét. Amikor Myles nem ezt tette,
s szemlátomást nem ismerte föl benne azt a fiatal lányt, akit annak
idején a szerelmének nevezett, Rose még inkább elszánta magát,
hogy fájdalmat okozzon neki.
Kezet ráztak, majd megvárták, míg a recepciós kimegy a
helyiségből, és becsukja maga mögött az ajtót. A szoba a
kandallóval, a bőr karosszékekkel és a mahagóni íróasztallal meleg
és kényelmes volt. A falakon a plafonig könyvek sorakoztak. Az
egyik falon fénykép lógott, amely három gyereket ábrázolt; nyilván a
sajátjait, s a középső fiú nagyon emlékeztette Rose-t a fiatal
Mylesra. A kisebb, sötét hajú fiú a kép közepén ezek szerint Michael
hatévesformán.
Myles is leült, s mosolyogva hátradőlt székében. Túltáplált,
kövérkés arcára kiült, hogy örül a csinos ügyfélnek.
– Miben segíthetek? – kérdezte behízelgő hangon.
– Például emlékezhetne rám – válaszolta Rose.
– Találkoztunk már? – kérdezte homlokát ráncolva a férfi.
– Úgy is mondhatnám. Emlékszik Rose-ra? Vagy emlékeztessem
a George Szállóra Rye-ban?
A férfi arcáról lefagyott a mosoly, szeme elkerekedett, s kihúzta
magát a székben.
– Rose! – kiáltotta, és fülig elpirult. – Te jó isten! Micsoda
meglepetés! Hogy vagy?
– Elég jól – felelte harciasan Rose. – Mindenesetre sokkal jobban,
mint húsz évvel ezelőtt, amikor hiába vártam rád!
– É-é-én… – dadogta a férfi. – Nem volt más választásom. Olyan
nehéz helyzetbe kerültem, de hagytam neked egy levelet.
– Gyáva féreg voltál! – pattant fel Rose. – Nem érdemeltem volna
többet egy vacak levélnél? Ha beszéltél volna nekem a családodról
az első alkalommal, megismerkedésünk napján, nem is mentem
volna bele a viszonyba.
– Tudod, hogy miért nem tettem – mondta a férfi idegesen, de
ijedtség nélkül.
 – Félig még gyerek voltam!
– Hát ide figyelj! – emelkedett föl a székből a férfi. –Arra kértél,
hogy hozzalak magammal Londonba! Ha emlékszel, én nagyon
ellene voltam a dolognak. Csakis azért egyeztem bele, mert azt
mondtad, apád erőszakoskodott veled, s munkát kellett volna
keresned, amit nem kerestél soha.
– Nem azért jöttem ide, hogy erről beszélgessünk! Te elhagytál,
amikor teherbe ejtettél.
– De ez már húsz évvel ezelőtt volt! – mondta hitetlenkedve a
férfi. – Az akkori hazudozásaid alapján egyáltalán nem volt okom,
hogy pont ennek az igazságában higgyek. Nos, tehát mi szél hozott
ide, Rose? Ha nem a múltról akarsz beszélgetni?
– Néha a múlt eléd ugrik, és pofán csap. Ez az oka a
jövetelemnek. A fiad, Michael, feleségül készül venni a lányunkat,
Adele-t.
Akkor sem sokkolta volna jobban, ha leönti egy vödörjéghideg
vízzel. A férfi eltátotta a száját, és elsápadt.
– Adele a te lányod? – kérdezte fuldokló hangon. –A mi lányunk!
– javította ki. – Elég jól tudod, hogy terhes voltam.
– Nem hiszem el! Ez túlságosan elképesztő.
– Miért lenne az? Nem tudod elképzelni, hogy egy lány, aki a
nagyanyjával él Winchelsea-ben, találkozik egy fiúval, akinek a
nagyszülei szintén ugyanott laknak? Az lenne rendkívüli, ha nem
találkoztak volna! Az egész vidéken összesen ha kétszáz ember él!
Rose megállt egy pillanatra, mert úgy látta, a férfi erősen
gondolkodik, hogy valami kifogásolnivalót találjon a történetben.
– Ha akkor megmondod, hogy házas vagy, és az apósod Mr.
Whitehouse, még sétálni sem indultam volna el veled! Anyám
egyébként nagyon jóban volt az anyósoddal, Mrs. Whitehouse-zal.
Erre Myles fölkönyökölt az asztalra, s a két kezébe fogta arcát.
– Nem tudom, mit mondjak! Sohasem kötöttem össze Adele-t
veled, pedig a feleségem házában lakott, és a cselédje volt!
Ez Rose-nak újdonság volt. Honour mondta neki, hogy Adele
házvezetőnőként dolgozott, de azt nem, hogy hol. Lánya nyilván az
anyjára ütött, és megragadta a lehetőséget. Akkor is nagy
szerencsétlenség, hogy épp a saját testvérét szemelte ki.
– Istenem! Most mit tegyek? – sóhajtott föl Myles. Rose
elmosolyodott. Biztos volt benne, hogy Myles ügyvéd úr nem
gyakran kerül ilyen kutyaszorítóba. Bírósági parókája egy baba fején
ült a sarokban. Talárja az ajtón lógott. Ahhoz szokott, hogy ő húzza
ki az igazságot a vádlottból vagy a tanúkból, de ahhoz nem, hogy
egyszer majd a saját vétkeiért állítják célkeresztbe.
– Meg kell mondanod a fiadnak, hogy Adele a testvére – mondta
Rose. – Legalábbis ha nem akarsz egy vérfertőző házassághoz
asszisztálni.
– Milyen bizonyítékaid vannak arra, hogy Adele az én lányom? –
kérdezte hirtelen a férfi ravasz tekintettel. – Adele családi neve
Talbot. Ez a név honnan jön, ha te most Mrs. Fitzsimmons vagy?
– Azt csak azért mondtam, hogy bejussak ide. A férjem neve
Talbot. Jim Talbothoz nem sokkal Adele születése előtt mentem
hozzá, pusztán azért, hogy a lányom a nevét viselje. De ha azt
hiszed, hogy ő az igazi apja, akkor csak számolj utána egy kicsit!
1918 márciusában vittél magaddal Rye-ból, tizenhét éves koromban.
Egészen addig veled voltam, míg ki nem dobtál a King's Crossnál a
következő év januárjában. Akkorra már három hónapos terhes
voltam. Talbothoz májusban mentem hozzá, és Adele júliusban
született.
– Ez még nem bizonyíték arra, hogy az apja vagyok!
– Akivel kapcsolatban voltam, mindenki bizonyíthatja, egész nap
csak arra vártam, hogy az „üzleti ügyeidből” hazatérj. A King's
Cross-i orvosnak is a te nevedet mondtam be. De végtére létezik
vérvizsgálat is!
Myles sokáig szótlanul ült, s Rose figyelte, ahogy lüktet az ér a
halántékán. Patakzott róla a víz, és meglazította a nyakkendőjét,
mintha fojtogatná.
– Mit akarsz tőlem, Rose? – kérdezte végül. – Szerintem nem
pusztán arról van szó, hogy Adele és Michael véget vessen a
kapcsolatának.
 Rose elhatározta, egyelőre nem tér ki arra, hogy mit kér pontosan
a férfitól.
– Inkább arra gondoltam, te fogod megmondani, hogy mit tegyünk
a kapcsolat folytatásának megakadályozására. Ezt nyilvánvalóan
meg kell tennünk.
– Ebben a pillanatban nem is vagyok beszélő viszonyban
Michaellal. Ha most odaállnék elé ezzel a történettel, nem hinne
nekem.
Rose kicsit elnevette magát, mert kitalálta, hogy miért nem
beszélnek.
– Szóval nem örültél neki, hogy a fiad az én Adele-emet veszi
feleségül? Nem elég jó az aranyifjúhoz, ugye? Egy lápi lány nem illik
egy ügyvéd fiához?
Myles kicsit elszégyellte magát.
– A feleséged elválik tőled, ha ez az egész kiderül. Ez könnyen
elő is fordulhat. Mit fog hozzá szólni a másik két gyereked? Mi lesz a
karriereddel? – Az ajtó felé mutatott. –A vérfertőzés nagyon
ocsmány szó. Valószínűleg már meg is történt. Ráadásul Michael a
légierő kötelékében van.
Nagyon élvezetes volt látni, hogy Myles komolyan megrémül.
Elővett egy szivart a dobozból, s remegő kézzel meggyújtotta.
– De van egy másik út is! – folytatta Rose a férfit figyelve, aki úgy
szívta a szivart, mintha mellbimbó volna. – Elmész Adele-hez, s
elmondod neki az igazságot. Megkéred, hogy szakítson Michaellal,
és megmondod, hogy ne indokolja meg! Ily módon csak mi hárman
fogunk tudni a dologról.
– És miért nem mondhatod el neki te?
– Mert akkor bele kellene folynom az életébe. A nagyanyjához
költözött, amikor én sok évvel ezelőtt megbetegedtem. Ha ilyesmivel
keresném fel, csak még több fájdalmat okoznék neki.
Myles fürkészően nézett rá.
– Valahogy az az érzésem, ezzel mindenképpen fájdalmat
okozunk. Mit akarsz valójában?
Rose feldühödött.
 – Semmi sem történt volna így, ha őszinte vagy velem! Magamra
hagytál Londonban egy gyerekkel a hasamban. Hogy ne a
dologházban végezzem, hozzá kellett mennem egy férfihoz, akit
még csak nem is kedveltem. Teljesen tönkretetted az életemet, és
eljött az idő, hogy megfizess érte!
– Aha! – mondta hunyorogva Myles. – Tehát most térsz a
lényegre. Pénzt akarsz.
Mennyit?
– Ezer fontot.
– Ezer fontot? – kiáltotta levegő után kapkodva Myles.
– Neked ez nem lesz probléma. Ez mindössze évi ötven font
Adele minden egyes évéért. Biztos vagyok benne, hogy ennél sokkal
többet költöttél a gyerekeidre.
– És ha nem fogadom el?
– Akkor az egész ügy az újságok címlapján fog szerepelni. Tőled
függ!
Előkotorta táskájából az étterem kártyáját, ahol dolgozott.
Tökéletes magabiztossággal helyezte Myles íróasztalára.
– Jövő héten hozd el nekem a pénzt erre a címre! Már mindent
megírtam rólunk s Adele születéséről. Odaadtam egy barátomnak
arra az esetre, ha velem vagy Adele-lel valami történne.
– És mi lesz, ha Adele nem fog hallgatni róla? – kérdezte Myles.
– Meg tudod győzni, ugye?
– Ha belemegyek ebbe az egészbe, milyen biztosítékot kapok,
hogy nem fogsz később többet kérni?
– Egykor biztosítottál a szerelmedről. Abban az időben elég naiv
voltam ahhoz, hogy azt higgyem, így soha nem fogsz elhagyni. Sok
mindennek tarthatsz, de zsaroló nem vagyok. Annyit kérek tőled,
amennyit jogosnak tartok a tönkretett életemért. Örülj neki, hogy
nem akarom a tiédet is tönkretenni!
 18. FEJEZET

Adele a többi nővérrel együtt hat után ballagott fölfelé a

nővérszállás lépcsőjén. Február 15-e volt, s a lányok egyfolytában
ugratták Michael Bálint-napi ajándéka miatt. A fiú saját kezével
készítette. Egy katonai repülőgépet ábrázoló képeslapra a
pilótafülkébe beragasztotta saját arcképét, a repülőgép előtt
gomolygó felhőre pedig Adele arcképét, de neki rajzolt még egy
angyalruhát is.
A kép hátoldalára pedig a „Fellegekben járok, mióta találkoztam
veled” című költeményt írta:

Kék az ég e szép napon, Álmodom-e, angyalom? Fátyladat, ha

hajthatom, Ó, mily boldog a dalom! Bálint-nap ez alkalom, Szeress
újra ágyadon.

Adele szerint kedves és gyönyörű volt a vers, de a többiek egész

nap azzal ugratták, hogy remélik, udvarlója jobban vezet repülőt,
mint ahogy verset farag.
– Egyszerűen féltékenyek vagytok! – kuncogott Adele, s amikor
meglátta, hogy Mr. Doubleday, a gondozó nagy komolyan ácsorog a
folyosón, játékosan behúzta a sapkáját a szemébe.
– Elég ebből az idétlenkedésből, Talbot nővér! Egy úriember jött
magához. Leültettem a társalgóban.
– Michael? – kérdezte izgatottan a lány.
– Ha a pilóta Michaelra gondol, akkor biztosan nem ő – válaszolta
Mr. Doubleday szárazon. – És figyeljen oda a főkötőjére! Ferdén áll.
Adele elvarázsolva nyitott be a társalgóba, ahol legnagyobb
döbbenetére Myles Bailey ült.
– Jó estét! – köszönt udvariasan, de végigfutott a hideg a hátán,
mert tudta, a férfi nem ok nélkül jött hozzá.
– Beszélnünk kell, Adele! Ez a helyiség elég diszkrét, vagy
számíthatunk rá, hogy egy csapat nővér beállít ide?
 – Csak látogatóknak van. Kétlem, hogy bárki bejönne. Most épp
mindenki átöltözik, s mennek vacsorázni.
– Nagyon jól áll neked az egyenruha! – mérte végig tetőtől talpig
Myles. – Hogy haladnak a tanulmányaid?
Adele leült vele szemben. Nem értette, hogy miért ilyen kedves a
férfi, de abban reménykedett, hogy talán megváltoztatta a
véleményét a házasságukkal kapcsolatban.
– Hát, nem könnyű munka után készülni a vizsgákra, de már túl
vagyok két éven, és jövőre okleveles ápolónő leszek.
A férfi megköszörülte a torkát, de tekintete nagyon feszült és
különös volt.
– Ugye, nem történt semmi Michaellal? – kérdezte a lány.
– Nem, tudomásom szerint jól van. De én tulajdonképpen azért
jöttem ide, hogy róla és rólad beszéljek.
Myles nagyot sóhajtott, Adele-nek pedig majd kiugrott a szíve a
helyéből, mert meg volt győződve róla, hogy a férfi valamiféle
bocsánatkéréssel fog előállni.
– Ez nagyon kényes ügy, Adele! Nem gondoltam, hogy valaha
kiderül, ezért elég nehéz róla beszélnem.
Adele összezavarodott. A férfi egyáltalán nem úgy festett, mint aki
bocsánatkérő szavak után kutat a fejében, de hangja a haraghoz túl
lágy és akadozó volt. A lány újra kétségbeesett, mert érezte, akármi
következik is, az nem lesz jó neki.
– Nem mehetsz hozzá Michaelhoz! – bökte ki végül a férfi. –
Testvérek vagytok! Adele vihogott.
– Na, ne ugrasson!
– Egészen komolyan mondom – válaszolta védekezőn Myles. –
Úgy tűnik, az apád vagyok, Adele.
Adele csak állt, és bámult rá. Az egész rossz viccnek tűnt, de
Myles Bailey komoly ember, a lány nem hitte, hogy ilyesmikkel
szórakozna.
– Nekem volt, hogy is mondjam… – Kis szünetet tartott és
köhögött, s úgy tűnt, mintha azt kívánná, hogy ebben a pillanatban
nyíljon meg alatta a föld. –Egyszer régen viszonyom volt
édesanyáddal.
Adele hitetlenkedve bámult rá; azt hitte, a férfi egyszerűen
megőrült.
– Nem, Mr. Bailey! Anyám nem a környéken él, maga nem
ismerheti.
– De ismerem, Adele. Legalábbis húsz évvel ezelőtt ismertem.
Rose-zal Rye-ban találkoztam, amikor a George Szállodában
dolgozott. Eljött velem Londonba.
Adele megdöbbent. Nagyanyja egyszer azt mesélte, hogy érzése
szerint Rose egy házasemberrel szökött meg. De hogyan lehetett az
az ember Mr. Bailey? Adele mindig azt képzelte, hogy apja
utazóügynök, katona, esetleg tengerész, nem pedig egy fennhéjázó,
kövér és kopaszodó ügyvéd!
– Ez nem lehet igaz! – mondta, de érezte, hogy senki nem
állítana ilyesmit, ha nem volna igaz.
Nagyon is elevenen élt még benne a kép a Michaellal töltött első
éjszakájáról. Éles fájdalom hasított belé.
– Ugye, ez most csak szánalmas próbálkozás, hogy
szétválasszon minket Michaellal?
Hogy tehet ilyesmit?
– Nem, Adele, sajnos nem az. Az ismeretségünk talán nem
kezdődött ideálisan, de komolyan gondolod, hogy ilyen
ocsmányságot kitalálnék? Az isten szerelmére, én ügyvéd vagyok!
– És ez változtat valamit a helyzeten? Két évvel ezelőtt
megpofozott, és kabát nélkül kizavart az esőbe. Szerintem olyat sem
tesznek ügyvédek.
– Nagyon megbántam már – mondta szánalmasan a férfi, és
homlokáról törölgette az izzadságot. – Abban az időben hihetetlen
nyomás alatt voltam, ráadásul akkor még nem tudtam, ki vagy.
Adele-nek hirtelen eszébe jutott, hogy nagyanyja karácsonykor
elment hozzá, s egy ajánlólevéllel meg tíz fonttal érkezett haza.
– Akkor tudta meg, hogy ki az anyám?! – kérdezte növekvő
dühvel a hangjában. – Két éven át tudta, hogy a fattya vagyok,
mégsem szólt semmit? Legalább akkor közbeavatkozhatott volna,
amikor megtudta, hogy Michael udvarol nekem. Milyen ember
maga?
– Hát ide figyeljen, kisasszony! – szólt most már a szokásos,
kemény hangján a férfi. – Csak néhány nappal ezelőtt tudtam meg,
amikor Rose felkeresett a londoni irodámban.
– Magához elment, engem meg évek óta meg sem látogatott? –
Adele szinte már sikított, s föl is ugrott a székből.
– Amikor elolvasta a hirdetést, úgy érezte, tennie kell valamit –
hadarta Myles. – Természetesen helyesen cselekedett. Ezt
egyszerűen nem lehet elkendőzni.
Adele feje zúgott. Túl nagy volt a sokk, hogy fel bírja dolgozni. Alig
tudott nyelni, csikorgatta a fogait, de mély levegőt vett, és mégis
föltette a kérdést:
– És honnan tudjam, hogy igazat mond?
– Állapotos volt, amikor elhagytam – vallotta be töredelmesen a
férfi. – Tudom, hogy nem volt valami lovagias cselekedet részemről,
de jó okom volt rá.
Adele hirtelen rádöbbent, hogy bármennyire elképesztőnek
hangzik is, a férfi igazat mond. Az ablakhoz lépett, és kinézett a
kertre. A kopár, téli kert olyan üres és elhagyatott volt, mint ő maga.
Élesen eszébe villant, amikor Michael azt mondta neki, hogy az apja
szerinte nemesember lehetett.
– Megmondta már Michaelnak? – kérdezte elfordulva a férfitól,
mert szeméből ekkorra már csurogtak a könnyek.
– Nem tehetem.
Adele feléje fordult, s látta, hogy a férfi milyen kö-nyörgően néz rá.
Ekkor vette észre undorodva, hogy szemét az apjától örökölte.
– Nem mondhatja meg neki?! – kiáltotta magából kikelve. – Hát ki
a fene követte el ezt az aljasságot?! Maga!
– Tudom. De ha elmondom Michaelnak, az olyan lavinát indít el,
amit nem tudok majd megállítani. Az egész család becsülete forog
kockán. Könyörgök, Adele! Ne akard, hogy ennyi embernek
csalódást okozzak!
 Adele fagyosan nézett a férfira. Olyan sokszor próbálta elképzelni
az igazi apját, de Myles Bailey volt az utolsó a földön, akit apjának
akart. Erőszakos volt, felháborítóan sznob, s most még arra is rá
kellett döbben-
nie, hogy érzéketlen gazfickó, aki egy terhes nőt képes volt
cserbenhagyni.
– Felfogtam! – tette csípőre a kezét, és rábámult a férfira. – Azt
akarja, hogy egyszerűen tűnjek el Michael életéből, igaz? A
legkönnyebb megoldás: így senki nem fog róla tudni rajtam, magán
és a szemét anyámon kívül.
– Ha elmondod Michaelnak az igazságot, abba tönkremegy.
Ismerem, milyen. Ugyanolyan érzékeny, mint az anyja, és biztosan
magába fordulna. Van hivatása, amit szeret. Nem tudna repülni, ha
kiderülne, hogy a lány, akit szeret, a húga.
Ezt Adele is belátta. A gondolattól, hogy mit tettek, a hányinger
kerülgette. Tudta, hogy Michael még rosz-szabbul viselné.
– Takarodjon innen! – kiáltotta az ajtóra mutatva. –Nem bírok
magával egy levegőt szívni! Magának Rose-zal együtt kellett volna
maradnia; remek párt alkottak volna jellemtelenségben!
– Most mit akarsz tenni? – kérdezte riadtan a férfi.
– Fölmegyek a szobámba, és hányok egyet – kiabálta Adele –,
mert ebben a pillanatban tudtam meg, hogy a két legszörnyűbb
szülő gyereke vagyok, és nem lehet enyém a férfi, akit szeretek.
Most boldog?
– Kérlek, ne mondd el Michaelnak, az isten szerelmére! –
könyörgött a férfi.
– Tűnjön el! – kiáltotta megint a lány. – Magam döntöm el, hogy
mit teszek. Maga nem félemlíthet meg engem!
A férfinak ekkor tényleg el kellett távoznia, mert az üvegezett ajtó
mögött megjelent a gondozó, aki fölfigyelt a benti kiabálásra.
Myles fülét-farkát behúzva osont el a kivörösödött arcú Adele
dühkitörése elől.

Szerencsére szobatársa, Angela néhány napra hazautazott a

szüleihez, így Adele egyedül lehetett, mert most senkit sem bírt
volna elviselni maga körül. Amikor fölért a szobájába, bezárkózott, s
zokogva rogyott az ágyra.
Michael volt a mindene, s ha most még őt is elveszik tőle, nem
marad semmije. Apja színvallása a gyönyörű emlékeket is mocsokká
változtatta.
Többször telehányta a mosdókagylót. Addig öklendezett, míg már
csak epét hányt. Ledobta magáról az egyenruháját, összegyűrve ott
hagyta a földön, és alsóneműben bekúszott az ágyba. Az ablak
mögül hallotta a szokásos esti zajt: a nővérek vihogását,
pletykálkodását, hogy kölcsönkérik egymás ruháit valami esti
találkára, tülekednek a fürdőszobáért, és valaki kiabál, hogy hagyják
abba a zajongást, mert nem tud tanulni. Ezek a lányok a barátnői
voltak, akikkel mindent meg tudott beszélni, de ezt az egy dolgot
nem oszthatta meg senkivel.
Ugyanazt érezte, mint amikor az anyja pálcája okozta zúzódással
a lábán kellett iskolába mennie. Elbújt, mert annyira szégyenletes
volt a sérülés. Aztán ott volt Mr. Makepeace; azt a dolgot sem
mondhatta el senkinek; sőt azt sem, hogy anyját elmegyógyintézetbe
szállították. Miért mindig neki kell mások gonoszságát lepleznie?
Egyre erősebben érezte, hogy ezt az egyet végképp titkolnia kell.
Nem azért, hogy Myles Baileyt megkímélje a botránytól – részéről
együtt éghetnének anyjával a pokolban, az sem érdekelné –, de
Michaelt meg akarta óvni. Ezt a fiú egyszerűen nem lenne képes
földolgozni, s tönkremenne.
De most mit tegyen? Nyilván nem hazudhat Michael szemébe:
rögtön tudni fogja, hogy valami nincs rendjén. Még telefonon sem
beszélhet vele, mert a fiú hangja is összetörné a szívét. Ha pedig
egyszerűen elbújna előle, biztosan addig járkálna ide, míg hülyét
nem csinál magából. Soha nem engedné el értelmes magyarázat
nélkül.

Másnap reggel Adele meglátogatta a főnővért. Sötét karikák

húzódtak a szeme alatt a kialvatlanságtól, émely-gett a gyomra, és
tudta, hogy aznap képtelen lenne az osztályon dolgozni. Mégis
fölvette az egyenruháját, hogy megelőzze a többi lány
kérdezősködését.
– Tessék! – szólt ki a főnővér az ajtó mögötti mosdó mellől.
 Adele besomfordált, és becsukta maga mögött az ajtót. A főnővér
ötvenes, magas, karcsú, arisztokratikus megjelenésű és
viselkedésű, félelmetes nő volt.
– Tessék, Talbot nővér!
– Nem dolgozhatok itt többé – bökte ki Adele. – El kell mennem.
A főnővér keményen nézett rá.
– Terhes?
– Nem, nem ilyen jellegű a dolog. Kérem, ne tegyen föl
kérdéseket, mert nem válaszolhatok rájuk. Egyszerűen el kell
mennem.
– Köze van hozzá a férfinak, aki tegnap meglátogatta? Adele
elkeseredett. A főnővér mindenről tud, ami a kórházban és a
nővérszálláson történik.
– Igen, de ennél többet nem mondhatok. Személyes dolog –
erősködött Adele.
– Talbot, magának minden képessége megvan ahhoz, hogy
remek ápolónő legyen. Azt is tudom, hogy nagyon szereti a
szakmáját. Nagyon sajnálnám, ha kétéves képzést csak úgy kidobna
az ablakon.
– Nem akarom abbahagyni a munkát. Egyszerűen nem
maradhatok itt. Lehetséges lenne, hogy áttegyenek egy másik
kórházba?
A főnővér összehúzta a szemöldökét, és a szemüvege mögül
Adele-re bámult.
– Elképzelhető, de nem tudom elintézni, ha nem tudom, mi áll a
kérelem hátterében. Látom, hogy nagyon zavart, de maga nem
olyan lánynak tűnik, aki bűncselekménybe keveredik. Mondja hát el,
Talbot, mi a baj, ígérem, hogy köztünk marad!
Adele tudta, hogy a főnővér tiszteletre méltó asszony. Lehet, hogy
kemény és szigorú az olyan nővérekkel, akik véleménye szerint
rossz hírét keltik a szakmának, de józan ítélőképességű, és néha
meglepően kedves is tud lenni. Adele tudta, hogy a segítsége nélkül
nem volna esélye egy másik kórházban befejezni a képzést. Nincs
más hátra, el kell mondania az igazat.
 – A férfi, aki tegnap eljött hozzám, bejelentette, hogy ő az apám.
És ő az apja Michaelnak is, a pilótának, akivel eljegyeztük egymást.
Még akkor sem igazán hitte el, hogy ilyesmi dolog megtörténhetett
vele, amikor előadta a történetet. Maga a főnővér is megrökönyödve
nézett rá.
Adele nagy vonalakban elmesélte a történetet, s kifejtette, hogy
ennek következtében nem találkozhat többé Michaellal. Ekkor elsírta
magát, ezért a főnővér felkelt a székéről, odament hozzá, és
megsimogatta a vállát.
– Értem. Ez valóban elég lehetetlen helyzet. Úgy látom, attól tart,
ha Michael nem tud róla, a nyakára jár addig, amíg ki nem húzza
magából?
Adele bólintott.
– Nem vagyok képes találkozni vele. Megmondom neki, hogy
vége, s mindenkinek az lesz a legjobb, ha egyszerűen eltűnök.
A főnővér visszaült a helyére. Jó ideig gondolataiba merülve ült,
és meg sem szólalt.
– Nagy kegyetlenség lenne egy fiatalembert minden magyarázat
nélkül kidobni – szólalt meg néhány perc múlva. – Azzal sem értek
egyet, hogy rosszabb lenne neki, ha tudná az igazat. Mi lesz például
a nagyanyjával? Úgy akar eltűnni, hogy neki sem mondja meg, hol
van?
– Egy ideig biztosan nem – tördelte a kezét Adele. –Michael
elsőként hozzá fordul majd, ha kiderül, hogy elmentem.
– Adele! Ez mind nem a maga hibája! – A főnővér életében
először szólított tanulót a keresztnevén. –Rossz rágondolni, hogy
Michael apja magát és azokat, akiket maga szeret, ilyen szörnyű
megpróbáltatásoknak teszi ki, miközben ő simán megússza az
egész ügyet.
– De annyian sérülnének, ha az igazság napvilágra kerülne! –
erősködött Adele. – Michael anyja és testvérei például. És mit
mondanak majd az emberek rólam meg az anyámról? Tényleg jobb,
ha senki sem tud róla. Egész éjszaka ezen tépelődtem, de úgy
gondolom, hogy ez a helyes megoldás.
 – De a nagyanyja nagyon fog aggódni magáért! Ne tegye ki őt is
ekkora fájdalomnak! – kérlelte a főnővér.
– Írok neki egy levelet – mondta Adele elkeseredve. – Mondjuk
azt mondom, hogy átgondoltam a Michaelhoz fűződő érzelmeimet,
és eltűnök annyi időre, amíg túljut rajta. Eközben időről időre írhatok
neki, hogy minden rendben van velem.
– Michael is kap majd levelet? –Természetesen. Azt írom majd
neki, hogy mégsem hozzám való.
A főnővér mélyet sóhajtott, és kétkedően rázta a fejét.
– Nekem az egész nagyon helytelennek tűnik, de azt belátom,
hogy jelen körülmények között nem lenne ésszerű ebben a
kórházban maradnia. Van egy nagyon közeli barátnőm, aki a londoni
Whitechapel Kórház főnővére. Neki is rettenetesen nagy szüksége
van jó ápolónőkre. Telefonálhatok neki, s megkérdezhetem, hogy
átvenné-e.
– Köszönöm, főnővér! – mondta Adele hálálkodva. – De ugye
nem mondja el neki, mi történt?
– Természetesen nem. Elég jó barátnők vagyunk ahhoz, hogy
magyarázkodás nélkül is bízzon az ítéletemben. Most menjen vissza
a szobájába. Később bemegyek magához, és beszámolok a
fejleményekről.
– Nekem még ma el kell mennem! – szipogta Adele. A főnővér
bólintott.
– Bízza csak rám a dolgot! Kerítek valakit, aki fölviszi magának a
reggelijét. Ennie kell, még ha nincs is hozzá kedve!

Adele még aznap délután háromkor elhagyta a nővérszállót, és

bőröndjével a hastingsi vasútállomás felé vette útját. A főnővér
mindent elintézett a londoni kórházzal, és azt is megígérte, ha
Michael telefonál, ő maga fog beszélni vele, és megmondja neki,
hogy Adele személyes okokra hivatkozva távozott az intézményből.
A nővéreknek is ugyanezt mondják majd.
Adele a nagyanyjának és Michaelnak is írt levelet, majd bedobta
őket a legközelebbi postaládába. Nagyon nehezen írta meg a
leveleket. Nem hihetik azt, hogy teljesen beszámíthatatlan, de az
érzéseiket sem hagyhatja figyelmen kívül. Michaellal csak annyit
közölhetett, hogy rájött, ők ketten nem egymáshoz valók. Ezért
elköltözik egy másik városba, és kéri, hogy felejtse el örökre.
Nagyanyjának is ennyit írt Michaelról, de elmagyarázta neki azt is,
hogy addig nem árulhatja el, hol lakik, amíg Michael fel nem hagy a
keresésével. Kérlelte, hogy ne aggódjon, és megígérte,
rendszeresen írni fog, hogy tudassa vele, minden rendben. Megírta,
mennyire szereti, és hogy élete legszebb emlékei a lápi élethez
kötődnek. És ne higgye, hogy a történet megismétlődik, mert ő nem
Rose, és hamarosan jelentkezik.
Amikor a vonat kigurult az állomásról, Adele szemét elfutotta a
könny arra a gondolatra, hogy milyen nagy várakozással tette meg
ugyanezt az utat nemrégiben. Olyan izgatott és boldog volt, hogy
alig bírt a fenekén ülni. Most azonban nem vár rá Michael a Charing
Crosson, nem lesz se forró ölelés, se gyöngéd szavak. Eljegyzési
gyűrűje még mindig ott függött a nyakában, mert munkaidő alatt az
ápolónőknek tilos gyűrűt viselniük. Tudta, hogy vissza kellett volna
küldenie, de szüksége volt erre a meleg kis tárgyi vigaszra.
Boldog volt, hogy olyan szörnyű és túlzsúfolt helyre kerül, mint
amilyen a Whitechapel. Úgy vélte, a sós tengeri levegő, a nagy tér, a
növényzet hiánya segít majd elfeledni a múltat.
Később észrevett az égen egy repülőgépet. A pilóta légi
mutatványokat végzett. Körözött, majd zuhanórepülésben közelített
a föld felé, aztán hirtelen fölemelkedett a magasba. A szárnyak alatti
fekete-fehér csíkozásról fölismerte, hogy Spitfire. Lehet, hogy épp
Michael vagy valamelyik bajtársa. Gyorsan elmondott egy rövid imát,
hogy a fiúnak gyorsan sikerüljön őt elfelejtenie, s legyen
biztonságban, ha kitör a háború.
Magának annyit kért, hogy jó ápolónő váljék belőle. Nem hitt
benne, hogy méltó lenne a boldogságra, vagy akár csak a
biztonságos életre.
 19. FEJEZET

1939. szeptember

– Jaj, gyere, és nézd ezeket a kis báránykákat, hogyan

evakuálják őket! – kiáltotta Wilkins nővér a női sebészet ablakából. –
Némelyik még annyira kicsi!
Adele és Joan Martin csatlakozott Wilkins nővérhez, hogy
megnézzék a Whitechapel Roadon vonuló gyereksereget.
Valamennyien kis bőröndöt vagy zsákot cipeltek a kezükben, s
gázálarc lógott a nyakukban. Mindegyikük táblácskát viselt a nevével
meg az életkorával, s vagy hat tanítónő terelgette őket.
– Szegény kicsikék! El kell hagyniuk az anyukájukat! – mondta
sajnálkozva Joan. – Mickey és Janet is indul. A mama rettenetes
állapotban volt tegnap. Nem hiszi, hogy a felnőttek kedvesek
lehetnek mások gyerekeihez.
– Némelyiknek talán ez lesz élete legnagyobb élménye! –
válaszolta elgondolkodva Adele, s eszébe jutott az idő, amikor végre
a nagyanyjához került. – Biztonságban lesznek a bombázástól, és
másfajta élettel ismerkedhetnek meg. Megismerik a madarakat, a
tehenet és a birkát. A felnőttek vészhelyzetben nagyon kedvesek
tudnak lenni a gyerekekhez.
– Nem tudok annál szörnyűbbet elképzelni, mint hogy
szembejöjjön velem egy tehén! – jelentette ki Joan.
Joan társaságkedvelő, vörös hajú, szeplős lány volt Bow-ból. Az
apja dokkmunkás, öt testvére van, és ő a legidősebb. Ő lett Adele
legjobb barátnője, amikor a Whitechapelbe érkezett. Az ő szabad
szájú humora, kedvessége és vidámsága nélkül Adele sohasem lett
volna képes megbirkózni az East End-i kemény élettel.
– Nem nagyon látszik valószínűnek, hogy belépünk a háborúba –
mondta Wilkins nővér, és felnézett a felhőtlen égre. – Már úgy értem,
hogy a nap süt, mindenki szépen dolgozik, utazik; még ezek a
gyerekek is csak kalandnak vélik ezt az utat. Egyfolytában
reménykedem, hogy mindez csak fatális tévedés, és egy hét múlva
már elviszik azokat a szörnyű homokzsákokat, újra lesz áram, s az
ablakokról leszedik a deszkákat. Nem hiszem el, hogy a férfiak mind
készen állnak az öldöklésre.
Wilkins nővér nagyon szeretett az élet értelmén tűnődni. Huszonöt
éves, sovány, seszínű hajú, jelentéktelen lány volt, de nagyon
elhivatott ápolónő és mélyen vallásos ember. Végzett ápolónőként
nem kellett a nővérszállón laknia, s néhány hónappal ezelőtt meg is
hívta Adele-t vacsorára. A választékos beszédű és tanult ápolónőről
Adele azt hitte, hogy szép házban lakik, ezért teljesen megdöbbent,
amikor egy apró, omladozó sorházba invitálta be Bethnal Greenben.
A lakásban minden ragyogott, de alig volt bútor: székek, asztal,
tálaló, ágyak, semmi, ami a kényelmet szolgálja. Nem volt szőnyeg a
padlón, az asztalt csak viaszosvászon borította, semmi kép, semmi
díszítés, még egy rádió sem. A hideg húsból és krumpliból álló
vacsora előtt pedig vagy tíz percig kellett imádkozni. Wilkins szülei
és két lánytestvére hittérítők voltak, s időt nem sajnálva próbálták
meg Adele-t beszervezni a Joan által viccesen csak „szent
darálónak” nevezett felekezetbe.
Adele első benyomása az East Endről nagyon lehangoló volt.
Nem mintha nem látta volna még a szegénység és munkanélküliség
következményeit, hiszen Has-tings és Rye egyes részei szintén
nyomornegyedek voltak. Úgy vélte, legrosszabb esetben olyasmivel
fog találkozni, mint Eustonban vagy a King's Crosson.
De a King's Cross maga volt a paradicsom az East Endhez
képest. Utcákon át csak kicsi, lerobbant házakat lehetett látni, s a
nyitott kapukból és törött üvegű ablakokból nézelődőkről úgy tűnt, a
rajtuk lévő ruhán kívül nincs egyebük. Szakadt ruhájú, sápadt és
éhező gyerekek játszottak unottan a mocskos utcákon. Csontos
arcú, beesett szemű nők karjukon csecsemővel turkáltak a
szemétben, mert a piac, ahol élelmet lehetett volna venni, bezárt.
Adele sok részegessel és prostituálttal találkozott, de látott csonkolt
végtagú öreg katonákat, koldusokat és nyomorékokat, akik ott
hajtották le a fejüket, ahol egy kis menedéket leltek. Az egész
környék bűzlött. Állati és emberi ürülék, rothadó szemét, mosdatlan
emberek és romlott sör szaga terjengett.
 A kórházban naponta látta, hová vezet, ha az ember
nyomortanyán él. Mindenfélével találkozott: kórosan alultáplált
gyerekekkel, a sok szüléstől tönkrement nőkkel, részeg
verekedésből származó rettenetes sérülésekkel, tetűvel, tüdőbajjal,
angolkórral s mindenféle olyan panasszal, amelyet a szegényes
étrend, zsúfoltság és az alapvető higiénia hiánya okozott.
Lassacskán azonban azt is látni kezdte, hogy bármily elnyomottak
is ezek az emberek, van lelkük. Segítenek egymásnak,
nagyvonalúan megosztják társaikkal, amijük van, nevetnek a
sorsukon, és silány környezetük ellenére igen sokszínű emberek.
A gyötrelem, amelyet Michael elvesztése okozott, még mindig
ugyanolyan erős volt, mint Hastingsben, de Adele úgy érezte, hogy
nem ringathatja magát az önsajnálatban, amikor annyi nélkülözést
és szükséget lát maga körül. Megpróbált hát együtt nevetni azokkal,
akik ilyen körülmények között is rendíthetetlenül optimisták
maradtak. Mindenki tudta, ha a háború kitör, London lesz a német
légierő célpontja, mégsem volt se pánikhangulat, se tömeges
menekülés.
Amikor magával ragadta a Michael miatt érzett fájdalma, Adele
mindig kinézett arra az öregemberre, aki a kórház főbejárata előtt
újságot árult. Reumától hajlott hátú, állandó fájdalmakkal küszködő
ember volt, aki ennek ellenére mindenkit szívélyesen üdvözölt, és
mosollyal az arcán, rendíthetetlenül árulta az újságját hóban-sárban,
tikkasztó hőségben egyaránt.
Adele szeretett volna olyan lenni, mint ez az öreg. Senki sem
szereti a siránkozókat, s Adele most már tudta, hogy mindenkinek
megvan a maga keresztje. Ezért mosolyt erőltetett magára, és
beszélgetett az emberekkel. Hogy a legtöbb éjjel álomba sírta
magát, arról csakis ő tudott.
Talán nem lett volna olyan nehéz, ha tudja, hogy Michael és a
nagyanyja hogyan reagált a levelekre, amelyeket küldött nekik.
Mindenféle szörnyűséget elképzelt: Michael szántszándékkal nem
húzza föl a gépét egy mélyrepülésből, vagy a nagyanyja belefullad a
folyóba. Minden héten küldött egy kis kártyát Honomnak, amellyel
egy távoli postaládát keresve órákat sétált a városban, nehogy a
bélyegzőből megtudja, hol van pontosan. Attól mégis sokkal jobban
tartott, hogy levelei olvasatlanul gyűlnek nagyanyja postaládájában.
 Következő júliusban azonban kapott egy születésnapi kártyát a
nagyanyjától. Amikor meglátta az ismerős kézírást, nem hitt a
szemének. Egy olyan asszony, aki sohasem ment máshová, csak
Rye-ba, honnan találhatta ki, hogy hol van?

Fölszálltam a buszra, és elmentem Hastingsbe. Követeltem a

fó'nó'vértó'l, hogy mondja meg, hová mentél. Mindig is éreztem,
hogy benne van a keze – írta Honour a mellékelt levélben.
Nagyon rafinált nő, az biztos! Végül mégis sikerült meggyőznöm.
Azt mondtam, nem érdekel, hogy miért, csak az, hogy hová.
Természetesen nem adom tovább Michaelnak, ha netán még
egyszer jelentkezne. Szegény fiú hetekig járt hozzám,
számtalanszor elrepült a házam felett; mindig úgy fordult, hogy
láthassam a gépe szárnyát. Most már nem hiszem, hogy jelentkezne
valaha. Valószínűleg nincs még túl rajta, s pont olyan értetlenül áll a
dolog előtt, mint jómagam, de van benne méltóság.
Először úgy éreztem, hogy nagyon könyörtelen vagy, de amikor
megjött a tavasz, és eszembe jutottak a Veled töltött csodálatos
órák, újragondoltam a dolgot, mert rájöttem, hogy a természetedből
hiányzik a könyörtelenség. Talán egy napon majd elmeséled, mi
történt. Ne félj, erre sohasem foglak kényszeríteni, nekem is
megvannak a magam titkai. Érzem, hogy nem önző módon
cselekedtél, s biztosan jó okod volt arra, hogy így tégy.
Nagyon örülök, hogy nem adtad föl ápolónői munkádat, mert
szerintem Te erre születtél.
Kérlek, írj! Én bátor és gondoskodó unokám! Ha nem vagy is
boldog, tudasd velem, hogy új életet kezdtél!
A magam részéről jól vagyok, már amennyire egy hatvanéves
nyanya jól lehet. Van egy ronda kutyám, akit Buksinak neveztem el.
Valaki kidobhatta, de megtalálta azt az ajtót, ami előtt érdemes sírni!
Egyébként nagyon jó fiú; nem bántja se a csirkéket, se a nyulakat,
és nagyon jó társaság. Néhány dologra már meg is tanítottam, de
ezt majd Magad is láthatod, ha hazajössz.
Most már nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy a háború nem tör
ki. Nem kérlek, hogy kérd át magad egy biztonságosabb helyen lévő
kórházba, mert egy ápolónőnek ott kell lennie, ahol a legnagyobb
szükség van rá. De túl nagy áldozatokat ne hozz, kislányom, és
küldözgesd csak a leveleket1. A házam mindig az otthonod és
menedéked marad.
Szeretettel Nagyi

Adele nagyon meghatódott a levél szeretetteljes hangvételén, s

hogy egyetlen számon kérő szót sem talált benne. El is sírta magát,
mert borzasztóan hiányzott a nagyanyja, s nem tudott megbirkózni a
gondolattal, hogy oly sok megpróbáltatásnak tette ki őt. Levele
Adele-t új erővel töltötte el. Ha egy hatvanéves nő, aki problémáit
egy árva lélekkel sem tudja megosztani, nemcsak hogy kibírja a
nehézségeket, hanem töretlen szeretetet is képes nyújtani, akkor
egy fiatal, életerős lánynak még inkább túl kell tennie magát a
nehézségeken.

– Épp most festettek egy fehér keresztet a rohadt tetőre –

értesítette Joan Adele-t délelőtt, ágyhúzás közben. –Meg ne mondd
Wilkinsnek, mert még azt fogja hinni, hogy a kórházat templommá
alakították, s a végén még letérdepeltet itt bennünket!
Adele elnevette magát. Joan gyakran űzött tréfát Wilkins nővér
vallási buzgalmából.
– Reménykedjünk benne, hogy a német pilóták meg nem fogják
azt hinni, hogy ez egy leszállópálya! – ütötte vissza a labdát rögvest
Adele, de abban a pillanatban, ahogy kimondta, Michael jutott az
eszébe. Karácsonykor, amikor meglátogatta őt Hastingsben,
birkaszőr bélésű repülős kabát volt rajta. Elmondta, hogy az összes
pilóta ilyet visel, mert nemcsak jó melegen tart, hanem azt hiszik,
nagyobb védelmet nyújt, ha az ellenség lelövi a gépet. Akkoriban
nem sokat törődött ezzel, de most annál többet. Ha a háború
elkezdődik, föl kell szállniuk, hogy lelőjék a német gépeket, de az is
megeshet, hogy őket lövik le.
Ebben a pillanatban émelyegni kezdett, s ki kellett szaladnia a
mellékhelyiségbe. Még épp idejében ért oda.
– Mi a baj? – kérdezte Joan, aki követte. – Egy perccel ezelőtt
még teljesen rendben voltál. Hívjam a nővért?
– Ne, kérlek, ne! – válaszolta elgyengülve Adele. –Egy perc, és
rendbe jövök! Menj csak vissza a kórterembe, és fedezz, ha
keresnének!
Összeszedte magát, és visszament dolgozni. Újra és újra Joan
kérdő tekintetét érezte magán, de a kórterémben huszonnégy ember
mellett nem volt lehetőség a magyarázkodásra.
Hat órakor azonban, amikor megérkezett az éjszakai váltás, s
elindultak hazafelé a nővérszállásra, Joan kérdezősködni kezdett.
– Mi volt veled ma?
– Semmi. Azt hiszem, ehettem valamit, ami fölkavarta a
gyomromat.
– Ha nem ismernélek, elhinném, hogy csak simán kidobtad a
taccsot!
– Ne butáskodj!
– Tudom, hogy valami bajod van – mondta Joan. –Látom, ahogy
néha teljesen magadba fordulsz. Egy srác miatt van, ugye?
Adele meggyőződés nélkül legyintett.
– Nem vagyok hülye! – folytatta Joan. – A partról küldtek át ide.
Senki nem tenne ilyesmit, ha nem volna rá jó oka.
Adele elég jól ismerte a lányt, s tudta, hogy egyköny-nyen nem
adja fel a kérdezősködést.
– Rendben. Tényleg egy férfi miatt vagyok itt. Amikor a repülőkről
beszéltem, eszembe jutott, mert ő is vadászpilóta, és fölkavarodott a
gyomrom. Kérlek, ne kérdezz többet róla, mert azért jöttem ide, hogy
megszabaduljak az emlékétől.
– Megegyeztünk. De ha egyszer mégis lenne kedved kiadni
magadból, nálam nyitott fülekre találsz!
A felsőbb éves nővérek azzal fogadták a nappali műszakjukból
vacsorázni érkező kolléganőiket az étteremben, hogy Németország
megtámadta Lengyelországot. A hatórás hírekben mondták be, s
miközben latolgatták, hogy az esemény mennyiben érinti Angliát, a
rádió még mindig bömbölt a háttérben.
Németország hat hónappal azelőtt bekebelezte Csehszlovákiát, s
ezt követően Nagy- Britannia és Lengyelország kölcsönös
segítségnyújtási szerződést kötött. Egy hónappal később minden
húsz és huszonegy év közötti férfit behívtak katonai szolgálatra.
Neville Chamberlain tárgyalásokat kezdeményez Németországgal,
hogy vonja vissza csapatait Lengyelországból, de ha a tárgyalások
sikertelenül végződnek, Angliának hadat kell üzennie
Németországnak.
Este Adele az ágyában fekve hallgatta, hogyan kívánnak jó éjt
egymásnak a folyosón a lányok. Ő azon kevesek közé tartozott, akik
saját szobában laktak. A helyiség olyan parányi volt, hogy az ágyon,
szekrényen és íróasztalon kívül semmi másnak nem jutott hely, de
nagyon hálás volt érte, mert így néha egyedül lehetett.
Hastingsben még szerette a nagy jövés-menést a nővérszállón.
Soha nem bánta, ha a lányok berontanak a szobájába cseverészni,
kölcsönkérni valamit vagy elmondani egy viccet. Itt már nehezebben
viselte volna el. Szüksége volt a visszavonulásra és a csendre.
Zavarta a nővérek kicsinyes veszekedése, néha még a barátkozó
közeledést is elutasította. Joan volt az egyetlen, akire mindig
szívesen szakított időt.
Ma este egyáltalán nem zavarta a nővérek zajongása.
Megnyugtatta az emberi hang ugyanúgy, mint amikor nagyanyja
esténként kikaparta a hamut a tűzhelyből, vagy tologatta a széket.
Lehet, hogy már kezd gyógyulni? Hogy kipróbálja magát,
ráhelyezte kezét a nyakában lógó eljegyzési gyűrűre, megpróbálta
fölidézni Michael arcát s azt a napot, amikor a fiú átadta neki. Tisztán
maga elé tudta képzelni a fiút a napban megcsillanó barna hajával, a
mosolyráncokat a szeme körül s a mélykék szemet, amely oly
gyönyörködve nézett rá, de nem sírta el magát. Még mindig bánatos
volt, és vágyódott az után, amiben egyszer már része volt. Még
mindig rettenetesen szégyellte magát, amiért ágyba bújt a saját
testvérével, de már racionálisabban tudott a dologra gondolni. Végül
is nem tudták, hogy rokonok, amikor pedig fény derült rá, nagyon
helyesen cselekedett, és kilépett a fiú életéből.
Rögtön tudta, hogy eljött az ideje a hazalátogatásnak. Még van
három szabadnapja, holnap meg is kérdezi a főnővéri, mikor tudná
kivenni őket.

– Mozdulj, Buksi! – nógatta a kutyáját Honour, miután kikapcsolta

a rádiót. Szeptember 3-a, vasárnap volt, s épp most fejeződött be a
miniszterelnök beszéde. Németország visszautasította, hogy
kivonuljon Lengyelországból, ezért Anglia hadat üzent.
Honour nem hitte, hogy az Adolf Hitler vezette Németország
beleegyezik a kérésbe.
Mégis reménykedett, és csodáért könyörgött.
Tiszta, kék égre ébredt aznap reggel, a folyó fölött pedig halvány
ködpára úszott. Még öltözködés előtt kiment az udvarra, hogy
kivegye ketrecéből Adele nyulát, leüljön vele a padra és
megsimogassa. Ez mostanra reggeli rituálévá vált.
Egy csapat hattyú szállt el a folyó fölött, a magasban pedig
vadkacsák húztak. A bodzabokrok ágai lehajlottak az érett bogyók
súlyától. Bármerre nézett, csupa gyönyörűséget látott. A szélben
hullámzó, hosszú, zöld fű, a rózsaszín futórózsák alatt június óta
egyfolytában virágzó bíbor- és mályvaszínű őszirózsák; mind-mind
káprázatos volt. Ahogy körbetekintett, arra gondolt, hogy ez olyan
nap, amelyen csodák is történhetnek. De aztán meghallgatta a
híreket, és elkomorult. Tudhatta volna, hogy csodák csak a
mesékben vannak!
Honour élesen emlékezett arra a napra, amikor az előző háború
kitört. Augusztus 4-e volt, ő harmincöt, Rose tizenhárom éves, s
éppen zöldborsót fejtettek a kertben a vacsorához, amikor egy fiatal
biciklista odakiáltotta nekik a hírt. Frank is rögvest biciklire ült, és
betekert Rye-ba. Azzal az újsággal tért haza, hogy mindenütt nagy a
lelkesedés, a fiatal férfiak mind jelentkezni akarnak katonának.
Frank is nagy izgalomba jött. Honourt először elkeserítette, hogy
férje úgy viselkedik, mint egy kisiskolás, és később már egy kicsit
betegesnek is tartotta. Ez talán már jelezte a későbbi tragédiát.
Ma is ugyanez az érzés kerítette hatalmába, ezért elhatározta,
hogy elsétál Buksival Rye-ba, s útközben szed egy kis szedret.
– Gyere, Buksi! – szólította a kutyát, s elmosolyodott, ahogy a kis
jószág ugrándozva futott felé. Fekete-fehér, göndör szőréből ítélve
volt benne egy kis skótjuhászvér, de hogy még mi egyéb, azt nem
tudta eldönteni, mert a feje nagy, a lába hosszú volt, a farkát pedig
levágták. Amikor néhány hónappal azelőtt rátalált az ajtóban,
rettenetesen sovány volt, a szőre csomókban hullott, és bolhái is
voltak. Mint amilyen űzött volt Adele, amikor bekopogtatott hozzá.
Honour etette, gyógyszert adott neki, de jó ideig úgy tűnt, az állat
olyan rossz állapotban van, hogy semmi sem segít rajta.
Aztán mégis megmaradt, s Adele-hez hasonlóan a kutya is
nagyon megváltoztatta Honour életét.
Adele eltűnése után minden reményét elvesztette. A rövid
magyarázkodó levélben semmi hihető nem volt. Nem tudta
megérteni, hogy unokája miért nem jött előbb haza, és miért nem
mesélte el, hogy mi is történt valójában.
Michael látogatásaikor egyre csalódottabb és zavartabb lett a fiú
nyilvánvaló fájdalmától. Michael néha dührohamot kapott, néha csak
zokogott, mint egy gyerek, és Honour rettegett, nehogy a fiú véget
vessen az életének, mert látta, hogy az életereje teljesen elhagyta.
Aztán egyszer csak nem jött többet. Honour egyfelől örült neki,
mert ez azt jelentette, hogy a fiúnak sikerült beletörődnie a sorsába,
másfelől pedig ettől fogva ő maga sem tudta megosztani a bánatát
senkivel. Elhanyagolta magát. Alig evett, nem takarított, a kertet
hagyta elgazosodni. Néha egész nap csak azért ment ki, hogy
megetesse a csirkéket meg a nyulakat, és már feküdt is vissza az
ágyába. Valami azt súgta neki, hogy ha ezen az úton halad, lassan
megőrül, de nem érdekelte.
Egyik délután, a szakadó esőben kaparászást hallott az ajtó felől,
ami fölcsigázta a kíváncsiságát, ezért odament és kinyitotta. Egy
kutya ült ott szánalmasan és mocskosan, kérlelő tekintettel.
Talán kicsit meg is örült, mert úgy érezte, a kutya nem ok nélkül
van ott. Saját kezével etette meg a maradék nyúlpörkölttel, mert a
kis jószág olyan gyenge volt, hogy nem bírt egyedül enni. A
fészerben vackot készített neki, mert annyira bolhás volt, hogy nem
akarta a házban tartani.
Másnap reggel még mindig ott feküdt, s csonkolt farkát csóválva
próbálta üdvözölni. Evett megint egy kis nyulat, de aztán
összerogyott; Honournak majd megszakadt a szíve.
Sok időbe telt, míg rendbe jött. Néha, amikor ételt vitt neki, a
kiskutya csak szomorúan nézett rá, mintha azt kérdezné, miért
foglalkozik vele, úgyis kimúlik.
Mindennap egy kicsivel többet adott neki enni, féreg-telenítette,
bolhátlanította, megfürdette és kikefélte a szőrét.
 Amikor végre bevitte magához a házba, a kutya már buzgón evett.
Honour látta, hogy meggyógyították egymást: ő etette a kutyát, az
pedig csodálta őt. Szükségük volt egymásra.
Ha tudta volna, hogy egy kutya ilyen jó társaság, már évekkel
azelőtt szerez egyet. Minden reggel el kellett mosolyodnia, mert az
arcához dörgölődő nedves orr ébresztette. Nagyon szerette maga
mellett látni az ugrándozó kutyát fagyűjtés közben is. Esténként
pedig, amikor a szobában rádiózott, a kutya ráfektette fejét a lábára,
és elégedetten szuszogott. Ha Buksi nincs, talán sohasem tudott
volna erőt gyűjteni ahhoz, hogy elutazzon Hastingsbe, s kihúzza a
főnővérből, hogy hol az unokája.

Senkivel sem találkozott az egész lápon, pedig gyönyörű nap volt.

Az volt az érzése, hogy mindenki otthon maradt híreket hallgatni, s a
szomszédokkal, barátokkal, családtagokkal a háborúról
beszélgetnek. A köves parton a tenger felé tartott, s Adele-re
gondolva fát hajigált Buksinak.
Most, hogy kitört a háború, a légitámadások középpontjában lesz,
mert Honour úgy sejtette, a német légierő először a londoni kikötőt
támadja majd. Unokáját éppen úgy féltette, mint annak idején
Frankét.
Emlékezett rá, hogy ott állt a tengerparton, Franciaország felé
nézett, s azért imádkozott, hogy véget érjen a háború, s Frank minél
hamarabb jöjjön haza. Most meg sem közelíthette a tengerpartot,
mert végig drótakadályt állítottak az esetleges támadások ellen.
Michael valószínűleg már a frontvonalon harcol, s Honour
eltűnődött, vajon túljutott-e már Adele-en. Ebben azért kételkedett.
Valószínűleg együtt mulatozik a többi pilótával, de nagyon érzékeny,
őszinte fiú, s a seb, amelyet Adele ejtett rajta, biztosan sokáig fáj
még neki.
– De miért gondolta egyszeriben úgy, hogy nem vagyok megfelelő
neki? – zokogta Honournak. – Föl nem tudom fogni!
Honour magyarázatot látott Michaelnak abban a közlésében, hogy
Adele eltűnése előtt együtt töltöttek egy éjszakát Londonban. Honour
tudta, hogy az otthonbeli szörnyűséget Adele már földolgozta, mert
rendkívül boldog Michaellal. Lehetséges viszont, hogy az intim
együttlét során minden régi emlék visszatért, és Adele úgy
érezhette, hogy nem mehet hozzá a fiúhoz, ha a testi szerelem ilyen
borzalmas emlékeket ébreszt benne.
Honour nem bírta ki, hogy ne ossza meg Adele otthonbeli
élményeit Michaellal, de a fiú válaszán könnyekig meghatódott.
– Én is gondoltam erre. Nehezen tudom elhinni, mert ugyanolyan
boldog volt azon a hétvégén, mint én, de ez az egyeden lehetséges
magyarázat, amit el tudok fogadni. Akkor is ugyanúgy szerettem
volna, ha soha többé nem alszunk együtt.
Honour tudta, hogy bármekkora képtelenségnek hangzik, Michael
ezt komolyan gondolja.
Annyira szerette Adele-t, hogy mindent megtett volna érte. Honour
azt is kétségesnek találta, hogy valaha érez-e még ugyanígy nő
iránt.

Három óra tájban hazafelé indult. Szántszándékkal kimerülésig

gyalogolt, mert agya annyira tele volt mindenfélével, hogy le akart
feküdni aludni.
Buksi általában kergette a madarakat, amikor sétálni mentek, de
most megérezhette gazdája zaklatóttsá-gát, mert csak baktatott
szorosan mellette, s néha szomorúan pillantott rá.
A kutya ugatására kapta föl a fejét, s észrevette, hogy a távolból
valaki közelít. Nem tudta kivenni ebből a távolságból, hogy kicsoda,
de azt látta, hogy integet.
Megállt, s kezét a szeme fölé téve próbálta kivenni az alakot. Az a
valaki rohanni kezdett felé, s ebből kitalálta, hogy nem lehet más,
csak Adele.
Szíve az örömtől hevesen dobogott. Megpróbált futásnak eredni,
de csak bicegett a kavicsokon.
– Nagyi! – hallotta a kavicszörgés mellett unokája csodálatos
hangját.
Megállt, s ott várta Adele-t. Unokája úgy futott, mint egy gazella,
hihetetlen könnyedséggel ugrott át minden akadályon, haja pedig
lobogott a tengeri szélben.
Honour önkéntelenül kitárta karját, s a nagy örömtől könnyekre
fakadt. Mégis jól érezte hát! Ez a csodák napja.
 20. FEJEZET

1940

– Szép munka volt, Talbot nővér! – mondta a főnővér, amikor

átnyújtotta Adele-nek az oklevelét, a kitűzőjét és a sötétkék övet,
amelyet csak végzett ápolónők hordhattak. – Kérem, ne is gondoljon
a házasságra, ezekben a vészterhes időkben az országnak nagyobb
szüksége van szakképzett ápolónőkre, mint valaha!
Adele elmosolyodott. A háború miatt a többi nővér talán ripsz-
ropsz szerelmes lesz, de ő nem. Megtanult már Michael nélkül élni,
de azóta sem találkozott egyetlen férfival, aki felérne vele.
A főnővér továbblépett Joan Marlinhez; neki is átadta az oklevelet,
a kitűzőt és az övet, s neki is elmondta a házasság ellen szóló
szentenciáját. Később mind a nyolc sikeresen végzett lány megkapta
a kék-fehér csíkos egyenruhát meg a szebb, keményített főkötőt,
amelyet képesítésük alapján hordhatnak. Fizetésük növekedni fog,
kicsit nagyobb szobába költözhetnek a nővérszálló második
emeletén, s ami a legfőbb: már nem diákok.
Adele Joanra sandított. Ma este ünnepelni fognak. Isznak egyet
valahol, aztán elmennek táncolni. Nagy utat tettek meg, de
végigcsinálták. Adele emlékezett, hogy Michael milyen büszke volt,
amikor letette a záróvizsgáit.
Május 12-e volt. Két hónap múlva betölti a huszonegyedik évét.
Eddig a háború még nemigen érintette a civil lakosságot, ezért
furcsa háborúnak is nevezték. A cukrot, vajat és szalonnát január óta
jegyre árusították, néhány termék eltűnt a boltok polcairól, s a
tengerparton kilométerszám álltak a drótakadályok és aknák az
esetleges támadások kivédésére. A legnagyobb zúgolódást az
áramkimaradás okozta. Irritáló volt, hogy naplemente után nem lehet
semmit csinálni, sőt őröket állítottak az utcákra, akiknek az a
feladatuk, hogy figyeljék, melyik ablakból szűrődik ki fény. Az összes
előjegyzett műtétet vidéken végezték. A londoni kórházak csak
sürgősségi eseteket láttak el, ezért nem sok munkájuk akadt. A
rengeteg egyenruhás, az elesettek egyre gyarapodó listája az
újságokban folytonosan a háborúra emlékeztetett, de az
átlagembernek ez még mindig távoli veszély volt csupán, amely
kevéssé hatott ki mindennapi életére.
Dániát és Norvégiát áprilisban támadta meg Németország, majd
két nappal ezelőtt Hollandiát, Belgiumot és Luxemburgot is. Néhány
nappal korábban Neville Chamberlain lemondott, s helyére, a
koalíciós kormány élére Wlnston Churchill került.
Bármily békés volt a hangulat, Churchill rádióbeszédei nem
hagytak kétséget afelől, hogy nemsokára az egész lakosság
tapasztalni fogja a totális háborút, amely vízen, földön és levegőben
zajlik majd. Furcsa volt a közhangulat: ellenállás és izgalom vegyült
benne. A legtöbben azon a véleményen voltak, hogy minél
hamarabb elkezdődik, annál hamarabb véget ér.

– Hú! Ez nem akármi! – kiáltott föl Joan, amikor munka után

Adele-lel belépett új, közös szobájukba. Adele már rég
kihurcolkodott az övéből, és összeköltözött Joannal, de abban a
szobácskában igen szűkösen laktak. Ez itt a nővérszálló legfelső
szintjén volt, s bár a kilátás csak a tetőkre és a fák koronájára nyílt,
sokkal csendesebbnek és tágasabbnak tűnt, mint az eddigi
szobájuk. Még egy mosdó és két fotel is elfért benne.
– Az ágyak pont ugyanolyan kemények – jegyezte meg Adele az
ágyon ugrálva. – De isteni, hogy végre van egy kis helyünk! Te pedig
légy rendesebb! Elegem van belőle, hogy állandóan pakolnom kell
utánad!
A két lány a háború kitörése óta, pontosabban Adele visszatérte
óta lakott együtt. Nagyanyja meglátogatása hatalmas élményt
jelentett Adele-nek. Folyton feltörtek benne a Michaellal kapcsolatos
emlékek, de a sok feladat, a fagyűjtés, állatetetés, főzés, takarítás
elterelte a figyelmét. Szellemileg és testileg erősnek érezte magát,
és tudta, hogy a lápi nehéz élet ültette el benne azt a nagy
elszántságot és akaraterőt, amely olyan jó ápolónővé teszi.
Elhatározta, hogy nem búsul tovább, új barátokat szerez, és új
helyekre látogat el. Első lépésként kiköltözött egyágyas szobájából,
s hamar rájött, hogy a zajos, vidám Joan mellett nem sok ideje
marad a múlton rágódni.

– Szerintem te azt hiszed, tökéletes vagy! – ugratta Joan. – Akkor

most beszéljünk arról, hányszor keltettél föl a hülye rémálmaid miatt!
Adele elpirult. Éber óráiban már jól érezte magát, de álmaiból még
nem sikerült Michaelt kiűznie. Joannak azt mondta, hogy nem tudja
felidézni a rémálmait, valójában azonban nagyon is tudta, hogy mik
azok, mert mindig ugyanaz a kép gyötörte.
Álmában a lápon sétálgat, s fölnéz, mert repülő hangját hallja.
Tudja, hogy Michael az. Körbe-körbe száll a feje fölött, ő pedig
nevetve integet neki. Aztán hirtelen nagy csattanás, és a fiú gépe
elkezd spirálban pörögni. Lángok csapnak ki a repülőből, ő pedig
hallja Michael segítséghívó szavát.
Számtalan rémálom gyötörte azóta, hogy Hastings-ből elszökött,
de ez a háború kitörése óta kísértette. Arra gondolt, hogy ezt a
rémálmát egy konkrét esemény, egy tragikus baleset okozta.
Az újságokban megjelent, hogy Biggin Hillben az első repülésén
lezuhant egy Spitfire-t vezető gyakorló pilóta. Azóta rengeteg pilóta
meghalt részint Franciaország fölött az ellenséggel folytatott
küzdelemben, részint a gyakorlatok alatt. Minden reggel szorongva
vette kezébe az újságot, s olvasta végig a híreket. Nem tudta
leszoktatni magát róla, pedig tudta, hogy lassan már kényszeressé
válik.
– Szerintem azért vannak rémálmaim, mert veled kell egy
szobában laknom – mondta a barátnőjének.
Joan csak nevetett rajta, s Adele sokadszorra is hálát adott az
égnek, hogy ilyen jó barátnője van. A született londoni Joan olyan
volt, mint a napsütés: még a legrosszabb napjait is bearanyozta. A
szeplős, vörös, rakoncátlan hajú, zöld szemű lány öniróniája révén
hihetetlen népszerűségnek örvendett a kolléganők és a betegek
között. Adele-re azonban állhatatossága és egyszerű természete tett
mély benyomást. Ha egyszer valakit barátnőjéül választott, azt
mindenestül elfogadta. Amikor Adele-t rémálmok gyötörték, mindig
befeküdt mellé az ágyba, s kérdés nélkül átkarolta.
 Adele tudta, hogy nyugodtan rábízhatná titkát Joan-ra, a lány
sohasem adná tovább. Mégsem mondta el neki sohasem, mert úgy
gondolta, ez olyan titok, amelyet magával visz a sírba.
– Mit vegyek föl ma este? – kérdezte Joan, aki mindig tökéletesen
ráérzett az élet legfontosabb kérdéseire. – Szerinted a smaragdzöld
ruha megteszi? Vagy mindenki azt fogja gondolni, hogy ez az
egyetlen hordható darabom?
– Én például a csíkos ruhámat veszem föl már századjára is, mert
ez az egyetlen valamirevaló ruhám – válaszolta Adele. – Szerintem
te is nyugodtan vedd föl a zöldet!
Nem volt pénzük új ruhára. Joan fizetésének egy részét hazaadta
az édesanyjának, s Adele is küldött valamennyit a nagyanyjának.
– Szerintem csábítsunk el néhány pasit ma este! Ha minden
héten kifizetné valaki a mozijegyünket, nyárra tudnánk új ruhát venni
a piacon!
Adele hátradőlt az ágyon, úgy nevetett.
– Mi olyan vicces ezen? – kérdezte Joan.
– Te magad, Joan! – válaszolta Adele nevetve. Tudta, hogy
barátnője miben sántikál. Az elmúlt hónapokban számtalan
alkalommal próbálkozott, hogy különféle praktikákkal udvarlót
szerezzen Adele-nek. Ez azonban mindent vitt. – Szerinted elég
közönyös vagyok, hogy elcsábítsak egy fiút csak azért, hogy ne
kelljen mozijegyet vennem?
– Nem, te rohadtul nem volnál rá képes. Szerintem te magad
fizetnéd ki az ő mozijegyét is, aztán még sült halra is meghívnád.
Mert azt hiszed, hogy az a férfi, aki veled akar randevúzni, nem lehet
normális.
– Szerinted én ilyen vagyok? – kérdezte Adele hitetlenkedve.
– Pontosan tudom, hogy ilyen vagy. Ismerlek. Ha egy srác elkezd
veled beszélgetni, még véletlenül se flörtölsz vele. Kérdéseket teszel
föl neki, s hagyod, hogy elmondja a bajait. Szerintem ha az egyik azt
mondaná, hogy kelés van a hátán, rögtön fölajánlanád, hogy
kikezeled, így nem lehet férfit szerezni, Adele! Túlságosan kedves
vagy.
 Adele nem tudta, mit válaszoljon. Az igaz, hogy nem flörtölt, de
fogalma sem volt, hogyan kell. Ha pedig nem tetszett neki valaki
igazán, még időpocsékolásnak is tartotta. Nagyon sok fiút
szimpatikusnak talált, akiket Joan révén ismert meg, de egyik sem
fogta meg igazán. Akkor meg minek tettesse magát?
– Nagyon ócskának találod, hogy nem jövök össze senkivel, ha
elmegyünk szórakozni?
– Dehogyis! – válaszolta hevesen Joan. – Büszke vagyok rá,
hogy a barátnőm vagy. Neked van tartásod, nekem nem nagyon.
Csak aggódom érted, ennyi az egész. Szerintem bárkit
fölszedhetnél, akit csak akarnál, de te még mindig arról a pilótáról
ábrándozol, ugye?
– Lehet – merengett el Adele. – Talán én olyan vagyok, aki a
herceget várja fehér lovon.
Joan buta arcot vágott.
– De amíg megérkezik, nem lehetne egy kicsit vegyülni a
köznéppel is?
Adele felkelt az ágyáról, és odament a székhez, ahol halomba
dobálva álltak a ruháik.
Kihúzta a csíkos ruhát, és öltözni kezdett.
– Azt hiszem, ez épp jó lesz a pórnépnek! Te pedig mindenkinél
elbűvölőbben nézel ki a smaragdzöld ruhádban!

Michael úgy érezte, mintha alagút mélyéről hallaná Stan Brenner

hangját. Valami olyasmit mondott, hogy föl kell kelnie, s hogy hozott
egy csésze teát. Nagyon erőlködnie kellett, hogy ki bírja nyitni a
szemét. Bajtársa türelmesen szólongatta. Michael nem hitte el, hogy
már négy óra van, úgy érezte, ebben a pillanatban hunyta csak le a
szemét.
– Jó – ennyit bírt kinyögni, annyira nem forgott még a nyelve.
Szájában még ott érezte az éjjel ivott whisky izet.
Ledobta a takaróját, és szemét dörzsölgetve fölkelt. Nagyon hálás
volt a forró, édes teáért. Brenner, amikor látta, hogy barátja ébren
van, el is tűnt.
 Michael tíz perc múlva felöltözve, borotváitan lépdelt az étkezde
felé. Nem akart enni, mert remegett a gyomra, de tapasztalatból
tudta, hogy félelme elmúlik abban a pillanatban, hogy beül a
pilótafülkébe, viszont még órák telhetnek el, mire újra lehetősége
lesz valamit enni. A század többi tagja már benn ült az étkezdében,
ahol vágni lehetett a cigarettafüstöt. Az üdvözlés csak biccentésből
állt, senki sem beszélt még e korai órán. Tudta, hogy mindenki
ugyanazt érzi: fölkészülnek az előttük álló napra, s próbálnak nem
gondolni rá, hogy melyikük nem éri meg az estét.
Május 28-a volt, s ez a nap valószínűleg az előző ismétlése lesz.
Átrepülnek Franciaországba, és megpróbálják megakadályozni,
hogy a német bombázók lemészárolják a Dunkerque felé
visszavonuló brit és francia csapatokat.
Az előző nap rémületes volt. Igaz, Michael lelőtt egy ME-109-est,
de a szétzilált katonai alakulatok elkeserítő látványt nyújtottak, ahogy
próbálták megállítani az ellenséget, miközben egyre inkább a
tengerpart felé űzték őket a német páncélosok. Beljebb, a
szárazföldön is támadtak a német gépek. Látta a menekülő polgári
lakosságot, a kocsikat húzó férfiakat, a nőket karon ülő gyerekükkel
és a nagyobb gyerekeket, akik megpróbáltak lépést tartani a
felnőttekkel. Szétroncsolt emberi tetemeken, kiégett járműveken s
elhullott állatokon kellett magukat átvágniuk. Michael gyilkos
indulattal gondolt a német pilótákra, akik tüzet nyitottak az ártatlan
polgárokra.
A Spitfire-ben körülbelül másfél órára elegendő üzemanyag volt.
Húsz perc Franciaországig, húsz perc vissza, s nagyjából
ötvenpercnyi küzdelem a német légierővel. Csak úgy tudták legyőzni
a gazembereket, ha teljes gázzal a közelükbe repültek, lelőttek
mindenkit, akit csak bírtak, aztán gyorsan eltűntek. Teljes
sebességnél azonban a Merlin motor zabálta az üzemanyagot, ezért
Michaelnak észben kellett tartania, hogy vissza is kell repülnie a
támaszpontra.
Az előző napi negyedik bevetés volt a legrosszabb. Az egyik
percben még tiszta volt az ég, aztán azt vette észre, hogy
ellenséges gépek veszik körbe minden irányból. Michael kiszemelt
egy gépet, amely a kötelék szélén haladt, rárepült és rálőtt. Ám egy
szempillantás alatt újból körbevették. Elfelejtette fölvenni a
selyemsálját, ezért a nyaka véresre dörzsölődött a sok fej
mozgatástól. Rálőtt a mellette repülő 109-esre, lőtt egyet az alatta
szálló gépre is, majd hirtelen zuhanórepülésbe kezdett, hogy
elszökjön előlük. Amikor eltalálták, egész testét átjárta a remegés.
Szerencsére csak a bal szárnyát lőtték meg, így sikerült
fölemelkednie és visszarepülnie Angliába. Épphogy csak megúszta
a maradék üzemanyaggal, s a pilótafülke is úgy fölforrósodott a
napsütésben, hogy alig látott a homlokáról csurgó izzadságtól.
Hajszálon múlott az élete.

Egy szelet pirítós és tea elfogyasztása után Michael csatlakozott a

többiekhez, hogy ejtőernyőjüket cipelve fölszálljanak a repülőtérre
induló járműre.
A reptéren hideg és szürke volt a hajnal. A kiszolgáló személyzet
már készen várta őket. Sokuk az egész éjszakát átdolgozta, hogy
megjavítsák a gépeket.
Michael már számtalanszor látta e helyet, de még mindig
megindította. A kis, robusztus Spitek ott álltak sorban, mint a
vadászatra készülő kutyák. A hajnali köd gomolygott körülöttük. Most
még végtelen a csend, de egypár perc múlva, amikor felberregnek a
hatalmas motorok, s üzemanyag szaga árasztja el a levegőt, a
repülőtér egészen más hely lesz.
Michael gépét is megjavították. Felugrott a szárnyra, letette az
ejtőernyőjét, beült a pilótafülkébe, és beindította a gépet. Ellenőrizte
a készülékeket, a rádiót, az üzemanyagot és a hűtőfolyadék-mérőt,
majd hüvelykujjának felemelésével jelezte a földi személyzetnek,
hogy minden rendben. Azután mindent lekapcsolt, kiszállt a gépből,
visszagyalogolt a gyülekezősátorba a többiekhez, s várta, hogy
mikor szólítják.
Ezt utálta Michael a leginkább. Kész volt az indulásra, s nem
szeretett várakozni, mert akkor gondolkodnia kellett. Néhányan
olvastak, mások sakkoztak, valaki lefeküdt a tábori ágyra és aludt
még egyet, s voltak, akik egyik cigarettáról gyújtottak a másikra.
Michael azonban egyfolytában Adele-re gondolt. Már mindenféle
érzelmi fázison keresztülment, amióta szakított vele a lány.
Hitetlenkedés, méreg, sajnálat, gyűlölet s mély fájdalom regisztereit
élte meg. Kutatott az agyában, hogy hol ronthatta el. Néha azzal
hitegette magát, hogy jól megvan a lány nélkül. El akarta hitetni
magával, hogy Adele megcsalta, sőt azzal áltatta magát, hogy a lány
bolond. De bárhonnan nézte is, mindig ugyanoda jutott vissza. Azon
a bizonyos londoni hétvégén Adele-t az otthonbeli élményei
kísértették. Más magyarázatot nem talált.
Ha pedig ez történt, Michael úgy érezte, a lánynak még több
szeretetre lenne szüksége, s az ő fájdalma össze sem mérhető
Adele bajaival.
Nem ment már Winchelsea-be se, nem bírta volna elviselni. Ha
anyja találkozni akar vele, utazzon föl Londonba, ott lehet. Eleinte
nem akart az apjával találkozni, mert legalábbis részben őt vádolta.
Apja nem volt hajlandó áldását adni a házasságukra, s ez
befolyásolhatta a lányt. Egy nappal a háború kitörése után azonban
megjelent az apja Biggin Hillben. Michael nagy meglepetésére
sajnálkozását fejezte ki, amiért olyan kemény volt Adele-lel.
Miközben a szokásos dolgokat taglalta, azaz hogy hosszú távon
azért mégis az lett volna jobb, ha szakítanak, azt is kijelentette, hogy
Adele-nek csodálatos tulajdonságai vannak. Szokatlanul érzelmes
volt. Megölelte Michaelt, vigasztaló szavakat dörmögött az első
szerelem fájdalmáról, s hozzátette, hogy ő nagyon sokat jelent neki.
– Van kedved egy partihoz, Mike? John Chapman kérdésére Michael
kizökkent álmodozásából. John volt a legjobb barátja. Ugyan
teljesen különböző volt a neveltetésük, mégis lelki társak lettek
rögtön az után, hogy Michael hét hónappal ezelőtt megérkezett
Biggin Hillbe.
John alig volt húszéves, de még ennél is sokkal fiatalabbnak
látszott cipóképével, szőke hajával és hatalmas szemével. Egy
shropshire-i farmon nőtt fel, s a helyi iskolában tanult. Autószerelő
műhelyben dolgozott, aztán kedvet kapott a repüléshez. Egyszer
alkatrészt kellett szállítania a tőlük úgy tizenöt kilométerre lévő
repülőtérre. Ott elvitték egy fordulóra az egyik kétüléses gépen. A
pilóta hajmeresztő mutatványokat végzett, de bármennyire félt is,
érezte, hogy a repülés az igazi hivatása. Jelentkezett a Királyi
Légierőhöz, mert úgy gondolta, ha pilóta nem lehet is belőle,
repülőgépszerelő még igen. Úgy tűnik, a vizsgabizottságnak tetszett,
amit produkált, mert határozott idejű megbízással állományba vették.
 Michael most szívesen kártyázott Johnnal; így legalább nem
kellett se Adele-re, se a bevetésre gondolnia. John osztott, de
mielőtt fölvette volna a lapjait, komolyan Michael szemébe nézett.
– Ha nem élem túl a mai napot, értesíted a szüleimet? – kérdezte.
– Természetesen – válaszolta Michael. – Fordított esetben pedig
te szólj az enyéimnek!
John bólintott, s azzal játszani kezdtek, mintha csak egy sörözést
beszéltek volna meg aznap délutánra. A bevetésre hívó parancsszó
fél nyolckor érkezett.
– A fenébe! – vigyorgott John, miközben magára ráncigálta
mentőmellényét. – Azt hittem, nyolckor még ehetünk egy második
reggelit!
Michael a gépe felé kocogva megigazította selyemsálját, fölugrott
a szárnyra, ejtőernyőjét az üléshez kötözte, és beindította a motort.
Minden félelme és aggodalma nyomban elmúlt, mert tudta, hogy az
ösztönösen vezető, nyugodt pilótának nagyobb esélyei vannak a
túlélésre, mint annak, aki rágódik, hogy mi lesz vele. Egyetlenegy
gondolat kavargott a fejében, míg lassan döcögött a kifutó felé:
legalább egy német gépet lelőni, és biztonságban visszaérni a
támaszpontra.
Amikor a század szoros kötelékben a Csatorna fölé érkezett,
Michael szerencsét kívánt a jobbján repülő Johnnak. Tökéletes
repülőidő volt, alig fújt a szél, és csak néhány felhő úszott az égen, a
látási viszonyok pedig olyan ideálisak, hogy látta az úton sétáló
gyerekeket, akik tenyerükkel a szemüket árnyékolva nézték a
tovaszálló repülőgépeket.
Másodperceken belül túljutottak a sziklákon, s most már csak a
végtelen tengert látta maga alatt. Mélykék és tündöklő tiszta volt
alatta a víz, kedve lett volna beleugrani. Ez ismét eszébe juttatta az
Adele-lel töltött nyarakat. A Csatorna azonban éppolyan ellensége
volt a pilótáknak, mint a németek. Ha ki kellett ugrani, a pilótának
nem sok esélye maradt az életben maradásra. Azt latolgatta, hogy a
Hurricane pilótáját, aki előző nap kiugrott fölötte, sikerült-e idejében
kihúzni a vízből.
A rádión figyelmeztetést kapott, hogy legalább egy tucat ME-109-
es halad Dunkerque felé. Ahogy megkapta az üzenetet, már föl is
tűntek a gépek a horizonton. A francia partok felől fekete, gomolygó
füstöt látott, s tudta, ahogy közelebb érnek, látni fogja a
bombatalálatok pusztítását is.
Egy pillanat alatt teli lett az ég ellenséges gépekkel, amelyek mind
feléjük tartottak. Az ezüstszínű szárnyak rosszindulatúan csillantak
meg a napfényben. Följebb repült, hogy kikerülje őket, s odapillantott
Johnra is, aki követte. Amikor kiemelkedett a felhők közül,
észrevette, hogy még két repülő tart feléjük, amelyek eddig
takarásban voltak. Egyenesen közéjük repült, és tüzelni kezdett a
bal oldalira. Ügy vélte, eltalálta, ezért egy hurokkal visszarepült,
hogy megsemmisítse a gépet.
Nem látta Johnt. Úgy gondolta, biztosan lejjebb ereszkedett, de
ahogy visszafelé száguldott az újabb támadásra, szeme sarkából
lángnyelveket pillantott meg. Nem volt idő alaposan megnézni, hogy
mi is az valójában, mert koncentrálnia kellett a pozíciójára, hogy
lelőhesse a német gépet. Zsákmánya próbált elillanni előle, de az
előző találat lelassította a gépét. Michael olyan közel repült, hogy
élesen látta a német pilóta arcát, s amikor tüzelni kezdett a gép
orrára, azt is látta, hogy a hűtőfolyadék a pilótafülke üvegére
spriccel. Miután elégedetten nyugtázta, hogy a gép fekete füstöt
húzva úgy zuhan le, akár a kő, gyorsan eltűnt.
Az ég hirtelen elhagyatottá vált, s Michael az üzemanyag-mutató
állásából észrevette, hogy messzebbre szállt, mint gondolta, s a
köteléket is elhagyta. Megfordult, hogy hazainduljon, s ekkor
pillantotta meg John fejjel lefelé zuhanó Spitfire-ét. Szárnya
lángokban állt, s bár John jó helyzetben volt ahhoz, hogy kiugorjon,
úgy tűnt, hogy valamiért nem bírja kinyitni a pilótafülke ajtaját.
Michael arcán óriási izzadságcseppek gurultak le, s remegni
kezdett. A századból már négy cimborát elveszített, emellett meghalt
a támadások során vagy egy tucat olyan pilóta is, akiket csak névről
ismert. Mindegyik halálhír megrázta, sajnálta a családjukat is, de
most volt először szemtanúja a végzetes eseménynek.
– Nyisd ki a pilótafülkét! – ordította ösztönösen. Tudta, hogy
fölöslegesen kiabál, mert egyedül a rádióirányító hallja, amit mond.
Michael egész úton hazafelé zokogott. John annyira ártatlan volt,
és néhány nappal korábban említette, hogy még nem volt lánnyal.
Anyja majd minden héten küldött neki valamilyen házi süteményt,
apja pedig beszámolókat írt neki a helyi focimeccsek eredményeiről.
Rendkívül büszkék voltak fiukra, akiből pilóta lett.
Ez nem igazság! John első osztályú pilóta volt, akit mindenki
szeretett, mert nem szorult bele semmi durvaság. Vidám
természetével számtalanszor elűzte Michael rosszkedvét. Annyira
jóravaló fiú volt. Miért épp neki kellett elmennie?

Honour a kertben állva figyelte a repülőtámadást. Örült, hogy a

mai küzdelem Dungeness fölött folyik, mert ha egy gép lezuhan,
legalább nem házra esik.
Az elmúlt hat hétben, Dunkerque kiürítése óta számtalan
légitámadásnak volt tanúja. Winston Churchill ezt a légi háborút
„angliai csata” néven emlegette, s Honour egészen elképesztőnek
találta, hogy az ütközetet megvívó pilóták átlagéletkora húsz év.
Reggelenként az égen szálló repülőgépek zúgása ébresztette.
Odament az ablakhoz, és figyelte a francia partok felé kötelékben
repülő gépeket. Eleinte még számolta, hogy mindegyikük visszaér-e,
de mivel minden alkalommal csak kettő-három jött vissza, annyira
kétségbeesett, hogy felhagyott vele.
Látott már két kényszerleszállást is; az egyik pilóta megúszta, de a
másik szerencsétlen összeégett, mire leért. Ám ezek mind
semmiségek voltak ahhoz képest, amilyen pusztítás Dél-Angliában
zajlott. Láthatatlan bombázók zúgtak az égen, hogy halálos terhüket
repülőterekre dobják, elpusztítva ezzel a földi személyzetet és sok
civilt is. Azok a bombázók, amelyek nem érték el céljukat,
kíméletlenül ledobták bombáikat bárhová, és nem foglalkoztak vele,
hogy kórházakat, iskolákat vagy településeket semmisítenek-e meg.
Hat héttel azelőtt Honour összeszedte magát, hogy megnézze,
kisemberek százai hogyan szállnak csónakjaikba, hogy menteni
induljanak a Dunkerque-ben rekedt brit katonákat. Úgy érezte, hogy
amíg az alattvalók ilyen bátrak és elszántak, senki sem tudja
legyőzni Angliát. Most azonban, hogy látta az áldozatok hetente
hosszabbodó listáját, nagyon félt, hogy Angliának nem lesz elég
harcosa és fegyvere a háború megnyeréséhez.
Kétségek közt feküdt le, s ugyanolyan kétségek közt ébredt fel.
Először csak azért imádkozott, hogy Adele és Michael biztonságban
legyen, de belátta, hogy helytelen volna csak a szeretteire gondolni.
Minden katonának, tengerésznek, pilótának van családja, amely
aggódik értük. .
– Aki az eget kémleli, annak gazos marad a kertje? –kiáltotta
barátságosan Jim, a postás, amikor lefektette az út mellé
kerékpárját, hogy átadja Honournak a leveleket.
– Az biztos! – válaszolta kesernyés mosollyal Honour, de
valójában hálát érzett, amiért elterelték gyászos gondolatait. Honour
nagyon szerette Jimet. A hatvanhét éves, erősen őszülő férfinak
igazi karikalába volt. Harcolt az első háborúban, s bár nem örvendett
a legjobb egészségnek, átvette fiától a szolgálatot, amikor
besorozták. Azt mesélte, hogy nagyon jót tesz a munka, mert
egyrészt fontosnak érzi magát, másrészt jólesik a mozgás.
– A gaz várhat egy keveset, ha kér egy csésze teát!
– Reméltem, hogy fölajánlja! Kitikkadtam, ráadásul a mai nap
piros betűs ünnep magának, mert a londoni bélyegző alapján úgy
tűnik, ez az unokájától jött.
Jim leült kinn a padra, míg Honour föltette a teavizet. Amíg várta,
hogy fölforrjon a víz, gyorsan átfutotta a levelet.

Kedves Nagyi!
Nem sok minden történik velem, amióta csak sürgősségi eseteket
látunk el, és a többi beteget vidékre küldik. Az emeleti kórtermeket
bezárták, és a pincében alakítottak ki újakat légitámadás esetére.
Éjszakai műszak alatt elkezdtem kötni, mert annyira kevés a feladat,
hogy halálra untam magam. Már majdnem kész a kardigán hátulja.
Rettenetes, hogy a németek bevették Párizst. Néha nem is tudom,
hogy a katonáink valaha meg tudják-e őket állítani.
Olyan jó lenne egy kis időre hazalátogatni! London elviselhetetlen
nyáron, és az étel is rettenetes. Szerintem ez a háború végéig még
rosszabbodni is fog, mert már mindenből hiány van.
Többször is elmentem foannal és a többi nővérrel táncolni.
Nagyon furcsa látni, hogy az emberek sokkal vadabbul szórakoznak
most, mint békeidőben. Azt gondolná pedig az ember, hogy
mindenki rémült és lehangolt. Az áramkimaradás ellenére a
WestEnd nagyon vidám éjjelente, pedig még az Erőst is teljesen
bedeszkázták. Egyik este sokáig ott maradtunk, de olyan sötétség
volt az utcán, hogy az orrunkig se láttunk. Emiatt viszont az emberek
többet beszélgetnek egymással, és segítőkészebbek is. En már
nagyon utálok állandóan gázálarccal az oldalamon járkálni!
Egyre több gyereket hoznak vissza Londonba. Szerintem
ostobaság a szülők részéről, bármennyire hiányoznak is nekik a
gyerekeik. Tegnap éjjel segédkeztem életem első császármetszéses
szülésénél. Az anya már két napja vajúdott otthon, mire az egyik
szomszéd fölhívta a mentőket. Fantasztikus dolog volt végignézni,
és egyre inkább azt hiszem, hogy szülésznő akarok lenni. A kisbaba,
aki egyébként kisfiú lett, teljesen egészséges, de az édesanya még
mindig nagyon gyenge. A férje a fronton van, ráadásul otthon vár rá
még három gyerek. Néhány nőnek bizony nagyon nehéz az élete.
Sajnálom, de nincs több hírem. Tényleg unatkozunk egy kicsit
ilyen kevés beteg mellett. Hogy van Buksi? Nagyon örülök, hogy ott
van veled. Ha netán egy német lepottyanna az égből, biztosan
rátámadna, hogy megvédelmezzen.
Vigyázz magadra, és ne hajszold magad agyon a
zöldségtermesztéssel!
Csak babusgasd a nyulakat, hogy még több nyuszi legyen!
Simogasd meg Ködöt és Buksit a nevemben!
Szeretettel Adele

Honour elmosolyodott, majd a levelet bedugta a kötényzsebébe,

hogy később újraolvassa. Nagyon aggódott Adele-ért, de amikor hírt
kapott felőle, kicsit megkönnyebbült.

Délben, amíg Honour a veteményesben tüsténkedett, Rose felült

londoni lakásának ágyán, és cigaretta után nyúlt.
– A rohadt életbe! – morogta, amikor látta, hogy a doboz kiürült.
Dühében vissza is feküdt a párnájára.
Másfél éve kapta az ezer fontot Myles Baileytől. Azt gondolta,
hogy ebből élete végéig fényesen megél, de kitört a háború, és a
terve kudarcot vallott.
Egy ideig minden remekül ment, még inni sem akart annyit! Az
étterembe járó egyik vendég tanácsára vásárolt egy nagyon olcsó,
nyolcszobás házat Hammersmithben. A férfi azt állította, hogy
bármely más üzletnél jövedelmezőbb a lakáskiadás, s az az előnye
is megvan, hogy a tőkéhez nem kell hozzányúlni. Jó tanácsnak tűnt,
s bár nem volt könnyű vízvezeték-szerelőt találnia, aki kialakított egy
második fürdőszobát és konyhát a lakóknak, végül minden
megoldódott, s még festetni is tudott.
Használtbútor-üzletekbe járt bútorokra alkudozni, s amikor minden
kész lett, életében először úgy érezte, hogy elindul valamerre.
Döbbenetes érzés volt, hogy saját, fürdőszobás, kertes otthona
van, s hozzá elég pénze is, amit ruhára, parfümre és fodrászra
költhet. Az első lakók kitűnőek voltak. Két házaspár a két
legnagyobb szobában, s két idősebb üzletember a két kicsiben.
Mindannyian rendesen, hetente fizették a lakbért, a feleségek pedig
rendben tartották a konyhát és a fürdőszobát. A két üzletember
hazajárt hétvégenként, és egyáltalán nem is használta a konyhát.
Minden békésen és csendben zajlott. A legnagyobb zaj, amit Rose
hallott, a két összebarátkozott házaspár kacagása és beszélgetése
volt. Rose naivan azt gondolta, hogy mindannyian örökre ott
maradnak, mert a két üzletember már idős a katonai szolgálathoz,
az egyik fiatal férfi tűzoltó, a másik pedig valami köztisztviselő, s
mindketten felmentést kaptak. Azt viszont nem vette számításba,
hogy a háború mennyire befolyásolja a polgári lakosság életét is.
A köztisztviselőt elhelyezték Londonból, és a feleségét
természetesen magával vitte. A pár, amelyet helyettük talált,
összeveszett a tűzoltóékkal, akik ezt jó ürügynek találták, hogy
visszaköltözzenek a feleség anyjához. Aztán mindkét üzletember is
elköltözött, mondván, hogy inkább ingáznak naponta, de így
legalább, ha jönnek a bombázások, az éjszakát a családjukkal
tölthetik.
Rose hamarosan rájött, hogy nem lehet túlságosan válogatós,
mert annyi ember költözött ki a városból, hogy százszámra álltak a
kiadó lakások. Nemsokára már mindenkinek kiadta a szobákat, s a
baj nem is váratott magára. Először holland és német zsidó
menekültek jöttek, akik hangoskodtak, nem beszéltek angolul, és
nem fizették a lakbért. Aztán gyerekes anyák érkeztek, akik zavarták
a többi lakót. Volt egy lakója, aki tört-zúzott, ha berúgott. Egy nőről
kiderült, hogy prostituált, majd jöttek a különböző éjszakai alakok,
akiknek már meggyűlt a bajuk a törvénnyel.
 Az ágyból körbenézett a szobájában. Üdvrivalgásban tört ki,
amikor a festő befejezte a rózsaszín-fehér tapéta fölrakását. Korábbi
otthonaihoz képest ez olyan, mintha egy filmsztár lakosztálya volna!
A nagy ablak a gondozott kertre nézett, s a reggeli napfény
aranysugárral szórta be a gesztenyeszínű ágyat, szekrényt és
fésülködőasztalt. Biztosan mind óvott, családi bútordarab volt
csakúgy, mint a zöld és mályvaszínű szegett szőnyeg, amelyet
szintén használtan vett. Egész mostanáig úgy kezelte a
hálószobáját, mintha királynői lakosztály volna. A rózsaszín
szaténpaplant kiterítette az ágyon, s még virágot is tett a vázába.
Néha csak ült a szobájában, s gyönyörködött benne. De lassan
minden elromlott.
Ruhái a földön hevertek, lepedője koszos volt, a fényes bútorokat
pedig vastag porréteg borította.
Pedig már nem nyomorgott. Még mindig volt néhány száz
megtakarított fontja a bankban, a lakbérekből pedig fedezni tudta a
rezsit, de kétségbe volt esve.
Azt hitte, már minden cselt ismer, amit a bérlők alkalmaznak. Azt
hitte, fölismeri a csalókat, s képes bárkivel elbánni, de nagyot
tévedett.
Néha majdnem elsírta magát, amikor meglátta, mit hagytak maguk
után a lakók. De a mocskot eltakarította, nem emiatt érezte magát
egyre rosszabbul. Egyedül volt. Nem barátkozhatott a lakóival, mert
akkor átvágják. Nem tudott mit kezdeni az eldugult lefolyóval vagy a
csapcserével. Ha pedig ki kellett rúgnia valakit, igazi lelki beteg lett.
Összes problémája közül a leggyötrőbb érzés a rossz
lelkiismerete volt. Az nem zavarta, hogy ennyi pénzt kihúzott Myles
Baileyből, mert úgy gondolta, hogy az jár neki, de nagyon kínlódott
amiatt, amit Adele-lel művelt.
Nem azonnal alakult ki benne ez az érzés. Eleinte annyira
lefoglalta a lakás berendezése, hogy minden másról megfeledkezett.
A bűntudat szinte észrevétlenül hatalmasodott el rajta. Néha látott
egy-egy pilótát, amint barátnőjével kéz a kézben sétálgat, vagy
megpillantott egy-egy ápolónőt a helyi kórházból. Egyre jobban
mardosta az önvád, s bár tudta, hogy a házasságot meg kellett
akadályoznia, azzal is tisztában volt, hogy Adele a világ
legmegvetendőbb emberének tartja.
 Rose már a harminckilencedik évében járt, s a tükörben látta az
idő, az italozás, az érzelem nélküli kapcsolatok és tulajdon önzése
rombolását. Semmilyen pénz nem hozhatja vissza arcának
üdeséget. Pénzzel vehet az ember társaságot, de barátokat nem.
Kényelmet vásárolhat, de érzelmeket nem. Kit érdekelne, ha egy
bomba fölrobbantaná a házát, és őt is megölné? Nincs élő ember,
aki bármi jót mondana róla.
Éjjel éberen feküdt az ágyában, és a szüleivel töltött nyarakról
ábrándozott. Felidézte vacsorát készítő, kacagó szüleit, a nagy
sétákat a lápon, amikor két szülője a kezét fogta, az esti meséket
anyja ölében. Ha Adele visszatekint a gyerekkorára, egyetlenegy
szép emléket nem tud fölidézni az anyjáról.
Sok éven át úgy tekintett a lápi életre, mint apja grafikáira. Mindent
szürkében és feketében látott. Emlékeiben csak a hideg, a
szomorúság és a komor hangulat maradt. Talán a legutóbbi
látogatása színesítette csak ezt az emléket. Most már emlékezett a
hullámzó, zöld fűre, a színes mezőre, a halászó madarakra s a
folyóparton virító sárga íriszekre.
Már anyját sem kemény vonású hárpiának látta, mint korábban.
Felidézte, hogyan mesélt neki, mint gyűjtöttek virágot, vagy hogyan
ültek összebújva a kályha előtt a téli estéken. Könnybe lábadt a
szeme, ha arra gondolt, hogy Adele soha nem élt át vele ilyesmit.
Mostanáig egyáltalán nem furdalta a lelkiismeret amiatt, ahogyan
otthonról elszökött. Igazolni is tudta, hiszen nagyon sokat dolgozott a
szállodában, s a fizetését az utolsó fillérig oda kellett adnia anyjának,
aki ráadásul nem is értékelte az ő munkáját. Myles viszont élete
nagy lehetőségének tűnt. Amikor pedig tönkrement a kapcsolat, és ő
babát várva magára maradt, túl büszke volt ahhoz, hogy bevallja,
nagy bajban van.
Ezt a büszkeségét időközben elveszítette, s helyét a közöny
váltotta fel. Egész felnőtt élete nagy homály, amelyből csak alig egy-
két kép villan elő. Egyike ezeknek a Jimmel kötött házassága egy
elképesztően mocskos házasságkötőben a Ladbroke Grove-on.
Kikerekedett hasa láttán az anyakönyvvezető gúnyosan
megjegyezte, hogy még épp időben vannak. Adele pedig egy olyan
lepusztult panzióban született meg, ahol bogarak tanyáztak az
ágyban. Órákon át iszonyatos fájdalmai voltak, de csak egy éles
nyelvű öregasszony volt mellette. Lehet csodálkozni, hogy nem
érzett semmi szeretetet a gyerek iránt, aki megkínozta,
megakadályozta, hogy hazamenjen, s aki miatt össze kellett
házasodnia egy olyan félhülyével, mint amilyen Jim Talbot?
Pamela születése is élesen élt az emlékezetében, de egészen
más színekkel. A szülés gyors és fájdalommentes volt, Jim pedig
olyan szeretőén és gondosko-dóan viselkedett vele, hogy majdnem
maga is elhitte, szereti a férfit.
Nem sokkal ezután költöztek be a Charlton Streetre, ami maga
volt a paradicsom a sok nyomortanya után, ahol előzőleg laktak.
Pamela tizennyolc hónapos volt, amikor minden rosszra fordult.
Rose korábban is érezte fáradtnak és kedvetlennek magát, de
mindig gyorsan túljutott rajta. Ez alkalommal azonban úgy tűnt,
mintha hideg, szürke köd telepedne rá, amely nem akar fölszállni.
Nem akart reggelente fölkelni, nem akart a pelenkamosásra, főzésre
s a két gyerekkel járó számtalan teherre gondolni. Teljes csöndet
akart, egyedüllétet, s Jim vagy Adele hangja annyira fölborzolta az
idegeit, hogy legszívesebben a világból is kifutott volna.
Pamela miatt maradt mégis. Ő volt az egyetlen, aki nem ment az
idegeire. Az ő mosolya oszlatta egy kicsit a ködöt. Rose szerette
volna, ha Adele iránt is ugyanezt tudná érezni, de minden egyes
alkalommal, amikor ránézett, az apja jutott róla az eszébe, s mindaz
a fájdalom, amelyen keresztülment miatta.
Amikor Pamela hároméves volt, egyszer meg is próbált elszökni
vele. Adele épp iskolában volt, s ő úgy gondolta, a háztartáspénzből
félretett néhány fontjából felül egy vonatra, leutazik vidékre, és
megpróbál új életet kezdeni. De amikor összepakolta a bőröndöt,
rájött, hogy nem tudja elcipelni a gyerekkel együtt. Erre leült a földre,
s úgy elkezdett zokogni, mint egy kisgyerek.
Még később is sokat gondolt arra, hogy elmegy, de rájött, hogy
Pamela mellett nem tud dolgozni, s minél inkább fogságban érezte
magát, annál rosszabb lett az idegállapota.
Ezután pedig Pamela meghalt, s hirtelen nem maradt semmi az
életében. Az ital kicsit elnyomta a fájdalmat, de ahogy kijózanodott,
kezdődött minden elölről. Nem emlékezett pontosan minden
eseményre, ami oda vezetett, hogy végül intézetbe zárták, de azt fel
tudta idézni, hogy mit érzett Pamela halála után. Olyan érzés volt,
mintha egyre csak húznák- húznák, mint egy rugós babát, s a végén
annyira megfeszítik, hogy elszakad a rugó, s elveszti az uralmat
önmaga felett.
Emlékezett az elmegyógyintézeti kezelésre is. Jéghideg vízbe
dugták, aztán olyan gyógyszereket kényszerítettek belé, amelyektől
folyamatosan hányt. De nem segítettek rajta. Akkor nyerte vissza az
öntudatát, amikor végre külön cellába zárták.
Élvezte a magányt, hogy senki sem próbál beszélni vele, senki
nem kéri semmire, és alhat, amennyit csak akar. A sok pihenés
mentette meg. Miután teljesen kipihente magát, ismét tisztán tudott
gondolkodni.
Akkoriban tudta meg, hogy anyja Adele hivatalos gyámja lett.
Ezzel együtt azt is megtudta, hogy csak férje beleegyezésével
hagyhatja el az elmegyógyintézetet. Számára ez életfogytig tartó
bezártságot jelentett, mert Jim azóta sem jelentkezett.
Rose rájött, hogy a személyzet azokkal az ápoltakkal bánik a
legcudarabbul, akik problémát okoznak. Őt is jól megverték, amikor
bekerült, mert káromkodott, és nekiesett mindenkinek. A fájdalomtól
való félelem csendessé és engedelmessé tette. Rájött, hogy
egyetlen esélye a menekülésre, ha viselkedése ilyen is marad.
Ezért nem tiltakozott már, amikor őrültnek nevezték, nem beszélt,
nem sírt és nem kiabált. Azt tette, amit mondtak, és nem kevert bajt.
Úgy tervezte, ha továbbra is így tud viselkedni, akkor esetleg
megbízzák kisebb munkákkal, amikkel elnyerheti a bizalmukat.
Feltételezése bevált. Először javítási munkákat kapott, felmosott,
majd a mosodába is bejutott, végül megengedték, hogy sétáljon az
udvaron.
Volt idő, amikor úgy érezte, hogy tényleg elfelejtett beszélni,
mosolyogni, nevetni vagy fürgén járni. Any-nyira hozzászokott az
egykedvű arckifejezéshez, a gépies mozdulatokhoz, mintha igazi
félkegyelmű volna. Fejét lehajtva csoszogott, mintha nem is
érdekelné, miről beszélgetnek előtte a gondozók. Pedig éberen
figyelt minden apró mozzanatra, elejtett félszavakra, amelyek majd
később jól jöhetnek.
Johnnynak azt mondta, hogy a szennyesszállítóban szökött meg,
ami igaz is volt. De soha nem vallotta be senkinek, hogy csáberejét
vetette be az egyszerű sofőrnél, hogy kicsempéssze őt. Egyáltalán
nem szégyellte magát, amiért fölajánlotta, hogy lefekszik vele, ha a
szennyeskocsiban kicsempészi. Tisztességes ajánlat volt. Amiatt
már jobban szégyellte magát, hogy szerelmet színlelve a férfival is
maradt egy ideig, hogy legyen ruhája, élelme és szállása.
Szegény, együgyű Jack! Még nem volt nővel, és istenítette Rose-t.
Nem ivott, nem dohányzott, s ugyanabban a kicsi, lepusztult
külvárosi házban élte egyszerű életét, ahol született. Mindkét
szülőjét elvesztette, nem volt barátja, egyetlen büszkesége sofőri
állása volt. Nem szép, hogy több mint egy évig mellette maradt azt a
látszatot keltve, mintha a barátnője volna. Közben folyamatosan
lopta a férfi pénzét, hogy abban a pillanatban, amint elég
összegyűlik, megszökhessen.
Szökése után néhány héttel olvasta az újságban, hogy a férfi
fölakasztotta magát az erdőben. Ettől viszont már lett némi
lelkifurdalása. Jack önszántából veszélyeztette az állását, hogy
megmentse őt. Sőt még a börtönt is kockáztatta azzal, hogy
rejtegette Rose-t. Csupán harmincéves volt. Egész életét egyedül,
barátok nélkül, vicc tárgyaként élte. Ő pedig összetörte a szívét.

Rose nem is értette, miért mereng mostanában annyit a múlton.

Mindig abban a tévképzetben ringatta magát, hogy ha anyagi
biztonságot szerez magának, és lesz egy szép otthona, a boldogság
magától jön. Mégsem boldog. Hogyan is lehetne! Ha visszatekint a
múltjára, csupa kínzó élménnyel kell szembesülnie: emberekkel,
akiket kihasznált, ócska kis trükkökkel, amelyekkel becsapott
másokat, és bűntudattal, amiért olyan csúnyán elbánt a tulajdon
anyjával és lányával.
Néha, pár pohár után bocsánatkérő leveleket fogalmazott, de
másnap reggel széttépte.
A remélt megbocsátáshoz nem tudott eleget írni.
 21. FEJEZET

Honour a Shepher's Bush Roadon maga mellé parancsolta Buksit,

és a járdaszegélyről végigpásztázta a szemben levő házakat, hogy
megtalálja a 103-as számot. Félelemmel vegyes megkönnyebbülést
érzett, amikor kiszúrta a házszámot. Egyfelől örült, hogy végre célba
ért, másfelől tartott is tőle, hogy mi vár rá ezután.
Életében alig egypárszor fordult meg Londonban, akkor is csak
művészeti galériákban és West End-i üzletekben, ezért nem tudta
elképzelni, hogy milyen lehet egy munkáskörnyék. Adele East End-i
beszámolói alapján úgy képzelte, hogy Hammersmith rendezett
környék, de valójában elég ocsmánynak és mocskosnak tűnt.
Augusztus 23-án rekkenő hőség volt, por- és korom lepte levelek
zörögtek a fákon. Az ablakokra átlósan fölragasztott papírszalagok
és a homokzsákok a háborút idézték, a túlcsorduló szemetesek és a
csatorna szaga pedig émelyítette Honourt. Úgy érezte, nem tudna
olyan helyen élni, ahol gyerekzsivajtól hangos az egész utca.
Jólesett volna odaszólnia a kötényt és kendőt viselő, kapukban
bámészkodó asszonyoknak, hogy inkább a csemetéikkel
foglalkozzanak, és pletykálkodás helyett vigyék ki őket a parkba.
Honour előző nap levelet kapott Rose-tól. Szerény és
bocsánatkérő levél volt. Számtalanszor újraolvasta, de nem tudta
megfejteni, milyen szándék állhat a háttérben. Este megpróbált
választ fogalmazni, de miután ép ötlet nem jutott az eszébe,
kutyájával fölszállt a reggeli vonatra, és elindult, hogy személyesen
találkozzon Rose-zal.
Nem volt igazán kíváncsi lánya életére, és az sem igazán
foglalkoztatta, hogy kibéküljön eltévelyedett gyermekével, ellenben
úgy gondolta, hogy megérett az idő a múlt tisztázására.
Senki sem tudta pontosan, hogy a háború mit tartogat, de a
légitámadásokról egyre több híresztelés keringett mindenfelé.
Wimbledont már 16-án érte emberáldozatot követelő bombatalálat.
Wimbledon pedig a térkép szerint nincs messze Hammersmithtől.
Honour érezte, ha lányát elvesztené egy bombatámadás során,
sohasem tudna megbocsájtani magának azért, hogy még meg sem
próbálta meglátogatni. Szombat volt, ezért remélte, hogy lánya
otthon tartózkodik.
A vonat rettenetesen lassan haladt, ráadásul a szokásos
menetidőhöz képest még egy egész órát késett, ezért volt ideje
idegeskedni azon, hogy milyen lesz majd a viszontlátás. Úgy érezte,
kötelessége Buksit magával hoznia, hátha véletlenül közbejön
valami, és a városban reked éjszakára. Kicsit tartott attól, hogy a
nagyváros forgataga megrémíti majd az állatot, de a kutya remekül
viselte a vonatozást, aztán a városban a forgalmat és a zajt is,
gazdája pedig nagyon büszke volt magára, hogy egyedül eltalált a
borítékon található címre.
Rose azon kívül, hogy szobákat ad ki, semmi egyebet nem osztott
meg a körülményeiről, Honour ezért azt feltételezte, hogy
nehézségei lehetnek. Mi másért kérne egyszeriben bocsánatot a
múltban elkövetett vétkeiért?
Legjobb tengerészkék ruhája túl vastag volt ehhez a rekkenő
hőséghez. Szeme teliment porral, hátáról csurgott az izzadság, és
lógó nyelvű kutyájával mindketten szomjaztak.
A 103-as számú ugyanolyan lepusztult, korom lepte, utcára nyíló
sorház volt, mint szomszédai. S akár a többinek, ennek sem volt
előkertje. A pincézett, háromszintes épület királykékre festett
ajtajához néhány lépcső vezetett fel. A legtöbb ablak nyitva volt,
ezért reménykedett benne, hogy nem hiába tette meg ezt a nagy
utat.
A csengő hangja egy halottat is föltámasztott volna, mégis eltelt
egy kis idő, míg Honour lépteket hallott. Kirúzsozott, lángvörös hajú,
huszonöt év körüli nő nyitott ajtót.
– Miben segíthetek? – kérdezte.
– Mrs. Talbothoz jöttem – válaszolta Honour. A lány vállat vont.
– Fogalmam sincs, hogy itthon van-e. Próbáljon meg azon az
ajtón kopogni! – mutatott a második emeletre, és otthagyta Honourt
az ajtóban.
Honour kopogtatott, majd szólongatta is Rose-t. A lépcsőn
fölnézve észrevett egy nyitott ajtót. A fehér csempék alapján
fürdőszobának látszott, ezért gyorsan berohant könnyíteni magán,
és megitatta a kutyát is. A fürdőszobaablak nyitva volt, ezért kidugta
a fejét, hogy megnézze a hátsó kertet.
Nagy meglepetésére egy napozóágyon a lányát pillantotta meg.
Honournak összeszorult a torka, mert ebből a távolságból Rose
fiatalnak és törékenynek tűnt fehér- rózsaszín csíkos nyári
ruhájában.
Kihajolt az ablakon, és odakiáltott neki.
Szinte nevetségesnek tűnt, hogy Rose, aki meg se moccant a
csengőszóra, anyja hangjára rögtön kinyitotta a szemét, fölugrott s
riadtan nézett körbe.
– Itt vagyok, Rose! – kiáltotta Honour. – Kopogtattam az ajtódon,
de nem hallottál.
Honour rövidesen lenn termett a hátsó udvaron. Szemben ültek
egymással, közöttük a lihegő Buksi, aki ide-oda forgatta a fejét,
mintha érezné a két nő közötti feszültséget.
– Nem kellett volna elküldenem azt a levelet? –mondta
harmadszorra is Rose. – Nem voltam teljesen magamnál, amikor
írtam.
– Tehát részeg voltál? – kérdezte Honour nyersen.
– Ugyan, dehogy! – válaszolta Rose védekezően. –Csak egy
kicsit magam alatt voltam. Honour biztos volt benne, hogy lánya
részegen írta a levelet, s úgy is postázta, mert teljesen megdöbbent
azon, hogy anyja rátalált. Honour ezt egyáltalán nem bánta, mert
úgy gondolta, az emberek ittas állapotban a szívükből beszélnek.
– Nem tudom elhinni, hogy ekkora utat tettél meg miattam! –
kezdte Rose, és igyekezett úrrá lenni rémületén. – Ráadásul egy
kutyával! Hogy találtál ide?
– Hatvanéves vagyok, de hülye nem. Az utazás nagyon
kitikkasztott. Megkínálnál esetleg egy teával? –kérdezte szárazon.
Eddig még semmit nem látott Rose házából a fürdőszobán és a
konyhán kívül, de azt is csak azért, mert a kertajtó a konyhából nyílt,
ezért keresztül kellett menniük rajta. Rose azt mondta, hogy a fák
árnyékában hűvösebb van, ezért fölállított még egy napozóágyat, de
anyja kételkedett benne, hogy ezért marasztalja a kertben.
Rose elpirult.
 – Ja, a tea! Megyek, főzök egyet gyorsan. – Azzal fölugrott, és
beviharzott a házba.
Honour kinn maradt a kertben, hogy a lánya összeszedhesse
magát. Rose megrökönyödött anyja megjelenésén, de nem
viselkedett vele olyan harciasan, mint annak idején, amikor
meglátogatta. Sokkal jobban festett, mint akkor, legalábbis nem volt
olyan zilált, és szemlátomást a konyháját is tisztán tartotta. Honour
időt akart hagyni lányának, hogy összepakolhasson egy kicsit a
szobájában, rendbe szedhesse gondolatait, s megpróbáljon
visszaemlékezni, hogy mi az ördögöt írhatott a levélben.
A hátsó kert meglepően kellemes látványt nyújtott. A fű ugyan
gyér volt, de a falakra illatos lonc futott fel, s a tövében épp
nyiladoztak az őszirózsák. A kert gondozott volt, s a konyha felé
vezető járdát is felseperték. Rose a levelében azt állította, hogy a
ház a tulajdonában van. Ha ez igaz, Honour tudni szerette volna,
hogy lánya honnan tudott ennyi pénzt összegyűjteni. Olyan sok
mindent nem tudott még róla, de ha ma el akarnak jutni valahová,
akkor fékeznie kell kíváncsiságát.
Rose úgy tíz perc múlva érkezett vissza tálcával a kezében.
Összeszedte magát; megfésülködött, s egy kis rúzst is kent az
ajkára. Honour elmerengett a teáscsészéken, amelyek épp
ugyanúgy piros csíkozású és aranydíszítésű finom porcelánból
készültek, mint az ő otthoni készlete.
– Mióta van kutyád? – kérdezte Rose, és a tálcát letette kettejük
közé, egy faládára. Megsimogatta a kutyát, amiből Honour arra
következtetett, hogy lánya bizonytalan magában, s ezért
megpróbálja a beszélgetést semleges témákra terelni.
Honour elmesélte, hogyan került hozzá a kutya, s hogy miért
hozta magával.
Teázás közben az ostromról beszélgettek. Rose-t láthatóan
hidegen hagyta a téma, de ez valamelyest érthető is volt, hiszen a
légi csaták Essex, Kent és Sussex fölött folytak. Csak az őt is érintő
kényelmetlenségekről, a jegyrendszerről, az áramkimaradásról és a
sok téves riasztásról panaszkodott.
– Már oda se figyelünk a szirénázásra! – mondta legyintve. –
Londont egyszerűen nem fogják bombázni. Némelyek imádnak
rémhíreket terjeszteni a Londont porig bombázni készülő német
csapatokról. Örülnék, ha abbahagynák, mert enélkül is igen nehéz
manapság jó bérlőt találni.
Honour sem érezte Londonban a háborús fenyegetést. A
közlekedés fennakadás nélkül zajlott, az üzletek a szokásos módon
kinyitottak, a napsütésben kószáló emberek pedig gondtalannak
tűntek.
Egy asszony, akivel beszédbe elegyedett a metrón, elpanaszolta,
hogy mennyire elege van a sok szirénázásból. Mindig halálra rémíti
az embereket, akik rögtön lefutnak az óvóhelyre, de néhány óra
múlva kiderül, hogy az egész csak téves riasztás volt. Azt állította,
hogy már hidegen hagyja a szirénázás, és nem fog újra lemenni a
büdös, mocskos pincébe. Rose talán jól látja a dolgokat. Végül is ő
él ebben a városban.
– Ez a te házad? – kérdezte Honour, miután végighallgatott
néhány rémtörténetet egyes korábbi lakókról.
– Igen, az enyém. Elég sokáig kuporgattam, és váratlan
szerencse is ért. Egy barátom ajánlotta, hogy ingatlanba fektessem
a pénzem. – Olyan védekezve magyarázkodott, mintha már
korábban begyakorolta volna a szöveget.
– Nagyon bölcs döntés – hagyta helyben Honour.
Lassan véget akart vetni a fecsegésnek, hogy rátérhessen Rose
levelére. Az otthonira annyira emlékeztető teáskészlet jó ürüggyel
szolgált a személyesebb hangvételű beszélgetéshez.
– Nahát, a teáskészleted pont ugyanolyan, mint az én otthonim! –
emelte föl vidáman a csészét, s megforgatta a kezében, hogy jobban
megvizsgálhassa. – Nem gondoltam volna, hogy az otthonodra
emlékeztető tárgyat veszel! – mondta óvatosan, a könnyed
hangvétel látszatát fenntartva.
– Nem is hinnéd, mennyit gondolok a múltra? –Rose kicsit
lehajtotta a fejét, mintha tisztában volna vele, hogy kijelentése
magyarázatot követel. – Rendben, anyám! Rengeteg dolgot
megbántam. Ha visszafordíthatnám az idő kerekét, mindent
másképp csinálnék!
Honour bólintott.
 – A leveledben azt írtad, hogy szeretnéd, ha megbocsátanák, s
kaphatnál még egy lehetőséget tőlem. Mitől ez a hirtelen változás?
– Váratlanul felötlött gondolat! – válaszolta vállat vonva Rose. –
Már régen meg akartam tenni, de mióta kitört a háború, sokkal
lényegesebbé vált.
– En is így éreztem – mondta Honour óvatosan. –De bármennyire
örültem és megnyugodtam, amikor megtudtam, hogy itt vagy, nem
ígérhetem, hogy megbocsátok. Azt ki kell érdemelned!
– Hogyan? – kérdezte Rose elfintorodva.
– Ezen neked kell elgondolkodnod – válaszolta Honour. –
Őszintének kell lenned magadhoz. Miért akarod a megbocsátást?
Mert most zaklatott és magányos vagy?
– Nem, egyáltalán. Minden rendben van velem. Van házam, a
bérlőim fizetnek. Ha gondolod, körbevezetlek, hogy a saját
szemeddel is lásd.
– Az anyagiak engem nem nyűgöznek le! – szólt Honour. –
Korábban sem tulajdonítottam jelentőséget nekik, és ezután sem
fogok. Valamikor te és az apád jelentettétek nekem a világot. Most
Adele jelenti ugyanezt. És mint ahogy érted és Frankért is mindent
megtettem volna, most bármire képes lennék az unokám életéért és
biztonságáért. Úgyhogy próbálj meggyőzni arról, hogy tiszta szándék
vezérel, különben Adele-nek a közelébe sem engedlek!
– Nem vagyok benne biztos, hogy találkozni szeretnék vele –
szólt Rose halkan. – Nem igazán jöttünk ki, amikor gyerek volt, nem
hiszem, hogy ez mára megváltozott volna.
– Ha így állsz hozzá, akkor a legjobb lesz, ha most rögtön
távozom – emelte fel a hangját Honour. – Adele és én egy csomag
vagyunk, ha azt szeretnéd, hogy én bármilyen szinten az életed
része legyek, őt is ki kell engesztelned!
Rose egy ideig nem szólalt meg, csak kezét tördelte.
– Szeretném kiengesztelni – szólalt meg végül –, de nem hiszem,
hogy ő hajlana erre. Aznap, amikor felkerestelek, tudom, hogy a
lehető legrosszabbul álltam a dolgokhoz. Olyan sok mindenről
szerettem volna veled beszélni, de nem kellett volna csak úgy,
váratlanul megjelennem, és olyan… nem is tudom, milyen módon
viselkednem! – Rose erősen gondolkodott a megfelelő jelzőn, de
nem találta.
– Szemtelenül? – kérdezte Honour. – Mert az voltál, Rose.
Tapintatlan, közönséges és érzéketlen voltál. Semmit nem láttam
benned a lányomból, akit olyan féltve neveltem. Feltételezem,
nagyon rossz társaságba keveredtél, s attól vadultál el ennyire.
Rose megdermedt.
– Azok az emberek adtak hajlékot nekem – mondta határozottan.
– Soha nem mentem volna hozzá Jim Talbothoz, ha nem kerülök
olyan kilátástalan helyzetbe.
Honour alaposan szemügyre vette a lányát. Most sokkal jobban
festett, mint legutóbbi találkozásukkor. Szőke haja ragyogott, és a
legújabb divat szerint, vastag hengerben tűzte a tarkója fölé, aminek
technikájára Honour sehogyan sem tudott rájönni. Szépen lebarnult,
kicsit karcsúbb is volt, és a csíkos nyári ruha elegánsan állt rajta. De
arca már ráncosodott, és e vonalak nem nevetésre utaltak. Még
mindig nagyon csinos nő volt, de megkeményedett.
– Jim Talbot már a múlt! – szólalt meg végül Honour. – Vagy talán
előrángattad a fiókból, s újból az életed részévé vált?
– Ezt meg hogy az ördögbe érted? – csattant fel Rose. – Nekem
úgy tűnik, hogy te akarod felkavarni a múltat!
Honour érezte, hogy most szigorúnak kell lennie.
– Ne kezdd ezt, Rose, csak hallgass végig! Ahogyan elhagytál
minket, s ahogyan az apád hiába várt és meghalt, engem keserűvé
és zárkózottá tett. Aztán egészen Adele megjelenéséig így éltem az
életem. Szóval jól tudom, milyen a múlt árnyait s nyomorúságait
magunkban hordoznunk. Most arra válaszolj, hogy miután
megszöktél az elmegyógyintézetből, megpróbáltál-e komolyan új
életet kezdeni.
– Hát persze hogy megpróbáltam – emelte fel a hangját Rose. –
Nézz rám! Szerinted egy disznóólban élek? Úgy nézek ki, mint
valami piszkos, büdös idióta?
– Nem, egyáltalán nem – mondta Honour egyetértően. – De
mindaz, amid van, becsületes, kemény munka gyümölcse?
 – Ugye azt hiszed, valami férfitól kaptam? – Rose felállt a kerti
székből, és anyjára nézett. – Mit képzelsz te rólam? Hogy kurva
vagyok?
Honour már épp válaszolni készült, de egy repülő zaja belefojtotta
a szót. Mély, zúgó hangot hallott, amelyről tapasztalatból tudta, hogy
nem vadászrepülő.
– Hallgasd! – mondta felpattanva a helyéről, és megragadta Rose
karját. – Bombázók!
– Lehet, hogy azok, de itt úgysem vesznek semmit célba! –
rántotta ki a karját Rose. – Épp elég, hogy le-kurvázol, nem akarok
még a hisztériáddal is bajlódni!
Honour mozdulatlanul állt, és tudomást sem véve a lányáról
feszülten figyelt. Először éles süvítés hallatszott, majd tompa
puffanás, aztán egyre több. A vészjelző szirénák fülszaggató
visítására Buksi hangosan ugatni kezdett.
– Hol van itt a legközelebbi óvóhely? – kérdezte Honour, majd
egyik kezével felkapta a táskáját, a másikkal pedig megmarkolta a
kétségbeesetten vonító Buksi pórázát.
– Van egy lejjebb az úton, de oda nem lehet kutyát bevinni –
válaszolta Rose foghegyről. – Az isten szerelmére, anya, nyugodj
már meg, és csinálj valamit ezzel a kutyával, hogy abbahagyja végre
ezt a rémes csaho-lást!
– Akkor menjünk be, Rose! – mondta Honour, és védelmezőn
átölelte a kutyát. – Van itt pince?
– Igen, ott szoktam elrendezni a dolgaimat – magyarázta Rose,
és nagy nyugalommal összekészítette a teástálcát. – Nincs ok
pánikra! Mindjárt felmegyünk a másodikra, ahonnan mérföldekre
ellátni, és ha kinézel, majd te is megnyugszol.
A szobából valóban remek kilátás nyílt London belvárosára, de
amit láttak, attól mindkettejüknek elállt a lélegzete. Az ég tele volt
repülőkkel, amelyek olyan magasan szálltak, hogy madár
nagyságúnak tűntek, de alattuk baljósan gomolygott felfelé a fekete
füst.
Most hirtelen Rose sápadt el a félelemtől. Honour felé fordult, és
megrángatta a karját.
 – Úristen! – kiáltotta. – Most tényleg bombáznak! Mit csináljunk?
– Menjünk le, és nézzük meg a pincédet! – válaszolta Honour. –
Nem megyek semmiféle óvóhelyre Buksi nélkül. Szerinted milyen
messze lehet az a füstfelhő?
– Nem is tudom – hebegett Rose még mindig sápadtan. – Talán a
West Endnél van, vagy odébb, az East Endnél, nehéz megmondani.
– A Whitechapelnél? – Honour a rémülettől hirtelen elvesztette az
egyensúlyát.
– Elképzelhető – válaszolta Rose. – Menjünk le a pincébe, mielőtt
ideérnek!

Később Honour arra gondolt, hogy ha nem szól közbe a légiriadó,

valószínűleg nem tud meg semmit a lányáról. Minden bizonnyal
elkezdtek volna veszekedni, és ő épp annyi megválaszolatlan
kérdéssel ment volna haza, amennyivel érkezett.
Négykor szólaltak meg a szirénák, és hét óra felé Honour
megállapította, hogy Rose nem csupán önző és makacs, de
könnyen pánikba is esik, idegenkedik mindennemű fizikai munkától,
és emberség sem szorult bele. A zaj távoli volt, de szüntelen. Két
órán keresztül bombáztak. A becsapódások zaja a gépágyúk,
mentők és tűzoltók szirénáinak vijjogásával vegyült. A hatórás
hírekből tudták meg, hogy a bombák csak az East Endre és a
kikötőre estek, nem pedig egész Londonra, ahogy Honour képzelte.
Amíg ezt nem tudta, azon dolgozott, hogy mindenkit biztonságos
helyre tereljen. Rendet rakott a pincében, levitt székeket, takarókat
és párnákat. Bekopogtatott minden bérlőhöz, hogy kiderítse, ki van
otthon. Rose csak reszketett, egyik cigit szívta a másik után, de
semmit nem csinált azon kívül, hogy becsukott néhány ablakot.
Amikor Honour azt tanácsolta Rose-nak, hogy hozzon le néhány
vödör vizet, amellyel egy esetleges tüzet el lehetne oltani, lánya csak
értetlenül nézett rá, mintha még soha nem hallott volna ilyesmiről.
– Lehet, hogy ezt a házat ma nem találják el – szólt rá Honour a
lányára végül –, de előbb-utóbb elérnek majd Londonnak erre a
részére is, amire neked is fel kell készülnöd! A bérlőid biztonsága
részben rajtad múlik.
 – Nem hinném, hogy nekem kellene rájuk vigyáznom! – háborgott
Rose.
Senki nem volt otthon, amikor Honour ellenőrizte a szobákat, de
ez máskor másképp is lehet majd.
– Bizonyos mértékben igenis vigyázhatsz rájuk. Persze mint
felnőttek, saját maguk döntik el, hogy maradnak-e, vagy hivatalos
óvóhelyre mennek – magyarázta Honour, bosszankodva lánya
hanyagságán. – Vészhelyzet esetén azonban őket is le kell majd
engedned ide.
Abban a pillanatban, hogy lefújták a légiriadót, Rose szó nélkül
kirohant az ajtón, magára hagyva Honourt a teendőkkel. Ő épp listát
írt arról, hogy Rose-nak mit kellene vásárolnia a pincébe vészhelyzet
esetére – gyertyákat, sűrített tejet, élelmiszert, olaj kályhát télre –,
amikor megjelent a lánya egy üveg brandyvel, és elújságolta, hogy a
hírek szerint ég a kikötő.
Már sötétedett, amikor hét óra harminc perckor újra megszólaltak
a szirénák. Ha Honour nem készít elő szendvicseket és egy üveg
teát, valamint vacsorát Buksinak, akkor mindannyian éheztek volna,
mert Rose csak az üveg brandyt hozta haza, senki másra nem
gondolt.
Amikor a bombázás újra elkezdődött, Honour megint ellenőrizte,
nem jött-e meg valaki a lakók közül. Nem volt otthon senki, de amit
az emeleti szobából látott, rémülettel töltötte el. Kelet felett az ég
mélyvörös volt; nyilván a Rose által említett kikötői tűz lángjai
színezték az ég alját.
Honour nem akarta elmondani Rose-nak, hogy Adele ápolónőként
Londonban dolgozik, legalábbis addig biztosan nem, ameddig meg
nem győződött róla, hogy Rose kiérdemli a viszontlátást. De amikor
meglátta a hatalmas lángokat, annyira aggódott Adele miatt, hogy
akaratlanul is kibökte.
Rose egyszerre kizökkent addigi bódulatából.
– Az East Endnél?! – kérdezett vissza hitetlenkedve. – Azt hittem,
Sussexben van, közel hozzád.
Honour úgy érezte, el kell mesélnie, hogyan alakultak a dolgok.
– Hastingsben kezdett el dolgozni, mint gyakorlónővér, de amikor
szakított a fiúval, aki udvarolt neki, átkérte magát egy másik
kórházba, és Londonba, a Whitechapelbe került.
Rose abbahagyta az ivást, és minden részletet tudni akart. Honour
megkönnyebbült, hogy megoszthatja valakivel a történetet, és
elmesélheti, mennyire aggódott, amikor Adele egy időre eltűnt az
életéből.
– Még mindig nem tudom, mi lehetett az igazi oka, hogy
megszakított minden kapcsolatot Michaellal, annyira boldogok voltak
együtt. Csak arra tudok gondolni, hogy a gyermekotthonban átélt
bántalmazás játszott benne szerepet.
Rose nem szólt semmit, ezért Honour elmesélte ezt a történetet is.
Azt gondolta, hogy lánya túlságosan szégyelli magát a történtek
miatt, s ezért nem szól egy szót sem. Ahogy ott ültek a kerti
székeken, s csak egy gyenge villanykörte vetett rájuk homályos
fényt, Honour nem látta tisztán Rose arckifejezését. Azt viszont
észrevette, hogy lánya zsebkendővel törölgeti a szemét, és amikor
végül megszólalt, remegett a hangja.
– Annyira sajnálom, anya, nekem fogalmam sem volt az egészről.
Valamiért úgy gondoltam, hogy Eustoriból egyenesen hozzád került.
Azt se tudtam, hogy intézetben van. Hogy művelhet valaki ilyen
ocsmányságot egy gyerekkel?
– Rengeteg gonosz ember van a világon, Rose! – sóhajtott
Honour. – Tudom, hogy nem fog jólesni, mégis ki kell mondanom,
hogy anyaként kudarcot vallottál. Ha valóban szeretettel vigyáztál
volna rá, hogy érezze, ő fontos neked, az az undok alak soha nem
tudta volna a hálójába keríteni.
Rose erre hangosan felzokogott.
Mégis mit kellett volna csinálnom? – bőgte. – Fogalmad sincs róla,
nekem milyen volt akkoriban. Abban a koszfészekben lakni egy
olyan emberrel, aki soha nem is látott jobb körülményeket. Ott
ragadtam egy csecsemővel, akit nem is akartam. Maga volt a pokol,
Adele pedig állandóan emlékeztetett mindarra, amit elvesztettem.
Képtelen voltam nem őt hibáztatni. Bár a húgát, Pamelát imádtam,
iránta soha nem éreztem semmiféle szeretetet. Miután Pamela
meghalt, rá sem bírtam nézni Adele-re. De nem tehettem róla, beteg
volt a lelkem.
 Honour türelmesen végighallgatta, ahogy Rose elpanaszolja,
mennyit szenvedett Jim mellett. Mesélt visszatérő sötét
hangulatairól, amelyek azóta sem múltak el.
– Megértelek – szólalt meg Honour, amikor Rose a története
végére ért. – Azt hiszem, én is valami ilyesmit éreztem, miután Frank
meghalt. De nem magyarázhatod az egészet a betegséggel! Be kell
vallanod legalább magadnak, hogy minden, ami veled történt, a saját
döntésed miatt történt így, és ezért egyedül te vagy a hibás! Csak
akkor tudsz változtatni, ha ezt belátod és elhiszed.
– Már késő!
– Bizonyos dolgokban soha nincs késő – érvelt Honour. – Adele-
nek jó szíve van. Ha találsz valamit, amiért büszke lehet rád,
biztosan meg tud majd neked bocsátani. Ma éjszaka talán
imádkozhatnánk együtt azért, hogy biztonságban legyen.

– Most már nem lesz semmi baj, itt biztonságban van – mondta
Adele biztatóan egy idősebb asszonynak, akit épp akkor hoztak be
súlyos lábsérüléssel. Az asz-szony még mindig nyöszörgött a
rémülettől. Annak alapján, amit Adele az ablakból látott, az sem lett
volna meglepő, ha a nő sikítozik a sokktól.
A légitámadás mindenkit váratlanul ért. Gyönyörű, verőfényes
vasárnap délután volt, az emberek derűsen korzóztak a Mile End
Roadon, amikor a bombázóktól hirtelen elsötétült az ég.
Adele alig egy órája volt ébren, mivel éjszakai műszakban
dolgozott. Másnap este hétig nem is kellett volna munkába állnia.
Épp indult borítékot vásárolni, amikor megszólalt a légiriadó. A
számtalan téves riasztás miatt a legtöbb ember már fel sem figyelt a
szirénákra. Néhány nappal korábban azonban London délkeleti
részét bombatalálat érte; bomba hullt a városközpontra is, és alig két
nappal ezelőtt felgyújtották a Temze torkolatánál Thameshaven és
Shellhaven olajfinomítóit, ezért Adele nem vette félvállról a riadót.
Mint a legtöbb ember, ő is úgy gondolta, hogy a németek csak a
hadihajókat és a légiflottát veszik célba, de azért kiment az utcára,
hogy megnézze, hogyan reagálnak az emberek a szirénázásra.
Éppen a Mile End Roadon sétált, amikor félelmetes dübörgésre lett
figyelmes, és amikor felnézett az égre, egyszerre többszáz gépet
látott meg a város fölött. Mivel nem támadtak, azt gondolta, talán az
angol légiflotta, de egyszer csak bombázni kezdtek. Az imént még
békés Mile End Road egy csapásra felbolydult; fejvesztve menekült,
ki merre látott.
Adele is visszaszaladt a nővérszállásra, és gyorsan belebújt az
egyenruhájába. A szobájában volt, amikor az első bomba éles
hangját meghallotta. Négykézláb keresett menedéket a
becsapódástól kitört ablak szilánkjai elől. Annyira megrettent, hogy a
főkötőjét is alig tudta a hajába tűzni, de tudta, hogy rögtön munkába
kell állnia. Érezte, hogy most jött el életének legnehezebb
munkanapja. Miközben végigrohant a folyosón, más nővérek is
csatlakoztak hozzá, de nem volt idő, hogy megbeszéljék, mi történt:
szavak nélkül is értették egymást.
Egyre több bomba csapódott be, miközben ők lélekszakadva
rohantak be a kórházba. Visszanéztek, és látták, ahogy
Silvertownnál és a kikötőkben egészen az égig felcsap a szürke füst.
A légiriadó szirénája a mentők és tűzoltók tülkölésével vegyült, a
sarkon a teherautókról leugró polgárőrök kiabálása hallatszott.
A kinti káosszal ellentétben a kórház hátborzongatóan csendes
volt. Az ajtóban a főnővér köszöntötte az éjszakás nővéreket.
– Nagyon jó, hogy itt vannak. Dicséretes, hogy mindannyian ilyen
gyorsan elkészültek.
Azt hiszem, ma este minden kézre nagy szükségünk lesz.
Adele meglepetésére azt az utasítást kapták, hogy menjenek az
étkezdébe vacsorázni. Amikor a főnővér végignézett az értetlen
arcokon, kissé elmosolyodott.
– Az első sebesültek is csak jó idő múlva érnek ide. Utána viszont
kétlem, hogy lenne időnk enni.
Igaza lett. A kisebb sebesüléseket az elsősegély-állomásokon
látták el, így hozzájuk már a súlyos sérülteket hozták, akikre
rázuhantak a falak, és komolyabb zúzó-dást vagy végtagtörést
szenvedtek, amelyeket az önkéntesek már nem tudtak ellátni. A
bombázás pedig mindeközben sem hagyott alább.
Hatkor, amikor az éjszakás nővérek általában elkezdik a
műszakot, lefújták a riadót, de ez az állapot nem tartott sokáig. Hét
harminckor a szirénák újra felzúgtak, és a bombázás folytatódott.
 A polgári védelem tagjai lassan elkezdték kiásni azokat, akik a
romok alá szorultak. Egyre többen érkeztek, a sérülések is egyre
súlyosabbak voltak, végül a sebesültek teljesen elárasztották a
kórházat.
Az ápolónők és orvosok feszített tempóban dolgoztak; a
mentőszirénáktól, a bombák süvítésétől, a sebesültek és sokkos
állapotban lévők sírásától alig hallották egymást. Minden sérült
tetőtől talpig téglaporos volt, tekintetükből rémület áradt.
Sokan közülük kétségbeesetten könyörögtek az ápolónőknek,
hogy derítsék ki, a gyermekeik, párjuk vagy szüleik is
megmenekültek-e.
Akik képesek voltak összefüggően beszélni, elmondták, hogy a
németek egész utcákat romboltak porig Sil-vertownnál. Mindenütt
hullák hevertek, az egyik asz-szony pedig megtalálta a tulajdon
lánya leszakított karját, amelyet egy általa ajándékba adott
karkötőről ismert fel. A lánya testét valószínűleg betemette a
törmelék, és csak találgatni lehetett, hogy hányan jutottak még
hasonló sorsra.
A vakolat minden egyes becsapódás után darabokban esett le a
mennyezetről. Adele azon gondolkodott, vajon mi történne, ha a
kórházat találat érné. Egy nővér felsietett a tetőre, és azzal a hírrel
jött vissza, hogy tűzfigyelőket rendeltek a tetőkre. Egyiküktől
megtudta, hogy a kikötő Surreynél lángokban áll, és az oltásra
London minden részéből küldtek tűzoltókat. A nővér azt is tudni
vélte, hogy a festékgyár is lángra kapott, ahonnan szörnyű, mérgező
füst száll felfelé.
A nővérek olyan sebesen szaladtak egyik sebesülttől a másikig,
hogy nem is érzékelték az idő múlását. A padló vértől vöröslött, és
alighogy a takarítók feltörölték, újból ellepett mindent a sebesültek
vére. A legsúlyosabb eseteket azonnal operálták és külön osztályon
helyezték el, ahol viszont gyorsan beteltek az ágyak, így a kevésbé
súlyos betegeknek ott kellett leülniük vagy fekhelyet találniuk, ahol
nem akadályozták az orvosok munkáját.
Sokan szem elől vesztették a gyermekeiket, és a kétségbeesésig
aggódtak értük. Egy súlyosan sérült nő, aki majdnem elvesztette a
karját, megpróbált felkelni a hordágyról, hogy megkeresse a kisfiát.
Adele már nem is tudta számon tartani, mi mindent csináltak az
emberek a támadás előtt, amikor a riadó megszólalt:
– Épp teázni készültem.
– Épp a vécén ültem.
– Épp vizet forraltam a teához, amikor egyszerre az egész ház
rázkódni kezdett, és a tető eltűnt.
Adele arra gondolt, hogy ha ez a támadás szeptemberben, a
háború elején zajlik, akkor mindenkit felkészülten ér. De az
úgynevezett furcsa háború hamis biztonságérzetet adott az
embereknek. Már nem hordozták magukkal a gázálarcukat, és nem
figyeltek a légiriadóra, mert feleslegesnek gondolták. Sokan már arra
sem emlékeztek, hol van az óvóhely. Adele nem is hitte, hogy
akiknek az este szükségük lesz rá, jut majd elég férőhely.
Sem őt, sem a többi ápolónőt nem képezték ki az olyan komoly
esetekre, mint amilyen a szétroncsolt láb, üvegszilánkokkal teli hát
vagy több helyen eltört végtag.
Kilométernyi sebkötöző gézt, tonnányi tampont, ragtapaszt és
vizet festett meg a vér. A sebesülteket gyorsan elő kellett készíteni
az operációra, futni kellett a tálakkal, hogy a betegek ne hányják le
magukat, szorítókötést kellett tenni az erősen vérző sebekre, s
mindeközben nyugtatgatni is kellett az áldozatokat.
– Hová menjünk? – kérdezte egy komoly fejsérülést szenvedett
fiatal nő, csecsemőjét magához szorítva. – A házunk nincs többé, a
pénzem is oda lett, még egy tiszta pelenka sincs nálam. Hol fogunk
aludni?
Már éjjel kettő volt, amikor Adele rövid pihenőt kapott, és végre
bekaphatott egy szendvicset és ihatott egy csésze teát. Joan, aki
egész nap dolgozott, és aztán az esti műszakra is maradt, odament
hozzá pár percre.
– És én még azt hittem, hogy este azzal a tűzoltóval fogok
randizni! – mondta, és nagyot szívott a cigarettából. – Több mint egy
év után végre megint megtetszik egy férfi, és amilyen az én
szerencsém, soha nem fogom viszontlátni.
Adele nem tudta biztatni barátnőjét, mert mindketten hallották,
milyen szörnyű tüzek vannak a kikötőben. A tűzoltók gyakran
bennrekedtek a házakban, mert az épületek egyszerre minden
irányban lángra gyúltak. A Temze túlpartján Rotherhithe és Wollwich
is hatalmas károkat szenvedett. Egy tizenhat éves küldöncöt szörnyű
égési sérülésekkel szállítottak be, mert végigbiciklizett az égő utcán,
hogy az egyik tűzoltótiszt üzenetét eljuttassa a másikhoz. Bátran
kerékpározott égő ruhában, amíg össze nem esett, és még a
kórházban is azon aggódott, hogy mihez kezdenek most nélküle a
társai.
A Stratford Kórházba bomba csapódott, de az egyik mentős látta,
ahogy az orvosok tovább dolgoznak paravánok mögött. A London
Kórház környékén is sok volt a becsapódás, és a bombázásnak még
nem volt vége. Mivel a folyóparton végig tüzek világították meg a
belvárost, a németek könnyen választhattak maguknak célpontot.
Adele hallotta, ahogy az emberek egyre azt kérdezgetik
egymástól, hogy a légierő hol marad, és miért nem állítja meg a
németeket. Arra gondolt, milyen könnyedén változtatják meg az
emberek a véleményüket. Alig néhány héttel ezelőtt, amikor dúlt az
angliai csata, országszerte a pilóták voltak a legnépszerűbb
emberek, most pedig mindenki őket hibáztatja, hogy nem tudják
megállítani a betolakodó ellenséget.
De Adele látta, amikor átjöttek. Úgy mondták, egyszerre több száz
gép repült London fölé. Az angol légierő az egyértelmű német túlerő
ellenére próbálta feltartóztatni az ellenséget.
Az egy teljes napon és éjszakán át tartó vérontás után Adele már
nem imádkozhatott csak Michaelért. Helytelennek tartotta volna, ha
csupán egy emberért fohászkodik, amikor milliókat fenyeget
ugyanaz a veszély.

– Anya, őrültség most odamenni! – próbálta lebeszélni Rose

Honourt arról, hogy másnap nyolckor útra keljen. – A bombázók
bármelyik pillanatban visszatérhetnek.
– Látnom kell Adele-t! – felelte Honour makacsul.
– Inkább itt hagyom veled Buksit, mert ha esetleg óvóhelyre
kellene mennem, semmiképp sem hagyhatom az utcán.
– De el sem jutsz odáig! – érvelt Rose. – Kizárt dolog, hogy járnak
a buszok és a földalatti.
 – Akkor majd gyalog megyek! – jelentette ki Honour. – Te csak
maradj itt Buksival!
A reggeli hírekben hallották, hogy Kelet-Londont támadás érte, de
valószínűleg a tömeges pánik elkerülése végett, illetve a közrend
fenntartása érdekében nem közöltek adatokat a sebesültek
számáról. Honour egész éjjel hallgatta a hulló bombák zaját, és
végül fel is ment a legfelső szobába, ahonnan hosszasan nézte,
ahogy a lángok vörösen világítanak az éjszakában. Semmiképp nem
tudta volna kivárni, hogy híreket halljon Adele felől, maga akart
meggyőződni róla, hogy a lánynak nem esett semmi baja. Nem
indulhat addig haza, amíg ezt nem tudja biztosan.
Honournak a földalattival sikerült egészen Aldgate-ig eljutnia. Az
egyik jegyárustól hallotta, hogy azon túl már a bombák által okozott
károk felmérése történik, de megnyugtatta, hogy a megállótól már
csak rövid sétányira van a Whitechapel.
Alighogy Honour az utcára ért, megcsapta az égés szaga. A
levegőben sűrűn szállt a pernye, mintha a várost hintőporral vagy
liszttel szórták volna le.
Amikor elhagyta a Towert, megpillantotta az első nagyobb
becsapódás nyomát. A házak álltak, de üveg-, csempe- és
téglaszilánkok fedték az udvarokat és az utcákat, amelyeket a lakók
már takarítottak.
Úton Whitechapel felé azonban egyre komolyabb károk
mutatkoztak. Majdnem minden bolt kirakata betört, éles szilánkok
szóródtak az árukra. Ahogy ment előre, meglátta az első
lebombázott házat. A ház három fala furcsa módon épen
magasodott. Az egyik falon még egy tavon úszó hattyúkat ábrázoló
kép is lógott. Egy töpörödött asszony állt zokogva előtte, míg két
fiatalabb nő elkeseredetten kutatott a holmija után a romok alatt.
Innen nagyjából mindenütt ugyanaz a látvány fogadta. A találatok
leginkább a mellékutcákat érték. Volt, ahol egész házsorok
semmisültek meg, s a fölszálló fehér por még mindig ott kavargott a
levegőben. Hatalmas törmelékhalmok borították és zárták el az
utakat.
Honourt leginkább a leomlott házukat kétségbeesetten néző,
bekötött fejű emberek hatották meg. Megpillantott egy nőt, aki
patakzó könnyekkel az arcán hiába próbálta felseperni az utcát.
 A polgári védelem egy csoportja éppen romokat takarított a Mile
End Roadon, s Honour egyiküket megkérdezte, hogy mi lesz a
hajléktalanná vált emberekkel.
– Templomokban és iskolákban fogjuk őket elhelyezni – mondta
egy termetes, poros arcú férfi. – De amit itt lát, aranyos, az semmi
ahhoz képest, hogy mi van Silvertownban! Még mindig próbálják
kiásni a romok alatt rekedt embereket. Mi is odamegyünk, miután
megtisztítottuk ezt az utat, hogy a mentőautók és halottaskocsik
átmehessenek rajta.
– A London Kórház áll még? – érdeklődött Honour.
– Igen, azt nem érte találat. Van ott valakije?
– Igen. Az unokám nővérként dolgozik ott – válaszolta elcsukló
hangon Honour. – Épp hozzá készülök, hogy ellenőrizzem, minden
rendben van-e vele.
– Úgy dolgoznak, mint az angyalok – fogta meg barátságosan
Honour vállát a férfi. – Éjjel egyfolytában oda szállítottam a sérült
embereket. Kész tébolyda volt, de mindannyian büszkék vagyunk a
helytállásukra.

A kórház még mindig pont úgy festett, mint egy tébolyda. Honour
nem látott ahhoz foghatót azóta, hogy az első világháborúban
Frankét próbálta megtalálni a hadikórházban. De ott leginkább már
ellátott, összevarrt sebesültek feküdtek, akik boldogok voltak, hogy a
pokol után végre visszakerültek Angliába. Itt viszont számos
asszonyt, sőt kisgyerekeket is látott, némelyiket olyan szörnyű
sebesüléssel, hogy el kellett kapnia róla a tekintetét. A nővérek
egyenruhája csupa vér, fiatal arcuk pedig sápadt a kimerültségtől. A
orvosok is annyira fáradtnak tűntek, hogy félő volt, ráborulnak a
betegekre vizsgálat közben.
Honour megállított a folyosón egy fiatal ápolónőt.
– Megmondaná, merre találom Adele Talbot nővért?
– Egy órája végzett – válaszolta a nővér. – Muszáj volt
néhányukat elküldeni, hogy pihenjenek egy kicsit.
– Ez azt jelenti, hogy később itt találom?
 – Igen, leváltanak bennünket, hogy aztán mi mehessünk pihenni.
Ön rokona Adele- nek?
Honour büszkén bólogatott.
– A nagyanyja vagyok. Csak tudni akartam, hogy jól van-e.
– Igen, jól, és még jobban lesz, ha kipiheni magát egy kicsit –
mosolygott a nővér megértően. – Minden rendben lesz. Nyugodtan
menjen haza, megmondom, hogy kereste.
Honour kijött a kórházból, és elindult vissza, Ald-gate felé. De
hirtelen úgy érezte, nem szállhat egyszerűen földalattira, hogy
Buksival hazautazzon. Biztosan van itt olyan hajléktalanokkal
foglalkozó ember, akinek jól jönne néhány órás segítség.
Amikor megpillantotta azt a polgárőrt, akivel nemrég váltott szót,
határozott léptekkel odament hozzá.
– Ugye, sikerült megtalálnia az unokáját? – kérdezte a férfi.
Honour elmagyarázta, hogy Adele éppen pihen, s ő addig
szívesen segítene bármiben.
– Akkor szálljon be! – nyitotta ki a teherautó ajtaját a polgárőr. –
Már tudom is, hova viszem.
Honour hitetlenkedve nézte a pusztítást, miközben az autó
próbálta kikerülni a gödröket és a törmeléket. Egész utcák
semmisültek meg, a mentőosztag szakadatlanul dolgozott túlélőket
és holttesteket keresve. Emberek puszta kézzel próbálták takarítani
a romokat, hogy rátaláljanak elveszett családtagjaikra. Az út mentén
holttestek feküdtek egymás mellett a hullaszállítókra várva. Nem
minden testnek jutott zsák, ezért többet is azzal takartak le, amit a
helyszínen találtak: lepedőkkel és függönyökkel. Egy még épen álló
lépcsősor tetején Honour kirakati próbababát látott mereven és
fehéren. Csak akkor jött rá, hogy egy halott nő, amikor másodszor is
odanézett.
A levegő is fojtogató volt: tele porral és a kikötőből érkező
mérgező füstökkel.
A polgárőr, aki később Danként mutatkozott be, azzal próbálta
jobb kedvre deríteni, hogy elmesélte, hogyan sikerült megmentenie
egy csecsemőt és egy idős hölgyet egy ház romjai alól.
 – A szekrényajtó kinyílt, és ráesett a vénasszonyra, amikor
összedőlt a ház. Már azt hitte, hogy élve fekszik a sírjában. A
kisbaba pedig teli tüdőből ordított, ezért találtuk meg őket idejében.
Dannel és a többi férfival egész este dolgozott, ahol épp szükség
volt rájuk. A férfi azt mondta, hogy elviszi Honourt egy templomba,
amit menedékhellyé alakítottak át.
– Örülni fognak nagyon a segítségnek. Segíthet a teafőzésben és
szendvicskészítésben.
Fel kell írni az emberek adatait is, hogy minél előbb el lehessen
őket szállásolni.

Délután négykor Honour már épp olyan fáradt volt, mint azok,
akiknek segített. Mivel tanultabb volt, mint a többi önkéntes, és
higgadtabban kezelte a helyzetet, mint mások, főleg abban
segédkezett, hogy felírta a fedél nélkül maradtak és eltűnt
hozzátartozóik adatait.
De ahogy egyik szívtépő történetet hallgatta a másik után, egyre
jobban elérzékenyült. Megértette, hogy ezek az emberek
valószínűleg eddig is nehéz körülmények között éltek, de most
teljesen ellehetetlenült az életük, és nagyon sokan elvesztették a
szeretteiket is.
Soha nem hitte volna, hogy egyszer elvesz egy piszkos
csecsemőt zavarodott anyjától, megfürdeti, tisztába teszi és
megeteti. Az egyetlen kisbaba, akire valaha vigyázott, Rose volt. De
a jótékony hajlam erősebb volt benne, mint a viszolygás, és szinte
öntudatlanul teljesítette e feladatokat. Olyan nagyobb gyerekeket is
etetett és babusgatott egy kicsit, akiknek még nem találták meg az
anyját. Idős embereket nyugtatgatott, sorra kérdezett több száz
embert, és rögzítette adataikat, hogy minél előbb ideiglenes fedél alá
kerülhessenek.
Még azoknál sem volt gáz és villany, akiknek a háza nem kapott
bombatalálatot. A még megkímélt házban élők is nagyon féltek az
újabb támadástól. Egész nap azt hallgatta, hogy nincs elegendő
férőhely az óvóhelyeken, és azon is sopánkodtak az emberek, hogy
a kormány nem engedi le őket a földalatti megállóiba.
 Fél hatkor még mindig rengeteg volt a teendő, de Honour tudta,
hogy el kell indulnia, ha látni akarja Adele-t, és vissza akar érni
Rose-hoz meg Buksihoz. Már nem akart hazautazni. Elhatározta,
hogy másnap visszajön majd Silverstone-ba, hogy segítsen, ahol
tud.
A legjobb ruhája koszos volt, égett a szeme, és fejbőre viszketett a
portól. Nehezebben is lélegzett, mivel tüdeje megtelt porral. De
amikor felkéredzkedett egy traktorra, ami Whitechapel felé tartott,
pontosan érezte, hogy mennyivel szerencsésebb, mint az a több
száz ember, aki a templomban kényszerül eltölteni az éjszakát.
A kórházban kicsit nagyobb volt a rend, mint korábban, ezért
Honour könnyedén megtalálta Adele-t.
Igaz, nagyon fáradtnak tűnt, és a szeme vörös volt, de amikor az
osztály ajtajánál megpillantotta a nagyanyját, boldogan szaladt oda
hozzá.
– Hogy kerültél ide, nagyi? – kérdezte feddőn. –Minden
pillanatban újrakezdődhet a bombázás.
Honour tőmondatokban elmesélte, hogyan látogatta meg Rose-t,
és hogyan döntötte el a légitámadás után, hogy látnia kell Adele-t,
mielőtt visszamegy. Adele elvörösödött a méregtől, mert nem értette,
hogyan hagyhatta el nagyanyja a békés Winchelsea-t olyasvalakiért,
aki ennyire hitvány. De amikor Honour rászólt, hogy nem illik hozzá
az ilyen beszéd, akkor a lány felrótta neki azt is, hogy az életét
kockáztatta, amikor Whitechapelbe jött.
– Nézd, nagyi, igazán meghat, hogy így aggódsz értem, de én itt
biztonságban vagyok, és azt csinálom, amihez értek. Azt szeretném,
ha most azonnal visszaindulnál. Hozd el onnan Buksit, és menj
haza! Egy pillanattal se maradj tovább Rose-nál! London nem neked
való hely.
– Nincs igazad – mondta Honour határozottan, és elmesélte,
mivel töltötte a napot. – Holnap megint odamegyek, ha Rose vigyáz
Buksira, mert itt több hasznomat veszik, mint otthon.
Adele tekintete tele volt aggodalommal.
– Nagyi, ez nagyon veszélyes. Ha szeretsz, akkor kérlek szépen,
hogy menj haza, ahol biztonságban vagy, különben megharagszom!
 Honour elmosolyodott azon, hogy hirtelen felcserélődtek a
szerepek, és bár esze ágában sem volt visszamenni Sussexbe, úgy
döntött, ezt nem osztja meg Adele-lel, akinek elég gondja van
anélkül is, hogy érte aggódik. Homlokon csókolta az unokáját azzal,
hogy nyugodtan menjen csak vissza a betegeihez.
A légiriadó akkor szólalt meg, amikor Honour félúton volt az
Aldgate megálló felé. Körülötte a sok ember mind riadtan menekült.
Honour hiába pislogott körbe, mert az emberek minden irányba
futottak. Mivel napközben többször hallotta, hogy a földalatti megállói
a legbiztonságosabb helyek, ő is megszaporázta lépteit.
Nem nézett körbe, amikor a bombák hullani kezdtek, és nem állt
meg egy pillanatra sem, amikor a becsapódás megrázta az utcát.
Hallotta, hogy neki és a többi vele futónak kiabál valamit egy férfi, de
azt gondolta, biztosan arra figyelmezteti őket, hogy siessenek.
Újabb becsapódást érzett, de ez most sokkal közelebbinek tűnt.
Egy nő sikoltását hallotta maga mellett, s érezte, ahogy a forró
levegő megcsapja az arcát, és nem lát semmit a fojtogató portól.
Valami olyan nagy erővel csapódott bele, hogy összeesett.
Mielőtt eszméletét vesztette a fájdalomtól, az volt az utolsó
gondolata, hogy nem mondta meg Adele-nek, hol lakik Rose.
 22. FEJEZET

– Ne bámulj már így rám! Fogalmam sincs, hol lehet a gazdád –

mordult rá Rose Buksira.
Amikor egy órával korábban a légiriadó szirénája rázendített, a
kutya kétségbeesetten vonítani kezdett, és szobáról szobára rohant
Honourt keresve. A pincébe sem akart lemenni, ezért végül Rose
kénytelen volt a nyakörvénél fogva lerángatni magával.
A legnagyobb bombázás közepette a kutya mancsait Rose ölébe
tette, kétségbeesetten nézett rá, és szomorúan nyöszörgött, ami
halálra idegesítette.
– Semmi baj – mondta végül, és simogatni kezdte az eb fejét.
Arra gondolt, hogy talán az ő félelme rémisztette meg az állatot,
hiszen a riadó előtt még nyugodt volt. Délben teljes békességben
sétáltak a Ravenscourt parkban, visszafelé pedig bevitte magával a
kocsmába, ahol el voltak bűvölve tőle. Bob, a tulajdonos még meg is
etette maradékokkal. Mindenki az esti bombázásokról beszélt, és
tudni vélték, hogy a támadásoknak több száz áldozatuk van Kelet-
Londonban. Az általános nézet szerint a németek a kikötőt vették
célba, és csak szerencsétlen véletlen, hogy a várost is
megtámadták. Mégis mindenki nagyon feszült volt. A legtöbben úgy
tervezték, hogy óvóhelyen töltik az éjszakát, és a férfiak többsége
szerette volna, ha a felesége meg a gyerekei elhagyják Londont.
Rose nem maradt sokáig, mivel remélte, hogy anyja hamarosan
visszatér, de ahogy az idő egyre múlt, és Honour még mindig nem
ért haza, nagyon mérges lett rá, hogy így itt hagyta a kutyával.
Miközben a kutya mellett üldögélt, nem tudta elhessegetni a
gondolatot, hogy anyjával, sőt Adele-lel is a legrosszabb történt.
Nem tudta elképzelni, hogy anyja egy perccel is tovább maradna a
Whitechapelben, mint feltétlenül szükséges. Egyvalami miatt nem
jöhetett haza Buksiért: nem találta Adele- t.

Rose egyáltalán nem emlékezett a levélre, amelyet anyjának

küldött, mivel teljesen részegen írta. Így aztán felkészületlenül érte,
hogy anyja megjelent, és csak arra tudott gondolni, hogy Myles és
Adele története miatt érkezett.
Néhány perc alatt kiderült azonban, hogy nem így van, mivel
Honour egyáltalán nem volt rá mérges. Rose egy kicsit
megnyugodott, hogy Myles talán valami más módon győzte meg
Adele-t, szakítson Michaellal, és így nem kellett bevallania, hogy ő
az apja. Talán pénzt ajánlott neki, amit Adele elfogadott, és ezért
nem árulta el nagyanyjának a szakítás okát.
Amikor később Honour elmesélte, hogy Adele azért jött Londonba,
mert el akarta felejteni Michaelt, Rose még mosolygott is magában:
ő is pont így tett volna! Zsebre vágta volna az összeget, és
továbbáll. Adele valószínűleg nem az az ártatlan kislány, akinek
Honour szeretné látni, sokkal inkább az anyja lánya.
De most, hogy órákig várt és gondolkozott, úgy érezte, talán
rosszul ítélte meg Adele-t, és Myles mégiscsak az igazat mondta
neki. A lány viszont hallgatott, hogy a nagyanyjának ne okozzon több
fájdalmat.
Ha ez így van, akkor Adele valószínűleg nagyon
megharagudhatott, amikor Honour a kórházban közölte vele
látogatásának okát. Ha anyja és lánya egy kicsit elbeszélget
egymással, nem telik sok idejükbe rájönni, hogy honnan van a pénz,
amiből a házat vette.
Rose-t a puszta gondolattól is a rosszullét kerülgette. Azért nem
jött vissza Honour, mert nem bírna még egy estét egy fedél alatt
tölteni egy magafajta Júdással?
Egy bomba iszonyú zajjal olyan közel csapódott be, hogy a villany
pislákolni kezdett, s Rose halálra rémült. Hogyha a házat találják el,
több tonna törmelék temetné be. Soha nem szeretett egyedül lenni –
ezért is fogadott bérlőket –, de aznap este senki más nem volt
otthon.
Margery és Sonia, a két fiatal lány, akik közösen bérelték a
földszinti szobát, reggel épphogy beugrottak tiszta ruháért. Előző
nap Nyugat-Londonba indultak vásárolni, és estére egy óvóhelyen
kötöttek ki. Azt mondták, annyira megrázta őket az éjszaka, hogy
inkább leutaznak Margery szüleihez vidékre, mert nem szeretnének
még egy riadót átélni.
 Rose lefeküdt a matracra, magára húzta a takarót, és a fejére tette
a párnát abban a reményben, hogy így majd nem hallja a
becsapódások riasztó zaját. De sem a zajok, sem a baljós
gondolatok elől nem sikerült megmenekülnie.
A kocsmában végighallgatta, hogy a többiek, akiket barátaiként
tartott számon, megbeszélik egymással, melyik óvóhelyen
találkoznak, ha este újabb riadó lenne. De senkinek nem jutott
eszébe, hogy őt is hívja. Margerynek és Soniának sem jutott eszébe
megkérdezni, vajon ő rendben lesz-e egyedül.
Eszébe jutott, hogy anyja mennyire tudni akarta, kik a bérlői,
honnan jöttek, mi a nevük, mit dolgoznak. Rose alig tudott néhány
kérdésére válaszolni, annyira nem ismerte azokat az embereket,
akikkel egy fedél alatt lakik. Ma sem kérdezte meg Margerytől, hogy
hol laknak a szülei.
Soha nem hitte volna, hogy valaha bánni fogja az emberek iránti
közönyét, de most kezdte másként látni a dolgot. Talán az összes
albérlője úgy tekint rá, mint díjbeszedőre, és egyikükben sem merül
fel, hogy ő magányos és rémült asszony.
Talán kocsmai cimborái is független nőként tartják számon, akinek
nincs helye mások életében.
E bombabecsapódásokkal teli éjszakán szembesülnie kellett
azzal, hogy nincsenek igazi barátai.
Rengeteg ismerőse volt persze. Akármelyik környékbeli kocsmába
besétált, talált beszélgetőtársat, de ez távol áll az igazi barátságtól.
Ők csupán ivócimborák. Ki siratná őt, ha ma este meghalna?
Ha Adele ma elmesélte, miért szakított Michaellal, akkor
valószínűleg egyiküket sem érdekelné, hogy nem éli túl a mai estét.
A korábban vele élő férfiakat sem hatná meg, mert ők is csak arra
emlékeznének, hogyan használta ki őket.

– Mrs. Harris, hall engem?

Honour alig hallotta a női hangot, mert akkora volt a zaj, mintha
egy vasútállomáson volnának. Valamiért nem sikerült kinyitnia a
szemét, és érzett ugyan fájdalmat, de nem tudta volna megmondani,
hol.
 – Mrs. Harris, ön megsérült a riadó alatt, de most már
biztonságban van, egy kórházban.
Riadó? Kórház? Ezek a szavak bírtak némi jelentéssel, most
mégsem értette őket pontosan. Álmodik talán? Fel kéne ébredni, és
kivinni Buksit a reggeli sétára.
– Most megyek, megsétáltatom Buksit! – mondta halkan, és
résnyire nyitotta a szemét, de nem látott mást, csak éles fényeket.
– Jól van, Mrs. Harris! Megtaláltuk a nevét a táskájában, egy
borítékon. Itt lakik Londonban, vagy Sussexben, mint ahogy a
borítékon áll?
Honour lassanként formákat vélt látni, és a foltok helyén egy arc
derengett fel előtte. Fiatal és kedves, szép, barna szemű arc, s pont
olyan a fejkendője, mint amilyet Adele viselt.
– Itt van Adele? – kérdezte elfúló hangon, mintha a szája még
mindig tele volna porral.
– Milyen Adele? – kérdezte a nővér.
– Adele Talbot, az unokám. Ő is ápolónő.
– Ön Adele nagymamája? Uramisten! – hitetlenkedett a nővér.
Honour biztos volt benne, hogy álmodik. A fények nagyon
bántották a szemét, és amikor becsukta, újra mély álomba merült.
– Nagyi!
Adele hangjára rögtön felébredt.
– Adele?
Nem látott tisztán, de a kéz, amely megfogta az övét, ismerős volt.
Már nem kell mást mondania, hiszen Adele ott van mellette,
nyugodtan pihenhet.
Adele nagyanyja ágyától egyenesen az osztályos nővér irodájáig
szaladt. Egész este azokra a betegekre vigyázott, akik az operáció
után még mindig kritikus állapotban voltak, ezért nem látta az új
sebesülteket, akiket behoztak. Szörnyen megrémült, amikor Polpe
nővér azzal a hírrel szaladt felé, hogy a nagymamája is a sebesültek
között fekszik. Adele azt hitte, hogy már biztonságban visszaért
Flammersmithbe.
 Az is nagyon megrázta, hogy a nagyanyját szinte tetőtől talpig
kötés burkolja, és az ápolónő azt mondta, lehet, hogy agysérüléssel
is számolniuk kell, annyi ideig volt eszméletlen.
Adele közölte Jones nővérrel, hogy a nagyanyjáról beszél.
– Polpe nővér azt mondta, agykárosodást szenvedett. Ez igaz?
– Korai lenne még kijelenteni – válaszolta Jones nővér, aki
kétségbeesett arca láttán biztatóan megveregette Adele vállát. – Jó
jel, hogy felőled kérdezett, amikor magához tért, de a fejsérülése
súlyos, az egyik lába eltört, és számos apróbb sérülést is
szenvedett.
– Annyira erős és egészséges! – mondta Adele remegő hangon.
– Az biztosan segíti majd a gyors felépülést.
– Persze, nővér, mindenképpen. Arról nem is beszélve, hogy te is
itt leszel mellette. A férje hol van?
– Özvegy. Látogatóba jött Londonba, és ott hagyta valakinél a
kutyáját, de nem tudom az illető címét.
Nem bírta kiejteni az anyja nevét. Mióta Honour elmondta, hogy
nála töltötte az éjszakát, Adele szörnyen megharagudott, hogy anyja
pimaszul megpróbál visszafurakodni az életükbe.
Az ápolónő elmesélte, hogy a nagyanyja táskájában talált egy
levelet, amelyen ott áll a neve és a címe.
– Természetesen nem olvastam el, de te talán elolvashatnád.
Lehet, hogy az írta, akit meglátogatott. Talbot, mióta vagy
szolgálatban?
– Csak amióta a többiek. A tegnapi támadás óta három óra
pihenőm volt reggel, de most, hogy a nagyanyám itt van, nem
szeretnék pihenni.
Jones nővér szigorúan nézett rá.
– Néhány órát pedig feltétlenül kell! Túlságosan fáradt vagy, ezért
hibázhatsz, és nem hinném, hogy Mrs. Harris állapota bármit
változna holnap reggelig.
Amikor Adele szemügyre vette nagyanyja táskájának a tartalmát
és megtalálta a levelet, még dühösebb lett anyjára. El sem tudta
hinni, hogy anyja komolyan azt gondolta, meg lehet bocsátani, amit
elkövetett.
Talán nem számított arra, hogy Honour rögtön vonatra száll majd,
és felkeresi. Mindenesetre elfogadhatatlannak találta, hogy
elengedte ide közvetlenül a bombázás után. Adele pontosan tudta,
mit szeretne. Szíve szerint azonnal elszaladt volna Hammersmithbe,
hogy elhozza Buksit, és anyja tudomására hozza, hogy soha
semmilyen formában nem akarja őt látni többé. De nem hagyhatta
ott a kórházat, a nagyanyját, és Buksit sem hozhatta el, amíg a
nagyanyja jobban nincs.
Úgy gondolta, hogy a legjobb az lesz, ha megkéri a rendőröket,
hogy értesítsék Rose-t, és így talán annyit megtesz majd, hogy
rendesen gondját viseli a kutyának.

Rose másnap tizenegykor a csengő hangjára ébredt. Hajnalig a

pincében maradt. Csak ekkor jelezték a szirénák, hogy a veszély
elmúlt, de az ágyában sem tudott elaludni, mert még ott is nagyon
félt. Reggel elvitte Buksit sétálni, és nagyon megkönnyebbült, amikor
látta, hogy a környéken nem csapódtak be bombák. Akkor végre el
tudott aludni.
Amikor meglátta az egyenruhás rendőröket, a legrosszabbra
gondolt, és szorosan összehúzta magán a köntösét.
– Mrs. Talbot? – kérdezte a rendőr.
– Én vagyok – válaszolta Rose, és érezte, hogy a lábából kimegy
az erő.
– Sajnálom, hogy rossz hírt kell közölnöm. Az édesanyja tegnap
megsérült egy támadás során.
Rose meg sem tudott szólalni, csak bámult a rendőrre.
– A whitechapeli London Kórházban fekszik. Az értesítést az ön
lánya küldte, aki ott dolgozik ápolónőként. Ő azt mondta, hogy Mrs.
Harris állapota súlyos, de nem életveszélyes.
– De a kutyája itt van nálam. Mit csináljak vele? –kérdezte Rose
gondolkodás nélkül. A rendőr kérdőn nézett rá.
– Talán gondját viselhetné, amíg az anyja fel nem épül.
– De az meddig fog tartani?
 – Megpróbálhatja felhívni a kórházat, esetleg személyesen is
meglátogathatja. Ott biztosan többet tudnak mondani – vetette oda a
rendőr csípősen.
Rose becsukta az ajtót, és lassan visszasétált a szobájába. Eltelt
néhány perc, mire rádöbbent, hogy reakciója valószínűleg
megbotránkoztató volt. Kinyitotta a hátsó ajtót, és mélán bámult a
kertre vezető lépcsőre, miközben cigaretta után kotorászott a
köpenye zsebében. Miért említette meg a kutyát? Most biztosan azt
hiszi a rendőr, neki fontosabb, hogy megszabaduljon az állattól, mint
a tulajdon anyja egészségéért aggódni.
Remegő kézzel emelte szájához a cigarettát, és mélyet szívott
belőle. Számtalanszor fordult elő vele élete során, hogy nem azt
mondta, amire gondolt. Annyi férfi nevezte szívtelen szajhának, mert
kínos helyzetben valami igazán bántót vágott a fejükhöz. Még akkor
is érzéketlennek hitték, amikor őszintén megpróbálta kimutatni a
szeretetét vagy együttérzését.
A legszégyenteljesebb emlék az az este volt, amikor anyja átadta
a kék ruhát, amelyet saját kezűleg varrt.
A szörnyű, dühös szavak valójában nem annak a szép és
praktikus ruhának szóltak. Akkor, tizenhét évesen halálosan
szerelmes volt Mylesba, és egész lénye romantikára, szerelemre és
varázsra szomjazott. Az egyszerű, kék ruha tökéletes példája volt
mindannak, amit ki nem állhatott az életében: felszolgálóként
dolgozni, a lápon élni, kirekesztve lenni abból a csillogó világból,
amelyet a hotelben látott.
Mindaz, amit akkor este az anyja fejéhez vágott az apjáról,
rettenetes volt, de valójában tehetetlenségében tört ki. Képtelen volt
javítani szülei nehéz életén, és szörnyen irigyelte azokat, akik jobb
körülmények között élnek.
Amikor kimondta mindazt, amit nem lett volna szabad, úgy érezte,
nincs más lehetősége, mint menekülni. Mindent becsomagolt, ami
érték volt a házban, mert egyáltalán nem bízott abban, hogy Myles
gondoskodik róla, bármennyire kívánta is őt a férfi. Neki is sokat
kellett hazudni, hogy belemenjen az útba, és még akkor sem mondta
el az igazat, amikor már Londonban voltak.
Rose leült a kertbe vezető lépcsőn, és sírva fakadt. Mennyire
elrontotta az életét! Minden alkalommal, amikor válaszúthoz ért, a
könnyebbnek látszó lehetőséget választotta, ami egyre mélyebbre
húzta.

Két hét is eltelt már, mire Rose először elment meglátogatni

Honourt. De mindennap odatelefonált, és örült, amikor az ügyeletes
nővér közölte, hogy az anyja állapota egyre javul. A nővér tanácsolta
azt is, hogy egyelőre ne látogassa meg, mert anyja úgyis csak
aggódna, hogy Rose magára hagyja Buksit, mivel a kórházba nem
lehet állatot bevinni.
Rose boldogan megfogadta a tanácsot, mivel irtózott a
kórházaktól, és rémítette a gondolat, hogy szemtől szemben
találhatja magát Adele-lel. Meg volt róla győződve, hogy lánya
nagyon ellenséges lenne vele. Mindezek mellett még ott voltak a
légiriadók is. Bár napközben egyre kevesebbszer szólaltak meg a
szirénák, esténként bombák robaja visszhangzott a városban. Bár
sem a BBC nem közölte, sem az újságok nem írtak arról, hogy
pontosan milyen károk keletkeztek, hányan sebesültek meg, és hány
emberéletet követeltek ezek az éjszakák, mindenki tudta, hogy
London keleti részében szörnyű állapotok uralkodnak.
Abból az egy-két becsapódásból, amit Rose Ham-mersmith
környékén látott, arra következtetett, hogy valóságos pokol lehet a
város másik felén, ahol egymást érik a jóval nagyobb támadások.
Miközben végigállta a hosszú sort az élelmiszerbolt előtt, hallotta a
rémtörténeteket. Aki a belvárosban dolgozott, már meg sem lepődött
azon, ha az üzlete vagy irodája ablakai reggelre szilánkokban
hevertek a járdán, vagy ha több emelet is eltűnt az épület tetejéről.
Az emberek hatalmas kráterekről beszéltek, törmelékdombokról,
mintha a város kifordult volna magából.
Rose csodálkozott, hányan virrasztják át az éjszakát egy
menedékhelyen, majd reggel elindulnak gyalog a több kilométerre
lévő munkahelyükre. Azon is meglepődött, mennyi kávézó és kisbolt
tulajdonosa nyit akkor is ki, ha betört a kirakatüveg. Arra gondolt,
hogy ezek mind bolondok – sem a király, sem a kormány nem fogja
megjutalmazni őket ezért a kötelességtudatért. Ő, miután vett némi
ételt és elegendő cigarettát, egyszerűen hazaballagott. Senki nem
fogja őt rávenni arra, hogy teát osztogasson, vagy ruhákat vigyen a
rászorulóknak.
 Két hét elteltével Rose-nak elege lett abból, hogy egész nap
kettesben ücsörögjön a kutyával. Bérlői esténként mindig lementek a
nyilvános óvóhelyre, és látszólag nagyon jól szórakoztak. Amikor
felhívta a kórházat, és közölték vele, hogy Honour most már elég jól
van, és hazatérhet, Rose kifejezetten örült. Arra gondolt, ha végre
megszabadul a kutyától, elmegy egy esti kocsmázásra, és keres
magának egy férfit. Szörnyen elege lett ebből az apácaéletből, és a
híresztelések szerint a West End-i mulatók tele vannak férfiakkal,
akik a szolgálat után egy kis szórakozásra vágynak.
Amikor a földalatti beérkezett az állomásra, Rose az ablakában
meglátta az arcát. Bár aznap reggel nagy gondot fordított a
külsejére, ott ült rajta a félelem és a kialvatlanság; már nem volt
fiatal. De amikor körülnézett a kocsiban, és látta, hogy a többi utas
milyen nyúzott, ápolatlan és rosszul öltözött, megnyugodott, hogy ő
azért még nincs is olyan rossz állapotban.

– Jó reggelt Mrs. Talbot – üdvözölte Jones nővér, amikor belépett

a kis váróterembe, ahol Rose már több mint egy órája üldögélt.
Rose-t nagyon megviselte a kórház felé vezető úton elébe táruló
látvány. A kórház folyosóin is több száz sebesült ült. Az egyik férfi
kabátjából hosszú üvegszilánkok álltak ki, és a vér a járólapra
csöpögött mentében. Egy nő hordágyon feküdt, arcát alig lehetett
látni a lisztszerű portól, a fél lába pedig teljesen kifordult, és több
helyen vérzett. Már a látvány is elég volt ahhoz, hogy Rose
hányingert érezzen, de a sok különböző hang, a jajgatás, sírás,
nyöszörgés és könyörgés még rosszabbul hatott rá. Ha akkor nem
vezeti be egy nővér a váróba, valószínűleg sarkon fordul, és vissza
se nézve hazarohan. A kis szoba azonban viszonylag csendes és
nyugodt volt, bár hat ember társaságában várakozott ott, akik mind
zaklatottnak tűntek.
– Mrs. Harris most már elég jól van ahhoz, hogy elhagyja a
kórházat, és persze az ágyára is nagy szükség van – mondta a
nővér szűkszavúan. – Ő haza is akar menni, de szüksége lesz
valakire, aki egy ideig ápolja.
– Ne nézzen így rám, nekem egy egész házat kell vezetnem!
 – Talbot nővér figyelmeztetett, hogy ilyesféle reakcióra számítsak
magától. Ő persze nagyon szívesen ápolná a nagyanyját, de ez
jelenleg lehetetlen, mert nem nélkülözhetjük a munkáját.
– Ő hol van? – kérdezte Rose, akinek a legkevésbé sem tetszett
a nővér lekezelő modora.
– Most épp egy beteget ápol, de tudomása van arról, hogy maga
itt van, és nemsokára idejön.
– Nem várhatok itt egész nap! – jelentette ki Rose ingerülten.
Tudta, hogy helytelen a magatartása, de nem tudott uralkodni
magán, annyira megijedt a gondolattól, hogy nemsokára találkozni
fog Adele-lel.
A nővér szúrósan nézett rá.
– Vannak olyan sérültjeink, akik több mint nyolc órája várnak arra,
hogy kezelni tudjuk őket végre – mutatott a nagy váró felé. –
Fájdalmaik vannak, fogalmuk sincs a szeretteik hollétéről, és
valószínűleg az otthonuk is elpusztult. Örülnék, ha észrevenné, hogy
maga mennyire szerencsés!
Azzal a nővér sarkon fordult, és kiviharzott a szobából. Rose pedig
úgy érezte magát, mint akit arcon ütöttek.
Több mint egy óra telt el, amikor egy másik nővér lépett a
szobába.
Magas volt, karcsú és elegáns, még ha a kötényén sötét vérfoltok
éktelenkedtek is.
Rose felpattant a székről.
– Órák óta várok Talbot nővérre! – kiáltotta. – Szólna neki, hogy
igyekezzen?
– Én vagyok Talbot nővér. Szervusz, anya. Tudom, jó ideje nem
láttál, de azért reméltem, hogy felismered a saját gyerekedet! –
mondta hidegen.
Rose zavarban volt, és szégyellte magát. Érezte, hogy mindenki őt
nézi a váróban. Valóban nehezére esett elhinnie, hogy ez a
gyönyörű fiatal nő a gesztenyeszínű hajával és a tökéletes
mosolyával Adele. Mindig nagyon átlagosnak, soványnak és
sápadtnak képzelte.
 – Én, én, én… – dadogta.
– Nem gondoltad, hogy változtam valamelyest kilenc év alatt?
Rose szinte visszaroskadt a székre.
– Annyira szép vagy! Ezt nem hittem volna.
– Itt nincs idő arról fecsegni, hogy nézünk ki? –válaszolta Adele
gúnyosan. – Döntenünk kell arról, hogy mi legyen a nagyival! Ő haza
akar menni, és szerintem is gyorsabban felépülne otthon. Én viszont
csak néhány napot tudok kivenni, hogy ápolhassam. Vigyázol tehát
rá?
Rose nem hitt a fülének. Az az Adele, akire ő emlékezett, soha
nem mert volna ilyen egyenesen és szigorúan beszélni vele.
– Nem tudok, nekem bérlőim vannak.
– Csak ott tudod őket hagyni! Feltételezem, tudnak magukról
gondoskodni.
– De hát akkor ki szedi be a lakbért, és ki takarítja a fürdőszobát
meg a lépcsőt?
– Háború van, anyám! Percenként halnak meg emberek. Mit
számít ilyenkor egy kis kosz a lépcsőn? És biztos van valaki, akit
megkérhetsz, hogy szedje be helyetted a lakbért. Amellett
Sussexben te is nagyobb biztonságban leszel.
Rose próbált gyorsan gondolkodni. Bármennyire gyűlölte az
ötletet, hogy akár csak rövid időre is odaköltözzön Honourhoz, tudta,
ha most nem vállalja el ezt a feladatot, örökre búcsút mondhat a
lányának és az anyjának is. Amikor eszébe villant a Curlew Cot-
tage, ahol felnőtt, hirtelen úgy érezte, hogy jó lenne végre nyugodtan
aludni, és egy kis időre elszakadni a várostól.
– Mennyit kell majd ápolni? – kérdezte óvatosan.
– Nem túl sokat. Néhány lépést magától is meg tud tenni a
mankóval. De segítségre szorul majd az öltözködésnél és a
fürdésnél. És persze főzni meg takarítani is kell majd.
– Rendben, azt hiszem, megpróbálom – mondta Rose egészen
halkan.
 Adele mélyen és szigorúan az anyja szemébe nézett, és Rose-nak
hirtelen eszébe jutott, milyen furcsának találta ezt a zöldesbarna
szemet, amikor Adele kislány volt. Most viszont gyönyörűen
ragyogott, akármilyen mérgesen nézett is rá a sűrű, fekete
szempillák alól.
– Próbálj meg egy kicsit lelkesebbnek tűnni, amikor a nagyihoz
érünk! Te hívtad őt Londonba, és most kapsz egy lehetőséget, hogy
bizonyíthasd, tényleg komolyan gondoltad mindazt, amit abban a
levélben írtál!
Most mar kedvesebb volt a hangja, és ettől Rose önkéntelenül is
elérzékenyült.
– Persze hogy komolyan gondoltam. Csak nem vagyok teljesen
magamnál, mert minden a feje tetejére állt, és soha nem alszom a
bombázás miatt.
– Akkor most bemegyünk hozzá. Biztos vagyok benne, hogy
boldog lesz, és megnyugszik majd, ha elmondjuk neki, hogy ápolni
szeretnéd.

Másnap délután, amikor Rose kinyitotta a bőröndöt, hogy

összecsomagoljon mindent, amire szüksége lehet Rye-ban, elfogta a
pánik. Éjszaka az ő utcájába is becsapódott egy bomba, és mindaz,
amit az előző nap látott, meggyőzte arról, hogy helyes döntés
elutazni a városból. Mrs. Arbroath, a szomszédasszony egy kisebb
összeg fejében beleegyezett, hogy takarítja a házat, és Rose
távollétében beszedi a bérlőktől a pénzt. Rose tudta, hogy
megbízhat az asszonyban, mert mélyen vallásos, így aztán nem
aggódott amiatt, hogy mi fogadja majd, amikor visszatér. De Adele-
től rettegett.
Nyomát sem látta benne annak a kislánynak, aki eltűrte a közönyt,
sőt az alkalmankénti kegyetlenkedéseket is. A felnőtt Adele nyugodt
volt, és nagyon megnyerő jelenség. Semmi olyat nem mondott, ami
arra utalt volna, hogy haragot hordoz a szívében, Rose- nak mégis
rossz előérzete volt, bár erre látszólag semmi sem adott okot.
Adele minden szava ésszerű és kedves volt. Amikor Honour
kórházba került, Adele táviratot küldött Rye-ba a postásnak,
amelyben megkérte, hogy etesse a nyulakat és a tyúkokat. Most
küldött egy másikat, amelyben megírta, hogy másnap délután
érkeznek majd. Kocsit is szerzett, ami hazaviszi őket. Ahogy Rose
hallgatta Adele-t hármukról beszélni, úgy tűnt, mintha Adele máris
egy családként kezelné őket.
Talán csak a rossz lelkiismerete miatt nem tudott szabadulni a
gondolattól, hogy Adele- ből egyszer csak kitör a méreg, és számon
kéri rajta minden gyerekkori sérelmét.
Honour sem látszott egyszerű esetnek. Lehet, hogy a lába még
gipszben volt, és nem minden sérülése gyógyult be teljesen, de a
várakozással ellentétben semmilyen agysérülést nem szenvedett.
Határozottan kijelentette Rose-nak, hogy a cifra holmikat nyugodtan
hagyja otthon, semmi szüksége nem lesz rájuk, csak meleg ruhát és
kényelmes cipőt csomagoljon. Felhívta a figyelmét, nehogy otthon
felejtse az élelmiszerjegyeit, és kérte, hogy minden konzervet, ami
esetleg a pincében maradt, hozzon magával. Majd cinikus mosollyal
megkérdezte, hogy Rose emlékszik-e még arra, miképp kell a csirke
nyakát elvágni. Rose-nak éjszaka, míg a bombák zaját hallgatta,
mert aludni képtelen volt, eszébe jutott, hogy anyja házában nincs se
fürdőszoba, se villany, és hogy a legközelebbi boltig is kilométereket
kell gyalogolni. Ekkor megbánta, hogy beleegyezett a hazautazásba.
Már most tudta, hogy utál majd az anyja szolgálója lenni akkor is, ha
így elmenekülhet a bombázások elől. E pillanatban még nem tudta
pontosan, de úgy gondolta, egy héten belül kieszel majd valami jó
kifogást, hogy visszatérjen Londonba.
 23. FEJEZET

– Ha azzal végeztél, megyünk fát gyűjteni! – utasította Adele

Rose-t, aki a mosókonyhában a tányérokat törölgette. – Reggel
észrevettem, hogy a vihar sok fát kicsavart. Levághatnánk néhány öl
fát, ha magunkkal visszük a baltát.
Rose felsóhajtott. Második napja volt otthon, de amióta betették a
lábukat a házba, Adele folytonosan feladatokkal látta el. Érthetően
nagyon sok dolgot kellett rendbe tenni, de abban reménykedett,
hogy délután ledőlhet egy kicsit pihenni.
Teherautóval hozták őket. Honour egy matracon ült hátul Buksival
és Adele-lel. Rose beült a nagyothalló sofőr mellé, aki kérdéseket
kiabált a fülébe, mintha ő volna a süket kettejük közül. Amikor dél
felől elhagyták Londont, egyre több bombapusztítást láttak. Az út két
helyen is járhatatlanná vált, ezért mindkét alkalommal vissza kellett
fordulniuk, hogy kerülőt tegyenek.
Amint azonban elhagyták Londont, Rose hangulata a színpompás
őszi táj láttán egyre jobb lett. Minden olyan ragyogónak és tisztának
tűnt a gyér napsütésben, s még az enyhe fagy is élénkítően hatott
rá. Egymás után hagyták el a festői szépségű és békés falvakat, a
bombázás pedig rossz álommá enyhült.
Váratlan nosztalgia és izgalom hatalmasodott el rajta, ahogy
közeledtek a lápvidék felé. A fű csodálatosan dús és élénkzöld volt,
káka hajladozott a szélben az árokpartokon, a sövényeken pedig
harmat áztatta ökörnyál lebegett ugyanúgy, mint Rose
gyerekkorában.
Jim, a postás ott járt előttük, s begyújtotta a tűzhelyet. Az asztalon
egy kosár tojás, egy üveg tej és a Jim felesége által sütött almás
meg szedres lepény várta őket. A vázában pedig egy csokor a
hazatérő Honour üdvözlésére. Rose elnevette magát azon, ahogy
Buksi boldogan mindent alaposan körbeszaglászott, mert maga is
olyan felhőtlenül jól érezte magát egyszeriben, mint amikor
gyerekkorában a szüleivel jött ide nyaralni.
 A nagy vidámság azon nyomban lehervadt az arcáról, amikor a
sűrű, sötét fellegek összegyűltek az ég alján, és eleredt az eső, neki
pedig ki kellett mennie az árnyékszékre, hogy kiürítse Honour
ágytálát. Hogy megkönnyítse a munkájukat, Honour hevesen
ellenezte az ágytálat, s inkább vállalta volna, hogy akár esőben is
kibiceg mankóval az árnyékszékre, de Adele kérlelhetetlen volt. Azt
ajánlotta, hogy a mankót csak a házon belül használja, mert a talaj
kívül göröngyös és csúszós. Rose hallotta, amint megígérteti
Honourral, hogy nem lesz ez másképp akkor sem, amikor neki
vissza kell mennie Londonba. Még azt is hozzátette:
– Bármennyire próbáljon Rose meggyőzni arról, hogy biztonságos!
Rose ugyan utálta anyja ágytálát üríteni és sebeit kötözni, de
egyáltalán nem bánta, hogy főznie és takarítania kell. Volt valami
nagyon megnyugtató abban, hogy a gyerekkori otthonában van,
távol a háborús Londontól. Attól is elérzékenyült, hogy
rettenthetetlen anyja most mennyire szerencsétlen.
Honournak mindig is kitűnő volt a tartása. Állát felszegve,
mellkasát domborítva, szálfaegyenesen járt. Szilárd jelleme,
méltósága, no meg a ház körüli állandó kétkezi munka a fizikumán is
meglátszott. Rose emlékezett rá, hogy anyja egyszerre két vödör
követ cipelt, a kertet úgy ásta, mint egy férfi, a tetőre pedig
könnyedén felmászott, ha valami javítanivaló akadt.
Fáradhatatlannak tűnt; a kakassal kelt, és napnyugtáig megállás
nélkül dolgozott.
Amikor Hammersmithbe érkezett, még ugyanezzel az életerővel
bírt. Haja megőszült, s néhány ránc szántotta arcát, Rose mégis
érezte, hogy anyja nem adja meg magát az öregségnek.
Ebben a pillanatban bizony nagyon látszott rajta a kora. Törött
lábát sámlira nyugtatva és a hatalmas kötéssel a fején
magatehetetlen öregasszonynak tűnt. Lefogyott, szeme könnyezett,
még hangjából is eltűnt a parancsoló szín. Adele tarka kötött kendőt
tett Honour vállára, aki az orrán lecsúszó olvasószemüveggel
hirtelen a képeskönyvbeli törékeny öreganyóra emlékeztetett.
Később az eső olyan heves viharrá erősödött, hogy az üvöltő
széltől és a tetőt verő vízcseppektől alig hallották a rádiót. Rose
most cseppet sem bánta az esőt. Százszor inkább ez, mint a
bombák robbanása! Abban a pillanatban, hogy lehajtotta a fejét,
mély álomba szenderült.
Adele a nappali kanapéján aludt. Rose javaslatot tett az ágya
megosztására, de Adele határozottan visszautasította. Nevetve
mondta, hogy az utóbbi két hétben nem aludt naponta három óránál
többet, és ha most kényelmes ágyba kerülne, talán soha többé nem
kelne fel. Rose azonban úgy érezte, hogy lánya nehezen bírná
elviselni a közelségét.
Rose nem várhatta, hogy lánya rögtön keblére borul rég nem látott
anyjának, de remélte, hogy valami biztatást kaphat a jövőre nézve.
Titkon csodálta, hogy lánya milyen remek teremtés lett; nemcsak
gyönyörű, de okos, magabiztos és életrevaló is. Egy ilyen lányra
minden szülő büszke lehet, s Rose szíve belesajdult a tudatba, hogy
nem miatta, hanem a nagyanyja miatt vált ilyenné.
Ösztönösen érezte, hogy Adele még nem tud megbocsátani neki.
Minden lépését figyelte, mosolya erőltetett volt, s szinte csak a
leplezett becsmérlés hangján szólt anyjához.
Ezen a reggelen, amikor lánya megmutatta neki, hogyan kell
bekötözni a Honour fején és karján éktelenkedő sebeket, Rose
érezte, hogy egyfolytában figyeli. Később, amikor együtt etették a
csirkéket és nyulakat, lánya egyetlen szót sem szólt hozzá. Mintha
készülne valamire, mintha forrongna benne valami, s csak a
megfelelő időre várna, hogy kirobbanjon belőle.

– A fa erre van! – mondta Adele, miközben húzta a kocsit a

Winchelsea felé vezető úton. Befordult a fák közé, és behúzta a
kocsit. Két, gyökerestül kidőlt fa feküdt a földön.
Míg Adele hozzálátott, hogy fölaprítsa az egyiket, addig Rose
összegyűjtötte az apró gallyakat és vékonyabb ágakat, és egy
pillanat alatt megtöltötte velük a kocsit.
– Nem lesz még elég? – kérdezte, mert látta, hogy Adele még
mindig csapkodja a fát. Már három nagy ölnyit levágott, s még a
kardigánját is levette, annyira kimelegedett a nagy munkában.
Izzadság csurgott az arcán, ruhája is átnedvesedett.
– Sok fa kell a tűzhelybe – mondta Adele a homlokát törölgetve. –
El kell jönnöd ide mindennap, hogy egy keveset vágj!
 – Azt nem lehet – mondta riadtan Rose. – Abban sem vagyok
biztos, hogy föl tudnék-e emelni egy baltát.
Amint kimondta, érezte, hogy inkább csak rá kellett volna
bólintania. Adele jéghideg pillantást vetett rá, amivel azt fejezte ki,
hogy anyja gyenge és hisztis.
– Természetesen megpróbálom – folytatta sietve –, de biztosan
van a környéken egy férfi, aki megcsinálná helyettem.
Adele két kézzel megragadta a baltát, és hitetlenkedve
fölkacagott.
– Egy cseppet sem változtál. Mindig arra vársz, hogy majd egy
férfi elvégzi helyetted a dolgokat. Szerintem te még életedben nem
dolgoztál egyetlenegy napot se rendesen.
– Mindig gondoskodtam magamról – válaszolta Rose, de hangja
elcsuklott, mert érezte, hogy ez már előszele a kitörni készülő
viharnak. – Legalábbis amióta Jim elhagyott.
– Csakugyan? – vonta föl Adele a szemöldökét hitetlenkedve. – S
olyan ügyesen gondoskodtál magadról, hogy-sikerült összehoznod
egy egész házat?
– Igen, legalábbis a foglalóra valót – vágott vissza Rose, de aztán
inkább eloldalgott, mert egyszeriben úrrá lett rajta a félelem.
– Hazug disznó! – kiabálta Adele utánaeredve, s megragadta a
karját. – Kitaláltam, honnan szerezted a pénzt. Elmentél és
megvesztegetted Myles Baileyt, igaz?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz! – hebegte védekezve Rose. –
Ki az a Myles Bailey? A csattanás olyan hirtelen érte az arcát, hogy
nem is látta Adele kézmozdulatát.
Megtántorodott, megbotlott egy kiálló ágban, és hanyatt vágódott.
Adele melléje állt, és bal kezében a baltát lóbálva, irtózatos haraggal
nézett rá.
– Te szánalomra méltó, kétszínű ribanc! – szűrte a foga között. –
Ráadásul ostoba is vagy! Azt hitted, Myles nem fogja nekem
elmondani az egész dolgot? Az is kötözni való gazember, de
legalább van benne annyi jóérzés, hogy megpróbálja megvédeni a
fiát! Te, te pedig visszataszító vagy! Ahhoz nem volt elég vér a
pucádban, hogy ide gyere és elmondd, miért nem házasodhatok
össze Michaellal. Arra bezzeg volt eszed, hogy kiravaszkodd,
hogyan tudnál ebből a szerencsétlenségből is hasznot húzni!
– Nem, én nem! – tiltakozott vadul Rose, mert tudta, hogy Adele-
nek erre nem lehetnek bizonyítékai. –Nem kértem tőle pénzt. Egyes-
egyedül azért mentem el hozzá, mert nem toppanhattam be csak
úgy az életedbe ezzel a megdöbbentő hírrel.
– Már felnőtt vagyok – mordult rá Adele. – Emlékszem azokra az
ocsmányságokra, amiket mondtál és műveltél velem. Valószínűleg
többször gondoltam rád egy hét alatt, mint te rám az elmúlt húsz
évben összesen. A kutyánál is rosszabbul bántál velem! Engem
vádoltál Pamela haláláért, az alkoholizmusodért; minden
gyengeségedet és aljasságodat azzal magyaráztad, hogy én
megszülettem. Mindezek után már nem járathatod velem a
bolondját. Egy hazug kurva, semmirekellő riherongy vagy!
Rose megdöbbent Adele hangvételének vadságán, s nem tudta
fölfogni, hogy aki ennyi mérget hordoz magában, hogyan tartotta
magát két teljes napon át féken, miközben a megfelelő alkalomra
várt, hogy lecsapjon.
Dermedten feküdt a fűben, és tekintetét le nem vette az Adele
kezében lévő baltáról.
Érezte, hogy a lány lesújt vele.
– Sajnálom, Adele – nyöszörgött. – Beteg voltam. Tudod, volt az
elmebajom. Kérdezd meg a nagyit, ő tud róla!
– Nem kérdezem a nagyit semmiről! – mondta Adele villogó
szemmel s a fojtott dühtől érdes hangon.
– Már így is több szomorúságot okoztál neki, mint amennyit el bír
viselni. Nem volt elég, hogy az ő szívét teljesen összetörted? Vissza
kellett jönnöd, hogy Michael boldogságát és az enyémet is
tönkretedd?
– Soha nem akartam bántani anyát. Fiatal voltam és ostoba –
sírta el magát Rose. – Titeket sem akartalak bántani, de tennem
kellett valamit! Ha hozzámennél feleségül, a gyerekeitek betegen
születnének!
 – Akkor hinném el ezt az egész történetet, ha magad jössz ide és
mondod el az igazságot! – ordította Adele.
– De te hozzá mentél, mert ragyogó alkalmad adódott rá, hogy
pénzt csikarj ki valakiből!
– Ha ilyen semmirekellőnek tartasz, akkor miért hívtál ide, hogy
gondoskodjam anyámról? – kiáltotta Rose.
– Talán mert ide akartalak csalogatni, hogy megöljelek!
Rose elsápadt, amikor meglátta, hogy Adele mindkét kezével
megmarkolja a baltát, a feje fölé emeli, s pár centivel mellette lesújt
vele.
– Egyszer megpróbáltál megölni, vagy már arról is
megfeledkeztél? Pedig én igazán nem követtem el semmit ellened!
– Beteg voltam, és kiborított a Pamela miatti gyász – kiáltotta
Rose, aki megpróbált kitérni Adele ütése elől. – Soha nem hallottad
a történetemet! Myles elhagyott, amikor terhes lettem veled.
Imádtam, de ő egyszerűen hagyta volna, hogy a dologházba
kerüljek. Nem tudhatod, min mentem keresztül. Kérlek, Adele, ne ölj
meg!
– Mennyi pénzt kértél tőle? – mennydörögte Adele, és még
közelebb lépett Rose-hoz. A balta élét az arcához érintette: – Mondd
meg rögtön, vagy most azonnal levágom a fejed!
Rose érezte, hogy nincs értelme tovább tagadni, mert érezte, hogy
Adele egyébként is mindent tud Mylesról meg a pénzről.
– Ezer fontot! – bökte ki. – De az után, amit velem művelt,
tartozott is ennyivel!
Adele újra meglódította a baltát. Rose felüvöltött, arcát a kezével
próbálta takarni, s félelmében összepisilte magát. A penge olyan
közel suhant el az arca mellett, hogy majdnem végigszántott rajta,
és közvetlenül a füle mellett csapódott a földbe.
– Undorító vagy! – mondta Adele gúnyosan. – Nézz magadra!
Teljesen betojtál attól a gyerektől, akit éveken át terrorizáltál! Sok
gyötrelmet érdemelsz azért, amit velem tettél, de a csonkításnál van
egy sokkal építőbb javaslatom.
 – Mindent megteszek, amit csak kérsz! – esdekelt Rose. Annyira
félt, hogy nem bírt magától lábra állni.
– Figyelj, eladom a házat, és az árát odaadom anyámnak!
– Szerinted elfogadná a te júdáspénzedet? – üvöltötte Adele. –
Szerinted engedném, hogy megtudja, micsoda féreg az egyetlen
lánya?
– Akkor meg mit akarsz? – kiáltotta Rose.
– Azt akarom, hogy boldogan érje meg az öregkort – válaszolta
Adele elcsukló hangon.
– Nem akarom, hogy még egyetlenegy napot kétségek közt
kelljen eltöltenie. Azt akarom, hogy higgyen benne: ő és Frank egy
jóravaló, rendes embert adott a világnak még akkor is, ha ez
egyáltalán nem igaz.
Rose remegett a félelemtől, és egy szót sem tudott kinyögni.
– Kész vagy rá, hogy ezt megadd neki, bármibe kerüljön is? –
sziszegte Adele. – Kész vagy?
Rose bólintott. Tudta, hogy nincs más választása, mint belemenni
a játékba.
– Akkor ülj föl! – szólt oda neki lekezelően a lány. –Figyelj rám jól,
mert nem mondom el még egyszer!
Rose fölült, s könnyeit megpróbálta a ruhája ujjával letörölni.
– Rendben! Kapsz egy utolsó lehetőséget, hogy megváltsd
magad, de nem lesz könnyű, azt megígérhetem! Egy jó tündér és
egy áldozatkész gyermek keverékévé kell válnod. Odaadóan
gondoskodsz a nagyiról, szó nélkül kiüríted az ágytálát, fürdeted,
eteted, rendben tartod a házát, a kertjét, és gondot viselsz az
állataira. Azzá az önzetlen lánnyá változol, akit érdemel.
– Megteszem, ígérem, hogy mindent megteszek, amit csak kérsz!
– válaszolta kétségbeesetten Rose.
– Ajánlom is! – mondta Adele grimaszolva. – Tudom, hogy abban
a pillanatban, ahogy kiteszem a lábam a házból, elkezdesz majd
azon agyalni, hogyan szökhetnél el innen, hogy visszatérj az aljas,
iszákos életedhez. Ajánlom, hogy most rögtön hagyj fel a tervez-
getéssel! Egyetlen meggondolatlan tett, és azonnal a fülembe jut.
Nem fogok leszállni rólad. Még egy lehetőséged nem lesz, ezt most
megígérem!
Rose belenézett Adele zöldesbarna, a Myleséra emlékeztető
szemébe. Ő is ugyanilyen tekintetet vetett rá röviddel azelőtt, hogy
elhagyta. Az is olyan volt, mintha a férfi mindenről tudna. Belenézett
a lelkébe, és nem tetszett neki, amit látott. Valószínűleg ugyanúgy
rájött a kis játékaira és csalásaira, mint Adele. Talán Adele inkább rá
ütött, mint az anyjára.
– Van néhány dolog, amit el kell mondanom az apádról – szólalt
meg Rose, mert hirtelen késztetést érzett, hogy megszabaduljon a
terheitől.
– Nem akarok tudni róla! Őt is ugyanúgy gyűlölöm, mint téged! –
csattant fel Adele. – Itt van a fa, amit haza kell cipelnem. Szedd
össze magad, és a hátsó ajtón gyere be, hogy megmosakodhass,
mielőtt a nagyi elé állsz!
Rose megrökönyödve figyelte, ahogy Adele nyugodtan húzza
hazafelé a fával telirakott kocsit. A rönköket a halom tetejére, a baltát
a kocsi oldalára tette, s úgy tolta be a kapun, mintha mi sem történt
volna.
Rose felkelt, zsebében cigaretta után kotorászott, majd leült egy
fatörzsre, hogy reszketését megpróbálja csillapítani.
Adele tévesen hiszi, hogy a sok év alatt egyáltalán nem gondolt
rá. Gondolt, de sohasem hitte, hogy rosszul bánt volna a gyerekével.
Még akkor sem fogadta el, hogy törést okozott Adele-ben, amikor
anyja megvádolta azzal, hogy gondatlan szülő volt.
Most egyszerre maga előtt látta. Ekkora haraggal és gyűlölettel
szembesülve összetört az éveken át dédelgetett minden hamis
álma. Nem tudta letagadni mindazt, amivel a lánya vádolta. Ő
valóban bajkeverő, hazug kurva.
Sírva fakadt; a sírás nagyon mélyről jött, és felszínre hozta az
önutálatát. Mindig kihasználta az embereket; lehet, hogy nem
tudatosan, de mindig olyanokhoz csapódott, akiknek volt miből
adniuk. Előfordult vele egyáltalán, hogy kedvességből,
nagyvonalúságból vagy önzetlenségből tett valamit?
 Bár sokszor megbánta kis fortélyait, szívtelenségét, mohóságát és
azt, hogy átverte az embereket, mindig talált magának valamilyen
önigazoló kifogást.
Eltakarta az arcát, annyira reménytelenül elszégyellte magát. Azt
kívánta, bárcsak nyelné el a föld, hogy soha többé ne kelljen Adele
és Honour szemébe néznie.
Egészen alkonyatig kinn maradt, mert nem bírta abbahagyni a
sírást. A megbánás könnyei patakzottak a szeméből, s egyszerre
megvilágosodott előtte a „ki mint vet, úgy arat” régi szólás értelme.
Hogyan is remélhet szeretetet, kedvességet és megértést, amikor ő
maga sohasem mutatott ilyet?
Kísértésbe esett, hogy egyszerűen elrohanjon, keressen egy
kocsmát és eszméletlenre igya magát. Nagy válságok idején
rendszerint ezt tette. Most azonban nem így lesz. Azt fogja tenni,
amit Adele parancsolt. Lehet, hogy sohase lesz elég a vezeklés, de
meg kell próbálnia kiengesztelni az anyját és a lányát.

Két héttel később Honour egy széken ücsörgött a tűzhely mellett,

és begipszelt, sámlira felpolcolt lábát figyelte. A gipsz már
bekoszolódott, mert Buksi mindig mellette rázta meg sáros bundáját.
A lábára húzott szürke zokni stoppolásra szorult, hisz kikandikált
belőle rózsaszín lábujja. Lába viszketett. Már nagyon elege volt
abból, hogy nem tud szabadon mozogni, a kétségbeesésig
unatkozott benn a házban, dé tudta, hogy végül is nagyon
szerencsésen megúszta a balesetet.
Csodával határos módon életben maradt, s csak örülhetett, hogy
többi sebe is rendkívül gyorsan gyógyul. Már fejsérülése is annyival
jobb volt, hogy úgy gondolta, pár napon belül leveszi róla a kötést.
Rose csirkét kopasztott a mosókonyhában, s időről időre
eltüsszentette magát, amikor a szálló toll megbirizgálta az orrát.
Honour minden egyes alkalommal elmosolyodott.
Rose nem készült fel a vidéki életre. Keze puha volt a kemény
munkához, nem volt benne kitartás, és kényeskedett is. Ha rajta múlt
volna, mindennap sült halat esznek sült krumplival, a kenyeret
boltban vásárolja, a lőszergyárba megy dolgozni, s fizet valakinek,
hogy ápolja az anyját. Csodálatos módon azonban egyetlenegy
zokszava sem volt, mióta Adele elment.
 Honour tudta, hogy a két nő között komoly veszekedés zajlott le,
amiből Adele került ki győztesen. Mindent megtettek, hogy leplezzék
a közöttük lévő feszültséget, de érezte lánya megfélemlített
szótlanságát. Rose figyelmesen hallgatta végig Adele rendelkezéseit
a gyógyszerekre, a kötéscsere gyakoriságára s a fertőzések időbeni
észrevételére vonatkozóan. Szolgalelkűen beleegyezett abba is,
hogy egy előre megbeszélt időpontban hetenként elmegy egy
telefonfülkébe, és beszámol arról, hogyan gyógyul Honour.
Szinte meglepő volt, hogy Rose nem akadékoskodik, amikor
Adele elmagyarázta, hogy készenlétben kell tartaniuk néhány vödör
vizet és homokot, valamint a szivattyút arra az esetre, ha találat érné
a házat. Végeredményben Rose is látta már a bombázás utáni
állapotokat, sőt végigolvasta az összes kormányfelhívást arról, hogy
mit kell tenni az eredményes tűzoltás érdekében.
Úgy viselkedett, mintha szolgáló volna, még a gúnyos
megjegyzésekre sem mert feleselni. Ez Honour emlékei szerint
nagyon nem jellemző a lányára, mert Rose mindig bátor és
magabiztos volt.
Az még kevésbé volt jellemző rá, hogy reggel hatkor kikeljen az
ágyból, kikaparja a hamut a tűzhelyből, és begyújtson, majd teát
főzzön anyjának, és megkérdezze, szeretné-e az ágytálat használni.
Honour azt gondolta, hogy ez a nagy elszánás néhány nap múlva
lanyhul, de nem így történt. Rose etette az állatokat, gyűjtötte a fát,
főzött, mosott, takarított. Meglepően jó szakács volt. Biztosan
ellesett egykét dolgot, míg az étteremben dolgozott, mert például a
levese sokkal finomabb volt annál, amit Honour maga főzött.
Sebkötözéskor is nagyon gyöngéden bánt vele, és segített
Honournak a mosakodásban is.
Az állatokat nem bírta levágni, s Honour nem is hitte, hogy ez
valaha megváltozik, de nem volt nagy probléma, mert Jim, a postás
készségesen segített. Honourt az lepte meg leginkább, hogy Rose
milyen jó társaság tud lenni. Ugyanazokat a műsorokat szerette a
rádióban, mint ő, ugyanazokon a vicceken kacagtak mindketten.
Nagyon jól kártyázott, s néhány új játékra is megtanította anyját.
Sokszor másutt jártak a gondolatai, és nagyon unott-nak tűnt.
Amikor pedig be kellett mennie Rye-ba valamiért, mindig szokatlanul
sokáig maradt távol, s Honour egész biztos volt benne, hogy ilyenkor
betér a kocsmába. Ettől eltekintve nagyon egyszerű volt vele az élet,
mert nem fecsegett sokat fölöslegesen, mint a nők általában.
Az élet beállt a maga kerékvágásába. Honourt nagyon
nyomasztotta a mozgásképtelensége, mégis ennek köszönhette,
hogy lánya végül visszatért hozzá.
Egy-két alkalommal már majdnem kicsúszott a száján, hogy mit
érez a lánya iránt, de még túl korai lett volna ilyen dolgokat
kimondani, s nem is bízott még meg benne tökéletesen. Rose a mai
napig talány maradt. Honournak még mindig semmit sem sikerült
kihúznia belőle életének azon szakaszáról, amely az eltűnése és az
elmegyógyintézetbe való szállítása között telt el, vagy arról, hogy ki
Adele apja. Honour úgy vélte, talán az elmegyógyintézeti kezelés
következményeként hézagos az emlékezete. Ez esetben viszont azt
furcsállta, hogy Rose gyerekkorának oly sok apró emlékét felidézi, s
nagy örömmel beszél is róluk.
Lánya sokat kérdezősködött Adele-ről. Kíváncsi volt az otthonbeli
eseményekre; arra, hogy miként került lánya a nagyanyjához, s hogy
miként és mikor ismerkedett meg Michael Baileyvel. Honour úgy
gondolta, hogy Rose előbb-utóbb talán kiérdemli majd Adele
megbocsátását.

– Végre végeztem a csirkekopasztással – szólt be a mosókonyha

ajtajából Rose.
– Jól van – válaszolta Honour visszatartva csípős megjegyzését,
hogy már éppen ideje.
– Az összes tollat beraktad a zsákba?
– Igen, anya – válaszolta Rose unottan, mintha fölöslegesnek
tartaná a kérdést. – Még mielőtt megkérdeznéd, a padlót is
felsöpörtem. Készítsek egy csésze teát?
– Azt megcsinálom én – válaszolta Honour, majd két kézzel
fölemelte begipszelt lábát a sámliról, és letette a földre. – Épp ideje,
hogy mozogjak egy kicsit. Gyere, ülj le, mára épp eleget dolgoztál!
Rose levette kötényét, mielőtt belépett a nappaliba. Honour fölállt
az ép lábára, és fél lábon elugrált a mankóért.
 – Szerintem az izmaim teljesen elsorvadnak, mire leveszik a
kötést – mondta, ahogy odabicegett a tűzhelyhez. – Remélem, nem
fogok életem végéig sántítani.
– A sántítás még mindig jobb, mint fél lábon ugrándozni! –
mondta Rose, amint lerogyott a székre.
E megjegyzés Honournak Frankét juttatta eszébe. Ő is ilyesféléket
mondogatott mindig. Ránézett a lányara, s szemében azt a mélázó
kifejezést vélte felfedezni, amelyet férje arcán is oly sokszor látott.
– Mi a baj, Rose? – kérdezte a konyhaszekrény ajtaját kinyitva.
– Igazából semmi – válaszolta legyintve a lánya. –Adele-en
gondolkodtam, miközben a csirkét kopasz-tottam. El se tudom
képzelni, hogy bírja a sok vér és kifordult szervek látványát nap mint
nap. Békeidőben egészen más ápolónőnek lenni, de háború idején
nemigen van lehetősége pihenni, ugye? Az ő korában inkább
szórakoznia kellene, és táncolni járni.
– A háború nem tart örökké! – mondta Honour két csészét az
ujjára akasztva. – Lesz még ideje táncolni, ha a harcnak vége. Mi az
ő korában már mindketten gyereket neveltünk.
– Hmm – morogta Rose. – Amikor annyi idős voltam, mint ő most,
már Pamelával voltam állapotos.
Honour nem mert a lányára nézni, mert ez volt ittléte óta az első
alkalom, hogy említést tett másik lányáról is.
– És milyen volt a második terhességed? – kérdezte óvatosan.
– Először nagyon megrémültem – válaszolta csendesen Rose. –
De Jim annyira örült neki, én pedig szinte boldog voltam, hogy
örömet szerzek neki. Olyan akartam lenni, mint a többi nő. Tudod,
olyan boldog, gügyögős. Az a normális viselkedés, nem?
– Nem tudom – válaszolta Honour. – Magamról nem
mondhatnám, hogy ilyen voltam. Sohasem ölelgettem mások
gyerekét. Sőt mindig nagyon gyanúsnak találtam az olyan
embereket.
– Tényleg? – hökkent meg Rose. – Én mindig azt hittem, hogy
egy óvodányi gyereket akartál.
Honour elmosolyodott.
 – Dehogy akartam! Téged nagyon szerettelek, de minden
hónapban nagyon megkönnyebbültem, amikor megbizonyosodtam,
hogy nem estem teherbe.
– Te jó ég! – kiáltotta Rose. – Bárcsak tudtam volna!
– És mégis mi lett volna akkor?
– Hát, talán akkor nem éreztem volna magam olyan furcsán azért,
mert nem akarok gyereket.
A víz felforrt, s Honour belétöltötte a teáskannába. Lehúzta a
tűzhelyről, hogy a teafű jól kiázzon, azzal visszaült a helyére.
– Adele-t nagyon nehéz körülmények között szülted. Tele voltál
félelemmel és aggodalommal, és szerintem ez minden nőt
meggátolna abban, hogy örüljön a gyerekének.
– Soha senki másra nem gondoltam magamon kívül! – vallotta be
Rose. – Őt vádoltam, amiért a testem kitágul és széthasad, amiért
fáj és nem tudok aludni. Más anyák nem tesznek ilyet.
– Szerintem igen, legfeljebb nem vallják be. Az én apósom
szerzett mellém egy dadát.
Az ő segítsége nélkül szerintem én is sokat panaszkodtam volna.
– De megszerettél engem, ugye? – kérdezte Rose. Honour a
szemöldökét ráncolta.
– Attól a pillanattól fogva szerettelek, hogy a karomba tettek. Ezt
tudnod kell!
Nem kapott választ, ezért megfordult, hogy a lányára nézzen.
Rose zavartnak tűnt, s a kardigánja ujját piszkálta.
– Miért? Te ezt másként érezted? – kérdezte Honour.
– Ilyen kérdéseken nem gondolkodik egy kisgyerek. Mindent
elfogad úgy, ahogy van.
Attól fogva, hogy apa elment a háborúba, úgy éreztem, már nincs
időd rám.
– Hogyne lett volna időm rád? – kérdezte hitetlenkedve Honour.
– Hát, mindig bezárkóztál a szobádba, magadban sétáltál.
Rettenetes volt. Úgy éreztem, mintha láthatatlan volnék – bökte ki
Rose.
 – Nagyon csalódott voltam. Rettenetesen hiányzott nekem, és
borzasztóan féltem, hogy elveszítem – mondta Honour, de
beléhasított közben a fájdalom, amiért elszigetelte magát a tulajdon
lányától. Néha zokon is vette, amikor Rose követelődzött.
– Mindezeket én magam is éreztem, de te egyáltalán nem voltál
hajlandó észrevenni!
– Nagyon sajnálom. Valószínűleg túlságosan magamba
fordultam.
– De én még csak tizenhárom éves voltam akkor? –emelte fel
Rose a hangját. – Úgy éreztem, egyszerre mindkét szülőmet
elveszítettem. Szinte alig szóltál hozzám. Soha nem kérdezted meg,
hogy megy az iskola, vannak-e barátaim, semmit. Talán nem is
csoda, hogy nem tudtam Adele-t szeretni.
– Ugyan, azért ne túlozz! – csattant fel élesen Honour, amikor
észrevette, hogy lánya megpróbálja manipulálni. – Lehet, hogy
nehéz időszakon mentem keresztül, de sohasem hagytalak el, és
semmilyen módon nem bántottalak!
– Fejezzük be ezt a témát! – válaszolta Rose elutasító
fejmozdulattal. – Nincs kedvem felhánytorgatni a múltat!
Honour ránézett a lányára, aki most a lábfejét figyelve pont
ugyanúgy festett, mint gyerekkorában. Akkor is mindig panaszkodott
valami miatt, aztán egyszer csak félbeszakította, mert nem tudta
vagy nem akarta folytatni. Ez akkoriban is, most is nagyon zavarta
Honourt.
– Az isten szerelmére! Bökd már ki végre, mi a bajod! – kiáltott fel
Honour. – Ha úgy érzed, hogy megbántottalak valamivel, mondd el!
– Nem bántottál meg, bár nem voltál teljesen tisztességes velem
– mondta Rose halkan.
– Nem az bánt, amit annak idején tettél, hanem az, ahogyan
bemutattál Adele-nek.
– Ezt meg hogy értsem? – kérdezte bosszankodva Honour. – Én
nem mutattalak be Adele-nek. Ha bárminemű véleményt formált
rólad, azt a cselekedeteid alapján tette.
 – Elmondtad egyáltalán neki, hogy tizennégy éves korom óta éjt
nappallá téve dolgoztam a szállodában, és hogy mindent az utolsó
fillérig hazaadtam neked? Elmondtad, hogy télen még pirkadat előtt
elmentem itthonról, és hóban-sárban tizennégy óra múlva tértem
csak haza?
– Azt mondtam, hogy egy szállodában dolgoztál – mondta Honour
felháborodottan.
– És fogadjunk, azt gondolja, hogy csak néhány órás beugró
felszolgáló voltam – mondta keserűen Rose. –Pedig tüzet raktam,
bilit ürítettem, ezüstöt pucoltam, és padlót súroltam. A kezem érdes
volt és vörös, fájt mindenem, mire oda jutottam, hogy fölvegyem a
fekete pincérkabátot és sapkát, amiben olyan öregembereknek
kellett felszolgálnom, akik emberszámba se vettek. Vacsora után
még ott maradtam mosogatni, s csak az után engedtek haza, hogy
mindent a helyére tettem.
– Nem értem, hova akarsz kilyukadni! – mondta komolyan
Honour. – Mire célzol ezzel?
– Arra célzok, hogy Adele abban a hitben él, te vagy a tökéletes
anya, s én voltam a gonosz, amiért elszöktem – mondta
hangsúlyosan Rose. – Soha senki nem mondta meg neki, hogy miért
mentem el itthonról.
– Hát, azt még én magam sem tudom! – sóhajtott Honour. –
Remélem, most megosztod velem.
– Tizennégy évesen én voltam a család kenyérkeresője. Amikor
holtfáradtan hazavonszoltam magam, te elkezdtél panaszkodni,
hogy milyen magányos vagy – vágta oda Rose. – Amikor apám
végül visszajött, olyan volt, mint egy félelmetes idegen. Te
babusgattad, de nekem egyetlenegyszer sem köszönted meg, hogy
megkeresem a gyógyszerre meg az ételre valót. Ráadásul semmit
nem magyaráztál el nekem.
Honour úgy érezte, mintha egyszerre föllebbenne a függöny
múltjának egy olyan részéről, amire nem szívesen tekintett vissza.
– Nem gondoltam rá – mondta elhaló hangon.
 – Az biztos! – csattant fel Rose. – Egyetlenegy nap maradhattam
volna egy kicsit tovább az ágyban, de te még vasárnap hajnalban is
képes voltál fölébreszteni, hogy menjek fát gyűjteni. Elmúlt két óra is,
mire végeztem vele. Apám mélyen aludt, te magad is elintézhetted
volna a fagyűjtést, de nem, te mindig engem rángattál ki az ágyból!
Ezt is elmondtad Adele-nek?
– Azok mindenkinek nagyon nehéz idők voltak. –mondta
védekezően Honour.
– Igen, az biztos – bólintott Rose. – Meg voltál őrülve apám miatt,
s valószínűleg nem is aludtál jól. Engem viszont úgy kezeltél, mint
egy szolgálót.
Honour nagyjából elfelejtette, hogy mi történt velük a háború alatt,
de Rose szavai sok emléket feltártak.
– Nagyon sajnálom – mondta.
– Én nem akarok bocsánatkérést – válaszolta búsan Rose. –
Csak azt szeretném, hogy észrevedd, mi volt a szökésem
előzménye. Én egyáltalán nem voltam olyan rossz, és azt hiszem,
ezt Adele-lel is tudatni kéne.
Honour egy ideig hallgatagon ült. Rose szavai bevilágítottak
életének egy eddig sötéten maradt részébe. Bűnösnek érezte
magát. A Frank besorozása és Rose szökése közötti időszakot csak
a saját szemszögéből tudta megítélni. Egyszerűen figyelmen kívül
hagyta lánya sorsdöntő szerepét, sőt őszintén szólva teljesen meg is
feledkezett róla.
– Igazad van – válaszolta felocsúdva. – Valóban nem mutattam
semmi elismerést, pedig kellett volna. Ezt meg akarom osztani
Adele-lel is. Ha viszont te tényleg a bizalmába akarsz férkőzni, akkor
őszintén beszélned kell vele a szökésed utáni időszakról is. Ebben
sajnos nem segíthetek.
Rose felkelt, és némán kitöltötte a teát. Átnyújtott egy csészét
Honournak, majd a magáéval visszaült a helyére.
– Nem akartam az egészbe bele se kezdeni! – mondta nagy
sokára szomorúan és bűnbánóan. – Egyszerűen kibukott belőlem.
 – Talán jobb is így! – mondta Honour, s megragadta lánya karját.
– Anyám mindig azt mondogatta: új bort nem lehet régi hordóba
tölteni. Talán mostanra sikerült kitisztítanunk a régieket.
Rose halványan elmosolyodott.
– Nem hinném, hogy Adele valaha is megpróbálna megérteni
engem. Honour nagyot sóhajtott.
– Ne a magad mércéjével mérd! Ő nagyon érzékeny, hatalmas
szívű lány. Az idő és a háború rengeteget fog változtatni rajta.
Buksi odament Rose-hoz, és fejét az ölébe fektette. Rose
megvakarta a füle tövét, és megsimogatta.
– Bárcsak az emberek jobban hasonlítanának a kutyákra! Ők nem
tartanak haragot, és nem kérnek magyarázatot.
– Lehet, hogy így van – válaszolta mosolyogva Honour –, de ők
pont annyi törődést és szeretetet adnak nekünk, amennyit tőlünk
kapnak. Ebből a szempontból pedig nagyon hasonlítanak az
emberekre. Buksi már megkedvelt, és idővel majd Adele is meg fog,
ha úgy találja, méltó vagy rá.

Michael kissé lejjebb csúszott az ülésen, hogy megszűnjön a

görcs a bal lábában, közben kinézett a mellette repülő Lancaster
bombázóra, amelyet Joe Spiers, ausztrál barátja vezetett. Michael
gyűlölt éjszaka vezetni, különösen januárban, amikor dermesztő
hideg volt, s a felhők eltakarták a holdat, de Joe társaságában
megnyugtató érzés volt repülni.
Amikor a görcs elmúlt a lábából, Michael elvigyorodott. Néhány
nappal korábban az egyik földi irányító a bázison öreg Baileynek
nevezte, mert bicegett, amikor kiszállt a gépből. Huszonhárom
évesen már öregnek is érezte magát. Századában minden fiú
tizenkilenc-húsz éves volt – mind új arc –, régi cimborái szinte már
mind odavesztek.
Néha, ha meg merte fogalmazni a gondolatot, csodálkozott azon,
hogy még életben van. Hihetetlen volt, hogy ő, aki egyáltalán nem
különb pilótatársainál, megúszta eddig. Máskor legyőzhetetlennek
érezte magát, de olyankor még veszélyesebben manőverezett.
 Most éppen Németország felé haladt, és kísérő feladatot látott el a
bombázók mellett. Ez nem volt olyan hajmeresztő, mint az angliai
csata ádáz harcai, de az éjszakai repülésnek is megvoltak a maga
nehézségei.
Arra gondolt, hogy bármekkora veszélyekkel néz szembe, akkor is
inkább repül, mint hogy egy irodában robotoljon Londonban.
A bombázás immár három hónapja tartott, s az East Endet a
sorozatos éjszakai rajtaütések teljesen megviselték. A londoniak
igazán hősiesen helytálltak. Éjszakára bevonultak a földalatti
megállóiba, de reggelenként előjöttek, és akkorra egész utcák tűntek
el a föld színéről. Mégis elmentek dolgozni, pedig sokszor még annyi
vizük sem volt, hogy teavizet forraljanak, vagy éppen
megmosakodjanak.
Michael is bekényszerült egy óvóhelyre újév hajnalán, mivel elég
bolond volt ahhoz, hogy hallgasson cimborájára, aki az újévet
mindenképpen jó távol akarta eltölteni a támaszponttól. Amikor
azonban a latrina szagát megérezték, majdnem sarkon fordultak.
Gyomorforgató volt a bűz, s Michael úgy vélte, hogy jobb, ha az
utcán pusztul el, mint ha megfullad abban az éktelen büdösségben.
Persze azért maradt, mert ahogy Joe mondta, a vitézség
legnagyobbrészt józan belátás. A végén a szag és a zsúfoltság
ellenére még jól is érezte magát. Megpróbálták a legjobbat kihozni a
helyzetből; mindketten megpróbálták szűkös helyüket kényelmesen
berendezni. Egy öregember harmonikázott, a tömeg pedig énekelt
vele. Sokan szorongtak abban a pincében. Helyiek, akik minden
estéjüket itt töltötték, frakkot viselő világfiak, csillogó ékszerektől
roskadozó úrinők és belvárosi kurvák is, akik a szoptatós és
kisgyerekes anyáknak segédkeztek. Középosztálybeli, kertvárosban
élő háziasszonyok, akiket hazafelé úton ért a szirénázás, töpörödött
öregemberek, tündöklő, fiatal gépírónők, eladókisasszonyok és egy
csomó egyenruhás is.
Joe meg ő összeismerkedett két yorkshire-i lánnyal. Mindketten
kisegítő nővérként dolgoztak egy dél-londoni kórházban, s ahogyan
a két fiú, ők is az újévet ünnepelték a West Enden. Michaelnak igen
megtetszett June, a csinos, sötét hajú lány. Élénk volt és vicces, s
Michael a legközelebbi kimenő alkalmával szívesen találkozott volna
vele újra.
 Joe egyfolytában azt mondogatta, hogy egy lány okozta sebet
csak egy másik lánnyal lehet gyógyítani, s Michael ezt készségesen
el is hitte a cimborájának. June semmilyen tekintetben nem
emlékeztette Adele-re. A lány kicsi volt, formásán kerek, s
rengeteget fecsegett.
Amikor hajnal felé megcsókolta, a lány készségesen reagált a
közeledésére. Michaelnak pont erre volt szüksége: egy
problémamentes, egyszerű lányra, aki nem gondolkodik túl sokat.
Olyasvalakire, aki nem érinti meg a lelkét annyira, mint Adele.
Elkezdett havazni, mire Michael elkáromkodta magát. Ez ugyan
megkönnyítette, hogy láthatatlanul elérjék célpontjukat, de
megnehezítette az ellenséges gépek megfigyelését. Öt perc múlva
elérik a célpontot, s ha a szerencse is melléjük szegődik, tíz perc
múlva már hazafelé szállnak.
Egy légvédelmi sorozat s a lövéseket követő felvillanások egy
pillanatra megvilágították a hangárokat, amelyeket bombázni
akartak. Michael és a két másik Spitfire följebb repült, hogy utat
engedjenek a bombázóknak. Amikor az első bomba lezuhant,
Michael hallott egy másik robbanást is, s lenézve látta, hogy a
repülőtér lángokban áll.
– Igen! – kiáltotta diadalittasan, mert vagy egy lőszerraktárt, vagy
egy üzemanyagtartályt találtak el.
Örömteli hangulata minden egyes lezuhanó bombával növekedett,
mert most már úgy terjedtek a lángok a repülőtéren, hogy szinte
nappali világosságban látták az épületeket, ami megkönnyítette a
gyors pusztítást.
Munkájuk végeztével hazafelé indultak. Michael olyan boldogan
vihogott, hogy még a hidegről és begörcsölt tagjairól is
megfeledkezett. Nagy örömében az eget se nagyon kémlelte.
A gép jobb oldala felől hallható reccsenés és rázkódás józanította
ki. Oldalra fordította a fejét, s egy tüzelő Messerschmittet pillantott
meg maga mellett. Michael automatikusan tüzet nyitott, de a német
repülő zuhanórepülésbe kezdett, s kikerülte a lövedékeit. Mielőtt
még arra gondolhatott volna, hogy följebb szálljon, a német gép
ismét fölrepült hozzá, s egy gyors sorozattal eltalálta a Spitfire orrát.
A hűtőfolyadék úgy spriccelt a szélvédőre, hogy teljesen eltakarta
Michael elől a kilátást. Ekkor észrevette, hogy gépe lángra gyúlt.
 – Mindenható isten! – kiáltott föl. Érezte az egyre forrósodó
levegőt maga körül: még néhány másodperc, és elevenen elég!
Semmit nem látott. A hűtőfolyadék jégkásává fagyott a szélvédőn.
Csak a jobbján felcsapó vörös és narancsszínű lángokat látta, s nem
maradt más választása, mint megfordítani a gépet és katapultálni.
Erre is betanították. A pilótafülke ajtajának elvben egy érintésre ki
kell nyílnia, ő pedig úgy robban ki az ülésből, mint dugó a
pezsgősüvegből. De most épp fejjel lefelé repült, körbevették a
lángok, és a pilótafülke ajtaja nem akart kinyílni.
Egy röpke pillanatra Adele arcát pillantotta meg. A lány lobogó
hajjal rohant felé.
– Istenem, segíts! – kiáltotta Michael, s felkészült a halálra.
 24. FEJEZET

Honour, miután fölvette az ajtó alatt becsúsztatott levelet,

megpillantotta az úton lefelé ballagó Jimet.
– Jöjjön vissza, melegedjen meg nálam egy csésze forró tea
mellett! – szólt utána Honour.
Csípős, hideg, szeles februári nap volt. Honour a szürke felhőkön
látta, hogy estére hó is esik majd. A gipszet még karácsony előtt
levették a lábáról, de nagy bánatára még mindig nem tudott mankó
nélkül járni, mivel a hosszú pihenés alatt a jobb lábán teljesen
elsorvadt az izomzat. Rose csak azt engedte meg, hogy rövid
sétákat tegyen a kertben, ezért nagyon megörült Jim társaságának,
aki igazi felüdülést jelentett a mindennapok egyhangúságában. Jim
széles mosollyal fordult vissza a ház felé, örült a kedves
invitálásnak.
– Már majdnem jéggé fagytam, de nem akartam bekopogtatni,
hátha magára szeretne maradni a levéllel.
Honour mosolyogva rázta a fejét.
– Tudja jól, milyen kevés a dolgom mostanában, időm pedig mint
a tenger. Adele levele várhat egy keveset. Jöjjön be gyorsan!
– Rose nincs itthon? – érdeklődött Jim, amikor becsukta maga
mögött az ajtót.
– Nemrég ment el Rye-ba. Azt mondta, megpróbál lámpaolajat
szerezni, és ki akar venni néhány új könyvet a könyvtárból. Különös,
hogy maga nem látta, néhány perce indult csak el.
– Nem néztem az utat. Eléggé a gondolataimba merültem. Tudja,
nagyon sajnálom szegény Mrs. Baileyt.
– Miért, mi baj érte? – kérdezte Honour. Jim meghökkent.
– Nem hallotta?
– Mit kellett volna hallanom?
– Azt, hogy mi történt Michaellal.
 – Csak azt ne mondja, hogy elesett! – Honour önkéntelenül is
leült.
– Hivatalosan eltűntnek nyilvánították, de az mindig rosszat jelent.
Jim látta, hogy a hír mennyire megrázza Honourt, ezért biztatóan
megveregette a vállát.
– Sajnálom, Honour, azt hittem, már hallott az ügyről, hisz majd
egy hete jött a távirat.
– Nem lehet, hogy az a remek fiú!… – Könnyek szaladtak az
asszony szemébe. – Hogyan történt?
– Azt mondják, Németország felett lelőtték a gépét. Az anyja
teljesen belebetegedett. Az összes helybéli közül maga ismeri őt a
legjobban. A szomszédja azt mondta, hogy éjszaka egy szál
hálóingben bóklászott az utcán. Szegény, úgy megzavarodott, azt se
tudja, mit csinál.
– Talán nem halt meg, lehet, hogy hadifogságba esett –
gondolkozott hangosan Honour.
– Úgy hallottam, gyakran hetek, sőt hónapok telnek el, míg a
hírek eljutnak ide.
Jim együtt érzőn nézett rá.
– Nem valószínű. Az egyik bajtársa, aki látta, hogy Michael gépe
lángra kap, rövid látogatást tett a családnál, de elmondása szerint
azt nem látta, hogy a fiú katapultált volna.
– Ilyen messzire eljött, hogy megöljön minden reményt?
Honour felállt, hogy feltegye a teát, de amikor meglátta a
teásdobozt, amelyet Michaeltól kapott első látogatásakor,
keservesen sírva fakadt.
– Ugyan, ugyan, Honour, ne vegye így a szívére! Látja, most azt
kívánom, bárcsak ne szóltam volna egy szót sem.
– Sokkal jobb, hogy magától tudom, mint ha a boltban pletykálták
volna el – szipogott Honour. – Igazán kedveltem a fiút. Tudja, mindig
azt reméltem, majd csak kibékül Adele- lel. Az anyját is nagyon
sajnálom. Az egyetlen gyereke volt, aki közel állt hozzá. Mihez fog
most kezdeni?
 Jim gondterhelten csóválta a fejét.
– Ha nem szedi össze magát egy kicsit, a házvezetőnője fel fog
mondani, az biztos. Így is azt beszélik, hogy már számtalanszor ott
akarta hagyni a házat, mert annyira elege van.
– Remélem, még egy ideig azért kitart! – háborodott fel Honour. –
Az ember sajnos elveszti az önuralmát néha. Nem tehetünk ellene.
Tudom én, hogyan éreztem magam, amikor Frank meghalt.
– Tudja, Honour, én azt hiszem, maga olyan kutya, amelyik ugat,
de nem harap. Honour könnyes szemmel elmosolyodott.
– A gyerekek még mindig boszorkánynak tartanak?
– Azok az idők már rég elmúltak. Senki nem beszél ilyesmit, mióta
Adele megérkezett ide. És most, hogy a bájos Rose is itt van, senki
se hiheti azt, hogy az anyja boszorkány.
– Néha azt hiszem, mindhármunkon valami átok ül.
Mindegyikünknek olyan zavaros és nehéz volt az élete.
– Ez igazán nem vall magára – mondta Jim atyáskodó hangon. –
Magát mindig olyan legyőzhetetlennek láttam.
– Dehogy vagyok legyőzhetetlen, Jim! Csak egy vénasszony
vagyok, aki próbál megélni.
Jim maradt még egy kis ideig. A jegyrendszerről beszélgettek, s
arról, hogy mennyivel szerencsésebbek, mint a városlakók, mert
nekik azért csak akad egy-egy levágni való csirkéjük, s a kertben is
terem zöldségféle.
Amikor a férfi elment, Honour lefeküdt, magára húzta a takarót, és
keservesen sírt. Mindig érezte, hogy Adele valójában még mindig
szereti Michaelt. Néhanapján randevúzgat egy-egy fiatalemberrel, és
már nem kérdez egyfolytában Michael felől, de a nagyanyját nem
tudja megtéveszteni. Nagyon megrázza majd Michael halálának
híre, mert Honour a lelke mélyén érezte, hogy egy kigyulladt
repülőgépben nem sok esélye lehetett a túlélésre.
Könnyei nemcsak az unokája miatt, hanem az Emily Bailey iránti
együttérzésből is hullottak. Honour egyszer összefutott vele a
városban, még amikor nagyban dúlt a háború, és Michael felől
kérdezgette.
 Emily kendőzetlen örömmel mesélt a fiáról. Anyai büszkeség és
szeretet volt a hangjában, de zaklatottnak tűnt, és nagyon le is
fogyott, a szeme alatti sötét karikák pedig elárulták, hogy nem sokat
alszik.
Honour még inkább megértette szorongását, miután Londonban
átvészelte a légiriadót. Mindig azzal nyugtatgatta magát, hogy Adele
azonnal lemegy az óvóhelyre, amint a szirénák megszólalnak, hogy
biztonságban legyen. Emily nem tudta magát ezzel nyugtatni.
Pontosan tudta, hogy ha eltalálnak egy gépet, akkor szinte semmi
esélye, hogy a pilóta élve megmeneküljön.
Honour érezte, hogy képtelen lenne elviselni, ha Adele-t
elveszítené. Az életkedve egészen biztosan elmenne. Érezte, hogy
Emily is valami ilyesmin esik éppen keresztül. Szíve azt súgta, hogy
vegye a kabátját, húzzon csizmát, és menjen el Winchelsea-be. De
nem tud olyan messzire sétálni, mert a jeges úton eleshet, és megint
eltörné a lábát. Inkább levelet ír Emilynek, hátha kicsit
megvigasztalja, hogy vannak emberek, akik részvéttel gondolnak rá.
Még csak fél négy volt, amikor Rose elindult hazafelé, de máris
sötétedett. Nagyon hosszú sor kígyózott minden üzlet előtt, s bár
lámpaolajat, kis sajtot, vajat és teát kapott, cukrot sehol sem talált.
Kicsit hosszabban maradt a kocsmában, mint tervezte, de annyira
mulatságos volt a két szabadságos katonával flörtölni. Az anyja
nyilván rosszallni fogja, de ha nem mehetne el néhanapján meginni
egy-két sört, és nem lehetne férfiak társaságában, valószínűleg
megőrülne, és az senkinek sem tenne jót.
A kocsmázás után a könyvtárba kellett sietnie, de akkorra már
furdalta a lelkiismeret, hogy olyan hosszan magára hagyta anyját.
A maró hideg ellenére nagyon jó napja volt. A sorban állás talán
nehezen telt, de egyáltalán nem unalmasan. Mindenki beszélgetett
és nevetgélt. Rose még néhány volt iskolatársával is találkozott, akik
nagyon örültek, hogy viszontlátják. Nagyon meghatotta, hogy anyja
nem adta ki, s barátnői mind úgy tudják, hogy Adele az ő betegsége
miatt élt a nagyanyjánál. Kedves volt Honourtól, hogy ilyen kegyes
hazugsággal védte mindkettejüket. Régebben valószínűleg
hosszasan taglalta volna a betegségét, ám most csak legyintett, és
annyival zárta le a témát, hogy Honour jobb anyja volt Adele-nek,
mint ő.
 Bár az utolsó percben érkezett a könyvtárba, még volt ideje
elkapni az Elfújta a szél utolsó példányát egy nő orra elől. Már hetek
óta erre a könyvre vadászott, és akármennyire szeretett volna
azonnal belekezdeni, úgy érezte, tartozik annyival anyjának, hogy
átengedje az elsőbbséget.
Rose mindent összevetve nagyon jól érezte magát. Felnőtt
életében talán először volt boldog. Teljesen meglepődött, hogy nem
hiányzik neki London, és ahogy hozzászokott a házimunkához,
valójában még élvezte is a mindennapi teendőket. Amióta egyszer
kiöntötte a lelkét Honournak, viszonyuk felhőtlenné vált. Soha nem
hitte volna, hogy az ő büszke anyja bevallja a figyelmetlenségét, sőt
még bocsánatot is kér tőle. Rose többször is kellemesen csalódott,
mert Honour több alkalommal bebizonyította, hogy ő valójában nem
az a hideg, érzéketlen és makacs nő, akinek Rose hosszú évekig
képzelte.
Sőt anyja határozottan jó társaság. Fantasztikus a humorérzéke,
nagyon racionális, egyenes és gyakorlatias. Persze előfordul, hogy
hajba kapnak, de mindkettőjüknek nehéz hozzászoknia, hogy annyi
év után nem egyedül élnek.
Eleinte Rose utálta, hogy ugrania kell anyja minden kérésére,
Honour pedig gyanakodva nézte lánya minden mozdulatát. A régi
keserűség sem tűnt el nyomtalanul egyik napról a másikra, de ahogy
Honour mondogatta: Róma sem egy nap alatt épült fel.
Mindent egybevéve azonban többet nevettek, mint veszekedtek,
és Rose többször is meghatódott, hogy anyja milyen nyugalommal
tűri a fájdalmat és a kiszolgáltatottságot.
Hanem lett volna az a csúnya ügy Adele-lel, Rose el tudta volna
képzelni, hogy ha hetente legalább egyszer elmehet moziba vagy
táncolni, végleg ott tudna maradni az anyjánál. De sehogy sem tudta
elfelejteni a lányából áradó gyűlöletet. Tudta, abban a pillanatban,
hogy anyja felépül, Adele örökre száműzi őt közös életükből.
Rose-nak minden héten, amikor elsétált Winchelsea-be, hogy
felhívja a lányát, torkában dobogott a szíve. Adele nem volt sem
bántó, sem lekezelő, de Rose semmi melegséget nem érzett a
hangjában, és semmi nem utalt rá, hogy lassan megenyhülne, annak
ellenére, hogy Honour hosszan írt a leveleiben arról, milyen jól
kijönnek egymással. Mivel London bombázása még nem fejeződött
be, Adele nem tudott szabadságot kivenni, sőt még karácsonyra
sem sikerült hazautaznia. Rose elfogadta, hogy amíg a lánya nem
jön haza, és nem látja a saját szemével, hogy ő betartotta az
ígéretét, és hogy előnyére változott, addig megveti, és a legrosz-
szabbat feltételezi róla.
Rose és Honour jól tudta, hogy a rádióban nem számolnak be
mindenről, ami Londonban vagy a háború által sújtott más körzetben
történt. Adele levelei és a barátok meg az ismerősök beszámolói
jóval sötétebb képet festettek. Nap mint nap emberek ezrei
sebesülnek vagy halnak meg; a németeknek jobb a felszereltségük,
és létszámfölényben is vannak.
Egyre valószínűtlenebbnek tűnt, hogy Anglia le tudja győzni őket.
Esténként hallották, ahogy a repülők közelednek, és egyre
gyakrabban hallották a robbanások zaját is, mert néhány bombát
még a londoni célpont előtt ledobtak. Mindennap érkeztek olyan
menekültek Londonból, de még a kontinensről is, akik útközben
mindenüket elvesztették. Néha Rose órákig nézte a drótakadállyal
védett tengerpartot, és azon gondolkozott, vajon mikor lépnek partra
a német megszállók.
Nagy valószínűséggel ezen a partszakaszon jönnek majd, és
előfordulhat, hogy itt nagyobb veszélyben vannak, mint ha
Londonban bombáznák őket.
Már lement a nap, mire Rose a házig vezető úthoz ért. A teliholdat
néha sötét felhők takarták, és a távolban alig lehetett kivenni a
várost meg a feketén kanyargó folyót.
Az elsötétítés félelmetessé tette az estéket. Az ablakok fénye
nélkül úgy érezte magát az ember, mintha egyedül volna a világon.
Az autók sem jártak már régóta, mert az emberek vészhelyzetre
tartogatták a maradék benzint. Amikor a hold ismét eltűnt, Rose
szidta magát, hogy nem hozta el a zseblámpáját. Szörnyű lesz úgy
botorkálni, hogy nem látja sem a befagyott pocsolyákat, sem a
köveket az úton. Azt sem tudta pontosan, hol kezdődik az út, ezért
felnézett oda, ahol az előbb még a hold világított.
– Gyere elő, Hold úrfi! – szólt, és kuncogott egy kicsit, hogy ilyen
gyerekesen viselkedik.
Zajt hallott a háta mögött, mintha valaki vagy valami volna a
folyóparton. Úgy vélte, valószínűleg egy juh van ott, és óvatosan
elindult. De amikor újra hallotta a zajt, megállt és figyelt.
Ha juh, felismerné a mozgásáról, mert a juhok any-nyira
hozzátartoznak az itteni élethez; de egyébként sem valószínű, hogy
egy állat egyedül kóboroljon, ilyen hidegben nem hagyná ott a
nyáját. Most már biztos volt benne, hogy egy ember az, mert
nemcsak recsegő lépteket hallott a zúzmarás füvön, hanem
lélegzést is.
A hold ismét előbújt, és Rose meglepetten pillantott meg egy nőt
néhány méternyire. A holdfényben fehérlett kibontott haja, és a folyó
felé futott.
A hold sötétséget terítve a völgyre megint elbújt a felhők mögé, de
az asszony lihegése egyre hangosabbá lett a néma csöndben, s
Rose úgy érezte, a nő kétségbeesésében fut. Hirtelen arra gondolt,
talán a vízbe akarja ölni magát.
Semmi más oka nem lehet rá, hogy ilyen hidegben és ilyen későn
itt legyen. Rose tisztában volt vele, mire képesek az emberek
elkeseredésükben, és tudta, hogy vissza kell tartania a nőt.
Nem törődve sem a jeges úttal, sem a kövekkel, letette kosarát az
út mellé, és szaladni kezdett a folyó felé.
Nem látta az asszonyt, de mikor félúton volt, csob-banást hallott.
Minden erejét összeszedve rohant, és még látta, hogy egy fehér
kéz alámerül a sötét vízben. Az asszony testét már nem látta.
Kétségbeesetten nézett körül. A legközelebbi ház az övék volt, de
Honour nem tud segíteni. Ha máshonnan próbál segítséget szerezni,
mire visszaérnek, az asszony már rég belefullad a vízbe. Nem volt
más hátra, egyedül kellett megoldást találnia.
Levette a kabátját, és a fuldokló után ugrott, bele sem gondolva,
milyen hideg és mély a víz, s hogy milyen erős a sodrás. A víz olyan
hideg volt, hogy azt hitte, megáll a szíve, de kényszerítette magát,
hogy addig ússzon és merüljön, míg meg nem találja az aszszonyt.
A hold ismét elég hosszan világította meg a folyót ahhoz, hogy Rose
megpillantson valamit, ami nem a víz színén lebegő növény. Csak
négy karcsapásába került elérni, de amint megfogta, érezte, hogy ez
csak a nő kabátja.
Alámerült, a mélyben elkapta az asszony lábát, és teljes erejével
felrántotta. Se cipő, se zokni nem volt rajta, tehát a nő biztosan nem
volt magánál.
 Rose már annyira átfázott, hogy majdnem begörcsöltek az izmai, s
miközben erősen markolta a lábat, nehogy elvigye a testet a sodrás,
mélyebbre merült, a másik karjával átfogta a nő derekát, és próbálta
felhúzni a víz színére. A súly lefelé húzta, de minden erejét
összeszedve felvergődött a nővel a mélyből.
Amikor felértek, Rose látta, hogy a hosszú, kibontott haj ellenére a
nő nem fiatal, és nyakában, mint valami túlméretezett és bizarr
nyakék, vaslánc függ. Ezért merült fejjel lefelé a vízbe.
Rose attól tartva, hogy az asszony magával húzza a mélybe,
ledobta a láncot a nyakából. A nő hirtelen sokkal könnyebb lett. Bár
élettelennek tűnt, Rose-nak rémlett, hogy több időbe telik
megfulladni annál az egy-két percnél, amit az asszony víz alatt
tölthetett.
Hátán úszva és fél kézzel a víz felszíne fölött tartva a nő fejét elég
könnyen partot ért, de kimászni sokkal nehezebb volt a tehetetlen
testtel együtt.
Megpróbálta a kabátjánál tartani a nőt, de a test kezdett kicsúszni
belőle.
– A mindenségit! – kiáltott Rose. – Nem hagylak itt, arra mérget
vehetsz, még ha nem akarsz is megmenekülni, úgyhogy gyerünk,
kapaszkodj!
De a nő eszméletlen volt, ezért Rose-nak nem maradt más
választása, mint hogy visszaereszkedjen a jéghideg vízbe. Addigra
már annyira átfagyott, hogy úgy gondolta, ő maga is menten meghal.
Alig érezte a kezét, de utolsó erejével átkulcsolta az asszony
derekát, és nagy lökéssel félig kilökte a partra. Aztán ő is kikec-
mergett, és az asszonyt a hasára fektette a füvön. Sosem próbált
senkit mesterségesen lélegeztetni. Egyszer látta ugyan, hogyan
csinálják, de azt sem tudta biztosan, hogy érdemes-e még. Tenyerét
a nő hátára tette, újra meg újra lenyomta, majd felhúzta a vállát.
– Lélegezz már, az isten szerelmére! – mondta vacogva és
kétségbeesetten. – Azt hiszed, veled együtt halálra fagyok itt?
Az éj sötétje még soha nem tűnt ennyire rémisztőnek. Nehéz
lepelként ereszkedett rájuk, és Rose azon morfondírozott, hogy
hazaszalad, mert többet már úgysem tehet. De még mindig
erőlködött a lélegeztetéssel, vacogott, s forró könnyei csurogtak
hideg arcán. És akkor hörgést hallott.
– Igen, ez az – mondta diadalmasan gyerünk, lélegezz, még,
lélegezz!
Inkább hallotta, mint látta, hogy a nő liternyi vizet öklendez fel,
aztán köhög, és amikor Rose lehajolt, hallotta, hogy ismét lélegzik.
– Rendben, most már rendben lesz minden! – Kis időre magára
hagyta, hogy elhozza a kabátot, amelyet korábban ledobott magáról.
Felültette a nőt, akinek előrebicsaklott a feje, de egyre
egyenletesebben lélegzett, és a kabátjába burkolta.
Rose egyetlen ötlete az volt, hogy valahogy haza kell jutnia, és
magával kell vinnie ezt az öngyilkosjelöltet is. Nem merte egyedül
hagyni, nehogy megint vízbe ugorjon, és egyébként is megfagyna,
mielőtt rátalálnak. Valahogy talpra állította a nőt, majd a vállára vette
úgy, ahogyan a tűzoltók viszik az embereket. Minden erejét
összeszedve megindult az út felé.
Tocsogott a víz a cipőjében, annyira fázott, hogy mindene fájt, és a
nő olyan nehéznek tűnt, hogy kétel-
kedett benne, jut-e vele pár méternél messzebb. De keményen
összpontosított minden lépésére és arra, hogy minden lépéssel
közelebb kerülnek a házhoz. Hallotta, hogy az asszony hány, de
nem állt meg. Csak vonszolta, s közben egyedül a bejárati ajtó
elérésére összpontosított.
– Anya! – kiáltotta, amikor a házhoz ért. – Nyisd ki az ajtót!
Soha semmit nem látott még életében annyira kedvesnek, mint
anyja sötét sziluettjét a kiáradó sárga lámpafényben.
– Mi az ördögöt cipeltél ide? – kiáltott Honour. –Valami állatot?
– Egy fuldoklót – válaszolta nyögve, és nevetni lett volna kedve,
annyira megnyugtatta anyja jelenléte.

– Istenem! – hőkölt hátra Honour, amikor Rose lefektette a nőt a

tűz elé. – De hisz ez Emily!
Rose lehúzta a csuromvizes ruhát a nőről, majd betakargatta.
Megpróbálta elmesélni, mi történt, de a szoba melege és az előző
óra rettenetes küzdelme összezavarta a fejét.
 Azt még hallotta, hogy az anyja rászól, vegye le a ruháját, mert
csöpög belőle a víz. Arra ugyan nem emlékezett, hogy bement volna
a szobájába, de biztosan úgy történt, mert nem sokkal később már
hálóingben, vizes haján törülközővel ült a nappaliban. Honour a
földön fekvő asszonyhoz hajolt, egyik kezével tartotta, a másikkal
pedig brandyt itatott vele.
– Honour Harris vagyok, kedvesem! – mondta a nőnek, aki üres
tekintettel nézett rá. – Most már biztonságban vagy, és minden
rendben lesz.
Rose nagyon fázott, és ő is szeretett volna a tűzhely mellé
kuporodni, de anyja és a nő elfoglalta a helyet, és valamiért
veszélyben érezte magát.
– Mi nem tudjuk ellátni, anya! – mondta. – Ő nem kutya, mint
Buksi! Őt nem tudod helyrehozni egy tál meleg étellel! Kórházba kell
vinni. Megmelegszem egy kicsit, és hívom a mentőket.
– Csend! – fordult Rose felé Honour szigorú tekintettel.
– Anya, ez a nő megőrült! Vaslánccal a nyakában beleugrott a
folyóba, és ha én nem húzom ki, akkor mostanra már nem él.
– A gyásztól zavarodott meg – mondta Honour még mindig a nőt
ringatva. – Michael gépét lelőtték, és a fiút halottnak hiszik.
– Michael? – kérdezte Rose.
– Igen, Michael, a fiatalember, akivel Adele jegyben járt. Ő az
anyja, Emily Bailey. Rose hátradőlt a karosszékben; hirtelen úgy
érezte, hogy a feje mindjárt szétrobban.
Emily. Ezt túl sok egyszerre feldolgozni. Nem lehet, hogy ez a nő,
aki miatt az életét kockáztatta, ugyanaz legyen, akit valaha annyira
gyűlölt.
Emily Bailey, aki egy percig sem szerette a férjét, de nem volt
hajlandó elválni tőle, nehogy ő valaki mással boldog lehessen. Rose
soha nem találkozott vele, még képet sem látott róla, de amikor
szerelmes volt Myles-ba, azt kívánta, bárcsak meghalna a felesége
a gyerekkel együtt. És most majd huszonkét évvel később merő
véletlenségből pont az ő életét menti meg.
 – Rose, drágám, azt hiszem sokkos állapotban vagy – nézett rá
rémülten Honour. – Falfehér vagy, és egyre jobban remegsz.
Gyorsan takarózz be, és igyál egy kis brandyt.

Az óra kisvártatva hatot ütött, és Rose ráeszmélt, hogy a drámai

események, amelyek végtelennek tűntek, nagyjából fél óra alatt
zajlottak le. Most már felmelegedett egy kicsit, hála a brandynek, de
nagyon furcsán érezte magát. Anyja még mindig a földön fekvő nőt
ringatta. Rose úgy érezte, mintha jelen sem volna, csak a távolból
figyelné az eseményeket.
– Most már ideje lenne felállnod a földről, anya, meg fog fájdulni a
hátad! – szólalt meg Rose végül. –Felteszem Emilyt a kanapéra.
Eleget ölelgetted már.
– Ha az én gyerekem halt volna meg, én is azt szeretném, hogy
valaki átöleljen – makacskodott Honour.
Rose gombócot érzett a torkában.
– Ugyanúgy ölelgetheted a kanapén is. Gyere, engedd, hogy
segítsek, és utána főzök teát.
Szinte hihetetlennek tűnt, hogy Rose képes volt Emilyt hazáig
elcipelni, mert ahhoz is minden erejét össze kellett szednie, hogy
föltegye a kanapéra. Lehet, hogy ezt Honour is észrevette, mert
amikor Rose felsegítette a földről, megölelte a lányát.
– Nagyon bátor dolog volt, hogy beugrottal utána – mondta
remegő hangon, és a könny megcsillant szemében –, mindketten
megfulladhattatok volna!
Rose csak vonogatta a vállát.
– Akkor lett volna bátor dolog, ha átgondolom, hogy mit csinálok,
de én gondolkodás nélkül, gépiesen cselekedtem.
– És ezért azt hiszed, hogy kevésbé hősies a tett? –Honour
megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, miközben lekuporodott Emily
mellé.
– Azt – válaszolta Rose. – Emily, hagyd abba végre a sírást, és
igyál velünk egy csésze teát.
 Rose nem hitte volna, hogy a hangjában lévő szigornak ilyen
hatása lesz, de Emily most először lenézett a takaróra, amelybe
beletekerték, és körülnézett a szobában.
– Hol vagyok? – kérdezte alig hallhatóan, de a sírást abbahagyta.
– Beugrottal a folyóba, és a lányom megmentette az életedet –
magyarázta Honour, miközben hátrasimította Emily még mindig
nedves fürtjeit. – Tudod, ki vagyok? Honour Harrisnek hívnak, annak
az Adele-nek vagyok a nagyanyja, aki a házvezetőnőd volt egy ideig.
Ő pedig itt a lányom, Rose. Ő mentett meg.
Emily olyan csodálkozással meredt Honourra, mintha gyerek
volna, aki valami rémálomból ébred.
– Egyszer jártál nálunk.
– Úgy bizony – válaszolta Honour lassan. – Édesanyád barátnője
voltam. Egyszer beszélgettünk lent, a városban is, még tavaly. A
fiadról, Michaelról meséltél. Annyira sajnálom, hogy eltűnt. Én is
nagyon szerettem.
Emily arca erre eltorzult, és megint sírva fakadt, de ez nem olyan
hangtalan zokogás volt, mint az előbb, hanem nagy, keserves
jajgatásokkal, fuldokolva sírt, arcát Honour vállába fúrta, és erősen
magához ölelte az idős asszonyt.
– Nincs igazság a földön! – kiáltotta. – Michael annyira jó volt és
kedves, én annyira szerettem őt, és nem akarok nélküle élni!
– De lehet, hogy él, mert hadifogságba esett – vigasztalta Honour
gyengéden. – Még nem adhatod fel. Hogy érezné magát, ha
hazajönne a háborúból, és az a hír fogadná, hogy te öngyilkos lettél?
– Nem fog visszajönni soha, mert meghalt. A barátja látta, ahogy
az égő gép lezuhan.
– Remélem, azt is elmondta, hány pilóta katapultált égő repülőből,
és érkezett a földre épségben. Rengeteg ilyen esetről hallottam.
– Nem, engem büntet így Isten – zokogott Emily. –A bűneim miatt.
Honour értetlenül nézett a zokogó asszonyra, majd egy
félmosollyal ránézett Rose-ra.
– Erősen kétlem, hogy erről volna szó. Egyébként is miféle bűnt
követhettél volna el?
 Nem hiszem, hogy súlyosat.
– De igen. Rettenetesen viselkedtem a családommal.
– Az valószínűleg nem csak miattad volt – vigasztalta Honour.
– De igen. Myles annyira kedves és szerető férj volt. Én
változtattam meg őt a lehetetlen viselkedésemmel. Ezért most
bűnhődnöm kell!
– Szerintem igyunk egy csésze jó teát, és próbáljunk egy kicsit
megnyugodni! – javasolta Honour.
Aznap éjszaka Rose nagyon fázott, hiába volt forró vizes palack a
takarója alatt. Emily az anyja ágyában aludt. Kint süvített a hideg
szél, és rázta az ablaküvegeket. Rose felkelt, és felvette a
fürdőköpenyét, de érezte, hogy mindegy, mit vesz magára, nem fog
felmelegedni. Ugyanúgy, ahogy Emily fájdalmát sem lehet enyhíteni
a vigasztaló szavakkal.
A szégyen és lelkifurdalás miatt vacogott még mindig. Emily nem
akart tovább élni, mert elvesztette Michaelt, miközben ő soha nem
akart Adele-lel élni, sőt gyakran azt kívánta, bárcsak Adele-t ütötte
volna el az autó, és ő halt volna meg Pamela helyett.
És hogyan fogja majd feldolgozni Michael halálának hírét Adele?
Rose jól tudta, hogy Adele még elkeseredettebb lesz, mint Honour,
de nem adhatja ki a bánatát, mivel mindenki úgy tudja, hogy
szakított a fiúval. Csak két ember tudja az igazat, és Adele nem
fordulhat egyikükhöz sem.
Rose azt hitte, hogy az volt életének mélypontja, amikor Adele
rátámadt az erdő szélén, de tévedett.
Amióta visszaköltözött anyjához, és újra megismerték egymást,
boldog volt. Az itt eltöltött idő alatt döbbent rá, mennyire kapzsi, önző
és felületes életet élt. Érezte, hogy jobb emberré válik, és bizonyos
pillanatokban még kedvelte is magát.
De Emily ma este, könnyek között annyi szomorúságot mesélt el
nekik, hogy ő megint utálta magát, hiszen valószínűleg ő is
közrejátszott abban, hogy Emily házassága megromlott. Hosszú
éveken át áltatta magát azzal, hogy ő egy nőcsábász ártatlan
áldozata, akit kegyetlenül elhagytak, amikor teherbe esett, de nem
hazudhatott többé magának.
 Igaz ugyan, hogy még szűz volt, amikor megismerkedett
Mylesszal a szállodában, de semmiképp sem volt ártatlan, mivel
minden eszközt bevetett, hogy elcsábítsa a fiatal férfit. Kényelmes
és gazdag életre vágyott Londonban, és Mylesról lerítt, hogy sok
pénze van, de magányos és rosszkedvű, ezért nem volt nehéz egy
kis kedvességgel és a szépségével magába bolondí-tania. Alig
csattant el közöttük néhány ártatlan csók, amikor megkérte a férfit,
vigye magával Londonba, galádul arra hivatkozva, hogy az apja
otthon bántalmazza.
Myles, még mielőtt vonatra szálltak, bevallotta, hogy
háromgyerekes családapa. Azt is leszögezte, mindössze annyiban
tud segíteni, hogy szállást és munkát keres neki. Úriemberhez
méltón állta is a szavát, és elrendezett mindent. Ha Rose nem
használ fel minden női praktikát, hogy ágyba csalogassa,
valószínűleg soha nem csalta volna meg a feleségét.
Bárcsak arra használta volna az eszét, hogy jó munkát találjon, és
nem Mylest gyötri, hogy váljon el, s vegye el őt!
Igaz, hogy egy olyan jómódú és iskolázott férfinak, mint amilyen
Myles volt, tudnia kellett volna, hogyan lehet a terhesség ellen
védekezni. És az sem volt szép, hogy magára hagyta állapotosán,
de ha ő nem hazudozik összevissza mindenről, akkor bizonyára
elhitte volna, hogy ő a gyermek apja, és gondoskodik róluk. Myles
sznob volt, és néha érzéketlen, de amellett tisztességes és jószívű.
Egyáltalán nem az a gazember, amilyennek Rose lefestette.
Rose látta, hogy anyja nem hisz Emilynek, amikor ő azt
bizonygatta, hogy Myles nem volt mindig ilyen. De Rose tudta, hogy
Myles valamikor régen kedves volt és gyengéd. Egyszeriben
önmagát is felelősnek érezte azért, hogy a férfi ekkorát változott.
Most pedig elvesztette a kisebb fiát, és Rose hirtelen tisztán
emlékezett rá, mennyire gyűlölte azt a mosolyt, amely Myles arcára
ült, amikor a fiát emlegette, pedig Michael akkor még egészen kicsi
fiú volt. Rose mindig azt állította, hogy szerelmes volt Mylesba, de
most rájött, hogy őszintén soha senkit nem szeretett önmagán kívül.
 25. FEJEZET

– Ugye, nem mondod el senkinek, mi történt? – kérdezte Emily

Rose-t, amikor Winchelsea felé sétáltak az úton.
– Persze hogy nem! – válaszolta Rose. – De meg kell ígérned,
hogy soha többé nem gondolsz ilyen butaságra!
Három nap telt el azóta, hogy Emily nekiment a folyónak. Másnap
reggel Honour Jimmel üzent a házvezetőnőjének, hogy Emily
megbetegedett, és amíg gyengélkedik, ő ápolja a házában. Az
asszony végigaludta az első napot, a másodikon pedig egyfolytában
sírt. Most, harmadnap, úgy tűnt, végre megnyugszik, így Rose
hazakísérte.
– Megígérem! – válaszolta Emily elhaló hangon. Nagyon
sápadtnak és zárkózottnak tűnt. Kabátja, amelyet Honour
megszárogatott, összerhent, a Rose-tól kölcsönkapott cipőben
pedig, amely nagy volt rá, inkább látszott hajléktalannak, mint
úrinőnek.
– Nagyon bátran viselkedtél, Rose! Űgy szégyellem magam!
Rose nagyot nyelt. Büszke volt magára, de valahányszor Emily
hálálkodott, kicsit rosszul érezte magát. Az elmúlt napokban nagyon
sokat beszélgettek, és egyre jobban megkedvelte a nőt.

Ahogy kapaszkodtak fölfelé a Winchelsea felé vezető emelkedőn,

Emily hirtelen átkarolta Rose-t.
– Nagyon sok jót tettél velem, Rose! Nemcsak hogy
megmentetted az életemet, hanem végre kibeszélhettem magamból
egy csomó nyomasztó dolgot is. Most más embernek érzem magam.
Erősnek.
Rose nem bírta elnyomni a nevetését. Igaz, hogy Emily már
ötvennégy éves volt, tizennégy évvel idősebb Rose-nál, de egész
lényében még mindig volt valami meglepően kislányos.
– Ne add fel! Még kaphatsz jó híreket is Michael felől. Csak
próbálj megnyugodni, és várj türelemmel! Ugye, nem akarsz egy
olyan helyen kikötni, mint én?
Emily megrázta a fejét.
– Nem, azt nagyon nem szeretném. Talán újra kellene
próbálkoznom Ralphfal és Dianával. Mindig ellenkeztek velem, de ez
főleg amiatt volt, hogy ittam és kiszámíthatatlanul viselkedtem. Nem
is tudod, milyen szerencsés vagy, hogy olyan lányod van, mint
Adele. Nagy vigaszt jelenthet neked.
Rose mosolyába szomorúság vegyült. Az előző éjjel elmondta
Emilynek, hogy milyen rossz anya volt, de az asszony nyilvánvalóan
meg sem hallotta. Ugyanolyan magába forduló volt, és érzéketlen
mások problémáira, mint korábban ő.

Adele halálosan ki volt merülve az éjszakai műszak végére, de

amikor a nővérszálláson a nevével ellátott rekeszben meglátta
nagyanyja gyönyörű kézírással megcímzett borítékját, azonnal
felélénkült.
Múlt éjszaka ismét erősen bombázták a várost, és még a
szokásosnál is több sérült érkezett. Adele képtelen volt megérteni,
hogy sok ember, különösen az idősek, miért nem mennek le a
nyilvános óvóhelyekre, és inkább vállalják a rendkívül veszélyes
otthon alvást.
Bement az étkezdébe, és szedett magának egy kis kását. Úgy
érezte, hogy az éjszakai műszak igazán attól nehéz, hogy az élete
teljesen fölfordult. Az esti felkelés után nem bírt egy egész vacsorát
megenni, a műszak végére viszont már pokolian éhes volt, de
zabkásával és rántottával kellett beérnie.
Leült Joan és a Birminghamből érkezett új nővér, Annié mellé.
Evés közben kibontotta a levelet, és olvasni kezdte. Két sor után
azonban a kanál nagy csörrenéssel kiesett a kezéből.
– Mi a baj? Rossz hírt kaptál? – kérdezte Joan.
– Michael eltűnt – válaszolta rémülten Adele. – Lelőtték a gépét.
Felrohant a szobájába, mert nem bírta visszatartani a könnyeit.
Kis idővel később Joan óvatosan benyitott.
– Bejöhetek? – kérdezte. – Vagy most inkább egyedül maradnál?
 – Nem, szeretném, ha itt lennél velem – mondta Adele arcát
törölgetve. – Iszonyúan megrázott a hír. Annyira szerettem Michaelt,
és nem bírom elviselni a gondolatot, hogy örökre elment.
Joan szokása szerint átölelte Adele-t, és azzal nyugtatgatta, hogy
a fiú talán csak egy fogolytáborban van valahol Németországban,
azért nem tudnak róla.
– Erősen kétlem – szipogta Adele.
– Nem adhatod fel a reményt! – mondta Joan. – Emlékezz csak
vissza a nagyapádra! Ő is megsebesült és halottnak hitték, aztán
mégis hazakerült!
Adele-nek a háború kitörése óta folyamatosan rémálmai voltak
Michaellal kapcsolatban, és most, hogy mindez valósággá vált, a fiú
halálát már elfogadott ténynek vette. Azért mégis rábólintott
barátnője vigasztaló szavaira, mintha egyetértene vele.
A két lány nem sokkal később aludni tért, és Joan azon nyomban
el is aludt. Adele azonban ébren feküdt az ágyában, a nyakában
lógó eljegyzési gyűrűjét babrálta, visszaemlékezett a Michaellal
töltött sok gyönyörűséges időre, és közben ráeszmélt, hogy érzései
semmit nem változtak a férfi irányában. Ugyanolyan éles fájdalmat
érzett, mint amikor eljött Hastingsből. Akkor legalább azt tudta, hogy
Michael él. Abban reménykedett, hogy egy nap majd újra fölbukkan,
és barátként vagy testvérként élhetnek tovább. Most egyszeriben
minden reménye szertefoszlott.
Most már nem nézheti büszkén, amint a fiút vitézségéért kitüntetik.
Nem örülhet vele együtt, ha megházasodik. Még sírja sem lesz,
ahová virágot vihetne!
Tudni szerette volna azt is, a nagyanyja hogyan viseli a dolgot,
mivel bánata átsütött a sorokon. Bizonyára felidézte a férjét, aki a
háborúból teljesen más emberként tért vissza. Talán
megkérdezhetné a főnővért, hogy hazamehetne-e pár napra,
megnézni a nagyanyját.

De Adele csak március végén kapott szabadságot, és azt is csak

azért, mert megbetegedett. Súlyosan megfázott, a nyakán egy kelés
nőtt és gyomorpanaszai voltak, de még így is folytatta a munkát.
Csak akkor küldték orvoshoz, amikor Joan odament a főnővérhez,
és bejelentette, hogy Adele lefogyott, nem alszik és nem eszik
rendesen.
Adele tudta, hogy mindez Michael miatt van. Rettegett az alvástól,
mert félt, hogy újból és újból látni fogja a szeme előtt elevenen elégő
Michael képét. Egyfolytában rágondolt, és ettől teljesen elment az
étvágya. Ezt azonban nem mondta el az orvosnak. Csak annyit
közölt vele, hogy az általános kimerültségtől lehetnek ilyen panaszai.
Az orvos szerencsére másként látta a dolgot, és azt tanácsolta, hogy
egy-két hétig pihenjen.
Adele nagyon örült, hogy hazautazhatott, a vonatozás azonban
nagyon kimerítette.
Mire késő délután a nagyanyja házához ért, majdnem összeesett
a kimerültségtől.
– Adele! – kiáltotta a nagyanyja meglepetésében, ahogy belépett
a nappaliba, mert nem értesítette egyiküket sem az érkezéséről. –
Mi a baj? Betegnek látszol!
– Most, hogy újra itthon vagyok, már sokkal jobban érzem magam
– mondta Adele nagyanyja karjába borulva. – Kaptam egy kis
szabadságot, hogy pihenhessek.
A lány szinte alig érzékelte, hogy Rose odalépett hozzá: óvatosan
levette a kalapját, kibújtatta a kabátjá-ból, lehúzta a cipőjét, és
lefektette a kanapéra. El akarta hessegetni az anyját, de nem volt
ereje megtenni vagy mondani. Azonnal mély álomba szenderült, és
csak akkor ébredt föl, amikor kinn már teljesen besötétedett. A
szürkületben csak annyit látott, hogy Rose keverget valamit a
tűzhelyen.
– Mit csinálsz te ott? – kérdezte izgatottan, mert képzeletében a
tűzhelyet a nagyanyjával kötötte össze. –Hol van a nagyi?
– Itt vagyok, kedveském! – szólalt meg bal felől a nagyanyja, a
székében ülve. – Most Rose nálunk a főszakács, a tűzhely közelébe
sem enged!

A következő három napot Adele szinte végigaludta. Néha,

magához sem térve teljesen, kiment a mosdóba, az ágyában
megette az ételt, amit Honour hozott neki. Az asszony a kanapé
szélén ülve kérdezgette, Adele-nek azonban nem sok mondanivalója
volt. Az elmúlt öt hónap bombázásai alatt szinte nem is járt a kórház
falain kívül, és kint nem látott mást, csak rombolást. Belül pedig
fájdalmon és szenvedésen kívül egyéb nem volt.
Adele szerette volna Michaellal kapcsolatos érzéseit megosztani a
nagyanyjával, de ez lehetetlen volt. Honour bizonyosan osztozna
bánatában, hiszen ő is nagyon szerette a fiút. De nem értené, hogy
miért van így összetörve a lány szíve, hiszen ő taszította el magától
a fiút, aki nem volt hozzá való.
Amióta megkapta a nagyanyja levelét, Adele úgy érezte, mintha
egy burok venné körül. Érzékelte, hogy mi történik körülötte, de a
saját fájdalmán kívül mást nem érzett. Michael a szerelme,
ugyanakkor a testvére volt. Ha valaki elveszíti a szerelmét vagy a
testvérét, az iránt az emberek általában mély részvétet éreznek, de
egy volt udvarlóra és egy barátra csak legyintenek egy „sajnálom”-
mal, és rögvest más témára térnek. Ezért magában kellett tartania
az érzéseit. Kifelé mit sem mutatva hallgatta mások problémáit,
miközben a saját baja egyre mélyebbre húzta.
Adele azért utazott haza, hogy kiderítse, minden rendben van-e
Honourral, és hogy ellenőrizze, Rose mindenre gondosan ügyel-e.
Minderről azonban megfeledkezett, amikor megbetegedett. Nem
látta a ház és a kert állapotát, és azt sem vette észre, hogy Honour
nagyon jól néz ki. Azt aztán végképp nem volt képes átlátni, hogy
Rose kihasználta-e a helyzetet. Egyetlen dolgot tudott: itt távol volt a
bombák zajától, és nyugodtan pihenhetett. Végül a sült szalonna
illata rántotta ki a fásultságából. Csak később eszmélt rá, hogy már
négy napja otthon van. Még mindig ágyban feküdt; korgó gyomorral,
félig nyitott szemmel megérezte a szalonna illatát. Most először
fordult elő, mióta meghallotta a híreket Michaelról, hogy úgy érezte,
éhes.
Fölkelt, megállt az ajtóban, és nézte az édesanyját, ahogy forgatja
a szalonnaszeleteket, miközben egy dalt dudorászik.
Egy pillanatra úgy érezte, vissza kell mennie a szobába. Az elmúlt
hónapokban egyre többet gondolt az anyjára, de csak puszta
gyűlöletet érzett iránta. Minden egyes alkalommal meg kellett
erőltetnie magát, hogy ne legyen undok vele a telefonban annak
ellenére, hogy a nagyanyja leveleiben mindig arról számolt be, hogy
a lánya nagyon jól tartja.
 Adele nem akart megbocsátani Rose-nak. Nevetségesnek találta
még az ötletet is, hogy bármi szeretni való lehet az anyjában. Az
anyjáról egy nyers modorú, kikent-kifent, szűk ruhát viselő, magas
sarkú cipőben billegő nő jutott az eszébe, akinek hosszú, vörösre
lakkozott körmű ujjai között mindig ott füstölgött a cigaretta.
Az elnyűtt, terepszínű nadrágban és a könyökén foltozott ócska,
kék pulóverben most egészen másképp nézett ki. Szőke haját
copfban szorosan összefogta, és az arcán nem volt festék.
Gyerekkorában Adele az anyja hangulatát mindig abból állapította
meg, hogy kifestette-e magát aznap vagy sem. Ha nem sminkelt, az
azt jelentette, hogy nagyon óvatosan kell bánni vele. Még most is,
hogy semmi fenyegetőt nem látott anyja viselkedésében, sőt
kifejezetten nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnt, a régi emlékek
óvatosságra késztették.
Ahogy Rose érzékelte, hogy Adele mögötte áll, felé fordult és
elmosolyodott.
– Szalonnát sütöttem, mert tudom, hogy szereted. Adele az idejét
sem tudta, mikor evett utoljára sült szalonnát, és a finom illattól
összefutott a nyál a szájában.
– Londonban soha nem adnak sült szalonnát – válaszolta teljesen
elképedve azon, hogy az anyja kedveskedni akar neki.
– Itt sem gyakran eszünk – folytatta Rose nyugodt hangon. –
Tegnap egy órát álltam érte sorba, de ha ettől egy kicsit
megerősödsz, akkor megérte a fáradságot. Rettenetes volt ilyen
leromlott állapotban látnom téged.
Adele agyán átfutott, hogy anyja mostani, teljesen szokatlan
viselkedése biztosan összefüggésben van a betegségével.
Gyerekkorában számtalanszor képzelgett arról, hogy egy nap
fölébred, és anyja szerető, mosolygós, boldog emberré válik.
Minden valószerűtlenül tökéletes volt. A nap besütött az ablakon,
egy csokor jácint állt a vázában; de a leghihetetlenebb anyja
színeváltozása volt. Egész lénye egészségtől duzzadt, arca
pirospozsgás volt, és eltűnt róla az a megközelíthetetlenség, amit oly
jól ismert gyerekkora óta.
– Mi már megreggeliztünk – tette hozzá Rose, látva, hogy
lányának a döbbenettől földbe gyökerezett a lába. – Anya kint eteti a
nyulakat, de ha meglátja, hogy ezt mind befalod, biztosan tapsikolni
fog örömében. Tudod, hogy milyen!
– Most olyan más vagy! – jelentette ki Adele elmélázva.
– Szeretnék is más lenni! – kuncogta Rose. – Régebben igazi
kocsmatöltelék voltam, de most inkább egy parasztlányhoz
hasonlítok. Te is nagyon megváltoztál! Sápadt vagy, sovány és
feszült. Ülj le az asztalhoz, a reggeli mindjárt kész! Hogy érzed
magad?
– Még nem tudom – válaszolta Adele, mert a lábából hirtelen
kiment az erő, és meg kellett kapaszkodnia a széktámlában, hogy
megtartsa magát.
Rose odasietett hozzá, és karon fogta, hogy segítsen neki leülni.
– Még mindig nagyon gyenge vagy – mondta együtt érzőn. – Jaj,
Adele! A nagyanyád azt hiszi, túl sokat dolgoztál és halálosan ki
vagy merülve, de én tudom az igazságot. Attól van, hogy a
gyászodat magadban kell tartanod.
Adele az anyjára nézett, és azt várta, hogy szarkasztikus grimaszt
vág, de csodálkozva látta, hogy együttérzéssel fordul felé. A
kórházban nagyon jól megtanult olvasni az emberek
arckifejezéséből, és most tudta, hogy anyja nem játszik szerepet,
hanem a szívéből beszél.
– Ez így van még most is, sajnos – válaszolta Adele. Várta, hogy
Rose majd elkezd ömlengeni, de nem ez történt.
– Ha később kettesben leszünk, és szeretnél róla beszélni, csak
mondd el nyugodtan! – mondta Rose, és visszafordult a tűzhely felé.
Egy szó nélkül tette az asztalra a teát, a sült szalonnát, a rántottát
és a pirítóst. Adele rávetette magát a bőséges reggelire, és
elégedetten sóhajtott fel, mert olyan régen evett szalonnát, hogy
szinte már el is felejtette az ízét.
– Hú, ez isteni!
Amikor Honour belépett Buksival az oldalán, és megpillantotta az
asztalnál ülő, élvezettel reggeliző unokáját, felvidult az arca.
– Na nézd, ki van itt! – kiáltotta. – Rose azt mondta, talán a sült
szalonna illata kicsalogat az ágyból, de nem hittem neki. Éppen azt
meséltem a nyuladnak, hogy szegénykének még várnia kell egypár
napot, míg ki tudsz menni hozzá meglátogatni.
Buksi rögvest odarohant Adele-hez, és kérlelően nézett rá. Egy
szelet szalonnát készült levágni neki, de a nagyanyja helytelenítően
rászólt.
– Ne pazarold azt a finom ételt arra a falánk kutyára! Neked kell
megenned az utolsó falatig! Meg kell erősödnöd!
Honour olyan anyásan gondoskodó volt, hogy Adele-nek el kellett
fordulnia, mert nem bírta visszatartani a könnyeit.
Rose kiment Honourral a kertbe, mert úgy érezték, hogy
jelenlétükben nem tud Adele nyugodtan enni, pedig a nővérszálláson
felszolgált, porból készített rántotta és hideg égett pirítós után semmi
nem tántorította volna el a lakoma elfogyasztásától.
Nagyon értékes idő volt ez számára. Elnézegethette az ismerős
dolgokat, élvezhette a csendet, és mindent nyugodtan
megfigyelhetett.
Honourban saját maga erőteljes énjét látta, és ahogy beszélgettek
Rose-zal, úgy látta, hogy a két nő jól kijön egymással. A ház is
rendezettebb és tisztább volt, mint bármikor korábban.
Rose-zal kapcsolatban még mindig voltak kétségei, de anyja
megjegyzése arról, hogy kocsmatöltelékből parasztlánnyá változott,
azt sejtette, hogy nagyon komolyan végiggondolta az életét, és
megértette, hogy meg kell változnia. Arra pedig végképp nem
számított, hogy képes együtt érezni vele a gyászában.
Még sok idejébe fog telni, hogy kiderítse, anyja viselkedése
őszinte vagy ismét csak a szokásos színházat játssza, de kipihenve,
távol az állandó kórházi tragédiáktól, ezen a napsütéses reggelen
Adele úgy érezte, jóhiszeműen kell a dolgokhoz állnia.

Az első hét végére Adele úgy érezte magát, mintha kicserélték

volna. Jókat evett, és úgy aludt, mint a bunda. Az arca újra kipirult,
és a szeme alatti karika eltűnt, de Rose még nem engedte, hogy
részt vegyen a házimunkában.
– Teljesen ki kell pihenned magad, mielőtt visszamész a kórházba!
Úgyhogy fogj egy könyvet, menj el sétálni, és ne is gondolj munkára!
– adta ki a parancsot Rose Honourral egyetértésben.
 Adele nem ellenkezett, hanem pontosan úgy tett, ahogy mondták,
mert a kórházban átélt rengeteg feszültség, nyomás és trauma után
jólesett egy kis semmittevés. Órákon át bolyongott a lápon, néha
leheveredett egy-egy szélvédett helyen, és csak hallgatta a madarak
csiripelését vagy a tenger zúgását. Míg üldögélt, anyjához és
Michaelhoz fűződő kapcsolatán elmélkedett.
Most, hogy azon a helyen járt, ahol először találkoztak,
egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy a fiú már nincs többé. Ha
halott volna, a lelke visszatérne ide, és akár a légben szálló virág
illatát, a jelenlétét is megérezné. Hasonlatosan a tengeri só ízéhez
az ajkán, tudná, hogy ott van vele. Tisztán látta maga előtt, úgy,
ahogyan az első nap. Ugyanilyen idő volt akkor is. Erősen fújt a
tavaszi szél, több száz bárány legelt a mezőn. Visszaidézte, ahogy a
fiú kitárt karral egyensúlyozott a patak fölött egy kidőlt fatörzsön, és
kissé idegesen vigyorgott, mert félt, hogy megcsúszik a moha
borította fakérgen. Adele már akkor tudta, hogy Michael fontos
szerepet fog játszani az életében.
Az is lehet, hogy csak a vérségi kötelék miatt kerültek ilyen közel
egymáshoz, de ha ez így van, akkor a halott fiú lelkének még inkább
vissza kellene ide térnie, hogy megvigasztalja őt szörnyű
gyötrődésében.
Keserédes érzés volt újra itt lenni és Michael visszatértében
reménykedni. Anyjával kapcsolatban viszont annál több kérdés
merült fel benne. Az elképzelést, amelyet lusta, kegyetlen, ingatag
lelkiállapotú anyjáról őrzött magában, fel kellett váltania a nagyanyja
házában most lakó emberről való képnek.
Rose ritkán tétlenkedett. Hihetetlen energiával dagasztotta a
kenyeret, lelkesen kapált a kertben, rendkívüli odaadással készítette
az ételt. Megtanult fát vágni, csirkét kopasztani, sőt nyulat nyúzni.
Esténként különböző kertészeti könyveket bújt, hogy minél több
dolgot megtanuljon a növénytermesztésről. Sokat és melegen
mosolygott, jó volt a humorérzéke, emellett vonzóan fiatalossá is
vált.
Sokszor előfordult, hogy Adele magáról megfeledkezve együtt
nevetgélt az anyjával.
Amikor éppen nem éberen figyelte, akkor kíváncsian kérdezgette
Rose-t. Megpróbálta összekötni ezt a szerethető, kellemes nőt azzal
a szörnyeteggel, akit a múltban ismert.
Előző nap délután Rose elbiciklizett Rye-ba. Adele, bár kivételes
alkalom volt, hogy kettesben maradhatott a nagyanyjával,
gondolataiba mélyedve, csendben üldögélt.
Honour, mintha olvasott volna unokája gondolataiban, Rose-ról
kezdett beszélni.
– Azt hiszem, Adele, lassan el kell fogadnod, hogy anyád
kiskorodban sokszor nem volt jól. Tudom, hogy én személyesen nem
találkoztam vele akkoriban, de rengeteg dolgot elmesélt nekem
azokról az időkről, és arról is, hogyan bánt veled. Azt hiszem,
pszichés problémái voltak, amelyek a testi betegségnél is sokkal
rosszabbat tesznek az emberrel. Ezzel te nővérként talán tisztában
is vagy.
– És ezért most mindent meg kellene bocsátanom neki? –
csattant fel Adele dühösen.
– Ha Buksi megharapna, miközben egy sebét vizsgálnám, azt
akarnád, hogy elzavarjam? – kérdezte Honour ugyanolyan indulattal.
Adele ránézett az Honour lábfején pihenő kutyára, ahogy
imádattal bámulja a gazdáját.
– Az egészen más volna. Egy kutya nem tudja elmondani, hogy
fáj valamije.
– Talán Rose sem tudta – válaszolta vállát megrántva Honour. –
Egy dologban mindhárman közösek vagyunk: egyikünk sem tudja
kimutatni az érzéseit. Csak a tetteinkkel tudjuk őket kimutatni.
– Te pontosan ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy mindig
haraggal fordult felém – mondta Adele hevesen.
Ebben a pillanatban mindent ki szeretett volna tálalni Honournak;
azt, hogy Rose pénzt követelt Mylestól. Tudta, hogy ezt Honour
sohasem bocsátaná meg Rose-nak, ezért magában tartotta. Azon a
bizonyos napon azt mondta Rose-nak, hogy ezentúl az lesz a
feladata, hogy Honourt boldoggá tegye és vigyázzon rá. Mivel anyja
ezt teljesítette, nem hurcolhatta most meg.
– Míg a gondomat viselte, folyamatosan azon ügyködött, hogy
meggyőzzön, megbánta a múltat – sóhajtott föl Honour. – Te is
biztosan észrevetted, milyen nagy gonddal ápol, mióta itthon vagy.
 – Igen, de nem tudok szabadulni a gondolattói, hogy hátsó
szándékai vannak.
– Arra nem gondoltál, hogy egyszerűen meg szeretné kedveltetni
magát mindkettőnkkel?
– Kutyából nem lesz szalonna! Én már nem tudom megszeretni –
mordult föl Adele.

Az előző napi megjegyzésén tépelődve Adele valami

bűnbánatfélét érzett. Lehet, hogy attól fél, hogy Rose átveszi a
helyét a nagyanyja szívében? Vagy egyszerűen csak őt okolja saját
élete összes kudarcáért?
Ahogy a második hét vége felé közeledtek, Adele egyre kevésbé
akart visszamenni Londonba. Hallotta, hogy az előző két éjszaka
már nem bombáztak, és hogy a villámháború gyakorlatilag
befejeződött. Bár bolondosnak tűnt a gondolat, nem azért nem akart
visszamenni, mert már nem bírta volna tovább a sebesültek és a
rombolás látványát, hanem mert úgy érezte, van még néhány
elintézendő ügye otthon.
Két nappal visszaindulása előtt elsétált Winchelsea-be, hogy
gyertyát és gyufát vegyen. A hideg szél lecsendesedett, sütött a nap,
és ahogy a Landgate-től elnézett a lápon keresztül Rye irányába,
olyan csodálatos látvány tárult elé, hogy összeszorult a torka.
Michael ugyanerről a helyről csinált egy fényképet, mielőtt
Oxfordba ment. Azt mondta, a szép idők emlékére ki fogja tűzni a
szobája falára. Erre gondolva, hirtelen eszébe jutott, hogy
meglátogatja Mrs. Baileyt.
Nagyanyja elmondta neki, hogy mióta megkapta ezt a rettenetes
hírt Michaelról, az asszony néhányszor eljött hozzájuk. Adele ezt
nagyon furcsállta, de Honour azzal magyarázta, hogy valószínűleg
szükségét érezte, hogy olyan valakivel beszélgethessen a fiáról, aki
személyesen is ismerte, és akivel megoszthatta bánatát.
Adele nem volt benne biztos, hogy ő maga is így gondolná, de úgy
érezte, mindenképp meg kell látogatnia.
A házvezetőnő nyitott ajtót, bevezette az előszobába, majd
fölment az emeletre szólni Mrs. Baileynek. Amíg várakozott,
számtalan emlék tolult fel benne. Visszaemlékezett, hogyan súrolta
a koszos padlót, mennyi ruhát kellett kiteregetnie, és hogy olyan
bonyolult ételeket főzött, amiket korábban soha.
Emlékei már nem voltak keserűek, mert ha itt nem tapasztalta
volna meg azt a sok rosszat és jót, talán a szigorú rendet sem bírta
volna elviselni a kórházban.
Mrs. Bailey lassan jött lefelé a lépcsőn, mintha a lába merev lett
volna. Sokat öregedett azóta, hogy Adele-t meghívta teára az
eljegyzés kihirdetése után. Arca viaszszínűre sápadt, és haja is
inkább szürke volt, mint arany. Gyapjúszoknyát és rózsaszínű blúzt
viselt, de már cseppet sem volt olyan elegáns, mint korábban.
Görnyedt válla és a szeme alatt húzódó sötét karika szavak nélkül is
leírta az állapotát.
– Remélem, nem veszi tolakodásnak a látogatásomat, de úgy
éreztem, hogy el kell jönnöm elmondani, mennyire sajnálom, ami
Michaellal történt – kezdte Adele.
– Ez annyira kedves tőled, Adele! – válaszolta barátságosan Mrs.
Bailey. – Kérlek, gyere be a szalonba, ott be van gyújtva!
– Van újabb híre róla? – kérdezte Adele, miután helyet foglaltak.
– Nem, sajnos semmi. Természetesen kapcsolatba léptem a
Vöröskereszttel, amely arról értesített, hogy még nem fejezte be a
fogolytáborok listáinak ellenőrzését. De én már nem reménykedem.
Adele szerette volna megosztani vele mocsárbeli élményeit, de
úgy érezte, hogy miután ő szakított Michaellal, ez talán nem
hallatszana őszintén.
– Semmi esetre sem adhatja föl a reményt! Ha maga is látott
volna olyan dolgokat, mint amiket én Londonban, hinne a csodában.
Számtalanszor láttam, hogy halottnak hitt rokonok egyszer csak
sértetlenül felbukkantak.
– Honour azt mesélte, kitűnő ápolónő vált belőled. Nagyon
büszke rád.
Adele éppen arról kezdett volna beszélni, hogy a londoni
sorozatos bombázások következtében a nővérek munkája
majdhogynem teljesen ellehetetlenült, amikor hirtelen kinyílt az ajtó,
és legnagyobb döbbenetére Myles Bailey lépett be rajta.
 Adele minden vele kapcsolatos emléke kellemetlen volt, és az
utolsó találkozásuk, amikor bejelentette, hogy ő az apja, az összes
közül a legelviselhetetlenebb. Még azt sem mondhatta, hogy gyűlölte
a férfit ezért, mert tudta, hogy nem volt más választása. A rettenetes
hírt pedig emlékei szerint is nagyon kíméletesen osztotta meg vele.
De Myles Baileyről akkor is az volt a legelevenebb emléke, hogy a
férfi erőszakoskodott vele; megpofozta, majd elzavarta a háztól
karácsonyeste. Emiatt őszintén gyűlölte.
Ugyanúgy nézett ki, mint amikor utoljára találkoztak: pirospozsgás
volt és pocakos.
Sötét öltönyt és keményített gallérú inget viselt. Elsápadt, ahogy
meglátta Adele-t.
– Nagyon sajnálom! – mondta hátrálva. – Nem vettem észre,
hogy vendéged van, Emily. Épp errefelé volt dolgom, és gondoltam,
beugrom, hogy megnézzem, jól vagy-e.
– Kérlek, gyere beljebb! – szólította meg Emily, és arca felvidult
férje láttán. – Bizonyára emlékszel Adele-re. Azért jött, hogy
részvétét fejezze ki Michael miatt. Mindjárt csöngetek teáért.
– Nekem most már mennem kell! – mondta sietve Adele, és
felpattant a székéből.
– Kérlek, ne rohanj el, Adele! – tartotta vissza Emily belékarolva.
– Honour és Rose sokat mesélt nekem a londoni élményeidről, és én
is szeretném őket hallani.
Rose nevének puszta említésére Myles előtt Adele hátán
végigfutott a hideg.
– Úgy érzem, tolakodás volna maradni most, hogy Mr. Bailey is itt
van – válaszolta idegesen, kerülve a férfi tekintetét.
– Ez nem így van, Adele! – ellenkezett Myles. Mostanra nyilván
összeszedte magát. – Én is nagyon szívesen hallgatom a
beszámolódat, és Emilynek is sok mondanivalója van, mert velem
együtt nagyon hálás, hogy anyád és nagyanyád megmentették.
Adele kikerekedett szemmel meredt rá.
– Megmentették? – kérdezte vissza, mert nem hitt a fülének.
 – Csak nem azt akarod mondani, hogy nem is tudsz róla? –
kérdezte a férfi érdeklődve.
– Ez aztán a diszkrét család! Meg voltam róla győződve, hogy
elmondták neked. Emily beleesett a folyóba, anyád pedig utána
ugrott és kimentette. Nagyon bátor tett egy hideg januári éjszakán!
Adele akkor sem ámult volna el jobban, ha Myles azt mondja,
hogy Rose elefánton lovagolt Rye-ba.
– Valóban? – kiáltott fel. – Annyit tudtam, hogy Mrs. Bailey
meglátogatta őket, de nagyi egy árva szót sem említett vízbe
esésről.
Emily szégyentől kipirult arccal kelt fel a székéből.
– Kimegyek a konyhába, és elkészítem a teát – mondta zavartan.
Adele el tudta képzelni, hogy nyáron a parton sétálgatva valaki
belecsúszik a vízbe, de kinek jutna eszébe arra járni télvíz idején?
Ahogy Emily kiment a szobából, Adele szúrósan Mylesra tekintett.
– Beleesett vagy beleugrott?
– Azt állítja, hogy megcsúszott a sárban, de szerintem mindketten
sejthetjük az igazságot, miután az eset néhány nappal az után
történt, hogy megkapta a táviratot Michael balesetéről – magyarázta
a férfi furcsán mogorva hangon. – Anyád is könnyen belefulladhatott
volna, miközben kimentette, mert a folyó meg volt áradva és nagy
volt a sodrása. Én is elmentem volna megköszönni hősies tettét, de
múltbeli viszonyunk miatt úgy gondoltam, talán nem volna illő.
Adele csodálkozott, hogy a férfi ilyen nyíltan beszél erről a
dologról a felesége otthonában.
– Egyetértek – válaszolta eltűnődve Adele. – Talán mégis jobb lett
volna, ha nem hozza szóba ezt a sajnálatos eseményt. Mrs. Bailey
valószínűleg magánkívül volt azokban a napokban, és most biztosan
rettenetesen szégyelli magát, hogy én is tudok róla.
– Soha nem gondoltam volna, hogy a családod nem mondja el
neked! – válaszolta elgondolkodva Myles.
– A nagyanyám soha nem volt pletykás, viszont érző szívű
asszony – mondta büszkén Adele. – Nagyon szerette Michaelt.
Nyilván együtt érzett az anyjával, és nem akarta, hogy hírbe hozzák.
Anyám pedig… Talán sikerült végre valami igazán jót is tennie!
Amikor Emily visszatért a tálcával, teázás közben a háborúról
beszélgettek. Adele elmesélte Honour balesetét, és beszámolt a
légitámadás áldozatainak kezeléséről is.
Adele úgy látta, hogy Emily higgadtan viselkedik. Ennél sokkal
rosszabb állapotban is látta már, amikor nála dolgozott. Michael
elvesztése érzékennyé tette mások bajaira is. Őszintén szánakozott
a bombázásokban hajléktalanná vált, a megözvegyült és árván
maradt emberek sorsán.
Myles is kevesebb epés megjegyzést tett, és nem volt már olyan
fontoskodó, mint régebben. Szemében könny csillant, amikor
elmesélte, hogy idősebb fiát és vejét is besorozták, és hamarosan
indulnak az európai hadszíntérre. Látszott, hogy rengeteget aggódik
amiatt, hogy a másik fiát is elvesztheti a háborúban. Emilyt
egyáltalán nem bántotta, unokáiról pedig nagy szeretettel beszélt.
Adele csak annyi időt maradt, amennyit az udvariasság
megkövetelt, aztán gyertyavásárlásra hivatkozva távozott.
– Nagyon hálás vagyok, hogy meglátogattál! – mondta Emily,
arcon csókolva Adele-t.
– Kérd meg Rose-t és Honourt, hogy jöjjenek el hozzám
valamikor! Mondd meg nekik, hogy most önkéntes munkát végzek,
és nekik köszönhetően minden rendben van.
Myles kezet nyújtott Adele-nek, és minden jót kívánt neki.
Kikísérte az ajtóig. Ahogy kiléptek a járdára, Myles hirtelen
megállította.
– Nagyon sajnálom! – kezdte. Adele mélyen a szemébe nézett.
– Ugyan mit?
– Azt, hogy olyan nagy boldogtalanságot okoztam neked.
– Ezzel azt akarja elérni, hogy kicsit jobb véleményem legyen
magáról? – kérdezte gúnyosan a lány. –Azt hiszem, a legnagyobb
megdöbbenés volt az életemben, amikor rájöttem, hogy az apám
egy erőszakoskodó sznob, aki képes megütni a személyzetet.
– Ez talált – válaszolta a férfi, és közben megrándult az arca. –
Valószínűleg nincs jó véleményed rólam, de ez érthető. Én viszont
sok szeretni és tisztelni való dolgot fedeztem fel benned. Amióta
Michael eltűnt, sok mindent újragondoltam magammal és az
életemmel kapcsolatban, és úgy találtam, hogy a lényeg hiányzik
belőle.
– Ez semmit sem jelent nekem – mondta Adele, azon
bosszankodva, hogy a férfi mindent a saját szemszögéből közelít
meg. – Azóta, hogy megtudtam, hogy ki maga, mindennap fáj a
szívem, és Michael eltűnése csak tovább rontott a dolgokon. Azt
remélem, hogy egy fogolytáborban tengődik, és ha véget ér a
háború, épségben hazatér. Akkor maga is, a felesége is meg fognak
nyugodni, de én ugyanolyan kétségek közt maradok, mert sem
testvéreként, sem kedveseként nem örvendezhetek a
visszatértének.
– Nagyon sajnálom! – mondta Myles, és megfogta Adele kezét. –
Őszintén, rettenetesen sajnálom! Ha bármikor, bármiben a
segítségedre lehetek, kérlek, fordulj hozzám bizalommal! A múltat
nem tudom megváltoztatni, de talán a jövőben a segítségedre
lehetek.
Adele mondani akart valamit, amivel megszakíthatta volna a
beszélgetést, de semmi frappáns dolog nem jutott az eszébe.
Belenézett a férfi szemébe, amely ugyanolyan színű és formájú volt,
mint az övé, hallgatta az őszinte megbánást, és érezte Myles meleg
kezének érintését.
A férfi elővett a zsebéből egy kártyát, belehelyezte a lány
tenyerébe, és ráhajlította az ujjait.
– Kérlek, hívj föl! Bármit gondolsz is rólam, bármekkora fájdalmat
okoztam is neked, nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen csodálatos
és erős nő lett a lányomból!
Adele meghátrált. Tudta, hogy apja ügyvédként mestere a
szócsavarásnak, mégis meghatódott azon, amit most hallott. Olyan
érzés volt, mintha hirtelen megtelt volna a bensejében tátongó űr.
Érezte, hogy azonnal el kell mennie, különben nem bírja megállni,
hogy el ne sírja magát.
 26. FEJEZET

1942

– Meghalok az unalomtól – ásított Joan, miközben egy csésze

teát töltött Adele-nek. – Már egy órája azt tervezgetem, hogy
lefekszem az egyik üres ágyra és alszom egy kicsit.
Néhány perccel múlt éjfél, és az a pár beteg, aki az osztályukon
feküdt, már rég aludt.
– Volt olyan idő is, amikor arra panaszkodtunk, hogy mennyire túl
vagyunk terhelve! – nevetett Adele.
Előző áprilisban, a hazalátogatása idején, véget ért a bombázás.
Mire visszatért Londonba, az emberek, abban bizakodva, hogy vége
a háborúnak, többé-kevésbé visszazökkentek a normális
életritmusba. De május 10-én, teljesen váratlanul, ismét szörnyű
támadás érte a várost. A hírek szerint háromezren vesztették
életüket. A bíróság épületét, a Towert és a pénzverdét is
bombatalálat érte. A Temze egy szakaszán minden híd leszakadt, és
a gázvezetékek is több helyen megsérültek. A westminsteri apátság
és a Big Ben is a súlyos pusztítás áldozata lett, és a bajt az is
tetézte, hogy akadt olyan városrész, ahol nem volt elég víz eloltani a
tüzeket.
Azon az éjszakán és az azt követő két napon Adele és a többi
munkatársa szünet nélkül dolgoztak, hogy ellássák a sebesülteket.
Senki sem adott hangot ugyan a félelmének, de az emberek arcáról
leolvasható volt a kérdés: hogy fogjuk ezt továbbra is kibírni?
Miután a sebesültek felépültek, a halottakat eltemették és az utak
járhatóvá váltak, Londont már nem érte több heves támadás. Elvétve
bombáztak még itt és más városokban, de a villámháború lassan
véget ért, és a kórház viszonylag nyugalmas hellyé vált.
Decemberben a japánok megtámadták Pearl Har-bort, ezért az
amerikaiak is beléptek a háborúba Anglia oldalán Németország és
Olaszország ellen.
 A két lány 1942 szilveszterét az Empire nevű szórakozóhelyen
táncolta végig. Két nappal később hírek érkeztek arról, hogy Japán
elfoglalta a Fülöp-szigeteket, és további terjeszkedésre készül.
Január vége felé egyre több amerikai katona jelent meg a városban,
és ez nagyon izgatta az ápolónőket. Még Adele is, aki általában
tartózkodó volt, kellemes társaságnak találta a vidám, udvarias és
nagyvonalú férfiakat.
Februártól minden héten eljárt táncolni vagy moziba ment, és öt
különböző férfi udvarolt neki. Nagyon tetszett neki Róbert Onslow
hadnagy Ohióból, akivel egy kis klubban ismerkedett meg a
Picadillyn. Együtt nézték meg Noel Coward új darabját, a moziban
pedig a Manderley-ház asszonya és a Viszlát, Mr. Chips című
filmeket. Aztán Robertet májusban áthelyezték Suffolkba, a levelei
egyre ritkábbak lettek, végül teljesen elmaradtak.

Adele nem búslakodott a rövid kis románc elmúltán; Joannak

igaza volt: rengeteg hal ficánkolt még a vízben. Már annak is örült,
hogy komolyabban megtetszett neki egy férfi Michael óta. Jó volt
végre a többi barátnőjéhez hasonlóan élni, semmit sem túl komolyan
venni, csak várni a következő estét, amikor végre megint szórakozni
mehetnek.
Rájött, hogy az utolsó találkozás Mylesszal igazi fordulópont volt
az életében. Megtanulta kezelni az anyjával szemben érzett
keserűségét, és ettől szokatlan nyugalom járta át egész lényét.
Aznap, amikor hazaérkezett, kifaggatta Rose-t és Honourt, hogy mi
is történt pontosan Emilyvel azon a bizonyos éjszakán.
Rose-nak nem volt sok mondandója az esetről, elütötte a témát
néhány kurta szóval, majd elment sétálni. Honour jóval részletesebb
volt: nemcsak azt írta le, milyen állapotban jöttek haza aznap éjjel,
de többször is hangsúlyozta, hogy ha Rose nem olyan bátor, kitartó
és önfeláldozó, akkor Emily ma már biztosan nem él. Azt is
elmondta, hogy bizonyos dolgok, amelyekről Emily magánkívüli
állapotban mesélt, arra kényszerítették őt is, hogy szembesüljön
vele, milyen hibákat követett el anyaként.
Könnyes szemmel mesélte Adele-nek, hogyan bánt Rose-zal,
amikor Frank megjött a háborúból. Azt is elmondta, mennyire
mérges volt, amiért Frank csak árnyéka volt régi önmagának, és
bevallotta, hogy gyakran azt kívánta, bárcsak halt volna meg inkább
Franciaországban. Rose-on élte ki a lelkifurdalását.
Nem ez volt az első alkalom, amikor nagyanyja arra próbálta
rávezetni, hogy eljött az ideje a megbocsátásnak. És aznap, talán
azért, amit Rose Emilyért tett, Adele úgy érezte, mintha ajtó nyílt
volna a múltra. Egyszerre összegződött benne mindaz, amit az
elmúlt hónapokban látott és hallott. Végre képes volt a teljes képet
látni az anyjáról, amitől megenyhült a haragja.

Attól az estétől kezdve sokkal könnyebben viselte Rose

közelségét. Amikor aznap este hallgatták a rádiót, Adele feltette a
kanapéra a lábát, majd hagyta, hogy Rose az ölébe vegye. Apróság
volt ugyan, de gyengédséget és törődést érzett anyja mozdulatában.
A következő reggel etetés közben Adele véletlenül hagyta kiszökni
az egyik nyulat, Rose pedig gyorsan a segítségére sietett, hogy
együtt kapják el az állatot. A nyulacska olyan gyorsan szaladt, hogy
jó darabig csak nevettek egymás tehetetlenségén és
ügyetlenkedésén.
Amikor Rose visszakísérte a vonatállomásra, útközben Adele
elmesélte neki Mylesszal való utolsó találkozásuk történetét.
Rose sokáig nem szólalt meg, és Adele azt hitte, keresi a
szavakat, hogy valami rosszat mondjon. De nem erről volt szó.
Bárcsak bennem is lett volna valami a józan eszedből és
ítélőképességedből, amikor annyi idős voltam, mint most te!
Valószínűleg sokkal inkább apádra hasonlítasz, mint rám. Adele
témát váltott, és arról kérdezte Rose-t, hogy visszaköltözik-e a
londoni házába, most, hogy Honour már teljesen felépült.
– Mert mi nem neheztelnénk – érvelt Adele. – Tudjuk jól, hogy az
itteni élet nem igazán neked való.
Rose csak mosolygott.
– Sokkal jobb itt nekem, mint Londonban. Szeretek anyával lakni.
Adele-t sok dolog foglalkoztatta, amikor visszament Londonba.
Már semmi nem volt fekete-fehér, mint régen. Semmi nem volt csak
jó vagy csak rossz, még ő maga sem, és ehhez hozzá kellett
szoknia.
 Amikor nem úgy tekintett Rose-ra, mint az anyjára, más szemmel
látta. Inkább érdekes volt, mint veszélyes. Amikor telefonon
beszéltek, sokszor nevettek mindenféle dolgokon. Az
ellenségeskedést és kételkedést megértés váltotta fel.
Minden látogatás közelebb hozta őket egymáshoz. Egy ágyban
aludtak, együtt dolgoztak vagy mentek moziba, sőt néha egy italra is
betértek a kocsmába együtt. Néha persze vitáztak, és sok dolgot
teljesen másképp ítéltek meg, de egy év elteltével Adele úgy érezte,
hogy őszintén összebarátkoztak. Rose volt az egyetlen, aki ismerte
Adele valódi érzéseit Michael iránt, és megértette őt.
Adele azokról a férfiakról is beszélt Rose-nak, akik udvaroltak
neki. Rose pedig elmesélte neki múltbeli férfiügyeit, Mylest is
beleértve. Egyszer viccesen azt mondta, hogy nekik soha nem lesz
normális anya-lánya kapcsolatuk, mert egyiküknek sincs fogalma
arról, hogy az mit is jelent. Adele ebben teljesen egyetértett vele. De
sok szempontból ez így jobb volt, mert őszintébben tudtak beszélni
egymással.

– Szerinted mit tenne a főnővér, ha meglátná, hogy fiúzom? –

kuncogott Joan.
– Felakasztana, vízbe fojtana és felnégyelne – válaszolta
bögreöblítés közben Adele. – Bármelyik pillanatban itt lehet,
úgyhogy jobb, ha gyorsan találunk valami elfoglaltságot.
Megcsörrent a telefon.
– Na tessék, lőttek a nyugodt éjszakának! – méltatlankodott Joan.
– Valami szemtelen biztosan ágyat akar kérni.
– Női sebészeti osztály, tessék! – szólt bele a telefonba jókedvűen
Joan. – Egy pillanat, máris adom. Téged keresnek, az édesanyád
az.
Adele-nek gyorsabban kezdett verni a szíve, és kikapta a telefont
Joan kezéből. Tudta, hogy Rose csak vészhelyzetben hívná ilyen
későn.
– Mi történt, anya? A nagyival van baj?
– Nem, nem, senkivel sincs semmi baj! Tudom, hogy későn
hívlak, és talán nem is nekem kellene, de nem bírtam reggelig várni
a hírrel, mert én is biztosan rögvest tudni akarnám. Képzeld,
megtalálták Michaelt!
Adele hirtelen nem kapott levegőt, és le kellett ülnie. Emily
kificamította a lábát, ezért pár napra Rose odaköltözött hozzá, mivel
a házvezetőnőnek el kellett utaznia. Épp lefeküdni készültek, amikor
a Vöröskereszttől telefonáltak.
Azt mondták, most értesítették őket, hogy Michael életben van az
egyik fogolytáborban.
– Ez egészen biztos? – Adele nem mert örülni a jó hírnek.
– Persze, hiszen nem értesítik a rokonokat, ha nem teljesen
biztosak benne. – Rose-nak természetellenesen magas volt a
hangja az izgalomtól. – Azt mondták, súlyos sérüléseket szenvedett,
kórházban kezelték és többször átszállították, valószínűleg ezért
nem jött eddig hír róla.
– Mennyire súlyosak a sérülései? – kérdezte Adele remegő
hangon, mert maga előtt látta Michaelt csonkán és összeégve.
– Csak annyit mondtak, hogy most már jól van, és hamarosan
levél érkezik tőle. De életben van, Adele! Emilynek már ennyi is elég,
nem lát és nem hall a boldogságtól. Látnod kellene! Amíg le nem
fektettem, nem tudtam telefonálni.
– Mondd meg neki, hogy én is nagyon örülök, és köszönöm, hogy
hívtál, de most mennem kell, a főnővér itt lehet bármelyik
pillanatban! – hadarta Adele, mert lépéseket hallott a folyosón. – De
ha tudsz, hívj holnap reggel kilenc felé a nővérszállón!

Az este hátralévő részében sugárzott Adele a boldogságtól. Azt

suttogta Joannak, hogy csoda történt, és a nagyanyja is milyen
boldog lesz, ha meghallja az örömhírt.
Joan kissé furcsállva hallgatta Adele lelkendezését, mivel nem
értette, hogy hagyhatta el ezt a férfit, ha ennyire szerette. Azon is
eltűnődött, hogy miért lakik az anyja a fiú anyjánál, amikor Adele azt
mesélte, hogy a család nyomására kellett szakítaniuk.
Ha nem dolgoztak volna éppen, akkor Adele elmondta volna az
egész történetet Joannak, mivel tudta, hogy teljesen megbízhat
benne. De a főnővér ki-be járkált, és a történet sokkal hosszabb és
bonyolultabb volt, mintsem hogy lopva valaki fülébe suttogja.
Ha megtehette volna, Adele örömében végigtáncolt volna a
folyosón, felébresztett volna mindenkit, hogy elújságolja a hírt. Azt
kívánta, bárcsak azon nyomban elindulhatna az állomásra, hogy az
első vonattal hazamenjen, és ott legyen, amikor az egész város a jó
hírt beszéli. Michael életben volt; sohasem kapott még ehhez
fogható csodálatos hírt.
Amikor már csak egy óra volt a betegek ébresztéséig, Joan
összekészítette a reggelit, Adele pedig nekiült megírni a jelentést az
éjszakáról, de hirtelen eszébe jutott Myles.
Két hónappal a legutóbbi találkozásuk után Adele elővette a
kártyát, amit tőle kapott, és felhívta a számot. Nem volt benne biztos,
hogy mit mond majd, csak úgy érezte, hogy van valami lezáratlan
dolog kettőjük között. Felkészült rá, hogy a férfi azóta esetleg
meggondolta magát, és nem fog örülni a hívásának. De kellemesen
csalódott, amikor Myles nagyon boldog volt, hogy megkereste.
Az apja a Mayfairbe, egy francia étterembe vitte Adele-t ebédelni.
Myles szerint a háború előtt itt főztek a legjobban. Most nem nézett
ki fényűzően, mert bombatalálat érte, és még nem tudták rendbe
hozni. A legtöbb vendég katona volt, aki a feleségével jött ide. A
romantikus hangulatról egy harmonikás gondoskodott.
Az ebéd egyszerű, de nagyon finom volt, és míg ettek, Myles
mesélt.
Nem kellett sok idő, hogy a lány észrevegye, Myles nem az a
szörnyeteg, akinek hitte.
Talán túl határozottnak tűnt, de figyelmes volt vele, és
lefegyverzően őszinte.
Adele ismerte már a történetet anyja szemszögéből. Rose még a
hamisságait, a férfi becserkészése érdekében elkövetett fondorlatait
is bevallotta neki.
Myles változata szinte mindenben megegyezett ezzel, azt
leszámítva, hogy úriember volt, és magát állította be csábítónak.
– Nem lett volna szabad megtennem – jelentette ki –, de nagyon
magányos voltam. Emily akkor már hónapok óta elviselhetetlen volt.
Michael születését követően hol hisztériázott, hol fagyos volt, mint a
jég. Rose szép volt és érdeklődött irántam, és ez mindig imponál egy
férfinak.
Amikor az első néhány hétről mesélt, amit Rose-zal töltött
Londonban, a hangja megtelt nosztalgiával. Azelőtt Ő sem járt még
Londonban, és csillogó szemmel mesélte, ahogy először
villamosoztak Rose-zal. A legegyszerűbb dolgok apró örömeit olyan
lelkesedéssel osztotta meg Adele-lel, hogy a lánynak az a határozott
érzése támadt, hogy a férfi tényleg szerelmes lehetett az anyjába.
Azt viszont Adele már nem tudta teljesen elfogadni, hogy végül azért
szakítottak, mert Myles rájött, hogy Rose-nak egyáltalán nem állt
szándékában önálló életet kezdeni, pedig Rye-ban még azt
hajtogatta, hogy a saját lábára áll majd és nincs szüksége
segítségre.
– Nem akartam, hogy megint felszolgáljon, még akkor sem, ha ez
lett volna a legegyszerűbb megoldás – sóhajtott a férfi
gondterhelten. – De minden más munka hallatán elhúzta a száját.
Még egy elegáns divatüzletbe sem akart elhelyezkedni, ahol pedig
nagyon jól megfizették volna, sőt még szállást is ajánlottak neki.
Rose bevallotta Adele-nek, hogy úgy tett, mintha visszautasították
volna a különböző munkahelyeken, pedig valójában nem is
jelentkezett. Esze ágában sem volt ugyanis dolgozni, mivel szentül
hitte, hogy Myles továbbra is eltartja, idővel pedig elválik, és
feleségül veszi. Lehet, hogy ez nem volt helyes viselkedés, de
azokban az időkben a legtöbb nő elvárta a párjától, hogy eltartsa.
Rose szemében Myles még mindig gazfickó volt. Ő ugyan minden
trükköt – beleértve a szexet is – bevetett, hogy megszerezze a férfit,
a tény azonban mégiscsak az volt, hogy egy harmincas éveiben
levő, nem független férfi elcsábította a tizenéves szűz lányt.
– Tudtad, hogy terhes volt, amikor elhagytad? – kérdezte Adele
köntörfalazás nélkül.
– Azt állította, hogy terhes. De nem igazán hittem neki. Annyit
hazudott már, hogy azt gondoltam, itt is arra megy ki a játék, hogy
elvegyem feleségül. Amikor később nem bukkant fel és nem kért
pénzt, úgy gondoltam, beigazolódott a feltevésem.
– Azért érdeklődhettél volna, hogy mi van vele! Bármi
megtörténhetett volna. Azt mondtad, szeretted. Akkor hogy tűnhettél
el így az életéből? – vádaskodott Adele.
– A gyerekeim és a feleségem érdekeit tartottam szem előtt –
mondta Myles, és a hangja ugyanolyan lekezelő és arrogáns volt,
mint amilyenre Adele emlékezett.
– Akkor is, amikor Rose-zal Londonba utaztál? Szerintem nagyon
becstelenül viselkedtél.
– Ezzel egyetértek, de lehetetlen helyzetben voltam.
Adele belátta, hogy felesleges a férfival tovább vitatkoznia. Tipikus
sznob volt; akit alacsonyabb osztályba sorolt önmagánál, azzal nem
törődött.
– Szóval mire gondoltál, amikor húsz évvel később megjelent
nálad Rose, és elmondta, hogy én élek?
Myles teljesen elvörösödött, és csak lassan válaszolt:
– Nagyon megdöbbentett. Elég sokkoló volt önmagában is a hír,
hogy van egy közös gyerekünk, de hogy pont te voltál az, akivel
Emilynél már találkoztam, és mindennek tetejében épp te lettél
Michael menyasszonya, az teljesen letaglózott. Pánikba estem. Azt
hittem, hogy Rose nagydobra akarja verni az egész ügyet.
– Úgyhogy lefizetted. Nem féltél, hogy ha eleget teszel a
követelésének, újra és újra visszajár?
Hideg harag villant a férfi szemében. Adele-nek erről eszébe jutott
az az este, amikor pofon vágta, és egyáltalán nem lepődött volna
meg, ha Rose-t is megütötte volna.
– Persze hogy megfordult a fejemben, de jobban tartottam attól,
hogy mit fog tenni, ha nem fizetek. Hogy jöttél rá arra, hogy pénzt
kért tőlem? Nem hiszem, hogy ezt magától elmondta volna.
Abban a pillanatban Adele, életében először, úgy érezte, ki kell
állnia az anyja mellett.
– Pedig elmondta. Miután a nagyanyám megsérült a támadásban
és újra összetalálkoztunk, mindent bevallott. Nem értek egyet a
zsarolással, de azzal sem, hogy férfiak magukra hagyjanak nőket,
akik a gyermeküket hordják a szívük alatt. És valamit tennie kellett,
hogy megakadályozza az esküvőt, nem igaz?
Myles, mielőtt válaszolt volna, hosszan nézett Adele-re.
 – Igen. És hogy teljesen őszinte legyek, akkoriban bármit
elkövettem volna, hogy megakadályozzam a kettőtök házasságát,
még ha nem lettetek volna is féltestvérek.
– Az egyszerű lány, a neje őnagysága cselédje, hirtelen
hozzáment volna a sikeres ügyvéd fiához. Ó, Mr. Bailey, ez valóban
elviselhetetlen!
Myles kínos grimaszt vágott.
– Ma másképp látom már a dolgot. Boldogan látnám Michaelt
akár egy örömlány oldalán is, mint eltűntnek nyilvánítva. De
akkoriban azt akartam, hogy hozzáillő felesége legyen.
– Micsoda bigott voltál! Amikor elköltöztem Londonba, azzal
vigasztaltam magam, hogy bár elvesztettem Michaelt, legalább nem
kell egy olyan apóst elviselnem, mint te.

Az ebédet követően Adele soha többé nem akarta Mylest látni.

Örült, hogy az ő szájából is hallotta a történetet, és értékelte, hogy
őszintén beszélt vele. Azt is belátta, hogy Emily kibírhatatlan
viselkedése tette olyanná, amilyen. De nagyanyjának igaza volt a
férfival kapcsolatban. Mylest láthatóan nem furdalta a lelkiismeret,
amiért elhagyta Rose- t, és ugyanolyan öntelt és lekezelő volt, mint
régen.
De amikor néhány héttel később telefonált és ebédelni hívta,
Adele úgy döntött, mégis szeretné jobban megismerni az apját.
A második találkozás már sokkal nyugodtabb volt. Myles sokkal
érdeklődőbb és kedvesebb volt, és nem próbálta mindenáron
meggyőzni, hogy mennyire fontos és sikeres férfi. A negyedik
találkozásukra pedig egészen megkedvelte az apját. A hideg,
tartózkodó és humortalan arca csak maszk volt. Adele úgy gondolta,
hogy a meghatározó szülők, a kudarcba fulladt házasság és a
hivatása miatt soha nem adhatta önmagát. Amikor végre levette az
álarcot, Adele meglátta az igaz Myles Baileyt, aki kedves és
gyöngéd is tudott lenni, és aki nagyon ragaszkodott a gyerekeihez
és az unokáihoz. Egy olyan férfit látott, aki nem sokat nevetett és
szórakozott életében, és csak nagyon kevés szeretetben részesült.
A negyedik ebédnél érezte úgy először, hogy el tudja fogadni az
apját. Az elmesélte neki legérdekesebb bírósági ügyeit, és ahogy
utánozta az elképesztőbbnél elképesztőbb figurákat, akiket vagy
védett, vagy vádolt, olyan vicces volt, hogy Adele majd megpukkadt
a nevetéstől.
– Nem csodálkozom, hogy Michael annyira odavolt érted –
jegyezte meg apja egy mosollyal –, igazán kellemes társaság vagy.
Adele csak mosolygott, pedig szeretett volna valami szellemeset
válaszolni.
– Amikor visszagondolok arra, hogyan viselkedtem veled aznap
Hastingsben, nagyon szégyellem magam – mondta Myles halkan, és
megfogta Adele kezét. – Úgy mentem oda, hogy valószínűleg majd
nekem esel, vádolsz, magadból kikelve zsarolni fogsz. A
legrosszabbra számítottam. De olyan csendesen és méltósággal
fogadtad a szörnyű hírt, hogy teljesen megdöbbentettél.
– Beszéljünk valami másról! – kérte Adele, mert zavarba hozta
apja érzelgőssége.
– Ezekről a dolgokról is kell beszélnünk, Adele! Nem söpörhetünk
minden kellemetlenséget a szőnyeg alá. Aznap nagyon
megkönnyebbültem, hogy olyan egyszerűen elintézhettem a
helyzetet, de utána rettenetesen éreztem magam.
– Volt is rá okod – próbált viccelni Adele.
– A sors úgy büntetett meg, ahogy soha nem számítottam rá.
Amikor elmondtam neked, hogy én vagyok az apád, egyáltalán nem
volt bennem semmi felelősségérzet, a szülői kötődésnek még a
szikrája sem. Ám később mindez nagyon felerősödött, amikor arra
gondoltam, milyen végtelenül erős, önzetlen és bátor voltál, és az is
kiderült számomra, hogy még a nagyanyádnak sem árultad el soha
az igazi okot, amiért Michaellal szakítottál. Akkor hirtelen
ráeszméltem, hogy te olyan lány vagy, akiről minden apa csak
álmodhat. Az én lányom vagy, én pedig soha nem támogattalak,
csak bántottalak. Szörnyű érzés volt. Még mindig az. Értesz engem?
– Igen, azt hiszem, értelek.
– Bárcsak tudnám, mit kéne tennem! Ezen gondolkodtam egész
reggel, mielőtt találkoztunk, de semmire sem jutottam.
– Semmit nem kell tenned!
 – De igen. Feltétlenül tennem kell valamit! Kimaradtam az előző
huszonhárom évedből, de a jövődben szeretnék részt vállalni.
– Találkozhatunk néha – mosolygott meghatottan Adele.
– De úgy érzem, egy idő után nem érhetem be majd csak egy
gyors ebéddel.
– Pedig kénytelen leszel, különben az emberek elkezdenek majd
beszélni.
– Azon gondolkodom, hogy szeretnélek nyilvánosan lányommá
fogadni.
– Azt nem teheted! – tiltakozott Adele. – Gondolj bele, mennyi
embert bántanál meg ezzel! A gyerekeidet és Emilyt, a
nagyanyámról már nem is beszélve! Rögtön kitalálná, hogy Rose
miből vette a házát, és soha többé nem állna vele szóba.
– De itt most csak te számítasz. Hosszú évekkel ezelőtt nagy
hibát követtem el. Most szeretném helyrehozni, ha lehet.
– Nem. Ezt felejtsd el! Nekem már az is nagyon sokat jelent, hogy
így érzel, de elég, ha erről csak mi tudunk, így is épp eleget
szenvedtek már a családjaink.
– Ebben igazad van. De ha Michael visszajön, neki el kell majd
mondanom az igazat. Nem gondolod, hogy azok után, amin
keresztülment, legalább a szakításotok valós okát joga lenne
megtudni?

Adele nem is gondolta át, miről beszélt aznap Myles. Talán azért,
mert annyira mozgalmas volt az élete, és mert minden reményt
feladott, hogy Michaelt valaha is élve megtalálják. Mostanra annyi
barátot szerzett Londonban, hogy amikor nem dolgozott, minden
estét máshol töltött.
Gyakran meglátogatta néhány volt betegét, hogy érdeklődjön,
hogy van, és újra elkezdett tanulni, mivel szülésznői képesítést akart
szerezni. A végigtáncolt esték, a színházba és moziba járás, az
otthon töltött hétvégék kevés időt hagytak arra, hogy a múlton
tépelődjön.
 A Michaeltól kapott gyűrű még mindig ott lógott a nyakában,
ahogyan a fiút is még mindig a szívében hordozta. De mivel azt hitte,
hogy örökre elveszítette, próbált kevesebbet gondolni rá és élni a
maga életét.
Amikor azonban ott ült a csendes osztályon, és nézte, ahogy a
nap első sugarai átszűrődnek a sötétítőfüggönyön, minden
Michaellal kapcsolatos emlék felkavarodott benne. Világosan látta
maga előtt az arcát, sötét haját, hosszú szempilláját és mindig
mosolygós száját.
Myles szavai visszhangzottak a fejében. Apja arról próbálta
meggyőzni, hogy ha Michael hazaér, mondják el neki az igazat.
Adele pontosan emlékezett a fojtó döbbenetre, amit a hír hallatán
érzett. Már három év eltelt, de még mindig összerándult a gyomra,
ha váratlanul eszébe jutott.
Szerette volna megkímélni ettől Michaelt, aki valószínűleg
ugyanúgy érezne, mint annak idején ő. A helyzet tovább bonyolódott
azzal, hogy Honour, Rose és Emily összebarátkozott. Az elmúlt
évben nagyon sok időt töltöttek együtt. Mi sem lett volna
természetesebb, mint hogy a két család együtt ünnepelje az örömteli
alkalmat.
Emily és Honour valószínűleg titkon azt remélik, hogy a fiatalok
esetleg kibékülnek. Adele, Rose és Myles viszont azon izgulnának,
hogy ne kerüljön napvilágra a kényes titok.
Michael ott állna középen, és nem értené a helyzetet, hacsak el
nem mondanák neki az igazságot.
Ha még valami csoda folytán el tudná is fogadni, hogyan
viselkednének ők ketten egymással?
Adele nem tudta elképzelni, hogy testvérként ölelje meg. A
legártatlanabb érintés is zavarba hozná. Feszengenének egymás
társaságában, tudván, hogy hány embernek okozhat fájdalmat a
titkuk.
– De hiszen életben van! – derült fel újra Adele. –Egyelőre örülni
kell ennek a csodának. Nem kell azon rágódni, hogy mi lesz, ha
hazaér.

Abban az időpontban, amikor Adele az íróasztala fölé görnyedt a

nővérszobában, Myles altoni otthonában készülődött. A kocsi
tankjába épp az utolsó adag benzinjét öntötte, amit vészhelyzetre
tartogatott. Már ötkor felébredt, annyira izgatott volt a hírtől. Emilyt
nem akarta ezen a korai órán hívni, ezért úgy döntött, hogy nem
megy be Londonba dolgozni, inkább levezet Winchelsea-be, hogy
együtt örvendezhessenek a feleségével.
Kicsit meglepődött, hogy az első gondolata az volt, hogy a
feleségéhez siet. A hosszú veszekedéssel és keserűséggel teli évek
megtanították arra, hogy a feleségét kizárja az életéből, és a
gyerekeit is sajátjának tekintse. Ha valamiben hasonlítottak is az
anyjukra, az biztosan csak valamilyen rossz tulajdonság lehetett. A
múltban egyetlen ünnepi alkalommal sem osztotta meg örömét
Emilyvel.
Csak Michael eltűntnek nyilvánítása után tekintette Emilyt újra
társának. Egészen addig a felesége csak szégyellni való nyűg volt, s
ha tehette volna, kizárja az életéből, és minél előbb elfelejti. Csak
kötelességtudatból látogatta meg időnként.
De amikor Michaelt halottnak hitte, tudta, hogy Emily az egyetlen,
akivel megoszthatja a gyászát, az egyetlen, aki megérti, mit érez. Így
hazarohant a felesége vigasztaló karjába.
Emily ekkor mesélte el neki, hogy milyen kevésen múlott az élete,
és hogy hogyan mentette meg Rose azon az elkeseredett éjszakán.
Myles rendkívül ironikusnak találta, hogy éppen Rose és Honour volt
jó hatással a feleségére, amitől Emily lelkileg annyira megerősödött,
hogy még őt is vigasztalni tudta. Legsötétebb napjain úgy érezte,
hogy Isten csúnya tréfát játszik vele. Miért van az, hogy csak az
évek óta elhidegült felesége tudja megnyugtatni, és hogy hirtelen
adósa lett annak a nőnek, aki annak idején összetörte a szívét?

Lassan világossá vált Myles előtt, hogy Emily még mindig fontos
számára, ám ez megnehezítette az Adele-lel alakuló kapcsolatát.
Azt akarta, hogy lánya az élete része legyen, és ne kelljen többet
titkolóznia. Adele-t haza akarta vinni, bemutatni a kollégáinak és a
barátainak. Büszke apaként akarta mutogatni, nem titokban
találkozgatni vele, mintha szégyellné.
Az előző napig még sziklaszilárd volt az elhatározása, hogy az
egész családja előtt feltárja a titkot. Nem remélte, hogy Ralph vagy
Diana örül majd Adele-nek, de ha Michael élve hazatér, bizonyára
tudni akarná az igazat, miért szakított vele a lány. Myles tartott tőle,
hogy ebben a pillanatban még merő önzés volna az igazat
elmondani, mert csak fájdalmat okozna vele mindenkinek.
Myles nem sokkal kilenc után érkezett a Harrington House-hoz. Az
úton megállt néhányszor, hogy ne érjen oda túlságosan korán.
Annyira izgatott volt, hogy alig tudott egy helyben állni, miközben
arra várt, hogy ajtót nyissanak.
De amikor végre kinyílt az ajtó, nem a házvezetőnőt vagy Emilyt
látta maga előtt, hanem Rose-t.
A döbbenettől végigfutott a hátán a hideg, és visszahőkölt. Persze
tudomása volt róla, hogy Rose sok időt tölt Emilynél, de még soha
nem találkoztak össze, és ma reggel a legkevésbé sem számított
arra, hogy ő is itt lesz. Annyira megváltozott, mióta utoljára látta.
– Ne rémülj meg! Úrinőként fogok viselkedni – mondta Rose
halkan.
Myles ebből arra következtetett, hogy Rose úgy akar tenni, mintha
még nem találkoztak volna, de tudta, hogy egy zsarolóban
bolondság megbízni.
Rose azonban most a legkevésbé sem hasonlított arra a
közönséges, erősen festett és erőszakos nőszemélyre, aki annak
idején pénzt követelt az irodájában. Szép volt festetlenül, egyszerű,
nyomott mintás ruhájában. Szőke haja lófarokban omlott a hátára, és
bár már negyven körül járhatott, nyugodtan letagadhatott volna tíz
évet.
– Nem vagyok az ellenséged – suttogta, majd gyorsan
elmagyarázta, miért van ott.
Azt mondta, épp Emilyt készült lesegíteni a lépcsőn, aztán pedig
indult volna Adele- nek telefonálni. Olyan természetességgel beszélt,
mintha ő volna Emily húga, aki hazatérő sógorához szól néhány
üdvözlő szót.
– Jöjjön beljebb! – szólt most hangosan, széles mosollyal a
száján. – Készítek maguknak egy kis reggelit, aztán megyek, mert el
akarom mondani anyának a csodálatos hírt. Rengeteg
megbeszélnivalójuk lesz úgyis!
Myles aggodalma lassan eloszlott. Adele mesélte, hogy az anyja
előnyére változott, és ha el akart volna mondani bármit is Emilynek,
akkor már rég megtehette volna.
– Jaj, Myles, hát nem fantasztikus! – lelkendezett Emily pár
pillanat múlva lefelé bicegve a lépcsőn. –Annyira örülök, hogy
eljöttél! Másnak fogalma sem lehet arról, hogy mit érzek ma.
Myles önkéntelenül is odalépett hozzá és átölelte, pedig erre évek
óta nem volt már példa. Emily is természetes melegséggel fogadta a
gesztust. Két tenyere közé szorította a férfi arcát, és vidáman
mondta:
– Jaj, Myles! Ma kétségkívül mi vagyunk a világ legboldogabb
emberei. Úgy érzem, mintha megint tizennyolc éves volnék.
Myles gyönyörűnek látta így kipirosodva, ragyogó szemmel, és
eszébe jutott, hogy valamikor mennyire szerelmes volt belé.
Rose is nevetett, és örömmel osztozott a boldogságukban.
– Megyek, készítem a reggelit. Úgy érzem, szívesen lennének
egyedül egy kicsit. Emily Mylesra támaszkodott, és bementek a
nappaliba.
– Remélem, hogy Adele és Michael megint egymásra találnak!
Adele még mindig szerelmes a fiunkba. Rose mesélte, hogy a hír
mennyire felvillanyozta. Legalább ennyi haszna volt ennek az
átkozott háborúnak; többé már nem számít, ki melyik társadalmi
osztályba tartozik. Hiszen annak idején emiatt szakítottak.
– És mert én elleneztem a házasságot – tette hozzá Myles, de
érezte, ahogy összeszorul a torka.
– De ma már nem elleneznéd, igaz? – mosolygott Emily. –
Nagyon félreismerted aznap, amikor itt találkoztatok.
– Nem lehet ellene kifogásom. Nagyon rendes és kedves lány. –
Myles azon gondolkozott, hogyan reagálna Emily, ha tudná, hogy
milyen gyakran találkozik Adele-lel Londonban. – De csak mert
érdeklődik, mi történik a fiunkkal, nem jelenti azt, hogy még mindig
szerelmes is belé. Valószínűleg csak barátságból kérdezi.
– Honour nem így gondolja. Szerinte az ég is egymásnak
teremtette őket.
– Emily, kérlek, nem elég, hogy Michael él, rögtön meg is kell
tervezni az egész életét? A háború még nem fejeződött be, nem
szabad elragadtatnunk magunkat, örüljünk egyelőre a mának!

Emily idejét sem tudta, mikor volt utoljára ilyen csodálatos a napja,
és nem szerette volna, ha Myles hazamegy. Rengeteget
beszélgettek Michaelról, a régi boldog időkről, és tervezték a közös
jövőt. Myles nem volt sem cinikus, sem rosszindulatú, sőt
ellenkezőleg: reggeli után segített elmosogatni a konyhában, és még
cukorért is elment a boltba. Azt ugyan nem kapott, de helyette hozott
szaharint. Amikor belekevert egy szemet a teájába és megkóstolta,
az arca teljesen eltorzult, és azt mondta, inkább cukor nélkül issza a
teát ezentúl, de nem mérgezi magát ilyesmivel.
– A háború miatt minden úgy átértékelődik – elmélkedett Myles,
miközben azt nézegette a kamrában, miből főzhetne vacsorát. –
Végy példának minket! Hiába számítunk gazdagnak más
emberekhez képest, ez nem jelenti azt, hogy a pénzünkön cukorhoz,
kenyérhez vagy szalonnához jutnánk. Annyira furcsa belegondolni,
hogy most még a király és a miniszterelnök is pont ugyanakkora
adagokat kap, hiába ők az ország első emberei.
Emily a konyhaasztalnál ült, és krumplit pucolt.
– Rose és Honour remek ételeket esznek – jegyezte meg –, de ők
a saját terményeikből gazdálkodnak, nyulakat és tyúkokat nevelnek.
A tojást, amit reggelire ettünk, tőlük kaptuk.
– Nagyon gyakran beszélsz róluk! – fordult a felesége felé Miles
egy konzerv löncshússal a kezében. – Miért van ez?
– Mert igazán csodálom őket. Lehet, hogy egy komfort nélküli
házban élnek, régi, olcsó ruhákban járnak, és nagyon keményen kell
dolgozniuk, de van valami nagyon különleges bennük.
– És mi lenne az?
Honour igazi bölcs, megérti az embert anélkül, hogy akár egyetlen
kérdést is feltenne. Rose pedig mindig jókedvre derít. Annyira
őszinte. Például nyíltan bevallotta, hogy élete nagy részében igazán
hálátlan volt azokhoz, akik szerették. De én nagyon kedvelem így is,
mert olyan gyakorlatias, kicsit főnökösködő, de jó társaság, és nem
engedi soha, hogy elmerüljek az önsaj-nálatban. Őszintén remélem,
hogy Adele és Michael egybekelnek majd, ha a háború végre véget
ér.
Myles leült vele szemben, és megfogta a kezét.
– Nem szabad erre gondolnod, Emily! – mondta. Emily elnevette
magát, mert a férfi hangja olyan gyöngéd volt, hogy szinte idegennek
tűnt.
– Komolyan beszélek, Emily! Nem hiszem, hogy ők ketten valaha
egy pár lesznek, és csak áltatod magad, ha ebben reménykedsz.
– Ismerem a fiam. Még mindig szerelmes volt Adele-be, amikor
utoljára láttam, az utolsó bevetése előtt. Ő maga mondta.
– Talán úgy volt, de sok dolog történt vele azóta. Az emberi
kapcsolatok nem olyanok, mint a tündérmesékben. A szerelem
meghal, ha nem táplálják.
– Ahogyan a mi szerelmünk is meghalt? – kérdezte Emily, és
szemében megcsillant egy könnycsepp.
– Igen, pontosan úgy – hajtotta vállára a férje a fejét.
Mylesra végtelen szomorúság tört rá. Visszaemlékezett arra a
hatalmas örömre és büszkeségre, amivel Emilyt az oltárnál várta.
Szíve hevesen dobogott, ahogy nézte a menyasszonyát, akit az apja
vezetett végig a padsorok között. Alig volt tizenhat éves. Aranyszőke
hajjal, virággal a kezében olyan volt, mint egy igazi angyal.
Emlékezett arra is, mennyire félt a nászéjszakától, mert biztos volt
benne, hogy egy ilyen légies teremtést taszít majd minden földi vágy.
De nem így volt. Ahogy kettesben maradtak felújított szobájukban, a
lány is épp olyan szenvedélyessé vált, mint ő.
– Azt kívánom, bárcsak jobban megértettelek volna, és ne lettem
volna annyira önző.
Jobbat érdemeltél volna nálam – mondta Emily.
Myles teljesen megdöbbent. A felesége még soha nem okolta
magát a házasságuk megromlásáért.
– Nekem kellett volna jóval megértőbbnek lennem Michael
születése után. Ma már tudom, hogy gyakori a nőknél a szülés utáni
melankólia.
Emily bólogatott.
 – Rose elmesélte, hogy ő is pont úgy érzett, mint én. Mindketten
rossz anyák voltunk.
– Michaelból mégis remek ember lett – próbálta a témát elterelni
Rose-ról.
– És Adele is nagyszerű teremtés. Talán azért értik meg olyan jól
egymást, mert mindkettőjüknek nehéz volt a gyerekkora.
– Valószínűleg mindketten jól megértik az embereket. Fáradtnak
tűnsz, Emily, azt hiszem, vacsora után elindulok hazafelé.
– Kérlek, ne menj sehova! Maradj itt ma estére!
– Nem lehet. Holnap korán Londonban kell lennem, mert fontos
ügyet tárgyalok. De ha szeretnéd, hétvégén megint meglátogatlak.
– Az remek lenne. És próbálj meg szerezni egy üveg pezsgőt,
hogy rendesen ünnepelhessünk.
–
 27. FEJEZET

Adele elmosolyodott, ahogy nézte, miként tanulmányozza Myles a

menüt. Aznap épp a Greek Streeten találkoztak vacsorára, és bár az
étlap szokatlanul hosszú volt, semmi nem volt az étteremben, amit
Myles eddig rendelni próbált.
Vajon miért nem kérdezi meg a pincért, hogy mi van egyáltalán?
Valószínűleg nem akarta, hogy abból hozzon a pincér, amiből a
legtöbb van a konyhán.
November volt, és az idő egyre hidegebb lett. Már nem tartottak az
esetleges német megszállástól, mivel az amerikaiak is beléptek a
háborúba az ő oldalukon, jól felszerelt B17-eseikkel. A tengerészet
viszont szörnyű károkat szenvedett, és bár a polgárokat nem
értesítették hivatalosan, tudni lehetett, hogy több mint ezer hajó
veszett oda a német tengeralattjárók torpedóitól.
Az emberek mégis optimisták voltak. Az a hír járta, hogy a brit
hadsereg visszafoglalta az észak-afrikai Tobrukot, és miután
Oroszország is a szövetségesek oldalára állt, igazi remény volt arra,
hogy a németeket meg lehet állítani.
– Fáradtnak tűnsz – jelentette ki Adele, mert Myles sápadtabb
volt, mint általában. – Csak nem mulatozni voltál? – kérdezte
huncutul.
– Egyáltalán nem – mosolygott a férfi ravaszkásan. –Akár hiszed,
akár nem, azzal voltam elfoglalva, hogy néhány zsidó embernek
papírokat szerezzek, amikkel elhagyhatják Németországot. Talán
van róla fogalmad, hogy mi folyik ott mostanában, ugye?
Adele bólintott. Mivel az East Enden sok zsidó élt és járt be a
kórházba, pontosan tudta, mi a helyzet itt és Európa más
országaiban. Londonban is akadtak sokan, akikre átragadt az
antiszemita tömeghisztéria, és a zsidókat hibáztatták mindenért.
Vádaskodásaik nevetségesek voltak, teli ellentmondásokkal. Az
egyik pillanatban arról panaszkodtak, hogy a zsidók elfoglalják az
összes helyet az óvóhelyen, máskor meg arról, hogy persze a
zsidóknak sok pénzük van, ezért ők idejében, még a támadások előtt
elhagyták Londont. Őket vádolták a feketepiacon való üzérkedéssel
és a lebombázott házak fosztogatásával is. Adele a zsidó közösség
jó néhány tagját ismerte, és végtelenül megdöbbentették a kegyetlen
történetek, amelyeket lengyelországi és németországi rokonaikról
meséltek. Az a hír járta, hogy először gettóba hurcolják, majd
marhavagonokba zsúfolva táborokba szállítják őket, és ha valaki
szökni próbál, azt egyből lelövik.
– Igazak ezek a hírek? – kérdezte Mylest, mert sokan azt
mondták, hogy mindez csak propaganda. – Igaz, hogy léteznek
haláltáborok és gázkamrák?
– Igen, Adele, attól tartok, igaz – sóhajtott nagyot Myles. – Most
sikerült egy Berlinben praktizáló, kiváló zsidó ügyvéd barátomat
kimenekíteni. Most a családjával nálam lakik, mert mindenüket
elvesztették: az otthonukat, a pénzüket és minden értéküket elvették
a nácik. Olyan dolgokról meséltek, amiket el sem hinnék, ha mástól
hallom. A barátom attól fél, hogy Hitler ki akar irtani minden zsidót.
– De azt nem teheti, ugye?
– Sajnos tudomásom szerint már el is kezdte. Reu-ben is mesélt
haláltáborokról, ahol gázkamrákat és kre-matóriumokat építettek,
hogy ott égessék el a holttesteket. Azt mondta, hogy amikor a
zsidókat áttelepítés céljából felteszik a vonatokra, ilyen táborokba
gyűjtik őket. A nőket és gyerekeket is.
– Nem! – kiáltott fel Adele. – Ez förtelmes! A német polgárok csak
nem néznék végig ezt a barbarizmust!
– Az emberek valószínűleg túlságosan féltik a saját életüket, és
ezért nem mernek szólni. És nehéz elhinni, hogy valami ennyire
megátalkodottan gonosz igaz lehet. De ma este ne foglalkozzunk
ilyen rettenetes dolgokkal! Képzeld, kaptunk egy újabb levelet Mi-
chaeltól, amely már sokkal vidámabb hangvételű volt, mint az előző.
Adele közelebb hajolt, annyira érdekelte ez a második kis üzenet,
amely sajnos nagyon rövid volt, és bizonyos sorokat még a cenzúra
is kihúzott belőle. Csak annyit tudtak meg, hogy Michael a Stalag 8b-
nek nevezett táborban feküdt, de hogy az hol volt és hogy ő maga
mennyire sérült meg, csak találgatni lehetett.
 Mint kiderült, a fiúnak fogalma sem volt arról, hogy halottnak
hitték, és röviden panaszkodott a lábára. Azt is írta, hogy rosszul
főznek, és hogy jó lenne egy-két könyv. Mesélt a kártyapartikról és a
focimeccsekről is. Ő is nagyon aggódott az otthoniak miatt.
Myles feltételezte, hogy a németek valószínűleg rémtörténeteket
meséltek arról, hogy milyen pusztítást végeztek Angliában és
Európa-szerte.
– Teljesen el volt ragadtatva az első levelünktől – mondta Myles,
majd elnézést kért, amiért nem hozta a leveleket magával, de Emily
egy percre sem vált meg tőlük. – Nagyon örült, hogy Emily és én
ismét jó viszonyban vagyunk, és nagyon hálás volt minden
információért, amit a bajtársairól szereztem. Azt írta, hogy a
Vöröskereszt néhány csomagja már megérkezett, hogy Agatha
Christie-t olvas, és egyre jobban varr, mert saját magának kell
rendbe hoznia az egyenruháját. Aztán kérdéseket tett fel a családról,
az ismerősökről, arról, hogyan vészeljük át a háborút. És üdvözletét
küldi neked és a nagymamádnak is.
Adele érezte, hogy elfutja a könny a szemét. Amikor kiderült, hogy
megtalálták Michaelt, a lány ragaszkodott hozzá, hogy Myles a
levelekben ne tegyen említést róla. Emilyt erre persze nem lehetett
megkérni, hiszen napi kapcsolatban volt Rose-zal és Honourral. Így
értesítette a fiát, hogy jól vannak, és mennyire örültek annak, hogy
él. Adele nagyon szeretett volna írni a fiúnak, de attól tartott, esetleg
félreérti szándékát. De bárhogyan ellenkezett is, bárhogyan tudta is,
hogy helyesen cselekszik, amikor távolságot tart, a szíve foly-ton-
folyvást Michael után vágyódott.
Adele megörült, amikor a pincér végre megjelent az ételükkel,
mert legalább egy kicsit elterelődtek a gondolatai. Néha azt kívánta,
bárcsak soha ne ismerte volna meg jobban Mylest, mert minél
közelebb kerültek egymáshoz, annál lehetetlenebbé vált a helyzet.

Sok mindenről beszélgettek vacsora közben. Sztálingrád

ostromáról, amelynek Myles állítása szerint hamarosan be kellett
fejeződnie, mert a németek már rengeteg embert elvesztettek.
Montgomery észak-afrikai győzelmeiről is szó esett, ugyanúgy, mint
Mussolini bukásáról Olaszországban. Myles elismerte, hogy nagy
szükség volt az amerikai beavatkozásra, de attól tartott, hogy a
háború végeztével a békefeltételeket is az amerikaiak fogják diktálni,
mintha a győzelem egyedül az ő érdemük lenne, és a brit hadsereg
semmit nem tett volna az utóbbi három évben.
– Ki nem állhatom az amcsikat – mondta rnegve-tően. – Úgy
tesznek, mintha jobbak volnának nálunk, de miért csak most
kapcsolódtak be? Az ő pilótáik is végigcsinálták volna vajon, amit a
mi fiaink véghezvittek a villámháború idején? Csak parádéznak fel és
alá az egyenruhájukban, és cigarettával, rágógumival meg
nejlonharisnyával üzletelnek. Egy hős sincsen köztük.
Adele csak mosolygott ezen, hiszen ő maga is elfogadott jó
néhány harisnyát és csokoládét az udvarlóitól.
Az is megfordult a fejében, hogy megemlíti Rose amerikai
udvarlóját, Russellt. Állítólag úgy kezdődött, hogy a férfi megállította
a nőt Rye-ban, hogy megkérdezze, merre van Hastings, és később
elvitte táncolni. A nagyanyja azt mondta, hogy jó ember, mert hozott
lámpaolajat, konzervbarackot, és megjavította a kerítést is.
– Nem mind olyan rossz ember – jegyezte meg Adele halkan. –
Az ő embereik is meghalnak a harcban. Lehet, hogy későn
csatlakoztak, de ha nem jöttek volna, megszállás alá kerülhettünk
volna. Ne legyél ennyire ellenséges. Azok az amcsik, akikkel én
találkoztam, nagyon kellemes emberek!
Myles hallgatott egy darabig, aztán mégis megszólalt.
– Csak annyit kérek, hogy ne egy amerikaihoz menj feleségül!
Nem akarom, hogy odaköltözz!
– Egyelőre még senki nem kérte meg a kezem, de kecsegtető
lenne. Gondolj csak bele, mennyi vaj, tej és hús van abban az
országban! Biztosan egy nagy, meleg házban élnék, és nem kéne
semmiben hiányt szenvednem. Minden ruhám olyan kopott! Bármit
megadnék egy új ruháért!
Myles elgondolkozva nézett végig Adele-en, és most tűnt csak fel
neki, hogy egész nyáron ezt a világosbarna ruhát hordta, azzal a
különbséggel, hogy most egy krémszínű sálat is kötött a nyakába.
– Neked soha nem volt könnyű az életed, igaz? Amikor
belegondolok, hogy én mit meg nem adtam Dianának! Ének- és
táncórára járattam, egy egész szekrény ruhája volt, és mindegyikhez
hozzáillő cipő. Nagyon elszomorít, hogy neked milyen kevéssel
kellett beérned.
– Diana mégsem volt igazán boldog, igaz? – vont vállat Adele.
Nem esett neki jól, hogy sajnálják, Dianára pedig keserű és
rosszindulatú teremtésként emlékezett.
– Nem, egyáltalán nem volt boldog, és azt hiszem, most sem az.
Gyakran úgy érzem, ez az én hibám. Annyira el voltam foglalva a
munkámmal, amikor a gyerekeim kicsik voltak, hogy alig jutott időm
arra, hogy velük foglalkozzam. Aztán pedig szemtanúi voltak a
köztem és Emily között dúló viszályoknak. Ha belegondolok,
Dianával soha nem beszélgettem úgy, mint most veled. Egyébként
pedig most, hogy felnőttek, egyiküknek sem jut eszébe, hogy
meglátogasson.
Myles visszament a Bloomsburyben álló szállodájába, ott töltötte
egyedül az estét, miután visszakísérte Adele-t a nővérszállásra.
Ahelyett, hogy lefeküdt volna, leült egy karosszékbe, és csak nézte a
pattogó tüzet a kandallóban. Össze volt zavarodva. Ha előre
gondolkodott volna, rájön, hogy milyen veszélyes dolgot művel. Az-
egyre bensőségesebb találkozásaikkal maga alatt vágta a fát.
Soha nem fordult meg a fejében, hogy Adele-t jobban
megszeretheti a törvényes gyerekeinél. Most viszont így érezte.
Nemcsak kedvelte, amiért okos és jó volt; nem is lelkiismeret-
furdalásból találkozott vele olyan gyakran, hogy jóvátegyen egy balul
sikerült gyerekkort. Még csak nem is büszkeség volt ez, bár gyakran
kedve lett volna eldicsekedni azzal, hogy ilyen lánya van.
Szerette.
Mindig nagyon intelligens férfinak tartotta magát, ügyvédkollégái is
nagyra becsülték. És mégis hagyta, hogy idáig jusson egy
kapcsolatban, ami, ha kiderül, ellene fordíthatja Emilyt és a többi
gyerekét. Most már viszont nem tarthatta titokban.
Ahogy nézte a táncoló tüzet, eszébe jutott, hogy Michael mennyire
szeretett telente a kandalló előtt üldögélni. Talán most pont ő is erre
gondol. Látja maga előtt, ahogy az étkezőben pattog a tűz, és az
asztal szépen meg van terítve kristálypoharakkal és a családi
ezüsttel. Talán elképzeli az anyját abban a csodálatos sötétkék
estélyiben, amit előszeretettel viselt az ünnepeken. És vajon mit
gondol róla, az apjáról? Látja, ahogy sötét öltönyben dolgozik, vagy
otthon lovaglócsizmában és tweedzakóban, esetleg parókában és
talárban, amit a bíróságon visel?
Myles nagyot sóhajtott. Bárhogy emlékezzen is a fiú a családjára,
soha nem találná ki, min tépelődik most az apja.
Michael mindig annyira őszinte volt. Myles egyetlen esetre sem
tudott visszaemlékezni, amikor hazudott volna. Ha megosztaná vele
ezt a nagy dilemmáját, a fia biztosan azt tanácsolná, hogy vallja be
az igazságot, aztán lesz, ami lesz. De ha az igazságnak túl magas
az ára? Ha az igazság miatt elveszíti a feleségét és a gyerekeit?

Michael fázott és éhes volt. Egy vékony matracon egy ócska

takaró alatt reszketett. A C barakk hozzávetőlegesen harminc méter
hosszú és húsz méter széles lehetett, deszkából összetákolt
alvóhelyekkel a falak mentén. A barakk közepén volt egy tűzhely,
mellette egy hosszabb asztal és két rozoga pad. Sérüléseinek
megfelelően Michael ágya volt a legközelebb a tűzhelyhez, de már
két napja nem gyújtottak be, mert elfogyott a benzinjük. A barakk
lakói kitalálták, hogy másnap elmennek és szereznek valahonnan,
de napokig eltarthatott, míg ez sikerül.
Napközben általában jókedvet tudott magára erőltetni, mert volt
néhány cimbora, akivel lehetett kártyázni, vagy olvasott, levelet írt,
és ott volt még a „jó csali” nevű játék is, amelynek kizárólag az volt a
lényege, hogy bosszantsák az őröket, az idő elütésére azonban
alkalmasnak látszott.
A barakkban tizenkét angol, három amerikai, egy kanadai, négy
lengyel és két francia került össze, így nem nagyon unatkoztak.
Michael már egészen hozzászokott, hogy napközben túltegye magát
azon, hogy a rossz lába miatt nem tud a többiekkel focizni vagy futni.
Az éjszakák azonban sokkal nehezebbek voltak.
Ma este is legkedvesebb emlékeit hívta segítségül, hogy ne kelljen
tudomást vennie bajtársai horkolásáról, a lábában nyilalló
fájdalomról és a szél süvítéséről. Elképzelte, ahogy krikettet játszott
az iskolában, érezte a meleg napsugarat a bőrén és a puha, zöld
füvet a lába alatt. Felidézte, amikor biciklivel gurult le a hegyoldalon,
és az inge úgy felfújódott az ellenszéltől, mintha vitorla volna.
Visszagondolt az oxfordi evezésekre, a víz hangjára és a kacsákra,
ahogy menekültek az evezők elől. Vagy elképzelte azt a
szabadságot és izgalmat, ahogy lenézett a földre, amikor életében
először repült egyedül.
Utolsó repülése szörnyű képeit mindig próbálta elhessegetni: a
tüzet, a füstöt és a kétségbeesést, hogy nem tudja kinyitni a
pilótafülkét. Azt egyáltalán nem tudta felidézni, hogy sikerült, csak
arra, hogy később az ejtőernyője zsinórjába gabalyodva tért
magához. Onnantól már csak az elviselhetetlen fájdalomra
emlékezett, amely csupán akkor hagyott alább, amikor kis időre
elájult. Álomszerű képei voltak egy fehérre meszelt szobáról, ahol
apácák vették körül, és egy nagy fafeszület lógott a dísztelen falon.
Később tudta meg, hogy a falubeliek találtak rá és vitték be
hordágyon a zárdába, ahol megmentették az életét. Mindkét lába és
az egyik karja el volt törve, a keze és az arca pedig súlyosan
megégett. Az égési sérülésekkel igazi csodát műveltek, mert új bőr
kezdett nőni a sérült bőrfelületen.
Harry Phillpot, aki orvostanhallgató volt, de megszakította a
tanulmányait, hogy a légierőhöz csatlakozzon, azt mondta, hogy
egyedül a szeme és a szája körül maradnak majd ráncok, egyébként
teljesen helyre fog jönni.
Michael sokkal jobban aggódott a lába miatt, mert mindkettő két
helyen is eltört, és az apácák nem tudták, hogy mit tegyenek, hogy a
csontok rendesen forrjanak össze. Nagyon nehezen tudott helyet
változtatni, és mióta hidegebbre fordult az idő, szinte állandóan
fájdalmai voltak. Mindennap elvégezte azokat a tornagyakorlatokat,
amelyeket Harry javasolt, és nagyon remélte, hogy egy napon majd
teljesen felépül.
Sok fogságba esett barátja a szökésen kívül másról sem tudott
beszélni. Michael szeretett elméletben részt venni a stratégia
kidolgozásában, de tudta, ha akcióról lenne szó, nem tarthatna a
többiekkel.
Az álmodozás is egyfajta menekülés volt, és abban Michael
nagyon jó volt. A napsugaras emlékek elfeledtették vele, hogy
mennyire fázik, a sportgyőzelmei pedig enyhítették fájdalmát. De
mégis azok a hideg és nedves napok repítették legmesszebbre,
amelyeket Adele-lel töltött.
 Jó volt elmerülni a sétáikban, ahogy szaladtak az esőben, vagy
nekidőltek a fának, de leginkább azt a hideg, londoni napot szerette
újraélni, amikor először szeretkeztek.
Érezte hajának és bőrének illatát, érezte, milyen selymes a bőre,
és hallotta, ahogy a fülébe suttogja, hogy mindörökké szeretni fogja.
Azóta volt már más nőkkel, de senki sem érintette meg olyan
mélyen, mint Adele.
Édesanyja hosszú levelet írt arról, hogy milyen jó barátságba
került Adele anyjával, Rose-zal. Elmondása szerint Rose elérte nála,
amire egyetlen doktor sem volt képes: amikor rossz napja volt, nem
maradt egész nap ágyban, és alig ivott.
Michael őszintén remélte, hogy ez igaz, és nagyon örült, hogy
édesanyja végre barátra talált. De nagyon nehezen tudta elképzelni,
hogy Rose Talbot, aki annyira rosszul bánt a lányával, bárkinek jó
barátja lehetne.
Azt sem tudta elképzelni, hogy hogyan enyhült meg Honour Rose
iránt. Tudta, hogy az egyetlen ember, akitől minderre választ kaphat,
Adele. Azt is szerette volna megkérdezni Adele-től, hogy miért
látogatta meg az anyját, amikor őt először eltűntnek nyilvánították.
Nem volt logikus, hogy valakinek, aki annyira rosszul bánt vele,
részvétet nyilvánítson. Vagy lehet, hogy Adele még mindig szerette
őt? Ez a sovány remény éltette, amikor a dolgok igazán sötéten
festettek.
 28. FEJEZET

1944

– Igyekezz már, különben el fogunk késni! – siettette Honour

Rose-t, aki éppen a púderesdobozát feszegette egy
körömreszelővel, mert erre a különleges alkalomra nagyon csinos
akart lenni.
– Nem kell vakolat az arcodra, csak Emilyt látogatjuk meg!
A sikeres normandiai partraszállás megünneplésére Emily
vacsorára hívta őket a Harrington House-ba. De mindketten jól
tudták a meghívás valódi okát. Emily és Myles be akarta mutatni,
milyen jó barátokká váltak ismét. Még talán az is megfordult a
fejükben, hogy idővel férj-feleségként élhetnek együtt.
Honour nagyon örült, hogy kibékültek. Két üveg bodzabort
becsomagolt a különleges alkalomra, hogy legyen mivel köszöntőt
mondaniuk. Az üvegeket a háború kitörésekor azzal a szándékkal
tette el, hogy majd csak akkor veszi elő őket, ha véget ér a
szörnyűség.
Egyet rögtön felbontottak, amikor megérkezett a jó hír Michael
felől. Mindannyian el voltak ragadtatva a csodálatos nektár ízétől.
Emily és Myles folyton azon mérgelődött, milyen nehéz manapság
bort szerezni, a whiskyről és a bran-dyről nem is beszélve, ami
teljesen eltűnt a polcokról, ezért Honour úgy gondolta,
megörvendezteti őket a saját borával.
– Nem túl szűk ez a ruha? – kérdezte Rose a púderkompaktot
félretéve, ahogy kihúzta magát. Végigsimította kezét a halványkék
ruha derékrészén, közben idegesen tekingetett Honourra.
A ruha legalább nyolcéves volt, Rose egy londoni utazása
alkalmával vásárolta.
– Nem, egyáltalán nem szűk! – válaszolta őszintén Honour. –
Biztosan azért érzed így, mert már ősidők óta nem voltál kiöltözve.
Szerintem Emily nagyon fog rád irigykedni, olyan csinos vagy!
 Honour igazán meg volt elégedve a lányával. A háború öt éve, az
ételhiány, az agyonhordott ruhák és az állandó idegeskedés sok nőt
igénytelenné és kopottassá tettek. Rose-zal azonban a tiszta levegő,
a sok fizikai munka és a józan élet csodát művelt. Szőke haja
ugyanúgy csillogott, mint fiatal lány korában, a bőre makulátlan volt,
a termete pedig ismét karcsú és feszes. Az előző éjszaka
csavarókkal aludt, amitől a haja göndör hullámokban omlott a
vállára. A ruha talán már kicsit ódivatú volt, de a háború alatt csak
egyszerű szabású, olcsó anyagból készült, praktikus ruhákat lehetett
vásárolni. Rose ruháját azonban horgolt díszítés ékesítette, a
szoknyarésze pedig olyan ügyesen volt szabva, hogy nagyon
szépen kiemelte a csípővonalát.
– Az isten szerelmére, induljunk már! – noszogatta Honour.
Rose némán fölkapta a retiküljét és a zseblámpát. Nem volt kedve
a vendégséghez. Már a puszta gondolattól is irtózott, hogy Mylesszal
egy asztalhoz kell ülnie.
Örömmel töltötte el, hogy a Myles és Emily közötti ellentétek
elcsitultak. Időközben igen megkedvelte Emilyt, és büszke volt arra,
hogy mostani boldogságában neki is része van, mert ő segítette át a
válságos időszakon. Attól viszont, hogy egy egész estét töltsön
Mylesszal, rettegett. Csak néhány percig látta, amikor a férfi
hazajött, hogy közölje az örömhírt a fiukról. Myles nyilván még
mindig neheztel rá, amiért megzsarolta, és most már ő is szégyellte
a dolgot. Aztán még ott volt Honour és Emily is, akik szentül meg
voltak győződve róla, hogy Adele rögvest Michael karjaiba hull,
amint a fiú hazatér a fogságból. Ez a négy, ki nem mondott titkokat
cipelő ember együtt, egy asztalnál, biztos katasztrófát sejtetett.
Bezárták az ajtót, és sietve elindultak. Békés este volt; öt körül járt
az idő, a nap még mindig melegen sütött. Az előző délután még
mindig hallották a pus-karopogást a Csatorna túloldaláról. Honour
azt mesélte, hogy huszonnyolc évvel korábban a somme-i csata
éppígy áthallatszott a kontinensről.
– Mit is mondtál, mit főz Emily? – kérdezte Honour, ahogy
kaptattak fölfelé a Winchelsea felé vivő úton.
Rose elmosolyodott. Anyja gondolatait már hónapok óta csak az
evés töltötte ki. Minden lehető alkalommal fölhozta a témát. Rose
azon viccelődött magában, hogy mi lenne az anyjával, ha városlakó
lenne, és a jegyre kapott ételadagon kellene tengődnie. Anyja nem
érezte, hogy milyen kivételezett helyzetben vannak azzal, hogy a
ház körül van tojás, csirke és nyúl. Honour már azt is a világvégének
élte meg, hogy kifogyott a cukor.
– Azt mondta, sikerült szereznie valahonnan bárányt – válaszolta
Rose. – Csak reménykedem benne, hogy pontosan követte az
utasításaimat.
Emily házvezetőnője nemrégiben felmondott, és azóta nem
sikerült új alkalmazottat találnia. Mrs. Thomas még járt hozzá
hetente néhány alkalommal, hogy a nehezebb házimunkákat
elvégezze, emellett Rose főzőleckéket adott Emilynek. Mindenki
legnagyobb meglepetésére, Emily nagyon fogékony volt, és igen
gyorsan nemcsak megtanult, hanem szeretett főzni. Jó háziasszony
vált belőle, aki büszkén mutogatta az otthonát és a kertjét. Sokszor
mondogatta, hogy élete legnagyobb áldása az, hogy Michael életben
van, ezért elhatározta, hogy mire a fia hazatér, egy olyan anyát fog
viszontlátni, akire büszke lehet.
– Borzasztóan töri a lábam a cipő! – jelentette ki Honour a
Landgate-hez érve, és kicsit megállt. – Nem kellett volna rád
hallgatnom, inkább az ócska cipőt kellett volna felhúznom!
Rose nagyot sóhajtott. Nemrégiben sikerült meggyőznie az anyját,
hogy varrjon magának egy új ruhát. Volt még régről egy darab
anyaga, amit az anyjának adott. Ezen a héten készült el az új, rövid
ujjú, végig gombos, halványzöld virágmintás pamutruha. Anyjának
még mindig jó alakja volt, és a haját is kontyba kötve, egészen
elegánsan nézett ki. Rose-nak azonban nem kis idejébe és
türelmébe került, hogy harisnyát és rendes cipőt is húzzon a
ruhához.
– Egy-két pohárral fölhajtasz a borodból, és már meg is
feledkezel a lábadról. Mégsem jöhettél az ócska csizmádban! Mit
gondolt volna rólad Myles és Emily?
– Az emberek fogadjanak el olyannak, amilyen vagyok! –
válaszolta Honour gőgösen.
– Már túl öreg vagyok ahhoz, hogy divatmajmot játsszam.
 Honour egy-két pohár után valóban megfeledkezett szűk cipőjéről.
Fantasztikus érzés volt a csodaszépen megterített asztalnál ülni. Az
ezüst evőeszközök gyönyörűen ki voltak fényesítve, a
kristálypoharak ragyogtak, sőt az asztalkendők is ki voltak
keményítve. A bárány rendkívül ízletesre sikerült. Emily nagy
gonddal készítette el. Az utasítást követve lassú tűzön sütötte, amíg
a hús le nem omlott a csontról, ahogy Honour szerette. Honournak
eddig eszébe sem jutott, hogy mennyire hiányzik neki a szépen
feltálalt étel. Utoljára Tunbridge Wellsben, harminc évvel ezelőtt
evett ilyen tökéletesen megterített asztalnál.
Emily úgy ragyogott, mint a poharai; szemmel láthatóan nagyon
boldog volt, hogy minden jól sikerült. Babarózsaszín sifonruhájában
lányosan elegáns volt. Elmondta, hogy a ruhát akkor vette, amikor
Michael tizenkét éves volt, és azóta sem volt rajta, mert utána a
rövid szoknya kiment a divatból.
Myles nagyon figyelmes volt, és ha egy kicsit zavarban volt is
egyedüli férfiként a nők között, ezt nem mutatta ki. Honournak
rokonszenvesebbnek tűnt a férfi, most nem látta olyan beképzeltnek
és nagyképűnek, mint első alkalommal. Úgy találta, hogy az Emilyvel
való kibékülés és zsidómentő munkája higgadtabbá és
megfontoltabbá tette.
A férfinak olyannyira ízlett Honour házi bora, hogy fel sem bontotta
azt az üveg vörösbort, amit magával hozott az alkalomra. Dicsérte
az asszony szorgos kezét, és egyre azt hajtogatta, hogy nagy üzletet
csinálhatna a borával Londonban.
Fesztelenül társalogtak, miközben sokat nevettek. Rose
szórakoztató történeteket mesélt el albérlői különös szokásairól és a
lápi élet nehézségeiről. Honour hátradőlve, büszkén hallgatta lánya
vicces meséit. Mióta Rose hazaköltözött, teljesen eltűnt korábbi
keménysége és közönséges viselkedése, de az alsóbb osztályok
életének bensőséges ismerete mégis egyfajta vibrálást kölcsönzött a
személyiségének.
– Mit szándékozik tenni, ha a háború véget ér, Rose? – kérdezte
Myles. – Itt marad vagy visszatér Londonba?
 – Szeretnék itt maradni, és azt tervezem, hogy nyitok egy
kempinget.
– Egy kempinget?! – kiáltott föl Honour. – Ezt meg honnan az
ördögből vetted?
– Ha egyszer vége lesz a háborúnak, az emberek özönleni
fognak a tengerpartra. Ha el tudnám adni a házam, vehetnék öt vagy
hat lakókocsit, építtetnék egy vizesblokkot, és már indulhatna is a
kemping – felelte Rose, rá sem hederítve anyja meglepődésére.
– És mégis hová akarnád ezeket a lakókocsikat leparkolni? –
kérdezte türelmetlenül Honour. – Remélem, nem a mi portánkra?
– Dehogy, anya! – nevetett fel Rose. – Tudom, hogy nem
szeretnél egy csapat zajos nyaralót az ajtód elé. Fölajánlottam Mr.
Greennek, hogy kibérlem a háza melletti területet, ő pedig nyithat
egy kisboltot. Tetszett neki az ötlet.
Honour belátta, hogy az ötlet nem is butaság. Oswald Greennek
volt egy darabka földje az ő telke és a Pett Level között. A terület
köves, rossz talajú, olyan terméketlen föld volt, hogy még birkát sem
lehetett rajta legeltetni, viszont közel volt a tengerhez. Oswald-nak
Hastingsben voltak üzleti érdekeltségei, és gyakran mondogatta,
hogy szeretne egy olyan vállalkozásban részt vállalni, amit nem
személyesen kellene felügyelnie. Rose egyébként is a gyengéje volt
az ötvenes éveiben járó özvegy férfinak.
– Elképzelhető, hogy működni fog – felelte tettetett
közönyösséggel Honour –, ha kész vagy minden energiádat
belefektetni.
– Nagyon jó ötletnek hangzik! – helyeselt Myles is a sok italtól
nehezen forgó nyelvvel.
– Magam részéről rosszabbat el sem tudnék képzelni, mint egy
lakókocsiban töltött nyaralást, de úgy hiszem, hogy azok számára,
akik a szállodát nem engedhetik meg maguknak, ideális. Honour
árulhat nekik tojást és bort is.
– Talán Adele-t is meg lehetne győzni, hogy jöjjön haza és
segítsen – mondta Emily felvillanyozva.
 Erre a megjegyzésre Honour egyszeriben komolyan fontolgatni
kezdte az ötletet. Nagyon hiányzott neki Adele, és gyakran gondolt
különféle megoldásokra, amelyekkel visszacsábíthatná unokáját
Londonból.
– Hát, ez tényleg remek ötlet! – válaszolta Emilynek sugárzó
arccal. – Adele nagyon szeret a szabadban lenni. El tudom képzelni,
milyen izgalomba jönne, hogy kocsikat festhet és virágágyásokat
ültethet.
– És még az is lehet, hogy Michaellal is újra összejönnének! –
tette hozzá izgatottan Emily.
Honour csak néhány pohárkával ivott, de talán ezért vette rögtön
észre, hogy Rose és Myles is összerezzentek a kijelentésre. A
férfiról még mindig el tudta képzelni, hogy nem helyeselné, ha
unokája bekerülne a családba, ezért Rose-t kezdte el fürkészni.
– Neked mi kifogásod van ellene? – kérdezte. Rose elpirult.
– Jaj, anya! Adele nem örülne neki, ha tudná, hogy megpróbáljuk
valakivel összeboronálni.
– Te is nagyon jól tudod, hogy még mindig szereti a fiút – jegyezte
meg csípősen Honour. – Emily is azt mondja, hogy Michael minden
levelében érdeklődik Adele felől. Ezért, ha Myles képes leszállni a
magas lóról, és elfogadja a tényt, semmi sem állhat közéjük többé.
– Honournak teljesen igaza van, Myles! – erősítette meg Emily, és
gyöngéden végigsimította férje kézfejét. – Tudjuk, hogy Adele a mi
ellenállásunk miatt szakított Michaellal, de be kell látnunk, hogy
nagyon helytelenül viselkedtünk. Adele nagyszerű lány, sok
mindenen keresztülmentünk együtt, és úgy találom, hogy nagyon
megkedveltük egymást. Igyunk tehát Adele és Michael közös
jövőjére!
Emily Honourral koccintásra emelte a poharát, de Honour
észrevette, hogy Rose és Myles csak szorongatják a kezükben a
poharaikat, és rémülten néznek egymásra.
– Miért nem koccintotok velünk? – kérdezte fürkészve Honour, és
hol erre, hol arra tekingetett. – Ti tudtok valamit, amit én nem?
Myles! Történt valami Michaellal, amit nem közölt velünk?
Emily kuncogni kezdett.
 – Ó, dehogyis! Csak ostobán viselkedik. Michaellal minden
rendben van, bár még sántít egy kicsit. Ha hazajön, majd a
repülőknél fog dolgozni.
– Adele nem akar feleségül menni Michaelhoz! – jelentette ki
Myles.
Erre a határozott kijelentésre Honour szeme villámokat vetett a
férfi felé. Myles hangjában pánikot érzett.
– Honnan tudja ezt ilyen jól? – kérdezte vissza.
– Mert maga mondta nekem.
– Mikor, édesem? – kérdezte kíváncsian Emily. Nyilvánvalóan be
volt már csípve, de próbált úgy tenni, mintha józan volna.
Myles nagyon kínlódott.
– Elvittem Londonban ebédelni. Bocsánatot akartam tőle kérni,
hogy olyan rosszul bántam vele, amikor itt dolgozott.
Honour rögtön tudta, hogy hazugság van a dologban, mert Adele
biztosan beszámolt volna neki arról, hogy Myles Baileyvel ebédelt,
hacsak nincs valami titkolnivalójuk.
– Mondjuk ki, végre, anya! – szólalt meg Rose különösen kemény
tekintettel. – Ti Emilyvel ragaszkodtok egy bolondos álomhoz.
Mylesnak igaza van. Ami Adele-t illeti, Michaelt csak a család
barátjának tekinti.
Honour hol lányára, hol Mylesra nézett, de mindkettejük
tekintetében ugyanazt a rémületet fedezte fel.
Érezte, hogy a két embernek közös titka van, csak azt nem tudta,
hogy mi. Hirtelen beugrott neki, hogy Rose mennyire nem akart
eljönni a vacsorára.
– Ti ketten valamit takargattok. Valamiért szét akarjátok választani
a fiatalokat. Mit tettetek? Mit mondtatok a gyerekeknek?
– Csak nem, Myles?! – visította Emily. – De hogyan tervelhettél ki
bármit is Rose-zal közösen, amikor abban az időben még itt sem
lakott?
Honour rájött, hogy Emilynek igaza van, de eszébe jutott, hogy
amikor annak idején a lánya először járt nála, megkérdezte tőle, és ő
el is mondta neki, hogy Adele-nek van egy udvarlója. De vajon a
lánya miért akarhatta, hogy szakítsanak? Nem értette a dolgot.
Ha jobban belegondolt, Adele minden képzeletet felülmúlóan
ellenséges volt Rose-zal. Teljesen hiábavalóan küszködött, hogy
kibékítse az anyjával, pedig Adele alapvetően olyan könnyen
megbocsátott mindenkinek.
– Most pedig ki vele, mit tettetek? – mondta Honour
parancsolóan. Fölállt a székéről, és támadóan nézett rájuk.
– Az igazat akarom, a színtiszta igazat, de most rögtön!
Teljes csönd borult a házra. Myles és Rose lopva egymásra
néztek, Emily pedig tátott szájjal bámult Honomra.
– Lehet, hogy öregszem, de még nem ment el teljesen az eszem!
– tajtékzott Honour, és fenyegetően rázta a mutatóujját Myles felé. –
Ti ketten kiterveltetek valamit, amiért Adele szakított Michaellal és
Londonba szökött. Ha pedig nem mondjátok el, mi volt az, úgyis
kitalálom magam is! – Egy pillanatig várt, hogy kijelentésének még
nagyobb súlyt adjon.
– A Buchanan Kórház főnővére majd elmondja nekem. Ő
biztosan tudja, mert ő mondta el nekem azt is, hogy Adele Londonba
ment. Az áthelyezést igen nyomós ok hiányában bizonyára nem
kérelmezte volna. Szóval őt kérdezzem meg, vagy elmondjátok ti?
Halálos csend támadt. Rose és Myles úgy nézett, mint akik
menekülni akarnak a szobából.
Végül Myles törte meg a csendet.
– Elmondom magának – mondta csendesen. –Ugyan megígértem
Adele-nek, hogy nem mondom el, de most már látom, hogy mégis
így kell tennem.
Szünetet tartott. Rose-ra nézett, aki grimaszolt, majd torkát
köszörülve végre kimondta az igazságot.
– Az az igazság, hogy Adele a lányom.
Honour egy-két másodpercig úgy érezte, hogy ez igen gyenge
tréfa. Ránézett Emilyre, akinek a döbbenettől leesett az álla.
– Ne légy nevetséges, Myles! – vinnyogta az asszony. – Hogyan
lehetne ő a te lányod?
 – Viszonyom volt Rose-zal.
Honour épp arra akarta kérni a férfit, hogy ismételje meg, amit
mondott, mert biztosan rosszul hallotta, de látta, hogy az mélyen
lehajtja a fejét, Rose pedig tenyerébe temeti az arcát, és akkor
minden nyilvánvalóvá vált.
– Az első háború idején történt, amikor egy ingatlan miatt ide
kellett utaznom – folytatta Myles kis szünetet tartva. – A George
Hotelben szálltam meg, ahol Rose is dolgozott akkoriban. Amikor
azonban Adele idekerült hozzánk, még nem tudtam, hogy a lányom.
Egészen addig a pillanatig nem tudtam, amíg egy nap Rose be nem
állított az irodámba, miután a Timesban meglátta Adele és Michael
eljegyzésének kihirdetését.
Honour döbbenten ült vissza a helyére. A szava is elállt a
hallottaktól.
– Akkor ezek szerint féltestvérek! – mondta elhaló hangon. Emily
fölpattant a székéről, és nekitámadt Rose-nak.
– Viszonyod volt Mylesszal?! Hogy tehetted ezt? Én pedig azt
hittem, a barátom vagy!
Honournak a sokktól zúgott a feje. Azt kívánta, bárcsak sohase
kényszerítette volna ki ezt belőlük. De akármennyire elképesztő is
volt ez az egész dolog, egy sor korábbi kérdésére választ adott.
– Fogd be a szád és ülj le, Emily! – mondta határozottan. – Hadd
magyarázzák meg előbb!
Myles mesélte el nagyjából az egész történetet, és ahhoz képest,
hogy milyen kínos volt a téma és hogy Emily végig hüledezett, egész
jól végigmondta.
Honour lelkében háborogtak az érzelmek a történet hallgatása
közben. Elsősorban mérhetetlen dühöt érzett, amiért Adele
boldogságát saját anyja tette tönkre, másrészt mérhetetlen
szánalmat, hogy unokájának egyedül kellett ezt a nehéz lelki terhet
cipelnie.
Nem tudta eldönteni, hogy megbotránkozzon vagy inkább szánja
Rose-t és Mylest, inkább valami furcsa, vegyes érzés kavargott
benne kettejükkel kapcsolatban, mert akármit tettek is, valószínűleg
nem gondolták, hogy ilyen messzemenő következménye lesz a
ballépésüknek.
Emilyt teljes szívéből szánta. Az asszonyt, aki mostanra úgy-
ahogy összeszedte magát, ez a hír biztosan megint teljesen lesújtja.
Rose csak akkor kapcsolódott be, amikor Myles arról mesélt,
hogyan utazott el Hastingsbe, és hogyan közölte Adele-lel a
rettenetes hírt.
– Talán jobb lett volna, ha hozzád fordulok tanácsért, hogy mitévő
legyek ebben a helyzetben, mint hogy Mylesra bíztam az ügyet –
mondta könnyes szemmel Honournak. – Sajnos, nem tudtam,
hogyan fogadnád a hírt.
Kis szünetet tartott, míg megtörölgette a szemét, aztán Emilyhez
fordult.
– Egyáltalán nem hazudtam a barátságomat. Őszintén kedvellek,
még ha most ezt egy kicsit nehéz is elhinned.
Emily mindent tudni akart: mikor volt viszonyuk, meddig tartott, és
vajon Rose tudta-e, hogy Myles háromgyerekes családapa. Myles
lehajtott fejjel válaszolgatott, majd elmesélte Adele-lel való londoni
találkozásait.
– Nagyon megszerettem. Megfogadtatta velem, hogy soha nem
mondom el ezt a dolgot senkinek. Nem szerette volna Emilyt,
Michaelt és két testvérét botránynak kitenni.
Majd Emilyhez fordult, és óvatosan megfogta a kezét.
– Mindig el akartam mondani. A többiek számára talán kevésbé
lett volna fájdalmas, ha örökre magamban tartom a dolgot, de úgy
éreztem, nem lenne helyes.
– Mit szólsz ehhez, Emily? – kérdezte gyöngéden Honour, mert
az asszony az asztalra könyökölve tenyerébe temette az arcát, és
úgy rázkódott a zokogástól.
– Semmit – válaszolta Emily, kezét levéve az arcáról. – Éppolyan
hibás vagyok a dologban, mint Myles. Abban az időben nagyon
csúnyán bántam vele. És ez mit sem változott addig a pillanatig, míg
szét nem költöztünk.
– Ez nagyon őszinte és egyenes válasz volt, Emily – mondta
Honour. Fogta a székét, odahúzta Emily mellé, és átkarolta az
asszonyt. – Most azon kellene elgondolkodnunk, elmondjuk-e
Michaelnak az igazat.
– Fogalmam sincs! – válaszolta Emily. – Ti mit gondoltok?
– Én részemről nem hitegetném tovább, hogy van esély a közös
jövőjükre – mondta Myles.
– De talán a remény az, ami most élteti – vetette ellen Rose.
Emily, fölborítva egy pohár bort, egyszer csak ráborult az asztalra.
– Emily! – kiáltotta Honour. – Minden rendben van? Jobban
szeretnéd, ha most Rose- zal elmennénk, hogy kettesben
megbeszélhessétek a dolgot Mylesszal?
Fölemelte és magához ölelte a magánkívül zokogó asszonyt.
– Ez rettenetes sokk lehetett számodra! – mondta vigasztalóan
Honour, Emily haját simogatva. – Talán hamis álmokat kergettünk az
esküvőről és arról, hogy rokonok leszünk, de továbbra is barátok
maradhatunk.
Rose fölállt az asztaltól, odament Emilyhez, és a vállára tette a
kezét.
– Bárcsak visszafordíthatnám az időt! – mondta szomorúan. –
Tisztában vagy vele, Emily, hogy te vagy az egyetlen igaz barátom?
Nem bírom elviselni, hogy annyira megbántottalak. Kérlek, bocsáss
meg!
– Nekem is bocsáss meg! – kezdte Myles. – Látnom kellett volna,
hogy idegi problémáid vannak Michael születése után, és segítenem
kellett volna. Olyan kegyetlen voltam. Nagyon szégyellem magam.
Emily fölemelte a fejét Honour válláról, körbenézett az aggódó
arcokon, fölkelt a székéről, és átment az asztal másik oldalára. Egy
pohár bort a szájához emelt, és egy húzásra lehajtotta.
– Egyikőtöknek sem kell bocsánatot kérnie – kezdte egy
asztalkendővel törölgetve a szemét. – Amit kaptam, nagyon is
megérdemeltem. Látva aggódó arcotokat, még jobban szégyellem
magam. Adele és Michael miatt azonban el kell mondanom valamit.
Ez olyasvalami, amit magammal akartam vinni a sírba, most mégis
megosztom veletek.
Előrehajolt, és remegő kézzel újratöltötte a poharat.
 Honour egészen megrémült. Emily tekintete félelmetes volt, már
jóval többet ivott a kelleténél, és érezhető volt, hogy indulatai
bármelyik pillanatban elszabadulhatnak.
– Hadd kísérjelek föl az ágyadba! – kérlelte Honour. – Már elég
sokk és szomorúság ért bennünket ma este.
– Én pedig még hozzáadok egy keveset – válaszolta Emily, azzal
újra a szájához emelte a poharat, és ledöntötte a benne lévő italt. Az
üres poharat továbbra is a kezében szorongatta, és mélyen az előtte
ülő három ember szemébe nézett.
– Michael nem Myles fia. Az apja kertész volt a birtokunkon.
Kijelentését néma csend követte. Honour csak bámult Emilyre,
mintha félreértette volna, amit hallott. Myles és Rose sem szóltak
egy szót sem.
Hangos csattanás riasztotta föl az ámulatból mindhármukat. Emily
az üres poharat hozzávágta a kandallóhoz, ahol szilánkokra tört.
– Ez így igaz! – kiáltotta dacosan. – Beleszerettem. Kérlelt, hogy
szökjek meg vele, de egyszerűen nem tehettem.
– Jasper volt az? – kiáltott föl Myles. – Ő volt az?
– Igen, ő volt az. Te Jaspernek hívtad, pedig az én Billym igazi
neve William Jasper volt. Michael nagyon hasonlít rá.
Honour Mylesra tekintett. A férfi falfehérré vált a döbbenettől, de
Honour egy röpke pillanatra úgy vélte, az egész történetet csak
hirtelenjében találta ki Emily, hogy visszavágjon Mylesnak.
– Sokszor – dadogta a férfi – eltűnődtem, miért töltesz vele annyi
időt a kertben, de ilyesmire sohasem gondoltam volna!
– A férfiak olyan vakok! – legyintett Emily. – Mind azt gondolják,
hogy nekik mindent lehet, és amíg ők tekeregnek, az asszonyaik
kézimunkával a kezükben várnak rájuk. Olyan magányosnak
éreztem magam, Myles! Kora reggel elmentél otthonról, és csak
késő este jöttél haza, ha hazajöttél egyáltalán. Sokszor azonban
napokig távol voltál, én pedig magamra maradtam a szüleiddel, akik
folyton arról prédikáltak, hogy egy fiatalasszony számára mi az illő
viselkedés. Még Dianával és Ralphfal sem engedtek játszani;
gyakorlatilag a dadájuk nevelte fel őket. Billy mellett kívánatos és
szeretett asszonynak éreztem magam. Olyan volt, mintha új életet
öntött volna belém.
– De miért nem mondtad el? – kérdezte Myles.
– Mégis mit? Hogy a kertésszel randevúzgatok és terhes lettem
tőle? – hadarta Emily részegen. – Páros lábbal rúgtál volna ki azon
nyomban a házadból. Ugyanabba a helyzetbe kerültem volna, mint
amibe Rose-t taszítottad.
– Nem arra gondoltam – sziszegte a foga között Myles. – Miért
nem mondtad soha, hogy nem vagy boldog?
– És mégis mit tettél volna? – támadt rá Emily. –Előadtad volna,
hogy a család már hány nemzedék óta lakik a birtokon! A szüleid
öregedtek, valakinek vigyázni kellett rájuk. Az első háború kitörése
után nem tehettem egyebet, mint kötögettem a kesztyűket.
Emlékszel, Billy mennyire be akart vonulni?
Myles bólintott.
– Próbáltam győzködni, hogy ne menjen el. Azzal érveltem, hogy
szükségünk van a segítségére – emlékezett vissza a férfi.
– Igen, tudom, hogy ezt mondogattad. De ő szerelmes volt belém,
és rettegett, hogy hová fajulnak az események, pedig akkor még
csak megcsókoltuk egymást. Akkor kellett volna elengedned. Végül
mégis bevonult, és egy lövészárokban halt meg. Szerintem nem is
nagyon próbálta túlélni a háborút.
Honour észrevette Emily hangjában a mérhetetlen fájdalmat, és
megértette, hogy az asszony éveken át miért viselkedett olyan
hisztérikusan. Felidézte, ő maga milyen állapotba került, miután
elvesztette Frankét, és belátta, hogy minden nő hasonlóképpen
viselkedne, ha elveszítené élete párját.
Rose is sírva fakadt. Azt nem lehetett tudni, hogy Emilyt siratja-e,
vagy azért zokog, mert felelősnek érzi magát, amiért ekkora
szerencsétlenséget hozott erre a házra.
Myles ránézett Emilyre, aki a tenyerébe temetve az arcát,
visszaült az asztalhoz. A férfiban egy világ omlott össze.
Honour is küszködött a sírással. Napok óta készült erre az estére,
mert a dolgok nagyon úgy festettek, hogy Emily és Myles oly sok
külön töltött idő után végre kibékül. Ez most egyszeriben
lehetetlenné vált.
– Rose, azt hiszem, ideje indulnunk! – mondta csendesen a
lányához hajolva.

Rose és Honour egy szó nélkül hagyta el a Harrington House-t.

Kinn már besötétedett, az enyhe esti szellő simogatta fedetlen
karjukat. Némán, egymásba kapaszkodva bandukoltak hazafelé.

Emilyt csak augusztus elején látta viszont Honour és Rose. Külön-

külön mindketten írtak neki, de egyikük sem kapott választ. A postás
Jim elmondta nekik, hogy Emily elutazott, de azt nem tudta, hogy
egyedül vagy a férjével kettesben.
Honour és Rose másnap már azon tanakodott, hogy mikor
számoljanak be Adele-nek a fejleményekről.
Számára ez csodálatos hír lesz, hiszen most már semmi sem
állhat közéjük, ha Michael hazatér a fogságból. A jó hír közlése előtt
azonban meg akarták beszélni a részleteket Emilyvel és Mylesszal.
Végül is ez az ő családi titkuk, amit lehet, hogy maguk akarnak
megosztani Adele-lel, és Michael előtt talán föl sem akarnák fedni.
Ahogy azonban tovább beszélgettek a rendkívüli estéről, Honour
felrótta Rose-nak, amiért nem vallotta be neki a teljes igazságot. Ha
megtette volna, azzal mindkét családot sok kellemetlenségtől
megóvhatta volna. Azt is mondta, ha tudta volna, hogy Mylesnak és
a lányának viszonya volt, el sem fogadta volna a meghívást. Arra is
rájött, hogy Rose megzsarolta Mylest, és ettől olyan dührohamot
kapott, hogy napokig nem szólt a lányához. A légkör olyan feszültté
vált kettejük között, hogy Rose azt kezdte fontolgatni, hogy
visszamegy Londonba.
Az sem sokat enyhített a dolgokon, hogy folytonosan szakadt az
eső, ami miatt egész álló nap egymást kellett kerülgetniük a házban.
Napközben elvégezték a szokásos teendőket, esténként pedig
hallgatták a rádiót vagy olvastak, de a levegő szikrázott körülöttük.
Honomból akkor robbant ki a feszültség, amikor az esti hírekben
meghallották, hogy a németek új, pilóta nélküli, úgynevezett VI-es
rakétákat vetettek be London ellen.
 – Mi az ördögöt tervez Emily és Myles? Miért nem jelentkeznek? –
csapkodott Honour.
– Szeretném, ha végre lezárnánk már ezt az egész ügyet.
Teljesen kikészíti az idegeimet!
Rose értette, miért borult ki az anyja. Féltette Adele-t az újbóli
fenyegető veszélytől, és tudta, hogy ebben a helyzetben az unokáját
megint sokáig nem fogják hazaengedni.
Az új találmányt az emberek darázsnak vagy zümmögő bombának
nevezték, és úgy tartották, hogy Hitler ezt vetette be válaszul a
normandiai partraszállásra. Hallották, amint sípolva repülnek a város
fölött, de a rádióban csak általános híreket közöltek a rakéták okozta
pusztításról. Annyit lehetett tudni, hogy a déli városrészt érték a
támadások, egyebet nem. Adele heti leveleiben beszámolt arról,
hogy a kórház ismét megtelt sebesültekkel, de ő is csak annyit
közölt, hogy a VI-esek a váratlanságuk miatt pokolian veszélyesek.
Minden rendben lesz, anya! – bátorította Rose. –Emilyék is
hamarosan jelentkezni fognak, meglátod! Nagyon fontos döntést kell
hozniuk, nem kapkodhatják el! Tudom, alig bírod ki, hogy ne mondd
el Adele-nek, de már három éve úgy tudja, hogy Michael a testvére,
nem hiszem, hogy ez a néhány hét bármin is változtatna.
– Nemcsak Adele miatt aggódom! Michaelt is legalább annyira
féltem – vallotta be Honour. – Hogyan fogja kezelni, hogy egy
kertész az igazi apja?
Amikor végre elállt az eső, Emily rögtön betoppant. Devonba
utazott Mylesszal néhány hétre, és remek színben volt. Elnézést
kért, amiért nem jelentkezett korábban, de Mylesnak magányra és
időre volt szüksége, hogy átgondolja a dolgokat.
– Lehet, hogy furcsán hangzik, de nagyon megkönnyebbültem,
hogy mindenre fény derült – vallotta be könnytől csillogó szemmel. –
Mylesszal kaptunk még egy lehetőséget az újrakezdésre, és végre
minden akadály elgördült Adele és Michael boldogsága elől.
Elmondta, hogy végül úgy döntöttek, elmondják Michaelnak, ha
hazajön, de arról, hogy Dianát és Ral-phot is beavassák-e, majd
később döntenek. Myles úgy gondolta, hogy Adele-lel akkor osztja
meg a hírt, amikor legközelebb hazajön szabadságra. Akkor
mindannyian összegyűlhetnek, és együtt tisztázhatják a dolgokat.
 – Myles úgy gondolja, nekem is jelen kell lennem, hogy
kifejezhessem Adele-nek, mennyire örülök, hogy a családunkhoz fog
tartozni.
Emily rettenetesen aggódott Michael miatt. Nem tudta felmérni,
hogyan tudja majd feldolgozni, hogy nem Myles az apja. Ettől
eltekintve azonban nyugodtnak és boldognak látszott. Bevallotta,
hogy a titok évekig elviselhetetlen nyűgöt jelentett számára, de most,
hogy végre megszabadult tőle, úgy érzi, mintha mázsás terhet vettek
volna le a válláról. Myles kijelentette, hogy ez a tény nem változtat
Michael iránt érzett szeretetén, és igen boldog volt, hogy végre nem
titokban kellett Adele-lel találkoznia.
– Nagyon remélem, azért ti ketten még mindig a barátaim
vagytok? – kérdezte Emily hol Rose-ra, hogy Honourra pillantva. –
Ezek a kis balesetek végül is családtagokká tettek bennünket.
Emilyt mindig is kedvesnek találták, de emellett tagadhatatlanul
gyenge és önző teremtés volt. Hűtlenkedése megváltását azonban
mindketten nagyon bátor és önzetlen tettnek gondolták. Eljátszhatta
volna a sajnálatra méltó, ártatlan feleséget, hogy részvétet
ébresszen mindenkiben, de nem ezt tette, hanem felmérte, hogy
hallgatása imádott fia és választottja között örökös boldogtalanságot
szült volna. Tudta, ha megtöri a hallgatását, az sokba fog neki
kerülni, mégis vette a bátorságot, és kész volt szembenézni tette
következményeivel.
– Még szép, hogy barátok maradunk! – jelentette ki határozottan
Honour, de hangja közben megremegett. – Emily Bailey, te igazán
bátor és őszinte nő vagy!
Emily egész délután náluk maradt. Pletykálkodtak, és nevetgélve
mesélték egymásnak, mi minden történt velük, mióta nem
találkoztak.
– El kellene mennetek valahova együtt! – javasolta Honour a
második csésze tea közben. – Biztosan volna olyan mondanivalótok
egymás számára, amit nekem nem kellene hallanom. Mindkettőtökre
ráfér egy kis kikapcsolódás!
– Elmehetnénk Londonba! – válaszolta habozás nélkül Emily. –
Szeretnék néhány dolgot vásárolni, de Rye-ban semmit sem lehet
kapni!
– Jó ötlet ez most, a bombázások idején? – kérdezte Honour.
– Adele azt írta a múltkori levelében, hogy leginkább a folyótól
délre eső részeket támadják – érvelt Rose. –Különben is, meg kell
néznem a házamat Hammersmithben. London egyébként is minden
más helynél izgalmasabb.
Honour elmosolyodott az érvein, de örült, hogy Rose és Emily
között helyreállt a béke.
– Ha ennyire akarjátok, nem ellenzem, de aztán nehogy
panaszkodjatok, hogy minden vonat késett!
A kirándulásra végül augusztus végén, egy csütörtöki napon került
sor. A nyolcórás reggeli vonattal indultak Rye-ból. Az idő egész
nyáron hűvös és nedves volt, de ezen a reggelen kivételesen kisütött
a nap. Emily nagyon elegánsan mutatott halványkék kosztümjében
és krémszínű, széles karimájú filckalapjában. Rose azon viccelődött,
hogy ő a deformált, régi szalmakalapjában és csíkos nyári ruhájában
úgy néz ki, mint egy szegény rokon.
– Nézhetnénk esküvői kalapokat is! – mondta Emily kibámulva a
vonatablakon.
Rose elmosolyodott. Néha kifejezetten gyerekesnek látta a
barátnőjét. Emily olyan volt, mint aki még mindig hisz a jó tündérben,
akinek egyetlen varázsütésére a két fiatal, elfelejtkezve minden
múltbeli sérelméről, egyenesen az oltárhoz rohan. Mindannyian
tudták, hogy Adele már valaki mással randevúzik, és talán eny-nyi
idő távlatából már nem úgy gondol Michaelra, mint régen.
Másrészről viszont azt sem tudták pontosan, hogy Michael milyen
sérüléseket szerzett. A sokkoló hírt apjáról pedig még nem is
hallotta.
– Ne kísértsd a sorsot! – dorgálta meg Emilyt Rose.
– Különben is, mostanában még egy tisztességes púdert vagy
rúzst sem lehet kapni.
Szerinted árulnak valahol rendes kalapot?
– Akkor vegyünk valami különlegeset Honournak! – javasolta
Emily. – Mit szólnál egy szép pizsamához? Rose elnevette magát.
Borzasztó viccesnek találta, ahogy elképzelte az anyját, ahogy
otthon selyempizsamában flangál.
– Csak pénzkidobás volna, hidd el! Nagyra értékelné az
ajándékot, de egyetlenegyszer sem venné föl. Imádja a flanel
hálóingét. Szerintem sokkal jobban örülne egy nadrágnak vagy
valamilyen fonálnak, amiből pulóvert köthet. Sőt! Csokoládét is
vehetnénk neki!
– Anyám azt mondta, Honour gyönyörű fiatalasszony volt. Hogy
csodálatos kalapjai voltak, amikor beköltöztek a Curlew Cottage-ba.
Apád is nagyon jóképű férfi volt, Rose. Anyám mesélte, hogy a nők
mind odavoltak érte.
Rose elmosolyodott. Felidézte szüleit még a Tunbridge Wells-i
időkből, ahol vacsorára mindig szépen kiöltöztek. Honour sötétkék
bársonyruhában, tündöklő csatokkal a hajában, elbűvölő illatot
árasztva. Frank magas és nyúlánk volt, sűrű, szőke haja göndör
fürtökben omlott a homlokába. Emlékezett apja gesztenyebarna,
gyöngyház gombos mellényére, és hogy egyszer mennyire
megnevettette, amikor azt mondta neki, hogy úgy néz ki, mint egy
herceg.
– Nagyon szép pár voltak! – helyeselt Rose. – De szerintem
egyiküket sem igazán érdekelte az öltözködés. Megtaláltak
egymásban mindent, a külsőségekkel nemigen törődtek.
– Kíváncsi volnék, hogy én is ilyen lettem volna-e, ha elszököm
Billyvel – szólt Emily elgondolkodva.
– Nem tudom rólad elképzelni, hogy egy kertész házikójában
élsz! Nem kemény életre születtél – válaszolta Rose.
– Hát, de ti sem!
Rose egészen megdöbbent a Londont ért pusztításon. Járt már a
háború alatt néhányszor a fővárosban, de az állomásról egyenesen
Hammersmithbe ment, így nem vett észre jelentős változásokat.
Ahogy a verőfényes időben átvágtak a Piccadillyn a Regent Street
felé, ösz-szeszorult a szíve a bedeszkázott ablakok, kormos
homlokzatok és lepusztult épületek láttán. A West Endet is érte
bombatalálat a villámháború során, de Rose úgy gondolta, hogy
minden rombolást rögvest eltakarítottak. A törmelékeket már
elszállították, de sok épület szét volt lőve, és a foghíjas téglák között
megtelepedett a növényzet.
Londonnak erre a részére Rose mindig úgy gondolt, mint a pompa
és a fényűzés megtestesítőjére. A taxikból a legújabb divat szerint
öltözött nők szálltak ki, a virágosbódékban színpompás csokrok
álltak, az ékszerüzletek kirakataiban csillogtak a drágábbnál drágább
ékszerek, a ruhaboltok kirakataiban pazar alkalmi ruhák díszelegtek.
Most nem találkoztak egyetlenegy szépen kiöltözött, kirakatot
nézegető nővel sem. Mindenki lapos sarkú cipőben és ócska
ruhában járt. A kirakatokban is egyszerű, praktikus ruhák voltak
kiakasztva, semmi szemet gyönyörködtető anyagú vagy szabású
estélyi ruha. Egyenruhás férfival is alig-alig találkoztak. Most minden
katona Normandiában volt. Egy kávéházban, amely kávét egyáltalán
nem, csak teát kínált, hallották, hogy a mellettük lévő asztalnál ülő
nők a robotrepülőkről beszélgetnek. Azokból, amit elmondtak, úgy
tűnt, hogy ezek az alattomos fegyverek sokkal több és súlyosabb
pusztítást végeztek, mint a vadászrepülők.
– Ha a motor kikapcsol, nincs értelme menekülni, úgyis eltalál –
mondta az egyik nő.
– Én mégis azt hiszem, hogy itt elég nagy biztonságban vagyunk
– válaszolta a barátnője. – Főként az East Endet támadják. Van egy
szomszédom, aki ismeri ezeket a szerkezeteket, és azt mondta,
akkora a hatótávolságuk, hogy ide már nem érnek el.
– Szerinted Adele-lel minden rendben van? – suttogta idegesen
Emily. – Nem kellene odamennünk?
– Ne légy nevetséges! – pattant fel Rose. – Ugye, emlékszel, mi
történt Honourral, amikor oda akart menni? Különben is, Adele
mondta volna, hogy ne jöjjünk Londonba, ha annyira veszélyes
volna. Itt biztonságban vagyunk. Az a nő is azt mondta, hogy a
rakéták nem érnek el idáig. Később betelefonálhatunk a kórházba,
hogy beszéljünk vele!
A két nő meg is feledkezett a bombákról abban a pillanatban, hogy
beléptek egy áruház ajtaján. Rose finom, illatos szappanokat és egy
tengerészkék vászonnadrágot vett az anyjának, Emily pedig egy
csinos blúzt. Feldobódva attól, hogy mégis lehet Londonban jó
dolgokat találni, elhatározták, hogy elmennek a Selfridgesbe az
Oxford Streeten, és majd ebéd után kimennek Hammersmithbe. A
két nő megállt az üzlet bejárata előtt, mert megláttak egy kintornást.
A muzsikáló férfi gyűrött cilindert és agyonhasznált frakkot viselt,
verklijén pedig kismajom táncolt. A látvány felidézte a
gyermekkorukat, amikor még nagyon sok ilyen zeneszerszámot
lehetett látni az utcákon. Visítva nevettek a piros ruhába bújtatott
majmon. A háború kitörése és a jegyrendszer bevezetése óta egyre
kevesebb házi kedvencet lehetett látni. A gazdáik ugyan nem dobták
ki az állataikat, de ha azok elpusztultak, nem vettek újat. Majmot már
évek óta nem látott egyikőjük sem.
A kintornás megengedte Rose-nak, hogy megfogja a kismajmot,
amely fölmászott a vállára, és ott nyugodtan megtelepedett. Emily is
meg akarta érinteni az állatot, de félt tőle, ezért úgy visongott, mint
egy iskolás lány.
Hirtelen repülőgépzajt hallottak. Mindannyian fölnéztek az égre, a
kismajom pedig a fogát villogtatva Rose vállán rikoltozni kezdett. A
kintornás átvette az állatot.
– Az egy dongó – mondta, majd vette a gépét, és eltolta egy
keresztutca felé.
Rose körbenézett, és látta, hogy a járdán álló emberek mind
fölfelé tekintenek, majd, mintha mi sem történt volna, mennek tovább
a dolgukra. Senki nem kezdett el az óvóhelyek felé rohanni vagy
menekülni, Rose pedig nem akart gyávának látszani. Ahogy a zúgó
hang egyre közelebbről hallatszott, megragadta Emily kezét.
– Ó, Rose, én nagyon félek! – kiáltotta Emily, erősen szorítva
Rose kezét.
– Minden rendben van – nyugtatgatta Rose, de maga is meg volt
rémülve. – El fog szállni tovább, majd meglátod!
Egyszer csak azt vették észre, hogy egyedül maradtak az utcán. A
többi járókelő vagy bement az üzletbe, vagy lement a Bond Street-i
metrómegállóba. Ösztönösen behúzódtak egy vászon naptetős üzlet
kirakata elé. A zümmögő hang egyszerre elhallgatott.
Emlékezve arra, amit a kávézóban hallottak, Rose ledobta a
bevásárlótáskát a földre, és szorosan átkarolta Emilyt. Egy fütyülő
hangot hallott, aztán megremegett a lábuk alatt a talaj. A por
hóviharként szállt felfelé, és ahogy egymás vállába fúrva a fejüket ott
álltak, Rose inkább érzékelte, mint látta, hogy a naptető rájuk zuhan.
Valami más is eltalálta őket, amitől, még mindig egymásba
kapaszkodva, a földre zuhantak. Rose utolsó gondolata az volt,
mielőtt a törmelék betemette volna őket, hogy inkább követniük
kellett volna a kintornást.

Mylest értesítették először Rose és Emily haláláról. Egész nap a

bíróságon volt, és csak fél öt után ért vissza az irodájába. Épp
néhány iratot gyűjtött össze, hogy hazavigye magával, amikor
belépett a titkárnője, és jelentette, hogy egy rendőr akar vele
beszélni.
Myles kedélyes hangulatban volt. Nagyon jó napja volt a
bíróságon, mert az ügyet, amelyben vádat emelt, egy nappal
hamarabb letárgyalták. Mivel nem kellett még egy napot Londonban
maradnia, és az idő is gyönyörű volt, elhatározta, hogy másnap
leutazik Winchelsea-be, és meglepi Emilyt egy hosszú hétvégével.
– Őszintén, biztos úr, bármi volt is, nem én tettem! – viccelődött,
amikor a magas, sovány rendőr belépett az irodájába.
Amikor a rendőr nem nevetett a tréfán, Myles tudta, hogy komoly
dologról van szó.
– Nagyon sajnálom, uram – kezdte a rendőr. – A délelőtti órákban
bombatalálat érte az Oxford Streetet. Jó okunk van azt feltételezni,
hogy az egyik áldozat a felesége volt. Londonban volt ma Mrs.
Bailey?
Mylest egyszerre kiverte az izzadság. Azután nyomban elkezdett
reszketni. Hallott az Oxford Street-i bombáról, de nem nagyon figyelt
rá. A VI-esek támadásainak első heteiben nagy volt a pánik. Nem
lehetett észlelni őket, és hogy még pilóta sem volt rajtuk, az
különösen rémisztő volt. Aztán, ahogy sok minden máshoz a
háborúban, ehhez is hozzászoktak az emberek. Az első időben a
színházak és a mozik bezártak, mert senki sem mert kimozdulni az
utcára, de aztán minden megváltozott, és a veszélyt figyelmen kívül
hagyva, a londoni lakosok folytatták mindennapi életüket. Myles is
így volt vele, már azt sem kérdezte meg, hogy a mai támadásnak
voltak-e áldozatai.
 – Fogalmam sincs – próbálta összeszedni magát. –Azt ugyan
mondta, hogy készül valahová egy barátnőjével, de azt nem mondta,
mikor és hová. Miért gondolja, hogy a feleségem volt az áldozat?
– Megtaláltuk a névjegykártyáját az élelmiszerjegyei mellett, uram
– válaszolta a rendőr. – A barátnője szőke volt és Talbotnak hívták?
– Igen – suttogta Myles, és lehuppant a székébe. –Súlyosan
megsérültek? Melyik kórházban vannak?
– Sajnálom, uram – felelte lehajtott fejjel a rendőr –, mindketten
halálos sérülést szenvedtek.
– Meghaltak? – kérdezte Myles, rémülten nézve az előtte álló
rendőrre. – Az nem lehet!
Biztosan csak félreértés!
– Nem, uram, sajnos nem tévedés. Sok ember meghalt a mai
támadásban, és még több megsebesült. Lehetséges volna, hogy
most velem jöjjön azonosítani az áldozatokat? Meg tudná még
mondani nekem, ki Mrs. Talbot legközelebbi hozzátartozója?
– A lánya itt, Londonban ápolónő – válaszolta Myles elcsukló
hangon, és közben elkezdett folyni a könnye. – Ó, istenem! Nem
bírom ki. Miért éppen ők?
Ugyanez a kérdés motoszkált továbbra is Myles agyában az
azonosítási eljárás során, majd a taxiban is, útban Adele felé. A két
nőt úgy szállították a hullaházba, ahogyan megtalálták őket.
Egymásba karolva feküdtek kiterítve. A testüket összezúzta az
építési törmelék, de az arcuk épen maradt. Ez furcsa módon Myles
számára megnyugtató volt, mert mindkét nő gyönyörű volt és hiú. Ő
pedig mindkettőt nagyon szerette.
 29. FEJEZET

– A temetések mindig szívszaggatóak, de legalább nem esik az

eső. Szomorú, hogy a nagyobb fia nem kapott eltávozást.
– Nem hiszem, hogy jó volt a kapcsolatuk. Alig látogatta az
anyját. De nézze csak, az a nő, aki a lányával beszélget, a felesége.
Adele nem akarta tovább hallgatni Mrs. Grace és Mrs. Mackenzie
fecsegését, ezért arrébb lépett. Mindkét köztudottan nagy
pletykafészek Winchelsea-ben lakott. Adele sejtette, hogy ha
legurítják a második pohár sherryt, már fennhangon folytatják a
beszélgetést arról, amiről most még csak suttogtak egymás között.
Nagyon furcsa érzés volt újra a Harrington House-ban lenni, annyi
emléket idézett fel benne. Az étkező és a szalon tele volt
vendégekkel, pedig sokan kimentek a kertbe. A legtöbbjüket ismerte
arcról, de volt néhány számára teljesen idegen ember is.
Kicsit kényelmesebben érezte volna magát, ha kimehet a
konyhába segédkezni, de Myles felfogadott négy kisegítőt, akik
felszolgálták az italokat, és tudta, hogy sem apja, sem nagyanyja
nem nézné jó szemmel, ha látnák, hogy süteményt és szendvicseket
osztogat.
Myles és Honour a szalon egyik sarkában félrehúzódva,
egymáshoz közel hajolva, komolyan beszélgettek. Adele érezte,
hogy csatlakoznia kellene hozzájuk, de egyszerűen képtelen volt
odamenni.
Kiosont az előszobába, körbenézett, hogy nem figyeli-e valaki,
majd a bejárati ajtót kinyitva, óvatosan kisurrant.

Kilenc nap telt el azóta, hogy Myles közölte vele a szörnyű hírt
Rose és Emily haláláról. Adele azóta képtelen volt enni és aludni.
Éppen a barátnőivel fecsegett, amikor belépett az apja, és egészen
addig a pillanatig, amíg Myles be nem tuszkolta egy taxiba, hogy
elérjék a Rye-ba menő utolsó vonatot, föl sem fogta a lesújtó hírt.
Az állomáson nem volt taxi, ezért gyalog indultak el a nagyanyja
háza felé. Amikor az út végére értek, megpillantották a zseblámpával
várakozó Honourt. Nyolc körűlre várta haza a lányát Emilyvel, de
miután nem jöttek meg azzal a vonattal, úgy gondolta, hogy biztosan
elmentek még moziba, és csak az utolsó vonattal érkeznek. Tartva
attól, hogy bukdácsolniuk kell lámpa nélkül a köves úton, kiment
eléjük.
– Hol vannak a lányok? – kiáltotta feléjük jó messziről. – Ott
maradtak Rye-ban?
Myles erősen megszorította Adele kezét. Nem tudta, mit
válaszoljon. Honour azonban egy pillanat alatt rájött, hogy nem
véletlenül jöttek az utolsó vonattal, és ahogy felfogta, mi történt,
jajveszékelésben tört ki.
Adele munkája során a gyász sokféle megnyilvánulását látta már,
de a nagyanyjáéhoz hasonló tragikus kitöréssel még soha nem
találkozott. Nem puszta zokogás vagy sikítás volt, hanem a
megszakadó szív hangja; keserves sirató, amely a lelke legmélyéről
tört fel. A kezében tartott zseblámpa fénye cikázni kezdett, Adele
pedig nekiiramodott, hogy elkapja a nagyanyját.
Az első rettenetes átzokogott éjszaka óta Adele folyamatosan
szemmel tartotta a nagyanyját, nehogy végtelen gyászában kioltsa a
tulajdon életét.
A következő napokra Honour teljesen elcsendesedett. A napi
teendőket rutinszerűen elvégezte, mosogatott, megetette az
állatokat, de teljesen el volt merülve a saját világában. Arról sem vett
nagyon tudomást, hogy Adele ott van mellette.
A lány ismerte a sokk tüneteit. A kórházban naponta találkozott
ilyen állapotban lévő emberekkel, és tudta, hogy sokféle formában
nyilvánulhat meg. Most azonban ő is hasonló állapotban volt, mint a
nagyanyja, és szerette volna ő is elmondani, hogy mit érzett az anyja
iránt életében és most halálában. Nem tudott mit kezdeni a
nagyanyja némaságával, és a gyászába burkolózott Honour mellett
Adele betolakodónak érezte magát.
Myles kérésére, aki úgy gondolta, hogy a két nőt együtt kellene
eltemetni, Winchelsea- ből eljött a lelkész. Honour úgy viselkedett,
mintha nem is látná. Föl-alá járkált a szobában, miközben a pap
afelől érdeklődött, hogy milyen énekeket szeretne a szertartáson.
Még amikor a férfi már menni készült és megfogta mindkét kezét,
akkor sem látszott, hogy tudatában volna a jelenlétének.
 Csak a temetés előtti napon sikerült Adele-nek eljutnia nagyanyja
tudatáig.
– Most aztán figyelj végre rám! – kiabálta mérgesen. – Anya sem
akarna ilyennek látni, ezt te is nagyon jól tudod. Ő is azt mondaná,
hogy szedd már össze magad!
Honour éppen tésztát dagasztott. Nem volt szükségük kenyérre,
mert Jim, a postás hozott nekik egy veknit előző nap. Honour
azonban péntekenként mindig kenyeret sütött, és Adele nem
akadályozta meg ebben, mert úgy gondolta, talán kizökkenti a
szörnyű állapotból. Azonban olyan hisztérikusan dögönyözte a
tésztát, hogy még az asztal is nyikorgott a padlón. Egy idő után
Adele idegeire ment, és a lány ekkor kezdett el kiabálni.
Nem kapott választ, ezért félrelökte a tésztát, és pofon vágta a
nagyanyját.
– Hozzád beszélek, nem hallod?! Az a rohadt kenyér egyáltalán
nem fontos. Rose-t holnap temetik, és neked ott kell lenned velem
és Mylesszal a templomban. Nem viselkedhetsz úgy, mint egy őrült,
még ha össze van is törve a szíved!
Miután még erre sem kapott választ, Adele végképp kijött a
sodrából.
– Szerinted én hogy érzem magam? – visította. –Rose rémes
anya volt. Az életemben minden szörnyűségnek ő volt az oka, és te
maradtál az egyetlen ember számomra. Most egyszeriben elfordulsz
tőlem, csak azért, mert meghalt? Én soha semmit nem jelentettem
neked?
Honour lassan felé fordult.
– Senki sem tudja, mit érzek – válaszolta síri hangon. – Egyszer
már végigcsináltam ezt az egészet. Még egyszer nem bírom ki.
Adele arra gondolt, hogy nagyanyja azokról az időkről beszél,
amikor Rose elszökött otthonról.
– Nem azért hagyott el, mert el akart menni! – kiáltotta. – Meghalt!
Megölte egy bomba! Ez bárkivel előfordulhat. Nem igazságos, hogy
előbb ment el, mint te, de így történt, és nem tehetsz ellene semmit.
– Mindig bántottam valamiért – kezdte Honour még mindig
színtelen hangon. – Az után a nyomorult vacsora után is szörnyű
dolgokat vágtam a fejéhez.
Adele felsóhajtott. A vonaton hazafelé Myles mindent elmondott
neki, ami azon az estén történt.
– Egyáltalán nem számít, hogy mit mondtál Rose-nak korábban.
Már rég kibeszéltétek és túl voltatok rajta, mire Rose elment Emilyvel
Londonba. Bármi hangzott is el Emily házában, nagyon jó, hogy így
történt. Újra barátok lettek, és végül egymás karjában haltak meg.
– Az én ötletem volt, hogy töltsenek együtt egy napot! – mondta
magába roskadva Honour.
– Az lehet, de ettől még nem te vagy a hibás, amiért meghaltak!
Vádold Hitlert, vádold a kormányt, amiért nem lőtték le a
robotrepülőt, vádolj bárkit, csak ne magadat! Nagyon jól érezték
magukat, mielőtt meghaltak. Talán fel sem fogták, mi történt velük.
Mások sokkal többet szenvednek a haláluk előtt.
– Téged ez egyáltalán nem érdekel, ugye? – kérdezte Honour
váratlanul normális hangra váltva. – Te még mindig gyűlölöd Rose-t!
– Ne légy nevetséges! – pattant fel Adele. – Persze hogy érdekel,
és már egyáltalán nem utáltam. Lehet, hogy sohasem fogom
elfelejteni néhány aljasságát, de megbocsátottam neki. Kedveltem.
Néha úgy éreztem, hogy meg tudnám szeretni. Ez az, amiről végre
szerettem volna veled beszélni. Az nem jutott az eszedbe, hogy
esetleg én is nyomorultul érzem magam? Hogy bűntudatom lehet?
Nem sajátíthatod ki az összes fájdalmat magadnak!
Adele kirontott a házból, mert túlságosan fel volt dúlva ahhoz,
hogy bent maradjon.
Bűntudata volt azért, mert soha nem osztotta meg Rose-zal az
örömét, hogy újra élete részévé vált. Túlságosan büszke volt ahhoz,
hogy kifejezhesse, milyen sokat jelentett számára. Nem tudta
feldolgozni azt sem, hogy miközben keserű gyászt érzett Rose és
Emily halála miatt, szíve ujjongott, hogy kiderült, Michaellal mégsem
testvérek. Milyen ember ő, aki ilyen gyászos időkben is csak magára
gondol?
Néhány órán keresztül zokogva bolyongott a lápon. Mire hazaért,
Honour egészen visszatért régi énjéhez. Szomorúnak és
zavarodottnak látszott, de már nem zárkózott annyira magába.
 Honour ugyanazt a fekete ruhát és kalapot viselte ma, mint húsz
évvel azelőtt, Frank temetésén. Adele nem is tudta, hogy
nagyanyjának még mindig megvan ez az öltözéke, amely addig egy
bőrönd mélyén rejtőzött. Úgy gondolta, de nem merte megkérdezni,
hogy a ruhát biztosan Frank hazatérte alkalmából varrta Honour,
mert gyönyörű kidolgozása, gyöngydíszítése és horgolt kézelője arra
utalt, hogy különleges alkalomra készült. Feketére volt festve, de
eredetileg halványkék lehetett, és csodálatos módon még mindig
tökéletesen állt a nagyanyján. Myles elhozta Adele-nek Emily fekete
ruháját és egyik kalapját, mert neki nem volt alkalomhoz illő viselete.
A lányban furcsa érzések kavarogtak, amikor a kezébe vette a ruhát,
mert eszébe jutott, hogy néhány évvel korábban mennyire
megcsodálta, amikor Emilynél vasalta. A hímzett díszítéses
vászonruha abban az időben nagyon divatos darabnak számított,
ujja kézközépig ért, és egy széles öv volt a derekán. A kalap kicsi
volt, kis fátyollal; Emily egy műrózsával díszítve hordta.
– Rose-nak nagyon tetszettél volna ebben a ruhában – jegyezte
meg Honour, amikor Adele felöltözve kilépett a szobájából. –
Biztosan azt mondta volna, hogy úgy nézel ki, mint egy filmsztár.
Adele szemében könny csillant meg, mert nagyon jól emlékezett
rá, hogy Rose-t mennyire érdekelte, miben járnak a filmsztárok. Még
az egyszerű lápi élet sem tudta kioltani belőle a pompa utáni vágyat.
Úgy érezte, hogy most az egyszer helyénvaló úgy megjelennie,
ahogy anyja látni szeretné.
A templom dugig megtelt gyászolókkal. A szertartás nagyon szép
és megindító volt. Adele nagy meglepetésére sokkal több ember jött
el Rose, mint Emily miatt. Honour gyakran írta a leveleiben, hogy
Rose nagyon népszerű a környéken, és ha együtt volt dolguk Rye-
ban, alig tudtak úgy végigmenni a főutcán, hogy folytonosan meg ne
állította volna őket egy ismerős. Adele cinikusan olvasta ezeket a
beszámolókat, mert úgy érezte, hogy az emberek csak azért
akarnak az anyjával beszélni, hogy valami csámcsogni való pletykát
húzzanak ki belőle, de mint sok más sziklaszilárdnak hitt
meggyőződése, ez is tévesnek bizonyult.
Sok asszony, aki odament Adele-hez, a legnagyobb szeretettel
beszélt Rose-ról, és látszott, hogy őszintén megrázta őket váratlan
halála. Rose-ról mindegyikük egyöntetűen azt állította, hogy nagyon
különleges, élénk, melegszívű és jó humorú nő volt. Elmondták,
mennyire büszke volt a lányára, és milyen izgatottan várta minden
egyes alkalommal a hazalátogatását.
Ha ők is eljöttek volna a torra, talán Adele is maradt volna, de
valószínűleg érezték, hogy nem valók a Harrington House-ba.
A rokonok miatt Adele is újra szembesült a társadalmi
különbségekkel. Emily legközelebbi barátai tudták, hogy életének
utolsó szakaszában milyen fontos szerepet játszott Rose, és ezért
még szóba is álltak volna vele és Honourral. De Ralph, a felesége és
a nővére, Diana ellenségesen nézett rá. Számukra ő csak egy
szolgáló volt, feltörekvő vidéki liba.
Adele nagyon sírt, mire leért a folyóhoz. Siratta Michaelt, aki
levélben hamarosan értesül majd anyja haláláról; siratta Mylest, aki
végre barátra lelt Emilyben, csak azért, hogy annál fájdalmasabb
legyen számára a veszteség; és végül siratta Honourt, aki mindenért
és mindenkiért felelősnek érezte magát. Mindezek mellett legjobban
az anyja után sírt. Bárcsak több idejük lehetett volna együtt!
Miért nem mondta soha Rose-nak, hogy felnézett rá, és alig várta,
hogy ismét találkozzanak? Miért nem mondta meg neki, mennyit
nevetett a levelein, és hogy milyen melegséget érzett a szívében,
amikor megbizonyosodott róla, hogy a nagyanyja jó kezekben van,
és végre fátylat boríthatnak a múltra?
Szégyellte magát, amiért soha nem beszélt az anyjával Pameláról,
arról, hogy mit érzett Jim Talbot iránt, és hogy hol töltötte az
elmegyógyintézet utáni éveket. Adele ezekre a dolgokra mindig
nagyon kíváncsi volt. Nem azért, hogy megítélje az anyját, hanem
hogy teljesebb képet alkothasson róla.
Talán segített volna Rose-nak, ha érzi, hogy a lányát érdekli
mindez, és elmondta volna múltjának sötétebb, szégyenletesebb
részleteit is. Adele csak most jött rá, mennyire vonzó tulajdonsága
volt, hogy kendőzetlenül tudott minden hibájáról és botlásáról színt
vallani. Ha elmesélt egy történetet, a szereplői élettel teli figurák
voltak, és mindig megtalálta a szituációkban rejlő humort.
Tudták róla, hogy nem szent, de megmutatta, hogy képes az
őszinte beszédre, hogy kedves, hűséges és bátor. Adele azt kívánta,
bárcsak túl tudott volna lépni múltbeli sérelmein, és meglátta volna
még idejében Rose értékes tulajdonságait is. De már késő…
Benyitott a házba, majd belépett a hálószobába. Mindig azt
gondolta, hogy ez az ő szobája, de most nyilvánvalóvá vált, hogy
mindig is Rose-é volt, és az is maradt. Kinyitotta a szekrényt,
amelyből levendula illata áradt. Nagyanyja sokszor emlegette, hogy
Rose mennyire imádta a levendula illatát, hogy már gyerekkorában
gyűjtötte a virágokat, és kis párnácskákba varrva beakasztotta a
szekrényébe. Adele végigfuttatta az ujjait anyja ruháin. Minden
darab még a háború előttről származott. A sok rózsaszín, vörös és
smaragdzöld darab ékes bizonyítéka volt annak, hogy anyja
mennyire szerette, ha megnézték.
Honour mesélte, hogy lánya már egészen fiatal korában a maga
útját járta. Soha nem törődött a szokásokkal és a szabályokkal.
Nagyanyja gyakran viccelődött azon, hogy Adele apja biztosan
nagyon józan férfi lehetett, mert úgy látszott, hogy unokája
egyáltalán nem örökölte anyja és nagyanyja vadságát.
– Szerettem volna egy kicsit vadabb lenni! – mormolta Adele
magában. Ez azonban a szegénység, a gazdasági válság és a
háború miatt sohasem történt meg. A sok megpróbáltatástól a lány
nagyon óvatossá és józanná vált. – Majd ha a háborúnak vége lesz,
én is megváltozom! – ígérgette magának. Arról azonban álmodni
sem mert, hogy Michaellal újra összekerülnek. A fizikai akadályok
leomlottak ugyan a kapcsolatuk elől, de előfordulhat, hogy annyira
megbántotta annak idején a fiút, hogy az már nem akar többé szóba
állni vele.
1945. május 8-án Adele a férfisebészet ablakában ücsörgött, és
elgondolkodva bámult ki a Whitechapel Roadra. Az előző éjjel
bemondták a rádióban, hogy a kormány munkaszüneti nappal
ünnepli meg az európai háború végét. A híreknek nem volt
különösebb hatásuk az emberekre. Adele úgy gondolta, hogy Hitler
2-án nyilvánosságra hozott halálhíre már mindenkit lecsillapított.
Éjfélkor azonban a kikötőben állomásozó hajókon megszólaltatták
a kürtöket, és felzúgtak a város összes templomának harangjai. A
nővérszállás lakói mind kisereglettek a tetőre, hogy megnézzék a
pazar tűzijátékot. Bár ugyanazt a puskaropogás-szerű zajt lehetett
hallani, mint a háborúban, ez a zaj most a békét jelentette.
 Bár még nem engedélyezték a sötétítőfüggönyök eltávolítását,
sokan már örömujjongások közepette elkezdték letépkedni a gyűlölt
anyagot, és az utcákat fény borította el.
Öt órára a Whitechapel megtelt zászlókat lobogtató és piros-fehér-
kék papírkalapot viselő ujjongó emberekkel. Számtalan nemzeti
lobogó került elő a fiókok mélyéről, hogy a lámpaoszlopokon és az
üzletek kirakataiban hirdesse a békét.
Sok asszony elővette gondosan rejtegetett élelmiszereit, hogy
süteményt süssön, a férfiak pedig söröskorsókkal korzóztak az
utcákon, és látni lehetett, hogy éjfélre mindenki részeg lesz.
Adele visszafordult az ablakból, és vidáman tekintett végig az üres
ágyakon. A béke hírére hirtelen mindegyik beteg erőre kapott, és a
legtöbbjüket már haza is engedték a kórházból. Néhány előjegyzett
operációt töröltettek a páciensek, a bent maradt betegek pedig mind
aagyon izgatottak voltak. Felváltva csöngettek cigarettáért, sörért és
egy-egy lopott csókért. Ha a főnővér meghallotta volna ezeket a
kéréseket, biztosan szétcsapott volna közöttük.
Adele különösen virgonc hangulatában volt, mert tudta, hogy
következő héten két hét szabadságot fog kapni, és végre
hazautazhat. A Rose halála utáni nyolc hónapot folyamatos
aggodalomban töltötte. Rettegett, hogy nagyanyja magányában újra
magába fordul, vagy véletlenül elesik az udvaron, és nem tud
egyedül felkelni. Azon tépelődött, vajon rendesen eszik-e, nem fázik-
e éjszakánként, és mihez kezd, ha kifogy a lámpaolaja.
Rettenetesen zord, hideg telük volt, amely nem akart elmúlni, és a
szétlőtt házakban, kitéve az elemeknek, legyengült, alultáplált
szervezettel sok idős ember nem élte meg a tavaszt. A szenet jegyre
mérték, és igen nehéz volt hozzájutni. Mindennap kerültek be
gyerekek a kórházba, akik a lebombázott területeken próbáltak fát
gyűjteni, és megsebesültek.
A bombák pusztítása irtózatos volt. Hatalmas kráterek tátongtak
az utakon, és a törmelékből felszálló por, amely összekeveredett a
kormos fekete füsttel, fojtogatta a mentőosztagokat.
A háború Európa-szerte véget ért. De még jóval az után is, hogy a
katonák hazaérkeznek és a házakat újjáépítik, csonka lábú-kezű és
árva gyerekek kószálnak majd az utcákon. Mi lesz az elárvult
gyerekekkel és a fedél nélkül maradt özvegyekkel? A
nyomornegyedek lakói végre rendes házhoz jutnak? Építenek új
iskolákat és kórházakat? És vajon lesz-e mindenki számára munka?
Adele szerette volna derűsen látni a jövőt, de tudta, hogy még évek
kellenek, amíg minden visszazökken a normális kerékvágásba.
– Dobjunk nekik egy pennyt? – settenkedett Joan Adele háta
mögé, hogy jól megijessze. – Arról ábrándozol, hogy kiszabadult és
útban van hazafelé?
Adele elmosolyodott. Anyja temetése után elmondta barátnőjének
az egész történetet. Meg kellett szabaduljon a terhétől, mert már
akkorára dagadt, hogy nem bírta egyedül cipelni.
Joan olyan volt számára, mint egy biztonsági szelep. Átölelte, és
türelmesen, szó nélkül végighallgatta Adele félelmeit, bánatát és
bűntudat okozta gyötrelmeit. Joan volt az, aki végül meggyőzte,
hogy írjon Michaelnak. Bölcs barátnője felismerte, hogy Adele-nek
kell kapcsolatot keresnie a fiúval, ha vissza akarja kapni. Miután
édesanyáik barátnőkké váltak, és együtt haltak meg, Adele levele
sokkal többet fog a fiú számára jelenteni rokoni
részvétnyilvánításnál.
És Adele vissza akarta szerezni a fiút. A világon mindennél jobban
vágyott Michaelra. Hosszú ideig minden vele kapcsolatos intimitás
gondolatát elnyomta magában, most viszont már egyfolytában csak
arra gondolt. Már a puszta gondolattól, hogy a fiú megcsókolja,
végigsimítja meztelen bőrét és szorosan a karjában tartja,
megkívánta. Néha annyira elfogta a vágy, hogy nem tudott éjszaka
aludni.
Borzasztó volt, hogy Michael havonta csak egy rövid levelet
írhatott. Ráadásul nagyon lassan járt a posta, és a lényeges
mondanivalót a cenzúra mind kihúzta fekete tintával. Legalább
annyit tudott, hogy a fiú örült a levelének, mert Mylesnak azt írta
vissza: Mondd meg Adele-nek, hogy csodálatos volt a levele. Egy
nap majd elmegyünk a camberi kastélyba, és mindent
megbeszélünk.
– Most épp nem róla gondolkodtam, hanem arról, hogy a háború
végeztével Anglia vajon jobb hely lesz-e.
– Csak te vagy komor egy ilyen napon, Adele? –nevetett fel Joan.
– Szerintem mindenki azt kapja, amit megérdemel. Én például egy
eljegyzési gyűrűt Bilitől, egy jegyet Amerikába, hogy életem
hátralevő részét hihetetlen luxusban élhessem Philadelphiában.
Joan múlt évben ismerkedett meg egy amerikai tengerésszel, Billy
Oatleyval. Kezdetektől fogva lángolt a szerelem a két fiatal között, és
Joan folyamatos rettegésben élt, miután a fiú elment Normandiába.
Szerencséjére Billy túlélte a háborút, és most valahol
Németországban állomásozott. Néhány hónappal ezelőtt egy
levélben meg is kérte Joan kezét.
– És én szerinted mit érdemlek? – kérdezte Adele.
– Jobbat, mint hogy itt ragadj ebben a fertőben! –válaszolta Joan
határozottan. – Menj csak szépen vissza a nagyanyádhoz, úgyis azt
akarod! Építsd fel a kempinget, amit anyád megálmodott, szerintem
fantasztikus ötlet! Bill-lel mi leszünk az első vendégeitek a nászu-
tunkon.
– Nincsen rá pénzem – mosolygott kétkedve Adele.
– Dehogynem! Anyád háza most már a tied. Adele legyintett.
– Azt nem adhatom el, míg minden el nem rendeződik.
– Nem is kell! Menj el szépen a bankba, és vegyél fel rá hitelt!
Adele erre a lehetőségre nem is gondolt.
– De ne ezen tépelődj ma este, kiscsibém! Most azon kell
agyalnod, hogy mit viselj ma este, és hogy hova menjünk el
szórakozni! Semmi máson, hallod?
Joannak egy beteghez kellett szaladnia, Adele pedig rájött, hogy a
barátnőjének igaza van. Ez a nap nem arra való, hogy a jövőn
mélázzon, ma ünnepelni kell és örülni.
És anyja gyönyörű, világoskék ruháját fogja fölvenni, amit
nagyanyja átalakított neki. Sokat fog inni, és végigmulatja az
éjszakát! Jövő héten ráér majd azon gondolkodni, hogy mit kezdjen
az életével. Azon sem akart tovább tépelődni, hogy mit fog mondani
Michaelnak, ha hazatér. Most csak egyszerűen élvezni akarta az
életet.
 30. FEJEZET

Adele letelepedett egy felfordított ládára, és gyönyörködve nézett

szét a tájon. A föld köves volt, de a célnak épp megfelelt, a víz
legalább nem áll meg rajta, ha esik az eső.
A nap forrón sütött a felhőtlen júniusi napon. Adele az egész
hosszú hétvégét a szabadban akarta tölteni. Ujjatlan blúzában,
sortban és papucsban rögvest frissebbnek érezte magát.
A háború még dúlt a Távol-Keleten, és az élelmiszerellátás
ugyanúgy akadozott, mint a harcok alatt. Építőanyagot és festéket
pedig egyáltalán nem lehetett szerezni. Viszont mindennap újabb és
újabb szállítmány hadifogoly érkezett haza, és Adele izgatottan várta
Michael hazatértét. A drótkerítést lassan eltávolították a
tengerpartról, és Adele úgy érezte, hogy életében először felhőtlenül
boldog.
Nemrégiben jelentkezett a hastingsi és az ashfordi kórházba is, de
még nem kapott visszajelzést. Az sem bántotta, ha mindkét helyen
elutasítják, mert elhatározta, hogy augusztusban végleg
hazaköltözik, hogy megvalósítsa anyja álmát.
Nem az anyja iránti tiszteletből akarta megépíteni a kempinget,
hanem mert fantasztikus ötletnek tartotta, és úgy gondolta, hogy bár
számtalan érv is mellette szól, a legfontosabb, hogy olyan munkát
végezhetne, amely mellett rá tud nézni a nagyanyjára. Amikor
májusban legutoljára otthon volt, találkozott a föld tulajdonosával, Mr.
Greennel, és elbeszélgettek a tervekről. A férfi azt mondta, hogy
ingyen odaadja Adele-nek a földet használatra, csupán a haszonból
kér egy kis részt.
Mylesszal is beszélt a dologról, aki nemcsak felajánlotta, hogy
kölcsönöz pénzt addig, ameddig a hammers-mithi házat sikerül
eladnia, hanem azt is megígérte, hogy minden papírmunkát elintéz a
helyi hatóságoknál.
Adele arra gondolt, hogy a hely nevében szerepel majd az
ötletadó Rose neve is. Úgy tervezte, hogy néhány élénk színű, illatos
rózsabokrot ültet a telekre. Nem voltak kétségei afelől, hogy Rose
lelke a hely fölött lebeg, mert már amikor az első alkalommal
idelátogatott, melegséget érzett, és a föld barátságos kisugárzását.
Adele annyit tervezgetett fejben, hogy éjszakánként nem tudott
aludni az izgalomtól. Kutat kell fúratnia, emésztőgödröt ásatnia, ki
kell alakítania a vécéket és a zuhanyzókat. Úgy gondolta, hogy hat
lakókocsival indul, bár a telken volt elég hely tizenkettőnek is. Mr.
Green mesélte, hogy a hastingsi szállodák mindig teljesen
megtelnek a nyári szezonra, de ő is tudta, hogy jövő nyárra,
amikorra a hely elkészül, a londoniak özönleni fognak a tengerpartra
pihenni.
A lakókocsikat Joan nagybátyjától szerzi be a South-endről.
Persze nem újak, de jó állapotban vannak. Csak le kell őket festeni
kívülről és alaposan kitakarítani belülről. Erre ott lesz az egész tél,
és húsvétkor már indíthatja is az üzletet.
Fölkelt a ládáról, és odasétált a kerítéshez, amelynek tövében kis
patak csörgedezett. Néhány kósza fácska és bokor nőtt a partján, és
a lombkorona fölött ott piroslott a Curlew Cottage teteje. A nagyanyja
reggel bejelentette, hogy bevezetteti az áramot a házba, sőt egy
fürdőszobát is kialakíttat. Úgy tűnt, a háború vége őt is lendületbe
hozta, és építkezni akart. Adele úgy tervezte, hogy ugyanazzal az
emberrel végeztetik el az otthoni munkákat, aki majd a kempinget is
kialakítja.
Álldogált az üres telken, és a hihetetlen változásokon töprengett.
Egyszerre a ház felől fényvillanást látott. Olyan volt, mint amikor
valaki tükörrel jelez a napfényben. Rájött, hogy egy autó
visszapillantó tükre lehetett. Biztosan Myles érkezett, hogy közölje a
fejleményeket Michaelról, ezért gyorsan hazaindult.
A Vöröskereszt jelentése szerint a tábort már május végén
fölszabadították, de azt nem tudták megmondani, hogy a foglyokat
mikorra szállítják haza, mert a kontinensen nagy a zűrzavar.
Áramkimaradások voltak mindenfelé, a telefonvonalak
megszakadtak, és sok vasútvonal tönkrement a harcokban. A
hadifoglyok mellett tízezrével vártak hazatérésre a különböző
menekültek, kitelepítettek és egyéb foglyok.
Amint közelebb ért a házhoz, látta, hogy tényleg Myles kocsija az,
ezért lóhalálában futni kezdett. Anyja halála óta még közelebb került
apjához, mert ő volt az egyetlen, akivel meg tudta osztani anyja iránti
zavaros érzéseit. Tudta, hogy Myles Rose-zal kapcsolatban
ugyanúgy átment a szeretet, a düh, a csodálat és a gyanakvás
különböző szakaszain, mint ő. Még ha nyilvánosan nem jelentette is
be, hogy ő az apja, a tudat, hogy ő az, olyan védőhálót font köré,
amit soha korábban nem érzett.
Adele berontott a házba.
– Myles! – zihálta, majd hevesen átölelte a kanapé mellett álló
apját. – Láttam az autódat, és hazáig rohantam. Van híred
Michaelról?
Myles is átölelte, de nem szólt egy szót sem. Amikor ránézett,
látta, hogy apjának fülig ér a szája.
– Rémesen nézek ki, tudom! – mondta, mivel arra gondolt, hogy
apja a kinézetén nevet. A haja kócos volt, ócska nadrágján meg
annyi folt, hogy már felmosórongynak sem lett volna jó. – A kemping
helyén voltam körülnézni. Régóta itt vagy?
– Úgy húsz perce – mondta szélesen mosolyogva. Adele a
nagyanyja felé fordult, aki teáscsészéket rakott az asztalra. Ekkor
látta meg…
Michael a szoba másik sarkában ült egy széken. A lány fölsikított,
és kezét a szája elé kapta.
– Nem hiszem el! – kiáltotta. – Soha nem gondoltam... – némult el
hirtelen szégyellősen. Kétségbeesett a fiú állapotán.
Rettenetesen sovány volt, az égéstől arca ráncos, összevissza
vágva, a botja pedig mellé támasztva a falhoz. Mosolya azonban,
amelynek az első pillanattól kezdve nem tudott ellenállni, ugyanolyan
volt, mint régen. Égszínkék szeme csillogott, fehér foga kivillant
nevető ajka közül.
– Michael! Jaj, Istenem! – suttogta, és szíve hevesen verni
kezdett.
Az első pillanatban hatalmas volt a sokk. Utoljára akkor látta,
amikor a pályaudvaron búcsút intettek egymásnak az együtt töltött
csodálatos hétvége után. Annak a jóképű, fényes hajú és finom bőrű
fiúnak a képét hordozta hat évig magában. Ez az ember azonban
idegen volt, nem az a férfi, aki miatt oly sok álmatlan éjszakát átsírt.
Ez a Michael fess egyenruha helyett ócska flanelnadrágot viselt, a
haja túl rövidre volt vágva, az arca eltorzult a sok sérüléstől. Adele
úgy megrémült, hogy el akart szaladni.
– Soha nem gondoltad volna, hogy újra látsz, ugye? De azt sem
gondoltad, hogy így megváltozom? – kezdte a fiú bizonytalanul.
A hangja nyugtatta meg Adele-t, és már nem akart elszaladni.
Ugyanaz a mély, meleg férfihang volt, amit annyira szeretett.
– Nem tudom, mit akartam mondani – kezdte, ahogy közelebb
lépett. – Úgy meglepődtem, hogy elállt a szavam. Olyan jó újra látni.
Bárcsak tudtam volna hamarabb, hogy jössz! Rémesen nézek ki!
– Nem nagyon változtál azóta, hogy először találkoztunk a lápon.
Pedig azt gondoltam, hogy hat év alatt rengeteget változol, és
ugyanúgy göndöríted a hajad, mint a legtöbb lány mostanában.
Adele elpirult. A haja szabadon lógott, nem is igen fésülködött
reggel. Úgy nézhetett ki, mint egy szénaboglya.
– Kész a tea! – szólalt meg Honour. – A széken szeretnéd
meginni, vagy ideülsz az asztalhoz?
– Odamegyek – mondta Michael, és a szék támlájára
támaszkodva fölegyenesedett.
Adele elnézte, ahogy az asztalhoz jön. Mindkét lába merev volt,
mintha művégtag lett volna, de nagy megkönnyebbülésére nem az
volt, mert a bokája könnyen mozgott, amikor visszanézett rá.
– Látod, már tudok bot nélkül járni! Csak biztonságból van nálam.
Azt mondták, egy kis műtéttel teljesen rendbe fogok jönni.
Adele nagyanyja szeméből kiolvasta, hogy Michael a hazatérés
feletti örömében kitörölt magából minden múltbeli sérelmet. Adele
pontosan tudta, hogy ez nem így van; egy csomó magyarázattal
tartozott, és ha a fiú még mindig komolyan vonzódik hozzá, vissza
kell nyernie a bizalmát.
Tea és halpástétomos szendvics mellett Myles elmesélte, hogyan
vezetett le az előző éjjel Doverbe, hogy elérje a hajót, amely
Michaelt szállította haza. Csak aznap reggel kapta a hírt, hogy fiát
hazaszállítják. Az éjszakát is a kikötővárosban töltötték, mert már
besötétedett, mire a hajó lehorgonyzott.
– Olyan voltam, mint a kisgyerek, aki a télapót lesi – mondta
Myles meghatottságtól remegő hangon. –Emberek százai
várakoztak családtagjaikra, apákra, fiúkra, férjekre. Rettegtem, hogy
nem is a jó hajóra várok, nem is aznap érkezik, és esetleg meg sem
ismerem Michaelt. Sok embert hordágyon hoztak, rettenetes volt a
zaj és a kavarodás. Nagy sokára aztán megpillantottam, ahogy jön
lefelé a kikötőhídon. A fiam épen és egészségben visszajött!
Honour megemlítette, hogy Michael először a Harrington House-
ba akart menni, mielőtt hazament volna a testvéreihez, Hampshire-
be.
– Vissza akartam szokni az otthonléthez – mondta Michael
rámosolyogva Honourra, mint aki örül, hogy valaki egyetért a
döntésével. – A táborban semmi egyébről nem beszéltünk, csak az
otthoniakról, de a hazaérkezés mégis nyomasztó élmény. Tudom,
hogy mindenki kérdésekkel áraszt majd el, és rengeteg
mesélnivalóm van. Ugyanakkor viszont azt érzem, hogy semmi
mondanivalóm sincs.
Honour kérdőn nézett rá, de Adele pontosan érezte, hogy Michael
mit akar kifejezni. Amikor a villámháború idején hazalátogatott, ő is
pontosan ilyen állapotban volt. Most rengeteg mindent szeretett
volna kérdezni a fiútól, de érezte, hogy egy hang sem jön ki a torkán.
Rajtakapta magát, hogy csak bámul rá, és a szíve hevesen
zakatol. Úgy szeretett volna kettesben maradni vele, hogy
elmondhasson neki mindent, ami hat év alatt benne, vele történt.
Myles elmesélte Michaelnak, hogy a Stalag 8, a tábor, ahol
elhelyezték, nem Németországban volt, mint gondolta, hanem
Sziléziában, Lengyelországban. A tábort az amerikaiak
szabadították föl, és a fiát néhány mozgásképtelen társával
különböző helyekre szállították, mielőtt végül eljutottak Angliába.
– Olyan volt, mintha az egész földkerekség megőrült volna –
mesélte Michael elgondolkodva. – Emberek ezrei vándoroltak
holmijukkal az úton, bőgő, éhes kisgyermekeik kullogtak utánuk.
Egész faluk váltak a földdel egyenlővé, az árkokban mindenfelé
temetetlen halottak, az országutak mentén kiégett tankok és
bombakráterek. Láttam néhány koncentrációs táborból szabadult
embert is. Olyanok voltak, mint a csontvázak. Még mindig nehéz
elhinnem, hogy mi folyt azokon a helyeken. Azt mondják,
milliószámra pusztultak el az emberek.
 Uzsonna után kiültek a kertbe, hogy együtt élvezzék a napsütést.
Michael leheveredett Buksi mellé az almafa alá, és Adele látta, hogy
nincs beszédes hangulatában. Megtört szeméből látszott, hogy
nagyon kimerült. Az elmúlt hónapok szörnyű élményei valószínűleg
annyira megviselték, hogy még nem bírt az anyja haláláról beszélni.
Michael nagyon gyorsan álomba szenderült, ezért Honour
kitalálta, hogy Mylesszal elmennek a Harrington House-ba
kiszellőztetni és megvetni az ágyakat, Adele pedig otthon marad a
fiúval.
Miután nagyanyjáék elindultak, Adele fölvett egy könyvet, hogy
olvasson. Hamarosan letette, mert egyáltalán nem tudott odafigyelni
a betűkre. Folytonosan a fűben alvó Michaelt figyelte. Megvizsgálta
az arcán az égésnyomot, és megkönnyebbülve állapította meg, hogy
egyáltalán nem olyan súlyos, mint ahogy elsőre tűnt. Szépen
gyógyult, és ha Michaelnak kicsit sikerül magára szednie, és megnő
a haja, szinte egyáltalán nem lehet majd észrevenni. Azon kapta
magát, hogy a fiú ajkát bámulja. Le szeretett volna mellé feküdni,
szorosan magához húzni és megcsókolni. Minden eddig elnyomott
érzése vulkánként tört elő belőle.
A fiú a háború előttről származó szürke nadrágját és fehér ingét
viselte. Myles vitt neki tiszta ruhát Doverbe, de ez a holmi most olyan
nagy volt rá, hogy csak a szorosan meghúzott deréköv miatt nem
csúszott le róla a nadrág. Furcsa volt a fiút aludni látni. Sötét
szempillája olyan volt, mint két kis seprű. Nyugodtan és békésen
aludt. Adele abban reménykedett, hogy biztonságban, otthon érzi
magát, de belátta, hogy a táborbeli szörnyűségek után valószínűleg
minden helyen ugyanilyen nyugalommal pihenne.
Úgy érezte, az idő ellene dolgozik. Csak ez a hétvége áll
rendelkezésére, hogy mindent tisztázzanak egymás között. Ha
visszautazik Londonba, Michael pedig végiglátogatja régi barátait és
rokonságát, lehet, hogy ellene fordítják a szerelmét.
Mivel előzőleg nem sikerült Mylesszal beszélnie, nem tudta
pontosan, hogy mit mondott el a fiúnak. Nem hitte, hogy olyan
tapintatlan lett volna, hogy a teljesen kimerült fiúnak hosszas
magyarázkodásba kezdjen szakításuk valódi okáról.
De mit mondjon majd ő, ha Michael felhozza a témát? Még több
hazugságot?
 Michael egy jó óra múlva felébredt, és csodálkozva pislogott fel a
fa lombjára.
Megfordította a fejét, és meglátta a székben ülő, mosolyogva őt
figyelő Adele-t.
– Egy szörnyű pillanatra azt hittem, csak álmodom, hogy itt
vagyok. Vajon mit gondolhatsz rólam, hogy úgy eldőltem, mint egy
liszteszsák?
– Azt gondolom, hogy nagyon kimerültél. Bőséges táplálkozás
mellett is jó időbe és rengeteg pihenésbe fog kerülni, hogy teljesen
fölépülj.
– Ezt pont úgy mondtad, mint egy ápolónő – viccelődött. – Amire
szükségem van, az néhány jó pofa sör, úszás a tengerben és sült
hal krumplival.
– Halhoz nagyon nehezen lehet hozzájutni mostanság – nevetett
Adele. – Az úszás azonban valóban jót fog tenni a lábadnak, és
biztos vagyok benne, hogy Myles boldogan elvisz sörözni.
– Én inkább azt szeretném, hogy te jöjj velem!
Ez a kijelentése úgy hangzott, mintha kettesben akarna vele lenni,
de Adele már semmiben nem volt biztos. Kényelmetlenül érezte
magát.
– Majd elmegyek, de először is pihenésre van szükséged. –
Megdöbbent a saját hangján, mert úgy hangzott, mintha egy
betegéhez beszélne.
– Mos még gyönyörűbb vagy, mint régen. Gyakran mondják a
betegeid és az udvarlóid?
Adele elpirult. A fiú nagyon zavarba ejtően nézett rá, de a lány
szerette volna valahogy kifejezni, hogy számára az egyetlen értékes
bók az, ami az ő szájából hangzik el.
– Senkit nem ápolok olyan sokáig, hogy észrevennék a változást
– válaszolta, de aggódott, hogy ez megint túlságosan hivatalosan
hangzott. – De nagyon kedves, hogy te így gondolod! – tette hozzá.
Nagyon jó, hogy ilyen közeli barátságba kerültél az apámmal –
szólt Michael. Adele-t meglepte, hogy a fiú ilyen hirtelen vált át egy
másik témára. – Azt még nem értem, hogyan változott ekkorát a
kapcsolatotok, de azt hiszem, ez egyike annak a sok újságnak, amit
majd meg kell tudnom.
– Tehát kutakodni akarsz? – kérdezte Adele incselkedő hangon. –
Olyan rengeteg minden történt, hogy azt sem tudom, hol kezdjem.
Olyan lesz, mint elkezdeni egy kirakós játékot.
Michael fölült, és elkezdte a lábfejét masszírozni.
– Fáj nagyon? – kérdezte Adele. – Hozzak rá neked valamit? •
– Nem, elmúlik, ha dörzsölöm – válaszolta a fiú, és mélyen Adele
szemébe nézett. – Térjünk inkább vissza a kirakós játékhoz. Én
mindig a szélénél kezdtem kirakni. A keret a mi esetünkben
szerintem az lehet, hogy anyám és anyád barátnők lettek. Hát, ez
már önmagában is talány.
– Nem igazán – válaszolta idegesen Adele.
– Én csak annyit tudok Rose-ról, amennyit te meséltél nekem
annak idején! Bevallom, nem tudom elképzelni, hogy lehet bennük
bármi közös.
– Én ugyanezt gondoltam, amikor először értesültem a
barátságukról – válaszolta óvatosan Adele. – Valójában azonban sok
közös vonás volt bennük. Mindketten egyedülálló, megbántott nők
voltak, akiktől elidegenedtek a gyerekeik. Az eltűnésed híre hozott
össze mindnyájunkat. A nagyi és Rose került vele először
kapcsolatba, ők vigasztalták. Később én is meglátogattam,
találkoztam Mylesszal, és az egész így kezdődött.
– Ezt értem, de miért látogattad meg az anyámat?
– Mert tudtam, hogy nagyon le lehet sújtva.
– Nem tartottál tőle, hogy elutasít?
Adele nem tudta, mire céloz pontosan. Arra, hogy anyja rosszul
bánt vele, amikor nála dolgozott, vagy arra, hogy Emily neheztelt rá,
amiért elhagyta a fiát.
– Azt hiszem, tartottam tőle, de én is nagyon bánkódtam miattad,
és legyőztem a félelmemet.
 – Á! – kuncogott magában Michael. – Ezzel azt hiszem, kész a
kirakós egyik oldala.
Még három oldal, és a közepe is hátravan!
– Néhány dolgot valószínűleg rejtélyesnek fogsz találni, hiszen a
háború mindenkit megváltoztatott kicsit. Például lebontotta az
osztályellentéteket, egyenlőkké tette az embereket. Azt hiszem, arra
is rádöbbentett bennünket, hogy mi igazán fontos, és mi nem.
– Most éppen mi fontos a számodra? – sandított Michael Adele-
re.
– Ez! – válaszolta a lány, majd kezével körbemutatott a lápon, a
házat is belevéve. – Volt idő, amikor azt hittem, német csizmák
fogják taposni. Szeretnék gondoskodni a nagyiról, a barátaimról,
Mylesról és rólad.
– Rólam? – kiáltotta a fiú. – Nagyjából látom, apám miért vált
olyan fontossá számodra annak ellenére, hogy milyen
visszataszítóan viselkedett veled. Ő mondta el a hírt Rose-ról és
anyámról. Úgy hiszem, egy ilyen dolog képes két embert
összemelegíteni. De én miért vagyok fontos neked?
– Azért, mert sohasem szűntelek meg szeretni – válaszolta Adele
egyszerűen, és közben fülig pirult, mert Michael le sem vette róla a
szemét.
– Az első szerelem?
– Az első és egyetlen szerelmem – válaszolta Adele, de olyan
zavarba jött, hogy lehajolt, és elkezdte igazgatni a papucsát.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy soha nem volt senki más?
– Randevúzgattam egy-két férfival – válaszolta fejét lehajtva –, de
egyik sem volt olyan különleges és fontos, mint te.
– Mi az a nyakadban?
Adele ösztönösen megfogta a gyűrűt, amely a láncon lógott.
Kiesett a blúzából, ahogy lehajolt.
– Ugyan már! Mi az? – noszogatta Michael.
– Az eljegyzési gyűrűnk – válaszolta szégyellősen.
 – Még mindig megvan? – kérdezte a fiú hitetlenkedve. Adele
felült, és Michael szemébe nézett.
– Persze hogy megvan! Sohasem vettem le!
– Azért hordod, mert megbántad, hogy elhagytál?
Adele-t erre elöntötte a forróság, és érezte, hogy izzadság
gyöngyözik a homlokán.
Tekintetét félrefordította.
– Persze hogy megbántam, hiszen mindig ugyanúgy szerettelek!
– Nézz rám! – kérlelte a fiú komolyan.
Úgy tett, ahogy kérte, de Michael szeme most túlságosan nagynak
tűnt keskeny arcához, és tekintete is gúnyos volt.
– Ne játssz velem, Adele! Borzasztóan örültem az első
levelednek, mert irtózatos nagy szükségem volt arra, hogy egy jó és
reményteli dologra gondolhassak. De már nem abban a rohadt
táborban vagyok! Visszatértem a való életbe, és nem akarok több
sajnálatot.
– Miért gondolod, hogy sajnállak? – kérdezte Adele. – Hazatértél,
ami nem minden katonának sikerült. Semmi olyat nem mondtam a
leveleimben, amit ne gondoltam volna komolyan.
Adele nem tudta, hogy sajnálatot vagy inkább megkönnyebbülést
érezzen, amikor végre megérkezett Honour és Myles. Tartott tőle,
hogy a dolgok kezdenek hevesebbé válni, ugyanakkor szüksége lett
volna még időre, hogy beszélhessen az érzéseiről.
Michael felállt, hogy üdvözölje apját és Honourt, aki sopánkodni
kezdett, hogy milyen rémes állapotban van a Harrington House, és
megdorgálta Michaelt, amiért nem szólt előre, hogy mikor érkezik,
mert akkor kitakaríthatott volna.
– Ha látta volna, milyen körülmények között éltem az elmúlt
években, nem aggodalmaskodna egy cseppet sem! – nevetett
Michael. – Az ágynemű és a forró víz jelentik nekem a luxust.
– De még ennivaló sincs otthon! – tiltakozott Honour. – Myles vett
néhány dolgot a boltban, de nem eleget ahhoz, hogy rendes ételt
tudjak főzni, különösen nem egy olyan férfinak, akinek meg kell
gyógyulnia. Maradjatok itt vacsorára, van itthon egy adag
nyúlpörköltem.
Adele úgy érezte, hogy nagyanyja túlságosan ráerőlteti magát a
fiúra.
– Michaelnak pihenésre van szüksége! – jelentette ki
határozottan. – A lába el van gémberedve, és különben is beteheted
egy lábosba, hogy csak meg kelljen melegíteniük, ha hazaérnek.
– A rettenthetetlen Talbot nővér támadásba lendült! – viccelődött
Michael apjára kacsintva. – Egyébként azt gondolom, hogy igaza
van, este pedig a segítségeddel egy-két darabkát még hozzátehetek
a képhez.
– Milyen darabokról beszélsz? – kérdezte Honour.
– A kirakós játékra gondol. Szeretné megtudni, hogy mi történt
itthon, míg ő távol volt – magyarázta Adele, és Myles szemébe
nézett, tekintetével figyelmeztetve, hogy legyen nagyon óvatos.

Honour csúnyán lehordta Adele-t, miután a két férfi távozott. Nem

tudta megérteni, hogy a dolgok nem rendeződtek rögtön
varázsütésre.
– Hát, nem voltál valami kedves! – mondta szomorúan. – Mi van
veled?
Hogyan kellene viselkednem? – kérdezte Adele kétségbeesetten.
– Mégsem ugorhatok a nyakába! Ő most mindent megfigyel.
Ráadásul estére visszamegy az anyja házába, ahol ki fog derülni,
hogy az apja nem is az apja. Szerinted hogyan rebegtethettem volna
a szempillámat, miközben egy fel nem robbant bomba mellett ülök?
– Legalább azt elmondtad neki, hogy számodra még mindig
fontos?
– Igen, elmondtam, nagyi! – sóhajtott föl Adele. –De egy csomó
dolognak kell még napvilágra kerülnie, mielőtt újra bízhat bennem.
Hidd el, a te piszkálódásod nélkül is épp elég fejtörést okoz nekem
ez a dolog!

Myles másnap rövid időre beugrott, hogy jelentse, Michael még

mindig mélyen alszik. El is ment, mielőtt Adele szót válthatott volna
vele arról, hogy Michael kérdezett-e valami lényegeset az elmúlt
éjjel, és ha igen, ő mit válaszolt rá.
Valószínűleg azonban semmi érdemlegesről nem esett szó, mert
délután Myles azzal tért vissza, hogy Michael kérésére elhívja őket
egy kis kocsikázásra a Cam-ber Sandsre, utána pedig elmehetnének
enni Rye-ba.
Michael mindvégig nagyon tartózkodóan viselkedett, de Adele ezt
annak tulajdonította, hogy Myles a kirándulás előtt elvitte az anyja
sírjához. Kérdéseket is csak az anyjával kapcsolatban tett föl, de a
válaszoktól zavarba jött, és bár azt mondta, nagyon boldog, hogy
ismét Rye-ban van, Adele látta rajta, hogy a legszívesebben
mindenhol lenne, csak nem abban a városban.
Myles hazavitte őket, aztán a fiával este elmentek sörözni. Adele
megemlítette, hogy másnap az esti vonattal megy vissza Londonba,
de nem mondták, hogy indulás előtt újra meglátogatják.

Adele egész éjszaka gyötrődött az ágyban. Az előző két nap

eseményei kavarogtak a fejében, de akárhonnan nézte is a dolgokat,
úgy látta, hogy Michael már csak régi barátként érdeklődik iránta.
A fiú láthatóan meg volt döbbenve, hogy még mindig viseli az
eljegyzési gyűrűjét, és nagyon furcsán nézett rá akkor is, amikor
elmondta neki, hogy ő volt az egyetlen igazi szerelme. Erre a
gondolatra elsírta magát. Ostorozta magát, amiért olyan ostoba volt,
hogy egy percig is azt feltételezte, lehet még közös jövőjük.
Másnap reggel Adele korán fölkelt, és elment sétálni. Amikor
visszatért, fölvette legújabb zöld és fehér pöttyös nyári ruháját arra
az esetre, ha Michael mégis meglátogatná.
A kertben üldögélt a nyulát simogatva, amikor autózajra lett
figyelmes. Nagy meglepetésére apja autójából Michael szállt ki.
– Szia! – üdvözölte, ahogy a fiú hátrajött a kertbe. –Milyen volt
tegnap este a sörözés?
– Gyors – felelte Michael. – Két korsótól teljesen berúgtam.
– És Myles?
– Emiatt jöttem – kezdte Michael összeráncolt homlokkal. – Olyan
zavart volt; mintha valamit el kellene nekem mondania, de nem
tudná, hogyan. Csak kíváncsi vagyok, vajon te tudod-e, mi az.
 Adele-nek összerándult a gyomra. Ha Myles nem volt képes
elmondani Michaelnak, ő egészen biztosan nem fogja.
– Azt gyanítom, ugyanúgy érzi magát, mint te. Nagyon sok dolgot
el szeretne neked mondani, csak nem találja a szavakat. Én is
ugyanezt érzem.
– Azt mondta, anyám végrendeletében rám hagyta a Harrington
House-t, de azt nem tudta vagy nem akarta megmondani, hogy
miért. Nem értem, miért nem osztotta szét hármunk között.
– Ralph és Diana nem sokszor látogatták anyádat – mondta
Adele, bár érezte, hogy Emily ezzel a lépésével meg akarta védeni
fiát arra az esetre, ha Myles véletlenül kizárná az öröklésből. –
Emellett azt is tudta jól, mennyire szeretsz itt lenni. A ház családi
tulajdon volt régóta, és szerintem biztosítani akarta, hogy nem kerül
idegen kézre.
Michael elmosolyodott.
– Látod, erre nem is gondoltam! – mondta elgondolkodva, majd
hirtelen más hangnemben folytatta. –Menjünk el a camberi
kastélyba! – mondta lelkesen, majd óvatosan, mintha Honour
jelenlététől tartana, körülnézett.
– El tudsz te odáig menni? – kérdezte Adele.
– Nem vagyok béna! – kérte ki magának Michael.
– Azt én is látom – visszakozott Adele. – De a talaj köves, és nem
szabad túlerőltetned magad!

– Ma teljesen normálisan érzem magam – szólalt meg Michael,

miután már vagy tíz perce bandukoltak némán egymás mellett. –
Nagyon különösen érzem magam, mióta leszálltam a hajóról. Olyan
érzésem volt, mintha túl akarnék lépni a régi énemen. Érted, mire
gondolok? Olyan, mintha mindent megtanultam volna Michael Bailey
hátteréről, de amikor egyszeriben szembesülnöm kellett a múltam
szereplőivel, nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzájuk.
– Úgy nézel ki és úgy is hangzol, mint az igazi Michael –
válaszolta ugratva Adele. – De ha akarod, tesztelhetlek!
– Rajta, gyerünk! Adele kuncogni kezdett.
 – Mit viseltem első alkalommal, amikor találkoztunk?
– Bő, gumicsizmába tűrt nadrágot és egy lyukas kék pulóvert.
– Az első kérdésen átmentél. Milyen ajándékot adtál először a
nagyinak?
– Egy teásdobozt.
– Kitűnő! Szerintem te valóban az igazi Michael Bailey vagy –
mondta a lány nevetve.
– Nekem is van ám egy kérdésem! – kezdte Michael.
– Milyen érzés volt oly sok év után először találkozni az
anyáddal? Adele kicsit elgondolkodott.
– Nehéz. Gyűlöleten kívül semmi egyebet nem éreztem, de
kényszerítettem magam, hogy nagyi iránti kíméletből kedves legyek
vele. Tudod, nagyon sokáig a neve hallatán is forrongtam a dühtől.
– És mi változtatta meg ezt?
Adele ránézett Michaelra, mert érezte, hogy a kérdés mögött más
szándék van.
– Ezt most miért kérdezed? Michael felhúzta a vállát.
– Még mindig megpróbálok darabokat illeszteni a kirakós játékba.
Adele elmesélte neki, hogyan sérült meg Honour a légitámadások
során, és ő hogyan kérte meg Rose-t, hogy jöjjön haza és ápolja az
anyját.
– Azt hiszem, a helyzet ettől változott meg. Anya olyan szépen
ápolta a nagyit, és olyan boldoggá tette. Ezt nem gondoltam volna
róla, így megváltozott a szememben. Egészen más emberré lett,
mint akivel a gyerekkoromat töltöttem. Élénk volt, dolgos és nagyon
vidám természetű. Lassan megkedveltem, és már sokkal halála előtt
mindent megbocsátottam neki.
Lassan odaértek a camberi kastélyhoz, ahonnan a lépteik zajára
néhány birka szaladt ki.
Adele karon fogta Michaelt, nehogy megbotoljon az úton fekvő
kiálló kövekben.
– És nekem megbocsátottál? – kérdezte a fiú Adélétól, ahogy
beértek a romba.
 Nagyon közel voltak ahhoz a helyhez, ahol akkor ültek, amikor
Michael megérintette Adele mellét csókolózás közben, és a lány azt
gondolta, hogy a fiú arra az alkalomra céloz.
– Nincs semmi, amit meg kellene neked bocsátanom – válaszolta.
– De van. Nem kellett volna elvinnem téged Londonba azon a
hétvégén! Még nem voltál felkészülve rá, és nekem ezt tudnom
kellett volna.
Adele nem egészen értette, mire gondol Michael. Leült a füves
dombocskára, amelyen oly sokszor ábrándozott gyerekkorában,
majd kérdően nézett fel a fiúra.
– Rengeteget gondolkodtam róla a fogolytáborban – mondta
Michael a botjára támaszkodva. – Gyerekkorodban oly sok
szörnyűségen mentél át, és ott volt az a szörnyű esemény is az
otthonban. Ráadásul nem volt egyetlenegy közeli barátod, nem volt
apád, csak nagyanyád. Itt ragadtál, távol a való világtól. Ekkor
léptem én az életedbe.
– Az volt egész életem legboldogabb pillanata.
– De nem voltam tisztességes veled. Volt egy másik életem,
amelybe te nem tartozhattál bele, és a dolgokat teljesen
ellehetetlenítettem azzal, hogy anyám cselédjévé tettelek. Nem volt
magánéleted, és mindenki ocsmányul viselkedett veled. Ezek után
elmentél ápolónőnek, ahol egy csomó nővel voltál összezárva, és
ahol a szigorú szabályok ismét megakadályoztak abban, hogy
fölfedezd önmagad. Ez volt az oka annak, hogy elmenekültél?
– Nem, természetesen nem – válaszolta sietősen Adele.
– De ez volt az, amit a leveledben sugalltál! – válaszolta Michael
értetlenkedve. – Mi lenne, ha elmondanád végre az igazságot? Ha
nem ez volt az indok, akkor mégis mi? Igen nyomós okod lehetett rá,
ha még a nagyanyádtól is elmenekültél! Mondd el, kérlek!
Adele émelyegni kezdett. Michael szinte átfúrta a tekintetével, és a
lány tudta, hogy a fiút nem lehet hazugsággal lerázni. Az igazságot
pedig egyszerűen képtelen lett volna elmondani neki.
– Sok minden közrejátszott benne – felelte elhaló hangon. –
Olyan dolgok, amiket nem tudtam neked elmagyarázni.
 – Például hogy belekényszerítettelek olyasmibe, amire nem voltál
felkészülve? Hogy a közösen töltött hétvége még korai volt? –
kérdezte, és letelepedett Adele mellé a földre. – Nem akartad még,
de nem merted nekem elmondani.
Adele elsírta magát. El akarta mondani, hogy egyáltalán nem így
volt, de nem bírta elmondani az okát.
– Tudom, hogy így volt – folytatta Michael. – Tudtad, hogy
anyádat azután hagyta el az igazi apád, miután ágyba bújt vele, a
nevelőapád cserbenhagyott, és az egyetlen férfi, akiben megbíztál,
kikezdett veled. Én pedig olyan ostoba és éretlen voltam, hogy
eszembe sem jutott, hogy a szeretkezés felidézheti benned mindazt
a gyötrelmet, amit megpróbáltál elnyomni magadban. Ezért
elmenekültél, mert azt hitted, én is el foglak hagyni!
Adele tiltakozni próbált, hogy menekülésének nem ez volt az oka,
de Michael nem hagyta szóhoz jutni.
– Azt hiszem, mindig is éreztem, hogy ez volt az igazi ok. Azok a
dolgok, amiket pénteken meséltél és az apámmal való tegnap esti
beszélgetés megerősítette ezt a feltételezésemet. Olyasmiről
beszélt, hogy a múltbeli események mennyire összezavarják a
jelent. Nem volt teljesen összefüggő, amit mondott, mert mindketten
kicsit sokat ittunk. Azt hiszem, arról próbált magyarázni, hogy mit
érzett, miután cserbenhagyott minket anyámmal. Időközben nagyon
megkedvelt téged, és arról áradozott, hogy milyen különleges lány
vagy, és hogy mennyire szégyelli a múltat. Akkor egyszeriben
minden összeállt, és megértettem. Azt is megkérdeztem tőle, hogy
szerinte van-e még esélyem arra, hogy újrakezdjek veled mindent.
– És mit válaszolt? – kérdezte Adele, visszatartva a lélegzetét,
míg elmorzsolt egy könnycseppet.
– Azt mondta, kérdezzem meg. Tehát fölteszem a kérdést: van
még esélyem nálad? Adele óvatosan két tenyerébe szorította
Michael egyik kezét, és úgy suttogta.
– Talán.
Fantasztikus érzés volt újra Michael kezét fogni. Adele egész
testében remegett. Nem tudott többet szólni; csak arra vágyott, hogy
a fiú végre megcsókolja. Azt kívánta, bárcsak szavak helyett végre
csókokkal fejezhetné ki érzéseit. Michael olyan közel volt hozzá,
hogy érezte meleg leheletét az arcán. A fiú felé fordult, és ajkát
rátapasztotta az övére.
Nem tapasztalt ellenállást. Ahogy az ajkuk összeért, Michael
szorosan átölelte, lehanyatlottak a fűbe, és úgy csókolták egymást,
mintha az életük múlna rajta.
Adele az utóbbi hat évben csókolózott más férfiakkal is, de
senkivel sem olyan szenvedélyesen, mint Michaellal. A fiúval olyan
elemi erejű szenvedélyek törtek föl benne, mint egy vulkánkitörés.
Ugyanezt érezte már Londonban is, de akkor még ártatlanok voltak,
és nem volt összehasonlítási alapjuk. Mostanra azonban mindketten
felnőttekké váltak, és Adele tudta, ha egyetlen csók képes az összes
szívfájdalmát eltörölni, az azt jelenti, hogy van közös jövőjük.
– Meggondoltam magam. Szabad azt mondanom, hogy biztos? –
kérdezte, amikor kis szünetet tartottak.
Michael rámosolygott, és hosszan a szemébe nézve,
végigsimította az arcát.
– Még akkor is folyamatosan vágyódtam utánad, amikor nagyon
dühös voltam rád, amiért elhagytál – suttogta Michael. – A táborban,
még a leveled előtt arról ábrándoztam, hogy egyszer visszajövök
veled ide.
Most, hogy itt vagyunk, nagyon furcsán érzem magam. Nem
merem elhinni, hogy valóság.
– Pedig az. Borzasztóan sajnálom, hogy olyan sok gyötrelemnek
tettelek ki, de… Éppen magyarázkodni kezdett volna, ám Michael
egy csókkal lepecsételte az ajkát.
– Tizenkét évvel ezelőtt hoztál ide először – szólalt meg Michael.
– Hat év háború és számtalan olyan probléma után, amin mindketten
keresztülmentünk, nem akarok magyarázkodást. Azt hiszem,
megérdem-lünk egy tiszta lapot, feltéve, hogy még mindig szeretsz.
Adele olyan boldog volt, hogy kicsordult a könnye. Végigsimította
Michael összevagdosott arcát, és őszintén megvallotta szerelmét.
– Már mondtam, hogy mindig szerettelek. Most, hogy számtalan
dolgot magam is megéltem, még jobban szeretlek.
– Végig hordtad az eljegyzési gyűrűdet? Adele bólintott.
 – Még fürdéskor sem vettem le. Úgy éreztem, hogy amíg hozzáér
a bőrömhöz, van remény kettőnk számára.
– Miért nem írtál nekem akkor, és miért nem osztottad meg velem,
mit érzel? – kérdezte a fiú értetlenkedve. – Mindent beláttam volna.
Azt gyűlöltem a legjobban, hogy magyarázat nélkül hagytál el.
Adele gondolkodott egy kicsit a feleleten, mert úgy akart
válaszolni, hogy közben nem vádol meg senkit sem.
– Hogyan magyarázhattam volna el olyasmit, amire magam sem
találtam a választ?
Különben is úgy gondoltam, jobb lesz neked nélkülem.
– Apám tegnap este említett valamit arról, hogy mennyire nem
vagy tisztában az értékeiddel. Egy kicsit kegyetlen voltam hozzá,
mert a fejéhez vágtam, hogy pont ő mondja ezt, aki olyan gonoszul
bánt veled.
– És erre mit felelt? – kérdezte Adele.
– „Megkaptam érte a büntetésemet” – válaszolta vigyorogva
Michael. – Én úgy értelmeztem, hogy egyszer visszavágtál neki.
– Volt egy komoly beszélgetésünk – mondta nevetve Adele.
– Ha egyik nap nem lesz jobb dolgunk, szívesen meghallgatnám,
hogy hangzott ez a bizonyos beszélgetés! De most csak csókolni
akarlak, a szavakat hagyjuk későbbre!
Leheveredtek a fűbe, és szenvedélyesen csókolózni kezdtek.
Michael Adele barna haját simogatta.
Adele tudta, hogy a kérdezősködések végre befejeződtek, és a fiú
megnyugodott. Hazajött, boldog volt, és minden jóra fordult. Mielőtt
még azonban ő is teljesen megnyugodhatott volna, és elengedhette
volna magát Michael karjában, valamit el kellett intéznie.
– Annyira szeretlek – mondta sóhajtva. – De sokkal
kényelmesebb volna, ha lefekhetnénk egy takaróra és ehetnénk is
valamit. Akkor itt tölthetnénk az egész napot.
Michael fölemelte a fejét, és ugyanazzal a fiús kajánsággal
nevetett rá, amit már olyan jól ismert.
– Visszamehetnénk a nagyanyádhoz, és szerezhetnénk
mindkettőt!
 – Neked hosszú volna az utat még egyszer megtenni!
– Ide figyelj, Talbot nővér! – válaszolta méltatlankodva. – Fél
Európán keresztülvonszoltam magam, hidd el, még el tudok menni a
házig!
– El tudsz, de nem fogsz – válaszolta kifordulva a fiú alól. –
Tartalékold későbbre az energiád! Szunyókálj egyet a napon, húsz
perc múlva itt vagyok!
S azzal a lendülettel kacagva futásnak eredt, még mielőtt Michael
vitába szállhatott volna vele.

Ahogy várta, Myles ott volt a nagyanyjánál. Kinn üldögéltek a

kertben, és kérdően pillantottak rá, ahogy beviharzott hozzájuk.
– Csak pokrócért és uzsonnáért rohantam vissza – zihálta. –
Michael fönn vár rám a kastélyromnál.
– Nem tudtam neki elmondani tegnap este! – jelentette ki Myles
kétségek közt vergődve. – Megpróbáltam, de nem ment. Éppen azt
mesélem Honournak, hogy mennyire nem találtam a szavakat.
– Túl nehéz lett volna – bólintott Adele – és mostanra már úgy
látszik, szükségtelen is.
Nem kell megtudnia semmit!
– Adele! – kiáltott föl hunyorogva Honour. – Most mi az ördögről
beszélsz?
– Van egy saját teóriája arról, hogy miért hagytam el, és azt
hiszem, az elmélete sokkal kedvezőbb az igazságnál mindenki
számára – válaszolta Adele. – Hagyjuk meg ebben a hitében!
– De úgyis el kell mondanom neki, hogy a lányom vagy! – mondta
Myles meglepetten.
– Miért kellene? – kérdezte Adele.
– Azért, mert megszerettelek – válaszolta könnyezve az apja.
– Szerintem épp elég lesz, ha a menyed leszek, nem? – és azzal
lehajolt, hogy homlokon csókolja az apját. –Akkor majd úgy hívhatlak
apámnak, hogy senki nem fogja furcsállni.
 Egy ideig csak nézték egymást, majd Adele óvatosan letörölte az
apja arcán végiggördülő könnycseppet.
– Emily biztosan örülne neki – mondta Adele. – Sohasem akarná,
hogy Michael Ralphtól és Dianától megkülönböztetve érezze magát,
pedig az történne, ha elmondanád neki az igazat.
Megvárta, míg Myles és Honour helyeslően összenéz.
– Szerintem Rose is egyetéttene ezzel – tette hozzá Honour,
miután megfontolta a dolgot. – Emlékszem a kétségbeesésére,
amikor mindez napvilágra került.
Nem akarná, hogy a múlt még több szenvedést okozzon bárkinek,
és főként nem, hogy Michael rosszat gondoljon az anyjáról. Myles
sóhajtott egyet.
– Ezzel csak számomra könnyűitek meg a dolgot, hogy gyáván
megfutamodhassam a problémák elől.
Adele letérdelt apja elé, tenyerébe vette a kezét, és az arcához
szorította.
– Semmi gyávaságot nem látok egy olyan emberben, aki képes
hűtlen feleségének megbocsátani, és továbbra is képes szeretni és
védelmezni valaki más gyerekét. Hagyjuk meg Michaelt a boldog
tudatlanságban, kérlek!
– És mi lesz akkor, ha később mégis minden kiderül? – kérdezte
Myles még mindig kétségek közt vívódva, mégis reménykedve.
– Mégis ki mondaná el neki? – mosolyodott el Adele. – Csak mi
hárman tudunk róla. Jó, még a barátnőm, Joan is, de ő hamarosan
Amerikába költözik, és különben sem pletykás. Mi hárman pedig a
legjobb titoktartók vagyunk.
Myles elnevette magát, és elsimította Adele haját a homlokából.
– Menj, és élvezd a pikniket! Mire visszajössz, újra az ujjadon
szeretném látni azt a gyűrűt!
– Vigyél magaddal egy üveg bodzabort is! – kiáltotta utána
Honour széles mosollyal. – Frank mindig azt mondogatta, ez az én
szerelmi bájitalom.
Tíz perccel később Myles és Honour már csak a hátát látták a
kastély felé nyargaló Adele-nek. Egyik kezében a kosarat lengette,
másik kezében pedig a pokrócot szorította. Barna haja zászlóként
lobogott utána, és még ebből a távolságból is látszott, milyen boldog.
– Végre megint ilyen felhőtlenül boldognak látom! – mondta
meghatódva Honour.
– Ránk már talán nem vár több szenvedély az életben – tette
hozzá elmerengve Myles
–, de elég izgalmat tartogat az esküvő megszervezése, és
remélhetőleg hamarosan unokáink is lesznek.
– Dédnagymama leszek! – mondta elgondolkodva Honour. – Nem
biztos, hogy annyira boldog vagyok ettől.
Myles hatalmas nevetésben tört ki.
– Mi olyan vicces ebben? – kérdezte méltatlankodva Honour.
– Adele biztosan azt mondaná, hogy már nagymamának is remek
voltál!