Benda Kálmán

ERDÉLY VÉGZETES ASSZONYA

Báthory Zsigmondné Habsburg Mária Krisztierna

Helikon Kiadó
 SOROZATSZERKESZTŐ
STEINERT ÁGOTA

SZAKLEKTOR
HECKENAST GUSZTÁV

© Benda Kálmán, 1986.

Kiadta a Helikon Kiadó, 1986-ban.

Felelős vezető Háromszéki Pál vezérigazgató.

A sorozatot Kováts Imre tervezte.
Művészeti vezető Szántó Tibor.

A címlap ismeretlen festő Mária Krisztiernáról 1595-ben készített festménye fel-

használásával készült.
A festmény a bécsi Kunsthistorisches Museum tulajdona.

ISBN 963 207 590 0

ISSN 02 36 7629
 A leánykérés

Már esteledett, amikor 1595. február 27-én, hétfői napon, Báthory Zsigmond erdé-
lyi fejedelem követei megérkeztek Stájerország fővárosába, Grazba. Prágából jöttek, s
már egy hete úton voltak. Az ország határán Mária főhercegasszony nevében főne-
mesekből álló küldöttség fogadta őket. A követek és a kíséretül szegődött stájer urak
zárt hintóban utaztak, a szolgaszemélyzet kocsin, a fegyveres kíséret tagjai lóháton.
A vacsora ideje már jócskán elmúlt, mire mindnyájan elfoglalták kijelölt szállásukat.
Egynapos pihenő után, március 1-jén került sor az ünnepélyes kihallgatásra. Mária
főhercegasszony, aki férje, Habsburg Károly főherceg 1590-ben történt halála óta ré-
gensként uralkodott kiskorú fia nevében, saját fogatát küldte az erdélyi követekért. A
négy ló által vont zárt udvari díszhintó áthaladt a ma is meglevő főtéren, végighajtott
az Urak utcáján, s a tisztelgő főőrséget elhagyva, a középkori óratoronynál felkanya-
rodott a Várhegyre. Itt volt a fogadás pontban délután háromkor a kőfalakkal védett
palotában. Trónszéken ült a főhercegasszony, jobbján elhunyt férje unokatestvére,
Rudolf császár legfiatalabb öccse, Miksa főherceg állt, aki császári bátyja utasítására
néhány nappal előbb érkezett Grazba, hogy az esemény fontosságát jelenlétével is
mutassa. Mögöttük az ország főméltóságai sorakoztak, udvari díszben, parókával,
köztük Wagenring kancellár, Herberstein báró, főkapitány, Schrattenbach gróf főud-
varmester és teljes egyházi ornátusban Johann laibachi püspök. Velük szemben Bá-
thory Zsigmond fejedelem követei, élükön a főkövet, a követség vezetője, kismarjai
Bocskai István, a fejedelem első tanácsosa, Várad várának kapitánya és Bihar várme-
gye főispánja, egyébként Zsigmond nagybátyja. Mögötte körösszegi Csáky Gergely
fejedelmi tanácsúr, a spanyol Carillo Alfonz jezsuita szerzetes, a szent teológia dok-
tora, a fejedelem gyóntatója, szentlászlói Siger László és Frátai János nemesurak,
mindketten jogvégzett emberek, végül pedig Huet (vagy ahogy magyar nyelvű leve-
leit aláírta: Süveg) Albert nagyszebeni, szász királybíró. Carillót kivéve valamennyi-
en zsinóros magyar ruhában, csizmában.
A kölcsönös udvariassági formák és üdvözlések után Csáky Gergely lépett elő, és
latin beszéddel köszöntötte a főhercegasszonyt. Fenséges uruk, Báthory Zsigmond,
Erdély fejedelme azért küldte őket a császárhoz – mondotta többek közt –, hogy a di-
cső Ausztriai Házzal baráti és rokoni kapcsolatot létesítsenek; ide is ez a szándék ve-
zette őket. A beszédre Wagenring kancellár válaszolt, ugyancsak latinul, a főherceg-
asszony szíves jóindulatáról biztosítva a fejedelmet és követeit.
Ezután a követség tagjai a stájer urakkal egy mellékterembe vonultak, csak Bocs-
kai és Carillo maradt a főhercegasszonnyal és Miksa főherceggel. Bocskai átadta
megbízólevelét, valamint Rudolf császárnak Máriához írt ajánló sorait, és Zsigmond
fejedelem nevében feleségül kérte a főhercegasszony valamelyik leányát. Hogy vá-
laszthasson közülük – mondotta –, azt kéri, láthassa a három legidősebb leányt.
A leánykérés korántsem érte váratlanul Mária főhercegasszonyt. Báthory Zsig-
mond már 1593-ban levélben bejelentette neki, hogy szeretné valamelyik lányát fele-
ségül venni, és kérte, küldje el kettőnek az arcképét, hogy választhasson. Mária ekkor
elutasította, mondván, a család fejének, a császárnak hozzájárulása nélkül nem telje-
sítheti kívánságát. De tudta, Zsigmond nem adta fel tervét, s a prágai udvarban a
szövetségi tárgyalások zálogául egyik leánya fölött alkudoznak. Legidősebb leánya,
Anna, a lengyel király felesége is hallott valamit a tárgyalásokról, meg is írta azonnal
édesanyjának. Anna különben ellenezte a házasságot, mondván, Zsigmond helyzete
bizonytalan, országán belül is, de még inkább a török támadások miatt. „Bizony el-
szomorodom, ha testvérem sorsára gondolok” – írta. Azt javasolta anyjának, ha a há-
zasságot nem lehet visszakoztatni, az esküvőt halogassák, amíg csak lehet.
Máriának is voltak aggályai, de a házasságot magát nem ellenezte, s annak fejében,
hogy Anna után most egy másik gyermeke is trónra jut, hajlandó volt belenyugodni,
hogy leányát elígérték, mielőtt őt megkérdezték volna. Rudolf császár csak az Er-
déllyel megkötött szövetségi szerződés aláírása után, 1595. január 31-én tájékoztatta
őt a már bevégzett dologról.

„Az erdélyi fejedelem alávetette magát és országát a mi magyar királyi hatal-

munknak – olvassuk a rövid levélben –, de csak bizonyos feltételekkel. Ezek közül az
egyik, hogy fiutódai öröklik az erdélyi fejedelemséget és a római szent birodalmi hercegi
címet, s hogy ennek biztosítékául a mi Ausztriai Házunkból kap feleséget. Nincs más le-
hetőségünk, mint az, hogy néhai Károly főherceg és Kedvességed leányai, a mi kedves
unokahúgaink közül valamelyik kezét nyújtsa az erdélyi fejedelemnek. Kedvességedhez,
mint a leányok édesanyjához fordulunk: ez a házasság nemcsak nekünk, hanem az egész
kereszténységnek javát szolgálja. Ezért kérjük, ne ellenezze egyik leánya házasságát a
fejedelemmel, aki fáradhatatlanul és bátran harcol az ősi ellenséggel.”

Mária fejet hajtott a császári ház és a kereszténység érdekei előtt, bár Rumpf báró
főudvarmesternek, Rudolf mindenható kegyencének megírta: „Szívem tele van ag-
godalommal, hogy kedves és engedelmes gyermekemet Erdély viharai közé kell bo-
csátanom, egy olyan fejedelemhez, akiről semmi bizonyosat nem tudni.” Később,
mintha megbánta volna gyors beleegyezését, a házasságkötés idejét igyekezett minél
messzebbre halasztani. Ahogy ugyancsak Rumpfnak írta: kéri, ne siettesse a tárgya-
lásokat. Különben is mire való az ilyen költséges felhajtás, hogy az egész követség
Grazba akar jönni, elég, ha a főkövet jön, vele is elintézheti a dolgot. Gyors esküvőről
egyébként sem lehet szó, hiszen leányának nincs együtt a kelengyéje, „nincs semmije,
ami szükséges volna; ahogy mondani szokták: nincs egy tisztességes szoknyája sem”.
Meg aztán ki kell választani és fel kell készíteni az őt elkísérő udvarhölgyeket – vagy
azt akarják, hogy „úgy küldjem el leányomat, mint valami rossz nőt?” Elegendő, ha
most csak ígéretet adnak Zsigmondnak, ne féljenek, sem ő, sem leányai nem szöknek
el. Azt pedig, hogy a fejedelem válasszon a lányok közül, nem fogadhatja el. „Nem
kell engedni, Uram, hogy ilyen szokás lábrakapjon. Elégedjék meg a jó fejedelem az-
zal, amit kap.”
A fel-feltörő anyai aggodalmakat azonban elnyomta a Ház fejének járó köteles en-
gedelmesség, különösen, amikor február közepén megérkezett Rudolf császár eljegy-
zési ajándéka, 5000 arany forint értékű ezüstnemű. A választáshoz azonban végül
sem járult hozzá Mária. Bocskai azt kérte, három leányát mutassa be, erre felvonul-
tatta mind a hetet (a legkisebb hatéves volt), de közölte, csak a legidősebb, a másod-
szülött Mária Krisztierna jöhet szóba.
Másnap, március 2-án délután két órára az erdélyi követség ismét felvonult a vár-
ba, s Carillo atya ünnepélyesen megkérte Mária Krisztierna kezét Báthory Zsigmond
nevében, ígérve, a fejedelem nemcsak a dicső Ausztriai Háznak, hanem a főherceg-
asszonynak is mindig hűséges fia lesz. „Nem lehetett okom a panaszra – írta Mária a
császárnak –, a beszéd szép volt, sőt megható.” Az illem azonban úgy kívánta, ne ad-
jon azonnal választ. Másnap reggel 7 órára jöjjenek el ismét, mondotta Bocskainak,
akkor majd meghallják elhatározását.
3-án reggel a főhercegasszony Miksa jelenlétében közölte a követekkel, a fejedelem
kérését teljesíti, Mária Krisztiernát hozzáadja feleségül. Ismét Carillo válaszolt, meg-
köszönve a hozzájárulást, amiről – mondotta – külön postával értesítik a fejedelmet.
Egyszersmind kérte, minél előbb öntsék formába a házassági szerződést, és tartsák
meg a jelképes esküvőt.
A követek még aznap délelőtt meg is kapták a főhercegi ház szerződéstervezetét,
mivel azonban ez németül volt, amit nem értettek, kérték latinra fordítását. Ezt 4-én,
szombaton, kora reggel kapták kézhez, és még aznap összeültek a stájer megbízot-
takkal a végleges szöveg megfogalmazására. Március 5-én, vasárnap reggel aláírták a
házassági szerződést, a menyasszony részéről anyja és Miksa főherceg, a vőlegény
részéről első helyen Bocskai István, mint teljhatalmú megbízott, majd a követség töb-
bi tagja.
A házassági szerződés mindenre gondoló komoly jogászi teljesítmény, érdemes
beleolvasnunk. A bevezetés elmondja, hogy Báthory Zsigmond, Erdély fejedelme,
miután a keresztény közösség javára és a hit ellenségeinek vesztére szövetséget kö-
tött az Ausztriai Házzal, szándéka őszinteségét azzal is ki akarta mutatni, a császári
családdal a rokoni összeköttetést keresi. Követei útján e szándékát jelentette Mária
özvegy főhercegasszonynak. A követekkel való tárgyalás után elhatároztatott, „a
boldog emlékű fenséges Károly főherceg és özvegye, a fenséges Mária főhercegasz-
szony szeretett másodszülött leányát, a fenséges úrnőt, Mária Krisztierna főherceg-
nőt jegyesként, majdani törvényes házasságra és házastársul adják”. Erre nézve az
alábbi megegyezést kötötték:

1. A menyasszony hozománya 55 000 forint, melyből 45 000 atyai örökség,

10 000 pedig néhai Anna bajor főhercegnő hagyatéka. A fejedelem ugyancsak 55 000 fo-
rint hitbért köt le.
2. A vőlegény 60 000 forint nászajándékot ad, s az együttesen 170 000 forintot
kitevő három összeg fejében leköti menyasszonyának a fogarasi várat és uradalmát,
minden javával és jövedelmével. Ha pedig az esnék, amitől Isten óvjon, ezt az uradalmat
az ellenség elpusztítja vagy megszállja, egy éven belül azonos értékű mással pótolja.
3. Ha a menyasszony férje előtt halna meg, és nem maradna gyermeke, az első
pontban említett 45 000 és 10 000 forint a fejedelem tulajdonában marad egészen halálá-
ig, amikor is visszaszáll arra, aki adta; a nászajándék viszont magától értetődően a fe-
jedelemnél marad. Ha viszont a házasságból gyermekek vannak, az egész 170 000 forint
őket illeti meg; netáni haláluk esetén, a korábban említett eljárás lép életbe. Ha az tör-
ténnék, hogy a vőlegény halna meg felesége előtt, akkor akár vannak gyermekei, akár
nincsenek, az özvegy szabadon rendelkezik az összeggel és a fogarasi uradalommal
mindaddig, amíg újra férjhez nem megy. Halála után, ha nincsenek közös gyermekeik, az
55 000 forint menyasszonyi hozomány visszaszáll arra, aki adta.
4. A menyasszony, még a házasság előtt írásban lemond maga és utódai nevé-
ben minden örökösödési jogáról Magyar- és Csehországban s az Ausztriai Ház vala-
mennyi tartományában, amíg a törvényes fiág él. Fenntartja azonban örökösödési jogait
arra az esetre, ha a fiág kihal. Ezt a lemondást a vőlegény is megerősíti külön írásban.
5. Ha a menyasszony megözvegyül, özvegyi háztartása fedezésére Marosújvárt
és Monorát kapja minden tartozékával és jövedelmével, továbbá Nagyenyed várát és vá-
rosát az uradalommal. Ha özvegyen nem kíván Erdélyben maradni, távozását nem aka-
 dályozzák meg; a fenti birtokok jövedelmét ekkor is megtartja.
6. Mint fejedelemasszony rangjához illő cselédséget tarthat a fejedelmi kincstár
költségére.
7. A fejedelem, felesége költségeire – a napi kiadásokon felül – évi 2000 aranyat
ad.
8. Jóllehet a Prágában kötött szövetség érvényes volta nem vitás, a fejedelem,
amikor a menyasszony az erdélyi határra érkezik, átadja a szövetségi szerződést meg-
erősítő iratot.
9. A menyegzőt Erdélyben tartják, napját június 11-re tűzik ki.
10. Amint a fejedelem követei Erdélybe érkeztek, ezt a házassági szerződést a
fejedelem megerősíti, s az erről szóló írást, valamint a 4. pontban említett lemondó nyi-
latkozatot megküldi Mária főhercegasszonynak.
11. A fenti szerződés elfogadását aláírásukkal és pecsétjükkel igazolják, mara-
déktalan megtartására kötelezettséget vállalnak: Bocskai István, mint a fejedelem telj-
hatalmú megbízottja, Mária özvegy főhercegasszony, továbbá tanúként Miksa főherceg
és az erdélyi követség tagjai egyenkint.

A szerződés aláírását másnap délután az ünnepélyes eljegyzésnek mondott jelké-

pes házasság követte a vártemplomban. A fejedelmi vőlegényt Bocskai képviselte (a
jelenlevő udvaroncok némi fejcsóválással vették tudomásul, az egyházi szertartás
alatt nem vetett keresztet, ugyanis kálvinista vallású volt), a menyasszony vőfélyei
Miksa és Ferdinánd főherceg voltak. A misét több apát segédletével a seckaui püspök
mondotta, az ünnepi beszédet az udvari jezsuita páter tartotta, s az eskü szövegét
Carillo olvasta fel. Az eskü elmondása alatt a vár ágyúival „örömet lőttének”.
A szertartás után Bocskai és a követség tagjai ajándékokkal tisztelték meg fejedel-
mük mátkáját, többek közt pompás nyakékkel s más ékszerekkel, aranyozott ezüsttá-
lakkal és szép erdélyi termésarany-darabokkal. Majd az ünnepi vacsora következett.
Az egyik teremben két asztalt terítettek. Egyiknél a stájer főemberek ültek, a másik-
nál a magyar követség tagjai. A másik teremben Mária Krisztierna és Bocskai, úgy-
szintén az örömanya, Mária főhercegnő, valamint a vőfélyek: Miksa főherceg és az
elhunyt Károly legidősebb fia, a 17 éves Ferdinánd, a későbbi II. Ferdinánd császár
étkeztek. Nekik nemesurak szolgáltak fel, az udvari etikett szigorú szabályai szerint
hordozva a hússal megrakott tálakat és váltva az ezüsttányérokat. A résztvevők kö-
zül aligha gondolta volna valaki is, hogy egy évtized múlva a főkövet és az ifjú fő-
herceg hadak élén, fegyverrel állnak majd egymással szemben.
Március 10-én reggel az erdélyi követség odahagyta Graz-ot, hogy Bécsen, Pozso-
nyon és Kassán át minél előbb elérje az erdélyi Gyulafehérvárt. A stájer határszélig
nemesurakból álló bandérium kísérte őket.
 A menyasszony és családja

A Habsburgok stájerországi ága ekkor mindössze egy nemzedékre tekinthetett

vissza. I. Ferdinánd császár-király végrendeletében felosztotta birodalmát három fia
között. Miksa, a legidősebb kapta Alsó- és Felső-Ausztriát, továbbá Magyarországot
és Csehországot, Ferdinánd Tirolt, a harmadik fiú, Károly pedig Stájerországot,
Karintiát, Krajnát és az Adriai-tenger mellékét, összefoglaló nevén: Belső-Ausztriát.
Károly 1564-ben fogadta országaiban a nemesség hódolását, ekkor 24 éves volt. A
belső-ausztriai hercegség nem volt nagy, területe nem haladta meg a Dunántúlét. A
főherceg Graz-ot választotta székhelyéül, nemcsak központi fekvése miatt, hanem
azért is, mert a Mura menti város, a stájerországi vastermelés kereskedelmi központ-
ja, lakossága számánál és polgársága gazdagságánál fogva egyaránt a legjelentősebb
település volt országaiban.
Graz nevének legkorábbi írott említése ugyan csak 1129-ből ismert, de a régészeti
emlékek tanúsága szerint már a római uralom idején is erődített hely volt. Jelentősé-
ge a 15. században kezdett emelkedni, az 1400-as évek derekán épült a gótikus stí-
lusban emelt dóm is. Még későbbi az Orsolya-rendi apácák és a karmeliták templo-
ma, majd az 1500-as évek végén épült jezsuita templom. A tanácsháza ugyancsak az
1400-as években épült, s a főtéren állt. 1516-ban ezen a téren végezték ki a nagy stájer
parasztfölkelés vezetőit, majd 1671-ben itt lépett a vérpadra a Wesselényi-
összeesküvés stájer résztvevője, Erasmus Tattenbach gróf.
Uralkodói palota azonban mindeddig nem volt Grazban, s Károly legelső teendője
a folyóparti hegy fallal és bástyákkal való megerősítése, majd a hegytetőn uralkodói
rezidencia felépítése volt. A reneszánsz stílusban emelt vár, amelyet 1809-ben Napó-
leon császár hadai felrobbantottak – a korabeli uralkodói palotákhoz hasonlóan in-
kább tekintélyt parancsoló, mintsem kényelmes épület lehetett. Hatalmas termei ki-
fűthetetlenek voltak, jóllehet a kőfalakat kárpitok, a tégla- vagy kőpadlót pedig sző-
nyegek borították. A vizet a Mura folyóból hajtották föl a várba, a hatalmas vízhajtó
kereket taposással állandóan két ember forgatta, ezek a mi időnkben többnyire a
harcban foglyul ejtett törökök soraiból kerültek ki.
Stájerország 1335 óta unióban élt Ausztriával, bizonyos rendi autonómiát azonban
mindig megőrzött. Károly főherceg igyekezett ezt az önkormányzatot a független ál-
lamiság szintjére emelni. A nemesség rendi törekvéseinek ellensúlyozására Grazban
központi kormányzatot létesített, és bécsi mintára megszervezte a gazdasági és
pénzügyeket intéző Udvari Kamarát, majd a hadügyeket kézben tartó Udvari Hadi-
tanácsot. Az önálló államiságot jelképezte az uralkodói Titkos Tanács, a központosí-
tásra törekvő főherceg legfőbb tanácsadó szerve.
Károly főherceg a korabeli följegyzések szerint értelmes, uralkodásra termett férfi
volt. 1580 körül készült arcképe kissé elhízott, a kényelmet kedvelő embernek mutat-
ja. A grazi múzeumban ma is őrzik díszes hadipáncélját, ezt azonban nem sokat vi-
selhette, nem volt katona, ahogy családjának más tagja sem. Egyben azonban Károly
mégis különbözött testvéreitől, főleg a lutheri reformációhoz hajló bátyjától, Miksa
császártól: a meggyőződéses és harcos, sőt türelmetlen katolikusok közé tartozott. Ez
kezdettől fogva nehéz helyzetet teremtett, hiszen Graz lakossága szinte egészében
lutheránus, a nemesség és a városi polgárság pedig nemcsak Stájerországban, hanem
Krajnában és Karintiában is zömében protestáns volt. Károly az evangélikusok val-
lásszabadságának korlátozására, sőt megszüntetésére törekedett, ami kiváltotta a
nemesi tartományi gyűlés és a városok ellenkezését, sőt ellenállását. 1570-ben behívta
országába, és nagy adományokkal letelepítette Grazban a jezsuita rendet, kezükre
adta a korábban protestáns városi iskolát, majd vezetésük alatt egyetemet létesített.
Az erőszakos ellenreformációs politika igazi nekilendülése azonban akkor követke-
zett be, amikor Károly 1571-ben feleségül vette Albert bajor herceg leányát, Máriát. A
Wittelsbachok a protestantizmus elleni kérlelhetetlen harcot hirdették, s a jezsuiták
által nevelt Mária türelmetlensége már az államérdekre sem volt tekintettel. Az ő be-
folyására Károly 1579-ben kiűzte Grazból a prédikátorokat, templomaikat részben
leromboltatta, részben a jezsuitáknak adta. Majd összeszedette egész országában a
lutheránus vallásos könyveket, bibliákat és énekes könyveket, s azokat elégettette.
Az egész országban gyakorivá váltak a sorozatos templom-elvételek, és megindultak
az erőszakos áttérítések. Graz közelében protestáns asszonyokat boszorkányság vád-
jával törvény elé állítottak, s miután a kínpadon bevallották, az ördöggel szeretkez-
tek, a vidékre vihart, majd szárazságot hoztak, megégették őket, vagy vízbe fojtották.
Mindez persze nem ment simán, a protestáns nemesség és polgárság ellenállt, atroci-
tásokra és fegyveres összetűzésekre került sor, s már ekkor megindult az evangélikus
vallásukhoz ragaszkodó bányászok kivándorlása, ami később az európai jelentőségű
stájer vasbányák leállásához vezetett. A nemesség a török elleni hadiadót és katona-
ságot csak a protestáns vallásszabadság visszaadásakor szavazta meg, s Károly kény-
telen volt engedni, hogy később újra szigorítsa rendeleteit.
A főhercegi család életére a bensőséges és szigorú katolicizmus volt a jellemző, a
külső világból szinte csak a jezsuita gyóntató tartozott a zárt családi közösségbe. A
családban bajor Mária akarata érvényesült. Mária főhercegasszony – ahogy 1580-ban
készült arcképe mutatja – nem volt sem szép, sem vonzó. Tartásában büszke öntudat
nyilvánul meg, összeszorított szája, kemény nézése önfegyelmet és elszántságot mu-
tat. Életét családjának, s ezen keresztül Isten szolgálatának szentelte, a világi hívságot
megvetette. A festményen földig érő, teljesen egyszerű és dísztelen fekete ruhában
lép elénk, a kép komorságát csak a kézelő csipkéje és a spanyol gallér fehérje enyhíti
valamelyest. A nyakában lógó hatalmas gyöngysor, az aranyos főkötő sem hiúságról
árulkodik, ezek a rangjával járó kötelező viselet kellékei csupán.
A főhercegi párnak 19 évi házasság alatt 14 gyermeke született, az első 1573-ban,
az utolsó kevéssel apja halála előtt, 1590-ben; közülük tizenketten érték meg a felnőtt
kort. A középkorból való szokás szerint készült fogadalomképen, a grazi dómban,
együtt látható az egész család. Középen a feszület mellett Károly és Mária, jobbra a
négy fiú, balra a tíz leány, mint az orgonasípok, valamennyien feketében, merev tar-
tásban, imára kulcsolt kézzel. A gyermekek élete a templom és az iskola közt oszlott
meg. Gondos tanítást kaptak, de az élet középpontjában az egyházi szertartások áll-
tak. A nap misével kezdődött, erre már a csecsemőket is elvitték pár hetes korukban,
s a négy-öt éves fiúk, lányok a körmeneteken is részt vettek. Évente egyszer a főher-
cegi család nyilvánosan alamizsnát osztott a város szegényeinek, volt, hogy a várban
150 személyt vendégeltek meg. Mária főhercegasszony vezetésével a főherceg kisasz-
szonyok ilyenkor személyesen szolgáltak fel. Az egész élet szigorú szabályokhoz
igazodott, a külvilággal a főhercegi család csak a spanyol etikett merev külsőségei
közt érintkezett. A gyermekek hétköznapjai azért vidámak voltak. Sokat játszottak
egymás közt, és különösen a leányok bensőséges és bizalmas, jó viszonyban voltak
édesanyjukkal.
Mária Krisztierna, a főhercegi család második gyermeke – ahogy a grazi jezsuita
rendház naplójába bejegyezték –: 1574. november 10-én, hajnali három órakor szüle-
tett. Amint a főhercegasszonynál a szülési fájdalmak jelentkeztek, az udvari temp-
lomban a jezsuiták könyörgő énekkel hívták segítségül Szűz Máriát, majd a szeren-
csés szülés után hálaadó misét celebráltak. A keresztelés november 28-án, advent el-
ső vasárnapján, ugyancsak az udvari Szent Egyed-templomban történt. Ahogy az
említett jezsuita naplóban olvassuk: a főoltár előtt páter Reinelius rövid, de magvas
beszédet mondott a szent keresztség jelentőségéről. A keresztszülők Ferdinánd bajor
herceg és felesége voltak.
A családi levelek Mária Krisztiernát kezdettől fogva mindvégig szelíd, engedelmes
kislánynak mondják. Hároméves korából maradt ránk az első festmény, felnőtt ud-
vari díszruhában. Ezen kerek abroncsos szoknyát visel, spanyol gallérral és csipkeuj-
jú inggel, a komoly öltözetből azonban kedves gyermekarc tekint ránk, amelyen már
feltűnik az apjától örökölt duzzadt Habsburg-ajak és vastag szemhéj, valamint a kis-
sé komoly tekintet. Későbbi arcképein is mindig komoly, ellentétben húgaival, akik-
nek szeméből huncutság sugárzik. De minden róla szóló följegyzés kiemeli kedves-
ségét, azt, hogy mindig, mindenkihez megtalálta a hangot. Anyai nagyszülei legked-
vesebb unokájuknak tartották, s egyszerűségével és közvetlenségével még a mogorva
Rudolf császárt is megnyerte. Nagylány-képein sem mondható szépnek, de megnye-
rő. Szőkés haját koszorúba fonva hordja, csakúgy, mint leánytestvérei, viselete kihí-
vóan egyszerű és az évek során sem változik, divatnak, egyéni ízlésnek nyoma sincs
rajta. Nem kivétel az 1595-ben festett menyasszonyi kép sem. Itáliából származó ék-
szerekkel gazdagon díszített, virágos brokát ruhában látjuk a 21 éves Mária
Krisztiernát, fehér spanyol gallérral, a Rudolf császártól kapott nyakékkel, karján
arany karperecekkel, bal kezében az elmaradhatatlan zsebkendővel. Feje fedetlen,
haja sima egyszerűséggel koszorúba fonva. Mosolynak nyoma sincs az arcon, szeme
mintha riadtságot tükrözne. Az egész alak mégis megnyerő. „Segnora veramente de
grandissima pietà et bellezza” – írta róla páter Carillo: „Igazán nagyon kegyes és na-
gyon szép hölgy.”
Németül nevelték, ahogy az otthon beszélt nyelv is a német volt. Ez természetes-
nek tűnhet számunkra, mégsem az, ha meggondoljuk, ugyanekkor Rudolf császár
bécsi, majd prágai udvarában a spanyol és az olasz nyelvet is előnyben részesítették a
némettel szemben. I. Ferdinánd fiai – dinasztikus okokból – részben Madridban, a
spanyol Habsburgok udvarában nevelődtek, és Miksa császár is ide küldte fiait. Kár-
oly gyermekei Grazban nőttek fel, Mária Krisztierna részben az anyai nagyszülőknél
Münchenben nevelkedett. Rudolf császár élete végéig nem tanult meg rendesen né-
metül írni, Mária Krisztierna mindvégig németül levelezett anyjával, keverve a bajor
és a stájer dialektust. Erdélyből küldött levelei kiforrott és gyakorlott írást mutatnak
– nagy dolog volt ez a 16. század végén, amikor még a legelőkelőbb családokban sem
tanították meg mindig a leányokat a betűvetésre, s ha mégis, többnyire csak nevük
aláírására szorítkoztak, levelüket íródeáknak diktálták. Krisztierna mindig saját ke-
zűleg írt, s leveleinek stílusa, a jó kifejezőkészség dicséretére válik a főhercegi család-
ban kapott oktatásnak. Tudjuk, hogy latinul is megtanították – Erdélyben ennek kü-
lönösen nagy hasznát veszi majd –, ez szintén nem volt általános szokás. Azt említeni
sem kell, a korabeli társadalmi viselkedési formákat, az udvari illemszabályokat
nemcsak betéve tudta, hanem azok a vérébe mentek át. Szerény és visszahúzódó
volt, de nem félszeg.
1590-ben meghalt Károly főherceg, s mivel legidősebb fia, Ferdinánd mindössze
csak a tizenkettedik életévét érte el, a kormányzást régensi minőségben az özvegy
főhercegasszony látta el. Az élet rendje azonban nem változott. 1592-ben az akkor 19
éves, legidősebb leányt, Annát III. Zsigmond lengyel királyhoz adták nőül, különben
a család együtt maradt, várva a kérők jelentkezését. Mária főhercegasszony nem volt
romantikus lény, s leányait is realitásra nevelte: férjüket politikai szempontok alapján
jelölik majd ki, kinek kit, azt a család feje dönti el. Ha a sors úgy hozza, az egyház és
a Habsburg-család érdekében vállalniok kell az idegen környezetet, a távoli orszá-
gokban való életet is.
Amikor Mária Krisztierna megtudta, a Grazban legföljebb hallomásból ismert er-
délyi fejedelem feleségéül jelölték ki, a megmásíthatatlan elhatározást zokszó nélkül
vette tudomásul.
 A vőlegény

Az erdélyi követség majd egy hónapos út után, 1595. április 5-én ért Gyulafehér-
várra, s még aznap részletes jelentést tett Báthory Zsigmondnak. Ahogy Bocskai írta
Grazba: „A fejedelem őfensége igen-igen elégedett volt mind a prágai, mind a grazi
tárgyalások eredményével.”
Az ekkor 23 éves Báthory Zsigmond, a nagy, történelmi család somlyai ágából
származott. Apja Báthory Kristóf, István, a lengyel király bátyja volt, jó katona és
művelt ember, aki János Zsigmond fejedelem megbízásából Angliában és Franciaor-
szágban is járt követségben, de a politikát nem kedvelte, kortársai csöndes, visszavo-
nuló embernek ismerték. Amikor öccse Lengyelországba távozott, vajdai rangban őt
hagyta helyettesként Erdélyben. Felesége Bocskai Erzsébet volt, Istvánnak, az 1595.
évi leánykérő követség vezetőjének nénje. Házasságukból több gyermek született, de
a felnőtt kort csak ketten érték meg, a két legkisebb, Grizeldisz – akit István király
kedvelt lengyel kancellárjával, a grófságra emelt Zamoyskival házasított össze – és
Zsigmond.
Zsigmond 1572-ben, kései gyermekként született, születésekor apja már elmúlt
negyven éves – a kor fogalmai szerint, tehát öreg embernek számított. Édesanyja né-
hány év múlva meghalt, nevelése kezdettől fogva a nemesi tanítókra maradt. 1581-
ben Kristóf úr is eltávozott az élők sorából, s bár néhány hónappal ezt megelőzően az
erdélyi országgyűlés Zsigmondot apja utódául választotta, a kormányzást nem ad-
hatták a kilencéves gyermek kezébe. István király nevezte ki Krakkóból a gyámokat
és a kormányzótestület tagjait, s ő irányította Zsigmond neveltetését is.
Ez a nevelés nagy súlyt helyezett a humanista műveltség elsajátítására s erősen ka-
tolikus volt. A protestánssá lett Erdélyben ugyanis a Báthoryak katolikusok marad-
tak. István király a jezsuita rendet is megtelepítette Erdélyben, s nekik adta a Kolozs-
vár melletti Monostor falut, ahol iskolát, majd egyetemet létesítettek. A rend tagjai
közül kerültek ki Zsigmond nevelői is.
Báthory Zsigmond örökölte ősei tehetségét, a művészetek és a muzsika iránt külö-
nösen nagy fogékonyságot mutatott. Szinte még gyermek volt, amikor már nemcsak
latinul, hanem olaszul is folyékonyan beszélt, az olasz zene pedig valósággal elbű-
völte. Később, már fejedelem korában a messzi Itáliából hozatott muzsikusokat az
udvari zenekarba, olasz színészeket foglalkoztatott, s az erdélyi nemesek nagy meg-
botránkozására, lelkesedett mindenért, ami olasz. Híre oly magasra emelkedett, hogy
nem kisebb zeneszerző, mint Giovanni Mosto dedikálta neki madrigáljait.
Kedélye viszont kiegyensúlyozatlan volt. Hangulatai szeszélyesen váltakoztak, s
ha úgy fordult, nemcsak közömbös, hanem kegyetlen is tudott lenni. Az udvari sze-
mélyzet – kegyetlenségére célozgatva – arról suttogott, születésekor vérrel volt tele a
marka, István király pedig, amikor a gyermekről festett képet megmutatták neki, az
arcán egyetlen Báthory-vonást sem tudott fölfedezni. Akaratos és makacs volt, neve-
lése pedig nemhogy mérsékelte volna rossz hajlamait, hanem még növelte azáltal,
hogy belé oltotta: származásban, rangban mindenki fölött áll, a másokra kötelező tár-
sadalmi szabályok, viselkedési normák és erkölcsi törvények rá nem érvényesek.
István király, ki mindvégig kezében tartotta Erdély gyeplőjét, 1586-ban meghalt, s
1588-ban az erdélyi országgyűlés 16 éves korában nagykorúsította Zsigmondot. En-
nek azonban ára volt: a protestáns nemesség csak úgy járult hozzá, hogy az uralko-
dást kézbe vegye, ha a jezsuitákat eltávolítja Erdélyből. Zsigmond kénytelen volt en-
gedni, de magában megfogadta: amint teheti, visszahozza őket.
Uralkodása békésen indult, s úgy tűnt, az ifjú fejedelem István király nyomán akar
haladni. Erdély, amióta a török hódítás következtében leszakadt a magyar királyság
testéről és külön útra indult, a szultán hűbérese volt. Évi adót fizetett, s külpolitiká-
jában a török Portához kellett igazodnia: a szultán ellenségeivel nem barátkozhatott,
barátai ellen nem indíthatott katonai akciókat. Ha ennek eleget tett, belső ügyeiben
teljesen szabadon járhatott el.
Zsigmond tehát folytatta a még Szapolyai János által kezdeményezett törökbarát
és Habsburg-ellenes politikát, amelyhez őelőtte, János Zsigmond és Báthory István is
ragaszkodtak. Egyébként saját érdeke is ezt diktálta. Nemcsak azért, mert a török bi-
rodalom három oldalról fogta közre a fejedelemséget, hanem azért is, mert a magyar
királyi koronát viselő császár sem az ország önállóságát, sem az ő fejedelmi rangját
nem ismerte el. István király, a pápa támogatásával nagy nemzetközi szövetség ösz-
szehozásán fáradozott. Az volt a terve, hogy a törököket és a császári hatalmat is ki-
szorítja Magyarországból, magyar királlyá választatja magát, s a térség békéjét egy
lengyel–magyar perszonális unióval biztosítja. Halálával a lengyelek kiestek a politi-
kai tervekből, s a magára maradt Erdély nem fordulhatott „két világbíró császár” el-
len. A török kiűzésének, az ország felszabadításának terve azonban teljesen nem
aludt el, s Zsigmondban nagy ambíciók tüzei égtek.
A pápaság, amely ebben az időben az európai nagypolitika egyik jelentős tényező-
je volt, Báthory István halála után sem adta föl a kereszténység testébe befurakodott
„pogány” törökök kiverésének tervét, csupán áthelyezte a katonai súlypontot Len-
gyelországból a Habsburg-monarchiába. Rudolf császár nem is idegenkedett a gon-
dolattól, hogy mint a kereszténység megmentője magasra emelje a háború zászlaját.
Egy törökellenes hadjáratban viszont nem volt közömbös Erdély magatartása, a ka-
tonai siker alapfeltétele volt, hogy a támadás egyszerre induljon meg nyugatról és
keletről, Erdélyből, harapófogóba szorítva ezzel a Magyarországon állomásozó török
erőket.
1593-ban hosszú évekig tartó viszonylagos béke után, a nagyvezír támadásra indí-
totta hadait Magyarországon. Ezzel megindult a kortársak által hosszú háborúnak
mondott küzdelem, amelyet a történetírás tizenöt éves háborúnak nevezett el. Erdély
fejedelme parancsot kapott, csapataival támogassa a török sereg harcát. Báthory
Zsigmond válaszút elé került: ha teljesíti a nagyvezír utasítását, keresztények, sőt
magyarok ellen kell harcolnia török érdekekért; ha viszont megtagadja a hadba vo-
nulást, bizton számíthat a török megtorlására, s ezt csak császári segítséggel, Habs-
burg szövetségben tudja kivédeni.
V. Sixtus pápa, a török elleni tervek fő mozgatója, Zsigmond kérésére 1591-ben
Erdélybe küldette Alfonso Carillót, a Jézus Társaság tagját, fejedelmi gyóntatni minő-
ségben. Mivel a jezsuita rend tagjai országgyűlési végzéssel kitiltattak a fejedelem-
ségből, Carillo „rangrejtve” kanonoki reverendában érkezett, s hamarosan elnyerte a
fejedelem és több főúr bizalmát. Nagy műveltségű ember volt, aki már nem egy poli-
tikai megbízást teljesített. Mostani feladata az volt, Báthoryt nyerje meg a törökelle-
nes szövetség számára.
Zsigmond hírnévre, dicsőségre szomjazó lelkét nem esett nehezére megnyernie.
Segítségére sietett ebben az erdélyi katonaság főparancsnoka, Bocskai István, akire
fejedelmi unokaöccse mindig hallgatott. Bocskai úgy vélte – és felfogásával nem állt
egyedül –,eljött a nagy pillanat, amikor európai összefogással a delelőjén már túlju-
tott török hatalmat kiverhetik Magyarországról, s ezzel helyreállíthatják a három
részre tört királyság egységét. Míg a gyóntató főként Zsigmond hitbeli kötelességeire
hivatkozott, a főparancsnok politikai és katonai érveket sorakoztatott fel, s felszította
a fejedelem becsvágyát.
Közben Rudolf császár-király udvarában is egyre többen belátták, Erdélyt be kell
vonni a szövetségbe. A birodalmi kancellár, abból kiindulva, a szövetséget nem elég
papíron megkötni, hanem biztosítani is kell, már 1592-ben úgy vélte, hogy „a fejede-
lem hűségét házasság által lehetne a legjobban biztosítani”. Alkalmi emberek révén
megindultak a kölcsönös tapogatódzások, bár egyelőre úgy látszott, a prágai és a
gyulafehérvári udvar álláspontja elég messze esik egymástól.
A kérdés ugyanis korántsem szorítkozott pusztán a szövetségre. Erdély ténylege-
sen önálló ország volt, jog szerint azonban a magyar korona alá tartozott és Magyar-
ország része volt.
Erről a jogról a Habsburg királyok sem mondtak le. Erdély viszont ragaszkodott
önállóságához, mint léte egyetlen biztosítékához, hiszen tudta, a török nem tűrné,
katonai szempontból nem is tűrhetné, fő ellensége, a Habsburg császár a fejedelem-
ségben megvesse a lábát. Már maga a szövetség is kihívja a Porta haragját, hát még
az, ha önállóságát is föladja.
Ez volt az álláspontja az erdélyi tanácsurak többségének, köztük Zsigmond unoka-
testvérének, Báthory Boldizsárnak is. A török ereje óriási, a császári katonaság eddig
sem tudott sikerrel szembeszállni véle – mondották –, a császár ígérgetéseiben kü-
lönben sem lehet bízni, Erdély eddigi békéjét és nyugalmát kockáztatná, ha szembe-
fordulna a Portával. Ahogy Kendi Sándor mondotta: Amíg Buda vára a török kezé-
ben van, Erdély nem szakadhat el a szultán hűségétől, mert Drinápolyból a török ha-
dak hamarabb érnek Gyulafehérvárra, mint a segítő csapatok Bécsből, különösen, ha
ez utóbbiak nem is nagyon igyekeznek. A fejedelmi tanács többsége Kendivel értett
egyet, s a töröktől való elszakadást, azaz a Rudolf császárral való szövetkezést eluta-
sította.
Zsigmond azonban már nem hátrált. 1594 februárjában erőszakkal akarta a hozzá-
járulást kicsikarni. A fehérvári országgyűlésre katonaságot vonultatott fel, s a kisebb-
séggel megszavaztatta a szövetséget – néhány hét múlva azonban a tordai ország-
gyűlés ezt érvénytelenítette, s a fejedelemtől az értelmi szerzőnek tartott Carillo elbo-
csátását sürgette. Közben a Porta is mozgolódni kezdett, parancsára a tatár csapatok
betörtek Erdélybe. Zsigmond odahagyta Gyulafehérvárt, és északra, a jól megerődí-
tett Kővárba menekült. Útközben üzent a tanácsuraknak: közöljék az országgyűlés-
sel, lemond a trónról és elhagyja az országot.
A tatár betörést sikerült elhárítani, s az országgyűlés nagy nyugalomban arról ta-
nácskozott, kit ültessen a fejedelmi székbe. Zsigmond viszont tettét megbánta, immár
szívesen visszatért volna trónjára, de nem tudta, hogyan tegye ezt meg. Reménységét
a váradi kapitányba, Bocskaiba vetette. „Nem balszerencse, hanem a gonosz emberek
csalárdsága döntötte veszedelembe fejem és országom” – írta neki, és kérte, jöjjön,
segítsen bajba jutott unokaöccsén.
Bocskai egy pillanatig sem habozott, ment az első szóra. Tudta, ha Báthory Boldi-
zsár veszi át a fejedelemséget, ő nem tarthatja meg hatalmát. Saját érdeke is azt kí-
vánta, Zsigmond maradjon.
Kővárban a fejedelem leghívebb emberei gyűltek egybe. A fiatal Jósika Istvánon
kívül Keresztúri Deák Kristóf, Geszti Ferenc, Déva vár ura, Kornis Gáspár huszti ka-
pitány, rátóti Gyulaffy László, a híres törökverő vitéz, meg Bocskai. A négy legerő-
sebb vár, a hadsereg Zsigmond pártján volt, menekülésről többé egy szó sem esett.
Az egybesereglett nemesek elhatározták, ha másként nem megy, erővel is visszaülte-
tik urukat a fejedelmi székbe.
Kornist leküldték Kolozsvárra, a még ülésező rendeket készítse elő, Bocskai pedig
visszament Váradra katonáért és fegyverért. Az akciónak ő lett a vezére. Keresztúri,
Gyulaffy szürke emberek voltak. Kornis fanatikusan ragaszkodott a fejedelemhez, de
a kezdeményező erő hiányzott belőle. Jósikának egy szava sem lehetett a nagyurak
között. Geszti Ferenc pedig, ez a szűk látókörű katona, hiába akarta Bocskait a veze-
tésből kiütni, sem hatalomban, sem tehetségben nem bírta a versenyt.
Kornis követsége sikerrel járt. A rendek elcsudálkoztak ugyan a dolgok új fordula-
tán, de arra a hírre, hogy a váradi csapatok már átkeltek a Királyhágón, előbb a szá-
szok meg a székelyek küldöttei, majd az egész országgyűlés Zsigmond mellé állt.
Néhány nap múlva, négyheti távollét után a fejedelem a váradi hadak élén bevonult
Kolozsvárra, s beült az uralkodói székbe, mintha közben mi sem történt volna. Nyá-
jasan viselkedett, kijelentette, ami volt, az elmúlt, beszélni sem akar róla – a váradi
csapatok azonban megszállták Kolozsvár környékét.
Az országgyűlés még együtt volt, a fejedelem azon mód beküldte előterjesztését, a
töröktől való teljes elszakadást követelve. A kereszténység és barbárság küzdelmé-
ben Erdély nem állhat a török mellé – így szólt a fejedelmi leirat. Csatlakoznia kell a
császár-király hadaihoz, amelyek most kezdik a nagy támadást.
A rendek bizalmatlansága a császár iránt közben sem csökkent, s a véleményük
sem igen változott, most mégis úgy vélték, nincs ideje az ellenkezésnek. Egy kicsiny
rész ugyan kitartott elutasító álláspontja mellett, a többség azonban augusztus 27-én
kimondta a török frigy felbontását. Mindenki tudta, nem meggyőződésből, hanem
félelemből. Ahogy Mikó Ferenc székely köznemes mondotta: A biztos jelent elcserél-
ték a bizonytalan jövőért, „Bocskai tanácsából farba rúgák az török császárral való
szép békességet”. A legtekintélyesebb tanácsosok, az ország első méltóságai jórészt
török pártiak voltak, s amíg Kendi Sándor, ez a catói jellemű államférfi állt a fejedel-
mi tanács élén, meg két veje, Báthory Boldizsár és Kovacsóczy Farkas, Erdély egyik
legműveltebb koponyája, addig nem lehetett a nyugati szövetség győzelméről be-
szélni. Csupán idő kérdése volt, hogy a megfélemlített rendek rádöbbenjenek több-
ségükre és erejükre. Mindenki azt gondolta, ha Bocskai visszavezeti katonáit Várad-
ra, Geszti, Keresztúri meg Kornis visszatérnek messzi váraikba, és Kolozsvár felsza-
badul a fegyverek nyomása alól, akkor az ellenkező rendek megkísérlik megfordítani
a politika irányát, és véleményük elfogadására kényszeríteni a fejedelmet. A győze-
lem csak akkor lehetett teljes, ha a török-pártot megsemmisítik.
 A szavazás másnapján kora hajnalban a kolozsvári bíró parancsot kapott a város
kapuinak bezáratására, a falakon belül pedig készülőt fúvattak az istentiszteletre be-
hozott váradi és székely csapatoknak. A tanács tagjai éppen a templomba igyekeztek.
Gyülekezés közben megjelentek a fejedelem fegyveresei, és uruk szavával, az ország
és a fejedelem elleni lázadás miatt vasra verték a legtekintélyesebb ellenzéki urakat.
Kendi Sándorral meg két vejével együtt 12 nemest hurcoltak a jog és az ország törvé-
nye ellenére tömlöcbe.
Másnap megkezdődtek a kivégzések. Kendi Sándort harmadmagával Kolozsvár
piacterén fejezte le a cigánybakó, s néhány napon belül a többieket is felakasztották,
megfojtották, vagy lefejezték. Kihallgatásról, ítélethozatalról szó sem volt.
Soha ennél radikálisabban ellenzéki pártot Erdélyben nem semmisítettek meg. Az
ellenzék megszűnt, s bár a nemesség nagy része titokban a szultán barátságával ro-
konszenvezett, véleményét nem merte többé kimondani.

„Minden embernek meg kell tanulnia – írta Borsos Tamás a naplójába Maros-
vásárhelyen –, hogy ország és fejedelem elleni praktikába magát ne elegyítse, sőt ha tit-
kon hallja is, el ne titkolja, hanem igenis kimondja, hogy ne vonja az más ember nyaká-
ból az maga nyakába az istrángot.”

Az ellenzék megsemmisült, a császárral való szövetség megkötésének immár

semmi sem állt útjában. Carillo a gyűlés után azonnal indult Prágába, s az év végén
követte őt az ünnepélyes követség, Bocskaival, mint főkövettel az élén.
Zsigmond sokat ígért, de sokat is kívánt. Ha pénzzel és katonával kellőképp segí-
tik – olvassuk a követi utasításban –, „azokkal kiket őfelsége elegendőnek vél reá,
magunk személyesen magát a török császárt Konstantinápolyban is megkeressük”. A
török elleni hadba szállásért a következőket kívánta:
1. Erdélyt ismerje el a császár önálló fejedelemségnek, melyet ő, Báthory Zsig-
mond örökös jogon birtokol, és független uralkodóként kormányoz; ennek megfele-
lően a jövőben ne vajdai, hanem fejedelmi címzés illesse meg.
2. Feleségül Habsburg főhercegnőt kapjon, a császár fogadja őt rokonságába,
adományozzon neki német birodalmi hercegi rangot, és szerezze meg számára az
aranygyapjas rendet.
3. A török ellen kellő segítséget nyerjen, s a császár nyilatkoztassa ki, amit az erdé-
lyi hadak foglalnak vissza a töröktől, az a fejedelem kezén marad.
4. Ha a háború úgy hozná, országát el kell hagynia, kárpótlásul kapja meg a Szilé-
ziához tartozó oppeln–ratibori hercegséget.

A tárgyalások a prágai udvarban nem ütköztek nehézségbe, a talajt már előkészí-

tette a pápai nuncius és a spanyol király követe. Zsigmond feltételeit elfogadták s
1595. január 28-án megkötötték a szövetséget, amelyhez a spanyol király is csatlako-
zott.
Prágában még folytak a tanácskozások, amikor Zsigmond megkezdte a tárgyalá-
sokat, hogy a szultán fennhatósága alatti Moldvát és Havasalföldét szövetségi szer-
ződéssel magához vonja. Mihály havasalföldi vajda hajlott a törökkel való szembe-
fordulásra, és arra, elismerje Zsigmond uralmát, a moldvai vajda, Áron azonban Er-
dély helyett inkább Lengyelországhoz húzott. A fejedelem haddal támadt Moldvára,
Áront elűzte s Razvan Istvánt ültette a vajdai székbe. Május végén a két vajda teljha-
talmú megbízottai Gyulafehérvárott aláírták a szövetségi szerződést, mely egyszer-
smind vazallusi alávetést jelentett. Eszerint mindkét vajdaság felmondja a „török ba-
rátságot és szolgaságot”, fejedelmükké választják Zsigmondot, mégpedig örökösödé-
si joggal, s országuk nevében a követek mindjárt le is tették a hűségesküt. A szerző-
dés értelmében a vajdát a fejedelem nevezi ki és iktatja be zászlóval és bottal, ő szabja
meg fizetését, s olyan ügyekben, melyek fő- és jószágvesztéssel járnak, csak ő ítél-
kezhet. Az „Isten kegyelméből” szavakat címében csak a fejedelem használhatja, a
vajdák nem, s az ország pecsétjével is csak a fejedelem élhet.
A szövetség megkötése után az erdélyi csapatok azonnal megindították a táma-
dást a török ellen. Borbély György, a lugosi bán egymás után foglalta vissza a Maros
völgyének várait a meglepett ellenségtől, s néhány heti ellenállás után az erős Lippa
és Jenő is megadta magát. Fél vármegyényi terület szabadult fel a török uralom alól,
és tért vissza a fejedelem hatalma alá, de ennél nagyobb jelentőségű volt a győzelmek
erkölcsi hatása. Erdélyben és Magyarországon felfigyeltek az emberek: a török verhe-
tetlenségéről szóló legendák nem bizonyultak igaznak.
Ezt már a Porta sem nyelhette le szó nélkül. A nagyvezírt már a prágai szövetség
is felingerelte, most pedig hogy egyre-másra érkeztek a hírek az erdélyi sereg sikerei-
ről, elhatározta, megbünteti a fejedelmet és országát. Nyár elején a fejedelmi megbí-
zottak már nagy hadi készülődéseket jelentettek a Portáról.
1595 nyarán azonban még mindenki úgy vélte, a Nyugatról várt, hamarosan meg-
induló császári támadás elhárítja az Erdélyt fenyegető veszedelmet. Zsigmond joggal
lehetett elégedett azzal, amit elért. Erdély hatalmát minden korábbinál magasabbra
emelte: az többé nem számított a szultán vazallusának, függetlenségét senki sem
vonhatta kétségbe. Ő maga egyenrangú keresztény uralkodó lett, nem is a legkiseb-
bek közül való. A Báthory-ház Európa egyik leghatalmasabb dinasztiájával került
rokoni kapcsolatba, szövetségesei közé pedig nem kisebbeket sorolhatott, mint a ró-
mai pápát és a spanyol királyt. A Gyulafehérvárott kimondott parancsnak Erdélyen
és a hozzá kapcsolt magyarországi részeken kívül a két román vajdaság is engedel-
meskedett, Zsigmond hatalma a Tiszától a Prutig terjedt. A kis Erdély számottevő
katonai és politikai erővé növekedett. Mindezt a fejedelem hivatalos címei is tükröz-
ték: „Báthory Zsigmond, Isten kegyelméből Erdély, Moldva és Havasalfölde fejedel-
me, a Német-Római Szent Birodalom hercege, Magyarország részeinek ura, a széke-
lyek grófja.”
Báthory Zsigmond elindult azon az úton, melytől joggal remélte mindenki, őt és
országát a hatalom és a dicsőség egyre magasabb fokára vezeti.
 Esküvő Gyulafehérvárott

Báthory Zsigmond követeinek távozása után Grazban tüstént hozzáláttak a feje-

delmi menyasszony felkészítéséhez, kelengyéjének és kíséretének összeállításához.
Úgy határoztak, belső cselédein, szobalányain kívül Marcellus Pollart jezsuita atya is
menjen vele és maradjon mellette gyóntatóként. Mária főhercegasszony ragaszkodott
hozzá, hogy leányát elkísérje, sőt szerette volna fiát, Ferdinándot és a Mária
Krisztiernánál egy évvel fiatalabb Katalint is magával vinni. Mindehhez azonban a
császár engedélyét kellett kérni.
Rudolf azonban, amilyen serénységet és buzgalmat tanúsított a házasság létreho-
zása körül, most annyira nem törődött a dologgal. Sőt, mintha el akarta volna halasz-
tani a házasságot, a spanyol királyhoz fordult tanácsért. „Az ellenségnek hosszú a
keze, lovainak pedig gyors a lába” – írta Rumpf császári főudvarmester Mária főher-
cegasszonynak, legjobb volna az esküvőt elhalasztani. Mindez azonban Máriának
egyáltalán nem volt ínyére, hiszen visszalépésről a történtek után aligha lehetett vol-
na szó, s a késedelemért a vőlegény nyilván őt hibáztatta volna, amit nem kívánt ma-
gára venni. „Nem akarom – írta Rumpfnak –, hogy a fejedelem megnehezteljen rám.”
Végre nagy nehezen megérkezett a császár engedélye, az anya elmehet a menyasz-
szonnyal, Ferdinánd és Katalin azonban nem. Az utóbbi egyébként sem volt már ek-
kor egészséges.
Az indulást május elejére tervezték, ekkor azonban új akadály támadt: a menyasz-
szony megbetegedett. Talán az ismeretlen idegenbe utazás izgalmai, a látásból sem
ismert jövendőbeli férj személye körüli bizonytalanság is hozzájárult, Mária
Krisztierna április végén belázasodott, s láza nem akart múlni. Egyik hétről a másikra
halasztották az indulást, és már az esküvőre kitűzött napon is túl voltak, amikor vég-
re javulni kezdett állapota, s június 15-én útra kelhettek. A menetben, mely negyven
hintóból és fegyveres, lovas kísérőkből állt, két püspök és négy stájer főnemes is részt
vett.
A menyasszony azonban még mindig gyakran lázas volt, így kísérői is lassan ha-
ladtak. Bécsújhelyen hosszabb pihenőt kellett tartaniok, s Pozsonyban Mária
Krisztierna láza hirtelen annyira felszökött, hogy újra meg kellett állniok. Pozsony-
ban csatlakozott a menethez Miksa főherceg. Úgy volt, itt várja őket a védelmükre
rendelt lovas csapat, Mansfeld gróf vezetésével, a lovasok azonban nem érkeztek
meg. Végül is Pálffy Miklós, a pozsonyi vár parancsnoka rendelt melléjük néhány
száz huszárt. Nagyszombat érintésével a Vág völgyében haladtak Trencsénen, Zsol-
nán át Rózsahegyig, ahol a kassai főkapitány által eléjük küldött 500 német lovas és
300 magyar huszár, egész kis hadsereg várta őket. Az út Liptószentmiklóson és Lő-
csén át a hegyes vidéken nehéz volt, s a portyázó törököktől való eltúlzott félelemhez
az utazás kényelmetlenségei járultak. Mária Krisztierna betegeskedése miatt egyéb-
ként is csak rövid menetekben haladhattak. Mária főhercegasszony titkára, Jargisch,
leveleiben panaszkodott, útjuk hasonlatos a pusztában vándorló zsidókéhoz, ahogy
írta, nemegyszer szálláshelyüktől az ellenség alig néhány órányira tartózkodott. Ez
nyilvánvaló túlzás és a titkár ijedtségével magyarázható, amibe belejátszottak az ott-
honi rémmesék is. „Puszta és szegény ez az ország – írta többek között –, városaiban
olyanok a házak, hogy tíz forintot sem adnék értük.”
Mária levelei, amelyeket fiának, Ferdinándnak írt, nagyobb bátorságot és tárgyila-
gosságot mutatnak. Elégedetten írta, hogy mindenütt jól fogadják őket, „szépen bán-
nak velünk, szeretnek bennünket”. Állandó panasza viszont, hogy Mária Krisztierna
betegsége nem enyhül, „naponként kirázza a hideg, sápadt, egészen megváltozott,
mióta utoljára láttad”.
Valamivel Kassa előtt kézbesítették Máriának a levelet, hogy Katalin leánya meg-
halt.

„Bár soha nem volt az enyém – írta –, hanem mint ti mindnyájan gyermekeim,
azé volt, ki magához vette, azért mégis fáj anyai szívemnek, hogy elvesztettem, mert jó,
istenfélő, engedelmes gyermek volt, ezt igazán írhatom. Oh! Ferdinándom! Házunk egy
drágagyöngyét vesztettem el. Istené legyen a dicsőség és a hála.”

Ezzel egy időben egy más hírt is kapott, mely viszont családi örömről szólt. Krak-
kóból jött a levél, legidősebb leánya, Anna, lengyel királyné írta, s újszülött gyerme-
két jelentette be benne.
Testileg-lelkileg elcsigázva július 9-én érkeztek meg a menet tagjai Kassára. A
díszbe öltözött városban a tanács fogadta őket, élén a főbíróval, majd Bogáthi Imre
vezetésével az erdélyi küldöttség tolmácsolta Báthory Zsigmond jókívánságait. Né-
hány napi pihenő után, immár a Bécsbe visszatérő Miksa főherceg nélkül folytatták
útjukat, Tokajnál komppal átkeltek a Tiszán, s Szatmáron át július 20-án érték el Tas-
nádnál az erdélyi fejedelemség határát. Ettől kezdve a fejedelmi katonaság kísérte
őket.
Július 25-én délben érkeztek Kolozsvárra, ahol a fejedelem nevében a pápai nunci-
us, Alfonso Visconti cerviai püspök köszöntötte a főhercegnőket, majd zeneszóval,
ujjongó polgárok sorfala közt kísérték őket kíséretükkel együtt szállásukra. Július 30-
án hajnalban indultak tovább a fejedelmi székhely, Gyulafehérvár felé.
Augusztus 1-jén értek Gyulafehérvárra. Báthory Zsigmond 2000 lovasból álló, dí-
szes bandérium élén, három óra járásra eléjük lovagolt. A szabad ég alatt hatalmas
sátrat állíttatott fel, Mária Krisztierna itt találkozott először jegyesével. Az üdvözlő
beszédet Jósika István kancellár mondotta, a menyasszony kíséretéből a lavanti püs-
pök válaszolt. Ezt követően Mária Krisztierna és édesanyja a számukra rendelt dísz-
hintóba ült, amelyet nyolc fehér ló húzott, csillogó, sallangos szerszámmal; Zsig-
mond lóháton kísérte őket. Zeneszó és ágyúk dörgése közt vonult be a fejedelmi me-
net a feldíszített Gyulafehérvárra, ahol a város apraja-nagyja az utcára tódult köszön-
teni és megbámulni az érkezőket.
A Marosba ömlő Ompoly torkolatánál épült fejedelmi székhely régi, már a római
korban erődített település volt, de sem lakossága számát, sem polgárságát tekintve
nem versenyezhetett Erdély nagy városaival. Gyulafehérvár központi fekvésének kö-
szönhette, hogy már Szent István korában püspöki székhely, s a királyi vármegye
központja is. A 16. század közepétől az önállósuló Erdély fejedelmi székhelye. Ahogy
a húsz évvel korábban, 1574-ben itt járt francia megbízott, Pierre Lescalopier jelle-
mezte: „Vára nagy és erős, mellette a forgalmas, tág, sűrűn lakott mezőváros. Itt nem
laknak sem németek, sem oláhok: mindenki az ország eredeti nyelvén, magyarul be-
szél.”
A várnak a tatárjárás után készült középkori erődítményeit a fejedelmi korban
modernizálták: kimélyítették a várárkot, megemelték a kőfalakat és ágyúval védhető
fülesbástyákat építettek. A falon belül állt a hatalmas székesegyház: alapjait még a
11. században rakták le, a tatárjárás során leégett, az 1200-as évek végén gótikus stí-
lusban megújították, majd a 15-16. század fordulóján reneszánsz kápolnával bővítet-
ték. Kéttornyú, három kapus, kereszthajós, hatalmas templom, mely a fejedelmek
temetkezőhelyéül is szolgált. Az oldalhajóban sorakoztak Hunyadi János és idősebb
fia, a lefejezett László, majd Izabella királyné és fia, János Zsigmond fejedelem, vá-
lasztott magyar király reneszánsz stílusú szarkofágjai. A reformáció idején a város
népe protestáns hitre tért, a katolikus püspökség megszűnt, s a templom a reformá-
tusok, majd az unitáriusok kezére került. (Ezért is nem temetkeztek ide a katolikus
Báthoryak.) Zsigmond hatalmi szóval vette vissza tőlük néhány hónappal korábban,
1595 tavaszán.
A székesegyház közvetlen szomszédságában emelkedett a fejedelmi palota, amely
eredetileg püspöki rezidencia volt, s Izabella királyné alatt kezdték meg bővítését és
átalakítását az 1540-es években. A háborúktól később megrongált, majd Bethlen Gá-
bor által újjáépített, s a külföldi követektől többször megcsodált palotát az 1658. évi
tatár támadás pusztította el: napjainkra mindössze néhány reneszánsz díszítésű ka-
pubálvány maradt belőle.
A várban levő többi épület – az említett tatár támadást egy sem élte túl – a feje-
delmi kormányzat hivatalainak adott helyet. Mellettük sorakoztak az egyes főúri csa-
ládok palotái.
A főhercegnők nyolc lovas hintója egyenesen a székesegyházhoz hajtott. A temp-
lom kapujában teljes főpapi díszben várta őket a pápai nuncius. A vőlegény és a
menyasszony, immár egymás mellett a főoltár előtt térden állva mondott hálát a sze-
rencsés megérkezésért, majd következett a hálaadó istentisztelet.
A Te Deum laudamus elhangzása után gyalog a fejedelmi palotába sétáltak. Az
ebédnél csak négyen voltak: Mária Krisztierna és édesanyja, a fejedelem és a pápai
nuncius.
Mária Krisztiernát kimerítette a másfél hónapos utazás, időnként még láza is ki-
újult, ezért, hogy kipihenhesse magát, az esküvőt augusztus 6-ára, vasárnapra tűzték
ki.
A fejedelmi nász híre már korábban elterjedt, és itthon, nemkülönben külföldön
nagy szenzációt keltett. Ne csodálkozzunk rajta: a Habsburg-családból nem akárki
kaphatott feleséget. Annak idején hiába próbálkozott vele Szapolyai János király,
majd János Zsigmond, az erdélyi fejedelemnek megválasztott Báthory István, vagy
később Bethlen Gábor, mindnyájan kosarat kaptak. Zsigmond sietett is hírül adni
mindenfelé, ünnepélyes meghívó levelet küldve koronás főknek, német birodalmi
választófejedelmeknek, a velencei dogénak, egyházi és világi előkelőségeknek.
Ahogy a kor neves törökverő hadvezérének, Pálffy Miklósnak írt levelében olvassuk:

„Mivelhogy Istennek kegyelmes gondviselése és rendelése által az római csá-

szár űfelsége hozzánk való jóakaratjából egyik húgát, az felséges Mária Krisztiernát, az
megholt felséges Károly herceg leányát, anyja és tutori consensusából [gyámjai jóváha-
gyásával] házastársul nekünk adta, és a menyegzőnek napját végeztük itt lakóhelyünk-
 ben Fejérváratt… [következik a részletes időpont megjelölése], akarók Kegyelmednek is
értésére adni. Kérvén kegyelmedet, az fellyül megírt napon és helyen legyen jelen nálunk,
hogy az kegyelmed becsületes személyének jelenléte annak a solemnitásnak lehessen
ékessége.”

Az előkelő vendégek már a menyasszony előtt megérkeztek a fejedelmi székhely-

re. Ott volt István moldvai vajda fényes kísérettel, Mihály havasalföldi vajda követ-
sége (ő maga a török elleni harc miatt nem jöhetett), s megjelentek a magyarországi
főméltóságok, személyesen vagy megbízottaik képviseletében, köztük ecsedi Báthory
István országbíró, az erdélyi arisztokrácia tagjai, a megyék és városok delegációi, a
székelyek és a szászok küldöttei. Az urak, a velük jött nagyszámú kíséret (inasok,
csatlósok, kocsisok), valamint a lovak elhelyezése és ellátása ugyancsak próbára tette
a fejedelmi udvar tisztviselőit.
Augusztus 6-án, vasárnap délelőtt a jegyespár misét hallgatott, s délután négy
órakor került sor az ünnepélyes szertartásra. A násznép a palotából az egyenruhá-
jukról kék darabontoknak nevezett testőrök sorfala közt vonult a székesegyházba. A
menyasszonyt násznagyai, a Rudolf császár-királyt képviselő Pethe Márton váradi
püspök és Miksa főherceg, választott lengyel király képviseletében Dersffy Ferenc
királyi főpohárnokmester, Sáros vármegye főispánja vezette, előttük vonult Mária
főhercegasszony. Mária Krisztierna drágakövekkel ékesített uszályos kék bársonyru-
hát viselt. Zsigmond vörös bársonydolmányban volt – ahogy ezt és a következőket
Mária főhercegasszony titkára gondosan följegyezte.
A felékesített templomban az oltár előtt díszes mennyezetet emeltek, a három fe-
jedelmi személy ezalatt imádkozott letérdelve. Carillo atya latin nyelvű beszéde után
– melyben a vőlegény és a menyasszony erényeit dicsérte – Zsigmond az oltárhoz
lépett, s Mária Krisztiernát is odavezették a násznagyok. Letérdeltek, s a pápai nun-
cius az esketési szertartást elvégezve, összeadta őket. Ágyúlövések, trombitaharso-
gás, dobpergés tudatta a templom körül hullámzó sokasággal az esküvő megtörtén-
tét.
A vacsora a palota nagytermében volt. Külön asztalnál ült az ifjú pár, Mária főher-
cegasszonnyal, a pápai nunciussal, a császár és Miksa főherceg képviselőivel vala-
mint Bocskai Istvánnal. Valamivel odább, két hosszú asztalnál ültek az előkelőségek,
rangsor szerint, egyiknél a nők, másiknál a férfiak, az erdélyiek és a külföldiek. Va-
csora után a fejedelem eljárta feleségével a lakodalmi táncot, majd két óra hosszat be-
szélgetve nézték a táncolókat, s utána nyugovóra tértek.
Másnap tíz órakor az ifjú pár megjelent a misén, s az eskető pápai nunciusnak egy-
egy gyűrűt ajándékozott. A mise után került sor a fejedelemasszonynak hozott nász-
ajándékok átadására. Báthory Zsigmondtól – magyar szokás szerint – ezüsttálakat,
tányérokat, aranyozott ezüstserlegeket kapott 100 000 forint értékben. Ugyanekkor
adták át a Fogaras várát és uradalmát Mária Krisztiernára ruházó oklevelet. Rudolf
császár-király 40 000 forintot érő drágakövekkel kirakott ékszereket küldött, s éksze-
reket ajándékozott Miksa főherceg is. A két román vajda, a magyarországi és erdélyi
főurak, a székelyek és a szászok megbízottai, a városok mind aranyezüstneművel
kedveskedtek. Csak ezüstserlegből 109 darabot számoltak össze.
Ezt a napot is lakoma, majd utána tánc zárta a palotában. Egy fordulóra a fejedel-
mi pár is felkerekedett.
 Az esküvő utáni harmadik napon Zsigmond és felesége, Mária főhercegasszony és
az udvari előkelőségek Fogarasra indultak, ahol Mária Krisztierna megtekintette a
várat, és birtokba vette a jegyajándékba kapott uradalmat. Utána visszatértek Gyula-
fehérvárra.
Augusztus 17-én Mária főhercegasszony és kísérete elindult haza. Mária
Krisztierna elkísérte Tasnádig, az országhatárig, Zsigmond azonban már
Nagyenyednél búcsút vett anyósától, egyszersmind feleségétől is. Már korábban álta-
lános hadfelkelést hirdetett a török ellen, s most a kék darabontokkal a barcasági tá-
borba igyekezett. Szinán pasa, a török nagyvezír hatalmas sereggel már átkelőben
volt az Al-Dunán, hogy Havasalföldére, majd onnan Erdélybe törjön, s megbosszulja
Erdély elpártolását. A fejedelemséget közvetlen veszély fenyegette.
 A havasalföldi hadjárat

Zsigmond fejedelem körülhordoztatta Erdélyben a véres kardot, a barcasági tá-

borba mégiscsak ímmel-ámmal gyülekezett a fegyveres nemesség. Nem volt számot-
tevő a reguláris katonaság sem. Bocskai nem egészen kétezer embert hozott, hiszen
sem Váradot, sem a többi nyugati végvárat nem hagyhatta katona nélkül. Jelentékte-
len lehetett a városok és a szászok közössége által kiállított fegyveresek száma is.
Igaz, a moldvai vajda mintegy háromezer embert küldött, szeptember végén megér-
kezett a császár segítsége is, ezerötszáz „fekete lovas”, meg a firenzei herceg kétszáz
gyalogosa, s a messzi Dunántúlról is jöttek önkéntesek, híres törökverő kapitányok, a
végvári harcokban megedződött vitézek, hogy felajánlják kardjukat. Mindez azonban
édeskevés volt, összesen sem voltak a táborban tízezren.
Közben Szinán pasa átkelt az Al-Dunán. Vitéz Mihály havasalföldi vajda ugyan
táborba szállt ellene, s egyesülve a Király Albert vezetésével Erdélyből küldött né-
hány ezer emberrel, meg is támadta a török csapatokat; kisebb helyi győzelmeket el
is ért, de nem bírta megakadályozni, hogy a nagyvezír Bukarestbe ne vonuljon, s a
várost fel ne dúlja.
Zsigmond szorult helyzetbe került: Szinánt fel kellett tartóztatnia, katonát kellett
szereznie bármilyen áron. A császártól belátható időn belül további segítséget nem
várhatott, a nemesség vagy a szászság sem tudott többet adni, a végekről pedig nem
hozhatta el a védőket. Egyetlen tartaléka volt még: a székelység. A székelyek ősi ka-
tonaállítási kiváltságát azonban még János Zsigmond fejedelem megszüntette, s így
ők ezzel jobbágysorba kerültek. A jobbágy pedig pénzével vagy munkájával adózott,
nem pedig vérével, ahogy a nemesség. Ám az idő sürgetett, s Zsigmondnak határoz-
nia kellett. Szeptember 15-én kelt kiváltságlevelében a jobbágysorba süllyesztett szé-
kelyeknek visszaadta korábbi közösségi nemesi jogait. Ahogy az okiratban olvassuk:
„megtekintve a székelyek által korábban tett jószolgálatokat, s azt a buzgalmat, mely-
lyel a kereszténység ellenségeivel megküzdeni készülnek, s tekintetbe véve a magya-
rok eleitől, a hunoktól való leszármazásukat, azt, hogy alkalmasabbak a hadi szolgá-
latra, mint a jobbágyira”, Maros-, Udvarhely-, Csík-, Gyergyó-, Kászon-, Sepsi-, Kez-
di-, Orbai-szék székelyeit a jobbágyi állapotból kiveszi, azzal a feltétellel, hogy sze-
mélyes hittel köteleztetnek a fejedelem s utódai hűségére felesküdni.
A szabadságlevélnek leírhatatlan volt a hatása. A jobbágysors ellen folyton lázon-
gó, elégedetlen székelység hatalmas tömegekben sorakozott a „felszabadító” Zsig-
mond zászlai alá, meghálálni jótéteményét s bizonyítani, nem méltatlan a kiváltságra.
Az egykorúak húszezer székelyről írtak, ők alkották az erdélyi sereg kétharmadát.
Igaz, a földesurak, a székely nemesek nem örültek jobbágyaik felszabadításának, de
Zsigmondot ez most nem aggasztotta, úgy vélte: „fog az idő módot adni, hogy mind
a nemességet, mind a székelységet megvigasztalja.”
A székelyek nagy száma és lobogó lelkesedése magával ragadta az egész sereget.
Huszár Péter, a híres huszárkapitány, aki maga is a Dunántúlról sietett Erdélybe a
török elleni hadjárat hírére, úgy vélte, soha ennél szebb magyar sereget, sem kopjást,
sem lovast még nem látott. Október 3-án a fejedelem névleges és Bocskai tényleges
vezetésével a sereg megindult a Barcaságról a törcsvári szoroson át Havasalföldére.
A Kárpátok lábánál egyesültek Mihály vajda és Király Albert csapataival, majd az
egyesült haderő háromnapi ostrommal bevette Tergovistyét [Tirgovişte], 46 ágyút és
nagy mennyiségű hadiszert zsákmányolva. Szinán pasa erre a hírre fölgyújtatta Bu-
karestet s gyors menetben az Al-Dunához igyekezett, hogy az átkelést biztosítsa ma-
gának. A keresztény sereg azonban a nyomában volt, s Gyurgyevónál, éppen átkelő-
ben elkapta a török hadat. A küzdelem véres volt, de nem tartott sokáig: a székelyek
fergeteges rohamának a török nem bírt ellenállni, s a még át nem kelt csapatok vere-
séget szenvedtek. „A Duna tele volt emberek, lovak, tevék hullájával, úgyhogy még
vizet is csak úgy lehetett merni, hogy az ember ráállt valamelyik holttestre” – jegyez-
te fel az egykorú krónikás. Szinán, megvert hadának roncsaival, mindenét hátra-
hagyva menekült Kis-Ázsia felé.
A diadal jelentős volt: Mátyás király óta nem arattak ekkora győzelmet a törökön.
A több ezer halotton kívül nagy mennyiségű fegyver, lőszer, a nagyvezír és a sereg
rablott kincse maradt a csatatéren, s az erdélyi és havasalföldi csapatok kezébe tekin-
télyes zsákmány került. A török hatalom erejének hanyatlása nyilvánvalóvá lett, s a
kortársak – némi túlzással – a félhold közeli leáldozásáról jósolgattak. Erdélyt, de
Magyarországot is hosszú évtizedek óta először, nyugodt önbizalom szállta meg.
A Dunától északra az egész havasalföldi terület felszabadult a török nyomás alól.
Erdély joghatósága megszilárdult a román vajdaságokban, nemkülönben a nemrég
visszavett Jenő és Lippa vára körüli részekben. Az akkori idők újságpótló röpiratai,
tudósításai a világ legkülönbözőbb nyelvein magasztalták a fejedelmet és vitéz kato-
náit. Zsigmondot „Krisztus leventéjé”-nek, a „kereszténység védpajzsá”-nak nevezik,
s többen felszólítják, ne hagyja abba a küzdelmet, amíg ki nem verte Európából az
utolsó törököt is. Neve egyszerre ismertté lett az egész keresztény világban, azok,
akik csak távolról lelkesedtek a keresztes hadjáratért, szívesen magasztalták mások
hőstetteit.
Bizakodás szállta meg Magyarországot is. Ahogy Illésházy István, a nyugat-
magyarországi főúr, a későbbi nádor írta naplójába, Báthory Zsigmondra utalva:

„Új csillag láttatott vala az égen! A török is rettögni kezdötte vala a fejedelem
hatalmát és jószerencséjét.”

A szultán mézédes hangon üzent neki, fiának nevezte, s kérdezte, ugyan mit vétett
ellene, ily rútul bánik vele.

„Hagyj békét az németnek, ím az magam lányát adom tenéked… ím az én hi-

tem nálad legyen, hogy egész Magyarországot kezedben bocsátom, és Budán székedben
ültetlek.”

A fejedelem október végén megindult seregeivel hazafelé, s Márton napján, no-

vember 11-én már Szebenben volt.
Mária Krisztierna a hadjárat idején Erdély északi részében, a szamosújvári várban
tartózkodott, bizony erősen magára hagyatva. A viszonylag kicsiny vár zordon falai
közt a kényelemnek nyoma sem volt, s a mezőváros sem kínált sok érdekességet
vagy szórakozási lehetőséget. Helyzetét még nehezítette, németül csak magával ho-
zott udvarhölgyeivel, s latinul is főleg gyóntatójával társaloghatott, másokkal csak
tolmács révén érintkezhetett. Ahogy édesanyjához szorgalmasan írt leveleiből kitű-
nik, egyetlen szórakozása a várkertben való séta volt, vagy ha kilovagolt a környékre.
Egyszer-egyszer vadászatot is rendeztek a kedvéért. Zsigmond gyakran írogatott ne-
ki a táborból, beszámolva a hadi hírekről és más eseményekről. „Nagyon kedvesen
és szépen ír – tudósította Mária Krisztierna édesanyját –, s én reménykedem, hogy
eljön az idő, amikor együtt fogunk élni, mint a mesékben a király és a királyné.”
Zsigmond azonban nem sietett feleségéhez, aki november elején Kolozsváron át
visszatért Gyulafehérvárra. Szebenből intézkedett a kormányzati ügyekben, decem-
ber 13-ára összehívta az országgyűlést, s november legvégén gyorsfutárt küldött
Prágába Rudolf császárhoz, hogy januárban személyesen jelentkezhessek nála, „vál-
tott lovakkal, titokban utazva”, a jövő évi török elleni hadjárat részleteit megbeszél-
jék. Csupán december elején vonult be Gyulafehérvárra, de csak rövid ideig maradt
ott, nejét köszöntve máris rohant újra Szebenbe, s csak a 13-i országgyűlésre tért visz-
sza. Ideges és kapkodó volt. A tíz napig ülésező országgyűlés hosszas viták után, ar-
ra hivatkozva, a szabadságot nyert székelyek visszatérve a hadjáratból a nemesi ud-
varházakra törnek, rábírta a fejedelmet, a szabadságlevelet vonja vissza, és a széke-
lyeket helyezze újra jobbágysorba. A havasalföldi diadalmas hadjárat jutalma szá-
mukra az alig visszanyert szabadság elvesztése lett. Mindenki tudta, a székelyek eb-
be nem fognak belenyugodni.
Zsigmond azonban ezzel most keveset gondolt, izgatottan várta a levelet Prágából.
Karácsony harmadnapján kapta kézhez Rudolf császár futárral küldött válaszát, miu-
tán ilyen nehéz időkben bizonyára fontos dolgok miatt akar hozzá jönni, szívélyesen
fogadja mint rokonát, mint szövetségesét és mint kiváló és kitűnő férfiút. Egyszer-
smind tudatta, intézkedett, akár titokban, akár nyíltan jön, útjában mindenütt úgy
fogadják, lássa, mennyire kedves a személye neki.
Január első napjaiban – távolléte idejére az intézkedést régensi hatáskörrel Mária
Krisztiernára és Bocskaira ruházva – Zsigmond Carillo kíséretében elindult. Útjában
fejedelmi pompával fogadták mindenütt. Február 7-én érkezett Prágába, ahogy följe-
gyezték, rozsdabarna ruhában, s üdvözlésére csaknem az egész udvar kivonult. Kö-
szöntötték és ünnepelték a török legyőzőjét.
A tárgyalások főként az 1596. évi katonai segély körül folytak. A fejedelem ötszáz-
ezer forintot és több tízezer katonát kért, a császári udvar viszont minden jóindulata
mellett sem tudott ennyit adni. Közben Zsigmond himlőbe esett. Rudolf saját orvo-
sával kezeltette, s a fejedelem bámulatosan gyorsan talpra állt. A császár gyémántos
gyűrűvel, ezüst ékszerekkel ajándékozta meg, s megszületett a megegyezés: az udvar
havi 28 000 forint hadisegéllyel támogatja őt, hogy annál nagyobb buzgalommal és
hűséggel szolgálja a török elleni küzdelem ügyét. Zsigmond elégedetlen volt az
eredménnyel, s mérgében hirtelen elhatározással március 4-én odahagyta Prágát és
elindult vissza Erdélybe. Carillót azonban Rómába, onnan Madridba küldte, a pápai
Kúriától és a spanyol királytól szerezze meg a hadjáratra szükséges pénzt. Másik fel-
adata az volt Carillónak, Kelemen pápát bírja rá: küldjön követet a lengyel királyhoz,
hogy országával csatlakozzék a török elleni nagy keresztény szövetséghez.
Erdélyben közben Mária Krisztierna és Bocskai közösen kormányoztak. A szép
számmal ránk maradt, főleg a városokhoz küldött magyar nyelvű utasításokon
mindkettőjük aláírását ott találjuk. Talán nem érdektelen beleolvasni az egyikbe,
amely Beszterce városa főbírájának és tanácsának szólt:

„Maria Christierna, Isten kegyelméből Erdély, Moldva, Havasalfölde fejede-

lemasszonya, Magyarország részeinek úrnője és a székelyek grófja, születésénél fogva
Ausztria főhercegnője, Burgundia hercege és Tirol grófja.
Bölcs és körültekintő uraim, kedvelt híveim. Üdvözletem és jóakaratom. Mi-
velhogy az váradjai hídmester megholt, és itt az hidat meg kellene csinálni a mi bonta-
kozás benne, hagyjuk [értsd: meghagyjuk], hogy ott Besztercén az mellik ácsmester
lészön, mindgyárást küldjétek Fejérvárra, és hozzon vagy három ácsot is vélle. Másként
ne cselekedjetek.
Kelt Gyulafejérvárott, az Úr 1596. esztendejében februárius 28-án.
Maria Christierna

Őfensége külön megbízásából Bochkaj István”

Nem valószínű, hogy Mária Krisztierna tevőlegesen részt vett volna a kormány-
zásban, Bocskai nyilván referálta úrnőjének a dolgokat, s az aláírta a számára nem is
érthető szöveget. A régensi megbízatás mégis lehetővé tette, közelebb kerüljön az or-
szág belső és külső kérdéseihez. Bocskaival való együttműködésük mindvégig zavar-
talan maradt. Az idegen környezetben Mária Krisztierna, úgy tűnik, ragaszkodott
Bocskaihoz, sőt bizalommal viseltetett iránta. Anyjához írott leveleiben is, ha említi
nevét, ezt mindig tisztelettel teszi – ellentétben gyóntatójával, Marcellus atyával, aki
Mária főhercegasszonyhoz írt beszámolóiban gyűlölettel szól róla. „Álnok és képmu-
tató” – írja 1596. január 26-án –, aki csak színleli a Rudolf császár iránti hűséget. A
fejedelemasszonynak is megmondta – olvassuk –, ne bízzék benne, „ha a dolgok úgy
fordulnának, kész volna a felséges császári házzal is szembefordulni”. A derék jezsu-
ita páter nyilván csak az egyház és a Habsburg uralkodóház érdekeit nézte, szemben
Bocskaival, aki Erdélyt tartotta szem előtt. Ellenszenvébe bizonyára belejátszott az is,
Bocskai kálvinista, az ő szemében „eretnek” volt. Minden jel arra vall, hogy Mária
Krisztierna vallásilag korántsem lehetett korlátolt és elfogult, s mint Erdély fejede-
lemasszonya, több megértést mutatott politikai vonatkozásban Bocskai magatartása
iránt. Az, hogy az erdélyi hivatalos iratokat – anyjához szóló leveleivel ellentétben –
sohasem német, hanem mindig a nálunk használatos latin betűkkel írta alá, jelképe-
sen azt fejezte ki, be akart illeszkedni az erdélyi életbe és szokásokba.
A gyeplőt Bocskai tartotta kézben, s elmondhatjuk: kemény kézzel. Alig távozott
Zsigmond Prágába, a székelyek kitűzték a fölkelés zászlaját. A nemesség érvényt
akart szerezni a decemberi törvénynek, s jobbágyságba vetette a volt szabadokat.
Amikor azok ellenszegültek, fegyveres kényszert alkalmazott, nyílt fölkelésbe ker-
getve a közszékelyeket. Bocskai parancsára Apafi Miklós meg Ravazdi György kato-
nasággal avatkoztak közbe, s több hetes harc után leverve a mozgalmat, példátlan
kegyetlenséggel torolták meg a lázadást. Ahogy a marosvásárhelyi Borsos Tamás
naplóföljegyzéseiben olvassuk: „Sokat bennek az javában kit felnyársalának, kit
akasztanak, kit horogba hányának, kinek orrát, fülét elmetélek, kit piricskolának [vé-
resre vertek].” A kortársak nem is emlegették másként az eseményt, mint a „véres
farsang”.
Bocskai fejedelmi urához Prágába küldött február 17-i jelentésében így írta le a tör-
ténteket:
 „Az ittvaló dolgok felől, kegyelmes uram, fölségödnek ezt adhatom értésére,
hogy az fölségöd birodalmának mostani állapatja mindön felől csendes és békeségös. Az
székölyöknek mód nékől való fölkelésük is mindenütt és mindön végibe lecsendesödött,
és mostan mind fölségödnek s mind a földesuruknak engedelmesön szolgálnak, az elébbi
állapatba. Úgy vagyon, kegyelmes uram, hogy ennyi zűrzavarnak leszállítása halál
nélköl nem lehetött, hanem az támadásnak autorit [indítóit] és azokat, az kik az
fölségöd méltósága ellen temerarie opponálták magokat [vakmerően szembeszegültek],
alkalmason megbüntettem, s fogva is sokat tartok bennök most is, de az mi az derék
székelységnek, az községnek lecsendesítését illeti, ugyan nem hallatik mostan engedet-
lenség és szófogadatlanság közöttök.”

A jelentés csak arról nem szólt, hogy az elkeseredett székelyek a jobbágysorba való
visszazuhanás elől százával menekültek családosan Moldvába, bár Bocskai a határo-
kat szigorúan őriztette.
Mire Zsigmond visszaérkezett Gyulafehérvárra, Erdélyben csönd és nyugalom
volt. A felszín alatt azonban a Székelyföldön izzott az elégedetlenség. Zsigmond hit-
szegő eljárása, Bocskai kíméletlen fellépése, a székely nemesek embertelen kegyet-
lensége leírhatatlan sok szenvedésnek, pusztulásnak vált kútfejévé.
 „Matrimonium non consummatum”

Zsigmond 1596. március 31-én érkezett vissza Gyulafehérvárra. Visszavette Mária

Krisztiernától a régensséget, egyébként azonban most sem törődött különösebben
vele. Április 21-ére országgyűlést hívott össze Kolozsvárra, főleg annak az előkészí-
tése foglalta le az idejét. Az országgyűlés újabb hadiadót szavazott meg és elrendelte
az általános hadfölkelést. Április 26-án végződött a gyűlés, másnap Zsigmond már
indult is udvari katonaságával.
Még a gyűlés alatt érkezett a híre, hogy a temesvári pasa csapatai körülvették
Lippa várát, s hogy a Körös völgyébe betörtek a tatárok. Borbély György több alka-
lommal is gyorsfutárt menesztett a fejedelemhez, kérve, hogy küldjön segítséget.
Zsigmond írt a kassai főkapitánynak, a német Teuffenbachnak, indítsa a Rudolf csá-
szártól megígért segélyhadakat, jelezve, ő maga is indul, amint teheti. A hadfölkelést
Keresztes-mezejére hirdették, és a hónap végén a csapatok Zsigmond vezetésével el-
indultak Lippa vára felé.
Borbély György és emberei vitézül tartották Lippa várát, mígnem a temesvári pasa
a fejedelem közeledésekor felhagyott az ostrommal. Zsigmond néhány napig pihen-
tette hadait, majd elhatározta, megpróbálja Temesvárt elfoglalni. Június 10-én ért a
vár alá, azt körülfogta és megtámadta. Itt a táborban kapta meg a pápától küldött
pénzsegélyt és a szentatya személyes ajándékát, a szentelt kardot és süveget.
Az ostrom mindössze néhány napja folyt, amikor híre érkezett, Hasszán belgrádi
pasa nagy sereggel közeledik a vár fölmentésére. A fejedelem, nehogy két tűz közé
szoruljon, anélkül, hogy a hír valóságáról meggyőződött volna, abbahagyta az ost-
romot és hadaival elvonult Temesvár alól.
Hamarosan megtudta, a hír hamis volt, s ez rendkívül leverően hatott rá. Azt re-
mélte, a múlt évi sikerekhez hasonlóan, ebben a hadjáratban újabb diadalt arat. Elfá-
sult és elborult kedéllyel érkezett vissza fejedelmi székhelyére.
Ekkor már mindenfelé arról suttogtak: a fejedelem házassága körül valami nincs
rendben. Biztosat senki sem tudott, csak találgatták, mi lehet az oka, hogy Zsigmond
szinte menekül felesége elől, ha otthon van, ideges, nyugtalan, nem találja a helyét,
mindenfélét kitalál, csak hogy minél távolabb kerüljön Gyulafehérvártól. Az elkerül-
hetetlen alkalmakkor a nyilvánosság előtt a fejedelmi pár együtt mutatkozott, de vol-
tak, akik tudni vélték, Zsigmond kerüli felesége hálószobáját.
Különböző mendemondák jártak. Némelyek szerint Zsigmond annak idején nem
bírta türtőztetni kíváncsiságát, s amikor meghallotta, hogy menyasszonya Kassára
érkezett, itáliai udvaroncával, a hadiépítész Gengával álöltözetben Nagykárolyba
ment, és ott megleste Mária Krisztiernát. A beteg és sápadt főhercegnő megpillantása
egy életre kiábrándította. Mások arról beszéltek, régi szerelme, Maylád Margit, Iffju
János fiatal felesége, bájitallal fordította el szívét feleségétől, hogy továbbra is meg-
tartsa magának. Megint mások úgy vélték, a jezsuiták hatására Mária Krisztierna be-
szélte rá férjét a kolostori szűzi életre. Carillo, Báthory Zsigmond gyóntatója „naturae
defectus”-ról [a természet fogyatékosságáról] írt, s így tudhatta Báthory András bíbo-
ros is, aki valamivel később ezt írta unokatestvéréről: „semmi afféle dolga nem volt
feleségével.” A történetírók teljesen tanácstalanul álltak a kérdéssel szemben. Ahogy
Mária Krisztierna első életrajzírója, Szilágyi Sándor összegezte a múlt század végén:
„Ki fejti meg a talányt, annyi ellentmondó hagyomány közt.”
A megannyi találgatásra okot adó ügy ma már nem rejtély többé, mert Mária
Krisztiernának anyjához írott levelei mindent megmagyaráznak. Ezekről a levelekről
a történetírás tudott, de azokat zárt anyagként kezelték a császári titkos levéltárban,
és nem lehetett betekinteni. Mire pedig a titkos levéltár megnyílt, az 1920-as évek ele-
jén, a levelek eltűntek. Csak nemrégiben derült ki, még a múlt század közepén a csá-
szári levéltáros, Gévay Antal, akinek bejárása volt a titkos anyagokhoz is, lemásolta
őket, s ezek a másolatok megmaradtak hagyatékában. Ezeket a másolatokat használ-
tuk mi is.
Úgy tűnik, Mária főhercegasszony az esküvő utáni napokban, még Erdélyben,
megkérdezte ez ügyben leányát, aki közölte vele, a házasság nem consummáltatott,
azaz korabeli magyar kifejezéssel szólva, az elhálás nem történt meg. Ezt a beszélge-
tést valószínűsíti, Mária Krisztierna legelső ismert levele is már csak „ama bizonyos
dologról” szól, anélkül, hogy magyarázná, mit ért rajta. Négy nappal azután, hogy
Tasnádon elbúcsúzott anyjától, 1595. augusztus 31-én Szamosújvárról ezt írta:

„Ama bizonyos dologban azt írhatom, most is minden a régiben van. Ő meglá-
togatott Szilágysomlyón, hogy elbúcsúzzék tőlem a hadjárat előtt, de más semmi sem
történt.”

Zsigmond viselkedésének kulcsát Mária Krisztierna 1595. december 27-i levele ad-
ja kezünkbe. „Fenséges főhercegnő, kegyelmes és nagyságos Asszonyom Anyám” –
olvassuk a levélben a soha nem változó, egyébként a korban kötelező megszólítást.
Majd a továbbiakban Mária Krisztierna tudósítja anyját, levelét megkapta, örül, hogy
jó egészségben van, ő maga is jól van. Ezután minden átmenet nélkül így folytatja:

„Ő ma bejött hozzám és így szólt: mondanivalója volna számomra. Nem tudja,

mi történt vele, hogy az Isten bünteti-e, vagy gonosz emberek átka fogott rajta. Mert az-
előtt ő is olyan volt, mint a többi férfi, de most többé nem. Ezt többször is és hosszan
elmondta. Megkérdeztem tőle, hogy már korábban is észlelte-e ezt magán, mire azt felel-
te, hogy nem. Csak a lakodalom előtt három nappal fogott gyanút, de akkor nem gondol-
ta a dolgot komolynak, remélte, hogy elmúlik, többször is bement a templomba és kö-
nyörgött, hogy múljék el róla. Ha tudta volna, hogy nem múlik el, nem engedte volna,
hogy megeskessenek bennünket.”

A levél végén még egyszer visszatér az elmondottakra, kérve anyját, minderről ne

szóljon senkinek, maradjon ez egyelőre a kettejük titka.
Az 1596. január 10-én írott leveléből kiderül, a dologról már mások is tudnak.
„Bocskai azt mondotta – olvassuk a levélben –, hogy ama bizonyos ügy titkába senkit
sem szabad beavatni, mert mindnyájan az életükkel játszanának, ha ő valamit észre-
venne.” Mária Krisztierna ismét kéri anyját, nehogy elszólja magát. Január 7-én édes-
anyja levelére válaszolva írja:

„Fenséged azt szeretné tudni, vajon együtt vagyok-e ővele? Azt válaszolhatom,
hogy nem, csak olyankor, ha az emberek látják. A titkot különben őrizzük magunk közt,
úgy, ahogy ő ezt megmondotta. Egyébként ahányszor nálam van, mindig megcsókol, fen-
 séged nem tudja elképzelni, milyen kedves volt hozzám legutóbb is, amikor csak teheti,
bejön hozzám, este is gyakran benéz, reggel ritkábban. De amióta az a beszélgetésünk
volt, azóta erről nem beszélt. Azt is kérdezi fenséged, hogy ő nem is próbálkozott volna?
Higgye el fenséged, soha nem nyúlt hozzám, de azt mondotta, hogy ha ez nem volna, ak-
kor sűrűbben is fölkeresne.”

Miután Zsigmond hazatért Prágából, 1596. április 8-án Mária Krisztierna újra tu-
dósította édesanyját: „Abban a bizonyos dologban nincs semmi változás. Az Isten
akaratába bele kell nyugodnunk… Egyébként, amikor velem van, többször mondja,
úgy érzi, meg kell halnia, ha távol van, és nem lát engem; amikor pedig belép hoz-
zám, mintha egy kötél húzná vissza a küszöbről. De meghagyta, hogy erről az ördögi
varázslatról ne írjak.”
Két héttel később megint visszatért a dologra.

„Abban a bizonyos ügyben ő most is tiltja, hogy írjak, levelemet úgy kell meg-
írnom, hogy ne vegye észre. Nem szívesen beszél erről, de most, hogy legutóbb itt volt ná-
lam és éjjel sokáig itt is maradt, mindvégig azon kesergett, miért nincs ő Grazban, hogy
fenségeddel erről beszélhetne. Azt is mondotta, ha nem segítenek rajta hamarosan, nem
sokáig fog élni. Sok mindent megpróbált már, de eddig semmi sem használt, immár csak
Istenben bízik, talán egyszer még minden jóra fordul. Sajnál engem, mondotta, hogy az ő
bűneiért én bűnhődöm, pedig egyedül csak ő a hibás. Ezt mondotta és keservesen sírt. Egy
asszony valami bűvös övet is csinált neki, azt hordta valameddig, de nem használt. Azt
is hallottam, amikor az öv nem segített, a tűzbe dobta. Fehérvárra hívatott egy embert,
aki állítólag ért az ilyen dolgokhoz. Az javasolt is valamilyen orvosságot neki, de nem
merte bevenni, félt, hogy ártalmára lesz. Ugyanez az ember viaszból elkészítette az én és
az ő szobrát, s azokat egymásra fektette, hogy ezzel a varázslatot megszüntesse. Fensé-
ged bocsásson meg nekem, hogy ilyen gorombán írom le a dolgokat.”

Május 8-án Gyalu várából ezt közölte: „Néhány nappal ezelőtt férjem kijött hoz-
zám Kolozsvárról, Bocskai úrral együtt, de csak egy éjszakára maradtak itt Gyaluban,
reggel már vissza is mentek Gyulafehérvárra. Ő bejött hozzám és én megkérdeztem
tőle, arról a bizonyos dologról még mindig nem szabad írnom fenségednek, sem a
magam, sem az ő nevében? Azt felelte: felőlem panaszkodhat, hiszen tudja jól, én
nem szeretek erről beszélni. De ezt nem gorombán mondta, és egyébként is nagyon
szépen beszélt velem.”
Mindeddig – azt mondhatjuk – a házasság tragédiája két ember belső ügye volt. A
látszatot, hogy a dolgok rendben vannak, mindketten igyekeztek fenntartani, s bár a
fejedelem magatartásában bizonyos változások voltak észlelhetők, a kormányzásban,
az országos ügyek intézésében ez még nem ütközött ki.
Zsigmondot a hadi sikerek kárpótolták az otthoni megalázottság érzéséért, a di-
csőség tartotta benne a lelket, az, hogy a török elleni harc Európa-szerte ünnepelt hő-
se. A Temesvár alatt elszenvedett kudarc azonban teljesen letörte, lelkileg összeom-
lott. Úgy érezte, felesége hallgatag önfeláldozását nem bírja tovább, jöjjön inkább a
nyilvános botrány.
Július közepén mogorva hangulatban tért vissza a hadjáratból: egyenest Gyalu vá-
rába ment, s közölte Mária Krisztiernával, lemond a trónról, kérni fogja elválasztásu-
kat, és a papi rendbe lép. Szándékát tudatta a pápai nunciussal, majd felesége gyón-
tatójával, Marcellus atyával is. Ez július 17-én történt, s a gyóntató még aznap levél-
ben értesítette Mária főhercegasszonyt.
 „A fejedelem ma ideérkezett Gyalu várába, és kijelentette, válni akar a felesé-
gétől. A nuncius már előttem a lelkére beszélt, ne tegye, én is kifejtettem a véleményemet,
de hiába. Arra kért, beszéljek a fejedelemasszonnyal, járuljon hozzá, mire mondtam,
hogy a főhercegnő semmit sem tesz édesanyja hozzájárulása nélkül. Erre azt akarta,
azonnal írjak fenségednek. Aztán meggondolta magát: még vár, mondotta, s arra kért,
egyelőre ne szóljak semmit.”

Ugyanezen a napon Mária Krisztierna is tudósította anyját, csak röviden említve

Zsigmond váratlan bejelentését. „Nem tudok róla írni, páter Marcellus vállalta, hogy
ő megírja. Fenséges anyámasszony, olyan zavart vagyok, már azt sem tudom, mit
írok. Ma reggel egy kicsit másként viselkedett a nunciussal szemben, Isten tudja,
hogy alakulnak a dolgok. Isten után már csak fenségedben és a testvéremben, öcsém-
uramban bízok, ezért is nem akartam fenséged előtt elhallgatni a dolgot, bár ő na-
gyon kért, ne szóljak erről semmit, még meg akarja gondolni. Arra kérem fenségedet,
ügyeljen rá, nehogy ő valamit észrevegyen. De nekem adjon tanácsot, mit tegyek,
amikor nem válaszol semmit, ha kérdezem.”
A válásnak mindenki ellene volt, Mária Krisztierna is. Ahogy július 22-én pana-
szolta levelében: „Nem tudok újat írni. Amikor megmondtam neki, hogy fenséged
tudta nélkül nem járulhatok hozzá javaslatához, azt mondta, ne szóljak, majd ő hozza
elő a kérdést, de nem most. A nuncius nagyon kedves hozzám és ő is várakozásra int.
A dolgok teljesen megzavartak, kérem fenségedet, nehogy elárulja, hogy tud róla.”
Krisztierna augusztus végén kapta kézhez anyja válaszát az első híradásra, s rög-
tön válaszolt is neki. „Fenséged azt tanácsolja, kérdezzem meg Bocskai urat, mit te-
gyek? Dehogy kérdezem. Úgy sem tudja, ő is fél – ezekről a dolgokról, arról, hogy ő
pappá akar lenni, azt hiszem, nem is tud semmit. Ő egyébként mindenért Bocskait,
meg Carillót vádolja, azt mondja, ők az okai, hogy engem feleségül vett.”
A nuncius és azok, akik a dologba beavatást nyertek, mind azon törték a fejüket,
hogyan lehetne az elromlott házasságot rendbe hozni, illetve megakadályozni, hogy
Zsigmond elváljon, és trónjáról lemondjon. Ahogy páter Marcellus írta, pillanatnyi-
lag az a fontos, hogy Zsigmond minél kevesebbet találkozzék feleségével, mert min-
den találkozás teljesen felkavarja őt. Egyébként a fejedelmen biztosan lehetne segíteni
– olvassuk levelében –, ha egyáltalában beszélni lehetne vele erről. „Mivel azonban
nem lehet tőle megtudni, hogy ez a betegsége a természettől van-e, vagy valaki elva-
rázsolta, vagy talán valami más módon szerezte, így sem tanácsot, sem segítséget
nem tud senki sem adni.”
Tegyük hozzá, ma sem tudjuk, vele született fogyatékosságról van-e szó, vagy va-
lamilyen betegség következményéről. Rákosné Ács Klára, a kitűnő grafológus, aki-
nek megmutattuk Báthory Zsigmond különböző időből való írásait, és aki az 1595-
ből való leveleken felismerte Zsigmond impotenciáját, úgy véli, a megelőző években
a fejedelem valamilyen betegségen ment keresztül, és ez hozta a változást. A grafoló-
giai vizsgálat szerint Zsigmond 23 éves korában már kiélt, idegileg kimerült ember
volt, írása éveinél jóval idősebb embert mutat, és az sincs kizárva, vérbajban szenve-
dett. Más forrásokból tudjuk, a Báthoryak közt a vérbaj időről időre egy-egy nemze-
dékben a 16. század eleje óta előbukkant. Zsigmond korábbi életéről kevés adatunk
van. A gyulafehévári udvarban vidám élet folyt, főleg az itáliai udvaroncok rendez-
tek gyakran nagy mulatságokat, de nőhistóriákról Zsigmonddal kapcsolatban nem
hallunk. Ezt a kérdést tehát mai ismereteink alapján nem tudjuk megválaszolni.
 Az egyházi és politikai vezetők kétségbeesése teljesen érthető volt. Ahogy a nun-
cius megfogalmazta: ha Zsigmond végrehajtja feltett szándékát, és országát átadja a
császár-királynak, ebből beláthatatlan bonyodalmak származhatnak. A török számá-
ra létkérdés, hogy megakadályozza a fejedelemség bekebelezését a Habsburg-
birodalomba, hiszen ezáltal egész magyarországi hódítása harapófogóba kerülne. A
messzi tartományt hogyan fogja a császár megvédeni? De a lengyelek sem fogják el-
tűrni, hogy a császár beüljön Erdélybe – Moldvának a császári szövetséghez való
csatlakozását sem nyelték le –, még az is lehet, kezet fognak a törökkel, s míg az dél-
ről, ők északról támadnak. Ehhez járul, az erdélyi nemesség császárellenes. Zsig-
mond erőszakkal elfojtotta ennek a politikában való érvényesülését, de ha a dolgok
rosszabbodnak, az újra felszínre fog törni, s akkor úgy kell majd a külső ellenség el-
len harcolni, annak szövetségesei vannak benn az országban. Meg kell tehát akadá-
lyozni Zsigmond lemondását.
A válság kirobbanásakor a császárbarát politika elindítója, a Habsburg-házasság
szószólója, Zsigmond legbizalmasabb embere, Carillo atya már hónapok óta nem
volt Erdélyben, csak szeptember 14-én tért meg római és spanyolországi követségé-
ből, csupa jó hírrel. A pápa helyt adott Zsigmond kérésének, és nunciust küldött a
lengyel királyhoz, a Moldva miatt támadt ellentéteket elsimítsa, és Zsigmond királyt
bevonja a keresztény szövetségbe. A fejedelemnek hadisegélyként 30 000 forintot
küldött, s ugyanerre a célra a spanyol király is 20 000 aranyat juttatott neki. Zsig-
mond azonban már nem tudott ezeknek a híreknek örülni. Carillo rémülve hallotta
válási és lemondási tervét; megkísérelt mindent, hogy lebeszélje róla, de hasztalan.
Alig érkezett Gyulafehérvárra, már fordulhatott is vissza, mert a fejedelem őt küldte
Prágába, lemondása feltételeit megtárgyalja.
Szeptember 24-én az erdélyi határon, Tasnádon még egyszer megállapodott, hogy
intő szózatot írjon Báthoryhoz, és elhatározása megváltoztatására bírja. Minden ékes-
szólását elővette, megpróbált a szívére hatni, eszét meggyőzni, ambícióját fölkelteni.

„Tasnádról indulóban hajnalban, úgy érzem, szükséges, hogy tiszteletemtől,

szeretetemtől ösztönözve még egyszer arra kérjem fenségedet, fontolja meg jobban a dol-
got, amit tervez. Mert ahogy mondottam, nem hiszem, hogy elhatározása kedves volna
Istennek, hasznos a kereszténységnek és tisztességet hozna fenségednek. Isten a tanúm,
hogy mennyire levert a dolog, bánatosan haladok az úton, látva, hogy fenségedet ez a lé-
pése ledönti arról a magaslatról, melyre Isten felemelte, s ami ennél rosszabb, híre és di-
csősége örök gyalázatba süllyed. Gondoljon rá, hogy fognak e változásnak örülni po-
gány és keresztény ellenségei, és sem én, sem övéi közül más nem fogja tudni kimenteni
sem Isten, sem az emberek előtt. Nem fogja tudni, mert az nem természeti hiány, hanem
bűn, és még ha természeti hiány volna, akkor sem kellene az elválást keresnie, amikor a
fenséges asszony megelégszik azzal, ha testvére lehet. Ezzel fedezhetné magát, ez megvé-
dené, ezzel tartaná meg magát a leghatalmasabb uralkodók rokonságában. Mit fognak
fenségedről a fejedelmek, a királyok és az emberek mondani? Bizonnyal sokkal zaklatot-
tabb és nyomorúságosabb lesz az az élet, amely elé így menne, mint a mostani.”

A levél azzal végződik, hogy ha meggondolja magát, indítson utána azonnal fu-
tárt.
Zsigmond azonban nem változtatta meg szándékát és nem indított futárt Carillo
után. Egybehívta katonaságát, és nem sokkal később megindult Észak-
Magyarországra, csatlakozzék Miksa főherceg hadaihoz, az újabb török elleni harcra.
 Ahogy Marcellus atya jelentette 1596. október 28-án Mária főhercegasszonynak:
„Arról a bizonyos dologról semmi újat írni nem tudok. Amit eddig láttam, hallottam
és észleltem, mindig hűen megírtam fenségednek. A mindenható Isten igazítsa el a
dolgokat.” Majd a levél végén hozzátette: „A fejedelemasszony belebetegedett a dol-
gokba, aggódom egészségéért. Ahogy nemrég bevallotta, még mindig szereti Zsig-
mondot.”
 Báthory Zsigmond lemond a trónról

Carillo hiába remélte, Zsigmond meggondolja magát, a fejedelem nem is válaszolt

levelére.
A temesvári kudarcot gyorsan kiheverte, s mivel az otthonmaradás állandó meg-
aláztatást jelentett számára, ismét a harcmezőn keresett feledést. Szinte kedvére volt
a hír, a szultán személyesen jön Magyarországra, nagy hadsereggel. Válasz nélkül
hagyva a Porta ajánlatát, mely nemcsak Erdély adójának az elengedését helyezte kilá-
tásba, ha felbontja a császárral kötött szövetséget, hanem még a Havasalfölde feletti
uralmat is neki ígérte, felkészítette hadát, és megindult Magyarországra, csatlakoz-
zék Miksa főherceg csapataihoz.
Mire a Sajóhoz ért, és találkozott a főherceg hadaival, Eger vára már több hetes
ostrom után török kézre került. Az egyesült hadsereg Mezőkeresztesnél szállt tábor-
ba, és október 23-25. közt háromnapos nagy csatát vívott a törökkel, amely biztató
kezdetek után teljes vereséggel végződött. Zsigmond, aki személyes bátorságának a
csatában több alkalommal is bizonyságát adta, érzékeny veszteségeket szenvedett: az
erdélyi sereg mintegy 2000 embere maradt a csatatéren, köztük a kék darabantok na-
gyobb része, továbbá számos főúr. A csata után az erdélyi sereg háborítatlanul elvo-
nult, a török is kimerült, nem üldözte őket és nem támadt a fejedelemségre.
A vereség, a török erő közvetlen látása azonban kitörölhetetlen emléket hagyott
Zsigmond lelkében. Ehhez járult feleségével való szerencsétlen viszonya. Elviselhe-
tetlennek tetszett számára, a telet Erdélyben töltse, ezért elhatározta, Prágába megy,
és személyesen fogja a tárgyalásokat vezetni.
Tervét azonban egyelőre titokban tartotta. November 30-ára országgyűlést hívott
egybe, de ezen sem tett róla említést. A következő évi hadjáratról beszélt, annak költ-
ségeiről, és hogy az adót emelni kell, hogy a háborút sikerrel vihesse előre. A rendek
megkockáztatták ugyan a figyelmeztetést, talán jobb volna a törökkel megbékélni, de
aztán Zsigmond ellenvetéseire elhallgattak. A mezőkeresztesi csata még nem látszott
tragikusnak, úgy tűnt, a havasalföldi fényes hadjárat sikereinek a kölcsönét fizette
csupán vissza. A császárral kötött szövetség tiszteletet parancsoló eredmény volt, s
az sem lehetett vitás, hogy a török véduraságtól megszabadult Erdély olyan önálló-
sággal rendelkezett, mint korábban soha. Az ellenzéket különben is elnémították
már, az erdélyi országgyűlés egyébként sem volt hozzászoktatva az önálló gondol-
kodáshoz. Végül is Zsigmond minden kívánságát teljesítették.
Carillo mindeddig nem buzgólkodott különösebben Prágában a lemondás feltét-
eleinek megbeszélésében, nyilván arra számított, Zsigmond közben meggondolja
magát. Az udvart persze meglepte a dolgok ilyetén fordulata, bár visszaemlékeztek,
már a korábbi prágai tárgyalásokon is mondott a fejedelem olyanokat, elválik felesé-
gétől, de ezt akkor senki sem vette komolyan, zsarolásnak vélték, minél nagyobb ösz-
szegű hadisegélyt csikarjon ki. Most viszont annál inkább zavarban voltak, mit te-
gyenek.
 Zsigmond, elunva a hosszas várakozást, miután nejét elküldte Kővárba, a kor-
mányzást pedig átadta Bocskainak, 1597. január 12-én, 140 emberből álló kísérettel
elindult Gyulafehérvárról, azzal az eltökélt szándékkal, végrehajtja lemondását, az-
tán nagy utazást tesz Itáliában és Franciaországban, talán még a spanyol királyt is
meglátogatja. Február 17-én érkezett meg Prágába, s azonnal hozzákezdett a tárgya-
lásokhoz.
A válás ügyét Zsigmond úgy szerette volna elintézni, felesége maradjon továbbra
is Erdélyben, a jószágok hagyassanak meg a kezén azután is, hogy ő távozik a fejede-
lemségből. Saját magának az aranygyapjas rendet, továbbá a sziléziai oppeln–ratibor-
i hercegséget, fenséges címe meghagyását és a császár különös védelmét követelte. A
császár a fenti kívánságokat csak részben volt hajlandó teljesíteni. Ahogy a tanácso-
sok mondották: az aranygyapjas rend adományozásába őfelségének nincs beleszólá-
sa, az a spanyol király joga. Oppelnt és Ratibort, továbbá a császár különös védelmét
megkaphatja, a birodalmi hercegséget, a vele járó fenséges cím megtartását azonban
nem. A tárgyalások hosszan elhúzódtak, Zsigmond közben gyakran változtatta fel-
tételeit, az udvar igyekezett minél kevesebbet ígérni. Ahogy Rudolf mindenható mi-
nisztere, Rumpf tanácsos, a tárgyalások vezetője bosszankodva írta Mária főherceg-
asszonynak:

„A fejedelem folyton változtatja véleményét, reggelre mindig más a szándéka,

mint előző este, követeléseit és vágyait szinte az időjárás szerint cserélgeti. Minden tö-
rekvése azt célozza, hogy ne kelljen ott lennie, ahol a fenséges asszony, felesége van, s az
ne legyen ott, ahol ő van. Amikor szóba jött, hogy felesége fenségedhez utazik Grazba,
egyszerre nem volt többé ellenére, hogy megtartsa Erdélyt.”

A tárgyalások végül is nem vezettek eredményre. Március 6-án viszont megérke-

zett az aranygyapjas rend, amelyet nagy ünnepélyességgel adtak át Zsigmondnak.
Ez is közrejátszhatott abban, hogy lemondási és elválási szándékát elhalasztotta.
Közben Mária Krisztierna nyomasztó magányosságban élt előbb Szamosújvárott,
majd Fogarasban. Zsigmond közvetlenül elutazása előtt fölkereste őt, hogy tudassa
vele, Prágába megy, a lemondásról és válásról tárgyalni.

„Tegnap nálam volt a férjem – olvassuk Mária Krisztierna 1597. január 12-én,
édesanyjához írt levelében –, éjjel fél tizenegykor jött, s úgy három órakor ment el. Ilyen
finoman kedves még sohasem volt hozzám, bár nem sokat beszélt. Bocskainak jelenlé-
temben megparancsolta, az én tudtom nélkül semmilyen intézkedést az országban ne te-
gyen. Miután Bocskai elment, arról beszélt, a császár, fenséged és én magam is mennyire
megtiszteltük őt, amikor elvállaltam, hogy feleségül megyek hozzá, ebbe a messzi és ve-
szélyes országba, s amikor őt oly szívből szerettem, amit ő nagyon nagyra értékelt. Mi-
vel azonban az Isten őt bünteti, ahogy ezt én is tudom, irántam való szeretetből és az
Ausztriai Ház iránti becsülésből ezt az ügyet végleg le akarja zárni. A mi kettőnk és az
egész kereszténység javára. Erre ezt feleltem: ami engem illet, én ebbe az országba nem
saját jószántamból jöttem, hanem fenséged és őfelsége tanácsára. Az már viszont az én
szeretetemből következik, hogy fájlalom, többé nem lehetek vele, pedig szívesen lennék.
Egyébként teljesen alávetem magam fenséged, őfelsége és a pápa akaratának. Egy dara-
big hallgatott, majd halkan így szólt: Ahogy kedvességed, én is úgy kívánok cselekedni,
és amit tanácsolni fognak, azt elfogadom. Közben mindketten sírtunk. Másnap a nuncius
azt mondta, a férjem utasította őt, mindent adjanak meg nekem, amit csak kívánok, de ő
többé nem akar engem látni. Megnyugodva Isten akaratában, várom az ügy végét.”
 A mindenbe való belenyugvás azonban csak magára erőltetett magatartás volt, va-
lójában abban reménykedett, Zsigmond meggondolja magát, és visszatér hozzá. Ne-
héz volna megmondani, hogy az, amit iránta érzett szánalomból, együttérzésből
vagy rokonszenvből táplálkozott-e. Annyi azonban bizonyos, az egyedüllét ezt az
érzést mind erősebbé tette. Édesanyjának sokáig nem vallotta be, s csak akkor tört ki,
amikor a vele kapcsolatos különböző házassági tervek a tudomására jutottak. Mária
főhercegasszony ugyanis szégyennek tartotta leánya válását, s ha már meg kell len-
nie, szerette volna minél előbb újra férjhez adni. A grazi udvarban azt eszelték ki,
Krisztiernát hozzáadják nagybátyjához, Rudolf császár öccséhez, a még nőtlen Miksa
főherceghez. Mária Krisztierna kétségbeesetten tiltakozott: „Den Max mag ich nicht”
– írta anyjának nála szokatlanul erélyes hangon – „Miksát nem bírom.” Úgy lesz
minden, ahogy Isten rendeli, de „a fejedelmen kívül senkit sem akarok férjemül”.
Mária úgy gondolta, talán a pápai nuncius meggyőzhetné leányát, de Krisztierna ha-
ragos szavakkal valósággal kikergette őt szobájából. „Nagyon goromba voltam hozzá
– számolt be édesanyjának –, de ami Miksát illeti, a véleményem nem változott. Ha
nincs a fejedelem, más nem kell.” Mária meg volt döbbenve, s azt válaszolta leányá-
nak, föltehetően valami bájital áldozatává lett. „Asszonyom Anyám, fenséged azt írja
– felelte erre Krisztierna –, hogy valaki bizonyára megbabonázott, mert bolond mód-
jára azt írom, hogy szeretem a férjemet. Nem babona ez, azelőtt is szerettem.” Né-
hány héttel később pedig szinte kétségbeesett sorokat küld: „Asszonyom Anyám, ad-
jon fenséged tanácsot, mit tegyek, hogy férjemet ne szeressem többé. Most már én is
hiszem, hogy megbabonázott engem.”
Március derekán híre járt, Zsigmond útban van hazafelé. A fejedelem feleségének
is írt, mondván, ha hazaért, majd mindent megmagyaráz. Mária Krisztierna újra re-
ménykedni kezdett. „Higgye el fenséged – áll édesanyjának küldött levelében –, any-
nyira belemerültem gondolataimba, hogy gyakran azt sem tudom, mit teszek. Igazán
mondom, amíg élek, nem tudom őt elfelejteni. Most is úgy szeretem, mint azelőtt.”
Zsigmond március 22-én ért Erdélybe, de feleségét meg sem látogatta. Országgyű-
lést hívott egybe, s ezen törvényt hozatott a gyulafehérvári katolikus püspökség visz-
szaállításáról. Napragyi Demetert kinevezte püspökké, majd készült a török elleni
újabb hadjáratra. „Azt mondják, úgy viselkedik, mint aki megzavarodott – vallja Má-
ria Krisztierna –, hirtelen fölkerekedik szűkebb környezetével, hol ide rohan, hol oda,
kapkod, nem találja a helyét sehol.” Csak Fogarasba nem ment el a feleségéhez. Má-
ria Krisztierna helyzete egyre lehetetlenebbé vált. Ami eddig csak kevesek titka volt,
mind nyilvánvalóbbá lett, „az inasok is erről suttognak” – írta –, már a fogarasi pa-
rasztok is tudomást szereztek a dologról. Ahogy Krisztierna udvarmestere jelentette
Grazba: a parasztok nem értik, miért él itt a fejedelemasszony egyedül, s azt kérdik,
„miért kell a királynak (mert ők így nevezik a fejedelmet) a királyné elől elszöknie,
mit vétett neki a királynő?” Marcellus atya ugyanerről számolt be: a nép csodálkozva
kérdi: „Domina quo vadis, aut quare nos orphanos deseris?” – „Úrnő, hová mégy?
Miért hagysz minket árván?”
Mária Krisztierna csalatkozva reményeiben, teljesen megtört. „Történjen minden
úgy, ahogy Isten akarja – írta édesanyjának –, már nem is gondolkozom róla, mi vol-
na számomra a menekülés útja. Fenségednek gyermeki engedelmességgel írom, bár-
hogy alakul is, legszívesebben soha többé férjhez nem mennék, hanem elbújnék va-
lahová, hogy a világ dolgai többé ne érjenek el hozzám. De tudom, hogy ezt minden-
ki ellenezné, ezért teljesen alávetem magam fenséged akaratának. Tegyen velem fen-
séged, amit jónak lát, mintha otthon volnék és most is csak hét vagy nyolc éves len-
nék, annyira megadom magam akaratának.” Néhány hét múlva pedig hozzáfűzte az
elmondottakhoz, hogy most már valóban annak örülne, ha elmehetne innen, nem
akar itt maradni. „Látom, hogy csak játszanak velem.”
Zsigmond közben elvonult hadaival Temesvár térségébe, hogy a törökkel harcol-
jon, de a kisebb csetepaték nem hoztak számottevő eredményt. Hogy Prágát meg-
egyezésre kényszerítse, tárgyalásokat kezdett ugyan a szultán követével, de nem volt
komoly szándéka a kibékülésre. Közben azonban éreznie kellett, helyzete mind tart-
hatatlanabbá vált. A török fegyveres nyomását egyedül nem fogja tudni feltartóztat-
ni, különösen úgy nem, hogy országán belül is egyre növekszik az elégedetlenség.
Augusztusban tehát megint útnak indította Carillót, most már pontokba foglalt le-
mondási feltételekkel.
Mária Krisztierna Kővárban töltötte napjait. A hetek egyhangúan teltek, az volt az
ünnepnap, ha Grazból vagy Prágából levél érkezett. Decemberben elég sűrűn írtak,
édesanyja is, Carillo is, s Krisztiernának jóformán egyetlen szórakozása volt, hogy
anyjának hosszú válaszokat küldjön. „Nem hiheti fenséged – vallotta meg –, mily
lassan és unalmasan telik itt az idő. Szívemből kívánom, hogy Carillo tárgyalásai va-
lahára érjenek már véget, hogy legalább tudjam, hogy tulajdonképp hova tartozom.
Mert most úgy élek, mint a madár a levegőben.” Leveleiből egyre erősebben csendül
ki a honvágy: „Adná Isten – olvassuk –, hogy otthon lehetnék a templomszentelés-
kor, szívemből szeretném. De mit ér a puszta óhaj. Ha már nem lehetek otthon, leg-
alább asszonyom anyám volna itt nálam. Ó, ha itt volna fenséged, s vadászni akarna,
még a házból sem kellene kimennie, mert mióta a hó leesett, a szarvasok és őzek oly
közel járnak, hogy kővel meg lehetne őket dobni, s az ablakból lehet rájuk lőni. Teg-
nap egy vaddisznót hoztak nekem. Én egyévesnek ítéltem – már amilyen vadász én
vagyok.” Környezete mindent elkövetett, hogy valamelyest felvidítsa. „Udvarmeste-
rem megígérte, hogy zergevadászatot rendez számomra. Most volna jó idő rá. Mesz-
sziről a fehér zergék nagyon szépek, a minap láttam egyet, alig volt néhány puskalö-
vésnyire, igen szép állat volt.”
Míg korábban többször fölvetette, hogy ellátogat Grazba, erről most egy szó sem
esik, mindent Carillo tárgyalásaitól vár. A hazatérés viszont egyre gyakrabban buk-
kan fel a levelekben. „Ami kimenetelemet illeti – írja december 20-án –, magam is
úgy szeretném, hogy ha lehetséges, Lengyelországon át megyek.” Testvérnénjét, a
lengyel királynét szerette volna útba ejteni, de ő 1598. február elején váratlanul meg-
halt. „Az az egy reményem volt még – panaszolta Mária főhercegasszony Rumpf
prágai tanácsosnak –, ha szerencsétlen leányomat Erdélyben valami veszély fenyege-
ti, szegény megboldogult leányomhoz, a lengyel királynéhoz menekülhet a közeli
határon át. Íme ez a reményem odavan. Bár nem kételkedem, hogy a lengyel király is
szívesen fogadná, de a testvér, aki annyira érdeklődött mindig sorsa iránt, még töb-
bet tett volna érte.”
Carillo hosszúra nyúlt alkudozása 1597. december 23-án ért véget a császári ud-
varban. Ekkor kötötték meg a megállapodást, mely szerint Zsigmond átengedi or-
szágát a császárnak. Az okmány az 1595. évi szerződésre hivatkozik, és leszögezi, Bá-
thory Erdélyért cserébe Oppeln és Ratibor sziléziai hercegségeket kapja, s hozzá évi
50 000 forint járadékot. A császár ígéretet tesz, hogy Rómában javasolni fogja bíbor-
noki kinevezését. Erdélybe új fejedelem kerül, akit a császár nevez ki.
Rudolf választottja Miksa főherceg volt, aki el is vállalta a fejedelemséget. Megér-
kezéséig királyi biztosokat neveztek ki, hogy azok az országgyűlés színe előtt átve-
gyék Erdélyt Zsigmondtól. A királyi biztosok Szuhai István egri püspök, Istvánffy
Miklós, a történetíró és Pezzen Bertalan udvari tanácsos voltak.
Rudolf császár 1598 februárjában megküldte a fejedelemmel kötött szerződést Má-
ria főhercegasszonynak is, s kérte, járuljon hozzá leánya elválásához, sőt írjon a pá-
pának a házasság felbontását kérve. Mária nehéz szívvel ugyan, de eleget tett a ké-
résnek, kérvén a házasság felbontását, „ha az a kereszténység javára válik és őszent-
sége is illőnek találja”. A biztosok utazása azonban késett, és Zsigmond egyre idege-
sebb lett. Mária Krisztierna pedig még mindig Kővárban élt, várva a szabadulás nap-
ját. Carillo Prágából érkezve igyekezett őt megnyugtatni, bár ez nem volt könnyű.
Ebben az időben már egyre több szó esett arról, hogy Erdély-szerte növekszik az elé-
gedetlenség, s a fejedelmi tisztségre több önjelölt is volna, köztük Báthory udvarának
legelső emberei. „Asszonyom Anyám, arra kérem, ne vegye le rólam anyai kezét –
írta Krisztierna 1598. február végén –, ne hagyjon itt ebben a nyomorúságban, ezer-
nyi veszély közepette.” Nem lesz jó vége, ha még sokáig itt marad, attól fél, elzárják a
kimenet útját előtte, mert „oly jóbarátaim vannak, akik ha rajtuk áll, tán még a török-
nek is átadnának”. Úgy érzi, mivel annak idején, mint engedelmes gyermek, szó nél-
kül eljött Erdélybe, most megérdemli a segítséget, és kéri anyját, ne engedje, hogy el-
lenségei kezébe jusson és elvesszen.
Krisztierna rémképei a képzelődés szüleményei voltak csupán. Mikor leginkább
félt az erdélyiektől, talán éppen akkor volt rá a legkevesebb oka. A biztosok április 1-
jén megérkeztek Fehérvárra, április 8-án az erdélyi nemesség és rendek letették a hű-
ségesküt a császárra, ők pedig biztosították az ország szabadságjogait. Egyszersmind
közölték a császár akaratát, amíg Miksa főherceg megérkezik, a kormányzást Mária
Krisztierna lássa el. Április 10-én Zsigmond nagy beszéddel búcsúzott az országgyű-
léstől, és még aznap a közeli Kisfaludra vonult, hogy onnan néhány nap múlva útra
keljen Szilézia felé. Feleségét nem akarta látni, egy rövid, majdnem hivatalos hangú
levélben búcsúzott el tőle. „Fenséges Fejedelem, Mélyen Tisztelt Asszonyom” – kez-
dődik a latin levél, melyben tudatja, hogy mivel nem akar személyesen alkalmatlan-
kodni, megbízta Carillo pátert, tudósítsa Mária Krisztiernát a dolgok állásáról. Ami-
lyen hivatalos a megszólítás, olyan az aláírás is: „Fenséged készséges szolgája, Bátho-
ry Zsigmond.”
Április 13-án Zsigmond Kővár kikerülésével elvonult Kassa felé, Carillo április 19-
én indult utána, hogy Szatmáron utolérje. A biztosok azért tanácsolták neki, kísérje el
Zsigmondot, mert attól tartottak, ha valami nem lesz kedvére, egyszer csak vissza-
fordul.
 Visszatérés és újra lemondás

1598. április 16-án díszküldöttség jelent meg Kővárban, hogy felkérje Mária
Krisztiernát, vegye át az ország kormányzását. Istvánffy Miklós királyi biztos volt a
küldöttség vezetője, aki átnyújtotta a császár levelét, megtoldva azt a saját és az erdé-
lyi rendek kérésével. Ott volt az erdélyi főnemesség színe-virága, míg a nemesség kü-
lön küldöttsége Désen várakozott a fejedelemasszonyra.
Mária Krisztierna előzékenyen fogadta a küldöttséget, s április 18-án reggel kije-
lentette, a kormányzóságot elfogadja, de csak addig, míg a császár másképp nem
rendelkezik, és nem titkolja, igazi szándéka az, hogy visszatérjen Grazba. Kérni fogja
őfelségét, még mielőtt a háború kitörne, nevezzen ki más kormányzót, s neki engedje
meg, hogy hazatérjen. Báthory Zsigmond nevét, a házasság felbontását sem ő, sem a
küldöttség egy szóval sem említette.
Április 19-én a fejedelemasszony megindult Kővárról Gyulafehérvárra. Désen
csatlakozott a menethez a nemesség, s mindenütt, amerre útja vezetett, a rokonszenv
és hódolat megnyilvánulása fogadta. Általános ünneplés közepette vonult be a feje-
delmi székvárosba. Az eddig csak névleges fejedelemasszony most valóságos ural-
kodóvá lett.
Mária Krisztierna rövid erdélyi kormányzóságának emlékét nem őrzik nagy tettek
vagy események. Abból a passzív szerepkörből, mely eddig is osztályrészéül jutott,
most sem bontakozhatott ki. Nem is vágyott aktívabb szereplésre. Ő képviselte a csá-
szár-királyt Erdélyben, a tényleges kormányzás viszont a biztosok kezében volt. A
rendeleteket az ő nevében hozták, azokat ő írta alá, de mindig arra hivatkozott, pa-
rancsait a császár megbízásából adja ki.
Nem Erdély történetét írom, így nem is lehet célom, hogy a fejedelemség növekvő
belső és külső ellentéteit nyomon kísérjem. Azt hiszem azonban, közelebbi témám
szempontjából sem érdektelen megvizsgálnom, az akkori problémák hogyan tükrö-
ződnek Mária Krisztierna leveleiben. Mit látott meg, mit érzékelt, egyáltalában fog-
lalkoztatták-e a közügyek? Hiszen mindeddig, elzárva a világtól, aligha tájékozódha-
tott a fejedelemség viszonyairól.
A leveleket nézve az első, ami feltűnik, hogy egyéni gondjai, mintha elvágták vol-
na, máról holnapra eltűnnek. Írásaiban jóformán csak a közügyek kerülnek szóba. Ha
nem is volt az irányítás az ő kezében, a levelek tanúsítják, odafigyelt a dolgokra, s
Erdély ügyeit nem az érdektelen idegen, hanem az együttérző és a felelősséget válla-
ló ember aggodalmával nézte.
„Azt ígértem, Kolozsvárról jelentkezem – írta 1598. április 29-én Gyulafehérvárról
édesanyjának –, de nem jutottam hozzá. Kérem Asszonyom Anyámat, bocsásson
meg érte. Annyi minden dolgot kell intéznem, nincs egy perc nyugtom sem. Az utam
Kővárból ide szép volt, de az utolsó napon, amikor ideérkeztem, az idő gyalázatosra
fordult. Hogy az események részletei hogyan történtek, arról majd beszámol Thurn
gróf, aki kíséretemben volt.” Néhány nappal később ugyanezt írja: A kormányzás
gondjai teljesen lekötik, másra jóformán nem is marad ideje.
 „Fenséges hercegnő, kegyelmes, szívből szeretett Asszonyom Anyám. Mindig
engedelmes és hűséges szolgálatkészségemet jelentem. Nem akartam elmulasztani, hogy
ne tájékoztassam Asszonyom Anyámat az itteni dolgokról. Két nappal ezelőtt jött a hír,
hogy az erdélyi gyalogság, mintegy 1500 ember, Lugosról indulva, megostromolta a tö-
rök kézen lévő Moldava várát az Alduna közelében, a várat felégette és teljesen szét-
hányta. A bég elmenekült, a fia elesett, a bég felesége pedig 40 asszony személlyel együtt
fogollyá lett, azt hiszem, még ezen a héten megérkeznek velük ide. Három török hajót a
Dunán elsüllyesztettek.”

Majd néhány közbevetett mondat után így folytatja:

„Legújabban Váradon a következő dolog történt. A katolikusoknak volt ott egy

temploma, amit még Zsigmond engedélyezett. Ezt a kálvinisták nem nézték jó szemmel,
de a fejedelemről való félelmükben nem mertek ellene szólni. Amikor azonban megtud-
ták, hogy ő elhagyta az országot, a keresztjáró hét vasárnapján felszólították a katoli-
kusokat, hogy hagyják el a várost, különben kihányják őket. Miután ezek a szegény em-
berek félelmükben elmenekültek, másnap a polgárság és a várbeli katonaság rátört a
házra, melyben a katolikusoknak a temploma volt, s nemcsak a templomot, hanem az
egész házat szétverték, úgyhogy kő kövön nem maradt, még a sírokat is kidobálták a
kertből. Értesülve erről, leküldtem Váradra a biztosok közül kettőt, továbbá a kancellárt
és udvarmesteremet, hogy teremtsenek rendet. A váradiak azonban teljesen rebellissé let-
tek, s kijelentették: nem hajlandók a császárnak szolgálni. Az egész ügyről írásban fogok
jelentést tenni őfelségének, mert egyedül nem tudok semmit ellenük cselekedni, engedel-
mesen és alázatosan várom az utasítást.”

Mária Krisztierna több levelében is foglalkozott külpolitikai kérdésekkel. Még Bá-

thory Zsigmond megpróbált szövetséget kötni a tatárokkal, hogy a törökellenes
harcba bevonja őket. A császári biztosok most folytatták a megkezdett tárgyalásokat,
s Mária Krisztierna részletesen beszámolt anyjának az álláspontokról, a fölmerült
szempontokról, majd arról, hogy Mihály havasalföldi vajda mit javasolt az ügyben.
Elmondta, a biztosok közül egyik sem volt hajlandó egymagában tárgyalni sem a
vajdával, sem a tatár követekkel, csak együtt mind a hárman. „Kénytelen voltam en-
gedni nekik – írta –, majd megírom, hogy mit végeztek.”
Augusztus elején valósággal ujjongva közölte édesanyjával, hogy a török harctér-
ről jó hírek érkeztek. „Tegnap volt egy hete, hogy a temesvári pasa mintegy 7000 em-
berrel Lugos ellen vonult. Ahogy ezt a mieink megtudták, a várból elébe mentek és
mintha megfutamodnának, tőrbecsalták a törököket, majd rájuk rohantak és megver-
ték őket. 250 török fejet hoztak magukkal, és 100 foglyot, úgy hírlik, a pasát is levág-
ták, de ez még nem bizonyos.” Mindamellett már nagyon várom a főherceget – írja –,
hogy letegyem a kormányzást, „és ezzel vége legyen szenvedéseimnek”.
Mária Krisztierna a kormányzás ügyei közül elsősorban azokat tartotta fenn ma-
gának, amelyekben valaki védelemre vagy támogatásra szorult. Így engedi el – hogy
csak egy példát hozzunk – váradi Gellért Jánosné bordézsmáját „megtekintvén özve-
gyi állapatját, maga és apró árváinak táplálására”. Hogy személye mindenfelé nép-
szerű volt, azt a császári biztosok jelentései is tanúsítják. Például Monor fejedelmi
birtokról jelentették, hogy a parasztok később is régi úrnőjüket, „a német királynét”
kívánták vissza.
Rudolf császár május elejére ígérte Miksa főherceg Erdélybe érkezését, azonban
május elmúlt, már június is, anélkül, hogy valami történt volna. A főherceg egyre ha-
logatta indulását, mert nem volt pénz, s ő kellő készület nélkül nem akarta Erdély
határát átlépni. Végre augusztus elején híre jött, Miksa megindult, Kassán már a ma-
gyar ruhát is magára öltötte. Erre Mária Krisztierna megkezdte az úti előkészülete-
ket, átvette a biztosoktól az útiköltségre szánt 8000 aranyat, s augusztus 18-án ünne-
pélyesen elbúcsúzott Gyulafehérvárt a rendektől. Még aznap elhagyta a várost és Ko-
lozsvárra ment. Úgy tervezte, innen néhány nap múlva Kővárba utazik, majd
Szatmáron át elhagyja az országot. De minden másként történt.
Báthory Zsigmond annak idején nagy örömmel távozott Erdélyből. Szabadnak
érezte magát, mint a madár, fényes, vidám udvarról, nagy utazásokról ábrándozott.
A kereszténység hősének tartotta magát, s várta, hogy mindenfelé ünnepelni fogják.
Ez volt első csalódása. Átutazva Prágán, alig akarták észrevenni. Oppelnben érte a
második, ennél is keservesebb felismerés: kastély helyett rozoga épületek fogadták,
bizony Gyulafehérvárott az istállók is különbek voltak. Szilézia kopár, szegény föld-
jét pedig össze sem lehetett hasonlítani Erdélyország változatos tájaival. A császár
nem küldte meg az ígért pénzt, a bíbornoki kalap megszerzéséről pedig tudni sem
akart. „Eben gubát cseréle” – jött rá ő is nagy hamar arra, amit egyik kísérője megfo-
galmazott.
Nem csodálkozhatunk rajta, ha teljesen elcsüggedt. Átkozta a sorsot meg a csá-
szárt, hogy ily rútul rászedte, „egy fejjel megrövidítette”, s minden vágya az volt,
még egyszer visszakerülhessen Gyulafehérvárra. Alig érkezett meg Sziléziába, máris
érintkezésbe lépett Erdélyben maradt híveivel, elsősorban Bocskaival. Egy, augusz-
tusi napon két inasával vadászni ment, s többé nem tért vissza oppelni lakóhelyére.
Erdélyben közben a hadihelyzet egyre fenyegetőbben alakult. A török támadásra
készült a Tiszánál, s a fejedelemségben meghordozták a véres kardot. Szászsebesnél
elkeseredett hangulatban gyülekeztek a hadba vonuló rendek.
1598. augusztus 20-án, egy, nyirkos, hideg este lovas ember kért bebocsáttatást Ko-
lozsvár kapuján. „Igen kis hitván mentében, mordálypuska hóna alatt, igen hitván
feketeszáras csizmában, igen hitván kalap az fejében.” A főbíróhoz vezették, s Katona
Mihály uram felismerte benne a fejedelmet, Báthory Zsigmondot.
Azonnal Napragyi püspökért, a kancellárért küldettek, s még az éjjel megírták
hármasban a csatlakozásra szólító leveleket a főurakhoz. Vágtató lovas legény vitte a
hírt Szászsebesre Bocskainak a táborba. „Zsigmond fejedelem Kolozsvárba bejött.” És
Bocskai hozzálátott a szászsebesi tábor felesketéséhez. Az udvari gyalogok ragasz-
kodtak Zsigmondhoz, ezek azonnal fölesküdtek, a székelyeket pedig Székely Mózes
segítségével nyerte meg. Ezzel a haderő nagyobb része már Zsigmond mellett állt.
„Üssék meg az dobot” – adta ki Bocskai a parancsot. Az őrjáratokat megkettőzték,
nyergelt lovak mellett virrasztott az egész sereg. „Ha ki mit szólana ellenek, bizony
mind levágnának bennünket” – tanakodtak a nemesurak. Senki sem mert Bocskai
ellen fordulni.
Hajnalban, amikor a biztosok parancsa megérkezett Gyulafehérvárról a sereghez:
azonnal induljanak Zsigmond ellen, már az egész szászsebesi tábor a fejedelem hű-
ségére esküdött, maga a vezér is, Kornis Boldizsár. Bocskai egy csapattal Gyulafe-
hérvár felé tartott, s a maga oldalára szólítva az őrséget, bevonult a városba. A fővá-
rossal az ország sorsa is megpecsételődött. A biztosok háza elé már Bocskai állított
őröket és beüzent nekik: „Ha jót akarnak, otthon maradjanak.” Ugyan ki mert volna
ellenállni. A hír nyargalva járta be Erdélyt, két nap sem kellett hozzá, a császár el-
vesztette az országot.
Hátra volt azonban még Mária Krisztierna megnyerése, hiszen ő volt a kinevezett
kormányzó. Ha szembefordul a fejedelemmel, ez komoly nehézségeket okoz. A ki-
engesztelődés viszont lefegyverzi a biztosokat, és talán még a császárt is engedé-
kenységre bírja. Több jel azt mutatja, Zsigmondban ismét őszinte vágyakozás támadt
felesége iránt. Kolozsvári találkozásukat a Mária Krisztierna környezetében tartóz-
kodó Thurn gróf jelentéséből ismerhetjük meg egész részletesen.
Augusztus 21-én korán Mária Krisztierna misére indult. A jezsuiták templomának
ajtai még zárva voltak, amikor megjelent előtte a városi főbíró meg a kisbíró Gellényi
Imre, s a fejedelem nevében üdvözölték őt. Zsigmond üzenetében szerelmes hitves-
társának szólította, s tudtára adta, visszaérkezett, nagyon vágyakozik őt látni és sze-
mélyesen köszönteni. A hír teljesen váratlanul érte Mária Krisztiernát, hirtelenében
nem is tudta, mit válaszoljon. Mentegetőzött, hogy éppen a templomba készül, kü-
lönben üdvözli a fejedelmet, és hamarosan választ ad kérésére, de előbb misét hall-
gat. Közben meggondolta magát, és gróf Thurnt a követek után menesztette, hogy
köszöntse Zsigmondot, kérdezősködjék egészsége felől, mentse ki, hogy nem fogad-
hatja rögtön, de mise után jó szívvel látja. Ezzel bement a templomba, s ott annyira
elérzékenyült, hogy sírva fakadt.
A fejedelem nem várta ki a mise végét, hanem a főbírót újra feleségéhez küldte,
aki épp a templomból lépett ki. A fejedelemasszony hazaérve, Thurn grófot azonnal
férjéhez menesztette, hogy jelentse: hazaérkezett, „őfenségének minden szabadságá-
ban és hatalmában áll”. A gróf azt javasolta, Zsigmond titokban a sikátorokon ke-
resztül keresse fel asszonyát, de az éppen ellenkezőleg, mindenki szeme láttára a pi-
actéren és a főutcán át indult hozzá.
A főbíró kíséretében érkezett, díszes öltözetben, oldalán kard, vállán puska. Mária
Krisztierna a kapuban fogadta. Zsigmond szívélyesen üdvözölte őt, mint szeretett
feleségét, elbeszélte visszatérésének okait, kiemelve, a császár nem teljesítette vállalt
kötelezettségeit, s abban a reményben jött vissza, felesége azzal a szeretettel fogadja
őt, amellyel ő hazatért. Mária Krisztierna gratulált férjének a szerencsés visszatérés-
hez, és sajnálatát fejezte ki, hogy a császár nem teljesítette a szerződést. Ezután a bel-
sőbb lakosztályba vonultak, s társalgásuk oly szívélyes volt, hogy Thurn gróf, a feje-
delemasszony hűséges embere egészen elérzékenyedett.
Zsigmond szeretete zálogául egy, 18 000 arany forint értékű nyakéket ajándéko-
zott feleségének, aki – ahogy a gróf jelentése írja – boldognak és megelégedettnek lát-
szott. Letette a gyászruhát, amelyet Zsigmond eltávozása óta hordott. Ahogy Szilágyi
Sándor írta Mária Krisztierna életrajzában: „A szegény asszony annyi szenvedésteljes
év után, ekkor élte házasságának első boldog napjait.” Úgy látszott, Zsigmond való-
ban ragaszkodik feleségéhez, ahogy Thurn gróf írta, vonzalma iránta „óráról-órára,
napról-napra növekedik”. Együtt étkeztek, s a férj a szeretet ezernyi apró jelével
halmozta el feleségét. Kérte, ezután együtt uralkodjanak, s kijelentette, visszaviszi őt
Gyulafehérvárra, mint úrnőjét és fejedelemasszonyt, „mert ővele kíván élni, mint
testvér a testvérrel”.
Augusztus 28-án reggel a fejedelmi pár egy hintóban ülve, egymás mellett vonult
be Tordára.
 A biztosok, akiket fogságukból szintén ide hoztak, arra hivatkozva, Mária főher-
cegasszonyt és a császárt az igazságnak megfelelően szeretnék tájékoztatni, kihallga-
tást kértek Mária Krisztiernától, és megkérdezték, vajon valódi házassági viszony fű-
zi-e most egybe férjével, vagy talán csak félelemből vagy rábeszélésre mutatja ezt a
hirtelen támadt szerelmet? Mária Krisztierna kitérőleg válaszolt, mondván, férjével
teljesen meg van elégedve, s korántsem félelemből ragaszkodik hozzá. Ezt mondva,
férje szobájába ment, biztatva a biztosokat is, jöjjenek vele. A fejedelem már kevésbé
szelíd hangon beszélt a biztosokkal, szemükre hányta, hogy a császár nem teljesítette
ígéreteit, s fenyegetőzött, idegenekkel lesz kénytelen szövetkezni, ha ellene valamit
kezdenének. Ha ez nem történik, mondotta, híve marad a császárnak.
Augusztus 29-én a tordai országgyűlés engedelmesen visszafogadta Zsigmondot,
s ő feleségével együtt letette az esküt az unitárius templomban. Másnap a fejedelmi
pár ünnepélyesen bevonult Gyulafehérvárra. Miksa főherceg Kassán értesült a válto-
zásokról, levetette a magyar ruhát, és visszatért Bécsbe.
Az elkövetkező hetekből hiába keressük Mária Krisztierna leveleit, a nagy válto-
zás, a nem remélt boldogság megnémította. Nem is ő, hanem Zsigmond írt Grazba a
főhercegasszonynak. Tudatta, trónját elfoglalta.

„Ami pedig fenséged leányát, az én kedves feleségemet illeti, köztünk minden a

legnagyobb rendben van. Én minden tiszteletet megadok neki, és úgy tartom, ahogy ez
egy ilyen magas helyről és császári nemzetségből származó nőt megillet; panaszra, kese-
rűségre vagy méltatlankodásra nincs oka.”

Mária Krisztierna ez időből ránk maradt első levele csak 1598. december 9-én író-
dott, és testvéréhez, Ferdinándhoz szólt.

„Fenséges herceg, szívemnek kedves Öcsém-Uram. Fenségednek testvéri szolgá-

latkészségemet jelentem. Nem győzök csodálkozni rajta, hogy sem Fenségedtől, sem Asz-
szonyom Anyámtól semmi hírt nem kapok. Már régebben írtam volna, de nem tudtam az
utazás miatt. Istennek hála szerencsésen ideérkeztem Gyulafehérvárra, de megérkezé-
semkor férjem gyöngélkedett, most már újra jól van. Újság itt most nincs, mindenfelé
csendesség van. Férjem a napokban elküldi megbízottait a császárhoz néhány dolog
megbeszélésére. Ha elindultak, majd értesítem róla fenségedet, egyelőre a császár útleve-
lét várják. Nem írok most többet, csak még annyit, hogy férjem nagyon kedves hozzám.
Kelt Gyulafehérvárott, 1598. december 9-én, hűséges és szolgálatkész testvére, amíg él,
Mária Krisztierna.”

A legkeményebb dió, Zsigmond visszatérésének a császárral való elfogadtatása,

még nem volt feltörve. A császár ugyanis hallani sem akart a kibékülésről. Carillo
ugyan megnyerte Zsigmond ügyének a pápát, megmagyarázva, a császár az oka
mindennek, mert nem teljesítette az egyezséget, de a nuncius Rudolfot nem tudta
meggyőzni.
A török hosszas habozás után nekilódult, és egyenesen Várad felé tartott. Erdély
magára hagyatva reménytelen helyzetbe került. Zsigmond az egybegyűlt rendek
előtt azt javasolta, kezdjenek béketárgyalásokat a törökkel. A vezérpasa azonban
nem is fogadta az erdélyi küldötteket. „Nem fogom kihúzott kardomat hüvelyébe
visszadugni” – üzente, és megkezdte Várad ostromát. Félelem és szorongás ült meg
minden lelket: ha Várad elvész, vége van Erdélynek. A török azonban többszöri ost-
rommal sem boldogult, közben beköszöntött az ősz, így elvonult Várad alól. Erdély
egyelőre megmenekült.
Az ostrom után látszólag helyreállt az élet rendes menete a fejedelemségben. Tel-
tek a hetek, Zsigmond követei Prágában sikerrel alkudoztak, úgy tűnt, az udvar
mégis hajlik a megegyezésre. Ekkor váratlan fordulat következett: Zsigmondon
megint erőt vett lelki baja. Elvesztette kedvét, kiábrándult feleségéből, s elhatározta,
mégiscsak lemond a trónról. „Sarkával felborította a tele sajtárt.”
Csak később derült ki, míg az erdélyi követek Bocskai és Napragyi vezetésével
Prágában tárgyaltak, a fejedelem titokban behívta Lengyelországból unokatestvérét,
Báthory András bíborost. Hallgassuk meg páter Carillo Ferdinánd főherceghez 1599.
március 2-án írt levelét, amelyben elmondja az eseményeket. „Fenséges Főherceg,
bárcsak ne került volna rá a sor, hogy ezt a levelet meg kelljen írnom, melynek tar-
talma elszomorító, fontos azonban, hogy Fenségeitek megtudják, s ha lehetséges, az
ellenszert megtalálják. A magam és rendtársaim veszélyeztetésével írok. A fejedelem
engem bízott meg, mint követe, elhatározását keresztül vigyem, nem akarja, hogy
mindezt Fenségednek megírjam.” A következőkben elmondja, hogy a fejedelem hí-
vására, február 25-én érkezett Gyulafehérvárra, közben azonban Zsigmond feleségé-
vel és Báthory András bíborossal Szebenbe utazott, utánuk kellett mennie. „Jó egész-
ségben találtam mindhármukat, hanem amit a dolgaikról megtudtam, az nagy szo-
morúsággal töltött el, mert nemhogy a korábbi rossz, hanem még rosszabb követke-
zett be. 26-án beszéltem a fejedelemmel és észleltem, hogy az őfelsége elleni bosszú-
vágy teljesen hatalmába kerítette, az az érzés, melynek lecsillapításán Erdélybe érke-
zésem első percétől kezdve munkálkodtam, s amelyet úgy véltem, sikerült is elaltat-
nom benne.”
Az elkövetkező napokban a fejedelem udvarával tovább utazott, de még mindig
nem tudott semmi bizonyosat, csak másoktól hallotta, hogy „őfensége mindenáron el
akar válni feleségétől, és az a terve, hogy hozzáadja őt Báthory bíboroshoz, az orszá-
got pedig Lengyelországhoz csatolja, és erről már írt is volna a lengyel királynak”. A
fejedelem azonban nem szólt semmit, csupán a bíboros volt az, aki tájékoztatta őt,
„megerősítve a fentieket, tudniillik, a fejedelem az országot és feleségét rátestálja, a
lengyelországi kapcsolatokról és tervekről azonban nem szólt, sőt inkább arról be-
szélt, szerinte ez a mostani megoldás a császár szempontjából nem lesz rosszabb,
mint volt az előző”. A bíboros közölte vele, a császárt arra kéri, oldja fel az erdélyie-
ket hűségesküjük alól, továbbá, hogy a császári csapatok által megszállt helyeket adja
vissza. „Amikor őfelsége nevében intettem őt, ne szakadjon el a kereszténység ügyé-
től, azt felelte, most még nem tudja a helyzetet megítélni, de reméli, az elszakadásra
nem adnak neki okot.” Én úgy látom – írta Carillo –, egyelőre nincsen semmi kiala-
kult elképzelése, és helyzetét még nehezíti, hogy az ország főemberei, bár félelemből
hallgatnak, ellene vannak uralkodásának. Különben a fejedelem visszakérte a felesé-
gének adott ékszereket, hogy azokat elzálogosítsa, mert az árukból Lengyelország-
ban akar magának valami birtokot venni.

„A dolgok így állnak, és fenségteknek kell megítélniök, hogy most mit tesznek,
hogy a bajt elkerüljük. Én, amit tehetek, nem fogom elmulasztani, de Prágába nem írha-
tok, fenségednek kellene a császárt nagy titokban egy megbízható emberrel tájékoztatni,
ugyanakkor a pápát is értesíteni, ha olyan kérés érkezik hozzá, a bíborosnak ne adja meg
a fölmentést. Bizonyos vagyok benne, hogy a fejedelemasszony a maga részéről semmi-
lyen házassági tervhez nem fog hozzájárulni. De mindezt a legnagyobb titokban kell tar-
 tani, nehogy a fenséges fejedelemasszonyt érje valamilyen megtorlás. Arra kérem fensé-
gedet, ne válaszoljon erre a levélre, nehogy sorai veszélybe sodorjanak bennünket.”

Mária Krisztierna csak egy hónap múlva jelentkezett, ugyancsak Ferdinánd főher-
ceghez írott levelével.

„Gondolom, Fenséged előtt nem ismeretlen, hogy a nagyságos Báthory főtiszte-

lendő úr bizonyos okokból Erdélybe érkezett. Megérkezése első percétől kezdve mindig
tiszteletet és jóindulatot tanúsított irántam, ebben a vonatkozásban minden megtörtént,
ami kívánható. Majd, mindenki meglepetésére, férjem ráruházta az erdélyi fejedelemsé-
get. A bíboros úr magatartása ezzel nem változott, megszokott tisztelete és jóindulata
nem csökkent, sőt arra igyekezett rábeszélni, maradjak itt, ő meghív, kész a családomat
megillető minden méltósággal körülvenni és ellátni, s aztán a császári felséggel ebben az
ügyben is megállapodást kötnének. Azt válaszoltam, őnagysága és főtisztelendősége jó-
akarata lekötelez, de kérésének semmiképpen nem tudok eleget tenni, s minél előbb haza
akarok térni szerelmes és kegyelmes anyámhoz és uraságodhoz. Márcsak az újra elhatá-
rozott házasságbeli elválasztás miatt is. És nehogy valaki is félremagyarázza ezt az el-
határozásomat, erről már hazaérkezésem előtt tájékoztatni kívántam Fenségedet.”

Ugyanezen a napon Mária Krisztierna a Prágában levő Bocskait is értesítette, aki

április 16-án kapta kézhez a levelet. Néhány nappal később Báthory András közölte
Mária főhercegasszonnyal, az országgyűlés hozzájárulásával átvette Erdély fölött az
uralmat. „Mindenki tudja, hogy unokatestvérem, Zsigmond milyen nagy tetteket haj-
tott végre és milyen dicsőséget szerzett az egész kereszténységnek” – olvassuk a le-
vélben. Most kifáradva, visszavonul Lengyelországba, ő azonban folytatja, amit
Zsigmond megkezdett. „Kérem fenségedet, emlékezzék kegyelmesen vissza mindar-
ra, amit a fenséges Zsigmond tett, és ne vegye tőle zokon mostani elhatározását. Ha
ezt megteszi fenséged, ezzel növeli saját nevének dicsőségét, az ügynek is használ, s
engem is hálára kötelez.”
Mivel a Báthory Andrással kitervelt házasság Mária Krisztierna ellenállásán hajó-
törést szenvedett, a bíboros számára nem maradt más hátra, mint megegyezni vele
erdélyi birtokairól, majd őt útra bocsátani. A házassági szerződésben lekötött birto-
kokért, Fogaras váráért és a többiekért a bíboros évi 15 000 magyar forint haszonbér
fizetésére kötelezte magát, s az első félévi részletet mindjárt ki is fizette.
Mária Krisztierna hozzákezdett az utazás előkészületeihez. András bíboros szép
fogattal ajándékozta meg, Fehérvártól Tövisig maga is elkísérte őt. Zsigmond nem
mutatkozott. Állítólag Fogaras várában tartózkodott, feleségétől nem búcsúzott el. A
fejedelemasszony és kísérete Szatmáron át Kassa fele vette útját, ugyanazon az úton,
amelyen 1595-ben érkezett. Május 12-én Turócról értesítette Rudolf császárt, szeren-
csésen megérkezett. Néhány nap múlva Grazban volt.
Az eltávozó Mária Krisztiernát általános részvét kísérte útjában. Szamosközi Ist-
ván, a fejedelmi udvar későbbi történetírója, az általános véleménynek adott hangot,
amikor ezt írta:

„Lelke tiszta volt és minden bűntől mentes, a rágalom sem mondhatott rá

semmit, a mendemondák sem érinthették. A női erőt szinte felülmúló páratlan megnyug-
vással és lelki nagysággal tűrt minden igazságtalanságot, amit legkevésbé sem érdemelt
meg, de amit a sors és egyesek könnyelműsége rámért; nyugodtan és önmegadással szen-
vedett, vigaszt találván abban, hogy ártatlanságát e szerencséden házasságban megtar-
totta.”
 Az átélt viszontagságok után Grazban Mária Krisztierna ágynak esett, és láza he-
teken át nem akart elmúlni. Orvosa még 1599 novemberében sem engedélyezte, hogy
zarándoklatra menjen Mariazellbe.
 A kolostor

Alig hagyta el Mária Krisztierna Erdélyt, a hullámok összecsaptak a kis ország fe-
lett. Mihály havasalföldi vajda, a császár biztatására haddal támadt Erdélyre, a régi
szabadság ígéretével megnyerte magának az elégedetlen székelyeket, és segítségük-
kel szétzúzta András bíboros fejedelmi seregét. A fejedelmet menekülés közben ver-
ték agyon a bosszúra szomjas székelyek.
Prágában nagy volt az öröm, de ez nem tartott sokáig. Hamarosan kiderült, Mi-
hály vajdának nincs szándékában átadni a császárnak Erdélyt, mire az udvar az al-
bán származású generálist, Basta Györgyöt indította ellene vallon és német
zsoldoshadakkal a fejedelemségbe. Közben a török is beküldte a tatár hadakat bosz-
szuló hadjáratra, Báthory Zsigmond pedig lengyel csapatokkal tört be Moldva felől.
Erdély területe évekre hadszíntérré vált, melyen a legkülönbözőbb seregek csatáztak.
A virágzó fejedelemség teljesen elpusztult.
A nyomor és a szegénység leírhatatlanná vált. Rudolf császár megbízottja, Pezzen
tanácsos, 1602-ben Erdélybe érve leégett falvakon haladt át, s az egykori jólétnek hí-
rét sem találta.

„Higgye meg felséged – jelentette Rudolf császárnak –, sokfelé jártam, de ilyen

nyomorral még a legutolsó bulgáriai vagy szerbiai török rabszolgánál sem találkoztam,
pedig ezekről azt tartják, hogy náluk rosszabb sora másnak nem lehet.”

Éhínség, vallon dúlás, török-tatár pusztítás tizedelte a szerencsétlen népet éveken

át.

„A föld népe szorult erdőkebelbe, havasokba, hegyekbe – olvassuk Szamoskö-

zinél – rettenetes nagy hidegségben. Nem találának magoknak rejteket, erdőben is felke-
resek őket, nagy kegyetlenséget rajtok tesznek. Kikben azután is sokat láttunk, hogy
koldultanak, kik azelőtt marhás emberek voltának és jól bírták magokat.”

Makkból, fakéregből sütötték a kenyeret, s az éhen haltak számát még csak körül-
belül sem lehet megbecsülni. Csak Beszterce városában 13 000 fő pusztult éhen, pe-
dig a városok falai között a vallon zsoldosok nem dúlhattak úgy, mint a rablásoknak
szabadon kitett falvakban. A legyöngült embereket járványok támadták meg, s elvit-
ték azt is, akit a hadjárás, téli nélkülözés életben hagyott. A pestis egész sorokat vá-
gott ki a népességből, Segesvárott 2000 ember halt meg, s a városok utcáin, a romok
között temetetlenül hevertek a holttestek. Tavaszra kelve pedig az állathiány oly
nagy volt, hogy a paraszt magát fogta az ekébe, a „Basta szekerébe”, hogy pár szemet
vethessen elvadult földjébe.
Mária Krisztierna egészsége a családi környezetben lassan helyreállt. A pápai kú-
ria megindította válóperét, s miután a fejedelemasszony három szobalánya eskü alatt
tanúsította, tudomása szerint a házasság nem consummáltatott, 1599 augusztusában
a Vatikán érvénytelenítette Mária Krisztierna és Báthory Zsigmond házasságát. A
hírt Carillo atya hozta meg, s a grazi nuncius augusztus 17-én hirdette ki ugyanab-
ban a templomban, ahol annak idején a jelképes esküvő volt. Mária Krisztierna még
aznap levélben értesítette Prágában tartózkodó öccsét, Ferdinándot, kérve őt, tájékoz-
tassa a császárt, és folyamodjon hozzá nevében, a jövőben se vonja meg jóindulatát
tőle, „legyen atyám s tartson meg engem kegyes védelmében”.
Ettől kezdve Mária Krisztierna teljes visszavonultságban élt Grazban. Időnként
ugyan újabb házassági elgondolások merültek fel vele kapcsolatban, de ő mindet el-
utasította. 1602-ben a firenzei herceghez akarta az udvar hozzáadni, de öccse, Ferdi-
nánd megírta a császárnak:

„Testvérem, Mária Krisztierna a házasságot nem kívánja, gondolatai másfelé

fordultak, és sem Asszonyom Anyám, sem én nem látjuk tanácsosnak gondolataitól őt
elfordítani és a házasságra kényszeríteni. Ezért alázatosan arra kérjük Felségedet, te-
kintsen el ettől a házassági tervtől.”

Amire Ferdinánd levele célzott, a kolostori élet iránti egyre fokozódó vonzódás
volt, a világi élettől való teljes elfordulás.
1606-ban újabb kérő jelentkezett, a Rudolf császár elnyomó uralma ellen vívott
magyar szabadságharc vezére, Báthory Zsigmond leánykérő követségének egykori
vezetője, a megözvegyült Bocskai István, 1604 óta Magyarország és Erdély fejedelme.
A fejedelem a bécsi tárgyalások folyamán vetette fel a gondolatot, a béke zálogául
adják hozzá feleségül Mária Krisztiernát. Követe, Illésházy István 1606 elején beszélt
is az ügyben Mária főhercegasszonnyal, aki, úgy tűnik, nem utasította el Bocskai kö-
zeledését. „Az grazi hercegné írt Felségednek egy levelet – tudósította Illésházy a fe-
jedelmet –, kit ím megküldöttem Fölségednek. Bécsben velem hogy beszéllett, nagy
böcsületesen és jóakarattal emlékezett Fölséged felől. Fiának, Maximiliánnak és az
leányának, az erdélyi asszonynak kezeket fogatta velem. Én ez dolgot jó állapatban
hagytam, Isten után fölségeden fog állni a dolog.” Bocskai megírta követének, hogy
„az erdélyi dámának örömest odaadjuk Fogarast, ha hamar idejő hozzánk, de hogy-
ha sokáig késik – írta tréfálkozva a már öregedő fejedelem –, bizony mi is másnak ad-
juk Fogarast”. Későbbi levelében is üdvözletét küldi Mária Krisztiernának: az „erdé-
lyi dámának mondja szolgálatomat kegyelmed” – olvassuk az Illésházynak írt levél-
ben.
A császári udvar azonban mereven elutasította a tervet, Rudolf császárt még a
gondolat is felháborította, hogy egy „lázadó”-hoz adja feleségül az unokahúgát.
Ahogy a tárgyalásokat vezető Mátyás főherceg mindenható minisztere, Khlesl bíbo-
ros megvető durvasággal közölte Illésházyval az udvar álláspontját: „Bocskainak jó
lesz feleségül a kassai bíró lánya.” A fejedelem közben bekövetkező betegsége, majd
1606 végén halála, minden további tárgyalásnak véget vetett.
Mária Krisztiernában mind erősebbé vált a vágy, hogy zárdába vonuljon, és életét
Krisztusnak szentelje. Választása az Innsbruck melletti halli Damenstiftre, nemes
hölgyeket befogadó zárdára esett. A zárdát I. Ferdinánd császár-király leánya,
Krisztierna nagynénje, Magdaléna alapította 1567-ben. Rendeltetése az volt, hogy az
udvari élet forgatagára ráunt előkelő hölgyek, főként özvegyasszonyok ide visszavo-
nulva, a jezsuita lelkiatyák vezetésével a vallásos elmélyedésnek és imádkozásnak
szenteljék életüket. A csodálatos természeti környezetben, az Alpok lábánál, az Inn
folyó völgyében, Hall falu tőszomszédságában emelt kolostor a századfordulóra már
a katolikus osztrák és bajor arisztokrácia hölgyeinek kedvelt visszavonulási helyévé
vált.
Mária Krisztierna – miután családi adakozásból befizették a belépéshez szükséges
20000 arany forintot – 1607. július 1-jén jelent meg Hallban, hogy nála 8 évvel fiata-
labb húgával, Eleonórával a zárdába vonuljon, és megkezdje a próbaévet. A nagy út-
ra elkísérte édesanyja, a család valamennyi férfi- és nőtagja, továbbá egy sor előkelő
stájer nemesúr és -asszony. Miksa főherceg, Tirol fejedelme fogadta őket, majd a halli
jezsuita kollégium diákjai allegorikus színdarabot adtak elő tiszteletükre, melyben az
alapító Magdaléna főhercegnő köszöntötte a zárdába vonuló magas rangú hölgyeket.
Ezután Mária Krisztierna és testvére magára öltötte a rend nyakig zárt, talpig fekete
egyenruháját, és többé le sem vetette.
A próbaév letelte után, 1608 mindszentek napján, Mária Krisztierna testvérével
együtt letette a fogadalmat. Mária főhercegasszony ezen már nem tudott részt venni,
néhány hónappal előbb meghalt. A szertartáson megjelenő Ferdinánd főherceg vi-
szont 100 000 forintos alapítványt tett a kolostor javára. 1612-ben a zárda főnökasz-
szonya előrehaladott korára hivatkozva visszavonult, helyére az apácák Mária
Krisztiernát választották.
Itt, a világtól való elvonultságban érte őt egykori férje, Báthory Zsigmond halálá-
nak híre 1613 márciusában. Talán csak ekkor tudta meg, hogy a szerencsétlen fejede-
lem, miután évekig harcolt Erdély, Moldva és Lengyelország különböző csataterein,
végül a császár kegyelemkenyerén fejezte be életét. Megbomlott lelki egyensúlya há-
zassága felbontása után sem jött rendbe. 1601 elején Lengyelországból haddal vonult
Erdélybe, kibékült a törökkel, s ismét beült a fejedelmi székbe. Most a császár ellen
vezette seregét, Basta generális és Mihály vajda egyesült hadától azonban vereséget
szenvedett. 1602-ben újra lemondott, és végleg elhagyta a tönkretett Erdélyt. 1605-
ben Rudolf császár felszólította, német zsoldosokkal vonuljon Bocskai ellen, és sze-
rezze vissza a fejedelemséget, de ezt már nem vállalta. 1611-ben bevádolták, hogy
összeesküvést szervez Rudolf császár utóda, II. Mátyás ellen. Állítólag az angol ki-
rályhoz, I. Jakabhoz akart szökni, hogy az ő segítségével fegyveres fölkelést robbant-
son ki. Elfogták, bebörtönözték, több, mint egy évet töltött a prágai vár, a Hradzsin
börtönében. Kiszabadulása után, testileg-lelkileg elcsigázva néhány hónapot élt még
egy észak-csehországi faluban, szigorú felügyelet alatt. 41 éves sem volt, amikor
meghalt.
1619-ben II. Ferdinánd néven Mária Krisztierna öccse lépett a császári és a magyar
királyi trónra. Krisztierna kérvényben fordult hozzá, előadva, miután 1599-ben átad-
ta a jegyajándékként kapott erdélyi birtokokat, szerződésben évi 15000 forintot ígér-
tek neki, de ebből az első részletnél többet soha nem kapott kézhez. Báthory András
bíboros, aki mint fejedelem a szerződést megkötötte vele, néhány hónappal később
elesett a csatában, és az örökébe lépő császári udvar elmulasztotta a fizetést. Ferdi-
nánd némi huzavona után kiutalt valamelyes pénzt testvére számára, a többit meg-
ígérte, de kifizetésére már nem került sor.
1620-ban meghalt testvére, Eleonóra. Nem sokkal ezután ő is megbetegedett, és
1621. április 6-án elhunyt. A kolostor kertjében temették el húga mellé, sírkövük is
közös volt.
A halli kolostort 1783-ban II. József császár megszüntette, amikor valamennyi, be-
tegápolással vagy tanítással nem foglalkozó rendet feloszlatta. Századunk elején Fe-
renc Ferdinánd főherceg trónörökös a „Jézus Szíve leányai” apácarendnek adomá-
nyozta a kolostort, ma is ők élnek itt. A 16. századi épületeket egyébként már az
1700-as években átalakították, részben lebontották és újraépítették. Csak a templom
maradt meg eredeti alakjában, de belső berendezését ennek is kicserélték. Az egykori
Damenstift névkönyvében azonban ma is őrzik Mária Krisztierna saját kezű bejegy-
zését:

„Én, Mária Krisztierna ausztriai főhercegnő, az 1608. év Mindszentek napján

szűzies tisztaságomat Isten szolgálatára ajánlottam fel. Engedje Isten az ő szent ke-
gyelméből, életem hátralévő napjain igaz módon szolgálhassak neki.”
 Utószó

Joga van-e a historikusnak régen meghalt emberek nyugalmát megbolygatni és

magánéletük titkát felfedni? Mária Krisztierna életútját nyomozva a kérdést én is fel-
tettem magamnak: szabad-e feltárnom a fejedelmi házaspár házasságának titkait?
Úgy gondolom azonban, hogy történelmi személyek esetében, amikor az egyéni bol-
dogság vagy boldogtalanság, az ebből fakadó magatartás egy országot és népet fel-
emel, vagy romlásba dönt, a történetírónak kötelessége az okokra fényt deríteni.
Habsburg Mária Krisztierna főhercegnő és Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem
házasságának tragédiája olyan elhatározásokat váltott ki, és olyan eseményeket indí-
tott el, amelyek Erdély ígéretesen kibontakozó fejlődését megállították, majd az or-
szágot teljes romlásba és pusztulásba vitték.
Ahogy láthattuk, a fiatal fejedelem, miután felismerte a török hatalom hanyatlását,
uralma alá vonta Moldvát és Havasalföldét, s bekapcsolódott a nagy európai szövet-
ségbe, mely a császár vezetésével az oszmánok Magyarországról való ki verését ter-
vezte, nem reménytelenül. A császár Báthory Zsigmond és országa politikai és kato-
nai súlyát ismerte el, amikor 1595-ben frigyre lépett vele és unokahúgát adta a fejede-
lemhez feleségül. Nem volt megalapozatlan a remény, hogy a Báthory-dinasztia ve-
zetésével Erdélyben kialakuló erős állam a török kiszorítása után folytatója lehet a
Hunyadi Mátyással megszakadt magyar politikának.
A nagy várakozással megkötött házasság azonban mindent a visszájára fordított.
Zsigmond lelkileg és idegileg összeomlott, kapkodó intézkedéseivel szétzilálta or-
szága belső rendjét, többszöri lemondásával és visszatéréseivel, kiszámíthatatlanul
változó elhatározásaival pedig maga és országa ellen ingerelte a szomszédos hatal-
makat, jóbarátot és ellenséget egyaránt. A minden oldalról érvényesülő katonai
nyomás összeroppantotta a fejedelemséget.
Mária Krisztierna főhercegnő megjelenése Erdélyben végzetes volt, anélkül, hogy
ezt bárki előre sejthette volna, és anélkül, hogy ezért őt bármi felelősség terhelné. Az
én feladatom az volt, hogy megmutassam: hogyan vált a fejedelmi házaspár emberi
tragédiája egy ország végzetévé.
Nem titkolom, Mária Krisztierna szerény visszahúzódásában is hősies magatartá-
sa, a sorscsapások közepette felmagasuló emberi nagysága rokonszenvet ébresztett
bennem. Meggyőződésem, szerencsésebb viszonyok közt Erdély nagy fejedelemasz-
szonya válhatott volna belőle.
 A forrásokról és az irodalomról

FORRÁSOK
Mária Krisztierna édesanyjához 1595–97-ben írt leveleit a Gévay Antal által a múlt században ké-
szített másolatokban használtam: Magyar Országos Levéltár I 28. 1. doboz, 4. köteg. Későbbi levelei,
valamint Rudolf császár és Mária főhercegasszony többszöri levélváltása: Bécs, Haus-, Hof- und
Staatsarchiv, Hungarica, Allgemeine Akten 127. és 133. fasciculus.

NYOMTATOTT FORRÁSKIADVÁNYOK:
Carillo Alfonz jezsuita-atya levelezése és iratai. Közreadja: Veress Endre. I– II. k. Bp. 1906–1943.
Erdélyi Országgyűlési Emlékek. Szerk. Szilágyi Sándor. III-IV. k. Bp. 1877–78.
Szádeczky Lajos: Báthory Zsigmondné hitbére. Századok 1890.
Szamosközy István történeti maradványai. Kiadta Szilágyi Sándor. IV. k. Bp. 1880.
Szilágyi Sándor: Okmányok és levelek az 1595–98-iki prágai alkudozások történetéhez. Magyar Történel-
mi Tár XXIII.
Szilágyi Sándor: Adalék Mária Krisztierna s Carillo Alfonz történetéhez 1598. és 1599-ben. Történelmi
Tár 1878.

IRODALOM
Benda Kálmán: Bocskai István. Bp. 1942.
Bethlen, Wolfgangus: Historia de rebus Transsylvanicis. III. k. Cibinii 1782.
Hurter, Friedrich: Geschichte Kaiser Ferdinands II und seiner Eltern, I-III. k. Schaffhausen 1850–51.
Langer Ellinor: Die Geschichte des adeligen Damenstiftes zu Innsbruck. Innsbruck 1950.
Makkai László: Erdély története. Bp. 1944.
Reissenberger, Karl: Prinzessin Maria Christierna von Inner-österreich. Graz 1882.
Szádeczky Lajos: Báthory Zsigmondné. Századok 1883.
Szilágyi Sándor: Carillo Alfonz diplomácziai működése. Bp. 1877.
Szilágyi Sándor: Egy nő a trónon. (A Rajzok és tanulmányok c. munkája I. kötetében. Bp. 1875.)
Szilas László S. I.: Der Jesuit Alfonso Carillo in Siebenbürgen. 1591–1599. Roma 1966.
Veress Endre: Báthory Zsigmondné és a váradi kálvinisták. Protestáns Szemle 1898.
 A képek lelőhelyei

Az 1., 2., 3. sz. kép a bécsi Kunsthistorisches Museum, a 4., 5., 7. sz. kép a Magyar Történeti Kép-
csarnok tulajdona. A 6. sz. képen látható levél eredetije az Österreichisches Staatsarchiv Haus-, Hof-
und Staatsarchiv részlegében található. A 8., 9. sz. képet a szerző bocsátotta rendelkezésünkre.

A képeket Benda Kálmán válogatta.