Professional Documents
Culture Documents
Gaudium Et Spes
Gaudium Et Spes
PÁL PÜSPÖK
ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA
A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL
Tartalomjegyzék
ELŐSZÓ
1. Az Egyház bensőséges kapcsolata az emberiséggel
2. Kikhez szól a Zsinat
3. Az embernek nyújtandó szolgálatról
BEVEZETÉS
AZ EMBER HELYZETE A MAI VILÁGBAN
4. Remény és szorongás
5. A létfeltételek mélyreható módosulása
6. Változások a társadalmi rendben
7. Pszichológiai, erkölcsi és vallási változások
8. Egyensúlyzavarok a mai világban
9. Az emberi nem egyetemesebb törekvései
10. Az emberi nem mélyebb kérdései
ELSŐ RÉSZ
AZ EGYHÁZ ÉS AZ EMBER HIVATÁSA
11. Válaszolni kell a Szentlélek indításaira
Első fejezet
AZ EMBERI SZEMÉLY MÉLTÓSÁGA
12. Az Isten képmására teremtett ember
13. A bűn
14. A test-lélek ember
15. Az értelem méltósága
16. A lelkiismeret méltósága
17. A szabadság értéke
18. A halál misztériuma
19. Az ateizmus fajtái és gyökerei
20. Az ateista rendszerek
21. Az Egyház magatartása az ateizmus szemben
22. Krisztus, az új ember
Második fejezet
AZ EMBEREK KÖZÖSSÉGE
23. A Zsinat célja
24. Az emberi hivatás közösségi természete Isten tervében
25. A személy és a társadalom kölcsönös összefüggése
26. A közjó előmozdítása
27. Tisztelet az emberi személy iránt
28. Tisztelet és szeretet az ellenség iránt
29. Minden ember lényegi egyenlősége és a társadalmi igazságosság
30. Túl kell jutni az individualista etikán
31. Felelősség- és sorsközösségvállalás
32. A megtestesült Ige és az emberi szolidaritás
Harmadik fejezet
AZ EMBER TEVÉKENYSÉGE A VILÁGBAN
1
33. A probléma
34. Az emberi tevékenység értéke
35. Az emberi tevékenység rendje
36. A földi dolgok jogos autonómiája
37. A bűntől megrontott emberi tevékenység
38. Az emberi tevékenység a húsvéti misztériumban
39. Új föld és új ég
Negyedik fejezet
AZ EGYHÁZ FELADATA A MAI VILÁGBAN
MÁSODIK RÉSZ
A FONTOSABB RÉSZLETKÉRDÉSEK
46. Előszó
Első fejezet
A HÁZASSÁG ÉS A CSALÁD MÉLTÓSÁGÁNAK MEGBECSÜLÉSE
Második fejezet
A KULTÚRA HELYES FEJLESZTÉSE
53. Bevezetés
Harmadik fejezet
A GAZDASÁGI ÉLET
2
63. A gazdasági élet néhány vonása
I. A gazdasági fejlődés
64. A gazdasági fejlődés az ember szolgálatában
65. Az ember ellenőrzése alatti gazdasági fejlődés
66. A kirívó közgazdasági különbségek megszüntetése
Negyedik fejezet
A POLITIKAI KÖZÖSSÉG ÉLETE
Ötödik fejezet
A BÉKE VÉDELME,
ÉS A NÉPEK KÖZÖSSÉGÉNEK KIALAKÍTÁSA
77. Bevezetés
78. A béke természete
I. A háború elkerülése
79. A háború embertelenségeinek megfékezése
80. A totális háború
81. A fegyverkezési verseny
82. A háború általános tilalma és a nemzetközi tevékenység a háború elkerülésére
BEFEJEZÉS
91. Az egyes keresztények és a részegyházak feladata
92. Párbeszéd mindenkivel
93. A világ építése és célbajuttatása
Előszó
3
akiket a Szentlélek irányít az Atya országa felé vezető zarándokúton, és megkapták az üdvösség
hírét, hogy mindenkinek elmondják. Ezért e közösség az egész emberi nemmel és annak
történelmével valóban bensőséges kapcsolatban érzi magát.
Az emberek világát tartja tehát szem előtt, vagyis az egyetemes emberi családot a környezetet
alkotó dolgok összességével együtt; a világot, az emberi nem történelmének színpadát, melyet
az emberi törekvések, kudarcok és győzelmek jellemeznek; a világot, melyet a keresztények hite
szerint a Teremtő szeretetből alkotott és tart fönn, s mely a bűn szolgaságába került ugyan, de a
megfeszített és föltámadt Krisztus megtörvén a Gonosz hatalmát, megszabadította, hogy Isten
terve szerint átalakuljon és elérje a beteljesedést.
Ezért a Szent Zsinat miközben vallja, hogy az embernek magasztos hivatása van, és állítja, hogy
valami isteni mag van belé vetve, fölkínálja az emberi nemnek az Egyház őszinte
együttműködését annak a egyetemes testvériségnek létrehozásához, mely megfelel ennek a
hivatásnak. Az Egyházat semmiféle földi hatalomvágy nem mozgatja, hanem csak egyet akar: a
vigasztaló Lélek vezetésével folytatni akarja Krisztus művét, aki eljött a világba, hogy tanúságot
tegyen az igazságról,[2] hogy üdvözítsen, és ne elítéljen, hogy szolgáljon, és ne neki
szolgáljanak.[3]
EVEZETÉS
AZ EMBER HELYZETE A MAI VILÁGBAN
Remény és szorongás
4. E feladat végrehajtásához az Egyháznak mindig kötelessége vizsgálni és az evangélium
fényénél értelmezni az idők jeleit, azért, hogy minden nemzedéknek megfelelő módon tudjunk
választ adni az emberek örök kérdéseire a jelen és az eljövendő élet értelméről és e kettő
összefüggéseiről. Így tehát ismernie és értenie kell a világot, melyben élünk, várakozásait,
vágyait és gyakran drámai vonásait. A mai világ néhány főbb jellegzetességét a
következőképpen rajzolhatjuk meg.
4
hoz magával. Miközben az ember hatalmát nagy mértékben kiterjeszti, nem mindig tudja
megtartani azt a maga szolgálatában. Saját lelkének belsejébe hatolni akarván gyakran inkább
elbizonytalanodik. Fokozatosan fölfedezvén a társadalmi élet törvényeit tanácstalan, hogy milyen
irányban fejlődjék e társadalom.
Az emberi nem még soha nem bővelkedett ekkora gazdagságban, ilyen lehetőségekkel és
gazdasági hatalommal, s mégis a föld lakóinak igen nagy része éhezik és nélkülözések közt
gyötrődik, és megszámlálhatatlan az analfabéták száma. Az embereknek még sohasem volt ilyen
erős érzékük a szabadság iránt, mint ma, s közben a társadalmi és lélektani szolgaság új formái
jelentkeznek. Miközben a világ oly mélyen átérzi a maga egységét és mindenkinek mindenkitől
való kölcsönös függését a szükségszerű szolidaritásban, óriási ellentétekbe sodorják az egymásra
támadó erők; még mindig dúlnak az elkeseredett politikai, társadalmi, gazdasági, "faji" és
ideológiai viszályok, és nem hárult még el egy követ kövön nem hagyó háború veszedelme sem.
Az eszmék egyre szélesebb körben terjednek, közben pedig a különböző ideológiákban
meglehetősen eltérő értelmet nyernek azok a szavak, melyek nagyon jelentős fogalmakat
fejeznek ki. Végül az ember szorgosan igyekszik anyagi ügyeinek jobb megszervezésére, anélkül,
hogy ezzel lépést tartana lelki gyarapodása
A helyzet ily nagy bonyolultsága következtében nagyon sok kortársunk nem képes jól fölismerni
az örök értékeket és azokat összhangba hozni a most jelentkező új értékekkel; ezért amikor a
dolgok jelenlegi menetén -- remény és szorongás között -- töprengenek, nyugtalanság vesz erőt
rajtuk. Pedig épp a dolgok menete szólítja, sőt kényszeríti az embereket válaszra.
Az emberi értelem a maga uralmát bizonyos módon még az időre is kiterjeszti: a múltra a
történelemtudomány, a jövőre a jövőkutatás és a tervezés által. A biológiai, pszichológiai és
társadalomtudományok fejlődése az embert nem csupán jobb önismeretében segíti, hanem
abban is, hogy technikai módszerekkel közvetlenül befolyásolja a társadalmak életét. Egyidejűleg
az emberi nem a saját demográfiai növekedéséről egyre inkább előrelátással és rendező
szándékkal gondolkodik.
Maga a történelem olyan mértékben gyorsul, hogy az egyes emberek alig tudják követni. Az
emberiség sorsa eggyé válik, s többé nem szinte különálló történelmekből áll. Így az emberi nem
a dolgok rendjének statikus fölfogásáról áttér egy inkább dinamikus vagy fejlődő szemléletére, s
ebből a problémáknak új, nagyon bonyolult összetettsége következik, mely új elemzésekre és
összegezésekre késztet.
Lassanként terjed az ipari társadalom típusa, mely egyes nemzeteket gazdasági jólétre emel, és
a társadalmi élet évszázados fogalmait és körülményeit teljesen átformálja. Ugyanígy növekszik
a városi életforma értékelése és a feléje törekvés, részben a városok és lakosságuk növekedése,
részben a városi élet falura áramlása által .
5
Az sem lebecsülendő, hogy nagyon sokan különféle okokból elhagyván otthonukat
megváltoztatják életmódjukat.
Nagy ellentétek vannak a fajok, sőt egy adott társadalom különböző csoportjai között; a
bőségben élő és a szegény, sőt nélkülöző népek között; s végül a népek békevágyából született
nemzetközi intézmények és a saját ideológia terjesztésére irányuló törekvések, illetve a
nemzetek és egyéb csoportok kollektív önzése között.
6
Az emberi nem egyetemesebb törekvései
9. Közben növekszik a meggyőződés, hogy az emberi nemnek nem csupán a teremtett dolgok
fölötti uralmát lehet és kell napról napra erősítenie, hanem ezen felül olyan politikai, társadalmi
és gazdasági rendet kell építenie, mely egyre jobban szolgálja az embert és segíti az egyéneket
és a csoportokat saját méltóságuk kiművelésében és érvényesítésében.
Ezért igen sokan erélyesen követelik azokat a javakat, melyektől határozott meggyőződésük
szerint megfosztotta őket az igazságtalanság vagy az aránytalan elosztás. A fejlődő népek, s
azok, melyek a közelmúltban lettek önállóvá, nemcsak politikai, hanem gazdasági téren is
részesedni kívánnak a mai civilizáció javaiból, és szabadon akarják betölteni szerepüket a
világban. Ezalatt pedig napról napra növekszik lemaradásuk és gyakran gazdasági függőségük is
a gyorsabban fejlődő, gazdagabb népektől. Az éhező népek kérdőre vonják a bőségben élő
népeket. A nők, ahol még nem vívták ki, követelik a férfiakkal való jogi és gyakorlati
egyenlőséget. A munkások és földművesek nemcsak a megélhetésüket akarják biztosítani,
hanem munkájukkal személyes adottságaikat is ki akarják művelni, sőt részt akarnak venni a
gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális élet alakításában is. Az emberi történelemben most
először van tudatában minden nép annak, hogy a kultúra áldásait valójában mindenkire ki lehet
és ki is kell terjeszteni.
Mindeme igények mögött azonban egy mélyebb és egyetemesebb vágy húzódik meg, tudniillik a
személyek és a csoportok teljes és szabad, emberhez méltó életre szomjaznak, melyben
mindazt, amit a mai világ oly bőségesen nyújthat, a maguk szolgálatába állíthatják. Ezen kívül a
népek mind nagyobb erőfeszítéseket tesznek, hogy valamilyen egyetemes közösséget
alakítsanak ki.
Az Egyház pedig hiszi, hogy Krisztus, aki mindenkiért meghalt és föltámadt,[5] Szentlelke által
világosságot és erőt ad az embernek, hogy megfelelhessen nagyszerű hivatásának; és nem
adatott az ég alatt más név az embereknek, melyben üdvözülhetnének.[6] Hasonlóképpen hiszi,
hogy az egész emberi történelem kulcsát, középpontját és célját Urában és Mesterében találja
meg. Az Egyház azt is hirdeti, hogy az összes változás mögött sok minden van, ami nem
7
változik, és mindezeknek végső alapja Krisztus, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.[7] A
Zsinat tehát Krisztusnak, a láthatatlan Isten képmásának és az egész teremtés
elsőszülöttének[8] fényességével mindenkihez szólni akar, hogy megvilágítsa az ember
misztériumát, és együttműködjék korunk fő kérdései megoldásának megtalálásában.
ELSŐ RÉSZ
AZ EGYHÁZ ÉS AZ EMBER HIVATÁSA
A Zsinat elsősorban a ma leginkább becsült értékeket akarja a hit fényénél megítélni és isteni
forrásához visszavezetni. Ezen értékek ugyanis, ahogyan isteni ajándékként emberi
képességekből fakadnak, nagyon jók; de az emberi szív romlottsága miatt nemritkán eltérnek
eredeti rendeltetésüktől, ezért megtisztításra szorulnak.
Első fejezet
AZ EMBER SZEMÉLY MÉLTÓSÁGA
A Szentírás ugyanis azt tanítja, hogy az ember "Isten képmására" teremtetett, s képes arra,
hogy megismerje és szeresse Teremtőjét, aki úrrá tette minden földi teremtmény fölött,[9] hogy
Istent dicsőítve uralja és használja azokat.[10] "Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember
fia, hogy meglátogatod őt? Kevéssel tetted kisebbé az angyaloknál, dicsőséggel és tisztességgel
koronáztad, és fölébe állítottad kezed minden művének. Mindent a lába alá vetettél." (Zsolt 8,5--
7. a Vulgátában)
Isten azonban nem magányosságra teremtette az embert: kezdettől fogva "férfinak és nőnek
teremtette" őket (Ter 1,27), kiknek kapcsolata a személyes közösség ősformája. Az ember
ugyanis ízig-vérig társas lény, és másokkal való kapcsolat nélkül képtelen élni és képességeit
kifejleszteni.
Isten tehát -- miként ugyancsak a Szentírásban olvassuk -- látta, hogy "mindaz, amit alkotott,
nagyon jó". (Ter 1,31)
A bűn
13. Isten igazságban alkotta az embert, ő azonban története kezdetétől a Gonosz sugallatára
visszaélt szabadságával, szembeszállt Istenével, és nélküle akarta elérni célját. Noha fölismerték
8
Istent, mégsem dicsőítették Istenként, oktalan szívük elhomályosult, és inkább a
teremtménynek szolgáltak, mint a Teremtőnek.[11] Ami az isteni kinyilatkoztatásból kitűnik,
összhangban van a tapasztalattal. Mert amikor az ember a szíve mélyébe tekint, valóban észleli,
hogy hajlik a rosszra is, és sokféle rossz környékezi, s ezek nem származhatnak a Teremtőjétől,
aki jó. Az ember gyakran nem hajlandó elismerni Istent alkotójának, ezzel megtagadja létének a
végső célra való irányulását, egyúttal szétrombolja saját belső rendjét, valamint a többi
emberhez és az egész teremtett világhoz fűződő rendezett kapcsolatát.
Így tehát az ember önmagában megosztott. Ezért mind az egyéni, mind a közösségi élet teljes
egészében küzdelem, mégpedig drámai küzdelem a jó és a rossz, a világosság és a sötétség
között. Mi több, az ember úgy találja, hogy a maga erejéből hatékonyan nem verheti vissza a
rossz támadásait, olyannyira, hogy mindenki úgy érzi magát, mintha bilincsbe volna verve. De
maga az Úr jött el, hogy megszabadítsa és megerősítse az embert: hogy őt belsőleg megújítsa, a
"világ fejedelmét pedig", aki a bűn szolgaságában tartotta az embert, "kivesse" (vö. Jn 12,31).
[12] A bűn azonban az embert kisebbíti azáltal, hogy akadályozza teljességének elérését.
A test-lélek ember
14. A test és lélek egysége, az ember testi mivoltánál fogva magába gyűjti az anyagi világ
elemeit, melyek általa érik el céljukat és emelik föl hangjukat a Teremtő szabad dicséretére.
[13] Az embernek tehát nem szabad lenéznie a testi életet, épp ellenkezőleg, testét mint Istentől
teremtett és az utolsó napon föltámadó valóságot, jónak és tiszteletreméltónak kell tartania.
Mivel azonban a bűn megsebezte, érzi a test lázongását. Így tehát maga az emberi méltóság
követeli, hogy testében Istent dicsőítse,[14] és ne engedje szíve romlott hajlamainak szolgálni.
Az ember pedig nem téved, amikor az anyagi dolgoknál magasabbrendűnek ismeri meg és nem
csupán a természet egy részecskéjének vagy a társadalom anonim elemének tekinti magát.
Benső valójával ugyanis a dolgok teljességét meghaladja: ebbe a mély benső világba tér, amikor
a szívébe fordul, ahol Isten várja őt, aki a szíveket vizsgálja,[15] s ahol ő maga Isten színe előtt
dönt a saját sorsáról. Így tehát amikor fölismeri önmagában a szellemi és halhatatlan lelket, nem
valami merőben a fizikai és a társadalmi körülményekből fakadó ábrándképpel hitegeti magát,
hanem a valóság mély igazságát érinti.
Az értelem méltósága
15. Az isteni világosság részeseként helyesen ítél az ember, amikor azt mondja, hogy értelme
révén meghaladja az anyagi világot. Szellemi képességét a századok folyamán a tapasztalati
tudományokban, a technikában és a szellemtudományokban serényen használva ő maga
valóban előre haladt. Korunkban viszont elsősorban az anyagvilág kutatásában és leigázásában
ért el kitűnő eredményeket. Mindeközben a mélyebb igazságot kereste és meg is találta. Értelme
ugyanis nem korlátozódik pusztán a jelenségekre, hanem az érthető valóságot igaz
bizonyossággal meg tudja ragadni, noha a bűn következményeként értelme némiképpen
elhomályosult és meggyöngült.
A mi korunk pedig az elmúlt századoknál jobban rászorul erre a bölcsességre, hogy minél
emberibb legyen minden újdonság, amit az ember fölfedez. A világ jövője forog ugyanis
veszélyben, ha nem támadnak bölcsebb emberek. S megjegyzendő, hogy sok gazdaságilag
szegény, de bölcsességben gazdag nép a többieknek igen nagy segítséget nyújthat.
A lelkiismeret méltósága
9
16. Az ember lelkiismerete mélyén egy olyan törvényt fedez föl, amelyet nem ő ad önmagának,
hanem engedelmességgel tartozik iránta, s e törvény hangja -- mely mindig arra szólítja, hogy
szeresse és cselekedje a jót és kerülje a rosszat -- a kellő pillanatban fölhangzik szívében: "ezt
tedd, amazt kerüld!" Isten ugyanis törvényt írt az emberi szívbe, melynek engedelmeskedni
maga az ember méltósága és szerinte ítéltetik meg.[17] A lelkiismeret az ember legrejtettebb
magva és szentélye, ahol egyedül van Istennel, akinek szava visszhangzik bensőjében.
[18] Lelkiismeretében ismeri föl csodálatos módon azt a törvényt, melyet Isten és a felebarát
szeretetével teljesít.[19] A keresztényeket a lelkiismerethez való hűség összeköti a többi
emberrel az igazság keresésében, s az egyén és a társadalom életében fölmerülő számtalan
erkölcsi kérdés igazi megoldásának megtalálásában. Minél inkább érvényesül tehát a helyes
lelkiismeret, annál inkább tartózkodnak az egyének is, a közösségek is az önkényes döntésektől,
s törekszenek arra, hogy az erkölcsiség objektív normáihoz alkalmazkodjanak. Nemritkán
megtörténik, hogy a lelkiismeret legyőzhetetlen tudatlanság miatt téved, anélkül, hogy emiatt
elveszítené méltóságát. Ez azonban nem állítható olyan esetben, amikor az ember nem fordít
elég gondot az igaz, és a jó keresésére és a lelkiismeret a bűn megszokása következtében
lassanként szinte megvakul.
A szabadság értéke
17. Az ember azonban csak szabadon fordulhat a jó felé, mely szabadságot kortársaink nagyra
értékelik és lázasan keresik; méltán. De gyakran visszaélnek vele: úgy tekintik mint
kötetlenséget, hogy mindent megtehessenek, ami élvezetet okoz, még a rosszat is. Az igazi
szabadság azonban az istenképiség nagy jele az emberben. Isten ugyanis az embert a saját
döntésére akarta bízni,[20] hogy a maga elhatározásából keresse Teremtőjét, és hozzá
ragaszkodva, szabadon jusson el a teljes és boldog tökéletességre. Az ember méltósága tehát
megköveteli, hogy tudatos és szabad választás alapján cselekedjék, tudniillik személyként, belső
indítás és irányítás, ne pedig belső vak ösztön vagy merő külső kényszer hatására. E méltóságot
akkor éri el az ember, ha kiszabadulva a szenvedélyek rabságából, a jó szabad választásával
törekszik célja felé, az alkalmas eszközöket pedig hatékonyan és gondosan válogatja meg. Ezt az
Istenre irányultságot a bűntől megsebzett emberi szabadság
teljesen csak Isten segítő kegyelmével tudja megvalósítani.
De mindenkinek számot kell majd adnia saját életéről Isten ítélőszéke előtt, hogy jót vagy
rosszat cselekedett-e.[21]
A halál misztériuma
18. Az emberi lét a halál színe előtt válik a legnagyobb talánnyá. Az embert nemcsak a fájdalom
és a test előrehaladó szétesése gyötri, hanem, s még inkább az örök megsemmisüléstől való
félelem is. Szíve ösztönével helyesen ítél, amikor megborzad személyének teljes összeomlásától
és végső kialvásától, s elutasítja azt. Az örökkévalóság magában hordozott magva, mivel nem
vezethető vissza a puszta anyagra, föllázad a halál ellen. A technika összes, még oly hasznos
próbálkozása sem képes csillapítani az ember szorongását: a testi élet meghosszabbítása
ugyanis nem elégítheti ki annak a másik életnek a vágyát, mely kitörölhetetlenül ott van az
ember szívében.
Miközben a halál színe előtt semmivé válik minden elképzelés, az Egyház az isteni
kinyilatkoztatás alapján állítja, hogy Isten az embert a földi nyomorúság határain túli, boldog
célra teremtette. Sőt a keresztény hit tanítja, hogy a testi halál -- amit az ember nem ismert
volna meg, ha nem vétkezik[22] -- vereséget fog szenvedni, amikor a mindenható és
könyörületes Üdvözítő föltámasztja az embert. Isten ugyanis arra hívta és hívja az embert, hogy
egész természetével kapcsolódjék hozzá a romolhatatlan isteni élet közösségében. E győzelmet a
föltámadott Krisztus vívta ki, aki halálával megszabadította az embert a haláltól.[23] A hit tehát,
ha megfelelő szilárd érvekkel együtt kínálják föl, minden gondolkodó embernek megadja a
választ jövendő sorsát illető aggodalmára; egyúttal lehetőséget nyújt, hogy lelki közösségben
legyen Krisztusban azokkal a szeretett hozzátartozóival, akiket a halál már elragadott; a hit
ugyanis megadja a reményt, hogy ők Istennél megtalálták már az igazi életet.
10
önként elismeri ezt a szeretetet és rábízza magát a Teremtőjére. Kortársaink közül sokan
azonban föl sem fogják ezt a bensőséges és éltető kapcsolatot Istennel, vagy kifejezetten
elutasítják, ezért az ateizmust korunk legsúlyosabb tényei közé kell sorolni, és nagyon komolyan
meg kell vizsgálni.
Az ateizmus szóval egymástól igen különböző jelenségeket fejeznek ki. Egyesek határozottan
tagadják Istent; mások úgy vélik, hogy az ember egyáltalán semmit sem tudhat meg róla; ismét
mások Isten létének kérdését olyan módszerrel veszik vizsgálat alá, mely a kérdést
értelmetlennek tünteti föl. Sokan jogosulatlanul átlépve a tapasztalati tudományok határait,
mindent kizárólag természettudományos módszerrel akarnak magyarázni, vagy épp
ellenkezőleg, tagadják, hogy létezik abszolút igazság. Némelyek annyira fölmagasztalják az
embert, hogy ezáltal az Istenben való hit erőtlenné válik, de úgy tűnik inkább az embert állítják,
mint Istent tagadnák. Mások nem az evangélium Istenét utasítják el, hanem azt az istenképet,
amit maguknak alkottak. Olyanok is vannak, akiket nem foglalkoztatnak az Istennel kapcsolatos
kérdések; úgy látszik, nem éreznek vallásos nyugtalanságot, így nem is értik, miért kellene a
vallással törődniük. Az ateizmus nemritkán a világban tapasztalható rossz elleni szenvedélyes
tiltakozásból, vagy abból fakad, hogy abszolút tulajdonságokkal ruháznak föl és Isten helyébe
állítanak bizonyos emberi értékeket. A mai civilizáció maga is -- nem önmagától, hanem mert
túlságosan belebonyolódik az evilági dolgokba -- megnehezítheti az eljutást Istenhez.
Akik szándékosan igyekeznek távol tartani Istent a szívüktől és kerülik a vallási kérdéseket, nem
mentesek a bűntől, mivel nem követik lelkiismeretük szavát; gyakran azonban maguk a hívők is
bizonyos fokig felelősek. Az ateizmus ugyanis, a maga egészében véve nem eredeti jelenség,
hanem különböző okok következménye, s közéjük kell számítanunk a vallások -- sokhelyütt
elsősorban a keresztény vallás -- által kiváltott kritikát is. Ezért a hívőknek is nem kis részük
lehet az ateizmus létrejöttében, amennyiben a hitre nevelés elhanyagolásával vagy a tanítás
meghamisításával, esetleg vallási, erkölcsi és társadalmi életük fogyatékos voltával inkább
eltakarják, mint föltárják Isten és a vallás igazi arcát.
Az ateista rendszerek
20. A modern ateizmus gyakran rendszer formájában jelentkezik, és egyéb okok mellett odáig
fokozza az emberi autonómia igényét, hogy az Istentől való függés minden formájával szemben
nehézséget támaszt. Követői olyan szabadságra törekszenek, melyben az ember önmaga célja,
saját történetének egyedül ő a főszereplője és szerzője; úgy vélik ez nem egyeztethető össze az
Úrnak, a világ alkotójának és céljának elismerésével, vagy legalábbis teljesen fölöslegessé teszi a
reá való hivatkozást. E tanításnak kedvezhet az a hatalomérzet is, mellyel a mai technikai
fejlődés tölti el az embert.
A mai ateizmus formái közül nem hagyandó figyelmen kívül az sem, mely az emberi
fölszabadulást elsősorban a gazdasági és társadalmi fölszabadulástól várja, s hangoztatja, hogy
a vallás természeténél fogva állja útját ennek a fölszabadulásnak, mert egy jövendő élet
ábrándjával kecsegteti az embert, amivel visszatartja őt a földi társadalom építésétől. Ahol
ennek a fölfogásnak hívei hatalomra jutnak, hevesen támadják a vallást, az ateizmust pedig
kivált az ifjúság nevelésében a közhatalom rendelkezésére álló eszközök alkalmazásával
terjesztik.
Az Egyház vallja, hogy Isten elismerése egyáltalán nem ellenkezik az emberi méltósággal, mivel
e méltóság Istenben alapszik és válik tökéletessé. Isten ugyanis értelmes és szabad társas
11
lénynek teremtette az embert, s mindenekelőtt meghívta, hogy gyermekként közösségben
legyen vele és részesedjék az ő boldogságában. Ezenkívül az Egyház tanítja, hogy az
eszkatologikus remény nem csökkenti a földi dolgok jelentőségét, hanem inkább új
motívumokkal segíti beteljesedésüket. Ezzel szemben, ha elvész az isteni alap és az örök élet
reménye, amint ma látjuk, igen súlyosan sérül az emberi méltóság, és megoldatlan marad az
élet és halál, a bűn és a fájdalom talánya, s az emberek nemritkán kétségbe esnek.
Az Egyház, jóllehet teljesen elutasítja az ateizmust, őszintén vallja, hogy minden embernek,
hívőknek és nem hívőknek egyaránt együtt kell működniük e világ helyes építésében, melyben
közösen élnek, ami természetesen lehetetlen őszinte és okos dialógus nélkül. Helyteleníti tehát a
hátrányos megkülönböztetést a hívők és nem hívők között, amit egyes államok vezetői,
figyelmen kívül hagyva az ember alapvető jogait, jogtalanul gyakorolnak. Igényli a hívők
számára a cselekvési szabadságot, hogy ebben a világban Isten templomát is építhessék. Az
ateistákat pedig emberségesen hívja, hogy nyitott szívvel szemléljék Krisztus evangéliumát.
Az Egyház ugyanis nagyon jól tudja, hogy amikor védelmezi az emberi hivatás méltóságát és
visszaadja a reményt azoknak, akik kétségbe estek végső sorsuk felől, üzenete összhangban van
az emberi szív legtitkosabb vágyaival. Ez az üzenet nem lealacsonyítja az embert, hanem élettel
és szabadsággal ajándékozza meg, s rajta kívül semmi sem képes megnyugtatni az emberi
szívet: "Magadnak alkottál minket", Uram, "és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik
benned".[27]
Krisztus, az új ember
22. Az ember misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában világosodik meg igazán.
Ádám, az első ember ugyanis az eljövendőnek,[28] tudniillik az Úr Krisztusnak előképe volt.
Krisztus, az új Ádám, az Atya és az ő szeretete misztériumának kinyilatkoztatásában teljesen
föltárja az embert az embernek, és megmutatja magasztos hivatását. Nem csoda tehát, ha ezek
az igazságok belőle fakadnak és benne érik el csúcspontjukat.
Aki "a láthatatlan Isten képmása",[29] ugyanő tökéletes ember is, aki Ádám fiainak az ősbűn
által elcsúfított istenképiségét helyreállította. Mivel Ő az emberi természetet fölvette, nem
elemésztette,[30] e természet magától értetődően bennünk is nagy méltóságra jutott. Isten Fia
ugyanis megtestesülésével valamiképpen minden emberrel egyesült. Emberi kézzel dolgozott,
emberi értelemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett,[31] emberi szívvel szeretett.
Szűz Máriától születvén valóban egy lett közülünk, a bűnt kivéve mindenben hasonló lett
hozzánk.[32]
Az ártatlan Bárány, önként ontva vérét, életet szerzett nekünk, Isten benne szerzett
kiengesztelést önmagával és az embereknek egymás között,[33] s kiragadott minket az ördög és
a bűn szolgaságából, így mindegyikünk elmondhatja az apostollal: Isten Fia "szeretett engem, és
önmagát adta értem" (Gal 2,20). Értünk szenvedvén nemcsak példát adott nekünk, hogy
kövessük őt,[34] hanem utat is nyitott, melyen ha járunk, az élet és a halál megszentelődik és új
12
értelmet nyer.
A sok testvér között az elsőszülött Fiú képmásához hasonlóvá vált[35] keresztény ember pedig
megkapja a "Lélek zsengéit" (Róm 8,23), melyek képessé teszik arra, hogy megtartsa a szeretet
új törvényét.[36] E Lélek által, aki "örökségünk foglalója" (Ef 1,14) belülről a teljes ember
megújul egészen "a test megváltásáig" (Róm 8,23): "Ha pedig bennetek lakik annak Lelke, aki
föltámasztotta Jézust a halálból, ő, aki Jézus Krisztust föltámasztotta a halottak közül, halandó
testeteket is életre kelti bennetek lakó Lelke által" (Róm 8,11).[37] Kétségtelen, a keresztény
embernek sok szorongatásban kell fölvennie a harcot a rossz ellen, és meg kell halnia; de a
húsvéti misztérium részeseként hasonlóvá válva Krisztus halálához, reménytől megerősödve tart
a föltámadás felé.[38]
Mindez nemcsak a Krisztus-hívőkre érvényes, hanem miden jóakaratú emberre is, kiknek
szívében láthatatlanul munkálkodik a kegyelem.[39] Mivel ugyanis Krisztus mindenkiért meghalt,
[40] s minden ember végső hivatása azonos, tudniillik isteni hivatás, vallanunk kell, hogy a
Szentlélek mindenkinek fölkínálja a lehetőséget, hogy csak Isten előtt ismert módon
csatlakozhassanak e húsvéti misztériumhoz.
Második fejezet
AZ EMBEREK KÖZÖSSÉGE
A Zsinat célja
23. A mai világ főbb jellegzetességei közé számít az emberek közötti kapcsolatok
megsokasodása, amiben igen nagy része van a technikai fejlődésnek. Az emberek testvéri
dialógusa azonban mégsem e fejlődésben, hanem mélyebben, a személyek közösségében valósul
meg, mely egymás teljes szellemi méltóságának kölcsönös tiszteletét igényli. A krisztusi
kinyilatkoztatás nagy segítséget nyújt a személyek e közösségének létrejöttéhez, s egyúttal
elvezet minket a közösségi élet törvényeinek mélyebb megértésére, mely törvényeket a Teremtő
írt bele az ember szellemi és erkölcsi természetébe.
Ezért Isten és a felebarát szeretete az első és legfőbb parancs. Isten szeretete tehát nem
választható el a felebarát szeretetétől: "...ami egyéb parancs még van, mind ebben az egyben
tetőződik: Szeresd embertársadat, mint saját magadat... A törvény tökéletes teljesítése tehát a
szeretet" (Róm 13,9--10; vö. 1Jn 4,20). Ez pedig az egymástól napról napra jobban függő
emberek és az egyre egységesebbé váló világ számára igen jelentősnek bizonyul.
Sőt amikor az Úr Jézus az emberi észnek föl nem fogható távlatokat nyitva azért imádkozik az
Atyához, hogy "legyenek mindnyájan egyek..., amint mi egyek vagyunk" (Jn 17,21--22),
bizonyos hasonlóságot sejtet az isteni személyek egysége és Isten gyermekeinek igazságban és
szeretetben élt egysége között. E hasonlóság rávilágít arra, hogy az ember -- aki az egyetlen
teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart -- teljesen csak akkor találhat önmagára, ha
13
őszintén elajándékozza magát.[44]
A társas élet nagy segítséget nyújt ugyan az emberi személynek, hogy betölthesse hivatását, a
vallásos hivatását is, még sem tagadható, hogy azok a társadalmi körülmények, melyek között
az emberek élnek, s melyek közé már gyermekkorukban kerülnek, gyakran eltérítik őket a jótól
és a rossz felé terelik. Bizonyos, hogy a társadalmi rendet sűrűn zavaró ok részben a gazdasági,
politikai és társadalmi formákban lappangó feszültség. A mélyebb ok azonban nem ez, hanem a
gőg és az önzés, mely megrontja a társadalom légkörét. Ahol pedig a dolgok rendjét a bűn
következményei megzavarják, ott a születésétől fogva rosszra hajló ember új meg új
kísértésekkel találkozik, és ezeket csak a kegyelemtől támogatott szüntelen erőfeszítésekkel
küzdheti le.
A közjó előmozdítása
26. Az emberek egyre szorosabbá váló és lassan az egész világra kiterjedő kölcsönös függéséből
következik, hogy a közjó -- azaz azon társadalmi életfeltételek összessége, melyek mind a
csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy teljesebben és könnyebben elérjék
tökéletességüket -- napjainkban egyre egyetemesebbé válik, és az egész emberi nemet érintő
jogokat és kötelességeket foglal magában. Minden csoportnak számot kell vetnie a többi csoport
szükségleteivel és jogos igényeivel, sőt az egész emberi család közjavával is.[47]
A társadalmi rendnek tehát és fejlődésének mindig a személyek javára kell irányulnia, ugyanis a
dolgok rendjét kell a személyek rendjéhez szabni, nem pedig fordítva, miként maga az Úr utalt
erre, amikor azt mondta, hogy a szombat van az emberért, és nem az ember a szombatért.
[48] Ezt a rendet tehát úgy kell kibontakoztatni, hogy az igazságban legyen megalapozva, az
igazságosságban épüljön, és a szeretet éltesse; a szabadságban pedig egyre napról napra
emberibb egyensúlyt kell találnia.[49] Ennek megvalósításához azonban a gondolkodásmódot
kell megújítani, és a társadalmat nagy mértékben át kell alakítani.
Isten Lelke, aki csodálatos előrelátással irányítja az idők folyását, és megújítja a föld színét, e
fejlődés mellett áll. Az evangéliumi kovász pedig fölébresztette és folyamatosan ébreszti az
emberi szívben a méltóság visszafoghatatlan vágyát.
14
ember iránti tiszteletet: mindenkinek úgy kell tekinteni a felebarátra -- kivétel nélkül --, mint
önmagára, elsősorban azáltal, hogy életéről és a hozzá szükséges eszközökről gondoskodik;
[50] nehogy azt a gazdagot utánozza, aki a szegény Lázárral mit sem törődött.[51]
Ezenfelül minden, ami az élet ellen irányul: az emberölés bármely formája, a népirtás, az
abortusz, az eutanázia és a szándékos öngyilkosság; minden, ami az emberi személy épségét
sérti: a csonkítások, a testi vagy lelki kínzás, a lelki kényszer alkalmazása; minden, ami az
emberi méltóságot sérti: az embertelen életkörülmények, az önkényes bebörtönzések,
deportálások, rabszolgaság, prostitúció, leány- és fiúkereskedelem, a lealacsonyító
munkakörülmények, melyek a munkásokat a haszonszerzés puszta eszközévé teszik, s nem
szabad és felelős személyeknek tekintik -- mindezek és hozzájuk hasonlók kétségtelenül
szégyenletes gaztettek, s miközben tönkreteszik az emberi civilizációt, inkább az elkövetőiket
szennyezik be, mint azokat, akik elszenvedik a jogtalanságot, és a legnagyobb mértékben
ellenkeznek a Teremtő tiszteletével.
Krisztus tanítása azt is megköveteli, hogy bocsássuk meg a sérelmeket, és a szeretet parancsát
pedig -- mely az Újszövetség törvénye -- minden ellenségre kiterjeszti: "Hallottátok a parancsot:
Szeresd embertársadat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek
ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal, és imádkozzatok üldözőitekért (és
rágalmazóitokért)" (Mt 5,43--44).[54]
15
okoznak, és ellenkeznek a társadalmi igazságossággal, az emberi személy méltóságának
egyenlőségével, s a társadalmi és nemzetközi békével.
Szent törvénye legyen tehát mindenkinek, hogy a társadalmi kapcsolatokat a mai ember legfőbb
kötelességének tekintse, és tiszteletben is tartsa. Minél inkább eggyé válik ugyanis a világ, annál
nyilvánvalóbb, hogy az emberi feladatok túlnőnek a szűkebb csoportok keretein, s lassanként
kiterjednek az egész világra. Ehhez pedig föltétlenül szükséges, hogy mind az egyének, mind
közösségeik önmagukban kifejlesszék és a társadalomban elterjesszék az erkölcsi és a szociális
erényeket, hogy így az isteni kegyelem nélkülözhetetlen segítségével valóban új emberekké és
egy új arcú emberi nem építőivé legyenek.
Felelősség- és sorsközösségvállalás
31. Annak érdekében, hogy az egyes emberek mind önmaguk, mind a csoportok iránt,
melyeknek tagjai lelkiismereti kötelességüket teljesíteni tudják, lelkileg kell jobban kiművelni
őket, fölhasználva azokat a nagyszerű segédeszközöket, melyek korunkban az emberi nem
rendelkezésére állnak. Mindenekelőtt a bármely társadalmi rétegből származó fiatalokat kell úgy
nevelni, hogy olyan férfiakká és nőkké váljanak, akik nemcsak művelt emberek, hanem
nagylelkűek is, hiszen az ilyenekre égető szüksége van korunknak.
Éppen ezért mindenkiben föl kell szítani a kedvet, hogy kivegye részét a közös
kezdeményezésekből. Dicséret illeti meg azoknak a nemzeteknek eljárását, melyek körében a
polgárok lehető legnagyobb része valódi szabadságban kiveszi részét a közügyekből.
Mindenesetre tekintettel kell lenni minden nép valós helyzetére és a közhatalom szükséges
erejére. Hogy a polgárok valamennyien készek legyenek részt venni a társadalom testét alkotó
különböző csoportok életében, e csoportokban vonzó és mások szolgálatára készségessé tevő
értékeket kell találniuk. Joggal hihetjük, hogy az emberiség jövője azok kezében van, akik a
következő nemzedékeknek át tudják adni az élet értelmét és remény erejét.
16
tetszett neki, "hogy az embereket ne egyenként, minden társas kapcsolat kizárásával szentelje
meg és üdvözítse, hanem néppé tegye őket, mely őt igazságban megismeri és szentül szolgál
neki".[55] Az üdvösség történetének kezdetétől fogva nemcsak mint egyéneket, hanem mint
közösség tagjait választott ki embereket. Ezeket a választottakat Isten, föltárva a maga tervét,
"népének" (Kiv 3,7--12) nevezte, mellyel a Sínai-hegyen még szövetséget is kötött.[56]
E közösségi jelleget Jézus Krisztus műve tökéletesíti és beteljesíti. Maga a megtestesült Ige
ugyanis részese akart lenni az emberi közösségnek. Részt vette a kánai menyegzőn, betért
Zakeus házába, asztalhoz ült a vámosokkal és bűnösökkel. Az Atya szeretetét és az ember
nagyszerű hivatását a társadalmi élet legáltalánosabb dolgait említve, s a mindennapi élet képeit
és nyelvi fordulatait használva nyilatkoztatta ki. Az emberi kapcsolatokat -- mindenekelőtt a
családi kapcsolatokat, melyek a társadalmi élet alapelemei -- megszentelte, és önként alávetette
magát hazája törvényeinek. Kora és országa munkásemberének életét akarta élni.
Elsőszülöttként a sok testvér között, azok körében, akik őt hittel és szeretettel befogadják halála
és föltámadása után Lelkének ajándékával új testvéri közösséget alapított, tudniillik a testében,
mely az Egyház, hogy ott mindnyájan, mint egymásnak tagjai -- a kapott különböző adományok
szerint -- kölcsönösen szolgálják egymást.
E szolidaritást folyton növelni kell egészen addig a napig, melyen majd beteljesedik, és a
kegyelemből üdvözült emberek -- mint Isten és testvérük, Krisztus szeretett családja --
tökéletesen megdicsőítik Istent.
Harmadik fejezet
AZ EMBER TEVÉKENYSÉGE A VILÁGBAN
A probléma
33. Az ember mindig törekedett arra, hogy munkájával és tehetségével minél gazdagabban
bontakoztassa ki életét; ma azonban uralmát, főként a tudomány és a technika segítségével
szinte az egész természetre kiterjesztette, s egyre tovább terjeszti, és a nemzetek közötti
érintkezés sokféle és egyre számosabb eszköze segítségével az emberi család lassanként az
egész földkerekségen egyetlen közösségként ismeri föl és szervezi meg önmagát. Mindezek
következtében sok olyan dolgot, melyet korábban az ember a természetfölötti erőktől várt, ma
saját munkájával biztosít magának.
E hatalmas törekvés láttán, mely már az egész emberi nemet áthatja, sok kérdés vetődik föl az
emberek között: Vajon mi az értelme és az értéke ennek a tevékenységnek? Hogyan kell
használnunk mindezeket a javakat? Milyen cél felé tartanak az egyének vagy a közösségek
törekvései? Az Egyház, mely őrzi Isten igéjének letéteményét -- a vallási és erkölcsi élet elveinek
forrását --, anélkül, hogy az egyes konkrét kérdésekre mindig kész válaszai volnának, szeretné
egyesíteni a kinyilatkoztatás fényét az emberi tudással, hogy megvilágosítsa az utat, melyen
csak nemrégiben indult el az emberiség.
17
csodálatos legyen Isten neve az egész földön.[58]
Ebből következően az emberi tevékenység alapszabálya ez: Isten terve és akarata szerint legyen
összhangban az emberi nem igazi javával, s az embernek mint egyénnek és a társadalom
tagjának tegye lehetővé teljes hivatásának szolgálatát és betöltését.
Ha azonban a mulandó dolgok autonómiája kifejezésen azt értik, hogy a teremtett dolgok nem
függnek Istentől, s hogy az ember a Teremtőt figyelmen kívül hagyva rendelkezhet velük, akkor
minden istenhívő megérti, mennyire hamis e nézet. A teremtmény ugyanis a Teremtő nélkül
elenyészik. Egyébként bármely vallás hívei mindig meghallották Isten szavát és
megnyilatkozását a teremtmények nyelvén, sőt, ha Isten feledésbe merül, maga a teremtmény
18
érthetetlenné válik.
Az emberek egész történelmén végighúzódik a kemény harc a sötétség hatalmai ellen, mely a
történelem hajnalán kezdődött és az utolsó napig fog tartani az Úr tanítása szerint.[64] E harc
részeseként az embernek szüntelenül küzdenie is kell, hogy kitarthasson a jóban; és saját belső
egységét csak Isten kegyelmének segítségével és komoly erőfeszítések árán tudja elérni.
Ezért Krisztus Egyháza a Teremtő tervében bízva elismeri ugyan, hogy az emberi fejlődés
szolgálhatja az emberek igaz boldogságát, mégis ismételnie kell az Apostol intelmét: "Ne
hasonuljatok ehhez a világhoz" (Róm 12,2), tudniillik a hiúságnak és rosszaságnak ahhoz a
lelkületéhez, mely az Isten és az ember szolgálatára rendelt emberi tevékenységet a bűn
eszközévé változtatja.
Ha tehát azt kérdezi valaki, hogyan lehet fölébe kerekedni e nyomorúságnak, a keresztények
megvallják: minden emberi tevékenységet, amit a kevélység és a rendetlen önszeretet naponta
veszélyeztet, Krisztus keresztjével és föltámadásával meg kell tisztítani és tökéletessé kell tenni.
A Krisztustól megváltott és a Szentlélekben új teremtménnyé lett ember, szeretheti és kell is
szeretnie az Istentől teremtett dolgokat. Mert Istentől kapja, úgy tekinti és tiszteli azokat,
mintha Isten kezéből áradnának. Hálát adván értük a Jótevőnek, s szegénységben és a lélek
szabadságával használva és élvezve a teremtett dolgokat, a világ igaz birtokosa lesz: mint
akinek semmije sincs, és mindene megvan.[65] "Minden a tiétek: ti azonban Krisztuséi vagytok,
Krisztus pedig az Istené" (1Kor 3,22--23).
E reménynek zálogot és erre az útra eledelt hagyott az Úr övéinek a hit azon szentségében,
melyben a természet és az emberi munka gyümölcsei dicsőséges testté és vérré válnak a
testvéri közösség vacsoráján, mely a mennyei lakoma előíze.
Új föld és új ég
19
39. Nem tudjuk, mikor teljesedik be a föld és az emberiség ideje,[71] sem a mindenség
átalakulásának módját nem ismerjük. Elmúlik ugyanis a világ bűntől eltorzult alakja,[72] de
halljuk, hogy Isten új lakóhelyet és új földet készít, melyben igazságosság lakik,[73] s melynek
boldogsága betölti, sőt felülmúlja mindazt a békevágyat, mely feltör az emberi szívekből.
[74] Akkor miután legyőzetik a halál, Isten fiai föltámadnak Krisztusban, és amit elvetettek
gyöngeségben és romlandóságban, magára ölti a romolhatatlanságot;[75] s miközben csak a
szeretet marad meg és annak cselekedetei,[76] megszabadul a hiábavalóság szolgaságából az az
egész teremtés,[77] melyet Isten az emberért teremtett.
Kapjuk a figyelmeztetést, hogy mi haszna van belőle az embernek, ha megszerzi akár az egész
világot is, de önmagát elveszíti.[78] Az új föld várásának mégsem szabad csökkentenie, hanem
inkább fokoznia kell a szorgoskodást, hogy szebb legyen a föld, hiszen itt van növekedőben az új
emberi család közössége, mely némiképp már sejteti az eljövendő világ körvonalait. Így tehát
jóllehet a földi fejlődést gondosan meg kell különböztetni Krisztus országának növekedésétől,
mégis amennyiben hozzájárulhat a társadalom jobb rendjének megalkotásához, sokat jelent az
Isten országa szempontjából.[79]
Negyedik fejezet
AZ EGYHÁZ FELADATA A MAI VILÁGBAN
A földi és mennyei országnak ezt az egymásba fonódását csak hittel lehet fölfogni, sőt
misztériuma marad az emberi történelemnek, melyet mindaddig, amíg Isten gyermekeinek
dicsősége teljesen ki nem nyilvánul, megzavar a bűn. Az Egyház a maga üdvözítő célja felé
törekedvén, nemcsak az isteni életet közli az emberrel, hanem ennek visszatükröződő fényét az
egész világra is árasztja, leginkább azáltal, hogy az emberi személy méltóságát gyógyítja és
fölemeli, megerősíti az emberi társadalom kötelékeit, s mélyebb értelmet és jelentőséget ad az
emberek mindennapi tevékenységének. Így az Egyház egyes tagjai és egész közössége által úgy
hiszi, nagyban hozzájárulhat az emberi család és történelme emberibbé tételéhez.
Ezen felül a katolikus Egyház elfogultságok nélkül értékeli nagyra mindazt az erőfeszítést, mellyel
más keresztény egyházak és egyházi közösségek hozzájárultak és hozzájárulnak e feladat
20
teljesítéséhez. Arról is szilárdan meg van győződve, hogy ő maga sok és sokféle segítséget
kaphat a világtól az evangélium útjának egyengetéséhez, az egyesektől éppúgy, mint a
társadalomtól, adottságaik és tevékenységük természete szerint. Az Egyház és a világ bizonyos
értelemben közös dolgaiban a kölcsönös kapcsolatok és támogatás megfelelő elősegítése
érdekében néhány általános elvet terjesztünk elő.
E hitből eredően képes az Egyház arra, hogy az emberi természet méltóságát kivonja a változó
vélemények hatása alól, melyek például az emberi testet vagy nagyon leértékelik, vagy
mértéktelenül fölmagasztalják. Nincs az az emberi törvény, mely a személy méltóságát és
szabadságát annyira biztosíthatná, mint Krisztusnak az Egyházra bízott evangéliuma. Mert ez az
evangélium Isten gyermekeinek szabadságát hirdeti és nyilvánítja ki, elutasít minden
szolgaságot, mert az végsősoron a bűn következménye,[88] a lelkiismeret méltóságát és szabad
döntését szentnek tiszteli, szüntelenül figyelmeztet arra, hogy minden emberi talentumot Isten
szolgálatára és az emberek javára kell kamatoztatni, végül pedig mindenkit mindenkinek a
szeretetébe ajánl.[89] Mindez összhangban áll a krisztusi üdvrend alaptörvényével. Jóllehet
ugyanis az üdvözítő és teremtő Isten ugyanaz, és egy ura van az emberi történelemnek és az
üdvtörténetnek, mindazonáltal ebben az isteni rendben nem szűnik meg a teremtmény, s főleg
az ember jogos autonómiája, hanem inkább visszanyeri méltóságát és megerősödik benne.
Az Egyház tehát a rábízott evangélium erejével hirdeti az emberi jogokat, s elismeri és nagyra
értékeli a mai kor dinamizmusát, mellyel e jogokat mindenütt sürgetik. Ezt a folyamatot
mindenesetre az evangélium szellemével kell átitatni, és meg kell óvni a hamis autonómia
minden fajtájától. Kísért ugyanis az a vélemény, hogy személyünk jogait csak akkor
birtokolhatjuk teljes mértékben, ha függetlenítjük magunkat az isteni törvény minden előírásától.
Csakhogy ez az út a személy méltóságának nem a megőrzéséhez, hanem megsemmisüléséhez
vezet.
A küldetés, melyet Krisztus Egyházára bízott, nem politikai, gazdasági vagy társadalmi jellegű: a
cél, amit eléje kitűzött, vallási természetű.[91] De ebből a vallási küldetésből olyan feladatok,
világosság és erők fakadnak, melyek jó szolgálatot tehetnek az emberi közösség isteni törvény
szerinti fölépüléséhez és megszilárdulásához. Emellett -- szükség szerint -- az Egyház maga is
létesíthet a korviszonyoknak és a helyi körülményeknek megfelelő intézményeket mindenki
szolgálatára, sőt köteles ilyeneket létesíteni, különösen a nélkülözők érdekében, például
jótékonysági intézményeket és hasonlókat.
Az Egyház továbbá elismer minden jót, ami korunk társadalmi dinamizmusában van: főként
az egység felé való fejlődést, az egészséges szocializáció és a polgári, illetve a
gazdasági önszerveződés folyamatát. Az egység előmozdítása ugyanis hozzátartozik az Egyház
legsajátosabb küldetéséhez, hiszen "az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és
eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének".
21
[92] Így mutatja meg az Egyház a világnak, hogy az igazi külső társadalmi egység az elmék és a
szívek egységéből ered, tudniillik abból a hitből és szeretetből, melyekkel a Szentlélekben a saját
fölbonthatatlan egysége van megalapozva. Az az erő ugyanis, melyet az Egyház a mai
társadalomba önthet, ebben az életre váltott hitben és szeretetben áll, nem pedig egy pusztán
emberi eszközökre támaszkodó külső uralomban.
A Zsinat tehát nagy tisztelettel tekint mindarra, ami igaz, jó és igazságos abban az oly sokféle
intézményben, melyet az emberi nem a maga javára alapított és alapít. Ezenfelül kijelenti, hogy
az Egyház -- amennyiben rajta múlik és küldetésével összefér -- segíteni és támogatni akarja az
összes ilyen intézményt. Semmit sem kíván jobban, mint mindenki javára szolgálván szabadon
fejlődhessen bármilyen kormányzati forma alatt, mely elismeri a személy és a család alapvető
jogait és a közjó követelményeit.
Sajátosan, bár nem kizárólag a világi hívekre tartoznak az evilági feladatok és tevékenységek.
Amikor tehát akár egyenként, akár közösségben a világ polgáraiként munkálkodnak, ne csak az
egyes szakterületek sajátos törvényeit tartsák tiszteletben, hanem igyekezzenek az adott
területen igazi szakértelmet szerezni. Szívesen dolgozzanak együtt az azonos célokért
fáradozókkal. Elismervén a hit követelményeit, erejével bátran legyenek találékonyak, s
valósítsák meg kezdeményezéseiket. Az ő megfelelően kiművelt lelkiismeretükre tartozik a
feladat, hogy az isteni törvény beleíródjék a földi város életébe. A papoktól pedig világosságot és
erőt várjanak a világi hívek. Ne higgyék azonban, hogy lelkipásztoraik mindenhez értenek, és az
összes fölmerülő, esetleg súlyos kérdésben azon nyomban gyakorlati megoldást tudnak ajánlani,
vagy hogy ez lenne a papok küldetése. Vállalják csak a világi hívők a maguk sajátos szerepét,
keresztény bölcsességgel és engedelmesen figyelve a Tanítóhivatal eligazító szavaira.[97]
Többször előfordul, hogy a dolgok keresztény szemlélete bizonyos körülmények között egy
meghatározott megoldást sugall. Más hívők viszont, amint ez gyakorta és egészen jogosan
megtörténik, nem kisebb őszinteséggel másképp vélekednek ugyanarról a dologról. Ha a javasolt
megoldásokat a felek önkéntelenül is kapcsolatba hozzák az evangélium tanításával, nem szabad
22
elfelejteni, hogy ilyen esetekben senkinek sem szabad az Egyház tekintélyét kizárólag a maga
véleményének támogatására lefoglalni. Mindig őszinte párbeszéd útján iparkodjanak magukat a
másikkal megértetni, gyakorolva a kölcsönös szeretetet és elsősorban a közjóval törődve.
A világi híveknek -- kiknek az Egyház egész életében tevékeny szerepet kell vállalniuk --
nemcsak az a feladatuk, hogy keresztény szellemmel itassák át a világot, hanem arra is
hivatottak, hogy a társadalomban minden helyzetben Krisztus tanúi legyenek.
A püspökök pedig, kikre Isten egyháza vezetésének feladatát bízta, papjaikkal együtt úgy
hirdessék Krisztus üzenetét, hogy a hívők minden földi tevékenységét az evangélium fénye
világítsa meg. Valamennyi lelkipásztor gondoljon továbbá arra, hogy mindennapi életével és
munkálkodásával[98] az Egyházat képviseli a világ felé, az emberek róla ítélik meg a krisztusi
üzenet erejét és igazságát. Életükkel és szavukkal bizonyítsák -- a szerzetesekkel és világi
híveikkel együtt -, hogy az Isten jótéteményeivel elhalmozott Egyház már a puszta jelenlétével is
kimeríthetetlen forrása azoknak az erényeknek, melyekre a mai világ leginkább rászorul. Kitartó
tanulással készüljenek föl, hogy részt tudjanak venni a világgal és a legkülönbözőbb fölfogású
emberekkel folytatandó párbeszédben. Mindenekelőtt pedig szívleljék meg e Zsinat szavait:
"Mivel ma az egész emberiség politikai, gazdasági és társadalmi tekintetben egyre inkább
egységessé válik, a papoknak minden széthúzást kizárva egyre inkább egyesíteniük kell
törekvésüket és munkálkodásukat a püspökök és a legfőbb pásztor vezetése alatt, hogy az egész
emberi nem eljusson Isten családjának egységébe."[99]
Az Egyház, mivel látható társadalmi szervezete van, ami Krisztusban gyökerező egységének jele,
23
az emberi társadalom életének fejlődésével is gazdagodhat és gazdagszik, nem mintha valami
hiányozna a Krisztustól adott alkotmányból, hanem annak érdekében, hogy azt mélyebben
megismerje, jobban kifejezze és korunkhoz szerencsésebben alkalmazza. Az Egyház hálás
lélekkel tapasztalja azt a sokféle segítséget, melyet akár a maga közösségében, akár egyes
fiainak a személyében kap bármilyen rendű és rangú embertől. Akik előbbre viszik az emberi
közösség ügyét a családi, a kulturális, a gazdasági, valamint a nemzeti vagy nemzetközi politikai
élet terén, azok Isten terve szerint nem csekély szolgálatot tesznek az egyházi közösségnek is,
amennyiben ez külső tényezőktől függ. Sőt az Egyház vallja, hogy sok hasznot merített és
meríthet még ellenségeinek és üldözőinek támadásaiból is.[103]
Isten Igéje ugyanis, aki által minden teremtetett, megtestesült, hogy mint tökéletes ember,
mindenkit üdvözítsen és összefoglalja a mindenséget. Az Úr az emberi történelem célja, az a
pont, amelyre a történelem és a civilizáció vágyai irányulnak, ő az emberi nem középpontja,
minden szív öröme és kívánságainak beteljesedése.[105] Ő az, akit az Atya föltámasztott a
halálból, megdicsőített és jobbjára ültetett, hogy élők és holtak bírája legyen. Az ő Lelkétől
éltetve és egyesítve zarándokolunk a történelem beteljesedése felé, mely az Atya szeretete
tervének teljesen megfelel: "Krisztusban mint főben újra egyesítsen mindent, ami a mennyben
és a földön van" (Ef 1,10).
MÁSODIK RÉSZ
A FONTOSABB RÉSZLETKÉRDÉSEK
Előszó
46. A Zsinat, miután kifejtette, milyen nagy az emberi személy méltósága, s hogy milyen
feladatok betöltésére hivatott az ember a világon egyéni és társadalmi síkon egyaránt; most
korunk néhány sürgető és az emberi nemet mélységesen érintő problémájára irányítja a
figyelmet, az evangélium és az emberi tapasztalat fényénél.
Első fejezet
A HÁZASSÁG ÉS A CSALÁD MÉLTÓSÁGÁNAK MEGBECSÜLÉSE
A házasság és a család intézményének méltósága nem mindenütt egyforma fénnyel ragyog, mert
a többnejűség, a válás járványa, az úgynevezett szabadszerelem és egyéb erkölcsi
24
eltévelyedések elhomályosítják; továbbá a hitvesi szerelmet igen gyakran megszentségteleníti az
önzés, a hedonizmus és a meg nem engedett fogamzásgátlás. Ezeken kívül a mai gazdasági,
társadalom-pszichológiai és polgári állapotok is súlyos zavarokat okoznak a családban. A föld
egyes részein, nem minden aggodalom nélkül, a népesség növekedéséből származó problémákat
lehet megfigyelni. Mindez szorongással tölti el a lelkiismeretet. Mindazonáltal a házasság és a
család intézményének jelentősége és ereje abból is kiviláglik, hogy a mai társadalom mélyreható
változásai a velük járó nehézségek ellenére is, újra meg újra, különféle formákban megmutatják
ennek az intézménynek igazi természetét.
Az Úr Krisztus ezt az isteni szeretet forrásából eredő és a közte és az Egyház közti egység
mintájára alapított sokarcú szeretetet bőségesen megáldotta. Miként ugyanis egykor a szeretet
és a hűség szövetségével Isten a népe elé sietett,[108] úgy most az emberek Üdvözítője és az
Egyház Vőlegénye[109] a házasság szentsége által elébe jön a keresztény hitvestársaknak.
Velük is marad, hogy miként ő szerette az Egyházat és önmagát adta érte,[110] ugyanúgy
szeressék egymást a házastársak is, kölcsönös odaadással és örök hűséggel. Az igazi házastársi
szerelem fölvétetik az isteni szeretetbe, s Krisztus megváltó ereje és az Egyház üdvözítő
tevékenysége irányítja és gazdagítja, hogy a házastársak valóban eljussanak Istenhez,
magasztos atyai és anyai hivatásukban pedig segítséget és erőt kapjanak.[111] Ezért a
keresztény házastársakat állapotbeli feladataikra és méltóságukra egy külön szentség erősíti
meg és szenteli föl;[112] melynek erejével teljesítvén házastársi és családi kötelességeiket,
Krisztus lelkületétől áthatottan -- mely egész életüket hittel, reménnyel és szeretettel járja át --
egyre jobban elérik tökéletességüket és kölcsönös megszentelődésüket és közösen dicsőítik
Istent.
Ezért, ha maguk a szülők jó példával és családi imádsággal járnak elöl, a gyermekek, sőt
mindazok, akik a családi körben élnek, könnyebben megtalálják az emberiesség, az üdvösség és
az életszentség útját. A házastársak tehát, akiket az apaság és az anyaság méltósága és tiszte
ékesít, szorgalmasan teljesítsék az elsősorban rájuk tartozó nevelés, különösen a vallásos
nevelés feladatát.
25
házastársi szeretettel, nagylelkű termékenységgel, az egységgel és a hűséggel, részben
valamennyi tagjának szeretetteljes együttműködésével -- az Üdvözítő eleven jelenlétét a
világban és az Egyház igazi természetét.
A hitvesi szerelem
49. Isten igéje többször hívja a jegyeseket és házastársakat arra, hogy a jegyességet tiszta
szerelemmel, a házasságot osztatlan szeretettel éljék és gazdagítsák.[115] Sok kortársunk is
nagyrabecsüli a férj és a feleség közti igaz szerelmet, mely a népek és korok tiszteletreméltó
szokásai szerint különböző módokon nyilvánul meg. Ez a szerelem ugyanis, mint kimagaslóan
emberi jelenség, mivel az akarat érzületével személytől személyre irányul, átfogja az egész
személy javát; ezért a test és a lélek megnyilatkozásait képes sajátos méltósággal gazdagítani, s
ezeket a hitvesi barátság kiváltságos mozzanataivá és jeleivé nemesíteni. Ezt a szerelmet az Úr
arra méltatta, hogy különleges kegyelmével és a szeretet ajándékával gyógyítsa, tökéletesítse és
fölemelje. Ez az egyszerre emberi és isteni természetű szerelem a házastársakat szabad és
kölcsönös gyöngéd érzelemmel és tettekkel bizonyított önajándékozásra vezeti, és egész
életüket áthatja;[116] sőt nagylelkű tevékenysége által maga is tökéletesedik és növekszik.
Messze fölülmúlja tehát a pusztán erotikus vonzódást, mely ha önzésből fakad, gyorsan és
szánalmasan elenyészik.
A hiteles házastársi szeretetet jobban fogják értékelni, s helyes közvélemény fog róla kialakulni,
ha a keresztény házastársak kitűnnek a hűséges és harmonikus szeretet és a gyermekek gondos
nevelésének tanúságtételével, és kiveszik részüket a szükséges kulturális, pszichológiai és
társadalmi megújhodásból a házasság és a család javára. A fiatalokat alkalmas módon és
idejekorán, elsősorban éppen a családon belül, föl kell világosítani a házastársi szerelem
méltóságáról, feladatáról és megéléséről, hogy a tisztaság szeretetében nevelkedve megfelelő
életkorban és erényes jegyesség után köthessenek házasságot.
A házasság termékenysége
50. A házasságnak és a hitvesi szerelemnek természete szerint az a rendeltetése, hogy
utódoknak adjon életet és fölnevelje őket. A gyermek a házasság legnagyobb ajándéka, és a
szülők számára a legnagyobb kincs. Isten, aki így szólt: "Nem jó az embernek egyedül lennie"
(Ter 2,18), és aki "kezdetben férfinak és nőnek teremtette az embert" (Mt 19,4), különleges
részt akarva adni neki a saját teremtő tevékenységéből, megáldotta a férfit és a nőt: "Legyetek
termékenyek, szaporodjatok" (Ter 1,28). Következésképpen a házastársi szerelem helyes
gyakorlása és a belőle fakadó egész családi élet -- a házasság egyéb céljainak háttérbe szorítása
nélkül -- arra irányul, hogy a házastársak bátran legyenek készek együttműködni a Teremtő és a
Megváltó szeretetével, aki általuk gyarapítja és gazdagítja a családját.
26
hogy nem cselekedhetnek önkényesen. Az isteni törvény szerint tájékozódó lelkiismeretükhöz
kell igazodniuk, készségesen hallgatva az Egyház Tanítóhivatalára, mely az isteni törvényt az
evangélium fényénél hitelesen értelmezi. Ez az isteni törvény megmutatja a hitvesi szerelem
teljes jelentését, oltalmazza azt és igazán emberi tökéletességére késztet. Azok a keresztény
házastársak, akik bíznak Isten gondviselésében, és ébrentartják magukban az áldozatkészség
szellemét,[117] megdicsőítik a Teremtőt, és a tökéletesség felé haladnak Krisztusban, amikor
nagylelkűen, emberi és keresztény felelősségtől áthatva teljesítik az életadás feladatát. A
házastársak közül, akik ily módon az Istentől kapott feladatukat teljesítik, külön is meg kell
említeni azokat, akik okos és közös elhatározással nagylelkűen vállalnak több megfelelően
nevelendő gyermeket is.[118]
Isten ugyanis, az élet Ura, az élet megőrzésének magasztos szolgálatát az emberekre bízta, s
ezt emberhez méltó módon kell teljesíteni. Az életet tehát a fogantatástól kezdve a legnagyobb
gonddal oltalmazni kell: az abortusz és a csecsemőgyilkosság szégyenletes gaztett. Az emberi
nemiség és az ember életadó képessége csodálatosan fölötte áll mindannak, amivel az élet
alacsonyabb szintjein találkozunk. Ezért nagy tisztelet illeti a házasélet sajátos aktusait is,
amennyiben azok az ember veleszületett méltóságának megfelelően folynak le. A házastársi
szerelem és az élet felelős továbbadásának összehangolásában az erkölcsi megítélés nem csupán
az őszinte szándéktól és az indítékok értékelésétől függ, hanem a személy és tettei
természetéből vett olyan objektív kritériumok alapján kell történnie, melyek biztosítják az igazi
szerelem összefüggésében a kölcsönös ajándékozás és az életfakasztás teljes értelmét. Ez pedig
csak akkor lehetséges, ha a házastársak őszinte lélekkel ápolják magukban a hitvesi tisztaság
erényét. Az Egyház gyermekeinek ezekre az elvekre támaszkodva a születésszabályozás terén
nem szabad olyan utakra lépniök, melyeket a Tanítóhivatal az isteni törvény magyarázatában
elítél.[119]
Mindenkinek el kell gondolkodnia azon, hogy az ember életét és az életfakasztás feladatát nem
lehet e világ kereteibe szorítani, mértékével mérni és csak ebből kiindulva értelmezni, hanem
mindig figyelembe kell venni az ember örök rendeltetését is.
27
családalapításkor okos tanácsokkal irányítsák a fiatalokat -- akiknek készségesen kell őket
hallgatniuk --, de óvakodjanak attól, hogy közvetve vagy közvetlenül házasságkötésre vagy
párválasztásra kényszerítsék őket.
Így a társadalom alapja a család, melyben különböző nemzedékek élnek együtt és segítik
egymást a nagyobb bölcsesség megszerzésében és abban, hogyan lehet a személyek jogait
összehangolni a társadalmi élet egyéb követelményeivel. Ezért mindazoknak, akiknek befolyása
van közösségekre vagy társadalmi csoportokra, hatékonyan hozzá kell járulniuk a házasság és a
család helyzetének javításához. A polgári hatalom tartsa szent kötelességének, hogy elismerje,
óvja és erősítse a házasság és a család igazi természetét, védje a közerkölcsöket és segítse a
családok boldogulását. Biztosítani kell a szülők jogát ahhoz, hogy gyermekeknek adjanak életet
és őket a családi körben fölnevelhessék. Előrelátó törvényhozás és különféle kezdeményezések
védelmezzék és megfelelően támogassák azokat is, akik sajnálatosan nélkülözik a családi otthon
melegét.
A papok feladata -- alaposan megismervén a család problémáit --, hogy különböző lelkipásztori
módszerekkel, igehirdetéssel, liturgiával és más lelki segítséggel házas és családi életükben
támogassa a házaspárokat; nehézségeikben emberségesen és türelmesen erősítse és
szeretetben bátorítsa őket, hogy valóban sugárzó családdá váljanak.
Második fejezet
A KULTÚRA HELYES FEJLESZTÉSE
Bevezetés
53. Az emberi személy jellegzetes vonása, hogy csak kultúra által, azaz a természet javainak és
értékeinek továbbfejlesztése által juthat el az igazi és teljes emberségre. Ahol tehát emberi
élettel találkozunk, ott természet és kultúra a legszorosabban összefonódik.
A kultúra szó általános értelemben véve mindazt jelenti, amivel a maga sokirányú szellemi és
testi képességét kiműveli és kibontakoztatja az ember. Ismeretszerzés és munka által
meghódítani igyekszik az egész világot, az erkölcsök és az intézmények tökéletesítésével pedig
emberiesebbé teszi a közösségi életet a családban és az egész társadalomban, végül az idők
folyamán műveiben fejezi ki, közli másokkal és örökíti meg lelkének nagy élményeit és
törekvéseit, hogy azok sokaknak, sőt az egész emberi nemnek fölemelkedését szolgálják.
28
Ebből következően az emberi kultúrának szükségszerűen történeti és társadalmi arculata van, s
hogy a kultúra szó gyakran szociológiai és néprajzi értelmet is nyer. Ebben az értelemben
beszélhetünk a kultúrákról többesszámban. A dolgok fölhasználása, a munkavégzés, a
kifejezésmód, a vallásgyakorlat, az erkölcs, a törvényhozás és jogintézmények, a tudomány, a
mesterségek és művészetek különböző módjaiból más és más közösségi életformák és
értékrangsorok származnak. Így az áthagyományozott formákból képződik egy-egy emberi
közösség saját öröksége. És így jön létre egy körülhatárolt történeti környezet, melybe minden
nemzet és kor embere beilleszkedik és belőle meríti az emberi és polgári kultúra fejlődéséhez
szükséges javakat.
Új életformák
54. A modern ember életkörülményei szociális és kulturális szempontból annyira megváltoztak,
hogy az emberi nem történetének új korszakáról lehet beszélni.[124] Ezáltal a kultúra
gazdagítására és szélesebb körű terjesztésére új utak nyílnak, melyeket a természet-, ember- és
társadalomtudományok, a technika, valamint a tömegtájékoztató eszközök fejlődése készítettek
elő. Ezért a mai kultúra ismertető jegyei: az úgynevezett egzakt tudományok igen nagy
mértékben fejlesztik a kritikai érzéket; az újabb pszichológiai kutatások mélyebben magyarázzák
az emberi tevékenységet; a történeti tudományok nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a
dolgokat mulandóságuk és fejlődésük szempontjából nézzék; a szokások és erkölcsök napról
napra egyformává lesznek; az iparosodás, a városiasodás és más a közösségi életet előmozdító
okok a kultúra új formáit teremtik meg (tömegkultúra). Mindezekből új gondolkodás- és
cselekvésmódok és a szabad idő fölhasználásának új lehetőségei születnek; a népek és
társadalmi csoportok közötti érintkezés a különféle kultúrák kincseit mindenki számára
hozzáférhetővé teszik, s így lassanként készül egy egyetemesebb emberi kultúra, mely annál
inkább elősegíti és kifejezi az emberi nem egységét, minél jobban becsüli a különböző kultúrák
sajátosságait.
Nehézségek és feladatok
56. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy az ember, aki felelősséget érez a kultúra
fejlődéséért, nagyobb reményeket táplál, ugyanakkor szorongó lélekkel nézi a sok
ellentmondást, melyeket neki kell föloldania:
29
miközben a képzettebb értelmiségi réteg műveltsége egyre elvontabb és bonyolultabb lesz?
Végül miként lehet törvényesnek elismerni a kultúra által követelt autonómiát, anélkül, hogy egy
merőben földi sőt vallásellenes humanizmusba ne jussunk?
Mindezen ellentmondások közepette az emberi kultúrát ma úgy kell fejleszteni, hogy a teljes
emberi személyt harmonikusan művelje, és segítse az embereket feladataikban, melyeknek
betöltésére valamennyien, főként pedig a keresztények hivatottak, testvérként az egy emberi
családban.
Hit és kultúra
57. A mennyei haza felé zarándokló Krisztus-hívőknek az odafönt valókat kell keresniük és
ízlelniük;[125] ez azonban nem csökkenti, hanem inkább növeli feladatuk súlyát, hogy az összes
emberrel dolgozzanak együtt az emberibb világ fölépítésén. És valóban a keresztény hit
misztériuma fölbecsülhetetlen ösztönzést és támogatást ad nekik ahhoz, hogy e feladatot minél
odaadóbban teljesítsék, különösen pedig ahhoz, hogy fölfedezzék e munka teljes értelmét,
melyből kitűnik, hogy a kultúráért való fáradozás kiváló helyet foglal el az ember hivatásának
egészében.
Amikor ugyanis az ember keze munkájával vagy technikai eszközökkel megműveli a földet, hogy
teremjen és az egyetemes emberi család méltó lakóhelyévé váljék, vagy amikor tudatosan részt
vesz a közéletben, akkor Istennek a történelem hajnalán kinyilvánított szándékát hajtja végre,
parancsát a föld meghódítására és a teremtés továbbfejlesztésére,[126] és egyúttal önmagát is
kiműveli; ugyanakkor eleget tesz Krisztus nagy parancsának is, hogy testvéreinek szolgálatára
szentelje magát.
Ezek az áldásosnak nem mondható jelenségek azonban nem szükségszerűen folynak a mai
kultúrából; nem is szabad miattuk abba a kísértésbe esnünk, hogy nem ismerjük el pozitív
értékeit. Ezek közé számítanak: a tudományok művelése és a tárgyilagos igazsághoz való hűség
a tudományos kutatásokban; a csoportmunka szükségességének tudata, a nemzetközi
szolidaritás érzéke; a szakemberek egyre elevenebb felelősségtudata az emberek segítésére, sőt
védelmére; végül az a törekvés, hogy jobb életfeltételeket biztosítsanak mindenkinek, különösen
azoknak, akik nem tehetnek sorsukról, vagy műveletlenségben sínylődnek. Mindez bizonyos
előkészületet jelenthet az evangéliumi üzenet befogadására; s ezt az előkészületet formálhatja
annak isteni szeretete, aki azért jött, hogy üdvözítse a világot.
30
58. Az üdvösség üzenete és az emberi kultúra között számos kapcsolatot találunk. Isten ugyanis
a különböző korok sajátos kultúrájához igazodva szólt, amikor népének kinyilatkoztatta magát,
míg csak teljesen meg nem nyilatkozott testetöltött Fiában.
Hasonlóképpen az Egyház is, mely változó körülmények között élt és az idők folyamán
fölhasználta a különféle kultúrák vívmányait, hogy igehirdetése által minden nép körében
terjessze és kifejtse Krisztus üzenetét, tanulmányozza és mélyebben megértse azt, s a liturgia
cselekményeiben meg a hívők sokféle közösségének életében jobban kifejezze.
Ugyanakkor azonban a minden kor és minden földrész valamennyi népéhez küldött Egyház nincs
kizárólagosan és elválaszthatatlanul hozzákötve egyetlen fajhoz vagy nemzethez, egyetlen
sajátos életformához, egyetlen ősi vagy új szokáshoz sem. Ragaszkodván a maga
hagyományaihoz, s tudatában lévén egyetemes küldetésének, egybe tud fonódni a különféle
kultúrákkal, s ez mind az Egyházat, mind a kultúrákat gazdagítja.
Krisztus jó híre állandóan megújítja a bűnbeesett ember életét és kultúráját, s a bűn folytonos és
veszélyes csábításából eredő tévedéseket és bajokat támadja és elűzi. A népek erkölcseit
szüntelenül tisztogatja és nemesíti. Istentől származó gazdagságával mintegy belülről
termékenyíti meg, erősíti, kiegészíti, sőt Krisztusban meg is újítja[129] minden egyes nép vagy
kor lelki értékeit és képességeit. Amikor az Egyház eleget tesz a maga sajátos feladatának,
[130] már ezzel is sarkallja és gyarapítja a kultúrát meg a civilizációt, és liturgikus
tevékenységével is a belső szabadságra neveli az embert.
E szent Zsinat magáévá téve az I. vatikáni zsinat tanítását kijelenti, hogy "a megismerésnek
kettős rendje van", nevezetesen a hité és az értelemé, s az Egyház nem tiltja, hogy "a
művészetek és a tudományok a maguk határai közt a saját elveiket és módszerüket kövessék";
ezért "ezt a jogos szabadságot elismerve" állítja és helyesli a kultúra, s kiváltképp a tudományok
jogos autonómiáját.[131]
Mindez megköveteli azt is, hogy tiszteletben tartva az erkölcsi rendet és a közösség érdekeit, az
ember az igazságot szabadon kutathassa, véleményét kinyilváníthassa és terjeszthesse,
bármilyen szakmát választhasson, végül pedig, hogy az igazságnak megfelelő tájékoztatást
kapjon a közérdekű eseményekről.[132]
31
politikai, nemzeti és nemzetközi téren egyaránt olyan alapvető döntéseket hozzanak, melyek
mindenütt és mindenki számára elismerik és érvényesítik a személy méltóságának megfelelő
jogot a kultúrához minden faji, nemi, nemzetiségi, vallási vagy a társadalmi megkülönböztetés
nélkül. Ezért gondoskodni kell arról, hogy mindenki kielégítő mértékben hozzájusson a kultúra,
elsősorban az úgynevezett alapkultúra javaihoz, nehogy az írástudatlanság és a felelős
öntevékenység hiánya nagyon sok embert megakadályozzon a közjóhoz való igazán emberi
hozzájárulásban.
Arra kell tehát törekedni, hogy mindenki, akinek megvan hozzá a tehetsége, magasabb szintű
tanulmányokat folytasson, mégpedig úgy, hogy a lehetőség szerint el is érje a társadalomban a
képességeinek és szerzett tudásának megfelelő tisztséget, hivatalt vagy szolgálatot.[134] Így
érheti el bármely nép körében minden ember és minden társadalmi réteg kulturális életének azt
a teljes kibontakozását, mely összhangban van tehetségével és hagyományaival.
Komoly erőfeszítést kíván az, hogy mindenki ráébredjen a kultúrához való jogára, de arra is,
hogy köteles önmagát művelni és a művelődéshez másokat hozzásegíteni. Helyenként ugyanis
az élet és a munka körülményei megbénítják a kultúrára szomjazó emberekben az akarást, sőt
még a kultúra igényét is elfojtják. Különösképpen áll ez a földművesekre és az ipari munkásokra.
Részükre tehát olyan munkafeltételeket kell teremteni, melyek nem akadályozzák, hanem inkább
segítik művelődésüket. A nők már az élet szinte minden területén tevékenykednek, fontos
azonban, hogy teljesértékűen vállalhassák a természetüknek megfelelő munkaköröket. Mindenki
köteles elismerni és segíteni a nők sajátos és szükséges részvételét a kulturális életben.
Mindez a kedvező lehetőség azonban még nem biztosítja a teljes értékű kulturális nevelést, ha
közben elhanyagolják azt a mélyre ható kérdést, hogy mi az értelme a kultúrának és a tudásnak
az emberi személy szempontjából.
32
vizsgálódásai és eredményei ugyanis új kérdéseket vetnek föl, melyeknek gyakorlati
következményei vannak, és a teológusoktól is új kutatásokat követelnek. Ezenkívül arra
ösztönzik őket, hogy igazodva a hittudományok sajátos módszereihez és követelményeihez,
keressék a módját, hogy az addiginál alkalmasabban közölhessék a tanítást korunk embereivel,
mert más maga a hitletétemény, az igazság, és más az előterjesztés módja, de a tartalom és az
értelem ugyanaz.[135] A lelkipásztorkodásban nemcsak a teológiai elveket kell kielégítően
ismerni és alkalmazni, hanem a világi tudományok, elsősorban a lélektan és a szociológia
eredményeit is, hogy a híveket is tisztább és érettebb hitéletre vezessék.
Arra kell tehát törekedni, hogy a művészek érezzék, hogy az Egyház elismeri munkásságukat, és
megfelelő szabadságot élvezve könnyebben teremthessenek kapcsolatokat a keresztény
közösséggel. Az Egyháznak el kell ismernie az új művészeti irányokat is, melyek az egyes
nemzetek és vidékek sajátosságához alkalmazkodva tolmácsolják kortársaink ízlését; a
szentélyben akkor kapjanak helyet, ha a liturgia követelményeinek megfelelő kifejezésmódjukkal
Istenhez emelik a lelket.[136]
Harmadik fejezet
A KÖZGAZDASÁGI ÉLET
Mint a társadalmi élet egyéb területeit, úgy a mai gazdasági életet is jellemzi az ember egyre
növekvő uralma a természet fölött, az egyes polgárok, csoportok és népek egyre sűrűbb és
jelentékenyebb kapcsolatai és kölcsönös függése, valamint a közhatalom mind gyakoribb
33
beavatkozása. Egyidejűleg a termelési módok, megtermelt javak és szolgáltatások cseréjének
fejlődése alkalmassá tette a gazdasági életet arra, hogy jobban kielégíthesse a nagy emberi
család fokozódó szükségleteit.
Nem hiányoznak azonban a nyugtalanító tényezők sem. Mind a kollektív, mind egyéb gazdasági
rendszerekben, főként a gazdaságilag fejlett vidékeken nem kevesen valósággal a gazdasági élet
bűvöletébe kerültek, annyira, hogy csaknem egész egyéni és társadalmi életüket a gazdasági
szemlélet határozza meg. Most, amikor a gazdasági élet fejlődése képes volna csökkenteni a
társadalmi egyenlőtlenségeket, ha ésszerűen, emberségesen irányítanák és egybehangolnák,
lépten-nyomon inkább csak elmérgesíti a helyzetet, sőt helyenként a gyengébbek szociális
viszonyainak rosszabbodását és a szegények megalázását idézi elő. Még mindig óriási tömegek
nélkülözik a legszükségesebbeket is, ugyanakkor mások, még a kevésbé fejlett vidékeken is,
dúskálva élnek és tékozolják a javakat. Egymás mellett él a fényűzés és a nyomor. Míg kevesek
kezében rendkívül nagy hatalom összpontosul, addig sokaknak úgyszólván semmi lehetőségük
sincs arra, hogy a saját kezdeményezésükből és a saját felelősségükre cselekedjenek, hiszen
gyakran emberi személyhez méltatlan élet- és munkakörülmények között vergődnek.
I. A gazdasági fejlődés
34
reformokat, mind azokat, melyek az egyes személyek és csoportok alapvető jogait kevesebbre
értékelik a termelés kollektív szervezésénél.[142]
35
munkakörét és teljesítményét, valamint a vállalat helyzetét és a közjót.[144]
A személy alapvető jogai közé kell sorolni a dolgozóknak azt a jogát, hogy szabadon
létesíthessenek őket képviselő, a gazdasági élet helyes irányítását befolyásoló szervezeteket, s
bennük a megtorlás veszélye nélkül, szabadon tevékenykedhessenek. E szervezett formában
való részvétel, ha gazdasági és társadalmi képzéssel párosul, napról napra növeli mindnyájukban
a maguk feladatának és felelősségének tudatát; mely által eljutnak odáig, hogy képességeik és
rátermettségük arányában munkatársaknak érezzék magukat az egész gazdasági és társadalmi
fejlődésben és a közjóról való gondoskodásban.
36
indulhatnak.
Beruházások és pénzügyek
70. A beruházásoknak a maguk részéről arra kell irányulniuk, hogy mind a mostani, mind a jövő
népesség számára elég munkaalkalmat és jövedelmet biztosítsanak. A beruházásokról és a
gazdasági élet irányításáról döntő egyének, csoportok vagy hatóságok ezeket a célokat tartsák
szem előtt. Ismerjék föl súlyos kötelességüket, hogy egyrészt gondoskodniuk kell az egyesek és
az egész közösség számára a megfelelő élethez szükséges javakról; másrészt a jövőről
gondoskodván meg kell teremteniük az igazságos egyensúlyt a mai -- egyéni és közösségi --
fogyasztói igények és a jövendő nemzedék számára szükséges fölhalmozás követelménye között.
Emellett mindig tartsák szemmel a gazdaságilag kevésbé haladott népek és országok égető
szükségleteit is. A pénzügyi dolgokban ügyelni kell arra, hogy se a saját nemzetüknek, se más
nemzeteknek kárt ne okozzanak. Emellett gondoskodni kell arról, hogy a pénz értékének
változása miatt a gazdaságilag gyengébbek igazságtalanul kárt ne szenvedjenek.
A magántulajdon, más szóval a rendelkezési jog anyagi javak fölött, hozza magával a személyes
és családi önrendelkezéshez szükséges teret, s úgy kell tekinteni, mint az emberi szabadság
udvarát. Végül minthogy feladat- és felelősségvállalásra ösztönöz, az állampolgári
szabadságjogok feltétele.[151]
Számos gazdaságilag kevésbé fejlett országban ott vannak a csak közepesen vagy nyereségi
meggondolásból egyáltalán meg nem művelt nagy- sőt hatalmas földbirtokok, s közben a nép
nagyobb részének vagy egyáltalán nincs földje, vagy csak törpebirtoka van, ugyanakkor
37
sürgősen növelni kellene a mezőgazdaság hozamát. Akiket a tulajdonosok munkára felfogadnak,
vagy akik a birtokok egy részét bérlik, nemritkán csak emberhez méltatlan munkabérhez, illetve
jövedelemhez jutnak, megfelelő lakásuk sincs, s még a közvetítők is kizsákmányolják őket.
Minden létbiztonság híján, személyi kiszolgáltatottságban élnek, és így meg vannak fosztva az
önálló és felelős cselekvésnek szinte minden lehetőségétől; szó sem lehet arról, hogy
előrejussanak a kultúrában, vagy bármiképp is részt vegyenek a társadalmi és politikai életben.
Reformokra van tehát szükség, éspedig esetenként különböző célzatú reformokra, hogy
emelkedjenek a jövedelmek, javuljanak a munkakörülmények, növekedjék a foglalkoztatottság
biztonsága, és legyen ösztönzés az önkéntes kezdeményezésre; mi több, a kellően meg nem
művelt ingatlanokat szét kell osztani azok között, akik e földeket jól megművelik. Amikor pedig
erre sor kerül, biztosítsák számukra a szükséges tőkét és eszközöket, kiváltképp a
továbbképzést és azt a jogot, hogy szövetkezetbe tömörülhessenek. Mindannyiszor pedig,
amikor kisajátítást tesz szükségessé a közjó, méltányos kártalanítást kell megállapítani az összes
körülmény figyelembevételével.
Negyedik fejezet
A POLITIKAI KÖZÖSSÉG ÉLETE
A mai közélet
73. Korunkban mélyreható átalakulások figyelhetők meg a népek társadalmi szerkezetében és
intézményeiben is, melyek kulturális, gazdasági és társadalmi fejlődésük következményei; e
változások viszont nagymértékben hatnak a politikai közösség életére is, főként ami a polgári
szabadságjogok gyakorlásában és a közjó megvalósításában mindenki jogait és kötelességeit,
valamint a polgárok egymással és a közhatalommal való kapcsolatát illeti.
A világ különféle részein az emberi méltóság elevenebb tudata olyan politikai és jogi rendszer
létrehozására késztet, mely jobban óvja a személy közéleti jogait, így például a gyülekezés, a
társulás, a véleménynyilvánítás, valamint a magán- és a nyilvános vallásgyakorlás jogát. A
személy jogainak oltalma ugyanis szükségszerű föltétele annak, hogy az állampolgárok, akár
egyénenként, akár csoportot képezve, tevékenyen részt vehessenek az állam életében és
igazgatásában.
A valóban emberies politikai élet kialakítására semmi sem alkalmasabb, mint az igazságosság, a
38
jóindulat és a közjó szolgálata iránti belső érzék fejlesztése, valamint a politikai közösség igazi
természetére, s a közhatalom céljára, helyes gyakorlására és korlátaira vonatkozó alapvető
meggyőződés erősítése.
Sok és sokféle ember gyűlik össze a politikai közösségbe, akik teljes joggal vallhatnak eltérő
nézeteket. Tekintélyre van tehát szükség, hogy a politikai közösség szét ne hulljon amiatt, hogy
mindenki a maga elgondolása szerint jár el; e tekintély a polgárok erőit a közjóra irányítja, nem
gépiesen, nem is zsarnoki módon, hanem mint elsősorban a szabadságra és a vállalt
kötelezettségek és feladatok tudatára támaszkodó erkölcsi erő.
További következmény, hogy a politikai tekintélyt akár a közösség egészében, akár az államot
képviselő intézményekben mindig az erkölcsi rend határain belül kell gyakorolni a közjó --
mégpedig a dinamikusan fölfogott közjó -- érdekében a törvényesen meghatározott, vagy
meghatározandó jogrend szabályai szerint. Ebben az esetben az állampolgárnak lelkiismeretből
fakadóan kötelesek engedelmeskedni.[158] Mindebből pedig nyilvánvaló azok felelőssége,
méltósága és fontossága, akik az állam élén állnak.
A konkrét módok, ahogy egy politikai közösség a maga szervezetét és hatalom gyakorlását
kialakítja, különböző lehet az
egyes népek sajátosságai és eltérő történeti fejlődésük szerint; de mindig a művelt, békeszerető
és mindenki iránt jóindulatú ember kialakítása legyen a célja az egész emberi család javára.
39
az államnak azokkal az anyagi és személyes szolgálatokkal, melyeket a közjó megkíván. A
vezetők óvakodjanak attól, hogy a családi, társadalmi vagy kulturális csoportokat, a köztes
testületeket vagy intézményeket akadályozzák, vagy törvényes és hatékony cselekvési
lehetőségüktől megfosszák, hanem inkább igyekezzenek ezeket készségesen és szabályozottan
támogatni. A polgárok pedig -- egyénenként, de csoportot képezve is -- óvakodjanak attól, hogy
túl nagy hatalmat juttassanak a közhatalomnak, vagy túlzott előnyöket és kedvezményeket
követeljenek tőle, azaz a személyek, családok és társadalmi csoportok közteherviselésének
csökkentését.
Az összes Krisztus-hívő érezze át, hogy külön hivatása van a politikai közösségben: példájukkal
mindannyian mutassák meg, hogy él bennük a kötelesség tudata, s hogy odaadóan szolgálják a
közjót, s így tettekkel mutassák meg, hogyan lehet összhangba hozni a tekintélyt a
szabadsággal, a személyes kezdeményezést az egész társadalmi testület szoros
együvétartozásával, a kellő egységet a termékeny sokféleséggel. A mulandó dolgok rendezésénél
az egymástól eltérő törvényes véleményeket ismerjék el, s az azokat tisztességesen védő
polgárokat és csoportjaikat is becsüljék. A politikai pártoknak pedig kötelességük azt
szorgalmazni, amit megítélésük szerint a közjó megkövetel, de sohasem szabad a közjó elébe
helyezni a maguk hasznát.
Nagy gondot kell fordítani a nép, és főleg az ifjúság állampolgári és politikai nevelésére, hogy az
állampolgárok valamennyien kivehessék részüket a politikai közösség életéből. Akik alkalmasak
vagy kiképezhetők a politika nehéz, ugyanakkor nagyon nemes művészetére,[162] készüljenek
föl rá, és megfeledkezvén a saját érdekeikről és anyagi előnyeikről, gyakorolják azt. Az
igazságtalanság és elnyomás, egy ember vagy politikai párt önkényuralma és intoleranciája ellen
erkölcsileg feddhetetlenül és okosan lépjenek föl; de őszintén és méltányosan, sőt szeretettel
politikai bátorsággal Szenteljék magukat minden ember szolgálatára.
40
segítő kezet, hogy az igazság és a szeretet a nemzeten belül és a nemzetek között jobban
érvényesüljön. Azzal, hogy hirdeti az evangéliumi igazságot, s tanításával, valamint a Krisztus-
hívők tanúságtételével megvilágítja az emberi tevékenység minden ágát, egyúttal tiszteletben
tartja és szorgalmazza az állampolgárok politikai szabadságát és felelősségét is.
Igaz ugyan, hogy a földi dolgok és amik az ember léthelyzetét tekintve e világot felülmúlják,
szorosan egybefonódnak, és az Egyház maga is felhasználja az evilági dolgokat, amennyiben
küldetése megköveteli. Reményét azonban nem veti a világi tekintélytől fölajánlott
kiváltságokba; sőt le is fog mondani bizonyos törvényesen szerzett jogainak gyakorlásáról,
mihelyt kiderül, hogy e jogoknak a gyakorlása miatt kétségbe vonható tanúságtétele
őszintesége, vagy ha az új életkörülmények más rendezést követelnek. De mindig és mindenütt
legyen meg az a joga, hogy igazi szabadságban hirdesse a hitet, előadhassa szociális tanítását,
akadálytalanul teljesíthesse hivatását az emberek között, s erkölcsi szempontból ítéletet
mondhasson a politikai rendre vonatkozó dolgokról is, amennyiben így követelik az emberi
személy alapvető jogai vagy a lelkek üdvössége; s használhassa közben mindazokat az
eszközöket -- de csakis azokat --, melyek a különféle korokhoz és körülményekhez mérten
összhangban vannak az evangéliummal és mindenki javával.
Az Egyház, melynek az a feladata, hogy támogasson és fölemeljen mindent, ami igaz, jó és szép
csak található az emberi közösségben,[163] hűségesen ragaszkodva az evangéliumhoz és
küldetését teljesítve a világban megszilárdítja az emberek közötti békét Isten dicsőségére.[164]
Ötödik fejezet
A BÉKE VÉDELME,
ÉS A NÉPEK KÖZÖSSÉGÉNEK KIALAKÍTÁSA
Bevezetés
77. Ezekben az években, amikor az épp dúló vagy fenyegető háborúk velejárói képen roppant
súllyal nehezednek az emberi nemre a megpróbáltatások és szorongások, az egyetemes emberi
család érlelődésének sorsdöntő órájához érkezett. Miközben lassanként egységesül és mindenütt
egyre jobban ráébred egységére, a reá váró feladatot -- tudniillik, hogy az egész földkerekségen
minden ember számára egy igazán emberibb világot építsen -- csak akkor tudja teljesíteni, ha
mindenki megújhodott lélekkel, az igaz békéért fáradozik. Ezért ragyog föl ma új fényben az
emberi nem magasabbrendű törekvéseinek és vágyainak megfelelő evangélium üzenete, amikor
boldognak mondja a békeszerzőket, "mert Isten fiainak hívják majd őket". (Mt 5,9)
A Zsinat tehát megvilágítván a béke igaz és nemes fogalmát, miután elítéli a háborút, sürgető
fölszólítással fordul a keresztényekhez, hogy Krisztusnak, a béke szerzőjének segítségével,
minden emberrel működjenek együtt igazságosságban és szeretetben a béke megszilárdításáért
és a békéhez szükséges eszközök előteremtéséért.
A béke természete
78. A béke nem a háború puszta hiánya, nem is szűkíthető le a szembenálló erők egyensúlyának
állandósítására, nem is hatalmi intézkedésből fakad, hanem valóban és sajátosan "az
igazságosság műve" (Iz 32,17 ). A rend gyümölcse, melyet isteni Alapítója (lehetőségként) az
emberi társadalomnak ajándékozott, és a mind tökéletesebb igazságosságra szomjazó
embereknek kell megvalósítaniuk. Mivel ugyanis az emberi nem közjavát a maga módján
elsődlegesen az örök törvény vezérli, de ennek konkrét követelményei az idők folyamán állandó
változásnak vannak kitéve, a békét sohasem lehet egyszer s mindenkorra megszerezni, hanem
folytonosan építeni kell. S mivel ezenfelül az emberi akarat ingatag és bűntől sebzett, a béke
őrzése az egyesektől a szenvedélyek fölötti uralmat, a közhatalomtól pedig éber őrködést kíván.
41
Ez azonban nem elegendő. A békét a földön elérni csak akkor lehet, ha a személyek java
biztonságban van és az emberek bizalommal és önként megosztják egymás között lelki és
szellemi kincseiket. A szilárd akarat más emberek és népek, s azok méltóságának elismerésére
és a testvériség gyakorlására, a béke építéséhez feltétlenül szükséges. Így a béke a szeretetnek
is gyümölcse, mely meghaladja azt a határt, ameddig az igazságosság el tud menni.
A felebaráti szeretetből fakadó földi béke pedig Krisztus Atyaistenből áradó békéjének előképe és
hatása. Maga a megtestesült Fiú ugyanis, a béke fejedelme, kereszthalála által minden embert
kiengesztelt Istennel, és egy népben és egy testben állítva helyre valamennyiük egységét, a
saját testében ölte meg a bűnt;[165] és a föltámadással fölmagasztalva kiárasztotta az emberek
szívébe a szeretet Lelkét.
Éppen ezért minden kereszténynek szól a sürgető felhívás, hogy "szeretetben cselekedve az
igazságot" (Ef 4,15) fogjanak össze minden igazán békeszerető emberrel a béke kiesdésére és
fölépítésére.
Ugyanebben a szellemben, csak dicsérni tudjuk azokat, akik a jogaikért folytatott küzdelemben
lemondanak az erőszakos cselekményekről, és az önvédelemnek azokhoz az eszközeihez
folyamodnak, melyek egyébként rendelkezésére állanak a gyengébbnek is; feltéve, ha ez mások
vagy a közösség jogainak és kötelezettségeinek sérelme nélkül történhet.
Amilyen mértékben bűnösök az emberek, olyan mértékben fenyeget a háború réme, és ez így is
marad Krisztus eljöveteléig; amilyen mértékben pedig egyesülnek a szeretetben, legyőzik a bűnt
és uralkodnak az erőszakon is, míg csak be nem teljesedik a Szentírás szava: "Ők meg ekevassá
kovácsolják kardjukat, és lándzsájukat szőlőmetsző késsé. Nemzet nem emel kardot nemzet
ellen, és nem tanul többé hadviselést" (Iz 2,4).
I. A háború elkerülése
A hadviselésről nemzetközi egyezmények vannak érvényben, melyeket elég sok nemzet aláírt
abból a célból, hogy kevésbé embertelenné váljanak a hadműveletek és következményeik:
ilyenek a sebesült és hadifogoly katonák sorsára vonatkozó egyezmények és egyéb
megállapodások. Ezeket a szerződéseket meg kell tartani; sőt mindenki köteles, de kivált az
államok vezetői és a kérdés szakértői megtenni minden tőlük telhetőt, hogy az egyezményeket
tökéletesítsék, s így jobban és hatékonyabban fékezzék a háború embertelenségét.
Méltányosnak látszik továbbá, hogy a törvények megértően intézkedjenek azokról, akik
lelkiismereti okokból nem fognak fegyvert, de készek békés formában szolgálni az emberek
közösségét.
42
A háború még nincs kiküszöbölve ebből a világból, s amíg a háború veszélye fennáll s nincs
illetékes és megfelelő hatalommal ellátott nemzetközi tekintély, addig nem lehet megtagadni a
kormányoktól az igazságos védekezés jogát, feltéve, hogy már kimerítették a békés megegyezés
minden lehetőségét. Az államok vezetői és mindazok, akik osztoznak velük a közügyekért vállalt
felelősségben, kötelesek tehát megvédeni a rájuk bízott népek létérdekeit és ezeket a komoly
ügyeket valóban komolyan intézni. Más dolog azonban katonai erőt alkalmazni a népek
igazságos védelmére, és más dolog nemzetek leigázására törekedni. A katonai hatalom
önmagában nem törvényesíti ugyanennek a hatalomnak bármilyen célzatú katonai vagy politikai
fölhasználását. Ha pedig szerencsétlen módon már kitört a háború, ezáltal nem válik minden
megengedetté a harcoló felek között.
Akik pedig katonáskodva szolgálják hazájukat, ne másnak tekintsék magukat, mint olyanoknak,
akik a népek biztonsága és szabadsága fölött őrködnek. S míg szolgálatukat ebben a szellemben
végzik, valóban a béke megszilárdításához járulnak hozzá.
A totális háború
80. A tudományos fegyverek fejlődése mérhetetlenül megnövelte a háború borzalmasságát és
gonoszságát. Az e fegyverek bevetésével végzett hadműveletek hatalmas, senkit és semmit sem
kímélő pusztítást okozhatnak, mely messze túllépi a jogos önvédelem határait. Sőt ha ezeket az
eszközöket -- melyek a nagy nemzetek fegyvertáraiban már megtalálhatók -- mind bevetnék, a
szembenálló felek kölcsönösen megsemmisítenék egymást, nem is szólva arról a tömérdek
pusztításról és utóhatásokról, melyek együtt járnak e fegyverek használatával.
Mindezen tények arra kényszerítenek, hogy teljesen új szellemben vizsgáljuk meg a háború
kérdését.[166] Tudják meg korunk emberei, hogy háborús cselekményeikről szigorúan számot
kell majd adniuk. A holnap ugyanis nagyrészt mai döntéseiktől függ.
E Szentséges Zsinat tehát mindezeket figyelembe véve, s magáévá téve a legutóbbi pápák
megnyilatkozásait, akik a totális háborút elítélték,[167] kijelenti:
Minden olyan háborús cselekmény, mely egész városoknak vagy széles területeknek és
lakosságuknak különbségtétel nélkül való elpusztítását célozza, bűncselekmény Isten és ember
ellen, amit következetesen és habozás nélkül kárhoztatni kell.
A mai háború különleges veszedelme abban áll, hogy azoknak, akik a legújabb tudományos
fegyverek birtokában vannak, mintegy alkalmat kínál ilyen bűncselekmények elkövetésére, és
kérlelhetetlen következetességgel képes belehajszolni az emberek akaratát az egyre iszonyúbb
döntésekbe. Nehogy ez valaha is bekövetkezzék, a földkerekség egybegyűlt püspökei kérve
kérnek mindenkit, elsősorban a nemzetek kormányzóit és a katonai vezetőket, hogy állandóan
gondoljanak arra az óriási felelősségre, mely Isten és az egyetemes emberiség színe előtt terheli
őket.
A fegyverkezési verseny
81. A tudományos fegyvereket azonban nem csupán azért halmozzák, hogy háború esetén
bevessék. Mivel ugyanis úgy vélik, hogy mindegyik fél védelmi ereje attól függ, hogy képes-e
villámcsapásszerűen visszaütni, ez az évről évre növekvő fegyverhalmozás furcsa módon az
esetleges támadó elrettentésére szolgál. Sokan tartják, hogy ez a leghatékonyabb eszköz,
mellyel napjainkban annyira-amennyire biztosítani lehet a békét a nemzetek között.
43
megszabadult világ igaz békéjét helyre lehessen állítani.
Ezért újból ki kell jelenteni: a fegyverkezési verseny az emberi nem legsúlyosabb csapása, és
tűrhetetlenül sérti a szegényeket. Nagyon félni kell attól, hogy ha folytatódik, egy napon
megszüli mindazokat a végzetes bajokat, melyeknek eszközeit már gyártja.
Addig is meg kell becsülni azokat az erőfeszítéseket, melyek már történtek vagy történnek a
háború veszélyének elhárítására. Kapjon támogatást az a sok jóakaratú ember, aki vezető
tisztsége nyomasztó gondjait hordozva és a mérhetetlen felelősség kínzó tudatában kiküszöbölni
törekszik a háborút, melytől maga is visszaretten, jóllehet képtelen eltekinteni az adott helyzet
bonyolultságától. Nagyon kell kérni Istent, adjon erőt nekik, hogy bátran fogjanak hozzá és
állhatatosan vigyék véghez a legnagyobb emberszeretet művét, mely a békét építi. Feladatuk ma
kétségtelenül azt kívánja tőlük, hogy figyelmük és látókörük terjedjen túl országuk határain;
tegyék le a nemzeti önzést és a más népeken való uralkodás vágyát, ápolják magukban a
mélységes tiszteletet az egész emberiség iránt, mely már annyi fáradsággal tart a maga
nagyobb egysége felé.
És ne csaljon meg minket hamis reménység. Ha ugyanis félre nem teszünk minden
ellenségeskedést és gyűlölködést, ha nem kötnek szilárd és becsületes egyezményeket a jövendő
egyetemes békéről, akkor a máris súlyos veszedelemben forgó emberiség bármilyen csodálatos
tudománnyal rendelkezik, megérheti azt a gyászos órát, melyben a halál szörnyű békéjét
tapasztalja meg. Mindazonáltal Krisztus Egyháza, miközben ezeket mondja e világ szorongásai
közepette, nem szűnik meg erősen remélni. Korunknak újra meg újra, akár alkalmas, akár
alkalmatlan, el akarja mondani az apostoli üzenetet: "íme, most van az alkalmas idő", hogy
44
megváltozzanak a szívek, " íme, most van az üdvösség napja".[169]
E célok elérése végett a nemzetközi közösség intézményeinek a maguk részéről törődniük kell az
emberek különböző szükségleteivel mind szociális téren -- ide tartozik az élelmezés, az
egészségügy, a nevelés és munka --, mind a különleges helyzetekben, mint például a
fejlődésben lévő országok minden irányú kibontakozásának támogatása, a világszerte
szétszóródott menekültek megsegítése vagy a kivándorlók és családjuk támogatása.
A már létező egyetemes vagy regionális nemzetközi intézmények kétségtelenül nagy érdemeket
szereznek. Ezek az intézmények az egész emberi közösség nemzetközi alapjai lerakásának első
erőfeszítései annak érdekében, hogy korunk nagyon súlyos kérdései megoldódjanak, és a
fejlődés a föld minden részén meggyorsuljon és a háborúk minden változatát elkerüljék. Az
Egyház örül annak, hogy e területeken az őszinte testvériség szelleme érvényesül keresztények
és nem keresztények között, és megsokszorozza az erőfeszítéseket a mérhetetlen nyomorúság
fölszámolására.
Egy-egy ilyen nemzet fejlődése emberben és pénzben kapott segítségtől függ. Minden egyes
nemzet polgárait először is neveléssel és szakmai képzéssel föl kell készíteni, hogy elláthassák a
gazdasági és társadalmi élet teendőit. Ehhez azonban más nemzetből való szakemberek
bevonására van szükség, akik viszont ne uralkodjanak, hanem legyenek igazi segítők és
munkatársak. Az anyagi támogatás a fejlődésben levő népeken csak akkor segít, ha a mai
kereskedelmi szokások lényegesen megváltoznak a világban. Ezenfelül a támogatás, melyet meg
kell kapniok a fejlett országoktól, lehet ajándék vagy kölcsön, vagy beruházás; ezeket
nagylelkűen és kapzsi számítás nélkül, és teljes becsületességgel használják föl.
Az igazán egyetemes gazdasági rend csak úgy alakulhat ki, ha véget vetnek a szertelen
nyerészkedésnek, a nemzeti nagyravágyásnak, a politikai uralomvágynak, a militarista
számításoknak és ideológiákat propagáló és ráerőltető mesterkedéseknek. Sok gazdasági és
társadalmi rendszer létezik; kívánatos, hogy a szakemberek megtalálják bennük az egészséges
világkereskedelem közös alapjait: megkönnyíti munkájukat, ha ki-ki félreteszi saját előítéleteit,
45
és késznek mutatkozik őszinte párbeszédre.
a) A fejlődésben lévő nemzetek nagyon legyenek tudatában annak, hogy a fejlődés céljaként
kifejezetten és határozottan polgáraik teljes emberi tökéletességére kell törekedniük. Ne
feledjék, hogy a fejlődés elsősorban saját munkájukból és tehetségükből születik és bontakozik
ki, s nem csupán idegen segélyekre, hanem elsősorban a saját erőforrások föltárására, és a saját
tehetségük és hagyományaik kiművelésére kell támaszkodnia. Ebben a dologban azoknak kell
élen járniuk, akik nagyobb befolyást gyakorolnak a többiekre.
b) A fejlett nemzeteket terheli viszont az az igen súlyos kötelesség, hogy segítsék említett
feladatukban a fejlődésben lévő népeket. Korszerűsödjenek szellemiekben és anyagiakban úgy,
ahogyan azt a világméretű együttműködés megszervezése megkívánja.
46
Mivel pedig sokan állítják, hogy minden eszközzel és a közhatalom bármely beavatkozásával
radikálisan és mindenképpen csökkenteni kell a föld vagy legalábbis bizonyos nemzetek
szaporodását, ezért a Zsinat nyomatékosan kér mindenkit, hogy tartózkodjék azoktól az akár
államilag, akár magánkezdeményezésre ajánlott, olykor kötelezővé tett megoldásoktól, melyek
ellene mondanak az erkölcsi törvényeknek. Az embernek ugyanis a házassághoz és a
gyermeknemzéshez való elidegeníthetetlen joga értelmében a szülők helyes megítélésétől függ
annak eldöntése, hány gyermeket kívánnak világra hozni, ez semmiképpen sem bízható a
közhatalom ítéletére. Ámde a szülői megítélés feltételezi a helyesen kialakított lelkiismeretet.
Ezért igen fontos, hogy mindenki számára lehetővé váljék annak a helyes és valóban emberi
felelősségnek ébrentartása, mely a hely és a kor követelményeit figyelembe véve igazodik az
isteni törvényhez. Ehhez viszont az szükséges, hogy mindenütt javuljanak a nevelési és
társadalmi viszonyok, és főleg, hogy vallásos képzésben, vagy legalábbis teljesértékű erkölcsi
oktatásban részesüljenek az emberek. Tájékoztassák is őket okosan azokról a módszerekről,
melyeket a természettudományos fejlődés derített föl, s melyek segíthetik a házastársakat a
születésszabályozásban. Szükséges azonban, hogy a módszerek megbízhatóak legyenek, és
nyilvánvalóan összhangban álljanak az erkölcsi renddel.
47
szervezetek, melyeket erősíteni kell: növelni a jól képzett tagok számát, megadni nekik a
szükséges anyagiakat, és kellőképpen összehangolni tevékenységüket. Napjainkban ugyanis az
eredményes munka és a szükséges párbeszéd egyaránt megkívánja az együttes
kezdeményezést. Az ilyen szervezetek erősítik a katolikusoknak annyira megfelelő egyetemesség
iránti érzék kiművelését, s a valóban egyetemes szolidaritás és felelősség tudatának kialakítását.
Kívánatos végül, hogy a katolikusok a nemzetközi közösségben a rájuk háruló feladat kellő
teljesítése érdekében törekedjenek tevékeny és pozitív együttműködésre mind a különvált
testvérekkel, akik velük együtt vallják az evangéliumi szeretetet, mind az igazi békére szomjazó
valamennyi emberrel.
A Zsinat pedig látva a mérhetetlenül sok bajt, mely az emberi nem nagyobbik részét még ma is
sújtja, és óhajtva, hogy az igazságosságot és Krisztus szegények iránti szeretetét ápolja, nagyon
alkalmasnak véli, hogy hozzanak létre az egyetemes Egyházban egy szervet azzal a céllal, hogy
ösztönözze a katolikusok nagy családját a szükséget szenvedő régiók fejlődésének és a
nemzetközi szociális igazságosságnak előmozdítására.
BEFEJEZÉS
Párbeszéd mindenkivel
92. Az Egyház küldetése folytán -- tudniillik, hogy az egész földkerekségre eljuttassa az
evangélium fényét, s egy Lélekben egyesítsen minden embert, bármely nemzethez, fajhoz vagy
kultúrához tartozzék is -- jelévé válik annak a testvériségnek, mely lehetővé teszi és erősíti az
őszinte párbeszédet.
Magunkhoz öleljük lélekben azokat a testvéreinket is, közösségeikkel együtt, akik még nem
élnek velünk teljes egységben, de összekapcsol bennünket az Atya és a Fiú és a Szentlélek
megvallása, valamint a szeretet köteléke. Tudjuk ugyanis, hogy a keresztények egységét ma
sokan várják és óhajtják azok közül is, akik nem hisznek Krisztusban. Mert minél teljesebben
kibontakozik a Szentlélek hatalmas erejéből a keresztények egysége igazságban és szeretetben,
annál inkább lesz az egységnek és a békének előjelévé az egész világ számára. Ezért egyesült
erővel és a nagyszerű cél elérésére egyre alkalmasabb formákban törekedjünk arra, hogy az
evangéliumhoz napról napra hűségesebben testvériesen működjünk együtt az emberi család
szolgálatára, mely arra hivatott, hogy Krisztus Jézusban Isten gyermekeinek családja legyen.
Azok felé is fordulunk gondolatainkkal, akik elismerik Istent, és hagyományaikban értékes vallási
48
és emberi elemeket őriznek. Kívánjuk, hogy a nyílt párbeszéd valamennyiünket rávezessen a
Lélek indításainak hűséges befogadására és készséges végrehajtására.
E dialógus vágya, melyet egyedül az igazság iránti szeretet s a kellő okosság vezérel, a magunk
részéről senkit sem rekeszt ki: azokat sem, akik az emberi szellem csodálatos értékeit
megbecsülik ugyan, de Szerzőjüket még nem ismerik el, s azokat sem, akik ellenfelei az
Egyháznak, és különféle módokon üldözik. Mivel az Atyaisten mindenkinek kezdete és célja,
valamennyien a testvériségre vagyunk hivatva. Így tehát ugyanazon emberi és isteni meghívás
birtokában erőszak és hamisság nélkül, igaz békében működhetünk együtt, és kell
együttműködnünk a világ építésében.
"Annak pedig, aki a bennünk működő erővel mindent megtehet azon felül is, amit mi kérünk
vagy megértünk, dicsőség legyen az Egyházban és Jézus Krisztusban minden nemzedéken át,
örökkön örökké. Amen." (Ef 3,20--21)
JEGYZETEK
[1] A címhez: „Az egyházról a mai világban” című lelkipásztori konstitúció egységes egész
ugyan, de két részből áll. „Lelkipásztori” konstitúciónak mondjuk, mert tanításjellegű elvekre
támaszkodva kísérli meg értelmezni az egyház viszonyát a világhoz és a ma emberéhez. Így
aztán az első résznek is van lelkipásztori célzata, és a második részből sem hiányzik a tanító
szándék.
Az előbbi részben az egyház kifejti a maga tanítását az emberről is, meg a világról is, amelybe az
ember belékerül, majd pedig a maga viszonyáról mind a kettőhöz. A második részben
tüzetesebben szemügyre veszi a mai emberi társadalom életének több különböző arculatát,
mégpedig épp azokat a kérdéseket és feladatokat, amelyek manapság ezen a téren
sürgetőbbnek látszanak. Ez az oka, hogy az utóbbi részben a tanításjellegű elvek alá rendelt
tartalom nemcsak maradandó elemekből áll, hanem esetlegesekből is. E konstitúciót tehát a
hittudományos magyarázat általános szabályai szerint kell értelmezni, mégpedig - de kiváltképp
a második részben - ügyelve a változandó mozzanatokra, amelyek természetszerűen vele járnak
49
a szóban forgó tárgykörrel.
[18] Vö. XII. Pius: Rádiószózat az ifjúság keresztény lelkiismeretének helyes kialakításáról,
1952. márc. 23: AAS 44 (1952) 217. lap.
[22] Vö. Bölcs 1,13; 2,23-24; Róm 5,21; 6,23; Jak 1,15.
[24] Vö. XI. Pius: Divini Redemptoris körlev., 1937. márc. 19.: AAS 29 (1937.) 65-106. lap; XII.
Pius: Ad Apostolorum Principis körlev., 1958. jún. 29.; AAS 50 (1958) 601-614. lap; XXIII.
János: Mater et Magistra körlev., 1961. máj. 15.: AAS 53 (1961) 45I-453. lap; VI. Pál: Ecclesiam
Suam körlev., 1964. aug. 6.: AAS 56 (1964) 651-653. lap.
[25] Vö. II. vatikáni zsinat: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról, I. fej. 8. sz.:
AAS 57 (1965) 12. lap.
50
[26] Vö. Fil. 1,27.
[28] Vö. Róm 5,14. Vö. Tertullianus, De carnis resurr, 6: „Ami az agyagból lett, annak kigondolt
formája Krisztus, az eljövendő ember volt”: PL 2, 802 (848): CSEL 47, 9. 33, I. 12-13.
[30] Vö. II. Konst. zsin. 7 can: Sem Isten Igéje nem változott át testi természetűvé, sem a test
nem ment át az Ige természetébe": Denz.: 219 (428.) - Vö. III. konst. zsin.: „Mert amiképpen
lélek-éltette szentséges és tisztaságos teste, bár megistenült, nem tűnt el (theótheisza uk
anéirethé), hanem megmaradt sajátos állapotában és mivoltában”: Denz. 291 (556). Vö. Chalk.
zsin. a két természetben vegyítetlennek, változhatatlannak, oszthatatlannak elválaszthatatlannak
kell elismernünk": Denz. 148. (302.)
[31] Vö. III. konst. zsin.: „azonképpen emberi akarata, bár megistenült, szintén nem tűnt el”:
Denz. 291 (556).
[39] Vö. II. vat, zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról, II. fej., 16. sz.: AAS
57 (1965) 20. lap.
[42] Vö. Róm 8,15 és Gal 4,6; vö, még Jn 1,12 és 1 Jn 3,1-2.
[43] Vö. XXIII. János: Mater et Magistra körlev., 1961. máj. 15.: AAS 53 (1961) 401-464. lap és
Pacem in terris enciklika, 1963. ápr. 11.: AAS 55 (1963) 257-304. lap; VI. Pál: Ecclesiam suam
körlev., 1964. aug. 6.: AAS 56 (1964) 609-659. lap.
[46] Vö. XXIII. János: Mater et Magistra körlev.: AAS 53 (1961) 418. lap, - Vö. még XI. Pius:
Quadragesimo anno körlev., 1931. máj. 15.: AAS 23 (1931) 222. lap skk.
[47] Vö. XXIII. János: Mater et Magistra körlev.: AAS 53 (1961) 417. lap.
51
[48] Vö. Mk 2,27.
[49] Vö. XXIII. János : Pacem in terris enciklika: AAS 55 (1963) 266. lap.
[52] Vö. XXIII. János: Pacem in terris enciklika: AAS 55 (1963) 299-300. lap.
[55] Vö. II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról II. fej. 9. sz. AAS 57
(1965) 12-13. lap.
[59] Vö. XXIII. János: Pacem in terris enciklika: AAS 55 (1963) 297. lap.
[60] Vö. Szózat az emberiséghez, amelyet az Atyák bocsátottak ki a II. vatikáni zsinat kezdetén,
1962. okt.: AAS 54 (1962) 822-823. lap.
[61] Vö. VI. Pál: Beszéd a diplomáciai testülethez. 1965. jan. 7.: AAS 57 (1965) 232. lap.
[62] Vö. I. vat. zsin.: Dei Filius dogmatikai konstitúció a katolikus hitről, III. fej.: Denz. 1785-
1786 (3004-30Q5.)
[63] Pius Paschini: Vita e opere di Galileo Galilei, II. köt. Pont. Accademia delle Scienze, Citta del
Vaticano 1964.
[72] Vö. 1Kor 7,31; Sz. Irenaeus: Adversus Haereses V. 36,1: PG 7, 1222.
52
[74] Vö. 1Kor 2,9; Jel 21,4-5.
[79] Vö. XI. Plus: Quadragesimo anno körlev.: AAS 23 (1931) 207. lap.
[81] Vö. VI. Pál: Ecclesiam suam körlev. III.: AAS 56 (1964) 637-659. lap.
[84] II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról I. fej. 8. sz.: AAS 57
(1965) 12. lap.
[85] Uo. II. fej. 9. sz. AAS 57 (1965) 14. lap; vö. 8. sz.: AAS, i. h. 11. lap.
[87] Vö. uo. IV. fej. 38. sz.: AAS 57 (1965) 43. lap, a 120. jegyzettel.
[90] Vö. II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról II. fej. sz.: AAS 57
(1965) 12-14. lap.
[91] Vö. XII. Pius: Beszéd a történelem és a művészet művelőihez, 1956. márc. 9.: AAS 48
(1956) 212. lap: "Isteni Alapítója, Jézus Krisztus, egyházának nem adott semmiféle parancsot,
nem tűzött ki semmiféle célt a kulturális rendre vonatkozólag. Az a cél, amelyet Krisztus neki
kijelölt határozottan vallásos ... Az egyháznak Istenhez kell vezetnie az embereket, ezért bízzák
rá magukat fenntartás nélkül... Az Egyház sohasem veszítheti szeme elől ezt a szigorúan vallásos
és természetfölötti célt. Minden tevékenységének értelme, a Codex utolsó kánonjáig, nem lehet
más, mint közvetlenül vagy közvetve ebben közreműködne."
[92] II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról I. fej. 1. sz.: AAS 57
(1965) 5. lap.
[97] Vö. XXIII. János: Mater et Magistra körlev. IV: AAS 53 (1961) 456-457. lap és I.: i. h. 407,
53
410-411. lap.
[98] Vö. II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról III. fej. 28. sz.: AAS
57 (1965) 34-35. lap.
[101] II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról II. fej. 15. sz.: AAS 57
(1965) 20. lap.
[102] Vö. II. vat. zsin. Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról II. fej. 13.: AAS 57
(1965) 17. lap.
[103] Vö. Sz. Justinus: Dialogus cum Tryphone 110. fej.: PG 6,729; Ottokiad. 1897, 391-393.
lag: .. .. de minél jobban sújtanak bennünket ilyesmikkel, annál több más ember lesz jámbor
hívővé Jézus neve által". - Vö. Tertullianus: Apologeticus. I. fej. 13.: PL 1,534; Corpus Christi
Ser. lat. I. 171. lap: "Sőt még többen leszünk, valahányszor learattok bennünket.: magvetés a
keresztények vére!" - II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról II. fej.
9. sz.: AAS 57 (1965) 14. lap
[104] Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról VII. fej. 48. sz.: AAS 57 (1965) 53.
lap.
[105] Vö. VI. Pál: Beszéd 1965. febr. 3.: L'Osservatore Romano 1965. febr. 4.
[106] Vö. Sz. Ágoston: De bono coniugali: PL 40,375-376 és 394; Sz. Tamás: Summa Theol.,
Supp. 49 q. 3. a. ad 1; Decretum pro Armenis: Denz. 702 (1327); XI. Pius: Casti Connubii
körlev.: AAS 22 (1930) 543-555. lap; Denz. 2227-2238 (3703-3714).
[107] Vö. XI. Pius: Casti Connubii körlev.: AAS 22 (1930) 546-547. lap; Denz. 2231 (3706).
[109] Vö. Mt 9,15; Mk 2,19-20; Lk 5,34-35; Jn 3,29; 2Kor 11,2; Ef 5,27; Jel 19,7-8; 21,2 és 9.
[111] Vö. II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról: MS 57 (1965) 15-
16. lap; 40-41. lap és 47. lap.
[112] Vö. XI. Pius: Casti Connubii körlev.: AAS 22 (1930) 583. lap.
[114] Ef 5,32.
[115] Vö. Kiv 2,22-24; Péld. 5,18-20; 31,10 -31; Tób 8,4-8; En 1,1-3; Z16; 4,16-5,1; 7,8-11; 1
Kor 7,3-6; Ef 5,25-33.
[116] Vö. XI. Pius: Casti Connubii körlev.; AAS 22 (1930) 547. és 548. lap; Denz. 2232 (3707).
54
[118] Vö. XII. Pius Tra le visite beszéd 1958. jan. 20.: AAS 50 (1958) 91. lap.
[119] Vö. XI. Pius: Casti Connubii körlev.: AAS 22 (1930) 559-561. lap; Denz. 2239-2241
(3716-3718); XII. Pius: Beszéd az Olasz Szülésznőszövetség Gyűléséhez, 1951. okt. 29.: AAS 43
(1951) 835-854. lap; VI. Pál: Beszéd a Főmagasságú Bíboros Atyákhoz, 1964. jún. 23.: AAS 56
(1964) 581-589. lap. Egyes kérdéseket, amelyek további tüzetes tanulmányozást igényelnek, a
pápa rendelkezésére átadták a Népesedés-, Család- és Születéstanulmányi Bizottságnak, hogy
ha ez befejezte teendőjét, a pápa mondjon ítéletet. A tanítóhivatal tanítása ilyen állapotban
lévén, a zsinat nem szándékozik közvetlenül előterjeszteni konkrét megoldásokat.
[128] Vö. Sz. Irenaeus: Adv. Haer. III,11,8: Sagnard-kiad. 200. lap; vö. uo. 16,6: 290-292. lap;
21,10-22: 370-372. lap; 22,3: 378. lap; stb.
[130] Vö. XI. Pius szavai Roland-Gosselin úr Őnagyméltóságához: "Nem szabad sohasem szem
elől téveszteni, hogy az egyház feladata az evangelizálás és nem a civilizáció. Ha civilizál, azt az
evangelizáció által teszi." (Versailles-i szociális hét 1936. 461-462. lap.).
[131] Vö. I. vat. zsin.: Dei Filius dogmatikai konstitúció a katolikus hitről IV. fej.: Denz. 1795,
1799 (3015, 3019). Vö. XI. Pius: Quadragesimo anno körlev.: AAS 23 (1931) 190. lap.
[132] Vö. XXIII. János: Pacem in terris körlev.: AAS 55 (1963) 260. lap.
[133] Vö. uo. 283. lap; XII. Pius: Rádió-szózat 1941. dec. 24.: AAS 34 (1942) 16-17. lap.
[134] Vö. XXIII. János: Pacem in terris körlev.: AAS 55 (1963) 260. lap.
[135] Vö. XXIII. János: Beszéd 1962. okt. 11-én a zsinat kezdetén: AAS 54 (1962) 792. lap.
[136] Vö. II. vat. zsin.: Sacrosanctum Concilium konstitúció a szent liturgiáról, 123. sz.: AAS 56
(1964) 131. lap; VI. Pál: Discurso agli artisti romani 1964. máj. 7.: AAS 56 (1964) 439-442. lap.
[137] Vö. II. vat. zsin.: Optatam totius határozat a papképzésről, és Gravissimum educationis
nyilatkozat a keresztény ,nevelésről.
[138] Vö. Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról, IV. fej. 37. sz.: AAS 57 (1965)
42-43. lap.
[139] Vö. XII. Pius: Szózat, 1952. márc. 23.: AAS 44 (1952) 273. lap; XXIII. János: Beszéd az
55
A. C. L. I.-hoz, 1959. máj. 1.: AAS 51 (1959) 358. lap.
[140] Vö. XI. Pius: Quadragesimo anno körlev.: AAS 23 (1931) 190. lap skk, - XII. Pius: Szózat,
1952, márc. 23.: AAS 44 (1952) 276. lap skk.; XXIII. János: Mater et Magistra körlev.; AAS 53
(1961) 450. lap; II. vat. zsin.: Inter mirifica határozat a tömegkommunikáció eszközeiről, I. fej.
6. sz.: AAS 56 (1964) 147. lap.
[142] Vö. XIII. Leó: Libertas praestantissimum körlev. 1888. jún. 20.; AAS 20 (1887-1888) 597.
lap. skk.; XI. Pius: Quadragesimo anno körlev.: AAS 23 (1931) 191. lap skk.; u. a.: Divini
Redemptoris: AAS 29 (1937) 65. lap skk.; XII. Pius: Karácsonyi szózat 1941.: AAS 34 (1942)
10. lap skk.; XXIII. János: Mater et Magistra körlev.: AAS 55 (1961) 401-464. lap.
[143] A mezőgazdaság problémájára vonatkozóan vö. főképp XXIII. János: Mater et Magistra
körlev.: AAS 53 (1961) 341. lap skk.
[144] Vö. XIII. Leó: Rerum novarum körlev.: ASS 23 (1890-91) 649-662. lap; XI. Pius:
Quadragesimo anno körlev.: AAS 23 (1931) 200-201. lap; u. a.: Divini Redemptoris körlev.: AAS
29 (1937) 92. lap; XII. Pius: Rádiószózat 1942 karácsony előestéjén: AAS 35 (1943) 20. lap: u.
a.: Beszéd 1943. jún. 13-án; AAS 35 (1943) 172. lap; ua.: Rádiószózat a spanyol munkásokhoz
1951. márc. 11.: AAS 43 (1951) 215. lap; XXIII. János: Mater et Magistra körlev.: AAS 53
(1961) 419. lap.
[145] Vö. XXIII. János: Mater et' Magistra körlev.: AAS 53 (1961) 408., 424., 427. lap: a
"törődésben" (curatione) szó pedig át van véve a Quadragesimo anno körlevél latin szövegéből:
AAS 23 (1931) 199. lap. A kérdés fejlődése szempontjából vö. még: XII. Pius 1950. jún. 3-i
beszéde: AAS 42 (1950) 485-488. lap; VI. Pál: Beszéd 1964. jún. 8-án: AAS 56 (1964) 574-579.
lap.
[146] Vö. XII. Pius: Sertum laetitiae körlev.: AAS 31 (1939) 642. lap; XXIII. János:
Konzisztóriumi beszéd: AAS 52 (1960) 5-11. lap; ua.: Mater et Magistra körlev.: AAS 53 (1961)
411. lap.
[147] Vö. Sz. Tamás: Summa Theol. II-II 32 q. 5 a. ad 2; uo.: 66 q. 2. a.: vö.: magyarázatát
XIII. Leó: Rerum novarum körlevélben: AAS 23 (1890-91) 561. lap; vö. még XII. Pius: Beszéd
1941. jún. 1.: AAS 33 (1941) 199. lap; ua.: Karácsonyi rádió-szózat 1954.: AAS 47 (1955) 27.
lap.
[148] Vö. Sz. Vazul: Homilia Lk 12,18-hoz: "Lebontom csűreimet" 2: PG 31,263; Lactantius
Divinarum Institutionum V. könyv az igazságosságról: PL 6,565 B; Sz. Ágoston: In Ioann. Ev.
50. tr. 6. sz.: PL 35,1760; ua.: Enarratio in Ps. 147, 12: PL 37,1922; Nagy Sz. 'Gergely:
Homiliae in Ev. 20. hom. 12: PL 76,1165; ua.: Regulae Pastoralis liber III. rész 21. fej.: PL
77,87; Szent Bonaventúra: In III. Sent., 33 d. 1 dub.: Quaracchi-kiad. III. 728.; ua.: In IV.
Sent., 15 d. II.p. 2. a. 1 q.: uo.: IV,3071 b; Quaest, de superfluo (kézirat: Assisi Bibl. Commun.
186. skk. 112a-113a); Nagy Sz. Albert: In HI Sent., 33 d. 3 a. 1 sol.: Borgnet-kiad. XXVIII,611;
ua.: In IV. Sent, 15 d. 16 a.: uo. XXIX, 494-497. Ami pedig korunkban a felesleg megállapítását
illeti vö. XXIII. János: Rádió-televízió szózat 1962. szept. 11.: AAS 54 (1962) 682. lap: "Minden
embernek, de a keresztény embernek különös kötelessége, hogy feleslegét a másik ember
szüksége szerint mérlegelje és legyen gondja arra, hogy a teremtett javak kezelése és elosztása
mindenkinek a javára történjék."
[149] Ebben az esetben érvényes a régi alapelv: "végső szükségben minden közös, azaz
megosztandó'. Másrészt a szövegben előterjesztett elv alkalmazásának értelmére, terjedelmére
és módjára vonatkozólag az újabb bevált szerzőkön kívül vö. Sz. Tamás: Summa Theol. II-II 66
q. 7 a. Amint nyilvánvaló, az elv helyes alkalmazása végett igazodni kell az erkölcsileg
megkívánt összes feltételekhez.
56
[150] Vö. Gratiani Decretum 21 C. LXXXVI dist.: Friedberg-kiad. I 302. Ez a mondás megvan
már: PL 54,491 A és PL 56,1132 B. Vö. Antonianum 27 (1952) 349-366.
[151] Vö. XIII. Leó: Rerum novarum körlev.: AAS 23 (1890-91) 643-646.; XI. Pius:
Quadragesimo anno körlev.: AAS 23 (1931) 191. lap; XII. Pius: Rádiószózat 1941. jún. 1. - AAS
33 (1941) 199. lap; ua.: Rádió-szózat karácsony előestéjén 1942.: AAS 35 (1943) 17 lap; ua.:
Rádiószózat 1944. szept. 1.: AAS 36 (1944) 253. lap; XXIII. János: Mater et Magistra körlev.:
AAS 53 (1961) 428-429. lap.
[152] Vö. XI. Pius: Quadragesimo anno körlev.: AAS 23 (1931) 214. lap; XXIII.
János: Mater et Magistra körlev.: AAS 53 (1961) 429. lap.
[153] Vö. XII. Pius: Rádiószózat 1941 pünkösdjén: AAS 44 (1941) 199. lap; XXIII. János: Mater
et Magistra körlev.: AAS 53 (1961) 430. lap.
[154] A javak helyes használatáról az új-szövetség tanítása szerint vö. Lk 3,11; 10,30; skk.;
11,41; 1 Pt 5,3; Mk 8,36; 12, 29-31; Jak 5,1-6; 1 Tim 6,8; Ef 4,28; 2 Kor 8,13 skk.; 1 Ján 3,17-
18.
[159] Vö. XII. Pius: Rádiószózat 1942. dec. 24.: AAS 35 (1943) 9-24. lap; 1944. dec. 24.: AAS
37 (1945) 11-17. lap; XXIII. János: Pacem in terris körlev.: AAS 55 (1963) 263., 271., 277. és
278. lap.
[160] Vö. XII. Pius: Rádiószózat 1941. jún. 1.: AAS 33 (1941) 200. lap; XXIII. János: Pacem in
terris körlev.: i. h. 273. és 274. lap.
[161] Vö. XXIII. János: Mater et Magistra körlev.: AAS 53 (I961) 415-418. lap.
[162] Vö. XI. Pius: Beszéd "Ai dirigenti della Federazione Universitária Cattolica": Discorsi di Pio
XI: Bertetto-kiad., Torino I. köt. 1960, 743. lap.
[163] Vö. II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról 13. sz.: AAS 57
(1965) 17. lap.
[166] Vö. XXIII. János: Pacem in terris enciklika, 1963. ápr. 11.: AAS 55 (1963) 291. lap: "Ezért
oktalan gondolat atomenergiájára büszke korunkban, hogy a háború alkalmas a jogsérelmek
orvoslására."
[167] Vö. XII. Pius: Beszéd 1954. szept. 4.: AAS 46 (1954) 589. lap; Rádiószózat 1954. dec.
24.: AAS 47 (1955) 15. lap. skk.; XXIII. János:Pacem in terris enciklika: AAS 55 (1963) 286-
291. lap; VI. Pál: Beszéd az Egyesült Nemzetek Gyűlésén 1965. okt. 4.: AAS 57 (I965) 877-885.
lap.
[168] Vö. XXIII. János: Pacem in terris enciklika: ahol a fegyverkezés csökkentéséről van szó:
57
AAS 55 (1963) 287. lap.
[170] Vö. XXIII. János: Ad Petri Cathedram körlev. 1959. jún. 29.: AAS 55 (1959) 513. lap.
58