Első fejezeT

PÉNTEK ESTE
Tenned kell valamit, Gracie.
A mobilom kijelzőjére pillantottam, amely vakítóan
világított a sötét hálószobában. Olyan sokáig
bámultam az ágyamat a plafon-tól elválasztó fekete
űrbe, hogy a szemem – és az agyam – alig volt képes a
bejövő SMS-t észlelni.
Pislogtam párat, s újra elolvastam az üzenetet: „
Tenned kell valamit, Gracie. Ha nem áll le, komoly
bajba sodorja magát. ”
Bárcsak azt mondhatnám, hogy már aludtam,
amikor az üvöltés elkezdődött! Anélkül is tudtam,
hogy láttam volna: a fehér farkas az. A magas hangú,
bánatos farkasordítás, amely az egész szobámat
betöltötte, olyan erős volt, mintha az ablakom alatt
szólna, de jól tudtam, hogy az erdő mélyéről jön.
Egyre messzebbről.
Tőlem egyre messzebbről.
Egyre messzebbről attól, aki valaha volt.
Amikor pár perccel ezelőtt elkezdődött az üvöltés, a
hátamra fordultam, majd felültem az ágyon. Anélkül,
hogy a digitális óra vörös számai felé pillantottam
volna, tudtam, hogy alig múlt éjjel kettő. Pedig
kényszerítettem magam, hogy ne nézzem állandóan
az időt, ne számoljam, hány órát tudnék még reggelig
aludni – már ha egyáltalán képes lennék rá.
Nagyon nehéz úgy elaludni, amikor valami mélyen
benned soha többé nem akar elszenderedni.
Amikor ugyanis alszom, Danielről álmodom. Arról a
Danielről, akire emlékszem. Ezek az álmok olyan
csodálatosak és való-ságosak, hogy amikor felébredek
és rájövök, hogy álmok voltak csupán, a valóság
szörnyűsége szinte agyonnyom. Nem tudom, képes
lennék-e még egyszer átélni ezt az érzést.
Apa és Gabriel tizenegy körül hazaküldtek.
Közölték, hogy a hétvégén muszáj behoznom
valamennyit a kimaradt alvásokból, mert hétfőn újra
iskola. De azt hiszem, igazából azért küldtek el, mert
egyikük sem volt képes a szemembe nézni azok után,
hogy hiába töltöttünk órákat, sőt, napokat azzal,
hogy átnyálazzuk az egész vérfarkas irodalmat, az
alakváltókról szóló összes mítoszt, sőt, a Szentírást,
továbbra sem találtunk semmit.
Semmit, ami segíthetne Danielt visszaváltoztatni.
Már hat nap telt el az óta a szörnyű éjszaka óta,
amelyet Daniel és én a Sötét Királyok raktárában
töltöttünk fogolyként úgy, hogy tudtuk: reggel nagy
valószínűséggel megölnek mindkettőnket. S öt nap
telt el azóta, hogy Daniel titokzatos módon hatalmas,
fehér farkassá alakult át, hogy megvédjen Caleb
veszett farkas falkájától. Nekem aznap ugyan sikerült
elkerülnöm a végzetemet, Daniel viszont nem volt
ilyen szerencsés. Őt foglyul ejtette a fehér farkastest
csontos, szőrös, karmos börtöne.
Minden újabb, megoldást nem tartalmazó oldal
után egyre határozottabban éreztem: apa és Gabriel
óráról órára bizonyo-sabbak abban, hogy Danielnek
örökre így kell maradnia. Az sem volt jó előjel, hogy az
idő múlásával a fehér farkas egyre kevésbé
emlékeztetett Danielre.
Daniel az átalakulása utáni első néhány napban
mindenhová követett, ami gyakorlatilag azt jelentette,
hogy sehová sem mehettem el, viszont legalább velem
volt, és a fehér farkas mélybarna szemében láthattam
őt is.
Két nappal ezelőtt azonban nyugtalan lett, és el-
elkóborolt, főleg az erdőbe. Igaz, akkor még csak
néhány órára, és mindig visszatért, amikor hívtam.
Ma azonban már nem válaszolt a hívásaimra, és
egyáltalán nem jött vissza.
Hívja az erdő – suttogta egy reszelős hang a
fejemben.
Nem foglalkoztam vele, nem hagytam, hogy a
bennem élő démonfarkas saját kétségemből
táplálkozzon. Ma este egyébként sem volt türelmem
vitatkozni.
Daniel üvöltése egyre erősebben szólt az erdőből,
sajgott a szívem érte. Értünk. Vajon más is ilyen
hangosnak hallja az üvöltését, vagy csak a
szuperhallásom kapcsolt be ismét? Az
éjjeliszekrényen fekvő mobil rezegni kezdett: apától
érkezett SMS.
 Apa és az SMS. Brr! Sosem fogom megszokni.
Megdörgöltem a szememet. Az éjszakai látásomnak
jó néhányszor vissza kellett váltania normál, emberi
látásra, mire végre képes voltam újra a mobilra
összpontosítani. Bepötyögtem a választ apának,
jeleztem, hogy muszáj csinálnom valamit.
Tudom. Még mindig a parókián vagy? Ott mennyire
hangos? – írtam.
Apa az elmúlt hét majdnem minden éjszakáját a
parókián töltötte. Nemcsak kutatott, hanem
Gabriellel együtt a bátyámra, Jude-ra is vigyázott, aki
a parókia alagsorában egy kicsi, zárka-szerű
kuckóban húzta meg magát.
Amikor Jude-ot visszahoztuk a raktárból, az volt az
első dolgunk, hogy eldöntsük, mit is tegyünk vele. Azt
hiszem, mindenki meglepődött, amikor azt
javasoltam, hogy zárjuk be a parókia alagsorának
egyik tárolójába, és amíg meg nem tudjuk, mi zajlik
benne, tartsuk megfigyelés alatt. A bátyám az utóbbi
tíz hónapot ugyanis meneküléssel töltötte, majd
csatlakozott Caleb paraképességekkel rendelkező
tinibandájához, történetesen ugyanahhoz, amelyik
megpróbálta kinyírni Danielt és engem. Jude volt az,
aki elvezette hozzánk a Sötét Királyokat.
Végül megadta magát. Kérte, hadd jöhessen vissza
velünk. De bármennyire is megkönnyebbültem, hogy
Jude végre biztonságban van, azt egyáltalán nem
tartottam jó ötletnek, hogy hazajöjjön. Legalábbis
addig nem, amíg meg nem tudjuk, mit akar. Amíg
biztos nem leszek benne, hogy tényleg a bátyám jött
vissza velünk, nem pedig Caleb egyik vérebe.
De az igazán döbbenetes nem is az volt, hogy én azt
javasoltam, egyelőre tegyük Jude-ot lakat alá, hanem
az, hogy apa és Gabriel végül elfogadták az ötletemet.
Csak April tiltakozott, de az ő szavazata nem sokat
számított.
Ő nem látta, hogyan állt félre Jude Caleb elől, és
hagyta, hogy próbáljon elpusztítani...
Apa következő SMS-e félbeszakította a
merengésemet: „Igen, még a parókián vagyok. Az
ordítás itt is nagyon hangos. ”
Nem ezt a választ reméltem. A parókia jó pár
háztömbnyire van. Ha Daniel ordítása ott is hangos,
az azt jelenti, hogy az egész városrész hallja.
Apa: „így csak megöleti magát. ”
„Tudom”, írtam vissza kissé remegő ujjakkal. Rose
Crestnek volt már baja a „vad kutyák” támadásával, a
környékbeli erdőből jövő túlvilági vonyítás biztos
beindítja a pletykát. És természetesen a Markham
utcai szörnyről fognak beszélni, ami igazából nem is
pletyka. A beszédet pedig tettek követik majd...
Apa: „MUSZÁJ rávenned, hogy elhallgasson. ”
Én: „Dolgozom rajta. ”
Csakhogy valójában gőzöm sem volt róla, mit
tehetnék, különösen, hogy Daniel már nem hallgatott
rám. De meg kellett próbálnom. Nem hagyhattam,
hogy baja essék. Különösen azok után nem, hogy
mindenét feláldozta volna értem.
 Dzsekit húztam a piros flanelpizsama fölé, a mobilt
pedig zsebre vágtam. Sérült bokám lüktetni kezdett,
ahogy a műszőrme szélű csizmába begyömöszöltem.
Reméltem, a csizma elég merev ahhoz, hogy a frissen
gyógyult törést egy helyben tartsa. Halkan lelopóztam
a lépcsőn, bár egyedül csak én voltam otthon, apa
ugyanis Charityt és Jamest Carol nénihez küldte,
mivel anya... Nos, ő olyan helyen volt, amire ebben a
pillanatban gondolni sem szerettem.
A konyha melletti bejáraton keresztül kiléptem a
hátsó kertbe. A szomszéd házban – ugyanabban,
amelyben több évvel ezelőtt Daniel élt – égtek a
lámpák, és láttam, hogy Mr. Dutton az ablaknál áll.
Az erdő felé nézett, bizonyára az őt felébresztő
farkasüvöltésen gondolkodott, de a nagy fénytől sok
mindent nem láthatott.
Amíg Mr. Dutton el nem lépett az ablaktól, a hátsó
verandán várakoztam. Nem vártam meg, hogy
lekapcsolja a lámpát, és jobban kilásson:
összeszedtem minden erőmet, és a kertünket a
környező erdőtől elválasztó hátsó kerítéshez
rohantam. Mielőtt a rózsabokrok beleakaszkodhattak
volna a pizsamámba, átvetettem magam a kerítésen.
Amikor azonban a túloldalon a talpam a földre
dobbant, összerándultam a bokámba nyilalló erős
fájdalomtól. Ettől eltekintve azonban tökéletesen és
csaknem teljesen zajtalanul értem földet.
Belém villant, mennyire büszke lenne Nathan
Talbot, a korábbi mentorom, ha elmondanám neki,
milyen csöndesen sikerült földet érnem. Ezen ugyanis
a képzésem folyamán sokat dolgoztunk.
 Ahhoz képest, hogy kis termetű vagy, úgy érsz
földet, mint egy megtermett szikla – ugratott egyszer,
miközben szája meleg mosolyra húzódott.
Ebben a pillanatban a mobilom mintha csak tudta
volna, ki jutott az eszembe, újabb üzenetet jelzett.
Talbot: „Segíthetek valamiben?”
Nem válaszoltam, csak visszacsúsztattam a telefont
a zsebembe. Ha rajtam múlik, soha többé nem
beszélek vele, még SMS-ben sem.
Talbot a legutolsó, akitől segítséget kérnék. A
legutolsó, akiben megbíznék. Az a sok maszlag, amit
összehordott arról, hogy szeret...
Mély levegőt vettem, és emlékeztettem magam,
hogy Talbotra egyetlen gondolatot sem
vesztegethetek. Danielnek szüksége van rám, és
lehetőleg azelőtt meg kell találnom, hogy a
városbeliek – például Marsh seriffhelyettes meg a
puskája – úgy döntenének, hogy megkeresik ezeknek
a szörnyű üvöltéseknek a forrását.
A jobb oldalon megzörrent néhány bokor. A hangot
hallva meg- pördültem – közben jöttem rá, hogy a
szuperhallás nélkül a zör- renést észre sem vettem
volna -, és védekező pózba kuporodtam. A fülemben
dobolt a pánik. A bokrok közül nagy, barna farkas
lépett elém az ösvényre, szorosan a nyomában egy
valamivel kisebb szürke farkassal. A szemük
csillogott, miközben engem méregettek. Biccentettem
nekik, megpróbáltam nem mutatni, mennyire
csalódott vagyok, hogy nem az a farkas érkezett meg,
amelyiket vártam, de legalább nem a helyi hajtók
voltak azok.
A két farkas különvált, és a kavicsos ösvény két
végén megfigyelő álláspontra helyezkedtek. Mintha
őrszemek lennének, akik az én átkelésemre várnak.
Alig öt napja ez a két farkas annak a falkának a tagja
volt, amelyik Caleb parancsára meg akart ölni, most
meg tiszteletteljesen hajtották le a fejüket, amikor
átmentem közöttük.
Míg a bátyám szándékaiban nem voltam bizonyos,
ezek a farkasok egészen más lapra tartoztak. Nem
mintha értettem volna, miért viselkedtek úgy velem,
mintha a királynőjük lennék.
Pár nappal ezelőtt megkérdeztem erről Gabrielt is.
 A raktárban már mondtam, hogy nekik most
Daniel az alfájuk – magyarázta, miközben apa
irodájában állva néztük az asztal mellett elnyúló fehér
farkast. A táljához hozzá sem ért, pedig a
konzervgulyást neki tettem oda, hogy ne kelljen
vadásznia, lévén azzal tovább erősítette volna
magában a farkasösztönöket. – Daniel meg nyilván
tett valamit, amivel téged jelölt meg az ő... párjának.
Ezt a farkasok valahogy felismerték, és most te vagy
az alfa nőstény.
Természetesen Gabriel megjegyzése alatt az én
lelkipásztor apámnak pont mögöttünk kellett állnia.
És bár ő általában elég kiegyensúlyozott pasas,
amikor a „pár” szót meghallotta, mégis kiakadt.
 Addig a pillanatig ugyanis nem aggasztottam
magam még azzal is, hogy elmagyarázzam apának, mi
történt azon a sötét éjszakán, amelyet Daniellel
közösen a raktárépület pincéjében töltöttünk. De
ahogy kivörösödő arcába néztem, tudtam, hogy
muszáj elmondanom, még mielőtt képzelete többet
hitet el vele, mint ami valójában történt.
– Daniel... igazából... megkérte a kezem –
magyaráztam. – Még azelőtt, hogy Caleb a
farkasverembe dobott volna. Én pedig igent mondtam
neki.
 Ez mindent megmagyaráz – mondta erre Gabriel,
mintha az, hogy valaki tizennyolc évesen eljegyzi
magát, teljesen hétköznapi dolog lenne.
Apa arca azonban mélyvörösre váltott, és arról
kezdett papolni, milyen fiatalok vagyunk, meg hogy,
bár anya és ő húszéves korukban esküdtek meg, ettől
én még viselkedhetnék sokkal felelősségteljesebben.
Közbe akartam szólni, és megmagyarázni, miért
csináltam, de nem engedett szóhoz jutni. Végül
kiabálni kezdtem:
 Csak azért mondtam igent, mert azt hittem, meg
fogunk halni! És azt akartam, hogy Daniel boldog
legyen!
Apa erre végre becsukta a száját, szemét pedig
elfutotta a könny. Magához húzott, és úgy
megszorított, mintha még mindig attól kellene félnie,
hogy elveszít, akárcsak pár napja. Ahogy közben
pillantásom az asztal mellett fekvő, látszólag alvó
fehér farkasra esett, belém nyilallt a lelkiismeret-
furdalás.
Csak remélhettem, hogy Daniel nem az én szavaim
miatt vetette be magát az erdőbe néhány órával
később.
A lelkiismeret-furdalást és a két farkas
felbukkanását követő adrenalinlöketet kihasználva
sikerült elég erőt gyűjtenem ahhoz, hogy a lábamban
lüktető fájdalom ellenére futni kezdjek.
Képességeimre támaszkodva képes voltam ugyan
felgyorsítani azoknak a sebeknek a gyógyulási
folyamatát, amelyeket Caleb könyörtelensége miatt
kaptam, de Gabriel figyelmeztetett, hogy ne
erőltessem túl magam. Most elnyomtam magamban
az intelmét, és futva ráfordultam az üvöltések
irányába vezető köves útra. A két farkas nagy
ugrásokkal követett, olyan közelről, hogy a nyakamon
éreztem forró leheletüket. Még mélyebbre nyúltam
magamba, még több erőt gyűjtöttem, és addig
gyorsítottam, amíg csak le nem maradtak mögöttem,
bár tudtam, hogy továbbra is követnek.
Nem foglalkoztam a tüdőmbe maró csípős, őszi
levegővel, sem a bokámba hasító fájdalommal, és
letértem az ösvényről az erdő vastag fái közé. Már
kizárólag Daniel gyászos üvöltésére
összpontosítottam. Szinte eggyé olvadtam a futással,
hagytam, hogy úrrá legyen rajtam, attól féltem, hogy
elvesztem a lendületet, ha csak egy kicsit is lassítok.
Semmi mást nem éreztem, csak a fülemben doboló
vért, a tüdőmbe hangosan ki-be áramló levegőt, és az
erdő talajához csapódó talpamat.
Nem is akartam mást érezni.
Legalábbis Daniel nélkül nem.
Ha a farkasok nem vonyítanak fel élesen
mögöttem, valószínűleg nem sikerült volna időben
magamhoz térnem és megállnom a szurdok legszélén.
De a figyelmeztetés elég időt adott, hogy megragadjam
egy öreg fa ágát éppen abban a pillanatban, hogy a
meredély sáros szélén megcsúszott a csizmám.
Miután a fát markolva visszanyertem az
egyensúlyomat, lenéztem az előttem kitáruló majd
hétméteres mélységbe. A szurdok szélessége is ennyi
volt nagyjából. Ahogy alaposabban megnéztem
magamnak, láttam, hogy hálaadáskor ugyanezen a
helyen zuhant le majdnem James baba.
Az emlék, hogy Daniel itt mentette meg az öcsémet,
meleg, bi- zsergető érzést keltett bennem, amelyet az
csökkentett valamelyest, hogy a szurdok túlsó felén,
egy sziklás kiugrón megláttam a nagy, fehér farkast.
Fejét felemelve úgy üvöltött fel a csupán
háromnegyed holdra, mintha attól várna választ. Az
éles üvöltéstől fájdalom szúrt túlérzékeny
dobhártyáimba, és alig bírtam megállni, hogy be ne
fogjam a fülem.
 Daniel! – ordítottam, de nem voltam biztos abban,
hogy remegő hangommal sikerült túlharsognom. A
fatörzsre támasz-kodva még jobban kiegyenesedtem.
A lábam égett az izmaimba szivárgó tejsavtól, a
bokám meg-megbicsaklott. A fájdalom, amit akkor
éreztem, amikor eltörtem, semmi nem volt ahhoz
képest, ami most átjárt: a bokámtól kezdve az egész
testemen végigfutott a késszúráshoz hasonló érzés,
különösen, ahogy az adrenalin lassan kiürült a
véremből. – Daniel, hagyd abba!
A farkas még jobban hátravetette a fejét, és az
előzőnél is őrültebb üvöltés hasított az éjszakába. A
mögöttem jövő két farkas válaszolt Daniel kiáltására,
és ők is vonyítani kezdtek. Igazán nagyszerű.
Mostanra nyilván az egész város az ablakban áll.
Lelki szemeimmel láttam, ahogy megtöltik a
fegyvereiket.
 Tűnés! – kiáltottam a két farkasra, akik idáig
követtek, és a lábammal toppantottam is feléjük. –
Tűnés innen, de azonnal! – mondtam, durvábban,
mint szerettem volna. A két farkas nyüszítve,
behúzott farokkal hátrált. Amikor elmentek, vissza-
fordultam a még mindig üvöltő fehér farkas felé.
 Daniel! – ordítottam egyre hangosabban, ahogy
mind jobban kétségbeestem. – Daniel, kérlek! Dan... –
De ekkor elszoruló torokkal jutott eszembe, hogy ha
valaki netán errefelé jár az üvöltő farkas nyomában,
meghallhatja Daniel nevét. – Kérlek, hagyd abba! – De
így, név nélkül még rosszabb volt. Mintha már nem
tartanám „Danielnek”.
 Kérlek, hagyd abba! Muszáj abbahagynod.
Azonnal. – Elcsuklott a hangom, és a szám elé
kaptam a kezem. Most igazán nem bőghettem el
magam. – Kérlek, mielőtt valami baj lenne belőle –
suttogtam az ujjaimon keresztül.
 A fehér farkas hirtelen abbahagyta az üvöltést, és
amikor a szurdokon keresztül ránéztem, láttam, hogy
engem bámul. Fejét kíváncsian oldalra hajtotta.
Amikor csillogó szemébe néztem, lassan hátrálni
kezdett.
 Ne! – mondtam. – Ne menj el! – Azzal a
mozdulattal emeltem fel a kezem, amelyet még régen
Daisynél, a háromlábú kutyámnál használtam,
amikor meg akartam állítani. – Kérlek, ne fuss el
megint!
A farkas két lépést tett a szurdok széle felé, és
ismét kíváncsian fordította oldalra a fejét. Vajon
felismer még:? Lassan reménykedni kezdtem, és
mozdulatlanul álltam, hogy el ne riasszam. Esküdni
mertem volna, hogy az üvöltések után a sötét erdőben
beállt néma csöndben még a szíve dobogását is
hallottam.
Csak egyetlen szív dobogását, nem kettőét, mint a
többi vérfarkasnál. Még mindig nem értettem, mit is
jelent mindez. Még mindig nem tudtam, mi is lett
Danielből.
Egy pillanatra úgy látszott, mintha Daniel, a farkas
át akarná ugrani a szurdokot, hogy eljusson hozzám:
a hátsó lábára helyezte a testsúlyát.
 Gyere – intettem oda neki. – Kérlek, Daniel! –
mondtam halkan. – Szükségem van rád. Szükségünk
van egymásra.
De a farkas mintha megrémült volna a nevét
hallva. Elfordította a pillantását, és elfordult tőlem,
mire a szívem a torkomba ugrott rémületemben.
  Ne! – kiáltottam, és úgy nyújtottam ki felé a
kezem, mintha el tudnám érni, meg tudnám ragadni,
meg tudnám akadályozni, hogy beugorjon a fák közé,
messzebbre, mint amennyire valaha is
bemerészkedtünk.
Egy fél pillanatig arra gondoltam, hogy követem,
átugrom a szurdokon, még ha nem is érek át egyben.
Bármit, csak újra a közelében lehessek. De, ahogy
elengedtem a törzset, amire eddig támaszkodtam, a
bokám végül megadta magát, és a fa tövébe rogytam.
A térdemet a mellkasomhoz vontam, és hallgattam,
mikor kezdődik újra az erdő számomra elérhetetlen
részében az üvöltés. De miközben a szívverésemet
számoltam, és múltak a percek, nem hallottam
semmilyen hangot. Hihetetlen kimerültség kerített
hatalmába.
Egyszerre könnyebbültem meg, hogy végre
abbamaradt az üvöltés, és keseredtem el, hogy nem
sikerült Danielt visszacsalogatnom magamhoz, és
először azóta, hogy Caleb raktárából kiszabadultunk,
engedtem a könnyeimnek.
Az erdő földjére feküdve zokogtam, míg csak egy
szörnyű hang nem kezdett a fejemben suttogni: El
fogod veszíteni. És nem tehetsz semmit.
Majdnem felzokogtam, de sikerült úrrá lennem
magamon.
 Nem! – mondtam a fejemben lakozó szörnynek.
Feltápász- kodtam, letöröltem arcomról a sáros
könnyeket, utáltam magam, amiért engedtem a
gyengeségnek. – Daniel és én már túl sok mindenen
mentünk keresztül ahhoz, hogy elveszítsem. Nem
fogom elveszíteni.
Bármibe kerül is.
 Második fejezeT

HAT HÓNAPPAL EZELŐTT

 Fázol? – kérdezte Daniel a hátam mögött. Egy
kőpadon ültem, és a művészetórára készítendő
szénrajzomon dolgoztam. Átölelte a vállamat, és
hátamat a mellkasához húzta. Az ingén keresztül is
éreztem teste melegét, és azt, ahogy az én bőröm is
felhevül a vékony pulóverem alatt. Megremegtem, de
nem azért, mert fáztam. Már nem.
 Mmm – mondtam, és letettem a füzetemet a
padra.
Daniel dörzsölni kezdte a karjaimat, hogy
felmelegítse őket, miközben orrával a nyakamba
szuszogott.
 Bárcsak egy óráig csinálnád – mondtam, és
felnevettem, halkan, noha csak mi jártunk ki az
Angyalok kertjébe.
 Mi lenne, ha két óráig csinálnám? – kérdezte, és
ajkával a bőrömhöz ért. Úgy éreztem, elolvadok.
Hátrasimította a hajamat, és megcsókolt a fülem
mögött.
 Felsóhajtottam, szénceruzám kicsúszott az ujjaim
közül. A pad szélének ütközött, majd legurult annak
a szobornak a talapzatához, amit éppen rajzoltam.
Gabriel arkangyal szobra volt, az, amelyiket Daniel
akkor mutatott meg, amikor először hozott ide.
Daniel ajka egyre lejjebb vándorolt a nyakamon,
amíg el nem érte azt a finom mívű nyakláncot,
amelyet szinte mindig viselek.
Valami felkavarodott bennem, mire védekező
mozdulattal megragadtam a holdkövet. Daniel kissé
hátrébb húzódott.
 Segít valamennyit? – kérdezte. Forró lehelete
kellemesen simogatta a hajamat. Újra
megborzongtam, mintha megcsiklan-dozták volna a
nyakamat és a fejbőrömet. Még szorosabban
markoltam a függőt, és hagytam, hogy a szinte forró,
lüktető kő testembe sugározza nyugtató erejét.
 Igen – mondtam, de azt nem említettem, hogy
mostanában mintha többet kellene használnom, mint
vérfarkas létem első hónapjaiban. Nem akartam, hogy
aggódjon.
 Remek – felelte. – Jó lett volna, ha nekem is van
már az első pillanattól kezdve holdkövem, mint
neked. – Daniel keze lecsúszott a vállamról, és
hátrébb lépett. Teste melegét is magával vitte.
 Vajon akkor meg tudtam volna állni még az első
alkalom előtt, hogy ne változzak farkassá... ? –
Hangja elhalkult, jól tudtam, miért. Az az éjszaka volt
az oka annak a sok fájdalomnak, amely az élete – sőt,
az életünk – része lett.
 Megmozdultam a padon, hogy rá tudjak nézni.
Csapzott, szőke haját meglebbentette a márciusi szél,
barna szeme olyan volt, mint egy mély tó.
 Meg tudsz valaha is bocsátani magadnak azért,
ami akkor éjjel történt?
Daniel kabátjának a zsebébe dugta a kezét.
 Majd ha a bátyád megbocsát.
Beharaptam az ajkam. Ahhoz először is az kellett,
hogy egyáltalán megtaláljuk Jude-ot. Ennek
valószínűsége távolléte minden egyes hetével
folyamatosan csökkent.
 Úgy kell lennie. Legalábbis előbb vagy utóbb.
Nem? – Apa mondta egyszer, hogy az, aki nem tud
megbocsátani, maga is szörnyeteggé válik, mert a
benne dolgozó harag belülről felemészti. Azt hiszem,
Jude-dal ez már meg is történt. Belőle is szörny lett,
mégpedig sokkal konkrétabb módon, mint ahogy apa
értette – vérfarkassá vált, és megfertőzött engem,
Danielt pedig megpróbálta megölni. Mindezt azért,
mert nem tudott meg-bocsátani Danielnek, aki pedig
őt fertőzte meg azon az éjszakán, amikor először
farkassá változott.
 Szerinted van visszaút onnan, amivé lett? –
kérdeztem. – Tudod, mire gondolok. Hogy, még ha
meg is találjuk, lehet belőle az, aki régen volt? – A
sebhely a kezemen, ahol Jude belém mart,
fájdalmasan lüktetni kezdett. Anélkül, hogy
felhúztam volna a ruha ujját, megdörzsöltem.
 Nem tudom – felelte Daniel. – Nekem sikerült, de
csakis a te segítségeddel. És ez nem jelenti azt, hogy
másnak is sikerülhet. Jude nem változik farkassá,
csak ha akar. De ha már egyszer átváltoztál, a farkas
hatalma olyan erős, hogy szinte lehetetlen újra azzá
lenni, aki azelőtt voltál.
Bólintottam, és magamban eltűnődtem, vajon rám
is ez a sors vár-e.
Daniel felém lépett, és kezével megérintette a
mellemen nyugvó holdkő függőt. Ujjával végigfutott a
kő érdes peremén, ahol kettétört, amikor három
hónappal azelőtt Jude lehajította a parókia tetejéről.
 Mindennap megköszönöm Istennek, hogy ezt
megtalálhattam neked. Még ha csak fél kő is, elég
ahhoz, hogy biztonságban tartson. Segít, hogy
önmagad maradhassál, ahogy én is tettem. Vagy
Jude. Segít, hogy ember maradhass. – Daniel
elengedte a függőt, és fejemet a két keze közé fogta.
Hüvelykujjával végigsimított az arcomon, és mélyen a
szemembe nézett.
 Köszönöm – suttogtam.
– Mit?
 A holdkövet. Meg hogy hittél bennem. –
Megeresztettem egy kis mosolyt. – Hogy nem haltál
meg. Ha csak úgy meghaltál volna, kinyírtalak volna.
– Ujjammal megböktem a mellkasát.
Daniel felnevetett. Imádtam, ahogy a hangja cseng.
Aztán előrehajolt, és ajkát mosolygó számhoz nyomta.
Én sem hagytam magam: az a csók pontosan
elmondta, mit érzek iránta én, és ő mit érez irántam.
Megreszkettem.
  Szóval fázol – mondta, amikor elváltak ajkaink, és
szorosan magához ölelt.

SZOMBAT REGGEL
 Meghalt? – kérdezte egy hang valahonnan
közelről. Ez fölébresztett az addigi mély álmomból.
 Nem – mondta egy másik, valamivel fiatalabb
hang.
 Szerintem meghalt.
Felnyögtem. Miért fáj ennyire a bokám? És miért
olyan kemény az ágyam, mintha fából lenne a matrac?
 Tényleg meghalt. Ezért kapni fogunk.
 Mintha nyöszörögne, és a... izé... mellkasa is
emelkedik. Szerintem nem halott.
 De. Halott, halott és megint halott. Szerinted ezért
megölnek? Caleb azt tenné. Szerinted választhatunk,
hogyan akarunk meghalni? Megfulladni nem
szeretnék. A tévében nagyon fájdalmasnak tűnt.
 Ő is farkas, nyilván nem fojtogatni fog. Inkább
majd jól feltépi a nyakadat. Egyépként mondom, hogy
nem halt meg.
 Nem egyépként, hanem egyébként.
– Mi?
 Fiúk – fogtam neki, de inkább halálhörgésnek
hallatszott. Megköszörültem a torkom. Vajon
mennyire lehet korán?
 Rosszul mondtad, te idióta. A b helyett p-ét
mondtál. És egyébként a csaj meghalt. Milyen
gyorsan lehet Kanadába érni, mielőtt rájönnének?
 Te vagy az idióta!
 Hallottam, hogy valaki elrugaszkodik, aztán
felkiált. Sikerült kinyitnom az egyik szememet, így
láttam, hogy Ryan pont mellettem szorította a földre
Brentet. Minden más homályban maradt.
 Fiúk! – kiabáltam rájuk. – Hagyjátok abba!
Ryan abban a pillanatban elengedte Brentet, és
mindketten vigyázzba vágták magukat. Olyan
egyenesen álltak, mintha karót nyeltek volna,
karjukat az oldalukhoz szorították. Akárha a
kiképzőtisztjük lettem volna. Képtelen voltam
megszokni, hogy így reagálnak a parancsaimra. Brent
kissé Ryan felé hajolt, és hangosan odasuttogta neki:
 Azt mondtad, meghalt.
Ryan orrlyukai kitágultak, ahogy mély levegőt vett.
 Nézd, te kis... – De ekkor a Brent arcán ülő
kifejezéstől elnevettem magam. Olyan ártatlanul,
mégis csúfondárosan tudott az emberre nézni, mint
senki más. Még csak pár napja ismertem, de már
sikerült rájönnie, hogyan nevettethet meg – én pedig
az utóbbi időben igazán hálás voltam minden apró
lehetőségért, amikor mosolyoghattam. A nevetésem
azonban köhögésbe fulladt. A két fiú úgy hajolt felém,
mintha attól félnének, hogy tényleg meghalok.
Odébb hessentettem őket, majd mély levegőt
vettem.
 Elárulnátok végre, mi a fenét kerestek a
hálószobámban?
 Szuper. Most meg ez buggyant meg – jegyezte meg
Brent.
Ryan leintette.
  Ez nem a hálód, Miss Grace. Tegnap mi
támogattunk haza, és a verandán feküdtél le, a
hintaágyon. Mi meg itt maradtunk, hogy őrizzünk.
Nem emlékszel?
Mindkét szememet kinyitottam, és pár másodpercig
a környezetemet vizslattam. Brent. Ryan. A diófa felső
ágai. Lilás kora hajnali égbolt. Veranda, hintaágy. A
hátamat meg nem más nyomta, mint a mobilom.
Azon aludtam egész éjjel. Agyamba visszaszivárgott
néhány ködös emlék, eszembe jutott, ahogy Daniel
üvöltését követve bevetettem magam az erdőbe, aztán
az újból eltört bokámon próbáltam hazasántikálni.
Nagyjából félúton adhattam fel, akkor engedtem meg
az egyik farkasnak, aki addig mellettem jött, hogy
hazahozzon. Itthon aztán újabb meglepetés várt:
sikerült kizárnom magam a házból. Eszembe jutott,
hogy leültem a hintaágyra, és apát akartam hívni, de
minden bizonnyal elaludtam még azelőtt, hogy
sikerült volna beírnom a számát.
Elaludtam.
Az igazság olyan erővel ütött meg, mintha pofon
vágtak volna. Újra azzal kellett szembesülnöm, hogy
az éjszaka, amelyet Daniellel az Angyalok kertjében
töltöttem, álom volt csupán. Amióta csak
elmenekültünk a raktárból, minden alváskor ezzel az
életszerű emlékkel álmodtam: Daniel és én az
Angyalok kertjében hat hónappal ezelőtt. Mielőtt Jude
visszajött volna. Még Caleb és Talbot előtt. Mielőtt
Daniel csapdába esett a fehér farkas testében. Olyan
csodálatos volt, mint maga a mennyország.
 Az éjszaka bizonyára ennek az emléknek a
sugárzása tartott melegen a fagyos novemberi
levegőben. Most azonban jobban fáztam, mint azelőtt.
És Daniel nem jött el, hogy magához öleljen.
Talán már soha nem is fog.
 Egész éjjel itt voltatok mellettem? – kérdeztem.
Ryan és Brent voltak a legfiatalabbak abból az
ötből, akik otthagyták Caleb falkáját, és Danielt
választották új alfájuknak. Ryan nem lehetett több
tizennégynél, Brent meg tizenhatnál, de arca még
fiúsán kerek volt, és ahogy ujjaival az orrnyergét
masszírozta, azt a gyanút keltette bennem, hogy
urbattá válása előtt szemüveget hordott. Egyébként is
volt valami mulatságos „Brent, a vérfarkas”
magatartásában.
Igazából nem tudtam elképzelni róluk, hogyan
tartozhattak azok közé a vérszomjas vérfarkasok
közé, akiket Caleb rám uszított. Olyanok voltak
számomra, mint az elveszett fiúk a Pán Péterben,
amit anya kívánságára adtunk elő a gyülekezetnek
tízéves korom-ban. Azzal, hogy sosem nőttek fel
igazán. Meg ahogyan a raktár melletti Klubban éltek.
Ami minden bizonnyal játék és móka volt nekik –
amíg el nem kezdődött az öldökléses rész.
Ryan bólintott.
 Számunkra a te biztonságod az első. Ez az ő
kívánsága is.
Felültem és körbenéztem a kertben. Ha Brent és
Ryan itt voltak, valószínűleg a másik három is a
közelben van. Mégiscsak egy falkába tartoznak.
 Zach és Marcos a diófa tövében ültek, de Slade
annyira messze volt az utca túlvégén, hogy ha nem
lenne az átlagosnál élesebb a látásom, nem is vettem
volna észre.
Míg Brentet vagy Ryant nehéz volt vérszomjas
szörnynek elképzelnem, Slade-del egészen más volt a
helyzet. Karjaira vörös lángokat tetováltatott, amelyek
csuklójától egészen a válláig elértek. Egyik
szemöldökét acélcsővel fúrta át, de volt még további
tíz piercing a füleiben is. Kezében szinte mindig volt
öngyújtó, amit időről időre meggyújtott, és addig
nézte a táncoló lángot, amíg kis híján leégette a
karjáról a szőrt – merő szórakozásból. Mégsem a
megjelenése zavart a leginkább benne, hanem az,
ahogy engem nézett. Szinte teljesen biztos voltam
abban, hogy ő volt az a nagy szürke farkas, amelyik
belemart a bokámba, amikor Caleb falkája a
raktárban megtámadott. Akárhányszor elkaptam a
tekintetét, úgy nézett rám, mint aki már belekóstolt a
vérembe, és még inkább kedvet kapott hozzám.
Elfordítottam a tekintetem Slade-ről. A többi fiúval
ellentétben róla nem tudtam eldönteni, vajon
mennyire gondolja komolyan, hogy Daniel a vezére.
Talán mindannyiunk számára veszélyt jelent.
 Kinek a kívánsága? – kérdeztem Ryant.
 Az alfáé.
 Úgy érted, Danielé?
 A nagy fehér farkasé. A te biztonságod az első és a
legfontosabb.
 Jólesett, hogy Daniel a maga módján még mindig
törődik velem.
 Csak annyi időre hagytunk magadra, amíg
visszaváltoztunk.
Tudtam, hogy Ryan elsősorban arra gondolt, hogy
visszaváltoztak emberré, de időközben fel is öltöztek.
Ez volt a vérfarkas átváltozás legnehézkesebb része:
az öltözet.
 Köszi – motyogtam. Örültem, hogy nem csupa
pucér fiú között kellett magamhoz térnem. Arról nem
is beszélve, mit szólna hozzá valamelyik szomszéd, ha
kora reggel ez a látvány fogadná véletlenül. Az sem
lett volna szerencsés, ha farkas alakban kóvályognak
mellettem. A tegnap éjjeli ordítás után különösen
nem.
 Örülök, hogy nem haltál meg, amíg nem voltunk
itt – mondta Brent. – Azon ő nagyon felhúzná magát.
Meg hát... te sem élnél. Az is szar lenne.
 Kösz, hogy aggódsz értem! De azt hiszem, a saját
verandánkon nem fenyeget veszély.
 Már megbocsáss, Miss Grace, de az apánk,
mármint Caleb, meg a Sötét Királyok még mindig
errefelé ólálkodnak. Sokkal óvatosabbnak kéne
lenned!
 Igazad van – bólintottam. Butaság, hogy ennyire
elengedtem magam. Pedig ez volt a legfontosabb, amit
Daniel és Talbot állandóan ismételgettek. Caleb még
mindig az életünkre tör, és nem lehet tudni, mire
képes egy hozzá hasonló őrült. Arról nem is szólva,
hogy a hülye bokámmal vajon mire mentem volna, ha
ő vagy valamelyik kifutófiúja tegnap este megtámad.
Kinyújtóztam, majd összes gyógyítóerőmmel a
bokámra koncentráltam, amíg nem éreztem, hogy a
fájdalom kellemetlen sajgássá tompul. Váratlanul
eszembe jutott valami.
 Honnan tudjátok, mit akar Daniel? Ti tudtok...
tudtok vele beszélni, amikor farkassá változtok?
A remény olyan erővel ébredt fel bennem, hogy már
a bokám fájdalmával sem törődtem. Talán
rávehetném az egyik fiút, hogy beszéljen Daniellel a
nevemben, és mondja el neki, hogy...
 Nem – felelte Brent. – Egyszerűen csak tudjuk, mit
akar. És meg is tesszük. Egy alfával ez így működik.
 Olyan, mint a telepátia? – Az agyam kissé lassan
járt ezen a reggelen, még hat óra sem volt talán. Nem
csoda, ha három óra alvás után kissé akadozva
indultam. Felbukkant egy hirtelen gondolat – túl
hirtelen ahhoz, hogy az enyém lehessen. Ha te is
farkas lennél, beszélhetnél Daniellel. Együtt
lehetnétek.
 Nem – felelte Ryan. – Nem olvasunk egymás
gondolataiban.
 Még szerencse – morogta Zach. Ő és Marcos
közelebb húzódtak a verandához.
 Minden állatnak megvan a maga kommunikációs
technikája – fejtegette Brent. – Mimika, hanglejtés
meg ilyesmik, de az alfa esetében inkább megérzésről
van szó. Néha képekben és kifejezésekben is
megnyilvánul, de általában csak érezzük, amit ő érez.
 Ezen egy pillanatra eltöprengtem.
 És mit érez? – kérdeztem végül, bár féltem, hogy a
sejtésem helyes.
Ryan és Brent összenéztek, nem egészen értettem,
ez mit jelent.
Marcos lépett előrébb.
 Nagyon szeret téged – mondta a rá jellemző erős
brazil akcentussal. – És azt akarja, hogy vigyázzunk
rád... másrészt viszont olyan, mintha a lényének egy
része... nem is tudom, hogyan mondjam. Mintha
távozna éppen.
Összeharaptam a számat, és bólintottam. Én is
éppen ettől féltem. Nem kellett farkasnak lennem
ahhoz, hogy érezzem, ahogy lényének egy része –
mégpedig a Daniel része – a semmibe tűnik.
Nem tudod megállítani. Legalábbis gyenge
emberként nem, morogta a szörny a fejemben.
Gyűlöltem, hogy mostanában olyan gyakran hallom a
hangját. Kezem akaratlanul a nyakamhoz vándorolt,
hogy a holdkő segítségével elhallgattassam a
fenevadat. De a kő természetesen nem volt ott. Caleb
törte össze még a raktárban, és vele együtt azt a
reményt is, hogy elmenekülhetünk gyilkos terve elől.
Egy éven keresztül csaknem minden nap rajtam
volt a függő, és eszembe sem jutott, hogy nincs meg,
amíg oda nem nyúltam. A nyakamat üresnek, sőt,
mezítelennek éreztem nélküle. Álmaimban Daniel
mindig elmondta, azért adta nekem a holdkövet, hogy
uralkodni tudjak a farkason, hogy ember
maradhassak. Mostanában gyakran megfordult a
fejemben, hogy vajon nélküle lesz-e hozzá erőm...
 Ez az! – ugrottam ki a hintaágyból, és a
mozdulattal kis híján fellöktem Brentet is. – Istenem,
azt hiszem, megvan a válasz!
Lerohantam a veranda lépcsőjén, miközben kezeim
úgy szorították a fejemet, mintha száguldó
gondolataimat akarnák visszafogni, el ne illanjanak.
Brent, Ryan, Marcos és Zach utánam lódult. Még
Slade is közelebb jött, a kert szélénél állt.
– Almaimban mindig Daniellel beszélek, és ugyanaz
a párbeszéd zajlik újra és újra. Mi van, ha így akar
üzenni? Mi van, ha én is érzem, amit ő? Mi van, ha ő
azt akarja, hogy én is érezzem? Kettőnk között is
lehet valamilyen kapcsolat. Mi van, ha azt próbálja
elárulni nekem, hogyan segíthetnék neki?
 Nem lehetetlen – mondta Brent.
 És, mit akar üzenni neked? – kérdezte Marcos.
 A holdkövem! – Lesiettem a kocsibeállóhoz, nem
foglal-koztam Gabriel intésével, hogy kíméljem a
bokámat. Muszáj volt eljutnom a parókiához. El
kellett mondanom Gabrielnek és apának, mire jöttem
rá. A fiúk a nyomomban jöttek. – Álmaimban mindig
az az emlék jön elő, amikor Daniel arról beszél, hogy
a holdkő segít, hogy ember maradhassak. De mi van
akkor, ha igazából azt akarja üzenni, hogy neki van
holdkőre szüksége ahhoz, hogy újra ember legyen?
Vajon tényleg ilyen egyszerű? Miért nem gondolt
akkor erre Gabriel?
 Kezem újra ösztönösen a nyakamhoz vándorolt,
hogy megszorítsa a holdkő függőt – a dolgot, amely
megmentheti Danielt —, de újra azzal kellett
szembesülnöm, hogy nincs ott.
 Ne! – kiáltottam fel fájdalmasan, és
megtorpantam. Tudnom kellett volna, hogy a válasz
nem ennyire egyszerű.
Minden általam ismert holdkövet elpusztítottak.
Hacsak...
Behunytam a szemem, és végigpörgettem
magamban az angyalkerti álom minden pillanatát: én
és Daniel. A jegyzetfüzet. Daniel, ahogy gyengéden
megcsókolja a bőrömet. Ahogy meleg ujjai
végigsimítanak a holdkövön. A függő, amelyik csak
fele annak, amit Daniel azelőtt viselt, hogy eltört
volna...
Daniel arca és a csodálatos kép egyszerre eltűnt, és
az egyik legszörnyűbb emlékem furakodott
gondolataim előterébe: az az éjszaka, amikor Jude
engedett a vérfarkas átoknak. Az éjszaka, amikor
megfertőzött engem, Danielt pedig kis híján megölte.
Jude a parókia tetejére üldözött minket. Kihívta
Danielt, de ő nem akart harcolni. Minden tagom
belesajdult, ahogy eszembe jutott, hogyan vette le
magáról Daniel a nyakláncot – az egyetlen dolgot,
amely telihold esetén is megtarthatta embernek –,
hogy Jude-nak nyújtsa. Hogyan könyörgött, hogy
fogadja el a követ. Aztán az is, hogy egy pillanatra
mintha el akarta volna venni Jude, és majdnem
helyrejött minden. De ahogy a lelki szemeim előtt
zajló jelenetet néztem, tudtam, mi következik,
emlékeztem, ahogy sikítottam, amikor Jude elvette a
követ, és ledobta a parókia tetejéről, és hogyan tűnt el
a tető szélénél a sötétben...
Minden a helyére ugrott. A szemem felpattant, és
pontosan tudtam, mit akarnak üzenni az álmok.
Fél holdkő!
 Daniel csak a felét találta meg annak a
holdkőnek, amit Jude ledobott a tetőről... és talán
tudom, hol találhatnánk meg a másik felét.
 Harmadik fejezeT

TIZENÖT PERCCEL KÉSŐBB A PARÓKIA MELLETT

A templomkert hideg, halott pázsitján álltam, ahhoz a
fűzfához közel, amely alatt Daniellel a vasárnapi
istentisztelet utáni piknikeken szoktunk ücsörögni.
Apa és Gabriel a parókia lépcsőjén ült. Az öt fiú
mögöttem állt. Mindenképpen jönni akartak, én pedig
nem ellenkeztem, mivel minden segítségre szükségem
volt. Valószínűleg mind azon gondolkodtak, az elmúlt
percekben miért meredtem úgy a parókia tetejére,
mint egy holdkóros. Kis csapatunkból csak egyvalaki
hiányzott, és kihasználtam a maradék időt, hogy
összeszedjem a gondolataimat, mielőtt a többiekkel
megosztanám, mire jöttem rá.
Hallottam, ahogy valaki fékez a parkolóban, és
szinte abban a pillanatban megéreztem April
körteillatú parfümjét, hogy kiszállt az autóból.
Terjengett mellette néhány egyéb szag is: juharszirup,
fánk és... baconszalonna?
 Mi olyan nagyon sürgős? – kérdezte, amikor
mellém ért. Ahhoz képest, hogy szombat reggel hat
óra volt, a hangja furcsán üdén csengett.
 Egy pillanatra elszakítottam tekintetemet a
parókiatetőről, és ránéztem. Mindössze tíz percet
adtam a többieknek arra, hogy ideérjenek. Apa arca
olyan gyűrött volt, mintha a hivatali asztalán aludt
volna könyvvel a feje alatt. Gabriel szeme is véreres
volt. April azonban úgy festett, akárcsak az Apple
Valley-i megaplexből lépne ki egy pénteki estén:
tökéletesen elrendezett fürtök, ékszerek, smink,
ruházat – a Gap bármelyik manökenje
megirigyelhetné. Én persze még mindig a piros
pizsamámat viseltem a dzseki alatt.
Ahogy végignéztem rajta, megláttam, hogy a Day’s
Market pékségének papírzacskója kandikál ki nagy,
rózsaszín táskájából. Azonnal leesett, honnan a
furcsa szagorgia: tíz dollárban le mertem volna
fogadni, hogy a zacskóban juharszirupos-szalonnás
fánkok lapulnak, ez volt ugyanis Jude kedvence.
Ráncba szaladt a homlokom. Nem csoda, hogy
olyan jól néz ki. April az elmúlt hét csaknem minden
pillanatát Jude házi készítésű ketrece mellett töltötte.
Nem feleltem April kérdésére. Már akkor is
valószínűleg errefelé tartott, amikor az SMS-emet
megkapta, mivel jóval hamarabb ideért annál, mint
amire számítottam, én pedig még mindig nem álltam
egészen készen arra, hogy elmondjam, mire
gondoltam.
Csaknem egy teljes évet töltöttem azzal, hogy
elnyomjam annak az éjszakának az emlékeit, amikor
a parókia tetején kötöttem ki, így most elég erősen
kellett koncentrálnom, hogy minden apró részletre
emlékezni tudjak.
 Grace úgy gondolja, egy holdkőre van szükségünk
ahhoz, hogy Danielnek segíthessünk visszaváltozni
emberré – mondta Brent, mintha megérezte volna,
milyen nehezemre esik megszólalni.
 Ez hogy jutott eszedbe? – kérdezte Gabriel. –
Bennem is felmerült ez a lehetőség.
 Úgy véli, hogy Daniel próbálta meg tudat alatt
közölni vele – felelte helyettem Brent. – Az álmaiban.
Gabriel felállt.
 Érdekes. Talán arról van szó, hogy az
alfanősténye vagy. – Egy hosszú pillanatra a
szemembe nézett. – Vagy valami másról...
Apa a nőstény szót hallva morogni kezdett.
Felemeltem a kezem, hogy elhallgattassam, mielőtt
prédikálni kezdene és teljesen elvonja a figyelmemet.
 Természetesen a kérdés az, honnan szerezhetnénk
másik holdkövet – jegyezte meg apa prédikálás
helyett.
 Ilyesmit nem lehet neten beszerezni? – kérdezte
April. – Jude miatt én is körülnéztem, és találtam egy
pasast az eBayen, aki azt állítja, hogy a hatvanas
évek holdexpedíciójából van holdköve. Potom
háromezer dollárért megvehetnénk. Van némi félretett
pénzem...
 Ejha! De, inkább tartsd meg a pénzed – mondta
Gabriel. – Először is az eladásra kínált holdkövek
nagy része hamisítvány. Másodszor, csupán egy
maroknyi olyan holdkő létezéséről tudunk, amelyek
valóban képesek megállítani az urbat átkot. Egy
babiloni holdpapnőtől kaptam őket, akit fogságba
ejtettek. Ő megáldott néhány holdról származó
meteort, és nekem adta őket cserébe azért, mert
kimentettem a rabszolgaságból. A többi holdkő,
amelyekkel eddig találkoztam, össze sem hasonlítható
ezekkel.
 Ó! – Csaknem hallottam, hogyan számolja
magában April a pénzt, amit kis híján elvesztegetett
az eBayen. Amikor azonban eszembe ötlött, hogy
talán maga Jude kérte meg új holdkő felkutatására,
feltámadt bennem a reménység. – Hát, akkor hívjuk
fel ezt a papnőt – mondta -, és vegyünk tőle még
néhány varázskövet.
Gabriel birkatürelemmel mért végig.
 Az eset mintegy hétszáz éve történt, leányom.
 Ó! – April szabadkozva elmosolyodott. – Mindig
elfelejtem, hogy maga milyen öreg.
 Grace úgy gondolja, hogy tud egy holdkőről –
mondta Brent.
 Csak még nem osztotta meg velünk.
 Akkor siessen – morogta Slade. – Elég hideg van
idekint.
 Vegyél kabátot! – csattantam fel. Ha ez hideg volt
neki, nem lehetett született minnesotai. – Mivel most
egy ideig mindannyian kint maradunk. – A szememet
továbbra is a tetőre függesztettem, és hátrébb léptem,
hogy még jobb rálátásom legyen a torony-sisakra,
amelyet Daniel akkor kapott el, amikor kis híján
leesett. Magam elé képzeltem, hol állt Jude Danielhez
képest, és próbál-tam megrajzolni magamban a dobás
pályáját.
 A holdkövem, amelyet az elmúlt évben hordtam,
csak egy darabja volt annak, amelyet azelőtt Daniel
viselt. Jude ledobta a parókia tetejéről. Daniel néhány
nappal később átnézte a havat, de csak az egyik felét
találta meg, amit nekem adott. A kő minden
bizonynyal akkor tört el, amikor a földnek csapódott.
Ez azt jelenti, hogy a másik felének itt kell lennie
valahol a templomkertben.
April eltátotta a száját. Ha hálás közönségre volt
szüksegem, rá mindig számíthattam.
Néhány lépést tettem hátrafelé, mire a fiúk
szétszóródtak, hogy utat adjanak. Megfordultam, s
miközben lassan sétálni kezdtem, próbáltam
kiszámolni, vajon milyen messze repülhetett a kő,
amikor Jude eldobta. Ahogy lassan, sántikálva
haladtam előre a templom körül, a többiek mind
követtek. Amikor ahhoz a helyhez értem, amit a
legvalószínűbbnek tartottam, megálltam. A kavicsos
tartalék-parkolóhelynél álltunk, amelyet általában
karácsonykor és húsvétkor, a legforgalmasabb
templomi napokon használtak.
 Itt van. Valahol itt kell lennie. – Letérdeltem, és
keresgélni kezdtem a kövek között. Több ezer kő volt
előttem, sőt, több százezer, mégis belevágtam, és
kiemeltem egy sötétszürkét. A markomba szorítottam,
hogy kipróbáljam, érzem-e azt a lüktető melegséget,
amely csak a holdkövek sajátja.
Semmi.
 Félretettem, és újabbat vettem fel. Aztán megint
újabbat.
 Te viccelsz – szólalt meg Slade. – Egy
örökkévalóság, mire az egészet átválogatjuk.
 Akkor fogjál hozzá! – feleltem.
Brent és Ryan azonnal engedelmeskedtek, és
lehajoltak mellém, hogy megkezdjék a keresést. Aztán
Gabriel, apa, April, Marcos és Zach is csatlakoztak.
Végül Slade is leült a földre, és kedvetlenül turkálni
kezdett a kövek között.
 Tegyetek félre minden szürke és fekete követ, én
majd ellenőrzőm, hogy lüktetnek-e. A kőben még
lehet egy félhold alakú véset, de lehet, hogy már nincs
meg. A franc sem tudja, hogy tört el. Talán nem is
egyben van.
Majdnem egy év telt el. Három évszak jött és ment.
Hó, eső és egy csomó autó látogatott a
templomkertbe. De még mindig megvolt a lehetőség,
hogy Daniel holdköve itt van valahol, ami azt
jelentette, hogy nem hagyom abba a keresést, amíg
szó szerint minden követ meg nem mozgattam ezen a
helyen.
 Negyedik fejezeT

VASÁRNAP ESTE-
CSAKNEM HARMINCKILENC ÓRÁVAL KÉSŐBB
– Ha azt hiszed, hogy feladom, akkor nem ismersz –
mondtam.
 Nem azt mondjuk, hogy add fel – felelte apa az
íróasztala túloldaláról, és óvatosan odébb kotorta az
előttem magasodó kavicskupacot.
A „Holdkő-hadműveletet” mostanra szinte teljes
egészében apa irodájába helyeztük át, mivel kissé
feltűnő lett volna a járókelőknek, ha látják, ahogy
nyolc ember turkál a templom-parkoló kövei között.
Arról nem is szólva, hogy a délelőtti istentisztelet alatt
sem hagyhatta apa, hogy ott dolgozzunk. A többiek
igyekeztek feltűnés nélkül, felváltva bevödrözni a
parkoló kavicsait, amelyet aztán apa íróasztalára
borítottak, ahol Gabriel és én átválogattuk őket. A
többiek egy órával ezelőtt elmentek vacsorázni, és
szemmel láthatólag úgy döntöttek, hogy mialatt nem
dolgoznak, ellenem fordulnak.
 Csak azt szeretnénk, hogy tarts egy kis szünetet –
folytatta apa. – Nem ettél, alig aludtál, és olyan sok
kávét megittál, hogy már a kezeid is remegnek.
 Végignéztem az íróasztalon sorakozó kávés- és
energiaitalos poharakon, annak ékes bizonyítékain,
hogy apának igaza van, majd összefűztem a kezeimet,
hogy ne remegjenek, és az ölembe ejtettem őket.
 Semmi bajom.
 Haza kell menned, és aludnod kell egyet! –
mondta Gabriel. Ő, apa és April az íróasztal
túloldalán álltak.
Megráztam a fejem. Nem akartam aludni, mert
tudtam, hogy akkor megint ugyanazt álmodnám
Daniellel és magammal, ami csak megerősítene, hogy
a holdkövet keressem. Ha ugyanis kőválogatás
közben néha lehunytam a szemem pár pillanatra, az
álom egyre követelőzőbb lett, és amikor pár perccel
később felriadtam, csak még megszállottabban
folytattam a keresést.
Gondolkodás nélkül megragadtam a hozzám
legközelebb álló kávéspoharat, és lehajtottam, ami
még az alján volt. April kitépte a kezemből az italt.
– A francba, Grace! Akkora karikák vannak a
szemed alatt, mint egy pandának. Holnap, a sulira az
összes sminkemet rád kell kennem, ha nem akarjuk,
hogy az emberek azt higgyék...
Vádló tekintettel néztem Aprilre. Ő a legjobb
barátom, az lenne a kötelessége, hogy mellém álljon
ilyenkor.
 Nem érdekel, hogy nézek ki, és nem érdekel, ki
mit gondol. – Legalább már nem a pizsamám volt
rajtam. Az elmúlt huszonnégy órában April hozott
tiszta ruhát és pár koffeintartalmú italt. – És holnap
nem megyek iskolába. Hogyan is mehetnék úgy,
hogy...? – A hang megakadt a torkomban, de
visszafogtam a felindulásomat, amely Daniel nevére
elkapott. – Hogyan is mehetnék? Nézzem az üres
helyét, és tegyek úgy, mintha csak beteg lenne?
Ez volt apa fedősztorija Daniel hiányzására. Ma volt
a téli szünet utolsó napja, és ha nem akartuk, hogy
elveszítse az ösztön-díját, valamit mondanunk kellett.
Apa szerzett valahonnan orvosi igazolást, amely
szerint Danielnek tüdőgyulladása van, bár kórház-ba
mennie nem kell vele. Fogalmam sem volt, hogyan
vehetett rá apa egy orvost az igazolás kiállítására úgy,
hogy Danielt meg sem vizsgálhatta... hacsak nem
maga hamisította az igazolást az istenfélő lelkipásztor.
Amikor rákérdeztem, nem válaszolt.
 Nem maradhatsz ki az iskolából, Grace! – vette el
tőlem apa azt a követ, amelyet éppen akkor
bányásztam elő a kavicsok közül.
 Nemsokára be kell nyújtani a főiskolai
jelentkezéseket, és nem ronthatsz a jegyeiden. Ahhoz
túl fontos a jövőd.
 A jövőm? Milyen jövőm? Ha Danielt nem tudjuk
visszaváltoztatni emberré, nincs jövőm! – Hát miért
nem értik? – A megoldás talán itt van, ebben a
szobában. Nem adom fel.
 Mi sem azt mondjuk, hogy add fel, Grace! Csak
tarts egy kis szünetet! Hetekbe, sőt, hónapokba
kerülhet, mire az összes követ átválogatjuk. – Nagyot
nyelt, nyilván, hogy leplezze, mennyire
reménytelennek találja az egészet. Szerinte sosem
fogjuk megtalálni.
 Azzal meg senkinek nem használsz, ha
megbetegszel, vagy belebolondulsz... – Ismét megállt,
és tudtam, hogy anyára gondolt. Előfordult már lelki
instabilitás a családunkban. – April hazavisz, hogy
aludj egy kicsit. Gabriel meg én itt folytatjuk holnap,
ahol te most abbahagytad.
Rájuk bámultam, ők visszabámultak, és akkor
leesett, hogy mi is ez: intervenció.
Hogy mernek megakadályozni abban, hogy
Danielnek segíts? – suttogta egy halk, de éles hang
a fejemben. – Ezek már fel is adták, és azt
akarják, hogy te is feladd. Nem értik, neked
milyen fontos ez az egész. Senki sem ismer
annyira, mint én. – Erősen megráztam a fejem, hogy
a démonfarkas hangját kiűzzem belőle. A mozdulatot
azzal lepleztem, hogy megvakartam a nyakam a
gallérom alatt.
Gabrielt azonban nem sikerült átvernem.
Felismerte a tünetet, és bólintott.
 Minél fáradtabb és feszültebb, vagy érzelmileg
felfokozottabb állapotban vagy, Grace, a farkas annál
jobban be tud férkőzni a gondolataid közé. Azzal,
hogy kidőlsz, csak kiszolgáltatod magad neki. Daniel
mit érezne, ha az iránta táplált érzéseid miatt a
farkas győzne fölötted?
Ökölbe szorítottam a kezemet. A fejemben suttogó
hang azt szerette volna, ha Gabrielre támadok, és
megmondom neki, hogy téved – mi ketten igazából
sosem jöttünk ki jól egymással –, mélyen legbelül
azonban tudtam, hogy igaza van. Az, hogy a
raktárban elveszítettem a holdkövet, azt jelentette,
hogy még óvatosabbnak, még elővigyázatosabbnak
kellett lennem, nehogy a farkas... álljunk csak meg!
 Vissza kell mennem a raktárba – nyögtem ki, még
mielőtt végiggondolhattam volna, ami átsuhant a
fejemen.
 És mi a búbánatért? – kérdezte April a karkötőjét
birizgálva. Nyilván az egyik új kreálmánya. Azt
hihettem volna, hogy valami furcsa, kavicsásó
szerkezet, ha nem tudom, milyen hosszú
ebédszünetet töltött odalent Jude-dal. – A helyedben
én soha nem akarnék visszatérni oda. – April
látványosan megborzongott. – Már attól kiráz a hideg,
ha csak arra a helyre gondolok.
Én is megborzongtam. Engem is.
 Szükségünk van egy holdkőre. És apának igaza
van, hónapokba telhet, hogy a kavicsos parkolóban
megtaláljunk egy szem kavicsot. – A kövekkel teli
vödrök felé intettem, s nem hagytam, hogy a
lehetetlen vállalkozás túlságosan letörjön. – De Caleb
a raktárban törte össze Jude holdköveit meg az
enyémeket, és mivel a kamaszfiúk nem igazán jó
házvezetőnők, kell ott lennie pár darabkának belőlük.
És ha eleget találok, April összefűzhetné őket
nyaklánccá vagy nyakörvvé... – Hogy megfelelő
mennyiséget találjunk, szintén nem tűnt túl
valószínűnek, de sokkal több reménnyel kecsegtetett,
mint végigtapogatni a parkoló kavicsait. – Megyek is.
  Szó sem lehet róla! – mondta apa.
 De apa, muszáj...
 Fáradt vagy, Grace, és ha azt hiszed, hogy
visszaengedlek arra a helyre, ahol majdnem megöltek,
akkor nem vagy magadnál. Anyád sosem bocsátaná
meg, ha...
 Ha micsoda? – kérdeztem közbe. – Ha megint az
igazat mondanád neki?
Apa és én eddig kerültük egymás tekintetét, ha ez a
téma előkerült. Amikor ugyanis Talbottal eltűntem a
halloweeni fesztiválról (azaz gyakorlatilag
elraboltattam magam), apa úgy döntött, hogy
elmondja anyának, mi a helyzet. És hát ahogy az
sejthető, ez a nagy őszinteség nem sült el túl jól.
Különösen, ha megnézem, hol is van most anya. A
városi kórház pszichiátriai osztályára kapott csak
odaútra szóló beutalót, Dr. Connorsnak
köszönhetően.
 Nem akarlak még jobban magamra haragítani, de
apádnak igaza van – mondta April. – Mert mi van
akkor, ha Mr. „Rémisztő” Caleb Kalbi még mindig
figyelteti az épületet? Talán csak arra vár, hogy
visszamenj!
 Nem hiszem, hogy visszamenne oda. Arról nem is
szólva, hogy...
 Nem! – mondta apa egyenesen a szemembe nézve.
– És arról se feledkezz meg, hogy megígérted: nem
mész neki a vakvilágnak az engedélyem nélkül. Én
pedig oda semmiképpen sem engedlek vissza.
  De te is megígérted, hogy végighallgatsz. Hogy úgy
dolgozunk majd együtt, mint akik mind egy család
vagyunk. És Danielnek szüksége van a holdkőre.
Tudom. Érzem. Te pedig azt mondod, hogy adjam fel
az egészet, még mielőtt...
 Mi azt próbáljuk mondani neked, hogy vigyázz
jobban magadra. – Apa átnyúlt az asztal fölött, és
megfogta a kezemet, de kirántottam a szorításából. –
A hétvégén láttam, hogy sántítasz. Ezenkívül ott
vannak azok a sérülések is, amiket Caleb miatt
elszenvedtél. Egyszerűen még nem vagy készen arra,
hogy újra veszélybe sodord magad.
A bokámmal kapcsolatban volt némi igazsága. A
rengeteg guggolás a parkolóban nem igazán segítette
elő a gyógyulást. Mégis felálltam, és igyekeztem nem
tudomásul venni az éles fájdalmat, amely minden
alkalommal végigfutott a lábamon, valahányszor
ráhelyeztem a testsúlyomat.
 Semmi bajom.
 Én is azt mondom, hogy menj haza és pihenj. –
Gabriel fáradtan dörzsölte meg a homlokát. – Erre
meg majd később visszatérünk. Összeállítunk egy
jobb tervet.
 Próbálj meg távlatokban gondolkodni, Gracie –
mondta apa.
– Az életed sokkal több, mint ez a pillanat. Ne hagyd,
hogy azok a próbák, amelyekkel most szembe kell
nézned, tönkretegyék az egész életedet.
 Igenis távlatosan gondolkodom. Nemcsak arról
van szó, hogy a fiú, akit szeretek, farkassá változott,
és nem tud visszaváltozni, de itt van még egy
elmebeteg vérfarkas, aki a maga vérszomjas
démonbandájával bennünket akar elkapni, és persze
Sirhan és falkája, akik a fene se tudja, mit akarnak
tőlem... Mindezek tete-jébe valószínűleg Daniel az
egyedüli, aki meg tudja akadályozni Calebet abban,
hogy kinyírjon minket, átvegye az uralmat az ország
legerősebb vérfarkas falkája fölött, és aztán ki tudja,
mit tegyen ezzel a hatalommal. Amikor ugyanis
Sirhan meghal, Daniel lesz az egyetlen igazi alfa ezen
a féltekén, ha nem az egész világon. Ez pedig azért
elég nagy távlat!
A végén már sokkal hangosabban beszéltem, mint
szerettem volna. Abból, ahogy bámultak, tudtam,
hogy úgy nézek ki, mint aki becsavarodott. De hát
hogyan értethetném meg velük?
 És nagyon hiányzik – mondtam ezúttal sokkal
halkabban. – Annyira hiányzik, hogy úgy érzem,
mintha a szívem fájna, mintha lenne benne valami,
ami ki akarna jönni, és ahogy nő a nyomás, egyre
valószínűbb, hogy szétrobban. Hiányzik, hogy nem
ölel át. – Aprilhez fordultam, mert előtte könnyebben
tudtam ezekről beszélni, mint apa vagy Gabriel előtt.
– Hiányzik a pillantása, amikor elmerül egy új
festményben. Hiányzik a pillantása, amivel rám néz.
Hiányzik, hogy lényegesnek tartja, amit mondok neki.
Hogy én vagyok számára a legfontosabb személy a
világon. Most meg már azt sem tudom, egyáltalán
érti-e, amit mondok.
 Gracie...
 Megráztam a fejemet, nem akartam, hogy apa
félbeszakítson.
 Olyan, mintha halott lenne. De közben sokkal
rosszabb, mert még itt van. Csakhogy az nem ő.
Legalábbis nem egészen. Fizikai-lag itt van, annak a
fehér farkasnak a testébe zárva, másrészt azon-ban
még sosem volt távolabb. Mert az nem Daniel.
Igazából azt sem tudjuk, micsoda. – Visszafordultam
Gabriel és apa felé. – Megfogadtam, hogy nem adom
fel. Egy egész átkozott hegyet megmozdítanék, csak
hogy visszaváltozzon. Hogyan kérhetitek, hogy ezek
után menjek vissza az iskolába, amikor azt az üres
raktárt kell átnéznem, hogy megtalálhassam azokat a
felbecsül-hetetlen értékű köveket, amelyekkel
visszaváltozhat?
 Arról szó sem lehet, hogy te ebben az állapotban
visszamenj a raktárba...
 Akkor elmegyek Sirhanhoz – jelentettem ki, bár ez
a gondolat sokkal félelmetesebb volt számomra, mint
a raktár. – Nála van a többi holdkő, nem?
Gabriel komoran bólintott, és tudtam, hogy ő is
arra gondol, amire én.
 Csak a holttestemen át – vágta rá apa. – A
raktárba vissza-wmenni őrültség, de Sirhanhoz
menni kész öngyilkosság. Én alig éltem túl, amikor
találkoztam vele, egyikőtöket sem engedem hozzá.
Gyűlöli Danielt, mert Caleb fia, miből gondolod, hogy
segítene rajta?
Ez alkalommal apának tökéletesen igaza volt.
Tudtam, hogy Gabrielnek már hetekkel azelőtt vissza
kellett volna mennie Sirhanhoz, ráadásul engem is
magával kellett volna vinnie, akár akarom, akár nem.
Ha most elküldjük Gabrielt, hogy szerezzen követ
Sirhantól, valószínűleg soha nem látjuk többet.
Ráadásul, azt nem tudtam ugyan, én miért kellek
Sirhannak, de a puszta tény, hogy Gabrielnek
parancsa volt rá, hogy vigyen hozzá, Calebnél is
félelmetesebbé tette a szememben. Ha elmegyek
Sirhanhoz, valószínűleg soha többet nem jöhetek
vissza. Arról nem is szólva, hogy Danielt Sirhan
nemcsak azért tiltotta ki a falkából, mert Caleb fia,
hanem azért is, mert felismerte benne az igazi alfát.
Sirhan valószínűleg úgy véli, hogy Daniel veszélyt
jelent rá nézve.
 Ha elengedtek a raktárba, nem megyek
Sirhanhoz. De muszáj mennem, és minél hamarabb.
Attól félek, ha Daniel továbbra is az erdőben kószál, a
végén egyáltalán nem jön vissza. – Múlt éjjel is
hallottuk, hogyan üvölt, de a hangja egyre távolabbról
hallatszott. Marcost és Ryant küldtem utána, hogy
lecsendesítsék, és ők elmesélték, hogy legalább fél
órán keresztül futottak teljes erőbedobással, mire
megtalálták az erdő mélyén.
Apa felsóhajtott.
 Majd elmegyek én.
 Paul, ez igazán rossz ötlet – szólalt meg Gabriel. –
Ha valakinek mennie kell, akkor én vagyok az.
 Neked és a lányoknak az iskolába kell mennetek.
Holnap megyek, még világosban. Úgy legalább jól
körülnézhetek.
  Semmi esetre sem. Neked nincsenek különleges
képességeid. Az veszélyesebb, mintha én mennék. –
El sem tudtam képzelni, hogyan vehetett ilyen
szürreális fordulatot a beszélgetés. Általában apa volt
az, aki megpróbált visszatartani a veszélyes helyekről,
de most, hogy én próbáltam visszatartani,
megértettem, miért is aggódik annyira. – Mi van, ha
valaki tényleg ott vár?
 Csak nem magad is belátod, milyen veszélyes? –
tette karba a kezét apa.
Kinyitottam a számat, de nem tudtam válaszolni.
 Majd én elmegyek a tiszteletessel – szólalt meg egy
ismerős hang az iroda ajtajában.
Megpördültem. Az ajtóban Talbot állt. Fején az
elmaradhatatlan kék baseballsapka, egyik kezében
egy nagy tál a parókiakonyháról, tele a parkolóból
hozott kaviccsal. Másik kezének hüvelykujját Texas
Ranger övének csillag alakú csatja mellé akasztotta.
Ahogy rám nézett, láttam rajta, hogy kényelmetlen
számára a helyzet.
Elkomorodtam.
 Ő meg mi a fenét keres itt?
 Neked is jó napot, kölyök! – mondta, megbökve a
sapka szemellenzőjét, és Aprilre kacsintott.
Ökölbe szorítottam a kezem. Tisztán emlékeztem
rá, hogy figyelmeztettem, mit teszek vele, ha még
egyszer kölyöknek hív.
 De legalább hoztam ajándékot – mondta, és a
kővel teli tál felé biccentett. – A kinti fiúk már alig
álltak a lábukon, ezért a többségét hazaküldtem.
Egyelőre Marcos és én tartjuk a kavicsfrontot.
A „haza” alatt Maryanne Duke régi házát értette,
ahol ideiglenesen elszállásoltuk őket, amíg apa meg
én ki nem találjuk, mit is kezdjünk öt hajléktalan,
kamasz vérfarkassal.
 Ez még mindig nem magyarázza meg, miért jöttél
ide – vágtam rá. – Mondtam, hogy tartsd magad távol
tőlem.
 Én kértem meg Talbotot, hogy éjszaka vigyázzon
Jude-ra – szólalt meg Gabriel. – Muszáj pihennem
valamennyit, mivel holnap néhány száz középiskolás
vár. – Elnyomott egy ásítást, amelyet bizonyára a
pihenés puszta gondolata hívott elő. Ismét
hitetlenkedtem egy sort azon, hogyan kérhetett meg
apa egy nyolcszázvalahány éves vérfarkast, hogy
hittant tanítson egy keresztény magániskolában,
ahová én is jártam. De azt még kevésbé értettem,
hogyan bízhat meg apa és Gabriel Talbotban – mintha
soha nem lett volna Calebhez semmi köze.
 Őt kérted meg, hogy vigyázzon Jude-ra?
Természetesen értettem, hogy Jude-nak szüksége
van valakire, aki vigyáz rá, amíg újra megszokja a
Rose Crest-i létet, de abban egyáltalán nem voltam
biztos, hogy Talbot a megfelelő ember. Az nyilván
belejátszott, hogy kiderült: Talbot Gabriel ük-ük-ük-
megmégvalamennyiszer-ükunokaöccse, de reméltem,
hogy ez a hirtelen támadt családi érzés nem üt
egyszer csak vissza Gabrielre.
  Köszönöm, Talbot – felelte apa, a megjegyzésemet
figyelmen kívül hagyta. – Ha már felajánlottad, veled
megyek a raktárba.
 Felemelt néhány könyvet, és a táskájába
gyömöszölte. – Akkor hát meg is volnánk. Grace, April
majd hazavisz, így pihenhetsz kicsit a holnapi iskola
előtt. Én reggel bemegyek a gondozóba, aztán dél
körül Talbottal elmegyünk a raktárba. Még este előtt
végzünk mindenképpen.
 Remek – mondta Talbot.
 De... – próbáltam meg tiltakozni.
 Amit mondtam, megmondtam – csattintotta be
apa a táskáját, és a pillantásán láttam, hogy ha
tovább erősködöm, a végén senki sem megy el a
raktárba. Aztán megenyhült a tekintete. – Hadd
tegyek meg legalább ennyit neked, Grace! Hadd
legyek az apád, és védjelek meg, amíg megtehetem.
Hadd legyen Danielnek valamiféle jövője, amihez
visszatérhet.
 Oké – feleltem halkan. – Marcos még odakint van,
ugye?
Talbot bólintott.
 Kérd meg őt is, hogy menjen veletek. – Hangosan
nem mondhattam ki, de nem akartam, hogy apa
bárhová is egyedül menjen Talbottal.
 Rendben – mondta apa.
Felvettem a dzsekimet.
 Kifelé benézhetnél a bátyádhoz – szólt utánam
apa. – Szerintem örülne, ha látna.
  Most nem – feleltem újra halkan, majd
megkerültem Talbotot és kiléptem az irodából. April is
összeszedte a cuccait, és egészen az előcsarnokig
követett, amikor azonban nem álltam meg az
alagsorba vezető lépcső mellett, megtorpant. A
parókia alatt volt Jude ideiglenes kunyhója – vagy
börtöne –, ahol megfigyelés alatt tartottuk.
 Megyek, hoztam vacsorát Jude-nak. – April
felemelte a Rose Crest kávézó címerét viselő
papírzacskót. – Nem akarsz lejönni te is? Apádnak
igaza van. Szerintem is örülne, ha látna.
Megráztam a fejem, és nekidőltem a falnak.
 Megvárlak.
 Az elmúlt napokban gyakorlatilag itt laktál,
mégsem mentél le hozzá egyszer sem. Pedig mit meg
nem tettél, hogy visszahozd... nem értem, hogy lehet,
hogy most meg tudomást sem veszel róla. Ez annyira
nem jellemző rád.
 Tudom. – Tényleg nem volt Grace-szerű.
Csakhogy, amikor legutóbb a bátyám szemébe
néztem – még a raktárban, ahol megtudtam, hogy
haza akart jönni –, volt valami a tekintetében, ami
megijesztett. Azok a szemek nem az ő szemei voltak.
Mintha a bátyám nem lenne a bátyám, többé. Nem
tudom, hogy csupán egy érzelmi felvillanást láttam –
lelkiismeret-furdalást, dühöt, bűnbánatot –, vagy
tényleg arról volt szó, hogy Jude helyett egy vadállatot
hoztunk magunkkal.
Nem álltam készen arra, hogy szembenézzek vele,
mert féltem attól, amit esetleg a szemében láthatok.
 Mi van, ha a bátyám már egyáltalán nincs is ott?
April szomorúan elmosolyodott, és a lépcső felé
indult.
 Legyél óvatos! – szóltam utána. – Még mindig nem
tudjuk, miért akart Jude hazajönni. Nem akarom,
hogy bajod essék. – Mármint érzelmileg, nem
fizikailag.
April bólintott, és amikor megindult egyedül lefelé,
belém mart a bűntudat.
 Grace?
Nagyot sóhajtottam, de nem néztem Talbotra.
Követett minket a csarnokba. Tudhattam volna, hogy
nem lehet olyan könnyen lerázni. Összeszorítottam az
ajkaimat, és elhatároztam, hogy nem szólok hozzá.
 Amikor odabent azt mondtad Danielről, hogy nem
képes...
 Állj! – mondtam. Sosem voltam túl jó a szám
befogásában. – Semmi jogod, hogy róla beszélj.
 Azt sem kérdezhetem meg, mikor adsz még egy
esélyt? Mikor fogsz bízni bennem?
– Azelőtt bíztam benned, Talbot. Bíztam benned,
amikor azt hittem, csak te vagy mellettem. Azt hittem,
a mentorom vagy. Azt hittem, a barátom vagy. Aztán
kiderült, hogy végig Calebnek dolgoztál. Te is az
ellenségek közé tartozol. – Te vagy az egyik oka
annak, ami Daniellel történt.
 Mintha mindig elfeledkeznél arról a részről, hogy
aztán Caleb ellen fordultam, és próbáltam segíteni,
hogy meglógj. És hogy az erőmmel segítettem, hogy
meggyógyulj. Tudod, mindez milyen nehéz volt? De
megtettem, mert kedvellek. Mert igenis barátok
vagyunk. A te oldaladon állok. – Felsóhajtott. – Mi
mást kell még tennem, hogy bebizonyítsam:
megváltoztam?
Csak akkor szólaltam meg, amikor meghallottam,
hogy April felfelé indul az alagsorból.
 Vigyázz holnap az apámra! – mondtam, majd
kiléptem az ajtón anélkül, hogy akárcsak
hátrapillantottam volna.
 Ötödik fejezeT

HÉTFŐ, ISKOLA
Ha apa tényleg azt hitte, hogy az iskola majd jót tesz
nekem, hát hatalmasat tévedett. Daniel „betegsége”
miatt ugyanis az egész napot azzal töltöttem, hogy a
háziját egyeztettem a tanáraival. Ez pedig minden
egyes alkalommal azt jelentette, hogy megkérdezték,
mi van vele, nekem pedig, hiába éreztem úgy, mintha
gyomron vágnának, újra és újra hazudnom kellett,
hogy az orvosa még néhány nap ágynyugalomra
ítélte, és Daniel mennyire örül, hogy bepótolhatja az
elmaradását. Biztos voltam benne, hogy a nyakamra
sült a bőr, annyit hazudoztam összevissza.
Arról nem is szólva, hogy Daniel házi feladatainak
kupaca olyan nehéz volt, hogy használnom kellett
némi szupererőt, hogy elbírjam a hátitáskámat. Egy
hetet hiányzott a téli szünet előtt, és az iskolai rend
értelmében a betegeknek is be kell adniuk a házit a
hónap végén, márpedig ez azt jelentette, hogy a
következő hetekben igencsak bele kell húznom, ha
nem akarom, hogy Danielt kirúgják.
Mintha nem lenne elég bajom ezen kívül.
 A negyedik órában aztán minden még rosszabbra
fordult, Mr. Barlow ugyanis Daniel feladatain túl a
kezembe nyomott két vékony, barna borítékot is.
 Azt hiszem, szükségetek lesz ezekre – mondta. –
Biztos vagyok benne, hogy Daniel már várja. Legalább
kicsit megkönnyebbül, és jobban tud pihenni és
gyógyulni.
Az arcomra nyilván tökéletesen értetlen kifejezés
telepedett, mivel Mr. Barlow megütögette a kupac
tetején üldögélő borítékokat.
 A trentonos leveleitek. A tiéd és Danielé.
 Trentonos levél?
 Nehogy azt mondd, hogy Daniel elfeledkezett a
jelentkezési határidőről? Ha igen, akkor bizony jó pár
orvosnak meg kell vizsgálnia. A láz bizonyára
amnéziát okozott neki.
Jaj, ne! Kis híján elejtettem a papírokat. Hogyan is
feled-kezhettem el a trentonos jelentkezésünkről? Ha
volt valami, amit Daniel igazán szeretett volna
(nyilván azon kívül, hogy visszaváltozzék emberré), az
volt, hogy felvegyék az Amelia Trenton Művészeti
Intézetbe. Ezen a legjobb ugyanis az országban a
formatervezés szak, és Daniel az egész életét arra
tette fel, hogy oda bekerüljön.
 Nem – feleltem rá. – Dehogyis. Csak kicsit lassan
reagál mostanában. Tudja, hogy... izé... beteg. –
Összeharaptam a számat. – A jelentkezéssel
semennyit nem lehet késni?
 Attól tartok, nem – simított végig az állán Barlow.
– Az intézmény alapja a versenyszellem. Az üres
helyeket, de még a várólistát is könnyedén betöltik az
időben beadott jelent-kezésekből. Mindkettőtöknek
kész kell lennie péntekre a jelentkezési lappal, az
esszékkel, az ajánlólevéllel és a portfolióval, vagy
esélyetek sincs, akármilyen jók is vagytok. – Barlow a
vállamra tette a kezét. – Bárcsak tudnék valamit
segíteni!
 Nem. – A levelekre mutattam. – Már ez is nagyon
sok. – Elhagytam Barlow irodáját, és az asztalomhoz
mentem. A kezem remegett, muszáj volt letennem a
papírokat, ha nem akartam szétszórni őket a padlón.
 Jól vagy? – kérdezte Katie Summers, miközben
becsússzam arra a helyre, amely általában Danielé
volt. Legszívesebben elküldtem volna onnan, de
inkább rámosolyogtam.
 Igen. Csak, tudod, aggódom Daniel miatt.
 Hoztam neki egy kis ajándékot, hátha attól jobban
érzi magát. – Kedvesen elmosolyodott, mégsem
tudtam nem észrevenni, hogy a suli kissé merev
öltözési szabályzatának egyébként tökéletesen
megfelelő khakinadrág és egyszerű póló kifejezetten
buján fest rajta. Katie az a fajta lány volt, akin
bármilyen ruha szexinek látszik. – Az is felmerült
bennem, hogy délután beugrom hozzá, és átadom
személyesen.
 Ne! – kiáltottam fel. – Mármint... azt mondják,
hogy szörnyen fertőző. Jobb, ha nem mész oda. – Még
csak az hiányzott, hogy Katie elmenjen Danielhez, és
rájöjjön, hogy nincs is ott, ráadásul összefusson azzal
a csapatnyi kamaszfiúval. Az ő kinézetével.
  Ja, jó – mondta, és elfintorodott. – Átadnád neki a
nevemben?
Kicsi csomagot vett elő a hátizsákjából. Különleges,
bonyolult mintás csomagolópapírba volt beletekerve,
minden bizonnyal a saját keze munkája. Mennyit
dolgozhatott azon, hogy az én fiúmat meglepje vele!
 Oké, persze. – Bár Daniel megesküdött, hogy
semmi sem volt közte és Katie között, mégsem
tudtam szabadulni az érzéstől, hogy Katie nagyon
szeretné, ha lenne.
Az ajándékról aztán Daniel trentonos levelére esett
a pillantásom, amely az asztalomon hevert. Csúnya
gondolat ütötte fel a fejét bennem, bár ezen kívül is
volt bőven aggódnivalóm: mi lesz, ha Danielt és Katie-
t veszik fel a Trentonba, és engem nem?
Akkor ők ketten együtt járnak majd fősulira...
Na, nem. Ez kifejezetten árt a lelki egészségemnek.
Elvettem az ajándékot Katie-től, és Daniel házi
feladataival együtt a hátizsákomba tettem.
Mi jöhet még ma?

KÉSŐBB
A déli kicsöngetés soha jobbkor nem jöhetett volna.
 Elmegyek a Daybe, veszek Jude-nak ebédet –
mondta April a kocsikulccsal a kezében. Még jó, hogy
legalább ő gondolt rá, ha rajtam múlt volna, Jude
valószínűleg egyfolytában éhezne, annyi minden más
kavargott a fejemben.
 Veled megyek – mondtam. Egyszerűen szükségem
volt arra, hogy egy kis időre itt hagyjam a sulit. April
reménykedve mosolygott rám. Bizonyára azt hitte,
hogy meggondoltam magam és meglátogatom Jude-
ot. Reméltem, nem szomorodik el nagyon, amikor
rájön, hogy csak a zöldségesig megyek vele.
Tudom, hogy nem kellett volna meglepődnöm,
amikor a parkolóban megláttam Ryant, Slade-et,
Brentet és Zachet, ahogy az iskola előtt várnak, de
valamiért azt hittem, el tudják foglalni magukat
mással is, nem engem őriznek egész nap.
Másrészt viszont örültem, hogy nem azt csinálják,
amihez kedvük van...
Hagytam, hogy eljöjjenek velünk a Daybe, de mivel
Brent folyamatosan piszkálódott – a végén Ryan és
Slade is leg-szívesebben behúztak volna egyet neki –,
úgy döntöttem, hogy maradjanak kint, amíg mi
Aprillel bevásárolunk.
April a büfé részhez ment, és rendelt pár
szendvicset. Én addig kóvályogtam a polcok között,
míg végre találtam egy egész készletnyi PowerBart.
Pont ilyesmi kell ahhoz, hogy túléljem a mai napot.
Leemeltem a három legkevésbé gusztustalan ízűt, a
hűtőből meg vettem egy üveg jeges teát.
Bajnokok reggelije, gondoltam, miközben a
pénztárnál sorba álltam. Csak ekkor döbbentem rá,
hogy nem is reggeliztem. A gyo- morkorgás annyira
elvonta a figyelmemet, hogy nem is figyeltem igazán
oda, mi zajlik körülöttem, amíg meg nem hallottam,
hogy Mr. Day megkérdezi az előttem álló vásárlót,
mikor hallgattatja végre el az állandó üvöltést.
 Felkaptam a fejem, és csak ekkor döbbentem rá,
hogy Marsh seriffhelyettes mögött állok. Az ember,
akit az egész városban a legkevésbé szeretek, és akit
a legkevésbé szeretnék, hogy bármit is tegyen Daniel
vonyítása ügyében.
 A környéken páran szeretnének összeállni
vadászcsapatnak – mondta Marsh, miközben
átnyújtott egy szendvicset és egy protei- nes turmixot
Mr. Daynek, aki beütötte őket. – Ez az ordítás semmi
jót nem jelez, legalábbis a város történetének a
függvényében. Úgy tűnik, már áldozatunk is van.
 Ki? – kérdezte Mr. Day, és hangjában nem
csengett semmilyen kétely. Az arcára volt írva, hogy
az unokájára, Jessicára gondol, aki a városban
annyira elhíresült „vadkutya” támadás egyik áldozata
volt tavaly.
 Nemrég hallottam, hogy a városi kórház orvosai
szerint azt a Pete Bradshaw gyereket nem ember
támadta meg, hanem valamilyen állat, ahogy
sejtettük is. Harapásnyomok is vannak rajta. A srác
még eszméletlen, de stabil az állapota. Alig várom,
hogy magához térjen, és elmondja, mi történt.
Legszívesebben hangosan felsóhajtottam volna,
hogy végre megtudtam, nem Daniel a Pete Bradshaw
ügy gyanúsítottja. Marsh először azt feltételezte, hogy
Daniel intézte el Pete-et azért, amit múlt
decemberben velem tett. Ám amikor Mr. Day
következő szavait meghallottam, kis híján elejtettem a
bevásárlókosarat.
  Ha összejön a hajtócsapat, én adom a lövedéket –
mondta Mr. Day, ezzel egy kis dobozt vett elő a pult
alól, és Marsh elé helyezte. Megpróbáltam elolvasni a
feliratát. A nagy része mintha idegen nyelven lett
volna írva, de volt egy sor, amit kiválóan értettem:
kézzel gyártott ezüstgolyók. – Egy román fickótól
rendeltem, direkt ilyen alkalomra.
Marsh megbízott feszengve kuncogott, és felemelte
a dobozt.
 Ezüstgolyók? Maga szerint milyen farkasra
vadászunk?
 Az ember soha nem lehet elég óvatos – felelte
halálos komolyan Mr. Day. Amióta unokája széttépett
holttestét meg-találták a boltja mögötti konténerben,
hitt a Markham utcai szörny létezésében. Tudhattam
volna, hogy ez a típus nagyon hamar összerakja a
részleteket, és rájön, hogy a szörny egy vérfarkas.
 Maga teljesen megbuggyant, Day, de ha ingyen
adja, nem ellenkezem.
Már majdnem tiltakoztam, amikor Michelle Evans,
aki éppen egy háromkilós kutyatápot vett Stacey
Canovától a szomszédos pénztárnál, megszólalt.
 Nem úgy van az, hogy csak úgy elkezdesz
farkasokra lövöldözni. – Megvetően végignézte Marsh
megbízottat. – Lehet ugyan, hogy a védett fajok közül
kivették őket, de attól függetlenül engedély kell a
vadászatukhoz.
 Majd kérünk, asszonyom – bökte meg a kalapját a
nő felé Marsh. – Még egy támadás, és a Halászati és
Vadászati Szolgálat kiadja az engedélyt, én pedig
elmegyek vadászni.
Elszörnyedve néztem, ahogy Marsh a kabátja
zsebébe dugja az ezüstgolyókat, és odébbáll. Mr.
Daynek háromszor is szólnia kellett, mire rájöttem,
hogy én vagyok soron.
 Hogy van Daniel? – kérdezte, amikor a pénztárhoz
léptem.
 Változatlanul – motyogtam. Ha Mr. Day tudná,
hogy kedvenc alkalmazottját fenyegeti azokkal az
ezüstgolyókkal! De mivel Marsh megbízott utálta
Danielt, egy ilyen információ csak még nagyobb
veszélybe sodorná.
 Hát nekünk már nagyon hiányzik!
 Nekem is – mondtam.
April a büfé résznél várt, ezért kifizettem a
dolgaimat, és kimentem a boltból, még mielőtt valaki
észreveszi, hogy remeg a kezem.
Ezüstgolyók. Már az is elég rossz volt, hogy
Danielre akarnak vadászni, na de, hogy olyan
fegyverrel, amellyel tényleg meg is ölhetik...
A fiúk a parkoló túlsó felén lévő fa alatt várakoztak.
Ryan és Brent valamilyen birkózós játékot játszottak,
Zach biztatta őket, Slade meg a cigarettájából szívott
nagyokat. Láttam, ahogy Marsh megbízott kiszáll a
kocsijából, és feléjük indult. Nyilván azt hitte, az Oak
Park-i általános egyik iskolakerülő bandáját kapta el.
 Mit lézengtek itt? – kiabált rájuk.
  Az unokatesóim – mondtam, miközben elmentem
mellette. – Michiganből jöttek a szünetre. Majd
szólok, hogy menjenek máshová.
Marsh összevont szemmel mért végig.
 Mindegy... Ebédszünetem van – jelentette ki, majd
a kocsija felé indult.
 Nyomd el! – mondtam Slade-nek, amikor a
fiúkhoz értem. Amikor Brent meglátott, kiengedte
Ryant a szorításából.
Slade megvető arccal mért végig.
 Azt mondtam, nyomd el! – Ezzel kikaptam a cigit
a szájából, ledobtam és eltapostam. Slade felmordult,
mintha nekem akarna ugrani, de a három fiú közénk
lépett.
 Fontosabb dolgunk is van annál, hogy itt lógjatok,
meg a rendőrséget bosszantsátok. Ez a seriff
farkasvadász csapatot akar szervezni, és ezüstgolyói
is vannak! Ami azt jelenti, hogy ti mind és Daniel is
veszélyben vagytok! Ez pedig azt jelenti, hogy mind-
egyikőtökre szükségem van, menjetek el a raktárba,
és segítsetek apámnak holdkövet keresni. Azonnal! –
Már eleve el kellett volna küldenem mindegyiküket
apával, nemcsak Marcost. De ha sietnek, segíthetnek
neki. Apa úgyis azt mondta, hogy ebéd előtt nem
jutnak ki a raktárhoz.
Slade méltatlankodó pofát vágott, de Zach és Ryan
bólintással fogadták a parancsot. Brent azonban
megragadta a karomat.
 A Sötét Királyok raktárába? De hát oda nem
mehetünk visz- sza! – mondta olyan kétségbeesetten,
ahogy még sosem hallottam beszélni. Humornak
nyoma sem volt a hangjában.
 Miért?
 Calebnek mindig van terve vészhelyzetre is, azért.
Az épülettel is számolt, arra az esetre, ha el kell
hagynia.
 Ez azt jelenti, hogy figyelteti? Vagy visszatértek az
SK-k?
 Nem. Nem mennek vissza, nem szabad
visszamenniük. Az épület tele van aknákkal és fel fog
robbanni!
 Tessék? – Leejtettem a szatyromat. A jeges tea
üvege széttört, amikor a betonhoz csapódott. –
Honnan tudod?
Brent hófehérre sápadt.
 Én magam készítettem az aknákat.
 Hatodik fejezeT

TÍZ MÁSODPERCCEL KÉSŐBB

Előkaptam a telefonomat, és olyan gyorsan ütöttem
be apa számát, mint még soha. A hívásomra azonban
azonnal az üzenetrögzítője válaszolt.
 A francba! Miért nem töltöd fel soha a
telefonodat? – ordítottam a rögzítőnek. De mi van, ha
nem ezért nem működik a telefon? Mi van, ha...
 Mi a baj? – kérdezte April, amikor odaért mellém a
parkolóba, büfés zacskókkal megpakolva.
 April, szükségem van a kocsidra! Add ide a
kulcsokat! Élethalál kérdése!
 Na, persze. Anya megtiltotta, hogy bárkinek
kölcsönadjam a biztosítás miatt.
 Nem, nem, most konkrétan élet-halál kérdés! Apa
veszélyben van.
 Látod, van, aki képes a „konkrétan” szót helyesen
használni – jegyezte meg Brent, és hátba vágta Ryant.
 Erre most nincs idő! – mordultam rá, majd
visszafordultam Aprilhez. – A raktárt aláaknázták.
Apát nem tudom utolérni telefonon, muszáj előbb
odaérnem, minthogy bemennének!
  Ó! – April kikapta a kulcsát a tárcájából, és
nekem dobta.
 Melyikőtök vezet a leggyorsabban?
 Slade – vágta rá Zach. – Ő utcai versenyekben is
részt vett.
Naná, hogy Slade!
 Zach, Ryan, ti ketten be tudnátok futni a
városba?
Bólintottak.
 Fussatok, ahogy csak tudtok. Még az is lehet,
hogy leelőztök minket. Brent, te velem és Slade-del
jössz. Közben elmondod, amit csak tudsz az
aknákról.
 És én mit csináljak? – kérdezte April.
 Menj vissza a suliba! – parancsoltam rá. Nem
akartam, hogy ő is eljöjjön. Ki tudja, mi vár ránk, ha
odaérünk.

A KOCSIBAN
A következő pillanatban már April egyterűjében
döngettünk a gyorsforgalmi úton. Még ötször
próbáltam felhívni apát, végül úgy gondoltam, hívom
a parókia számát, hátha még nem ment el. Valaki a
hetedik csengetés után felvette.
 Apa! Hála istennek... – kezdtem volna bele, de egy
hang közbevágott. Nem az övé.
 Grace – szólt bele Gabriel. – Figyelj, bárhogy is
legyen, ma délután semmiképpen se gyere a
parókiára az iskolából.
 Miért...?
  Apád itt hagyta a mobilját a töltőn – mondta
Gabriel. – Ha látod, neki is mondd meg, hogy ne
jöjjön ide! – Azzal letette a kagylót.
Döbbenten szorítottam a telefonomat. Mi a fene
folyik itt? Nem kéne visszahívnom? De nem, most
nincs időm arra, hogy kitaláljam, miért
titokzatoskodik Gabriel. Apa bajban van, semmi más
nem számít. Legalább tudom, hogy a telefonja
egyszerűen lemerült, és nem felrobbant.
Minden egyes pillanattal nőtt bennem az
aggodalom és izmaimban a feszültség. Bármilyen
őrülten vezetett is Slade, még a városban sem
voltunk.
Úgy fordultam az anyósülésen, hogy láthassam a
hátul ülő Brentet.
 Mondd el, amit a bombáról tudsz!
Brent előrébb hajolt.
 Ez volt Caleb vészforgatókönyve, ha el kellene
menniük a raktárból. Azt akarta, hogy nyoma se
maradjon annak, hogy valaha ott voltak, pusztuljon
el minden bizonyíték. És persze hogy megölje, aki ezt
tette vele. Mindig ő akar utoljára nevetni.
 De miért nem robbantotta fel az épületet akkor,
amikor elmenekült a Sötét Királyok maradékával? Mi
még órákig ott voltunk utána. Egy mozdulattal
eltakaríthatott volna mindenkit.
 Mert nem így működik, azaz amikor eljöttünk,
nem így működött. A távirányító még nem készült el,
amikor elmenekül-tünk. Most viszont az a
menetrend, hogy Caleb hálójában van egy
billentyűzet. Ebbe minden éjjel be kell ütnie a kódot.
Ha ezt kihagyja, mint ahogy ki is maradt, mióta üres
az épület, aktiválódik a kapcsolódó szerkezet, és a
bomba kilencven másodperccel az után robban, hogy
valaki kinyitja a raktár valamelyik ajtaját. Az áldozat
tehát már bent lesz az épületben, amikor a robbanás
bekövetkezik, így – nagyot nyelt – szinte lehetetlen
megúszni.
 És ezt a rendszert te építetted? – kérdezte Slade,
miközben több mint száz kilométer per órásnak tűnő
sebességgel átsorolt balra. – Öcsém, nem is tudtam,
mekkora ász vagy. Nem kellett volna annyit
piszkálnom téged. Azt tudtam, hogy a betöréseknél
használt kis robbanófejeket te csináltad, de apám...
ehhez már igazi tehetség kell.
 Ezt inkább annak a rakás nevelőszülőmnek
mondd! Egyik sem rajongott igazán egy olyan
kölyökért, aki robbanószerekkel molyol a garázsban.
Így kerültem utcára, ott talált meg Talbot, és vitt el
Calebhez. Szerintem pont ez a „tehetségem” kellett
neki.
 És, miért nem szóltál eddig a csapdáról? –
kérdeztem a témához visszatérve.
 Fel sem merült bennem, hogy annyira őrült vagy,
hogy vissza akarsz menni oda.
 Talbot nem tud a robbanószerről? – Vajon
szándékosan vezeti apát a csapdába? Tudtam, hogy
nem lehet megbízni benne!
 Nem – felelte Brent. – Csak én tudtam róla. Caleb
egy rohadt paranoiás. Pont ez volt a vészforgatókönyv
lényege: hogy minden-kin bosszút álljon, aki ellene
fordult. Én is valószínűleg csak azért vagyok még
életben, mert a távirányítót nem készítettem el időre.
Tuti, hogy Talbot nem tud róla.
 Talbot! – Felkaptam a telefonomat, és Talbot
számát tárcsáz-tam. Hat csörgés után bekapcsolt az
üzenetrögzítő. Hagytam neki egy figyelmeztető
üzenetet, majd újra és újra hívtam. – Miért nem
veszed fel?
Slade egy kormányrántással két kamion közé
sorolt, majd kivágott az egyik elé, amitől az
vészfékezni kényszerült. Lehet, hogy Caleb őt is a
tehetsége miatt választotta. Amikor aztán a kocsi egy
éles jobbkanyarral lefordult az autópályáról, a
kezemet a gyomromnak szorítottam. Még mindig
legalább öt percre voltunk a raktártól. Kinyitottam a
telefonomat, hogy elárasszam Talbot telefonját SMS-
ekkel, vagy bármivel, amire végre felfigyel, amikor a
telefon váratlanul megcsördült a kezemben.
Talbot volt az. Annyira megkönnyebbültem, hogy
alig tudtam fogadni a hívást.
 Talbot! – nyögtem bele a telefonomba. – Hála az
égnek...
 Ejha! Húsz nem fogadott hívás? És még azt
állítod, hogy nem kedvelsz...
 Fogd be! – mondtam. – Figyelj, ne menjetek be a
raktárba! Nem mehettek...
 Már itt vagyunk. Én fedezem a többieket, ők már
bent vannak.
  Ne! Bomba van bent! Bármit csinálhattok, csak ne
menjetek be!
 Mi van bent? Bocs, de szakadozik a vonal, mivel...
a Klub és... raktár közötti föld alatti folyosón vagyok.
Egy pillanat...
A hangján hallottam, hogy leeresztette a telefont,
még mielőtt elhallgatott volna. Olyan hangosan
ordítottam, hogy még így is meghallhasson:
 Ne! Figyelj ide!
 Menjetek! Csak Grace az – hallottam, ahogy
Talbot odaszól valakinek a vonal túloldalán.
 Egy bomba van... – De nem tudtam befejezni a
mondatot. Nem volt rá szükség. Hallottam ugyanis,
mi történt: a robbanás rettentő zajába olyan hang
vegyült, ami nem lehetett más, csak emberi sikoly,
aztán megszűnt a vonal.

KÉT SZÖRNYŰ PERCCEL KÉSŐBB

Szinte azonnal megláttam a füstöt, amely néhány
tömbbel odébb felkavarodott. Slade beletaposott a
gázba, a kocsi szinte repült a hátralévő úton, én
mégis úgy éreztem, mintha állnánk.
Nem tudom, hogyan voltam képes arra, amit
ezután tettem. Nem tudom, hogy volt erőm telefonálni
a mentőknek meg a tűzoltóknak, de sikerült. Abban
nem voltam biztos, hogy értenek mindent, amit
mondok, hogy robbanás történt a Murphy utcán a
régi vasútállomás melletti raktárban, és emberek is
vannak az épületben, mégis sikerült ennyit
kinyögnöm, mielőtt a telefon kicsúszott reszkető
ujjaim közül.
Slade még le sem állt a lángokban álló épület előtti
tömbnél, én már kiugrottam az autóból. Az utcán a
járókelők mind azt bámulták, amire én alig mertem
ránézni. A valahai raktárépületből mindössze egy
nagy halom égő romhalmaz maradt.
Az utca tele volt a robbanás törmelékével, az épület
marad-ványaiból lángok csaptak az ég felé. Még ebből
a távolságból is fojtó volt a fekete füst és a korom.
Lehetetlen, hogy bárki is túlélte.
 Apa! – sikoltottam, miközben végignéztem a
bámészkodók során. – Talbot!
Hol vannak?
 Gyertek már! – kiáltottam oda Brentnek és Slade-
nek. – Gyertek, meg kell találnunk őket! – Az épület
felé indultam, s azt hittem, a fiúk követnek, de
amikor hátra akartam szólni nekik, rájöttem, hogy
még a kocsiból sem szálltak ki.
Kinyitottam Slade ajtaját.
 Azt mondtam, gyere! Ez parancs.
 Képtelen vagyok – mondta Slade, miközben olyan
erősen szorította a kormánykereket, mint fuldokló a
mentőövet, mintha attól félne, hogy kirángatom a
kocsiból. Úgy bámult a lángokra, mintha elbűvölné a
táncuk.
 Hogy érted, hogy nem tudsz? Szükségem van a
segítségedre.
Slade megrázta a fejét, de tekintetét nem fordította
el a tűztől.
 Brentre néztem. Halottsápadt volt az arca. Ekkor
hirtelen leesett. Amikor azt a sok kutatást végeztem,
olvastam róla, de azt hittem, hogy egy újabb mítosz
csupán. A vérfarkasok rettegnek a tűztől. Nem az
olyan kis lángtól, mint Slade öngyújtója vagy a cigije,
hanem az igazi, lángoló tűztől. Mint ami az épületnél
tombolt éppen.
 Tudom, hogy rettegsz. Én is félek, de muszáj
megtalálnunk őket.
Brent a kilincshez nyúlt, aztán visszahúzta a kezét.
 Nem hiszem, hogy képes vagyok... Ne haragudj...
Slade meg sem szólalt. Rávágtam az ajtót. A
bokámba nyilalló fájdalomról tudomást sem véve az
utcán lejjebb álló raktár felé siettem, bár tudtam,
hogy csak magamra számíthatok. Áttörtem a
bámészkodók körén, valaki megpróbált visszatartani,
de nem volt elég erős hozzá. Olyan közel mentem a
tűzhöz, amennyire csak tudtam.
 Apa! Talbot! – ordítottam az épület felé. Persze
válasz nem jött.
Teljesen mozdulatlanul álltam, a forróság szinte
perzselte az arcomat, de minden képességemet
összeszedve megpróbáltam érzékelni, hol lehetnek. A
lábam alatt úgy mozgott a föld, mintha földrengés
lenne. Talbot azt mondta, hogy a Klub és az épület
közötti folyosón vannak. Ez azt jelenti, hogy át kellett
menniük a szomszédos elhagyott vasútállomás
alagsorában lévő szupertitkos szórakozóhelyen.
Átrohantam a két helyiség közötti félig beomlott
szűk sikátoron, amíg a Klubba vezető vastag
fémajtóhoz nem értem. A rendesen kártyával nyitható
ajtó most nyitva állt, valószínűleg a robbanás
megrongálta a szenzorait. Beléptem. Az arcomba
sűrű, betonporral kevert füst csapott. Fulladoztam és
köhögtem, aztán levettem a kabátomat, befedtem vele
a számat és az orromat, és tovább haladtam.
Lerohantam a koromfekete lépcsőházban. Elfutottam
az üres klubhelyiség bejárata előtt addig az ajtóig,
amit még sosem nyitottam ki. Úgy gondoltam, csak ez
lehetett a Caleb hadi-szállására vezető folyosó titkos
bejárata. Látszott rajta, hogy ezt is a külső bejárathoz
hasonló zárszerkezet védte valamikor, de ez az ajtó is
tárva-nyitva állt.
Reménykedtem benne, hogy Talbot hagyta nyitva,
nem a robbanás feszítette ki. Egy olyan erős
robbanást lehetetlen túlélni.
Ismét megtorpantam, és miközben próbáltam
lassítani a szívem őrült dobogásán, elhaló hang ütötte
meg érzékeny fülemet. Mély, szuszogó hang, és egy
kissé magasabb zihálás. Mintha köhögés lenne.
Valaki életben volt a folyosón!
Beléptem a töksötét átjáróba. Még az éjszakai látás
segítségével is alig láttam valamit a sűrű füstben.
Egyik kezemmel továbbra is a szám és az orrom elé
szorítottam a kabátomat, mélyre hajoltam, hogy a
legsűrűbb füstből kikerüljek, és a hang felé vettem az
utamat. Beleköhögtem a kabátomba, és örültem,
hogy a hangja némileg tompítja a fejemben tomboló
farkas ordítását. Sokkal jobban félt a tűztől, mint én.
Fordulj vissza! Fordulj vissza! – vonyította. Én
azonban mentem tovább.
Egy órának tűnt, ahogy végigmentem a folyosón,
pedig csupán néhány perc lehetett. Végre a végéhez
értem, de itt az utamat állta egy lángoló fagerenda,
amely a mennyezetről leszakadva el-torlaszolta a
folyosó utolsó szakaszát. A hátralévő folyosórész
lángolt. A tüdőm égett és fájt, a fejemben ordító
farkas egyre fékezhetetlenebb lett. Nem érdemes az
életedet kockáztatnod. Úgyis mind halottak.
Fordulj vissza! Amikor azonban már-már
visszafordultam, hogy végre friss levegőt vegyek,
megláttam, hogy a tüzes barikád túloldalán mozog
valami.
A látásomat még élesebbre állítva keresztülnéztem
a füstön és a lángokon, és megláttam. A folyosó végén
a falnak dőlve feküdt valaki a barikád túloldalán – a
karjában pedig apám mozdulatlan teste!
Kissé leeresztettem a kabátomat, és odakiáltottam:
 Talbot!
 Grace – nyögte. – Segíts!
Az izmaim feltöltődtek adrenalinnal. Minden
erőmet a jó lábamra koncentráltam. Ne! – sikoltotta a
farkas, ahogy bele-rúgtam a lángoló gerendába.
Néhány láng a lábamba kapott, de a gerenda a rúgás
erejétől megroppant, és hasadozni kezdett. A
következő rúgástól teljesen eltört, és a levegő megtelt
körülöttem parázsló fadarabokkal. Fuss! Menekülj
innen! A kabátomat pajzsként használva átmentem a
barikádon támadt résen Talbothoz, és kivettem a
kezéből apát.
 A füst... túl sok... – köhögte Talbot, és
hátracsuklott a feje.
 Hé, el ne ájulj! Kettőtöket nem bírlak el!
Magam mellé húztam Talbotot, ő pedig
belekapaszkodott a karomba. Megpróbáltam minden
természetfölötti erőmet az izmaimra összpontosítani,
miközben felemeltem apa testét. Az oxigénhiány
azonban nekem is sok lehetett, mert úgy éreztem,
mintha egy óriási rongybabát kéne cipelnem.
Csaknem összerogytam a holtsúly alatt.
Holtsúly... Nem, ezt nem tudhattam biztosan. Csak
eszméletlen, biztattam magamat.
Tettem három botladozó lépést apámmal, miközben
rángattam magam után Talbotot. Alig láttam valamit,
a füst csípte a szememet, és hallottam, ahogy Talbot
köhögve öklendezik mellettem.
 Marcos? – kérdeztem, amikor hirtelen belém
nyilallt, ki hiányzik. – Hol van Marcos?
Talbot megrázta a fejét.
Először nem értettem, de aztán rájöttem, mit jelent,
bár nem mondta ki.
Marcos meghalt.
Nem volt rá időm, hogy ezzel foglalkozzam. A fejem
fölött hangos reccsenés jelezte, hogy a folyosó újabb
szakasza készül beomlani, mégpedig egyenesen ránk.
Minden érzékemet és erőmet összeszedve a kijárat
felé kezdtem futni apámmal a kezemben és Talbottal
az oldalamon. A bal bokám lüktetett, és azzal
fenyegetett, hogy a héten harmadszor is eltörik, de
amikor már azt hittem, nem bírom tovább, Brent,
Ryan és Zach tűnt fel a folyosó végén. Könnyező
szemmel pislogtam feléjük, és azon gondol-kodtam,
vajon látomásom van, vagy csodát látok.
 Segítség – préseltem ki magamból.
A fiúk először lassan jöttek felém, mintha a bennük
lakozó farkas fizikailag is visszatartaná őket a tűztől.
Aztán szinte egyszerre szedték össze a bátorságukat.
Ryan és Brent Talbotot ragadták meg, míg Zach apát
vette át tőlem. Együtt vittük ki őket a folyosóról, ami
aztán be is omlott mögöttünk.

KÉSŐBB
Négy rendőrautó és három nagy tűzoltókocsi állta el
az utat az égő épület előtt.
Vörös-fehér jelzőfényük összekeveredett a lángok
sárga-narancs izzásával, és gusztustalan fényt vont
az elém táruló képre, amelyet egy mentőautó nyitott
hátuljából szemléltem. Lélegzetem bepárásította az
oxigénmaszk belsejét, miközben éltető levegőt szívtam
égő torkomba és fájó tüdőmbe.
Apa a másik mentőkocsiban feküdt. Muszáj volt
megnéznem, mit csinálnak vele. Miért nem indultak
még el az intenzívre?
Hirtelen eszembe jutott az egyik sorozat, amiben a
mentőtisztek nem indulhattak el a kocsival, amíg a
defibrillátort használták. Jézusom! Megragadtam a
maszkot, és letéptem az arcomról. Már éppen
kiugrottam volna a kocsiból, amikor az engem ápoló
mentős megragadta a karomat.
 Még nem mehet, kisasszony.
Gondolkodás nélkül odébb toltam, jóval
erőteljesebben, mint akartam, mire nekiesett annak a
hordágynak, amiről éppen leszálltam.
 Oda kell mennem az apámhoz – mondtam, és
letántorogtam a kocsiról.
 Ne, kisasszony! – próbált megállítani egy tűzoltó. –
Menjen vissza!
 Az ott az apám! – toltam őt is félre a másik mentő
elől.
 Hagyják, hadd jöjjön! – kiáltotta egy női mentős. –
Szükségünk van rá.
A nő odaintett magához. Követtem, ahogy belépett
a mentő nagy, nyitott ajtaja mögé, de amikor
megláttam az elém táruló látványt, kis híján
elájultam. Két mentős is dolgozott apám eszméletlen
testén. Egy hordágyon feküdt leszíjazva. Az egyik
mentős oxigénmaszkot nyomott az arcára, míg a
másik intravénás kanült ültetett be a kezébe. Apa
meg sem rezdült, amikor a nő beleszúrta a kezébe a
tűt. Megpróbáltam úgy látni, mintha aludna.
Igyekeztem nem figyelni arra, mennyire halottnak néz
ki.
 Apukám... – Nyolcéves korom óta nem hívtam így.
A mentős, aki éppen egy infúziós zacskót kötött be
a kanülbe, felnézett.
 A lánya – mondta a nő, aki odahívott, mielőtt még
a kollégája tiltakozhatott volna a jelenlétem ellen.
 A mentős bólintott.
 Az én nevem Jen, kedves. Téged hogy hívnak? – A
hangja egyszerre volt megnyugtató, mégis sürgető.
 Grace – nyögtem ki alig hallhatóan. – Miért nem
indultak még el?
 Felmértük a sérüléseit, és amit csak lehet,
ellátunk, mielőtt indulnánk. Szerencséje van, hogy
engem fogott ki, nekem ugyanis van
fájdalomcsillapításra engedélyem.
Kissé kapkodni kezdtem a levegőt.
 Ugye, nincs apádnak semmilyen
gyógyszerallergiája?
 Oöö... izé... – A fejemet könnyűnek éreztem, és az
agyam sem akart működni. Tudtam, hogy valamire
igenis allergiás, de most képtelen voltam
megmondani, mire. Csak bámultam, ahogy apám
mellkasa néha megrezzen az oxigénpumpa hatására.
Már annyira kapkodtam a levegőt, hogy attól féltem,
elájulok. Ekkor azonban megéreztem, hogy valaki
mellém lép. Amikor felnéztem, láttam, hogy Talbot áll
ott vastag pokrócba burkolózva, nyilván a sokk miatt.
Arcán szétkenődött a korom, haja pedig ősznek
látszott a beletapadt hamutól.
A hátamra tette a kezét.
 Lélegezz mélyeket, kölyök! Azzal senkinek nem
segítesz, ha elájulsz.
Bólintottam, vettem néhány mély lélegzetet, és a
gyógyító erőm egy részét a fájó torkomba
irányítottam.
  Oöö... penicillin – jutott végre az eszembe, hogy
anya sosem engedett ilyesmit felíratni nekünk, mert
félt, hogy mi is allergiásak vagyunk rá, mint apa.
 Vércsoportja?
 Nulla negatív.
 Neked is az? Lehet, hogy a kórházban
transzfúzióra lesz szüksége.
 Transzfúzióra?
Újra Talbotra néztem, ahogy a kérdés felbukkant
az agyamban. Ha apa tőlem kap vérátömlesztést,
vajon őt is megfertőzi a vérfarkas átok? Talbot mintha
megértette volna a kimondatlan kérdést, és a
szemében láttam a választ is: Sajnos nem tudom.
 Nem – hazudtam. Nem mertem kockáztatni.
 Valaki más a családban? Elég ritka ez a
vércsoport.
Jude, jutott eszembe. Anya mint nővér
ragaszkodott hozzá, hogy mindannyian tudjuk
egymás vércsoportját. A táskájában egy laminált
lapra fel volt írva az egész családé.
 Nem – hazudtam megint. Jude vére még
veszélyesebb, hiszen ő már át is alakult.
 A francba – motyogta Jen az orra alatt. –
Reméljük, a kórházban lesz elég.
Mennyi vérre van szüksége? Es miért nem mozdul
még mindig?
 Mennyire rossz az állapota?
 Nagyon – mondta, és felemelt egy hosszú tűt. Nem
is akartam tudni, mire használja. – Apádat
méterekkel hátrébb vetette a robbanás. Több jel is
arra mutat, hogy belső vérzése van. Nem értem, ti
hogyan úsztátok meg szinte karcolás nélkül –
bólintott Talbot felé, majd felém. – Rohadt
szerencsések voltatok.
Talbot lehajtotta a fejét.
 Igen, rajta kívül mindenki nagyon szerencsés volt.
Ránéztem, mert nem értettem, mi az a hangjában.
Aztán rájöttem.
Marcos is bent volt az épületben, nem csak ők. Ő
viszont meghalt, és Talbot nem akarta, hogy szóljak
róla. Marcos meghalt, és úgy a legjobb, ha még a
létezéséről sem tudnak. És te voltál az, aki a
halálba küldted – mondta a farkas a fejemben.
Nem tudom, meddig voltam képes még állni. A
lábamat puhának éreztem, és mintha a talaj is
süppedni kezdett volna alattam. Talbot hátamon
nyugvó keze adott elég erőt ahhoz, hogy talpon
maradjak.
Még csak egy hete ismertem Marcost, és meghalt.
 Apádat kórházba kell vinnünk – mondta a férfi
mentős. – Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha velünk
jönnél. – Kinyújtotta a kezét, hogy besegítsen a
mentőautóba. Úgy kapaszkodtam bele, mint fuldokló
a mentőövbe.
 Majd ott találkozunk – mondta Talbot ahogy
becsukták mögöttem az ajtót.
Hirtelen nagyon magányosnak éreztem magam a
tömött mentőkocsiban.
Apa szeme egy pillanatra kinyílt, majd újra
lecsukódott.
  Itt vagyok, apukám. – Előrehajoltam, és
megfogtam a kezét, bár a sok csőtől és dróttól,
amelyek a karjából lógtak, csak egy ujjamat tudtam
átfűzni az ő egyik ujján. Láttam, hogy újra ki akarja
nyitni a szemét, de nem volt rá képes.
Hogy hagyhattam, hogy ez megtörténjen?
 Hetedik fejezeT

JÓ NÉHÁNY ÓRÁVAL KÉSŐBB

 Muszáj csinálnom valamit – mondtam magamnak,
miközben apa pici intenzív szobájának a sarkait
róttam.
Apa a mentős pillanat óta nem nyitotta ki újra a
szemét. Az orvosok és nővérek mintha egy
örökkévalóságon át dolgoztak volna rajta az
intenzíven, majd komor arccal betolták ebbe a
szobába. Valamikor engem is megvizsgáltak, aztán
szóltak, hogy az egyik üres betegszobában
zuhanyozzak le. A nővértől kaptam egy világoszöld
kórházi ruhát, amibe felöltözhettem. Saját tépett
ruhámat nejlonzsákba tette, majd egy „veszélyes
hulladék” feliratú kukába dobta.
Hiszen nem is sebesültem meg. Bizonyára apa vére
volt az...
Valószínűleg azt hitték, ha megtisztálkodom,
jobban fogadom majd a rossz híreket, mert amint
elkészültem, egy csiptetős írótáblát szorongató nő
félrevont. Olyan szavakat használt apával
kapcsolatban, mint trauma és invazív műtét, még
nagy csomó más kifejezést, amiket a fülemben doboló
vértől nem is értettem.
Miért van ez a sok különleges képességem, ha
semmit nem tudok kezdeni velük?
Váratlanul francia nyelvű, káromkodásnak hangzó
szavak ütötték meg a fülem a fotocellás üvegajtó felől.
Amikor arra fordultam, megláttam Gabrielt, ahogy
kezét a szájára szorítva áll, és lassan haldokló apám
magatehetetlen testét nézi.
Már majdnem odamorogtam neki valami gonoszat,
hogy „Látom, nem sietett túlságosan”, mivel legalább
két tucat üzenetet hagytam a rögzítőjén, de amikor
leeresztette a kezét, az egyik arcán hosszú, rózsaszín,
frissen begyógyult heget vettem észre. Vöröses
szakálla viszonylag jól takarta az állán tarkálló
ütésnyomokat. Mikor legutoljára láttam, még semmi
baja sem volt.
 Jól van? Mi történt? – Azonnal tudtam, hogy a heg
össze-függésben van azzal, hogy nem mehettünk
vissza a parókiára. – Jude tette? – kérdeztem,
bármennyire rettegtem tőle, tudnom kellett. Jude
nagyon szelíden viselkedett, de féltem attól, hogy
legalább olyan veszélyes, mint egy időzített bomba...
A fenébe.
Ahogy az apámat megsebesítő robbanás újra
eszembe jutott, könnyek szöktek a szemembe.
Az egész a te hibád – morogta a fejemben a
gonosz farkas.
 Nem – mondta Gabriel. – Egészen más, de most
nem fontos. Majd később beszélünk róla. Hogy van
apád? – Gabriel beljebb lépett a szobába, mire az ajtó
a helyére csusszant mögötte. – A nővérnek azt
mondtam, hogy a bátyja vagyok, mert nem akart
beengedni.
 Kritikus az állapota. Ennyit tudok.
Az intenzív osztály forgalmas, zajos hely volt,
nővérek és orvosok siettek állandóan mindenfelé,
mégis úgy éreztem, mintha az elmúlt órákban teljesen
egyedül lettem volna. Talbot, bár megígérte, nem volt
sehol. Aprilt nem akartam felhívni, mert ha ő
megtudja, akkor Jude is, és fogalmam sem volt,
hogyan reagálna egy ilyen hírre. Mivel Gabrielt sem
értem el, senki nem maradt, akit behívhattam, hogy
álljon mellé. Sem Daniel, sem Charity. Még anya sem.
– Az én véremet akarták használni a
transzfúzióhoz, de attól féltem, hogy túl kockázatos
lenne. Tudja, talán megfertőzném. De lehet, hogy nem
volt igazam. Talán ha megfertőztem volna, a teste
most meg tudná gyógyítani magát. De lehet, hogy
semmi nem történne.
 És tudnál élni azzal a tudattal, hogy őt is
megfertőzted?
Daniel, aki szinte egész életében ezzel az átokkal
küszködött, egyszer azt mondta, még az úgynevezett
gyógyulása előtt, hogy inkább meghalna, mintsem
újra szörnyeteg legyen. Lehet, hogy apát
meggyógyítaná az átok ereje, de soha többé nem
lenne ugyanaz az ember. És nem tudtam, ha rajta
múlna, mit választana.
  Csak van valami, amit tehetek! Hiába vagyok egy
rohadt szupererős, démongyilkos ál-vérfarkas, hiába
minden képességem, lószart sem ér, ha apának nem
tudok segíteni!
 Hát... valamit talán tehetsz – szólalt meg Gabriel
hezitálva. – Bár elég veszélyes. És nem is biztos, hogy
működik. Én háromszor próbáltam, és nem mindig
volt ugyanaz az eredmény. Rajtad segítettem
valamennyit. – A szavait inkább mintha saját
magához intézte volna, nem hozzám.
 Miről van szó? – kérdeztem, de közben nekem is
eszembe jutott valami, amit Talbot mondott előző
este, és lassan leesett, mit is értett alatta. – Maga és
Talbot segítettek nekem, hogy meggyógyuljak... a
raktárban, a farkastámadás után. Valamiféle
erőátadás volt, hogy mialatt eszméletlen vagyok, és
nem tudom magamat gyógyítani, a testem akkor is
gyógyuljon, nem?
 De – mondta Gabriel.
Mivel igencsak homályosan emlékeztem a
raktárban történ-tekre, eddig még sosem döbbentem
rá, mekkora hordereje lehet annak, ami ott történt.
Gabriel és Talbot segítettek nekem, hogy
meggyógyuljak. Azelőtt nem is tudtam, hogy ilyesmi
lehetséges, hogy az urbatok adottságai között az is ott
van, hogy képesek másokat meggyógyítani. Persze
magukat meg tudják gyógyítani, de hogy másokat?
Pedig már az azt megelőző nap is részese voltam
hasonló erőátvitelnek: amikor James baba
megmentése után átrohantunk az erdei vízmosáson.
Akkor még nem voltam képes arra, hogy tartsam vele
a lépést, de éreztem, hogy Daniel testéből erő
sugárzik az enyémbe, összeköt minket, és pár
pillanatig részesülhettem az ő erejéből. Aznap később
megmutatta azt is, hogyan tudja gyógyítani magát, de
arról sosem beszélt, hogy másokat is képes lenne
meggyógyítani.
 Daniel erről miért nem beszélt nekem?
 Mert valószínűleg fogalma sincs róla. Ez olyan
dolog, amit nagyon mély titoktartás övez. Több száz
évig magam sem tudtam róla. Aztán egyszer Sirhan
megkért, hogy segítsek meggyógyítani a feleségét,
Rachelt. De az ő esetében nem volt olyan sikeres,
mint a tiédben. Azt hiszem, Sirhan akkor próbálta
meg először és utoljára. – Gabriel megvakarta az állát
a szakálla alatt. – Ez még Isten Kopóitól maradt ránk.
Őket Isten hívta életre, és ő adta nekik ezt a
képességet, hogy a klánjukba tartozó embereket
segíthessék és megvédjék. A legenda szerint ezek a
kopók nemcsak erős harcosok voltak, hanem
nagyszerű gyógyítók és tanítók is. Olyanok, mint az
angyalok, csak itt, a Földön, és felruházta őket
minden hatalommal, hogy az emberiséget segítsék.
Egészen addig, míg a hatalom meg nem rontotta őket,
és e tehetségüket kizárólag a maguk számára
hasznosították. Akkor ugyanaz a sors várt rájuk,
mint az ég bukott angyalaira, akik feladták a
kötelességeiket és a mennyei áldást, és a gonosz
démonjai lettek. A legtöbb urbat elfelejtette, hogyan
kell másokat meggyógyítani. Nem az élet, hanem a
halál ügynökei ők, és igencsak valószínű, hogy ősidők
óta nem használták ezt a képességüket ember
gyógyítására.
 De maga szerint lehetséges?
 Még én sem próbáltam soha embert gyógyítani.
Egyébként is nagyon kimerítő, sőt, ha rosszul
csinálják, veszélyes is lehet. – Úgy nézett végig apa
műszerein, mintha tudná, mit jelent az a sok szám és
görbe. – De apád állapotát tekintve, azt hiszem,
érdemes megpróbálni. Már ha beleegyezel.
 Igen – vágtam rá. – Kérem, segítsen neki!
 Ketten kellünk hozzá. Rád is szükségem van. –
Kedvesen, biztatóan mosolygott. Most olyan volt, mint
egy megtévedt bárányt vigasztaló pap. – Nagyon kell
koncentrálnod, és ki kell űznöd magadból minden
rossz érzést, hogy pozitív energiákat tudj átadni neki.
Semmi rossz érzés vagy gondolat. Ennek a szeretet
ajándékának kell lennie.
Apára néztem. A nyakát széles kötő tartotta,
felpuffadt arcát oxigénmaszk takarta. Csak a csukott
szemei sarkában ülő ráncok voltak rajta ismerősek.
Annyira kiszolgáltatottnak látszott. Miért erősködött,
hogy ő menjen el a raktárba? Miért hagytam, hogy ő
menjen? Mi van, ha nem tudok segíteni? Ha nem állok
rá készen? Ha nem tudom megnyitni a lelkemet?
Mély levegő.
Mély levegő.
Ki kellett engednem magamból azt a sok
kételkedést.
  Akkor kérem, mutassa meg, mit tegyek! Muszáj
segítenem neki. – Úgy nyújtottam ki a kezem, mintha
a gyógyító erő valamilyen kézzel átadható dolog lenne.
Gabriel félig behúzta a megfigyelést szolgáló
üvegablak és -ajtó előtt a függönyt, valószínűleg, hogy
ne lehessen olyan könnyen belátni, de mégse legyen
feltűnő, hogy teljesen el van húzva. A nővérek
alkalmanként húsz percet engedélyeztek, hogy apával
töltsek, ami azt jelentette, hogy alig tíz percünk van,
aztán jön valaki, és kiparancsol a váróterembe.
Gabriel a kezébe fogta a kezem, majd apám ágyához
vezetett. Kezemet apa megereszkedett mellkasára
helyezte. A lélegzetvétellel együtt járó emelkedést és
süllyedést valahogy természetellenesnek éreztem.
Erőltetettnek és kapkodónak.
 Ide, a szívére tedd a kezed! Én pedig ide teszem –
helyezte a kezét óvatosan az enyémre. – Ne gondolj
semmi másra! Nyiss egy kaput, és hagyd, hogy a
szíved pozitív energiái a kezeden keresztül belé
áramoljanak. A negatív energiák a benned lakó
farkast táplálják, de azokat teljesen el kell nyomnod,
hogy segíthess. Vegyél mély levegőt! Relaxálj! Ne
gondolj semmi másra! Nyisd meg a szíved!
Csaknem kirántottam a kezem Gabrielé alól.
 És mi van, ha nem tudom megtenni?
 Én hiszek abban, hogy képes vagy rá, Grace. –
Gabriel még soha hasonlót sem mondott nekem. Már-
már azt hittem, a világ legöregebb kételkedőjével
hozott össze a sors. – Te vagy az a lány, aki ellenállt a
farkasoknak. Az Isteni Ajándék, ahogy ők mondják.
  Nem érzem magam túl isteninek.
 Meg kell próbálnod, apád miatt.
Bólintottam. Gabriel mély levegőt vett, majd lassan
kiengedte. Utánoztam. Becsukta a szemét. Én is úgy
tettem.
 Most koncentrálj arra, hogy szereted. Ne gondolj a
kételyeidre, képzeld el, hogy újra teljesen egészséges.
Gabriel egy pillanatig teljesen mozdulatlanul állt,
aztán erősen megszorította a kezemet. Ujjaiból
forróság áradt, átitatta a karomat. Próbáltam
elképzelni, hogy apa újra egészséges, előhívni régebbi
emlékeimet. Hogy hogyan mosolygott. Milyen
türelmesen beszélt. De ahogy a forróság egyre
intenzívebb lett a kezemben, más emlékek is
előjöttek, mégpedig a tüzes folyosóról. Hogy nézett ki
apa, ahogy Talbot karjában lógott élettelenül, amikor
rájuk találtam. Ha azt sem tudtam megakadályozni,
hogy megsérüljön, hogyan tudnék neki most segíteni?
Túl gyenge vagy – hörgött bennem a farkas. – Nem
tudsz segíteni neki. Senkinek sem tudsz segíteni.
Megborzongtam. A Gabriel kezéből kiáramló hő
szinte égette a kezem. Összeszorítottam a fogam,
próbáltam kitartani. Apának a segítségemre van
szüksége. Miattam ment a raktárba...
A tűz képei ugrottak lelki szemeim elé. A robbanás
hangja, ahogy a telefonban hallottam. A nővérek
szavai. Apám mozdulatlan teste.
A te hibád. A te hibád. A te hibád. A te hibád.
 Nem – ellenkeztem a farkassal. – Nem én mondtam
neki, hogy menjen oda. Ő ragaszkodott hozzá. Nekem
kellett volna ott lennem. Nem neki kellett volna mennie.
Az ő hibája!
Gabriel úgy kiáltott fel, mintha megdöfték volna.
Kezét elkapta az enyémről, mire az erős hő olyan
gyorsan eltűnt, hogy a szemem is kinyitottam a
meglepetéstől.
Gabriel néhány tántorgó lépéssel ellépett az ágytól,
és kezét az arcára szorította.
 Jól van? – kérdeztem, miközben levegő után
kapkodtam.
Gabriel elvette a kezét az arcáról. Az arcán lévő
sebhely úgy nézett ki, mintha teljesen friss lenne, és
vér szivárgott belőle. Az állán díszelgő, korábban
homályos véraláfutások frissnek és fájdalmasnak
látszottak, mintha valaki egy bottal többször az
arcába vágott volna. Gabriel saját véres ujjaira nézett.
 Helyre kell hoznom magam – mondta, miközben
az ajtóhoz tántorgott. – Sajnálom. Azt hittem, készen
állsz.
Még mielőtt megkérdezhettem volna, miben
segíthetnék neki, kilépett a fotocellás ajtón.
Ezt is te tetted – mondta a farkas a fejemben.
Lenéztem az apámra. Mi van, ha csak rontottam az
állapotán? Félelmeim néhány másodperccel később
beigazolódtak, amikor az egyik monitor hangosan,
figyelmeztetőn sípolni kezdett.
 Két nővér rohant be a szobába. Teljesen kábultnak
éreztem magam, képtelen voltam mozdulni, úgy
toltak el az ágya mellől.

EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB

A szobán kívül álltam, bámultam befelé az
üvegablakon, amíg az orvos helyrehozta végre apát
annyira, hogy a készülék elhallgatott. Az egyik nővér
megengedte, hogy még egy rövid látogatásra
bemenjek, de utána muszáj volt hazamennem. Ezt
már ismertem tavalyról, amikor Daniel feküdt így az
egyik kórházi ágyon. Bár az intenzíven bármikor
lehetett látogatni, még kiskorú voltam, ezért nem
tölthettem itt az éjszakát. Bólintottam, és mondtam,
hogy elmegyek, de jó pár percbe került, mire sikerült
elszakadnom apa ágyától.
Szerettem volna megszorítani a kezét, és tudatni
vele, hogy távozom, de nem mertem, féltem, hogy az
érintésem újra fájdalmat okoz neki. Inkább hagytam
egy cetlit a szekrényén, ha felébredne, és nem lennék
itt. Nem akartam, hogy olyan magányosnak érezze
magát, ahogy ebben a pillanatban én éreztem
magamat.
Az intenzívet elhagyva kimentem a csarnokba, és
egy lift felé indultam, hogy levigyen, és végre
hazamehessek. Amikor azonban a zárt liftajtó előtt
megálltam és ránéztem a háromszögletű le és fel
gombokra, hirtelen elbizonytalanodtam, melyiket
nyomjam meg.
 A lefelé nyíl a kijárathoz vinne. A felfelé a
pszichiátriára.
Anyához.
Miután apát behozták a mentőből a sürgősségire,
valaki megkérdezte, hol érhetik utol anyát. Amikor
azonban megmond-tam, hol van, a férfi azt mondta,
hogy először Dr. Connorsot kell megkérdezni, mert ő
dönti el, elmondhatják-e anyának, mi történt.
Az, hogy később nem jött le apát meglátogatni, nem
volt túl jó előjel.
Tudtam, ha apa magánál lenne, ragaszkodna
hozzá, hogy meglátogassam anyát, ahogy azt is
szerette volna, ha Jude-ot meglátogatom. A raktár óta
egyikükkel sem találkoztam, és sejtettem, hogy apa is
megjegyezné, hogy egyáltalán nem vall rám ez a
vonakodás. Akárcsak April.
Mostanában apát kerestem meg a bajaimmal. Igaz,
valaha anya volt a szikla, amelyre támaszkodtam, de
az akkoriban volt, amikor még copfban hordtam a
hajamat, és úgy ettem a mogyorókrémes kenyeret,
hogy levágták a héját. Amikor még valóban elhittem,
hogy az anyai puszi minden testi és lelki betegséget
meggyógyít. Szerettem volna visszatérni abba az
időbe, mikor belefúrhattam az arcom a ruhájába, ő
pedig simogatta a hajam, és nyugtatgatott, hogy
minden rendben lesz.
Az utóbbi évben úgy tettem, mintha nem is létezne.
Elzártam a titkaimtól. Talán valami nemesnek tartott
meggondolásból, nehogy megbántsam. Vagy úgy
gondoltam, túl törékeny ahhoz, hogy hordozza őket.
De lehet, hogy csak azért nem mondtam neki semmit,
mert féltem, hogy elretten attól, akivé lettem.
Ám bármennyit nőttem és változtam is az utóbbi
időben, bármennyire erőssé is tettek a
szuperképességek, tudtam, hogy még mindig
szükségem van rá.
De vajon ő szeretne-e még engem?
Az erőm utolsó morzsáit összeszedve, amely az
elpuskázott erőátadási kísérlet után megmaradt,
összeszedtem a bátorságomat, megnyomtam a fel
gombot, majd vártam, hogy a lift érkezését jelző kis
csengőhang megszólaljon. Bármennyire féltem is
attól, mi következik, tudtam, hogy meg kell tennem.
Itt volt az idő, hogy elmondjam végre anyámnak...
nos, hogy elmondjak neki mindent.
 Nyolcadik fejezeT

FENT A LIFTBŐL KILÉPVE

A pszichiátria zárt ajtaja mellett öreg, sárgás színű
telefon volt a falra erősítve, alatta jel, amely mutatta,
hogy emeljem fel a kagylót, tárcsázzak egy számot, és
majd eligazítást kapok.
 Meredith Divine-hoz jöttem – mondtam a
nővérnek, aki odabent felvette a telefont.
Amikor az ajtó berregni kezdett és egy fémkar
kinyitotta, leraktam a kagylót. Tettem pár lépést az
osztályon és körülnéztem: széles folyosó, halványzöld
falak, az ételautomata tartalmának állott szaga és
ammóniabűz fogadott. Egy másik feliratot is
megpillantottam: MENEKÜLÉSVESZÉLY. VÁRJA
MEG, AMÍG AZ AJTÓ TELJESEN BE NEM
CSUKÓDIK.
Megvártam hát, amíg az ajtó becsukódott
mögöttem. Ekkor azonban majdnem feltéptem, hogy
lemeneküljek a parkolóba.
Nem tudom megtenni.
A kilincs nélküli ajtó hangos kattanással zárult be.
Túl késő megfordulni. Ha ki akarom nyittatni az ajtót,
el kell mennem a nővérek pultjáig. Akkor meg már
meg is kérdezhetem, hogy van az anyám.
Miközben végigmentem a folyosón, elhaladtam egy
fiatal nő mellett, aki olyan ágyon feküdt, amelyet
ránézésre már évtizedekkel ezelőtt le kellett volna
cserélni. Hajának egy széles tincsét az arca elé
simítva viselte, és előre-hátra hintáztatta a felsőtestét.
Beléptem az osztály központi területére, és
bejelentkeztem a nővérpultnál. Láttam, hogy egy
üvegfalú szobában emberek ülnek körbe székeken.
Egy katonai nadrágba és nyakig begombolt ingbe
öltözött férfi valamiféle beszélgetést vezetett közöttük.
A többiek mind ugyanazt az egyszerű, szürke
öltözetet viselték, amit a folyosón látott nő. Nyilván ők
a betegek.
 Azt mondtad, Meredith Divine-t jöttél
meglátogatni? – kérdezte a pult mögött álló nő. A
névtábláján az állt: Latisha. Ahogy anya nevét
kimondta, láttam rajta, hogy ismeri.
Anya még mielőtt összeomlott volna, az Apple-
völgyi Pszichiátriai Klinika járóbeteg-gondozásán
dolgozott nővérként, de időnként, amikor Dr.
Connorsnak kisegítő személyzetre volt szüksége, itt is
megfordult. A helyi nővérek nyilván egy csomót
pletykáltak arról, hogy most ő is beteg lett. Anya ha
magánál lenne, megölné magát, ha tudná, mi terjed
róla. Saját híre mindennél többet jelentett neki.
Bólintottam.
 De ha most nem alkalmas... akkor el is mehetek.
Úgy látom, valamiféle csoportfoglalkozást tartanak.
  Ne szórakozz, nagylány! – mondta Latisha. –
Meredith nem jár csoportfoglalkozásra, és a doktor
szerint pont arra van szüksége, hogy meglátogassa
valaki.
 Bizony, bizony – mondta Dr. Connors, miközben
odasétált hozzám. Kezében csiptetős irattáblát tartott,
fehér köpenye alatt pulóvert és nadrágot viselt,
ugyanazt a pulóvert, amit a tavalyi, rosszul elsült
hálaadás napi családi vacsorán. Kedvesen rám
mosolygott, de a szemén láttam, hogy baj van.
 Hogy van édesapád? Érdeklődtem már felőle, de
személyesen még nem tudtam lemenni.
 Úgy, ahogy eddig.
 Értem. – Megköszörülte a torkát.
 Anya nem akarta meglátogatni?
 Nem. Reméltem ugyan, hogy... – Újra
megköszörülte a torkát, majd beletűzte a tollát az
irattartó tetejébe. – Gyere, Grace, járjunk egy kört!
Tettem pár lépést arrafelé, amerre elindult, de
rájöttem, hogy nem a látogatói részleg, hanem a
betegszobák felé tartunk. Nem voltam biztos abban,
hogy készen állok rá. Dr. Connors várakozó pillantást
vetett rám. Visszanyeltem az aggodalmam és
követtem.
 Normál körülmények között az egyik
látogatószobában tarta-nánk ezt a találkozót, de azt
hiszem, jelen esetben az a legjobb, ha odaviszlek
hozzá.
 És mi... – Egy pillanatra beharaptam az ajkam. –
Mi is a baja pontosan?
 Anyának mindig voltak kényszeres dolgai, amelyek
stressz-helyzetben felerősödtek. Például minél
rosszabbul mentek a dolgok, anya annál inkább
próbált mindent tökéletesen csinálni. De Jude
távozása után teljesen becsavarodott. Kifejlesztett egy
saját gyártmányú bipoláris betegséget: hol a
gyermekeit mániásán vigyázó anyatigris volt, hol egy
zombi, aki csak a híreket bámulta abban a
reményben, hátha felbukkan valami a bátyámmal
kap-csolatban. Ilyenkor napokig semmit sem csinált,
az sem érdekelte, mi van azokkal a gyerekeivel, akik
még otthon voltak. Akiknek még mindig szükségük
volt rá. Dr. Connors többször is mondta apának, hogy
a tanácsadás és a gyógyszeres támogatás már nem
elég, hanem be kellene feküdnie, ám akkor roppant
össze végleg, amikor én eltűntem. Apa akkor már
nem tehetett mást, mint hogy behozza.
Pedig tudta, hogy anya valószínűleg sosem bocsátja
meg neki.
Dr. Connors megállt az egyik betegszoba előtt. A
szobaszám alatt egy kis kártyán anyám neve állt.
 Régóta ismerem édesanyádat. Rezidens koromban
nem tudtam volna nélküle elvégezni a feladataimat.
De ahogy azt biztosan te is tudod, megvolt az a
szokása, hogy úgy tett, mintha minden tökéletesen
rendben lenne körülötte. Bizonyos értelemben létre-
hozott egy hamis valóságot a maga számára. Ez volt
az ő válasza a stresszre. Csakhogy a múlt év
tanácsadásai alkalmával úgy láttam, hogy a világa
omladozni kezdett, aztán valami, nem tudom, mi,
teljesen tönkretette ezt a hamis valóságot, ő pedig
erre már nem tudott mit lépni.
Kinyitotta az ajtót, és hetek óta először megláttam
anyámat, de alig ismertem fel. Az ágyában ült, és
láthatóan egy fekete foltot bámult a falon. Szürke
pizsamafélét viselt, mint a többi beteg, de – ezt
azonnal észrevettem – a nadrágjában nem volt
fűzőzsinór. A lábán papucs. Csupa olyan ruhadarab,
amelyet régebben házon kívül soha nem viselt volna.
Máskor olyan csodálatos haja zsíros volt és az arcába
lógott, amely annyira beesett volt, hogy akaratlanul is
felmerült bennem, vajon mikor evett utoljára – már
ha egyáltalán.
 Amióta behoztuk, nem mozdult onnan – mondta
az orvos. – Nem megy csoportterápiára, nem eszik
együtt a többiekkel. Hozzám sem szólt egy szót sem.
Nagyot nyeltem. Az elmúlt évben végigéltem anya
néhány rossz napját, de most csak... üresnek láttam.
 Jobban lesz valaha?
Nem, amíg nem képes elfogadni ezt az új valóságot,
az igazit, bármilyen rossz is. Apukád nem azt szokta
idézni, hogy „Az igazság szabaddá tesz”? Nos,
édesanyádnak ezt kéne feldolgoznia, az igazságot.
Bármi volt az, amitől ilyen állapotba került, életének
az alapját támadta meg. Amíg nem talál új alapot
magának mentálisan és érzelmileg, addig képtelen
lesz másképp viselkedni – mutatott a katatón módon
bámuló alakra.
Bólintottam, mintha érteném. Tehát anyának
csupán annyit kellene tennie, hogy elmondja az
orvosainak: elfogadta a tényt, hogy legidősebb fia
vérfarkas, a lánya pedig egy szuperképességekkel
rendelkező démonvadász? Na ja, ezzel csupán örök
életre szóló beutalót szerezhetne.
– Most tíz percre magatokra hagylak titeket. A rövid
látogatások a legjobbak.
Az órámra néztem, mintha egyébként sem lenne
sok időm. Nekem is csak egy rövid látogatásra volt
energiám. Vagy talán még annyira sem...
– Jó , hogy eljöttél – mondta Dr. Connors, és betolt
a szobába, majd becsukta mögöttem az ajtót. Ismét
úgy éreztem, mintha csapdába estem volna.
Három végtelennek tűnő perc után még mindig ott
álltam, és nem tudtam, mit tegyek. Vagy mit
mondjak. Anya nem mozdult.
Még csak rám sem nézett.
– Anya? – A saját hangom is furcsán hangzott.
Mintha én is ahhoz a falon lévő folthoz beszélnék.
Tettem felé két kisebb lépést.
– Anya?
Semmi.
Talán nem is akartam, hogy rám nézzen. Apa
elmondta neki, mi történt velem, beszélt neki az
átokról... és lehet, már nem is engem látna, hanem a
szörnyet. Talán éppen ezt nem képes elfogadni.
– Anyu? – Könnybe lábadt a szemem. – Nem tudom,
apu mit mondott neked, de biztosan igaz. Tudom,
hogy nehéz elhinni, mi történt velem meg Jude-dal.
De még mindig a lányod vagyok. És Jude a fiad.
Meglett végre. És szüksége van rád.
Mindannyiunknak szükségünk van rád.
Semmi.
 James és Charity Carol néninél vannak, de nem
maradhatnak ott örökre. Apa pedig megsérült.
Nagyon komolyan megsérült. Kell valaki, aki a
gondját viseli. De nekem már így is olyan sok
feladatom van. Valahogy vissza kell változtatnom
Danielt embernek. Jude-nak is kell valaki, aki segít.
Aztán van itt még egy őrült meg egy sereg démon,
akik meg akarnak ölni, és egy másik banda, aki meg
a franc tudja, miért keres. Ráadásul van saját öt-,
azaz négyfős vérfarkas csapatom, akik úgy néznek
rám, mintha én lennék a vezetőjük... vagy az
anyjuk... vagy micsoda. De fogal-mam sincs, mit
kellene csinálnom. És nem bírom egyedül. Mind-
annyiunknak szükségünk van rád. – Még közelebb
léptem. Igazából a leginkább átölelni szerettem volna,
és a fejemet a ruhájába fúrni, ahogy
gyerekkoromban. Ehelyett azonban rátettem a kezem
a vékony ujjakra. – Szükségem van anyára. Mind-
annyiunknak szükségünk van rád.
Meg sem moccant. Még az ujjait sem mozdította
meg.
 Kérlek, anya! Hiszen te vagy az. Akire szükségünk
van. Ez a te valóságod, és nem számít, milyen
őrültnek látszik. Legyél az anyám! Kérlek!
Könnyek folytak végig az arcomon. Anya legalább
annyira utált mások előtt sírni, mint én, mégis
hagytam, hadd folyjanak. Észre sem vette. Nem
reagált. Csak bámulta azt a nyamvadt koszfoltot.
Nem tudom, hogyan is gondolhattam, hogy ettől majd
helyrejön, de magamban tényleg azt hittem, hogy
legalább minket szeret.
Az izmaim fájni kezdtek, és szívem sötét
mélységeiből mély hörgés tört fel. A fejemben lévő
farkas azt suttogta, hogy támadjam meg anyámat,
azaz azt a nőnek látszó, üres vázat, aki előttem ült.
Már maga a gondolat is rosszulléttel töltött el. A
kezemet a gyomromra szorítva vettem néhány mély
levegőt, és megpróbál-tam eltakarítani ezeket a
gondolatokat. Nem azért jöttem, hogy dühöngjek.
Azért jöttem, hogy visszakapjam az anyámat.
Elengedtem a kezét és elhagytam a szobát.
Könnyes arcomat a karommal eltakarva elsétáltam a
nővérpult előtt, és megkértem Latishát, hogy
engedjen ki az ajtón.
Muszáj volt kiszabadulnom innen.
Amikor kiléptem az osztályról, csaknem
belerohantam a lift előtt várakozó, idősebb
házaspárba. A nő a férjére támaszkodott, aki
támogató mozdulattal ölelte át. Észrevettem,
mennyire hasonlít arra a fiatal nőre, akit először
megláttam az osztályon. Végigfutott az agyamon, hogy
talán a szülei, és úgy éreztem, nem mehetek együtt
velük a szűk liftszekrényben. Mintha az ő fájdalmuk
belém is átsugározhatna.
Ehelyett inkább kinyitottam a súlyos
lépcsőházajtót, majd hagytam, hogy bevágódjon
utánam. Lerohantam pár emeletnyit, nem hallottam
mást, csak a lépteim visszhangját. Addig rohantam,
amíg az intenzív osztály emeletéhez nem értem, ott
szinte nekiestem a falnak. Zokogni kezdtem. A zárt
lépcsőház fel-erősítette a sírás hangját. Utáltam
magam azért, amiért nem tudtam anyát meggyőzni,
hogy szükségünk van rá. Mintha ennyi elég lenne,
hogy kibillentsem a katatóniából. És gyűlöltem azokat
a szörnyű gondolatokat, amelyek a kudarcot
követték. Mélyen legbelül persze tudtam, hogy nem
vádolhatom anyát a betegsége miatt, ahogy apát sem,
hogy eszméletlenül fekszik egy kórházi ágyon.
Mégis mindez azt jelentette, hogy teljesen egyedül
vagyok.
Addig sírtam, amíg a mellkasomban tomboló
fájdalmat mély kimerültség váltotta fel. A testem
elgyengült, és az izmaimban éreztem az elmúlt nap
minden erőfeszítését. Mintha Vasember tri- atlonon
vettem volna részt – szuperképességek nélkül.
Nagyot sóhajtva lehunytam a szemem. Csak pár
pillanat kellett, és máris az egyik danieles álom
lebbent elém.
Ez más volt, mint a szokásosak. Álltam, nem a
padon ültem, Daniel pedig előttem magasodott. Egy
pillanatra huncutul, játékosan elmosolyodott, majd
aggodalmas kifejezést öltött az arca. Annyira valósnak
éreztem, hogy alig tudtam elhinni, hogy csupán a
fájdalmam képzeletbeli terméke.
 Jól vagy? – kérdezte Daniel.
Megpróbáltam közelebb lépni hozzá, de
megszédültem. Még álmomban is kimerült voltam.
Daniel megfogott, és erős kezeivel segített állva
maradnom. Tudtam, hogy nem lenne szabad
engednem az álomnak – amikor utólag rájövök, hogy
csak álom volt, nagyon megbánom –, de testének
melegét olyan közelinek éreztem, hogy nem tudtam
ellenállni: megfogtam a derekát, és arcomat
beletemettem a mellkasába.
Daniel is átölelt, melege teljesen körülfogott. Fejét
az én fejemen nyugtatta, és éreztem, ahogy lélegzete
csiklandozza a hajamat. Az érzés olyan kellemes volt,
és annyira hiányzott már, hogy hangosan
felsóhajtottam.
 Szeretlek – suttogtam bele a pólójába.
Levegő után kapott.
 Én is szeretlek – suttogta olyan halkan, hogy
csupán éreztem a szavakat a fejbőrömön, nem
hallottam őket.
Kezemmel végigsimítottam a mellkasán, és
hagytam, hogy ujja- im elkalandozzanak a nyakánál.
 Miért akarsz elhagyni, Daniel?
Az ölelő karok megmerevedtek, aztán valaki
megköszörülte a torkát. Bár a hang ismerős volt, nem
Danielhez tartozott.
Az arcom alá simuló anyag pedig igencsak olyan
volt, mintha flanel lenne.
Jaj, ne! Felpattant a szemem, és ránéztem az
engem tartó karokhoz tartozó arcra ezúttal igazából,
nem csak az álmomban. Ő visszanézett, világoszöld
szemét csaknem teljesen elrejtette a base-ballsapka
piros ellenzője.
  Talbot? – Kiszabadítottam magam a szorításából.
– Mi a fenét gondolsz, mit csinálsz?
 Hé! – emelte védekezőn maga elé lapáttenyerét. –
Csak beléptem a lépcsőházba, láttam, hogy itt állsz,
és éppen összeesni készülsz. Megkérdeztem, jól vagy-
e, mire te megöleltél.
 Nem igaz! – A nyakamon szinte égtek a vörös
foltok, mint mindig, amikor hazudtam. Pedig nem is
hazudtam! – Elaludtam. Azt hittem, hogy valaki más
vagy. És te kihasználtad a helyzetet.
 Kihasználtam? Ha nem kaplak el, összeesel!
 Jól vagyok! És nem neked köszönhetem.
 Nem nekem köszönheted?
 Jó öt órája azt mondtad, hogy itt találkozunk. Van
róla fogalmad, mennyire féltem és egyedül voltam?
Hol voltál?
 Muszáj volt lelépnem a mentősöktől, mert be
akartak vinni a sürgősségire. Látod kéne, mennyire
felzaklatja az egészség-ügyiseket, ha meghallják, hogy
két szív dobog egy mellkasban. Kis ideig lapítanom
kellett, aztán meg az intenzív nővérkék nem engedtek
be hozzátok, mivel nem vagyok rokon. Így elmentem,
hogy megmosakodjak és átöltözzek. Ja, ráadásul ma
elvesztettem a kék szerencsesapkámat is. Aztán volt
még valami, amit el kellett intéznem, mielőtt...
 A sapkádat? Azon aggódsz, hogy elvesztetted a
rohadt sapkádat? Én kis híján az apámat veszítettem
el! – Hirtelen erő költözött az izmaimba. Meglöktem a
mellkasánál, elég erősen ahhoz, hogy hátrébb
tántorodjon. – Miért nem védted meg? – kiabáltam. –
Miért nem vigyáztál rá jobban? Csak egyvalamit
kértem tőled, hogy vigyázz rá! Erre nézd, hol van
most! – Utánaléptem, hogy meglökjem, de Talbot
megragadta a csuklómat, és megállított.
 Megpróbáltam, Grace. Bementem utána az égő
épületbe, és próbáltam kihozni, mert tudtam, hogy
ezt várod tőlem.
 Hát, nem próbáltad elég keményen!
Ki akartam szakítani a kezem a szorításából. Meg
akartam ütni. Bántani akartam. Azt akartam, hogy
érezze azt a fájdalmat, ami engem gyötört. Neki
kellett volna megsebesülnie! De Talbot megfogta a
karomat, és szorosan átölelt, úgy, mint az előbb,
amikor összekevertem Daniellel. Néhány pillanatig
szerettem volna engedni a szorításának, és elengedni
mindent, ami fájt.
De nem voltam rá képes.
 Engedj el – mondtam. – Mit csinálsz?
 Ez kell neked, nem? – kérdezte Talbot. –
Hallottam, mit mondtál odaát, a parókián, hogy
szükséged van valakire, aki átölel. Én lehetnék ez a
valaki.
Kitörtem az öleléséből.
 Nem, nem lehetnél. Azt mondtam, arra van
szükségem, hogy Daniel öleljen át. Te nem vagy ő,
sosem leszel ő. Ezért ebből soha nem lesz semmi. –
Ellöktem a kezét, és odébb léptem.
Rám bámult a baseballsapka ellenzője alól.
 Hogyan gyászolhatsz valakit, aki meg sem halt? –
kérdezte.
  Tessék?
– A parókián azt mondtad, olyan, mintha Daniel
már halott lenne, bár nem az. Amikor valaki meghal,
gyászolod egy ideig, aztán továbblépsz. De hogyan
léphetnél valaha is tovább, ha nem tudod elfogadni,
hogy nincs többé? Valamikor muszáj lesz megértened,
hogy Danielnek az a része, ami Daniellé tette, halott.
Sosem fog visszajönni. Soha nem fog többé a
karjában tartani...
 Fogd be!
 Ha ezt képes leszel elfogadni, akkor képes leszel
továbblépni is.
 Azt mondtam, fogd be!
Talbot elkapott, mintha újból magához akarna
húzni.
 Ő nem tud átölelni, de én igen.
Kirántottam magam a kezéből.
 Ezt ne csináld még egyszer! Hagyj békén!
 Én várok rád, amíg készen nem állsz arra, hogy
továbblépj.
 Az soha nem fog megtörténni! – szorítottam ökölbe
a kezem.
Talbot hátrébb lépett, leeresztette a karját, így
mutatva, hogy ha megtámadom, megadja magát.
 Ne haragudj! – Lehajtotta a fejét. – Nem kellett
volna ezeket mondanom. Csak... olyan rossz nézni,
hogy mit teszel magaddal. Amikor rád nézek, már
nem látom az én Grace-emet. És hiányzik.
 Nem mentem sehová... és sosem voltam a tiéd.
  Lehet, hogy fizikailag itt vagy, de nem vagy az, aki
néhány hete voltál. Abban a lányban tűz égett. Az a
lány szuperhős szeretett volna lenni. Akit most látok,
lassan eltűnik, elfelejt mindent, amit valaha magának
szeretett volna. Mikor edzettél utoljára? Vagy mikor
ettél?
 Úgy beszélsz rólam, mintha az utóbbi héten egy
sarokba kuporodva sírtam volna. – Oké, annyit
aláírok, hogy tényleg sírtam itt, a lépcsőházban, de
akkor is. – Nem vagyok gyenge, mit sem érő kis senki.
Mindent megteszek, amit csak tudok, hogy Danielt
visszahozzam.
 Ez a baj. Az egyedüli dolog, ami mostanában
lázba hoz, az, hogy megtalálj valamit, amit lehetetlen
megtalálni. – Lehalkította a hangját, és a
lapáttenyerére nézett. – És attól félek, hogy közben
elveszíted azt, aki régen voltál. Fel kell adnod a
keresést. A raktárnak annyi, és nem fogod megtalálni
a holdkövet a parókia udvarában sem.
Kiengedtem az öklömet, és éreztem, hogy a karjaim
elernyed- nek. Talbotnak igaza volt. Nem fogok
egyetlen holdkövet sem találni. Bár azt állítottam,
hogy mindent megteszek, csak Danielt visszahozzam,
igazából nem tettem meg mindent. Ott volt még az a
valami, amiről megesküdtem apának, hogy csak vész
esetén fordulok hozzá...
 Kérlek, Grace, ne gyűlölj, hogy ezt kimondtam. De
valakinek muszáj volt. Csak a barátod szeretnék
lenni. Tizenhárom éves korom óta egyedül vagyok,
ezért nincs igazán tapasztalatom az emberi
kapcsolatokban.
 Naná, hogy nincs – mondtam, bár még mindig az
a gondolat motoszkált a fejemben, amire az előbb
rájöttem.
 Pedig igazán igyekszem. – Hüvelykujjait
beakasztotta nadrágja övtartójába. – Soha többé nem
fogsz megbízni bennem?
Eszembe jutott, milyen segítőkész volt Talbot. Hogy
mennyire megrémült még a kemény Slade is, amikor
a raktártüzet meglátta, és ráébredtem, mekkora
lelkierejébe került Talbotnak, hogy egymagában
bemenjen az égő folyosóra csak azért, hogy apámat
kihozza. Igaza volt. Tényleg mindent megtett. Lehet,
hogy hülyeségeket beszél, de többet érdemel tőlem,
mint állandó megvetést.
 Köszönöm – mondtam végül.
Talbot lenézett rám.
 Megtetted, amire kértelek. Próbáltad megvédeni
apámat. – A kezem a karjára tettem. – Lehetünk újra
barátok. Úgyis arra van most szükségem.
 Fogalmad sincs, milyen sokat jelent ez nekem –
mosolyodott el. – Csak azt szeretném, hogy tudd,
mennyire fontos vagy nekem.
 Azért ne lelkesedj annyira – feleltem halkan. –
Olyan nagyon sokat ez nem jelent... ugyanis
elmegyek.
 Mit csinálsz?
 Elmegyek – jelentettem ki váratlan
határozottsággal, bár amíg hangosan nem mondtam
ki, magam sem tudtam, hogy így döntöttem. – Igazad
van. Sosem fogom megtalálni azt a holdkődarabot a
parókia udvarában. Reménytelen. A raktár pedig
elpusztult... csak egy esélyem maradt, hogy holdkövet
szerezzek, még mielőtt túl késő lenne, és Daniel
örökre elhagyna. Ez pedig az, hogy elmegyek
Sirhanhoz.
 Sirhanhoz? De hát ez őrültség, Grace. Nem
mehetsz oda! – A tekintete szigorú volt, és úgy
ragadta meg a karomat, mintha azzal vissza tudna
fogni. – Ha elmész Sirhanhoz, minden esély megvan
rá, hogy soha...
 Nem térek vissza? Tudom. De, ha ez az ára
annak, hogy Danielt visszahozzam, akkor megteszem.
Odaadom magam egy holdkőért cserébe.
 És aztán, mit csinálsz? És, hogy fog ez Danielen
segíteni?
 Visszaküldöm Aprilnek. Fogalmam sincs. –
Ennyire még nem gondoltam át. – Majd kitalálom,
ha... azaz amikor már az a lépés jön. De elmegyek, és
senki nem tud visszatartani.
 És mi van apáddal? Meg a családod többi
tagjával?
 Apának nem segítek azzal, ha itt maradok.
Próbáltam Gabriellel meggyógyítani, de rosszul sült
el, és még rosszabbul lett.
Talbot szeme elkerekedett, miközben hallgatott.
 Ami meg anyát illeti... – Beharaptam az ajkamat. –
Nem vagyok képes megszólítani. – Jude-ot nem is
említettem, az ő esetében már azt sem tudtam,
hogyan kezdhetnék neki. Még arra sem bírtam
rávenni magam, hogy újra a szemébe nézzek.
Talbot keze végigszántott világosbarna haján.
 És én? Én megpróbálhatnálak visszatartani.
 Nem, Tal – mondtam, és direkt azt a becenevet
használtam, amire megkért, hogy ne használjam,
mert túl kedvesnek hangzott az én ajkamról. –
Semmit sem tehetsz, hacsak nem varázsolsz elő
valahonnan egy holdkövet. Akkor meggondolnám
magam. Hazamegyek, összepakolok és reggel indulok.
Kinyitotta a száját, aztán becsukta, mintha
átgondolná, mit is akar mondani. Egy pillanatra talán
fájdalmat láttam átsuhanni az arcán. Lábujjhegyre
álltam, és egy puszit nyomtam az arcára. Amikor az
ajkam a bőréhez ért, végigfutott rajta a hideg. Tényleg
nagyon sokat jelentek neki. – Hagyd, hogy elmenjek.
Ne tedd még nehezebbé, így is elég nehéz.
Megsimítottam a karját, s amikor elfordultam,
megpróbálta elkapni az ujjaimat.
 Ne! Grace!
Háttal álltam neki, de hallottam a könyörgő
hangsúlyt a szavaiban.
 Engedj el! – A lépcsőház ajtaja felé indultam.
 Nem tehetem – mondta. – Nem hagyhatom, hogy
átadd magad Sirhannak.
 Pedig azt kell tennem.
 Nem, nem kell. – Megragadta a kezemet, és úgy
húzott, hogy szemben legyek vele. – Mert itt van ez. –
Valami lapos, kemény, mégis meleg dolgot nyomott a
kezembe, aztán elhúzta a kezét, hogy lássam, mi az.
 Először nem is ismertem fel. Olyan alakja volt,
mint egy lekerekített hegyű háromszögnek, a színe
pedig majdnem ezüst, nem a szokásos kékes
árnyalatú. Nagy repedés volt rajta, amelyből kilátszott
a sima felszín alatti kristályos réteg, de a hő, amelyet
magából sugárzott, összetéveszthetetlen volt.
Mint maga a remény.
 Egy holdkő? – tátottam el a számat.
 Kilencedik fejezeT

HAT HOLDKŐ PULZÁLÁSSAL KÉSŐBB

– De hát, hogyan...? A raktárban találtad? Miért nem
szóltál azonnal?
Talbot megköszörülte a torkát, és elfordította a
fejét, nem nézett a szemembe. Az én tekintetem
visszatért a kőre. Olyan viharvertnek látszott... Vajon
a raktártűz miatt? Nem, értettem meg hirtelen. Ez a
kő túl nagy volt ahhoz, hogy a raktárban heverő
széttört darabkák között legyen. Végigsimítottam a
felszínén, és éreztem, hogy a háromszög egyik
sarkába kis lukat fúrtak, valószínűleg ezen fűzték át
a láncot vagy a bőrszíjat, amellyel nyakba
akasztották. Amikor jobban megvizsgáltam,
megláttam a felszínén lévő recés szélű repedést.
Mintha egy félhold lenne, amelyet elkoptatott a
természet elemeinek csaknem egyéves munkája...
 Ez az a kő, amit a templomkertben kerestünk,
nem? Daniel holdkövének másik fele.
Láttam Talbot összeszorított száján, mennyire
feszült. Aprót biccentett. Valamiről nem akart
beszélni, de én sejtettem, mi lehet ez a valami. Már a
gondolatába is belefájdult a gyomrom.
 Mikor találtál rá?
 Ezelőtt.
 Ezelőtt mikor?
 A mai nap előtt.
 Szóval tegnap találtad meg? Hiszen az előbb azt
mondtad, hogy el kell fogadnom: lehetetlenség
megtalálni. Persze, mivel már nálad volt. Végig nálad
volt. Már azelőtt is, hogy a raktár átkutatását
elhatároztuk? Mielőtt beleegyeztél, hogy apát
elkísérd? – Nyers erő száguldott végig a testemen, az
izmaimban olyan erős tűz tombolt, amilyen erősnek
Talbot árulását éreztem. – Mielőtt apa megsebesült!
 Igen – lehelte.
 Szóval egész végig csak játszottál? Ott volt nálad a
kő, mégsem mondtad el nekem. Elvitted apát a
raktárba, bár tudtad, hogy nem is kellene elmennie.
Csak azért mentél vele, hogy amit esetleg ott
találnátok, azt is elrejtsd? Miattad haldoklik apa! A
rohadt életbe, miért nem mondtad el?
Kinyitotta a száját, de nem hagytam szóhoz jutni.
 Mindegy, úgyis tudom – mondtam. – Azért nem
akartad nekem adni ezt a követ, mert nem akartad,
hogy Daniel vissza-térjen. Mert tudod, hogy nem
versenyezhetsz vele. Azt hiszed, ha sosem jön vissza,
előbb-utóbb úgyis téged választalak.
 Azért csináltam, mert szeretlek, Grace.
 Dehogy szeretsz! Azt sem tudod, mit jelent az,
hogy szeretet. Egy önző rohadék vagy. Bárki, aki ilyet
csinál, rohadék. Csak azért próbáltad apát is
megmenteni, mert ezzel is be akartál vágódni nálam,
hogy szeresselek. És nem azért, mert ez volt abban a
helyzetben a helyes. – Ahogy ráébredtem az
indokaira, egyre rosszabbul éreztem magam. – Soha
nem tudnék ilyen embert szeretni. Olyasvalakit, aki
ezt elrejti előlem. – Kezembe szorítottam a követ, és
felemeltem, bár leginkább arra vágytam, hogy
megüssem Talbotot. Hogy minden erőmből beleüssek
az arcába.
Sőt, legszívesebben letéptem volna az arcát.
Megérdemli.
Az izmaimban lüktetett az adrenalin.
Hogy tehetett ilyet veled?
 Sosem foglak szeretni.
 Grace, kérlek! Sajnálom! Önző voltam, idióta, nem
lett volna szabad... – Kinyújtotta a kezét, és
megragadta a karomat.
 Ne nyúlj hozzám! – Azzal a kezem meglódult, majd
egy wing- chun stílusú ütéssel belecsapódott a
mellkasába. Ezt is tőle tanul-tam. Az ütés erős volt,
éreztem, ahogy a becsapódás nyomán eltörik egy
csont. Talbot hátrarepült, és beleütközött a lépcső
korlátjába. Jólesett hallanom, hogy a teste nekiütődik
a fémnek.
Felkiáltott és megragadta a bordáit. Semmi
kétségem nem volt afelől, hogy legalább egy bordáját
sikerült eltörnöm. A fejemben lakó farkas mindenfélét
ígért nekem, hogy mit tesz Talbottal, ha szabadjára
engedem, és igazán élveztem volna, ha még jobban
elverem...
De nem. Nem tehettem. A mellkasomhoz
szorítottam a holdkövet, és hagytam, hogy ereje
lenyugtassa a testemet. Nem hagyhatom, hogy pont
Talbot miatt veszítsem el a farkas fölött a hatalmat.
Itt kell hagynom. Itt kell hagynom az árulását. A
hazugságait.
 Soha többé nem akarlak látni. – Kinyitottam a
lépcsőház ajtaját, és kiviharzottam az intenzív osztály
előtti folyosóra.
Megnyomtam az intenzív ajtaja mellett lévő hívás
gombot, és azt mondtam a nővérnek, hogy a
váróteremben hagytam a slusszkulcsomat.
Beengedtek. Végigrohantam a folyosón, el apa szobája
előtt, és egészen addig mentem, amíg biztos nem
lehettem abban, hogy Talbot nem követ. Akkor
megálltam, nekidőltem az egyik ablaknak, s miközben
magamhoz szorítottam a holdkövet, megpróbáltam
úrrá lenni az érzéseimen. Legalábbis amíg egy éles,
vijjogó hang meg nem zavart, ahhoz hasonló, amilyen
apa szobájában hallottam az eltolt gyógyítási kísérlet
után.
Már majdnem odarohantam a szobájához, amikor
rájöttem, hogy a hang abból a szobából jön, amelynek
az ablakához támaszkodtam. Átnéztem az üvegen, és
láttam, ahogy az orvos két nagy defibrillátorral
áramütést mér az ágyon fekvő férfi mellkasára. A férfi
teste ívbe hajolt, és megrázkódott az áramütéstől, de
aztán petyhüdten és élettelenül esett vissza az ágyra.
Valahonnan olyan ismerős volt...
És olyan fiatal. Legfeljebb egy vagy két évvel
lehetett idősebb nálam...
Szuperhallásomat addig élesítettem, amíg a magas
hangú vészjelző zaján át is hallottam, miről beszélget
a szobában tartózkodó seregnyi egészségügyis.
 Nem értem. Amikor utoljára ellenőriztem, még jól
volt – magyarázkodott hadarva az egyik nővér. – Az
unokatestvére is éppen most volt itt látogatóban.
 Most! – kiáltotta másvalaki.
Csak álltam az ablaknál – senki nem vett észre
engem és sokkosan bámultam, ahogy még kétszer
áramütést mértek az ágyon fekvő férfira. Az arca
olyan volt, mint egy felpuffadt álarc, de végül a sebek
és a véraláfutások ellenére rájöttem, ki az.
 Túl sok idő telt el. Nem tehetünk többet – mondta
az egyik nővér.
Az orvos levette a gumikesztyűt a kezéről, és egy
fémtálcára helyezte. Aztán felnézett az ágy fölötti
órára.
 A halál beállta: húsz óra huszonhárom perc.
Eltántorodtam az ablaktól, végigrohantam a
folyosón, le az üres lépcsőházban, ki a kórházból.
Mindezt annak tudatában, hogy láttam Pete
Bradshaw-t meghalni.
 Tizedik fejezeT

NÉHÁNY PERCCEL KÉSŐBB

Csodák csodája, a fehér farkas ott várt a kórház előtt.
A parkoló mellett lévő kis liget fái között rejtőzött. Ő
engem nézett, én őt, a kora esti holdfényben meg-
megcsillant a szeme. Vajon tudja, mi történt? Azért
jött el, mert szükségem van rá?
Vagy tudja, hogy van nálam egy holdkő?
Tettem felé egy lépést, mire megfordult, és
beleveszett a ligetbe. Szerettem volna utánakiáltani,
hogy maradjon, de ehhez túlságosan nyilvános helyen
voltam. Már indultam, hogy utána-eredjek, de
hirtelen a szemembe ötlött April vörös ötajtósa. Slade
és Brent ücsörögtek benne. Slade-et azóta nem
láttam, hogy nem volt hajlandó követni a tűzbe. Vajon
hány órája várakozhatnak itt, a parkolóban?
 Azt akarja, hogy vigyünk haza – szólt ki Brent
komoran a nyitott ablakon.
A kórházi ing felső zsebébe tettem a holdkövet,
pont a szívem fölé, aztán az autóhoz mentem. Talbot
árulása után nem akartam senkinek sem elmondani,
hogy nálam van a kő.
 Becsusszantam a hátsó ülésre. A kocsiban szinte
tapintani lehetett az első ülések felől sugárzó
rosszkedvet. Nyilván hallották, mi történt Marcosszal.
Sokkal jobban ismerték, mint én, nem tudtam, mit is
mondhatnék. Így senki nem szólt semmit, Slade
indított, és ezúttal sokkal lassabban visszaindultunk
Rose Crestbe.
Egyik falkatársuk meghalt miattam.
Két olyan ember halt meg ma, akiket én is
ismertem, apa pedig gyakorlatilag haldoklott.
És az egész a te hibád – hörögte a farkas a
fejemben.
Kellemetlen csöndben utaztunk hazáig, amikor
azonban az otthonom környékére értünk, valami
furcsát vettünk észre. Bár már rég besötétedett,
majdnem minden szomszédunk kint volt az utcán.
Egyesek a verandájukon ültek. Mások kint álltak az
utcán. Mintha várnának valamire. És mintha nem
igazán tudnák, mire várnak, amíg be nem következik.
Leeresztettem a sötétített üveget, hogy jobban
lássak, és kiszúrtam a verandájukon üldögélő
Headrickéket. A sötétséget bámulták. Amikor Jack
Headrick meglátott April kocsijának hátsó ülésén,
felállt, majd intett a feleségének és a gyerekeinek.
Meglepetésemre az autó után indultak, végig, az
utcán. A csöndes menetbe a többi szomszéd is
becsatlakozott.
 Mi folyik itt? – kérdeztem.
Amikor a hangom megtörte a csöndet, Slade
mintha összerezzent volna.
  Tudják – mondta Brent. Most szólalt meg először,
mióta beszálltam a kocsiba. – A rádióban egész
délután a robbanásról beszéltek. Nyilván a tévében is.
Valaki biztos kiszivárogtatta apád nevét a sajtónak.
Mind tudják, mi történt vele.
Slade leparkolt a házunk elé a kocsibeállóba. A
minket követő emberek sora temetési menetre
emlékeztetett. Csak ültem, képtelen voltam kiszállni a
kocsiból. Szerettem volna rájuk üvölteni a leeresztett
ablakon keresztül, hogy menjenek a fenébe. Nem
akartam, hogy itt legyenek. Nem akartam látni az
aggodalmas képüket. Nem akartam válaszolni a
kérdéseikre. Mind csak az újabb hírekre kíváncsiak.
Azt akarják tudni, miért is volt apa a raktárban
egyáltalán. Azt akarják, hogy valaki megmondja
nekik, miben segíthetnének. Azt akarják, hogy valakit
érdekeljen, hogy ők törődnek velünk.
Ő a te apád. Mi jogon jönnek be hozzátok, és
tesznek úgy, mintha ők veszítették volna
csaknem el?
Kinyitottam az ajtót, és a ház felé iramodtam, bár
igyekeztem nem nagyon gyorsan futni. Ahhoz túl
sokan néztek. Csak be akartam menni, hogy minél
távolabb legyek ezektől az emberektől. Ahogy azonban
a verandához értem, kinyílt a bejárati ajtó, és April
lépett ki. Úgy remegett, mint egy izgatott cocker
spániel, feldagadt arca vöröses volt és könnyes.
Ennyit arról, hogy ne mondjuk el Aprilnek. Mielőtt
bármit tehettem volna, lesietett a veranda lépcsőjén,
és olyan szorosan ölelt meg, hogy régi barátunk, Don
Mooney jutott róla az eszembe.
 Jaj, édesem, te jól vagy? – kérdezte.
 Igen – mondtam, nem foglalkozva azzal, hogy
először rólam kérdezett. – De szeretnék bemenni. El
akarok tűnni előlük.
A kettőnk közé beszorított holdkő lüktetni kezdett,
miközben April keze újra és újra végigsimított a
hátamon. Olyan jólesett – a mai délután első igazi
ölelése –, hogy már-már nem is éreztem annyira
magányosnak magam.
 Azért vannak itt, mert itt kell lenniük – mondta
April.
Megfordultam, és kinéztem a kertbe. Mostanra már
az egész szomszédság a pázsitunkon toporgott, bár
páran még kint álldogáltak az utcán. Olyan volt, mint
amikor James baba eltűnt: akkor is szinte az egész
gyülekezet megjelent, hogy segítsen megkeresni,
hiszen közéjük tartozik.
Ráébredtem, hogy a fejemben csaholó farkasnak
nincs igaza. Apa is ezekhez az emberekhez tartozik. Ő
a pásztoruk, sőt, bizonyos értelemben az apjuk is.
Minden joguk megvan ahhoz, hogy úgy érezzék,
hozzájuk is tartozik. Minden joguk megvan arra, hogy
aggódjanak. Ha vérfarkasfalka lennének, apa lenne az
ő alfájuk.
De nem, inkább pásztor nélküli juhoknak néztek
ki.
 Összeszedtem az összes erőmet, elengedtem Aprilt,
és a szomszédok felé fordultam. Láttam, hogy
mindannyian ugyanarra kíváncsiak.
 Köszönöm, hogy az ittlétükkel támogatnak –
mondtam, és igyekeztem az apától ellesett módon
egyszerre határozottan, mégis megnyugtatóan
beszélni. – Igazán megindít, mennyire szeretik
apámat. Sajnos az állapota még mindig kritikus, bár
az elmúlt órában javult valamelyest. Ígérem, ha
többet megtudok, önökkel is tudatni fogom
valahogyan.
Természetesen azonnal elárasztottak kérdésekkel,
hogy hogyan történt, én pedig ugyanazt a hazugságot
adtam elő nekik, amit a rendőröknek is, akik a
sürgősségin kikérdeztek: hogy apa egy újabb menhely
számára keresett épületet, és fogalmam sincs, mi
okozta a robbanást.
Ezután további kérdések következtek, majd
legalább három szomszéd felajánlotta, hogy hoz át
vacsorát.
 Nagyon köszönöm a felajánlást – mondtam. –
Csakhogy van valaki a gyülekezetben, aki még nálam
is jobban rászorul az önök támogatására. Pete
Bradshaw közvetlenül azelőtt halt meg, mielőtt
eljöttem a kórházból.
April és a tömeg pár tagja levegő után kaptak.
 Biztos vagyok abban, hogy az édesanyjának
pillanatnyilag nagyobb szüksége van az önök
szeretetére és jóindulatára, mint nekem. Kérem, az
energiáikat fordítsák inkább felé. – Tudtam, hogy
apám is ezt kérte volna tőlük.
Pete hülyegyerek volt, de egyetlen anya sem
érdemli meg, hogy elveszítse egyszem fiát.
Újra megköszöntem, hogy ennyien eljöttek, majd
elindultam befelé. April felkísért a veranda lépcsőin.
Amikor beléptünk a házba, és becsuktam magunk
mögött az ajtót, láttam, hogy néhány szomszédunk a
Rose utca felé indult, amerre Ann Bradshaw lakott.
 Majdnem úgy beszéltél, mint egy lelkész – mondta
April. – Talán közösségvezetőnek kéne lenned.
 Kétlem – motyogtam.
 Én viszont nem – hallottam Gabriel hangját a
konyhából. Amikor benéztem az ajtón, éppen akkor
állt fel az asztaltól. – Sőt, talán az a jövő közelebb
van, mint gondolnád. – Letette a vázlat-füzetét az
asztalra, és rám nézett. – Beszélnünk kell, Grace!

ÖT PERCCEL KÉSŐBB
April közölte, hogy menni akar, mintha Gabriellel már
előzőleg így beszélték volna meg. Tudtam, hová tart.
 Van most valaki Jude-dal? – kérdeztem.
 Ryant és Zachet küldtem.
 Tud már róla?
 Tudja, hogy baleset történt, de a többieknek a
lelkükre kötöt-tem, hogy még ne mondják el neki.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, de tudtam, mit
kell tenni.
 Meg kell mondanod neki. De legyen ott Ryan és
Zach is, hátha... fogalmam sincs, mit fog tenni. –
Tudtam, hogy nekem kéne elmondani a híreket a
bátyámnak, de nem voltam rá képes. Mi van, ha ő
sem reagál sehogy? Mi van, ha nem érdekli? Azt
egyszerűen nem bírtam volna elviselni. Ráadásul
most fontosabb dolgom van, tettem hozzá
gondolatban, és megérintettem a zsebemben lévő
követ, hogy megnyugtassam magam: még mindig
megvan.
Amikor April kilépett a bejárati ajtón, Gabriel
odaintett az asztalhoz. Egy számomra ismeretlen
vázlatfüzet feküdt előtte, kezében szénceruzát
szorított olyan erővel, hogy kifehéredtek tőle az
ujjpercei. Mondani akartam neki, hogy nem érek rá
beszélgetni, hogy most minden energiámat arra kell
fordítanom, hogyan hozzam vissza a holdkővel
Danielt, de Gabriel szemének komor pillantása és
April sietős távozása azt mutatta, hogy komoly dolog-
ról van szó. Arról nem is beszélve, hogy nem tudtam,
megbíz-hatok-e bárkiben is a holdkővel kapcsolatban.
Odahúztam egy konyhaszéket, és leültem Gabriel
mellé.
 Először is bocsánatot szeretnék kérni – kezdte. –
Mint apád beosztott lelkésze, nekem kellett volna
kimennem és beszélnem a gyülekezeti tagokkal. A
körülményekre való tekintettel azonban úgy
gondoltam, hogy ilyen arccal nem lenne bölcs dolog –
mutatott az arcán lévő kötésre. Azt a sebet fedte,
amely sikertelen gyógyítási kísérletünk alatt szakadt
fel, és a véraláfutások is jól láthatóak voltak az állán.
Bár jó pár óra telt el azóta, hogy utoljára láttam,
ugyanolyan sötéteknek és fájdalmasaknak látszottak.
Vajon menynyi időre van szükség, hogy
begyógyuljanak?
 Nekem kell bocsánatot kérnem. Annyira akartam
apának segíteni, hogy nem érdekelt, hogy nem vagyok
készen.
 Az én hibám volt. Nekem kellett volna látnom,
milyen sok düh gyülemlett fel benned. –
Rábámultam. – Ismered a könyörtelen szolga
példázatát?
Semmi kedvem nem volt bibliai történeteket
hallgatni, de mivel láttam Gabriel határozottságát,
bólintottam.
 Ahogy bizonyára tudod, a könyörületes király
elengedte szolgájának hatalmas adósságát, amikor
nem tudta kifizetni. Amikor azonban a szolga elment,
hogy egy társától visszakövetelje annak adósságát,
amivel neki tartozott, és a társa nem tudott fizetni, a
szolga dühös lett, és börtönbe záratta. A király
meghallotta ezt, és szörnyen dühös lett a szolgára,
hogy nem volt olyan könyörületes, mint ő, és a
szolgát az adósok börtönébe vetette.
 Nem igazán értem, hogy jön ez most ide –
mondtam ingerül-tebben, mint szerettem volna.
 Annyira tele vagy haraggal, Grace, éreztem,
amikor összekapcsolódtunk. Az a sok harag, ami
benned kavarog, meg fog enni élve, ha nem csinálsz
vele valamit. Az legalább olyan nagy erő, mint a
szeretet. Amikor gyógyítottunk, azt adtad át, nem a
pozitív energiákat. Ez olyan, mintha hagynád, hogy a
benned lakó farkas megtámadjon valakit, csak ez
belülről késztet rá. Ez is azért történt – mutatott az
arcán éktelenkedő sebek felé. – Miattad szakadtak fel
a sebeim. Csak remélni merem, hogy a támadásod
nagyját én kaptam, és nem apád.
Lehajtottam a fejem. Tehát tényleg én voltam az
oka annak, hogy az apa állapotát jelző monitorok
kiakadtak.
 Azt akarja mondani, hogy szó szerint
megsebesíthetek valakit a haragommal? –
Összefontam a kezeimet. Úgy éreztem, mintha két
fegyver szorítaná egymást.
 Másokat nem is annyira, mint magadat. Már
beszéltünk erről korábban is, hogy a benned lévő
farkas a negatív érzéseidből táplálkozik. Muszáj, hogy
felismerd a haragot, és kiűzd magadból, még mielőtt
tovább erősíti a farkast. Tudom, hogy elég erős vagy
ahhoz, hogy ellenállj a kívülről jövő támadásoknak,
ezt már a raktárban is bebizonyítottad. Csakhogy a
belülről jövő támadások sokkal agyafúrtabbak. –
Megérintette az arcán lévő kötést. Látszott rajta, hogy
nem gyakran visel ilyesmit. – Mondd csak, Grace, kire
vagy dühös?
 Nem tudom. Senkire. – Ez nem igaz. – Mindenkire.
– Mindannyian cserbenhagytak, és most kioktat?
A zsebemben lévő kőre koncentráltam, hogy
valamennyire uralkodni tudjak magamon.
 Dühös vagyok apára, amiért nem én mentem el a
raktárba, hanem ő. Dühös vagyok Talbotra, mert
hagyta, hogy apa megsebesüljön, és mert egy rohadt,
hazudós... – Nem folytattam.
 Ennél többről van szó. A düh, amit éreztem, ennél
mélyebbről jött. – Gabriel mély levegőt vett, aztán
egyenesen a szemembe nézett. – Danielre vagy
dühös?
 Nem.
 Biztos vagy benne? Hiszen olyan könnyű lenne rá
haragudni.
 Rá? Hogyan haragudhatnék valakire, aki mindent
feláldozott értem? El kellett volna menekülnie.
Megígértettem vele, hogy amennyiben lehetősége van
elmenekülni a raktárból, megteszi, ehelyett ott
maradt, hogy megmentsen engem. Hogy haragud-
hatnék rá azért, mert most nem áll mellettem?
És tessék, máris itt volt, rögtön a felszín alatt.
Gabrielnek csak egy kicsit kellett megkapargatnia,
máris úgy bugyogott elő, mint var alól a vér. Tényleg
dühös voltam Danielre. Lényem egy része utálta
amiatt, mert nincs itt velem. Ő volt az, aki egyedül
hagyott. Ma is ott kellett volna lennie velem a
kórházban, a karjában tartania, biztosítania, hogy
apával minden rendben lesz. Igen, teljesen
irracionális gondolat. Hiszen nem tehet róla, hogy
nem tudott ott lenni.
Apádnak el sem kellett volna mennie a
raktárba, ha Daniel itt lenne. Az ő hibája, hogy
apád megsebesült.
A fenébe.
 Tudtam, hogy a farkas mondta ki, de ő csak
rátalált a tudatalattimban mélyen elrejtett gondolatra.
De hát hogyan gondolhattam ilyen szörnyűséget?
Könnybe lábadt a szemem.
 Miért vagyok olyan dühös rá? Ez baromság.
Hiszen mindent feláldozott értem.
 Mert nem kellett volna feláldoznia magát érted.
Mert nem kellett volna megmentenie téged.
 Megígértettem vele, hogy amint tud, elmenekül.
Hagynia kellett volna, hogy meghaljak, és akkor
engem és a családomat is megmenthette volna. De ő
megszegte az ígéretét. Leugrott arról a karzatról, hogy
engem megmentsen, és akkor lett belőle fehér farkas.
 Most pedig nem tud visszaváltozni.
Ezért vagyok olyan dühös rá.
 Ez azt jelenti, hogy szörnyeteg vagyok?
 Ez azt jelenti, hogy ember vagy. – Felém nyúlt, és
a vállamra tette a kezét. – De muszáj figyelembe
venned azt is, Grace, te és Daniel
összekapcsolódtatok, mégpedig sokkal mélyebben,
mint mi ketten a kórházban. Érzed, amit érez. Tudod,
hogy egy holdkőre van szüksége, és hogy lelkének az
a része lassan eltűnik. De gondoltál-e már arra, hogy
vajon ő is érzi, amit te érzel? Hogy talán éppen a
haragod kergeti világgá?
Gabriel szavai annyira fájtak, mintha ezüstkéssel
vágott volna a szívembe.
 Komolyan így gondolja?
 Csak találgatok. Ennek ellenére muszáj
megbocsátanod neki, még mielőtt túl késő lenne. Meg
kell tanulnod megbocsátani, mégpedig mindenkinek,
vagy egyszer csak a benned lakozó farkas lesz az
egyetlen társad. Megbocsátani Danielnek. Apádnak.
Anyádnak. A bátyádnak.
Elfordítottam a fejem.
 Istennek.
 Istennek? – Újra Gabrielre néztem. – Sosem
mondtam, hogy haragudnék Istenre.
 Nem volt rá szükség. A kórházban éreztem, mi
van a szívedben, és az előbb magad fogalmaztál így:
„akkor lett belőle fehér farkas”. Nem azt mondtad,
hogy „fehér farkassá változott” Mintha valakit, egy
külső erőt vádolnál azzal, hogy átváltoztatta. Mintha
Istent vádolnád.
Nem tudtam, mit mondjak. Tényleg ezt látta a
szívemben?
– Mondd csak, gyermekem – folytatta, és most úgy
beszélt, mint egy pap, aki bűnöst gyóntat. – Ezen a
héten, amikor olyan sok kihívásnak kellett
megfelelned, imádkoztál akárcsak egyszer is
vezetésért?
Nagyot néztem. Olyan tolakodó kérdés volt ez,
amelytől a bennem lakó farkas hörögni és átkozódni
kezdett. Meg kellett ráznom a fejem, hogy
eltakarítsam.
 Nem – vallottam be halkan.
 Ne feledd, ki vagy, Grace Divine. Apád lelkész, és
egy nyolcszáz éves szerzetessel beszélsz éppen, de Ő –
mutatott Gabriel az ég felé – az egyetlen, akihez most
fordulhatsz.
  De mi van, ha nem tudok? Mi van, ha... félek?
Gabriel kíváncsian billentette félre a fejét.
 Félsz, hogy választ kapsz? Talán elveszítetted a
hitedet?
 Nem. Tudom, hogy Isten létezik. Csak az a baj,
hogy már nem értem. Egyáltalán nem értem, miért
teremtette az urbatokat. Nem értem, miért engedte,
hogy ennyire megromoljanak. Miért teremtette ezt az
átkot? Miért teszi ezt velünk? Velem? Miért változtatja
át Danielt fehér farkassá, és aztán miért hagyja úgy?
Nem ezt akartam. Nem ezt kértem.
 Kérted?
 Amikor utoljára imádkoztam, még a raktárban,
arra kértem Istent, hogy valahogy kímélje meg
Danielt. Védje meg őt és a családomat. Azt mondtam
Istennek, hogy engem engedhet meghalni, de kértem,
hogy a többieket ne bántsa. Kész voltam meghalni, de
akkor Daniel leugrott a karzatról, fehér farkas lett
belőle, aztán minden így lett, ahogy most van.
Valahogy mindenki megmenekült. A kérésemet
teljesítette, de nem úgy, ahogy vártam. Olyan árat
kért, amit nem álltam készen kifizetni. Nem akarom,
hogy újra ez történjen. – Összeharaptam a szám, és
pár percig csöndben ültünk. Közben összeszedtem a
gondolataimat. – Azt hiszem, legbelül tényleg nagyon
dühös vagyok Istenre.
– Volt idő, amikor kételkedtem. Amikor
elvesztettem az utat. Ha nem lett volna meg a saját
biztos pontom, még mindig elveszett lennék. Mégis
tudom, hogy mindennek van értelme, jóllehet még
így, csaknem egy évezred után sem tudom pontosan,
hogyan működik Isten. Azt viszont tudom, hogy
muszáj kiűznöd magadból a haragodat, megtalálni a
saját biztos pontodat, és ahogy a történetbeli
szolgának is kellett volna, meg kell bocsátanod, hogy
te is bocsánatot kapj. Még akkor is, ha Isten az,
akinek meg kell bocsátanod. Még akkor is, ha te
magad vagy az.
Ismét lehajtottam a fejem. Talán tényleg én vagyok
az, akire az egészben a legjobban haragszom.
Zavaromban felnevettem, hogy levezessek valamit a
bennem felgyülemlett feszültségből.
 Figyelmeztessen, hogy többé ne csináljunk ilyen
agyegyesíté- sesizét. Maga túl sok mindent észrevesz.
 Agyegyesítéses? – kérdezte Gabriel, és az ő vegyes,
európaiamerikai kiejtésével még nevetségesebbnek
hatott a szó.
 Ja, igen. Elfelejtettem, hogy nem néz filmeket.
 Nyilván szakíthattam volna rá időt az elmúlt
évszázadok alatt.
 És mi a maga biztos pontja? – kérdeztem. Bár
sosem gondoltam Gabrielre úgy, mint barátra, de
mivel annyi mindent tudott rólam, úgy gondoltam, én
is megérdemeltem, hogy pár személyes jellegű kérdést
feltegyek neki. – Nyolcszáz év sok idő ahhoz, hogy
mindig észnél legyen az ember.
 Sosem mondtam, hogy mindig észnél vagyok.
Éppen ellenkezőleg. – Sötét fény villant a szemében,
de tudtam, ha erre rákérdeznék, az már tényleg túl
személyes lenne. Igaz, én tudtam, mi történt a
nővérével, Katharine-nal. Gabriel ölte meg nem
sokkal azután, hogy megfertőzte a vérfarkas átok. –
De mindig megtalálom a visszautat, miatta – mondta
Gabriel, és kinyitotta az előtte fekvő vázlatfüzetet. Az
oldalon egy nő arcáról készült rajzot láttam.
Gyönyörű volt, a haja világos színű, a vonásai
kedvesek. Azzal a gondossággal rajzolták meg, amely
arról árulkodott, hogy igazi mester készítette – olyan
mester, aki nyilvánvalóan szerette a modelljét.
 Maga rajzolta?
 Igen – kocogtatta meg Gabriel a ceruzájával a
füzetet. – A rajzolás az egyik dolog, amely segít
megnyugodnom. Nem olyan hatásos, mint a tajcsi, de
nem is bámulnak meg annyira, ha nyilvános helyen
csinálod.
 Csodálatos rajz. – Amikor Gabriel eszembe jutott,
mindig szerzetesként vagy vérfarkasként gondoltam
rá, esetleg középiskolai vallástanárként, szinte
teljesen elfelejtettem, hogy művész is. Egyike volt
azoknak a szobrászoknak, akik az Angyalok kertjének
szobrait megalkották. – Megnézhetem? – A füzet felé
nyúltam, nagyon szerettem volna többet is látni a
rajzai közül.
Gabriel bólintott, és felém tolta a füzetet. Némán
nézte, ahogy végiglapozom. Minden rajz ugyanazt a
nőt ábrázolta. Volt azonban valami különleges a
nőben, valami a tekintetében. Mintha nagy fájdalma
lenne, de nem lenne képes kimutatni. Ajkán halvány
mosoly játszott, úgy festett, mint aki a félelmei
ellenére is bátornak szeretne látszani.
  Ő kicsoda? A nővére?
 A feleségem.
Ránéztem. Az arcán lévő sérülések még mindig
érzékenynek látszottak, de nem annyira
fájdalmasnak, mint a tekintete – mintha a nő érzései
tükröződtek volna benne.
 Soha nem mondta, hogy házas.
 Marie-nak hívták. – Furcsa volt a kiejtése, a név
leginkább „Mari”-nak hangzott. – Szülés közben halt
meg, több évszázaddal ezelőtt. Még mielőtt beálltam
volna szerzetesnek. A keresztes hadjáratok előtt.
Azelőtt, hogy megátkoztak volna.
 Sajnálom – mondtam, bár tudtam, hogy ezzel nem
segítek semmit.
 A halála előtt megígértette velem, hogy egy nap
majd én is elmegyek a mennybe, és ott megkeresem.
Ezért lettem szerzetes. Úgy gondoltam, ha Istennek
szentelt életet élek, képes leszek megtartani a neki
tett ígéretemet. Csakhogy a terv nem jött be. Amikor a
vérfarkas átok megfertőzött, azt hittem, minden
elveszett. Egy ideig nem is gondoltam a Marie-nak tett
ígéretre. Tudod, volt pár dolog, amit tettem... –
Bólintottam, és újra a nővérére, Katharine- re
gondoltam. – Mégis Marie hozott vissza, amikor
megmutatta, hogy nem mondott le rólam.
 Hogyan?
 A babiloni papnő, tudod, akitől a holdkövet
kaptam, nem véletlenül talált rám. Azt mondta, hogy
Marie szelleme beszélt vele, és ő mondta el neki, mire
van szükségem. Azt is mondta, hogy Marie még
mindig vár rám a mennyben. Hogy mindig várni fog.
Eltátottam a számat.
 Ezek a holdkövek megváltoztatták az életemet.
Elhatároztam, hogy teljesen erőszakmentes életet
élek, és azóta folyamatosan vezekelek mindazokért a
szörnyűségekért, amiket tettem.
Belém mart a lelkiismeret-furdalás, amiért nem
árultam el neki, hogy megvan a holdkő. Ha ő nem
lenne, holdkő sem lenne.
 De hát a raktárban harcolt, pedig azt ígérte, soha
többé nem fog!
 Ahogy már mondtam is, te voltál az, aki
megihletett. – Maga elé húzta a vázlatfüzetét, és
ujjaival finoman végigsimított feleségének képén. –
Tudod, amíg Daniel el nem mondta, mit tettél érte,
igazából sosem hittem el, hogy egy hozzám hasonló
meggyógyulhat. Hacsak rád gondolok, újra merek
reménykedni, hogy képes leszek betartani a Marie-
nak tett ígéretemet. Oly sok évszázadon keresztül
kételkedtem abban, hogy újra láthatom, hogy féltem
megint remélni. Ezért jöttem ide, hogy saját
szememmel lássalak. És sajnos annyira rettegtem,
hogy elveszítelek, még mielőtt megértem a titkodat,
hogy azt hittem, vigyáznom kell rád, őriznem kell
téged. Ez az őrizet aztán elég rosszul sült el. De hálás
vagyok azért, hogy megmutattad nekem: vannak még
olyan ügyek, amelyekért érdemes harcolni.
 Vagy hogy elég hülye vagyok ahhoz, hogy mindig
bajba keverjem magam.
  Azt is – kuncogott Gabriel. – Csakhogy nagyon
sok dologban igazad van. Egyszer régen én is azt
hittem, segíthetek az urbatnak abban, hogy
visszanyerje az áldást. Aztán feladtam ezt a célt.
Akkor jöttél te. Tudod, hogy van valami, ami közös
benned és abban a babiloni papnőben?
 Micsoda? – biccentettem félre a fejem.
 Ibolyaszínű a szemed, mint neki volt.
 Tényleg? – Az ibolyaszínű szem nagyon ritka.
Anya egyszer mesélte, hogy amikor a babakori kék
szemeim ibolyaszínűvé változtak, Kramer nagypapa
megpróbálta rábeszélni, hogy változtassa meg a
nevemet Lizre, ugyanis Elizabeth Taylor volt a
kedvenc színésze, és ő volt híres arról, hogy ritka,
ibolyakék szeme van. De apa ragaszkodott ahhoz,
hogy a Grace jobban illik hozzam. Egyedül Jude-ot
ismerem, akinek hozzám hasonló szeme van.
 Van egy régi egyiptomi legenda az ibolyaszemű
emberekről. Ők csak „lelki embereknek” hívták őket.
A papnő, akit ismertem, tudott a halottakkal beszélni.
Képes volt teljesíteni a kívánságukat. Talán ezért
olyan erős a te kapcsolatod Daniellel, ezért tudod,
mire van szüksége.
Kiszáradt a szám.
 Azt mondja, Daniel halott?
 Nem, dehogy! – Gabriel megveregette a kezemet. –
Azt akarom mondani, hogy szoros szellemi
kapcsolatod van a világgal. Szerintem nagyon sok
szempontból különleges vagy, és most kezdesz
rájönni. Ha képes leszel ezt hasznosítani, megvan a
lehetőség, hogy nagy vezető vagy gyógyító legyél,
Isteni Ajándék. Mi azt szeretnénk, ha az lennél. De
sosem leszel rá képes, ha nem engeded el a
haragodat. Az ugyanis megront téged is, ahogy
minket is megrontott.
Gabriel szavai igaznak hangzottak, bár fogalmam
sem volt, mihez kezdjek velük. Az elengedés sokkal
könnyebbnek hangzott, mint amennyire valójában az
volt. A vázlatfüzetre néztem, és eltűnődtem azon,
hogyan lehet ilyen sokáig kapaszkodni a biztos
pontba.
 Mindezt nem azért mondtam el, Grace, hogy
kioktassalak vagy elvegyem a bátorságod. Éppen
ellenkezőleg. Hiszek abban, hogy megvan benned a
lehetőség, hogy nagy vezető legyél, csakhogy sajnos
valószínűleg sokkal kevesebb idő áll a
rendelkezésedre, mint amennyire szükséged lenne.
 Ezt hogy érti?
 Úgy, Grace, hogy én elmegyek.
 Tizenegyedik fejezeT

EGY VISSZATARTOTT LÉLEGZETTEL KÉSŐBB

 Huh! De hogyan? Nem mehet el! – Most nem.
Éreztem, hogy hallatszik a pánik a hangomból.
Gabriel megvakarta a kötését.
 Ma megtalált Sirhan testőrsége. Azért jöttek, hogy
egy üzenetet átadjanak. – Megtapogatta az arcát
borító véraláfutásokat. Jól elverhették. –
Negyvennyolc órám van, hogy önként visszatérjek
Sirhanhoz, egyébként az egész falka jön értem.
Alig néhány órája még magam akartam Sirhanhoz
menni, az a gondolat azonban, hogy Sirhan idejöjjön
Rose Crestbe, kifejezetten megrettentett.
 Sirhan tényleg idejönne?
Gabriel komor tekintettel bólintott.
 És hidd el nekem, ez senkinek sem lenne jó.
 De hát maga a bétája. Nem tudná meggyőzni?
Megkérni, hogy várjon még? – Két héttel ezelőtt még
szívesen elküldtem volna Gabrielt, de jelenleg egyike
volt annak a kevés embernek, akire számíthattam.
Már a távozásának a gondolatától is sikítanom kellett.
 Amióta a társa, Rachel meghalt Caleb árulása
miatt, Sirhan már nem olyan, mint azelőtt. Ráadásul
most haldoklik, mert nagyon öreg. El tudod képzelni,
hogy érezheti magát egy olyasvalaki, aki majdnem
ezer éven keresztül fiatal volt, és halhatatlannak
érezte magát? Az utóbbi hónapok rohamos öregedése
nemcsak a testét, de a lelkét is kimerítette. Nincs
olyan állapotban, hogy győzködni lehessen. Úgy néz
ki, már csak néhány napja van hátra, és ez kétségbe
ejti. A kétségbeesett ember pedig nagyon veszélyes.
 Ez azt jelenti, hogy tényleg veszélybe sodorja
magát azzal, ha visszamegy?
 Ha gyors visszatérésemmel sikerül meggyőznöm
Sirhant arról, hogy hűséges vagyok hozzá, nem lesz
bajom. Mivel én vagyok a bétája, az a feladatom, hogy
ezekben az utolsó napokban mellette legyek. Már ma
délután el akartam indulni, de miután hallottam, mi
történt apáddal, nem mehettem el.
 És most mégis elmegy?
 Az lesz az első dolgom reggel. Van ugyanis még
egy veszélye annak, ha Sirhan mégis idejön. A nálam
jóval öregebb falkatör- vények szerint a régi alfa
halálának színhelyén kell megrendezni az új alfa
kihívási szertartását. Ha Sirhan itt halna meg,
nemcsak Calebet és bandáját vonzaná ide, hanem a
világ minden urbat kihívója itt, Rose Crestben gyűlne
össze. És nem hiszem, hogy azt szeretnéd, hogy ez a
kisváros legyen a harctere minden vérfarkasnak, aki
le akar győzni engem.
Valóban nem.
 Olyan sok kérdésem lett volna még Gabrielhez, de
mielőtt feltehettem volna őket, szörnyű, gyászos
üvöltés hangzott fel a szomszédos erdőből.
Daniel.
– Jaj, ne! – Felugrottam a székről, és közben
véletlenül levertem Gabriel vázlatfüzetét az asztalról.
Még mielőtt azonban bármit tehettem volna, már oda
is kapott, és megfogta. – Hallottam Marshtól, a seriff
helyettesétől, hogy farkasvadász csapatot toboroz
magának, de annyi minden történt ma, hogy teljesen
kiment a fejemből. Azt hiszi, hogy Pete Bradshaw-t
farkas támadta meg, és most, hogy meghalt...
Ráadásul ezüstgolyóik is vannak.
 Ez elég rossz fejlemény. – Gabriel felállt, s a
jegyzetfüzetét és a ceruzáit egy hátizsákba pakolta.
 Tennem kell valamit – kaptam az ingzsebemben
lapuló holdkő felé.
Gabriel a karomra tette a kezét.
 Hadd menjek én! Jólesne most egy kis futás, hogy
átgondoljam a dolgaimat, neked pedig pihenned kell.
Megtalálom Danielt, és biztonságos helyre vezetem,
sőt, reggelig mellette is maradok, nehogy veszélybe
sodorja magát.
A vállára vetette a hátizsákját.
 Várjon! – szólaltam meg, majd elővettem a
zsebemből a holdkövet, és az asztalra tettem.
Gabriel levegő után kapott, ahogy meglátta.
Kinyújtotta felé a kezét, és láttam, hogy nagyon
szeretné megérinteni a követ. Bólintottam.
Megérintette az ujjával, mire a testében dolgozó
feszültség szemmel láthatóan lecsökkent. Nagy
áldozatot hozott azzal, hogy a holdkő gyűrűjét a
bátyámnak adja. Valószínűleg évszázadok óta nem
kellett ilyen hosszan holdkő nélkül élnie.
Egy pillanatig szerettem volna elvenni tőle,
megijedtem, hogy Gabriel megpróbálja ellopni, ahogy
Talbot is tette. Aztán megráztam a fejem: a farkas
önzése miatt érzem csak így. Inkább néztem, hogyan
töltődik fel a kő reményteljes erejétől.
 Hol találtad? – kérdezte, amikor végre visszahúzta
a kezét.
 Talbot rejtegette előlem. Csak most tudtam meg,
hogy már tegnap óta nála van. Amikor... amikor
megtudtam, majdnem megöltem. – Talán mégiscsak
van valami ebben a harag-dologban.
 Szeretném, ha elvinné Danielnek – mondtam. –
Szeretném, ha meggyógyítaná vele. Én nem tudom,
hogyan kell.
 Én sem. Nem igazán. Vannak elképzeléseim. Azt
hiszem, olyasféle folyamatról lehet szó, mint amikor
apádat próbáltuk meggyógyítani. Felé kell irányítani
az energiát, úgy, hogy a holdkő legyen a szűrője. Azt
azonban sajnos egészen biztosan tudom, hogy nem
nekem kell őt visszahoznom. – Gabriel felvette a követ
és visszaadta. – Csak te vagy rá képes.
Összeharaptam a számat, és megmarkoltam a
követ. És mi van, ha megpróbálom visszaváltoztatni
Danielt, de csak rontok a helyzetén, mint apánál?
 Miért én?
  A kettőtök kapcsolata miatt. Úgy vélem, te vagy
Daniel biztos pontja. A pányva, ami az emberléthez
köti. Azt hiszem, csak neked van meg hozzá a
képességed, hogy visszahozd az emberi oldalát.
Bólintottam, de közben rájöttem, hogy ezt igazából
magam is tudtam. Csak én tudom megtenni, ahogy
csak én gyógyíthattam meg egy évvel ezelőtt is.
Amikor először tapasztaltam meg a Daniel és
köztem lévő kötést – hónapokkal ezelőtt, amikor az
Angyalok kertjébe elvitt –, úgy éreztem, mintha
összepányváztak volna minket, mintha én lennék az
kapcsolata az élettel. Mintha én lennék egyedül képes
biztonságban tartani.
– A haragod próbálja szétszakítani ezt a
kapcsolatot. Éppen ezért muszáj, hogy minél
gyorsabban megoldd ezt a problémát. Amíg ezt nem
teszed meg, nem szabad megpróbálnod
visszaváltoztatni Danielt, mert talán örökre elveszíted.
Nagyot nyeltem, képtelen voltam válaszolni. Hiába
volt nálam a holdkő, Gabriel tudta, hogy még nem
vagyok készen a használatára.
Sőt, én is tudtam, hogy nem vagyok rá kész.
Daniel üvöltése egyre hangosabb lett. Talán ő is
tudja.
 Most muszáj elbúcsúznom. Ma éjjel megvédem
Danielt, de reggel el kell mennem. – Felállt, és
meghajolt felém: a derekától hajtotta meg a
felsőtestét, kezét a szívén tartva, mintha a királyi
család tagja lennék. – Hiszek benned, Isteni Ajándék.
Tudom, hogy te és Daniel arra hívattatok, hogy nagy
dolgokat tegyetek az urbat számára.
Aztán, még mielőtt vitába szállhattam volna a
meggyőződésével, kifordult az ajtón. Így inkább úgy
döntöttem, hogy hálás vagyok a segítségéért. Hiszen
már csak néhány órán keresztül áll a
rendelkezésemre.
 Tizenkettedik fejezeT

KÉSŐBB, DE MÉG AZNAP ESTE

Apa rosszabbul van, mert eltoltam a gyógyítását
+
nálam van a kő, de nem használhatom
+
félek, hogy a haragom elűzi tőlem Danielt, mégsem
tudom, hogy szabaduljak meg tőle
+
Gabrielnek, egyetlen megbízható segítőmnek el kell
mennie, különben a városom természetfeletti erők
háborús övezetévé válik
=
LEGJOBB RECEPT ALVÁS ELLEN

Megpróbáltam tévét nézni, hátha elálmosodom, de

csak a helyi híreket tudtam fogni. Ezek pedig a
raktártűzről szóló legfrissebb fejleményekről voltak
tele, a tűz ugyanis átterjedt az elhagyott
vasútállomásra, és már a háztömb többi épületét
fenyegette. Közben időnként apa állapotáról is hírt
adtak (még mindig kritikus). A másik sztori, ami még
érdeklődésre tartott számot, Pete Bradshaw halála
volt. A telefon csöngeni kezdett, így megnyomtam a
távirányítón a kikapcsológombot, éppen akkor,
amikor egy riporter mikrofont nyomott szegény Ann
Bradshaw orra alá.
A vezeték nélküli kagylón megnéztem, ki hív.
Carol néni.
Még korábban kerestem magamnak egy darab
madzagot a konyhai mindenes fiókban, és a
nyakamba akasztottam vele a holdkövet. Most erőért
fohászkodva megragadtam, és felvettem a telefont.
Carol néni azonnal prédikálni kezdett, hogy rögtön
fel kellett volna hívnom, és nem az esti hírekből kéne
értesülnie apáról, amiből máris kiderült, hogy a
robbantásról szóló hírt még Cincinnatiban is leadták.
Mindezeken túl előtörtek belőle az eddig lappangó
anyai ösztönök, mert a következő percekben arról
kellett győzködnöm, hogy ne jöjjön ide Charityvel és
Jamesszel csak azért, hogy velem legyen.
 Jól vagyok. Jamest és Charityt meg úgysem
engedik be az intenzívre, mert még nincsenek
tizenhárom évesek, szóval azt hiszem, a legjobb, ha
ott maradnak. Szerintem nem bírnák ki, hogy nem
mehetnek be hozzá, ha itt vannak. – Sőt, azt is
tudtam, hogy Charitynél semmiféle meggyőzés nem
hatna, ezért az is megfordult a fejemben, hogy
megkérem Carol nénit, egyáltalán ne beszéljen erről
az egészről neki, de akkor eszembe jutott, mennyire
dühös lenne később, amikor megtudja. Az azonban
tényleg nem hiányzott, hogy ők hárman ide jöjjenek.
Ahhoz túl veszélyes volt errefelé, és túl sok volt a
megőrzendő titok. Még egyszer, régebben megígértem
Jamesnek, hogy vigyázok rá, és ezt most csak úgy
tudtam betartani, ha nem engedem ide.
Carol néni azonban egyáltalán nem akart hallani a
témáról, ezért alig öt perccel azután, hogy befejeztem
vele a beszélgetést, egy másik támadást kellett
visszavernem – ezúttal Kramer nagyiét, Floridából. Ha
nagyapának nem lettek volna mostanában
egészségügyi problémái, akkor számíthattam volna
arra, hogy rövid időn belül megjelennek az ajtó előtt.
Miután a telefonokkal végeztem, még éberebb
voltam, és mivel nem tudtam leküzdeni az érzést,
hogy valami értelmes dolgot csináljak, felmentem a
szobámba és nekiálltam a házi feladataimnak, sőt,
Daniel elmaradt dolgainak is.
Közben többször cifrákat gondoltam, mivel csak
három közös óránk volt, így például a matekházijáról
lövésem sem volt. A közös házink pedig a
holdfogyatkozásról, ami csillagászatórára kellett,
szombatra tolódott, lévén akkor lesz holdfogyatkozás.
Így ezeket visszatettem a hátizsákomba, ahol
kezembe akadtak Mr. Barlow trentonos ajánlólevelei.
Kinyitottam a fiókomat, és előhúztam a nagy, fehér
borítékot, amelyben a trentonos felvételi papírjaim
voltak. Amióta megkaptam, csak egyszer vettem
kézbe és emlékeztem, mennyire vaskosnak éreztem,
erre most kettő is van, és péntekig meg kéne
csinálnom. Ugyan a jelen problémáimhoz képest
jelentéktelen dolognak látszott, de Trenton Daniel
legnagyobb álma, és apának igaza volt: Danielnek
szüksége van egy lehetséges jövőre, ha tényleg
visszajönne.
A jelentkezési lap kitöltése nem nehéz, csak
időigényes, amíg Daniel nevére kitöltöm.
Az esszék azonban igazán megrémítettek. Arról sem
volt fogalmam, mit kellene írnom válaszként a saját
nevemben, hát még másvalakiében. Hosszú ideig
bámultam a feltépett kék borítékot, majd
visszadugtam a fiókomba.
Majd, gondoltam, és folytattam a háziírást.
Felvettem Daniel kémiakönyvét és az ágyamra
telepedtem. Ha valami, hát a kémia biztosan segít
majd, hogy gyorsan elaludjak. Meg hát úgy
gondoltam, mivel tavaly jártam kémiára, bizonyára
meg fogok tudni birkózni Daniel feladataival.
Csakhogy amint kinyitottam a könyvet a tizedik
fejezetnél, eszembe jutott, amikor tavaly a
könyvtárban Pete Bradshaw-val ugyanezt az anyagot
tanultuk közösen.
Néha teljesen kiment az agyamból, hogy Pete és én
nemcsak partnerek voltunk a kémialaborban, hanem
barátok is. Ez még azelőtt volt, hogy rájöttem, milyen
erőszakos fickó lapul a Letterman dzseki és a
háromszorosan is fenyegető mosoly mögött. És
mielőtt igent mondtam volna Jude-nak, aki Daniel
ellen akart fordítani. Meg az előtt az éjszaka előtt,
amikor a belvárosban elromlott a kocsim, és Pete
megijesztett, mert eljátszotta, hogy a Markham utcai
szörny próbál elkapni. Mindezt azért, hogy úgy
tehessen, mintha ő mentene meg. És azelőtt, hogy a
karácsonyi tánckor megtámadott az iskola és a
parókia közötti utcácskában.
Nem az én hibám volt, hogy kiborult. Nem miattam
volt ostoba fráter, aki azt hitte, megkaphat mindent –
vagy mindenkit –, amit csak akar. Nem én itattam le
és vettem rá, hogy támadjon meg a karácsonyi
tánckor... És hát, nyilván nem jött rá, hogy máshogy
kellene csinálnia. Alig néhány hete ő ment neki
Danielnek a barátaival. És ki tudja, mit akart aznap
éjjel velem tenni, amikor a Klubban belefutottam.
Aznap éjjel, amikor aztán annyira megverték, hogy
kómába esett.
Megérdemelte.
 Nem – vágtam oda a farkasnak. Volt egy pillanat,
még korábban, amikor a farkas meggyőzött arról,
hogy Pete tökéletesen megérdemelte, amit kapott. Ez
azon a délutánon volt, amikor szinte teljesen
elveszítettem az uralmat önmagam fölött, amikor a
fejemben lévő farkas Daniel ajtajához vezetett, és
őrületemben gyakorlatilag meg is támadtam.
Semmivel nem vagy jobb, mint Pete. Danielnek
gyűlölnie kellene azért, amit kis híján vele tettél.
Nem csoda, hogy el akar hagyni.
A farkas sokszor olyan gyorsan váltogatta a
taktikáit, és csapott le a kétely legapróbb jeleire is,
hogy néha nem tudtam mit tenni ellene. Szinte
szétmarcangolt belülről.
Nem vagyok olyan, mint Pete, győzködtem
magamat. Én azért veszítettem el kis híján az uralmat
magam fölött, mert egy szörnyeteg lakik a fejemben,
aki azokat szeretné bántani a leginkább, akiket
szeretek. Pete-nek nincs meg ez a mentsége. Ő
teljesen ember.
Mégis egy állat lett belőle.
Váratlanul átfutott a gondolataimban Pete képe,
ahogy a kórházi ágyon feküdt, és az orvos próbálta
újraindítani a szívét. Annyira másmilyen volt ma az
arca. Mintha csupán torz maszkja lenne annak, aki
valójában volt. Mindazt, amit Pete tett, saját
akaratából tette, mégsem érdemelte meg, hogy
meghaljon. Az utóbbi évben azt mondtam magamnak,
hogy megbocsátottam neki mindent, amit velem tett,
de vajon tényleg így volt?
És most már túl késő...
És akkor, mi történik, ha túl sokáig várok arra,
hogy mindenki másnak megbocsássak?

RÉMÁLOM
Valószínűleg elaludtam az ágyamon, a könyvek és a
papírkupacok tetején, mert az egyik pillanatban még
olvastam, a másikban már abban az utcában álltam,
amelyikben Pete megtámadott a karácsonyi tánc
éjszakáján. A fehér ruhámat és a lila selyemövet
viseltem, éreztem az éjszaka hidegét a bőrömön, bár
tudtam, hogy csak álmodom.
Ez nem a kellemes danieles álmok közé tartozott:
ez rémálom volt. Ezt abban a pillanatban tudtam,
hogy rájöttem: nem vagyok egyedül az utcában. Pete
is ott volt, ugyanolyan dühösen és veszélyesen, mint
azon a szörnyű éjszakán. A bennem dolgozó félelem
és elszánt menekülési vágy is ugyanolyan valóságos
volt. Az álom előrehaladt, és én újra átéltem annak a
rettentő éjszakának az eseményeit: Don Mooney,
ahogy leszúrja Pete-et, aztán csaknem megfojt,
miközben megpróbálja csitítani a sikolyaimat. A
segítségemre siető Daniel, majd ketten együtt, ahogy
meg-próbáljuk levadászni Jude-ot, és minél messzebb
vinni az iskolától azelőtt, hogy átengedné magát a
vérfarkas átoknak. A rémálomban kénytelen voltam
újra átélni a pillanatot, amikor Jude megtalál minket
a parókia tetején, és újra végignéztem, ahogy Daniel
holdkövét ledobja a tetőről. Jól emlékeztem arra is,
ahogy válaszul Daniel hátrahajtja a fejét és sikoltva
felüvölt.

KEDD, KORA REGGEL

Egyenes derékkal ültem föl az ágyamban, kezem-
lábam belegabalyodott az ágyneműbe. Odakint az ég
még a reggeli szürkés-lilás színben pompázott.
Először azt hittem, hogy Daniel üvöltésének a hangja
ébresztett fel a rémálomból, de aztán újra hallottam a
hangot, és rájöttem, hogy a mobilom csöng az ágyam
mellett.
Elképzelni sem tudtam, ki hívhat ilyen korán
reggel, de örültem, hogy kirángatott abból a
szörnyűségből. Valahol azonban olyan gondolat is
motoszkált bennem, hogy talán azért kellett újra
végigélnem azt a szörnyű éjszakát, mert Isten így
büntetett meg, amiért elhanyagoltam. Anélkül, hogy a
hívó nevét megnéztem volna, kinyitottam a
készüléket.
 Halló – mondtam kissé rekedtesen.
 Grace – hallottam April hangját. A szokásosnál
jobban remegett. – Láttad már a mai reggeli híreket?
 Nem, hiszen még – az órára néztem – alig hat óra
van.
 Ma korán felkeltem, hogy csináljak Jude-nak
reggelit. Tegnap este nagyon rosszkedvű volt, és úgy
gondoltam, hogy ha valami otthoni kajával meglepem,
talán attól jobban érzi majd magát. De amikor a
konyhában bekapcsoltam anya rádióját...
meghallottam, mi történt a városi kórháznál... –
Olyan zaklatott volt, hogy nem tudta befejezni a
mondatot.
 Mi? – Apával történt valami? Jaj, csak nehogy apa
legyen az!
 A kórház parkolójában halott nőt találtak. A
nyugati oldalon található ligethez közel. Az egyik
intenzíves nővér volt az.
 Micsoda? – Egyszerre könnyebbültem meg, hogy
nem apáról volt szó, és ijedtem meg attól, amit ez
jelenthet. – Tudják már, mi történt?
 Azt mondják, vadállat támadta meg.
Ez rossz hír volt. Nagyon-nagyon rossz. Hallottam,
amikor Marsh megbízott azt mondta, hogy még egy
támadás, és összehívja a hajtócsapatot. Még akkor is,
ha a támadás mélyen a város szívében volt, mivel már
két halott is van, semmi nem tartja vissza a
vadászokat attól, hogy Daniel után vessék magukat.
 Aztán eszembe jutott, ahogy a fehér farkas abból a
ligetből figyelt, amikor a kórházat elhagytam. De nem,
az nem lehet... Ő nem tenne ilyet... Bármivé is lett
Daniel, gonoszságnak még a csíráját sem éreztem
benne.
 Mit mondtak, mikor történt?
 Nem sokkal éjfél után.
 Hála istennek. – Daniel addigra már visszaért
Rose Crestbe. Még nem volt tíz óra, amikor hallottuk
az üvöltését, és Gabriel megígérte, hogy vele lesz
egész éjjel. Ha szükséges, be tudom bizonyítani, hogy
nem ő volt az.
Ekkor azonban új gondolat ütötte fel a fejét
bennem: mi van, ha valaki azt szeretné, hogy
Danielre lehessen fogni... ahogy az öcsém is
megrendezte tavaly azokat a támadásokat,
amelyekkel Danielt akarta ellehetetleníteni.
Megráztam a fejem. Megártott, hogy Jude tavalyi
bűneiről rémálmodtam. Jude egész éjjel be volt zárva.
Az egész éjszakát a parókián töltötte Zach és Ryan
felügyelete alatt.
 Grace, nekem... el kell mondanom neked valamit.
 Mit?
 Tegnap éjjel kiengedtem Jude-ot.
 Mit csináltál?
 Nagyon leverte apád esete, és könyörgött, hogy
engedjem ki, mert meg akarta látogatni. Nem voltam
képes nemet mondani. Elküldtem Zachet és Ryant,
aztán kiengedtem. Megígérte, hogy visszajön, azt
mondta, legfeljebb két órát lesz távol. Megesküdött rá,
hogy csak megnézi apádat, és siet is vissza.
 És láttad is, mikor jött vissza?
 Nem. Anya felhívott és szörnyen dühös volt, mert
nem értem haza fél tizenegyre, pedig megbeszéltük.
Muszáj volt haza-mennem, és fogalmam sincs,
mikor... – Mély levegőt vett. – Gracie, szerinted
lehetett Jude a tettes?
Meghalt egy nővér abból a kórházból, ahol apám
fekszik, és a bátyám egész idő alatt szabadon volt.
Valószínűleg még mindig szabadon van, és Isten
tudja, mit csinál. Előtört az összes Jude-dal
kapcsolatos félelmem, amelyeket elnyomtam
magamban, amióta kijelentette, hogy haza akar jönni.
 Igen. – Becsuktam a telefont, és kirohantam a
házból, egyenesen a parókia felé. Saját szememmel
kellett látnom a bizonyítékot.
 Tizenharmadik fejezeT

NÉHÁNY RÖVID PERCCEL KÉSŐBB

Bár a bokám rengeteget gyógyult a csaknem teljes
éjszakai pihenes hatására, mégsem futhattam teljes
sebességgel, mert Rose Crest lakói közül sokan ébren
voltak már. Szenvedésnek éreztem, hogy lassítanom
kell, mintha csak a reggeli kocogásomat végezném,
ami, jöttem rá később, sokkal meggyőzőbb is lehetett
volna, ha legalább cipőt húzok indulás előtt.
Ráadásul még mindig a kórházban kapott
halványzöld műtősruha volt rajtam.
Elfutottam Mr. Day mellett, aki éppen
reklámtáblákat állított fel a boltja mellett, és
befordultam a Crescent utcába. Amikor láttam, hogy
senki nincs a közelben, gyorsítottam, átsprinteltem a
templom parkolóján, egyenesen be az épületbe. A
lépcsőn levágtattam a sötét alagsorba, még a villanyt
sem kapcsoltam fel.
Mihez kezdjek, ha Jude nincs itt?
És mihez kezdjek, ha mégis itt van?
Egyenesen a ráccsal elválasztott tárolóhoz
rohantam, és két kézzel megmarkoltam a rácsokat. Az
ajtaja be volt csukva, sőt, be is volt lakatolva, de az
„őrhely” székeken nem ült senki.
 Jude! – kiáltottam be a sötét lyukba. – Jude!
Nyögést hallottam, és valami megmozdult a raktár
mélyén.
 Grace, te vagy az?
Pislogtam néhányat, majd koncentráltam, amíg a
pupillám mögött meg nem éreztem a mostanra már
ismerőssé vált pattanást. Éjszakai látásomnak
köszönhetően a sötét formákat kapott, és megláttam
Jude-ot, aki éppen akkor tápászkodott fel a
raktárrész sarkában álló keskeny heverőről. Hosszú
haja kócos volt, és úgy dörzsölte a szemét, mintha
érkezésem a legmélyebb álmából ébresztette volna.
 Reméltem, hogy ma végre eljössz. – Pislogott
párat, majd kezével megdörzsölte az arcát. – Mennyi
az idő?
Hát itt van! És aludt. Jude visszajött. Ennek muszáj
jelentenie valamit.
Csak megpróbálja fedezni magát – sziszegte a
farkas. – Azt akarja, hogy ártatlannak gondold.
 Te csináltad? – kérdeztem. – Te ölted meg a
kórháznál azt a nővért?
Jude rám bámult.
 Miről beszélsz? Milyen nővért? Amióta úgy
döntöttél, hogy zár alatt kell maradnom – mutatott a
rácsokra –, ki sem mozdultam innen.
 Ne hazudj! April elárulta, hogy múlt éjjel
kiengedett. Azt is tudom, hogy a kórházba mentél. És
most meghalt ott egy nővér. Egy vadállat ölte meg,
nem sokkal éjfél után.
Jude felpattant a heverőről, és az ajtóhoz viharzott.
Megragadta a rácsokat, a kezei pont az enyémek
fölött voltak.
 És ez volt az első gondolatod? Hogy én tettem?
Öklével rácsapott a rácsra, mire az közvetlenül az
arcom előtt megzörrent. Rádöbbentem, hogy a lakat
puszta formaság. Ha akarná, zsanérostól kitéphetné
az ajtót.
Nem léptem hátrébb, de a szemébe sem néztem.
Túlságosan féltem attól, amit ott láthatnék.
 Inkább válaszolj. Te voltál az?
 Visszajöttem volna, ha én teszem?
 Válaszolj! Mit csináltál tegnap este?
 Egyenesen bementem a városba, megnéztem apát,
aztán azonnal visszajöttem ide. Nem beszéltem
senkivel, sőt nem öltem meg senkit, amíg nem voltam
itt. Tizenegyre vissza is értem. – A tévé felé bökött,
amit még apa állított fel neki a cellában. – Ha akarod,
eljátszhatom neked, mi történt az Esti Show-ban. Az a
színész, akiről April annyit áradozik, szteppelt a
műsorvezető asztalán, és rárúgta a kávét az egyik
szupermodellre. Nagy balhé lett belőle – mondta kissé
keserű hangsúllyal.
Elengedtem a rácsokat.
 Muszáj volt tudnom.
 Szép dolog, Grace, mondhatom. Már több mint
egy hete itthon vagyok, és amikor először
meglátogatsz, azért jössz, hogy gyilkossággal vádolj.
Bezzeg amikor Daniel jött vissza, egy héttel később
már meg akartad csókolni. Azért jó tudni, hányadán
állunk.
A szavaiban annyi igazság volt, hogy úgy éreztem,
mintha arcul csaptak volna. Hátraléptem a kaputól.
– Jude, én...
 Tűnj innen! – morgott rám.
 Jude, kérlek!
 Menj innen! – ordította, és ismét mindkét kezével
a kapura csapott. A zsanérok felsikoltottak. – És ne is
gyere ide vissza többé! Ha ti ketten azt gondoljátok,
hogy én tényleg egy vadállat vagyok, a legjobb, ha
rohadtul távol tartjátok magatokat tőlem!
 Jude...
 Kifelé! – harsogta, és olyan volt, mintha ki akarna
törni az ajtón.
Visszabotladoztam a lépcsőhöz, és felmásztam az
előcsarnokba.

NAPKELTEKOR
A parókia külső lépcsőjén ültem, és néztem, ahogy az
ég szürkésliláról lassan fényes sárgára válik Rose
Crest dombjai fölött. A friss szín éles ellentétben volt
sötét hangulatommal. Gyűlöltem magam, amiért
gondolkodás nélkül ilyen szörnyűséggel vádoltam
Jude-ot.
Ennyit a békekötésről...
De azt is tudtam, hogy nagy butaság lett volna
egyáltalán nem gyanakodni rá, arról nem is szólva,
hogy még simán kiderülhet, mégis ő követte el a
gyilkosságot...
Hah! Már megint itt vagyunk!
Az viszont biztosan jelent valamit, hogy tegnap este
visszajött.
Persze, tökéletes alibit – suttogta a farkas.
És az mit jelent, hogy bár egész idő alatt meglett
volna a lehetősége arra, hogy kitépje magát a rácsok
közül, mégis hagyta, hogy bezárva tartsuk?
Játszik veled.
Jaj. Megmarkoltam a holdkő függőt, és
kiszorítottam a farkas hangját a fejemből.
Ha nem álmodom azt a szörnyűséget a múlt éjjel,
ha nem élem újra át, ahogy Jude enged a vérfarkas
átoknak, nem lennék most ennyire paranoiás,
normálisan végiggondolkodtam volna a történteket, és
nem támadtam volna le Jude-ot a vádaimmal.
Egyébként is, mi volt annak az álomnak a célja?
Miért akarta a tudatalattim – vagy éppen Danielé,
vagy bárkié, aki a REM-fázisomban szándékozott
valamit a tudomásomra hozni hogy éppen azokat az
eseményeket éljem át, amelyek a parókia tetején
történtek?
Talán Isten ezzel akar büntetni...
Vagy Daniel próbálja továbbra is azt üzenni, hogy a
parókiakertben keressem a holdkövet. Hiszen ő még
nem tudja, hogy megtaláltam. Hogy most is a
nyakamban lóg. Az viszont nyilvánvaló, hogy még
nem állok készen a használatára.
 A düh, amit tegnap este éreztem, amikor saját
anyámra is rá akartam támadni, vagy Talbotot szét
akartam tépni, amikor az árulásáról tudomást
szereztem, megrémített. Pont úgy emésztett fel, ahogy
Gabriel megjósolta. Most ismét támadt, és a bátyám
esett áldozatául.
Mindenkit elüldözök magam mellől.
Még jobban megszorítottam a holdkő függőt. A
végén még azelőtt elveszítem Danielt, hogy
visszaváltoztatnám.
És végül teljesen egyedül maradok, a fejemben lévő
farkas lesz az egyetlen társam.
 Tizennegyedik fejezeT

KÉSŐBB
Nem tudtam, mit kezdjek magammal. Tanítási nap
volt, de már a puszta gondolattól, hogy tanórákon
üljek vagy olyan haverokkal beszélgessek, akiket
minden pillanattal idegenebbnek éreztem, rosszul
lettem. A következő órákat inkább azzal töltöttem,
hogy ide-oda bóklásztam, mint egy búvóhelyet kereső,
kóbor kölyökkutya. Valamikor hazamentem
lezuhanyozni és átöltözni, később meg hogy, hogy
nem Maryanne Duke régi házánál kötöttem ki.
Hamarosan már a betonlépcső előtt álltam, amely
Daniel régi alagsori lakásához vezetett. Itt élt, mielőtt
az erdőbe menekült volna. Elég sokáig állhattam ott
elveszett arckifejezéssel, mert végül Zach kidugta a
fejét a nappali egyik ablakán, és megkérdezte, jól
vagyok-e. Halálra rémített.
 Aha – nyögtem ki. – Ti ketten nem mennétek el,
hogy Jude-ra vigyázzatok? Kissé összekaptunk, és
nem hiszem, hogy jó, ha most egyedül hagyjuk.
 Persze – mondta Zach. Csaknem boldognak
látszott, hogy valami feladatot kapott. Erről eszembe
jutott, hogy előző alfája inkább katonának, mint
egyszerű fiúnak kezelte.
Lassan lesétáltam a lépcsőkön, és kinyitottam a
Daniel lakásába vezető öreg, sárga ajtót. Néhány
percig a szobája közepén álltam, és mélyen magamba
szívtam a lassan nyomtalanul elillanó illatát. Aztán
erőt vettem a kezemen és a lábamon, megmozdultam,
felvettem néhány füzetet az asztaláról, sőt a félig
kitöltött trentonos jelentkezési lapját is megtaláltam a
borítékban. Mindezeket viharvert laptopjával együtt a
hátizsákomba gyömöszöltem, aztán átnéztem a
rajztáblákat és a kifeszített vásznakat, amelyek a
falnak döntve álltak, és kiválasztottam a legjobbakat.
Reméltem, hogy ugyanazokat, amelyeket ő is betett
volna a trentonos portfoliójába. A szívem
összeszorult, amikor becsuktam magam mögött a
lakásajtót, mert az jutott eszembe, ha nem sikerül
Danielt visszaváltoztatnom, a nálam lévő dolgai
lesznek talán emberi oldalának az utolsó nyomai a
világban.
A következő állomás a kórház volt, ahol váltakozva
vagy apa ágya mellett ültem és mozdulatlan kezét
fogtam óránként húsz percig, mivel ennyi volt az
engedélyezett idő, amelyet a szobájában tölthettem,
vagy a pszichiátriára vezető lift mellett álltam, amely
anyámhoz vezetett.
Amikor már sem apa monitorjainak pittyegését,
sem a felvonó csengőjét nem bírtam tovább hallgatni,
elmentem a kórház büféjébe, és egy üres asztalon
kinyitottam Daniel laptopját. A füzeteit és a
számítógépes fájlokat átlapozva hat különböző
esszévázlatot találtam a trentonos jelentkezéshez.
Jók voltak, de egyiket sem fejezte be.
Kiválasztottam a legjobbat, és kiegészítettem azokkal
a dolgokkal, amiket Daniel mondott régebben arról,
hogy a tehetségét az emberek életének a javítására
szeretné használni. Csak remélni mertem, hogy az én
szavaim is képesek a szenvedélyét közvetíteni.
A büfé közönsége folyamatosan cserélődött, és
már-már kikapcsoltam a gépet, hogy visszamenjek
újra apa szobájába, amikor észrevettem, hogy az
egyik Word fájl nekem van címezve: Grace-nek.
Az egeret a névre húzva azon gondolkodtam, mit
tartalmazhat. Vajon mit szólna Daniel, ha megtudná,
hogy megnyitottam. És vajon képes lennék nem
megnézni?
Hiszen egyértelműen nekem szól.
Rákattintottam, és megnyitottam a fájlt, mert
tisztában voltam vele: úgysem lennék képes mást
csinálni, amíg nem tudom, mit írt nekem Daniel.
A fájl egy verset tartalmazott.

Grace-nek

A hűvös, éjszakai levegőn sétáltam

Néztem, ahogy fújja a leveleket a szél
Ugyanaz a szél, amely az ablakomban fütyül
Ahogy zsúfolt alagsorokban dobozba zárt
gondolatok
 Öngyilkos gondolatok
Válogatott kártyák és képeskönyvek
Rólad szóló kusza gondolatok táncolnak

Lassan sétálni és tisztán gondolkodni

Nézni, ahogy felkel és lebukik a Hold
Mezítlábas és gyertyafényes sétákra gondolni
Álmomban fogyasztott nagy vacsorákra
Puha, selymes érintésekre, ibolyaszínű
pillantásokra
Beleszagolni az éjszakába, s várni, hogy megálljon
a gondolat
Várni és nézni, ahogy a csillagok tovább forognak

És akkor jöttél, és megállítottad a csillagokat

Szavaiddal lehívtad a holdat az égről —
És azt álmodtam, hogy sosem akartam sétálni
De megláttam a csillagokat és megláttam arcod
És semmik voltak hozzád képest
Vidám, fénylő szépségedhez képest
Megbocsátó szeretetedhez képest

Ahhoz képest, ahogy szeretlek

 Szememet elárasztották a könnyek, az utolsó pár
sort alig tudtam elolvasni. Annyira fájt a szívem, hogy
a mellemre kellett szorítanom a kezemet. De ez a
fájdalom nem a szomorúságból fakadt, hanem abból,
ahogy a bennem lévő űr most ismét feltöltődött Daniel
szerelmének örvénylő, lüktető melegével.
Honnan tudta, hogy éppen erre van szükségem?
Hogy is kételkedhettem benne?
Hogyan is engedhettem, hogy a haragom eltaszítsa
tőlem?
Nem hagyhatom, hogy megtörténjen.
Muszáj tennem valamit.
Valójában nem is úgy kószáltam egész nap, mint
egy kóbor kutya, céltalanul. Én az elől futottam, amit
tudtam, hogy meg kell tennem, már azelőtt, hogy
Gabriel tegnap este kimondta volna. Összeszedtem az
asztalon heverő dolgokat, és lassan a kicsi kórházi
kápolnához sétáltam, amely mellett a büfé felé tartva
elhaladtam. Más volt, mint apám Rose Crest-i
temploma, inkább steril, mint szent hely, de tudtam,
ha akarom, Istent itt is megtalálom. Továbbra is
lassan az oltárhoz lépkedtem. Térdre rogytam, és azt
tettem, amit oly sokáig féltem megtenni.
Először, azóta, hogy ott feküdtem vérezve és készen
a halálra a Sötét Királyok raktárában – imádkoztam.
Bocsánatért.
Vezetésért.
Békéért.
Azért, hogy képes legyek Danielt visszahozni
 Tizenötödik fejezeT

KÉSŐ DÉLUTÁN
Amikor végül eljöttem a kórházból, sokkal
könnyebbnek éreztem magam, mint az utóbbi
napokban bármikor, az időjárás azonban sötétre és
felhősre váltott. Az eső illata ott lógott a levegőben.
Még egy dolgot meg kellett tennem Rose Crestben,
mielőtt haza-mehettem és elbújhattam az üres
lakásban a küszöbönálló vihar elől. Beálltam a
főutcán lévő posta parkolójába, és a hátizsákommal
együtt besétáltam. Kisebb vagyont fizettem azért,
hogy Daniel dokumentumait minőségi papírra
kinyomtassam, aztán a két csomagot expressz
kézbesítéssel feladjam a Trentonba. Az egyik csomag
kövér, bélelt boríték lett, a másik egy nagy portfóliós
doboz, amelyet spárgával átkötöttem. Mindkettőre
Daniel lakásának a címét írtam válaszcímnek.
Amikor kifelé indultam a parkolóba, gyakorlatilag
belefutottam Katie Summersbe, aki a saját portfóliós
dobozát hozta a postára.
 Hali! – mondta. – Látom, mindketten ugyanarra
jutottunk. Te sem akartad péntekre hagyni a
jelentkezési feladását, mi?
  Aha – feleltem, jóllehet a saját jelentkezési
papírjaimnak még neki sem álltam. Ahogy a dolgaim
álltak, ki tudja, mit hoz a péntek, de jó volt tudni,
hogy legalább Daniel jelentkezését sikerült
elintéznem.
 Csoda, hogy volt rá időd – mondta Katie. –
Hallottam apukádról, és aztán ma nem voltál suliban
sem, azt hittem, nem fog menni...
Ezzel most azt akarta mondani, hogy örülne, ha
apám balesete miatt nem sikerült volna leadnom a
jelentkezésemet? Akaratlanul is elkomorodtam.
Katie szabadkozni kezdett.
 Nem... nem úgy értettem. – Zavartan megmozdult,
kezében a portfóliós dobozzal. – Nagyon sajnálom,
ami apukáddal történt.
 Köszi, de most már mennem kell. – Ahogy
megkerültem, akaratlanul is az jutott eszembe, hogy
Daniel meg az ő jelentkezése egyszerre, ugyanabban a
szállítmányban megy a Trentonba.
A tiédet meg még el sem kezdted – vicsorgott a
farkas.
Az nem számít – mondtam a hangnak. – Tudom,
hogy Daniel is mennyire törődik velem. Még te sem
tudsz meggyőzni az ellenkezőjéről.
 Figyi, Grace! – szólalt meg mögöttem Katie.
Visszanéztem rá. Szabadkozva elmosolyodott.
 A szüleim nincsenek itthon, és néhány régi
barátom még az előző helyünkről meglátogat. Úgy
tervezik, hogy elmegyünk egy buliba, ami holnap este
lesz. Eljöhetnél velünk. Talán jót tenne, ha
kieresztenéd kicsit a gőzt.
Bár Katie a szó minden értelmében a riválisom,
nem könnyű utálni.
 Ööö... koszi. De azt hiszem, kihagyom. – Az életem
elég bonyolult volt partik nélkül is. – Sok szerencsét!
– mutattam a dobozára.
 Köszi, neked is... – kezdett volna bele, de dudák
hangos tülkölése nyomta el a szavait.
Felemeltem a szemöldökömet.
 Biztos a vadászok azok! – kiabálta túl Katie a zajt,
amely a posta előtti utca egészét betöltötte. – Az
iskolában is kihirdették, hogy aki akar, csatlakozhat
hozzájuk.
 Farkasvadászok? – Úgy éreztem, mintha a
gyomromban hatalmas kő nőtt volna. Otthagytam
Katie-t, és az épület elejéhez siettem. Itt egy csomó
kisteherautó gyűlt össze, tele férfiakkal és
kamaszfiúkkal, szinte az egész főutcát eltorlaszolták.
Csaknem minden teherautót teleraktak
fegyverállványokkal, és jó néhány ember kezében
puska volt.
 Mi folyik itt? – kérdeztem Justin Fletchert, aki
apja terepjárójának a hátuljában ücsörgött.
 Megyünk vadászni. – Elvigyorodott. – Nem
hallottad, hogy a polgi kétszáz dolláros vérdíjat tűzött
ki annak a farkasnak a fejéért, ami az erdőben
szokott üvöltözni, a Bradshaw család meg kétszer
annyit ajánlott fel annak, aki a holttestét elhozza.
Ötszáz dollár egy farkasért, ezt nehéz felülmúlni.
  Szent szar – morogtam, bár leginkább olyat
akartam káromkodni, amitől a parkolóban tartózkodó
vadász mind vörösre pirulna.
 És mi van a viharral? – A szürke felhők, amelyek
már akkor gyülekeztek, amikor a postára bementem,
mostanra szinte teljesen feketévé sűrűsödtek.
 Biztos lesznek néhányan, akik kivárnak. – A
terepjáró életre kelt, és Justin megragadta a hátsó
ülés támláját. – A rádió szerint valószínűleg hamar
elül, a városban pedig szinte mindenki szeretne már
ma a végére járni ennek. Ekkora fejdíjért a megye
összes vadásza az erdőben lesz hamarosan. A
seriffhelyettes ráadásul ingyenes lőszert is adott
mindenkinek. – Felemelt egy kis dobozt, amit azonnal
felismertem. A szívem a torkomban dobogott. A Day’s
Marketben látott ezüstgolyók voltak.
Ahogy a terepjáró kihajtott, rohanvást indultam a
parókia felé, szerencsére a bokám már teljesen
meggyógyult. Azonnal a gondnoki lakáshoz mentem,
ami az épület mögött volt, és verni kezdtem az ajtót.
Reméltem, hogy Gabriel még ott van. Szükségem volt
a segítségére. Talán felhasználhatná lelkészi
képességeit arra, hogy lebeszélje a vadászokat. Nem
valószínű. Akkor elmondhatná, mit tegyek. Segíthetne
megtalálni Danielt. Hiszen mégiscsak ő látta utoljára.
Miután néhány másodpercig nem válaszolt senki,
eszembe jutott az előző esti beszélgetésünk. Azt
mondta, hogy már reggel elindul. Lassan lenyomtam
a kilincset, és bekukucskáltam a lakásba. Üres volt,
csak a matrac és a kis íróasztal maradt a szoba
sarkában, aminek egyszer Gabrielt nekilöktem. Ezen
kívül ottlétének minden nyoma eltűnt, kivéve egy
darabka papírt az egyébként üres matracon. Amikor
felemeltem, láttam, hogy rólam készült rajz –
eltekintve a lány arcán látható magabiztosságtól. Az a
lány annyira öntudatosnak látszott, annyira késznek
a kihívásokra, hogy nem lehettem én.
Megfordítottam a rajzot, és láttam, hogy a hátuljára
azt írta „az Isteni Ajándéknak”, majd alatta egy
üzenet: „Nemsokára találkozunk. Gabriel.”
Ő maga nem volt sehol.
Gabriel elment, és én tényleg teljesen egyedül
maradtam.
Kimentem a kis helyiségből, vissza a kocsimba.
Hazavezettem, de más utat választottam, mint az
erdőbe tartó autókaraván. Jobb ruhákra volt
szükségem – futócipőre és dzsekire –, mielőtt a
magam hajtóvadászatára indulhattam volna.
A kórház kápolnájában vezetésért imádkoztam, így
tudtam, hogy az ösztöneimet kell követnem.
Most már rajtam múlott.
Most kellett Danielt megmentenem.
 Tizenhatodik fejezeT

FÉL ÓRÁVAL KÉSŐBB

Mire átöltöztem a futónadrágomba, pólóba és
dzsekibe, az ég már teljesen fekete volt. Kiléptem a
kertbe, hogy kijussak az erdőbe. Az éjfekete felhők
eltakarták a korai csillagokat.
Megéreztem az eső előszelét a levegőben.
Remélhetőleg nem fog elülni a vihar.
 Kérlek, édes istenem, legyen nagy vihar! –
suttogtam. Talán ha szakadni kezdene az eső, a
vadászok nagy része hazatérne. Talán az elég lenne,
hogy az ötszáz dolláros jutalmat ellensúlyozza. Vagy
legalább lelassítaná őket.
Ahogy átmásztam a kerítésen keresztül az erdőbe,
villám szelte át az eget, mintha valaki fehér festéket
fröccsentett volna egy fekete vászonra. Aztán a
mennydörgés is megérkezett. A vihar közeledett.
Kövér esőcsepp fröccsent szét a karomon, mintha a
gondolataimat szeretné aláhúzni.
Ahogy beszaladtam az erdőbe, további kövér
esőcseppek hullottak rám. Még csak csepergett, de
tudtam, percek kérdése, hogy szakadni kezdjen.
 Újabb hatalmas csattanás csendült a fülembe, de
ezúttal nem volt villámlás.
Egy lövés?
 Ne! – kiáltottam. Úgy árasztotta el izmaimat az
erő, mintha adrenalininjekciót nyomtak volna a
szívembe. Szinte rakétaként cikáztam a fák között,
földkupacok fölött. Fogalmam sem volt, honnan jött
az előbb visszhangzó lövés, de követtem az
ösztöneimet, vagy bármi volt, ami a szakadék felé
vonzott. Ezen a vidéken itt találkoztam utoljára a
fehér farkassal.
Ha valaki előbb odaér Danielhez, mint én...
Az eső most már sokkal jobban esett, csaknem
olyan erővel dongott a földön, mint megdobbanó
lábaim. Már majdnem a szakadéknál voltam, amikor
a második lövést is meghallottam. Enyhén jobbra
kanyarodtam, hogy ez alkalommal lássam is, honnan
jön. Gyors, de határozott lépésekkel mozogtam,
ügyelve arra, hogy ne csapjak zajt, miközben
becsusszantam néhány magasra nőtt bokor mögé.
 Már megint mellélőttél – morogta egy mély hang. –
Pedig nem szokásod az ilyesmi.
 Ezek az átkozott ezüstgolyók tehetnek róla –
felelte a másik, igencsak ingerült hang.
 Nem repülnek jól. Próbálj meg balra célozni, vagy
semmit sem találsz el.
Átkukucskáltam a bokrok között, és két
terepszínű, vízálló öltözetben lévő vadász mögött
találtam magam. Nagy puskáikra szupermodernnek
látszó célzókészüléket szereltek.
 Egyikük lehajolt, ahogy láttam, nyomot vizsgált a
sárban. Letörölte az esőt az arcáról, és intett a
barátjának, hogy hallgasson. Aztán biccentett neki, s
elváltak egymástól, mintha a zsákmányukat akarnák
csöndben bekeríteni. Azt a vadászt követtem a
szakadék felé, amelyikről az előbb azt mondta a társa,
hogy sosem téveszti el a célt, mert ő tűnt
veszélyesebbnek.
Már azelőtt tudtam, mit találtak, mielőtt megláttam
Danielt.
A nagy fehér farkas csak pár méterre állt tőlünk, a
szakadék szélén, és a nem hibázó vadászra meredt,
aki éppen felemelte a puskáját. A piros pont, amellyel
a puska lézeres irányzéka a célt megjelölte, alig
néhány centivel lebegett a farkas szíve mellett.
A fehér farkas vicsorogni kezdett, majd felmordult.
Hátralépett, mire egyik hátsó lába megcsúszott a
szakadék szélén.
A vadász vállára koncentráltam, s megéreztem az
elégedettségét, amitől forrni kezdett a belsőm. Ahogy
azonban az ujja a ravaszra feszült, felugrottam egy
kőre, majd a hátára vetettem magam. A vadász
felkiáltott, a puska elsült, a golyó pedig elrepült,
mielőtt letepertem volna. Meg sem mozdult, miközben
rajta feküdtem.
Felsóhajtottam, az oldalára fordítottam, és
észrevettem, hogy egy vágásból a homlokán vér
szivárog. A szívem az ijedtségtől hevesen kezdett
verni. Nem akartam bántani. Már éppen ki akartam
tapintani a pulzusát, amikor felnyögött.
Visszahúztam a kezem.
 Hé! – kiáltott a másik vadász.
Felkaptam a fejem, és láttam, hogy felém fut az
esőben, felemelt puskával.
– Mit csináltál vele? – Amikor jobban megnézett
magának, megtorpant: egy kamaszlány állt
eszméletlen, százkilós barátja fölött. – Hát te ki vagy?
Ekkor ismertem fel a férfit. Pete Bradshaw egyetlen
nagybátyja, Jeff Bradshaw volt az. Csak egyszer
találkoztam vele, két nyárral ezelőtt, amikor a
családom részt vett Pete nővérének az esküvőjén.
Majdnem teljesen úgy nézett ki, mint Pete apja, csak
szőke volt, és csupán néhány évvel idősebb, mint mi.
April majdnem elájult, amikor Jeff felkérte az
esküvőn.
Most mi a fenét csináljak? Nem volt időm arra,
hogy kigondoljak valami jó kifogást, ráadásul ha
hagyom, hogy túl sokáig nézegessen, még fel is
ismerhet...
A fehér farkas hangosan felmordult, mire Jeff a
meglapuló állat felé fordult, hogy rálőjön. Mielőtt
azonban befejezhette volna a mozdulatot,
melléugrottam, megragadtam a puskája végét,
kirántottam a kezéből, és úgy suhintottam meg vele,
mintha baseballütő lenne. A puska tusa nagyot
reccsent, ahogy a feje oldalához csapódott, mintha
hazafutást sikerült volna ütnöm. Eszméletlenül, de
lélegezve rogyott a földre a barátja mellé.
 Az eső egyre jobban esett, és reszkető testemre
rátapadt az átázott ruha. Miközben dörgött és
villámlott, a fehér farkas hátrahajtotta a fejét, és
újabb hatalmas üvöltést eresztett az ég felé. Az a
vadász, akit elsőnek ütöttem le, felnyögött, mintegy
válaszként. Nemsokára magához tér. Muszáj
elvinnem innen Danielt.
 Gyere! – mondtam a fehér farkasnak, és intettem.
Felnyüszített, és attól féltem, hogy elfut.
 Kérlek, gyere!
Óvatosan felém lépett, amíg orra csaknem a
mellkasomhoz ért. Ujjaimmal beletúrtam nedves
nyaki sörényébe.
 Még nincs vége. Amíg biztonságba nem kerülsz.
Úgy nyögött fel, mintha értené.
 Akkor menjünk.
 Tizenhetedik fejezeT

HAZAFELÉ
Futás közben is szakadt az eső a nyakunkba. Mintha
monszunfelhő keveredett volna Minnesota fölé.
Oldalamon a fehér farkassal, kezemben a két
zsákmányolt puskával rohantam át az erdőn. Lábunk
minden lépéssel mélyen a sárba süllyedt.
Imádkoztam, hogy az eső mossa el a nyomainkat. Mi
van, ha Pete nagybátyja, Jeff felismert? Vajon
emlékszik majd rám? Hiszen olyan sok pénzről van
szó, arról nem is beszélve, hogy nyilván a fejét ért
ütésért is bosszút akar állni: biztos voltam benne,
hogy ezek ketten amint magukhoz térnek, utánunk
erednek. Hogy ez mikor lesz, nem tudtam. Eddig nem
volt szokásom másokat leütni.
Az otthonom irányába tartottunk, mert fogalmam
sem volt, hová máshová mehetnénk. Hol máshol
rejthetnék el egy hatalmas fehér farkast?
Daniel lépései elbizonytalanodtak, és kocogásra
lassított.
– Jól vagy?
Ahogy rám nézett, megcsillantak a szemei. Szőre
ugyanolyan ázott volt, mint az én ruhám, a pofájáról
csörgött a víz. Felnyüszített, tett még pár tétova
lépést, aztán megállt. Nyöszörögve leült, és rázni
kezdte a fejét, mintha ingerült lenne, vagy mintha
fájna valamije.
 Gyere! – suttogtam hangosan. – Nem
maradhatunk itt. Nem biztonságos.
Visszanézett abba az irányba, ahonnan jöttünk –
arra, ahol a vadászok voltak –, és vicsorgott. A
vicsorgás azonban nyüszítésbe fordult. Megrázta az
egyik mellső lábát, mire észrevettem, hogy vérzik a
válla.
 Eltalált az egyik golyó?
Válaszként újra nyüszített.
Nem csoda, hogy nem tudott tovább futni.
Most mi a fenét csináljak? Hogyan rejtsek el egy
hatalmas, sebesült fehér farkast?
 Kérlek, próbálj meg jönni! Muszáj
továbbmennünk!
Vajon tényleg érti, amit mondok?
Lihegett párat, majd előrébb sántikált. Megtettünk
vagy tíz métert, de ekkor megint megállt, s láttam,
hogy az összeesés határán van. Tudtam, hogy
sebesült lábán nem képes tovább futni. Bárcsak
emberré tudna változni, akkor nem a lába, hanem a
keze lenne sérült, azt pedig nem kell a futáshoz
használnia.
És ha ember lenne, könnyebb volna elrejteni is. A
vadászok farkast keresnek, nem egy srácot. Éreztem
a mellemhez tapadó holdkő melegét, és eszembe
jutott, mit mondott Gabriel, hogyan változtathatom
vissza Danielt.
Előhúztam a holdkövet a nyakamból, és ahogy
felemeltem, hintázott párat a hosszú száron. Hirtelen
nagyon nehéznek tűnt, mintha a döntésem súlya is
benne lenne. Hiszen nemcsak vezetésért imádkoztam,
hanem azért is, hogy vissza tudjam hozni Danielt. A
szükséges eszköz a kezemben van, de az erőnek
belőlem kell származnia.
Vajon készen állok rá? Meg tudom csinálni?
Kiabálást hallottam a távolból, de ahhoz viszont túl
közelinek éreztem, hogy megnyugodjak. Nem kell sok
idő, és felfedeznek.
Muszáj megtennem most, vagy késő lesz.
Muszáj készen állnom.
 Édes istenem, remélem, hogy azt teszem, amit
helyes.
A holdköves nyakláncot a farkas nyakába
akasztottam, egyik kezemet az egészséges válla mögé
helyeztem, másik kezemmel pedig amilyen erősen
tudtam, a mellkasához szorítottam a követ. Először ki
akart szabadulni, éreztem, hogy menni akar. Féltem,
hogy fájdalmat okozok neki, de félre kellett tennem
ezt a félelmet. Vettem néhány mély lélegzetet,
kiürítettem az agyam, és megnyitottam magam, hogy
az összes pozitív energiámat átsugározzam a kőbe.
Minden morzsányi szeretetet és szerelmet, amelyet
Daniel iránt éreztem a szívemben, a lelkemben,
megpróbáltam felé irányítani. A meleg kő egyre
forróbb lett a kezemben, úgy égetett, mintha izzó
kénkő lenne a kezemben, de nem engedtem el.
 Gyere vissza hozzám – mondtam Danielnek, mire
villanásnyi energia futott át rajtam. A lábujjaimnál
kezdődött, fel a lábaimon, a mellkasomon, úgy
éreztem, a szívem mindjárt szétrobban, aztán a
karomba ment át, a kezembe, majd a holdkőbe.
Egyszerre fény csapott fel a tenyerem alól, egyenesen
az izzó kőből. Olyan hatalmas erő tört ki belőle, hogy
hátralökött, én pedig belehullottam a sárba, és a
fehér farkast is elengedtem.
Pont fölöttem villám futott végig. Felnéztem, mire
egy pillanatra elvakított az erős fény. Pislogtam
néhányat, de amikor visszanyertem a látásomat, a
fehér farkas nem volt sehol. A hely, ahol az előbb ült,
üres volt.
 Ne – mondtam, és párszor körbefordultam, hátha
meglátom. Vajon a villám ijesztette el? Nem láttam a
nyomát az ázott talajban.
Most hogyan fogom újra megtalálni? Az eső
végigfolyt a hajamon, a homlokomon, egyenesen a
szemembe. Próbáltam letörölni, de sikertelenül. Még a
szuperlátással sem láttam messzire a viharban.
 Daniel! – kiáltottam fel. – Hol vagy?
Tettem pár lépést arrafelé, amerre igyekeztünk.
És akkor, meghallottam magam mögött. Rekedt
hang, alig hallható a vihar zajában. Az a hang, amit,
attól féltem, nem hallok többé... Most, hogy mégis
meghallottam, a szívem majd’ szétvetette a
mellkasomat.
  Gracie? – nyögte.
Megfordultam, sietségemben majdnem elcsúsztam
a sárban.
Valaki volt ott. Az esőn keresztül emberi alakot
vettem ki, ahogy egy fatörzsnek támaszkodik. Teste
alsó részét elfedték az ágak.
Tettem egy tétova lépést felé, de túlságosan
ledöbbentem ahhoz, hogy higgyek a szememnek.
Aztán még egy lépést. Aztán még egyet. Mintha egy
egész élet telt volna el, mióta megindultam.
Már olyan közel volt, hogy csaknem
megérinthettem. Szőke haja a víztől barnának
látszott, a homlokába lógott, és még vizesen is
hullámos volt. Ámulva néztem, ahogy az eső lefolyik a
hajáról végig az arcán, belefut az állán lévő vájatba,
lecsorog a nyakára, a kulcscsontnál kis tócsába
gyűlik, majd tovább folyik a mezítelen mellkasára.
 Daniel – suttogtam, attól félve, hogy megint
álmodom.
 Gracie – nyújtotta felém egyik remegő kezét.
Megragadtam, mire magához húzott. Mindkét
kezével megfogta az államat, ajkaink találkoztak, és
máris egymást csókoltuk – eső és könny keveredett az
arcunkon. Úgy csókolt, mintha attól félne, hogy soha
többé nem csókolhat.
Átöleltem meztelen mellkasát, és megremegtem,
ahogy forró bőréhez értem. Sohasem akartam
elengedni.
Ám ekkor fájdalmasan felkiáltott és elhúzódott.
Megláttam a vőrös, hólyagos csíkot bal vállának
izmain, ahol az ezüstgolyó átszakította a bőrét.
Megremegett, teste rángatózni kezdett, és olyan erővel
kiáltott fel, hogy tudtam, nem pusztán a golyó ütötte
sebtől szenved. Mintha a belső részeit akarta volna
szétszaggatni valami.
Újabb lövések hangzottak mögöttünk. Egyre
közelebbről. Valaki rátalált a nyomunkra? Kezemmel
megtámasztottam Daniel remegő testét, de kicsúszott
a szorításomból, és a földre rogyott.
Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy Danielt
látva ne kezdjek sikoltozni. Úgy feküdt a sárban,
mintha halott lenne.
 Tizennyolcadik fejezeT

NÉHÁNY PERCCEL KÉSŐBB

Forró volt. Tüzelt a homloka. Ahogy hazafelé
támogattam, a bőrömön a hideg eső ellenére is kiütött
az izzadság, annyira meleg volt a teste. Úgy éreztem,
mintha nukleáris tűz égetné. Kapkodó lélegzetvétele
megijesztett. A testén néhány percenként roham-
szerű remegés futott végig. Nem tudtam, mi baja,
csak azt, hogy a lehető leghamarabb biztonságba kell
vinnem. Legalább annyira magához tért, hogy állni
tudott. Így, hogy kezével a vállamat ölelte, és rám
nehezedett, képes voltam járni. Hurcoltam magam
után – még jó, hogy legalább a lábai
engedelmeskedtek –, át az erdőn. Mire elértem a
kertünk hátsó kerítését, csaknem összeestem a
kimerültségtől. Nem tudom, honnan szedtem annyi
természet-fölötti erőt, hogy átlódítsam.
A két puskát elrejtettem a hátsó veranda alatt –
féltem, ha az erdőben hagyom, a vadászok
megtalálják, Danielt pedig bevittem a házba. Teste
csúszott a rátapadt sártól, és még mindig tűzforró
volt. Halkan nyöszörgött, majd kisiklott a kezemből,
és elterült a konyha linóleumpadlóján.
Hogyan lehet valakinek ilyen magas láza?
Hirtelen azt kívántam, bárcsak itt lenne anya,
hiszen ő nővér. Annak nyilván nem örülne, hogy a
barátom anyaszült meztelen fekszik a konyhapadlón,
de jobban tudná, mit kell kezdeni egy ennyire súlyos
beteggel. A lehető leggyorsabban le kell vinnem a
lázát, de abban is biztos voltam, hogy pár Algopyrin
nem lesz elég.
Nagyot nyögve újra felemeltem, és felvittem az
emeleti fürdőszobába. Beültettem a kádba, az... ööö...
derekára kéztörlőt terítettem, és kinyitottam a csapot.
A hideg vizet a lábára eresztettem, és ellenőriztem a
hőfokot.
A víz, ami elhagyta a csapot, hidegebb volt, mint a
kinti eső, de gyorsan felmelegedett, ahogy a forró
bőréhez ért. Lefutottam, kivettem egy egész vödör
jeget a mélyhűtő jégkészítőjéből, és felvittem.
 Kérlek, ne gyűlölj nagyon – mondtam Danielnek,
majd ráborítottam a vödörnyi jeget. Felnyögött,
szemét egy pillanatra félig kinyitotta. Legalább
eszméletén van. Bőréről gőzölgött a pára.
A vállán lévő felhólyagzott sebbe beletapadt a sár.
Nem akartam, hogy elfertőződjön, ezért megmostam a
kezemet és a karomat, aztán felvettem egy maréknyi
immár hideg vizet, és a vállára locsoltam, majd
átszappanoztam. Amennyire óvatosan csak tudtam,
átmostam a vállát. Amikor az ujjam hozzáért a
sebhez, megrándult a fájdalomtól. Ahogy leöblítettem
a koszt, a válla hátsó részén is hasonló sebhelyet
találtam. A golyó itt távozhatott, miután csontot nem
érve áthatolt a karján. Ahol az ezüstgolyó a testével
érintkezett, égett felületet hagyott maga után.
Igencsak fájdalmasnak látszott, de legalább attól nem
kellett félnem, hogy elvérzik.
Lemostam a karjait, aztán a hátát, végül a
mellkasát, és próbáltam nem gondolni arra,
mennyivel nagyobb most minden testrésze. Daniel
mindig magas volt, de vékony testalkatú. Izmai
azonban most nagyobbak és keményebbek voltak,
mint amilyenre emlékeztem. Még az álla és az
arccsontja is markánsabb lett. Minden tökéletes
formájú rajta. Mintha maga Adonisz fürdőzne a
kádamban.
Miután lemostam, megsamponoztam a haját, és
kidörgöltem belőle az egyheti erdei kóborlás mocskát.
Ahogy fölé hajoltam, hogy a már tiszta, nedves haját
kifésüljem a homlokából, felemelte a kezét, és
megérintette a karomat. Sötét szemét kinyitotta, és
egy pillanatra a szemembe nézett.
 Köszönöm – mondta halkan, bár kissé csattogó
fogakkal. Aztán újra becsukta a szemét, és
megborzongott.
Megérintettem a homlokát, és éreztem, hogy most
már kimondottan hideg, bár a jég régen elolvadt a
vízben.
Valamit rosszul csináltam?
Gyorsan átöltöztem a jóganadrágomba és egy laza
felsőbe, a koszos ruhámat pedig bedobtam a
mosógépbe, és ráöntöttem egy jókora adag mosóport,
hogy a sáros bizonyítékot eltüntessem. Utána hoztam
egy tiszta pizsamát Jude gazdátlan szobájából. Daniel
a flanelnadrágot hagyta, hogy ráadjam, de a felsőt
nem vette fel.
 Nem akarok újra belázasodni – mondta kissé
elkékült szájjal, mire arra gondoltam, vajon egy csók
felmelegítené-e. Ehelyett azonban száraz törülközőt
terítettem a vállára, és az ágyamhoz támogattam. Alig
ért oda, lábai megbicsaklottak.
 Nem igazán tudom ám, hogy mit csinálok –
mondtam, miközben betakargattam. – Talán
segítségért kellene mennem. – Nem akartam magára
hagyni, de mi van, ha több segítségre van szüksége...
 Ne! – nyögte, és belekapaszkodott a kezembe. –
Kérlek, maradj velem!
Bólintottam, majd bemásztam mellé az ágyba.
Hozzábújtam, hogy a testemmel segítsek neki
felmelegedni, de csakhamar ismét felment a láza, és
jégtömlőket kellett hoznom a fagyasztóból a
homlokára. Aztán egyszerre csak megrázkódott, és a
takaróba kapaszkodva felsikoltott, mintha valamilyen
láthatatlan erő próbálná elragadni.
 Biztos, hogy ne menjek segítségért? – kiabáltam
túl a sikolyát.
 Talán Dr. Connors...
 Ne! – rázta meg a fejér Daniel. Megragadta a
karomat, és meztelen mellkasához húzott. Úgy
kapaszkodott belém, mint fuldokló a mentőövbe. – Azt
akarom, hogy maradj itt ma este. Nehogy elmenjek
megint...
Ekkor jöttem rá, hogy mi történik: Daniel nem
beteg volt, és nem is az ezüst okozta a rosszullétét.
Testében küzdelem zajlott. Azért küzdött, hogy ember
maradjon.
Átöleltem, és teljes erőből szorítottam – rajtam
múlott, túléli-e ezt a küzdelmet.
 Tizenkilencedik fejezeT

SZERDA REGGEL
Nem engedtem el Danielt, a hőhullámok és a hideg
szakaszok alatt, a fájdalomkiáltások és az elkékült
ajkáról szinte suttogva elhangzó farkasszerű
vonyítások alatt is folyamatosan a karomban
tartottam.
Végül jóval három után nagyot sóhajtott, és már
nem szorított annyira. Bőre nem volt sem túl hideg,
sem túl meleg, és már nem kapkodott levegő után,
hanem rendesen lélegzett. Megfeszült izmaiból
távozott a feszültség, és mély álomba szenderült.
Sokáig néztem. Aranybarna haját kisimítottam a
homlokából, ujjaimat finoman végighúztam tökéletes
vonalú állán és arccsontján. Óvatosan, nehogy
felébresszem, csókokat leheltem a homlokára. Nem
tudtam ellenállni. Szerettem volna mélyen magamba
vésni minden vonását. Úgy éreztem magam, mint aki
az elmúlt héten – amelyet legalább egy évszázad
hosszúságúnak éreztem – a mennyet és a poklot is
bejárta.
De most már itt van Daniel, és csak ez számít.
 Valamikor bizonyosan elaludtam a karjában, mert
néhány órával később arra ébredtem, hogy valaki
kisimítja a homlokomból a hajamat, majd óvatosan
megcsókol.
Lassan kinyitottam a szemem, és megláttam
Danielt, ahogy mellettem fekve engem néz. Ajkát épp
csak egy kicsit húzta el, de legalább mosolygott.
 Hahó – mondtam, és felkönyököltem. – Hogy
vagy?
 Jobban, mint tegnap este. – Sötét szeme úgy
méregette az arcomat, mintha évek óta nem látott
volna. – Köszönöm, hogy mellettem maradtál. –
Közelebb hajolt, és finoman megcsókolt. Erre a
nyakánál fogva közelebb húztam magamhoz, és
erőteljesen visszacsókoltam.
 Ugye, ez nem álom? – kérdezte Daniel. – Olyan
valószerű álmaim voltak, hogy komolyan
megkínoztak.
 Remélem, hogy nem az – mosolyogtam bele a
bőrébe. – Nem könnyű elhinni, hogy tényleg itt vagy,
ugye?
 Hát akkor talán próbáljuk meggyőzni magunkat.
Ez alkalommal hosszabban csókolóztunk. Csak
akkor hagytuk abba, amikor már egyikünk sem
kapott levegőt.
 Emlékeztess majd rá, hogy ébredjek gyakrabban
az ágyadban! – mondta Daniel. Mosolya most már
erőteljes volt, sőt, csintalan.
 Dehogyis! Soha, de soha többé! – Eltoltam
magamtól, miközben játékosan a karjára csaptam.
  Au! – kiáltott fel, és megragadta a karját a vörös,
hólyagos seb alatt, amit az ezüstgolyó ütött rajta.
 Bocs – mondtam. – Mit gondolsz, meg tudod
gyógyítani?
Megrázta a fejét.
 Már próbáltam. Biztosan a tiszta ezüst miatt –
mondta. – Nem sokat tehetek, majd szépen
meggyógyul magától. Rohadtul fáj, de azért bírom
használni a karomat. Nem tudod, hogy kaptam? –
intett a seb felé.
Aggodalmasan vontam össze a szemöldökömet.
 Nem emlékszel?
Megrázta a fejét.
 Meglőttek. Néhány vadász az erdőben. Egy egész
sereg vadász keresett, ráadásul Mr. Daynek
köszönhetően ezüstgolyóik is voltak. – Megérintettem
a vállsebe alatti vörös bőrt. – Örülök, hogy csak
atszaladt rajtad. Nem tudom, arra képes lettem
volna-e, hogy kiszedjek egy golyót belőled. Komolyan
nem emlékszel, hogy meglőttek?
 Minden olyan kusza. Van néhány kép innen és
onnan... Tényleg fejbe vágtál valakit egy puskával?
 Igen. Az egyik vadászt, aki éppen le akart lőni
téged, szóval van mentségem.
 Tökéletes – vigyorodott el.
 És arra emlékszel, hogyan jutottunk ki a
raktárból? – kérdeztem, miközben azon
gondolkodtam, vajon az emlékei mennyire épek.
 Részben. Az megvan, hogy a farkasokkal harcolsz.
Aztán emlékszem, hogy leugrottam az erkélyről, és
ezzé a szuperfarkassá változtam. Ami viszont azelőtt
meg azután történt, teljesen ködös. Inkább érzésekre
emlékszem, mint eseményekre. Például arra az
érzésre, hogy mindent megtennék, csak hogy
megmentselek... – Rám nézett, és tudtam, hogy az
jutott eszébe, amikor majdnem meghaltam. – Aztán
amikor farkassá változtam, éreztem, hogy mekkora
ereje van, és hogy vonz valahová. Azt akarja, hogy
tegyek meg valamit. Menjek el valahová. Találjak rá
valamire. De mindegy volt, milyen messzire mentem,
nem találtam semmit. Keresztül-kasul futkároztam az
erdőben, hogy megtaláljam, noha tudtam, hogy nem
vagyok rá képes. És bár nem akartam menni, vonzott.
Még mindig nem tudom, mit kerestem.
 Örülök, hogy visszaváltoztál és hogy sosem
akartál megölni senkit.
 Nem, azt soha. Egész idő alatt egyszer sem
éreztem, hogy gyilkolnom kéne, nem úgy, mint
amikor fekete farkas voltam. Az egyetlen
szenvedélyem az volt, hogy megvédjelek. Rosszat
azonban nem éreztem sem irántad, sem más iránt,
sőt, most sem érzek. Olyan, mintha nem is vérfarkas
lennék. Hanem valami teljesen más faj.
Daniel közelebb húzott, én pedig a mellére
fektettem a fejem, és hallgattam egy szem szíve
dobogását. Megérintettem a karját. Az ezüst továbbra
is olyan hatással volt rá, mint egy vérfarkasra, de
értettem, miért mondja azt, hogy másnak érzi magát.
 De akkor mi lehetsz? – kérdeztem hangosan, ám
amint a szavakat kimondtam, már tudtam is.
 Daniel meghalt akkor éjjel a templomban, amikor a
kést a szívébe döftem, hogy meggyógyítsam, hogy
megöljem a démon farkast, amely a lelkét a
markában tartotta. És ő meghalt a démonnal együtt.
Csakhogy visszajött. Gyógyultan. Sőt, több mint
gyógyultan. ..
Az, ahogy a képességei visszatértek pár hónappal
később, de gonosz mellékhatások nélkül... meg az
átalakulás, amin keresztülment, hogy fehér farkassá
változott, amikor segíteni, sőt, megmenteni akart, és
nem feketévé, amilyen a gyógyulása előtt volt. És
ahogy most a teste kinézett. Mintha mindene...
tökéletessé vált volna. Gabriel egyszer azt mondta,
hogy az urbatok olyanok, mint a bukott angyalok. Ez
azt jelenti, hogy Daniel többé nem bukott?
– Azt hiszem, hogy újra tökéletes urbat vagy –
mondtam. – Olyan, amilyenek eredetileg voltak az
Isten Kopói. Azt hiszem, hogy... angyal vagy.
 Angyal? – nevetett fel Daniel.
 Igen.
 Ez azt jelenti, hogy szerinted... halott vagyok?
 Nem. Csak tökéletes.
Daniel mélyen felsóhajtott, és az oldalára fordult.
 Hát ebben nem vagyok biztos.
Meztelen mellkasára bámultam, ahogy az izmok a
vállába kötöttek, majd onnan le a karjaiba.
 Látnod kellene magadat. – És éreztem, hogy
elvörösödöm. Sötét, mélynek tetsző szemét rám
emelte, ajka játékos mosolyra görbült.
Megcsippentette a korallszínű ágyneműt.
  Szóval soha, de soha többé nem ébredhetek az
ágyadban, mi? Felnevettem, de a nevetés inkább
csajos kuncogásnak hangzott, ezért még jobban
elvörösödtem.
 Talán majd valamikor, amikor jobbak lesznek a
feltételek. Kezét a tarkómra tette, és közelebb húzott
magához. Ajka először csak megérintett, aztán
mélyebben megcsókolt. Éreztem, hogy másik keze a
derekamra vándorol, ujjai a pólóm aljánál jártak,
majd megérintették a bőrömet, aztán meleg ujjbegyei
egyre följebb kalandoznak. Csókjai követelőzőbbek
lettek, éreztem, hogy vágyik rám. Kezem meztelen
hátát simogatta, és közelebb húztam. Legalább
annyira kívántam őt, mint ő engem. Keze már elérte a
mellkasomat a póló alatt, és ujjaiban éreztem
szívdobogását, ahogy a bőrömhöz ért...
Daniel hirtelen elhúzta a kezét, aztán felült az
ágyon, és távolabb húzódott. Úgy ült, hogy háttal
legyen nekem, és letette lábát az ágy túloldalán.
A vágyakozás még mindig ott bizsergett a
bőrömben.
 Jól vagy? – kérdeztem. Mögé ültem, de nem
mertem hozzáérni ujjaimmal az egészséges vállához
sem.
 Bocs – mondta. – Kicsit bepörögtem. Nem akarom,
hogy a vágyam útjába álljon annak, amit
elhatároztunk. – Tudtam, miről beszél: hónapokkal
korábban eldöntöttük, hogy várunk. Valahol mélyen,
a vágyakozásom alatt, amely még mindig azt
követelte, hogy érintsen meg a kezével, s én is úgy
tegyek, tudtam, hogy igenis meg akarom tartani azt
az ígéretet, amit egymásnak tettünk, még ha
pillanatnyilag nehéz is felidézni, miért is jó az
nekünk.
Előrehajoltam, és csókot nyomtam a két lapockája
közé, majd ujjaim végigfutottak a bőre alatti izmokon.
 Köszönöm – suttogtam a hátának.
Nagyot sóhajtott, majd felállt, és úgy lépett el az
ágytól, hogy láttam, egyetlen érintésem elég lenne
ahhoz, hogy teljesen elveszítse maga fölött az
uralmat. Pontosan tudtam, mit érez.
 Azt hiszem, találnom kéne valami pólófélét.
Mennyi az idő?
Az órára pillantottam.
 Hűha! Majdnem kilenc. Szerintem ma már nem
érünk be időben a suliba – nevettem. Mintha annyira
menni akartam volna.
Daniel is elnevette magát.
 Talán dél körül elmehetnénk, hogy megtegyük a
szégyenkört a büfé körül.
 Nincs miért szégyenkeznünk. – Lerúgtam a
lábamról a takarót, és az ágynak ahhoz a végéhez
másztam, ahol Daniel állt. Tétováztam, nem voltam
biztos benne, hogy elő kell vennem a kérdést, ami
mostanában bennem kavargott. – Figyi, azok a
feltételek, amiket az előbb említettem... Tudod, akkor
este, amikor Caleb raktárában bezártak minket a
pincébe. Emlékszel, mi történt?
  Csak pár részletre. Nagyon zavaros. Mintha egy
kirakó lenne a fejemben, amit össze kéne
passzítanom, de a darabok fele hiányzik.
 Arra emlékszel, hogy megkérdezted...?
Hogy hozzád, megyek-e feleségül? De képtelen
voltam hangosan kimondani. Mi van, ha igazából
nem is akarta megkérdezni? Mi van, ha csak
félelemből tette, nehogy elveszítsem a jövőbe vetett
hitemet? Mi van, ha nem is emlékszik, hogy
megkérdezte, és ha most rákérdezek, akkor teljesen
őrültnek gondol?
Daniel közelebb lépett, hozzám hajolt, és kezével
megfogta a combom külső részét. Ahol megérintett,
bizsergett a bőröm.
 Mire kellene emlékeznem? – kérdezte.
Ráébredtem, hogy olyasvalakinek ígértem oda a
kezem, aki nem is emlékszik rá, és összeszorult a
szívem. Talán nem is akarta megkérdezni, és éppen
ezért nem emlékszik. Szándékosan blokkolja.
 Semmire – mondtam, és elhúzódtam.
 Ne, Gracie! – ragadta meg Daniel a karomat.
Fájdalmas arccal húzott fel magához, amíg egészen
előtte nem álltam, és erősen megszorított, hogy ne
tudjak elfutni. – Bármit is akarsz kérdezni, nekem
igenis fontos. És látom rajtad, hogy neked is. Ne
titkolj semmit előlem! Úgy nem működik ez a
kapcsolat, legalábbis többé nem. Együtt vagyunk
ebben a helyzetben, bármi is legyen.
 Láttam, hogy komolyan gondolja. Talán mégsem
annyira őrült a gondolat, hogy megkérte a kezem,
még ha nem emlékszik is rá.
 Csak arról van szó... hogy amikor be voltunk
zárva... megkérdezted tőlem, hogy... Ez meg mi a
fene? – Hátraugrottam, mire a csípőmet beütöttem az
ágyba. Kiélesedett hallásom váratlan zajt észlelt, és
ettől még azt is elfelejtettem, amit mondani akartam.
Daniel felnevetett, és elengedte a kezemet.
 Tényleg ezt kérdeztem volna?
Felemeltem a kezem, hogy csöndre intsem, aztán a
hallásomra koncentráltam. Jöttek a füleimben a kis
koppanások, és a hallásom élesebbé vált, éppen
akkor, amikor megint elcsíptem a zajt.
Ez alkalommal pontosan tudtam, mi az: egy autó
ajtaja nyílott és csapódott. Mégpedig a mi
kocsibeállónkon.
Aztán újabb zaj, amit rendes hallással is jól
lehetett hallani, valaki kulcsot csúsztatott a lenti
bejárati ajtó zárjába.
Daniel szeme elkerekedett. Ezt már ő is hallotta.
 Ki az? – suttogta.
 Nem tudom. – Megfeszültek az izmaim. – A
szüleim kórházban...
A bejárati ajtó nyikorogva nyílt ki. Hallottam, hogy
valaki belép a küszöbön. A feszültségtől erő költözött
az izmaimba. Ki lehet a házban? És honnan van
egyáltalán kulcsa?
Caleb és a bandája képe ugrott be, ahogy
settenkednek befelé. Hát csak eljöttek értünk is.
  James, ne húzd a földön a takaródat! – hallottam
egy hangot.
Végighullámzott rajtam a megkönnyebbülés.
 Carol néni – mondtam Danielnek, és az ablakhoz
léptem. Sárga Subaruja a ház előtt állt, a csomagtartó
nyitva. Láttam, hogy Charity éppen egy válltáskát
emel ki belőle, miközben James baba a lehullott
levelek fedte pázsiton cibálta maga után a takaróját. –
Charity és James is vele van. Pedig mondtam, hogy
ne hozza őket ide.
 A te véred. Nem csoda, hogy nem hallgatott rád –
mondta Daniel, és csendesen elnevette magát.
 Hé – suttogtam hangosan. – Ezt értem... de
hogyan magyarázzam el neki, mit keres egy félpucér
pasas a hálószobámban?
 Csak mondd meg neki az igazat – vont vállat
eltúlzott közömbösséggel, és felemelte a kezét. – A
vérfarkasok mindig pucérak visszaváltozás után.
 Hahaha. – Ránéztem „ez nem vicces” pillantással,
de én is elmosolyodtam.
 Ne aggódj – suttogta Daniel. – Eltűnésben nagyon
jó vagyok. Újra kinéztem az ablakon, és láttam, hogy
Carol néni autója mögé fehér terepjáró kanyarodik.
 A fenébe!
 Mi az?
 Wright seriff – mondtam, és néztem, ahogy
Marsh-sal együtt kiszállnak a járőrkocsiból. Egyetlen
oka lehet annak, hogy ide jöttek. Pedig már-már
elhittem, hogy megúsztam. – Azt hiszem, a vadászok
a rendőrséghez fordultak. A legjobb, ha most azonnal
bemutatod, mennyire vagy jó eltűnésben.
Daniel felé fordultam, de ő már nem volt sehol.
 Huszadik fejezeT

FÉL PERCCEL KÉSŐBB

Kisiettem a szobámból, le a lépcsőn, így pont
meghallottam, hogy Carol néni az ajtónál üdvözli a
seriffet. Lassítottam, és próbáltam olyan közömbösen
lesétálni a lépcsőn, ahogy csak bírtam. Az előadás
kedvéért jókorát ásítottam is.
 Kicsit korai ez a látogatás – mondta Carol néni a
seriffnek. – Csak most érkeztem.
 Apa miatt jöttek? – kérdezte Charity, hangjából
kicsendült az aggodalom.
 Nem, kisasszony – emelte meg a kalapját Wright
seriff. – Grace-nek szeretnénk pár kérdést feltenni.
Felnézett, és látta, ahogy sétálok lefelé a lépcsőn.
 Glacie! – kiáltott fel James baba. Hozzám rohant,
és belevetette magát a karjaimba. Jó szorosan
átöleltem, bár a szememet nem vettem le sem a
seriffről, sem a helyetteséről. Azok után, ami éjszaka
történt, nem lehet véletlen, hogy itt vannak.
 Hahó, fiatalember, hogy utaztatok? – kérdeztem
az öcsémet.
 Sokat – felelte James. – Éhes.
  Szia, Grace! – vigyorgott rám Marsh túlságosan is
barátságo-san. – Kerestünk az iskolában is ma reggel,
de nem találtunk.
 Nem éreztem jól magam – mondtam. – Máskor
megkértem volna valamelyik szülőmet, hogy
telefonáljon be.
 És mióta küld az iskola rendőröket az
iskolakerülők után? – kerdezett közbe Carol néni. –
Szegény kislány, a szülei mindketten kórházban
vannak. Azt hiszem, ilyen esetben érthető, ha kicsit
lazábban vesszük a dolgokat.
Carol néni sosem volt az a türelmes fajta, és láttam
rajta, hogy szeretné végre behordani a csomagokat.
Nyilván fél éjszaka vezetett, hogy ilyen korán ideértek.
 Nem az iskola miatt vagyunk itt – mondta Wright
seriff. – A múlt éjszakával kapcsolatosan lenne pár
kérdésünk.
 A múlt éjszakával?
Vajon miért cseng ilyen hülyén a hangom, amikor
egyszerűen csak válaszolni akarok?
 Két vadász jött be ma reggel az őrsre. Ők is azok
között voltak, akik tegnap kimentek levadászni azt a
farkast, amelyik napok óta úgy ordít, hogy az egész
városban hallani. Azt állítják, hogy már majdnem
elkapták, de akkor valaki megtámadta és leütötte
őket, sőt még a puskájukat is elvette. Egy-másfél
kilométerre innen történt az erdőben.
 Ez igazán rossz hír – mondtam a tőlem telhető
legkifejezéstelenebb képpel. – De miért engem
keresnek?
  Mert a leírásuk teljes egészében illik rád – felelte
Marsh. – Sőt az egyikük azt állítja, hogy fel is ismert.
Charity döbbenten bámult rám.
 Fogalmam sincs, miről beszél. – Vörös
„hazugságjelek” égtek a nyakamon. Miért vagyok én
ilyen béna, ha hazudni kell?
Carol néni gúnyosan felnevetett.
 Mármint azt mondja, hogy két felnőtt férfi bement
a rendőrőrsre, és azt állította, hogy egy alig
százhatvan centis piszkafa-vékony kamaszlány
megverte őket, maga meg nem nevetett a képükbe?
Pedig ez elég nevetséges. És most, ha nem bánják,
szeretném kipakolni a kocsit, és Jamest letenni
aludni. Egész éjjel vezettem, hogy ideérjünk. – Azzal
rájuk akarta csukni az ajtót.
Marsh bedugta a lábát az ajtórésbe.
 Ennek ellenére szeretnénk körülnézni, ha nem
probléma. – Egyenesen a szemembe bámult. – Attól
félünk, hogy az a személy, aki a vadászokat
megtámadta, egy veszélyes vadállatot is rejteget. A
farkas, amelyik meglépett a vadászok elől,
valószínűleg két halálesetért is felelős. Az egyik egy
nővér a városi kórházban, a másik Peter Bradshaw,
aki két napja halt meg.
 Tessék? – kérdezte Charity halkan. Amikor Pete
haláláról hallott, eltátotta a száját. Nyilván még senki
sem említette neki.
 Ez közbiztonsági kérdés – mondta Wright seriff.
 Az unokahúgom értelmesebb annál, minthogy
veszélyes állatot hozzon a házba.
 Minden erőmmel próbáltam nem elvigyorodni.
Charity újra furán nézett rám.
 Különben is ismerem a jogaimat – mondta Carol
néni, és uj- jával Marsh felé bökött. – Ha be akarnak
jönni, házkutatási engedélyre van szükségük.
 Ne – vágtam közbe. – Nyugodtan körülnézhetnek.
Semmi rejtegetnivalóm sincs. – Oldalra léptem, és
intettem, hogy jöjjenek be. Csak akkor szállnak le
rólam, ha megadom nekik, amit kérnek. Bíztam
annyira Daniel képességeiben, hogy tudjam, nem
fognak rátalálni.
 Hamar végzünk – mondta Wright seriff, amikor
Marsh-sal együtt beléptek. Hallottam, ahogy
bakancsos lábukkal végigjárják a házat, ajtókat
nyitnak és csuknak.
Carol néni végig a nyomukban lihegett, és morgott
a sár miatt, amit széjjelhagytak. Carol néni és anya
kevés dologban hasonlítottak, ez volt egyik, amiben
igen. Charity valami olyasmit motyogott, hogy ki kell
pakolnia a kocsit, aztán kisietett az ajtón.
 Éhes vagyok – mondta James ismét, és rugdosni
kezdett a karomban.
 Gyere, adok egy kis müzlit – mondtam, miközben
szuperhallásommal a seriffet és Marshot követtem,
akik éppen akkor indultak, hogy az alagsort
átkutassák. Reméltem, hogy az összes sár kimosódott
a gépben lévő ruhákból.
Beültettem Jamest az etetőszékbe, aztán
kinyitottam a kamrát, és elővettem egy doboz
gabonapelyhet. Egy tálba öntöttem, és elé raktam.
  Ba’á is? – kérdezte James, és túl cukin mosolygott
ahhoz, hogy nemet mondhattam volna.
Fogtam egy banánt a pultról, és kivettem egy kést a
késtartóból. Ahogy azonban hámozni kezdtem,
eszembe jutott, hogy a vadászok puskáit betettem a
hátsó veranda alá. Tegnap este annyira aggódtam
Daniel miatt, hogy teljesen megfeledkeztem arról,
hogy elrejtsem őket. A hátsó kijárat felé néztem, és
felmértem, milyen gyorsan érhetnék a fegyverekhez,
még mielőtt a rendőrök visszajönnek. De mit kezdjek
velük? Dobjam át a kerítésen az erdőbe? És mi van,
ha valamelyikük meglát közben? Mi van, ha
elkapnak?
 Ba’á, ba’á, ba’á – skandálta James az asztal
mellől.
 Adom. – A második szeletnél tartottam, amikor
Marsh lépett a konyhába. Összerezzentem, aztán
felszisszentem. Sikerült elvágnom az ujjamat. A vágás
azonnal vérezni kezdett, ezért fogtam egy papírtörlőt,
és az ujjam köré csavartam. Marsh megbízott
gúnyosan figyelt. Mintha a rezzenés a bűnösségem
biztos jele lett volna.
 Ne haragudj, hogy megijesztettelek – mondta. –
Nem baj, ha kint is körülnézünk, ugye?
Szerettem volna letörölni azt a vigyort az arcáról.
 Egyáltalán nem.
A szemem sarkából figyeltem, ahogy kiment a
hátsó ajtón a verandára. Éppen a puskák rejtekhelye
fölött állt meg. Mit fogok mondani, ha megtalálják?
Idegesítően vidám nótát fütyörészve lesietett a
verandalépcsőn, aztán eltűnt a szemem elől.
Rászorítottam a törlőt a vágásra, és az égető
fájdalmat legyőzve próbáltam begyógyítani a sebet.
Közben lábujjhegyre állva kilestem az ablakon. Még
így sem láttam. Amikor hátrébb léptem, beleütköztem
Carol nénibe, aki mögöttem állt.
 Mit csinálsz? – kérdezte.
 Semmit. – Felmutattam az ujjamat, amely körül
még ott volt a véres papírtörlő. – Csak megvágtam
magam.
Carol néni megemelte a szemöldökét, és éppen
mondani akart valamit, amikor a belépő seriff hangja
belefojtotta a szót.
 Minden tiszta? – kérdezte. Légköri zaj recsegését
hallottam, és rájöttem, hogy egy kézi adó-vevőbe
beszél.
 Minden – felelte a másik hang. A csalódott
hangsúlyból tudtam, hogy csak Marshé lehet. – A
kertben semmi különös.
Hogyhogy nem talált semmit?
 Elnézést, hogy így magukra törtünk reggel,
asszonyom – mondta Wright seriff Carol néninek. –
Úgy látszik, itt minden rendben.
 Miért mit vártak? – csattant fel. – De kérem!
 Őszintén sajnálom. De muszáj volt elvarrnom
minden szálat, ami ebbe az irányba vezetett. Múlt
éjjel az egész erdő hemzsegett a vadászoktól, a farkas
mégis elmenekült. Nem akartam, hogy bárki
veszélyeztesse akár magát, akár más városbelit.
  Ba á! Ba át akalok! – kiáltotta James. Vékony,
éles hangján hallottam, mennyire fáradt. Fogtam egy
másik banánt, és miközben hallgattam, hogyan kíséri
ki Carol néni a seriffet a bejárati ajtón, egy
kenőkéssel gyorsan felszeleteltem. Amíg nem
hallottam, hogy elhajtanak, képtelen voltam ellazítani
az izmaimat. A hátsó kertbe azonban továbbra sem
tudtam kimenni, hogy rájöjjek, miért nem találta meg
Marsh a puskákat, Carol néni ugyanis úgy döntött,
hogy nekem füstölgi ki magát a kisvárosi élet és a
Rose Crest-i önkormányzat hülyesége miatt.
Amikor már úgy éreztem, hogy órák óta hallgatom
Carol nénit, észrevettem, hogy James elaludt: arca
egyik oldala úgy pihent a száraz gabonapelyhen és a
banánszeleteken, mintha párna lenne.
 Szerintem vidd fel Jamest a szobájába, és dőlj le
te is! – mondtam a nagynénémnek. – Megérdemled,
hiszen végig te vezettél.
Carol néni ásított, és felvette Jamest. Amint
felmentek a lépcsőn, kisurrantam a konyhai ajtón a
hátsó kertbe. Majd megölt a kíváncsiság. Miért nem
találta meg Marsh a puskákat?
A verandalépcsőn siettem felelé, amikor
meghallottam, hogy valaki utánam pisszeg.
Felnéztem, láttam, hogy Daniel a tető szélén
egyensúlyozik. Szóval ott bújt el!
Felállt, mezítelen lábujjai túllógtak a tető szélén.
Ha átlagos lenne, aggódtam volna, hogy leesik. Így
azonban néma imádattal néztem, ahogy
elrugaszkodott, sőt, még egy szaltót is vetett a
levegőben, mielőtt néma csöndben, guggolva földet
ért. Az a jelenet jutott eszembe, amikor először beszélt
a képességeiről. Akkor lépett le hasonlóan.
 Magamutogató – mondtam csípősen, de azért
elismerően elmosolyodtam. Akár egész nap el tudtam
volna viselni, hogy a mutatványait nézzem.
 Ugyan, ne tagadd, hogy szereted nézni! –
Csintalan mosolyát legszívesebben lecsókoltam volna
az arcáról. Hogyan bírtam ki nélküle egy egész hétig?
 Igen, szeretem. – Csípőre tettem a kezem. –
Csakhogy attól, hogy a seriff elment, vannak még
emberek a házban.
 Igazad van. – Leguggolt, hogy a konyhaablakból
ne láthassák meg. – Te jól vagy? – A véres papírtörlőre
mutatott, amit még mindig az ujjam köré csavarva
viseltem.
 Csak egy kis vágás – mondtam, és levettem a
papírtörlőt, hogy megmutassam: már meg is
gyógyítottam. Még egy kis, rózsaszín heg sem volt a
vágás helyén.
 Egyre jobb vagy az öngyógyításban – bólintott.
A gyógyítás volt az a képesség, amit a leglassabban
sajátítottam el.
 Igen, szerintem is. – Közben hangokat hallottam a
házból. Koncentráltam és rájöttem, hogy Carol néni
beszél valakivel telefonon: a rendőrségi látogatást
panaszolta éppen a legújabb pasijának.
 Gyere! – intettem Danielnek, hogy kövessen.
Szerettem volna új helyet találni a puskáknak, amíg
Carol néni nem figyel. Meg-kerültem a veranda szélét,
és a réshez mentem, ahová előző éjjel betoltam a
puskákat. Jó mélyen benyúltam, majd be is lestem a
lyukba.
 Ugye Marsh nem vitt ki semmit a hátsó kertből?
Daniel megrázta a fejét.
 Ha jól emlékszem, üres volt a keze. Miért?
 Mert eltűntek... – De magamban sem voltam
biztos. Ugyan megesküdtem volna, hogy előző éjjel ide
rejtettem a puskákat, de az sem lehetetlen, hogy csak
képzeltem azt a részt. Az egész éjjeli kaland olyan
szürreálisnak tűnt. Mégiscsak az erdőben hagytam
őket? Megráztam a fejem. Tudom, hogy nem hagytam
volna csak úgy ott őket. – Lassan becsavarodom.
Esküszöm, pont itt voltak. Nem tudom, mi történt.
 De, mik? – Daniel megemelte a szemöldökét. Ő
nyilván any- nyira rosszul volt, hogy egyáltalán nem
emlékezett a puskákra.
 Ezeket keresed? – kérdezte egy hang a hátunk
mögött.
Daniel és én megfordultunk: valaki felemelt
puskával állt mögöttünk.

KÁBÉ TÍZ MÁSODPERCCEL KÉSŐBB

 Charity! – ugrottam fel. – Mi a fenét csinálsz?
Amikor megláttam a tizenhárom éves húgomat
kezében lőfegyverrel, kis híján szívrohamot kaptam.
Félig emelte csak fel, mintha túl nehéz lenne.
 Hé, Char! Óvatosan! – Daniel a puska felé nyúlt. –
Add inkább ide!
  Nem – mondta, és hátrébb lépett. – Amíg meg nem
válaszol-tok néhány kérdést.
 Ne szórakozz, Charity! – szólaltam meg az
idősebbik nővér parancsoló stílusában. – Tedd már le!
Még elsül.
Charity egyik kezét a zsebébe dugta. Előhúzott
valamit, és kinyújtott kezén felénk mutatta. Közben
majd’ elejtette a nehéz puskát.
 Ilyenekkel van megtöltve? – A kezében egy fényes,
ezüstgolyó ült. Nem azok a rézszínűek, amelyeket
általában puskába töltenek.
 Ezek ezüstgolyók, nem? – A másik kezével is
megfogta a puskát.
 Igen, és veszélyesek. De tedd már le a fegyvert!
Nem játék.
 Tudom – felelte. – És azt is tudom, hogyan kell
használni. Nemcsak neked tanította meg Kramer
papa, hogyan kell lőni.
Igaza volt, tényleg. Kramer nagypapa mindig egy
kicsit cowboynak képzelte magát. Régebben sokszor
meghívott minket egy-egy hónapra a nyaralójaba,
ahol megtanított, hogyan kell lőni meg halászni. Én
nem nagyon szerettem a fegyvereket, de harminc
méterről simán lelőttem egy sörösdobozt a fa tetejéről.
Charity akkoriban még nagyon pici volt, de most úgy
tűnt, jó pár dologra emlékszik, például hogy hogyan
kell megtölteni egy puskát.
 Igen, és Kramer papát kiverné a frász, ha látná,
hogy tartod azt a puskát. Te is tudhatnád, hogy a
végén még valaki megsebesül így. – Nagyot
szusszantottam. – Na, most pedig add ide szépen!
 Vagy mi? Megmondasz Carol néninek? Csak
nyugodtan! Utána meg elmagyarázod neki, honnan is
kerültek hozzád, mert azt én is tudni szeretném.
Megérdemelnéd. Nekem köszönheted, hogy előbb
megtaláltam, mint a megbízott. Tudod, milyen mélyen
be kellett húzódnom a veranda alá, nehogy
meglásson? Még mindig úgy érzem, mintha pókok
mászkálnának a hátamon. – Látványosan
megborzongott, mire összerezzentem. Nagyon
szerettem volna, ha leteszi azt a puskát.
 Köszönöm – mondtam, ezúttal rendes hangon. –
De tényleg vissza kellene adnod. – Kinyújtottam a
kezem, és a puska felé intettem. Vajon miért kereste
őket egyáltalán?
Charity megrázta a fejét, és még szorosabban fogta
a puskát. Ha nem vigyáz, a végén csakugyan lelő
valakit.
 Tudtam, hogy hazudsz – válaszolt a kérdésre,
amit hangosan ki sem mondtam. – A nyakad olyan
vörös volt, mint a főtt rák. Csak azt nem értettem,
miről hazudsz. De úgy gondoltam, ha tényleg voltál az
erdőben, a kerítésen mentél ki, ezért elhatároztam,
hogy körülnézek a hátsó udvarban. Igaz, azt nem
vártam, hogy fegyvereket rejtegetsz. És most tudni
akarom, miért. És az igazat akarom tudni. Addig
ugyanis nem adom vissza ezt a puskát.
 Hűha! A húgom egy nagy teljesítményű puskával
próbál meggyőzni? Hat ha eddig kételkedtem volna,
hogy van közünk egymáshoz. ..
 Te támadtad meg a vadászokat az erdőben, és te
vetted el a puskájukat, ugye? – kérdezte.
Megráztam a fejem, de Charity nem dőlt be.
 Ha nem te rejtetted a veranda alá ezeket a
puskákat, akkor hogyan kerültek oda?
 Nem tudom, talán valaki más...
 Már megint hazudsz – biccentett vörös foltos
nyakamra mutatva. – De nem értem, miért. Miért
támadnál meg éppen te két vadászt? Miért lopnád és
rejtenéd el a puskáikat? És hogyan? És miért tennél
ilyesmit csak azért, hogy valami farkast megments?
Ez annyira nem normális. Csakhogy az elmúlt évben
nem viselkedtél túl normálisan. Amióta Daniel
visszajött. – Danielre nézett, aki a kezét a pizsama
zsebébe dugva próbált lazán állni. Ettől nem látszott
ártatlanabbnak, viszont nagyon látványosan
kidomborodtak a mellizmai. Charity elpirult kissé,
nyilván azért, mert most esett le neki, hogy Daniel
felsőteste meztelen. Mégiscsak lány, még a nagy
fejmosás közepette is észre kell, hogy vegye Daniel
testének tökéletességét.
Hirtelen összevonta a szemöldökét.
 Az... az ott egy golyó ütötte seb? – Megemelte a
puska csövét, ami most Daniel vállára mutatott. A
gyomrom erre úgy hintázni kezdett, mintha a viharos
tengeren hajóznék éppen. – Vagy valami égés? Vagy
mindkettő?
 Daniel úgy nézett rám, mintha azt akarná
kérdezni, mit válaszoljon a kérdésre. Csakhogy nem
maradt időm a válaszra.
 Istenem! – Charity arcán a halvány vörös pír
elmélyült, és szinte láttam rajta, ahogy lassan leesik
neki, miről is van szó. – Ezüstgolyók? Szóval a
vadászok nem közönséges farkast kergettek, ugye?
Persze, hiszen a seriff is azt mondta, hogy az egész
város hallotta az üvöltését. Márpedig az nem
lehetséges. Egy közönséges farkast két kilométerről
már nem lehet hallani. Tudom, mert tavaly a
farkasok voltak a bioszprojektem témája.
Egyáltalán nem tetszett, ahogy a mondataiban a
közönséges szót hangsúlyozta. Az meg még kevésbé
tetszett, ahogy a puska a remegő kezében állt:
egyenesen Danielre célzott.
 Charity, nem tudom, mit gondolsz, miről van szó,
de...
Charity most felém fordította a puskát, mire
ösztönösen felemeltem a kezem.
 Ne fordítsd már felénk a fegyvert!
 Nem értettem, miért akarnád az életedet
kockáztatni holmi farkasért. – A fegyvert
visszafordította Daniel felé. – De azt-hiszem, most
már értem.
 Mit értesz? – kérdezte Daniel, olyan nyugodtan,
mint valami pszichológus. Mintha nem is őt célozná a
puska.
 A projektem része volt az is, hogy a farkasokkal
kapcsolatos mitológiát feldolgozzam. Emlékszem,
miket írnak az olyan farkasokról, azaz emberekről,
akiket megéget az ezüst. Meg azt is láttam, amikor
leugrottál a tetőről, és úgy értél földet, mintha nem
lenne valami nagy szám. Normális ember erre nem
képes.
Felsóhajtottam.
 Látod, ezért nem jó ötlet felvágni – mondtam
Danielnek.
 Tény – felelte vigyorogva.
 Ez egyáltalán nem vicces! – Charity most ide-oda
fordította a fegyvert kettőnk között. – Nem vagyok
hülye, Grace! Tudom, hogy szerinted semmit nem
veszek észre, mivel csak általános suliba járok. De
igenis látom, hogy valami folyik a háttérben. Amióta
Daniel visszajött... és egyre több a halott, akiket
állítólag vad kutya ölt meg. És amit a hírek
mondanak a Markham utcai rém visszatéréséről.
 Tudom, hogy nem vagy hülye. De nem az van,
amire gondolsz. Azokat nem Daniel tette.
Charity megrázta a fejét, mire a fegyver veszélyesen
imbolyogni kezdett. Pislogott néhányat, hogy
visszaszorítsa a szeme sarkában gyülekező
könnyeket.
 Ő a rém, nem? Egy... egy... vérfarkas!
Már kinyitottam a számat, hogy valami meggyőzőt
hazudjak, de Daniel a vállamra tette a kezét.
 Semmi baj – mondta. – Rájött, hogy mi vagyok,
ezért itt az ideje, hogy mindent elmondjunk neki.
 Szóval igaz? – Eleredt a könnye. A puska szinte
rángatózott remegő kezében. Sejtettem, mennyire
rémült lehet, amikor én rájöttem, hogy micsoda
Daniel, az sem volt problémamentes. De ha most
elveszíti az önuralmát, a fegyver egészen biztosan
elsül.
Három különböző lefegyverzési mód is átfutott az
agyamon, hogyan tudnék mellé kerülni, és kitépni a
puskát a kezéből. Hajrá! – morogta a bennem lakó
farkas. – Veszélyes rád nézve. Menj neki.
Nem. Mindhárom módszer vége az lett volna, hogy
valaki, akit szeretek, megsérül.
 Igen, Charity. És mit akarsz most csinálni? –
Kicsit oldalra húzódtam. – Le akarod lőni Danielt?
 Nem tudom. – Feltört belőle a zokogás. – Nem azt
kéne tennem? Nem kellene megvédenem
mindannyiunkat?
 Ha őt lelövöd azért, mert vérfarkas, akkor le kell
lőnöd Jude- ot is... – Daniel és Charity közé léptem,
így a puska most már rám szegeződött. – Aztán
engem is. – Mert hiába nem voltam még teljesen
vérfarkas, ha végig kéne néznem, hogy Daniel belehal
egy ezüstgolyó ütötte lövésbe, az biztosan azzá tenne.
– Mind azok vagyunk, de nem mi tettük, amire
gondolsz.
 Ne tedd, Grace! – Daniel megfogta a vállamat,
hogy ellökjön a golyó útjából, ha szükséges.
Meg sem rezdültem.
 Szóval? Mit akarsz tenni? – kérdeztem Charityt.
A könnyek vörös csíkjait kivéve az arca olyan fehér
volt, mint a mész.
 – Te...? Nem hiszem el. Te nem lehetsz... Te a
nővérem vagy. Nem értem...
 Ha ideadod a puskát, ígérem, hogy elmesélem az
egészet. – Kinyújtottam a kezem.
 Az egészet?
 Igen – felelte ezúttal Daniel.
A szívem legalább negyvenet ütött, amire Charity
végre leeresztette a fegyvert, és átadta nekem.
Gyorsan Daniel kezébe nyomtam, mert Charity
megtántorodott, és a karomba omlott, s úgy sírt,
ahogy csak a kisgyerekek tudnak, noha ő már nem
volt kisgyerek többé.

EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB

Jó sokáig tartottam a karomban Charityt, mire
lerogyott a halott pázsitot fedő őszi levelekre. Térdét a
mellkasához húzta, és megkért minket, hogy az
elejétől mondjunk el mindent. Daniel röviden
összefoglalta az urbatok történetét, de a mi életünk
történetét és a múlt év elmesélését rám hagyta,
valószínűleg azért, mert a memóriája még mindig nem
volt tökéletes. Észrevettem, hogy ő is ugyanolyan
figyelmesen hallgatott, mint Charity, amikor az elmúlt
hét eseményeit összefoglaltam.
Elmondtam ugyan Charitynek az igazat, de arra
ügyeltem, hogy a személyes részleteket kihagyjam.
Például azt, hogy egész éjjel a karomban tartottam
Danielt, nehogy újra visszaváltozzon fehér farkassá.
Azokat a titkokat sem mondtam el neki, amit Caleb
raktárának pincéjében osztottunk meg egymással mi
ketten. Úgy gondoltam, Danielnek nem így kell
tudomást szereznie arról, hogy feleségül kért.
Amikor Jude történetét meséltem, Charity
megborzongott. Amikor hallotta, miket tett. Amikor
megtudta, hol volt az utóbbi hónapokban. Amikor
megtudta, hol van most.
 Meglátogathatom? – kérdezte.
 Még nem – feleltem, és igyekeztem visszafojtani a
rám törő szégyent. Itt van az én még nem is egészen
tizenhárom éves húgom, és kész arra, amit én
napokig halogattam, és amit végül tegnap el is
toltam. – Nem hiszem, hogy készen áll rá.
Daniel végig csöndben volt, amíg beszéltem, de
amikor Jude- hoz értem, láttam a pillantásán, hogy
tudja, mit érzek. Vajon amikor összekapcsoltak
bennünket az álmok, képes volt érzékelni a félelmet
és a fájdalmat, amit a bátyámmal kapcsolatban
éreztem? Amikor aztán ahhoz a részhez értem, mi
történt valójában apával, Daniel megnyugtatásul a
vállamra tette a kezét, és újra eszembe jutott, milyen
jó lett volna, ha akkor velem van a kórházban.
Charity nagyon komolyan fogadta a beszámolót,
régen rá kellett volna jönnöm, mennyire érett. Szeme
csak néhányszor vándorolt a Daniel mellett fekvő
puskára. Amikor végül minden fontos részletet
elmondtam neki a Sötét Királyoktól kezdve a farkas-
vadaszokig, akik Pete Bradshaw állítólagos gyilkosát
akarták elkapni, egészen a mai reggeli találkozóig a
seriffel és Marsh megbízottal, nagyon sóhajtott, és
úgy csípte két ujja közé az orrnyergét, mintha bent
akarná tartani mindezt a rengeteg információt az
agyában.
 Oké – mondta. – Csak azt nem értem, miért
mondja mindenki, hogy Pete Bradshaw meghalt,
amikor pedig él.
 Sajnálom, Charity, de tényleg halott. Épp a
kórházban voltam, amikor két napja meghalt.
Olyan határozottan rázta meg a fejét, hogy
meglepődtem.
 Lehetetlen.
 Tudom, mennyire nehéz elhinni, hogy valaki, akit
ismertél, halott...
 De hát nem halott! – tartott ki a maga igaza
mellett. – Amikor kora reggel a belvárosban
megálltunk tankolni, láttam Pete Bradshaw-t. Igaz,
furán viselkedett, de azért elég élőnek látszott.
Majdnem teljes fél percembe került, hogy
válaszoljak. Mintha az agyam és a szám nem akartak
volna kommunikálni egymással.
 Biztos, hogy Pete volt? Nem csak valaki, aki
hasonlít hozzá? Lehet, hogy a temetése miatt néhány
unokatesója itt van most a városban.
 Pete-nek nincsenek unokatesói. Az anyukája
mondta, amikor nálunk vacsoráztak hálaadáskor.
 Nincsenek? Pedig azt gondoltam... – Eszembe
jutott, hogy Pete egyetlen nagybátyja alig idősebb
nálunk. Így, még ha vannak is unokatesói, túl
fiatalok ahhoz, hogy Pete-tel összekeverjék őket. –
Nem tudom, ez mi lehet. – Ott voltam a kórházban,
amikor az orvos halottnak nyilvánította Pete-et, sőt,
még a hírekben is bemondták, hogy meghalt. Nem
tévedhettem. Kell, hogy legyen másik magyarázat...
Charity bizonytalanul nézett ránk.
 Ha Pete meghalt, és most mégis él, mint Daniel,
az nem azt jelenti, hogy ő is vérfarkas?
 Nem tudom. – Felálltam a fűről. – De meg fogom
tudni. Még ha olyasvalamit kell is tennem érte, amit
soha többé nem akartam.
 Huszonegyedik fejezeT

CSÜTÖRTÖK DÉL UTÁN

Charity nem örült annak, hogy nem vittük magukkal,
de az az igazság, hogy Pete-ügyben fogalmam sem
volt, milyen veszéllyel kell Danielnek és nekem
szembenéznünk, és nem akartam, hogy baja essen.
Mielőtt elindultunk volna, teljes titoktartást
fogadtattam vele, és megbíztam azzal a mindennél
fontosabb feladattal, hogy Carol néni előtt kimentsen.
 Amikor Carol néni felkel, mondd neki, hogy a
kórházba mentem – utasítottam Charityt, mielőtt a
Corollába beszálltunk volna Daniellel. – Vagy hogy
Aprilnél vagyok, és egy projekten dolgozunk. Vagy
ilyesmi. Lehet, hogy csak későn érek haza.
Daniellel először a lakásához mentünk, hogy a
pizsamánál alkalmasabb öltözéket keressünk a
küldetéshez. Amíg ő a fürdőszobában átöltözött, a
kanapén ülve várakoztam, és próbáltam nem
gondolni arra, ami majdnem megtörtént, amikor
utoljára ebben a szobában voltunk.
Mert amiatt az eset miatt nem is igazán szabadna
itt lennem.
  Bocs, hogy ilyen sokáig tartott – mondta Daniel,
amikor a nappaliba lépett. Sötét farmert és egy fehér
inget viselt. Az ing a nyakánál nem volt begombolva,
és teljesen a mellkasára feszült. – Három nadrágot is
fel kellett próbálnom, mire találtam egyet, amelyik
nem szorít.
 Mondtam, hogy nem csak képzelődöm. Nagyobb
lettél. – Felálltam az ágyról, és hozzá léptem. Kezemet
az ingujja alatti kemény izmokra helyeztem. – És nem
mondhatnám, hogy zavar a végeredmény. Pedig azt
gondoltam, nem lehetsz helyesebb... – Lábujjhegyre
álltam, és megcsókoltam az állát.
Daniel kedveskedve felmordult.
 Szeretnél megnyugodni kicsit, mielőtt elindulunk?
– Lehajolt, hogy meg tudjon csókolni. Még mielőtt az
ajka az enyémhez érhetett volna, a lakás ajtaja
megnyikordult, ő pedig felkapta a fejét. – Vendégünk
jött.
Elengedtem Daniel kezét, és az ajtó felé fordultam.
Az ajtóban Brent, Ryan és Zach állt. Slade kissé
mögöttük toporgott a lakásba vezető betonlépcsőn.
 Hangokat hallottunk innen lentről – magyarázta
Ryan. – Gondoltuk, megnézzük, ki az. Nem akartuk,
hogy valaki betörjön az alfa lakásába, amíg távol van.
Brent oldalba lökte Ryant, aztán a mögöttem álló
Daniel felé intett.
 Úgy látom, már nincs is annyira távol.
 Szent szar! – kiáltott fel Ryan. – Tényleg te vagy
az?
 Legutóbb még én voltam – felelte Daniel.
  Szent szar! – Ryan beugrott a lakásba, és úgy jött
oda hozzánk, mint egy izgatott kölyökkutya. Brent és
Zach a nyomában. Slade az ajtóban állt, és olyan
döbbentnek látszott, hogy biztos voltam benne, kicsit
fél.
 Nem hiszem el – mondta Ryan. – Úgy néz ki,
elveszítettem Slade fogadását. Biztos voltam benne,
hogy legalább hálaadásig nem alakulsz vissza.
 Bocs, de te jövő márciusra fogadtál – fordult Brent
Ryanhoz.
Ryan felé pördült.
 Nem. Nem is igaz.
 Dehogynem. Az összes fogadást leírtam. – Brent a
zsebébe dugta a kezét, mire Ryan rá akarta vetni
magát.
 Fiúk! – szóltam közbe. – Viselkedjetek!
Ryan és Brent abbahagyták a vitát, és felém
fordultak.
 Azt hiszem, itt az idő, hogy hivatalosan is
találkozz az elveszett fiúkkal – mondtam Danielnek.
 Elveszett fiúk? Mint abban a régi Kiefer
Sutherland filmben?
 Mi? Nem, hanem mint Pán Péter és az elveszett
fiúk.
 Ezzel most letündérezett bennünket? – kérdezett
közbe Slade.
 Nem – mondta Brent. – Azokra az eltűnt fiúkra
céloz, akik sosem akartak felnőni, hanem inkább Pán
Péterrel maradtak rosz- szalkodni.
  Mondom, hogy tündérek – tette Slade karba
tetovált kezeit.
 Mondom, hogy Kiefer Sutherland – vigyorodott el
Daniel.
 Kábé hét évvel ezelőtt együtt játszottunk a
színjátszóban, és nagyon mérgelődtél anyámra, mert
szoknyát adott rád, pedig te kalóz akartál lenni.
Daniel szabadkozva felemelte a kezét.
 Részleges amnézia, nem emlékszel? Bizonyára
blokkoltam minden emléket azzal a szoknyával
kapcsolatban.
Brent, Zach és Ryan nevetett, hajszál híján Slade is
elmosolyodott.
 No, mindegy – legyintettem. – Igazából azt
akartam mondani, ideje, hogy találkozz a falkáddal.
 Mármint személyesen – nyújtott kezet Daniel
Zach-nek. – Bocs, de ahogy már említettem, az
emlékeim kissé foghíjasak. Nevekre egyáltalán nem
emlékszem.
 Ő Zach – mondtam, amikor kezet fogtak. – A
legfiatalabb Ryan. A kellemetlen alak Brent.
 Elfogadom a jellemzést – mondta Brent, és
kézfogás helyett inkább összeütötte az öklét Daniellel.
 Ő pedig Slade – mutattam az ajtóban álló fiúra.
Daniel kinyújtotta Slade felé az öklét, és esküszöm,
hogy a tet- kós csávó először megrezzent. Aztán pár
másodperc gondolkodás után ő is összeütötte az öklét
Daniellel. Pasik.
 De hát öten vagytok, nem? – fordult Daniel
Ryanhoz és a többiekhez. – Valaki hiányzik.
  Marcos. – Zsebre tettem a kezem. – Meghalt a
raktárnál történt robbanásban.
A fiúk lehajtották a fejüket, mintha egy pillanatnyi
néma gyászt tartanának a barátjukért.
Daniel bólintott.
 Emlékszem, hogy éreztem a gyászotokat.
 Mennünk kell! Már küldtem SMS-t, hogy
találkozzunk.
 Oké – felelte Daniel.
 Mit terveztek? – kérdezte Ryan.
 Van egy kis elintéznivalónk. – Felemeltem a
kanapéról a Corolla kulcsait. – Talán kicsit húzós
lesz.
 Vigyél el minket is! – vágta rá Ryan. –
Tartaléknak.
 Igen – mondták a többiek is.
Daniel kényelmetlenül mozdult meg mellettem.
Tudtam, hogy zavarni fogja a négy árnyék, de
örültem, hogy ennek a négy valahai SK-nak cseppet
sem ingott meg a hűsége még most sem, hogy nem
fehér farkas.
 Szívesen betörök érted pár fejet. – Brent öklével a
tenyerébe csapott. Egyszerre hallatszott keménynek
és gúnyosnak.
 Azt hiszem, ez az ügy kicsit finomabb
megközelítést kíván – mondtam.
 Rendben – sóhajtott Daniel, majd kiterelte Brentet
a többiekkel együtt az ajtón. – Menjünk! Útközben
mindent elmesélünk.
HÚSZ PERCCEL KÉSŐBB
A finomabb megközelítés érdekében úgy döntöttünk,
az a legjobb, ha egyedül érkezem a találkára, nem
akartam Talbotot azelőtt elriasztani, hogy válaszokat
kapnék tőle.
Ezzel csak az volt a probléma, hogy abban a
pillanatban, ahogy megláttam a templom kertjének
túlvégében egy fának támasz-kodva – ezt a
találkahelyet adta meg az üzenetében –, a finom-
ságnak még a gondolata is kiröppent az agyamból.
Talbot felállt, és amikor meglátta, hogy jövök,
zsebre dugta a kezét. Arca borostás volt, mintha több
napja nem borotválkozott volna, és ugyanazt a ruhát
viselte, amiben utoljára láttam. Az érzéseim bizonyára
tükröződtek az arcomon, mert még mielőtt a cuki
„vidéki fiú” gödröcskés képét magára varázsolta
volna, furcsa, leginkább lelkiismeret-furdalásnak
látszó érzelem villant meg a szemében.
 Tudtam, hogy nem leszel képes sokáig elkerülni.
Fogalmad sincs, milyen boldog vagyok, hogy
elhatároztad, hogy...
 Mi a fenét csináltál? – kérdeztem, ahogy egyre
közelebb értem hozzá.
Zavarodottan nézett rám.
 Semmit... Csak itt ültem.
 Nem erről beszélek. – Nyitott tenyérrel olyan
erősen szegycsonton ütöttem, hogy nekiesett a
mögötte lévő fa törzsének. Még a faágak is
beleremegtek a becsapódásba, és jókora adag őszi
levél hullott a nyakunkba. Az egyik élénk
narancsszínű egyenesen barna haján landolt.
Lábujjhegyre kellett állnom, hogy alaposan a szemébe
tudjak nézni.
 Hé, kölyök! Ha kompromittálni akarsz, bőven elég,
ha egyszerűen megkérsz.
 Fogd be! – ragadtam meg flanelingjének a
gallérját. – Mondd csak, pontosan mi is történt Pete
Bradshaw-val?
Attól a pillanattól fogva, hogy kiderült, Calebnek
dolgozik, és egyike a Sötét Királyoknak, gyanítottam,
hogy van némi köze a Pete Bradshaw elleni
támadáshoz, amitől Pete kómába esett. Ha mást nem,
Pete-et abban a dojóban találták meg, ahol Talbottal
edzettünk, és a teste fölé egy spray-vel az SK feliratot
fújták. Arról nem is szólva, hogy előtte éjszaka Talbot
tanúja volt a Klubban annak, hogy Pete és én
összeszólalkoztunk. Láttam, milyen dühös lett,
amikor hallotta, hogy Pete zaklat.
 Te támadtad meg, nem? Pedig könyörögtem, hogy
hagyd békén. Mit tettél vele?
Talbot rám meredt, majd pislogott párat.
– Miről beszélsz...? – Úgy nézett rám, mintha
olyasvalamiről tudnék, amiről nem lenne szabad.
 Ne tégy úgy, mintha semmi közöd nem lett volna
Pete megtámadásához. Te is tudod, mi történt vele.
Én két napja láttam meghalni, a húgom viszont ma
reggel látta egy benzinkútnál. Mondd, ez hogyan
lehetséges? – Elengedtem az ingét. – Talán meg is
fertőzted? Most már ő is urbat, vagy mi?
Talbot hangosan elkáromkodta magát.
  Ettől féltem – mondta aztán. – Ő nem urbat,
Grace! A fenébe, ha igaz, amit mondasz, akkor Pete
akh.
 Akh? – Az akhok vérszomjasak és ravaszak, és
szem-kontaktust teremtve képesek az áldozatuk
testén uralkodni.
 Amikor megtámadták, egy akh megfertőzhette. –
Talbot lesöpörte a hajáról a levelet. – Én nem mentem
neki akkor este... hiszen megkértél, hogy ne tegyem...
 Nem? – Hangomban nyilvánvaló volt a
hitetlenkedés.
Az övébe fűzte a hüvelykujjait.
 Nem. Már akkor is a hatásod alatt voltam. Más
esetben gondolkodás nélkül széttéptem volna az
illetőt, de mivel te megkértél arra, hogy hagyjam
békén, nem bírtam rávenni magam, hogy bántsam.
 Na ne!
 De. – A sarkára állt. Mély levegőt vett, aztán olyan
gyorsan hadarta el, ameddig a kilégzés tartott: – De
talán megkértem Caleb néhány akhját, hogy intézzék
el helyettem.
 Szép. – Égnek emeltem a kezem. – Mert az más,
mi?
 Mit tehettem volna, Grace? Zaklatott téged. Úgy
nézett rád, mintha csak egy újabb lyuk lennél a
derékszíján. Láttam a félelmet a szemedben, amikor
odament hozzád. Nem hagyhattam, hogy megússza.
Érted tettem.
  Értem? Valaki, akit ismertem, most halott, azaz
halhatatlan, és azt mondod, értem tetted! Ettől most
jobban kéne éreznem magam?
 Az a régi énem volt.
 Te még mindig a régi éned vagy.
 Ha az lennék, nem próbáltam volna helyrehozni a
dolgot. Rendezni akartam a problémát a kórházban,
de azok a hülye jelzőkészülékek bekapcsoltak.
 Kórház? – Valami ott motoszkált bennem tegnap
óta. – Jézusom. Hát te voltál az unokatesója. – A
nővér Pete Bradshaw szobájában mondta, hogy a
halála előtt nem sokkal meglátogatta Pete-et az egyik
unokatesója. Eszembe jutott, mikor véletlenül
megöleltem Talbotot a kórház lépcsőházában. Az a
szög, amely-ben álltunk... Nem, ő nem akkor jött föl a
lépcsőn, hanem az intenzív osztály kijárata felől lépett
be. Éppen kifelé tartott az intenzívről. Nyilván úgy
gondolta, hogy a lépcsőn keresztül gyorsabban le tud
lépni.
 Na és, milyen dolgot akartál helyrehozni? – Tettem
egy lépést visszafelé. Aztán még kettőt. – Azért mentél
a kórházba, hogy kinyírd Pete-et? Te ölted meg?
Vajon hogyan jutott az életem ide, hogy ha a Jude-
dal való találkozásomtól számítom, kevesebb mint
negyvennyolc órán belül, már két embertől kellett
megkérdeznem, hogy nem ölt-e meg valakit?
De tényleg!
 Nem. De hallottam a városban a pletykákat, hogy
Pete testén harapásnyomokat találtak, és
gyanítottam, hogy a kóma igazából csak az akh
fertőzés lappangási ideje. Azért mentem, hogy a
gyanúmat igazoljam, de ahogy beléptem a szobába,
szinte azonnal lezuhant az oxigénszintje, és a riasztó
üvölteni kezdett. Amilyen gyorsan csak tudtam,
leléptem. Ekkor futottam össze veled a lépcsőházban.
 És ha a riasztó nem kezd üvölteni? Akkor mit
csináltál volna?
 Ellenőriztem volna, tényleg megfertőzték-e, és ha
igen, átvertem volna a szívén egy karót.
 Megölted volna?
 Hogy ne neked kelljen.
Kinyitottam a számat, de Talbot folytatta, mielőtt
bármit szólhattam.
 Pete már nem Pete többé. Ha úgy jobban tetszik: ő
egy démon, aki Pete nevű ruhát viselve jár közöttünk.
Talán úgy néz ki, mint Pete, talán úgy is beszél, mint
Pete, birtokában vannak Pete emlékei, de nagyon
fontos, hogy soha ne feledd: ő nem Pete. Különösen
akkor ne, amikor eljön érted.
 Eljön értem?
 A benne lévő akh nemcsak az emlékeit őrizte meg,
hanem a személyiségének néhány részét is. Méghozzá
a rosszabb részeket. És alaposan felnagyítva. Pete
már azelőtt szeretett volna bosszút állni rajtad, hogy
megfertőzték és meghalt – ami azt jelenti, hogy
valószínűleg te leszel az első ember, akit megkeres, ha
túljut a kezdeti állandóan zabálós időszakon, és az
emlékei lassan visszatérnek. – Talbot újból
káromkodott egy cifrát. – Egy embert már meg is ölt:
a nővért a kórházban. Már akkor gyanítanom kellett
volna, hogy Pete tette, amikor meghallottam. De
annyira lefoglalt a depizés, hogy még csak nem is
gondoltam, hogy...
 Azt mondod, Pete ölte meg azt a nőt? – Belém
mart a lelkiismeret. Én meg rögtön Jude-ot
gyanúsítottam.
 Igen, azt hiszem. Az akhok éhesen születnek.
Ahhoz, hogy az első pár napot túléljék, mérhetetlen
mennyiségű vért és pszichés energiát kell magukhoz
venniük. Ez azt jelenti, hogy eleinte válogatás nélkül
mindent és mindenkit megöl. Ezek után azonban
csak idő kérdése, hogy megkeresse azokat, akiket
még a régi életéből ismert...
 Tessék? – Elképzeltem, hogy Charity találkozott
Pete-tel a benzinkúton, és hálát adtam, hogy csak a
kocsi ablakából látta, elmenetben. De aztán Pete
anyja, Ann jutott eszembe. Vajon Pete hazamegy,
hogy őt is megkeresse, ha újra visszatérnek az
emlékei? És vajon én hányadik vagyok Pete
potenciális áldozatainak a listáján?
Talbot megragadta a karomat, és a kocsija felé
húzott, amit közvetlenül a parókia mögött parkolt le.
 Meg kell ölnünk Pete Bradshaw-t... újra – mondta,
és hallatszott, mennyire felizgatja az ötlet.
– Állj!
A kezére tettem a kezem. Erre megállt, és lenézett
oda, ahol a kezeink érintkeztek.
 Grace, gyere már! Te és én ismét démonra fogunk
vadászni. Amire kiképeztek. Amiért teremtettek
bennünket.
 Kissé elmosolyodtam. Tényleg örült annak, hogy
ketten együtt újra vadászni mehetnénk.
 És hol akarod egyáltalán megtalálni Pete-et?
 Az új akhok az éhségük miatt kiszámíthatóak.
Olyan helyre megy, ahol a legtöbb a kiáramló
pszichés és szexuális energia. Ezeket messziről
megérzi. Nagy bulik, rendezvények. Az új akhok
általában a Klubban kötnek ki. Így voltunk képesek
olyan sokukat megnyerni a Sötét Királyok számára.
De most, hogy nincs többé a Klub, új helyet keresnek.
– Csettintett az ujjával. – És én tudom, melyik az.
 Melyik? – léptem hozzá közelebb.
 Ma este is lesz egy transzparti.
 Egy milyen parti?
 Transzparti. Tudod, az akhok képesek transzba
hozni az áldozataikat úgy, hogy a szemükbe néznek.
Ezt azért csinálják, hogy leszívják a pszichés
energiáikat, és szórakozzanak a szabad akaratukkal.
 Persze. – Nagyon is jól tudtam. Legutóbb, amikor
velem is megesett ilyesmi, majdnem meghaltam.
 Na, a transzparti olyan, mint egy drogos parti,
csak az emberek akhokat használnak ahhoz, hogy
transzba essenek, nem extasyt.
 Azt mondod, vannak olyanok, akik elmennek
ezekre a partikra, és önként és dalolva hagyják, hogy
az akhok belőlük táplálkozzanak?
 Pontosan. Az akhok jóllaknak vadászat nélkül, az
emberek meg belövik magukat drog nélkül, és egy
éjszakára engedik, hogy valaki elvegye a szabad
akaratukat. Van, aki erre izgul fel.
  Fúj! – Majdnem elhánytam magam. – És nem
félnek attól, hogy az akhok túl sokat leszívnak
belőlük és meghalnak?
 Megesik – mondta Talbot. – Különösen, ha új akh
is jelen van. Ők nem pusztán a gyors kajára ugranak
be, hanem ölni akarnak. De azt hiszem, van, aki
éppen ezt a veszélyt szereti benne. A többségük
egyébként is hülye kölyök csupán, aki igazából azt
sem tudja, miről van szó. Sokszor nem emlékeznek
semmire reggel.
 És ott el tudjuk kapni Pete-et? – Felnéztem a
szemébe. Ugyanabban a pillanatban benyúltam a
kabátzsebembe, és meg-nyomtam egy gombot a
telefonomon.
 A kocsimat teszem rá.
 Hol ez a parti?
 Mindig egy héttel halloween után van abban a
kísértetjárta házban, amit nemrég zártak be egész
idényre. Azt mondják, hogy a mai transzparti is ott, a
Frightmare farmon lesz. Még mielőtt leszednék a
rémisztő dekorációkat.
 Abban az öreg parasztházban Rose Crest
határában? Amit bezártak, mert nem biztonságos?
Aprillel jártunk régebben a régi parasztházból lett
halloweeni látványosság kukoricalabirintusában, de
idén nem mentünk, mert már a nyitóéjszakán
bezárták. Pár gyerek alatt ugyanis leszakadt a
kísérteties istálló korhadt padlója. Azt hallottam, a
tulajdonosok úgy hagyták, ahogy volt, nem költöttek
pénzt arra, hogy az előírásoknak megfeleljen.
  Gondolom, te is látod, mi lehet vonzó egy ilyen
helyben. – Talbot kinyújtotta a kezét, mintha ujjaival
meg akarná simogatni az arcomat. – Csakhogy
csinálni kell valamit azzal a szép kis pofi- káddal. A
parti tele lesz gelalokkal és akhokkal. Azon sem
lepődnék meg, ha néhány Sötét Király is eljönne,
hogy új tagokat toborozzanak.
A Sötét Királyok. Féltem, hogy ezt fogja mondani.
 Az emberek ilyenkor őrült cuccokba öltöznek,
ezért nem tűnne fel, ha jelmezt húznál – mondta
Talbot. – Nem akarom, hogy akárcsak egy Sötét Király
rájöjjön, hogy ott vagyunk. Szerintem velem
kifejezetten barátságtalanok lennének.
 Ez nem probléma – mondtam, miközben egy
jókora lépést tettem hátra, el tőle és a kocsijától. – Te
ugyanis nem jössz.
 Tessék? Azt hiszed, hagyom, hogy egyedül
elmenj?
 Nem leszek egyedül. – Elnéztem a parkoló
bejárata felé, ahol egy magányos motoros kanyarodott
be. A zöld Corolla közvetlenül mögötte jött. Végszóra.
– De te nem jössz velünk. – Gyorsan elhátráltam.
 Mi folyik itt? – Talbot utánam indult, de
megtorpant, amikor a motoros megállt és levette a
sisakját. Talbot szeme elkerekedett, ahogy felismerte
Danielt. A négy eltűnt fiú kiszállt a kocsiból, és az
alfájuk mögé álltak.
 Tehát visszajött?
 Naná. – Akaratlanul is elmosolyodtam, és az a
szám jutott eszembe, amit Kramer nagypapa kedvenc
régi slágereket játszó adóján hallottam. Visszajött a
fiúm, ezért te nagy bajban vagy...
 Méghozzá, ahogy hallottam, a te erőfeszítéseid
ellenére – mondta Daniel, miközben hóna alá csapta
a bukósisakot.
Talbot döbbenten tátotta el a száját, de a keze
ökölbe szorult.
 Segítség kell? – kérdezte tőlem Daniel.
 Nem. Megkaptam, amiért jöttem. – Talbotra
néztem. – Kösz az infót. A Pete-problémát megoldjuk
nélküled.
 Szóval az egész kelepce volt? – kérdezte Talbot.
Láttam, ahogy lassan feldühödik. Felém lépett, mire a
négy elveszett fiú is közelebb húzódott, pont kettőnk
közé. Talbot meghátrált. – Pedig azt hittem... hogy te
és én, Grace... hiszen ezt kettőnknek együtt kellene
csinálnunk...
 Nincs olyan, hogy „kettőnk”, Talbot. – Daniellel
felszálltunk a motorra. – Te ennek nem vagy része.
Én is éreztem, milyen kegyetlenség volt elhitetnem
Talbottal, hogy elmegyek vele vadászni, aztán meg
cserbenhagyni, de meg kellett tudnia, hogy a
hazugságai és az árulása ellenére sikerült
visszaszereznem Danielt, és többé nincs rá
szükségem.
 Azt szeretném, hogy tudd, Talbot – mondtam neki
komolyan – ha választanom kell, mindig Danielt
fogom választani.
 Huszonkettedik fejezeT

JÓ PÁR ÓRÁVAL KÉSŐBB, DÉLUTÁN

April teljesen odavolt azért, hogy jelmezt viseljünk.
Már-már gyanakodni kezdtem, hogy esetleg
törzsvásárlói kártyája van az Appley Valley-i
jelmezboltba. Az ő házukban gyűltünk össze, hogy a
transzpartira felkészüljünk, és döbbenten néztem,
hogy kerül elő a szekrényéből egyik ruha a másik
után.
 Látom, komolyan veszed, hogy te legyél az én
Alfrédom – mondtam. Amióta April megtudta, hogy
szuperhősnek készülök (ezt a tervemet később
feladtam, amikor azon dolgoztam, hogyan hozzam
vissza Danielt), ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen az
a segítő, aki Alfréd volt Batmannek. Sajnos ő gyakran
húzott undis flitteres cuccokat.
Komolyan, nem lettem volna meglepődve, ha a
trentonos jelentkezésébe a „szuperhős stylist”
képesítést is belevette volna.
 Akkor tervezek ilyeneket, amikor feszült vagyok –
mondta April. – És mostanában sokszor vagyok
feszült. – Előhúzott egy sárga Day Glo pulcsit, majd a
hozzá illő sapkát is a kupacból. – Ezt például akkor
csináltam, amikor a Sötét Királyok elraboltak téged.
Daniel szárazon elmosolyodott.
Jó volt tudni, hogy April ennyire szeret.
 Danielnek is összeállítottam pár dolgot... tudod,
arra az esetre, ha visszaváltozik emberré. – Felemelt
valamit, ami leginkább egy nagy halom fekete bőrnek
látszott, és átnyújtotta Danielnek.
 Egyébként nagyon örülök, hogy visszatértél. –
April rámosolygott Danielre.
 Köszi. – Daniel kitekerte a csomagot. Egy hosszú
bőrkabát volt. – Ezt még elviselem.
 Csak huszonöt dolcsiba került a jelmezboltban.
Hihetetlen, mi? Ha fekete nadrágot meg fekete pólót
húzol hozzá, szuperül fogsz kinézni. – Felemelt egy
adag ruhát, és a kezembe nyomta. – Grace-t viszont
fel kell turbózni kicsit.
 Ezek műbőr rövidnadrágok – mondtam, és
felemeltem egy fekete műbőr Daisy Dukes-t.
 Hálós harisnyával fogod viselni – nyújtott át egy
pár harisnyát, és egy fekete felsőt. – Dzseki is van
hozzá.
 Jó, de ez egy műbőr rövidnadrág –
méltatlankodtam.
 Amit hálós harisnyával fogsz viselni – felelte,
mintha elsőre nem hallottam volna tisztán, majd a
fürdőszoba felé tolt, hogy öltözzek át.
Daniel olyan szélesen vigyorgott, hogy majd
szétrepedt az arca.
ÉJFÉL KÖRÜL
Daniel szokatlanul csendes volt, miközben a Corollát
vezettem. A rövidnadrágom miatt már túl hideg lett
volna ahhoz, hogy motorral menjünk. Lekanyarodtam
a régi földútra, amely a Frightmare farmhoz vezetett,
közvetlenül Rose Crest mellett. A fiúk April vörös
egyterűjében követtek, ez volt az ára annak, hogy a
szörnyű kreálmányát magamra vegyem.
Nem sokkal a „műbőr rövidgatya-incidens” után,
ahogy egyre közelebb értünk Pete-hez és a
transzpartihoz, Daniel mind jobban magába fordult.
Még akkor sem tiltakozott, amikor April ragaszkodott
ahhoz, hogy viselje a maszkot, amit egy Zorro-
jelmezből szerzett. Ez volt ugyanis a végső simítás a
„rosszfiú szerkón”, ahogy ő nevezte.
Bizonyára az is zavarta, hogy Talbothoz fordultam
információért, de ahogy az anyósülés ablakán
kibámult, aggódni kezdtem, hogy valami súlyosabb
dolog bánthatja.
Kocsiktól hemzsegő parkolóban álltam le,
közvetlenül a lepukkant, „kísértetjárta” parasztház
mellett. A bejárati kapuk mellett megszállott tekintetű
madárijesztők lógtak petyhüdten, a ház mögötti
istálló tetejének egy része pedig úgy lógott, mintha
bármelyik pillanatban beomolhatna. Tapasztalatból
tudtam, hogy a kukoricalabirintus jó húszezer
négyzetméteres területe az istálló mögött terül el.
Mivel a ház meglehetősen kiesett a városi
útvonalakból, azonnal láttam, miért éppen ilyen
helyet választanak az akhok a maguk hátborzongató
transzpartijaihoz, és a kamasz-hadakat látva, akik a
parkoló felől özönlöttek a farmhoz, elég jó a
közönségük is hozzá.
 Jól vagy? – kérdeztem, miközben kivettem a
slusszkulcsot. Daniel vállat vont. – Sajnálom, hogy
belerángattalak ebbe az egészbe. És sajnálom, hogy
Talbottal is találkoznod kellett.
 Nem erről van szó – sóhajtott fel Daniel, és kezével
beletúrt a hajába. – Egész nap próbáltam nem
gondolni rá. Tudod: kész, eny- nyi volt, lépjünk
tovább. Csak... úgy nézett rám, mintha szörny
lennék.
 Ki? – Nem láttam April nézésében még csak
hasonlót sem.
 Charity. – Lenézett izmos kezére. – Miután
meggyógyultam, de még mielőtt az erőim visszatértek
volna, érted, amikor életemben először normális
voltam, már-már elhittem, hogy soha többé nem kell
szembesülnöm azzal, hogy valaki úgy néz rám. Hogy
újra szörnynek nevez. És most én magam sem
tudom, ki vagyok... lehet, hogy ez minden, ami valaha
lehetek, egy „szörnyeteg”.
 Daniel – tettem a kezem a vállára. – Nem vagy
szörnyeteg. Bár normális sem, az igaz. Valójában soha
nem is voltál.
Összerándult. Daniel mindennél jobban vágyott
arra, hogy normális legyen. A normális ugyanis
Trentont jelentette, családot, életet. Én most is láttam
benne ezeknek a lehetőségét, sőt, sokkal többet.
  De, te sokkal több vagy ennél. Tényleg azt
gondolom, hogy egy...
 ...angyal vagyok? – Megrázta a fejét, de nem
nézett rám, hanem kibámult az ablakon. – Nem
hinném.
 Daniel, komolyan hiszem, hogy használhatod jóra
a képességeidet. Ezt már akkor is így gondoltam,
mielőtt meggyógyultál volna. Tudom, hogy te
kételkedsz ebben, és azt is tudom, hogy mindig úgy
érezted, azáltal, hogy urbat vagy, szörnyeteg is vagy.
De Gabriel beszélt nekem az eredeti urbatokról, és
mindazokról a hasznos dolgokról, amelyekre
teremtették őket. Hogy megvédjék az embereket.
Amire most is készülünk. Szerintem együtt lehetünk
hősök.
 Nem éppen egy ilyen küldetésbe haltál majdnem
bele?
 Azért, mert egyedül vágtam bele. Azaz nem
teljesen egyedül, csak rossz segítséggel. De most,
hogy itt vagy, mi ketten együtt lehetünk hősök,
tényleg megvalósulhat!
Éreztem, ahogy feltámad bennem a remény, és
hirtelen eszembe villant, ha Danielt meg tudnám
győzni, hogy a hatalma lehet áldás is, nemcsak átok,
és hogy tényleg lehet belőle hős, akkor talán arra is
van esély, hogy más urbatokat, például Sirhan
falkáját is meggyőzzem, hogy meg tudják csinálni.
Segíthetek nekik abban, hogy visszanyerjék az áldást
– ahogy azt Gabriel megmondta.
  Sosem néztem úgy magamra, mint egy hősre –
szólalt meg Daniel.
 Itt az ideje, hogy elkezdd!
Láttam Danielen, hogy tiltakozni szeretne, de aztán
váratlanul kiegyenesedett az ülésen.
 Megjött.
Felnéztem, és megláttam Pete Bradshaw-t.
Tökéletesen élőnek nézett ki, ahogy átcsusszant a
bejárat előtt gyülekező kamaszok között. A termetes
fickók, akik a kapu előtt álltak, félreléptek, és
beengedték a házba.
 Kidobók – mondtam. – Nem hittem volna, hogy
egy akh partin is vannak kidobók.
 Bizonyára nem akarják, hogy a hozzánk hasonlók
elrontsák a bulijukat.
 Ja. – Vettem pár mély levegőt, majd fújtam egyet.
– Nos akkor ez is eljött? Itt végződik a történetünk
Pete Bradshaw-val? Bármennyi bajt okozott is
nekünk, sosem gondoltam volna, hogy én fogom
megölni.
Daniel a karomra tette a kezét.
 Biztos vagy benne, hogy készen állsz rá?
 Öltem már démont. Igaz, gelal volt, de Talbot
szerint az akhok ugyanúgy múlnak ki. A különbség
csak annyi, hogy por lesz belőlük, nem pedig maró
sav. Gondolom, valamivel tisztább meló.
 Nem így értettem – mondta Daniel, és egyenesen a
szemembe nézett. – Tudom, hogy Pete valójában nem
Pete. De mégis ismerjük. Valaha barátok voltatok. Egy
olyan démon elpusztítása, amelyik egy régi barátod
arcát viseli, egészen más hatással lesz rád, mint
valami névtelen gelal megölése. És azt is tudjuk, mi
történt, amikor legutóbb...
Lehajtottam a fejem.
 Tudom. – Amikor életemben először – és egyben
utoljára – megöltem egy démont, olyan hatalmat
éreztem magamban, hogy kis híján elvesztettem az
uralmat a farkas fölött. – Azt hiszem, készen állok.
Rendbe kell hoznom azt a sok mindent, amit
elrontottam.
Mert mélyen legbelül tudtam, hogy Pete jelen
állapota végső soron az én hibám. Még ha nem is én
öltem meg először, most már az én felelősségem volt,
hogy megtegyem.
 Bárhogy is legyen, szeretném, ha te viselnéd.
Talán sikerül elkerülnöd a mellékhatásokat. – Daniel
levette a holdkő nyakláncot, és átadta nekem.
 Köszönöm – mondtam, mert tudtam, milyen érzés
e nélkül harcba bocsátkozni egy démonnal.
Daniel kinyitotta a fegyveres zsákot, amit April
nyomott a kezünkbe. Az én markomba fényes
rózsaszín és narancs ékkövekkel díszített karót
nyomott, míg magának arany farkasfejeset választott.
 Biztos, hogy nem akarod inkább a csicsásat? –
lóbáltam meg előtte a karómat.
 Nem rajongok a csillogásért – felelte Daniel, és
amióta Apriléktől eljöttünk, először elmosolyodott. –
Viszont a jelmezed így, ahogy van, rendkívül szexi.
  Várj! – Ráhúztam a három rózsaszín ékkővel
díszített maszkot is a fejemre, amely így eltakarta az
arcom felső részét. – És most?
 Cuki, de jobb szeretem látni az arcodat. – Daniel
is lehúzta a szemét álcázó maszkját. Szerencsére az
övén nem volt semmi dísz- csicsa. – Biztos, hogy
készen állsz?
Bólintottam.
 És te? Hogy van a vállad? – A testtartása miatt
csaknem teljesen elfeledkeztem a golyó ütötte sebről.
Rádöbbentem, hogy talán nem is olyan jó ötlet, hogy
sebesülten elhoztuk magunkkal a harcba.
Daniel csinált pár vállkörzést.
 Iszonyúan feszít, de nem lesz vele baj. Azt hiszem,
kezd gyógyulni.
 Szuper.
 Menjünk! – A kilincs után nyúlt.
A karjára tettem a kezem.
 Köszönöm!
Sötét szeme pislogott egyet a maszk alatt.
 Mit?
 Hogy nem akartad, hogy a kocsiban maradjak,
amíg te elintézel mindent helyettem.
 Társak vagyunk, nem?
 De – vágtam rá.
Kiszálltunk a kocsiból. Az elveszett fiúk, akik
különféle halloweeni maszkot viseltek, mögénk
léptek, és megindultunk a ház felé a kamaszok
csoportján keresztül, akik már hangosan követelték,
hogy a kidobók engedjék be őket. Némelyik bulizón
volt jelmez, mások csupán fekete cuccban voltak:
topok, csipkék, bőr. Nem tudtam eldönteni, miért
akarnak annyira bejutni a transzpartira, azért, mert
tudják, mi folyik egy ilyenen, vagy éppen azért, mert
fogalmuk sincs róla.
Lényem egyik része legszívesebben rájuk ordított
volna, hogy meneküljenek.
 Viselkedj úgy, mintha ide tartoznál, és akkor
senki sem fog megállítani! – súgta Daniel, miközben
ellépkedtünk a sorban várakozók között. Muszáj volt
szuperérzékeny egyensúly-érzékemet segítségül hívni,
hogy ne imbolyogjak a magas sarkú fekete
csizmában, amely a jelmezem része volt. Egyenesen a
nagydarab kidobókhoz mentünk.
Daniel odabólintott az egyiknek. Ő átengedett
minket.
Daniel kinyitotta az ajtót, mire hangos techno
hasított a dobhártyámba. Belül a hely a Klubra
emlékeztetett: strobosz-kópok, táncosok és sűrű
műfüst kavargott a levegőben. Az igazi különbséget a
lerobbant házhoz tartozó berendezés jelentette, meg a
kísértetház-dekoráció, amely a villogó fényben és a
füstben meglehetősen ijesztő hatást keltett.
 Szóródjatok szét! – mondta Daniel a fiúknak. – És
csak fedezzetek. Nem szeretném, hogy a Sötét
Királyokkal összeverekednétek.
Tudtam, hogy Daniel nem örült annak, hogy
harcba sodorhatja őket. Nem akart felelős lenni azért,
ha valami történne velük. De meggyőztem, hogy itt
kell lenniük. Elvégre ők a falkája.
  Itt szörnyen büdös van – mondtam, és felfordult a
gyomrom a levegőben érződő szagoktól: alkohol,
parfüm, cigaretta, a ház rohadó faanyaga, a fekete
ablakok előtt lógó sárgult függönyök penészes szaga,
és az a bűz, amit csak az olyasfélék, mint én meg
Daniel érzékelnek: a napon rohadó szemét. Savanyú
tej és oszladozó hús.
 Akhok és gelalok. – Befogtam az orrom. – Tele van
velük a hely.
 Jöttek enni – mondta Daniel. Rám nézett. – Jól
vagy? Tudom, nem igazán a te műfajod.
Amikor először voltam hasonló partin tavaly,
Daniel lakásában, rémülten menekültem el. A
második alkalom akkor volt, amikor Aprillel
elmentünk a Klubba Jude-ot megkeresni, és a végén
Talbotnak kellett megmentenie minket. A harmadik
helyről muszáj volt eljönnöm, mielőtt elveszítem
magam fölött az uralmat, és megsebesítek valakit.
Ez alkalommal viszont nem távozom addig, míg
néhány fickót el nem intézek.
 Jól – mondtam, és a nappali felé vezettem, ahol
egy csapat kamasz táncolt. – Ott van – suttogtam, és
Pete Bradshaw felé bólintottam. Egy csoport
egyforma, vöröses ördögjelmezbe öltözött lány mögött
ólálkodott. A lányok körben táncoltak. A tánc elég
kihívó lett volna, ha a lábuk és karjuk nem olyan
furcsa, rángatózó módon mozog. Mintha más
irányítaná a mozdulataikat. Akár a madzagon lógó
bábok.
  Miért úgy mozognak? – Körbenéztem, és láttam,
hogy több ember is hasonlóan furcsa mozdulatokkal
táncol. Az egyik asztal tetején egy tündérnek öltözött
lány állt, és kifejezetten ijesztő volt, ahogy a karja
rángatózott. Mintha szeretné megállítani, csak nem
sikerül.
 Transzban vannak – mondta Daniel. – Ha egy akh
elég sokáig bámul a szemedbe, még olyankor is képes
hosszú ideig hipnotikus transzban tartani, ha már
nincs köztetek szemkontaktus. Ezeket az embereket
más irányítja.
 És ezt direkt csinálják?
 Elég felpörgető érzés – mondta, és hanglejtése
arra engedett következtetni, hogy előző életében ő is
kipróbálta. – Úgy érzik, mintha belőtték volna
magukat. Viszont az agyuk már kezd küzdeni ellene.
Ezért rángatóznak ennyire.
Elszakítottam a pillantásomat a borzasztó
táncosokról, és újra Pete-et néztem. Ő már csak
egyetlen lányt figyelt: egy szexi vámpírnak öltözött
szőke, göndör parókásat. A jelmeze tökéletes volt,
bársonygallér meg minden, ami kell. Háttal állt
nekem, így nem láttam az arcát, de néztem, ahogy
megütögeti az egyik táncoló ördöglány vállát.
 Kristy, én mennék már – hallottam. A másik lány
nem válaszolt. – Kristy, kérlek, válaszolj! – A hangjába
annyi félelem vegyült, hogy megborzongtam.
Valószínűleg a barátai rángatták el ide, neki fogalma
sem volt, mibe ártja magát.
 Pete is nyilván kihallotta a félelmet belőle, mert
miközben bámulta, megnyalta az ajkát. Tudtam, mire
gondol: könnyű préda. Nem hittem, hogy csak a
pszichés energiáját szeretné kiszip-pantani. Közelebb
hajoltam Danielhez, nyomtam egy csókot a torkára,
mintha csak smárolnánk tánc közben.
 Pete már ráakadt a vadra – suttogtam a fülébe. –
Könnyen elkaphatjuk. – Daniel visszacsókolt. – Mit
gondolsz?
Az volt a tervünk, hogy valahogy elcsaljuk Pete-et a
kísértet-járta ház egyik eldugott zugába, ahol úgy
öljük meg, hogy nem okozunk vele feltűnést.
Daniel végighúzta az arcomon az ujját, és nyomott
néhány csókot a fülem tövére.
 Oda – suttogta, és fejemet enyhén egy boltíves ajtó
felé fordította, amelyet újabb két rusnya madárijesztő
őrzött. Ronda, vérszínű festékkel felkent felirat volt
fölötte: SZÖRNYŰSÉGEK KÖNYVTÁRA, BELÉPÉS
CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE. A könyvtárat sárga,
fényvisszaverős szalagból húzott X választotta le a
parti területéről.
 Próbáld meg becsalni magad után oda – mondta
Daniel. – Én ott várok.
 Szerinted bedől?
 Egy begerjedt, éhes kamasz. Higgy nekem, be fog
dőlni. Akár élőhalott, akár nem. – Daniel még egy
utolsó csókot adott, aztán szétváltunk. – Csak ne
hagyd, hogy túl közel menjen, nehogy azelőtt rájöjjön,
ki vagy, mielőtt egyedül lennétek. Nem akarom, hogy
bárki más megsérüljön.
 Néztem, ahogy csendesen manőverezve beslisszan
a könyvtárba, majd visszafordultam Pete-hez, aki
éppen akkor döntötte el, hogy megszerzi magának a
vámpírjelmezes lányt. Kezét a vállára tette, amitől a
lány megugrott, majd közel hajolt hozzá, egészen az
arcába.
 Ne nézz a szemébe – suttogtam.
De bizonyára megtette, mert pár másodperccel
később már a kezét fogta, miközben Pete átvonszolta
a táncoló tömegen. Még karomszerű körmeit sem
vette észre, amely az akhok különös ismertetőjele.
Utánuk indultam, de mielőtt két gyors lépést
tehettem volna, valaki elém vágott, és elállta az
utamat. Hosszú, barna vihar-kabátot hordott, alatta
Lone Ranger jelmez: kék ing, bőrnadrág, mindehhez
cowboykalap és fekete szemmaszk, amelynek az lett
volna a szerepe, hogy viselője kilétét elfedje. De a zöld
szempárt – és az övcsatot – bárhol felismertem volna.
 Talbot, mi a fenét keresel itt?
 Segíteni akarok neked. – A leheletéről és a
kezében szoron-gatott whiskysüvegből ítélve már ivott
egy ideje.
 Mondtam, hogy nincs rád szükségem. Majd
Daniel és én elintézzük. – Megpróbáltam kikerülni, de
állandóan elém állt.
 De itt többről van szó, mint gondolod. Van más...
 Igen, tudom. A hely tömve van gelalokkal és
akhokkal. Te tanítottál, hogyan ismerjem fel a
szagukat, emlékszel? – Átpillantottam a válla fölött,
nehogy szem elől veszítsem Pete-et és a lányt. Még
mindig a tömegen keresztül próbáltak áttörni.
Valószínűleg volt még egy kijárat a helyiség
túloldalán, ami a farm mögötti földekre vezetett ki.
Ennyit arról, hogy a könyvtárba csaljam.
– Jaja, emlékszem – mondta Talbot. – Éppen ezért
kéne veled lennem. Ez az, amit mi ketten, te és én
csinálunk. Mi vagyunk a démonvadászok. –
Szétnyitotta a viharkabátot, és megmutatta a
ragasztóval beleerősített hosszú acélkardot. – Daniel
totál képzetlen.
 Valami azt súgja nekem, hogy Danielnek nincs
szüksége kiképzésre. – Eltoltam magamtól Talbotot. –
Menj haza! – Elmentem mellette, és néztem, ahogy
Pete és áldozata kimegy a kijáraton. A lány most úgy
állt, hogy az este folyamán először végre megláttam az
arcát, és a szőke paróka ellenére azonnal felismertem.
Katie Summers.
Ez volt hát a parti, amire meghívott. A parti, amiről
a városi barátai – valószínűleg az ördögnek öltözött,
transzban táncoló lányok – hallottak.
Káromkodtam, és utánuk indultam, de Talbot
megragadta a kezemet, és megpróbált visszatartani.
 Grace, szükséged van rám.
Erre most nem volt időm.
 Mondtam, hogy menj haza! – kiáltottam, és teljes
erővel állon vágtam. Elengedte a kezemet és
hátratántorodott, egyenesen egy táncoló lánynak.
Egymásba gabalyodva terültek el a földön, a whisky
szétömlött körülöttük.
 Amilyen gyorsan tudtam, áttörtem a keringő
tömegen, de nagyon lassúnak éreztem magam.
Amikor végre az ajtóhoz értem, feltéptem, és
kirohantam a sötét farmudvarra. Beélesítettem az
éjszakai látásomat, de akkor sem láttam Pete-et vagy
Katie-t a szénaboglyák, a madárijesztők meg a többi
rémisztő halloweeni kellék között. Magas sarkúm
belesüppedt a nedves talajba, ahogy a lerobbant
istálló felé indultam, s ekkor jöttem rá, hogy
lábnyomokat kéne keressek. Megvizsgáltam a földet,
és két pár nyomot találtam, amelyek egyenesen az
istálló mögötti kukoricás felé vezettek.
Szuper, gondoltam. Ezek bevették magukat a
kukorica-labirintusba.
Előhúztam a mobilomat, és bepötyögtem egy SMS-t
Danielnek: Kukoricalabirintus. Pete elkapta Katie-t.
Ám amikor meg-próbáltam elküldeni, nem ment el. A
fenébe! A térerő mindig is elég gyenge volt a Rose
Crest és az Apple Valley szántóinak a területén.
A labirintusból váratlanul zajt hallottam: egy lány
nevetése vagy sírása lehetett. Még egyszer
megnyomtam az Elküld gombot, aztán a telefonomat
a bőrkabátom zsebébe vágtam, remélve, hogy előbb-
utóbb elmegy. A szénával fedett földön már nem
maradtak meg a lábnyomok, ezért nem maradt más
hátra, mint hogy Pete szagát kövessem, meg az
időnként felhangzó nevetésszerű sírást, legalábbis
amennyire bírtam. Kétszer jobbra fordultam, kétszer
balra, háromszor jobbra, aztán megint balra, majd
egyenesen belesétáltam egy szakadt fekete ruhát
viselő illetőbe. Hátraugrottam, és kis híján
felkiáltottam, de aztán rájöttem, hogy csak egy
Kaszásnak öltöztetett bábu. A Kaszás kaszájának
ívébe viszont egy nagyon is valódi pók szőtte éppen a
hálóját. A kasza élén ragadós, vérnek látszó anyag
volt szétkenve. Már majdnem visszafordultam azzal,
hogy sikerült zsákutcába jutnom, amikor a Halál
mögül újra meghallottam a nyomorúságos, sírásszerű
hangot. Ekkor vettem észre, hogy a bábu egy négyzet
alakú bejáratot takar el. Behajoltam a kasza és a
pókháló alá, be a nyílásba, és megláttam, hogy a kis
téren még jó pár kísérteties bábu rejtőzködik: az egyik
úgy nézett ki, mintha egyszerre akarta volna Dr.
Jekyllt és Mr. Hyde-ot megformálni, a sarokban pedig
egy narancssárga Frankenstein szörnyutánzat állt.
Egy teljesen torz vérfarkas alakja alatt pedig
megláttam Pete Bradshaw-t a karjában Katie-vel.
Első pillantásra úgy nézett ki, mintha szerelmesek
ölelkezése lenne, de tudtam, hogy a látszat csal. Katie
tekintete nem hagyta el Pete-et, Pete karmai pedig
Katie torkát karcolgatták, véres csíkokat hagyva a
bőrén. Katie a karom minden egyes mozdulatára
felnyögött, s a hang mindig egyfajta elkínzott
kuncogássá változott. Mintha Pete arra használta
volna pszichés erőit, hogy elhitesse Katie-vel: szereti,
ami vele történik.
A gyomrom már az elém táruló látványtól is
felfordult, de amikor Pete a szájához emelte véres
ujjait, és lenyalta őket – valahogy úgy, ahogy én
nyalogatom a mogyorókrémbe mártott kanalat –,
majdnem kihánytam azokat az állott taquitókat,
amiket April vett elő vacsoraként a hűtőből.
Három mély levegőt vettem a hányinger ellen, aztán
csípőre tett kézzel Pete-hez sétáltam.
 Ez így nem ér! – mondtam a lehető
legnyávogósabb hangomon. – Most én jövök!
Pete felkapta a fejét, s rám nézett. Hegyes fogai
kivillantak a vicsorgástól, a száján elkenődött a vér.
Katie feje hátracsuklott a kezében.
 Húzz innen! – morgott rám.
 Ugyan már. – Megfogtam Katie erőtlen testét, és
ellódítottam az útból. – Miért csak neki lehet jó? –
Miután biztos voltam abban, hogy Katie megáll a
saját lábán, meglöktem. – Tűnj el, te liba!
Katie előretántorodott, aztán körbe-körbe kezdett
támolyogni, mintha transzban lenne, mint ahogy
abban is volt. Reméltem, hogy a következők alatt
végig kábult marad.
 Ez az enyém – mondtam, és közelebb léptem Pete-
hez.
 Tényleg? – kérdezte Pete. Végigmért, megnézte a
magas sarkú csizmát, a hálós harisnyát, a rövid
műbőr sortot, a csipkés felsőt, a titokzatos
szemmaszkot, és a kemény csajok által viselt
bőrdzsekit. Elismerően bólintott. – Tényleg – mondta.
 Még jó. – Megragadtam az inge gallérjánál, és úgy
húztam magamhoz, mintha meg akarnám csókolni. –
Amikor eljöttem erre a partira, transzot ígértek. Ideje
lenne, ha végre megkapnám.
  Állok rendelkezésedre – mondta, és karmos
kezeivel megfogta az arcomat. – Mindig is szerettem a
tüzes csajokat. – De amikor a szemembe akart nézni,
jó szorosan lehunytam, és a térdemet teljes erőből
belevágtam az ágyékába.
Pete elengedte az arcom, és üvöltve kétrét görnyedt.
Köhögött is, nyilván attól, hogy élőhalott, még nagyon
is érzékeny bizonyos területeken.
De az elégedettségem nem tartott sokáig, mert Pete
felugrott, és vicsorogva, kieresztett karmokkal felém
indult.
 Ezért megöllek!
Félreugrottam az útjából, mire a vérfarkas bábut
szántotta végig helyettem. Letépte az egyik lábát,
majd a földre dobta.
 Valóban? Biztos vagy ebben? – kérdeztem. – Csak
mert szerintem meg ez az a rész, ahol én öllek meg
téged.
 Mi? – kérdezte Pete, és ajka eltakarta az agyarait.
A dzsekim belső zsebéből elővettem a karót.
 Úgy ám! Most bizony ez fog történni.
Pete felsikoltott, és nekem ugrott. Kitértem az
útjából, és hátba rúgtam. A Frankenstein-szobor felé
tántorodott. Élveztem, hogy végre én szorítom
sarokba, és nemsokára le is győzöm, ám ekkor a
kábult Katie Summers megbotlott, és egyenesen Pete-
nek esett.
 Nem! – kiáltottam, amikor megragadta Katie
torkát, és köré fonta az ujjait. Katie meg sem próbált
kiáltani, de kábult tekintete mögött is láttam a
pánikot, ahogy próbál kitörni a transzból.
Pete továbbra is Katie torkát szorongatva előrébb
tolta a lányt.
 Engedj el, vagy szétmarcangolom a torkát!
Elálltam az útjából – mi mást tehettem volna –, és
hagytam, hogy a kis tér kijáratához vonszolja Katie-t.
Be fog menekülni a labirintusba. Amikor lehajolt,
hogy átmenjen a Kaszás kaszája alatt, megfogtam a
karómat, hogy belévágjam, de ekkor megállt, és félig
felém fordult. Így nem lehetett a szívére célozni.
 Ne aggódj – mondta. – Megvan a szagod. Ha
végeztem a csajjal, visszajövünk érted.
Mi ez a többes szám?
Pete felvihogott, bár a hang inkább egy madár
rikácsolására hasonlított... aztán a Kaszás
szerszámának fém éle lecsapott a fejére. Felsikoltott
és elengedte Katie-t.
Katie eszméletlenül rogyott a földre, és ebben a
pillanatban Daniel tört elő a Kaszás rongyos ruhái
mögül.
Majdnem felujjongtam, amikor megláttam.
Pete ordított dühében.
Daniel újból fejbe vágta a kaszával. A csapás
fájdalmasnak látszott ugyan, de a penge túl tompa
volt ahhoz, hogy igazi sérülést okozzon. Daniel
félredobta a fegyvert, és puszta kézzel ragadta meg
Pete-et. Pete belemart a kezébe, majd Daniel nyaka
után kapott, de Daniel az utolsó pillanatban ellökte
magától. Pete sarkon fordult, és most nekem támadt.
Kezének egyik karma beleakadt a maszkomba, és
letépte.
A maszk leesett a földre. Első reakcióm az volt,
hogy eltakarjam az arcomat, nehogy Pete felismerjen,
de ennek már nem volt sok értelme. Egyébként is,
lényem egyik része akarta, hogy tudja, ki győzi le.
Pete éles hangon felnevetett.
 Mintha nem tudtam volna, hogy te vagy az.
 Mi? – kérdeztem. Amennyire én tudtam, Pete
szerint csak egy átlagos, szelíd lelkészgyerek vagyok.
Nem démonvadász.
Amikor Pete újra az arcom felé kapott,
félreugrottam.
Daniel hátulról ragadta meg.
Pete megpróbált kitörni a szorításából.
 Megmondták, hogy utánam fogtok jönni –
vicsorgott. – Amikor újraszülettem, kint vártak a
kórház előtt. Azt mondták, hogy csak öljem meg azt a
nővért, és akkor tutira utánam jöttök. Ők azonban
várni fognak.
 Kik? – kérdezte Daniel.
 Az új családom. – Pete kiszabadult Daniel
szorításából, és megpróbálta átvetni Danielt a válla
fölött. Daniel azonban gyorsabb volt nála, és
végigsorozta Pete oldalát.
Pete felnyögött fájdalmában, és az oldalát szorítva a
sarokban álló Frankenstein felé támolygott. Abban a
másodpercben úgy nézett ki, mint a régi Pete
Bradshaw, nem az a szörny, akinek a megölésére
idejöttünk. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, vajon
tényleg ezt kell-e tennem.
 Kiről beszélsz? – kérdeztem, de attól féltem, hogy
tudom a választ.
Pete a fájdalomtól kissé szaggatottan vett egy mély
levegőt.
 Hát nem érzed, hogy jönnek? Ők azok, akik
holtan szeretnének látni. – Pete hangosan felsikoltott,
és rám rontott. Most úgy nézett ki, mint egy
megvadult denevér: vicsorgott, kieresztette a karmait.
Gyilkolni akart.
Bármennyire bántam is, hogy még a válasz előtt
meg kell tennem, a karót belevágtam a mellkasába.
Amikor elengedtem, Pete beesett a kukoricaszárak
közé. Karmos kezeivel megmarkolta a karót, közben
végigkarcolta a nyél drágaköveit. Aztán végre fogást
talált a nyélen, és kirántotta a mellkasából. Olyan
hangot adott, mintha egy papírzacskót tépnének szét.
Megvetéssel ránézett, majd elém dobta. Szája gonosz
mosolyra húzódott és felnevetett.
 Meg fognak ölni – mondta, majd a teste porrá
oszlott.
A szám elé kaptam a kezem, részben azért, hogy be
ne lélegezzem a körülöttünk szállongó kis Pete-
darabokat, de azért is, mert nem tudtam elhinni,
hogy tényleg megöltem Pete Bradshaw-t.
 Mit értett azon, hogy... – kezdte Daniel, de egy
hangos morgás belefojtotta a szót. Mindkettőnk feje a
hang irányába fordult. Valahonnan a Kaszás mögül
érkezett.
 Aztán újabb morgás hallatszott, ezúttal a tisztás
túlsó feléről, a magas kukoricaszárak túloldaláról.
Aztán újabb morgások, ezúttal már a négyszögletű
terület mind a négy oldala felől.
– Mi a...?
A száraz kukoricakóró megzörrent, és a morgások
egyre közelebbről hallatszottak.
 A kukoricán keresztül jönnek – mondtam.
Teljesen be voltunk kerítve.
Pete mondta, hogy éreznem kellene, hogy jönnek,
és most mar éreztem is. Rohadó hús és romlott tej.
Akhok és gelalok, gondoltam, miközben sötét alakok
törtek elő a kukoricaszárak közül a tisztásra.
Néhányat azonnal felismertem még onnan, amikor a
raktárban raboskodtam.
Sötét Királyok. Legalább tíz. És minden oldalról
körülvettek.
 Tudod, mi történt? – kérdeztem Danieltől. –
Csapdába estünk.
 Látom – felelte.
A szörnyek egyre szorosabbra zárták körülöttünk a
gyűrűt, morgásuk összeolvadt, a hangos moraj már
bántotta a fülemet. Felemeltem a poros karót, majd
Daniellel hátunkat egymásnak vetve, fegyvereinket
felemelve vártuk a támadást.
 Huszonharmadik fejezeT

TÍZ KAPKODÓ LEVEGŐVÉTEL UTÁN

A démonok lassan közeledtek, mintha ki akarnák
élvezni a drámai helyzetet.
 Azt hiszem, most kéne valami jóféle alfa trükköt
bevetned – mondtam Danielnek. – Talán áttéríthetnél
közülük párat a mi csapatunkba.
– Jó ötlet. Csakhogy ezek nem urbatok, és az én
trükkjeim akhokon és gelalokon nem működnek.
Caleb őrült, de nem buta. Nem hagyja, hogy a követői
közül még több átálljon hozzánk.
 Kár! Akkor most mit csinálunk?
 Harcolunk – mondta Daniel, majd karójával az
egyik gelalra vetette magát, aki a körből kilépve felénk
tartott. Lenyűgözően gyorsan mozgott. A gelal a
mellkasán tátongó lyukhoz kapva hátraesett.
– Vigyázz! Sav! – kiáltottam, és abban a pillanatban
a halott gelal maró, zöld trutyivá robbant szét. Ez
bármin keresztülette magát. Daniel ismét gyorsan
mozdult, és mindkettőnket betakart hosszú, fekete
kabátjával.
 Kár, pedig igazán tetszett ez a kabát – mondta,
miközben a zöld nyálka lyukakat mart a bőrbe.
  Nekem is. De inkább a kabát, mint az arcod –
mondtam.
 Ez igaz.
A démonok morgása hangos vijjogássá erősödött,
mintha keselyűk állnának körülöttünk. Fogaikkal és
karmaikkal felénk kapdostak. Daniel és én
felkészülten vártuk, melyik lesz a következő, aki
megbontja a kört.
 Örülök, hogy megkaptad az SMS-emet –
mondtam. – Különben egyedül kéne szembenéznem
velük.
 Na, ja. Kilenc kettő ellen, nem is olyan rossz
arány – felelte Daniel. – Várj csak, milyen SMS? Nem
kaptam tőled semmit.
 Akkor honnan tudtad, hogy ide kell jönnöd?
Daniel vállat vont.
 Csak úgy, tudtam.
 Huh! Gabriel megmondta, hogy mi ketten össze
vagyunk kapcsolódva... A fenébe. Mit gondolsz a
tizenkilenc a kettő ellen arányról? – kérdeztem,
amikor észrevettem, hogy újabb tíz démon érkezett,
és most a kukoricaszárak között várakoznak, készen
arra, hogy közbelépjenek, ha kell.
Daniel mondott pár cifrát.
 Látom, Caleb nem pihent.
A szörnyek magas hangú vijjogása már annyira
zavaró volt, hogy a fülemre kellett szorítanom a
kezemet, ha nem akartam megsüketülni.
 Akkor aztán, mintha valaki vákuummal kiszívott
volna egyszerre minden zajt körülöttünk, teljes csend
lett. A démonok egyazon pillanatban hallgattak el.
Egyikük felénk intett a karmával. A szagáról ítélve
gelal lehetett.
 Először megölünk titeket kettőtöket, aztán
minden embert, aki ezen a partin itt van – mondta. –
A város majd megtudja, hogy a Sötét Királyok az
urak.
 Nem gondolod, hogy kissé túllihegik ezt az
egészet? – kérdeztem.
Daniel visszafojtott egy nevetést.
 Dehogynem, bár szerintem nem tréfál.
 Bárcsak ne mondtuk volna a fiúknak, hogy
maradjanak bent! Egy kis erősítés most jól jönne. –
Még ha teljes erőből ordítanánk, azt sem hallanák a
parti zajában. – De végül is mindegy, hogy készen
vagyunk-e – mondtam, ahogy egyszerre esett nekünk
a kilenc szörnyeteg. Szinte mindenhol agyarak és
karmok voltak.
Daniel csaknem azonnal akcióba lendült, levette a
kabátját, és egyszerre két démont is elkapott vele, s
úgy vágta őket a kukoricásba, mint egy Jackie Chan
moziban a főhős. Mielőtt magukhoz térhettek volna,
már át is bökte őket a karóval. Csak most döbbentem
rá, hogy Pete esetében visszafogta magát.
Daniel azonnal újabb ellenfél után nézett, de
nekem is jutott kettő. Az egyiket elrúgtam, a másikat
átdöftem.
  Figyi! – kiáltottam közben Danielnek. – Nem
tudnád valahogy pszichés úton idehívni a fiúkat?
Amikor te voltál a fehér farkas, mindig tudták, mit
akarsz. Te pedig tudtad, hogy nekem itt van rád
szükségem.
Daniel belerúgott egy démonba, aki ettől elrepült
Dr. Jekyll figurája felé.
 Nem igazán emlékszem, hogyan csináltam.
 De akkor is! Talán csak nagyon erősen arra kell
gondolnod, hogy mit akarsz tőlük.
 Megpróbálom, de... – Daniel mögém mutatott –
...vigyázz!
Éles fájdalmat éreztem, ahogy egy gelal belemart
karmával a hátamba. A fájdalomtól felsikoltottam,
majd a súlyomra támaszkodva átvetettem a bestiát a
vállam fölött. Elmászott előlem, így a karó a puha
földbe szúródott, és nem belé, amikor bele akartam
döfni.
– Ááá! – kiáltottam, ahogy megpróbáltam
visszanyerni az egyensúlyomat, Daniel a gelal után
vetette magát, és a földre szorította.
A száraz kukoricaszárak zörgése éppen időben
jelezte, hogy a tíz másik bestia is úgy döntött, bejön a
tisztásra a kukoricafalon keresztül.
 Na, most már igazán jól jönne az erősítés! –
üvöltöttem, ahogy egy akh karmaival erősen
hadonászva felém rontott.
 Próbálkozom – felelte Daniel. Hallottam, hogy
nyög, de nem tudtam, hogy azon erőlködik-e, hogy
leteperjen valakit vagy megsebesült.
 Leszúrtam az akhot, és megpróbáltam Daniel felé
fordulni, hogy megnézzem, mi van vele, de egy másik
gelal megérezhette, hogy elterelődött a figyelmem. A
szemem sarkából szúrtam ki, ahogy felém vetődik.
Összerezzentem, mert tudtam, hogy képtelenség
kivédeni az ütését, de a teste váratlanul
visszarándult, mint egy kutyáé, amelyet a farkánál
fogva kapnak el.
Láttam, hogy mellkasából csillogó fém áll ki: valaki
átszúrta egy karddal. Aztán azt is megláttam, hogy ki,
a kukoricafalon Talbot tört keresztül. Erőteljesen
meglendítette a karját, mire a halott gelal lerepült a
kardról, és nagyot nyekkenve a földre esett.
Hátrébb ugrottam, hogy a savhullást elkerüljem.
 Mondtam, hogy menj haza!
 Még jó, hogy nem fogadtam szót – felelte. Sokkal
józanabbnak látszott, mint néhány perce. – Mintha
azt mondta volna az előbb valaki, hogy erősítés
kellene. – Odébb lépett, mire Brent, Ryan, Zach és
Slade tört át a kukoricaszárak között küzdelemre
készen. A tisztásra siettek, majd Daniel mellé álltak,
hogy együtt küzdjenek a megmaradt tizennégy
démonnal.
Talbot követte őket, miközben az egyik akhnak
egyetlen suhintással levágta a fejét.
Mivel nem akartam kimaradni, én is beszálltam a
küzdelembe, és az egyik akhot, akit még Caleb
raktárából ismertem, egy körkörös rúgással Ryan
előre nyújtott karójába löktem.
  Ez aztán szuper volt! – mondta Ryan, miközben az
akh porrá hullott előtte. – Mindig is utáltam a fickót.
– Megfordult, és egy másik gelal után kapott, aki
közben sarokba szorította Brentet. Pár pillanatig úgy
éreztem magam, mint egy büszke anya, amikor
láttam, hogy védik egymást. Aztán a kijárat felől, a
tisztás túloldaláról női sikolyt hallottam.
 Nézd, mit találtam! – károgta az egyik akh.
Katie Summers fölött állt, és a karmait
csattogtatta. Katie újból felsikoltott, majd ahogy volt,
fekve eltakarta az arcát a kezével.
 Finom falatnak látszik – mondta az akh.
 Állítsd meg! – ordítottam oda Slade-nek, aki a
legközelebb állt hozzájuk.
Slade azonnal akcióba lépett: az akhot tetovált
karjának egyetlen lendítésével félreütötte Katie-től.
Aztán a karját nyújtotta, hogy Katie-t felsegítse, ekkor
azonban egy gelal ugrott a hátára, és a földre teperte.
Slade megpróbált elgurulni, de még mielőtt sikerült
volna neki, a gelal a mellkasára ült, és a földre
szegezte, míg az akh, aki korábban Katie-t támadta
meg, karmos kezével megragadta az arcát.
 Ne nézz a szemébe! – ordítottam, de elkéstem.
Az akh tekintetét Slade-éba fúrta, és
mozdulatlanságra kényszerítette, a gelal pedig
vicsorogva Slade nyaka felé hajolt. Mielőtt azonban
megmarhatta volna, elhajítottam a karómat, mint egy
dárdát. A karó a gelal hátába fúródott, amely
szétrobbant, egyenesen az akhra.
 Az akh lekászálódott Slade-ről, és úgy vijjogott,
mint egy sebesült denevér. Aztán belevetette magát a
kukoricásba, és eltűnt a szemünk elől.
Slade-hoz futottam, közben levettem a dzsekimet,
és letöröltem vele a karjára fröccsent gelal savat.
Pislogva, nyöszörögve nézett fel rám, ahogy a transz
lassan lefoszlott róla. Már éppen meg akartam
kérdezni, hogy van, amikor újabb kiáltást hallottam
Daniel felől. Ez alkalommal biztosan tudtam, hogy
fájdalmában kiált.
Felé fordultam, s láttam, hogy a karó kihullik a
kezéből. A jobb vállát markolta, ahol az ezüstgolyó
ütötte seb most kilátszott szakadt inge alól. Előtte egy
gelal állt, karmáról vér csöpögött. A démon belemart
Daniel még mindig érzékeny sebébe.
Daniel megpróbált lehajolni, hogy felvegye a
karóját, de túl lassú volt, és a gelal elrúgta előle. A
karó pörögve zuhant a távoli sötétbe a
kukoricaszárak közé. A bestia ezután Danielre vetette
magát, mire Daniel elengedte vérző vállát, és
megragadta a gelalt. Láttam az arcán, mennyire
fájdalmas neki a kézitusa. A harc kezdete óta először
sebezhetőnek látszott a fegyvertelen, sebesült Daniel.
Saját karóm után nyúltam, hogy Danielnek
dobjam, de csaknem teljesen felbomlott, mialatt a
gelal trutyijában hevert.
 Fel a fejekkel! – kiáltott Talbot, azzal
belekönyökölt egy akh képébe, majd teljes erejéből
Daniel felé hajította a kardját. A kard a markolata
körül forogva egyenesen Daniel arca felé szállt.
 Már majdnem felsikoltottam, ám ekkor Daniel
villámgyorsan odakapott bal kezével, és a
markolatánál fogva elkapta a pörgő kardot.
Hasonlóan gyors mozdulattal suhintott egyet a
karddal, és levágta a gelal fejét. Elszökkent a zöld sav
elől, s tátott szájjal bámultam, ahogy továbbra is
folyamatos, mégis erőteljes suhintásokkal másik
három démont kettészel, még mielőtt mozdulhattak
volna.
 Azannya... – mondtam, miközben a szívem vadul
kalapált.
 Rohadtul ütős – morogta Ryan, és hozzám
hasonló bámulattal figyelte, ahogy Daniel a
negyedikkel is végez.
A tisztáson lévő négy akh és két gelal is látta,
milyen jól bánik Daniel a karddal. A bestiák
meghátráltak, majd karmaikkal utat vágva bevetették
magukat a kukoricásba és eltűntek. Egy ideig még
hallottam a lábuk dobogását, ahogy teljes sebességgel
keresztülrohannak az útvesztőn.
 Menjünk utánuk? – kérdezte Zach. Ryan és Brent
is szerettek volna régi bandatársaik nyomába eredni.
Slade viszont még kissé kábult volt. Katie mellett ült,
és a hátát simogatta, miközben Katie fejét a térdei
közé szorítva úgy nézett ki, mint aki az újabb
eszméletvesztés ellen küzd.
 Nem – jelentettem ki. – Nem akarom, hogy a
labirintusban elszakadjatok egymástól, és úgy kelljen
szembenéznetek velük.
  Na, ugyan – könyörgött Ryan, miközben
megpróbált úgy lesújtani a karójával, ahogy Daniel
tette a karddal.
 Szerintem mostanra már eltakarodtak. – Talbot
felemelte cowboykalapját, és megtörölte a homlokát.
 Akkor is – tiltakozott Ryan. – Ha üldözzük őket,
valószínűleg nem gyűlnek össze újabb támadásra.
 Nos, legyen – egyeztem bele. – Zach és Ryan, ti
ketten mehettek. Maradjatok együtt, és vigyázzatok
egymásra, jó?
Ryan és Zach az időközben valószínűleg egérutat
nyert démonok után vetették magukat. Úgy huhogtak
és kiabáltak, mint amikor az elveszett fiúk a
kalózokat kergették. Brent morgott, amiért nem
mehetett velük.
 Velük kellene mennem – állt fel Slade, de nem
nézett ki túl stabilnak. Igaz, talán azért nem, mert
Katie közben védelmet keresve a lábába
csimpaszkodott.
 Maradj! – mondtam Slade-nek. – Egyébként is úgy
látom, Katie nem fog egyhamar elengedni.
Katie felnézett. A szemén látszott, hogy még mindig
kissé kába és zavart. A sminkje teljesen szétkenődött
az arcán.
 Grace, te vagy az? Azt hittem, nem jössz el a
buliba.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ha ez a
legégetőbb kérdése, akkor még nincs egészen
magánál. Talán nem is fogta fel, mi történt.
  Meggondoltam magam. Nem akartam kihagyni
egy jó bulit – vontam vállat.
 Nem semmi buli volt – mondta Katie lassan, és
még bólogatott is. Úgy nézett ki, mintha be lenne
lőve. – De várj csak, miért jöttél ki ide utánam? Te
tényleg... megölted... azt a srácot, akivel smároltam?
Daniel előrébb lépett. Kardját a háta mögé dugta,
de a vállán lévő véres hasítást nem tudta elfedni.
 Azt hiszem, valaki tett valamit az italodba, Katie.
Azért jöttünk ki utánad, nehogy valami bajod essék.
 Daniel? – hajolt előre Katie, és belenézett Daniel
szemébe. Daniel arcát még mindig félig elfedte a
maszk. – Te is eljöttél? De hát nincs
tüdőgyulladásod? – Úgy kopogtatta a homlokát az
ujjaival, mintha nagyon erősen gondolkodna. – És,
tényleg csak úgy levágtad egy fickó fejét?
Brentből kitört a röhögés, mire egy pillantással
rendreutasítottam.
 Na, jó – szólaltam meg. – Azt hiszem, Katie mára
eleget bulizott. – Mutattam Slade-nek, hogy segítse
fel. – Gondoskodj róla, jó? – kértem.
Slade lenézett Katie-re, aki még mindig a lábán
lógott, aztán újra rám. Arcára döbbent kifejezés ült.
Előrébb hajolt, és suttogva kérdezte.
 Ööö... csak hogy tisztázzuk, azt akarod, hogy
megöljem, és elrejtsem a holttestét?
 Mi? Nem! Ezt meg mi a fenéből gondoltad?
Brent megköszörülte a torkát.
 A Sötét Királyoknál a „gondot viselni” kifejezés
valami ilyesmit jelent.
  Ó... óóhl- Úgy látszik, a jövőben jobban oda kell
figyelnem, hogyan fejezem ki magam. – Nem. Úgy
gondoltam, hogy gondoskodj arról, hogy rendben
hazaérjen. Próbáld meggyőzni, hogy amit látott, nem
történt meg, hanem valami partidrogot tettek az
italába, és akkor nem fogja kifecsegni a titkainkat.
Tudod, én ezt értem a „gondoskodni” kifejezés alatt.
Brentet is vidd magaddal!
Slade bólintott. Brent segítségével feltámogatta
Katie-t, és karját a lány hóna alá fűzve lassan
elindult vele.
 Te megmentettél engem, ugye? – kérdezte Katie,
és erőtlenül megveregette Slade arcát. Aztán
kuncogott egyet, és úgy integetett, mintha be lenne
rúgva. – És láttad ezt a sok csini zöld trutyit?
 Ja, nagyon csini – morogta Slade, miközben
támogatta. Brent felröhögött. Slade úgy nézett vissza
rám, mintha megbüntettem volna valamiért.
Néztem, ahogy elbotorkálnak. Végül én, Daniel és
Talbot maradtunk csak a tisztáson. Nem a
legideálisabb hármas.
Különösen így, felfegyverkezve nem.
Egy pillanatig mindhárman hallgattunk, csak a
feszültség növekedett közöttünk. Végül Daniel
karddal a kezében Talbot felé lépett. Egyenesen elé
állt, és úgy néztek egymás szemébe, mintha egymás
gondolataiban akarnának olvasni. Most látszott
igazán, mennyivel testesebb lett Daniel, mint azelőtt
volt. Talbot, akit pedig sosem láttam kicsinek,
váratlanul annak tűnt Danielhez képest. Vagy csak az
volt más, ahogy Daniel tartotta magát. Mint egy alfa.
Olyan alfa, akinek a falkája éppen legyőzte az
ellenfélét.
Daniel először a kard pengéjét nyújtotta Talbot felé,
majd átfordította, és a markolatot ajánlotta fel.
 Kösz – mondta. – Az előbb megmentetted az
életünket. Nélküled lehet, hogy nem úsztuk volna
meg.
Talbot pislogott egyet.
 Szívesen – felelte lassan, óvatosan. – Akkor...
kössünk tűzszünetet?
Daniel rám nézett, mintha az én döntésemre várna.
Nem tudtam, mit mondjak. Talbot segített ugyan
nekünk, de jó pár olyan dolgot tett, ami miatt nem
tudtam megbízni benne. Nem tudtam, hogyan kéne
túllépnem rajta, mintha mi sem történt volna.
 Csak segíteni akarok – mondta Talbot. – Ez a
mostani csak egy kis teszt volt. De Caleb idővel
minden erejét összeszedve fog rátok támadni. Nektek
is szükségetek lesz minden támogatóra.
 Ebben igaza van – mondta Daniel. – Ráadásul
Talbot mindenkinél jobban ismeri Caleb taktikáit. És
jól harcol.
Meglepett, hogy éppen Daniel érvel Talbot mellett.
Hiszen tudta, mit tett Talbot, hogyan próbálta
megakadályozni a visszaváltozását. Talbot jócskán
adósa volt Danielnek. Miért bocsát meg neki ilyen
könnyen?
 Aztán eszembe jutott, amit Gabriel más emberek
bűneinek a megbocsátásáról mondott. Ez tényleg azt
jelenti, hogy tegyem magam túl rajta, és fogadjam
vissza Talbotot a barátaim közé?
 Nem tudom.
Talbot levette az arca felső részét takaró maszkot,
és rám nézett.
 Kérlek, Gracie, bocsáss meg!
Mindig annyira megbíztam emberekben. Mindig
próbáltam a jót látni bennük. Vajon fogyatékosság ez
vagy áldás? Gyengeség – felelte a farkas. Egyáltalán
nem voltam biztos abban, hogy ebben a pillanatban
képes vagyok jól dönteni...
 Rajtad múlik – néztem Danielre. – Igazából veled
tolt ki.
 Biztos vagy benne? – kérdezte.
Bólintottam.
 Akkor fegyverszünet – nyújtotta újra a kardot
Talbotnak. – Nekem is szükségem van rá.
 Vedd el ezt! – mondta Talbot továbbra is engem
bámulva. Miért bámul így rám? Talán mérges, hogy
nem én bocsátottam meg neki? – Nekem nem csak ez
az egy van.
Daniel bólintott, és elfogadta. Megragadta a
savmarta fekete kabátot, és letörölte vele a pengén
lévő gelal savat. Arcára csaknem szerelmes kifejezés
ült.
Talbot végül elfordította a pillantását, de éreztem,
hogy a kettőnk közötti feszültség semmit sem
enyhült.
  Hé, és nekem hogyhogy nem adtál soha kardot? –
kérdeztem, hogy enyhítsek kicsit a feszültségen. –
Kénytelen vagyok csicsás karókkal vagdalkozni, míg a
fiúké a szuperkard? – Felemeltem a trutyis nyelet:
ennyi maradt a kövekkel díszített fakaróból. Nem fair.
 Te is kaphatsz egyet, kölyök – vigyorodott el
Talbot. – Csak azt hittem, jobban szeretsz fát érezni a
kezedben.
Daniel öklével úgy gyomorszájon vágta Talbotot,
hogy köhögve kétrét görnyedt.
 Csak azért, mert fegyverszünetet kötöttünk, még
nem beszélhetsz így a barátnőmmel – jelentette ki
Daniel, de arcára gonoszkodó mosoly ült ki.
Ledobtam a fadarabot, és megfogtam Daniel kezét.
Gyorsan kivezettem a tisztásról, még mielőtt
belekezdtek volna egymás cikizésebe. Jelen
pillanatban egyiküket sem szívesen támogattam
volna.
Daniel visszafordult Talbot felé, aki még mindig a
gyomorszáját tapogatta.
 Gyere el holnap a házhoz! Szeretnék tudni
mindent, amit te is tudsz Calebről és a Sötét
Királyokról.
Talbot bólintott, de szemében megint feltűnt az a
furcsa pillantás. Talán csak a hála, hogy ismét az
életem része lehet?
Az útvesztőből kiérve Daniellel együtt
visszamentünk a házhoz. Meglepetésemre a bulizok
csaknem kivétel nélkül felszívódtak. Csupán néhány
zavart pillantású fiatal lődörgött a környéken, nyilván
még nem teljesen foszlott le róluk a transz.
 Az akhok mind leléptek? – kérdeztem.
 Nyilván megérezték a hamvakat a levegőben. Az
olyan hatás-sal van rájuk, mint másra az, ha
rendőrért kiáltasz.
 Nagyszerű. – Nem szívesen távoztam volna abban
a tudatban, hogy a Katie-hez hasonló emberek itt
maradnak a démonok martalékául. – Kissé aggódom
Zach és Ryan miatt. Nem kellene utánuk mennünk?
 Nem, nem hiszem, hogy a rohangálásnál és a
fegyver-lengetésnél többet csinálnának az
útvesztőben. Hadd szórakoz-zanak egy kicsit.
Erőltetetten elvigyorodtam.
 Mi van? – kérdezte.
 Úgy érzem, mintha a szüleik lennénk, vagy
ilyesmi – nevettem el magam. – Persze bizonyos
értelemben azok is vagyunk. Tudod, alfák meg
minden. Éppen csak a mi fiaink nem iskolába
mennek, hanem démonokat gyilkolni.
 Hát nem semmi probléma, mi? – mormogta szinte
magának Daniel, majd lenézett az övébe tűzött
kardra. Váratlanul ünnepélyes komolyság ereszkedett
közénk, olyasvalami, amit az előző izgalmak után
nem vártam volna. Csöndben sétáltunk a Corolláig.
 Igazán lenyűgöző voltál odabent – mondta Daniel,
és kinyitotta előttem az anyósülés ajtaját. – Olyan
kiegyensúlyozottan harcoltál. Egyszer sem kellett
amiatt aggódnom, hogy elveszted magad fölött az
uralmat.
  Aha – motyogtam, s ujjaimmal végigsimítottam a
holdkő függőn, majd visszaadtam Danielnek. –
Képzeld, a harc alatt egyszer sem hallottam a farkas
hangját. – Egyetlen alkalommal jelentkezett, amikor
Talbot fegyverszünetet kért, s nem tudtam dönteni.
Amióta segítségért imádkoztam a kórházban,
könnyebb volt háttérbe szorítani a farkas hangját.
Egyre kevesebbszer hallottam.
Daniel becsukta az ajtómat, és átsétált a másik
oldalra.
 És te? Veled minden rendben? – kérdeztem.
 Nem tudom – felelte.
 Döbbenetesen harcoltál! De tényleg, komolyan,
csúcsszuper döbbenetesen! – Oldalba böktem. – Pedig
a kezed is sérült! És mindig arról beszélsz, hogy nem
is vagy hős! De mindegy, akkor is szédületesen klassz
voltál!
 Nem érzem hősnek magam. – Erősen
megszorította a kormánykereket, miközben
kikanyarodtunk a parkolóból. – Bármit is mondasz,
akkor is szörnyeteg vagyok.
 De, NEM vagy szörnyeteg. Ma este egy csomó
életet megmentettünk. Sőt, te mentettél meg. Ez pedig
a hősökre jellemző, nem a szörnyekre.
 És hogy mentettem meg őket? – Daniel nyakán
megfeszültek az izmok. Láttam, ahogy az erekben
lüktet a vér. – Úgy, hogy öltem. És ezt gyűlölöm.
Akármivé is változtam vagy alakultam, még mindig a
Halál Ölebe vagyok. Ez a munkám: halált osztok.
 Hátradőltem és nem válaszoltam. Nem tudtam,
hogyan ellenkezhetnék ekkora fájdalommal és
megvetéssel kiejtett szavak ellen.
Miközben a földúton magunk mögött hagytuk a
Frightmare farmot, egyenesen kibámultam a
szélvédőn. Reméltem, hogy sosem latom többé ezt a
helyet. Amikor a főútra értünk, az egyik
kereszteződésnél pirosat kaptunk, és Daniel megállt.
Lenyomta az indexet és jelezte, hogy balra fordul. A T-
alakú kereszteződés fölötti tábla azt mutatta, hogy bal
felé Rose Crestbe, jobb felé viszont az Apple Valley-be,
a belvárosba lehet eljutni. Akaratlanul is apa jutott
eszembe a városi kórházban. Daniel visszatérése és
Pete démonizálódása viszont annyira lekötöttek, hogy
ma még nem is látogattam meg. De amikor arra
gondoltam, hogy újra ott kell látnom a kórházi ágyon,
összeszorult a szívem...
Aztán új gondolat szökkent szárba bennem, és
előrehajoltam az ülésen.
 Nem a halál az egyetlen, amit osztani tudsz. Be is
bizonyítom. – A kereszteződésre mutattam. – Fordulj
jobbra!
 Miért?
 Mert elmegyünk a kórházba.
Daniel csodálkozva nézett rám, de engedelmesen
jobbra fordult.
 Meg fogom mutatni neked, mire vagy képes
igazából. Hogy ki is vagy valójában.
Itt volt az idő. Lehet, hogy korábban kudarcot
vallottam, de tudtam, hogy Daniellel együtt meg
tudjuk tenni, amit meg kell. Ami a kettőnk közös
feladata.
 Huszonnegyedik fejezeT

A KÓRHÁZBAN, HAJNALI FÉL HÁROM KÖRÜL

A Corolla csomagtartójából elővettem azokat a
ruhákat, amelyeket Aprilnél levetettünk. A hátsó
ülésen mindketten gyorsan átöltöztünk, míg egyikőnk
a kocsin kívül őrködött. Az intenzíves nővéreken
átjutni így sem lesz könnyű, de ha úgy vonulnánk be,
mint két emós bandita, esélyünk sem lenne. Arról
nem is szólva, hogy tervünk sikere esetén nem
akartam, hogy apa rögtön szívrohammal indítson.
Egy életre elegem volt ebből a kórházból.
A nővérpult előtt elhaladni nehezebbnek bizonyult,
mint gondoltam, még a jókislány öltözetben is. Az
intenzívre éjszaka is be lehetett jönni, de attól még
kiskorú voltam, és kísérőre volt szükségem, amire az
ügyeletes nővér azonnal emlékeztetett is.
 Ő már elmúlt tizennyolc – mutattam Danielre. – Ő
nem lehet a kísérőm? Nem maradunk egész éjjel.
Csak húsz percet. Csupán annyi kell. – Olyan
szomorú képet vágtam, amilyet csak tudtam, és azt
kívántam, bárcsak tudnék sírni is, amikor kell. –
Csak apát szeretném megnézni. Kéééééérem!
A nővért azonban nem hatottam meg.
  A barátod talán elmúlt tizennyolc, de csak
családtagokat engedünk be.
 Nem lenne jobb, ha reggel visszajönnénk? –
suttogta Daniel olyan halkan, hogy csak én hallottam
meg.
Megráztam a fejem. Nem tudtam, képes lennék-e
még egyszer összeszedni ennyire a bátorságomat. Ha
meg akarjuk csinálni, ma éjjel kell megcsinálnunk.
Megfogtam Daniel kezét, és összefűztem ujjainkat.
 Csakhogy ő a vőlegényem – jelentettem ki. – És
olvastam a látogatási rendet. Őt be lehet engedni.
Daniel szeme elkerekedett döbbenetében. Bár
lehet, hogy csak sokkot kapott. Elkapta a pillantását,
ezért nem tudtam eldönteni, melyikről van szó.
Kicsit elszomorodtam. Tehát tényleg nem emlékszik
arra, hogy mi történt?
Megszorítottam a kezét, mintha azt üzenném: csak
játssz együtt velem. Daniel visszaszorított.
 Most történt – jelentette ki Daniel, és a sarkára
állt. – Azért jöttünk, hogy elmondjuk az apjának. Még
ha nincs is eszméleténél, azt akartuk, hogy ő hallja
először. Mármint most már csak maga után –
villantott a nővérre egy ellenállhatatlan mosolyt, és
bár a nővér jó húsz évvel idősebb volt nála, sőt a
mesét sem hitte el, láttam rajta, hogy képtelen nemet
mondani neki.
 Húsz perc, nem több. Ha egy perccel is tovább
maradtok, hívom a biztonságiakat. Azt hiszem, nem
szeretnéd, ha kitil-tanának innen, és nem
látogathatnád apukádat.
  Köszönöm – mondtam, amikor átnyújtott két
látogató kitűzőt. Ahogy értük nyúltam, a kezemre
nézett, nyilván az eljegyzési gyűrűt kereste. Olyan
gyorsan húztam Danielt magam után, ahogy futás
nélkül csak lehetséges volt, mert attól féltem,
meggondolja magát.
Amikor apa szobájához értünk, félig behúztam a
függönyt apa ajtaja előtt, ahogy Gabriel is tette.
 Azért jöttünk, hogy segítsünk, apu – mondtam a
még mindig eszméletlen apám felé fordulva. Daniel
némán és mozdulatlanul állt az ágya mellett. Ő most
látta először így, sebesülten.
 Alig ismerem fel – mondta elszorult torokkal. Az
apa arcán lévő duzzanat sokat lohadt, de most még
jobban látszott a sok véraláfutás. Mintha egész arcára
lilásfekete festéket kentek volna. – Köszönöm, hogy
behoztál. De nem tudom, miért vagyunk itt, vagy mit
tudnék én csinálni. Hogyan segíthetnék?
 Meg fogjuk gyógyítani.
Daniel még annál is döbbentebben nézett rám,
mint amikor az eljegyzésünket jelentettem be.
 Hogyan?
Nem akartam félreértést, ezért csaknem szó szerint
idézve Gabrielt elmagyaráztam neki, mit fogunk
tenni. Daniel még mindig döbbenten, de komoly
arckifejezéssel hallgatott, és végig bólogatott, mintha
értené.
 Az kell, hogy ne gondolj semmi másra –
ismételtem meg a beszédem után. – Amikor én először
próbáltam Gabriellel, nem tudtam visszafojtani a
negatív gondolatokat, és végül még nagyobb fájdalmat
okoztam vele apának. Féltem újra megpróbálni, de
aztán a te visszaváltoztatásodat ehhez hasonlóan
csináltam, és ott bejött. Most, hogy itt vagy és
segítesz, hiszem, hogy apunál is bejön.
 Nem hinném, hogy én vagyok a legalkalmasabb...
 Te vagy az egyedüli. – Mélyen Daniel szemébe
néztem. – El kell, hogy fogadd, ki vagy. Isten Kopója,
nem holmi dögevő kutya. Igen, a hivatásod része a
démonok elpusztítása is, hogy megvédd az
ártatlanokat, de ez az, ami igazán a feladatod. Ez az,
amiért az urbatokat teremtették. Valami, amit csak a
hozzád és hozzám hasonló urbatok képesek
megtenni. Mert mi nem veszítettük el a szeretetre való
képességünket. Ez az, amit a világnak adnunk kell.
Láttam Daniel tekintetén, hogy küzd magában.
Azért harcol, hogy elfogadja, amit én mondok neki
azzal szemben, amit magáról hisz.
 Nem vagy szörnyeteg. Már nem. Valami egészen
más lettél. És legbelül, szerintem, te is tudod, hogy
mi.
Egy angyal.
Előrehajoltam, és finoman megcsókoltam Daniel
ajkát. Amikor elhúzódtam, egy pillanatra becsukta a
szemét, ezért nem láttam, hogy áll a küzdelme. Végül
kihúzta magát és bólintott.
 Azt hiszem, igazad van – jelentette ki, ahogy
kinyitotta a szemét. Most csak a szilárd elhatározást
láttam benne.
 Kész vagy rá, hogy megtedd velem?
  Igen. Bármit megtennék érted. – Apámra nézett. –
Vagy érte.
Daniel nekem nyújtotta a kezét. Egymás mellé
álltunk az ágy mellett, aztán Daniel kezét apa
mellkasára helyeztem.
 Gondolj valami pozitív dologra! Próbáld minden jó
energiád és szereteted rá irányítani.
Daniel becsukta a szemét, aztán én is így tettem.
Végigfutottam az emlékeim során, felidéztem minden
pozitív emléket apáról, és a kezem felé irányítottam
őket. Csak néhány másodperc telt el, de máris
éreztem, hogy kettőnk kezén energia halad át, amely
egyre nő, lüktet, egyre intenzívebb. Hirtelen olyan
emlék jutott eszembe apáról, amit elfelejtettem:
Daniel ült egy székben apával szemben, az
irodájában. Egyedül voltak, és ekkor jöttem rá, hogy
ez nem is az én emlékem, hanem Danielé. Ismét
összekapcsolódtunk. A képek homályosak voltak, de
láttam, hogy apa azt mondja Danielnek, hogy segít
neki a vérfarkas átok gyógymódjának
megtalálásában. Hálás voltam Danielnek ezért a
pillanatért. A kapcsolat még tartott, és újabb
jeleneteket láttam meg Daniel életéből. Aztán
felfedeztem magamat is az egyik emlékben. Láttam,
hogyan lát engem lelki szemeivel, és elszégyelltem
magam, amiért kételkedni mertem az érzéseiben.
Szívem megtelt szeretettel, és testem minden
sejtjén erő hullámzott végig. Teljesen eltöltött, míg
csak nem tudtam tovább magamban tartani.
Hatalmas erővel futott át rajtam ez az energia, át
Daniel kezén, egyenesen apába. Akkor éreztem, hogy
elengedem Daniel kezét, és zuhanni kezdek. Majdnem
összeestem az ágy mellett, de Daniel elkapott.
– Jól vagy? – kérdezte, és magához ölelt. – Elég
intenzív volt.
 Igen – próbáltam kinyögni, de a hangom elakadt.
Arra sem volt erőm, hogy kinyissam a szememet.
Ekkor műszerek éles hangja mart a fülembe.
Először nem is tudtam, mit hallok, aztán rettegve
döbbentem rá, hogy az apám állapotát figyelő
készülékek jeleznek. Jelzik, hogy valami nagyon
rosszra fordult.
 Azannya... – suttogta Daniel.
Pedig olyan biztos voltam benne, hogy meg tudom
csinálni. Olyan biztos, hogy működni fog, ahogy
Danielnél is működött.
Mit tettem?
 Azannya! – Ezúttal már kiáltotta. Éreztem, hogy
megmozdul, és az apám felé fordít. – Nézd, Grace!
Erőt vettem magamon, és kinyitottam a szemem,
bár leg-szívesebben szorosan lezártam volna, annyira
féltem attól, hogy meglátom, mitől bolondultak meg a
vészjelző berendezések. Amikor azonban megláttam,
megértettem.
Apa ült előttem. Ült az ágyán, sőt még az
oxigénmaszkot is lehúzta magáról, és ez a kettő
önmagában elegendő volt ahhoz, hogy minden őrülten
jelezni kezdjen.
 Gracie? – kérdezte. – Mi történt? Hol vagyok?
 Hihetetlen. Ébren van. Beszél. Az arcáról meg a
karjáról pedig eltűnt az összes lila véraláfutás.
 Megcsináltuk. – Eleredtek a könnyeim. – Tényleg
meg-csináltuk.
Daniel megpróbált talpra állítani, de túl gyenge
voltam ahhoz, hogy álljak, ezért felemelt az ágyhoz. A
két karommal átöleltem apa nyakát.
 Hát élsz – mondtam két zokogás között. – Élsz és
jól vagy. Apa viszonozta az ölelésemet.
 Persze, hogy élek. De mi történt? Miért vagyok itt?
Mielőtt azonban válaszolhattam volna, hallottam,
hogy a foto- cellás ajtó félrecsúszik, és egy seregnyi
nővér tört be a szobába.
 Mi folyik itt? – kiáltott rám az egyik.
 Engedje el! – parancsolta egy másik, de amikor
meglátta apát az ágyon ülni, megtorpant. Apa teljesen
egészségesnek és sértetlennek látszott. Suttogott
valamit, ami mintha spanyolul lett volna, aztán
keresztet vetett. Ömlöttek belőle a szavak, amiket
nem értettem, csak egyet:
 Csoda – mondta. – Csoda történt.
 Huszonötödik fejezeT

CSÜTÖRTÖK REGGEL
Az ember azt hinné, hogy egy csoda az intenzív
osztályon ujjongást vált ki. Ehelyett azonban
kérdések özönét zúdította a nyakamba, apáéba pedig
egy csomó kellemetlen tesztet és vizsgálatot. A sikeres
erőátadás után kimerültnek és üresnek éreztem
magam. A következő néhány órát a váróterem
kanapéinak egyikén töltöttük Daniellel, el-
elszenderedve.
Azt hiszem, az ügyeletes nővér végül úgy döntött, a
körülményekre való tekintettel húsz percnél tovább
maradhatunk, mert már hét óra is elmúlott, amikor
apám kijelentette, hogy haza akar menni.
 Szeretném megfigyelésre bent tartani – mondta az
orvos, aki az elmúlt órát a teszteredmények fölötti
merengéssel töltötte. – Talán megcsinálhatnánk még
pár tesztet.
 Nincs több teszt – nyögött föl apa. – Már így is úgy
érzem magam, mint egy tűpárna.
Az orvos még egyszer ránézett a lapra.
  Semmi problémát nem találtunk, ami azt jelenti,
hogy nem tarthatjuk itt, ha menni akar. De én nem
tanácsolom...
Apa levette a pulzusszámlálót az ujjáról.
 Hallottad, mit mondott a hölgy, Grace. Nem
tarthatnak itt.
Más körülmények között elleneztem volna, hogy
apa valamit az orvos tanácsa ellenére tegyen, de
ebben az esetben többet tudtam az állapotáról, mint
bárki a kórházban.
Daniel segített felállnom – a testem még mindig
kicsit ingatag és gyenge volt az erőátadástól –, és
megfogtam apa kezét.
 Menjünk haza! – mondtam, és abban a
pillanatban akkora örömet ereztem, amekkorát
néhány napja még lehetetlennek hittem.
 Van azonban még valami, amit szeretnék, ha a
távozásunk előtt megtennél – szólalt meg apa, amikor
a liftekhez értünk. Az ujjával a Fel gombot nyomta
meg a Le helyett. Azonnal tudtam, mit akar.
 Apa – néztem fel rá –, nem biztos, hogy képes
vagyok rá.
 Tudom, hogy képes vagy. Te és Daniel
meggyógyítottatok engem, miért ne tudnátok
ugyanezt megtenni anyáddal is?
 Azt sem tudom, hogy ez az erő hat-e olyanokra is,
mint anya.
 Eddig csak fizikai sérülések gyógyítására
használtam. Fogalmam sem volt, mi a helyzet lelki
betegségek esetén.
 Valamiért azt másnak éreztem.
 És mi van, ha anya azért olyan, amilyen, mert ez
Isten akarata az életében?
 Ha Isten nem akarja, akkor nem fog működni. –
Apa minden alkalommal, amikor imaközösséget
vezetett a gyülekezet valamelyik betegéért, a
könyörgések végén hozzátette, hogy a beteg akkor
gyógyuljon meg, „ha ez a te akaratod”. Apa biztatóan
rám mosolygott, miközben a lift csilingelt, és kinyílott.
– Miért kaptad volna ezt az erőt Istentől, ha nem
akarná, hogy használd?
Daniel megfogta a kezem, és finoman
megszorította.
 Egy próbát megér, Grace.
Danielre, majd apára néztem, és láttam, hogyan
csillan meg a szemükben a remény. Ha meg tudjuk
csinálni, az hirtelen nagyon sok lehetőséget nyitna
meg előttünk. A dolgok, amiket megtehetünk. .. Az
emberek, akiken segíthetünk...
 Rendben – mondtam, aztán beléptem velük a
liftbe, és tudtam, hogy az életem már soha nem lesz
olyan, amilyen azelőtt volt.

CSÜTÖRTÖK DÉLUTÁN, KÁBÉ TÍZ ÓRÁVAL KÉSŐBB

Amikor felébredtem, olyan ismerős és kellemes
hangok és illatok fogadtak, amelyeket életem jelen
helyzetében nem tudtam hová tenni. Éreztem, hogy
megszédülök. Ahogy felültem, csillagok táncoltak a
szemem előtt. Aztán amint már jobban láttam,
felismertem a korallszínű ágyneműt, és
megkönnyebbülten felsóhajtottam. A saját ágyamban
vagyok. Otthon. Bár fogalmam sem volt, hogy
kerültem ide. Semmire sem emlékeztem, csak pár
homályos kép volt arról, hogy beszállok a liftbe apával
és Daniellel.
Vajon ők hol lehetnek?
A földszintről egyszerre csak nevetés hangzott, és
ez meg-válaszolta a kérdést.
Mély levegőt vettem, és végigvettem az illatokat,
amik a szobámban keringtek. Szalonna. Tojás.
Palacsinta. És a tűzhelyen melegített juharszirup
édes illata.
Valaki főz.
Senki sem főzött ebben a házban, amióta anya
nincs itthon.
Ismét nevetés hallatszott fel a lépcsőn, át az
előszobán, be a szobámba. Túl sok hang volt ez
ahhoz, hogy csak Daniel és apa legyen jelen. Újból
levegőt vettem, és a háttérben elcsíptem még egy
ismerős szagot. Olyan volt, mint egy kutyáé, amelyik
sokáig feküdt a napon, de keveredett hozzá egy kis
fiúszag is. Vérfarkasok is voltak a házban. És nem
csak Daniel. A szag alapján jó páran lehettek odalent.
Bár nagy erőfeszítést követelt, hogy gyenge, fájó
testemet felülésre kényszerítsem, a kíváncsiság
győzött bennem. Arról nem is szólva, hogy az ételek
illatától hangosan korgott a gyomrom. Mikor is ettem
utoljára? Kikászálódtam az ágyból, lassan tiszta
ruhát húztam, majd lábujjhegyen leóvakodtam. Az
étkező tele volt emberekkel és ételekkel.
 Daniel, apa, Charity, James baba, Brent, Ryan,
Zach, Slade, sőt, még Talbot is ott voltk. Mindegyikük
előtt bőven megrakott tányér, amelyek tartalmát az
asztal minden négyzetcentiméterét elborító tálakról
szedték le.
 Felébredt! – mondta apa, amikor meglátott az
ajtóban.
Az asztal körül ülők éljenezni kezdtek.
 Gyere, egyél! – intett apa beljebb.
Daniel és Talbot is felállt, amikor beléptem, de
Daniel sietett oda hozzám, és ölelte át a vállamat. Egy
puszit nyomott az arcomra.
 Hogy vagy? Elájultál a kórházban.
 Fáradt és halálosan éhes vagyok. – Amióta
megláttam az ételt, a gyomrom folyamatosan korgott.
 Ülj le. Egyél! – mutatott Daniel egy üres székre az
övé és Charityé között. A húgom éppen egy
narancsleves kancsót nyújtott át a tetovált karú
Slade-nek. James baba sikongatott örömében,
miközben Talbot arcát rántottával borította be. Talbot
felnevetett, és baseballsapkájával letörölte magáról a
tojást.
Megcsíptem a karomat. Erősen. Nem azt kell
tenned, amikor azt hiszed, hogy álmodsz? A két
világom: az urbatok és az emberi családom, végre
találkoztak. És a várt robbanás helyett, amelytől
tartottam, együtt falatoztak.
 Mi a fene folyik itt?
Ekkor mögöttem az a hang szólalt meg, amelyre a
legkevésbé számítottam.
  Reggeli vacsorára.
Megpördültem. Anyám állt mögöttem, kezében egy
tálca pirí- tóssal. Eltátottam a számat. Hát ő hogy
kerül ide?
 A kedvenced – mondta. – Reméltem, hogy az illata
végre felkelt. – Láttam, hogy az ujjai még vékonyak,
de azon kívül egészen más volt, mint az az üres héj,
amit akkor láttam, amikor hétfőn meglátogattam.
 Anya? De hát... de... – Néhány emlék szivárgott az
agyamba. Ahogy Daniellel anya ágya fölött állunk az
idegosztályon. Ahogy erő fut végig a kezemen. Aztán
végigterülök a linóleumpadlón. – Mennyit aludtam?
 Kábé tíz órát – válaszol Daniel. – Még soha nem
láttam ennyire kimerült embert. Nem hiszem el, hogy
két embert is meggyógyítottál egy nap alatt. Úgyhogy
nem lenne jó ötlet most nekivágni a világnak, és egész
osztálynyi beteget meggyógyítani egyszerre.
Elvörösödtem. Éppen olyasvalamire gondoltam.
 Hogyhogy te ilyen jól vagy? – kérdeztem Danielt.
Hiszen ő is részt vett a gyógyításokban.
 Én is aludtam jó négy órát, miután visszajöttünk.
De Grace, tudnod kell, hogy az erő nagy részét te
adtad. Én csak segítettem. Te gyógyítottad meg a
szüleidet.
 Hallottuk, hogy nem semmi kis csodadoktor vagy
– mondta Talbot rántottával teletömött szájjal.
Visszafordultam anyához, és átöleltem a nyakát,
bár majdnem kivertem a kezéből a tele tálca pirítóst.
Megpusziltam az arcát.
  Hallottam, amit mondtál – suttogta a fülembe. –
Amikor pár napja bejöttél hozzám a kórházba. Azt
mondtad, hogy szükséged van anyára. Hogy ez
minden, amire szükséged van. Most már tudom, hogy
nem lehetek tökéletes, de minden tőlem telhetőt
megpróbálok, hogy számodra az lehessek. –
Észrevettem, hogy bár megmosta a haját, nem
göndörítette be, és nem rendezte frizurába, ráadásul
gyűrött nadrágot viselt, a blúza fölött pedig apa
PUSZIT A SZAKÁCSNAK feliratú kötényét. A tálcán
lévő pirítósok közül néhány jó pár árnyalattal
sötétebb volt, mint amit anya régebben
„elfogadhatónak” tartott. Ettől rögtön vidámabb
lettem.
Nem volt tökéletes, de anya volt.
 Most menj és egyél! – mondta anya, és csodálatos
anyai hangon a helyünkre terelt mindannyiunkat. –
Szükséged van az erődre.
 És hol van Carol néni? – kérdeztem a székem felé
tartva. Hirtelen rájöttem, hogy egy egész napra és
éjszakára eltűntem úgy, hogy még csak fel sem
hívtam. Jó nagy letolásra számítottam.
 Már elment – mondta apa. – Carolt kissé...
felizgatta a visszatérésünk. Vannak emberek, akik
nem tudnak mit kezdeni a csodákkal.
 Nem lepődnék meg, ha azt állítaná, hogy csak
tettetted a balesetet, hogy így kapj pár szabadnapot –
jegyezte meg anya. Még sosem hallottam ilyen
viccelődve beszélni a nővéréről.
  Ennek nagy sikere lesz a nagyinál. – Leültem az
asztalhoz, mire a többiek mind felém nyújtották az
ételes tálakat. Csak úgy gyűrtem magamba a csokis
palacsintát, tojást, szalonnát, több tonna pirítóst,
hogy betömjem azt az üres gödröt, amely napokig a
gyomrom volt.
Igazából egyvalaki evett többet, mint én – bár az
asztal körül szinte csak kamaszfiúk ültek -, ez pedig
Slade volt. Úgy nyelte magába a kaját, mint egy
halálraítélt az utolsó vacsoráját a kivégzése előtt.
Charity felkuncogott mellettem, én pedig
megijedtem, hogy a zabálásomat neveti ki, de aztán
rájöttem, hogy Ryannal szemezik, aki közvetlenül vele
szemben ült. Széles, mamlasz vigyor ült az arcára.
Felemeltem egy banános-mogyorós muffint, és
megdobtam vele. Egyenesen a homlokának csapódott,
majd a maradék szalonnája közé esett. De legalább
letörölte az arcáról azt a kölyökkutya képet. Rám
nézett.
 Ne. Is. Gondolj. Rá. – Felemeltem a második
muffint, és úgy tartottam, mintha baseball-labda
lenne, amit éppen eldobni szándékozok.
 Én nem... azaz én igen, de... ö... a húgod olyan
aranyos... – motyogta Ryan, és letörölte a homlokára
tapadt muffinmorzsákat.
Charity legalább olyan vörös lett, mint a
palacsintájára kent málnalekvár.
A többiek nevetésben törtek ki, én meg úgy tettem,
mintha meg akarnám sorozni muffinokkal, mire Ryan
megrezzent. Ehelyett azonban egy óriásit haraptam,
és Daniel vállára hajtottam a fejem. Ő átölelte a
vállamat. Egy pillanatig együtt nevettünk a
többiekkel, de pillantásom megakadt a tányérján
heverő, félig elfogyasztott csokis palacsintán. A pirítós
az én kedvencem, anya különleges palacsintái pedig a
bátyám fő kedvencei.
Daniel is elcsendesedett mellettem. Lehajtotta a
fejét hozzám.
 Itt kellene lennie, nem? – kérdezte halkan, mintha
pontosan tudná, hogy mit érzek. Ahogy valószínűleg
úgy is volt.
Bólintottam.
 Ez, azt hiszem, azt jelenti, hogy készen állsz –
suttogta Daniel. – Akkor itt az idő, hogy rendbe tedd a
dolgaidat Jude-dal.
 Huszonhatodik fejezeT

MÉG MINDIG CSÜTÖRTÖK ESTE.

FÉL NYOLC KÖRÜL
Daniellel lassan átgurultunk a parókiára. Rose Crest
dombjai között nagyon sárga, csaknem teljesen telt
hold kelt fel, és kísérteties árnyékba vonta az éjszakai
ég felhőit. Olyan volt, mint egy megvalósulásra váró
olajfestmény, el is gondolkodtam, mikor leszek képes
legközelebb ecsetet venni a kezembe.
Daniel leparkolta a Corollát az üres utcai
parkolóba. Ekkor jöttem csak rá, hogy mivel
mindenki a házban van, Jude valószínűleg egész nap
egyedül volt.
Felsóhajtottam, tétován nyúltam a kilincs felé.
 Készen állsz? – kérdezte Daniel.
 Igen – feleltem. – Nem. Talán. Nem tudom.
 Mind egyszerre?
 Amikor utoljára meglátogattam Jude-ot, a dolgok
nem alakultak valami fényesen. Még azzal is
megvádoltam, hogy ő ölte meg azt a nővért a
kórháznál. Tudod, akit valójában Pete nyírt ki.
Daniel bólintott.
 Igen, érthető, hogy ezek után nem alakultak jól.
  Nem is tudom, mit mondjak neki. Még a szemébe
is képtelen voltam belenézni.
 Akkor ez az, amivel kezdened kell. Hogy gondolod,
hogy jobban lesz, ha még a saját nővére sem néz a
szemébe?
Bűntudat mart belém.
 Tudom. Azt hiszem, attól féltem, amit láthatnék
benne.
 Bármi is az, megváltozhat. Mindenki képes rá.
Most már én is hiszek ebben.
 Mindenki? – Belenéztem a szemébe. – Még Caleb
is?
Daniel habozott, aztán megköszörülte a torkát.
 Igen... Bár régebben ezt sosem mondtam volna.
Sőt volt idő, amikor azt gondoltam, hogy én sem
vagyok képes megváltozni, de te megmutattad, hogy
igenis az vagyok. – Elmosolyodott. – Te voltál az én
megmentőm. Nem is egyszer.
 De az olyanok, mint Caleb, velejükig gonoszak. Az
ilyet hogyan lehet megváltoztatni?
 A gelalok és az akhok a tökéletesen gonoszak. Ők
pusztán démonok. Nincs lelkük. De Caleb urbat. Még
megvan az emberi szíve, ami, azt hiszem, azt jelenti,
hogy az emberi lelke is. Nem számít, mennyire bűnös.
Muszáj hinnem benne, hogy van még benne valahol
világosság. Némi emberség. Ha úgy dönt, hogy meg
akar változni, valamilyen módon jóvátenni azokat a
szörnyűségeket, amiket tett, az talán azt is jelenti,
hogy van még remény a megváltására.
 Mintha meg akarna változni – jegyeztem meg.
  Nem azt mondtam, hogy valószínű, hanem azt,
hogy lehetséges. – Daniel a templomra nézett. – Nem
tudom, talán hülyeségnek hangzik, de azt hiszem, én
hiszek abban, hogy bárki képes megváltozni. Ez még
nem jelenti azt, hogy meg is fog. Senkit nem lehet
megváltani, aki nem akarja.
 És mi a helyzet Jude-dal? Szerinted ő meg akar
változni?
 Csak egyféleképpen tudhatjuk meg.
Mély levegőt vettem, mert tudtam, hogy nem
halogathatom tovább.
 Csak remélem, hogy egyáltalán hagyja, hogy
hozzászóljak. Nem tudom, odafigyel-e majd.
 Oda fog figyelni, Grace. Ez benned a különleges.
Nemcsak gyógyítani tudsz embereket, ahogy a
szüleidet meggyógyítottad, de azt is el tudod érni,
hogy akarjanak gyógyulni. Csak emlékezz, hogy amin
ő megy keresztül, teljesen másmilyen neki, mint
neked.
 Ezt hogy érted?
 A farkas, a hang a fejedben, amelyik befolyásolni
akar, százszor erősebb, ha már egyszer engedtél neki.
Ahhoz, hogy harcoljak ellene, állandó elhatározást
igényel. Hazajönni, megpróbálni ellenállni a
farkasnak, megpróbálni helyrehozni a dolgaimat az
emberekkel, akiket megbántottam, ez volt a leg-
nehezebb, amit valaha meg kellett tennem. A farkas
azt üvöltötte a fejemben, hogy nekem sosem bocsát
meg senki. Szerintem Jude is hasonlón megy át.
 Daniel szavai erősen szíven ütöttek. Nem hiszem,
hogy valaha is értettem, mekkora küzdelmen
mehetett keresztül, amikor meg-próbált harcolni a
farkas szorítása ellen. A harc, amit most Jude vív.
 Csak emlékeztesd rá, hogy szeretik. Hogy van
számára bocsánat. Te nagyon jó vagy az ilyenben.
Éreztem, hogy visszatér az önbizalmam, és
eszembe jutott, amit egyszer Danielért tettem. És
amit anyáért és apáért tettem. Az erő, amely a
kezemen átáramlott. Ettől másnak éreztem magam,
mint az a lány, aki két nappal ezelőtt próbált beszélni
Jude-dal.
 Menjünk be! – Daniel kiszállt a kocsiból, és átjött
az oldalam-ra. Kinyitotta nekem az ajtót. – Ne gondolj
semmi másra, és fogadok, hogy magadtól is tudni
fogod, mit kell mondanod. Jude nem veszett ügy.

A PARÓKIÁBAN
Ahogy lefelé indultunk az alagsorba, lépéseink zaja
végig visszhangzott az üres lépcsőházban. Jude
kétségkívül meghallotta a közeledésünket. Amikor a
helyiségbe beléptünk, a tároló bejáratában állt.
 Hát te mit keresel itt? – vicsorgott rám. –
Mondtam, hogy ne gyere vissza ide... – Aztán
összehúzott szemmel Danielre nézett, és hirtelen
ellépett a kaputól. – És ő mit keres itt? Miért hoztad
magaddal?
 Szia, Jude! – köszöntötte Daniel.
Jude elvicsorodott.
  Szóval a tékozló fiú visszatért. Lakomát is csaptak
a számod-ra? Leölte valaki a rohadt hizlalt ökröt is a
számodra? Mert én nem kaptam mást, csak ezt a
szemét ketrecet. – Jude megragadta a cella rácsait, és
megrázta az ajtót.
A szemébe néztem. A tekintete vad és kemény volt,
mint a támadni készülő farkasé. Elfordítottam a
szememet.
Nem kellett volna eljönnöd – hörgött a démon a
fejemben. – Csak rontasz a dolgon.
 Mindketten tudjuk, hogy bármikor elhagyhatnád
a ketrecet – mondta Daniel. – Azt hiszem, azért vagy
még itt, mert itt akarsz lenni. Mert könnyebb ott bent
lenni, mint azokkal, akik szeretnek.
Jude elengedte a rácsokat.
 Semmit sem tudsz rólam.
 Többet tudok, mint amennyit hajlandó vagy
elismerni. Én is voltam abban a helyzetben, amiben
most te. Éreztem, amit most te érzel.
 Fogd be! Fogd be! Te nem tudsz semmit! Menj a
pokolba! – köpött Jude Daniel felé.
 Jude, kérlek – szóltam közbe nyugtatólag.
 Neked nincs mit mondanom, Grace. Mondtam,
hogy soha többé nem akarlak látni.
 Jude, ne haragudj, amiért megvádoltalak annak a
nővérnek a megölésével. Alig tudom elhinni, hogy
megtettem. Szörnyű dolog volt tőlem. De rájöttem,
hogy azért tettem, mert nagyon dühös voltam rád.
Nem tudtam, mit higgyek. – Közelebb mentem a
kapuhoz, és én is megfogtam a rácsokat. Egyenesen
bátyám csillogó, ezüstszínű szemébe néztem. – De
most kimondom: megbocsátok.
Jude pislogott egyet. Amikor kinyitotta a szemét,
láttam, amit látnom kellett. Csak egy villanásnyi
ibolyaszín, ahogy a tekintete enyhült egy kicsit...
mielőtt megint újra ezüstbe fordult volna, aztán újra
ibolyaszínre. Valamennyi emberi még mindig ott élt és
lélegzett a bátyámban. Jude még mindig ott volt, és
szüksége volt arra, hogy meghallja, amit mondok.
Készen álltam a harcra.
 Te megbocsátasz nekem? – ordította Jude. – Te
bocsátasz meg nekem? – A ketrec ajtajának zsanérjai
tiltakozva nyikorogtak, amikor megrángatta a
rácsokat. Az egészet kitéphette volna, ha akarja.
Szerettem volna hátrébb lépni, de nem hátráltam
meg.
 Én is megbocsátok – szólt közbe Daniel, és
mellém lépett.
 Hogy meritek? – kérdezte Jude. – Ti vagytok azok,
akiknek az én megbocsátásomra lenne szükségetek!
Ti tettétek ezt velem!
– Ahogy mondtam már azelőtt, akár milliószor is
elismétlem, ha kell: szívből sajnálom, hogy
megfertőztelek – mondta Daniel. –Elveszítettem
magam fölött az uralmat, mint te most. Nem tudom,
képes leszek-e valaha megbocsátani magamnak ezért.
Csak akkor, ha te megbocsátasz nekem.
 Ez sosem fog megtörténni – jelentette ki Jude, de
már nem markolta olyan erősen a rácsot.
  Igazad van, Jude – mondtam halkan. Rám nézett,
csaknem döbbenten, hogy egyetértek vele valamiben.
 Könyörögnöm kellene a bocsánatodért. De még
mielőtt a bocsánatodra várnék, muszáj
megbocsátanom. Ezért most mondom neked, újra,
hogy kétséged se legyen felőle – közelebb léptem a
kapuhoz, és a rácsokhoz szorítottam az arcomat –, én
megbocsátok neked.
 Ezt ne mondd! Nincs jogod ilyeneket mondani!
Nem én vagyok a hibás. Minden, amit tettem, a ti
hibátok. Ti ketten tettétek ezt velem. – Felüvöltött,
aztán nekem ugrott, ahogy az ajtó előtt álltam. Egyik
csontos kezével megragadta a torkomat. – Nem kellett
volna idejönnöd.
– Jude, engedd el! – mondta Daniel
figyelmeztetően. – Ne bántsd! Ne menj tovább ezen az
úton.
 Az úton, amin te indítottál el? – Jude körmei a
bőrömbe vájtak, ahogy egyre jobban szorította a
torkomat. Egyre kevesebb levegőm maradt.
 Megbocsátottam neked – nyögtem ki azzal a kevés
levegővel, amim maradt. – Most pedig... te
megbocsátasz nekem? Megbocsátasz magadnak?
Éreztem a Jude kezén keresztülhullámzó erőt. Egy
másodperc alatt megölhetett volna, akkor miért
habozik? Belenéztem az arcába, és szinte láttam,
mekkora csata zajlik a fejében. Szeme ezüstöset
villant, aztán újra meg újra ibolyába fordult. Arcára
kiült az erőfeszítés, a nyakán kidagadtak az erek.
 – Jude! – kiáltott rá Daniel. Megmozdult, mintha
közbe akarna lépni. Kinyújtottam a kezem, hogy
megállítsam. Ez volt az igazság pillanata.
Jude szorítása enyhült, éppen annyira, hogy
köhöghettem egyet, és levegő után kaphattam. És
kinyöghessem:
 Jude, kérlek, tudom, hogy ott vagy még valahol.
Tudom, hogy te vagy a bátyám.
 Szeretünk, Jude – mondta Daniel. – Segíteni
szeretnénk. Azt szeretnenk, ha hazajönnél. Hogy
otthon legyél. Csak annyi kell, hogy kérd, és mi
segítünk.
Jude szoritása tovább enyhült, de még nem
engedte el a torkomat.
 Hogy menjek haza? – kérdezte. – Mintha olyan
könnyű lenne. Nem tudod, miről beszélsz...
– Amikor a ketrecben vagy – folytatta Daniel –,
olyan vagy, mint egy függő, akit elvonóra
kényszerítettek. Itt maradni köny- nyű. Igen,
hazajönni nehéz. Tudom. Átestem rajta. Tudom,
milyen az, amikor vissza akarsz menni a normális
életbe, és szembe kell nézni azokkal, akiket
megbántottál a rombolásba vezető úton. Tudom,
milyen érzés azzal a szörnyű hanggal a fejedben élni,
amelyik szüntelenül kísérteni próbál. Hogy minden
pillanat, amikor ébren vagy, egy döntés, hogy
harcolsz vagy feladod.
Jude lélegzete el-elakadt, és ujjai megremegtek a
torkomon.
  Nem tudom... – Elcsuklott a hangja. – Nem
tudom, elég erős vagyok-e az állandó harchoz.
 Te Jude vagy – mondtam. – Tudom, hogy az vagy.
És én azért vagyok itt, hogy segítsek. Mindketten
azért vagyunk itt, hogy segítsünk. De nem tudunk,
ha nem hagyod.
Jude ujjai lecsúsztak a torkomról. Hátrébb lépett,
és lerogyott a priccsére. – Nem akarok többé ilyen
lenni.
Megmasszíroztam a torkomat, miközben Daniel a
falon lógó kulcsért ment, ami az alagsor bejáratánál
lógott. Kinyitotta a zárat, és kitárta az ajtót.
Mindketten Jude-hoz futottunk, és magunkhoz
öleltük.
Daniel levette magáról a holdkő függőt, és Jude
nyakába akasztotta.
 Neked jobban szükséged van erre, mint nekem.
A bátyám úgy szorította a követ, mintha a
legértékesebb dolog lenne a világon.
Beletúrtam a hajába, és még jobban szorítottam és
ringattam, amíg ő is át nem ölelt. Egyik kezét arra a
sebre tette, ahol megmart, és megfertőzött az urbat
átokkal.
 Sajnálom – suttogta. – Annyira, de annyira
sajnálom.
 Megbocsátok neked – mondtam még egyszer, mert
tudtam, hogy szüksége van arra, hogy hallja. Mindkét
kezemmel megfogtam a fejét, és úgy fordítottam az
arcát, hogy a szemébe tudjak nézni. Ibolyaszínűek
voltak, és könnyek csillogtak bennük, a bátyám
szemei voltak, amelyekre emlékeztem. A sajátom
tükörképei.
 Minden rendben lesz – mondtam. – Ígérem.
Minden erőmmel imádkoztam, hogy ez az ígéret
olyan legyen, amit nem kell megszegnem.
 Huszonhetedik fejezeT

EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB

April piros egyterűje és Talbot kék terepjárója mögé
álltunk be a kocsibeállóba. A házban az összes lámpa
égett, és biztos voltam benne, hogy még mindenki ott
van. Valószínűleg mind elnyúltak, mint boldog, kövér
kutyák zabálás után.
 Nem tudom, képes vagyok-e rá – mondta Jude,
ahogy kiléptünk a kocsiból. Csaknem fájdalmas
pillantással nézte a kivilágított házat.
 Ideje, hogy hazagyere – mondtam, és előrébb
toltam.
 És mi van, ha ők nem akarnak engem?
De nem tudtam erre válaszolni, és nem is volt rá
szükség, mert kinyílt a bejárati ajtó, és anya rohant le
a verandalépcsőn.
– Jude! – kiáltott fel, és átölelte. Már-már attól
féltem, hogy megfojtja az ölelésével.
Apa tűnt fel az ajtóban. Leesett az álla, szemét
elfutotta a könny, ahogy anya és fia találkozóját
nézte.
 Biztos vagy ebben, Gracie? – kérdezte, miközben
lassan közeledett.
  Igen – feleltem, és megszorítottam a kezét.
 Köszönöm, kislányom – nyelt nagyot apa, majd
Jude-hoz és anyához sietett. Hárman összeölelkeztek.
 Menjünk be – mondtam Danielnek. Megfogta a
kezem, és otthagytuk őket, hogy még beszéljenek és
ölelkezzenek kicsit.
A többiekkel kapcsolatban igazam lett: tényleg
kövér kutyaként terpeszkedtek a ház különböző
részeiben. Brent, Zach és Slade az utcafronti szoba
bútorain terültek el szundikálni, kezüket tele
hasukon nyugtatták. April, Charity és James a
kanapén bújtak össze, és James egyik disney-s DVD-
jét nézték, bár észrevettem, hogy Charity figyelme el-
elkalandozik. Gyakran pillantott az ablak felé Ryanra,
aki éppen a karóval gyilkolás fortélyait tanulta
Talbottól a hátsó verandán.
 Hahó! – köszöntem, hogy magamra vonjam a
lányok figyelmét.
April és Charity felültek, amikor megláttak.
 Visszajöttél – mondta Charity.
 Hogy sikerült a dolog Jude-dal? – kérdezte April.
 Visszajött – feleltem. – Kint van apáékkal.
April felugrott.
 Szerinted nem baj, ha kimegyek hozzájuk?
 Meg én is? – kérdezett közbe Charity.
 Egyáltalán nem. Minél boldogabbá tudjuk tenni
számára a hazajövetelt, annál jobb.
Néztem, ahogy April és Charity kisietnek a
nappaliból. James babát otthagyták, önfeledten szívta
takarója csücskét. Legalább miatta nem kell soha
aggódnom, hogy paranormális haverjaival lelécel
itthonról.
 Kimegyek – szólalt meg Daniel, és a hátsó kertben
lévő Talbotra és Ryanra mutatott. – Szeretnék feltenni
pár kérdést Talbotnak a Sötét Királyokról.
 Oké – mondtam, és elengedtem a kezét. Én is
szerettem volna hallani, mit mond Talbot a Sötét
Királyokról, de abban a pillanatban Jude hazajövetele
volt a legfontosabb. Kimentem az ebédlőbe, és
összeállítottam egy nagy tányér kaját abból, ami a
vacsora reggeli ételkülönlegességeiből megmaradt.
Felemeltem a tányért, és ki akartam menni a
konyhába, hogy megmelegítsem, de Slade jelent meg
az ajtóban, és elállta az utamat. Majdnem kiejtettem
a tányért a kezemből.
 Beszélnem kell veled – mondta, és közelebb lépett
hozzám, mint korábban bármikor.
 Miről? – léptem hátrébb, de az asztal megállította
a hátrálást.
 Miért tetted? – ragadta meg erősen a karomat,
olyannyira, hogy majdnem a földre ejtettem az ételt. A
bőrén lévő tetkók világos bőrű kezemhez viszonyítva
gusztustalanul színesnek látszottak. – Tudnom kell.
Nem bírom tovább elviselni.
 Jó, de miről beszélsz? – húztam ki a kezem a
szorításából.
 Miért mentettél meg attól az akhtól a
transzpartin? Miért nem hagytad, hogy megöljön?
Letettem a tányért az asztalra.
  Miért hagytam volna, hogy megöljön? Nem
akarom, hogy meghalj. – Nem akarok még egy kölyköt
elveszíteni. Marcos elég volt.
Slade nagyot nyelt.
 De megérdemeltem. Megérdemeltem a halált. –
Őszinte zavart láttam a szemében. – Megtagadtam a
parancsodat. Nem tudtam elmenni, hogy segítsek
megmenteni az apádat. Nem tudtam belemenni abba
a tűzbe. Meg kellett volna büntetned érte. Caleb azt
tette volna. De, te megmentetted az életemet. Miért?
Mit tartogatsz a számomra? Milyen büntetés lehet
rosszabb, mint egy akh kezétől meghalni? Ez
szörnyű, hogy nem tudom, mikor hullik le végre a
bárd. Tedd meg most, essünk túl rajta. Ölj meg...
Egyik kezemet a mellkasára fektettem, hogy
leállítsam.
 Hé, hé, hé. Senki nem öl meg. Sőt, büntetést sem
kapsz. Ha nem vetted volna észre, nem hasonlítok
Calebre. Daniel sem. Megértem, hogy nem tudtál
bemenni abba a tűzbe. Féltél. Értem. A verfarkasok
félnek a tűztől, mert egyike azon kevés dolgoknak,
amelyek képesek őket elpusztítani.
Slade bólintott.
 Képes teljesen szétporlasztani egy urbatot. Még
csontok sem maradnak. De a többiek mégis túltették
magukat a félelmükön, és a segítségedre siettek. Én
nem. Megbénultam a rettegéstől. Pedig esküszöm,
valaha nem voltam ilyen gyáva. – Megnyalta az ajkát.
– Tudtad, hogy felvettek füstugrónak, tudod, akik
kiugranak repülőkből, hogy erdőtüzeket oltsanak?
 Megráztam a fejem.
 Mindig is az akartam lenni, kisfiúkorom óta. De a
Sötét Királyok elvették tőlem, amikor urbattá tettek.
Elvették az egész életemet. – Slade végigfuttatta ujját
az alkarján kanyargó lángokon. – Lángokat
tetováltatok a karjaimra, megégetem magam
öngyújtóval, mintha átverhetném magam, hogy úrrá
lettem a félelmeimen. De amikor szembe kellett volna
néznem velük, megfutamodtam. Cserbenhagytalak.
 Megértelek. Tényleg. – A saját belső farkasom
abban akart megakadályozni, hogy apám segítségére
siessek. Valaki számára, aki egész életében tűzoltó
szeretett volna lenni, érthető az a szégyen és
gyötrelem, amit Slade érez. – Semmi büntetést nem
kapsz érte.
Slade villámgyors mozdulattal ragadta meg a
karomat.
 Köszönöm – mondta, és megszorította az ujjaimat.
– Köszönöm.
 Öö... szívesen. – Mi mást lehet olyankor mondani,
amikor valaki megköszöni, hogy nem ölöd meg? Nem
túl gyakori helyzet, legalábbis egy átlagember
számára.
Slade szemét elfutotta a könny, és jobban
csillogott, mint a szemöldökébe tűzött acélrúd. Slade
sírása volt az utolsó dolog, amire számítottam. Caleb
alaposan megkínozta ezeket a kölyköket.
 Most már csak egyet nem értek. Amint hallom,
elég jó életed volt, hiszen tűzoltónak készültél, meg
minden. Hogyan tudta Caleb rád tenni a mancsát?
 Slade elengedte a kezemet, mintha elszégyellte
volna magát az érintésért.
 Egy lány miatt. Lylának hívták. A legcsinosabb,
akit valaha láttam. – Kicsit elmosolyodott, ahogy
felidézte, aztán megremegett az ajka. – De nagyon
problémás volt. Állandóan pénz kellett neki. A fősuli
óta versenyeztem az utcán, én voltam a legjobb sofőr
a környéken, de még a nyeremények sem voltak elég
nagyok. Az egyik esti verseny után aztán megkeresett
egy srác, és azt mondta, hogy a csapatának sofőrre
van szüksége... – Lenézett a földre.
 Valami rabláshoz?
Bólintott.
 Az ilyenre általában nemet mondtam. De annyi
pénzt ajánlott, hogy nem tudtam ellenállni. Nemcsak
Lyla adósságaira volt elég, hanem arra is, hogy
kivigyem magammal Montanába, amíg ott
kiképeznek. Hogy új életet kezdjünk. Csakhogy
amikor a melóval megvoltunk, a srác azt mondta,
hogy nem léphetek ki. Hogy a meló próba volt, és
most már hozzá tartozom. Amikor tiltakoztam... a
következő dolog, amire emlékszem, hogy a raktárban
ébredtem fel ezzel... – Feltűrte a ruhaujját, és
megmutatta a cakkos, félhold alakú sebhelyet a
felkarján.
Tudtam, mi ez, nekem is van hasonló.
 Vérfarkasharapás.
 És elkapták Lylát is. Kiderült, hogy annak a
fickónak tartozott, aki engem is bepalizott. Őt
használták fel ellenem. Meg arra is őt használták,
hogy teljesen átalakuljak, hogy engedjek az átoknak,
amivel megfertőztek.
Elképzeltem a raktárban kibontakozó jelenetet.
Slade-et, ahogy szédülve, zavartan ébred, karjában
izzik a vérfarkas mérgező harapása. Caleb Lylát
kínozza, és arra kényszeríti Slade-et, hogy engedjen a
fejében tomboló farkasnak, védje meg a lányt.
Slade tekintetéből ítélve benne is ezek a képek
játszódhattak le.
 És mi lett Lylával? – kérdeztem suttogva.
Slade lehunyta a szemét, és lehajtotta a fejét.
 Vérfarkasként őt öltem meg először. Nem nagyon
emlékszem, mi történt, olyan erősen tombolt bennem
a vadság. Azt hittem, azt a fickót támadtam meg, aki
a kést fogta a torkához, de végül Lyla halt meg. Nem
tudom, miért tettem.
 A farkas arra kényszerít, hogy azt öld meg, akit a
legjobban szeretsz. Amikor Caleb rávett, hogy add
meg magad a farkasnak, Lylának nem sok esélye
maradt.
 Nem Caleb volt az.
 Tessék?
 Ő is ott volt. Caleb mindig onnan felülről figyelt
minket a raktárban. De a fickó, aki bepalizott, aki
arra kényszerített, amit végül Lylával tettem... Talbot
volt.
Éreztem, ahogy a levegő bennszorul a
mellkasomban. Pedig nem kellett volna
meglepődnöm. Már az elején is tudhattam volna,
hiszen azt is tudtam, hogy Talbot volt a „toborzás”
felelőse Caleb bandájában. Talbot volt az, akinek
állítólag tehetsége volt ahhoz, hogy megfertőzzön
embereket, és rávegye őket, hogy adják át magukat az
átoknak. Az ő feladata volt az is, hogy engem
megnyerjen nekik, és átformáljon, csak valamiért
nem tette.
Persze, állítólag Talbot már megváltozott.
 És miért maradtál velük azután, amit veled
tettek?
 Mert ha egyszer megölsz valakit, különösen
olyasvalakit, akit szeretsz, úgy érzed, te vagy a
legnagyobb rohadék az egész világon. Tudod, hogy
nem térhetsz vissza egyszerűen a régi életedhez.
Ráadásul ott van ez a vérengző, ordibáló, önző izé a
fejedben, és az sem hagy békén. Talbot és Caleb
ekkor odaállnak melléd, és azt mondják, hogy soha
többé nem tartozhatsz sehová. De ha megteszed, amit
kérnek, akkor majd ők otthont adnak neked,
feladatokat, célt. Igazából azonban, most már látom,
csak újabb verőlegényre volt szükségük Caleb
szörnyű bandájába.
Magamban persze már sejtettem, hogy mindegyik
elveszett fiú, akit Caleb bandájából megszereztünk
magunknak – Brentet és az ifjú Ryant is beleértve –,
hasonló tapasztalatot szereztek, mint Slade. Ami azt
jelentette, hogy mindegyik fiú megölt már valakit,
vagy legalábbis szeretett volna, máskülönben nem
lennének teljes vérfarkasok.
De mindannyian úgy döntöttek, hogy Danielt és
engem követik, otthagyják a raktárat, és inkább
velünk tartanak. Ami azt jelentette, hogy újabb
esélyre vágytak.
És mi ezt megadhatjuk nekik, ahogy felajánlottuk
Jude-nak is.
Slade vállára tettem a kezem.
 Caleb lehet, hogy verőlegényt csinált belőled és a
fiúkból, de én azt akarom, hogy a mi falkánk család
legyen. Tudom, hogy még habozol, elfogadd-e Danielt
az alfádnak. De szívesen fogadunk ebben a
családban, ha azt akarod. És mi sosem fogunk
bántani.
 Igen – felelte. – Szeretnék ennek a családnak a
tagja lenni.
 Őszintén hiszem, hogy megtanulhatjuk, hogyan
használhatjuk jóra a képességeinket. És talán még
mindig lehet belőled a legjobb tűzoltó, akit csak látott
a világ. Gondolj bele, mennyi jót tudnál tenni a te
gyorsaságoddal és erőddel.
 De még mindig félek a tűztől.
 Talbot és a többiek leküzdötték a félelmeiket, hogy
segítsenek. Egyébként pedig szerintem mélyen
benned még ott van, hogy valami nagyot tegyél ezen a
világon, akár tűzoltóként, akár másként. És én
segíteni szeretnélek ebben. Ha hagyod.
Slade egy pillanatig csak hallgatott.
 Lehet – mondta aztán. – De még mielőtt ezt
megteszed nekem, van valami, amiről tudnod kell.
 Bármit elmondhatsz.
 Hülye voltam és hibáztam. Nem kellett volna
engednem, hogy az az akh a szemembe nézzen. Mert
olvasott a gondolataimban. Most már tudja, hol
lakunk, én meg a többi fiú. És attól félek, azt is tudja,
te hol laksz. És mivel meglógott, ez azt jelenti, hogy
Caleb is tudja. Előbb is elmondtam volna, de azt
hittem...
 Azt hitted, megöllek miatta?
Bólintása leginkább rándulásra hasonlított, és ettől
rosszullet kerülgetett.
 Köszönöm, hogy elmondtad. Majd keresünk neked
és a fiúknak másik helyet. Meg Danielnek is. És ne
aggódj, hogy Caleb tudja, hol lakom. Mindig is tudta.
Régebben a szomszéd házban lakott.
Slade szeme elkerekedett.
 De hát ezt nem értem. Caleb senkinek sem
hagyja, hogy csak úgy otthagyja a Sötét Királyokat.
Látnod kellett volna, mit kellett tennünk ő meg Talbot
parancsára azokkal a srácokkal, akik megpróbáltak
meglógni...
El tudtam képzelni. Az első démon, akit megöltem,
egy gelal volt, aki lelépett a Sötét Királyoktól. Talbot
engem használt fel arra, hogy megbüntesse.
 De ha Caleb pontosan tudja, hol találhat minket,
miért nem támadott még? Mire vár?
 Ez igazán jó kérdés – mondtam.
És most már én voltam az, aki arra vár, mikor sújt
le a bárd.

ÖT PERCCEL KÉSŐBB
Nem kellett sokat várnom.
 Éppen csak nem az a bárd sújtott le, amelyik miatt
aggódtam. Éppen az ajtó felé tartottam Jude
felmelegített vacsorájával, amikor az utcai ablakon
vakító fény áradt be, és el kellett takarnom a
szememet az egyik kezemmel. Hallottam, hogy apa
kiabál valamit az előkertből. Mintha a nevemet
mondta volna, aztán valami olyasmit, hogy
„Menekülj!”.
 Mi folyik itt?
Az ajtó kicsapódott, és ahogy anya, Jude, April és
Charity bejöttek, furcsa fény töltötte be az előszobát.
Mögöttük apa jött, Daniel és az én nevem kiabálva.
Amikor meglátott, olyan erősen megragadott, hogy
kiverte a kezemből az ételt.
 Itt vannak! Eljöttek értetek! Tűnjetek innen!
Meneküljetek! Daniel a konyhán keresztül jött be az
előszobába, Talbot és Ryan a nyomában. A többi fiú,
akik eddig aludtak, szinte vigyázzba vágták magukat,
amikor Danielt meglátták. Bizonyára apa ordibálása
ébresztette fel őket.
 A Sötét Királyok? – kérdeztem.
 Nem. – Apa megszorította a karomat. – Sirhan és
a falkája. Ahogy elnézem, az egész falka itt van.
 Micsoda? – Daniel az ajtó felé indult, hogy
kinézzen, de apa megállította.
 Ne menj ki oda! Fogd Grace-t, és amilyen gyorsan
csak tudtok, tűnjetek el!
 Es utána? – kérdezte Daniel. – Ha meg akarnak
találni, akkor meg is fognak.
 Daniel kilépett a bejáraton. A fiúk úgy mentek ki
mögötte, mintha testőrök lennének, és félkörbe mögé
álltak a verandán. Apa minden erejével a karomat
szorította, nehogy követhessem őket.
 Nem állíthatsz meg, apu!
Mérgesen horkantott.
 Csak meg akarlak védeni.
 De nem tudsz. Többé nem. Ebben a világban nem.
Apa rám bámult, a szemében ülő félelem először
pániknak, majd a szomorú beletörődésnek adta át a
helyét. Lehajtotta a fejét.
 Tudom. Régóta tudom, hogy el fog jönni az a nap,
amikor nem leszek már képes rá.
 Akkor eressz el!
Apa elengedte a karomat, én pedig a fiúk
nyomában kimentem a verandára, és Daniel mellé
álltam. Apa is követett, és beállt mögöttünk az ajtóba.
Jude mellé lépett.
Az erős fényben legalább tíz nagy, fekete autó
árnyékát láttam – méretükből ítélve főleg terepjárók –,
álltak a ház elé fordulva, fényszóróik a szemünkbe
világítottak.
Eltakartam a szemem a kezemmel, és azt
kívántam, a szuperlátás bárcsak ne lenne ennyire
érzékeny.
 Azt akarják, hogy hátrányban legyünk – mondta
Ryan, és ő is eltakarta a szemét.
 Elég jól megy nekik – vágta rá Brent.
Ryan belebokszolt a karjába.
 Csak reagáltam – ütött vissza Brent.
  Álljatok le! – mordultam rájuk. Brent és Ryan
vigyázzba vágták magukat, csak a kezük maradt a
szemük előtt. Egyedül Daniel állt leeresztett kézzel,
mintha őt nem zavarná az erős fény.
 Honnan tudod, hogy Sirhan az? – kérdeztem apát.
– Bárki lehet. Az SK-k is.
 Felismertem a kocsik jelvényét. Most nem látszik,
de amikor ideálltak, azonnal megláttam. A
hűtőrácson farkasfejes medál van. Ilyen kocsiba
ültettek be Sirhan őrei, amikor a területükön
megtaláltak. Az a kocsi pedig – mutatott apa egy
kisebb jármű felé a sor közepén – magáé Sirhané.
Amikor elengedett minket, személyesen kísérte ki
Gabrielt és engem a területről... Amikor, most már
tudom, azt is eldöntötte, hogy rád teszi a kezét...
Apa mondatát félbeszakította az, hogy a kocsik
reflektorai teljesen egyszerre kikapcsoltak.
 Jaj! – rezzentem össze. A szemem égett, és a
hirtelen fényváltozástól egy időre megvakultam – sőt,
mindannyian megvakultunk.
Aztán mozgást hallottam, és néhány másodperccel
később a középső kocsi fényszóróját kapcsolták be.
Láttam, hogy a kertünkben legalább negyven személy
áll. Az arcukat nem tudtam kivenni: a fényben csak
nagy, fenyegető árnyaknak tűntek. Egyikük előrébb
lépett, és a kezében lévő tárgyon megcsillant a kocsi
lámpájának fénye. Egy dárda volt az, hegyét
valamilyen fényes fémből – valószínűleg ezüstből –
készítették. Az alak mintha talárt vagy köntöst viselt
volna, akaratlanul is a kísértetjárta farm Kaszása
ugrott be róla.
 Adjátok át, amiért jöttünk! – mondta a férfi mély,
dörgő hangon.
Daniel megfogta a kezem, és ujjait átfűzte az
enyémen. A fiúk szó nélkül közelebb léptek hozzánk,
mintha összezártunk volna. Láttam, hogy az izmok
megfeszülnek karjaikban és hátukon, mintha csak
utasítást várnának Danieltől vagy tőlem, és azonnal
ugranának is. Rémülten gondoltam arra, mi lenne, ha
itt, az elő- kertünkben alakulnának át farkassá.
Daniel felemelte a kezét, és várakozásra intette a
fiúkat.
 Sajnálom, de nem egészen értem – mondta a
lándzsásnak. Hangja túl nyugodt volt ahhoz képest,
mi folyt éppen körülöttünk.
Az alakok meg sem moccantak. Megint a dárdás
szólalt meg.
 Add ide, amiért jöttünk!
Vajon megparancsolták neki, hogy ne mondjon
mást?
 Nem lehetne ennél kicsit részletesebben? – Daniel
kihúzta magát. – Gabrielt akartátok, de ő már
visszatért hozzátok. Nem az volt a megállapodás, hogy
ha Gabriel visszatér, nem jöttök ide?
 De, hol van Gabriel? – suttogtam Danielnek. –
Biztos történt vele valami. Talán nem ért haza...
A lándzsás a fülére tette a kezét, és mintha
valamire figyelt volna. Csak nem fülhallgatón
keresztül kapta az utasításokat?
 Mondott valamit a mellette álló férfinak, aztán két
másik lándzsás masírozott oda az egyik terepjáróhoz,
és kinyitották az ajtaját. A kocsiból kizuhant valami a
két jármű közé a földre. Amíg fel nem nyögött, nem
tudtam kivenni, mi lehet.
 Gabriel – leheltem. – Jaj, ne...
A kupac megmozdult, aztán Gabriel felemelte a
fejét a járdáról.
 Ne haragudj! – mondta. – Túl későn mentem el.
Daniel, én...
 Sirhan Etlu beszél – szólalt meg a legtöbbet
beszélő dárdás. – Sirhan Etlu beszél az Etlu klánból,
mindenki figyeljen.
A kisebb kocsi fényszóróját is lekapcsolták.
Pislogtam néhányat, hogy hozzászoktassam a
szemem az újbóli fényváltozáshoz. Amikor tisztábban
láttám, észrevettem, hogy a csoport – amely tényleg
negyvenfős volt – minden tagja hosszú bársonytalárt
visel, amelyet az utcai ruháikra vettek fel. Taláraik
csuklyája eltakarta az arcukat. A ruhák sötét zafírkék
színűek voltak, kivéve a tíz legközelebb álló
dárdahordozóét, akik a csoport előtt álltak, velünk
szemben. Az ő talárjuk smaragdzöld volt. A
csoportban egyvalakiről láttam biztosan, hogy nő:
fiatal volt, és a tíz zöld ruhás között állt. Ő
leeresztette a csuklyáját, ezért láttam arcának finom
vonásait, és a fülében lógó vízcsepp formájú
fülbevalót. Akaratlanul is megbámultam. Még sosem
láttam másik női urbatot.
 Aztán Slade figyelmét valami egészen más vonta
magára. A terepjárók között álló kisebb kocsira
mutatott.
 Az egy Aston Martin Rapide limuzin – füttyentett
elismerően, mire mind a tíz lándzsás felé fordította a
fegyverét.
 Sirhan Etlu beszél, és ti figyeltek – mondta a
szóvivő fenyegetően.
A limuzin ablakából egy kéz nyúlt ki. Ha a
majdnem teljes hold fénye nem csillan meg a
gyűrűjén, észre sem vettem volna, hogy az alakja nem
egészen... emberi.
 Gabriel cserbenhagyott – jött egy hang az autó
felől. Rekedtes volt, mégis hangos. Parancsoló. Olyan
tekintély áradt belőle, hogy a térdeim megroggyantak,
mintha nem lennének egészen szilárdak. Mintha le
kellene borulnom a hang tulajdonosa előtt.
A talárosok is így érezhettek, mert a kocsi felé
fordultak, és fél térdre ereszkedtek, egyik öklüket a
földön nyugtatva.
 Ha tényleg hűséges lett volna hozzám – folytatta a
parancsoló hang –, abban a pillanatban visszatért
volna, amikor a testőreim tudatták vele az
ultimátumomat.
Gabriel felnyögött, és lehajtotta a fejét.
 Csakhogy késlekedett, és ezzel megmutatta, kihez
is hűséges igazán. El kellett jönnöm magamnak is,
hogy lássam, ki lopta el tőlem a saját bétám
elkötelezettségét. Hozzátok ide azt az Isteni
Ajándékot!
 Daniel eleresztette a kezem, és előrébb lépett.
 Ne! – súgtam oda neki.
 Talán hűségesebb lenne hozzád a bétád, ha nem
bánnál vele ilyen barbár módon – jelentette ki Daniel
kihúzott vállal. Most magasabb volt, mint amilyennek
valaha láttam. Vajon mennyit nőtt a múlt héten?
Ismét éreztem, hogy a térdem megcsuklik, de ez
alkalommal Daniel hangja váltotta ki az érzést. A
verandán álló fiúk is fél térdre ereszkedtek, csak ők
Daniel előtt. Amikor egy gyors pillantást vetettem az
ajtó felé, láttam, hogy Jude is letérdel Daniel előtt. De
azon még jobban megdöbbentem, hogy a taláros
csoportból is két ember Daniel felé fordult.
 Már nem sokáig vagy alfa, Sirhan – mondta
nevetve Talbot, aki szintén Daniel felé térdelt. – Nem
látod?
Valószínűleg ez volt a lehető legrosszabb dolog,
amit ebben a helyzetben mondani lehetett.
 Fogjátok meg! – mennydörgött egy hang,
valószínűleg Sirhané. – Fogjátok meg azt a Kalbi fiút,
mielőtt még több emberemet megrontja!
Egy csoport lándzsás Daniel felé indult, aki a
verandalépcső tetején állt. Az elveszett fiúk morogtak,
és támadásra készen lekuporodtak, hogy Daniel
ellenfeleire vessék magukat. Magamban sikoltoztam:
tudtam, hogy mindjárt véres küzdelem tör ki
előttünk. Mi lesz a családommal? A szomszédaimmal?
 Ne! – kiáltotta Daniel.
Mind az elveszett fiuk, mind a lándzsások
megtorpantak.
 Daniel Sirhan emberei felé nyújtotta a kezét.
 Szívesen velük megyek.
Ne, Daniel! – gondoltam, ahogy a két lándzsás
megragadta Daniel karját.
Jobbomról éles rikoltást hallottam, aztán rémülten
néztem, ahogy Ryan átveti magát a veranda rácsán,
és nekiugrik az őröknek. Karójával a hozzá
legközelebb álló lándzsahordozó felé sújtott – a fiatal
nő volt, akit korábban kiszúrtam magamnak –, és
beletépett a fülébe. A nő felsikoltott, és ahogy kezével
odakapott, vér ömlött az ujjai közül. Fülét csupán egy
kis bőrdarab fogta hozzá a koponyájához.
A másik őr Ryan felé csapott a dárdával, és az
ezüst hegy lapos fele a fiú arcán csattant.
Beleborzongtam Ryan nyögésébe, aki időközben
összeesett. Arcán a lándzsahegy formájának megfelelő
vörös égésnyom éktelenkedett.
 Állj! – kiáltotta Daniel, amikor az őr még egyszer
le akart sújtani Ryanra. – Csak egy kölyök.
A lándzsás Ryanra meredt, de leeresztette
fegyverét, engedelmeskedett Daniel parancsának.
 Senki ne mozduljon! – mondta Daniel. – Sirhan
foglya vagyok, és nem hagyom, hogy miattam bárki
más megsérüljön. Legalábbis ma este nem.
 Nem – szólaltam meg, és lesiettem a
verandalépcsőn a Danielt körülvevő őrökhöz. – Nem –
ismételtem meg. – Igazából engem akartok. Értem
jöttetek. – Megpróbáltam átmenni két lándzsás
között, a limuzin ablakához, de az őrök keresztbe
tették előttem a lándzsáikat, és elállták az utat. –
Vigyenek engem, és engedjék el Danielt! – kiabáltam a
limuzin ablaka felé. – Engedjenek át! – mondtam, és
elütöttem az utambol a lándzsákat, de ekkor az egyik
őr olyan erősen markolta meg a kezem, hogy féltem,
eltöri a csuklómat.
 Miért lenne szükségem egy gyerekre, ha megvan a
hamis alfa? – hallottam Sirhan hangját a kocsi felől.
 Mert én vagyok az Isteni Ajándék – feleltem. – Én
vagyok az, akiért jött.
 Hazugság. Az Isteni Ajándék nem lehet egy
kisgyerek.
 Idősebb vagyok, mint amennyinek látszom –
mondtam, de aztán eszembe jutott, hogy egy olyan
öreg valakinek, mint Sirhan, valószínűleg tényleg
kisgyerek vagyok. – Mondja el nekik, Gabriel, hogy ki
vagyok.
Gabriel az egyik terepjáró oldalának támaszkodva
lassan feltá- pászkodott.
 Igazat mond. Mondtam, hogy az Isteni Ajándék
még csak kamasz.
Az őr, aki eddig a csuklómat szorította, elengedett.
 Hazugságok és átejtések – legyintett Sirhan. – Az
Isteni Ajándék nagyszerű és hatalmas. Ezt a kis
csalót öljétek meg.
 Nem vagyok csaló. – Nem tudtam ugyan
pontosan, mit jelenthet Sirhannak és falkájának az,
hogy én vagyok az „Isteni Ajándék”, de az alapján,
amit Sirhan mondott, úgy tűnt, mintha már a puszta
fogalmat is mitikus tisztelet övezné. Ők azt várták,
hogy hatalmas legyek, így tennem kell valamit, hogy
bebizonyítsam: nem hazudok.
A zöld ruhás fiatal nő felé fordultam. A fűben
térdelt, és igyekezett levágott, vérző fülét a helyén
tartani. Ránézésre csak pár évvel lehetett idősebb
nálam, bár az urbatnál ezt sosem lehetett biztosra
mondani. Odamentem hozzá, és mellétérdeltem.
 Jól vagy? – kérdeztem.
 Fáj, mintha, tudod, valaki letépte volna a fülemet
– mondta reszketve. – Nem hiszem, hogy meg tudnám
gyógyítani. De legalább fülbevalóra nem kell költenem
többé – mosolyodott el erőtlenül, bár a szemén
láttam, hogy nagy fájdalma van.
Majdnem felnevettem. Nem gondoltam volna, hogy
ennyire... kedves.
 Segíthetek – mondtam, ezzel a kezére tettem a
kezem, és a fejéhez nyomtam. Ujjai melegek és
csúszósak voltak a vértől. Tudtam, hogy a gyógyító
erők előhívásához a szeretetemre kell támaszkodnom
az iránt, akit gyógyítok, ám ezzel a nővel még sosem
találkoztam. Idegen volt. Mégis lenyűgözött.
Ő volt az első női urbat, akit láttam, emiatt éreztem
valamit iránta, így erre támaszkodtam, amikor
becsuktam a szemem, és erőimet a kezére simuló
kezembe koncentráltam. Érzékeltem, ahogy a hő
egyre nő és lüktet, míg olyan forró nem lett, mint az
izzó vas.
A nő megrándult, és felkiáltott.
 Mit csinál? – kérdezte az egyik lándzsás,
valószínűleg rólam.
  Vigyétek el onnan!
Az egyik őr felénk mozdult.
 Állj! – szólalt meg Daniel. – Éppen a társadat
gyógyítja.
 Lehetetlen – szólt ki Sirhan a limuzinból. – Nem
lehet elég ereje hozzá. Csak a legerősebb urbatok
képesek másokat meg-gyógyítani. De egyedül még ők
sem.
A nagy sietségben elfelejtettem, hogy állítólag két
ember kell a gyógyító erők átadásához. Mégis, tudtam,
hogy képes vagyok rá, meg tudom csinálni.
Hiszen éppen csináltam.
Aztán megszűnt a hő, én pedig felálltam, és a nőt is
felsegítettem. Elengedtem a kezét, ő meg elengedte a
fülét.
Hallottam, hogy többen körülöttünk levegő után
kapnak.
 Még csak nem is fájt – mondta a fiatal nő, és
frissen gyógyult fülét tapogatta. – És heg sem maradt.
 Latod? – kiáltott Gabriel a limuzin felé. – Egy
kisgyerek nem lenne képes ilyenre. Grace az Isteni
Ajándék.
Testemet mély, fájdalmas kimerültség öntötte el, a
gyógyítás mellékhatása. De megpróbáltam nem
kimutatni, ahogy a limuzin felé indultam. A
lándzsások ez alkalommal nem is próbáltak
megállítani.
 Most már tudja, ki vagyok – szólítottam meg
Sirhant. – Én pedig tudom, hogy miért jött, uram. De
addig nem adom, amíg nem kapok rá garanciát, hogy
Daniel szabadon elmehet, és a családom, valamint a
falkám minden tagja sértetlen marad.
 Gyere közelebb! – hallottam Sirhan hangját a
kocsiból.
Lassan, de határozottan lépkedtem a nyitott
ablakhoz. Először azt vettem észre, hogy a kéz,
amelyet az előbb már láttam, tényleg nem emberi.
Sötétszürke volt, a bőr hártyavékony, és
szürkésfekete szőr nőtt rajta. Nem, nem is szőr:
bunda. Az ujjak hosszabbak voltak, mint az emberi
ujj, és a végükön növő karmok miatt még
hosszabbnak látszottak. A kéz ijesztő keveréke volt
szörnynek és emberinek.
 Nézz rám, gyermekem – mondta Sirhan.
Tekintetemet a kézről az arcra fordítottam, amely a
nyitott ablakon át felém fordult. Sikerült
visszafojtanom a meglepett kiáltást, de a szemem így
is elkerekedett, és eléggé kitágult a pupillám ahhoz,
hogy a sötétben is jól lássam, ami elém tárul: egy
arcot, amely szintén szörnynek és embernek az ijesztő
keveréke volt. Sirhannak sárga szeme és farkaspofája
volt, nem emberi orra és álla. Fülei, bár még a feje két
oldalán voltak, apró hegyekben végződtek.
 Félsz tőlem, gyermekem? – kérdezte. Fekete
ínyében hegyes fogak sorakoztak, mintha egy farkas
szájába bámultam volna.
 Nem – feleltem.
 Akkor mondd el, mi is az, amit szerinted
szeretnék. Mit tudsz adni nekem cserébe azoknak a
biztonságáért, akiket szeretsz.
 Jobban megnéztem magamnak. Nem csupán
ember és farkas keveréke volt: teste elaggottnak és
sérülékenynek látszott. Nyakában vékony műanyag
cső lógott két dugóval. A kórház miatt azonnal
felismertem: oxigénadagoló. Azért húzhatta ki
farkasszerű orrából, hogy velem beszéljen.
 Maga haldoklik – mondtam. – És meg akar
gyógyulni, hogy a lelke megszabaduljon a farkastól,
mielőtt eltávozna. Ahogy bizonyára hallotta, nemcsak
gyógyítani tudok. Egyébként nem is jött volna el. Ha
maga teljesíti a kéréseimet, én segítek a
szabadulásban.
 Huszonnyolcadik fejezeT

TÍZ PERCCEL KÉSŐBB SIRHAN AUTÓJÁBAN

A pusztulás szaga minden egyes lélegzetvételnél
megrohamozta érzékeimet, amíg az öreg urbattal
limuzinjának hátsó ülésén utaztam. Sirhan autója
nem a megszokott limuzin volt, mivel csak négyen
utazhattak benne: a sofőr, egy testőr, aki a sofőr
mellett ült, Sirhan és én. Az ülésem olyan puha
bőrből készült, hogy végre megértettem, miért
hasonlították sokan a finom bőr tapintását a vajéhoz.
Még sosem voltam ehhez hasonlóan fényűző autóban,
mégsem éreztem kényelmesnek. Nemcsak Sirhan
szaga volt szinte elviselhetetlen, de a sötét üvegek
miatt nem láttam, hogy Daniel és a többiek tényleg
követnek-e, ahogy megegyeztünk.
Ahogy karba tettem a kezem, körmeimet a bőrömbe
vájtam. Nem könnyített a helyzetemen az sem, hogy
Sirhan kapkodó lélegzetvételei, ahogy levegőt
szippantott az oxigéntartályból, Darth Vaderre
emlékeztettek. Nem szólt hozzám újra, bár néha felém
nézett, és fel-felnevetett, míg jókedve köhögésbe nem
fordult.
 Apa ragaszkodott hozzá, hogy Sirhan fogadjon el
másik helyszínt a tárgyalás színhelyeként, jó messzire
a kíváncsi szomszédoktól, akik az ablakukból
figyelték az udvarunkon folyó előadást. Apáéknak
nem lesz könnyű, mire kimagyarázzák, mi is volt ez
az egész. Apa bizonyára majd azt füllenti, hogy a
karácsonyi előadásra készültünk, vagy valami
hasonló.
Ez azonban azt is jelenti, hogy apa ragaszkodni fog
ahhoz, hogy akkor már tényleg állítsak össze egy
karácsonyi műsort, nehogy rájöjjenek, hogy hazudott.
Szuper, gondoltam. Éppen amit akartam.
Fájdalmasan dobbant a szívem, és hirtelen igenis
szerettem volna valami olyasmit csinálni. Vagy
bármit. Mert előre nézni, tervezni, érezni, hogy a ma
este után is lesz nap, legalább egy kicsit
megnyugtatott.
Nem tudtam, vajon Sirhan meg a többiek tartják-e
magukat a tervhez, vagy egyáltalán lehet-e bízni
abban, hogy hallgat arra, amit kértem. Később derült
csak ki.
Nem mentünk messze. Az egyedüli hely, ami apa
szerint alkalmas arra, hogy ekkora tömeget
befogadjon, a parókia közösségi terme volt. Az egyik
őr lándzsája hegyével kitaszigált a limuzinból az üres
parkolóba. Egy pillanatra attól féltem, hogy
elrabolnak, de amikor megláttam, hogy a többi fekete
Cadillac is begördül mögénk, megkönnyebbülten
felsóhajtottam. Apa és Daniel az egyik kocsiból
szálltak ki, Talbot, Jude és az elveszett fiúk nem
sokkal utánuk érkeztek a mi kocsijainkkal.
A lándzsások betereltek mindannyiunkat az
épületbe, mögöttünk Sirhan taláros emberei,
pontosabban szólva urbatjai. Amikor beálltunk a
közösségi terembe, úgy éreztük magunkat, mint a
juhok, akiket a karámba tereltek.
Vagy, talán inkább vágóhídra.
Daniel megragadta a kezemet, mintha attól félne,
hogy többé nem lesz rá lehetősége.
 Mind engem néznek – mondtam, és Sirhan
csapata felé bólintottam, akik valóban engem
bámultak.
 Mit vársz azok után, amit Jordannal tettél?
Egyébként is te vagy az Isteni Ajándék, nem? – tette
hozzá Daniel. – Te vagy maga a két lábon járó,
valósággá vált legenda.
 Ja, igen. Az. – Pár nappal ezelőtt annyira egyedül
éreztem magam. Most meg szinte tömegiszonyom volt,
annyi ember állt körülöttem, és mind engem néztek.
 Várj csak! Jordan? – Honnan tudta Daniel a nő
nevét?
De Daniel ekkor már az egyik lándzsáshoz fordult.
 Most mi lesz?
 Megvárjuk Sirhant.
 És mi tart ilyen sokáig?
A lándzsás összevonta a szemöldökét, és miközben
hintázott párat a sarkán, nyilván azon gondolkodott,
mennyit árulhat el.
  Sirhannak megvan a maga orvosi csapata. Amíg
teljesen meg nem vizsgálják, és ki nem jelentik, hogy
mozgatható állapotban van, nem hagyhatja el az
autót. – Homlokán elmélyültek a ráncok.
 Szerintem a legbölcsebb az lett volna, ha a
birtokon marad.
Daniel bólintott. Nem tudtam, ő mit gondol, engem
azonban meglepett a lándzsás őszintesége. A percek
múltak, és a csönd lassan oszlani kezdett. Sirhan
emberei összesúgtak, és felém mutogattak. A
lándzsás, akivel Daniel beszélt, ellépett tőlünk, és
odasétált a kilenc másik zöld ruhás
lándzsahordozóhoz, akik az egyik távoli sarokban
gyűltek össze, és valamilyen vitába kezdtek.
Néhányan a kék talárosok közül levették
felsőruháikat, és kiderült, hogy alatta egyszerű pólót
és farmernadrágot viseltek.
 Miért viselnek talárt? – kérdezte mögöttem Jude. –
Úgy néznek ki, mintha varázslók lennének.
 Szerintem – mondta Brent –, vagy ünnepi
alkalmakra tartogatják, vagy jól jön a visszaalakulás
után.
 A mi után? – kérdezte Slade.
 Tudod, a meztelenség. Amikor emberből farkassá
alakulsz, a hétköznapi ruhák tönkremennek, ezért
amikor visszaalakulsz emberré, mindig pucér vagy. A
talár okos találmány. Átalakulás előtt könnyen
ledobható, viszont jól jön, hogy betakarja a...
problémás részeket visszaváltozás után.
Slade felnevetett.
  Egész okos dolog. Ebben a vérfarkas-bizniszben
azt utálom a legjobban, amikor egy rakás pucér pasi
között ébredek fel.
 Brentnek mindkét dologban igaza van – mondta
Daniel. – Amikor Sirhan csapatában voltam, mindig
talárt húztak, amikor attól tartottak, hogy esetleg
harc törhet ki. A színes ünnepi talárokat meg azért
viselték, hogy minket lenyűgözzenek.
 Nekem mindig igazam van – jelentette ki Brent, és
megfeszítette az izmait. Nem értettem, hogy ennek mi
köze az eszéhez.
 Éppen ezért – mutatott Ryanra –, ha rám
hallgatsz, leszeded az arcodról a hólyagot.
Ryan az arcán díszelgő, lándzsahegy formájú,
felhólyagzott seb felé nyúlt.
 Biztos vagy benne?
Elütöttem a kezét az arcától.
 Ne piszkáld! Csak annyit érsz el vele, hogy
sebhelyes lesz. Brent csak... tudod, úgy tesz, mintha
értene hozzá.
 Nem tudnád meggyógyítani a varázserőddel? –
kérdezte Ryan, majd gyilkos pillantást küldött Brent
felé. – Úgy ég, mint egy kiba...
 Vigyázz a szádra! – morogtam rá. – Templomban
vagyunk. –Fúj! Most teljesen úgy hangzottam, mint
anya. Igazán örültem, hogy ő, April és a tesóim a
házban maradtak. Kivéve apámat, aki eljött velünk. –
Ezüst okozta, ezért nem tudok semmit tenni, hogy
meggyógyítsam.
  Mondtam – fordult Zach Ryan felé. – Ezért nem
működött az sem, amikor magadat próbáltad
meggyógyítani.
 Csak piszkáld – mondta Brent, és hangjába
nemcsak gúny, hanem jókedv is vegyült. – Tudod,
milyen király sebhelyed lesz?
Elhúztam a számat.
 He, szörnyszülött! – kiáltott valaki a mi
irányunkba. Amikor felnéztem, láttam, hogy a fiatal
zöld taláros lány siet felém és Daniel felé. Épphogy
csak megállt, mielőtt nekiütközött volna Danielnek,
aztán megveregette a vállát.
Daniel összerezzent. A lány alig valamivel a
gyógyuló sebe alatt csapott rá. A rezzenés azonban
hamarosan mosolyba fordult.
 Jordan! – kiáltott fel.
A lány felnevetett, és a nyakába ugrott. Daniel
elkapta, megszorította, aztán a lábára állította.
A szemöldököm felszaladt a homlokomra. Daniel
tényleg ismerte.
Daniel rám nézett, és a fiatal nő felé intett.
 Grace, ő Lisa Jordan. Tavaly találkoztunk, amikor
én is a csapatban voltam.
– Az Isteni Ajándék! – sikoltott fel, majd
megragadta a kezemet, és lelkesen rázni kezdte. –
Bevallom, azt hittem, hogy nagyobb vagy, vagy
ilyesmi. – Vállat vont. – De mindegy. Kösz, hogy
meggyógyítottad a fülemet. Tök jó, azt hiszem, még a
szuperhallásom is élesebb lett. – Amikor a fülére
mutatott, észrevettem, hogy a vízcsepp alakú
fülbevalók holdkőből készültek.
 Máskor is – mondtam.
Lisa megszorította a kezem, majd elengedte, aztán
megfogta Daniel csuklóját, és izgatottan emelgetni
kezdte a kezeit.
 Hiányoztál, szörnyike. De most már látom, miért
akartál ide visszajönni. A csaj majdnem olyan helyes,
mint én vagyok.
Akaratlanul is megbámultam Lisa Jordant.
Nemcsak az egyetlen női urbat volt, akit valaha
láttam, de nagyon jól nézett ki, haja mogyoróbarna, a
szeme pedig egészen világos, mint egy tó. Karján az
izmok kidolgozottak, és vékony, mint egy futó. Úgy
nézett ki, mintha még a húszas éveiben járna, és
megfordult bennem, vajon mennyire jól ismerik
egymást Daniellel.
Lisa játékosan rám nézett, mintha olvasna a
gondolataimban.
 Ne aggódj – mondta, miközben Daniel csuklóját
szorongatva felém hajolt. – Daniel túlságosan fiatal
hozzám.
Nagyot néztem.
 Már betöltöttem a huszonegyet – magyarázta, bár
pont annyinak nézett ki. – És nem hajtok
kamaszokra. Nem vagyok pedofil.
 Á! – felnevettem.
Az összes újonnan érkezett, aki a helyiségben volt,
huszon-évesnek nézett ki, de néhányuknak a szemén
meglátszott a kor.
 Lisa közelebb hajolt Danielhez, és mély levegőt vett,
mintha az illatát szimatolná.
 És mégis, muszáj bevallanom, hogy most, hogy
igazi alfa lett belőle, még vonzóbb. Semmi nem tudja
úgy felforralni a véremet, mint a hatalom szaga. –
Danielre mosolygott. – Tudtam, hogy megvan benned
a lehetőség. És jól viszed.
Daniel elvörösödött, mégpedig teljesen, az egész
arca égővörös lett.
 Mondok még valamit. – Lehalkította a hangját,
most már szinte suttogott. Elég fölösleges az ilyesmi
szuperhallással bíró jelenlévőkkel, de mindegy. –
Nagyon király volt, amikor Sirhan két emberét is
behódoltattad. Basszus, kész csoda, hogy Sirhan
akkor és ott nem tépette le a fejed miatta. Még akkor
is, ha tényleg valami gyógykúráért jött.
 Egyébként mi baja Sirhannak? – kérdeztem. –
Miért néz úgy ki, ahogy? Hogy egyszerre ember és
farkas?
Lisa vállat vont.
– Ez történik, amikor egy urbat betölti a
kilencszázkilencvene- dik évet. Nemcsak rohamosan
öregedni kezdenek, a testük amúgy is megváltozik. A
farkas akkor is látszik, amikor ember alakban
vannak. Az egyik Vén szerint ezért ábrázolják az
emberi mítoszok a vérfarkasokat félig farkasnak, félig
meg embernek. Valaki bizonyára megtalálta a
holttestét egy korábban elhunyt öregnek. – Lisa
panaszos arcot vágott. – Igazán nagy kár. Sirhan
nagyon helyes volt. Majdnem annyira helyes, mint az
unokája, itt – szorította meg Daniel karját.
Daniel a fejét rázva lenézett Lisára, tökéletes arcán
döbbenet tükröződött.
 Mit mondtál?
– Azt hiszem, Sirhan unokájának nevezett –
mondtam, mivel nekem is csak ekkor esett le.
 Jaj, a fenébe – csapott Lisa a szájára a kezével. –
Elfelejtettem, hogy ezt nem szabad megtudnod –
mondta az ujjain keresztül. Átnézett a termen, amerre
a zöld talárosok álltak. Ketten helytelenítően
rámeredtek. Minden bizonnyal hallgatóztak. Vajon
milyen büntetést kap majd a titok kifecsegéséért?
Lisa visszafordult felénk.
 De, mivel most már úgyis mindegy – kacsintott
Danielre –, azt is elárulhatom, hogy a családi neved
igazából nem is Kalbi. Hanem Etlu. Mint Sirhan Etlué
az Etlu Klánból.
 Tényleg? – suttogta Daniel. Mindig gyűlölte a
családnevét. Kalbi azt jelentette: eb. Kalbi Calebhez
kötötte. Azokra a dolgokra emlékeztette, ami nem
akart lenni.
Az Etlu azt jelenti, harcos – folytatta Lisa. – Caleb
nyilván akkor változtatta meg a nevét, amikor a saját
apja, Sirhan kirúgta.
Daniel, ha lehet, még jobban megdöbbent.
 Szóval azt mondod, hogy Daniel Sirhan unokája?
– kérdeztem, és nem tudtam elrejteni a
hitetlenkedésemet. – Azaz Sirhan elkergette a saját
unokáját, amikor Daniel tavaly menedéket kért tőle?
Hát, ez... brrr...
 De, gondolj csak bele, Grace – kezdte Daniel
lassan, mintha a gondolatok olyan ütemben
születnének benne, ahogy kimondja őket. – Ha én
Sirhan unokája vagyok, az azt jelenti, hogy Caleb a
fia. Vagy legalábbis az volt, de kitagadta. Mert Caleb
miatt halt meg Rachel... a saját anyja. Képzeld el,
mekkora csalódást érezhetett Sirhan? Most már
jobban értem, miért vet meg engem annyira.
 De te egyáltalán nem hasonlítasz Calebre.
 Sirhan nem így látja.
 Akkor rá kell vennünk...
Körülöttünk váratlanul minden zaj elhalt, és
rájöttem, hogy már csak én beszélek. Az összes
taláros urbat a bejárat felé nézett, ahol éppen három
kék ruhás ember lépett be. Egyikük Sirhant hozta a
karjában, a másik közvetlenül mögötte jött az
oxigénpalackkal, míg a harmadik egy széket cipelt át
a templom előcsarnokából.
A széket a terem közepére állították, és a két férfi
leültette rá Sirhant. Utána mindketten mögé álltak,
és kezüket kétoldalt a vállára fektették. A talárosok
mind fél térdre ereszkedtek, és egyik öklüket a talajon
nyugtatva meghajoltak Sirhan felé. Első pillantásra a
burgundi vörös bársonyba öltözött Sirhan úgy nézett
ki, mint az udvartartását szemlélő király. Amikor
azonban jobban megnéztem, rájöttem, hogy a mögötte
álló férfiak nem tiszteletből fogják a vállát, hanem
hogy egyenesen tartsák a széken.
 És mégis, ettől nem láttam gyengébbnek. Nem,
Sirhan fizikailag talán már nem erős, de a tisztelet es
megbecsülés, amelyet tökéletesen életerős falkája
mutatott iránta, még mindig az épület
legveszélyesebb alakjává tette. Csak egy bólintás, és a
többiek máris ellenünk fordulnak.
Újabb kék ruhás lépett be, ő Gabrielt vezette maga
előtt. Ők is fél térdre borultak, akarcsak a többiek,
Gabrielt sem kellett az őrének noszogatni. Lényem
egy része csodálkozott azon, hogy Gabriel még mindig
tiszteli az alfáját, annak ellenére, ahogy bánt vele.
Másrészt azonban Gabriel és Sirhan kapcsolata jóval
több volt, mint az előző pár nap eseményei. Több
évszázadon keresztül olyanok voltak egymásnak,
mintha testvérek lennének. És Gabriel azt mondta,
hogy Sirhan természetét a gyors öregedési folyamat
változtatta meg, amely a halált megelőzi.
 Nos, hát – kezdte Sirhan. Egyik gyenge kezével
intett, jelezte alattvalóinak, hogy felkelhetnek. – Nincs
túl sok erőm.
Sirhan szóvivője háromszor hozzáütötte a
lándzsáját a keményfa padlóhoz.
 Mindkét falka vénei gyűljenek össze a terem
közepén, hogy tárgyalhassunk. Lépjetek előre!
A zöld ruhások gyorsan félkört formáltak Sirhan
széke körül.
 Nekem is menni kell – mondta Lisa, és felkelt.
 Belőled is vén lett? – kérdezte Daniel.
 Aha – mondta, és meglebbentette a zöld talárt. –
Matuzsálem néhány hónapja halt meg, mert ő is
megöregedett. Sirhan szeretett volna némi
vérfrissítést a tanácsban, ezért választott engem.
Marrock – mutatott egy nagydarab, kék ruhás, szőke
afrofrizurás, szakállas férfira – ezen halálosan
feldühödött, képzelheted.
Daniel bólintott.
Lisa gyorsan beállt a vének félkörébe. Egyikük,
akinek olyan sötét bőre volt, mint a feketekávé,
lándzsát nyomott a kezébe, amit valószínűleg eddig
neki tartogatott.
Daniel rám nézett.
 Ööö... nekünk vannak véneink?
Vállat vontam. Ekkor Daniel intett apának, Jude-
nak és Talbotnak, hogy kövessenek minket. Az utolsó
választásával ugyan nem értettem egyet, de úgy
véltem, megvan rá az oka. Be is álltunk félkörben
Sirhannal szemben.
 Vágjunk rögtön a közepébe. – Sirhan egyik hegyes
karmával rám mutatott, és intett, hogy lépjek
közelebb. – Az Isteni Ajándék azt állítja, hogy képes
meggyógyítani. De mit kér cserébe?
Tettem felé néhány lépést.
 Védelmet. Gabriel számára, Daniel számára, a
családom számára és a falkánk többi tagja számára.
Sőt, ennek a városnak a számára is. Nem akarom,
hogy Rose Crest bármelyik lakóját megsebesítse a
falkája. Ez így megfelel?
 Nagy kérés egy lánytól, aki ilyen fiatal és kicsi.
 Viszont nagyot tudok ütni – lóbáltam meg az
öklöm a terem felé. – És mondja, hallott-e már rajtam
kívül olyanról, aki képes volt egy urbatot
meggyógyítani? Ismer más Isteni Ajándékot?
Meggyógyítottam Danielt, és most megteszem
ugyanezt magáért is. De csak akkor, ha nem bánt
bennünket.
Sirhan összevonta a szemöldökét.
 Hozzátok elém a Kalbi kölyköt – követelte. – Ha
tényleg meggyógyult, ahogy te és Gabriel állítjátok,
miért tartotta meg az alfa természetét?
Két lándzsás megfogta Danielt a karjainál fogva,
noha egyáltalán nem tiltakozott, hogy Sirhan ijesztő
képe elé lépjen. Sirhan kivette orrlyukaiból az
oxigéncsövet, és zihálva szippantott párat, hogy
megérezze Daniel szagát. Elhúzta a száját.
 Te nem is vagy urbat – mondta Danielnek. – Mi
vagy?
 Bárcsak tudnám – felelte Daniel.
 Pedig tudod – szóltam közbe. – Isten Kopója vagy.
Egy igazi kopó. Az urbat összes képességével, de az
átok nélkül, amelyet egyik nemzedék a másiknak
átadott. Egyik fertőzött a másiknak. Ő olyan,
amilyennek Isten látni szeretne minket.
Amikor kimondtam, annyira logikusnak éreztem,
hogy meg is lepődtem: még soha nem fogalmaztam
meg ezekkel a szavakkal. Gabriel úgy bólintott rá a
szavaimra, mintha egyetértene a következtetésemmel,
sőt, egy pillanatra még mintha Daniel szemében is
felismerés suhant volna át, ahogy rám nézett. Mintha
végre ő is megértette és elfogadta volna.
 A vének összesúgtak, egyikük előrébb hajolt, és
suttogott valamit Sirhan hegyes fülébe. Az alfa
bólintott.
 Az összes képesség az átok nélkül? – kérdezte, és
valami megvillant sárga szemében. Intett az őreinek,
akik Danielt a terem szélére, Gabriel mellé hurcolták.
 Akkor hát, mondd csak, te Isteni Ajándék, hogyan
is működik ez a csodálatos gyógymód?
 Igazából nagyon egyszerű. – Tettem felé egy lépést.
– Meg kell halnia.

EGY PILLANATTAL KÉSŐBB

Az összes pengeéles lándzsanyél felém mutatott.
 Hűha! – Felemeltem a kezem. – Arról van szó,
hogy a gyógymód a halál. Gabriel is tanúsíthatja. Az ő
ötlete volt, én csak kipróbáltam, amikor Danielt
meggyógyítottam.
 Igen – szólalt meg Gabriel is. – Az urbat átkának
az a gyógymódja, hogy megöljön, aki a legjobban
szeret, és ezt azért tegye, mert szeret. Grace
bebizonyította, hogy a gyógymód valóban hatásos.
Sajnos azonban, nincs garancia arra, hogy te is
túléled, ahogy Daniel, de a lelkedet megszabadítja a
halálod előtt. Így nem kell az egész örökkévalóságban
démonként élned.
Sirhan szemében kialudt a tűz, és mintha a
remény, hogy olyan tökéletes lehet, mint Daniel,
szintén elhamvadt volna. De végül is a lelke
szabadságáért jött ide.
 – Akkor, hogyan tudnál engem meggyógyítani,
gyermekem? Hiszen nem is ismersz.
 Sosem mondtam, hogy meg tudnám gyógyítani.
Sirhan elvicsorodott.
 Tehát hazudtál nekem, kölyök!
Öt kék ruhás ember jött felém, lándzsáik csak pár
centire voltak az arcomtól.
 Nem! – kiáltottam. – Nem hazudtam. Azt
mondtam, át tudom adni a gyógymódot, de én nem
vagyok képes meggyógyítani magát. Igaza van, nem
ismerem. Sajnálom. Együtt érzek magával. De csak
olyasvalaki képes meggyógyítani, aki a legjobban
szereti.
Sirhan abbahagyta a vicsorgást, és összeszorította
a fogait.
 Akkor reménytelen. Rachel már régen meghalt.
 Ez a helyiség tele van olyan emberekkel, akik
szeretik... – kezdtem bele.
 Ők csak hűségesek. Az nem ugyanaz, mint a
szeretet – legyintett Sirhan. – Az igazi alfa
természetem ösztönzi őket odaadásra. De az elmúlt
évben túlságosan kegyetlen voltam hozzájuk.
Mostanra már senki sem szeret az itt jelenlévők
közül. A szeretet egyébként is sok urbat természetével
ellentétes. Valójában elég szomorú teremtmenyek
vagyunk. Gyűlölünk egyedül lenni, az egyik
legerősebb ösztönünk, hogy egy falkához tartozzunk.
Viszont az is a természetünkhöz tartozik, hogy
igazából sosem tudunk senkivel sem közeli
kapcsolatba kerülni. Túl önzők vagyunk ahhoz, hogy
szeretni tudjunk.
– De ez alól vannak kivételek. Maga és a felesége,
Rachel. Daniel és én, már azelőtt is, hogy
meggyógyult volna.
 Ez igaz – bólintott rá Sirhan.
 Egyébként meg szerintem igenis van valaki ebben
a teremben, aki még mindig nagyon szereti. Annak
ellenére, ahogy bánt vele. Hiszen már vagy nyolcszáz
éve úgy kötődik magához, mintha a testvére lenne. Ez
csak jelent valamit, nem?
 Rád gondol, Gabriel?
Gabriel bólintott.
 Még mindig hűséges testvéred vagyok, Sirhan.
Nem számít, hogy azt hiszed, elárultalak. Azért jöttem
ide, azért maradtam itt, mert többet akartam tudni a
gyógymódról – miattad. Miattam. Mindannyiunk
miatt. A bétád vagyok, és mindig is az maradok.
 De képes lennél akár megölni is? – kérdezte
Sirhan Gabrieltől. – Hiszen te már évszázadok óta
nem emeltél kezet senkire!
 Neked köszönhetem az életemet, testvérem. Már
több száz évvel ezelőtt megbolondultam volna, ha
nem győzöd meg a falkádat, hogy vegyenek be. –
Gabriel nagyot nyelt.
 Bármit megtennék érted. – Összefonta a kezeit.
Láttam, hogy remegnek.
Sirhan felsóhajtott, és most gyengébbnek és
törékenyebbnek látszott, mint előtte. Mintha néhány
másodperc alatt újabb évszázadokat öregedett volna.
Egyik karmos kezét Gabriel felé nyújtotta. – Akkor
tedd meg most, testvérem. Vess véget a
szenvedésemnek... Még mielőtt túl késő lesz, és
magamtól távozom ebből az árnyékvilágból.
 Most nem lehet. Itt nem. Sajnos, szükségem van
felkészülésre, Sirhan. Gondolkodásra. Szeretnék a
megfelelő lelkiállapotba kerülni, hogy biztosan
meggyógyulj. Amit teszek, tiszta szeretetből kell
megtennem. – Rövid szünetet tartott. – Meg aztán itt
van még a kihívási szertartás is, amire gondolnunk
kell.
 Igen. Holnap van a telihold első napja, nem?
– De.
Sirhan felköhögött. Úgy hangzott, mintha morgás
közben kapott volna asztmás rohamot.
 Nem tudom, kibírom-e addig. – Esetlenül előrébb
dőlt a székében, mintha Gabriel felé szeretne nyúlni,
ehelyett azonban térdre rogyott, kinyújtott karja a
föld felé mutatott.
Gabriel az alfa mellé sietett, és segített felülnie. Az
őrök újra megfogták a vállát.
 Muszáj. Két nap nem elég, hogy felkészüljünk.
Több időre van szükségünk.
 Mi ez a kétnapos dolog? – kérdeztem. – És hogy
jön ehhez a telihold?
 A falkatörvények szigorúan szabályozzák a
kihívási szertartást – kezdett bele Gabriel. – Nemcsak
a helyét, de az idejét is. A szertartásnak az elhunyt
alfa halálának színhelyétől legfeljebb száz lépésre kell
lezajlania, méghozzá a halálától számított első
telihold második éjszakáján, éjfélkor. Ha Sirhan ma
vagy holnap hal meg, a szertartást most szombat éjjel
kell megtartani, amikor a Hold egésze látszik.
 Azért nagy dicsőség lenne, nem? – motyogta
Sirhan inkább csak magában. – Kihívási szertartás a
vérvörös hold éjszakáján. Milyen költői. És az a nagy
hata... hatalom...
Először azt hittem, Sirhan azért motyog annyira
összefüggéstelenül, mert a gyors öregedéstől az agya
is meg-buggyant, de aztán rájöttem, miről beszél.
A vörös hold éjszakája? Azaz a teljes
holdfogyatkozás? – Danielre néztem. – Most
szombaton teljes holdfogyatkozás lesz. Meg kell
figyelnünk csillagászatórára. Dr. Richard mondta,
hogy a fogyatkozás alatt a hold vörös színűre válik. –
Újra Gabrielre és Sirhanra néztem. – A
holdfogyatkozás is jelent valamit az urbatnak?
 Óriási hatalmat – mondta Sirhan. – Óriási
dicsőség lenne.
 Nem, Sirhan. Inkább rettentő veszélyes lenne –
vágta rá Gabriel, aztán felénk fordult. – Amikor a
Nap, a Hold és a Föld a holdfogyatkozás idején egy
vonalban állnak, valamiért tízszeresére növelik a
farkas erejét. A farkas vonzása – nézett most
egyenesen rám – megsemmisítő erejű lesz. Ha pedig
egy urbat képes arra, hogy magába zárja a vörös hold
erejét, elképzelhetetlenül hatalmassá válik. A
holdfogyatkozás alatt tartott kihívási szertartás
nagyon-nagyon veszélyes. – Kezébe fogta Sirhan
kezét, nem törődve annak groteszk formájával. –
Sajnos testvérem, muszáj kitartanod! Két nap nem
elég arra, hogy felkészüljünk.
 Na, jó. Végül is már kilencszázkilencvenkilenc éve
élek. Mit számít még két nap? – Halkan, rekedtesen
felnevetett. Aztán kihúzta magát a székében, és egyik
pergamenszerű, száraz kezével Daniel felé mutatott. –
Addig is, a Kalbi fiút öljétek meg!
 Tessék? – sikítottam fel.
Az öt lándzsa, ami eddig az én arcomra mutatott,
most Daniel felé fordult, aki rezzenéstelenül állt
közöttük.
 Nem ebben állapodtunk meg, Sirhan –
tiltakoztam. – Danielnek is jár a védelem.
Lisa kilépett a vének sorából, és Sirhan mellé
lépett.
 Gondolja meg! – kérlelte.
 Tartsd be, amiben megegyeztetek – szólalt meg
Gabriel is.
Sirhan olyan erővel ragadta meg Lisa és Gabriel
kezét, amit nem néztem volna ki belőle. Lisa arca
eltorzult a fájdalomtól. Sirhan arca most egy
megveszett, őrült szörnyetegére emlékeztetett.
 Nem! – ordította. – Egy igazi alfa, akiben megvan
az erő, de nincs meg az átok? Caleb Kalbi fiának ezt
nem engedhetjük meg! Caleb fia nem maradhat
életben!
 A farkas beszél belőled, Sirhan – mondta Gabriel.
– Térj magadhoz! A fiú semmit sem tett ellened.
  Caleb Kalbinak, az általam ismert legönzőbb,
legalattomosabb urbatnak a vére folyik benne! Ez már
önmagában sértés!
 Daniel és én egy pár vagyunk – mondtam. – Ha
megöli, engem is meg kell ölnie. És akkor már nem
lesz egyetlen Isteni Ajándéka sem.
 Ez már nem is fontos – tapsolt mancsszerű
kezével Sirhan, mire az egyik lándzsás felé fordult, és
a lándzsahegy egyenesen a torkomnak mutatott. –
Már elmondtad, amit a gyógymódról tudnunk kellett.
A francba, ebben igaza volt.
 Sirhan – szólalt meg Gabriel. – A lány még sokat
adhat nekünk. A fiú pedig talán az egyetlen
reményünk...
 Csönd legyen! – csattant fel Sirhan.
 Várjon csak! – szóltam közbe én is. – Igen,
Danielben Caleb vére folyik, de a magáé is. A maga
unokája, az ég szerelmére! Meg még annál is több! Ezt
olyan sokszor bizonyította már. Most is saját
döntéséből szolgáltatta ki önnek magát. Caleb csinált
volna ilyet valaha?
 Csak egy fogás – morogta Sirhan vicsorogva. –
Honnan tudjam, hogy ezzel nem a támogatásomat
akarta elérni?
 Daniel segített abban, hogy meggyógyuljak –
szólalt meg apa mögöttünk. – A feleségemnél is.
Megmentette a lányom életét, sőt, a legkisebb fiamét
is. Caleb valóban önző, de Daniel teljesen önzetlen.
  És Caleb el fog jönni a kihívási szertartásra –
szólalt meg váratlanul Jude a mi véneink közül. Már
el is felejtettem, hogy ő és Talbot is ott állnak.
 Így van. Sereget is gyűjt – mondta Talbot. – Az
egyik jobb-keze voltam, amíg át nem álltam. A
többiek mind a saját szemeikkel látták, milyen
veszélyes a bandája.
 Ezt én is alátámaszthatom – csatlakozott Gabriel.
Daniel, Jude és én bólintottunk.
 Azt tervezi, hogy megszakítja a szertartást, és
magának követeli a te falkád alfa rangját, bármi áron.
Ezt akarod?
Düh villant Sirhan szemében.
 Soha.
 Márpedig ha most megöli Danielt, akkor ez
történik – jelentette ki Talbot. Hirtelen át tudtam
volna ölelni a megjegyzéséért.
 Igaza van, Sirhan – mondta Gabriel. – Daniel, az
igazi alfa, aki a legalkalmasabb arra, hogy Calebet
megállítsa.
 Nem. Te vagy az én választott utódom, Gabriel,
nem a Kalbi kölyök. Te vagy az én bétám...
 Igen, a bétád. A falka gondviselője. Csakhogy én
sajnos nem vagyok vezető. Nem vagyok harcos.
Semmi esélyem nincs Calebbel és a démonhordájával
szemben. De Danielt egy magasabb erő választotta ki.
Ő igazán Isten Kopója és igazi alfa. Az ő küldetése az,
hogy átvegye a helyed. Csak ő képes arra, hogy
átvezessen minket ezen a sötéten, és legyőzzük
Calebet. És hiszem, hogy őt és a párját, az Isteni
Ajándékot, Isten azért állította közénk, hogy az
urbatot új magasságba emelje. Képzeld csak el ezt a
falkát egy Igazi alfa és az Isteni Ajándék vezetése
alatt. Egy harcos és egy gyógyító. Egy Etlu és egy A-
zu együtt...
 Nem! Nem! Nem! – ordította Sirhan. – Caleb fia
nem vezet-heti ezt a falkát!
 Sirhan – szólalt meg Daniel, mire mindenki felé
kapta a szemét a teremben. Az igazi alfatermészet úgy
sütött át rajta, hogy szinte sugárzott. A lándzsások
bár csak leheletnyit, de hátrébb húzták a
fegyvereiket. – Caleb és közöttem az a különbség,
hogy én nem akarok alfa lenni. Sosem akartam
uralkodó vagy vezető lenni, sőt, hatalomra sem
vágytam. Ha valaha akartam valamit, az az volt, hogy
művész lehessek. Csak azért törődtem bele, hogy igazi
alfa vagyok, hogy a szeretteimet megvédjem. De ha
ezt most újra fel kell vállalnom azért, hogy Calebet
legyőzzem, akkor megteszem. Ha lenne más
lehetőség, szívesen átadnám ezt a felelősséget
másnak. De ha meghalsz, én maradok az egyetlen
igazi alfa. Hadd legyek én az utódod Gabriel helyett.
Add rám az áldásod, nagyapa! – Daniel hangján
hallatszott, hogy ezt a szót még életében nem
használta. – És ígérem, hogy büszke lehetsz rám.
Sirhan belerogyott a székébe, karmos kezével
megragadta a fejét. Megint úgy tűnt, mintha egy
pillanat alatt tíz évet öregedett volna.
  Nem tudok gondolkodni – motyogta. – A fiú
összezavarta az agyamat. A szavai igaznak csengenek,
de a farkas a fejemben egészen mást ordít.
– A gondolataid tisztaságát összezavarta az
öregedés, Sirhan. A farkasnak túl nagy az ereje. Hadd
döntsön a tanács, ha te nem vagy rá képes, ki legyen
az utódod.
 Mit mondanak a vének? – kérdezte Sirhan. –
Adjatok tanácsot. Kit választotok? Caleb fiát vagy
Gabrielt?
A vének közelebb húzódtak egymáshoz, és annyira
suttogva beszéltek, hogy még a szuperhallásommal
sem voltam képes belehallgatni. Lisa Jordan azonban
előrelépett, egyenesen Sirhan elé.
 Számomra a választás, ami elé állított, így
hangzik: Caleb fia vagy Caleb maga? – mondta. –
Ebben nincs szükségem gondol-kodásra. Már most
Danielt választom. – Daniel felé fordult, és fél térdre
ereszkedett. Egyik öklét letette a földre. – És ha kell,
követem a csatába is, hogy legyőzzük Calbit.
 Így van! – kiáltott fel Gabriel, majd öklét a földre
téve ő is letérdelt. – Én is rá szavazok.
A többi vén mind Lisára és Gabrielre nézett, és egy
pillanatra úgy látszott, hogy ők is döntöttek, és
követik őket.
 Ez baromság! – hallatszott a tömegből.
A hang irányába néztem, és láttam, ahogy a szőke
afrofrizurás előrébb lép. Kicsit koncentráltam, és arra
is emlékeztem, hogy Lisa szerint Marrocknak hívják.
  Nem állok a fiú mellé, akár igazi alfa, akár nem –
jelentette ki Marrock. – Hány éves is? Tizennyolc? A
legtöbben mi már a francia forradalom idején is
életben voltunk. Vajon mi olyat tud a vezetésről, amit
én nem?
A három férfi, aki Marrock mögött állt, egyetértően
bólintott.
 Ha Gabriel túl gyenge ahhoz, hogy az utódod
legyen, engem válassz, ne ezt a fiút! – Úgy tűnt,
Marrock, mintha legszívesebben leköpné Danielt.
 Sirhan nem bízik benned annyira, hogy a vének
közé emelt volna – szólalt meg Lisa. – Miből gondolod,
hogy utódjává meg-választana?
Sirhan egyre öregebbnek látszott a székben.
 Döntsön a tanács! – nyögte ki. – Marrock, Gabriel
vagy a fiú?
A tanács újból tanácskozni kezdett, és már attól
féltem, Marrock igencsak lecsökkentette Daniel
túlélési esélyeit. De ekkor a tanács Daniel felé fordult.
 Éljen, éljen a fiú! – kiáltották, majd egytől egyik fél
térdre ereszkedtek, és öklüket a földre támasztották.
Meghajoltak Daniel felé.
 Így legyen!
A talárosok többsége ledobta a fegyverét, és a
véneket utánozva leborult. Marrock és öt másik
azonban állva maradtak.
 Ha ez a tanács döntése, akkor többé nem vagyok
e falka tagja!
Ruhája suhogott, ahogy kiviharzott a teremből. Öt
társa követte.
  Menjünk utánuk? – kérdezte valaki.
Sirhan lehajtotta a fejét.
 Választhatnak, ha akarnak, elmehetnek.
 Attól félek, a kihívási szertartáson találkozunk
még velük – mondta Gabriel. – Most tehát fogadjuk
Daniel Kalbit...
Lisa megrántotta Gabriel ruháját, és vetett rá egy
mérges pillantást.
 Persze, persze – szabadkozott Gabriel. – Fogadjuk
hát magunk közé Daniel Etlut, Sirhan Etlu unokáját
és utódját a falkában! Éljen! Éljen! – kiáltotta.
 Éljen! Éljen! – kiabálták a térdelő férfiak újra és
újra, míg annyira hangossá nem vált a kántálás, hogy
már bántotta a fülemet.
 Éljen, éljen! – kiáltottam, és tapsolni kezdtem.
Apa, sőt, még Jude is velem tapsolt. Csak Talbot állt
némán, de mosolyogva.
Daniel kihúzta magát, mintha magába akarta
volna szívni a szavakat. Még sosem volt igazi családja,
most pedig egy negyvenfős közösség élén találta
magát. Pár pillanattal később megköszörülte a torkát,
és felemelte a kezét, hogy a csapatot elcsendesítse.
 Ööö... felállhattok, ha akartok.
Lisa felnevetett, majd felállás közben tapsolni
kezdett. Én Danielhez rohantam, és a nyakába
ugrottam. Örömünk azonban csupán pár
másodpercig tartott, mert Sirhan felnyögött, és
összeesett a székén. Most még öregebbnek és
gyengébbnek látszott, mint előtte – már ha ez
lehetséges –, mintha az elmúlt néhány perc újabb
száz évet jelentett volna a testének. Mélyen ülő szemei
fennakadtak, és csak félig zárultak le. Ha nem hallom
mély, reszelős zihálását, azt hittem volna, hogy
meghalt. Ketten – nyilván az orvosi személyzete–, fölé
hajoltak, és ellenőrizték az életjeleket.
Elengedtem Danielt, és Gabrielhez léptem.
 Most mit csináljunk? Nem hagyhatjuk, hogy itt
haljon meg, Rose Crestben!
 El kell vinnünk valahová. Egy elzárt, de
kényelmes helyre. Van ötleted?
 Kramer nagyapa nyaralója. Jó pár éve nem
használjuk, és kábé négyórányi út kocsival.
Sirhan egyik orvosa megrázta a fejét.
 Ma már megtett egy hosszú utat. Nem hiszem,
hogy ma még egyszer újabbnak kitehetnénk.
 Akkor holnap – jelentette ki Daniel. – Most
keresünk neki egy helyet éjszakára, és reggel
indulunk.
Ott a házam – folytatta. – Lakhatna a felső szinten
a nagy hálóban.
 Nem, arról a helyről már tudnak – mondtam, mert
eszembe jutott, mit mondott Slade az akhról, aki
beletúrt a gondolataiba. – Oda senki sem mehet
éjszakára.
Gabriel bólintott.
– Akkor alhat az én szobámban a templom mögött.
Én úgyis az erdőben szeretném tölteni az éjszakát, és
imádkozni, mielőtt elindulunk. Rá kell készülnöm
Sirhan meggyógyítására. – Gabriel megfogta a kezem.
– Szeretném, ha te is velünk jönnél a nyaralóba,
Grace. Mutasd meg, pontosan hogyan gyógyítottad
meg Danielt, nehogy rosszul csináljam. Igaz, sajnos
emiatt még egy napot ki kell hagynod az iskolából.
Vajon mikor vett olyan fordulatot az életem, hogy
az iskolába járás hangzott a legidegenebbnek az
egészből, amit Gabriel mondott?
 Hát, hogyne – mondtam, bár nem voltam igazán
biztos abban, hogy bárkinek meg tudom mutatni,
hogyan csináltam. De legalább némi támogatást
adhattam a „Gyilkold meg a szeretteidet, hogy
megmentsd őket” klub legújabb tagjának.
 Szeretném, ha te is jönnél, Daniel. Az utódjaként
egyébként is ott kell lenned, amikor meghal.
 Persze – felelte Daniel.
Gabriel elengedte a kezem, majd Daniel vállára
csapott.
 Segítenünk kell Sirhannak, hogy túlélje a
következő néhány napot, és akkor lesz egy egész
hónapunk a szertartásig.
 De ha netán ma vagy holnap a rejtekhelyen érné a
halál – kérdeztem közbe –, nem tudnánk titokban
tartani? Akár csak pár napig? Megvárjuk, amíg
elmúlik a holdfogyatkozás, és csak utána mondjuk el
a többieknek. Ezzel nyerhetnénk egy hónapot akkor
is, ha korábban hal meg.
 Ezt tiltja a falkatörvény – jelentette ki az egyik
vén.
 És nem lehetne kicsit módosítani azon a
törvényen?
Gabriel megrázta a fejét.
  Megpróbálhatod, de ha a Halálüvöltés elkezdődik,
mindenki tudni fogja, hogy Sirhan meghalt. Nincs
értelme titkolózni.
 Mi az a Halálüvöltés?
 Amikor az igazi alfa meghal, a falkája megérzi. És
bárhol vannak, tiszteletből üvölteni kezdenek. Ez
természetfölötti jelenség, nem tudsz tenni semmit
ellene. Más urbatok, sőt, még a sima farkasok és a
kutyák is átveszik az üvöltést. A Halálüvöltés után
hamar elterjed Sirhan halálhíre, és minden urbat, aki
ki akar állni az alfa címért, tudni fogja, hogy itt az
idő.
 Ó! – mondtam, hiszem mi mást mondhattam
volna?
Az egyik őr felemelte Sirhan törékeny testét. A
másik az oxigénpalackot.
 Megmutatom, hol a szállásom, mielőtt bevetem
magam az erdőbe – mondta Gabriel, és intett, hogy
kövessék.
 Legyen óvatos az erdőben – mondtam. – A seriff
kilövési engedélyt adott minden farkasra. Ha lehet,
senki – néztem szigorúan körbe – ne változzon át
farkassá, aki nem akarja trófeaként végezni egy
ezüstgolyós vadász háza falán.
A csapat aggodalmasan nézett össze, de reméltem,
hogy az extra figyelmeztetés segít a bennük lévő
farkasokat kordában tartani.
 Köszönjük a figyelmeztetést – mondta Gabriel,
majd Sirhannal és őreivel elhagyta a termet.
 Remélem, Sirhan kitart – fordultam Danielhez,
  Én is – felelte. A hangja úgy hangzott, mintha az
egész világ súlya a vállára nehezedett volna.
 Huszonkilencedik fejezeT

KÉSŐBB AZNAP ESTE

A következő pár órát azzal töltöttük, hogy
elhelyezzünk vagy harmincöt váratlan vendéget. Rose
Crestben nincs egyetlen szálloda sem, de a vének
egyébként sem szerettek volna Sirhantól távol lenni,
ezért anya és én átkutattuk a ház minden
raktárhelyiségét. Takarókat, régi díszpárnákat,
anyagokat ástunk elő, bármit, amit fekvőhellyé
tudunk alakítani.
Furcsa volt, hogy néhány órája még azért
aggódtunk, hogy ezek az urbatok megölnek minket,
most meg azon igyekszem, hogy kényelmesen
alhassanak a kemény templompadlón.
De most, miután elfogadták Danielt Sirhan
utódjának, engem pedig Daniel párjának, kiemelt
tisztelettel bántak velünk.
 Csak húsz embernek találtam dolgokat –
mondtam, amikor végül megjelentem a parókián
dobozokkal, babatakarókkal és hálózsákokkal.
 Hát, akkor ennyi lesz elég – vágta rá Jude, és
kivette az egyik dobozt a kezemből. Rámosolyogtam.
Eszembe jutott, amikor még gyerekként az éves
hálaadás napi jótékonysági dobozolásokra
készültünk. Egy pillanatra most olyan volt, mint
azokban a napokban.
April megragadott pár hálózsákot.
Lisa Jordan az egyik dobozból egy viharvert
Csillagok háborúja- mintas huzatot vett ki. Amikor
Jude, Daniel és én kicsik voltunk, ebből csináltunk
magunknak sátrat a nappaliban a filmnézős estéken.
– Amióta... – elgondolkodott. – Amióta a csapat
befogadott, egyszer sem sátoroztam.
Valamiért mindig úgy képzeltem el, hogy a
hegyekben élő vérfarkasok sátorban laknak, vagy
kunyhókban és barlangokban. Ahogy azonban a
vadonatúj Cadillacek sorát felidéztem – az Aston
Martin Rapide-ról nem is szólva –, meg a tagok
bársonytalárait, inkább úgy sejtettem, hogy Sirhan
birtoka nagy, európai kastélyra hasonlíthat, legalább
tucatnyi szervizépülettel.
Persze, amikor valaki ezer éveket itt tölt, nyilván
tanul egyet s mást a hosszú távú befektetésekről.
Sirhan és csapata láthatóan úszik a pénzben. Nem
csoda, hogy egy olyan alak, mint Caleb szívesen
megszerezné az uralmat, amihez biztosan nemcsak a
hatalom, hanem Sirhan összes vagyona is jár.
 Szerintem néhányan nálam is alhatnak – szólalt
meg April. – Anya üzleti útra ment, és van két plusz
hálószobánk.
Ránéztem. April, ahogy felajánlja egy csapat
vérfarkasnak, hogy töltsék nála az éjszakát. Valamiért
nem lepődtem meg rajta.
 Lisa ledobta a takarókat, és lábujjhegyre állt.
 Az HBO-t lehet fogni nálatok? – kérdezte. – Sirhan
nem engedi meg, hogy a birtokon tévé legyen. Ezer
éve nem láttam egy valamirevaló filmet.
 Lehet – felelte April.
 És dianás cukor? Van pattogatott kukorica és
dianás cukor? Csaphatnánk egy csajos éjszakát! –
Lisa olyan boldogan viháncolt, mint egy kiskutya, ha
új játékot kap.
April elmosolyodott.
 Most szereztem be egy új pedikűrkészletet is.
Lisa felsikkantott, és April karjára csapott.
 Évek óta nem lakkoztam ki más körmét! Tudod,
milyen egy csomó öreg vérfarkassal együtt lakni?
Több mérföldes körzetben sehol egy másik lány.
 Te is jössz, Grace? – kérdezte April reménykedve.
– Csajos buli, hm?
 Nem, kösz – hárítottam. – De jó szórakozást! – Túl
sok min-den járt a fejemben, nem értem rá filmekkel
és sminkekkel foglalkozni. Sőt, nem hittem, hogy
akár a közeljövőben lesz időm csajos bulikra.
April Jude-ra nézett.
 Nem muszáj csak csajosnak lennie. Ha akarsz, te
is alhatsz nálunk. Ígérem, nem festem ki a körmeidet.
 Nem – rázta meg Jude határozottan a fejét.
 Ő, a barátod? – kérdezte Lisa Apriltől, miközben
April kocsija felé indultak. Kisebb férficsapat követte
őket a fejüket ingatva. Ha kényelmesen akartak
aludni, el kellett viselniük a vihorászó lányokat is.
 Jude-ra néztem, aki vágyakozva követte
tekintetével Aprilt.
 Ha el akarsz menni hozzá, kimentelek anyánál.
Kivételesen.
Jude megrázta a fejét.
 Nem, itt akarok maradni ma éjjel. Lent, az
alagsorban, a tárolóban.
 Biztos vagy benne?
 Nem akarom a könnyebb utat – mondta. – Tényleg
otthont szeretnék. De a telihold holnap kezdődik. Már
most érzem a vonzását. – Megragadta a tőlünk kapott
holdkő függőt. – És szerintem nem lenne jó, ha rögtön
a családdal aludnék a házban. Azt hiszem, az a
legbölcsebb, ha a következő pár éjszakát elzárva
töltöm. Extra elővigyázatosságból.
 Rendben – mondtam habozva. Olyan nagy lépés
volt, hogy kijött a ketrecéből! Attól féltem, ha újra
bezárjuk, visszaveti a folyamatban. Mégis az, hogy a
család biztonsága miatt szeretné, ha elzárnánk,
logikus kérésnek hangzott. Csak remélni mertem,
hogy nem veszíti el a küzdelmet.
Lesétáltam vele az alagsorba, bezártam mögötte az
ajtót, és elfordítottam a kulcsot.
 Vidd el a kulcsot! – mondta.
Zsebre vágtam, hogy biztonságban legyen.
– Akkor reggel! – búcsúztam, mielőtt a lépcső felé
indultam volna.
Jude nem válaszolt.

ÉJFÉL KÖRÜL
Daniellel úgy döntöttünk, hogy az elveszett fiúk nem
lennének biztonságban a Duke házban, ezért amikor
hazaértünk, a lakás minden puha felületén kamasz
vérfarkasok heverésztek. Brent már a nappali
kanapéján aludt, Ryan az asztal alatt ágyazott meg
magának egy nagy halom rózsaszín párnával, amiket
bizonyára Charitytól kapott, eddig ugyanis az ő
ablaka előtti ülőkén díszelegtek. Zach apa
karosszékében horkolt, míg Slade a tévészoba
kanapéján heverészett, és a csatornákat váltogatta.
Talbot előtte ült, és anya egyik konyhai késével egy
karót élezett.
Örültem, hogy itt vannak, nem mintha a ház így
biztonságosabb lenne, hiszen Caleb tudta a címet.
Inkább csak mert így tudtam, hol vannak, ha valami
baj történne.
 Grace – szólított meg anya, aki éppen az
alagsorból jött fel. – Találtam még néhány takarót a
kempingcuccban. Nem vinnéd át ezeket a
templomhoz?
 De, persze – sóhajtottam, és felvettem a
kulcsokat.
 Majd én – szólalt meg Talbot. – Úgyis haza kell
mennem.
 Biztos vagy benne? – kérdeztem, és rájöttem,
fogalmam sincs, hol lakik. – Itt is maradhatsz. Tudod,
egységben az erő.
 Semmi bajom nem lesz – mondta, és felemelte a
frissen kihegyezett karót.
Anya átadta neki a takarókat.
  Tényleg, szívesen látunk, ha maradni akarsz –
invitálta.
 Köszönöm, de már így is eléggé zsúfoltan vagyunk
– felelte Talbot, de pillantása valahová anya feje mögé
szegeződött. Követtem tekintetét, és láttam, hogy
Danielt nézi, aki éppen akkor lépett be a bejárati
ajtón. Pedig már azon tűnődtem, fogom-e látni még
ma. Jarem, a magas, fekete bőrű vén ragaszkodott
ugyanis hozzá, hogy Danielt személyesen és
egyenként bemutassa az Etlu klán minden tagjának.
Összenéztünk Daniellel, és rám mosolygott. A
szívem kihagyott egy ütemet, szinte észre sem vettem,
hogy Talbot elbúcsúzik, és Daniel mögött kisiet az
ajtón.
 Ez a Talbot nagyon kedves fiú – jegyezte meg
anya. Sikerült bedőlnie a falusi srác sármjának.
 Aha – motyogtam. Nem bírtam elszakítani a
szemem Danielről. Valami megváltozott rajta. Ahogy
állt, ahogy mosolygott, de még a pillantása is. Végre
teljesen elfogadta, hogy igazi alfa, és Lisa nem
tévedett: jól állt neki.
Daniel még szélesebben elmosolyodott, aztán
elindult felém. Ahogy közeledett, a lábaim egyre
jobban elgyengültek.
 Azt hiszem, Daniel alhat Jude alagsori
szobájában, ha már a bátyád nem jön haza ma éjjel –
mondta anya. – Az ágy kicsi, de kényelmes. Sokkal
jobb, mint a kanapé.
 Igen, a kényelmes ágy jó lesz – mondtam, majd
amikor rájöttem, mit is mondtam, elvörösödtem.
  Köszönöm, Mrs. Divine – mondta Daniel, miután
elszakította tőlem a pillantását. – Ez igazán nagyon
kedves magától.
Tényleg nagyon kedves volt. És kicsit fura is, mivel
anya nem viseltetett túlzottan meleg érzelmekkel
Daniel iránt. Már éppen azon gondolkodtam, hogy ez
az előzékeny gesztus vajon annak a jele-e, hogy a lelki
egészsége nem tökéletes, de akkor megragadta a
vállamat, eltolt Daniel előtt, még mielőtt igazából
üdvözölhettem volna, és felparancsolt a szobámba
lefeküdni. Ekkor esett csak le, mi volt az oka, hogy
Daniel jobb alvóhelyet kapott a fiúknál.
Jude alagsori szobája van a legtávolabb házon
belül az én szobámtól.
De nem számított, mert ha két emeletnyire volt is,
és a többiek alvásának zaja túl hangos volt is,
éreztem, hogy Daniel itt van. És képtelen voltam úgy
aludni, hogy tudtam, valahol ugyanebben a házban
fekszik a sötétben egy ágyon. Hiszen olyan sok
befejezetlen dolog – és kimondatlan szó – maradt
közöttünk. Alig volt időm arra, hogy kettőnkről
beszéljünk, mióta visszaváltozott emberré.
Hogy lehet azt kibírni, hogy egyik éjszaka még
egymást átölelve alusztok, a másikon két emelet
választ el egymástól?
Annyira szerettem volna látni, akárcsak egy
pillanatra is. Hogy legyen néhány közös pillanatunk
életünk jelenlegi káoszában.
Talán lelopódzhatnék pár percre...
 Ahogy azonban végiggondoltam, az ötlet
kifejezetten veszélyesnek tűnt.
Háromkor viszont nem bírtam tovább. A testem
szinte reszketett a varakozastol, a vágyódástól.
Tudtam, hogy amíg nem látom, úgysem tudok aludni.
Csak egy perc. Csak egy gyors „Szia, szeretlek, el
ne feledd”, és egy csók, aztán visszajövök a szobámba
aludni...
Lelopakodtam a lépcsőn, át az utcai szobában alvó
fiúkon. Slade még ébren volt, reklámokat nézett a
tévészobában. Amikor felnézett rám, kis híján
visszafordultam.
 Csak el kell intéznem gyorsan valamit –
suttogtam. – Ne is törődj velem!
 Persze – bólintott, de a mosolyán látszott, hogy
tudja.
Paprikapirosra váltam, és egy pillanatra tényleg
elgondol-kodtam azon, hogy visszamegyek, de
rájöttem, hogy még hülyébben érezném magam,
különösen, hogy Slade engem néz.
Inkább felemeltem a fejem, s úgy tettem, mintha
életbe vágóan szükséges lenne egy pulcsit szereznem
a mosókonyhából, aztán kinyitottam az alagsorba
vezető ajtót, majd óvatosan be is csuktam magam
mögött.
A lábaim ezután maguktól vittek, gyorsan, mégis
halkan le a lépcsőn, egészen Daniel szobájának
ajtajáig. Már-már felemeltem a kezem, hogy kopogjak,
csak hogy megnézzem, ébren van-e, de
megmerevedtem.
 Bizonyára alszik. Bizonyára kimerült attól, amin
ma keresztül-mentünk. Bizonyára azt gondolja, hogy
megbuggyantam, amiért rátörök az éjszaka közepén,
csak hogy köszönjek neki...
Leeresztettem a kezem. Már idejönni is hülyeség
volt. Megfordultam, hogy visszaóvakodjak a lépcsőn,
úgy sose tudja meg, hogy itt voltam, ám ekkor kinyílt
mögöttem az ajtó.
 Grace? – kérdezte Daniel.
Visszanéztem. Gyűrött flanel pizsamanadrágot
viselt csupán, felső nem volt rajta, így jól láttam
szépen kidolgozott hasát és mellkasát. A haja olyan
kócos volt, mintha eddig csak forgolódott volna.
Mintha ő sem tudott volna aludni.
 Reméltem, hogy eljössz – suttogta –, ám nem
hittem volna, hogy el is fogsz. De bíztam benne.
 Tényleg?
Daniel nagy kezei átölelték a derekamat, aztán
meleg, mezítelen mellkasához húzott. Sietősen,
csaknem kapkodva csókolóztunk. Aztán behúzott a
szobájába, és becsukta mögöttünk az ajtót.
 Csak azért jöttem, hogy köszönjek – suttogtam a
bőrébe.
 Nem is vártam mást. – Újra megcsókolt. – Szia! –
mondta, aztán még egyszer a számra hajolt.
 Szia – feleltem, és kuncogni kezdtem, de a szája
félbe-szakította a nevetést. A keze olyan volt, mint a
tűz, ahogy a csípőmhöz ért.
 Mennem kéne – mondtam két csók között, bár
nem igazán akarózott kibontakoznom a karjai közül.
  Igen, tényleg kéne – helyeselt Daniel a torkomat
csókolgatva.
 Megyek is. – Az ujjaim a háta izmait tapogatták,
és meg-reszkettem.
Daniel szája elszakadt a kulcscsontomtól, aztán
még egyszer megcsókolta az ajkamat, majd eltolt
magától.
 Menj – mondta –, mielőtt képtelen leszek
abbahagyni.
Loptam még egy csókot, és az ajtó felé hátráltam. A
kezem már a kilincsen volt, az agyam kavargott,
próbáltam felidézni, miért másért jöttem még ide...
Mert valamiről beszélni akartam Daniellel.
 Várj csak, Gracie! – szólt utánam Daniel, de nem
jött közelebb, mintha védekezni próbálna a kísértés
ellen.
 Igen?
 Van valami, amit meg akartam kérdezni. Ami
miatt reméltem, hogy idejössz. – Apró lépést tett csak
felém, de a teste összes izma megfeszült. – Valamiről,
ami a kórházban történt. Ahol azt mondtad, hogy a
vőlegényed vagyok. Emlékszel?
Bólintottam.
 Csak azért... a nővér nem engedett volna be, ha
nem vagy családtag... – Muszáj hazudnom? – Csak
kitaláltam... – De mi a fenének kéne éppen most
hazudnom?
 De, amikor a gyógyítást csináltuk apáddal –
folytatta Daniel. – Amikor összekapcsolódtunk,
eszembe jutott valami. Azaz nem is eszembe jutott.
Hanem éreztem... Hogy, amikor a nővérnek
mondtad... Hogy annyira... – Kezével a hajába
szántott, majd összeharapta az ajkát. Úgy nézett ki,
mint aki a megfelelő szavakat keresi.
 Daniel, én...
 Hogy annyira igaznak éreztem – fejezte be.
A szívem majd megállt, de nem a bánattól.
 Tényleg jegyesek vagyunk, ugye? – kérdezte
Daniel, és két nagy lépéssel közelebb jött. – A
raktárban történt, nem? Éjszaka, Caleb pincéjében.
Én is közelebb léptem. Úgy éreztem, mintha a
szívem parancsolna, lökne felé.
 Igen – mondtam. – Igen, Daniel... – de a hangom
alig hallatszott, olyan hangosan csörgött fel a Jude
éjjeliszekrényén lévő telefon.
Csodálkozva néztem rá. Most ez tényleg csöng, vagy
csak képzelem? De Daniel is a telefont nézte. Ki a
bánat telefonálna ide éjjel háromkor?
Ez semmi jót nem jelent...
A telefon másodszor is csörgött. Lecsaptam rá, és
még mielőtt a fülsiketítő csörgést befejezhette volna,
felemeltem a kagylót.
 Halló! – szóltam bele félig mérgesen, amiért
félbeszakított, félig azonban riadtan, mert nem
tudtam, mi lehet a vonal túlsó végén.
De semmi. Semmi sem volt, csak csönd.
A hívószám kijelzőre néztem. Az egész helyzet olyan
félelmetesen ismerős volt.
 A parókiáról jött – mondtam. – De senki nem szól
bele.
  Talán valaki véletlenül leverte a telefont, és
automatikusan tárcsázott.
 A vonalas telefon is szokott automatikusan
tárcsázni? – Újra a fülemhez emeltem a kagylót. –
Halló! – A szuperhallásommal koncentráltam, hátha
azzal meghallok valamit, bármit a vonal túloldalán.
Amit a túloldalról, a telefontól messzebbről
meghallottam, megfagyasztotta bennem a vért: egy
akh rikácsolásszerű kiáltása volt, mielőtt a vonal
megszakadt volna.
 Akhok! – kiáltottam. – Akhok vannak a
parókiánál!
Daniel villámgyorsan felkapta az ingét a székről és
átrántotta a fején. Utána átvette tőlem a telefont.
 Mit csinálsz?
 Felhívom a mobilomat – mondta. – Gabrielnek
adtam, mielőtt az erdőbe ment volna. – A füléhez
szorította, és várt egy kicsit.
 Baj van a parókián – mondta aztán a telefonba. –
Mi elindultunk, maga is jöjjön oda. – Visszatette a
beszélőt a készülékre, és megragadta a kezemet.
Felsiettünk az alagsori lépcsőn, át az ajtón, aztán a
konyhai bejáraton ki.
 Hová mentek, szerelmesek? – kérdezte Slade a
kanapéról.
 Akhok vannak a parókián – mondtam. – Oda kell
jutnunk, amilyen gyorsan csak lehet.
 Akkor hadd vezessek én! – ugrott fel Slade, és még
mielőtt a mondatot befejezte volna, már le is vette a
Corolla kulcsát a szögről.
 Odakiáltottam a többi elveszett fiúnak, hogy
keljenek fel, és jöjjenek utánunk.
 Én is megyek – kiabálta apa, és pizsamában
megindult lefelé a lépcsőn.
 Nem! Te maradj itt! – mondtam. Fogalmam sem
volt, mi várhat ránk, és senkit sem szerettem volna
veszélybe sodorni.
 Harmincadik fejezeT

A KERTBEN
Beszálltunk Slade után a kocsiba, és most
kifejezetten örültem, hogy Slade ilyen őrülten vezet,
mert Rose Crest üres utcáin végig- száguldva
hamarosan a parókia parkolójában voltunk. Az épület
csöndesnek és békésnek látszott. Nem szűrődött ki
fény az ablakokon, már-már azt hittem, hogy csak
képzeltem az akh kiáltását. Reménykedni kezdtem,
hogy téves riasztásra mozdultunk rá, aztán
észrevettem, hogy az épület ajtaja tárva-nyitva. Ettől
minden hamis biztonságérzetem elszállt.
Berohantunk a parókiába.
Amint az előcsarnokba léptünk, azonnal
megéreztem az akhok és a gelalok, meg jó pár urbat
szagát. De volt még egy másik, ismeretlen szag is,
leginkább a záptojáséra emlékeztetett. Elfintorodtam,
és köhögni kezdtem.
 Ez meg mi?
 Én tudom – vágta rá Brent, és a közösségi terem
felé indult. Slade és a többi fiú követte.
Daniel is utánuk indult.
  Ne, hadd legyen ez az ő dolguk! Te gyere velem!
Muszáj megnéznem Jude-ot. Csak ő telefonálhatott.
Elindultunk az alagsori lépcső felé. A levegő erre
tisztább volt, és még a záptojásszag is elszivárgott,
ahogy egyre lejjebb értünk.
Amikor azonban felkapcsoltam a lenti lámpát, a
töksötét semmit sem változott.
 Itt nincs áram.
 Semmi baj – felelte Daniel. – Én látok.
Én is a szememre koncentráltam, és hamarosan
beélesedett az éjszakai látásom.
Befordultunk a sarkon, és egyenesen Jude
ketrecének az ajtajához siettünk. Csakhogy az nem
volt sehol. Mármint az ajtó. Úgy csavarták ki, és
hajították félre, mintha csak egy konzervdoboz teteje
lett volna.
Jude priccsét felfordították, takarója a földre
dobva, a tévékészülék felfordítva.
És persze, Jude sem volt sehol.
 Mi történt itt? Küzdelem? Elrabolták Jude-ot? –
kérdeztem.
 Vagy valaki azt szeretné, hogy úgy nézzen ki,
mintha elrabolták volna – hajolt le Daniel, és az
eltorzult kaput kezdte vizsgálni.
 Ezt hogy érted?
 Nem tudom... De ezt az ajtót belülről tépték ki.
 Hé, srácok! – ordított le Slade a lépcsőlejáróba. –
Szükségünk van rátok idefent!
 Daniel elengedte az ajtót, és felvett valamit. A
kezembe nyomta. A holdkő függő volt az, egy
elszakadt madzagon lógott.
 Hé, srácok!
Gyorsan, szó nélkül zsebre tettem, és felsiettünk a
lépcsőn.
Slade a lépcső tetején állt, és egy kiégett
szódásüveghez hasonló tárgyat szorongatott.
 Az meg mi? kérdeztem.
 Házi készítésű villanóbomba. Gázbombákat is
találtunk. Mind eszméletlenek, mármint akik a
közösségi teremben vannak.
 De jól vannak? Biztos, hogy nem...
 Csak kiütötte őket a gáz. Néhány perc múlva
magukhoz térnek, csak kemény hányingerük lesz.
Viszont, Grace – emelte fel a szódásüveg-bombát –, ez
itt Brent készítménye.
 Mi? Nem értem. Brent végig ott volt velünk.
 Nem így gondoltam. Ez nem egyszerű akh
támadás volt, hanem a Sötét Királyoké. Ők voltak itt.
Ők kábították el a csapatot.
Danielre néztem.
 De hát miért akarták elkábítani Sirhan
embereit...?
 Sirhan! – kiáltott fel Daniel. Pillanatokon belül
már az ajtón kívül, aztán az épület mögött volt, Slade
és én a nyomában. Lerohantunk a templom és az
iskola közötti utcán, és csaknem egyenesen Gabrielbe
futottunk.
 Jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam – mondta.
  Nincs idő beszédre – felelte Daniel. – Jöjjön!
A gondnoklakáshoz rohantunk. Ahogy
közeledtünk, már láttam, hogy az ajtó nyitva van.
Valami nagy és szőrös feküdt előtte. Daniel és Gabriel
nem álltak meg, hogy megnézzék, mi az, hanem
átugrottak fölötte, be az ajtón. Az én szemem viszont
megakadt valamin, a szőrös dolog alól széthasadt kék
talár és törött lándzsa nyele lógott ki, körülöttük
vértócsa. Egy farkas volt az, Sirhan őreinek egyike.
Egy halott őr.
Amikor beléptem az ajtón, majdnem hasra estem a
másik halott farkasban.
 Ne! – kiáltott fel Gabriel. – Nem!
A fejemet az ágy felé kaptam, amely csaknem az
egész szobát betöltötte. Az ágyon elaggott,
pergamenszerű, szürke test feküdt. Horpadt
mellkasából ezüst lándzsa nyele állt ki. A penge körül
a szőrt vörösre festette a vér.
 Megölték Sirhant? – kérdezte mögöttem Slade.
 Nem – mondta Daniel, és a test fölé hajolva ujját
Sirhan ráncos nyakára nyomta. – Még tapintok
pulzust. Legalább az egyik szíve dobog. Még nem halt
meg.
– Mi? – nyúlt Gabriel barátja csuklója után. – Igen,
még tényleg él. De már nem sokáig.
 Gyorsan! – szólaltam meg. – Muszáj elvinnünk
innen valahová. – Elképzelni sem akartam, hogy a
kihívási szertartást a templomban tartsák. A Sötét
Királyok a támadásukkal már épp eléggé
beszennyezték. – Nem halhat meg itt!
  A kulcsok – mondta Slade. – A kocsid kulcsait a
parókián hagytam.
 Fogd ezeket! – emelt fel Daniel egy kulcscsomót az
éjjeliszekrényről, és Slade kezébe nyomta.
 Azt akarod, hogy én vezessem az Aston Martint? –
kérdezte elkerekedett szemmel. Láttam rajta, hogy a
körülményekre való tekintettel nagyon erősen kell
uralkodnia izgatottságán.
 Igen. Vigyél minket olyan távolra innen,
amennyire csak bírsz! – mondtam.
Daniel gyorsan, de óvatosan letörte a lándzsa
nyelét, így csak pár centire lógott ki Sirhan
mellkasából. Aztán az ágyneműt Sirhan köré
csavarta, majd Gabriellel együtt felemelték a félig
ember, félig farkas testet, és futva a parókia mögött
parkoló limuzin felé indultak. Slade kinyitotta a zárat,
én pedig az egyik ajtót, amíg Daniel és Gabriel
sietősen behelyezték Sirhant.
 Kitartás, testvérem – mondta Gabriel Sirhan kezét
fogva.
Megkerültem az autót, és behuppantam az
anyósülésre.
 Indulás! – kiáltott Daniel, és amikor már
mindannyian a kocsiban voltunk, becsukta az ajtót. –
Menj olyan messzire a várostól, amennyire csak
tudsz!
Slade begyújtotta a motort majd rálépett a gázra.
Már a parkolóból kifelé is elképzelhetetlenül gyorsan
száguldottunk, aztán nekivágtunk, hogy elérjük Rose
Crest városának határát. Örültem, hogy ilyen késő
éjszaka van, és nem találkoztunk más kocsival, Slade
ugyanis nem igazan figyelt arra, hogy csak a mi
sávunkban hajtson. Ehelyett inkább középen
száguldott, a dupla, sárga csík végig alattunk futott.
Alig hajtottunk azonban el a ROSE CREST
HATÁRA, VISZONTLÁTÁSRA tábla mellett, amikor
Gabriel felkiáltott.
 Nincs időnk! Haldoklik!
 Álljak meg? – kiáltott vissza Slade.
 Ne! – ordítottam én is. Sirhan nem halhat meg itt,
a nyílt országúton. Itt sosem leszünk képesek
végigcsinálni a kihívási szertartást. Valami elzárt
helyre van szükségünk. Elhagyatottra. Ahová senki
városi be nem teszi a lábát.
Kinéztem a szélvédőn, és megláttam a következő
kereszteződést.
 Fordulj be jobbra!
Slade elkapta a kormányt, mire a kocsi
bekanyarodott arra a régi földútra, amelyen Daniel
meg én az előző éjszaka hajtottunk végig.
 Babám! – vigyorgott szélesen Slade. – Érezted,
milyen jól vette? Ölni is képes lennék, csak egy
ilyennel versenyezhessek!
Rápillantottam, és reméltem, hogy nem szó szerint
gondolta az ölést.
 Most az idővel versenyzel! – szólt oda neki Daniel.
Megláttam a Frightmare farm körvonalát a fák
fölött.
 Már majdnem ott vagyunk! Fordulj balra!
 Slade bekanyarodott, de a hátsó lökhárítóval
megütötte a sarkon álló ELADÓ táblát.
 Szégyen, gyalázat! – morogta Slade.
 Ennél rosszabbat is fogunk még tenni. Most
egyenesen!
 De hát ott a kerítés – mutatott a bezárt kapura,
amelyet egy pár madárijesztő védett.
 Hajts! Egyenesen bele! – parancsoltam. –
Kapaszkodjatok! – kiáltottam oda a többieknek.
Gabriel és Daniel erősen tartották Sirhant. Slade
meg-borzongott, aztán belelépett a gázba, mire a
kocsi teljes erőből nekifutott a fémkapunak. Én is
kitámasztottam magam az ütközés ellen, aztán a
kapu kicsapódott, és az egyik madárijesztő pörögve
felszállt, majd tompa puffanással a kocsi tetején
landolt. Szem nélküli arca egy pillanatra belesett a
tetőablakon, még mielőtt a lendület lesodorta volna.
 Széna! – figyelmeztetett Slade, aztán áthajtottunk
egy szénatömbökből rakott piramison. A szénarakás
mintha felrobbant volna körülöttünk, de mi csak
hajtottunk tovább, egyenesen az istállóig, ahol aztán
megállást parancsoltam.
A limuzin szénát és sarat felverve kifarolt, aztán
végül megállt.
 Tök őrült vagy! – ordított rám Slade.
 Zseniális vagy! – mondta Daniel, és kinyitotta az
ajtaját.
 Sirhan haldoklik – sikoltott Gabriel.
Daniellel együtt kiemelte Sirhan összeaszott testét
a kocsi hátuljából. Ha korábban azt hittem, hogy az
idős alfa öregnek néz ki, az semmi sem volt ahhoz,
ahogy most kinézett. Mint egy csontváz, amit csupán
a pergamenvékony bőr tart össze.
Gabriel az ölébe emelte Sirhan fejét, miközben teste
az istállóban szétszóródott szalmán pihent.
 Sirhan – mondta. Könnyek folytak a szeméből,
egyenesen a szakállába. – Sirhan, itt vagyok.
Megtartom, amit ígértem. Meggyógyítalak, mielőtt
meghalsz.
 Nem kéne ahhoz farkas alakban lennie? –
kérdeztem Sirhan félig farkas, félig ember testére
nézve.
 Ő már ilyen – mondta Gabriel. – Nincs többé
különbség a két alakja között.
 Most vagy soha – mondta Daniel Sirhan élettelen
kezét megemelve.
 Vigye be rá a végső csapást! – mondtam. – Hadd
haljon meg annak a kezétől, aki a legjobban szereti.
Gabriel felüvöltött, majd ráütött az ezüst lándzsa
nyelére, amely Sirhan mellkasából kiállt. A lándzsa
mélyen belefúródott a beesett bordakosárba, mire
újabb adag vér bugyogott elő a már egyébként is
véráztatta szőrre. A test megrándult, majd egy utolsó,
fuldokló levegővétel után hátracsuklott Sirhan feje
Gabriel ölébe. Meghalt.
Csöndben térdeltünk a sárban, míg Gabriel Sirhan
testét fogta, és sírt. Aztán egyszerre Sirhan holtteste a
szemünk előtt kezdett átalakulni. Rövid szőre
elolvadt, szürke, ráncos farkasbőre kreolszínűre
váltott. Farkaspofája lerövidült, normális emberi orr,
száj és gödröcskés áll lett belőle. Ahogy Sirhan emberi
testét néztem a holdfényben, arra gondoltam, hogy
most már tudom, hogyan fog Daniel kinézni, ha
egyszer nagyon megöregszik.
 Sikerült, testvérem – suttogta Gabriel. –
Megmenekültél.
 Ööö... honnan tudja, hogy sikerült? – kérdezte
Slade.
 Az átalakulásból – felelte Gabriel. – Amikor egy
urbat meghal, a teste farkassá változik. Mindig azt
gondoltam, hogy ez annak a jelképe, hogy most már
örökké démon marad. De Sirhan teste visszaalakult
emberré, és azt kell hinnem, hogy ez pedig azt jelenti,
hogy a lelke megszabadult a farkastól.
 Szerintem is így van – mondtam halkan. – Amikor
meg-gyógyítottam Danielt, a teste visszaalakult
emberré.
Daniel szótlanul nagyapja teste fölé hajolt, és
keresztbe tette az öreg kezeit a mellkasán úgy, ahogy
egyszer egy ősi király múmiáján láttam.
Gabriel hintázni kezdett, előre-hátra, egészen
addig, míg egyszer csak hátra nem vetette a fejét,
felpillantott a holdra, és torkából iszonyatos üvöltés
tört ki. A hangjától megreszketett a testem. Daniel
felállt, ő is hátrahajtotta a fejét, és felüvöltött. Slade
sem maradt le. Hamarosan egyre több hang
csatlakozott hozzájuk, kutyák, a távolban farkasok,
míg hangjuk fenséges kórusa be nem töltötte
szomorúsággal a kora reggeli eget.
Megkezdődött a Halálüvöltés.
 Úgy terjed majd, mint a hullámverés, ha kő hull a
vízbe, míg minden urbat megtudja, hogy itt az idő.
Negyvennyolc óra.
Negyvennyolc órán belül ezen a helyen fog
megkezdődni a kihívási szertartás.
 Harmincegyedik fejezeT

PÉNTEK REGGEL FÉL ÖT

Slade visszavitt minket a parókiára, ezúttal jóval
lassabban, bár éreztem, hogy szeretne újra teljes
sebességgel száguldani. Amikor Gabriel megérkezett,
Sirhan falkája, bár még roggyant volt a kábító gáztól,
már várt rá a parkolóban.
 A Halálüvöltés – mondta Jarem Gabrielnek. A
kiejtése arról tanúskodott, hogy valahol Afrikában
nőhetett fel. – Hallottuk az üvöltést, ahogy végigfutott
a városon. Mi történt Sirhannal?
 Meghalt – felelte Gabriel –, de megszabadult.
A többiek tiszteletteljesen hajtották meg a fejüket.
 A teste a kocsiban van. El kellene vinni őt meg a
két halott őrt valahová az erdőbe, és megadni nekik a
harcosoknak kijáró végtisztességet.
Gabriel még a visszaúton elmondta, hogy halotti
máglyát építenek, amin a holttesteket elégetik.
Néhány vén összefogott, majd Gabriellel együtt
elmentek, hogy a halottak dolgát elintézzék. Alig
mentek el, amikor két kocsi kanyarodott be a
parkolóba: April piros egyterűje és Talbot kék
terepjárója.
 A piros kocsiból Lisa és April kászálódtak ki, Talbot
pár másodperccel később követte őket.
– Hallottuk az üvöltést – mondta Lisa, ahogy
odasiettek hozzánk a parókia pázsitján.
 Én is – szólalt meg Talbot. – Mi történt?
Daniel elmesélte nekik a parókia elleni támadást,
és hogy mi történt Sirhannal. Lisa a könnyeit
törölgette, Talbot zöld szeme viszont nagyot villant.
Minden bizonnyal dühös lett, ahogy a részleteket
hallgatta.
– Hol van Jude? – kérdezte April, miközben szeme
Sirhan embereit vizslatta, akik a parkolóban jöttek-
mentek enyhén tántorogva.
 Elment a vénekkel?
Haboztam, nem tudtam, mit mondjak.
 Nem – feleltem végül. – Kérte, hogy a parókián
alhasson, de a támadás óta nem láttuk. Nem tudom,
hogy elmenekült, vagy a Sötét Királyok rabolták el. –
Vagy még az is lehet, hogy ő hozta ide őket.
April eltakarta a száját, és kis híján a földre
rogyott, de Talbot időben elkapta. Egy darabig még
ingadozott, kezét a mellkasához szorította.
 Kedden van a születésnapja – mondta. – Azt
hittem... végre... – Hangja elakadt, és elsírta magát.
 Meg fogjuk tudni, mi van vele – biztosítottam.
 Sajnos, azzal is számolnunk kell, hogy esetleg
Jude volt az, aki ezt a támadást megszervezte –
szólalt meg Daniel.
  Komolyan gondolod, hogy ez történt? – A kezemre
néztem. Bár nekem is eszembe jutott ez, mégsem
voltam képes elfogadni.
 Gondold csak végig, Grace! A ketrecének az ajtaját
belülről tépték fel. Ez látszik azon, ahogy a zsanérok
elgörbültek. A Sötét Királyok pontosan tudták, ki hol
van az épületben. Már megvolt a támadási tervük,
mielőtt ideértek volna. Hogyan tudhatták mindezt egy
beépített ember nélkül?
 Azt mondod, hogy Jude kitört a ketrecéből, és
beeresztette az SK-kat? – kérdezte April. – Ezt nem
tudom elhinni.
 Ő kérte tegnap este, hogy maradhasson, nem,
Grace? – kérdezte Daniel. – Amikor pedig otthon
kényelmes ágyban alhatott volna.
Bólintottam.
 És nem tudjuk pontosan, mit is csinált ma este,
mielőtt bezártad volna, ugye?
Megráztam a fejem.
Talbot is bólogatott.
 Simán üzenhetett az SK-knak, hogy itt
találkozzanak vala-milyen megbeszélt időpontban –
mondta. – Elárulhatta nekik, hol találják Sirhant és a
többieket, és elmondhatta, hogy el akarjuk odázni a
szertartást a holdfogyatkozás utánra.
 Nem, ezt nem hiszem el – mondtam. – Meg akart
változni. Meg akart javulni. – Az összecsapásunk és a
kibékülésünk igaznak érződött. Nem tudtam elhinni,
hogy elárult minket. – Talán Marrock volt az, aki...
  Én is hittem Jude-nak – mondta Daniel. –
Tényleg.
 Várj csak, az ott nem a bátyád? – kérdezte Lisa,
és egy alakra mutatott, aki alig néhány méterre
tőlünk tántorgott a parkolóban.
 Jude! – kiáltottuk Aprillel egyszerre.
Jude felnézett. Tántorgása furcsa, rángatózó
futássá változott, ahogy egyre közelebb jött. Elfutott
April mellett, aki pedig ölelő karokkal várta, és felém
tartott. Felemelte a kezét. Valami fémszerűség csillant
meg benne.
 Jude... – szólaltam meg.
A szeme teljesen üres volt, ahogy a karja lecsapott.
A kezében lévő kés egyenesen a szívem felé irányult.
Épp időben ugrottam félre. April felsikoltott, Jude
előrebukott, a kése pedig belefúródott a fűbe.
A saját bátyám tényleg megpróbált megölni?
Ekkorát tévedtem volna vele kapcsolatban?
Jude döbbenten engedte el a kést, majd felállt, és
körbe-körbe kezdett járni.
 Mi a fene? – kiáltott fel Daniel. Talbottal
megpróbálták elkapni Jude-ot, de neki sikerült
kirántani magát a rángatózásával.
Halott tekintettel nézett rám, és ezekkel a furcsa,
meg-megrán- duló mozdulatokkal tartott felém,
mintha lényének egy része hozzám akarna jönni, de a
lába harcolna ellene. Ráismertem végre az idétlen
mozgásra. Pont mint a lányoké a transzpartin.
Mintha...
 Talbot egy nagy kővel a kezében megfordult, készen
arra, hogy betörje a bátyám fejét.
 Ne! – kiáltottam rá. – Ne. Transzban van.
Jude felvette a kést a földről. A karja hátrarándult,
és újból felém döfött.
Talbot megragadta hátulról, és lefogta. A kés
kiesett a kezéből.
 Transzban? – kérdezte Daniel.
Jude úgy vágta hátra a fejét, mintha le akarta
volna fejelni Talbotot.
 Igen – mondtam. – Ki kell hoznunk belőle.
 Rendben – felelte Daniel. – Bocs, haver! – szólt a
mozdulatlan Jude-nak, és öklével az arcába ütött.
Jude feje az ütéstől félrecsuklott, majd előrebukott.
Egy pillanatra úgy látszott, hogy eszméletlen, aztán a
teste rángatózni kezdett, mintha rohama lenne.
Talbot tartotta.
 Jól van? – kérdeztem.
Ekkor Jude felkapta a fejét, és üveges szemével
egyenesen rám nézett. Szája kinyílt és beszélni
kezdett, de a szavak nem a sajátjai voltak.
 Sirhan meghalt. A Halálüvöltésnek vége. A
szertartás holnap kezdődik. El fogsz jönni. Harcolni
fogsz. A Sötét Királyok a torkodról nyaljak majd a
véred. – Jude becsukta a száját, és megpróbált
harcolni az ellen, aki a hangján beszélt. Megrázta a
fejét, mégis kibukott még két mondat: – A gyermeket
odavisszük majd. Ha nem akarod, hogy meghaljon,
harcolj.
 Daniel újból megütötte Jude-ot, aki kicsúszott
Talbot kezéből, és ájultan zuhant a földre.
– A Sötét Királyok igencsak félelmetes üzenetküldő
módszert dolgoztak ki – jegyezte meg Lisa. – De az
üzenet sem semmi.
Daniel a környező tetőket nézte.
 Jude-ot irányítja valaki, ami azt jelenti, hogy
valahol a közelben van egy akh.
 Megnézem – mondta Lisa. – Átkutatom a kertet.
 Veled megyek – szólalt meg Talbot. Átlépett Jude
testén, majd Lisával együtt keresésbe kezdtek.
 Ugye nem lesz baja? – kérdezte April, és letérdelt a
fűbe Jude mellé. Amikor kitapintotta a pulzust, Jude
felnyögött.
Engem azonban Jude üzenete óta hideg rettegés
töltött el.
 Ki az a „gyermek”? – kérdeztem. – Mit jelent az,
hogy „odavisszük a gyermeket”?
 Nem tudom – felelte Daniel.
Jude nagyot nyögve előre majd hátra billentette a
fejét, majd szédelegve felnézett.
 Gracie – mondta, és most biztos voltam abban,
hogy tényleg ő beszél. – Próbáltam megállítani őket...
Azt mondták, hogy elmennek érte... Próbáltam
megállítani őket, de túl késő volt.
 Tudom – mondtam, és melléültem a fűre.
Felemeltem a kezét és megsimogattam. – Megölték
Sirhant.
 Nem – ingatta előre-hátra a fejét. – Nem Sirhant.
Hanem őt akarták, hallottam, hogy beszélik. –
Pislogott, pislogott, mintha a gondolatait szeretné
megtisztítani. Aztán gyengén megszorította a kezemet.
– Gracie, a Sötét Királyok hozzánk mentek...
 Harminckettedik fejezeT

MÉG MINDIG PÉNTEK REGGEL

James baba nem volt sehol.
A Sötét Királyok elrabolták.
Amikor a házhoz értünk, láttuk, hogy a bejárati
ajtó ablakát betörték, a kávézóasztalon pedig Brent
házilag gyártott gázbombájának testvére ücsörgött.
Apa és anya, akik nyilván ébren várták, mikor jövünk
vissza a parókiáról, eszméletlenül feküdtek a
kanapén. Daniel megállt, hogy ellenőrizze a
pulzusukat, de én egyenesen felrohantam a lépcsőn.
Charity is eszméletlen volt az ágyában, valószínűleg
nem is tudott semmiről. James viszont nem volt
sehol. Elvitték a kiságyából az ágyneművel együtt.
Azonnal összeállítottunk egy mentőcsapatot. Az
Etlu klán minden egyes tagja ajánlkozott, hogy
segítenek felkutatni a Sötét Királyokat, de nem
találtunk semmit.
Semmit.
Semmit.
 Minden nyomra vezető szag, amit követtünk,
mintha felszívódott volna. Minden nyom zsákutcába
vezetett. Négy órával később, fél kilenckor ismét
összegyűltünk a házban, hogy új stratégiát
dolgozzunk ki.
 Nem értem – mondtam, ahogy fel-alá jártam az
utcafronti szobában. – Hogyan lehet, hogy nyoma
sincs sehol az SK-knak? Amikor engem raboltak el,
Gabriel könnyen követte a nyomukat, és meg is talált
a raktárban.
Jude megköszörülte a torkát. April mellett ült a
kanapén.
 Gabriel csak azért találta meg a Sötét Királyokat,
mert ők akarták, hogy megtalálja őket. Csapda volt,
nem emlékszel?
Valóban, bólintottam.
 Ha nem akarják, hogy megtaláld őket, akkor nem
fog menni – mondta Jude. – Innen van a nevük is. A
Sötét Királyok mesterei annak, hogyan rejtőzzenek el
a sötétben.
A kezemmel megdörgöltem az arcom, és fel-alá
járkáltam. Amikor Jamest először rabolták el a házból
– mégpedig Jude, a farkas segítségével –, és sehol
sem találtuk, azt hittem, az a legrosszabb, hogy nem
tudom, mi történt vele. Most azonban, hogy tudtam,
ki rabolta el... Hogy tudtam, mire képesek...
Sokkal rosszabb volt tudni.
 Megígértem Jamesnek, hogy megvédem –
mondtam.
 A te hibád – hörgött a farkas. Már majdnem egy
egész nap eltelt, hogy utoljára hallottam a hangját,
ezért meg is ijesztett. – Te hoztad rájuk az egészet
az ígéreteiddel. Az ígéreteiddel, amiket sosem
tudsz megtartani.
A te hibád.
A te hibád.
A te hibád.
Megragadtam a hozzám legközelebb eső dolgot –
apa Bibliáját a kávézóasztalon —, és kivágtam az
utcai ablak szilánkjai között. A verandára
üvegszilánkok zápora hullt.
 Ez az en hibám! – kiáltottam. – Megígértem
Jamesnek, hogy megvédem. Megígértem neki, de
elrabolták. Elvitték tőlem.
Valakinek ezért meg kell halnia. Felkaptam egy
másik könyvet, es azt is ki akartam dobni az ablakon,
de Daniel megragadta a kezemet, és átölelt.
Megadtam magam, és zokogni kezdtem.
 Az én hibám.
 Cssst, Gracie – simogatta Daniel a hajamat. –
Szedd össze magad. Pontosan az a céljuk, hogy
elveszítsd a fejed, de nem teheted. Nem győzhetnek
azáltal, hogy megadod magad ezeknek a
gondolatoknak. Caleb egy őrült. Senki sem tudhatta
előre, mit tesz, és nem az ígéretek miatt történt így.
Nem a te hibád.
Bólintottam, hagytam, hogy a szavai
megvigasztaljanak.
  Ha valaki hibás, akkor az én vagyok – jelentette ki
Jude. Felemelte a kést, amelyik a kanapé melletti
kisasztalra volt téve, ugyanazt a kést, amellyel a
transz alatt megpróbált megölni.
 Ezt hogy érted? – kérdeztem.
 Az SK-k miattam jöttek a parókiára. Mert én
küldtem nekik üzenetet.
 Te küldtél nekik? – hallottam Talbot hangját az
előszobából, ahol az Etlu vénekkel beszélgetett.
Jude a késre nézett, és az ezüstpengét nézve
forgatta a kezében.
– Aznap éjjel, amikor kiengedtél, hogy
meglátogassam apát a kórházban – nézett Aprilre –,
nem egyenesen a kórházba mentem, aztán vissza,
ahogy mondtam. Megálltam az egyik városi
internetcaféban, és küldtem egy e-mailt az egyik
címre, amelyet Caleb internetes orgazdaságra
használ. Megírtam neki, hogy a parókián tartanak
fogva. Könyörögtem, hogy küldjön SK-kat, és
szabadítson ki. Könyörögtem, hogy fogadjon vissza a
falkájába... – Jude felnézett rám. – De kérlek,
emlékezz, hogy ez még azelőtt volt, hogy tegnap
beszéltünk volna. Még mielőtt elhatároztam, hogy
tenyleg haza akarok jönni. Össze voltam zavarodva,
nem tudtam, mit akarok. Azt hittem, ha ők is
akarnak engem, és eljönnek értem, akkor ezzel
döntenek helyettem. – Az ezüstpenge lapos részét a
karjának nyomta, majd fel-le görgette. Megrándult és
orromba csapott az égett bőr szaga. – De amikor
tegnap megjelentek, majdnem rosszul lettem. Eljöttek
végre, én meg már nem akartam velük menni. Aztán
kiderült, hogy nem is miattam jöttek. Sirhant akarták
kinyírni. De talán egyáltalán nem jönnek el, ha nem
beszélek nekik a parókiáról. És nem viszik el James
babát sem. Ez az én hibám – zárta Jude a kezébe a
kést, ami összeégette az egész tenyerét.
– Jude, ne csináld! – szóltam rá.
A fejemben lévő farkas azt akarta, hogy kiabáljak a
bátyámmal. Hogy őt hibáztassam, amiért az
életünkbe hozta a Sötét Királyokat. De nem tehettem.
Danielnek igaza volt, most nem engedhettem a
farkasnak. Szerda óta sikerült csaknem teljesen
elfojtanom. Mióta rájöttem, hogy el kell eresztenem a
haragot és elkezdeni megbocsátani. És annyira
felszabadító érzés volt nem hallani, ahogy ott csahol.
Nem hagyhatom, hogy újra visszajöjjön. Nem vagyok
hajlandó tovább táplálni.
Kifordultam Daniel öleléséből, és a testvéremhez
léptem.
 Nem tudhatod, miért tették, amit tettek. De azt
legalább már tudod, hogy nem akarsz velük menni.
 És ami még fontosabb – mondta Daniel –, tudod
Caleb e-mail címét. Felhasználhatjuk, hogy
kapcsolatba lépjünk vele. Talán felajánlhatunk
valamilyen váltságdíjat Jamesért.
Jude megrázta a fejét, aztán
megkönnyebbülésemre letette a kést az asztalra, és
ép kezével a dzsekije zsebébe nyúlt.
 Még korábban lenyúltam a mobilodat – mondta
Aprilnek egy szabadkozó pillantás kíséretében.
 April nem nézett rá. Bizonyára neki is az jutott
eszébe, hogy ez ma már a második alkalom, hogy
Jude bevallja: visszaélt a bizalmával.
 Már küldtem e-mailt Kalebnek. Ez a válasz –
nyújtotta át Jude a telefont Danielnek, aki hangosan
felolvasta az üzenetet.
Ugyanaz volt, amit az SK-k Jude-on keresztül is
küldtek:
„Sirhan meghalt. A Halálüvöltésnek vége. A
szertartás holnap kezdődik. El fogsz jönni. Harcolni
fogsz. A Sötét Királyok a torkodról nyalják majd a
véred. A gyermeket odavisszük majd. Ha nem akarod,
hogy meghaljon, harcolj. ”
Valaki a lépcső tetején levegő után kapott. Anya
állt ott, valószínűleg a lépcsőfordulóból hallgatta a
beszélgetésünket. A kábítógáz miatt szörnyű
hányingerrel küzdött, és miután a kutatásból
visszaértünk, azt mondta, ledől. Először hallotta az
üzenetet.
 Megpróbáltam másik üzenetet is küldeni –
folytatta Jude –, de az e-mail címet törölték.
 De mi értelme üzenetet küldeni? – kérdezte Slade,
aki a legalsó lépcsőn ült. – Hát nem magától értetődő,
hogy Daniel is harcol majd a szertartáson? Miért
rabolnák el a kisbabát, hogy Danielt harcra
kényszerítsék? Úgyis ott lesz. Valami másnak kell itt
lennie.
 Nyilván ez a biztonsági tartalék – felelte Brent. –
Calebnek mindig van ilyenje. Tök párás és állandóan
van B terve, ha valami nem sikerülne.
  Jó, de miért követeli, hogy harcoljunk, ha úgyis
akarunk? Mi ennek az értelme?
 Azt jelenti, hogy nekem kell harcolnom a
szertartáson – álltam fel. – Jude nem megölni akart a
késsel, hanem felhívni a figyelmemet. Az üzenet
nekem szólt. Calbi azt akarja, hogy harcoljak, és meg
is kapja.
 Na ne! – vágott közbe Talbot. – Nem teheted meg,
amit Caleb akar.
 De, miért akarna téged? – kérdezte April.
 Mert Calebnek tetszik Grace – felelte utálkozva
Talbot.
Felé pillantottam.
 Miért, neked nem?
Visszameredt.
 Ha Caleb azt akarja, hogy harcolj, akkor a lehető
legtávolabb kell, hogy tartsd magad tőle. Caleb...
 Nem! – kiabáltam rá. – Azt mondta, hogy én
harcoljak, vagy James meghal. Ami azt jelenti, hogy
harcolni fogok. Amikor Daniel belép a küzdelembe, én
is belépek az oldalán. Egyébként is megtenném,
bármit akar Caleb. Harcolni fogok, és nem tudsz
megállítani. Nem hagyom, hogy bárki is lewendyzzen.
 Lewendyzzen? Az meg mi a fenét jelent? – kérdezte
Talbot.
 Hát Wendy a Pán Péterből! – magyaráztam neki.
Tuti, hogy teljesen őrültnek látszottam, de nem
tehettem róla. – Péter és az elveszett fiúk elmentek
harcolni a kalózokkal, és Wendynek otthon kellett
maradnia, mert azt akarták, hogy az anyjuk legyen.
Na én erre nem vagyok hajlandó. Nem húzódom a
partvonalra. Harcolni fogok az öcsémért, és pont.
 Szerintem tökre megbuggyant – mondta Talbot
Danielnek. – Mondd már meg neki, hogy nem vehet
részt!
Daniel azonban mellém állt.
 Ha Grace harcolni akar, akkor harcolni fog.
Talbot elfintorodott. Nem értettem, miért viselkedik
így. Hiszen ő tanított meg harcolni, és mindig arra
bátorított, hogy használjam a képességeimet. Most
miért akar távol tartani a kihívási szertartástól?
 Ha Caleb azt akarja, hogy harcoljon – magyarázta
Talbot –, akkor vagy saját maga akarja kinyírni
puszta kézzel, vagy annyira fel akarja dühíteni, hogy
engedjen az urbat átoknak.
 Ezzel nem lesz probléma – tette a hátamra a kezét
Daniel. – Mert én fogom megölni Caleb Kalbit.
 Daniel? – néztem fel rá.
 Ha én tényleg az az izé, olyan igazi Isten Kopója
vagyok, és Isten azért teremtett, hogy a színtiszta
gonoszt elpusztítsam, akkor ezt fogom tenni. És
Calebbel kezdem.
 De hát, azt mondtad, hogy csak a gelalok és az
akhok tisztán gonoszak? Caleb ember is. Azt
mondtad, hogy ő még dönthet, megváltozik-e...
Daniel megrázta a fejét.
 De most bizonyítékot nyertem, Grace. Azzal, hogy
elrabolta James babát, hogy ellenünk használja,
bebizonyította, hogy ami emberség valaha létezett
benne, már nincs meg, hiába reméltem. Ő valóban
tisztán gonosz, akár emberszíve van, akár nem. Az
urbat átok pedig engem egyébként sem köt. Meg
tudom ölni anélkül, hogy elveszíteném magam.
 Daniel... – néztem sötétbarna szemébe, és láttam,
hogy elhatározta: megteszi, amit kell. Elfogadta, hogy
valóban a menny egyik kopója.
 Már elnézést kérek – szólalt meg sajátos
kiejtésével Jarem az Etlu vének gyűrűjéből de arra
még nem gondoltatok, hogy Caleb azért rabolta el a
kisfiút, hogy ne tudjunk rendesen felkészülni a
szertartasra? Hogy elterelje a figyelmünket. Már így is
sok értékes órát elvesztegettünk, amit tervezéssel és
előkészületekkel kellett volna töltenünk.
A többi vén, Lisát is beleértve bólintott.
 Az üzenet szerint az öcsétek ott lesz a
szertartáson – mondta Lisa. – Azt kell hát
feltételeznünk, hogy még életben lesz, amikor
elhozzák. Ha nem tudjuk Jamest sehogy sem
megtalálni, akkor el kell fogadnunk, hogy az egyetlen
módja, hogy visszakapjuk, az, hogy a lehető
legfelkészültebben vágunk neki a szertartásnak.
Daniel rám nézett, én pedig bólintottam.
 Rendben – jelentette ki.
Harminckilenc óránk maradt a szertartásig, és
addig fel kell készülnünk mindenre, amit Caleb és a
Sötét Királyok nekünk tartogattak.
 Harmincharmadik fejezeT

PÉNTEK TIZENEGY, HARMINCHÉT ÓRA

A SZERTARTÁSIG
A tanács határozata szerint első dolgunk a
Frightmare farm területének rendes felmérése kellett,
hogy legyen. Megismerkedni a csatatérrel. Így az Etlu
vének többségével, valamint azok a vénekkel, akiket
Daniellel választottunk – apám, Talbot és Jude -,
elindultunk kifelé a farmra. Az elveszett fiúk szorosan
a nyomunkban. Úgy tűnt, minél közelebb a szertartás
időpontja, ők annál közelebb akartak lenni hozzánk.
Oltalmazó ösztönük biztonságot adott, bár kicsit
idegesített is.
 És, mit csinálunk, ha a tulajdonosok
megjelennek? – kérdeztem Gabrielt, ahogy a farm felé
tartottunk. Lehet ugyan, hogy halloweenkor már nem
látogatják, de mégiscsak valakié. Nem lenne túl
szerencsés, ha valamelyik tulaj éppen a kihívási
szertartás alatt kapna kedvet sétálni egyet az
ingatlanán.
 Nem probléma – felelte Gabriel, és előhúzott egy
igencsak ősinek látszó órát a zsebéből. – Egy órán
belül mi leszünk a birtok tulajdonosai.
  Tessék?
– Amikor Sirhannal idejöttünk, láttam a táblát,
hogy eladó a hely. Felhívtam az ingatlanügynököt, és
olyan ajánlatot tettem, amelyet az eladók nem tudtak
visszautasítani, de azzal a feltétellel, hogy azonnal mi
leszünk az ingatlan tulajdonosai. Az egyik vén éppen
most, mialatt beszélünk, intézi a papírügyeket és az
átutalást.
 De hat az az „eladó jelzés a farm körül lévő
huszonvalahány hektárnyi földre is vonatkozott! Ez
egy kisebb vagyon!
 Amíg a kihívási szertartás után ki nem hirdetik
Sirhan utódját, a tanács kezeli Sirhan vagyonát. A
pénz nem probléma, ne aggódj!
Az Escalade-ok besorakoztak a farm parkolójába,
Gabriel pedig az istállóhoz vezetett minket. A
hétköznapi ruhába öltözött vének összegyűltek annál
a pontnál, ahol Sirhan meghalt, és tiszteletteljesen
fejet hajtottak előtte.
 Honnan tudják, hogy ez az a hely? – kérdeztem
Danielt, miközben néztük őket. Mielőtt eljöttünk
volna, lefedtük a véres talajt földdel és szénával.
 Érzik. Én is érzem – felelte Daniel. – Valamilyen
feromonos jelet hagyhatott hátra, amikor meghalt.
 Innen tudják a kihívók, hol lesz a szertartás?
 Sokan érzékelik majd. A hír pedig gyorsan eljut
azokhoz is, akik távolról jönnek – mondta Jarem. – Ez
a középpont – folytatta ezúttal a többi vénhez szólva.
– Innen mérjük ki a csatamezőt.
 Néztem, ahogy a nyolc vén háttal áll egymásnak és
a helynek, ahol Sirhan meghalt, majd gondosan
kimért lépésekkel sétálni kezdenek, lassan távolodva
egymástól és a középponttól.
Gabriel minden bizonnyal látta az értetlenségemet,
ezért hozzám fordult.
– A falkatörvények szerint a csatamezőt lépésben
kell kimérni. Száz lépés, ami nagyjából egy 150 méter
átmérőjű körnek felel meg, amelynek a centruma
Sirhan halálának a helye. Ez a kihívó kör. Bárki aki a
szertartás kezdete után belép ebbe a körbe, harcolnia
kell. Aki elhagyja a kört, eljátssza a lehetőségét is.
A vének addig lépkedtek, amíg egy hatalmas kört
nem hoztak létre, amely magában foglalta a házat, az
istállóudvart és a nagy, omladozó istállót. Akkor
Daniel, Jude, Talbot, az elveszett fiúk és én köveket
gyűjtöttünk, és megjelöltük a kihívó kör széleit.
Aztán újra összegyűltünk a közepén, és Daniel
térképet készített egy füzetlapra, amelyen rajta voltak
az épületek és az istállóudvar, és vastag, fekete kör
jelezte a határvonalat. Annak igazán örültem, hogy a
kör széle éppen csak érintette a kukoricamező szélét.
Legalább nem kell újra a kukoricásban harcolnom.
 Elmagyarázod a szabályokat? – kérte Gabriel
Jaremet.
Jarem komolyan bólintott, mintha nagy kitüntetést
kapott volna.
 A kihívás kezdete meglehetősen... nos, hogy úgy
mondjam, szertartásos. Mivel Daniel Gabriel, a béta
helyett harcol majd, Gabrielnek kell bemutatnia
Danielt a kör közepén, és ő lesz az első kihívó, aki ezt
a kötelességet hordozza. Elhangzik majd pár szó, és
Daniel arcára különböző jeleket festenek, amelyek
jelzik, hogy ő az a kihívó, akit le kell győzni. Miután
Gabriel visszavonul, Danielnek kell behívnia a körbe
a többi kihívót.
 Hány kihívó szokott lenni? – kérdeztem.
 Egy átlagos kihívási szertartáson egy vagy kettő.
Csakhogy ez a szertartás nem lesz átlagos, mert... –
Jarem Gabrielre nézett.
 Miattam – fejezte be Gabriel a gondolatot. – Az
Etlu klán nagy és befolyásos, ráadásul gazdag is. És a
legtöbben tudják, hogy nem harcolok. Több nagy
falka vár már jó ideje Sirhan halálára, mert azt
remélik, könnyen kiragadhatják a vezetést a
kezemből. A viszonylag rövid idő a kihívásig
némelyeket visszatarthat, de azt hiszem, legalább öt
kihívót biztosan várhatunk, mármint Caleben kívül.
 Szóval ezek idejönnek, hogy Gabriellel
megküzdjenek, de Danielt kapják – vigyorodtam el. –
Egy igazi alfát a pacifista béta helyett. Szép kis
meglepetés lesz.
 A titkos fegyver – mondta Ryan, és Daniel karjára
csapott. – Gondolom, néhányan meggondolják majd,
hogy kihívják-e.
 Nem feltetlenül – felelte Jarem. – A meglepetés
ereje előnyünkre válhat, de stratégiát nem
alapozhatunk rá. A legtöbb urbat nem hívna ki egy
igazi alfát, csakhogy már évszázadok óta nem volt
olyan kihívási szertartás, amelyen igazi alfa is részt
vett volna. Azóta nem, hogy Sirhan lett apja után a
vezető. Azt hiszem, sok fiatal urbat számára kik más
falkákban élnek, az igazi alfa csupán a
tündérmesékben létezik.
Gabriel megrázta a fejét.
 Még ha ki is derül, hogy Daniel az első kihívó,
attól tartok, a többiek úgy fogják érezni, hogy túl
nagy utat tettek meg ahhoz, hogy ne próbálják
megszerezni az alfa pozíciót, akár van igazi alfa, akár
nincs.
Daniel bólintott.
 Szóval bárhogy alakul is, nem Caleb lesz az
egyetlen kihívó.
 Ez teljesen biztos.
 És mi történik, amikor egynél több kihívó van? –
kérdezte apám.
 Mindegyiküknek küzdeni kell. Aki utolsónak
marad, az győz.
 De Daniel megpróbálhatja használni rajtuk az
igazi alfa mojót. Hogy rávegye őket, hogy alávessék
magukat neki. Nem? – kérdeztem.
 Mojót? – kérdezte az egyik idősebb kinézetű vén. –
Mi az a mojo?
 Lényeg, erő, ilyesmi – mutattam végig Danielen. –
Hogy képes arra, hogy emberek leboruljanak előtte.
 Á! felelte a vén. – Igen, valóban ez Daniel
legnagyobb előnye. Ez a veszélye annak, ha valaki egy
igazi alfát hív ki, hogy a végén még az alattvalója lesz.
Nem tetszett az „alattvaló” szó. Caleb úgy vezette a
falkáját, mint egy diktátor vagy hadvezér. Sirhan úgy,
mint egy nagyjából joakaratu király. De én úgy
képzeltem el a falkát, mint egy nagy, bar nem túl
atlagos családot. Legalábbis én így csinálnám.
 Nem mindenki veti alá magát még az igazi alfának
sem – szólt közbe Gabriel. – Caleb emberei közül is
csak néhánynál működött a raktárban, emlékszel?
Bólintottam.
 A mojód, hogy így mondjam – fordult Jarem
Daniel felé –, csak pár emberre lesz hatással. De
Calebre biztosan nem. Ő még a saját apja hatalmát
sem ismerte el. Azokat, akik nem hódolnak be
önkéntesen, be kell hódoltatni erőszakkal, vagy
végezni velük. Neked kell az utolsónak maradnod
ahhoz, hogy győzz.
Daniel elcsöndesedve állt, és tudtam, hogy az
információkat próbálja megemészteni. Jaremre
nézett.
 Hogy érti, hogy „végezni kell velük”? Mit kell
tennem, hogy az utolsónak maradjak?
 Bármit, ami szükséges. Négy lehetőséged van
neked is, és a többi ringbe belépő kihívónak is:
szabadon elhagyhatod a kihívó kört, és feladhatod a
kihívást; behódolhatsz egy másik kihívónak, és az
alattvalója lehetsz; megölhet egy másik kihívó; vagy te
maradsz az utolsó, azaz a győztes. Tudnod kell, hogy
a kihívási szertartás megadásig vagy halálig tartó
küzdelem.
Elhessentettem a szívemre telepedő rettegést. Nem
tetszett a gondolat, hogy Daniel élethalálharcban
vegyen részt. Én csak addig akartam maradni és
küzdeni, amíg Calebbel nem végeztünk, és James
baba biztonságba nem került, utána kilépnék a
körből, és hagynám, hogy Daniel győzzön. De ez azon
a bátor feltételezésen alapult, hogy Daniel és én
kibírjuk a végéig.
Daniel mély levegőt vett, aztán lassan kieresztette.
 Nem ölöm meg a többi kihívót. Calebet igen, és
minden gelalt vagy akhot, aki belép a körbe. Ők a
velejükig gonoszak, és az én feladatom elpusztítani
őket. De hogy a többi lehetséges kihívót is? Csak
azért haljanak meg, mert nem fogadják el a
tekintélyemet? Nem, nem fogom megölni őket.
 Ha belépsz a körbe, akkor vagy aláveted magad
másnak, vagy erővel magad alá vetsz másokat –
mondta Jarem. – Ölsz vagy megölnek.
 Ez fiú majdnem olyan rossz, mint Gabriel –
jegyezte meg egy fekete szakállas, Bellamy nevű vén.
Lisa mesélte, hogy azt állítja magáról, valóban kalóz
volt a Karib-tengeren. – Bármelyik gyávát választjuk,
Calebé lesz a falka.
 Daniel nem gyáva – vágtam vissza. – De nem is
ötszáz éves barbár, aki szerint válogatás nélkül
gyilkolni helyes dolog.
 Harcolni fogok – mondta Daniel. – És használom a
mojómat, vagy mi ez. De Caleben kívül egyetlen
másik kihívót sem fogok megölni.
Lisa büszkén nézett Danielre.
 Akkor az kell legyen a stratégiád, hogy úgy
sebesítsd meg az ellenfeledet, hogy ne maradjon más
választása, mint távozni.
 Daniel nagyot nyelt. Tudtam, hogy mások
megsebesítésének a gondolata sem tetszik neki, de
nem tiltakozott Lisa ötlete ellen. Mégiscsak jobb volt,
mint ismeretlenek válogatás nélküli legyilkolása.
 Akkor veszíteni fogsz – mondta Bellamy, és képét
Daniel arcába tolta. – Talán Marrocknak volt igaza,
hogy kilépett. Túlságosan gyerek vagy ahhoz, hogy
megértsd, mit jelent vezetőnek lenni.
Daniel nem hátrált meg Bellamy előtt, hanem a
szemébe nézett.
 Ha akarsz, te is kihívhatsz a körben – mondta, és
összeszorította a száját. Még én is éreztem, mekkora
erő árad belőle, és végül a nagydarab, szakállas fickó
is hátralépett egy nagyot, minél távolabb tőle.
 Nem – rázta meg a fejét. – De aztán ne mondd,
hogy nem figyelmeztettelek. Ha nem ölsz, megölnek. –
Rám mutatott. – És a barátnődet is.
Amikor engem említettek, Daniel elfordította a
tekintetét.
 Nem feltétlenül. – Talbot, aki eddig végig
hallgatott, most közbeszólt. Megigazította a fején a
baseballsapkát. – Mi van, ha egy másik kihívó veled
van a körben, és kiüti azokat, akik nem hajlandók
alávetni magukat neked?
 Nincs garancia arra, hogy ez történjen – mondta
Jarem. – Nyilván a többi kihívó is harcol majd egymás
ellen, de nem remélhetjük, hogy kinyírják egymást az
érdekünkben.
  De mi van, ha mégis van garancia? – kérdezte
Talbot. – Mi van, ha én is belépek a ringbe
kihívóként?
Daniel összevont szemmel mérte végig.
 Kihívnál engem?
 Nem. Csak belépnék a körbe. Melletted és Grace
mellett harcolnék, és nekem nincsenek problémáim
azzal, hogy megöljem, aki Grace-t bántani akarja.
Lehetnék a ti biztonsági hóhérotok, ha a körülmények
arra kényszerítenek.
Apa felemelte a kezét.
 Ezzel nem érthetek egyet. Nem hallgathatom
tovább, ahogy más emberek megölését tervezitek...
 Akkor talán haza kéne mennie – mordult rá
Bellamy.
 Még akkor sem, ha ez kell ahhoz, hogy a fiát
visszakapja? – kérdezte ugyanakkor Jarem.
Apa becsukta a száját, és leeresztette a kezét.
Daniel azonban még mindig Talbotot méregette.
 És azutan? – kérdezte. – Mit csinálnál a szertartás
végén?
 Behódolnek neked – felelte Talbot. – Biztosítanám,
hogy te legyél az utolsó.
 És mit nyernél ezzel? – kérdezte Daniel.
– A bizalmadat. Helyet a falkádban. Azt a rövid időt
kivéve, amit a Sötét Királyokkal töltöttem, tizenhárom
éves korom óta egyedül vagyok. Szeretnék végre egy
helyet, ahová tartozhatok. – Danielre mosolygott azzal
a mosolyával, amitől úgy érezted, hogy már időtlen
idők óta barátok vagytok.
  Nekem tetszik ez a terv – mondta Jarem.
Daniel nagyot sóhajtott, és rám nézett.
 Neked is van beleszólásod, Grace. Vigyük be
magunkkal Talbotot a körbe? Te és én harcolnánk, és
ráhagynánk a piszkos munkát, hm?
Danielre néztem, aztán Talbotra, végül apára. Ő
elfordult, hogy ne láthassam az arcát. Bizonyára
fájdalmas volt neki azt hallgatni, ahogy a kislánya
emberéletek felől dönt.
 Jó – mondtam –, de csak akkor, ha feltétlenül
szükséges. Szerintem minden kihívónak, még a
legkegyetlenebbnek is meg kell adni a lehetőséget,
hogy megadja magát.
 Egyetértek – vágta rá Daniel.
 Ha ezt akarjátok... – mondta Talbot.
Daniel kezet nyújtott Talbotnak, aki elfogadta, s
kezet ráztak, hogy az egyezséget megerősítsék. Ahogy
néztem őket, valami felkavarodott a gyomromban.
Minden bizonnyal idegesség, mert alig maradt
harminchat óránál több, és már az életünkért fogunk
harcolni egymás oldalán.

NÉHÁNY PERCCEL KÉSÖBB

Lassan egyre nyilvánvalóbb lett számomra, hogy azon
a pár szabályon kívül, amelyeket Jarem már említett
– a kör határai és az utoljára maradó győztes –, a
szertartás alatt mindenki azt és úgy csinál, amit
akart.
Bármilyen fegyver engedélyezett, járművek
kivételével. A kihívók harcolhatnak emberként, de
jobban teszik, ha farkassá változnak, hiszen a legtöbb
urbat erősebb farkas alakban. És bármelyik falka
annyi embert küldhet, amennyit csak akar.
 De akkor miért nem küldenek más falkák is több
kihívót? Mi is több harcost küldünk be! Nem lenne
nagyobb az esélyük, ha többet küldenének?
 Azért általában csak egy harcost küldenek be a
körbe falkánként, mert megvan annak a lehetősége,
hogy az összes kihívójukat elveszítik – felelte Lisa. – A
legtöbb falka kicsi. Az Etlu klán negyvenfős, vagy
legalábbis annyi volt, mielőtt Marrock és a haverjai
leléptek, és ti mind csatlakoztatok hozzánk. Az
Oberot klánnak huszonhét tagja van. De a legtöbb
falkának kevesebb mint egy tucat embere van. Ha
csak tíz ember van a falkádban, nem fogod öt
emberedet kockára tenni. Még kettő is túl nagy rizikót
jelent. Érted?
Bólintottam.
 Igazából a magányos farkasoktól kell tartanunk.
Az olyanoktól, akiknek nincs falkájuk, ahová
tartoznának. Mindig ők harcolnak a
legalattomosabban.
 Nekünk Caleb miatt kell aggódnunk a leginkább –
vágott közbe Talbot. – Ha más miatt aggódunk, célt
tévesztünk. A többi kihívó csak a figyelmünket tereli
el. Caleb egy nagy sereg gelallal, akhkal és urbattal
fog jönni, ezt ne felejtsétek. És nem érdeklik a
veszteségek. Annyi Sötét Királyt küld majd a körbe,
amennyit csak tud.
  És ha csak azt nézzük, hányán voltak azon a
transzpartin – tette hozzá Daniel –, akkor bizonyosan
rengeteg gelalja és akhja van.
 Az ilyen engedélyezett? – nézett Lisa Jaremre.
 Még sosem volt ilyen azelőtt. A gelalok és az
akhok általában nem léptek kapcsolatba az
urbatokkal. De a szabályok nem tiltják.
Megdörzsöltem a kezemmel az arcomat. Néhány
perce még azon aggódtam, hogy fél tucat kihívó ellen
kell kiállnunk. Most úgy tűnt, jó pár tucatnyi lesz, ha
nem több.
 És mi van a holdfogyatkozással? – kérdeztem. – Az
nem teszi Calebet még veszélyesebbé?
 A szertartás éjfélkor kezdődik – felelte Lisa. – A
holdfogyatkozás huszonöt perccel később.
Gondoskodnunk kell arról, hogy addigra Calebet
elintézzük. Egy szertartás több óráig is eltart, de
minél hamarabb vége, annál jobb.
 Azt hiszem, a legjobb, ha a harc nagy részét ide
koncentráljuk – mutatott Daniel az „istállóudvar”
megnevezésű nyílt térre a térképén. – Meg kell
próbálnunk a szabadban küzdeni.
 De mivel a ház és az istálló is a körben van, az
emberek oda is bemehetnek harcolni, nem? –
kérdeztem.
Jarem bólintott.
 Az istálló annyira nem aggaszt – mondta Daniel. –
Elég nyitott belül. Csakhogy a házban voltam már. A
szobák kicsik és zsúfoltak, túl sok búvóhely van
bennük. Ha ilyenben kergetem az ellenfelet, könnyen
csapdába eshetek.
Brent váratlanul úgy ugrott fel, mintha villám
csapott volna belé.
 És mi van, ha eltüntetjük a házat? – kérdezte
mániás elégedettséggel a képén. – Felrobbantjuk.
 Mi? – kérdeztük egyszerre Daniellel.
 Mármint robbantsuk fel a házat? – kérdezte
Daniel.
 Miért ne? – nyomta Brent az ujját az orrnyergére,
mintha egy elképzelt szemüveget tolna felfelé. – Ha
látnák, hogyan robban fel, néhány Sötét Király
bizonyára kiborulna. Meg hát az akhok és a gelalok is
legalább annyira utálják a tüzet, mint Slade.
Slade olyan pillantást vetett Brentre, mintha neki
akarna menni.
 Mi...? Csak egy hasonlat volt – vont vállat Brent
színpadiasan.
 Tetszik, ahogy gondolkodsz – feleltem. – De mi
lenne, ha inkább becsalogatnánk annyi akhot és
gelalt a házba, amennyit csak tudunk, és utána
robbantanád fel? Akkor a házat is meg a démonokat
is letudnád egyszerre!
 Remek ötlet! – Esküszöm, szinte láttam, ahogy
Brent tervezni kezdi a robbanószereket. – Kell persze
egy távirányító...
 Ez a kölyök tényleg tud akkora bombát építeni,
amitől az egész ház ledől? – kérdezte Bellamy karba
tett kézzel.
  Higgyen nekem – szólalt meg apa –, robbantani,
azt tud.
Brent ártatlanul apára mosolygott.
 Öö... izé... Bocsánat.
Apa bólintott.
Az elveszett fiúkra néztem.
 Szerintetek ki tudtok dolgozni valamilyen tervet,
hogy a lehető legtöbb démont csalogassuk be a
házba? Valami csalival?
 Naná – felelte Zach és Ryan élénken.
 Ha a ház kigyullad, én még a közelében sem
akarok lenni – jelentette ki Slade. – Inkább puszta
kézzel küzdök mellettetek az istállóudvaron.
 Erről lehet szó – mondtam, és hálás voltam, hogy
van egy másik harcosunk.
 Én is – szólalt meg Lisa. – Én is veletek akarok
harcolni, srácok. Azt mondtam, követem Danielt a
küzdelembe is, és komolyan gondoltam.
Jarem úgy nézett rá, mintha tiltakozni akarna.
Talán nem volt szokás, hogy a vének is harcoljanak,
vagy egyszerűen csak nem akarta, hogy a lány
veszélybe sodorja magát.
Jude megköszörülte a torkát, hogy magára vonja a
figyelmet. Olyan régóta csak hallgatott, hogy szinte el
is felejtettem, hogy ő is ott van. Úgy emelte fel a kezét,
ahogy a kicsik jelentkeznek az iskolában.
 És nekem mi lesz a feladatom?
Danielre néztem. Őszintén szólva nem akartam,
hogy Jude velünk legyen a körben. Nem tudtam,
mennyire stabil ahhoz, hogy ilyen harcba
keveredjen...
Daniel azonban még előttem megszólalt.
 Nem hiszem, hogy Caleb csak a körben lévők ellen
indít majd támadást. Azt hiszem, fel kell készülnünk
arra a lehetőségre is, hogy a falka többi tagjának is
küzdenie kell a körön kívül. Segítenél megszervezni
azt a csapatot?
 Igen – felelte Jude. Láttam rajta, hogy
megkönnyebbült, hogy nem kell kihívóként a körbe
lépnie.
 Az őreink ki vannak képezve küzdelemre, de a
többiek nem harcosok – szólalt meg Jarem. – Az
1700-as évek óta Gabriel pacifista útját követjük.
Nem vagyunk formában.
 Segíthetek Jude-nak abban, hogy összedobjunk
egy gyorstalpaló harci kurzust – mondta Talbot. –
Minden lehetséges segítségre szükségünk lesz.

PÉNTEK DÉLUTÁN
HARMINCHÁROM ÓRÁVAL A SZERTARTÁS ELŐTT
Gabriel az Etlu klán maradékát is elhívta, hogy
segítsenek, aztán elosztottuk a munkákat, és
nekiláttunk. Daniel és pár vén továbbra is a
stratégiáról tárgyaltak, míg én elküldtem Zachet és
Slade-et a Fő utcán lévő sportboltba, hogy vegyenek
annyi íjpuskát és vadászkést, amennyit csak tudnak.
Sajnos a múlt éjszakai Halálüvöltés miatt a
polgármester felemelte a vérdíjat: bármelyik farkas
fejéért tízezer dollárt fizetnek, ezért nyilván nem
maradt túl sok fegyver a boltban. Mertem remélni,
hogy mivel az új farm egy huszonöt hektáros
magánterületen helyezkedett el, holnap este egyetlen
váratlan vadászvendég sem látogat el felénk.
Bellamy egy karóhegyesítő csapatot vezényelt az
első verandán. Talbot és Jude démonölő gyorstalpalót
indítottak az istálló-udvarban bárkinek, aki a tudását
fel akarta frissíteni. April magára vállalta, hogy
kedvenc Apple Valley-i jelmezboltjából felvásárolja az
összes fáklyát, majd Lisával együtt ötméterenként
gondosan körbetűzdelték vele a kihívó kört.
Brent a robbanótölteteket állította össze. Három
embert elküld- tünk a megye három különböző
fegyverboltjába – nehogy felhívjuk magunkra a
figyelmet –, hogy megvegyék a szükséges anyagokat.
Brent az istállóban állt neki bombát készíteni
Ryannal, aki csak egy kicsit morgott amiatt, hogy
neki kell segítenie.
Én próbáltam, amennyire csak tudtam, lefoglalni
magam: járkáltam a csoportok között, és segítettem,
ahol lehetett, hogy elnyomjam a közeledő
szertartással kapcsolatos rossz érzéseimet, és a
Jamesszel kapcsolatos aggodalmaimat. Ahányszor
csak meghallottam a farkas hangját a fejemben,
megálltam, vettem pár mély levegőt, és a Jude
ketrecében talált holdkövet szorongattam.
Anya es Charity annyi ebédet főztek, amennyiből
egy sereg is jóllakhatott. Anya persze először
alaposan fertőtlenítette a farm konyháját, majd vad
főzésbe fogott, mondván: „fent kell tartani a
babamentő csapat harci szellemét”. Én magamba
tömtem az ételt, leginkább hogy a kezeimet
lefoglaljam, aztán kimentem az istállóudvarba, hogy
megnézzem, hogyan halad Talbot és Jude annak a kis
csapatnak a kiképzésében, akik Sirhan falkájának
legfiatalabb tagjai voltak.
Úgy láttam, nem ment olyan simán, ahogy
reméltem...
 Nem úgy! – morgott Talbot az egyik tanítványára,
egy gondosan borotvált fejű fiatal urbatra. – Sose
szúrj úgy valaki felé, hogy a kés hegye a földre mutat!
Jude és a többiek őket figyelték. Én lekönyököltem
a hátsó veranda ingatag korlátjára, úgy néztem a
jelenetet.
 Ha úgy tartod a kést, bárki könnyedén kiszedi a
kezedből. – Ezzel Talbot odakapott, és egy
szempillantás alatt elvette a kést a tanítványától.
Aztán megfordította, hogy a hegye állt felfelé, és a
fiatal urbat felé döfött, aki sikoltva ugrott hátra.
Talbot újra felé bökött. – Látod! Így nem tudod
kivenni a kezemből, ugye?
Az urbat megrázta a fejét. Talbot felnézett, és
meglátta, hogy a verandán állok. Visszaadta a kést a
fiatal urbatnak, majd pontosan beállította.
 Most próbáld meg! Miközben a srác ügyetlen
mozdulatokkal a levegőt döfködte, Talbot elhátrált
tőle, majd felkapott valamit az egyik szénabáláról, és
feljött hozzám a verandára. Háttal nekitamaszkodott
a korlátnak, így pont szembekerültünk. Melegen rám
mosolygott, mintha békét ajánlana.
  Ez a tiéd – mondta, és felém nyújtott kezében egy
fahüvelybe csúsztatott kardot tartott. – Mondtam,
hogy szerzek neked egy kardot. Ha még mindig
ragaszkodsz ahhoz, hogy küzdj, akkor azt akarom,
hogy a legjobbal küzdj, amim csak van.
Szó nélkül vettem át, majd kihúztam a hüvelyéből
és megvizsgáltam. Már láttam az egyik edzésünkön,
amikor Talbot még az én mentorom volt. Egy rövid,
kungfu pallos volt, acélpengéje enyhén ívelt,
markolata faberakásos. A végére élénkvörös anyagot
kötöttek.
 Emlékszel még, hogyan kell használni?
Bólintottam, és visszadugtam a hüvelybe.
Akármennyire is tetszett volna, nem tudtam, akarok-
e bármilyen ajándékot elfogadni tőle. Igaz, hogy
beleegyeztem abba, hogy részt vegyen az oldalunkon
a kihívási szertartáson, de volt benne valami, ami
miatt bizonytalankodtam.
 Hogy megy? – kérdeztem a fejemmel két férfi felé
biccentve, akik éppen egymást próbálták leszúrni.
Talbot az övébe akasztotta a hüvelykujját.
 Tudod, ahhoz képest, hogy a falkát Etlunak
hívják, a legtöbbjük nagyon szarul harcol. A
legidősebbeknek van némi gyakorlatuk régről, de
azzal, hogy az elmúlt pár száz évet hegy-oldalakon
meditálták végig, nem sok jót tettek magukkal. –
Helytelenítően csóválta meg a fejét. – Micsoda
pazarlás!
  Miért, szerinted arra kellett volna használniuk a
képességeiket, hogy a városban mászkáljanak, és
ékszerboltokat meg zálog-házakat raboljanak ki?
Talbot arca elborult.
 Még mindig haragszol rám a korábbiakért?
Vállat vontam. Még mindig haragudtam rá jó pár
dolog miatt, arról nem is szólva, hogy most részt
akart venni a harcban.
 Sajnálom, Grace! De tudod, neked van a gyógyító
erőd, és ha valaki, akit szeretsz, megsebesül, mint
mondjuk apukád, meg tudod gyógyítani. Talán emiatt
már nem látod annyira törékenynek az életet. De mi
van akkor, ha te sebesülsz meg? Ki fog téged meg-
gyógyítani? – Fényes, zöld szemében mintha
aggodalom csillant volna.
Lehorgasztottam a fejem.
– Te és Gabriel egyszer megpróbáltatok
meggyógyítani. Az után, ami a raktárban történt.
 Pontosan: megpróbáltunk. De nem működött
olyan jól, mint amikor te csinálod. – Sarkával
megrugdosta a verandakorlát egyik korlátfáját. –
Talán megtaníthatnál arra, amit csinálsz... és akkor
nem aggódnék annyira miattad, amikor küzdesz.
 Gabriel bizonyára elmagyarázta neked, amikor...
 Jaj, Grace. A felére nem emlékszem annak, amit ő
mondott. Annyira meg akartalak menteni, hogy nem
is igazán figyeltem oda...
 Nos, akkor valószínűleg ezért nem működött
olyan jól. Teljesen oda kell figyelned. Kitisztítani az
elméd, és semmire sem gondolni, csak arra a
szeretetre vagy együttérzésre, amit afelé érzel, akit
gyógyítasz. Azt kell elképzelned, hogy újra egészséges.
– Eszembe jutott, mi történt, amikor először
próbáltam apát meggyógyítani. – Egyébként nagyon
veszélyes lehet. Például véletlenül a félelmedet, a
dühödet vagy a gyűlöletedet sugárzod a másikba.
Talbot komoran bólintott.
 Ez történt apáddal is először? Te mondtad, hogy
csak rontottál az állapotán.
 Gabriel azt mondta, hogy ez olyan, mintha
hagynád, hogy a belső farkasod belülről tamadjon az
illetőre. A gyógyítás fordítva sült el, és ahelyett, hogy
meggyógyultak volna a sebei, újra kinyíltak. Még
Gabrielt is megsebesítettem, miattam felszakadt a
már gyógyult sebe az arcán. De azt is láttad, milyen,
ha jól csinálják. Még soha ehhez hasonlót nem
tapasztaltam ezelőtt.
Talbot felemelte a kezét, mintha saját gyógyítói
potenciálját mérné fel.
 Nem semmi hatalmunk van! – Majd beharapta a
száját.
 A gyógyítás azonban kimerítő. A szüleim
meggyógyítása után tíz órán keresztül nem voltam
magamnál. Ez nyilván nem történhet meg
rendszeresen. Nem mehetek és gyógyíthatok meg egy
egész kórháznyi embert egyszerre, abba valószínűleg
belehalnék.
 És mi a helyzet holdfogyatkozáskor? – kérdezte
Talbot. – Ilyenkor nem tízszereződik meg az erőnk?
Talán, ha képes lennél holdfogyatkozáskor a hold
erejét felhasználni, nagy csomó jót tehetnél egy csomó
emberrel.
 Vagy nagy csomó rosszat, ha nem vagyok elég
óvatos. – A kezemre néztem. Mennyivel
veszélyesebbek lehetnek ezek, mint egy pallos!
Talbot felém nyúlt, majd szabad kezemet az ujjai
közé fogta. Magához húzta, a szívére fektette, és
rátette a kezét.
 Talán meg tudnád gyógyítani azt a fájdalmat is,
amit akkor érzek, amikor rád nézek.
 Talbot, ne! – Elhúztam a kezem, és elfordultam.
 Ne haragudj! – szólt utánam. – Nem kellett volna
ezt tennem. Értem. Te Danielé vagy, és ő a tiéd.
Tökéletesen illetek egymás-hoz. De szeretnék az
életed része lenni, Grace. Amennyire lehet.
 Nem tudom, hogyan lehetne – feleltem, és
elléptem.
 Hé, Talbot! – szólt fel a borotvált fejű urbat az
udvarról. – Így jó? – kérdezte, és felfelé döfött a
késsel.
Amikor Talbot végre nem figyelt rám, megfogtam a
kardot, és bementem a házba, ahol Daniel és a vének
a csatatér rajza fölött tanácskoztak.
Nem néztem vissza.

PÉNTEKESTE.
HUSZONKILENC ÓRÁVAL A VIADAL ELŐTT
Egészen naplementéig dolgoztunk, akkor Gabriel
bejelentette, hogy ő és csapata visszavonulnak
meditálni, ahogy teliholdkor szokták.
 Nekem azt mondta, legjobb, ha a családommal
együtt hazamegyünk és majd reggel folytatjuk az
előkészületeket.
Apa, anya és Charity beültek az egyik Escalade-be.
Daniel vezetett. Jude azonban megkért, hogy
éjszakára megint zárjam be.
 Az egyik szomszédos mezőn van egy üres siló –
mondta. – Ott alszom ma éjjel, teliholdkor, és majd
reggel kiengedsz.
Bár elszomorodtam, hogy megint nem jön haza a
családdal, de nem próbáltam meggyőzni. Némán
sétáltunk a silóhoz. Mielőtt azonban Jude
becsukhatta volna az ajtót, a holdkő függőt a kezébe
nyomtam.
A markába szorította, becsukta a szemét, és olyan
mélyet sóhajtott, hogy hirtelen lelkifurdalást éreztem
amiatt, hogy egész nap magamnál tartottam.
 Kemény nap volt a mai, Gracie – suttogta Jude.
 Tudom. Sokat melóztunk, de legalább készen
leszünk a szertartásra. És visszaszerezzük Jamest.
 Nekem nem az előkészület volt a nehéz. Sőt szinte
örülök a szertartásnak, mert az legalább valami,
amire készülhetek. Az nehéz, ha az utána
következőkre gondolok. Hogyan foghatnám még
egyszer Jamest a karomban anélkül, hogy meg ne
ölne a szégyen, hiszen tudom, hogy miattam van, én
hoztam be a család eletébe a Sötét Királyokat... És,
azt sem tudom, hogyan mehetnék vissza a suliba,
vagy hallgathatnám apát prédikálni a templomban,
úgy téve, mintha minden rendben lenne. Már a
gondolat is any- nyira ijesztő...
Bólintottam. Én is hasonlót éreztem, bár nem
ennyire erősen, és tudtam, hogy az én érzéseimet az
övével össze sem lehet hasonlítani.
 Meg tudod csinálni! Tudom, hogy képes vagy rá.
Aprót bólintott, majd bezárta a siló ajtaját.
Reméltem, hogy a szavaim nem hangzottak túl
üresnek számára.
 Harmincnegyedik fejezeT

PÉNTEK ÉJJEL HUSZONHAT ÓRÁVAL ELŐTTE

Amikor befordultam a kocsibeállónkba, észrevettem
Danielt. A diófa legmagasabb ágán egyensúlyozott.
Úgy nézett ki, mintha a fényes, sárga holdat szeretné
megérinteni. Fejét hátrahajtotta, szép arca a
holdfényben fürdött. Aztán kinyitotta a száját, s
megijedtem, hogy üvölteni fog, de szerencsére csak
engem szólított meg.
 Jól vagy? – szóltam fel a fára.
 Érzem – felelte. – Érzem, hogy vonz a hold. Hív.
Emlékszem, ez volt, amikor a fehér farkas voltam:
éreztem a vonzást és nem tudtam szabadulni tőle. A
fehér farkas engedni szeretne neki. Azt akarja, hogy
szabadon eresszem.
 Nem nagyon tetszik az ötlet – feleltem.
Daniel elfordította tekintetét a holdról.
 Nekem sem. – Elrugaszkodott az ágról, és leugrott
a fa tetejéről. Szinte hang nélkül ért földet előttem. –
Szeretném viszont, hogy tudd, amikor én a hold vagy
a saját farkasom vonzását érzem, az nem olyan, mint
amikor te vagy Jude érzitek a farkast. Nem az a
szörnyű hang, amely iszonyatos dolgokra akar
rávenni. Nem vagyok többé veszélyes rád nézve.
 Értem. A fejedben lévő farkas nem egy démon,
hanem Isten egyik Kopója.
 Mégis szüntelenül küzdenem kell vele is. Azt
akarja, hogy hagyjam el az emberi formát, és
fogadjam el a természetes állapotomat.
– Azt mondod, hogy a fehér farkas a te természetes
állapotod? – A karjára tettem a kezem. Bőre forrón
sugárzott, és az az éjszaka jutott eszembe, amikor
azért küzdött, hogy ember maradhasson.
Megragadtam a könyökét, úgy éreztem, muszáj
belekapasz-kodnom. Nehogy újra elmenjen. – Nem
ez? Nem te? Nem Daniel?
 A fehér farkas szerint nem. – Daniel viszonozta az
ölelésemet, és kezével ő is megfogta a karomat.
Gyűrűsujjával megkocogtatta a bőrömet. – De ez segít
– mondta az ujján lévő gyűrűre. Sirhan gyűrűjére.
Gabriel Sirhan halála után adta át Danielnek, mint
annak a nagyapának ajándékát, akit sosem ismert
igazán. – És te is segítesz. Az, hogy a közeledben
lehetek, segít embernek maradni. Azért, hogy veled
maradhassak.
 Akkor az a legjobb, ha a lehető legközelebb vagy –
húztam magamhoz, és amilyen szorosan csak
tudtam, átöleltem, bár a testéből áradó hő miatt
azonnal kivert a víz.
 Nem változom át farkassá a kihívási szertartáson
– mondta. – Félek, hogy a fehér farkas ereje olyan
nagy lenne a hold-fogyatkozáskor, hogy képtelen
lennék újra visszaváltozni.
Bólintottam, bár tudtam, hogy ez hátrányt jelent
számára a többi, farkassá változó résztvevővel
szemben.
– Én akkor is rád fogadok – mondtam. – Ha ember
maradsz is. Felnevetett.
 Egész életemben normális akartam lenni. Most
már annyival megelégednék, ha csak két lábam, két
kezem és emberi arcom lenne.
 Tetszik az arcod – mondtam, hogy felvidítsam
magam.
 Nekem is a tiéd. – Hozzám hajolt, és amikor
megcsókolt, perzselt, mint a tűz. Ahogy ajkaink
egymáshoz értek, a teste megremegett, és tudtam,
hogy a farkas ellen harcol. – Velem maradsz ma éjjel?
 Igen – feleltem, miközben szorítottam.
 A fehér farkasnak nincs igaza – mondta, és
megcsókolta a vál- lamat. – Mert ez itt, te és én
közösen, ez alatt a diófa alatt, ez az én természetes
állapotom.
 Barmikor visszajöhetünk ide – jelentettem ki. – Ha
ez meg-nyugtat.
 Ez az otthonom – felelte.
Nagyot sóhajtottam, mert az jutott eszembe, hogy
egy nap múlva már ki tudja, milyen lesz ez az otthon.
Ha elbukunk a kihívási szertartáson, a családom,
amelyért olyan régóta küzdök keményen, hogy újra
egésszé tegyem, valószínűleg teljesen szétesik. És
mindenkit elveszítek, akit szeretek.
 De ha győzünk... ha visszaszerezzük Jamest... Ha
Daniel és én leszünk az új falka új alfái, nos, akkor
sem egészen ilyen lesz az otthonunk. Vajon el kell
hagynunk Rose Crestet, hogy az Etlukat
vezethessük? Itt kell hagynom a végre újraegyesült
családomat?

SZOMBAT REGGEL
TIZENÖT ÉS FÉL ÓRÁVAL A SZERTARTÁS ELŐTT
Arra ébredtem, hogy fényesen betűz a nap a
bedeszkázott utcafronti ablak résein keresztül.
Daniellel akkor jöttünk be, amikor már nagyon
fáztam kint, a fa alatt. Ideültünk, a szoba
kanapéjába, és egymáshoz bújtunk. Daniel arra kért,
hogy szó szerint mondjam el neki, hogyan kérte meg
a kezemet.
 Legalább úgy tehetnék, mintha emlékeznék –
mondta, de tudtam, hogy igazából csak azt szeretné,
ha elvonnám a figyelmét arról a belső küzdelemről,
amelyet a fehér farkas ellen folytat.
Egészen addig meséltem neki, amíg a teste le nem
hűlt, és fejét a vállamra hajtva el nem aludt.
Most viszont ébredezni kezdett. Olyan volt, mint
egy angyal, a napsugarak megcsillantak arany haján.
Hallottam, hogy a családom a konyhában tesz-
vesz, odakint pedig kocsiajtók csapódnak. Az
elveszett fiúk hangja beszivárgott a kitört ablakon.
Mintha valamit Talbot terepjárójába pakoltak volna.
Daniel ásított, majd nyújtózkodott.
  Mi ez a zaj? – kérdezte, látszott, hogy még nincs
egészen magánál.
Szombat reggel van. Életünk valószínűleg
leghosszabb napjának reggele.
 A kezdet – mondtam.

SZOMBAT DÉLUTÁN, MÉG NYOLC ÓRA

Daniel és Jude úgy döntöttek, hogy nem gyakorolnak
tovább Talbottal, hanem inkább csatlakoznak a hátsó
mezők egyikén meditáló Gabrielékhez. Bármennyire
szerettem volna, hogy a harcra készüljenek, tudtam,
hogy jól döntöttek. Ahogy a naplemente közeledett, én
is minden egyes órával erősebben éreztem a hold
vonzását.
Lisa észrevehette rajtam, mert levette vízcsepp
alakú fülbevalóit, és nekem nyújtotta.
 Biztos vagy benne? – kérdeztem.
 Ennyivel tartozom neked. Nézd, már így, két füllel
is túl dögös vagyok. De azért örülök, hogy megvan
mind a kettő. – Gonoszkásan elmosolyodott. – Igaz,
vigyáznom kell, át ne változzak ma éjjel. Nehogy végül
téged nyírjalak ki valamelyik Sötét Király helyett.
 Kösz – mondtam, majd a kezembe szorítottam a
két kicsi követ, és egész délután úgy is tartottam
őket.

MÁR CSAK KÉT ÓRA

Anya mindenkinek tálalt vacsorát, mi pedig
szétszóródtunk a farm előtti udvaron, és próbáltunk
magunkba gyömöszölni valamennyit, hogy legyen
energiánk, meg ilyesmi. Ahogy kis csoportokban
ücsörögve majszoltuk a krumplipürét meg a sült
csirkét, egy külső megfigyelő bizonyára azt hitte
volna, hogy valamilyen családi összejövetelt lát.
Éppen csak annyi volt a különbség, hogy mi nem
zsákbanfutásra meg vízgömb háborúra készültünk,
hanem harcra.
Én Daniellel, a szüleimmel, Jude-dal, Aprillel és
Charityvel az első verandán ültem.
 Valami jó kis terv ma éjszakára? – kérdezte April a
többieket.
Daniel némán felnevetett.
Charity megpiszkálta a tányérján heverő sült
csirkecombokat.
 James imádja ezeket – mondta. – Azt hiszi, hogy
pici mikrofonok. Emlékeztek, amikor az egyikbe
beleénekelte, hogy „Süss fel nap, fényes nap”? –
Elcsuklott a hangja, és a combot visszatette a
tányérjára. Kitörölte a könnyeket a szeme sarkából.
A vállára tettem a kezem.
 Csak persze mindig rossz szöveggel énekli –
tettem hozzá. – „Füst fel nap, fényes nap.”
Charity szomorúan elmosolyodott, aztán újra
elsírta magát.
 Mi van, ha nem hozzák el ma este? Mi van, ha
már...?
 Erre nem is szabad gondolnunk – vágta rá anya. –
Vissza fog jönni hozzánk. Tudom. Grace és Jude
hazahozzák.
 Jude lehajtotta a fejét, és láttam, hogy mellkasához
szorítja a nyakában lógó holdkő függőt. Néhány
percig senki sem szólt. Beletúrtam a tányéromon
heverő ételbe.
A ház ajtaja kinyílott, mi pedig mind
összerezzentünk a hangra.
Gabriel lépett ki a verandára.
Ránéztem.
 Itt az idő – jelentette be. – A többiek nemsokára
megérkeznek. Gyertek, fejezzük be a készülődést!
Daniel és én felálltunk és bementünk utána a
házba. A családom többi tagja is követett minket, míg
az Etlu klán szétszóródott, hogy a szertartás alatt
elfoglalandó helyükre álljanak. April felemelt két
fekete ruhavédőt a nappali egyik öreg kanapéjáról.
 Úgy gondoltam, nektek is talárt kellene viselnetek
a szertartáson. Mint a többieknek – magyarázta. – Én
magam varrtam őket.
 Köszi. – Megfogtam a ruhákat, majd átnyújtottam
Danielnek azt, amelyiken az ő neve állt. A magamét a
vállamra vetettem, és a szüleimhez fordultam. A
zsebemből elővettem az Aston Martin kulcsát, és anya
kezébe nyomtam. – Azt szeretném, ha meg-fognátok
Charityt és Aprilt, és elmennétek jó messzire,
amennyire csak tudtok. Carol nénihez vagy
nagyiékhoz. Valahová messze. Hátha valami rosszul
sül el.
Anya először a kulcsokra nézett, aztán rám.
  Nem – jelentette ki. – Ide fogják hozni Jamest.
Nem mehetek el másik államba. Itt kell lennem
miatta.
– Anya, túl veszélyes. Nem maradhatsz itt...
 Meredith – szólalt meg apa, és kezét anya
derekára tette. – Legyen akkor úgy, hogy néhány
kilométerrel odébb megyünk, hogy ne legyünk a
veszélyes övezetben. Grace pedig azonnal felhív,
ahogy megszerezték Jamest, és mi eljövünk érte.
Anya kicsit gondolkodott, aztán beleegyezett.
 Te nem jössz velünk? – kérdezte tőlem. – Akkor
sem, ha kö- nyörgök?
 Nekem itt a helyem.
Anya bólintott. Apa hozzám lépett, és átölelt, majd
egy keresz-tet rajzolt a homlokomra.
 Isten legyen veled!
Anya szorosan megölelte Jude-ot és engem, aztán
Charityvel és Aprillel együtt elment.
Brent, Ryan és Zach állt meg az ajtóban. Ryan és
Zach egy-egy vadászpuskát szorongatott a kezében,
azokat, amelyeket még én vettem el a Danielre
vadaszó férfiaktól. Brent pedig egy kis fekete zacskót
nyomott a kezembe.
 Ez valami új trükk?
A fiúk kissé túlságosan élvezték a kísértetházat, és
szívesen riogattak bárkit az itt hagyott halloweeni
kellékekkel. Én majdnem szívrohamot kaptam,
amikor ebéd után Brent becsalt a szénapajtába, hogy
valami „életbevágóan fontosat” mutasson.
 Mint kiderült, egy hatalmas műbalta volt az,
akkora, mint egy bicikli, és gombnyomásra zuhant
alá a mennyezetről. A dög majdnem vállon ütött, de a
fiúk szerint már az arcomra kiülő kifejezésért
megérte.
 Egy fülhallgató – mondta Brent. – Sirhan
szóvivőjétől szereztem. A másik az én fülemben van –
mutatott rá. – így akkor is tudunk üzenni, amikor
bent vagy a csatatéren.
 Jó – bólintottam. – De ti is pontosan tudjátok, mi
a felada-totok, ugye?
A fiúk bólintottak.
 Nem szabad hibáznotok – figyelmeztettem őket. –
És mindig várjatok a jelzésemre, mielőtt csináltok
valamit.
Újból bólogattak, aztán felsiettek, hogy a háztetőn
elfoglalják a helyüket. Az ő tervük lett a mi titkos
fegyverünk a Sötét Királyok ellen, de ez a terv nagyon
veszélyes volt, és féltem, hogy valami rosszul sül el.
Gabriel Daniel vállára tette a kezét, majd rám
nézett.
– Adok kettőtöknek néhány percet. – Ezzel
biccentett, és kiment a konyhaba Jude-dal, míg
Daniel meg én egyedül maradtunk. Amint kiléptek a
szobából, Daniel magához ölelt. Két teljes percig csak
szorított, egyikünk sem mondott semmit. Egy röpke
pillanatra belém villant, hogy talán most szorít
utoljára. Vajon mindketten túléljük a mai éjszakát?
Nem kellene mondanunk pár utolsó szót?
 Nem, mondtam aztán magamnak. Nem most kell
búcsúzkodni. Nem vagyok hajlandó.
Odakintről dudaszót hallottunk. Kinéztem az
ablakon. A ház mögötti parkolóba hosszú kocsisor
fordult be.
Daniel kezével megsimogatta az arcomat, majd
hüvelyujjával letörölte a könnyeket, amiket észre sem
vettem.
 Most nem búcsúzunk – mondtam.
 Soha, soha nem búcsúzunk – hajolt közelebb, és
csókja olyan volt, mint az étcsokoládé: keserű, mégis
fenséges, ami után még többre vágyom.
 Megjöttek – szólt be Gabriel a lépcsőről. –
Megjöttek az első kihívók. Daniel, kérlek, gyere velem!
Megszorítottam Daniel kezét, aztán ellépett tőlem.
Odabiccen-tettem Gabrielnek: köszönetet mondtam
azért a pár percért, amit Daniellel lehettem. Ma este
nem lesz rá még egyszer lehetőségem: a kihívó körben
majd körbevesznek a nézők, és figyelik, ahogy a vörös
hold fényénél eldől a jövőnk.
 Harmincötödik fejezeT

ÉJFÉL
Kisétaltam a ház hatsó verandájára, és megálltam a
lépcső tetején a küzdőtérrel szemben. A fülhallgatót a
fülem mögé rögzítettem, majd megigazítottam a
holdkő fülbevalókat.
Hideg szél támadt, és rám csavarta a taláromat,
miközben kihúztam a pallost.
Kicsit tartottam attól, hogy April valami csicsát
vagy flittert varrt a szertartási öltözékemre, de amikor
kigöngyöltem a ruhát, egy csodálatos, kézzel varrt,
korall színben pompázó szertartási ruha tárult elém.
Rózsaszínes-narancsos árnyalata és szatén ragyogása
azonban kissé túlságosan az ágyneműmre
emlékeztetett.
Körbenéztem a kihívó kör szélein, amelyet
fáklyákkal világítottunk ki. A villogó fényben az
óriásinak látszó hold beragyogta a küzdőteret. Már
csak huszonöt perc maradt a holdfogyatkozásig.
Reméltem, hogy még annak bekövetkezése előtt meg
tudjuk állítani Calebet és a seregét, különben miután
a hold vörösre változik, elszabadul a pokol.
 Az Etlu klán a fáklyák fénykörén belül körben állt:
Jarem magyarázata szerint ők voltak a „körvigyázók”
a szertartásban. Lándzsáikat tökéletesen
függőlegesen tartották, bár az erős szél tépte, cibálta
zöld talárjaikat.
Az őrök mögött, a körön kívül több várakozó alakot
is láttam. A holdfény megcsillant a szemükben.
Urbatok. Rengeteg urbat.
Ránézésre legalább százan.
 Ezek mind kihívók? – kérdeztem Lisától, amikor
elfoglaltam két fáklya között a helyem mellette.
Képtelen voltam elrejteni a hangomból kicsendülő
aggodalmat. – Olyan sokan vannak.
 Főleg nézők. – Megmozdította a lándzsáját. –
Remélem.
 Honnan jöttek?
 Mindenhonnan – felelte. – Egy kihívási szertartás
egyike azon kevés dolgoknak, amely tömegesen
összehozza az urbatokat. – Végignézett a tömegen. –
Legalább tizenöt különböző falkából vannak
képviselők. Az Oberotok az alfájukat meg a fiát is
elküldték Oroszországból. Ők nem lennének itt, ha
valamelyikük nem vállalná a kihívást. Már régóta
szeretnék a két klánt egyesíteni.
 Calebnek semmi jele? – néztem végig még egyszer
a tömegen, de egyetlen ismerőst sem láttam.
Sem akhokat, sem gelalokat, sem a Sötét
Királyokat.
Lisa megrázta a fejét.
 Kezdődik.
 Felemelte a lándzsáját, és vigyázzba állva az istálló
felé nézett. Az istállóból Gabriel lépett ki vörös
talárban. Mögötte valaki aranyosan csillogó talárban.
A csuklya ugyan elrejtette az arcát, de a mozgásáról
láttam, hogy Daniel az.
Jarem, aki Lisa mellett állt, a földet kezdte ütni a
lándzsája nyelével. Magában kevés zajt ütött ugyan,
de hamarosan Lisa és a többi lándzsás is követte.
Ahogy egyre ütötték, ütötték, ütötték a kemény földet
lándzsáikkal, lassan úgy hangzott, mint valami törzsi
dobszó, amely Gabrielt és Danielt üdvözli a körben.
Gabriel felállt a faemelvényre, amelyet Bellamy arra a
helyre épített, ahol Sirhan meghalt. Ez volt az a hely,
ahol a szertartás kezdődik – és befejeződik. A győztest
arról a helyről fogják kihirdetni.
A doboláson át is hallottam, ahogy a tömeg
mormogva összesúg. Nyilván azon tanakodtak, miért
nem egyedül lépett Gabriel a ringbe.
Gabriel felemelte a kezét. A dobolás megszűnt, a
tömeg elhallgatott.
 Tudom, hogy sokan úgy jöttetek el ma este, hogy
azt hittétek, én, Sirhan bétája leszek az első kihívó –
mondta. Hangosan beszélt, hangja messze elszállt,
bár a tömegben mindenki emberfölötti hallással bírt.
– Két napja azonban Sirhan más örököst jelölt ki. Az
unokáját, Daniel Etlut, az Etlu klánból!
Gabriel jelt adott, és Daniel leeresztette a
csuklyáját. Haja csillogott a fáklyafényben, majdnem
annyira aranyszínűnek látszott, mint a palástja.
Mindkét szeme alá három-három fekete vonalat
festettek, orrától a homlokára pedig függőleges
vonalat: ez volt az első kihívó hagyományos jele,
amely mutatta, hogy Danielt kell legyőzni ahhoz, hogy
valaki az új alfa lehessen. A festés keménynek és
ősinek mutatta, mint egy törzsi harcost.
Ezúttal hangosabb mormogás tört fel a nézőkből.
Néhányan azon gondolkodtak, miért nem tudtak
Sirhan unokájáról, mások megjegyezték, hogy Daniel
úgy néz ki, mint Sirhan fiatal korában.
Gabriel megemelte a hangját, hogy a mormogás
ellenére hallható legyen.
 Daniel nemcsak kinézetét tekintve hasonlít a
nagyapjára. Ő is igazi alfa.
Daniel fellépett az emelvényre, és végignézett a
csatatér köré gyűlt nézőkön. Talán az arcokat
vizsgálta, az apját kereste. Éreztem, ahogy hullámzik
belőle az erő.
 Egy igazi alfa – jegyezte meg megvetően valaki.
Nem lehetetlen, hogy a hang gazdaja éppen azon
gondolkodott, visszalépjen-e a kihívástól.
Daniel úgy emelte fel a kezét, ahogy az előbb
Gabriel, mire a tömeg elhallgatott.
 Én, Daniel Etlu – ismételte a hagyományos
szavakat, amelyeket Jarem tanított neki – Sirhan Etlu
választott utódja, az első kihívó, szólítom mindazokat,
akik kétségbe vonják jogomat, hogy az Etlu klán
vezetője legyek. Lépj be a körbe, ha ki akarsz hívni! A
többiek viszont biztonságuk érdekében húzódjanak
hátrébb.
 Gabriel biccentett Daniel felé, majd gyorsan
elhagyta a kört, és elfoglalta a helyét az őrök között,
Jude mellett, az istállóval szemben álló
körvigyázókkal átellenben.
 Készen állunk – mondtam, és mély levegőt vettem,
hogy megnyugodjak.
Lisa, Talbot, Slade és én előreléptem, a kihívó
körbe. Egymás mellett sétáltunk, míg Daniel
emelvényéhez nem értünk. Amikor a tömeg rájött,
hogy Daniel támogatására érkeztünk, az emberek
felmorajlottak. Még egyetlen másik kihívó sem lépett
a körbe, és a Sötét Királyoknak nyoma sem volt. Míg
a tömegben Caleb után kutattam, vártam, hogy az
első igazi kihívó előrelépjen. Egy idősebb és egy
fiatalabb urbat élénk gesztusaiból rájöttem, hogy
azon vitatkoznak, ki lépjen be a körbe. A fiatal
hasonlított az öregebbre.
Egy pillanattal később az idősebb biccentett a
fiának, aki a két vigyázó között belépett a küzdőtérre.
A tömeg elcsendesedett, ahogy felismerte a kihívót.
 Ez Anton Oberot, Szergej fia. Ő az Oberot klán
bétája.
A csönd még súlyosabb lett, amikor egy másik
kihívó is a körbe lépett. Nagydarab, terepmintás
katonai ruhát viselő férfi volt. Szűk fekete pólója alatt
jól látszottak karjának izmai. Mindkét kezében egy-
egy csomagot tartott.
 Ez ki? – kérdeztem.
  Fogalmam sincs – felelte Lisa. – Valószínűleg egy
magányos farkas. Vagy zsoldos, aki valaki más
nevében küzd.
 Ez a kettő az enyém – súgta Daniel.
Három kihívó lépett közösen a körbe. A
legmagasabbat azonnal felismertem, a kettő másik
nyilván az adjutánsa volt.
 Marrock. Tudtam, hogy itt lesz – fintorgott Lisa, és
megszorította a lándzsáját. – Ő az enyém.
 Enyém meg a két társa – szólalt meg Talbot. Talán
azért, hogy ne maradjon le számban Daniel mögött.
Újabb kihívó lépett a körbe: egy kék köntösbe
öltözött nő. Karjait arany karperecek és hennával írt
tetoválások borították.
 Ez Mahira, a Varkolakok alfája. Kegyetlen nő –
kommentálta Lisa. – Úgy lett a falka alfája, hogy a
legutolsó kihívási szertartáson, amin részt vettem,
letépte a béta fejét. A saját testvéréét.
Megreszkettem a hideg szélben, ekkor
meglepetésemre Mahira egy vállmozdulattal
lecsúsztatta magáról a kék anyagot, mire az a földre
hullott. Teljesen meztelenül, mégis szégyenkezés
nélkül állt meg előttünk.
Slade majdnem hasra esett.
 Oké – szólaltam meg. – Miss Pucér az enyém. Egy
pasi sem tudna a harcra koncentrálni, ha vele
küzdene.
Ekkor belépett az utolsó kihívó is a körbe. Haja
majdnem teljesen hófehér volt, bár máskülönben
fiatal embernek látszott. A szemét kivéve.
 Lisa felnyögött.
 Ő Christopher Varul. Egy tisztavérű. A Varulok
nem keverednek nem tisztákkal. Ők nem engedik
meg, hogy a hozzám hasonló, nem született, hanem
fertőzés útján lett urbatok a falkájukba tartozzanak.
Ha ő lesz az alfa, nyilván elkerget mindenkit, aki nem
tisztavérű.
 Na, ezt nem hagyhatjuk – mondta Slade, és Varul
felé emelte a kését.
Még egy percig vártunk arra, hogy valaki
előrelépjen, és kihívást intézzen, de a tömeg
csöndesen várakozott. Hol vannak a Sötét Királyok?
Hol van Caleb? Hol van az öcsém?
 Miért nem mutatkozott még Caleb? – kérdeztem.
 Nem tudom – felelte Daniel, majd a talárja alatti
hüvelyből előhúzta hosszú acélkardját. – Mire várhat?
A vigyázók ismét ütni kezdték a lándzsáikkal a
talajt. A szívem együtt dobbant a ritmussal, izgalom
feszült az izmaimban. Már csak tizenöt perc a
holdfogyatkozásig. De hogyan állítsuk meg Calebet a
holdfogyatkozás előtt, ha nem is jön meg addig?
És ekkor rádöbbentem, hogy Caleb pontosan a
hold-fogyatkozásra vár.
A dobolás most már fülsiketítően hangos volt
körülöttünk, aztán újra teljes csönd lett.
 Rajta! – kiáltották a vigyázók.
Egy pillanatra egymásra néztünk, majd a
terepruhás farkas Danielre vetette magát. A többi
kihívó csak egy másodperccel maradt le mögötte.
Daniel volt a kihívók támadásának a célpontja, ezért
ránk, többiekre hárult, hogy elcsaljuk őket.
A magányos farkas rohanni kezdett, és a többi
kihívót maga mögött hagyta. Kioldotta a kezében lévő
két csomagot, amelyekből két láncostor bukkant elő.
Bizonyára ezüstből készült láncok.
Úgy karikazott velük, mintha propellerek lennének.
 A fenebe, láncostor – morgott Talbot. –
Gondolhattam volna rá.
A láncos Danielre vetette magát, de ő félreugrott.
Közben a többi kihívó is egyre közelebb jött. Kis
csapatunk szétvált, majd választott célpontjaink felé
indultunk.
Nekem futnom kellett Mahira után, aki már az
emelvénynél járt. Nagy lendületet vett,
elrugaszkodott, és a levegőben alakult át egy nagy,
barna farkassá, alig egy méterre attól, ahol a láncos
és Daniel harcoltak.
 Hé! – kiáltottam rá. Felvettem egy baseball-labda
nagyságú követ, és teljes erőből a farkas fejéhez
vágtam.
Hörögve fordult felém.
 Kapj el, ha tudsz! – kiáltottam oda neki.
Vártam egy pillanatot, hogy bekapja-e a csalit,
aztán rohanni kezdtem az istálló felé az előre
kigondolt taktikát követve: a többi kihívót csaljuk el a
lehető legmesszebb Danieltől.
Abban a pillanatban értem az épületbe, amikor a
farkas elért és a sarkamba csípett. Megpördültem, és
pallosom lapjával a fejére ütöttem. Felhördült, és
nagy, karmos mancsaival nekem ugrott. A
kardommal ütöttem félre a lábait, de közben egyik
karma beletépett a kardot tartó kezembe. Farkasként
erősebb volt, mint én, különösen úgy, hogy nekem
még arra is ügyelnem kellett, nehogy meg akarjam
ölni.
Fogait vicsorítva újra nekem támadt. Másik
kezembe vettem a kardot, majd egy suhintással
belevágtam az egyik mellső lábába. Azonnal véres lett
a szőre.
Fájdalmában és dühében felvonyított. Elugrottam
előle, és felmásztam a szénapadlásra vezető létrán
abban reménykedve, hogy így lesz pár pillanatnyi
időm a karomon lüktető seb meggyógyítására. A
barna farkas a létrához lépett. Már azt hittem,
visszaváltozik emberré, hogy felmásszon utánam,
pedig tudhattam volna...
A farkas hátrált vagy tízlépésnyit, majd felugrott a
szénapadlásra, alig pár méterre attól a helytől, ahol
ültem. Talpra szökkentem, és elrohantam a
szénapadlás túlsó feléhez. A korhadt deszkák
nyikorogtak és repedeztek a lábam alatt, és
emlékeztem, hogy errefelé szakadt le az a gyerek, aki
miatt aztán bezáratták a Frightmare farmot.
Átugrottam egy lyukat, majd az istállóudvarra néző
ablakhoz rohantam. Talán le kellene ugranom?
A farkas felhördült. Amikor hátranéztem, láttam,
hogy kinyújtott karmokkal arra készül, hogy rám
vesse magát. Aztán – hogy zsenialitásom vagy a pánik
hatása alatt-e, nem tudom – a kardomat rádobtam
arra a kis fémdobozra, amely az istálló falából kiállt.
A kard megpördült a levegőben, majd a nyele
hozzácsapódott a doboz közepéből kiálló nagy, piros
gombnak. Ugyanannak a gombnak, amelyet Brent
mutatott korábban, ami a trükkös szerkezetet
indította. A farkas a levegőbe lendült, én pedig
lehajoltam, miközben a vastag, bicikli nagyságú játék
harci szekerce kizuhant a mennyezeten lévő tokjából.
Tudtam, hogy a balta nem igazán éles, de a levegőben
kapta el a farkast, és messze repítette. Olyan erővel
csapódott a korhadt fának, hogy az nem bírta el a
súlyát, és leszakadt a szénapajta alsó részébe.
Hallottam, ahogy nyüszítve zuhan, majd egy émelyítő
hangot. Megborzongtam. Gyorsan, de óvatosan
odamásztam a lyukhoz, amelyen keresztül leszakadt,
és lenéztem.
A látványtól majdnem rosszul lettem: a barna
farkas testét a hasánál teljesen átszakította egy törött
pózna.
A farkas nyüszített és remegett, majd
elcsendesedett, a teste el- ernyedt, úgy lógott, mint
egy darab véres hús a nyárson. Tudtam, hogy nem
halt meg. A pózna vasból volt, nem ezüstből, és nem
fejezte le, de bizonyara szörnyű fajdalmai voltak. A
vérveszteség jó időre kivonja a forgalomból.
Ahogy néztem, szörnyű remegés futott végig rajtam.
Rajta, gyermekem, rajta – suttogta a farkas a
fejemben. Éreztem, mennyire élvezi, hogy kis híján
megöltem valakit. Hogy várja a következőt. – Alig
várom, hogy megetess.
 Végezz vele.
A tenyeremet a fülemre szorítottam, hogy érezzem a
holdkő fülbevaló nyugtató melegét, és megráztam a
fejem. Nem – mondtam a farkasnak. – Nem ölöm meg.
Nem akarom, hogy meghaljon. Elhátráltam, a
szénapadlás ablakához léptem, és vettem néhány
mély levegőt, hogy kitakarítsam a farkast a fejemből.
A jelenet viszont, ami elém tárult, egyáltalán nem volt
megnyugtató. Innen pont láttam, hogy Daniel odalent
egyszerre küzd a láncossal meg Anton Oberottal.
Daniel vívótudománya megakadályozta, hogy Anton
túl közel menjen hozzá, mozgékonysága és
fordulékonysága pedig ostoros ellenfelét dühítette fel.
De Danielnek folyamatosan védekeznie kellett, hogy
mindkét ellenfelét visszaverje. Ekkor azonban egy
mozdulattal, amit sem én, sem Daniel nem vártunk, a
láncos egyik ostorával Anton felé sújtott. A lánc az
orosz urbat nyaka köré tekeredett, mire a láncos
megrántotta az ostort. Anton a levegőbe emelkedett,
majd lezuhant. Anton megmarkolta a nyakára
tekeredett láncot, bár az ezüst bizonyára égette a
húsát. Még innen, az istállóból is hallottam, ahogy az
ostoros felnevet, és másik ostorát is hátrahúzza
készen arra, hogy Anton arcába csapjon. De nemcsak
az ostor lőtt ki, hanem Daniel is. Kezével Anton felé
kapott, majd karjával elhárította a csapást. A lánc a
csuklójára tekeredett, aztán mielőtt bárki
mozdulhatott volna, Daniel teljes erőből megrántotta
az ostort, mire annak gazdája átszállt a feje fölött. Jó
néhány méterrel odébb ért földet, majd a hátára
fordult.
Daniel kinyújtotta a kezét, és talpra segítette
Antont. Az orosz meglepetésemre meghajolt Daniel
előtt, majd kikocogott a kihívó körből. Nyilván
visszavonta a kihívást annak tiszteletére, amit Daniel
tett érte.
Már éppen azon gondolkodtam, hogy ezek a kihívók
nem is rossz emberek, amikor az ostoros felugrott, és
újra Danielre támadt.
Nem tudom, mi történt ezután, mert közvetlen
alattam is zajlottak az események. Lisa Jordan
lándzsás párviadalban beűzte Marrockot az istállóba.
Talbot és Marrock egyik adjutánsa a nyomukban:
lándzsa a kard ellen. Pár pillanattal később Talbot
tett egy kaszáló mozdulatot Marrock segédjének torka
felé, mire az urbat, bár nem kapott halálos sebet,
vérző nyakára szorította a kezét, és elejtette az ezüst
hegyű lándzsát.
Lisa és Marrock tovább küzdöttek a lándzsákkal:
pörögtek, forogtak, és úgy ugrottak el egymás döfései
elől, mint egy kungfu film szereplői. De aztán
Marrock hasba rúgta Lisát, aki felsikol- tott, és
nekiesett az egyik szalmabálának.
– Vigyázz! – ordítottam, miközben Marrock
felemelte a lándzsát, hogy ledöfje.
Talbot meghallotta a kiáltásomat, felkapta a földről
a segéd lándzsáját, és Marrock háta felé vetette.
Ahogy Marrock belezuhant a szénába, Lisa elgurult
előle. A lándzsa hegye átszúrta Marrock jobb vállát.
Talbot odasietett hozzá, és megragadta a lándzsát.
Azt hittem, ki akarja húzni, de ehelyett erősen
megrántotta, és megforgatta. Marrock csak sikoltott
és sikoltott, és tudtam, hogy az ezüst jegy nemcsak
vágja a húsát, hanem égeti is.
 Kegyelem! – könyörgött Marrock két
fájdalomkiáltás között. – Kegyelem! Behódolok!
Talbot újabbat rántott a lándzsán, miközben
lábával megtámasztott Marrock hátán.
 Állj! – ordított Lisa Talbotra. – Megadta magát!
De Talbot csak még erősebben csavarta a fegyvert.
 Állj! – kiáltottam rá a szénapadlásról, de mintha
meg sem hallott volna. Leugrottam a padlásról. Egy
bálán értem földet, aztán a nevét üvöltve odafutottam
Talbothoz. Szemében vad düh ült, ahogy újra és újra
megforgatta a lándzsát Marrock hátában. Biztos
voltam abban, hogy a holdfogyatkozás még nem
kezdődött el, de talán már szörnyű hatást gyakorol
Talbotra.
 Állj! – ordítottam újra, és nyitott tenyérrel teljes
erőből pofon vágtam.
Elengedte a lándzsát, és lebámult rám. Még mindig
ott égett a düh a szemében. Aztán pislogott egyet,
majd ujját a vörös kéznyomra szorította, amelyet én
hagytam az arcán.
 Ezt meg miért kaptam?
 Megadta magát. Hagyd békén!
 Jóvanna. – Talbot megragadta a lándzsát, kitépte
Marrock hátából, és félredobta.
  Szívesen – morgott Lisára, aki tátott szájjal
bámulta.
 Grace! Grace! – hallottam meg, hogy valaki kiabál.
Először fogalmam sem volt, honnan jön, azt hittem,
megint a farkas ordít a fejemben. Csakhogy a hangja
nagyon olyan volt, mint Brenté. – Grace! Vétel, Grace!
Rájöttem, hogy a hang a fülemből jön. A
fülhallgatóról teljesen elfeledkeztem.
A fülemre tettem a kezem.
 Mi van, Brent?
 A Sötét Királyok még mindig sehol. Mit akarsz,
mit tegyünk?
 Maradjatok, ahol vagytok – mondtam. – Jönni
fognak.
Brent káromkodott egy cifrát, majd kiszakadt a
dobhártyám.
 Úgy látom, Slade némi segítségre szorul!
Leeresztettem a kezem, és visszarohantam az
istállóudvarba. Daniel és a láncos még mindig
küzdöttek, de nem volt időm felmérni a helyzetet,
mert Slade rohant egyenesen felénk, a nyomában két
óriási farkas.
 Egy kis segítség kéne! – kiáltott felénk.
 Azt hittem, az egyik a tiéd – mondtam Talbotnak.
 Bocs, de kissé elfoglalt voltam – szabadkozott.
 Akarod, hogy megállítsuk őket? – kérdezte Brent.
 Nem! Ti maradjatok, ahol vagytok!
Slade elrohant mellettünk. Talbot a nagyobbikra
vetette magát, a fegyvertelen Lisa pedig a kisebbik
hátára lódult, és öklével a fejét kezdte ütni. Én
kardommal a combja felé szúrtam, és kivágtam egy
darabot a hátsó lábából. A farkas a földre rogyott.
Sújtásra készen felemeltem a kardomat, de a bestia
lehajtotta a fejét, és a farkát a lába közé húzta.
Megadóan vinnyogott.
A nagyobb farkas megtorpant, mire Talbot lerepült
a hátáról. Slade ököllel a képébe vágott, de az nem
támadt vissza, hanem megperdült, és megállt Lisa és
előttem. Sárga szemével egyenesen rám nézett. Úgy
kapart bele a talajba, ahogy a bika szokott támadás
előtt, majd nagy szökellésekkel felém indult.
Nyeltem egyet, és felemeltem a kardomat. Kész
voltam arra, hogy megvédjem magam a támadó
farkastól. De még mielőtt utoljára elrugaszkodhatott
volna, Talbot ugrott a hátára, és kardjának egy vad
mozdulatával belevágott a farkas torkába. Még egy
vágás, és le is fejezte.
 De miért... ?
Talbotra meredtem. Lenyűgözött, ahogy legyőzte a
farkast, de fel is háborodtam.
 De... de hát, megbeszéltük, hogy csak akkor öljük
meg, ha nincs más lehetőség. Megegyeztünk!
A kezén lévő vérre bámult.
 Mondtam, hogy megölök mindenkit, aki téged
bántani akar – mondta.
 Grace – szólalt meg Brent a fülemben -, a
holdfogyatkozás!
Felnéztem az égre, és láttam, ahogy a hold széle
vöröses árnyalatot ölt, mintha egy fehér szivacsot
vérbe mártanának. A holdfogyatkozás még csak most
kezdődött, de már éreztem az energiáját, ahogy
végigfut a gerincemen. Az erőm nőni kezdett.
 Caleb valahol? – kérdeztem Brentet. A
rejtekhelyéről ő jobban belátta a környéket.
 Semmi.
Körbefordultam, és végignéztem a nézők arcán.
Biztos voltam benne, hogy Caleb a holdfogyatkozás
kezdetének pillanatát választja majd a belépés
pillanatául. Szereti a drámai jeleneteket.
Hatalmas ordítás reszkettette meg a levegőt, és azt
hittem, a Sötét Királyok érkeztek meg. De Daniel
ellenfele volt az, az urbat, aki mostanra mindkét
láncostorát elvesztette. Karját az égnek emelte,
remegett és ordított, majd kezei lassan mancsokká
alakultak. Aztán négykézlábra állt, teste egyre
remegett és rángatózott. Aztán egyszerre csak
hatalmas, vörös farkassá alakult, kétszer akkorává,
mint a legnagyobb, amit valaha láttam, terepruhája
foszlányokban hullott a testéről.
 Azannya – füttyentett Brent. – Én is kérek abból a
szteroidból, amit ez szed.
 A holdfogyatkozás miatt van.
Aztán a hatalmas, vörös farkas lelapult Danieltől
alig tízméternyire a szénában.
 Nem akarod, hogy...
 Nem, még nem.
Daniel kihúzta magát, magas volt és hatalmas.
Kinyújtotta a karját, kardja csapásra készen állt a
kezében. Másik kezével intett a farkasnak, hogy
támadjon.
 A farkas lekuporodott, majd Danielre ugrott. Daniel
félreállt az útból, aztán kardjának nyelével erőteljesen
lesújtott a farkas koponyájára. A farkas beleremegett
az ütésbe, és elfutott pár métert, minél távolabb
Danieltől.
Sietve indultam feléjük, hogy szükség esetén
segíthessek Danielnek, de még félúton sem jártam,
amikor a farkas a levegőbe lendült, egyenesen Daniel
jobb oldala felé. Daniel átvette a kardot a jobb kezébe,
s egy fölfelé irányuló bökéssel átszúrta a mellkasát,
majd hatalmas erejét összeszedve ellökte a farkast,
aki a földön puffanva egyenesen a hátára esett.
Daniel a karddal a földnek szegezte, miközben a
farkas a mancsával megpróbálta elkapni.
Daniel a farkas fölé magasodott, és megláttam a
szemét. Nem düh ült benne, mint Talbotéban, hanem
a harcos hevessége és elszántsága.
 Add meg magad! – parancsolta Daniel a vörös
farkasnak. Éreztem, ahogy árad belőle az erő. – Add
meg magad, és életben maradsz!
A vörös farkas megadóan összekuporodott, Daniel
pedig kihúzta a kardot a mellkasából. A vörös farkas
megfordult, és a hason csúszva elhagyta a kört. Csak
ekkor vettem észre, hogy a kör körül álló vigyázok
leborulnak Daniel előtt. Mintha a megadási parancs
rájuk is vonatkozott volna. Amikor hátranéztem,
láttam, hogy Lisa és Slade is fél térdre ereszkedtek.
Már csak Talbot állt áldozatának maradványaival a
lába előtt.
 Daniel ledobta a kardját a szénába, és a vállára
szorította a kezét. Bizonyára újra megsebesült a
küzdelembe. Amikor rám nézett, a szemében már
kedvesebb fény ült, ezért odafutottam hozzá.
Most mi lesz?, gondoltam. Mivel nem volt több
kihívó, a Sötét Királyok pedig nem jöttek el, ez azt
jelentette, hogy vége?
Már csak pár méterre voltam Danieltől, amikor
Brent a fülembe ordított.
 Grace! Állj! Az istálló!
Megpördültem, és az istállóra néztem.
Semmi.
 Nézz fel!
Tekintetemet a tetőre emeltem, és megláttam őket:
úgy ültek ott, mint a vízköpő szörnyek. Rengetegen. A
Sötét Királyok megérkeztek.
Caleb az istálló tetejének csúcsán állt, lába előtt
egy viharvert, bádog szélkakas forgott.
 Bocs, hogy lemaradtam a műsor előtti
szórakozásról – szólalt meg. – De azt hiszem, pont
időben jöttem, hogy a fő attrakcióban részt vegyek.
Aztán vijjogások, károgások, hörgések és üvöltések
szörnyű kórusa hangzott fel, majd a Sötét Királyok
lezúdultak az istálló tetejéről a csatatérre.
 Harminchatodik fejezeT

MÁSODPERCEKEN BELÜL
Rengetegen voltak. Rengeteg Sötét Király. Sokkal
több, mint amennyit képzeltem. Egyre csak jöttek,
zúdultak az istálló tetejéről, míg teljesen megtöltötték
a kihívó kört. Caleb az utóbbi hét minden pillanatát
azzal tölthette, hogy új akhokat és gelalokat
teremtsen és toborozzon. Vajon hány akh volt még
átlagos tinédzser közülük a múlt heti transzpartin?
Üres hajléktalan-szállókat és rehabilitációs
központokat láttam magam előtt. Amikor
meglendítettem a kardomat, és az első akhot
levágtam, igyekeztem elismételni magamnak, hogy
ezek már mind halottak.
Alig láttam Danielt, pedig csak néhány méterre volt
tőlem. A haja, vagy talán a kardja meg-megvillant,
ahogy egymás után kaszabolta le az egyre támadó
démonokat. Lisa, Talbot és Slade, akik a 150 méter
széles csatamező túloldalán voltak, innen egyáltalán
nem látszottak. De a felőlük felszálló por és gelal sav
mutatta, hogy legalább ketten közülük még mindig
harcolnak.
 Levágtam három újabb akhot és egy gelalt a
kardommal, és azon gondolkodtam, miért is
dolgoztam eddig karóval.
Csakhogy nem minden SK volt démon, vissza
kellett fognom az egyik csapásomat, nehogy egy urbat
kölyköt is levágjak. A fiú felhördült, és csaknem
azonnal átalakult a szemem előtt nagy, vilagosbarna
farkassa. Majdnem akkora volt, mint a vörös farkas,
akivel Daniel megküldött.
Aztán még több morgást hallottam Caleb seregéből,
s tizennégy ujabb fiú alakult at hatalmas farkassá.
Átalakulásuk gyorsaságát is a holdfogyatkozásnak
köszönhették.
Hihetetlen, mekkorák voltak ezek a farkasok, de
tudtam, ha Daniel átalakulna nagy, fehér farkassá,
még nagyobb lenne. De azt is tudtam, hogy a
holdfogyatkozás alatt nem engedi szabadon a fehér
farkast.
Caleb a serege közepén állt, és úgy nevetett, mint
egy eszement. Mivel az is volt.
 Most? – kiáltotta Brent a fülembe.
A SK-k elleni küzdelemben teljesen elfeledkeztem
róla. Vajon mióta kiabál a fülembe?
 Most! – válaszoltam, ahogy a hatalmas,
világosbarna farkas a fejem felé lendült.
Felé sújtottam a pengével, de ugyanebben a
pillanatban nagy csattanás rázta meg a levegőt, majd
egy golyó repült el a fülem mellett, aztán a
világosbarna farkas felvinnyogott. Ahogy beletépett a
golyó, vérző vállal esett a földre.
  Mondd meg Ryannak, hogy jobban vigyázzon! –
kiabáltam Brentnek. – Majdnem engem talált el!
 Ezek a golyók nem jól repülnek! – hallottam,
ahogy Ryan valahol a háttérben kiabálja Brentnek.
 Balra kell tartanod – mondtam, mert eszembe
jutott, mit mondott a vadász, akitől a puskát loptuk.
– A cél mellé kissé balra tarts, és akkor jó lesz!
Újabb lövés csattant, mire egy felém tartó gelal feje
szétrobbant. A teste még megtett öt lépést, mielőtt
zöld savvá fröccsent szét.
Megragadtam a legközelebbi akhot, és mögé
bújtam. Az akh felkiáltott, amikor a sav a bőréhez ért.
Aztán a démont nekilöktem egy fekete farkasnak,
amelyik széttépte. Nem foglalkozott azzal, hogy
ugyanazon az oldalon állnak.
A ház felé néztem, és megláttam Ryant, Zachet és
Brentet a hálószoba ablakában. Ryan és Zach a törött
ablakkeretben támasztották meg a puskáikat.
 Tűz! – kiáltottam.
Újabb puskalövések csattantak, és a Sötét Királyok
szétszóródtak. Megláttam Lisát, ahogy egy
homokszínű farkassal birkózik. Aztán a ház felől egy
nyílvessző csapódott a farkas véknyába.
Amikor felnéztem, láttam, hogy a ház tetején egy
Etlu áll íjpuskával. Aztán másik két íjász is melléállt,
minden a terv szerint ment. A jól megválasztott
helyről egymás után szedték le az akhokat.
Újabb lövések dördültek.
 Ne pazaroljátok a golyókat! – szóltam rájuk. –
Csak két dobozzal tudtam szerezni Mr. Daytől, mert
kifogyott belőlük, mivel csaknem az összeset odaadta
a farkasvadászoknak.
 Nem látod Calebet? – kérdeztem Brenttől. A
káoszban meglógott valahogy.
 Nem – felelte Brent.
Elkáromkodtam magam. Aztán a kör körül álló
tömegből sikoltást hallottam, és ijedten láttam, hogy
az SK-k üldözőbe veszik a körvigyázókat. Nem
érdekelte őket, hogy a vigyázók nem harcolnak.
Csakhogy számoltunk ezzel a lehetőséggel is, és Jude
Gabriellel együtt azonnal akcióba lendült, és a
lándzsásokat harcra vezényelték, hogy a nézőket
megvédjék.
 Most már látom – szólalt meg újra Brent. – Caleb
a kör északi szélénél van, a kukoricáshoz közel.
Felnéztem, de ahonnan én álltam, nem látszott.
 Célozzatok Calebre!
Újabb két lövés dördült.
 Nem tudjuk lelőni. Túl sok SK van körülötte.
Bólintottam. Naná, hogy a saját emberei mögé
bújik!
 Csak lőjetek felé! Dühítsétek fel, amíg rátok nem
küldi az em- bereit. Hiszen az a cél, nem?
Ugrottam, majd bukfencet vetettem, hogy
elkerüljem az egyik támadó vérfarkast. Aztán küzdeni
kezdtünk, ekkor azonban fegyvertűz és nyílvesszők
záporoztak a mező északi részére. Akhok kiáltottak,
gelalok hörögtek, és hallottam, ahogy Caleb
parancsokat kiabál. A démonhordák a ház felé
fordultak, kísérteties pillantásaik az ablakban álló
fiúkra szegeződtek – az én fiaimra. Már azok a
démonok is, akik eddig a körön kívül álló vigyázókat
támadták, a ház felé fordultak, a körmeiket
csattogtatták és a fogukat csikorgatták.
Az egyik démon hatalmasat rikoltott, majd vagy
ötven másikkal együtt rátámadt a házra.
Brent elkáromkodta magát, ahogy a támadókat
nézte.
 Maradj a helyeden! – mondtam. – Még ne!
Hallottam, ahogy Ryan is káromkodni kezd.
 Mindjárt! – mondtam.
A démonhorda elérte a ház hátsó verandáját.
Nekirohantak az ajtónak, az ablakoknak, és ellepték
a házat.
 Még mindig ne! – szóltam.
 Feljönnek a lépcsőn! – sikított Brent. Ő, Ryan és
Zach az ablakban álltak, ugrásra készen.
Amikor már majdnem minden démon beért a
házba, elüvöltöt- tem magam:
 Most!
A fiúk kiugrottak az ablakon az alattuk lévő
verandára, éppen abban a pillanatban, amikor a
démonok első hulláma elért a hálószobáig. Amikor
földet értek, olyan gyorsan elpucoltak, ahogy még
sosem láttam őket, nyilván az adrenalin és a
holdfogyatkozás kettős hatására. Zach elveszítette a
puskáját ugrás közben, de Ryan úgy szorította,
mintha az élete múlna rajta.
Az íjászok a másik oldalon menekültek le a tetőről.
  Robbants! – ordítottam, ahogy a fiúk elérték a kör
szélét.
Brent kinyújtotta a kezét, és lenyomta a kezében
szorongatott detonátor gombját. Mind lekuporodtak a
robbanást várva.
Semmi sem történt.
Brent lenézett a detonátorra. Újra megnyomta.
Megint semmi.
A démonok kimásztak a második emeleti ablakon,
készen arra, hogy elkapják zsákmányukat.
 Lekapcsolódott! – kiáltotta Brent. – Manuálisan
kell robbantanom!
 Brent! Ne!
De Brent addigra már a ház felé rohant. Kinyitott
egy fémdobozt, amit a veranda szélére erősített. A
formájából felismertem, hiszen ő maga mutatta meg,
hogy a dobozból egy drót vezetett a
robbanóanyagokhoz, amelyeket a ház alá helyezett el.
 Ne aggódj! Lesz időm! – Ujjai gyorsan mozogtak a
dobozban.
Az ablakból akhok és gelalok ugrottak le a
verandára.
Ryan és Zach mellém értek.
 Siess! – kiabáltunk Brentnek.
 Megvan! – Becsukta a fémdobozt, és rohanni
kezdett a hamarosan bekövetkező robbanás elől. Az
öklével úgy csapott a levegőbe, mint Rocky Balboa.
De még mielőtt a mozdulatot befejezhette volna, egy
gelal ragadta meg hátulról, és a nyakánál fogva
felhúzta a verandára.
  Ne! – kiáltottam.
Brent felé futottam, de még félúton sem voltam,
amikor a ház felrobbant előttem.
Hihetetlen gyorsan történt, egy szempillantás alatt.
Amikor a fénylő villanás ellen lecsuktam a
szempillámat, Brent, a ház és a démonok még ott
voltak. Amikor kinyitottam, már semmi sem volt
sehol.
Brent sem volt sehol.
Semmi nem maradt belőle, csak a lángok,
amelyeket teremtett.
 Harminchetedik fejezeT

HARMINC MÁSODPERCCEL KÉSŐBB

Semmit sem hallottam, csak valami szörnyű,
hányingert keltő csengést a fülemben. Felállni sem
tudtam, annyira szédültem, s újra és újra térdre
estem.
 Ne! – futott el Ryan mellettem, de igazából nem
hallottam a hangját a csengéstől, csak a száján
láttam, hogy ezt mondja. Éreztem a belőle áradó
fájdalmat, ahogy a ház lángoló maradéka felé rohant.
Kinyúltam, megpróbáltam megállítani, nem akartam,
hogy túl közel menjen, de nem tudtam. Lemészárolt
két akhot, akik elmenekültek a lövései elől, majd a
tűz előtt a földre rogyott.
Előreestem a földre, fejemet a szénába fúrtam.
Kiszedtem a fülemből a fülhallgatót, majd a fülemre
szorítottam a kezemet. Gyógyító erőmet saját
dobhártyám felé fordítottam, és arra koncentráltam,
hogy szűnjön már meg a lüktető, dobogó fájdalom.
Aztán a csengés elhalkult, a fájdalom csípős szúrássá
mérséklődött, és végre hallottam annyira, hogy
megértsem, valaki a nevemet kiáltja.
 Igazából nem is egyvalaki, döbbentem rá, amikor
fel-emelkedtem a földről, és végignéztem a csatatéren.
A mozdulat arra emlékeztetett, mint amikor Caleb
raktárában a földre tepertek, és ettől ismét
megszédültem. A kihívó kör szinte félelmetesen üres
volt. A legtöbb akh és gelal megsemmisült Brent
robbanásában.
Néhányan maradtak csupán, ők Calebet védték a
kör északi részén, illetve a körben elszórva
védekeztek. Az égő házból felszálló füstben öt túlélő
vérfarkast számoltam össze. Vajon hányán pusztultak
el a küzdelemben, hányán menekültek a hegyekbe a
robbanástól?
Daniel egyike volt azoknak, akik a nevemet
kiabálták. Két nagy farkassal harcolt, s láttam, ahogy
a szája mozog. A farkasok mintha meg akarták volna
akadályozni, hogy hozzám jöjjön. Küzdelmük véres
volt, és ahogy összecsaptak a levegőben, Daniel
kardjával a végtagjaik felé sújtott. Mintha minden
olyan szörnyen lassan történt volna.
Valószínűleg az sem volt szerencsés, hogy az
egészet fejjel lefelé néztem.
Talbot is a nevemet kiáltotta, és amikor
elfordítottam a fejem, őt is láttam. Lisával együtt két
másik szörnyű farkassal harcoltak. Sőt, még Slade és
Zach is, akik a pár, még életben maradt démonnal
harcoltak, a nevemet üvöltötték. Úgy integettek felém,
mintha jelezni akarnának valamit. De a robbantástól
annyira kába voltam, hogy az agyam túl lassan
fogadta be az információt.
 Hasra fordultam, hogy végre normálisan lássak, és
megláttam, hogy valaki felemelt lándzsával a kezében
felém fut, míg a másik kezével int. Jude volt az. De
miért lépett be a körbe?
Aztán a szavai végre elértek az agyamig.
 Grace, menekülj!
Feltérdeltem, épp akkor, amikor Jude a vállam
fölött elhajította a lándzsáját. A lándzsa beleütközött
valamibe, aztán egy farkas hörgését hallottam.
Amikor elfordítottam a fejem, egy hatalmas pofát
láttam, ahogy megragadja a ruhám gallérját. Aztán a
farkas felrángatott a földről, majd négy nagy ugrással
elvonszolt a kör szélére. A foglya voltam. Az egyik
mellső lábába fúródott lándzsát mintha meg sem
érezte volna.

EGY HOSSZÚ SIKOLTÁSSAL KÉSŐBB

A barna farkas ledobott földre, én pedig jól beütöttem
a csípőmet a kemény talajba. Amikor felnéztem,
egyenesen Caleb Kalbi sárga, gyilkos tekintetével
akadtam össze.
Arcán gonosz mosoly ült, vörösen izzó szemével
leginkább hátborzongató lidérclámpásra
emlékeztetett. A kör északi része mellett voltunk, a
fáklyák során belül. Táncoló fényük ijesztő
árnyékokat keltett.
 Örülök, hogy meghallgattad az üzenetemet –
mondta. Felálltam, hogy rátámadjak, de két gelal
megragadta a jobb, két akh pedig a bal kezemet.
  Hol van? – ordítottam Calebre. – Hol van James?
Eljöttem, harcoltam. Ahogy akarta. De azt mondta,
hogy elhozza! Akkor hol van?
Caleb belehajolt az arcomba.
 Nemsokára megtudod.
Felsikoltottam, és megpróbáltam lefejelni Calebet,
de a karomat fogó démonok visszarántottak. Olyan
erősen húztak, hogy arra gondoltam, ketté akarnak
tépni.
Caleb felröhögött.
 Azt hiszed, elég erős vagy ahhoz, hogy legyőzz?
Fájdalmasan felnyögtem.
– Azt akarja, nem? Ezért akarta, hogy beálljak a
körbe, hogy meg tudjon küzdeni velem!
 Azért akartam, hogy beállj a körbe, hogy
legyőzzelek. Vagy így, vagy úgy. – Megnyalta a száját.
– Eljöttél a házamba. Elloptad a fiaimat. Miattad el
kellett hagynom a bázisomat. Most megfizetsz érte.
Először megöllek, aztan Danielt is megölöm mindenki
előtt. És akkor mindenki tudni fogja, hogy Kaleb
Calbi a legerősebb urbat.
Caleb szavai alátámasztották, amit mindig is
sejtettem. Megaláztuk a saját házában, a saját falkája
előtt, és most bosszút akar állni, mégpedig a lehető
legnyilvánosabban. Hogy az urbatok előtt megőrizze a
méltósága látszatát.
Ezért nem ölt meg, amikor éjszaka megtámadott.
Megengedte – legalábbis ő így gondolta –, hogy eddig a
pillanatig életben maradjunk. Furcsa volt, hogy az
üzenete nem parancsolta meg, hogy Talbot is
harcoljon. Hiszen régi bétája volt a legnagyobb
árulója. De talán úgy gondolta, Talbot mindenképpen
harcolni fog. Ahogy Daniel is. Gondolataim a
barátaim felé fordultak. Fogalmam sem volt, mi
játszódhat le a démongyűrű körül, amely engem és
Calebet teljesen körülvett.
Caleb csettintett egyet az ujjával, mire az akhok és
a gelalok megint megrántottak két, ellenkező irányba.
Felsikoltottam.
Caleb csalódottan fintorgott.
 Túl gyenge vagy – mondta, miközben körülöttem
körözött. – Elveszed tőlem az egésznek az élvezetét.
Túlságosan emberi vagy. Nincs benned elég tűz. Elég
hatalom. Hagynod kellene, hogy előjöjjön a farkasod,
hadd játsszunk. – Szélesen, gonoszul rám mosolygott.
– Akkor aztán tényleg szórakozhatnánk egyet.
A farkasom mintha meghallotta volna, hogy
megemlítik, szinte megbolondult a fejemben. Semmi
mást nem akart, csak megtámadni Calebet.
Engedj ki! – ordította. – Fogadj már el!
A testem remegett és felnéztem a holdra. Már a fele
vörös volt, ereje egyre hatalmasabb lett. Úgy éreztem,
mintha egyenesen engem vett volna célba.
Megpróbáltam a fülemben lógó holdkövekre
koncentrálni, de pulzálásuk most távolinak és
gyengének tűnt a fejemben ordító farkashoz, a
holdfogyatkozás farkasához képest.
Engedj szabadon!
Eszembe jutott, mit mondott Talbot a
holdfogyatkozás erejének felhasználásáról.
Hátrafeszítettem a fejem, felnéztem a holdra, für-
dőztem a sugaraiban.
 Ne küzdj ellene! – mondta Caleb. – Látom a
szemeden. Te is akarod. Fogadd el a hatalmat!
 Majd én mutatok neked hatalmat – mondtam, és
az energiát a karjaimba koncentráltam.
Behajlítottam, majd egy gyors mozdulattal
kinyújtottam őket. Az engem lefogó akhok és gelalok
elszálltak a levegőben. A körön kívül értek földet, a
vigyázók pedig azonnal elintézték őket a lándzsáikkal.
Caleb valamilyen parancsot vakkantott, mire az
összes démon rám támadt. Megragadtam az egyik
fáklyát, kitéptem a talajból, és egyszerre három
démont is leszúrtam vele. A két farkas és a fekete
farkas, amelyik eddig ottmaradt, felsikoltott, kifutott
a körből, majd eltűnt a kör melletti kukoricásban.
Caleb most egyedül volt, démon követői nem vették
már körül. Felüvöltött, a földre vetette magát, mintha
hisztizni készülne, de rúgni és sikoltozni kezdett,
majd egy hatalmas barnásszürke farkassá alakult.
Óriás mancsaival belemart a földbe és felállt. Szinte
áradt belőle az erő, ahogy lenézett rám. Pofája elnyílt,
felmordult. Akkora fogai voltak, mint a hüvelykujjam.
Ó, hogy az a rohadt...
Caleb felém sújtott az egyik mancsával. Elhajoltam
előle, megfogtam egy másik fáklyát, majd, mielőtt
megfordulhatott volna, a hátára ugrottam, és a fejére
sújtottam. Annyi történt csupán, hogy a bambusznyél
szilánkokra tört. A farkas ordított, és felugrott, hogy
levessen magáról, majd pördült egyet. A pörgéstől
megláttam a barátaimat, akik sajat harcaikat vívták
az óriási farkasokkal.
A farkasnak végre sikerült lelöknie magáról,
elszálltam a feje fölött, es belezuhantam a kör
közepén álló emelvénybe. Éreztem, ahogy a jobb
lábam legalább három különböző helyen eltörik,
amikor a széléhez csapódott.
Aztán kiáltást hallottam, és Jude támadt Calebre.
Kezében a pallosomat szorongatta, és Caleb felé
sújtott, de ő mancsának egyetlen csapásával
félresodorta. Jude jó néhány méternyi repülés után
az oldalára zuhant.
A barnásszürke farkas az emelvény felé vetette
magát. A hátam mögül futó lépések zaját hallottam.
Amikor hátrapillantottam, láttam, hogy Daniel rohan
az emelvény felé. A farkas a levegőbe emelkedett,
éppen akkor, amikor Daniel is elrugaszkodott az
emelvény széléről, és a farkasra vetette magát.
Pont fölöttem csattantak egymásnak, és Daniel
még fönt megsorozta pár ütéssel és rúgással. A farkas
átölelte mancsaival Danielt, így együtt zuhantak a
földre. A farkas a becsapódástól elengedte Danielt,
aki gyorsan elgördült, majd felállt, és az újabb
támadásra várva a farkasra nézett.
Dühös ordítást hallottam, és megláttam, hogy
Talbot belevág egy nagy fekete farkasba az istálló
mellett. Aztán kihúzza a pengét, és rohanvást felénk
közeledik, miközben csatakiáltást üvöltve lengeti a
pengét a feje fölött.
 A barnásszürke farkas újra Danielre támadt.
Daniel felugrott a levegőbe és átfordult – mintha
szaltózott volna –, és ahogy meg-pördült, a farkas
fejét a két lába közé kapta, majd a fejénél fogva
megforgatta. Amikor elengedte, és földet ért, a
csodával határos módon állva maradt, míg a farkas
pörögve elszállt. Egyenesen Talbot előtt csapódott a
földbe. Talbot belevágta a kardját a farkas
mellkasába.
 Ne! – kiáltott Daniel Talbotra. – Caleb az enyém!
A barnásszürke farkas elhengeredett Talbot elől,
akinek a kardja mélyen a földbe fúródott.
 Caleb ölte meg a szüleimet! – ordította Talbot, és
megtörölte a homlokát. – Egész életemben erre a
pillanatra vártam! – Elengedte a kard markolatát, és
úgy, ahogy volt, puszta kézzel esett neki a farkasnak.
Szerettem volna feltápászkodni és felállni az
emelvényre, de a lábam nem engedett. Aztán
valahonnan Slade és Lisa mellém léptek és
felsegítettek. Fogalmam sem volt, honnan kerültek
elő.
A barnásszürke farkas a fogával elkapta Talbot
karját, és ellódította. A bestia felállt, hogy
utánaugorjon, de Daniel hatalmas, természetfeletti
ugrással rávetette magát, megragadta a vállánál
fogva, úgy, hogy a csattogó fogak éppen nem érték el
az arcát. Karmai viszont végigszántották a ruháját.
Aztán Daniel hatalmas erőfeszítéssel eldobta a
farkast, aki jó messze repült, majd háttal
nekicsapódott a földnek. Ekkor Talbot felpattant, és
még mielőtt a farkas felállhatott volna, átkarolta a
nyakát. A bestia vonyított és nyüszített, a mancsaival
kaparni kezdett, de nem tudott kitörni Talbot
erőteljes szorításából.
 Most meghalsz, Caleb – hörögte Talbot a farkas
képébe. Megszorította karját a farkas nyaka körül.
Nem ez lesz az első alkalom, amikor a szemem előtt
töri ki valakinek a nyakát.
 Ne! – kiáltott rá Daniel, és megragadta a kardot,
amit Talbot a földben hagyott.
 Hogy érted, hogy ne? – kérdezte Talbot
összeszorított foggal, miközben Daniel egyik lábával
rálépett a farkas mellkasára, és a kardot a pofájaba
nyomta úgy, hogy a hegye csak pár milliméter- nyire
volt a homlokától.
 Változz vissza! – parancsolt rá a farkasra, és a
hangjából áradó erőtől megremegett a levegő. – Hol
van James? Változz vissza, és mondd meg! – Lassan
visszahúzta a kardot, mintha a farkas fejébe akarná
nyomni. – Változz vissza azonnal!
A farkas teste megremegett, majd visszaváltozott
emberré. Daniel most fél lábával Caleb emberi testét
nyomta a földre, és Talbot karja is még a nyakát
szorította.
 Áruld el, hol a fiú! – követelte Daniel. A hangját
lehalkította, nagyon kellett figyelnem, hogy
meghalljam, mit mond. A tömeg, amely a robbanás
után szétszóródott a földeken, a harc végét várva
lassan közelebb araszolt a körhöz. Ryan végre el
tudott szakadni a tűztől, ahol eddig gyászolt, és felállt
az emelvényre mellém és a többiek mellé. Jude is
felénk sántikált, kezével véres oldalát markolta.
Caleb felnevetett, de a nevetése fuldokló és
erőltetett volt, nem az a mániásán örömteli, mint
korábban.
 Néhányan a fiaim közül vigyáznak a kölyökre. Az
a parancsuk, hogy öljék meg, ha meghalok.
Talbot szorosabbra fogta karját Caleb nyaka körül.
 Hazudsz! Ez nem volt benne a tervben!
 A tervben? – kérdeztem.
 Mindig van egy biztonsági tervem – nyögte ki
Caleb. – Ha megölsz... akkor meghallod majd... a
gyermek halálsikolyait...
 A sikolyait – mondtam, és törött lábamon
megpróbáltam előrelépni, de megrogyott alattam.
Slade elkapta a karomat. – Ha halljuk a sikolyait –
suttogtam neki –, az azt jelenti, hogy itt van. Hogy itt
van valahol a birtokon!
Slade leültetett az emelvényre.
 Megkeressük, ne aggódj! – mondta, és intett a
többieknek, hogy kövessék.
Ryan a kezembe nyomta a puskát.
 Vész esetere – mondta. – De már csak két golyó
van benne.
Lisa az istálló felé indult, Ryan a ház még mindig
lángoló romja felé, míg Slade a kukoricás irányába.
Jude lassan, az oldalát fogva a nézők felé.
Újra Daniel, Talbot és Caleb felé fordítottam a
figyelmemet.
  Rosszul látod – mondta Daniel indulatosan, a
kardját még mindig Caleb fejének nyomva. – Ha
megsérül a fiú, te magad könyörögsz majd, hogy
abbahagyhasd a sikoltozást. Most pedig mondd meg,
hol van!
Caleb gonoszul elmosolyodott.
 Azt hiszem, édes fiam, ezt hívják patthelyzetnek.
Erősen koncentráltam, hogy telepatikus üzenetet
küldjék Danielnek, és elmondjam neki, hogy már
keressük Jamest. Nem akartam kiabálni, hátha azzal
ötletet adok Calebnek, nem akartam okot adni neki a
harcra, vagy ami még rosszabb, arra, hogy James
megölésére jelt adjon. Csak pár percig kell Calebet
szóval tartanod, üzentem gondolatban Danielnek.
Reméltem, hogy érzi, amit üzenek.
 Csakhogy én utálom a patthelyzeteket – jelentette
ki Talbot, majd olyan erővel feszítette meg a karját,
hogy eltörte Caleb nyakát, aztán gyakorlatilag letépte
a fejét a testéről. Caleb megrándult, és teste
visszaalakult a hatalmas barnásszürke farkassá.
Talbot elengedte, és hátrébb lépett, hagyta, hogy a
farkas feje természetellenes szögben a földre hulljon.
A kezemet a szám elé kaptam, hogy a sikoltásomat
visszafojtsam. Egyet azonban így is hallottam, egy
kisgyerek szánalmas sikolyait, amelyek valahonnan a
kukoricásból jönnek, a kihívó körön kívül. Aztán a
kukoricamező lángolni kezdett.
Jude a nézők között állt, de most a kiáltások felé
fordult.
 James!
 Daniel felkapta a fejét, és Talbotra ordított.
 Miért tetted? A kisfiú... most miattad ölték meg!
Talbot még mindig Caleb teste mellett térdelt a
szénán.
 Sosem mondta volna el. A fiú gyakorlatilag már
halott volt.
Zokogni kezdtem. Daniel felém pillantott, mintha
érezné a fájdalmamat, aztán Talbot felé pördült, és
rászegezte a kardot.
Éreztem Daniel fájdalmát is az enyém mellett, és
hogy nem tudja eldönteni, döfje le vagy sem. Add meg
magad vagy meghalsz, gondolta.
De mindketten felkaptuk a fejünket, amikor egy
kiáltást hallottunk a kukoricásból.
 Megtaláltam! – hallottuk Slade hangját. – Megvan
James!
 Hála istennek. – Ismét eltakartam a számat.
Szerettem volna megkönnyebbülést érezni, de még
mindig egy égő kukoricafal állt köztem és az öcsém
között, és Slade tartotta a kezében.
Jude rohanvást indult a kukoricalabirintus
bejárata felé. Azt kívántam, bárcsak követhetném.
 Reménykedj abban, hogy a fiú életben marad! –
kiabálta Daniel Talbotnak. – Most pedig add meg
magad! – Egy igazi alfa minden hatalmával fölé
magasodott.
Talbot visszameredt rá, zihálás hullámzott végig a
testén. Aztán megmozdult, hogy egy térdre álljon, és
öklét a földre fektette. Amikor pedig már úgy nézett
ki, hogy Talbot meghajtja a fejét Daniel előtt, Jamest
magához szorítva Slade rohant elő az égő
kukoricásból. Kormos, égett ruhája csattogott
mögötte, ahogy sietve menekült a tűz elől.
 James biztonságban van! – kiáltottam fel.
Daniel feléjük fordult.
Talbot pedig előrelendült.
 Sosem adom meg magam neked! – kiáltotta, és
Danielre támadt, s még mielőtt Daniel
megmozdulhatott volna, kiütötte a kardot a kezéből.
Daniel erre megragadta, és birkózni kezdtek.
 Tényleg azt hitted, hogy behódolok neked? –
kérdezte Talbot harc közben. – Hogy az ölebed leszek?
Amikor Caleb bandájában voltam, akkor is én
irányítottam mindent. Még azután is, hogy
otthagytam. Azt hiszed, hogy Calebnek volt annyi
esze, hogy kitervelje a parókia elleni támadást? Hogy
megszervezze a mait? Végig én voltam.
 Erre nem lennék olyan büszke – mondta Daniel,
és belevágott Talbot vállába. – Caleb elbukott.
 Mert azt akartam, hogy elbukjon. Mindig is
tudtam, hogy meg fogom ölni ebben a körben, aztán
megölöm az első kihívót is. Igaz, eredetileg azt hittem,
Gabriel lesz az, nem te. De ez így még jobb.
Tessék? Talbot egyszerre volt Caleb ellen és
ellenünk? Kijátszott bennünket egymás ellen? Amíg
ez a pillanat el nem jött?
Kellett pár másodperc, hogy mindezt feldolgozzam,
de igazából nem lepődtem meg. Mindig is furcsa volt,
hogy Talbot Calebnek dolgozik, annak ellenére, hogy
tudja, ő ölte meg a szüleit. És valójában amióta
tudtam, hogy a Sötét Királyok közé tartozott, nem
bíztam meg benne teljesen. Csak az sem hangzott
igaznak – és ez még mindig megzavart egy kicsit hogy
Talbot végig ellenünk volt. Azt hiszem, valahol
legbelül elhittem, hogy szerelmes belém. És, bár
semmilyen módon nem viszonoztam az érzéseit, nem
tudtam elhinni, hogy mindaz, amit róluk mondott,
hazugság volt. Elhittem neki, hogy mindent
megtenne, hogy az életem része maradjon, akár még
azt is, hogy a segítségével lehessen Daniel az új alfa.
Talbot változtatott a harci módszerén, wing chun
ütéseket és védéseket alkalmazott Daniel ellen. Ez
olyan technika, amely közel tartja az ellenfelet. De
Daniel visszaadta a verést, ütött és védett, védett és
ütött. Daniel erősebb és nagyobb is volt Talbotnál, de
a wing chun pont a kisebb harcos taktikája, és
Talbotnak végül sikerült egy nyitott tenyeres ütést
mérni Daniel mellkasára. Csakhogy nem taszította
hátra, ahogy számítottam, hanem megragadta Daniel
mellén a ruhát, majd dühösen felordított. Arca a
vörös hold felé fordult, és láttam, ahogy annak ereje
végigsöpör rajta, a kezén, és a kezén keresztül Daniel
mellkasán.
Daniel szája elnyílt, mintha fel akarna sikoltani
fájdalmában, de hang nem jött ki belőle. Karjait
mintha az oldalához ragasztották volta, vagy mintha
kővé vált volna. Láttam a fájdalmat és a döbbe- netet
a szemében, és tudtam, hogy megbénult. Talbot
arcára kiült a teljes koncentráció, aztán újra
felpillantott a holdra, majd megint nekifeszítette
tenyerét Daniel mellkasának.
Mi a fenét csinál Talbot?
Azt hittem, Daniel kiáltott fel, aztán rájöttem, hogy
éreztem a fájdalmát, nem pedig hallottam. Vér öntötte
el a vállát, és átitatta aranyszínű talárját. A vér abból
a sebből származott, ahol az ezüstgolyó
megsebesítette. Újra éreztem magamban Daniel néma
sikolyát, és láttam, hogy a frissen gyógyult seb
felszakad a csuklóján. Ezt akkor kapta, amikor az
ostoros kihívó ütését felfogta, hogy Antont
megmentse.
Talbot dühtől eltorzult arcára néztem. Ahogy
felnézett a vörös holdra, az jutott eszembe, hogyan
merítettem én is erőt belőle, hogy Caleb démonjait
eltaszítsam magamtól. Aztán a kezére fordult a
tekintetem, amelyet Daniel mellkasához nyomott.
Daniel teste úgy remegett és reszketett, mintha
valami belülről próbálta volna széttépni.
 Ez lehetetlen. – Nem kaptam levegőt, és a tüdőm
égni kezdett. Feltápászkodtam, bár sikítanom kellett,
annyira fájt a törött lábam. De most nem volt idő a
gyógyuláson gondolkodni. Éreztem, hogy Daniel a
segítségemet kéri. Meg kell állítanom Talbotot,
mégpedig azonnal.
– Állj! – ordítottam. – Tudom, mit csinálsz, Talbot!
Azonnal hagyd abba! – Azzal ráemeltem a fegyvert,
amit Ryan nyomott még a kezembe.
Talbot álla megfeszült, de nem engedte el Danielt.
Megremegett a testem, ahogy Daniel fájdalmát
átéreztem. Talbot arra használta a
holdfogyatkozásban rejlő erőt, hogy az összes
gyógyító, azaz inkább romboló energiáját Daniel ellen
fordítsa, dühét és mérgét Danielbe sugározza. A
benne élő farkassal belülről támad rá. És azt állította,
hogy azért akarja tudni, hogy engem megmentsen, ha
kell. Rólam hazudott érzelmeit arra használta, hogy
becsapjon.
Daniel arcán véres seb szakadt fel, majd a kezén is
egy. Bizonyára olyan sérülések, amelyeket a harc
folyamán szerzett, majd gyógyított meg. Tépett
ruháján oldalt is vérfolt növekedett, ahol Caleb
belekapott a karmával.
 Még mindig azt akarod, hogy megadjam magam
neked? – kérdezte Talbot Danieltől. – Vagy ássak
kicsit mélyebbre? Vajon milyen régi sérülések vannak
még ezen a testen? Ha jól emlékszem, egyszer szíven
is szúrtak, megpedig egy ezüsttőrrel. Legalábbis azt
állítják rólad.
 Ne, Talbot! – sikoltottam. – Meg ne próbáld! Ne
csináld!
 Mi a baj, Grace? Talán nem akarod, hogy
átlyukasszam a szeretett Danieled szívét? Pedig az a
lyuk lenne, amelyet még te vájtál bele!
Felemeltem a puskát. A lézer irányzék vörös pontja
fekete ingén táncolt fel-le, amivel elárulta, mennyire
remeg a kezem. Még soha senkire nem fogtam
fegyvert.
 Ebben ezüstgolyók vannak. – Kettő legalább. – És
tudom, hogyan kell használni.
 Talbot felnevetett. Fura, súlytalan hang volt,
tudtam, nem akarja túlságosan elfordítani a figyelmét
Danielről.
 Talán éppen ez a lényeg, Grace. Talán tényleg azt
akarom, hogy lelőj. Vagy legalábbis le akarj lőni.
 Ezzel mit akarsz mondani?
 Jó vagyok abban, hogy kihozzam az emberekből a
farkast. Ezt nem mondta el neked Caleb? Kiforrottabb
stílusom van, mint neki. Én a problémák mélyére
hatolok – nyomta kezét még erősebben Daniel
mellkasának, akinek egyébként mozdulatlan teste
ösz- szerándult.
 Ne! Kérlek, hagyd abba! Mit akarsz?
 Évekig azt hittem, hogy azt akarom, hogy Caleb
meghaljon, és bosszút álljak Sirhan falkáján azért,
amiért nem védték meg a szüleimet. Gyerekkorom óta
ezt akartam, de Caleb most halott, és nemsokára
Sirhan falkájának az alfája leszek, ahogy terveztem is.
Csakhogy az a probléma, hogy miattad már ennél is
többet szeretnék. – Arca megrándult, és mintha
megbánás suhant volna át rajta egy pillanatra. – De
ha Daniel meghal, talán megkapom azt, amit a
legjobban szeretnék.
 Szóval végig hazudtál! Már a raktár óta csak
hazudtad, hogy az oldalunkon állsz. És, mi van azzal
a szöveggel, hogy szeretsz, és hogy megjavítottalak?
 Tényleg hatással vagy rám – felelte. – Miattad
valóban meg akartam változni. – A szeme sarkából
rám nézett. – Amióta elhagytuk a raktárat, csak téged
akarlak, Grace. Ketten együtt tökéletesek lennénk.
Harcolnánk a démonok ellen. Megmentenénk az
éjszakát. Most már csak te vagy, akit szeretnék. Még
megjavulni is megpróbáltam miattad. De te nem
hagytad, hogy megváltozzam. Nem bocsátottál meg.
Elszorult a torkom, mert tudtam, hogy Talbotnak
igaza van. Igazából sosem bocsátottam meg neki. Ő
nem kapott tőlem másik esélyt, mint Jude és az
elveszett fiúk. Én hoztam ezt az egészet a saját
fejünkre.
 És mi van, ha most megbocsátok? – kérdeztem
csikorgó fogakkal. – Elengeded Danielt, és én adok
neked még egy esélyt...
 Már túl késő – rázta meg a fejét Talbot. –
Elárultad, hogy te mindig Danielt választanád –
folytatta. – Rávettél, hogy akarjalak, aztán
megtagadtad magad tőlem.
 Akkor fordultál ellenünk? – kérdeztem. – Te
mondtad a Sötét Királyoknak, hogy itt leszünk a
partin, hogy aztán a segítségünkre siethess, nem?
Hogy visszanyerd a bizalmunkat. Aztán meg
figyelmeztetted az SK-kat, hogy kicsit meg akarjuk
nyújtani Sirhan életét. Miattad, és nem Jude miatt
támadták meg a parókiát.
 Nem volt nehéz – mondta. – Caleb sosem jött rá,
hogy játszom vele. Csak annyit kellett tennem, hogy
megkeressem az egyik akhját, és hagyjam, hogy
kiolvassa a gondolataimat. Vagy legalábbis azokat a
gondolatokat, amelyeket meg akartam osztani vele.
Én adtam át neki a parókia támadásának tervét, hogy
Sirhant megöljék. A holdfogyatkozas erejét nem
akartam elvesztegetni, ezért rávettem az SK-kat, hogy
Sirhan halálával hozzák előrébb a szertartást.
Calebnek fogalma sem volt arról, hogy meg akarom
ölni, ha ma este idejön.
 És James? Az is a terved része volt? –
Megigazítottam a puskát a kezemben úgy, hogy a
lézerpötty most egyenesen a mellkasán legyen.
 Nem, az Calebé volt. Magától rabolta el a kicsit.
 De, ha te nem hívod oda őket éjszakára, akkor
nem tette volna.
James majdnem meghalt Talbot miatt. A
Calebbel folytatott küzdelem óta képes voltam
visszatartani a fejemben lakó farkast, de a hangja
most úgy visszhangzott, mintha egy üres folyosón
kiabálna. És most megöli Danielt, ha nem állítod
meg!
 Én úgy látom – mondta Talbot –, hogy vagy
leereszted a puskát, és hagyod, hogy megöljem
Danielt. Vagy eldöntöd, hogy megölsz, és vérfarkas
lesz belőled is, mint belőlünk. Nem lesz több Isteni
Ajándék-féle szarság.
 És akkor, mi lenne? Azt hiszed, ha Daniel nem
élne, hirtelen beléd szeretnék? Vagy ha átalakulok
farkassá, jobban tetszel majd? Mert akkor már én is
gonosz leszek, és egy hozzád hasonló gonoszra lesz
szükségem? Tényleg azt hiszed, hogy ez így működik?
 Megéri megpróbálni – felelte Talbot. – Nincs
veszítenivalóm. Szerintem még azelőtt farkassá válsz,
mielőtt a ravaszt meg-húznád. Sokszor láttam, hogy
működik. Caleb mindig megpróbálta siettetni az
egészet, de én ismerem az áldozataimat. Tudom, hogy
vegyem rá őket a megadásra. – Talbot ismét Daniel
mellkasához nyomta a kezét, és újabb adag negatív
energiát koncentrált belé. Éreztem Daniel fájdalmát
és tehetetlenségét, ahogy az erő megbénítja, és
képtelen Talbotot megállítani. Talbot keze alól vér
ütött át a ruháján.
Miközben probáltam a farkas üvöltözését
elhallgattatni, a puska megremegett a kezemben. A
farkas azt akarta, hogy engedjem szabadon, hogy a
fogaimat Talbotba mélyesszem. Hogy tépjem fel a
torkát mindazért, amit tett. Mindazért, amit
Daniellel tesz...
Talbotnak igaza volt. Túl jól ismert. Pontosan
tudta, mi játszódik le bennem. Tisztában volt vele, mi
az, ami átlök a túloldalra. Kényszerít rá, hogy
megadjam magam a fejemben lévő farkasnak. Én
magam mondtam neki. Mindig Danielt fogom
választani.
 Na, hogy döntesz? – kérdezte Talbot. – Ha
elengedsz, én biztosan megölöm.
Felemeltem a puskát, és úgy céloztam, hogy a
lézerpötty pont Talbot szíve fölött álljon.
 Meghoztam a döntést.
Talbot még csak nem is pislantott.
 Tudod, hogy csak annyi kell, hogy akarj ölni,
máris elveszíted magad.
 Tudom – feleltem, és meghúztam a ravaszt.
Az ezüstgolyó kirobbant a tárból
 Nem bánok semmit... gondoltam, ahogy a golyó
Talbot vállába csapódott. Talbot felsikoltott, elengedte
Danielt, és hátratántoro- dott. Az égő sebre
tapasztotta a kezét, miközben szemében döbbenet és
harag váltakozott.
 Csakhogy az a helyzet – mondtam Talbotnak –,
hogy nem akarlak megölni. Csak megállítani. Ezek a
golyók a céltól balra csapódnak be. – Másodszor is
meghúztam a ravaszt, és előttem az egyik térdét. A
kemény földre esett, üvöltött és remegett
fájdalmában.
Ledobtam a puskát, majd négykézláb Danielhez
másztam, mivel nem tudtam ráállni a törött lábamra.
De akkor már Jude is ott volt, magához emelt, és
odavitt, ahol Daniel feküdt a szénán.
Letett, majd ketten együtt ülő helyzetbe
támasztottuk Danielt. Az arcán lévő sebből vér
szivárgott. De ennél sokkal jobban aggasztott az
ingen levő verfolt. Feltoltam, és csodálkozva láttam,
hogy csupán az újra kinyílt vállsebből folyt oda a vér.
Mellkasán semmilyen seb nem volt.
 Semmi baj – mondta Daniel a fogát csikorogva. –
A szívemet nem tudta megsebezni.
 Miért?
 Mert ez a szív soha nem sebesült még meg.
Bólintottam, mert értettem.
 Ezt hogy érted? – kérdezte Jude. – Lemaradtam
valamiről?
– Amikor tavaly leszúrtam Danielt, ő urbat volt két
szívvel, az egyik a másik fölött. De amikor megöltem a
démont, Daniel gyakorlatilag újjászületett.
Tökéletesen. Ez a szív, ez az egyedülálló szív soha
nem sebesült meg. Nem volt rajta újra feltéphető seb.
Daniel mellé ültem, majd kisegítettem a talárjából,
hogy alaposabban megnézzem a vállát.
 Vizet – mondta Daniel. – Teljesen kiszáradt a
torkom.
 Hozom – állt fel Jude, hogy hozzon neki inni.
 Köszönöm, testvér – mondta Daniel, és mielőtt
Jude ellépett volna, kezet fogott vele.
 Szívesen... testvér – szorította vissza Jude Daniel
kezét, majd megfordult, és indulni akart.
– Akkor a szíve megérdemli, hogy megsebesüljön –
hallottam egyszerre Talbot hangját. Arrafelé néztem,
ahol az előbb még a porban hentergett. Közben két
lépésnyit jobbra mozdult. Kezét hátravonta, és már
repült is az ezüsthegyű lándzsa Daniel mellkasa felé.
A kezem beleakadt Daniel ruhájába, nem tudtam
elég gyorsan mozogni. Aztán Jude felkiáltott, és
Daniel elé vetette magát.
Kiáltása sikoltássá változott, ahogy a lándzsa az ő
mellét tépte át, majd kijött a hátán. Az oldalára esett,
egyik keze kinyújtva, a másikkal a dárda nyelét fogta.
Kiszabadítottam a kezem, elengedtem Danielt, és
Jude-hoz kúsztam. Amikor felnéztem, láttam, hogy
Talbot sántikálva, botladozva menekül az égő
kukoricaföld felé. A vigyázók elengedték, tartották
magukat a szertartás szabályaihoz, hiszen
gyakorlatilag még mindig nem ért véget, de mielőtt
újra a bátyám felé néztem volna, mintha egy zöld
ruha villant volna Talbot mögött.
 Jude! – fordultam minden figyelmemmel a bátyám
felé.
Könyörögve nézett rám, majd gyengén megragadta
a lándzsa nyelét. A vér, amely a mellkasából ömlött, a
legrosszabb félelmemet támasztotta alá, legalább az
egyik szívét átdöfte a fegyver.
Mégpedig ezüsthegyű lándzsa.
Egyike azoknak a fegyvereknek, amelyek képesek
megölni egy urbatot.
 Jude, ne!
Megelőzött. A lándzsa elé vetette magát.
Megmentette Daniel életét.
 Gracie – mondta. – Kérlek... – Megpróbálta kezét a
kezemre tenni. A következő szavakat csak némán
tudta kimondani, és szemével folyamatosan
könyörgött.
Megráztam a fejem, majd magamhoz öleltem. Feje
hátracsuklott, szeme fennakadt. Kitapintottam a
nyakán az ütőeret. Még csak eszméletlen volt, nem
halott. Még nem. De a pulzusát már alig éreztem.
 Ne! Tarts ki, Jude! Minden rendben lesz. Minden
rendben lesz. – Danielhez fordultam, aki közben
térdre küzdötte magát.
 Megígértem neki. Megígértem, hogy minden
rendben lesz. Tennünk kell valamit. Meg kell
gyógyítanunk.
Eltörtem a lándzsa nyelét, majd a hegyet kitéptem
a hátából. Utána a határa fektettem, és kezem a
mellkasán lévő sebre nyomtam. Vér tört elő az ujjaim
közül, miközben megpróbáltam az összes pozitív
energiámat belésugározni.
 Segíts! – mondtam Danielnek. – Segíts! Egyedül
nem tudom!
 Gracie, nem lehet – mondta Daniel, és elhúzta a
kezem. – Az ezüstöt nem tudod meggyógyítani.
 De legalább próbáljuk meg! – kiabáltam rá és nem
hagytam, hogy elhúzza véres kezemet Jude
mellkasáról. – Segíts már, a fenébe is! Megígértük,
hogy segítünk neki!
Daniel elengedte a karomat, és a kezét a kezemre
fektette.
Könnyek folytak az arcomon, de teljes erőmmel
koncentrálni próbáltam. Felidéztem minden egyes
csodálatos pillanatot, amelyet vele eltöltöttünk.
Amikor ewokvárat építettünk a nappaliban, amikor
fát másztunk, vagy Kramer nagyapa tava mellett
ücsörögtünk és pecáztunk. Erő áradt ki a kezemből,
de nem volt elég. Másik emléket választottam, azt,
amikor Daniel és én öleljük Jude-ot a parókián, a
cellájában. Ahogy akkor éreztem magam, amikor
Jude a segítségünket kérte. Ahogy akkor éreztem
magam, amikor megtudtam, hogy végre hazajön.
Erő áradt az ujjaimból, át a mellkasába. Olyan
erővel tört ki a kezemből, hogy hátravetett. De amikor
felültem, és Jude-ra néztem, még mindig ott volt a
hatalmas, tátongó seb a mellkasán.
 Nem elég – mondta Daniel. – Nem tudod
meggyógyítani az ezüstöt. Nem tudod megmenteni.
 Jude kinyitotta a szemét, és pár ujját felém
nyújtotta, de a karját már nem tudta felemelni.
Ujjaimmal megsimogattam az arcán.
 Hallasz engem? Át tudsz alakulni farkassá?
Jude megpróbált beszelni, de szó nem jött ki. Végül
halványan bólintott.
 Akkor ez marad – mondtam Danielnek.
Jude teste remegni és reszketni kezdett, majd
megpróbált átalakulni. Kezemet a mellkasára
fektettem.
 Minden rendben lesz – mondtam, és
belésugároztam az erőmet, hogy legyen elég ereje
átváltozni.
Jude felsóhajtott, és az átváltozás befejeződött.
Most már egy szürke farkas feküdt a tenyerem alatt.
A tátongó seb összevérezte a bundáját.
 Hunyd le a szemed! – mondtam neki.
A farkas ibolyakék szemei lecsukódtak.
Felemeltem a törött lándzsát, és megszorítottam a
nyelet. Olyan sok energiát átadtam az előbb, hogy
Jude-ot meggyógyítsam, hogy alig tudtam a kezem
felemelni. Daniel megfogta a kezem, így most közösen
emeltük a lándzsát.
 Együtt – mondta.
Ketten emeltük fel a törött hegyet, majd sújtottunk
le vele a farkas testében tátongó nyílásba. A test
megrendült, aztán nem mozgott többé.
 Szeretlek – mondtam Jude-nak, és kihúztam a
lándzsát.
 Átöleltem a farkast, és a szívdobbanásaimat
kezdtem számolni.
Harmincig jutottam. Akkor a farkas eloszlott, és
ismét a testvérem teste feküdt a karomban.
Végül, ez volt az én szörnyű ajándékom, az én
gyilkos szeretetem. Hogy meggyógyítsam Jude-ot,
meg kellett ölnöm.
Vannak, akiket meg tudok gyógyítani, vannak,
akiket fel tudok támasztani, de másoknak – amilyen
Jude is – az egyedüli ajándékom a halál.
És azáltal, hogy neki adom, megmentem a lelkét.
Most már tényleg minden rendben lesz.
Addig tartottam Jude-ot, amíg már biztos voltam
benne, hogy nem tér többe magához. Aztán
kisimítottam a homlokából a haját, és megcsókoltam
a bal szemöldöke fölötti kis sebhelyet. Utána a fejét a
földre fektettem. Daniel kinyújtotta a kezét, mintha
tudná, mire van szükségem. Segített felállni, majd
egymásra támaszkodtunk. Mindketten sebesültek
voltunk, mégis egészek. Együtt néztünk a kör
határán kívülről minket bámuló tömegre. Barátaink
visszanéztek ránk: az elveszett fiúk, Brent kivételével,
Lisa James babával, mellette Jarem. Gabriel és a
többi vén. Az Etlu körvigyázók.
Barátaink mögött pedig a többi néző, tanúk, akik
végignézték életem legnehezebb pillanatait.
Aztán valaki háromszor hangosan a földhöz ütötte
a lándzsáját, mire az Etlu klán minden tagja fél térdre
ereszkedett, és egyik öklét a földön nyugtatva
meghajoltak előttünk. Néhányan a nézők közül is
követték példájukat.
Danielre néztem. Megszorította a kezem, és
megválaszolta a kérdést, amit nem tettem fel
hangosan.
 Igen – mondta. – Tényleg vége.
És mi maradtunk utoljára.
 Harmincnyolcadik fejezeT

HÁROM NAPPAL KÉSŐBB

A hátsó verandán ültem, a hintaágyon, és a
narancssárga ég hátteréből kiemelkedő diófát néztem,
amelynek ágai között annyit mászkáltunk Jude-dal és
Daniellel. Beszívtam a kora esti levegőt. Hideg volt,
sőt, jegesnek érezte a tüdőm, de a fájdalom, amelyet a
lélegzetvétel okozott, fel is frissített. Mintha most
először ébrednék fel három nap óta.
Hogy mi történt pontosan abban a sok-sok órában,
amely a szertartás vége óta lefolyt, nem tudom.
Kimerült voltam, bár küzdöttem a fáradtság ellen,
amely teljesen maga alá gyűrte testemet, miután
erőm oly’ nagy részét Jude meggyógyítására adtam át.
De nem volt idő pihenésre. Túl sok dolgot kellett még
tenni, túl sok döntést kellett hozni, és túl sokan
vártak Danieltől és tőlem, hogy tegyük, amit tennünk
kell.
A vének úgy akarták elbúcsúztatni Jude-ot, mint
egy harcost, el akarták égetni a testét az öt
vigyázóéval együtt, akiket a Sötét Királyok a
szertartás alatt öltek meg. Nem engedtem, mert
tudtam, hogy anya rendes temetést szeretne. Ami azt
jelentette, hogy valamilyen módon magyarázatot
kellett adnunk a halálára, mégpedig olyat, amit
nemcsak a város, de a seriff is elhisz. Végül
Danielnek jutott eszébe a megoldás. Jude holttestén
volt egy hatalmas seb, ahol Caleb karma feltépte.
 Jude is farkastamadás áldozata lett – mondta
Daniel. – Elmentünk farkasra vadászni, meg akartuk
szerezni a tízezer dolláros fejpénzt. Csakhogy a farkas
megtámadott minket, Jude próbálta megmenteni az
életemet, és birokra kelt a farkassal, és halálosan
megsebesült a saját fegyverétől. Aztán elvisszük Jude
és a legkisebb farkas holttestét bizonyítéknak. És
mindenki tudni fogja, hogy úgy halt meg, hogy az
életemet védte. Ezt mindenkinek tudnia kell.
A seriff elhitte a történetet. A polgármester a város
hősének kiáltotta ki Jude-ot, aki megmentett minket
a szörnyű farkastól, és a család megkapta a fejpénzt.
Apa azonnal odaajándékozta Jude nevében a
hajléktalanotthonnak. És mivel Jude ekkora
áldozatot hozott, az egész város eljött a temetésére. Itt
újra el kellett mondanom mindenkinek –
szomszédoknak, egyháztagoknak, vérfarkasoknak –,
aki eljött, hogy tiszteletét tegye, hogyan halt meg
Jude.
Ma kellene ünnepelnünk Jude tizenkilencedik
szülinapját, ehelyett virrasztunk. Miatta.
Csak néhány pillanatra menekültem ki. Annyiszor
elmondtam a hazugságot, hogy kezdtem elhinni
magam is. Ám nem akarom elfelejteni az igazat.
Szükségem volt az igazság fájdalmára, amely
összekeveredett a jeges légvétel szúrásával, és végre
élőnek és ébernek éreztem magam.
Amilyen Jude nem lehetett többé.
Egy részem remélte, hogy feltámad majd, ahogy
Daniel is feltámadt, miután tavaly meggyógyítottam.
De mélyen, legbelül tudtam, hogy nem fog. Jude-ot
megölni nem úgy volt áldozat, ahogy Daniel esetében,
mert amikor Jude szívébe szúrtam a lándzsát,
tudtam, hogy nem áldozhatom fel helyette a lelkemet.
Annyit tehettem, hogy megszabadítottam a lelkét, de
ez nem volt elég ahhoz, hogy az életét is megőrizzem.
És talán jobb is volt így.
Vagy legalábbis Jude inkább ezt akarta.
Azok a szavak, amiket azelőtt mondott, hogy
megpróbáltam meggyógyítani – amelyek annyira
gyengék voltak, hogy szinte el sem hangzottak
valójában –, még mindig ott visszhangzottak a
fejemben.
 Engedj el – suttogta, miközben könyörgött a
tekintetével. – Engedj el. Úgy könnyebb...
Jude nem tudott jövőt elképzelni magának. Talán a
mártírhalál – hogy feláldozza magát Danielért – volt a
legkönnyebb kiút, amit maga előtt látott.
Megráztam a fejem. Jude hősként halt meg, a
világra ennyi tartozik. Az utolsó szavait pedig
megőrzőm magamnak. Senki másnak nem kell soha
megtudnia.
Hallottam, hogy a fa verandalépcsők
megnyikordulnak, és rájöttem, hogy nem vagyok
egyedül. Amikor felnéztem, láttam, hogy valaki fekete
gyászruhában és rózsaszín harisnyában áll előttem. A
lány kicsi, de szépen becsomagolt dobozt tartott a
kezében. Pislogtam párat, hirtelen nem voltam biztos
abban, hogy ébren vagyok.
 Szia – mondta Katie Summers.
 Szia – köszöntem vissza.
 Tudom, hogy nem ismertem a bátyádat, de
szerettem volna bejönni, és elmondani, hogy őszintén
sajnálom.
Bólintottam.
 Kösz. – Megtöröltem a szemem sarkába gyűlő
könnyeket.
 Hallottam, mit tett Danielért... – kezdett bele.
 Ja. Farkastámadás. – Felsóhajtottam. Katie is
bizonyára magátol a „szemtanútól” szeretné hallgatni
a hamis sztorit, ahogy a többiek.
Katie megrázta a fejét.
 Nem. Tudom, hogy mi történt valójában. Szóval,
ne aggódj, nekem nem kell hazudnod.
Csodálkozva néztem rá.
 Slade elmondta. Arról is tudok, amit azon a
szörnyű bulin értem tettél. Félek, hogy Slade és Brent
nem voltak igazán meggyőzőek, amikor azzal
próbáltak beetetni, hogy bedrogoztam. – Kicsit
elmosolyodott. – Szóval köszi, tudod, hogy
megmentetted az életemet. Igazán menő csaj vagy.
Felnevettem.
Rózsaszín körmével megkocogtatta a csomagot,
amit hozott. Láttam a csomagolópapíron, hogy ezt is
kézzel készítette, és eszembe jutott az az ajándék,
amit a múlt héten Danielnek küldött. Az, ami még
mindig odafent volt, a hátizsákomba gyömöszölve.
Most tényleg a fiúmnak hozott egy újabb ajándékot a
saját bátyám temetésén?
 Ööö... Ezt Slade-nek hoztam – mondta a dobozra
mutatva. Ekkor jöttem rá, hogy a papíron lévő
rajzoknak ugyanaz a mintája, mint Slade tetkóinak. –
Egy stopperóra.
 Stopperóra? Slade-nek?
Kissé elpirult.
 Neked nem mondta, hogy újra megpróbálja a
tűzoltóságot?
Megráztam a fejem. Nem mondta, mégsem
csodálkoztam rajta.
Mióta James babát kihozta a tűzből, Slade-et
mintha kicserélték volna. Mintha megint megtalálta
volna az élete értelmét.
 Úgy gondoltam, ez segíthet neki a gyakorlásban –
mondta.
 Tudod, nehogy túl gyorsan hajtsa végre a
feladatokat, ha érted, mire gondolok.
Elmosolyodtam, és bólintottam.
 Nem tudod, hol lehet? – kérdezte, és az arca olyan
rózsaszín lett, mint a harisnyaja. Slade nyilvánvalóan
mély benyomást tett rá, amikor az akh buliból
hazavitte.
 Szerintem a garázsban. Az Aston Martint javítja.
 A Rapide-ot? – Elkerekedett a szeme. – Tudod,
mennyire imádom a régi kocsikat? Muszáj beülnöm.
  Csak nyugodtan – mondtam, és beljebb
invitáltam, hogy csatlakozzon a város többi lakójához.
A szívem kicsivel könnyebb lett, hogy Slade végre
megtalálta a párját. Még egy ilyen szomorú napon is
kell, hogy az emberek boldogságra találjanak. Vajon
Slade eljön velünk, amikor Daniel és én csatlakozunk
az Etlu klánhoz, vagy itt marad inkább?
Egy perccel később Daniel jött ki az ajtón, majd
mellém ült a hintaágyra.
 Hoztam ennivalót. – Egy papírtányért nyomott a
kezembe, amelyen áttetszőre sütött sonka, sajtos sült
krumpli és kukoricapehely magaslott. Anya ezt az
ételt csak temetési krumplinak hívta, és a neve most
nagyon is aktuálisan hangzott.
 Köszi – mondtam, miközben Daniel átkarolta a
vállam.
Egy darabig csöndben ültünk. Én az ételt
piszkáltam, míg Daniel a lábaival lengette a
hintaágyat. Az ágy láncának nyikorgásán túl
belehallgattam a házban tartózkodók morajába.
Bármennyire is jó volt ez a pár perc, amit külön
töltöttem, nem tudtam, hogyan bírom majd, amikor
pár rövid nap múlva el kell búcsúznom tőlük.
Vasárnap óta folyamatosan ment a vita a szüleim
és a vének között, hogy mikor és hogyan költözzünk
át Daniellel a pennsylvaniai hegyekbe, hogy a falkánk
vezetését átvegyük. A legtöbb vén legszívesebben
azonnal elvitt volna minket, de apa legalább
karácsonyig itt akart tartani bennünket. Anya meg
egyenesen oda nyilatkozott, hogy a falkának várnia
kéne, amíg a főiskolát befejezzük, csak utána
vihetnek el.
Láttam rajta, hogy nem akarja ennyire korán még
egy gyermekét elveszíteni. Nekem sem akaródzott
elmenni. Nem akartam itt hagyni a családomat, a
városomat, vagy amit a jövőmnek elképzeltem.
Hogyan segíthetnék úgy a világnak, hogy egy
hegyekben elzártan élő csoport tagja vagyok? De mi
mást tehetnék? Daniel és én nyertük el annak a
felelősségét, hogy a falkáról gondoskodjunk, most
nem várhatjuk el, hogy több mint harminc fő a
következő éveket a parókia közösségi termének
padlóján éjszakázva vészelje át.
Nevetés szűrődött ki a házból. Bellamy, Gabriel,
Jack Headrick és Mr. Day hangjai vegyült egybe.
Amikor utoljára láttam őket, a desszertes asztalnál
sztoriztak egymásnak. Katie és Slade meg bizonyára a
garázsban van. Ryan meg Zach pedig a hokiról
tárgyalt néhány sulimbeli fiúval.
Néztem, ahogy Jarem és Lisa kijönnek a hátsó
kertbe. Egymáshoz közel lépkedtek, és bár a kezük
nem ért össze, nagyon közel volt egymáshoz.
Ekkor jött az ötlet, úgy született meg bennem, mint
a festmény, még mielőtt az ecset a vászonhoz érhetne.
Felálltam a hintaágyból, és próbáltam nem túl nagy
súlyt helyezni a gyógyulófélben lévő lábamra, majd
odaszóltam Lisának és Jaremnek, akik most a beálló
mellett álltak:
– Szerintetek mit szólna a falka a végleges
letelepedéshez?
 Lisa, Jarem és Daniel rám bámultak.
 Hogy gondolod? – kérdezte Lisa, miközben
Jaremmel a veranda felé indultak.
 Nekünk, azaz a falkának van a város mellett egy
huszonöt hektáros birtokunk. Mit gondolsz, a többiek
beleegyeznének, hogy ide költözzenek? Hogy valami
újba kezdjenek velünk? A birtokra bármilyen házat
felhúzhatunk. És elég kívül esik a várostól ahhoz,
hogy elvonulhassunk, de elég közel ahhoz, hogy
nagyjából átlagos...
 ...életet élhessünk? – kérdezte Daniel
elmosolyodva.
 Már amilyet két kamasz alfa és egy vérfarkasfalka
élni képes – mosolyogtam vissza rá. – De szerintem a
többiekre is ráférne. Olyan régóta élnek mindentől
elszigetelten, hogy elfelejtik, menynyi jót adhatnának
ennek a világnak. Tutira jót tenne nekik, ha
elkezdenének egy kicsit élni – mondtam ezúttal
Jaremnek, akin láttam, hogy kételkedik. –
Természetesen megszavaznánk a kérdést. Hiszen az ő
életükről van szó.
Lisa felugrott a verandára, és megölelt.
 Én személy szerint a változásra szavazok. Ja, meg
a kábeltévére. – Jaremre nézett. – Meg egy mozira.
Már évek óta nem voltam randevún, tudod?
 Randevú? – Jarem úgy mondta ki a szót, mintha
nem is tudná, mit jelent.
 Majd meglátod – mondta Lisa. – Tetszeni fog.
 Költözzön át a csapat a farmra? – kérdezte
váratlanul Gabriel. A nyitott ajtóban állt, onnan
nézett minket. – Jó ötlet. Megkedveltem Rose Crestet.
Azt hiszem, szívesen lennék apád segédlelkésze, ha
beleegyezik. Ami meg a falka többi tagját illeti,
szerintem bárhová követnek titeket.
Daniel elismeréssel szorította meg a kezemet. Egy
darabig még az elintézendőkről tárgyaltunk, aztán
visszamentem a házba, hogy megkeressem Aprilt. Az
étkezőben ült egyedül, előtte egy csomó kép Jude-ról,
amit anya tett ki az asztalra. Láttam rajta: fájt neki,
hogy nem búcsúzhatott el tőle, de reméltem, ha
megtudja, hogy legalább tőlünk nem kell elbúcsúznia,
javít a hangulatán.
 Majd ha készen állsz rá, szívesen látnék még egy-
két ruhatervet – ültem le mellé, majd megfogtam a
kezét. – Úgy néz ki, maradunk még egy ideig, ezért
szükségem lesz saját Alfredra.
Bólintott. Egy perccel később suttogva kérdezte:
 Szerinted megtaláljuk Talbotot? Meg tudjuk
állítani, mielőtt bántana valakit, ahogy Jude-ot
bántotta? – megtörölte a szemét. – Hallunk még
felőle?
 Igen. – Ha volt valami, amiben teljesen biztos
voltam Daniel szerelmén kívül, az az, hogy Nathan
Talbot meg fogja próbálni, hogy az életem része
maradhasson...
Ez a meggyőződésem még aznap éjjel megerősítést
nyert. Nem sokkal azután, hogy ágyba bújtam,
hallottam, hogy SMS-em érkezett. Tudtam, hogy
Talbottól jött, bár nem írta ki a számot. De a szövege
elárulta: „Még mindig szuperhős akarsz lenni, Grace?
Ha igen, hát minden hősnek van egy ellenfele. Én
leszek a tiéd. ”
 Harminckilencedik fejezeT

MÁSFÉL HÉTTEL KÉSŐBB

Az SMS után nem hallottam Talbot felől, de tudtam,
hogy csak idő kérdése, és valamivel felhívja magára a
figyelmemet. Közben pedig volt elég dolgom, amivel
lekössem magam: előkészületeket kellett tenni a farm
lakhatóvá tételére, átköltöztetni a teljes falkát a
holmijukkal együtt jó pár állam messzeségből, és
persze ott volt még az iskola is. Mind Danielnek, mind
nekem sok volt a bepóto- landóm, ha időben
akartunk érettségizni.
De bár sok minden lefoglalta a gondolataimat,
mégsem tudtam elhinni, hogy teljesen elfeledkeztem
arról, hogy néhány héttel ezelőtt voltam postán is.
Legalábbis addig, amíg egy szombat délután össze
nem futottam Mr. Barlow-val a Day’s Marketben.
Odajött, míg arra vártam, hogy Stacey összeadogassa
a kocsim tartalmát, elég szendvicsfélét és sült
krumplit ahhoz, hogy egy harminc pasiból álló falkát
és régen látott fiaimat jóllakassam, akik egész
délután a faház vázát tákolták össze, és minden
bizonnyal farkaséhesek. Barlow nagyot nézett, amikor
meglátta a bevásárlókocsimat, de nem kérdezett rá.
Egy összehajtott papírt vett elő a hátizsákjából.
 Persze ez még nem végleges – mondta, aztán rám
kacsintott. – De gondolom, azonnal tudni szeretnéd.

HARMINC PERCCEL KÉSŐBB

Nem volt könnyű elmenni a hely mellett, ahol Jude
meghalt, de tudtam, hogy idővel hozzá fogok szokni.
A ház – az első épület, amelyet Daniel az új
otthonunkból megtervezett – gyorsan készült.
Szerettünk volna még az első hó előtt elkészülni,
amely az időjósok szerint már hálaadásra eléri Rose
Crestet. Az ebédhez való alapanyagokat leadtam
Zachnek, aki anya irányítása alatt rájött, hogy jó
érzéke van a szakácsművészethez, és az istállóhoz
mentem, mert tudtam, hogy Danielt ott találom
valamelyik terve fölött merengve. Olyan gyorsan
összeállította a ház szerkezeti rajzát, hogy arra
gondoltam, talán a formatervezés mellett felvehetne
valami építészeti képzést is a Trentonon.
Amikor Daniel meglátott, letette a ceruzát, és
felderült az arca. Rámosolyogtam, és reméltem,
sosem jön el az a nap, amikor már nem fog így
mosolyogni rám. Aztán megkértem, hogy jöjjön velem,
és kéz a kézben kisétáltunk ahhoz az öreg fához,
amelyet a birtok egyik hátsó mezején találtunk: egy
diófa volt az, még a családi diófánál is nagyobb és
öregebb. Mostanában már úgy gondoltunk rá, hogy a
„mi fánk”.
  Van a számodra valamim – mondtam, és a kezébe
nyomtam a Barlow-tól kapott papírt.
Daniel elvette, és hangosan olvasni kezdte.
 Kedves Jack, csak tudatni szerettem volna veled,
hogy a felvételi bizottságot lenyűgözték a jelentkezőid,
különösen Daniel Kalbi. Bár az esszéi kissé
kidolgozatlanok voltak, a portfoliója mindenkit
kiütött. Még sosem láttunk ekkora tehetséget, ilyen
nyilvánvaló szenvedélyt a formatervezésre egy
jelentkezőnél sem. Bár a hivatalos felvételi
értesítéseket majd csak jövőre küldjük ki, azt hiszem,
nyugodtan kijelenthetjük, hogy az Amelia Trenton
Művészeti Intézet örömmel fogadja majd Mr. Kalbit...
Daniel hangja elhalt, aztán rám nézett.
Zavarodottsággal vegyes döbbenet ült ki a szemébe.
 Nem értem – mondta. – Hiszen nem is küldtem be
a jelent-kezésemet. Annyi minden történt... Nem is
jutott eszembe. Aztán meg nem említettem, mert azt
hittem, hogy fölösleges...
 Én küldtem be helyetted. Amikor még farkas
voltál. Azt akartam, hogy legyen valami jövőd, amihez
visszajöhetsz... csak később elfeledkeztem róla.
 Te tetted? – Magához húzott, és megölelt. – És te?
– kérdezte. – Biztos vagyok benne, hogy te vagy a
másik jelentkező, akiről a levélben szó van.
Fogadjunk, hogy te is bekerülsz...
 Nem – ráztam meg a fejem. – Csak egy jelentkezési
elkészítésére volt időm, és a tiedet választottam.
Akkor azt hittem, hogy majd később... de tudod,
annyi minden történt... – Vállat vontam.
  Te feláldoztad a saját jelentkezésedet, csak hogy
én mehessek? – Lenézett a levélre. – De hát ez így
nem jó. Talán írhatnánk ezeknek a felvételiztetőknek,
hogy fogadjanak el egy elkésett jelentkezést is.
Újra megráztam a fejem.
 Nem kell. De tényleg. Tudom, hogy nem a
Trentonon a helyem. Azt hiszem, csak azért akartam
annyira, mert te is akartad. De sehogy sem bírtam
rávenni magam, hogy kitöltsem a lapot, miután
olvastam azt az esszékérdést. Tudod, ami azt
kérdezte, hogyan akarom a tehetségemet arra
használni, hogy a világ jobb hely legyen. Akkor jöttem
rá, hogy nekem egész más hivatásom van.
 Ezt hogy érted?
 Szeretem a művészétet, tényleg, és nyilvánvaló,
hogy mindig az életem része lesz. De én nem élek úgy
benne, ahogy te. Nekem nem menne, hogy jobbá
tegyem a világot általa, ahogy te. Viszont ott van az a
sok beteg és sérült ember. Nem tudok nem gondolni
rájuk. Hogy hogyan tudnék segíteni nekik. Azt
hiszem, ezt akarom csinálni az életemmel, majd suli
után. Arra használni a gyógyító képességeimet, hogy
az embereken segítsek. Talán szociális munkás
leszek, talán nővér... – Majdnem felnevettem, mert
eszembe jutott, hogy anya mindig is szerette volna,
ha én is nővér lennék, mint ő. Én meg már a
gondolatot is utáltam. – Úgy kiválaszthatnám, kinek
tudnék rendszeresen segíteni. Megismer-hetném őket,
és akkor meg tudnám gyógyítani őket.
  És akkor nem lennél bűnüldöző szuperhős? –
vigyorgott rám Daniel gonoszkásan. – Tudod, ahhoz is
van ám tehetséged.
Elvigyorodtam.
 És ki mondja, hogy nem lehetek mindkettő?
Nappal gyógyítanék, éjszaka démonokat kergetnék.
 Plusz egy egész falka megtért vérfarkast
istápolnál. Úgy hallom, elég elfoglalt leszel.
 Mindketten elfoglaltak leszünk. Neked még a
Trenton is ott lesz.
Daniel megkocogtatta a fejét a levéllel.
 Nem túl nagy hülyeség ez? – kérdezte. – Azok
után, ami történt? A felelősség mellett, ami most ránk
nehezedik, tényleg gondolhatok még egyáltalán a
Trentonra?
Hallottam hangjában a reményt és a fájdalmat.
 Trenton alig pár órányi út innen. Majd kitalálunk
valamit, hogy menjen. Lehetsz egyszerre alfa, és lehet
mellette olyan átlagos, normális életed, amilyet
mindig is szerettél volna. Legalábbis annyira
normális, amennyire a mi helyzetünkben lehet-séges.
És ott leszünk, hogy segítsünk egymásnak. Te vezető
leszel és művész, én meg démonvadász és gyógyító.
Daniel bólintott. Lassan összehajtotta a levelet, és
a kabátja zsebébe vágta. Amikor újra kihúzta a kezét,
volt valami az öklében.
 Van valamim a számodra. Várni akartam vele, de
azt hiszem, nem várok tovább – mondta. – Először
azonban meg kell tenned valamit nekem.
– Mit?
  Be kell csuknod a szemedet. – Még bólintott is,
hogy tegyek így. Becsuktam a szemem.
 Jó, és most?
 Azt akarom, hogy amilyen erősen csak tudod,
próbáld meg elfelejteni, amikor Caleb börtönében
megkértem a kezed.
 Tessék? De miért felejteném el?
Kinyitottam a szemem, hogy szemtől szembe is
tiltakozzam a kérés ellen, de akkor már Daniel
előttem térdelt a diófa ágai alatt.
 Mit csinálsz?
 Azt akarom, hogy felejtsd el, hogy már megkértem
a kezed. Nem akarom, hogy azt hidd, csak azért
csináltam, mert azt hittem, hogy meg fogunk halni,
vagy hogy azon gondolkodj, nem azért mondtál-e
igent, hogy engem a halál kapujában boldoggá tegyél.
– Megütögette a fejét. – Éreztem benned ezeket a
kételyeket.
 Daniel, én...
Kinyújtotta a kezét, és volt benne valami apró,
amin megcsillant a délutáni nap. Egy gyűrű.
Fehérarany, a közepén kerek gyémánt, és néhány
kisebb, lilás kő mindkét oldalán, amelyek színe a
szememére hasonlított.
– Azt szeretném, ha azt elfelejtenéd, és inkább erre
a pillanatra emlékeznél. Mindketten erre a pillanatra
emlékeznénk. – Megköszörülte a torkát. – Grace
Divine, most, hogy ennek az egész szarságnak vége,
befejeztük az iskolát és elég gonoszt elkergettél, meg
elég szerencsétlen idegent megistápoltál – mondta
kiegészítve azokat a szavakat, amelyeket az első
lánykéréskor is használt –, hozzám jössz feleségül?
A kezembe temettem az arcomat, mintha a hirtelen
előtörő könnyeket szerettem volna visszafojtani.
 Hát ez nem magától értetődő?
 Mégis szeretném hallani, hogy beleégjen szegény,
amnéziás fejembe.
 Igen – mondtam. – Feleségül megyek hozzád. –
Csípőre tettem a kezem. – A Trenton után.
Daniel felnevetett, aztán a karjaiba vett, és
megcsókolt. Ujjaim a hajába túrtak, és egész testem
belerezdült a várakozásba. Értünk.
A jövőnkért.
Az ismeretlenért.