Ed McBain

Ki öli meg a Lady-t?

ALBATROSZ KÖNYVEK BUDAPEST

Ed McBain LADY KILLER
Penguin Books
Fordította SZÍJGYÁRTÓ LÁSZLÓ
 Első fejezet

Megtette már az e héten esedékes bejelentést a rendörségnek???

Mert vannak dilinósok, akik a legelképesztőbb bejelentésekkel állnak elő.
Ilyen dilinós például az, aki felhívja a Frederick 7 8024-et, és azt mondja:
“Unom már, hogy újból előadást tartsak maguknak a földszinten működő kínai
mosodáról. A tulajdonosa gőzvasalót üzemeltet, és én nem tudok aludni a
vasaló sziszegésétől. Kegyeskednek letartóztatni végre azt a kínait?”
Dilinós az is, aki levelet intéz a 87. körzethez, és azt írja benne:
“Gyilkosokkal vagyok körülvéve. Rendőrségi védelemre van szükségem. Az
ellenség tudja, hogy feltaláltam a szuperszonikus tankot.”
Valamennyi körzeti kapitányságnak jut ilyen telefonhívás meg levél a hét
minden napjára. A telefonálók és levélírók köre széles: van köztük szerény,
ostoba és fölényes. Egyesek kommunistagyanús elemekre, emberrablókra,
gyilkosokra, angyalcsinálókra, pénzhamisítókra vagy éppen első osztályú
bordélyházakra óhajtják felhívni a rendőrség figyelmét. Mások
televíziósztárok, egerek, háziurak, túl hangos lemezjátszók, a falakban hallható
titokzatos zörejek vagy olyan autódudák ellen tesznek feljelentést, amelyek a
La cucaracha, la cucarachá-t játsszák. De akadnak olyanok is, akik azt állítják,
hogy feljelentették, megzsarolták, becsapták, megfenyegették,
megrágalmazták, megsértették, megverték, nyomorékká tették, vagy
éppenséggel megölték őket. A 87. körzethez a legklasszikusabb bejelentés egy
nőtől érkezett, aki azt állította, hogy őt már négy napja agyonlőtték, miért nem
találta meg még a rendőrség a gyilkosát?!
Akadnak titokzatos, névtelen telefonálók is, akik egyszerűen csak
bejelentik: “Az Avon Színházban bombát helyeztek el egy cipőskatulyában.”
Az ilyen dilinósok bejelentései könnyen okozhatnak riadalmat. Az efféle
telefonok és levelek rengeteg idejébe és pénzébe kerülnek a városnak. A baj
tudniillik az, hogy pusztán a bejelentés alapján nem lehet megállapítani, ki a
dilinós, és ki nem az.
Ön megtette már az e héten esedékes bejelentést?

Július huszonnegyedike volt. Szerda.

Meleg volt az egész városban, de alighanem a 87. körzet eligazítójában volt a
legmelegebb. Dave Murchison a bejárattól balra ült, a magas íróasztal mögött,
és azért imádkozott, hogy az alsónadrágja ne feszüljön olyan istentelenül a
fenekén. Még csak reggel nyolc óra volt, de az előtte való nap úgy
felforrósodott a város, mint egy túlfűtött kemence, és az éjszaka sem hozott
enyhülést. És most, noha még alacsonyan állt a nap, a város még mindig
bágyadtan kókadozott. Nehéz volt elképzelni, hogy elkókadhat még jobban is,
ám Dave Murchison tudta, hogy ahogy telnek-múlnak az órák, az eligazítóban
egyre melegebb és melegebb lesz, tudta, hogy a magas íróasztal sarkán álló
parányi ventillátor cseppet sem fogja lehűteni a helyiséget, és tudta azt is, hogy
az alsónadrágja továbbra is feszülni fog a fenekén.
Frick százados, a körzet parancsnoka háromnegyed nyolckor szemlét tartott
a maroknyi egyenruhás rendőr fölött, akiknek fel kellett váltaniuk kollégáikat a
posztjukon. Aztán útnak indította őket, és odafordult Murchisonhoz:
– Ma aztán igazi kánikulai napunk lesz, mi, Dave? – kérdezte.
Murchison csak komoran bólintott, ötvenharmadik esztendejében járt, és sok
fullasztó nyarat megélt már. S az évek folyamán megtanulta, hogy az
időjárással kapcsolatos észrevételek ritkán változtatják meg az időjárást. Nincs
mit tenni: türelmesen ki kell várni a végét. Szent meggyőződése volt, hogy ezt a
hőséget a Csendes-óceánon végrehajtott nyavalyás hidrogénbomba
robbantások idézték elő. Az emberek olyasmibe ütötték az orrukat, amit
okosabb lett volna Istenre hagyni, és ezt érték el vele.
Dave Murchison rosszkedvűen próbált lazítani egy kicsit az alsónadrágján.
Szinte rá se nézett a fiúra, aki felmászott a körzeti kapitányság kőlépcsőjén,
és besétált az eligazítóba. A gyerek észrevette a táblát, amely felszólította az
ügyfeleket, hogy járuljanak az íróasztal elé. Odasétált a táblához, megállt előtte,
és nagy nehezen kibetűzte a szövegét.
– Mi kell, öcsi? – kérdezte Murchison.
– A bácsi az eligazító őrmester?
– Én hát – felelte Murchison. És azon kezdett tűnődni, hogy ugyan mi a fenét
ér az olyan beosztás, amelyikben még egy takonypóc előtt is igazolni kénytelen
magát az ember.
– Akkor tessék! – mondta a gyerek, és odanyújtott Murchisonnak egy
borítékot. Murchison elvette. A fiú már startolt is kifelé az épületből.
– Várj csak egy kicsit, öcsi! – szólt utána Murchison.
De a gyerek nem állt meg. Csak ment tovább, le a lépcsőn, ki a járdára, be a
városba, a vak világba.
– Hé! – kiáltotta Murchison. Gyorsan körülnézett egy rendőr után. Persze
hiába. Amikor kellene, sosincs rendőr a közelben.
Rosszkedvűen rántott egyet az alsónadrágján, és kinyitotta a borítékot.
Egyetlen papírlap volt benne. Elolvasta, aztán kétrét hajtotta, visszadugta a
borítékba, és elordította magát:
– Hát egyetlen nyavalyás zsaru sincs az épületben? Csak én, itt a
földszinten?!
Az egyik ajtón kidugta a fejét egy rendőr.
– Valami baj van, őrmester? – kérdezte.
– Hol a fenébe vagytok?
– Itt – felelte a rendőr. – Itt vagyunk a szomszéd szobában.
– Vidd föl ezt a levelet a csoporthoz – mondta Murchison. Azzal átnyújtotta
a borítékot az asztal fölött a rendőrnek.
 – Csak nem szerelmes levél? – kérdezte az. Murchison nem felelt.
Túlságosan meleg volt az efféle ostoba tréfákhoz. A rendőr vállat vont, és
elindult, amerre a NYOMOZÓCSOPORT feliratú táblán a nyíl mutatott: az
épület első emeletére. Ott végigment a folyosón, megállt a lécekből álló
válaszfal előtt, belökte rajta az ajtót, odaballagott Cotton Hawes íróasztalához,
és jelentette:
– Az eligazító őrmester mondta, hogy hozzam föl ezt ide.
– Kösz – felelte Hawes, és kibontotta a levelet.
Ezt találta benne:
 Második fejezet

A detektív elolvasta a levelet. Aztán elolvasta még egyszer. Első gondolata ez

volt: “Ugratás.”
De a következő már ez: “És ha nem az?”
Sóhajtott egyet, hátralökte a székét, és keresztülment a szobán. Magas férfi
volt, papucsban száznyolcvannyolc centi, s a súlya nyolcvanhat kiló. A szeme
kék, állkapcsa szögletes, az álla gödrös. A haja vörös volt, kivéve egy csíkot a
bal halántékán, ahol egyszer megkéselték, s mikor a seb begyógyult, furcsamód
fehéren nőtt ki a haj a helyén. Szabályos, egyenes orra volt, széles szája, vastag
alsó ajka. És két hatalmas ökle. Az egyikkel megdöngette a hadnagy ajtaját.
– Tessék! – kiáltotta Byrnes hadnagy.
Hawes kinyitotta az ajtót, és belépett a sarokszobába. A hadnagy íróasztalán
ventillátor kavarta a levegőt. Byrnes az asztalnál ült, zömöken, ingujjban.
Nyakkendője kibontva, gallérja kigombolva, inge ujja a bicepszéig feltűrve.
– Az újságok esőt jósolnak – szólalt meg. – Hol a fenébe van hát az az eső? –
Hawes csak vigyorgott. – Valami kellemetlen ügy, Hawes?
– Nem tudom. Önnek mi a véleménye? – És letette a levelet Byrnes elé az
asztalra.
Byrnes gyorsan elolvasta.
– Ahogy az már lenni szokott – állapította meg. – Ha a higanyszál harminc
fok fölé emelkedik, mindig akad dolgunk néhány őrülttel. A hőségtől
csavarodnak be.
– Gondolja, hogy csak ugratás, uram?
– Honnan a fenéből tudhatnám? Vagy ugratás, vagy komoly. –
Elmosolyodott. – Zseniális következtetés, mi? Nem csoda, hogy hadnagy
vagyok.
– Mit csinálunk? – kérdezte Hawes.
– Mennyi most az idő?
Hawes az órájára pillantott.
– Pár perccel múlt nyolc, uram.
– Akkor – feltéve, hogy ez a levél komoly – este nyolcig kábé tizenkét óránk
van arra, hogy megakadályozzunk egy potenciális gyilkost abban, hogy kinyírja
a “Lady”-t, akárki is az illető hölgy. Tizenkét óra alatt kell megkeresnünk a
gyilkost és az áldozatot egy nyolcmilliós városban, s nincs egyebünk, amiből
kiindulhatnánk, csak ez a levél. Ha csakugyan komoly.
– Elképzelhető, uram.
– Tudom – felelte elgondolkozva Byrnes. – De az is elképzelhető, hogy csak
egy hülye viccet akart csinálni valaki. Semmi dolgod? Unatkozol? Írj egy
levelet a zsaruknak. Hadd vonuljanak ki egy kis hajtóvadászatra a semmiért. Ez
is elképzelhető, Cotton.
– El, uram.
 – Nem gondolja, hogy ideje volna már Pete-nek szólítania?
– De igen, uram.
Byrnes bólintott.
– Kinek a kezében volt még ez a levél magán meg rajtam kívül?
– Azt hiszem, csak az őrmesterében, az eligazítóban. Én nem hagytam rajta
ujjlenyomatot, uram... bocsánat... Pete... ha arra gondol.
– Pontosan arra – felelte Byrnes. – Ki az ügyeletes az eligazítóban?
– Dave Murchison.
– Derék fickó, de fogadni mernék, hogy ez a nyavalyás papír tele van az
ujjlenyomataival. De hát honnan tudhatta volna, mi van a borítékban? – Byrnes
gondolkozott egy pillanatig. – Menjünk biztosra, Cotton. Ha átküldjük ezt a
levelet a laborba, vele kell küldenünk a maga ujjlenyomatait, az enyéimet meg
Dave-éit is. Sok időt megtakaríthatunk vele Grossman embereinek. Márpedig a
jelek szerint az idő az egyetlen, ami a segítségünkre lehet.
– Valóban, uram – felelte Hawes.
Byrnes felvette a telefonkagylót, kétszer megnyomta a házi kapcsoló
gombját, és várt.
– Frick százados – jelentkezett egy hang.
– Itt Pete beszél, John – szólt a kagylóba Byrnes. – Fel tudná...
– Hello, Pete! – mondta Frick. – Ma aztán kánikulai napunk lesz, mi?
– Ühüm – felelte Byrnes. – Mondja, John, fel tudná egy kis időre váltatni
valakivel az eligazítóban Murchisont?
– Azt hiszem. Miért?
– És tudna szerezni valakit egy festékező hengerrel meg festékpárnával?
Szeretnék sürgősen felvétetni néhány ujjlenyomatot,
– Kit csípett el, Pete?
– Senkit.
– Hát akkor kinek az ujjlenyomataira van szüksége?
– Az enyémre, Haweséra, meg Murchisonéra.
– Ja úgy. Értem – felelte Frick, teljesen értetlenül.
– Szükségem lesz egy riadóautóra is, szirénával, meg egy emberre, akit
nélkülözni tud. És szeretném ki is hallgatni Murchisont.
– Ez nagyon titokzatosan hangzik, Pete. Csak nem? ...
– Akkor már indulunk is felvétetni az ujjlenyomatokat – mondta Byrnes. –
Hajlandó fogadni bennünket?
– Persze. Természetesen – felelte zavartan Frick.
– Akkor viszlát, John.

A három ember ujjlenyomatai elkészültek. Az ujjlenyomatokat meg a levelet

betették egy nagy, barna borítékba, és rábízták egy rendőrre. A rendőrt
utasították, hogy hajtson azonnal a Főkapitányságra, a belvárosi High Streetre,
s egész úton bőgesse a szirénát. A borítékot adja át Sam Grossmannek, az ottani
rendőrségi laboratóriumot vezető hadnagynak, és várja meg, amíg Sam emberei
lefényképezik a levelet. Aztán a fényképet hozza vissza a 87. körzetbe, ahol a
detektívek addig is tanulmányozni akarják, amíg Grossman laboránsai elvégzik
az eredetin a különböző vizsgálatokat. Grossmant már előzőleg felhívták, és
közölték vele, hogy fő a gyorsaság. Ezt a rendőr is megértette. Amikor a
riadóautó elindult a kapitányság épülete elől, panaszosan felsírtak az
abroncsok, és azonnal üvölteni kezdett a sziréna.
Ezalatt az épületben, a nyomozócsoport helyiségében Byrnes és Hawes már
vallatóra is fogott egy Dave Murchison nevű zsarut.
– Ki hozta a levelet, Dave?
– Egy gyerek – felelte Murchison.
– Fiú vagy lány?
– Fiú.
– Milyen korú?
– Nem tudom. Tízéves lehetett? Tizenegy? Ilyenforma.
– A haja színe?
– Szőke.
– A szeme?
– Azt nem figyeltem meg.
– Magassága?
– Egy ilyen korú gyerek átlagos magasságának megfelelő.
– Mi volt rajta?
– Overallnadrág és rövid ujjú, csíkos trikó.
– A csíkok színe?
– Piros.
– Nem lesz nehéz megtalálni – jegyezte meg Hawes.
– A fején nem volt semmi? – kérdezte Byrnes.
– Nem.
– Milyen cipő volt rajta?
– A lábát nem láttam az asztal mögül.
– Mit mondott magának?
– Megkérdezte, hogy én vagyok-e az eligazító őrmester. Mondtam neki,
hogy én. Erre átadta a levelet.
– Nem mondta, ki küldte?
– Nem. Egyszerűen csak átadta azzal, hogy “Tessék!”.
– Aztán?
– Aztán kiment.
– Miért hagyta?
– Egyedül voltam az eligazítóban, uram. Utánakiabáltam, hogy álljon meg,
de nem állt meg. A helyemet nem hagyhattam el, és senki más nem volt a
közelben.
– Hát az ügyeletes hadnagy?
 – Frank elment meginni egy csésze kávét. Én meg nem csinálhattam
egyszerre két dolgot. Hogy a fenébe kuksolhattam volna a kapcsolóasztal
mellett, és szaladhattam volna ugyanakkor egy kölyök után is?!
– Jó, jó, Dave! Azért nem kell mindjárt a plafonon lenni.
– Hogy a fenébe ne? Ha egyszer Frank megkíván egy csésze kávét, miért ne
ihatna? Csak épp az irodába ment fel. Honnan a fenéből tudhattuk volna, hogy
ilyesmi fog történni?
– Ne dühöngjön, Dave!
– Nem dühöngök. Csak azt mondom, hogy abban aztán igazán semmi rossz
nincs, ha Frank iszik egy csésze kávét. Ebben a rohadt hőségben ennyit igazán
megengedhet magának az ember! Egész nap csak ül a mögött az asztal mögött,
és kezdi...
– Oké. Dave, oké!
– Nézze, Pete – mondta Murchison –, átkozottul sajnálom. Ha tudtam volna,
hogy az a kölyök ilyen fontos lesz...
– Semmi vész, Dave! Nagyon összefogdosta azt a levelet?
Murchison a padlót nézte.
– A levelet is meg a borítékot is. Sajnálom, Pete. Nem gondoltam, hogy
ilyen...
– Jól van, Dave. Menjen szépen vissza ahhoz az asztalhoz, és kapcsolja be a
rádiót, jó? És adja meg annak a kölyöknek a személyleírását valamennyi
riadóautónak a körzetben. Egy kocsit meg azonnal indítson el, hogy járja végig
és alarmírozza valamennyi gyalogos őrszemet. Szeretném, ha azt a srácot
azonnal behoznák, mihelyt megtalálták.
– Igenis – felelte Murchison. Byrnesra nézett. – Igazán sajnálom, Pete, ha
valamit...
Byrnes megveregette Murchison vállát.
– Nem érdekes. Adja ki azokat az utasításokat. Jó?

Abban a városban, ahol a 87. körzet van, egy közrendőr évi fizetésének felső
határa 5015 dollár. Ez nem nagy összeg. Ehhez az 5015 dollárhoz járul még az
az évi 125 dollár, amelyet a rendőr az egyenruhája karbantartására kap. De még
ezzel együtt se nagy összeg.
És még kisebb, ha számításba vesszük, hogy kéthetenként, azaz a fizetési
napokon különböző levonásokat is eszközölnek belőle. Négy dolcsi
automatikusan lejön belőle betegsegélyzőre, másfél dolcsi meg körzeti ágyadó
címén. Ebből az adóból fizetik azoknak a rendőrözvegyeknek a bérét, akik
rendben tartják a körzetenként kábé tíz-tizenkét ágyat. Ezeket szükségállapot
esetén veszik igénybe, amikor két váltás van egyszerre szolgálatban, meg néha
olyankor is, ha valakinek kedve támad szundikálni egy kicsit, akár
szükségállapot van, akár nincs. Levonásra kerül a szövetségi jövedelmi adó is.
A Rendőrségi Segítő Egylet – valamiféle, a rendőrök érdekeit szolgáló
egyesülés – szintén megkapja a magáét. A High Street Journal-ra, a rendőrség
lapjára is szokás előfizetni, s ez újabb levonást jelent. Ha a zsarunak kitüntetése
van, önkéntesen adózik a Kitüntetett Rendőrök Szövetségének. Ha
lelkiismeretes ember, nem tagadja meg adományát azoktól a másféle
jótékonysági egyesületektől sem, amelyek minden évben végigjárják a
körzeteket. Vagyis a fizetése, az összes levonások után, kéthetenként általában
130 dollár.
Ez pedig heti hatvanöt dolcsi, akárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgot.
Ha egy zsaru megvesztegethető – és akad zsaru, aki megvesztegethető –,
annak alighanem az az oka, hogy egy kicsit nyomorog.
A rendőrség egy kis hadsereg, és mint valamennyi katonai szervezet
esetében, a parancsokat itt is feltétlenül teljesíteni kell, még akkor is, ha
komikusan hangzanak. Amikor a 87. körzet gyalogos rendőrőrszemei és
rádióval felszerelt motoros rendőrei ennek a július 24-ének a reggelén
megkapták a parancsot, meglehetősen különösnek találták. Volt, aki vállat vont.
Volt, aki káromkodott. És volt, aki csak bólintott rá. De mindegyik tudomásul
vette.
A parancs az volt, hogy el kell csípni egy szőke hajú, tízéves fiút, aki
overallnadrágot és piros csíkos, rövid ujjú trikót visel.
Egyszerű feladatnak látszott.

9 óra 15 perckor megérkezett a laborból a levél fényképmásolata. Byrnes

azonnal megbeszélésre hívott három detektívet az irodájába. Letette a levelet az
íróasztala közepére, és a detektívekkel együtt tanulmányozni kezdte.
– Mi a véleménye róla, Steve? – tette fel a kérdést. Több okból is Steve
Carellát kérdezte meg elsőnek. Először is: véleménye szerint Carella volt a
legjobb hekus a csoportjában. Igaz, hogy Hawes kezdett már felnőni hozzá,
annak ellenére, hogy röviddel a körzetbe való áthelyezése után elég rosszul
startolt. Byrnes megítélése szerint azonban Hawesnek még hosszú utat kellett
megtennie ahhoz, hogy Carellával felérjen. Másodszor – teljesen függetlenül a
ténytől, hogy Carella jó hekus volt és kemény legény –, Byrnes mint
magánember is szerette. Sose tudta elfelejteni, hogy Carella az életét
kockáztatta – és majdnem rajta is vesztett –, amikor egy olyan esetet próbált
megoldani, amelybe Byrnes fia is belekeveredett. Byrnes valósággal második
fiának tekintette Carellát. Így aztán – mint minden apa, aki egy szakmában
dolgozik a fiával – elsőnek mindig Carella véleményét kérte.
– Megvan a véleményem az olyan alakokról, akik efféle leveleket küldenek
– felelte Carella. Kezébe vette a fényképet, és az ablakokon beözönlő
világosság felé tartotta. Magas, megtévesztően karcsú férfi volt, erős, de nem
különösebben keménykötésű ember benyomását keltette. Kicsit ferde vágású
szeme és mindig frissen borotvált képe fölényes, kissé keleties külsőt
kölcsönzött neki.
 – S az adott esetben mi ez a vélemény, Steve? – kérdezte Byrnes.
Carella megveregette az ujjával a fényképet.
– Először is a “miért?” kérdését kell felvetnem. Ha ez a pasas valóban
gyilkolni akar, nyilván azt is tudja, hogy a gyilkosság törvénybe ütköző
cselekmény. Tehát az lenne a logikus, ha titokban, feltűnés nélkül gyilkolna, és
próbálná elkerülni a törvény figyelmét. De nem. Ő ehelyett levelet küld nekünk.
Miért küld levelet a rendőrségnek?
– Mert így izgalmasabbnak találja – szólalt meg Hawes, aki feszült
figyelemmel hallgatta Carellát. – Kétszeres kockázatot vállal: először, hogy
megöl valakit, másodszor, hogy ép bőrrel ússza meg a dolgot, noha előzőleg
készakarva csökkentette ennek esélyeit.
– Így is lehet nézni a dolgot – felelte Carella, s Byrnes élvezettel figyelte a
két hekus eszmecseréjét. – De van más lehetőség is. Hogy azt szeretné, ha
elcsípnénk.
– Mint néhány évvel ezelőtt az a Heirens kölyök Chicagóban? – kérdezte
Hawes.
– Igen. Rúzzsal írt felhívás a tükrön: “Fogjanak el, mielőtt még egyszer
gyilkolnék!” – Carella ismét megveregette az ujjával a levelet. – Lehet, hogy ez
is azt szeretné, ha elcsípnék. Talán elriadt a gyilkosság gondolatától, és
szeretné, ha elcsípnénk, mielőtt még kénytelen lenne gyilkolni. Magának mi a
véleménye, Pete?
Byrnes vállat vont.
– Ez is egy elmélet. De akármelyik igaz, mindenképpen el kell csípnünk.
– Tudom, tudom – felelte Carella. – De ha csakugyan azt szeretné, hogy még
a gyilkosság előtt elcsípjük, akkor ez a levél nem egyszerűen csak egy levél. Ért
engem?
– Nem.
A Meyer nevű detektív viszont bólintott.
– Én értem, Steve. A fickó nemcsak figyelmeztet bennünket. Hanem tippet
is ad nekünk.
– Úgy van – mondta Carella. – Ha azt szeretné, hogy elcsípjük, ha azt
szeretné, hogy megakadályozzuk a bűncselekmény elkövetésében, akkor ebben
a levélben annak is benne kell lennie, hogyan akadályozhatjuk meg. Benne kell
lennie, kiről van szó, és hol van az illető. – Azzal Byrnes asztalára ejtette a
levelet.
Meyer detektív az asztalhoz lépett, és tanulmányozni kezdte a levelet. Meyer
nagyon nyugodt és türelmes természetű hekus volt, így aztán az ő esetében a
levél gondos és alapos megtanulmányozása is lassan ment. Meyerről ugyanis
tudni kell, hogy kissé otromba tréfacsináló volt az apja. Meyer papa, akinek
Max volt az utóneve, annak idején meglehetősen meglepődött, sőt megdöbbent,
mikor felesége, aki már a változás korában volt, közölte vele, hogy gyermeke
lesz. Mikor a gyermek megszületett, Max csúnya kis tréfát követett el az
emberiséggel, de elsősorban a fiával szemben. A csecsemőnek a Meyer
utónevet adta, s így a gyermekből Meyer Meyer lett. A tréfa kétségkívül a
mulatság kiapadhatatlan forrásává lett. Kivéve talán Meyer Meyert. A fiú
ortodox zsidóként serdült fel olyan környéken, ahol a nemzsidók voltak
túlsúlyban. A háztömbben lakó gyerekek megszokták, hogy mérgüket minden
apróságért bűnbakokon töltsék ki, és ki lehetett volna bűnbaknak alkalmasabb
annál a gyereknél, akinek már a puszta neve is kórusban való kántálásra
ingerelt: “Meyer-Meyer, Meyer-Meyer – máglyára való gazember!”. Igaz,
hogy máglyára ugyan nem rakták Meyer Meyert, de sokszor elverték
gyerekkorában, és ő, kénytelen lévén szembenézni a ténnyel, hogy mérhetetlen
hátránnyal indul az életben, végtelen türelmet fejlesztett ki magában
embertársai iránt.
A türelem megerőltető erény. Lehetséges, hogy Meyer Meyer lelkileg
sértetlenül serdült férfivá. Lehetséges. Viszont teljesen megkopaszodott. Sok
embernek hullik ki teljesen a haja. Csakhogy Meyer Meyer még csak
harminchét éves volt.
Türelmesen, akkurátusan megtanulmányozta a levelet.
– Hát ez nem valami sokat mond, Steve – állapította meg.
– Olvassa csak fel – kérte Byrnes. – “Ma este nyolckor meg fogom ölni a
Ladyt – szavalta Meyer. – Mit tudnak tenni ellene?”
– Nos, azt mindenesetre elárulja, hogy ki a kiszemelt áldozat – jelentette ki
Carella.
– Ki az? – kérdezte Byrnes.
– A “Lady” – felelte Carella.
– És az ki?
– Nem tudom.
– Hm...
– De azt nem árulja el, hogyan akarja megölni, és hol – jegyezte meg Meyer.
– Viszont egy időpontot megad – vetette közbe Byrnes.
– Nyolckor. Ma este nyolckor.
– Csakugyan azt hiszi, hogy ez az alak azt szeretné, ha elcsípnék, Steve?
– Nem tudom. Csak felvetettem egy elméletet. Egyet viszont tudok.
– És az mi?
– Hogy amíg nem kapunk valamiféle jelentést a labortól, legokosabb abból
kiindulnunk, amiből lehet.
Byrnes a levélre nézett.
– De hát mi a fenéből lehet?
– A “Lady”-ből – felelte Carella.
 Harmadik fejezet

Hájas Donner besúgó volt.

Mert rendőrségi besúgók mindenütt vannak, és olyan törvény nincs a városban,
amely megakadályozná, hogy az ember annál tájékozódjék, akinél éppen akar.
És ha valaki bírja a gőzfürdőt, Hájas Donnernél jobb besúgót nem találhat.
Amikor Hawes még a 30. körzetben dolgozott, saját külön besúgóhálózata
volt. Sajnos, ottani besúgói egytől egyig olyan emberek voltak, akik csak a 30.
körzet bűnözőire és az ott elkövetett bűntettekre specializálták magukat.
Tevékenységük köre nem terjedt ki a lármás, zűrös 87. körzetre. Így aztán ezen
a délelőttön, 9 óra 27 perckor, amikor Steve Carella elindult megkeresni a maga
kedvenc besúgóját – egy Danny Gimp nevű fickót –, Meyer Meyer meg a női
bűnözők nyilvántartását nézte át, hogy nem használ-e valamelyikük “Lady”
álnevet, Cotton Hawes kénytelen volt Hal Willis detektívhez fordulni, és Willis
azt ajánlotta neki, hogy keresse meg Hájas Donnert.
Felhívták Donner lakását, de ott senki nem vette fel a kagylót,
– Akkor valószínűleg a fürdőben van – vélekedett Willis, és megadta
Hawesnak a fürdő címét. Havves beült egy kocsiba, és a belvárosba hajtott.
A kapu fölött ez állt a cégtáblán:

REGAN FÜRDŐHÁZ
Gőzfürdők
Kádfürdők
Gyógyfürdők

Hawes belépett a kapun, felmászott a falépcsőn az első emeletre, és megállt

az előtérben, egy íróasztal előtt. Már a lépcsőmászástól kiütött a veríték a
homlokán. Szerette volna tudni, hogy juthat valakinek az eszébe egy ilyen
meleg napon gőzfürdőbe menni, aztán meg, hogy januárban miért járnak vajon
úszni a szabadba, s végül, hogy ott egye meg a fene, neki ugyan mindegy.
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte az íróasztalnál ülő férfi. Alacsony, hegyes
orrú emberke volt, rövid ujjú, fehér trikóingben, a mellén nagy, zöld betűkkel:
REGAN FÜRDŐHÁZ. Még egy zöld szemellenző is volt rajta.
– Rendőrség – felelte Hawes, és megvillantotta a jelvényét.
– Nem jó helyen kereskedik – mondta az ember. – Ez hatóságilag
engedélyezett fürdő. Félrevezette valaki.
– Egy Hájas Donner nevű embert keresek. Nem tudja, hol találhatnám meg?
– Dehogynem – felelte az emberke. – Donner törzsvendég. Velem nem akar
beszélni?
– Ki maga?
– Alf Regan. Enyém a fürdőház. Hatóságilag engedélyezve
– Csak Donnerrel szeretnék beszélni. Hol van?
 – Négyes szoba, a folyosó közepe táján. De így nem mehet be, uram.
– Hát hogy mehetek be?
– Csak ruha nélkül. De majd adok egy törülközőt. Az öltözőszekrények ott
vannak. Ha értéktárgy van magánál, hagyja itt az asztalon. Beteszem a széfbe.
Hawes elébe tette a pénztárcáját meg az óráját. Habozott egy pillanatig,
aztán lecsatolta szolgálati revolverét, a tokkal együtt, és azt is letette az asztalra.
– Töltve van ez az izé? – kérdezte Regan.
– Igen.
– Akkor jobban tenné, uram, ha...
– Biztosítva van – mondta Hawes. – Csak akkor sül el, ha meghúzzák a
ravaszt.
Regan szkeptikus pillantást vetett a 38-asra.
– Jó, jó. Csak arra volnék kíváncsi, hány embert lőttek már le véletlenül
biztosított revolverrel.
Hawes elvigyorodott, és az öltözőszekrények felé indult. Miközben
vetkőzött, Regan odavitt neki egy törülközőt.
– Remélem, jó vastag a bőre.
– Miért?
– Mert Donner a forró gőzt szereti. Az igazán forrót.
Hawes a derekára csavarta a törülközőt.
– Jókötésű fickó maga – jegyezte meg Regan. – Bokszolt valamikor?
– Csak rövid ideig.
– Hol?
– A haditengerészetnél.
– Jól?
– Tűrhetően.
– Húzzon be nekem egyet!
– Micsoda?
– Mondom, hogy húzzon be nekem egyet!
– Minek?
– Na! Gyerünk már!
– Sietek – mondta Hawes.
– Csak egyetlenegyet! Szeretnék megfigyelni valamit. – S Regan máris
bokszolóállásba helyezkedett.
Hawes vállat vont, úgy tett, mintha a baljával akarna ütni, aztán a jobbjával
bevitt egy keresztütést Regan állára, de mielőtt még lecsapott volna, visszafogta
az öklét.
– Miért nem ütött meg? – kérdezte Regan.
– Nem akartam, hogy elszálljon a feje.
– Ki tanította erre a cselre?
– Egy Bohan nevű néger hadnagy.
 – Jól megtanította. Mellékesen néhány ökölvívót is menedzselek. Sose
gondolt még rá, hogy megpróbálkozik a szorítóban?
– Nem én.
– Hát gondoljon! Nem ártana ennek az országnak egy nehézsúlyú bajnok.
– Majd gondolkozom a dolgon – felelte Hawes.
– Sokkal többet keresne vele, mint amennyit a várostól kap, erre mérget
vehet. Még ha bunda volna a dologban, akkor is jóval többet keresne.
– Jó, majd gondolkozom a dolgon – ismételte meg Hawes. – Hol van
Donner?
– Ott, a folyosó vége felé. Ide figyeljen! Itt a névjegyem. Ha úgy döntene,
hogy megpróbálkozik a dologgal, hívjon csak fel. Ki tudja? Hátha megint lenne
egy Dempseynk, nem igaz?
– Dehogynem – felelte Hawes. Elvette Regantól a névjegyet, aztán lenézett a
törülközőre. – Hová a fenébe tegyem? – kérdezte.
– Ja persze! Adja csak ide. Kifelé menet úgyis elcsípem. Donner ott van a
folyosó vége felé. Négyes szoba. Nem tévesztheti el. Annyi a gőz abban a
szobában, hogy elég lenne a Queen Mary-nek is.
Hawes elindult a folyosón. Elhaladt egy cingár emberke mellett, aki
gyanakvó pillantást vetett rá. Az emberke teljesen meztelen volt, gyanakvását a
Hawes derekára csavart törülköző keltette fel. Hawes bűntudatosan osont el
mellette, valahogy úgy érezte magát, mint a fényképész a nudistatelepen.
Megkereste a négyes szobát, és benyitott. Olyan erős sugárban csapott az
arcába a forró gőz, hogy majdnem visszatántorodott a folyosóra. Megpróbálta
keresztülfúrni a tekintetét a szobában gomolygó gőzfelhőrétegeken, de a dolog
lehetetlennek bizonyult.
– Itt van, Donner?! – kiáltotta.
– Itt, pajtás – felelt egy hang.
– Hol?
– Itt beljebb, pajtás. Itt csücsülök. Maga kicsoda?
– Cotton Hawes a nevem. Hal Willisszel dolgozom egy csoportban. Ő
ajánlotta, hogy lépjek érintkezésbe magával.
– Aha. Hát akkor jöjjön be, pajtás, jöjjön be – mondta a test nélküli hang. –
És csukja be az ajtót. Kimegy a gőz, és bejön a huzat.
Hawes becsukta az ajtót. Ha valaha is kíváncsi lett volna arra, hogyan
érezheti magát egy vekni kenyér, ha rácsukják a kemence ajtaját, hát most
megtudta. Keresztülvergődött a helyiségen. Fullasztó volt a hőség. Megpróbált
egy kis levegőt szívni a tüdejébe, de csak hőség áramlott le a torkán. A
gomolygó, forró ködben hirtelen testet öltött egy alak.
– Donner? – kérdezte Hawes.
– Itt nincs más rajtunk kívül, nagyfőnök – felelte Donner, és Hawes a hőség
ellenére elvigyorodott.
 Hájas valóban hájas volt, több embernek is elég lett volna a rajta levő
hájmennyiség. Akkora volt, mint egy város, egy állam, egy egész földrész. Mint
egy hatalmas tál remegő, fehér kocsonya terpeszkedett a fal mellett, a
márványpadon, elpilledten a büdösségben, törülközővel az ágyékán.
Valahányszor lélegzetet vett, megremegtek rajta a hájrétegek.
– Szóval hekus? – kérdezte Hawestól.
– Igen.
– Azt mondta, Willisszel egy csoportban dolgozik, de nyilván nem azért jött,
hogy ezt közölje. Willis persze üdvözletét küldi. Mi?
– Igen – felelte Hawes.
– Klassz fickó az a Willis! Saját szememmel láttam, amikor úgy seggre
ültetett egy legalább száznyolcvan kilós pasast, hogy csak! Dzsudóval.
Dzsudószakértő. Az ember csak feléje nyúl, és puff, már gipszben is a karja!
Veszedelmes egy fickó az, pajtás! – Donner kuncogott. S amikor kuncogott,
vele kuncogott mindene. E hullámzás láttán Hawes valósággal tengeri beteg
lett. – Nos, mire kíváncsi? – kérdezte Donner.
– Hogy ismer-e valakit, akit Ladynek szoktak nevezni – felelte Hawes, aki
úgy gondolta, legjobb rögtön a tárgyra térni, mielőtt még hőgutát kap.
– Ladynek? – kérdezte Donner. – Csinos becenév. Szakmabeli?
– Lehetséges.
– Saint Louisban ismertem egy hölgyet, akit Ladynek neveztek. Besúgó volt.
Méghozzá átkozottul ügyes. Mindent tudott, pajtás, mindent az égvilágon!
Tudja, hogy szerezte az értesüléseit?
– El tudom képzelni – felelte Hawes.
– Hát nem kell hozzá nagy fantázia. Igen, pontosan úgy. Esküszöm az élő
Istenre, az a nő még a Szfinxből is kiszedte, amit akart, a sivatag kellős
közepén. Ha kellett…
– Most ebben a városban dolgozik?
– Nem. Meghalt. Olyan valakiből szedett ki valamit, akiből nem volt
egészséges kiszedni semmit. Foglalkozási ártalom. Bumm! És a Lady megszűnt
létezni.
– Azért ölte meg az illető, mert a nő beköpte?
– Azért is meg másért is. Alighanem trippert is kapott tőle. Márpedig a fickó
nagyon sokat adott az egészségre, legalábbis a saját személyét illetően. Szóval
nem tudta értékelni, amit a hölgytől kapott. Bumm! És a Lady megszűnt létezni.
– Donner gondolkozott egy pillanatig. – Ha jobban meggondoljuk, nem is volt
olyan igazi lady, mi?
– Hát nemigen. De mit tud arról a ladyről, akit mi keresünk?
– Tudna valamit mondani róla?
– Csak annyit, hogy ma este meg akarják ölni.
– Nafene! És ki akarja megölni?
– Épp erre szeretnénk rájönni.
 – Hm. Kemény dió, mi?
– Az hát. Mondja, nem mehetnénk ki egy kicsit, hogy ott folytassuk a
beszélgetést?
– Miért? Mi baj? Fázik? Szólhatok, hogy kapcsolják erősebbre a…
– Dehogy, az istenért! – vágott gyorsan a szavába Hawes.
– Szóval a “Lady” kéne? – kérdezte elgondolkozva Donner. – A “Lady”.
– Az.
Mintha egyre melegebb lett volna. Miközben Donner ült és gondolkozott, a
szobában mintha egyre emelkedett volna a hőmérséklet. Mintha minden
másodpercnyi gondolkodás fokozta volna a hőséget. Hawes tátogott, szeretett
volna lélegzethez jutni. Legszívesebben ledobta volna magáról a törülközőt, s
kibújt volna akár a bőréből is, hogy felakassza egy szegre. Egy pohár jeges
vízre vágyott. Vagy egy pohár hideg vízre. De elfogadott volna egy pohár
langyos vizet is. Vagy akár egy pohár meleg vizet: mert biztos, hogy az is
hűvösebb lett volna, mint a szoba hőmérséklete. Minden pórusából ömlött a
veríték, miközben ült és nézte, Donner hogy gondolkozik. Múltak a
másodpercek. Az izzadság végigfolyt az arcán, lecsurgott széles válláról,
végigfolyt a hátgerincén.
– Volt egy színes bőrű táncosnő a hajdani Fekete-fehér Klub-ban – szólalt
meg végre Donner.
– Most is itt van a városban?
– Nincs. Miamiben csinálja a sztriptízt. Őt nevezték Ladynek. Nagyon
kényesen tudott vetkőzni. Legalábbis azok szerint, akik döglöttek a színes bőrű
szűzzel kombinált szemérmes, ifjú szűzért. De hát ő most Miamiben van.
– Itt ki van, aki a “Lady” lehetne?
– Azon próbálok gondolkozni.
– Nem gondolkozhatna kicsit gyorsabban?
– Töröm a fejem, töröm – felelte Donner. – Volt itt egy kábítószerrel
kereskedő nő is, akit Ladynek neveztek. De azt hiszem, az átment New Yorkba.
Manapság ott fizetnek legtöbbet a kábítószerekért. Igen, ez a Lady New
Yorkban van.
– Jó, jó, de itt ki van? – kérdezte idegesen Hawes. és megtörölte izzadt
homlokát izzadt tenyerével.
– Hohó, tudom már! – mondta Donner.
– Ki az?
– A Lady! Egy új prostituált a Rosszlányok utcájában. Ismerős arrafelé?
– Nem nagyon.
– Ida mamánál dolgozik. Ismeri azt a kupit?
– Nem.
– A többiek biztos ismerik a csoportban. Őt keresse meg. A Ladyt. Ida
mamánál.
– Maga ismeri? – kérdezte Hawes.
 – A Ladyt? Csak mint szakmabelit.
– Kinek a szakmáját érti ezen? A magáét vagy az övét?
– Az enyémet. Csak néhány hete, hogy bizonyos információkat kaptam tőle.
Úristen, rögtön őrá kellett volna gondolnom! De hát én sose szólítom Ladynek.
Ez a szakmai neve. Igazában Marciának hívják. Besúgó.
– Meséljen róla!
– Nincs sok mesélnivaló. Az igazi sztorira kíváncsi, vagy arra, amit ott az
utcában terjesztenek róla? Marciáról akar hallani vagy a Ladyről?
– Mind a kettőről.
– Oké. Elmondom, mit mesél róla Ida mama. Higgye el, már egész vagyont
keresett a lányon. Aki abba az utcába beteszi a lábát, az mind Ida mama kupiját
keresi. S ha megtalálja, alig várja, hogy lefektethesse a Ladyt.
– Miért?
– Mert Ida mamának gazdag a fantáziája. Íme, a legenda. Marcia
Olaszországban látta meg a napvilágot. Egy olasz grófnak a leánya, kastélyuk
volt a Földközi-tenger partján. Marcia a háború alatt – apja akarata ellenére –
férjhez ment egy gerillához, aki Mussolini ellen harcolt. Magához vett kábé
tízezer dollár értékű ékszert, és elment a gerillával a hegyekbe. Képzelje csak el
az arisztokrácia virágát, aki gyerekkorában előbb tudott lovagolni, mint járni,
hogy egy csomó szakállas fickóval él egy barlangban! Nos, egy szép napon a
férje elesett egy vasútvonal ellen intézett támadás során. A parancsnokhelyettes
erre kijelentette, hogy Marcia az övé, de hamarosan az egész társaság osztozott
rajta. Marcia erre egy éjszaka meglépett. Hegyen-völgyön keresztül üldözték,
de sikerült megmenekülnie. Eladta az ékszereket, és a pénzen átjött Amerikába.
De mint ellenséges idegen kénytelen volt inkognitóban maradni. Mivel alig
beszélte a nyelvet, munkát kapni nem tudott, s prostituált lett. Még most is
abban a szakmában dolgozik, de undorodik tőle. Úgy viselkedik, mint egy
kényes úridáma, s ha lefekszik valakivel, mintha csak megerőszakolnák. Hát ez
a Lady, azaz ezt a történetet meséli róla Ida mama.
– És hogy szól az igazi sztori? – kérdezte Hawes.
– Marcia Polenski a neve. Scrantonból való. Tizenhat éves kora óta kurva,
ravasz, mint a kígyó, és kitűnő füle van a dialektusokhoz. Az olaszos akcentust
is csak megjátssza, akár a megerőszakolási jeleneteket.
– Ellenségei vannak? – kérdezte Hawes.
– Mire gondol?
– Hogy elképzelhető-e, hogy van valaki, aki szívesen megölné?
– Abban az utcában alighanem valamennyi kurva szívesen megölné. De nem
hiszem, hogy bármelyikük is képes lenne valóban megtenni.
– Miért nem hiszi?
– Mert a kurvák rendes népek. Én kedvelem őket.
– Attól függ – felelte diplomatikusan Hawes. Felállt. – Akkor én megyek is.
– Ugye, hálás lesz Willis? – kérdezte Donner.
 – Persze. Majd figyelmeztetem rá. Viszlát – búcsúzott sietve Hawes. – És
kösz.
– De nada1– felelte Donner, és visszahanyatlott a gőzbe.

Miután Hawes felöltözött, és meghallgatta Regan kiselőadását, hogy milyen

nagy pénzt lehet a bokszolással keresni, zsebre vágta Regan névjegyét – s a
figyelmeztetést, hogy őrizze meg gondosan –, kiment az utcára, és felhívta a
csoportot. Carella vette fel a kagylót.
– Maga már visszaért? – kérdezte Hawes.
– Igen. Vártam a hívását.
– Mit tudott meg?
– Danny Gimp azt mondja, hogy dolgozik egy Ladynek nevezett prostituált
a Rosszlányok utcájában. Lehet, hogy ő az, akit keresünk.
– Ugyanezt tudtam meg Donnertől – közölte Hawes.
– Remek. Menjünk el hát a nőhöz. Hátha kiderül, hogy egyszerűbb a dolog,
mint gondoltuk.
– Lehetséges – felelte Hawes. – Menjek vissza a csoporthoz?
– Ne. Találkozzunk ott, abban az utcában. Jennynél. Tudja, hol van?
– Majd megkeresem.
– Mennyi az idő magánál?
Hawes az órájára pillantott.
– Tíz óra három.
– Ott tud lenni tíz tizenötkor?
– Ott leszek – felelte Hawes, és visszaakasztotta a kagylót.

1
Nincs mit
 Negyedik fejezet

A La Via de Putas egy utca volt Isolán, észak-déli irányban húzódott, három
teljes háztömb hosszúságban. Az utca az évek folyamán sokszor változtatta a
nevét, de a rendeltetését soha. A nevét is csak azért változtatta, hogy
alkalmazkodjék az egymást követő bevándorló csoportokhoz, annyi nyelvre
fordítva le a Whore Streetet, ahány nemzetiség érkezett. A foglalkozás, amelyet
lakói űztek, éppoly biztos és kifizetődő volt, mint akármelyik üzleti vállalkozás,
s állhatatosan dacolt az idők változásaival és a váltakozó rendőrök
szeszélyeivel. A rendőrök bizonyos értelemben tulajdonképpen a szakmához
tartoztak. A Rosszlányok utcája ugyanis nem volt titok. Ezt az utcát éppúgy
nem lehetett titokban tartani, mintha például Franciaország létezését próbálták
volna eltitkolni. Alig volt a városnak olyan polgára, de látogatója is alig, aki ne
hallott volna a La Via de Putasról, és a polgárok közül sokan első kézből
szereztek tapasztalatokat az ott űzött mesterségről. Márpedig ha a polgárság tud
valamiről, akkor tud róla a rendőrség is – akármilyen nehéz felfogású is néha.
Ebben az utcában fogott kezet a legősibb foglalkozás az egyik legújabbal. És
e kézfogás közben a legkülönbözőbb névértékű bankjegyek cseréltek gazdát,
így aztán az utca anélkül bonyolíthatta le élénk forgalmát, hogy összeütközésbe
került volna a törvénnyel. A 87. körzet zsarui számára csak olyankor vált
nehézzé a helyzet, amikor a Bűnügyi Csoport elhatározta, hogy most pedig
szigorúan erkölcsös lesz. De a zsaruk még ilyenkor is hamar rájöttek, hogy a
zöldhasú bankókon osztozni, sőt továbbosztozni is lehet. Sok ilyen bankó járt
kézről kézre, és kétségtelen, hogy amúgy sem volt értelme előítélettel viseltetni
egy olyan általános emberi dolog iránt, mint a sex.
Különben is: nem volt-e okosabb – és ez volt a legdöntőbb és legésszerűbb
érv – a körzet kurváinak zömét egy három háztömbnyi területen együtt tartani,
mint hagyni, hogy szétszóródjanak a körzet utcáiban? Természetes, hogy
okosabb volt. A bűnös elnézés igazolt egy alaptételt: ha az ember tudja, hol
keressen valamit, félig már meg is találta.
A 87. körzet egyenruhás zsarui tudták, hol keressék ezt a valamit – és tudták
azt is, hogyan ne találják meg. Időnként be-benéztek egy kis beszélgetésre a
bordélyházakat vezető “mamákhoz”. Luz mama, Theresa mama, Carmen
mama, Ida mama, Inez mama (az ugyanilyen című dalról kapta a nevét) egytől
egyig komoly madámok voltak, és mindegyiküknél számítani lehetett a diszkrét
jutalomra. A zsaruk viszonzásul “nem néztek oda”. Néha, egy-egy álmos
délután, amikor csöndesek voltak az utcák, beugrottak a kupikba egy csésze
kávéra meg miegymásra. A madámok nem vették rossznéven a dolgot.
Végeredményben az utcai gyümölcsárus még el is várja, hogy az őrszemes
rendőr elfogadjon tőle néha egy-egy almát. Igaz?
A 87. körzet detektívjei ritkán kaptak a zöldhasúakból, amelyek a
kuncsafttól a kurvához, a kurvától a madámhoz s a madámtól a rendőrökhöz
vándoroltak. A detektíveknek komolyabb ügyekkel kellett foglalkozniuk, ennie
meg mindenkinek kell. Különben is tudták, hogy a Bűnügyi Csoport megkapja
a magáét, és nem szerették volna, ha túl sok szeletre vágják a tortát, nehogy
kénytelen legyen bezárni a cukrászda. Már csak kollegiális udvariasságból is
“nem néztek oda”.
Július 24-én, szerdán délelőtt 10 óra 21 perckor Carella és Hawes se “nézett
oda”. Jenny kocsmája jelentéktelen kocsma volt a Whore Street sarkán. A
legtöbb borravaló Jennynél került átadásra, de Carella és Hawes nem
borravalóért jöttek. Ők a Ladyről tárgyaltak.
– Abból, amit hallottam róla – jegyezte meg Carella –, arra kell
következtetnem, hogy alighanem sorba kell állnunk, hogy beszélhessünk a
Ladyvel.
Hawes vigyorgott.
– Miért nem bízza rám, hogy intézzem el egyedül az ügyet, Steve? –
kérdezte. – Végül is maga nős ember. Igazán nem szeretném megrontani az
erkölcseit...
– Meg vannak azok már rontva – felelte Carella. Megnézte az óráját. – Még
nincs fél tizenegy. Ha jó helyen járunk, kilenc és fél órával megelőztük a
gyilkosunkat.
– Ha jó helyen járunk – felelte Hawes.
– Hát akkor menjünk, és keressük meg azt a lányt. – Egy kis szünetet tartott.
– Mondja, volt maga már ilyen kupiban?
– A harmincadik körzetben egész csomó első osztályú nyilvánosházunk volt
– felelte Hawes.
– Csakhogy ezek nem első osztályúak, fiacskám – mondta Carella. –
Egészen hatodrangúak. Ha van magánál ruhaszárító csipesz, fogja be vele az
orrát.
Kifizették a cechet, és befordultak az utcába. A háztömb közepe táján egy
rádiós járőrkocsi állt a járda mellett, a járdán meg két rendőr szónokolt egy
férfinak meg egy nőnek. Egész gyereksereg vette körül őket.
– Valami zűr van – mondta Carella. Meggyorsította lépteit. Hawes
hozzáigazodott.
– Nana, ne olyan hevesen! – mondta éppen az egyik rendőr. – Csendesebben
is beszélhetne!
– Hogyhogy csendesebben?! – üvöltötte a nő. – Miért beszéljek én
csendesebben? Amikor ez a pasas...
– Kuss! – ordított rá a másik rendőr. – Azt akarja, hogy a rendőrfőnök is
idecsődüljön?
Carella utat tört magának a srácok közt. Azonnal ráismert a két rendőrre.
Odalépett a közelebb állóhoz, és megkérdezte:
– Mi van, Tom?
A nő szélesen elvigyorodott.
 – Stevie! – kiáltotta. – Dio gracias! Magyarázza meg ezeknek a hülyéknek...
– Hello, Luz mama! – üdvözölte Carella.
A nőnek, akit Luz mamának nevezett, alabástromfehér volt a bőre, dús,
fekete haját tömött kontyba kötötte a tarkóján. Bő selyemkimonója kivágásában
látni lehetett, milyen lágyan hullámzik hatalmas keble. Feltűnően éles vonású
arcán szinte angyali fensőbbség tükröződött. Az egyik legismertebb madám
volt a városban.
– Mi van? – kérdezte Carella még egyszer a rendőrtől.
– Ez a pasas nem akar fizetni – felelte a rendőr.
A pasas könnyű vászonruhába öltözött alacsony emberke volt. Mivel Luz
mama mellett állt, még soványabbnak látszott, mint amilyen volt. Az orra alatt
kis pamacsbajusz ült, fekete haja csüggedten hullott a homlokába.
– Hogyhogy?
– Úgy, hogy nem akar fizetni. Fent volt a lányoknál. És most fizetés nélkül
akar meglógni.
– Mindig magyarázom a lányoknak, hogy első a dinero – kotkodácsolta Luz
mama –, aztán jöhet az amor. Előbb a guba, aztán a szerelem. De hiába. Ez az
ostoba, ez az új lány mindig elfelejti. És tessék, ez az eredmény! Beszéljen a
pasassal, Stevie! Magyarázza meg neki, hogy a pénzemet akarom!
– Elővigyázatosabbnak kéne lennie, Luz – mondta Carella.
– Igen. igen. Tudom. De azért mondja meg neki, Stevie, hogy a pénzemet
akarom! Értesse meg ezzel a... Hitlerrel!
Carella ránézett a férfira, csak most vette észre a hasonlóságot. A pasas
eddig meg se mukkant. Mellén összefont karral, ajkát a komikus pamacsbajusz
alatt lebiggyesztve állt Luz mama mellett, csak a szeme villogott.
– Maga detektív? – tette fel most hirtelen a kérdést.
– Az vagyok – felelte Carella.
– És tűri az ilyesmit a városunkban?
– Miféle ilyesmit? – kérdezte Carella.
– Ez nyílt prostitúció!
– Nem tudok semmiféle prostitúcióról – felelte Carella.
– Mi a fene? Talán épp maga a kerítő? Selyemfiú? Pénzt kap a madámoktól,
hogy ügyfeleket hajtson fel nekik?
– Uram... – kezdte Carella, mire Hawes diszkréten megérintette a karját.
Volt a helyzetben valami fenyegetően veszélyes, és Hawes ezt azonnal
megérezte. Más dolog “nem nézni oda”, és megint más nyíltan elnézni a dolgot.
Akármilyen viszonyban van is Carella Luz mamával, Hawes úgy érezte, nem
szabad kiállnia mellette. Egy mérges telefon a Főkapitányságra, és baj lehet,
nagy baj.
– Nekünk sürgősen meg kell keresnünk valakit, Steve – figyelmeztette
Carellát.
 Carella ránézett Hawesra, s tekintetével félreérthetetlenül felkérte, hogy ne
üsse bele az orrát a dologba.
Aztán megkérdezte az alacsony pasast:
– Uram, volt odafent, vagy nem?
– Voltam.
– Oké. Hogy mit csinált ott, nem tudom, és nem is kérdezem. A maga dolga.
De abból ítélve, hogy karikagyűrű van az ujján...
A férfi gyorsan a háta mögé dugta a kezét.
–... nem hinném, hogy örülne, ha bíróság elé idéznék, hogy tanúsítsa,
miszerint nyílt prostitúció folyik városunkban. Sok a dolgom, uram, tehát a
lelkiismeretére bízom, hogyan intézi el a dolgot. Gyerünk, Cotton!
Azzal már indult is tovább. Hawes utána. Menet közben Hawes
hátrapillantott.
– Fizet a pasas – állapította meg. Carella válaszul csak morgott egyet.
– Haragszik? – kérdezte Hawes.
– Egy kicsit.
– Csak magát féltettem.
– Luz mama együttműködésre mindig kész madám. Ettől függetlenül is
kedvelem. Azt a pasast senki se kérte, hogy jöjjön a körzetünkbe. De idejött,
fogyasztott, és szerintem az az igazság, hogy amit kapott, fizesse meg. Az a
lány, akivel volt, nem élvezetből csinálja, amit csinál. Sokkal keményebben
megdolgozik itt azért a kevés pénzért, mint egy nyavalyás hivatalban.
– Akkor miért nem ment inkább hivatalba? – tette fel logikusan a kérdést
Hawes.
– Touché – felelte Carella, és elmosolyodott. – Ez talált. De már meg is
érkeztünk Ida mamához.
Ida mama háza pontosan olyan volt, mint az utcát szegélyező lobbi ház. Az
ajtó előtt két srác ült a lépcsőn, és tiki-taki-t játszott egy darab krétával.
– Mars innen! – kiáltott rájuk Carella, mire a srácok eltűntek. – Engem ez
háborít fel – magyarázta Hawesnak. – Hogy a gyerekek mindezt látják, így
nevelődni fel!
– Az imént még úgy beszélt, mintha tisztességesnek tartaná ezt a szakmát –
jegyezte meg Hawes.
– Kötekedni akar?
– Dehogy. Csak próbálok rájönni az indítékaira.
– Oké. A bűn tényleg nem tisztességes dolog, s a prostitúció bűn, legalábbis
ebben a városban az. Lehet, hogy igaza van a törvénynek, lehet, hogy nincs, ezt
nem feladatom firtatni, az én dolgom csak az, hogy érvényt szerezzek a
törvénynek. Eddig oké. Csakhogy ebben a körzetben és, legalábbis tudtommal,
alighanem valamennyi körzetben a prostitúció olyan bűn, amelyik nem számít
bűnnek. Az a két rendőr valamennyi madámtól fizetést kap ebben az utcában. A
rendőrök vigyáznak, hogy a madámok ne kerüljenek zűrbe, a madámok meg
viszonzásul korrektül vezetik az üzleteiket. Nincs tiltott kártyajáték, nincs
rulett. Tiszta ügy. És az a fickó, aki be akarta csapni Luzt, szintén bűnt követett
el. Nem? Nos, mit csináljon a zsaru? Minden bűnt nézzen el, vagy csak
bizonyos bűnöket?
– Mindet nem – felelte Hawes. – Csak azt, amelyikért fizetést kap.
Carella Hawes szemébe nézett.
– Én soha egy centet se fogadtam el semmiért, amióta a rendőrség
kötelékében vagyok. Ezt jól jegyezze meg!
– Ilyesmi meg se fordult a fejemben.
– Akkor oké – mondta Carella. – Egy zsaru nem csinálhat mindig mindent a
szabályzat szerint. Nekem sikerült kifejlesztenem magamban az érzéket, hogy
mi a helyes, és mi a helytelen, függetlenül a törvénytől. És úgy éreztem, hogy az
a Hitler ott helytelenül járt el az imént. Nem ilyen vagy olyan szempontból.
Hanem alapjában véve. Lehet, hogy kitöröm miatta a nyakam, lehet, hogy nem.
Köpök rá, nem érdekel.
– Oké – mondta Hawes.
– Most maga haragszik?
– Dehogy. Csak megvilágosodtam.
– Na és még van valami – mondta Carella.
– Éspedig?
– Azok a srácok, akik a jelenetet bámulták. Mi jobb: beavatni őket a
dologba? Vagy inkább lezárni az ügyet?
– Lezárhatta volna úgy is, hogy nem kényszeríti fizetésre a pasast.
– Maga ma mindig telibe talál – felelte Carella.
Beléptek az épületbe. A lépcsőházban csak egy csengőgomb működött.
Carella megnyomta.
– Ida mama nagy boszorkány – mondta. – Azt hiszi, övé az egész utca, sőt az
egész város. Erélyesen kell bánni vele.
A belső ajtó kinyílt. Egy nő állt a küszöbön, hajkefével a kezében. Fekete
haja rendetlenül lógott az arcába. Keskeny arca volt és szúrós, barna szeme.
Egy világoskék pulóveren és fekete szoknyán kívül nem volt rajta semmi. Még
papucs sem.
– Mi kell? – kérdezte.
– Én vagyok az, Carella. Engedjen be. Ida!
– Mit akar, Carella? Megint akcióba lépett a rendőrség?
– Csak azzal a lánnyal szeretnénk beszélni, akit maga Ladynek nevez.
– Foglalt – felelte Ida.
– Kivárjuk.
– Lehet, hogy sokáig foglalt lesz.
– Kivárjuk.
– Várjanak odakint!
 – Ida – szólította fel szelíden Carella –, ajánlom, hogy tűnjön a fenébe ebből
az ajtóból.
Ida hátrább húzódott. Carella és Hawes belépett a homályos előszobába,
– Mit akarnak a lánytól?
– Néhány kérdést szeretnénk feltenni neki,
– Mivel kapcsolatban?
– Rendőrségi ügy – felelte Carella.
– Csak nem fogják elvinni?
– Nem. Mondom, hogy csak néhány kérdést teszünk fel neki.
Ida erre sugárzó arccal elmosolyodott. Elöl megcsillant a szájában egy
aranyfog.
– Akkor jó. Akkor jöjjenek beljebb, és üljenek le.
Bevezette őket egy barátságtalan kis társalgóba. A szobában tömjén- és
izzadságszag terjengett. Az izzadságszag volt az erősebb.
Ida Hawesra nézett.
– Ez ki? – kérdezte.
– Hawes. Szintén detektív – felelte Carella.
– Jóképű fickó – állapította meg Ida minden különösebb lelkesedés nélkül. –
Mi történt a hajával? Hogy őszült meg így?
– Öregszem – felelte Hawes, és megérintette a fehér hajcsíkot.
– Meddig lesz foglalt a lány? – kérdezte Carella.
– Ki tudhatja? Lassú teremtés. Nehezen gerjed be. Nem tudja, hogy ő a
Lady? A ladykkel finoman kell bánni. A ladyket meg kell dumálni.
– Akkor maga nyilván sokat veszít rajta.
– Háromszor annyi az ára, mint a többié – felelte Ida.
– És megéri ezt a pénzt?
A nő vállat vont.
– Aki fizetni kénytelen az ilyesmiért, annak, azt hiszem, megéri. – Megint
Hawesra nézett. – Fogadni mernék, hogy magának sose kellett ezért fizetnie.
Hawes udvarias arccal vette szemügyre a nőt. Tisztában volt vele, hogy az
csak szakmája terminológiáját használja. Még sose találkozott kurvával vagy
madámmal, aki ne olyan természetességgel beszélt volna a szexről, ahogy egy
átlagnő a ruhákról vagy a csecsemőkről szokott beszélni. Ennek ellenére nem
válaszolt neki.
– Mit gondol, hány éves vagyok? – kérdezte a nő.
– Hatvan – vágta rá habozás nélkül Hawes.
Ida felkacagott.
– Undok alak! Még csak negyvenöt vagyok. Nézzen csak be hozzám
valamelyik délután.
– Kösz.
– Még hogy hatvan – ingerkedett tovább a nő. – Majd megmutatom én
magának, ki a hatvanéves!
 Az emeleten nyílt és csukódott egy ajtó. Léptek hallatszottak a folyosón. Ida
fölnézett.
– Végzett – mondta.
Egy férfi jött le a lépcsőn. Félénken belesett a társalgóba, aztán eltűnt a külső
ajtón.
– Gyerünk – mondta Ida. Mikor Hawes felállt, jól megnézte. – De nagy
melák – jegyezte meg, szinte csak úgy magának, aztán a lépcsőhöz vezette a
detektíveket. – Tulajdonképpen meg kéne fizettetnem magukkal a lány idejét.
– Bevihetjük a rendőrségre is – felelte Carella.
– Csak tréfáltam, Carella – mondta a nő. – Még mindig nem tudja, mikor
tréfálok? Magának mi a keresztneve, Hawes?
– Cotton.
– A barátja tényleg nem tudja, mikor tréfálok, Cotton? – Megállt a lépcsőn,
és lenézett Hawesra. – Olyan lábam van, mint egy hatvanévesnek? – kérdezte.
– Nem. Mint egy hetvenesnek – felelte Hawes, mire Carellából kitört a
nevetés.
– Undok alak! – mondta Ida, de ő sem tudta elfojtani a torkából feltörő
kuncogást.
Elindultak az emeleti folyosón. Az egyik szobában, az ágy szélén ült egy
lány kimonóban. és a körmét fényesítette. A többi ajtó egytől egyig csukva volt.
Ida megállt az egyik csukott ajtó előtt, és bekopogott. Egy lányhang válaszolt:
– Si? Ki az?
– Ida. Nyisd ki!
– Egy pillanat, per piacere2!
Ida vágott egy grimaszt, de várt. Az ajtó kinyílt. A küszöbön álló leány
legalább harminckét éves lehetett. Fekete haj keretezte nyugodt arcát s benne a
mélyen ülő barna szemeket. Ugyanakkor szomorúság is ült ezen az arcon és a
szája körül. Igyekezett minél előkelőbben tartani a fejét, és hátrahúzni a vállát,
miközben egyik kezével kecsesen, védekező mozdulattal összefogta a nyakán a
kimonót előreugró keble fölött. A szemében félelem tükröződött, mintha máris
rettegne attól, ami következik.
– Si? – kérdezte.
– Két úr akar beszélni veled – mondta Ida. A leány panaszos tekintettel
nézett Idára.
– Megint? – kérdezte. – Kérem, signora, ne még! Könyörgök. Olyan
nagyon…
– Hagyd abba. Marcia – szólt rá Ida. – Hekusok.
Marcia szeméből eltűnt a félelem. Leejtette kezét a kimonó nyakáról. A
kimonó szétnyílt, s látni engedte keble domborulatát. Arcából és tartásából
eltűnt minden előkelőség. Kemény vonások jelentek meg a szeme és a szája
körül.
2
Kérem szépen
 – Mi a zűr? – kérdezte.
– Semmi – felelte Carella – Csak beszélni szeretnénk magával.
– Biztos, hogy csak beszélni?
– Biztos.
– Mert akad zsaru, aki beállít ide, és elvárja, hogy...
– Az lehet – szólt közbe Hawes. – Mi csak beszélgetni szeretnénk.
– Itt? Vagy a földszinten?
– Döntse el maga.
– Akkor inkább itt – mondta a lány. Félreállt.
Carella és Hawes belépett a szobába.
– Rám is szükségük van? – kérdezte Ida.
– Nincs.
– A földszinten leszek. Akar inni egyet, mielőtt elmegy, Cotton?
– Köszönöm, nem – felelte Hawes.
– Mi az? Nem tetszem? – Hetykén hátravetette a fejét. – Pedig tudnék
egyet-mást mutatni magának.
– Odavagyok magáért – felelte vigyorogva Hawes. Carella elképedve nézett
rá. – Csak attól félek, hogy kimerítené a testgyakorlás.
Ida mama felkacagott.
– Undok alak – mondta, és kiment. Hawes hallotta, hogy még a folyosón is
kuncog: – Még hogy engem kimerítene egy kis testgyakorlás.
Marcia leült, és egyáltalán nem ladyhez illő mozdulattal keresztbe tette a
lábát.
– Hát akkor halljam, mi van – mondta.
– Régóta dolgozik itt? – kérdezte Carella.
– Kábé fél éve.
– És jól megvan itt?
– Remekül.
– Volt valami zűrje, amióta itt van?
– Miféle zűröm?
– Veszekedés? Verekedés?
– Csak a szokásos. Tizenkét lány dolgozik itt. Valamelyik mindig cirkuszol,
hogy más használja a hullámcsatját. Tudja, hogy van ez.
– Komolyabb nem volt?
– Hajcibálás? Meg hasonlók?
– Aha.
– Nem. Igyekszem távol tartani magam a többiektől. Jobban keresek, mint
ők, ezért aztán ki nem állhatnak. De én nem kötekszem. Jó hely ez. Jobb, mint
eddig bármelyik. Hogy a fenébe ne volna az, mikor itt én vagyok a sztár?! –
Felhúzta a térdén a kimonót. – Hát nem klassz? – kérdezte.
– Dehogynem – felelte Carella. – A kuncsaftjai közül sem volt zűrje
senkivel?
 Marcia legyezgetni kezdte a lábszárait a kimonója szárnyaival.
– Mire akarnak kilyukadni? – kérdezte.
– Volt, vagy nem volt?
– Zűröm valamelyik kuncsafttal? Nem tudom. Ki a fene emlékszik
ilyesmire? Mire megy ki a játék?
– Azt próbáljuk kideríteni, nincs-e valaki, aki meg akarná ölni magát –
felelte Hawes.
Marcia abbahagyta a lábszárai legyezgetését. A selyemkimonó kicsúszott az
ujjai közül.
– Mondja csak még egyszer!
– Jól értette maga elsőre is.
– Engem megölni? Őrültség! Ki akarna engem megölni? – Elnémult egy
pillanatra, aztán büszkén hozzátette: – Rendes kurva vagyok én.
– És nem volt zűrje egyetlen kuncsaftjával sem?
– Miféle zűröm lehetett volna?... – Hirtelen elhallgatott. Látszott az arcán,
hogy töpreng valamin. Egy pillanatra újból a nyugodt, előkelő lady szerepét
játszotta. De mikor megszólalt, már kiesett a szerepből.
– Csak nem őrá gondolnak? – kérdezte.
– Beszéljen világosabban.
– Biztos, hogy valaki meg akar ölni? Honnan tudják?
– Tudni nem tudjuk. Csak sejtjük.
– Hát tényleg volt az a fickó... – Abbahagyta. – Á, az csak a száját jártatta.
– Kicsoda?
– Egy hülye mitugrász. Valami tengerész. Amíg itt volt, folyton azon törte a
fejét, hogy hol látott már. Végül rá is jött. New London-ból emlékezett rám. Ott
dolgoztam a háború alatt. Mármint a tengeralattjáró-bázison. Egész jól
kerestem. Emlékezett rám, kijelentette, hogy becsapták, és követelte, hogy
adjuk vissza a pénzét, mert nem vagyok semmiféle olasz grófnak a leánya, csak
egy közönséges csaló. Azt elismertem, hogy tényleg scrantoni vagyok, de azt is
megmondtam neki, hogy amiért fizetett, azt megkapta, s ha nem esett jól neki,
menjen a fenébe. Megfenyegetett, hogy visszajön, és ha visszajön, megöl.
– Mikor volt ez?
– Kábé egy hónapja. Legalábbis úgy rémlik.
– Emlékszik a nevére?
– Igen. De csak azért, mert olyan zrít csapott. Egyébként nem szoktam.
Pedig mind megmondják a nevüket. Ez az első dolguk. Mihelyt túl vannak rajta.
Charlie vagyok, Frank vagyok, Ned vagyok. Ugye, emlékezni fogsz rám,
drágám? Emlékszik a fene! Uramisten! Némelyiküket még elfelejteni is elég
nehéz.
– De erre a tengerészre emlékszik.
– Mi az hogy! Mikor azt mondta, hogy meg fog ölni. Maga nem emlékezne?
Különben is hülye neve volt.
 – Éspedig?
– Mickey.
– Milyen Mickey?
– Ezt kérdeztem tőle én is. “Milyen Mickey? Mickey Mouse?” De nem
Mickey Mouse volt.
– Hanem?
– Mickey Carmichael. Még emlékszem a hanghordozására is, ahogy
kimondta: ,,Mickey Carmichael, másodosztályú tűzmester!” Pontosan ilyen
hangsúllyal. Mintha csak azt mondta volna: “Őfelsége, Anglia királya.” Dilis
volt. Tisztára dilis.
– Azt is megmondta, hogy hol a támaszpontja?
– Valami hajón szolgált. Akkor volt először szabadságon a városban.
– Milyen hajón?
– Azt nem tudom, ő csak úgy emlegette, hogy konzervdoboz. Ez valami
csatahajó, ugye?
– Romboló – felelte Hawes. – Mit mondott még a hajóról?
– Semmit. Csak azt, hogy örül, hogy végre elszabadult róla. Várjanak csak!
Létezik, hogy valami vödröt is emlegetett volna?
– Vödröt? – csodálkozott Carella. Haweshoz fordult. – Vödröt is használnak
a haditengerészetnél?
– Persze. A fedélzetet ott is felmossák néha. Csak azt nem értem, hogy kerül
vödör egy tisztes kezébe? Tényleg azt mondta, hogy másodosztályú tűzmester?
Nem azt, hogy másodosztályú matróz? Egy tűzmesterhez beosztva?
– Nem, nem. Őrmesteri rangja volt, vagy valami ilyesmi. Piros stráfok
voltak a zubbonya ujján.
– Két piros stráf?
– Igen.
– Akkor mégiscsak másodosztályú altiszt volt – állapította meg Hawes. –
Igaza van a lánynak, Steve. – Ismét a lányhoz fordult. – Mégis valami vödörről
beszélt?
– Valami ilyesmiről. Vödörről, csöbörről… vagy bödönről…
– Vödör, csöbör, bödön… – tűnődött Hawes. – Bödön... – Pattintott egyet az
ujjával. – Megvan! Nem azt mondta, hogy őrnaszád a hajója? Azt csúfolják
bödönnek.
– De igen – felelte Marcia, és tágra nyílt a szeme. – Igen. Pontosan ezt
mondta. És látszott, hogy erre is nagyon büszke.
– Romboló őrnaszád – állapította meg Hawes. – Nem lesz nehéz
megtalálnunk Mickey Carmichaelt. – Bólintott. – Akar még valamit kérdezni,
Steve?
– Én nem.
– Én sem. Hát akkor köszönjük, kisasszony.
– Gondolják, hogy tényleg megpróbál megölni? – kérdezte Marcia.
 – Azt majd kiderítjük.
– Mit csináljak, ha idejön?
– Elkapjuk, mielőtt még ideérne.
– De hátha ügyesebb maguknál?
– Olyan nincs!
– Értem. De hátha mégis?...
– Mi lenne, ha az ágy alá bújna? – kérdezte Carella.
– Okostóni – felelte Marcia.
– Jó, majd telefonálunk – nyugtatta meg Carella. – Ha tényleg ő az, akit
keresünk, és maga a kiszemelt célpont, értesíteni fogjuk.
– Ide figyeljen. Tegyen nekem egy szívességet. Értesítsen akkor is, ha nem
akar megölni. Nem szeretnék itt ülni, és reszketni, ahányszor csak kopognak az
ajtón.
– Csak nem fél?
– Nem a fenét! – felelte Marcia.
– Legalább könnyebben játssza meg a ladyt – felelte Carella. Azzal a két
detektív elhagyta a szobát.

A várossal határos haditengerészeti körzet központi épülete a belvárosban volt,

a Worship Avenue-n. Amikor Carella és Hawes visszaért a csoporthoz, Hawes
kikereste a telefonkönyvből a számát, és feltárcsázta.
– Haditengerészeti Hivatal – jelentkezett egy hang.
– Itt a rendőrség – mondta Hawes. – A parancsnokukkal szeretnék beszélni.
– Egy pillanat. – Egy kis szünet következett, aztán egy kattanás a vonalban.
– Davis zászlós – jelentkezett újból egy hang.
– Ön a parancsnok? – kérdezte Hawes.
– Nem, uram. Mivel szolgálhatok?
– Itt a rendőrség. Egy tengerész tartózkodási helyét próbáljuk megállapítani,
egy…
– Az a parti rendőrség hatáskörébe tartozik, uram. Egy pillanat!
– Ide figyeljen! Én csak azt szeretném…
A vonal kattant egyet, Hawes nem folytathatta.
– Tessék, uram – jelentkezett a központ.
– Legyen szíves Jergens hadnagyot kapcsolni a parti rendőrségtől.
– Igenis, uram!
Újabb kattanás. Hawes várt.
– Parti rendőrség. Jergens hadnagy – jelentkezett egy hang.
– Itt Cotton Hawes detektív beszél – felelte Hawes, aki kezdte úgy érezni,
hogy nagyon kis pont ezek közt a katonai nagyfejűek közt. – Egy Mickey
Carmichael nevű tengerészt keresünk. Egy rom…
– Mit követett el? – kérdezte Jergens.
– Még semmit. De szeretnénk elkapni, mielőtt még…
 – Ha nem követett el semmit, nyilván nincs róla semmiféle adatunk. Vagy
talán itt van, ebben az épületben?
– Nem. Egy…
– Egy pillanat! Átkapcsoltatom a személyzeti osztályra.
– Nem szeretnék…
Egy kattanás megint elnémította.
– Központ? – kérdezte Jergens.
– Igenis, uram!
– Kapcsoljon át Elliot parancsnokhoz, a személyzeti osztályra!
– Igenis, uram!
Hawes várt.
Katt-katt.
Katt-katt.
– Elliot parancsnok irodája – jelentkezett egy hang.
– Elliot parancsnok úr?
– Nem, uram. Pickering irodavezető beszél.
– A parancsnokkal szeretnék beszélni, Pickering.
– Sajnálom, uram, de most éppen nincs bent, uram. Ki keresi, uram?
– Akkor beszélhetnék Elliot felettesével?
– Az ő felettese a főparancsnok, uram. Ki keresi, uram?
– Hawes tengernagy! – üvöltötte Hawes. – Kapcsolja azonnal a
főparancsnokot!
– Igenis, tengernagy úr! Igenis!
A vonal szinte eszelősen kattant egyet.
– Tessék, uram – jelentkezett a központ.
– Kapcsolja át a vonalat Finchberger századoshoz – mondta Pickering. – De
gyorsan!
– Igenis, uram!
Megint a kattanás.
– Finchberger százados irodája – jelentkezett egy hang.
– A századost kérem! Itt Hawes tengernagy! – mondta Hawes, aki most már
roppantul élvezte a dolgot.
– Igenis, uram! – hangzott a katonás válasz.
Hawes várt.
Az a hang, amelyik ezúttal lépett a vonalba, egy cseppet sem volt alázatos.
– Milyen tengernagy? – üvöltötte.
– Százados úr? – kérdezte Hawes, akinek eszébe jutottak a
haditengerészetnél töltött idők meg az, hogy egy tengerész századossal beszél,
nem pedig a szárazföldi hadsereg egyik századosával, s hogy egy tengerész
százados igen magas rangú tiszt, tele csillagokkal meg mindenféle aranyozott
stráfokkal. Erre való tekintettel mindjárt alább adta. – Elnézést, uram, a titkárja
bizonyára rosszul értette. Hawes detektív, vagyok a város nyolcvanhetes
körzetéből. Csak azt szeretném tudni, kaphatnánk-e segítséget a
haditengerészettől egy meglehetősen nehéz ügyben.
– Mi volna az, Hawes? – kérdezte Finchberger, de már halkabb hangon.
– Egy tengerész tartózkodási helyét szeretnénk megállapítani, uram. Egy
hónappal ezelőtt a városban volt, és lehet, hogy még most is itt van. Egy
romboló őrnaszádon teljesít szolgálatot. A neve…
– Júniusban valóban állomásozott itt egy romboló őrnaszád – felelte
Finchberger. – A Perriwinkle. De már eltávozott. Július negyedikén.
– A teljes legénységgel a fedélzetén, uram?
– A parancsnok nem jelentette, hogy valaki akár engedéllyel, akár engedély
nélkül hiányozna. A hajó teljes létszámmal távozott.
– És másik romboló őrnaszád azóta nem járt a kikötőben, uram?
– Nem.
– Semmilyen romboló?
– A hét végére jeleztek egyet. Norfolkból jön. Többről nem tudunk.
– A Perriwinkle lenne az, uram?
– Nem. Nem a Perriwinkle. A Master son.
– Köszönöm, uram. Szóval lehetetlen, hogy az illető tengerész még mindig a
városban lenne, vagy várható volna, hogy ideérkezik?
– Hacsak le nem ugrott a hajóról az Atlanti-óceán kellős közepén – felelte
Finchberger. – A Perriwinkle Angliába indult.
– Köszönöm, uram – mondta Hawes. – Hálásan köszönöm.
– De meg ne próbálkozzon még egyszer azzal a tengernagy trükkel, Hawes!
– válaszolta Finchberger, és letette a kagylót.
– Megvan? – kérdezte Carella.
Hawes visszatette a kagylót a villára.
– Úton van Európa felé – felelte.
– Tehát kiesik a számításból – állapította meg Carella.
– De a kurvánk nem – felelte Hawes.
– Nem. Így is lehetséges, hogy ő a kiszemelt áldozat. Mindenesetre
felhívom, és megmondom neki, hogy a tengerész miatt ne aggódjon. És kérek
Pete-től néhány egyenruhás rendőrt, hogy tartsák szemmel Ida kupiját. Ha
mégis a lány a kiszemelt célpont, gyilkosunk nem fog megpróbálkozni vele, ha
ott vannak a zsaruk.
– Reméljük.
Hawes fölnézett a fehér számlapú órára a falon. Pontosan délelőtt 11-et
mutatott.
Kilenc óra múlva a gyilkos – akárki is az – lecsap.
Az utca másik oldalán, valahol a Grover Parkban, a nap megcsillant valami
fényes tárgyon, és sugarai egy pillanatra éppen Hawes arcába verődtek vissza
róla a detektívek szobájának ráccsal ellátott ablakán át.
– Lehúzná azt a rolót, Steve? – kérdezte Hawes.
 Ötödik fejezet

Sam Grossman rendőr hadnagy és laboráns vezette a Bűnügyi Rendőrség

Laboratóriumát a Főkapitányságon, a belvárosi High Streeten.
Sam magas, laza tartású ember volt, esetlenül, hanyag nemtörődömséggel
mozgott. A darabos arcú, nyájas férfiú szemüveget viselt, mert már
gyermekkorában túl sokat olvasott, és megromlott a látása. Szelíd, ártatlan kék
szeme cáfolni látszott azt a tényt, hogy tulajdonosa gaztettek, erőszakos
cselekmények, sőt nemegyszer gyilkosságok körülményeit szokta fürkészni
vele. Sam imádta a laboratóriumát, s ha nem éppen epruvettáival volt elfoglalva
– mindenáron be akarta bizonyítani, hogy a labor nélkülözhetetlen a
nyomozásban –, mindig megtalálta a módját, hogy beszélgetésbe elegyedjen
valamelyik detektívvel, és megpróbálja megértetni vele, milyen fontos az
együttműködés a laborral.
Amikor ezen a reggelen a küldönc megérkezett a levéllel a 87. körzetből,
Sam azonnal munkába állította embereit. Már előzőleg telefonáltak neki, hogy
a dolog sürgős. Emberei lefényképezték a levelet, és a fényképet azonnal vissza
is küldték a 87. körzetbe. Aztán gondos vizsgálat alá vetették a levelet meg a
borítékot, hogy mindenekelőtt ujjlenyomatokat keressenek rajtuk, mielőtt még
az egyéb vizsgálatokhoz hozzákezdenének.
Az eredeti levelet a legnagyobb gonddal vették kezelésbe. Sam
rosszkedvűen gondolt ugyan arra, hogy a levelet valószínűleg a város zsaruinak
a fele végigtapogatta már, de még így is szeretett volna tőle telhetőleg
hozzájárulni a bűncselekmény felderítéséhez. Emberei gondosan, módszeresen
dolgoztak: tízszázalékos ezüstnitrát oldattal vontak be két hengert, és
végighúzták köztük a papírt, amelyre így mindkét oldalán vékony, egyenletes
ezüstnitrát réteg került. Megvárták, amíg a papír megszárad, aztán ibolyántúli
sugarakat bocsátottak rá. Néhány másodperc múlva megjelentek az
ujjlenyomatok. Így nézett ki a levél:
 Vagyis rengeteg ujjlenyomat volt rajta. Sam Grossman erre számított is. A
levél ugyanis úgy “íródott”, hogy újságokból vagy magazinokból vágták ki az
egyes szavakat, aztán felragasztották egy ív papírra. Sam eleve számított rá,
hogy a ragasztás miatt az egész lap tele lesz ujjlenyomatokkal. És pontosan így
is volt. Minden egyes papírdarabkát külön rá kellett nyomni a papírra, hogy
ráragadjon. A papíron levő minden egyes szón egész csomó ujjlenyomat volt.
És minden egyes ujjlenyomat reménytelenül el volt kenődve, kivehetetlenné
vált, vagy rajta volt egy másik ujjlenyomat – kettőt kivéve. Ez a két ujjlenyomat
a papírlap bal szélén volt található, az egyik majdnem egészen fönt, a másik a
közepénél valamivel lejjebb. Mind a kettő tökéletes ujjlenyomat volt.
Csak – sajnos – mind a kettő Dave Murchison őrmestertől származott.
Sam nagyot sóhajtott. Szégyen, gyalázat! Mindig ilyen nehezen sikerült
eredményt elérnie.

Grossman telefonja a kihallgató helyiségben érte el Hawest. A detektív ide

vonult vissza a levél fényképét tanulmányozni.
– Hawes? – kérdezte Grossman.
– Igen.
– Sam Grossman vagyok, a laborból. Elkészültem a jelentéssel arról a
levélről. De mivel az ügy sürgős, gondoltam, nem árt, ha telefonba mondom.
– Rajta – felelte Hawes
– Az ujjlenyomatok nem sokat érnek – mondta Grossman. – Magán a
levélen csak két tökéletes ujjlenyomat van, és mind a kettő a maguk őrmesteréé
az eligazítóból.
– A levél elülső oldalán, ugye?
– Igen.
 – És a hátsón?
– Ott minden elkenődött. A levelet összehajtották. És akárki hajtotta is
össze, a hajtáson végighúzta az öklét. Szóval ott nincs semmi, Hawes. Igazán
sajnálom.
– És a borítékon?
– Murchison ujjlenyomatai meg a maguké. Rajtuk kívül még valami gyerek
hagyott rajta néhány tökéletes ujjlenyomatot. Volt a boríték gyerek kezében?
– Volt.
– Nos, az ő ujjlenyomatairól egész csomót készíttettem, hátha szüksége lesz
rájuk azonosítás céljából. Küldjem át őket?
– Legyen szíves – felelte Hawes. – Mi van még?
– Magáról a levélről megállapítottunk egyet-mást, aminek esetleg hasznát
vehetik. A ragasztó olcsó minőségű, egy Brundy nevű cég állítja elő. Üvegben
is, tubusban is árulják. A levél egyik sarkában találtunk egy parányi fémesen
csillogó kék pontocskát. Brundyék ragasztójának tubusa kék, tehát
feltételezhető, hogy a levél írója tubusos ragasztót használt. Persze ezzel nem
sokra mennek. Ilyen ragasztót bárhol vehetett az illető. Közkeletű cikk. Viszont
a papír…
– Mit sütöttek ki róla?
– Jó minőségű, rongytartalmú papír, gyártja a Cartwright-Rt., Boston,
Massachusetts. Utánanéztünk a vízjel jegyzékben. A papír katalógusszáma
142-Y. Kábé öt és fél dollár az ára egy rizsmának, vagyis négyszáznyolcvan
ívnek.
– Csakhogy egy bostoni cég gyártja, nem?
– Igen, de árulják az egész országban. Ebben a városban is van lerakata.
Óhajtja a nevét?
– Kérem.
– Eastern Shipping. Majestában van, a Gage Boulevardon. Kell a
telefonszám is?
– Igen.
– Princeton. 4-9806.
Hawes feljegyezte.
– Van még valami?
– Igen. Tudjuk, honnan vágta ki a levél írója a szavakat.
– Honnan?
– A “tudnak” szó T-jéből indultunk ki. Ez a T közismert betű, Hawes!
– Csak nem a New York Times T-je?
– Pontosan az. A New York Times itt is kapható, mint az ország valamennyi
városában. Be kell vallanom, hogy napilap- és képesújság-gyűjteményünk nem
túlságosan régi keletű. De most már igyekszünk lépést tartani a nagyobb
napilapokkal és valamennyi fontosabb sajtótermékkel. Néha újságba vagy
újságdarabokba csomagolt testrészeket találnak. S ezen a nyomon egy idő
múlva majdnem mindig sikerül elindulni.
– Értem – mondta Hawes.
– Ezúttal mázlink volt. A New York Times T-jéből kiindulva átnéztük az
újság birtokunkban levő számait, megállapítottuk, hogy a Times milyen rovatait
használta fel a levélíró, és melyik számból.
– Az eredmény?
– A június huszonharmadiki, vasárnapi Times hirdetés- és könyvrovatát
használta fel. Elég sok szót azonosítottunk, hogy kiküszöböljük az esetleges
véletleneket. A Lady szó például a könyvrovatból való. Egy Conrad
Richter-regény hirdetéséből vágták ki. A mit szó is egy hirdetésből való, egy
mitesszer elleni szer hirdetéséből. Nők szokták használni.
– Tovább!
– A nyolcast ábrázoló figura közismert. Szintén a hirdetési rovatból való. A
Ballantine sör reklámjából.
– Mi van még?
– Az ellene szó eredetét is könnyű volt megállapítani. Ez is egy hirdetésből
való. “Felhólyagzik a strandon a bőre? Használjon ellene”, s következik a
gyártmány neve. Semmi kétség: az illető a Times június huszonharmadiki
számát használta fel.
– És ma július huszonnegyedike van – jegyezte meg Hawes.
– Bizony.
– Vagyis az illető egy hónappal ezelőtt tervelte ki a dolgot, elkészítette a
levelet, de csak akkor küldte el, amikor eldöntötte, hogy mikor fogja elkövetni a
gyilkosságot.
– Úgy látszik. Hacsak nem azért használt fel egy régi újságot, mert éppen az
volt neki kéznél.
– Eszerint aligha lehet szó ugratásról.
– Én úgy látom, hogy komoly a dolog, Hawes – felelte Grossman. –
Beszéltem a pszichológusunkkal is az emeleten. Nem tartja valószínűnek, hogy
egy beugrató kerek egy hónapot várt volna, miután elkészítette a levelét, s csak
aztán küldte volna el. Úgy érzi, hogy a levél elküldése úgynevezett
kényszercselekedet volt. Szerinte a fickó szeretné, ha megakadályoznák a
gyilkosságban, és az a véleménye, hogy a levélben arra vonatkozólag is van
útmutatás, hogyan akadályozzák meg.
– Na és hogyan? – kérdezte Hawes.
– Arról nem beszélt.
– Hm. Sikerült még valami egyebet is megállapítania?
– Ez minden. Azaz várjon csak! A fickó cigarettázik. Volt a borítékban
néhány morzsa dohány. Megvizsgáltuk, de nem lehet valami jobb fajta
cigarettából való.
– Oké, Sam. Hálás köszönet.
 – Szóra sem, érdemes. Annak a srácnak az ujjlenyomatait átküldöm. Viszlát.
Grossman letette a kagylót. Hawes felvette az asztalról a levél másolatát,
kinyitotta az ajtót, és elindult Byrnes hadnagy irodája felé. Akkor vette csak
észre, milyen felfordulás van a csoport szobájában.
Először a lármára figyelt fel, a tiltakozó, találgató, kérdezősködő hangok
fülsiketítő zűrzavarára. Aztán olyasmit látott, ami leginkább valamiféle
hazafias tüntetésre, afféle július negyedikei parádéra emlékeztetett. A szoba
csupa rikító piros-fehér-kék szín volt. A léc válaszfal mellett, az asztalok,
iratszekrények, ablakok és hirdetőtáblák előtt és a helyiség minden
elképzelhető zugában legalább egymillió kék overallnadrágos srác szorongott,
piros-fehér csíkos, rövid ujjú trikóban.
– Csönd legyen! – ordította Byrnes hadnagy. – Most már elég a
karattyolásból!
A szoba fokozatosan elcsendesedett.
– Isten hozta a Grover Park dedójában! – üdvözölte Carella mosolyogva
Hawest.
– Jesszusom! – nyögte Hawes. – Hát az biztos, hogy átkozottul ügyes
rendőrök vannak a körzetben!
Az ügyes rendőrök betű szerint teljesítették a kapott parancsot, és
előállítottak minden tízévesnek látszó overallnadrágos, piros csíkos inges
srácot. Születési bizonyítványt persze nem kértek, így aztán volt köztük
hétévestől tizenhárom évesig mindenféle korú. A rövid ujjú trikók se voltak
mind rövid ujjú trikók. Volt köztük bőven galléros, gombos ing is. Mindegy: a
rendőrök teljesítették a feladatukat. Hawes gyors számolást végzett, és
kénytelen volt revideálni korábbi becslését, miszerint egymillióan vannak. Nem
voltak, csak ötszázezren. Negyvenen mindenesetre. Úgy látszik, a környéken
divat volt a piros csíkos, rövid ujjú trikó. De az is lehet, hogy valami új
utcakölyök banda alakult, és ezt választotta egyenruhájául.
– Srácok! Ki hozott közületek ma reggel egy levelet ide a rendőrségre? –
tette fel a kérdést Byrnes.
– Miféle levelet? – kérdezte vissza az egyik srác.
– Nem mindegy? Talán te hoztad?
– Nem én – felelte a srác.
– Akkor fogd be a szád! Melyikőtök hozta?
Nem jelentkezett senki.
– Gyerünk, gyerünk, szóljon, aki hozta! – sürgette őket Byrnes.
Egy nyolcéves forma srác, nyilvánvalóan a hollywoodi filmek hatására,
bőgni kezdett.
– Híjják fel az ügyvédemet!
A többi srác röhögött.
 – Csönd! – ordította Byrnes. – Ide figyeljetek! Veletek semmi bajunk! Csak
azt szeretnénk megállapítani, ki adta nektek azt a levelet. Szóval aki idehozta,
jelentkezzen!
– Mit követett el az a pasas? – kérdezte egy tizenkétéves-forma.
– Szóval te hoztad azt a levelet?
– Nem én. Csak szeretném tudni, mit csinált az ürge.
– Hát nem közületek hozta valaki a levelet? – tette fel ismét a kérdést
Byrnes. A fiúk a fejüket rázták. Byrnes odafordult Murchisonhoz. – Mit szól
hozzá, Dave? Nem ismer rá valamelyikükben arra a kölyökre?
– Nehéz volna megmondani – felelte Murchison. – Egy biztos: az a srác
szőke volt. A feketehajúakat nyugodtan elengedheti. Meg van itt egypár vörös
is. Azok se lehettek. Az a srác szőke volt.
– Csak a szőkék maradjanak itt, Steve – mondta Byrnes, mire Carella sorra
végigjárta a fiúkat, a vállukra vert, és hazaküldte őket. Mire végzett a
mustrával, mindössze négy szőke srác maradt a szobában. A többiek a válaszfal
másik oldalán csellengtek és figyeltek.
– Tűnés! – szólt rájuk Hawes, – Indulás haza!
A fiúk alig akartak elmenni. A négy szőke srác közül kettő legalább tizenkét
éves volt.
– Ezek idősebbek – mondta Murchison.
– Akkor ti ketten is elmehettek – szólt oda nekik Byrnes. A két fiú
kiballagott. Byrnes odafordult a maradék kettőhöz. – Hány éves vagy, öcsi? –
kérdezte az egyiktől.
– Nyolc.
– Mi a véleménye, Dave?
– Nem ő volt az a srác.
– Hát a másik?
– Ő se.
– Hát akkor…– Byrnesbe hirtelen mintha belenyilallt volna valami. –
Hawes! Tartsa vissza a többieket, mielőtt még elhagynák az eligazítót! Az isten
szerelmére, írja fel a nevüket! Le kell adni a rádión mindegyiküknek a nevét.
Különben egész nap ugyanezekkel a nyavalyás kölykökkel fogunk bajlódni.
Siessen!
Hawes kilépett a rácsajtón, és nekiiramodott a lépcsőnek. Néhány srácot
sikerült még az eligazítóban elkapnia, a többit a járdáról terelte vissza a
rendőrség épületébe. Az egyik srác csak vonakodva engedelmeskedett.
Sóhajtva veregette meg egy hatalmas német juhászkutya fejét.
– Várj meg szépen, Prinz – mondta neki. – Megint kezdődik. – Azzal
besétált az épületbe,
Hawes ránézett a kutyára. Villámgyorsan fogant meg agyában a gondolat.
Berohant az épületbe, fel a lépcsőn, és berontott a csoport szobájába.
– Egy kutya! – lihegte. – Hátha csak egy kutya?
 – Mi? – kérdezte Byrnes. – Elkapta azokat a srácokat?
– Igen. De hátha csak egy kutya!
– Micsoda?
– A “Lady”!
Carella azonnal megszólalt.
– Lehet, hogy igaza van, Pete. Mit gondol, hány Lady nevű kutya van a
körzetben?
– Fogalmam, sincs róla – felelte Byrnes. – Gondolja, hogy az az őrült, aki azt
a levelet írta?...
– Elképzelhető.
– Jó. Hívja fel a nyilvántartót! Meyer! Meyer!
– Tessék, Pete.
– Írja fel azoknak a srácoknak a nevét! Úristen! Lassan valóságos
bolondokháza leszünk!
Azzal Byrnes sarkon fordult, és bemasírozott az irodájába.

Carella felhívta a nyilvántartót, és kiderült, hogy harmincegy Lady néven

bejegyzett kutya van a körzet területén. S csak az isten tudja, hány ugyanilyen
nevű kutya, amelyik nincs bejegyezve.
Az eredményről jelentést tett Byrnesnak.
Byrnes erre megmagyarázta neki, hogy ha valaki meg akar ölni egy
nyavalyás szukát, az egyedül az illetőnek a dolga, és ő, Byrnes nem hajlandó az
egész csoportot megbolondítani azzal, hogy nyomozzanak le minden szukát a
körzetben. Ha megöltek egyet, úgyis megtudják, s ráérnek majd akkor is
eldönteni, hogy megkeressék-e a gyilkosát vagy sem.
Azt javasolta, hogy Hawes inkább hívja fel az Eastern Shipping céget, és
próbálja kideríteni, árusít-e a körzetben valamelyik üzlet olyan papírt,
amilyenre a levél szavait ragasztották.
– És csukja be azt az átkozott ajtót! – üvöltött Carella után, amikor az
elhagyta a szobát.
 Hatodik fejezet

Délelőtt 11 óra 32 perc volt.

A nap egyre feljebb kapaszkodott az égen, s már majdnem delelőre ért. Sugarai
megpuhították az aszfaltot és a cementet, s csillogó hőhullámok szálltak fel a
kövezetről.
A parkban szellő se rezdült.
A látcsöves férfi egy magas szikla tetején ült, de ott sem volt hűvösebb, mint
a park kanyargós ösvényein. Kék gabardinnadrág és hálószövésű, rövid ujjú
sporting volt rajta. Indián módra keresztbe tett lábbal ült, s könyökét a térdére
támasztva, az utca másik oldalán levő rendőrségi épületre szegezte a távcsövet.
Jókedvű mosoly ült az arcán.
Látta, mikor a srácok kiözönlöttek a rendőrségről, s még szélesebben kezdett
mosolyogni. Meglett az eredménye a levelének! Mozgásba hozta a körzeti
rendőrség gépezetét, s most láthatta, mi lett e mozgás eredménye. Furcsa, szívet
dobogtató izgalmat érzett, mikor feltette magának a kérdést: el fogják-e csípni?
Nem fognak elcsípni, gondolta.
De az is lehet, hogy elcsípik.
Izgalma eléggé ellentmondásos volt. Szerette volna kijátszani a rendőröket,
ugyanakkor azonban azt a gondolatot is élvezte, hogy esetleg hajtóvadászatra,
kétségbeesett pisztolypárbajra kerül sor. Ez lenne a tetőpontja a gondosan
kitervelt gyilkosságnak. Ma este ölni fog. Igen. Ezen már nem változtathat.
Igen. Kénytelen ölni, tudta, más lehetőség nincs, csak ez. Igen. Ma este. Nem
akadályozhatják meg. Bár lehet, hogy megakadályozzák. Nem, nem
akadályozhatják meg!
Egy férfi lépett ki az épület kapuján, és indult lefelé a kőlépcsőn.
Az arcára szegezte a látcsövet. Bizonyára detektív. Vajon ezt is az ő levele
mozgósította? Szélesen elvigyorodott.
A detektívnek vörös haja volt. Megcsillantak rajta a nap sugarai. Az egyik
halántéka fölött ősz csík volt. Követte látcsövével a detektívet. Az autóba szállt,
kétségkívül egy rendőrségi autóba, bár nem volt rajta a rendőrség jelzése. A
kocsi rögtön el is indult.
Sietnek, gondolta a férfi, és leeresztette a látcsövet. A karórájára pillantott.
11 óra 35 perc.
Már nincs sok idejük, gondolta. Nincs sok idejük rá, hogy
megakadályozzanak.

A könyvesbolt szokatlan valami volt a 87. körzetben. Nem számított rá az

ember, hogy egy ilyen környéken könyvüzletre akad. Azt várta volna, hogy
olvasnivaló csak a drugstore-ok állványain akad, méghozzá afféle szadista
rémtörténetek, mint az Én, a hóhér, áltörténelmi regények, mint a Szívembe
zárlak, meg a Hatlövetű zsályabokor-hoz hasonló ócska westernek.
 Az üzlet neve egyszerűen csak Könyv Rt. volt. Az egyik mellékutcában bújt
meg, két bérkaszárnya közt, a járda szintje alatt. Be kellett menni egy ócska
vasajtón; aztán le öt lépcsőfokon, ott volt a könyvekkel teli kirakat. S a
kirakatban egy táblán ez a felirat: Spanyol nyelvű könyvek kaphatók. Egy
másikon meg: Aqui habla Espanol.
A kirakat jobb sarkában arany betűkkel az üvegre festve: TUL.:
CHRISTINE MAXWELL.
Hawes lesétált a lépcsőn, és benyitott a bolt rácsos ajtaján. Az ajtó fölött
megszólalt egy csengettyű. Az üzlet azonnal emlékeket ébresztett benne. Úgy
érezte, mintha járt volna már itt, látta volna a poros állványokat és polcokat,
érezte volna a dohos könyvtáblák szagát, az üzletben felhalmozott
ismeretanyag bensőséges illatát. Talán mert böngészett már egy esős napon
valami hasonló üzletben a belváros környékén, valamelyik mellékutcában?
Vagy a Kísértet Könyvesbolt elevenedett meg, afféle egy helyben álló “Kerekes
Parnasszus”? Eszébe jutottak gyerekkorából a Morley-kötetek, szeretett volna
böngészni a könyvek közt, szerette volna, ha épp most nem sürgeti annyira az
idő. Barátságos, otthonos légkör volt az üzletben, szerette volna magába szívni,
hogy a csontjaiig átitassa, szerette volna, ha látogatása nem lenne ilyen sürgős,
szerette volna, ha olyan információért kellett volna idejönnie, amelynek nincs
köze semmiféle hirtelen halálhoz.
– Parancsol? – kérdezte egy hang.
Egyszerre felriadt gondolataiból. A hang kedves volt, a bolthoz illő.
Megfordult.
A leány a barna hátú könyvekkel megrakott polcok előtt állt, ott állt
sugárzón, karcsún, törékenyen, kedvesen, a repedezett, dohos barnaság előtt.
Szőke haja lágyan suttogó vízesésként foglalta keretbe ovális arcát. A szeme
nagy volt és kék, szelídkék, mint a tavaszi égbolt, enyhén lilába játszó, mint az
orgona. Telt ajkai körül halvány mosoly lebegett, s csókolnivaló volt a szája. De
mert a leány emberi lény volt, s az idő forró július, felső ajka fölött veríték
gyöngyözött. És mert emberi lény volt, és nem emlék és nem álom és nem is
mesebeli szűz a legendabeli Camelot várából, Hawes nyomban beleszeretett.
– Helló! – köszönt. És meglepődés volt a hangjában. Nem afféle okostónis
“Hell-lau!” volt ez, inkább csak áhítatos suttogás. A leány ránézett, és ismét
megkérdezte:
– Parancsol?
– Talán a segítségemre tudna lenni – felelte Hawes, és arra gondolt, hogy
milyen könnyen szokott beleszeretni valakibe, aztán kiábrándulni belőle;
eltűnődött azon, hogy az igazi szerelem állítólag az, amelyik első látásra
születik, márpedig akkor ő nagyon sokszor volt igazán szerelmes; de azért csak
nézte a lányt, és azt gondolta: Az ördögbe is! Imádom!
– Valamilyen könyvet keres, uram? – kérdezte a lány.
– Ön Maxwell kisasszony? – kérdezte Hawes.
 – Maxwellné vagyok – helyesbítette a nő.
– Aha – mondta Hawes. – Aha.
– Könyvet parancsol?
Hawes ránézett Mrs. Maxwell bal kezére. Nem volt rajta karikagyűrű.
– A rendőrségtől vagyok – felelte. – Hawes detektív a nyolcvanhetes
körzetből.
– Valami baj van?
– Nincs. Csak egy papírfélének szeretnék a nyomára jutni. Az Eastern
Shipping szerint az ön boltja a körzetben az egyetlen, ahol ilyen papír kapható.
– Milyen papírról van szó? – kérdezte Christine.
– A száma Cartwright 142-Y.
– Aha – mondta Christine.
– Tart belőle raktáron?
– Hogyne?... – Kérdő volt a hangsúlya.
– A férjével közösen vezeti ezt a boltot? – kérdezte Hawes.
– A férjem meghalt – felelte a nő. – Pilóta volt a haditengerészetnél. A
korall-tengeri ütközetben esett el.
– Bocsánat – mondta őszintén Hawes.
– Nem tesz semmit – felelte a nő. – Régen volt már. És aki meghalt, az
meghalt. – S kedvesen elmosolyodott.
– Nem látszik olyan idősnek – mondta Hawes. – Igazán nem gondolná
magáról az ember, hogy a második világháború idején már férjnél volt.
– Tizenhét éves voltam, amikor összeházasodtunk.
– Vagyis most hány éves?
– Harminchárom.
– Sokkal fiatalabbnak látszik.
– Köszönöm.
– Legfeljebb huszonegynek.
– Köszönöm, de nem annyi vagyok. Igazán.
Egy darabig szótlanul nézték egymást.
– Furcsa – szólalt meg végül Hawes. – Hogy egy ilyen üzlet akad... ezen a
környéken.
– Tudom. Éppen azért van itt.
– Hogyhogy?
– A környék lakói úgyis eleget nélkülöznek. Legalább a könyvet ne
nélkülözzék.
– Sok vevője van? – kérdezte Hawes.
– Több, mint kezdetben. Persze főleg a papíráru tartja fenn az üzletet. De
most már jobban fogynak a könyvek is. El se hinné, milyen sokan szeretnének
jó könyveket olvasni.
– És nem fél ezen a környéken?
– Félnem kellene? – kérdezte a nő.
 – Hát... egy olyan csinos nőnek, mint maga... nem éppen a
legbiztonságosabb környék.
A leány láthatólag meglepődött.
– Errefelé szegény emberek laknak – felelte. – De a szegény nem feltétlenül
egyértelmű a veszedelmessel.
– Ez igaz – mondta Hawes.
– Az emberek mindenütt egyformák. Akik errefelé laknak, semmivel se
jobbak vagy rosszabbak, mint az elegáns Stewart City lakói.
– Maga hol lakik, Miss... Mrs. Maxwell?
– Isolában.
– Hol?
– Miért érdekli?
– Szeretnék egyszer találkozni magával – felelte Hawes.
Christine hallgatott egy darabig. Átható tekintettel nézett Hawesra, mintha a
gondolataiban akarna olvasni, az indítékaira szeretne rájönni. Aztán
megszólalt:
– Rendben van. Mikor?
– Ma este megfelel? – kérdezte Hawes.
– Meg.
– Várjunk csak. – Hawes gondolkozott egy darabig. – Igen, nyolc óra után
mindenképpen túl leszünk a dolgon – folytatta. – Igen, ma este remek lesz.
– Min lesznek túl nyolc óra után?
– Azon az ügyön, amelyben nyomozunk.
– És honnan tudja, hogy nyolc óra után túl lesznek rajta? Talán van valami
kristálygömbje, amelyben a jövőbe lát?
Hawes elmosolyodott.
– Majd este elmesélem. Találkozhatnánk kilenckor? Vagy az már túl késő
magának?
– Holnap munkanap van – felelte Christine.
– Tudom. De azért talán ihatnánk valamit, és elbeszélgethetnénk egy kicsit.
– Rendben van – mondta Christine.
– Hova mehetek magáért?
– Negyvenedik Boulevard 711. Tudja, hol van?
– Majd megkeresem. Szerencsés szám. Hét-tizenegy.
Christine mosolygott.
– Kiöltözzem?
– Majd keresünk valami csöndes koktélbárt. Ha magának megfelel.
– Remek. Csak légkondicionált legyen.
– Hát vinném én máshová? – tárta szét a kezét Hawes.
– Érzékeny arra a fehér csíkra a hajában?
– Egyáltalán nem.
– Mert ha igen, nem kérdezem, mitől van.
 – Kérdezze csak nyugodtan. Egyszer megkéseltek. Így nőtt ki utána. Az
orvostudomány számára is megfejthetetlen rejtély, hogy miért.
– Megkéselték? Úgy érti, hogy... szándékosan?
– Úgy.
– Ó! – Olyan volt ez az Ó!, mint egy lehelet.
Hawes ránézett.
– Vannak, akiket... hát igen, vannak, akiket néha megkéselnek...
– Igen, igen, persze... El tudom képzelni, hogy egy detektív... – Abbahagyta.
– Mit is akart tudni arról a papírról?
– Hát, hogy mennyit tart belőle raktáron.
– Minden papírárum Cartwrighttól való. A 142-Y jelűt rizsmákban kapom
meg kisebb százíves csomagokban.
– Sokat ad el belőle?
– A kis csomagokból igen. A rizsmák lassabban fogynak.
– Hány kisebb csomagot adott el az utóbbi hónapban?
– Jaj, azt nem tudnám pontosan megmondani. Sokat.
– És a rizsmákból?
– Azt könnyebb megállapítani. Június elején kaptam hat rizsmát.
Megszámolhatom, hány van még belőle.
– Megtenné?
– Hát persze.
Christine visszament az üzlet hátsó részébe. Hawes levett a polcról egy
könyvet, és lapozgatni kezdte. Amikor Christine visszajött, azt mondta:
– Az egyik kedvenc könyvem. Olvasta?
– Igen. De már régen.
– Én még lánykoromban. – Egy pillanatra elmosolyodott, aztán már meg is
feledkezett a könyvről, így szólt: – Két rizsma maradt még a papírból, örülök,
hogy betévedt ide. Ideje leltárt csinálnom.
– Tehát ezek szerint négy rizsmát eladott, igaz?
– Igen.
– Emlékszik rá, kinek?
– Kettőről pontosan tudom. A másik kettőről nem tudnám megmondani.
– Azt a kettőt ki vette meg? – kérdezte Hawes.
– Egy fiatalember, aki rendszeresen idejár 142-Y fajtájú papírért. Minden
hónapban legalább egy rizsmát vásárol belőle. Főként miatta tartom raktáron.
– Nem tudja véletlenül, hogy hívják azt a fiatalembert?
– De igen... Philip Bannisternek.
– A környéken lakik?
– Azt hiszem. Ahányszor csak bejön az üzletbe, mindig lezseren van
öltözve. Egyszer például Bermuda-sortban állított be.
– Bermuda-sortban? – kérdezte csodálkozva Hawes. – Ezen a környéken?
– Az emberek mindenütt egyformák – emlékeztette a leány.
 – De azt már nem tudja, hogy hol lakik, ugye?
– Nem. De biztosan valahol a közelben.
– Miből gondolja?
– Mert gyakran bevásárlószatyorral állít be. Fűszerfélékkel meg ilyesmivel.
Biztos, hogy valahol itt lakik közel.
– Majd utánanézek – mondta Hawes. – És ma este kilenckor magáért
megyek.
– Kilenckor – visszhangozta Christine. Egy kis szünetet tartott. – Én... én
már előre örülök, hogy újra láthatom.
– Én is – mondta Hawes.
– Isten vele – mondta a leány.
– Isten vele.
A csengettyű ismét megszólalt az ajtó fölött, amikor Hawes eltávozott.

A telefonkönyvben a Déli Tizedik Avenue 1592. szám alatt szerepelt egy Philip
Bannister. Hawes felhívta a csoportot, közölte Carellával, hová megy, aztán
Bannister lakására hajtott.
A Déli Tizedik Avenue tipikus utcája volt a körzetnek, csupa bérkaszárnya
meg ember, a bérkaszárnyák oldalán háztartási eszközökkel teli vaslépcsők: a
vészkijáratok. A vaslépcsők ma ugyancsak meg voltak terhelve. Ma a
környékbeli asszonyoknak eszük ágában sem volt takarítani. Ma a környék
valamennyi asszonya felvette a legkönnyebbik ruháját, és kiült a vaslépcsőre,
abban a reményben, hogy felfrissíti a betonépítmények közti, szakadékban
esetleg végigsuhanó szellő. Rádiók lógtak a lakásokból kinyúló vezetékek
végén, s a zene elárasztotta az utcát. A lépcsőfokokon limonádés- és
söröskorsók, jeges vízzel megtöltött tejesüvegek álltak. Az asszonyok ültek,
iddogáltak, és legyezgették magukat, szoknyájukat magasan felhúzták a térdük
fölé, némelyikükön csak sort volt és melltartó, némelyikükön kombiné, így
próbáltak – teljesen reménytelenül – védekezni a hőség ellen.
Hawes leállította a kocsit a járda mellett, kikapcsolta a motort, megtörölte a
homlokát, és kilépett a maga kis kemencéjéből a nagyobba: az utcára. Könnyű
nadrág és nyitott nyakú sporting volt rajta, mégis csurgott róla a veríték.
Egyszerre csak eszébe jutott Hájas Donner meg a gőzfürdő, és mindjárt nem
volt olyan melege.
Az 1592-es számú bérkaszárnya kopott, szürke épület volt, két ugyancsak
kopott és szürke bérkaszárnya között. Hawes felmászott a bejárati lépcsőn, s
közben elhaladt két leány mellett, akik Eddie Fisherről tárgyaltak. Az egyik
nem tudta megérteni, mit eszik Eddie Debbie Reynoldson. Neki sokkal jobb az
alakja, mint Debbie Reynoldsnak, és biztos, hogy Eddie fel is figyelt rá, amikor
autogramot kért tőle a színészbejárónál. Hawes belépett az épületbe, s azt
kívánta, bárcsak tudna énekelni.
Egy kalligrafikus betűkkel nyomtatott, kis fehér névjegy alapján megállapította,
hogy Philip Bannister a 21. számú lakásban lakik. Letörölte orra alól a
verítéket, és felmászott az első emeletre. Az emeleten valamennyi ajtó
tárva-nyitva volt, hogy egy kis huzat legyen. A próbálkozás szánalmas kudarcot
vallott. A folyosón szellő sem rezdült. A 21. számú lakás ajtaja is tárva-nyitva
volt. Hawes valahonnan a lakás belsejéből félreismerhetetlen írógépkattogást
hallott. Kopogott az ajtófélfán.
– Van itthon valaki? – kiabált be.
Az írógép megállás nélkül kattogott tovább. – Helló! Van itthon valaki?
A billentyűk kopogása hirtelen abbamaradt.
– Ki az? – kiáltotta egy hang.
– Rendőrség – felelte Hawes.
– Kicsoda?... – A hang határozottan hitetlenül csengett.
– A rendőrség.
– Egy pillanat!
Hawes hallotta, hogy az írógép újból kattogni kezd. A kattogás bőszen
folytatódott még vagy három és fél percig, aztán abbamaradt. Hallotta, hogy
hátralöknek egy széket, és meztelen talpak csattognak végig a lakáson. Egy
cingár emberke jelent meg a konyhában, trikóban és alsónadrágban, aztán az
ajtóhoz sétált. Félrehajtotta a fejét, barna szeme csillogott.
– Tényleg rendőrséget mondott? – kérdezte.
– Azt.
– Nagyapa miatt nem jöhetett, mert ő már nem él. Tata kicsit részeges
ugyan, de miféle zűrbe keveredhetett?
Hawes elmosolyodott.
– Csak néhány kérdést szeretnék feltenni önnek. Amennyiben ön Philip
Bannister.
– Az vagyok. És ön kicsoda?
– Hawes. Detektív. A nyolcvanhetes körzetből.
– Egy igazi hekus – állapította meg elismerően Bannister. – Egy igazi,
hús-vér detektív. Remek! Jöjjön be! Mi baj? Túl hangosan gépelek? Az a
boszorkány jelentett fel?
– Miféle boszorkány?
–A háztulajdonosnő. Fáradjon be. Érezze magát otthon. Megfenyegetett,
hogy szól a zsaruknak, ha még egyszer gépelni merek éjszaka. Ezért jött?
– Nem – felelte Hawes.
– Üljön le – mutatott Bannister az egyik székre a konyhaasztal mellett. –
Akar egy kis hideg sört?
– Rám férne.
– Akárcsak rám. Mit gondol, mikor lesz már egy kis eső?
– Fogalmam sincs róla.
 – Nekem sincs. És nincs a meteorológiának sem. Szerintem úgy csinálják az
időjárás-jelentést, hogy kiollózzák az újságokból az előző napi előrejelzést. –
Bannister kinyitotta a jégszekrényt, és kivett belőle két doboz sört.
– Ebben a pokoli hőségben még a jégszekrényben is megolvad a jég. Nem
zavarja, ha csak úgy a dobozból iszunk?
– Egyáltalán nem.
Bannister csinált két lyukat mind a két dobozon, aztán az egyik dobozt
Hawes kezébe nyomta.
– Az igazságra és az erényre! – emelte pohárköszöntőre a dobozt, és ivott.
Hawes vele. – Az anyja, de jólesett – mondta Bannister. – A hétköznapi örömök
a legszebbek a világon. A pénz? Kell a fenének!
– Egyedül lakik a lakásban, Bannister? – kérdezte Hawes.
– Teljesen egyedül. Kivéve, ha vendégem van, de az csak ritkán fordul elő.
Szeretem a hölgytársaságot, csak nem engedhetem meg magamnak: nincs rá
pénzem.
– Foglalkozása van?
– Úgy is mondhatjuk. Szabadúszó író vagyok.
– Magazinoknak dolgozik?
– Jelenleg könyvet írok.
– Melyik cég a kiadója?
– Nincs kiadóm. Ha volna, nem ebben a patkánylyukban laknék.
Húszdolláros bankókkal gyújtanék szivarra, és a város legklasszabb
manekenjeivel randevúznék.
– A sikeres írók azt csináljak?
– Én ezt fogom csinálni, ha sikeres író leszek.
– Vásárolt mostanában egy rizsma 142-Y-t? – kérdezte Hawes.
– He?...
– Cartwright száznegyven...
– Igen – felelte Bannister. – Honnan a fenéből tudja?
– Ismer egy Ladynek nevezett prostituáltat?
– He?...
– Ismer egy Ladynek nevezett prostituáltat? – ismételte meg Hawes.
– Nem... Mi? Hogy mondta?
– Azt kérdeztem, hogy...
– Viccel?
– A legkomolyabban kérdem.
– Egy prosti... A fenét ismerek! – Bannister hirtelen valósággal dühbe gurult.
– Honnan ismernék én egy prostituáltat?... Tényleg nem viccel?
– Senkit se ismer, akit Ladynek neveznek?
– Ladynek? Mi akar ez lenni?
– Lady! Gondolkozzék csak!
– Felesleges! Senkit sem ismerek, akit Ladynek hívnának!
 – Megnézhetem az íróasztalát?
– Nincs íróasztalom! Ide figyeljen. Tréfának ez azért kicsit sok. Fogalmam
sincs róla, honnan tudja, hogy milyen géppapírt használok, és nem is érdekel
különösebben. Csak azt tudom, hogy itt ül, issza az én drága sörömet, amiért
tatának keményen meg kell dolgoznia, és hülye kérdéseket tesz fel holmi
prostituáltakról... Mi ez, he? Hova akar kilyukadni?
– Megnézhetem az íróasztalát?
– Van a fenének íróasztala! Egy közönséges asztalon dolgozom.
– Megnézhetném?
– Hát jó, csak titokzatoskodjon! – üvöltötte Bannister. – Játssza csak meg a
nagyeszű, titokzatos detektívet! Rajta! Legyen a vendégem! Az asztal a másik
helyiségben van. De nehogy összeturkáljon valamit, mert azonnal felhívom a
rendőrfőnököt!
Hawes bement a másik helyiségbe. Egy írógép állt az asztalon, mellette egy
halom teleírt papírlap, egy csomag karbonpapír meg egy nyitott doboz
géppapír.
– Ragasztója van? – kérdezte Hawes.
– Ragasztóm? Mi a fenének kéne nekem ragasztó?
– Mi a programja ma este, Bannister?
– Miért érdekli? – kérdezte Bannister, és méltóságteljesen kidüllesztette a
mellét. Úgy nézett ki, ahogy Napóleon nézhetett ki ingben-glóriában.
– Csak – felelte Hawes.
– És ha nem vagyok hajlandó felelni rá?
Hawes vállat vont. Nagyon jelentőségteljesen.
Bannister el is gondolkozott rajta egy darabig, aztán így szólt:
– Hát jó. Egy balettbemutatóra megyek az anyámmal.
– Hová?
– A Városi Színházba.
– Hánykor?
– Az előadás nyolc óra harminckor kezdődik.
– Édesanyja is a városban lakik?
– Nem. Sand's Spitben. A keleti parton.
– Maga szerint jómódú asszony?
– Szerintem az.
– Nevezhetné afféle kisvárosi ladynek is?
– Nevezni éppen nevezhetném – hagyta rá Bannister.
– Szóval lady?
– Az.
Hawes habozott.
– Jól kijön vele?
– Anyámmal? Persze.
– Mi az ő véleménye arról, hogy maga ír?
 – Nagyon tehetségesnek tart.
– És mit szól ahhoz, hogy egy ilyen nyomornegyedben lakik?
– Jobban szeretné, ha otthon laknék, de tiszteletben tartja az óhajaimat.
– Magát a család támogatja, ugye?
– Igen.
– Mennyivel?
– Heti hatvanöt dollárral.
– S az édesanyjának ez ellen sincs kifogása?
– Az összeg nagyságára gondol? Nem. Miért lenne? Amikor otthon laktam,
ennél jóval többet költöttem.
– Ki vette a jegyeket a ma esti balettbemutatóra?
– Anyám.
– Hol volt ma reggel nyolc óra körül, Bannister?
– Itt. Ebben a szobában.
– Volt magánál valaki?
– Nem volt.
– Nem is látta senki, hogy itt van?
– Az írógép kopogott – felelte Bannister. – Kérdezze meg akármelyik
szomszédomat. Ha meg nem haltak, hallaniuk kellett. Miért? Mit gondolnak,
mit csináltam ma reggel nyolckor?
– Milyen újságot szokott olvasni vasárnaponként?
– A Graphic-et.
– Más városban megjelenő újságot nem?
– Például melyiket?
– Például a New York Times-t.
– De igen. A Times-t is meg szoktam venni.
– Minden vasárnap?
– Igen. Szeretem tudni, miféle giccs áll a heti bestsellerlista élén.
– Tudja, hol van a kapitányság?
– A rendőrkapitányságra gondol?
– Arra.
– Nem a park mellett?
– Tudja, vagy nem tudja?
– Tudom. Ott. De még mindig nem értem, hogy...
– Hány órakor találkozik az édesanyjával?
– Nyolckor – felelte Bannister.
– Szóval ma este nyolckor. Revolvere van?
– Nincs.
– Valami más fegyvere?
– Semmilyen.
– Volt az utóbbi időben szóváltása az édesanyjával?
– Nem volt.
 – Más nővel?
– Mással sem.
– Hogyan szokta szólítani az édesanyját?
– Anyának.
– És még?
– Maminak.
– Beceneve nincs?
– Néha Carolnak szólítom. Ez a keresztneve.
– Ladynek sohase szokta szólítani?
– Nem én. Megint ide lyukadtunk ki?
– Senkit se szólít Ladynek?
– Nem.
– Hogy szólítja a háztulajdonosnőt, a boszorkányt, aki azt mondta, hogy
telefonál a zsaruknak, ha éjszaka gépelni merészel?
– Mrs. Nelsonnak. De szoktam Boszinak is szólítani.
– Ő sokat kellemetlenkedik magának?
– Csak a gépelés miatt.
– Kedveli?
– Nem mondhatnám.
– Gyűlöli?
– Azt azért nem. Őszintén szólva jóformán eszembe se jut.
– Bannister...
– Tessék!
– Valószínű, hogy ma este elkíséri egy detektív a balettbemutatóra. Maga
mellett lesz, amikor...
– Mit jelentsen ez? Mit gondolnak rólam, mit követtem el?
–... amikor elhagyja a lakást, amikor találkozik az édesanyjával, s amikor
elfoglalják a színházban a helyüket. Ezt arra az esetre mondom, ha...
– Hát ez meg micsoda? Rendőrállamban vagyunk?
–... ha netán valami meggondolatlan ötlete támadna. Ért engem, Bannister?
– Nem. Nem értem. A legmeggondolatlanabb ötletem az, hogy előadás után
fizetek az anyámnak egy fagylaltot szódával.
– Rendben van, Bannister. Ehhez tartsa magát.
– Zsarutempó – mondta Bannister. – Ha befejezte, szeretném folytatni a
munkámat.
– Befejeztem – mondta Hawes. – Köszönöm, hogy ennyi időt áldozott rám.
És ne felejtse el: maga mellett lesz egy hekus.
– Szarok rá – felelte Bannister, azzal leült az asztalhoz, és gépelni kezdett.
Hawes pedig elhagyta a lakást. Informálódott az emeleten lakó másik három
bérlőnél, s kettő közülük hajlandó volt akár meg is esküdni rá (káromkodva,
mint két részeg matróz), hogy Bannister átkozott masinája aznap reggel
nyolckor igenis kattogott. Sőt: már félhétkor kattogni kezdett, s attól fogva
szünet nélkül kattogott.
Hawes megköszönte a felvilágosítást, és visszatért a csoporthoz.
12 óra 23 perc volt.
Hawes megéhezett.
 Hetedik fejezet

Meyer Meyer feleresztette a rolót a parkra néző, ráccsal ellátott ablakon, s a nap
pontosan az ablak mellett álló íróasztalra sütött, ahol a detektívek “ebédeltek”.
Carella az ablakkal és a parkkal szemközt ült, az íróasztal végén, úgyhogy
kilátott az utcára, és tisztán látta a lombtengert is, amely a parkot a járdától
elválasztó kőkerítésen túl kezdődött.
– Hátha nem is egy meghatározott ladyről van szó? – vetette fel a kérdést
Meyer. – Hátha rossz nyomon vagyunk?
– Hogy érti ezt? – kérdezte Carella, és beleharapott egy szendvicsbe. A
szendvicset Charlie Csemegeboltjából hozatták, a sarokról, össze se lehetett
hasonlítani azokkal a szendvicsekkel, amelyeket Carella felesége, Teddy
szokott készíteni.
– Mi abból a feltevésből indultunk ki, hogy ez az őrült egy meghatározott
személyre gondol – felelte Meyer. – Egy Ladynek nevezett hölgyre. Csakhogy
ez nem biztos.
– Folytassa – mondta Hawes.
– Borzalmas ez a szendvics – jegyezte meg Carella.
– Mindennap rosszabb – helyeselt Meyer. – Nyílt egy új vendéglő, Steve. Az
Arany Fazék. Látta már? Az ötödik Avenue-n, pár lépésre a Culver Avenue-tól.
Willis már evett ott. Azt mondja, kitűnő a kosztja.
– Házhoz is szállít? – kérdezte Carella.
– Ha nem teszi, valóságos aranybányáról mond le – felelte Meyer. – Ahány
nagybélű van ezen a kapitányságon!
– Szóval hogy van a dolog azzal a “Ladyvel”? – kérdezte Hawes.
– Na tessék! Azt akarja, hogy még ebéd közben is gondolkozzam – felelte
Meyer.
– Muszáj felhúzva tartanunk azt a rolót? – kérdezte Carella.
– Miért ne? – kérdezte Meyer. – Hadd süssön be a napocska.
– Valami folyton a szemembe villog – mondta Carella.
– Húzza arrább a székét.
Carella hátrább lökte a székét.
– Szóval hogy van az a... – kezdte újból Hawes.
– Jól van, na – felelte Meyer. – De türelmetlen. Úgy látszik, főkapitány akar
lenni.
– Még lehet is – jegyezte meg Carella.
– Nos, tegyük fel, hogy maga akarja kivágott és felragasztott szavakból
összeállítani azt a nyavalyás levelet – kezdte el végre Meyer. – Tegyük fel,
hogy átnézi az egész New York Times-t, hogy megfelelő szavakat találjon.
Tegyük fel, hogy csak ezt akarja írni: “Ma este nyolckor megölök egy nőt.
Próbáljanak megakadályozni!” Eddig érti?
– Értem – felelte Hawes.
 – Oké. Szóval elkezd keresgélni. Sehol sem találja leírva azt, hogy nyolc,
erre improvizál. Kivágja a Ballantine-sör védjegyét, és azt használja fel
nyolcasnak. Aztán azt a két szót se találja, hogy próbáljanak és
megakadályozni, csak azt, hogy mit, meg tudnak, meg ellene. Erre ezeket
használja fel. Nos, miért ne kerülhetett volna a levélbe ugyanígy a “Lady” is?
– Ezt nem értem.
– Maga azt akarja leírni; hogy egy nőt. Végigböngészi az egész nyavalyás
újságot, de ezt a két szót csak nem találja. Átnézi a könyvrovatot is, és megakad
a szeme Conrad Richter regényének a hirdetésén. Miért ne?, gondolja magában.
Nő, lady, lényegében mind a kettő ugyanazt jelenti. Tehát kivágja a “Lady”-t.
Igaz, hogy nagy kezdőbetűvel van írva, hiszen egy regény címéből való. De ez
magát nem zavarja, mert a szó kifejezi azt, amit maga akar. Sőt: még jó is, hogy
a zsaruk teljesen fölöslegesen hajkurászni kezdjenek egy nagy kezdőbetűs
Ladyt, aki nem is létezik.
– Ha a pasasnak volt türelme külön-külön kivágni és felragasztani a tudnak
szó betűit – szólt közbe Carella –, akkor pontosan tudta, mit akar üzenni, és ha
nem találta volna meg a megfelelő szót, megalkotta volna betűnként.
– Mindkét eset lehetséges – jegyezte meg Hawes.
– Azt, hogy tudnak, írhatta volna másképpen is – mondta Meyer.
– A maga elmélete szerint például úgy, hogy képesek – mondta Carella. –
Csakhogy a pasas azt akarta írni, hogy tudnak, tehát egyenként kivágta a szóhoz
szükséges betűket. Nem tudom elfogadni az elméletét, Meyer. – Még hátrább
lökte a székét. – Az a vacak még mindig villog ott a parkban.
– Oké, ne fogadja el – mondta Meyer. – Én mégis azt mondom, hogy ez az
őrült bármelyik nőt kiszemelhette áldozatául, nemcsak azt az egy bizonyos
Lady nevezetűt.
Carella valamin töprengett.
– Ha így van – mondta Hawes –, akkor nem tudunk semmiféle nyomon
továbbmenni. Ha az áldozat városunk bármelyik nője lehet, miből induljunk ki?
– Nem tudom – felelte Meyer. Megvonta a vállát, és belekortyolt a kávéjába.
– Fogalmam sincs róla.
– A katonaságnál – szólalt meg lassan Carella – mindig figyelmeztettek
bennünket, hogy vigyázzunk a...
Meyer feléje fordult.
– Mi van? – kérdezte.
– Látcső! – kiáltott fel Carella. – Az ott egy látcső!
– Hol?
– A parkban – felelte Carella. – Ami ott villog. Valaki látcsövez!
– Na és? – vont vállat Meyer. – De ha az áldozat bármelyik nő lehet, a mi
esélyünk egy az ötmillióhoz, hogy megakadályozhatjuk a...
– Ki figyelheti látcsővel a kapitányságot? – kérdezte nyomatékosan Hawes.
A három detektív hirtelen elnémult.
 – Beláthat ebbe a szobába? – szólalt meg végül Hawes.
– Valószínűleg – felelte Carella.
Önkéntelenül suttogóra fogták a hangjukat, mintha a láthatatlan megfigyelő
hallhatná is őket.
– Maguk maradjanak ülve, és beszélgessenek tovább – suttogta Hawes. –
Én megyek, és a hátába kerülök.
– Én is magával megyek – mondta Carella.
– Ne. Lehet, hogy meglép, ha észreveszi, hogy többen is elhagyjuk a szobát.
– Gondolja, hogy?... – kezdte Meyer.
– Nem tudom – felelte Hawes, és lassan felállt.
– Rengeteg időt megtakaríthat nekünk – suttogta Carella. – Sok szerencsét,
Cotton!

Hawes a földszinti fogdák mellett lépett ki a kapitányság mögött húzódó

sikátorba. Becsapta maga mögött a nehéz acélajtót, aztán elindult a sikátorban.
Ostoba módon dobogott a szíve.
Óvatosan, mondta magának. Ezt a játékot óvatosan kell játszanunk,
különben elrepül a madárka, s megint itt állunk a “Lady”-vel, vagy egyszerűen
csak “egy nővel”, “egy nővel” egy olyan városban, ahol csak úgy nyüzsögnek a
nők. Szóval óvatosan! Óvatosan csinálni! Sót hinteni a madárka farkára, és ha a
csibész el akar szaladni, rapittyára verni, vagy lelőni, de óvatosan csinálni,
lassan és óvatosan, mint egy ráérős hekus, aki az Egyesült Államok leglassúbb
beszédű emberét készül kihallgatni.
Végigszaladt a sikátoron, aztán kifordult az utcára. A járdán nyüzsögtek a
levegő után kapkodó emberek. Valamivel arrább snúroztak, s a háztömb túlsó
vége felé egy csomó srác kinyitott egy tűzcsapot, és vidáman hancúrozott az
elszabadult vízsugárban, sokan közülük teljesen felöltözve. Hawes látta, hogy
néhány srácon overallnadrág és rövid ujjú, csíkos ing van. Jobbra fordult, maga
mögött hagyta a snúrozókat és a tűzcsapot. Mit csináljon egy jó hekus az év
legmelegebb napján?, tűnődött. Hagyja, hogy a kölykök elpocsékolják a város
víztartalékát, és baj legyen, ha a tűzoltóknak szükségük lenne arra a tűzcsapra?
Vagy zárja el csavarkulccsal azt a tűzcsapot, és kényszerítse tétlenségre a
gyerekeket a fullasztó hőségben – tétlenségre, amely miatt esetleg utcai
bandákba tömörülnek, s gengszterháborúkat vívnak egymással, amelyek talán
még a tűznél is nagyobb bajt okozhatnak?
Mit csináljon egy jó hekus? A kuplerájosné pártjára álljon, vagy a derék
polgáréra, aki be akarja csapni a kuplerájosnét?
Miért kell egy hekusnak filozofálnia, gondolta Hawes, miközben folyton
csak filozofált.
És szaladt.
 Szaladt, és csöpögött róla a veríték, mint a nyirkosság a vízcsőről a
pincében, de már ott is volt előtte a park – és a parkban valahol az az ember a
látcsővel.

– Ott van még? – kérdezte Meyer.

– Ott – felelte Carella.
– Úristen, meg se merek moccanni! Mit gondol, kitalálta, mit akar Hawes?
– Nem hinném.
– Egyvalami jó ebben az egészben – mondta Meyer.
– Micsoda?
– Hogy jobban ízlik a szendvics, amióta történik valami.

A férfi ott a parkban keresztbe tett lábbal ült a magas sziklán, látcsövét a
rendőrségre szegezve. Most csak két hekus ült az íróasztal mellett, szendvicset
zabált, és beszélgetett. A nagydarab vöröshajú néhány perce felállt, és ráérősen
elsétált az íróasztal mellől. Talán egy pohár vízért ment, vagy esetleg egy
csésze kávéért? Szoktak vajon kávét főzni a rendőrségen? Megengedik nekik az
ilyesmit? Az épületből mindenesetre nem jött ki, tehát odabent van valahol.
Talán a százados vagy a hadnagy hívatta, vagy akárki, aki a felettese. Talán a
százados citerázik a levél miatt, és szeretné, ha az emberei csinálnának valamit
ahelyett, hogy ülnek az asztal körül, és esznek.
Az, hogy esznek, valahogy dühítette. Persze tudta, hogy nekik is kell enniük
– ennie mindenkinek kell, még a zsaruknak is –, de hát ennyire nem veszik
komolyan a levelét? Nem értették meg, hogy gyilkolni fog? Nem az lenne a
dolguk, hogy megakadályozzák, ha valaki gyilkolni akar? Az isten szerelmére,
hát nem figyelmeztette őket?! Nem adott-e meg nekik minden lehetőséget,
hogy megakadályozzák? Akkor meg mi a fenének ülnek, zabálnak szendvicset
és beszélgetnek? Ezért fizeti a zsarukat a város?
Undorodva letette a látcsövet.
Letörölte a felső ajkáról az izzadságot. Valahogy furcsán dagadtnak érezte
az ajkát. Elátkozta a hőséget, és elővett a farzsebéből egy zsebkendőt.

– Megszűnt – mondta Carella.

– Micsoda? Mi szűnt meg?
– A villogás. Megszűnt!
– Lehet, hogy Hawes már odaért? – kérdezte Meyer.
– Nem. Még nem érhetett oda. Talán a pasas ment el. A szentségit! Miért
nem mentünk mi is?...
– Ott van! A villogás, Steve! Még ott a pasas!
Carella nagyot sóhajtott. Keze ökölbe szorult az asztalon.
Nagy erőfeszítéssel szájához emelte a kávéscsészét, és belekortyolt.
Gyerünk, Cotton, gondolta. Mozgás!
Az meg csak nyargalt a park kanyargós ösvényein, s nagyon szerette volna
tudni, hol lehet a látcsöves pasas. Sokan utánafordultak, amikor elrobogott
mellettük. Mindig furcsa látvány egy rohanó ember, de különösen furcsa egy
ilyen kánikulai napon. A járókelők mind Hawes mögé néztek, hogy lássák, ki
kergeti. Kétségkívül egy egyenruhás zsarura számítottak, aki revolverrel a
kezében lohol utána.
Magasan lehet, gondolta Hawes. Ha belát a kapitányság első emeletére,
feltétlenül valahol magasan kell lennie. Egy domb tetején vagy egy nagy
sziklán, de mindenképp magasan és közel az utcához, ahol a park már lejteni
kezd a járda felé.
Vajon fegyver van nála?
Ha ma este meg akar ölni valakit, valószínűleg most is van nála fegyver.
Hawes önkéntelenül a farzsebéhez kapott, s megnyugvással tapogatta meg a
benne domborodó 38-ast. Vegye máris elő a revolvert? Nem. Túl sokan
sétálnak az ösvényeken. A revolver könnyen pánikot okozhatna. Még azt
hinnék, hogy Hawes a törvénnyel szemben áll, és akadhatna, aki hősiesen
megpróbálná megállítani a “menekülőben levő tolvajt”. Nem. A revolver
egyelőre marad, ahol van.
Felfelé kezdett kapaszkodni a bokrok közt, érezte, hogy lába alatt emelkedik
a talaj. Valahol magasan van, gondolta. Magasan kell lennie, különben nem
látna be a rendőrségre. A talaj egyre meredekebben emelkedett, a fű és a kavics
után már egy magasan kiálló szikla következett. Ez a szikla lenne az? – tűnődött
Hawes. Éppen ez? Ezen csücsülne a madaram?
Előhúzta a 38-ast.
Egészen kifulladt a kapaszkodástól. Az izzadságtól foltos lett az inge a hóna
alatt meg a hátán. A cipője tele volt apró kaviccsal.
Felért a szikla tetejére. Üres volt.
A távolban tisztán ki tudta venni a rendőrség épületét.
Balra meg, egy másik magas sziklán, egy látcső fölé görnyedő férfit.
Hawes hirtelen úgy érezte, hogy a torkában dobog a szíve.

– Mit lát? – kérdezte Meyer.

– Semmit.
– Ott van még a pasas?
– A nap még mindig meg-megcsillan a látcsövön.
– Hol a fenébe lehet Hawes?
– Nagy az a park – felelte jóindulatúan Carella.

A sziklán ülő látcsöves férfi mintha valami neszt hallott volna a bokrok közül.
Lassan megfordult, leeresztette a látcsövet. Lélegzetvisszafojtva fülelt.
Érezte, hogy a tarkóján meredezni kezd a haj. Hirtelen elöntötte a veríték.
Hatalmas izzadságcsöppeket törölt le dagadtnak érzett felső ajkáról.
Félreérthetetlenül neszezett valami a bozótban.
 Fülelt.
Valami gyerek?
Vagy egy szerelmespár?
Vagy egy hekus?
Menekülj!, sikoltotta az agya. A sikoly visszhangot vert a koponyájában, ő
mégis ülve maradt a sziklán, mintha odaszögezték volna. El fognak kapni,
gondolta.
De hát ilyen hamar? Ilyen hamar? Mikor olyan gondosan kitervelte? Máris
elkapják?
A bozótban most már közelebbről hallatszott a neszezés. Észrevette, hogy a
nap fénye megcsillan valami fémes tárgyon. Az istenit neki, miért nem hozta
magával a revolverét?! Miért nem készült fel ilyen lehetőségre? Aggodalmasan
vette szemügyre a kopár sziklát. Egy bokor magasodott a peremén. Hasra
feküdt, s látcsövét a jobbjában szorongatva kúszni kezdett a bokor felé. A
napfény ismét megcsillant valamin, ezúttal azonban nem valami fémen.
Vörösen csillant. Vörös haj! A hekus, amelyik otthagyta az íróasztalt!
Visszafojtotta a lélegzetét. A bozótban abbamaradt a neszezés. A bokor mögül,
ahol kuporgott, tisztán látta a vörös hajat, de csak azt. Aztán a fej alábukott,
majd ismét megjelent. A hekus közeledett. Közvetlenül a bokor előtt kell
elhaladnia.
A látcsöves ember várt. Keze megizzadt a fémen. Most már tisztán látta a
hekust: lassan közeledett, revolverrel a jobbjában.
Türelmesen várt. Hátha nem veszi észre a hekus? Hátha nem fedezi fel, ha
ott marad, ahol van? Nem. Nem, ez őrültség! Ebből a csávából ki kell jutnia! Ki
kell jutnia belőle, különben elkapják, és túlságosan hamar kapják el. Átkozottul
hamar!
Megmarkolta a látcsövet, mint valami buzogányt, és várt.

A bokrok közt, ahol Hawes felfelé kapaszkodott, nem hallatszott semmi.

Mintha a park hirtelen elcsendesedett volna. Még a madarak sem csicseregtek a
lombok közt. A hangok tompa moraja – amely méhrajként lebegett a
levegőben, s sodródott ide-oda az ösvények, a tó meg a fák fölött – hirtelen
elnémult. Csak a nap ragyogott a feje fölött, lába alatt egyre meredekebb lett a
lejtő, bal kéz felől egy hatalmas bokor tűnt fel, és hirtelen ijesztő csend lett.
Tisztán érezte a veszélyt, érezte minden idegszálával, érezte, hogy ott lüktet
a csontja velejében. Akkor volt ilyen érzése, amikor megkéselték, tisztán
emlékezett a csupasz villanykörte fényében ijesztően megvillanó pengére s
arra, hogy milyen gyorsan, kétségbeesetten kapott a farzsebéhez, a revolvere
után. Emlékezett rá, ahogy a penge tompán a fejébe hasított, ahogy bal
halántékát hirtelen elöntötte a melegség, s az arcára spriccelt vér. Aztán, mivel
nem tudta előkapni a revolverét, mielőtt az éles kés újból lecsapott volna,
odavágott az öklével, és ütött, ütött, amíg a kés csörrenve a folyosó kövére nem
esett, és támadója siránkozó, reszkető ronccsá nem vált a fal mellett, és ő még
akkor is ütötte, ütötte, amíg vérezni nem kezdtek az ujjai.
Ezúttal revolver volt a kezében. Ezúttal fel volt készülve a támadásra. És
mégis bizsergett a fejbőre a veszélytől, hátgerincén könyörtelen, dermesztő
hideg futott végig.
Óvatosan nyomult előre.
Az ütés a jobb csuklóját érte.
Erős ütés volt, szinte a csontjába mart a fém. Tenyere szétnyílt, s a 38-as
csörrenve a sziklára esett. Villámgyorsan perdült egyet, s még idejében
észrevette, hogy a férfi ismét ütésre emeli a látcsövet. Mindkét kezét az arca elé
kapta, hogy megvédje az ütéstől. A látcső lencséi elkapták a napot, és eszelősen
megcsillantak. Hawes egy őrjítő, néma pillanatig látta a férfi dühtől eltorzult
arcát, aztán a látcső lecsapott, és nekiütődött a kezeinek. Iszonyú fájdalmat
érzett, ökölbe szorította a kezét, ütött, aztán észrevette, hogy a látcső újból
felemelkedik és lecsap, s tudta, hogy ezúttal az arcába fog csapni. Vaktában
utánakapott.
Érezte tenyerén a fémes ütést, aztán összecsukta a kezét, teljes erejéből
megcsavarta a látcsövet, és rántott egyet rajta. Érezte, hogy sikerült
megkaparintania. A férfi dermedten állt egy pillanatig, döbbenet ült ki az
arcára. Aztán futásnak eredt.
Hawes eldobta a látcsövet.
A férfi már a bokrok közt volt, mire Hawes megtalálta a 38-ast.
Felkapta a revolvert, és a levegőbe lőtt. Még egyszer a levegőbe lőtt, aztán
becsörtetett a bokrok közé, a férfi után.

Amikor Carella a csoport szobájában meghallotta a lövéseket, hátralökte a

székét, és azt mondta:
– Gyerünk, Meyer!
Hawes egy gyepfolton ült, amikor rátaláltak a parkban. Elszalasztotta az
emberüket, panaszolta. Megvizsgálták a csuklóját meg a kezeit. Úgy látták,
csontja nem tört. Elvitte őket a sziklához, ahol a támadás érte, s megint
panaszkodni kezdett.
– Elszalasztottam... Elszalasztottam a csirkefogót!
– Nem biztos – mondta Carella.
Elővett egy zsebkendőt, a tenyerére terítette, és felvette a földről a látcsövet.
 Nyolcadik fejezet

A rendőrségi laborban Sam Grossman megállapította, hogy a látcsövet egy

Pieter-Vondiger nevű cég készítette. A sorozatszámból kiderült, hogy a
lencséket valamikor 1952-ben gyártották. A felületüket nem vonták be tükrözés
ellen, a látcső tehát nem a hadsereg számára készült, mint akkoriban a cég
látcsöveinek többsége. Sam felhívta a céget, és megtudta, hogy ezt a típust ma
már nem árulják, újabb, javított típusok vannak forgalomban. Sam
mindenesetre feljegyezte a látcső adatait a 87. körzet hekusai számára,
miközben emberei ujjlenyomatok után kutattak a látcsövön. Sam Grossman
módszeres ember volt, és állította, hogy a legkisebb, legjelentéktelenebbnek
látszó adat is értékesnek bizonyulhat a detektívek számára, amikor valamilyen
ügyben nyomoznak. Ezért aztán minden adatot táblázatba foglalt a látcsőről.

Nagyítás: nyolcszoros
Tárgylencsék átmérője: 30 mm
Tárgylencsék vastagsága: 3,5 mm
Látószög: 7 44'
Pupillatávolság: 48-72 mm
Viszonylagos tisztaság: 12,3
Látótér 1000 yard esetén: 135 yard
Súly: 51 dekagramm

A látcső szabályozható volt, a jobb oldali lencse egyénenként beállítható. Az

ára újonnan, merev bőrtokban, vállszíjjal 92,5 dollár volt annak idején.
A látcsövön két ember ujjlenyomatait találták meg. Az egyik Cotton Hawes
volt. A másik, aki – nyilván azért, mert így kellett fogni a látcsövet – elég jó
hüvelyk- és mutatóujj-lenyomatokat hagyott rajta, méghozzá mind a két
kezéről, Hawes támadója. Az ujjlenyomatokról fényképeket készítettek. Egy
sorozat fényképet azonnal átküldtek a Bűnügyi Nyilvántartóba. A másik
sorozatot képtávírón továbbították Washingtonba, az FBI-nak. Mindkét hivatalt
felkérték, hogy a lehető leggyorsabban próbálják megállapítani az
ujjlenyomatok tulajdonosának kilétét.
Sam Grossman nagyon szerette volna, ha az az ember, aki otthagyta az
ujjlenyomatait a látcsövön, másutt is hagyott volna maga után ujjlenyomatokat
az Egyesült Államok területén.

Délután l óra 10 perc volt.

Byrnes hadnagy szétterítette íróasztalán az újságot.
– Hát ehhez mit szól, Hawes? – kérdezte.
Hawes ránézett az újságoldalakra, és addig nézte őket, amíg meg nem találta
a hirdetést. Ez volt a szövege:
 Ma este a Brisson Szállóban!
Jay “Lady” Astor
Zongoraszámok és dalok
Lady Astor stílusában

S alatta fénykép: egy fekete hajú, mosolygó leány, feszesen a testéhez

simuló estélyi ruhában.
– Nem is tudtam, hogy a városban van – mondta Hawes.
– Hallott már róla?
– Igen. Nagyon népszerű. Tudja, afféle szenvelgő típus. Mint Cole Porter. S
hozzá egy csomó különlegesen sikamlós szám, de kifogástalanul ízléses
tálalásban.
– Hogy van a csuklója?
– Jól – felelte Hawes, miután megtapogatta a bal kezével.
– Nem nézne el ehhez a lányhoz?
– Dehogynem – felelte Hawes.
Byrnes asztalán megszólalt a telefon. A hadnagy felvette a kagylót.
– Itt Byrnes. – Figyelt. – Persze, kapcsolja csak, Dave. – Eltakarta tenyerével
a kagylót. – A labor – mondta Hawesnak. Aztán levette a kezét a kagylóról,
várt, s végül beleszólt: – Hello, Sam! Wie geht's? – Hawes figyelt. Figyelt
Byrnes is, csak néha vetett közbe egy-egy ahá-t. Körülbelül öt percig hallgatta
Samet. Aztán azt mondta, hogy: – Nagyon köszönöm, Sam! – és letette a
kagylót.
– Mi van?
– Egy csomó príma ujjlenyomat a látcsövön – felelte Byrnes. – Sam már el is
küldte a fényképüket a Bűnügyi Nyilvántartóba meg Washingtonba.
Drukkoljunk! Sam írásbeli jelentést is küld a látcsővel. A látcső 1952-es típus,
az újabb típusok miatt ma már nem gyártják. Mihelyt visszakaptuk, azonnal
útnak indítom Steve-et és Meyert, hogy nézzenek utána a zálogházakban. Na,
mi a véleménye erről a “Lady” Astorról? Nem gondolja, hogy ő a kiszemelt
áldozat?
Hawes vállat vont.
– Majd utánanézek.
– Elképzelhető – mondta Byrnes, és ő is megvonta a vállát. – Hogy a fenébe
ne lehetne az? Az érdeklődés középpontjában álló személyiség. Talán
valakinek nem tetszik, hogy olyan pikáns dalokat énekel. Mit szól hozzá!?
– Csak azt, hogy érdemes utánanézni.
– Akkor pedig nézzen utána gyorsan – mondta Byrnes. – Csak ott ne
maradjon nála, hogy meghallgassa a számait. Megeshetik, hogy este nyolcig
még utána kell néznünk egy-két dolognak. – Az órájára pillantott. – Úristen,
hogy repül az idő!
Hawes felhívta a Brisson Szálló-t, és megtudta, hogy Jay Astor első előadása
pontban este nyolckor kezdődik. A szálloda igazgatója még akkor sem volt
hajlandó elárulni a művésznő lakcímét, amikor Hawes közölte vele, hogy
detektív. Kitartott amellett, hogy Hawes adja meg a számát, s ő majd
visszahívja. Hawes megadta neki a Frederick 7-et, és az igazgató nyomban
vissza is hívta. Miután beszélt az eligazítóval, és az átkapcsolta a
nyomozócsoporthoz, érezhetően elégedett volt, hogy egy igazi detektívvel van
dolga, és nem Miss Astor valamelyik mosdatlan rajongójával. Megadta
Hawesnak a művésznő címét, és Hawes azonnal el is indult a nő lakására.
Furcsának látszott, hogy Miss Astor nem abban a szállóban lakik, ahol
fellép, de lehet, hogy nem akarta a kellemeset a hasznossal összekötni. Az
Isolán lakott, az előkelő déli részen, körülbelül harminc háztömbnyire a 87.
körzet területének első utcájától. Tíz percig tartott, amíg Hawes odaért a
kocsiján. A kocsit a járda mellett hagyta, felmászott a kapuhoz vezető tizenkét
lépcsőfokon, és belépett egy kicsi, de kifogástalanul berendezett hallba.
Megtanulmányozta a levélszekrényeket, de egyiken sem találta meg Jay Astor
nevét. Erre visszament a kapu elé, és ellenőrizte a címet. Jó helyen járt. Ismét
belépett a hallba, és csöngetett a házfelügyelőnek. Hallotta, hogy valahol a
befüggönyözött hátsó hallajtó mögött szólal meg a csengő. Aztán ajtó nyílt és
csukódott, léptek hallatszottak, és végre kinyílt a befüggönyözött ajtó.
– Parancsol? – kérdezte az ajtóban megjelenő férfiú, öregember volt,
papucsban és kifakult kék zubbonyban.
– Miss Jay Astorral szeretnék beszélni – felelte Hawes.
– Itt nem lakik semmiféle Miss Astor – felelte a férfiú.
– Nem vagyok sem a rajongója, sem riporter – mondta Hawes. – Rendőrségi
ügyben keresem. – Elővette a levéltárcáját, kinyitotta, és megmutatta a
jelvényét.
A férfi szemügyre vette.
– Maga detektív? – kérdezte.
– Igen.
– Csak nem került valami zűrbe a művésznő?
– Kerülhet – felelte Hawes. – Beszélni szeretnék vele.
– Egy pillanat – mondta a férfiú. Bement, nyitva hagyta maga után a
befüggönyözött hallajtót, és nyitva hagyta a lakása ajtaját is. Hawes hallotta,
hogy feltárcsáz egy számot. Valahol az emeleten csöngeni kezdett egy telefon.
A csöngés azonnal abba is maradt, és Hawes hallotta, hogy az öregember
beszélni kezd. Néhány pillanat múlva már jött is vissza.
– A művésznő kéri, hogy szíveskedjék felfáradni hozzá, a 4/a számú
lakosztályba. Ott kell bemenni hozzá. Pedig ő bérli az egész emeletet. Azaz a
4/a, 4/b és 4/c számú lakosztályokat. De csak a 4/a-n keresztül lehet bejutni
hozzá, a másik kettőnek az ajtaja belülről el van barikádozva bútorokkal. Máris
felmehet.
 – Köszönöm – mondta Hawes, és belépett az öregember mellett a belső
folyosóra. Onnan szőnyeggel borított lépcső vezetett az emeletre. A lépcső
egyik oldalán cifrán faragott korlát volt. A folyosón fullasztó volt a hőség.
Hawes elindult felfelé a lépcsőn, s közben eszébe jutott Carella meg Meyer,
akik kettesben járják a zálogházakat. Vajon kér-e Byrnes segítséget a többi
körzettől is? Vagy arra számít, hogy a 87-es emberei járják végig a város
valamennyi zálogházát? Nem, feltétlenül segítséget kell kérnie. Már eddig is
kellett volna.
A 4/a számú lakosztály ajtófélfájára négyszögletű rézkeretbe foglalt kis
tábla volt csavarral ráerősítve. Csak ennyi állt rajta: ASTOR.
Hawes megnyomta a berregőt.
Az ajtó olyan gyorsan kinyílt, hogy Hawes gyanút fogott, hogy Jay Astor
már ott várta az ajtó mögött.
– Maga a detektív? – kérdezte a nő.
– Igen.
– Jöjjön be.
Hawes besétált a lakosztályba. Jay Astor nagy csalódás volt. Az újságban
szexisnek, domborulatokban gazdagnak, csábítónak látszott a képen. A feszes
ruha ígéretesen simult bájakkal bőven megáldott testéhez. Tekintete kihívó
volt, mosolya ígéretesen gonosz, egy titokzatos nő szívfájdító felhívása
keringőre. Így, életben, nem volt se kihívó, se ígéretes.
Jay Astoron csak sort volt meg melltartó. Keble dús és telt volt, de a lábszára
kicsit izmos, olyan, mint egy teniszbajnoknőé. Kicsit bandzsított ugyan, de
Hawes rögtön rájött, hogy ez a bandzsítás nem szexualitás, csak a rövidlátás
következménye. Ha mosolygott, látszott, hogy kicsit nagyok a fogai: jóindulatú
lóra emlékeztetett. De lehet, hogy Hawes túl kíméletlenül ítélte meg. Talán ha
nem látja előzőleg a fényképet, vonzó nőnek találta volna Miss Astort.
– A nappali légkondicionált – mondta Jay Astor. – Jöjjön be oda, és csukjuk
be az ajtót.
Hawes követte a szerfölött modernül berendezett szobába. A leány becsukta
mögötte az ajtót:
– Íme. Hát nem kellemesebb itt? Borzasztó ez a hőség. Két hete jöttem meg
dél-amerikai turnémról, és higgye el nekem, hogy ott se volt ilyen meleg.
Miben lehetek a segítségére?
– Egy levelet kaptunk ma reggel – kezdte Hawes.
– Ne mondja! És mi volt a levélben? – kérdezte Jay Astor, és odalépett a
hosszú szoba egyik fala mellett álló bárszekrénysorhoz. – Iszik valamit? Gint?
Tom Collinsot? Mit kér?
– Köszönöm, semmit.
A leány arcán egy kis meglepődés látszott. De azért nyugodtan kevert
magának egy gint tonickal.
 – A levélben az állt, hogy “Ma este nyolckor meg fogom ölni a Ladyt. Mit
tudnak tenni ellene?” – mondta Hawes.
– Kedves kis levél. – Vágott egy grimaszt, és belecsavart egy citromot a
ginbe.
– Úgy látom, nem tett különösebb hatást magára.
– Miért? Kellett volna, hogy tegyen?
– Hát nem magát ismerik Lady néven?
– Ja persze! – felelte a lány. – Persze. A “Lady”. Ma este meg fogom ölni a
“Lady”-t. Értem. Igen, értem.
– Na és?
– Ugratás – jelentette ki Jay.
– Lehetséges. Nem kapott fenyegető leveleket vagy telefonokat?
– Úgy érti, hogy mostanában?
– Igen.
– Nem. Mostanában nem. De néha szoktam kapni. Olyan Hasfelmetsző
Jack-féle alakoktól. Ocsmány disznónak neveznek, és azt írják, hogy meg
fognak ölni, és megtisztítják a világot a bárány vérében, meg hasonlókat.
Dilisek. Mániákusok. – Vigyorogva fordult vissza a bárszekrénytől. – Még
mindig élek.
– Kicsit mintha könnyedén fogná fel a dolgot. Miss Astor.
– Szólítson csak Jaynek. Csakugyan. De ha minden dilis miatt begyulladnék,
aki levelet ír vagy telefonál, a végén én is bediliznék. Márpedig azt nem éri
meg.
– Pedig lehetséges, hogy az ebben a levélben említett személy maga!
– És akkor mit csinálunk?
– Először is, ha nem veszi rossz néven, szeretnénk ma estére rendőri
védelem alá helyezni magát.
– Egész estére? – kérdezte Jay, kacéran felhúzva egyik szemöldökét, s az
arcán egy pillanatra átsuhant az az ígéretes és kihívó mosoly, amely az újságban
volt látható a fényképén.
– Attól fogva, hogy elhagyja a lakosztályát, az előadás végéig.
– Éjfél után kettőkor van az utolsó előadásom. Nagyon sok lesz ez a
hekusuknak. Talán épp maga lesz az a hekus?
– Nem. Nem én – felelte Hawes.
– Kár – felelte Jay, és ivott egy kortyot.
– Az első előadása viszont nyolckor kezdődik, igaz?
– Igaz.
– Nos, a levélben az áll...
– Az véletlen is lehet.
– Csakugyan lehet. Hánykor szokott elindulni a Brissonba?
– Hét körül.
– Addigra kirendelek maga mellé egy rendőrt.
 – Remélem, egy jóképű ír hekust.
– Sok ír rendőrünk van – felelte mosolyogva Hawes. – Addig elmondhatná,
nem történt-e, mostanában valami...
–... ami arra késztetne valakit, hogy megöljön, ugye? – Jay gondolkozott egy
pillanatig. – Nem.
– Egyáltalán semmi? Veszekedés? Nézeteltérés valami szerződés miatt?
Egy elégedetlen zenész? Akármi?
– Semmi – felelte elgondolkozva a leány. – Velem könnyű kijönni. Erről
vagyok híres a szakmában. Egy könnyű nő. – Elvigyorodott. – Nem úgy értem,
ahogy hangzik.
– És mi van az előbb említett fenyegető levelekkel meg telefonokkal? Mikor
kapott ilyet utoljára?
– Ó, még mielőtt Dél-Amerikába utaztam. Hónapokkal ezelőtt. Mondom,
hogy csak két hete jöttem vissza. Nem hinném, hogy az efféle dilisek tudták
volna, hogy már itt vagyok. Majd ha meghallják a legújabb lemezemet, megint
vitriolba mártják a tollukat. Maga hallotta már? – Megrázta a fejét. – Dehogy
hallotta. Hiszen még forgalomba se került.
Odalépett a hi-fi-készülékhez, kinyitotta az egyik szekrényét, s a felső
polcáról levett egy lemezalbumot. Az album borítóján Lady Astor egy fehér ló
hátán ült, teljesen meztelenül. Hosszú, fekete haja kibontva, zuhatagként omlott
alá a keblére, s tulajdonképpen az egész testét eltakarta. Szeme ugyanolyan
kajánul, gonoszkodva, kihívóan csillogott, mint az újságban megjelent
fényképen. Az albumnak ez volt a címe: Astor kedvenc lova.
– Cowboydalok gyűjteménye – magyarázta Jay –, kicsit dzsesszesített
hangszerelésben. Nincs kedve meghallgatni néhányat?
– Sajnos, nekem...
– Egy pillanat az egész – mondta Jay, odalépett a hi-fi-készülékhez, és
feltette a lemezt a korongra. – Egy kis zárt körű előzetes. Melyik detektív
mondhatja még el magáról ebben a városban, hogy ilyesmiben volt része?
– Szerettem volna...
– Üljön le – mondta Jay, és a lemez forogni kezdett.
A szokásos giccses cowboy-gitárszólóval kezdődött, aztán megszólalt Lady
Astor behízelgő, édeskés, sikkes hangja.

Ahol az én hazám,
Nem madár szól a fán,
Nem a párját hivő
Dalos, színes rigó...
Géppisztoly pattog ott,
Akár a dzsesszdobok...
 És csak forgott, forgott a lemez. Hawes nem lelte különösebb gyönyörűségét
benne. Túlságosan közel élt a valósághoz, semhogy mulatságosnak találhatta
volna a paródiát. Az én hazám után a Mélyen Texasunk szívében paródiája
kezdődött.
– Ez egy kicsit erős – mondta Jay. – Tele van burkolt célzásokkal. Sokaknak
nem fog tetszeni, de fütyülök rá. Muris dolog az erkölcs, nem?
– Hogyhogy?
– Én már régen arra a következtetésre jutottam, hogy az erkölcs
mindenkinek szigorúan a magánügye. Egy művész az erkölcsi felfogását tudja a
legnehezebben összhangba hozni a plebszével. Nem is lehet. Az én felfogásom
az erkölcsről egyedül az enyém, a magáé meg egyedül a magáé. Vannak
dolgok, amiket én természetesnek és magától értetődőnek tartok, de egy derék
háziasszony Kansas Cityben megbotránkozik rajtuk. Ez olyan csapda, amelybe
a művész könnyen beleeshetik.
– Hogyhogy csapda?
– A legtöbb művész, legalábbis az én szakmámban, nagyvárosban él.
Ugyanis csak ott van lehetőség az érvényesülésre, tehát kénytelen ott élni.
Mármost a városi erkölcs egészen más, mint a vidéki, pláne a falusi. Amit a
városlakó bevesz, nem veszi be, aki a búzaföldön arat, vagy az ördög tudja, mit
kell csinálni a búzával... Szóval, ha mindenkinek tetszeni akar az ember,
egyszerűen bedilizik. Igyekszem hát a magam kedvére énekelni. Ha a saját
ízlésemre hagyatkozom, úgy képzelem, az erkölcsi problémák maguktól
elintéződnek.
– És csakugyan elintéződnek?
– Néha igen, néha nem. Ahogy az előbb mondtam, sok minden, amit én
abszolúte egyszerűnek és erkölcsösnek tartok, a mezőgazdasági munkás
számára a jelek szerint egyáltalán nem olyan egyszerű és erkölcsös.
– Például? – kérdezte naivan Hawes.
– Például... magának volna kedve lefeküdni velem?
– Volna – felelte gépiesen Hawes.
– Akkor rajta! – mondta a lány, és letette a poharat.
– Most rögtön? – kérdezte Hawes.
– Miért ne? Most is éppoly alkalmas rá az időpont, mint máskor.
Hawes érezte, hogy komikusan hangzik majd, amit felelni fog, de azért
kimondta:
– Most éppen nem érek rá.
– A levélíró miatt?
– A levélíró miatt.
– Lehet, hogy a nagy alkalmat szalasztja el.
– Akkor pechem van – vont vállat Hawes.
– Az erkölcs a szándéktól és az alkalomtól függ – mondta Jay.
– Mint a gyilkosság – felelte Hawes.
 – Ha morbid akar lenni, oké. Csak szeretném, ha megértené, hogy most
kívánok lefeküdni magával. Lehet, hogy holnap már nem fogok kívánni. Lehet,
hogy már tíz perc múlva sem.
– Már el is rontotta a dolgot – mondta Hawes.
Jay kérdően húzta fel a szemöldökét.
– Azt hittem, hogy valóban kíván. De látom, hogy csak pillanatnyi szeszély
volt a részéről.
– Mit akart volna, mit csináljak magával? Vetkőztessem le, és kezdjem
cirógatni?
– Nem – felelte Hawes. – Adjon egy jegyet az eső miatt elmaradt előadás
helyett a legközelebbire.
– Hetek óta nem esett – mondta Jay.
– De lehet, hogy fog még esni.
– És hogy egy régi közmondást idézzek: “A villám nem csap be kétszer
ugyanoda.”
– Ne mondja – felelte Hawes –, még képes leszek odakint főbe lőni magam.
Jay elmosolyodott.
– Maga fenemód magabiztos.
– Igazán? – kérdezte Hawes.
Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással. A leány arcán már nyoma
sem volt a fényképen látható érzékiségnek. De a kigúnyolt nő dühének sem.
Csak egy kislány részvétet keltő magányossága tükröződött ezen az arcon, egy
kislányé, aki egyedül lakik egy egész emeleten, és légkondicionált a nappalija.
Lady Astor megvonta a vállát.
– Egye fene – mondta. – Hívjon fel egyszer. Hátha újból elfog a pillanatnyi
szeszély.
– Szóval este számítson a hekusra – emlékeztette Hawes.
– Számítok – felelte a lány. – Hátha neki lesz ideje.
Hawes filozofikus nyugalommal vont vállat.
– Vannak mázlisták – mondta, azzal elhagyta a lakosztályt.
 Kilencedik fejezet

És vannak peches emberek.

Meyer Meyernek és Steve Carellának például ugyancsak peche volt ezen a
kánikulai napon. Délután l óra 40 perckor perzseltek a járdák, az épületek szinte
cseresznyepirossá váltak a pukkasztó hőségtől, az emberek elkókadtak, az
autógumik megolvadtak, s még a kezdő sci-fi-rajongók számára is nyilvánvaló
volt, hogy a föld valamiképpen túl közel került a naphoz, s minden bizonnyal
tűz emészti el. Elérkezett a végítélet napja, Richard Matheson megfújta a
harsonát, s a világ elolvad.
Kevésbé drámaian kifejezve: átkozottul meleg volt.
Meyer Meyer izzadós természetű volt. Még télen is izzadt. Fogalma se volt
róla, hogy miért. Feltételezte, hogy ez valami ideges tünet. Tény, hogy mindig
veríték borította az egész testét. Ma meg valósággal fürdött benne. Miközben a
két detektív zálogházról zálogházra vándorolt a puhára olvadt Crichton
Avenue-n, egyik ajtótól a másikig, egyik hármas aranygömbtől a másikig,
Meyernek folyton az járt az eszében, hogy nem detektívhez illő, hősi halált fog
halni. Hőgutát kap, s a sírfelirata egyszerűen csak ennyi lesz: EGY KIGYÚLT
HEKUS. Vagy ha netán a Variety első oldalára kerül főcímként: VERÍTÉKBE
FULLADT KÓPÓ.
– Mit szólna hozzá, ha a Variety ilyen főcímben jelentené, hogy hőgutát
kaptam – kérdezte Carellától, mikor megint beléptek egy zálogházba: –
VERÍTÉKBE FULLADT KOPÓ?
– Nem rossz – vélekedett Carella. – Hát az enyémhez mit szólna?
– A Variety-ben?
– Igen.
– Mondja!
– VERÍTÉKBE FULLADT DIGÓ KOPÓ.
Meyerből kitört a röhögés.
– Átkozottul szellemes!
A zálogos fölnézett, mikor a kalitkájához léptek.
– Jó napot, uraim! Miben állhatok szolgálatukra?
– A rendőrségtől vagyunk – felelte Carella. A pultra dobta a látcsövet. –
Ismeri ezt?
A zálogos megnézte.
– Nagyon szép látcső. Pieter-Vondiger. Csak nem valami bűntényben
szerepel?
– De igen.
– A tettesé volt?
– Azé.
– Hm – dünnyögte a zálogos.
– Ismeri?
 – Sok látcsövet adunk el. Már ha van.
– Ezt is maga adta el?
– Nem hinném. Utoljára januárban volt Pieter-Vondiger-féle látcsövem. Ez
8x30-as. Az meg 6x30-as volt. Ez jobb.
– Szóval nem maga adta el ezt a látcsövet?
– Nem, uraim, nem én. Lopott holmi?
– A nyilvántartásunk szerint nem.
– Igazán sajnálom, uraim, de nem segíthetek.
– Annyi baj – mondta Carella. – Köszönjük.
Visszaballagtak a perzselő járdára.
– Hány hekus csinálja még ugyanezt? – kérdezte Meyer.
– Pete kettőt kért minden körzettől. Lehet, hogy valamelyiküknek több
szerencséje lesz.
– Én már unom. Nem gondolja, hogy az a nyavalyás levél csak ugratás?
– Nem tudom. De akkor is mindenképpen lakat alá kell tennünk azt a
csibészt.
– Bizony, bizony! – helyeselt lelkesen Meyer, ami igazán csoda volt ebben a
hőségben.
– Lehet, hogy az ujjlenyomatokkal többre megyünk – mondta Carella.
– Csakugyan lehet – helyeselt ismét Meyer. – Lehet, hogy még eső is lesz
egyszer!
– Lehet – felelte Carella.
Betértek a következő zálogházba. Két férfi állt a pult mögött. Mikor Meyer
meg Carella keresztülvágott a helyiségen, mind a ketten vigyorogni kezdtek.
– Jó napot – mosolygott az egyik.
– Szép jó napot – mosolygott a másik.
– A nevem Jason Bloom – mondta az első.
– Az enyém meg Jacob Bloom – mondta a másik.
– Jó napot – felelte Carella. – A miénk meg Meyer és Carella. Detektívek
vagyunk a nyolcvanhetes körzetből.
– Örvendünk a szerencsének, uraim- mondta Jason.
– Isten hozta nálunk az urakat – mondta Jacob.
– Ennek a látcsőnek a tulajdonosát próbáljuk kinyomozni – mondta Carella.
És letette a látcsövet a pultra. – Ismerik?
– Pieter-Vondiger-féle.
– Kitűnő látcső.
– Remek!
– Első osztályú!
Carellának elege volt az elismerő szavakból.
– Ismerik?
– Pieter-Vondiger-féle – mondta Jason. – Nem ez volt?...
– Pontosan ez – mondta Jacob.
 – Az a pasas azzal a...
És a két testvér röhögésbe tört ki. Carella meg Meyer várt. A röhögés sehogy
sem akart alábbhagyni. Már-már hisztérikussá fokozódott, orkánszerűvé,
amilyet még sohase láttak, a két testvér görcsösen fuldoklott a röhögéstől. A
detektívek tovább vártak. Végre alábbhagyott a röhögés.
– Jaj istenem! – kuncogott Jason.
– Még hogy ismerjük-e ezt a látcsövet!
– Nahát!
– Jaj istenem! – mondta Jacob.
– Szóval ismerik? – kérdezte Carella dühösen.
Jason nyomban kijózanodott.
– Csakugyan ez az a látcső, Jacob? – kérdezte.
– Hát persze – felelte Jacob.
– Biztos vagy benne?
– Nem emlékszel arra a karcolásra az oldalán? Tessék, itt van rajta. Nem
emlékszel, mit nyavalygott miatta? Egy dollár huszonöt centtel olcsóbban adtuk
e miatt a karcolás miatt. S az a pasas egész idő alatt... – Jacobból megint
kirobbant a röhögés.
– Jaj istenem! – mondta Jason, és vele röhögött.
Meyer Carellára nézett. Carella Meyerre. Nyilván a boltban uralkodó hőség,
ment az agyára a két testvérnek.
Carella megköszörülte a torkát. Erre ismét alábbhagyott a röhögés.
– Szóval maguk adták el valakinek ezt a látcsövet? – kérdezte Carella.
– Igen – felelte Jason.
– Mi bizony – mondta rá Jacob.
– Kinek?
– A nyalókás embernek! – felelte Jason, s újból hisztérikus röhögésbe tört ki.
– A nyalókás embernek! – ismételte meg Jacob, s ő se tudta tartóztatni
magát: belőle is kirobbant a röhögés.
– Nyalóka volt az illetőnél? – kérdezte elképedve Carella.
– Igen, igen. Jaj istenem!
– Egész idő alatt azt szopogatta, miközben ezen a látcsövön... ezen a
látcsövön...
–... alkudoztunk – fejezte be a mondatot Jason. – Jaj istenem! Amikor
elment, alig bírtuk abbahagyni a röhögést. Emlékszel, Jacob?
– Hogyne emlékeznék? Egy piros nyalókára! Jaj, milyen élvezettel
szopogatta! Még egy gyerek se élvezheti jobban a nyalókát! Remek volt!
Remek!
– Bámulatos! – mondta Jason.
– Fantasztikus...
– Hogy hívták? – kérdezte Carella.
– Kit? – kérdezte kijózanodva Jason.
 – A nyalókás embert.
– Ja. Hogy is hívták, Jacob?
– Nem tudom, Jason.
Carella Meyerre nézett, Meyer Carellára.
– Nincs meg a számla, Jacob?
– Biztos megvan, Jason.
– Mikor járt itt az a pacák?
– Két hete lehet, nem?
– Pénteken?
– Nem. Szombaton. Dehogyis. Igazad van. Pénteken.
– Hányadika is volt?
– Nem tudom. Hol a naptár?
A két testvér buzgón tanulmányozni kezdte a falon lógó naptárt.
– Megvan! – mutatott rá Jacob.
– Az az – helyeselt Jason.
– Péntek – mondta Jacob.
– Július tizenkettedike.
– Megkeresnék a számlát? – kérdezte Carella.
– Hát hogyne.
– Természetesen.
A két testvér bevonult a hátsó helyiségbe.
– Szép dolog – jegyezte meg Meyer.
– Micsoda?
– A testvéri egyetértés.
– Ühüm – dünnyögte Carella.
A két testvér már vissza is tért egy sárga számlamásolattal.
– Tessék – mondta Jason.
– Jól gondoltuk, július tizenkettedikén volt.
– És mi a neve a pasasnak? – kérdezte Carella.
– M. Samalson – felelte Jason.
– Keresztneve nincs?
– Csak a kezdőbetűje – felelte Jason.
– Annak csak a kezdőbetűjét írtuk fel – erősítette meg Jacob.
– A lakcíme? – kérdezte Meyer.
– El tudod olvasni? – kérdezte Jason a Lakcím feliratú rovatra mutatva. – A
te írásod.
– A te írásod.
– Éppen hogy a tiéd – magyarázta Jacob. – Nézd csak meg, hogy van
áthúzva a t. Ez a te írásod.
– Lehetséges. Mit írtam oda?
– Ez biztos, hogy egy t– mondta Jacob.
– Az hát. Hiszen Calm's Point! Hát persze! Calm's Point!
 – De mi a közelebbi címe?
– Calm's Point, Jefferson street 31-63 – betűzte ki a nevetéstől pukkadozva
Jason.
Meyer felírta.
– Nyalóka volt nála! – kezdte újból Jason.
– Jaj istenem! – mondta Jacob.
– Nagyon köszönjük, hogy... – kezdte Carella, de mivel a testvérek újból
harsogva röhögni kezdtek, a két detektív köszönés nélkül távozott. – Calm's
Point – mondta Carella, amikor kiértek az utcára. – Az valahol a város túlsó
végén lehet.
– Valószínűleg – mondta Meyer.
– Okosabb, ha visszamegyünk a csoporthoz. Pete felhívhatja valamelyik
Calm's Point-i körzetet.
– Helyes – felelte Meyer. Visszaballagtak a kocsihoz.
– Akar vezetni?
– Nem bánom. Fáradt?
– Nem. Dehogy. Csak gondoltam, hogy hátha szeretne vezetni.
– Oké – mondta Carella. Beszálltak a kocsiba.
– Mit gondol, az ujjlenyomatokról megjöttek már a jelentések?
– Remélem. Lehet, hogy fel se kell hívnunk Calm's Pointot.
– Ühüm – dünnyögte Meyer.
A kocsi elindult. Egy darabig hallgattak. Aztán Meyer megszólalt:
– Pokoli hőség van máma, Steve.

A Bűnügyi Nyilvántartó és az FBI jelentései már az irodában voltak, mire

Carella és Meyer visszaért. Mindkét hivatal azt jelentette, hogy óriási
nyilvántartásukban nem találtak olyan ujjlenyomatokat, amelyek a látcsövön
talált ujjlenyomatokkal megegyeznének.
Hawes éppen akkor lépett be a szobába, amikor a másik két detektív a
jelentéseket olvasta.
– Jutottak valamire? – kérdezte.
– Nem sokra – felelte Carella. – De megvan a pasasnak a neve, aki megvette
a látcsövet. Ez is valami,
– Behozatja Pete?
– Még nem beszéltem vele.
– Mi a neve?
– M. Samalson.
– Jó lesz, ha minél hamarabb beszél Pete-tel – mondta Hawes. – Módomban
volt jól megnézni azt a fickót, aki megütött azzal a látcsővel. Ha Samalson az,
megismerem.
– Meg az ujjlenyomatok is megvannak, ha netán kihagyna az emlékezete –
mondta Carella. Egy kis szünet után megkérdezte: – Lady Astorral mire jutott?
 Hawes jelentőségteljesen kacsintott, de szólni nem szólt semmit.
Carella felsóhajtott, és bement Byrnes irodájába.

M. Samalson lakásához a 102. számú Calm's Point-i körzet esett a legközelebb.

Byrnes felhívta az ottani detektívcsoportot, és megkérte őket, hogy csípjék el és
hozzák át Samalsont, amilyen gyorsan csak tudják.
Délután két órakor újabb csoport overallnadrágot és piros csíkos, rövid ujjú
trikót viselő srác masírozott be a detektívek szobájába. Dave Murchisont
felhívták az eligazítóból. Végignézett a srácokon, megállt, az egyik előtt, és azt
mondta:
– Ez volt az.
Byrnes odalépett a fiúhoz.
– Te hoztál ide ma reggel egy levelet? – kérdezte.
– Nem – felelte a fiú.
– Pedig ő volt – tartott ki az állítása mellett Murchison.
– Mi a neved, öcsi? – kérdezte Byrnes.
– Frankie Annuci.
– Te hoztál ide ma reggel egy levelet?
– Nem – felelte a srác.
– Te jöttél be az épületbe, és kerested az ügyeletes őrmestert?
– Nem – felelte a srác.
– Te adtál át egy levelet ennek a bácsinak? – mutatott Murchisonra Byrnes.
– Nem – felelte a srác.
– Hazudik – jelentette ki Murchison. – Ő volt az.
– Beszélj, Frankie – folytatta nyájasan Byrnes. – Ugye, te hoztad ide azt a
levelet?
– Nem.
Rettegés ült a gyerek nagy, kék szemében, rettegés a törvénytől. Ez a
rettegés mélyen beleivódott a körzet valamennyi polgárának a lelkébe.
– Te nem vagy semmiféle zűrben, öcsi – magyarázta Byrnes. – Mi csak azt
az embert szeretnénk megtalálni, akitől a levelet kaptad. Na... Ugye, te hoztad
ide azt a levelet?
– Nem – felelte a srác.
Byrnes a másik három detektív felé fordult. Az ő türelme már fogytán volt.
Hawes odasétált a fiúhoz, Byrnes mellé.
– Nem kell félned semmitől, Frankie. Mi csak azt az embert szeretnénk
megtalálni, akitől a levelet kaptad. Érted? Nos, hol találkoztál vele?
– Nem találkoztam senkivel – felelte a gyerek.
– Küldje el a többi srácot, Meyer – mondta Byrnes.
Meyer erre elkezdte kifelé terelni a többi fiút a szobából. Frankie Annuci
egyre kerekebbre nyílt szemmel nézett utánuk.
– Na, mi lesz, Frankie? – kérdezte Carella.
 Önkéntelenül a fiú előtt álló detektívek mellé sodródott. Amikor Meyer
kitessékelte a többi fiút, ő is odaállt Byrnes, Hawes és Carella mellé. Volt
valami komikus a jelenetben. S a dolog komikuma egyszerre ötlött valamennyi
detektívnek az eszébe, önkéntelenül úgy helyezkedtek el, mintha valami
nagyarányú vallatásra készülnének, de áldozatuk egy alig tízesztendős fiú volt,
s valahogy nagyon hülyén érezték magukat, ahogy körülállták, hogy elárasszák
géppuskaszerűen pattogó kérdéseikkel. De mégis: ez a fiú elvezethetett ahhoz
az emberhez, akit kerestek, az ő vallomásának több hasznát vehették, mint az
egyelőre csak tartalom nélküli névnek, az M. Samalsonnak. Vártak, mintha
nem lett volna kedvük tüzet nyitni, amíg parancsnokuk meg nem adja rá a jelet.
Byrnes tüzet nyitott.
– Nos, Frankie, felteszünk neked néhány kérdést – mondta szelíden –, s
szeretnénk, ha felelnél rájuk. Helyes?
– Igenis – felelte Frankie.
– Ki adta neked a levelet?
– Senki.
– Férfi volt?
– Nem tudom.
– Nő? – kérdezte Hawes.
– Nem tudom.
– De azt tudod, hogy mi volt a levélben? – kérdezte Carella.
– Nem.
– Felbontottad? – kérdezte Meyer.
– Nem.
– De volt nálad egy levél, ugye?
– Nem.
– Nem adtál át egy levelet?
– Nem.
– Ugye, hazudsz?
– Nem.
– Hol találkoztál azzal az emberrel?
– Nem találkoztam senkivel.
– A park közelében?
– Nem.
– Az Édességboltban?
– Nem.
– Valamelyik mellékutcában?
– Nem.
– Autóval volt?
– Nem.
– De férfi volt?
– Nem tudom.
 – Férfi volt vágy nő?
– Nem tudom.
– A levélben az volt, hogy az illető ma este meg fog ölni valakit. Te tudtad
ezt?
– Nem.
– Szeretnéd, ha az a férfi vagy nő megölne valakit?
– Nem.
– Márpedig meg fog ölni valakit. Az volt a levélben. Meg fog ölni egy nénit.
– Lehet, hogy épp a te mamádat, Frankie.
– Szeretnéd, ha az az ember megölné a mamádat?
– Nem – felelte Frankie.
– Akkor mondd meg nekünk, hogy ki az. Szeretnénk megakadályozni.
– Nem tudom, ki! – tört ki Frankie.
– Régebben sose láttad, csak ma?
Frankie sírva fakadt.
– Régebben nem láttam – mondta. – Soha.
– Hogy történt, Frankie? – kérdezte Carella, és odaadta a fiúnak a
zsebkendőjét.
Frankie megtörölte a szemét, aztán kifújta az orrát.
– Egyszerűen csak odaszólt nekem – felelte. – Nem tudtam, hogy meg akar
ölni valakit. Bizony isten!
– Tudjuk, hogy nem tudtad, Frankie. Gyalog volt vagy kocsival?
– Kocsival.
– Milyen márkájú volt a kocsi?
– Nem tudom.
– Milyen színű?
– Kék.
– Lehajtható tetejű?
– Nem.
– Szedán?
– Mi az a szedán?
– Olyan kocsi, amelyiknek nem hajtható le a teteje.
– Olyan.
– A rendszámát láttad?
– Nem.
– Hogy történt, Frankie?
– Odahívott a kocsijához. A mamám azt mondta, hogy sose üljek be idegen
emberek kocsijába, de ő nem is akarta, hogy beüljek. Azt kérdezte, akarok-e öt
dolcsit keresni.
– Te mit mondtál erre?
– Megkérdeztem, hogy mit kell csinálnom.
– Mondd csak tovább, Frankie – biztatta Byrnes.
 – Azt mondta, vigyem el azt a levelet a sarkon túl a rendőrségre.
– Melyik utcában volt ez, Frankie.
– A Hetedikben. Itt mindjárt a sarkon.
– Oké. Tovább.
– Azt mondta, menjek be, keressem az eligazító őrmestert, adjam oda neki a
levelet, aztán tűnjek el.
– Előtte vagy utána adta oda az öt dollárt?
– Akkor mindjárt – felelte Frankie. – A levéllel együtt.
– Megvan még? – kérdezte Byrnes.
– Egy részét már elköltöttem.
– Nekünk nem kell egy cent se belőle – nyugtatta meg Meyer.
– Nem – mondta Byrnes. – Jól megnézted azt az embert, Frankie?
– Elég jól.
– Le tudnád írni?
– Hát olyan rövid haja volt.
– Nagyon rövid?
– Elég rövid.
– És milyen színű volt a szeme?
– Azt hiszem, kék. Mindenesetre világos.
– Láttál rajta valamilyen sebhelyet?
– Nem.
– Bajusza volt?
– Nem.
– Mi volt rajta?
– Sárga sporting – felelte Frankie.
– Ez a mi emberünk – szólt közbe Hawes. – Vele verekedtem össze a
parkban.
– Szükség volna egy rendőrségi rajzolóra – mondta Byrnes. – Kerítsen
egyet, Meyer! Ha ez a Samalson nem az, akit keresünk, jó lenne egy kép, hogy
körözhessük. – Hirtelen hátrafordult. Csöngeni kezdett az irodájában a telefon.
– Mindjárt jövök, Frankie – mondta, azzal bement az irodába, és felvette a
kagylót.
Amikor visszatért, azt mondta:
– A százkettes körzet volt. Jártak Samalson lakásán. Nincs otthon. A
háziasszonya azt mondja, hogy Isolán dolgozik.
– Hol? – kérdezte Carella.
– Néhány háztömbnyire innen. Egy szupermarketben. A Beaver Fivérek
Rt-nél. Ismeri?
– Útba esik – felelte Carella.
Meyer Meyer azt mondta a telefonba:
– Itt a nyolcvanhetes csoport. Byrnes hadnagy szeretné, ha azonnal idejönne
egy rajzoló. Tudnának küldeni egyet?...
Amikor Carella behozta a férfit a szobába, Cotton Hawes rögtön látta, hogy
nem az támadta meg őt a parkban.
Martin Samalson magas, sovány férfiú volt, derekán egy szupermarket
kötényével, s a kötény miatt valahogy még soványabbnak látszott. Szőke,
hullámos, hosszú haja volt és barna szeme.
– Nos, Cotton? – kérdezte Byrnes.
– Nem ő volt – felelte Hawes.
– Ez a bácsi adta neked a levelet, Frankie?
– Nem – felelte Frankie.
– Miféle levelet? – kérdezte Samalson, s beletörölte a tenyerét a kötényébe.
Byrnes felvette a látcsövet Carella asztaláról.
– A magáé ez? – kérdezte.
Samalson meglepődve nézett a látcsőre.
– Az enyém hát! Ejha! Hol találták meg?
– Hol vesztette el? – kérdezte Byrnes.
Samalson láthatólag hirtelen tudatára ébredt a helyzetnek.
– Hol is? Egy pillanat! A múlt vasárnap vesztettem el. Nem tudom, miért
hurcoltak be engem ide, de ha a dolog valami összefüggésben van a látcsővel,
nekem akkor sincs semmi közöm hozzá! Még a gondolatát is gyorsan verjék ki
a fejükből. – Széttárt tenyerével olyan mozdulatot tett a levegőben, mintha egy
palatáblát törölne le.
– Mikor vette a látcsövet? – kérdezte Byrnes.
– Körülbelül két hete. A Crichton Avenuen, egy zálogházban.
Leellenőrizhetik.
– Már megtettük – mondta Byrnes. – Tudunk a nyalókáról is.
– Miről?
– Maga nyalókát szopogatva állított be a zálogházba.
– Ja. – Samalson szégyenlős képet vágott. – Érzékeny a torkom. S ha
érzékeny a torka az embernek, jó, ha mindig van egy kis nyál a szájában. Ezért
volt nálam a nyalóka. Nem tiltja a törvény.
– Szóval a múlt vasárnapig a maga birtokában volt ez a látcső? És azt állítja,
hogy múlt vasárnap elvesztette?
– Pontosan.
– Biztos, hogy nem kölcsönadta valakinek?
– Dehogy adtam. Múlt vasárnap hajókiránduláson voltam. A Harb folyón.
Biztosan akkor vesztettem el. Hogy azóta mi történt vele, nem tudom, és nem is
érdekel. Múlt vasárnap óta semmit sem varrhatnak a nyakamba vele
kapcsolatban. De nem ám, a szentségit neki!
– Csak ne olyan fennen, Samalson! – szólt rá Hawes.
– Mi az, hogy ne olyan fennen? Behurcolnak a rendőrségre, és...
– Azt mondtam, hogy ne olyan fennen! – figyelmeztette Hawes.
Samalson ránézett. Nyomban el is hallgatott.
 – Melyik hajóval volt kirándulni múlt vasárnap? – kérdezte Hawes még
mindig fenyegető hangon és fenyegető arckifejezéssel.
– Az Alexander-rel – felelte bosszúsan Samalson.
– Hová mentek?
– Föl a Harb folyón, a Paisley-hegységig.
– Mikor vesztette el a látcsövet?
– Csakis visszafelé veszíthettem el. Amikor partra szálltunk, és
letelepedtünk a fűbe, hogy együnk, még megvolt.
– Szóval úgy gondolja, hogy a hajón vesztette el?
– Valószínű. Biztos nem vagyok benne.
– Utána még járt valahol?
– Mi után?
– Azután, hogy a hajó visszajött.
– Igen. Egy lánnyal voltam. A hajó itt köt ki egészen közel. Az Északi
Huszonötödik Avenue-nál. Ott hagytam a kocsim. Egy kocsmába hajtottunk, a
szupermarket mellett. Néha benézek oda munkából hazafelé menet. Szóval
ismerős vagyok ott. Nem volt kedvem valami elegánsabb helyet keresni a
városban.
– Hogy hívják azt a kocsmát?
– Söröskorsó-nak.
– Hol van pontosan?
– Az Északi Tizenharmadik Avenue-n, Pete – szólt közbe Carella. –
Ismerem. A környékhez képest elég rendes hely.
– Az bizony, nagyon rendes – erősítette meg Samalson. – Oda vittem a lányt,
utána meg még kocsikáztunk egy kicsit.
– Megálltak valahol?
– Igen.
– Hol?
– A lány lakása közelében. A Riverheaden.
– Nem akkor vesztette el a látcsövet?
– Lehetséges. De azt hiszem, inkább a hajón.
– A kocsmában sem veszthette el?
– Az is elképzelhető. De azt hiszem, inkább a hajón.
– Jöjjön csak, Steve – mondta Byrnes, és kettesben elindultak Byrnes irodája
felé. A hadnagy suttogva megkérdezte: – Mit gondol, tartsuk itt?
– Minek?
– A fenébe is: lehet, hogy cinkostárs a dologban. Ez a mese az elveszett
látcsőről marha gyanús.
– Nem úgy néz ki, hogy ketten lennének, Pete. Szerintem a gyilkosunk egy
személy.
 – De azért ismerheti ezt az embert. Hátha a gyilkosság után az ő lakására
akar menni? Állítson rá valakit. O'Brien úgyis tétlenül ül az asztalánál. Állítsa
rá őt.
Byrnes visszament Samalsonhoz. Carella meg odaballagott O'Brienhez, aki
a helyiség túlsó végében gépelt valami jelentést. Suttogva magyarázni kezdett
neki. O'Brien bólintott.
– Elmehet, Samalson – mondta Byrnes. – De nehogy megpróbálja elhagyni a
várost! Lehet, hogy még lesz egy-két kérdésünk magához.
– Elárulnák végre, hogy tulajdonképpen mi a fene ez az egész? – kérdezte
Samalson.
– Majd meg fogja tudni – felelte Byrnes.
– A fene enné meg, ahány rendőr csak van a városban! – mondta dühösen
Samalson. – Visszakaphatom a látcsövemet?
– Már nincs rá szükségünk – felelte Byrnes.
– Köszönöm, habár nincs mit – mondta Samalson, és megragadta a
látcsövet.
Hawes a rácsajtóhoz kísérte, és utánanézett, ahogy lement a lépcsőn. Még
mindig dühös volt. Egy pillanattal később O'Brien is elhagyta a helyiséget.
– Én is elmehetek? – kérdezte Frankie.
– Még nem, öcsi – felelte Byrnes. – Hamarosan szükségünk lesz rád.
– Minek? – kérdezte Frankie.
– Rajzoltatunk egy képet – felelte Byrnes. – Miscolo! – kiáltotta.
Miscolo kidugta a fejét az írnokok szobájából, a rácson kívül.
– Tessék.
– Van egy kis tejük?
– Persze.
– Adjon egy pohárral ennek a gyereknek. Meg valami süteményt is. Kérsz
egy kis süteményt, Frankie?
Frankie bólintott. Byrnes összeborzolta a fiú haját, aztán visszament a
sarokszobába, az irodájába.
 Tizedik fejezet

Délután 2 óra 39 perckor megérkezett a rendőrségi rajzoló.

Egyáltalán nem látszott művésznek. Nem viselt körgallért, se
csokornyakkendőt, és nem voltak festéktől foltosak az ujjai. Keret nélküli
szemüveg volt az orrán, úgy nézett ki, mint egy soha véget nem érő munkába
belefáradt ügynök.
– Hé, fiúk! Maguk küldtek rajzolóért? – kérdezte a korlátnál, és letette
bőrtáskáját a fára.
Hawes fölnézett.
– Igen. Bújjon be.
A férfiú belökte a korlát ajtaját.
– George Angelo – mutatkozott be, és kezet nyújtott. – Nem rokona
Michelangelónak sem családilag, sem tehetség tekintetében. – Elvigyorodott,
kimutatva fehér lapátfogait – Kit kell lerajzolni?
– Egy szellemet – felelte Hawes. – Ez a srác látta meg én. Mi elmondjuk,
milyen volt, maga meg lerajzolja. Jó?
– Jó – bólintott Angelo. – Remélem, ugyanazt a szellemet látták mind a
ketten.
– Ugyanazt.
– És mind a ketten ugyanúgy tudják leírni. Előfordul, hogy tizenkét
szemtanúval van dolgom, és mind a tizenketten másnak látták ugyanazt a
pasast. Meglepődne, ha tudná, milyen rossz megfigyelők az átlagpolgárok. –
Megvonta a vállát. – De hát maga gyakorlott megfigyelő, a gyerekek meg
naivak, és nincs bennük semmiféle előítélet. Tehát mit lehet tudni? Hátha ebben
az esetben menni fog?
– Hol akar dolgozni? – kérdezte Hawes.
– Akárhol, csak világosság legyen – felelte Angelo. – Lehetne annál az ablak
melletti íróasztalnál?
– Persze – felelte Hawes. A fiúhoz fordult. – Gyere, Frankie.
Odamentek az íróasztalhoz. Angelo kinyitotta a táskáját.
– Az újságoknak lesz?
– Nem.
– A Televíziónak?
– Nem. Arra nincs időnk. Csak azok számára szeretnénk néhány példányt,
akik a pasas után nyomoznak majd.
– Oké – mondta Angelo. Elővett a táskájából egy vázlatfüzetet meg egy
ceruzát. Aztán egy csomó négyszögletű tablót. Leült az asztalhoz, még egyszer
felnézett, hogy elég világos van-e, aztán bólintott.
– Hol kezdjük? – kérdezte Hawes.
 – Próbálják kiválasztani az arc formáját az ezen a tablón látható formák
közül – felelte Angelo. – Van itt mindenféle: négyszögletes, ovális, hegyes.
Nézzék jól meg őket.
Hawes és Frankie szemügyre vették a tablót.
– Nem valami ilyesforma arca volt? – kérdezte Hawes a sráctól.
– De igen, ilyesforma – helyeselt Frankie.
– Ovális? – kérdezte Angelo. – Oké, kezdjük hát azzal.
Gyorsan felvázolt a blokkjára egy tojásdad formát.
– Milyen orra volt? Nézzék meg, melyikhez hasonlított ezek közül. – És
elővett egy másik tablót.
Hawes és Frankie szemügyre vették a tablón látható rengeteg szaglószervet.
– Egyik sem egészen olyan, mint az övé volt – állapította meg Frankie.
– Nem is hasonló?
– De igen. Talán ez. De nem egészen.
– A lényeg az egyszerűség – mondta Angelo Hawesnak. – Nem olyan
arcképet próbálunk készíteni, hogy a Louvre-ba kerüljön. Csak valamiféle
hasonlóságra törekszünk, amelynek alapján fel lehet ismerni az illetőt. Az
árnyék és az árnyalás könnyen összemosódik. Én inkább a benyomást próbálom
felidézni, fehéren feketével, nem törekszem fotografikus hűségre. Szóval, ha
maguk megpróbálnak visszaemlékezni azokra a jellegzetességekre, amelyek a
legfeltűnőbbek voltak a pasason, én megpróbálom papírra vetni őket, minél
egyszerűbben. Aztán menet közben majd finomítunk. Ez csak a kezdet. Addig
rajzolunk és rajzolunk, amíg nem sikerül valami hozzá hasonlót előállítanunk.
Nos, mit szólnak ezekhez az orrokhoz? Melyik hasonlít a legjobban az övéhez?
– Azt hiszem, ez – mondta a gyerek.
Hawes helyeselt.
– Oké. – Angelo már rajzolt is. Aztán újból elővett egy tablót. – A szeme?
– Tisztán emlékszem rá, hogy kék szeme volt – mondta Hawes. – Kicsit
ferde.
– Igen – mondta a gyerek. Angelo bólogatott, és rajzolt. Az első vázlat ilyen
volt:

– Egyáltalán nem hasonlít hozzá – mondta a gyerek, amikor Angelo

megmutatta a rajzot.
– Jó – mondta nyájasan Angelo. – Mondd meg, mi rossz rajta.
 – Csak az, hogy nem olyan, mint az az ember.
– Értem, de hol a hiba?
– Nem tudom – vont vállat a gyerek.
– Először is túl fiatal – mondta Hawes. – Az a pasas, akit láttunk, idősebb. A
harmincas évei végén vagy a negyvenesek elején járhat.
– Oké! Kezdjük felül, és haladjunk lefelé. Fent mi nem jó?
– Túl sok a haja – mondta a gyerek.
– Úgy van – helyeselt Hawes. – Vagy a feje túl nagy.
Angelo radírozni kezdett.
– Most jobb?
– Igen, csak már kopaszodik egy kicsit – mondta a gyerek. – Így fölfelé. A
homlokán.
Angelo két hegyes éket radírozott a fekete hajba a férfi homlokán.
– Aztán?
– Vastagabb volt a szemöldöke – mondta Hawes.
– Aztán?
– Rövidebb volt az orra – mondta a gyerek.
– Vagy talán a szája és az orra közti hely volt szélesebb – mondta Hawes. –
Vagy ez, vagy az. Csak úgy nem jó, ahogy rajzolta.
– Jó, jó – mondta Angelo. – Tovább.
– Álmosabb tekintete volt.
– Ferdébb a szeme?
– Nem. A szemhéjai nehezebbek.
Angelo rajzolt, ők meg nézték. Átlátszó papírt fektetett az összevissza
radírozott rajzra, és sebesen mozogni kezdett a ceruzája. Munka közben
bólogatott, nyelvét kidugta, s ide-oda jártatta a szája sarkai közt. Végül
felnézett.
–Így jobb? – kérdezte.
És elébük tartotta a második rajzot:

– Még mindig nem hasonlít – mondta Frankie.

– Mi nem jó? – kérdezte Angelo.
– Még mindig túl fiatal – mondta Hawes.
– Meg olyan, mint az ördög. Túl hegyes a haja – mondta Frankie.
 – A haja szélének a vonalára gondolsz?
– Igen. Olyan, mintha szarvai lennének. Ez nem jó.
– Tovább.
– Az orra hossza most kábé jó – mondta Hawes –, csak a formája nem.
Nagyobb a... az a kis izé, az a hogyishívják az orrlyukai közt.
– Hosszabb az orra hegye?
– Igen.
– És a szeme? – kérdezte Angelo. – Jobb?
– A szeme jó – mondta Frankie. – Azt már ne tessék bántani. A bácsi szerint
nem jó a szeme?
– De igen – felelte Hawes. – A szája rossz.
– Azzal mi a baj?
– Túl kicsi. Szélesebb szája van.
– És vékonyabb – mondta a gyerek. – Vékonyabbak az ajkai.
– Az állán a gödör jó? – kérdezte Angelo.
– Igen, az álla egészen oké. Csak az a haj....
Angelo elkezdte satírozással kitölteni a haj vonalát.
– Így jobb. Igen, így jobb.
– Parókaszerű? – kérdezte Angelo. – Ilyen?
– Nem egészen – mondta Hawes. – Nagyon rövidre van nyírva, s a
halántékán nem húzódik ennyire hátra. Igen, ez az, így már jobb.
– A szája meg szélesebb és vékonyabb, igaz? – kérdezte Angelo, s bőszen
mozgott a ceruzája. Még egy átlátszó papírt vett elő, és elkezdte arra átvinni az
együttműködés eredményeit. Nagyon meleg volt az íróasztal mellett, izzadt
ökle hozzáragadt a vékony, átlátszó papírhoz.
A gyanúsítottról készült harmadik változat ez volt:

Aztán készült egy negyedik változat, egy ötödik, egy tizedik, egy huszadik, s
Angelo még mindig dolgozott a napsütötte asztal mellett. Hawes és a fiú újabb
meg újabb korrekciókat javasoltak, s néha meg is változtatták véleményüket,
mikor látták, hogy lerajzolva milyen, amit mondtak. Angelo ügyes szakember
volt, minden szavukat át tudta tenni rajzba. Láthatólag nem zavarta, ha
megváltoztatták a véleményüket. Türelmesen meghallgatott mindent. És
türelmesen igazított a rajzon.
 – Most rosszabb – mondta a gyerek. – Most egyáltalán nem hasonlít rá. Az
elején jobban hasonlított.
– Az orrán változtasson – javasolta Hawes. – Kicsit kampós! Pont a
közepén. Mintha törött volna.
– Nagyobb legyen a távolság az orra meg a szája közt.
– Nehezebbek legyenek a szemhéjai. Zacskósabb a szeme.
– Ráncokat a szeme alá.
– Ráncok indultnak ki az orra tövéből is.
– Idősebbre. Idősebbre csinálja.
– Kicsit görbüljön le a szája sarka.
– Azért ennyire ne.
– Most jobb. Sokkal jobb.
Angelo dolgozott. Folyt a veríték a homlokáról. Egyszer megpróbálták
bekapcsolni a ventillátort, de lefújta Angelo papírjait a padlóra. Néha
oda-odavetődött a körzet egyik-másik detektívje az asztalhoz, ahol Angelo
dolgozott, megállt a háta mögött, és átnézett a válla fölött.
– Egészen jó – jegyezte meg az egyik, aki nem is látta a szóban forgó
gyanúsítottat.
A padlót már majdnem elborították a gombóccá gyűrt papírlapok. Hawes és
Frankie még egyre sorolták benyomásaikat, és Angelo híven igyekezett papírra
vetni őket. És amikor már azt se tudták, hány rajz készült, Hawes egyszerre
csak felkiáltott:
– Állj! Ez az!
– Igen! – mondta a gyerek is. – Ez volt az a pacák!
– Egyetlen vonalat se változtasson rajta – mondta Hawes. – Eltalálta! Ez az
az ember!
A gyerek szélesen elvigyorodott, és kezet rázott Hawesszal.
Angelo szívből jövő, megkönnyebbült sóhajt hallatott.
Ez volt az a rajz, amely érzésük szerint legjobban hasonlított ahhoz a
férfihoz, akit Hawes és a gyerek látott:

Angelo már rakta is vissza a rajzeszközeit a táskájába.

– Ez klassz volt – jegyezte meg a srác.
 – Ez a szignóm – felelte Angelo. – Klassz. Az Angelo csak maszlag.
Igazában Class a nevem, nagy C-vel. – Elvigyorodott. Látszott rajta, hogy örül
a sikernek.
– Mikor kaphatunk róla másolatokat? – kérdezte Hawes.
– Mikor kellenének?
Hawes az órájára pillantott.
– Most negyed négy – mondta. – És ez a fickó ma este nyolckor meg akar
ölni egy nőt.
Angelo komolyan bólintott. A hekus átmenetileg felülkerekedett benne a
művészen.
– Küldjön velem egy embert – mondta. – Mihelyt visszaérek, azonnal
nekilátok a sokszorosításnak.
4 óra 5 perckor Carella és Hawes egyszerre hagyták el a rendőrség épületét
egy-egy másolattal, amelyen jóformán meg se száradt még a festék. Carella egy
vendéglő felé indult, az Északi Tizenharmadik Avenue-ra, egy Söröskorsó
nevezetű vendéglő felé, ahová Samalson vitte a barátnőjét előző vasárnap. Csak
azért ment oda, hogy megmutassa a képet a pincérnek, hátha ráismer a
gyanúsítottra.
Hawes egyenest a rendőrség utáni sarkon kezdődő Hetedik Avenue felé
vette az útját, ahol Frankie Annuci – a vallomása szerint – összeakadt azzal az
emberrel, akitől a levelet kapta. Hawes azt tervezte, hogy a Hetedik Avenue-tól
elindul kelet felé, s ha kell, elmegy egészen a Harmincharmadik Avenue-ig.
Aztán visszafordul, és ismét a Hetediktől elindul előbb dél, aztán észak felé.
Úgy gondolta, hogy ha a pasas valahol a környéken lakik, talán sikerül
megtalálnia. Időközben elküldték egy másolatot a képről a Bűnügyi
Nyilvántartónak is, hátha az ott szereplő fényképek közül sikerül azonosítani
valamelyikkel, ha a detektívek kudarcot vallanának.
4 óra 10 perckor Meyer és Willis is elindult a rendőrségről a rajz egy-egy
másolatával, ők úgy tervezték, hogy a Hatodik Avenue-val kezdik, és a
rendőrség épületétől nyugat felé haladnak, végig az Első Avenue-n, aztán be a
nevekkel megjelölt utcákba, amíg Lady Astor utcájába nem érnek.
4 óra 15-kor a körzet elé rendeltek egy riadóautót. Megtömték a rajz
másolataival, s a másolatokat szétküldték a körzet valamennyi motoros és
gyalogos rendőrőrszemének. Másolatokat küldtek a szomszédos 88. és 89.
körzeteknek is. A körzettel közvetlenül szomszédos területet, kezdve a Grover
Avenue-tól, beleértve a Grover Parkot is, elözönlötték a 88. és 89. körzet
detektívjei (a park területe tulajdonképpen már az utóbbi körzethez tartozott),
arra az esetre, ha a gyanúsított visszatérne oda, megkeresni a látcsövét. A város
nagy volt, és nagy és sűrűn lakott a körzet is, de azért a körzet szerencsére
kisebb volt a városnál.
Hawes megállt minden üzletnél és bérkaszárnyánál, beszélt a boltosokkal és
a házfelügyelőkkel, s beszélt az utcákon nyüzsgő gyerekekkel is, mert néha ők
bizonyulnak a legjobb megfigyelőknek, de a Tizenkettedik Avenue-ig nem
jutott semmire.
Ekkor már késő délután volt, de az utcákon semmivel sem lett hűvösebb.
Hawesnak még mindig melege volt, s első ízben fogta el a keserű érzés, hogy
csalódott, hogy vereséget szenvedett. Hogy a fenébe tudják megakadályozni a
fickót, hogy tervét végrehajtsa? Hogy a fenébe találják meg? Rosszkedvűen
vágott neki az utcának, s mutogatta a képet. Nem, nem tudtak a pasasról. Nem,
nem ismertek rá. Vajon a környékről való egyáltalán?
A saroktól számított ötödik bérkaszárnyában megmutatta a képet egy
virágmintás pongyolába öltözött házmesternőnek.
– Nem – jelentette ki az rögtön. – Én még sose... – Aztán hirtelen
elhallgatott. Kivette a képet Hawes kezéből. – De igen, ez ő – mondta. – Így
nézett ki ma reggel. Láttam, amikor lejött. Pontosan így nézett ki.
– Kicsoda? – kérdezte Hawes. Érezte, hogy éled újra benne a tetterő,
miközben a feleletre várt.
– Smith – felelte a nő. – John Smith. Egy furcsa pacák. Ma reggel...
– Hányas számú lakás? – kérdezte Hawes.
– A huszonkettes. Az első emeleten. Körülbelül két hete költözött ide. A
reggel...
De Hawes már be is lépett az épületbe, revolverével a kezében. Nem tudta,
hogy a házmesternővel folytatott beszélgetését végignézték egy első emeleti
ablakból. Nem tudta, hogy vörös hajáról azonnal ráismertek. Nem tudta
egészen addig, amíg majdnem az első emeleti pihenőre nem ért, de akkor aztán
rögtön megtudta.
A lövés akkorát szólt a rövid, szűk folyosón, mint a mennydörgés. Hawes
azonnal hasra vetette magát, lába alól majdnem kicsúszott a legfelső lépcsőfok,
s ő majdnem lezuhant a lépcsőn. Vaktában lőtt bele a homályba, nem látott
semmit, csak azt akarta, hogy John Smith tudja: nem fegyvertelen ő sem.
– Mars ki, hekus! – ordította egy hang.
– Dobja ide a revolverét – felelte Hawes. – Négy zsaru van a földszinten.
Semmi esélye a menekülésre.
– Hazudik! – kiáltotta a másik. – Láttam, amikor bejött az épületbe. Egyedül
van. Láttam az ablakból.
S egy újabb lövés dörrent a lépcsőházban. Hawes lebukott a legfelső
lépcsőfok mögé. A golyó felhasította a maltert a már amúgy is összevissza
repedezett falon. Hawes hunyorgott, próbált belelátni a homályba, s elátkozta
előnytelen helyzetét. Akárhol volt is Smith, láthatta őt, de Hawes nem láthatta
Smitht. És nem mozdulhatott kényelmetlen helyzetéből, a lépcsőfokokról. De
lehet, hogy Smith sem mozdulhatott onnan, ahol volt. Talán ha elhagyta volna a
helyét, őt is észre lehetett volna venni. Hawes tehát várt.
A lépcsőházban teljes némaság uralkodott.
 – Hol van, Smith?! – kiáltotta Hawes. Valóságos sortűz volt rá a válasz,
dühödt golyók röpültek végig sziszegve a folyosón, és csapódtak a malterba. A
mész záporként hullott Hawes fejére. Hozzálapult a lépcsőfokokhoz, és
elátkozott magában minden lépcsőházat és gyilkosjelöltet. Lentről, az utcáról
izgatott sikoltozást és jajveszékelést hallott, aztán az ismétlődő segélykiáltást:
– Rendőr! Rendőrség! Rendőr! Rendőrség!
– Hallja ezt, Smith? – kiáltotta Hawes. – Hívják a zsarukat! Három perc, és
itt lesz a körzet valamennyi rendőre. Dobja el azt a revolvert!
Smith ismét lőtt. Ezúttal alacsonyabban. A golyó kihasított egy szilánkot a
pihenő padlójából a legfelső lépcsőfok közelében. Hawes egy pillanatra
hátrakapta a fejét, aztán rögtön újból lebukott. Csörrenés hallatszott a lépcsőház
túlsó végéből. Smith újra töltötte revolverét. Hawes már éppen neki akart vágni
a folyosónak, amikor meghallotta, hogy a tölténytár bekattan az automata
pisztolyba. Gyorsan lebukott megint a legfelső lépcsőfok mögé.
A lépcsőházban ismét csend lett.
– Hol van, Smith?
Semmi válasz.
– Smith!
Az utcáról felhallatszott egy riadóautó szirénájának fülsértő hangja.
– Hallja ezt, Smith? Itt vannak! Be fogják...
Három lövés dördült a lépcsőházban. Hawes lebukott, aztán lábdobogást
hallott, és megpillantott egy nadrágszárat: Smith iramodott neki a fölfelé vezető
lépcsőnek. Hawes beugrott a lépcsőházba, és leadott egy lövést a menekülő
alakra. Smith visszafordult és lőtt, mire Hawes megint lehasalt a padlóra. A
léptek most már fölfelé haladtak a lépcsőn, dobogva, izgatottan, sietősen.
Hawes talpra ugrott, és nekiiramodott a lépcsőnek. Kettesével vette a fokokat.
Újabb golyó fúródott a lépcsőház falába. Hawes ezúttal nem bukott le. Tovább
rohant fölfelé a lépcsőn, szerette volna utolérni Smitht, mielőtt még kijut a
tetőre. Hallotta, hogyan próbálkozik a tetőre vezető ajtóval, hallotta, hogy
megdöngeti, aztán egy lövést hallott s a szétlőtt zár fémes csattanását. A tetőre
vezető ajtó nyikorogva kinyílt, aztán becsapódott. Smith már a tetőn volt.
Hawes fölrohant a hátralevő lépcsőfokokon. A padlásablakon ragyogó
napfény tűzött be a tetőre vezető ajtó előtti pihenőre. Hawes kinyitotta az ajtót,
de rögtön be is csukta, mert golyó csapódott az ajtó keretébe, s faszilánkok
spricceltek az arcába.
Gazember, gondolta. Átkozott, nyavalyás gazember!
Felrántotta az ajtót, vaktában leadott egy sorozatot, aztán gyorsan fedezéket
keresett magának a tetőn, ahol olvadozott a kátrány. Látta, hogy egy alak
besurran egy kémény mögé, aztán a tető szélén húzódó mellvéd felé rohan.
Tüzelt. Magasan lőtt. Most nem figyelmeztetésnek szánta a golyót, nemcsak
sebet akart ejteni Smithen. Ölni akart. Smith egy pillanatra felegyenesedett, s a
tető peremén egyensúlyozott. Hawes újból tüzelt, mire Smith átugrott az
épületet a szomszéd épülettől elválasztó kis világítóakna fölött, s a másik tető
mellvédje mögött kötött ki. Hawes utánairamodott, cipője minden lépésnél
beleragadt a kátrányba. A tető szélére ért. Csak egy pillanatig habozott, aztán ő
is átugrott a világítóakna fölött, és négykézláb landolt a szomszédos tetőn, a
ragadós kátrányban.
Smith már azon a tetőn is átvágott. Hátranézett, rálőtt Hawesra, aztán
nekiiramodott a párkánynak. Hawes rászegezte a revolverét. Smith
felkapaszkodott a párkányra, alakja tisztán rajzolódott ki a gyötrelmesen kék
égre. Hawes bal karjára fektette revolverét, és gondosan célzott. Tudta, hogy ha
Smith átjut a következő tetőre, ha sikerül megtartania jelenlegi előnyét,
megmenekül. Ezért célzott olyan gondosan, tisztában volt vele, hogy ez a lövés
milyen sokat számít. Látta, hogy Smith magasba lendíti mindkét karját, hogy
átugorjon a következő világítóakna fölött is. Testének azt a részét vette célba,
amely a legterjedelmesebb céltáblának látszott. Nem szerette volna elhibázni.
Smith egy pillanatig bizonytalanul egyensúlyozott a párkányon. Hawes
revolverének célgömbje pontosan ráirányult.
A detektív meghúzta a ravaszt.
Halk kattanás hallatszott, de Hawes ijesztően hangosnak hallotta. Csak egy
kattanás volt, a meglepődött Hawes fülének mégis ágyúlövésnek tűnt.
Smith átugrott a világítóakna fölött.
Hawes talpra ugrott, elátkozta üres revolverét, s miközben keresztülrohant a
tetőn a világítóakna felé, megtöltötte. Átnézett a szomszédos tetőre. Smith már
nem volt látható. Smith eltűnt.
Hawes káromkodva indult vissza Smith lakása felé. Mire sikerült
megtöltenie a revolvert, már késő volt, s ha már egyszer késő, nincs mit tenni.
Fejét lógatva vágott keresztül a ragadós kátrányon.
Két lövés dörrent a háztetők kánikulai csendjében, s Hawes ismét hasra
vetette magát a kátrányon. Fölnézett. Egy egyenruhás rendőr állt a szemközti
tető szélén, és gondosan célzott.
– Ne lőjön, maga marha! – üvöltötte Hawes. – Nem én vagyok az ellenség!
– Dobja el a revolverét! – ordított vissza a zsaru.
Hawes engedelmeskedett. A zsaru átugrott a világítóakna fölött, és óvatosan
közeledett Haweshoz. Amikor megpillantotta az arcát, megszólalt:
– Hát ön az, uram?
– Igen, uram, én vagyok – felelte dühösen Hawes.

A házmesternő hallani se akart Cotton Hawesról. Csak sikoltozott, és követelte,

hogy tűnjön el a házából. Neki még soha nem volt baja a zsarukkal, és most
jönnek, és összevissza lövöldöznek, mi lesz a bérlőivel? Valamennyien el
fognak költözni, s mindez őmiatta, egy ilyen ostoba, vörös hajú mélák miatt!
Hawes utasította az egyik egyenruhás rendőrt, hogy tartsa a házmesternőt a
földszinten, aztán belépett Smith lakásába.
 Az ágyban aludtak az éjjel. Még mindig gyűröttek voltak a lepedők. Hawes
odalépett a hálószobában levő egyetlen szekrényhez, és kinyitotta. A
szekrényben nem volt semmi, csak néhány ruhaakasztó a rúdon. Hawes vállat
vont, és bement a fürdőszobába. A mosdót kétségtelenül használták a nap
folyamán. A kagylóban csomóba gyűlt a szappan a lefolyó nyílása körül.
Kinyitotta a gyógyszerszekrényt. A felső polcon egy kis üveg jód állt, a
középsőn, két darab szappan, a legalsón meg egy olló, egy borotva, egy doboz
kötszer, egy tubus borotvakrém, fogkefe és fogkrém volt összezsúfolva. Hawes
becsukta a szekrény ajtaját, és elhagyta a fürdőszobát.
Visszament a hálószobába, és átnézte Smith tükrös öltözőasztalát. Smith,
gondolta. John Smith. A legsemmitmondóbb név a világon, amit csak választhat
magának valaki. Az öltözőasztalban sem volt semmiféle ruhadarab. A felső
fiók egyik sarkában hat darab automata pisztolyba való tölténytár hevert.
Hawes felemelte az egyiket a zsebkendőjével. Semmi kétség: Luger-pisztolyba
való tölténytár volt. Mind a hatot kivette, és zsebre vágta.
Bement a konyhába. Több helyiség nem is volt a lakásban. Az asztalon egy
kávéscsésze állt, a tűzhelyen meg egy kávéskanna. A kenyérpirító körül
morzsák hevertek. John Smith nyilván itt reggelizett. Hawes a jégszekrényhez
lépett, és kinyitotta.
Csak egy vekni kenyér meg egy megkezdett vaj hevert benne. Más semmi.
Belenézett a mélyhűtő-részbe is. Abban egy üveg tej volt az olvadozó
jégkockák mellett.
A fiúk a laborból nyilván sok tennivalót találnak majd maguknak Smith
lakásában. De Hawes pillanatnyilag csak azon törhette a fejét, hogy vajon miért
nincs a lakásban semmiféle ruha és semmiféle ennivaló. A ruha és élelem
hiánya arra vallott, hogy John Smith – vagy akármi is az igazi neve –
tulajdonképpen nem lakott a lakásban. Vajon csak arra az időre vette bérbe,
amíg végre hajtja a gyilkosságot? Vajon ide akart visszajönni, miután megölte
áldozatát? Ez volt a hadműveleti bázisa? Mert közel van a rendőrséghez? Vagy
rnert a kiszemelt áldozatához van közel? Mi lehetett a szempontja?
Hawes becsukta a mélyhűtőt.
Akkor hallotta meg a zajt a háta mögött.
Valaki van a lakásban!
 Tizenegyedik fejezet

Előkapta a revolverét, és villámgyorsan megfordult.

– Hé! – mondta a nő. – Mit akar azzal az ágyúval?
Hawes leeresztette a revolvert.
– Ki maga, kisasszony?
– Itt lakom szemközt. A zsaru azt mondta odalenn, hogy jöjjek csak föl, és
beszéljek a detektívvel. Maga a detektív?
– Igen.
– Szóval én lakom a szemközti lakásban.
A leány egyáltalán nem volt vonzó, barna hajával, nagy, barna szemével és
fakó bőrével. Modorosan beszélt, a szája sarkából, mint valami hollywoodi
sztár. Semmi nem volt rajta, csak egy vékony, rózsaszínű kombiné, s csak a
keble volt szinte zavaróan csábító, ahogy megfeszült rajta a selyem.
– Ismerte ezt a John Smith nevű pasast? – kérdezte Hawes.
– Amikor nagy ritkán itt volt, találkoztam vele – felelte a lány. – Csak két
hete költözött ide. De azonnal fel kellett rá figyelni.
– Hányszor volt itt, amióta ideköltözött?
– Csak egypárszor. Egyik este, amikor itt volt, bejöttem hozzá
bemutatkozni, ha már szomszédok lettünk. Miért ne jöhettem volna be? – vont
vállat a lány. Beleringott a keble. Nem volt rajta melltartó, és Hawest ez is
zavarta. – Épp itt ült a konyhában, az asztalnál, és újságokból vagdalt ki
valamit. Megkérdeztem, minek csinálja. Azt mondta, van neki egy albuma,
abba vág ki képeket.
– Ez mikor volt?
– Kábé egy hete.
– Szóval képeket vágott ki az újságokból?
– Igen – mondta a leány. – Hülyeség. Egyébként is hülyének látszott. Biztos
tudja, hogy értem.
Hawes lehajolt, hogy megnézze az asztal lapját. Amikor alaposabban
megtanulmányozta, ragasztószer nyomait fedezte fel a piszkos viaszosvásznon.
Tehát Smith itt állította össze azt a levelet, mégpedig mindössze egy hete, és
nem a június 23-i vasárnapon. Csak egy régi számot használt fel.
– Ragasztó is volt az asztalon? – kérdezte Hawes a lánytól.
– Azt hiszem, igen. Egy egész tubussal. Nyilván az albumba ragasztáshoz
kellett.
– Nyilván – felelte Hawes. – Az után az este után is beszélt vele?
– Csak a lépcsőházban.
– Hányszor?
– Hát... azután csak egyszer volt itt. Mármint a múlt héten. És aztán tegnap
este.
– S az éjszaka itt aludt?
 – Valószínű. Honnan tudhatnám? – A lány, úgy látszik, hirtelen a tudatára
ébredt, hogy csak kombiné van rajta, s az egyik karját keresztbe tette dús
keblén.
– Az este hánykor jött meg?
– Jó későn. Éjfél után lehetett. Én a rádiót hallgattam. Ugyanis iszonyú
meleg volt az éjszaka. Ezekben a lakásokban szinte lehetetlen aludni. Olyanok,
mint a kemence. Az ajtóm nyitva volt, meghallottam a lépteit a lépcsőházban,
és kijöttem, hogy üdvözöljem. Akkor dugta be a kulcsot a zárba, és esküszöm,
hogy pontosan úgy nézett ki, mint egy összeesküvő. Csak egy bomba kellett
volna a kezébe!
– Volt nála valami?
– Csak egy szatyor. Azt hiszem, valami kajával. Ja igen. Meg egy látcső.
Tudja, olyan színházi látcső. Meg is kérdeztem tőle, hogy csak nem színházból
jön?
– Erre ő mit mondott?
– Csak nevetett. Fura egy alak volt. Smith. John Smith. Maga szerint ez nem
muris?
– Mi a muris benne? – kérdezte Hawes.
– Hát tudja, a köhögés elleni cukorka... meg minden. Fura egy alak volt. A
ma történtek után biztos nem jön többé vissza, mi?
– Aligha – felelte Hawes, aki igyekezett lépést tartani a lány kicsit csapongó
gondolatmenetével.
– Bűnöző? Vagy valami efféle?
– Nem tudjuk. Mondott valamit önmagáról?
– Nem. Semmit. Nem volt beszédes. Különben is csak az említett néhány
alkalommal volt itt. És olyankor is látszott, hogy siet. Egyszer megkérdeztem
tőle, hogy ez talán a nyári lakása? Tudja, csak úgy heccből. Azt mondta rá, hogy
igen. Ez a barlangja. Fura egy alak. Smith! – S nagyot nevetett a néven.
– De azt nem mondta, hogy hol dolgozik, ugye? Vagy hogy dolgozik-e
egyáltalán?
– Nem. – A leány a másik karját is keresztbe tette a keblén. – Nem ártana, ha
magamra vennék valamit, mi? – kérdezte. – Éppen elszundítottam egy kicsit,
amikor a lövöldözés kezdődött. Olyan izgatott lettem, hogy amikor vége lett,
kombinéban szaladtam le a földszintre. Van mit nézni rajtam, mi? – kuncogott.
– Jobb lesz, ha magamra veszek valamit. Nagyon kellemes volt beszélgetni
magával. Egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy hekus.
– Kösz – felelte Hawes, aztán tűnődni kezdett, hogy ezt bóknak tekintse-e.
A leány tétovázott egy darabig az ajtóban.
– Azért remélem, hogy elkapják. Nyilván nem lesz nehéz megtalálni. Hány
ilyen alak lehet a városban?
– Úgy érti, hogy hány Smith? – kérdezte Hawes, és a leány azt hitte, hogy ez
vicc.
 – Maga is fura egy alak – felelte.
Hawes utánanézett, amíg keresztül nem ment a lépcsőházon. Aztán vállat
vont, becsukta maga mögött a lakás ajtaját, és lement a földszintre. A
házmesternő még mindig visítozott.
Hawes utasítást adott a rendőröknek, hogy senkit se engedjenek a
huszonkettes számú lakásba, amíg a fiúk a laborból nem végeznek.
Aztán visszament a körzetbe.
Délután öt óra volt.

Carella az egyik íróasztalnál ült, és éppen kávét ivott, amikor Hawes

megérkezett. Willis és Meyer még nem jött vissza. A szobában csend volt.
– Helló, Cotton – üdvözölte Carella.
– Helló, Steve – felelte Hawes.
– Igaz, hogy egy kis zűrbe került a Tizenkettedik Avenue-n?
– Ühüm.
– Megúszta?
– Kutya bajom. Csak éppen mindig elszalasztom a fickót.
– Igyon egy kis kávét. Odalenn az eligazítóban a feje tetején áll minden.
Legalább ötven telefont kaptunk a lövöldözés dolgában. Szóval megint
meglépett a fickó?
– Ühüm.
– Sebaj. – Carella vállat vont. – Tejszín? Cukor?
– Mindegyikből egy kevés.
Carella elkészítette a kávét, és odatolta Hawes elé a csészét.
– Lazítson. Ránk fér egy kis pihenés.
– Előbb szeretnék telefonálni.
– Hová?
– Ahol nyilvántartják a fegyverviselési engedélyeket. – Kiürítette zsebeit az
íróasztalra. – Ezeket a lakásán szedtem össze. Nem olyanok ezek a tölténytárak,
mintha Luger-pisztolyba valók volnának?
– Csakis azok lehetnek – felelte Carella.
– Szeretném, ha utánanéznének, kinek van engedélye Luger-pisztolyra a
körzetben. Ki tudja? Hátha nyomra vezet?
– Túl egyszerű lenne – felelte Carella. – Semmi sem megy ilyen egyszerűen,
Cotton.
– Azért meg lehet próbálni – mondta Hawes. Felnézett az órára a falon. –
Úristen! Már öt óra. Mindössze három óránk van.
Magához húzta a telefont, és tárcsázott. Amikor befejezte a beszélgetést,
kezébe vette a kávéscsészét.
– Vissza fognak hívni – mondta Carellának. Felrakta a lábát az asztalra. –
Pfű!
– Gondolja, hogy vége lesz egyszer ennek az átkozott melegnek?
 – Remélem.
A csendes szobában a két férfi némán szürcsölgette a kávéját. Pillanatnyilag
nem volt értelme, hogy beszélgessenek. Csak ültek, a délutáni napfény besütött
a rácsos ablakokon, és hosszú, aranyszínű négyszögeket rajzolt a padlóra. Csak
ültek, s a ventillátorok zümmögve kavarták a csillogó levegőt. Csak ültek, s az
utcáról éppen csak hogy felhallatszott a forgalom zaja. Csak ültek, s
pillanatnyilag nem is rendőrök voltak, akik egy nehéz esetet próbálnak
megoldani az év legmelegebb napján. Csak két barát, aki együtt kávézik.
– Randevút beszéltem meg estére – szólalt meg Hawes.
– Csinos a lány? – kérdezte Carella.
– Özvegyasszony – felelte Hawes. – Nagyon csinos. Ma délután
ismerkedtem meg vele. Vagy még délelőtt? Mindenesetre még ebéd előtt.
Szőke. Nagyon csinos.
– Az én Teddym barna – mondta Carella, – Sötétbarna. Majdnem fekete.
– Mikor hoz már össze vele? – kérdezte Hawes.
– Nem tudom. Magától függ. Úgy van, hogy ma este moziba viszem.
Kitűnően tud ajakról olvasni. Ugyanúgy élvezi a mozit, mint aki tökéletesen
hall.
Hawes már nem lepődött meg, hogy Carella ilyen nyíltan beszél a felesége,
Teddy testi fogyatékosságáról. Az asszony már süketnémán született, de úgy
látszik, ez nem akadályozta meg abban, hogy boldog legyen. Abból, amit
Hawes a csoport többi detektívjétől hallott, már kialakította magában egy
energikus, érdeklődő, eleven eszű, fenemód szép nő képét, s ez a kép már nem
is lehetett volna tökéletesebb. Mivel Carellát kedvelte, feltételezte, hogy
kedvelni fogja Teddyt is, és nagyon szeretett volna megismerkedni vele.
– Szóval ma este moziba mennek? – kérdezte.
– Ühüm – dünnyögte Carella.
Hawes mérlegelni kezdte, milyen gyönyörűséget szerezne neki a Teddyvel
való találkozás, és milyet a Christine Maxwell-lel való együttlét. A
mérlegelésből Christine Maxwell került ki győztesen, bizonyítva az ősrégi
szólást, mélázott el Havves, hogy a “szőkék előnyben”,
– Ez az első randevúm a nővel – mondta Carellának. – Ha alaposabban
megismertem, összehozunk négyesben egy találkozót, jó?
– Amikor tetszik – felelte Carella.
A szobában megint csend lett. Az írnokok szobájából behallatszott Miscolo
írógépének egyenletes kopogása. Ültek, és szótlanul itták a kávéjukat. Volt
valami nagyon megnyugtató ebben a néhány perces kikapcsolódásban, abban,
hogy néhány percre mintha megállt volna az idő, s egy kis lélegzetet vehettek a
falon lógó órával folytatott versenyfutásban.
Aztán véget is ért a szünet.
– Mi ez itt? Klubház?! – kiáltott rájuk Willis a korlát felől.
 – No nézd csak! – mondta Meyer. – Mi hullára strapáljuk magunkat a
városban, ezek meg itt teáznak, meg süteményt zabálnak!
– Pofa be! – mondta Carella.
– Hogy ízlik a dolog, Cotton? – folytatta Willis, aki nem volt hajlandó ejteni
a témát. – Hallom, lövöldözésbe keveredett. Az eligazítóban azt meséli magáról
az őrmester, hogy valóságos hős.
– Azt azért nem – felelte Havves, aki sajnálta, hogy ilyen hamar megtörték a
csöndet.
– Pechem volt. Meglógott a pasas.
– Az már nagy kár – mondta Willis. Apró termetű detektív volt, vékony
csontú, akár egy zsoké. Hájas Donner mégis igazat mondott róla: Willisszel
nem lehetett tréfálni. Úgy ismerte a dzsudót, mint a büntető törvénykönyvet, s
már puszta ránézéssel el tudta törni bárkinek a karját.
Meyer az asztalhoz húzott egy széket.
– Hal, hozzon nekünk is egy kis kávét. Miscolónak biztosan van még a
kannájában.
Willis felsóhajtott.
– Úristen! Mikor olyan...
– Gyerünk, gyerünk! – vágott a szavába Meyer. – Tisztelet az öregebbnek!
Willis megint sóhajtott egyet, és elindult az írnokok szobája felé.
– Mire jutott a kocsmában, Steve? – kérdezte Meyer.
– Hol?
– A Söröskorsó-ban. Vagy nem így hívják? Ráismert valaki a képre?
– Nem. Különben nagyon rendes hely. Mindjárt a Tizenharmadik Avenue
elején. Ugorjon be egyszer, ha arra jár.
– Megkínálták legalább valamivel? – kérdezte Meyer.
– Persze – mondta Carella.
– Részeges disznó!
– Csak két pohár sört ittam.
– Az is több, mint amennyit én ittam reggel óta – állapította meg Meyer. –
Hol a fenében van már Willis azzal a kávéval?
Megszólalt a telefon. Hawes vette fel a kagylót.
– Itt a nyolcvanhetes csoport. Hawes. – Figyelt. – Ó! Helló, Bob! Egy
pillanat. – Átnyújtotta a kagylót Carellának. – O'Brien. Magát keresi, Steve.
– Hello, Bob! – szólt bele Carella a kagylóba.
– Még mindig azt a Samalson nevű fickót követem, Steve. Az imént hagyta
el a szupermarketet. Most egy kocsmában van, az utca másik oldalán, nyilván
iszik egyet, mielőtt hazamegy. Óhajtja, hogy továbbra is kövessem?
– Tartsa a vonalat, Bob.
Carella lenyomta a vonalbiztosító gombot, aztán átkapcsolt a hadnagy
irodájába.
– Tessék! – jelentkezett Byrnes.
 – O'Brien van a vonalban – mondta Carella. – Mi a parancs? Kövesse
továbbra is Samalsont?
– Csak nincs már nyolc óra? – kérdezte Byrnes.
– Nincs.
– Akkor a parancs továbbra is érvényes. Mondja meg Bobnak, hogy addig
maradjon a pasas nyomában, amíg az le nem fekszik. Tulajdonképpen az volna
jó, ha egész éjszaka szemmel tartanánk. Ha a pasas benne van a dologban,
elképzelhető, hogy a gyilkos hozzá megy.
– Oké – felelte Carella. – Később azért felváltatja, ugye, Pete?
– Az ördögbe is, mondja meg neki, hogy ha Samalson hazament, hívjon fel.
Majd felváltatom valakivel a százkettes körzetből.
– Értem. – Carella kikapcsolt, lenyomta a városi vonal gombját, és beleszólt
a kagylóba. – Bob, maradjon Samalson nyomában, amíg haza nem tér. Akkor
hívja fel Pete-et, és ő küld valakit a százkettesből, hogy felváltsa magát. Azt
akarja, hogy egész éjszaka tartsuk szemmel.
– És ha nem hazamegy? – kérdezte O'Brien.
– Mit mondhatnék erre én, Bob?
– A nyavalya belé! Azt terveztem, hogy meccsre megyek ma este.
– Én meg azt, hogy moziba. Ide figyeljen: ennek az ügynek nyolckor vége
lesz.
– Persze, a gyilkos számára. Csakhogy Pete azt hiszi, hogy valami kapcsolat
van közte meg Samalson között, nem?
– Tulajdonképpen nem hiszi igazán, Bob. Csak minden eshetőségre
biztosítani szeretné magát. Samalson kicsit gyengécske mesét adott le.
– Csak nem képzeli, hogy a gyilkos beállít olyan valakihez, akit már
kihallgattak a hekusok? Ez hibás okoskodás, Steve.
– Nagy a hőség, Bob. Lehet, hogy Pete agyában sem forognak rendesen a
kerekek.
– Persze, de hol a... Ajaj, már készülődik a csibész! Kicsit később még
egyszer felhívom. Ide figyeljen! Megtennének nekem egy szívességet?
– Éspedig?
– Intézzék el nyolcig ezt az ügyet! Nagyon szeretnék ott lenni azon a
meccsen!
– Rajta leszünk, Bob!
– Már megy is a fickó. Viszlát, Steve. – O'Brien letette a kagylót.
– O'Brien volt – mondta Carella. – Zsörtölt, hogy tovább kell követnie
Samalsont. Szerinte nevetséges a dolog. Samalsonnak nincs olyan szaga.
– Milyen szaga? – kérdezte Meyer.
– Tudja maga, mire gondolok. Ebben a városban még a tolvajokat is meg
lehet ismerni a szagukról. Ha Samalsonnak köze van ehhez a dologhoz,
hajlandó vagyok megenni a látcsövét.
Ismét megszólalt a telefon.
 – Ez meg biztos Samalson – mondta Hawes. – Ő meg azért emel panaszt,
hogy O'Brien követi.
Carella mosolyogva vette fel a kagylót.
– Nyolcvanhetes csoport, Carella nyomozó – jelentkezett. – Ja persze. –
Eltakarta a tenyerével a kagylót. – A fegyverviselési engedélyek nyilvántartója.
Vegyem át én a jelentést?
– Csak rajta.
– Halljuk! – szólt bele a kagylóba Carella. Hallgatott egy darabig, aztán
Haweshoz fordult. – Negyvenhét Lugert tartanak nyilván a körzetben.
Valamennyi kell?
– Most jutott az eszemben valami – felelte Hawes.
– Micsoda?
– A fegyverviselési engedély hátára felveszik az illető ujjlenyomatait. Ha...
Carella már bele is szólt a kagylóba:
– Nem fontos. Elnézést. Hálás köszönet. – Letette a kagylót. – Ha a mi
pasasunknak engedélye volna – fejezte be a mondatot Hawes helyett –, az
ujjlenyomatai szerepelnének a Bűnügyi Nyilvántartóban is. Ergo a
pasasunknak nincs engedélye.
Hawes bólintott.
– Volt már ilyen napja, mint ez a mai, Steve?
– Milyen értelemben?
– Amikor csupa ostobaságot követünk el – felelte csüggedten Hawes.
– Arra gondol, hogy én is tudtam, miért hívja fel az Engedély Nyilvántartót?
– kérdezte Carella. – És nem akadályoztam meg?
Hawes sóhajtott egyet, és kibámult az ablakon. Willis megjött a kávéval.
– Parancsoljon, uram – tette Meyer elé.
– Remélem, meg van elégedve, uram.
– Adok egy nagyszerű tippet – mondta Meyer. Fogta a kávéscsészét, és
megköszörülte a torkát.
– Nekem van egy tippem a maga számára – mondta Willis.
– Halljam!
– Ne maradjon hekus – mondta Willis. – A munkaidő hosszú, a fizetés meg
alacsony. S ráadásul mindenféle alantas szolgálatot kell tennie a kollégáinak.
– Kezdek náthás lenni – mondta Meyer. Benyúlt a hátsó zsebébe, és
előszedett egy doboz köhögés elleni cukorkát. – Mindig megkapom a nyári
náthát. Valamennyi nátha közül ez a legrosszabb, és én mindig megkapom. – A
nyelvére tett egy cukrot. – Nem kér valamelyikük egy szemet?
Senki se jelentkezett. Meyer erre visszatette a dobozt a hátsó zsebébe, fogta
a csészét, és kortyolgatni kezdte a kávét.
– Szilencium van? – jegyezte meg Willis.
– Az.
 – Gondolják, hogy csakugyan egy bizonyos ladyről van szó? – tette fel a
kérdést Hawes.
– Biztos nem vagyok benne – felelte Carella. – De azt hiszem, igen.
– A pasas a John Smith nevet használta – folytatta Hawes –, amikor
beköltözött abba a lakásba. És nincs ott egy szál ruha sem. Se kaja.
– John Smith. Cherchez la femme – mondta Meyer. – Cherchez Pocahontas
indián hercegnőt, aki annak idején megmentette John Smith kapitányt a
kivégzéstől...
– Egész nap azt a nőt kerestük – felelte Hawes. – Már kezdem unni.
– Fel a fejjel, öcskös – mondta Carella. Felnézett az órára. – Negyed hat.
Nemsokára vége.
Pedig csak akkor kezdődött igazán.
 Tizenkettedik fejezet

Akkor kezdődött, méghozzá a pongyolás, kövér nővel, akinek a léc

válaszfalhoz való érkezése egy olyan eseményekből álló sorozatot indított el,
amelyek közül egyik sem volt közvetlenül összefüggésben az üggyel.
Borzasztó pech volt, hogy ezek az események megzavarták a nyomozás
egyenletes menetét. A 87. körzet hekusainak egyike sem kívánta volna őket, ha
rajtuk áll a választás. Végül is nekik egy aznap estére tervezett gyilkosságot
kellett megakadályozniuk. És a 87. körzet hekusai makacsul végre is akarták
hajtani feladatukat, de a következő ötven perc eseményei nem olyanok voltak,
hogy szépen a helyükre illeszkedtek volna, mint egy összerakós játék darabjai.
Nem követték a fejlődés vonalát. Egy hajszálnyival sem vitték közelebb a
hekusokat ahhoz, hogy megtalálják a “Lady”-t vagy azt a férfit, aki
gyilkossággal fenyegetőzött. Az események eme sorozata július 24-én, szerdán,
késő délután 5 óra 15 perckor kezdődött, és csak este 6 óra 5 perckor fejeződött
be.
És csak arra volt jó, hogy feleméssze azt, ami a legértékesebb volt a
detektívek számára: az időt.
A pongyolás nő a léc válaszfalhoz csörtetett. Egy tízéves, szőke,
melegítőnadrágba és piros trikóba bujtatott srácot vonszolt kézen, fogva maga
után. A srác Frankie Annuci volt. A nő alig bírta fékezni dühét, már-már félő
volt, hogy megpukkad. Az arca sápadt volt, szénfekete szeme szikrázott, ajkát
keskeny vonallá szorította össze, hogy ki ne törjön belőle a méreg. Úgy rohant a
válaszfalhoz, mintha nyomban le akarná dönteni, aztán hirtelen megállt. A
belsejében forró indulat gőze szétfeszítette ajkai keskeny vonalát. Szája kinyílt.
Harsogva törtek ki belőle a szavak.
– HOL VAN A PARANCSNOK?
Meyer majdnem kilöttyintette a kávéját. Torkán leszaladt a köhögés elleni
cukor. Megpördült a székén. Willis, Carella és Hawes úgy meredt a nőre,
mintha a Régmúlt Bűnügyek kísértete volna.
– A PARANCSNOK! – ordította a nő. – HOL A PARANCSNOK?!
Carella felállt, és a rácshoz lépett. Ráismert a fiúra, és üdvözölte:
– Szervusz, Frankie! Miben lehetek a szolgálatára, naccsám? Talán...
– Maga csak ne szervuszozzon neki! – ordította a nő. – Rá se merjen nézni!
Ki maga?
– Carella vagyok. Detektív.
– Hát ide figyeljen, maga Carella detektív, én beszélni akarok a... –
Elnémult. – Tu sei 'taliano?
– Si – felelte Carella.
– Bene. Dov' e il tenente? Voglio parlare con3..

3
Olasz vagy? – Igen. – Akkor jó. Hol a parancsnok? Beszélni szeretnék a...
 – Nem nagyon tudok olaszul – szólt közbe Carella.
– Nem? Mért nem? Hol a parancsnok?
– Én nem lehetnék a segítségére?
– Tán maga hozatta be ide Frankie-t a délután?
– Én.
– Miért?
– Hogy feltegyek neki néhány kérdést.
– Én az anyja vagyok. Mrs. Annuci. Mrs. Rudolph Annuci. Tisztességes
asszony vagyok, és a férjem is tisztességes ember. Miért hozták be ide a fiamat?
– Mert a reggel ő hozott ide valaki helyett egy levelet, Mrs. Annuci. Azt az
embert keressük, akitől a levelet kapta. Ennyi az egész. Csak néhány kérdést
tettünk fel neki.
– NEM VOLT HOZZÁ JOGUK! – üvöltötte Mrs. Annuci. – A FIAM NEM
BŰNÖZŐ!
– Senki se mondta, hogy az – felelte Carella.
– AKKOR MIT KERESETT A RENDÖRSÉGEN?
– Már mondtam, hogy...
A nyomozók szobájában megszólalt az egyik telefon. Szinkronban Mrs.
Annuci ordítozásával, így aztán Carella ezt hallotta:
– MERT... CSÖRR... NEKEM MÉG... CSÖRR... SOHA ÉLE... CSÖRR...
TEMBEN...!
– Ugyan, ugyan, signora! – mondta Carella.
Meyer vette fel a kagylót.
– Nyolcvanhetes körzet, Meyer detektív!
– Maga engem ne signorázzon! Én nem vagyok a maga nagymamája!
Szégyen! Gyalázat! Vergogna! Vergogna! Csak úgy felcsípte az utcán egy
Hófehérke! Ott állt szegény egy csomó sráccal, a Hófehérke odakanyarodott a
járda mellé, kiugrott belőle két zsaru, és csak úgy elkapta. Mint valami...
– Micsoda? – kérdezte Meyer.
Mrs. Annuci feléje fordult:
– Azt mondtam, hogy két zsaru... – és akkor vette észre, hogy Meyer a
telefonba beszél.
– Oké, indulunk! – mondta Meyer, és gyorsan letette a kagylót. – Gyerünk,
Willis! Gengsztertámadás a Tizedik Avenue meg a Culver sarkán! A fickó
tűzpárbajt folytat az őrszemes rendőrrel meg két riadóautóval!
– Uramisten! – mondta Willis.
S már rohantak, is ki a válaszfal ajtaján. Majdnem feldöntötték Mrs.
Annucit.
– Gengszterek! – kiáltotta a nő, miközben a két detektív lerohant a lépcsőn.
– Maguk azért vannak itt, hogy elbánjanak a gengszterekkel. Ehelyett a fiamat
hurcolják be a rendőrségre, és összerakják mindenféle tolvajjal! Pedig rendes
gyerek, olyan gyerek, hogy... – Hirtelen elhallgatott. – Megverték? Gumibottal?
– Ugyan, Mrs. Annuci, dehogy vertük – felelte Carella, aztán elterelődött a
figyelme, mert nehéz léptek hallatszottak a lépcsőről.
Egy bilincsbe vert férfi jelent meg a lépcső tetején, mögötte meg egy másik
férfi botladozott, vérzett az arca. Mrs. Annuci – Carella tekintetét követve –
pontosan akkor fordult arra, amikor a két férfi mögött a rendőr is láthatóvá vált.
A rendőr taszított egyet a megbilincselt férfin. Mrs. Annuci levegő után
kapkodott.
– Uramisten! – nyögte. – Jesszusmáriám!
Hawes már talpon is volt, és elindult a korlát felé.
– Nem ülnénk le inkább arra a padra ott, Mrs. Annuci – kérdezte Carella –,
hogy nyugodtan?...
– Mi történt? – kérdezte Hawes a rendőrtől.
– A feje! Nézzék, milyen a feje! – kiáltotta Mrs. Annuci, és falfehér lett az
arca. – Te ne nézz oda, Frankie! – tette hozzá, ellentmondva önmagának.
A férfi feje csakugyan csúnyán nézett ki. Haja csomókba ragadt a vértől,
amely végigfolyt az arcán, le a nyakán, és fehér atlétatrikóját is bemocskolta. A
homlokán is volt egy nyílt seb, s a sebből vér patakzott az orra nyergére.
– Baseballütővel verte fejbe ez a gazember, uram – magyarázta a rendőr. –
Ez a vérző fickó kokós, s az eligazítóban a hadnagy úgy gondolta, hogy lehet
valami komoly kábítószer-ügy is a dologban, nem árt, ha kihallgatják.
– Nem vagyok kokós! – jelentette ki a vérző férfi. – Dugják börtönbe ezt az
alakot! Fejbe vert egy baseballütővel.
– Okosabb lenne magát vinni kórházba – mondta Hawes, mikor szemügyre
vette a vérző férfit.
– Nem megyek kórházba! Amíg ez börtönbe nem kerül! Fejbe vert egy
baseballütővel! Ez a csirkefogó...
– Jaj-jaj... – nyögött Mrs. Annuci.
– Menjünk ki innen – mondta Carella. – Leülünk ott arra a padra, jó? És
elmondom, hogy mi történt a fiával.
Hawes belökte a megbilincselt embert a szobába.
– Befelé! Vegye le róla a bilincset, Alec – szólt oda a rendőrnek. – Maga
meg jobban teszi, ha minél előbb kórházba megy, uram! – fordult a vérző férfi
felé.
– Nem megyek kórházba! – makacskodott az. – Amíg ezt az alakot el nem
ítélik, és börtönbe nem dugják!
A rendőr levette a bilincset a másik férfiról.
– Szerezzen valahonnan vizes rongyot ennek a fickónak a fejére – mondta
Hawes. A rendőr eltűnt. – Mi a neve, uram?
– Mendez – felelte a vérző férfi. – Raoul Mendez.
– És nem kokós, ugye, Raoul?
 – Soha életemben nem volt dolgom kábítószerrel. Aljas rágalom, tessék
elhinni. Ez a fickó egyszerűen nekem esett...
Hawes a másik ember felé fordult.
– Magát hogy hívják?
– Le van... – felelte az.
Hawes komor pillantást vetett rá.
– Ürítse ki a zsebeit arra az asztalra!
A férfi meg se moccant.
– Azt mondtam, hogy...
A férfi hirtelen rávetette magát Hawesra, vadul hadonászott az ökleivel.
Hawes félkézzel elkapta az inge gallérját, s a másik kezét ökölbe szorítva, az
arcába vágott. A férfi hátratántorgott néhány lépést, ismét ökölbe szorította a
kezeit, – és megint nekirontott Hawesnak. Hawes hirtelen bevitt egy
jobbegyenest a gyomrába, s a pasas kétrét görnyedt.
– Ürítse ki a zsebeit, nyamvadt alak – szólt rá a foga közt Hawes.
A férfi kiürítette a zsebeit.
– Úgy ni. Szóval mi a neve? – kérdezte Hawes, miközben átnézte a férfi
nadrágzsebéből kikerült holmit.
– John Begley. Csak még egyszer üssön meg, maga csirkefogó, majd meg...
– Pofa be! – förmedt rá Hawes.
Begley nyomban elnémult.
– Miért verte fejbe ezt az embert a baseballütővel?
– Az az én dolgom – felelte Begley.
– Meg az enyém – mondta Hawes.
– Meg akart ölni – jelentette ki Mendez. – Rám támadott! Gyilkossági
szándékkal! Kétszáznegyvenedik paragrafus! Testi sértés, gyilkossági
szándékkal.
– Nem akartam megölni – mondta Begley. – Ha meg akartam volna ölni,
most nem lenne itt!
– Mi az, Mendez, maga ilyen jól ismeri a büntető törvénykönyvet? –
kérdezte Hawes.
– Hallom, mikor beszélnek róla a környéken – felelte Mendez. – A fenébe is,
a kétszáznegyvenedik paragrafust mindenki ismeri! Az efféle támadások
mindennaposak.
– Hallja, Begley? A gyilkossági szándékkal elkövetett testi sértésért a
kétszáznegyvenedik paragrafus szerint tíz évet kaphat – mondta Hawes. – A
nem gyilkos szándékkal elkövetett testi sértésért a kétszáznegyvenkettedik
paragrafus szerint legfeljebb öt év jár meg némi pénzbírság. Esetleg csak
pénzbírság. Miért akarta őt megölni?
– Nem akartam megölni.
– Tényleg kokós?
– Ezt tőle kérdezze.
 – Magát kérdezem.
– Nem vagyok besúgó. Nem tudom, mi ez az alak. Nem akartam megölni.
Csak a kezét vagy a lábát akartam eltörni. Elsősorban a lábát.
– Miért?
– Mert a feleségem után jár!
– Hogy érti ezt?
– Maga szerint hogy a fenébe érthetem?
– Mit szól ehhez, Mendez?
– Dilis szegény. Nem is ismerem a feleségét.
– Hazug gazember! – kiáltotta Begley, és neki akart esni Mendeznek.
Hawes odébb lökte.
– Nyugi, Begley, mert fenékbe rúgom!
– Igenis ismeri a feleségemet! – üvöltötte Begley. – Nagyon is jól ismeri!
Kinyírom a csirkefogót! Ha becsuknak, akkor nyírom ki, ha kikerülök!
– Mondtam, hogy dilis! – állapította meg Mendez. – Tisztára dilis. Én ott
álltam a sarkon, a magam dolgával elfoglalva, ő meg odajött azzal a
baseballütővel, és elkezdett hadonászni!
– Jó, jó, most már elég legyen! – mondta Hawes.
A rendőr megjött a vizes ruhával.
– Nem kell, Alec – mondta Hawes. – Vigye kórházba a fickót, mielőtt még
elvérzik itt a rendőrségen.
– Addig nem, amíg ő nincs börtönben! – ordította Mendez. – Nem megyek...
– Börtönbe akarja juttatni magát, Mendez? – kérdezte Hawes. – Hatósági
személynek való ellenszegülésért?
– Ki a?...
– Menjen a fenébe! Már az egész szoba bűzlik a kokótól!
– Nem vagyok kokós!
– De bizony kokós, uram – szólt közbe a rendőr. – Már kétszer is
rajtavesztett.
– Menjen a fenébe, Mendez! – mondta Hawes.
– Téved, ha kokósnak tart...
– S ha egyszer én kapom rajta, hogy kábítószer van magánál, én verem fejbe
egy baseballütővel! Most pedig takarodjon! Vigye kórházba, Alec.
– Gyerünk! – mondta a rendőr, és karon ragadta Mendezt.
– Még hogy kokós vagyok! – dünnyögött Mendez, miközben kimentek a
válaszfalon. – Úristen, csak egyszer bukjon le az ember, rögtön rásütik a
bélyeget.
– Kétszer bukott le – igazította ki a rendőr.
– Jó, hát ha kétszer, kétszer – mondta Mendez, miközben lefelé mentek a
lépcsőn.
Mrs. Annuci nyelt egyet.
 – Szóval – magyarázta neki Carella – csak néhány kérdést tettünk fel a
fiának. A fiú valóságos hős, Mrs. Annuci. Elmesélheti a szomszédoknak.
– És mi lesz, ha az a gyilkos legközelebb őt veszi célba? Köszönöm, de
ebből nem kérek.
Bent, a detektívek szobájában Hawes azt kérdezte:
– Csakugyan meg akarta ölni, Begley?
– Már megmondtam. Nem. Ide figyeljen...
– Mit akar?
Begley suttogóra fogta a hangját.
– Nem gyilkos szándékkal támadtam rá. Összeszűrte a levet a feleségemmel.
És ha a maga feleségével csinálta volna?
– Nem vagyok nős.
– Oké! De tegyük fel. Börtönbe akar juttatni, mert a családi békét
oltalmaztam?
– Ez már a bíró dolga – felelte Hawes.
Begley még halkabbra fogta a hangját.
– És mi lenne, ha maga lenne a bíró, he?
– Micsoda?
– Mibe kerül? Három százasba? Három és félbe?
– Nem jó hekust fogott ki – felelte Hawes.
– Ugyan, ugyan – mosolygott Begley.
Hawes felvette a kagylót, és feltárcsázta az eligazítót. Artie Knowles – az az
őrmester, aki délután négykor felváltotta Murchisont – jelentkezett.
– Itt Cotton Hawes beszél, Artie. Tartóztassa le ezt a nálam levő csirkefogót.
Nem gyilkos szándékkal elkövetett tettlegességért. Küldjön fel érte valakit, jó?
– Igenis! – felelte Knowles.
– Viccel? – kérdezte Begley.
– Dehogy viccelek – felelte Hawes.
– Visszautasít ötszáz dolcsit?
– Annyit adna? Majd hozzáírjuk ezt is a vádhoz.
– Szó sincs róla – sietett tiltakozni Begley.– Dehogy adnék én egy huncut
vasat is!
Még akkor is dohogott, amikor a rendőr lekísérte a földszintre. Az
előcsarnokban elhaladtak Bert Kling mellett. Kling magas, szőke, fiatal
detektív volt. Bőrzakót és cejgnadrágot viselt. Az inge csuromvíz volt az
izzadságtól a bőrzakó alatt.
– Helló – üdvözölte Hawest. – Mit követett el a fickó?
– Testi sértést – felelte Hawes. – Maga mára végzett?
– Aha – mondta Kling. – Ez a kikötői ügy teljesen reménytelen. Soha nem
fogok megtudni semmit. Egyetlen fickó sincs a dokkok körül, aki ne tudná
rólam, hogy hekus vagyok.
– Csakugyan kiszúrták volna?
 – Lehet, hogy nem, de az biztos, hogy heroinról nem beszélnek előttem. Mi
a fenének nem hagyja az ilyesmit Pete a kábítószercsoportra?
– Mert szeretné elkapni a körzetben működő kábítószereseket. Szeretné
tudni, honnan kerül ide a heroin. Tudja, milyen érzelmekkel viseltetik Pete a
kábítószeresek iránt.
– Kinek a kezét szorongatja odakint Steve?
– Egy hisztis anyáét – felelte Hawes, aztán meghallotta Meyer hangját a
lépcsőházban.
Kling levetette a zakóját.
– Úristen, de melegem van – mondta. – Próbált már valaha hajót kirakni?
– Nem én – felelte Hawes.
– Mars be oda, te rohadt huligán – mondta odakint Meyer –, és nehogy még
egyszer vissza merj nekem pofázni! – Csak futó pillantást vetett a padon ülő
asszonyra, aztán taszított egyet a foglyán. A férfi kezén bilincs volt. Mélyen
belevágott a csuklójába.
A rendőrségi bilincs hasonlít a filléres játékbilincsekhez, azzal a
különbséggel, hogy a rendőrségi bilincs valódi. Acélból készült, keskeny, szűk,
könyörtelen, hordozható börtönné kovácsolták. A mozgatható kar bele van
építve a bilincs testébe. A mozgatható karnak fűrészfogszerű éle van, ez tartja a
bilincs testében. A fűrészfogú él, akár a vér az erekben, csak előre tud haladni,
hátrafelé nem. Teljesen bele lehet tolni a bilincs testébe, mert ugyanolyan teljes
kört alkot, úgyhogy nem kell hozzá kulcs, hogy kinyissák, mielőtt a csuklóra
csatolják. A letartóztatást végrehajtó közeg egyszerűen benyomja a mozgatható
kart a bilincs testébe, aztán a bilincset ráteszi a csuklóra, és a kart visszaengedi.
A csuklón a mozgatható kart már nem lehet visszanyomni a bilincs testébe.
Hogy le lehessen venni a csuklóról, kulcs kell hozzá.
Az egyik csuklón levő bilincset hármas fémlánc köti össze a másikon
levővel. A bilincs egyáltalán nem kellemes. Ha óvatosan csatolják a csuklóra,
esetleg nem mar bele a húsba. De a letartóztatást végrehajtó közegek általában
sietve nyomják a mozgatható kart a bilincs testébe, hogy a bilincs nyitott
helyzetbe kerüljön, és ugyancsak sietve kattintják rá a csuklóra, olyan szorosan,
hogy a fém szinte csontig belenyomódik. Amikor a bilincset leveszik egy
fogolyról, a csuklója rendszerint csúnyán fel van marva, néha még vérzik is.
Azzal az emberrel, akit Meyer a nyomozók szobájába kísért, egyáltalán nem
bántak tapintatosan. Hiszen egy egész osztag rendőrrel keveredett tűzpárbajba,
s amikor végre sikerült nyakon csípniük, alig fékezett dühvel kattintották a
bilincset a csuklójára. A fém belemart a húsába, és iszonyú fájdalmat okozott
neki. Amikor Meyer belökte a szobába, a bilincs még mélyebben belemart a
húsába, mert kénytelen volt megmozdítani a karját, hogy el ne veszítse az
egyensúlyát.
– Itt egy nagyfiú – szólt oda Hawesnak Meyer. – A fél körzetet megpróbálta
kinyírni. Igaz, nagyfiú?
 A fogoly nem felelt.
– A Tizedik Avenue meg a Culver sarkán levő ékszerüzletből – folytatta
Meyer. – Ott ügyködött, revolverrel a kezében, amikor az őrszemes rendőr
felfigyelt rá. Vakmerő fickó. Gengsztertámadás fényes nappal! Vakmerő fickó
vagy, mi?
A fogoly nem felelt.
– Mikor meglátta a rendőrt, azonnal lövöldözni kezdett. Egy arrafelé cirkáló
riadóautón meghallották a lövöldözést, és beszálltak az ütközetbe. Aztán rádión
odahívtak még egy kocsit. A második kocsiról telefonáltak ide segítségért.
Szabályszerű ostrom alá kellett venni hősünket. Igaz, nagyfiú? – kérdezte
Meyer.
A fogoly nem felelt.
– Ülj le, nagyfiú – mondta Meyer.
A fogoly leült.
– Mi a neved?
– Louis Gallagher.
– Voltál zűrben már korábban is, Gallagher?
– Nem.
– Úgyis utánanézünk, okosabb hát, ha nem próbálsz hantálni!
– Még sose voltam zűrben – jelentette ki Gallagher.
– Van még egy kis kávéja Miscolónak? – kérdezte Kling, és elindult a
folyosón. Carella éppen akkor jött vissza a lépcső felől. – Sikerült leráznia a
nőt, Steve?
– Igen – felelte Carella. – Jutott valamire a dokkok körül?
– Nyavalyát jutottam.
– Haza akar menni?
– Igen. Mihelyt ittam egy kis kávét.
– Jobban tenné, ha maradna. Elszabadult égy őrült.
– Hogyhogy?
– Levelet küldött. Ma este nyolckor meg akar ölni egy nőt. Maradjon itt.
Pete-nek szüksége lehet magára.
– Programom van, Steve.
– Ezt viccnek szánta? – kérdezte Carella, azzal bement a csoport szobájába.
– Ugye, van priuszod, Gallagher? – kérdezte éppen Meyer.
– Nincs. Már mondtam egyszer.
– Sok rablótámadás történt a környéken, amelynek nem találtuk meg a
tettesét, Gallagher!
– Az a maguk baja. Maguk a hekusok.
– Azokat is te követted el?
– Azt az üzletet máma csak azért akartam kirabolni, mert feltétlenül
dohányra volt szükségem. Ez minden. Az első eset, hogy ilyesmivel
próbálkoztam. Mi lenne, ha levennék rólam a bilincset, és elengednének?
 – Jaj, pajtás, mindjárt megpukkadok a röhögéstől! – szólalt meg Willis.
Odafordult Haweshoz. – Előbb megpróbál kinyírni bennünket, aztán bocsánatot
kér.
– Ki kért bocsánatot? – kérdezte Gallagher. – Csak azt kérem, hogy
borítsunk fátylat a dologra.
Willis úgy bámult rá, mint egy közveszélyes őrültre, aki bármelyik
pillanatban képes borotvával vágni el a járókelők nyakát.
– Nyilván a hőség ártott meg neki – jegyezte meg rezzenetlen arccal.
– Na! – folytatta Gallagher. – Mit szólnak hozzá? Mi lenne, ha adnának egy
lehetőséget?
– Ide figyelj, te...
– Mi a fenét csináltam? Hogy lövöldöztem egy kicsit? Megsebesült talán
valaki? Legfeljebb egy kis izgalmat okoztam maguknak. Rajta, legyenek rendes
fiúk. Vegyék le rólam a bilincset, és engedjenek az utamra!
Willis megtörölte a homlokát.
– Tudod, hogy ez nem viccel, Meyer?
– Rajta, Meyer! – folytatta Gallagher. – Legyen irg...
Meyer pofon vágta.
– Ne merj így beszélni velem, nagyfiú! Ne vedd a szádra a nevem, mert
lenyeletem veled! Ez volt az első rablótámadásod?
Gallagher pislogva Meyerre nézett, és fájó arcát tapogatta.
– Én ugyan nem spórolom meg magának a... – kezdte, mire Meyer megint
pofon ütötte.
– Hány rablótámadás szárad még a lelkeden a körzetünkben?
Gallagher hallgatott.
– Kérdeztek tőled valamit! – figyelmeztette Willis.
Gallagher Willisre nézett, ugyanolyan gyűlölködő tekintettel.
Carella odasétált a csoporthoz.
– Nini, Louie! Mi újság? – kérdezte.
Gallagher üres tekintettel meredt rá.
– Magát nem ismerem – jelentette ki.
– Ugyan, Louie – mondta Carella. – Romlik a memóriád. Nem emlékszel
rám? Steve Carella vagyok. Gondolkozz csak, Louie!
– Ez az alak is hekus? – kérdezte Gallagher. – Soha az életben nem láttam.
– És a péküzlet, Louie? Kilencszáznegyvenkilencben? A Déli Harmadik
Avenue-n? Nem emlékszel, Louie?
– Nem szeretem a péksüteményt – felelte Gallagher.
– Nem is péksüteményt vásároltál te ott, Louie. Csak ki akartad rabolni az
üzletet. Én meg véletlenül éppen arra jártam. Emlékszel már?
– Ja. Arra gondol? – kérdezte Gallagher.
– Mikor szabadultál, Louie? – kérdezte Carella.
– Lényeges az? Kint vagyok, és kész.
 – És visszatértél a régi szakmádhoz – mondta Meyer. – Mikor szabadultál?
– Tíz évet kaptál fegyveres rablótámadásért, Gallagher – mondta Carella. –
Mi történt? Feltételesen szabadlábra helyeztek?
– Igen.
– Mikor szabadultál? – ismételte meg a kérdést Meyer.
– Kábé fél éve – felelte Gallagher.
– Úgy látom, szívesen éltél az állam pénzén. Alig vártad, hogy
visszakerülhess, mi? – kérdezte Meyer.
– Ugyan, felejtsük el az egészet – mondta Gallagher. – Mért akarnak
mindenáron rosszak lenni, fiúk?
– Te miért akarsz rossz fiú lenni, Gallagher?
– Ki? Én? Nem akarok én rossz lenni – felelte Gallagher. – Lelki
kényszerből cselekedtem.
– No, még ilyet se láttam! – jegyezte meg Meyer. – Egy gengszter mint
pszichiáter! Ez már sok! Több is a soknál. Gyerünk, csibész, a hadnagy nyilván
örülni fog, ha beszélhet veled. Állj fel, és gyere!
Megszólalt az egyik telefon. Hawes vette fel a kagylót.
– Itt a nyolcvanhetes csoport, Hawes – jelentkezett.
– Itt Sam Grossman beszél, Cotton.
– Halló, Sam! Mire jutott?
– Nem sokra. Néhány ujjlenyomat egyezik a látcsövön levőkkel, de... Nos,
beszéljünk nyíltan, Cotton. Nincs időnk olyan alaposan átkutatni azt a lakást,
ahogy kellene. Nyolcig semmi esetre se végzünk vele.
– Miért? Most mennyi az idő?
– Már elmúlt hat – felelte Grossman.
Hawes az órára pillantott a falon, és látta, hogy pontosan öt perccel múlt hat.
Mire ment el egy teljes óra?
– Csakugyan. Akkor hát... – kezdte, aztán nem jutott semmi az eszébe.
– Csak egyvalamit találtunk, ami esetleg a segítségükre lehet – mondta
Grossman. – Talán már látta is.
– Mi az?
– A konyhában találtuk. Az ablakpárkányon, a kiöntő fölött. Rajta vannak a
gyanúsított ujjlenyomatai, szóval talán hasznát vehetik. Mindenesetre a
kezében volt a fickónak.
– Micsoda, Sam?
– Egy névjegy. Azaz egy üzleti kártya.
– Milyen üzleté? – kérdezte Hawes, és felkapott egy ceruzát.
– A Jo-George Étterem-é. A Jo-George két szó, kötőjellel. A Jo végén nincs
e.
– Cím?
– Északi Tizenharmadik Avenue 336.
– Egyéb nincs a kártyán?
 – Csak a jobb alsó sarkában: Elsőrendű házikoszt. Egyéb semmi.
– Kösz, Sam. Azonnal odamegyek.
– Jól teszi. Ki tudja, hátha a gyanúsított ott étkezik? Vagy éppen ő az egyik
tulajdonos.
– A Jo vagy a George?
– Elképzelhető – felelte Grossman. – Ugye, maga szerint a fickó nem lakott
abban a lakásban?
– Szerintem nem. És maga szerint?
– Néhány jel ugyan arra mutat, hogy laktak a lakásban, de valamennyi friss
keletű. Az a gyanúm, hogy a fickó csak pied a terre-nek használta a lakást, ha
szabad kínaiul kifejeznem magam.
– Magam is azt hiszem – hadarta Hawes.
– Sam, szívesen elhencegnék én is a nyelvtudásommal, de már kezd késő
lenni. Okosabb, ha benézek abba az étterembe.
– Csak rajta – felelte Grossman. – Sok szerencsét!
 Tizenharmadik fejezet

A Jo-George Étterem a Tizenharmadik Avenue sarkán volt. Mivel a bejárata

inkább a mellékutcára nyílt, mint a sugárútra, ezért volt a címe Északi
Tizenharmadik Avenue 336. Egyetlen autó sem parkolt előtte, de ennek alapján
Hawes még korántsem alkotott véleményt az ételek minőségéről. Lehet, hogy
az autók ott parkoltak, ahol nem volt tilos.
Az étterem pontosan olyan volt, mint a város, sőt, talán a világ akármelyik
étterme. Fémesen csillogva lapult meg a sarkon, a még mindig az égbolton
lézengő nap fényében, fölötte hatalmas cégtábla: Jo-George Étterem.
6 óra 15 perc volt, amikor Hawes felmászott a bejárathoz vezető lépcsőn, és
benyitott. Az étterem zsúfolva volt.
A wurlitzer bömbölt, a szünet nélkül duruzsoló beszélgetést még vissza is
verték a falak meg a mennyezet. Több felszolgálólány rohangált ide-oda a
bokszok és a pult között. A pult mögött két férfi állt, és Hawes egy átjárón
belátott a konyhába is, ahol még három férfi tevékenykedett, A Jo-George
Étterem élénk forgalmú kisvendéglő volt, és Hawes kíváncsi volt rá, hogy az öt
férfi közül vajon melyik kettő a tulajdonos.
Szeretett volna a pultnál leülni, de minden szék foglalt volt. Odaállt tehát a
Nationalkassza mellé, a pult egyik végébe. A mellette elsiető felszolgálólányok
nem vettek róla tudomást, csak leadták a rendeléseket. A két férfi a pult mögött
egyik vendégtől a másikhoz rohant.
– Helló! – szólt oda nekik Hawes.
Az egyik férfi megállt.
– Nem sokáig kell várnia, uram – mondta. – Ha odaáll a cigarettaautomata
mellé, az ajtótól balra, valaki előbb-utóbb feláll, és ön...
– Jo itt van? – kérdezte Hawes.
– Ma éppen szabadnapos – felelte a férfi. – Talán a barátja?...
– És George?
A férfi zavart képet vágott. Hatvan felé járt már, a haja ősz volt, a szeme kék.
A termetes férfiú izmos bicepszéig feltűrte az ingujját.
– George én vagyok. – mondta. – Ön ki?
– Hawes detektív. A nyolcvanhetes körzetből. Beszélhetnénk valahol, Mr?...
– Nem fejezte be a mondatot.
– Laddona – mondta George. – George Laddona. Miről van szó?
– Csak néhány kérdést szeretnék feltenni.
– Mivel kapcsolatban?
– Nem beszélgethetnénk valahol másutt?
– Maga aztán épp a legjobbkor jött. Most van a vacsoraidő, ilyenkor a
legnagyobb a forgalom. Nem jöhetne vissza később?
– Sürgős a dolog – felelte Hawes.
– Talán a konyhában beszélgethetnénk.
 Hawes hallotta, mekkora a sürgés-forgás a konyhában, kiabálva adják
tovább a rendeléseket, fazekak és lábosok zörögnek, tányérokat mosogatnak.
– Csöndesebb hely nem volna?
– Csak a férfivécé. Ha magának megfelel, nekem oké.
– Nagyszerű – felelte Hawes.
George kijött a pult mögül, és elindultak az étterem túlsó vége felé.
Benyitottak egy ajtón, amelyen felirat nem volt, csak egy cilinderes férfialak. A
női vécé ajtaján egy napernyős nő volt látható. Amikor bent voltak, Hawes
bezárta az ajtót.
– Mi a neve az üzlettársának? – kérdezte.
– Jo Cort. Miért?
– Ez a teljes neve?
– Az hát.
– Csak úgy, hogy Jo?
– Úgy. Jo. J és o. Miért?
Hawes elővette a zsebéből a képet, amelyet a rendőrségi rajzoló készített.
Széthajtogatta, és megmutatta George-nak.
– Ez az üzlettársa?
George megnézte a képet.
– Nem – felelte.
– Biztos benne?
– Csak ismerem a saját társamat?
– Látta valaha ezt az embert az étteremben?
George megvonta a vállát.
– Tudja a csuda! Van róla fogalma, hányan járnak ide? Nézzen csak ki.
Ilyentájt minden este ekkora a forgalom. Ki tudna egyes arcokat megjegyezni?
– Nézze csak meg még egyszer. Hátha törzsvendég az illető.
George még egyszer megnézte a képet.
– A szeme mintha valahogy ismerős lenne – mondta. Aztán közelebbről is
megnézte a képet. – Furcsa, de... – Vállat vont. – Nem. Nem. Nem tudom hová
tenni az illetőt. Sajnálom.
Hawes csalódottan összehajtogatta a képet, és visszadugta a zsebébe. Úgy
látszik, az üzleti kártya se vezet nyomra. A kép semmi esetre sem George-ot
ábrázolja, és George azt állítja, hogy az üzlettársát sem. Most hogy folytassa?
Mit kérdezzen? Hány óra? Mennyi idő múlva fúródik a Lugerből kilőtt golyó
egy mit sem sejtő nő testébe? Vajon ott van már egy hekus a Lady néven ismert
prostituált mellett? Rendőrségi védelem alatt áll már Jay Astor? Elhagyta már a
lakását Philip Bannister, hogy találkozzék az anyjával a balettbemutatón? Hol
lehet most John Smith? És kicsoda John Smith? Mit kérdezzek még?
Elővette levéltárcájából az üzleti kártyát.
– Ismeri ezt, George? – kérdezte.
George elvette a kártyát.
 – Hát persze. A cégünk kártyája.
– Magánál van ilyen kártya?
– Persze.
– Jonál is?
– Persze. A pulton is van egy csomó. Egy külön kis dobozban. Mindig
visznek belőle. A legjobb módja a hirdetésnek. Hatásos, higgye el. Láthatta,
mennyien vannak odakinn. – Mintha egyszerre csak eszébe jutottak volna a
vendégei. – Mondja, sokáig tart még itt? Vissza kéne mennem!
– Meséljen valamit a cégükről – kérte Hawes. Nem akart még elmenni, nem
akarta kiengedni kezéből a fonalat, amely elvezette ebbe az étterembe, a
kártyát, amelyet egy magát John Smithnek nevező férfi lakásán találtak, aki
nem George Laddona, és nem is Jo Cort, de akkor hol szerezte ezt a kártyát? Itt
szokott étkezni? Nem azt mondta-e George, hogy mintha valahogy ismerős
lenne a szeme? Elképzelhető, hogy a fickó éppen itt vacsorázik? De a szentségit
neki, hol ül? És ki az? Elveszítem, amikor már szinte a markomban van!,
gondolta Hawes.
– Szokványos társas cég – vonta meg a vállát George – Amilyen mindenütt
akad. Jo meg én üzlettársak vagyunk.
– Jo hány éves?
– Harmincnégy.
– És maga?
– Ötvenhat.
– Komoly korkülönbség. Régóta ismeri?
– Körülbelül tizenegy éve.
– Jól kijön vele?
– Nagyszerűen.
– Hol ismerkedett meg vele?
– Az 52-20-as Klub-ban. Maga volt katona, ugye?
– Persze.
– Akkor biztos emlékszik rá, hogy akik leszereltek, azoknak volt ez a
klubjuk, ahol az állam heti húsz dolcsit adott nekik maximum ötvenkét hétig.
Ez amolyan segélyféle volt. Amíg munkát nem találtak.
– Emlékszem – felelte Hawes. – De hát maga nyilván nem volt katona, igaz?
– Nem. Túl öreg voltam már.
– És Jo?
– Ő segédszolgálatos volt a háború alatt. Felszúrták a dobhártyáját, vagy
valami ilyesmi miatt.
– Akkor hogy ismerkedhetett meg vele az ötvenkettő-húszas-ban?...
– Úgy, hogy mind a ketten ott dolgoztunk. A Népjóléti Minisztérium
alkalmazottjaként. Jo is, meg én is. Így ismerkedtünk össze.
– Hogy volt tovább?
 – Úgy, hogy összebarátkoztunk. Én úgy bíztam benne, mint a saját jobb
karomban. Az első pillanattól fogva. Ilyen barátság is van. Rögtön megértettük
egymást. Azzal kezdődött, hogy munkából hazafelé menet beültünk valahova
egy-két pohár sörre. Még most is meg szoktuk csinálni. Ha egy műszakban
dolgozunk, betérünk egy-két pohár sörre. Egy kocsmába, itt lejjebb az utcában.
Jo meg én, a két korhely. – Elmosolyodott. – A két korhely – ismételte meg
gyengéden.
– Folytassa – mondta Hawes. A karórájára pillantott. Az a furcsa érzése volt,
hogy csak a drága időt pazarolja, amikor ezt a testvéri együttérzéstől áthatott
beszámolót hallgatja. – Folytassa – ismételte meg mégis, de ezúttal már
türelmetlenebbül.
– Nos, sokat beszélgettünk az álmainkról meg a vágyainkról. Nekem is volt
némi megtakarított pénzem, meg Jonak is. Megállapodtunk, hogy nyitunk
valami kis üzletet. Először úgy gondoltuk, hogy kocsmát kéne nyitnunk, de az
italkészlet beszerzése rengetegbe kerül, meg aztán ki kell váltani az italmérési
engedélyt is, meg minden. Annyi pénzünk nem volt.
– Szóval elhatározták, hogy inkább vendéglőt nyitnak.
– Igen. Kölcsönt vettünk fel a banktól, és ez azzal együtt, amink volt, elég
volt az induláshoz. Üzlettársak lettünk. Én meg Jo. Fele-fele alapon. És bevált,
higgye el. Tudja, mért?
– Miért?
– Mert ambiciózusak vagyunk. Mind a ketten. Előbbre akarunk jutni, azt
akarjuk, hogy legyen belőlünk valaki. Néhány év múlva még egy éttermet
nyitunk, aztán később még egyet. Mert ambiciózusak vagyunk. És bízunk
egymásban. – George hangja még bizalmasabb lett. – Tudja, én úgy bízom
abban a fiúban... úgy bízom benne, mintha a saját fiam lenne. – Kuncogni
kezdett. – A fenébe is: maga is ezt tenné a helyemben.
– Hogy érti?
– Árva vagyok, teljesen egyedül állok a világon. Nincs senkim, csak Jo. És
társas viszonyban vagyunk. Az a fiú aranyat ér. Egy világért oda nem adnám.
– És ő ma hol van? – kérdezte Hawes.
– Szerda a szabadnapja. Szombaton és vasárnap mind a ketten dolgozunk, és
hét közben veszünk ki magunknak egy-egy szabadnapot. Ugyanis fölfelé
törekszünk. A nagy éttermek közé – mosolygott George.
– Lehetségesnek tartja, hogy Jo adta volna oda az üzleti kártyájukat annak,
akinek a képét az előbb mutattam?
– Lehetséges. Miért nem mutatja meg neki is a képet?
– Hol érhetném el?
– Megadom a telefonszámát. Hívja fel otthon. Ha nincs odahaza, akkor
valószínűleg a barátnőjénél van. Csinos lány. Felicia a neve. Valószínű, hogy
előbb-utóbb elveszi.
– Hol lakik Jo?
 – A belvárosban, egy elegáns lakosztályban. Egy olyan szállodai
lakosztályban. Nagyon elegáns lakosztály. Szeret fényűzően élni. Én egy
lyukban is meghúzom magam, akárhol. De Jo nem. Ő... Nagyon választékos
ízlésű fiatalember. Imádja a luxusholmikat.
– Kérem a számát – mondta Hawes.
– Innen is felhívhatja, a konyhából. Ott van a falon egy telefon. Mondja,
nem mehetnénk végre ki innen? Nem is szólva a vendégeimről, pokoli meleg
kezd lenni ebben a lyukban.
Kinyitotta az ajtót, és szép lassan elindultak a konyha felé.
– Ez van minden este – mondta George. – Zsúfolásig telt ház. Minőséget
adunk, és kifizetődik. De biz' isten rengeteget dolgozunk. Csak úgy fél nyolc,
nyolc felé kezd csökkenni a forgalom. Addig tele a kezünk munkával. Szünet
nélkül. Hadd kopogjam le – tette hozzá, és lekopogta a pulton.
Bevezette Hawest a konyhába. A konyhában iszonyú volt a hőség a
kánikulai naptól, a forró tűzhelyektől és a lázas sürgés-forgástól.
– Ott a telefon – mondta George. – A szám: Delville 2-4523.
– Köszönöm – felelte Hawes.
A telefonhoz ment, és bedobott egy tízcentest. Aztán tárcsázott. Várt.
– Riverdix Hotel – jelentkezett egy hang.
– Jo Corttal szeretnék beszélni – mondta Hawes.
– Megpróbálom kapcsolni a lakosztályát, uram. Egy pillanat.
Hawes várt. A telefonkezelőnő visszacsöngetett.
– Sajnálom, uram. Úgy látszik, nem veszik fel.
– Próbálja meg még egyszer – kérte Hawes.
– Kérem, uram. – Megpróbálta. Aztán megpróbálta még egyszer és még
egyszer és ötödször is. – Sajnálom, uram. Most sem veszik fel.
– Köszönöm – mondta Hawes, és visszaakasztotta a kagylót.
Visszament az étterembe, és megkereste George-ot.
– Nincs otthon.
– Ó! Kár! Próbálja meg a barátnőjénél. Felicia Pannet a neve. Ő is az Isolán
lakik.
– Hol? – kérdezte Hawes.
– A címét nem tudom. Valahol a városközpontban. Azt hiszem, a tér mellett.
Igen, ott. Az északi oldalon. – George egy vendéghez fordult. – Tessék, uram!
Parancsol étlapot?
– Csak egy szalonnás-paradicsomos pirítóst kérek – felelte a vendég. – Meg
egy csésze kávét.
George a konyhába vezető átjáró felé fordult.
– Egy szalonnás-paradicsomos pirítós! – kiáltotta. – Egyes asztal! – Ismét
Hawes felé fordult. – Csak a mai napnak legyen már vége! De boldog leszek!
Tudja, mit fogok csinálni?
– Mit? – kérdezte Hawes.
 – Mihelyt egy kicsit megritkul a tömeg, úgy kábé félóra múlva, megyek, és
megiszom egy pohár sört. Itt lejjebb az utcában. Esetleg kettőt. De az is lehet,
hogy egész éjszaka ottmaradok, és iszom. Olyan szomjas vagyok, hogy egy
hordóval meg tudnék inni. Alig várom. Még kábé egy félóra, és sutty, itt se
vagyok!
Mivel Hawes legfőbb ellenségét, az időt említette, a detektív önkéntelenül a
karórájára pillantott. Három perc múlva hetet mutatott.
Már csak egyetlen óra!
– Köszönöm – szólt oda George-nak, és elhagyta az éttermet.
Odakint töprengeni kezdett, hogy mit csináljon. A leány Isola központjában
lakik, a tér északi oldalán. Menjen oda? Érdemes? És ha Jo nincs ott? Vagy ha
ott van, és nem tudja azonosítani a képet? És ha tudja is, lesz még rá idő, hogy
megállítsák a gyilkost? Megint az órájára pillantott.
Hét óra.
Lenne még rá idő?
Meg tudnák még állítani azt az embert? Meg tudnák akadályozni, hogy
megölje azt a nőt, akárki is az?
De hát mi egyebet csinálhatna? Menjen vissza a körzetbe, és várja ki a
csoport szobájában a nyolc órát? Üljön ott tétlenül a haverokkal, miközben a
gyilkos célba veszi áldozatát, kibiztosítja a Lugert, és elsüti?
Mi a fenét csinálhatna egyebet? Ha siet, ha bekapcsolja a szirénát, és
szabaddá teszi maga előtt az utcákat, tíz perc múlva ott lehet. Újabb tíz perc,
amíg beszél Joval – ha ott van –, aztán megint tíz, amíg visszaér a körzetbe. 7
óra 30-ra a csoportnál lehet, és Jo esetleg mégis ráismer a képen látható
egyénre. Esetleg. Esetleg. Esetleg...
Hawes bement egy drugstore-ba, és egyenest a telefonfülkéhez sietett.
Kikereste Felicia Pannet címét, s miután megtalálta, eszébe jutott, hogy előbb
felhívja. Ha Jo Cort nincs ott, a leány megmondja, s akkor megtakarít egy
fölösleges kirándulást.
Elismételte magában a számot, bement a fülkébe, és feltárcsázta.
A foglalt jelzés kattogott a fülébe.
Visszaakasztotta a kagylót, és várt egy kicsit. Aztán ismét tárcsázott.
Még mindig a foglalt jelzés.
A szentségit, hiszen csak az időt vesztegeti!
Ha a telefon foglalt, valaki feltétlenül van otthon! És ő nem töltheti a most
következő értékes órát egy telefonfülkében! Elhagyta a drugstore-t, és
visszasietett a rendőrségi szedánhoz.
A legnagyobb sebességgel kanyarodott el a járda mellől, és bekapcsolta a
szirénát.
 Tizennegyedik fejezet

A Nathan Hale Square két, majdnem pontosan egyforma részre osztotta

Isola-szigetet. A nagy hazafi hatalmas szobrának árnyékában volt a város
kereskedelmi központja. Forgalmas divatüzletek, könyvesboltok, drugstore-ok,
autószalonok, szállodák és az új, óriási sportstadion vették körül a teret. A
hőség a legcsekélyebb mértékben sem csökkentette a forgalmat és a vele járó
lármát. A hőség ritkán befolyásolja a zöldhasú bankók hajhászását.
Mintha csak a sokkal szebb múltat szimbolizálta volna, amikor az emberek
egyetlen gondja a forradalom volt, Nathan Hale gőgösen tekintett le a körülötte
nyüzsgő, üzleties beállítottságú tömegre, pontosabban inkább elnézett fölötte,
túlnézett rajta. S a szobor körül mint engedelmes alattvalók üldögéltek a
padokon a város polgárai, beszélgettek, etették a galambokat, újságot olvastak,
vagy egyszerűen csak a könnyű nyári ruhákban grasszáló lányokat gusztálták.
A nyári ruhás lányok gusztálása szintén kedvelt időtöltése volt a város lakóinak,
és ezt sem tudta befolyásolni a hőség.
Hawes, aki egy pillanatra kénytelen volt megállni a tér előtt keletkezett
forgalmi dugó miatt, szintén meggusztálta a könnyű ruhás lányokat. Aztán a
dugó megszűnt, a sziréna felbődült, a kocsi továbbrobogott, s maga mögött
hagyta a lányokat. Megkerülte a teret, hallotta, hogy egy sofőr káromkodik
mögötte, aztán keletnek fordult, s két keréken kanyarodott a ház elé, ahol
Felicia Pannet lakott. A szedánt leállította a járda mellett, kihúzta a gyújtásból a
kulcsot, kivágta a kocsi ajtaját, és kettesével véve a lépcsőfokokat, berontott az
előcsarnokba.
Felicia Pannet, olvasta le az egyik névjegyről a csengőgombokkal teli
táblán. Megnyomta a névjegy alatti csengőt, és várt, kezével a belső ajtó
gömbkilincsén. Az ajtó kattant egyet, a zár kipattant. Hawes belökte az ajtót, és
belépett a földszinti hallba. A hall hátsó részében volt a lift. Már nekiiramodott,
amikor eszébe jutott, hogy nem nézte meg Felicia lakosztályának a számát.
Káromkodva, “lassan járj, tovább érsz"-szerű közmondásokat mormolva ment
vissza a bejárati ajtóhoz, kinyitotta, féllábával kitámasztotta, és kihajolt az
előcsarnokba, hogy a csengőgombos tábláról leolvassa a lakosztály számát.
Hatvanhármas volt.
Visszarohant a lifthez, megnyomta a Lefelé feliratú gombot, és várt. A
jelzőtábla jelezte, hogy a lift a hetedik emeleten van. Várt. De sem a jelzőtáblán
nem változott a jelzés, sem a lift nem mozdult. Még egyszer megnyomta a
gombot. A lift maradt, ahol volt: a hetedik emeleten.
Lelki szemeivel szinte látta, hogy odafent két kövér matróna az ízületi
gyulladásáról tárgyal, az egyik nyitva tartja a lift ajtaját, a másik meg a lakása
kulcsa után kotorászik a retiküljében. De az is elképzelhető volt, hogy egy
kifutófiú hordja be valamelyik lakásba a liftből az egyhavi élelmiszer-készletet,
s a nyitott liftajtót kitámasztotta a bevásárlókocsival. Még egyszer megnyomta
a gombot. A nyavalyás lift konokul nem volt hajlandó megmozdulni. Hawes az
órájára pillantott, aztán nekiiramodott a lépcsőnek.
Mire felért a hatodik emeletre, teljesen kifulladt, és csurgott róla a veríték.
Keresni kezdte a hatvanhármas lakosztályt, meg is találta, és megnyomta az
ajtófélfán a berregő fekete gombját. Nem nyitottak ajtót. Még egyszer
megnyomta. Miközben nyomta, hallotta, hogy búgni kezd a lift, aztán látta is,
hogy a kivilágított fülke lefelé halad a földszintre.
– Ki az? – kérdezte egy hang valahonnan a lakosztály belsejéből. Mély,
hűvös női hang volt.
– Rendőrség – felelte Hawes.
Halk léptek közeledtek az ajtó felé. A kémlelőnyílás fedele fémesen
csikordult meg a fémen, mikor félrehúzták. A kémlelőnyílás annak, aki az ajtó
előtt állt, csak egy kis tükröző felület volt. A nő belülről kiláthatott, viszont
Hawes nem láthatott be.
– Nem vagyok felöltözve – mondta a hang. – Várnia kell.
– Csak siessen, kérem – felelte Hawes.
– Nem siethetek jobban, mint ahogy tudok – mondta a hang, és Hawes úgy
érezte, hogy letolták. A kémlelőnyílás fedele csikorogva lecsukódott. Hawes
nekitámaszkodott a falnak, szemközt az ajtóval, és várt. Meleg volt a folyosón.
A nap folyamán összegyűlt szagokba már belevegyültek a vacsorafőzés illatai,
s a hőséggel együtt intéztek egyre megújuló rohamokat Hawes orrlyukai ellen.
Előrántotta a zsebkendőjét, és kifújta az orrát. Nem ért vele semmit.
Egyszerre csak ráeszmélt, hogy éhes. Dél óta nem evett, viszont rengeteget
szaladgált, s most korogni kezdett a gyomra.
Nem érdekes, gondolta, most már akár így, akár úgy, hamarosan túl leszel az
egészen. Akkor aztán hazamehetsz, megborotválkozhatsz, felvehetsz egy tiszta,
fehér inget, nyakkendőt köthetsz, bebújhatsz a szürke tropikálöltönyödbe, és
felszedheted Christine Maxwellt. Azt nem ígérted ugyan neki, hogy vacsorázni
viszed, de attól még elviheted vacsorázni. Ihatsz néhány pohár jó erős italt,
telirakva jéggel. Táncolhatsz Jéghegy Félix és Tizenkét Jégcsapja
légkondicionált ritmusára, aztán hazakísérheted Miss Maxwellt, és egy utolsó
pohár mellett eltársaloghatsz vele az Antarktiszról.
Elbűvölően hangzott.
Be jó lenne, ha valamelyik hirdetési ügynökségen dolgoznék, gondolta
Hawes. Ötkor otthagynám az irodát, és ilyenkor már nyakig ülnék egy kád
martini...
Idő!
Az órájára pillantott.
Jóságos isten, mi a fenét csinál ilyen sokáig ez a nő?! Türelmetlenül nyúlt
ismét a berregő gombja felé. Már majdnem megnyomta, amikor kinyílt az ajtó.
Alighanem Felicia Pannet volt a leghidegebb teremtés, akivel a nap
folyamán összeakadt. Sőt: nem is a nap, hanem az egész hét, az egész év
folyamán. Nem volt rá más szó. Hideg volt. “Dermesztő”, ahogy Hawes néhány
kábítószeres ismerőse fogalmazta volna.
Egyenes szálú, fekete haja volt, furcsán levágva. Hawesnak eszébe jutott,
hogy a fodrászok alighanem ezt nevezik “pókláb”-frizurának vagy minek,
mindenesetre valamilyen bogár lába szerepel a nevében. De akárhogy nevezték
is, tény, hogy rendkívül rövidre volt nyírva, csak néhány hosszabb szál lógott a
homlokába, csakugyan, mint valami rovar lábai.
A szeme kék volt. De nem meleg kék, hanem az a fajta, amilyennel nagyon
fehér bőrű szőkéknél vagy vörös hajú íreknél találkozunk néha. De az ő
esetükben a világos tónusú haj tompítja e rikító kékséget. Felicia Pannet haja
viszont olyan volt, mint a fekete tinta, s a kék szemek hőmérsékletét jóval a
zérus fok alá nyomta le.
Az orra is rövidre volt vágva, akárcsak a haja. A plasztikai műtét kitűnően
sikerült ugyan, de Hawes száz lépésről is ki tudta szúrni, ha egy nőnek ilyen
műtét révén volt fitos az orra. Felicia orra jellegzetesen amerikai, jellegzetesen
első osztályú, jellegzetesen a martinispohárral a kezében a legújabb
bestsellerekről társalgó nő orra volt. Hideg orr egy hideg nőn. A szája meg –
csöppnyi rúzs nélkül – keskeny volt és vértelen. Hawesnak egy pillanatra
önkéntelenül a hullaház jutott az eszébe. De igazán csak egy pillanatra.
– Sajnálom, hogy megvárakoztattam – mondta Felicia. De a hangjában
nyoma se volt sajnálkozásnak.
– Szóra sem érdemes – felelte Hawes. – Bemehetek?
– Tessék.
Nem kért igazolványt. Hawes követte a lakásba. A leányon hideg-kék
pulóver és fekete szoknya volt. Világoskék szandáljának a pántja a nagy
lábaujja mellett haladt át. A lábán éppolyan rikító vörösre voltak festve a
körmök, mint a keze gondosan kimanikűrözött, hosszú körmei.
A lakás ugyanolyan hideg volt, mint a nő. Hawes nem volt ugyan szakértője
a modern bútoroknak, de azt tudta, hogy az itt található holmit nem a Crichton
Avenue-n vásárolták. Kilenchavi részletre, rendelésre készült bútorzat volt.
Luxusholmi, nemcsak látszatra, hanem valóban az.
Felicia leült.
– Szabad a nevét? – kérdezte.
Hangja az a sajátosan szenvtelen orrhang volt, amelyet Hawes mindig a
Harvardon végzett férfiaknál tapasztalt. Mindig szent meggyőződése volt, hogy
a Harvard egyetemen olyan tanár tanítja a beszédtechnikát, aki az orrán át
beszél, a tanítványok az ő példáját követik, s így jön létre egy olyan
fiatalemberekből álló nemzedék, akikből a hang nem a szájukon, hanem az
orrlyukaikon jön ki. Meg volt lepve, hogy egy nőtől hallja ezt az affektált
beszédmodort és hanghordozást. Szinte kísértést érzett, hogy megkérdezze a
leányt, nem Harvardban végzett-e.
– A nevem Hawes – felelte. – Hawes nyomozó.
 – Hawes nyomozó úrnak vagy egyszerűen Mr. Hawesnak szólítsam?
– Ahogy tetszik. Csak ne...
– Csak ne mondjam azt, hogy elkésett a vacsorameghívással – egészítette ki
mosolytalanul a lány.
– Csak azt akartam mondani – felelte kertelés nélkül Hawes bosszúsan, hogy
a lány azt hitte róla, hogy ilyen ócska lemezzel áll elő –, hogy ne fecsérelje
tovább az időmet.
A visszavágással mindössze azt érte el, hogy Felicia Pannet kicsit felhúzta a
bal szemöldökét.
– Nem gondoltam, hogy ilyen drága az ideje – felelte. – Mit akar itt?
– A Jo-George Étterem-ből jövök – mondta Hawes. – Ismeri George-ot?
– Igen. Találkoztam vele.
– Ő mondta, hogy maga a barátnője az üzlettársának. Igaz ez?
– Jora céloz?
– Igen.
– Azt hiszem, nyugodtan nevezhet a barátnőjének.
– Nem tudja véletlenül, hol találhatnám meg őt, Miss Pannet?
– De igen. Nincs a városban.
– Hát hol van?
– Elment horgászni, északra.
– Mikor?
– Ma hajnalban.
– Hánykor?
– Egy óra tájban.
– Nem délután egy órát akart mondani?
– Nem. Hajnali egyet. Ritkán mondok mást, mint amit akarok mondani,
Hawes nyomozó úr. Ma hajnalt akartam mondani. Hajnali egyet. Tegnap késő
estig dolgozott az étteremben. Utána beugrott ide egy pohár italra, s már indult
is északra. Egy óra körül lehetett. – Egy kis szünet után nyomatékosan
hozzátette: – Hajnali egy körül.
– Értem. És ott északon hová ment?
– Azt nem tudom. Nem említette.
– Mikor jön vissza?
– Vagy ma késő éjszaka, vagy holnap korán délelőtt. Ebédre feltétlenül
vissza kell jönnie.
– Felhívja magát, ha visszajött?
– Azt ígérte.
– Eljegyezkedett vele, Miss Pannet?
– Bizonyos értelemben igen.
– Ez mit jelent?
– Azt, hogy más férfiakkal nem randevúzom. De gyűrűs menyasszonya nem
vagyok. Egyelőre nem is akarok lenni.
 – Miért nem?
– Mert még nem biztos, hogy hozzámegyek.
– Miért nem?
– Mert ha férjhez megyek, nem akarok többé dolgozni. Ugyanakkor
szeretnék továbbra is úgy élni, ahogy most élek. Jo szépen keres. Az étterem jól
megy, és a hasznon fele-fele arányban osztoznak George-dzsal. De még mindig
nem keres annyit, mint én.
– Maga hol dolgozik, Miss Pannet?
– Egy televíziós reklámvállalatnál. A Triónál. Hallott már róla?
– Nem.
Felicia Pannet vállat vont.
– Hárman vagyunk – magyarázta. – Egy író, egy rendező meg egy producer,
összeálltunk, és önálló vállalatot alakítottunk. Mi csináljuk az ipari
reklámfilmek jó részét. A mi műsorunk például a Pennsylvaniai Szénbányák
Órája. Bizonyára látta már.
– Nincs televízióm – felelte Hawes.
– Nem hisz a műfajban? – kérdezte a lány. – Vagy nem engedheti meg
magának, hogy televíziót vegyen?
Hawes elengedte a füle mellett a kérdést.
– És maga mit csinál a Trió-vállalatnál?
– A Trió egyik alapító tagja vagyok. A producer.
– Értem. És ez jól jövedelmez?
– Igen jól.
– Jo üzleti részesedése nem ér fel vele?
– De nem ám!
– És maga csak akkor hajlandó hozzámenni, ha otthon maradhat, kötni meg
gyereket nevelni abból, amit ő keres, ugye?
– Igen. Ha úgy élhetek, ahogy most élek – felelte Felicia,
– Értem. – Hawes elővette a zsebéből az összehajtogatott rajzot. Lassan
széthajtogatta, és odanyújtotta Feliciának. – Látta már ezt az embert? –
kérdezte.
Felicia elvette a rajzot.
– Ilyen trükkel akarja megszerezni az ujjlenyomataimat? – kérdezte.
– Micsoda?
– Hogy a kezembe adja ezt a rajzot?
– Ja – mosolyodott el Hawes. Már kezdte mérhetetlenül utálni Miss
Pannetet, az egész Trió-vállalatot és a Pennsylvaniai Szénbányák Órájá-t is,
pedig egyet sem látott ebből a nyavalyás műsorból. – Nem. Nem akarom
megszerezni az ujjlenyomatait. Vagy volna rá ok, hogy akarjam?
– Mit tudom én? – felelte a lány. – Még mindig fogalmam sincs róla, hogy
mit akar itt.
 – Ennek az embernek a kilétét szeretném megállapítani – felelte Hawes. –
Ismeri?
A leány megnézte a rajzot.
– Nem. – És már adta is vissza Hawesnak a papírt.
– Sose látta?
– Nem én.
– Esetleg Jo társaságában? Nem lehet, hogy Jo valamelyik barátja?
– Jo barátai az én barátaim is. Ennek az embernek a társaságában sose
láttam. Ha élethű a rajz.
– Az bizony – felelte Hawes. Összehajtogatta, és zsebre tette a rajzot. A
jelek szerint utolsó reménye is füstbe ment. Ha Jo Cort elment horgászni, ma
este nyolcig már nem lehet őt elérni. Nem lehet megmutatni neki a képet. Nem
lehet megállapítani a potenciális gyilkos kilétét.
Hawes sóhajtott egyet.
– Horgászni ment – jegyezte meg utálkozva.
– Szeret horgászni.
– Mit szeret még?
Amióta Hawes a lakásban volt, Felicia most mosolyodott el első ízben.
– Engem.
Hawes erre csak hümmögött, és nem tett megjegyzést Jo ízlésére. Az ilyenek
miatt rendeznek lóversenyeket meg baseballmeccseket.
– Hol ismerkedett meg vele? – kérdezte.
– Ő csípett fel – felelte a lány.
– Hol?
– Az utcán. Meg van döbbenve?
– Nem különösebben.
– Nos, a következőképpen történt. Ismerős a Quarter-ben?
– A Belvárosban? Igen.
– Ott sétálgattam egy szerdai napon. Kedd este megy a nagy műsorunk, a
Szénbányák Órája. Ez az egyetlen élő adásunk. Utána mindig pihenünk egyet,
rendszerint szerdán, hacsak nincs valami zűr az irodában. Azon a szerdán
valami ékszert akartam vásárolni. Bizonyára tudja, hogy arrafelé vannak az
ékszerkülönlegességeket árusító üzletek.
– Tudom – felelte Hawes. Az órájára pillantott. Miért vesztegeti itt az idejét?
Miért nem ment már régen vissza a csoporthoz; ahol legalább rokonszenves
emberek közt, kellemes társaságban lenne?
– Éppen egy gyönyörű aranykarkötőt nézegettem az egyik kirakatban,
amikor a hátam mögött megszólalt egy hang: “Akarja, hogy megvegyem
magának azt a karkötőt?” Megfordultam. Egy elég jóképű, bajuszos, szakállas
férfi állt mögöttem.
– Jo Cort? – kérdezte Hawes.
 – Igen. Először azt hittem, valami művész a Quarterből. A bajusz meg a
szakáll miatt. Meg is kérdeztem: “Megengedheti magának?” Erre bement az
üzletbe, és megvette a karkötőt. Háromszáz dollárba került. Így kezdődött a
kapcsolatunk.
Jellemző, gondolta Hawes, és már kezdett kialakulni benne a kép Jo Cortról,
a szakállas vagányról, aki képes háromszáz dollárt kidobni az ablakon, hogy
felcsípjen magának egy Felicia Pannet-féle lányt.
– Mindig szakállt visel? – kérdezte, mert eszébe jutottak azok a szakállas
férfiak, akikkel a múltban dolga akadt. Az egyik azért növesztett bozontot, mert
nem volt álla. Egy másik meg...
– Mindig – felelte Felicia. – Még tizennyolc éves korában növesztette, és
azóta se vágta le. Azt hiszem, azért kellett neki a szakáll, mert nem volt
alkalmas katonának. Fel van szúrva a dobhártyája. Szakállasán valószínűleg
férfiasabbnak érezte magát. Akkoriban minden barátja egyenruhában feszített, s
attól érezte férfiasnak magát. Egyébként valóban nagyon vonzó a szakálla. –
Egy kis szünetet tartott. – Csókolódzott már szakállas férfival?
– Nem – felelte Hawes. – Jobban szeretem a barkós férfiakat. – Felállt. – Hát
nagyon köszönöm, Miss Pannet.
– Ne mondjak valamit Jonak, ha találkozom vele?
– Mire találkozik vele – felelte Hawes –, már vége is lesz az egésznek.
– Minek lesz vége?
– Mindegy – felelte Hawes. – Azt azért megmondhatja neki, hogy
alkalmasabb időt is választhatott volna a horgászásra. Talán a segítségünkre
lehetett volna.
– Sajnálom – mondta Felicia, s a hangjában megint nem volt sajnálkozás.
– Azért aludjon csak nyugodtan.
– Fogok is.
– Gondoltam.
– Feltehetnék egy személyes természetű kérdést? – kérdezte Felicia.
– Persze. Tessék!
– Hogy szerezte azt a fehér csíkot a hajába?
– Miért érdekli?
– Mindig vonzódtam a furcsaságokhoz.
– Amilyen például Jo Cort bajusza meg szakálla?
– Bevallom, hogy vonzott a szakálla.
– Az meg a háromszáz dolláros karkötő – felelte Hawes.
– Elég szokatlan módja volt a közeledésnek – állapította meg Felicia. – Nem
szoktam megengedni magamnak, hogy csak úgy felcsípjenek az utcán. –
Megint tartott egy kis szünetet. – Még nem felelt a kérdésemre.
– Egyszer megkéseltek – mondta Hawes. – Le kellett borotválni a hajamat,
hogy hozzáférjenek a sebhez. Amikor újra kinőtt, ilyen fehér volt.
– Vajon miért? – kérdezte őszinte érdeklődéssel a leány.
 – Valószínűleg az ijedtségtől – felelte Hawes. – De most már mennem kell.
– Ha bármikor kedve támadna a televíziónak dolgozni... – kezdte a lány.
– Akkor?
– Jó intrikus lenne magából. Valami kémhistóriában. Az a fehér csík a
hajában direkt predesztinálja az intrikusszerepekre.
– Kösz – felelte Hawes. Az ajtóban megállt. – Remélem, boldog
házasságban fog élni Mr. Corttal meg a szakállával.
– Én biztos vagyok benne – felelte Felicia Pannet.
A hangsúlyából ítélve Hawesnak semmi kétsége nem lehetett, hogy így is
lesz.
 Tizenötödik fejezet

7 óra 35 perc volt.

Huszonöt perc múlva a “Lady”-ből célpont lesz. Huszonöt perc múlva a
fenyegetés valósággá válik, a potenciális gyilkos igazi gyilkossá.
7 óra 36 perc.
Huszonnégy perc múlva egy Luger golyókat köp az estébe. Egy nő
összeesik. Megszólal a telefon, az eligazítóban az őrmester jelentkezik:
“Nyolcvanhetes körzet”, a vonalat átkapcsolja az emeletre, aztán felhívják az
Északi Gyilkossági Csoportot, a Déli Gyilkossági Csoportot, a
Főkapitányságot, a labort és a rendőrségi orvosszakértőt, hogy vonuljanak ki a
frissiben történt gyilkossági esethez.
7 óra 37 perc.
Gyászos hangulat uralkodott a nyomozók szobájában. Bert Kling szeretett
volna már hazamenni. Nehéz napja volt a kikötőben, s most mégis itt kellett
várnia, karján a bőrzakóval, várni, hogy történjék végre valami, várni, hogy
Byrnes kidugja a fejét az irodájából, és elordítsa magát: “Bert! Szükségem van
magára!”
7 óra 38 perc.
Ültek az íróasztal körül, és megint a levelet nézték. Meyer, Carella és
Hawes. Meyer köhögés elleni cukorkát szopogatott. Egyre jobban fájt a torka.
A hőséget okolta érte.
MA ESTE 8 KOR MEG FOGOM ÖLNI A LADYT.
MIT TUDNAK TENNI ELLENE?
A válasz ott volt rá mindhárom detektív agyában.
SEMMIT.
Semmit sem tudunk tenni ellene.
– Lehet, hogy csak egy kutya – mondta Meyer a cukorkáját szopogatva. –
Lehet, hogy csak egy Lady nevű kutya.
– És lehet, hogy nem az – mondta Hawes.
– Vagy lehet, hogy az a kurva – mondta Carella. – Marcia. A Lady. Ha ő az,
akkor oké. Rendőrségi védelem alatt áll, nem?
– De igen – felelte Hawes.
– Lady Astor is?
– Ő is – mondta megint csak Hawes.
– A balettbemutatóra nem küldött ki senkit Pete?
– Nem – felelte Hawes. – Bannister gyanún felül áll. Egyáltalán nem
hasonlít ahhoz a nyavalyás képhez.
– S az étteremben sem ismert rá senki? – kérdezte Meyer. Nyelt egyet, és
már nyúlt is az újabb szem köhögés elleni cukorka után.
 – Csak az egyik tulajdonossal tudtam beszélni – felelte Hawes. – A másik
nincs a városban. – Szünetet tartott. – Egyébként az előbbinek teljesen igaza
volt.
– Nem kér valaki cukrot? – kérdezte Meyer, eléjük tartva a dobozt.
Nem is vettek róla tudomást.
– Igaza? Miben? – kérdezte Carella.
– Abban, hogy elmegy sörözni, mihelyt kevesebb lesz a vendég. Azt
mondta, van egy jó kis kocsma ott lejjebb az utcában. Én is odamegyek.
Mihelyt kikerülök innen. Velem tartanak? Fizetem.
– Hol is van az az étterem? – kérdezte hirtelen feléledt érdeklődéssel Carella.
– Micsoda?
– Az étterem.
– Ja, a Tizenharmadik Avenue elején.
– Nem annak a kocsmának a közelében?
– Miféle kocsmának?
– A Söröskorsó-nak. Ahol Samalson állítólag elvesztette a látcsövét. A
Söröskorsó. Az van az Északi Tizenharmadik Avenue meg az Amberly sarkán.
– Gondolja, hogy van a kettő közt valami összefüggés? – kérdezte Hawes.
– Hát, ha a fickó a Jo-George Étterem-ben evett, lehet, hogy betért egy
pohár italra a Söröskorsó-ba, ott lejjebb az utcán – felelte Carella. – Lehet, hogy
ott találta meg Samalson látcsövét.
– S ezzel hová jutunk?
– Sehova – ismerte be Carella. – De talán ezzel is teljesebb a kép. – Vállat
vont. – Csak úgy eszembe jutott.
– Aha – mondta Hawes.
7 óra 40 perc volt.
– Szóval az a fickó ott az étteremben nem ismert rá, kit ábrázol? Mármint a
kép – kérdezte Meyer.
– Nem. Vakvágányra jutottam vele. George folyton csak arról akart beszélni,
hogy mennyire szereti az üzlettársát, Jót. Mint a fiát, hajtogatta. George ugyanis
árva, senkije sincs a világon. Ezért vonzódik úgy ahhoz a fiatalemberhez.
– Fiatalemberhez? – kérdezte Carella.
– Igaz, hogy Jo harmincnégy éves, de George-hoz képest fiatal ember.
George ugyanis ötvenhat.
– Furcsa együttes – jegyezte meg Carella.
– Régóta ismerik egymást.
– S a szokásos feltételekkel társultak?
– Mire gondol?
– Hogy ha az egyik társ meghal, és nincsenek rokonai, a túlélőé lesz az egész
üzlet?
– Azt hiszem – felelte Hawes. – Igen. George említette is, hogy a
szokványos alapon társultak.
 – Tehát, ha George kinyiffan, a társa örökli az éttermet, igaz? Mintha azt
mondta volna, hogy George-nak nincs senkije, nem? Nincs rokona, aki
igényeket támaszthatna?
– Pontosan – felelte Hawes. – Mire gondol?
– Hátha Jo szeretné átsegíteni George-ot a másvilágra? S hátha éppen ma
este nyolckor akarja átsegíteni?
Az időpont említése mindnyájukat arra késztette, hogy az órára nézzenek. 7
óra 42 perc volt.
– Hát elméletnek szép, Steve – ismerte el Hawes. – Csak van egy-két
bökkenője.
– Például?
– Például... a George-nak mi köze a Lady-hez? Még csak nem is hasonló a
hangzásuk.
Carella csak hümmögött.
– És ami a lényeg: a rajzot megmutattam George-nak is meg Cort
barátnőjének is. Egyikük sem ismert rá. A mi gyilkosunk nem Jo Cort.
– Hogy jutott a gondolatra, hogy George a “Lady”, Steve? – kérdezte Meyer.
– A hőség ment az agyára?
– Nem homokos, vagy valami? – kérdezte Carella, aki nem volt hajlandó
ejteni a témát. – Mármint ez a George nevű pasas.
– Nem. Azt észrevettem volna, Steve. Minden rendben van nála.
– Ugyanis arra gondoltam... hogy... hátha így függ össze a “Lady”-vel. –
Megveregette a levelet. – De ha nem az, akkor... – Vállat vont.
– Nem, nem az – mondta Hawes. – Rossz helyen tapogatózik.
– Igen. Igaza van – mondta Carella. – Csak úgy eszembe jutott... Ez ugyanis
átkozottul jó indíték lett volna.
– Kár, hogy nem vág össze az egyéb körülményekkel – jegyezte meg
mosolyogva Meyer. – Vagy talán alakítsuk át azokat úgy, hogy stimmeljenek az
elméletével, Steve?
Carella elvigyorodott.
– Kezdek fáradni. Átkozottul nehéz nap volt.
– Velem jön egy pohár sörre? – kérdezte Hawes. – Ha túl leszünk a dolgon?
– Lehetséges.
– Neki volt igaza. George-nak – folytatta Hawes. – Hogy mihelyt nem
lesznek annyian az éttermében, efelé vesz irányt. – S önkéntelenül
megveregette az ujjával a Ballantine-sör védjegyét, amelyet a levélben
nyolcasnak használtak fel. Aztán mozdulatlanná is dermedt az ujja.
– Ejha! – kiáltott fel.
– A nyolcas – jegyezte meg Carella.
– Gondolja?...
– A fene tudja...
– De hát...
 – Így közölte volna velünk a gyilkos?... Így közölte volna, hogy hol?
– Egy kocsmában? Nyolckor? Létezik?
– Úristen, Cotton, gondolja?
– Nem tudom... Steve...
– Várjon, Cotton. Várjon!
A detektívek alig bírtak ülve maradni. Az óra a falon 7 óra 44 percet
mutatott.
– Ha egy kocsmára céloz... lehetséges, hogy a Söröskorsó volna az?
– Lehetségesnek lehetséges. De ki?...
–... a “Lady”? Azt írta, hogy a “Lady”-t. De ha ennek az átkozott nyolcasnak
rejtett értelme van... A “Lady.” A “Lady”. Ki lehet a ”Lady”?
Elnémultak egy pillanatra. Meyer a szájába tett még egy szem köhögés
elleni cukorkát, és az asztalra dobta a dobozt.
– Lehet, hogy George már el is indult a Söröskorsó-ba – szólalt meg Carella.
– Nem azt mondta, hogy egy, abban az utcában levő kocsmába megy? És
Samalson ott vesztette el a látcsövét! Lehet, hogy mégis George a kiszemelt
áldozat! Cotton, én nem látok más lehetőséget!
– És a “Lady”? Hogy a fenébe lehetne George Laddona a “Lady”?
– Nem tudom. De azt hiszem, hogy...
– Úristen!...
– Mi az? – ugrott fel Carella. – Mi az?
– Úristen! Fordítsa le! Maga olasz, Steve! Fordítsa le a Laddonát! Megvan a
“Lady”! A “Lady”!
– La donna! – kiáltotta Carella. – Ó, azt a... tehát mégis szeretné, ha
megakadályoznánk! A szentségit, Cotton, a gyilkos szeretné, ha
megakadályoznánk! Tudtunkra adta, hogy kit és hol akar megölni! A gyilkos...
– De hát ki a gyilkos? – kérdezte Hawes, és ő is felugrott. Aztán az asztalon
heverő cukorkásdobozra esett a tekintete, és elordította magát: – Smith! Smith!
És már rohantak is kifelé a szobából, mint az őrültek, mert az óra a falon már
7 óra 47 percet mutatott.
 Tizenhatodik fejezet

A férfi, aki a Söröskorsó előtti mellékutcában a kukatartály tetején, állt, a kis

ablakon keresztül pontosan rálátott az asztalra, amelyik mellett George
Laddona üldögélt.
Tehát nem tévedett. Eléggé kiismerte már George szokásait, hogy
kikövetkeztesse: az étteremből hazafelé menet ma este is betér a Söröskorsó-ba,
leül a törzsasztala mellé, és rendel egy nagy korsó sört. És ha megitta, rendel
még egyet... azaz ma este nem fog még egyet rendelni, soha többé nem fog még
egy korsó sört rendelni, mert nyolc órakor meg fog halni.
A férfi az órája világító számlapjára pillantott. 7 óra 52 perc volt.
George Laddona nyolc perc múlva meghal.
Hirtelen szomorúság fogta el. Hiába, meg kell tennie. Más lehetőséget nem
sikerült találnia. És nagyon gondosan kitervelte a dolgot. Olyan gondosan, hogy
minden gyanún felül maradjon. Még ha felvetődne is valakiben a gondolat,
hogy lett volna oka gyilkolni, a tények semmiképp se legyenek összefüggésbe
hozhatók vele, azaz: semmiképp se legyenek összefüggésbe hozhatók azzal az
emberrel, akit a lövés után majd végigrohanni látnak az utcán.
S aki aztán hazamegy a lakására. És holnap reggel szokás szerint munkába
áll, s látszatra ugyanaz az ember lesz, aki volt. Csak éppen gyilkos lett.
Vajon meg tudják még akadályozni?
Vagy túlságosan körmönfont volt a levele? De hiszen nyíltan nem
mondhatta meg nekik. Vagy állt volna oda elébük, és pakolt volna ki? Hát nem
volt elég utalás a levélben, nem mutatott-e rá, ha furfangosan is, hogy mi fog
történni, nem kellett volna a lényegre is rájönniük?
Kétségtelen, hogy minden egyébre rájöttek. Biz' isten nem voltak lusták.
Eszébe jutott a lakás, amelyet a Tizenkettedik Avenue-n bérelt ki, a
menedékhely, ahol eredetileg tölteni akarta a mai éjszakát, a lakás, amely pár
perc járásnyira van csupán a gyilkosság színhelyétől. De oda most már nem
mehet. A lakást megtalálták, s őt majdnem elfogták. Még mindig élénken
emlékezett a vörös hajú hekussal folytatott tűzpárbajra. Izgalmas, érdekes volt.
De azt a lakást most már nem veheti igénybe, kénytelen hazamenni a saját
lakására. Okos dolog vajon? Hátha meglátja valaki? De hát egész éjszaka az
utcákon kóboroljon? Vagy szálljon fel a...
Hirtelen abbahagyta a gondolatsort, és ismét az órájára pillantott.
7 óra 55.
A zsebébe nyúlt, valami puhához és meleghez ért a keze, egy pillanatra meg
is lepődött, aztán eszébe jutott, mi az. Aztán megmarkolt valami hideget és
keményet, kihúzta a zsebéből, s a már sötét égbolton gyengén világító hold
fényében megcsillant a halált hozó Luger.
Megvizsgálta a tölténytárat. Tele volt.
 Vajon azokkal a tölténytárakkal mi lett, amelyeket ott hagyott abban a
lakásban? A nyomára vezethették vajon a detektíveket? Nem létezik. Nincs
fegyverviselési engedélye. Vagy elvezethették esetleg ahhoz az emberhez,
akitől a Lugert vásárolta? Nem valószínű. A revolvert itt vásárolta a környéken,
és biztos volt benne, hogy lopott jószág. Annak az embernek, akitől vette,
sokféle áruja volt. Itt lakik a környéken, az igaz, itt, a környéken, de ez
egyáltalán nem baj. Sőt, még jól is jön neki. És ha ez a mai este elmúlik, még
jobban fog jönni.
Kibiztosította a revolvert.
7 óra 57 perc volt.
A Luger csövét ráfektette az ablakpárkányra, és gondosan megcélozta
George Laddona tarkóját. Bal csuklóján az óra másodpercmutatója mozdult
egyet, aztán megint egyet és megint egyet. Aztán hirtelen meglódult a
percmutató is. Látta, amikor megmozdult, tényleg látta. 7 óra 58 volt. Meg
tudják még akadályozni? Már nem tartotta valószínűnek. A hülyék! Az ostoba
tökfilkók!
Vigyázott, hogy el ne mozduljon a keze, és várt.
Pontban 8-kor, amikor már éppen tüzelni akart, Cotton Hawes robbant be a
mellékutcába.
– Hé! – ordított fel. – Hé, ember!
A revolver elsült, de a gyilkos keze egy pillanattal a lövés előtt hátrarándult.
Hawes feléje rohant. A férfi megfordult, kezében a Lugerrel. Hawes rávetette
magát.
A revolver ismét elsült, aztán a szeméttartály csörömpölve felborult, és a
férfi lezuhant a kövezetre. A revolver ismét lövésre emelkedett, Hawest vette
célba. Kecses fegyver volt, halált hozó töltéssel. Hawes lesújtott. A revolver
elsült, de célt tévesztett. Hawes ismét lesújtott. Érezte, hogy ökle a férfi arcába
csapódik, és ismét ütött. Az egész napi gyötrődés, a hőség, a hajtóvadászat és a
kétségbeesett, értelmetlennek látszó vállalkozás esetleges kudarca miatti dühét
Hawes most mind az ökleibe összpontosította, és addig ütötte a férfit, amíg az el
nem veszítette az eszméletét.
Aztán megkönnyebbülten felsóhajtott, és kivonszolta a merénylőt a
mellékutcából.

Benn a Söröskorsó-ban George Laddona még mindig remegett. A golyó

talán öt centiméterre süvített el a feje mellett, s fúródott az asztal lapjába. Csak
ült, zavart volt az arca, reszketett a keze, és remegett az ajka, miközben Hawes
megpróbálta megértetni vele, mi történt.
– A társa volt az – mondta. – Jo Cort. A társa lőtt magára, Mr. Laddona.
– Nem hiszem – felelte George. – Egyszerűen nem hiszem. Nem lehetett Jo.
Jo nem akarhatott megölni engem.
– De igen, ha egyszer volt egy pénzéhes barátnője – mondta Hawes.
 – Úgy érti.. úgy érti, hogy az a lány van a dolog mögött?
– Tulajdonképpen nem – felelte Hawes. – Legalábbis nem hiszem. Mondani
semmi esetre sem mondta neki, hogy ölje meg magát, ha erre gondol. Felicia
Pannet nem az a fajta leány, aki hajlandó volna élete hátralevő részét egy
gyilkos oldalán leélni. Csak tudtára adta, mire vágyik, és Cort valószínűleg úgy
látta, hogy csak így tudja kielégíteni a vágyait.
– Nem – mondta George. – Akkor sem lehetett Jo! – Látszott rajta, hogy
mindjárt sírva fakad.
– Emlékszik arra a képre, amit mutattam magának? – kérdezte Hawes.
– Igen! De az nem Jo volt! Valaki más! Az az ember...
– Nem Jo volt? – kérdezte Hawes. Elővette zsebéből a rajzot meg egy
ceruzát, és gyorsan munkához látott. – Ez nem Jo? – Kérdezte George-tól, és
megmutatta neki a megváltozott képet.

– De igen – felelte George. – Igen, ez Jo.

– Higgyen nekem – mondta Hawes. – Ő próbálta megölni magát.
George törölgetni kezdte a szemét.
– Sikerült neki – mondta.

Hawes kényelmes tempóban hajtott a körzeti kapitányság felé. Meyer és

Carella a rendőrségi szedán hátsó ülésén szorongott, köztük a fogoly.
– Miért ordította azt, hogy “Smith!”, amikor elindultunk? – kérdezte Carella.
– Mert ránéztem Meyer nyavalyás köhögés elleni cukorkásdobozára, és
hirtelen eszembe jutott valami.
– Mi jutott eszébe?
– Eszembe jutott, hogy egy házmesternő azt mondta: ,,Így nézett ki ma
reggel” Akkor ezt nem értettem, pedig tulajdonképpen azt jelentette, hogy ma
reggel másképp nézett ki, mint más reggeleken. Aztán az a lány, aki szemközt
lakott vele, azt mondta, hogy az az ember egy összeesküvőre emlékeztette. Csak
egy bomba kellett volna a kezébe. És murisnak találta, hogy éppen Smithnek
hívják. Amikor megkérdeztem, hogy miért, azt mondta: “Hát az a köhögés
elleni cukorka, meg minden.” Akkor azt hittem, hogy dilis a nő. De ma este,
amikor megláttam Meyer dobozán, hogy Smith-féle köhögés elleni cukorka,
egyszerre minden a helyére került. Cort előző este leborotválta abban a
lakásban a bajuszát meg a szakállát. Ezért volt az olló meg a borotva abban a
gyógyszerszekrényben.
– Jó ötlet volt – mondta Carella. – Tizennyolc éves kora óta állandóan
szakállt viselt. Azt gondolta, anélkül nem fognak ráismerni.
– Nem is ismertek rá – felelte Hawes. Megállt, mert pirosra váltott a
közlekedési lámpa. – Csak azt nem értem, hogyan akart holnap reggel
visszamenni az étterembe. Azonnal rájöttek volna, hogy ő a gyilkos.
– Talán ez segít megérteni – mondta Carella. – A zsebében találtam.
Azzal az első ülésre pöckölt egy puha, szőrös valamit. Hawes a kezébe vette.
– Álszakáll meg bajusz! – kiáltott fel. – Az áldóját neki!
– Nyilván ezt akarta viselni, amíg újból kinő az igazi – vélekedett Carella.
– Ott, ahová most kerül, jó hosszú szakállat növeszthet – jegyezte meg
Meyer. – Nem kérnek egy köhögés elleni cukorkát?
Carellából és Hawesból kitört a röhögés.
– Úristen, de fáradt vagyok! – mondta Carella.
– Ugye, O'Brien kiér még a meccsre?
A közlekedési lámpa sárgára váltott. A hátsó ülésen Cort magához tért, és
mocorogni kezdett. Pislogott néhányat, aztán azt dünnyögte:
– Ugye, megakadályozták?
– Igen – felelte Carella. – Megakadályoztuk.
– Zöld a lámpa, Cotton – szólalt meg Meyer. – Gyerünk!
– Minek ez a nagy sietség? – kérdezte Hawes. – Most már bőven van időnk.