Professional Documents
Culture Documents
Ed McBain - Ki Öli Meg A Lady-T?
Ed McBain - Ki Öli Meg A Lady-T?
Abban a városban, ahol a 87. körzet van, egy közrendőr évi fizetésének felső
határa 5015 dollár. Ez nem nagy összeg. Ehhez az 5015 dollárhoz járul még az
az évi 125 dollár, amelyet a rendőr az egyenruhája karbantartására kap. De még
ezzel együtt se nagy összeg.
És még kisebb, ha számításba vesszük, hogy kéthetenként, azaz a fizetési
napokon különböző levonásokat is eszközölnek belőle. Négy dolcsi
automatikusan lejön belőle betegsegélyzőre, másfél dolcsi meg körzeti ágyadó
címén. Ebből az adóból fizetik azoknak a rendőrözvegyeknek a bérét, akik
rendben tartják a körzetenként kábé tíz-tizenkét ágyat. Ezeket szükségállapot
esetén veszik igénybe, amikor két váltás van egyszerre szolgálatban, meg néha
olyankor is, ha valakinek kedve támad szundikálni egy kicsit, akár
szükségállapot van, akár nincs. Levonásra kerül a szövetségi jövedelmi adó is.
A Rendőrségi Segítő Egylet – valamiféle, a rendőrök érdekeit szolgáló
egyesülés – szintén megkapja a magáét. A High Street Journal-ra, a rendőrség
lapjára is szokás előfizetni, s ez újabb levonást jelent. Ha a zsarunak kitüntetése
van, önkéntesen adózik a Kitüntetett Rendőrök Szövetségének. Ha
lelkiismeretes ember, nem tagadja meg adományát azoktól a másféle
jótékonysági egyesületektől sem, amelyek minden évben végigjárják a
körzeteket. Vagyis a fizetése, az összes levonások után, kéthetenként általában
130 dollár.
Ez pedig heti hatvanöt dolcsi, akárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgot.
Ha egy zsaru megvesztegethető – és akad zsaru, aki megvesztegethető –,
annak alighanem az az oka, hogy egy kicsit nyomorog.
A rendőrség egy kis hadsereg, és mint valamennyi katonai szervezet
esetében, a parancsokat itt is feltétlenül teljesíteni kell, még akkor is, ha
komikusan hangzanak. Amikor a 87. körzet gyalogos rendőrőrszemei és
rádióval felszerelt motoros rendőrei ennek a július 24-ének a reggelén
megkapták a parancsot, meglehetősen különösnek találták. Volt, aki vállat vont.
Volt, aki káromkodott. És volt, aki csak bólintott rá. De mindegyik tudomásul
vette.
A parancs az volt, hogy el kell csípni egy szőke hajú, tízéves fiút, aki
overallnadrágot és piros csíkos, rövid ujjú trikót visel.
Egyszerű feladatnak látszott.
REGAN FÜRDŐHÁZ
Gőzfürdők
Kádfürdők
Gyógyfürdők
1
Nincs mit
Negyedik fejezet
A La Via de Putas egy utca volt Isolán, észak-déli irányban húzódott, három
teljes háztömb hosszúságban. Az utca az évek folyamán sokszor változtatta a
nevét, de a rendeltetését soha. A nevét is csak azért változtatta, hogy
alkalmazkodjék az egymást követő bevándorló csoportokhoz, annyi nyelvre
fordítva le a Whore Streetet, ahány nemzetiség érkezett. A foglalkozás, amelyet
lakói űztek, éppoly biztos és kifizetődő volt, mint akármelyik üzleti vállalkozás,
s állhatatosan dacolt az idők változásaival és a váltakozó rendőrök
szeszélyeivel. A rendőrök bizonyos értelemben tulajdonképpen a szakmához
tartoztak. A Rosszlányok utcája ugyanis nem volt titok. Ezt az utcát éppúgy
nem lehetett titokban tartani, mintha például Franciaország létezését próbálták
volna eltitkolni. Alig volt a városnak olyan polgára, de látogatója is alig, aki ne
hallott volna a La Via de Putasról, és a polgárok közül sokan első kézből
szereztek tapasztalatokat az ott űzött mesterségről. Márpedig ha a polgárság tud
valamiről, akkor tud róla a rendőrség is – akármilyen nehéz felfogású is néha.
Ebben az utcában fogott kezet a legősibb foglalkozás az egyik legújabbal. És
e kézfogás közben a legkülönbözőbb névértékű bankjegyek cseréltek gazdát,
így aztán az utca anélkül bonyolíthatta le élénk forgalmát, hogy összeütközésbe
került volna a törvénnyel. A 87. körzet zsarui számára csak olyankor vált
nehézzé a helyzet, amikor a Bűnügyi Csoport elhatározta, hogy most pedig
szigorúan erkölcsös lesz. De a zsaruk még ilyenkor is hamar rájöttek, hogy a
zöldhasú bankókon osztozni, sőt továbbosztozni is lehet. Sok ilyen bankó járt
kézről kézre, és kétségtelen, hogy amúgy sem volt értelme előítélettel viseltetni
egy olyan általános emberi dolog iránt, mint a sex.
Különben is: nem volt-e okosabb – és ez volt a legdöntőbb és legésszerűbb
érv – a körzet kurváinak zömét egy három háztömbnyi területen együtt tartani,
mint hagyni, hogy szétszóródjanak a körzet utcáiban? Természetes, hogy
okosabb volt. A bűnös elnézés igazolt egy alaptételt: ha az ember tudja, hol
keressen valamit, félig már meg is találta.
A 87. körzet egyenruhás zsarui tudták, hol keressék ezt a valamit – és tudták
azt is, hogyan ne találják meg. Időnként be-benéztek egy kis beszélgetésre a
bordélyházakat vezető “mamákhoz”. Luz mama, Theresa mama, Carmen
mama, Ida mama, Inez mama (az ugyanilyen című dalról kapta a nevét) egytől
egyig komoly madámok voltak, és mindegyiküknél számítani lehetett a diszkrét
jutalomra. A zsaruk viszonzásul “nem néztek oda”. Néha, egy-egy álmos
délután, amikor csöndesek voltak az utcák, beugrottak a kupikba egy csésze
kávéra meg miegymásra. A madámok nem vették rossznéven a dolgot.
Végeredményben az utcai gyümölcsárus még el is várja, hogy az őrszemes
rendőr elfogadjon tőle néha egy-egy almát. Igaz?
A 87. körzet detektívjei ritkán kaptak a zöldhasúakból, amelyek a
kuncsafttól a kurvához, a kurvától a madámhoz s a madámtól a rendőrökhöz
vándoroltak. A detektíveknek komolyabb ügyekkel kellett foglalkozniuk, ennie
meg mindenkinek kell. Különben is tudták, hogy a Bűnügyi Csoport megkapja
a magáét, és nem szerették volna, ha túl sok szeletre vágják a tortát, nehogy
kénytelen legyen bezárni a cukrászda. Már csak kollegiális udvariasságból is
“nem néztek oda”.
Július 24-én, szerdán délelőtt 10 óra 21 perckor Carella és Hawes se “nézett
oda”. Jenny kocsmája jelentéktelen kocsma volt a Whore Street sarkán. A
legtöbb borravaló Jennynél került átadásra, de Carella és Hawes nem
borravalóért jöttek. Ők a Ladyről tárgyaltak.
– Abból, amit hallottam róla – jegyezte meg Carella –, arra kell
következtetnem, hogy alighanem sorba kell állnunk, hogy beszélhessünk a
Ladyvel.
Hawes vigyorgott.
– Miért nem bízza rám, hogy intézzem el egyedül az ügyet, Steve? –
kérdezte. – Végül is maga nős ember. Igazán nem szeretném megrontani az
erkölcseit...
– Meg vannak azok már rontva – felelte Carella. Megnézte az óráját. – Még
nincs fél tizenegy. Ha jó helyen járunk, kilenc és fél órával megelőztük a
gyilkosunkat.
– Ha jó helyen járunk – felelte Hawes.
– Hát akkor menjünk, és keressük meg azt a lányt. – Egy kis szünetet tartott.
– Mondja, volt maga már ilyen kupiban?
– A harmincadik körzetben egész csomó első osztályú nyilvánosházunk volt
– felelte Hawes.
– Csakhogy ezek nem első osztályúak, fiacskám – mondta Carella. –
Egészen hatodrangúak. Ha van magánál ruhaszárító csipesz, fogja be vele az
orrát.
Kifizették a cechet, és befordultak az utcába. A háztömb közepe táján egy
rádiós járőrkocsi állt a járda mellett, a járdán meg két rendőr szónokolt egy
férfinak meg egy nőnek. Egész gyereksereg vette körül őket.
– Valami zűr van – mondta Carella. Meggyorsította lépteit. Hawes
hozzáigazodott.
– Nana, ne olyan hevesen! – mondta éppen az egyik rendőr. – Csendesebben
is beszélhetne!
– Hogyhogy csendesebben?! – üvöltötte a nő. – Miért beszéljek én
csendesebben? Amikor ez a pasas...
– Kuss! – ordított rá a másik rendőr. – Azt akarja, hogy a rendőrfőnök is
idecsődüljön?
Carella utat tört magának a srácok közt. Azonnal ráismert a két rendőrre.
Odalépett a közelebb állóhoz, és megkérdezte:
– Mi van, Tom?
A nő szélesen elvigyorodott.
– Stevie! – kiáltotta. – Dio gracias! Magyarázza meg ezeknek a hülyéknek...
– Hello, Luz mama! – üdvözölte Carella.
A nőnek, akit Luz mamának nevezett, alabástromfehér volt a bőre, dús,
fekete haját tömött kontyba kötötte a tarkóján. Bő selyemkimonója kivágásában
látni lehetett, milyen lágyan hullámzik hatalmas keble. Feltűnően éles vonású
arcán szinte angyali fensőbbség tükröződött. Az egyik legismertebb madám
volt a városban.
– Mi van? – kérdezte Carella még egyszer a rendőrtől.
– Ez a pasas nem akar fizetni – felelte a rendőr.
A pasas könnyű vászonruhába öltözött alacsony emberke volt. Mivel Luz
mama mellett állt, még soványabbnak látszott, mint amilyen volt. Az orra alatt
kis pamacsbajusz ült, fekete haja csüggedten hullott a homlokába.
– Hogyhogy?
– Úgy, hogy nem akar fizetni. Fent volt a lányoknál. És most fizetés nélkül
akar meglógni.
– Mindig magyarázom a lányoknak, hogy első a dinero – kotkodácsolta Luz
mama –, aztán jöhet az amor. Előbb a guba, aztán a szerelem. De hiába. Ez az
ostoba, ez az új lány mindig elfelejti. És tessék, ez az eredmény! Beszéljen a
pasassal, Stevie! Magyarázza meg neki, hogy a pénzemet akarom!
– Elővigyázatosabbnak kéne lennie, Luz – mondta Carella.
– Igen. igen. Tudom. De azért mondja meg neki, Stevie, hogy a pénzemet
akarom! Értesse meg ezzel a... Hitlerrel!
Carella ránézett a férfira, csak most vette észre a hasonlóságot. A pasas
eddig meg se mukkant. Mellén összefont karral, ajkát a komikus pamacsbajusz
alatt lebiggyesztve állt Luz mama mellett, csak a szeme villogott.
– Maga detektív? – tette fel most hirtelen a kérdést.
– Az vagyok – felelte Carella.
– És tűri az ilyesmit a városunkban?
– Miféle ilyesmit? – kérdezte Carella.
– Ez nyílt prostitúció!
– Nem tudok semmiféle prostitúcióról – felelte Carella.
– Mi a fene? Talán épp maga a kerítő? Selyemfiú? Pénzt kap a madámoktól,
hogy ügyfeleket hajtson fel nekik?
– Uram... – kezdte Carella, mire Hawes diszkréten megérintette a karját.
Volt a helyzetben valami fenyegetően veszélyes, és Hawes ezt azonnal
megérezte. Más dolog “nem nézni oda”, és megint más nyíltan elnézni a dolgot.
Akármilyen viszonyban van is Carella Luz mamával, Hawes úgy érezte, nem
szabad kiállnia mellette. Egy mérges telefon a Főkapitányságra, és baj lehet,
nagy baj.
– Nekünk sürgősen meg kell keresnünk valakit, Steve – figyelmeztette
Carellát.
Carella ránézett Hawesra, s tekintetével félreérthetetlenül felkérte, hogy ne
üsse bele az orrát a dologba.
Aztán megkérdezte az alacsony pasast:
– Uram, volt odafent, vagy nem?
– Voltam.
– Oké. Hogy mit csinált ott, nem tudom, és nem is kérdezem. A maga dolga.
De abból ítélve, hogy karikagyűrű van az ujján...
A férfi gyorsan a háta mögé dugta a kezét.
–... nem hinném, hogy örülne, ha bíróság elé idéznék, hogy tanúsítsa,
miszerint nyílt prostitúció folyik városunkban. Sok a dolgom, uram, tehát a
lelkiismeretére bízom, hogyan intézi el a dolgot. Gyerünk, Cotton!
Azzal már indult is tovább. Hawes utána. Menet közben Hawes
hátrapillantott.
– Fizet a pasas – állapította meg. Carella válaszul csak morgott egyet.
– Haragszik? – kérdezte Hawes.
– Egy kicsit.
– Csak magát féltettem.
– Luz mama együttműködésre mindig kész madám. Ettől függetlenül is
kedvelem. Azt a pasast senki se kérte, hogy jöjjön a körzetünkbe. De idejött,
fogyasztott, és szerintem az az igazság, hogy amit kapott, fizesse meg. Az a
lány, akivel volt, nem élvezetből csinálja, amit csinál. Sokkal keményebben
megdolgozik itt azért a kevés pénzért, mint egy nyavalyás hivatalban.
– Akkor miért nem ment inkább hivatalba? – tette fel logikusan a kérdést
Hawes.
– Touché – felelte Carella, és elmosolyodott. – Ez talált. De már meg is
érkeztünk Ida mamához.
Ida mama háza pontosan olyan volt, mint az utcát szegélyező lobbi ház. Az
ajtó előtt két srác ült a lépcsőn, és tiki-taki-t játszott egy darab krétával.
– Mars innen! – kiáltott rájuk Carella, mire a srácok eltűntek. – Engem ez
háborít fel – magyarázta Hawesnak. – Hogy a gyerekek mindezt látják, így
nevelődni fel!
– Az imént még úgy beszélt, mintha tisztességesnek tartaná ezt a szakmát –
jegyezte meg Hawes.
– Kötekedni akar?
– Dehogy. Csak próbálok rájönni az indítékaira.
– Oké. A bűn tényleg nem tisztességes dolog, s a prostitúció bűn, legalábbis
ebben a városban az. Lehet, hogy igaza van a törvénynek, lehet, hogy nincs, ezt
nem feladatom firtatni, az én dolgom csak az, hogy érvényt szerezzek a
törvénynek. Eddig oké. Csakhogy ebben a körzetben és, legalábbis tudtommal,
alighanem valamennyi körzetben a prostitúció olyan bűn, amelyik nem számít
bűnnek. Az a két rendőr valamennyi madámtól fizetést kap ebben az utcában. A
rendőrök vigyáznak, hogy a madámok ne kerüljenek zűrbe, a madámok meg
viszonzásul korrektül vezetik az üzleteiket. Nincs tiltott kártyajáték, nincs
rulett. Tiszta ügy. És az a fickó, aki be akarta csapni Luzt, szintén bűnt követett
el. Nem? Nos, mit csináljon a zsaru? Minden bűnt nézzen el, vagy csak
bizonyos bűnöket?
– Mindet nem – felelte Hawes. – Csak azt, amelyikért fizetést kap.
Carella Hawes szemébe nézett.
– Én soha egy centet se fogadtam el semmiért, amióta a rendőrség
kötelékében vagyok. Ezt jól jegyezze meg!
– Ilyesmi meg se fordult a fejemben.
– Akkor oké – mondta Carella. – Egy zsaru nem csinálhat mindig mindent a
szabályzat szerint. Nekem sikerült kifejlesztenem magamban az érzéket, hogy
mi a helyes, és mi a helytelen, függetlenül a törvénytől. És úgy éreztem, hogy az
a Hitler ott helytelenül járt el az imént. Nem ilyen vagy olyan szempontból.
Hanem alapjában véve. Lehet, hogy kitöröm miatta a nyakam, lehet, hogy nem.
Köpök rá, nem érdekel.
– Oké – mondta Hawes.
– Most maga haragszik?
– Dehogy. Csak megvilágosodtam.
– Na és még van valami – mondta Carella.
– Éspedig?
– Azok a srácok, akik a jelenetet bámulták. Mi jobb: beavatni őket a
dologba? Vagy inkább lezárni az ügyet?
– Lezárhatta volna úgy is, hogy nem kényszeríti fizetésre a pasast.
– Maga ma mindig telibe talál – felelte Carella.
Beléptek az épületbe. A lépcsőházban csak egy csengőgomb működött.
Carella megnyomta.
– Ida mama nagy boszorkány – mondta. – Azt hiszi, övé az egész utca, sőt az
egész város. Erélyesen kell bánni vele.
A belső ajtó kinyílt. Egy nő állt a küszöbön, hajkefével a kezében. Fekete
haja rendetlenül lógott az arcába. Keskeny arca volt és szúrós, barna szeme.
Egy világoskék pulóveren és fekete szoknyán kívül nem volt rajta semmi. Még
papucs sem.
– Mi kell? – kérdezte.
– Én vagyok az, Carella. Engedjen be. Ida!
– Mit akar, Carella? Megint akcióba lépett a rendőrség?
– Csak azzal a lánnyal szeretnénk beszélni, akit maga Ladynek nevez.
– Foglalt – felelte Ida.
– Kivárjuk.
– Lehet, hogy sokáig foglalt lesz.
– Kivárjuk.
– Várjanak odakint!
– Ida – szólította fel szelíden Carella –, ajánlom, hogy tűnjön a fenébe ebből
az ajtóból.
Ida hátrább húzódott. Carella és Hawes belépett a homályos előszobába,
– Mit akarnak a lánytól?
– Néhány kérdést szeretnénk feltenni neki,
– Mivel kapcsolatban?
– Rendőrségi ügy – felelte Carella.
– Csak nem fogják elvinni?
– Nem. Mondom, hogy csak néhány kérdést teszünk fel neki.
Ida erre sugárzó arccal elmosolyodott. Elöl megcsillant a szájában egy
aranyfog.
– Akkor jó. Akkor jöjjenek beljebb, és üljenek le.
Bevezette őket egy barátságtalan kis társalgóba. A szobában tömjén- és
izzadságszag terjengett. Az izzadságszag volt az erősebb.
Ida Hawesra nézett.
– Ez ki? – kérdezte.
– Hawes. Szintén detektív – felelte Carella.
– Jóképű fickó – állapította meg Ida minden különösebb lelkesedés nélkül. –
Mi történt a hajával? Hogy őszült meg így?
– Öregszem – felelte Hawes, és megérintette a fehér hajcsíkot.
– Meddig lesz foglalt a lány? – kérdezte Carella.
– Ki tudhatja? Lassú teremtés. Nehezen gerjed be. Nem tudja, hogy ő a
Lady? A ladykkel finoman kell bánni. A ladyket meg kell dumálni.
– Akkor maga nyilván sokat veszít rajta.
– Háromszor annyi az ára, mint a többié – felelte Ida.
– És megéri ezt a pénzt?
A nő vállat vont.
– Aki fizetni kénytelen az ilyesmiért, annak, azt hiszem, megéri. – Megint
Hawesra nézett. – Fogadni mernék, hogy magának sose kellett ezért fizetnie.
Hawes udvarias arccal vette szemügyre a nőt. Tisztában volt vele, hogy az
csak szakmája terminológiáját használja. Még sose találkozott kurvával vagy
madámmal, aki ne olyan természetességgel beszélt volna a szexről, ahogy egy
átlagnő a ruhákról vagy a csecsemőkről szokott beszélni. Ennek ellenére nem
válaszolt neki.
– Mit gondol, hány éves vagyok? – kérdezte a nő.
– Hatvan – vágta rá habozás nélkül Hawes.
Ida felkacagott.
– Undok alak! Még csak negyvenöt vagyok. Nézzen csak be hozzám
valamelyik délután.
– Kösz.
– Még hogy hatvan – ingerkedett tovább a nő. – Majd megmutatom én
magának, ki a hatvanéves!
Az emeleten nyílt és csukódott egy ajtó. Léptek hallatszottak a folyosón. Ida
fölnézett.
– Végzett – mondta.
Egy férfi jött le a lépcsőn. Félénken belesett a társalgóba, aztán eltűnt a külső
ajtón.
– Gyerünk – mondta Ida. Mikor Hawes felállt, jól megnézte. – De nagy
melák – jegyezte meg, szinte csak úgy magának, aztán a lépcsőhöz vezette a
detektíveket. – Tulajdonképpen meg kéne fizettetnem magukkal a lány idejét.
– Bevihetjük a rendőrségre is – felelte Carella.
– Csak tréfáltam, Carella – mondta a nő. – Még mindig nem tudja, mikor
tréfálok? Magának mi a keresztneve, Hawes?
– Cotton.
– A barátja tényleg nem tudja, mikor tréfálok, Cotton? – Megállt a lépcsőn,
és lenézett Hawesra. – Olyan lábam van, mint egy hatvanévesnek? – kérdezte.
– Nem. Mint egy hetvenesnek – felelte Hawes, mire Carellából kitört a
nevetés.
– Undok alak! – mondta Ida, de ő sem tudta elfojtani a torkából feltörő
kuncogást.
Elindultak az emeleti folyosón. Az egyik szobában, az ágy szélén ült egy
lány kimonóban. és a körmét fényesítette. A többi ajtó egytől egyig csukva volt.
Ida megállt az egyik csukott ajtó előtt, és bekopogott. Egy lányhang válaszolt:
– Si? Ki az?
– Ida. Nyisd ki!
– Egy pillanat, per piacere2!
Ida vágott egy grimaszt, de várt. Az ajtó kinyílt. A küszöbön álló leány
legalább harminckét éves lehetett. Fekete haj keretezte nyugodt arcát s benne a
mélyen ülő barna szemeket. Ugyanakkor szomorúság is ült ezen az arcon és a
szája körül. Igyekezett minél előkelőbben tartani a fejét, és hátrahúzni a vállát,
miközben egyik kezével kecsesen, védekező mozdulattal összefogta a nyakán a
kimonót előreugró keble fölött. A szemében félelem tükröződött, mintha máris
rettegne attól, ami következik.
– Si? – kérdezte.
– Két úr akar beszélni veled – mondta Ida. A leány panaszos tekintettel
nézett Idára.
– Megint? – kérdezte. – Kérem, signora, ne még! Könyörgök. Olyan
nagyon…
– Hagyd abba. Marcia – szólt rá Ida. – Hekusok.
Marcia szeméből eltűnt a félelem. Leejtette kezét a kimonó nyakáról. A
kimonó szétnyílt, s látni engedte keble domborulatát. Arcából és tartásából
eltűnt minden előkelőség. Kemény vonások jelentek meg a szeme és a szája
körül.
2
Kérem szépen
– Mi a zűr? – kérdezte.
– Semmi – felelte Carella – Csak beszélni szeretnénk magával.
– Biztos, hogy csak beszélni?
– Biztos.
– Mert akad zsaru, aki beállít ide, és elvárja, hogy...
– Az lehet – szólt közbe Hawes. – Mi csak beszélgetni szeretnénk.
– Itt? Vagy a földszinten?
– Döntse el maga.
– Akkor inkább itt – mondta a lány. Félreállt.
Carella és Hawes belépett a szobába.
– Rám is szükségük van? – kérdezte Ida.
– Nincs.
– A földszinten leszek. Akar inni egyet, mielőtt elmegy, Cotton?
– Köszönöm, nem – felelte Hawes.
– Mi az? Nem tetszem? – Hetykén hátravetette a fejét. – Pedig tudnék
egyet-mást mutatni magának.
– Odavagyok magáért – felelte vigyorogva Hawes. Carella elképedve nézett
rá. – Csak attól félek, hogy kimerítené a testgyakorlás.
Ida mama felkacagott.
– Undok alak – mondta, és kiment. Hawes hallotta, hogy még a folyosón is
kuncog: – Még hogy engem kimerítene egy kis testgyakorlás.
Marcia leült, és egyáltalán nem ladyhez illő mozdulattal keresztbe tette a
lábát.
– Hát akkor halljam, mi van – mondta.
– Régóta dolgozik itt? – kérdezte Carella.
– Kábé fél éve.
– És jól megvan itt?
– Remekül.
– Volt valami zűrje, amióta itt van?
– Miféle zűröm?
– Veszekedés? Verekedés?
– Csak a szokásos. Tizenkét lány dolgozik itt. Valamelyik mindig cirkuszol,
hogy más használja a hullámcsatját. Tudja, hogy van ez.
– Komolyabb nem volt?
– Hajcibálás? Meg hasonlók?
– Aha.
– Nem. Igyekszem távol tartani magam a többiektől. Jobban keresek, mint
ők, ezért aztán ki nem állhatnak. De én nem kötekszem. Jó hely ez. Jobb, mint
eddig bármelyik. Hogy a fenébe ne volna az, mikor itt én vagyok a sztár?! –
Felhúzta a térdén a kimonót. – Hát nem klassz? – kérdezte.
– Dehogynem – felelte Carella. – A kuncsaftjai közül sem volt zűrje
senkivel?
Marcia legyezgetni kezdte a lábszárait a kimonója szárnyaival.
– Mire akarnak kilyukadni? – kérdezte.
– Volt, vagy nem volt?
– Zűröm valamelyik kuncsafttal? Nem tudom. Ki a fene emlékszik
ilyesmire? Mire megy ki a játék?
– Azt próbáljuk kideríteni, nincs-e valaki, aki meg akarná ölni magát –
felelte Hawes.
Marcia abbahagyta a lábszárai legyezgetését. A selyemkimonó kicsúszott az
ujjai közül.
– Mondja csak még egyszer!
– Jól értette maga elsőre is.
– Engem megölni? Őrültség! Ki akarna engem megölni? – Elnémult egy
pillanatra, aztán büszkén hozzátette: – Rendes kurva vagyok én.
– És nem volt zűrje egyetlen kuncsaftjával sem?
– Miféle zűröm lehetett volna?... – Hirtelen elhallgatott. Látszott az arcán,
hogy töpreng valamin. Egy pillanatra újból a nyugodt, előkelő lady szerepét
játszotta. De mikor megszólalt, már kiesett a szerepből.
– Csak nem őrá gondolnak? – kérdezte.
– Beszéljen világosabban.
– Biztos, hogy valaki meg akar ölni? Honnan tudják?
– Tudni nem tudjuk. Csak sejtjük.
– Hát tényleg volt az a fickó... – Abbahagyta. – Á, az csak a száját jártatta.
– Kicsoda?
– Egy hülye mitugrász. Valami tengerész. Amíg itt volt, folyton azon törte a
fejét, hogy hol látott már. Végül rá is jött. New London-ból emlékezett rám. Ott
dolgoztam a háború alatt. Mármint a tengeralattjáró-bázison. Egész jól
kerestem. Emlékezett rám, kijelentette, hogy becsapták, és követelte, hogy
adjuk vissza a pénzét, mert nem vagyok semmiféle olasz grófnak a leánya, csak
egy közönséges csaló. Azt elismertem, hogy tényleg scrantoni vagyok, de azt is
megmondtam neki, hogy amiért fizetett, azt megkapta, s ha nem esett jól neki,
menjen a fenébe. Megfenyegetett, hogy visszajön, és ha visszajön, megöl.
– Mikor volt ez?
– Kábé egy hónapja. Legalábbis úgy rémlik.
– Emlékszik a nevére?
– Igen. De csak azért, mert olyan zrít csapott. Egyébként nem szoktam.
Pedig mind megmondják a nevüket. Ez az első dolguk. Mihelyt túl vannak rajta.
Charlie vagyok, Frank vagyok, Ned vagyok. Ugye, emlékezni fogsz rám,
drágám? Emlékszik a fene! Uramisten! Némelyiküket még elfelejteni is elég
nehéz.
– De erre a tengerészre emlékszik.
– Mi az hogy! Mikor azt mondta, hogy meg fog ölni. Maga nem emlékezne?
Különben is hülye neve volt.
– Éspedig?
– Mickey.
– Milyen Mickey?
– Ezt kérdeztem tőle én is. “Milyen Mickey? Mickey Mouse?” De nem
Mickey Mouse volt.
– Hanem?
– Mickey Carmichael. Még emlékszem a hanghordozására is, ahogy
kimondta: ,,Mickey Carmichael, másodosztályú tűzmester!” Pontosan ilyen
hangsúllyal. Mintha csak azt mondta volna: “Őfelsége, Anglia királya.” Dilis
volt. Tisztára dilis.
– Azt is megmondta, hogy hol a támaszpontja?
– Valami hajón szolgált. Akkor volt először szabadságon a városban.
– Milyen hajón?
– Azt nem tudom, ő csak úgy emlegette, hogy konzervdoboz. Ez valami
csatahajó, ugye?
– Romboló – felelte Hawes. – Mit mondott még a hajóról?
– Semmit. Csak azt, hogy örül, hogy végre elszabadult róla. Várjanak csak!
Létezik, hogy valami vödröt is emlegetett volna?
– Vödröt? – csodálkozott Carella. Haweshoz fordult. – Vödröt is használnak
a haditengerészetnél?
– Persze. A fedélzetet ott is felmossák néha. Csak azt nem értem, hogy kerül
vödör egy tisztes kezébe? Tényleg azt mondta, hogy másodosztályú tűzmester?
Nem azt, hogy másodosztályú matróz? Egy tűzmesterhez beosztva?
– Nem, nem. Őrmesteri rangja volt, vagy valami ilyesmi. Piros stráfok
voltak a zubbonya ujján.
– Két piros stráf?
– Igen.
– Akkor mégiscsak másodosztályú altiszt volt – állapította meg Hawes. –
Igaza van a lánynak, Steve. – Ismét a lányhoz fordult. – Mégis valami vödörről
beszélt?
– Valami ilyesmiről. Vödörről, csöbörről… vagy bödönről…
– Vödör, csöbör, bödön… – tűnődött Hawes. – Bödön... – Pattintott egyet az
ujjával. – Megvan! Nem azt mondta, hogy őrnaszád a hajója? Azt csúfolják
bödönnek.
– De igen – felelte Marcia, és tágra nyílt a szeme. – Igen. Pontosan ezt
mondta. És látszott, hogy erre is nagyon büszke.
– Romboló őrnaszád – állapította meg Hawes. – Nem lesz nehéz
megtalálnunk Mickey Carmichaelt. – Bólintott. – Akar még valamit kérdezni,
Steve?
– Én nem.
– Én sem. Hát akkor köszönjük, kisasszony.
– Gondolják, hogy tényleg megpróbál megölni? – kérdezte Marcia.
– Azt majd kiderítjük.
– Mit csináljak, ha idejön?
– Elkapjuk, mielőtt még ideérne.
– De hátha ügyesebb maguknál?
– Olyan nincs!
– Értem. De hátha mégis?...
– Mi lenne, ha az ágy alá bújna? – kérdezte Carella.
– Okostóni – felelte Marcia.
– Jó, majd telefonálunk – nyugtatta meg Carella. – Ha tényleg ő az, akit
keresünk, és maga a kiszemelt célpont, értesíteni fogjuk.
– Ide figyeljen. Tegyen nekem egy szívességet. Értesítsen akkor is, ha nem
akar megölni. Nem szeretnék itt ülni, és reszketni, ahányszor csak kopognak az
ajtón.
– Csak nem fél?
– Nem a fenét! – felelte Marcia.
– Legalább könnyebben játssza meg a ladyt – felelte Carella. Azzal a két
detektív elhagyta a szobát.
A telefonkönyvben a Déli Tizedik Avenue 1592. szám alatt szerepelt egy Philip
Bannister. Hawes felhívta a csoportot, közölte Carellával, hová megy, aztán
Bannister lakására hajtott.
A Déli Tizedik Avenue tipikus utcája volt a körzetnek, csupa bérkaszárnya
meg ember, a bérkaszárnyák oldalán háztartási eszközökkel teli vaslépcsők: a
vészkijáratok. A vaslépcsők ma ugyancsak meg voltak terhelve. Ma a
környékbeli asszonyoknak eszük ágában sem volt takarítani. Ma a környék
valamennyi asszonya felvette a legkönnyebbik ruháját, és kiült a vaslépcsőre,
abban a reményben, hogy felfrissíti a betonépítmények közti, szakadékban
esetleg végigsuhanó szellő. Rádiók lógtak a lakásokból kinyúló vezetékek
végén, s a zene elárasztotta az utcát. A lépcsőfokokon limonádés- és
söröskorsók, jeges vízzel megtöltött tejesüvegek álltak. Az asszonyok ültek,
iddogáltak, és legyezgették magukat, szoknyájukat magasan felhúzták a térdük
fölé, némelyikükön csak sort volt és melltartó, némelyikükön kombiné, így
próbáltak – teljesen reménytelenül – védekezni a hőség ellen.
Hawes leállította a kocsit a járda mellett, kikapcsolta a motort, megtörölte a
homlokát, és kilépett a maga kis kemencéjéből a nagyobba: az utcára. Könnyű
nadrág és nyitott nyakú sporting volt rajta, mégis csurgott róla a veríték.
Egyszerre csak eszébe jutott Hájas Donner meg a gőzfürdő, és mindjárt nem
volt olyan melege.
Az 1592-es számú bérkaszárnya kopott, szürke épület volt, két ugyancsak
kopott és szürke bérkaszárnya között. Hawes felmászott a bejárati lépcsőn, s
közben elhaladt két leány mellett, akik Eddie Fisherről tárgyaltak. Az egyik
nem tudta megérteni, mit eszik Eddie Debbie Reynoldson. Neki sokkal jobb az
alakja, mint Debbie Reynoldsnak, és biztos, hogy Eddie fel is figyelt rá, amikor
autogramot kért tőle a színészbejárónál. Hawes belépett az épületbe, s azt
kívánta, bárcsak tudna énekelni.
Egy kalligrafikus betűkkel nyomtatott, kis fehér névjegy alapján megállapította,
hogy Philip Bannister a 21. számú lakásban lakik. Letörölte orra alól a
verítéket, és felmászott az első emeletre. Az emeleten valamennyi ajtó
tárva-nyitva volt, hogy egy kis huzat legyen. A próbálkozás szánalmas kudarcot
vallott. A folyosón szellő sem rezdült. A 21. számú lakás ajtaja is tárva-nyitva
volt. Hawes valahonnan a lakás belsejéből félreismerhetetlen írógépkattogást
hallott. Kopogott az ajtófélfán.
– Van itthon valaki? – kiabált be.
Az írógép megállás nélkül kattogott tovább. – Helló! Van itthon valaki?
A billentyűk kopogása hirtelen abbamaradt.
– Ki az? – kiáltotta egy hang.
– Rendőrség – felelte Hawes.
– Kicsoda?... – A hang határozottan hitetlenül csengett.
– A rendőrség.
– Egy pillanat!
Hawes hallotta, hogy az írógép újból kattogni kezd. A kattogás bőszen
folytatódott még vagy három és fél percig, aztán abbamaradt. Hallotta, hogy
hátralöknek egy széket, és meztelen talpak csattognak végig a lakáson. Egy
cingár emberke jelent meg a konyhában, trikóban és alsónadrágban, aztán az
ajtóhoz sétált. Félrehajtotta a fejét, barna szeme csillogott.
– Tényleg rendőrséget mondott? – kérdezte.
– Azt.
– Nagyapa miatt nem jöhetett, mert ő már nem él. Tata kicsit részeges
ugyan, de miféle zűrbe keveredhetett?
Hawes elmosolyodott.
– Csak néhány kérdést szeretnék feltenni önnek. Amennyiben ön Philip
Bannister.
– Az vagyok. És ön kicsoda?
– Hawes. Detektív. A nyolcvanhetes körzetből.
– Egy igazi hekus – állapította meg elismerően Bannister. – Egy igazi,
hús-vér detektív. Remek! Jöjjön be! Mi baj? Túl hangosan gépelek? Az a
boszorkány jelentett fel?
– Miféle boszorkány?
–A háztulajdonosnő. Fáradjon be. Érezze magát otthon. Megfenyegetett,
hogy szól a zsaruknak, ha még egyszer gépelni merek éjszaka. Ezért jött?
– Nem – felelte Hawes.
– Üljön le – mutatott Bannister az egyik székre a konyhaasztal mellett. –
Akar egy kis hideg sört?
– Rám férne.
– Akárcsak rám. Mit gondol, mikor lesz már egy kis eső?
– Fogalmam sincs róla.
– Nekem sincs. És nincs a meteorológiának sem. Szerintem úgy csinálják az
időjárás-jelentést, hogy kiollózzák az újságokból az előző napi előrejelzést. –
Bannister kinyitotta a jégszekrényt, és kivett belőle két doboz sört.
– Ebben a pokoli hőségben még a jégszekrényben is megolvad a jég. Nem
zavarja, ha csak úgy a dobozból iszunk?
– Egyáltalán nem.
Bannister csinált két lyukat mind a két dobozon, aztán az egyik dobozt
Hawes kezébe nyomta.
– Az igazságra és az erényre! – emelte pohárköszöntőre a dobozt, és ivott.
Hawes vele. – Az anyja, de jólesett – mondta Bannister. – A hétköznapi örömök
a legszebbek a világon. A pénz? Kell a fenének!
– Egyedül lakik a lakásban, Bannister? – kérdezte Hawes.
– Teljesen egyedül. Kivéve, ha vendégem van, de az csak ritkán fordul elő.
Szeretem a hölgytársaságot, csak nem engedhetem meg magamnak: nincs rá
pénzem.
– Foglalkozása van?
– Úgy is mondhatjuk. Szabadúszó író vagyok.
– Magazinoknak dolgozik?
– Jelenleg könyvet írok.
– Melyik cég a kiadója?
– Nincs kiadóm. Ha volna, nem ebben a patkánylyukban laknék.
Húszdolláros bankókkal gyújtanék szivarra, és a város legklasszabb
manekenjeivel randevúznék.
– A sikeres írók azt csináljak?
– Én ezt fogom csinálni, ha sikeres író leszek.
– Vásárolt mostanában egy rizsma 142-Y-t? – kérdezte Hawes.
– He?...
– Cartwright száznegyven...
– Igen – felelte Bannister. – Honnan a fenéből tudja?
– Ismer egy Ladynek nevezett prostituáltat?
– He?...
– Ismer egy Ladynek nevezett prostituáltat? – ismételte meg Hawes.
– Nem... Mi? Hogy mondta?
– Azt kérdeztem, hogy...
– Viccel?
– A legkomolyabban kérdem.
– Egy prosti... A fenét ismerek! – Bannister hirtelen valósággal dühbe gurult.
– Honnan ismernék én egy prostituáltat?... Tényleg nem viccel?
– Senkit se ismer, akit Ladynek neveznek?
– Ladynek? Mi akar ez lenni?
– Lady! Gondolkozzék csak!
– Felesleges! Senkit sem ismerek, akit Ladynek hívnának!
– Megnézhetem az íróasztalát?
– Nincs íróasztalom! Ide figyeljen. Tréfának ez azért kicsit sok. Fogalmam
sincs róla, honnan tudja, hogy milyen géppapírt használok, és nem is érdekel
különösebben. Csak azt tudom, hogy itt ül, issza az én drága sörömet, amiért
tatának keményen meg kell dolgoznia, és hülye kérdéseket tesz fel holmi
prostituáltakról... Mi ez, he? Hova akar kilyukadni?
– Megnézhetem az íróasztalát?
– Van a fenének íróasztala! Egy közönséges asztalon dolgozom.
– Megnézhetném?
– Hát jó, csak titokzatoskodjon! – üvöltötte Bannister. – Játssza csak meg a
nagyeszű, titokzatos detektívet! Rajta! Legyen a vendégem! Az asztal a másik
helyiségben van. De nehogy összeturkáljon valamit, mert azonnal felhívom a
rendőrfőnököt!
Hawes bement a másik helyiségbe. Egy írógép állt az asztalon, mellette egy
halom teleírt papírlap, egy csomag karbonpapír meg egy nyitott doboz
géppapír.
– Ragasztója van? – kérdezte Hawes.
– Ragasztóm? Mi a fenének kéne nekem ragasztó?
– Mi a programja ma este, Bannister?
– Miért érdekli? – kérdezte Bannister, és méltóságteljesen kidüllesztette a
mellét. Úgy nézett ki, ahogy Napóleon nézhetett ki ingben-glóriában.
– Csak – felelte Hawes.
– És ha nem vagyok hajlandó felelni rá?
Hawes vállat vont. Nagyon jelentőségteljesen.
Bannister el is gondolkozott rajta egy darabig, aztán így szólt:
– Hát jó. Egy balettbemutatóra megyek az anyámmal.
– Hová?
– A Városi Színházba.
– Hánykor?
– Az előadás nyolc óra harminckor kezdődik.
– Édesanyja is a városban lakik?
– Nem. Sand's Spitben. A keleti parton.
– Maga szerint jómódú asszony?
– Szerintem az.
– Nevezhetné afféle kisvárosi ladynek is?
– Nevezni éppen nevezhetném – hagyta rá Bannister.
– Szóval lady?
– Az.
Hawes habozott.
– Jól kijön vele?
– Anyámmal? Persze.
– Mi az ő véleménye arról, hogy maga ír?
– Nagyon tehetségesnek tart.
– És mit szól ahhoz, hogy egy ilyen nyomornegyedben lakik?
– Jobban szeretné, ha otthon laknék, de tiszteletben tartja az óhajaimat.
– Magát a család támogatja, ugye?
– Igen.
– Mennyivel?
– Heti hatvanöt dollárral.
– S az édesanyjának ez ellen sincs kifogása?
– Az összeg nagyságára gondol? Nem. Miért lenne? Amikor otthon laktam,
ennél jóval többet költöttem.
– Ki vette a jegyeket a ma esti balettbemutatóra?
– Anyám.
– Hol volt ma reggel nyolc óra körül, Bannister?
– Itt. Ebben a szobában.
– Volt magánál valaki?
– Nem volt.
– Nem is látta senki, hogy itt van?
– Az írógép kopogott – felelte Bannister. – Kérdezze meg akármelyik
szomszédomat. Ha meg nem haltak, hallaniuk kellett. Miért? Mit gondolnak,
mit csináltam ma reggel nyolckor?
– Milyen újságot szokott olvasni vasárnaponként?
– A Graphic-et.
– Más városban megjelenő újságot nem?
– Például melyiket?
– Például a New York Times-t.
– De igen. A Times-t is meg szoktam venni.
– Minden vasárnap?
– Igen. Szeretem tudni, miféle giccs áll a heti bestsellerlista élén.
– Tudja, hol van a kapitányság?
– A rendőrkapitányságra gondol?
– Arra.
– Nem a park mellett?
– Tudja, vagy nem tudja?
– Tudom. Ott. De még mindig nem értem, hogy...
– Hány órakor találkozik az édesanyjával?
– Nyolckor – felelte Bannister.
– Szóval ma este nyolckor. Revolvere van?
– Nincs.
– Valami más fegyvere?
– Semmilyen.
– Volt az utóbbi időben szóváltása az édesanyjával?
– Nem volt.
– Más nővel?
– Mással sem.
– Hogyan szokta szólítani az édesanyját?
– Anyának.
– És még?
– Maminak.
– Beceneve nincs?
– Néha Carolnak szólítom. Ez a keresztneve.
– Ladynek sohase szokta szólítani?
– Nem én. Megint ide lyukadtunk ki?
– Senkit se szólít Ladynek?
– Nem.
– Hogy szólítja a háztulajdonosnőt, a boszorkányt, aki azt mondta, hogy
telefonál a zsaruknak, ha éjszaka gépelni merészel?
– Mrs. Nelsonnak. De szoktam Boszinak is szólítani.
– Ő sokat kellemetlenkedik magának?
– Csak a gépelés miatt.
– Kedveli?
– Nem mondhatnám.
– Gyűlöli?
– Azt azért nem. Őszintén szólva jóformán eszembe se jut.
– Bannister...
– Tessék!
– Valószínű, hogy ma este elkíséri egy detektív a balettbemutatóra. Maga
mellett lesz, amikor...
– Mit jelentsen ez? Mit gondolnak rólam, mit követtem el?
–... amikor elhagyja a lakást, amikor találkozik az édesanyjával, s amikor
elfoglalják a színházban a helyüket. Ezt arra az esetre mondom, ha...
– Hát ez meg micsoda? Rendőrállamban vagyunk?
–... ha netán valami meggondolatlan ötlete támadna. Ért engem, Bannister?
– Nem. Nem értem. A legmeggondolatlanabb ötletem az, hogy előadás után
fizetek az anyámnak egy fagylaltot szódával.
– Rendben van, Bannister. Ehhez tartsa magát.
– Zsarutempó – mondta Bannister. – Ha befejezte, szeretném folytatni a
munkámat.
– Befejeztem – mondta Hawes. – Köszönöm, hogy ennyi időt áldozott rám.
És ne felejtse el: maga mellett lesz egy hekus.
– Szarok rá – felelte Bannister, azzal leült az asztalhoz, és gépelni kezdett.
Hawes pedig elhagyta a lakást. Informálódott az emeleten lakó másik három
bérlőnél, s kettő közülük hajlandó volt akár meg is esküdni rá (káromkodva,
mint két részeg matróz), hogy Bannister átkozott masinája aznap reggel
nyolckor igenis kattogott. Sőt: már félhétkor kattogni kezdett, s attól fogva
szünet nélkül kattogott.
Hawes megköszönte a felvilágosítást, és visszatért a csoporthoz.
12 óra 23 perc volt.
Hawes megéhezett.
Hetedik fejezet
Meyer Meyer feleresztette a rolót a parkra néző, ráccsal ellátott ablakon, s a nap
pontosan az ablak mellett álló íróasztalra sütött, ahol a detektívek “ebédeltek”.
Carella az ablakkal és a parkkal szemközt ült, az íróasztal végén, úgyhogy
kilátott az utcára, és tisztán látta a lombtengert is, amely a parkot a járdától
elválasztó kőkerítésen túl kezdődött.
– Hátha nem is egy meghatározott ladyről van szó? – vetette fel a kérdést
Meyer. – Hátha rossz nyomon vagyunk?
– Hogy érti ezt? – kérdezte Carella, és beleharapott egy szendvicsbe. A
szendvicset Charlie Csemegeboltjából hozatták, a sarokról, össze se lehetett
hasonlítani azokkal a szendvicsekkel, amelyeket Carella felesége, Teddy
szokott készíteni.
– Mi abból a feltevésből indultunk ki, hogy ez az őrült egy meghatározott
személyre gondol – felelte Meyer. – Egy Ladynek nevezett hölgyre. Csakhogy
ez nem biztos.
– Folytassa – mondta Hawes.
– Borzalmas ez a szendvics – jegyezte meg Carella.
– Mindennap rosszabb – helyeselt Meyer. – Nyílt egy új vendéglő, Steve. Az
Arany Fazék. Látta már? Az ötödik Avenue-n, pár lépésre a Culver Avenue-tól.
Willis már evett ott. Azt mondja, kitűnő a kosztja.
– Házhoz is szállít? – kérdezte Carella.
– Ha nem teszi, valóságos aranybányáról mond le – felelte Meyer. – Ahány
nagybélű van ezen a kapitányságon!
– Szóval hogy van a dolog azzal a “Ladyvel”? – kérdezte Hawes.
– Na tessék! Azt akarja, hogy még ebéd közben is gondolkozzam – felelte
Meyer.
– Muszáj felhúzva tartanunk azt a rolót? – kérdezte Carella.
– Miért ne? – kérdezte Meyer. – Hadd süssön be a napocska.
– Valami folyton a szemembe villog – mondta Carella.
– Húzza arrább a székét.
Carella hátrább lökte a székét.
– Szóval hogy van az a... – kezdte újból Hawes.
– Jól van, na – felelte Meyer. – De türelmetlen. Úgy látszik, főkapitány akar
lenni.
– Még lehet is – jegyezte meg Carella.
– Nos, tegyük fel, hogy maga akarja kivágott és felragasztott szavakból
összeállítani azt a nyavalyás levelet – kezdte el végre Meyer. – Tegyük fel,
hogy átnézi az egész New York Times-t, hogy megfelelő szavakat találjon.
Tegyük fel, hogy csak ezt akarja írni: “Ma este nyolckor megölök egy nőt.
Próbáljanak megakadályozni!” Eddig érti?
– Értem – felelte Hawes.
– Oké. Szóval elkezd keresgélni. Sehol sem találja leírva azt, hogy nyolc,
erre improvizál. Kivágja a Ballantine-sör védjegyét, és azt használja fel
nyolcasnak. Aztán azt a két szót se találja, hogy próbáljanak és
megakadályozni, csak azt, hogy mit, meg tudnak, meg ellene. Erre ezeket
használja fel. Nos, miért ne kerülhetett volna a levélbe ugyanígy a “Lady” is?
– Ezt nem értem.
– Maga azt akarja leírni; hogy egy nőt. Végigböngészi az egész nyavalyás
újságot, de ezt a két szót csak nem találja. Átnézi a könyvrovatot is, és megakad
a szeme Conrad Richter regényének a hirdetésén. Miért ne?, gondolja magában.
Nő, lady, lényegében mind a kettő ugyanazt jelenti. Tehát kivágja a “Lady”-t.
Igaz, hogy nagy kezdőbetűvel van írva, hiszen egy regény címéből való. De ez
magát nem zavarja, mert a szó kifejezi azt, amit maga akar. Sőt: még jó is, hogy
a zsaruk teljesen fölöslegesen hajkurászni kezdjenek egy nagy kezdőbetűs
Ladyt, aki nem is létezik.
– Ha a pasasnak volt türelme külön-külön kivágni és felragasztani a tudnak
szó betűit – szólt közbe Carella –, akkor pontosan tudta, mit akar üzenni, és ha
nem találta volna meg a megfelelő szót, megalkotta volna betűnként.
– Mindkét eset lehetséges – jegyezte meg Hawes.
– Azt, hogy tudnak, írhatta volna másképpen is – mondta Meyer.
– A maga elmélete szerint például úgy, hogy képesek – mondta Carella. –
Csakhogy a pasas azt akarta írni, hogy tudnak, tehát egyenként kivágta a szóhoz
szükséges betűket. Nem tudom elfogadni az elméletét, Meyer. – Még hátrább
lökte a székét. – Az a vacak még mindig villog ott a parkban.
– Oké, ne fogadja el – mondta Meyer. – Én mégis azt mondom, hogy ez az
őrült bármelyik nőt kiszemelhette áldozatául, nemcsak azt az egy bizonyos
Lady nevezetűt.
Carella valamin töprengett.
– Ha így van – mondta Hawes –, akkor nem tudunk semmiféle nyomon
továbbmenni. Ha az áldozat városunk bármelyik nője lehet, miből induljunk ki?
– Nem tudom – felelte Meyer. Megvonta a vállát, és belekortyolt a kávéjába.
– Fogalmam sincs róla.
– A katonaságnál – szólalt meg lassan Carella – mindig figyelmeztettek
bennünket, hogy vigyázzunk a...
Meyer feléje fordult.
– Mi van? – kérdezte.
– Látcső! – kiáltott fel Carella. – Az ott egy látcső!
– Hol?
– A parkban – felelte Carella. – Ami ott villog. Valaki látcsövez!
– Na és? – vont vállat Meyer. – De ha az áldozat bármelyik nő lehet, a mi
esélyünk egy az ötmillióhoz, hogy megakadályozhatjuk a...
– Ki figyelheti látcsővel a kapitányságot? – kérdezte nyomatékosan Hawes.
A három detektív hirtelen elnémult.
– Beláthat ebbe a szobába? – szólalt meg végül Hawes.
– Valószínűleg – felelte Carella.
Önkéntelenül suttogóra fogták a hangjukat, mintha a láthatatlan megfigyelő
hallhatná is őket.
– Maguk maradjanak ülve, és beszélgessenek tovább – suttogta Hawes. –
Én megyek, és a hátába kerülök.
– Én is magával megyek – mondta Carella.
– Ne. Lehet, hogy meglép, ha észreveszi, hogy többen is elhagyjuk a szobát.
– Gondolja, hogy?... – kezdte Meyer.
– Nem tudom – felelte Hawes, és lassan felállt.
– Rengeteg időt megtakaríthat nekünk – suttogta Carella. – Sok szerencsét,
Cotton!
A férfi ott a parkban keresztbe tett lábbal ült a magas sziklán, látcsövét a
rendőrségre szegezve. Most csak két hekus ült az íróasztal mellett, szendvicset
zabált, és beszélgetett. A nagydarab vöröshajú néhány perce felállt, és ráérősen
elsétált az íróasztal mellől. Talán egy pohár vízért ment, vagy esetleg egy
csésze kávéért? Szoktak vajon kávét főzni a rendőrségen? Megengedik nekik az
ilyesmit? Az épületből mindenesetre nem jött ki, tehát odabent van valahol.
Talán a százados vagy a hadnagy hívatta, vagy akárki, aki a felettese. Talán a
százados citerázik a levél miatt, és szeretné, ha az emberei csinálnának valamit
ahelyett, hogy ülnek az asztal körül, és esznek.
Az, hogy esznek, valahogy dühítette. Persze tudta, hogy nekik is kell enniük
– ennie mindenkinek kell, még a zsaruknak is –, de hát ennyire nem veszik
komolyan a levelét? Nem értették meg, hogy gyilkolni fog? Nem az lenne a
dolguk, hogy megakadályozzák, ha valaki gyilkolni akar? Az isten szerelmére,
hát nem figyelmeztette őket?! Nem adott-e meg nekik minden lehetőséget,
hogy megakadályozzák? Akkor meg mi a fenének ülnek, zabálnak szendvicset
és beszélgetnek? Ezért fizeti a zsarukat a város?
Undorodva letette a látcsövet.
Letörölte a felső ajkáról az izzadságot. Valahogy furcsán dagadtnak érezte
az ajkát. Elátkozta a hőséget, és elővett a farzsebéből egy zsebkendőt.
A sziklán ülő látcsöves férfi mintha valami neszt hallott volna a bokrok közül.
Lassan megfordult, leeresztette a látcsövet. Lélegzetvisszafojtva fülelt.
Érezte, hogy a tarkóján meredezni kezd a haj. Hirtelen elöntötte a veríték.
Hatalmas izzadságcsöppeket törölt le dagadtnak érzett felső ajkáról.
Félreérthetetlenül neszezett valami a bozótban.
Fülelt.
Valami gyerek?
Vagy egy szerelmespár?
Vagy egy hekus?
Menekülj!, sikoltotta az agya. A sikoly visszhangot vert a koponyájában, ő
mégis ülve maradt a sziklán, mintha odaszögezték volna. El fognak kapni,
gondolta.
De hát ilyen hamar? Ilyen hamar? Mikor olyan gondosan kitervelte? Máris
elkapják?
A bozótban most már közelebbről hallatszott a neszezés. Észrevette, hogy a
nap fénye megcsillan valami fémes tárgyon. Az istenit neki, miért nem hozta
magával a revolverét?! Miért nem készült fel ilyen lehetőségre? Aggodalmasan
vette szemügyre a kopár sziklát. Egy bokor magasodott a peremén. Hasra
feküdt, s látcsövét a jobbjában szorongatva kúszni kezdett a bokor felé. A
napfény ismét megcsillant valamin, ezúttal azonban nem valami fémen.
Vörösen csillant. Vörös haj! A hekus, amelyik otthagyta az íróasztalt!
Visszafojtotta a lélegzetét. A bozótban abbamaradt a neszezés. A bokor mögül,
ahol kuporgott, tisztán látta a vörös hajat, de csak azt. Aztán a fej alábukott,
majd ismét megjelent. A hekus közeledett. Közvetlenül a bokor előtt kell
elhaladnia.
A látcsöves ember várt. Keze megizzadt a fémen. Most már tisztán látta a
hekust: lassan közeledett, revolverrel a jobbjában.
Türelmesen várt. Hátha nem veszi észre a hekus? Hátha nem fedezi fel, ha
ott marad, ahol van? Nem. Nem, ez őrültség! Ebből a csávából ki kell jutnia! Ki
kell jutnia belőle, különben elkapják, és túlságosan hamar kapják el. Átkozottul
hamar!
Megmarkolta a látcsövet, mint valami buzogányt, és várt.
Nagyítás: nyolcszoros
Tárgylencsék átmérője: 30 mm
Tárgylencsék vastagsága: 3,5 mm
Látószög: 7 44'
Pupillatávolság: 48-72 mm
Viszonylagos tisztaság: 12,3
Látótér 1000 yard esetén: 135 yard
Súly: 51 dekagramm
Ahol az én hazám,
Nem madár szól a fán,
Nem a párját hivő
Dalos, színes rigó...
Géppisztoly pattog ott,
Akár a dzsesszdobok...
És csak forgott, forgott a lemez. Hawes nem lelte különösebb gyönyörűségét
benne. Túlságosan közel élt a valósághoz, semhogy mulatságosnak találhatta
volna a paródiát. Az én hazám után a Mélyen Texasunk szívében paródiája
kezdődött.
– Ez egy kicsit erős – mondta Jay. – Tele van burkolt célzásokkal. Sokaknak
nem fog tetszeni, de fütyülök rá. Muris dolog az erkölcs, nem?
– Hogyhogy?
– Én már régen arra a következtetésre jutottam, hogy az erkölcs
mindenkinek szigorúan a magánügye. Egy művész az erkölcsi felfogását tudja a
legnehezebben összhangba hozni a plebszével. Nem is lehet. Az én felfogásom
az erkölcsről egyedül az enyém, a magáé meg egyedül a magáé. Vannak
dolgok, amiket én természetesnek és magától értetődőnek tartok, de egy derék
háziasszony Kansas Cityben megbotránkozik rajtuk. Ez olyan csapda, amelybe
a művész könnyen beleeshetik.
– Hogyhogy csapda?
– A legtöbb művész, legalábbis az én szakmámban, nagyvárosban él.
Ugyanis csak ott van lehetőség az érvényesülésre, tehát kénytelen ott élni.
Mármost a városi erkölcs egészen más, mint a vidéki, pláne a falusi. Amit a
városlakó bevesz, nem veszi be, aki a búzaföldön arat, vagy az ördög tudja, mit
kell csinálni a búzával... Szóval, ha mindenkinek tetszeni akar az ember,
egyszerűen bedilizik. Igyekszem hát a magam kedvére énekelni. Ha a saját
ízlésemre hagyatkozom, úgy képzelem, az erkölcsi problémák maguktól
elintéződnek.
– És csakugyan elintéződnek?
– Néha igen, néha nem. Ahogy az előbb mondtam, sok minden, amit én
abszolúte egyszerűnek és erkölcsösnek tartok, a mezőgazdasági munkás
számára a jelek szerint egyáltalán nem olyan egyszerű és erkölcsös.
– Például? – kérdezte naivan Hawes.
– Például... magának volna kedve lefeküdni velem?
– Volna – felelte gépiesen Hawes.
– Akkor rajta! – mondta a lány, és letette a poharat.
– Most rögtön? – kérdezte Hawes.
– Miért ne? Most is éppoly alkalmas rá az időpont, mint máskor.
Hawes érezte, hogy komikusan hangzik majd, amit felelni fog, de azért
kimondta:
– Most éppen nem érek rá.
– A levélíró miatt?
– A levélíró miatt.
– Lehet, hogy a nagy alkalmat szalasztja el.
– Akkor pechem van – vont vállat Hawes.
– Az erkölcs a szándéktól és az alkalomtól függ – mondta Jay.
– Mint a gyilkosság – felelte Hawes.
– Ha morbid akar lenni, oké. Csak szeretném, ha megértené, hogy most
kívánok lefeküdni magával. Lehet, hogy holnap már nem fogok kívánni. Lehet,
hogy már tíz perc múlva sem.
– Már el is rontotta a dolgot – mondta Hawes.
Jay kérdően húzta fel a szemöldökét.
– Azt hittem, hogy valóban kíván. De látom, hogy csak pillanatnyi szeszély
volt a részéről.
– Mit akart volna, mit csináljak magával? Vetkőztessem le, és kezdjem
cirógatni?
– Nem – felelte Hawes. – Adjon egy jegyet az eső miatt elmaradt előadás
helyett a legközelebbire.
– Hetek óta nem esett – mondta Jay.
– De lehet, hogy fog még esni.
– És hogy egy régi közmondást idézzek: “A villám nem csap be kétszer
ugyanoda.”
– Ne mondja – felelte Hawes –, még képes leszek odakint főbe lőni magam.
Jay elmosolyodott.
– Maga fenemód magabiztos.
– Igazán? – kérdezte Hawes.
Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással. A leány arcán már nyoma
sem volt a fényképen látható érzékiségnek. De a kigúnyolt nő dühének sem.
Csak egy kislány részvétet keltő magányossága tükröződött ezen az arcon, egy
kislányé, aki egyedül lakik egy egész emeleten, és légkondicionált a nappalija.
Lady Astor megvonta a vállát.
– Egye fene – mondta. – Hívjon fel egyszer. Hátha újból elfog a pillanatnyi
szeszély.
– Szóval este számítson a hekusra – emlékeztette Hawes.
– Számítok – felelte a lány. – Hátha neki lesz ideje.
Hawes filozofikus nyugalommal vont vállat.
– Vannak mázlisták – mondta, azzal elhagyta a lakosztályt.
Kilencedik fejezet
Aztán készült egy negyedik változat, egy ötödik, egy tizedik, egy huszadik, s
Angelo még mindig dolgozott a napsütötte asztal mellett. Hawes és a fiú újabb
meg újabb korrekciókat javasoltak, s néha meg is változtatták véleményüket,
mikor látták, hogy lerajzolva milyen, amit mondtak. Angelo ügyes szakember
volt, minden szavukat át tudta tenni rajzba. Láthatólag nem zavarta, ha
megváltoztatták a véleményüket. Türelmesen meghallgatott mindent. És
türelmesen igazított a rajzon.
– Most rosszabb – mondta a gyerek. – Most egyáltalán nem hasonlít rá. Az
elején jobban hasonlított.
– Az orrán változtasson – javasolta Hawes. – Kicsit kampós! Pont a
közepén. Mintha törött volna.
– Nagyobb legyen a távolság az orra meg a szája közt.
– Nehezebbek legyenek a szemhéjai. Zacskósabb a szeme.
– Ráncokat a szeme alá.
– Ráncok indultnak ki az orra tövéből is.
– Idősebbre. Idősebbre csinálja.
– Kicsit görbüljön le a szája sarka.
– Azért ennyire ne.
– Most jobb. Sokkal jobb.
Angelo dolgozott. Folyt a veríték a homlokáról. Egyszer megpróbálták
bekapcsolni a ventillátort, de lefújta Angelo papírjait a padlóra. Néha
oda-odavetődött a körzet egyik-másik detektívje az asztalhoz, ahol Angelo
dolgozott, megállt a háta mögött, és átnézett a válla fölött.
– Egészen jó – jegyezte meg az egyik, aki nem is látta a szóban forgó
gyanúsítottat.
A padlót már majdnem elborították a gombóccá gyűrt papírlapok. Hawes és
Frankie még egyre sorolták benyomásaikat, és Angelo híven igyekezett papírra
vetni őket. És amikor már azt se tudták, hány rajz készült, Hawes egyszerre
csak felkiáltott:
– Állj! Ez az!
– Igen! – mondta a gyerek is. – Ez volt az a pacák!
– Egyetlen vonalat se változtasson rajta – mondta Hawes. – Eltalálta! Ez az
az ember!
A gyerek szélesen elvigyorodott, és kezet rázott Hawesszal.
Angelo szívből jövő, megkönnyebbült sóhajt hallatott.
Ez volt az a rajz, amely érzésük szerint legjobban hasonlított ahhoz a
férfihoz, akit Hawes és a gyerek látott:
3
Olasz vagy? – Igen. – Akkor jó. Hol a parancsnok? Beszélni szeretnék a...
– Nem nagyon tudok olaszul – szólt közbe Carella.
– Nem? Mért nem? Hol a parancsnok?
– Én nem lehetnék a segítségére?
– Tán maga hozatta be ide Frankie-t a délután?
– Én.
– Miért?
– Hogy feltegyek neki néhány kérdést.
– Én az anyja vagyok. Mrs. Annuci. Mrs. Rudolph Annuci. Tisztességes
asszony vagyok, és a férjem is tisztességes ember. Miért hozták be ide a fiamat?
– Mert a reggel ő hozott ide valaki helyett egy levelet, Mrs. Annuci. Azt az
embert keressük, akitől a levelet kapta. Ennyi az egész. Csak néhány kérdést
tettünk fel neki.
– NEM VOLT HOZZÁ JOGUK! – üvöltötte Mrs. Annuci. – A FIAM NEM
BŰNÖZŐ!
– Senki se mondta, hogy az – felelte Carella.
– AKKOR MIT KERESETT A RENDÖRSÉGEN?
– Már mondtam, hogy...
A nyomozók szobájában megszólalt az egyik telefon. Szinkronban Mrs.
Annuci ordítozásával, így aztán Carella ezt hallotta:
– MERT... CSÖRR... NEKEM MÉG... CSÖRR... SOHA ÉLE... CSÖRR...
TEMBEN...!
– Ugyan, ugyan, signora! – mondta Carella.
Meyer vette fel a kagylót.
– Nyolcvanhetes körzet, Meyer detektív!
– Maga engem ne signorázzon! Én nem vagyok a maga nagymamája!
Szégyen! Gyalázat! Vergogna! Vergogna! Csak úgy felcsípte az utcán egy
Hófehérke! Ott állt szegény egy csomó sráccal, a Hófehérke odakanyarodott a
járda mellé, kiugrott belőle két zsaru, és csak úgy elkapta. Mint valami...
– Micsoda? – kérdezte Meyer.
Mrs. Annuci feléje fordult:
– Azt mondtam, hogy két zsaru... – és akkor vette észre, hogy Meyer a
telefonba beszél.
– Oké, indulunk! – mondta Meyer, és gyorsan letette a kagylót. – Gyerünk,
Willis! Gengsztertámadás a Tizedik Avenue meg a Culver sarkán! A fickó
tűzpárbajt folytat az őrszemes rendőrrel meg két riadóautóval!
– Uramisten! – mondta Willis.
S már rohantak, is ki a válaszfal ajtaján. Majdnem feldöntötték Mrs.
Annucit.
– Gengszterek! – kiáltotta a nő, miközben a két detektív lerohant a lépcsőn.
– Maguk azért vannak itt, hogy elbánjanak a gengszterekkel. Ehelyett a fiamat
hurcolják be a rendőrségre, és összerakják mindenféle tolvajjal! Pedig rendes
gyerek, olyan gyerek, hogy... – Hirtelen elhallgatott. – Megverték? Gumibottal?
– Ugyan, Mrs. Annuci, dehogy vertük – felelte Carella, aztán elterelődött a
figyelme, mert nehéz léptek hallatszottak a lépcsőről.
Egy bilincsbe vert férfi jelent meg a lépcső tetején, mögötte meg egy másik
férfi botladozott, vérzett az arca. Mrs. Annuci – Carella tekintetét követve –
pontosan akkor fordult arra, amikor a két férfi mögött a rendőr is láthatóvá vált.
A rendőr taszított egyet a megbilincselt férfin. Mrs. Annuci levegő után
kapkodott.
– Uramisten! – nyögte. – Jesszusmáriám!
Hawes már talpon is volt, és elindult a korlát felé.
– Nem ülnénk le inkább arra a padra ott, Mrs. Annuci – kérdezte Carella –,
hogy nyugodtan?...
– Mi történt? – kérdezte Hawes a rendőrtől.
– A feje! Nézzék, milyen a feje! – kiáltotta Mrs. Annuci, és falfehér lett az
arca. – Te ne nézz oda, Frankie! – tette hozzá, ellentmondva önmagának.
A férfi feje csakugyan csúnyán nézett ki. Haja csomókba ragadt a vértől,
amely végigfolyt az arcán, le a nyakán, és fehér atlétatrikóját is bemocskolta. A
homlokán is volt egy nyílt seb, s a sebből vér patakzott az orra nyergére.
– Baseballütővel verte fejbe ez a gazember, uram – magyarázta a rendőr. –
Ez a vérző fickó kokós, s az eligazítóban a hadnagy úgy gondolta, hogy lehet
valami komoly kábítószer-ügy is a dologban, nem árt, ha kihallgatják.
– Nem vagyok kokós! – jelentette ki a vérző férfi. – Dugják börtönbe ezt az
alakot! Fejbe vert egy baseballütővel.
– Okosabb lenne magát vinni kórházba – mondta Hawes, mikor szemügyre
vette a vérző férfit.
– Nem megyek kórházba! Amíg ez börtönbe nem kerül! Fejbe vert egy
baseballütővel! Ez a csirkefogó...
– Jaj-jaj... – nyögött Mrs. Annuci.
– Menjünk ki innen – mondta Carella. – Leülünk ott arra a padra, jó? És
elmondom, hogy mi történt a fiával.
Hawes belökte a megbilincselt embert a szobába.
– Befelé! Vegye le róla a bilincset, Alec – szólt oda a rendőrnek. – Maga
meg jobban teszi, ha minél előbb kórházba megy, uram! – fordult a vérző férfi
felé.
– Nem megyek kórházba! – makacskodott az. – Amíg ezt az alakot el nem
ítélik, és börtönbe nem dugják!
A rendőr levette a bilincset a másik férfiról.
– Szerezzen valahonnan vizes rongyot ennek a fickónak a fejére – mondta
Hawes. A rendőr eltűnt. – Mi a neve, uram?
– Mendez – felelte a vérző férfi. – Raoul Mendez.
– És nem kokós, ugye, Raoul?
– Soha életemben nem volt dolgom kábítószerrel. Aljas rágalom, tessék
elhinni. Ez a fickó egyszerűen nekem esett...
Hawes a másik ember felé fordult.
– Magát hogy hívják?
– Le van... – felelte az.
Hawes komor pillantást vetett rá.
– Ürítse ki a zsebeit arra az asztalra!
A férfi meg se moccant.
– Azt mondtam, hogy...
A férfi hirtelen rávetette magát Hawesra, vadul hadonászott az ökleivel.
Hawes félkézzel elkapta az inge gallérját, s a másik kezét ökölbe szorítva, az
arcába vágott. A férfi hátratántorgott néhány lépést, ismét ökölbe szorította a
kezeit, – és megint nekirontott Hawesnak. Hawes hirtelen bevitt egy
jobbegyenest a gyomrába, s a pasas kétrét görnyedt.
– Ürítse ki a zsebeit, nyamvadt alak – szólt rá a foga közt Hawes.
A férfi kiürítette a zsebeit.
– Úgy ni. Szóval mi a neve? – kérdezte Hawes, miközben átnézte a férfi
nadrágzsebéből kikerült holmit.
– John Begley. Csak még egyszer üssön meg, maga csirkefogó, majd meg...
– Pofa be! – förmedt rá Hawes.
Begley nyomban elnémult.
– Miért verte fejbe ezt az embert a baseballütővel?
– Az az én dolgom – felelte Begley.
– Meg az enyém – mondta Hawes.
– Meg akart ölni – jelentette ki Mendez. – Rám támadott! Gyilkossági
szándékkal! Kétszáznegyvenedik paragrafus! Testi sértés, gyilkossági
szándékkal.
– Nem akartam megölni – mondta Begley. – Ha meg akartam volna ölni,
most nem lenne itt!
– Mi az, Mendez, maga ilyen jól ismeri a büntető törvénykönyvet? –
kérdezte Hawes.
– Hallom, mikor beszélnek róla a környéken – felelte Mendez. – A fenébe is,
a kétszáznegyvenedik paragrafust mindenki ismeri! Az efféle támadások
mindennaposak.
– Hallja, Begley? A gyilkossági szándékkal elkövetett testi sértésért a
kétszáznegyvenedik paragrafus szerint tíz évet kaphat – mondta Hawes. – A
nem gyilkos szándékkal elkövetett testi sértésért a kétszáznegyvenkettedik
paragrafus szerint legfeljebb öt év jár meg némi pénzbírság. Esetleg csak
pénzbírság. Miért akarta őt megölni?
– Nem akartam megölni.
– Tényleg kokós?
– Ezt tőle kérdezze.
– Magát kérdezem.
– Nem vagyok besúgó. Nem tudom, mi ez az alak. Nem akartam megölni.
Csak a kezét vagy a lábát akartam eltörni. Elsősorban a lábát.
– Miért?
– Mert a feleségem után jár!
– Hogy érti ezt?
– Maga szerint hogy a fenébe érthetem?
– Mit szól ehhez, Mendez?
– Dilis szegény. Nem is ismerem a feleségét.
– Hazug gazember! – kiáltotta Begley, és neki akart esni Mendeznek.
Hawes odébb lökte.
– Nyugi, Begley, mert fenékbe rúgom!
– Igenis ismeri a feleségemet! – üvöltötte Begley. – Nagyon is jól ismeri!
Kinyírom a csirkefogót! Ha becsuknak, akkor nyírom ki, ha kikerülök!
– Mondtam, hogy dilis! – állapította meg Mendez. – Tisztára dilis. Én ott
álltam a sarkon, a magam dolgával elfoglalva, ő meg odajött azzal a
baseballütővel, és elkezdett hadonászni!
– Jó, jó, most már elég legyen! – mondta Hawes.
A rendőr megjött a vizes ruhával.
– Nem kell, Alec – mondta Hawes. – Vigye kórházba a fickót, mielőtt még
elvérzik itt a rendőrségen.
– Addig nem, amíg ő nincs börtönben! – ordította Mendez. – Nem megyek...
– Börtönbe akarja juttatni magát, Mendez? – kérdezte Hawes. – Hatósági
személynek való ellenszegülésért?
– Ki a?...
– Menjen a fenébe! Már az egész szoba bűzlik a kokótól!
– Nem vagyok kokós!
– De bizony kokós, uram – szólt közbe a rendőr. – Már kétszer is
rajtavesztett.
– Menjen a fenébe, Mendez! – mondta Hawes.
– Téved, ha kokósnak tart...
– S ha egyszer én kapom rajta, hogy kábítószer van magánál, én verem fejbe
egy baseballütővel! Most pedig takarodjon! Vigye kórházba, Alec.
– Gyerünk! – mondta a rendőr, és karon ragadta Mendezt.
– Még hogy kokós vagyok! – dünnyögött Mendez, miközben kimentek a
válaszfalon. – Úristen, csak egyszer bukjon le az ember, rögtön rásütik a
bélyeget.
– Kétszer bukott le – igazította ki a rendőr.
– Jó, hát ha kétszer, kétszer – mondta Mendez, miközben lefelé mentek a
lépcsőn.
Mrs. Annuci nyelt egyet.
– Szóval – magyarázta neki Carella – csak néhány kérdést tettünk fel a
fiának. A fiú valóságos hős, Mrs. Annuci. Elmesélheti a szomszédoknak.
– És mi lesz, ha az a gyilkos legközelebb őt veszi célba? Köszönöm, de
ebből nem kérek.
Bent, a detektívek szobájában Hawes azt kérdezte:
– Csakugyan meg akarta ölni, Begley?
– Már megmondtam. Nem. Ide figyeljen...
– Mit akar?
Begley suttogóra fogta a hangját.
– Nem gyilkos szándékkal támadtam rá. Összeszűrte a levet a feleségemmel.
És ha a maga feleségével csinálta volna?
– Nem vagyok nős.
– Oké! De tegyük fel. Börtönbe akar juttatni, mert a családi békét
oltalmaztam?
– Ez már a bíró dolga – felelte Hawes.
Begley még halkabbra fogta a hangját.
– És mi lenne, ha maga lenne a bíró, he?
– Micsoda?
– Mibe kerül? Három százasba? Három és félbe?
– Nem jó hekust fogott ki – felelte Hawes.
– Ugyan, ugyan – mosolygott Begley.
Hawes felvette a kagylót, és feltárcsázta az eligazítót. Artie Knowles – az az
őrmester, aki délután négykor felváltotta Murchisont – jelentkezett.
– Itt Cotton Hawes beszél, Artie. Tartóztassa le ezt a nálam levő csirkefogót.
Nem gyilkos szándékkal elkövetett tettlegességért. Küldjön fel érte valakit, jó?
– Igenis! – felelte Knowles.
– Viccel? – kérdezte Begley.
– Dehogy viccelek – felelte Hawes.
– Visszautasít ötszáz dolcsit?
– Annyit adna? Majd hozzáírjuk ezt is a vádhoz.
– Szó sincs róla – sietett tiltakozni Begley.– Dehogy adnék én egy huncut
vasat is!
Még akkor is dohogott, amikor a rendőr lekísérte a földszintre. Az
előcsarnokban elhaladtak Bert Kling mellett. Kling magas, szőke, fiatal
detektív volt. Bőrzakót és cejgnadrágot viselt. Az inge csuromvíz volt az
izzadságtól a bőrzakó alatt.
– Helló – üdvözölte Hawest. – Mit követett el a fickó?
– Testi sértést – felelte Hawes. – Maga mára végzett?
– Aha – mondta Kling. – Ez a kikötői ügy teljesen reménytelen. Soha nem
fogok megtudni semmit. Egyetlen fickó sincs a dokkok körül, aki ne tudná
rólam, hogy hekus vagyok.
– Csakugyan kiszúrták volna?
– Lehet, hogy nem, de az biztos, hogy heroinról nem beszélnek előttem. Mi
a fenének nem hagyja az ilyesmit Pete a kábítószercsoportra?
– Mert szeretné elkapni a körzetben működő kábítószereseket. Szeretné
tudni, honnan kerül ide a heroin. Tudja, milyen érzelmekkel viseltetik Pete a
kábítószeresek iránt.
– Kinek a kezét szorongatja odakint Steve?
– Egy hisztis anyáét – felelte Hawes, aztán meghallotta Meyer hangját a
lépcsőházban.
Kling levetette a zakóját.
– Úristen, de melegem van – mondta. – Próbált már valaha hajót kirakni?
– Nem én – felelte Hawes.
– Mars be oda, te rohadt huligán – mondta odakint Meyer –, és nehogy még
egyszer vissza merj nekem pofázni! – Csak futó pillantást vetett a padon ülő
asszonyra, aztán taszított egyet a foglyán. A férfi kezén bilincs volt. Mélyen
belevágott a csuklójába.
A rendőrségi bilincs hasonlít a filléres játékbilincsekhez, azzal a
különbséggel, hogy a rendőrségi bilincs valódi. Acélból készült, keskeny, szűk,
könyörtelen, hordozható börtönné kovácsolták. A mozgatható kar bele van
építve a bilincs testébe. A mozgatható karnak fűrészfogszerű éle van, ez tartja a
bilincs testében. A fűrészfogú él, akár a vér az erekben, csak előre tud haladni,
hátrafelé nem. Teljesen bele lehet tolni a bilincs testébe, mert ugyanolyan teljes
kört alkot, úgyhogy nem kell hozzá kulcs, hogy kinyissák, mielőtt a csuklóra
csatolják. A letartóztatást végrehajtó közeg egyszerűen benyomja a mozgatható
kart a bilincs testébe, aztán a bilincset ráteszi a csuklóra, és a kart visszaengedi.
A csuklón a mozgatható kart már nem lehet visszanyomni a bilincs testébe.
Hogy le lehessen venni a csuklóról, kulcs kell hozzá.
Az egyik csuklón levő bilincset hármas fémlánc köti össze a másikon
levővel. A bilincs egyáltalán nem kellemes. Ha óvatosan csatolják a csuklóra,
esetleg nem mar bele a húsba. De a letartóztatást végrehajtó közegek általában
sietve nyomják a mozgatható kart a bilincs testébe, hogy a bilincs nyitott
helyzetbe kerüljön, és ugyancsak sietve kattintják rá a csuklóra, olyan szorosan,
hogy a fém szinte csontig belenyomódik. Amikor a bilincset leveszik egy
fogolyról, a csuklója rendszerint csúnyán fel van marva, néha még vérzik is.
Azzal az emberrel, akit Meyer a nyomozók szobájába kísért, egyáltalán nem
bántak tapintatosan. Hiszen egy egész osztag rendőrrel keveredett tűzpárbajba,
s amikor végre sikerült nyakon csípniük, alig fékezett dühvel kattintották a
bilincset a csuklójára. A fém belemart a húsába, és iszonyú fájdalmat okozott
neki. Amikor Meyer belökte a szobába, a bilincs még mélyebben belemart a
húsába, mert kénytelen volt megmozdítani a karját, hogy el ne veszítse az
egyensúlyát.
– Itt egy nagyfiú – szólt oda Hawesnak Meyer. – A fél körzetet megpróbálta
kinyírni. Igaz, nagyfiú?
A fogoly nem felelt.
– A Tizedik Avenue meg a Culver sarkán levő ékszerüzletből – folytatta
Meyer. – Ott ügyködött, revolverrel a kezében, amikor az őrszemes rendőr
felfigyelt rá. Vakmerő fickó. Gengsztertámadás fényes nappal! Vakmerő fickó
vagy, mi?
A fogoly nem felelt.
– Mikor meglátta a rendőrt, azonnal lövöldözni kezdett. Egy arrafelé cirkáló
riadóautón meghallották a lövöldözést, és beszálltak az ütközetbe. Aztán rádión
odahívtak még egy kocsit. A második kocsiról telefonáltak ide segítségért.
Szabályszerű ostrom alá kellett venni hősünket. Igaz, nagyfiú? – kérdezte
Meyer.
A fogoly nem felelt.
– Ülj le, nagyfiú – mondta Meyer.
A fogoly leült.
– Mi a neved?
– Louis Gallagher.
– Voltál zűrben már korábban is, Gallagher?
– Nem.
– Úgyis utánanézünk, okosabb hát, ha nem próbálsz hantálni!
– Még sose voltam zűrben – jelentette ki Gallagher.
– Van még egy kis kávéja Miscolónak? – kérdezte Kling, és elindult a
folyosón. Carella éppen akkor jött vissza a lépcső felől. – Sikerült leráznia a
nőt, Steve?
– Igen – felelte Carella. – Jutott valamire a dokkok körül?
– Nyavalyát jutottam.
– Haza akar menni?
– Igen. Mihelyt ittam egy kis kávét.
– Jobban tenné, ha maradna. Elszabadult égy őrült.
– Hogyhogy?
– Levelet küldött. Ma este nyolckor meg akar ölni egy nőt. Maradjon itt.
Pete-nek szüksége lehet magára.
– Programom van, Steve.
– Ezt viccnek szánta? – kérdezte Carella, azzal bement a csoport szobájába.
– Ugye, van priuszod, Gallagher? – kérdezte éppen Meyer.
– Nincs. Már mondtam egyszer.
– Sok rablótámadás történt a környéken, amelynek nem találtuk meg a
tettesét, Gallagher!
– Az a maguk baja. Maguk a hekusok.
– Azokat is te követted el?
– Azt az üzletet máma csak azért akartam kirabolni, mert feltétlenül
dohányra volt szükségem. Ez minden. Az első eset, hogy ilyesmivel
próbálkoztam. Mi lenne, ha levennék rólam a bilincset, és elengednének?
– Jaj, pajtás, mindjárt megpukkadok a röhögéstől! – szólalt meg Willis.
Odafordult Haweshoz. – Előbb megpróbál kinyírni bennünket, aztán bocsánatot
kér.
– Ki kért bocsánatot? – kérdezte Gallagher. – Csak azt kérem, hogy
borítsunk fátylat a dologra.
Willis úgy bámult rá, mint egy közveszélyes őrültre, aki bármelyik
pillanatban képes borotvával vágni el a járókelők nyakát.
– Nyilván a hőség ártott meg neki – jegyezte meg rezzenetlen arccal.
– Na! – folytatta Gallagher. – Mit szólnak hozzá? Mi lenne, ha adnának egy
lehetőséget?
– Ide figyelj, te...
– Mi a fenét csináltam? Hogy lövöldöztem egy kicsit? Megsebesült talán
valaki? Legfeljebb egy kis izgalmat okoztam maguknak. Rajta, legyenek rendes
fiúk. Vegyék le rólam a bilincset, és engedjenek az utamra!
Willis megtörölte a homlokát.
– Tudod, hogy ez nem viccel, Meyer?
– Rajta, Meyer! – folytatta Gallagher. – Legyen irg...
Meyer pofon vágta.
– Ne merj így beszélni velem, nagyfiú! Ne vedd a szádra a nevem, mert
lenyeletem veled! Ez volt az első rablótámadásod?
Gallagher pislogva Meyerre nézett, és fájó arcát tapogatta.
– Én ugyan nem spórolom meg magának a... – kezdte, mire Meyer megint
pofon ütötte.
– Hány rablótámadás szárad még a lelkeden a körzetünkben?
Gallagher hallgatott.
– Kérdeztek tőled valamit! – figyelmeztette Willis.
Gallagher Willisre nézett, ugyanolyan gyűlölködő tekintettel.
Carella odasétált a csoporthoz.
– Nini, Louie! Mi újság? – kérdezte.
Gallagher üres tekintettel meredt rá.
– Magát nem ismerem – jelentette ki.
– Ugyan, Louie – mondta Carella. – Romlik a memóriád. Nem emlékszel
rám? Steve Carella vagyok. Gondolkozz csak, Louie!
– Ez az alak is hekus? – kérdezte Gallagher. – Soha az életben nem láttam.
– És a péküzlet, Louie? Kilencszáznegyvenkilencben? A Déli Harmadik
Avenue-n? Nem emlékszel, Louie?
– Nem szeretem a péksüteményt – felelte Gallagher.
– Nem is péksüteményt vásároltál te ott, Louie. Csak ki akartad rabolni az
üzletet. Én meg véletlenül éppen arra jártam. Emlékszel már?
– Ja. Arra gondol? – kérdezte Gallagher.
– Mikor szabadultál, Louie? – kérdezte Carella.
– Lényeges az? Kint vagyok, és kész.
– És visszatértél a régi szakmádhoz – mondta Meyer. – Mikor szabadultál?
– Tíz évet kaptál fegyveres rablótámadásért, Gallagher – mondta Carella. –
Mi történt? Feltételesen szabadlábra helyeztek?
– Igen.
– Mikor szabadultál? – ismételte meg a kérdést Meyer.
– Kábé fél éve – felelte Gallagher.
– Úgy látom, szívesen éltél az állam pénzén. Alig vártad, hogy
visszakerülhess, mi? – kérdezte Meyer.
– Ugyan, felejtsük el az egészet – mondta Gallagher. – Mért akarnak
mindenáron rosszak lenni, fiúk?
– Te miért akarsz rossz fiú lenni, Gallagher?
– Ki? Én? Nem akarok én rossz lenni – felelte Gallagher. – Lelki
kényszerből cselekedtem.
– No, még ilyet se láttam! – jegyezte meg Meyer. – Egy gengszter mint
pszichiáter! Ez már sok! Több is a soknál. Gyerünk, csibész, a hadnagy nyilván
örülni fog, ha beszélhet veled. Állj fel, és gyere!
Megszólalt az egyik telefon. Hawes vette fel a kagylót.
– Itt a nyolcvanhetes csoport, Hawes – jelentkezett.
– Itt Sam Grossman beszél, Cotton.
– Halló, Sam! Mire jutott?
– Nem sokra. Néhány ujjlenyomat egyezik a látcsövön levőkkel, de... Nos,
beszéljünk nyíltan, Cotton. Nincs időnk olyan alaposan átkutatni azt a lakást,
ahogy kellene. Nyolcig semmi esetre se végzünk vele.
– Miért? Most mennyi az idő?
– Már elmúlt hat – felelte Grossman.
Hawes az órára pillantott a falon, és látta, hogy pontosan öt perccel múlt hat.
Mire ment el egy teljes óra?
– Csakugyan. Akkor hát... – kezdte, aztán nem jutott semmi az eszébe.
– Csak egyvalamit találtunk, ami esetleg a segítségükre lehet – mondta
Grossman. – Talán már látta is.
– Mi az?
– A konyhában találtuk. Az ablakpárkányon, a kiöntő fölött. Rajta vannak a
gyanúsított ujjlenyomatai, szóval talán hasznát vehetik. Mindenesetre a
kezében volt a fickónak.
– Micsoda, Sam?
– Egy névjegy. Azaz egy üzleti kártya.
– Milyen üzleté? – kérdezte Hawes, és felkapott egy ceruzát.
– A Jo-George Étterem-é. A Jo-George két szó, kötőjellel. A Jo végén nincs
e.
– Cím?
– Északi Tizenharmadik Avenue 336.
– Egyéb nincs a kártyán?
– Csak a jobb alsó sarkában: Elsőrendű házikoszt. Egyéb semmi.
– Kösz, Sam. Azonnal odamegyek.
– Jól teszi. Ki tudja, hátha a gyanúsított ott étkezik? Vagy éppen ő az egyik
tulajdonos.
– A Jo vagy a George?
– Elképzelhető – felelte Grossman. – Ugye, maga szerint a fickó nem lakott
abban a lakásban?
– Szerintem nem. És maga szerint?
– Néhány jel ugyan arra mutat, hogy laktak a lakásban, de valamennyi friss
keletű. Az a gyanúm, hogy a fickó csak pied a terre-nek használta a lakást, ha
szabad kínaiul kifejeznem magam.
– Magam is azt hiszem – hadarta Hawes.
– Sam, szívesen elhencegnék én is a nyelvtudásommal, de már kezd késő
lenni. Okosabb, ha benézek abba az étterembe.
– Csak rajta – felelte Grossman. – Sok szerencsét!
Tizenharmadik fejezet