NNCL1752-5D1v2.

Ed McBain
Karácsonyi ajándékok

ALBATROSZ KÖNYVEK
BUDAPEST
 Ed McBain

Sadie When She Died

Fordította

Csillag Veronika

© Evan Hunter, 1972

Hungarian translation Csillag Veronika, 1981

Ez a történet
egy képzeletbeli városban

játszódik.

A szereplők és a helyszínek

nem valóságosak.

Csak a rendőrségi gyakorlat

leírásához szolgál alapul

a vizsgálati módszerek ismerete.

 ELSŐ FEJEZET

Steve Carella detektív nem volt egészen biztos abban, hogy jól hallja, amit a férfi
mond. Nem így szokott beszélni a megözvegyült férj, amikor egy vértócsában ott fekszik
a felesége a hálószoba padlóján, kibelezve. A férfi még nem vette le a kabátját, a kalapját,
a kesztyűjét meg a sálját. Az éjjeliszekrényen levő telefon mellett állt, magas volt,
keskeny arcélét keresztben keményen kettévágta jól ápolt, szürke bajsza, amely épp illett
a halántéka körül már őszülő hajához. Tiszta kék szemében nyoma se volt bánatnak,
fájdalomnak. Mintha csak biztosítani akarná Carellát arról, hogy igenis jól értette,
megismételte előbbi kijelentésének egy részét, ezúttal még erőteljesebben hangsúlyozva
érzelmeit :
Nagyon örülök, hogy meghalt – mondta.
– Uram – mondta Carella –, biztos vagyok benne, hogy nem szükséges
figyelmeztetnem…
– Így igaz – mondta a férfi –, nem szükséges figyelmeztetnie. Véletlenségből magam is
éppen jogász vagyok. Tisztában vagyok a jogaimmal, valamint azzal, hogy mindaz, amit
szabad akaratomból mondok, később felhasználható ellenem. Megismétlem, hogy a
feleségem ócska kurva volt, és nagy boldogsággal tölt el, hogy valaki végre megölte.
Carella bólintott, kinyitotta a jegyzetfüzetét, belenézett, és azt mondta:
– Maga értesítette a rendőrséget?
– Igen, én.
– Ezek szerint maga Gerald Fletcher.
– Így van.
– Á felesége neve, Mr. Fletcher?
– Sarah. Sarah Fletcher.
– Elmondaná nekünk, mi történt?
– Körülbelül tizenöt perce értem haza. A bejárati ajtóból köszöntem a feleségemnek, de
nem kaptam választ. Bejöttem ide a hálószobába, és holtan találtam a padlón. Azonnal
felhívtam a rendőrséget.
– A szoba ugyanebben az állapotban volt, amikor bejött?
– Igen, ugyanebben.
– Hozzányúlt valamihez?
– Nem, nem nyúltam. Miután elintéztem a telefont, el sem mozdultam erről a helyről.
– Talált itt valakit, amikor bejött?
– Teremtett lelket sem. No persze, a feleségemen kívül.
– És azt állítja, hogy tizenöt perccel ezelőtt érkezett haza?
– Többé-kevésbé. Megkérdezheti a liftkezelőt, aki felhozott.
Carella az órájára nézett.
– Az annyi mint tíz harminc vagy legalábbis az idő tájt.
– Igen.
– És a rendőrséget . . . – Carella belenézett a nyitott jegyzetfüzetbe. – Tíz
harmincnégykor értesítette. Így van?
– Nem néztem meg az órámat, de azt hiszem, hogy ez így többé-kevésbé pontos.
– Nos, a napló szerint a hívást…
– Tíz harmincnégy, az többé-kevésbé pontos.
– Az a maga táskája ott az előszobában?
– Igen, az enyém.
 – Most érkezett haza valami kirándulásról?
– A tengerparton voltam három napig.
– Hol?
– Los Angelesben.
– Mit csinált ott?
– Egy kollégám kért tanácsot tőlem azzal az üggyel kapcsolatban, amelyen éppen most
dolgozik.
– Mikor jött meg a gépe?
– Kilenc negyvenötkor. Kivártam a csomagomat, fogtam egy taxit, és egyenesen
hazajöttem.
– És körülbelül tíz harminckor ért ide, igaz?
– Így van. Harmadszor is.
– Tessék?
– Most tisztázta harmadszor ezt a tényt. Arra az esetre, ha lennének még további
kétségei, hadd ismételjem meg, hogy tíz harminckor értem haza, a feleségemet holtan
találtam, és tíz harmincnégykor értesítettem a rendőrséget
– Igenis, uram. Értettem.
– Mi a maga neve? – kérdezte Fletcher hirtelen.
– Carella. Steve Carella detektív.
– Meg fogom jegyezni.
– Kérem, legyen szíves.
Mialatt Fletcher azzal foglalkozott, hogy megjegyezze Carella nevét, és míg a
rendőrségi fotós eljárta a maga kis haláltáncát a holttest körül, pukkan a villanólámpa, a
gyors hitelesítés végett a polaroid filmszalag megörökíti a halált, exponál – tizenöt
másodperc várakozás, kattanás, szakítás, ellenőrzés, hogy a sietség ellenére a hölgy elég
jól fest-e a képen, vagy legalábbis fest-e olyan jól, amennyire egy kizsigerelt hölgy
esetében, akinek kifordultak a belei a szőnyegre, ez egyáltalán lehetséges – és miközben
a Gyilkossági Csoport két nyomozója, név szerint Monogham és Monroe amiatt
zsörtölődtek, hogy egy hideg decemberi éjszakán, két héttel karácsony előtt elszólították
őket otthonukból; és mialatt Bert Kling detektív odalent a liftkezelővel meg a portással
beszélgetett, hogy kiderítse, pontosan mikor is ért ide a Silvermine Ovalra az a taxi, és
Mr. Gerald Fletcher mikor lépte át a ház küszöbét, és mikor ment fel a lifttel, hogy azután
undorító halált halt egykor gyönyörű szép feleségét ott találja amőbaszerűen szétterülve a
szőnyegen; azalatt Marshall Davies, a laboratórium technikusa a lakás konyhájában
foglalatoskodott; arra várt, hogy az orvosszakértő végre kijelentse, hogy a hölgy halott, és
megállapítsa a halál feltehető okát (mintha legalábbis egy zseni kellene ahhoz a
megállapításhoz, hogy egy rugós késsel felmetszették a hasát), hogy azután Davies majd
bemehessen a hálószobába, és óvatosan elmozdítsa a helyéről a vértócsából kiálló kést,
rámosolyogjon a hölgy beleire, majd megpróbáljon néhány használható ujjlenyomatot
venni a gyilkos fegyverről.
Davies nemrég került a laborba, viszont jó megfigyelő volt, és azonnal észrevette, hogy
a konyhában nyitva van az ablak, ez meglehetősen szokatlan dolog egy decemberi
éjszakán, amikor a hőmérséklet odakint nem lehet több mínusz tíz Celsius-foknál, ami
Fahrenheitben kifejezve sem valami sok. Davies áthajolt a mosogatón, és így azt is
észrevette, hogy az ablak a ház hátsó falán futó tűzlépcsőre nyílik. A fizetését azért kapta,
hogy a bűntények tárgyi bizonyítékait vizsgálja meg – üvegszilánkokat az áldozat
szemében, söréteket a mellkasában vagy, mint a szobában fekvő hölgy esetében, a kést a
hasában –, mindazonáltal nem tudott ellenállni a spekulációnak, hogy talán valaki, egy
betolakodó, felmászott a tűzlépcsőn, bement a konyhába, onnan a szobába, ahol aztán
szépen kinyiffantotta a hölgyet.
Mivel a konyhai mosogatóban volt egy jókora sáros lábnyom meg egy másik a
mosogató mellett a földön, aztán még jó néhány a konyhapadlón, egyre halványabbak,
ahogy tulajdonosuk kitartóan lépdelt a hálószobába vezető ajtó felé, Davies arra a
következtetésre jutott, hogy a pasas igencsak számított valamire. Hát nem elképzelhető,
hogy a betolakodó tényleg átmászott az ablakpárkányon, majd belelépett a mosogatóba,
és átsétált a szobán, rugós késsel a zsebében, azzál a rugós késsel, amellyel később
gonoszul felhasította a hölgy hasát, balról jobbra, minden erőfeszítés nélkül, mintha csak
egy celofán szalagot rántana meg, hogy kibontson egy csomag cigarettát.
Davies abbahagyta a spekulálást, és lefényképezte a lábnyomokat a mosogatóban meg a
padlón. Aztán, minthogy az alorvos még mindig nem tudott zöld ágra vergődni a
holttesttel (szúrt seb okozta halál, gondolta Davies türelmetlenül; kizsigerelés, az isten
szerelmére!), és nem volt hajlandó semmit sem kijelenteni, ameddig föl nem hívja a
főnökét vagy talán épp a jó édesanyját. (Mondja csak, ez egy nehéz eset itt, egy késsel
fölhasították a hölgy hasát. Nincs valami ötlete, hogy mi lehetett a halál oka?), Davies
kimászott a tűzlépcsőre, leszedte a port az ablakpárkányról, azután a pontos vizsgálat
érdekében leszedte a port a tűzlépcsőhöz vezető létra vaskorlátjáról is.
Na tehát, ha az orvosszakértő végre-valahára végez azzal az istenverte holttesttel, és ha
lesznek használható latens ujjlenyomatok a késen, akkor hála Marshall Daviesnek, a 87-
es körzetben a fiúk már többé-kevésbé helyben is vannak.
Nagyszerűen érezte magát.

Bert Kling detektív pocsékul érezte magát. Ehhez azonban, mondogatta magában,
semmi köze sincs annak, hogy Cindy Forrest három héttel ezelőtt felbontotta az
eljegyzésüket. Először is nem volt az igazi eljegyzés, és az ember igazán nem gyászolhat
valamit, ami valójában nem is létezett. Azután meg Cindy tökéletesen megmagyarázta,
hogy ők ugyan nagyon jól megvoltak együtt, és hogy mindig szeretettel fog gondolni rá
meg azokra a napokra, hónapokra (sőt évekre), amelyeket együtt töltöttek, mintha tényleg
szerelmesek lettek volna, de hát ő találkozott egy igen csinos fiatalemberrel, aki
pszichiáter a Buenavista Kórházban, ahol ő asszisztensként dolgozik, és látván, hogy
mennyire közös az érdeklődési körük, meg hogy ez az ember bármikor hajlandó feleségül
venni őt, Kling ellenben láthatóan egy 38-as Speciallel, egy összekaristolt íróasztallal
meg a fogdával jegyezte el magát, Cindy úgy találja, hogy helyesebb azonnal véget vetni
a kapcsolatuknak, mintsem hogy kitegyék magukat annak a megrázkódtatásnak, amit a
fokozatos és fájdalmas eltávolodás jelent.
Mindez három héttel ezelőtt történt, azóta nem látta Cindyt, telefonon sem beszélt vele,
és a szakítás fájdalmát csak jobb vallanak burzitisze tudta ellensúlyozni, amely a réz
karperec ellenére sem akart gyógyulni. A karperecet Meyer Meyertől kapta, akiről igazán
senki sem feltételezte, hogy nevetséges ígéreteknek hitelt adó, babonás alak. A
karperecnek tíz nap múlva (jó, mondjuk, hogy két héten belül), kellett volna hatnia – tette
hozzá Meyer szabadkozva –, és Kling már tizenegy napja viselte, de a burzitisze csak
nem akart gyógyulni, viszont a karperec alatt egy jól kivehető zöld folt éktelenkedett a
csuklóján. A remény mindig újra feléled. Valahol az emlékeiben ott lődörög egy behemót
majomszerű lény, aki a fogát csattogtatja a tűznél, és morogva a másnapi eredményes
vadászatért imádkozik. Aztán ott volt még az emlékeiben, csak éppen nem olyan mélyre
temetve Cindy Forrest, meztelenül a karjában, meg a képet kísérő ábránd, hogy a lány
majd felhívja, és közli, hogy szörnyű hibát követett el, kész elhagyni a pszichiáterét.
Kling nem volt feminista, mindazonáltal nem talált volna semmi kivetnivalót abban, ha
Cindy kezdeményezi kapcsolatuk visszaállítását; végül is a szakításhoz is a lány tette meg
az első és egyben az utolsó lépést. Eközben a burzitisze pokolian fájt, és a liftkezelőnek
nem járt kimondottan gyorsan az esze (Kling megrázkódott; utálta a szójátékokat, még a
magáét is), ostoba alak volt, aki még a saját nevét is képes lett volna elfelejteni. Kling
még egyszer körbejárta a már unalomig ismert területet.
– Ismeri látásból Mr. Fletchert? – kérdezte.
– Hát persze – mondta a liftkezelő.
– Hogy néz ki?
– Hát, tudja, Maxnek szokott engemet hívni.
– Jól van, Max, na de . . .
– Üdv, Max – mondja. – Hogy van, Max? Erre én azt mondom: Üdvözlöm, Mr.
Fletcher, szép napunk van ma, igaz?
– Megtenné, hogy leírja nekem a külsejét?
– Kedves és jóképű.
– Milyen színű a szeme?
– Barna? Kék? Valami ilyesmi.
– Milyen magas?
– Magas.
– Magasabb, mint maga?
– Hát, az biztos.
– Magasabb, mint én?
– Hát, azt azért nem. Körülbelül ekkora. Mr. Fletcher körülbelül ugyanekkora.
– Milyen színű a haja?
– Fehér.
– Fehér? Úgy érti, hogy ősz?
– Ősz, fehér, valami ilyesmi.
– Mégis, Max, milyen, nem emlékszik?
– Hát, valami ilyesmi. Kérdezze meg Philtől. Tudni fogja. Ő emlékezni szokott az
időpontokra meg az ilyesmikre.
Phil volt a portás. Aki emlékezni szokott az időpontokra meg az ilyesmikre. Mellesleg
magányos, szószátyár öregember volt, aki örömmel fogadta, hogy részt vehet egy rabló-
pandúr dokumentumfilmben. Kling nem volt képes Phil fejébe verni, hogy ez egy igazi
nyomozás; hogy egy hölgy holtan fekszik odafent, valaki előidézte ezt az állapotot, és a
rendőrségnek az lenne a vágya, hogy ezt a valakit bíróság elé állítsa.
– Hát igen – mondta Phil –, rémes helyzet uralkodik ebben a városban, nemde?
Gyermekkoromban még nem volt ilyen rémes. Odaát a déli oldalon születtem, olyan
környezetben, tudja, ahol ha valaki cipőben járt, arról mindjárt azt gondolták, hogy strici.
Tudja, állandóan harcban álltunk a digó galerikkel. Mindenfélét rájuk hajigáltunk a
háztetőkről. Téglát, tojást, ócskavasat, egyszer meg egy kenyérpirítót – biz' isten, egyszer
az anyám kimustrált kenyérpirítóját hajítottuk le a tetőről, bumm, az egyik ilyen digónak
épp a fejét találta el, találat szempontjából nem épp a legjobb hely az egy ilyen digónál,
sose tesz benne semmi kárt. Aszondom mégis, hogy sosem volt ilyen rossz, mint mostan.
Még amikor mindig összevertük a digókat, azok meg minket, az is jó mulatság volt, érti,
hogy mire gondolok, nemde? Ügy értem, hogy volt sok jó mulatság akkoriban. Ma meg
mi történik? Ma, ha valaki belép a liftbe, ott terem mindjárt valami őrült narkós, az ember
orra alá dugja a pisztolyát, és azt mondja, hogy leröpíti a fejét, ha nem adja oda minden
pénzét. Ez történt dr. Hastingsszel, nem viccelek. Hazajön hajnali háromkor, belép a
liftbe, kísérő nélkül, mivelhogy Max épp a piszoárba ment. Csak az a pasas van ott a
liftben, az isten tudja, hogy került be a házba, biztos a tetőről mászott le, ezek a narkósok
úgy ugrálnak a háztetőkön, mint a hegyvidéki kecskék, a pisztolyával meg odabök dr.
Hastings orra alá, épp oda, épp az orrlyuka alá, a Krisztus szerelmére, és azt mondja, ide
a pénzzel meg a csodaszerekkel, ami a táskájában van, már ha van. Akkor dr. Hastings
elgondolkodik. Mi az ördög, meg fognak ölni negyven tetves dollárért meg két fiola
kokainért, itt van, hát fogja, előnyös alku. Szóval odaadja a pasasnak mindazt, amit akar,
na és tudja, hogy mit csinált erre a pasas, mi? Hát nem összeverte dr. Hastingset?
Kórházba kellett vinni, hét helyen összevarrtak, beverte a homlokát a pisztoly agyával az
a kurvapecér, összeverte a pisztollyal, érti? Micsoda dolog ez, mi? Bűzlik ez a város,
különösképpen ez a környék . . . Én még emlékszem arra az időre, amikor ezen a
környéken haza lehetett jönni hajnali háromkor, négykor, ötkor vagy akár hatkor is, a
kutya sem törődött azzal, hogy ki mikor jön, viselhetett az ember szmokingot meg
nercbundát, senkit sem érdekelt, hogy ki mit visel, lehetett ékszert, gyémánt
mandzsettagombot hordani, senki sem piszkálta az embert. Hát csak próbálja meg ezt ma.
Csak próbáljon meg sötétedés után végigsétálni az utcán egy pórázra fogott doberman
nélkül, és majd meglátja, meddig jut el. Ezek a narkósok kiszagolják, hogy jön, és egy
kapualjból a nyakába ugranak. A tetőn át másznak le. Már legalább százszor meg
javíttattuk a zárat a tetőajtón, na de mit számít az? Ezek mind szakemberek, alighogy
megjavíttatjuk, puff, feltörik megint. Vagy fölmásznak a tűzlépcsőn, ki tudná
megakadályozni őket? És a következő pillanatban már bent is vannak valamelyik
lakásban, kipakolják az egészet, és még örülhet az ember, ha legalább a műfogsorát
benne hagyják a pohárban. Én nem tudom, hogy mi lesz ebből a városból, az élő istenre
esküszöm. Szégyen, gyalázat!
– Mit tud Mr. Fletcherről? – kérdezte Kling.
– Hogy mit tudok róla? Az egy rendes ember, ügyvéd. Hazaérkezik, és itthon mi várja?
Az, hogy a felesége holtan fekszik a földön, őt is bizonyára egy ilyen őrült narkós
csinálta ki. Hát micsoda élet ez? Kinek kell ez? Hát az ember már a saját hálószobájába
sem mehet be anélkül, hogy valaki neki ne ugrana? Hát micsoda dolog ez?
– Hány órakor érkezett ma haza Mr. Fletcher?
– Tíz harminc körül – mondta Phil.
– Biztos benne?
– Egészen biztos. Elmondjam, honnan tudom? Lakik itt egy Mrs. Horowitz a 12/c-ben,
két évvel ezelőtt meghalt a férje, és azóta vagy nincs neki ébresztőórája, vagy pedig nem
tudja, hogyan kell beállítani. Szóval minden este fölhív, megkérdezi a pontos időt, és arra
kér, szóljak a nappali portásnak, hogy ébressze fel őt reggel ebben és ebben az órában. Ez
nem szálloda, de hát az ördögbe is, egy idős asszony kér valami kis szívességet, hát
vissza lehet az ilyet utasítani? És különben is karácsonykor mindig nagyon bőkezű
szokott lenni, és az bizony már nincs messze, hát nem? Szóval ma este is ideszól, és azt
mondja: „Mennyi a pontos idő, Phil?" Én meg előveszem az órámat, és mondom neki,
hogy tíz harminc, és akkor ér a ház elé a Mr. Fletcher taxija. Mrs. Horowitz azt mondja,
legyek szíves, és szóljak a nappali portásnak, hogy ébressze fel hét harminckor, én
mondom neki, hogy jól van, és aztán kimegyek az utcára, hogy behozzam Mr. Fletcher
csomagját. Na, hát ezért tudom, hogy pontosan hány óra volt.
– És Mr. Fletcher egyenesen fölment?
 – Egyenesen – mondta Phil. – Miért? Hát hova ment volna? Sétálni ezen a környéken
este fél tizenegykor? Az olyan, mintha az ember a mólóról egyenest a tengerbe akarna
belesétálni.
– Hát köszönöm szépen – mondta Kling.
– Szóra sem érdemes – mondta Phil. – Egyszer már forgattak itt egy másik filmet is.
Benn, a főhadiszálláson nem forgattak semmiféle filmet. A nyomozók laza
háromszöget képeztek Gerald Fletcher körül, és a szemöldöküket ráncolták a válaszok
hallatán. A háromszög csúcsainál Peter Byrnes detektív hadnagy, Meyer és Carella
detektív állt. Fletcher egy széken ült, és a karját keresztbe fonta a mellén. Még mindig
rajta volt a kalap, a sál, a kabát és a kesztyű, mint aki arra számít, hogy bár mely
pillanatban elszólíthatják, és nem szeretné, ha felkészületlenül érné a zord idő. A
kihallgatás egy ablaktalan fülkében folyt, amelyet a zúzmarás üvegajtón látható felirat
szerint kihallgatási szobának neveztek. Fényűző berendezése 1919-es irodabútorokból,
egy hosszú asztalból, két egyenes támlájú székből és egy keretbe foglalt tükörből állt. A
tükör az asztallal szemben, a falon függött. Amolyan detektívtükör volt, ami annyit jelent,
hogy erről az oldalról tükör gyanánt szolgált, de ha valaki a másik oldalon állt, akkor
beláthatott a szobába, és megfigyelhette a bűnözők magatartását, míg maga észrevétlen
maradt; kacskaringósak a törvény őreinek útjai. Kacskaringósak a bűnözők útjai is, nincs
olyan bűnöző az egész városban, aki első pillantásra ne ismerne fel egy detektívtükröt.
Sőt gyakran még az is előfordul, hogy vicces kedvű bűnözők odamennek a tükörhöz, a
nagyujjukat az orrukhoz nyomják, és érzelmeik, valamint nagybecsű véleményük
kifejezéseképpen szamárfület mutatnak a másik oldalon leskelődő hekusoknak. Ily
módon kialakult valamiféle kölcsönös csodálat és tisztelet a törvény őrei és megszegői
között. A bűnözés nem kifizetődő, de azért nem árt közben némi nevetés, mint ahogy azt
már Euripidész is megjegyezte.
A Gerald Fletcher körül laza háromszöget képező hekusokat megdöbbentette, de azt
nem lehet mondani, hogy különösképpen szórakoztatta volna a férfi egyenessége vagy
pontosabban szólva brutális őszintesége. Más dolog köntörfalazás és szóvirágok nélkül
beszélni hitvesünk haláláról, és megint más egy életfogytiglani börtönbüntetéssel
kacérkodni. Gerald Fletcher pedig a jelek szerint pontosan ezt csinálta.
– A lelke mélyéig utáltam – mondta, mire Meyer fölhúzta a szemöldökét, és
odasandított Carellára, aki a detektívtükörrel szemben állt, és így lehetősége nyílt, hogy
lássa magát, amint épp felhúzza a szemöldökét.
– Mr. Fletcher – mondta Byrnes –, én tudom, hogy ön tisztában van a jogaival,
minthogy azokat már elmagyaráztuk magának…
– Sokkal régebben tisztában vagyok velük, mint hogy maguk elmagyarázták volna
nekem…
– És tudom, hogy maga döntött úgy, hogy hajlandó ügyvéd jelenléte nélkül válaszolni a
kérdéseinkre…
– Mivelhogy én magam ügyvéd vagyok.
– Én úgy értettem…
– Tudom, hogy hogy értette. Igen, hivatalosan kirendelt ügyvéd nélkül is hajlandó
vagyok válaszolni a kérdéseikre.
– Én mégis úgy érzem, figyelmeztetnem kell arra, hogy megöltek egy asszonyt…
– Hogyne, az én gyönyörű, bájos feleségemet – mondta Fletcher gunyorosan.
– Ami igen súlyos bűn…
– És ami talán még mindig a legízlésesebb a bűntények közül – mondta Fletcher.
 – Igen – mondta Byrnes. Eredetileg sem volt valami kimondottan jósvádájú, de Fletcher
jelenlétében kifejezetten megbénult a nyelve. A kerek fejű, kék szemű Byrnes, akinek a
haja acélszürkéből épp most kezdett hófehérré válni (a feje búbján már egy kis kopasz
folt is éktelenkedett), megigazította a nyakkendőjét, megköszörülte a torkát, és
segélykérően nézett a kollégái felé. Meyer és Carella egyaránt a cipőfűzőjére meredt.
– Hát jól van – mondta Byrnes –, ha tényleg tisztában van azzal, hogy mit csinál, akkor
folytathatjuk. Mi figyelmeztettük.
– Valóban, már figyelmeztettek. Többször is. Noha sejtelmem sincs, hogy miért –
mondta Fletcher –, én ugyanis nem hiszem, hogy különösképpen veszélyben lennék. A
feleségem halott, valaki megölte azt a ringyót. De az a valaki nem én vagyok.
– Mr. Fletcher, igen örvendetes, hogy biztosít minket erről, mindazonáltal ez
önmagában még nem oszlatja el a kételyeinket – mondta Carella; és hallotta is a szavakat,
de közben azon tanakodott, hogy honnan a pokolból szólnak. Ő volt az, semmi kétség,
megpróbált imponálni Fletchernek, megpróbálta elfogadtatni magát vele, hogy elhárítsa a
férfiból áradó leplezetlen megvetését. Nézz már ide, könyörgött, figyelj rám. Én nem az a
méla ökör vagyok, érzékeny vagyok és intelligens, értem a szavaidat, a gúnyolódásodat,
sőt még azt a gyalázatos szellemességedet is. Félig-meddig az összekaristolt asztalon
ülve, félig nekitámaszkodva a magas, atlétatermetű, barna, szöghajú Carella kíváncsian
sandított lefelé barna szemével, a karját összefonta a mellén, öntudatlanul is utánozva
Fletchert. Abban a pillanatban, amikor rájött erre, azonnal leeresztette karját, és válaszra
várva elszántan Fletcherre nézett. Fletcher elszántan visszanézett. '
– Szóval? – mondta Carella.
– Szóval micsoda, Carella detektív?
– Szóval mi a mondanivalója?
– Miről?
– Honnan kellene tudnunk, hogy nem maga volt az, aki leszúrta?
– Kezdjük azzal – mondta Fletcher –, hogy a konyhában erőszakos behatolás nyomai
találhatók, a hálószobában pedig gyors eltávozásé – ennek bizonyítéka a tárva-nyitva
hagyott ablak az előbbi és a cserepekre törött az utóbbi helyiségben. Az ebédlőben nyitva
álltak a komód fiókjai . . .
– Maga nagyon jó megfigyelő – mondta hirtelen Meyer. – Az alatt a négy perc alatt
figyelte meg mindezt, mialatt belépett a lakásba, és felhívta a rendőrséget?
– Az a foglalkozásom, hogy jó megfigyelő legyek – mondta Fletcher –, de hogy
válaszoljak a kérdésre, nem. Minderre csak akkor lettem figyelmes, miután alkalmam
volt a jelenlevő Carella detektívvel beszélni, és épp akkor, amikor telefonon jelentést tett
a maguk hadnagyának. Mindazonáltal megemlíteném, hogy tizenkét éve élek abban a
Silvermine Oval-i lakásban, és nem kell ahhoz különösképpen sasszeműnek lenni, hogy
valaki észrevegye, ha a hálószobában bezúzták, a konyhában pedig nyitva hagyták az
ablakot. De ahhoz sem kell nyomozónak lenni, hogy valaki rájöjjön, hogy ellopták a
családi ezüstöket – különösképpen ha a hálószobában, a betört ablak alatt szanaszét
hevernek a villák, a merőkanalak és a kések. Megnézték azt az átjárót az ablak alatt?
Nem lehetetlen, hogy még mindig ott fekszik valahol a maguk gyilkosa.
– Az ön lakása a második emeleten van, Mr. Fletcher – mondta Meyer.
– Hát épp azért nem lehetetlen, hogy még mindig ott van – válaszolta Fletcher –, és
törött lábát vagy megsérült koponyáját ápolgatja.
– Eddigi pályafutásom során – mondta Meyer, és ekkor Carella egyszerre rájött, hogy
Meyer is szeretne imponálni Fletchernek – még sohasem találkoztam olyan bűnözővel,
aki kiugrott volna egy második emeleti ablakból. (Carella elcsodálkozott, mert Meyer
nem azt a szót használta, hogy „kivetette magát".)
– Ennek a bűnözőnek jó oka lehetett meggondolatlan cselekedetekre – mondta Fletcher.
– Éppen megölt egy asszonyt, miután váratlanul belebotlott egy olyan lakásban,
amelyikről feltehetően azt képzelte, üres. Meghallotta, hogy valaki nyitja az ajtót, és
rájött, hogy nem távozhat azon az úton, amelyiken érkezett, mert a konyha túl közel van a
bejárathoz. Bizonyára kiszámította, hogy még mindig jobban jár egy törött lábbal, mint
egy életfogytiglani börtönbüntetéssel. Nos, hogyan passzol ez a portré azokhoz a
bűnözőkéhez, akikkel maga találkozott?
– Számos bűnözővel találkoztam – válaszolta Meyer ostobán –, és némelyiküknek a
maga módján átkozottul gyorsan vágott az esze. – Kreténnek érezte magát, mialatt
előadta rövid prédikációját, de hát Fletehernek megvolt a módszere, hogy hülyét
csináljon a másikból. Meyer öntudatlanul végigsimított a kezével tar koponyáján, és
közben a szemével igyekezett elkerülni Carella és Byrnes pillantását. Valahogy úgy
érezte, mintha cserbenhagyta volna őket. Éles kardvágásra lett volna szükség, és tőle csak
egy erőtlen karcolásra tellett. – Ismeri ezt a kést, Mr. Fletcher? – kérdezte. – Látta már
valaha?
– Nem, soha.
– Véletlenül sem a maga kése, ugye?
– Nem, nem az enyém.
– Mondott valamit a felesége, amikor maga belépett a hálószobába?
– A feleségem halott volt, amikor én beléptem a hálószobába.
– Biztos benne?
– Egészen biztos.
– Rendben van, Mr. Fletcher – mondta Byrnes kurtán. – Megkérhetném, hogy
várakozzék egy kissé odakint?
– Kérem – mondta Fletcher, majd felállt, és kiment a szobából. A három detektív jó
néhány percig szótlanul állt. Aztán Byrnes azt mondta:
– Mit gondoltok?
– Azt, hogy ő követte el – mondta Carella.
– Miből gondolod?
– Hadd fogalmazzam át.
– Tessék, fogalmazd át.
– Lehet, hogy ő követte el.
– A betörés nyilvánvaló nyomai ellenére?
– Különösképpen a nyomok miatt.
– Na, fejtsd ki, Steve.
– Hazament, és azt találta, hogy a feleségét valaki leszúrta, de a seb nem volt halálos. A
késsel keresztben felmetszette az asszony hasát, és ezzel befejezte a munkát. Az
orvosszakértői jelentés szerint a halál azonnal beállt, és a hasi ütőér sérülése vagy reflex-
sokk vagy a kettő együtt okozta. Fletchernek négy perc állt rendelkezésére, holott
mindössze talán vagy négy másodpercre volt szükség.
– Lehetséges – mondta Meyer.
– De lehet, hogy csak nem állhatom ezt a kurvapecért – tette hozzá Garella.
– Várjuk meg, hogy a laborban mit állapítottak meg – mondta Byrnes.
Volt néhány használható ujjlenyomat a konyhai ablakkereten és az ebédlőben, a komód
ezüstfogantyúján. Voltak használható ujjlenyomatok a hálószoba összetört ablaka alatt, a
padlón heverő evőeszközökön. Még ennél is fontosabb, hogy a rugós kés nyelén volt
néhány nagyon tiszta ujjlenyomat, noha a legtöbbje elmaszatolódott. Az ujjlenyomatokat
megvizsgálták; mindegyik ugyanattól a személytől származott.
Gerald Fletcher kegyesen hozzájárult, hogy a rendőrség ujjlenyomatot vegyen tőle,
melyeket azután összehasonlítottak azokkal, melyeket Marshall Davies küldött a
laboratóriumból. Az ablakon, a fogantyún, az evőeszközön és a késen talált
ujjlenyomatok nem Gerald Fletchertől származtak.
Ami persze az égadta világon semmit sem jelentett, ha rajta volt a kesztyűje, amikor
kikészítette az asszonyt.
 MÁSODIK FEJEZET

Hétfő reggel a Harb folyó felett az ég felhőtlenül kék volt. A Silvermine Parkban a
fiatal anyák már tologatták a gyerekkocsikat, hogy kihasználják a váratlan decemberi
napsütést. A levegő éles volt és hideg, de a nap ragyogóan sütött; ettől a folyóparti utcák
átalakultak olyanná, mint amilyenek a századforduló tájékán lehették. Egy vontató
tülkölt, egy sirály vijjogva lecsapott a vízre, egy asszony megigazította a kisbabája
takaróját, és gyöngéden gügyögott hozzá. A park korlátjánál egy őrszemes rendőr állt
hátratett kézzel, bámészkodva nézte a napsütötte folyót.
Odafönn, a Silvermine Oval 721. második emeletén, a hátsó lakásban már csak egy
krétarajz emlékeztetett a hálószoba padlóján arra, hogy ott előző éjjel még egy halott
asszony feküdt. Carella és Kling kikerülte a rajzot, és odament a betört ablakhoz. -A
srácok a laborból .gondosan összeszedték, elcsomagolták és szortírozták az
üvegcserepeket meg szilánkokat, abból a feltételezésből kiindulva, hogy aki kiugrott az
ablakon, az talán vércseppeket és ruhafoszlányokat is hagyott maga után. Carella a
szabálytalaji alakú hasadékon át lenézett a keskeny átjáróra. A szemközti épület
körülbelül négyméternyire lehetett. Elképzelhető volt, hogy a betolakodó átugrotta az
aknát, a túloldalon belekapaszkodott az ablakpárkányba, és behatolt a másik lakásba. De
ehhez tervezésre és megfontolásra lett volna szükség. Aki trapézugrással akar átlendülni
egyik ablakpárkányról a másikra, az nem veti át magát pánikszerű sietségben egy bezárt
ablakon. Természetesen át kell vizsgálni a szemközti lakást, de a betörő minden
valószínűség szerint a lenti járdára esett.
– Jókora ugrás – mondta Kling, miközben kikukucskált Carella válla fölött.
– Mennyire taksálod?
– Tíz méter. Legalább.
– Minimum a lábát töri, aki ekkorát esik.
– Lehet, hogy a pasas akrobata.
– Gondolod, hogy fejjel előre ugrott az ablaknak?
– Hát hogyan másképp?
– Lehet, hogy előbb kitörte az üveget, és aztán keresztülmászott.
– Ha ehhez vette magának a fáradságot, akkor miért nem nyitotta ki egyszerűen azt az
átokverte ablakot?
– Tudod mit, nézzük meg – mondta Carella. Megvizsgálták a kilincset meg az
ablakkeretet.
– Nem baj, ha hozzányúlunk ezekhez?
– Nem, már végeztek velük.
Kling megragadta mind a két fogantyút az ablakkereten, és teljes súlyával beléjük
kapaszkodott.
– Szívós darab – mondta.
– Próbáld meg még egyszer.
Kling újra nekifeszült.
– Azt hiszem, be van ragadva.
– Valószínűleg ráfestettek – mondta Carella.
– Lehet, hogy megpróbálta kinyitni. Lehet, hogy csak akkor törte be, amikor rájött,
hogy be van ragadva.
 – Lehet – mondta Carella. – És sietnie is kellett. Fletcher kinyitotta a bejárati ajtót,
lehet, hogy addigra már benn is volt a lakásban.
– A pasas bizonyára meglódította a táskát . . .
– Miféle táskát?
– Kellett, hogy legyen nála egy táska, vagy valami ilyesmi, nem gondolod? Hogy
beletegye a szajrét.
– Bizonyára. Bár nem lehetett valami nagy gyakorlata.
– Hogy érted?
– Nem volt rajta kesztyű. Ott hagyta az ujjlenyomatát mindenütt. Ilyesmit csak egy
kezdő csinál.
– Hát egy táskát azért csak hozott magával. Valószínűleg azzal törte ki az ablakot.
Valószínűleg azért is került az ezüst a földre. Talán túl nagy lendületet vett, amikor rájött,
hogy be van ragadva az ablak, és a holmi egy része is kiesett a táskából.
– Az meglehet – mondta Carella.
– Aztán valószínűleg kimászott a lyukon, és talpast ugrott. Ennek mégiscsak több
értelme van, mint fejjel nekimenni, hát nem? Sőt, Steve, voltaképp lehet. . . lehet, hogy
előbb a táskáját dobta le.
– Ha volt neki táskája.
– A világ összes betörőjének van táskája. Még a kezdőknek is.
– Jó, legyen.
– Jó, szóval feltéve, hogy volt neki táskája, akkor lehet, hogy előbb azt dobta le oda az
átjáróba, és csak azután mászott ki, majd lelógászkodótt a párkányról, mielőtt leugrott
volna. Érted, mire gondolok? Hogy lerövidítse a távolságot.
– Nem biztos, hogy egyáltalán jutott minderre ideje, Bert. Fletcher addigra már
feltehetőleg bent volt a lakásban, és minden bizonnyal épp a hálószoba felé masírozott.
– Mondott Fletcher valamit az üvegcsörömpölésről? Hogy hallotta-e a csörömpölést?
– Úgy emlékszem, meg se kérdeztük.
– Meg kell kérdeznünk – mondta, Kling.
– Miért? Mit számít az?
– Hát, nem tüdőm – mondta Kling, és vállat vont. – De hogyha a pasas még a lakásban
volt, amikor Fletcher megérkezett…
– Igen?
– Akkor itt bizony igencsak mozgalmas előadás folyhatott, nem?
– Pedig bent kellett lennies Bert. Ha a pasas nem hallja meg, hogy nyílik a bejárati ajtó,
akkor szép kényelmesen kimászik a konyhaablakon, és leereszkedik a tűzlépcsőn, ugyan-
azon az úton, mint idefelé.
– Hát ez igaz. – Kling mélázva bólintott. – Fletchernek ördöge van – mondta. – Ezért a
pénzért a pasas megvárhatta és leszúrhatta volna őt is.
– Nézzük meg egy kicsit azt az átjárót – mondta Carella.

Egy asszony kinézett a földszinti ablakon, és azt látta, hogy két megtermett, télikabátos
férfi piszmog az átjáróban. Nem viseltek kalapot. Egyiküknek barna haja és ferde vágású
mandulaszeme volt. A másik fiatalabbnak, de nem kevésbé félelmetesnek látszott,
nagydarab szőke fickó, pelyhesállú, hamvas, mint az őszibarack.
Az asszony habozás nélkül odament a telefonhoz, és értesítette a rendőrséget.
 Az átjáróban Carella és Kling nem vette észre az asszonyt, aki a roletta résein át tartotta
szemmel őket. A járda betonját tanulmányozták, aztán felfelé tekingettek, Fletcher
második emeleti lakásának betört ablakára.
– Ez még mindig pokoli egy ugrás – mondta Kling.
– Innen még hosszabbnak látszik.
– Mit gondolsz, hol érhetett földet?
– Valahol itt, ahol állunk. Talán egy fél méterrel arrébb – mondta Carella, és a lába elé
nézett.
– Látsz valamit? – kérdezte Kling.
– Nem. Csak gondolkozom valamin.
– Éspedig?
– Mondjuk, hogy földet ért, és még csak nem is törte össze magát…
– Biztos, hogy nem, Steve. Különben még mindig itt heverészne.
– Éppen erről van szó. Ha tényleg nem törte össze magát, akkor se tudom elképzelni,
hogy csak úgy felpattant és elment. – Újra felnézett az ablakra. – Ez legalább tizenkét
méter, Bert.
– Percről percre növekszik – mondta Kling. – Én még mindig azt hiszem, nem több,
mint plusz-mínusz tíz méter.
– Még akkor is. A pasas zuhan tíz métert . . .
– És ha előbb lelógászkodott a párkányról, akkor ebből még vagy két métert
leszámíthatunk.
– Jó, szóval akkor mennyi legyen? Nyolc méter?
– Plusz-mínusz.
– A fickó nyolc méterről lepottyan a betonjárdára, nem töri össze magát, feláll,
leporolja a ruháját, és aztán rajthoz áll ötvenméteres síkfutásban, mi? – Carella megrázta
a fejét. – Én inkább azt hiszem, hogy egy darabig maradt, ahol volt. Legalább amíg
kifújta magát.
– Szóval?
– Tehát kinézett-e vajon Fletcher az ablakon?
– Már mért nézett volna ki?
– Ha a feleséged holtan fekszik a padlón egy késsel a hasában, az ablak meg be van
törve, nem az a természetes, hogy odamégy, és kinézel az ablakon? Lévén az utolsó
lehetőség, hogy esetleg még meglásd a pasast, aki megölte?
– Előbb még értesítenie kellett a rendőrséget – mondta Kling.
– Minek?
– Ez természetes, Steve. Ha a pasas ártatlan, akkor vigyáz arra, hogy ne keverje
gyanúba magát. Értesíti a rendőrséget, nem hagyja el a lakást…
– Én még mindig azt hiszem, hogy az ő keze van a dologban – mondta Carella.
– Ne költs már belőle egy egész regényt – mondta Kling. – Ami engem illet, semmit
sem szeretnék jobban, mint jól megrúgni Mr. Fletchert, de most inkább próbáljuk
megtalálni azt a pasast, akiről ujjlenyomataink vannak, jó?
– Hát jó – mondta Carella.
– Ide figyelj, Steve, légy észnél. Ha a pasas ujjlenyomata ott van a kés nyelén, a kés
pedig még mindig abban az istenverte nőben . . .
– És ha a nő férje ráébred, hogy milyen pompás kis helyzetbe csöppent – mondta
Carella –, a felesége a földön, a hasában egy kés, a lakást feltörték és kirabolták, akkor
miért ne végezné el az utolsó simításokat, abban a reményben, hogy majd úgyis a betörőt
fogják gyanúsítani?
 – Gyönyörű – mondta Kling. – Bizonyítsd be.
– Nem tudom – mondta Carella. – Legalábbis amíg el nem kapjuk a betörőt.
– Jó, hát akkor kapjuk el. Mit gondolsz, merre ment, miután földet ért?
– Két lehetősége volt – mondta Carella. – Azon az ajtón az épület alagsorába. Vagy az
átjáró túlsó végébe, hogy aztán átmásszon a kerítésen.
– Te merre mennél?
– Ha én leesnék nyolc méterről vagy még magasabbról, hazamennék az anyukámhoz,
és kisírnám magamat.
– Én az ajtó felé indulnék. Ha leesnék nyolc méterről, utána nekem nem volna kedvem
holmi kerítéseket megmászni.
– Nem ám, amilyen pokolian megfájdult volna a fejed.
Az alagsor ajtaja váratlanul kinyílt. Egy pirospozsgás járőr jött elő egy 38-as pisztollyal
a kezében.
– Halljuk, fiúk, mi történik itten? – mondta.
– Ó, az a magasságos – mondta Carella.

Marshall Davies már mindenesetre elvégezte a munkát.

Tehát amíg Carella és Kling azon fáradozott, hogy bebizonyítsa egy hekusnak, hogy ők
sem kevésbé azok, Davies betelefonált a 87-es körzetbe, és azt a detektívet kérte, aki a
Fletcher-gyilkossággal foglalkozik. Mivel mindkét detektív, aki ezzel az üggyel
foglalkozott, éppen házon kívül foglalkozott vele, vagy legalábbis megpróbálta,
Daviesnek be kellett érnie Meyer detektívvel.
– Mi újság? – kérdezte Meyer.
– Megtudtam néhány érdekes dolgot .a gyanúsítottról.
– Elővegyem a ceruzámat? – kérdezte Meyer.
– Nem fontos. Mennyire ismeri az esetet?
– Tájékoztatva vagyok.
– Akkor bizonyára tudja, hogy a lakás tele van latens ujjlenyomatokkal.
– Tudom. A Nyilvántartóban épp most próbálják azonosítani őket.
– Talán szerencsével járnak.
– Talán – mondta Meyer.
– Azt is tudja, hogy a konyhában lábnyomokat találtunk?
– Nem, ezt nem tudtam.
– Az egyik, a mosogatóban, nagyon jól látható, valószínűleg akkor lépett bele, amikor
bemászott az ablakon, a többi, a konyha padlóján, útban az ebédlő felé, közepes.
Csináltam néhány igen jó felvételt meg nagyítást is a cipősarokról, ha később majd lesz
mivel összehasonlítani.
– Jól van – mondta Meyer.
– És ami még fontosabb – mondta Davies –, van egy jó lépésképünk a lábnyomok
alapján, és azt hiszem, nyugodtan feltételezhetjük, hogy normális körülmények között így
jár a pasas, nem lassan, de nem is túl sebesen.
– Ezt hogyan lehet megállapítani – kérdezte Meyer.
– Ha valaki lassan jár, akkor a lépéstávolsága körülbelül hatvannyolc centi. Ha fut,
akkor úgy egy méter. Gyors járásnál pedig kilencven centi az átlag.
– És a maga eredményei?
– Nyolcvan centiméter. Szaporán járt, de nem sietett különösképpen. Mellesleg a
lábnyomcsapás is normális, sehol sem törik meg.
 – Ez mit jelent?
– Nos, húzzon egy képzeletbeli vonalat abba az irányba, amerre a gyanúsított ment,
normális körülmények között a sarok belső éle mentén. A kövér emberek és a terhes nők
lábnyomcsapása gyakran megtörik, mert széttárt lábbal járnak . . . hogy megőrizzék az
egyensúlyukat.
– De ez a lábnyomcsapás normális – mondta Meyer.
– Pontosan – mondta Davies.
– Tehát a mi kliensünk nem kövér és nem terhes.
– Erről van szó. Mellesleg szólva az illető éppenséggel férfi. Cipőjének jellege, mérete
és a sarka világosan erre utal.
– Hát ez nagyszerű – mondta Meyer. Eddig semmi különös jelentőséget nem
tulajdonított Davies információinak. Ha valaki kirabol egy lakást, akkor mindenki
automatikusan arra gondol, hogy az illető férfi és nem nő. Ráadásul annak alapján, amit
Carella a mosogatóban talált lábnyom méreteiről mondott, az csak egy férfié lehetett –
hacsak egy női pankrátor nem mászkál szabadon a körzetben. Meyer ásított egyet.
– Nahát ez eddig semmi különös, és nem is rendkívülien fontos – mondta Davies –,
csak ha összevetjük a további tényekkel.
– Miféle tényekkel? – kérdezte Meyer.
– Szóval, mint tudja, a hálószoba ablakát betörték, és a Gyilkossági Csoport jelenlevő
tagjai . . .
– Monogham és Monroe?
– Igen, arra a feltételezésre jutottak, hogy a tettes kiugrott az ablakon, le az átjáróba.
Gondoltam, nem árt, ha lemegyek, és csinálok egypár használható képet.
– Na és csinált?
– Igen, lefényképeztem azt a helyet, ahol feltehetőleg földet ért; történetesen páros
lábbal – és csináltam egy-egy képet a járásképről meg a lábnyomcsapás irányáról. Az
ajtón át az alagsorba ment. De nem ez a legfontosabb.
– Hát akkor mi a legfontosabb? – kérdezte Meyer türelmesen.
– A kliensünk megsebesült. Méghozzá súlyosan, azt hiszem.
– Honnan veszi?
– A járáskép odalent egészen más, mint a konyhában. A lábnyomok természetesen
ugyanazok, semmi kétség, hogy ugyanattól a személytől származnak. De a
lábnyomcsapás arra utal, hogy az illető húzta a jobb lábát, és erőteljesen balra dőlt.
Voltaképpen egyáltalán nincsenek vízszintes bal oldali lábnyomok, csak karcolások,
ahogy a talp széle és a sarok végigkaristolta a betont. Bárki foglalkozzék is az üggyel, azt
javaslom, hogy küldjön szét egy orvosi körlevelet. Ha ez a pasas nem törte el a lábát, én
megeszem az összes képet, amit csináltam.

Egy zöld kabátos lány várakozott a folyosón. A falnak dőlt, kezét mélyen kabátja
hasított zsebébe dugta, és azonnal az alagsori ajtó felé fordult, amint az kinyílt. Amikor
Carella és Kling, nyomukban a pirospozsgás járőrrel (akinek pillanatnyilag még az
átlagosnál is pirosabb volt a képe), kijött az ajtón, és elindult az utca felé, a lány azt
mondta:
– Elnézést, maguk a detektívek?
– Igen – mondta Carella.
– De tényleg, ne haragudjanak – mondta a járőr –, most helyeztek át ide, értik, nem
nagyon ismerem még magukat.
– Nincs semmi baj – mondta Kling;
 – A gondnok mondta, hogy itt vannak az épületben – mondta a lány.
– Szóval bocsássanak meg, jó? – mondta a járőr.
– Jó, jó – mondta Kling, és egy intéssel a főbejárat felé zavarta.
– Maguk nyomoznak a Fletcher-gyilkosság ügyében, ugye? – mondta a lány. Halk
szavú, magas, barna hajú lány volt, nagy barna szemével felváltva hol az egyik, hol a
másik detektívet nézte, mintha azt kutatná, hogy melyikük a fogékonyabb hallgató.
– Miben lehetünk szolgálatára, kisasszony?
– kérdezte Carella.
– Láttam valakit tegnap este az alagsorban – mondta. – Véres volt a ruhája.
Carella Klingre nézett, majd nyomban azt mondta:
– Mikor történt ez?
– Háromnegyed tizenegy körül – mondta a lány.
– Maga mit keresett az alagsorban?
– Mostam – mondta a lány csodálkozó hangon. – Ott vannak a mosógépek. Bocsánat,
Nora Simonovnak hívnak. Itt lakom, ebben a házban.
– Viszlát, fiúk – szólt vissza a járőr a főbejárattól. –-Ne haragudjanak, jó?
– Minden rendben – mondta Kling.
– Az ötödiken lakom – mondta Nora. – Ötödik emelet 5/a.
– Elmesélné nekünk, hogy mi történt? – mondta Carella.
– Ültem a mosógép mellett, és néztem, ahogy forgatja a ruhát – tudják, hogy az milyen
lenyűgöző látvány – mondta, közben kissé kifordult a szeme, gyorsan, csodálkozva
elmosolyodott –, és akkor kinyílt az udvari ajtó. Az átjáróba vezető ajtó. Tudják, ugye,
hogy melyikre gondolok?
– Tudjuk, igen – mondta Carella.
– És akkor ez a férfi lejött a lépcsőn. Nem hiszem, hogy észrevett volna. Tudják, a
gépek valahogy nincsenek szem előtt. Egyenesen a lépcsőházba ment, a másik oldalra,
ahhoz, amelyik az utcára vezet. Két lépcső van. Az egyik a folyosóra, a másik az utcára
visz.
– Felismerte az illetőt?
– Hogy érti ezt?
– Ismeri a házból? Vagy a környékről?
– Nem, tegnap este láttam életemben először.
– Le tudná írni a külsejét?
– Hát persze. Huszonegy-huszonkét éves lehet, akkora, mint maga, talán valamivel
alacsonyabb, úgy százhetvennyolc-száznyolcvan centi. Barna haja van.
Kling már nekilátott a jegyzetelésnek.
– Megfigyelte, hogy milyen színű a szeme? – kérdezte.
– Azt nem, sajnálom.
– Fehér volt, vagy fekete?
– Fehér.
– Milyen ruha volt rajta?
– Sötét nadrág, magas szárú tornacipő, ballonkabát. Véres volt az eleje meg az ujja.
– Melyik ujja?
– A jobb.
– Kalap volt rajta?
– Nem.
– Látott nála valamit?
– Igen. Egy kis piros táskát. Olyat, amilyeneket a repülőtársaságok árusítanak.
 – Sebhely, tetoválás, ismertetőjegyek?
– Azt nem tudnám megmondani. Nem kerültünk annyira közel. És igencsak sietett,
legalábbis ahhoz képest.
– Mihez képest?
– Hát, hogy a lába. Húzta a jobb lábát. Azt hiszem, igen komolyan megsérült.
– Fölismerné, ha újra látná? – kérdezte Carella.
– Az első pillantásra – mondta Nora.

Természetesen abban reménykedtek, hogy a fickó szerepel a bűnügyi nyilvántartásban.

Abban reménykedtek, hogy a Bűnügyi Nyilvántartó majd azonosítja a beküldött
ujjlenyomatokat. Azt remélték, hogy ez végre valami egyszerű ügy lesz, a Bűnügyi
Nyilvántartóból majd egy ismert bűnöző neve kerül ki, akit minden különösebb cirkusz
nélkül elő lehet állítani, majd pedig közszemlére tenni az azonosítási parádé során, és
Nora Simonov majd rábök, igen, ez az a férfi, akit előző este 10.45-kor véres ruhában az
alagsorban látott.
A Nyilvántartó nem tudja azonosítani az ujjlenyomatokat.
A detektívek tehát sóhajtoztak, és beletörődtek, hogy ez is nehéz ügy lesz. (Mindegyik
ügy nehéz végül is, panaszkodtak az önsajnálat tengerében fürödve), és pontosan azt
tették, amit Marshall Davies javasolt: körlevelet küldtek a város orvosainak, hogy
jelentsenek minden olyan lábtörést vagy rándulást, amivel egy huszon-egynéhány éves,
százhetvennyolc usque -nyolcvan magas, barna hajú fehér fiatalember keresi fel őket, akit
utoljára sötét nadrágban, magas szárú tornacipőben és az elején meg a jobb ujján
vérfoltos ballonkabátban láttak.

A hívás egy riverheadi orvostól jött, aznap délután 4.37-kor, épp amikor Carella már
készült hazamenni.
– Itt dr. Mendelsohn beszél – mondta. – Megkaptam a körlevelet, és jelenteni
szeretném, hogy kezeltem egy férfit, aki megfelel a leírásnak.
– Ön hol található, dr. Mendelsohn? – kérdezte Carella.
– A Dover Plains Avenue-n. Riverhead. Dover Plains 3641.
– Mikor kezelte azt a férfit?
– Ma, kora reggel. Hétfőn a kora reggeli órákban rendelek. Ez a kórházi napom.
– Mi volt a panasza?
– Egy csúnya bokaficam.
– Törés?
– Az nem. Itt helyben megröntgeneztem a lábát. Nagyon meg volt dagadva, és
természetesen törésre gyanakodtam, de a dolog egyszerű ficamnak bizonyult.
Bepólyáltam, és azt javasoltam, hogy pihenjen egy ideig.
– Megadta a nevét?
– Igen. Itt van nálam.
– Megmondaná, uram?
– Ralph Corwin.
– Cím van?
– Woodside 894.
– Riverhead?
– Igen.
 – Köszönöm, dr. Mendelsohn – mondta Carella. .
– Ugyan, kérem – mondta Mendelsohn, és letette a kagylót.
Carella előhúzta a riverheadi telefonkönyvet íróasztalának felső fiókjából, és gyorsan
felütötte a C-nél. Nem nagyon számított arra, hogy a Ralph Corwin névvel találkozni fog.
Amatőrnek kell lenni ahhoz, hogy valaki előbb kesztyű nélkül kiraboljon egy lakást,
aztán leszúrjon egy nőt, majd végül megadja a nevét, amikor pontosan azzal a sérüléssel
fordul az orvoshoz, amelyet a gyilkosság színhelyén szerzett.
Ralph Corwin a jelek szerint amatőr volt.
A neve benne volt a telefonkönyvben, és a cím, amit az orvosnak adott, éppoly
valóságos volt, mint amilyen hosszúra nyúlt ez a nap.

Figyelmeztetés nélkül berúgták az ajtót, és kibiztosított puskával bemasíroztak a

szobába.
Az ágyban fekvő férfi csupán alsónadrágot viselt. A jobb bokája be volt pólyálva. Az
ágynemű piszkosnak látszott, és a kicsiny, forró szobában hányás szaga terjengett. ,
– Maga Ralph Corwin? – kérdezte Carella.
– Én vagyok – mondja a férfi. Arcán a megkínzottság jelei, a szeme vibrált a
fájdalomtól.
– Rendőrök vagyunk – mondta Carella.
– Mit akarnak?
– Szeretnénk föltenni magának néhány kérdést. Öltözzön fel, Corwin.
– Nincs itt semmi kérdeznivaló – mondta, és a párnába fúrta a fejét. – Én öltem meg.
 HARMADIK FEJEZET

Ralph Corwin a 87-es körzet két detektívje, egy rendőrségi írnok, a kerületi ügyész
egyik helyettese és egy hivatalból kirendelt ügyvéd előtt tett vallomást. Az ügyész vezette
a kihallgatást.
Kérdés: Neve?
Felelet: Ralph Corwin.
K: Hol lakik, Mr. Corwin?
F: Woodside Avenue 894. Riverhead.
K: Elmondaná nekünk, hogy mi történt december 12-én este? Azaz tegnap este, Mr.
Corwin, december 12-én, vasárnap.
F."Hol kezdjem?
K: Behatolt a Silvermine Óval 721-es számú. épületbe ?
F: Igen.
K: Hogyan hatolt be az épületbe?
F: Először lementem a lépcsőn az utcáról a szeméttárolóba. Aztán az alagsorba, majd
onnan a másik oldalon az udvarba. Aztán fölmásztam a tűzlépcsőn.
K: Mikor történt mindez?
F: Tíz óra tájban jutottam be az épületbe.
K: Este tízkor?
F: Igen, este tízkor.
K: Mit csinált azután?
F: Bementem a lakásba.
K: Melyik lakásba?
F: Hátul, a második emeleten.
K: Miért ment be a lakásba?
F: Hogy kirámoljam.
K: Hogy kirabolja?
F: Igen.
K: Járt már korábban ebben az épületben?
F: Nem, eddig még életemben nem csináltam soha semmi ilyesmit. Soha. Narkós
vagyok, az igaz, de ezelőtt, én soha életemben nem loptam semmit. És bántani se
bántottam senkit. Most se loptam volna, de a lány, akivel együtt éltem, elhagyott, és
nagyon elkeseredett voltam. Mindig kaptam tőle annyi drogot, amennyire szükségem
volt. De elhagyott. Pénteken. Egyszerűen elment.
K: Ki az a lány?
F: Muszáj őt belekeverni? Semmi köze sincs ehhez az ügyhöz. Nem bántott engem
soha, még most se gondolok róla semmi rosszat, hogy elment. Mindig jó volt hozzám.
Nem szeretném belekeverni a nevét.
K: Azt állítja, hogy korábban sohase járt ebben az épületben?
F: Soha.
K: Miért éppen ezt a lakást választotta?
F: Ez volt az első, amelyikben nem láttam világosságot. Azt gondoltam, hogy
nincsenek otthon.
K: Hogyan jutott be a lakásba?
 F: A konyhaablak résnyire nyitva volt. Bedugtam az ujjam, és alulról teljesen
kinyitottam.
K: Kesztyű volt magán?
F: Nem.
K: Miért nem?
F: Nincsen nekem kesztyűm. A kesztyű pénzbe kerül. Én narkós vagyok.
K: Nem félt attól, hogy ott marad az ujjlenyomata?
F: Azt gondoltam, hogy az csak olyan kitaláció. A filmeken, értik? Meg a televízióban.
De meg úgysincs kesztyűm, úgyhogy mit számít az egész?
K: És mit csinált azután, hogy kinyitotta az ablakot?
F: Beleléptem a mosogatóba, és aztán le a földre.
K: És azután?
F: Aztán volt nálam egy kis elemlámpa. Bekapcsoltam, hogy megtaláljam az utat a
konyhából az ebédlőbe.
K: Volna szíves megnézni ezt a fényképet?
F: Ezt itt?
K: Ez az a konyha?
F: Nem tudom. Sötét volt. De lehet, hogy ez az. Nem tudom.
K: Az ebédlőben mit csinált?
F: Megkerestem az evőeszközt. Kihúztam a fiókot, és beletettem a cuccot egy ilyen
repülőtáskába, ami nálam volt. A múlt hónapban Chicagóba kellett mennem, mert
meghalt az apám, repülővel mentem, és megvettem ezt a kis repülős táskát. Az a lány
fizette az utazást. Nagyszerű lány volt, szeretném tudni, hogy miért hagyott el. Nem
lennék most ilyen pácban, ha nem megy el, értik? Én még sohasem loptam életemben,
soha, esküszöm az élő istenre. És. nem is bántottam senkit. Én nem tudom, hogy mi ütött
most belém. Piszkosul ki lehettem készülve. Mással nem tudom magyarázni.
K: Az ebédlőből hová ment?
F: Elkezdtem keresni a hálószobát.
K: Égett az elemlámpája?
F: Igen. Ez csak egy olyan kis zseblámpa. Akkora, mint egy ceruza. Egészen picike,
értik? Csak hogy legyen egy kis világosság.
K: Miért kezdte keresni a hálószobát?
F: Kigondoltam, hogy az emberek általában ott hagyják az órájukat, a gyűrűiket meg az
ilyesmit. Ügy terveztem, hogy elviszem az ékszert, amit találok, és aztán elmegyek. Én
nem vagyok profi, csak egyszerűen tényleg pocsékul voltam, és kellett volna egy kis
drog, hogy bírjam tovább.
K: Megtalálta a hálószobát?
F: Meg.
K: Mi történt?
F: Az ágyban feküdt egy asszony. Még csak tíz harminc körül lehetett, az ember nem
gondolná, hogy valaki ilyen korán lefekszik aludni, értik, ugye? Azt hittem, hogy nincs
senki a lakásban.
K: De az ágyban feküdt egy asszony.
F: Az. Ahogy beléptem, abban a pillanatban felgyújtotta a villanyt.
K: Mit csinált akkor?
F: Volt egy kés a zsebemben. Előhúztam.
K: Miért?
F: Hogy ráijesszek.
 K: Volna szíves megnézni ezt a kést?
F: Igen, az enyém.
K: Ez az a kés, amit előhúzott a zsebéből?
F: Igen, ez az.
K: Mondott magának valamit az asszony?
F: Igen, szinte nevetséges volt. Úgy értem, hogy most, amikor visszagondolok rá,
nevetségesnek tűnik, de akkor nagyon megijedtem. Olyan volt, mint. egy mozi, értik?
Mint egy mozi. Rám néz, és azt mondja: „Maga mit keres itt?" Mulatságos, nem
gondolják? Úgy értem, hogy vajon mit gondolt, mit kereshetek én ott?
K: Maga mondott neki valamit?
F: Hogy megnyugtassam, mondtam, hogy nem fogom bántani.
K: És aztán?
F: Felkelt az ágyból. Nem egészen, csak felhajtotta a takarót, és a lábát letette a földre
az ágy mellé, értik? Felült, értik, ugye? Egy percig nem tudtam rájönni, hogy mi történik,
aztán láttam, hogy a telefonért nyúl.
K: Maga mit csinált erre?
F: Megragadtam a kezét, mielőtt elérte volna. Kihúztam az ágyból, el a telefontól, értik,
ugye? Aztán megint azt mondtam neki, hogy senki sem fogja bántani, és hogy én azonnal
el tűnök, csak nyugodjon már meg.
K: Ezt mondta?
F: Mit?
K: Hogy nyugodjon meg?
F: Nem tudom, hogy pontosan ezekkel a szavakkal, de azt mondtam neki, hogyne
idegeskedjen, mert láttam, hogy már egészen hisztis lett.
K: Volna szíves megnézni ezt a fényképet? Ez az a hálószoba, ahol járt?
F: Igen. Ez itt az éjjeliszekrény a telefonnal, és itt az ablak, ahol kimentem. Ez az a
szoba.
K: Azután mi történt?
F: Sikoltozni kezdett.
K: Maga mit csinált akkor?
F: Mondtam, hogy hagyja abba. Addigra elfogott a pánik. Tényleg, szinte üvöltözött.
K: Abbahagyta?
F: Nem.
K: Maga mit csinált?
F: Leszúrtam.
K: Hol szúrta meg?
F: Nem tudom, ösztönszerűen tettem. Üvöltött, féltem, hogy az egész ház összecsődül.
Csak… csak úgy beledöftem a kést. Nagyon meg voltam rémülve.
K: A mellébe szúrt?
F: Nem.
K: Hova?
F: A hasába. Valahová a hasába.
K: Hányszor szúrta meg?
F: Egyszer. Erre . . . erre hátrálni kezdett, soha nem fogom elfelejteni azt a tekintetet.
Aztán . . . a földre zuhant.
K: Volna szíves megnézni ezt a fényképet?
F: Jézus Mária.
K: Ez az az asszony, akit leszúrt?
 F: Jézus Mária. Ó, Jézus. Én nem gondoltam… Ó, Jézus Mária.
K: Ez az a nő?
F: Igen. Igen, ez az. Igen.
K: Azután mi történt?
F: Kaphatnék egy kis vizet?
K: Adjon neki egy kis vizet. Maga leszúrta, és a nő a földre zuhant. Mi történt aztán?
F: Valaki . . .
K: Igen?
F: Állt valaki az ajtóban. Hallottam, ahogy kinyílik az ajtó. Aztán bejött.
K: Bejött a lakásba?
F: Igen. És a nő nevét kiáltotta.
K: A bejárati ajtóból?
F: Azt hiszem. Valahonnan a lakás másik végéből.
K: A nevén szólította?
F: Igen. Azt kiáltotta: „Sarah!", és amikor nem kapott választ, akkor azt, hogy „Sarah,
én vagyok az, itthon vagyok."
K: És azután?
F: Rájöttem, hogy csapdába estem. Amerről jöttem, arra nem tudtam visszamenni, mert
ez a pofa otthon volt. Így hát elrohantam . . . az asszony mellett, aki ott feküdt a földön . .
. Jézus . . . és megpróbáltam kinyitni az ablakot, de be volt ragadva, így hát betörtem a
repülős táskával, és . . . nem tudtam, hogy mit csináljak . . . a második emeleten vagyok,
hogyan tudok kijutni? Először ledobtam a táskát, mert bármi történjék is, szükségem lesz
a szajréra, hogy legyen miből drogot venni, és aztán kimásztam a törött ablakon – egy
üvegszilánk elvágta a kezemet –, és lelógaszkodtam a párkányról, féltem elengedni, de
végül elengedtem, el kellett engednem.
K: Igen?
F: Mintha ezer métert zuhantam volna, úgy éreztem. Amikor leestem, rögtön éreztem,
hogy összetörtem magam. Megpróbáltam felállni, de elestem. Majd meghaltam, úgy fájt
a bokám, és vérzett a kezem. Legalább tíz-tizenöt percet töltöttem azzal abban az
átjáróban, hogy megpróbáltam felállni, leestem, megpróbáltam megint. Végül sikerült.
Kijutottam abból az átjáróból.
K: Hova ment?
F: Az alagsoron keresztül az utcára. Arra, amerről jöttem.
K: És onnan hova ment?
F: A metróval hazamentem. Riverheadbe. Bekapcsoltam a rádiót, hogy hátha
bemondanak valamit arról . . . arról, amit tettem. De nem mondtak semmit. Így hát
megpróbáltam aludni, de a bokám nagyon fájt, és a drog is nagyon hiányzott. Reggel
elmentem dr. Mendelsohnhoz, mert úgy gondoltam, hogy ez élet-halál kérdés, értik,
ugye? Ha nem tudok járni, akkor hogyan fogom megkeresni az emberemet?
K: Mikor kereste fel dr. Mendelsohnt?
F: Korán. Kilenc órakor. Reggel kilenckor.
K: A háziorvosa?
F: Életemben nem láttam. Ott van a közelben. Csak azért választottam őt, mert olyan
közel van. Bepólyálta a bokámat, de nem használt. Még mindig nem tudok járni rajta,
olyan vagyok, mint egy vacak kripli. Mondtam neki, hogy adjon számlát. Úgy
gondoltam, hogy kifizetem, amint hozzájutok valami pénzhez. Azért adtam meg neki a
valódi nevem meg a címem. Nem akartam becsapni. Én nem vagyok az a fajta. Tudom,
hogy amit tettem, az rossz, de én nem vagyok rossz ember.
 K: Mikor tudta meg, hogy Mrs. Fletcher meghalt?
F: Vettem egy újságot, amikor hazamentem az orvostól. Abban benne volt az egész
história. Akkor tudtam meg, hogy megöltem.
K: Addig nem tudta?
F: Nem tudtam, hogy ennyire rosszul áll a dolog.
 NEGYEDIK FEJEZET

December 14-én, kedden, Carellát heti két szabadnapjának egyikén Gerald Fletcher
odahaza felhívta telefonon. Azt tudta, hogy az őrszobán senki sem adná meg a számát
egy civilnek, meg azt is, hogy a riverheadi telefonkönyvben nincs benne. Meglepetten
kérdezte:
– Honnan tudta meg a számomat, Mr. Fletcher?
– Van egy barátom az ügyészségnél – mondta Fletcher.
– Jó, és miben állhatok szolgálatára? – kérdezte Carella. A hangja, úgy vette észre, nem
volt valami barátságos.
– Ne haragudjon, hogy így megzavarom otthonában.
– Ez a szabadnapom – mondta Carella. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mennyire
utálatos.
– Szeretnék elnézést kérni a múltkori magatartásomért.
– Tessék? – mondta Carella csodálkozva.
– Tudom, hogy rondán viselkedtem. Maguknak ez a munkájuk, és én egy cseppet sem
könnyítettem meg a dolgukat. Próbáltam megérteni, hogy miért tettem ezt, de semmi
okosabb nem jut az eszembe, mint hogy kiborultam. Nem szerettem a feleségemet, ez
tény, de az, hogy így halt meg, jobban kikészített, mint gondoltam volna. Sajnálom,
hogyha bármi problémát okoztam.
– Semmi probléma – mondta Carella. – Maga már természetesen tudja, hogy . . .
– Igen, hogy elfogták a gyilkost.
– Igen.
– Ez bámulatosan gyorsan ment, Carella detektív. És ettől csak még inkább zavar, hogy
olyan idiótán viselkedtem.
– Nos – mondta Carella, és aztán csönd lett a vonalban.
– Csak szeretném, hogyha nem haragudna – mondta Fletcher.
– Szó sincs róla – mondta Carella, és közben maga is kezdett zavarba jönni.
– Arra gondoltam, hogy talán együtt ebédelhetnénk.
– Voltaképpen – mondta Carella – a karácsonyi bevásárlást kellene intéznem. Tegnap
este a feleségemmel összeállítottunk egy listát, és úgy terveztem . . .
– Bejön a városba?
– Igen, de . . .
– Talán sort tudna keríteni mind a kettőre.
– Nézze, Mr. Fletcher – mondta Carella –, én tudom, hogy kellemetlenül érzi magát a
múltkoriak miatt, de már mondta, hogy sajnálja, és ennyi tökéletesen elég, higgye el
nekem. Nagyon kedves magától, hogy felhívott, tudom, hogy nem volt könnyű dolog . . .
– Miért ne találkozhatnánk 1-kor az Arany Oroszlánban? – mondta Fletcher. – A
karácsonyi bevásárlás nagyon kimerítő. Talán nem fogja megbánni, ha egy kis szünetet
tart közben.
– Hát . . . hol van az az Arany Oroszlán? – kérdezte Carella.
– A Juniper & High-on.
– A belvárosban? A Bíróság mellett?
– Pontosan. Ismeri?
– Meg fogom találni.
– Szóval egykor? – mondta Fletcher.
 – Jó, rendben – mondta Carella.
– Nagyszerű, akkor várni fogom.

Carella nem tudta, hogy miért keresi meg Sam Grossmant a Rendőrségi
Laboratóriumban ezen a délutánon. Magában azt bizonygatta, úgyis arrafelé jár,
minthogy az Arany Oroszlán a belvárosban van, a Bíróság környékén. De ez még nem
volt elegendő ok arra, hogy miért siette el azt az egyébként cseppet sem kellemetlen
feladatot, amit egy baba kiválasztása jelent Aprilnek, a lányának, csakhogy egy teljes
félórával a Fletcherrel megbeszélt találkozó előtt beérjen a High Street-i Főkapitányságra.
Grossman épp a mikroszkóp fölé hajolt, amikor Carella belépett, mindazonáltal anélkül,
hogy kinyitotta volna a másik szemét, vagy felemelte volna azt, amelyikkel a
szemlencsébe nézett, azt mondta:
– Ülj le, Steve, egy perc, és a tied vagyok.
Grossman tovább állítgatta a fókuszt, és jegyezgetett valamit a jobb keze mellett fekvő
írótömbbe, de a fejét egyszer sem emelte fel. Carella azon töprengett, hogy Grossmann
miből tudta meg, hogy ő az. A lépések hangjából? Az arcszesz szaga árulta el? Vagy az
az enyhe illat, ami a felesége parfümjéből maradt a kabátja vállán? Eddig a pillanatig
nem ébredt tudatára annak, hogy a szúrós kék szemű, szemüveges Sam Grossman
detektív hadnagy, merev arcával és kifejezéstelen hangjával, voltaképpen maga Sherlock
Holmes a Baker Street 221/b-ből, aki képes felismerni valakit anélkül, hogy ránézne.
Grossman rendkívüli fortélyossága foglalta le Carella gondolatait a következő öt percben.
Grossman felnézett a mikroszkópról, kinyújtotta a kezét, és azt mondta:
– Mi szél hozott ide, ahol a madár se jár?
– Honnan tudtad, hogy én vagyok az?
– Tessék? – mondta Grossman.
– Bejöttem a szobába, fel sem néztél, csak azt mondtad: „Ülj le, Steve, azonnal a tied
vagyok." Honnan tudtad, hogy én vagyok az, amikor rám se néztél?
– Ah-bah.
– Na, ki vele, Sam, ez a dolog roppantul fúrja az oldalamat.
– Hát ez igazán egyszerű – mondta vigyorogva Grossman. – Figyeld csak meg, tizenkét
óra harmincöt perc a pontos idő, és a nap, áthaladván a zeniten, ferde sugárban átcsillog a
laboratórium ablakán, és haloványan rásüt az órára, és az óra által vetett árnyék szöge
könnyűszerrel megmérhető.
– Tessék? – mondta Carella.
– Ráadásul ez a tárgy a mikroszkóp üvegje alatt rendkívül fényérzékeny, ami azt jelenti,
hogy mindenfajta különleges sugárzás – röntgen, ultraibolya, infravörös – észrevehető
változásokat okozott az üvegen, miközben a vizsgálatot végeztem. Vedd még ehhez,
Steve, hogy a hőmérséklet mínusz tíz fok körül mozcg, a levegő szennyezettségi foka
pedig, mint ebben a városban szinte mindig, meglehetősen magas, és akkor meg fogod
érteni, hogy mindez együttvéve a láthatóság feltétele nélkül is lehetővé teszi a rögtöni
azonosítást.
– Tényleg? – mondta Carella.
– Pontosan. Van természetesen még egy nagyon fontos tényező, amelyet szintén
figyelembe kell vennünk, ha maradéktalanul meg akarjuk érteni a helyzetet. Szeretnéd
megtudni, ugye, hogy honnan tudtam, hogy beléptél a laboratóriumba, és az asztal felé
közeledtél. Hát először is, amikor meghallottam, hogy nyílik az ajtó . . .
– Honnan tudtad, hogy én vagyok az?
 – Nos, a legfontosabb tényező, mely a deduktív folyamatban az elkerülhetetlen
következtetéshez vezetett, az . . .
– Na, micsoda?
– Az az, hogy Marshall Davies meglátott az előcsarnokban. Épp mielőtt kinyitottad az
ajtót, Davies beugrott hozzám, és megmondta, hogy ide tartasz.
– Mocskos csirkefogó – mondta Carella, és elnevette magát.
– Mit szólsz hozzá, milyen munkát végeztek a fiúk? – kérdezte Grossman.
– Meg vagyok hatva – mondta Carella.
– Gyakorlatilag tálcán szolgálták fel neked az egészet.
– Kétségkívül.
– A rendőrségi laboratórium ismét harcra kész – mondta Grossman. – Rövidesen már
egyáltalán nem lesz szükség rátok.
– Tudom. Éppen ezért szerettem volna beszélni veled. Le akarom adni a jelvényemet.
– Épp ideje – mondta Grossman. – Voltaképpen miért jöttél? Valami kemény diót kell
feltörni rekordidő alatt?
– Semmi különös, csak néhány ellopott pénztárca a Culver Avenue-n.
– Hozd be a károsultakat. Majd megpróbálunk ujjlenyomatokat venni a fenekükről –
mondta Grossman.
– Nem hiszem, hogy el lennének ragadtatva az ötlettől – mondta Carella.
– Már miért ne? Nagyon gyengéden fogunk bánni a hölgyekkel.
– Ö, nem hiszem, hogy a hölgynek bármi kifogása lenne. Hanem a pasas, akinek
elemelték a pénztárcáj át . . .
– Mocskos csirkefogó! – kiáltotta Grossman, és a két férfi hisztérikus nevetésben tört
ki.
– Komolyan beszélek – mondta Carella nevetve.
– Hát persze hogy komolyan – mondta Grossman.
– Hallgass már meg, ezúttal tényleg szeretnék komolyan beszélni.
– Persze, persze, természetesen.
– Azért jöttem, hogy köszönetet mondjak.
– Miért? – mondta Grossman, azonnal kijózanodva.
– Egy jogászra akartam rászállni. A ti anyagotok azonban körülhatárolta az ügyet, és
lehetővé vált, hogy letartóztassuk a gyanúsítottat. Meg akartam köszönni, és kész.
– Miféle jogász, Steve?
– Azt gondoltam, hogy a férj a tettes.
– Hm?
– Hm.
– Miért?
– Csak. – Carella szünetet tartott. – Sam – mondta –, én még mindig azt gondolom,
hogy ő volt.
– Ezért fogtok ma együtt ebédelni? – kérdezte Grossman.
– Hát ezt meg honnan a pokolból tudod? – mondta Carella.
– Ah-bah – felelte Grossman. – Rollie Chabrier irodájából hívta fel magát. Én nem
sokkal azután beszéltem Rollie-val, és . . .
– Jó napot, uram – mondta Carella. – Maga nekem egy kicsit túlságosan is dörzsölt.

Abban a városban, amelyben Carella dolgozott, a legtöbb rendőr nem túlságosan

gyakran járt afféle vendéglőkbe, mint az Arany Oroszlán. Vagy valamelyik koszos
kricsmiben ebédeltek a körzetben vagy a környékén, épp ahol az idő tájt tartózkodtak,
vagy pedig csak úgy bekaptak egy szendvicset, és megittak egy csésze kávét az
íróasztaluknál. A maga idejében, amikor szórakozni vitték a feleségüket vagy a
barátnőjüket, gyakran beugrottak egy-egy vendéglőbe, ahol mint zsarukat jól ismerték
őket, és tüntetőn tiltakoztak, amikor a tulaj azt mondta, hogy a cechet a cég fizeti,
mindazonáltal elfogadták az ajándékot. A város egyetlen hekusa sem tartotta
tisztességtelennek ezt az eljárást. Alulfizették és agyondolgoztatták őket, és az volt a
dolguk, hogy a város polgárait megvédelmezzék a bűncselekmények ellen. Ha ezeknek a
polgároknak némelyike abban a helyzetben van, hogy elviselhetőbbé teheti a rendőrök
sorsat, akkor ugyan miért kellene ezeket az embereket zavarba hozni azzal, hogy
visszautasítják a kegyesen felajánlott potya vacsorát? Carella sohasem járt az Arany
Oroszlánban. Ha csak ránézett az étlapra odakint, úgy megrémült, mintha egy félévi
fizetését kilopták volna a zsebéből.
Ez a hely szakasztott olyan volt, mint egy angol postakocsi-állomás ebédlője, úgy
körülbelül 1637-ből. Hatalmas tölgygerendák futottak keresztül a helyiségben jó pár
lábnyira a mennyezet alatt, összetartva a durván vakolt falakat. A makulátlan fehér
térítővel borított vaskos asztalokon ezüst evőeszköz csillogott. A helyiségben itt-ott
Erzsébet-kori urak és hölgyek arcképe függött, fehér szegélyű gallérjuk és kézelőjük
ízlésesen tükrözte a falak színét, pompázatos bársony ruhájuk vagy köntösük finom
színekkel egészítette ki az eredeti gyertyafényes atmoszférát. Gerald Fletcher a
vendéglőnek egy félreeső szegletében ült. Ahogy Carella megindult feléje, Fletcher
felemelkedett, kinyújtotta a kezét, és azt mondta:
– Örülök, hogy sikerült eljönnie. Foglaljon helyet, kérem.
Carella kezet fogott Fleteherrel, és leült. Kínosan érezte magát, de nem tudta volna
eldönteni, hogy mitől, maga a helyiség okozta-e, vagy pedig a férfi, akivel együtt ebédelt.
A helyiség valóban félelmetes volt, tele ügyvédekkel, akik épp a legfrissebb ügyeiket
tárgyalták, olyan hangnemben, amely leginkább csak a bíróságra való. Carella úgy érezte
magát, mint a labdaszedő a teniszpályán; mint aki csak összegyűjti az adatokat, hogy
ítélkezés és végső értékelés végett majd átadja az illetékeseknek. A törvény volt az élete,
de az ügyvédek között olyan volt, mint egy rabszolga. A férfi, szemben vele,
büntetőjogász volt, és ez már önmagában is megfélemlítette. És volt Fletcherben még
valami más is, nemcsak egyszerűen az, hogy ügyvéd, és Carella talán épp amiatt érezte
magát olyan esetlennek és otrombának a jelenlétében. Nem számított, hogy Fletcher
vajon tényleg okosabb, kifinomultabb vagy jóképűbb, mint Carella, hogy jobban végzi-e
a munkáját, vagy hogy finomabban fejezi ki magát – az igazság nem számított. Carella
úgy érezte, hogy Fletcher igenis többet ér nála; a férfi viselkedése, modora és támadó
fellépése (igen, ezt máshogy nem lehet nevezni) tökéletesen meggyőzte Carellát, hogy
egy felsőbbrendű lénnyel van dolga, és ez felért az igazsággal, ha éppen nem nyomott
többet is a latban.
– Nem inna valamit? – kérdezte Fletcher.
– Maga kér? – kérdezte Carella.
– Én? Ó, hogyne.
– Jó, akkor kérek egy whiskyt szódával – mondta Carella. Nem szokta meg, hogy
délben igyék. Ha szolgálatban volt, sohasem ivott ez idő tájt, és legközelebb
karácsonykor, a saját otthonában szándékozott ebédkor inni az ünnep alkalmával.
Fletcher intett a pincérnek.
– Járt már itt valaha? – kérdezte Carellát.
– Nem, soha.
 – Azt hittem, hogy esetleg . . . Minthogy olyan közel van a Bírósághoz. Én rengeteg
időt. töltök a Bíróságon, hát maga?
– Épp eleget – mondta Carella.
– Ó – mondta Fletcher a pincérnek. – Egy whiskyt szódával és nekem egy másikat
tisztán, legyen szíves.
– Köszönöm, Mr. Fletcher – mondta a pincér, és eltávozott.
– El sem tudom mondani, hogy mennyire lenyűgöz engem az a gyorsaság, amivel
maguk ezt a letartóztatást intézték – mondta Fletcher.
– Sokat köszönhetünk a labornak – mondta Carella.
– Hihetetlen, hát nem? Mármint a fickó elővigyázatlansága. Rollie mesélte . . . –
Fletcher szünetet tartott. – Rollie Chabrier az ügyészségről. Gondolom, ismeri.
– Igen, ismerem.
– Ö adta meg a maga telefonszámát. Remélem, hogy nem fog emiatt nagyon
megorrolni rá.
– Nem, nem, semmi probléma – mondta Carella.
– Egyenesen az irodájából hívta fel magát ma reggel. Egészen véletlenül éppen ő fogja
lefolytatni a vizsgálatot Corwin ellen.
– Whisky szódéval, uram? – tette fel a pincér a retorikus kérdést, és letette Carella elé
az italt. A másik tiszta whiskyt letette Fletcher elé az asztalra, és aztán azt mondta: –
Óhajtja megnézni az étlapot, Mr. Fletcher?
– Azonnal – mondta Fletcher.
– Köszönöm, uram – felelte a pincér, és megint elment.
Fletcher felemelte a poharát.
– El fogják ítélni – mondta. Carella felemelte a maga poharát.
– Nem hiszem, hogy Rollie-nak ez majd túl sok fejtörést okoz – mondta. – Szerintem
tiszta ügy.
A két férfi ivott. Fletcher a szájára nyomta a szalvétát, és azt mondta:
– Sosem lehet azt tudni mostanában. Mint tudja, magam is jogász vagyok, csak
általában a másik oldalon állok. Meg fogja lepni, hogy milyen sokszor sikerült felmentő
ítéletet kiharcolnunk holtbiztosnak látszó esetekben is. – Újból felemelte a poharát. A két
férfi szeme találkozott. – De azért remélem, hogy magának van igaza – mondta. –
Remélem, hogy ez tényleg megtámadhatatlan. – Kortyolt egyet a poharából. – Rollie azt
mondta…
– Igen, épp ezt kezdte mesélni…
– Igen, hogy ez a férfi narkós…
– Igen…
– És hogy még soha életében nem rabolt ki senkit.
– Így igaz.
– Meg kell vallanom, hogy érzek némi szimpátiát iránta.
– Igazán?
– Igen. Ha narkós, az már magában szánalomra méltó. És ha az ember figyelembe
veszi, hogy a nő, akit megölt, olyan ócska kurva volt, mint az én feleségem .. .
– Mr. Fletcher…
– Gerry, jó?
– Szóval . . .
– Tudom, tudom. Nem túl szép dolog tőlem, hogy rosszat mondok egy halottról.
Mindazonáltal attól tartok, hogy maga nem ismerte a feleségemet, Mr. Carella. Szerintem
tegeződhetnénk, nem?
 – O.K.
– Jobban értenéd a gyűlölködésem, ha ismerted volna. De azért megfogadom a
tanácsodat. Meghalt, és többé nem tud megbántani. Akkor meg minek tovább
kegyetlenkedni? Rendeljünk, Steve, jó?
A pincér odament az asztalhoz. Fletcher azt ajánlotta, hogy Carella próbálja ki a
pisztrángot a la meuniěre vagy a marha- és pulykapástétomot, mindkettő egészen kitűnő.
Carella hátszínt rendelt félangolosan meg egy korsó sört. Amíg a férfiak beszélgettek,
valami történt. Vagy legalábbis Carella azt gondolta, hogy valami történik; sohasem lesz
egészen bizonyos benne. Meg se fogja próbálni soha, hogy elmagyarázza valakinek,
minthogy látszólag teljesen szokványosnak tűnt ez a beszélgetés Fletcherrel,
összefüggéstelen témákról, mint a városbeli állapotok, a küszöbönálló ünnepek, különféle
új filmek, annak a réz karperecnek a hatékonysága, amelyet Meyer adott Klingnek vagy a
Wisconsini Egyetem (ahol Fletcher jogot tanult), a levelek, amelyeket Carella gyerekei
írtak, és írnak még mindig nap mint nap a Télapónak, a hús minősége meg a különböző
sörfajták közötti különbség. De e mögött az értelmetlen, udvariaskodó és igazán
meglehetősen semmitmondó beszélgetés mögött rejlett valami, ami félelmet,
nyugtalanságot és izgalmat keltett. Miközben beszélgettek, Carellában megújult a szédítő
bizonyosság, hogy Gerald Fletcher ölte meg a feleségét. Tudta anélkül, hogy bárki valami
effélét mondott volna neki. Ezért hívta fel Fletcher ma reggel, ezért hívta meg ebédelni,
ezért fecsegett vég nélkül, miközben testének minden ellentmondó rándulása, minden
kézmozdulata és arckifejezése egy már-már érzékelésen túli szinten arra utalt, azt jelezte,
közölte, hogy tudja, Carella őt gyanúsítja a gyilkossággal, és azért van itt, hogy
megmondja Carellának (anélkül hogy megmondaná): Igen, te ostoba zsaru, te fajankó,
igen, én öltem meg a feleségemet. Akármennyire is valaki más ellen szólnak a
bizonyítékok, akárhány vallomás fog is tanúskodni erről, én ölteni meg azt a ribancot, és
boldog vagyok, hogy megöltem.
És te az égadta világon semmit sem tudsz kezdeni mindezzel.
 ÖTÖDIK FEJEZET

A tárgyalásig Ralph Corwint a város legöregebb börtönében tartották fogva, amelyet a

törvény őrei és megszegői egyaránt Calcuttának neveztek. Hogy hogyan lett Calcutta a
Városi Férfibörtönből, azon sokan törték a fejüket. A legkézenfekvőbb megoldás ,,A
fekete lyuk" lett volna, csakhogy a többi börtönhöz képest a Calcutta egyáltalán nem is -
volt olyan rettenetes; az biztos, hogy lakói közül kevesebben akasztották fel magukat,
mint a város egyéb nagyszerű intézményeiben. Maga az épület öreg volt, de abban az
időben épült, amikor a kőművesek még tudták, hogy hogyan kell téglát rakni (és, ami
még fontosabb, adtak is arra, hogy jól csinálják),' így tehát ellenállt az évek és az
időjárás pusztító erejének, csak a korommal .szemben bizonyult tehetetlennek, az, mint
valami rosszindulatú, fekete, őserdei gomba, bevonta a. rozsdavörös téglákat. Az épület
belsejében a falak és a folyosók tiszták, a cellák kicsik, de egészségesek, a szórakozási
lehetőségek (pingpong, televízió és kint az udvaron a kézilabdapálya) kielégítőek voltak,
az őrök pedig éppúgy hivatásuk magaslatán álltak, mint bárhol egyebütt, lévén brutális,
szadista és ostoba alakok.
Ralph Corwint az épületnek abban a szárnyában tartották fogva, ahol a legsúlyosabb
bűntettek elkövetőit; a cellában rajta kívül volt még egy úr, aki házának alagsorában
halálra éheztette hatéves kisfiát, egy másik, aki Majestában felgyújtott egy zsinagógát,
meg még egy harmadik tagja a bűnözők ,,színe-javának", aki egy bethtowni rablótámadás
alkalmával lelőtt és megvakított egy benzinkútkezelőt. A sebesült benzinkutas kirohant
az országútra, szétzúzott arcából ömlött a vér, és minthogy semmit se látott, beleszaladt
egy kéttonnás teherautóba, az meg halálra gázolta. A régi jó mondás szerint
mindazonáltal nem halt volna meg, ha előbb nem lövi le valaki. Corwin cellája a folyosó
végén volt, Carella ott talált rá szerda délelőtt, az alsó priccsen ült, kezét összekulcsolta a
térde között, fejét leszegte, mint aki imádkozik. A látogatáshoz engedélyt kellett kérni az
ügyészségtől és Corwin ügyvédjétől, de láthatólag egyik sem tartotta az ügyre nézve
ártalmasnak, ha Carella beszél a fogollyal. Corwin már várta. Ahogy meghallotta a
közeledő lépteket, fölemelte a fejét, és aztán, amikor a börtönőr kinyitotta a cella ajtaját,
felállt a priccsről.
– Hogy van? – kérdezte Carella, és kinyújtotta a kezét.
Corwin megfogta, gyorsan megrázta, és azután így szólt:
– Kíváncsi voltam, hogy melyikük lesz az. Összekevertem a neveket, a magáét meg
azét a szőke hekusét, nem emlékeztem, hogy melyik melyik. Na de most már tudom.
Maga Carella.
– Igen, én vagyok az.
– Miért akart találkozni velem?
– Szeretnék föltenni néhány kérdést.
– Az ügyvédem azt mondta . . .
– Beszéltem az ügyvédjével, tudja, hogy . . .
– Jó, de azt mondta, hogy nem vagyok köteles semmit sem hozzátenni ahhoz, amit
eddig elmondtam. Az igazat megvallva, ő is jelen akart lenni, de én azt mondtam neki,
hogy tudok vigyázni magamra. Meg nem is szeretem azt a fickót. Maga találkozott vele?
Az a szemüveges kis stréber, olyan, mint egy ronda svábbogár.
– Miért nem kér másik ügyvédet?
– Azt lehet?
 – Persze.
– Kitől kell kérni?
– A jogsegélyező szolgálattól.
– Megtenné helyettem? Hogy fölhívja őket telefonon, és megmondja…
– Nem szívesen.
– Miért? – kérdezte Corwin, és gyanakvóan méregette Carellát.
– Nem akarok semmi olyat csinálni, ami arra utalhat, hogy elfogult vagyok.
– Kivel szemben? Velem vagy az ügyészséggel?
– Egyikkel sem. Nem vagyok eléggé tájékozott, hogy a bíróság…
– Rendben van, szóval hogyan hívhatom fel én a jogsegélyező szolgálatot?
– Kérjen meg itt valakit. Vagy egyszerűen szóljon az ügyvédjének. Ha elmagyarázza
neki az érzéseit, biztos vagyok benne, nem lesz kifogása az ellen, hogy kiszálljon. Maga
szívesen védene valakit, aki nem szereti?
– Eh, mindegy – mondta Corwin, és vállat vont. – Nem akarom megbántani. Egy kis
svábbogár, de hát az ördögbe is.
– Nagyon sokat kockáztat, Corwin.
– Erről van szó. Mi az ördögöt számít az egész?
– Hogy érti ezt?
– Megöltem a nőt. Hát akkor meg mit számít, hogy kicsoda az ügyvéd? Senki sem fog
megmenteni engem. Tiszta sor.
Corwin szemhéja megrándu.lt. Összekulcsolta a kezét, megint leült a priccsre, és azt
mondta:
– Össze kell kulcsolnom a két kezemet. Össze kell szorítanom, mert különben, attól
félek, szétvet a remegés, érti, ugye?
– Nagyon rosszul van?
– A narkós éhség sose jó, és még rosszabb, ha nem lehet üvölteni. Akárhányszor csak
üvöltök egyet, az a disznó a szomszéd cellában rám szól, hogy fogjam be a számat. Az,
amelyik bezárta a saját kölykét az alagsorba. Rettegek tőle. Látta már? Legalább százhúsz
kilót nyom. El tudja képzelni, hogy egy ilyen alak megláncolja a kölykét az alagsorban?
És nem ad neki enni? Miért csinálnak az emberek ilyesmit?
– Nem tudom – mondta Carella. – Adnak magának valami gyógyszert?
– Nern. Azt mondták, hogy ez nem kórház. És én nagyon is jól tudom, hogy nem az.
így hát megkértem ezv a svábbogár ügyvédet, hogy szállítsanak át Buenavistába, a
Kábítószer Elvonóba, mire azt mondta, hogy ahhoz előbb az itteni börtönfelügyelőségnek
el kell végeznie egy csomó vizsgálatot, hogy tényleg igazi narkós vagyok-e, és ez jó
néhány napba beletelik. Csakhogy néhány nap múlva én már nem leszek semmiféle
narkós, mert addigra kihányom a belemet, és felfordulok, szóval mi értelme van ennek az
egésznek? Én nem értem a szabályokat. Esküszöm az élő istenre, hogy én tényleg nem
értem a szabályokat. Ez az egyik dolog a kábítószerrel. Az ember elfeledkezik az összes
rohadt szabályról. Beledöfi a tűt a karjába, és erre eltűnik minden szabály. Ember, én
gyűlölöm a szabályokat.
– Úgy érzi, hogy válaszolni tudna néhány kérdésre? – mondta Carella.
– Úgy érzem, hogy mindjárt holtan esem össze. Hát így érzek.
– Ha akarja, visszajövök egy másik alkalommal…
– Nem, nem, most már ne hagyjuk abba. Mit akar megtudni?
– Szeretném tudni, hogy pontosan hogyan szúrta le Sarah Fletchert.
Corwin erősen egymáshoz szorította két kezét. Megnedvesítette az ajkát, hirtelen
előrehajolt, mintha valami váratlan görccsel viaskodna, és azt mondta:
 – Mit gondol, hogyan szúr le az ember valakit? Beledöfi a kést, vagy nem?
– Hová?
– A hasába.
– A bal oldalán?
– Igen. Azt gondolom. Jobbkezes vagyok, és a nő velem szemben állt, így hát azt
gondolom, hogy oda szúrtam. Igen.
– És aztán?
– Ezt hogy érti?
– Mit csinált aztán?
– Aztán… tudja, azt hiszem, hogy elengedtem a kést. Azt hiszem, annyira
megdöbbentem attól, hogy leszúrtam, hogy elengedtem, érti? Bizonyára elengedtem, nem
gondolja? Emlékszem ugyanis, hogy a nő hátrálni kezdett, aztán elesett, és a kés még
mindig benne volt..
– Mondott magának valamit?
– Nem. Csak… olyan iszonyú volt a tekintete. Rémült és… és szenvedő . . . és . . . és
mintha csodálkozna, hogy miért tettem.
– Hol volt a kés, amikor a nő elesett?
– Nem értem a kérdést.
'– A jobb oldalon volt a kés vagy a bal oldalon?
– Nem tudom.
– Próbáljon meg visszaemlékezni.
– Nem tudom. Épp akkor hallottam mgg, hogy nyílik a bejárati ajtó, és csak arra tudtam
gondolni, hogy hogyan szabaduljak.
– Megvonaglott, amikor leszúrta?
– Nem. Hátrálni kezdett.
– Nem vonaglott meg, amíg a maga kezében volt a kés?
– Nem. Egyenesen hátrafelé ment. Mintha, nem tudná elhinni, hogy mit tettem, és . . .
és csak meg akarna szabadulni tőlem, érti?
– És azután elesett?
– Igen. A térde . . . valahogy összecsuklott, és a hasához kapott, és a kezével valahogy .
. . iszonyú volt . . . a levegőt markolászta, érti. És elesett.
– Milyen helyzetben?
– Az oldalára.
– Melyik oldalára?
– Még akkor is láttam a kést, úgyhogy biztosan a másik oldalára. Nem arra, ahol
leszúrtam.
– Szemből nézve hogyan feküdt a földön? Mutassa meg.
– Hát . . . – Corwin felemelkedett a priccsről, és Carella elé állt. – Legyen mondjuk a
W. C.-csésze az ablak, akkor a lába felém nézett, a feje pedig az ablak felé. Tehát ha
maga lenne az én helyemben . . . – Corwin lefeküdt a földre, és a lábát Carella felé
nyújtotta. – Ebben a helyzetben volt.
– Helyes, most pedig mutassa meg, hogy melyik oldalán feküdt.
Corwin a jobb oldalára fordult.
– Ezen az oldalán – mondta.
– A jobb oldalán.
– Igen.
– És úgy látta, hogy a kés a másik oldalán állt ki belőle, a bal oldalon.
– Igen.
 – Pontosan ott, ahova beleszúrta.
– Azt hiszem, igen.
– A kés még mindig ugyanott volt, amikor betörte az ablakot, és eltávozott a lakásból?
– Nem tudom. Nem néztem többet a késre. Meg a nőre sem. Szerettem volna gyorsan
kiszabadulni. Bejött valaki, nem érti?
– Még egy utolsó kérdés, Ralph. Halott volt már a nő, amikor maga kimászott az
ablakon?
– Nem tudom. Erősen vérzett, és . . . nagyon csendben volt. Azt hiszem . . . hogy halott
volt. Nem tudom. Azt hiszem, igen.

– Halló, Miss Simonov?

– Tessék?
– Kling detektív vagyok a 87-es körzetből. Én…
– Kicsoda?
– Kling. Kling detektív. Nem emlékszik, a folyosón beszéltünk egymással. – Ja persze,
hogy van?
– Jól, köszönöm. Egész délután próbáltam hívni. Aztán végül rájöttem, amilyen
furfangos egy detektív vagyok, hogy maga biztosan dolgozik, és öt előtt nem is megy
haza.
– Valóban dolgozom – mondta Nora –, de leginkább idehaza. Szabadúszó vagyok.
Tényleg fel kellene már szereltetnem egy üzenetrögzítőt. A város másik végében voltam,
az anyámnál. Sajnálom, hogy olyan nehéz volt megtalálnia.
– Nem számít – mondta Kling –, az a fő, hogy most megtaláltam.
– Éppen csak hogy. Még a kabátomat se vettem le.
– Megvárom.
– Igazán? Ez a lakás fullasztóan meleg. Ha az ember bezárja az ablakot, akkor ezzel a
gőzzel akár orchideákat is lehetne termeszteni. Ha meg az ember akár csak egy résnyire
nyitva hagyja, akkor mire hazajön, olyan lesz, mint a sarki tundrán. Egy perc, és jövök.
Jézus, meg kell itt fulladni.
Kling várt. Mialatt várakozott, a réz karkötőjét nézte. Ha tényleg lesz valami hatása,
akkor küld egyet San Diegóba a nagynénjének, akinek közel tizenöt éve reumája van. Ha
nem lesz, akkor be fogja perelni Meyert.
– Halló, itt vagyok.
– Halló – mondta Kling.
– Ember, hát így most már sokkal jobb – mondta Nora. – Nem állhatom a végleteket,
hát maga? Kint az utcán farkasordító hideg van, itt meg legalább negyven fok kell hogy
legyen. Pfü. Milyen ügyben akar velem beszélni, Mr. Kling?
– Szóval, mint bizonyára tudja, letartóztattuk azt a férfit, aki a Fletcher-gyilkosságot
elkövette . . .
– Igen, olvastam róla.
– És az ügyészség most készül megindítani az eljárást ellene. Ma reggel felhívtak
minket, és megkérdezték, hogy maga elérhető-e, Corwint kellene azonosítania, hogy ő-e
az a férfi, akit az épület alagsorában látott.
– Ez m inek kell?
– Nem értem a kérdést, Miss Simonbv.
– Az újság azt írja, hogy a tettes mindent bevallott. Akkor miért kell . . .
– Igen, természetesen, de az ügyésznek szüksége van egyéb bizonyítékokra is.
 – De miért?
– Nézze . . . tegyük föl például, hogy én vallomást teszek, és azt mondom, hogy én
követtem el a gyilkosságot, és aztán kiderül, hogy az én ujjlenyomatom nincs is rajta a
késen, hogy maga nem engem látott az alagsorban, és hogy én voltaképpen
Schenectadyben tartózkodtam a gyilkosság éjszakáján, érti, hogy miről van szó?
Bevallotta vagy sem, az ügyészségnek végig kell folytatnia az eljárást.
– Értem.
– Szóval azért telefonáltam, hogy megtudjam, hajlandó-e azonosítani ezt az embert.
– Igen, természetesen.
– Holnap reggel megfelel?
– Holnap reggel, de mikor? Én általában sokáig alszom.
– Mondja meg maga.
– Előbb árulja el, hogy hová kell mennem.
– A belvárosba, az Arbor Streetre. A Bíróság épülete melletti sarok.
– Az merre van?
– A Bíróság? A High Streeten.
– Ja. Az tényleg a belváros.
– Igen.
– Tizenegykor még nem késő?
– Nem. Az feltehetőleg jó lesz.
– Akkor rendben van.
– Lent fogom várni az előcsarnokban. Arbor Street 33. Tizenegy előtt öt perccel, jó?
– Igen, jó lesz.
– Ha nem, akkor felhívom. Még meg akarom beszélni a . . .
– Mikor hív fel? Már hogyha felhív.
– Két-három perc múlva. Csak szeretnék érintkezésbe lépni az ügyészséggel, hogy
biztos legyek benne…
– Akkor rendben van. Csak mert szeretnék megfürödni.
– Hogyha mondjuk öt percen belül nem hívom vissza, akkor holnap reggel találkozunk,
jó?
– Rendben.
– Köszönöm, Miss Simonov.
– Viszlát – mondta Nora, és letette a kagylót.
 HATODIK FEJEZET

Corwin ügyvédje, akármennyire svábbogár volt is, arra mindenesetre rájött, ha nem ad
engedélyt az ügyészségnek az azonosítási parádéra, akkor egyszerűen a Legfelsőbb
Bíróságot fogják felkérni, hogy adja ki az utasítást, így hát azonnal beleegyezett. Csak
ahhoz ragaszkodott, hogy a parádét tisztességesen rendezzék meg, és hogy ő maga is
jelen lehessen. Rollie Chabrier, aki vezette az ügyet, készséggel teljesítette mind a két
feltételt.
Az azonosítási parádé akkor tisztességes, ha Corwin és a többiek többé-kevésbé
egyformán vannak öltözve, és a testalkatuk meg a hajuk színe is hasonlít az övéhez. Az
például nem lenne tisztességes, ha az azonosításkor a többiek mind alacsony termetű
Puerto Ricó-iak lennének bohócruhában, mert a tanú automatikusan keresztülnézne
rajtuk, és az egyetlen másfélére bökne rá, függetlenül attól, hogy őt látta-e a gyilkosság
éjszakáján az alagsorban rohanni vagy sem. Rollie Chabrier kiválasztott hat férfit az
ügyészség detektívjei közül, akik mind hasonló termetűek és testalkatúak voltak, mint
Corwin, megkérte őket, hogy egyszerűen öltözködjenek, és aztán bemasíroztatta őket az
irodájába Corwinnal együtt, akire ebből az alkalomból civil ruhát adtak, mikor elhozták a
Calcuttából.
Bert Kling, Nora Simonov és Corwin ügyvédje – akit Harvey Johnsnak hívtak, és
tényleg svábbogár volt – előtt Rollie Chabrier azt mondta:
– Miss Simonov, lenne szíves megnézni az itt felsorakozó hét férfit, és azután
megmondani nekünk, hogy látta-e közülük valamelyiket a Silvermine Oval 721.
alagsorában, december 12-én este 10.45-kor vagy az idő tájt?
Nora végignézte a sort, és aztán azt mondta:
– Igen.
– Felismeri valamelyiküket?
– Igen.
– Melyiküket látta az alagsorban?
– Őt – mondta Nora, és tévedhetetlenül Ralph Corwinra mutatott.
Az ügyészség detektívjei újra megbilincselték Corwint, végigkísérték a folyosón a
felvonóig, amely szélsebesen vitte lefelé tíz emeleten át, az épület alagsorába, ahonnan
egy feljárón keresztül egy ott várakozó rendőrségi kocsihoz vezették, hogy az majd
visszavigye a Calcuttába. Harvey Johns az irodában megköszönte Chabrier-nak, hogy
olyan tisztességesen vezette az azonosítási parádét, és aztán közölte vele, hogy az ügyfele
a továbbiakban nem kívánja igénybe venni a szolgálatait, és hogy így valószínűleg új
ügyvédet fognak kinevezni, de mindazonáltal neki nagyon kellemes volt Chabrier-vel
együtt dolgozni. Chabrier köszönetet mondott Johnsnak, aki visszament Isola
központjában található irodájába. Chabrier Norának is köszönetet mondott az
együttműködésért, Klingnek pedig azért, amiért segített elintézni, hogy Miss Simonov
bejöjjön a Városba, azután kezet rázott Klinggel, majd elkísérte őket a felvonóig,
elbúcsúzott és elsietett, még mielőtt a felvonó ajtaja becsukódott volna. Pirospozsgás,
kerek arcú férfi, a bajusza vékony, mint a ceruzavonal, barna cipőt és sötétkék öltönyt
viselt. Kling úgy vélekedett, hogy elnöki ambíciói lehetnek.
Az épület márvány előcsarnokában Kling azt mondta:
– Hát ez simán ment, ugye?
 – Igen – felelte Nora. – És mégis úgy érzem magam . . . nem is tudom. Mint valami
besúgó vagy ilyesmi. Tudom, hogy ez az ember megölte Sarah Fletchert, ennek ellenére
utálok arra gondolni, hogy az én közreműködésemmel fogják elítélni. – Vállat vont, és
hirtelen bocsánatkérően elmosolyodott. – Na, mindegy, örülök, hogy túl vagyok rajta.
– Sajnálom, hogy fájdalmat okozott magának – mondta Kling. – Kárpótlásként
elfogadja, ha a csoportunk meghívja ebédre?
– A csoport vagy pedig maga?
– Voltaképpen én – mondta Kling. – Mit szól hozzá?
Kling észrevette, hogy Nora szinte mindenhez egész nyíltan közeledett, naiv kérdéseket
tett fel, mint egy gyerek, és cserébe őszinte választ várt. Anélkül hogy a lépései
megtörtek volna, arcát a férfi felé fordította, hosszú barna haja szabadon az egyik
szemébe hullott, és azt mondta:
– Ha tényleg csak egy ebédről van szó, szívesen.
– Mindössze arról – mondta Kling mosolyogva, de nem tudta eltitkolni a
csalódottságát. Természetesen tudatában volt annak, hogy még mindig mennyire bántotta
Cindy Forrest váratlan szakítása, és ha be akarja bizonyítani, hogy mint férfi azért még
vonzza a nőket, annak az a legjobb módja, ha el- és magába bolondít egy ilyen Nora
Simonov jellegű lányt, még mielőtt Cindy megdöbbenésében akár csak tágra
mereszthetné a szemét. De Nora Simonov köszöni szépen, nem kér ebből. „Ha csak egy
ebédről van szó, szívesen", mondta, és ezzel világosan kifejezte, hogy nem óhajtja
szorosabbra fűzni kapcsolatukat. Mindazonáltal megütötte a fülét Kling hanghordozása.
A férfi tudta ezt; a lány arca barométerként működött, érzelmeinek legkisebb változását is
azonnal kifejezte.
– Bocsásson meg, nem akartam, hogy ilyen . . . véglegesen hangozzék. Csak arról van
szó, hogy szeretek valakit, ért engem, ugye, és nem akartam azt a látszatot kelteni,
mintha, szóval mintha szabad lennék, vagy mintha én magam szeretnék vagy . . . jaj,
istenem, hát ez így most még sokkal rosszabb!
– Dehogyis, nem csinált semmi rosszat – mondta Kling.
– Általában megvetem azokat az embereket, akik külön hordják a szívüket. Istenem, de
unalmasak! Különben is, muszáj ebédelnünk? Én még nem is vagyok éhes. Hány óra
van?
– Tizenkettő múlt.
– Nem lehetne azt, hogy csak úgy egy kicsit sétálunk és beszélgetünk? Akkor én nem
erezném úgy, hogy elárulom az én nagy szerelmemet – mondta, és közben a szemét
forgatta –, maga pedig azt, hogy egy teljesen érzéketlen nőszemélyre pazarolja azt az
ebédet.
– Nagyon örülök, ha sétálunk, és beszélgetünk egy kicsit.
Sétálgattak.
Ezen a csütörtökön, kilenc nappal karácsony előtt a városra vészjósló felhők borultak; a
meteorológiai intézet délutánra erős havazást jósolt. Ráadásul a folyó felől csípős szél
fújt, vad örvényekben kavargott a Városi és az Állami Bíróság épülete körül, az üzleti
negyed keskeny utcáin. Nora a szél miatt behúzott nyakkal járt, szép barna haja az arcát
verdeste minden erősebb széllökésre. A szél elől, amely mintha valóban arra lett volna
hivatott, hogy lesodorja a járdáról, Klingnél keresett menedéket, séta közben belekarolt,
és amikor a szélrohamok hevesebbé váltak, nem is egyszer fejét a férfi vállába fúrta.
Kling azt kívánta, hogy bárcsak Nora ne figyelmeztette volna előre. Miközben az
időjárásról meg arról fecsegett, hogy mennyire szereti a várost ilyenkor karácsony táján, a
férfiúi felsőbbrendűség vágyképei lebegtek a szeme előtt: a bátor, jóképű, szellemes,
intelligens és érzékeny hekus megtöri a fiatal, kívánatos leány páncélzatát, elhódítván őt
attól az érdektelen idiótától, akit imád . . .
– Még az emberek is – mondta Nora. – Valami történik velük karácsony előtt,
valahogy, nem is tudom, szétárad bennük a lélek.
A fiatal lány pedig rájön, hogy évek óta a jóképű, szellemes hekusra vár, és elhalmozza
szerelmével, amelyet eddig a tejfelesszájú gügyére pazarolt . . .
– Tudom, hogy az egész olyan durva és annyira elüzletiesedett, ennek ellenére
megérint, igazán. Ez már csak azért is meglepő, mert tudja, én zsidó vagyok. Amikor
kislány voltam, soha nem ünnepeltük meg a karácsonyt.
– Hány éves maga? – kérdezte Kling.
– Huszonnégy. Maga zsidó?
– Nem.
– Kling – mondta Nora, és vállat vont. – Zsidó név is lehetne.
– A szerelme zsidó?,
– Nem, ő nem.
– A vőlegénye?
– Nem egészen. De azt tervezzük, hogy összeházasodunk.
– Neki mi a foglalkozása?
– Ne haragudjon, de jobban szeretném, ha nem beszélnénk róla – mondta Nora.
A délután folyamán többet nem volt szó róla. Sétáltak végestelen-végig az utcákon,
ahol kivilágított karácsonyfák fénylettek, elhaladtak a csillogó díszekkel teleaggatott
kirakatok mellett. Utcai Télapók rázták csöngőjüket, és adományt kértek; az üdvhadsereg
zenészei fújták a tubákat meg.a harsonákat, rázták a csörgődobot, és ők is alapítványokra
gyűjtöttek; a vásárlók sietve jártak áruházról áruházra, kezükben ünnepi papírba
csomagolt dobozokkal, és közben a felhők egyre sűrűbbé és vésztjóslóbbakká váltak.
Nora elmondta, hogy általában rendszeres időbeosztással dolgozik a műtermében,
amelyet tágas lakásának egyik szobájában rendezett be. (– Kivéve a hétnek azon a
napján, amikor elmegyek Riverheadbe, hogy meglátogassam az anyámat, nála voltam
tegnap is egész nap, amíg maga telefonálgatott nekem.) Sok különféle szerződéses
munkája van, tervezett már könyvborítókat és színházi plakátokat, csinált ipari
reklámfüzeteket, rajzokat egy szakácskönyvbe, gyermekkönyvek számára színes
illusztrációkat és még egy csomó mindent. (– Általában nagyon elfoglalt vagyok.
Nemcsak a művészi munkáról van szó, tudja, körbe kell járni a kiadókat, a producereket,
a szerzőket meg a legkülönfélébb embereket. Nem tudom, mi a fenéhez kezdenék, ha a
jövedelmem huszonöt százalékát valami ügynöknek kellene adnom. Némelyikük ennyit
kap mostanában, nem gondolja, hogy kellene erre valami törvény?) A főiskolát New
York Cityben végezte, aztán a Rhode Island-i Tervező Központban tanult tovább. Egy
évvel ezelőtt idejött, és egy reklámfilmeket gyártó, Thadlow, Brunner, Growling és
Crowe nevű cégnél dolgozott (– Az igazi neve Growling, Anthony Growling volt), itt
több mint hat hónapig maradt, konzerv- és cigarettásdobozokat tervezett, meg hasonló
lélekemelő dolgokat, míg el nem határozta, hogy otthagyja őket, és szabadúszó lesz. (–
Na, hát ez az én élettörténetem.)
Majdnem három óra volt.
Kling gyanította, hogy félig már bele is szeretett Nórába, de itt volt az ideje, hogy
visszamenjen a kapitányságra. Taxival hazavitte a lányt, és mielőtt az kiszállt volna a
kocsiból a Silvermine Ovalon, arra az eshetőségre, hogy a korábbi kijelentések az örök
szerelemről csak ugratásszámba mentek, azt mondta:
– Nora, én nagyon jól éreztem magam. Találkozhatnánk máskor is?
 A lány furcsa, talányos tekintettel nézett rá, mint aki mindent megpróbált, hogy
világosan értésére adja, hogy már foglalt, de valami szörnyű hibából kifolyólag nem
sikerült kifejezni a mondanivalóját. Egy rövid és szomorú mosoly kíséretében megrázta a
fejét, és azt mondta:
– Nem, nem hiszem.
Aztán kiszállt a taxiból, és elment.

Sarah Fletcher személyes holmija között, amelyek – még Ralph Corwin letartóztatása
előtt felkeltették a rendőrség érdeklődését, volt egy notesz, amelyet a hálószoba
komódján, a halott nő táskájában találtak. Az őrszobán, a csütörtök délutáni nyugalomban
Carella ezt a noteszt tanulmányozta, mialatt Meyer és Kling annak a réz karperecnek a
hatékonyságáról tárgyalt, amelyet Kling a csuklóján viselt. Az őrszoba szokatlanul
csöndes volt; az ember úgyszólván hallotta a saját gondolatait. Az írógépek nem
kopogtak, nem szólt a telefon, a fogdában nem voltak letartóztatottak, hogy a rendőrség
durvaságáról vagy az emberi jogokról üvöltözzenek torkuk szakadtából, és az összes
ablakot rendesen bezárták, úgyhogy még az utcai zaj sem tudott odalentről beszüremleni.
A nyugalom iránti tiszteletből (meg azért is, mert Carellán látszott, hogy milyen komoly
figyelmet szentel Sarah Fletcher noteszának) Meyer és Kling olyan halkan beszéltek,
hogy az suttogásnak is beillett volna.
– Én csak azt tudom – mondta Meyer –., hogy a karkötő állítólag csodákat művel. Most
mi egyebet mondhatnék?
– Elmondhatná, hogy velem eddig miért nem művelt semmiféle csodát.
– Mikor tette fel?
– Feljegyeztem a naptáromba – mondta Kling. A szobának a fogdához legközelebb eső
sarkában ültek, Kling az íróasztalánál, egy széken, Meyer pedig az asztal sarkára
telepedett. Az íróasztal a fal mellett állt, és a falat különféle papírszeletek borították;
körözőlevelek, a legújabb szabályok és rendelkezések szövege, a detektívek jövő évi
szolgálati beosztása (amely a körzet mind a hat detektívcsoportjának nappali és éjszakai
szolgálati idejét, valamint a szabadnapokat is felsorolta), egy karikatúra abból a
rendőrújságból, amelyre minden valamirevaló hekus előfizetett, számos telefonszám,
mind egy-egy reklamációt jelentett, ezekről Kling azt remélte, hogy egyszer még
visszatér rájuk, mielőtt útja végére ér, Cindy Forrest fényképe (amit Kling le
szándékozott venni), és voltak kevésbé hízelgő felvételek is, tucatnyi körözött bűnöző
fizimiskájáról. Kling naptára ez alatt a dzsungel alatt függött; előbb le kellett vennie a
rendőrklub szokásos szilveszteri estélyéről szóló értesítést, hogy egyáltalán hozzáférjen.
– Itt van – mondta. – December elsején adtad ide.
– És ma hányadika van? – kérdezte Meyer.
– Tizenhatodika.
– Honnan tudod, hogy elsején adtam oda? – Ezt jelenti az MK. Meyer karkötője.
– Jól van, akkor éppen két hete. Hát mit vársz? Én mondtam neked, hogy legalább két
hét, míg hatni kezd.
– Azt mondtad, hogy tíz nap.
– Azt mondtam, két hét.
– Akkor is, már több, mint két, hete.
– Ide figyelj, Bert, a karperec csodákat művel, mindent meggyógyít a köszvénytől a . . .
– És nálam miért nem ér el semmi hatást?
– Mit vársz? – kérdezte Meyer. – Csodákat?
 Az ábécésorrendbe szedett résznél nem volt semmi érdekfeszítő Sarah Fletcher
noteszában. A nő szépen írt, és a nevek, a címek és a telefonszámok mind tiszták és jól
olvashatók voltak. Még amikor kihúzott egy telefonszámot, hogy egy másikat írjon a
helyére, a törlés akkor is mindössze egyetlen határozott vonalból állt, és az alá került az
új szám. Carella átlapozta a könyvecskét, és azt találta, hogy a legtöbb bejegyzés minden
kétséget kizáróan egy-egy házaspárra utalt. (Chuck és Nancy Benton, Harold és Marie
Spander, George és Ina Grossman és így tovább), szerepelt még egy-két barátnő, néhány
helybeli kereskedő és mesterember, Sarah fodrásza és fogorvosa meg egyéb orvosok,
aztán pár vendéglő a városban a folyó túlsó partján. A notesz teljes mértékben
érdektelennek látszott – amíg Carella el nem ért az utolsó laphoz, amelynek tetejére ezt
nyomtatták: JEGYZETEK.
– Én csak azt tudom – mondta Kling –, hogy még mindig fáj a vállam. Még szerencse,
hogy az utóbbi időben nem kellett részt vennem semmiféle heves lövöldözésben, mert az
biztos, hogy még a ravaszt sem tudnám meghúzni.
– Utoljára mikor vettél részt heves lövöldözésben? – kérdezte Meyer.
– Szüntelenül heves lövöldözésekben veszek részt – mondta Kling, és elvigyorodott.
A JEGYZETEK szó alatt öt címmel és telefonszámmal ellátott név sorakozott Sarah
gondos kézírásával, öt férfi neve. Feltehetőleg mindegyiket más-más időpontban
jegyezték be a könyvecskébe, egyiket tollal, másikat ceruzával. Mindegyik után néhány
különböző színű filctollal írt, zárójelbe tett nagy kezdőbetű állt:

Andrew Hart
1120 Hall Avenue
622–8400
(PSB) (KG)

Michael Thornton
371 South Lindner
881–9371
(SZ)

Lou Kantor
434 North 16 Street
FR 7–2346
(LSZ) (KG)

Sal Decotto
831 Grower Avenue
FR 5 – 3287
(F) (KG)

Richard Fenner
110 Henderson
593–6648
(QT) (KG)
 Ha van valami, amit Carella igazán szeretett, az a titkosírás volt. A titkosírást majdnem
annyira szerette, mint a csalánkiütést.
Felsóhajtott, kinyitotta az íróasztala felső fiókját, és elővette az isolai telefonkönyvet.
Épp az első nevet kereste Sarah Fletcher JEGYZETEK alatti listájáról, amikor Kling azt
mondta:
– Egyes alakok még akkor is rágódnak bizonyos ügyeken, amikor azok már
megoldódtak.
– Kire gondolsz? – kérdezte Meyer.
– Bizonyos túlzottan aggályoskodó alakokra – mondta Kling.
Carella úgy tett, mintha a másik kettő nem létezne. A telefonkönyvben szereplő
Andrew Hart címe megegyezett azzal, amit Sarah a noteszába írt. A telefonkönyv végére
lapozott.
– Én ismertem egyszer egy nagyon aggályoskodó hekust – mondta Meyer, és kacsintott
egyet.
– Mesélj nekem róla – mondta Kling, és visszakacsintott.
– Nyomozó – portyára indult odakint Bethtownban, ó, ennek már legalább három vagy
négy éve – mondta Meyer. – Nagyon hideg téli nap volt, afféle, mint ez a mai, de ez a
hekus mindig nagyon lelkiismeretesen teljesítette a kötelességét, és becsületesen
végigjárta a körzetét, anélkül, nos, anélkül hogy akár csak egyszer is betért volna egy
kávéra vagy egy italra valamelyik helybeli bárba.
– Ez úgy hangzik, mint A rendíthetetlen ólomkatona – mondta Kling vigyorogva.
Carella megtalálta a Sarah listáján másodikként szereplő Michael Thornton címét. Ez is
megegyezett azzal, ami a noteszban állt.
– Rendíthetetlen is volt, az nem kétséges – mondta Meyer. – És olyan aggályos,
amilyen hosszúra nyúlt az a nap. Említettem már, hogy kegyetlenül hideg volt?
– Igen, azt hiszem, említetted – mondta Kling.
– Mindazonáltal – mondta Meyer – egy nagyon csinos és jó alakú bethtowni hölgynek
az volt a szokása, hogy az év minden napján úszott egyet, ha esett, ha fújt, hóviharban
csakúgy, mint napsütésben. Említettem már, hogy hatalmas mellei voltak?
– Azt hiszem, igen.
Carella tovább lapozgatta a telefonkönyvet, hogy ellenőrizze a neveket és a címeket.
– A hölgy háza közvetlenül a tengerparton állt, valami elhagyatott helyen, a sziget vége
felé, így hát a hölgy anyaszült meztelenül szokott fürödni. Ez még azelőtt történt, hogy az
új hidat felépítették volna, úgyhogy csak komppal lehetett kimenni oda. Hogy, hogy nem,
az történt, hogy a hölgy háza is rajta volt az aggályoskodó hekus útvonalán. Nos, ezen a
különösen hideg téli napon, három vagy négy esztendővel ezelőtt, a hölgy kirontott a
hátsó ajtón, karját összefonta hatalmas, domborodó mellei alatt, a dereka körül, mivel
nagyon hideg volt, és az aggodalmas hekus . . .
– Igen, igen, na, mi van vele? – mondta Kling.
– Az aggodalmas hekus vetett egy pillantást a hölgyre, aki karját maga köré fonva
szaladt a víz felé, és rákiáltott: „Állj, rendőrség!" – és amikor a hölgy megállt, és
szembefordult vele, karját még mindig. keresztbe fonva azok alatt a hatalmas mellek
alatt, méltatlankodva azt kérdezte: „Mit követtem el, biztos úr? Miféle bűnt?" Mire az
aggodalmas hekus azt mondta: ,,Nem arról van szó, hogy mit követett el, hanem hogy mit
készül elkövetni. Azt gondolja, hogy én majd itt állok, és végignézem, ahogy maga
belefojtja a vízbe azt a két pirospozsgás, rózsaszín orrú csecsemőt?"
Kling nevetésben tört ki. Meyer az íróasztalra csapott, és hatalmasat röhögött a saját
tréfáján. Carella azt mondta:
 – Szíveskednétek befogni a pofátokat?
Ellenőrizte mind az öt címet.
Másnap reggel majd munkához lát.

Sorrendben ez volt a hatodik levél, amit April Carella a Télapónak írt. Riverheadi
házuk konyhájában, az anya yálla fölött, magában végigolvasta a szöveget.

Kedves Apó,
remélem, nem bosszankodol túl sokat a leveleim miat. Tudom, hogy nagyon sok a
dolgod ijenkor. De eszembe jutót valami, és most szeretném megváltoztatni a múltkori
levelet. Nem kérek varrófelszerelést, hanem inkáb egy ojan Bonnie babát akarok, a mejik
sír. A testvérem, Mark, malyd szeméjesen fog írni neked, hogy neki mi az uly kívánsága.
Üdvözlettel tisztel adig is.
April Carella

– Mit szólsz hozzá, mama? – mondta.

April az anyja széke mögött állt, így hát Teddy nem láthatta a száját, és még csak nem
is sejtette, hogy megszólalt, Teddy süketnéma. volt, haja mint az éjfél, fényes barna
szeme szavakat formált, mert az számára látható és tapintható volt, szavakat érzett az
ujjak végén, szavakat tapintott a sötétben a férje ajkán, és sokkal elementárisabban
hallotta őket, mint azok, akik a fülükkel fogják fel a hangokat. Teljesen elmerült leánya
levelének következetlenségeiben, és nem nézett fel, amikor April megkerülte a széket.
Hogy lehet az, hogy valaki helyesen le tudja írni azt, hogy „varrófelszerelés”, ugyanakkor
pedig teljesen összekuszál olyan egyszerű szavakat, mint az ,,új” meg a „majd”, ezt
Teddy képtelen volt megérteni. Talán meg kellene látogatnia April tanárát; szelíden
figyelmeztethetné, hogy a gyerek tagadhatatlan íráskészsége ellenére talán nem ártana
meg a stílusának, hogyha fantáziadús helyesírását némiképp ellenőrizné valaki. Igaz
ugyan, hogy ez az avantgardizmus rovására menne…
April megérintette a karját.
Teddy a lánya arcába nézett. A Tiffany-lámpa fényében, amely a tágas konyhában
bevilágította az öreg tölgyfa asztalt, olyanok voltak, mint egymás tükörképei; még anya–
leánya viszonylatban is elképesztően hasonlítottak egymásra. Különösen feltűnő volt
arckifejezésük egyformasága. Amikor April megismételte a kérdést, Teddy a lány ajkait
figyelte, aztán felemelte a kezét, lassan kibetűzte a választ, és ezalatt April tekintete egy
pillanatra sem kalandozott el. Teddynek közben nem kis mulatságára az jutott eszébe,
hogy a gyereknek, aki nem tudja helyesen leírni azokat a szavakat, hogy „új” meg
„ilyen”, esetleg nehezére esik megfejtenie azokat a betűket és szavakat, amelyeket ő az
ujjaival gyors egymásutánban formál, különösképpen ha azok együttes jelentése nem
más, mint hogy „nem jó a helyesírásod”. April azonban figyelt, bólintott, ahogy
megfejtett egy-egy betűt, és mosolygott, amikor a betűkből egymás után újabb és újabb
szavak formálódtak, majd végül, amikor megértette a rövid mondatot, azt mondta:
– Mit írtam rosszul, mama? Mutasd meg.
Még egyszer átolvasták a levelet, és akkor April kulcscsörgést hallott a bejárati ajtó
felől. Egy pillanatra összenézett az anyjával. Mosoly futott keresztül az arcán. Egyszerre
mind a ketten fölkeltek az asztaltól. Mark, April ikertestvére már szökellt lefelé a
lépcsőn, a hálószobájából.
Carella hazaérkezett.
 HETEDIK FEJEZET

Nem sokkal nyolc után, abból a feltételezésből kiindulva, hogy a legtöbb embernek
dolgoznia kell a megélhetéséért, következésképpen ilyenkor útra kel a munkahelye felé,
Carella fölhívta Andrew Hartot azon a számon, amelyet Sarah Fletcher noteszában talált.
A telefont az ötödik csengetésre vették fel.
– Halló? – mondta egy férfihang.
– Mr. Hart?
– Igen, hallgatom.
– Carella detektív vagyok a 87-es körzetből. Érdeklődni . . .
– Mi a probléma? – mondta azonnal Hart
– Szeretnék feltenni önnek néhány kérdést, Mr. Hart.
– Éppen borotválkozom – mondta Hart. – Rövidesen indulnom kell az irodába. Miről
lenne szó?
– Egy gyilkosság ügyében nyomozunk, Mr. Hart…
– Micsoda? Egy gyilkosság?
– Igen, uram.
– Kicsoda? Kit öltek meg?
– Egy Sarah Fletcher nevű nőt.
– Én nem ismerek semmiféle Sarah Flethert – mondta Hart.
– A hölgy viszont a jelek szerint ismerte magát, Mr. Hart.
– Sarah mi? Fletcher, azt mondta?
– Igen, pontosan.
– Nem ismerek senkit, akit így hívnak. Honnan veszi, hogy ismert engem? Életemben
nem hallottam róla.
– Szerepel a neve a noteszában.
– A micsodám? A nevem? Az lehetetlen.
– Mr. Hart, a notesz itt van a kezemben, benne a maga nevével, címével és
telefonszámával.
– Hát jó, de nekem sejtelmem sincs, hogy hogyan került bele.
– Nekem sem. Éppen ezért szeretnék beszélgetni magával.
– Jó, rendben van – mondta Hart. – Mennyi az idő? Úristen, már tíz perccel elmúlt
nyolc?
– Igen.
– Nézze. Én most megborotválkozom, és aztán elrohanok. Be tudna jönni valamikor
később az irodámba? Úgy . . . tíz óra körül? Akkor épp rá fogok érni. Találkozhatnánk
hamarább is, de kilenckor jön hozzám valaki.
– Tízkor ott leszek. Hol van az az iroda, Mr. Hart?
– Hamilton & Reed. Reed 480. Hatodik emelet. Hart & Widderman. Az egész emelet a
miénk.
– Viszontlátásra tízkor, Mr. Hart.
– Rendben – mondta Hart, és letette a kagylót.

Mint egy terhes nő a kilencedik hónapban, a felhők a város felett hánykolódtak és

vonaglottak, a kényelmetlenségtől dühödten, de a beígért havazást csak nem tudták
magukból kierőltetni. A város lakói idegesek lettek. Miközben munkába siettek,
betülekedtek a kioszkokba a metróállomásokon, élték életüket a lakásukban, vagy taxiba
szálltak, aggódva nézték a dagadozó eget, és azon elmélkedtek, hogy vajon a
meteorológiai intézet szokása szerint megint tévedett-e. Az átlagpolgár számára a hóvihar
lehetősége körülbelül azt jelentette, mint a bubópestisé. Senki sem szereti a hócipőt meg
a kalucsnit, a hóláncot vagy a csizmát, senki sem szeret havat lapátolni, nem szereti
elhalasztani a vacsorát vagy elmulasztani a színházi előadást, senki sem szeret botorkálni
meg csúszkálni meg fenékre esni. És azt meg különösképpen nem szereti senki, ha
mindezt beígérik, ha minderre föl kell készülni, és ha ennek ellenére mindebből mégse
lesz semmi. A város lakói, minden látszólagos kifinomultságuk ellenére, a szokás rabjai
voltak, és rettegtek mindentől, ami szokásos napirendjüket felboríthatta. Az áramszünet, a
köztisztasági hivatal sztrájkja meg a parkban táborozó galeri még elviselhető, mert ezek
nem borítják fel a napirendet, ezek napirenden vannak. Amellett mindez csak igazolta
önmagukról alkotott képüket, miszerint ők a huszadik század hősei, akik minden
katasztrófával megbirkóznak. Na de ha a taxisok sztrájkkal fenyegetőznek, és aztán
visszavonják vagy elhalasztják? Ha tüntetést szerveznek, és aztán a rendőrség szétkergeti
a tüntetőket? Ha havat jósolnak, a vihar pedig csak úgy ott lebeg a város fölött, mint egy
tekergő szürke kígyó? Na nem, nem lehet csak úgy bolondot csinálni a város polgáraiból.
Ez felidegesíti őket, kínosan érzik magukat, elveszítik a biztonságérzetüket, és
székrekedésük lesz.
– Szóval hol a pokolban maradt? – kérdezte Meyer türelmetlenül. Egyik kezével a
rendőrségi kocsi ajtaját fogta, felnézett a fenyegető égre, és az öklét rázta a szürke felhők
felé.
– Esni fog – mondta Carella.
– Mikor? – kérdezett rá Meyer, kinyitotta az ajtót, és bemászott a kocsiba. Carella
beindította a gépet. – Azok az átkozott meteorológusok nem tudnak semmit – mondta
Meyer. – A legutóbbi nagy vihar előtt napsütést és enyhe időt jósoltak. Embereket már
tudunk a holdra küldeni, de azt nem tudjuk megmondani, hogy kedden fog-e szitálni az
eső.
– Ez érdekes – mondta Carella.
– Micsoda?
– Ez a dolog a holddal.
– Mi van a holddal?
– Miért várjuk el, hogy idelent a földön minden tökéletesen menjen, csak mert már
tudunk embereket küldeni a holdra?
– Mi az ördögről beszélsz? – mondta Meyer.
– Embereket küldeni a holdra, azt tudunk – mondta Carella –, de hogy egy telefonhívás
befusson Riverheadbe, az már nem megy, egy közlekedési sztrájkot elfojtani, az nem . . .
Embereket küldeni a holdra, azt tudunk . . .
– Értem, hogy miről beszélsz – mondta Meyer –, csak nem látom, hogy hol itt a
párhuzam. Igenis van kapcsolat az időjárás meg a dollármilliók között, amiket arra
költünk, hogy meteorológiai megfigyelőállomásokat küldjünk a világűrbe . . .
– Én egyszerűen csak arra gondoltam, hogy ez egy érdekes megfigyelés.
– Tényleg érdekes – mondta Meyer.
– Mi van veled ma reggel?
– Semmi különös nincs velem ma reggel.
– Akkor jól van – mondta Carella, és vállat vont.
 Csöndben utaztak. A város egyenletesen szürke volt, olyan, mint a háttér a Warner
testvérek egy harmincas évekbeli gengszterfilmjéből. Mintha a legkülönfélébb dolgokból
keverték volna ki ezt a színt – a legélénkebb plakátokból, a legizgalmasabb
épülethomlokzatokból, a legrikítóbban öltöző nők ruháiból meg a karácsonyfadíszekből,
amelyekkel teleaggatták a. kirakatokat. Az örökös szürkeségben a karácsonyi díszek
ócska vacaknak bizonyultak, csupa csillogó fém és műanyag, amit minden évben egyszer
kiállítanak, mielőtt visszarakják őket az alagsorba. Ebben a sivár megvilágításban még az
utcai Télapók ruhája is inkább gesztenyeszínűnek, mint élénkpirosnak tetszett, az
álszakállak piszkosnak, a rézcsöngettyűk fakónak látszottak. A városban nem sütött a
nap, és a megváltó és megtisztító havazás is késett. Nyugtalanul várakozott, és egyre
szeszélyesebbé vált.
– Azon gondolkodom, hogy mi lesz karácsonykor – mondta Carella.
– Hogyhogy, mi lesz?
– Szolgálatban leszek. Nem akarsz cserélni velem?
– Mire? – mondta Meyer.
– Azt gondoltam, hogy talán chanukára vagy valami ilyesmire.
– Mióta ismersz engem? – kérdezte Meyer.
– Nagyon is régen – mondta Carella, és elmosolyodott.
– Mégis, hány éve már? – mondta Meyer. – Nem tudod, hogy a chanukát is meg a
karácsonyt is megünneplem. Mióta a gyerekek megszülettek, mindig van nálunk
karácsonyfa. Minden évben. És te is eljöttél minden évben. Legutoljára tavaly, Teddyvel
együtt. Láttad a fát is: a nappaliban. Annak az átokverte nappalinak éppen a közepén.
– Elfelejtettem – mondta Carella.
– Mind a kettőt megünneplem – mondta Meyer.
– Jól van, na – mondta Carella.
– Jól van. Tehát a válaszom az, hogy nem. Nem akarom elcserélni veled a szolgálatot.
– Jól van.
– Jól van.
Ebben a vidám bajtársias hangulatban Meyer és Carella a Reed Street 480 előtt
leparkolt a kocsival, bement a házba, és csöndesen fölvitette magát a lifttel a hatodikra. A
Hart & Widderman óraszíjakat gyártott. A folyosón, a portás pultja mellett hatalmas
felirat hirdette büszkén: A H & W HADAT ÜZEN A HAGYOMÁNYOS
ÓRASZÍJNAK, és aztán még egyszer ugyanez, szerényebb kiadásban, utána pedig a
magyarázat; a Hart & Widderman megoldotta azt a nehéz műszaki problémát, amelyet a
rugós óraszíj előállítása jelent, és most ezzel az újdonsággal a nagyvilág elé lép. A
szöveget hatalmas fényképek illusztrálták, darabonként akkorák voltak, mint Carella feje,
aki úgy érezte, hogy ezeket az aranylóan csillogó dolgokat az első zaciban elzálogosítaná.
A portás haja is majdnem annyira aranylott, csak éppen nem tűnt olyan hitelesnek, mint a
hirdetés aranya. Amikor a detektívek odamentek az asztalához, felpillantott az újságjából,
de nem mutatott különösebb érdeklődést. Meyer még mindig a hirdetést olvasta, egészen
lázba jött.
– Mr. Harttal szeretnénk beszélni – mondta Carella.
– Ki keresi? – kérdezte a portás. Calm Point-i dialektusban beszélt, úgy artikulált, mint
aki rágógumit rág, holott nem is volt a szájában semmi.
– Carella és Meyer detektívek.
– Egy pillanat – mondta a hölgy, és benyomott egy gombot a kapcsolótáblán. – Mr.
Hart – mondta –, valami hekus akar beszélni magával. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán
azt mondta: – Igen, uram. – Visszatette a kagylót a helyére, aranyló bozontjával a belső
folyosó f elé mutatott, és azt mondta: – Egyenesen előre legyenek szívesek. Az
előcsarnok végében van az ajtó – és aztán belemélyedt abba, hogy a Vogue szerint miről
beszélnek az emberek.
A szürke „füstírás" is láthatóan Andrew Harthoz vezetett.
– Azért nem kellett volna közhírré tenni, hogy az egész rendőrség kivonult – mondta.
– Csak bejelentettük magunkat.
– Na jól van, tehát itt vannak – mondta Hart –, legyünk mielőbb túl rajta. – Acélszürke
hajú, nagydarab, jó ötvenes férfi volt, fekete szemüvegkerettel. A szeme a lencse mögött
barnának, gyors mozgásúnak és kegyetlennek látszott. A zakóját a szék hátára akasztotta,
az ingujját pedig feltűrte erős karján, amely csak úgy feketéilett a dús szőrzettől. Széles
csuklóját rugós arany óraszíj – minden bizonnyal saját gyártmány – fogta körül. – Ami
azt illeti, én nem tudom, hogy mégis mi a fenét keresnek maguk itt. Mondtam már, hogy
nem ismerek semmiféle Sarah Fletchert, de tényleg.
– Itt van a notesz, Mr. Hart – mondta Carella, amikor megértette, hogy nem érdemes
semmiféle mellébeszéléssel húzni az időt. Átnyújtotta Hartnak a noteszt, amelyet
előzőleg a JEGYZETEK-nél nyitott ki. – Ez itt a maga neve, ugye?
– Igen – mondta Hart, miközben a fejét csóválta. – De hogy hogyan került oda, azt fel
nem foghatom.
– Nem ismer senkit, akit Sarah Fletcher nek hívnak, hm?
– Nem.
– Nős maga, Mr. Hart?
– Hát ennek meg mi köze van az ügyhöz?
– Nos, igen vagy nem?
– Nem.
– Van egy fényképünk Mrs. Fletcherről, kíváncsi lennék . . .
– Nekem itt ne mutogassanak semmiféle felvételt egy holttestről – mondta Hart.
– Ez még akkor készült, amikor élt. A kép viszonylag új, a hálószobában találtuk, a
komódon. Volna olyan szíves megnézni?
– Az egésznek nem látom semmi értelmét – mondta Hart. – Mondtam már, hogy nem
ismerem. Minek nézzem meg akkor a képet? . . .
– Meyer? – mondta Carella, mire Meyer átadott neki egy barna borítékot. Carella
kinyitotta, és elővette belőle Sarah Fletcher bekeretezett képét, amelyet aztán átnyújtott
Hartnak. Hart ránézett a fényképre, és a következő pillanatban felnézett Carellára.
– Mi folyik itt? – mondta.
– Felismeri a képet, Mr. Hart?
– Szeretném látni a szolgálati jelvényüket – mondta Hart.
– Micsodát?.
– A jelvényüket. A jelvényüket.
Carella elővette a tárcáját, és kinyitotta ott, ahová a detektívjelvény volt betűzve, a
személyi igazolvány mellé. Hart mind a kettőt megvizsgálta, és azután azt mondta:
– Azt gondoltam, hogy talán valami zsarolásról van szó.
– Miből gondolta?
Hart nem válaszolt. Megint a fényképre nézett, megcsóválta a fejét, és azt mondta:
– Valaki megölte, mi?
– Igen, valaki – felelte Carella. – Ismerte?
– Ismertem.
– Mintha azt mondta volna, hogy nem ismerte.
 – Sarah Fletchert nem ismerem, már ha maguk azt hiszik, hogy ez a nő az. Ezt a macát
viszont tényleg ismertem.
– Maga mit gondol, hogy kicsoda? – kérdezte Meyer.
– Hát csak azt, amit ő maga mondott nekem.
– Mi lenne az?
– Sadie Collins. Úgy mutatkozott be, mint Sadie Collins, én tehát ezen a néven
ismertem. Sadie Collins.
– Hol történt ez, Mr. Hart? Hol ismerkedtek meg?
– Egy bárban.
– Hol?
– Ki az ördög emlékszik arra? Ahová magányosok járnak. Tele van velük a város.
– Vissza tudna emlékezni, hogy mikor?
– Legalább egy éve.
– Azután is találkozott vele?
– Igen.
– Milyen gyakran.
– Elég gyakran.
– Milyen gyakran?
– Hetente egyszer vagy kétszer, egy ideig.
– Egy ideig? Mióta nem találkoztak?
– Múlt nyár óta.
– De azelőtt rendszeresen találkoztak.
– Hát, mikor hogy.
– Kétszer egy héten, azt mondta.
– Jó, mondjuk.
– Tudta, hogy férjnél van?
– Kicsoda? Sadie? Maguk tréfálnak velem.
– Soha nem mondta magának, hogy férjnél van?
– Soha.
– Hetente kétszer találkoztak . . .
– Igen.
– De azt nem tudta, hogy férjnél van?
– Ugyan miből gondoltam volna? Soha nem mondta egyetlen szóval sem. Hallgassanak
ide, épp elég magányos lány van ebben a városban, semmi szükségem nem lett volna
arra, hogy bajba kerüljek egy férjes asszony miatt.
– Hol találkoztak? – kérdezte Meyer hirtelen.
– Mondtam már. Egy bárban. Nem emlékszem, hogy melyikben . . .
– Amikor együtt voltak, úgy értem.
– Tessék?
– Hol találkoztak olyankor, amikor együtt voltak? Nála?
– Nem, mindig ő jött el hozzám.
– Hol hívta fel, amikor beszélni akart vele?
– Én nem hívtam fel. Mindig ő telefonált.
– Hova jártak, Mr. Hart? Amikor együtt voltak?
– Nem nagyon jártunk sehova.
– Hát akkor mit csináltak?
– Odajött hozzám. Hosszú időt töltöttünk nálam.
– És hogyha mégis elmentek valahova . . .
 – Nos, az az igazság, hogy soha nem mentünk sehova.
– Soha?
– Soha. Nem nagyon akaródzott néki.
– Maga nem találta ezt különösnek.
– Nem. – Hart vállat vont. – Azt gondoltam, hogy szeret otthon lenni.
– Ha soha nem jártak sehova, akkor mégis pontosan mit csináltak, Mr. Hart?
– Na mégis, mit gondolnak, hogy pontosan mi az ördögöt csináltunk? –mondta Hart.
– Majd maga megmondja.
– Maguk már nagyfiúk. Próbálják meg kitalálni.
– Később miért nem találkoztak, Mr. Hart?
– Megismerkedtem valakivel. Nagyon kedves lány. Fontos nekem. Ezért is
gondoltam...
– Igen?
– Semmi.
– Mire gondolt, Mr. Hart?
– Jó, legyen, azért gondoltam, hogy valami zsarolásról Van szó. Azt gondoltam, hogy
valaki megtudott valamit Sadie-ről meg rólam, és . . . szóval . . . nagyon fontos nekem ez
a lány, és nem szeretném, ha megtudna valamit arról, ami történt. Sadie és énközöttem.
Hogy találkoztam Sadie-vel.
– Mi volt olyan rettenetes ebben? – kérdezte Meyer.
– Semmi.
– Akkor meg miért akarná magát valaki zsarolni?
– Nem tudom.
– Ha nem volt semmi rettenetes . . .
– Nem volt.
– Akkor mi az, amit el kell titkolni ?
– Semmit sem kell eltitkolni. Egyszerűen nagyon fontos nekem ez a lány, és nem
akarom, hogy megtudjon bármit is . . .
– Miről?
– Sadie-ről.
– Miért?
– Mert nem akarom.
– Volt valami baj Sadie-vel?
– Nem, semmi, gyönyörű nő volt, gyönyörű.
– Akkor miért kellene szégyellnie magát? . . .
– Szégyellni? Ki mondta, hogy szégyellem magam?
– Azt mondta, hogy nem szeretné, ha a barátnője . . .
– Hát ide figyeljenek, mi ez az egész? Hat hónapja nem találkoztam Sadie-vel, de még
telefonon sem beszéltem vele azóta. Ha ez az őrült ribanc megölette magát . . .
– Őrült?
Hart hirtelen megtörölte a kezével az arcát, megnedvesítette az ajkát, és az íróasztala
mögé állt.
– Nem hiszem, hogy volna még valami, amit elmondhatnék önöknek, uraim. Ha vannak
még további kérdéseik, akkor jobb, ha vádat emelnek ellenem, én pedig majd
megbeszélem az ügyvédemmel, hogy mihez tartsam magam.
– Mire gondolt, amikor azt mondta róla, hogy őrült? – kérdezte Carella.
– Jó napot, uraim – mondta Hart.
 Byrnes és Carella a hadnagy sarokszobájában ültek, és kávét ittak. Byrnes a homlokát
ráncolta. Carella várakozott. Egyikük sem szólt egy szót sem. Odakint, a másik szobában
megszólalt egy telefon, és Byrnes az órájára nézett.
– Igen vagy nem, Pete? – kérdezte végül Carella.
– Szívem szerint azt mondanám, hogy nem.
– Miért?
– Mert nem értem, hogy mit akarsz még kihozni ebből az ügyből.
– Ugyan már, Pete! Ha ez az átokverte pasas követte el . . .
– Azért, mert te ezt állítod. De mi van akkor, hogyha nem ő követte el, mi van akkor, ha
te csinálsz valamit, amivel beleköpsz az ügyészség levesébe?
– Mint például?
– Tudom is én. Megvan az esküdtszéki vádirat. Corwint bíróság elé fogják állítani,
honnan az ördögből tudnám, hogy mi az, amivel magadra haragíthatod őket? Ahogy én
elnézem, manapság már az is elég ahhoz, hogy a bíróság visszautasítson egy ügyet, ha
valaki egyszerűen a járdára köp.
– Fletcher gyűlölte a feleségét – mondta Carella nyugodtan.
– Sokan gyűlölik a feleségüket. Ebben a városban a férfiak fele gyűlöli a feleségét.
– Abból, amit Hart mondott . . .
– Jó, rendben, játszadozott egy kicsikét, na és akkor mi van? Megengedett magának egy
kis szórakozást. Ebben a városban a nők fele a jelen pillanatban is megenged magának
egy kis szórakozást.
– Ez a kis szórakozás kitűnő indokot szolgáltat Fletchernek arra . . . ide figyelj, Pete, mi
az ördögöt akarsz még? Megvolt rá az oka, a lehetősége, és még milyen nagyszerű
lehetősége, és megvolt hozzá az eszköze – valaki másnak a kése, amely már amúgy is
kiállt Sarah beleiből. Mit akarsz még?
– Bizonyítékot. Van itt nekünk egy mókás kis rendszerünk ebben a városban, Steve.
Kell ahhoz előbb valami bizonyíték, hogy letartóztassunk és gyilkossággal vádoljunk
valakit.
– Rendben van. Én meg csak annyit kérek, hogy megpróbálhassak bizonyítékot
szerezni.
– Az biztos. Úgy, hogy Fletcher nyakára küldesz valakit. És ha keresetet indít ez ellen
az átokverte város ellen?
– Milyen alapon?
– Majd kitalál valamit.
– Igen vagy nem, Pete? Szeretném vasárnap reggeltől állandóan figyeltetni Fletchert.
Igen vagy nem?
– Hát nekem bizonyára elment az eszem – mondta Byrnes, és felsóhajtott.
 NYOLCADIK FEJEZET

A hét legmagányosabb estéjén, 7.30-kor Bert Kling elkövetett valami ostobaságot.

Telefonált Nora Simonovnak. Nem számított arra, hogy otthon találja, így hát igazából
nem is tudta, hogy miért hívja fel. Csak annyit tudott kirsütni, hogy bizonyára a Szombat
Esti Félsz nevű amerikai népbetegség tört rá, amely nem tévesztendő össze a Vasárnap
Délutáni Űrrel, sem pedig a Hétfő Reggeli Rosszkedvvel, mely utóbbiak szintén nem
tévesztendők össze egy-egy újság címével.
A Szombat Esti Félsz (vagy a SzEF, ahogyan azok nevezik, akik már legalább egyszer
átestek rajta) általában már az előző este kitör nyolc óra tájban, amikor valaki rájön arra,
hogy még nem beszélt meg semmiféle randevút, semmi olyasmit, mint KÖNNYEDSÉG
és SZÓRAKOZÁS, azaz együttvéve AMERIKA SZOMBAT ÉJSZAKA.
Természetesen ebben a korai pillanatban még semmiféle pánikra nincsen ok. A mitikus
mágikus örömmámor terv szerinti kezdetéig még legalább huszonnégy óra van, épp elég
idő ahhoz, hogy valaki fölhívjon még vagy egy tucat pipit vagy akár százat is, semmi
komolyabb beavatkozásra nincsen szükség, legfeljebb némi szelíd önbírálatra, amiért a
beteg olyan hanyag volt, hogy nem gondoskodott időben partnerekről a küszöbönálló
vidám tarka mulatozáshoz. És ha valakinek nem sikerül még ezen a pénteken
felelevenítenie a felelevenítendő kapcsolatokat, akkor még mindig ott van az egész
rákövetkező nap, még mindig munkába lehet fogni azokat a kis lyukakat a telefon
tárcsáján – Halló, szivi, nem volna kedved velem tölteni egy élvezetes estét és egy
eseménydús éjszakát ? –, még rengeteg idő van, nem kell aggódni.
Szombat délután három óra tájban kezdenek az aggodalom első jelei mutatkozni,
amikor valamelyik kis aranyos bájosan azt mondja, hogy ó, drágám, lelkesen és boldogan
mennék én veled akár az ágyú torkába is, de az isten szerelmére, szombat délután van, hát
el tudod te azt képzelni, hogy van olyan lány, akinek ilyenkor még nincs programja az
AMERIKAI RANDEVÚK ÉJSZAKÁJÁRA? Utolsó pillanat? Ugyan miféle utolsó
pillanat? Még csak délután három óra van, négy óra van, öt óra van. Este? Mióta van
este? És eljő a kétségbeesés.
Ilyenkor a beteg gyorsan megfésüli a haját, egy kis dezodort szór a hónaljába, bátor
kalandor módjára odamegy a telefonhoz (szája sarkából cigaretta lóg ki), közömbösen
belepillant a kis fekete könyvecskébe, erőteljesen tárcsáz, mire – Ó, drágám, nagyszerű
lett volna elmenni veled a holdra vagy akár a Jupiterre és vissza, de hát már hat óra van,
és ez itt a hét LEGROMANTIKUSABB ÉJSZAKÁJA, hát csak nem képzeled, hogy
ilyen későn egy lánynak még mindig szabad az estéje? – A SzEF kitört. Teljes erővel,
mert már hat óra van, és rövidesen hét lesz.
Amikor elütötte a fél nyolcat, Bert Kling telefonált Nora Simonovnak, abban a szilárd
hitben, hogy az bizonyára házon kívül szórakozik valahol, mint mindenki más ezen az
éjszakán, az Amerikai Egyesült Államokban.
– Halló – mondta a lány.
– Nora? – mondta Kling meglepetten.
– Tessék?
– Jó estét. Itt Bert Kling.
– Hello – mondta –, hány óra van?
– Fél nyolc.
– Akkor biztosan elaludtam. Utoljára a hatórás híradót néztem. – Ásított egyet, és aztán
gyorsan azt mondta: – Elnézést.
 – Visszahívjam?
– Minek?
– Hogy legyen ideje felébredni.
– Ébren vagyok, semmi probléma. A vonalban csönd volt.
– Nos . . . hm . . . hogy van? – kérdezte Kling.
– Nagyszerűen – mondta Nora, és aztán megint csönd lett.
A következő harminc másodpercnyi csöndben csak a telefon recsegett, Kling pedig
azon tanakodott, hogy feltegye-e azt a kockázatos kérdést, amely nyomorúságát egy
egész örökkévalóságra meghosszabbítja, és közben kénytelen volt rájönni arra, hogy
mennyire tönkretette őt Cindy Forrest, aki legalábbis négy héttel ezelőttig mindig
elérhető volt, éjjel-nappal egyaránt, és különösképpen szombaton, amikor egyetlen
bővérű amerikai férfinak sem lenne szabad egyedül sírnia a borába.
– Hát, örülök, hogy jól van – mondta végre Kling.
– Ezért telefonál? Már azt hittem, hogy egy újabb gyanúsítottat kell azonosítani –
mondta nevetve Nora.
– Nem, nem – mondta Kling. – Nem. – Együtt nevetett a lánnyal, aztán azonnal
kijózanodott, és azt mondta: – Ami az igazat illeti, Nora, szeretném megkérdezni . . .
– Igen?
– Nem volna kedve elmenni valahová?
– Hogy érti ezt?
– El, valahová.
– Magával?
– Igen.
– Ó.
A következő tíz másodpercben, amely sokkal hosszabbnak tűnt, mint az előző harminc
másodpercnyi csönd, Kling rájött arra, hogy rettenetes hibát követett el; egyenesen
belenézett a visszautasítás dupla csövű géppisztolyába, amely átokverte, ostoba fejét
bármikor szétlőheti.
– Én mondtam már, szóval tudja – mondta Nora –, hogy van valakim . . .
– Igen, tudom. Figyeljen ide . . .
– De nincs semmi dolgom ma este, és . . . ha el akar menni sétálni vagy valami
ilyesmi...
– Vacsorára gondoltam.
– Hát . . .
– És aztán esetleg táncolni.
– Hát . . .
– Én utálok egyedül enni, maga nem?
– De, ami az igazat illeti. De Bert . . . '
– Igen?
– Nekem olyan mulatságosnak tűnik ez az egész.
– Mulatságosnak, micsoda?
– Hogy úgy belelovallja magát – mondta Nora.
– Figyelmeztetett – mondta. – Tisztességesen figyelmeztetett.
– Szeretnék elmenni vacsorázni magával – mondta Nora –, de . . .
– El tud készülni nyolcra?
– Tisztában van azzal, hogy . . . ?
– Tökéletesen tisztában vagyok.
– Hm – mondta a lány kétértelműén.
 – Nyolckor?
– Legyen fél kilenc – mondta.
– Hát akkor viszlát – mondta Kling, és letette a kagylót, mielőtt a lány meggondolhatta
magát. Elvigyorodott, amikor a tükörbe nézett. Úgy érezte, hogy jóképű és kifinomult, és
biztonságban van, és egész Amerika fölött uralkodik.
Nem tudta, hogy ki lehet Nora képzeletbeli szerelme, de abban már biztos volt, hogy a
szemérmes tartózkodás ősi női játékát játssza, és hogy már nem fog sokáig ellenállni
férfiúi bájainak.
Kling ez esetben alaposan melléfogott.

A vacsora jól sikerült, nem volt semmi baj. A legkülönfélébb témákról beszélgettek:
– Egyszer terveztem egy borítót egy történelmi regényhez – mondta Nora –, egy nő volt
rajta valami mélyen kivágott bársonyruhában, és amikor a vázlatokat készítettem, már
szinte sírtam az unalomtól, úgyhogy három mellet rajzoltam neki. A művészeti
szerkesztő meg észre se vette, így hát a végén meghagytam mind a három mellét.
– Ha a tükörbe nézek – mondta Kling –, látom én jól, hogy nem vagyok disznó, hanem
meglehetősen jóravaló emberi lény, aki megpróbálja teljesíteni a feladatát. De a munkám
során időnként olyan szituációkba kerülök, hogy undorodnom kell. Azt hiszi, hogy én
talán szeretek betörni egy egyetemi campusra, és ott leverni a lázadást, amelyet azok a
kölykök kezdeményeznek, akik nem akarnak meghalni egy ostoba háborúban? De arra
azért ügyelnem kell, hogy ne gyújtsák fel az igazgatósági épületet. Most akkor hogyan
győzzem meg őket arról, hogy a rend és a törvény betartása, ami az ép hivatásom, nem
azonos az elnyomással? Időnként nagyon nehéz.
– A csapatjátékok – mondta Nora – homoszexuális természetűek, erről meg vagyok
győződve. Nekem senki ne mesélje, hogy a hátvéd nem érez valamit, valahányszor
továbbítja a csatárnak azt a labdát.
És hasonlók.
Hanem vacsora után, amikor Kling azt javasolta, hogy menjenek el táncolni, ismer egy
kis helyet a Quarterben, háromtagú zenekar, kellemes légkör, Nora először tiltakozott, azt
állítván, hogy nagyon fáradt, és megígérte az anyjának, hogy másnap kora reggel elkíséri
a temetőbe, de amikor Kling azt mondta, hogy még csak fél tizenegy, és megígérte, hogy
éjfélre hazaviszi, végül is beleegyezett.
A Pedróban, ahogy Kling megígérte, jó volt a zene és a légkör is. Hangulatvilágítás,
szerelmesek: mind házas-, mind nem házaspárok, házasságtörők és szüzek számára
egyaránt ideális, de Norát mindez abban a pillanatban elrettentette, ahogy beléptek.
Nemigen tudta eltitkolni, amit érzett (ezt Kling már korábban megfigyelte), és a Pedróban
rémület vagy nosztalgia kerítette hatalmába (inkább az utóbbi). Ennek az lett az
eredménye, hogy a tekintete üvegessé vált, az ajka lefittyedt, leesett a válla, egyszóval
olyan lett, mint akitől a szombat este randevúzó, bővérű amerikai férfiak megijednek, és
akit elkerülnek; a legteljesebb mértékben elkámpicsorodott.
Kling felkérte táncolni, abban a reményben, hogy a testi kapcsolat, a bőr mögött lüktető
vér, a két arc, amely egymáshoz ér, meg a dzsessz majd alájátszik a csábításnak, ami a
jelek szerint a vacsora alatt oly sikeresen beindult. De Nora távol tartotta magától, jobb
karját mereven a férfi bal vállára tette, úgyhogy végül is, a burzitisz okozta fájdalmak
ellenére, fizikai erővel próbálta magához húzni, szellemi erejét pedig arra fordította, hogy
végigpróbálja az összes kamaszkori esetlen manőverezést. Aztán úgy határozott, hogy
meghívja egy italra, mert ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyik szilárdan hitt az
alkohol vágykeltő hatásában. (Hekus létére Kling két ízben még marihuánával is
próbálkozott, és nagyon élvezte a dolgot. De aztán rájött, hogy az azért mégiscsak túlzás
lenne, hogy fiatal hölgyeket fűvel kínálgasson, vagy akár hogy magában szívjon egy
keveset időnként, így hát felhagyott ezzel a kellemes időtöltéssel.) Nora ivott egy
pohárkával, ezt is be kell számítani, vagy pontosabban egy fél pohárkával, s mialatt a
maradékot szopogatta, Kling vett még kettőt, és udvariasan megkérdezte:
– Biztos, hogy nem akarja ezt kivégezni, és meginni még egyet? – Mire a lány
halványan mosolyogva megrázta a fejét.
És noha két napja még azt hangoztatta, hogy nem akar beszélni a nagy szerelméről,
amikor a zenekar a Something című Beatles-számot kezdte játszani, a lány szeme
elhomályosodott, és Kling már tudta, hogy most a szerelmeséről fog hallani egy
monológot. A férfi, vallott a lány, egész a legutóbbi időkig nős volt, és még mindig
vannak bizonyos bonyodalmak, de ezek a következő néhány hónap alatt remélhetőleg
megoldódnak, és akkor majd össze fognak házasodni. Azt nem mondta, hogy milyen
természetűek ezek a bonyodalmak, de Kling biztosra vette, hogy valami a válással
kapcsolatban, és ebben a pillanatban nem sokat törődött vele. Nora figyelmeztette, ez
igaz, de olyasvalakivel tölteni a szombat estét, aki az embernek egy másik férfiról beszél,
az olyan, mint amikor az ember a saját anyját sztriptízbárba viszi, vagy tán még annál is
rosszabb. Kling megpróbált témát váltani, de a Something hatása továbbra sem csökkent,
és amikor a zenekar másodszor is rázendített a refrénre, Nora is belefogott a magáéba,
úgyhogy az egész olyan volt, mintha a zenekar csak az ő kis szimfonikus költeményét
kísérné.
– Egészen véletlenül találkoztunk – mondta –, bár később rájöttünk, hogy az elmúlt
évek során voltaképpen bármikor összeismerkedhettünk volna.
– Hát, az emberek legtöbbször véletlenül találkoznak – mondta Kling.
– Igen, persze, de ez egy egészen különös véletlen volt.
– Hm – mondta Kling, és belekezdett egy általa meglehetősen provokatívnak és talán
egészen eredetinek tartott elmefuttatásba a Beatles-jelenségről, miszerint felemelkedésük
és bukásuk mindössze öt év alatt játszódott le, és ez igen jelentőségteljes dolog, ha
tekintetbe vesszük, hogy az űrrakéták korának termékeiről van szó, egy olyan koréról,
amelynek a sebesség a lényege, és . . .
– Annyival értékesebb nálam – mondta Nora –, hogy néha magam sem értem, mit
találhat bennem.
– Mi a foglalkozása? – kérdezte Kling, és közben magában azt gondolta, hajaj.
Nora csak egy pillanatig habozott. De mivel az arca olyan aprólékosan kifejezte
érzelmeinek minden változását, Kling tudta, hogy most valami hazugságot fog mondani.
Egyszerre rettenetesen kíváncsi lett.
– Orvos – mondta Nora, és elfordította a tekintetét, majd felemelte a poharát, kortyolt
belőle egyet, és aztán a zenekar felé nézett.
– Állásban van?
– Igen – vágta rá a lány, és Kling tudta, hogy megint hazudik. – Isola General.
– A Wilson Avenue-n túl?
– Igen.
Kling bólintott. Az Isola General a Parson & Lowellen volt, a Dix folyó mellett.
– Mire számít, mikor fognak összeházasodni? – kérdezte.
– A pontos időpontban még nem állapodtunk meg.
– Hogy hívják? – kérdezte a férfi, mintegy társalogva, és elfordult egy kicsit, felemelte
a poharát, és úgy csinált, mint aki minden figyelmét a zenekarnak szenteli, amely most
valami egyveleget játszott, csupa negyvenes évekbeli dallamot, feltehetőleg a hallgatóság
idősebb tagjai kedvéért.
– Miért kérdezi?
– Kíváncsi vagyok. Van egy teóriám a nevekről. Úgy gondolom, hogy bizonyos nevek
jól passzolnak egymáshoz. Nagyon meglepne például, ha egy nő, akit Freidának hívnak,
végül nem egy Albert nevű férfival akadna össze.
– Mit gondol, egy „Norának" kivel kellene összeakadnia?
– Egy „Berttel" – vágta rá önkéntelenül, és tüstént elszontyolodott.
– Pedig már összeakadt valakivel, akit nem „Bertnek" hívnak.
– Hogy hívják? – kérdezte Kling.
Nora megrázta a fejét.
– Nem – mondta. – Azt hiszem, nem árulom el.
Tizenegy óra negyven perc volt.
Ígéretéhez híven, Kling kifizette a számlát, hívott egy taxit, és hazavitte Nórát. A lány
erősködött, hogy nem kell felkísérnie a lifttel, de Kling azt mondta, hogy még nincs egy
egész hete, hogy ugyanebben a házban megöltek egy asszonyt, és minthogy ő mégiscsak
hekus, állig föl van fegyverezve, talán mégiscsak helyesebb, ha felkíséri. A lakás ajtaja
előtt Nora kezet fogott vele, és azt mondta:
– Köszönöm, nagyon kellemesen éreztem magam.
– Én is – mondta Kling, és barátságtalanul bólintott.
12.25-kor ért haza, és körülbelül húsz perccel később megszólalt a telefon. Steve
Carella kereste.
– Bert – mondta –, megbeszéltem Pete-tel, hogy Fletchert állandó megfigyelés alatt
tartjuk, és az első kört magam szeretném végigcsinálni. El tudnál menni holnap Meyerrel,
hogy megkeressétek Thorntont?
– Kicsodát?
– Ez a második pasas Sarah Fletcher noteszában.
– Persze, persze. Hány órakor?
– Érintkezésbe fog lépni veled.
– Hol vagy most, Steve, odahaza?
– Nem. Ügyeletes vagyok. Mellesleg kerestek telefonon.
– Nocsak? Ki keresett?
– Cindy Forrest.
Kling levegőért kapkodott.
– Mit mondott?
– Csak annyit, hogy mondjam meg neked, hogy keresett.
– Köszönöm – mondta Kling.
– Jó éjszakát – mondta Carella, és letette a kagylót.
Kling visszatette a helyére a kagylót, levette a zakóját, meglazította a nyakkendőjét, és
kifűzte a cipőjét. Kétszer felemelte a telefonkagylót, és elkezdte tárcsázni Cindy számát,
de aztán meggondolta magát. Helyette bekapcsolta a televíziót, hogy még megnézhesse
az egyórás híradót. Az időjárásjelentés szerint a beígért hóvihart a tenger felé fújta a szél.
Kling levetkőzött, és bebújt az ágyba.
 KILENCEDIK FEJEZET

Michael Thornton egy bérházban lakott, néhány utcasarokra a Quartertől, épp elég
közel ahhoz, hogy kissé körüllengje a művésznegyed légköre, de azért elég messze, hogy
a bérek valamelyest mérsékeltebbek legyenek. Kling és Meyer, abból kiindulva, hogy
vasárnap délelőtt sokáig alszik az ember, még akkor is, ha a neve szerepel egy halott
asszony noteszában, 11 óra előtt nem akart bekopogni Thornton ajtaján.
Az ajtót egy körülbelül huszonnyolc esztendős, szőke hajú, borostás férfi nyitotta ki.
Pizsamanadrág meg zokni volt rajta, barna szemét még mindig alig tudta kinyitni az
álmosságtól. A fakorláton át, a zárt ajtó mögül bejelentették, hogy a rendőrségtől jöttek,
mire a szőke férfi rájuk vetette álmatag tekintetét, és megkérte őket, hogy mutassák meg
a jelvényüket. Hosszasan tanulmányozta Meyer igazolójelvényét, bólintott, és aztán
anélkül, hogy elmozdult volna az ajtóból, ásított egyet, majd azt mondta:
– Nos, miben lehetek szolgálatukra?
– Egy Michael Thornton nevű férfit keresünk. Netán ön lenne . . . ?
– Mike most nincs itt.
– Itt lakik?
– Itt lakik, de most nincsen itt.
– Hol van?
– Miről van szó? – mondta a férfi.
– Rutinvizsgálat – mondta Kling.
Az, hogy „rutinvizsgálat", Kling megfigyelése szerint mindig rettenetesen megfélem-
lítette az embereket és a bestiákat egyaránt. Ha azt mondja, hogy egy baltával elkövetett
gyilkosság, vagy egy óvoda felgyújtása ügyében nyomoz, a szőke fiatalember bizonyára
nem sápad el ennyire, és bizonyára a szeme sem fog vibrálni. A túlzások e világában egy
ilyen frázis – rutinvizsgálat – erőteljesebben hat, mint a trombita meg az üstdob. A szőke
férfi láthatóan megijedt, és vad gondolatokra ragadtatta magát. Valahol az épületben
lehúztak egy vécét. Meyer és Kling türelmesen várakozott.
– Nem tudja, hogy merre van? – mondta végül Kling.
– Bármiről legyen is szó, én tudom, hogy semmi köze hozzá.
– Ez csak rutinvizsgálat – ismételte meg mosolyogva Kling.
– Magát hogy hívják? – kérdezte Meyer.
– Paul Wendling.
– Itt lakik?
– Igen.
– Nem tudja, hol találhatjuk meg Michael Thorntont?
– Elment az üzletbe.
– Miféle üzletbe?
– Van egy ékszerüzletünk a Quarterben. Ezüsttel foglalkozunk.
– Ma nyitva tartanak?
– A közönség számára nem. Nem szegjük meg a szabályokat, ha erre gondol.
– Ha a közönség számára nincsenek nyitva . . .
– Mike valami új darabon dolgozik. Az üzlet végében készítjük az ékszereket.
– Mi az ottani cím? – kérdezte Meyer.
– Hadley Place 1156.
– Köszönöm – mondta Meyer.
 A hátuk mögött Paul Wendling végignézte, ahogy lemennek a lépcsőn, és aztán
gyorsan becsukta az ajtót.
– Tudod, ugye, hogy most épp mit csinál ? – kérdezte Meyer.
– Hát persze – mondta Kling. – Telefonál az üzletbe a társának, hogy bejelentsen
minket.

Michael Thornton, mint ahogy azt előre sejtették, nem lepődött meg, amikor meglátta
őket. A bejáratnál, az üvegajtón át felmutatták a jelvényüket, de a férfi már nyilvánvalóan
várta őket, és azonnal kinyitotta az ajtót.
– Mr. Thornton? – kérdezte Meyer.
– Tessék?
Kék munkaruhát viselt, de a bő öltözék mögött kirajzolódott erős testalkata, széles
válla, domború mellkasa, a zubbony rövid ujja alatt pedig jól látszott vastag karja és erős
csuklója. Mint egy golyóscsapágyakon gördülő szikla, úgy hátrált vissza az ajtóból, hogy
utat adjon nekik. A szeme kék volt, a haja fekete. A bal szeme fölött, sűrű szemöl-
dökében egy kis sebhely fehérlett.
– Tudjuk, éppen dolgozik – mondta Meyer. – Ne haragudjon, hogy így magára törünk.
– Semmi probléma – mondta Thornton. – Miről van szó?
– Ismer maga egy Sarah Fletcher nevű nőt?
– Nem – mondta Thornton.
– És egy Sadie Collins nevűt? Thornton habozott.
– Igen – mondta.
– Ez az a nő? – kérdezte Meyer, és megmutatta a Fletcherék hálószobájábarí talált
fényképről készült friss másolatot.
– Ez Sadie. Mi van vele?
Egy acéllábakra szerelt másfél méteres üvegvitrin mellett álltak. Gyűrűk, karkötők,
nyakláncok és fülönfüggők csillogtak a kirakatüvegen át betűző napfényben. Meyer
visszarakta a fényképmásolatot a jegyzetfüzetébe, és ezzel lehetőséget adott Klingnek
arra, hogy szemügyre vegye Thorntont. A fénykép láthatólag nem tett rá semmiféle
hatást. Csöndben várakozott, mint egy hatalmas hegy, amelyik arra ösztönzi az embert,
hogy megmássza.
– Milyen kapcsolatban állt a hölggyel? – mondta Kling.
Thornton vállat vont.
– Miért? – kérdezte. – Bajban van?
– Mikor látta utoljára?
– Nem válaszolt a kérdésemre – mondta Thornton.
– Lehet, de maga sem válaszolt a miénkre – mondta Meyer, és elmosolyodott. – Milyen
kapcsolatban állt a hölggyel, és mikor látta őt utoljára?
– Júliusban ismerkedtünk össze, és augusztusban láttam őt utoljára. Rövid, de forró kis
viszony volt, azután pedig búcsút mondtunk egymásnak.
– Hol ismerkedett meg vele?
– Egy Szalon nevű csehóban.
– Az hol van?
– Itt, a sarkon. Valami színház működött régebben arrafelé. Most egy sztriptíz-show
van a helyén. A Szalon az egy bár, de lehet náluk levest meg szendvicseket is kapni.
Egész jó hely. Nagy a tömeg, különösen a hétvégén.
– Magányosok?
 – Többnyire. A pikantéria kedvéért bejár még egy-két homokos pár is. De alapjában
nem buzibár, legalábbis nem a szokásos értelemben.
– Azt mondja, hogy júliusban ismerkedett meg Sadie-vel?
– Igen. Július elején. Pontosan emlékszem, mert a hétvégén Greenswardba akartam
menni, de az a tyúk, amelyik a bungalót bérli, előzőleg már tíz pasast lecsődített a
tengerpartra, úgyhogy én itt ragadtam a városban. Előfordult már magukkal, hogy itt
ragadtak a városban egy júliusi hétvégén?
– Megesett – mondta Meyer szárazon.
– Hogyan ismerkedtek meg? – kérdezte Khng.
– Megcsodálta a gyűrűt, amelyet viseltem. Jól kezdődött, mert az a gyűrű véletlenül épp
az én munkám volt. – Thornton szünetet tartett. – Én terveztem, és én is csináltam meg.
Itt az üzletben.
– Egyedül volt, amikor megismerkedtek? – kérdezte Kling.
– Egyedül volt és magányos – mondta
Thornton, és elvigyorodott, amolyan bennfentes vigyorral, azt várta, hogy válaszképpen
majd Kling és Meyer is elvigyorodik, mivel ők, hekusok lévén, kétségkívül sokat láttak
és hallottak már, világi emberek voltak, mint Thornton maga is, három bajtárs, akik jól
ismerik a bárokba járó magányos nőket.
– Tudta, hogy férjnél van? – kérdezte Kling, és ezzel el is oszlatta „A három muskétás"
hangulatot.
– Nem. Tényleg?
– Igen – mondta Meyer. Eddig még egyik detektív sem tájékoztatta Thorntont arról,
hogy a kérdéses hölgy, Sarah vagy Sadie vagy mind a kettő, sajnálatos körülmények
között elhalálozott. Ezt a végére tartogatták, mint valami édességet.
– Szóval, hogyan történt? – mondta Kling.
– Nahát, nem gondoltam volna, hogy férjnél van – mondta Thornton, valóban
meglepetten. – Különben semmi sem történt volna.
– Miért, mi történt?
– Meghívtam néhány italra, és aztán hazavittem magamhoz. Akkoriban egyedül laktam,
ugyanabban a kégliben, a South Lindneren, de egyedül. Keféltünk, aztán beültettem egy
taxiba.
– Mikor találkoztak legközelebb?
– Másnap. Idétlen dolog volt. Reggel felhívott telefonon, és azt mondta, hogy útban van
a város felé. Még ágyban voltam. Azt mondtam neki: „Hát akkor gyere ide, bébi.” És
idejött. Ide, higgyék el nekem. – Thornton már megint egy afféle világi ember vigyorral
próbálkozott, és ezzel meginvitálta Klinget és Meyert a nagy zártkörű férfiklubjába,
amelyik mindent tudott azokról a nőkről, akik kora reggel telefonálnak, és azt mondják,
hogy éppen útban vannak a város felé. Kling és Meyer valahogy nem vigyorgott vissza.
Ahelyett Kling azt mondta:
– Találkoztak még ezután is?
– Hetente kétszer vagy háromszor.
– Hol?
– Az én kéglimben, a South Lindneren.
– Máshol soha nem voltak?
– Soha. Idecsörgött telefonon, azt mondta, hogy útban van, és hogy ráérek-e. Úristen,
hát neki én mindig ráértem.
– Később miért nem találkoztak?
 – Egy időre elutaztam a városból. Amikor visszajöttem, egyszerűen nem jelentkezett
többé.
– Maga miért nem hívta fel?
– Nem tudtam, hogyan érhetném el.
– Nem adta meg a telefonszámát?
– Nem. És a telefonkönyvben sem találtam meg. Sehol a városban. Mind az öt
könyvben megnéztem.
– Ha már a könyveknél tartunk – mondta Kling –, mi a véleménye erről?
Kinyitotta Sarah Fletcher noteszát a JEGYZETEK résznél, és átnyújtotta Thorntonnak.
Thornton megvizsgálta, és azt mondta:
– Miért, mi van ezzel? Akkor este írta bele, amikor megismerkedtünk.
– Látta, amikor beírta?
– Persze.
– Azokat a kezdőbetűket is akkor írta oda?
– Miféle kezdőbetűket?
– Azokat ott a zárójelben. A telefonszám alatt.
Thornton alaposabban megvizsgálta azt az oldalt.
– Honnan tudnám? – mondta komoran.
– Azt mondta, hogy látta, amikor beírta . . .
– Igen, de magát a lapot nem láttam. Úgy értem, hogy éppen az ágyban voltunk, úgy
emlékszem, a második kör után lehetett, amikor megkérdezte, mi a címem, és hogyan tud
érintkezésbe lépni velem. Én megmondtam neki, de magát a lapot nem láttam. Csak azt,
hogy beleír valamit a noteszába, világos?
– Van valami ötlete, hogy mit jelentenek a kezdőbetűk? -
Thornton a vállát vonogatta és elvigyorodott.
– Mi oka lehetett rá, hogy ezt bejegyezze a noteszába? – kérdezte Meyer.
– Fogalmam sincs – mondta Thornton, még szélesebben vigyorogva. – Jól tudtunk
kefélni együtt. Máskülönben minek jött volna el megint?
– Ki tudja? Egy idő után már nem jelentkezett többé, vagy igen?
– Csak mert elutaztam a városból egy időre.
– Mennyi időre?
– Négy napra – mondta Thornton. – Arizónába mentem indián ezüstért. Ilyen vackokat
is árusítunk, a saját készítményeinken kívül.
– Mindössze négy napra utazott el, és a hölgy nem jelentkezett többé – mondta Kling.
– Lehet, hogy megharagudott. Olyan hirtelen mentem el.
– Milyen nap volt?
– Mi?
– Amikor elment.
– Nem tudom. Miért? A hét közepe felé, azt hiszem. Nem emlékszem. Különben is, kit
érdekel? – mondta Thornton. – Épp elég csaj van ebben a városban. Mit számít az, eggyel
több vagy kevesebb? – Megvonta a vállát, aztán hirtelen gondterheltté vált.
– Igen? – mondta Meyer.
– Semmi. Csak . . .
– Igen?
– Különös fajta volt, azt meg kell hagyni. Úgy értem, hogy nem az a fajta csaj volt, akit
az ember hazavisz bemutatni az anyjának, hanem valahogy másféle. Tényleg, valahogy
másféle volt.
– Hogy érti?
 – Olyan . . . – Thornton elvigyorodott. – Fogalmazzunk úgy – mondta –, hogy olyan
dolgokat tanultam tőle, amiről azelőtt sejtelmem se volt, értik, ugye, hogy mire
gondolok?
– Nem, mire gondol? – mondta Kling.
– A fantáziájukra bízom – mondta Thornton, még mindig vigyorogva.
– Az nem lesz jó – mondta Kling. – Nincsen olyasmi, amiről nekem sejtelmem se
lenne.
– Sadie majd magát is biztosan kiokosította volna – mondta Thornton, és a vigyor
hirtelen lehervadt az arcáról. – Fel fog még hívni, biztos vagyok benne. Itt a számom a
noteszában, fel fog hívni.
– Én nem nagyon számítanék rá – mondta Meyer.
– Miért? Egy darabig mindig visszajött, nem? Mi . . .
– Mert meghalt – mondta Meyer.
A két detektív a férfi arcát leste. Nem esett össze,. nem fejezett ki bánatot, de még
megdöbbenést sem. Csak hirtelen haragot fejezett ki.
– Az az ostoba kurva –- mondta Thornton. – Mert mindig is az volt, egy ostoba kurva.

A rendőrségi munka (akárcsak az élet) nem megy mindig a legnagyobb rendben.

Vegyük például a megfigyelést. Péntek délután Carella engedélyt kért Byrnestól, hogy
vasárnap reggel elkezdhesse Gerald Fletcher megfigyelését. Maga is rendőrtiszt lévén,
Byrnes tudta jól, hogy a rendőrségi munka (akárcsak az élet) nem megy mindig a
legnagyobb rendben, ezért aztán eszébe sem jutott megkérdezni Carellát, hogy minek vár
két napot ahelyett, hogy mindjárt másnap, szombaton, elkezdené a megfigyelést. Carella
azért nem a rákövetkező napot választotta, mert a rendőrségi munka nincs mindig a
legnagyobb rendben.
Carellának 640 ügyes-bajos dolga akadt, amit szombaton mind el kellett intéznie az
irodában, ha viszonylag tiszta lelkiismerettel akart hozzálátni Fletcher megfigyeléséhez,
így hát a napot azzal töltötte, hogy telefonálgatott, jelentéseket gépelt, és általában
megpróbálta tisztába tenni a dolgokat. Hosszú pályafutása során még egyetlen
bűnözővel-sem találkozott, aki tekintettel a rendőrök nehéz sorsára, tettének
elkövetésével türelmesen kivárta volna, amíg az előző bűnügyeket kinyomozzák. Carella
kivizsgálatlan ügyei között volt négy betörés, két megerőszakolás, egy rablás és egy
okirathamisítás, annyit minimum meg kellett tennie, hogy a rendelkezésére álló
információk alapján legalább valamelyest rendbe rakja mindegyiket, mielőtt belefog egy
hosszadalmas és unalmas megfigyelésbe. Mellesleg a megfigyelés (akárcsak a rendőrségi
munka) nem megy mindig a legnagyobb rendben.
Vasárnap reggel Carella készen állt a megfigyelésre. Ez annyit jelent, hogy kész volt
elfoglalni egy megfigyelőállást, és onnan megkezdeni a gyanúsított megfigyelését. A
probléma csak az volt, hogy a megfigyelés (akárcsak az élet, meg a rendőrségi munka)
sem megy éppen a legnagyobb rendben, ha nincs senki, akit meg lehetne figyelni.
Gerald Fletcher nem volt a láthatáron.
Carella azzal a szokványos sakkhúzással kezdte, hogy kora reggel egy közeli
telefonfülkéből felhívta Fletcher lakását. Ha ezzel a némelykor teljesen átlátszó trükkel
meggyőződik arról, hogy a gyanúsított még otthon tartózkodik, a rendőrségi megfigyelő
megvárja, amíg felbukkan, a nyomába ered, és követi mindenhová. Gerald Fletcher
azonban nem volt odahaza. Vasárnap reggel lévén, Carella arra a következtetésre jutott,
hogy Fletcher bizonyára elutazott a hétvégére. De mint a törvény rettenthetetlen őre és
mellesleg mint állhatatos megfigyelő, mégiscsak leparkolt a körzet 1970-es Buickjával
Fletcher lakásával szemben az utcán, és felváltva hol a Silvermine Oval 721. bejáratát,
hol pedig a parkban játszó gyerekeket figyelte, hátha Fletcher csak a SZOMBAT
ÉJSZAKÁT töltötte házon kívül, és így bármely pillahatban megjöhet.
Déli tizenkettőkor Carella kiszállt a kocsiból, elsétált a parkba, és ott az épülettel
szemben leült egy padra. Megette a sajtos-sonkás szendvicset, amit a felesége készített
neki, és ivott valami üdítőt. Aztán, hogy kinyújtóztassa a lábát, elsétált a korlátig,
ahonnan a folyóra lehetett látni, de közben nem vette le a szemét az épületről, és végül
visszament a kocsihoz. Az őrszolgálat délután 5-ig tartott, akkor Carellát felváltotta
Arthur Brown detektív, aki a csoport 1968-as Chevroletjén érkezett. Brown megkapta
Fletcher személyleírását meg egy fényképet, amelyet a Fletcherék hálószobájában álló
komódról csentek el. Ezenkívül, hála a Gépjármű Nyilvántartónak, tudta, hogy
Fletchernek milyen típusú kocsija van. Azt mondta Carellának, hogy ne vegye a szívére,
és aztán nekilátott annak a komoly munkának, hogy hét órán keresztül bámuljon egy
bejáratot, ennek letelte után a tervek szerint O'Briennek kell leváltania, aki reggel nyolcig
tartja a frontot, amikor is majd Kapek jelentkezik a hosszú nappali szolgálatra.
Carella hazament, elolvasta fiának a Télapóhoz írt legújabb levelét, aztán családja
körében megvacsorázott, majd leült a nappaliban, kezében egy regénnyel, amelyet egy
héttel azelőtt vásárolt, de még bele se nézett, és akkor megszólalt a telefon.
– Felveszem – üvöltötte, lévén, hogy Teddy úgyse hallja, Fanny meg épp szabadnapos,
és Mark, a fia pedig az utóbbi időben a következő szavakkal szokta felvenni a telefont:
„Közlekedésrendészet, itt Carella beszél", ami szép és jó, kivéve ha a telefonáló épp a
Közlekedésrendészet detektívje, aki egy ellopott járművet szeretne bejelenteni.
– Halló – szólt a kagylóba Carella.
– Halló, Steve?
– Igen – mondta Cárella. Nem ismerte meg a hangot.
– Én vagyok, Gerry.
– Kicsoda?
– Gerry Fletcher.
Carella majdnem kiejtette a kezéből a kagylót:
– Halló – mondta –, hogy s mint?
– Köszönöm, jól. Az az igazság, hogy nem voltam itthon a hétvégén, nemrég jöttem
haza. Őszintén szólva ez a lakás pokolian nyomasztó. Nem volna kedved meginni velem
valamit?
– Hát – mondta Carella –, késő van, éppen szerettem volna . . .
– Ugyan már, még nyolc óra sincs.
– Igaz, de vasárnap este . . .
. – Ülj be a kocsiba, és gyere értem – mondta Fletcher. – Csapunk egy kis divatjamúlt
kocsmázást, a fenébe is.
– Nem, tényleg nem lehet. Nagyon köszönöm, Gerry, de . . .
– Félóra alatt ideérsz – mondta Fletcher –, és lehet, hogy ezzel megmented az életemet.
Ha még vagy öt percig itt ülök egyedül, a végén majd kedvem támad kiugrani az ablakon.
– Hirtelen felnevetett. – Ugye tudod, hogy a büntetőjog mit mond az öngyilkosságról?
– Nem, mit?
– A legostobább rész az egész könyvben – mondta Fletcher, még mindig nevetve. – Azt
mondja, idézem: „Bár az öngyilkosság a társadalomra súlyosan veszélyes cselekmény,
tekintettel arra, hogy elkövetőjét, amennyiben tette sikerrel jár, előállítani nem lehet, nem
büntetendő." Mit szólsz ehhez a jogi képtelenséghez? Ne kéresd magad, Steve.
Megmutatom neked a város néhány legragyogóbb helyét, megiszunk néhány pohárral.
Na, mit szólsz hozzá?
Carellának hirtelen eszébe jutott, hogy Gerald Fletcher feltehetőleg már megivott
néhány pohárkával, mielőtt felhívta telefonon. Aztán az is eszébe jutqtt, hogy ha túl
könnyelműen játszik, a végén Fletcher még visszavonja nagylelkű ajánlatát. És miután
Carella semmit sem szeretett volna jobban, mint hogy egy gyilkosság gyanúsítottjával
töltse együtt az estét a városban, de a gyanúsított valószínűleg többet fog inni, mint
amennyi a saját érdekei szempontjából ésszerű lenne, haladéktalanul azt mondta:
– Jó, akkor találkozzunk fél kilenckor. Feltéve, hogy meg tudok egyezni a
feleségemmel.
– Jó – mondta Fletcher. – Viszlát.
 TIZEDIK FEJEZET

A Paddy Snack bár a színházi negyed szomszédságában állt. Carella és Fletcher kilenc
óra körül ért oda, amikor a hely még viszonylag csöndes volt. Az élet valamivel később
indult be, Fletcher elmagyarázta, hogy a vendégek azt a jól bevált elméletet követték,
miszerint nem előnyös, ha – akár agglegényről, akár hajadonról legyen szó – szándékaik
túlságosan nyilvánvalóak. Aki túl korán kezdi a cserkészést, az nagyon türelmetlennek
látszik. Ha viszont valaki túl későn érkezik, akkor lemarad. Az az elv, hogy akkor kell
megérkezni, amikor a tömeg már kezd összecsődülni, aztán amúgy közömbösen
körbejárni, mint aki inkább csak egy telefonfülkét, nem pedig partnert keres.
– Úgy látszik, ismered a dörgést.
– Jó megfigyelő vagyok – mondta Fletcher, és elmosolyodott. – Mit iszol?
– Whiskyt szódával – mondta Carella.
– Egy whisky sződával – mondta Fletcher a felszolgálónak – és egy Beafeater Martini,
tisztán.
Amikor együtt ebédeltek, whiskyt ivott, emlékezett vissza Cárella, ma este pedig
Martinit. Helyes. Minél erősebb az ital, annál többet fog járni a szája. Carella körülnézett
a helyiségben. A férfiak életkora harminc és hatvan között mozgott, úgy egytucatnyian
lehettek ebben a korai órában, a város hétvégi divatja szerint, de ízlésesen öltözködtek,
sportzakót és bő nadrágot, néhányan inget és nyakkendőt, mások magas nyakú pulóvert
viseltek, megint mások széles selyem nyakkendőt kötöttek. A nők, akik körülbelül
félannyian lehettek, szintén egyszerűen öltözködtek – nadrágkosztüm, szoknya, blúz vagy
szoknya, pulóver, csak egyetlen bátor és meglehetősen rusnya teremtés burkolta magát
tetőtől talpig selyembe. A párfogás ebben az órában szemérmes tekintetekből és diszkrét
mosolyokból állt; senki sem akarta elkezdeni a meccset, amíg az egész mezőny össze
nem gyűlt.
– Nos, mit szólsz hozzá? – kérdezte Fletcher.
– Láttam már rosszabbat is – mondta Carella.
– Hát azt elfogadom. De tisztességgel szólván, láttunk azért már jobbat is. – Az italokat
ebben a pillanatban hozták ki, és Fletcher némán koccintott a poharával. – Mit gondolsz,
miféle emberek járnak ide? – kérdezte.
– Hát, ha a látvány alapján kell megítélnem, ahhoz még túl korán van . . .
– Ez most egy többé-kevésbé reprezentatív minta – mondta Fletcher.
– Véleményem szerint a közönség az alsó középosztályhoz tartozik, és tagjai az
ellenkező nem képviselőivel óhajtanának kapcsolatba lépni.
– Egész tisztességes társaság, hát nem?
– De mennyire – felelte Carella. – Egyes helyeken, amint belép az ember, észrevészi,
hogy körülötte az embereknek legalább a fele tolvaj. Itt nem érzek ilyesmit. Kis kaliberű
üzletemberek, kishivatalnokok, elvált hölgyek, hajadon lányok – példának okáért az
egész társaságban nincs egyetlen prostituált sem, ami ezen a környéken meglehetősen
szokatlan.
– Ránézésre felismered a prostituáltakat?
– Általában.
– Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy ott az a selyembe bugyolált szőkeség prostituált?
Carella még egyszer megnézte magának a nőt.
– Valószínűleg nem hinném el.
 – Miért nem?
– Hát először is egy kissé már öreg az utcán flangáló fiatal vetélytársaihoz képest.
Másodszor elmélyült beszélgetést folytat egy kis kövérkés lánnyal, aki minden kétséget
kizáróan Riverheadból jött, és egy csinos fiút keres, akivel ágyba bújhat, és végezetül
össze is házasodhat. Harmadszor pedig nem kínál semmit sem eladásra. Annak a két-
három idősebb pasasnak a kezdeményezésére vár. A prostituáltak nem várnak, Gerry.
Maguk kezdeményeznek, maguk akarnak üzletet kötni. Az üzlet az üzlet, és az idő pénz.
Nem engedhetik meg maguknak, hogy tartózkodóan üldögéljenek. – Carella szünetet
tartott. – Tényleg prostituált?
– Halvány sejtelmem sincs – mondta Fletcher. – Sohasem láttam azelőtt. Csak arra
akartam utalni, hogy a látszat időnként megtévesztő. Idd ki, szeretnék még egypár helyet
megmutatni.

Elég jól ismerte már Fletchert ahhoz, hogy tudja, a másik szeretne elmondani neki
valamit. Múlt kedden, az ebédnél már átadott egy üzenetet: Én öltem meg a feleségemet,
mit tudsz kezdeni ezzel a ténnyel? Hasonlóképpen ma este is sugalmaz valamit, de
Carella még nem tudta kipuhatolni, mi lenne az.
A Fanny csak húsz háztömbnyire volt a Paddy Snack bártól, mégis annyira különbözött
a másiktól, mintha legalábbis a holdon lett volna. Az első bárban meglehetős nyugalom
uralkodott, békés emberek élték ki romantikus hajlamaikat, a Fanny ezzel szemben zajos
volt és harsány, zsúfolásig tele a legkülönbözőbb korú férfiakkal és nőkkel, akik a
Jackson Avenue kis butikjaiban vásárolt plasztik hippi vackokat viselték. Ha a Paddy
ötöst érdemelt kívánatosság és tisztesség szempontjából, akkor a Fannynek kettest kellett
volna adni. Körös-körül azt a nyelvet beszélte mindenki, amelyhez Carella a
kapitányságon meg a Calcutta celláiban szokott. Vagy fél tucat kurva flangált fel-alá a
bárban, nem kis fájdalmukra a helyiségben volt még rajtuk kívül félszáz lány, a farukat
riszálták feszes ruhájukban, és a mellüket hozzányomták minden élő és meleg dologhoz.
Az ismerkedés közönségesen és szégyentelenül folyt. Kezek a fenéken, Carella össze se
tudta számolni, mennyi, több jelentős pillantás és szenvedélyes sóhaj, mint amennyit a
hálószobán kívül egyáltalán elképzelni lehet, több meghívás, mint amennyit Truman
Capote az utolsó álarcosbáljára küldött szét. Amint Carella és Fletcher könyökkel utat
vágott magának a bárpult felé, egy kis barna, rövid szoknyában és átlátszó blúzban,
melltartó nélkül, lehorgonyzott egyenesen Carella előtt, és azt mondta:
– Mi a jelszó, idegen?
– Whisky szódával – mondta Carella.
– Téves – mondta a lány, és közelebb ment.
– Hát akkor micsoda?
– Csókolj meg.
– Majd egy más alkalommal.
– Ez nem parancs – mondta a lány vihogva –, ez csak a jelszó.
– Jó – mondta a férfi.
– Tehát ha oda akarsz menni a pulthoz – mondta a lány –, akkor mondd meg a jelszót.
– Csókolj meg –mondta Carella, és amikor éppen odaért a lányhoz, az karját a nyaka
köré fonta, és nedves ajkával mélyen belecsókolt a férfi szájába, akit ez a lábujja hegyéig
megrázott. Úgy érezte, mintha a csók legalább másfél óráig tartana; utána a lány néhány
centivel hátrébb húzta a fejét, az orrát a férfiéhoz érintette, és azt mondta:
– Később még találkozunk, idegen. Most fel kell keresnem a toalettet.
 A pultnál Carella azon gondolkodott, hogy a feleségén, Teddyn kívül vajon utoljára
mikor csókolt meg bárkit is. Amikor megrendelte az italt, valami lágyan a karjához
nyomódott, balra fordult, és azt találta, hogy az egyik kurva, egy huszon-egynéhány éves
fekete lány feléje hajolva mosolyog.
– Mi tartotta fel eddig, hogy hamarább nem tudott idejönni? – mondta. – Egész este
vártam.
– Mire?
– Azokra az élvezetekre, amelyekkel majd megismertetlek.
– Huh, rossz számot tárcsázott, attól tartok – mondta Carella, és odafordult Fletcherhez,
aki már felemelte a martinis poharat.
– Üdvözöllek a Fannyben – mondta Fletcher, tósztra emelte, majd egy hajtásra kiitta a
poharát, és intett egy másikért a felszolgálónak. – Láthatsz majd belőlük néhányat –
mondta.
– Néhány micsodát?
– Néhány kis Fannyt és még sok egyebet. – A felszolgáló villámgyorsan meghozta a
másik Martinit. Fletcher felemelte a poharát. – Remélem, nem haragszol, nem veszed
rossz néven, ha az eszméletlenségig leiszom magam – mondta.
– Csak rajta – felelte Carella.
– Az este végén csak úgy egyszerűen gyömöszölj be a kocsiba, végtelenül hálás leszek
érte. – Fletcher felemelte a poharát, és ivott. – Általában nem iszom ennyit – mondta –,
de most nagyon aggódom a miatt a fiú miatt . . .
– Milyen fiú miatt? – vágta rá azonnal Carella.
– Figyelj csak, édes – mondta a fekete kurva –, nem akarsz meghívni egy italra?
– Ralph Corwin miatt – mondta Fletcher. – Úgy tudom, hogy valami baja van az
ügyvéddel, és . . .
Carella megfordult, és a kurvára nézett. A tekintetük találkozott és összeakadt. A lány
tekintete azt mondta. „Na, mit szólsz hozzá? Akarod-e vagy sem?” Carelláé pedig:
„Édesem, a végén még kihúzod a gyufát.” Nem szóltak egymáshoz egy szót sem. A lány
felállt, és négy székkel arrébb leült egy középkorú férfi mellé, aki bő fenekű nadrágot és
lebegő ujjú, mandarinsárga inget viselt.
– Hogy mondtad? – mondta Carella, miközben ismét Fletcher felé fordult.
– Azt mondtam, hogy valamiképpen szeretnék segíteni Corwinnak.
– Segíteni?
– Igen. Mit gondolsz, Rollie Chabrier furcsának találná, ha ajánlanék egy jó ügyvédet a
fiúnak?
– Azt gondolom, hogy bizonyára módfelett furcsának találná.
– Te most gúnyolódsz, jól hallom?
– Dehogy gúnyolódom. Miért, biztosra veszem, hogy azok a férjek, akiknek
meggyilkolják a feleségét, a kilencven százalékban fogják magukat, és jó ügyvédeket
ajánlanak a gyilkosnak. Te tréfálsz, ugye?
– Nem én. Nézd, tudom, hogy amit most mondani akarok, annak nem lesz valami nagy
sikere nálad . . .
– Akkor ne mondd.
– De, de, el akarom mondani. – Fletcher újból kortyolt egyet az italból. – Sajnálom azt
a fiút. Én . . .
– Hello, idegen. – A kis barna visszajött. Leült a székre, amelyet a kurva szabadon
hagyott, bizalmasan Carella köré fonta a karját, és megkérdezte: – Hiányoztam?
 – Rettenetesen – mondta. – De épp benne vagyok egy nagyon fontos beszélgetésben a
barátommal, és . . .
– Sose törődj a barátoddal – mondta a lány. – Alice Ann vagyok, téged hogy hívnak?
– Dick Nixon – mondta Carella.
– Örülök, hogy megismerkedtünk, Dick – felelte a lány. – Nincs kedved újra
megcsókolni?
– Nincs.
– Miért?
– Mert csupa seb a szám – mondta Carella –, és nem akarnálak megfertőzni.
Alice Ann Carellára nézett, majd lesütötte a szemét. Aztán a pohárért nyúlt, láthatóan
szerette volna kiöblíteni a – minden bizonnyal már úgyis megfertőzött száját, közben
rájött, hogy Carella poharát tartja a kezében, erre azonmód a balján ülő férfihoz fordult,
félrelökte a karját, megragadta a poharat, és gyorsan ivott egy kortyot a fertőtlenítő
hatású alkoholból. A férfi azt mondta: „Hé!", Alice Ann pedig azt, hogy: „Nyugalom,
Buster", aztán leszállt a székről, de közben még egy olyan pillantást vetett Carellára,
amely a csókjánál is égetőbb volt, majd ringatózva megindult a zsúfolt terem egyik
sarkában nyüzsgő fiatalemberek gyülekezete felé.
– Te ezt nem fogod megértem – mondta Fletcher –, de én hálás vagyok ennek a fiúnak,
örülök, hogy megölte a feleségemet, és nem szeretném, ha valami olyasmiért kellene
bűnhődnie, amit én jó cselekedetnek vélek.
– Fogadj el tőlem egy tanácsot – mondta Carella. – Ne javasolj ilyesmit Rollie-nak.
Nem hiszem, hogy megértené.
– Te megérted? – kérdezte Fletcher.
– Nem egészen – mondta Carella.
Fletcher kiitta a poharát.
– Menjünk innen a pokolba – mondta. – Hacsak nincs valami, amihez még kedved
lenne.
– Van itt minden, amit csak akarok – felelte Carella, és azon gondolkodott, hogy vajon
beszámoljon-e Teddynek a kivágott blúzos kis barnáról.

A Lila Székek a belváros irányába esett, és az elnevezésbe nyilvánvalóan valami hiba

csúszott, a bárban ugyanis minden lila volt, a székek kivételével. A mennyezet, a falak, a
bárpult, az asztalok, a függönyök, a szalvéták, a tükrök, a lámpák, mind csupa lila. A
székek fehérek voltak.
Szándékosan nevezhették el így.
A bárba leszbikusok jártak. A székek fehérek voltak. Egyszerűek. Eredetiek.
Ártatlanok. Szűziesek. Akkor miért kell lilának nevezni őket? Miben állt a perverzitás, a
valóságban vagy az elnevezésben?
– Miért éppen ide? – kérdezte azonnal Carella.
– Miért ne? – felelte Fletcher. – Megmutatom a város néhány felkapottabb helyét.
Carella erősen kételkedett abban, hogy ez a bár a város felkapottabb helyei közé
tartozna. Már elmúlt tizenegy, de idebenn alig néhányan lézengtek – csupa nő, nők
beszélgettek, nők mosolyogtak, nők táncoltak egymással a gépzenére, nők ölelkeztek,
nők csókolóztak. Amikor Carella és Fletcher megindult a bárpult felé, ahol egy
nadrágszerepet játszó „hölgy" szolgált fel, erős karján feltűrt ingujjal, a nők egyhangúlag
ellenséges tekintettel méregették őket, mintha halálsugarak kereszttüzébe kerültek volna.
A felszolgáló megfogalmazta érzelmeiket.
 – Városnézés? – kérdezte.
– Csak úgy bekukkantottunk – válaszolt Fletcher.
– Inkább a könyvtárat tudnám ajánlani.
– Be van zárva.
– Talán nem sikerült megértetnem magam.
– Mivel kapcsolatban?
– Zavarja valaki magukat? – kérdezte a felszolgáló.
– Nem.
– Akkor maguk se zavarjanak minket. Itt nincs szükség magukra, itt fölöslegesek. Ha
csodabogarakat akarnak látni, akkor menjenek a cirkuszba. – A felszolgáló elfordult, és
gyorsan odament egy nőhöz, a pult másik oldalán.
– Mintha azt ajánlották volna, hogy távozzunk – mondta Carella.
– Hát azt biztos nem ajánlották, hogy maradjunk – mondta Fletcher. – Alaposan
körülnéztél?
– Jártam már leszbikus bárban.
– Tényleg? Én szeptemberben voltam először. Csak a látványosság kedvéért – mondta,
és dülöngélve megindult a lila bejárati ajtó felé.
A hideg decemberi levegőn az elfogyasztott Martinik veszettül dolgozni kezdtek
Fletcherben, úgyhogy mire a Skid Row-tól egy ugrásnyira levő Quigley tanyája nevű
bárhoz értek, már részegen támolygott, és segélykérően Carella karjába kapaszkodott.
Carella megkockáztatta, hogy talán ideje volna hazamenni, de Fletcher azt mondta, hogy
szeretné, ha Carella megnézné mindegyiket, és ezzel bevezette egy olyan lebujba,
amilyenről előzőleg beszéltek. Carella azonnal rájött, hogy ezt a zsiványtanyát
bennszülöttek látogatják, és mindjárt roppant hálatelten gondolt a 38-asra a csípőjére
csatolt pisztolytáskában. A padlót fűrészpor borította, félhomály uralkodott, és éjfél előtt
húsz perccel a helyiség olyanokkal volt tele, akik minden kétséget kizáróan este tízkor
ébredtek, és előreláthatólag másnap reggel tízig talpon maradnak. Külső megjelenésük
alapján nem sokban különböztek a Carella és Fletcher által elsőként felkeresett bár
vendégeitől. Hasonlóképpen öltözködtek, hasonlóan illedelmes hanghordozással
beszéltek, nem voltak olyan alpáriak, mint azok ott a Fannyben, sem pedig olyan
visszafogottak, mint a Lila Székek vendégei. De mint ahogy sebesen úszó cápát még a
zavaros vízben is meg lehet különböztetni a nem kevésbé sebesen úszó delfintől, úgy a
Quigley közönségén is azonnal meglátszott, hogy életveszélyes. Carella nem volt biztos
abban, hogy ezt Fletcher ugyanolyan erősen érzi-e, mint ő maga. Csak annyit tudott, hogy
nem szeretne túl sokáig időzni itt, főleg, miután Fletcher ennyire berúgott.
A baj nem sokáig váratott magára.
Amikor Fletcher odatolakodott a .bárpulthoz, egy sovány arcú fiatalember sötétkék
öltönyben és virágos nyakkendőben, amilyet inkább áprilisban, mint decemberben illik
hordani, odafordult hozzá, és élesen azt mondta:
– Ide süss. – Épp csak hogy suttogva ejtette ki a szavakat, de azok mégis baljós
fenyegetésként hangzottak, és mielőtt Fletcher válaszolhatott volna, a tenyerét olyan
erővel lökte Fletcher felsőkarjához, hogy az a földre esett. Fletcher sanda tekintettel a
fiatalemberre pislantott, és a részegek módján megpróbált két lábra állni. A férfi hirtelen
mellbe rúgta, vagy pontosabban a mellébe talpalt, úgyhogy a rúgás nem Volt olyan
erőteljes, mint az előbbi taszítás, de hasonló eredménnyel járt. Fletcher visszazuhant a
földre, és a feje ezúttal alaposan belesüppedt a fűrészporba. A fiatalember lendületet vett
a következő rúgáshoz, ez alkalommal Fletcher fejét vette célba.
– Ez az – mondta Carella.
 A fiatalember habozott. Még mindig az egyik lábára támaszkodott, a másikat kissé
behajlította, és hátrébb húzta, mintegy pihenésképpen, közben Carellára nézett, és azt
mondta:
– Mi az? – Mosolygott. Úgy látszik, megörvendeztette az a lehetőség, hogy egy újabb
áldozatot talál. Most teljesen Carella felé fordult, súlyát hol az egyik, hol a másik lábára
helyezte, a keze ökölbe szorult.
– Na, csomagolj szépen, fiacskám – mondta Carella, és lehajolt, hogy segítsen talpra
állítani Fletchert. Számított rá, és így nem döbbentette meg, ami ezután következett. Aki
megdöbbent, az a fiatalember volt: jobb öklével éppen a guggoló Carella felé ütött volna,
de hirtelen azon kapta magát, hogy elröpül Carella feje felett, és hanyatt a fűrészporba
huppan. Amit ezután tett, az feltehetőleg tizenkét éves kora óta ösztönös cselekedet volt
nála. A nadrágja oldalzsebében lapuló késért nyúlt. Carella nem várta meg, amíg a kés
előkerül a fiatalember zsebéből. Gyorsan és pontosan ágyékon rúgta. Aztán a bárpult felé
fordult, ahol egy másik fiatalember várakozott, készen arra, hogy közbelépjen, és
nyugodtan azt mondta: – Rendőrtiszt vagyok. Nyugodjanak meg, jó?
A második fiatalember nagyon gyorsan meg nyugodott. A helyiség elcsöndesedett.
Háttal a bárpultnak, abban a reményben, hogy a felszolgáló nem fogja pofon ütni, vagy
egy üveggel kupán vágni, Carella Fletcher hóna alá nyúlt, és felsegítette.
– Jól vagy? – mondta.
– Nagyszerűen – mondta Fletcher.
– Menjünk.
Fletchert az ajtó felé cipelte, amilyen gyorsan csak tudta. Tökéletesen tisztában volt
azzal, hogy a jelvényétől egy ilyen helyen nem várhat túl sokat, és mihamarább szeretett
volna kívül kerülni. Az utcán, míg a kocsi felé botorkáltak, mindössze azért imádkozott,
hogy le ne üssék, mielőtt odaérnék.
Alighogy bemásztak a kocsiba, vagy fél tucat férfi jött elő a bárból.
– Biztosítsd be azt az ajtót! – csattant fel Carella, aztán elfordította a slusszkulcsot,
beletaposott a gázba, és a kocsi füstölgő kerekekkel, csikorogva megindult. Egy pillanatra
sem lassított, míg vagy mérföldnyire nem kerültek a Quigleytől, és biztos lehetett benne,
hogy nem követik.
– Hát ez szép volt – mondta Fletcher.
– Igen, valóban, nagyon szép.
– Csodálom. Csodálom azt, aki képes elintézni ilyesmit – mondta Fletcher.
– Mi az ördögnek választottad ki épp ezt a lebujt? – kérdezte Carella.
– Azt akartam, hogy megnézd mindegyiket – mondta Fletcher, majd az ülésnek
támasztotta a fejét, és azonnal elaludt.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Hétfőn kora reggel, a szabad napján, Kling felhívta Cindyt. Még csak fél nyolc volt, de
a lány alvási és ébredési szokásait legalább annyira ismerte, mint a magáét, és mivel
tudta, hogy a telefon, a fridzsider mellett van, Cindy pedig ilyenkor épp a reggelit készíti,
cseppet sem csodálkozott, hogy a második csöngetésre felvette a kagylót.
– Halló – mondta a lány. Mintha sietett volna, egy kissé lihegett. Reggelenként
mindössze félórát hagyott magának odahaza, mindig szaladt, a hálószobából a konyhába,
onnan a fürdőszobába, aztán megint a konyhába, végül a lifthez, és csodálatos, mindig
csinosnak, jól ápoltnak és kipihentnek látszott, mint aki kész megvívni a csatát a világgal.
Kling látta maga előtt, ahogy ott áll a telefonnál a konyhában, félig felöltözötten, és
izgatott vágyakozást érzett.
– Halló, Cindy – mondta –, én vagyok.
– Szia, Bert. Tudsz várni egy pillanatig? Mindjárt kifut a kávé. – Kling várakozott.
Ahogy megígérte, Cindy egy pillanat múlva visszajött. – Itt vagyok. Kerestelek a
múltkor.
– Tudom. Azért is hívlak most vissza.
– Jól van. – Hosszú szünet következett. – Azon gondolkozom, hogy miért is hívtalak.
Ja, igen. Ráakadtam az egyik ingedre a szekrényben, és meg akartam tudni, hogy mit
csináljak vele. Így hát fölhívtalak odahaza, de hiába, és aztán arra gondoltam, hogy talán
éjszakai szolgálatban vagy, és megpróbáltam az őrszobát, de Steve azt mondta, hogy nem
vagy bent. Így hát arra gondoltam, hogy becsomagolom, és feladom postán. Már meg is
címeztem meg minden.
Újabb szünet következett.
– Szóval, azt hiszem, hogy ma reggel, munkába menet beugrom a postára, és feladom –
mondta Cindy.
– Jó, tedd azt – mondta Kling.
– Ha te is úgy akarod – mondta Cindy.
– Miért, te mit akarsz?
– Már be van csomagolva meg minden, úgyhogy az lesz a legjobb, ha feladom.
– Bonyolult dolog lenne kicsomagolni, gondolom – mondta Kling.
– Miért akarnám kicsomagolni?
– Azt nem tudom. Miért kerestél szombat este?
– Hogy megkérdezzelek, mit csináljak az inggel.
– Milyen lehetőségek voltak?
– Mikor? Szombat este?
– Igen – mondta Kling. – Amikor telefonáltál.
– Hát, azt hiszem, számos lehetőség volt. Idejöhettél volna te az ingért, vagy
beugorhattam volna vele én az őrszobára, vagy megihattunk volna együtt valamit, és
akkor . . .
– Nem tudtam, hogy szabad.
– Mit?
– Meginni együtt valamit. Vagy voltaképpen bármit a felsoroltak közül.
– Most már úgyis tárgytalan az egész, nem? Nem voltál odahaza, amikor telefonáltam,
és nem is dolgoztál akkor, úgyhogy becsomagoltam azt az átkozott inget, és ma reggel fel
is fogom adni neked.
 – Miért vagy olyan ideges?
– Ki ideges? – mondta Cindy.
– Úgy beszélsz, mint aki ideges.
– Húsz percen belül el kell mennem hazulról, és még nem ittam meg a kávémat.
– Nem akarsz elkésni a kórházból – mondta Kling. – A barátod, dr. Freud még
bosszankodni találna.
– Haha – mondta Cindy minden jókedv nélkül.
– Mellesleg hogy van?
– Mellesleg jól.
– No, jó.
– Bert?
– Tessék, Cindy?
– Ah, semmi.
– Mi az?
– Semmi. Feladom az inget. Kimostam, kivasaltam, remélem, nem fog összegyűrődni.
– Remélem, nem.
– Szia, Bert – mondta, és letette a kagylót. Kling a helyére tette a kagylót, felsóhajtott,
és kiment a konyhába. Elfogyasztotta grapefruitléből, kávéból és két szelet pirítósból álló
reggelijét, aztán visszament a hálószobába,. és felhívta Nora Simonovot. Amikor
megkérdezte, hogy nem volna-e kedve együtt ebédelni, a lány udvariasan visszautasította
az ajánlatot, mondván, hogy egy művészeti vállalat igazgatójával kell találkoznia. Félve
attól, hogy Nora a vacsorameghívást is visszautasítja, megkerülte az akadályt, és azt
kérdezte, hogy nem lenne-e kedve öt, fél hat körül meginni vele valamit. Meglepetésére a
lány azt válaszolta, hogy a legnagyobb örömmel, és megállapodtak abban, hogy
találkoznak az Oasisban, egy csöndes kis bárban, a város legöregebb szállodájában, nem
messze a Grover Park nyugati végétől. Kling kiment a fürdőszobába, hogy megmossa a
fogát.
Az Északi Tizenhatodik utca 434. a körzet villanegyedében volt, az Ainsley és a Culver
Avenue között. Meyer és Carella a földszinten megtalálta L. Kantor levélszekrényét; a
belső folyosó ajtaja nyitva volt, bementek, és csöngetés nélkül megindultak föl, a
negyedikre. Előzőleg megpróbálták fölhívni a Sarah noteszában megadott számot, de a
telefonközpont szerint a készüléket ideiglenesen kikapcsolták. Hogy ez igaz volt-e, vagy
sem, arról lehetne vitatkozni.
A Telefon blues című gyászdalt a város lakóinak többsége gyakran énekelte, és ez idő
tájt egyre nehezebbé vált eldönteni, hogy egy adott telefonkészülék éppen foglalt,
elromlott, szétkapcsolták, ideiglenesen kikapcsolták, vagy talán az éjszaka folyamán egy
nemzetközi telefonrabló-banda ellopta. A közvetlen kapcsolási rendszer kétségkívül
nagyszerű újítás, csak éppen a szükséges számok tárcsázása után a hívó az esetek
többségében a következőket tapasztalja: a) csönd; b) magnófelvétel; c) foglalt jelzés; d)
különféle búgó jelek változatos sora. Három-négy sikertelen próbálkozás után a hívó fél
kénytelen-kelletlen a telefonközponthoz fordul (amelynek dolgozói kivétel nélkül mind
úgy beszélnek az emberrel, mint akik kisegítő tanfolyamot tartanak a Stanford-Binet
skála szerint 48-as – vagy még annál is kisebb intelligenciával rendelkezőknek), és így
időnként valóban sikerül beszélnie a keresett számmal. Carella számtalanszor elképzelte,
amint valaki szükség esetén hiába próbálja elérni az orvost, a rendőrt vagy a tűzoltót. A
rendőrségnek volt egy külön száma végszükség esetére – de mire jó a szám, ha a telefon
sohasem működik. Ezek voltak Carella gondolatai, miközben megmászta a Sarah
Fletcher noteszában harmadikként szereplő Lou Kantor lakásához vezető négy emeletet.
 Meyer bekopogott az ajtón. A két férfi várakozott. Aztán Meyer újra bekopogott.
– Tessék? – mondta egy női hang. – Ki az?
– A rendőrségtől vagyunk –; felelte Meyer. Rövid csönd következett. Aztán a nő azt
mondta:
– Egy pillanatig várjanak, legyenek szívesek.
– Gondolod, hogy otthon van a pasas? – suttogta Meyer.
Carella vállat vont. Hallotta, ahogy a lépések közelednek az ajtóhoz. A zárt ajtó mögül
a nő azt mondta:
– Mit akarnak?
– Lou Kantort keressük – mondta Meyer.
– Miért?
– Rutinvizsgálat – mondta Meyer.
Az ajtó résnyire kinyílt, a biztosítólánc tartotta.
– Szeretném látni a jelvényüket – mondta a nő. Máskülönben bármit tanultak, ennek a
nagyszerű városnak a lakói annyit mindenesetre maguktól is tudtak, hogy a hekusoktól
mindig el kell kérni a jelvényüket, mielőtt még kiderülne róluk, hogy rablók,
szélhámosok, vagy kéjgyilkosok, mert akkor aztán mihez fog az ember? Meyer
felmutatta a jelvényét. A nő a keskeny nyíláson keresztül megszemlélte, aztán újra
becsukta az ajtót, kikapcsolta a biztosítóláncot, és szélesre tárta az ajtót.
– Jöjjenek be – mondta.
Bementek a lakásba. A nő becsukta és be is zárta mögöttük az ajtót. Egy kicsi, tiszta
konyhában álltak. Az ajtó nélküli ajtókeretjén át beláttak a következő helyiségbe,
feltehetően a nappaliba, amelyben két könnyű szék, egy kanapé, egy állólámpa és egy
tévékészülék volt. A nő körülbelül harmincöt éves és vagy százhetven centi magas
lehetett, erőteljes testalkatú; szögletes arcát sötét haj keretezte. A szeme kék volt és
gyanakvó. Az egyik hekusról a másikra nézett várakozóan.
– Itthon van? – kérdezte Meyer.
– Kicsoda?
– Mr. Kantor.
A nő csodálkozó tekintettel nézett rá. A megértés hirtelen csillant fel kék szemében.
Egy kissé elmosolyodott.
– Én vagyok Lou Kantor – mondta. – Louise Kantor. Miben állhatok szolgálatukra?
– Ó – mondta Meyer, és megnézte magának a nőt.
– Miben állhatok szolgálatukra? – ismételte meg a kérdést Lou. A mosoly eltűnt az
arcáról, ismét elkomorodott.
Carella elővette a fotókópiát a noteszából, és átnyújtotta.
– Ismeri ezt a nőt? – kérdezte.
– Igen – mondta Lou.
– Tudja, hogy hívják?
– Igen – mondta Lou ernyedten. – Sadie Collins. Mi van vele?
Carella úgy döntött, hogy nyílt lapokkal játszik.
– Meggyilkolták – mondta.
– Hm – mondta Lou, és visszaadta a másolatot. – Gondoltam.
– Miből gondolta?
– A múlt héten láttam a képét az újságban. Vagy legalábbis egy képet, amelyik a
megszólalásig hasonlított rá. De másképp hívták, és én azt mondtam magamban: nem, ez
nem ő, de Jézus Mária, ott bámul rám a kép, nem lehet más, csak ő. – Lou megrándította
a vállát, és aztán odament a tűzhelyhez. – Nem kérnek egy kis kávét? – kérdezte. –
Csinálhatok,.ha akarják.
– Nem, köszönjük – mondta Carella. – Mennyire ismerte, Miss Kantor?
Lou ismét megrándította a vállát.
– Csak néhányszor találkoztam vele. Szeptember lehetett, amikor megismertem. Aztán
még vagy három-négy alkalommal láttam.
– Hol ismerkedtek meg? – kérdezte Carella.
– A Lila Székek nevű bárban – felelte Lou. – Így van – tette hozzá gyorsan –, én már
ilyen vagyok.
– Nem kérdeztük – mondta Carella.
– A szemükkel kérdezték.
– És hogy volt ez Sadie Collinsszal?
– Vele? Találják ki maguk, én nem fogom a szájukba rágni.
– Miért nem?
– Főként mert nem akarok belekeveredni semmibe.
– Nem fog belekeveredni semmibe, Miss Kantor. Ki miben hisz, abban üdvözül. Azért
vagyunk itt, hogy egy halott nőről beszélgessünk.
– Hát akkor beszéljünk, rajta. Mit akarnak tudni? Mindenki ártatlan egészen addig,
amíg már nem ártatlan többé. Ugyebár. Tanulni akart. Én tanítottam.
– Tudta, hogy férjnél van?
– Tudtam. Na és?
– Ő mondta el magának?
– Ő mondta el. Egyik éjjel sírva fakadt, ott zokogott egész éjszaka a karjaim közt.
Tudtam, hogy férjnél van.
– Mit mesélt a férjéről?
– Semmi olyat, ami meglepett volna.
– Mégis, pontosan mit?
– Azt mondta, hogy szeretője van. Azt mondta, hogy a hétvégét mindig azzal tölti, a kis
Sadie-nek meg azt mondja, hogy üzleti ügyei vannak a városon kívül. Minden átkozott
hétvégén, el tudják ezt képzelni?
– Mikor kezdődött?
– Ki tudja? Sadie tavaly tudta meg, éppen karácsony előtt.
– Milyen gyakran találkoztak?
– Mindössze három-négy alkalommal. Mindig a hét végén jött, amikor a férje elutazott.
Amit szabad Jupiternek.
– Mond ez magának valamit? – mondta Carella, és átnyújtotta Sarah noteszét, a
JEGYZETEK-nél kinyitva.
– Egyiküket sem ismerem – mondta Lou.
– És a kezdőbetűk a maga neve alatt? – mondta Carella.
– Hm. Mi van velük?
– LSZ és aztán KG. Van valami ötlete?
– Hát az LSZ az nyilvánvaló, nem?
– Nyilvánvaló? – mondta Carella.
– Persze. A Lila Székekben ismerkedtünk meg – mondta Lou. – Mi mást jelenthetne?
Carella hirtelen nagyon butának érezte magát. – Hát persze – mondta –, mi mást is
jelenthetne?
– És a többi kezdőbetű? – mondta Meyer.
– Fogalmam sincs – mondta Lou, és visszaadta a noteszt. – Készen vagyunk?
 – Igen, nagyon szépen köszönjük – mondta Carella.
– Hiányzik nekem – mondta egyszerre Lou. – A vadabbak közé tartozott.

Titkosírást fejteni olyan, mint görkorcsolyázni; ha az ember rájön a nyitjára, akkor már
könnyű. Gerald Fletcher kis segítségével, aki előző este városnéző körútra vitte, és Lou
Kantor jóval nagyobb segítségével, aki nagylelkűen megfejtette a kulcsot, Carella most
már tökéletesen le tudta fordítani a jeleket. Azazhogy majdnem teljesen.

Andrew Hart
1120 Hall Avenue
622–8400
(PSB) (KG)

Michael Thornton
371 South Lindner
881–9371
(SZ)

Lou Kantor
434 North 16 Street
FR 7–2346
(LSZ) (KG)

Sal Decotto
831 Grover Avenue
FR 5–3287
(F) (KG)

Richárd Fenner
110 Henderson
593–6648
(QT) (KG)

Az előző este Fletcher – inkább földrajzi, mint időrendi sorrendben, elkalauzolta a

Paddy Snack bárba (PSB), a Fannybe (F), a Lila Székekbe (LSZ) és a Quigley tanyára
(QT). Valamiért, talán az ismétlődések elkerülése végett, Sarah Fletcher szükségét érezte,
hogy titkosírással feljegyezze azokat a helyeket, ahol különböző hálótársaival
összeismerkedett. Most, miután már tudta, hogyan kell görkorcsolyázni, Carella számára
nyilvánvaló volt, hogy az (SZ), Michael Thornton telefonszáma alatt, a Szalont jelentette,
ahol Thornton állítása szerint megismerkedtek. Gerald Fletcher oda nem vitte el Carellát
az előző este, de lehet, hogy csak egyszerűen nem esett útba, vagy esetleg a részegség
meg a verekedés folytán kimaradt az eredetileg mégis betervezett megálló.
De mi az ördögöt jelenthet a KG?
Carella szerény számítás szerint több bárban járt az elmúlt huszonnégy órában, mint az
azt megelőző huszonnégy esztendő alatt. Mindazonáltal elhatározta, hogy még aznap este
felkeresi a Szalont. Aki nem kérdez, az nem is kap feleletet.
 Az asztalról asztalra járó három hegedűs valami egyveleget játszott, szerepelt benne az
Ebb Tide, a Stangers in the Night és a Where or When, de Norára egyik sem tett akkora
hatást, mint annak idején a Something. Cserepekben műpálmák lengették áttetsző
plasztikleveleiket, és sivatagi homok meg égbolt festett háttere előtt valódi víztükör
hullámzott, tiszteletadásból a hely nevének.
– Örülök, hogy felhívott – mondta Nora. – Utálok egyenesen hazamenni egy zsúfolt
nap után. Mindig olyan üresnek érzem a lakást. És ez a mai találkozás kész katasztrófa
volt. Az igazgató valami raktárban kezdte vagy negyven évvel ezelőtt, miután elvégzett
egy afféle levelező tanfolyamot, mint amilyeneket a gyufaskatulyák címkéjén szoktak
hirdetni. Szóval volt pofája nekem előadást tartani arról, hogy mi a baj a lány kezével. –
Felnézett a pohárból, és magyarázatképpen azt mondta: – A rajzon, a lány egy hajtincset
a kezével simít hátra az arcából.
– Értem – mondta Kling.
– Magának is el kell tűrnie efféle disznóságokat? – kérdezte.
– Időnként.
– Mindenesetre örülök, hogy felhívott. Nincs annál jobb, mintha az ember egy ilyen
idiótával való találkozás után megiszik valamit.
– És mit szól a társasághoz?
– Hogy?
– Örülök, hogy ízlik az ital . . .
– Juj, hagyja abba – mondta Nora –, tudja, hogy kedvemre való a társaság.
– Mióta?
– Kezdettől fogva. De most már álljon le.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze.
– Miért velem és nem a fiújával van itt?
– Nézze – mondta Nora, és fölkészülve a hazugságra, elfordította a fejét –, mondtam
már . . . Ó, nézze csak, itt vannak a hegedűsök. Gondolja ki gyorsan, mit kérjünk.
– Kérje, hogy játsszák a Something-ot – mondta Kling, mire Nora szikrázó szemmel
fordult vissza.
– Ez rossz vicc volt, Bert – mondta.
– Meséljen róla.
– Nincs mit mesélnem. Orvos, és rengeteg időt tölt a rendelőben meg a kórházban.
Következésképpen nem ér rá mindig, amikor én azt szeretném, és így tökéletesen rendjén
valónak érzem, ha megiszom magával valamit. Igazság szerint ha nem csipkelődne
folyton, hogy a Something-ot kellene kérnem, amikor tudja, hogy ennek a számnak
különös jelentősége van számomra, akkor meghívhatna vacsorázni is, és én feltehetőleg
igent mondanék.
– Nem volna kedve velem vacsorázni? – kérdezte döbbenten Kling.
– Dehogyisnem! – mondta Nora.
– Nem is létezik a barátja, ugye? – mondta.
– Ne essen ebbe a tévedésbe, Bert. Létezik, és én szeretem. És férjhez is megyek hozzá,
amint . . . – Itt abbahagyta, és megint elfordult.
– Amint micsoda? – kérdezte Kling.
– Itt vannak a hegedűsök – mondta Nora.
 Az egyik vihart a tenger felé fújta a szél, de már egy másik közeledett, és ezúttal úgy
látszott, hogy az előrejelzésnek igaza lesz. Még nem hullottak le az első pelyhek, amikor
Carella a Szalon felé vette útját, de hószag volt, és a levegőben már érezni lehetett a havat
meg azt is, hogy reggelre az egész átokverte város fagyos tundrává változik. Carella nem
szerette a havat. Egyetlenegyszer, rövid időre került „szerelmi” kapcsolatba vele, ó, már
hány éve is annak, .amikor egy punk megpróbálta felgyújtani, és ő úgy oltotta el a tüzet,
hogy egy hóbuckának rohant. De hát mennyi ideig tarthat egy forró kis viszony? Nem
sokáig. Carella ellenszenve már a rákövetkező héten újjászületett, amikor újból havazott,
és ő a város tízmillió másik télbe unt polgárával együtt tocsogott, csoszogott és csúszkált
keresztül-kasul az utcákon. Most felnézett az égre, savanyú képet vágott, és belépett a
bárba.
A Szalon épp az volt, ami: egy szalon.
Egy cigarettával összeégetett bárpult, amely mögött homályos, foltos tükör húzódott.
Faboxok, foltokból összevarrt műbőr párnákkal. Tálakban sósrudak és sült krumpli.
Bugyborékoló és csobogó zenegépek, harsogó rockzene, izzadó testek és átizzadt ruhák
szaga, hangos beszéd szakadatlan hullámzása. Carella a kabátját a cigarettaautomata
mellé, a roskadozó fogasra akasztotta, keresett maginak egy viszonylag csöndes sarkot a
bár túlsó végében, és rendelt egy sört. A bárpult mögött és előtte zajlott veszett forgalom
miatt, tudta, hogy eltart majd egy ideig, mire szót tud váltani a felszolgálóval. Végül
egészen fél tizenkettőig, amikor az ivás után a fizetés még az előbbinél is bonyolultabb
feladatával kísérletezett, egyáltalán nem sikerült beszélgetnie vele.
– Jönnek – mondta a felszolgáló – egész éjszaka, szünet nélkül, és mind egytől egyig
ugyanazt akarja. Könyörtelenül. Tudja, mit jelent ez a szó? Könyörtelen. Ilyen az, ami itt
folyik.
– Igen, afféle veszett dolog – mondta Carella.
– Veszett? Ez a helyes kifejezés, igen. Veszett férfiak és nők egyaránt. Főként férfiak.
A nők is ugyanazért jönnek, érti? De egy nőnek sokkal több bátorságra van szüksége
ahhoz, hogy egyedül elmenjen egy bárba, még ha egy ilyen helyről van is szó, ahová
kizárólag csak azért jár mindenki, hogy emberekkel találkozzék, érti? Bátorság. Tudja,
hogy mit jelent ez a szó? Bátorság?
– Ühm – mondta Carella, és bólintott.
– Vegyük például magát – mondta a felszolgáló. – Maga azért van itt, hogy
összeismerkedjen egy lánnyal, igazam van?
– Én főleg azért vagyok itt, hogy megigyam néhány sört, és egy kicsit elengedhessem
magam.
– Hogy elengedhesse magát? Ebben a zenében? Hát ezért a pénzért a II.
világháborúban, a csatatéren is megpróbálhatta volna elengedni magát. Részt vett a
háborúban?
– Igen – mondta Carella.
– Az volt csak a háború – mondta. – Ezek a mai háborúk semmit sem érnek. De a II.
világháború? – Elismerően és szeretettel elvigyorodott. – Az aztán dicsőséges háború
volt! Tudja, hogy mit jelent ez a szó? Dicsőséges?
– Tudom – mondta Carella.
– Bocsánat, van egy vendégem a terem túlsó oldalán – mondta a felszolgáló, és elment.
Carella belekortyolt a sörébe. A mellékutcára néző ablak üvegén át látta, hogy az első
hópelyhek hullani kezdenek. Uram, Atyám, gondolta, és az órájára nézett.
A felszolgáló elkészítette és kivitte az italt, majd visszajött.
– Mit csinált a háborúban? – kérdezte.
 – Lézengtem főként – mondta Carella, és elmosolyodott.
– De komolyan. Komolyan kérdeztem.
– A gyalogságnál szolgáltam.
– Miért, ki nem? Járt Európában?
– Igen.
– Hol?
– Olaszországban.
– Részt vett a harcokban?
– Valamelyest – mondta Carella. – Figyeljen csak . . . visszatérve az ismerkedéshez . . .
– Ezen a helyen az ember mindig ahhoz tér vissza.
– Van valaki, akit szerettem volna látni.
– Kicsoda?
– Egy Sadie Collins nevű lány.
– Aha – mondta a felszolgáló, és bólintott.
– Ismeri?
– Aha.
– Látta őt mostanában?
– Nem. Régebben gyakran járt ide, de most már hónapok óta nem láttam. Mi a fészkes
fenét akar maga tőle ?
– Miért? Mi van vele?
– Mondjak magának valamit? – mondta a felszolgáló. – Először azt gondoltam, hogy
kurva. Majdnem ki is dobtam. A Főnök nem szereti, ha kurvák flangálnak itt fel-alá.
– Miből gondolta, hogy kurva?
– Rámenős. Tudja, mit jelent ez a szó? Rámenős? Mindig nagyon kiöltözötten jött ide,
túl vagy alul, úgy, hogy nagyon különbözött még attól is, amit manapság viselnek. Tettre
készen, érti? Áruba bocsátott mindent, amije csak volt.
– Hát a legtöbb nő ezzel próbálkozik . . .
– Nem, nem, ez egyáltalán nem olyan volt, mint ahogy a legtöbb nő viselkedik, ne
jöjjön nekem ezzel a legtöbb nő szöveggel. Idejött, ki szemelt magának egy pasast, akit
meg akart szerezni, és aztán rászállt, mintha csak éjfélkor vége lenne a világnak. Éppen,
mint egy kurva, csak nem kért pénzt. Tudta, hogy mit akar, és hozzá is fogott, bumm bele.
És én mindig pontosan láttam előre, hogy kinél fog kikötni a végén, még mielőtt ő maga
tudta volna.
– Honnan tudta?
– Mindig ugyanaz a típus.
– Milyen típus?
– Hát először is nagydarab alakok. Magának nem sok esélye lenne nála, még szerencse,
hogy nincs itt. Nem mintha maga nem lenne elég magas, ne értsen félre. De Sadie az
afféle óriásokat szerette. Tudja, hogy mit jelent ez a szó? Óriás? Nahát ez volt a Sadie
esete. Hatalmas és ocsmány. Csak szét kellett nézni a teremben, és kiválasztani a
legtermetesebb és legocsmányabb kurafit, és máris tudni lehetett, hogy Sadie annál fog
kikötni a végén. Mondjak magának valamit?
– Mit?
– Örülök, hogy már nem jár ide. Mindig ideges lettem tőle. Volt benne valami . . . nem
is tudom. – A felszolgáló megcsóválta a fejét.
– Olyan erőteljes egyéniség volt. Érti, hogy mit jelent ez a szó? Erőteljes?
 A lakás ajtajában vált el Norától, ahol a lány szokás szerint kezet nyújtott, és a
várakozásnak megfelelően azt mondta:
– Köszönök mindent, nagyon kellemesen éreztem magam. – És Kling lement a lifttel.
Azon gondolkozott, hogy mi legyen a következő lépése. Nem hitt az orvos vőlegény
létezésében (úgy látszik, az utóbbi időben sok a baja a lányokkal meg az átkos orvos
barátaikkal), de ugyanakkor tudomásul vette azt a tényt, hogy igenis van egy férfi az
életében, egy hús-vér ember, akinek kilétét, rejtélyes okokból, Nora nem óhajtja felfedni.
Kling nem értékelte túlzottan az ismeretlen vetélytársakat. Azon tanakodott, hogy vajon
nem jött-e már el az ideje egy kis hatásvadászatnak; egy telefon, amikor, hazaér, egy
másik reggel felé, egy tucat rózsa, egy távirat, egy másik tucat telefon, egy másik tucat
rózsa, az egész ostoba kamaszos tűzijáték, ami arra jó, hogy meggyőzze a lányokat:
valaki őrülten beléjük szeretett.
Kling azon tanakodott, hogy vajon nem szeretett-e őrülten bele Nórába.
Úgy döntött, hogy nem.
Hát akkor mire való az egész energiapazarlás? Olvasta valahol, hogy amikor egy férfi
és egy nő elválik, általában előbb a férfi házasodik meg újra. Úgy érezte, hogy ami Cindy
és közte volt, az valami olyasmi, mint egy házasság, és aztán hirtelen véget ért. . . eh,
hülyeség házasságban gondolkodni. De azt azért tudta, hogy a vége (és a dolog nagyon is
úgy nézett ki, mint. ami véget ért) válásnak is felfogható. Ebben az esetben pedig a Nora
után folytatott veszett hajsza a reakció tünetei közé számított, és . . .
A pokolba is, gondolta. Ha az ember sokat van együtt egy pszichológussal, mindjárt
maga is úgy kezd beszélni, mint azok.
Kilépett a liftből, gyorsan végigment a folyosón, és az épületből egyenesen a vakító
hóviharba jutott. Még tíz perce sem lehetett, hogy kiszálltak a taxiból. Sűrűn hullott a hó,
a pelyhek dühödten kavarogtak a szélben, folyamatosan és szakadatlanul nekiütődtek az
arcának, hogy aztán mindjárt le is peregjenek róla. Behúzta a fejét, és zsebre tett kézzel
megindult a háztömb mögött húzódó kivilágított sugárút felé. Épp a határon volt, hogy
úgy döntsön, többé meg se próbálja felkeresni Nora Simonovot, többé telefonálni se fog,
amikor az egyik kapualjból egyenesen az orra elé kilépett három férfi.
Későn nézett fel.
Egy ököl tört elő a hópelyhek közül, és telibe találta az arcát. Hátratántorodott, még
mindig zsebre tett kézzel. Ketten hátulról megragadták, lefogták mindkét karját, és a
kezét még akkor sem tudta kiszabadítani a zsebéből. Az előtte álló férfi újból az arcába
vágott. Érezte, elered az orra vére.
– Hagyj békét Norának – suttogta a férfi, és aztán öklével püfölni kezdte a hasát, meg a
mellét, egyik csapás a másik után érte, közben pedig Kling megpróbálta kiszabadítani a
karját meg a kezét, de az ereje egyre apadt, lankadt az ellenállása, és a szemben álló férfi
kurta, kemény ütésekkel egyre csak verte, míg végül Kling üvölteni szeretett volna,
azután meg már csak meghalni.
Boldogan köszöntötte az eszméletvesztést, és nem tudta, hogy végül mikor hagytak
békét neki, hogy aztán vérbe fagyva, arccal előre beleessen a fehér hóba.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

– Rendben van – mondta Byrnes. – Az egyik hekusom kórházban van, de hogy a fenébe
történt?
Kedden reggel a nap betűzött a hadnagy sarokablakán. A vihar véget ért, a hóekék már
utat törtek maguknak, és a járdaszegély mentén méteres hóbuckák sorakoztak végig az
úton. Még négy nap volt hátra karácsonyig, és erősen fagyott, tehát hacsak a korom nem
lepi be a várost, huszonötödikén még minden fehér lesz.
Arthur Brown fekete volt. Egy méter kilencven magas, több mint száz kiló, izmos és
robusztus, mint egy nehézsúlyú birkózó. A napfénytől hunyorogva állt a hadnagy
íróasztala előtt.
– Azt hittem, hogy figyelitek Fletchert – mondta Byrnes.
– Én figyeltem – felelte Brown.
– Nos jó, Fletcher meg a lány ugyanabban az átkozott házban lakik. Klingre akkor
másztak rá, amikor kijött a házból. Ha te Fletcher nyomában voltál . . .
– Tegnap délután öttől, amikor elhagyta az irodáját, egyfolytában szemmel tartottam. –
Brown a zakója belső zsebébe nyúlt. – Itt van az időrendi táblázat – mondta. – Csak éjfél
után kerültem vissza a Silvermine Ovalra. Addigra Bertet már beszállították a kórházba.
– Hadd lássam – mondta Byrnes, és miután átvette Brown kezéből, csöndben
tanulmányozni kezdte a gépelt papírost:

MEGFIGYELÉS: GERALD FLETCHER

December 20. hétfő

Du. 4.55 – A Buttler 4400. alatti iroda előtt felváltottam Kapek detektívet. A gyanúsított
du. 5.10-kor bukkan fel, odamegy a közeli garázsban parkoló kocsijához, és hazahajt a
Silvermine Oval 721. elé, du. 5.27-kor lép be az épületbe.

Du. 7.26 – A gyanúsított előbukkant a házból, megindul déli irányba, visszajön, beszél a
portással, és a kocsijára várakozik. A North Crane 812-be hajt és leparkol. Du. 8.04-kor a
gyanúsított belép a házba.

Este 8.46. – A gyanúsított előbukkan a North Crane 812-ből egy vörös hajú nő
társaságában, aki (fekete) bundát, zöld ruhát és zöld cipőt visel, kb. 168 centi magas, 60
kiló és harmincéves. A Harrow 127. alá, a Rudolph vendéglőhöz hajtanak. A (fekete)
megfigyelő megpróbál beülni, de közlik vele, hogy előzetesen kell asztalt foglalni,
kimegy és este 9.05-től a kocsiban várakozik.

Byrnes felnézett.
– Mi ez a baromság itt az asztalfoglalásról? Tele volt a hely?
– Nem, de . . .
– Az orrukra koppinthatunk valahogy, Artie?
– Próbálj csak meg valamit rájuk bizonyítani – mondta Brown.
– Hülye állatok – mondta Byrnes, és visszatért a táblázathoz.
Este 10.20 – A gyanúsított és a vörös hajú nő kijön a Rudolphból, és visszamegy a Crane
812-be, 10.35-kor lépnek be az épületbe. Nincs kapus, a megfigyelő észrevétlenül bejut, a
lift a tizenegyedik emeleten áll meg. A folyosón megnézi a postaládákat, nyolc lakás van
a tizenegyediken (a hajuk színe szerint nincsenek feltüntetve a lakók).

Byrnes ismét felnézett, ezúttal meglehetősen szúrósan. Brown elvigyorodott. Byrnes

sóhajtva tért vissza a jelentéshez.

Este 11.40 – A gyanúsított kilép a házból, és elsétál a Glade felé, ahol a kocsiját hagyta,
egyenesen hazahajt, éjfél után tíz perccel érkezik. A Silvermine 721. előtt nagy sürgés-
forgás van, az úton két riadóautó, a járőrök a portást faggatják. A gyanúsított beszél
néhány szót a portással, majd bemegy. Bob O'Brien detektív, aki már a helyszínen van,
hogy átvegye a szolgálatot, jelenti, hogy Klinget félórája megtámadták, és aztán
beszállították a Culver Avenue Kórházba.

Éjjel 12.15 – O'Brien átveszi a szolgálatot.

– O'Brien mikor ért oda? – kérdezte Byrnes.

– Amikor eljöttem a nő háza elől, rádión szóltam neki, hogy a gyanúsított valószínűleg
hazafelé tart, és megkértem, hogy ott váltson fel. Azt mondta, hogy valamivel éjfél után
érkezett. A mentők addigra már el is mentek.
– Hogy van Bert? – kérdezte Byrnes.
– Néhány perce érdeklődtem. Tudatánál van, de még benn tartották, hogy
megfigyelhessék.
– Mond valamit?
– Három pasas ugrott neki – mondta Brown.
– Az anyjuk istenit – mondta Byrnes.

Carella még nem beszélt sem Sal Decottóval, sem pedig Richard Fennerrel, azzal a
kettővel, akik Sarah noteszából hátramaradtak, de nem látta értelmét, hogy ezen a
nyomon kutasson tovább. Voltak a bárokban, ahol Sarah (vagy inkább Sadie) felszedte
őket, és bár általában nem az a fajta volt, aki a címlapjáról ítéli meg a könyvet,
meglehetősen pontos képet alkotott már magában arról, hogy maguk a férfiak milyenek
lehetnek. Aljasok és tagbaszakadtak a Szalon pincére szerint.
Carella egész életében a legnehezebben azt tanulta meg, hogy egyáltalán léteznek aljas
emberek. Fiatal korában mindig azt hitte, hogy az emberek csak azért viselkednek
gonoszul, mert boldogtalan gyerekkoruk volt, vagy szerencsétlen szerelmi kalandokba
keveredtek, vagy elpusztult a családjuk, vagy valami hasonló trauma érte őket. Akkor
változott meg a véleménye, amikor elkezdett dolgozni a rendőrségnél. Megtanulta, hogy
vannak disznóságok, amiket jó emberek csinálnak, és vannak disznóságok, amiket aljas,
rohadt gazemberek csinálnak. A jók ugyanúgy börtönbe kerülnek, mint a rosszak, de
óvakodni a rosszaktól kell. Hogy Sarah Fletcher miért éppen nagydarab ocsmány
férfiakra (és egy nem kevésbé ocsmány nőre) vadászott, azt csak találgatni lehet. Ha a
noteszban a bárok listáját kronologikusnak lehet tekinteni, akkor partnereinek
kiválasztásában a rossztól a még rosszabb felé haladt, közben az egyensúly kedvéért még
beiktatott egy magányos leszbikust (vagy lehet, hogy Sal Decotto is nő?), hogy végül a
Quigley tanyáján kössön ki, ahol aztán igazán nem teadélutánokat szoktak tartani.
 De miért? Hogy részletekben fizessen meg a férjének? Hogyha az valaki mással tölti a
hétvégeket, Sarah talán úgy döntött, hogy majd a saját fegyverével fogja legyőzni, és
Sadie-vé változott, ráadásul egy olyan Sadie-vé, aki még a csodálói szerint is „őrült
ribanc”, „egy hülye kurva”, aki „a vadabbak közé tartozott”. Nagyon valószínűnek tűnt,
hogy Richard Fennertől és Sal Decottótól is hasonló véleményt hallana arról a nőről, akit
mind a ketten használtak és kihasználtak, és egy sehová nem vezető konklúzió
megerősítése merő időpocsékolás. Carella betuszkolta Sarah noteszát abba a barna
dossziéba, amelyben az üggyel Kapcsolatos különféle iratokat tárolta, és Artie Brown
előző esti jelentésére összpontosította a figyelmét.
A „Keressétek a nőt!” olyan hasznos tanács, melyet a Sureté bizonyára gyakrabban
fogad meg, mint a 87-es körzet. Mégis mindenféle „Keressétek a nőt” nélkül Brown
véletlenül ráakadt egyre, egy harmincéves vörösre, aki a North Crane 812-ben lakik, a
tizenegyedik emeleten, és akivel Gerald Fletcher majd négy órát töltött együtt az előző
este. Egyszerű dolog föltérképezni a házat és kideríteni, hogy ki az a vörös, de Carella
elvetette a tervet. Bármilyen halkan beszélgetnek a gondnokkal, bármennyire titokban
faggatják ki a szomszédokat, a nő tudomást szerezhet róla, ezzel pedig felkelthetik
Fletcher gyanakvását. Fletcher a gyanúsított. Carellának időnként figyelmeztetnie kellett
magát erre a tényre. Sarah eljátszadozott egy férfiakból és nőkből álló meglehetősen
vegyes összeállítású kis csapattal, saját feljegyzése szerint öten voltak (és tudja isten,
hányan voltak még, akiket nem írt fel, és tudja isten, hogy mit jelenthetett a KG négyük
neve alatt); leplezetlen hűtlensége Fletchernek elegendő okot szolgáltatott, az eddig még
felderítetlen területekre vezető hétvégi kiruccanásai ellenére is. Akkor meg minek vitte el
Carellát a felesége lehangoló törzshelyeire, minek mutatta meg neki, hogy jó és alapos
oka volt arra, hogy megforgassa azt a kést az asszony hasában? És mi az ördögnek akar
egy jó ügyvédet ajánlani annak a fiúnak, aki ellen a gyilkosságért vádat emeltek, és akit,
hacsak valaki haladéktalanul elő nem rukkol valami konkrétummal, minden valószínűség
szerint el is fognak ítélni? Carella időnként elgondolkozott azon, hogy voltaképpen
kicsoda kivel mit csinál.

Délután öt órakor Carella felváltotta Hall Willis detektívet Fletcher belvárosi irodája
előtt, és aztán Fletcher nyomában bement egy áruházba Isola központjában. Carella
általában nem kedvelte a rabló-pandúr álöltözeteket, de miután Fletcher pontosan ismerte
a külsejét, masztixszal bajszot ragasztott a felső ajka fölé, parókát öltött, a saját hajánál
hosszabbat és más színűt (piszkosszőkét, míg eredetileg barna volt), és feltett egy
napszemüveget. Közelről bizonyára nem tudta volna becsapni Fletchert. De nem
szándékozott annyira közel menni, és így tökéletes biztonságban érezte magát.
Voltaképpen sokkal inkább félt attól, hogy szem elől téveszti Fletchert, mint hogy az
leleplezi őt.
Az áruház tele volt megkésett vevőkkel. December 21-e, kedd volt, már csak négy nap
maradt hátra az ünnepig, és miután ma este kilenckor az üzletek bezárnak, a vásárlásra
már csak három nap marad. Tüzes elszántság áradt a mennyezetről lelógó hűvös fehér
műanyag jégcsapok alatt, pánik csodaországban. Az amerikai szorongásos tünetcsoport
sohasem annyira szembeszökő, mint karácsony táján, amikor az egész nemzet egy
emberként vesz részt a könyörtelen tombolán – kétszázmillió legszükségesebb ajándék,
és aztán újév reggelén majd ott vár mindenkit a gigantikus macskajaj. Gerald Fletcher
átfurakodott az ünnepi vásárlók tömegén, mint egy csatár a labdával a hátvédek
támogatása nélkül. Carella, mint hallgatag védőjátékos, úgy hét méterről követte.
 A lift veszélyes helynek ígérkezett. A liftakna az áruház túlsó végében volt, és Fletcher
egyenesen arrafelé tartott; Carella az esélyeket latolgatta, ha beszáll, Fletcher felismerheti
a zsúfolt felvonóban, ha nem, esetleg végképp nyomát veszti. Azt nem tudta, hogy hány
ezer ember tartózkodott abban a pillanatban az áruházban, de azt igenis tudta, ha hagyja,
hogy Fletcher nélküle szálljon be a liftbe, akkor a megfigyelésnek lőttek. A lift minden
emeleten meg fog állni, mint ahogy az az áruházakbanszokás, és Fletcher bárhol
kiszállhat, hát így aztán próbálja valaki megtalálni.
Az egyik lift megállt. Az ajtó kinyílt, Fletcher megvárta, amíg az utasok kiszállnak, és
aztán egy fél tucat vásárló társaságában bement. Carella udvariatlanul egy macskabundás
nő elé furakodott, és belépett a fülkébe, háttal Fletchernek, aki a túlsó fallal szemben állt.
A lift, Carella jól sejtette, minden emeleten megállt. Gondosan ügyelt, hogy háttal
maradjon a falnak, oldalt húzódott, amikor valaki ki akart szállni. Az ötödiken
meghallotta, hogy Fletcher azt mondja, „Legyen szíves, kiszállok", aztán érezte, amint
előre jön, és látta, ahogy kilép, magában háromig számolt, majd megindult előre, a
liftkezelő meglehetős bosszúságára, mivel az már épp az ajtó becsukásához készülődött.
Fletcher bal felé indult. Carella az egyik folyosón pillantotta meg, sietősen haladt előre,
és közben a különböző osztályokat jelző feliratokat olvasgatta, végül az INTIM
RUHANEMŰ-nél kötött ki. Carella besétált a szomszédos folyosóba, a női ruhákat és a
kimonókat nézegette, miközben fél szemét Fletcheren tartotta, aki az eladólánnyal
beszélgetett. A lány bólintott, mosolygott, és valami kombiné- vagy rövid
hálóingszerűségét mutatott, a ruhadarabot dús- keble elé tartotta, hogy bemutassa
Fletchernek, aki bólintott, és mondott még valamit neki. A lány eltűnt a pult mögött, majd
néhány másodperc múlva újra felbukkant, kezében halomnyi fátyolvékony fehérneművel,
amit a pultra borított Fletcher elé, hogy az tovább válogathasson közülük.
– Segíthetek valamiben, uram? – mondta egy hang, mire Carella megfordult, és egy
zömök asszonyságot talált a könyöke mellett, haja szürke volt, katonacipőt, fehér
bubigalléros fekete ruhát és fekete keretes szemüveget viselt. Pontosan úgy nézett ki,
mint egy börtönfelügyelő, azzal a gyanakvó mosolyával, amellyel némán megvádolta
Carellát, hogy narkós áruházi szarka vagy még annál is rosszabb.
– Nem, köszönöm – mondta Carella. – Csak nézelődöm.
Fletcher válogatott, hol az egyik, hol a másik ruhadarabra mutatva. Az eladólány felírta
a rendelést, Fletcher pedig a tárcájába nyúlt, és készpénzt vagy csekket adott neki, hogy
pontosan mit, azt ilyen távolságból nehéz lett volna megállapítani. Még egy percig
fecserészett a lánnyal, és aztán megindult a felvonó felé.
– Biztos, hogy nem segíthetek? – kérdezte a börtönfelügyelő, mire Carella azonnal
válaszolt:
– Egészen bizonyos – majd gyorsan megindult a fehérnemű osztály felé. Fletcher
csomag nélkül távozott, ami azt jelenti, hogy elküldeti az árut. Az ember nem küld finom
fehérneműt egy nehézsúlyú bokszolónak, és Carella nagyon szerette volna tudni, hogy ki
a címzettje az „intim ruhadaraboknak”. A lány már kezdte összeszedni Fletcher
kollekcióját – egy fekete alsószoknyát, egy tarka mintás selyemblúzt, egy
őszibarackszínű baby-dollt, négy bugyit, kéket, feketét, fehéret és bézst, a száránál
mindegyiken más színű szegéllyel. A lány felnézett.
– Parancsol, uram? – mondta. – Miben segíthetek?
Carella kinyitotta a tárcáját, és elővette a jelvényét.
– Rendőrség – mondta. – Arra a megrendelésre lennék kíváncsi, amelyet az imént vett
fel.
 A lány talán tizenkilenc éves lehetett, a karácsonyi csúcsforgalomban kisegítő diák.
Mind ez idáig a munkája során a legizgalmasabb pillanat az volt, amikor egy idősebb
francia férfi megkérdezte, hogy nem volna-e kedve a februárt a Földközi-tengeren, a
jachtján tölteni. A lány tágra nyílt szemmel, némán tanulmányozta a jelvényt. Hirtelen az
jutott Carella eszébe, hogy Fletcher talán az otthoni címére küldeti a csomagot, és az
egész titkos munka merő időpocsékolás. Eh, gondolta, egyszer hopp, máskor kopp.
– Elküldik ezeket a holmikat? – kérdezte.
– Igen, uram – mondta a lány. A szeme még mindig tágra meredt a szemüveg mögött.
Megnedvesítette az ajkát, egy kissé felegyenesedett, felkészült, hogy tökéletes tanú
legyen.
– Meg tudná mondani, hová? – kérdezte Carélla.
– Igen, uram – mondta, és feléje fordította a jegyzéket. – Azt kérte, hogy egyenként
csomagoljuk be őket, de mind ugyanarra a címre megy. Miss Arlene Orton, Crane Street
812., mindjárt itt a városban.
– Nagyon szépen köszönöm – mondta Carella.
Mintha máris karácsony napja lett volna.

Bert Kling az ágyában ült, és épp a vacsoráját pusztította, amikor délután hét óra tájban
Carella beért a kórházba. A két férfi kezet fogott, és Carélla leült egy székre az ágy mellé.
– Az ellátmány pocsék – mondta Kling –, de mióta behoztak ide, olyan éhes vagyok,
mint egy farkas. Szinte még a tálcát is meg tudnám enni.
– Mikor engednek ki?
– Holnap reggel. Eltört a bordám, szép, mi?
– Gyönyörű – mondta Carella.
– Még szerencse, hogy megúsztam belső sérülés nélkül – mondta Kling. – Az orvosok
attól féltek, hogy belső vérzés. De nincs semmi ilyesmi, úgy látszik, összeillesztették a
bordát, és a híres trapézszámomat ugyan nem fogom gyakorolni egy ideig, de járni azért
tudok.
– Ki csinálta ezt, Bert?
– Három gőzmozdony, én legalábbis úgy éreztem.
– Miért?
– Figyelmeztetés, hogy szálljak le Nora Simonovról.
– Sokszor találkoztatok?
– Kétszer. Bizonyára meglátott vele valaki. És úgy döntött, hogy kórházba utal. Nem
nagyon tudhatták, hogy a törvény szolgája vagyok, mi?
– Nem nagyon – mondta Carella.
– Lesz néhány kérdésem Norához, amikor kikerülök innen. Hogy áll az ügy?
– Megtaláltam Fletcher barátnőjét.
– Nem is tudtam, hogy van neki.
– Brown akadt a nyomukra tegnap, megtudta a nő címét, de a nevét, azt nem. Fletcher
épp most küldött neki némi fehérneműt.
– Szép – mondta Kling.
– Gyönyörű. Kérek bírósági engedélyt, hogy lehallgassuk a lakást.
– És mire számítasz, miről fognak beszélgetni?
– Késes gyilkosságról talán – mondta Carella, és vállat vont. Néhány pillanatra mindkét
férfi csendben maradt.
– Tudod, mit szeretnék karácsonyra? – kérdezte hirtelen Kling.
– Mit?
– Szeretném megtalálni azt a három pasast, aki leütött.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

A férfi, aki szerda reggel, tíz perccel a hölgy eltávozása után feltörte a zárat Arlene
Orton bejárati ajtaján, jobban értette a dolgát, mint a város bármelyik betörője, csakhogy
történetesen a rendőrségnek dolgozott. Pontosan három perc alatt nyitotta ki az ajtót.
Bement egy technikus, és felszerelte a készüléket. A technikusnak ehhez több időre volt
szüksége, mint a társának ahhoz, hogy kinyissa az ajtót, de a maguk területén mindketten
művészi munkát végeztek, és a hangtechnikusnak sokkal több dolga akadt.
A telefon nem jelentett különösebb problémát. Kicsavarozta a kagylóból az eredeti
szénmikrofont, és egy másikat tett a helyébe, felszerelte a zsinórokat, visszacsavarozta a
kagylót, mire a készülék haladéktalanul működni kezdett, azazhogy majdnem
haladéktalanul. A lehallgatás majd akkor veszi kezdetét, ha a telefontársaság megadja a
rendőrségnek az úgynevezett áthidaló pontokat, amelyek lokalizálják Arlene Orton
telefonjának huzalait és vezetékeit. A vezérlőberendezést ezekre fogják rákapcsolni, és
majd amikor a lakásba vagy a lakásból telefonál valaki, egy magnó önműködően felveszi
a beszélgetés mindkét oldalát. Továbbá amikor a lakásból telefonálnak, egy számkijelző
különböző pontsorokkal jelzi a hívott fél számát. A rendőrségi megfigyelő pedig az épp
aktuális áthidaló pontra irányítja a vezérlőberendezést; Arlene Orton esetében az
alközpont hét háztömbnyire volt.
A technikus, amikor szétszedte Arlene telefonját, beszerelhetett volna egy olyan
lehallgatót, amelyik, azon kívül, amit Arlene a telefonba mond, felvesz minden szót, ami
a nappaliban elhangzik. De erre a célra a szoba túlsó végében álló könyvespolcot
választotta. A lehallgatókészülék egy kis méretű URH-adóból meg egy mikrofonból állt,
amelynek elemét huszonnégy óránként kell cserélni. Ugyanazon a frekvencián működött,
mint a hozzácsatlakozó magnetofon, amely hang hatására automatikusan bekapcsolt, és
azonnal megkezdte a felvételt, amint valaki megszólalt a lakásban. A technikus
szívesebben vette volna, ha rákötheti a szerkezetet az áramkörre, és nem kell törődnie az
elemek naponkénti lecserélésével. De ehhez szükség lett volna egy olyan helyre, ahová a
hálózati vagy a telefonáramkör mentén a huzalokat elvezetheti: egy üres lakásba vagy
szobába vagy bárhová, ahol egy rendőr irányítani tudja a felvevőberendezést. Ha a
lehallgatót mondjuk egy szállodában szerelik föl, akkor általában ki lehet bérelni a
szomszéd szobát, ahol azután a megfigyelő nyugodtan folytathatja zavaros üzelmeit
anélkül, hogy bárki tudomást szerezne róla. De ebben a városban az üres lakás legalább
olyan ritka, mint a működő telefon, így hát a technikus nem merte megkérni a gondnokot,
hogy mutasson neki egy üres szobát vagy műhelyt, ahová elrejthetné a készüléket, annak
ellenére, hogy erre bírósági engedéllyel rendelkezett. A házgondnokok talán nem olyan
fecsegőek, mint a borbélyok, de minthogy egy lehallgatás eredményessége egyenesen
arányos az azt övező diszkrécióval, egy pletykás gondnok könnyebben tönkreteheti az
egész nyomozást, mint csapatnyi legsötétebb gengszter.
Tehát a technikus az elemes mikrofon mellett döntött, és beletörődött abba, hogy társa
segítségével huszonnégy óránként behatol valahogy a lakásba, és kicseréli azokat az
átokverte elemeket. Összesen négy egységről volt szó, ugyanis négy lehallgatókészüléket
szerelt fel a lakásban, egyet-egyet a konyhában, a fürdőszobában, a hálóban és a
nappaliban. Mialatt a technikus a lakásban dolgozott, a társa egy adóvevővel a zsebében
odalent várakozott az előcsarnokban, készen arra, hogy azonnal értesítse, amennyiben
Arlene Orton vissza találna jönni, sőt arra is, hogy szükség esetén ügyes csellel
feltartóztassa a hölgyet. Fél szemét az órára szegezve, a technikus gyorsan és zajtalanul
dolgozott, közben pedig abban reménykedett, hogy az övére kapcsolt walkie-talkie-ból
nem fog felharsanni társa figyelmeztető hangja. Amiatt nem kellett aggódnia, hogy
törvényellenes cselekedetet követ el a város ellen; a bírósági engedély felhatalmazta a
betörésre és a behatolásra. Csak a megfigyelés sikeréért aggódott.
A Crane Street 812. bejáratától alig négy méterre, a járdaszegély mellett parkoló
megfigyelőkocsi hátuljában, a négy lehallgatóval azonos frekvenciára hangolt
felvevőkészülék mögött Steve Carella ült. Jól tudta, hogy egyes kerületekben az efféle
álteherautót hamarább felismerik, mint az őrszemes rendőrt. Ez persze elbátortalanította.
De a Crane Street a város egyik jobb negyedében volt, ahol a lakosság talán nem törődött
annyit az álteherautók hátuljában megbúvó, piszkos kis megfigyeléseiket és
lehallgatásaikat folytató hekusokkal. Carella reménykedőén ücsörgött egy tonhalas
szendvics meg egy üveg sör társaságában, készen arra, hogy meghallgasson és felvegyen
minden egyes hangot, ami majdan Arlene lakásából kisugárzik.
Az áthidaló pontnál, hét háztömbnyivel arrébb és harminc perccel később Arthur
Brown helyet foglalt a telefon mikrofonjára kapcsolt készülék mögött, és türelmesen
várta, hogy Arlene Orton telefonja megszólaljon. Rádiókapcsolatban állt Carella
teherautójával, hogy minden új fejleményről azonnal értesíteni tudja.
Az első hívás 12.17-kor jött be. A készülék, amelyet Brown a fejhallgató segítségével
irányított, automatikusan bekapcsolt, és a szalag rögzíteni kezdte a beszélgetést.
– Halló?
– Halló, Arlene?
– Igen, ott ki beszél?
– Nan.
– Nan? Olyan furcsa a hangod. Meg vagy fázva, vagy mi van?
– Minden évben ugyanakkor. Pont az ünnepek előtt. Arlene, rettenetesen sietek. Ezúttal
egészen rövid leszek. Nem tudod, hogy Berth hányas ruhát hord?
– Tízeset, azt hiszem. Vagy nyolcasat.
– Most akkor melyiket?
– Nem tudom. Miért nem hívod fel Dannyt?
– Neked megvan a munkahelyi száma?
– Nem, de benne van a telefonkönyvben. Reynolds & Abelman. Calm Point.
– Köszönöm, drágám. Menjünk el egyszer ebédelni az ünnepek után, jó?
– Szívesen.
– Majd hívlak. Viszlát.
Arlene Orton még három másik barátnőjével beszélt egymás után. Az első, többek
között, egy új antibébi pirulát szándékozott megtárgyalni. Arlene elmondta, hogy ami őt
illeti, a válás után abbahagyta a tablettákat. Az elején még a szexualitás gondolata is
viszolygást keltett benne, és miután nem állt szándékában, hogy hátralevő életében férfira
nézzen, semmi értelmét nem látta, hogy továbbra is szedje a pirulát. Később pedig,
amikor megváltoztatta az ellenkező nemről alkotott véleményét, az orvosa azt tanácsolta,
hogy egy időre hagyjon fel a pirulával. A barátnője meg akarta tudni, hogy most mit
használ, és aztán egy hosszú és részletes beszélgetésbe bocsátkozlak, a különféle
pesszáriumok, kondomok és méhen belüli spirálok hatásfokáról. Brown végül is nem
tudta meg, hogy Arlene most mit használ. Arlene másik barátnője épp most érkezett
vissza Granadából; részletes és izgatott előadást tartott a szállodáról, ahol lakott, és
mellesleg megemlítette, hogy a teniszedzőnek hosszú lába volt. Arlene elmondta, hogy
három éve nem teniszezett, mert a tenisz volt a férje kedvenc sportja, és mindentől, ami
rá emlékeztette, azonnal rosszul lett. Arlene harmadik barátnője kizárólag egy sztriptízről
beszélt, amelyet előző este látott a belvárosban, és egyszerűen azt állította, hogy ilyen
mocskos dolgot még életében nem látott, „pedig, Arlene, te ismersz engem, tudod, hogy
igazán nem vagyok prűd".
Aztán Arlene felhívta a helybeli üzletet, hogy egy hétre előre megrendelje a szükséges
élelmiszert (többek között egy pulykát, amelyet Brown szerint bizonyára karácsonyra
szánt), és aztán felhívta a város egyik legnagyobb áruházának hitelosztályát, és
elpanaszolta, hogy az igazgatónál hagyott egy bőröndöt, hogy visszaküldje nekik, de az
új ember, aki az árufelvételt és szállítást intézi, egy tökkelütött hülye, és hogy az a bőrönd
már három hete ott van az igazgató lakásán. Hála istennek, nem vett tervbe semmiféle
utazást, mert az a bőrönd, amit a másik helyett rendelt, még mindig nem érkezett meg, ez
gyalázat, különösképpen ha tekintetbe vesszük, hogy ebben az évben legalább 2000
dollárt hagyott az áruházban, és most kénytelen egy átkozott komputerrel vitatkozni.
Arlene Ortonnak kellemes orgánuma volt, mély és erős, a hangsúlyozást gyakorta
(amikor a barátnőivel beszélt) elragadó kacagással helyettesítette, amely mintha valamely
kamaszkori tavaszból bugyogott volna elő. Brown élvezettel hallgatta.
Délután négykor Arlene lakásában újból megszólalt a telefon.
– Halló?
– Arlene, itt Gerry.
– Halló, kedvesem.
– Egy kissé korán végeztem, és gondoltam, hogy egyenesen odamegyek.
– Jó.
– Hiányoztam?
– Hm-hm.
– Szeretsz?
– Hm-hm.
– Van nálad valaki?
– Nem, nincs.
– Akkor miért nem mondod?
– Szeretlek.
– Na jó. Félóra, negyven perc múlva ott vagyok.
– Siess.
Brown azonnal értesítette Carellát rádión. Carella megköszönte, és tele várakozással
visszaült.

Nora Simonov lakása előtt a folyosón Kling azon morfondírozott, hogy mi lenne a
leghelyesebb stratégia. Úgy látszik, Norával kapcsolatban mindig részletes haditervet kell
kidolgoznia. De hát egy olyan lányt, aki miatt az ember aprólékos haditerveket készít,
mihamarább ejteni kell. Emlékeztette magát, hogy most nem szívügyben jön ide, hanem
sokkal inkább bordaügyben – pontosabban a jobb mellkasának harmadik bordája
ügyében. Megnyomta a csengőt, és várt. Egyetlen hang sem szűrődött ki a lakásból, nem
hallotta az ajtóhoz közeledő lépések zaját, mégis hirtelen kinyílt a kémlelőnyílás, és
Kling tudta, hogy Nora nézi őt; felemelte a jobb kezét, az ujjaival integetett és
elvigyorodott. A kémlelőnyílás ismét bezárult. Az ajtó szélesre tárult.
– Jó napot – mondta Nora.,
– Jó napot. Itt jártam a házban, ellenőriznem kellett valamit, és gondoltam, hogy
benézek.
 – Jöjjön be – mondta Nora.
– Ráér egy kicsit?
– Én sohasem érek rá, de azért csak jöjjön be.
Ez volt az első eset, hogy beengedte a lakásába; talán úgy gondolta, hogy biztonságban
van a törött bordája miatt, ha tényleg tudta, hogy el volt törve az egyik bordája. A jókora
nappaliba széles előszoba vezetett. A látszat szerint működőképes kandalló a túlsó falon
volt. A szoba különféle élénk színekben pompázott. A könnyű székeken és a kanapé
huzatán finoman ismétlődött a szőnyegé és a tapétáé. Meleg és kellemes szoba volt;
jobban szeretett volna közönséges látogatóként, mint hekusként lenni itt. Végtelenül
ironikusnak tartotta, hogy a lány csak megkésve engedte be, és most minden vendég-
szeretetét egy testi sértés ügyében nyomozó rendőrre pazarolja.
– Nem inna valamit? – kérdezte. – Vagy még túl korai?
– Szívesen innék valamit.
– Micsodát?
– Mi van idehaza?
– Arra gondoltam, hogy keverek egy Martinit, begyújtom a kandallót, és aztán
leülhetünk, és belekóstolhatunk a karácsonyba.
– Jó ötlet. – Kling elnézte, ahogy Nora megindul a szoba sarkában levő bárszekrény
felé. Munkaruhát viselt, farmernadrágot és egy festékfoltos fehér köpenyt. Haját finom
vonalú arcából kifésülve hátrasimította. Kecsesen és könnyeden mozgott, egyenesen járt,
mint a legtöbb magas lány, akik láthatóan mind meg akarják bosszulni azokat az éveket,
amikor meg kellett görnyedniük, hogy alacsonyabbnak hassanak fiú osztálytársaiknál.
Nora megfordult, és látta, hogy a férfi nézi őt. Elmosolyodott, nyilván elégedetten, és azt
mondta:
– Gin vagy vodka?
– Gin.
Megvárta amíg Nora előszedte a ginesüveget a bárpult mögül, majd azt kérdezte:
– Merre van a fürdőszoba?
– A hallból nyílik. A túlsó végéből. Azt akarja tudomásomra hozni, hogy a hekusok is
éppúgy használják a fürdőszobát, mint a közönséges halandók?
Kling elmosolyodott, és kiment a szobából, közben pedig Nora tovább foglalatoskodott
a bárpultnál. Végigment a hosszú hallon, belesett a kis műterembe – rajztábla,
hozzáerősített fénycsővel, egy festmény, felugró férfi, fej fölé nyújtott kar, feszülő
mellizmok, egy üres festőállvány mellett a munkaasztalon szétszórt festékestubusok – és
folytatta az útját. A háló ajtaja nyitva állt. Visszanézett a nappaliba, becsapta a
fürdőszoba ajtaját, valamivel hangosabban, mint az feltétlenül szükséges lett volna, és
gyorsan belépett a hálószobába.
Először a komódhoz ment. Jobbra egy férfi ezüstkeretbe foglalt fényképe állott. Az volt
ráírva, hogy „Az édes Norának, szeretettel, Frankie”. Alaposan megnézte a férfi arcát,
hogy megállapítsa, kapcsolatba hozható-e támadóinak valamelyikével. Az utcára sötétség
borult, voltaképpen csak azt a férfit látta, aki közvetlenül előtte állt, és a mellét meg a
gyomrát öklözte. A férfi a fényképen nem volt azonos azzal. Gyorsan kinyitotta a komód
felső fiókját – bugyik, harisnyák, zsebkendők, melltartók. Becsukta, kinyitotta a középső
fiókot, az pulóverekkel és blúzokkal volt tele, és aztán a legalsó fiókot kutatta át, ahol
Nora a kesztyűket, hálóingeket, harisnyanadrágokat és a kombinékat tartotta. Becsukta a
fiókot, és gyorsan az ágy bal oldala mellett álló éjjeliszekrényhez lépett, amelyen a
telefon állott. Kihúzta a felső fiókot, megtalálta Nora noteszét, és gyorsan átböngészte.
Mindössze egyetlen Frankre akadt benne – Frank Richmond, Calm Point. Kling becsukta
a könyvecskét, az ajtóhoz lépett, és azon tanakodott, hogy vajon még mennyi ideje van.
Keresztülment a hallon, kinyitotta a fürdőszobaajtót, becsukta maga mögött, lehúzta a
vécét, és kinyitotta a hidegvíz-csapot. Megint bement a hallba, óvatosan becsukta maga
mögött az ajtót, és gyorsan visszatért a hálószobába.
Amire kíváncsi volt, azt az ágy másik oldalán álló éjjeliszekrényben találta meg – vagy
két tucat levelet egyetlen kötegben, vastag gumiszalaggal átkötve. A legfelső boríték
Norának volt címezve, a Silvermine Oval 721-be. A bal felső sarokban állt a feladó:

Frank Richmond, 80–17–42

Állami Börtön, Castlewiew
Castlewiew-on-Rawley, 23751

Akármi lett légyen is Frank Richmond, az egyszer bizonyos, hogy rab volt. Kling
fontolóra vette, hogy visszategye-e a leveleket az éjjeliszekrénybe, aztán úgy döntött,
hogy el akarja olvasni őket, és beledugta a zakója jobb oldali zsebébe. Becsukta a
komódot, a hallon keresztül belépett a fürdőszobába, elzárta a vízcsapot, és visszament a
nappaliba, ahol Nora már begyújtotta a kályhát, és épp az ital kiöntésével volt elfoglalva.
– Megtalálta? – kérdezte.
– Meg – felelte Kling.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Csütörtök reggel, karácsony előtt két nappal Carella az íróasztalánál ült az őrszobán, és
azt a jelentést olvasgatta, amelyet Miscolo tisztviselőgárdája gépelt le a számára. Előző
nap öt tekercs szalagot vett fel; 4.55-től, amikor Fletcher belépett Arlene Orton lakásába
egészen 7.30-ig, amikor elmentek vacsorázni. Leginkább a második szalag keltette föl az
érdeklődését. Ezen a beszélgetés jellege egy adott pillanatban hirtelen megváltozott, mind
tartalmát, mind pedig hangvételét illetően; Carella azt gondolta, tudja, miért, de hogy
meggyőződjék feltételezése helyességéről, alaposan át akarta olvasni a legépelt példányt:

Az itt következő szöveg egy beszélgetés átírása, amely Gerald Fletcher és Arlene Orton
között folyt, Miss Orton Crane Street 812. alatti lakásában (11D), december 22-én,
szerdán. A szalagon rögzített szöveg megközelítőleg du. 5.21-kor kezdődött, és 5.45-kor
ért véget.

Fletcher Gondolom, az ünnepek után.

Miss Orton Én azt hittem, úgy gondolod, hogy majd a tárgyalás után.
Fletcher Nem, az ünnepek után.
Miss Orton Lehet, hogy el tudok szabadulni, de nem biztos. Még meg kell beszélnem
az analitikusommal.
Fletcher Neki mi köze hozzá?
Miss Orton Fizetnem kell, akár ott vagyok, akár nem, tudod.
Fletcher Ja, vagy úgy, értem.
Miss Orton Hát persze.
Fletcher Az lenne a legjobb, ha . . .
Miss Orton Hát persze, ha össze tudnánk hangolni.
Fletcher Nem megy valamikor szabadságra?
Miss Orton Múltkor februárban volt.
Fletcher Szóval februárban.
Miss Orton Két hétre.
Fletcher Februárban, igen, emlékszem.
Miss Orton Meg fogom kérdezni.
Fletcher Jó, kérdezd meg. Csak mert én tényleg szeretnék elmenni egy időre.
Miss Orton Ühm. Mit gondolsz, a tárgyalás mikor (nem hallható)
Fletcher Valamikor márciusban. Az biztos, hogy nem hamarább. Új ügyvédet kapott,
tudod, ugye?
Miss Orton Kérsz még egy kicsit ebből?
Fletcher Csak egy egész kicsit.
Miss Orton Kiflivel vagy pirítóssal?
Fletcher Az előbb melyikkel adtad?
Miss Orton Kiflivel.
Fletcher Akkor most kipróbálom a pirítóst. Mmmm. Ezt te készítetted?
Miss Orton Nem, megrendeltem. Mit jelent az az új ügyvéd?
Fletcher Semmit, így is, úgy is el fogják ítélni.
Miss Orton (Nem hallható)
Fletcher Jó, rendben van.
 Miss Orton Keversz még egy italt?
Fletcher Azt gondoltam . . .
Miss Orton Mikorra foglaltál asztalt?
Fletcher Háromnegyed nyolcra.
Miss Orton Akkor még van elég idő.
Fletcher Te kérsz még egyet?
Miss Orton Csak jeget. Egy jégkockát.
Fletcher Jó. Van még (Nem hallható)
Miss Orton Alatta. Megnézted alatta?
Fletcher (Nem hallható)
Miss Orton Kell lennie.
Fletcher Igen, megvan.
Miss Orton Köszönöm.
Fletcher Csak mert a tárgyalás alaposan igénybe fog venni.
Miss Orton Ummm.
Fletcher Szeretném előtte kipihenni magam.
Miss Orton Meg fogom kérdezni.
Fletcher Mikor találkozol vele legközelebb?
Miss Orton Milyen nap van ma?
Fletcher Szerda.
Miss Orton Holnap. Meg fogom kérdezni.
Fletcher Megtudhatod ennyivel előbb?
Miss Orton Hát biztosan van valami elképzelése.
Fletcher Ez az, ha csak úgy körülbelül meg tudná mondani . . .
Miss Orton Biztosan, és akkor mi is eltervezhetjük.
Fletcher Igen.
Miss Orton A tárgyalás . . . mit mondtál, mikor is lesz?
Fletcher Márciusban. Úgy tippelem. Márciusban, azt hiszem.
Miss Orton És a tárgyalás után mikor . . .
Fletcher Nem tudom.
Miss Orton De hiszen meghalt, Gerry, nem értem . . .
Fletcher Igen, de . . .
Miss Orton Én semmi értelmét nem látom a várakozásnak, hát te?
Fletcher Én sem.
Miss Orton Hát akkor miért nem határozzuk el most?
Fletcher Majd a tárgyalás után.
Miss Orton A tárgyalás után határozzuk . . .
Fletcher Nem, a tárgyalás után fogunk összeházasodni.
Miss Orton Igen. De nem lehetne addig is . . .
Fletcher Olvastad ezt?
Miss Orton Mi az?
Fletcher Ez.
Miss Orton Nem, nem szeretem az ilyesmit.
Fletcher Akkor minek veszed meg?
Miss Orton Nem én vettem. Maria adta a születésnapomra. Azt akartam mondani,
Gerry, hogy már most megállapodhatnánk egy időpontban. Egy provizórikus időpontban.
Attól függően, hogy mikor lesz a tárgyalás.
Fletcher Mmmm.
 Miss Orton Hagyunk rá elég időt, jó? Valószínűleg hosszú tárgyalás lesz, Gerry, nem
gondolod?
Fletcher Hm?
Miss Orton Gondolod, hogy hosszú lesz a tárgyalás ?
Fletcher Micsoda?
Miss Orton Gerry?
Fletcher Tessék?
Miss Orton Mi van veled?
Fletcher Csak végignéztem itt néhány könyvet.
Miss Orton Nem tudnál egy kicsit elszakadni tőlük? Hogy megbeszélhessünk . . .
Fletcher Bocsáss meg, kedvesem.
Miss Orton . . . valami apróságot. Mint például az esküvőnket.
Fletcher Ne haragudj.
Miss Orton Ha a tárgyalás márciusban kezdődik . . .
Fletcher Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Mondtam, hogy ez csak egy tipp.
Miss Orton Jó, szóval mondjuk, hogy márciusban kezdődik.
Fletcher Hát, ha márciusban kezdődik . . .
Miss Orton Mennyi ideig tarthat? Legfeljebb?
Fletcher Nem nagyon sokáig. Egy hétig?
Miss Orton Azt gondoltam, hogy a gyilkossági ügyek. ..
Fletcher Hát vallomás az van, a fiú beismerte, hogy ő követte el. És nem lesz nagyon
sok tanú, valószínűleg csak engem fognak behívni, meg a fiút. Nagyon meg leszek
lepődve, ha egy hétnél tovább fog tartani.
Miss Orton Akkor tehát, ha áprilisra tervezzük . . .
Fletcher Feltéve persze, hogy nem történik valami váratlan dolog.
Miss Orton Mint például?
Fletcher Fogalmam sincs. Van néhány nagyon kemény fickó ebben az ügyben.
Miss Orton Az ügyészségtől?
Fletcher A nyomozók között.
Miss Orton Mi van ezen nyomozni való?
Fletcher Mindig fennáll annak a lehetőségei hogy nem ő követte el.
Miss Orton Ki az az ő?
Fletcher Corwin. A fiú.
Miss Orton (Nem hallható) egy aláírt vallomással?
Fletcher Azt hittem, nem kérsz többet.
Miss Orton Meggondoltam magam. (Nem hallható) Április végén?
Fletcher Azt hiszem, jó lesz.
Miss Orton (Nem hallható)
Fletcher Nem, köszönöm, ez így tökéletes.
Miss Orton (Nem hallható) verd ki a fejedből, hogy elmegyünk februárban. Olyankor
hurrikánok vannak arrafelé, vagy nem?
Fletcher Szeptember, azt hiszem. Vagy október, nem az a hurrikánok évszaka?
Miss Orton Menjünk inkább a tárgyalás után. Nászútra.
Fletcher Lehet, hogy nehéz pillanatokat szerez majd nekem az a tárgyalás.
Miss Orton Ugyan miért?
Fletcher Az egyik hekus azt hiszi, hogy én öltem meg.
Miss Orton Ezt nem mondhatod komolyan.
Fletcher De bizony.
 Miss Orton Kicsoda?
Fletcher Egy Carella nevű detektív.
Miss Orton Miből gondolja?
Fletcher Hát, azt hiszem, hogy már rólunk is tud egyet-mást . . .
Miss Orton Hogy lehet az?
Fletcher Nagyon lelkiismeretes egy hekus. Minden elismerésem az övé. Kíváncsi
lennék, hogy vajon tisztában van-e ezzel.
Miss Orton Elismerésed.
Fletcher Igen.
Miss Orton Minden elismerésed egy olyan valakié, aki azzal gyanúsít . . .
Fletcher Mindenesetre sok idejébe fog kerülni, ha megpróbál bebizonyítani bármit is.
Miss Orton Egyáltalán hogy juthatott ilyesmi az eszébe?
Fletcher Hát azt mindenképpen tudja, hogy mennyire gyűlöltem.
Miss Orton Honnan tudja?
Fletcher Tőlem.
Miss Orton Micsoda? Gerry, mi a fenének kellett ezt elmondani?
Fletcher Miért ne?
Miss Orton Ó, Gerry . . .
Fletcher Úgyis megtudta volna. Mondtam neked, hogy ez nagyon lelkiismeretes hekus.
Mostanra azt is tudja, hogy Sarah a fél várossal lefeküdt. És bizonyára tudja, hogy erről
én is tudtam.
Miss Orton Ez nem jelenti . . .
Fletcher Ha rólunk is tudomást szerzett . . .
Miss Orton Ki törődik azzal, hogy miről szerzett tudomást? Corwin vallomást tett. Nem
értelek, Gerry.
Fletcher Csak megpróbálom követni az érvelését. Carelláét.
Miss Orton Olasz?
Fletcher Azt hiszem. Miért?
Miss Orton Az olaszok a leggyanakvóbbak a világon.
Fletcher Meg tudom érteni az észjárását. Csak abban nem vagyok biztos, hogy ő is érti-
e az enyémet.
Miss Orton Észjárás, jó, legyen. Mi az ördögnek ölted volna meg? Ha meg akartad
volna ölni, már réges-rég megtetted volna.
Fletcher Hát persze.
Miss Orton Amikor nem volt hajlandó aláírni a válási papírokat.
Fletcher Így van.
Miss Orton Úgyhogy nyomozzon csak, ki törődik vele! Mondhatok valamit, Gerry?
Fletcher Hm?
Miss Orton Hogy a feleséged halálát kívántad, az még nem ugyanaz, mintha meg is
ölted volna. Mondd ezt meg Copolla detektívnek.
Fletcher Carella.
Miss Orton Carella. Mondd meg neki.
Fletcher (Nevet)
Miss Orton Mi olyan nevetséges?
Fletcher Megmondom neki, kedvesem.
Miss Orton Addig pedig a pokolba vele,
Fletcher (Nevet) Át kell még öltöznöd?
 Miss Orton Úgy gondoltam, hogy így megyek, ahogy vagyok. Vagy ez egy kiöltözős
hely?
Fletcher Még soha nem voltam ott.
Miss Orton Hívd fel őket, és kérdezd meg, hogy a nadrág megfelel-e. Megtennéd,
kedvesem?

A technikus szerint, aki a vezetékeket beszerelte Miss Orton lakásába, a nappaliban a

bárszekrénnyel szemben levő falon, a könyvespolc mögött volt a mikrofon. Carella
visszalapozott a gépelt papírcsomóban, és megtalálta azt a részt, amelyet keresett:

Fletcher: Olvastad ezt?

Miss Orton Mi az?
Fletcher Ez.
Miss Orton Nem. Nem szeretem az ilyesmit.
Fletcher Akkor minek veszed meg?
Miss Orton Nem én vettem, Maria adta a születésnapomra. Azt akartam mondani,
Gerry, hogy már most megállapodhatnánk egy időpontban. Egy provizórikus időpontban.
Attól függően, hogy mikor lesz a tárgyalás.
Fletcher Mmmm.
Miss Orton Hagyunk rá elég időt, jó? Valószínűleg hosszú tárgyalás lesz, Gerry, nem
gondolod?
Fletcher Hm.
Miss Orton Gondolod, hogy hosszú lesz a tárgyalás?
Fletcher Micsoda?
Miss Orton Gerry?
Fletcher Tessék?
Miss Orton Mi van veled?
Fletcher Csak végignéztem itt néhány könyvet.

Carella úgy tippelte, hogy Fletcher vagy kilenc megszólalással ezelőtt fedezte fel a
könyvespolcon a mikrofont, amikor az első gondterhelt ,,Mmmm"-t kiejtette. Ekkor
kalandoztak el a gondolatai annyira, hogy képtelen volt figyelmet szentelni két mind a
maga, mind pedig Arlene számára nagyon fontos kérdésre: a küszöbönálló tárgyalásra és
az esküvőre. Carellát leginkább az érdekelte, hogy mit mondott Fletcher, miután rájött,
hogy a lakást lehallgatják. Biztos volt a közönségben, tudta, hogy akármelyik hekus
kezeli is a .készüléket, a szalag vagy az átírás végül úgyis vissza fog kerülni a nyomozás
vezetőjéhez. Fletcher:
1. Azt sugalmazta, lehet, hogy nem Corwin követte el a gyilkosságot.
2. Nyíltan kijelentette, hogy egy Carella nevű hekus azzal gyanúsítja, ő ölte meg a
feleségét.
3. Kifejezte Carella iránti csodálatát, valamint a kételyét, hogy vajon Carella tudatában
van-e ennek.
4. Úgy vélekedett, hogy Carella, lelkiismeretes hekus lévén, rájött a vasárnapi
bárlátogatások céljára, rájött Sarah házasságtöréseire és arra, hogy mindez Fletcher előtt
sem maradt titokban.
5. Csinált egy jó viccet azzal, hogy majd „elmondja" Carellának, miközben a lakásban
elhelyezett lehallgatókészülék segítségével valójában már el is mondta.
 Carellának éppen olyan hátborzongató érzései voltak, mint amikor Fletcherrel ebédelt,
és mint később, amikor együtt ittak. Fletcher láthatólag veszélyes játékba kezdett,
gúnyosan Carella tudomására hozott bizonyos tényeket, és arra ösztökélte, hogy ezekből
egy olyan kerek történetet állítson össze, amellyel bizonyíthatná, hogy Fletcher gyilkolta
meg Sarah-t. A szalagon Fletcher furcsán szelíd hangon azt mondta, hogy „Meg tudom
érteni az észjárását. Csak abban nem vagyok biztos, hogy ő is érti-e az enyémet". Akkor
mondta ezeket a szavakat, amikor már tudta, hogy a lakást lehallgatják, és feltehető, hogy
ekkor közvetlenül Carellához beszélt. De mit akart elmondani? És miért? Carella nagyon
szerette volna megtudni, hogy hogyan beszél Fletcher, amikor nem tudja, hogy
lehallgatják. Byrnes hadnagyhoz fordult, hogy bírósági engedéllyel Fletcher kocsijába is
beszereljenek egy lehallgatókészüléket. Byrnes jóváhagyta, és a bíróságtól megkapta az
engedélyt. Carella ismét felhívta a Rendőrségi Laboratóriumot, ahol biztosították, hogy
kijelölnek számára egy technikust, amint megtudja,, hogy hol parkol Fletcher kocsija.

Másvalaki szerelmes leveleit olvasni olyan, mint egyedül enni kínai ételeket.
Az őrszoba viszonylagos csendjében Kling örömtelenül beleturkált Richmond kedvenc
fogásaiba anélkül, hogy képes lett volna megemészteni őket, vagy megítélni ízüket és
alapanyagukat. Az hogy egyáltalán felkeltették az érdeklődését, kizárólag Richmond
okosságának volt köszönhető. A leveleket a börtönben megcenzúrázták, nehogy valaki
egy reszelőt kérjen a születésnapi tortába belesütve, és a cenzúra valamiképp visszafogja
az ember érzelmeit. Következésképpen Richmond csak virágnyelven tudta kifejezni Nora
iránti vágyakozását meg hogy mihelyt letölti a büntetését, amit a börtönbírósági tárgyalás
után remélhetőleg lerövidítenek, szeretne ismét együtt lenni vele.
Az egyik levélben mindazonáltal volt egy rövid bekezdés, amely úgy hangzott, mint
valami nyílt fenyegetés:

Remélem, hűséges maradsz hozzám. Pete azt mondja, hogy ő meg van győződve erről.
Rá mindig számíthasz, ha szükséged van valamire, hívd csak fel nyugodtan. Különben fog
ő rád vigyázni magától is.

Kling még egyszer elolvasta a mondatot, és már épp nyúlt a telefonért, amikor az
megszólalt. Felemelte a kagylót
– Nyolcvanhetes körzet, itt Kling.
– Bert, Cindy vagyok.
– Szia.
– Zavarlak?
– Épp a Nyilvántartót készültem felhívni.
– Ó.
– De mondjad csak. Nem olyan sürgős.
Cindy habozott Aztán nagyon halkan azt mondta:
– Bert, találkozhatnék veled holnap?
– Holnap? – mondta.
– Igen – Már megint habozott. – Holnap van karácsony.
– Tudom.
– Vettem neked valamit
– Miért csinálod ezt, Cindy?
– Szokásból – mondta, és Kling azt gyanította, hogy közben elmosolyodott.
– Szeretnélek látni, Cindy.
 – Ötig dolgozom.
– Semmi ünnepség?
– Egy kórházban? Bert, kedves, nekünk mindennap élet és halál kérdésével van
dolgunk.
– Kinek nem – mondta Kling, és elmosolyodott. – Megvárjalak a kórház előtt?
– Jó. Az oldalbejáratnál. Az elsősegély mellett . . .
– Igen, tudom, merre van. ötkor?
– Legyen inkább negyed hat.
– Jó, akkor negyed hatkor.
– Tetszeni fog, amit vettem – mondta a lány, és letette a kagylót. Kling még mindig
mosolygott, amikor felhívta a Bűnügyi Nyilvántartót. Egy Reilly nevű férfi vette fel a
kérését, és megígérte, hogy tíz perc múlva visszahívja, és megadja a szükséges
információkat. Nyolc perc múlva telefonált.
– Kling? – kérdezte.
– Igen?
– Itt Reilly, a Nyilvántartóból. Megtaláltam Frank Richmond dossziéját. Csináltassak
róla másolatot, vagy mit szeretnél?
– Nem tudnád egyszerűen beolvasni a sárga lapját?
– Hát – mondta Reilly –, az bizony meglehetősen hosszú. A pasas tizenhat éves kora
óta állandóan hadilábon áll a törvénnyel.
– Miféle öszetűzések?
– Főként kisebb nyavalygások. A legutóbbi kivételével.
– Az mikor történt?
– Két hónappal ezelőtt
– Mi volt a vád?
– Fegyveres rablótámadás.
Kling füttyentett, és aztán azt mondta:
– Megvannak neked a részletek, Reilly?
– A B adatlapon nem. Megnézem, hogy nincs-e egy másolat a letartóztatási
határozatról.
Kling várt. A vonal másik végéről papírzörgés hallatszott. Végül Reilly azt mondta:
– Ez az, megvan. Egy másik pasassal zárás körül bementek egy élelmiszer-áruházba, és
legombolták a napi bevételt. Kifelé menet fogta el őket egy szabadnapos detektív, aki a
környéken lakik.
– Ki volt a másik?
– Egy Jack Yancy nevű alak. Pillanatnyilag ő is épp az idejét tölti. Előszedjem az ő
dossziéját is?
– Nem, nem fontos.
– A harmadik pasas büntetlenül megúszta.
– Nem azt mondtad, hogy csak ketten voltak?
– Nem, még egy állítólagos sofőr is részt vett a buliban, aki a raktár bejárata előtt, a
parkolóban várakozott. A kocsiban fogták el, járt a motor, de azt állította, hogy sejtelme
se volt arról, mi folyik odabent. Richmond és Yancy kiálltak mellette, azt mondták, hogy
korábban még csak nem is látták.
– Betyárbecsület? – mondta Kling. – Alig tudom elhinni.
– Furcsa dolgok történnek – mondta Reilly.
– Hogy hívják?
– A sofőrt? Peter Brice-nak.
 – Megvan a címe?
– Itt nincs. Átnézzem még egyszer az iratokat?
– Megtennéd?
– Visszahívlak – mondta Reilly, és letette a kagylót.
Amikor tíz perccel később megszólalt a telefon, Kling biztosra vette, hogy Reilly lesz
az. Ehelyett Arthur Brown telefonált.
– Bert – mondta –, ez az Orton hölgyemény épp most hívta fel Fletchert. Érintkezésbe
tudsz lépni Steve-vei?
– Megpróbálok. Miről van szó?
– Megbeszélték, hogy holnap este találkoznak. A Csillár nevű helyre készülnek, a
folyón túlra. Fletcher fél nyolcra megy a nőért.
– Rendben – mondta Kling.
– Bert?
– Tessék?
– Steve vajon azt akarja, hogy én itt üljek a telefonnál, amíg ők vacsoráznak? Holnap
van karácsony, tudod.
– Megkérdezem.
– És még valami, Hal is szeretné tudni, hogy bent kell-e ülnie a kocsiban, amíg
nincsenek otthon.
– El fogom érni Steve-et.
– Mert végül is, Bert, ha ők a szomszéd államban esznek, akkor mi a csudát lehet
lehallgatni a lakásban?
– Jól van, biztosra veszem, hogy Steve bele fog egyezni.
– Oké. Mi van odabent?
– Nyugalom.
– Tényleg? – kérdezte Brown, és letette a kagylót.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Egy cserbenhagyásos gázolásról szóló ostoba mesével a garázsfelügyelőt Steve Carella

detektív foglalta le. A technikus, aki az Autóklub embereként szerepelt, mondván, hogy
egy hibás elemet akar kicserélni, ugyanaz volt, mint aki Arlene Orton lakását
kipreparálta.
A garázs, ahol Fletcher kocsija állt, négy háztömbnyire esett az irodájától. Ez a tény
egész egyszerűen kiderült, amikor aznap, azaz december 24-én reggel a nyomába eredtek.
(Carella a korábbi megfigyelések alapján már előzőleg is arra tippelt, hogy Fletcher majd
ott fog leparkolni; aki mindennap bejár a munkahelyére, az rendszerint ugyanabban a
garázsban vagy parkolóban hagyja a kocsiját.)
A garázs előtt a járdán Carella különféle, kitalált kérdéseket tett fel egy képzeletbeli
1968-as Dodge megsérült bal sárhányójáról és reflektoráról, mialatt a technikus odafönt
épp a lehallgatót szerelte be Fletcher 1972-es Oldsmobile-jába. Egyszerűbb és gyorsabb
lett volna egy olyan elemes URH-adót beletenni, mint Arlene Orton lakásába, de
mivelhogy az elemeket állandóan cserélni kell, és egy kocsiba mégiscsak nehezebb
bejutni, mint egy lakásba, a technikus úgy döntött, hogy inkább az autó elektromos
rendszerére köti rá. A motortetőt felnyitotta, Fletcher akkumulátorának kábeleit
összekötötte szerelőkocsijának akkumulátorával, és közben szorgalmasan kötözött-
bogozott. Nem akarta a lehallgatót a műszerfal alá szerelni (noha ez lett volna a
legkézenfekvőbb), mert tél lévén, a fűtést nyilvánvalóan használni fogják, és akkor az
érzékeny mikrofon a beszélgetés helyett a különböző zörejeket és morajokat venné fel.
Így a mikrofont bepréselte az első ülésbe, pontosabban az ülés és a háttámla közé, a
huzalokat pedig a lábszőnyeg, majd a műszerfal alatt egészen az elektromos rendszerig
vezette. A város határain belül a mikrofon mindössze egy háztömbnyi távolságra
sugározza a kocsiban elhangzottakat, ami annyit tesz, hogy a vezérlő rendőrségi kocsinak
meglehetősen szorosan kell követnie Fletcher Oldsmobile-ját. Ha Fletscher kimegy a
városból, mint például ma este, amikor majd elviszi Arlene-t a Csillárba, a nyílt úton az
adó hatóköre hozzávetőleg négyszáz méter. Mindenesetre az üldöző-figyelőnek mindkét
esetben meglesz a maga dolga.
Amikor a járdáról Carella meglátta, hogy a technikus elhajt a maga viharvert
szerelőkocsíján, gyorsan megköszönte a garázsfelügyelőnek a beszélgetést, és az őrszoba
felé vette az útját.

Az ünnep ténylegesen megkezdődött, és a 87-es körzetben a fiúk a hagyományokhoz

híven maguk is megünnepelték a karácsonyt ez évben délután négy órakor. Az ünnepség
kezdete meglehetősen önkényesen alakult, attól függően, hogy a vendégek mikor kezdtek
szállingózni. Ellentétben a város többi karácsonyi ünnepségével, a látogatók – akárcsak a
házigazdák – a bűnözési iparban dolgoztak. Legtöbbjük áruházi tolvaj volt. Akadt egypár
zsebtolvaj meg néhány részeg. És csatlakozott hozzájuk egy gyilkos is.
Az áruházi szarkákat a körzet területén szétszórt áruházakban fogták el, hiszen a
karácsonyi vásár a legkiválóbb alkalom a szajré elemelésére, és a szentestei zsúfolt
tolongás az utolsó lehetőség a mesterség gyakorlására. A szarkák különféle módszerekkel
dolgoztak. Egy Hester Brady nevű sovány hölgy például terhesnek látszott, amikor
belépett az őrszobába. A terhességét az okozta, hogy körülbelül kétszáz dollár értékű árut
dugott a szoknyája alatt viselt hatalmas bugyiba, ami persze meglehetősen kockázatos
vállalkozás annak, aki nem tudja, hogyan kell valamit különleges ügyességgel elemelni,
megragadni, aztán eldugni, a szoknyát meglazítani, majd átmenni a szomszédos
folyosóra, és húsz perc leforgása alatt a bájos ír szűz lányból mindenórás terhes
asszonnyá változni; mert ugye a születésszabályozás útjai kiszámíthatatlanok.
Egy Felix Hopkins nevű férfi zsebekkel bélelt esőkabátban indult évi
bevásárlókörútjára, és abba dugdosta a különböző pultokról elemelt kicsiny, de annál.
értékesebb ékszereket. Egy magas, előkelő megjelenésű, bajszos fekete férfi,
aranykeretes szemüvegbén, általában odament a pulthoz, és egy bizonyos öngyújtó iránt
érdeklődött, rámutatott, hogy melyiket szeretné megnézni, és aztán, mialatt az eladó azzal
bíbelődött, hogy kivegye az öngyújtót a dobozából, magához vett öt-hat töltőtollat. Olyan
gyorsan dolgozott a keze, mint a bűvészeké, és annyi éve működött a szakmában, hogy
már a kabátját sem kellett kigombolnia. Kabátja belső zsebeiből előkerült egy arany
töltőtoll, egy platina óra, egy aranypénzből készült bross, egy üveggyöngy, egy halom
arany fülbevaló, egy bőrbe kötött útióra és egy fekete ónixköves, monogramos gyűrű,
mindazonáltal élénken tiltakozott, amikor a rendőr le akarta tartóztatni, mondván, hogy
másutt vásárolta a cikkeket, csak leszedte róluk a papírt, hogy aztán hazavigye, és maga
csomagolja be őket, mert az áruházak pocsék munkájával nincs megelégedve.
A legtöbb áruházi szarka narkós volt, ínségében nekikeseredett. Mit sem törődtek a
városi és az áruházi detektívekkel, annyira megkísértette őket a világ kétségkívül
legnagyobb vásárán kirakott árucikkek csillogása, tudták, hogy minden megragadott
lehetőség néhány adag heroint jelenthet még az éjszaka leszállta előtt, és ezzel
megmenekülnének a karácsonyi kábítószeréhség és -megvonás fájdalmaitól. Szánalomra
méltó alakok voltak, fel-alá járkáltak az őrszoba túlsó végén, a fogdában, bármely
pillanatban felüvölthettek, vagy elhányhatták magukat, és tisztában voltak vele, hogy
lebukásuk elvonásos szentestét jelent.
A gőgös profik, mint a „terhes" Hester Brady, Felix Hopkins, a sokzsebű esőkabát
tulajdonosa vagy Junius Cooper, az újságpapírral kitömött csomagocskák specialistája,
mind.mélyen megvetették őket.
Junius Cooper maga eszelte ki a trükkjeit. A körülbelül negyvenhárom éves, jól öltözött
férfi egy sietős hirdetési előadó benyomását keltette, aki még gyorsan körbejárja az
üzleteket, hogy az utolsó percben beszerezze azokat az apró ajándékokat, amelyekről a
titkárnője megfeledkezett. Számos bevásárlótáskával megpakolva tért be az áruházba, a
táskák tömve becsomagolt ajándékdobozokkal. A modus operandi kétféleképpen
működött, mindkét esetben hatásosan. Mindenképpen egy olyan férfi vagy nő mellé állt,
aki ténylegesen vásárolt, és aki egy pillanatra a, földre vagy a pultra tette a csomagjait.
Junius azonnal a saját bevásárlótáskájába csúsztatta a vásárló egyik csomagját, vagy
kicserélte a vásárló táskáját a magáéval, és távozott. Junius táskájában a gyönyörűen
csomagolt dobozocskák a múlt vasárnapi újságon kívül semmit nem tartalmaztak. A
szisztéma némileg rögtönzött jelleget kapott ugyan, viszont lehetővé tette, hogy az
áruházi kopók orra előtt feltűnés nélkül sétáljon ki az üzletből, hóna alatt olyan
dobozokkal, amelyeket a vásárlók kifizettek, és az áruház alkalmazottai csomagoltak be.
Szinte egyáltalán nem lehetett így lebukni, hacsak valaki rajta nem kapta, amint épp a
csomagokat cseréli ki. Ma pontosan ez történt.
Az őrszobán az áruházi tolvajok elkeveredtek édes unokatestvéreikkel, a zseb-
metszőkkel, akik maguk is a veszett karácsonyi vásárt tekintették az év legdolgosabb
időszakának. A zsebtolvajok semmit sem élveznek annyira, mint a tömeget, márpedig a
közelgő ünnep hatására előrajzottak az emberek, mint a fürdőszobai lefolyóból a
svábbogarak: a tömeg ellepte az áruházakat, az utcákat, az autóbuszokat, a földalattit.
Egyedül vagy párban dolgoztak ezek a bűvös ujjú művészek, egy kis taszítás vagy
összeütközés, „Ó, bocsánat", és máris finoman kiemelték a pénztárcát a retikülből, vagy
pengével felvágtak egy farzsebet és megszabadították a kitömött tárcától. Egyetlen
detektív sem akadt a városban, aki ne inkább a bal oldali nadrágzsebében hordta volna a
tárcáját, mint a farzsebében, ahol csak a balekok tartják a pénzüket; a zsebtolvajokkal
szemben a detektívek is védtelenek. Körülvették őket ezen a délutánon, természetesen
mindannyian ártatlanul tiltakoztak, és a törvényt emlegették.
A részegek nem emlegették a törvényt, és nem is igen törődtek vele. Valamennyien egy
kicsit korán kezdték az ünneplést, és túláradó jókedvükben elkövettek valamit, ami ebben
a tisztességes városban jogellenesnek számít – például az utcára hajították a buszsofőrt,
aki megtagadta, hogy felváltson egy tízdollárost, vagy betörték a taxi ablakát, mert a
vezető azt mondta, hogy az év legforgalmasabb napján valószínűleg nem tud a Calm's
Pointra hajtani, vagy belerúgtak az üdvhadsereg egyik hölgyébe, amiért az nem engedte,
hogy egy idegen játsszék a pozaunján, vagy egy liter whiskyt öntöttek a postaládába,
esetleg levizelték a.város legnagyobb székesegyházának főbejáratát. Ilyesmiket követtek
el. Ilyen apróbb kihágásokat.
Az egyik részeg megölt valakit.
A 87-es körzet karácsonyi szertartásának kétségtelenül ő volt a sztárja, egy élénkkék
szemű kis emberke, a keze mint egy hegedűművészé, kiugró fekete szemöldökkel és
fekete sörénnyel, bűzlött az alkoholtól. Egyre csak azt hajtogatta, hogy neki semmi
keresnivalója a rendőrségen, noha fehér ingét elöl vér borította, sápadt arcát is vércseppek
pettyezték, amit szétmázolt hosszú, vékony, finom ujjaival.
A saját tizenhat éves lányát ölte meg.
A jelek szerint nem jutott el a tudatáig, hogy a lány halott. A jelek szerint arra sem
emlékezett, hogy délután háromkor ért haza a lakására, alig több, mint egy órája, miután
a munkahelyén már rögtön ebéd után elkezdte ünnepelni a karácsonyt, és a lányát a
nappali heverőjén találta egy fiúval, a televízió műsorát senki nem nézte az elsötétített
szobában, de suttogó hangok áradtak a készülékből, a lánya pedig szorosan egy idegen
fiú karjaiban, a szoknyája a combja és a hasa fölött. Hullámzó fenekek, eksztatikus
nyögések a tévé árnyainak suttogásával elkeveredve; a lány nem hallotta meg, hogy az
apja a szobába lépett, azt sem, amikor kiment a konyhába, hogy az asztalfiókban keressen
megfelelően rettenetes fegyvert, amellyel kellőképpen megbüntetheti. Csak egy
hámozókést talált, de eldobta, mint alkalmatlant a feladathoz, a mosogató alatti
cipősdobozban felfedezett egy kalapácsot, a tenyerén méregette, és összeszorított szájjal
visszament a nappaliba, ahol a lánya még mindig nyögdécselt fiatal szeretője súlya alatt.
Megragadta a fiút, a vállánál fogva leráncigálta, aztán többször egymás után lesújtott a
lányra a kalapáccsal, mígnem a lány arcából már csupán porcok és húscafatok maradtak,
a fiú üvöltött; végül elgyengült a kimerültségtől és a megrázkódtatástól, berohant a
szomszédasszony, és ő még mindig le-lesújtott a kalapáccsal, hogy sötét bosszút álljon a
lányán a megbocsáthatatlan bűnért, amit karácsony szent napja előtt elkövetett. „George
– suttogta az asszony, és ő üres tekintettel rámeredt. – Jaj, George, mit tettél?" – mire
kiejtette kezéből a kalapácsot, és ettől a pillanattól kezdve nem emlékezett semmire.
A 87-esben kedves kis karácsonyuk volt a fiúknak.

Szinte már az arcára sem emlékezett.

A lány keresztüljött a kórház üveg és krómacél forgóajtaján, először csak annyit látott,
hogy egy magas, szőke, bubifrizurás, búzakék szemű, telt keblű és széles csípőjű lány
közeledik felé, keresztültör az ajtókon, aztán kiér, lejön a lépcsőn, és ő ugyanúgy reagál,
ahogyan bármely szép idegen lány láttán viselkedne. Ekkor a lány kilépett a friss
decemberi szürkületbe, és ő felismerte, igen, ez Cindy, és nagyot dobbant a szíve.
– Szia – mondta Kling.
– Szia.
A lány belékarolt. Néhány pillanatig csöndben sétáltak.
– Jól nézel ki.
– Köszönöm. Te is.
Valójában ő is pontosan tudta, hogyan mutatnak együtt, és rögtön az Ifjú Szerelmesek
szindrómába esett, abban a biztos tudatban, hogy mindenki, aki elmegy mellettük a
szélfútta utcán, azonnal észreveszi, mennyire bolondulnak egymásért. Minden idegen
(legalábbis ő így gondolta) azonnal besorolta őket, csöndben nyugtázva együvé
tartozásukat, irigyelte fiatalságukat és erejüket, kicsattanó egészségüket, és arra vágyott,
bárcsak maga is ilyen lenne ezen a karácsonyestén, Cindy és Bert, az Amerikai
Szerelmesek, akik szépen összeillenek, sokáig szeretik egymást, akik keményen
küzdenek, és szomorúak voltak, mert el kellett válniuk, de most ismét együtt vannak az
évszak nagy hagyománya szerint, sugárzó szerelemben, amely olyan, mint a szikrázó
villanykörték egy hatvan láb magas karácsonyfán.
A kórház közelében találtak egy koktélbárt, ahol azelőtt sosem jártak, sem együtt, sem
külön-külön, és Kling úgy gondolta, hogy valamit „először" kell most tenni, most, hogy
újra felfedezték egymást. A terem egyik sarkában ültek le egy kis kerek asztalhoz. A
tömeg kellemesen zsibongott körülöttük. Az angol kocsmák lehetnek ilyenek szenteste, a
csendes, lágy hangok, a meleg és oltalmat adó helyiség nagyon is kedvezett annak, hogy
újjáéledjen egy szerelem, amely már majdnem meghalt, és amely most megint virágozni
fog.
– Hol az ajándékom? – kérdezte Kling, és tettetett, kapzsi mohósággal elvigyorodott. A
lány hátranyúlt a fali fogas felé, és a kabátja zsebéből előhúzott egy kis csomagot, majd
letette pontosan az asztal közepére. A dobozt világoskék papír borította, amelyet zöld
szalag fogott át, masnival a tetején. Kling kissé zavarban volt, mint mindig, ha ajándékot
kapott, ő is belenyúlt a kabátzsebébe, és a magáét a lány ajándéka mellé helyezte az
asztalra, egy picivel nagyobb, vörös és arany harangocskákkal díszített papírba csomagolt
dobozt, masni nélkül.
– Nos – mondta a lány.
– Nos – mondta ő is.
– Boldog karácsonyt.
– Boldog karácsonyt.
Tétován egymásra néztek, mosolyogtak.
– Előbb te – mondta a férfi.
– Hát jó.
Cindy a ragasztószalag alá csúsztatta a körmét, és kibontotta a csomagot anélkül, hogy
elszakította volna a papírt, aztán kiemelte a dobozt. Odébb tolta a csomagolópapírt, maga
elé helyezte a dobozt, és felnyitotta a tetejét. A férfi egy kis kövér aranyszívet hozott
neki, amely szinte önálló életet élt, és csak az óarany lánc pányvája mentette meg attól,
hogy mint egy léggömb, az űrbe szálljon. A lány a szívre pillantott, aztán gyorsan a férfi
várakozó arcába nézett, egy kicsit biccentett, és azt mondta:
– Köszönöm, nagyon szép.
 – Ez ugyan nem Valentine-nap . . .
– Igen. – A lány még mindig bólogatott. Lenézett a szívre, majd újra bólintott.
– De arra gondoltam . . . – Kling megvonta a vállát.
– Igen, nagyon szép – mondta ismét a lány. – Köszönöm, Bert.
– Nos, akkor . . . – mondta a férfi újabb vállvonogatás közben; kissé feszengett, amit
arra fogott, hogy utálja az ajándékbontás szertartását. Kibontotta a masnit, feltépte a
papírt, és felemelte a dobozka tetejét. A lány egy arany nyakkendőtűt hozott neki, ami
éppolyan volt, mint egy miniatűr bilincs. Ez az ajándéknak rendkívüli jelentőséget
tulajdonított, azon túl is, hogy rendőr, akinek az övén valódi bilincsek lógnak. Az ő
ajándéka a lány iránti érzéseiről tanúskodott, és bizonyos volt benne, hogy a lányé is
ugyanazt jelenti – újra együtt voltak, Cindy újra magához láncolta.
– Köszönöm – mondta.
– Tetszik, Bert?
– Igen, nagyon.
– Azt gondoltam . . .
– Igen, nagyon tetszik.
– Akkor jó.
Eddig még nem rendeltek semmit. Kling intett a pincérnek, és különös csöndben ültek,
amíg oda nem jött az asztalukhoz. A pincér elment, és a csönd elnyúlt. Ekkor Kling
mégsejtette, hogy valami nincs rendben. A lány lehajtotta az ajándékcsomag tetejét, és a
csukott dobozra bámult.
– Mi az? – kérdezte Kling.
– Bert . . .
– Mondjad csak, Cindy.
– Én nem azért jöttem, hogy . . .
A férfi már mindent értett, nem volt szükség további magyarázkodásra. Tudta, és a
terem hirtelen túl hangosnak és túl melegnek tűnt.
– Bert, én hozzámegyek feleségül – mondta a lány.
– Értem.
– Sajnálom.
– Nem, ne, kérlek, ne, Cindy – .mondta.
– Bert, igazán nagyon jó volt együtt . . .
– Tudom, kedves.
– És én nem akartam így . . . így befejezni, ahogy befejeztük. Újra látni akartalak, hogy
elmondjam, milyen sokat jelentettél nekem. Azt akartam, hogy tudd.
– Oké.
– Bert?
– Igen, Cindy. Oké – mondta. Mosolygott, és bátorítóan megérintette a lány kezét. –
Oké – mondta megint.
Félórát töltöttek együtt, ugyanazt az egy italt szopogatva, aztán kiléptek a hidegbe,
röviden kezet fogtak.
– Viszlát, Bert – mondta Cindy.
– Viszlát, Cindy – és elindultak, ki-ki az ellenkező irányba.

Peter Brice egy villa harmadik emeletén lakott, a város déli részén. Kling valamivel fél
hét után ért az épülethez, felment, néhány percig hallgatózott az ajtó előtt, elővette a
szolgálati revolverét, és bekopogott. Senki sem felelt. Újra kopogott, várt, visszatette a
pisztolyt, és már éppen megindult az előcsarnokba, amikor szemben kinyílt egy ajtó.
Nyolc év körüli, szőke kisfiú kukucskált ki, és azt mondta: Ó.
– Szervusz – mondta Kling, a lépcsőre bámulva.
– Azt hittem, hogy a Mikulás – mondta a gyerek.
– Ahhoz még korán van – felelte Kling visszatekintve.
– Mikor fog jönni? – kérdezte a gyerek.
– Éjfél után.
– Az mikor van? – kiáltotta utána fiú.
– Később – kiáltotta vissza Kling, és lement a földszintre. A lépcsőház végén, ahová éj
szakára kitették a kukákat, megtalálta a gondnok ajtaját. Bekopogott és várt. Piros
flanellruhában egy néger nyitott ajtót, és kikémlelt a sötét folyosóra.
– Ki az? – kérdezte, és belebámult Kling arcába.
– Rendőrség – válaszolta Kling. – Egy Peter Brice nevű embert keresek. Merre
találom?
– Harmadik emelet, szemben – felelte a gondnok. – Az épületen belül ne lövöldözzön.
– Nincs otthon – mondta Kling. – Nem tudja, merre lehet?
– Itt szokott lófrálni a sarkon.
– Milyen sarkon?
– Itt, a sarki kifőzdénél. A fivére ott dolgozik.
– Erre, az utcán fölfelé?
– Igen – mondta a gondnok. – Mit csinált?
– Csak rutinvizsgálat – felelte Kling. – Nagyon köszönöm.
Az utcák már sötétbe borultak. Elkésett vásárlók, délutáni látogatók, hivatalnokok,
eladólányok, munkások és háziasszonyok, akik a hálaadás napja óta rohannak a holnapi
ünnep felé, hogy most végre keblükre ölelhessék, hogy feltegyék az utolsó díszeket a
fára, hogy igyanak egy pohárka tojáslikőrt, hogy békés elmélkedéssel töltsék az időt, az
utolsó nyugodt órákat, mielőtt a rokonok és a barátok serege meg nem indítja az
ajándékosztó és -kapó hadjáratot. Nyugalom áradt szét a levegőben. Hiszen ez a
karácsony, gondolta Kling, a csöndes léptek békés időszaka, és hirtelen maga sem értette,
hogy mitől lett ez az ünnep előtti nap fontosabb számára, mint maga a karácsony.
Felnyársalt csirkék pirultak lassú forgással, étvágygerjesztő illatuk betöltötte az üzletet.
Kling kinyitotta az ajtót, és belépett. A pult mögött fehér kötényben és kuktasapkában
egy pocakos férfi négy kövér fehér madarat készített éppen elő a nyársaláshoz. Amikor
Kling belépett, felpillantott. Háttal az ajtónak egy másik férfi állt a cigarettaautomatánál.
Még tagbaszakadtabb volt, mint a másik a pult mögött, széles vállú, vastag, sőt
bikanyakú. Amikor Kling becsukta az ajtót, megfordult, és az első pillanatban
kölcsönösen felismerték egymást. Kling azonnal tudta, hogy ez a férfi ütötte le őt olyan
szenvtelenül a múlt hétfőn, és a férfi is felismerte benne áldozatát. Arcára csúf vigyor ült
ki.
– Nocsak – mondta –, nézd, Al, ki van itt.
– Maga Peter Brice? – kérdezte Kling.
– Miért? Egyébként én vagyok – felelte Brice, egy lépést tett Kling felé, és a keze
közben máris ökölbe szorult.
Kling nem akart egy ilyen nagydarab férfival összeakaszkodni, mint amilyen Brice.
Még mindig fájt a válla (Meyer réz karperece egy fabatkát sem ért), emellett összetörött
egy bordája, a szíve nem kevésbé. Ez utóbbi szintén okozhat fájdalmat. A kabátján a
harmadik gomb még mindig nem volt begombolva. Jobb kézzel benyúlt a felöltőjébe,
megragadta a revolverét, gyorsan, könnyedén előrántotta, és Brice-ra fogta.
 – Rendőrség – mondta – Néhány kérdést szeretnék feltenni a . . .
A zsíros nyárs úgy sújtott le a pisztolyt tartó kezére, mint egy kard; pontosan
keresztezte az ujjperecéit. Amikor a nyárs másodszor is lesújtott, ezúttal a csuklójára,
kemény ütéssel a pult felé pördült. Ebben a pillanatbán Brice válla és karja minden erejét
beleadva hatalmas ütést mért Klingre. Az ádámcsutkáját érte. A következő három
másodpercben három gondolat cikázott végig az agyán. Először is konstatálta, hogy ha
Brice ütése néhány centivel jobbra éri, már nincs az élők sorában. Ez pedig azt jelenti,
hogy Brice a maga részéről minden különösebb lelkifurdalás nélkül úgy elintézi, hogy
kosárban viszik haza. A következő felismerése az volt, bár már túl későn, hogy Brice azt
mondta a pult mögött álló férfinak: „nézd, Al, ki van itt". És ekkor értette meg, szintén túl
későn, amit a gondnok mondott, hogy „a fivére ott dolgozik". Fájó jobb csuklóval a
három zseniális felismerést követő negyedik másodpercben az ajtó felé hátrált, és
felkészült rá, hogy megvédje magát a maradék használható kezével, a ballal, amely
amúgy sem volt valami túl ügyes. Öt másodperc telt el azóta, hogy Al a kezére ütött (és
feltehetőleg el is törte az átkozott), és Pete nyakon vágta. Al most felemelte a pult tetejét,
és előjött, hogy segítsen az öccsének. Bizonyára egyidőben jöttek rá, nem is rossz sport
kicsinálni a fickót, aki Frank Richmond nője után fut, és bár rossz hír, hogy a fickó zsaru,
még rosszabb lesz, ha élve kiengedik innen.
Bert Kling detektívnek végtelenül kevés esélye maradt arra, hogy élve jut ki innen. Már
hét másodperc telt el, meghökkentő gyorsasággal, hogy azok ketten bekerítették. Ezen a
környéken naponta ütöttek le embereket az utcán, és egy lélek sem állt volna meg, hogy
megkérdezze a vérző áldozattól, hogy van. A következő hét másodpercben Al és Pete
zavartalanul kinyírhatják, feltűzhetik a nyársra, lassú tűzön forgathatják, míg meg nem
puhul a saját levében, hogy aztán később eladják hatvankilenc centért fontját. Hacsak ki
nem talál valami okosat.
De semmi okos dolog nem jutott az eszébe.
Talán csak az, hogy nem célszerű a fegyvert markoló kezet egy fivér zsíros nyársának
hatókörén belül tartani.
A pisztoly a földön hevert egy sarokban, túl messze ahhoz, hogy elérje.
(Nyolc másodperc.)
A nyársak a pult mögött voltak, lehetetlen megragadni valamelyiket.
(Kilenc másodperc.)
Pete közvetlenül az orra előtt állt, és olyan ütésre készülődött, amely majd lerepíti
Kling fejét. Al ökölbe szorított kézzel jött jobbról.
(Bert Kling felügyelő egy hatalmas ugrással kipattant a csapdából.)
Azt kívánta, bárcsak valóban ki tudna szökni ebből az átkozott kelepcéből, összeszedte
magát, egy kissé Pete felé lódult, aztán váratlanul jobbra penderült, amerről Al közeledett
félelmetes gyorsasággal, és ballal behúzott neki, keményen és mélyen, több
hüvelyknyivel öv alatt. Pete meglendült, Kling kikerülte az ütést, aztán villámgyorsan a
kétrét görnyedt Al mögé lépett, és ökölbe szorított kézzel hátulról lesújtott a nyakára,
amolyan nyúltaglózó ütéssel, mire az elterült a fűrészporral borított padlón.
Az egyik már lenn van, gondolta, és épp akkor fordult meg, amikor Pete egy hatalmas
ütést mért rá; istennek hála, nem törött bordáját érte, hanem a másik oldalát. A pultnak
tántorodott fájdalmában, felhúzta a térdét, hogy ágyékon rúgja Pete-et, aki ügyesen kitért
az utca felőli oldalára, és ezzel egyidőben óriási erővel belevágott Kling arcába,
egyenesen, pontosan a feje fölül, mintha legalábbis egy kalapáccsal sújtott volna le.
Meg fognak ölni, gondolta Kling.
– A fivére meghalt – mondta.
 Váratlanul és önkéntelenül ejtette ki a szavakat, ez volt a héten az első jó ötlete. Szavai
megállították Pete felemelt karját, amely, ha a maga iszonyatos módján leng és landol, a
következő harminc másodpercen belül bevégez mindent. Pete gyorsan megfordult, hogy
megnézze a fivérét, aki mozdulatlanul hevert a fűrészporban. Kling már tudta, mit kell
tennie. Meg sem próbálta újra megütni Pete-et, tudta, hogy minden további próbálkozása,
amellyel fizikailag akar fölébe kerülni, csak egyféleképpen végződhet, és nem kívánt
Pete játékszere lenni. A szoba sarka felé ugrott a pisztolyáért, baljával felkapta, esetlenül
és otrombán állt a kezében – fektében fordult egyet, fölült, és épp a ravaszra tette az ujját,
amikor Pete ismét felé fordult.
– Nesze, te rohadék!
Pete szinte átrepült a szobán.
Kling meghúzta a ravaszt egyszer, majd még egyszer, Pete törzse felé célozva,
pontosan úgy, ahogy már annyiszor tette a rendőrségi lövészeten, ahol a jókora céltábla a
lőtér végében volt, a különböző testrészek megszámozva, hol legbiztosabb a halálos
lövés. A torok és a fej öt pontot ért, a has és a mell is, négyet a váll, hármat a kar, kettőt a
lábon ejtett találat. Péter Brice-szal tíz pontot ért ej, mivel mindkét golyó a mellén találta,
az egyik közvetlenül a szívét érte, a másik a bal tüdejét.
Kling leeresztette a fegyvert.
Leült a szoba sarkába, és figyelte, hogyan árad szét Pete vére a fűrészporban, letörölte
ajkáról az izzadságot, lehunyta a szemét, majd sírni kezdett, mert ez a szenteste már el
van rontva, az biztos.

Carella a Csillárral szemben parkolt le, és már két órája várta, hogy Fletcher és Arlene
befejezze a vacsorát. Kilenc ötven volt, Carella álmos lett és elbizonytalanodott, kezdte
azt gondolni, hogy a kocsiba rejtett lehallgató talán nem is olyan nagyszerű ötlet. Az úton
az étterem felé Fletcher és Arlene egyszer sem említette Sarah nevét vagy közelgő
házasságukat. Az egyetlen valamelyest intim dolog, amelyről szó esett, az a Fletcher-féle
fehérnemű-küldemény volt, Arlene kijelentette, hogy imádja, és majd később, az éjszaka
során föl is fogja próbálni.
Most már elég későre járt; Carella alig várta, hogy ezek ketten ágyba bújjanak, és ő
hazamehessen a családjához. Amikor végül kijöttek az étteremből, és Fletcher
Oldsmobile-ja felé sétáltak, Carella száján kicsúszott egy „na végre", és menten
beindította a kocsiját. Fletcher csöndben indított, aztán csöndben várt, nyilván arra, hogy
a motor bemelegedjen, mielőtt kigördül a parkolóból. Carella közelről követte őket, és
feszülten figyelt. Mióta beszálltak, még sem Fletcher, sem Arlene nem szólalt meg. A
701-es úton mentek keletnek, egy híd felé, és még mindig nem szóltak egy szót sem.
Carella már arra gondolt, hogy baj van a berendezéssel, majd arra, hogy Fletcher ezt a
lehallgatót is felfedezte, és szándékosan marad csöndben, amikor megszólalt Arlene, és
Carella rögtön megértette, mi történt. Veszekedtek az étteremben, Arlene mostanáig
duzzogott, de már nem tudta tovább magába fojtani az indulatait. A szavak egyszerre
robbantak be Carella kocsijának csöndjébe, mialatt szorosan követte őket
– Talán egyáltalán nem is akarsz elvenni – kiabálta Arlene.
– Nevetséges – mondta Fletcher.
– Akkor miért nem mondod meg, hogy mikor?– kérdezte Arlene.
– Már megmondtam – válaszolta Fletcher.
– Nem igaz. Egyre csak azt hajtogatod, hogy majd a tárgyalás után. A tárgyalás után, de
mikor?
 – Még nem tudom.
– Mikor fogod már tudni, Gerry?
– Ne üvölts.
– Lehet, hogy ez az egész átkozott dolog nem egyéb átverésnél. Lehet, hogy sosem
akartál elvenni.
– Te is tudod, Arlene, hogy ez nem igaz.
– Honnan tudjam, hogy egyáltalán léteztek-e azok a válóperi iratok?
– Léteztek. Mondtam neked, hogy léteztek.
– Akkor miért nem akarta aláírni őket?
– Mert szeretett engem.
– Egy frászt.
– Azt mondta, szeret.
– Ha szeretett volna . . .
– Szeretett.
– Akkor miért csinálta azokat a borzalmakat?
– Nem tudom.
– Mert kurva volt, azért.
– Azt hiszem, azért, hogy bosszút álljon.
– Ezért mutatta meg a kis fekete noteszát?
– Igen, hogy bosszút álljon.
– Nem. Mert kurva volt.
– Azt hiszem. Azt hiszem, ez lett belőle.
– Minden alkalommal egy KG bejegyzést tett a noteszba, amikor egy újabb esetet
közölt veled.
– Igen.
– Amikor egy új pasassal lefeküdt.
– Igen.
– Közöltem Gerryvel, és egy KG-t írt a notesztra.
– Igen, hogy bosszút álljon..
– A kurva. Detektívekkel kellett volna figyeltetned. Fényképeket készíttetni,
megfenyegetni, kényszeríteni, hogy aláírja azokat az átkozott . . .
– Nem, ezt nem tehettem. Ez. tönkretett volna, Arl.
– Meg a drágalátos karrieredet.
– Igen, a drágalátos karrieremet.
Mindketten hallgattak. Közeledtek a hídhoz. A csönd elhúzódott. Fletcher kifizette a
hídvámot, és ráhajtott a River Highwayra, Carella a nyomában. Meg se szólaltak, amíg
nem értek a városba. Carella megpróbált szorosan mögöttük maradni, de egy alkalommal
megnőtt a két kocsi közti távolság, és elveszett néhány szó a beszélgetésből.
– Tudod, hogy meg van kötve a kezem – mondta Fletcher. – Ezt te is tudod, Arlene.
– Én is így gondoltam. De már nem vagyok benne olyan biztos.
– Nem írta alá az iratokat, és én ( ) házasságtörés, mert ( ) lett volna.
– Rendben.
– Azt gondoltam ( ) teljesen világos, Arl.
– Én meg azt gondoltam ( )
– Minden tőlem telhetőt megtettem.
– Igen, Gerry, de most már halott. Most mi a kifogásod?
– Van okom rá, hogy várjak.
– Milyen okod?
 – Már mondtam neked.
– Nem emlékszem, hogy mondtad volna . . .
– Azzal gyanúsítanak, hogy én öltem meg, az isten szerelmére . . .!
(Csönd. Carella várt. Előtte Fletcher balra fordult, le a főútról. Carella a gázra lépett,
most nem akarta elveszíteni a hangot.)
– És ez mit változtat a dolgon? – kérdezte Arlene.
– Semmit, egy cseppet sem – mondta Fletcher. – Biztos vagyok benne, hogy téged egy
cseppet sem zavarna, ha egy elítélt gyilkos felesége lennél.
– Miről beszélsz?
– A lehetőségről . . . ne is törődj vele.
– Hadd halljam.
– Mondtam, hogy ne törődj vele.
– Hallani akarom.
– Rendben, Arlene. Arról beszélek, lehetséges, hogy valaki engem vádol a
gyilkossággal. És hogy emiatt bíróság elé kell állnom.
– Ez a legnagyobb hülyeség; amit . . .
– Ez nem hülyeség.
– Hát mi? Elkapták a gyilkost, és . . .
– Én csak azt mondtam, hogy lehetséges. Hogyan házasodhatnánk össze, ha megöltem,
ha valaki azt állítja, hogy én öltem meg?
– Ezt senki sem állította, Gerry.
– Jó, de ha valaki azt állítaná.
(Csönd. Carella most veszélyesen közel került Fletcher autójához, és kockáztatta, hogy
felfedezik. De nem tehette meg, hogy akár csak egy szót is elszalasszon, még ha össze is
ér a lökhárítójuk. A kocsi alvázán a magnó felvette Fletcher és Arlene párbeszédének
minden egyes szavát, a lehetséges bizonyítékot arra az esetre, ha Fletchert vád alá
helyezik, és bíróság elé állítják. Amikor Arlene újra megszólalt, nagyon halk volt a
hangja.)
– Úgy beszélsz, .mintha tényleg te tetted volna.
– Tudod, hogy Corwin volt.
– Igen, tudom. Ez az, amit . . . Gerry, én ezt nem értem.
– Nincs mit érteni.
–Akkor meg mért . . . ha nem te ölted meg, mért félsz annyira, hogy megvádolnak, és
bíróság elé állítanak?
– Valaki talán egy jó kis ügyet tudna csinálni belőle.
– Miért?
– Valaki azt mondhatná, hogy én öltem meg.
– Miért mondaná ezt bárki is? Tudják, hogy Corwin . . .
– Azt mondhatják, hogy bementem a lakásba, és . . . azt mondhatnák, hogy még élt,
amikor bementem . . .
– És élt?
– Ezt mondhatják.
– Kit érdekel . . .?
– Azt mondhatják, még benne volt a kés, és én . . . bementem, rátaláltam úgy . . . és
kinyírtam.
– Miért tetted volna?
– Hogy befejezzem.
– Te senkit sem tudnál megölni, Gerry.
 – Nem.
– Akkor miért beszélsz egyáltalán ilyen borzasztó dolgokról?
– De ha ő akarta . . . ha valaki azzal vádolna . . . ha valaki azt mondaná, hogy én
fejeztem be, hogy a hasát összekaristoltam a késsel, ha . . . azt állítanák, hogy ő kért meg
rá.
– Miről beszélsz; Gerry ?
– Hát nem érted?
– Nem, nem értem.
– Azt próbálom elmagyarázni, hogy Sarah azt akarhatta . . .
– Gerry, azt hiszem, nem akarom megtudni . . .
– Azt próbálom megértetni veled . . .
– Ne, nem akarom tudni. Kérlek, Gerry, megijesztesz, tényleg nem akarom . . .
– Figyelj ide, az isten verje meg! Azt próbálom elmagyarázni, mi történhetett volna,
olyan átkozottul nehéz ezt felfogni? Hogy megkérhetett volna, hogy öljem meg?
– Gerry, kérlek, én . . .
– Fel akartam hívni a kórházat, kész voltam rá, hogy felhívjam a kórházat, hiszen
láttam, hogy nem volt halálos a seb.
– Gerry, kérlek . . .
– Könyörgött, hogy öljem meg, Arlene, könyörgött, hogy vessek véget ennek, ő . . . az
isten szerelmére, hát egyikőtök sem képes ezt felfogni? El vittem mindenhová, azt hittem,
ő megérti. Krisztusom, hát ez ilyen nehéz?
– Ó, istenem, istenem, hát te ölted meg?
– Mi?
– Te ölted meg Sarah-t?
– Nem. Sarah-t nem. Csak azt a nőt, akivé lett, azt a kurvát, akit én csináltam belőle.
Akkor ő már Sadie volt. Amikor megöltem. Amikor meghalt.
– Ó, istenem – mondta Arlene, és Carella fáradt beletörődéssel bólintott. Sem mámort,
sem győzelmet nem érzett. Ahogy követte Fletcher kocsiját, ahogy Arlene háza előtt a
járdaszegélyhez simult, a kétségbeesés fájdalmát érezte. Fletcher kiszállt az autójából,
átsétált a másik oldalra, kinyitotta az ajtót Arlene-nek, aki zokogva megfogta a kezét, és
kilépett a járdára. Carella még azelőtt a nyomukba ért, mielőtt elérték volna az épületet.
Csöndes szavakkal megvádolta Fletchert, hogy meggyilkolta a feleségét, és ellenállás
nélkül letartóztatta.
Fletcher egyáltalán nem látszott meglepettnek.

Így hát minden befejeződött, vagy legalábbis Carella úgy gondolta.

A nappali csöndjében, amikor a gyerekek már aludtak, és Teddy hosszú fehér köpenye
visszaverte a karácsonyfa színes fényeit, átkarolta a feleségét, és a nap folyamán először
eleresztette magát. Negyed kettőkor megcsörrent a telefon. A konyhába ment, a harmadik
csöngetésre fölvette a kagylót, abban a reményben, hogy nem ébredtek fel a gyerekek.
– Halló?
– Steve?
Azonnal felismerte a hadnagy hangját.
– Igen, Pete.
– Most hívtak fel a Calcuttából – mondta Byrnes.
– Hm.
 – Ralph Corwin felakasztotta magát a cellájában, nem sokkal éjfél után. Valószínűleg
amikor mi Fletcher beismerő vallomását vettük fel az őrszobán.
Carella hallgatott.
– Steve.
– Igen, Pete.
– Semmi – mondta Byrnes, és letette.
Carella percekig ott állt a süket kagylóval a kezében, aztán visszatette a helyére.
Benézett a nappaliba, ahol olyan meleg fényt árasztott a fa, és arra a kétségbeesett
narkósra gondolt, ott a börtönben, aki most véget vetett az életének, és azt se tudhatta
meg, hogy senki másét nem oltotta ki.
Karácsony volt.
Ezeknek az átokverte ünnepeknek néha igazán semmi értelmük sincs.
 MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ
Felelős kiadó Kardos György
Athenaeum Nyomda 81.0773 Budapest, 1981
Felelős vezető: Soproni Béla vezérigazgató
Felelős szerkesztő Ladányi Katalin • Műszaki
vezető Sebestyén Lajos • A kötetet Romhányi
Katalin tervezte • Kiadványszám 5031 • Meg-
jelent 11,6 (A/5) ív terjedelemben, Primus
betűtípusból szedve
MA 3961

ISBN 963 271 555 l

ISSN 0324–3117
 Fülszöveg:

„Hogy Sarah Fletcher, az áldozat miért éppen nagydarab ocsmány férfiakra (és egy nem
kevésbé ocsmány nőre) vadászott, azt csak találgatni lehet. Ha a noteszban a bárok
listáját kronologikusnak lehet tekinteni, akkor partnereinek kiválasztásában a rossztól a
még rosszabb felé haladt, közben az egyensúly kedvéért még beiktatott egy magányos
leszbikust (vagy lehet, hogy Sal Decotto is nő?), hogy végül a Quigley tanyáján kössön
ki, ahol aztán igazán nem teadélutánokat szoktak tartani."