Ed McBain

A halál csókja

GESTA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 1995

1
Ezt a könyvet feleségemnek,
MARY VANN-nek ajánlom.
Keményen megdolgozott érte.

2
 A mű eredeti címe: Kiss
Copyright © 1992 by HUI Corporation
Fordította
Falvay Mihály
A fedél
Boros Zoltán és Szikszai Gábor
munkája
© Gesta Könyvkiadó Bt. 1995
© Hungarian translation Falvay Mihály, 1995

3
 A regény lapjain emlegetett város nem létezik. Az emberek és
helyszínek csupán a képzelet szülöttei. Egyedül a mindennapi nyomozói
gyakorlat leírása alapszik a valóságon.

4
 1.
A nő a metróállomás peronján állt, s a felsővárosi vonatot várta,
mikor eléje lépett egy ember, és megütötte.
A riadalmas fájdalom, s rögtön utána a düh, hogy merészeli? És
akkor eszébe jutott, hogy ebben a városban született, itt nevelkedett,
bizony őrült dolgok történnek ebben a városban, és olyankor az ember
arra kényszerül, hogy védekezzen. Hátra- s oldalt lépett tehát – vörös
folt a szeme előtt: támadója vörös gyapjúsapkát viselt –, és
kézitáskájával lendületesen fejbe csapta, miközben a pasas a peron
pereme felé taszigálta.
Hát ez nem normális, gondolta, meg van ez húzatva, és akkor ezt ki-
áltotta: – Elég legyen, meg van őrülve?! –, de a pasas elkapta a karját,
és húzta-vonta a rámpa pereméhez, azzal a nyilvánvaló szándékkal,
hogy a sínek közé lökje. A nő sikított, küszködve szabadulni próbált, a
kabátja nagyot reccsent, mikor a pasas fogást váltott rajta. Valahányszor
sikerült eltáncolnia, a pasas mindig visszavonszolta. Vörös sipka, barna
dzseki, indigó farmer – kavargó színfoltok, jószerint a tudatküszöb alatt.
Két-három centivel ha magasabb volt nála a férfi, de sokkal erősebb, s
mikor minden erejét beleadta egy alighanem utolsó, kétségbeesett
taszításba, a nő elvesztette egyensúlyát, és hanyatt a sínek közé szédült.
Az esést megelőző félpillanatban meglátta a pasas cipőjét. Barna
bakancs, és fehér a...
Jött a szerelvény.
Hallotta a távoli kattogást. A sínek közt térdeltében a hang felé
fordult, és meglátta a közeledő fényeket. Talpra kecmergett, s vissza
próbált kapaszkodni. Csípőmagasságban volt a peron; rátenyerelt, hogy
fölnyomja magát, mint mikor úszómedencéből száll ki az ember. Ám itt
nem volt víz, s így fölhajtó erő sem, csak a peron magas pereme, meg a
dübörögve közeledő szerelvény. Segítség, fohászkodott a semminek.
5
Segíts meg, édes Istenem, és a platformra könyökölve, miközben a
vonat már szinte a nyakán volt, föllendítette a fél lábát, és addig
kaparászott vele a sík peronon, míg támasztékot nem talált. Utánaemelte
a másik lábát, és elnyúlt a peron szélén, a vonat pedig éktelen
csörömpöléssel előbukkant az alagút sötétjéből.
Harisnyanadrágján fölszaladt a szem, kabátja varrása hátul végigsza-
kadt. A kabát alatt mindössze vékony kis gyapjúruha. Vacogott a
hidegtől, vagy a rettenettől, vagy tán mind a kettőtől; szeme lüktetett,
ahol a pasas ökle érte, két tenyerét meghor-zsolta, mikor a sínek közé
esett; vérző térddel hasalt, kétségbe-esetten ölelte a peron kövét, és
zokogva, hüppögve, sós kortyokban itta a levegőt.
Nem tudta, mennyi idő múltán hajolt föléje a metrórendőrség
embere.

2.
Az egészségtől kicsattanó, százhetvennégy centi magas, szőke, piros-
pozsgás, kékszemű Birgitta Rundqvist benyomult az őrszobára.
December 28-a volt, délután három, az év utolsó víkendje előtti péntek.
Mínusz 13 fok volt odakinn, Birgitta mégis csak valami vékony vörös
anorákot hordott piros rénszarvasmintás pulóvere fölött. Kurta fekete
mini, piros harisnyanadrág, rövid, prémgalléros kis fekete csizma. Mint
Piroska a Piroska és a farkasból, jutott az ügyeletes zsaru eszébe.
Beszélnie kell egy detektívvel, mondta neki Birgitta. Mert tanúja lett
egy gyilkossági kísérletnek, azért, felelte a zsaru faggatózására.
Ritkaságszámba megy ebben a városban, hogy bűntetthez bárki is
önként tanúnak jelentkezzen. Lám, gondolta az ügyeletes, ezt is
megértük. Odacsörgött a nyomozókhoz.
Fönn a nyomozószobában Meyer Meyer ott ült az asztalánál, s ki se
látszott az írógépe mögül. Jelentést gépelt. Szemközt, a szoba távolabbi
6
sarkában Andy Parker és Dagi Ollie Weeks beszélgetett az új
rendőrfőnökről. Parker és Weeks jól elvolt egymással. Talán mert
egyiküktől sem volt idegen egy kis előítélet. Weeks egy csöppet tán
még Parkernál is elfogultabb volt.
A kövér és cseppecskét izzadságszagú Ollie, kinek pocakja rálógott a
derékszíjára, s holdvilág-ábrázatában két apró disznószem pislogott,
régi jó cimboráit jött megnézni a Nyolcvanheteseknél. Dagi Ollie a
Nyolcvanhármasoknál szolgált, odakünn a Diamondbacken. Hozzá
képest még Parker is egész takarosnak tűnt, hiába verte ki állát
háromnapos borosta, s hiába volt ugyancsak gyűrött az öltönye. Parker,
ha megjegyzést tettek küllemére, azt mondta, megfigyelő szolgálatot
teljesít. Weeks, ha megjegyzést tettek küllemére, azt mondta,
becsókolhat, akinek nem tetszik. Parker imádta Weekset.
– Valóságos tudós az új főnök – jegyezte meg Weeks.
– Professzor – biccentett rá nyomatékkal Parker.
– Kriminalisztikát tanított abban a koszfészekben, ahonnan
elszipkázta a polgármesterünk.
– És azt megfigyelted, hogy mindig többes számban beszél magáról?
Juk, jük. Úgy gondoljuk, a bűnmegelőzést nem javítja, ha több rendőr
cirkál az utcán...
– Megtanultuk az évek során, hogy a polgári lakosság önvédelmi ...
– Juk, jük, tuk, tük.
– Mintha legalábbis ketten volna – mondta Weeks, s hirtelen félfor-
dulattal rámeredt Meyerre: – Te hallgatózol itten?
– Nem én – felelt Meyer.
– Rosszul teszed. Megtudhatnál egyet-mást a város új
rendőrfőnökéről.
– Tudok én róla eleget.
– A tieid nélkül nem ez lenne most az új főnök – mondta Weeks.
Az új rendőrfőnök fekete volt.
Az új polgármester is.
7
 Weeks pedig arra célzott az imént, hogy ha zsidók nem volnának
ebben a városban, akkor a város nem fekete polgármestert választott
volna, és akkor most a rendőrfőnök sem volna fekete. Maga Meyer nem
erre a polgármesterjelöltre szavazott, ám mostanában valahogy senki
nem sorolta kedvencei közé sem a polgármestert, sem a rendőrfőnököt,
és egy kisebbségi csoport kudarcáért legegyszerűbb egy másik
kisebbségi csoportot kárhoztatni. Meyer ott gubbasztott az írógépe
mögött, két ujjal kalapálva a jelentését, kék szeme hunyorogva nézte a
hengert, kopasz fején meg-megcsillámlott a rácsos ablakon beszűrődő
késő délutáni fény. Végképp semmi kedve nem volt vitába bonyolódni
az új rendőrfőnökről vagy az új polgármesterről. Inkább közönyös
képpel tovább munkálkodott.
– Na, az új főnök majd megmutatja a tiéidnek, merre van Bethtown –
szólt Weeks, könyökével oldalba bökve Parkert.
Bethtown, a város legkisebb negyede, a Harb folyó túlpartján terül
el, híd és kompjárat köti össze a várossal. Weeks tréfát sütött el: előző
nap írta meg az újság, hogy az új rendőrfőnök a sofőrjétől kérdezte
meg, merre van Calm's Point, az egyik legnagyobb városrész. Meyer,
mivel neki is az volt a véleménye, hogy az új főnök egy kimosdatott
sudribunkó, nem értette, miért hiszi Weeks, hogy szereti? Már azon
volt, hogy megmondja Weeksnek, bújjon a seggébe az új főnöknek,
mikor megszólalt a telefon.
– Nyolcvanhetes nyomozócsoport. Meyer nyomozó. – Hallgatózott
egy percig, szemöldöke meglepetésében fölszaladt a homlokára. –
Küldje föl – mondta, s letette a kagylót. Három perccel később benyitott
Birgitta. Weeks alaposan meggusztálta. Parker nemkülönben. Meyer
széket mutatott neki.
A lány elmondta Meyernek, kicsoda-micsoda, gyerekvigyázóként
dolgozik a Barber Streeten, fönn a Smoke Rise-on, bizonyos Mrs.
David Feinsteinnél...
– Stockholmi vagyok – fűzte hozzá.
8
 Ezért öltözik ez úgy, mintha a trópuson lennénk, gondolta Meyer.
...elmesélte, hogy tolta épp be a házba a gyerekkocsit, mikor a sarkon
vágtában befordult egy gépkocsi...
Szemközt, a szoba túlsarkában Parker elröhintette magát valamin,
amit Wells mondott. Wells, dánnak vélvén a lány enyhe akcentusát, azt
találta mondani, hogy imádja a dán tejterméket, és Parker ezt találta
olyan őrültül viccesnek.
–... és veszi célba épp azt a nőt...
– Milyen nőt? – szólt közbe Meyer.
– Azt a nőt ott a járdán.
– Úgy érti, hogy nekihajtottak a gépkocsival?
– Úgy, úgy, kérem – erősködött Birgitta. – Az autó fölkaptatott a
járdára, és ment neki egyenesen.
– Mikor volt ez?
– Ebéd előtt még éppen. Csak meg kellett várnom, amíg hazaér Mrs.
Feinstein, azért nem tudtam előbb jönni.
– Milyen kocsi volt?
– Ford Taunus.
– Színe?
– Szürke. Olyan metálos.
– Fölírta-e a rendszámát?
– Föl.
Büszke kis biccentés. Biztos sokat nézi a tévét, gondolta Meyer.
Odaát a svédeknél is csak-csak van tévé. A Smoky Rise-on meg
egészen biztosan.
– Halljuk.
– DB-37-612 – mondta Birgitta.
Meyer leírta, megmutatta: – Ez az?
– Ez, kérem. Pontosan.
– Ez, ugye, nem másik állambeli rendszám?
– Nem, nem. Itteni.
9
 Vajon Svédország is több államból áll? Volvójuk, az van nekik. Az
biztos.
– Meg tudta figyelni a sofőrt?
– Igen.
– Férfi? Nő?
– Férfi.
– Le tudná írni?
– Nem igazán. Nagyon gyorsan ment végbe az egész. Befordult a
sarkon, megcélozta a nőt, el akarta ütni. A nő átugrott azon az alacsony
párkányon a ház előtt, épp a szomszéd kapujánál, és a kocsi, meg sem
állva, ment tovább.
– Azt azért látta, hogy fehér volt-e vagy fekete?
– Fehér.
– Semmi egyebet nem tud mondani róla?
– Vörös gyapjúsapkája volt.
Ez már csak ilyen vörös egy nap, gondolta Meyer.
– S hát a nő? Ismeri?
– Nem.
– Látásból sem? A környékről? Már ugye, a történtek előttről.
– Nem. Sajnos.
– Nem is beszélt vele?
– Nem. Bevittem a babát, és mire visszamentem, már nem volt ott.
– Elmondaná, hogy nézett ki?
– A haja szőke. Mint az enyém. Csak hosszabb. Maga a nő valamivel
alacsonyabb nálam.
– Mennyire becsülné a korát?
– Harmincas.
– A szeme színét meg tudta figyelni?
– Sajnos, nem.
– Hogyan volt öltözve?
– Nerc. A feje födetlen. Sötét csizma. Odafönn nálunk még sok a hó.
10
 A Smoke Rise-on. Kellemes környék az ott fönt. Nehéz elhinni, hogy
az is a nyolcvanhetes körzet. Pedig az. Nagy, drága házak, dimb-domb,
erdős telkek, a drágábbján még patak is fut keresztül. Smoke Rise.
Ahol, lám, egy szürke taunusos férfi el akart gázolni egy nercbundás
nőt.
– Van-e egyéb mondanivalója?
– Mindent elmondtam – felelt Birgitte. – Meg akarta ölni. Láttam.
Intézkednek, ugye?
– Hát persze – mondta Meyer.
Először is fölhívta a gépkocsi-nyilvántartót, hogy megtudja, kié a
Birgitta említette rendszám. Megtudta, A szóban forgó autó bizonyos dr.
Peter Gundler tulajdona. Bent lakik a Quarterben. Meyer leírta Gundler
címét, aztán tárcsázta az Autólopást. Az ottani detektív följegyezte a
rendszámot, a tulaj nevét és címét, kíváncsi lett volna a gépkocsi
márkájára és gyártási évére, de be kellett érnie a márkájával, és azt
mondta Meyernek, tíz percen belül visszahívja. Hét perc múlva
jelentkezett. A derék doktor kocsiját karácsony napján lopták el, szép
kis ajándék, mi? Meyer megköszönte, és letette a telefont.
Hja, gondolta, ebül szerzett jószág...
Steve Carella nyomozó olykor határozottan kínaias volt. A rácsos
ablakon behulló fény még ferdébbnek mutatta a szeme vágását, s ahogy
ott ült, s mint egy szent tekercset olvasó buddhista szerzetes, a
ballisztikai szakértő jelentését tanulmányozta, könnyen azt képzelhette
az ember, hogy valamely keleti szőnyegárus felejtette hajdan a szülei
küszöbén. Fölnézett a faliórára. Öt perc múlva tizenegy. A ballisztikus
remélhetőleg nem indult még el ebédelni. Fölvette a hallgatót, s már épp
tárcsázni kezdett volna, mikor a nő belépett a folyosóról, és megállt a
helyiséget kétfelé osztó fakorlát ajtaja előtt.
Carellának legelőször a sápadtsága tűnt föl.

11
 Magas, karcsú szőkeség, hosszú, szürke lovastiszti kabátban. Gyűrött
papír zsebkendőt halászott elő a zsebéből, beletrombitált, a papírt zsebre
tette, s tétován ácsorgott tovább az ajtónál.
– Mrs. Bowles? – szólította meg Carella nyomozó.
– Igen?
– Fáradjon beljebb! – szólt Carella, és letette a kagylót.
A nő megtalálta az ajtó reteszét. Kinyitotta, s Carella asztalához
lépett. Hosszú, eltökélt léptek, fakó ló, fakó lovas. A férfi udvariasan
lesegítette a kabátját...
– Ó, köszönöm.
... és a fogasra akasztotta, mely ott állt a sarokban, a hűtőszekrény
mellett. A szőke nőn fekete szvetter, skót kockás rakottszoknya, fekete
harisnya. Mint akit valami bentlakásos lányiskolából szalajtottak.
– Foglaljon helyet, kérem – mutatott Carella az íróasztala előtt álló
székre. A hölgy módfölött komolynak tűnt. Egyenesszálú szőke haja
sisak gyanánt övezte fejét. Sötét szeme is ünnepélyes pillantása. Arcát
kicsípte a szél.
– Meg akarnak ölni – szólt.
– Igen – bólintott Carella.
Fél órája sem múlt még, hogy az őrszobára telefonált. Ha egy nő
bemondja a kagylóba, hogy meg akarják ölni, azt az ember persze
azonnal bekéreti. És lám, be is jött, és elpanaszolta, hogy a Silvermine
Ovalon egy gyors zivatar bekergette a Culver Avenue és a Kilencedik
utca sarkán a metróba, és ott, amíg a Smoke Rise felé vivő szerelvényre
várt – a Barber Streetnél kell leszállni, tetszik tudni? –, egy őrült
belökte a sínek közé. Ennek már két hete, talán valamivel több is. És
most, azaz tegnap, megint az életére törtek. El akarták ütni. Ugyanaz az
ember. Nem is messze hazulról.
Mindez új volt Carellának.
A metrórendőrség, akinek Emma Bowles könnyek közepette
elhüppögte volt december 12-én, hogy mit tettek vele, nem értesítette a
12
nyolcvanheteseket, Meyer sem szólt Carellának a nála járt svéd
gyerekvigyázóról. Érdeklődve hallgatta, hogy Emma előző nap rövid
ebéd előtti sétára indult, s a Barber Streetről épp ráfordult a Smoke
Rise-ra, mikor nagy hirtelen egy szürke kocsi, tán Lincoln Continental,
lendületesen bekanyarodott, és zsupsz!, föl a járdára, és ha ő, Emma
Bowles át nem szökken a ház előkertjébe, hát biztos, hogy laposra
gázolták volna.
– És az az alak vezette az autót. Éppenséggel ugyanaz! Aki a metró
elé lökött.
– Bizonyos ebben?
– Abszolúte. Nem beszélve, hogy tudom is, ki az.
Carella csak nézett.
– Tegnap jutott eszembe. Mikor el akart ütni. Akkor döbbentem rá
hirtelen.
– Na és ki az?
– A férjemet sofírozta.
– Mit csinált a kedves férjével?
– Martin, a férjem tőzsdei alkusz. Odabenn a cityben. Kocsi jön érte
reggel, kocsi hozza haza este.
– Aha. Szóval sofírozta. Most már nem sofírozza?
– Most már nem.
– Mióta?
– Tavasz óta. Nem tudom, mi történt, tény, hogy Martinnak azóta
más sofőrje van.
– Biztos benne, hogy ez az az ember?
– Persze. Egyszer ő vitt bennünket a színházba is. Ő az. Tudom.
– Mikor a metró elé lökte, nem ismerte föl.
– Nem. Akkor valahogy nem ugrott be. Tegnap azonban autóban
láttam. Talán azért.
– Ühüm, értem – mondta Carella. – Hogy hívják?

13
 Martin Bowles a negyvenhez közeledett, magas volt, szikár, sötét
haja sűrű, szeme melegbarna; alkatán, tartásán meglátszott a rendszeres
kemény munka. Szilveszterkor mindig szmokingot öltött. Számára
kitüntetett nap volt szilveszter, Emma számára csak olyan, mint az év
többi napja. Nem is értette soha a férjét, miért hajtja végre minden
évben a kiöltözés rítusát; kaján érdeklődéssel figyelte, miként
tollászkodik a tükörben, ölti magára a zsabós inget, a fekete
csokornyakkendőt. Más ember alkalmasint nevetségessé vált volna
ebben a szerepben, de Martin csakugyan igen jóvágású férfi volt, és
soha olyan jól nem mutatott, mint ünnepnek öltözve, szmokingosan.
Ezen az estén különösen elegáns volt.
– Felfogadtam egy magánnyomozót – jelentette ki.
Emma a toalettasztalánál ült, gyöngyös fülbevalójával bajlódott.
Kicsi híján le is ejtette.
– Magánnyomozót. Ugyan minek?
– Hogy a végére járjunk már ennek.
Emma a férjére nézett. Azt hitte, ugratja. Aminek a végére kellett
volna járni, az Roger Turner Tillynek, Martin sofőrjének az ügye volt.
Történt egyszer ugyanis, hogy a rendőrség lefülelte...
– A rendőrség a füle botját se mozgatja – mondta Martin. – Ha
valakit a metró elé löknek, és aztán ugyanaz az ember...
– Értem, értem – szakította félbe az asszony. – De hisz tudjuk, ki volt
az. Meg is mondtam neked...
– Azért biztosra nem veheted.
– Már hogyne vehetném! Ő volt az. Tilly.
– Nézd, az a helyzet, hogy a rendőrség ezt a két incidenst...
– Incidens? Ez neked incidens? Meg akart ölni az az ember.
– Tudom. Mit gondolsz, miért izgulok annyira, ha nem azért? Épp az
a baj, hogy ezek a gyilkossági kísérletet nem kezelik megkülönböztetett
figyelemmel. Mikor is volt az első?
– Tizenkettedikén.
14
 – Úgy is van. És múlt héten ugye a második. És mit csináltak ezek?
Semmit, Emma. A sínek közé löknek – csóválgatta a fejét Martin. –
Autóval tör rád ugyanaz az ember. Nem várhatom tétlenül a harmadik
nekifutást. Fölfogadtam egy embert.
– Nézd, Martin, én nem hinném, hogy szüks...
– Bizonyos Andrew Darrow, azt mondják, egészen kiváló.
– Méghogy magándetektív – csóválta meg a fejét az asszony. – Nem
kéne mégis inkább a rendőrségre hagyni, Martin? Akivel az őrszobán
beszéltem, az is egészen kivá...
– A rendőrnyomozókat agyondolgoztatják és rosszul fizetik – mondta
Bowles, mintha vezércikkből idézne. – Nem szívesen bízom rájuk az
életed.
– Aranyos tőled, drágám – állt föl, s fordult szembe a férjével Emma.
– Csakhogy...
– Hogy te milyen szép vagy!
Merészen kivágott, csillámos, fehér alkalmi ruhát viselt. Hosszú
szőke haja kontyba csavarva a feje búbján. A fülében két hosszúkás,
gyöngyös fülönfüggő.
– Köszönöm. De Martin, mégis, mit tud tenni az az ember? Úgy
értem, hogy...
– Melletted lesz. Vigyáz rád. Végére jár ennek a dolognak.
– Akkor már inkább nyaraljunk egy jót. Azon a pénzen, amit a
detektívnek fizetsz, inkább...
– Meglesz ez is, az is. Amint a végére értünk ennek, teszünk egy jó
hosszú, kényelmes körutat a Karib-tengeren, mit szólsz?
– Nem hangzik rosszul – mondta az asszony.
A férje mosolyogva átkarolta, és átvezette az emeleti hallba. A
szekrényből elővette a nercet, belesegítette a feleségét, maga is kabátot
öltött, nyakába fehér selyemsálat kanyarított.
– Nem tűröm, hogy bajod essék – szólt.
– Nem fog bajom esni.
15
 – Jobban szeretlek én annál.
– Én is szeretlek.
– Hét elején kezd a pasas – mondta Bowles. – És kész.
Felzümmögött a földszinti előcsarnokból a házitelefon. Bowles a fali
mikrofonhoz ment, megnyomta a gombot.
– Igen?
– A kocsija, Mr. Bowles.
– Köszönöm. Megyünk máris.
– A kocsi – mondta visszatérőben az asszony mellé, megölelte, és
felé nyújtotta az ajkát.
– Kapok egy csókot? – kérdezte.
Mikor Carella kissrác volt, az anyja szilveszterkor, rögtön éjfél után
lencsét tálalt föl. Olasz hagyomány, még nagyszülei hozták át az
Óhazából. Hogy mi is a jelentése, maga Louise Carella sem tudta
pontosan. Szerencsét hoz valamiképpen, magyarázta vállvonogatva a
fiának. Carella apja sem tudott többet, de még az ő szülei sem.
Carellának nemcsak a szülei, de a nagyszülei is már ideát születtek; az
ősökről, akik a századfordulón keltek át az óceánon, alig lehetett
valamit is tudni. Éjfélkor azonban, miután a nyitott ablakban riadalmas
lábos- és serpenyőkongatással köszöntötték az újszülött esztendőt,
Carella anyja évről évre fölszolgálta a hideg lencsét. Hogy miért kell
hidegnek lennie, azt sem tudta senki. Hideg főtt lencse egy kis
olívaolajjal. – Hogy szerencsénk legyen – mondta.
Újév napján pedig átmentek a Nagymama házába, hogy elköltsék a
család összes nőtagjai által készített ünnepi lakomát. Ott volt Nagypapa
és Nagymama, és Josie néni, Carella anyjának húga Mike nevű férjével,
és anyja öccse, Salvatore, akit mindenki csak Salvie-nek hívott, és
Salvie felesége, Dorothy, akit a kölyök Carella úgy szeretett, ahogy csak
bírt. És a sok gyerek, Carella unokatestvérei, és megesett, hogy Freddie
bácsi, aki krupié volt Las Vegasban, szintén átruccant keletre az
ünnepekre, tőle kapott egyszer Carella egy türkizköves ezüstgyűrűt,
16
amit a bácsi, saját bevallása szerint egy vad apacs indiántól nyert
pókeren. A nagyszülők háza a régi negyedben állt. Carella szülei már a
Riverheaden laktak, de Nagypapa és Nagymama megmakacsolták
magukat és maradtak, jóllehet a cégtáblákon egy ideje egyre többször
olvasható a BODEGA és a LECHERIA szó, s mind ritkábban a
SALUMERIA vagy a PASTICCERIA.
A süteményt mindig Carella apja vitte.
A saját pékségében sütötte.
A lakoma antipastóval kezdődött – pirosra érett, édes paprika, amit a
nagymama pirított meg a konyhai gázláng fölött, nagyszemű fekete
olajbogyó, ajóka, padlizsán, csípős zellergumó, valamint import
olívaolaj, ebbe mártogatták a ropogós héjú szeleteket, amelyeket a
nagypapa vágott le a nagy, kerek kenyérről. Aztán jött a pasta: spagetti
vagy rigatoni vagy penne, ízes paradicsomszósszal, amit Carella
élvezettel kevert össze az öblös tálban körbeadott, reszelt parmezánnal.
– Vegyél még egy kis sajtot, Stevie, kedves! – szólt a nagymama,
szarkasztikus mosollyal vonva össze szemöldökét, Carella soha nem
értette, mi a trükkje.
És akkor a sült csirke és a marhaszelet és a burgonya és a zöldbab és
a zsenge borsó – Carella látta a konyhában, hogy fejtik ki hüvelyéből az
asszonyok –, és a lakoma olasz elemei sima átmenettel siklottak át az
eredendően amerikaiakba, amiképp a bevándorlók élete is varázsosan
átolvadt az állampolgári hűségesküvel megpecsételt új létükbe. Végül
gyümölcs és sajt és kávé – no meg a sütemény, amit Carella apja sütött
a pékműhelyben, s fehér szalaggal átkötött kis kartondobozokban hozott
el.
Salvie bácsi jó anekdotázó volt. Taxizott annakidején a városban, s
csak úgy ontotta szédült utasairól a pazarnál pazarabb történeteket,
írónak kellett volna mennie, mondogatta Nagymama. Salvie bácsi
olyankor megvonta a vállát, de Carella okkal sejtette, titkos becsvágya
éppen ezekben a történetekben rejlik. Carella húga, Angela volt az, aki
17
sokat írt. Mintha kerek e világon örökké neki lett volna a legtöbb házi
feladata. Valahány ünnepet Nagymama házában töltött, mindig
könyvvel bástyázta körül magát. Unokatestvérei népes hada éktelen
ricsajjal, nevetgélve kergetőzött szerte a lakásban, de Angela csak
olvasott a nappaliban egy karosszékbe gömbölyödve, s mindig
kijegyzetelte, amit olvasott. Könyvmoly, mondta rá Mike bácsi. Angela
szégyenlősen elmosolyodott, mikor ezt hallotta, Mike bácsi volt a
kedvence.
Dorothy néninek pedig ugyancsak bővérű humora volt. Vicceiről
Carella eleinte csak sejtette, később már tudta is, hogy mindig szexuális
célzásokkal terhesek. Valahányszor belekezdett, Nagymama
összemorcolta a szemöldökét, és – ilyenkor – mosolytalanul szólt rá, a
gyereksereg felé biccentve: – I creaturi, i creaturi! – Dorothy néni
azonban fütyült rá, és végigmondta kétértelmű tréfáit. Mikor Carella
tizenkét-tizenhárom éves lett, amikor tehát más szemmel kezdte
nézegetni a lányokat, s amikor ráébredt, miről is szólnak a nagynénje
tréfái, bűntudatos vigyorral nyugtázta a sikamlós célzásokat, a néni
pedig rákacsintott, dacolva Nagymama rosszalló
szemöldökráncolásával.
Hogy miként szerzett tudomást Margie Gannonról, azt soha nem
tudta meg Carella. Tény, hogy tévedhetetlenül rátapintott – hacsak az
anyjától nem hallott valamit –, hogy Carellát, akkori mércéje szerint,
fölöttébb erotikus szálak fűzik a szemközt lakó ír kislányhoz, és persze
szüntelenül ugratta is vele.
A család ott ült az asztal körül, tréfálózás, nevetgélés közepette itták
a kávét, ropogtatták a Carella apja sütötte süteményt, a cannolit, a
sfogliatellit, a zeppolit, a strufolit, a napolitanit, a sfingi de San
Giuseppét.
Mindig Josie néni volt az, aki végül előhozakodott vele:
– És ha pókeroznánk egyet?
– Pompás! – mondta rá mindig Freddie bácsi.
18
 Mindig Freddie bácsi győzött, igaz, filléres alapon játszottak. Josie
néni nem tudott veszteni; Louise nem is értette, miként lett ilyen nehéz
természetű a húga. Ha sorhoz húzott, és nem a sóvárgott lapot kapta, jól
leteremtette az osztót. – Vergogna, szégyen – korholta Nagymama ama
kevés olasz szó egyikével, amit rég megboldogult anyjától tanult még.
Ma már nem él sem ő, sem a Nagypapa. Josie néni, Mike bácsi
Floridába költözött, azóta sem látták őket. Salvie bácsi meghalt rákban,
nem sokkal azután, hogy Carella beállt a testületbe. Dorothy szinte
nyomban újra férjhez ment, és vele is megszakadt a család kapcsolata.
Carellának még ma is hiányoznak pikáns tréfái és ő maga is.
Tavaly, az apja temetésén már egyetlen nagynéni, nagybácsi sem volt
ott azok közül, akik kisfiú korából ismerték volna Carellát. Ott volt
féltucat unokatestvér, alig is emlékezett rájuk, és mind együttérzéséről
biztosította a gyászos és rettentő esemény miatt, az egyik, amekkora
barom volt, egyúttal megkérte, simítaná el egy gyorshajtási ügyét. A
szomorú ábrázatokról le lehetett olvasni a gondolatot: ha egy hekus
apjával is megtörténhet ilyesmi...
Idén újévkor nem sütött már a családnak Tony Carella. Tony Carellát
lelőtték a pékműhelyben július 17-én éjjel. Nem süt ő már senkinek
semmit. Carella anyja mai napig hordja a gyászruhát. Fekete ruha,
fekete harisnya ama hagyomány szellemében, mely ott, ahonnan
származik, rég kiveszett; az olasz föld legdélibb vidékeit kivéve, az
özvegyek ma már hamar levetik a gyászfeketét. Louise azonban az a
fajta volt, aki újévkor, éjfél után mindig hideg lencsét tesz az asztalra.
Ez a kedd sem volt valami vidám. Mintha maga a szürke, hűvös,
nyirkos idő is a veszteséget nyögné, mely átjárta a házat, Carella és
húga gyermekéveinek színterét. Jeges szél rázta kíméletlenül az öreg
ablakokat. Főzésillat, az éppenséggel most is volt – Carella nem
emlékezett konyhai illatok nélkül való ünnepre –, de senki nem
nevetgélt, a gyerekek is természetellenesen csöndesek voltak. Csak a
szűk család – s annak sem minden tagja – jött el. Silány volt az ünnep:
19
az ember nem vigadozik, mikor a halotti tor maradványai jószerével ki
sem hűltek még az asztalon.
Carella anyja szókimondó, egyszerű lélek volt.
– Ott akarok lenni a tárgyaláson – jelentette ki.
Ebéd után voltak éppen. Carellát háromnegyed négyre visszavárták
az őrszobára; a rendőrségen ünnepnapot nem ismernek. A család
körbeülte az ebédlőasztalt; Carella és a húga ez alatt az asztal alatt
bújócskázott hajdan. Az abrosz csaknem földig ért, takarta őket. Ott
kuncogtak, azt hívén, hogy a felnőttek nem tudják, hová lettek. I
creaturi. Az edényt lehordták, már a kávénál tartottak. Az anyja
feketében, keze összekulcsolva az asztalon, keskeny jegygyűrűje a bal
keze gyűrűsujján. Carella és a húga egymás mellett ültek, két sötét hajú,
sötét szemű ember, szemük ferde vágása apai örökség. Teddy Carella az
anyósa mellett ült, szemét föl-fölvetette kötőtűiről – szvettert kötött a
család újszülött ikreinek. Cynthia és Melinda, Angela kislányai tavaly
július huszonnyolcadikán születtek, tizenegy nappal azután, hogy
Carella apját megölték; amit az Úr elvesz, az Úr vissza is adja, áldassék
szent neve. Carella talán meg se jegyezte az igazi nevüket, tudta, hogy
úgyis Cindyként és Mindyként fognak felnőni. Tommy, a sógor
ugyancsak észrevehetően hiányzott körükből. Hja, ott is a bajok. Carella
sokszor úgy érezte, átcsapnak feje fölött a hullámok.
Louise választ várt. Látta, hogy fia és a lánya összenéz, barna
szempár fúródik barna szempárba; gyerekkoruk óta ismerte ezeket a
beszédes összenézéseiket. Teddy Carella száját leste.
– Nem valami jó ötlet – mondta ki Carella.
– Ugyan miért?
– Anya, hát a tanúvallomások..
– Azt akarom, tudják, nős ember volt. Tudják csak meg az esküdtek.
– Azt anélkül is tudni fogják, Anya.
Teddy tekintete szájról szájra szökkent, onnan olvasta a szavakat.
Néma világ volt az övé. Süketnek született, soha egy hangot nem
20
hallott. A jelbeszédet persze értette, de anyósa azzal csak ritkán
próbálkozott; ő is, Angela is inkább tagoltabb szájmozgással beszélt,
remélve, hogy Teddy le tudja olvasni. Ha, mint most is, elragadták őket
az érzelmek, megfeledkeztek a gondos artikulálásról.
– De Anya – kezdte Angela –, Steve-nek...
– Csak semmi Anya!
– De ha egyszer igaza van! Nem a te fülednek való, ami ott
elhangzik.
– Hallani akarom. Azt akarom, lássák, hogy én is végighallgatom.
– Anya...
– Főként, hogy lássa az a sfasciume, aki megölte.
Carella önkéntelenül gyerekeit kereste a szemével. Nem tudta
pontosan, mit jelent az, hogy sfasciume, de gyanította, hogy valami
obszcenitás, olyasmi, ami nem i creaturi fülének való, különösen nem a
nagyanyjuk szájából. Lánya a karosszékben fészkelt, könyvvel, mind
hajdan Angela – tulajdonképp hasonlított is rá. Fia szorgalmasan
ragasztgatta a karácsonyra kapott repülőmodellt. Mark és Arpil. Carella
két gyermeke. Jó név két ikernek, nem afféle Miffy-Muffy, amivé a
húga gyerekei fognak cseperedni. Angela hároméves elsőszülöttje, Tess
homlokráncolós figyelemmel pacsmagolta kifestőkönyvét.
Carella, hogy Teddyt is jobban bevonja, jelbeszéddel kísérte szavait:
– Anya, ezt persze magad döntöd el, de...
– Még szép.
–... de tanúskodtam egyszer egy olyan perben, ahol jelen volt az
áldozat élettársa...
– Élettársa! – köpte ki a szót gúnyosan Louise.
–... és tapasztalatból mondhatom, kutya nehéz dolog az.
– Igaza van, Anya – mondta újra Angela.
– Fényképeket fognak mutatni...
– Láttam én a saját szememmel, mivé lett, a képek sem lehetnek
rosszabbak.
21
 – Az már rég volt, Anya, mi szükség föltépni a...
– Tegnap történt – torkolta le Louise.
– Hogyisne, hisz lassan már...
– Tegnap lesz az már örökké.
Teddy félreértette a mondatot. Carella kézjelekkel kisegítette. Az
asszony bólintott.
– Vagyis csak addig, amíg a szemébe nem nézhetek annak a
gazembernek – szögezte le Louise.
Carellának volt már alkalma belenézni a gazember szemébe.
Szolgálati revolvere csövét odaszorította már Sonny Cole nyakához, s
hallotta, amint Randy Wade nyomozó ezt súgja a fülébe: Rajta! Mire
vársz? Nem húzta meg a ravaszt, pedig mi sem lett volna egyszerűbb az
üres telkekkel körülvett magányos ház keskeny folyosóján. Nem tette
meg. Most, anyja sebzett tekintetét látva, elbizonytalanodott, hogy jól
tette-e.
– Ott leszek a tárgyalóteremben – szólt Louise, s nyomatékul
biccentett egy kurtát.
– Anya... – próbálkozott erőtlenül Angela.
– Hétfőn, hánykor is?
– Kilenckor – sóhajtott egy keserveset Carella. – A
Büntetőtörvényszék épületében.

22
 3.
Henry Lowell az alapdiplomáját a Duke-on, jogi diplomáját a
Harvardon szerezte, a szóbeszéd mégis azt tartotta róla, hogy
Oxfordban végzett. Eredményei mindenesetre lenyűgözőek voltak:
három éve lépett munkába körzeti ügyészként, s ez idő alatt huszonhat
vádlottat sikerült elmarasztaltatnia, s csak egyet mentettek föl.
Gyilkossági ügyet még nem tárgyalt.
A százkilencvenkét centis, karósovány alakú ügyész mogyorószín
szemét beárnyékolta a széles homlokát is eltakaró porosszőke hajzat.
Ott állt Carellával a Büntetőtörvényszék márványhalljában, rögtön a
súlyos bronzkapu mögött, amely a Főutcára nyílt.
Január hetedike, hétfő, reggeli nyolc óra ötven. Csaknem két hétbe
tellett, mire kiválasztották az esküdteket; kezdődhet immár maga a
tárgyalás.
Carella, mint első alkalommal, most is elcsodálkozott, miért erőlteti
Lowell a brit hanghordozást, ahelyett hogy mondjuk déliesen beszélne,
vagy valamilyen más amerikai dialektusban. Arra is kíváncsi volt,
miként érinti majd ez a hanghordozás az esküdtszék tagjait: három fehér
férfi, négy fekete férfi, két latin-amerikai férfi, valamint egy fehér, egy
latin-amerikai és egy ázsiai nő. Manapság aztán épp elég egzotikus
akcentus föllelhető ebben a városban, de brit véletlenből sem.
– Meg kell hogy mondjam – szólt Lowell –, hogy tényekről és nem
holmi csoportérdekekről fog dönteni a bíróság.
Carella nem egészen értette.
– Meg kell hogy mondjam – folytatta Lowell –, hogy városunkban a
közelmúltban több ízben is olasz-amerikaiak támadtak meg és
veszélyeztettek afro-amerikaiakat...
Carella gyűlölte mind a két címkét.

23
 –... és ugyanígy, egyéb incidensek során éppenhogy afro-amerikaiak
támadnak meg és veszélyeztetnek olasz-amerikaiakat. És meg kell hogy
mondjam, hogy itt arról van szó, hogy két afro-amerikai megtámadott
egy olasz-amerikait...
Az apámat, gondolta Carella.
–... valójában a legsúlyosabb testi károsodást okozva.
Valójában megölték, gondolta Carella.
– Az elkövetőit egyike még életben van, ma, és az elkövetkező
napokban tárgyaljuk ügyét. Azon leszek természetesen, hogy megkapja
méltó büntetését, de nem szeretném, ha etnikai ellenségeskedést
robbantana ki a tárgyalás. Meg kell hogy mondjam, szerencsésebb
lenne, ha Smithnek, Jonesnak hívnák az édesapját. Ám sajnos nem úgy
hívják.
Nem úgy hívták, gondolta Carella.
– Meg kell hogy mondjam, ugyebár, hogy ebben az országban még
mindig elég erős előítélet él az olasz származásúakkal szemben. A maga
körzetében garázdálkodó paisanok éppenséggel nem javították a
megítélést, amikor...
– Ha netán arra céloz, hogy...
–... amikor egy fekete fiút bekergettek a Szt. Katalin templomba,
majd utánamentek, és törtek-zúztak.
– Azok egyáltalán nem az én paisanjaim – jegyezte meg Carella.
Lowell ránézett.
– Járt már odaát Angliában?
– Nem – mondta Carella.
Hogy a csudába kerül ez ide, gondolta.
– No, én jártam, nem is olyan rég. Príma hely. Oxford, hiába... – A
kellemes emlék mosolyt csalt az arcára. Megnyerő mosolya volt.
Carella elképzelte, hogy a huszonhat sikeres tárgyalása során
alkalmasint milyen jó hasznát vehette ennek a mosolynak. – Meg kell
hogy mondjam... – folytatta.
24
 Ilyen egy modoros hülyét! Az agyamra megy ezzel az örökös Meg
kell, hogy mondjammal – gondolta Carella.
–... ott tartózkodásom idején érdekes interjút olvastam egy Guardian
nevű lapban. Ha netán nem ismerős...
– Nem ismerős – mondta Carella.
–... liberális lap, igen tekintélyes. Nos, a cikket egy bizonyos John
Williams írta. Digók és zsaruk, ez volt a címe.
– Ühüm – mondta Carella.
– Emlékezetem szerint valami olasz származású, másodrangú
amerikai krimiszerző volt az interjúalany, és meg kell mondjam, sem
Mr. Williams, sem a lap szerkesztői nem tudták, hogy a digó szó
mennyire sértő. Ennyi erővel azt is írhatták volna, hogy Niggerek és
hekusok, ha érti, hova akarok kilyukadni.
– Nem értem. Sajnálom, de nem.
– Öntudatlan jelenség. Ugye, még Angliában is, ezer meg ezer mér-
földre, egy ilyen feltehetőleg jónevű újságírónak, egy John Williamsnek
is... apropó, hallotta már ezt a nevet?
– Igen. Most – felelte Carella.
– John Williams...
– Nem felejtem el.
–... szóval, még neki is éreznie kellene, hogy egy ilyen interjú milyen
könnyen sérthet bizonyos etnikai érzékenységet. És bármilyen
sajnálatos, meg kell hogy mondjam, mindig lesznek, akik készek
magukat azokkal a paisanokkal, digókkal, taljánokkal azonosítani, akik
a Szent Katalinban randalíroztak.
– Aha – mondta Carella.
– Egyszóval, ha hagyjuk, hogy a tárgyalás kölcsönös sértegetéssé
fajuljon...
– Ühüm.
– Egyik etnikum a másik ellen...
– Ühüm.
25
 – Az olasz-amerikai sértett a...
– Nekem ez a szó is sértő – jelentette ki Carella.
– Már melyik?
– Hogy olasz-amerikai.
– Jé – lepődött meg Lowell. – S vajh miért?
– Mert az.
Nem hitt benne, hogy valaki, akit Lowellnak hívnak, valaha is föl-
foghatja: az olasz-amerikai utoljára akkor volt érvényes elnevezés,
amikor Carella dédapja erre a földre tette a lábát, és elnyerte az
állampolgárságot, de azóta, hogy a nagyszülei amerikai földön
megszülettek, immár semmit nem mond, és minden, csak nem érvényes
szó. Ők és leszármazottaik attól a pillanattól amerikaiak, és kész.
Azt sem értheti meg soha Lowell, hogy ha Amerikában született,
negyedik generációs olasz-amerikai, lengyel-amerikai, spanyol-
amerikai, ír-amerikai, vagy, ami a legrosszabb, afro-amerikai sarjnak
titulálnak valakit, akkor éppen amerikai voltától fosztják meg;
kimondva, hogy elődei más nemzetből vétetvén, ő maga valódi
amerikaivá soha nem válhat itt, a szabadság hazájában, a bátrak földjén,
mindörökre digó marad, polák marad, meg vikszos hispano, meg sudri
ír, meg nigger.
– Apám amerikai volt – közölte Carella. És nem értette, mi az
ördögért mondja.
– Hát én is éppen...
– És aki megölte, az is amerikai.
– Ez az, épp ide akartam kilyukadni – helyeselt Lowell.
Carella nem volt olyan biztos benne.
– Köszönet a jó tanácsért – folytatta Lowell. – Ki se fogom mondani
a tárgyaláson. Olasz-amerikai, afro-amerikai... mától nincs ilyen szó a
szótáramban. – Elmosolyodott, s hirtelen az órájára nézett. – Föl kell
már mennünk. Remélem, nem tévedt el az édesanyja.

26
 Carella anyja tizenöt perce ment be a női mosdóba, s most tűnt elő a
folyosó márványoszlopai között: talpig feketében, lassan, méltósággal
lépdelt a márványpadlón. Csipkeszegélyes fehér zsebkendőt
szorongatott, sötét szeme mintha nedves lett volna. Alighanem sírt,
gondolta Carella.
– Anya? – sietett elébe, és átölelte a vállát.
– Semmi baj – szegte föl Louise az állát.
Együtt mentek föl a lépcsőn, az áldozat hitvese, az áldozat fia, meg
az ügyész, aki a vádat egy olyan esküdtszék előtt fogja képviselni,
amelyet, hiába hogy a törvény megköveteli, nem a Sonny Cole-lal
egyenrangú emberekből válogattak össze, hisz ezek között a férfiak és
nők között egy gyilkos sincsen; mindenesetre ők fogják eldönteni, hogy
az az ember, aki minden kétséget kizáróan lelőtte Anthony Carellát,
valóban lelőtte-e Anthony Carellát. A faburkolatos, napsütötte III. sz.
tárgyalóteremben tizenkét ember, nő-férfi vegyest, az igazságot fogja
keresni. Jaj, csak megtalálják, fohászkodott magában Carella.
A hús-vér Emma Bowles csinosabb, mint a fényképen, amelyet a
férje mutatott, állapította meg Andrew Darrow. A fekete-fehér fotó nem
sejteti azt az őszibarack-hamvasságú arcbőrt, a sötét szempár meleg
bársonyát. Emma Bowles egyenesszálú szőke haját, mely vízesés
gyanánt omlott a vállára, arany fényekkel ragyogtatta föl a zsalun
betűző hétfő reggeli napsugár. Kezeslábas ruhája a szeme színét
visszhangozta, lapos sarkú, aranyzsinóros szandálja a hajára, meg a
haját jobboldalt összefogó keskeny aranycsatra rímelt. Szépen formált,
telt ajkai közül kivillant a fogsor hófehére.
– Tudja, az úgy van... – Elakadt, új lendületet vett: – megmondom
kereken, terhemre lenne egy testőr.
– Nem testőr vagyok én, Mrs. Bowles – tiltakozott Andrew –, hanem
magánnyomozó.
– Lényegtelen. Tényleg nem érti, Mr. Darrow? A rendőrség kézbe
vette az ügyet, igazán semmi szükség, hogy...
27
 – Asszonyom – szakította félbe a férfi –, a kedves férje fölfogadott,
és engedelmével, igyekszem teljesíteni, amire szerződtünk.
Milyen magabiztos, gondolta az asszony. Magas, karcsú, szőke
ember, barna inge, kord zakója szépen illik borostyán szeméhez,
sötétbarna nadrágjához, fényesbarna mokaszinjához. Bizalomgerjesztő,
oldott mosoly, kellemes hanghordozás. Nem ilyen emberre számított.
Nagyon nem.
– Mire is szerződött pontosabban? – kérdezte tőle.
– Két dologra. Először, hogy megvédjem...
– Azazhogy testőrködjön, nemde?
– Hát, nem igazán. Mert arra is megbízást kaptam, hogy derítsem ki,
kik törnek az életére.
– Mennyit kap érte?
– Nézetem szerint ez csak rám meg a férjére tartozik.
– Korántsem, az én nézetem szerint – vágott vissza az asszony.
– Ahogy gondolja – vont vállat Andrew. – Annyit számítok föl neki,
amennyit Chicagóban kérnék. Óránként harmincöt.
– Nem értem, ne haragudjon. Mi köze ehhez Chicagónak?
– Onnan jöttem. Chicagóból. Oda szól a működési engedélyem.
– Még mindig nem értem. Ha egyszer chicagói...
– A férje fölhívott, és megkérdezte, vállalnám-e a megbízást.
– Chicagóba telefonált magáért? A világ végére?
– Oda. A világ végére.
– Akkor maga ugyancsak jó lehet a szakmájában.
– Nem vagyok rossz – mosolygott a férfi. – A férje megbízott, járjak
utána, ki akar ártani magának, és meglehetősen biztos vagyok benne,
hogy ki fogom deríteni.
– Nem lesz nehéz. Mert én tudom.
– Tudja? – kerekedett el a férfi szeme.
– Tudom.
– Na ki?
28
 – Roger Tilly, úgy hívják. Az uram tudja, kicsoda, magam mondtam
meg neki, ismeri azt az embert, a sofőrje volt. Érdekes módon mégsem
hiszi, hogy a rendőrök meg tudnák találni. Inkább meg sem áll
Chicagóig, hogy testőrt fogadjon mellém, amikor igazából...
– Magánnyomozót, asszonyom – javította ki türelmesen Andrew. –
Nem testőrt.
Emma Bowles percekig nem szólt.
Végtére, mégis csak segítségére lehet ez az ember.
– Nos hát... – szólt, és tétován elhallgatott. A férfi érdeklődve nézte.
– Tulajdonképp megpróbálhatjuk – mondta akkor Emma Bowles.
Dagi Ollie Weeks sűrűn csóválta a fejét.
Nem azért, mert akasztott embert talált az alagsorban, egy azbeszt-
paplanos fűtéscsövön, hanem mert valahol odafönn szólt a lemezjátszó.
A Picsába a jardokkal című számot játszotta. Így nevelik
tisztességtudásra ezeket. Na szép. A reppes stílus fekete énekesre
vallott. Ollie megint csóválta a fejét. A feketéket még a zsidóknál is
jobban utálta.
Azon nem csodálkozott, hogyan kerül fehér ember ide, a legsötétebb
Afrikába; tudta, sok buggyant fehér keres errefelé kielégülést bizarr vá-
gyaira. Azt sem furcsállotta különösebben, hogy ez a fehér ember
kötéllel a nyakán végezte, hisz tudta, hogy sok eszement fehér jön ide,
Hátsó-Zimbabvéba, s haza már csak hullazsákban indulhat. Hogy
miként történhetett, az sem igen izgatta Ollie-t. Mindent a maga
idejében, gondolta. Mindennek megvan az ésszerű sorrendje. Ollie
Weeks tele volt előítélettel, ámde rendőrnek nem volt rossz.
Megtelefonálta, mit talált, és leült, hogy megvárja kollégáit.
Hétfő este volt, fél hét tájban. Ollie-nak megkordult a gyomra, s ettől
kezdve fogyton-fogyott a türelme. Háromnegyed négykor lépett szolgá-
latba, öt tájban riasztották, perccel azután, hogy a párja kiugrott
kettejüknek egy kis kávéért, hamburgerért. Most aztán csak jó ég tudja,
hol a partner, Ollie meg itt cseszi a legyet ebben a pocsék alagsorban,
29
csöpörésző csövek a mennyezeten, az egyikről halott ember csüng alá,
és itt teng-leng zsebre dugott kézzel egy csomó hekus, veszi meg őket
az isten hidege, Monoghan és Monroe, a gyilkosságitól, most jön lefelé
a lépcsőn, és annak a kurva rendőrorvosnak se híre, se hamva.
– Hát mi jót talált nekünk, Weeks? – üdvözölte Monoghan.
– Csak nem egy kis lincselést? – tekintett föl Monroe a halottra.
Poénja, az áldozat fehér lévén, nem sült el túl jól.
Ollie mindazáltal elhúzta a száját.
– Hol van már az a kurva rendőrorvos? – kérdezte csak úgy, bele a
levegőbe. – Egy órája már, hogy jelentettem a balhét.
– Bizony ölég mozgalmas ez a nap – mondta Monoghan.
– Aha, és miért? – kérdezte Ollie.
– Mert Guy Fawkes-nap van, azért – világosította föl Monoghan.
– Az meg mi a tosz? – kérdezte Ollie, föl nem világosodva.
– Sok nagy buli – kapcsolódott be Monroe. – Guy Fawkes-nap**
– Az életbe se hallottam. Méghogy Guy Fawkes-nap.
– Csakhogy Guy Fawkes-nap az novemberben van – szólalt meg egy
egyenruhás zsaru.
– Magát ki kérdezte? – kérdezte Ollie.
– Csakhogy nem akkor van – mondta Monroe.
– Dehogynem – erősködött az egyenruhás. – November ötödikén,
akkor van.
– Dehogysem – ingatta a fejét Monroe. – Máma. Január hetedikén.
– Akármibe, hogy november öt – mondta a zsaru.
– Ki a toszt érdekli, mikor van Guy Fawkes? – mondta Ollie. –
Engem az érdekel, hol a toszba van a rendőrorvos.
– Anyám ugyanis Angliában született – magyarázta a zsaru.
– Ki a toszt érdekli, hol született az anyukája?

*
– November 5-e, a Puskaporos Összeesküvés (1605) évfordulója, melyet Angliában
tűzijátékkal és utcai tábortüzekkel ünnepelnek meg. (ford.)
30
 – Csak úgy mondom – rántott egyet a vállán a zsaru. – A Guy
Fawkes-nap miatt.
– Ez a faszkalap meg itten föllógassa magát a plafonra, és döglök
meg végette éhen – méltatlankodott Ollie.
– Honnan tudja, hogy nem más akasztotta oda? – érdeklődött
Monroe.
– Honnan tudja, hogy éppenséggel nem Guy Fawkes akasztotta oda?
– vette át a szót Monoghan, és a két gyilkosságis összenevetett. Fekete
télikabát, fekete nyúlszőr kalap mind a kettőn. Monoghan egy ideje
fehér sállal egészítette ki öltözékét. Monroe nemkülönben. Ott álltak
egymás mellett, kezük a zsebükben, a kalapjuk helykén félrecsapva. Azt
hitték, olyanok, mint Fred Astaire és Gary Grant valami régi fekete-
fehér moziból, indulóban valami Guy Fawkes-napi estélyre, de igazából
csak olyanok voltak, mint két kövér pingvin.
– Ki a toszt érdekli, hogy ki akasztotta föl? – szólt Ollie, és akkor
megpillantották a lépcsőn lefelé lépkedő rendőrorvost. – Hol a toszba
volt? – ripakodott rá. – Valami baszottas Guy Fawkes-bulin, igen?
– He? – mondta a rendőrorvos, az akasztott embert nézve.
– Hozzanak neki egy létrát – mondta Monoghan.
– Létra! – szólt Monroe.
Két egyenruhás létráért indult. Az, akinek Angliában született az
anyja, ott maradt, és sértett képet vágott.
– Mi lehetett a halál oka, doki? – kérdezte Monroe, odahunyorítva
Monoghannek.
– Már ha ugye meg van halva – kacsintott vissza Monoghan.
A rendőrorvos savanykás tekintetet vetett rájuk, és cigarettára
gyújtott.
– Árt az egészségnek, doki – feddte meg Monroe.
A rendőrorvos némán pöfékelt.
Ollie is rágyújtott.

31
 Fönt a hulla tovább forgott jobbra-balra. Hosszú kék felöltő, kék
bőrkesztyű, kék fülvédő, szürke puhakalap. Megjött a két zsaru, hozták
a hosszú létrát. Fölállították. A rendőrorvos idegesen méregette.
– Akrofóbiám van – jelentette ki.
– Az meg mi a tosz? – kérdezte Ollie.
– Tériszony – szólt a zsaru, akinek Angliában született az anyja.
– Ez egy két lábon járó lexikon – nézett rá méla undorral Monroe.
– Én aztán föl nem megyek oda – szólt sápadtan a rendőrorvos.
– Aha, és akkor hogy a toszba fogja megvizsgálni?
– Szedjék le. Majd idelent megvizsgálom.
– Mit csináljunk a létrával? – kérdezte az egyik egyenruhás.
– Dugják a seggükbe – javasolta Ollie, és a rendőrorvoshoz fordult: –
Ujjal se nyúlhatunk hozzá, amíg maga holttá nem nyilvánítja. Ez a
szabály.
– Nekem mondja?
– Szóval, ha maga föl nem mászik hozzája, és holttá nem nyilvánítja,
akkor hogy a toszba szedjük le, hm? Mikor hozzája kell nyúlnunk, hogy
leszedhessük, hm?
– Innen is látom, hogy meghalt. Meghalt. Ünnepélyesen holttá
nyilvánítom. Nyugodtan levehetik, hogy megvizsgálhassam.
– Én aztán föl nem megyek arra a létrára – kutyálta meg magát Ollie.
– Én sem – mondta Monogham.
– Eriggyen föl, és hozza le – utasította Monroe azt, aki angol anyával
büszkélkedhetett.
– Guy Fawkes-napon nem mászom létrát – közölte az.
Végül a másik két egyenruhás ment föl. Az egyik megemelte a
tetemet, a másik eloldozta a kötelet az azbesztpaplanos csőtől. Lassan,
óvatosan ereszkedtek alá terhükkel, és hanyatt fektették a padlón. A
kötél szoros maradt a torkán. Szakszerűen akasztották föl. Az orvos a
melléhez tette a sztetoszkópot.

32
 – Na? Még most is azt vallja, hogy meg van halva? – kérdezte
Monogham, és rákacsintott Monroe-ra.
– Vagy helyesbítést tesz közzé? – kontrázott rá Monroe.
Az orvos megsemmisítő pillantást vetett rájuk. Nézték, hogyan
vizsgálja a testet.
– Mire gyanakszik, doki? Mitől állt be a halál? – vitte tovább a
lendület Monroe-t.
– Tán csak nem akasztás a halál oka? – hunyorított kollégájára
Monoghan.
– A halál oka alighanem lőfegyver okozta sérülés – mondta a
rendőrorvos, alkalmasint azért, mert épp akkor fordította hasra a
tetemet, s lelt golyóütötte lyukat a tarkóján.
– Au – mondta Monoghan.
Ollie megmotozta a halottat.
Akkor tudta meg, hogy Roger Turner Tillynek hívták, míg élt.
Carella fél óra késéssel ért oda. Ollie a ház előtt várta. A kapusátor
alatt ült és táplálkozott. Elküldte volt az anyai ágon angol zsarut egy
rakás hamburgerért meg egy nagy Coláért, s most idefönn fogyasztotta
a vacsoráját, mivel halott mellett mégsem akart enni. Egyébként is
rájött, hogy az eset nem az ő esete. Ezért hívta föl a nyolcvanheteseket,
s kérte, hogy riasszák Carellát.
Carella két pulóvert húzott a vastag télikabátja alá, gyapjúsálat vett,
fülvédős kalapot, de még így is fázott. Ollie, aki egy szál
sportdzsekiben parádézott, szemlátomást pompásan érezte magát.
– Odalent van a pasasa, Carella – mondta, s beleharapott a hatodik
hamburgerba. – Tilly, igaz? Azt mondta a telefonba?
– Azt.
A múlt héten beszélt Ollie-val, hátha tud vagy megtud valamit arról a
pasasról, aki Emma Bowles életére tört. Az azonosítóban
megállapították, hogy Tilly a múlt év tavaszáig sofőrködött Bowles
mellett, márciusban ugyanis átköltözött az állam északi részébe, a
33
Castleview nevezetű börtönbe. Azért küldték oda, mert megvert egy
embert, aki un maricónnak merészelte nevezni. Tilly nem volt un
maricón. Ráadásul spanyolul sem tudott, és amíg valaki le nem
fordította neki, nem is tudta, hogy voltaképp lebuzizták. Amikor aztán
megtudta, keresni kezdte azt a másik sofőrt, hogy eltörhesse az orrát
meg a két karját, így, ebben a sorrendben.
A másik sofőr hispano volt. Vagy vikszos. Vagy hát amilyen címkét a
spanyol eredetűekre ragasztgatnak mostanában. Ő nagyon is tudta, mit
jelent az, hogy maricón. Azért nevezte maricónnak Tillyt, mert apró és
könnyed léptű volt. Azt viszont nem tudta, hogy könnyűléptűségét Tilly
nem buziságának, hanem az ökölvívó múltjának köszönheti – így esett,
hogy törést szenvedett az orra meg a karja, így ebben a sorrendben.
A Manager Limousin felügyelője (ennél az exkluzív
autókölcsönzőnél dolgozott Tilly, és a spanyol-amerikai hispano-latin
is) mit tehetett, kihívta a mentőket és a rendőröket. A rendőrök értek
oda előbb. Tilly, mielőtt megbilincselték, még behúzott egy jót az
egyiknek. Ez számottevően súlyosbíthatta volna az ítéletet, de a bíró
úgy vélekedett magában, hogy akit Roger Turner Tillynek hívnak, az
rossz ember nem lehet. A bíró minden színű és szabásmintájú
kisebbségi csoportot szívből utált, s Tilly így mindössze másfél évet
kapott, abból is csak hat hónapot ült le.
Nevelőtisztjének a St. Sebastian Avenue 335. címet adta meg Dagi
Ollie Weeks körzetében. Ám a nyolcvanhármasoknál semmit nem
tudtak róla, amíg Carella föl nem hívta őket. Ollie megígérte
Carellának, hogy tájékozódni fog. És most, íme nem szükséges tovább
érdeklődni.
– Biztos, hogy ő az? – kérdezte Carella.
– Soha nem láttam – csámcsogott Ollie. – Én csak azt mondtam, ami
a személyazonossági kártyájára van írva. Hogy aszondja Roger Turner
Tilly.
– Ott van még a rendőrorvos?
34
 – Nincs.
– Mit mondott?
– Hogy lelőtték.
– Hol a seb?
– Tarkón. Ott van még lent, a padlón, megnézheti magának.
– Kik vannak lent?
– Csak pár egyenruhás. A mentőre várunk. Mozgalmas egy nap –
mondta fejcsóválva Ollie. – Kurva Guy Fawkes-nap.
– A gyilkosságitól kit küldtek ki?
– Monoghant és Monroe-t. Elmentek már ők is. A labor is.
Megmondtam, hogy csak a hulla, egy pár zsaru, nem megmondtam? Sőt
most már én is hazamehetek.
– Hogyhogy?
– Úgy, hogy átadom a papírokat, aztán maga ül itt tovább, maga
várja meg a dögészeket.
– Hogyhogy?
– Magáé az ügy mindenestül, Stevie.
– Méghogy?
– Bezony. Folytathatja is innét.
– Micsodát? Miről beszél, ember?
– Szóval hogy onnan, ahol abbahagytam – magyarázta Ollie.
– Ahol abbahagyta? Mikor el sem kezdte? Nem tett eddig egyebet,
mint...
– Az ügy a magáé, Steve.
– Na ne mondja. Miért mondja?
– Mert magától tudom, hogy Tillyt kereste. Igaz? Körözteti,
aszondta, gyilkossági kísérletért.
– Hát nem. Ki akartam kérdezni egy gyilkossági...
– Egykutya. Itt van, Steve bébi, a magáé, Átvehető az alagsorban.
– Kötve hiszem én azt. Maga is tudja, hogy magukhoz tartozik.

35
 Carella azt gondolta, hogy ha Tilly volt az, aki meg akarta ölni
Emma Bowlesot, akkor az asszonynak többé nincs kitől-mitől tartania.
Következésképp semmi értelme, hogy ő, Carella nyakába vegyen egy
más körzetben elkövetett gyilkosságot. Ollie találta, legyen csak az övé.
Ollie azonban nem így látta.
– A két eset összefügg. Tudja a szabályt, Stevie: aki kapja, marja.
– A szabály arra az esetre érvényes, ha már folyik egy korábban
elkezdett gyilkossági nyomozás. De most nem ez a helyzet.
– Maga gyilkossági kísérlet ügyében nyomoz, Stevie. És az már
ugyanaz.
– Korántsem.
– Nem beszélve – érvelt tovább Ollie –, hogy semmi perc alatt
lezárhatja. Öngyilkosság. A pali föllógatta magát.
– Mintha lőtt sebet emlegetett volna az imént.
– Azt a rendőrorvos emlegette. Szerintem fölakasztotta magát.
– Akkor is mint emberölést kell megvizsgálni. Hisz tudja, Ollie.
Végig kell venni az egész litániát.
– Pompás, máris kezdheti – harapott bele a hamburgerbe Ollie.
– Kezdje maga! A magáé! – erősködött Carella.
– Úgy gondolja?
– Nem gondolom, hanem tudom.
– Ki tudja, talán még igaza is van – felelte Ollie. – De hogy a
főnököm mit szólna hozzá, hát nem is tudom... Mert azt
megmondhatom, Steve, a nyolcvanhármas körzet nyakig van
gyilkossággal, és kurvául nincs szükségünk még egyre, amibe ráadásul
belekezdtek már a nyolcvanheteseknél. Megmondjam, szerintem mit
fog mondani a nyolcvanhármas hadnagya? Szerintem azt, hogy a
maguk ügye, még ha föl kell mennie a Fődetektívig is, hogy elismerjék.
Mellesleg, minden kedden vele pókerezik. A fődetektívvel.
Ollie megtámadott egy újabb hamburgert.
Carella nézte.
36
 – Úgy ám – mondta Ollie.
Már kételkedni kezdtem, van-e egyáltalán férjem, mutogatta Teddy.
– Sajnálom, hogy ennyit késtem, kedves – mondta és mutatta
egyszerre Carella, s mivel közben a kabátját próbálta levetni, szavai és
gesztusai elvesztek a kelmében. – Nagyon összetorlódtak a dolgok.
Teddyt nem hatotta meg a magyarázat, Egyedül vacsorázott a
gyerekekkel, a férje sehol, válasz nélkül maradt az őrszobára küldött
négy fax, melyek közül az utolsó már így szólt: HOL A FENÉBEN
VAGY? HALLJAM! De nem válaszolt senki, és Teddy most ott állt
szépségesen, a szeme szikrát szórt, karját keresztbe fonta a mellén, és
várta a magyarázatot. Carella arcul akarta csókolni, de Teddy elfordult
tőle.
– Jaj, hát igazán sajnálom – mondta a férfi. – A gyerekek már
ágyban?
A gyerekek bizony ágyban voltak, bizony már jó órája, hétfő este
volt, késő este, fél tizenegy, és másnap iskola. Carella tudta, rájuk kéne
néznie a gyerekszobában, de nem mert sarkon fordulni, hátha fejbe
csapja Teddy valami kalapáccsal, s ez esetben le kellene tartóztatnia
garázdaságért. Talán még sohasem látta ennyire mérgesnek. Illetve,
kétszer-háromszor azért mégis, de akkor nem ő volt Teddy dühének a
kiváltója. Ugyan mi a valódi oka, hogy így kijött a sodrából? Jött ő már
máskor is későn haza, hekus, végtére, és minden hekus későn jár haza.
És ma aztán igazán...
– Kevés híján zendülés tört ki – mutatta és mondta Teddy-nek, ki is
betűzte, Z-E-N-D-Ü-L-É-S, nehogy azt higgye szegény, hogy az ura víg
cimborák és söröskorsók társaságában mulatta az időt. Teddy haragját
ez sem enyhítette meg. Szikrát hányó szeme láttán Carella megérthette,
hogy ma este legföljebb ha a harmadik világháború kitörését fogadná el
magyarázatul. De miért? Ugyan mi történhetett vele?

37
 – De komolyan – erősködött Carella. – Kinn volt az utcán az egész
őrszoba, hogy valahogy féken tartsuk őket. – Említeni sem merte, hogy
reggel óta nem evett, és menten éhen hal.
Az történt ugyanis...
Carella vadul korgó gyomorral végigmondta szépen, két keze
kiröpdöste a feleségétől tanult jelbeszéd mozdulatait, ajka pedig
mintegy a jelbeszéd alátámasztásául, eltúlzottan formálta a szavakat...
...hogy a bíróságról visszamentem az őrszobára, és akkor fölhívott
Ollie, mert akasztott embert talált valami alagsorban, és erősködött,
hogy az enyém, hosszú történet, kedvesem, az a lényeg, hogy fél
kilencre végeztem ott kinn a Diamondbacken, és akkor még vissza
kellett mennem az őrszobára, jelentést tenni róla a hadnagynak, de
akkor meg az történt, hogy egy pasi, nagy kövér, fehér srác egy
Caddyvel, letért a zsúfolt főútról, és a körzet mellékutcáin igyekezett
haza, a külvárosba. Megállt a pirosnál, és akkor feléje indult vödör
vízzel, valami gépzsíros ronggyal meg egy ablaktisztítóval egy fekete,
de a fehér srác intett neki, hogy nem kell...
Lassabban, jelezte Teddy.
No, legalább meghallgat, gondolta Carella.
... de a fekete srác csak jött egyre közelebb. Na, a fehér akkor
letekerte az ablakot, és megmondta a feketének, hogy tiszta a szélvédő,
nem kell lemosni – ő legalábbis így mesélte később –, de a fekete
odacsapta a rongyot, és jó nagy zsírpacnit hagyva az üvegen, indult
elfelé. Közben zöldre váltott a lámpa, de a fehér srác kiszállt a kocsiból,
és rákiabált, hogy hé, szarházikám, midolog ez, vagy ilyesmit, de a
fekete rá se he-derített, és akkor a fehér utánaeredt, megfogta a
grabancát, és lekapta a tíz körméről. Visszahurcolta a kocsijához, hogy
letöröltesse a szmötyit, amit a fekete a szélvédőn hagyott, ám akkor
hirtelen csődület támadt, és a fehér srác látta, szaladnia kell, ha kedves
az élete.

38
 Arra tévedt egy járőrkocsi, egy fekete, egy fehér zsaruval, s látták,
tízezer fekete kerget egy kövér fehéret. Lincshangulat. Kiszálltak,
védőőrizetbe vették a fehér férfit, és a szokásos zsaruszöveggel
próbálták lehiggasztani a kedélyeket, elég legyen, emberek, kész,
végeztessék szépen hazamenni, oszoljunk, kérem, de a szokásos
zsaruszövegnek aznap nem lett foganatja. A tömeg vért akart látni, és
csak csupán a zsarukon múlt, hogy a közakarat nem teljesült. A tömeg
tehát nekilódult, közrefogta és jól meghintáztatta a járőrkocsit, és akkor
a mitfárer zsaru, a fekete, hívta az URH-n 10-13-ast, pontban
háromnegyed kilenckor, mikor én még a hadnagynál voltam...
Biztosan éhes vagy, jelezte rebbenékeny kezével az asszony.
Beteszem a vacsorád a mikróba.
... és az alagsori akasztott emberről beszéltünk, akit a Dagi Ollie
talált, mondtam, ugye?, no és akkor nekem is ki kellett mennem a
többiekkel, mert valóságos zendülés támadt a miatt a kövér fehér főszer
miatt, aki elhessegetett egy cingár kis feketét a kocsijától, és begurult,
mikor a fekete összedisznózta a szélvédőjét. Ez a szélvédőtisztítósdi
amúgy is kényes ügy, ki van szolgáltatva az ember, ül benn a
kocsijában, és aki odalép hozzá, az bizony fenyegetőnek tűnik – ez a
srác mondjuk elég kis vézna volt, de vannak ám akkorák is, mint a
Gólem, jó, de ki tudja azt megmagyarázni egy regiment begerjedt
embernek, akik amúgyis torkig vannak mindazzal a rosszal, amit a
feketéknek tűrniük kell ebben a városban.
– Hű, de finom, kedves – folytatta teli szájjal, szabad kezével tovább
mutogatva.
Szerencsére, széjjel bírtuk oszlatni az embereket, mielőtt megorront-
hatta volna az alkalmat egy ilyen profi fekete lelkészagitátor, mert
akkor aztán egész éjjel, egész héten, vagy tán egy hónap hosszat is állt
volna a bál. A kövér fehér főszer sértetlenül bár, mégis dühöngve hajtott
el, mert az üvege mocskos maradt, és mert jól elkésett a vacsoráról,
ahová hivatalos volt. A cingár kis fekete meg nagyot alakított a
39
tévéstábnak, és a cimborái fenyegető pofákat vágtak a háttérben, hja, öt
percre híres ember lett mindahányból. És mire visszaveszkelődtünk az
őrszobára, már tíz óra is elmúlt...
– És jöttem egyenest haza – fejezte be Carella, – Miért vagy ilyen
mérges?
Mert azt hittem, történt veled valami, mutogatta ki Teddy, s beszédes
gesztussal égnek emelte a szemét, jelzendő, hogy ezt még egy idióta is
tudhatná. Carella tehát a karjába kapta, ám akkor, persze, csörögni
kezdett a telefon. Carella kibontakozott, odament, fölvette.
– Halló! – mondta.
– Te vagy, Steve?
Az édesanyja. Könnyek közepette.
– Anya? Mi baj?
– Az a fiskális – zokogta a kagylóba –, hogy az miket nem mondott!
– De Anya...
– Hallottad, nem hallottad?
– Igen, de...
– Azt mondta, nem azt mondta?, hogy nem ölte meg apádat az az
ember, aki megölte! Hogy nincsen bizonyíték, hogy ő tette volna, nem
is övé volt a pisztoly, hogy a vádnak semmi alapja...
– Ezek indításként mindig azt mondják. Minden megvan hozzá, hogy
elítéljék, higgy nekem.
– Meg akartam ölni – folytatta az idős hölgy. – Ahogy ott ült azzal a
pikírt arcával, és az ügyvédje ország-világ előtt kijelenti, hogy nem is ő
tette.
– Várd ki, hogy akkor milyen arcot fog vágni, amikor...
– Izgulok, fiam. A miatt az ügyvéd miatt.
– Ugyan, anya...
– De ha mondom!
– Izgalomra semmi ok.
– És ha szélnek eresztik?
40
 – Nem fogják.
– De ha mégis?
– Jaj, anya, nem kell olyan komolyan venni a védőt. Hozzátartozik a
mesterségéhez a nagyotmondás, ezzel akarja megfőzni az esküdtszéket.
Az esküdtszék azonban a tényekre fog hallgatni.
– Igen, de ha mégis?
– Anya...
– Ha elhiszik, amit az az ember mond? Ha bedőlnek neki?
– Nem dőlnek be.
– Mondd, fiam, te bízol ebben az ángliusban?
– Nem ánglius az, anya.
– Nem-e? Akkor miért beszél olyan fene előkelően?
– Mert Oxfordban végzett. Ott, az egyetemen, így...
– Nohát, nekem gyanús, csak annyit mondhatok.
– Nézd...
– Remélem, az esküdteket nem téveszti meg?
– Dehogy téveszti, anya. Ne aggódj, ha mondom.
– Az a másik, az meg olyan, mint a Mikulás. Az egyenest az
esküdteknek beszél, és azt mondja nekik, hogy az az ember ártatlan.
Félek, hogy még el találják hinni neki.
– Bízd csak ide, anya.
Carella nagy sóhajt hallott a vonal túlsó végéről.
– Értem. Jössz reggel? – kérdezte Carella anyja.
– Angelával megbeszéltem, hogy ő megy érted. A bíróságon találko-
zunk.
– Még jobban kellett volna szeretnem szegényt – mondta az anyja.
– Ühüm – mondta Carella.
– Hát akkor holnap látjuk egymást.
– Holnap.
– A bíróságon.
– Ott – mondta Carella. – És ne fájjon a fejed a védőügyvéd miatt.
41
– De fáj – mondta Carella anyja, és letette a kagylót.

42
 4.
Véres gyilkosságot készül tárgyalni a bíróság.
Mintha a tárgyalóterem magas ablakait rázó jeges januári szélroha-
mokban is maga a véres gyilkosság tombolna. Az ablakok zárva, hogy
kívülrekesszék a farkasordító hideget, hanem a szél jajongó füttye így is
behallatszott, elnyomva odalenn a forgalom tompa moraját. A
dióburkolatos termet szinte szétfeszítette a közönség. Mikor Henry
Lowell körzeti ügyészhelyettes előszólította az első tanút, a tömeg
várakozásteljes moraja miatt hirtelen még szűkebbnek érződött a hely.
– Dominick Assanti! Kérem, tegye meg tanúvallomását.
Barna szemű, göndör barna, magas, fehér fiatalember lépett be a
terem végéből nyíló kétszárnyú ajtón, odabiccentett a hátsó sorból
valakinek – tekintve a feltűnő hasonlóságot, alkalmasint az apjának –, s
a középső járóközön végighaladva, föllépett a tanúk padjára. A
törvényszéki írnok megeskette. Lowell akkor közelebb lépett hozzá.
– Volna szíves a nevét.
– Dominick Assanti.
– Mennyi idős, Dominick?
– Tizennyolc éves vagyok.
– Mennyi idős volt tavaly július tizenhetedikén?
– Tizenhét.
– Azóta töltötte be a tizennyolcadikat, nemde?
– Azóta, uram. December hatodikán.
– Mr. Assanti, emlékszik-e, hogy múlt év július tizenhetedikén ön
moziba indult egy Doris Franceschi nevű lánnyal…
– Emlékszem.
–... aki akkoriban a barátnője volt, igaz?
– Igen, de azóta szakítottunk. Már nem a barátnőm.
– Ámde akkor az volt, nem?
43
 – Akkor még igen.
– És akkor a Harrison Street 7914. alatt lakott?
– Ha jól emlékszem, ott.
– Mr. Assanti – szólt szelíden Lowell –, ha pontosan vissza tud
emlékezni a...
– Tiltakozom!
Harold Addison, a védőügyvéd. Fehér, kora hatvanas, pókhasú, mi-
kulásszakállas. Pozsgás arcával, élénk tekintetével jóságos nagyapónak
tűnt, akinek még ez a tiltakozás is nehezére esik, de ha egyszer az
igazság úgy kívánja...
– Igen, Mr. Addison?
– Tisztelt bíró úr, a tanú már megfelelt a kérdésre.
– Nekem nem úgy tűnt. Olvassa vissza, kérem, a kérdést.
– És akkor a Harrison Street 7914. alatt lakott?
– Mármint hogy Frankie?
– Így szólította?
– Így. Frankie, az volt a beceneve.
– És helyesen idéztem a címét?
– Igen. Ott lakott – felelt Assanti.
Carella jobbról a harmadik sorban ült anyjával és húgával, s látta,
hogy Addison úgy mosolyog a szakállába, mintha ki tudja, mekkora
diadalt aratott volna. Carella el nem képzelhette, miért. Rudy Di Pasco
bíró is a homlokát ráncolta, mint akinek nem tetszik, amit Addison
nagyapó művel. Lowell a biztonság kedvéért megismételte. – Tehát
tavaly július tizenhetedikén Doris Franceschi Riverheadben, a Harrison
Street 7914. alatt lakott?
– Ott, igen – tanúsította Assanti.
– Köszönöm. Mondja meg, kérem, Mr. Assanti, hogy aznap, mozi
után hazakísérte-e Miss Franceschit a Harrison Street 7914. elé?
– Haza.
– Emlékszik-e, hogy hány óra tájban?
44
 – Mozi után.
– Igen-igen, de hánykor? Mikor jöttek ki a moziból?
– Olyan fél kilenc tájban. Akörül.
– És onnan egyenesen Miss Franceschi lakhelyére mentek?
– Igen.
– Mikor értek oda?
– Arra nem emlékszem,
– Hogyan? Nem abban a moziban voltak, amelyik mindössze tíz
sarokra...?
– Tisztelt bíró úr!
A Mikulás. Megint talpon. Fejét oldalt biccentette, mintha most bújt
volna ki a kéménylyukból, és a szőnyegre hordott korom miatt
mentegetőzne.
– Nos, Mr. Addison? – szólt Di Pasco bíró.
– Nem szívesen szakítom félbe az ügymenetet – kezdte az ügyvéd –,
és nem kerülte el figyelmemet, hogy a tisztelt bíró úr egy ízben már
állást foglalt, mikor Mr. Lowell tényt akart kicsikarni egy feltevés
helyett. Ámde, tisztelt bíró úr, amikor a tanú azt mondja, nem emlékszik
valamire, akkor ezt közvetlen kérdésre adott közvetlen válaszként kell
értékelni. Nem emlékszem.. . nem tudom visszaidézni..., fejezze ki magát
bárhogyan is a tanú, amit mondani akar, teljesen egyértelmű. Nem
emlékszik, és kész. Nem emlékezni, az mindenképpen elégséges válasz
egy adott kérdésre, és tudomásom szerint egyetlen szuverén államban
sem bűntény.
De a gyilkosság, az annál inkább, gondolta Carella.
– Igen, Mr. Lowell?
– Tisztelt bíró úr, csupán a tanú emlékezetét próbáltam fölfrissíteni
azzal, hogy figyelmébe ajánlottam bizonyos kézenfekvő tényt az idő és
a távolság összefüggésével kapcsolatban.
– Lehetne talán más módját is találni annak – mondta a bíró.
– Tisztelt bíró úr...
45
 – Határoztam, Mr. Addison.
– Köszönöm, bíró úr, mindazáltal...
– Azt mondtam, határoztam.
– Köszönöm – mondta Addison, s úgy ült le, hogy szemét beszédes
gesztussal az égre emelte, mint aki azt közli az esküdtekkel, hogy bűzlik
itt valami, de nagyon, ha egy tanúnak nem engedik meg, hogy ne
emlékezzék bizonyos tényekre.
– Melyik filmszínházban voltak? – tette föl Lowell a kérdést.
– Az Octagonban.
– Köszönöm. Hol van az Octagon?
– A Benton Streeten.
– És az milyen messze van a Harrison Streettől? Pontosabban, Miss
Franceschi lakhelyétől?
– Tíz sarokra, kábé.
– Jó, és mennyi idő alatt tették meg az utat? Öt perc, mondjuk?
– Azért annál több.
– Tíz?
– Inkább tizenöt-húsz.
– Akkor tehát mondhatjuk, hogy tizenöt-húsz perc alatt értek a film-
színháztól a hölgy lakásáig?
– Nagyjából.
– Ami annyit tesz, hogy kilenc óra előtt tíz-tizenöt perccel értek oda,
igaz?
– Olyantájt, igen.
– És mikor mondott búcsút Miss Franceschinek?
– Kilenc húsz körül.
– Mondja, Mr. Assanti, tud-e ön egy pékségről a Harrison Street
7834-es számú házában? A. & L. sütöde, az a neve.
– Láttam, igen. Ma már nem üzemel.
– Tudomása szerint üzemelt-e tavaly július tizenhetedikén?
– Üzemelt.
46
 – Miután elbúcsúzott Miss Franceschitől, a hazaúton elhaladt-e ez
előtt a bolt előtt?
– Igen.
– Emlékszik-e, hogy hánykor?
– Fél tízkor. Plusz-mínusz öt perc.
– Elmondaná nekünk, Mr. Assanti, mit tapasztalt, mikor arra járt?
– Lövéseket hallottam.
– Honnan?
– Először magam se tudtam. Azt hittem, a kocsmából.
– Milyen kocsmából?
– Kocsma van a pékség mellett.
– Hány lövést hallott?
– Hármat. Gyors egymásutánban.
– No és valóban a kocsmában lövöldöztek?
– Nem, kérem.
– Hanem?
– Hanem a pékségben.
– Mit tapasztalt aztán?
– Két alak szaladt ki a pékségből.
– Írja le őket.
– Feketék voltak. Nagydarab fickók. Farmer és fekete póló mind a
kettőn.
– Föl voltak fegyverezve?
– Pisztolya volt az egyiknek.
– És azt mondja, futva távoztak a pékségből...
– Igen, és majdnem legázoltak egy embert, aki akkor lépett ki a
kocsmából.
– Hallott tehát három lövést...
– Hallottam.
– Egymás után.
– Igen.
47
 – Gyors egymásutánban, rá lehet mondani?
– Tisztelt bíró úr, a vád sugalmazott kérdésekkel operál!
– Helyt adok a kifogásnak.
– Hallotta tehát egymás után a három lövést, és látta, hogy két
személy futva távozik a pékségből...
– Úgy van.
– És pisztoly volt az egyiknél.
– Pisztoly.
– Megnézte azt a pisztolyt?
– Meg.
– Milyen pisztoly volt, meg tudná mondani?
– Nem. Nem értek hozzá.
Lowell visszament a vád asztalához, fölvett egy megcédulázott
pisztolyt, odavitte a tanú elé, és így szólt:
– Mr. Assanti, amit a kezemben lát, az egy kilenc milliméteres
rohamfegyver, és azt kérdem, hogy a lőfegyver, amit ön látott július
tizenhetedikén...
– Tiltakozom! – Addison talpra ugrott, s ajkán a helytelenítő mosoly
mintha azt mondta volna, ejnye-bejnye, hisz a derék Lowell is tudja,
mekkora dőreség ilyen kérdéssel még csak megpróbálkozni is. Sűrű
fejcsóválás közepette folytatta: –Tisztelt bíró úr, nem tudom, a körzeti
ügyész úr azt kérdi-e a tanútól, hogy vajon ezt a fegyvert látta-e július
tizen...
– Én, kérem, azt akar...
– Mr. Lowell, hadd fejezze be a védelem, ha szabad kérnem.
– Köszönöm, vagy pedig azt, hogy egy ilyen fegyvert látott-e. Ha
ugyanis erről a konkrét fegyverről beszélünk, akkor, miként azt a
körzeti ügyész úr is bölcsen tudja...
– Erről a konkrét fegyverről – szakította félbe Lowell –, de csak
mint...
– Akkor a kérdés természetszerűleg döntő fontosságú.
48
 – Azt kérdeztem volna... ha szóhoz hagytak volna jutni – vágott
Lowell a szemével az esküdtek felé –, hogy ehhez hasonló pisztolyt
látott-e a tanú...
– Ez esetben, tisztelt bíró úr...
– Jöjjenek, kérem, a bírói pulpitus elé.
Odaállt a két jogász. Di Pasco letekintett rájuk.
– Nem kérek ebből a feltűnősködésből – feddte meg Addisont.
– Igen tisztelt bíró úr, a legőszintébben...
– A legőszintébben elegem van belőle. Ön is éppolyan jól hallotta a
vád kérdését, mint én. Ha ön itt percenként fölugrál, csak azért, hogy
megzavarja az esküdtszéket...
– Alighanem magam zavarodtam meg, tisztelt bíró úr.
– Alighanem.
– Ez esetben elnézést kérek, amiért hiába vettem igénybe a bíróság
drága idejét.
– Hagyjuk ezt, kérem – emelte égnek tekintetét Di Pasco. Addison
visszament a védelem padjához. Titkos mosoly bujkált a szakállában.
Helyére ment Lowell is.
– Mr. Assanti – szólította meg a tanút –, a fegyver, amit ön július
tizenhetedikén látott, hasonlított ehhez?
– Hasonlított.
– Nagyságra, méretre...
– Igen.
– Irányzékra, sátorvasra...
– Igen.
– A csöve is ilyen volt?
– Ilyen.
– A markolata is?
– Az is.
– Egyszóval, ez a fegyver egészen olyan, mint amaz volt?
– Igen.
49
 – Tisztelt bíró úr – fordult Di Pascóhoz Lowell –, kérem, hogy a
pisztolyt vegyék föl a tárgyi bizonyítékok jegyzékébe.
– Támogatom – mondta Di Pasco.
Lowellt mintha meglepte volna, hogy Addison nem tiltakozik.
Habozott is egy csöppet a következő kérdés előtt, bár az is lehet, hogy
csupán a hatást akarta fokozni.
– Mr. Assanti! Meg tudja-e mondani nekünk, hogy melyik férfi
kezében látta a fegyvert, amely, mint megállapítottuk, ehhez hasonló?
– A Sonny nevűnek a kezében.
– Honnan tudja, hogy így hívják?
– A cimborája szólította így.
– Mikor?
– Amikor elszaladtak előttem.
– Kirohantak a pékségből...
– Úgy van.
– És majdnem ledöntettek a lábáról egy embert, aki a kocsmából
lépett ki...
– Igen.
– Közbevetőleg kérdem, megismerné azt az embert?
– Gondolom, igen.
– És akkor ugyebár elfutottak ön mellett?
– El.
– Ismételje meg, amit futás közben mondtak.
– A másik alak... nem Sonny, hanem a másik... azt kiáltotta, Nyomás,
Sonny, szedd a lábod!
– Hogy értve?
– Tiltakozom!
– Helyt adok.
– Jól látta mind a két embert?
– Jól.
– Akinél a fegyver volt, azt is?
50
 – Azt is.
– Felismerné, ha újra látná?
– Föl.
– Megkérem, nézzen körül, és mondja meg, itt van-e a teremben az
az ember, aki tavaly július tizenhetedikén egy ehhez erősen hasonlító
lőfegyvert vitt.
– Itt van. Látom.
– Volna szíves rámutatni?
– Ott van, ni. Ott ül.
– A védelem asztalánál, mármint?
– Ott, ott.
– A Mr. Addison mellett ülő fekete férfira gondol?
– Őrá, igen.
– Kérem, vegyék jegyzőkönyvbe, hogy a tanú Mr. Samson Wilbur
Cole-ra mutat, aki azon a néven is isme...
– Tiltakozom!
– A vádiratban az áll, tisztelt bíró úr, hogy, idézem, Sámson Wilbur
Cole, alias Sonny Cole.
– A tiltakozást elutasítom. Folytassa, Mr. Lowell.
– Nincs több kérdésem.
Nem volt nagy öröm naphosszat vele lenni.
Nem sokat szólt, hallgatag nő volt, de egy-egy beszédesen
türelmetlen pillantással, egy-egy ingerült sóhajjal, egy szinte
észrevehetetlenül parányi fejcsóválással mégis lépten-nyomon értésére
adta a férfinak, mennyire nehezményezi, hogy ilyen gyámoltalanul
közlekedik a városban. Ha habozott átkelni az úttesten, befordulni egy
sarkon, ha csak csöppet is elbizonytalanodott az égtájakat illetőleg, ha
nem igazodott el a metró- és a buszvonalak szövevényében, ha kifelé
indult, mikor éppenséggel be, a városközpont felé volt dolguk, Emma
Bowles arcára azon nyomban kiült a megvető kifejezés: hiába hogy az

51
USA második városából való, mégis bugris módra csetlik-botlik ebben
a valódi metropoliszban!
Aznap, kedden – január nyolcadika volt már, ugyancsak szaporán pe-
regtek az új esztendő napjai – megkérte a portást, szóljon föl, hogy
megérkezett, és várja Mrs. Bowlesot. A portás fölcsörgetett, és így szólt:
– Mr. Darrow várja idelent, asszonyom –, és Darrow is hallhatta
válaszát: – Lemegyek rögvest, George. – Nem hívja föl? Istenem, miért
is hívna föl egy szerződéses munkaerőt?
Várt tehát a márvánnyal kirakott, díszes előcsarnokban. Elcsevegett a
portással az időjárásról. Mínusz tíz Celsius volt odakint, Darrow a USA
Todayben olvasta még reggeli közben. Két fok plusz Chicagóban.
Odafönt szinte Karib-tengeri idő, itt lent meg fagyhat az ember össze.
Melegfront közeledik, biztatta a portás. Majd ha látja, elhiszi, felelt
Darrow. A szél jajongása festette alá beszélgetésüket. Az előcsarnokban
kellemes meleg honolt. Darrow nem szívesen gondolt rá, hogy
rövidesen újra ki kell mennie. A hölgynek remélhetőleg fűtött helyen
lesz dolga.
– Jó reggelt – szólt Emma Bowles.
Kilépett a felvonóból, s indult Darrow felé. Nyitott
mosómedvebunda, testhez tapadó sárga trikó, szoros fekete
macskanadrág, fekete aerobiccipő. – Jó reggelt – köszönt vissza ültéből
a férfi, figyelmes tekintete az asszony arcán. Emma összehúzta magán
és bekapcsolta a szőrmét, zsebéből gyapjúsapkát vett elő, jól ráhúzta a
fülére, s kísérőjével kilépett a hidegre.
Frissen lépdelt, szót nem szólt, szája párafelhőket eregetett. Délnek
igyekeztek – most már Darrow is fölismerte –, ama széles sugárút felé,
amely keleti és nyugati félre hasítja ketté a városnak ezt a negyedét.
Stemmler Avenue, így hívták a sugárutat, ki is volt írva szépen az
utcasarkokon, de a bennszülöttek Stem-nek becézték – Darrow erre is
csak tegnap jött rá, jó pap holtig tanul. Megismerte a manikűrszalont,
amelyet tegnap fedezett föl, úton az asszony lakásához, ismerősnek tűnt
52
több más látvány is, az automata mosoda, a csemegeüzlet, a Megváltó
Jézus biliárdszalon, a gyógynövénybolt, meg Julian Pace tábornok, a
polgárháború bronzhőse, aki a középső járdaszigeten ülte meg ágaskodó
bronzlovát. Hiába, Darrow kezdte kiismerni magát a városban.
Az aerobicstúdió egy kínai vendéglő fölött, az első emeleten
működött. Emma előre ment a keskeny, hosszú lépcsőn, s megálltak az
üveges ajtó előtt, melyen ott díszelgett a stúdió neve, Testbeszéd, meg
az emblémája, egy képtelenül széttárt kezű-lábú női sziluett. Az ajtón
túli helyiségben jobboldalt fapad nyújtózott, szemben a paddal,
szintolyan hosszan, fogassor. Az ajtóval szemközt fapult, mögötte ajtó
nélküli ajtókeret. A pult mögül rózsaszín aerobicruhás szőkeség tekintett
föl, mikor beléptek.
– Hello, Mrs. Bowles!
– Hello, Ginger – viszonozta Emma; a fogashoz lépett, és bundáját
egy hosszú, csuklyás lúdpehely kabát mellé akasztotta. Rápillantott a
pad fölött függő faliórára. Nyolc óra negyven. Andrew-hoz fordult. –
Tízig, negyed tizenegyig tart – mondta. – Ha el akar ugrani egy kávéra,
vagy mit tudom én...
– Randa hideg van. Maradnék inkább.
– Kérem – vont vállat az asszony, mint aki nem felelős a férje alkal-
mazta testőrök furcsaságaiért. – Ez itten Mr. Darrow – fordult Ginger
felé. – Velem fog jönni néhányszor.
– Örvendek – szólt Ginger, és meg nem tudakolta volna, miért
fognak néhányszor együtt jönni. Vajon hány nő jár férfikísérettel
aerobicra? – tűnődött el Andrew. Emma eltűnt az ajtótlan ajtónyílásban.
Kihallatszott, ahogy a sporttársakat üdvözli. Andrew Darrow levette
kabátját, odaakasztotta Emma kabátja mellé, majd leült a szemközti
padra. Kis asztalon a Vogue, a Mademoiselle, a Vanity Fair, a Cos-
mopolitan.
– Ha kívánja, szolgálhatok kávéval – szólalt meg Ginger.
– Nagyon kedves. Köszönöm.
53
 – Hogy kéri?
– Hosszan, egy cukorral.
– Nem baj, ha neszkávé?
– Egyáltalán nem.
– Pillanat – ígérte Ginger, rámosolygott, és eltűnt a pulton túl.
Andrew fekete kasmírzakót hordott apró halszálkamintás kamgárn-
nadrággal. Szürke selyempuplin ingének nyaka és kézelője fehér.
Egyszerű ezüst kézelőgombok a hozzájuk való nyakkendőtűvel,
vörösborszínű selyem nyakkendő. Fekete mokaszinját kora reggel
fényesre suvickolták a bérelt lakásától kétsaroknyira lévő cipészboltban.
Tudta, hogy öltözéke, noha köznapi, elegáns – de tudta azt is, hogy a kis
Ginger sáros farmerban, kecsapfoltos pólóban is vonzónak találná.
Kedvelték a nők.
Általában, mondhatni.
– Íme – jelent meg Ginger. – Remélem, nem lett túl erős.
Mosolygott. Kemény húsú, telt formák a testhez álló rózsaszín
trikóban. Csudás női test.
– Köszönöm – vette át a férfi.
A lány nem sietett vissza a pultja mögé.
– Mit is mondott, Mrs. Bowles, hogy hívják?
– Andrew.
– Én még Ginger – mondta, s a kezét nyújtotta.
– Tudom.
A lány keze húsos volt, s egy kevéssé nyirkos. Vajon másutt is ilyen
nyirkos?
– Örvendek – mondta.
– Hello, Ginger!
Az ugró nő sziluettjével ékes ajtóban megjelenő asszony szinte
repült a lényét feszítő energiáktól. Berobbant a szobába, rápillantott a
faliórára, gyors, mégis figyelmes pillantásra méltatta Andrew-t, s
kabátját a szögre akasztotta. Magas volt, föltűnően karcsú, amolyan jól
54
Karbantartott késő negyvenes. Tömör mellek a szoros trikó alatt, formás
lábszár a fekete harisnyanadrágban. Újra rápillantott a férfira. Rá is
mosolygott, az meg vissza. Apró, alig is látható üdvözlő biccentés, és
azzal már tűnt is el a szomszéd helyiségben, ahol épp akkor szólalt meg
a magnózene.
Andrew hallgatta a ritmusos muzsikát.
Lehunyt szemmel maga elé képzelte a szökdécselő nőket.
Mikor nagy sokára visszaszállingóztak a fogasokhoz, Andrew egyen-
ként az ágyába képzelte őket, tudva, hogy szeretkezés után is éppilyen
lélegzetvesztett, verejtékes trikójú, nekipirult arcú, kócos,
boldogságosan kimerült teremtések lennének. Tudták persze – Andrew
legalábbis föltételezte –, hogy gondolatban meztelenre vannak most
vetkőztetve. Emma alkalmasint szintén így érezte; indokolatlan
sietséggel kapta magára a szőrmét.
– Remélem, nem unatkozott.
– Volt elég magazin – felelt, és kimentek a hidegre.
Visszagyalogoltak a Butler Street-i lakáshoz, és Andrew-t most
megkérték, jöjjön föl. Hallgattak a felvonóban. Némán mentek végig a
tizenegyedik emeleti folyosón. Az asszony kinyitotta a két masszív
zárat.
– Hamar készen leszek – szólt –, helyezze magát kényelembe.
Hanyag kézmozdulat a nappali iránt. – Talál magazinokat. –
Árnyalatnyi szarkazmus? Bosszú, amiért meggusztálta az aerobicos
nőcskéket? Andrew követte tekintetével, míg el nem tűnt az ajtó,
föltehetőleg a háló ajtaja mögött. Az ajtó halk szusszanással csukódott.
Aztán fémes kattanás. Magára zárta.
Andrew Darrow átballagott a nappaliba, letelepedett a rozsdamentes
csőből hajlított, vaníliaszín bőrvánkosokkal bélelt kanapéra, és fölvett
egy képes újságot az ugyancsak csővázas, üveglapú dohányzóasztalról.
A Forbes. No, ezt alighanem a férje vette. Alatta a Fortune. Aztán a
Business Week. Hát a női magazinok? Tán a hálóban?
55
 Karórájára nézett.
Tíz óra negyven.
Föllapozta a Fortune-t.
Hogy ebben az országban csak úgy hemzsegnek a gazdagok!
S vajh hányan fizetik tisztességesen a jövedelemadót?
Mélyen belemerült egy cégvásárlás történetébe. Nyílt a hálóajtó, és
ott állt Emma Bowles, copfkötéses, szürke, magas nyakú
pulóver,.méretre készült, kényelmes gyapjúpantalló, fekete csizma. A
fején oldalra csapott piros svájcisapka.
– Nos, mehetünk? – akasztotta ki nercbundáját az
előszobaszekrényből.
Tíz perc múlva tizenegy.
A portás leintett nekik egy taxit. Emma bemondott egy címet,
Andrew-nak pedig, noha láthatólag nehezére esett, elmagyarázta, hogy
egy Gucci-szalonba mennek, meg kell javíttatnia a kézitáskáját.
– Van-e Chicagóban is Gucci?
– Van bizony. A Michigan Avenue-n. Ott veszem a cipőimet.
Büszke volt a viseletére. Hadd tudja meg az asszony, hogy sokat költ
ruhára. Gonddal válogatja össze, mit vegyen föl. A legjobb üzletekben
vásárol.
– Jut eszembe – fűzte hozzá –, jó lenne, ha megadnám az otthoni
számom.
– Miért? – kérdezte Emma.
– Nézze, huszonnégy óra hosszat azért nem lehetünk együtt, és ha
bármi történik...
– Nem történhet semmi, amint megtalálják ezt a Tillyt.
– Ez az, csak egyelőre nem találják, igazam van?
– Igaza, de...
– Akkor fogja szépen – nyomta Emma kezébe a névkártyáját. – A
hátára írtam az itteni telefonomat. Hívhat bármikor.
Emma Bowles megnézte:
56
 – Darrow Nyomozóiroda – mondta fönnhangon.
– Igen.
– South Clark Street.
– Igen.
Megfordította a kártyát, elolvasta a tintával írt számot.
– Hol van ez?
– A belvárosban. A Calm's Point Bridge mellett.
– Laktam én arra.
– Csakugyan?
– Rég. Mielőtt megismertem Martint.
– Mivel foglalkozott akkoriban?
– Álmodoztam – felelt az asszony, és szót sem szólt többet a
belvárosba vezető úton.
Itt, a városközpontban BELVÁROSI ÉSZAKI KÖRZET fölirat
díszelgett a rendőrkocsik oldalán. Vajon hol kezdődik a Belvárosi déli
körzet? – elmélkedett Andrew. Van valahol egy demarkációs vonal? A
sugárutat szegélyező kirakatok még mind karácsonyi díszben, divatos
cuccal zsúfolva. Az itteni nagy bevásárlóutcát Hall Avenue-nak hívták:
Andrew-nak a chicagói The Miracle Mile jutott róla eszébe, csak ez
jócskán keskenyebb volt. Egyáltalán, ebben a városban minden
kisebbnek és szegényesebbnek tűnt. Chicagóban bezzeg a tágasság
fényűző érzete kíséri mindenüvé az embert. Hja, Chicagót a prériből
hasították ki, ez a város meg sziget. Jó, de azért legalább a sugárútjai
lehetnének valamivel szélesebbek. Nem tetszett neki ez a kurva város.
Emma vagy fél órát töltött el a Gucci emeletén; várnia kellett előbb
az illetékesre, aztán elmagyarázni, mi történt a táska csatjával. Késő
57
negyvenes nő volt az illetékes, Andrew legalábbis annyinak becsülte;
vonzó teremtés, szénfekete haja kontyba szedve a tarkóján. Idegenszerű
hanglejtését Andrew bájosnak ítélte. Vajon milyen lehet Róma? Le
merte volna fogadni, hogy ott aztán szélesek a sugárutak.
Dél is elmúlt néhány perccel, mire kiléptek az utcára. Ebédidő: a
járdán nagy tolongás. No hát ez is: ez a város örökké olyan zsúfolt.
Nem csoda, ha lakóinak olyan könnyen fogy el a türelme.
– Mit szólna egy ebédhez? – vetette föl Emma.
– Ideje – bólintott rá Andrew.
Az asszony elkalauzolta a mellékutcában egy kis francia vendéglőbe.
Andrew nem tudta, hol járnak, de azt látta, hogy egymást érik a
vendéglők, többségük jó drága lehet így kinézetre. Már ugye kívülről.
Díszes portálok, vaskos-tömör, faragványos faajtók, csillogó rézveretek.
Vajon ki fog fizetni, merült föl benne óhatatlanul. Megmondta volt
Emmának, hogy költségtérítést nem kap a férjétől. Netán ki-ki alapon
fognak enni? Bízott benne, hogy nem neki kell az egészet fizetni. Mert
azzal aztán nagydíjat nyerne a Pocsék Megoldások Fórumán.
Emma egy pohár fehérbort rendelt, Andrew Absolut vodkát jéggel.
– Én csak a legjobbat iszom – jelentette ki. – Egészségére.
– Egészségére – viszonozta az asszony. Ivott egy korty bort, letette.
– Finom? – kérdezte Andrew.
– Jó.
És azzal az asszony megint hallgatásba süppedt. Andrew rühellte
érte.
Kicsi, meghitt étterem, négyzetes kis asztalok, vakító fehér abrosz,
fényezett ezüstnemű, szikrázó talpas poharak – kicsinyek a fehérbornak,
nagyobbak a vörösnek, még nagyobbak víznek. Egyre-másra érkeztek a
vendégek, a helyiség lassacskán megtelt. Kellemes illat terjengett.
Andrew ráeszmélt, hogy riadalmasan éhes. A főpincér étlapot tett
elébük, és tovakacsázott. Andrew homlokráncolva tanulmányozta.
– Szükségem lesz a segítségére – jelentette ki.
58
 – Kérem.
Andrew azt hitte, fordítani fog neki, de Emma odaintette a főpincért,
s az türelmesen fölsorolta az aznapi különlegességeket, majd ugyancsak
türelmesen válaszolgatott a férfi aprólékos kérdéseire. Andrew végül a
rostonsült lazacnál kötött ki, mousseline mártás nélkül. Emma a ház kü-
lönleges csirkesültjét rendelte meg. A pincér megkérdezte Andrew-t,
hozhat-e még egy italt. Csak egy pohár fehérbort legyen szíves, felelt
Andrew.
– Madame? – kérdezte a pincér.
Emma pohara még háromnegyedéig volt. Letakarta a tenyerével.
– Köszönöm, elég.
És újfönt hallgatásba burkolózott.
Mi a túró baja van ennek?
– Mikor volt az? – kérdezte rajtaütésszerűen.
Emma fölkapta a fejét.
– Micsoda?
– Hát hogy ott lakott. A hídfőnél.
– Hja? Fiatal koromban.
– Mennyire fiatal korában?
– Tizenkilenc évesen. Rég.
– Az nem lehet olyan rég – mosolygott rá a férfi.
– Hát elég régen.
– Mit csinált akkoriban?
– Iskolába jártam.
– Hiába, azok a legszebbek. A tanulóévek – mosolygott megint
Andrew.
Ettől a nőtől aztán nem könnyű kicsalni egy mosolyt. Egyfolytában a
pohara szárát forgatja a hüvelyk- és mutatóujja között. Nesze, megint a
poharába bámul. Rá nem nézne az emberre. A pincér meghozta a bort. A
nő észre sem vette, mikor Andrew ráköszöntötte. Megízlelte.
– Pompás.
59
 – Az – hagyta rá a nő.
– S mit tanult?
– Mi? Hja. Művész akartam lenni.
– Csak nem?
– Festőművész. A Briley School of Artba jártam. Tudja, merre van?
– Nem én.
– A belvárosban. A hídtól nem messze.
– No és jól ment?
– Szerintem elég jól.
– Csakhogy?
– Csakhogy változnak a dolgok. – Emma fölemelte tekintetét. –
Megismerkedtem Martinnal.
– Ühüm.
– Szerelem. Házasság. És aztán...
– És aztán?
Vállrándítás. Fölemelte a poharát. Ivott egy kortyot, és azzal kész.
Letette, és némán tovább forgatta az ujja közt. Huzata, az van neki,
gondolta a férfi.
– Hogy ismerkedtek meg?
– A parkban. Van egy kis park az iskola előtt. A tízóraimat ott
szoktam megenni. Ebéd után pedig, hajó idő volt, odaültem ki rajzolni...
Tudja, komolyan vettem a pályát. A vietnami háború akkor már a múlté
volt...
... méghozzá jó néhány éve. A diákok meghiggadtak, és a jövőjükkel
próbáltak szembenézni. Illetve, senki nem tudhatta biztosan, lesz-e
egyáltalán jövője; sok szó esett akkoriban fiatalok között a bármikor
bekövetkezhető nagy bummról. Andrew-nak mesélve, Emma
visszaidézte, mintha állandó zűrzavarban élt volna akkor a világ,
államfőket gyilkoltak meg, országokat rohantak le, rendszerek dőltek
meg, s mindez épp eléggé megbolygatta volna a tizenkilenc esztendős
lány törékeny nyugalmát, ha ott nincsen a művészet.
60
 Emma akkoriban képkeretben látott mindent.
Kutató szeme kifürkészte, fürge ceruzája megrajzolta a városi élet
részleteit. Később, mikor vázlatait – nagyítva – szénnel vászonra vitte, s
eleven olaj festékszínekkel keltette bővérű életre, úgy érezte, ő maga is
lényegi része ama fölöttébb izgalmas és jelentőségteli folyamatnak,
amely az iskola legfelső emeletén, a huzatos, nagy rajzteremben zajlik;
az északra szolgáló nagy mennyezetablakokon dől be a fény, és az
állványuk előtt álló, festékmocskos köpenyű növendékek hol a
palettához, hol a vászonhoz illetik ecsetjüket, mindent betölt a terpentin
és a lenolajkence illata, minden arcon elmélyült komolyság; Mr.
Grayson pedig – szivarcsutka a foga között – csípőre tett kézzel,
szemhunyorítva nézi a vásznat. Ez az, Emma, nagyon jó! – be szép is
volt mindez, édes jó istenem! Emma, a tettvágytól, tehetségtől,
energiától duzzadó festőnövendék a város látképeit magába szívta, és a
maga érzéseivel gazdagítva adta vissza a vásznon.
Aznap a parkban, a festőiskola előtt... fényességes tavasz...
emlékszik, valami planétás ember tangóharmonikán játszott... igen... a
madara pedig, az a zöld-sárga papagáj... előhúzott csőrével egy cédulát
a sok közül, és a cédulán maga a jövendő! Emma fölvetett néhány sebes
vázlatot, a harmonikás ember, a céduláért nyúló madár, nevető arcok a
nézőközönségből. Az ülőrudat markoló madárlábról, meg a madár
okosan csillogó szeméről elmélyültebb tanulmányokat készített... és
akkor...
– Lámcsak. Pompás – szólt valaki.
Emma fölkapta a fejét.
A válla fölött áttekintő fiatalember öt-hat évvel idősebb lehetett nála,
magas, szikár figura, haja sötét, szeme barna, kellemes vonalú szája
mosolygó. Krétavonalas sötét öltöny, legombolt gallérú fehér ing,
selyem ripsz nyakkendő.
– De csakugyan! – erősítette meg.
– Köszönöm – felelt a lány.
61
 A fiatalember melléje telepedett a padra. Keresztbe vetette hosszú
lábát. Megnézte a harmonikást, a papagájt, s aztán újra a vázlattömböt, s
a fürgén dolgozó lánykezet.
– Festőnövendék vagy?
– Igen.
A fiatalember föltekintett az épületre, de úgy, mint aki most nézi meg
először.
– Briley Képzőművészeti Képző, hm?
– Az, az – mondta Emma. Szeme a papagáj szemén. Azok a finom
redők az állat szeme körül.
– Martin Bowles vagyok – durálta neki magát a fiú.
– Szia, Martin, vársz egy csöppet, igen?
Martin szótlanul nézte a munkálkodó lányt. A fürge ceruza a
szemredőket árnyékolta. Életre kelt a papíron a fényes madártekintet.
– De szép!
– Psszt!
És tovább szorgoskodott. Mikor aztán nagy sokára a fiú felé fordult,
az megkérdezte: – Kész?
– Egyelőre. Vissza kell mennem.
– S ha inkább sétálnánk egyet?
– Nem lehet.
Emma fölkelt, becsukta és melléhez szorította a mappát. – Emma
Darby vagyok – mondta, rámosolygott a fiatalemberre, és visszament az
iskolába.
– Hát így ismerkedtünk meg – fejezte be az Andrew-nak tartott
előadást. – Szebb férfit az életben nem láttam.
– Mr. Assanti – hajolt közel nyájasan a tanúhoz Addison, mint egy
áruházi Mikulás, tudakolva a holtra vált kissráctól, mit szeretne
karácsonyra –, ön az imént tanúsította, hogy mozi után hazakísérte Miss
Franceschit...
– Úgy van.
62
 –... és nyolc negyvenöt, nyolc ötven tájban értek a háza elé, igaz?
– Igaz.
– Elmondta azt is, hogy kilenc óra húszkor váltak el egymástól...
– Igen.
–... és így érkezett ön fél tíz körül az A. & L. pékség elé... Azt
mondta, nemde? Kilenc harminc, plusz-mínusz pár perc, javítson ki, ha
tévednék.
– Jól emlékszik, ezt mondtam.
– Köszönöm. Akkor most azt mondja meg nekünk, Mr. Assanti, mit
csinált háromnegyed kilenc és kilenc óra húsz között? Háromnegyedkor
értek a hölgy háza elé, és óra húszkor indult haza, nemde?
– De. És olyan tíz percbe telt, mire...
– Igen igen, de azt kérdem, mit művelt háromnegyed kilenc és kilenc
húsz között.
– A kapualjban álldogáltunk.
– És?
A tanú a bíróra nézett.
– Feleljen, kérem – mondta Di Pasco.
– Csókolóztunk.
Bátortalan nevetgélés teremszerte. Di Pasco fenyegető tekintetére
csönd lett.
– Harminc percig csókolóztak tehát? – szólt hitetlenkedve Addison
ügyvéd.
– Addig.
– Emlékszik-e, Mr. Assanti, arra, hogy aznap éjjel, július huszonne-
gyedikén, miről beszélt Randall Wade és Charles Bent nyomozókkal?
– Emlékszem.
– Mondta-e, hogy hazafelé mentében csak Frankie-re bírt gondolni?
– Könnyen lehet, hogy mondtam ilyesmit.
– Mondta, kérem, vagy nem mondta?
– Mondtam.
63
 – Sőt mintha azt is említette volna nekik, hogy egész mámoros lett a
hölgytől?
– Előfordulhatott.
– Szó szerint így, nemde? – Addison visszasétált a védelem
asztalához, s fölvett néhány összetűzött papirost. – Engedelmével,
fölfrissítem az emlékezetét.
– Mi az? – szólt közbe a bíró.
– A nyomozócsoport jelentése, melyet Randall Wade detektív, a
Negyvenötös körzet nyomozója készített a tanúval július
huszonnegyedikén lefolytatott beszélgetéséről.
– Halljuk.
– Nos, Mr. Assanti, mintha ezt mondta volna: „Aligha mámoros nem
voltam egy kissé a Frankie-val töltött időtől. Mentem az utcán, a rúzst
nyalogatva ajkamról...”
– Hé, hé, azért nem muszáj...
– Folytatnám, ha szabad. „... a rúzst nyalogatva ajkamról,
visszaidézve a kapualjban történteket.” Kérdezem öntől, ezt mondta
Wade és Bent nyomozóknak?
– Ezt.
– És ekkor történt, nemde, hogy zajt hallott, amiről először azt hitte,
visszalődöz egy gépkocsimotor? A rúzst törölgette a szájáról, miközben
a kapualjban történtekre gondolt, igen?
– Igen.
– Miből gondolta, hogy mégsem kipufogózajt hall?
– Abból, hogy nem volt autó az utcán.
– Ohó. A maga önkívületi állapotában képes volt...
– Tiltakozom! A védelem minősíti a tanúnak a...
– Helyt adok.
– Hol voltam én az önkívülettől! – méltatlankodott a tanú.
– Mámoros volt, ezt vallotta a nyomozóknak. Szó szerint így.
– Afféle költői túlzásba estem.
64
 – Ó. Milyen megindító.
– Tiltakozom! A védelem sérti a tanúnak a...
– Helyt adok.
– Nézzék, én akkor szerelmes voltam abba a lányba.
– De most már nem?
– De most már nem.
– Így hát most, józanabb, nem poétikus hangulatban lévén...
– Tiltakozom, tisztelt bíró úr!
– Helyt adok. Lesz szíves most már, Mr. Addison.
– Mondja meg, Mr. Assanti... még most is azt állítja, hogy mámoros
volt a hölgytől azon az éjszakán?
– Izé... azt.
– Mindazáltal, annyira azért nem volt mámoros, hogy meg ne tudja
különböztetni a lőfegyver hangját a kipufogóétól...
– Lőfegyver volt.
– Jött rá később, ugyebár.
– Jöttem rá később.
– Mivel gépkocsit nem látott az utcán.
– Úgy van.
– Tehát nem azért, mert meg tudta különböztetni a kétféle hangot,
hanem csak és csupán azért, mert autót nem látott.
– Hát izé, igen, arra gondoltam...
– Kikövetkeztette, nemdebár.
– Úgy valahogy.
– Noha a logikai készsége az idő tájt nem volt éppen a legélesebb.
Szerelmes volt Frankie-ba, tele volt a feje Frankie-val. Frankie rúzsát
törölgette az arcáról, és arra gondolt, mi mindent műveltek a
kapualjban. Ilyen állapotban volt tehát, amikor meglátta, hogy két
fekete férfi lép ki a pékségből... Mondja, biztos, hogy feketék voltak?
– Egészen biztos.
– És csakugyan ketten voltak?
65
 – Csakugyan.
– Ezt vallotta Randall és Wade nyomozóknak egy héttel a történtek
után, igaz? Két fekete férfit látott kijönni a pékségből, nemde?
– Igen.
– Hanem amikor a dolog történt... július tizenhetedikén... néhány
perccel az után, hogy tanúja volt az eseménynek, ön azt mondta Doris
Franceschinek, hogy valami pasas szaladt ki a pékségből, és pisztoly
volt a kezében. Nem ezt mondta?
– Meglehet, nem emlékszem pontosan.
– Nem ezt mondta szó szerint? Valami pasas, pisztollyal a kezében?
– Lehet, de azt akartam kifejezni, hogy...
– Tisztelt bíró úr, megfelelt már a kérdésre.
– Hadd fejtse ki bővebben.
– Azt akartam kifejezni, hogy két pasast láttam, de pisztolya csak az
egyiknek volt.
– Értem én. De július tizenhetedikén mondani mégsem ezt mondta,
igaz?
– Igaz.
– Ezt most mondja, nem?
– De.
– Igaza teljes tudatában?
– Úgy, úgy.
– És akkor most ki meri mondani, igaza teljes tudatában, ugye,, hogy
Samson Wilbur Cole-t látta aznap éjjel, és a kezében egy kilenc
milliméteres félautomata pisztoly volt?
– Ki merem mondani.
– Hát arra emlékszik-e, Mr. Assanti, hogy tavaly július
huszonötödikén Randall Wade nyomozó bizonyos fényképeket mutatott
önnek?
– Emlékszem.
– Hány fényképet tettek ön elé?
66
 – Nem tudom. Jó sokat.
– Ez a jó sok mármost... mennyit jelent, húszat?
– Annál azért többet.
– Ötvenet?
– Annál is többet.
– Százat netán?
– Az már sok.
– Ezek szerint ötven és száz között.
– Úgy van.
– Ha azt mondom, hetvenkettő?
– Nagyjából annyi lehetett, igen.
– Tájékoztatták-e, hogy ezeket a fotókat ismert bűnözőkről
készítették?
– Igen.
– Megmondták-e azt is, hogy ezeknek az ismert bűnözőknek mind
egy szálig Sonny a becenevük?
– Meg.
– Mivégre nézte meg azt a sok fotót, Mr. Assanti?
– Ki kellett választanom annak az embernek a képét, akit a
pékségből kirohanni láttam.
– Tavaly július tizenhetedikén?
– Akkor.
– No és megtalálta?
– Nem.
– Végignézett jó hetven, Sonny nevű ismert bűnözőről készült fény-
képet, és nem talált egyet sem, amelyik legalább egy kicsit emlékeztette
volna a...
– Tiltakozom!
– Helyt adok.
– Talált-e csak egy képet is, amely hasonlított volna arra a Sonny
nevű férfira, aki, mint állítja, azon az éjjelen kiszaladt a pékségből?
67
 – Nem találtam.
– Hetven valahány fénykép közül!
– Nem találtam.
– Ámde most, öt, kevés híján hat hónappal később, mégis habozás
nélkül rá tudott mutatni a vádlottra, ki tudta mondani, hogy minden
kétséget kizáróan ez az az ember, akit saját szemével látott, mikor
fegyverrel kiszaladt a pékségből!
– Úgy van.
– Nincs több kérdésem.
Lowell fölállt a vád asztala mellől, belepillantott jegyzeteibe, és a
tanúk padja felé indult.
– Mr. Assanti. Tavaly júliusban, mikor Wade és Bent nyomozók ön
elé tették a fényképeket, megmondták-e, hogy miféle képek azok?
– Megmondták.
– No és mifélék voltak?
– Olyan emberekről készültek, akiket különféle bűncselekményekért
elítéltek ebben a városban.
– És azt állítja ugyebár, hogy Mr. Cole fényképét nem találta
közöttük?
– Azt állítom.
– Az ő képe nem volt a városunkban elítéltekről készült fényképek
között.
– Nem volt.
– Azoknak az elítélteknek a képei között, akik Sonny becenévre
hallgatnak.
– Úgy van.
– Nem volt közöttük.
– Nem volt, uram.
– S mutattak-e önnek olyan emberekről készült felvételeket, akik,
mondjuk, Kaliforniában követtek el...

68
 – Tiltakozom! – rikkantotta Addison. – Közelebb léphetünk, kérem, a
bírói emelvényhez?
– Lépjenek közelebb – mondta Di Pasco.
Az ügyvéd és az ügyész elébe járult a bírónak.
– Tisztelt bíró úr – szólt Addison –, ezen a ponton kénytelen vagyok
eljárási hibára hivatkozva...
– Elutasítom – mondta Di Pasco.
– Tisztelt bíró úr, a körzeti ügyészhelyettes kérdése azt implikálja,
hogy Mr. Cole másutt bűntényt követett el...
– Tudom. Aminthogy ön is tudja, hogy a tárgyalás előtt a Legfelsőbb
Bíróságnak a Sandoval-ügyben hozott állásfoglalására való
hivatkozással...
– Igen, de...
–... úgy határoztam, hogy engedélyezni fogom a vádlottat sújtó
korábbi bírósági ítéletekre vonatkozó kérdések föltevését. Arról nem
beszélve, Mr. Addison, hogy éppenséggel ön hozta szóba a fényképeket.
Folytassa, kérem, Mr. Lowell.
Lowell visszament a tanúk padja elé.
– Mr. Assanti, mutattak-e önnek olyan képeket, amelyek ismert
kaliforniai bűnözőkről készültek?
– Tudtommal nem.
– Csak a városunkban esett bűntettek elkövetőiről látott
fényképeket?
– Igen.
– És Sonny Cole képe nem volt köztük.
– Nem.
– Köszönöm, több kérdésem nincs.
– Föl kell hívnom az esküdtszék figyelmét – szólalt meg Di Pasco –,
nehogy bizonyítékként értékelje a kérdéseket. A kérdés nem bizonyíték.
Bizonyíték gyanánt csak a választ lehet elfogadni. A kérdésekből ne

69
vonjanak le semmilyen következtetést: a kérdés nem egyéb, mint
eszköz arra, hogy a válasz elhangozzék.
A védelem padjánál Addison, ki tudja, miért, mosolygott.

70
 5.
A lefoglalt tárgyak raktára a High Streeten épült új
rendőrkapitányság teljes alagsorát elfoglalta. Hatalmas fejlődés:
egészen a legutóbbi évekig egy szűk kamrában őrizték a visszaszerzett
rablott holmit, az elkobzott kábítószert, a halálos áldozatok ruháját,
ékszerét, valamint a gyanúsítottak letartóztatásakor lefoglalt, sokszor
igen tekintélyes mennyiségű készpénzt. Hiába lett azonban nagyobb a
tér és számosabb a személyzet – hat tisztviselő a korábbi kettővel
szemben –, a huzatos alagsori hodály dugig volt tömve, és a személyzet
hajótöröttként sodródott a hordalék árján.
A nyilvántartási rendszert számítógépre vitték, s így nem volt nehéz
bepötyögtetni, hogy TILLY, ROGER TURNER, és leolvasni a
képernyőről a hullaházból elhozott, külön zsákba tett ingóságai
jegyzékét. Hanem megtalálni ugyanezt, az már kemény diónak
bizonyult. A raktározási szisztéma értelmesnek tűnt, mikor a tisztviselő
elmagyarázta...
– Ruhanemű a nyitott polcokon, ékszer és egyéb értéktárgy a
dróthálós rekeszekben, a pénz meg, mint a bankban, itt is dupla zárás
páncélszekrényekben...
... de mikor kinyitotta a rácsos belső kaput, és bebocsátást nyertek az
irdatlan raktárterembe, szinte rögtön kiderült, hogy Tilly motyóját nem
lesz könnyebb meglelni, mint tűt a szénakazalban.
– Rendszer van minálunk, tessék elhinni – mondta váltig a
tisztviselő.
J. DI LUCA, ez állt a mellére tűzött kis névtáblán. Azt is többször
elmondta, hogy ő maga nehezen ismeri itt ki magát, mivel csak
helyettesíti a betegszabadságon lévő állandó munkaerőt. Ő
tulajdonképpen odafönt, az azonosítócsoportnál dolgozik. Őnáluk
mindent könnyen megtalálhat, mivel papíron van minden. Még az
ujjlenyomatok is. Idelent azonban dolgok vannak, tetszik érteni? Ez a
sok kurva dolog, ezek csak bajnak vannak.
71
 Meyer szinte egész nap a tetthelyen dolgozott, lakókat, boltosokat
kérdezett ki, kereste a nyomot, amelyen el lehetne indulni Tilly gyilkosa
után; Carella egyenest a bíróságról jött el, akkortájt, mikor Lowell újra
kezelésbe vette a tanút. Négy óra volt már majdnem, és hullafáradtak
voltak mind a ketten, mind-azáltal kíváncsiak lettek volna Tilly
levéltárcájának tartalmára. A cipőjére, zoknijára, gatyájára nem voltak
kíváncsiak. Az ékszereire sem. Hanem a tárcából kikerülő iratok,
kártyák, papírfecnik érdekesek lehetnek.
– Mi a szokás itt? – kérdezte Meyer. – Kiveszik a levéltárcából a
pénzt, és elzárják a páncélszekrénybe? Vagy pedig...
– Engem aztán hiába kérdez – mondta a tisztviselő. – Ma reggel
álltam munkába idelent. És én leszek a legboldogabb, megmondhatom,
ha visszaengednek a régi helyemre.
– Ugyanis mi a levéltárcára lennénk kíváncsiak – magyarázta
Carella.
– A pénzre, hm?
– Nem. Az nem izgat bennünket olyan szörnyen.
– Ezekben a páncélkazettákban több millió dollár készpénz van ám,
hitték volna?
– Én azért hittem volna – mondta Carella.
– A drograzziák termése, főként. Ha volna ezeknek sütnivalójuk, ide
kéne betörni, jobban járnának, mint akármelyik bankfiókkal.
– Arra is volt már példa – jegyezte meg Meyer.
– Haj aj, mire nem! – kontrázott bánatosan Di Luca. – Várjanak egy
csöppet, utánanézek, van-e valaki, aki kiismeri magát ebben a
kuplerájban.
Öt perc múlva megjelent egy kék egyenruhás emberrel. Aki ismeri a
szisztémát. Tizenöt éve dolgozik a lefoglalt tárgyak raktárában, mondta,
de megmondhatja, ha tudni akarják, hogy jobb szerette a régi
szisztémát, hiába hogy annyival zsúfoltabb volt. R. BALDINI, ez állt a
kitűzőjén.
72
 – A Nagy Baldini, így hívnak ezek itt – közölte –, mivelhogy csak
csupán én tudok megtalálni bármit is. Egyszóval, mire volna
szükségük? A pasasnak a brifkójára?
– Arra, pontosabban a papírokra, amik benne vannak.
– Tolvajok vannak ám a testület kebelében – mondta Baldini. –
Gondolom, tudják. Nincsenek is kevesen.
– Elhihetik – toldotta meg Di Luca.
– Ezért aztán az értéktárgyakat bezárjuk a drótháló mögé, a pénzt
meg a páncélba. Mivelhogy annyi itt az enyveskezű. De ami pénz egy
személynek a brifkójában vagy a retiküljében van, azt általában benne
hagyjuk. Mert az a csomag úgy egységes, tetszik érteni?
– Ühüm – mondta Carella.
– Szóval hogy vissza kell battyogni a számítógéphez, és meg köll
kérdezni tőle a figura cuccának az iktatószámát. Egyedül az adhat útbai-
gazítást. Mint a Dewey-féle tizedesrendszer, ismerik a Dewey-féle
tizedesrendszert?
– Nem – vallotta be Carella.
– Nem – mondta Meyer.
– Nem – mondta Di Luca is.
– Könyvtáros voltam hajdanán – magyarázta Baldini. – Ott
használtuk a Dewey-féle tizedesrendszert. Itt is az megy, csak épp
iktatószámnak hívjuk. Egy figurának minden gönce azonos
iktatószámot kap. Akár ruha, akár ékszer, akár pénz, akár akármi,
azonos neki az iktatószáma, akárhova van is téve. Értik, mit mondok?
– Nem – mondta Di Luca.
– Maga aztán nagy lumen lehet odafönt az azonosítóban – jegyezte
meg savanykásan Baldini, és visszavezette a társaságot a
számítógéphez. Újfönt begépelték, hogy TILLY, ROGER TURNER,. És
íme, a névtől jobbra, s valamivel följebb kiírta a gép: RLD 34-21-679.
– Azannya! – mondta Di Luca.

73
 Visszagyalogoltak, és Baldini vezérletével elhaladtak a polcok
végtelen sora mellett, ahol minden pedánsan összehajtogatott
ruhacsomag alá ki volt írva az iktatószám; ugyanilyen számokkal volt
ékes a dróthálós kis ketrecek sora is, melyekben szürke műanyag tálcán
pihent a karóra, az irattárca, a nyaklánc, a –gyűrű, a bross, a fülbevaló,
mind külön azonosító számmal ellátva, s végül az RLD 34-21 jelű
ketrecsoron megálltak a 650-680 föliratú ajtónál. Baldini a derékszíjáról
leakasztott kulcscsomóban megkereste a megfelelő kulcsot, és
kinyitotta a ketrecajtót.
– Vagy itt lesz – közölte –, vagy az egyik páncélkazettában. Attól
függően, hogy mennyi pénz volt benne.
– A lista szerint négyszázharmincöt ruppó – mondta Meyer.
– Ötszáz fölötti összeggel szoktuk kazettába csukni.
Az RLD 34-21-679-es jelű műanyag tálcán ott volt Tilly karórája,
gyűrűje, nyakkendőtűje, tolla, egy bontott pakli Marlboro, egy levél
gyufa, egy műanyag zacskó, benne három metró-tantusz, két tízcentes,
egy negyeddolláros és három egycentes, egy bontott Wrigley Spearmint
rágó, meg egy barna levéltárca.
– Kinyithatjuk a brifkót? – kérdezte Carella.
– Vihetik, ha akarják, az egész tálcát – felelt Baldini. – Van ott hátul
egy szoba, kényelmesen nekiülhetnek. Csak ne dohányozzanak, kérem.
Ha végeztek, a tálcát vigyék vissza a pulthoz, és a leltárat egybe fogjuk
vetni a komputer listájával.
– Köszönjük – mondta Carella.
Benyitottak a Baldini mutatta ajtón. Ablaktalan helyiségbe jutottak.
Hosszú asztal, tucatnyi szék, a mennyezeten egy sor kedélytelen neon.
Az asztal túlsó végében két öltönyös férfiú bogarászta egy hasonló
szürke tálca tartalmát. Carellának látásból ismerős volt az egyik. Tudta,
a Tizedik körzet nyomozója. Odabiccentett, aztán Meyerrel együtt
levették kabátjukat, rátették egy székre, és végre nekiülhettek Tilly
irattárcájának.
74
 A készpénz szépen megvolt. Megszámolták, nehogy utólag holmi
torkoskodással vádolhassa őket bárki is; a bankóknak a számát is
fölírták. Négyszázharmincöt dollár, se több, se kevesebb, százasokban,
ötvenesekben, húszasokban, tízesekben és egydollárosokban. Ebben a
városban nem szokás ennyi készpénzzel grasszálni.
Roger Turner Tilly névre szóló jogosítványa szerint a születési
dátuma 10/15...
– Nagy emberek születése napja – jegyezte meg Carella, de nem
fejtette ki bővebben.
... és a jogosítvány érvényessége ugyanazon hónap ugyanaz napján
járt le, immár három éve. A két nyomozó kiszámította, hogy Tilly
mindössze huszonhét éves volt, amikor a halálos lövés érte. A címe 178
St. Paul’s Avenue, Isolában éppenséggel a L 'Infierno, a legsűrűbben
lakott latin negyed szívében. Arcképe mögött a kék háttér azt tudatta a
rendőrökkel, hogy gépjárművet Tilly csak szemüveggel vezethet. A
személyes tartozékok listáján szemüveg nem szerepelt. Talán
kontaktlencsét hordott.
Papírjai között volt egy kemény kártya, a Videodrome nevű video-
kölcsönző MRL 06732 jelű kölcsönzőjegye, melyre a Roger Tilly nevet
kék tintával írták rá; egy cetli, melyre rá volt firkantva: Arthur, alája
pedig 64 Charelsgate East, Boston 02215, még lejjebb: Pulóver – nagy,
ing 16-32, öv 32; további kis cédulák címmel és méretekkel, egy Frank
nevű férfi, illetve egy Paquita és egy Gerry nevű nő nevével.
Mindegyiken ugyanaz a lendületes kézírás, alkalmasint Tillyé. Egy
könyvecske első osztályú postabélyegekkel, és még egy kártya: egy
svarcban működő textil vállalat címe és telefonja.
És még egy utolsó cégkártya.
Egy befektetési intézeté. Laub, Kramer, Steele & Worth, 3301
Steinway Street.
A kártya jobb alsó sarkában pedig egy név: Martin Bowles.
Voltak bizonyos jelei annak, hogy a halál járt ezen a helyen.
75
 Rendőri pecsét az ajtón, a helyszínt körülkerítő sárga szalag, s a falra
ragasztott fekete-fehér plakát, mely szerint a területre csak a
rendőrségnek van bejárása, ott volt mindez, igen. Ámde volt ott még
valami.
Benyitottak, Meyer fölkapcsolta a villanyt, s a két nyomozó
lebotorkált a meredek lépcsőn az alagsorba. Odalent pucér villanykörte
lengett a drótján; sápatag fénykörén túl sötétségbe veszett minden. A
halál gerinckarcoló érzete – erre járt a kaszás, és itt felejtette zordon
árnyait.
Tapasztalt detektívek voltak ezek ketten, megérezték, ha valahol ott
járt előttük a halál, számtalanszor osztoztak már ebben a sajátos
érzésben. Mint két revüszínész, föntről megvilágítva, akik elfelejtették
mókás szövegüket, s táncuk lépéseit sem bírják fölidézni. Nyitott
télikabát, döglötten lógó sál, párálló lehelet a pince nyirkában –
bámultak csak a sötétbe, akárha jelre várva, nézték csak vaksi szemmel
a halál hagyta borongást, egyikük jobbra, a másik balra révedezett a híg
homályban, hátha fölfedeznek legalább még egy villanykapcsolót.
Méla csönd.
Meyer megtapogatta jobbja felől a falat. Carella tovább is lépett
baloldalt, de ő is hiába söpörte végig tenyerével a falat. Egyszer csak
fény támadt a háta mögött. Meyer rátapintott egy kapcsolóra, így, hogy
valamelyest világosabb lett, Carella is meglátott egy kapcsolót a maga
falszakaszán. Villanyt gyújtott ő is, még valamivel világosabb lett,
olyasformán, mint mikor életre kél a színpad; a két szereplő egymás
felé indult, mintegy összegzendő, mire is jutottak eddigi
fáradozásukkal.
A lépcsővel szemközti falon ajtók sora. Minden ajtón lakat! Minden
ajtón egy lakásnak a száma. 01 a gondnoki lakás a földszinten, 11, 12,
13 az első emeletieknek, és így tovább, egészen az ötödik emelettel
bezárólag, három lakás szintenként, tizenhat az egész házban, tizenhat
lelakatolt ajtó az alagsorban, tizenhat keskeny raktárhelyiség, elosztva a
76
huszonkét-huszonhárom méteres falszakaszon, alighanem az épület
teljes széltében.
A lakatok nyitva lógtak a hevederpántokon; bűntény színtere lévén
az alagsor, külön házkutatási parancsra nem volt szükség, hogy a
gyilkos fegyver után kutassanak. A bűnügyi helyszínelők már
megszőrözték a terepet, és átadták a nyomozóknak.
Ebben a városban normális körülmények között minden gyilkosság
arra a nyomozóosztagra tartozik, amelyik a riasztást vette. A gyilkossági
csoport csak tanáccsal és felügyelettel szolgál. A nyirkos-dohos,
halálbűzű alagsort ezek szerint Jasper Loop második osztályú
nyomozónak és társának, Dagi Ollie Weeksnek kellett volna átkutatnia.
Ehelyett azonban, az aki kapja, marja elv értelmében – amit gyakorta
aki kapja, baszhatja változatban emlegetnek – Meyer és Carella lett a
két szerencsefia, akiknek megadatott, hogy átkutassák a lommal teli,
poros, szűk lyukakat. Hátha meglelik ama szerszámot, amely lyukat
ütött Roger Tilly fején.
Leltek is bringát és nyugágyat és régi tévét és bohócjelmezt és
szobaventilátort és harminckötetes Encyclopaedia Britanni-cát és egy
szőke parókás guminőt leeresztve és összemadzagolt régi Life-
évfolyamokat és egy komplett telefonautomatát, ki tudja, melyik
nyilvános fülkéből, és gumiabroncsot és szerszámot és szőlőprést és
vasalódeszkát és összehajtós kártyaasztalt és számtalan széket – a
zsúfolt városi lét megannyi fölöslegessé vált kellékét, melyek
elkerülvén szem elől, az emlékezet rostáján is kihullottak, és mindent
vastag por, sőt hellyel-közzel penész borított. Nem találtak azonban
semmit, ami akár csak távolról is lőfegyverhez hasonlított volna.
A pince egy távoli zugában olajkazán zümmögte tele a délután
csöndjét, ki-be kapcsolt, ahogy a termosztát diktálta, s gépi neszei
sehogyan sem illettek a halállal terhes alagsorba. A halál jelenléte töltött
be mindent, arra terelte a gondolatokat a repedezett, szürke
cementpadlat vérfoltja, ahová Roger Tilly tetemét fektették... arra kellett
77
emlékezni az árok láttán, amit az akasztott ember kötele nyomott a
mennyezeti cső azbesztburkolatába... halált susogott a sötét zugok és
szögletek csöndje.
– Csak tudnám, miért – nyilvánult meg Meyer.
– Mit miért?
– Miért vette a fickó a fáradságot az akasztáshoz? Mikor tudhatta,
hogy úgyis megtaláljuk a fejsebet.
– Már ha fickó volt egyáltalán, ugye.
– Ugyancsak erős nőnek kellett volna lennie, fölemelni a pasast oda
a magasba – vélte Meyer, föltekintve a mennyezet alatt futó csövekre.
– Van ebben a városban épp elég erős nőszemély – mondta Carella.
– Nem vitás. De akkor is... miért vette a fáradságot? A halott, az
halott. Nem?
– De.
Mayer egyre az azbesztpaplanos csövet nézte.
– Talántán azt akarta elhitetni, hogy bolond – mondta nagy sokára. –
Főbe lövi a derék Tillyt, és még föl is akasztja. Ilyet csak bolondok
tesznek, hm?
– Éppenséggel előfordulhat, hogy bolond – mondta Carella.
– Elő, éppenséggel.
Megint nagyot hallgattak.
– Kíváncsi lennék, ide jött-e utána a gyilkos – szólalt meg Carella.
– Lehet, hogy már itt várta – mondta Meyer.
– Hogyhát ide volt megbeszélve.
– S miért épp egy ilyen rohadt pincébe?
– Hát mert odafönt ugye...
– Narkó – bökte ki Meyer.
– Meglehet.
Narkó, az aztán mindenütt jelen van ebben a városban, gondolták
egyszerre. Ha valakit megölnek, az ember rögtön narkóra gondol. Jó
ideje az amerikai élet legszomorúbb jelensége.
78
 – Mondjuk, narkója volt neki idelent egy ilyen kis ráktárkamrában –
mondta Meyer.
– Mondjuk.
– Lejött, hogy megnézze a készletét.
– Nyitja a lakatot, látja, megvan a motyó. és akkor mögéje lép egy
figura, és ólmot küld a fejébe.
– Olajra lép a motyóval.
– Hja.
– Jó kis forgatókönyv.
– Ámde semmi mást el nem vett tőle. Pedig a derék Tillyn több fuksz
volt, mint egy ékszerboltban. És mind rajta hagyták.
– Sok a kérdés, Steve.
– Kevés a válasz.
A pince egyik szögletében régi, öntöttvas szeneskazán állt, rég hasz-
nálaton kívül. Gőzcsövét megbontották az első könyöknél: a
forralótartályból kibújó cső csonkja szabadon ásított. A tartály oldalán a
hasonlóképpen megbontott vízvisszatérítő cső. Vízszintesen futott egy
méter hosszat, ott derékszögben fölkanyarodott a légszelep felé, és
hirtelenjében véget ért. A kazántól balra a széntároló, deszkafalánál még
most is egy kupac sötéten csillogó szén. A mennyezeti villanykörte
fénye a kupacba ütött lapát ferde nyelére hullott. Úgy lehet, ki sem
nyitották volna a tűztér ajtaját, ha Carella meg nem látja a parányi
sötétpiros foltot a fogantyún. Csöppnyi folt, ahhoz mégis elég, hogy
gondolkodóba ejtse Carellát...
– Vér – mondta ki fennhangon.
Meyer sarkon penderült – épp a széntárolót vizsgálgatta –,
Carellához lépett, és ő is lehajolt, hogy megnézze a fogantyút.
– Lehetséges – mondta.
Carella a széntárolóhoz ment, kivette a lapátot, visszajött, és a
lapáttal megemelte a nehéz öntöttvas ajtó fogantyúját. Odabent csak a

79
sötétség. Meyer eltűnt az egyik tárolóhelyiségben, és kisvártatva
zseblámpával jött vissza.
Így találtak rá egy tárgyra, amely teljesen olyanszerű volt, mint egy
harminckettes kaliberű revolver.
A bár kedd délután ötkor viszonylag üres volt, de hát távol esett a
nagy irodaházaktól, amelyekből ilyentájt tódulnak ki az emberek.
Andrew naphosszat Emma Bowlesszal járta a várost, és boldog volt,
hogy végre megszabadul tőle. Iszik egy-két pohárral, határozta el,
bevág egy jó marhaszeletet, kiveri a fejéből ezt az undorító munkát,
amit Bowlestól kapott. Poharát megemelve jelezte a csaposnak, hogy
újra kéne tölteni, mikor a jobbfelől ülő lány egyszer csak feléje fordult:
– Hello. Daisy vagyok.
Kis virág, gondolta Andrew, és egyszeriben kedve kerekedett, hogy
letépje. Tizenkilenc, húszesztendős, a haja sötétbarna, kék a szeme, orra
pikáns, cseles kis szája vétekre termett. Hosszú ujjú fehér selyemblúz,
fekete tűsarkú cipő, merész fekete mini. Keresztbe vetett jobb lábát
egyfolytában hintáztatta.
– Andrew – mondta Andrew, megfogta a feléje nyújtott lánykezet.
Kurvának nézte.
Csini kis nő, egyedül egy ivóban, hello Daisy vagyok: csak kurva
lehet, nemde.
Telefontársaságnál dolgozik, mondta. Andrew hitt neki. Jól el
lehetett képzelni, amint hallgatóval a fülén ott ül, hintáztatja a jobblábát,
jónapot, állunk szolgálatára, kérem. Andrew megkérdezte, miért rossz
ebben a városban az összes nyilvános telefon. A minap is hét fülkét
kellett végigjárnia, mire talált egy működőt. Kettőben ép volt a
készülék, csak a lényeg hiányzott. A kagylót egyszerűen levágták a
drótjáról, maradt a csillogó gégecső, melynek végéből sokszínű
kábelcsokor burjánzott elő. A következő két fülkében ép volt minden,
csak épp a bedobónyílás volt eldugaszolva. Az utolsó négy pedig süket
volt, mint a föld. Andrew leemelte a kagylót, bedobta a negyeddollárost,
80
mire abszolúte semmi nem történt, és mikor visszaakasztotta a hallgatót,
az érme leesett, és a készülék foglya maradt. Egy teljes dollárt pazarolt
el Andrew anélkül, hogy akár egy kis sípolást kicsalt volna a csalárd
automatákból.
– Rémes. Tudom – mondta Daisy.
– Ráadásul telefonkönyv sincs a fülkében.
– Széjjeltépik ezek.
– Kicsodák?
– Hát ezek. Nem tudni. A vandálok.
– Aha, és miért tépik szét?
– Nem tudni. Miért firkálják tele a falakat? A civilizáció kudarca.
Vandálok.
És tovább rázogatta a lábát. Andrew erős késztetést érzett, hogy
benyúlva a kurta mini alá, maga is elvandálkodjon egy kevéssé.
– Hát a szilvesztert szereted-e? – kérdezte minden átmenet nélkül
Daisy, s a választ meg se várva, elmesélte, ő bizony utálja, mert mindig
csalódást hoz. Tizenkilenc éves, gondolta Andrew, legföljebb húsz, és
lám, tengersokszor kellett már csalódnia a szilveszterben. Megvallotta
Andrew-nak, legutóbb otthon is maradt, és csak ült a tévé előtt. Fél
egykor már ágyban is volt.
– Egyedül – tette hozzá, beszédesen forgatva kék szemét. Camparit
ivott szódával, Andrew olyat soha nem kóstolt.
Meggyszörpnek nézte volna.
– Végigjátszottam én már mindent, ami csak létezhet egy ilyen
szilveszteri bulin, és mondhatom...
– Mit is mondtál, hány éves vagy?
– Nem mondtam. Huszonnégy.
– Ühüm.
– Na és te?
– Harmincnégy.
– Szeretem a korosabb férfiakat.
81
 Na, szép, gondolta a férfi. Korosabb.
– Pláne ha szőkék.
– De jó nekem.
– És macskaszeműek – mosolygott rá Daisy. Szép ívű, nagy szája
harsányra festve, a foga ragyogó. – Egyszóval – folytatta –, voltam én
már kis bulin, nagy fogadáson, kétszemélyes, gyertyafényes szilveszteri
vacsorán, voltam elit vendéglőben és voltam három másik párral együtt,
és volt, hogy csak lefeküdtem egymagamban, és volt, hogy mással, de
hiába, az a fránya szilveszter, az mindig dögunalmas.
Lehet, hogy több Camparit ivott a kelleténél?, töprengett Andrew.
– S hát te mit csinálsz? – kérdezte a lány.
– Idén szilveszterkor én is korán feküdtem le.
– Csakhogy azt kérdem, mivel foglalkozol.
– Hja, hogy mi a kenyerem! Magánnyomozó vagyok.
– Frankón? Azt hittem, olyan csak a könyvben van. Meg a moziban.
– Meg a való életben – mosolygott Andrew.
– Lám, lám – bólogatott Daisy, s jó alaposan végigmérte a férfit. A
lábát persze tovább hintáztatta. Andrew közelebb hajolt, s futólag,
mintha csak mondandóját hangsúlyozná, könnyedén megérintette a lány
térdét, s már könyökölt is vissza a bárpultra, a második vodkás-jeges
Martinije mellé, két olajbogyóval, lesz szíves. A lány a férfi kezét nézte,
mint aki nehezményezi, miért nem felejtődött a térdén.
– A kertvárosban van egy esetem. A Smoke Rise környékén. Ismerős
vagy arra?
Ő, Andrew csak ezt az egy környéket, Emma Bowles lakókörzetét
ismerte úgy-ahogy. Egyszer majd ő is betanulja az egész várost. Hülye
érzés, hogy az ember semmit-senkit nem ismer.
– Merre is? – kérdezte a lány. – A Butler Street-i megállónál?
– Ott, ott.
– A helyiérdekű G vonalon, hm?
– Ott.
82
 – Ismerek egy ottani lányt. Ő is a telefontársaságnál van. Tudtad-e,
hogy őrültül szép a kezed?
– Hát izé. Nem. Soha nem néztem meg – tartotta föl Andrew a két
kezét, mint aki csak most látja, mit is hord a csuklóján, és ide-oda
forgatta a bár halvány hangulatfényében.
– Elegáns, hosszú ujjak – folytatta Daisy. – És látszik, hogy gondját
viseled a körmeidnek is.
– Köszönöm – mondta a fiú, s mint aki zavarba jött, visszahúzta a
kezét. Igazából nem most mondták először, hogy szép a keze. Sőt.
Igazság szerint gyönyörű. Egy ízben ki is adta magát
zongoraművésznek. Még avval a seattle-i üggyel kapcsolatban. Úgy
jutott be egy impresszárió irodájába, hogy zongoravirtuóznak hazudta
magát.
– No és milyen dolog priváthekusnak lenni?
– Semmi különös. Az is csak munka – felelt Andrew, kezét ismét
Daisy térdére fektetve. Most már ott is hagyta. A lány nem adta jelét,
hogy észrevette volna. Mindenesetre azt sem mondta, hogy vigye
onnan.
– Hát, tudod, ebben a városban elkelne egy privátrendőrség ehelyett
a hivatalos helyett – mondta a lány. – A minap is kihívtam a
rendőrséget, és képzeld, három órába telt, míg megjelentek. Nem
panaszképpen mondom, érted?, de azért ha egy lány rájuk telefonál,
hogy ott áll valaki az ajtaja előtt és trágárságokat ordít, hát
valamicskével hamarébb ott teremhetnének, nem igaz? Csak hallottad
volna, miket nem mondott! Te biztos ismered, hogy van az zsaruéknál,
kötelesek kiszállni, ha az ember hívja őket, most nincs igazam?
– Hja, igen. Persze.
– Ha föltárcsázza egy lány a 9-1-1-ét azzal, hogy valaki riadalmasan
nagy disznóságokat ordít az ajtaja előtt, akkor azon nyomban ki kéne
hogy szálljanak, hát nem? És három óra késéssel. Mire rég elment az
illető.
83
 – Tudod, néha pont erre számítanak – mondta Andrew.
– Hogy érted?
– Hogy az ilyen manusok beleunnak és elkotródnak.
– Aha, és ha mondjuk mégsem? Ha mondjuk rám töri az ajtót vagy
mittudomén? Csak hallottad volna, miket nem vágott a fejemhez, majd
te is másképp beszélnél.
– Na, miket?
– Hát, elsorolta szépen, harsányan, mi mindent művelne velem, ha
tehetné. Mint egy ilyen obszcén telefon, és éppenséggel a küszöbömön!
– mondta, és egyszer csak elnevette magát.
A férfi vele nevetett.
Keze még most is a térdén.
Gyöngéden megszorította.
Ha már obszcén telefonokról esett szó – húzta föl Daisy a
szemöldökét –, alighanem tisztában vagy vele, milyen őrültül izgató.
– Már micsoda?
– A kezed. A térdemen. És hogy úgy fogod. Nagyon szép a kezed.
– Hát köszönöm – mondta a férfi, és a kezét följebb csúsztatta,
jócskán túl a combközépen, egészen a szoknyaszegélyig. A lány, kezét a
férfiéra téve, megállította. – Milyen sima a tenyered – mondta a combját
markoló férfikezet vizsgáztatva, simogatva. – Nős vagy?
– Nem.
– Gyűrűd nincs, látom, de sose lehet tudni.
– Agglegény vagyok. Hát te? Férjnél vagy?
– Na ne röhögtess – mondta a lány, s kezét levéve Andrew kezéről, a
poharáért nyúlt. Andrew nézte, hogy iszik. Szeme hunyva, feje
hátraszegve, a nyaka szép fehér íve...
– Miért olyan nevetséges? Egy ilyen csini lány...
– Na peeersze.
– Igenis csinos vagy, te is tudod.
– Naná.
84
 – Nem mondanám, ha...
– Túl nagy a szám.
– Imádom a szád – szólt a fiú, és keze még följebb vándorolt a lány
combján.
– Azt mondják, olyan vagyok, mint Carly Simon – szólt az,
moccanás nélkül tűrve Andrew előnyomulását.
– Hát a szád, az egy az egybe ugyanolyan.
– Igen-igen, nem azt mondom?
– De hajszálpontosan.
– Mmmm – mondta Daisy.
Andrew vitézül gyúrta a hölgy lábát. Fölséges, lágy meleg, túl a
combját borító nejlonharisnya szegélyén csöppet nyirkos bőr.
– Egy ideig nem nősülök még – mondta.
A poharába néz. Nem tesz megjegyzést a szoknya alatt matató
férfikézre.
– Tudod, az úgy van...
– Na, hogy?
– Nem szoktam senkivel ilyen hamar összemelegedni.
– Most hagyjalak?...
– Nyilvános helyen, úgy értem. Ott, ugye, nem.
Találkozott a tekintetük.
– Itt lakom a sarkon túl – mondta Andrew.
Daisy hosszú ideig meg sem szólalt.
– Tudod, őrültül vonzó férfi vagy – mondta aztán.
– Köszönöm.
– De rém, hogy mennyire – folytatta, az arcát tanulmányozva.
Andrew várt.
– És ha moziba mennénk, vagy valami? – kérdezte a lány.
– Ahogy akarod.
– Amit én szeretnék... hagyjuk is.
– Mondd el.
85
 – Még olyan lennék, mint az a manus az ajtóm előtt.
– Mit mondott az a manus az ajtód előtt?
Andrew hangja rekedtes suttogás. Keze a szoknya alatt.
– Mit gondolsz, mit?
– Szerintem meg akarta csókolni azt a Carly Simon-szerű szád.
– Hát, valamit a szájammal akart csinálni, az tény.
– Tyűha, és mit?
– Mit gondolsz?
– Azt, hogy miért nem megyünk föl a lakásomra?
– Miért mennénk?
– Mert itt sokan látják.
– Nem veszem észre, hogy különösebben zavarná uraságodat.
– Rühellném, ha letartóztatnának – mosolygott rá a férfi.
– Létezik, hogy priváthekust tartóztatnak le?
– Ajjaj, de milyen gyakran!
Pláne, hogyha szoknyák alatt tartják a kezüket, tette hozzá
gondolatban. Erőszakoskodásért, közszeméremsértésért, tiltott
barlangászatért.
– Hát pisztoly van-e nálad?
– Nincs.
– Van egyáltalán pisztolyod?
– Van.
– Hol?
– A lakásomon. Gyere föl, előveszem.
– Sose láttam olyat.
– Egy sarokra innen.
A lány ránézett.
– Mondd, te iga-igazából akarod?
– Igen. Véleményem szerint nagyon kellemes lenne.
– Kellemes lenne – biccentett eltűnődve Daisy.
– Az.
86
 – Hát, alighanem igazad van.
– Végül is csak tetőled függ.
– No persze. Tőlem.
– Hja.
– Mikor tíz perce ha ismerjük egymást...
– Van az már tizenöt is.
– És engemet máris jó alaposan...
Lebegőben hagyta a mondatot. Megcsóválta a fejét. Fölvette és
kiürítette a poharát, bekapott egy jégkockát, szopogatta egy darabig,
visszaköpte.
– Örökké ezt csinálod, hm? – kérdezte akkor.
– Mit?
– Hát hogy a nőket jó alaposan... – Újabb fejcsóválás, poháremelés,
jégszopogatás. Megforgatta a szájában, kiköpte. – És azt honnan
tudjam, hogy nem kapok-e valami rossznyavalyát tőled?
– Onnan, hogy nincs semmiféle rossznyavalyám.
– Honnan tudod?
– Megvizsgáltattam magam. Negatív.
– Én is az vagyok.
Egyre a fiút nézte. Egyre rázta a keresztbe vetett lábát. Biccentgetett
magában. Át- meg átgondolta a dolgokat. Tekintete a fiú arcán.
Biccentett.
– Az a nagy helyzet – összegezte benyomásait –, hogy úgyse igen
bírnám sokkal tovább.
– Abbahagyjam?
– Kezd gyötrelmes lenni, ha félre nem értesz.
– Mmmmm.
Rámosolygott a lányra. Keze nem pihent.
– Már ugye úgy értve... Láttad a Harry és Sallyt? A moziban,
mármint.

87
 – Mikor Harry megismerte Sallyt, az a címe – javította ki
mosolyogva, szorgoskodó kézzel.
– Emlékszel-e arra a jelenetre ott az étteremben?
– Hm?
– Amit a lány tesz az étteremben, arra.
– Hm?
– Ha abba nem hagyod, akkor hamarosan...
– Az a színésznő csak úgy tett.
– Nohát, én nem csak úgy fogok tenni. Megígérem.
– Menjünk, nézzük meg a pisztolyom.
– Hadd pisilek előbb egyet – felelt a lány; eltolta a fiú kezét, égnek
emelte a szemét amolyan hűha tekintettel, s miközben lecsusszant a
bárszékről, szoknyája még többet fedett föl a combjából. Andrew
figyelte, amint ellibeg a mosdó felé. Milyen egyszerű, milyen mocsokul
egyszerű, gondolta. Ugyanakkor meg arra gondolt, minek is töri itt
magát, akár csak ennyire is, mikor jó ideje fütyül már ő minden nőre
kerek e világon.
Kedd este, hat óra után pár perccel Dagi Olli Weeks benyitott a
nyomozószobába.
– Pipa-e még rám? – kérdezte.
Mínusz tíz Celsius volt odakünn; Ollie-n mégis csak egy rőt dzseki,
kék farmer, fehér ing, sötétkék zokni, barna papucscipő. Az ing mellén
ketchupnak vagy vérnek a nyoma, kigombolt nyakánál előkunkorodott
a fekete mellszőrzet, melynek bozótjában kenyér- vagy egyéb
tésztaneműnek a morzsái maradtak fönn. Ráfért volna a fiúra egy
borotválkozás. Meg egy fürdés.
– Mer' ha elmondom, mire jöttem rá, tuti, hogy élből megbékél.
– Nocsak. Mire jött rá?
– Hogy az a Tilly nevű manus mért volt ott az Ainsley Streeten.
– Miért? – kérdezte Carella.

88
 – Most azt kérdi, hogy mért ment oda? Vagy mért teszek én itt
ekkora szívességet magának?
– Szívességet? Ugyan mivel?
– Hát csak avval, hogy körbekérdezősködtem itten a maga dolgában.
Grátisz.
– Ajha! – füttyentett Carella.
– Aha, szóval még mindig pipa.
– Ugyan. Éppen hogy örvendek, hogy eggyel több ügyem lett. Mikor
ki se látszom a munkából.
– Azt hiszi, mi, hogy rálőcsöltem magára egy gyilkosságot?
– Dehogyis. Ugyan hogy támadhatott volna ilyen gondolatom?
– Gőzöm sincs – replikázott Ollie –, mikor világos, mint a vakablak,
hogy sima öngyilkosság.
– Akkor nincs miért törnie magát – mondta Carella.
– Ki a tosz töri magát? Akarja tudni, mit keresett ott Tilly, vagy nem?
– Na mit keresett?
– A 22-es lakásban lakó spinkót toszogatta.
– Honnan tudja?
– Megmondtam, nem megmondtam? Kérdezősködtem egy keveset.
Tilly már azelőtt is toszogatta, hogy bevarrták súlyos testi sértésért,
maguk azt se tudják, mi, hogy ült testi sértésért?
– De. Tudjuk, Ollie.
– Szóval hogy megdorgált egy vikszost, akarom mondani, egy
hispanót, na, mert lebuzizta, mikor nem is buzi, hisz aznap is aztat a
spinét toszogatta, amikor később valami vikszos elkapta, megfüstölte,
fölkötötte.
– Azt meg ki állítja?
– Mit, hogy vikszos? Szerintem az kelletett legyen. Hisz az a ház,
ahol történt, tisztára mintha San Jüanban lenne. A vikszosok az Ainsley
tájáról tökre kiszorították a niggereket, magának gőze nincs, milyen
fejfájást okoznak nekünk. Na. Ölég az hozzá, hogyha beszélni akar
89
avval spinkóval, megtalálja a 22-es ajtó mögött. Carmen Sanchez, úgy
híjják.
– Maga beszélt-e már vele?
– Nem én. Csak épp hogy körbekérdezősködtem.
– Kiknél?
– Vannak az embernek jó emberei. Magának is vannak.
– Informátorok?
– Hát.
– A Diamondbacken?
– Naná. Majd a francia Riviérán.
– Azért megadhatná annak az informátor pasasnak is a nevét.
– Meg is adnám. Ha pasas lenne. De nem az. Hanem spinkó.
Me'rhogy vannak ám hölgyek is ebben a városban, akik, ah fájdalom!
összetűzésbe kerülnek bölcs töyényeinkkel – utánozta a híres
tévékomikust Ollie. Carella fintorgott kínjában.
– Arról nem szólt az informátora, hogyan kötődött föl Tilly a
mennyezeti csőre?
– Drága barátom, az informátor csak annyit mondott, hogy Tilly
egész éjjel áztat a spinkót prütykölte. Én is szívesen megprütykölném,
mellesleg, dögös kis darab, mondják.
– Látta-e az informátor a tulajdon szemével Tilly t a lánynál?
– Nem tudom, drága barátom, honnan tudjam én azt. Csak annyit
tanácsolhatok, beszéljen ön is a huszonkettőbeli hölggyel, aki, mint
hallom, ugyancsak érdemes látvány. Ah, igen.
Carmen Sanchez a harminchoz közeledett, magas volt, laza
mozgású, göndör haja fekete, szeme szintén az, szája dalra termett. Ez
utóbbit tőle magától tudták meg, éppen énekórára indult ugyanis. A
kabátját húzta, mikor rácsöngettek. Piros volt a kabát, piros a
testhezálló, hosszú ujjú pulóvere is. A nyakába vetett csíkos, hosszú sál
a testhezálló pulóver színét utánozta, de piros volt az az ugyancsak

90
testhezálló, cseles kis farmernadrágja is. Máris késve van, közölte, nincs
ideje rendőrökre. Perc az egész, vetette ellen Meyer.
– Hja. Tudom én, milyen a maguk egy perce – nézett Carmen az
órájára. – Na jó, öt perc, de féllel se több, rendben? Nyolcra csakugyan
ott kell lennem.
– Öt perc – ígérte Carella.
– De frankón – folytatta a lány. – Ki kell fizetnem az egész órát,
bármikor is érek oda. Szóval csak szaporán, igen?
– Roger Tilly – tért rá azonnal Carella.
– Gondoltam.
– Itt volt a halála előtti éjszakán?
– Itt.
– Vasárnap éjjel. Hatodikán.
– Tudom, tudom – mondta Carmen.
– Hányra ért ide? – kérdezte Meyer.
– Itt volt már, mire megjöttem.
– Pardon? Az ön lakásában?
– Igen.
A két nyomozó – szem előtt tartva, hogy öt percet kaptak csak
Carmentől, ugyanakkor tudva, hogy lesz abból több is, ha muszáj –
kérdések pergőtüzébe fogta Carmen Sachezt, hátha fontos, ami Tilly vei
a halála előtti órákban történt.
– Saját kulcsa volt?
– Nem. A portásnál hagytam neki. Tudtam, hogy jön.
– És maga? Honnan jött meg?
– Dolgoztam aznap éjjel. Kettőre értem haza.
– Hol dolgozik?
– A Quaerterben. Egy klubban.
– Vasárnap?
– Miért ne? Maguknak tán a vallásuk tiltja?
– És mi a munkája?
91
 – Énekes vagyok. Nem mondtam?
– Melyik az a klub?
– Miért kérdi?
– Kíváncsiságból.
– Nem én öltem meg.
– Ki mondta, hogy maga?
– Miért érdekli, hogy melyik klubban énekelek? Ellenőrzi, hogy ott
voltam-e?
A két nyomozó szótlanul nézte.
– Clancy, az a neve. Dzsesszklub.
– Miért ide jött Tilly? Miért nem a klubba?
– Mert utálja a dzsesszt. Egyébként is már vagy százszor hallott
énekelni.
– Így inkább ide jött, és megvárta magát.
– Hja. Vasárnap éjjel. Vérrel írva, az ment a tévében.
– Azt meg szerette, mi?
– Egy folytatást el nem mulasztott volna.
Carmen megnézte a karóráját.
– Három perc – jelentette ki.
– Mit csinált Tilly, mikor maga megjött?
– Aludt.
– Itt maradt reggelig?
– Itt.
– Mi történt tegnap reggel?
– Fölkeltünk, lehetett olyan tíz, fél tizenegy. Megkávéztunk, aztán
visszabújtunk még az ágyba.
– Ühüm – mondta Carella.
– Aztán? – kérdezte Meyer.
– Öltözni kezdtem.
– Mialatt Tilly?
– Telefonált.
92
 – Fölhívott valakit? Vagy őt hívták?
– Először ő hívott egy számot. Aztán szólt a telefon.
– Két beszélgetés? Nem volt több?
– Nem.
– Nevet említett-e telefonálás közben?
– Egy perc, urak, és itt se vagyok már.
– Nem hallotta, hogy nevet mondott-e?
– De. Bizonyos Mr. Steinberget kért. Kocsit akart venni, Steinberg az
autókereskedő.
– Ez volt az, akit ő hívott, ugye?
– Ez.
– Hát a második telefon?
– Ott pénzről volt szó.
– Halljuk. Tovább.
– Hogy hát a maradék pénzét kérte.
– Hogyhogy?
– Nem tudom. De rém, hogy milyen mérges volt. Üvöltözött...
Hanem most aztán csakugyan mennem kell.
– Egy percecskét még, Miss Sanchez – kérte Carella.
– Egy felet sem – felelt a lány, és a vörös kabátért nyúlt. – Itt se
vagyok már...
– Egy-két kérdés már csak – szólt Carella.
– Megígérték, hogy…
– Ígértük, ígértük – szólt Meyer.
Találkozott a tekintetük.
– Hekustempó – mondta fejcsóválva a lány; kabátját levetette, és in-
gerülten a konyhaszékre dobta. – Hát akkor essünk túl rajta – szólt, s
azzal leült, hosszú lábát kinyújtotta, kezét karba fonta a feszes vörös
pulóveren.
– A második telefon – emlékeztette Carella.
– Ühüm – morogta a lány csöppet sem barátságosan.
93
 – Mondja el minél részletesebben.
– Már hogy értve?
– Mit mondott Tilly legelőször?
– Azt hogy aha, én vagyok.
– Aztán?
– Hát, olyasmit, hogy mikor kapom már meg?
– Pompás, és?
– Aztán... jaj, honnan a francból tudjam? Hogy képzelik, hogy
mindenre...
– Próbálja meg.
– Na, jó. Nem, nekem most kell a maradék, mintha így mondta
volna, most, ebben a szent pillanatban. Ezt ismételgette jó néhányszor.
Hogy hát most kell a pénz. Így szólt az egyezség, azt mondta, és unja
már, hogy örökké sírnia kell a pénzéért. Most kell neki az egész, azt
mondta.
– Kimondta kereken, hogy pénz? Ez biztos?
– Biztos. Pénz, vagy suska, vagy mani. Nem emlékszem, milyen
szóval, de mondta.
– És mi lett a beszélgetés vége?
– Megbeszélték, hogy odalent találkoznak.
– Az miből derült ki?
– Hallottam, ahogy Roger megadja a házszámot, és aztán...
Elhallgatott, különös kifejezés ült ki az arcára. Eszébe jutott valami.
A hekusok vártak.
– Hja, igen – biccentett. – Persze.
– Nos? – nógatta meg Meyer.
– Mondott egy nevet.
– Halljuk!
– Bowles. Fél órát adok, nem többet, Mr. Bowles.
– Biztos, hogy jól hallotta?
– Tuti. Azt mondta, Bowles. Mr. Bowles.
94
 – És aztán?
– Hallgatózott egy percet, és akkor azt mondta, na jó, akkor tehát
pontban tizenkettőkor.
– És megadta, ugyebár, ezt a címet?
– Úgy van, és még hozzátette, hogy várni fogja a kapuban.
– Déli tizenkettőkor.
– Akkor. És ha jót akar, Mr. Bowles, pénzzel jöjjön.
– Hánykor volt ez, emlékszik?
– Negyed tizenkettő tájban.
– Mit csinált addig Tilly?
– Zuhanyozott, felöltözött, és lement.
– Hánykor?
– Tizenkettő körül, gondolom.
– Visszajött aztán?
– Ide már soha – mondta Carmen.

95
6.
Amerikai büntetőtörvényszéken az a szokás, hogy mindig a vád
tanúit hallgatják ki először. Az első menetben az ügyész kikérdezi a vád
tanúit, utána a védőügyvéd teszi föl kérdéseit. Ezek után az ügyész
ismét kérdéseket tehet föl a tanúnak. Végül a védelem is megkapja még
egy körre a tanút. Miután a vád fölvonultatta a maga tanúit, bejelenti a
bírónak, hogy a vád bevégezte munkáját. Most jönnek a védelem tanúi,
és újból lepereg az iménti rituálé. Fárasztó, nehézkes procedúra.
Szerda reggel, január kilencedikén, a Carella-gyilkosság
tárgyalásának harmadik napján Henry Lowell előszólította második
tanúját, bizonyos Peter Haggerty nyomozót, ballisztikai szakértőt. Peter
Haggerty alacsony, zömök férfiú volt, vastag fekete bajusz, vastag
fekete keretes szemüveg. Fölállt a tanúk emelvényére, megesküdött,
hogy az igazat fogja mondani, a teljes igazságot és csak azt, úgy segélje
őt Isten, majd elfogulatlanul megjáratta szemét a tárgyalóteremben,
mint akinek második otthona a bíróság. Lowell megkérdezte,
hányadszor tanúskodik szakértőként. – Negyvennyolcadszor – felelte.
– S hány bíróság előtt tanúskodott ebbéli minőségében?
– Tizenegy.
– Hány országban?
– Négy.
– Mióta tagja a ballisztikai csoportnak? – kérdezte Lowell.
– Tizenkét éve.
– Mondja el, legyen szíves, milyen kiképzést kapott a lőfegyverek
és...
Az elkövetkezendő tíz perc folyamán Haggerty elősorolta iskoláit,
elmondta, milyen alapos képzésben részesült, milyen tanfolyamokat
végzett, s hogy ő maga milyen ballisztikai előadásokat tartott az ország
számos rendőri testületének. Di Pasco az elmondottak alapján elfogadta
szakértőként, ugyanakkor figyelmeztette az esküdtszéket, hogy noha a

96
tanú szakértelme kétségtelen, őnekik sem részleteiben, sem egészében
nem kötelességük elfogadni a vallomását.
– Napi munkája során előfordul-e, hogy tűzfegyverek gyártmányát
és kaliberét kell megállapítania?
– Gyakran.
– Napi munkája során előfordul-e, hogy lövedékeket kell
azonosítania?
– Gyakran.
– Előfordul-e, hogy lövedékeket és hüvelyeket hasonlít össze,
meghatározandó, hogy ugyanazon lőfegyverből lőtték-e ki őket?
– Nincs napja a hétnek, hogy ne volna ilyen feladatom.
– Mutatok önnek egy pisztolyt, amelyet megjelöltünk és bizonyíték
gyanánt elkülönítettünk. Kérdem öntől, végzett-e vizsgálatokat ezen a
pisztolyon?
– Végeztem.
– Megmondaná, milyen gyártmány?
– Kilenc milliméteres Uzi.
– Ha elmagyarázná az esküdteknek, mi is az...
– Izraeli gyártmányú rohamfegyver, az Uzi géppisztolynak kisebb,
könnyebb változata.
– Amikor azt mondja, könnyebb...
– Két kiló húsz deka, tele tárral.
– Mi a tartalma annak a kitételnek, hogy tele tár?
– Húsz lőszer. Hússzor lehet lőni vele újratöltés nélkül. Ezt jelenti a
tele tár. Húsz darab lőszert.
– És mit jelent az, hogy kilenc milliméteres?
– Azt, hogy a fegyverbe kilenc milliméter átmérőjű Parabellum
lőszer való. Ez a kalibere. Kilenc milliméter.
– És az, hogy rövidebb, mint a géppisztoly, mit jelent konkrétan?
– Kétszáznegyven milliméter a teljes hossza.

97
 – Az esküdtek alighanem jobban értenék, ha hüvelykben adná meg.
Volna szíves?
– Hát így, logarléc nélkül...
– Körülbelül csak. Hogy az esküdtek jobban értsék.
– Kilenc és fél hüvelyk nagyjából. Ez a teljes hossz.
– És a cső? Körülbelül?
– Uszkve öt.
– Fél kézben tartható ez a fegyver?
– Hogyne, kérem, arra van tervezve. Hivatalos nevén félautomata
kézifegyver.
– Mit jelent az, hogy félautomata?
– Azt, hogy minden egyes lövéshez külön meg kell húzni az elsütő
billentyűt. Szemben az automata fegyverrel, amely folyamatosan tüzel,
amíg csak elhúzva tartjuk a billentyűt.
– Ön szerint ez a kézifegyver alkalmas arra, hogy gyors
egymásutánban sok lövést leadjon?
– Hát ugye húszat. Ennyi fér a tárba.
– Igen, de gyors egymásutánban?
– Igen. A fegyver úgy van tervezve, hogy nem rúg vissza. Ezért nagy
a tűzsebessége, és a találati pontossága.
– Lehet-e, teszem azt, gyors egymásutánban három lövést leadni
vele?
– Ó, hogyne.
– Tisztelt bíró úr, tárgyi bizonyítékként figyelmébe ajánlok három
darab kilenc milliméteres Parabellum lövedéket, amelyeket boncoláskor
emeltek ki Anthony John Carella testéből.
– Mr. Addison?
– Nincs ellenvetésem.
– Tessék jegyzőkönyvbe venni mint kettes, hármas és,…
– Tisztelt bíró úr, mivel lesznek még hasonló jellegű bizonyítékok,
javasolom, hogy egyetlen azonosító számmal lássuk élőket...
98
 – Köszönöm, rendben. Kettes számú tételként kérem lajstromozni.
Carella az anyjára pillantott. Louise szálegyenesen ült, s kifürkészhe-
tetlen arccal nézte Lowellt, amint visszalép a vád asztalához, s kézbe
vesz egy újabb műanyag zacskót, bizonyíték föliratos rendőrségi
címkével.
– Tisztelt bíró úr – folytatta Lowell –, ugyancsak bizonyítékként
ajánlom figyelmébe ezt a három üres töltényhüvelyt, kilenc
milliméteres Parabellum lőszer hüvelye mind. Wade és Bent nyomozók
találták az A. & L. sütödében, 7834 Harrison Street, a múlt év július
tizenhetedikén.
– Nincs ellenvetésem.
– Hármas szám alatt kérem lajstromba venni.
– Végül, bíró úr, ugyancsak bizonyítékként mutatom be ezt a három
lőszert és három hüvelyt a rendőrség ballisztikai csoportjának ellenőrző
lövészetéről.
– Mr. Addison?
– Nincs ellenvetésem.
– Négyes sorszám alatt lajstromozni.
– Haggerty nyomozó, most pedig azt kérdem, végzett-e
összehasonlítást mindezen lövedékek és lőszerhüvelyek között?
– Végeztem.
– Megmondaná, hogy vajon egyazon fegyverből lőtték-e ki
mindegyik lövedéket?
– Egyazon fegyverből.
– Egyazon fegyver vetette ki az összes hüvelyt?
– Egyazon.
– Haggerty nyomozó, az ellenőrző lövészeten milyen fegyvert
használt ön?
– Az imént bemutatott fegyvert.
– Az egyes szám alatt lajstromba vett, kilenc milliméteres,
félautomata UZI rohampisztolyra gondol?
99
 – Arra.
– Kimondja-e minden fenntartás nélkül, hogy az Anthony John
Carella testéből kivett lövedékek ebből a fegyverből származnak?
– Kimondom. A néhai testéből kivett lövedékeken és a
próbalövedékeken egyező nyomok vannak.
– A Mr. Carella sütödéjében talált hüvelyek szintén ebből a
fegyverből valók?
– Egyértelműen. Az ott begyűjtött lőszerhüvelyeken és a próbáló
veszeti hüvelyeken szintén egyező nyomokat találtam.
– Köszönöm, több kérdésem nincs.
– Mr. Addison?
A védőügyvéd körülményeskedve fölállt, s már a tanú felé
indultában a fejét csóválta, mint az olyan ember, aki holmi turpisságot
észlelt, és most aztán késedelem nélkül tisztába fogja tenni a dolgot.
– Haggerty nyomozó, mikor kapta ön kézhez a lövedékeket, amelyek
állítólag Anthony John Ca...
– Tiltakozom, bíró úr! – kiáltott nagyot Lowell. Talpra is szökkent. –
Hacsak kétségbe nem vonjuk a Rendőrorvosi Hivatal mint intézmény
pártatlanságát, nem lehet kérdéses, hogy a lövedékek a holttestből
valók! Az állítólag kitételnek, tisztelt bíró úr, itt semmi helye. Dr. Josef
Mazlova aláírta a boncolási jegyzőkönyvet, s ugyancsak kézjegyével
látta el a lövedékek eredetét igazoló címkét. Ezek a lövedékek azok a
lövedékek. Kérem, utasítsa Mr. Addisont...
– Visszavonom a kérdést – vágott közbe Addison, s megint olyan
képet vágott, mintha az egész világ – s persze ellenfele és az elnöklő
bíró leginkább – ellene volna az igazság érvényesítésének. – Haggerty
nyomozó, mikor kapta kézhez a szóban forgó tárgyakat?
– A holttestből kivett lövedékekre gondol? – Haggerty nem először
dolgozott együtt Carellával, s el volt tökélve, hogy őt aztán egy ilyen
zugügyvéd nem fogja az ujja köré csavarni.

100
 – A kettes szám alatt lajstromozott lövedékekre – felelt Addison, nem
ismételve az iménti kitételét; remélhette csupán, hogy az esküdtek nem
felejtették el a közjátékot.
– Múlt év július tizennyolcadikán vettem át. A gyilkosság
másnapján.
– Ki küldte önnek?
– Dr. Josef Mazlova, helyettes rendőrorvos. Charles Bent, Negyven-
ötödik körzetbeli, második osztályú nyomozó kérésére.
– Érintkezett-e közvetlenül Mazlova doktorral?
– Nem.
– Hát Bent nyomozóval?
– Vele igen.
– Milyen jellegű beszélgetést folytattak?
– Megkért, határozzam meg annak a fegyvernek a gyártmányát és
kaliberét, amelyből a bemutatott lövedékeket kilőtték.
– És ön, ugye, meghatározta?
– Meg.
– Mit mondott neki?
– Hogy a lövedékek egy kilenc milliméteres Uzi pisztolyból valók.
– Bizonyos volt ön ebben?
– Teljes mértékben.
– Tehát ön már akkor, jócskán az Uzival végzett próbalövészet előtt
is tudta, hogy a Mr. Carella testéből kivett lövedékek...
Carella figyelmét nem kerülte el, hogy az anyja arca fájdalmasan
megrándul.
–… egy kilenc milliméteres Uziból valók.
– Úgy van.
– És ezt meg is mondta Bent nyomozónak.
– Megmondtam.
– Tehát mindenki egy ilyen kilenc milliméteres Uzit keresett, mint a
gyil...
101
 – Tilta...
– Nem tudhatom, mit keresett mindenki. Csak azt tudom...
– Tisztelt bíró úr, tiltakozom!
– Igen, Mr. Lowell?
– Mr. Haggerty nem tudhatta, mit keres mindenki.
– Elfogadom.
– Haggerty nyomozó, mondta-e ön Bent nyomozónak, hogy kilenc
milliméteres Uzi a gyilkos fegyver?
– Azt mondtam, a nekem bemutatott lövedékeket egy kilenc millimé-
teres Uziból lőtték ki.
– És ön ezt úgy állapította meg, hogy elvégzett bizonyos rutinvizsgá-
latokat...
– Igen.
–... amelyek tudomása szerint az Egyesült Államok valamennyi bal-
lisztikai csoportjában egyformák...
– Egyformák azok az egész világon.
– Az egész világon, köszönöm. Ezek a vizsgálatok ugyebár
kiterjednek a vájatmezőkre, a huzagolásra, a perdületre, miegymásra...
– Ezek, kérem, erősen szakmai jellegű, mondhatni tudományos...
– A kérdésem még nem hangzott el, Mr. Haggerty. Csalhatatlanok
ezek a vizsgálatok?
– Igen. Csalhatatlanok.
– S vajon ön is csalhatatlan?
– Micsoda?
– Soha életében nem tévedett?
– Ismeretlen tűzfegyver kaliberének meghatározásában ez idáig nem.
– És egyebekben? Soha életében nem tévedett?
– Nincs ember, aki ne tévedett volna. Én azt állítom csupán, hogy...
– Több kérdésem nincs.
– Mr. Lowell?

102
 Lowell a tanúk padja elé lépett, hüvelykjét a mellényzsebébe
akasztotta, nekidőlt a pulpitusnak, és így szólt:
– Nemde, kétségbevonhatatlan szakmai tény, hogy ismeretlen
fegyver típusa és kalibere megállapítható a belőle kilőtt lövedék
alapján?
– Kétségbevonhatatlan.
– Kétségbe vonható-e, hogy a városunkban működő ballisztikai
intézet birtokában van a világ legnagyobb, legátfogóbb
fegyverösszehasonlító rendszere?
– Nem vonható kétségbe.
– Igaz-e, hogy naprakész nyilvántartást vezet ez az intézet minden
létező fegyverről, sőt az e fegyverekből kilőtt lövedékekről is?
– Igaz.
– Összehasonlította-e ön a Mr. Carella testében talált lövedékeket
egy kilenc milliméteres Uziból kilőtt próbalövedékkel?
– Össze, igen.
– Milyen következtetésre jutott?
– Azonos kaliber, azonos perdület, azonos huzagolás és vájatmező.
– Ebből következtetett arra, hogy mindet egy kilenc milliméteres Uzi
pisztolyból lőtték ki?
– Ebből, igen.
– Köszönöm, nincs több kérdésem.
Addison állt föl most, és lépett a tanú elé.
– Mr. Haggerty, ön ugye azt állítja, hogy ugyanolyan nyomokat visel
minden kilenc milliméteres Uziból kilőtt minden golyó...
– Nem azt állítom, kérem.
– Nekem ugyanis az a benyomásom, hogy a Mr. Carella testében
talált lövedékek bármelyik kilenc milliméteres Uziból származhatnak,
és nem szükségképpen abból, amelyet...
– Korántsem, uram, a benyomása téves. Én, kérem, azt állítottam...
– Köszönöm, már megfelelt a kérdésemre.
103
 – Tisztelt bíró úr!
– Igen, Mr. Lowell?
– Befejezhetné a tanú, hogy mit állított?
– Tisztelt bíró úr, engem kielégített a tanú válasza.
– Engem nem – szögezte le Di Pasco. – Fejezze be, Haggerty
nyomozó.
– Azt akartam elmondani, hogy elsőre csak abból a szempontból
vizsgáltam a Mr. Carella testében talált lövedékeket, hogy
megállapítsam a fegyver gyártmányát és kaliberét. Később, mikor
megkaptam a bizonyítékként lefoglalt pisztolyt, elvégezhettem a
próbalövéseket, és ezek alapján bizonyosodott be, hogy a
bizonyítékként lefoglalt lövedékek abból a fegyverből valók, és nem
egy másik ugyanolyanból. Ezt szerettem volna elmondani, bíró úr.
– Megfelelt-e a tanú a kérdésére ezzel, Mr. Addison?
– Már az imént is kielégítőnek tartottam a kapott választ, tisztelt bíró
úr – felelt savanykásan Addison. – Mindazáltal megköszönöm a téma
további megvilágítását. – Elfordult a tanúk padjától, s indult a helyére,
mikor megtorpant. – Hja, igen – mondta, és visszaállt Haggerty elé. –
Mondja meg, kérem, mikor kapta kézhez a bizonyítékként lefoglalt
pisztolyt?
– Augusztus másodikán.
– Miképpen?
– Vizsgálatra beküldték a ballisztikai csoporthoz.
– Kicsoda?
– Nelson hadnagy.
– Michael Nelson hadnagy a Negyvenötödik körzet nyomozó-
csoportjától?
– Ő.
– Volt-e a fegyverhez erősítve egy úgynevezett átadás-átvételi bárca?
– Volt, igen.
– Rajta, ugye, Nelson hadnagy neve. És senki másé?
104
 – De igen.
– Megmondaná, kié?
– Randall Wade nyomozóé.
– Nincs több kérdésem, köszönöm.
Carella mintha elfojtott diadalmosolyt látott volna bujkálni Addison
szakállában.
Az Óváros.
Carella sebes léptekkel haladt át a városháza előtti parkon, ahol, a
keserves hideggel mit sem törődve, galambok parádéztak, mint
megannyi peckes kis öregember; frissen zöldre mázolt padok mentén
haladt el; itt, a kormányépületek tiszteletet parancsoló oszlopsorai
között még mintha a törvényes rend volna az úr, s mintha a civilizáció
tartaná pozícióit, de a város a maga egészében bizony az ördögé.
Carella egyenest a város centruma felé igyekezett a ropogós, napsütéses
fagyban; fülében Lowell hangjának bongását titkon Addison dörmögése
ellenpontozta. Felködlöttek előtte az üzleti negyed felhőkarcolói, nem is
oly messze az igazságszolgáltatás masszív, szürke templomától, ahol
Carella már csak Addison kérdéseit hallgatta meg, aztán arcon csókolta
anyját, és mennie kellett, találkozója lévén Meyerrel. Az embernek
kötelezettségei vannak, s nem mind köti az embert a tárgyalóteremhez.
Az óceán döngölte gyámfal, melyet évszázadokkal ezelőtt még a
hollandusok építettek, állta a szüntelen ostromot, peremén a súlyos
lövegek mintha most is őriznék a várost az Atlanti-óceán felől, holott
csövük régóta betonnal van kitömve. Aki a szigetcsúcsnál átkukucskál a
fal peremén, az láthatja a kavargó keresztáramlatot a Dix és a Harb
folyó egybeömlésénél. Vadul fütyült aznap a szél, zabolátlanul
nyargalászott az utcákon, melyeknek hosszában hajdan lovaskocsik
zörömböltek, s amelyek oly keskenyek, hogy csak egyetlen gépkocsit
eresztenek át egyszerre. Ahol régen fából ábdált, kétszintes
kocsmaépületek guggoltak (alig néhánynak kegyelmezett meg az idő),
ma vasbeton kolosszusok törnek az égnek, s a kolosszusokban jogászok
105
és pénzemberek nyüzsögnek fölös számban. És mégis – talán azért,
mert a város küszöbén itt az Atlanti-óceán, és méltósággal nyújtózik a
távoli Óvilág felé, melynek e város a létét köszönheti –, érezni a
levegőben, milyen is lehetett erre hajdanán, mikor minden és mindenki
fiatal volt és ártatlan. Vagyis hát annyira mégsem voltak ártatlanok az
alapító atyák, hogy el ne rabolták légyen az indiánok földjét.
Előző este otthonában próbálták elérni Martin Bowlesot, de hiába
csörgött a telefon. Reggel, mikor Meyer a hivatali számán próbálkozott,
megmondták, hogy Mr. Bowles legkorábban délelőtt tizenegykor, a
délelőtti értekezlet után tudja fogadni őket. Carella és Meyer, Bowles
hivatala felé haladóban az Óváros szűk utcáin, még egyszer átfutotta az
eddigi információkat. Aztán megint és még egyszer, amíg értelmét nem
kezdték látni az egésznek.
– El kell ismerni, más a dolog akusztikája így, hogy pénz is szerepel
benne.
– De mennyire hogy más – kontrázott Carella.
– Őrült tettesre például nem kell többé gyanakodni.
– Ejthetjük a narkós vonalat is.
– Marad a csupasz lényeg: Bowles tartozott Tillynek.
– A meztelen valóság, Meyer. Nő, vagy pénz. Akkor most arra felelj,
miért tartozott Bowles Tillynek?
– Hát hisz ez az.
– Mondd csak, hogy szól egy ilyen szerződés?
– Megkötésekor az összeg fele, a többi az áru leszállításakor.
– Rendszerint, ugyebár.
– Ámde Tilly nem szállított le semmit. Kétszer is meghiúsult a
dolog.
– Hja, és mégis követelte az összeg maradékát.
– És alighanem ezért kapott golyót a tarkójába, kötelet a nyakára.
– Mi meg ezért akarunk szót váltani Bowlesszal – fejezte be Carella.

106
 A Laub, Kramer, Steele és Worth cég irodái kissé túl hűvösnek, kissé
túl modernnek tűntek. Az üveges bejárati ajtóval szemközt, fönn a falon
keskeny elektronikus árfolyamjelző szalag, melyen szakadatlanul
áramlottak jobbról balra a Meyer és Carella számára megfejthetetlen
számok és jelek. Ugyanott, lejjebb, festmények: Carella lefogadta
volna, hogy riadalmasán drága képek, noha készítőiket meg nem tudta
volna nevezni. Rozsdaálló acéllal keretezett rózsafa íróasztal, mögötte,
puritán-fekete ruhában, föltűnően szép fekete nő, keze valamely
elektronikus ketyerén, amellyel mintha atomrakétát lehetne indítani a
föld bármelyik országa ellen. Körme nagyon hosszú volt és nagyon
vörös. Ajka a körme színét ismételte. Mikor a detektívek benyitottak,
rájuk fordította egykedvű, barna tekintetét. Mögötte-fölötte a keskeny,
hosszú képernyőn tovább áramlottak az árfolyamok.
– Mr. Bowlesot keressük – mutatta föl Carella nyitott bőrtárcájában
az igazolójelvényét.
– Meg van beszélve?
– Meg – mondta Meyer.
– Szabad lenne a nevüket? – nyomott meg a nő egy gombot a
pultján, s emelt füléhez egy kagylót.
– Meyer és Carella nyomozók.
A nő közönyös képpel biccentett.
– Két úr keresi Mr. Bowlesot. Meyer nyomozó és...
Kérdően fölvont szemöldök...
– Carella nyomozó – mondta Carella.
–... Carella nyomozó – mondta a kagylóba a titkárnő, és némán
fülelt. – Köszönöm – mondta végül, letette a telefont. – Rögtön
bekísérik önöket – mondta a detektíveknek. – Foglaljanak talán addig is
helyet.
A detektívek helyet foglaltak.
Feszengtek.

107
 Nem tudták, mit jelentenek a fejük fölött áramló tőzsdei jelek... AGC
és BHC és FAL és JNJ és DIS... mi a túrót jelenthetnek? Mezei hekusok
voltak, nekik aztán soha nem volt befektetni való jövedelmük. A
családjuk élelmezésére és ruházkodására fordították ők a jövedelmüket,
és nagy ritkán beültek a moziba. Nem csoda, ha feszengtek. És mivel
feszengtek hekusruhájukban, hekus voltuk kínzó tudatában, nem is
szóltak egymáshoz sem, amíg meg nem jelent egy sötét kosztümös,
tűsarkú cipős, szoborszép szőkeség, és így nem szólt: – Mr. Carella és
Mr. Meyer? –, és a két hekus erre talpra ugrott, mintha csak a
matektanár szólítaná táblához őket valamely tekervényes egyenlet
megoldására. – Igenis – mondták egyszerre, és a jeges tekintetű
szőkeség azt mondta, erre tessék, uraim, és elterelte őket az asztal előtt,
amelynél a vörös karmú, bágyatag tekintetű, élveteg vörös ajakú
Nofretete alkalmasint azon töprengett, dobassa é fivérét a krokodilusok
elé. Végestelen-végig a hosszú folyosón, nyomában a szőkének, míg
meg nem álltak egy ajtó előtt, amelyen suvickos réztábla hirdette, hogy
MARTIN J. BOWLES.
A szőke bekopogott.
– Tessék! – hallatszott.
Martin J. Bowles.
Száznyolcvanöt centis, jó kiállású férfi, haja sötét, szeme barna, arca
mosolygós, öltönye szabása maga a tökély. A kezét nyújtotta.
– Isten hozta önöket.
S a keze nyújtva.
– Üdvözlöm, Mr. Bowles – rázta meg Carella a kezét. – Carella
nyomozó. És a társam, Meyer nyomozó.
Esetlennek érezték magukat.
– Örvendek – rázott kezet Bowles energikusan Meyerrel is. – Miben
lehetek szolgálatukra? A feleségem elleni merényletek ügyében,
nemde?
– Úgy van, uram – mondta Carella.
108
 – Gondoltam – biccentett Bowles.
– Tudomásunk szerint volt önnek egy Roger Turner Tilly nevű
sofőrje – mondta Carella.
– Voltaképp egy limuzintársaságnak volt az alkalmazottja. A
Manager Limousinnak. De tény, hogy rendszeresen az én
rendelkezésemre állt.
– Egészen tavaly tavaszig, nemde?
– Úgy van. Elkövetett valamit...
– Igen, és börtönbe került miatta.
– Magam is így értesültem, igen.
– Találkoztak-e, mióta Tilly kiszabadult?
– Nem.
– De azt tudja ugyebár, hogy meghalt?
– Tudom. A feleségem említette, hogy önök telefonáltak tegnap
reggel...
– Igen.
–... hogy értesítsék.
– Igen. Mikor látta utoljára, Mr. Bowles?
– Még mielőtt lecsukták. Februárban valamikor.
– Tudta-e, hogy feltételesen szabadlábra helyezték?
– Tudtam.
– Honnan tudta, Mr. Bowles?
– Izé, beszéltem vele.
– Mikor?
– Első ízben valamikor a múlt héten.
– A múlt héten? – Carella meglepettnek látszott. – Mikor?
– Pénteken, alighanem. Délután. Épp indulóban voltunk. Színházje-
gyünk volt Emmával... a feleségemmel...
Carella bólintott.
–... és meg akartunk vacsorázni még színház előtt. És akkor hívott
Tilly. Fél hat tájban.
109
 – Mi célból hívta?
– Azt mondta, tartozom neki.
– Nocsak? – húzta föl meglepetten a szemöldökét Carella. – Vajh
miért?
– Fölfogadtam tavaly sofőrnek; egy szemináriumra kellett mennem
az állam északi zugába; privátim fogadtam föl, félreértés ne essék, nem
a Manageren keresztül, és azt állította, hogy a kialkudott összegnek a
felével még tartozom. Megmondtam, épp indulok elfelé, erre megadott
egy számot, amin elérhetem. Én aztán csak hétfőn reggel hívtam már
vissza.
Aznap ölték meg, gondolta Meyer.
– Miért hívta föl? – kérdezte Carella.
– Hogy elboronáljuk ezt az ügyet. Való igaz, hogy megállapodtunk, ő
kerített valahonnan limuzint, a részleteket nem tudom, de bizonyos,
hogy jobban járt, mint ha a cégén keresztül fogadtam volna föl.
Mindenesetre, kifizettem az utolsó centig, és tisztázni akartam a
kérdést, nehogy azt higgye, megrövidítettem.
– Milyen időpontban hívta?
– Tizenegykor. Fél tizenkettőkor.
– Hogyan folyt le a beszélgetés?
– Az igazat megvallva, nevetséges. Tilly kötötte az ebet a karóhoz,
hogy igenis tartozom, és szabályszerűen követelte, hogy aznap délben
legyek ott a pénzzel a Diamondbacken. Még ilyen zöldséget. Mintha
rábírhatna bármi is, hogy elmenjek a Diamondbackre!
– Elment-e végül?
– Már hogy mentem volna!
– Nem is mondta neki, hogy ott lesz?
– De. Mondani mondtam. Azért, hogy leszálljon már rólam.
– Volt-e szándékában tudatni velünk ezt a két telefonbeszélgetést
Tillyvel?
– Az igazat megvallva, nem.
110
 – Hát a feleségének? Említette?
– Neki sem.
– Mr. Bowles. Nyilván ön is tudja, hogy a felesége abban az
emberben, aki az életére tört, fölismerte...
– Tudom, tudom.
–... Roger Tillyt.
– Igen. Fogalmam sincs, miért vette ezt a fejébe. Annak az embernek
az égegyadta világon semmi oka...
– Ön tehát úgy véli, hogy a felesége tévedett?
– Úgy. Éppenséggel úgy. Tillynek semmi oka nem volt, hogy a
vesztére törjön.
– Beszéljünk a pénzről, amellyel szerinte ön tartozott. Nem lehet,
hogy mérges volt miatta?
– Erre én is gondoltam. De miért csak az Emmát ért inzultusok után
állt elő az igényével? Láthatják, urak, hogy ez így nem vág össze.
Nem vág össze itt semmi – gondolta Carella. Hazudik ez a Bowles.
– Egyszóval nem hiszi, hogy a pénz miatt, amivel tartozott...
– Amivel Tilly szerint tartoztam...
– Bocsánat, köszönöm, nem hiszi, hogy Tilly amiatt akart volna
ártani a feleségének?
– Semmiképpen.
– Milyen volt a személyes viszonya Tillyvel? – változtatott csapást
Meyer. Ő is érezte, hogy hazudik Bowles. Aki évek óta faggat bűnöst és
ártatlant, annak valahogy kifejlődik az érzéke. Észreveszi, mikor
beszélnek mellé.
– Jó. Kevés jobb sofőrt delegált hozzánk a Manager Limousine.
Ragaszkodtam is hozzá; hogy a börtönben megbolondul, azt nem
tudhattam.
– Úgy véli, megbolondult a börtönben – bólogatott Meyer.
– Nem erre vall ez a cirkusz a pénzzel? – mondta fejcsóválva
Bowles.
111
 – Mikor ugyebár ön nem tartozott neki?
– Egy huncut garassal sem.
– Ezt a két telefonbeszélgetést megelőzően – szólt Carella –, soha
nem volt szóváltás |önök közt?
– Soha.
– El sem tudja képzelni, hogy Tilly valami miatt esetleg neheztelt
önökre?
– El sem tudom képzelni.
– És lám, a felesége mégis azt állítja, hogy ő lökte a metró elé...
– Tudom, de...
–... sőt később ő akarta elütni.
– Bizonyos, hogy tévedett.
– Bizonyos ugyebár abban is, hogy nem tartozott neki...?
– Hányadszor mondjam!...
– Hát arra volt-e oka mostanában, hogy névjegyet adjon neki? – tette
föl a kérdést Carella.
– Nem. Megmondtam, február óta színét se láttam. Tavaly február
óta.
– Mr. Bowles, megmondaná, hol volt ön hétfőn délben? Tegnapelőtt,
ugyebár. Hetedikén.
Bowles furcsálkodó tekintetet vetett rá.
– Szükség lesz netán az ügyvédemre?
– Amíg ön úgy nem érzi, nem.
– Hogy értsem, hogy hol voltam? Hogy a fenébe értsem, kérdem én!
– Bowles ingerülten az előjegyzési naptáráért nyúlt, és belelapozott. –
Íme! – ütött a lapra. – Ügyféllel tárgyaltam kábé tizenegyig, aztán
fölhívtam ezt a Tillyt. Aztán elmentem...
– Hová?
– Munkaebédre.
– Kivel?
– Egy másik ügyféllel.
112
 – A nevét, ha volna szíves.
– Phyllis Raines.
– Hányra volt megbeszélve?
– Déli tizenkettőre.
– Hol?
– A Zwaanon.
Holland szó, még Peter Stuyvesant idejéből maradt. Bowles úgy
ejtette ki, ahogy a helybéliek többsége: zvéjn.
– Hogy tudjuk elérni a hölgyet? – kérdezte Carella.
– Igen fontos ügyfelünk, nem szeretném, ha...
– Mr. Bowles, bizonyára megérti, mennyire súlyos...
– Hogyne érteném meg. Ámde önök is megérthetnék...
– Tudja-e, hogy gyilkossági ügyben járunk el?
– Tudom. Csupán oda akarok kilyukadni, más módon is
bizonyítható, hogy vele voltam a kérdéses időben. Nem szeretném, ha
megtudná, hogy rendőrségi vizsgálat folyik. A befektető, ha meghallja a
rendőrség szót, rögtön gyanakodni kezd a cégre, ahol a pénzét
forgatják. Májusra várom az előléptetésem. Ha mármost egy ilyen
fontos kuncsaft...
– Mit javasol tehát? – kérdezte szeretetreméltóan Meyer.
– Nem akarom Ms. Rainest belekeverni.
– De hisz benne van már – szólt gyöngéden Meyer. – Nem tetszik
érteni?
– De. Alkalmasint.
– Megmondaná tehát, hol lakik a hölgy?
– Khmmm...
– Nézze, kérem, megkönnyítené mindnyájunk helyzetét.
– Négyhetvenöt Chase Avenue.
– Köszönöm, uram – mondta Meyer.
– Hálás lennék, ha magát a gyilkosságot nem hoznák szóba.
– Megpróbáljuk – mosolygott rá Meyer.
113
 Phyllis Raines a Davidson és a Parade sarkán álló Chloro Phyllis
virágüzlet tulajdonosa volt. Az affektált szójáték alkalmasint kárba
veszett: Phyllis keresztnevét nem ismerte a bolt vásárlóközönsége, így
aztán szinte senki nem méltányolta a kirakatüvegen díszelgő
szellemességet. Legföljebb ha azt nem hitték, hibádzik a chlorophyll
helyesírása. Maga a Chase Street-i ház portása is úgy tájékoztatta a
detektíveket, hogy a boltot Klorofillnak hívják.
A kirakat virágzó egzotikus növénnyel volt telerakva, ami az év
bármely szakában föltűnő lett volna, de így, januárban maga volt a
csoda. Carellának is ismerős volt az orchidea, de a többinek, a sok bíbor
és sárga és narancs és arany virágnak, melyek nagy része hímtaghoz
volt hasonló, nem tudta a nevét. Meyer ezenközben a bolt nevén
töprengett, meg azon, hogy ha Phyllis Raines más foglalkozást választ,
ugyan miként vette volna hasznát a nevének. Ha például lepkékkel
kereskedne, kiírhatná, hogy Pillés. Ha antik fegyverrel: Pallos.
– És ha, mondjuk, Fallosz? – folytatta fennhangon.
– Mi van? – kérdezte Carella.
– Hát ha pornót árulna – magyarázta Meyer.
– Mi van? – kérdezte megint Carella, és benyitott.
– De sajna csak virágot, az meg jámbor jószág – fejezte be Meyer
egy vállrándítással a gondolatmenetet.
Történt egyszer, hajdan, hogy Carella és Meyer átruccant Puerto
Ricóra, elhozni egy kettős gyilkosságért körözött embert. Amint
kiléptek San Juanban a repülőgépből, megállapíthatták, hogy a trópuson
vannak. Nem a könyörtelen napsütésből, a hőségből, a páratartalomból,
hanem a súlyos illatokból. Penész és parfüm, rothadás és riadalmas
tenyészet dús gőzei vágták mellbe a két férfit, akik soha hasonló aromát
még be nem lélegeztek. Nos, Phyllis Raines kis privátdzsungelében is
ez az illatorgia fogadta őket. Nem csodálkoztak volna, ha ködöt izzad a
falakat elfedő, a keskeny járóközökben burjánzó óriáslevelek tömege,
ha parányi, ékszerragyogású madarak csipognak a harsány színeiket
114
szemérmetlenül világgá harsonázó virágkelyhek körül, ha szakadatlan
rovarzümmögés, meg az óceán lusta sustorgása festi alá a madárdalt.
Phyllis Raines – már ha csakugyan így hívták a hölgyet – a bolt
mélyén, a pult mögött állt, s látványos mozdulatokkal rendezgetett egy
látványos csokrot, bedugott még egy lila virágot, áthelyezett egy
vöröset, széjjelteregette a páfrány összesodródott zöldjét. Negyven és
ötven között a félúton, becsülte meg magában Carella, karcsú, magas
nő, nem nélkülöz némi hasonlóságot a tulajdon egzotikus növényeivel.
Összefogott, sűrűarany sörény, a zöld szempár villogása trópusi levelet
idéző, szoknyája mint a forró égövi égbolt, a rózsaszín blúz és a kármin
szvetter két nagy, buja virág, a tűsarkú cipő sápadtkékje a szoknyára
rímelt. Föltekintett, mikor megkondult a bejárati kisharang,
rámosolygott a zsúfolt középső járóközön közeledőre. – Mivel
szolgálhatok?
– Miss Raines? – szólt Carella.
– Igen?
– Carella nyomozó – mutatta meg Carella a kártyáját. – A
Nyolcvanhetes körzetből. A kollégám, Meyer nyomozó.
Phyllis Raines keze tanácstalan madárként lebegett a félkész csokor
fölött.
– Igen?
– Ne tessék aggódni, mi csupán...
– De hisz nem aggódom.
Keze mégsem tudta befejezni az elakadt mozdulatot a csokron,
üdvözlő mosolya mégis rádermedt arra a szeretnivaló arcára. Csak a
zöld szempár maradt eleven. Rebbenő. Szorongó.
– Miss Raines, ismer ön egy bizonyos Martin Bowlesot? – kérdezte
Meyer.
– Mi történt vele?
– Semmi – mondta Carella.
– Hát akkor...?
115
 – Rutinvizsgálat – mondta Meyer.
Bűnözők erre a kitételre világgá szaladnának. Phyllis Raines
azonban nem volt bűnöző.
– Ismeri? – kérdezte Carella.
– Igen. A befektetési tanácsadóm. A Laub, Kramer, Steele és
Worthnél.
– Mikor látta utoljára?
– Eltűnt, vagy mi?
Értetlenül nézte a két férfit. Nem történt vele semmi, ezek legalábbis
azt állítják. Most mégis azt kérdik, mikor látta utoljára. Miért, ha nem
azért, mert eltűnt? Mindez a gondolat híven kiült Phyllis Raines arcára,
ez villogott a szeméből is. Vagy pompás színész, vagy Bowles nem
hívta föl, hogy jó előre figyelmeztesse.
– Nem tűnt el – mosolygott bizalomgerjesztőén Meyer, még
biccentett is hozzá. – Sőt az imént beszéltünk vele, mikor is, Steve? Fél
órája? Negyven perce?
– Olyastájt – erősítette meg Carella.
Csak lazán, oldottan, gondolták a nyomozók. Nem mondták meg,
hogy Bowlesnak ő a hétfői alibije. Tőle akarták hallani.
– Szóval, mikor találkozott vele utoljára? – érdeklődött Meyer.
Továbbra is kellemes mosollyal. Biccentgetve. Nocsak, rajta,
kedveském. Mondd el szépen ennek a kedves, kopasz bácsinak, mikor
láttad utoljára azt a drága embert.
– Vele ebédeltem hétfőn – mondta Phyllis. – Benne is kell legyen a
noteszomban.
Egy utolsó, szeretetteljes igazítás, szinte simogatás a csokron, egy
rajongó pillantás még rá, és odalépett egy kis íróasztalhoz, mely két
nagy, dupla üvegajtós hűtőszekrény közé volt beékelve. Leült, keresztbe
vetette lábát, melyről Carella épp az imént állapította meg magában,
hogy ugyancsak formás, és kihúzta az asztalfiókot. Fekete bőrkötésű
előjegyzési naptára csak úgy sugárzott az üzletszerű hatékonyságtól.
116
Kinyitotta, ahol egy túlméretes iratkapocs jelölte a mai napot, s
visszalapozott néhányat.
– Íme – mondta kisvártatva, és föltekintett a nyomozókra. Bowles is
éppen ezt mondta, mikor a maga naplójában rábukkant a bejegyzésre.
– Hétfő – mondta Phyllis. – Hetedike.
– Vele ebédelt aznap, ugyebár – mondta Carella.
– Vele. Íme – fordította a férfiak felé a határidőnaplót. Terjengő
kézírás. Alighanem a sajátja, gondolta Carella.
– Így hívják az éttermet? – érdeklődött Meyer. – Margins?

– Igen. Ott van a tőzsdéhez közel, a Zwaanon.

Phyllis is zvéjnnek ejtette, de a hangja lejtésében ott volt valami más
dialektusnak az emléke.
– Ott volt-e Mr. Bowles, amikor ön megérkezett?
– Ott, igen.
– Nem kellett várnia rá semmit?
– Nem, ott ült a bárban.
– Nagy hely az a Margins?
– Elég nagy, igen.
– Sokan voltak aznap?
– Meglehet. Nem számoltam. De miért? Mit csinált?
A két férfi már várta, mikor kérdezi meg.
– Tudtunkkal semmit – mondta mosolyogva Meyer. A derék Meyer
bácsi. Ha arra a ferdeszeműre gyanakszol is, Meyer papára az életed is
rábízhatod.
– Akkor mi ez a faggatózás?
– Rutin – mondta Carella.
– Aha. Persze. És én vagyok Lady Di.
117
 – Mikor beszélték meg ezt az ebédet? – kérdezte Meyer.
– Hát nem tudom. Rendszeres időközökben találkozunk Martinnal.
Megbeszéljük a befektetéseimet. Lehet, hogy én hívtam föl, lehet, hogy
ő. Nem emlékszem, na. Mondják, mit követett el?
– Mint mondottam...
– Illetve, mivel gyanúsítják?
– Semmivel – felelt Carella.
– Aha. Persze – mondta újra Phyllis, és tekintetét Carella szemébe
fúrta. Meyer ilyen fúrót az életbe se látott. Nem is fúró, hanem maga a
Zöld Varázslámpás, mely lézersugarát Carellára irányozza, kényszeríti,
mondja el, miért jöttek. Meyer egy ingatag pillanatig kis híján ki is
tálalt mindennel, de aztán felülkerekedett a bölcsebbik énje.
– Hová valósi maga? – kérdezte.
– Chicagóba, miért?
Carella egyedül látogatta meg az asszonyt. Kolléga nélkül ez
egyszer. Meg kellett beszélniök bizonyos dolgokat, s gondolta, nem árt,
ha a diszkréciónak legalább ezt a látszatát biztosítja. Hogy rárontson két
faragatlan hekus, ormótlan télikabátban – egy ilyen beszélgetésnek azért
nem ez a módja. Pár perce jött meg maga is, közölte Carellával. Mit
iszik, kérdezte tőle. Szolgálatban semmit, felelt Carella; Emma átvette
és az előszoba-szekrénybe akasztotta kabátját, s akkor átmentek a
nappaliba, ahol króm és valódi bőr volt minden, és Carella
köntörfalazás nélkül rátért a lényegre.
– Mrs. Bowles, van-e oka azt hinni, hogy a férje a halálát akarja?
Emma Bowles megkövülten nézte.
– Asszonyom?...
– Nincs. Már hogy volna. Hogy képzeli, ember? Méghogy Martin?
– Igen, asszonyom, ő. Volt-e gondja mostanában?
– Korántsem, mi ketten...
– A házasságával, mármint.
– Tudom. Nem. Mi nagyon...
118
 – Válást soha nem említett?
– Nem, dehogy, mi nagyon...
– Nem is célzott rá?
– Nem. Mi nagyon jól megvagyunk egymással.
– Vehemensebb veszekedés az utóbbi időkben...?
– Nem volt.
–… vagy bármi ahhoz hasonló?
– Semmi.
– Nem bántalmazta önt?
– Dehogy. Arra gondol, hogy...?
– Hogy emelt-e kezet önre. Bántalmazta-e fizikailag.
– Nem. Soha. ,
– Nem is fenyegetőzött bántalmazással?
– Nem.
– Mrs. Bowles, higgye meg, nem szívesen teszem, de meg kell
kérdeznem. Van-e valakije a férjének?
– Nincs. Mr. Carella, én nem is tudom...
– Zokon ne vegye, ez a kötelességem. Önnek sincs más férfi az
életében?
– Már hogy volna!
– A férjének abszolúte semmi oka, hogy meg ne bízzon önben...
– Semmi oka.
– Nem akarja kirekeszteni önt az életéből...
– Nem.
– Hogy szól a végrendelete, asszonyom? Igazán sajnálom – folytatta
Carella –, nekem is kínos, higgye el. De két kísérlet is történt az ön
meggyilkolására...
– Nem vitás. De hogy juthatott eszébe, hogy Martin...
– Úgy, hogy Mr. Bowles telefonált Tillynek. Tilly halála napja
reggelén...
– Csak nem? Tillynek?
119
 – De. Pénzről tárgyaltak, amivel Tillynek tartozott.
Az asszony rámeredt.
– Bizony – mondta Carella.
Emma Bowles csak nézte. A hallottakat emésztette.
– Nagyon sajnálom – mondta Carella.
– Hát ez aztán... Soha nem gondoltam...
– Együttérzek önnel.
– Még az életbe nem... – A mondat elakadt a levegőben.
Emma gondolkodott. Sorra vette, amit a férje az utóbbi időkben
mondott neki. Fontolgatta, nem volt-e benne egyik vagy másik
kijelentésben a csírája legalább annak, hogy...
– Van egy házasságkötés előtti egyezségünk – szólalt meg nagy
sokára, nagyon halkan. – Aláírtunk egy megállapodást az esküvőnk
előtt.
– Miszerint?
– Miszerint... ha valaha is elválunk... enyém Martin minden
tulajdonának a fele. Egyszer s mindenkorra.
– Értem, kérem.
– Továbbá... mindkettőnknek a végrendeletében a másik az egyedüli
kedvezményezett. A kizárólagos örökös...
Megcsóválta a fejét.
– Nagy pénzekről van itt szó – mondta.
Carella hallgatott és várt.
– Bő egymilliót örökölt az apjától... amit persze aztán tovább
gyarapított. Tavasszal várhatóan beveszik üzlettársként a cégbe.
Fejcsóválás.
– Egyszerűen nem tudom elhinni. Ha maga azt állítja, hogy tárgyalt
Tillyvel...
– Az, látja, bizonyos. Nem is tagadta.
– Akkor nyilván úgy is volt. És ha, mondjuk, válást forgatott a
fejében... akkor támadhattak bizonyos hátsó gondolatai is... De nem.
120
Képtelenség! Agyrém, hisz szeretjük egymást! És ha maga itt azzal jön,
hogy... Szóval nem is tudom, hogy mivel jön, de ha arra gondol, hogy
Martin felfogadta ezt a Tillyt, hogy...
– Úgy van, Mrs. Bowles – bólintott Carella. – Azt állítom, hogy ez a
lehetőség sincs kizárva.
– De hisz ez az! Ha így lenne, ugyan miért fogadta volna föl Darrow-
t?
– Darrow? Az meg kicsoda? – kérdezte Carella meglepetten.
– Magánnyomozó.
– Pardon? – képedt el most már egészen Carella. – Magánnyomozót
fogadott... de hát miért?
– Hogy a végére járjon ennek a dolognak. Hogy kiderítse, ki az, aki
az életemre fenekedik. Így aztán, láthatja, kérem...
– Mikor volt ez?
– Hétfőn állt szolgálatba.
– Nagy kár, hogy nem előbb mondta, asszonyom.
– Nem láttam okát. Legitim, engedélyezett szakember...
– Honnan tudja?
– Ellenőriztem.
– Ránk bízhatta volna azt az ellenőrzést.
– Miért bíztam volna, mikor olyan egyszerű volt? Kaptam tőle, ugye,
egy névkártyát, azon volt egy chicagói telefon, fölhívtam...
– A férje Chicagóból hozatott magándetektívet?
– Onnan.
– Miért? Nincs elég ebben a városban?
– Hát nem tudom. Ez az ember állítólag a legjobbak egyike.
– És ön fölhívta Chicagóban?
– A tőle kapott számot, igen. Valódi nyomozóiroda, tévedés kizárva.
– Tudja-e, hogy miért fogadta föl a férje azt az embert?
– Most mondtam, nem? A védelmemre. Meg arra, hogy derítse ki, ki
az, aki az életemre tör.
121
 – Nohát, most, hogy Tilly oda, többé semmi szükség a szolgálataira.
Hogy hívják, volna szíves még egyszer?
– Andrew Darrow.
– Betűzné a vezetéknevét...
– D-a-r-r...
Átverés, gondolta kapásból Carella. Hogy lehet Darrow-nak hívni
egy magánhekust? Mint a Clarence-ben...
–... o-w.
– És a cége neve?
– A. N. Darrow Nyomozóiroda.
Lefogadnám, gondolta Carella.
– Megőrizte a névjegyet?
– Meg.
– Hadd lássam.
– A táskámban van.
Emma Bowles kiment, és kisvártatva átadott egy tökéletes üzleti
névkártyát – de a névjegynyomdák soha nem kérnek igazolást. Carella
kimásolta a nevet, a címet, a telefont, és a kártyát visszaadta. Sötétedett
már odakünn. Carella megköszönte az asszony türelmét, és megígérte,
hamarosan jelentkezik. Erősen aggasztotta, amit a házasságkötés előtti
egyezségről megtudott, de nem akarta mutatni. Az sem tetszett neki,
hogy Martin Bowles Chicagóban fogadott föl valakit a felesége
védelmére.
Visszaérve, a nyomozószobából azonnal föltárcsázta a névjegyen
olvasott számot. Üzenetrögzítő jelentkezett.
– Ön a Darrow Nyomozóiroda számát hívta. Házon kívül vagyok. A
sípszó után hagyja meg üzenetét. Visszahívom, amint megérkeztem.
Köszönöm.
Darrow Nyomozóiroda, mondta magában, és tárcsázta az l-312-555-
1212-es számot.
– Tudakozó, tessék.
122
 – Chicago – mondta Carella. – Darrow Nyomozóiroda, a South Clark
Streeten.
– Betűzze, kérem.
– d-a-r-r-o-w.
Mint a Clarence-bsn, gondolta.
– Kis türelmet.
Carella várt.
– Halló? Sajnos, uram, nincs ilyen előfizetőnk.
– Nézzük meg akkor A. N. Darrow név alatt.
– N, mint Nancy?
– Úgy, úgy.
– Türelmet.
– Ilyen néven sincs telefonszámunk.
– Köszönöm – bontotta a vonalat Carella.
Tűnődött egy sort, elővette a saját címjegyzékét, kikereste a
telefontársaság RS-szolgálatának számát. Bemutatkozott a bejelentkező
női hangnak, elmondta, hogy gyilkosság ügyében nyomoz, van egy
chicagói telefonszáma, és az ahhoz rendelt nevet és címet keresi.
Rövidesen visszahívja, ígérte a női hang. Valóban, három percbe telt,
míg kinézte a könyvből és föltárcsázta a 87-es körzet számát. Újra kérte
a chicagói számot, megígérte, hogy fölhívja a chicagói kollégát. Tíz
perc múltán újra hívta Carellát, s közölte, hogy a szám titkos.
– Na és? – kérdezte Carella.
– Hisz mondom, uram. Titkos.
– Bocsánat, az RS ügyeletesével beszélek?
– Igen, uram, az vagyok.
– És az RS rövidítés ma is Rendőri Segédszolgálatot jelöl?
– Azt, azt.
– Nahát akkor. Számtalanszor segítettek már titkos szám ügyében.
– Sajnálom, uram. Alkalmasint közzé nem tett számokra gondol.
– Nem. Titkosakra. Gyilkossági ügyben nyomozok.
123
 – Értem, uram. És megértem. De titkosított számot én akkor sem...
– Chicago megadta a nevet és a címet?
– Nem, uram. Nem adta meg.
– Kivel beszélt odaát?
– Megadhatom, kérem az Illinois Bell számát, de meg kell mondjam,
hajthatatlannak tűntek.
– Adja meg, legyen szíves.
– Máris, uram – szólt a nő, és bediktálta.
Carella tárcsázott.
– Jogi csoport – mondta be egy nő.
Carella rögtön tudta, nehéz métának néz elébe.
– Carella nyomozó vagyok az isolai 87-es körzetből.
– Igen?
– Kivel beszélek, kérem?
– Mrs. Fisherrel.
– Mrs. Fisher, egy gyilkosságot kell földerítenem. Van egy chicagói
telefonszámunk, ami, mint kiderült, nincs benne a könyvben...
– Igen, uram?
– Keresem a számhoz tartozó nevet és címet.
– Ha van bírói végzése, miszerint...
– Asszonyom, gyilkosságról van szó.
– Akkor is csak bírói végzés alapján szolgáltathatunk ki ilyen adatot.
– Nézze, az meglehetősen körülményes volna...
– Igen.
–... tekintve, hogy ilyen messze vagyunk egymástól, ugye...
– Belátom, uram, de ennek nálunk ez a módja.
– Ha jól értem, illinoisi bíróság végzésére volna szükség?
– Úgy van, uram. Illinois államban volnánk, nem?
– Hát hisz ez az. Megöltek itt minálunk egy embert...
– Igen, uram.
– És normális körülmények között, amikor gyil...
124
 – Ide, uram, kizárólag rendőrségi kérelmek futnak be.
– Nézze, azt akarom mondani, hogy ilyen helyzetben egy telefontár-
saságnak, hogy úgy mondjam, köte...
– Az Illinois Bellhez nyolc-kilenc ezer hasonló kérelem fut be
évente. Ragaszkodnunk kell a hivatalos végzéshez.
– Mondja, nincsen valamiféle kapcsolatuk a chicagói
rendőrkapitánysággal? Mert mi, idelent...
– Ön, uram, a chicagói rendőrség állományában van?
– Mondtam, hogy nem...
– Ez esetben bírói végzés nélkül nem megy, uram.
– Köszönöm – mondta Carella, és bontotta a vonalat.
Tovább pörgette címjegyzéke lapjait, míg rá nem lelt a chicagói
főkapitányság számára. A bejelentkező őrmesternek elmondta, mi a
gondja. Az őrmester kapcsolt egy Riley nevű nyomozót. Carella neki is
elmesélte, s azt is, mire jutott Mrs. Fisherrel.
– Hja, hát igen, ezek állatira kukacosak tudnak lenni, ha olyan a
kedvük. A szokásos eljárás ilyen esetekben a következő. Fölhívja az
ember az itteni információs irodánkat. Elmondja, mi a bánata, s hogy
miért kell az információ. Akkor a nyomozók főnöke továbbítja a kérést
a nyomozati osztálynak, és azok megszerzik.
– Mármint hogy a bírósági végzést?
– Francot.
– De Mrs. Fisher szerint...
– Persze, persze, csakhogy a telefonosok biztonsági csoportjában van
egy srác, akivel folyamatos munkakapcsolatban állunk. És egy ilyen
nagy horderejű nyomozás esetén, végül is gyilkosság, nem igaz?
– De, gyilkosság.
– Egyszóval, a srác ilyenkor legtöbbször azon nyomban, telefonon
tájékoztat bennünket.
– Hjjó – sóhajtotta Carella. – Mennyi idő az?
– Ma délután nem lesz túl késő? – kérdezte vissza Riley.
125
 Fél óra múlva bejött a chicagói rendőrség telexe.
Carella két dolgot tudott meg belőle: A titkos telefon, melynek száma
Andrew Darrow föltételezett üzleti névjegyén állt, bizonyos Andrew
Denker nevére van bejegyezve, s ez a Denker nem a South Clarkon,
hanem a West Wellington Streeten lakik.

126
7.
Csütörtök reggel, január tizedikén Byrnes hadnagy értekezletet
tartott az irodájában.
Az ablaknál, télies ellenfényben, kárpitozatlan széken ott ült egymás
mellett Meyer és Carella, készen arra, hogy megtegyék jelentésüket.
Frissek voltak és tettrekészek. Odakinn havazott. Byrnes hadnagy
utálta, ha havazik. Utálta, mert tudta, hogy növeli a reakcióidőt, és
gyakorta szükségtelen előnyt biztosít a bűnözőknek.
Cotton Rawest rózsásra pezsdítette coloradói síszabadsága, vörös
haja mintha az orcái színére akart volna rímelni. Ugyancsak ráfért volna
egy hajvágás; Byrnes azon őrlődött, mondja-e neki. Hawes az asztal
sarkánál ült, s részben takarta a hadnagy elől a termetes Arthur Brownt,
aki az ajtó mellett tornyosult, mintha csak a bejáratot őrizné a hívatlan
vendégektől. Ha Byrnesnek fegyvertelenül végig kellene mennie éjjeli
kettőkor egy sötét sikátoron, bizonyos, hogy Brownt választaná társául.
Andy Parker ott ült Byrnes hadnagy mellett. Borotválatlanul, mint
mindig. Ha kiülne a parkba, helybéli hajléktalannak nézné mindenki.
Ha Miamiban ültetnék ki, nagystílű bűnözőnek.
Parker mellett Bert Kling támasztotta a falat, s alkalmasint azon té-
pelődött, hogyan hódítsa vissza a barátnőjét. Semmibe meredő tekintete
láttán Byrnes hadnagy legszívesebben seggbe rúgta volna. Töviről
hegyire ismerte a történetet. Tudta, Kling az oka, hogy Eileen
elvesztette a belső tartását, mikor egy sokszoros gyilkost próbált
horogra keríteni, és agyonlőtte a pasast. Egy golyó a mellébe, egy a
vállába, és aztán, biztos, ami biztos, bele az egész tárat a hátába. Milyen
kemény kis nő volt pedig ez az Eileen Burke. Milyen jó hekus volt. És
most ott dekkol a túszügyi csoportnál. Byrnes seggbe rúgta volna
Klinget, ébredjen már föl révületéből.
Bob O'Brien Kling jobbján ült, keze karba fonva, hosszú lába
kinyújtva az asztal alatt. A Peches Bob. Aki vele van párban, tíz esetből
kilencszer tűzpárbajba keveredik. Utánajárhat, aki nem hiszi. Ha
127
melléje vagy beosztva, tuti, hogy valami tapló fegyvert ránt, és tüzet
nyit rád. O'Brien hat embert lőtt le eddigi szolgálata során. Byrnes arra
gondolt, egyszer már összeülteti Eileen Bürke-kel, öntse ki neki azt a
nagy kelta szívét, értsenek szót, egyik ír a másikkal, mesélje el a
lánynak, milyen is embert ölni amúgy igazából. Ölni? Hohó,
barátnécskám, majd ha te is a hatodiknál tartasz! Elmondhatná Bob,
hogy sírt a lelke minden egyes alkalommal. Elmondhatná, amit a
hadnagynak mondott egy esős délután, itt, ebben az irodában. Zokog a
lelkem, Pete. Mindannyiszor. Vigasztalhatatlan vagyok, Pete.
– Kezdhetjük? – nézett körül Byrnes. Tíz perccel múlt nyolc a falióra
tanúsága szerint. Az éjszakásokat huszonöt perce váltották le a
reggeliek. Éjfél óta havazik. – Nem akarom sokáig húzni. Steve-nek
dolga van a bíróságon. Arról az ügyről van szó, amin ő és Meyer
dolgozik az év vége óta. Múlt hétfőn gyilkossági üggyé vedlett.
– Miért, mi volt addig? – kérdezte Hawes.
– Gyilkossági kísérlet – felelte Carella.
– Sikerrel járt végül is a merénylő?
– Nem. A merénylőt ölték meg. A nő szerint legalábbis az volt a
merénylője.
– Kukkot se értek – csóválta a fejét Hawes.
– Eriggy vissza Aspenbe – javasolta Parker.
– Vailbe.
– Na szóval oda.
– Bár mehetnék.
– Főnök, küldje vissza.
Byrnes gyilkos tekintetet vetett rájuk.
– Akkor hát halljuk, Steve – szólt, s hátradőlve forgószékében,
összekulcsolta ujjait. Carella belekezdett. Meyer időnként kijavított
egy-egy időpontot, de nagyjából és egészében monológot hallhatott a
testület; Carella elmesélte, mi minden történt december
huszonkilencedike óta, amikor Emma Bowles megjelent az őrszobán, s
128
jelentette, hogy két ízben is az életére törtek; szó esett Roger Turner
Tilly erőszakos haláláról, meg az illetékességi vitáról Dagi Ollie
Weeksszel...
– Hja, ez az Ollie, ez már csak ilyen – nevette el magát Parker.
...valamint a kazánban megtalált fegyverről; Carella elmondta, mit
tudott meg Martin Bowlestól, meg a kliensétől, akivel állítólag együtt
ebédelt, mikor a gyilkosság történt; végül beszámolt a Bowles bérelte
magánhekusról, aki álnevet használ.
– Hát így állunk pillanatnyilag – mondta Carella.
– Akinek kérdése van... – mondta Byrnes hadnagy.
– Mit tudtatok meg a pisztolyról? – kérdezte Hawes.
– A ballisztikus mára ígért szakvéleményt.
– Harminckettes, az máris biztos – mondta Meyer.
– Típusa szerint Hi-Standard Sentinel – toldotta meg Carella.
– Az a kis kurta csövű?
– Az.
– Mit is mondtál, hogy hívják a manust?
– Roger Turner Tilly.
– Fekete, a nevéről ítélve.
– Nem, nem, fehér.
– Ebben a városban ma már csak a feketéknek van fehér nevük –
jegyezte meg óvatlanul Parker, mintha nem tudná, hogy ott tornyosul az
ajtó mellett az öles termetű Brown. Brown hallgatott. Legszívesebben
kivágta volna Parkert az ablakon, de kukkot se szólt.
– És ti most arra gyanakodtok, ugye, hogy a férj valamiképp sáros? –
szólt O'Brien.
– Arra. Megtaláltuk Tilly tárcájában a névjegyét...
– Az azért már valami – vélekedett Parker.
– Továbbá tény, hogy beszélgettek Tilly halála napján.
– A tetthelyen, mármint?
– Dehogy. Telefonon.
129
 – Miről beszélgettek? – kérdezte Brown.
– Tilly szerint Bowles tartozott neki.
– Ahhá!
– Bizony. Bowles is beismert annyit, hogy tavaly Tillyvel vitette
magát valahová az állam északi részébe...
– De hisz az már őstörténet – mondta Parker.
–... és Tilly szerint adós maradt a viteldíj felével. Tavaly tavasszal
történt, még az előtt, hogy becsukták súlyos testi sértésért.
– Utálom, mikor ilyen őstörténeti adatok kerülnek elő – jegyezte
meg Parker.
– Hogyan? Sitten volt az áldozat? – kérdezte Hawes.
– Miért nem figyelsz? – zördült rá Parker.
– Nem értem. A férjet tették hűvösre, vagy az áldozatot?
– Az áldozatot. Az áldozatot – mondta Parker.
– Miért nem így mondjátok? Fehéren-feketén.
Parker savanykás arccal biccentett. Carellához fordult:
– A férj a hunyó. Le kell tartóztatni.
– Alibije van – vetette ellen Meyer.
– A virágboltos nő – bólintott Brown.
– Jártak-e az étteremben? – kérdezte Byrnes.
– Nem még.
– Hát akkor máris. Ellenőrizni, látták-e őket együtt.
– Meyer odamegy még ma délelőtt – mondta Carella.
– Kevés napja van a hétnek, főnök – jegyezte meg Parker.
– És ez a másik alak? Ez kicsoda? – kérdezte a hadnagy.
– Denker? Még nem tudni. A számítógép nyilvántartásában nem
szerepel. Azt állítja magáról, hogy magánhekus.
– Épeszű ember mond-e ilyet magáról, ha nem az? – vetette föl
Parker.
Nevettek.
Még Byrnes is.
130
 – Jól van már, jól – mondta végül. De az emberek tovább nevettek.
– Elég legyen, fiúk!
– De az tény, hogy a férj fogadta föl, ugye? – szólt Brown.
– Tény.
– Hogy megvédje a feleségét.
– Azért.
– Még ilyen maszlagot – mondta Parker.
– Hát, nem árt, ha vigyáz az a nő – mondta O'Brien.
– Az már igaz – hagyta rá Carella.
Parker elfüttyentette magát.
– Frankón? Srácok, ti aztán marha nagy fejek vagytok. Ezt így
kikövetkeztetni! Ébresztő, Bugriskám! – zördült rá Klingre. – Ne aludj,
mikor Parker bátyó a rendőrmesterséget magyarázza neked!
Kling kukkot se szólt ez idáig.
Most aztán megszólalt.
– Kapd be, Parker.
– Kösz – mondta Parker; fölállt, meghajolt. – Mindazonáltal, a dolog
kezd testet ölteni. Bowles... így hívják a manust?
– Így, így – mondta Meyer.
– Szóval, ez a Bowles fölfogad egy macskajancsit, hogy ölje meg a
feleségét. Macskajancsi kétszer is elbaltázza a dolgot, Bowles elküldi
meleg éghajlatra, és fölfogad egy másik macskajancsit. Ezúttal már
Chicagóból. Csakhogy az első macskajancsi nem kotródik el elég
gyorsan, sőt a maradék pénzét, követeli.
– A föllépd díját, ugyebár – jegyezte meg Brown.
– Köszönöm, kedves Watsonom – hajolt meg Parker most Brown
felé, kétségbeesett képet vágva, mint aki hülyékkel van körülvéve. –
Fölhívja ugye Bowlesot, és aszondja, fizess, kisapám, mert különben.
Bowles pedig ólomgolyóval fizet. Bele neki a fejébe.
– Elfelejted, hogy alibije van – szólt közbe O'Brien.

131
 – Nagy túrót. Hogyha megszuttyongatjátok a virágos nőcit, oda az
alibi.
– Meglehet – mondta Carella.
– Aszondja, meglehet. Méghogy meglehet! Bowles baszogatja azt a
nőcit, azt hiszed, nem? Aszondja tehát, szivi, van egy kis dolgom, ha a
jard megkérdezné, hol voltam hétfőn ekkor és ekkor, mondd szépen,
hogy együtt kajáltunk, igen? Meglesz szívem, szívom azt az arany kis
farkad.
– Meglehet – mondta Meyer.
– Nem meglehet, hanem tuti! Miért akarja Bowles eltemetni az
asszonyát? Mert ott van már neki a virágboltos. Az idő meg sürget: ott a
második macskajancsi, aki alig várja az alkalmat, hogy odapörköljön az
asszonynak. Erről van itt szó, uraim. Be kell varrni Bowlesot a
gyilkosságért, be kell varrni a virágos csajt bűnpártolásért. Azt a hamis
magánhekust pedig lapátra tenni, de őrültül sürgősen!
Csönd.
– Szerintem meggyőző – jelentette ki Byrnes hadnagy.
Carella magának sem szívesen vallotta be, de ő is így érzett.
Randall Wade harmadik osztályú nyomozónál sötétebb kinézetű
alakot nehéz lett volna találni. Magas volt, fekete bőrű, keskeny vállú,
sovány alkatú, mégis igen izmos. Föllépett a tanúk emelvényére, jobbját
föltartotta, balját a Bibliára tette, amit a teremszolga nyújtott oda.
Látszott, kényelmetlenül érzi magát öltönyben-nyakkendőben. Biblián
nyugvó buzogányökle akár egy bunyós vagányé. A képe rücskös,
himlőhelyes, bal szeme fölött különösen baljós heg, holmi régi
késszúrás emléke. Louise Carella titkon reménykedett, hogy az
esküdtek nem fogják olyan visszataszítónak látni, amilyennek ő; ő
ugyanis el sem igen hitte, hogy csakugyan hekus.
– Wade nyomozó – szólította meg Lowell –, fölmutatom ezt a kilenc
milliméteres Uzit, és megkérdem, mikor látta először.

132
 – Azon éjjel, amikor... azazhogy hadd javítom ki magam, sötét volt
éppenséggel, de már inkább hajnal. Augusztus elseje, hajnal.
– Hol látta?
– A Talley Road 1143-as számú ház előcsarnokában.
– Hol van az, Wade nyomozó?
– A Riverheaden. Negyvenhatodik körzet.
– Mit művelt ön ott?
– A társammal le kellett tartóztatnunk két gyilkossággal gyanúsított
személyt. Mi voltunk a bűnügy kijelölt nyomozói.
– Melyik bűnügyről beszél?
– Anthony John Carella meggyilkolásáról.
– Ki volt a két gyanúsított, akiket le akart tartóztatni?
– Desmond Whittaker és Samson Cole.
– Samson Cole vajon azonos azzal a Mr. Cole-lal, aki ennek a
bűnpernek a vádlottja?
– Azonos.
– Mr. Cole vajon ott volt-e a Talley Road 1143-as számú ház
előcsarnokában, amikor ön először látta ezt a fegyvert?
– Ott, igen.
– Hol volt a fegyver, amikor ön meglátta?
– Mr. Cole jobb kezében.
– Mondja el, kérem, hogyan került önhöz ez a fegyver.
– Lefoglaltam mint bizonyítékot, miután Mr. Cole-t megfékeztük és
letartóztattuk.
– Amikor azt állítja, megfékeztük...
– Tüzelőállásba helyezkedett a pisztollyal. Kénytelenek voltunk...
– Ezzel a pisztollyal?
– Ezzel igen, amit ön a kezében tart. Ránk irányozta, és lőni készült.
Erőszakot kellett alkalmaznunk.
– Pontosan mikor foglalták le a pisztolyt?
– Amint sikerült megbilincselni Mr. Cole-t.
133
 – Utána mit csinált a pisztollyal?
– Jelölőcédulával láttam el, és átadtam a fölöttesemnek.
– Hogy hívják a fölöttesét?
– James Michael Nelson nyomozóhadnagy – felelt Wade –, a
Negyvenötödik körzet nyomozóosztagának parancsnoka.
– Wade nyomozó, mondja el, mi a szokásos rendőrségi eljárás,
amikor valamely bizonyítékot egy személy átad egy másik személynek?
– Ellátjuk egy úgynevezett átadás-átvételi harcával.
– Mi áll ezen a bárcán?
– Nyomtatott űrlap lényegében; első az Átadó rubrika, második az
Átvevő, harmadik a Dátum, negyedik az Időpont. Mindenütt három
személy bejegyzéséhez elegendő a hely. Ha további átadás-átvételekre
kerül sor, a tárgyhoz új cédulát mellékelnek, általában oly módon, hogy
hozzátűzik az elsőhöz.
– Amikor tehát ön átadta a fegyvert Nelson hadnagynak, az Átadó
rubrikába az ön aláírása került, az Átvevőbe a hadnagyé. Jól mondom?
– Jól, igen.
– Tudja-e, mi történt a fegyverrel, miután ön átadta Nelson
hadnagynak?
– Tudom, kérem. Átküldték próbalövészetre a ballisztikai részlegnek.
– Tisztelt bíró úr – szólt Lowell –, kérem az úgynevezett átadás-
átvételi bárcát fölvenni a bizonyítékok közé.
– Nincs ellenvetésem – mondta Addison.
Carella észrevette, hogy Addison a szakállát simogatja.
Szórakozottan, ráérősen. Unta – látszatra legalábbis – ezt a hercehurcát
a pisztoly körül.
– Besorolom 5-ös sorszámmal a vád bizonyítékai közé – rendelkezett
Di Pasco.
– Wade nyomozó – szólt Lowell –, volna szíves megnézni a bárcát?
Wade átvette, megnézte, bólintott.

134
 – Ki tudja-e olvasni, hogy Nelson hadnagy után kihez került a
fegyver?
– Igen. Átvette Peter Haggerty nyomozó a ballisztika osztályon,
augusztus egy, tizenegy óra, huszonhét perc.
– A bárca tanúsága szerint a fegyver öntől Nelson hadnagyhoz, tőle
pedig Haggerty nyomozóhoz került.
– Úgy van, kérem.
– Más név is van a bárcán?
– Nincs, kérem.
– Hozzáférhetett-e valaki is a fegyverhez? Már ugye akinek a neve
nincs föltüntetve a bárcán.
– Az ki van zárva.
– Ez esetben nem kétséges az ön szemében, hogy a pisztoly, amelyet
ön augusztus elsején délelőtt elkobozott Samson Coletól, azonos azzal,
amelyet Haggerty nyomozó még aznap kézhez kapott.
– A legkevésbé sem kétséges.
– Beszélt-e ön Haggerty nyomozóval az után, hogy Haggerty
nyomozó kézhez kapta ezt a fegyvert?
– Beszéltem.
– Tájékoztatna róla?
– Megmondtam, szeretnénk, ha próbalövészetet tartana vele, hogy
összehasonlíthassa a kilőtt lövedékeket meg a kivetett hüvelyeket
azokkal, amelyeket korábban a partneremtől kapott. Mármint a Carella-
gyilkosság színhelyén talált lőszerrel.
– Megtörtént a próbalövészet?
– Meg, kérem.
– Beszélgettek-e az összehasonlító vizsgálat eredményéről?
– Igen. Haggerty szóban beszámolt nekem.
– Mit mondott?
– Hogy minden egyezik.

135
 – A próbalövészet alapján arra következtet Haggerty nyomozó, hogy
a pisztoly, amelyet ön Mr. Cole-tól kobzott el, azonos azzal, amelyet a
Carella-gyilkosságban használtak?
– Igen.
– Írásban is megerősítette ezt?
– Másnap kaptuk kézhez a ballisztikai szakvéleményt. Megerősíti,
amit Haggerty nyomozótól hallottam telefonon.
– Miszerint?
– Miszerint a Mr. Cole-tól elkobzott fegyver azonos a Carella-
gyilkosságban használt fegyverrel.
– Köszönöm, nincs több kérdésem.
A Margin étterem tágas volt, akár esküvőt is lehetett volna tartani
benne, ugyanakkor meghitt zugokat kereső párocskáknak is menedéket
tudott adni. Nagyon is elképzelhető volt, hogy Bowles meg a
virágbutikos hölgy itt evett hétfőn, s mégsem látta őket senki. Ha
azonban nem emlékszik rájuk a személyzet sem, akkor alighanem
Parkemak van igaza, és az lesz a következő lépés, hogy
megszorongatják a virágos hölgyet.
Frank Gigliónak hívták a főpincért.
Ingujjban bukkant elő, fekete nadrág, zsabós ing, meglazított fekete
csokornyakkendő, fekete zokni, tükörfényes fekete cipő. Alighogy
kitaszította a konyhai lengőajtót, máris mentegetőzésbe fogott, amiért
megvárakoztatta Meyert.
– Készülünk az ebédre – magyarázta, s órájára pislantott. Tíz óra
ötven volt. Az asztalokon földöntúlian fehér abrosz, szikrázó üvegnemű.
Az ólomkarikás ablakokon beözönlő napsugár hűvösen csillogott az
ezüstökön.
– Mr. Giglio – kezdte Meyer –, ha belekukkantana az asztalfoglalási
könyvébe. Január hetedike, a múlt hétfő érdekel.
– Máris, kérném, hogyne – tüsténkedett Giglio. – Közelebbről mire
kíváncsi uraságod?
136
 – Hogy foglalt-e asztalt tizenkettőre bizonyos Mr. Martin Bowles.
– Hogyne, kérem, foglalt.
Meyer szúrósan ránézett.
– Mr. Bowles, a Laub és Kramertől, kérem – felelt a pincér. – Itt
evett hétfőn. Magam foglaltam asztalt.
– Biztos benne?
– Abszolúte, kérem. De lapozzuk föl az előjegyzést.
A bejáratnál egy kis emelvényhez lépett, melyet rézoszlopok között
kihúzott bordó bársonyzsinór zárt el, elővette a feketébe kötött, keskeny
könyvecskét, szétnyitotta, s mutatóujját végigfuttatta a január 7-ei
előjegyzéseken. Megállt.
– Itt van, ni. Déli tizenkettő. Martin Bowles. Asztal két személyre.
– Ismeri-e, akivel jött?
– Nővel. A nevét nem tudom. Volt már itt.
– Írja le, kérem.
– Magas, mutatós, szőke.
– Kora?
– Negyvenes.
– Mikor távoztak?
– Fél kettőkor? Kettőkor? Olyantájt.
– Köszönöm – mondta Meyer.
Soha semmi nem olyan egyszerű, gondolta.
– Ha nem bánja, Mr. Wade – szólt nyájasan Addison ügyvéd –, még
egyszer átfutunk az eseményeken.
– Tiltakozom, bíró úr! – horgadt föl Lowell teljes magasságába, mint
valamely ösztövér kútágas, azt a benyomást keltve az esküdtszékben,
hogy most már aztán igazán elege van. – Wade nyomozó a kérdéseimre
felelve legalább háromszor elmondta ugyanazt. Mondhatni, szóról
szóra, tisztelt bíró úr. Föl nem foghatom, mi értelme, hogy
szakadatlanul...

137
 Ez a szakadatlanul, ez csuda, hogy mennyire oxfordiasan hangzott,
gondolta Carella.
–... visszatérjünk egyazon tényekre, hacsak azért nem, hogy
fölöslegesen zaklassuk a tanút, s csak remélni tudom, hogy tanult
kollégámnak...
No lám, ez is.
–... nem ez a szándéka. Mindazonáltal...
– Volnának szívesek idefáradni? – szakította félbe Di Pasco.
Az ügyész és a védő a bíró elé járultak.
– Valóban, Mr. Addison, ön mintha ismétlésbe kívánna bocsátkozni –
mondta Di Pasco.
– Csupán az esküdtszék tisztánlátása végett, tisztelt bíró úr.
– Kollégám bocsánatát kérve, s holmi sanda hátsó gondolatot föl sem
tételezve...
– Nagyon köszönöm – szúrta közbe gunyorosan Addison.
–... mégis ki kell jelentsem, tanult barátom alkalmasint azért ragasz-
kodik ennyire az augusztus elsején történtek fölelevenítéséhez, hogy
megkerülje...
– Na de kérem! – szólt Addison.
–... megkerülje, mint mondani szándékoztam, a tisztelt bíró úr
tárgyalás előtti végzését, mely szerint a pisztolyt bizonyítékként
elfogadta. Úgy vélem, Mr. Addison a kétely magvát szándékozik elvetni
az esküdtek lelkében, miszerint a fegyvert a hatóság illegálisan kobozta
el, ellenére annak a ténynek, hogy a tisztelt bíró úr...
– Ön valóban az elkobzás legális voltát kívánja firtatni? – szakította
félbe Di Pasco az ügyészt, Addisonhoz intézve a szót.
– A nyomozó szavahihetőségét kívánom próba alá vetni.
– A fegyver lefoglalásának körülményeit illetően?
– Amennyiben a szavahihetőség kérdése ezt a mozzanatot is érinti.
– Ez esetben tiltakozásomat fönntartom! – csattant föl Lowell.

138
 – Ami vizsgálódásra szorul itt, az a szavahihetőség kérdése –
makacskodott Addison.
Lowell furcsálkodva vonta föl szemöldökét, és fejcsóválva fordult Di
Pascóhoz:
– Tisztelt bíró úr, a döntését kérem.
– Nem az esküdtszék dolga, hogy a bizonyítékok hitelt érdemlő
voltát vitassa azon az alapon, hogy hihetőleg illegálisan foglalták le –
szólt a bíró. – Amint azt ön is igen jól tudja, Mr. Addison. Legalitás
kérdésében a bíróé a döntés. S ebben az esetben magam egyszer már
úgy döntöttem, hogy a pisztolyt törvényes körülmények között foglalták
le, és tárgyi bizonyíték gyanánt elfogadtam. A tárgyalás előtti döntéseim
mindenkire nézvést kötelező érvényűek. Engedélyezem a tanú
kikérdezését, de csak ha a fent tárgyaltaktól függetlenül firtatja a
szavahihetőségét. A törvény nem teszi lehetővé, hogy ilyen esetleges
anomáliát ezen a fórumon vitassunk újra.
– Köszönöm, bíró úr – mosolygott savanykásan Addison.
Carella látta a mosolyát, s azon törte a fejét, ugyan mi az ördögről
vitáztak ezek ott a pódiumon.
Egy múzeumban időztek éppen, mikor az asszony megkérdezte,
minek a rövidítése nevében a középső betű: Andrew N. Darrow.
Kiállításmegnyitó volt aznap, s noha Emma megmondta a férfinak,
hogy mivel Tilly meghalt, immár semmi szükség a szolgálataira, az azt
felelte, amíg maga Martin Bowles el nem bocsátja, addig őt le sem lehet
vakarni Mrs. Bowles-ról.
A kiállítótermeket járva Andrew megemlítette, hogy odahaza
Chicagóban is van egy pompás múzeum, az Art Institute, de belülről ő,
Andrew még sohasem látta. Emma elbűvölőnek találta, hogy ilyen
nyíltan vallja meg tudatlanságát. A kiállítás bizonyos, meglehetősen
kalandos szobrászati próbálkozásoknak volt szentelve; Andrew az egyik
alkotásba kicsi híján belelépett, egy létra, egy kupac tégla, meg egy
vakolókanál lévén a műtárgy. Vagy tíz perccel később, már az állandó
139
tárlat termeit járva, Andrew megtorpant egy nagyméretű Seurat előtt, s
bámulva jelentette ki, ez már igen, egy ilyen nagy képet összehozni
azokból a parányi, színes pöttyökből. Mikor az asszony megkérdezte,
látta-e a Vasárnap a parkban Georges-zsal-t, Andrew olyan rémülten
nézett rá, hogy rá kellett jönnie, szegény fiúnak gőze sincs, mit
kérdeztek tőle.
Könyörületesen témát változtatott:
– Minek a rövidítése az N betű?
– A micsoda?
– A nevében.
– Hja. Nelson.
– Mint a tengernagy?
– Éppenséggel.
– Hogy kapta?
– Úgy, hogy anyámnak tetszett a hangzása.
– Netán brit az édesanyja?
– Nem, hanem az apám, az tengerészkedett.
– S ő netán brit volt?
– Amerikai volt.
– Akkor hát miért nem egy amerikai tengerész után nevezték el?
John Paul. Jones után, teszem azt?
– Majd megkérdem – vont vállat a fiatalember.
Három óra után pár perccel léptek ki a múzeum kapuján. Tombolt a
szél, az égen fenyegető, sötét fellegek. A meteorológia havat jósolt a hét
végére, s noha a felhők valóban ólmot cipelték, ez idáig megúszták
csapadék nélkül. Az asszony megkérdezte, mit szólna egy csésze forró
csokoládéhoz. Tud is egy jó kis teaházat a közelben, tette hozzá. Hosszú
nercbundája a bokája körül csapdosott, kesztyűs keze fönn a gallért
fogta össze, és sietős léptekkel vezette a férfit a gyalogossal, autóval,
taxival, busszal teli sugárút felé. Andrew öves teveszőr börberit viselt.

140
Chicagóban vette, de Angliában készült, közölte büszkén, hallott-e
vajon Emma a Burberry cégről? Hallott, felelte mosolyogva az asszony.
– Hát a Darrow honnan való? – kérdezte aztán.
– A nevem? Fogalmam sincs.
– De azt tudja, nem, hogy volt egy Darrow nevű híres ügyvéd?
– Ja, hogyne. Persze hogy. A Leopold-Loeb ügyben. Chicagóban
tárgyalták.
– Az, az – mondta Emma. Nem lehet tudni, gondolta, mit tud ez a
fiú, és mit nem.
– De nem hinném, hogy rokonunk volna. Apám Rhode Is-landről
származott el.
A sarkon meg kellett állni, pirosat mutatott a lámpa. Állványzat
magasodott fölöttük, peremén az elmaradhatatlan tolvajfogó dróttal:
ablakokat cseréltek a saroképületen. Ebben a városban nincs az az
állványzat, amit illetéktelenek meg ne másznának. És ha megmásszak,
és nincsen drót rajta, akkor be is hatolnak az első emeleti ablakon. Az
épületasztalos munkásoknak bizony kerülgetniük kell a gonosz
tolvajfogó drótot. Mindennel így van ez ebben a városban: a
tisztességes polgárt éri hátrány a gazemberek miatt.
– Vannak testvérei? – kérdezte Emma.
– Nincsenek. Egyke vagyok. Hát magának?
– Los Angelesben él a húgom.
– Hát, ha magához hasonlít, akkor ő is valódi szépség lehet.
Zöldre váltott a lámpa, megkímélve Emmát a válaszadástól. Lelépett
az úttestre, lépett kettőt, automatikusan balra nézett – és akkor látta meg
a buszt.
– Emma!
Később eszmélt csak rá, hogy a férfi most szólította először a
keresztnevén.
Fénylő, fémes behemót, nagy lendülettel közeledett, hogy
átcsusszanjon még a szabad jelzésen, de elkésett vele. Emmának földbe
141
gyökerezett a lába, moccanni se bírt rémületében. Hallotta a fék
sikítását. Andrew újra a nevét ordította, és egyszer csak azt érezte, hogy
nagyot taszítanak rajta. Előretántorodott, hadonászva kereste az
egyensúlyt. A fék egyre csikorgott; egy nő fölsikoltott a járdán. Tovább
bukdácsoltak, vitte őket a lendület, és Emma lába alól egyszer csak
elfogyott a flaszter. Maga elé kapta a kezét, és zuhant. A férfi
utánanyúlt, nem érte el, és Emma a járdára szédült. A térdét megütötte,
de kezével sikerült tompítania az esést, és az arca sértetlen maradt.
Andrew szinte abban a pillanatban fölnyalábolta, s egy pillanatig a
karjában tartotta. A túlsó járdán még mindig sikított a nő.
– Megütötte magát?
– Nem vészes – pihegte Emma, lélegzet utána kapkodva.
A busz már a következő keresztezéshez közeledett. – Csirkefogó! –
rázta utána az öklét Andrew, majd újra az asszonyra nézett. – Hát
sajnálom, hogy föl kellett löknöm – mondta. – Nagyon fáj?
– Semmiség – felelt Emma.
Vadul vert a szíve.
– Nézzük csak újra azt az augusztus elsejét, igen? – szólt nyájasan
Addison.
Wade hallgatott.
Egész délután az augusztus elsején történtekről beszélt. Rögtön fél
négy, és még mindig ennél a búvalbélelt napnál tartunk, gondolta.
– Ön ugyebár azt mondta nekem, hogy a Talley Road-i házba egy
bejelentés alapján jutott el...
– Úgy van.
– Az információt egy Dolly Simms nevű néhai prostituált
szolgáltatta.
– Igen.
– Mondja el nekünk, Wade nyomozó – folytatta Addison –, volt-e
önnek tavaly augusztus elsején letartóztatási vagy házkutatási
parancsa...?
142
 – Tiltakozom!
– Elfogadom. Fáradjanak elém az urak.
Addison és Lowell a bírói emelvény elé járult.
– Mi ez már megint? – ripakodott rá Addisonra Di Pasco.
– Bíró úr?
– A tárgyalás előtti meghallgatáson rákérdezett már ugyanerre, és
úgy ítéltem meg, hogy a rendőri beavatkozáshoz az adott körülmények
között nem volt szükség sem letartóztatási, sem házkutatási parancsra.
Ez a mostani kérdése újra megkérdőjelezi a döntésemet. Ön is igen jól
tudja, az esküdtszék ebben nem hivatott dönteni. Egyszóval, mit akar?
– Csak azt gondoltam, tisztelt bíró úr…
– Elég legyen ebből. Megértette, kérem?
– Igenis.
– No akkor, elég legyen ezekből a trükkökból.
Lowell mosolygott. Addison visszament a tanú elé.
– Egyszóval, Wade nyomozó, augusztus elsején, éjjel ön bement
abba a-házba...
– Bementem, kérem.
–... egy prostituáltnak a jelentése alapján...
– Igen, ő mondta, hogy az a két férfi...
– Egy prostituált mondta önnek...
– Igen, igen, az volt a foglalkozása.
– Ő mondta, hogy Desmond Whittaker és Samson Cole odabent
van...
– Igen.
– Ön tehát bement... hányadmagával is?
– A túszszedés előtti állapotot kérdi?
– Azt kérdem, hány rendőr kísérte be önt abba a házba a Talley
Roadon.
– Tízen voltunk összesen.
– Hány gépkocsin jöttek?
143
 – Kettőn.
– Tíz detektív tehát. Mind a Negyvenötödik körzetből?
– Nem. Nem mind.
– Volt önök között olyan nyomozó, aki nem a Negyvenötödik
körzetben teljesít szolgálatot?
– Volt.
– Név szerint?
– Stephen Carella.
– Hányas körzetből?
– A Nyolcvanhetesből.
– Mit keresett ott?
– Én hívtam.
– Hívta? Ugyan miért?
– Gondoltam, ott akar lenni a őrizetbe vételnél.
– Miért gondolta azt, hogy Stephen Carella nyomozó ott akar lenni?
– Mert ezek ölték meg az apját...
– Tisztelt bíró úr...!
– Rendreutasítom! – ítélkezett Di Pasco. – Mint rendőrtiszt,
tudhatná.
– Carella nyomozónak köze volt az önök vizsgálta bűnügy
sértettjéhez? – kérdezte Addison.
– Igen.
– Rokona volt a sértettnek?
– A fia.
– Egyszóval, az őrizetbe vételhez kivonuló detektívek között ott volt
a sértett fia is?
– Ott, kérem.
– Vettek-e részt más, eddig nem említett nyomozók az akcióban?
– Igen.
– Hányan?
– Nyolcan.
144
 – Szintén a Negyvenötödik körzetből?
– Nem. A Negyvenhatodikból. A Talley Road oda tartozik.
– Szóval mindösszesen tizennyolc detektív vett részt a razziában.
– Nem razzia volt az.
– Nem? Ön minek nevezné? Mikor rászabadul tizennyolc nyomozó...
– Őrizetbe vétel volt, nem razzia. Dolly Simmstől megtudtuk, hogy
ott az a két ember, és kivonultunk, hogy foganatosítsuk az őrizetbe
vételt. Akkor már birtokunkban voltak a nyomozás folyamán ránk kilőtt
lőszer lövedékei és hüvelyei, és a vizsgálat bebizonyította, hogy ezeket
is a gyilkos fegyvervől lőtték ki. Tudtuk tehát, hogy ezek az emberek a
gyilkos fegyver birtoklói. Ez, kérem, ennyire egyszerű. Forró nyom
követésének nevezném inkább, amennyiben...
– No de kedves Wade nyomozó...
– Bizony, uram, amennyiben tudtuk, hogy ott vannak, és amennyiben
rájuk is mentünk, mihelyt lehetett. Ám mire odaértünk, a lány már
elmondta nekik, hogy úton vagyunk, és így valóságos túszdrámába
keve…
– Ez már egy másik bűnvádi eljárás anyaga – szakította félbe Di
Pasco.
– Nem szándékoztam részletezni, bíró úr – védekezett Wade. –
Csupán rá akartam világítani, miért gondoltuk, hogy olyan
múlhatatlanul fontos a gyors cselekvés!
– Ismeri-e ön a lőfegyver használatára vonatkozó rendőrségi
előírásokat? – kérdezte Addison.
– Ismerem.
– Megszabják-e ezek az előírások, hogy mikor szabad elővenni a
fegyvert?
– Megszabják.
– Azt is, hogy mikor szabad tüzelni?
– Azt is.

145
 – Korábban ön azt vallotta, hogy a Talley Road 1143-as számú ház
előcsarnokában látta először az Uzi pisztolyt...
– Azt, igen.
–... és hogy az Uzi a vádlott jobb kezében volt.
– Úgy van, kérem.
– Akkorra már elő volt véve az ön pisztolya?
– Elő, kérem. Bűneset zajlott. A szabályzat szerint elő kell venni a
kézifegyvert, ha kétséget kizáróan bűneset van folyamatban.
– És addigra ön már tüzelt is a fegyveréből?
– Tüzeltem. Önvédelemből.
– Önt ezek szerint megfenyegette már akkor a vádlott?
– Uzi rohampisztoly volt a kezében. Gyártmánya és kalibere egyező
a gyilkos fegyverével.
– És ön persze föltételezte, hogy az a gyilkos fegyver.
– Nekem legalábbis ésszerűnek tűnt, hogy ha itt az az ember, aki
Dolly Sims szerint hat napja tüzet nyitott ránk...
– Föltételezte-e, hogy az a gyilkos fegyver? Igen vagy nem?
– Igen.
– És ennek alapján nyitott tüzet a vádlottra.
– Annak alapján lőttem rá, hogy olyan emberrel állunk szemközt, aki
egy korábbi bűnesetben használt fegyvert tart a kezében.
– Miként értsem a többes számot, amit használ?
– Úgy, hogy jelen volt Carella nyomozó is.
– Tehát ön és Carella nyomozó ott voltak a... apropó, hogyan
kerültek önök az előcsarnokba?
– Az alagsorból. Ott vártuk a jeladást.
– Kitől?
– William Cullen Brady felügyelőtől, a Túszcsoport parancsnokától.
– Tisztelt bíró úr...
– Nagyon sajnálom, bíró úr – folytatta Wade –, de ha egyszer
túszszedés történt, akkor nem beszélhetek róla másként. A két férfi azt a
146
fiatal nőt túszul ejtette. Ez volt az imént említett, folyamatban lévő
bűncselekmény, bíró úr. Ezért volt jogom tüzelésre készen tartani a
fegyveremet.
– Tisztelt bíró úr, ön ezt elfogadja?
– Elfogadom.
Addison nehézkes-nagyot sóhajtott.
– Ott várakoztak tehát az alagsorban, ön és Carella nyomozó...
– Ott, kérem.
–... és várták a jelt a támadásra.
– Igen.
– Amit, gondolom, meg is kaptak...
– Megkaptuk, kérem.
–... és fölszaladtak az előcsarnokba.
– Igen.
– Meg volt-e lepve a vádlott?
– Azt én, kérem, nem tudhatom.
– Jó, akkor hát látszott-e rajta meglepetés?
– Látszott, kérem.
– Nem számított önökre, igaz?
– Igaz.
– Akkor tehát meg volt lepődve, nem?
– De. Alkalmasint.
– Meglepte, hogy ott látja önöket.
– Igen.
– Önt és Carella nyomozót. Fegyverrel a kézben. Akkor már mind a
ketten lövésre készen tartották, nemde?
– Igen.
– Mind a ketten föltételezték, hogy az az ember, ott az
előcsarnokban, gyilkos?
–Nem tudom, mire gondolt Carella. Csak azt, amire én.

147
 – Mire gondolt tehát ön, Wade nyomozó? Mondja el, mire gondolt
abban a töredékmásodpercben, mielőtt rálőtt Sámson Cole-ra.
– Arra gondoltam, itt egy ember halálos fegyverrel, le kell szedjem,
mielőtt kárt tesz valakiben.
– Le akarta szedni? – nézett rá döbbenten Addison. – Úgy értsem,
hogy meg akarta öni?
– Nem, uram. Le akartam szedni. Ami mást jelent, mint megölni.
Harcképtelenné akartam tenni. Ledönteni a lábáról, mielőtt kárt tesz
másokban.
– Hová lőtt?
– A lábába.
– Oda is célzott?
– Oda.
– És oda talált.
– Oda, kérem, a jobb lába szárába.
– Ilyen jó lövész volna?
– Jó lövész vagyok.
– Leszedte egyetlen lövéssel, hm?
– Le, kérem.
– Ledöntötte a lábáról.
– Igen.
– Aztán?
– Fölült, és ránk emelte az Uzit. Kirúgtam a kezéből, és legyűrtük.
– Miként?
– Nem emlékszem.
Carella emlékezett. Ott ült a tárgyalóteremben, a harmadik sorban, s
nézte, milyen szenvtelen arccal sorolja elő Wade annak az augusztus
eleji éjszakának az eseményeit. Carella jól emlékezett. Wade golyója
becsapódott Cole jobb lábszárába, Cole elesett, de föl is ült nyomban, és
rájuk emelte az Uzit, de Wade gyorsan kirúgta a kezéből, ő pedig,
Carella, térddel robbant bele a mellébe, és hanyatt lökte a linópadlón.
148
Zöld linóleum, jutott eszébe, sárga virágmintákkal. Zöld és sárga, és
Sonny Cole tágra nyílt barna szeme; Carella fegyvere Sonny Cole
nyakgödrében, és Wade azt súgta a fülébe: – Rajta!
–... van vele, ugyebár, Wade nyomozó, miszerint a szabályzat határo-
zottan tiltja, hogy őrizetbe vételhez fegyvert használjanak?
– Nem azért használtam fegyvert, hogy őrizetbe vehessem a
vádlottat.
– Nem? Ön minek nevezné, amikor valakit, aki nem lépett föl
fenyegetőleg, sőt aki meglepődött, mikor maguk hirtelen beszaladtak, és
aki még csak rá sem szegezte önökre a fegyverét, amíg önök rá nem
lőttek, mégis fegyverrel kényszerít megadásra?
– Drága uram, annak az embernek félautomata fegyver volt a
kezében: mi az, ha nem fenyegető föllépés? És ilyen esetben meg van
engedve, hogy az ember tüzet nyisson, mert az önvédelemnek minősül.
– Még ha nem tesz is az illető fenyegető mozdulatot a fegyverével?
– Uram, szerintem az önmagában is fölöttébb fenyegető, ha valaki
pisztolyt tart a kezében.
– Ezt ugyebár majd az esküdtszék dönti el.
– Úgy van, uram, ugyanakkor a helyszínen nekem kellett döntenem.
Tudom, mi áll a szabályzatban, alighanem önnél is jobban. Öt
másodpercem ha volt, hogy döntsek, és én döntöttem.
– Több kérdésem nincs – jelentette ki Addison.
Fölállt Lowell, és a tanúhoz lépett.
– Egy mozzanatot szeretnék világosabbá tenni – szólt. – Ön azt
vallotta, hogy birtokában voltak olyan lövedékek, amelyeket önre lőttek
ki...
– Igen, kérem.
–... és begyűjtötte az üres hüvelyeket is.
– Igen.
– Milyen körülmények közepette gyűjtötte be őket?

149
 – Egy informátortól értesültünk róla, hogy két férfi – talán épp azok,
akiket keresünk – megbújt egy lakatlan házban a Sloane Streeten.
Kiszálltunk tehát, hogy körülnézzünk.
– Mikor volt az?
– Július huszonhatodikán.
– Hogy történt?
– Ránk lőttek a házból, és így esett, hogy begyűjthettünk négy
hüvelyt. A lövedékek közül csak hármat találtunk meg.
– Mit tettek a begyűjtött tárgyakkal?
– A társam nejlonzacskóba tette, fölcímkézte, és átküldte a
ballisztikára.
– Mikor is?
– Másnap. Július huszonhetedikén.
– Mi célból juttatta a ballisztikára?
– Hogy hasonlítsák össze a Carella-gyilkosság helyszínén begyűjtött
lövedékekkel, illetve hüvelyekkel.
– S az eredmény?
– Pozitív. Egyugyanabból a fegyverből valók mind.
– Éspedig?
– Kilenc milliméteres Uzi.
– És ön, ugyebár, alig öt nap múlva, augusztus elsején, kilenc milli-
méteres Uzit látott Sonny Cole kezében.
– Igen.
– Köszönöm – mondta Lowell.
Addison biccentett, fölállt, megközelítette a tanút.
– Mondja csak, Wade nyomozó –, amikor berontott az előcsarnokba,
bizonyossággal tudta-e, hogy a pisztoly, amit Samson Cole kezében lát,
azonos azzal, amelyik kioltotta Mr. Ca-rella életét?
– Nem. Akkor még nem.
– Talán azt sem tudta, hogy Uzi a fegyver gyártmánya?
– Amíg meg nem láttam, nem tudtam.
150
 – Amikor azonban meglátta, fölismerte? Látta rajta, hogy Uzi?
– Igen. Jól ismerem a gyártmányt.
– És akkor nyitott tüzet? Mikor meglátta, hogy Uzi, és föltételezte,
hogy az a gyilkos fegyver?
– Akkor nyitottam tüzet, mikor megláttam, hogy a férfi kezében egy
félautomata pisztoly van.
– Noha akkor még nem tudta, hogy a fegyver azonos a Carella-
ügyben használt fegyverrel.
– Bizonyítékom, az még nem volt.
– Hanem csak föltételezése.
– Hanem csak föltételezésem.
– Köszönöm, több kérdésem nincs.
– A tárgyalást elnapolom holnap kilenc órára – koppintott
kalapácsával Di Pasco bíró.
Hunyori Jimmyt, a Benalzato bűnözőcsalád végrehajtóját azzal
vádolták volt – noha bíróságon be soha nem bizonyították –, hogy vagy
tizennégy ember halálát rendelte el; a tizennégy holttest java része elő is
került a folyóból. Pedánsan fölaprítva. Vannak a városban bizonyos
köztiszteletnek örvendő, s egyébiránt megbízható detektívek, akik
állítják, hogy Huny őri Jimmy hajdan megette egy gengsztervetélytárs
szívét – kitépte a még meg sem alvadt vérű sebből, és megrágta-lenyelte
amúgy nyersen, mint bizonyos vadnyugati indiánok tették volt.
Egyébként bizonyíték erre a tettére sincsen.
Hatvanhét éves korában mindenesetre úgy nézett ki, mintha mást
sem fogyasztott volna egész életében, mint jól átsütött marhahúsokat és
sült burgonyát. Testes férfiú volt, épp hogy csak nem kövér, s leginkább
holmi kopasz, szokatlanul szűrős, zöld szemű szumóbirkózóra
emlékeztette a szemlélőt. James Albert Biondi volt az igazi neve, de
nyolcéves kora óta mindenki csak Hunyori Jimmynek hívta – akkor
kapott valami szerencsétlen arcrángást, s a bal szemhéja tíz-húsz
másodpercenként meg-megrándul azóta is. A város igazságszolgáltatási
151
köreiben otthonos emberek szerint Jimmy ebben a zsenge korban
követte el első gyilkosságát, s onnan ez a kényszeres arcrángás. A
hekusoknak leghőbb vágyuk, hogy visszazsuppolják Szicíliába. Csak az
nem klappol, hogy Jimmy nem olasz, de még csak nem is olasz-
amerikai. Itt született, s itt él azóta is, olyan százszázalékos amerikai,
hogy csak úgy kopog.
Öltözködésben ugyancsak megadta a módját. Fehér ing, sötétkék
krétavonalas öltöny. Ripszselyem nyakkendője, mint az USA-lobogó,
piros-fehér-kék színekben pompázó. Ott ült a Colucciban, ebben a
köztudottan maffiatulajdonú vendéglőben, s szívélyesen üdvözölte
Carellát, mint afféle tisztes-kedélyes nyárspolgár, aki csöppet sem
bánja, hogy megzavarják korai vacsoráját. A falióra öt-negyvenet
mutatott. Carella egyenest a bíróságról jött. Jimmy bemutatta
asztaltársát, bizonyos Ralph Antonelli szenátort. Carella tudta, hogy
Antonelli a napokban szabadult a sittről, s hogy most itt ül a
nyilvánosság előtt egy ismert gengszterrel, az napnál világosabban
igazolta Jimmy hatalmát és befolyását.
– Arra számítottam, hogy négyszemközt fogunk beszélgetni –
jegyezte meg Carella.
– Akkor tán telefonálnia kellett volna előzőleg, hm? – kacsintott
Jimmy nagyot a bal szemével.
– Nem tudok én lépést tartani a maga számaival, Jimmy.
Carella a Számjáték nevű tiltott lottóféleségre célzott, amiben szintén
benne volt Jimmy keze. Jimmy elértette a tréfát. Nagyot nevetett, s így
szólt:
– A szenátor úr épp csak rám köszönt, már megy is. Majd hívjál föl
Ralph, oké? – hunyorgott rá, húsos kezét nyújtva. Az ősz halántékú,
botra támaszkodó szenátor kezet rázott Jimmy-vel, örömét fejezte ki,
amiért találkozott Carellával, s elsántikált a hosszú terem egy távoli
asztalához.
– Rég nem láttam – szólt Jimmy.
152
 – Hja, a munka. Hisz tudja.
– Fogadja részvétem az édesapja miatt.
– Köszönöm.
– Mikor tárgyalják?
– Hétfőn kezdték.
– S hogy állnak?
– Úgy fest, jól.
– Ha be nem varrják azt a csibészt, tudassa velem, igen? Vannak még
ebben a városban, akik nem tűrik, hogy ne érvényesüljön az igazság.
– Ühüm.
– Egyszóval, mit tehetek magáért, cimbora? Iszik egyet? Vagy
szolgálatban netán?
– Jól esne egy Cola.
Jimmy intett a pincérnek.
Carella tekintetével kerülte Jimmy rángó bal szemét. Fölvett egy
gyufaskatulyát, és azzal játszadozott. Jimmy szeme azonban
hipnotizálta: mindegyre visszatévedt rá a tekintete.
– Citrommal?
– Csak úgy, minden nélkül.
– Hozzon a barátomnak egy Colát. Simán – szólt Jimmy a pincérnek,
s már fordult is vissza Carellához: – Hát hogy vagyunk, hogy vagyunk?
– Köszönöm, jól. Maga se néz ki rosszul.
– Éppenséggel fogyhatnék egy keveset. Mi járatban?
– Hallott-e valaha egy Andrew Denker nevű chicagói bérgyilkosról?
– Nem – vágta rá kacsintva Jimmy. – Minek néz, drága barátom,
vamzernak? Na ne marhuljunk, ember. Híjj, pincér, vissza az a Cola,
nem kell! – rikoltotta váratlanul, és kitört belőle a hahota. – Még ilyet!
Hogy ilyet kérdez, és éntőlem! El van maga tévedve, ember!
– Elnézést, Mr. Biondi - állt meg mellettük a pincér –, csakugyan
nem kérik azt az üdítőt?

153
 – Dehogynem, hozza csak, hozza, mama kirúgunk a hámból. Rég
nem láttam ezt a drága barátomat, végtére.
– Túl rég nem látott, Jimmy – jegyezte meg higgadtan Carella.
Jimmy rámeredt.
– Romlik, Jimmy, a memóriája.
Jimmy kacsintott.
– Hogy van a fia? – kérdezte akkor Carella.
Hát így állunk, gondolta Jimmy.
– Jól. Kösz.
Ez a sora ennek, barátaim. Kéz kezet mos. A politikában meg a
bűnözésben (a kettő nem mindig, s nem szükségképpen különül el)
előbb-utóbb minden számlát ki kell egyenlíteni. Carella tett hajdan
valami szívességet, s mindmáig nem nyújtotta be a számlát. Úgy lehet,
tartogathatta volna valami fontosabbra, de ha valaki, hát egyedül Jimmy
tudhatja, ha valóban egy chicagói bérgyilkost rejt a város.
– Sokára jött elő, barátom – szólt Jimmy.
Carella vállat vont.
– Szóval hogy egy chicagói profi?
– Andrew Denker – bólintott Carella.
– Hadd töröm a fejem. Hozzák a Coláját.
A Cola mellé egy konyakot is kihoztak a ház számlájára. Jimmy
elégedett képpel köszönetet biccentett, s elvette. Szakértő módra keze
között melengette, bele-beleszimatolt. Helyeslőén biccentett,
megjáratott egy kortyot a nyelvén. Carella is beleivott az üdítőbe.
Jimmy fia tizennyolc éves volt akkortájt, s olyan jóvágású, mint az
apja lehetett hasonló korában: göndör, sötét hajzat, hökkenetes zöld
szempár, angyali ábrázat. Beült egy barátja kocsijába, aki gondatlanul
épp akkor szívott el négy füves spanglit, s kevéssel később még
gondatlanabbul belehajtott Cadillac Seville cirkálójával egy bogárhátú
VW-be. a VW vezetője a helyszínen meghalt, utasa a kórházban kötött
ki.
154
 Nem volt kérdéses, hogy nem James, az ifjabbik ült a volánnál, s
hogy színjózan volt, mikor megtörtént a baleset. Nem vádolhatta
semmivel a rendőrség, nem lehetett miért bevarrni. Hanem a
Tizenkettedik körzetbeli, belvárosi hekusok rájöttek, hogy a helyre kis
ember, akit megfogtak, nem másnak a fia, mint Hunyori Jimmy
Biondinak, a szarházinak, akinek több disznóság szárad a lelkén, mint
akár Ál Caponénak. Eszükbe öltött, jó vicc lenne, ha tévedésből az
angyali kis Jaime-et is átdarálnák a város elbűvölően hatékony jogi
szisztémáján, magyarán, ha húzatott barátjával együtt őt is bedugnák a
meseautóba, s mind a ketten a kóterban töltenék az éjszakát, várva a
vádemelésre.
A számára is engedélyezett egyetlen telefonhívást Jaime persze az
apjára költötte. Hunyori Jimmy azonnal ügyvédet szalajtott a
Tizenkettedikbe, de a srác akkor már úton volt a belvárosi
büntetőbírósági fogda felé – az igazságszolgáltatás kerekei ez egyszer
ugyancsak gyorsan működtek. Jimmy akkor Carellát tárcsázta föl a
Nyolcvanheteseknél. Carella nem volt adósa semmivel. Sőt egyszer ő
tartóztatta le Jimmyt, aki aztán annak a rendje és módja szerint
büntetlenül úszta meg az esetet. Hanem Jimmy ezzel kezdte a
telefonbeszélgetést: – Bölcsen tudom, hogy semmivel nem tartozik,
Carella. – Amit Carella persze magától is tudott. Hacsak nem valami
sok évtizedes börtönbüntetésre gondolt Jimmy, azzal viszont a város
összes többi hekusa is tartozott neki.
– Na szóval? – mondta Carella.
Jimmy elmondta.
– Na és?
– Ki kell onnan hozni – mondta Jimmy.
– Tizennyolc éves – mondta Carella –, ha tehát...
– A jogi oldalát talán hagyjuk, igen? Ha azt akarja nézni, tessék
tudomásul venni, hogy semmivel a világon nem vádolják, nem
gyanúsítják. Ennyit a jogról.
155
 – Akkor miről beszélgetünk? – álmélkodott Carella.
– A dolog humánus oldaláról. Maga is tudja, mit művelnek vele a
kóterban.
– Semmit, ha megtudják, hogy a maga fia.
– De hisz tudják! Azért varrták be, ember!
– Én a zárkatársaira gondoltam.
– Maga, barátom, az állatokra gondolt, akikkel együvé csukták. Nar-
kósok, bunyósok, perverzek, akiknek gőzük, sincsen, hogy működik a
szisztéma. Nem tudja, ember, milyen ez a város mai napság? Pont maga
ne tudná, hogy a jóisten áldja már meg?!
– De tudom – mondta Carella.
– Nahát akkor. Segítsen nekem. Ezeknek a szemében a fiam friss
hús, és semmi több. Hozza ki onnan.
– Miért is? – szólt Carella.
Noha persze tudta, miért. Hacsak el nem ismerjük azt az elméletet,
hogy az apák bűnéért a fiák is felelősségre vonhatók, a rendőrségnek –
föltéve, hogy Jimmy az igazat mondta – nincs joga a fiút akár csak egy
éjszakára is lakat alatt tartani. Jimmy-nek abban pedig föltétlenül igaza
van, hogy Jaime más emberként kerülne ki – akár csak egy éjszaka után
is – a fogdából. S noha igaz, hogy később egy pár ostoba figura elvágott
torokkal bűnhődne, amiért nem tudta, hogyan működik igazándiból a
szisztéma, a srác ártatlanságát már senki vissza nem tudná adni.
Carellának semmi oka nem volt, hogy megkönyörüljön Jimmyn. Jimmy
felőle mehetett volna egyenest a pokolba. A fia azonban, tudta, más
tészta. Továbbá, Jimmy rátapintott a kulcsszóra. Humánus.
Carella tehát eltalpalt a belvárosba, bement a megyei bíróságra, meg-
kereste a fogdaparancsnok őrmestert, és megkérte, eresztené ki Jaime-
et.
– Mi a faszer? – furcsálkodott az őrmester. – Tudja maga, kinek a
kölyke?
– Na, csak eressze ki.
156
 – Mennyit kap érte Bionditól?
– Tudja maga, milyen randán nézne ki betört orral? – felelt kérdéssel
Carella.
– Magának én őrmester úr vagyok, jó? – emlékeztette rangjára
Carellát a fogdaparancsnok.
– Oké, őrmester úr. Azt a gyereket semmivel nem vádolják, el nem
követett semmit. Úgyhogy ha meg nem akarja égetni a száját, de
nagyon, akkor...
– Ohó, nem ez lenne az első eset – mondta az őrmester, de látszott,
hogy elbizonytalanodik.
– A főnököm, Byrnes hadnagy azt akarja, eresszék szabadon. Vagy ő
sem elég magas méltóság? Óhajtja a körzeti parancsnokot? Mondom a
telefonszámát, őrmester úr. Tessék. 377-8034.
Az őrmester rásandított a készülékre.
– Rajta, hívja csak – biztatta Carella.
– Már csak a rend végett is – mondta az őrmester, hadd lássa Carella,
hogy nem meghátrálásról van itt szó.
Byrnes hadnagy utasította, hogy a fiút adja át Carella nyomozó
személyes őrizetére. Vékony jégre merészkedtek, de hát fia volt otthon
mind a kettejüknek. Az őrmester látványos duzzogás és vonakodás
közepette kiengedte a fogdából Jaime-et. Úgy tűnt, észre sem vette,
hogy a zsaruk egy kézírásos cédulát tűztek a hátára. Pipihusi – ez állt
rajta. Olyan, aki csak a pipihúst szereti, azaz a gyerekeket. Gyermekek
megrontója, magyarán. A rendőrség ezúton tudatta a fogdába zsúfolt
vagányokkal, hogy Jaime gyerekeket erőszakolt meg. Tudni való volt,
hogy ha ezért sem hágják meg, akkor semmiért a világon. Carella
alkalmasint épp jókor érkezett. Arany Rolex órájától már megfosztották
a társak, csináltatott selyemingét már széjjeltépték a mellén.
Hunyori Jimmy ügyvédje odakinn várta egy feljegyzéssel, hogy vagy
emeljenek vádat ellene, vagy bocsássák szabadon. Némi aktatologatás
következett még, az illetékes körzetparancsnoknak is alá kellett írnia a
157
szabadon bocsátó végzést. A Huszadik körzet parancsnoka
szemlátomást meg volt könnyebbülve, hogy megszabadul a nem kis
veszedelmeket rejtő hálóvendégétől. Esti negyed tizenkettő volt, amikor
ifjabb James Biondi beszállt az apja küldte limuzinba. Jimmy ügyvédje
kezet fogott Carellával, és értésére adta, hogy Mr. Biondi nem szokott
senkinek adósa maradni.
Másnap egy karton Glenfiddich skót whisky érkezett az őrszobára.
A kártyán, amit a palackok tetején találtak, ez állt:
Thanks.
Jimmy
Carella visszacsukta a kartont, és visszaküldte a feladónak. Az ő
kártyájára ezt firkantotta:
No, thanks.
Stephen Jons Carella.
Detective / 2nd Grade
Most azonban elérkezett a számla kiegyenlítésének pillanata.
– Most, hogy mondja, volt itt egy chicagói gyerek, az mintha
ilyesmiben sántikált volna – hunyorított egy jóízűt Jimmy, s fölkortyolt
egy kevés konyakot.
– Mikor? – kérdezte Carella.
– Karácsony táján. Azazhogy inkább kevéssel utána. Nem
emlékszem pontosan.
Volt odakinn Majestában Jimmynek egy embere, akinek édességbolt-
jában mellesleg a tiltott magánlottóra is lehetett tenni, s ez az ember
rátelefonált Jimmyre, hogy fölkereste egy chicagói illető. Fegyvert akart
venni. Egy cicerói bukméker, bizonyos Danny Gerardi ajánlásával jött.
Gerardi lóversenyben, amerikai fociban, ilyesmiben utazott. Jimmy
emlékezett is rá, de csak ködösen – kisstílű, forró fejű, nem valami
szerencséskezű fickó. Ám a professzionális szokásjog betyárbecsületre
kötelezi az embert a szakmabeliek iránt, Jimmy tehát azt mondta
majestai emberének, legyen szolgálatára az illetőnek. Végtére, ha egy
158
fószer átruccan Chicagóból, fegyverrel nem engedik föl a repülőgépre.
Fegyver kell neki? Segítünk rajta. Ezt diktálja a profi tisztesség. Nagy
város ez, idegenek nem egykönnyen ismerik ki magukat benne.
– Az idő nagyjából stimmel – jegyezte meg Carella. – Nevet nem
mondott az illető?
– Az igazat megvallva, én bizony nem kérdezősködtem tovább.
– A címét sem hagyta meg?
– Utána kell néznem – mondta Jimmy. Elég olcsón úsztam meg,
gondolta magában.

159
8.
Négy detektív, kettő-kettő egy kocsiban, várakozott az út túloldalán,
szemközt a házzal, amelyben Bowlesék lakást béreltek. Reggel fél
nyolc, péntek. Egész éjjel havazott. Fehér lett a világ. Az égbolt tiszta
volt, friss, és vakítóan kék. Mínusz tizenöt Celsius. Járt a kocsik
motorja, zümmögött a fűtőventilátor.
Nyolc húszkor fekete limuzin állt meg a ház előtt. Egyenruhás sofőr
szállt ki belőle, ment be a házba, s tért vissza egy perc múltán. Meyer
fogta a rádiótelefont.
– Cotton?
– Hja?
– Alighanem őérte jöttek.
– Fölfogtuk.
– Legyetek rajtra. Kész.
– Hja.
Vagy öt perc múltán Martin Bowles lépett az utcára...
– Itt az emberetek – szólt át Meyer.
– Látjuk – szólt vissza Cotton Hawes.
...sötét télikabátban, füles prémsapkában. Az elkotort havú járdán a
limuzinhoz lépett, szólt valamit a sofőrnek, aki ott állt a nyitott jobb
hátsó ajtónál, majd beszállt. Csapódott a kocsi ajtaja...
– Le ne szakadjatok róla – szólt Meyer.
– Hja – felelt Hawes.
... és a fekete kocsi nekilódult. Hawes, meg sem várva, hogy a
sarokig érjen, a nyomába szegődött. Nem nézett Meyerre és O'Brienre,
mikor elhúzott mellettük. Kling is az utat nézte.
Nyolc ötvenkor gyalogos közeledett a két sarokra lévő metróállomás
felől; ráillett a személyleírás, amit Denkerről adott Emma Bowles a
hekusoknak. Hajadonfőtt volt, szőke haját szél borzolta. Hosszú, barna-
zöld gyapjúsál volt a nyakában, s lógott le a teveszőr kabát mellén.

160
Keze a zsebében. Mintha ügyet sem vetett volna a szemközt álló
fakókék Dodge-ra, Meyer mégis gyanította, hogy fölfigyelt rájuk.
– Jóképű srác, nem mondom – mondta.
– Ühüm – hagyta rá O'Brien.
– Vajh mivel indokolja szolgálatait most, hogy Tilly oda?
– Gőzöm sincsen.
– Úgy értve, hogy kinyavalya ellen védi az asszonyt?
– Saját maga ellen, netán? – vetette föl O'Brien.
– Dr. Josef Mazlova. Tegye meg, kérem, tanúvallomását – szólt
Lowell.
Ettől a pillanattól rettegett Carella.
– Anya – súgta –, nem kell ezt neked végighallgatnod.
– Hallani akarom.
–... az igazat és csakis az igazat fogja vallani?
– Isten engem úgy segéljen!
– Vezesd, ki, Angela.
– Maradok – mondta Carella anyja.
– Anya...
– Mazlova doktor, megmondaná, hol van alkalmazásban?
– A város rendőrorvosi hivatalánál.
Erős közép-európai akcentus. Ritkás-őszes hajzatát átfésülte tar feje
búbján. Sokdioptriás pápaszem. Mellényes barna öltöny, arany óralánc.
Carella megfogta anyja kezét.
– Milyen minőségben?
– Anya, kérlek...
– Te csak ne izgulj.
–... helyettes főrendőrorvosként.
– Van-e lehetősége törvényszéki orvostant tanítani?
– Van, kérem, docens vagyok a Ramesy Egyetem orvostani
tanszékén.
– Tart-e másutt is előadásokat szakmába vágó témákról?
161
 – A Carlyle Egyetemen törvényszéki orvostant adtam elő. Városunk
rendőr-akadémiáján bűnügyi orvostant tanítok.
– Tanúskodott-e máskor is szakértőként gyilkossági ügyekben?
– Hogyne, kérem, olyan hússzor-harmincszor.
– Milyen bíróságokon? Mely országokban...?
És így tovább, az orvos egykedvűen és egyhangúan sorolta a bírósá-
gokat, az országokat, a díjait, kitüntetéseit. Végül újra Lowell
következett: kérte a bíróságot, fogadja el szakértő tanúként Mazlova
doktort. A bíró el is fogadta, majd a szokásos intelmekben részesítette
az esküdtszéket.
– Nos tehát, doktor úr – vágott bele Lowell –, mint helyettes
főrendőrorvosnak, van-e alkalma erőszakos halált halt embereket
boncolni?
– Ritkán. Csak különlegesen fontos esetben.
– Mondja meg, doktor úr, hogy tavaly július tizennyolcadikán,
délelőtt...
– Menjünk innen, Anya, szépen kérlek.
–... ön volt-e az, aki fölboncolta Anthony John Carella tetemét?
– Én voltam az.
– Anya, de csakugyan.
– Pszt! – szóltak rájuk hátulról.
Carelláné megveregette a fia keze fejét. Biccentett is hozzá. Ne
aggódj, közölte ez a biccentés. Nem lesz semmi baj.
– Meg tudja-e mutatni ezen a rajzon, milyen eredményre jutott?
Előveheti a jegyzeteit is, ha szükségesnek tartja.
Fénykép, az nincs, Istennek hála, gondolta Carella. Egyelőre
legalábbis nincs.
– Három becsapódási sebet észleltem – pillantott bele noteszébe az
orvos. – Golyó ütötte sebet, mármint, mintegy harminc centiméter
átmérőjű körben, a manubrium alsó vége és...
– Bocsánat, doktor úr, a laikus esküdtek kedvéért, ha megkérhetem...
162
 – A szegycsont, azaz sternum felső széle...
– Köszönöm.
–... a manubrium és a kardporc között – mondta Mazlova, s mutatta
is az ábrán. – A meghatározó laterálfelület...
Carella megszorította az anyja kezét, túlfelől Angela megfogta a
másikat, így ültek, kézen fogva egymást hármasban, miközben a doktor
épp azt közölte, hogy két lövedéket az áldozat bal tüdejében talált
meg...
Carella szorosan összezárta a szemét.
–... egyet pedig az elülső hasfalban.
Egyhangúan szitáltak tovább Mazlova doktor szavai.
... a perforált borda szilánkjai... bevérzés a mellüregben...
Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben...
... perforált tüdőartéria...
... szenteltessék meg a Te neved...
...sötétvörös színű...
Jöjjön el a Te országod...
... vélhetőleg ugyanaz a lövedék...
Apa, gondolta Carella. Jajisten, Apa.
–... asphyxia és bőséges vérzés következtében – fejezte be
monológját a doktor.
– Doktor úr – szólt Lowell –, ön eltávolította a lövedékeket a testből?
– Igen.
– Ilyen típusú sebek esetén a lövedékek többnyire a testben
maradnak?
– Úgy mondhatnám, hogy ilyen esetben a lövedékek hatvan-hetvenöt
százaléka elakad odabent, igen.
– Mit tett ön a Mr. Carella testéből eltávolított lövedékekkel?
– A Negyvenötödik körzet instrukciói szerint nejlontasakba tettem,
és identifikáció céljából a ballisztikai osztályra küldtem.
– Kitől kapta az instrukciókat?
163
 – James Michael Nelson nyomozóhadnagytól.
– A ballisztikai osztályon név szerint címezte valakihez?
– Az átadás-átvételi bárcán Peter Haggerty nyomozót neveztem meg.
– S miképpen jutott el a küldemény Haggerty nyomozóhoz?
– Küldönccel. Egy rendőrtiszt vitte át a lezárt tasakot.
– Hogyan volt lezárva a tasak?
– Vörös műanyag szalaggal, rajta fehér betűk: Bizonyíték –Rendőr-
orvosi Hivatal.
– Mit gondol, kézhez kapta Haggerty nyomozó a küldeményt?
– Bizonyos, hogy átvételkor aláírta az átadás-átvételi bárcát. Ez a
szokásos eljárás. Mindenesetre, megtelefonálta, hogy kézhez vette a
három lövedéket, s tudni kívánta, mennyire sürgős a vizsgálat.
– Köszönöm, doktor úr, nincs több kérdésem – mondta Lowell
ügyész.
Fölállt Addison, a tanú elé lépett, és minden átmenet nélkül ezt
kérdezte:
– Mit mondott neki?
– Azt, amit énnekem Nelson hadnagy.
– Éspedig?
– Hogy egy rendőrnyomozónak az apja az áldozat.
Egy rendőrnyomozónak az apja, gondolta Carella.
Az én apám.
– Több kérdésem nincs – mosolygott Addison.
– Nem állítottam több tanút, tisztelt bíró úr – szólt Lowell. – A vád
befejezte a bizonyítási eljárást.
Di Pasco a faliórára nézett.
– Hosszú s fáradságos hetünk volt – jelentette ki. – Ha a védelemnek
nincs ellenvetése, hétfő reggelig elnapolom a tárgyalást. Elő tudja
állítani akkorra az első tanúját, Mr. Addison?
– Elő, tisztelt bíró úr. És az esküdtszék névében is köszönöm a
haladékot.
164
 – Akkor hát a tárgyalást elnapolom hétfőn kilenc óráig – szólt
szárazon Di Pasco, és egy keményet koppintott a bírói pulpitusra.
– Fölállni – vezényelt a teremszolga, s Di Pasco bíró úgy kelt föl,
mint egy szárnyát kibontó sötét denevér. Fekete talárja méltósággal
vitorlázott utána, ahogy kisiklott a tárgyalóteremből.
Aznap délelőtt, pár perccel tíz óra után történt, hogy Martin Bowles
kilépett a Steinway 3301-es számú épületből, ahol az irodája székelt, és
azon nyomban leintett egy taxit. Hawes és Kling, kiknek civil
rendszámos gépkocsija négy saroknyira, egy mélygarázsban parkolt,
lesben álltak a ház előtt. Amint meglátták Bowlesot, ők is taxiba ültek,
és utasították a sofőrt, kövesse a másik taxit. A taxis életében először
fuvarozott hekusokat. Valahogy nem tudta izgalomba hozni az élmény.
Idebent, az üzleti negyedben a járdákról és az úttestről szinte teljesen
eltakarították a havat. Az itt dolgozók többsége azonban a város
pereméről járt be, ahová – ha egyáltalán odaérnek – hetek múlva jutnak
csak el a hóekék. Hiába, hanyatlóban a város. A taxis tudta, hisz egész
nap a várost járja, ismeri minden zegét-zugát. Látja a gyorsforgalmi
utak füves rézsűire kiszórt szemetet, kibontott belű matracot, műanyag
hulladékot, ismeri a kültelki utak holdkráteres felfagyásait, az elhagyott
bérházak vakon révedező ablaksorait, a készülékük vesztett
telefonfülkéket, a parkokat, melyek padjait tüzelőnek hordták el, hallja
a hajléktalanok hőzöngését, kántálását, esdeklését, ismeri a mentő- és
rendőrszirénák szívtépő zenéjét, mely naphosszat és éjhosszat jajong, de
mikor szükség lenne egy mentőre, egy zsarura, akkor mintha a föld
nyelte volna el – a taxis mindent lát, mindent hall, mindent tud, s csak
nyomja a pedált.
Tudják a rendőrök is, mi minden történik a városban.
Csakhogy ők nem nyomhatják a pedált. Nekik meg kell állni. Ki kell
szállni.
Bowles taxija sugár iránt elfelé haladt a városközponttól. Nem túl so-
káig, mert a Collins Building látványos üveghomlokzata előtt balra
165
fordult, s most sokutcányit keresztben haladt, míg el nem kanyarodott
jobbra, majd ismét balra, be egy fasorba, hol a barna homokkővel
kirakott házakat hósipka födte. JACOB'S WAY, hirdette az utcatábla.
Ismerte az utcát mind a két hekus: a város kellemes meglepetéseinek
egyike, valóságos kis ékszer, beszorítva két sivár sugárút közé, melyek
egy közeli keresztezés felé tartanak. Bowles taxija az utca dereka táján
húzódott a járdaszegélyhez.
– Álljunk meg – rendelkezett Hawes.
– Kit követünk? Hasfölmetsző Jacket? – sziporkázott a sofőr.
– Azt – felelte Hawes.
Bowles akkor kászálódott ki a kocsiból, s a kesztyűjét húzta.
Fölment a háromszintes szép ház kapujához vezető lépcsőn, lehúzta a
jobb kesztyűjét, csöngetett. Pillanat múltán megcsavarta a
kilincsgombot, és benyitott. Hawes és Kling akkorra szállt ki a taxiból.
A metsző szél könnyet facsart ki szemükből. Ott álltak hajadonfőtt, és
vártak. A taxi elment. A szél nekivadultan nyargalászott a keskeny
utcában.
– Adjunk neki pár percet – mondta Hawes.
– Adjunk.
Leheletük páráját elkapdosta a szél.
Kéz a zsebben.
Hawes megnézte az óráját.
– Na, most már talán – mondta, és szapora léptekkel arra indultak,
ahová Bowles betért. JACOB'S WAY 714. Kling fölszaladt a lépcsőn,
meggörnyedve kisilabizálta a csengőgomb melletti nevet, s éppolyan
fürgén vissza is szaladt Haweshez.
– Na?
– Moorthy – mondta Kling.
– Kicsoda?
– Moorthy. M-O-O-R-T-H-Y.
– Név az egyáltalán?
166
 – Ki tudja?
– Én még ilyen nevet az életbe se hallottam – mondta Hawes.
Másfél órával később – a két hekus odafagyott szinte a flaszterhoz –
előbukkant Bowles. Nem is csak magában: magas, szőke, sötét bundás
nő kapaszkodott a karjába.
– Lám. Spinkó a képben – jegyezte meg Hawes.
– Erre jönnek – szólt Kling, és a két zsaru intenzív andalgásban meg-
kerülte a sarkot, mintha csak egészségügyi sétájukat végeznék valamely
balzsamos tavaszi délután. Bowles és a szőkeség élénken tereferélve
közeledett a sarokhoz. A szőkeség nevetett. Bowles leintett egy taxit,
ajtót nyitott a nőnek, aztán integetett, amíg a kocsi el nem tűnt a nővel.
A detektívek egy bőrdíszműves kirakatban lesték Bowles tükörképét,
amint magának is leint egy taxit. Elfordultak a kirakattól, amint a taxi
elindult.
– Én azért megnézném azt a névtáblát – jelentette ki Hawes.
– Ha mondom, hogy Moorthy – erősködött Kling.
Csakugyan az volt.
– Hát, hát – csóválta a fejét furcsálkodva Hawes.
– Igyunk meg egy kávét – javasolta Kling.
Taxiba ültette és hazaküldte az anyját, tudva, hogy épp elég, amit
aznap el kellett viselnie, s most ott ült a húgával és Henry Lowell-lal,
aki azt magyarázta, miféle stratégiára építette a vádat.
Az Aranyoroszlán étterme híven idézte egy angol fogadó
atmoszféráját, mondjuk az 1637-es esztendőből. A boltíves mennyezet
alatt vagy másfél-két méterrel vaskos tölgygerendák szelték át a termet,
s fogták össze a durván vakolt falakat. Erzsébet kori urak-hölgyek
portréja a falakon: csipkegallér, csipkekézelő visszhangozta diszkréten a
fal fehérségét, a bársonyköntösök meleg színe finom valőrökkel
gazdagította a gyertyafényes terem meghitt légkörét. Néhány perccel
múlt dél, a kellemesen zsongó étteremből beszéd- és nevetésfoszlányok

167
szűrődtek át a bárba, ahol Carella, a húga meg az ügyész ült egy
sarokban.
Carella csak egyszer járt itt, jó rég, egy Gerald Fletcher nevű
ügyésszel, aki azt bizonygatta váltig, hogy megölte a tulajdon feleségét.
Carella akkor vacakul érezte itt magát, túl elegáns volt neki az étterem,
s egyébként sem értette, miben sántikál Fletcher. Most sem érezte magát
kevésbé vacakul, mert úgy látta, a körzeti ügyészhelyettes rá akar
hajtani a húgára.
Angélára.
Egy szem húgocskájára.
Aki férjes asszony, mellesleg. Bár ki tudja, meddig, mert ha a
férjének nem sikerül szakítania a kokainnal...
Na és, akkor is férjes asszony, három gyerek anyja.
Ott ül Carella mellett, a fivéréhez hasonló, ferde metszésű, barna
szeme egzotikus, keleties hatást kelt, a haja hollófekete (Carelláé csak
amolyan barnás), és minden szavát issza Lowellnak.
– Azon fáradoztam, hogy a fegyvert visszavonhatatlanul
összekössem ColE személyével – fejtegette. – Az első tanúm...
– Assanti – szúrta közbe Angela.
– Az – bólintott Lowell –, Assanti. Azt mondta az esküdteknek, látta
az édesapjuk boltjából kilépő Cole-t, a pisztollyal a kezében...
– Illetve, egy olyan pisztollyal – helyesbített Carella.
– Úgy is van, de emlékezetem szerint nem mondattam vele mást,
igaz-e? – fordult egyenest Angélához. – Hanem csak azt, hogy a
pisztoly, amit látott, éppolyan volt, amint amit én mutattam föl a tárgyi
bizonyítékok között.
– Hát ez az, amit már ott sem értettem – szólt Angela. – Mire ment ki
a játék?
– Nézze. Addison mindvégig abban mesterkedett, hogy ne számítson
bizonyítéknak a fegyver. Ha ugyanis nincs fegyver, nem áll meg a vád.
De, mint hallhatta, kedves Angela, Di Pasco bíró nem dőlt be neki,
168
mivel már a tárgyalás előtti meghallgatáson úgy határozott, hogy a
pisztolyt elfogadja érvényes bizonyítékként. Ezért kellett Addisonnak
később hátulról mellbe próbálkoznia, hogy hát érvényes letartóztatási és
motozási parancs nélkül jutottunk hozzá a fegyverhez...
Angela bólogatott.
–... továbbá, hogy a detektív jogszerűtlenül használta a fegyverét,
meg a többi. Meg kell mondjam, nem hiszem, hogy beveszi neki az
esküdtszék. Én ugyanis kimutattam, méghozzá több tanúval, a
ballisztikai szakértővel, a rendőrorvossal és magával Wade-del...
– Wade fontos – szúrta közbe Carella.
– Fölöttébb fontos – mondta Lowell, megint Angélának. – Ő az, aki
elvette Cole-tól a fegyvert, és ő küldte át a ballisztikára...
– Az pompás volt, ügyész úr, ahogy sorra vette a neveket azon a
cédulán...
– No igen, az átadás-átvételi bárcán – mosolygott Lowell.
– Ott, igen, szóval az valami remek volt. Nem lehet tévedés, hogy ki
kinek adta át a fegyvert, a golyókat, a.... mindent.
– Meg kell mondjam – kellett mondania LoweLlnak, s megint
csupán az asszonyhoz címezve a szót –, most már, hogy Assanti ugye
hallotta a lövéseket, és lát...
– Három lövést gyors egymásutánban – mondta Carella.
– Úgy is van; a gyors egymásután azért fontos, mert megerősíti,
hogy a fegyver csak félautomata lehetett – mondta Angélának az
ügyész.
– Igen – bólogatott bölcsen Angela.
Flörtölne evvel a pasassal? – elmélkedett Carella.
Az egyszem húgom?
A férjezett húgocskám, avval a három boldogtalan kis kölykével?
– Hallotta a lövéseket – fejtegette tovább, s továbbra is Angélának az
ügyész –, és látta a gyilkost, meg a fegyvert a gyilkos kezében.
Haggerty pedig ugye azt vallotta, mint ballisztikus, hogy megvizsgálta,
169
kipróbálta a fegyvert, és a fegyver azonos azzal, amelyikből a gyilkos
lövéseket adták le...
– Haggerty is nagyon jó volt – jegyezte meg Angela.
– Kiváló tanú – bólintott rá Lowell, és kevésen múlott, hogy meg
nem paskolta Angela balját, mely ott nyugodott az asztal lapján, és
mindenki jól láthatta az arany karikagyűrűjét, meg a gyémántos
eljegyzési gyűrűt. – Addison semmire se ment a keresztkérdéseivel, de
hisz tudta ő is, hogy ezt a tanút nem lehet megingatni. És akkor
kimondattuk Wade-del, hogy ez az a fegyver, amit ő vett el Sonny Cole-
tól, és amiről a ballisztikai szakértő megálla...
– Wade pompás rendőr, igaz? – fordult Angela a bátyjához.
– Bizony az – hagyta helyben Carella.
– Erős tanú, rettentően erős – bólogatott Lowell is. – Addison elég
nagy elánnal rontott rá, de állta a sarat, őt sem lehetett összezavarni.
Majd meglátják, hogy az esküdtek is méltányolni fogják. És aranyat ér,
hogy fekete.
– Apropó – szólt Angela –, nem aggasztja, ügyész úr, hogy annyi
fekete van az esküdtszék tagjai között?
– Épp erről beszélgettünk a kedves bátyjával, még a tárgyalás
kezdete előtt. Mondtam neki, hogy igyekszem távol tartani magam és az
ügyet, a fekete-fehér ellentéttől...
– Szerintem sikerült is – jegyezte meg az asszony.
– Ez idáig. S remélem, mindvégig – mondta Lowell. – De Addison,
nekem elhihetik, még hallatni fog magáról. Meg kell mondjam, hogy
mikor Mazlova doktorral elmondattuk, hogy a boncoláskor kivett
golyókat elküldte a ballisztikának, akkor zárult be, méghozzá
tökéletesen, a kör. Csak remélni tudom, hogy az esküdtek követni
tudták, és ők is így látják.
– Ó, szerintem bizonyos! – mondta Angela. – Olyan tisztán, olyan
izé, korrektül volt elővezetve az egész!
Carella ránézett.
170
 – Addison legfőbb tanúja maga Cole – mondta Lowell. – És Cole
persze hazudni fog, mint a vízfolyás. Visszaeső bűnöző, szándékos
emberölésért fogva perbe, és hozzon bármilyen eredményt ez a
tárgyalás, újra bíróság elé lesz állítva annak a kislánynak a haláláért.
Eleinte szorgalmaztam, hogy együtt tárgyaljuk a két esetet, mivel a
tranzakciók részben átfödik egymást, és az egyikben szereplő
bizonyítékok és vallomások a másik per szempontjából is
elengedhetetlenek. Az például, hogy Sonny Cole túszt ejtett, mikor rá-
tört a rendőrség... – Hirtelen egész testével Angela felé fordult, s
magyarázatul hozzáfűzte: – Sonny meg a bűntársa elkaptak egy tizenhat
éves lányt...
– Tudom.
– És a bűntárs megölte. A túszszedés mármost mint bűntudatos
menekülési kísérlet, bizonyítékként szolgálhat emitt... Másfelől, ha egy
kalap alá vonjuk a két gyilkosságot, az valóban elfogultságot gerjeszthet
a vádlottal szemben, úgyhogy a végzés tulajdonképpen igazságosnak
mondható. Vagyis ki tudja? Mindenesetre, két külön tárgyalás lett a nóta
vége, és én azért vagyok itt, hogy ezt mi nyerjük meg.
– Úgy van – mosolygott bátorítólag Angela.
– Nekem itt az a feladatom, hogy Sonny Cole eztán már csak rács
mögül nézhesse a napkeltét. Élete összes hátralévő napkeltéjét.
Ez a marha most költőinek képzeli magát, gondolta Carella.
És rémülten észlelte, hogy Angela annak is látja.
– Meg kell mondjam – folytatta Lowell –, Cole hazudni lesz
kénytelen, hogy a bőrét mentse. Igazat bíróságon csak törvénytisztelő
polgár mond. A gyilkos, a tolvaj, az hazudik. Örökké.
Angela szent áhítattal bólintott, mintha egy guru kinyilatkoztatását
hallaná.
– Meg kell mondjam, alig várom, hogy Addison rábírja a
hazudozásra. Hadd hozakodjon elő Cole a kisded történeteivel, én meg
hadd cáfolom sorra mindet!
171
 – Bizonyos, hogy képes lesz rá? – kockáztatta meg Carella.
– Ó, igen – felelt meggyőződéssel Lowell, s el is vigyorodott
várakozásteli örömében, majd hirtelen Angélához fordult: – S ha
megebédelnénk? A koszt valami fölséges itt, ismerem, és örömmel
látnám vendégül mindkettőjüket...
– Rohannom kell – mondta Carella.
Angela tétovázott. Tekintete találkozott a bátyjáéval. Carella szeme
kifejezéstelen volt ugyan, Angela mégis egyértelmű véleményt olvasott
ki belőle.
– Hát, köszönöm – mondta. – Várnak otthon.
De nem állhatta meg, hogy hozzá ne tegye: – Talán egy más
alkalommal.
Galériáról galériára vándoroltak, a Hopper Streeten haladtak a
Scotch Meadow Park felé. O'Brien és Meyer tisztes távolból követték
őket, s noha a napsütést élvezték, a harapós hideget korántsem.
Valahányszor Denker és Emma megcsodált egy kirakatot, persze ők is
megálltak, és így haladtak butikról galériára, meg-megállva a női
szandállal, ékszerrel, régiséggel, bombayi drogkellékekkel ékes
kirakatok előtt, igyekezvén ráérős turistának látszani, leplezvén a tényt,
hogy hekusok, akik a potenciális gyilkost és reménybeli áldozatát
követik.
Két óra előtt pár perccel Denker és Emma betért egy gyorsbüfébe a
Matthews Streeten. Meyer és O'Brien hot dogot és kólát vett egy utcai
árustól, s a hidegben toporogva falatoztak, várva, mikor bukkannak elő
amazok.
Reménykedtek, hamar befejeződik az ebéd.
Hiába reménykedtek.
Kevés híján fél négy lett, mire kiléptek az utcára.
– Hazafelé már, az isten áldjon meg, gyerekek! – szűrte Meyer a foga
közt.

172
 De azoknak eszük ágában sem volt. Végigcsavarogták a délutánt, s
őket mintha nem fogta volna a farkasordító hideg. A két vacogó detektív
végül megcsodálhatta, ahogy Denker taxit fog, és beleülteti az asszonyt,
majd leint magának egy másikat. A nyomozók Denkert követték, nekik
ő volt a prédájuk.
Aznap délután négy-negyvenkor a négy nyomozó összetalálkozott
Bowles irodaépülete előtt. Hawes és Kling a szemközt parkoló kocsiban
ült, készen rá, hogy nyomába szegődjenek Bowles limuzinjának, amely
most még a kapu előtt állt. Meyerék, akik idáig követték Denkert,
meglepődtek, mikor Bowles irodájánál kötöttek ki, de ezek után az már
nem érte váratlanul őket, hogy Bowles kilép a kapun, és indul egyenest
Denker felé. A tőzsde négykor zárt; Bowles alighanem négy-harmincra
beszélt meg találkát Denkerrel, s pár percet késett Denkerhez képest.
Nem fogtak kezet. A négy nyomozó tekintetének kereszttüzében
együtt mentek a nagy fekete kocsihoz. O'Brien és Meyer csak állt, s
nézte, ahogy az autó nekiindul. Szemközt, látták, a civil rendszámos
Dodge is elhúzott a járda mellől, bemutatott egy lendületes U fordulót,
és perccel később már a fekete kocsi mögött haladt vagy négy
kocsihosszal.
A limuzin, mint zavaros vizeket szelő tengeralattjáró, fúrta magát
előre a késő délutáni forgalomban. Alkonyat ülte meg a várost,
toronyházak késpengéje hasogatta a bíborba forduló napnyugati
mennyboltot. Derült nap volt, a naplemente látványosnak ígérkezett.
Hiába, azért még ebben a városban is vannak dolgok, amelyek láttán a
szív nem rémületében dobban meg, hanem valami egyéb miatt.
A két férfi fekete bőrrel bélelt, füstszínű üveggel körített gubóban
ült. Föl volt húzva keresztben az üvegfal is, a sofőr nem hallhatta, mit
beszélnek. Andrew mégis suttogósra fogta: nem bízott ezekben a
kapcsolókkal telizsúfolt nagy luxuskocsikban, s különösképpen nem
bízott az olyan emberben, aki hivatásszerűen vezet ilyen kocsit.
– Van-e pisztolya? – kérdezte.
173
 – Nincs. Pisztolyom? Mi a fenének? – álmélkodott Bowles.
– Megesküdtem volna, hogy van.
– Hát nincs.
Bowles is lehalkította a hangját. A limuzin behízelgően dorombolt a
sűrűsödő sötétségben. Odakünn ugrásra készen lapult a város, de a
limuzin érzéketlen volt. A limuzin a világ minden zugában egyazon
nyelvet beszéli, íme, a gazdagság, mondta, íme, a hatalom. Hódoljatok!
– Van-e páncélszekrény a lakásán?
– Van.
– Hol?
– A nagy hálóban. Miért kérdi?
– Be akarok törni.
Bowles rámeredt.
– Közölné a zárkombinációt?
– Szerintem nem valami fényes ötlet – fanyalgott Bowles.
– Szerintem meg nagyon is hasznos.
– Na jó. Be fog törni. És aztán?
– Aztán elvégzem a munkát – suttogta Andrew.
– Aha. Magam is úgy gondoltam.
– Mintha tettenéréses gyilkosság volna.
Bowles keresztülnézett a válaszfalon. A sofőrnek épp csak körvonala
sejlett a füstüvegen át.
–Tudja-e, mi az a tettenéréses gyilkosság?
– Gyanítom.
– Amit a bűntett elkövetésén rajtakapott ember követ el. Kényszerű-
ségből, kvázi.
Alig hallhatóan suttogta.
– Betörés közben, ugyebár.
– Jó, jó, értem. De akkor már miért nem hagyta tegnap, hogy
elgázolja a busz? Maga mesélte, hogy kicsi híján a busz alá került, de
maga...
174
 – És ha csak megsérül? Ha csak kórházba kerül?
– Hát izé...
– Van magának fogalma, milyen végletesen nyilvános hely egy kór-
terem? És én aztán ott végezzem el a munkát, az orvosok meg a
nővérek sűrűjében, ahol...
– Hmm...
–... egymást érik a látogatók? Azért kérdem egyébként, hogy van-e
fegyvere, mert azt a látszatot kelthetném, mintha a betörő alkalmi
fegyverhez nyúlt volna. Tudja, mi az? Mi az, hogy alkalmi fegyver?
Hm?
– Hogyne tudnám.
– Olyan fegyver, ami csak úgy ott van.
– Igen.
– Fegyver, ami alkalmat ad...
– Tudom, tudom – vágott közbe türelmetlenül Bowles. – De, mint
mondtam, nincs fegyverem.
– Arra gondoltam – folytatta Andrew –, hogy a rajtakapott betörőnek
ugyebár meg muszáj ölnie a hölgyet. Önvédelemből, kvázi.
– Igen – mondta Bowles, és megvonta a vállát.
– Nohát. Azért kell nekem a széf számkombinációja.
– Miért?
– Hát hogy kinyissam. És kivegyem, ami benne van. Hogy
fönnforogjon a tettenérés.
– Igen – mondta Bowles.
– Szóval? A kombináció?
– Nem tetszik ez nekem – jelentette ki Bowles.
– Miért nem?
– Mert rajtam csapódik le az egész.
– Hogyhogy?
– A feleségem, ugye, volt már a rendőrségen...
– Volt, és?
175
 –... elpanaszolta, hogy az életére törnek.
– Tudjuk. És?
– És akkor most a betörő szép kényelmesen...
– Előfordul.
– Megengedem. De ha Emmával fordul elő, a rendőrség
automatikusan azt fogja hinni...
– Hadd higgye.
– Hadd – vágott kesernyés fintort Bowles. – Maga aztán szép kis
balesetet rendez itt nekem.
– Szerintem jobb, mint ha baleset volna.
– Megmondtam, hogy baleset látszatát kell kelteni. Nem
megmondtam? Maga meg erre holmi színházi jelenettel jön itt nekem...
És egyáltalán, mit mondok a rendőröknek, ha befutnak?
– Semmit. Maga Los Angelesben lesz – mondta Andrew.
Bowles rámeredt.
– Messze, messze – mosolygott Andrew.
Bowles csak nézte.
– Tulajdonképp máris indulhatna Los Angelesbe...
– Miért éppen Los Angelesbe?
– Nem muszáj pont oda. Nekem aztán nyolc. Hova akar menni?
Mehet felőlem bárhova. Csak Chicagóba nem. Az a lényeg, hogy maga
nem lesz idehaza, mikor megtörténik. Hagyok magának három, négy
napot, és csak akkor ütöm nyélbe, igen? És akkor majd fölhívják a
rendőrök, és tájékoztatják a szörnyű tragédiáról.
– Rögtön tudni fogják – csóválta a fejét Bowles.
– Az egy dolog. Hanem bizonyítani, azt nem fogják tudni.
Bowles némán töprengett.
– Bizonyos, hogy Emma magáról is beszélt nekik – mondta nagy
sokára. – Hogy hát fölfogadtam egy privát hekust. Bizonyos, hogy
elkotyogta.
– Nagy dolog. Keressék meg A. N. Darrow-t. Ha tudják.
176
 – Hát nem is tudom...
– De nem tudják, mivel nem létezik.
Bowles keményen gondolkodott, a terv rejtett hibáit kereste. Andrew
szemlátomást nem bánta. Az ördög ügyvédje sokszor fontos
mozzanatokat dob fölszínre.
– Rá fognak jönni, hogy a betörő ismerte a számkombinációt.
– Nem jönnek rá. Megrongálom a mackót, olyan lesz, mintha
föltörtem volna.
– Mit akar kivenni belőle?
– Ami benne van. Mi van benne?
– Sok minden.
– Példának okáért?
– Ide hallgasson, korántsem biztos, hogy én ebbe belemegyek.
– Na jó. Felejtsük el. Kimódolok valami mást. Csak, tudja, ez a
kurva baleset látszata, amit itten rám erőltet, ez bizony jócskán
megnehe...
– Tudta, mire vállalkozik, nem tudta?
– De. Csakhogy maga itten megfúrja a ragyogó ötletemet. Mikor
nekem kell ezt elvégeznem. Nem pedig magának. Mi baja? Nem bízik
bennem? Nem mer beereszteni a széfjébe?
– Nézze. Százezerben egyeztünk meg. Abban a széfben legalább
annyi van.
– Micsoda?
– Ékszer, értékpapír, készpénz...
– Hja, ha nem bízik meg bennem...
– Azt én nem mondtam.
– Ha nem bízik meg bennem, vegye ki, amit gondol. Csak az ékszert
hagyja. Hagyja csak azt, amit az asszonyok normális körülmények
között a háló széfjében tartanak.
– Az is kitesz vagy ötvenezret.

177
 – Minek néz engem, ékszertolvajnak? Nem kell a pudvás ékszere.
Elhelyezem egy értékmegőrzőben, ott, ahol maga akarja.
Buszvégállomás, vasúti pályaudvar, nekem aztán nyolc. És amint
kifizeti a járandóságom második felét, odaadom a kulcsot. Ez már csak
fair, nem?
– Aha, de ha itthon se vagyok...?
– Majd megvárom, de amíg a rendőrök magát is ki nem hallgatják,
semmi áron nem akarok a közelébe kerülni.
– Ki kell gondolnom, hová tegye – mondta Bowles.
– Hát jó, de szaporán, hallja-e? Túl akarok már lenni az egészen. És
kezd a hócipőm tele lenni a kedves feleségével.
– Nacsak.
– Nem beszélve, hogy dolgaim vannak Chicagóban. Ebből meg
lassan már egy ötéves terv lesz.
– Jó, jó, sajnálom. De maga is tudja, micsoda...
– Tudom, tudom. Véletlenségből tudom.
Hirtelen szembe fordult Bowlesszal:
– Maga ölte meg Tillyt?
– Nem – felelt Bowles.
– Megkörnyékezték a hekusok?
– Meg.
– A Tilly-ügyben?
– Abban. Tudni akarták, hol voltam. S a többi.
– Na és megmondta?
– Meg én.
– Hol volt?
– Nem én öltem meg.
– Nem azt kérdeztem.
– Munkaebéden egy ügyfelemmel.
– Bevették?
– Őhozzá is elmentek. És ő megerősítette.
178
 – Ühüm. Szóval egy hölgy?
– Szóval.
– Hogy hívják?
– Mi köze hozzá?
– Látja, igaza van – mosolyodott el Andrew. – No hát akkor,
kigondolta, hol?
– Azt akarom, ott legyen maga is, amikor kinyitom – mondta
Bowles.
– Rendben. Csak nevezzen meg egy könnyen elérhető helyet. Miért
kell ilyen nagy feneket keríteni egy ilyen tetű...
– Nekem mindegy – mondta Bowles.
– Rendics, halljuk a számot.
– A születésnapom. Szeptember huszonhárom.
– Szűz, he?
– Az.
– Na, akkor nem csoda, hogy nem bízik az emberekben. Szóval,
mennyi? Kilenc, kettő, három?
– Annyi.
– Hát a bal-jobb sorrend?
– Négyet jobbra, hármat balra, kettőt jobbra.
Andrew mindent leírt. Föltekintett:
– Négyet jobbra, megáll a kilencesen. Hármat baka, megáll a
kettesen. Kettőt jobbra, megáll a hármason. Stimmt?
– Stimmt. Mikorra gondolná?
– Minél hamarábbra. Egy-két dolgot még el kell rendezzek. Majd
tudatom.
Hallható kattanással kelt életre a kocsitelefon.
– A Lewistonon vagyunk, Mr. Bowles – mondta a sofőr. – Szabad
volna még egyszer a címet?
– Meg fog állni – szólt Kling.
– Látom.
179
 A limuzin szép simán a járdaszélhez húzódott.
– Húzz el mellette – rendelkezett Kling.
Kling elhúzott a fekete kocsi mellett, amely alighanem az egyetlen
szabad parkolóhelyre manőverezett be.
– Tudod mit, eressz ki hamar.
Hawes épp csak annyi időre állt meg a parkoló kocsisor mellett,
amíg Kling kiszállt. Amott Denker is épp akkor szállt ki a limuzinból.
Kling szemmel tartotta. Denker behajolt a limuzin nyitott ajtaján,
búcsúzóban mondott még valamit, aztán fölegyenesedett, és becsapta az
ajtót. Elfordult a kocsitól, elindult, és vagy két házzal arrébb befordult
egy kapualjba. A fekete limuzin akkor indult tovább. Kling utánament,
de mire odaért, Andrew Denker már eltűnt. Kling fölírta a házszámot,
vart egy-két percet, majd ő is belépett a keskeny előcsarnokba.
Jobbkéz felől tizenhárom levélszekrény a falon. HÁZMESTER,
hirdette a fölirat az egyiken. A maradék tucat, szintenként három lakás,
szépen megszámozva: l/A, 1/B és 1/C a földszinten, és így tovább,
fölfelé, egészen a harmadik emelet 4/A, 4/B, 4/C jelű lakásáig. Csak a
4/C jelű szekrényen nem volt kiírva a lakó neve. A szekrénysor fölött
öntapadós ezüst címke, rajta fekete betűkkel a házkezelőség neve, címe,
telefonja. Kling ezt is gondosan fölírta magának. Mikor kilépett az
utcára, Hawes épp beállt a Dodge-dzsal a limuzin megüresedett helyére.
– Na? – kérdezte Klingtől.
– Semmi. Egyelőre telefonálnunk kell egy párat.
– Holnap, jó? – javasolta Hawes. – Rögtön negyed hat.
– Ma – zárt ki minden ellenkezést Kling.
A telefontársaság megadta Hawesnek bizonyos dr. Kumar Moorthy,
Jacob's Way 714. alatti lakos telefonszámát. A szám a telefonkönyvben
nem volt benne. Azt is megtudta Hawes, hogy négy év óta működik
ilyen számon telefon. A társaság felügyelőnője igazán kitett magáért,
mikor még azzal is megtoldotta a Hawesnek adott felvilágosítást, hogy
ezen a címen más telefont nem tartanak nyilván. Magyarán, nincsen
180
más lakója a háromszintes homokkő homlokzatos háznak. Már csak azt
kéne megtudni, gondolta Hawes, hogy ki az ördög az a dr. Kumar
Moorthy.
– Szerintem valami indián – vélekedett Parker, belepislantva Hawes
jegyzetébe. – Biztos is, hogy az. Indián név, nekem elhiheted.
– Aha, és melyik törzsből? – firtatta Hawes.
– Jaj, hát nem indián, hanem indus – helyesbített Parker. – Indiai, na.
– Frankón?
A másik asztalnál Kling a Bridge Ingatlankezelő ügyintézőjével
beszélt telefonon. Rájuk is pisszegett. Az ügyintéző elmondta, a South
Lewiston 321.-ben a 4/C jelzésű lakást bizonyos Raymond Androtti
bérli. Kíváncsivá tette ugyanis Klinget a 4/C jelű postaláda hiányzó
névkiírása.
– Lakik-e a házban egy Andrew Denker nevezetű?
– Denker? Nem, uram, sajnos nem.
– Vagy Darrow?
– Az sem. Fölsorolhatom a bérlőket...
– Megkérem szépen, igen.
Beolvasta a névsort, és csakugyan, nem volt benne se Denker, se
Darrow, sem senki, akinek A. D. vagy A. N. D. lett volna a
monogramja.
– Mióta bérli Mr. Androtti azt a lakást?
– Tavaly július óta.
– Bérlő, ugyebár?
– Ó, igen, kivette egy évre.
– Köszönöm a kedvességét – búcsúzott a nyomozó.
– Kérem – felelt a nő, és letette a telefont.
Kling föllapozta Raymond Androttit a városnak mind az öt körzeti
telefonkönyvében. A majestai könyvben rá is bukkant egy R. Androttira.
Föltárcsázta.

181
 – A helyedben azt tenném – mondta Parker Hawesnek –, hogy végig-
telefonálnám a város kórházait. Ha az a pofa indiai orvos, akkor tutkó,
hogy meg is találod. Szavamra, több indiai doktor működik ebben a
városban, mint Bombayben.
Nem is rossz ötlet, gondolta Hawes. Mitől támadnak ennek a
Parkernak örökké ilyen jó gondolatai?
– Halló! Mr. Androtti? – köszönt bele a kagylóba Kling.
– Igen?
– Raymond Androtti?
– Nem, kérem. Ralph vagyok.
– Nincs is Raymond Androtti ezen a számon?
– Nincs, kérem.
– Akkor hát elnézést a zavarásért – tette le Kling a kagylót. Sóhajtott
egyet, és sorra föltárcsázta a többi Androttit, akikről tudni lehetett, hogy
nem Raymondok. Ritka név volt, nyolcat lelt csupán az egész városban.
Hawes közben már egyre-másra hívta a kórházakat.
– Halló. Egy bizonyos Raymond Androttit keresek, kérem – szólt
Kling. – Meg tudná mon...
– Téves.
– Halló, itt Cotton Hawes nyomozó a 87. körzetből. Keresünk egy
Kumar Moorthy nevezetű doktort...
Kling előbb végzett a jócskán rövidebb listájával; Hawes még
ugyancsak az elején járt a magáénak. Parker, aki háromnegyed négykor
vette föl a szolgálatot, s élvezte viszonylag eseménytelen esti
műszakját, nemigen ajánlkozott, hogy segítene, mikor a két másik
megfelezte egymás között a maradék kórházak listáját. Este hét-húsz
lett, mire végeztek a város valamennyi kórházával, és Kumar
Moorthynak semmi nyoma.
– Miért nem hívjátok az indiai konzulátust? – kérdezte akkor Andy
Parker.
Hawes úgy nézett rá, mint egy csudalényre.
182
 Parker úgy nézett vissza, mint a nagy Sherlock Holmes. De hisz az
csak természetes, drága Watsonom.
A konzult, aki Hawes hívására jelentkezett, úgy hívták, hogy Ajit
Sakti Vedam, és ugyancsak jellegzetes brit hanglejtéssel beszélte az
angolt. Valóban, mondta, ismeri Moorthy doktort, nagyon is jól ismeri,
és elmagyarázta, hogy az érdemes doktor szanszkrit, hindi, bengáli és
nepáli nyelvet tanít a Ramsey egyetemen, és gyakori, megbecsült
vendég a konzulátuson.
– No és szemináriumot tart a modern Indiáról, az indológiái
tudományokról, a hindu-buddhista párbeszédről – sorolta Vedam.
– Hogy tudnám, kérem, elérni a tanár urat?
– Meg tudom adni a címét Új-Delhiben.
– Új-Delhiben?
– Ott, ott, uram. Ott tölti a kutatóévét.
– Au, és mikor jön vissza?
– Emlékezetem szerint szeptemberben ment el – felelt a konzul.
– Említette, meddig lesz távol?
– Sajnos, uram, nem.
– S azt vajon tudja-e, mit csinál az itteni lakásával? – kérdezte
Hawes.
– Fogalmam sincs, kérem.
– Kiadja? Ilyesmi?
– Sajnálom, uram.
– Hát, hálás köszönetem, Mr. Vedam – tette le a kagylót Hawes. –
Van-e egyéb ötlet? – fordult Parkerhoz.
– Hogyne volna. Le köll hallgatni a számot.
Bírósági végzést kérvényeztek, hogy megkezdhessék a Jacob's Way
714-es ház vonalának lehallgatását. A kérvényben előadták, hogy a 87.
körzet nyomozói egy gyilkosság tettesét keresik, s nyomós okkal
föltételezik, hogy a ház jelenlegi lakói értékes információkkal bírnak,

183
mely információk a föntebb kérvényezett lehallgatásos módszerrel
válnának hozzáférhetővé.
Hasonló bírói végzést kértek a South Lewiston 321. számú ház 4/C
lakásában működő telefon lehallgatásának engedélyezésére – a 87.
körzet nyomozói jó okkal gyanítják, hogy nevezett lakás jelenlegi
lakója gyilkosságra konspirált, és az őrizetbe vételéhez elégséges okot
éppen a föntebb kért lehallgatás révén remélik megszerezhetni.
Mind a két folyamodványban engedélyt kértek az észrevétlen
behatolásra, hogy lehallgatószerkezetet telepíthessenek a lakásban
föllelhető telefonkészülékekre.
A hatóság visszautasította mind a két kérvényt.
És ezen az úton, az amerikai törvények szerint, nem volt tovább.
Parker azt javasolta, azért csak menjenek tovább. Helyezzék el a
poloskákat, tegyék, amit szükségesnek ítélnek, aggódni miatta ráérnek
később. Persze csak a levegőbe beszélt: mint a többiek, ő is tisztában
volt vele, hogy amit illegális lehallgatással tudnak meg, azt a bíróság
mérgezett fa gyümölcsének tekinti, és semmiképpen nem fogadja el.
Ott álltak hát, ahol elkezdték.
Nem is jutottak tovább, míg szombat reggel föl nem hívta őket
Hunyori Jimmy.

184
9.
– Nem beszéltünk egymással, világos? – mondta Hunyori Jimmy.
– Ki mondta, hogy beszéltünk? – álmélkodott Carella.
– Hjjó – mondta Jimmy, és Carella elképzelte, mekkorát kacsint
hozzá. – Embereim a következőt mondják. Ennek a figurának semmi,
de semmi köze mihozzánk. Régebben nőket futtatott, de azt is pitibe,
kettőt-hármat, legföljebb ha négyet. Úgy mondják legalábbis. Szóval
egy senki, egy légypiszok, tetszik érteni? Két-három hónapja újfajta kis
vállalkozásba fogott.
– Éspedig?
– Hajléktalanoknak ad szállást.
– Ó, milyen megható.
– Az. Csakhogy nem ám csöveseknek – folytatta Jimmy. – Hanem
akinek rejteklakásra van szüksége, és aki meg is tudja fizetni. Mondja,
olvas maga kémregényeket?
– Nem.
– Vannak jók is.
– Nem vitatom.
– Na szóval, kéglit ad ki bizonyos fazonoknak, akik ki akarják vonni
magukat egy időre a forgalomból, vagy valami elintéznivalójuk van,
vagy mit tudom én. Jól megkéri az árát, marad neki valamicske a rezsin
felül. Szóval egy kiköpött pitiáner, az a kis güzülős fajta.
– És hol a kégli?
– A Lewiston Streeten. South Lewiston 321. 4/C lakás.
– Hogy hívják?
– Ray Androtti.
– Raymond, netán?
– Netán. Nekem nem ismerős. Pitiáner, mint mondottam.
– Milyen kapcsolatban áll Denkerrel?

185
 – Embereim szerint Androtti nemrég egy chicagói fazonnak adta ki a
kéglit. Annak, aki csúzlit akart venni. Hogy aztán ez-e a maga madara,
vagy sem, azt én már nem tudom.
– Hol találom ezt az Androttit?
– Az már más káposzta. Jön-megy, nem tudni.
– Ha, mondjuk, csakugyan Denker a lakója, akkor a maga emberei
szerint kire utazik?
– Embereimnek gőzük sincs.
– Androtti netán szintén chicagói?
– Nem tudok róla.
– Akkor miért hozzá megy egy ilyen chicagói kivégzőember?
– Nézze, Carellám, bizonyos utakon és dűlőkön mindenkihez és
mindenüvé el lehet jutni – jegyezte meg filozofikusan Jimmy. – Most
magának magyarázzam?
– Ismer chicagói végrehajtóembereket? Akiket úgy kapásból meg
tudna nevezni?
– Mindenütt ismerek mindenféle, kapásból megnevezhető
embereket.
– De maga mondja, hogy ez az Androtti egy senki.
– Én mondom.
– Hogy ismerhetne akkor egy chicagói végrehajtót?
– Ajánlotta valaki, mondjuk.
– De a maga emberei semmit nem tudnak róla, mi? Denkerről,
mármint?
– Semmit.
– És persze maga sem.
– S persze én sem.
– Noha rengeteg szakmájabelit meg tudna kapásból nevezni.
– Meg, de Denker nevűt frankón nem ismerek – szólt Jimmy, és
szünetet tartott, alkalmasint hunyorított is egyet-kettőt. – Beszéljek
Chicagóval?
186
 – Megtenné?
– Meg én. De azzal aztán kvittek vagyunk!
– Kvittek – állt rá Carella. – Andrew Denker. Vagy talán Andrew
Darrow.
– Most akkor melyik?
– Mindkettő.
– Na, majd jelentkezem. Korán van még odaát Chicagóban.
Kattant a hallgató.
Carella lenyomta a villát, és beütötte a bűnügyi nyilvántartó számát.
A nyilvántartós detektív végighallgatta, hogy bizonyos Ray, alighanem
Raymond Androtti érdekelné Carellát, és aztán így szólt:
– Maga már a második.
– Tessék?
– A 87-esektől, nemde?
– De, de.
– Nohát akkor, biztos beszél olykor az ottaniakkal, hm? Egy Kling
nevezetű is épp ezt az információt kérte. Nem ismer semmiféle Klinget?
– De.
– Nna. Tegnap hívott. Mi van ma, szombat? Pénteken hívott, ide van
írva, ni, a noteszomba.
– Magyarán, hogy őneki már meg is adta a kért információt?
– Na neem. Nem megy az olyan ripsz-ropsz.
– Mennyi idő, mégis? Gyilkosságról van szó.
– Hja. Gyilkosság, gyilkosság, ebben a városban mindenki
gyilkossági ügyben nyomoz. Jelentkezem, amint megtudtunk valamit,
rendben?
– Igazán hálás lennék, ha...
– Jó, jó – tette le a nyilvántartós detektív a kagylót.
Fél óra múltán ő hívta a 87-eseket.
Megtudott egyet-mást, nem is keveset.

187
 Androtti keresztneve nem Raymond, mint Carella és a Hunyori
gyanította, hanem Ramón. A vezetékneve sem Androtti, hanem Andros.
Carellát ez meglepte. Ebben az országban a kisebbségiek gyakran
angolszászosítják a nevüket. Föl tudott volna sorolni legalább százat,
aki így járt el, s nem is csupa bűnözőt. De hogy valaki egy kisebbségi
csengésű nevet egy másikra cseréljen! Példa nélkül való. Mindazáltal,
Ray Androtti volt az egyetlen bejegyzett álneve Ramón Androsnak.
Kiderült, hogy Ramón, vagy Ray, vagyis hát ki tudja, miként nevezi
magában magát, vagy hat éve települt át Puerto Ricóból, és azóta
ugyancsak mozgalmas életet él. A bűnügyi nyilvántartó lapján
változatos bűntények hosszú sora szerepel. Néhány kisebb
garázdasággal kezdte, besurranó tolvajlásból érettségizett, és már a
minősített rablásnál tartott, mikor végre fönnakadt valamin, és a 230
25., az úgynevezett kettes számú prostitörvény alapján
szabadságvesztésre ítélték. „Bűntettet követ el, aki egyedül vagy
másokkal együtt prostitúció céljára szolgáló házat vagy egyéb,
prostitúciós tevékenységen alapuló vállalkozást vezet, felügyel vagy
birtokol kettő vagy több prostituált prostitúciós tevékenységére
alapozva, s ezzel a prostitúciót terjeszti, illetve abból profitál”, mondja
ki a kettes számú prostitörvény.
Mindez kimenti a D kategóriás bűntett fogalmát, és Androtti akár hét
évet is kaphatott volna érte, de csak egy évre ítélték, és négy hónap után
feltételesen szabadlábra helyezték. A Castleview Állami Büntetőintézet
lett az alma materja, ott múlatta az időt tavaly márciustól júniusig.
Carellának eszébe jutott, hogy a néhai Roger Tilly is az idő tájt ült
ugyanott.
A feltételesen szabadlábra helyezettek ügyeivel foglalkozó iroda
nyilvántartásában 1134 Barnstable volt a legutolsó bejelentett lakcíme.
Ebben a riverheadi negyedben, ahol régebben olasz-amerikaiak éltek,
ma már szinte kizárólag hispanók tanyáznak. Kétszintes,
deszkaburkolatos házban lakott Andros. A ház mellett üres telek. A telek
188
palánkkal körül volt kerítve, de a szemetét azért mindenki oda hordta. A
palánkon, csakúgy, mint az épületek falán, tömérdek falfirka. Ha az
ember már meg nem gazdagodhat itt, legalább a városszerte falra
pingált neve révén legyen közismert.
Meyer, mintha olvasna Carella gondolataiban, megszólalt:
– Norman Mailer az oka mindennek.
Carella rámeredt.
– Mert ő mondta, hogy ez is művészet.
Megmásztak az ingatag külső lépcsőt, s az emeleten bekopogtak egy
üveges ajtón. Valahol bent spanyol zenét bömbölt a rádió. Aztán a
bemondó, szintén spanyolul. A nyomozók újra kopogtak.
– Quién es? – süvöltött egy férfihang.
– La policía! – süvöltött vissza Carella. – Abre la puerta!
– Momento...
Pizsamában jött az ajtóhoz. Csaknem dél volt már. Csíkos pizsama.
Vörös-fehér. Borzas fekete üstök. Vizenyős barna szempár. Borostás,
keskeny ábrázat. Az ellenfényben hunyorogva átsandított az ajtó
üvegén, s unott képpel így szólt:
– Muestrame.
– Beszéljen angolul – szólt rá Meyer az üvegen át.
– Mutatol nekemnek cédula – mondta az ember.
Azazhogy mutassák föl a rendőrigazolványt.
Carella rávillantotta a jelvényét.
– Ramón Andros? – kérdezte.
– Si? – értetlenkedő ábrázat. – Qué quiere?
– Beszéljen angolul! – szólt immár erélyesebben Meyer.
– És nyisson ajtót – lódította meg Carella.
Andros még egyszer megnézte őket magának, vágott egy savanyú
képet, és kinyitotta az ajtót.
– Mit akar, ember?
Ami ilyenféleképp hangzott: Mit akaró, loco?
189
 – Bejöhetünk?
Andros vállat vont.
Átvonultak a hosszú, keskeny, előszoba-konyhán. Balra mosogató,
ablak, szekrények, tűzhely, hűtő, jobbra asztal székekkel, szemközt a
fűtőtest, mellette a háló ajtaja. Az ágyon tizenéves lány, takaró az
ölében. A takaró fölött meztelen volt. A jövevények láttán sem takarta el
a mellét. Az éjjeliszekrényen a rádió. A lány a latin zene ritmusára
rázogatta a fejét. A nyomozók sejdítették, hogy el van szállva.
– Roszkorro, loco – jegyezte meg Andros.
Meyerék kezdték érteni.
Rosszkor jöttek, azt akarta mondani.
– Becsukná az ajtót? – kérdezte Carella.
A férfi vállát vonogatva az ajtóhoz lépett, és becsukta. Tompán bár,
de továbbra is kihallatszott a spanyol zene.
– Üljön le – szólt Carella.
Három szék volt a konyhaasztalnál, kettő egymással, a harmadik a
fallal szemközt. Leültek. Andros a tökét vakargatta. Az ő háza,
gondolhatta, megteheti. Unott képe azt sugallta, hogy sokadszor, s
mindig ok nélkül háborgatja a rendőrség. Átvészelte máskor is, most is
át fogja vészelni. Akármit akarnak is ezek már megint, át fogja vészelni.
Tovább vakarta tehát a tökét, és ásítozva várt.
– Denker – mondta Carella.
Megrebbent a barna szempár.
Csak egy pillanat. Mint mikor a kígyó nyelvet ölt: az ember
észreveszi, de mire jobban odanézne, már semmi. Hirtelen támadt
érdeklődés, aztán megint az unott fapofa.
– Andrew Denker – toldotta meg Meyer.
– Ész égy név?
A nyomozók magukban lefordították: Ez egy név?
– Név. Igen.
– Ismeri?
190
 – Nem.
– Szerintünk ismeri.
– Nem ismerek.
– Nem? Ki lakik akkor a maga Lewiston Street-i lakásában?
– South Lewiston 321.
– 4/C lakás.
– A maga lakása, hm?
Andros némán nézte őket.
Aztán megszólalt:
– Nem ismerek semmi Albert Denkert.
– Andrew Denker – helyesbített Carella.
– Olyat se.
– Akkor ki az ott a lakásában?
– Nem tudom, milyen lakásról beszél.
– Amit a Bridge cégtől bérel – mondta Carella.
– Amit egy évre kivett – mondta Meyer.
– Tavaly júliusban vette ki, alighogy kijött a sittről.
Az ember csak nézte őket.
– Nos? Velünk jön inkább? – vetette föl Meyer.
– Már miért mennék magukkal?
– Hogy tisztázzuk ezt az ügyet – mondta Carella.
– Milyen ügyet?
– Hát azt, hogy nem tudja, hogy valaki lakást bérel a maga nevén.
– Ki mondta?
– Egy Charlotte Carmichael nevű asszony a Bridge
Ingatlankezelőnél. Ott a Calm's Point-i híd mellett. Ugyan már, Ramón.
– Nem ismerem azt a személyt.
– Na jó. Vegye le szépen akis pizsamáját, húzzon utcai ruhát –
mondta Meyer.
– Várjunk csak egy percet, jó?
– Várjunk – állt rá Carella.
191
 – Mi ez itt egyáltalán?
Mint mikor Desi Arnaz mondja: Mi ez itto, Lucy? De a hekusok
tisztán értették, ami azt bizonyítja, édesem, hogy mégis jó dolog, ha az
ember több nyelvet beszél.
– Adva van egy Andrew Denker nevű ember – kezdte újra
türelmesen Carella.
– Aki a maga Lewiston Street-i lakását bérli – fűzte hozzá
türelmesen Meyer.
– Na jó – biccentett Andros.
– Mit najó?
– Mondjuk, igaz, na jó?
– Mondjuk – állt rá Carella.
– Na és akkor? Talán tilos lakást bérbe adni?
Tálánn tilosz adni lákáss bérbe?
– Nem. De gyilkossághoz segédkezet adni, az már tilos.
Andros elfüttyentette magát. Égre emelte a szemét.
– Hát ezt meg honnan szedik?
– Ismer-e egy bizonyos Martin Bowlesót?
– Nevét se hallottam soha.
– Nem hallott róla, hm? Denkerről sem hallott. Hát Roger Tillyről?
– Nem, ki az?
– Hát kalapja van-e, Ramón?
– Kalapom? Van, miért?
– Vegye föl. A kabátját is. Megyünk a kapitányságra.
– Nana, várjunk egy csöppet.
– Elég volt, szarházi, vegye a göncét, indulunk!
– Jó, jó – mondta Andros.
– Mit jó, jó?
– Tegyük föl, ismerem Tillyt?
– Tegyük föl – üdvözölte lelkesen Meyer.
– És akkor?
192
 – És akkor. Meghalt.
Andros megint füttyentett egy nagyot.
– Magának is újság, mi?
– Hát az.
– Mennyire ismerte?
– Együtt ültünk Castleviewban.
– Mikor látta utoljára?
– Akkor. Ott. Megvert egyet a mieink közül, azért csukták be.
– Ühüm – mondta Meyer.
– Odaát Castleviewban egy lyukas vasat nem adtam volna az
életéért.
– Hát magát miért csukták le?
– Engemet hamis váddal csuktak le.
– Nanáci. Mint mindenkit.
– Ja. Csakhogy engemet tényleg. Azt mondták, csajokat futtatok.
Méghogy én, loco.
– Pedig nem is, ugye?
– Nem bizony.
– Majd el is hisszük.
– Idehallgassanak, leültem a magamét, minek kell fölkavarni a szart?
– Csak annak, hogy még mindig nem tudjuk, milyen viszonyban állt
Tillyvel.
– Hogy milyenben? Szóba sem álltam volna a ganéval!
– Nem kedvelte, mi?
– De nem ám. Minden hispanó utálta.
– Aha. És meg is halt. Érdekes.
– Nagyon. Menjenek szépen, és kérdezzék ki a többi tízezer
hispanót, aki éppúgy meglékelhette, mint én.
A két detektív összenézett. Megbizonyosodtak, hogy Andros semmit
nem tud a Tilly-gyilkosságról. Mert bármi történt is Tillyvel, bizonyos,
hogy nem lékelték meg, azaz nem szúrták le. Lékelés a börtönudvaron
193
fordul elő. Andros számára magától értetődött, hogy erre gondoljon, s a
nyomozók rögtön látták, fogalma sincs a Tilly-gyilkosság
körülményeiről. Hacsak nem sokkalta dörzsöltebb, mint Carelláék
gondolták.
– Hát egy Emma Bowles nevű nőről hallott-e?
– Bowles?
Úgy mondta, bajlesz.
A nyomozók kis híján elröhintették magukat.
– Bowles – artikulálta gondosan Meyer, igyekezvén megőrizni
komolyságát. – Báulsz.
– He?
– Mrs. Martin Bowles – mondta Carella.
– Nem ismerek ilyen nevűt.
– Jó, akkor beszéljünk Denkerről.
– Denkerről – visszhangozta Andros.
– Denkerről.
– Olyan nevűvel soha nem találkoztam.
– De tudja, ki az, nem?
– Gőzöm sincs.
– Ramón, elég a rizsából, igen? Tudjuk, hogy a lakás a magáé.
Tudjuk, hogy Denker lakik benne. Na szóval?
– Jó, jó.
– Ezt már hallottuk.
– Tegyük fel, kiadtam neki a kéglit.
– Elég ebből a tegyük fölből. Kiadta vagy nem adta ki?
– Izé. Kiadtam. Többé-kevésbé.
– Hogyhogy?
– Hogy hát közvetve.
– Igen?
– Mondjuk úgy, hogy egy barátom azt mondta, kéne héderelő hely
egy ismerősének.
194
 – És az az ismerős, az volna Denker?
– Az.
– És a barát?
– Azt maguknak minek tudni?
– Ki fizeti a bért? A barátja, vagy Denker?
– Denker. De a barátomon keresztül.
– Mennyit fizet?
– Heti ezerkétszázat. Készpénzben.
– Sok pénz az, Ramón.
– Hja, nem könnyű manapság szép lakást találni.
– Luxushotelban is ellakhatna annyiért.
– És a privátszféra, az smafu? Nálam senki nem háborgatja, verdad?
– Aha. Szóval, kicsoda ez a maga barátja?
– Nem akarok én senkit se bajba keverni.
– Na jó. Szedje a cókmókját!
– Mi a bánat van már magukkal?
Megint mint Desi Amaz a folytatásos I Love Lucyban.
Carelláék hallgattak. A szomszéd szobában híreket kezdett mondani
a rádió. A kis nő addig csavargatta, amíg zenét nem talált újra. Carelláék
hallgattak. Idejük, az volt.
– Akármit tett is ez a Denker – szólalt meg nagy sokára And-ros –,
én aztán nem tudom, mit. És a barátom se tudja.
– Ki mondta, hogy bármit is tett volna?
– Maguk emlegettek valami gyilkosságot, he?
Lám. Ravaszabb, mint hitték.
– Mit tud róla?
– Semmit.
– Nem hallott Denkerről, amíg a lakást ki nem vette?
– Nem én.
– Hát a barátja? Honnan hallott felőle?

195
 – Honnan tudjam én azt! Azt mondta, ez a figura itt lesz egy ideig a
városban, lakás kell neki. Ennyit tudok. Semmi többet.
– Mindig idegeneknek adja ki azt a lakást?
– Ha barát ajánlja, akkor már nem idegen.
– Általában ki van adva a lakása?'
– Mindig akad, akinek lakás kell. Ilyen-amolyan okból. Üzleti
beruházás, értik, nem? – vont vállat Andros.
– És nem is rossz, fogadok.
– Nem panaszkodom. A törvény nem tiltja.
– A maga bérleti szerződésében benne van, hogy maga is kiadhatja?
– Benne.
– Tuti?
– Megmutassam?
– Elhisszük, ha mondja.
– De még ha, mondjuk, nem volna benne, akkor sem büntetőjogi
gubanc. Hanem polgári peres, legföljebb.
Sokkal ravaszabb, mint hitték.
– Hogy is hívják a barátját? – vetette oda mintegy mellékesen
Carella.
– Mindég ide lyukadnak ki, igen?
– Beszélnünk kell vele. Lehet, hogy egy nap szükségünk lesz arra a
lakásra.
Andros utálkozó grimaszt vágott.
– Szóval? Mit mond?
– Csak azt mondom, nincs az az isten, hogy én elmondjak maguknak
valamit, amit nem akarok.
– Ez, látja, igaz – ismerte el Meyer. – Hány éves az a kislány
odabent?
– Megvan neki a kora.
– Talán hangpróbát tart vele, Andros?
– Ha véletlenül mégis fiatalabb, mint tizenhat, akkor maga jól kinéz.
196
 – Aha. Csakhogy huszonegy éves.
– Nála van az anyakönyvi kivonata?
– Fiatalkorú megrontásáért másfél mázsát is adhatnak.
– A kedvenc bentlakásos intézetében, Andros.
– Beszélünk a kislánnyal, rendben?
– Nincs rendben – mondta Andros.
– Akkor kérdezze meg maga tőle, hogy hány éves.
– De aztán nehogy bennünket okoljon – tette hozzá Meyer.
– Na, szóval. Hogy hívják a barátját? – kérdezte Carella, célra törő
határozottsággal.
– Hiénának, és huszonegy éves.
– Nem a barátnőjét kérdeztem. Hanem a barátját. Aki összehozta
Denkerrel az üzletet.
– Ja, azt? Elfelejtettem.
– Jó. Beszélünk a lánnyal – mondta Carella, s elkiáltotta magát: –
Elena! Vedd föl a ruhád, és gyere ki!
– Huszonegy éves – mondta Andros.
– Tizenötnek látszik – mondta Meyer. Andros arca láttán megértette,
hogy telibe talált.
– Mozgás, Elena, mi lesz már! – ordította Carella.
– Ramón? – hallatszott az ajtó mögül. – Quieres que salga?
– Espera un momento – mondta Andros.
– Y bueno? – szólt Carella.
– Su nombre és Gofredo Cabrera – mondta Andros.
Gofredo Cabrera a neve.
– Muchas gracias – mondta Meyer.
A klubot Las Palmasnak hívták, neve sustorgó pálmát, azúr égboltot,
cirógató parti homokot idézett. Ám a városnak ezt a negyedét
L'Infiernónak becézték lakói – nyomor és drog sújtotta tégla-beton
pokla valóban távol állt minden kellemes tengerparti képzettől. A
hajdani lakás hálószobáját alakították át bárhelyiséggé, végében
197
keskeny pult, mögötte a polcon whisky, vodka, de legfőképpen rum.
Kicsiny asztalon mikrosütő, kávéfőző, a többi asztal körül székek. Négy
férfi ült az egyik asztalnál, kezükben kártya, kezük ügyében borospohár.
Délután háromra járt, nő ilyenkor nem szokott előfordulni a klubban.
Ők majd vacsora után bukkannak elő, spanyolul fecsegnek szomszéd-
asszonyaikkal, táncolnak a legnagyobb helyiségben, az egykori
nappaliban, amely – a lemezjátszót nem számítva – szinte teljesen üres.
Kék függöny az ajtó nélküli ajtónyílásban, mely a nappaliból a hálóba
vezet. Ez volt a házmesterlakás, amíg működött a házmesteri
intézmény. Most a lakóközösség klubja, idejárnak a házból nevetni egy
jót, iszogatni s tereferélni az anyanyelvükön.
A detektívek a nyitott bejárat előtt álltak, s kukucskáltak befelé. Az
asztaltól kelt föl egy férfi, s nyitott ajtót, mikor bekopogtak. Kártyája
lebontva, most is az asztalon, üresen maradt széke előtt. Carelláék az
imént mutatták meg nyomozójelvényüket. A férfi azt kérdezte, mit
akarnak.
– Gofredo Cabrerát keressük.
– Nincs itt.
Enyhe spanyol akcentus, sápadt arcbőr, jó metszésű, szikár arc,
sasorr, bajuszka.
– Pedig nekünk azt mondták, itt van – mondta Carella.
– Hát nincs – rázogatta a fejét a másik.
– S hol találjuk?
– Nem tudom.
– Nincs semmi baj vele – próbálta magyarázni Meyer.
– Mmmm.
– Viszont beszélnünk kell vele – magyarázta Carella.
– Nem tudom, hol van – mondta az ember.
– Hát magát hogy hívják?
Az ember tétovázott.
Az annya, gondolta Meyer.
198
 – Szóval maga az a Cabrera, hm?
Idegesen megrebbent az ember tekintete.
– Mit akarnak tőle?
– Néhány kérdés mindössze.
– Egy perc – mondta az ember.
Az asztalhoz lépett, halk spanyol szót váltott a rá váró három
férfival, majd visszajött, az ajtó melletti fogasról leemelte a kabátját, és
így szólt:
– Menjünk ki. Nem árt egy kis friss levegő.
Odakinn valóban kristálytiszta volt a lég. Meyer és Carella, kezük a
zsebben, közrefogták a bajuszos embert. Az görnyedt háttal lépdelt,
hosszú haját meg-megcibálta a szél. A nevét még mindig nem mondta
meg. Körülöttük a téglafalak nevekkel firkálva tele, de az ő neve titok
volt még. A falfirkákkal teli falak jó hátteret adtak volna az életszerű
film jelenetsoraihoz. A rendező gratulálhatna magának, amiért ilyen
riadalmasan tarka hátteret lelt valamely visszafogott, lassú sodrású
jelenethez. Minő kontraszt! A jelenet, amit most a két detektív játszott,
ez idáig csakugyan lassú sodrú volt, olyannyira, hogy szinte jelenetnek
sem igen lehetett nevezni. A figura némán lépkedett közöttük, haját
lobogtatta-lebegtette a szél, válla előregörbedt, a szája csukva.
– Na, ide – szólalt meg végre, s bevezette a két nyomozót egy kis
cuchi frito butikba. Balra három vörös műbőr fülke, asztallal, székkel,
jobbra zöld dekoritos pult. Sülő zsír nehéz szaga. A bajuszos
odabiccentett a pult mögött szorgoskodó gyorsszakácsnak, körül sem
nézve, egyenest a helyiség végébe vezette Meyeréket. Benyitott egy
ajtón, s a különszobába jutottak. Kerek asztal, fölötte rózsaszín, bojtos
ernyőjű lámpa.
– Foglaljanak helyet.
A detektívek asztalhoz ültek.
– Egy kis kávét vagy valamit?
– Nem. Nekünk Cabrera kell – mondta Meyer.
199
 – Miért?
– Rutinvizsgálat.
– Hogy hívják? – kérdezte Meyer.
– José Altaba.
– Mire ez a hókuszpókusz, José? – kérdezte Carella.
– Nem tudom, mire céloz.
– Arra céloz, hogy mi a túróért kellett végighurcolni bennünket a fél
városon át ebben a kurva hidegben! – világosította föl Meyer.
– Egy ilyen lepra vityillónak a hátsó szobájába...
– Én vagyok a tulaj – szólt sértődötten Altaba.
– Miért nem beszélhettünk a Las Palmasban?
– Fülek.
– Fülek? – visszhangozta Cabrera.
– Si.
– Mi az, amit mások nem hallhatnak?
– Van ott egy ember, aki csak ártani akar Gofredónak.
Úgy hangzott, mint amit egyenest spanyolból fordítottak át.
– És ez az ember ott volt a Las Palmasban?
– Ott, ott.
– És maga nem akarta, hogy hallja, ami itt elhangzik.
– Mert kicsavarná a maga hasznára – biccentett önérzetesen Altaba.
– Úgy kanyarítaná, hogy rossz színben tűnjön föl Gofredo. Aki pedig
tisztességes üzletember.
– Aha – szólt Meyer. – Milyen üzletágban?
– Nem drogban.
– Ki mondta?
– Maguk, zsaruk örökké arra gondolnak.
– Mivel üzletel Gofredo?
– Az az illető csak kárára fordítaná, szegénynek. De én a barátja
vagyok.
– Na, akkor halljuk.
200
 – Fegyver – mondta Altaba.
– Fegyver – ismételte Carella.
– Si.
– Fegyvereket ad el? – tapogatózott Meyer.
Altaba bólintott.
– Na és kinek adott el mostanában?
Várták, hogy kimondja: Andrew Denkernek.
– Egy illetőnek, akinek tisztáznivalója volt.
– Miféle tisztáznivalója?
Várták, hogy kimondja: gyilkosság.
– Nagy-nagy tisztáznivaló.
– Miféle? Bankrablás? Afféle?
Várták, hogy ő mondja ki.
– Dehogyis.
– Hanem akkor?
– Hisz tudják.
– Nem tudjuk.
Mint a foghúzás.
– Akkor meg mit keresnek itt? – kérdezte Altaba. – Ha egyszer nem
tudják, mit keresnek itt, akkor mit keresnek itt?
– Azért vagyunk itt, mert Cabrera szobát keresett valakinek – kezdte
Meyer, s rásandított a társára. Carella biztatta egy parányi biccentéssel.
Rajta csak, folytasd. Mondd meg neki az igazat, lássuk, mire megyünk
vele.
Altaba is biccentett. Nagyot, sokattudót.
– Mondja el – kérte Meyer.
– Ugyanaz a mandró – mondta Altaba.
– Milyen mandró? – kérdezte Meyer. Kezdte elveszíteni a türelmét.
– Annak a mandrónak szerzett szobát, akinek fegyvert is.
– Aha! – mondta Meyer.
– Csakhogy érti – jegyezte meg Altaba.
201
 – És ki az a mandró?
– Hát azt nem tudom. Csak annyit tudok, hogy bejött a klubba...
– Kicsoda?
– A mandró, aki pisztolyt vett tőle.
– Bement a Las Palmasba?
– Nem ezt magyarázom?
– Mikor?
– Karácsony után valamikor. Rögtön utána.
– Milyen volt? Fehér, fekete, hispa...
– Nagy, szőke mandró.
– Jó, és?
– Gofredót kereste. Aztán együtt mentek el.
– Maga szerint miért jött ez a mandró a klubba?
– Stukkerért. Megmondtam, nem megmondtam?
– Honnan tudja?
– Csak onnat, hogy Gofredo aszondja nekem később, százötven
ruppót nyert a stukkeron.
– Milyen fegyver volt?
– Negyvenötös. Colt.
– Mit mondott még?
– Gofredo?
– Nem! Az öregisten! Mit mondott?
– Ja, hát csak azt, hogy még ötvenet keres a kéglin is.
– Hogyhogy?
– Hát a közvetítői díj. Amiért kéglit keres a mandrónak.
– Azt nem mondta, hol az a lakás?
– Azt nem.
– Ismerős-e az a név, hogy Ray Androtti?
– Nem.
– Hát az, hogy Ramón Andros?
– Azt mintha hallottam volna.
202
 – Hol?
– Nem tudom.
– Nem Gofredo említette?
– De. Lehet.
– A mandrónak talált szobával kapcsolatban?
– Lehet. Nem emlékszem, mondom.
– Hát ha azt mondom, Andrew Denker?
– Ki az?
– Ismer-e egy Tilly nevezetűt?
– Ki az, lány?
– Férfi. Roger Tilly.
– Nem hallottam.
– Roger Turner Tilly.
– Mondom, hogy nem.
– És ki az az ember a Las Palmasban?
– Melyik?
– Amelyik rosszat akar Cabrerának.
– Azt nem mondhatom meg.
– Miért akar rosszat neki? – vetette föl Meyer.
– Mert Gofredo baszogassa a feleségét.
– Au – mondta Carella.
– De ezt persze nem tőlem hallották – vonogatta a vállát ártatlan
képpel Altaba.
– Nem tudja, hol találjuk ezt a Cabrerát? – kérdezte Carella.
– Bár tudnám – felelt Altaba. – Azonnal megmondanám.
És a nyomozóknak hirtelen megvilágosodott, hogy a kikapós
asszony nem másnak a felesége, mint neki, Altabának, s hogy az illető a
klubban, aki csak rosszat akar a derék Cabrerának, az sem más, mint
José Altaba, személyesen.
Altaba, mintegy megerősítésül, újfent megvonta a vállát.

203
 Aki átkel a Diamondback River legkeskenyebb szakasza fölött
átívelő hídon, az rögtön észreveszi, hogy az itteniek akcentusa már nem
spanyolos. A Diamondbacken vagyunk, és Diamondback fekete
környék, noha az állítás annyiban félrevezető, hogy a diamondbackiek
nem feketék a szó színelméleti értelmében, hanem véghetetlenül gazdag
árnyalatai egy ősidőktől fogva variálódó színskálának. A
Diamondbackről aztán nem lehet elmondani, hogy fényárban szokott
fürödni. Idefönn, hiába hogy fekete a polgármester meg a rendőrfőnök,
a tűz óhatatlanul kiüt, ha ki kell ütnie.
Ollie Weeks úgy tudott boldogulni a Diamondbacken, hogy szívből
utált minden feketét. Carellát és Meyert azonban más fából faragták, s
leginkább az aggasztotta őket, hogy a végén még őket fogják kinyírni
Ollie vétkeiért. Óvatosan hajtottak tehát a városrész utcáin, semmiképp
nem akarván felelősek lenni a gyalázat kitöréséért, már ha csakugyan ki
fog törni. Be volt kapcsolva a kocsi fűtése, de az sem sokat segített a két
detektíven, hisz odakünn mínusz tizennyolc Celsius körüli volt a
hőmérséklet. Kutya hideg, a város nem volt szokva ilyen kemény
fagyokhoz. Nem mintha soha meg nem lepte volna a várost ekkora
hideg, de csak ritkán, és soha nem ilyen huzamos időre.
Kezdett az agyukra menni a tél. Kinek van kedve ilyen piszok
hidegben városszerte szaladgálni, s keresni annak a pitiáner kis
gonosztevőnek, annak a Roger Tillynek a gyilkosát vagy gyilkosait?
Nem is gondolhattak arra sem, hogy letartóztathassák Andrew Denkert,
amíg kísérletet nem tesz Emma Bowles megölésére – már ha csakugyan
erre szerződött, hisz még ez sem bizonyos. Elképzelhető éppenséggel,
hogy csakugyan magándetektívként érkezett Chicagóból, a szelek
városából, s hogy valóban a lady biztonságáért szavatol.
– Az itt a gond – fogalmazta meg Meyer –, hogy nem varrhatjuk be a
figurát, amíg rá nem bizonyítjuk, hogy Bowles a felesége kinyírására
szerződtette. Ami ugye konspiráció. És ha amire konspirálnak, az
gyilkosság...
204
 – Vagy emberrablás – vetette közbe Carella.
–... vagy emberrablás, akkor minősített bűntény áll a küszöbön. De
Bowles aztán soha be nem vallja, hogy...
– Naná hogy nem.
–... és ezek még egy tetves telefonlehallgatást sem engedélyeztek,
úgyhogy akkor most mit tudunk tenni?
Közeledtek a Nyolcvanhármas körzet őrszobájához. Meyer beállt
egy kék-fehér járőrkocsi mögé a járdánál. Kiszállás előtt jól
körülnéztek, nem akar-e kitörni valakin is az őrjöngés, mert az őrjöngők
vak indulata aztán képtelen különbséget tenni a fehér és a barna
árnyalatai között.
A Nyolcvanhármas körzet éppolyan volt, mint a Nyolcvanhetes, csak
épp messzebb a városközponttól. A pultnál ülő őrmester akár Dave
Murchison is lehetett volna, ha csöppet idősebb és csöppet pocakosabb.
A komputerszoba falán sorakozó, töltődő telepű rádiótelefonokon
éppenséggel ez a föliratos szalag is ékeskedhetett volna: A 87. KRZT
TULAJDONA. Az emeletre vezető vasvázas lépcső is éppúgy kongott,
mint odahaza.
Odafönn pedig a jól ismert szagok, diszkrét húgybűz a férfivécé
előtt, kávéillat az iktató felől, csípős cigifüst a nyomozószobához
közeledőben. A város rendőrségi őrszobái között nincs sok különbség.
Az újak is egykettőre a régiekhez idomulnak. Nagy lábon él a bűnözés a
városban, és az őrszobák huszonnégy órás műszakban dolgoznak. Ami
persze időnap előtt megvéníti a helyiségeket is.
Dagi Ollie Weeks viszont fiatalabbnak látszott a koránál. A
kövérsége miatt. A kövérek kövérnek, egyszersmind fiatalnak tűnnek.
Már csak ilyen a természet rendje. Mikor Carelláék beléptek, Ollie épp
egy fekete kurvával tárgyalt. Intett nekik, hogy üljenek le, és
visszafordult a lányhoz:
– Szóval, Marfelia, jó nagy bajba keverted magad, remélem,
tisztában vagy vele?
205
 A lányon látszott, tisztában van vele. Hatalmas, barna szempár a
keskeny rókaábrázatban, széles szája sebvörös. Ujjai idegesen izegtek-
mozogtak az ölében, majd a tenyérnyi mini szegélyét próbálták lejjebb
húzkodni. Vékonyka lába keresztbe vetve. Tűsarkú, bokaszíjas cipő.
Tizenkilenc évesnek látszott, s Ollie ugyancsak keményen
szuttyongatta. Biztosan oka van rá, gondolta Carella. Ollie alighanem
egy későbbi, kellemes kis együttlét nyélbeütésén fáradozott. Futni
hagyja a kiscsajt, de persze azzal az érzéssel, hogy hálával tartozik érte.
Aztán majd, ha letette a szolgálatát, megkeresi és fölszólítja, adja meg,
amivel tartozik Nagypocakú Ollie Papának.
Kevés híján fél öt volt már. Ollie föl is pislantott a faliórára, s szinte
hogy ajaknyalogatva nem hajolt közelebb a lotyócskához, és immár
súgva folytatta. A lány szaporán bólogatott. Igen, igen, tudja, milyen
nagy bajban van. Kinyilatkoztatásként lesi Ollie minden szavát. Ollie az
ő megváltója. Igen, mondta a biccentése. Később, még ma, igen. Igen,
igen, itt a címem. Ollie vigyora, mint a krokodilusé, mielőtt fölfalja a
kisnyulat. Firkantott valamit a jegyzettömbjére. A lány fölállt, bólintott,
valamit mondott, ő is fölnézett az órára, és túlságosan magas sarkain
kiklaffogott a nyomozószobából.
Ollie átjött a másik íróasztalhoz, amely mellett Meyerék ültek.
– Mi az ábra, fiúk? – kérdezte mosolyogva.
– Jól meg van dumálva a dolog? – kérdezte Carella.
– Ha tudnám, miről beszél, Steve.
– Már hogyne tudná.
– S ha tudom? Magának ahhoz mi a tosz köze van? – replikázott
Ollie.
– Tud-e valamit bizonyos Gofredo Cabreráról? – kérdezte Carella.
Csak gyorsan, csak simán, biztatta magát, ki innen mihamarébb. Minél
kevesebb időt tölt az ember együtt egy ilyen zsaruval...
– Kinek lesz az információ? – kérdezett vissza Dagi Ollie Weeks.

206
 – Két szegény srácnak, akik a maga szaros ügyében lótnak-futnak –
mondta Meyer.
– Na nézd csak, hogy kinyílt ezeknek a csipájuk – méltatlankodott
Ollie.
Persze a zsidókra gondolt. Meyer legszívesebben átharapta volna a
torkát.
– Kedves Ollie – mondta ehelyett –, hallott-e ebben a büdös életben
olyasmiről, hogy körzetek közötti együttműködés?
– Mi köze ahhoz egy olyan kikúrt kis vikszosnak, mint Cabrera?
– Ismeri? Nem?
– Mindenkit ismerek ebben a körzetben. Még ezeket a kikúrt kis
vikszosokat is, már ha vannak akkora marhák, hogy itt minálunk
lakjanak.
Itt minálunk.
Ebbe volt becsomagolva az üzenet.
Itt minálunk a mi szabályaink szerint játsszák a métát. Maga,
miszter, maradjon csak szépen a maga pályáján. Én is maradok a
magamén. És ha átjön az én térfelemre, hát megüti a bokáját, miszter.
– No, akkor őt is ismeri, igaz? – mondta Carella.
– Hát.
– Na?
– Csóringer. Fegyvernepper.
– Ki mondta azt magának?
– Köztudomású. Maguk, fiúk, odaát avval az úri közönségükkel,
maguknak gőzük sincsen...
– Hagyjuk a rizsát, Ollie.
Ollie rámeredt.
– Hallja?
– Hallani hallom.

207
 – Nahát akkor! Állítsa le magát. Jól tudja, mennyire úri a
közönségünk. Szóval mondja el szépen, amit tud Gofredo Cabreráról, és
ha semmit, mondjon valakit, aki tud róla.
– Tudok én mindent, ami ebben a kikúrt körzetben történik – közölte
megbántva Ollie. – Egy nap még én leszek a hadnagya ennek a kikúrt
körzetnek, úgyhogy csak ne tessék aztat képzelni, hogy nem tudom, mi
fán terem egy ilyen Cabrera! Jól is néznénk ki! Mire kíváncsiak?
– Mindenre, amit tud.
– Itt működik minálunk, mer fegyverben utazik, és a niggereknek
fegyver köll. Kész-pász.
– Tud-e róla valamit, ami összekötné Tillyvel? – kérdezte Meyer.
– Nem, hát maguk?
– Mi sem, de...
– Halljuk, bölcs ember.
Ollie a nyílt antiszemitizmus peremén egyensúlyozott. Bölcs ember
annyi, mint rabbi. Tudta azonban, ha lerabbizza Meyert, akkor perc
múlva a nyomozószoba padlójáról szedheti össze a fogazatát. És hát
azért óvatos duhaj volt. Meyer így is kis híján nekiment.
– Az a gyanúnk, hogy Tillyt fölbérelték Emma Bowles
meggyilkolására – mondta, lenyelve mérgét.
– Ah, igen! – csapott a homlokára Ollie. – Ah, igen, Emma Bowles,
ah! – utánozta W. C. Fieldset abban a reményben, hogy a kis
színjátékkal kiengesztelheti Meyert.
– Az a gyanúnk továbbá, hogy Cabrera fegyvert adott el egy, a
városba érkezett új fiúnak...
– Ah, igen.
– Andrew Denkernek...
– Ah, igen.
–... sőt, lakást is ő hajtott föl neki.
– Csodálatos összefüggés, ah, igen.

208
 – Hogy mennyire csodálatos, az még elválik. Mindenesetre,
összefüggés – mondta Carella.
– Vagy véletlen – esett ki szerepéből Dagi Ollie.
– Vagy nem.
– Mit mond a ballisztika a Tilly halálát okozó pisztolyról?
– Azt, hogy Hi-Standard Snub – felelt Carella.
– Hát Denker milyet ve,tt attól a kis kikúrttól?
– Másfélét.
– Elmondanák, mifélét? Vagy államtitok?
– Negyvenötös Coltot.
– Aha.
– Mit aha?
– Azt aha, hogy mégis véletlen. Nem stimmel a fegyver.
– Elképzelhetőnek tartja-e, hogy Cabrera valami módon mégis
kapcsolatban állt Tillyvel? – vetette föl Meyer.
– Nem tudok mire gondolni.
– Nem lehet, hogy Tilly is őtőle vett pisztolyt?
– Bizonyíték nincs rá.
– Vagy más úton-módon ismerte? A drogvonalon, mondjuk?
– Miért? – élénkült meg Ollie. – Tilly drogban utazott?
– Nincs róla tudomásunk.
– Akkor maguk mi a túrót képzelegnek itt minden alap nélkül? –
szólt Ollie, és fölnézett a faliórára.
– Megvárja az a lány – jegyezte meg Carella.
– Nem sietek sehova – vigyorodott el ismét Dagi Ollie Weeks.

209
10.
Aznap, szombaton este történt, hogy nyolc előtt néhány perccel
Emma a telefon mellé telepedett. Tárcsázott. A készülék kétszer
kicsengett, Emma görcsösen szorongatta a kagylót, még egy csörgés, és
akkor beleszólt a férfihang: – Halló? – Emma nyelvét megkötötte
valami, úgyhogy a férfinak még egyszer szólnia kellett, immár kissé
türelmetlenül: – Halló!
– Halló, én vagyok.
– Kicsoda?
Eszébe jutott, a férfi most hallja először a hangját telefonban.
– Emma. Emma Bowles.
– Ó! Üdvözlöm.
Emma elképzelte, amint ágyán fekve mosolyog. Valami bérelt
szobában, valamerre. Sötét van. Odalent az utcán neon villódzik. A híd
közelében van a szobája, ennyit tudott csak Emma; lehet, hogy
ablakából látja is a híd fényeit meg a távolban tündöklő Calm's Pointot.
Fekszik az ágyán. Mosolyog.
– Azért hívtam, mert... izé... mert Martin tegnap, amikor megjött a
hivatalból, bejelentette, nem lesz itthon a hét végén...
– Nacsak?
– Bostonba kell mennie.
– Hú, ott most kutya hideg lehet.
– Az.
Emma megint elbizonytalanodott.
– Egyszóval, gondoltam, moziba kéne menni.
– Hová gondol! Egy szál magában?
– Dehogy, épp ezért hívom. Tudom, milyen komolyan veszi a
munkáját, hiába hogy Tilly már nem él...
– Komolyan veszem, az igaz.

210
 – Na látja, épp ezért hívom. Hogy hát nem kell aggódnia. Mármint
hogy ha ide találna telefonálni, és nem venném föl. Mert ugye azt
mondtam, hogy itthon leszek egész nap...
– Valóban azt mondta.
–... de akkor még nem tudhattam, hogy Martin itt hagy az egész
víkendre.
Csönd.
– Nem tetszik ez nekem – mondta nagy sokára Andrew.
– Ó, miattam nem kell aggódnia.
– Nono. Mikor is kezdődik a film?
– Kilenc-valamikor. Majd még meg kell néznem. De magának
nyilván egyéb programja van.
– Nincs.
– Ami persze teljességgel érthető volna. Mikor én mondtam, hogy
seho...
– Igen, igen, csakhogy nincs programom. És igazán örülnék, ha
eljöhetnék magáért, és...
– Jaj, hát ez...
–... gondoskodhatnék róla, hogy biztonságban érjen haza.
– Nagyon kedves, de igazán. Bár amióta tudjuk, hogy Tilly nem él,
igazán nem eshet bajom.
– De rég is voltam már moziban – mondta válasz gyanánt a férfi.
– Hát, ha maga igazán...
– Taxiba vágom magam, fél órán belül ott vagyok!
– Hát, nem bánom. Noha komolyan mondom, hogy egyedül is...
– Ugyan, nekem nem fáradság. Szóval akkor viszlát hamarosan.
Kattant a vonal.
Emma is visszatette a kagylót, aztán csak állt, keze a készüléken, a
másikkal szájához emelte az Elsa Peretti készítette arany e betűt.
Tétován meg is harapdálta, majd eleresztette, s a vékony aranyláncra
fűzött kisbetű visszahullott mezítelen melle közé.
211
 Carmen Sanchez ott állt magasan, karcsún, lazán a színpadon, a reá
hulló kék fénynyaláb jeges csillogást kölcsönzött hosszú
ezüstköpenyének. Kunkori fekete hajzatában, melynél talán csak a
szeme volt feketébb, strassz diadém szikrázott, s szórta szanaszét a
hideg, kék fényi. Jobb kezében mikrofon, melynek zsinórja karcsú
kígyó gyanánt tekergőzött végig a combján. Épp az imént tördelt
legalább hét reszketeg darabra egy hosszan elnyújtott akkordot, és a
hangzat, mint valamely diadalmas, diatonikus rakéta, ott keringett a
klub mennyezete alatt, míg el nem enyészett, s át nem adta helyét az
óceánmély, óceánsötét, várakozásteljes csöndnek.
A lustán terjengő füst kék fátyolban fürösztötte Carmen drága testét.
Sötét szeme kiszámított bujasággal pásztázta végig a közönséget; a
mikrofont egészen közel tartotta a szájához, s ajkai becézve lehelték
köréje az új dal első szavát.
– Csók...
Meyer és Carella feszülten figyelt a bárpult mellett.
Hisz mindig ez a kezdet...
Csók...
De a csók elszáll
És oda
Ha az első
Sóhaj
Őszinte nem volt.
Csók...
Ha csókban ég a
Száj...
Hazudni tud
Csak az
Ha az első
Sóhaj
Őszinte nem volt.
212
 Ölelj hát, édes
Fülembe súgd
A vágyad
Csókodban olvadón
Tán igaz
Mit szól
A szájad.
Csók...
Szerelmes, bűvös
Szók...
Tudom, hogy meghalok
Ha első
Sóhajod
Őszinte nem volt.
Az utolsó akkord hosszan haldokolt, s végképp elhallgatván, az
iménti várakozó izgalmú csöndnél is mélyebb hallgatás lett úrrá a
termen. Akkor valaki elismerően elkurjantotta magát, a tömeg egy
emberként ugrott talpra, és fölzúgott a tapsvihar. Carmen visszatette az
állványra a mikrofont, s két kezét, akárha imára, kecsesen összetéve,
mosolyogva, mélyen meghajolt. Fején a strassz fénycsokrokat hajigált
szét a nézőtérre. Akkor, egyre mosolyogva, összefogta hosszú lábán a
földet söprő ezüstpalástot, s egy utolsó istenhozzádot intve, kecsesen
ellibbent a színfalak mögé. A fényszóró kék sugárkévéje végig követte.
A bárpult fölötti zöld neonfényes óra tíz-negyvenet mutatott. Carella és
Meyer összenézett, biccentett, leszállt a bárszékről, s együtt indult az
elfüggönyözött, szűk ajtónyílás felé a színpad mellett.
A lány tudta, hogy a detektívek ott vannak; várta őket.
Elmondták, milyen fantasztikus volt a száma...
– Köszönöm, igazán kedvesek.
... és akkor belefogtak.
– Azok a reggeli telefonok...
213
 – Jaj, már megint az! – lett egyszerre nagyon fáradt a lány arca. Öltö-
zőasztaláról fölvett egy törülközőt, s betakarta meztelen vállát, mély de-
koltázsát. Az apró, erős fényű lámpákkal szegélyezett tükör előtt ülve,
szedni kezdte arcáról a színpadi kikészítést. A hidegkrémmel ledörzsölt
rétegek alól fokozatosan bukkantak elő a fiatal lány szépséges, eleven
vonásai.
– Mondja, biztos, hogy csak két telefon volt aznap reggel? Egyszer,
amikor őt hívták, és egy, amikor...
– Igen, igen. Biztos.
– Szóval, csak az a kettő?
– Nem azt mondom?
Szeme a tükörből őket nézte. A szemfesték már lent, a száj épp most
vesztette vészes vörösét. Friss orcájú szépség, őket figyelő.
– Ha mondanánk pár nevet, emlékezne, hogy Tilly említette egyiket
vagy másikat?
– Honnan tudjam? Tegyünk próbát.
– Ray Androtti – mondta Carella. – Vagy Ramón Andros.
– Nem ugrik be.
– Hát Gofredo Cabrera?
– Az sem.
Levette válláról a törülközőt, s letörölte vele az arcát. Hirtelen fölállt,
s pompás ezüstös köpenyében, ezüstflitteres topánkájában átvágott az
öltözőn. Ajtót nyitott hátul, bement a fürdőbe, s kiszólt:
– Egy perc.
A detektívek vártak.
Behallatszott a zuhany suhogása.
Vártak.
Odaát elzárták a vizet.
Carmen dudorászni kezdett odaát. Az utolsó számát dúdolta. Csók.
Halkan, érzéssel. Vagy öt perc múltán nyílt újra az ajtó. Kurta szoknya,

214
fehér blúz, lapos sarkú cipő, festetlen ábrázat. A toalettasztalhoz lépett,
és fésülködni kezdett.
– Szombat van – magyarázta –, és ilyenkor még egy jelenésem van
éjfélkor. A két jelenés között ki szoktam menni, és eszem valamit. Mert
ami kaját itt adnak, az rémes.
– Nem tartóztatjuk sokáig – ígérte Meyer.
– Remélem is. Mert rém, hogy mennyire meg tudok éhezni így
föllépés után.
– Szeretnénk, ha mindent elmondana, amire a második telefonból
emlékszik.
– Elmondtam már.
– És Tilly azt mondta, Bowles? Jól hallotta?
– Jól.
– Ha ugyanis azzal az emberrel volt találkozója odalent...
–... és a találkozónak pénzhez volt köze – szőtte tovább Meyer –,
mert, ugye, arra is jól emlékszik, hogy pénzt emlegettek?
– Jól, igen.
– Tilly követelte Bowlestól a pénze maradékát.
– Igen. Mintha. Mert mondtam – nem mondtam? –, hogy a zuhany
alatt álltam, mikor...
– Nem azt mondta. Azt mondta, éppen öltözködött. Emlékszik?
Tehát már utána...
– Akárhogy is, nem igazán füleltem, hogy Tilly mit beszél, mit nem.
– Vegyük át még egyszer, nem haragszik? – kérte Meyer.
– Hogy van az, hogy maguk mindig olyankor jönnek, mikor nekem
mennem kell? És mindig azzal etetnek, hogy csak egy perc, egy
percecske, és aztán persze húzzák-nyúzzák. Hanem most, tetszik érteni,
lenyomtam egy fellépést, és éhes vagyok, mint a farkas, tehát nem
hagyom, hogy húzzák-nyúzzák. Enni akarok, világos? Meg méltóztattak
érteni? Táplálkozni óhajtok, élelmet akarok magamhoz venni, zabálni
fogok, na!...
215
 – Jó, menjünk enni – szólt mosolyogva Carella.
Tizenegy óra ötkor lett vége a filmnek. Tiszta, hideg, csillagfényes
éjszaka. Emma fölvetette, menjenek haza gyalog. Nem a nerc volt rajta,
hanem egy hosszú, csukaszürke lovastiszti kabát, a fején meg piros
szalagos, szürke gyapjúkalap. Andrew a teveszőr bőrberiben virított,
más kabátot nem is hozott magával Chicagóból. A kabát alatt magas
nyakú, rőtes Shetland-gyapjú pulóver, barna tweed nadrág. Szerette a
hanyagul elegáns formát, még ha csak moziba ment is. Remélte, az
asszony méltányolja megjelenését. Még ha csak egy tetű moziról van is
szó. Kifelé menet azt fejtegette, nem tetszett neki a film. Valószínűtlen.
– Az a szenvelgős kurva, hát nem mondom.
– Maga biztos sokat tud róluk – jegyezte meg Emma. – Foglalkozási
ártalom, gondolom.
– Mi tagadás, láttam egy párat.
– Pontosabban mi az, ami maga szerint valószínűtlen?
Szapora léptekkel haladtak hazafelé, s Andrew módszeresen
kifejtette véleményét. A nőt lenyűgözte, hogy milyen figyelmesen nézte
végig ezt az igazán igénytelen filmecskét. A ház elé érve, így szólt:
– Köszönöm szépen, hogy vette a fáradságot, és nem hagyott
magamra.
– Részemről volt a szerencse.
A portás nem először látta őket. El is indult az üvegajtó felé, s nyúlt a
rézkilincsért.
– S ha fölkísérne? – szólt az asszony.
– Jó estét, Mrs. Bowles – szólt a portás.
– Egy kávéra, mondjuk?
Az éjfél utáni órákban megváltozik az utca. Ami addig civilizált volt,
vagy legalább annak látszott, szemhunyorítás alatt holdbéli tájjá válik.
Most azonban még csak tizenegy-húsz volt, a prédalesők egyelőre
sehol. A Clancyval szemközti gyorsbüfé tele színházba járókkal,
turistákkal meg néhány környékbelivel, akik szintén leugrottak egy
216
falatkára, mielőtt lebubukálnak. Az éjfél az ördöngösök órája. Senki föl
nem nézett volna a helyiség faliórájára, hisz pontos belső órája van
annak, aki ezt a várost lakja, tudja vekker nélkül is, mikor buzog föl a
szenny a csatornából. Olyankorra már legjobb otthon lenni. Nem
érintkezni a szennyel. Gondtalanul fecserésztek, gusztussal ettek-ittak,
de belső órájuk tovább ketyegett, és tudnivaló volt, hogy fél egyig,
egyig kiürül a terem – aki tovább marad, magára vessen. Csak Carmen
Sanchez tartotta fél szemét a faliórán. Éjfélkor újra föllép, s addig át
kell öltöznie, ki kell készítenie az arcát.
Úgy evett, mint aki hetek óta éhezik.
Magvakkal hintett melegszendvics, füstölt marhahússal, csöpörésző
mustárral. Nagy tál ketchupos sült krumpli. Ecetes-fokhagymás
savanyúság. Zellertonik szívószállal. Autentikus zsidókoszt. A hekusok
kávét fogyasztottak. Nézték a jó étvágyú kis énekesnőt. Meyer nem
értette, miért törölte le arcáról a festéket, ha most rakhatja föl újra.
Talán szemérmesebb, mint gondolhatni, és nem akar ilyen kipingált
ábrázattal mutatkozni az utcán. Mindenesetre, ahogy eszik, abban nem
sok nyoma a túlzott szeméremnek. Úgy fal, mint a Vörös Hadsereg.
– A Bowles hévre leteszem a nagyesküt – mondta, harapott egy
nagyot a szendvicsből, falt hozzá egy kis savanyút, szippantott az
üdítőből, csippentett a sült krumpliból. Zabagép, gondolta szent
ámulattal Meyer.
– És csak csupán az a két telefon, hm?
– Aznap reggel csak.
– Miért, máskor volt egyéb hívás is? – kérdezte Carella.
– Hajjaj, ott örökké csörgött a telefon. Miféle hívásra gondolnak?
– Hát amit Tilly kapott. Vagy akinek ő telefonált. Mondjuk, nem
csupán azon az utolsó napon.
– Aha. Hát, mikor ott volt, bizony elég gyakran hívogatták.
– Sokszor volt ott?
– Nem igazán sokszor.
217
 – A kollégám azt kérdi... – fogott bele Meyer.
– Értem én, mit kérdez. Azt felelem, hogy nem. Nem éltünk együtt,
és azt felelem, hogy igen, elő-előfordult, hogy együtt voltunk.
– Éjszakára?
– Egy éjszakára, egy-két napra, mikor hogy.
– Azt tudja, hogy Tilly megjárta a börtönt?
– Tudom. De nem volt az komoly. Megruházott valakit.
– Hát, ahogy hírlik, nagyon rendesen megruházta – mondta Meyer.
– Betörte az orrát...
– Eltörte mind a két karját...
– Kórházba juttatta...
– Jó, de azért az akkor se komoly – kötötte Carmen az ebet a
karóhoz. – Most maguknak magyarázzam, hogy vannak börtönviselt
emberek, akik mégis olyan tisztességesek, mint maguk vagy én?
Ezt egyik nyomozó sem merte vitatni. Carella fölnézett a faliórára.
Meyer követte példáját. Tudták, most nem tartóztathatják. Föl kell
lépnie, és húsz perc kell az előkészülethez. Maga Carmen mondta, és
Carelláéknak tiszteletben kellett tartaniok. Most Carmen is az órára
nézett, s így hárman lettek másfélék a sokaságban, amely csak belső
órájára figyelt.
– Ha emlékezne valamire azokból a hívásokból. Amikor más
napokon keresték Tillyt – próbálkozott Carella.
– Hadd szusszanok egyet, urak, oké? – mondta Carmen, s
beleharapott a szendvicsbe. Kifröccsent egy csöpp mustár. – Oplá! –
szólt a lány, és papírszalvétájában még röptében elfogta.
– Hogy például mi volt egy nappal korábban – mondta Meyer.
– Vagy a halálát megelőző huszonnégy órában bármikor – toldotta
meg Carella.
– Ami telefonra akkorról vissza tud emlékezni.
– Ami nevet esetleg említett Tilly.

218
 A nyomozók még mindig a két huszonnégyest próbálták
összeállítani. A gyilkosságot közvetlenül megelőző huszonnégy óra
története különösen fontos, ha ugyanis sikerül tisztázni, hogy mit
művelt az áldozat, merre járt, kik látták, akkor könnyen lehet, hogy
előkerül maga a gyilkos is. A rákövetkező huszonnégy meg azért
lényeges, mert annak leteltével kihűl a nyom, és a gyilkos szökési szöge
számottevően megnő. És immár öt napja, hogy Tillyt leakasztották az
alagsori kötélről. És rémes hideg van odakinn. Carmen gondolkozott.
– Tudják, aznap későn értem haza...
– Tudjuk.
– Két óra tájban. Lehet, hogy Roger épp telefonált, mikor
benyitottam. Nem emlékszem jól. A tévé, az ment, úgyhogy lehet, hogy
a képernyőn telefonáltak éppen, tetszenek érteni?
– Ühüm. Hát reggel aztán? Ugye, fölébredt, mondta, hogy reggelit is
készített...
– Hja.
– És utána beszélt Tilly egymás után két emberrel. Az
autókereskedővel és aztán Bowlesszal.
– Úgy is van.
– És azt mondta, találkozik vele odalent...
– A kapusátor alatt, Ugyebár...
– Igen, fél óra múlva.
– De aztán Roger azt mondta, legyén inkább pontban tizenkettőkor.
– És akkor ugyebár le is ment – mondta Meyer.
– Le. Illetve pár perccel előbb. Olyan öttel.
– Hjjó. Más telefon nem volt aznap? Miközben, teszem azt, a reggeli
készítéssel szorgoskodott...
– Nem volt.
– Vagy utána, már újra az ágyban...
– Nem. Csak az a kettő, amit mondtam.
– Ühüm. Az első az Arcade Motors céggel...
219
 – A cég nevét, azt én nem tudom...
– De mi igen. Utánajártunk a telefontársaságnál. Hanem ami...
– Csak az illetőnek a nevét hallottam. Mr. Steinberg. Emlékszem,
mert elég hosszasan tárgyalt vele Roger. A kocsiról, amit meg akart
venni.
– Milyen kocsit akart venni? – szúrta közbe Carella.
– Mercedest.
– Akkor bizonyára pénz állt a házhoz, hm?
– A kereső foglalkozásáról soha nem beszéltünk.
– Mi volt a foglalkozása?
– Most mondom, hogy nem beszélt róla.
– Tehát nem tudja, mivel kereste Tilly a kenyerét?
– Eltalálta. Nem tudom.
– Nem tudja, narkó volt-e benne vagy sem?
– Mondja, süket ez a maga barátja? – panaszkodott Meyernek a lány.
– Ha egyszer nem tudom, mivel kereste a pénzt, honnan tudjam, hogy
droggal kereste-e?
– Mercedes. Nem éppen olcsó mulatság – vonogatta a vállát Carella.
Meyer megint az órát nézte. Fogyóban volt az idő. Tudta, miért
hagyja olyan nehezen annyiban Carella a narkótémát. Ha Bowles maga
nem tett volna látogatást Tillynél, akkor valaki más várta volna a
földszinten, hogy bemutassa Nagymenő úrnak és üzlettársának, Mr.
Sznobnak. Drága kocsi és narkókereskedés gyakran jár kézenfogva.
Carella ezért szimatolt a drog körül. Ha ugyanis nem Bowles, és nem
drog, akkor a sötét ló esete forog fönn. Akkor akár találomra is ölhetett
valaki, ami sajna megesik, méghozzá, sajna, egyre gyakrabban. És ez
esetben csak a jóisten tudhatja egy ekkora nagy városban. Nem csoda,
ha Carella tovább erőltette volna a kábítószeres vonalat. Ha kábítószer
van a buliban, akkor van kihez menni, van kiket faggatni, valamerre el
lehet indulni. Ebben a városban a narkó mindig elvezet valahová.

220
 – Semmi szokatlant nem vett észre? – folytatta Meyer fönnhangon a
gondolatmenetet. – A környéken? A házban?
– Nem én – felelt Carmen. – Még hogy szokatlant...
– Bármi furcsaságot. Mármint hogy a gyilkosságot megelőző
huszonnégy órában.
– Nem. Mire kell gondolni, mégis?
– Esetleg valaki figyelte a házat...
– Nem.
–... szemmel tartotta a levélszekrényeket...
– Nem.
– Kérdezősködött...
– Nem láttam senkit... Hogyhogy kérdezősködött? Kitől?
– A házmestertől, mondjuk...
– Nem emlékszem, hogy lett volna ilyen.
– A lakóktól?
– Nem.
– Tudja, kedves, keresünk valamit, amin elindulhatunk – magyarázta
Meyer. Vállat vont, Carellára nézett. Tizenegy-harmincötöt mutatott a
falióra. Carmen a krumpli utolját falta.
– Volt-e olyan, hogy Tillyvel együtt léptek ki a házból? – nyomult
tovább Meyer vonalán Carella.
– Volt.
– És? Követték-e magukat?
– Soha.
– Olyan érzése sem támadt soha, mintha követnék?
– Nem.
– Vagy mintha néznék?
– Nem.
– Tilly nem említette, hogy fenyegető levelet, telefont kapott?
– Nem.
– És maga, maga sose látott olyan pofát, aki nem a környékről való...
221
 – Nem.
– Csak a gyilkosság előtt huszonnégy...
– Tudom, tudom, de én csak...
– Kit? – csapott le e halovány jelre Meyer. – Kit látott?
– Nem annyira kit...
–... mint inkább? – sürgette Carella lázban.
– Mint inkább mit. Föltűnt, mert szokatlan volt.
– Micsoda?!
– A nagy fekete limuzin.
Laza, fekete szvettert viselt, szürke flanelszoknyája jócskán térden
felül ért, tűsarkú fekete cipője volt, fekete harisnyája, Andrew úgy
becsülte, alkalmasint inkább harisnyanadrág. Emma kilépett a
cipőjéből, amint levetette a kabarját. Átment amúgy harisnyás lábbal a
konyhába, készíteni kezdte a kávét, megállt, fölnézett:
– Vagy inna inkább valamit?
– Hát maga?
– Én leginkább csak bort iszom – felelt az asszony.
– Én csak kis vodkát, ha van.
Andrew követte az asszonyt a nappaliba. Emma kinyitotta a
bárszekrény lehajtós ajtaját, és az üvegdugós palackok között keresgélni
kezdte a vodkásat. Úgy tanulmányozta a palackokra aggatott kis
ezüsttáblát, mintha először látná.
– Ejnye, pedig biztos voltam benne, hogy van – mondta, s azzal
hirtelen letérdelt, hogy kinyissa a bárszekrény alatti kettős ajtót.
Szoknyája följebb csúszott, a fekete harisnya megfeszült a térdén. – No
lám! – szólt diadallal, még mindig térden, s magasra tartva, mosolyogva
meglengette a bontatlan Sztolicsnaját. Könnyed mozdulattal, miként
egy táncos, talpra állt, üveg az egyik kezében, másikat kinyújtotta az
egyensúly végett. – Hogy kéri?
– Jéggel.

222
 – Máris – tette le a vodkát, s vette föl a jegesvödröt Emma. –
Kinyithatná addig – mondta. – És tegyen föl valami zenét.
A férfi letépte a zárszalagot, meglazította a csavaros kupakot. Addig
nyitogatta a szekrénysor ajtóit, míg rá nem lelt a digitális lemezjátszóra,
s alatta a lemezekre. Szimfónia, ilyesmi volt a legtöbb. Andrew abban
nőtt föl, hogy csak lényegtelen dolgokban érdemes megmondani az
igazat.
– Nem vagyok jártas ebben a műfajban – mondta. – Mit javasol?
– Próbáljuk meg a leningrádit.
– Tessék?
– Sosztakovics. A hetedik.
– Hja, vagy úgy.
Turkálni kezdett a lemezek közt, hátha ráakad arra a tudj' isten
micsodára, mikor, meglepetésére, kezébe akadt egy Sinatra-lemez.
– Sinatrát szereti?
– Szeretem.
– Föltehetném?
– Hát persze – jött vissza Emma, melléhez szorítva a jegesvödröt.
Másik kezében fehérboros palack. – Be tudja kapcsolni?
– Megoldom.
Emma letette a vödröt, három jégkockát pottyantott a pohárba. –
Majd maga rátölti a vodkát. És ha kinyitná, kérem, a boromat is.
– Máris – mondta a férfi –, csak ezzel hadd végzek.
A kapcsológombot már megtalálta, most a többi gombot és emeltyűt
tanulmányozta. Megnyomott néhányat, s halk zümmögés kelt, jeléül,
hogy a hangszórók áramot kaptak, és forog a korong. Hirtelen
trombitaszó harsant, és bömbölő zene töltötte be a szobát. Emma
fintorogva szorította fülére a tenyerét, de Andrew már meg is lelte a
szabályzót, és lejjebb csavarta a hangerőt. Az érces trombitahang
szordínós harsonába siklott át, és fölzendült Sinatra hangja.
– Szép – mondta az asszony.
223
 – Mmmm – mondta a férfi.
Lehámozta a palack nyakáról a sárga alufóliát, becsavarta a
dugóhúzót, kirántotta a dugót. Emma odanyújtott egy talpaspoharat.
Andrew töltött bele, aztán lecsavarta a vodka kupakját, és ráöntött a
jégre egy derekas adagot.
– No, mire igyunk? – mondta az asszony.
– Mire? – visszhangozta a férfi.
– Igyunk az őszinteségre.
– Az őszinteségre.
– És a tisztességre.
– És a tisztességre.
Koccintottak. A férfi belekóstolt a vodkába. A nő belekóstolt a borba.
Sinatra a viszonzatlan szerelemről dalolt a háttérben.
– Őszinteség, tisztesség. Erre ivott, igaz?
– Erre.
– És meg akar ölni?
Meglepetten szaladt föl Andrew szemöldöke.
– Nos. Igen?
– Nem. Nem akarom megölni. Micsoda kérdés!
– Nézze, maga csak úgy fölbukkan a ködből...
– Nem csak úgy. Hanem fölfogadott a kedves férje.
– De nem azért, hogy megöljön?
– Hogy megvédjem, azért.
– Aha – mondta Emma, s egyenest a férfi szemébe nézett. –
Éppenséggel az is lehet.
Egymás mellett ültek a bőrhuzatos kanapén, egymás felé is
fordultak, az asszony maga alá húzott, a férfi kinyújtott lábbal, a férfi
feje a támlán. Új, frissebb ritmusú szám csendült föl. Szaxofon és
fuvola fülbemászó kettőse, melyet hamarosan megnyergelt Sinatra
bársony hangja.
– Csak azért, mert ha nem tudná, Martinnak új nője van.
224
 – Ugyan menjen.
– Pedig úgy van.
– Honnan tudja?
– Száz apró jelből. Szépen énekel, hm?
– Szépen. Milyen jelekből?
– Meg nem magyarázott kimaradások, változás a szokásaiban,
hiányzó összegek a hitelkártyán... a szokásos. Nője van.
– Ennyire biztosra veszi?
– Hát, igen.
– Tudja is, kicsoda?
– Tudom.
– No?
– Bizonyos Phyllis Raines. Virágboltja van a Parade Streeten, rögtön
a Davidson sarkán. Jártam is nála. Ő persze nem tudta, ki vagyok, mivel
szolgálhatok, asszonyom? Persze nem fedtem föl magam.
– Hogy jött rá?
– Hálaadásnapi vendégségben voltunk Los Angelesben a
húgoméknál. Később, decemberben, mikor megjött a telefonszámlája,
fölhívott, hogy volt-e távolsági beszélgetésem, amíg náluk
tartózkodtunk, és megadta a számlán szereplő telefonszámot.
Háromszor is beszéltek vele Los Angelesből. Ebben a városban lakik az
illető. És ugyanaznap mind a három telefon, a Hálaadás utáni pénteken.
Fölhívtam persze a telefontársaságot, és megmondták a számhoz tartozó
nevet, címet. Virágbolt. Szegény férjem, erősen nélkülözhette a
kedvesét – tette hozzá, égnek emelve szemét a kritikus szónál.
– Nem akar nekem dolgozni? – kérdezte tréfásan a férfi, tovább
játszva a magándetektívet.
– Nem lennék rossz munkaerő – mosolygott vissza az asszony.
– No és szembesítette a férjét a ténnyel?
– Nem.
– Mit gondol, bevallaná?
225
 – Nem.
Emma válla, miközben tagadólag rázta a fejét, a zene ritmusára
mozgott.
– És ő? Nem pöndítette meg, hogy váljanak?
– Nem. Hadd töltök újra – vette ki Andrew kezéből a poharat, állt
talpra, s billegett ritmusra a bárszekrényhez Emma. A férfi elnézte,
amint kitölti a vodkát. Csípője, válla harmonikusan élte a zene ritmusát.
– Olyan nincs, hogy el akarjon válni – folytatta Emma. – Túl sok a
vesztenivalója.
Visszajött.
– Nagy kalap pénz forog kockán – tette hozzá.
– Köszönöm – vette át Andrew a poharat, melyet az asszony
csordultig töltött. Föl is rémlett benne, hogy tán le akarják itatni. Kicsi
híján elmosolyodott a gondolatra.
Újra a szaxofon és a fuvola, újra a nyitó dallamsor, s fölötte Sinatra
hosszan kitartott hangja. Váratlan cintányérzördülés, és aztán a csönd.
– Nagy, nagy kalap pénz – mondta újra Emma.
– Csók... – zendített rá Sinatra.
– Hű, ez a szám, ez valami csudás! – sóhajtott Emma.
– Hisz mindig ez a kezdet...
– Csók...
– Nem táncolunk? – kérdezte Emma.
– Nem vagyok valami nagy táncos.
– Én sem.
– Akkor hát...
– Tegyünk próbát! – szólt az asszony, s széttárt karral feléje lépett.
Andrew átölelte. Jobbját gyöngéden az íves csípőre tette, az asszony bal
keze gyöngéden a vállán. A férfi bal keze és az asszony jobbja
könnyedén egymást érintette. Lépdelni kezdtek. Óvatoskodva
keresgélték a tempót.
–... Ha csókban ég a...
226
 – Száj...
– Senki szebben nem énekli ezt – jegyezte meg az asszony.
– Hazudni tud...
– Csak az...
– Ha az első...
– Sóhaj...
– Őszinte nem volt.
– Mellesleg, még nem döntöttem el, higgyek-e magának.
– Hogy is érti?
– Úgy, hogy meg akar ölni. Hogy bérgyilkos.
– Aha, és mikor fog hinni?
– Később. Talán.
Mondta Emma, és közelebb furakodott a férfihoz.
Andrew keze elkószált a hátán. Rögtön kitapintotta, hogy a szvetter
alatt nincs melltartó. És akkor megérezte, hogy mellkasához nyomul az
asszony melle, karja pedig a nyaka köré fonódott.
–... fülembe súgd a vágyad.
– Csókodban olvadón...
– Tán igaz...
– Mit szól a szájad...
– A szöveg – suttogta Emma –, azt is ő írta.
– Csók...
– Szerelmes, bűvös...
– Szók...
– Tudom, hogy meghalok...
– Ha első...
– Sóhajod...
– Őszinte nem volt.
Az átmenetben beléptek a hegedűk, amelyeknek ez idáig semmi
szerep nem jutott, és más hangnemre váltva, áradó hangzatokkal

227
töltötték be a szobát, majd visszacsusszanva az eredeti hangnembe,
bevezették az utolsó kórust. Emma egész testével a férfi felé dóit.
– Csók... – búgta újra Sinatra.
Feléje fordította az arcát is.
– Szerelmes, bűvös...
– Szók...
– Csókolj meg – súgta Emma.
– Tudom, hogy meghalok...
– Ha első...
– Sóhajod...
– Őszinte nem volt.
Összeért az ajkuk.
Halálos csókban ért össze.

228
11.
Vasárnap reggel nyolckor, január tizenharmadikán Meyer és Carella
elment a Manager Limousine telephelyére. Keskeny utcában volt a
garázs, az Old Seawall alagútnak a Calm's Point-i oldalán, egy
benzinkút meg egy nagybani autóabroncs-kereskedés közé ékelődve.
MANAGER LIMOUSINE, hirdették fehér alapon fekete betűk a garázs
homlokán. Vajon hány luxuskocsi-kölcsönző nevezi magát Manager
Limousine-nak széles e hazában? – elmélkedett Meyer. Van-e vajon
Liftesfiú Limousine? Vagy Csöves Limousine?
– Vagy Szatyrosmámi Limousine? – mondta ki fennhangon.
– Mi van? – kérdezte Carella.
– Semmi – mondta Meyer.
Három széles, íves kapuja volt a garázsnak, teherautóra méretezték a
régi szép időkben, mikor még itt működött a Calm's Point-i piac.
Balkézre, az épület mellett, ahol most kazlakban áll a gumiabroncs, és
ahonnan szerelők görgetik be a fehér betétes abroncsokat, s rakják föl
az emelőn álló limuzinokra, hajdanán standok sorakoztak, és Sands
Spit-i meg a Harb folyón túli, szomszédos államból jött kistermelők
árulták a friss gyümölcsöt, zöldséget. A garázs túlfelén, ahol most
üzemanyagtöltő oszlopok szolgálják ki az egymást érő gépkocsik
tömegét, régen halaskofák kínálták, szépen jégre teregetve, a Dix
folyóból meg az óceánból kifogott portékájukat, s a vendéglők
beszerzői akár száz mérföldről is ide jártak friss halért.
A környező mellékutcákban az Óvilágból jött kereskedők árultak
mindent, ami árulható, bútort, vízcsapot, textilneműt, cipőt, fűzőt,
kandelábert. Nap nap után zajlott itt az eleven, lármás adok-veszek.
Túlélte a piac az első világháborút, a gazdasági válságot és a hosszú
depressziót, a második világháborút, s aztán a távol-keleti és közép-
amerikai forrófejű kalandok sorát, túlélt mindent, csak a kábítószert
nem. A hajdani viruló piacnegyed ma narkó sújtotta nyomortanya. A
lakóházakat, melyek földszintjén valaha boltok működtek, és boltosok
229
gyarapodtak, elhagyták lakóik. Ahová hajdan napi szükségleteikért
jártak az emberek, oda ma az átkos anyagért jönnek, mely teszi tönkre
őket és Amerikát.
És itt van az elegáns limuzinok telephelye.
A Manager Limousine igazgatóját úgy hívták, hogy Marty Guido.
Üvegfalú helyiségben trónolt a folytonosan ki-be áramló
gépkocsihömpöly fölött. Ebben a városban a rádióskocsi-társaságok
nyújtott karosszériás limuzint és úgynevezett fekete kocsit adnak bérbe,
még ha ez utóbbiak között bőven van fehér is. Városi kocsik ezek,
többnyire Cadillacek, Lincoln Continentalok. Óránként huszonnyolc
dollárért lehet igénybe venni őket. A nyújtott limók harmincötbe
kerülnek. A fekete kocsik meg a limók, megannyi cápa, naphosszat
járják kijelölt körzetüket. Amelyik ugyanis leparkol, arra halálos
bizonyossággal rászáll egy szarházi zsaru, és jól megbírságolja.
Gördülnek tehát rendületlenül, s várják, mikor kapnak fuvart a rádiós
diszpécsertől. Guido és a nyomozók mögött most is egyfolytában
csiripelt a készülék, s mondta-mondta a diszpécser az utcát, a
házszámot. Rejtjeles beszédnek tűnt végeszakadatlan litániája.
– Morris harminchét, kinek jó? Harmincas-hetes, Morris, fiúk, ki jár
arra? Van egy hölgyutas, utazna kifele a Morris harminchétből.
Monoton háttérzaj gyanánt darálta szüntelen. Nem volt könnyű szót
érteni a zsivajban.
– Roger Turner Tilly – erőltette a hangját Meyer. – Itt sofőrködött.
– Miért, mit művelt? – kérdezte Guido.
– Semmit – felelt Carella.
– Akkor mért keresik?
– Nem keressük. Ismeri?
– Ismerem. Volt valami balhéja egyszer. Még mikor idekerültem.
– Na, ez az. Erről szeretnénk hallani. A balhéjáról – mondta Meyer.
– Miért?
– Tudja-e, mi volt az a balhé?
230
 – Lebuzizta az egyik sofőr. Mire Tilly elkalapálta. Ez volt a balhé.
– Igen. Ez – mondta Carella. – Melyik volt az a sofőr?
– A spanyolos srácok közül egyik.
– Megnéztük a Tillyre vonatkozó rendőrségi dokumentumot...
– Ki jár a B. Franklin reptér fele? Van egy fuvar a United Airlinestól,
kinek jó? Kinek jó a reptérre? Vagy esetleg onnan befele? Halljam, fiúk,
halljam, ki megy rá a Unitedre?
Meyer kivárta a végét.
– Megnéztük Tilly dokumentumait – mondta akkor –, és a jelek
szerint a sofőr, akit megvert...
– Bizonyos Hector Ruiz – szúrta közbe Carella.
–... Visszament Puerto Ricóra. Nem sokkal azután, hogy Tillyt
elítélték.
– Csakugyan?
– Ilyen értesülésünk van, igen – mondta Meyer.
– És?
– Ismerte ezt a Ruizt?
– Ismertem.
– Csakugyan hazaköltözött?
– Miért kíváncsiak rá?
– Magának meg mi a gondja, miszter? – kérdezte Carella.
– Semmi. De mikor itten két zsaru az alkalmazottaimról faggat,
akkor persze...
– Nocsak? – szólt Meyer.
– Ruiz még mindig az alkalmazottja? – tette föl a kérdést Carella.
– Újra a mi gépkocsivezetőnk, igen. Épp ezért akarom tud…
– Mikor települt vissza? – kérdezte Carella.
– Úgy október táján.
– Akkortájt jött ki a sittről Tilly – mondta Meyer Carellának.
– Akkor vette föl újra a munkát? – kérdezte Carella.
– Akkor. Októberben-novemberben.
231
 – Tudta-e, hogy Tilly kiszabadult?
– Hát azt nem kérdeztem.
– Előfordult-e Tilly maguknál? Már ugye a szabadulása után.
– Tudtommal nem.
– Ruiz szólt-e valaha is Tillyről?
– Soha.
– Jár-e fuvarral az Ainsley Avenue felé? A Diamondbacken?
– Tudtommal nem.
– Van-e fogalma, mit keresett mégis arra? Már ha járt arra
egyáltalán?
– Mi lenne, ha inkább ötét faggatnák? – intett Guido az üvegen át
egy épp begördülő fekete hosszú limó felé. Meyer és Carella lefelé
indult a lépcsőn, mikor nyílt a kocsi ajtaja. Magas, testes, sofőrsapkás,
sofőrlibériás férfi szállt ki, s vette le szinte azonnal az egyensapkát.
Hollófekete, sűrű hajzat, vaskos, fekete bajusz. A FÉRRFIAK föliratos
helyiség felé indult, mikor Meyerék a földszintre értek.
– Mr. Ruiz? – szólt rá Carella.
– Hector Ruiz? – kérdezte Meyer.
– Rendőrség – mutatta föl jelvényét Carella. – Szeretnénk
megkérdez...
Ruiz rájuk villantotta bogárszemét, és futásnak eredt.
Át a középső, íves nagykapun, rögvest jobbra, a benzinkút felé, a
sarkon be, egyenest a folyó iránt. Meyer és Carella akkor, ért ki az
utcára. A benzinkutat átlósan átvágták, épp mint Ruiz, két pont között
legrövidebb lévén az egyenes. Ruiz mintegy húsz méterrel előttük, s
robogott, mint a mozdony. Neki a folyónak.
Eleven kora reggeli hajóforgalom zajlott Isola és Calm's Point
között. Ruiz előtt, a túlparton a város felhőkarcolói nyújtóztak a szürke
égre. A házak kéményéből, csakúgy, mint a vontató- és a
komphajókéból, füst kanyargott. Füstszerű párát szuszogott ki a három
férfi is, futtában a part mentén, kerülgetve az élénk, kétirányú
232
kocogóforgalmat. A kocogók fütyültek az egyenruhás menekülőre és két
nagykabátos kergetőjére.
Ruiz gyors volt és fiatal, soha el nem kapták volna, ha hátra nem néz
futtában. De hátranézett, és abban a pillanatban, vagyis pillanatnál is
kurtább időben, amennyi egy villámszerű hátrapislantáshoz kell,
összeszaladt egy szemközt közlekedő kocogóval. A kocogó nőnemű
volt, a ruhája vörös, s ahogy vörös és fekete tagjaik összekeveredtek, a
dámatábla feketéjét-pirosát idézték egy pillanatra. El is zuhantak mind a
ketten.
– Hülye állat! – sivított a nő.
Ruiz azonban már talpon is volt.
És újfönt hátrasandított.
Bele egyenest egy 38-as Detective Specialnek a csövébe.
Ha valaki világgá szalad, mikor rendőrt lát, abból nem következik
halálos bizonyossággal, hogy vaj volna a fején. A város bizonyos
negyedeiben a kék egyenruhának a puszta látványára is szerteszalad az
utca népe. Carelláékat sem érdekelte különösebben, miért eredt oly
nagy hirtelen futásnak Ruiz. Maga Ruiz ugyanakkor több eredeti
magyarázattal is tudott szolgálni sajátszerű reakciójára.
Elsőre elmesélte, akkor jutott eszébe, hogy tárcáját egy bisztróban
felejtette, ahová betért volt egy pofa kávéra. A hekusok hirtelen
megjelenése tehát semmilyen oksági összefüggésben nem volt az ő
hirtelen meglódulásával. Hanem hát hogy akkor ötlött eszébe a buksza.
Ám a buksza ott volt a farzsebében, ahol mellesleg csak balfácánok
tartják, mert a farzsebet lehet a legkönnyebben fölhasítani egy pengével,
és volt buksza, nincs buksza. Ám most mégis ott volt, és megtaláltatott.
No, akkor eszébe jutott, hogy nem is erre a tárcára gondolt ő, hanem
arra a másikra, amit a limó kesztyűtartójába szokott tenni. Amiben a
számláit tartja. Nem is buksza az, hanem inkább levéltárca. Puha bőrből
készített brifkó. Nahát, azt felejtette ott a kávézóban, vagyis hát csak azt
hitte, mert nini, hisz ott van a helyén, a kesztyűtartóban.
233
 Úton aztán az őrszoba felé bevallotta, hogy kissrác korában egyszer
hóttra ijedt, mikor két detektív fölgyújtotta egy kurvának a matracát. A
kurva a szomszédjuk volt Majestában, a Corchers Boulevard 7215.-ben.
A 44-es lakásban lakott, épp szemközt velük. Na és azóta is betegesen
retteg minden nyomozótól. A nyomozószobában aztán, délelőtt tíz
tájban, körülvéve annyi detektívvel, ahányat tán életében se látott, Ruiz
előadta, hogy elszaladt, mivel azt hitte, biztosan a cigány taxisofőrökről
akarják faggatni, akiket mostanában egyre-másra lődöznek le szerte a
városban. – Őrült egy város ez, mi, fiúk? – mosolygott rájuk, de úgy,
mint a legádázabb bandita A Sierra Madre kincsében. Ám a nyomozók
nem mosolyogtak vissza.
Négyen voltak, egyik nagyobb darab, mint a másik. Meyer, Carella,
Hawes, Brown. Mindnek a képe zord és barátságtalan.
– Azér az nem igazság, hallják? – váltott stílust Ruiz. – Berángatni
ide, mikor semmit se csináltam.
– Méghogy semmit! – mondta Hawes.
Ez a leggonoszabb az egész brancsból, gondolta Ruiz. Még talán a
fekete hekusnál is komiszabb. Úgy méretre egyformák. Nagy böhöm
állatok. Nem szívesen húzna ujjat velük. Még tán a kopasz a
legengedékenyebb. Az ismertette a jogait, az mondta, hívhat ügyvédet,
ha úgy gondolja. Nem kell neki ügyvéd, mondta Ruiz, minek az, ha
egyszer semmit nem követett el. Gondolta, így kell tökösen csinálni.
Aki ügyvédet hívat, arról rögtön elhiszik, hogy van valami a füle
mögött.
– Tilly – mondta Carella. – Roger Turner Tilly.
Arra gondolt, Ruiz előállhat ezer magyarázattal is, hogy miért
szaladt neki a vakvilágnak, és kilencszázkilencvenkilenc magyarázatnak
tán volna is némi kis köze a valósághoz, de az ezrediket még nem tette
szóvá, azt tudniillik, hogy szökni akart, mivel tarkón lőtte Tillyt, s aztán
még föl is akasztotta. Kiváló ok, hogy futásnak eredjen az ember, ha
kérdezősködős jardot lát.
234
 – Ilyen nevűt nem ismerek.
– Na de kicsi fiam! – feddte meg Brown.
– Hagyjuk a púdert, igen? – feddte meg Hawes is. – Ne pocsékoljuk
egymás drága idejét, Hector, igen?
– Tilly – biccentett Ruiz, s vágott olyan képet, mint aki gondolkozik.
– Roger Tilly, aszondják?
– Aszondjuk – mondta Cotton Hawes.
– Aki betörte az orrát magának, és eltörte a két kezét, az – mondta
Carella.
– Aki kórházba juttatta – emlékeztette Meyer.
– Jé, hogy ő? – eszmélkedett Ruiz. – Hát mi van vele? Ül, igaz?
– Nem ül – mondta Carella.
– Ugyan fiúk, ne izéljetek már – lépett közbe Meyer. – Miért kell így
nekirontani ennek az embernek?
Őrá jutott a Derék Zsaru szerepe, s a többiek, a nagy, erős Bitang
Zsaruk gyűlölködve nézték, mintha csak ezt mondanák: Maradjál
magadnak, jó? Tudjuk mi, hogyan kell elbánni az ilyen szarháziakkal.
Ruiz néma hálával pillantott rá.
– Ki lett maga szúrva a Diamondbacken, ott cirkált a limuzinján –
mondta Carella, szabadon továbbgondolva, amit Carmen Sancheztől
hallott; Carmen ugyanis nem mondott semmit magáról a sofőrről, csak
azt tanúsíthatta, hogy többször látta a nagy, fekete kocsit a ház előtt. –
Ott dekkolt az Ainsley Avenue tíz-hatvanöt előtt, ismerős környék, hm?
– Én arra szinte soha nem járok. Átverték magukat.
– De néha azért mégis, he? – riadt rá Brown.
– Igen ritkán – szólt Ruiz, s úgy ízlelgette a ritkán szót, mintha csak
ritkán, különleges alkalmakkor venné szájára. – Igen ritkán – ismételte
meg, s szinte csettintett is hozzá, mint egy korty nemes borhoz.
– Mondjuk, január hetedikén? – vetette föl Hawes.
– Milyen nap is volt az?
– Hétfő. Hetedike. Nem járt arra azon a szép, hosszú limóján?
235
 – Nem.
– Olyan délben, fél egykor? – firtatta Carella. – Tillyt keresve?
– Hisz ammég ül. Nem?
Újra ugyanaz, néhány lényegtelen változtatással. Újra a banditavi-
gyor. Ruiz jóképű férfi volt, s nagyon is tudta. Sűrű, fekete, macsós haj
és bajusz, varázslatos cabarellomosoly. Még az a belapított orra sem
vált hátrányára. Sőt mintha csak jót tett volna vele Tilly.
– Nem ül már – mondta újra Carella, tartva magát a koreográfiához,
amely most ismétlést írt elő.
– Októberben szabadult – közölte Hawes.
– Mikor jött vissza Puerto Ricóról? – szögezte neki Brown.
– Nem emlékszem.
– Guido azt mondja, október-novemberben állt újra munkába.
– Ha Guido mondja, úgy kell legyen – vonta meg Ruiz a vállát, s
ártatlanul rámosolygott kenyeres pajtására, a jóságos Meyer detektívre.
– Hisz ez az ember tiszta – szólt Meyer. – Mi a túróért
szorongatjátok?
– Gracias, amigo! – kiáltott Ruiz.
– De nada – felelt Meyer, s nyugtatólag megveregette a vállát.
– Miért jött vissza? – kérdezte Carella. – Mert tudta, hogy
kieresztették Tillyt, azért?
– Én úgy tudtam, hogy bent van – erősködött Ruiz.
– Mert törleszteni akart, azért? – kérdezte Hawes.
– Mert kölcsönkenyér visszajár, azért?
– Mert szégyenben maradt...
–... amiért egy olyan kis ember olyan csúnyán elbánt magával?
– Eltörte az orrát, a karját, azért?
– Egy ilyen nagy böhöm macsónak...
– Mit akarnak tőlem, én ezt nem is értem! – szólt Ruiz, s lélekkel teli
pillantást vetett Meyerre.

236
 – Nem érti, mit akartok. Én sem – avatkozott közbe Meyer. – Mi van
akkor, ha tényleg arra járt múlt hétfőn...?
– Azám! – élénkült meg Ruiz. – Mi van akkor?
– Az már akkor azt jelenti, hogy megölte Tillyt?
– Nem – rázta a fejét hevesen Ruiz. – Nem jelenti azt. Hogy is
jelenthetné? Mikor azt se tudtam, meg van halva. Azt hittem, le van
csukva.
– Ha azt hitte, le van csukva, miért lőtte le? – szólt Carella.
– Nem lőttem én le senkit.
– Hát ehhez mit szól? – lökött Hawes hirtelen egy megcédulázott,
harminckettes kaliberű pisztolyt az asztalra. A fegyver koppant egyet az
asztalon, és szürkésfehér nyomot húzva, odacsúszott Ruiz elé. Ruiz úgy
nézte, mint akinek holmi törvénytelen, kitagadott kölke került elő.
– Hát ez micsoda? – kérdezte mindazonáltal.
– Na, mit gondol? – kérdezte Brown.
– Olyan pisztolyforma.
– Pisztoly bizony – mondta Brown.
– Aha – szemlélte áhítattal Ruiz.
– Látta máskor is? – tette föl Carella a kérdést.
– Ti kinézitek ebből az emberből, hogy valaha is dolga lett volna
fegyverrel? – kelt védelmére még egyszer Meyer.
– Látta?
– Ácsi, Steve – tartotta vissza Meyer. – Kérdeztem valamit, nem
kérdeztem? Kinézitek eb...
– Én ezt a pisztolyt az életbe se láttam – mondta Ruiz.
– Köszönöm – mondta Meyer.
– De nada – mondta Ruiz.
– Gyilkosság színhelyén találtuk – bökött Carella a fegyverre. –
Ainsley Avenue tíz-hatvanöt. Ott lőtték meg Tillyt. Meg is halt.
– Ott, a helyszínen – tódította meg Brown.
– Föllógatták a mennyezetre, golyóval a fejében – mondta Hawes.
237
 Szép, széles ecsetvonásokkal megfestették Ruiznak a képet. Ruiz a
vállát vonogatta, és Meyert nézte, mint akinek gőze sincsen, miről
beszélnek ezek.
– Na jó, menjünk – szólt egyszer csak Carella.
– Menjünk? – nézett nagyot Ruiz. – Hova?
– Ujjlenyomatot venni – mondta Carella.
– Minek?
– Mert levettünk pár jó nyomatot a fegyverről, és össze fogjuk
hasonlítani a magáéval.
– Aha, és ha nem hagyom? Nem vagyok köteles...
– De igen – mondta Carella –, elolvashatja, mihez van és mihez
nincs joga a letartóztatott személynek. Indulás!
– Na de egyáltalán, hogyan... – harapta el Ruiz, a folytatást.
– Mit hogyan? – csapott le rá Brown.
– Semmit.
– Mit akart mondani? Halljuk!
– Hát hogy hamuval van tele – mondta Ruiz. – Hogy lehetett
ujjlenyomatot venni akkor?
– Nyugodjon bele, hogy lehetett – hazudott ismét Carella.
– És maga honnan tudja, hogy az hamu? – kérdezte akkor Brown.
– Látni azt – mondta Ruiz.
– Egy fenét. Az látszik, hogy valami szürke izé, nem az, hogy hamu.
Tudta maga azt valahonnan!
– Én csak gondoltam...
– Na mit gondolt?
– Hát hogy hamunak néz ki – rántott egyet a vállán Ruiz. Meyerhez
fordult: – Maga nem hamunak nézte volna?
– Dehogynem – mosolygott rá megnyugtatóan Meyer.
– Mert az is, hamu – jelentette ki most már magabiztosabban Ruiz.
– De honnan tudta maga azt kapásból? Hogy éppenséggel hamu? –
lépett közelebb Brown.
238
 – Hát hogy a helyszínen találták, nem azt mondták?
– És?
– És én azt gondoltam, kelletett ott lenn hamunak lennie – nézett
megint mosolyogva Meyerre. – Alagsorban, he? Ott kelletett hogy
legyen hamu. Már ugye attól függően, hogy mi...
– Ki mondta, hogy alagsorban találtuk? – szólt Meyer.
Ruiz már nem mosolygott.
– Hát izé, maguk...
– Kimondta-e valaki is azt a szót, hogy alagsor?
Ruiz úgy nézett Meyerre, mint akit a tulajdon édesanyja döfött
szíven. A többi detektívhez fordult. Senki nem mosolygott. Halálos
csönd ülte meg a nyomozószobát.
– Maguk mon...
Nem azt mondták ezek, hogy a gyilkosság színhelyén találták a
pisztolyt? Lent az alagsorban? Hogy Tillyt föllógatták a mennyezetre?
Ruiz bizonyosra vette, hogy azt mondták. Ámde...
– Akar ügyvédet? – kérdezte Carella.
– Maga szerint akarjak? – nézett Ruiz Meyerre.
Tanácsot adni nem lett volna szabad, de Meyer diszkréten biccentett.
Tíz óra ötvenet mutatott a nyomozószoba faliórája.
Kinn újra megeredt a hó.
Fehér lett a világ.
Átaludtak a délelőttöt, fölkelés előtt még egyszer szeretkeztek, s
most – kevéssel déli tizenkettő után – kiléptek a kristálycsúcsok és –
minaretek, vattacukor tornyok és kupolák mesevilágába. Ebben a
városban, mely nem éppen a tisztaságáról nevezetes, vastag, süppedős
fehér szőnyeg borított s takart el mindent. No és a csönd, az is növelte
az embert eltöltő bölcsen derűs érzéseket. Ami kevés gépkocsi
egyáltalán közlekedett, az is hangtalanul suhant a hópárnázta úttesten. A
távoli magasvasút zakatolása is valamiképp tompábbnak tűnt, mintha a
földet, a tetőket, a kéményeket ellepő, a levegőben kavargó hó valami
239
akusztikus gubót vonna a világ köré, s e gubóban más hang, mint a szív
lüktetése, nem hallatszik.
Andrew tudta, meg kell ölnie az asszonyt. Arra fogadták föl. Tudta
azt is, hogy az éjjel meg kellett volna tennie. Megölni rögtön, a
szeretkezés utáni percben, amikor Emma amúgy hanyatt elszenderedett
– ajkán derengő, rejtelmes szépségű mosoly, sötét szeme hunyva, szőke
haja széjjel a vánkoson. Ott és akkor kellett volna végezni vele. Kést elő
a konyhából, és elnyisszantani a gégéjét. S ehelyett, nesze, ő maga is
elaludt.
– Mire gondolsz?
Emma mosolygott.
Mosolyogva ébredt, s azóta is mosolyog. Hogyan is engedhette ő,
Andrew, hogy az élvezete összekeveredjék a munkájával? Az éjjel ott
volt a tökéletes alkalom. Bowles vidéken, az orgyilkos meg
éppenséggel rajta az áldozatán. Az éjjel kellett vol…
– És mi tetszett a legjobban? – szorította meg a kabáton át Emma a
karját.
– Minden.
Ami szintén igaz volt.
Szereti ő a nőket, nem vitás, de a második alkalom után általában
mehetnékje támad. Sokszor már az első után. Felöltözni, és ki innen,
köszönöm, pompás volt, majd csak összefutunk valahol. Vagy ha a nő
jött őhozzá, szeretné bugyiba rázni, taxit keríteni, itt a viteldíj, édes,
majd hívlak. Jövő nyáron. Tegnap éjjel meg mit csinált az esemény
után, elaludt.
– Mi az, hogy minden? Hogy értsem?
S még egyre a karjába kapaszkodik. Körülöttük száll a hó, paplan
alatt kushad a város. Hó üli meg a hosszú, szürke lovassági köpeny
vállát, a kék gyapjúkalapot. Az arca friss, sugaras, és hótól nedves.
– Mondd el, naa.

240
 Vele, Andrew-val szeretnek obszcénkodni a nők. Szeretkezés
közben, többnyire, de vannak, akik utána is. Ismeri ő a dörgést, tudja,
mivel lehet izgatni őket, mit kell a fülükbe sugdosni, ismeri ő ezeket a
lucskospina-kőkeményfasz dumákat, az őrjítésig fokozható, sötétben
elsusogott, falrengető trágárságokat. Illetve, napvilágnál tán még
hatékonyabb a játék, kezünk az abrosz alatt na ugyan hol matat, és
hozzá ama nedvesítős duma, ismeri ő ezeket a nőket, hajjaj, ezer
ilyennel hozta össze már az élet. Most azonban nem érezte, hogy Emma
efféle verbális visszajátszást óhajtana, nem a malac képeskönyvet akarja
visszapörgetni megint. Hanem akkor mi a nyavalyát? Ezt nem tudta
Andrew. Igaz, nem is igen érdekelte, őt végtére azzal bízták meg, hogy
nyírja ki.
– Elvitte a cica a nyelved?
Pinásduma? Szopásnyalás?
Erre utazna mégis?
– Milyen messze az a hely? – szólalt meg végre.
– Még vagy öt-hat sarok. De megéri.
– Remélem is, mert farkaséhes vagyok.
– A város legjobb sült palacsintáját tuti, hogy ott adják.
– Ennyit kutyagolni egy szar palacsintáért – mondta a férfi.
– De mikor olyan csudás az idő – mondta a nő.
– Az – hagyta rá a férfi.
– Jaj, el is felejtettem megkérdezni az éjjel – mondta a nő, s
elfordulva a férfitól, a kavargó hóesést nézte. – Nős vagy?
– Nem.
– Engem meg, ugye, nem kell kérdezzél?
– Hát nem. Tudom, hogy férjnél vagy.
– Örülnél, ha nem lennék?
– Jó ez így.
Gyűlölte az ilyen locsogást.
– Voltál-e valaha is házas?
241
 – Soha.
– Közel se jutottál hozzá?
– Soha. Meg se fordult a fejemben.
– És a komolyabb, tartósabb viszonyok? Olyanod volt?
Még ilyen genny dumát!
– Hát, voltak nőim, akiket meglehetősen díjaztam.
– Amikor azt mondod, hogy...
– Akkor azt mondom, hogy igen, volt tartósabb viszonyom.
– Együtt is éltetek?
– Eggyel. Egyszer. Igen.
– Mikor?
– Hajjaj. Rég.
– Meddig voltatok együtt?
– Két-három évig. Ilyesmi.
– Nem is tudod, meddig?
– Hát pontosan nem.
– És mi történt?
– Csak vége lett. Tudod, hogy van az. A dolgoknak egyszer csak
végük lesz.
– Pedig nem kéne, igaz?
– Jól is néznénk ki, ha nem lenne végük!
– Pedig hát... vannak, akik mindvégig ragaszkodnak egymáshoz.
–Izé...
– Merthogy megfelelnek egymásnak – mondta Emma. Habozott egy
percet, mielőtt kimondta: – Merthogy szeretik egymást.
– Aha. Van ilyen, nyilván.
– Te például szeretted azt a nőt?
– Nem tudom.
– Hogy hívták?
– Katie.
– Szép név.
242
 – Az.
– És melyikteknek lett elég? Neki vagy neked?
– Őneki.
– Miért?
– Nem mondta.
– Csak-csak volt oka...
– Nem. Nem hinném. Vége lett, kifújt. Kitelt az ideje. Lejárt.
Azt azért nem várta volna Katie-tól. Azt az egyet soha. Húszéves
volt, mikor megismerkedtek, és szűz, ki hinné? Nem sokkal később
össze is költöztek, és Katie mindent tőle tanult meg. Katie Briggs. Sötét
hajú teremtés, félig angol, félig skót. Barna szemű. Bőre mint a tej.
Szép lány volt. S történt, hogy Andrew hazajött egy este...
Elvolt pókerozni, de korán fölkelt a kártyaasztaltól, mert furán
melege volt, félt, hogy influenzát kapott, s mivel úgyis vesztésben volt,
senki nem hányta szemére, hogy meghátrál.
... hazatért, és ott az ágyban Katie és két fickó. Egy fekete, egy fehér,
és a tejfehér testű, ifjú Katie részrehajlás nélkül foglalkoztatta mind a
kettőt. A fekete srác fütyköse a szájában, a fehér srácé a seggében, és
így fejezte be Katie Briggs az élettársi kapcsolatot, így mondott örök
búcsút a kis Katie Briggs.
– Tudod-e, hogy énnekem mi tetszett leginkább az éjjel? – kérdezte
Emma.
Megint, hogy mi volt az éjjel. Lehet, hogy ő akarja elmesélni, miért
szeret annyira kefélni? Van ilyen, főként ezek között az elfojtásban
szenvedő háziasszonyok között, aki akkor boldog, ha apróra elmesélheti
a megerőszakoltatásos fantáziáit, hogy hogyan kurta széjjel két börtön
teljes rabállománya. Lehet, hogy rosszul mértem be ezt a kis nőt?,
gondolta. Hát akkor halljuk, bébi, ne kímélj.
– Na, mi?
– A gyöngédséged – mondta az asszony.
A micsodám?, gondolta Andrew, s kevés híján elröhintette magát.
243
 A nő szeme őrá függesztve. Ajka komoly. Nézi a férfi arcát,
mondhatni, fürkészi, s várja a választ. A férfi szótlanul megcsókolta.
Kétség esetén kiválóan beválik. – Szeretlek – mondta az asszony.
Hahó, hát ez nem lesz nehéz, gondolta a férfi.
– Ez egy komplett seggfej, nem fogja föl? – érvelt az ügyvéd.
– Hm – mondta Carella.
A Jogsegélyszolgálat kijelölt egy ügyvédet Hector Ruiz védelmére,
aki a komálósának, Meyer Meyer nyomozónak a tanácsára döntött úgy,
hogy végül is nem árt, ha ügyvédet kér, különösen mivel a rendőrség
szerint az ő ujjnyomai vannak a Roger Turner Tilly életét kioltó
fegyveren. Az ügyvéd olyan harminchét éves lehetett, s erősen
kopaszodott, nyomban el is nyerte Meyer rokonszenvét, aki igen
fiatalon kopaszodott meg. Az ügyvéd – enyhébb büntetés reményében –
máris a bűntett beismerésére játszott, noha ügyésznek nyoma sem volt a
környéken, és tudni való, hogy a detektívek nincsenek följogosítva
ilyesféle egyezkedésre.
– Ezeknél ez olyan macsós dolog – magyarázta.
Morris Weinsteinnek hívták. Sok hispanó vádlottat védett, mégis,
most is csak úgy hívta őket, ezek. Talán nem is tudta, hogy ebben az
országban a domináns fehér angolszász protestánsok ezeknek
éppenséggel a zsidókat hívják. Amerika. Fura egy ország.
– Lebuziz egy mitugrászt, mire a mitugrász térül-fordul, és jól szarrá
veri – mondta Weinstein.
– Nagy meglepetés lehetett – bólogatott megértően Carella, s azt
gondolta, úgy be fogják varrni Ruizt Tilly meggyilkolásáért és
fölakasztásáért, hogy csak úgy ropog.
– Uraim, az valami iszonyú – állította Weinstein. – Már ennek a
macsós érzékenységnek a szempontjából ha nézzük.
– Iszonyú – bólogatott Carella.
– Szóval hogy a 125/20-at fogom kérni – mondta Weinstein.
Meyer pislogott.
244
 – Erős felindulásban elkövetett emberölés – tette hozzá, mintha
ugyan a nyomozók nem tudnák.
Meyer csak pislogott.
– Kulturális késztetésre, erős felindulásban követte el, amit
elkövetett.
– Ühüm – mondta Carella.
– Nem volt teljes mértékben ura a cselekedetének – fejtegette tovább
Weinstein.
– Ühüm – mondta Carella.
– Szóval akkor? Önök szerint?
– Miszerintünk megfontolt szándékkal elkövetett emberölés –
mondta Carella. – Hiszen azzal az eltökélt szándékkal ment a
helyszínre, hogy...
– Ez az, kérem, ami nincsen bizonyítva, ugyebár? – szúrta közbe
Weinstein.
–... hogy golyót röpítsen Tilly fejébe.
– Hát, ha maga így fogalmaz... – tárta szét a kezét Weinstein.
Carella eltűnődött, hogyan fogalmazhatná másképp.
– Uraim, meg kell érteni ezeket – mondta Weinstein.
– Ühüm.
– Olvastam egy könyvet Mexikóról – mondta Weinstein. – Ott a falra
firkálás igenis kulturális jelenség. Ezért van a hispanó negyedekben
annyi falfirka.
– Ezért? – álmélkodott Carella.
– Ezért. Kulturális izé.
Carella örömmel vette tudomásul, hogy összefirkálni a falat, az
kulturális izé.
– Nem tagadja, hogy lelőtte Tillyt – folytatta Weinstein. – Az a
fontos, hogy megértsük, miért.
– Ez az, maga talán majd okát adja a tárgyaláson – mondta Carella.
– Mondja, maga miért ilyen genya? – kérdezte Weinstein.
245
 – Azért, mert beismerő vallomás van a kezünkben. Gyilkosság
elkövetését beismerő vallomás.
– Aha, szóval azért.
– Szóval azért – visszhangozta Carella. – Maga is ott volt, mikor
bevallotta, hogy látta Tillyt, amint...
– Igen, de...
–... ott áll a ház előtt, és valakit vár...
– Tényszerűen ez sincs bizonyítva...
–... és Ruiz fegyverrel kényszerítette le az alagsorba...
– Igen, de...
– És ott aztán tarkón lőtte...
– Na igen...
–... és legvégül föl is akasztotta.
– Látja, ez az, amire én azt mondom, kulturális aspektus.
– Szerintem is abszolút kulturált. Vagyis kulturális – avatkozott be
Meyer. – Fölakasztani egy agyonlőtt embert.
– Nevetni fog, tényleg az – erősködött az ügyvéd.
– Lámpaoszlopra akasztott emberrel már volt dolgunk – szólt
Carella.
– Mi? – mondta Weinstein.
– Itt, nem messze – szólt Meyer. – Fiatal lány. Ott lógott a
lámpavason.
– Futóbajnoknő – mondta Carella. – Lámpavason.
– Na és az kicsit se volt kulturális izé – toldotta meg Meyer.
– Ez viszont az. Tillyt meg kellett büntetni, tetszenek érteni? Nem
volt elég megölni, meg is kellett büntetni, föl kellett akasztani, példát
kellett vele statuálni. Ez az; amiért én az erős felindulásból elkövetett
emberölést fogom kérni. Ezt az embert, mondhatni, sarokba szorította
az emoci...

246
 – Süket duma – szakította félbe Meyer. – Azt az embert sarokba
szorította a nemtelen vágy, hogy ide furikázzon, és hidegvérrel
lemészároljon valakit.
– Igen, mert ez az illető megalázta. Ő maga mondta, hallották, igaz?
Hogy meg lett alázva. Hallották, nem?
– Mondta, hallottuk. Aminthogy azt is mond...
– Megaláztatás – mondta tovább a magáét az ügyvéd. – Fontos
fogalom az otthoni kultúrájában ezeknek. Becsület: Elveszíteni a
becsületet. Ez az egész kulturális macsókomplexum.
– Öreg hiba, hogy erre mifelénk más kultúra járja – vélekedett
Carella. – Erre mifelénk ugyanis előre megfontolt szándék bizonyítását
fogjuk kérni az államügyésztől.
– Meg kell hánynom-vetnem ővele is, ha ideér – sóhajtott mélyet
Weinstein.
– Bizony meg.
– Hiszen hallották maguk is, nem hallották? mikor a védencem azt
mond...
– Hallottuk, mikor azt mondta, elment a Diamondbackre, hogy kilője
Tillyt. így, ezzel a szóval. Hogy kilője. Meg is van kazettán.
– Az én érvelésemet támasztja alá az is. Más kultúrájú nagyzolás.
– Süket duma – mondta másodszor is Meyer.
– Be fogunk vallani egy előre meg nem fontolt emberölést – zárta le
a vitát Weinstein –, és megússzuk egy évvel. Négy hónap múlva szabad
lesz.
Tudták, hogy igaza van.

247
12.
Ha nem nézte is az ember azt a gumós, borvirágos orrát, arcán-állán
a borotva nyúzta sebeket, meg a löttyös, gyűrt ruházatát, Frank Ungeren
valami okból akkor is meglátszott, hogy rég elvesztette kapcsolatát a
világon mindennel, ami jelentősebb vagy jelentősebb lehetne, mint az
alkohol. Lowell nem idéztette meg tanúként, mert látta, Frank Unger
nem tudná jelentős mozzanattal erősíteni a vád álláspontját. Addison, a
derék Mikulás azonban ővele is szerencsét próbált, s odaállíttatta a
tanúk padjára. Frank Ungert láthatólag nyomasztotta a tárgyalóterem,
meg az, hogy pillanatnyilag ő áll az érdeklődés középpontjában.
Carella, miközben nézte, miként esketik meg Ungert ezen a hétfői
reggelen, el nem képzelhette, hogyan hinné el egy szavát is az
esküdtszék.
– Mr. Unger – szólította meg Addison –, megmondaná, hol lakik?
– Harrison Street 7828. 24-es lakás.
– Mióta él ott?
– Tizennégy éve. Áprilisban lesz tizennégy.
Szeszmarta orgánum, az arcán feszült figyelem, mintha minden eszét
össze kellene szednie a kérdések megértéséhez. Carella látta, hogy
nikotintól barnállik az ujja.
– Ismer-e, uram a bizonyos Empire Wines and Spirits nevű italboltot
a Harrison Street 7832. alatt?
– Igen.
– Szokott-e fogyasztani is ott?
– Szoktam.
– Arra kérem, Mr. Unger, emlékezzék vissza, mi történt tavaly július
tizenhetedikén, kedden este. Vissza tud ilyen régi dátumra emlékezni?
– Vissza. Asszem.
– Igen meleg volt az este, forró nyarunk volt, emlékszik?
– Emlékszek.

248
 – Mr. Unger, megfordult-e ön az Empire Wines and Spirits-ben
aznap este?
– Meg.
– Meg tudná mondani, hánykor ment oda?
– Kilenc körül.
– Ilyen jól emlékszik?
– Ilyen jól, mert az úgy volt, hogy megetettem a macskát, vigyázok,
hogy mindig legyen mit ennie, jóltartom, hisz csak mink ketten
vagyunk, tetszik érteni, na és akkor gondoltam, beszerzek egy kis
ágybaugrós innivalót a tízórási hírekhez, így megy ez énnálam,
megetetem a macskát, aztán egy kis ágybaugrós mellett megnézem a
hírműsort. Tizenegy tájban aztán lefekszek. Ez a szokásom.
– Aznap este azonban lement az italboltba.
– Le. Mivelhogy semmi nem volt a háznál. Kifogyott, tetszik érteni.
Gondoltam, leugrok, azt hozok valamit. A kocsmából. Tudtam, tízig
nyitva.
– És, ugye, kilenc tájban ment le.
– Olyantájt. Ott van rögtön a sarkon, tetszik érteni.
– Azon az oldalon, ahol a sütöde?
– Hja, az már nem üzemel.
– De nem olyan rég még üzemelt, igaz? A Harrison 7834.-ben?
– Igaz.
– A. & L. pékség, úgy hívták, igaz?
– Igaz.
– Rögtön az italbolt mellett?
– Rögtön.
– Mr. Unger. Mennyi időt töltött az italboltban?
– Hát, olyan tizenöt-húsz percet.
– Hányra ért oda?
– Kilenc óra ötre? Tízre?
– Mégis, hányra?
249
 – Inkább talán tízre.
– És ott tartózkodott, ugyebár... mennyi ideig? Tizenöt percig? Húsz
percig?
– Húsz, mondjuk. Szeretek elbeszélgetni. Merthogy otthon csak a
macska, tetszik érteni.
– Szóval, eszközölte a bevásárlását...
– Vettem egy ötödgallonos bourbont, ha arra tetszik gondolni.
– No és beszélgetett. Kivel is...?
– Ralphfal. A tulajjal.
– És azt mondja, hogy húsz percig volt odabent.
– Húsz.
– Vagyis hogy kilenc harmincig.
– Igen, kérem. Úgy valahogy.
– Kilenc harminckor lépett ki az utcára. Igen?
– Igen.
– Hallott-e valamit?
– Mégpedig! Lövéseket.
– Hányat?
– Hármat.
– Honnan?
– A pékségből.
– Látott-e kijönni valakit a pékségből?
– Hogy láttam-e? Kicsibe múlt, hogy föl nem taszított.
– Kicsoda?
– Hát a pékségből kijövő ember.
– Látott egy embert kijönni a pékségből...
– Méghogy jönni. Rohanni!
– És majdnem fellökte önt, igen?
– Igen, mondta is, hogy a francba onnat, ember.
– Mondja, kérem, nem két ember szaladt ki onnan?
– De nem ám. Egy, ha mondom.
250
 – Látja azt az embert ott a vádlottak padján? – mutatott Addison
Sonny Cole-ra, aki szálegyenes derékkal, ölbe tett kézzel ült.
– Látni látom.
– Őt látta kirohanni július tizenhetedikén, este fél tízkor a Harrison
Street 7834. alatti pékségből?
– Nem. Nem őt.
Addison a védelem asztalához lépett, s fölvett valamit, amit Carella,
elég messziről, fekete-fehér fényképnek vélt, és visszament vele a tanúk
padjához.
– Tisztelt bíró úr – szólt –, szeretném ezt bejegyeztetni identifikáció
végett.
– Jegyezze be A jellel – utasította Di Pasco a jegyzőkönyvvezetőt.
– Fölmutathatom a tanúnak, bíró úr?
– Tessék.
– Mr. Unger, kérdem öntől, fölismeri-e a fényképen látható embert?
– Föl, igen.
– Ki az?
– A nevét nem tudom, de ő az, aki kiszaladt a pékségből.
– Mikor?
– Tavaly július tizenhetedikén.
– Hány órakor?
– Este fél tízkor.
– Tisztelt bíró úr, kérem a fényképet a bizo...
– Egy pillanat, tisztelettel! – avatkozott közbe Lowell. – Tiltakozom!
Tisztelt bíró úr, semmi alapja annak, hogy ezt a felvételt bizonyítéknak
tekintsük. Nem tudom, honnan származik, nem tudom, ki készítette.
Még csak azt sem tudom, kiről készült ...
– Járuljanak elém – rendelkezett Di Pasco bíró.
Az emelvény elé állt a két jogász.
– Honnan szerezte a felvételt?
– A New Orleans-i rendőrkapitányságról – felelt Addison.
251
 – Kit ábrázol?
– Desmond Whittakert. A letartóztatásakor készült hivatalos hatósági
felvétel.
– Tisztelt bíró úr – tiltakozott Lowell –, honnan tudjam, hogy New
Orleansból vagy Timbuktuból való a kép? Honnan tudjam, hogy
hatósági felvétel, vagy éppenséggel az érettségi tablóról való? Amíg
meg nem erősí...
– Mr. Lowell, ön valóban kételkedik a kép hitelességében?
– Tisztelt bíró úr, nem tudok róla egyebet, mint hogy valami
fénykép. Honnan származik, kinek a képe...
–A New Orleans-i rendőrségi nyilvántartóból – mondta Addison. –
És a...
– Mondja maga. De amíg a New Orleans-i rendőrségről nem
tanúsítja valaki...
– Ha a körzeti ügyész úr ragaszkodik hozzá, persze szolgálhatok
tanúval, csakhogy...
– Ragaszkodom hozzá, igen.
– Csakhogy akkor el kell napolni a tárgyalást – mondta Addison. –
És persze csak fecséreljük vele a bíróság drága idejét.
– Mr. Lowell, ön csakugyan kívánja a tanú megidéztetését? Ha
őszintén kételkedik a felvétel hitelességében, akkor megértem, hogy a
világ végéről idecitáltat egy tanút. De meg kell mondjam, ha csak
akadékoskodik Mr. Addisonnal...
Addison mosolygott.
–... és persze énvelem, akkor azt ajánlom, ne kifogásolja azt a
fényképet.
Lowell a bírót nézte.
– Nos? – szólt Di Pasco. – Megállapodtunk?
– Meg – mondta keserves sóhajjal Lowell.
– Rendben – mondta Di Pasco, és az esküdtekhez fordult: – A felek
megállapodtak, hogy az A jelű tárgyat bizonyítékként bejegyzik.
252
Jegyezze be! – biccentett a jegyzőkönyvvezetőnek, s utána rögtön
Addisonnak, hogy folytathatja.
– Kérem tehát jegyzőkönyvbe venni – sétált vissza a tanúpad elé
Addison –, miszerint az A jelű tárgy egy fénykép, mely Desmond Albert
Whittaker, alias Diz Whittakerről készült letartóztatása után a New
Orleans-i rendőrkapitányságon, Louisiana államban. Most pedig, Mr.
Unger, szeretném, ha jobban megnézné azt a képet.
Unger homlokráncolva tanulmányozta.
– Teljességgel bizonyos ön abban, hogy Desmond Albert Whittaker
az az ember, akit ön kijönni látott a Harrison Street 7834 alatti
pékségből július tizenhetedikén, este fél tízkor?
– Ő az.
– Volt-e fegyver a kezében?
– Volt.
– Egyedül volt, azt állítja?
– Azt állítom.
– Köszönöm, nincs több kérdésem.
Lowell szép komótosan állt föl. A tanú elé lépve eltűnődőnek, sőt
szomorkásnak látszott.
– Mr. Unger, ön, ugyebár, magányosan él. Egyedül, csak a
macskával.
– Csak.
– Mindig ilyen egyedül volt?
– Özvegyember vagyok.
– Oppardon, nem tudtam. Mikor vesztette el a feleségét?
– Hat éve.
– Ó. Sajnálom, kérem.
Őszintén résztvevőnek tűnt, s Carella nem értette, miért tünteti ki
nyilvános rokonszenvével ezt az embert, aki – ha az esküdtszék hisz
neki – épp az imént döntötte halomra a vád állításait. Ha Desmond
Whittaker egyedül operált azon az éjjelen...
253
 – Szóval, csak ön meg a macska.
– Csak.
– És minden este, a hírek előtt megeteti szépen a macskáját.
– Meg. Kilenc tájban.
– Hát ön mikor étkezik, Mr. Unger?
– Attól függ.
– Netán amikor megjön a munkából, igen? Vagyis hát... dolgozik ön,
Mr. Unger?
– Nem. Nyugállományban vagyok.
– Ó. Akkor hát otthon van egész nap, igen? A macskával, egyedül.
– Úgy, úgy.
– Mivel tölti az idejét?
– Vannak nekem hobbijaim.
– Mint például?
– Kivágok mindenféléket az újságból. Postán rendelek ezt-azt.
Vannak nekem hobbijaim.
– Iszik ön, Mr. Unger?
– Hogy iszok-e?
– Alkoholt. Fogyaszt-e szeszes italokat?
– Tisztelt bíró úr, tiltakozom!
– Elutasítom. Feleljen, kérem, a kérdésre.
– Fogyasztok hát. Mindenki fogyaszt alkoholt.
– Hát nem. Nem mindenki.
– Tiltakozom! – kiáltotta Addison. – Vitázni a tanúval, személyes
természetű kérdésekkel zak...
– Helyt adok.
– Mondja meg, Mr. Unger – folytatta Lowell –, mennyi alkoholt
iszik ön?
– Napi egy koktélt. Kettőt.
– Koktélt?
– Azt.
254
 – Hígított töményet, ha jól értem? Hosszú italt?
– Azt, azt.
– Ama bizonyos július tizenhetedikén este mivel keverte a
bourbonját?
– Pardon, nem értem a kérdést.
– Azt mondta, vett egy ötödgallon bourbont az Empire-ben...
– Hja, vagy úgy. Vettem.
– Hogy legyen mit inni a tízórai hírműsorhoz. Ivott-e végül is a
bourbonból, amit fölvitt a lakására?
– Ittam, na.
– No hát akkor. Mivel keverte?
Unger csak nézte.
– Mr. Unger. Fölszólítom, szíveskedjék válaszolni.
– Nem kevertem semmivel se.
– Aha. Töményen itta.
– Úgy.
– Tehát mégsem hígítja, amit iszik. Töményen issza a whiskyt, igen?
– Hol igen, hol meg nem.
– Amikor keveri, Mr. Unger, mivel keveri?
– Mivel, hát egy kis vízzel. Rendszerint.
– Ezt nevezi ön kevert italnak. Bourbon meg egy kis víz.
– Igenis ezt. Ha az ember egy kis vízzel keveri a bourbont, akkor az
az ital keverve van, vagy talán nem?
– Ámde a szóban forgó július tizenhetedikén, amikor fölment a
lakására, miután látta azt az embert a pékségből kijönni, akkor, ugyebár,
nem keverte semmivel az italát? Töményen itta, nemde?
– De.
– Hány pohárral ivott, Mr. Unger, miután visszatért a lakásába?
– A tízórási hírekhez föl szoktam hajtani egy kis ágybaugróst...
– Igen. Hány pohárral?
– Eggyel-kettővel.
255
 – Most akkor eggyel vagy kettővel?
– Kettővel.
– Mennyi az?
– Épp csak egy kis ágybaugrós.
– Azt kérdem, hogy mekkora az az ágybaugrós. Egy stampedli? Két
stampedli? Két vizespohár?
– Nana, dehogyis vizespohár.
– Hát akkor? Dzsúszospohár?
– Az már inkább. Rá lehet fogni. Annyi.
– Egyszóval, miután látta azt az embert az utcán, de még mielőtt
elaludt, megivott két dzsúszospohárnyi tiszta bourbont.
– Hát, meg. Cirka.
– Mennyit ivott, mielőtt meglátta azt az embert az utcán?
– Hát arra aztán nem emlékszek.
– Valamennyit mindenesetre ivott előtte is, jól mondom?
– Mindenesetre. Iszok délután egy pohárral. Általában, mondhatni.
– Alkalmasint reggel is egy pohárral?
– Megesik, hogy fölhajtok egy ágybólkiugrósat.
– Jó, térjünk vissza a múlt év július tizenhetedikéhez. A délutáni
pohárkát mikor hajtotta föl?
– Nem emlékszek.
– Egy pohárkával volt? Netán kettővel?
– Megeshetett, hogy kettővel.
– Bourbon?
– Az. Általában azt iszok. Bourbont.
– Két dzsúszospohár tiszta bourbon?
– Nana, dehogy, egy kis vízzel.
– Egy kis vízzel, értem. Kevert ital tehát.
– Az, az.
– Mondja, ezt az italt vacsora előtt fogyasztotta? Vacsora közben?
Vagy talán utána?
256
 – Hát...
– Mondja meg, Mr. Unger, vacsorázott egyáltalán aznap?
– Nem emlékszek.
– Van úgy, hogy nem vacsorázik?
– Vanni van. Néha.
– Értem. Mr. Unger... mielőtt látta azt az egy vagy két embert, amint
kijönn...
– Tiltakozom, tisztelt bíró úr! A tanú egyértelműen azt állította, hogy
csak egyet...
– Elfogadom.
– Mr. Unger, meg tudná mondani, hány pohárral ivott július
tizenhetedikén délelőtt, délután és este, azt megelőzően, hogy látta
kijönni azt az embert a pékségből?
– Hát, pontosan nem is tudom.
– Ha megbecsülné mégis.
– Az se megy. Sajna.
– Egész nap ivott, Mr. Unger?
Unger hallgatott.
– Eskü alatt vall, uram. Egész nap ivott?
– Egész nap.
– És miután végigitalozta a napot, akkor látta azt az embert kijönni a
pékségből.
– Igen.
– Mr. Unger, amikor Wade és Bent nyomozók először kikérdezték...
emlékszik, ugye, hogy beszéltek önnel?
– Emlékszek.
– Nekik nem azt vallotta, hogy két ember jött ki a pékségből?
– Nem emlékszek, mit mondtam, mit nem.
– Hadd frissítem föl az emlékezetét. Volna szíves megnézni ezt? –
adott át egy köteg papírt. Unger némán böngészte. Mikor föltekintett,
Lowell megkérdezte: – Elmondaná, mit olvasott?
257
 – Az van megírva itten, amit a két detektívvel beszéltem.
– Dátum van rajta?
– Van.
– Mikori?
– Tavaly július tizenhét.
– Emlékszik-e már, hogy akkor azt vallotta, hogy látta, amint fél tíz
körül két fekete férfi rohan ki az A. & L. pékségből, egyenest ön felé?
Mondott ön ilyet?
– Mintha. Igen.
– Mondta-e továbbá azt is, hogy egyikük kezében lőfegyvert látott?
– Dereng, hogy.
– Igen vagy nem, uram? Megtette ezeket a kijelentéseket?
– Meg.
– Most mégis azt mondja, hogy csak egy ember volt ott?
– Igen. Illetve, hogy, mint később mondtam nekijek...
– No, mit mondott?
– Hogy hát nem emlékszek. Mikor megmutatták azt a sok arcképet,
meg amit a művész rajzolt, megmondtam nekijek, hogy nem emlékszek.
– Úgy bizony. És most egyszerre mégis emlékszik. Nincs több
kérdésem, bíró úr.
– Mr. Addison?
– Nekem volna, ha megengedi, tisztelt bíró úr – állt a tanú elé az
ügyvéd. – Mr. Unger – szólította meg -, mindössze két gyors kérdés.
Részeg volt-e, amikor meglátta a sütödéből kilépő embert?
– Nem voltam részeg!
– Köszönöm. És azt megmondaná-e, miért olyan biztos benne, hogy
csak egy embert látott, és nem kettőt?
– Mert azótától fogva sokat gondolkodtam rajta. És egyfolytában
izgatott, hogy jaj, isten, ha tévedtem... hogy akkor egy ártatlan fog
szenvedni avégett, amit nem is ő tett...
– Köszönöm, Mr. Unger.
258
 Jött megint Lowell.
Semmi bevezetés, semmi nyájaskodás.
Hanem, mint a tigris, neki!
– Volt-e valaha is részeg?
– Voltam.
– Mennyi italtól részegedik meg?
– Attól függ. Az, ugye, a testsúlynak a függvénye, és én akkor még...
– Egy stampedli? Hat? Tizenkettő? Húsz? Ötödgallon? Negyed? Fél
gallon? Mennyi szesztől rúg be?
– Hát, mondjuk... áh, nem lehet azt tudni.
– Mennyit ivott aznap?
– Nem emlékszek.
– Akkor honnan tudja, hogy nem volt részeg?
– Érzi azt az ember.
– Egész nap ivott, mégsem részegeden le?
– Bírom én az alkoholt rettentő nagyon.
– Aaazt látom – dünnyögte Lowell.
– Tisztelt bíró úr...
– Törölje!
– Mondja, ki az az ártatlan személy, akit maga úgy megsajnált? –
kérdezte Lowell.
– Nem értem a kérdést.
– Azt mondta, aggasztotta, hogy egy ártatlan fog szenvedni azért,
amit...
– Hja. Hát a vádlottat. Aztat sajnáltam meg.
– Sámson Cole-t? Akit vád alá helyeztek Anthony Carella
meggyilkolásáért?
– Őtet.
– Azt mondja, aggódik, hogy ő fog szenvedni azért, amit a társa
követett el?
– Tilta...
259
 – Arra nem gondol maga, hogy ha ketten voltak bent a pékségben,
akkor mindegy, ki húzta el a ravaszt, mert akkor mind a ketten...
– Tiltakozom, tisztelt bíró úr!
– Ha eljön az ideje, magam fogom instruálni az esküdtszéket, Mr.
Lowell.
– Elnézést kérek, bíró úr. Nincs több kérdésem. Ám mielőtt Mr.
Addison előszólítja a védelem következő tanúját, azaz, amíg Mr. Unger
még a tárgyalóteremben tartózkodik, engedélyt kérek, hogy behívassam
Dominick Assantit.
– Mi célból? – kérdezte Di Pasco.
– Csupán a személyazonosság tisztázása céljából, bíró úr.
– Hívják be Dominick Assantit – rendelkezett a bíró.
Carella nézte, ahogy megesketik. Eltűnődött, sikerült-e Lowellnak
kételyt támasztania Unger szavahihetőségét illetően. Azt sem értette,
miért nem szorongatta meg jobban az ügyész amiatt, hogy
megváltoztatta a tanúvallomását. Addison úgy állította be, mintha
tisztán emberbaráti szándékok vezérelték volna. És az nem lehet, hogy
óvatosságból azonosította a halott Whittakert, mert az nem tud
esetlegesen bosszút állni rajta? Legalább szóba hozhatta volna Lowell a
bosszútól való rettegés motívumát...
–... hogy nézze meg Mr. Ungert, és tájékoztasson bennünket, ő-e az,
aki tavaly július tizenhetedikén az Empire Wines and Spirits italboltból
kijönni látott?
– Ő az – felelt Assanti.
– Ő az, akit a sütödéből kirobogó két ember majdnem feldöntött?
– Ő.
– Milyen közel voltak?
– Fél méter? Húsz centi? Majdnem fölborították, csakugyan.
– Hol történt ez?
– A járdán.
– A járdán hol, azt kérdem.
260
 – Az utcalámpa alatt.
– Jó látási viszonyok között?
– Igen.
– Maga jól látta mindhármukat onnan, ahol állt?
– Kifogástalanul.
– És persze ők is jól láthatták egymást – állapította meg Lowell.
– Tiltakozom!
– Helyt adok.
– Mondja, arccal egymás felé voltak?
– Igen.
– Egymásra néztek?
– Egyenest egymás szemébe.
– Köszönöm, több kérdésem nincsen.
– Mr. Addison?
– Nekem sincs. Kérek engedélyt, hogy előszólíthassam Doris
Francheschit.
A hídon túl, egy Calm's Point-i kisvendéglőben ebédeltek meg.
Bowles azért választotta ezt a helyet, mert bizonyos volt benne, hogy
ügyfeleitől, kollégáitól ezen a lepra környéken, ilyen ócska kis olasz
vendéglőben nem kell tartania. Olasz nemzeti színekre, zöldre-fehérre-
pirosra mázolt boronaház emeletén volt az étterem. A régi szép időkben
a környék lakói örültek a látványnak, büszkék voltak olasz nemzeti
örökségükre. Most azonban feketék laknak erre, és fütyülnek rá, hogy
mit is reprezentál a zöld-fehér-piros faház. Azt tudják csupán, hogy
valami Mariano nevű digó család viszi az emeleti éttermet a Berris és a
Tizenkettedik sarkán, s hogy a körülötte terjengő bűz a temérdek
fokhagymától van.
Bowles magas kedvében volt, talán azért, mert étvágygerjesztőnek
legurított két gines Martinit, s most a kettejüknek rendelt Pinot Grigio
Santa Margheritából töltögetett ugyancsak derekasan. Andrew azon
elmélkedett, vajon elkísérte-e Bowlest a nője is a hétvégi kiruccanására
261
– ez is megmagyarázta volna Bowles jó hangulatát. Maga Andrew azért
volt itt, hogy megmondja, a következő hétvégét is legyen szíves a
városon kívül tölteni. Azért volt itt Andrew, hogy bejelentse, péntek
éjjel fogja megölni Emma Bowlest.
Egyelőre azonban dúlt a jókedv, a cimboraság. Két jó haver, együtt
falja a pastát, együtt issza a jó bort. Vajon sejti-e Bowles, hogy ő,
Andrew egész hétvégén a feleségét baszogatta? Nem is ment el a
lakásból, csak tegnap délután, miután Emma telefonon
megbizonyosodott, hogy a férje az ötórási géppel jön csak meg. Vajon
mit szólna, ha megtudná? Izgatná magát egyáltalán miatta? Andrew
kétellette.
– Milyen volt a víkendje? – kérdezte Bowles.
– Pompás, kössz - felelt Andrew.
– Nahát, az enyém is – mondta Bowles, és még hunyorított is hozzá.
Mekkora balfék, gondolta Andrew. Lám, hogy falja a tésztát. Nyeli, s
már emeli is a poharát, hogy leöblítse. – Volt-e maga szerelmes?
– Soha – mondta Andrew.
Hazudott. Katié Briggset minden idegszálával szerette.
– Öreg hiba – ingatta a fejét Bowles. – Nem tudja, mit veszít. Nem
tudja, milyen az, mikor van egy asszony, aki bearanyozza az ember
éjjelét és nappalát...
Baszkuráj, gondolta Andrew.
–... akinek cirógató, éltető napsugár a pillantása...
A büdi életbe már, gondolta Andrew.
– Akinek a puszta jelenlététől is bizsereg az ember vére.
Linguini lengett a villáján. Beszopta. Andrew elnézte, hogy rág.
Magas, szikár férfi, haja sötét, a szeme barna, Emma soha szebb férfival
nem találkozott, legalábbis azt állítja. Vajon változott-e véleménye az
együtt töltött hétvége óta?

262
 –... imádja a szájába venni – mondta éppen Bowles. – Egyszerűen
nem tud betelni vele. Emma, szegény, nem tud mit kezdeni vele. Vagy
nem is akar...
Ahogy azt Móricka elképzeli, gondolta Andrew.
Bowles fölkapta s kiürítette borospoharát.
– Jaj, csak tűnne már el a balfenéken – nyilatkoztatta ki, és intett a
pincérnek. A pincér odaugrott, töltött a két pohárba, a palackot
visszatette a vödörbe, és távozott. Bowles előrehajolt. Lehalkította a
hangját. – Tudja, mit csinálok, ha megint szabad leszek?
– Na, mit?
– Már úgy értve, hogy csakugyan szabad. Jó pár hónap múlva. Mikor
már nem leszek gyanús. Egy év múlva, legrosszabb esetben. Majd
ahogy alakul.
– Ha minden a tervek szerint megy, akkor maga egyáltalán nem lesz
meggyanúsítva – jelentette ki Andrew.
– Azért nem árt az óvatosság.
– Nem kell szerintem aggódni.
– Nem árt, na. Fél év, mondjuk, hogy biztosra mehessünk. És akkor
feleségül veszem Filit. Úgy híják, Fili... vagyis hát Phyllis igazából, de
én csak Filinek hívom. Görög név, mellesleg. Tudja-e, mit jelent?
– Nem, mit?
– Levél, azt jelenti.
– Aha.
– Na és tényleg olyan kecses, mint egy egzotikus levél – mondta,
nyomatékul biccentett is hozzá, aztán fogta a poharát, és ivott. Andrew-
nak föltűnt, hogy kissé már kásás a hangja. Jaj, csak be ne csiccsentsen,
most kell megértetni vele a terv minden részletét.
– Ismeri-e Raineséket Chicagóban? – kérdezte Bowles.
– Nem – felelte Andrew.
– Azt hittem, chicagói.
– Az is vagyok. De Raines nevűt nem ismerek.
263
 – Kőgazdag bankárcsalád. Raines. Lydiának Geoffrey Wain-croft
Raines volt az apja.
– Nem ismerős.
– Hatalmas család. Az ő összeköttetéseik révén fogadtam föl magát.
Phyllis telefonált egyet-kettőt Chicagóba, föltett pár diszkrét kérdést, és
voilá. Fait accompli. – Villáját, mint valami varázspálcát, meglendítette.
– Hja, a gazdagok és a hatalmasok – mondta, rábiccentett, s aztán újból
nekiveselkedett a linguini-nak. – Jó kis együttes leszünk mi ketten. Az ő
pénze, meg az enyém. Nagy-nagy kalap pénz.
Szó szerint ezt mondta Emma is.
Nagy-nagy kalap pénz.
Ugyanaz a szófordulat.
– Elég rohadt gazdag vagyok, ha nem tudná...
– De. Tudom.
– Ámde sosem árt, ha még többje van az embernek, no nem igaz?
– Nem árt, az már biztos – bólintott Andrew. – Emelni is fogom a
díjazásomat, jó?
– Azt már nem – szögezte neki vádlón az ujját Bowles. – Amiben
megalkudtunk, abban meg vagyunk alkudva.
– Vicc volt csak – mondta Andrew.
– Nna. Miről is beszéltem?
– Nagy kalap pénzről.
– Előtte.
– Hogy fél év múlva...
– Ez az. Fél év múlva feleségül veszem Filit. És a déltengeren töltjük
a mézesheteinket. Mindig is vonzottak a déltengerek. Báli, Szumátra,
Bora Bora...
– Engem is.
–... Szamoa... csakugyan? Maga is erről álmodik?
– Én is.

264
 – Azok a dögös kis nők abban az egy szál fűszoknyában – vigyorgott
Bowles. – Na, éppenséggel nem nászútra valók – tette hozzá
hunyorítva, s kiürítette a poharát.
– Lassabban, jó uram, megbeszélnivalóink vannak – próbálta fékezni
Andrew.
– Engem csak ne féltsen – legyintett Bowles. – Hogy is híják azt a
franciát, aki odaköltözött? Gauguin? Na, Emma, az tudná, az
festőnövendék volt. Egész háremet szerzett be magának az az izé,
Gauguin. Jóféle kis színes csajokból. Mondja, magának volt már dolga
színes nővel?
– Hát a déltengeren még nem.
– Jó, de amúgy?
– Nem is eggyel.
– Tényleg olyan jók, mint hírlik?
– Nem tudom, mi hírlik. Nők, aztán kész – mondta hárítólag Andrew.
– Beszéljünk a feleségéről.
Bowles olyan rémülten nézett körül, mintha pisztolyt sütöttek volna
el a füle mellett.
– Ugyan már, lélek sincs – nyugtatta a másik.
– Hisz ott áll a pincér.
– Tíz szót ha ért angolul.
– Nana, az is elég lehet, mikor arról van szó... – Bowles lehalkította a
hangját –... amiről szó van.
Andrew a szeme közé nézett.
– Inkább sétáljunk egyet?
– Itt, a környéken?
– Nekem aztán édesmindegy.
– Maradjunk.
– Jó, de akkor kérjünk kávét – szólt Andrew, és intett a pincérnek.
Bowles szóvá tette, hogy a kapucsínó túl habos, és nem elég meleg,
pedig az csak tűzforrón az igazi. Szemlátomást nagy kapucsínószakértő
265
volt. Andrew közönséges hosszúkávét ivott, így nem nagyon érintette
Bowles panasza. Csak abban reménykedett, hogy a kapucsínó, még ha
habos-langyos is, kitisztítja valamelyest Bowles fejét. Hibázni most már
nem szabad. Szoros az időbeosztás. Kis hiba, és dugába dőlnek a tervek.
– Tervezi-e, hogy ezen a hétvégén is elutazik? – kérdezte.
Bowles már a második langymeleg csészét itta. Csakugyan, tisztább
lett a tekintete, a beszéde sem annyira szétfolyós.
– Miért, maga mikorra tervezi?
– Erre a víkendre – felelt Andrew.
A pincér a bárpultnál állt, s a csapossal beszélgetett. Csak egy
asztalnál ült egy párocska, rögtön a bejáratnál. A két férfi szinte
suttogott; Andrew bizonyosra vette, hogy nem hallják őket.
– Mégis, pontosan mikor? – kérdezte Bowles.
– Péntek délután. Vagy este. Szeretném, ha maga a városon kívül
töltené a péntek éjszakát.
– És maga majd akkor...
– Szóval, hogy a szombatra virradó éjszakát ne a lakásán töltse.
– Most péntekről van szó, ugye?
– Tizennyolcadikáról – bólintott Andrew.
– No, nekem alighanem tárgyalnivalóm lesz Miamiban.
– Pompás. Menjen szépen Miamiba. Valakinél hagyja meg, hogy
hogyan érhetjük el Miamiban.
– Majd Emmánál.
Andrew ránézett.
– Au – mondta Bowles –, hát majd... izé...
Akkor döbbent rá, hogy mindez halálosan komoly, s ez az ember
csakugyan meg fogja ölni a feleségét.
–... majd a titkárnőmnek mondom meg. Amennyiben, ugye...
előadódna valami... ami miatt beszélni kell velem.
– Egyedül menjen.
– Mi?
266
 – Ne vigye a spinkót.
– Mi?
– Hagyja otthon a drága Filit. Miamiban nem lesz szükség a cirógató
napsugárkájára. Most pedig tessék figyelni, mert még egyszer nem lesz
módunk beszélni róla. Megvárom, amíg maga hazajön, megvárom,
amíg a rendőrökkel elintézi a dolgot, megvárom, amíg maga fölhív.
Akkor találkozunk a csomagmegőrzőnél, és együtt nyitjuk ki a rekeszt.
– Mégiscsak jobb lenne, ha nem nyitná ki a széfemet.
– Most akar alibit, vagy nem akar?
– Tudja, az úgy...
– Ha betöréses rablásként adjuk el a dolgot, akkor magának semmi
bántódása nem eshet.
–– Nem az a baj, hanem az, hogy a dolog megtörténté után már
rizikós nekünk kettőnknek találkoznunk. Figyelhetnek, mit tudom én.
– Nézze, nem akarhat mindent egyszerre – emelte meg Andrew a
hangját. – Vagy megbízik bennem, vagy...
– Pssszt... – biccentett Bowles az ajtónál ülő vendégek felé.
– Ha ugyanis megbízna bennem – fogta ismét suttogóra Andrew –,
akkor más lenne az ábra, akkor a cuccot a megőrzőben hagynám, és
eltűnnék a városból, mielőtt a jardon egyáltalán értesülnek az esetről!
– Pssszt, az istenért...
– Csakhogy maga tutira akarja tenni, hogy nem buggantom meg azt
az ócska strasszait...
– Nem azért...
–... és én azt se bánom, de akkor tessék nekem megmondani, hová
csapjam be a holmit. Nevezze meg a helyet, ahol van megőrzőrekesz,
nekem aztán nyolc, hogy hol, oda csukom be a szajrét, és aztán majd ott
találkozunk, amikor maga értesít, és átadom a kulcsot. Na?
Bowles hosszasan elgondolkozott.

267
 – A Mayfair Building – mondta aztán. – A tetejéről helikopter indul a
Franklinre, onnan maga is rögtön elszállhat. A negyvenhatodik
emeleten vannak a megőrzőrekeszek.
– Rendics – mondta Andrew. – A telefonomat tudja, igaz? Lesz
szíves hívni, amint végzett a hekusokkal. Várok magára.
Hazudott.
Úgy volt az elképzelve, hogy olyanfajta nőnek öltözzék, akiért a
férfiember örömest el is kárhozna. Nőnek nevezni mármost önmagában
is enyhe túlzás volt, hiszen Doris Francheschi, vagy Frankie, ahogy
Addison hívta valami okból, tizenhat éves kis pisis volt, és könnyen
börtönben végezhette volna az a felnőtt hímnemű, aki kéjes vágyálmait
vele akarja valóra váltani. Addison azonban afféle végzet asszonyát
akart csinálni belőle, s a férfias Frankie megszólítással csak még inkább
kiemelte a tanú pompás nőiségét, ahogy ott ült, s szép, hosszú lábát
sűrűn váltogatva rakosgatta keresztbe.
Kurta, szűk, fekete bőrszoknya, fekete harisnya, fekete tűsarkú
cipellő. A szoros, vörös selyemblúzból majd kicsattantak ugyancsak
virágzásnak indult ifjonti bájai. Ahányszor csak szétkeresztezte a lábát,
az esküdtek egy tilos, röpke pillantást vethettek holmi fehér szaténra
vagy selyemre, s a látványnak vége szakadt, amint Doris újra átvetette
egyik lábát a másikon. A fekete szoknyával és harisnyával harmonizáló
hosszú, fekete hajzuhatag illő keretbe foglalta sápadt arcát,
borostyántüzű szemét. Telt, érzéki ajkát a blúz színével egyező rúzs
tette még hangsúlyosabbá. Nem volt nehéz elképzelni, amint Dominick
Assanti elveszíti fejét ennek a szájnak az érintésétől, és
megkótyagosodik, mondhatni, amikor arra gondol, ami a kapualjban
megesett kettejük között.
Louise Carellának az járt az eszében, hogy ha az ő lánya öltözik így
ennyi idős korában, hát úgy kupán vágja, hogy arról koldul. A mellette
ülő Angela arra gondolt, hogy megszülvén ikreit, ő már az életben nem
tudna így kinézni – kérdés, hogy nézett-e ki így valaha is. Carella azt
268
gondolta, pontosabban azt remélte, nem fogja elősegíteni Addison
ügyét, hogy Ainsley Street-i kurvának öltöztette be tanúját.
– Megmondaná, kisasszony, mikortájt volt ön együtt Mr. Assantival
az önök kapualjában?
– Körülbelül háromnegyed kilenctől kilenc óra húszig.
– Emlékszik-e, mit műveltek ez idő alatt?
– Hogyne.
– Mondja el nekünk – intett széles gesztussal Addison az esküdtszék
felé. Kilenc férfi az esküdtszékben, három fehér, négy fekete, két
hispanó, s fajra, hitre, bőrszínre való tekintet nélkül mind a kilenc csak
úgy falta tekintetével a lányt. Őt nézte a három női esküdt is, de isten a
tudója, hogy ők mire gondoltak.
– Enyelegtünk.
– Azon, hogy enyelegtünk, ön, ugyebár, azt érti... Helyesbítek:
mondja el, Frankie, mit ért azon, hogy enyelegtünk.
– Jaj, hát tudják. Csókolóztunk.
– Csókolózáson kívül egyebet is tettek?
– Egyebet is.
– Mit?
– Pettingoltunk is.
– Hogyan definiálná azt, hogy pettingeltek?
– Jaj, hát tudják.
– Ha zavarba nem ejti, megkérném, mondja el pontosan, mit ért
azon, hogy pettingeltek.
– De bizony zavarba ejt.
– Ez esetben visszavonom a kérdést. Jól értettem-e, hogy önök ketten
jó negyven percig csókolóztak és pettingeltek a kapualjban?
– Jól.
– Mi történt aztán?
– Apám lekiáltott, hogy menjek már föl. Fölmentem.
– Hová ment Mr. Assanti?
269
 – Haza.
– Miként írná le Mr. Assanti akkori állapotát?
– Mikor?
– Amikor elváltak.
– Izgatott volt. Bizonyára.
– Ő azt vallotta, hogy mámoros volt az önnel kapcsolatos
gondolataitól. Mámorosnak tűnt?
– Mindenesetre nagyon izgatott volt.
– Körül tudná-e írni más szókkal is Mr. Assanti akkori
kedélyállapotát?
– Föl volt húzva. Be volt gerjedve. Tökre penge volt. Ki volt
hegyezve.
– Ugyan miért?
– Hát, mert izé... nem engedtem neki, hogy... szóval, tudják.
– Amikor tehát elváltak, Mr. Assanti föl volt húzva, nagyon izgatott
volt.
– Rá lehet fogni. Rettentően izgatott volt, igen.
– Látták aznap még egymást?
– Láttuk.
– Mikor?
– Vagy tíz perc múlva. Visszajött.
– Vissza az önök háza elé?
– Oda.
– Izgatott volt-e még akkor is?
– Huhú, még izgatottabb volt.
– Hogy értsük?
– Úgy, hogy valósággal habogott.
– Habogott?
– Habogott.
– És ebben az izgalmi állapotban mondta önnek, hogy két embert
látott kijönni az A. & L. pékségből?
270
 – Nem, kérem, annyit mondott csupán, hogy valami fickót látott
pisztollyal.
– Szó szerint így?
– Igen. Valami fickót pisztollyal.
– Köszönöm, nincs több kérdésem.
Lowell lassan, bólogatva emelkedett föl, s bólogatva közelítette meg
a tanúk padját. Frankié szét-, majd összekeresztezte a lábát. Lowell
bólogatott.
– Miss Francheschi – szólította meg –, jól mondom-e, hogy ön tavaly
júliusban még csak tizenöt éves volt?
– Majdnem tizenhat.
– De még nem egészen, ugyebár.
– Novemberben töltöttem be.
– Július tizenhetedikén ezek szerint még három-négy hónapra volt a
tizenhatodik születésnapjától. Jól mondom?
– Jól.
– Tizenöt éves volt tehát, és fél óra, negyven perc hosszat ott
csókolózott, pettingelt a kapualjban...
– Ott.
– Ami ön szerint fölizgatta Mr. Assantit...
– Tiltakozom!
– Elutasítom.
– Ön úgy írta le, hogy Mr. Assanti izgatott lett...
– Igen.
– Föl volt húzva...
– Föl.
– Be volt gerjedve.
– Igen.
– Hát ön?
– Én nem.
– Nem lett izgatott?
271
 – Nem lettem izgatott.
– Noha még csak tizenöt éves, és harminc-negyven percig pettingelt?
– Ohó, nem pettingoltunk mi olyan sokáig. Eleinte csak
csókolóztunk.
– Akkor tehát meddig pettingeltek?
– Csak negyedóráig, cirka.
– Csak negyedóráig! Mondja, szokásos ez önnél? Kapuk alatt
pettingelni?
– Dehogyis...
– Tiltakozom, tisztelt bíró úr!
– Hová akar kilyukadni, Mr. Lowell?
– Miss Francheschi lelkiállapotához a kérdéses időben, tisztelt bíró
úr.
– Akkor próbáljon valóban arra haladni. Folytassa.
– Szóval, kapualjakban pettingelni nem volt szokása?
– Ha ezzel azt akarja mon...
– A kérdésre feleljen, kérem. Szokása volt kapualjakban pettingelni,
vagy nem?
– Hát nem. Jó ideje jártam már Dómmal, és csak ezért...
– Nem volt tehát szokásos gyakorlata a pettingelés, mégsem izgult
föl tőle annyira, mint amennyire, minden látszat szerint, Mr. Assanti,
igaz?
– Nézze...
– Igaz, Miss Francheschi?
– Nem voltam annyira izgatott, amilyen izgatottnak ő látszott, ez
igaz.
– Ön mennyire volt izgatott?
– Izgatott, voltam, de bizonyos, hogy tudtam, mit teszek.
– Nagyon izgatott volt, ahogy ön Mr. Assantiról állította?
– Éppenséggel azt is lehet mondani, hogy nagyon. De még min...

272
 – Rettentően izgatott volt, ahogy ön tovább jellemezte Mr. Assanti
állapotát?
– Nem, kérem. Nem voltam rettentően izgatott. És egyáltalán,
akármilyen izgatott voltam is, mire Dom visszajött, már teljesen
visszanyertem az önuralmam.
– Korábban tehát elveszítette az önuralmát?
– Nem. Mindvégig megőriztem.
– Akkor hogy érti azt, hogy visszanyerte?
– Én azt nem...
– Azt mondta, teljesen visszanyerte az önuralmát.
– Igen, de...
– Amiből arra kell következtetni, hogy korábban elvesztette, nem
igaz?
– Csak olyan értelemben, hogy föl voltam izgulva.
– Annyira volt tehát izgatott, hogy az önuralmát elveszítette, de
annyira nem, hogy rettentően izgatottnak nevezhette volna az állapotát.
– Nem is tudtam, hogy fokozatai vannak az izgalomnak – mondta a
lány, és affektált elégültséggel odabiccentett az esküdtszéknek.
– Dehogynem – mondta Lowell. – Van, ugye, hogy valaki
egyszerűen csak izgatott. Aztán van, hogy nagyon izgatott, sőt hogy
rettentően izgatott. Lehet továbbá, hogy valaki föl van húzva, be van
gerjedve. Ezek, kisasszony, a tulajdon meghatározásai, ön alkalmazta az
izgalom különböző szintjeire. Azt kérdem tehát most, kisasszony,
lehetséges-e, hogy ön is igen erős izgalmi állapotban...
– Tiltakozom, tisztelt bíró úr! Minden lehetséges. Lehetséges, hogy a
következő pillanatban ránk szakad a mennyezet, lehetséges...
– Jó, jó, Mr. Addison. Helyt adok a tiltakozásnak.
– Miss Francheschi, ön annyira izgatott volt, hogy félreértette, amit
Mr. Assanti mondott?
– Nem. Nagyon jól értettem. Azt mondta, valami fickót látott
pisztollyal.
273
 – És maga erre mit felelt?
– Azt, hogy jelentse a rendőrségen.
– És ő? Jelentette?
– Nem hinném. Gondolom, később találták meg.
– Azok után, amit ön mondott nekik, ugye?
– Igen.
– Arról, hogy Mr. Assanti tanúja volt a lövöldözés utáni eseménynek.
– Arról.
– Most akkor arra feleljen, hogy amikor Wade és Bent nyomozók
kikérdezték, tudta-e, hogy ők két embert keresnek?
– Nem tudtam.
– Emlékszik, ugyebár, hogy tavaly július tizenhetedikén éjjel beszélt
velük?
– Emlékszem, igen.
– Kérdezték-e, hogy nem látott két embert futni a pékség felől?
– Meglehet. Nem emlékszem.
– Ez talán fölfrissíti az emlékezetét – nyújtott át egy köteg papírt az
ügyész. – Lenne szíves átolvasni? Van idő, csak nyugodtan,
figyelmesen. – Megvárta, míg a lány végigtanulmányozza az iratokat.
Mikor föltekintett, megkérdezte: – Nos, mi az, amit olvasott?
– Mintha a nyomozókkal lefolyt beszélgetés jegyzőkönyve volna.
– Úgy van, és most már emlékszik, hogy megkérdezték, nem látott-e
két embert szaladni a pékség felől?
– Igen. Megkérdezték, bizonyára.
– Igen vagy nem?
– Igen.
– Kijavította őket?
– Pardon?
– Fölvilágosította őket, hogy nem kettő, hanem csupán egy ember
szaladt a pékműhely felől?
– Nem én.
274
 – Nem érezte szükségesnek, hogy helyesbítsen?
– Elmondtam nekik, amit Domtól hallottam, és kész.
– És az illetőnek pisztoly volt a kezében.
– Igen.
– Köszönöm, nincs több kérdésem.
– A tárgyalást holnap reggel kilencig elnapolom – közölte határozatát
Di Pasco.

275
13.
Jéghideg, apró szemű ólmos eső söprűzte végig a kedd reggeli utcát,
s verte el a hétvégén hullott hó maradékát. A bíróság épülete előtt a
Prédikátor és hívei tüntettek az aznap föllépő sztártanú, Sonny Cole
mellett. – Kétszer bűnhődsz, fekete! Kétszer bűnhődsz, fekete! –
kántálták, s persze nem óhajképpen, hanem mert a Prédikátor szerint ez
a veszély fenyegette Sonny Cole-t.
Thomas Raleigh, ez volt a Prédikátor valódi neve, de föladta, mivel a
rabszolgatartó társadalomtól kapta volt, s fölvette a jócskán stílusosabb,
amellett afrikaisabb Akbar Zaroumot, amivel nem is járt rosszul
ezekben a gyökereket kutatós mai időkben. A nevétől azonban teljesen
függetlenül évente jó egymillió-négyszázezer dollárt költött
szerénytelen személyére a város – ennyibe volt a Prédikátor örökös
tüntetéseinek, meneteinek, tiltakozásainak a rendőri biztosítása.
– Kétszer bűnhődsz, fekete! – bömbölte hangosanbeszélőjébe. –
Kétszer bűnhődsz, fekete! – és követői engedelmesen visszhangozták a
daraszitálássá szigorodó, csontig ható esőben: – Kétszer bűnhődsz,
fekete! Kétszer bűnhődsz, fekete!
Aminek az égegyadta világon semmi köze nem volt az igazsághoz.
Sonny Cole ellen két külön vádat emeltek két külön gyilkosságért. A
két gyilkosság két külön helyszínen, több hét különbséggel történt. Két
külön áldozat. Most Anthony Carella megöléséért állt a bíróság előtt.
Egy hónapra rá tárgyalják majd a Dolly Simms-gyilkosságot.
Egyszerűen el sem lehet képzelni, miként állíthatnák egyazon tettéért
kétszer bíróság elé – ezt egyébként az alkotmány eleve lehetetlenné is
teszi. A Prédikátor azonban alkalmasint azon a véleményen volt, hogy
ha egy nagy hazugságot elégszer és elég hangosan ismételgetünk, az
emberek előbb-utóbb elhiszik.
Hosszú, fekete kabátot és piros fezt viselt, esőpettyezte sötét
szemüveg az orrán, hosszú, fekete haja hátranyalva, vaskos
aranykereszt a nyakában, hangosanbeszélő a kezében: így jártkelt
276
Zaroum a bíróság elé fölállított kék-fehér rendőrségi kordonbakok előtt,
s szünet nélkül harsogta: – Kétszer bűnhődsz, fekete! Kétszer bűnhődsz,
fekete! – Hívei ünnepélyesen lépkedtek a nyomában, mindenkin
sötétkék trencskó, kék öltöny, fehér ing, vörös nyakkendő. A gajd
ütemére léptek. – Kétszer bűnhődsz, fekete! Kétszer bűnhődsz, fekete!
Az eső nem könyörült.
Bent a tárgyalóteremben Sonny Cole megkezdte tanúvallomását.
Jóvágású ember lett volna, ha nincs az a jó nagy vágás a képén,
szemöldökétől a járomcsontján át egészen az álláig. Lemondott a
börtönben viselt, fölnyírt sérójáról, mivel Addison szerint olyan volt
vele, mintha egy fekete virágcserép ülne a feje búbján, s a tárgyaláson
mértéktartóan kurta, katonás frizurával jelent meg, amivel csakugyan
egészen egyetemistás hatást sikerült elérnie. Még jobb benyomást
keltendő, szürke tweedzakót és sötétszürke flanelnadrágot öltött,
valamint legombolt galléros fehér inget és kék nyakkendőt. A szolid
tudósjelmezt Addison egy fémkeretes szemüveggel tette teljessé. Cole-
nak egyébként csakugyan szüksége volt a szemüvegre, anélkül
kancsított, s hogy Addisont idézzük, sunyi alaknak tűnt.
– Mr. Cole – szólította meg most Addison –, meghallgatta a
tanúvallomásokat a tavaly július tizenhetedikén este, az A. & L. pékség
előtt történtekkel kapcsolatban?
– Meghallgattam, igen.
Halk, kellemes, mély, szépen modulált hang. Intelligens, felelős
ember hangja.
– És hallotta a tanúk vallomását, miszerint egy embert, kettőt,
tizenkettőt láttak...
– Tiltakozom!
– Helyt adok.
– Irodalmias túlzás, tisztelt bíró úr, bocsánatot kérek – tárta széjjel a
karját mosolyogva Addison. – Visszavonom. Emlékszik-e, Mr. Cole, hol
tartózkodott tavaly július tizenhetedikén, este fél tíz körül?
277
 – Emlékszem.
– Csak nem az A. & L. pékség előtt?
– Nem.
– A közelében, netán?
– Nem.
– Hol volt tehát?
– A távolsági buszon. A dél-karolinai Greenville-ből tartottam
hazafelé.
– Mit művelt Greenville-ben?
– Átutaztam csupán. Amúgy turistaként. Látni egy darabkát az
Egyesült Államokból.
– Egyszóval, ült a buszon?
– Igen, kérem.
– Mikor szállt föl a buszra?
– Talán ha délután hatkor.
– Hová szándékozott utazni?
– Ide, kérem.
– Egy olyan buszon ült, amelyik idetartott. Jól mondom?
– Jól, igen.
– Meg tudná-e mondani, hogy fél tízkor nagyjából merre jártak?
Melyik államban, melyik városban?
– Emlékezetem szerint Virginiában, Roanoke közelében.
– És hány órára érkeztek ide?
– Délután kettőre. Tizennyolcadikán, persze.
– Ha tehát jól értem, ön még csak nem is tartózkodott ebben a
városban, amikor megölték Anthony Carellát.
– Nem bizony, kérem. Valahol Virginia államban voltam éppen.
– Mennyi idő az út Greenville-től idáig, Mr. Cole?
– Húsz óra.
– És ön mikor szállt föl a buszra? Mondta már, tudom, de hátha...
– Este hatkor. Július tizenhetedikén.
278
 – És a menetrend szerint mikorra kellett ideérnie?
– Tizennyolcadikán, délután kettőre.
– Úgy is lett, igaz?
– Igaz. Plusz-mínusz két-három perc.
– Hol szállt le a buszról?
– A Union Terminálon.
– Ismer-e egy Desmond Whittaker nevű embert?
– Igen.
– Meghalt, ugyebár.
– Igen.
– Ismerték-e egymást már július tizenhetedikén is?
– Nem.
– Mikor ismerkedtek meg?
– Július huszonkettedikén.
– Azazhogy öt nappal a Carella-gyilkosság után.
– Igen, uram.
– Hol ismerkedtek meg?
– A Stemen, egy étkezdében.
– A Stem, az a Stemmler Avenue volna?
– Igen, uram. A Stemmler.
– Hogyan történt?
– A megismerkedés?
– Az.
– Egy asztalhoz ültünk. Szóba elegyedtünk. Ő sem idevalósi, én sem,
hát szót értettünk.
– Mi történt azután?
– Együtt indultunk nők után.
Addison biccentett, a bizonyítékok asztalához ment, fölvette az Uzi
rohampisztolyt, és a tanúhoz vitte.
– Látja ezt a pisztolyt, ugyebár, Mr. Cole. Megkérdem, látta-e már?
– Láttam – felelt Cole.
279
 – Meg tudja mondani a gyártmányt és a kalibert?
– Kilenc milliméteres Uzi.
– Mikor látta először ezt a pisztolyt?
– Desmond Whittaker mutatta.
– De mikor?
– Még aznap, hogy megismerkedtünk.
– Mikor is?
– Július huszonkettedikén.
– Hogy történt, hogy megmutatta?
– Egy lánnyal voltunk, és megmutatta nekünk.
Addison a védelem asztalához ment, elvett róla egy papírt, és vitte a
tanúhoz.
– Mr. Cole, megkérdem, látta-e már ezt a dokumentumot?
Cole átvette, figyelmesen végigtanulmányozta.
– Láttam, uram.
– Mikor látta először?
– Ezt nem számítva, csak egyszer láttam.
– És az mikor volt?
– Július huszonkettedikén.
– Hogy történt?
– Desmond Whittaker mutatta, nekem meg a lánynak.
– Megmondaná, mi az?
– Számla az Uziról.
– Tiltakozom, tisztelt bíró úr! – állt föl Lowell. – Eddig erről mit sem
tudtam. Márpedig a vád betekintési joga minden tárgyi bizonyítékba,
amit a védelem bemutatni szán...
– Tisztelt bíró úr, a dokumentumot csak tegnap vettük kézhez egy
más államból való fegyverkereskedőtől. Sajnálom a meglepetést...
– Meglepetés, annyi szent – biccentett ironikusan Lowell.
– Hadd lássam. Járuljanak elém mind a ketten.

280
 Addison a bírói pulpitus elé vitte és fölnyújtotta Di Pascónak a
papírt. Di Pasco elolvasta és átadta Lowellnak.
– Tisztelt bíró úr – szólt Lowell –, nem tudom elhinni, hogy ezt
tegnap szerezték be.
– Tanút tudok állítani, hogy...
– Mr. Addison mindenhez tanút tud állítani, bíró úr, én azonban...
– Milyen tanút? – kérdezte Di Pasco.
– Egy magándetektívet, aki Memphisben rábukkant erre a másolatra,
és...
– Ohó, másolat! – kiáltott Lowell. – Még csak nem is az eredeti!
– Az eredetit persze Whittaker kapta a vásárláskor.
– Honnan tudta, hol az a fegyverbolt? – kérdezte a bíró.
– Már elnézést, tisztelt bíró úr, de ez csupán másolata egy soha nem
Iá...
– Elég jó másolatnak tűnik – ítélte meg Di Pasco. – Hogyan jutott a
birtokába? – kérdezte, szemlátomást lenyűgözve.
– Maga Whittaker mondta a kliensemnek, hogy a fegyvert
Memphisben vásárolta. Végig kellett járni az ottani szaküzleteket. Innen
a késedelem.
– A szorgalma dicséretes, de meg kell mondanom, gyanakvó
szemmel nézek én az ilyen utolsó utáni pillanatban előkapott
bizonyítékokra.
– Higgye meg, tisztelt bíró úr, örömest mutattam volna be korábban
is már, de hosszú és keserves keresés árán bukkantunk rá.
– Szeretné jegyzékbe vétetni a bizonyítékok között?
– Igenis.
– Tisztelt bíró úr – szólalt föl Lowell –, ezt a dokumentumot is a
tárgyalás megkezdése előtt kellett volna föltüntetnie a védelemnek a
lajstromában, ahogy a törvény előírja.
– Akkor még nem volt a birtokunkban, bíró úr. A kutatás azonban
már akkor is folyt.
281
 – Akárhogy is – makacskodott Lowell –, a magánnyomozó, sőt a
fegyverkereskedő tanúbizonysága nélkül nézetem szerint alaptalan
volna a dokumentum bizonyítékként való lajstromozása.
– Mintha lettünk volna már itt egyszer – mondta Di Pasco. –
Bizonyos vagyok benne, hogy Mr. Addison be tudja idéztetni mind a
két illetőt, ha ön, Mr. Lowell, ragaszkodik hozzá. De mondja meg,
csakugyan kételkedik a dokumentum valódiságában? Valóban a
költséges és fáradságos elnapolás mellett van?
Lowell a bírót nézte.
– Engem meggyőz a számla eredetisége – folytatta az. – Önt nem?
– Éppenséggel eredetinek látszik, bíró úr, csakhogy...
– Kész vagyok behívatni, bíró úr, mind a magándetektívet, mind a
boltost – szólt Addison. – A nyomozó helybéli lakos. A bolt persze
Memphisben van, de megfelelő sürgősséggel...
– Hallgatom, Mr. Lowell.
– Visszavonom a tiltakozásomat – mondta Lowell –, föltéve, ha
bizonyítható, hogy az iratot nem manipulálták meg, és csakugyan
tegnap jutottak birtokába.
– Hogyan kívánja bizonyítani, Mr. Lowell?
– Fölhívatjuk innen, a bíróságról, ebben a pillanatban, a memphisi
kereskedőt.
– Amíg a bizonyítás folyik, folytathatjuk a tárgyalást?
– Ha a tisztelt bíró úr úgy kívánja.
– Akkor hát rajta – döntött a bíró.
Lowell visszament az asztalához, s áthajolva fölötte, súgott valamit
az asszisztensének. Az komoly képpel bólintott. Carella az anyját nézte,
hogy vajon észrevette-e a jelenetet. Nem vette észre, csak Angela.
Találkozott a két testvér tekintete. Kérdés ült Angela szemében, amire
Carella nem adhatott választ. Lowell és az asszisztens kőmerev arccal
hallgatta, hogyan vesz vallomást Addison a védencétől, melyből ki
kellett derülnie, hogy az Uzit legálisan vették júniusban, nem sokkal az
282
után, hogy Desmond Whittakert kiengedték louisianai börtönéből;
Addison akkor megkérdezte Cole-tól, ez-e az a számla, amit Whittaker
mutatott neki, aztán fölszólította, olvassa föl a papíron szereplő gyári
számot, majd kezébe adta a pisztolyt, s annak is fölolvastatta a számát,
és mivel a két szám egyezett, napnál világosabb lett, hogy a fegyver,
amellyel halálosan megsebesítették Carella apját, nem Cole tulajdona
volt, hanem a társáé. Azt akarták bizonyítani, hogy mivel a fegyver
Whittakeré volt, és mivel Cole a gyilkosság éjszakáján a pékműhelynek
közelében sem járt, csak Whittaker lehetett a gyilkosság elkövetője.
Tehát egy halott, akit már kikérdezni nem lehet, az ölte meg Carella
apját. Carella érezte arcán a húga kérdő tekintetét. Ez egyszer nem
fordult oda.
– Nincs több kérdésem – mondta Addison.
Lowell odament a tanúk padjához.
– Szóval ön Virginiában volt a gyilkosság idején, hm?
– Igen, uram.
– A buszjegyet ugyebár nem őrizte meg?
– Nem, uram.
– Eldobta, ugyebár?
– Igen, uram.
– Számlát nem kapott róla?
– Nem, uram, ott vettem a buszállomáson. Nem adtak számlát.
– Mennyit fizetett érte?
– Százhuszonhárom dollárt és hetvenöt centet.
– Megadta-e a nevét?
– Nem, uram, nem kértek rá.
– Találkozott-e ismerőssel a buszpályaudvaron?
– Nem, uram.
– Hát a buszon?
– Nem, uram.
– Mit művelt odalenn Greenville-ben?
283
 – Átutaztam csak.
– Honnan?
– Floridában voltam egy ideig.
– Hol szállt meg Floridában?
– A parti homokban aludtam.
– Hm. Greenville-ben is a parti homokban hált?
– Ott nem töltöttem egy éjszakát sem. Még az este buszra szálltam.
– Van-e parti strandja Greenville-nek?
– Nem tudom.
– Mondjon nekünk valamit Greenville-ről?
– Hát, kellemes város.
– Egy-két utcanevet ha mondana.
– Nem tudok, uram.
– Szállodát?
– Nem szálltam meg sehol, uram, csak körbesétáltam a várost.
– Körbesétálta, hm. Meg tudja mondani, hol a greenville-i
buszállomás?
– Sajnos, nem.
– Sétálgatott, és egyszer csak belebotlott az állomásba, igen?
– Nem, uram. Tudtam, hova menjek, mivel oda érkeztem a miami
busszal.
– Ugyebár a miami jegyét sem őrizte meg?
– Nem, uram.
– Nincs meg a Miami-Greenville buszjegye.
– Nincs, uram.
– Mr. Cole, van-e valamilyen bizonyítéka arra nézvést, hogy ön a
Carella-gyilkosság estéjén a greenville-i távolsági buszon ült?
– A buszon bizonyos, hogy sokan láttak, de senkit nem ismerek
közülük.
– Szóba állt-e valakivel a buszon?
– Senkivel, uram.
284
 – Ezek szerint csak az ön szava igazolja, hogy ott volt.
– Lehet, hogy valahol nyoma van a jegyemnek.
– Lehet, de önnek erről bizonyítéka nincs, igaz?
– Nincs, uram.
– Magyarán, nem tudhatjuk, hogy ön aznap ült azon a buszon, és
nem, mondjuk, egy nappal korábban, ugye? Vagy két nappal korábban.
Vagy az előző héten. Csak a maga szava igazolja, jól mondom?
– Az én szavam, az nem akármi! – jelentette ki Cole, és kemény
büszkeség csillant a szemében.
– Férfi szava szent, igen?
– Igen, uram.
– Mondja, Mr. Cole, tény az, hogy ön embert ölt...?
– Tiltakozom!
– Elutasítom. Figyelmeztetnem kell azonban az esküdtszéket…
– Köszönöm, bíró úr.
–... hogy a vádlott ellen hozott korábbi ítéletet csak a
szavahihetősége szempontjából nézheti. Nem szűrheti le azt a
következtetést, hogy a vádlott hajlamos lett volna a most tárgyalt
bűntettnek az elkövetésére. – Azzal Lowell felé fordult, s intett, hogy
folytassa.
– Igaz-e, Mr. Cole, hogy boltrablás során ön megölt egy nyolcvankét
éves férfit a kaliforniai Pasadenában, ezerkilencszáz...
– Ezzel vádoltak, igen.
– Önt nemcsak hogy megvádolták, de bűnösnek is találták. És
elítélték, nemde. És büntetőintézetbe került.
– Tény.
– Tavaly áprilisban helyezték feltételesen szabadlábra, nemde.
– Igen.
– Azóta ugyebár utazgatott, keletnek, délnek, látni egy darabkát az
Egyesült Államokból, így mondta, nemdebár.
– Így. Ezt műveltem Greenville-ben.
285
 – És kikötött ennél a városnál...
– Igen.
– Ahol is megismerkedett Desmond Whittakerrel.
– Igen.
– Járt-e valaha is Washington D. C.-ben?
– Igen.
– Igaz-e vagy sem, hogy nem itt, hanem Washingtonban találkozott
először Mr. Whittakerrel?
– Whittakert itt ismertem meg. Egy étkezdében a Stemen. Július
huszonkettedikén.
– Igaz-e vagy sem, hogy hetekkel Anthony Carella meggyilkolása
előtt ismerkedtek meg, és együtt jöttek ide Washington D. C.-ből?
– Ebben a városban ismerkedtünk meg – mondta megint Cole. – A
Stemen, egy étkezdében. Július huszonkettedikén.
– Mr. Cole, amikor önt tavaly augusztus elsején letartóztatták, volt-e
önnél egy kilenc milliméteres félautomata pisztoly?
– Volt.
– Fölmutatom önnek ezt az Uzit, és megkérdem, azonos-e azzal a
fegyverrel, amelyet Randall Wade nyomozó augusztus elsején
elkobozott öntől?
– Azonos.
– Csakugyan? Bizonyos benne?
– Igen. Ez az a pisztoly.
– Mikor került az ön birtokába?
– Nem volt az én birtokomban a gyil...
– Nem azt kérdem, mikor nem volt a birtokában. Hanem hogy mikor
került a birtokába. Eskü kötelezi az igazmondásra, amellett, mint
tudjuk, amit maga mond, az úgy is van. Férfi szava szent, ugyebár. Lesz
szíves tehát felelni a kérdésemre.
– Aznap került a birtokomba.
– Tavaly augusztus elsején?
286
 – Igen.
– Lőtt-e vele valaha is?
– Soha.
– A letartóztatása éjjelén ráfogta ezt a fegyvert Wade és Carella
nyomozókra?
– Feléjük fordultam, de a fegyvert nem tartottam rájuk.
– De a fegyver a kezében volt, nemde?
– Igen.
– Amikor tehát feléjük fordult, önnel fordult a fegyver is, nemde?
– Föltételezem. Igen.
– Szándékozott-e tüzet nyitni?
– Nem.
– Csak úgy a kezében volt... apropó, Mr. Cole, miért is volt a
kezében?
– Önvédelem végett.
– Ohó. Tehát szándékában állt, hogy tüzeljen.
– Hisz akkor már meg voltam lőve, a szentségit!
– Kérem, feleljen a kérdésre. Szándékozott-e tüzelni a letartóztatást
foganatosítani kívánó közegekre?
– Nem szándékoztam!
– Mondja meg, Mr. Cole, tudja ön, hogy kell használni ezt a
pisztolyt?
– Láttam már ilyen pisztolyt.
– Lesz szíves felelni a kérdésre?
– Ha úgy alakulna, ki tudnám sütni, hogyan működik.
– Mr. Cole. Tudja, hogyan kell használni ezt a pisztolyt, vagy nem
tudja? Feleljen, kérem.
– Tudom.
– Noha soha nem használta, ugyebár.
– Egyik pisztoly olyan, mint a másik.
– Nincs több kérdésem – mondta Lowell.
287
 Újra Addisoné lett a tanú.
– Mr. Cole – kezdte –, nekem már csak egy kérdésem van. – Lehalkí-
totta a hangját. – Maga ölte meg Anthony Carellát?
– Nem.
– Köszönöm. Nincs több kérdésem. Tisztelt bíró úr, a védelem
bevégezte munkáját.
– Magam is csupán egy pontot szeretnék tisztázni, bíró úr –
emelkedett föl Lowell, s állt a tanú elé. – Mr. Cole, azt állítja, hogy
augusztus elsejét megelőzően ön soha ezt a fegyvert a kezében nem
tartotta?
– Azt állítom.
– Köszönöm, nincsen több kérdésem.
– Nos, rendben – szólt a bíró. – Szünet délután egy óráig, s akkor
meghallgatjuk a vádlót és a védőt. Egy órakor mindenkinek megfelel?
– Igen, bíró úr.
– Igen, bíró úr.
– A tárgyalást berekesztem – szólt Di Pasco, és kalapácsa nagyot
koppant az asztalon.
Carella, mint minden este, most is sorra elmondta Teddynek, mi
minden történt a bíróságon. Jogi procedúrát adni elő jelbeszéddel nem
könnyű mesterség, de Carella becsülettel végigcsinálta, s ha ujja
tanácstalan lett, beszéddel segített magán, Teddy ugyanis jól olvasott
szájról.
Elmesélte, hogy a tárgyalás utolsó napján előbb a védőügyvéd
mondta el védő-, majd az ügyész a vádbeszédét; ezek után a bíró
hosszasan instruálta az esküdtszéket, elmondta, hogyan szól a törvény,
milyen ítéleteket hozhatnak a szőnyegen lévő ügyben. Lowell másfél
óra hosszat fejtegette az esküdteknek, amit múlt pénteken, az Arany
Oroszlánban Carellának és a húgának is elmondott; őelőtte Addison
kerek két óra hosszat ecsetelte, hogy micsoda makulátlan jellem a
védence, Samson Wilbur Cole, aki, mint bebizonyosodott, a várostól
288
messze volt a Carella-gyilkosság idején, s akihez – ezt is bebizonyította
ő, Addison – a gyilkos fegyver két héttel a gyilkosság után került. Di
Pasco ezek után kioktatta az esküdteket, hogy gondosan mérlegeljék
minden tanú vallomását, vegyék fontolóra az egyes tanúk
szavahihetőségét, megbízhatóságát is, ugyanakkor tegyenek félre
minden esetleges rokon- vagy ellenszenvet, és ítéletüket csak és csupán
a látott és hallott bizonyságok alapján hozzák meg. Elmagyarázta
továbbá, hogy ha úgy látják, hogy nem Samson Cole húzta meg a
ravaszt a gyilkosság éjszakáján, de ha ő is aktívan részt vett a bűntett
elkövetésében, amely gyilkosságba torkollott, akkor ő is épp olyan
mértékben bűnös, mint maga a gyilkos, és eszerint kell az
esküdtszéknek is döntenie sorsa fölött. Emlékeztette őket esküjükre,
kérte, legyenek körültekintőek és felelősségteljesek az ítélet
meghozatalában, s újra figyelmeztette őket – mint tette volt a tárgyalás
megnyitásakor –, hogy amíg az esküdtszék döntése meg nem születik,
az ügyről senkivel nem beszélhetnek, csak egymással. Zárszavában jó
szerencsét kívánt nekik az igazságos ítélet meghozatalához.
– Lowell szerint beletelik egy hétbe, tíz napba is – mutogatta
feleségének Carella –, de az is lehet, hogy meglepetésszerűen hamar
döntenek. Látott ő már olyat is, hogy egy órán belül meghozták az
ítéletet.
Teddy bólintott, hol a férje ujjait, hol a száját nézve.
– Mindazáltal, mondja Lowell, minél később dönt az esküdtszék,
annál nagyobb a megosztott ítélet valószínűsége. Megeshetik, hogy tíz
perc múlva visszajönnek, és elítélik a vádlottat, de az sincsen kizárva,
hogy egy hétig kotlának, és azt hozzák ki, hogy ártatlan. Nem lehet azt
megjósolni.
Honnan fogod megtudni, kezdte mutogatni Teddy, de Carella rájött,
mit akar mondani, és miközben Teddy ujjai tovább röpdöstek, maga is
újra mutogatni kezdett.

289
 – Oda fog csipogni a riasztón az őrszobára, ha közel a határozat.
Byrnes hadnagy készenlétben tart egy járőrkocsit. Mi meg odavisítunk a
bíróságra.
Odavisítani: szirénázva hajtani valahová. Teddy ismerte a kifejezést.
Bólintott, s aztán komor képpel, s persze mozdulatlan szájjal
megkérdezte: Szerinted mi lesz az ítélet?
– Nem tudom – felelt Carella.
Rögtön másnap elmentek Emma Bowleshoz.
Épp akkor lépett ki a kapun, mikor megálltak a járdaszélnél. Szoros,
vörös harisnyanadrág, fekete térdmelegítő, fekete kocogócipő, kurta
fekete anorák. A fején semmi. Szőke haja szikrázott a napfényben.
Vérpezsdítően hideg, tiszta volt a reggel, ilyenkor egész lakhatónak
tűnik a város még télidőben is, az utat, a járdát tisztára mosták, s az
utolsó koszlott hófoltot is eltakarították az esők. A portás tiltólag
integetett, amíg Meyer le nem tekerte az ablakot, és oda nem mutatta a
rendőrségi jelvényt. A portás hozzájuk lépett, s mentegetőzve megkérte,
egy csöppet azért húzódjanak tovább, ne állják el a kapusátrat. Meyer
akkor már futva Emma nyomába eredt, Carella arrébb állt, aztán szaladt
ő is utánuk.
Emma ugyancsak szaporán lépkedett.
Elmondta, heti háromszor, kedden, csütörtökön, szombaton
aerobikra jár, s a többi nap gyalogosedzést tart, csak vasárnap nem,
hiszen akkor az Úristen is megpihent. Mosolygott, mikor ezt mondta,
majd megkérdezte, vajon sokat gyalogolnak-e Carelláék is. Nem valami
sokat, felelt Carella, hacsak nem kell megfigyelni valakit. Pedig bizony
aki nem mozog, meghal, mondta komoly képpel Emma. A két detektív
máris levegő után kapkodott, de nagy nehezen lépést tudtak tartani vele.
– Azt akartuk közölni – lihegte Meyer –, hogy letartóztattuk Tilly
gyilkosát...
– Nacsak?

290
 – Le bizony. Vallomást tett, aláírta, hétfő reggel már a vádemelés is
megtörtént.
– Hát ez pompás – mondta az asszony.
– Jó néhány kérdést a helyére tett, nem vitás. Most már tudjuk, hogy
a férjének nem volt köze Tilly halálához.
– Hanem igazából azért vagyunk itt – szuszogott Carella –, hogy
tájékoztassuk, mire jutottunk ezzel a Denkerrel.
– Denker?
– Nem tudja a valódi nevét, Steve – figyelmeztette Meyer.
Emma balra fordult, jobbra fordult, megnézte Meyert, megnézte
Carellát, de ki nem esett volna hosszú léptű, lendületes tempójából.
– Akit a kedves ura megfogadott – magyarázta Carella. – Az
úgynevezett magándetektív.
– De hisz az – mondta Emma.
– Nem hinnénk, asszonyom – mondta Carella. – A chicagói
telefonszám, amit megadott önnek, bizonyos Andrew Denkeré.
Vélhetőleg az az igazi neve. Tudjuk, pisztolyt vett, alighogy
megérkezett városunkba...
– Nekem is mondta, igen, hogy van pisztolya.
– Nem az a baj, persze, hogy van neki – vette át a szót Meyer. –
Negyvenötös colt. Az a baj, hogy egy zugárustól vette odatúl, a
Diamondbacken. Bizonyos Gofredo Cabrerától. Ez a Cabrera segítette
hozzá lakásbérlethez is a belvárosban.
– Ez sem titok: ő mondta, hogy a Calm's Point híd mellett lakik.
– South Lewiston 321. – bólintott Meyer. – 4/C lakás.
– Kiderült időközben – folytatta Carella –, hogy házkutatási
parancsot hiába kérnénk a fegyver fölkutatására. Nincs elegendő oka,
mondták, s ezzel utasították el a telefonlehallgatási kérelmünket is. Nem
tehetünk, mást, mint hogy szemmel tartjuk, és vigyá...
– Szemmel tartják, igen?
– Igen. Kérdezze meg a hadnagyun...
291
 – De hogy?
– Bizonyos nyomozók rá vannak állítva...
– De hisz elutazott!
A két detektív kicsi híján kiesett a ritmusból. Emma gyanútlanul
tovább ügetett, nem tudta, micsoda aknát robbantott föl. A két loholó
férfi kétfelől nézte.
– Visszament Chicagóba – közölte az asszony.
– Honnan tudja?
– Ő mondta, onnan. Azt mondta, most, hogy Tilly halott, a férjemnek
nincs többé szüksége a szolgálataira.
– Mikor közölte ezt?
– Tegnap délután.
– És maga szerint már el is utazott?
– Azt mondta, hogy még aznap elmegy. A késő esti géppel.
– Chicagóba?
– Oda. Chicagóba.
– Kézfogás, búcsú, istenhozzád...
– Nem, dehogy, ne így tessék elképzelni. Bejelentette, hogy távozik,
igazán kellemes munka volt mellettem lenni, és sok szerencsét kívánt.
Hanem, tudják...
Meyerék vártak.
– Hiszek én persze maguknak. Nem azt mondom, hogy téves az
értesülésük. Mégis azt hiszem, valódi magánnyomozó volt, és
csakugyan védelmezni akart. Hogy álnevet miért mondott, azt nem
tudom. Már ha csakugyan...
– Álnevet használt – szögezte le Carella.
– Oka volt rá, alkalmasint. Mindegy is, elment. Tehát, ha egyáltalán
veszélyes volt rám nézve, amiben kételkedem, most már nem az.
– Vagy pedig hazudik – mondta Carella.
– Közölte, hogy melyik járattal repül el? – kérdezte Meyer.
– Nem. Miért is tette volna...?
292
 – Hogy elaltassa a gyanakvását.
– Azt hiszem, urak, tévednek. Azért volt itt, mert megbízást kapott,
és mikor a férjem közölte, hogy a megbízatásnak vége, távozott.
Stoptábla volt az út végén. Carella becslése szerint már vagy két
kilométerre voltak a háztól. Látszott, ez a tábla Emma szokásos
fordulópontja. Meg is állt, mintegy engedelmeskedve a tábla
parancsának, s lehajtott fővel lihegett. Nagy sokára fölnézett rájuk, és
alkalmasint az imént elakadt gondolatát fejezte be fönnhangon: –
Tudják, a dolgoknak van kezdetük... és aztán szépen befejeződnek.
– Ühüm – szólt Carella, okosabb nem jutván eszébe. – Ha netán
további segítségre volna szüksége...
– Köszönöm, csak megvagyok. Ezen a hétvégén egyedül leszek, de
így, hogy Tilly nincs többé... bizonyos, hogy nincs kitől-mitől tartanom.
– De ha mégis szüksége lenne ránk, tudja, ugye, hol keressen? –
mondta Meyer.
– Köszönöm – mondta Emma. – Igazán kedvesek.
Különös, szomorkás mosoly játszott az ajka körül.
A South Lewiston Street 321-es számú ház gondnoka kijelentette,
nem szokása a lakók után szaglászni, és gőze sincs, hogy a 4/C
lakásbeli pasas ott van-e még. Neki nem kötötték az orrára, és az úgy is
van rendjén.
– Van-e kulcsa a lakáshoz?
– Van, de...
– Bejöhetne velünk, épp csak körülnézünk – mondta Carella.
– Házkutatási parancs nélkül bizony nem.
– Öt-tíz perc legföljebb.
– Öt-tíz másodpercet sem adok – tromfolta le a gondnok.
– Hát nagyon köszönjük – mondta Carella, reménykedve, hogy nem
hangzott túl barátságtalannak.
A Darrow Investigations fejléces névjegyen szereplő számon csak az
üzenetrögzítő jelentkezett, alkalmasint Denkér hangján:
293
 – Üdvözlöm, újra Chicagóban vagyok, pillanatnyilag házon kívül.
Kérem, a sípszó után hagyjon üzenetet, s amint tudom, vissza fogom
hívni. Köszönöm.
Carella nem hagyott üzenetet.
Ehelyett, ahogy mondta volt Emma Bowlesnak, bekopogott a
hadnagyhoz, és huszonnégy órás megfigyelőszolgálatot kért Denkér
lakóhelye elé, hátha mégsem utazott el, hanem csak alibit eszkábált
magának.
Byrnes hadnagy bejelentkezett Frick századoshoz, a körzet
rendőrkapitányához, aki mellesleg nem az eszéről volt híres. Ez
alkalommal azonban érvekkel próbált élni.
– Miért baszakszunk mink még mindég evvel?
– Tudja, százados úr, két gyilkossági kísérlet után...
– Tudom, de az illetőt magát már megölték, nem?
– Meg, uram.
– És be is varrtuk a tettest, nem?
– Bevarrtuk, uram, de...
– És ki a túró ez a nő, a kormányzó felesége, vagy kicsoda?
– Nem, uram, illetve...
– Ha annyi tízcentesem volna, ahány embernek az életére törtek már
ebben a nyavalya városban, akkor, Byrnes, gazdag ember lennék,
elhiszi azt nekem? És mikor igenis ölnek ebben a kurva városban,
méghozzá nap mint nap, nem pocsékolhatok erőket valakire, akit talán
meg akarnak ölni! A kérését elutasítom! Ügyet lezárni! A megoldottak
közé iktatni.
– Igenis – mondta Byrnes.
– Ennyi?
– Ennyi, uram.
– Akkor isten áldja. Dolgom van.

294
14.
Carella riasztója háromnegyed négykor kezdett csipogni a
nyomozószobában. Épp a hűtőszekrénynél volt, megriadt a váratlan,
erőszakos hangra. Tudta, csak Lowell lehet az, a házból senki rá nem
csipog, mikor tudják, hogy úgyis bent van. Fogta a telefont, és
tárcsázott.
– Halló?
Lowell. A jellegzetes brit diftongus.
– Halló – mondta Carella. – Mi újság?
– Milyen hamar tud ideérni?
– Húsz perc. Csak nem...?
– De. A jelekből ítélve most már bármelyik percben.
– Repülök – mondta Carella.
Négy óra húszkor sorjáztak be az esküdtszék tagjai.
Carella az arcokat nézte, hátha elárulnak valamit. A tárgyalás során,
amikor ők is csak statisztáltak a sztároknak a tanúk padján és a pad
körül, Carella sem igen figyelt rájuk. Most azonban övék lett az
osztatlan közfigyelem: ünnepélyes ábrázattal, méltósággal vonultak be,
s foglalták el helyüket az esküdtek padsoraiban. Az elnök bajuszt visel.
Carellának eddig ez sem tűnt föl. A három nő közül kettőnek
szemüvege van. Az egyik fekete esküdt riadalmasán csúf nyakkendőt
visel. És mind a férfiak, mind a nők, mind a fehérek, mind a feketék,
mind a hispanók és az ázsiaiak arca tökéletesen kifejezéstelen.
Di Pasco bíró feléjük fordult, amint letelepedtek.
– Hölgyeim és uraim, tisztelt esküdtszék! Meghozták-e ítéletüket?
– Meghoztuk – felelt az elnök, szálas, fekete férfi. Sötét öltönyt,
fehér inget, burgundi színű nyakkendőt viselt. Reszketett a keze.
– Adja át, kérem, az esküdtszék dokumentumait a bíróságnak – szólt
a jegyzőkönyvvezető.
– Elnök úr – mondta Di Pasco –, mi az esküdtszék ítélete?
Carella visszafojtotta lélegzetét.
295
 – A vádlottat nem találtuk bűnösnek.
Mintha ököllel csapták volna arcul Carellát.
Lowell azon nyomban fölpattant.
– Bíró úr – szólt –, tisztelettel kérem az esküdtek név szerinti
szavazását.
Di Pasco odabiccentett a törvényszolgának. A tárgyalóterem végében
Sonny Cole hívei, akik közül a legtöbben nem is ismerték, és sokan
nem szívesen találkoztak volna vele éjjel, holmi sötét sikátorban, most
egymás hátát veregetve ünnepelték a diadalt.
– Egyes számú esküdt – szólt a teremszolga –, Franklin Jonathan
Miller, miként ítéli meg a vádlottat?
– Nem bűnös – felelt az esküdtszék elnöke.
– Kettes számú esküdt, Mária Catalina Perez, miként ítéli meg a
vádlottat?
– Nem bűnös.
Carella magába roskadva ült, mialatt egymás után álltak föl az
esküdtek, s válaszuk, hogy miként ítélik meg a vádlottat, nem bűnös, té
és tova verődött a faburkolatos falak között, fölszállt a boltozatos
mennyezetre, nem bűnös, s hullott alá, a terem végében vigyorgó
arcokra, nem bűnös, nyargalt végig a középső járóközön, nem bűnös,
nem bűnös, és szállta meg végül, elhalóban, az egyedül, elkeseredetten
gubbasztó Carellát, nem bűnös, nem bűnös, nem bűnös.
Az éjszakában nem szabad bízni, a télben nem szabad bízni.
Verőfényes nap volt szinte végig, de este nyolc-negyvenre bizony
már cudar, harapós hideg lett. Meyer és Carella, nehéz télikabátban
mind a ketten, ott ácsorogtak a Smoke Rise nevezetű ház előtt,
amelyben gyilkosság esett, s beszélgettek a városi nyomozófőnökkel,
aki féltében, hogy a sajtó mit hoz ki a dologból, személyes jelenlétével
tisztelte meg az eseményt.
Kék-fehér járőrkocsik állták el az utcát a kapu előtt. Közvetlenül a
nagy, zöld kapusátor alatt, farral a kapu felé, nyitott hátsó ajtóval
296
mentőkocsi vesztegelt. Szürkéskék kipufogógázok lebegtek el az
éjszakában. A kapu előtt dologtalanul maradt egyenruhás jardok
ácsorogtak. Mongohan és Monroe, akik tíz perccel a detektívfőnök előtt
érkeztek, a portással beszélgettek, igyekezve minél inkább
kidomborítani a tulajdon nélkülözhetetlenségüket.
A detektívfőnököt Lou Fremontnak hívták, s nemrég nevezte ki a
város új rendőrkapitánya, afféle békítő-békülékeny gesztusként, mivel
Fremont egyfelől fehér volt, másfelől azonban a legalsó sorokból
küzdötte föl magát, és nem valamely isten háta mögötti déli városkából
hozták, ahol még szombat este sem történik soha nagyobb balhé, mint
hogy bedöglik a közlekedési lámpa a Fő utca meg a Tök sugárút sarkán.
Meyer és Carella ismerte még abból az időből, amikor Fremont a
majestai harminchetedik körzet parancsnoka volt. Mord,
engesztelhetetlen figura, hatvanhoz közeledő, hírhedetten kurta türelmű,
hirtelen kezű. Ugyanakkor tudta, mit tesz az, járőröző zsarunak lenni, és
biztosak lehettek benne, hogy tűzön- vízen kiáll mellettük, ha netán
őket érné támadás. Ami miatt pedig esetleg támadás érhette őket, az
nem volt egyéb, mint az úgynevezett Előzetes Értesülés.
– Mondta-e, hogy ki akarják nyírni, he? – dörrent rájuk Fremont.
– Tény, hogy belökték a metró elé – felelt Carella. – Később pedig…
– És arról mit derítettek ki?
– Bonyolult egy história, főnök.
– Én innen nem megyek sehova – jelentette ki Fremont. – Hát
maguk?
– Mi sem, főnök.
Fremont biccentett. Tartott tőle, hogy a sajtó meg fogja szellőztetni,
miszerint a rendőrség tudta, gyilkosság lóg a levegőben, a nő jelentette
az első próbálkozást. És most nesze, itt a tényleges gyilkosság, ez már
aztán nem afféle kísérlet. Aki ezt csak csöppet is megforgatja, hanyag
színben tüntetheti föl a rendőrséget. Istennek hála, hogy faji

297
szempontoktól legalább mentes az ügy. Még csak az kéne, még egy faji
motivációs bűnügy ebben a szerencsétlen városban.
Carella elmondta, hogy a figura, aki a sínek közé lökte, később el is
akarta ütni az áldozatot, s végül őt magát ölték meg. Lelőtték. Ekkor...
– Lelőtték? Kik, hol? – kapott rajta a nyomozófőnök.
Carella tehát elmesélte Roger Turner Tilly történetét, akit főbe lőttek
és fölakasztottak egy diamondbacki alagsorban...
– A Diamondbacken? Hisz az a nyolcvanhármasoké, nem?
– De igen, uram.
– Hát akkor?...
– Az aki kapja, marja alapján, uram.
– Vagyis hogy azért, mert az a nő maguknak jelentette a gyilkossági
kísérleteket?
– Azért, uram.
– Méghozzá két kísérlet. Most hallom csak. Nagyon nem tetszik,
csak annyit mondhatok.
– Igen, uram. Mi ugye Tillyt kerestük, mert az asszony fölismerte,
mikor Tilly el akarta gázolni, így aztán, mikor Tilly holtan került elő,
volt némi vitánk a nyolcvanhármasokkal, hogy most aztán az AKM-
elvet kell-e alkalmazni.
– Nézetem szerint azt.
– Hát, Byrnes hadnagy úr mindenesetre utána akart nézni. Azt
parancsolta, hogy addig is mi vegyük kézbe az ügyet.
– Arra gondolnak, hogy ugyanaz a személy?
– Tessék? – mondta Carella.
– Aki Tillyt megölte, az tört az asszony életére is?
– Ohó, nem, uram, nem, nem. Tilly gyilkosa már lakat alatt van.
Hétfőn emeltek vádat ellene, és a bíró elutasította az óvadék ellenében
való szabadlábra helyezést.
– Jó munkát végeztek – dicsérte meg Fremont.
– Köszönjük; uram.
298
 – Engem azonban továbbra is nyomaszt az Előzetes Értesülés.
– Igen, uram.
– Tudom, hogy nem épp a legtisztább ügy...
– Ühüm...
– De ez a fránya sajtó, ez minden semmiséget úgy föl tud fújni, hisz
tudja.
– Tudom, uram.
– A nő mindenesetre eljött magukhoz...
– Eljött, uram...
– És most...
Fremont a fejét csóválta.
– Mi a helyzet odafönn? – kérdezte.
Meyer előadta, mi a helyzet odafönn. Feltörve a széf, erőszakos
nyomok a zárkeréken meg az ajtó peremén, az áldozat ott hever a...
– Hol van? A széf, mármint?
– A nagy hálószobában, uram – mondta Meyer. – Szekrénybe építve,
a nagy hálóban.
–... ott hever a padlón, rögtön az ajtó mellett, közelről az arcába
lőttek. Három töltényhüvelyt találtak, valamint két golyót, melyek
keresztülhatoltak az áldozaton, s a tarkótájékon távoztak, a harmadik
lövedék minden valószínűség szerint elakadt az áldozat fejében.
– Hagytak-e valamit a páncélszekrényben?
– Üres, uram.
– Van-e fogalmuk, mi volt benne?
– Igen, uram, az íróasztal fiókjában találtunk egy jegyzéket.
– Hát a hüvely meg a lövedék? Miféle?
– Negyvenötös – felelt Meyer. – A hüvelybe jól olvashatóan be van
ütve: Remington forty-five Auto Colt.
– Azért csak küldjék át azonnal a ballisztikára.
– Igenis.

299
 – Azonnali akciót akarok itt látni. Azonnalit. Mielőtt a nyakunkba
szuszognak ezek a tévés szarjankók.
– Igen, uram – mondta Carella.
– Az a véleményünk, uram – fohászkodott neki Meyer –, hogy az el-
követő alighanem olyan személy, aki egy darabig a megfigyelésünk
alatt állt.
– Nocsak?
– Bizony.
– Hadd halljam.
Carella és Meyer elmesélte, amit tudni lehet Andrew Denker, alias
Andrew Darrow-ról, aki Emmának bebeszélte, hogy a férje a védelmére
fogadta föl...
– Nem tetszik ez nekem – fintorgott Fremont. – Ezzel megint csak
ott vagyunk az Előzetes Értesülésnél.
– Azt mi sem tudhatjuk, uram, hogy ezt az embert az asszony
likvidálására fogadták-e meg. Azt viszont tudjuk, hogy vett egy
negyvenötös coltot, mikor a városba érkezett...
– Miért, honnan jött?
– Chicagóból.
– Az ottani rendőrséggel volt már dolga?
– Nem volt.
– Tudják-e, hol lehet föllelni ezt az alakot?
– Van egy címünk, Lewiston Street, de az üzenetrögzítője azt
hajtogatja, hogy visszament Chicagóba.
– Nem jelent az semmit, ma már messziről is be lehet adni a
szöveget az üzenetrögzítőnek.
– Igen, uram, épp ezért mi is...
– Az ember csak benyom pár gombot a telefonján, és a gép már
rögzíti is, amit mond.
– Igen, uram.
– Kerítsenek letartóztatási parancsot, menjenek...
300
 – A lehallgatási kérelmünket már elutasították, uram. Jobb, ha
megvárjuk a ballisztikai szakvéleményt.
– Pokolba a szakvéleménnyel. Ott vannak a hüvelyek, azok alapján
tiszta és világos, hogy negyvenötös fegyverről van szó.
– Igen, uram.
– Tehát: letartóztatási parancs, megmotozni a pasit, átkutatni a
lakását. Mert azt az egyet megmondhatom, minél előbb felgöngyölítjük
ezt, annál boldogabb leszek.
– Igen, uram.
– Beszéltek-e a portással?
– Beszéltünk.
– És? Mit mondott?
– Nem sokat, uram.
– Idejön egy pofa. Három skulót beleereget egy személynek az
arcába. Hát valahogy csak be kellett jutnia, nem?
– De igen, uram.
– És az a portás senkit nem látott bemenni, kijönni?
– Senkit, uram.
– Leírták neki ezt az embert?
– Igen, uram.
– És nem látta, aszondja?
– Azt, uram. Hanem...
Odaténfergett Monoghan és Monroe, kezük zsebre vágva, kalapjuk,
mint holmi mesterlövészeknek, mélyen a szemükben.
– 'Stét, főnök – mondta Monroe.
– 'Stét – mondta Monoghan.
– Üm – biccentett oda kurtán Fremont.
– A portás nem látott semmi gyanúsat – jelentette Monoghan. – Azt
mondja viszont...
Elhallgatott.
Jöttek kifelé a mentősök. Hordággyal.
301
 Mindenki őket nézte most már.
A bentlakó segédorvos utánuk kullogott. Fekete nagykabát fehér
köpenyén, zsebéből sztetoszkóp fityegett ki.
Fekete hullazsák a hordágyon.
Carella az alábbi folyamodványt szerkesztette házkutatási parancs
kiadásáért:
1. A Városi Rendőrség nyomozója vagyok, jelenleg a 87.
nyomozóosztag tagja.
2. Több olyan lövedék és töltényhüvely van a birtokomban,
amelyeket a Butler Street 907. alatti 12/A jelű lakásban január
17-én este történt lövöldözés után gyűjtöttek be.
3. A hüvelyekbe ütött jelzés azt indikálja, hogy a töltényeket
45-ös kaliberű, Colt automata pisztolyhoz gyártották.
4. Személyes ismereteim és egy megbízhatónak tudott forrás
szerint bizonyos Andrew Denker, alias Andrew Dar-row, aki
december végén kibérelte a South Lewiston Street 321. számú
ház 4/C jelű lakását, a fenti időben illegálisan beszerzett egy
pisztolyt, amelynek kalibere és gyártmánya megegyezik annak a
fegyvernek a kaliberével és gyártmányával, amelyből a fent
említett hüvelyek származnak.
5. Ugyancsak a fent említett, megbízhatónak tudott forrás,
valamint a saját szerzett ismereteim alapján valószínűsíthető,
hogy az Andrew Denker birtokában lévő pisztoly tárgyi
bizonyítékát alkothatja egy esetleges emberölési bűnvádi
eljárásban.
Mindezekért kérem a Tisztelt Bíróságot, szíveskedjék
számomra a mellékelt űrlapon meghatalmazást adni, miszerint
átkutathatom Andrew Denker személyét, valamint a South
Lewiston Street 321. 4/C lakást. Kijelentem, hogy folyamodványt
ez ügyben más bírósághoz, más bíróhoz, békebíróhoz,
rendőrbíróhoz nem nyújtottam be.
302
 A bíróság most már kiadta az engedélyt.
Elhatározták, legjobb, ha azonnal kivonulnak a lakáshoz.
Megfontolták azt is, hogy ha Denker követte el a gyilkosságot, akkor
kockázatos, ha ugyan nem vakmerő vállalkozás lenne kis létszámmal
vonulni föl. A hekus csak a televízióban szokott magányos hős lenni. A
való életben a hekusnak felesége van, gyerekei vannak, s ha erőszakos
behatolásra készül, igenis fölveszi a golyóálló mellényt.
Meyer tehát föltárcsázta John Di Santios felügyelőt, a Különleges
Osztag parancsnokát, és közölte, hattagú biztosításra van szükségük egy
rajtaütéses letartóztatáshoz. Mikor, kérdezte Di Santis. Most, felelte
Meyer – este negyed tizenegy volt –, és megállapodtak, hogy fél
tizenkettőkor találkoznak a Lewiston Street sarkán. Úgy tervezték,
csöndben, észrevétlenül föllopóznak, az osztag kerámiamellényes,
kurtacsövű vadászpuskával fölszerelt hekusai benyomják az ajtót,
közvetlen mögöttük belépnek a detektívek a kutatóparanccsal.
Tizenegy-húszkor Meyer és Carella kocsija megállt a Geurtz Avenue
és a Lewiston sarkán, egy Ballantine's nevű bár előtt, s várták a
Különleges Osztagot. Hosszú combú, kék harisnyás, kék kabátos, rakott
kék miniszoknyás lány lépett ki a bárból, s intett vissza valakinek. –
Viszlát, Daisy! – szállt utána egy férfihang. A fiatal lány halkan
dudorászva távolodott. Csönd lett újra. Vártak. Carella megnézte az
óráját. Sziréna jajdult az éjszakában. Ebben a városban minden éjjel sír
a sziréna, de most valahogy különösen sokfelől jajongott. Rádiójukon
hallották, amint Molly járőrkocsikat és mentőket küld a repülőtérre.
– Ott meg mi történhetett? – elmélkedett Meyer.
Perccel később Di Santis őket hívta a készüléken. – A Franklin
reptéren lezuhant a baltimore-i gép. Szükség van a daruskocsira, meg az
összes mozgósítható egységünkre. Várhat ez a maguk dolga néhány
órát?
– Egy perc, és jelentkezünk – ígérte Meyer.
A két nyomozó összenézett.
303
 Carella kifújta az orrát.
– Ha várunk – szólt Meyer –, lehet, hogy meglécel. Ha ugyan meg
nem léceit máris.
– Hja.
– Nem biztos, hogy éppenséggel Chicagóba, talán csak máshová a
városban.
– Csak persze nem tudja, hogy ismerjük ezt a címet – mondta
Carella.
– Igen, de...
– Azazhogy nem sejtheti, hogy a nyomában vagyunk. Nincs oka,
hogy azonnal hazarohanjon.
– Dehogyis nincs. Gyilkolt – vélekedett Meyer.
– Ami éppen hogy maradásra is késztetheti. Kushad, amíg el nem ül
az izgalom.
– Hja. Igen.
– Akkor te mit gondolsz?
– Essünk túl rajta – mondta Meyer. – Megcsináljuk mi azt ketten is.
Carella megint megnézte, mennyi az idő.
– Hát jó – sóhajtott.
– Jól vagy?
– Jól. Kösz.
Az apja gyilkosa büntetlenül sétált ki a tárgyalóteremből, de Carella
köszöni szépen, jól van.
Megkerülték a sarkot, Denker háza előtt fölnéztek a homlokzatra. A
harmadik emeleti ablaksor sötét. Bementek, s az előcsarnokban
melegedni próbáltak egy ideig. Négy Fahrenheit volt odakünn, ami,
Carella úgy becsülte, Celsiusban mínusz tizenhét volna. Akárhogy
mérjük is, farkasordító hideg. A kabát alatt golyóálló mellényt hordtak
mind a ketten. Testesebbnek tűntek miatta.
Nem az a holtbiztos keramikus mellény volt ez, amit akkor vesz föl a
hekus, ha valami őrült a háztetőről lődöz nagy tűzerejű fegyverrel. Ez a
304
kevlár-lapokkal és vattával bélelt mellény közel sem annyira ellenálló,
sok hekus inkább föl se veszi, mivel gátolja a mozgásban. Carella és
Meyer azonban okkal hitte, hogy az a főszer ott a harmadikon – ha
ugyan ott van – gyilkosságot követett el. Ők meg itt állnak egy
házkutatási végzéssel, kereshetnek egy negyvenötös coltot, amellyel
gyilkoltak nemrég. Boldogabbak lennének persze, ha a Különleges
Osztag támogatásával törhetnének be, de ezen már nem érdemes
keseregni.
Levették kesztyűjüket. Meyer a körmét huhukolta. Carella zsebre
tette a kezét.
A kapu felső felébe illesztett üvegtábla jégvirággal volt ékes, csak a
közepén volt egy szabálytalan kerületű tiszta folt, s azon át a detektívek
láthatták az elhúzó gépkocsik fényszórókévéjét. Lassan éjfélre járt.
Reménykedtek, hogy Denker ágyban van, s alszik abban a biztos
tudatban, hogy mindenki azt hiszi, elutazott már. A házkutatási végzés
záradékában meg volt írva, hogy nem kötelesek becsöngetni,
bekopogni. Keményen megharcoltak érte, s végül azzal győzték meg a
fellebbviteli bíróság bíráját, hogy bemutatták egy huszonötször húsz
centiméteres fekete-fehér fényképen, mivé tette az áldozat arcát a
negyvenötös, így aztán a bíró is belátta, hogy indokolt a nemkopogós
záradék.
– Na, hogy állsz? – érdeklődött Meyer.
– Kicsit még meg van gémberedve az ujjam.
– Csak nyugodtan. Ha még itt a pasas, ráérünk. Ha nincs, mindegy.
Meyer kopasz fején kötött gyapjúsipka. Arcát pirosra csípte a
harapós hideg. Kék szeme még kékebbnek tűnt. Ilyen hideg telet ő még
nem pipált, kora novemberben tört rájuk, s azóta is keményen döngöli a
várost a mínusz tíz Celsius alá szaladgáló fagy. Carellán kurta kétsoros
kabát, farmernadrágja alatt hosszú alsó. A lábán L. L. Bean bakancs. A
fején semmi. Odakint zöldről sárgára, majd vörösre váltott a

305
közlekedési lámpa. Meyer egyre az ujjait fújkálta, szájából pára
gomolygott elő. A kapu üvegén a tiszta folt újra zöldre vált.
– Részemről mehet – közölte egy idő után Carella.
Előkerül a két pisztoly.
Fél óra alatt értek ide az őrszobáról. – Aztán csak óvatosan! –
búcsúztatta őket magasított pultja mögül Murchison őrmester.
Murchison tömérdek televíziós ismétlést nézett. Az élet utánozza a
művészetet. Gyakoribb, igaz, hogy a művészet utánozza az életet, és
olyat is látni, hogy a művészet a művészetet utánozza – túlságosan is
jól.
Meyeréket nem kellett óvatosságra inteni. Úgy osontak föl a lépcsőn,
mint kikapós férjek egy átlumpolt éjszaka után. A pisztolyt csak úgy ló-
bázták, egyelőre nem kellett készenlétben tartani, majd csak a harmadik
emeleten. Ahol Denker lakik. Denker nem tudhatja, hogy jönnek érte,
nem valószínű az sem, hogy pizsamásan a folyosón lófrálna. A
harmadikra való följutás tehát elővigyázatos volt, de tempós, csöndes
volt, de nem egészen nesztelen.
Denker a 4/C-ben lakott.
Denker, tudták, nem gyanakszik. Ma éjjel még meglepetésszerűen
törhetnek rá. Ha ugyan itt van.
A lépcső tetején, épp szemközt, a 4/A jelű ajtó.
Meyer biccentett.
Carella visszabiccentett.
Elsomfordáltak jobb kéz felé. Most már föltartott fegyverrel. A cső a
mennyezetre mutatott, a markolat közel a vállukhoz. Elsettenkedtek a
4/B lakás előtt, odabentről kedélyes, nagyhangú beszélgetés foszlányai
szűrődtek ki. A folyosó végében ott a 4/C. Megálltak.
Meyer az ajtóra tapasztotta fülét.
Teljes csönd.
Tovább hallgatózott.
Carella kérdőn fölvonta szemöldökét.
306
 Meyer, feleletül megrázta a fejét.
A 4/B-ből az esti show zenekari nyitánya szólt. A mókás öltözékben
parádézó Doc Severinsen profi trombitaszólója. Nagyzenekari kíséret.
Meyer csak fülelt.
Semmi.
Visszahátrált az ajtótól.
Megint biccentett Carellának.
Carella megint viszonozta.
Amire készültek, annak neve Az Ajtó Bevétele. Minden rendőrök
legveszélyesebb harminc másodperce. A legrémisztőbb is persze,
jóllehet a folyosón ácsorgó két hekus inkább csak komolynak és
feszültnek tűnt. Jobb kéz felől Meyer jobbjában, vállához emelve a
pisztoly, készen arra, hogy szorosan az ajtófélfa mellett berobbanjon az
előszobába, mihelyst Carella betalpalta az ajtót. Carella nekihátrált az
ajtónak, karja, mint az elrugaszkodni kész műugróké, széjjeltárva,
pisztoly a jobb kezében, tekintete a kilincsgombon, odabiccentett
Meyernek, lába megfeszített acélrugó, hátramozdult, majd teljes
lendületből, villámszerű gyorsasággal előre, és szorosan a kilincsgomb
mellett, teli talppal érte az ajtót. Carella nyögésével egy időben
hatalmasat reccsent a fa, fröccsent a szilánk, tört a zár, röpültek a
facsavarok.
Carella a rúgás lendületével odabent termett, fegyvere legyező
mozdulattal pásztázta a sötétséget. Meyer máris ott volt mögötte, jobb
kéz felől, elállva a folyosóról beszüremkedő fénykúpot.
– Rendőrség! – ordították egyszerre, s gyors egymásutánban négy
lövés dördült a sötétben.
Azon nyomban hasra vágták magukat, s amint padlót fogtak, ketten
kétfelé gurultak, tudva, hogy profi gyilkossal van dolguk, aki ismeri a
szakma fortélyait. És valóban, a következő skúlók a parkett fáját tépték
föl, azon a tájon, ahová Denker képzelte őket – öt, hat, hét, és aztán a
csönd. Nem sokat tévedett, Carellát mindenesetre kiverte a jeges
307
veríték. És akkor még egy dörrenés, egyszerre a sötétség mélyén
föllobbanó torkolattűzzel. Csönd. Nyolc skúló oda. A negyvenötös colt
tarjában hét töltény van, a nyolcadik benn a csőben. Azazhogy nincsen
több, alászolgája. Ám akkor a jellegzetes, fémes kattanás: új tárat löktek
be a fegyver markolatába. És megint a csönd. Carella térdre
merészkedett egy testes tárgy mögött. Kárpitozott karosszék, állapította
meg.
Meyert ő sem láthatta a sötétben. Nem szólította, rendőrséget sem
kiáltott még egyszer. Denker tudja, hogy itt vannak, tudja, hogy
rendőrök. Csak azt nem tudja, hol is vannak pontosan. Egyelőre senki
nem tüzelt, félve az árulkodó torkolattűztől. A folyosóról beszüremlő
fény nem jutott messze. Túl rajta a sűrű, ragacsos sötétség. És Denker
vár, mint pók a hálójában, és fegyverében nyolc töltény lapul.
Az utcán mentőautó bőgő szirénája. Né-nó. Né-nó. Né-nó. A
szomszédból az Over the Rainbow előjátéka. Carella jószerével
lélegezni sem mert. Várta, hogy szeme hozzászokjon a sötétséghez.
Tudták, az a gond, hogy Denker szeme jó ideje hozzá van szokva, s
most a legapróbb neszre, moccanásra vár csak, hogy odapörkölhessen.
Alakot öltött lassan egy ajtókeret.
Denker amögött van, a szomszéd szobában. Hálószoba, alkalmasint.
Az ajtókeret négyszögében továbbra is csak a diffúz sötétség.
És a sötétség szívében ott dekkol Denker, s kezében a colt. S ha két
pisztolya is van? Vagy annál is több? Az, hogy ezt az egyet töltötte újra,
nem zárja ki a lehetőségét, hogy van másik. Az ember kivár hét lövést,
odarohan, és ha akkor derül ki, hogy az ürge keze ügyében ott egy Uzi
is? Gond. Nem is kicsiny. Ráadásul egyelőre nincs is mit számolni.
Denker az új tárból egyet sem lőtt ki. Ő sem akarja elárulni a helyét.
Róka fogta csuka. Két hekus a sötétség kelepcéjében, meg Denker, aki
szintén nem mer tüzet nyitni. Ám a sötétség nem tart örökké. Ha van
ablaka ennek a helyiségnek...
– Denker! – kiáltotta el magát.
308
 Csönd.
Lehet, hogy észrevétlenül meglépett? Ki az ablakon, le a tűzlétrán, el
az éjszakába?
– Denker! – kiáltotta újra.
Két lövés a sötétből, az első szinte súrolta Carella fejét, a második
kiszakított a falból egy tenyérnyi vakolatot. Carella bal keze felől,
valahonnan a sötétből Meyer persze azonnal tüzelt, Denker torkolattüzét
véve célba, noha tudta, Denker is van olyan dörzsölt, hogy ott ne
ragadjon. És persze Carella sem maradt mozdulatlan.
Kihasználva a csöpp időt, amíg Meyer két lövése eldördül, talpra
szökkent, és a sötéten ásító ajtókerethez szaladt. Falhoz lapult jobb kéz
felé az ajtófélfánál, reménykedve, hogy Meyer azért látja.
– Meyer! – kiáltotta.
– Hja!
– Háromra neki!
– Jó!
Csönd.
Denker vár a sötétben. Öt töltény benne még az automatában, s vajon
van-e másik fegyvere? Várja, hogy háromra berontsanak a hálószobába,
s nem tudhatja, hogy ez a két ember évek óta együtt lélegzik, és ha
egyikük elkiáltja, hogy Háromra neki!, akkor senki nem megy sehová,
és neki! éppenséggel annyit tesz, hogy méla kuss és lapulás. Nem fogják
megrohamozni az ajtónyílást, hanem abban bíznak, hogy háromra tüzet
nyit Denker, és megint kiürül a fegyvere.
Csönd.
Az utcán még egy jajgató mentőautó. Mozgalmas egy éjszaka.
Carella csöndben reménykedett, hogy ide nem kell majd mentőt hívni.
Netán hullazsákot hozatni. Denkernek se. Sértetlenül kéne kikaparni a
héjából. Mert ha hordágyon távozik innen, akkor holmi zugügyvédek
hamarább kezdik feszegetni a fegyverhasználat törvényes voltának és
jogos mértékének kérdését, mintsem hogy a mentők a hordággyal a
309
földszintre érnének. Nekik, a rendőröknek kellene igazolniuk a halált
okozó erőszak alkalmazásának jogosságát, nekik kellene meggyőzniük
a bíróságot, hogy a fegyvert nem a letartóztatás foganatosítására, hanem
csupán önvédelemből használták. Ebben a városban mintha minden és
mindenki csak nehezítené a zsaruk amúgy sem túl könnyű munkáját.
Mikor ők nem akarnak egyebet, mint őrizetbe venni egy gyilkost.
És csak lapítottak a sötétségben, és reménykedtek, hogy a trükk,
amely bevált már vagy százszor, most sem fog csődöt mondani.
Ugyanakkor tudva tudták, hogy még ha beveszi is Denker a cselt, és
kilövi minden töltényét az üres ajtókeretre, akkor is megeshet, hogy újra
betáraz, mire odaérnek, illetve, ami még rosszabb, hogy kinyírja őket a
másik pisztolyával.
– Kész! – rikoltotta Carella.
Denkernek tudtára akarta adni, hogy ott lapul rögtön jobbra az ajtó
mellett. Denkernek azt kell hinnie, hogy szétlőheti, amint bemozdul az
ajtónyílásba. De persze senki nem fog bemozdulni.
– Egy! – kiáltott Carella.
Csönd.
– Kettő!
Még mélyebb csönd.
– Három! – ordította Carella, és Denker tüzet nyitott. Tutira ment.
Kettőt a jobb ajtófélfa mellé lőtt, ahonnét Carellát várta, egyet középre,
ahonnan esetleg a másik hekus támad, az utolsó két skúlót pedig balra
küldte, mert a másik, tudta, onnan is várható: Öt lövés, meg az iménti
kettő, amit Carellára lőtt ki, az összesen hét, azaz hogy üres a tár. Egy
kattanás, meg még egy. – Baszkuráj! – hördült föl Denker, mert rájött,
hogy csak neki számoltak be, nem maguknak, és most itt áll
megfürödve. Senkinek sem kellett most már jelt adni a rohamra, tudták
Meyerék mind a ketten, hogy most és azonnal és pillanattal se később,
ha ezt az esélyt elpuskázzák, több dobásuk nincsen. Denkernek már
kezében volt az új tár, mikor rárohantak. Meyer még futtában tökön
310
rúgta, Carella röptében tarkón csapta. A tár nagyot koppant a padlón,
ám Denker visszakézből fültövön vágta Carellát az üres fegyverrel.
Carella a falig tántorgott vissza.
– Stop! – riadt rá Meyer, de Denker nem fogadott szót. Csövénél
fogva a nehéz kézifegyvert, magasra emelte, mint a kalapácsot, s rontott
rá Meyerre, aki leguggolva, ahogy az akadémián tanították hajdan, két
kézzel emelte rá szolgálati pisztolyát. – Stop – szólt újra, immár igen
halkan, a cső mentén egyenest Denker szeme közé nézve, és Denker,
íme, sóbálvánnyá dermedt, talán attól, amit meglátott Meyer szemében,
s eszébe juthatott, hogy mégis több esélye marad tizenkét igaz emberrel
vagy asszonnyal.
Ledobta a pisztolyt.
Carella rákattintotta a bilincset.
Lihegtek mind a hárman.
Nellie Brand későn jött meg valami estélyről, s épp akkor zuhant
ájulásszerű álomba, mikor rátelefonált a főnöke. A körzeti ügyész volt a
főnöke. Elmondta, a nyolcvanhetesek letartóztatták a Bowles-ügy gya-
núsítottját, és Nellie lesz szíves máris indulni, mivel alighanem ez az
igazi. Történt mindez hajnali háromnegyed kettőkor. Nellie motyogva
kikecmergett az ágyból, átbotorkált a fürdőbe, tíz hosszú percig verette
magát a zuhannyal, s csak akkor kezdte úgy-ahogy ismét embernek
érezni magát.
Egy helyettes körzeti ügyész nem kevésbé tekintélyt parancsoló
figura, mint mondjuk egy orvos: neki is jól öltözötten kell megjelennie,
még ha az éjszaka közepén is. Nellie szélfútta stílusban hordta rövid,
homokszín haját: hajszárítózás után pár mozdulat a fésűvel, és máris
menetkész. Fekete bugyi, fekete melltartó, hosszú ujjú, halvány
rózsaszín blúz, szürke gyapjú nadrágkosztüm, lapos sarkú fekete cipő.
Ékszer, a jegygyűrűt nem tekintve, semmi. Megnézte magát a fürdőajtó
tükrében. Úgy vélte, nagyjából és egészében méltó külsővel fogja
képviselni a törvényt. Csókot lehelt alvó férjére, magára öltötte lúd-
311
pehellyel bélelt kabátját, a kabát zsebéből kihalászta a szeme színével
egyező kék kötött sapkát, fölvette, s gondosan ráhúzkodta a fülére is.
Kulcsra csukta a lakásajtó mindkét zárját, és az utcán taxi után nézett.
Fél három előtt néhány perccel érkezett a Nyolcvanhetedik körzet
őrszobájára.
Miscolo kávéval kínálta, melyet maga főzött az iktatóban, de Nellie,
ismervén Miscolo kávéját, udvariasan elhárította. Carella
diplomatikusan azt ajánlotta, hogy hozathatnának egy jó kis dán
levelestésztát, s akkor már kávét sem ártana hozzá. Föl is hívott egy
boltot a Culver Avenue-n. Fél óra múlva meghozták a rendelést.
Ott ültek hajnali háromkor, s ették a sajtost. Otthonos érzés kerített
hatalmába mindenkit. Jó meleg volt a nyomozószobában, sziszegett a
gőzfűtés, az ablakokon – most, hogy valaki fölcsavarta a termosztát-
kapcsolót – olvadozni kezdett a jégvirág. Nem először dolgoztak együtt
ők hárman, ismerték, kedvelték, becsülték egymást. Carella a
papírpohárból áttöltötte a kávét a saját tulajdonú, munkahelyi
bögréjébe, melyen piros körömlakkal írva díszelgett az S. C.
monogram. Meyer bögréje az M. M. kezdőbetűkkel volt megjelölve.
Nellie egy jelöletlen fehér vendégbögréből itta a kávét. Akár egy
konyhai asztalt, úgy ülték körül Carella íróasztalát. A kávé nemcsak
tűzforró, de kiváló zamatú is volt. Ízlett a tészta is. Együtt három ember,
jó harmincasok, többé-kevésbé azonos foglalkozási körből, hajnali
háromkor egy vendégmarasztaló íróasztal körül, mialatt Andrew Denker
ott feszeng a földszinti őrizetes cellában.
– Na, szóval, mink is van? – tette föl a kérdést Nellie.
– Mindenünk együtt, csak a ballisztikai jelentés hiányzik még –
felelte Carella. – Várjuk. Azt ígérték, gyorsan elkészül.
– Magyarán, egy hónap múlva – jegyezte meg Nellie.
– Bizony úgy szokott történni, de megmondtam nekik, hogy itt az
őrizetesünk, akit minél hamarább ki kellene hallgatni.
– Mikor mondta meg nekik?
312
 – Mikor útnak indítottam a vizsgálati anyagot. Fél egy, háromnegyed
egykor. Amint beértünk az őrszobára.
– Mit küldtek nekik?
– Denker fegyverét, meg néhány hüvelyt és skúlót.
– Úgy hívják? Denker?
– Andrew Denker – bólintott Meyer. – Andrew, nem ám Andy. Nem
állhatja, mikor leandyzzák.
– Szerződéses zenész Chicagóból – mondta Carella.
– Méregdrága bérgyilkos – tette hozzá Meyer.
– Nem kéne fölhívni a ballisztikai? – kérdezte Nellie. – Megsürgetni
egy kicsit őket?
Carella fölnézett a faliórára.
– Még csak az kéne, hogy valami róka ügyvéd belénk kössön, amiért
túl sokáig tartjuk fogva vádemelés nélkül – magyarázta Nellie.
– Igen, igen, csakhogy...
– Meg kell sürgetni őket.
–... csakhogy ilyenkor csak egy ember van odabent – nézett még
egyszer az órára Carella. – És megígérte, megcsinálja, amilyen hamar
csak lehet.
– Mit mondott, mégis?
– Fél négyet. Négyet.
– Pedig anélkül nem szeretném elkezdeni a kihallgatást.
– Szerintem megy az a ballisztikai jelentés nélkül is – mondta Meyer.
– Ha megvan a jelentés, sima ügy. Nélküle viszont...
– Nem lesz baj nélküle sem – erősködött Meyer.
Nellie ránézett.
Meyer arra a következtetésre jutott, hogy az asszony elsőre nem
hallotta.
– Miből gondolják? – kérdezte Nellie.
– Hosszú história – felelt Carella.
– És várja kinn a taxi, vagy mi?
313
 – Hát jó, hozom a dossziét – állt föl Meyer, s lépett a falhoz, ahol a
zöld, fém iratszekrények sorakoztak. A második fiókból kiemelt egy
iratgyűjtőt, kinyitotta, és elővett egy vaskos maniladossziét. Kézzel írt
nagybetűk a tetején: bowles, emma. Carella kinyitotta. Elővett egy
papírt, átnyújtotta az asszonynak. Szabványos panaszjelentő űrlap, látott
olyat Nellie ezret is. A dátuma december 28. Éjfél óta ma már január
tizennyolcadika volt.
– Három hete tette meg a panaszát – mondta Carella.
Nellie bólintott.
Olvasni kezdte a rubrikákba írt adatokat. Fehér, nő, teljes neve
Emma Katherine Bowles, lányneve Emma Katherine Darby. Férjezett.
Házastársa neve Martin Bowles. A Nyolcvanhetes körzet peremén, a
Smoke Rise közelében lakik. Kora harminckettő. Súlya ötvenöt,
magassága százhetvenkettő. Haja szőke, szeme barna. Látható heg,
anyajegy, tetoválás: nincs. Nincsen tájszólása, idegen akcentusa...
– Carella nevezetű van-e itt? – kérdezték a lécrácson túlról, amely a
nyomozók szobáját a folyosótól elválasztotta. Egyenruhás rendőr volt,
kesztyűs kezében manilaboríték.
– Itt vagyok – intett Carella.
A zsaru babrált egy keveset a retesszel, benyitott, s járult egyenest
Carella elé.
– Aláírást kérek.
A boríték fejlécén: AZONOSÍTÓ RÉSZLEG – BALLISZTIKA.
Carella aláírta a borítékhoz tűzött átvételi elismervényt. A zsaru letépte
a felső, sárga példányt, tisztelgett, és távozott.
Hirtelen elcsöndesedett a szoba.
Carella kitépte a vörös zsineget a kis vörös öntapadós korongból,
kinyitotta a borítékot, s kiemelt több, géppel kitöltött
formanyomtatványt. Meyer jobb kézről mögéje állt, hogy ő is
olvashassa. Nellie balról állt mögé. Szótlanul olvasták hármasban a
jelentést.
314
– Na, akkor menjünk – mondta végül Nellie.

315
 15.
Nellie nem számított ilyen jóképű férfira. Ha az ember azt hallja,
chicagói bérgyilkos, ráadásul evvel a lehetetlen Denker névvel, hát
valami gorillát képzel el. Nagydarab, borostás fickót, aki alkalmasint
még azt a gúnyát hordja, amit az államtól kapott feltételes szabadlábra
helyezése alkalmából. A profi ölőember lapos, rezzenéstelen pillantása.
A beszopott ajkú, vértelen száj. Lapított orr, tekintélyes izomkötegek,
észnek csak a tokja. Ilyen figurát lehet elképzelni.
Andrew Denker azonban – aki nem kedveli, ha Andynek hívják –
magas, jól öltözött, szikár, szőke férfi, mosolya kellemes, a hangja
kulturált. Mikor Nellie belépett a kihallgatószobába, Denkert halk
társalgásban találta egy barna műselyem öltönyös férfival. Hiába
hegyezte fülét, nem hallotta az előre elképzelt közönséges, dugult orrú
hanglejtést: Denkeren nem lehetett kivetni valót találni. Nellie egészen
meg volt kavarodva.
– Mr. Denker – szólította meg Carella –, ki fogjuk kérdezni, előtte
azonban meg akarok bizonyosodni, hogy csakugyan tisztában van-e a
jogaival. Korábban ugyan el...
– Jogokról szólván – szólt bele a barnaöltönyös –, a védencemet már
bizony... mióta is tartják fogva, Mr. Denker?
– Illegálisan behatoltak a lakásomba...
– Bírói végzéssel – helyesbített Carella.
– Nemkopogós záradékkal – toldotta meg Meyer.
– Nellie Brand vagyok – nyújtott kezet az asszony Denker
ügyvédjének. – A körzeti ügyészi hivatalból. Azt hiszem, nem
találkoztunk.
– Harvey Keller. Jogsegélyszolgálat – mondta az ügyvéd, nem
fogadva el a feléje nyújtott kezet. – Miss Brand, másfél órája már csak
annak is, hogy én itt vagyok, és a védencemet már... mióta is, Mr.
Denker?
– Fél egy óta – felelt Denker.
316
 Keller megnézte az óráját.
– Tehát több mint három órája tartják fogva, három órája és tíz perce,
hogy pontosak legyünk, és senki meg nem mondta neki, miért van itt,
mivel vádolják. Tudom, jól ismeri a Legfelsőbb Bíróságnak a Miranda-
ügyben hozott 1966-os állásfoglalását, s annak azt a szakaszát,
amelyben...
– Mr. Denkert törvényesen tartjuk őrizetben, ügyvéd úr – vágta el
Nellie. – És beleegyezésével meg is kezdjük a kihallgatását, amint
megbizonyosodhattunk, hogy ismeri a jogait.
– Mi dolgom itt nekem egyáltalán? – mosolygott rá Denker beszédes
szemmel Nellie-re. Szokva volt hozzá, hogy hatni tud a nőkre.
– Carella nyomozó? – szólt Nellie, nem törődve Denker szemtelen
bámészkodásával. – Lesz szíves ismertetni Mr. Denkerrel a jogait?
Carella fölmondta neki a Mirandát.
Denker közölte, maradéktalanul tisztában van jogaival.
– Mr. Denker – szólította meg akkor Nellie –, hajlandó-e felelni
kérdéseinkre?
– Mivel kapcsolatban? – szólt Denker helyett az ügyvéd.
– Egy emberöléssel kapcsolatban, amely tegnap, január
tizenhetedikén éjjel történt.
– Jól értem, hogy gyilkossági vádat kíván fölhozni védencem ellen?
– Ez a szándékunk, igen – mondta Nellie.
– Akkor ugyan miért feleljen bármilyen kérdésre is?
– Természetesen nem köteles felelni. Ön is épp olyan jól tudja a
Mirandát, mint...
– Azt tanácsolom, hogy ne válaszoljon – mondta Keller.
– Miért ne? – mondta Denker. – Nem követtem el semmit. Nincs
rejtegetnivalóm. Ugyanakkor szeretném jegyzőkönyvbe vétetni, hogy
ez a két közeg betörte a lakásom ajtaját, és lövöl...

317
 – Megbocsásson, Mr. Denker – szakította félbe Nellie –, mielőtt
bármit is mondana, kérem, nyilatkozzon, hajlandó-e felelni a
kérdéseinkre?
– Most is csak azt tanácsolnám...
– Hajlandó vagyok – szögezte le Denker.
Laza tartásban nyúlt el a kárpitozatlan karosszékben, hosszú ujjú
keze összefonva a mellén, hosszú lába kinyújtva az asztal alatt. A
szemközti falon spiontükör, de nem volt senki a mögötte lévő
helyiségben. A fotórészleg egy detektívje kezelte a videokamerát. A
gyorsírógép mellett ott ült a rendőrségi gyorsíró, készen, hogy
kiegészítő jegyzeteket készítsen. Nellie beolvasta a dátumot, az órát, a
percet, a jelenlévők nevét, és elkezdődött a kérdés és felelet.
K.: Közölje, kérem, a teljes nevét.
F.: Andrew Nelson Denker.
K.: Címe?
F.: South Lewiston Street 321., 4/C.
K.: Ez az állandó lakása?
F.: Nem. Chicagóban lakom.
K.: Mióta tartózkodik ebben a városban?
F.: Másodika óta. Újév másnapján jöttem.
K.: Mi a foglalkozása, Mr. Denker?
F.: Jelenleg nincs állásom.
K.: Mivel keresi a kenyerét?
F.: Különféle munkákkal.
K.: Mifélékkel?
F.: Általában testőrködöm.
K.: Mr. Denker, ön magánnyomozóként mutatkozott be Emma
Bowlesnak?
F.: Igen.
K.: Miért hazudott?

318
 F.: Hogy ne érezze feszélyezve magát. Gondoltam, nagyobb
biztonságban tudja magát, ha jogosítvánnyal rendelkező
detektívnek hisz.
K.: De nem jogosított nyomozó, ugyebár?
F.: Nem.
K.: Hamis nevet is mondott neki?
F.: Igen.
K.: Hamis névkártyát is adott? Hamis címmel?
F.: Hát, igen. De a telefonszám, az valódi volt rajta. Ha netán
ellenőrizne.
K.: Miért ez a körültekintés?
F.: Tudja, szeretem megőrizni a privát identitásomat.
K.: Ühüm. Martin Bowlesszal szemben is megőrizte a privát
identitását? Vagy ő netán tudta, hogy Denkernek hívják, és nem
Darrow-nak?
F.: Tudta.
K.: Azt is tudta vajon, hogy önnek nincsenek magánnyomozói
jogosítványai?
F.: Azt is tudta.
K.: Mégis felfogadta magát.
F.: Fölfogadott.
K.: Milyen munkára fogadta föl?
F.: Hogy oltalmazzam a feleségét.
K.: Hogy megölje, nem ez volt, amit...
F.: Megbocsásson, Miss Brand.
K.: Igen, Mr. Keller?
F.: Mr. Denker jelezte, hogy minden kérdésére szívesen válaszol.
Szeretném, ha együttműködő készsége nem maradna megemlítetlen a
jegyzőkönyvben. De ha ön megalapozatlan vádaskodásokat vagdos a
fejéhez...

319
 K.: Pardon, ügyvéd úr, azt kívánja, hogy átfogalmazzam a legutóbbi
kérdésemet?
F.: Persze. Nincs az a bíróság, ahol a bíró...
K.: Ez ugyan nem bíróság, de szívesen átfogalmazom a kérdést. Mr.
Denker, Martin Bowles önt arra a feladatra fogadta fel, hogy
megölje a feleségét? Így már jó, Mr. Keller?
F.: Igen, Miss Brand. Köszönöm.
K.: Lesz szíves felelni a kérdésre?
F.: Martin Bowles azzal bízott meg, hogy védelmezzem a feleségét.
K.: Nem azzal, hogy ölje meg?
F.: Nem azzal.
K.: Értem. Mr. Denker, feladatai ellátásához van-e szüksége
automata pisztolyra?
F.: Olykor igen.
K.: Van-e ilyen pisztolya?
F.: Van.
K.: Fölmutatom ezt a negyvenötös Colt automata pisztolyt és
megkérdem, az öné-e.
F.: Az enyém.
K.: Van-e hozzá engedélye?
F.: Nincs.
K.: Az ön tulajdonában volt-e ez a pisztoly, mikor az éjjel erővel
elvették öntől?
F.: Igen.
K.: És beismeri, hogy nincsen engedélye hozzá?
F.: Beismerem.
K.: Mr. Denker, megmutatom a ballisztikai részleg jelentését.
Próbalövéseket adtak le ebből a fegyverből, és a kilőtt
lövedékeket, valamint a kivetett hüvelyeket összehasonlították a
január tizenhetedikén éjjel elkövetett gyilkosság színhelyén talált
lövedékekkel és hüvelyekkel. Volna szíves...
320
 F.: Szabad megnéznem, Miss Brand?
K.: Természetesen, ügyvéd úr. Vegyék, kérem, jegyzőkönyvbe, hogy
Mr. Keller áttanulmányozza a ballisztikai jelentést, melynek kelte
január tizennyolc, aláírója Anthony Mastroiani első osztályú
nyomozó.
(K. és F. de. 3.52-kor folytatódott.)
K.: Megmutathatom most már Mr. Denkernek is?
F.: Kérem.
K.: Mr. Denker, volna szíves megnézni ezt a dokumentumot?
F.: Köszönöm.
K.: Vegyék jegyzőkönyvbe, hogy Mr. Denker elolvassa a ballisztikai
jelentést.
(K. és F. de. 3.56-kor folytatódott.) .
K.: Mr. Denker, elolvasta a jelentést?
F.: Igen.
K. Meg is értette a benne foglaltakat?
F. Megértettem.
K. Az áll benne, nemde, hogy a pisztolyból kilőtt...
F. Nézze, szakértő tanúk vannak, akik elmondhatják...
K. Nem kétlem, mindazonáltal a jelentésben az áll, hogy a
pisztolyból kilőtt lövedékek és hüvelyek mindenben
megegyeznek a Butler Street 907. számú ház 12/A lakásában
talált...
F.: Mr. Denker, nyomatékosan javasolom, több kérdésre ne
válaszoljon!
K.: Mr. Denker. Megértette a jelentésben foglaltakat?
F.: Nem érdekel engem a jelentés. Semmi közöm hozzá.
K.: Mr. Denker, ebből a fegyverből ön tüzet nyitott a letartóztatására
érkezett két nyomozóra...
F.: Azt hittem, betörők.

321
 K.: A fegyvert a letartóztatást foganatosító nyomozók vették el öntől,
s most a jelentésből kiderül, hogy ugyanezzel a fegyverrel
követték el a tegnap éjjeli gyilkosságot. Hogyan magyaráz...
F.: Nem kell nekem semmit sem megmagyaráznom. Nem
törvényszék ez. Akkor hagyom abba a beszélgetést, amikor
akarom.
K.: Mr. Denker, mutatok bizonyos tárgyakat. A letartóztatásával egy
időben foglalták le a lakásán. Felismeri őket?
F.: Bizonyára az előző lakó felejtette a szekrényben.
K.: Azt állítja, hogy aki ön előtt a lakást bérelte, az...
F.: Azt. Csak úgy történhetett.
K.: Maga után hagyott volna százezer dollárnyi értékpapírt? Meg az
ékszert, melynek becsült értéke... önnél van a jegyzék, Mr.
Carella?
F.: Nálam.
K.: Köszönöm, íme, a Butler Street-i lakásban lévő széf tartalmának
gépírásos jegyzéke. A nyomozók emlékezetem szerint egy
íróasztalfiókban találták...
F.: A nappaliban lévő íróasztal fiókjában.
K.: Tizenötezer dollár értékű ékszert sorol fel. Tételről tételre azok
az ékszerek, amelyeket megtaláltunk az ön lakásán. Plusz az
értékpapírok sorszáma, így hát, Mr. Denker...
F.: Ennyi!
K.: Úgy értsem, hogy föl kívánja függeszteni a kihallgatást?
F.: Hallhatta. Azt mondta, ennyi. Mi mást jelenthet az ennyi, mint
hogy többet nem?
K.: Rendben. Ha így kívánja, persze így lesz. Hanem tudja, Mr.
Denker... állítsák le a felvételt, igen?
A videós kikapcsolta kameráját. Csönd lett. Aztán megszólalt Nellie,
halkan, már-már gyöngéden. Semmi fenyegetés nem volt a hangjában.

322
Carella azonban tudta, mire megy ki a játék, s néma ámulattal nézte az
asszonyt.
– Ha megenged pár szót. Jó tanács, jegyzőkönyvön kívül.
– Kérem – mosolygott magabiztosan Denker.
– Ön, chicagói lévén, talán nincs egészen tisztában ennek az
államnak a jogrendjével. El kell mondjam azt is, hogy igen erős
bizonyítékok szólnak ön ellen, itt a gyilkos fegyver, a...
– Azt majd az esküdtszék dönti el, vagy talán nem? Hogy erősek-e a
bizonyítékaik.
Továbbra is az az öntelt mosoly.
– Nos, mondjuk úgy, hogy véleményem szerint a bizonyítékok
súlyosak, ön ellen szólnak. Mind a fegyver, mind az értéktárgyak.
Úgyhogy megmondhatom, aljas indokból elkövetett, előre megfontolt
gyilkosság fog szerepelni a vádemelésben. Röviden: gyilkosság kettő.
Ennél súlyosabb csak a rendőr- és fegyőrgyilkosság vádja lehet ebben
az államban, és még... de hagyjuk most ezt. Gyilkosság kettő lesz a vád,
és bizonyos, hogy a vádesküdtszék jóvá fogja hagyni. S ha elítélik...
ami nézetem szerint bizonyosra vehető... akkor tizenöt évtől életfogytig
a legenyhébb, huszonöttől életfogytig a legszigorúbb büntetés, amit
kaphat. A bírótól függ. Elég komisz bíróink vannak ebben a városban,
azt is megmondhatom. No és persze – fűzte hozzá mintegy mellékesen
– állami büntetőtelepen kell leülnie, amit kiszabnak.
Kurta szünet után megismételte.
– Állami büntetőtelepen, Mr. Denker.
S hagyott időt jócskán, hogy a kijelentés beágyazódjék.
– Nem tudom mármost, ismeri-e szép hazánk állami büntetőtelepein
uralkodó állapotokat. Valószínűnek tartom, hogy nem igazán nyernék
meg tetszését.
– Ohó, vállalom én a kihívást – mondta Denker.
– No persze. Egy ilyen stramm fehér fiú...
Fehér, ez volt a kulcsszó.
323
 A rettegést ébresztő szó.
Carella az ügyésznőt figyelte. Profi módra hidegvérű, gondolta, már
ami a szakmai produkcióját illeti, s mégis van benne valami fölöttébb
csábos vonás. Milyen lehet vajon a férjének lenni, ötlött föl Carellában.
– Ápolt férfi. Ad magára. Elegáns...
– Köszönöm - szólt Denker, de látszott, most már ő is jobban figyel.
– S persze erősen bízik magában. Alkalmasint el is hiszi magáról,
hogy megállná helyét a börtönpopulációban, ahol pedig egyszeriben a
kisebbségi csoport tagja lesz.
A rettegés hullámhosszán.
– Nagyjából tíz az egyhez, Mr. Denker, fekete a fehérhez, hispanó a
fehérhez, majd meglátja. Életfogytos nehézfiúk, kültelki vagányok.
Övék a pálya. Ők fújják a passzátszelet. Feje tetejére állított világ az,
majd meglátja, Mr. Denker. Közkincs lesz a segge. De szó szerint.
– No de kérem! – méltatlankodott Keller.
– Nem kerül jegyzőkönyvbe – mondta Nellie.
– Azért akkor is.
– Úgy látom, Mr. Denkert érdekli a téma. Csakugyan érdekli, uram?
– És ha visszájáról nézzük? – tette föl a kérdést Denker.
Carella látta, hogy az ügyésznő szemében parányi szikra lobban.
Denker ráharapott, most már csak föl kell orsózni a zsinórt.
– Visszájáról? A szövetségi fogház.
– Hm.
– Danbury, Allenwood, ilyesmi.
– Hm.
– Úri kaszinó, szinte.
Nellie ennek is időt hagyott, hogy kifusson.
– Nézze, hogy másutt mit csinált, mit nem, azt én nem tudhatom.
Hogy itt mit művelt, az egyértelmű. Tudom, hogy gyilkolt, és nem
hagyom, hogy megússza, nekem elhiheti. De ha már úgyis benne

324
vagyunk, és esetleg egyebeket is tudunk tisztázni, akkor szó lehet róla,
hogy kevesebbet üljön a szövetségi fogházban.
– Mennyit, mégis?
– Honnan tudjam, amíg nem tudom, mit művelt?
– Itt semmit.
– Csak amit a múlt éjjel, ugyebár.
– Semmit nem mondtam a múlt éjjelről, ne feledjük.
– Nem feledjük. Szóval, hol tette, amit tett?
– Chicagóban. Többnyire.
– Lássuk akkor Chicagót. Mondjuk... semmit nem kérdek egyelőre,
és semmit nem ígérek... de mondjuk, maga elkövetett egyet-mást,
amiben mi segédkezet adhatunk az ottani FBI-nak...
– Mire gondol, mégis? Nem mondtam, hogy tettem volna bármit is...
– Persze, persze. Nem kerül jegyzőkönyvbe most semmi.
– Csak mondja meg, mégis milyen dolgokra gondol – kérte Denker.
– Hát ugye, a maga szakterületét tekintve...
– Megmondtam, hogy testőr vagyok, nem? Az a szakterületem.
Szóval, mikre gondol?
– Uzsorabehajtás? – vont vállat Nellie. – Narkós pénzek tisztára
mosása? Itt-ott egy kis kínvallatás? – Vállrándítás. – Ha lesz szíves
tanúskodni bizonyos megbízói ellen, akiktől ilyen munkát kapott, s ha
egyáltalán akad ilyen alkalom, majd beszélek a chicagóiakkal, akkor
szó lehet róla, hogy könnyítsünk a várható ítéleten.
– Mi a várható, mégis?
– Uszkve tíztől életfogytig egy szövetségi intézményben. Mit szól?
Ha meg tudom faggyúzni..
– Szóval se mondtam, hogy elkövettem volna bármit is...
– Értem. Tudom. Továbbá, előbb ki kell bogozzuk ennek az ügynek a
részleteit, mielőtt akár...
– Azt már nem. Maga beszéljen előbb az ottaniakkal. Mondja meg
nekik, tudok talán egyet-mást, ami érdekelheti őket, és derítse ki,
325
tényleg biztosítani tudja-e a szövetségi sittet. A tíztől fogytig, az
egyébként is túl sok.
– Telefonálok néhányat, jó?
– Csak tessék. Ráérek – mondta Denker.
Nellie biccentett.
– Pár perc – mondta, és távozott. Denker az asztalra könyökölt, s
összekulcsolt kezét nézte. Percre perc. A videós elszellentette magát. –
Pardőz – dünnyögte, és ásított. Tíz perc múlva benyitott Nellie.
– Attól függően, hogy mit tud nyújtani, talán leszoríthatjuk nyolc és
harmadtól életfogytigra. Benne van?
– Azt mondta, talán?
– Megígérem a nyolc és harmadol, rendben? Már ha értékes lesz a
közreműködése. Ezek az FBI-fiúk nem állhatják a komolytalan
vicceket.
– Jó. írjunk meg egy hocineszét – javasoltaDenker, szemernyi
kétséget sem hagyva profizmusa felől.
– Írásban semmit. Csak nem képzeli?
– Akkor nekem mi a biztosi... ?
– Folytathatjuk az eredeti szisztéma szerint, ha magának az tetszik
jobban – vont vállat Nellie. – Vannak azért viszonylag jobb állami
sitkók is.
Denker rámeredt.
– Na szóval? – nézett vissza Nellie. – Kész vagyunk mi itten, vagy
csak most kezdjük?
– Mire kíváncsiak? – kérdezte Denker.
– Először a tegnapira.
– Hjjó.
Nellie biccentett a videósnak. A videós kapcsolt.
– Arra fogadta meg önt Martin Bowles, hogy megölje a feleségét?
– Igen.
– Mikor?
326
 – Chicagóból hívtam föl.
– Mikor, Mr. Denker? – Aztán, enyhébben: – Mondja meg, kérem,
mikor, jó?
– December harmincadikán.
– Mit mondott?
– Értesültem róla, hogy megbízása volna számomra. Valaki engem
ajánlott neki egy itteni munkára.
– Mind a ketten tudták, miről van szó?
– Mind a ketten tudtuk.
– Mi történt aztán?
– Találkozót beszéltünk meg.
– Itt, a városban?
– Itt.
– S mikor találkoztak?
– Január harmadikán.
– Hol?
- Egy belvárosi vendéglőben. Az Óvárosban, pontosabban. A Sea-
wall mellett... úgy hívják, ugye? Seawall. Arra van az irodája, ott akart
találkozni, de persze nem az irodában. Annál azért dörzsöltebb volt.
Igen hideg volt aznap, sokkal hidegebb, mint amit Chicagóban mértek
az indulásomkor. Meg voltam lepődve. Hogy ebben a városban...
Mindenütt még a karácsonyi dekoráció, a fákon lámpafüzérek, a ki-
rakatok, az ajándékozós időszak múltán, csordultig engedményes
cikkekkel, így megy ez az új esztendő első néhány napján. A város
különlegesnek, szépnek tűnik, ezüstbe-fehérbe öltözött, szikrázó
hókirálynő. Maga a vendéglő annyira eredeti, hogy hamisnak tűnik,
pedig a mestergerendák valódiak, még a brit uralom idejéből, Bowles
legalábbis így mesélte; az ablak ólomkarikás, a bárpult vörösrézzel
födve, minden olyan, amilyennek a tizennyolcadik században kellett
lennie. Denker nem csodálkozna, ha a pincér térdnadrágot, fehér
harisnyát, rizsporos parókát viselne.
327
 A fülke falai is vaskos deszkából, elszigetelik az embert a többiektől.
Azért vannak itt, hogy megbeszéljenek egy gyilkosságot.
Bowles elmondja, befektetési brókerként keresi kenyerét, főnökei
most akarják előléptetni, sőt azt tejvezik, hogy május elsejével, ha
minden jól megy, beveszik a cégbe. Bowles a késő harmincas éveiben
jár, legalábbis Denker annyi idősnek, és fölöttébb jóképűnek ítéli: haja
sötét, szeme barna, elegáns, szürke öltönyt visel ezen a rémesen hideg
januári estén. Martinival kezdi, gyorsan fölhajt még egyet, s szinte
vidáman közli Den-kerrel, hogy a feleségét el akarja tétetni láb alól.
– Miért? – kérdi Denker.
– Kell azt magának tudnia?
– Igaza van, nem kell – hagyja annyiban Denker.
Üzlet az üzlet, gondolja. Ő maga már fél órája dajkálja az első jeges
vodkáját. Ha gyilkosságról van szó, jó, ha az embernek tiszta marad a
feje. Csak az amatőr iszik, mikor a részleteket beszélik meg. Denker
pedig profi.
Nézik az étlapot...
Bowles sertésbordát rendel, Denker ürücombot...
... és visszatér a föladatra. Kiderül, Bowles Hálaadásnap után nem
sokkal már tett kísérletet a felesége elemésztésére: lepénzelt valakit, aki
profinak mondta magát, holott, mint a tények megmutatták, hatalmas
balfácán volt. December közepén, legalább fél tucat szemtanú előtt, a
metró alá próbálta taszigálni Emmát. Egy hete pedig autóval akarta
elütni, s ez a második kudarc késztette rá Bowlesot, hogy mással
próbálkozzon. Emma most már bizonyosra veszi, hogy az életére
törnek...
– Hogyan is? Ezek szerint már előzőleg is gyanakodott?
– Maga mondta, hogy az az érzése, követik.
– Értem.
– És persze igaza volt. Az illető, akit fölfogadtam, csakugyan
követte.
328
 – Aha.
– Várt a kedvező alkalomra.
– Hogy mikor lökheti a vonat elé.
– Profi, mi?
– Vagy mikor mehet neki autóval.
– Látom, ez alkalmasint megnehezíti a föladatát, Mr. Denker.
– Alkalmasint?
– Hogy ugye tudja, hogy ártani akarnak neki.
– Mmmm.
– Hajlandó vagyok nagy pénzeket fizetni. Föltéve...
– Mondták-e a maga chicagói ismerősei, hogy mennyit szoktam
kapni?
– Csak megközelítőleg. Azt mondták, a finomítás már a kettőnk
dolga.
– Hm. Mennyit mondtak?
– Ötvenezret. Uszkve.
– Rosszul tudják. Kvázi. Rég volt az, hogy annyiért.
– Meg kell mondjam, ötven rongy, az egyálta...
– Meg kell mondjam, Mr. Bowles, utoljára öt éve kértem annyit. Ha
csak az inflációt számítjuk...
– Jó, fogadjuk el, hogy rosszul tájékoztattak.
– Akkor most hozzá se fogjak az ürücombomhoz?
– Akkor most megalkuszunk. Sokmillió dolláros ügyletekkel van
dolgom nap mint nap, Mr. Denker. Nevezzen meg egy összeget, és
megbeszéljük.
– Megnevezek egy összeget, és nem beszélünk meg semmit.
Normális esetben hetvenöt ezret szoktam kérni, de itt már valaki
belerondított a dologba, és az illető keményen gyanakszik. Ki tudja,
talán már a rendőrségen is járt...
– Értem én, nagyobb a rizikófaktor. Akkor most mennyi a mennyi?
– Száz rongy. Fele előre, fele teljesítés után.
329
 – Áll az alku?
– Áll.
– Föltéve, hogy.
– Föltéve, hogy micsoda?
– Hogy baleset látszatát tudja kelteni.
– Én fizessek a maguk hibáiért? Amiért az a szerencsétlen flótás a
vonat elé akarta lökni?
– Nem, Mr. Denker, azért én fizetek. Méghozzá nem is keveset. Most
akkor áll az alku, vagy nem áll?
– Áll.
– Na, pompás. Mikor kezd?
– Mikor kapom az előleget?
K.: Mikor kezdett?
F.: Hetedikén.
K.: Januárban?
F.: Akkor.
K.: És tegnap éjjel... mondja el talán a saját szavaival.
– Mr. Denker – szólt az ügyvéd –, nyomatékkal tana...
– Azt akarja, hogy valami kurva állami börtönbe suvasszanak? –
támadt rá hirtelen indulattal Denker.
Vajon mire gondol ez most, töprengett Nellie. Gallyra ment a terv, az
igaz, s gyakorta már ez is elégséges ok, hogy a bűnöző elmagyarázza,
mit, hogyan szándékozott tenni, elhencegjen a terve ragyogó voltával, s
rámutasson, hogy csak a sors szeszélye hiúsította meg. Ez idáig
azonban csak arról szólt Denker, miként fogadták föl. Vallomást nem
tett, csak a pisztoly tulajdonjogát ismerte el, és a vádnak egyelőre nincs
is más ütőkártyája, mint a pisztoly. No és az ékszer. Talán elég hozzá,
hogy az esküdtszék elítélje Denkert. Talán nem elég. Manapság nem
lehet tudni. Nellie minél hosszabb időre ki akarta vonni Denkert a
forgalomból. Gyilkos, végtére is. Mindazáltal belement a nyolc és
kétharmad éves alkuba, mert tartott tőle, hogy ha nincs beismerő
330
vallomás, egy vádesküdtszék mindenestül fölmentené. Egyelőre nem is
kívánt mást, mint megkapni Denker vallomását, meg legalább valami
keveset a chicagói disznóságaiból, amit az FBI-nak adhat, s
megpecsételvén az alkut, mindnyájan megnyugodhassanak.
– Hogy jutott be a házba? – kérdezte, mintegy odavetőleg.
Denker azonban hallgatott.
K.: Mr. Denker?
F.: (Csönd.)
K.: Megmondaná, hogyan jutott be a házba?
F.: Én...
K.: Nos?
F.: Szóval, először arra gondoltam... hogy el kellene terelni a portás
figyelmét, elcsalni a helyéről, de ha mondjuk tüzet gyújtok az
utcán, vagy mit tudom én, és mondjuk észre sem veszi? Vagy
nem törődik vele? Nem régóta vagyok ebben a városban, de azt
már tudom, hogy az itteniek fütyülnek mindenre a világon. Az
ember akár...
...elvághatja valakinek a torkát a nyílt utcán, és a járókelők
csak szemükbe húzzák a kalapjukat, és mennek tovább. Szép kis
város, mondhatom. Szóval, egyre inkább úgy láttam, hogy a
figyelemeltereléssel nem sokra mennék. Figyeltem tehát a kaput
egész kedden, egész szerdán, és rájöttem, milyen szisztéma
szerint dolgoznak a portások. Ha beilleszkedem a szisztémába,
meg van oldva a kérdés. Megfigyeltem, hogy a délutános fickó
fél négytől fél tizenkettőig van szolgálatban. Fél három, az
nekem túl korán lett volna a bejutáshoz, fél tizenkettő pedig túl
késő. Legkésőbb este nyolcra túl akartam lenni én már mindenen.
Kinn a lakásból, kinn a házból. Legkésőbb nyolcra.
No, akkor megfigyeltem, hogy a délutános fickó kávészünetet
tart nagyjából egy órával az érkezése után. Fél ötkor, ötkor.
Bezárja az előcsarnok ajtaját, átballag a Woodcrest Street-i
331
 McDonald'sba, és hozza vissza az elvivős kávéját. A
vacsoraszünetét fél nyolckor tartja, az már nekem késő, jóval
előbb ott kell legyek a lakásban. Mindezt végiggondolva, nem
kellett egyebet tennem, mint megvárni, amíg elindul a délutáni
kávéjáért, és akkor szépen besétáltam.
K.: Hogyan?
F.: Volt kulcsom.
K.: A kapuhoz?
F.: Ahhoz is, meg a lakáshoz is. A lakásajtón két zár van.
K.: Hogyan tett szert a kulcsokra?
F.: Emmától kaptam. Együtt töltöttünk egy hétvégét, mikor Bowles
vidéken volt. Akkor kaptam a kulcsokat.
K.: Kivárta tehát a portás vacsoraszünetét...
F.: A kávészünetét. Megvártam, amíg befordul az utcasarkon és
eltűnik szem elől...
K.: És akkor behatolt.
F.: Be.
K.: Hánykor volt ez?
F.: Négy negyvenkor, kb.
K.: És ment föl azonnal a lakásba?
F.: Igen.
K.: Volt-e valaki otthon, mikor behatolt?
F.: Senki.
K.: Üres volt a lakás?
F.: Üres.
K.: Behatolt az üres lakásba...
F.: Igen.
K.: Az Emma Bowlestól kapott kulccsal...
F.: Avval.
K.: Aztán?

332
F.: Megrongáltam egy kissé a széfet. Hidegvágóval. Mint mikor egy
amatőr fölfeszegeti. Aztán kinyitottam, ahogy kell. Bowlestól
kaptam meg a számkombinációt. És kipucoltam belőle mindent.
A készpénzt, a kincstárjegyeket, a fukszot. Aztán leültem és
vártam.
K.: Hirtelen ötlet volt?
F.: Tessék?
K.: Kifosztani a páncélszekrényt.
F.: Nem, nem, része volt a tervnek. Kezdettől.
K.: Értem. Betört tehát a páncélszekrénybe...
F.: Igen. Azazhogy nem. Nem kellett erőszakot alkalmaznom a
mackóval szemben, hisz tudtam a kombinációt. Bowles adta meg.
K.: Mindenesetre kinyitotta…
F.: Úgy van.
K.: És kivette, amit benne talált...
F.: Igen.
K.: És magával vitte, mikor távozott a lakásból...
F.: Magammal vittem.
K.: ...és a házból.
F.: Igen.
K.: Mondja el, Mr. Denker, hogyan távozott a házból?
F.: A tűzlétrán mentem le a pincébe, és aztán ki a hátsó ajtón.
K.: Onnan aztán hová?
F.: A Woodcrest Avenue-ra, és ott taxiba ültem.
K.: És ment a lakására?
F.: Oda, asszonyom.
K.: Térjünk vissza oda, hogy kinyitotta és kirámolta a széfet. Azt
mondta, leült, és várt...
F.: Igen, asszonyom.
K.: Mire várt?
F.: Hogy megtehessem, amit meg akarok tenni.
333
 Várni mindig a legnehezebb. Andrew Denker ül és várja, hogy
gyilkolhasson. A széf tartalma egy aktatáskában, a hálószoba padlóján,
maga Denker ül az ágy szélén, arccal a háló ajtaja felé, s várja a zár
kattanását, amikor majd hüvelykujja egy mozdulatával kibiztosítja a
fegyvert. Későre jár, Denker már arra gondol, hibát követett el.
Megeshet, hogy itt ül egész éjjel hiába?
Negyed hét van már az óráján.
Százötvenezer dollárnyi pénz, fuksz, értékpapír a táskában.
Vár.
Topog.
Vár.
Eszébe idézi, mi minden történt ezen az ágyon.
Vár.
Hat óra negyvenkor végre kulcs zordul a lakásajtóban. Denker
kibiztosítja a 45-öst. Föláll. Az ajtó mellé húzódik bal kéz felől. Hallja,
csukják a lakásajtót. Csattan a retesz. Nyitják az előszobaszekrényt.
Csukják. Lépések nesze. Te meg én, gondolja. A léptek közelednek.
Közelednek. Most.
- Jesszasz!
Rémülettől elkerekedő szempár.
Denker elhúzza a ravaszt.
K.: Hányat lőtt?
F.: Hármat.
K.: Mindet az áldozat fejébe?
F.: Mindet.
K.: Háromszor meglőtte Martin Bowlesot?
F.: Háromszor meglőttem Martin Bowlesot.
K.: Megölte Martin Bowlesot?
F.: Megöltem Martin Bowlesot.

334
 A terv, alapjában, persze megvolt. Nem sokat kellett változtatni rajta.
Csak épp az embert lőni le az asszony helyett. Mivelhogy az tűnt a
sokkalta jobb üzletnek.
Kézzelfogható előnyei voltak a módosításnak. Dollárosítható
előnyei. Ha a Bowlesnak ígért módon hajtja végre a tervet, megkapta
volna a maradék ötvenezret, plusz az ékszert, amit semmiképp nem
szolgáltatott volna vissza. Vagyis: százezer dollár készpénz, meg
mondjuk harmincezer az orgazdához suvasztott ékszerekért.
Mikor Bowles távol volt a hét végén, megbeszélték ők ezt az
asszonnyal, és a tervmódosítás jócskán kifizetődőbbnek ígérkezett.
Nagy-nagy kalap pénzek derengtek föl a láthatáron. Pokolba a harminc
ronggyal, ami a fukszból befolyt volna. Ha egyáltalán annyi is befolyik.
És nem valahol huszonöt ezer táján végzi az orgazdával. Vagy, ki tudja,
húszezerrel kell megelégednie. Denker rájött, ez az, ami nem számít,
mert az ékszer árát úgyis visszatéríti a biztosító. Végtére, betöréses
rablásos gyilkosság ez, vagy mi. Azt a hőn szeretett férjét megölte a
rajtakapott betörő. És az ékszerek biztosítva vannak, úgyhogy hosszú
távon Emmának is megtérül az az ötvenezre, így végül ő is annyit kap,
amennyit Denker.
– Azt mondta, hozzám akar jönni feleségül – mosolygott Denker. –
Most mondják – csóválta hitetlenkedve a fejét. – Miért is ne?, feleltem
neki. Jó kiállású kis nő, végtére.
Feleségül venni, hagyni a fenébe a maradék ötvenezret, hagyni a
százezer készpénzt meg az értékpapírokat. Fagyipénz az csak. A valódi
pénzeket majd Bowles hagyatéki eljárása hozza.
Nagy kalap pénzeket, ahogy Emma mondta.
A nagy kalap pénz, melynek java részét Bowles az apjától örökölte,
mind az utolsó centig Emmát illeti.
Feleségül venni egy kalap pénzt.
És az egészben az a legszebb, hogy az örökség méltányosságát senki
kétségbe nem fogja vonni, mert azt aztán álmában sem gondolhatja
335
senki, hogy Emmának köze volna az ura halálához. Az éjjel, mikor a
betörő megölte Bowlesot, Bowlesné közelében sem járt a lakásnak.
Bowlesné azt az estét...
– Nekünk azt mondta, egy barátnőjével vacsorázott – mondta
Carella.
– Úgy is van – mondta Denker.
– Igen, utánajártunk. Korai vacsora. Az alibi tökéletes. Emma
Bowles messze járt, mikor maga megölte a férjét.
– Épp ezt, és épp így terveztük el. Bowlesnak megmondtam, utazzon
el péntek estére, akkor viszem véghez a dolgot. Vagyis hogy ma este.
Ehelyett tegnap ütöttem nyélbe, s nem úgy, ahogy Bowles elképzelte.
Arra aztán végképp nem számított, hogy engem talál ott. Szerintem az
utolsó másodpercben földerengett neki az igazság. Na de akkor már
derenghetett, nem igaz?
– De. Igaz – hagyta rá Carella. – Hanem tudja-e, mit mondott nekünk
Emma Bowles tegnap késő este a lakásán? Mikor ugye hazajött, ott látta
holtan a férjét, és hívta a rend...
– Hogyne tudnám, ponto...
– Elmondta nekünk, újra elmondta, hogy azt hitte, maga már rég
Chicagóban van. Újra elmondta, hogy önök ketten kedd este mondtak
búcsút egymásnak.
– Úgy is történt. Ez volt az én alibim. Elmentem, Chicagóban
vagyok, a férjét valami ki tudja, milyen betörő ölte meg. Együtt főztük
ki. Meg volt beszélve, hogy elmondja maguknak...
– Nohát, el is mondta. Azt is hozzátette, hogy a maguk kapcsolata
szigorúan csak üzleti...
– Helyes...
–... elmondta továbbá, hogy bár a férje vesztét nem tudja igazán
sajnálni, magának, Denker, semmi köze nem lehetett hozzá.
– Világos, meg volt beszélve, hogy azt fogja mondani.

336
 – Azt is mondta, abban hiba nem volt – mondta Carella. – És persze
azt is elmesélte, hogy őneki sincs köze a dologhoz, ő ugye a
barátnőjével vacsoráit. Mit is mondott Denker, mennyi pénzről van szó?
– A végrendeletben? Egymillió-hatszázezerről.
– Sok pénz az.
– Naná hogy. Csak a pénz végett álltam rá. Ő ugye a szerelmet
emlegette folyton, én meg gondolatban a pénzt számolgattam. Nem volt
az rossz terv;
– Nem rossz még most sem – jegyezte meg Carella.
Denker rámeredt.
– Fogadok, nem tudja, kié lesz végül is a zsákmány.
Denker csak nézte.
– A visszaszerzett ékszer, a pénz, az értékpapír, az örökség, minden...
Denker most már a fejét csóválta. Sűrűn.
– De bizony – bólogatott épp olyan szaporán Carella.
– Nem.
– Kelepcébe csalta magát, Denker.
– Dehogyis.
– De bizony. Az eszköze volt, Denker.
– Tévedés.
– Egy-két kérdés, Denker, és maga is megérti. Jó?
– Jó.
– Említette Emma akár csak egyszer is, hogy mi tudunk magáról?
– Nem. De hogy...?
– Pedig elmesélte nekünk, amit tudott vagy tudni vélt magáról.
Szinte az első perctől a nyomában voltunk, Denker.
Denker bámult döbbenten.
– Mondta-e, hogy tudunk a fegyvervásárlásáról?
– Nem, soha...
– Szóval, erről sem beszélt?
– Nem, de...
337
 – Pedig ezt is tudta. Hogy maga vett egy pisztolyt. Tőlünk tudta meg.
Csönd.
– Tudott a negyvenötös coltról.
Csönd.
– Hagyta, Denker, hogy olyan fegyverrel öljön, amit ismerünk.
Még mélyebb csönd. Vége nincs csönd. Denkernek most derengett
föl, hogy a fegyver az egyetlen perdöntő bizonyíték ellene. És az
asszony tudta, hogy a hekusok ismerik a fegyverét... és mégsem
figyelmeztette őt, Denkert.
– Csakhogy...
Fejcsóválva elhallgatott.
– Hozzám akart jönni – mondta.
Carella hallgatott.
– Azt mondta, szeret.
Carella hallgatott.
– De az istenit neki, mikor együtt főztük ki az egészet! – kiáltotta
Denker.
– Bizonyítani tudja?
– Hát, izé. Nem, de...
– Mi sem tudjuk, sajna.
Péntek reggel. Hat óra.
Jó félóra még a napkelte, de keleten már ott egy sápatag vörös folt.
Denkert megbilincselték és elvezették. Nellie Brand megkapta, amire
ráhajtott, s most ott ült a két hekussal a nyomozószobában, s itták a
Culverről hozatott friss kávét. Azon törték a fejüket, hogyan lehetne
valamit is rábizonyítani Emma Bowlesra. Látniuk kellett, hogy sehogy.
– Denker vallomását őellene nem tudjuk használni – mondta Nellie.
– Hát nem – mondta Carella. – Ez a törvény.
– Ez a törvény – visszhangozta Meyer.
– Anélkül pedig nincs az az őrült, aki elhinné, hogy benne a keze.
Elcsöndesedtek. Fölketyegett a falióra.
338
 – Maguk sem látják semmi módját, hogy vádat emelhessünk ellene?
– kérdezte Nellie.
– Nem – mondta Carella.
– Nem – mondta Meyer.
– Hát így állunk – szólt Nellie, és kihörpintette a maradék kávét.
Fölnézett a faliórára, nyújtózott egyet, és így szólt: – Ha ebben a
percben hazaindulok, alhatom egy félórát a vekkerig.
A két hekus hallgatott.
– Na, ne búslakodjanak – szólt Nellie.
Carella némán bólintott.
Nellie kezet fogott Meyerrel.
– Viszontlátásra. Majd jelentkezem – mondta.
– Minden jót – mondta Meyer.
Az asszony most Carellának nyújtotta a kezét.
– Hát, viszontlátásra.
– Viszontlátásra, Nellie.
Találkozott a tekintetük.
– Ugyan már, Carella. A fél cipó is jobb, mint a semmi.
Carella bólintott.
Tegnap délután, gondolta, Samson Wilbur Cole büntetlenül kisétált a
tárgyalóteremből. Ma Emma Bowles ússza meg a gyalázatosságát.
Manapság, gondolta, a cipó felét sem igen lehet megmenteni.
Legtöbbször jó, ha morzsák maradnak.
– Föl a fejjel, Steve – mondta kedvesen Nellie.
Egy pillanatra, épp csak egy röpke pillanatra úgy tűnt, mintha oda
akarna hajolni, hogy gyöngéden, vigasztalón arcon csókolja. Ám a
pillanat tovaszállt. Nellie eleresztette Carella kezét.
– Viszlát, fiúk! – mondta, és kiment a nyomozószobából.

339
ISBN 963 8229 12 8

Gesta Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó: Herczeg Ferencire ügyvezető igazgató
Felelős szerkesztő: Halmos Ferenc
Műszaki vezető: Jordán Gusztáv
Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda Rt.
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 6026.66-14-2
Készült Debrecenben, az 1995. évben
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Megjelent 16,5 A/5 ív terjedelemben

340