Professional Documents
Culture Documents
Maggie Fenton - A Herceg Liezonja (A Pajkos Régensség 1.) - 1
Maggie Fenton - A Herceg Liezonja (A Pajkos Régensség 1.) - 1
Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2021
Írta: Maggie Fenton
A mű eredeti címe: The Duke’s Holiday
ISSN 2061-9332
EPUB ISBN 978-963-561-909-2
MOBI ISBN 978-963-561-910-8
Újra Londonban…
Egy óra múlva Astrid azon kapta magát, hogy hála az égnek,
egyedül van a szalonban. Öntött magának egy sherryt, és
visszaült a helyére. Semmi örömét nem lelte a likőrben, csak az
izmainak jelentett egy kis ellazulást a nagyon fárasztó nap után.
Emily néni mérgesen és megbántva távozott a vacsora után a
kastélyból, Davina mellette pufogott, a lelkész
bocsánatkéréseket dadogott mindenkinek, mintha ő tette volna
tönkre az estét. Astridot megkímélték attól, hogy velük kelljen
ülnie a szalonban, ami apró kegy volt, de tudta, hogy egy nap a
nagynénje majd megbünteti az est sérelmeiért. És ez nem volt
egy megnyugtató gondolat.
Viszont akkor a nagynénje volt a legkisebb gondja. A herceg
komolyan beszélt vacsora közben, ezzel kapcsolatban semmi
kétsége nem volt, de Astrid még így sem tudott hinni a fülének.
Egy báli szezon!
Inkább ment volna börtönbe.
Mi az ördög járhatott Montford fejében, hogy finanszíroz
nekik egy báli szezont?
Hát, talán Alice esetében ez jó hír volt. Alice mindig erre
vágyott, megtanulta, mik a szokások, hogyan kell viselkedni
Londonban. Ahogy arra a herceg utalt, lady Emily mindig
túlságosan utálatos és kapzsi volt, hogy valaha lehetőséget
adjon nekik a bemutatkozásra. Astrid maga miatt ezt soha nem
bánta, de mindig azt gondolta, hogy nem volt szép a
nagynénjétől, hogy elhanyagolta Alice-t, amikor nagykorú lett.
Astrid tudta, hogy ez részben Alice szépségének volt felróható,
amire a nagynénje és az unokatestvére irigyek voltak. Davina
az unokatestvére mellett hátrányos helyzetben volt.
Alice mellett mindenki hátrányos helyzetben volt.
Nem volt Astrid ellenére az ötlet, hogy Alice-t Londonba
küldjék, ha a húga erre vágyott. De ami őt illette, erről szó sem
lehetett. Huszonhat éves volt. Nem szép, csípős nyelvű és
határozottan házasságellenes. Ha a herceg azt hiszi, hogy ezzel
el tudja küldeni Rylestone-ból, akkor jobban teszi, ha még
egyszer meggondolja. Testi erővel kellett volna őt rábírnia. Ami
azt jelentette, hogy először el kellett volna kapnia, majd gúzsba
kötve Londonba vitetnie, aztán fegyvert fogni a fejéhez, hogy
betegye a lábát egy londoni szalonba.
Astrid tudta, hogy ő ezt nem fogja megtenni, és ez ennyire
egyszerű volt.
De ahogy kortyolta a sherryjét, a rettegés felkúszott a
gerincén. Nem volt annyi alkohol, ami ezt elűzte volna, mert az
volt a helyzet, hogy a herceg irányította az összes szálat, és
Montford ezt pontosan tudta. A kötélen kívül volt más módja is
egy ember gúzsba kötésének. Voltak kifinomultabb módjai is az
akarata érvényesítésének. Egy csettintésébe került volna, hogy
az egész yorkshire-i rendőrséget – Hiramot leszámítva,
természetesen – Rylestone-ra szabadítsa, hogy letartóztassák őt,
ez az egyik.
Sóhajtott, és kimerülten a szék háttámlájának döntötte a fejét.
Mindig is tudta, hogy a végén veszíteni fog. Csak azt kívánta,
bárcsak kicsit több ideje lett volna.
– Astrid! Itt vagy! Már mindenhol kerestelek, beszélnünk kell!
Astrid felemelte a fejét, és kimerülten felmérte a
megzavaróját. Sir Wesley ki volt pirulva, gyűrött ruhában,
izgatottan. Astrid alig tudta megállni, hogy fel ne nyögjön.
– A kegyelmes úr komolyan gondolta, hogy téged és Alice-t
elvisz Londonba? – akarta tudni az unokatestvére.
– Úgy tűnik.
Wesley döbbentnek és bosszúsnak tűnt.
– Mikor akartad elmondani nekem?
– Egészen ma estig nem tudtam, hogy van mit elmondanom.
Astrid felállt, és ment, hogy újratöltse az üres poharát. A két
sherry már az illetlenség határát súrolta, de úgy érezte, plusz
megerősítésre van szüksége.
Wesley elé sietett, és meghúzta a saját haját.
– De ez nevetséges! Egészen őrültség!
– Ugye? – kérdezte Astrid két nagy korty között.
– Neked nincs szükséged báli szezonra, ahogy Alice-nek sem.
– Astrid felrúgta az elveit, és úgy döntött, még egyszer megtölti
a poharát, mielőtt visszamegy a helyére. – Ha a herceg annyira
azt akarja, hogy megházasodj, akkor csak előre kell hoznunk a
menyegzőnk időpontját.
Astrid annyira félrenyelte az italát, hogy az felment az
orrába, majd onnan ki is jött. Megdöbbenve nézett Wesley-re.
– Tessék?
– Az esküvőnk – válaszolta a férfi, mintha Astrid bolond
lenne. – Csak előbb kell megejtenünk, mint utóbb.
– Wesley, én soha nem egyeztem bele, hogy hozzád menjek.
Wesley ezen a tényen egy legyintéssel lépett tovább.
– Egyértelmű, hogy hozzám jössz, Astrid. Jóformán a bölcső
óta jegyben járunk.
– Én nem tudtam az eljegyzésről.
Wesley esdeklőn nézett rá. Megragadta a kezét.
– Ne már, mindig is tudtuk, hogy össze fogunk házasodni.
Régebben soha nem erőltettem, mert tudtam, hogy te nem állsz
készen, és ott volt az anyám…
– Wesley…
– De most, hogy a herceg idejött, és meglebegtetett egy ilyen…
abszurd… ajánlatot, hogy Londonba küld téged, a házasságon
kívül nem látok más megoldást. Észszerű és bölcs.
Astrid se észszerűséget, se bölcsességet nem látott a tervben.
Szerette az unokatestvérét, de tudta, hogy nem fog hozzámenni.
Senki sem járna jól egy ilyen megállapodással.
És nem volt az az isten, hogy neki Emily néni legyen az
anyósa. Inkább…
Inkább elmegy Londonba egy báli szezonra.
Szóval végül is tényleg volt rosszabb a herceg ajánlatánál.
– Wesley, nem megyek hozzád.
– Őrültség – mondta Wesley, kivette Astrid kezéből a poharat,
és egy asztalra tette. Majd letaglózta a lányt, amikor a kezét a
derekára tette, és közel húzta magához.
– Mit képzelsz, mit művelsz?
– Meg foglak csókolni – mondta az unokatestvére, mintha egy
gyerekhez beszélne. – Aztán meglátjuk, mi a válaszod.
– Nem tudok róla, hogy megkérted volna a kezemet.
Wesley morcosan nézett.
– Ne már, Astrid! Egy pillanat múlva tudni fogod, hogy jó
vagyok.
– Nem fogom… ó, a fene! – sikerült kimondania, mielőtt
Wesley szája az övére tapadt.
Az unokatestvére ajkai melegek, puhák és nedvesek voltak.
Érezte rajtuk a portói és a gyümölcskocsonya édességét. Nem
volt kellemetlen érzés a csók, de nem volt különösebben
rendkívüli sem. Astrid nagyon sok verset olvasott. Tudta, hogy a
szenvedélyes csókok mit képesek kiváltani, de ő ezek közül
semmit nem érzett. Vagy Homérosz óta az összes költő
megtévesztés miatt bűnös, vagy Wesley egyszerűen nem volt
képes ilyen hatást kiváltani belőle.
Egy idő után a csók kissé kellemetlenné vált, mintha a
testvérét vagy Anabel nénit csókolná. Vagy egy halat.
Astrid eltolta Wesley mellkasát, és ezzel véget vetett a
csóknak.
Az unokatestvére hadakozás nélkül hagyta abba, majd úgy
bámult le rá, mintha össze lenne zavarodva valami miatt.
Ő sem úgy tűnt, mint aki élvezte a csókot, és tanácstalan volt,
mert nem tudta, miért.
Astrid nagyon egyszerűen meg tudta ezt magyarázni.
Nem illettek egymáshoz.
– Ez nem működött – mondta Wesley megdöbbenve.
Astrid forgatta a szemét, és éppen belekezdett volna az
értekezésbe, hogy miért nem, amikor a szoba túloldaláról
érkező hang megzavarta őket.
– Azt hittem, törvénytelen dolog testvérrel csókolózni.
Astrid szíve kihagyott. Wesley a hajtövéig vörösödött.
Elugrottak egymástól, és a betolakodó felé fordultak.
Astrid megköszörülte a torkát, majd az őrjöngő szürke
szempárba nézett.
Montford mérges volt?
Milyen nagyon érdekes.
Astrid lehiggadt, majd fanyarul a férfira mosolygott.
– Montford.
Tizenharmadik fejezet
Közben Londonban…
„Ez előtt a könyv előtt még soha nem éreztem úgy, hogy
szeretnék értékelést írni. Viszont egy nagyon kellemes délutánt
töltöttem a szereplőkkel, nevettem a kellemetlen helyzeteken,
amikbe keverték magukat, és a vidám szócsatákon, amik
minden beszélgetéssel jártak. Jó néhányszor volt könnyes a
szemem.”
– Redernot, amazon.com